A Sötétség Hercegével randevúzni nem könnyű…

Leilát cserbenhagyják a képességei, és már nem tudja, mit tartogat számára a

jövő. Ha ez még nem lenne elég, a szeretője, Vlad is távolságtartóan
viselkedik vele. Bár Leila csak egy egyszerű halandó, ugyanakkor modern nő
is, aki nem tűri az idők végeztéig az elutasítást – főleg attól a sötéten jóképű
vámpírtól nem, aki még mindig nem ismeri el, hogy szerelmes belé.

A körülmények úgy hozzák, hogy Leila visszatér a karneválosok közé, de beüt

a tragédia, és hirtelen egy gyilkos célkeresztjében találja magát, aki közelebb
ólálkodik, mint gondolná. Leilának el kell döntenie, kiben bízik: a tüzes
vámpírban, aki magasabbra korbácsolja szenvedélye lángját, mint bárki,
vagy a megkínzott lovagban, aki több szeretne lenni egyszerű barátnál? A
veszély már a közelben jár, és elég egyetlen rossz lépés, hogy Leilát az örök
kárhozat várja.

Döntenie kell: örök szerelem vagy örök magány.

 Írta: Jeaniene Frost
A mű eredeti címe: Twice Tempted
(Night Prince Book 2.)
Copyright © 2013 by Jeaniene Frost
Excerpt from Up From the Grave copyright © 2014 by Jeaniene Frost.
Published by arrangement with HarperCollins Publishers.
Hungarian translation © by Szebegyinszki Szilvia, 2018

A művet eredetileg kiadta: Avon Books,

an Imprint of-HarperCollins Publishers.
Cover © Alan Ayers

Fordította: Szebegyinszki Szilvia

A szöveget gondozta: Molnár Eszter
A sorozatterv, annak elemei és az olvasókhoz szóló üzenet
a borítóbelsőn Katona Ildikó munkája.
© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2559-8295
ISBN 978 963 457 084 4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2018-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Széll Katalin, Jász Anikó
Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített kiadásának

jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen
adattárolást – nem sokszorosítható.
 Tage-nek, Kimberlynek,
Candace-nek és Carolnak
Mindazért, amit tesztek, és azért,
mert csodálatos hölgyek vagytok.
 Prológus
NEM MOST ÉBREDTEM ELŐSZÖR FOGOLYKÉNT. Még csak nem is
másodszor. Úgyhogy ideje volt elgondolkodnom az életmódomon.
Múltbéli tapasztalataim alapján tudtam, hogy nem szabad azonnal
kinyitnom a szememet, vagy máshogy vennem a levegőt. Helyette
öntudatlannak tettettem magam, és leltározni kezdtem.
Fájt a fejem, ami nem lepett meg, de azon kívül jól voltam. A
karomat fáradtnak éreztem a hátam mögött, a vastag valami a kezemen
kesztyű volt, és a feszítő érzés a csuklómon kötél. A kényelmetlen
valami a számban egyértelműen arra utalt, hogy kipeckelték.
Ahogy feltérképeztem a fizikai helyzetemet, a környezetemmel
folytattam. A padló emelkedő és süllyedő mozgása biztosan
hullámoktól származott, tehát egy hajón voltam. Néhány fogva tartóm
a hangok alapján a fedélzeten volt, de egyikük egy szobában velem.
Egy szót sem szólt, de évekig éltem egy vámpírral, így könnyen
kiszűrtem az alig hallható rezdüléseit.
Amikor kinyitottam a szememet, a pillantásom tévedhetetlenül
találta meg a fekete hajú vámpírt a szoba másik sarkában. Csak egy
pislogás jelezte, hogy megleptem.
– Nem gondoltam, hogy már ébren vagy – mormogta.
Lepillantottam a pecek felé, aztán vissza rá, mire felvonta a
szemöldökét.
Lefordította a néma üzenetet.
– Nyilván mondanom sem kell, hogy a sikoltozás haszontalan.
A szememet forgattam. Mi van itt ma, amatőrök napja?
Elmosolyodott, majd felemelkedett a szemközti priccsről.
– Gondoltam.
Abban a pár rövid pillanatban, miközben a vámpír felállt és
hozzám lépett, hogy kivegye a számból a pecket, megpróbáltam
megtudni róla annyit, amennyit csak lehetett. Hozzám hasonló korúnak
látszott, de rövid haja, borotvált arca és átlagos testalkata alapján úgy
ítéltem meg, vámpírévekben kevesebb, mint százéves lehet. Az ennél
idősebb vámpírok bőrét általában több heg irdalta, és nem nagyon
szerették a modern hajviseletet. De a legárulkodóbb mégis a pillantása
volt. Az igazán öreg vámpírok tekintetének van egy bizonyos… súlya,
mintha az elsuhanó évszázadok kézzelfogható nehezéket akasztottak
volna rá. Az én névtelen fogva tartóm pillantása nem ilyen volt, és ha
van egy kis szerencsém, senki másé sem a hajón.
A fiatal vámpírokat könnyebb megölni.
– Vizet – mondtam, ahogy kikerült a számból a pöcök. Annak meg
az altatás utóízének köszönhetően a szám olyan száraz volt, hogy a
nyelvem felcsavart zokninak tűnt.
A vámpír eltűnt, majd egy doboz kólával tért vissza. Azonnal
nyelni kezdtem, ahogy a számhoz emelte, majd egy méretes böfögés
szakadt ki belőlem, ahogy abbahagytam az ivást. Ha a büfi véletlenül a
fogva tartóm arca felé szállt, hát, nem tehettem róla. Meg voltam
kötözve.
– Bájos – jegyezte meg szárazan.
– Valahogy kevésbé érdekel az etikett, amióta ezüsttel lőttétek tele
a barátomat – feleltem nyugodtan. – Ha már itt tartunk, látni akarom.
A vámpír szája megrándult.
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzz, de igen, életben
van.
– Ha nem akarsz hozzá kísérni, hát jó – mondtam, és gyorsabban
pörgött az agyam. – Gondolom, tudod, hogy érintéssel látok dolgokat.
Vedd le a kesztyűt rólam, és hagyd, hogy megérintselek! Akkor tudni
fogom, igazat mondasz-e.
A vámpír kuncogott, villanás üdítette fel tőzegmoha-színű szemét.
– Hogy megérints? Úgy érted, hogy használhasd azt a halálos
elektromos korbácsodat, és kettőbe vághass?
Megmerevedtem. Erről meg honnan tudott? A legtöbb ember, aki
látta a képességemet használat közben, már halott volt.
– Ezért vannak rád celluxozva ezek a kesztyűk – folytatta
háborítatlanul. – A biztonság kedvéért.
– Hogy is hívnak? – kérdeztem, és próbáltam nyugodtnak
hangzani.
Széles ajka még tovább nyúlt.
– Szólíts Hannibálnak!
 Visszamosolyogtam rá.
– Jól van. Hannibál, mit akarsz tőlem? Arra kellenek a
képességeim, hogy megtaláljam az egyik ellenségedet? Elmondjam,
elárul-e valaki? Vagy kiolvassam a múltat valami tárgyból?
Hannibál felnevetett, és bár a kacagása inkább dr. Genyaszintű
volt, mint hidegrázós, elég volt hozzá, hogy taszítson.
– Nem akarok én tőled semmit, madaram. Én csak egy küldönc
vagyok. Csak annyit tudok, hogy háromszor annyit érsz élve, de ha
bármivel is próbálkozol, holtan is jó pénzt kapok érted.
Hannibál vidáman intett oda nekem, majd elhagyta a szobát. Én
egy szót sem szóltam, próbáltam kiutat találni a helyzetemből. Nem
fogom hagyni, hogy valami ismeretlen rosszfiúhoz zsuppoljanak.
Akkor is elmenekülök, ha belehalok.
 1. fejezet
Négy héttel korábban

LÁNGOK ZUHATAGA ALATT ÁLLTAM. Cinóbervörös és arany öntött el,

fonódott a hajamba, majd vált szét folyócskákká a testemen, végül
átsiklott az ujjaim között, hogy aztán a lábam elé hulljon. A lángok
olyan vastagok voltak, hogy nem láttam át rajtuk, az egész világ
ragyogó, naplementeszínű árnyalatokból állt. Meg kellett volna ölnie a
lángtengernek, de sértetlen voltam. Még csak nem is féltem. Helyette
furcsán intenzív vágyódás járt át. Folyton próbáltam elkapni az egyik
lángot, de sosem sikerült. Hiába borított be tetőtől talpig a tűz,
valahogy mindig megszökött a markomból.
– Leila! – szólított egy hang, ami nem volt elég ismerős ahhoz,
hogy meg tudjam állapítani, kihez tartozik. – Menekülj, mielőtt késő
lesz!
Az eszem azt súgta, tegyem, amit a névtelen illető tanácsol, de
nem akartam. Úgy tűnt, a lángok sem akarták, hogy menjek, újra és
újra körém fonódtak, simogattak ahelyett, hogy égettek volna. Látod?
– gondoltam dacosan. Nem bántanak.
– Leila! – erősködött a hang. – Menekülj!
– Nem – feleltem, és ismét megpróbáltam magamhoz ölelni a
lángokat. De a ragyogó fényű szalagok megint csak kicsusszantak a
kezemből, mint általában, ezúttal azonban elsötétedett gazdag színük.
Mire a lábamhoz értek, úgy festettek, mint a kátránycsíkok. Azután a
tűzeső a fejem fölött hirtelen szétoszlott, én pedig ott maradtam
meztelenül, reszketve a hirtelen lesújtó feketeség közepén.
A félelem jéggé fagyasztotta a bensőmet. A hangnak igaza volt.
Valami rossz fog történni…
Nem volt időm futásnak eredni, a tűz olyan hirtelen világította be
ismét a sötétséget. Ezúttal nem ömlött rám gyengéden, hanem oldalról
csapódott nekem. Fájdalom hasított belém, ahogy a lángok minden
pusztító erejükkel rám támadtak, megperzseltek, felégettek mindent,
amihez hozzáértek.
– Miért? – sikítottam, az árulás fájdalma eltörpült a fizikai kín
mellett.
– Figyelmeztettelek – felelte az ismeretlen hang, messze a tűzfalon
túli biztonságból. – De nem hallgattál rám.
Azután már semmi mást nem hallottam, csak a saját sikolyaimat,
ahogy a tűz könyörtelenül felemésztett.
– Ne!
A hang fájdalmasan vonított a fejemben; a valóságban
suttogásként hagyta el a szó az ajkamat. Ez is elég volt, hogy
felébresszen, riadtan rándultam össze, aztán rájöttem, hogy már nem
lángok borítanak, hanem takarók. Az egyetlen tűz a közelemben rácsok
biztonságában parázslott a szoba másik felében, a kandallóban.
Vettem pár mély levegőt, hogy a rémálom utóhatásait lerázzam
magamról. Egy perc múltán a szívem nyugodtabb ritmusra váltott, nem
zakatolt tovább. Ijedtség nyilallt belém, aztán észrevettem, hogy üres
az ágy mellettem. Így legalább nem kellett beismernem, hogy megint
ugyanazt álmodtam, viszont annak egy cseppet sem örültem, hogy
egyre gyakrabban bújtam egyedül ágyba, és ébredtem ugyanúgy.
Ha babonás lettem volna, biztos attól félek, hogy a visszatérő álom
egy rossz ómen, de ha én figyelmeztetéseket kaptam, azok nem
homályos metaforák formájában találtak meg álmomban. Eddig
kegyetlen víziókban támadtak rám, én pedig minden érzékemmel
átélhettem, mi fog történni, de már hetek óta nem volt ilyen
látomásom. Sokáig vágytam rá, hogy bár ne támadnának vízióim – és
ne látnám az emberek legszörnyűbb bűneit – egyetlen érintéstől, de
éppen most, hogy szükségem lett volna a képességemre, nyaralni ment.
Ez a gondolat kiűzött a takaró alól. Átlendítettem a lábamat a
matrac oldalán, majd leléptem az emelt padlóról, amitől a hatalmas,
baldachinos ágy csak még lenyűgözőbbnek hatott. Aztán egyenesen a
kandallóhoz mentem, és letérdeltem elé. A lángok java kialudt az
éjszaka, de a szenes fadarabok még parázslottak. Félretoltam a
tűzrostélyt, és egy pillanatra a fadarabok fölé tartottam a kezemet,
azután egyenesen beledugtam a ropogó hasábok közé.
A belém hasító fájdalomtól már-már megkönnyebbültem, de aztán
rájöttem, hogy csak az egyik ujjamból ered. A kezem többi része egy
cseppet sem sajgott, pedig csuklóig elmerültem a forrón izzó
parázsban. Vártam még pár percet, hogy biztosra menjek, aztán
kihúztam. A mutatóujjamból kiálló szálkától és a több mint tízéves
hegemtől eltekintve a kezem sértetlen maradt, egy szőrszálam sem
pörkölődött meg.
A fenébe. Már hat hét eltelt, és még mindig nem szűnt meg.
A többi nő legfeljebb nemi betegséget kap el a pasijától. Az semmi
ahhoz képest, amivel az enyém megfertőzött – ráadásul a tűzimmunitás
érthetetlen módon blokkolta a képességeimet. Persze nem kéne
meglepődnöm. Nyilván vannak következményei annak, ha az ember
lánya a sötétség nem hivatalos hercegével jár.
Kipiszkáltam a szálkát, és lenyalogattam az ujjamat, pedig egyike
voltam azon keveseknek ebben a házban, akik nem szeretik a vér ízét.
Aztán addig matattam, amíg találtam egy nagy férfiinget, aminek az
anyaga olyan puha volt, mint a kasmír. Valószínűleg többe került, mint
amennyit én egy hónap alatt megkerestem, amikor még karneválosként
dolgoztam, mégis a megszokott közönnyel végezte az este a padlón.
Sosem láttam, hogy bárki is takarítaná ezt a szobát, de koszosnak sem
láttam még. A szolgák biztos nindzsaként állnak lesben, amíg el nem
hagyom az ágyat, hogy utána megint makulátlanra suvickoljanak
mindent.
Nem kellett sokáig várniuk. Pisilnem kellett, és bármilyen fényűző
volt is a pasim szobája, vécét speciel nem építettek a fürdőbe. Neki
nem volt rá szüksége, mert több száz éves vámpír volt.
Felvettem az elhajított inget. Elég hosszú volt, hogy eltakarja a
trikómat és a bugyimat, de különben sem futhattam bele senkibe a
szobájából az enyém felé menet. Senki más nem használta a nappalit,
ami összekötötte a két hálót. Az elzártsága és az eleganciája legalább
egy kis méltóságot kölcsönzött a szégyenmenetnek.
Ahogy visszaértem a szobámba – az imént elhagyott éjfélzöld és
mahagóni csoda világosabb árnyalatú változatába –, egyenesen a
fürdőszobába mentem.
– Villany fel! – mondtam, majd hozzátettem: – Félhomály! – mert
a vakító fénytől hunyorognom kellett.
Lágy borostyán ragyogás világította meg a krémszínű márványt,
megcsillant az arany és zellerzöld erezeten. A kisautó méretű zuhanyzó
és a fésülködőasztal is fénybe borult. Amikor először láttam ezeket a
fényűző kellékeket, teljesen lenyűgöztek. Most már csak annyit
motyogtam az orrom alatt, ahogy a diszkréten elválasztott sarok felé
siettem, hogy:
– Ötvenméteres sprint minden reggel, mert nem hajlandó
beszerelni egy vécét az ő fürdőszobájába. Mintha nem költene többet
minden este a vacsorára, amit nem is eszik meg.
Egy részem tudta, hogy a morgásom csak arra szolgál, hogy
elrejtsem mögé a bizonytalanságomat, amiért egyre többször üres az
ágyam, de a húgyhólyagom, mintha csak egyetértene, összehúzódott.
Ahogy végeztem a szükségleteimmel, beálltam a zuhany alá, közben
figyeltem, hogy csak a bal kezemmel érjek hozzá a dolgokhoz. Bár
pillanatnyilag a belőlem sugárzó áram néma volt, nem akartam
kockáztatni, hogy megpörköljem a csöveket egy véletlen elektromos
lökettel.
A tusolás és öltözés után lesétáltam a négyemeletnyire lévő
földszintre. A lépcső aljában egy magas plafonú, kőoszlopos
előcsarnok terült el, amit antik pajzsok és kacifántos freskók
díszítettek. Ha nem lett volna a belső kert, úgy nézett volna ki, mint
Bill Gates Gótikus Menedéke.
Az előcsarnok végében ott állt az én állandóan meglógó pasim,
Vlad. Igen, Vlad. Pár ember elköveti azt a hibát, hogy Drakulának
szólítja. Sötét haja ugyanolyan színű volt, mint a borosta, ami ötórás
árnyéknál valamivel vastagabb kontúrt rajzolt az állára. Íves
szemöldök keretezte réz- és smaragdszínt ötvöző szemét. Sima
anyagok burkolták emberéletének évtizedes harcaitól edzett testét.
Ezúttal is csak az arca és a keze maradt csupaszon. A teste többi részét
csizma, fekete nadrág és füstszürke, nyakig gombolt ing takarta. A
legtöbb izmos fickóval ellentétben Vlad nem villantott sok bőrt, de
rászabott ruhái legalább olyan hatásosan hangsúlyozták magas alakját,
mint a futónadrág és az izompóló.
Abba kellett hagynom a bámészkodást, mert észrevettem, hogy a
vállára kabát van terítve. Nem csak úgy kisurrant az ágyból, miközben
én aludtam; készült szó nélkül lelépni.
Megint.
Voltál már úgy, hogy pontosan tudtad, mit nem kéne tenned…
ennek ellenére megtetted? Nem kellettek hozzá a látnoki képességeim,
hogy tudjam, nem úgy kéne kezelni ezt a helyzetet, hogy
végigmasírozok az előcsarnokon, és felcsattanok, hogy „Te meg hova
készülsz?”, mégis ezt tettem.
 Vlad a helyettes parancsnokával, egy szőke vámpírral, Maximus-
szal beszélt, aki úgy festett, mint egy életre kelt, vérszomjas viking. A
kérdésem nyomán két pillantás rebbent rám, egy szürke és óvatosan
közömbös, és egy rezes zöld, gúnyos. Megmerevedtem, és azt
kívántam, bárcsak visszaszívhatnám a kérdést. Mikor lett belőlem is
ilyen idegesítő, tapadós barátnő?
Közvetlenül azután, hogy megszűnt az, ami miatt Vlad egyáltalán
érdeklődött irántad – szólalt meg az alattomos belső hangom. Azt
hiszed, véletlen, hogy akkor kezdett ilyen távolságtartó lenni, amikor
elvesztetted a képességedet, és így már nem tudsz kémkedni neki az
ellenségei után?
Azonnal elkezdtem gondolatban a „That’s the Way” című számot
énekelni a KC and the Sunshine Bandtől. Vlad nem csak hihetetlenül
nagyhatalmú vámpír volt, aki a világ legismertebb, élőhalottakról szóló
történetét inspirálta. A gondolatokban is olvasott. Az esetek
többségében.
Az ajka felfelé görbült.
– Legalább tarthatnál néha kívánságműsort, hogy mit énekelsz,
amikor ki akarsz zárni a gondolataidból.
Ha nem ismertem volna, nem vettem volna észre a megcsendülő
iróniát, amitől halvány akcentussal fűszerezett hangja magasabbra
szökött, és ez élt kölcsönzött pallérozott szavainak. Nem hiszem, hogy
valaha is megbocsát annak a vámpírnak, aki megtanította, hogyan
védhetem meg a gondolataimat.
– Van, aki szerint ez a szám igazi klasszikus – feleltem, miközben
összeszidtam magam gondolatban amiatt, amit hallhatott, mielőtt
blokkoltam.
– Ez is csak azt bizonyítja, hogy a világ tele van bolondokkal.
– Nem válaszoltál a kérdésemre – vágtam vissza.
Vlad felvette a kabátját, közben a halvány mosoly végig ott maradt
az arcán.
– Nem véletlenül.
A kezem bizsergett, ahogy a bennem örvénylő áram nekifeszült.
Egy leszakadt vezetéknek köszönhetően az egész testemben
elektromosság futott, de a jobb kezem volt a fő forrás. Ha nem fogom
vissza a dühömet, még a végén szikrázni kezdek.
– Ha legközelebb le akarsz rázni, csináld azt, amit a modern
férfiak! – A hangom érdesebb volt, mint a smirgli. – Mondd, hogy
dolgokat intézel, vagy valami! Úgy udvariasabb.
Rezes pillantása lángoló smaragdzöldre váltott, ezzel bizonyítva
nem emberi voltát.
– Nem vagyok modern férfi.
Hát persze, hogy nem, de fájna neki, ha egy kicsit kevésbé lenne
bonyolult, bosszantó és titokzatos? Legalább néha!
Maximus lopva rám pillantott, aztán visszafordult Vladhoz.
– Minden készen várja, mire visszatér – jelentette ki, aztán
meghajolt és távozott.
Ez meg mit jelentsen? A kérdés ott remegett a nyelvem hegyén, de
úgysem kapnék választ. Ez még nem jelenti azt, hogy annyiban fogom
hagyni az ügyet. Már belefáradtam, hogy azon tűnődöm, mit jelent a
kapcsolatunk szempontjából az, hogy egyre többször tűnik el. Ha az
elfojtódott látnoki képességem megváltoztatta, amit irántam érzett,
inkább mondja meg egyenesen. Abbahagytam az éneklést, amíg felé
küldtem egy gondolatot: Ha visszaérsz, elbeszélgetünk.
Ezúttal olyan széles volt a mosolya, hogy kivillantak a fogai. Az
agyarait visszahúzta, de a mosolyában így is ott volt a szerető és a
ragadozó is.
– Alig várom.
Azután csak a hűlt helye maradt. Csak a testes bejárati ajtó
csapódása jelezte, hogy azon keresztül távozott. A vámpírok nem
tudnak eltűnni, de néhány vámpírmester olyan gyorsan mozog, mintha
semmivé válna.
Felsóhajtottam. Az elmúlt pár hónapban a kapcsolatom Vladdal
pontosan olyan szenvedélyes és felkavaró volt, ahogyan a filmek
mutatják. Pedig reméltem, hogy Hollywood legalább a sötétség hírhedt
hercegével randizó nők sanyarú sorsát illetően téved.
Ez a gondolat lehangolt, de nem akartam morcosan ücsörögni
egész nap. Ehelyett elfoglaltam magam a nők legidőtállóbb és
legnagyobb múltú gondolatelterelő technikájával.
Felrohantam a húgom szobájához.
– Gretchen, ébresztő!—kiabáltam be az ajtón. – Vásárolni
megyünk!
 2. fejezet
– EZ ELSŐ DOLOG, AMI NEM SZAR Romániában – mondta a húgom,
miközben egy kosár ruhát borított a pultra.
Lehunytam a szemem, nem tudtam, kitől kéne előbb bocsánatot
kérnem, az eladótól, amiért Gretchen a hazáját szapulja, vagy
Maximustól, akinek újabb szatyorral fog gyarapodni a fél tucatra rúgó
gyűjtemény a kezében. Ez történik, ha idegen bankkártya kerül a
húgom markába. Vladnak az volt az alapszabálya, hogy a vendégei
minden vásárlása az ő kártyáját terheli.
Lehet, hogy átgondolja még ezt, ha megkapja a számlát. Én igazán
igyekeztem a takarékoskodás mellett érvelni, de nem jött össze. Csak
annyira felhúztam vele Gretchent, hogy egy idő után már fel sem
próbálta a ruhákat, mielőtt megvette őket.
– Fáradt vagyok. Menjünk haza! – váltottam taktikát.
Gretchen kék pillantása összeszűkült.
– Kizárt. Hetek óta ott gubbasztok a pasid kastélyában, pedig tuti,
hogy a vámpír fickó már kinyiffant, különben nem engedte volna el
apát és Martyt.
Nem mutattam rá, hogy a legjobb barátom, Marty és apa sokkal
kevésbé hajlottak a meggondolatlanságra, mint ő. Kicsi volt az esélye
ugyan, de ha Vlad ősellensége, Szilágyi valahogy mégis túlélte,
Gretchen itt volt a legnagyobb biztonságban. Akkor sem tudta volna
meghúzni magát, ha az élete múlik rajta, ahogyan azt most is
bizonyította. Az eladóra pillantottam, mosolyt erőltettem az arcomra,
és Gretchent az ingujjánál fogva húztam oda magamhoz.
– Nyilvánosan nem beszélünk a tudod-miről – sziszegtem.
– Miért? – kérdezett vissza változatlan hangerővel. – A város fele
tud a vámpírokról, mert itt minden Vlad tulajdona, és vérzsáknak
használják őket. A többieket pedig majd megbűvöli Maximus, hogy
felejtsék el, amit hallottak.
 Kidülledt szemmel pillantottam az eladóra. A lány felemelte a
kezét, és mondott valamit románul a szőke vámpírnak.
– Ne aggódj, lojális Vladhoz! – foglalta össze nekem Maximus.
Aztán viharos szürke tekintete Gretchenen pihent meg. – Ha nem
fogod vissza magadat, legközelebb téged bűvöllek meg.
– Úgyse tennéd – fújtatott a húgom.
Maximus kihúzta magát, hogy jól látszódjon mind a két métere, ha
duzzadó izmai önmagukban nem lettek volna elég lenyűgözőek.
– Tettem már rosszabbat is, hogy megvédjem a hercegem.
Szívem szerint kupán vágtam volna Gretchent, de azt senki – még
egy olyan barát sem, mint Maximus – nem úszhatja meg, ha ráijeszt a
kishúgomra.
– Megértette – feleltem hűvösen. – És ha nem, majd én lerendezem
vele.
Maximus Gretchenre pillantott, alig láthatóan ingatta a fejét, majd
mélyen meghajolt előttem.
– Ahogy akarod.
Az arcom felforrósodott. Mivel Vlad barátnője voltam, legnagyobb
bosszúságomra a vámpír alattvalói ugyanúgy hajlongtak előttem, mint
előtte.
– Hagyd ezt abba! Utálom.
Felegyenesedett, és az ajkát kendőzetlen vigyor feszítette szét.
– Igen, tudom.
Amikor találkozott a tekintetünk, egy röpke pillanatra ugyanazt a
fickót láttam, aki megragadta az alkalmat, hogy randizzon velem,
amikor kelletlen menekültként megérkeztem Vlad otthonába. Aztán
ismerős fátyol ereszkedett Maximus szemére, és visszatért az én
udvarias testőröm.
– Még van egy órátok, ha szeretnétek tovább vásárolni. Utána
vissza kell térnünk a házba.
– Miért? – kérdeztem, mielőtt még Gretchen megtehette volna.
– Mert elő kell készülnöd, hogy fogadd Vlad vacsoravendégeit.
Nem késhetsz el a vacsoráról.
Ezúttal Gretchen volt a gyorsabb:
– Vacsoravendégek? Kicsodák? Miért nem szóltál előbb?
– Neked azért nem szóltam, mert nem kötelező megjelenned –
felelte Maximus, majd halványan rám mosolygott. – Neked pedig azért
nem mondtam, mert úgy tűnt, így is tele van a fejed.
 Szégyen és megadás kavargott bennem. Vajon mindenki tudta,
hogy Vladnak és nekem gondjaink vannak? Hát persze, hogy tudták –
válaszoltam meg a saját kérdésemet. Az élőhalottak hallásával
valószínűleg még azt is tudták, hogy egy hete nem szexeltünk, mert
éppen megvan.
Felsóhajtottam.
– Úgy fest, mégis kénytelen leszek vásárolni – eddig ugyanis nem
tettem, hogy ne tetézzem még én is a gigantikus számlát, amit
Gretchen összehozott.
Valami megfejthetetlen érzelem suhant át Maximus arcán.
– Nem szükséges. Vlad már a szobádba vitette a ruhádat.
Először lelép egy szó nélkül. Aztán itt vannak ezek a váratlan
vacsoravendégek, és most megtudom, hogy már kiválasztotta nekem a
ruhát.
– Egy apró nyomot sem adsz, hogy mégis mi ez az egész? –
kérdeztem Maximust.
A mosolya egy kicsit túl feszes volt.
– Ahogy azt mondtam, rosszabbat is tettem már, hogy megvédjem
a hercegemet.

Csak egy pillantást kellett vetnem a ruhára, hogy tudjam, a vacsora

nem arról fog szólni, hogy Vlad elbeszélget egy régi barátjával, aki
beugrott látogatóba. Fekete bársony koktélruha volt, hátul rövid
uszállyal, elöl ejtett nyakvonallal, amit apró ékkövek díszítettek. Egy
fekete magas sarkú és egy pár hasonló kövekkel kirakott, könyékig
érő, fekete kesztyű – amit árambiztos gumicsíkkal szegtek,
természetesen – egészítette ki az extravagánsan vonzó szettet.
Felpróbáltam, és nem lepett meg, hogy úgy illett rám, mintha a pontos
méreteim alapján varrták volna. Még dekoltázsom is volt benne – ez
ritka tünemény, köszönhetően apró melleimnek.
Ennél szebb ruhát még sosem viseltem, de szívesen elcseréltem
volna ezt és Vlad összes többi drága ajándékát is, ha a kettőnk között
feszülő űr eltűnik. Végigsimítottam a puha anyagon, és azt kívántam,
bár visszatértek volna a képességeim, hogy tudjam, vajon
bocsánatkérésnek szánta-e az ajándékot, amiért mostanában olyan
hűvös velem, vagy egyszerűen csak így akart meggyőződni róla, hogy
elég jól fogok mutatni a karján ma este. Vladtól bármelyik kitelik.
 Éppen ezért akartam beszélni vele később, mindegy, mi lesz a
vége. Semmi kedvem nem volt kicicomázni magam, de nyilván
elegáns vacsora elé néztünk. Mire elkészültem, hosszú, egyenes hajam
vastag hullámokban omlott a vállamra, a sminkem pedig visszafogott
volt, eltekintve a sötétvörös rúzstól, ami nagyszerű kontrasztot alkotott
fekete ruhámmal és téliesen sápadt bőrömmel. A sokéves cirkuszi
tapasztalataimnak köszönhetően gyorsan kicsinosítottam magamat. És
hála a rutinnak, a halántékomtól az ujjamig futó hegemet is jól
palástoltam. Fényes fekete tincsek takarták az arcomnak azt a felét, és
vastagon omlottak a jobb vállamra is. Felhúztam a kesztyűt, így alig
pár centi látszott ki a felkaromból, ami tanúskodott a különleges
képességeimet okozó balesetről.
Ezeket a képességeimet fojtotta el Vlad, amikor bevont a tűzálló
aurájával, hogy megvédjen a robbanástól, amit Szilágyi okozott. Vlad
ellensége magával akart rántani a halálba, de túléltem a lángokat. Úgy
tűnik, ennek ára volt. A sors nem adja könnyen a dolgokat.
Megráztam a fejem, hogy kiirtsam a múlt képeit. Aztán a
legkevésbé sem ünnepi hangulatban indultam a földszint felé.
Vlad a lépcső aljában várt rám. Fekete szmokingja színek
hiányában akár túl egyszerűnek is tűnhetett volna, ehelyett úgy festett,
mint a halál angyalának érzéki verziója. Ellenállhatatlan borzongás
kapott el, ahogy a pillantása végigmért. A szeme egy pillanatra
smaragdszínben villant fel, és amikor megfogta a kezemet, még a
kesztyűmön keresztül is éreztem a teste forróságát. Az átlagos
vámpírok szobahőmérsékletűek, nem úgy Vlad. A pirokinetikus
képességének köszönhetően, ami rettegetté tette, sokkal melegebb volt,
mint a legtöbb ember, főleg, amikor használta az erejét, vagy felgerjedt
benne a düh vagy a vágy.
– Elbűvölően festesz.
Mély morgása tudatta velem, milyen érzelem tüzeli is éppen, és
újra csak elkapott a borzongás. Lehet, hogy az érzéseimet kételyek
mételyezik, de a testem tudja, mit akar. Akaratlanul is közelebb
simultam hozzá, és a mellbimbóm megkeményedett, amint a mellkasa
az enyémnek feszült. Aztán odalenn is összerándult bennem valami,
ahogy az ajka súrolta a nyakamat, és vaskos borostája végigkarcolta a
bőrömet.
Mélyet sóhajtott, a levegő puha csókokként záporozott lüktető
pulzusomra. Aztán a keze csodálatosan kecsegtető forrósággal a
vállamra feszült. Egyetlen pöccintéssel félretolta a hajamat, felfedve a
nyakamat. Levegő után kaptam, ahogy az ajkai szétnyíltak, és két
kemény, éles agyara a bőrömnek feszült. A metszőfogai okozta sötét
gyönyört majdnem annyira szerettem, mint szeretkezni vele, és
mostanában egyikben sem volt túl sok részem. Gondolkodás nélkül
húztam magamhoz a fejét, és szinte remegtem a vágytól.
Valamit motyogott, aztán elhúzódott, de a tekintete még mindig
smaragd fénnyel ragyogott.
– Ne most! Várnak a vendégeink.
Az első gondolatom az volt, hogy: Nem érdekel! Aztán
közvetlenül utána, hogy: Mi bajom van nekem? Igen, emberek várnak
ránk, arról nem is beszélve, hogy az előcsarnokban egy csomó őr
ólálkodik. És még ha senki sem lett volna körülöttünk, akkor is
komoly dolgokat kellett megbeszélnem Vladdal a későbbiekben.
Legfeljebb a listám legvégén szerepelhetett a libidóm kielégítése.
– Igazad van – mondtam. Leeresztettem a kezemet, és elhúzódtam.
Nem néztem rá, ahogy visszasöpörtem a hajamat a vállamra, hogy
annyit eltakarjon cikcakkos hegemből, amennyit csak tud. Nem
szégyelltem, de már nagyon untam az elkerülhetetlenül szánakozó
pillantásokat azoktól az emberektől, akik először látták.
– Leila.
Úgy ejtette ki a nevemet, hogy arra azonnal felkaptam a fejemet.
Vlad szeme újra fényes mahagóniszínű volt, már csak az íriszét ölelő
természetes gyűrűben maradt némi zöld.
– Ne takargasd magad senki előtt! – mondta, és lelökte a hajamat a
vállamról. – Csak az ostoba emberek szánják a túlélőket a hegeik
miatt. Sose alázkodj meg ostoba emberek előtt!
Aztán kinyújtotta a kezét, saját harci sebei fakó csíkokként irdalták
a bőrét.
– Gyere!
Megfogtam a kezét, és közben leküzdöttem az érzést, ami
láthatatlan szíjakkal szorította össze a szívemet, majd gondolatban egy
dalt kezdtem dúdolni, mielőtt meghallhatta volna a legveszélyesebb
gondolatomat.
Ez az egyik oka annak, hogy szeretlek. Te senki előtt nem hajolsz
meg.
Sajnos lehet, hogy ugyanez a tulajdonság tép majd szét minket.
 3. fejezet
KIDERÜLT, HOGY PÁR VENDÉGÜNKET már ismerem, de azért sok új arc
is jelen volt. Maximus is ott ült az ebédlőasztalnál Vlad kopasz, izmos
harmadtisztje, Shrapnel mellett. Ott volt még a hosszú hajú, egyiptomi
vámpír, Mencheres is, akit Vlad a tiszteletbeli nemzőjeként írt le. Ezt a
címet még mindig nem nagyon értettem. A karcsú szőkeség Mencheres
mellett a felesége, Kira volt. Gretchen is jelen volt, ő ült a legmesszebb
az asztalfőtől, és emiatt elég ingerültnek is tűnt. Mindenki felállt,
amikor Vlad és én beléptünk, és ettől csak még furcsább volt a helyzet.
Nem késtem. Vajon miért ült már mindenki az asztalnál? A
házigazdáknak azelőtt kéne üdvözölniük a vendégeket, hogy azok
elfoglalnák a helyüket, nem pedig utolsónak érkezni, hogy mindenki
vigyázzban álljon előttük.
Sokadjára állapítottam meg, hogy a vámpírok mindig a legfurább
módon intézik az ügyeiket.
Vlad a szokásos helyemre vezetett az asztalfőhöz, mire néhány
számomra ismeretlen vendég ferde pillantásokat váltott. Bizonytalanul
megálltam az üres székem mellett a jobbján. Leülhetek? Vagy várjak
valami jelre?
– Örülök, hogy eljöttetek – jelentette ki Vlad, erős tenorja a
hatalmas teremben is ugyanolyan telten szólt. – Tudom, hogy páran
nagy utat tettek meg, hogy itt lehessenek.
Többre számítottam, mondjuk, egy köszire a távoli vendégeknek,
de ő csak letelepedett a székére. Mielőtt megismertem Vladot, nem
gondoltam, hogy az is lehet felséges és félelmetes, ahogyan valaki leül,
de neki minden egyes alkalommal sikerült ezt a hatást kiváltania.
A többiek is helyet foglaltak, így én is, közben azt kívántam, bár
kaptam volna egy Élőhalott-etikett hülyéknek kézikönyvet. Az alapján,
amilyen messzemenőkig ruganyosan mozogtak, egyik vendég sem volt
ember. Már hozzászoktam a vámpírokhoz hétköznapi helyzetekben –
vagy épp vészhelyzetekben –, de ez volt az első hivatalos esemény. Ha
valamit elrontok, a te hibád lesz – küldtem egy gondolatot Vlad felé,
miközben kellemes mosolyt fagyasztottam az arcomra.
A szája megrándult, csak innen tudtam, hogy hallott. Azután bal
felé intett.
– Leila, Maximust, Shrapnelt, Mencherest és Kirát már ismered, de
hadd mutassam be a többi vendéget is.
Továbbra is kellemes mosollyal az arcomon hallgattam végig egy
listányi nevet, és reméltem, nem várja, hogy emlékezzek is rájuk, mert
a hatalmas asztal mind a huszonnyolc helyén ült valaki. Amikor
először pillantottam meg az ebédlőt a kandallóval a falon, a három
emelet magas plafonnal és a gigantikus csillárral, arra gondoltam, hogy
csicsás helypazarlás, mivel csak Vlad és én ettünk itt. Most viszont jól
jött a mérete és a pompája. Ha több barátját is meghívja, vehettünk
volna nagyobb asztalt, ráadásul a nők ékszereiből és a férfiak drága
szmokingjából ítélve hozzá voltak szokva a luxushoz.
Én nem. És Gretchen sem, aki éppen olyan kényelmetlenül festett,
ahogyan én éreztem magamat. Az apánk hivatásos katona volt, így
szerény körülmények között nőttünk fel, és sűrűn változott a
lakcímünk, mert sokszor áthelyezték. Amikor tizennyolc évesen
leléptem, olyan munkákat kerestem, ahol nem voltak műszerek, és nem
kellett megérintenem embereket – de minden jól fizető melóhoz
legalább az egyikre szükség volt. Ha nem találkozom Martyval, és
állok be az utazó mutatványos társulatába, az utcán végeztem volna.
Biztos, hogy nem lyukadtam volna ki Vladnál, idegenekre
mosolyogva a kristálypohár-rengetegen át, amibe a szolgák éppen
sötétvörös, bornak túl testes folyadékot töltöttek. Ugyanezek a szolgák
azután annyi kaját hoztak ki, amennyivel mindenki kétszer jól lakott
volna, pedig csak Gretchen és én voltunk emberek az asztalnál. Az
idegesség elvette az étvágyamat, de csekély élvezettel beletúrtam az
ételbe, és közben azon gondolkodtam, Vlad mikor hozakodik elő a
vacsora igazi okával. Nem azért hívott meg két tucat vámpírt a házába,
hogy kérkedjen. Vlad sok minden volt, de hencegő nem.
A bomba a desszert alatt robbant. Épphogy szedtem magamnak
egy kanál whiskey-s, tejkaramellás crème brulée-t, amikor Vlad felállt,
és minden beszélgetés elnémult.
– Köszönöm, hogy eljöttetek – mondta a hirtelen támadt csendben.
– Mivel mindannyian vagy a barátaim vagytok, vagy a vérvonalam
nagyra becsült tagjai, azt akarom, hogy mindannyian tanúi legyetek
annak, amit most teszek.
Azután a székem mögé lépett, és kezét a vállamra fektette.
Leküzdöttem a vágyat, hogy megforduljak, és ránézzek. Mi folyik itt? –
kérdeztem tőle idegesen.
Nem válaszolt.
– A legtöbben tudjátok, hogy Leila a szeretőm volt az elmúlt pár
hónapban. Ráadásul kockáztatta az életét, hogy megmentse az
embereimet, és még kínzás alatt is megingathatatlan hűségről tett
tanúbizonyságot. Mivel értékes a számomra, most felajánlok neki egy
örök köteléket, ha elfogadja.
Azzal előredőlt, a lehelete forró volt a nyakamon, ahogy azt
suttogta:
– Azon gondolkodtál, megváltoztak-e az érzéseim irántad, amióta
a képességeid eltűntek. Legyen ez a válaszom.
Egy pillanatra a látómezőmbe került sebhelyes keze, ahogy egy
apró bársonydobozt helyezett elém. A szívem kalapálni kezdett,
miközben az elmémet döbbenet és öröm töltötte ki. Hallottam, ahogy
az asztal ellenkező végén Gretchen levegő után kap. Sok minden
megfordult a fejemben, de arra nem számítottam, hogy ez az oka a
meglepetés vacsorának. A dolgok valóban megváltoztak közöttünk, a
lehető legjobb irányba.
– Vlad, én…
Lehet, hogy cserbenhagytak az összefüggő szavak, de azért a
motoros képességeim még működtek. Örömtől remegő kézzel lassan
kinyitottam az ébenszínű dobozt.
Gretchen felpattant a székéből, hogy odajöjjön hozzám. Nyilván
egy ponton kicsordult a könnyem a boldogságtól, mert csak
homályosan láttam, hogy mi van a dobozban. Azt azért ki tudtam
venni, hogy egy gyűrű az.
Elsodort a boldogság lavinája. Egészen eddig nem is vettem észre,
mennyire szeretem Vladot, és mennyire vágyom rá, hogy ő is
szeressen. Pislogtam, hogy jobban lássam a gyűrűt… és akkor a
túláradó jókedvembe zavarodottság keveredett.
Maximus elkapta Gretchen karját, mielőtt még odaérhetett volna
hozzám, de így is elég közel volt, hogy rálásson a dobozra.
– Te olcsójános, ez nem is gyémánt! – jelentette be a szokásos
tapintatlanságával. – Ez meg miféle eljegyzési gyűrű?
 Én is elmerengtem, vajon miért választotta éppen ezt, merthogy a
gyűrű pontos mása volt az örökségének, amit az apjától kapott. Nem
számít, bármilyen eljegyzési gyűrűt ad is nekem, meg fogom becsülni.
Különben is, talán Dracul családi hagyomány, hogy egy replikával
kérik meg a barátnőjük kezét…
– Ez nem eljegyzési gyűrű – felelte Vlad élesen Gretchennek. – Ez
annak a szimbóluma, hogy a vérvonalamba tartozik. Minden vámpír,
akit nemzettem, ilyen gyűrűt visel.
A szavaira kaotikus gondolataim egyetlen szívfacsaró válasszá
álltak össze: Nem a kezemet kérte meg. Csak felajánlotta, hogy
vámpírrá tesz!
Vlad felegyenesedett, és elengedte a vállamat. Hallotta a
gondolataimat. Telepatikusan süketnek kellett volna lennie, hogy
elszalassza őket, olyan erővel süvítettek végig az elmémen.
Tudtam, hogy most kéne elkezdenem dúdolni valamit, hogy ne
hallgatózhasson, de egyetlen versszak sem jutott eszembe. A
büszkeségem ordított belül, hogy tegyek úgy, mintha nem értettem
volna félre a dolgot, de én csak szorongattam a dobozt, miközben az
örömöm hamuvá porladt. Semmi sem változott, csak Vlad úgy
gondolta, az emberlétemnek ideje szintet lépnie, és úgy döntött, erről
egy teremnyi vámpír szemtanú előtt informál.
Felpillantottam. A vendégeink szánakozó gyorsasággal kapták el a
tekintetünket, miközben a kényelmetlen mocorgás elárulta, hogy nem
csak Vlad jött rá a félreértésre. Ha nem éreztem volna úgy, hogy most
tépték ki és sütötték meg a szívemet a szemem előtt, szégyelltem volna
magamat.
Gretchen hangja törte meg a súlyos csendet:
– Vámpírt akarsz csinálni Leilából? Ez tök ijesztő!
– Maximus! – köpte Vlad.
Az izmos vámpír elkapta Gretchent, és befogta a száját, mielőtt
még pisloghattam volna. Általában felkaptam volna a vizet azon, hogy
így bánnak a húgommal, de abban a pillanatban épp görcsösen
igyekeztem összeszedni magamat.
– Leila – szólított meg Vlad.
– Ne!
Ez az egy szó az összezúzott reményem minden fájdalmával
csattant. Felpattantam, a székem majdnem felborult, de úgy voltam
vele, hogy vagy azonnal eltűnök innen, vagy elbőgöm magam, és
ahhoz még maradt bennem elég büszkeség, hogy ezt ne mindenki előtt
te-gyem.
– Egy kis levegőre van szükségem – motyogtam.
És egy borotvapengére, hogy befejezd a munkát, amit tizenhat
évesen elkezdtél – ajánlotta a gyűlölt belső hangom.
Próbáltam nem figyelni rá, és az első dalt kezdtem dúdolni, ami
éppen eszembe jutott. A „Taps” volt az.
Nem csoda.
Aztán olyan gyorsan leléptem, amilyen gyorsan csak az új magas
sarkúmban tudtam.
 4. fejezet
EGYENESEN AZ APRÓ, ALAGSORI, gumiborítású szobába mentem, amit
Vlad rendezett be nekem. Amint odabenn voltam, lerántottam a
kesztyűmet, és az energia perzselő fonalai csaptak ki a kezemből,
ahogy az érzelmeim, amiket egészen idáig fékezni próbáltam, miniatűr
áramíveket formáltak. Az összes feszültséget egyetlen lüktető kötélbe
gyűjtöttem, aztán a teremben álló kőszobor felé csaptam vele.
Leesett a feje, és a hegesztett talapzathoz gurult. Egy újabb
áramcsapásra a szobor elveszítette az egyik karját. Majd a másikat is.
Aztán megszabadítottam derékon fölül mindentől, de kavargó
fájdalmam, csalódottságom és megalázottságom nem akart múlni.
Inkább úgy éreztem, mintha bármelyik pillanatban felrobbanhatnék.
Addig csapkodtam a szobrot, amíg egy tucatnyi apró darabban
nem hevert a földön. Mielőtt megismertem Vladot, egyre csak azon
dolgoztam, hogy elnyomjam az erőmet, ahogy a magányomat is,
amiért képtelen voltam megérinteni az embereket anélkül, hogy
bántottam volna őket.
Vlad viszont mindent megváltoztatott. Megtanította, hogyan
kovácsoljak a képességeimből előnyt, és olyan érzelmeket ébresztett
bennem, amikre gondolni sem mertem. Nemcsak az első szeretőm volt.
Az első szerelmem is. Hagytam, hogy túl mélyek legyenek az
érzelmeim. Hiába minden figyelmeztetés, mégis reménykedni mertem,
hogy egy nap talán úgy érez majd irántam, mint én iránta. És ide
vezetett a remény: az alagsorba, ahol az összetört álmaim miatti
dühömet kitölthetem egy élettelen tárgyon.
A szobor romjaira pillantottam, és éreztem a szörnyű hasonlóságot
kettőnk között. Valamikor szilárd és teljes volt, akárcsak én. És most
összezúzták a pusztító érzelmek, akárcsak engem, és már egyikünk
sem lesz ugyanolyan többé.
 – A fene essen beléd! – suttogtam, és nem tudtam, hogy épp
magamat átkozom, vagy a vámpírt, akibe ostoba módon beleestem.
Gyönyörű ruhám nedves volt az erőfeszítéstől, de nem érdekelt.
Úgysem megyek vissza a vacsorára. Mindenki tudta, miért jöttem el,
szóval meg fogják érteni, miért maradok távol. És ha nem értik, akkor
csesszék meg. Elegem volt belőle, hogy én vagyok a fő mutatvány.
Kimerülten másztam meg a szobámba vezető végtelen
lépcsősorokat, és örültem, hogy senkibe sem futottam bele útközben.
Abban reménykedtem, hogy lesz egy kis szerencsém, Vlad sokáig lenn
marad a vendégeivel, és holnapig látnom sem kell. Egy kis magányra
nagyon nagy szükségem lett volna.
Ezért nyögtem fel, amikor megláttam, hogy a hálószobám nem
üres. Vlad állt a rekamié mellett, a kezét összekulcsolta a háta mögött.
Szerencsére nem volt nála az az átkozott ékszeres doboz. Kutakodó
pillantással mérte végig izzadt, borzas külsőmet.
– Jobban érzed magad? – kérdezte a szokott egyenességével.
Egy cseppet sem. Már az összezúzta azt a kevéske önuralmat,
amire az elektromos edzésemmel szert tettem, hogy megláttam.
– Csodásan – feleltem kurtán. – Igazából azon túl, hogy kedvem
lenne öntudatlanra piálni magamat, sosem voltam jobban.
Olyan érzelem villant át az arcán, amit nem tudtam megnevezni,
azután újra kifejezéstelen lett a tekintete.
– Sajnálom, hogy így alakult az este. Négyszemközt kellett volna
megbeszélnem veled az ajánlatomat, de nem számítottam rá, hogy
félreérted.
Nem tudtam, hogy ez után a fiaskó után mit szerettem volna
hallani tőle, de az biztos, hogy nem ezt. Páncélkemény önuralma is
csak sót dörzsölt a sebembe. Én alig bírtam tartani magamat, ő meg
sosem tűnt még ennél higgadtabbnak és összeszedettebbnek. Kavargó
érzelmeimhez immáron düh is társult.
– Itt volt ez a ruha, a fényűző vacsora, a hízelgő szavaid és aztán
az ékszeres doboz – számoltam a tételeket az ujjaimon. – Most
komolyan, mire kellett volna gondolnom?
Horkanása a csontomig hatolt.
– Hát arra nem. Alig néhány hónapja vagyunk együtt. Tudod te,
milyen jelentéktelen ez az idő annak, aki olyan idős, mint én?
Új fájdalomhullám hevítette a hangomat.
 – Igen, tudom, te majdnem hatszáz éves vagy, de a mai világban,
ha „örök kötelékről” hadoválsz a barátnődnek, aztán meg elé teszel egy
gyűrű méretű dobozt, akkor abban általában csak egyfajta gyűrű lehet.
– Évszázadokon át minden vámpír, akit átváltoztattam, kapott egy
másolatot a gyűrűmből. Ez a bizonyítéka annak, hogy a vérvonalamba
tartozik. Hasznos, ha foglyul ejtik valamelyiküket a szövetségeseim.
Vagy az ellenségeim.
Hittem neki, de ettől még ugyanúgy marta a sav az érzéseimet.
– Nem értesz semmit – vágtam oda élesen. – Szerintem sem
vagyunk még elég régen együtt, de gúnyolódsz még a házasság
gondolatán is, és ez megmutatja, mennyire máshogy gondolkodunk a
kapcsolatunkról. Ez az igazi probléma, és már nem hunyhatok szemet
felette.
A szája összeszorult, és a kandallóban fellobbantak a lángok,
ahogy a páncélja megrepedt, és előbújt a dühe. Nem érdekelt. Engem
filéztek ki érzelmileg nyilvánosan, és most még négyszemközt is.
– Értékelem a kapcsolatunkat. Sosem osztottam még meg senkivel
a hálókamrámat rajtad kívül…
– Mégse veszed a fáradságot, hogy beszereltess egy vécét –
vágtam közbe. – Olyan, mintha folyamatosan, amikor csak alkalmad
van rá, azt mutatnád felém, hogy „eddig és ne tovább”.
Most már tiszta smaragd fénnyel ragyogott a szeme, a réz utolsó
nyoma is eltűnt.
– Erre ma este felajánlottam egy másik megoldást.
Való igaz, hogy nem lenne többé szükségem vécére, ha vámpírrá
változtatna. És egyúttal elintézné azt is, hogy a hátralevő
természetellenesen hosszú életemben egy olyan férfit szeressek, aki
kartávolságnál közelebb nem enged magához. Vlad kegyetlensége
közismert volt, de nem hiszem, hogy felfogta, milyen gonosz sorsot ró
rám, ha elfogadom az ajánlatát.
Ez részint az én hibám volt. Hagytam, hogy túl hosszúra nyúljon
köztünk az érzelmi patthelyzet, mert nem akartam elveszíteni. Csak az
volt a gond, hogy soha nem is volt az enyém, és ezt ma este kénytelen
voltam beismerni magamnak. Bár úgy éreztem, meghasad a szívem,
össze sem rezzentem, amikor a szemébe néztem.
– Azért nem jutott eszedbe, hogy azt hihetem, meg akarod kérni a
kezemet, mert eszedbe sincs valaha is komolyan elkötelezni magadat
mellettem. Eddig megelégedtem ennyivel. De most már nem.
 – Nem érted. – A hangja színtelen volt, de a közeli lángok
magasabbra hágtak. – A vámpírok világában nem létezik válás. Az
enyémek ritkán döntenek a házasság mellett, mert az emberek idővel
változnak. Az érzelmek megfakulhatnak, de a vámpírszövetség sosem.
Aztán meleg, erős kezei közé fogta az arcomat.
– Nagyon is igazi elkötelezettséget ajánlok neked, örök helyet az
életemben. Ha a kapcsolatunk egy nap véget is ér, a kötelékünk sosem
szakad meg. Hadd tegyelek vámpírrá, Leila, és hadd nézzem az
elsuhanó évtizedeket úgy, hogy ott állsz az oldalamon!
Szerettem volna igent mondani. A szó ott remegett az ajkamon, de
egy szakadozott, mély sóhajjal visszaparancsoltam. Az ajánlata csak
meghosszabbítaná a jelenlegi szenvedésemet. Az a tény, hogy hajlandó
lettem volna levetni az emberségemet, akár egy régi ruhát,
bizonyította, hogy bármit megtennék Vladért, de ő a szívét tudatosan
távol tartotta tőlem.
Nem tudnék így élni sem vámpírként, sem emberként. Ha most
ennyire fáj, milyen érzés lenne évtizedekig szeretni egy férfit, aki alig
tart engem többnek egy kellemes hálótársnál?
– Egy feltétellel mondok igent.
Megsimogatta az arcomat.
– Mi lenne az?
Még csak nem is pislogtam.
– Tudsz olvasni a gondolataimban, úgyhogy már tudnod kéne.
Szeretlek, Vlad. Nem érdekel a vérkötelék, sem az örök élet esélye,
csak azt szeretném, hogy mondd, hogy te is szeretsz.
Leengedte a karját, és ökölbe szorította a kezét.
– Már beszéltünk erről…
– Emlékszem rá – szakítottam félbe. – Az első együtt töltött
esténkén azt mondtad, adhatsz szenvedélyt, őszinteséget, hűséget, de
szerelmet nem, mert arra képtelen vagy. Akkor ezt el is hittem, de már
nem dőlök be neked. Emlékszel, mik voltak Szilágyi utolsó szavai,
mielőtt felrobbantott mindent?
Abból, ahogy megkeményedett az állkapcsa, arra következtettem,
hogy emlékszik, de nem fogja elismételni, úgyhogy folytattam.
– Azt mondta, azért akar magával rántani engem is a halálba, mert
azzal fájdalmat okozna neked. Még a legádázabb ellenséged is látta,
hogy több vagyok, mint egyszerű szerető, de te nem hagyod, hogy több
legyek. És amíg nem hagyod, addig én nem…
 Elcsuklott a hangom, és minden határozottságom ellenére két
könnycsepp szabadult ki a szempilláim börtönéből. Elpislogtam őket,
és hiába szorították össze az érzéseim fájdalmasan a torkomat,
folytattam a mondandómat.
– Nem lehetek veled – foglaltam össze. – Túlzottan fáj, hogy ilyen
közel vagy, mégis ellöksz magadtól.
Hitetlenség jelent meg az arcán.
– El akarsz hagyni?
A hangsúlya inkább tükrözött meglepetést, mint fájdalmat. Mintha
újabb pörölycsapás érte volna a mellkasomat, amitől még több
könnycsepp szabadult el, és ezeket már nem tudtam elnyomni.
– Mi más választásom van? Tudom, mi lesz a vége. A
képességeimnek hála rengeteg szerelmespár jövőjében láttam már.
Végignéztem, ahogy az anyám mindent odaad egy férfinak, aki
másodrangúként kezelte, és nem akarom elkövetni ugyanezt a hibát.
Hiába tudtam, hogy minden szavam igaz, nem tudtam
megakadályozni, hogy a gondolataim árja elöntse az elmémet.
Mondd, hogy szeretsz, és maradok. A pokolba is, elég, ha azt
mondod, hogy nem zárkózol el a GONDOLATTÓL, hogy valaha
szeretni fogsz, és maradok. Mondj bármit, csak azt ne, hogy mindig is
távoli második leszek a szíved köré csavart hűvösség mögött.
Nem ezt mondta, hanem valami egészen mást:
– Nem biztonságos odakinn. A hegyi rejtekhely romjainak a javát
már feltártuk, de Szilágyi maradványait nem találtuk. Ha valahogy
sikerült túlélnie, utánad fog jönni.
Ez érdekli a legjobban? Nem az, hogy véget ér a kapcsolatunk,
hanem hogy az ellensége felhasználhat ellene? Egy pillanatra levegőt
sem kaptam, olyan kegyetlen fájdalom hasított a szívembe. Azt hittem,
kész vagyok elfogadni a visszautasítását. Hogy én mekkorát tévedtem!
– Szilágyi meghalt – nyögtem reszelős hangon. – És még ha túl is
élte, a képességeim megszűntek. Nem tudok megkeresni embereket, és
nem látok bele a jövőbe, vagyis nem veszi hasznomat.
Mondd, hogy nem ez az egyetlen oka, hogy azt akarod, maradjak!
– robbantak ki a gondolataim az utolsó reményem minden hevével.
Csak az akaraterőmnek köszönhettem, hogy nem mondtam ki őket
hangosan.
Vlad csak nézett rám, a pillantása rézszínűről smaragdosra váltott,
majd vissza, miközben a tűz tombolt a kandallóban. Minél hosszabbra
nyúlt a csend, az eddig visszatartott könnyek annál hevesebben
öntözték az arcomat.
Azután az ajtóhoz sétált, minden mozdulata pengeként vágott az
érzelmeimbe. Amikor odaért, egy pillanatra megtorpant, a keze ott
lebegett a kilincs fölött.
Ne tedd ezt!— szerettem volna odakiáltani. Szeretlek. Nem tudnád
legalább megpróbálni, hogy te is viszontszeretsz?
A tűz olyan magasra csapott, hogy kiszabadult a rostélyok közül,
és a falat nyaldosta, de Vlad még mindig nem szólalt meg.
Amikor elérte a plafont, a kandalló felé léptem, mert ösztönösen el
akartam oltani a lángokat, de akkor egyetlen lobbanással eltűntek, és
utánuk nem maradt semmi, csak egy füstcsík.
Mire visszafordultam az ajtó felé, Vlad már eltűnt.
 5. fejezet
AZ AUTÓ A REPÜLŐGÉPHANGÁRBAN ÁLLT MEG. Azonnal kinyitottam az
ajtót, és nem vártam meg, hogy Maximus vagy Shrapnel engedjen ki.
Egy ragyogó, elefántcsontszínű gép állt úgy kilenc méterre. Amilyen
nyomorultul éreztem magam, még örültem is neki, hogy Vlad
magángépével utazhatok vissza az Államokba. Még ha az
áramgondjaim valami varázslatos módon meg is szűnnének, ezzel a
mogorva képpel egy normális járaton biztos megállítanának egy
motozásra.
Egy rozsdabarna hajú férfi várakozott a gurulós lépcső tetején, de
amikor meglátott, azonnal lesietett.
– Hol vannak a csomagjai, kisasszony? – kérdezte erős
akcentussal.
– Nincs nálam semmi.
– De van – felelte Maximus, ahogy kiszállt a vezetőülésből. – A
csomagok a csomagtartóban vannak.
Csak Gretchen jelenléte tartott vissza, hogy ne akadjak ki.
– Mondtam, hogy nem kell semmi azokból a cuccokból. Üres
kézzel jöttem, és úgy is távozom.
– Elviszed őket, ez Vlad parancsa – jelentette ki Maximus olyan
hangsúllyal, hogy a vörös hajú azonnal a limó hátuljához sietett. –
Hogy otthon mit csinálsz velük, az már csak rád tartozik.
Vlad nyilván nem akart a házban látni semmit, ami rám
emlékezteti. Egyszer azt mondta nekem, ha valaha is ki akarok szállni
a kapcsolatunkból, akkor vita nélkül elenged. Azt meg kell hagyni,
tartotta a szavát. Nemhogy nem vitatkozott, a színét sem láttam, amióta
akkor este elhagyta a szobát. Még el sem búcsúzott, amikor
Gretchennel elindultunk a reptérre.
Hiába nyugtattam magamat, hogy így a legjobb, ez jobban fájt,
mint bármi, amit eddig el kellett viselnem.
 – Jó van – feleltem, és mosolyt erőltettem magamra Gretchen
kedvéért.
A gúnyos hugicám az elmúlt pár napban szokatlanul oltalmazó-an
viselkedett velem. Ez eszembe juttatta, milyen közel álltunk
egymáshoz az előtt a baleset előtt, ami az anyánk életébe került, és ami
a különleges képességeimet adta. Folyton azt mondogattam neki, hogy
jól vagyok, úgyhogy nem ronthattam el az egészet azzal, hogy
Maximus képébe vágom: előbb távozom meztelenül, mint hogy
elvigyem a cuccokat, amiket Vlad vett nekem, és az emlékével
kínozzam magam.
Különben is, igaza volt. Majd később kidobom őket.
– Hát akkor… ég veled! – mondtam, amikor a fickó és Maximus
az utolsó csomagot is átpakolták a csomagtartóból a gépbe.
Halványan elmosolyodott.
– Még nem. Én is veled tartok, hogy lássam, biztonságban
leszállítanak-e Martynak.
Leszállítanak, mint egy csomagot. Újra a nyelvembe haraptam,
nehogy a húgom előtt akadjak ki.
Gretchen felhorkant.
– És velem mi van? Az senkit sem érdekel, hogy én biztonságban
visszajutok-e a lakásomba?
Maximus a kávészín bőrű vámpír felé biccentett, aki akkor szállt ki
az anyósülésről.
– Rólad majd Shrapnel gondoskodik.
A fickó elvigyorodott, és kivillantak tökéletesen fehér fogai.
– Úgy gondoltuk, Marty nem szívesen találkozna velem újra.
Ebben valószínűleg igaza volt, mivel egyszer Shrapnel rendesen
megkínozta Martyt. De valószínűleg Marty nekem sem fog túlzottan
örülni. A legjobb barátom és korábbi fellépőtársam előre szólt, hogy ne
szűrjem össze a levet Vladdal. Tartoztam neki egy bocsánatkéréssel.
Amit valószínűleg meg is fog kapni, amikor zokogva a nyakába
borulok. A szakításunk estéje óta nem voltam hajlandó sírni. De ha
Martyval leszek, akkor végre már nem kell úgy tennem, mintha nem
tört volna össze az elválás. O mindig is mellettem állt, és most
nagyobb szükségem volt rá, mint valaha.
Még utoljára körbepillantottam, és gyűlöltem azt a kis részemet,
amelyik reménykedett benne, hogy Vlad hirtelen megjelenik, és
kimondja azt, amit hallani akarok. Aztán rámosolyogtam Gretchenre,
és azon tűnődtem, vajon mikor fogok tudni újra úgy mosolyogni, hogy
ne érezzem hazugságnak.
– Jól van, hugicám. Menjünk haza!

Tizennyolc órával később megérkeztünk a Florida állambeli

Gibsontonba, Amerika cirkuszába. Amint kiszálltam az autóból,
lerohant a hőség és a pára. Még csak májusra járt, de lehetett vagy 38
fok. Maximus is kiszállt, és végignézett a házakon, amik úgy
sorakoztak, mint a sütemények egy pékség kirakatában.
– Miért érzek elefánttrágyaszagot?
– Az biztos Betsy – feleltem, és egy szürke kockaépület felé
mutattam. – Az idomárai az udvarban építettek neki akolt…
A hangom elakadt, ahogy elnéztem a házsor fölött. Innen látnom
kellett volna Marty trélerét, mert ez volt a legrövidebb út a
lakókocsiparkba, de a hely, ahol az 1982-es Winnebago állni szokott,
üres volt.
– Jaj, ne! – nyögtem fel.
Maximus azonnal készenlétben volt, és megjelent egy ezüstkés a
kezében.
– Mi baj?
– Semmi olyasmi, amin egy kés segíthet – feleltem, és közben
átkoztam magamat. – Úgy tűnik, Marty kivételesen korábban indult
útnak.
Maximus aranyszínű szemöldöke a magasba szaladt.
– Nincs itt?
– Nincs.
Fel kellett volna hívnom Martyt, de sosem kezdte korábban a
szezont. Ráadásul személyesen akartam neki elmondani, mi történt.
Maximus eltette a kését, és elővette a mobilját.
– Hívd fel! Kérdezd meg, hol van!
Elcsigázottan pillantottam rá.
– Nem tudod, milyen Marty, amikor utazik. Már az is csoda, ha
egyáltalán eszébe jut betenni a telefonját, nemhogy még fel is töltse
vagy felvegye. De ne aggódj, máshogy is ki tudom deríteni, melyik
karneválra ment.
 Gyorsan megálltam, hogy szót váltsak pár mutatványossal, aztán
Maximusszal újra útra keltünk. Örültem, hogy Gretchen és Shrapnel
repülővel mentek tovább, miután kitettek minket Floridában.
Megpróbáltam volna meggyőzni Maximust, hogy hadd szálljak fel egy
buszra, de tudtam, hogy semmi esélyem nem lenne, mert addig nem
tágít mellőlem, amíg nem teljesítette maradéktalanul a nemzője
parancsát.
Jó pár órával később egy észak-georgiai karnevál parkolójában
megpillantottam a Winnebagót az oldalán a fellépőnevünkkel: Merész
Marty és Fantasztikus Frankie.
– Az az – mutattam a lakókocsira.
Maximus olyan közel állt meg, ahogy csak tudott. Ezen a hajnal
előtti órán a karnevál fellépőknek fenntartott részén minden csendes
volt. Kiszálltam. Olyan fáradt voltam, hogy majdnem orra estem,
ahogy átbotladoztam a járművek, sátrak és ketrecek között, mégis
átjárt a megkönnyebbülés. Végre visszatértem a régi életemhez,
amiben Martyval az Államokat jártuk a számunkkal. Kis szerencsével
pár hónap múlva a Vladdal töltött idő furcsa, távoli álomnak tűnhet, és
már nem fog annyira fájni. Ez a gondolat hajtott, amikor
bedörömböltem a lakókocsi ajtaján.
– Marty, nyisd ki! Én vagyok az.
Az ajtó olyan sebesen nyílt ki, hogy nekem csapódott. Elkaptam
egy pillantást Marty kócos, fekete hajából, mielőtt megfogott volna,
hogy ne essek el. Aztán szorosan átölelte a derekamat. Lehajoltam,
hogy egy magasságba kerüljek vele, és olyan keményen öleltem vissza,
hogy egy kis áram is átszökött belé, amitől felnyögött.
– Bocs.
Marty felkuncogott.
– Az én hibám. Elfelejtettem készülni rá.
Aztán elhúzódott tőlem, hogy rendesen megnézhessen magának.
Mély levegőt vett, és a szája egyetlen vékony vonallá szűkült,
gesztenyebarna szemét pedig zöld gyűrű ölelte körül.
– Szörnyű szagod van, kölyök. Mi történt?
Tudtam, hogy nem arra gondol, hogy egy napja nem fürödtem. A
vámpírok kiszagolják az érzéseket, és én valószínűleg éppen egy nagy
tál bűzölgő szerelmi bánat voltam.
– Emlékszel, mire figyelmeztettél? – feleltem nem túl meggyőző
hanyagsággal. – Hát, úgy tűnik, én csak a saját hibámból tanulok.
 Marty nagyot sóhajtott, aztán újra megölelt, és amikor eleresztett,
megpaskolta a hátamat.
– A törött szív nem halálos, te is túl fogod élni. Gyere be, úgy
festesz, mint aki menten összeesik.
Úgy is éreztem magamat. Aztán Marty elnézett a vállam fölött, és
összevonta a szemöldökét.
– Az meg mit keres itt?
– Mit gondolsz, hogy került ide? – felelte Maximus hűvösen. –
Segíts bevinni a csomagjait!
Épp készültem megismételni, hogy semmi szükségem rájuk,
amikor valaki megjelent Marty mögött a lakókocsiban.
– Ki az? – kérdezte egy kótyagos, női hang.
Ha a holdfény nem tört volna át éppen akkor a felhőkön, nem is
veszem észre a Marty arcán átsuhanó szégyenlős kifejezést. A
következő pillanatban arra is rájöttem, mi baja. Egy karcsú, fekete hajú
lány pislogott ránk álmatagon. Nem lehetett több húszévesnél.
– Marty, százharmincnyolc éves vagy! – kiáltottam fel, mielőtt
még ráeszméltem volna, hogy nincs jogom ítélkezni.
– Nem járunk, csak együtt dolgozunk – magyarázta a lány, és
tétován rám mosolygott. – Én vagyok az új Fantasztikus Frankie.
 6. fejezet
MAXIMUS FELAJÁNLOTTA, hogy elfuvaroz Gretchenhez öt állammal
odébb. Marty nem hagyta, és azt mondta, majd megoldjuk valahogy.
Sejtelmem sem volt, hogyan oldhatnánk meg, de nem akartam jobban
belekeverni Maximust. Megöleltem, és azt mondtam, nem lesz semmi
baj. Egyre könnyebben tudtam kimondani. Nemsoká talán el is hiszem.
Marty megvárta, hogy Dawn – így hívták az új Frankie-t –
visszabújjon az ágyamba a régi szobámban, aztán előállt az ötletével:
– Megmondom neki, hogy ezt a műsort még végigcsináljuk, azután
keressen magának egy új társulatot. Billnek, a Bogárembernek jól
jönne egy segéd…
– Ezt nem teheted – mondtam a fáradtságtól éles hangon. – Az
ember nem jókedvéből áll mutatványosnak. Dawnnak egy vasa sincs,
és kétségbeesett, nem igaz?
Rosszkedvűen bólintott.
– Ja, ráadásul próbaidőn van. Több kis értékű lopás. Az emberek
elfelejtik, hogy az ételt nem adják ingyen. Ha elkapják, könnyen
kibújik a bilincsből.
Annyira Martyra vallott, hogy megmentette ezt a lányt, és munkát
meg fedelet adott neki, a zöld szemek pedig megvédték az utána
szaglászó rendőröktől. Ugyanezt tette velem is, amikor annyi idős és
legalább olyan kétségbeesett voltam, mint Dawn. Nem vehettem el egy
fiatal lány egyetlen esélyét csak azért, mert én szar helyzetben vagyok.
Martyra mosolyogtam, és csak reméltem, hogy nem látszik
fintornak.
– Látod? Nem rúghatod ki. Miattam ne aggódj! Van pár, izé,
ékszerem, amit eladhatok, és azzal elleszek legalább egy évig. – Még
szerencse, hogy Vlad ragaszkodott hozzá, hogy hozzam magammal a
cókmókomat. – Addig meg kidolgozom a saját szólószámomat.
Átnyúlt az összehajtható asztal fölött, és megragadta a kezemet.
 – De addig velem maradsz, amíg nem találsz rá vevőt.
– Nem, igazán…
– Nem vitatkozom – szakított félbe, és megszorította a kezemet. –
Nem vagy a vér szerinti lányom, de legalább annyira szeretlek, mint
Verát, az isten nyugosztalja, úgyhogy pofa be, és nézzük meg, hol
aludhatsz!
Ezen felnevettem, közben pedig kipislogtam a szememből pár
könnycseppet, amit a változatosság kedvéért a boldogság okozott.
– Én is szeretlek, Marty, és a kanapédat mindig igazán
kényelmesnek találtam.

Egész jó a csaj – gondoltam egy héttel később, amikor Martyék

fellépését néztem. Bár az igaz, hogy Marty hozzátett a saját részéhez
néhány bonyolultabb szaltót és bukfencet, de Dawnnak volt érzéke az
előadó-művészethez, és ez kárpótolt az egyéb hiányosságaiért. Mire
megérkezett Marty vállára a szám végén, szinte úgy éreztem, mintha
magamat nézném. Hosszú, fekete hajunk és karcsú alkatunk miatt
nagyon hasonlítottunk. Nem csoda, hogy Marty nem bajlódott azzal,
hogy megváltoztassa a fellépőnevemet, és nem csak azért, hogy el
tudja bújtatni Dawnt a törvény elől. Nem hiszem, hogy azok a nézők,
akik már látták a műsorunkat, észrevették, hogy lecseréltek egy
fiatalabb, kevésbé rázós példányra.
Azért mentem el a fellépésükre, hogy lássák, nem bánom a dolgot.
Dawn kedves lány volt, akinek szüksége volt erre a megállóra az
életében, nekem meg voltak más lehetőségeim. Na, nem sok, az igaz.
Ezen az estén elkezdtem visszaszerezni az életemet. És az első lépés az
volt, hogy tapsolok Martynak és Dawnnak.
A második az, hogy beszélek Edgárral. Igaz, hogy a durva
tárgyalási stílusa miatt Pörölynek becézték, de sokkal őszintébb fickó
volt, mint a legtöbb zálogos. Hiába mondta Marty, hogy bármeddig
maradhatok, a Winnebago túl kicsi volt három embernek, akkor is, ha
az egyikük törpe.
A közönség java távozott, mire Marty és Dawn befejezte a
hajlongást a ráadás után. Én az erkély legfelső sorában várakoztam,
hogy a lehető legtávolabb legyek a nézőktől. Különleges kesztyű volt
rajtam, de még így is picit megráztam volna azt, akihez hozzáérek.
Ezért viseltem hosszú kesztyűt és hosszú nadrágot, pedig a sátoron
kívül harminckét fok volt. És a kalap? Nos, az a hajammal egyetemben
arra szolgált, hogy elrejtse a sebhelyemet a kíváncsiskodók elől.
Amikor már senki nem volt a hátsó sorban, csak én és egy
döbbenetesen csinos, barna nő, felemelkedtem. Ő is így tett, közben a
tekintetét még mindig a színpadon tartotta, mintha arra várna, hogy
Marty és Dawn visszajön. Nem jöttek. Ez volt az utolsó műsorszámuk.
Ezt épp készültem neki is elmondani, amikor a nő átvetődött a
korláton, és elegánsabban ért földet, mint egy olimpikon. Ha a
tízméteres ugrás nem leplezte volna le, ez elárulta, hogy nem ember.
Valószínűleg észrevette, hogy lebukott, mert felpillantott rám, és a
szeme zölden ragyogott fel.
– Nem láttál semmit – sziszegte.
Bólintottam, és meg sem próbáltam elmondani neki, hogy jól
ismerem már a fajtáját. Vagy azt, hogy a vámpírvér miatt, amit minden
héten innom kell, immunis vagyok a vámpírhipnózisra. Eltűnt, én
pedig lassú, emberi tempóban lesétáltam az erkélyről, közben
gondolatban megjegyeztem, hogy el kell mesélnem Martynak, hogy
ma este egy vámpír is volt a közönségben.
Egyenesen a fellépőparkoló felé vettem az irányt. Edgár kocsija
nem messze állt Martyétól, és az üzleti ügyeit jobban szerette otthon
intézni. Talán attól félt, hogy Marty megzöldszemezi, és a jelenlétében
többet kell fizetnie az ékszerekért, mint amennyit érnek, Edgar nem
volt immunis a vámpírokra, de csakúgy, mint sok más mutatványos,
tudta Martyról, hogy miféle.
Kopogtam, majd egy mogorva hang szólt, hogy bejöhetek.
Odabenn pislognom kellett a fényártól. Az összes lámpa égett, hogy
Edgár jobban fel tudja becsülni azt, ami a táskámban lapult.
– Frankie – szólított azon a néven, ahogy a mutatványosok
általában ismertek.
Én fanyarul mosolyogtam a csontos, fehér hajú fickóra.
– Legalábbis az egyik.
Edgár az étkezőasztal felé intett. Leültem vele szemben, és
nekiláttam kiüríteni a bársonytasak tartalmát, ami eddig a táskámban
lapult. Most először mertem ránézni az ékszerekre, és magamban
erőszakkal csitítottam el az érzéseimet.
Nem nagyon működött. Mindegyik csecsebecse olyan emlékeket
hordozott, amik a szívembe téptek. Milyen melegek voltak Vlad ujjai,
amikor a csuklómra csúsztatta a rubintos és gyémántos karperecét!
Arról a csodálatos akvamarin fülbevalóról azt mondta, hogy illik a
szemem színéhez. Az ajka a nyakamra simult, amikor feladta rám azt a
fekete gyémánt nyakláncot. És az a régies aranygyűrű a
sárkányemblémával…
Megdermedtem, és ahelyett, hogy az asztalra tettem volna, a
tenyerembe rejtettem a gyűrűt. Miért tette be Vlad ezt is a dolgaim
közé? Edgár észre sem vette a döbbenetemet. Túlzottan lefoglalta,
hogy nagyítón át vizsgálta a többi holmit.
– Egyetlen hiba sincs a kőben… nagyszerű munka, gyönyörű
dizájn… a legnemesebb arany és platina! – Felpillantott rám, a nagyitó
még mindig a szemén volt. – Bárkitől is kaptad ezeket, meg kellett
volna tartanod a fickót.
– Van, ami fontosabb, mint a pénz – feleltem, még mindig a gyűrű
hatása alatt. Vlad azt mondta, ilyet csak a vérvonalába tartozó
vámpírok viselnek. Vajon az egyik szolgája hibázott, amikor ezt is
betette? Vagy ez egy jel volt, hogy az ajánlata még mindig áll?
Edgár végre észrevette, hogy még szorongatok valamit.
– Mi van nálad?
– Semmi – feleltem. Előbb halnék éhen, mint hogy ezt is eladjam.
Ő elvigyorodott.
– A kíváncsiságomat akarod fokozni azzal, hogy úgy teszel,
mintha nem lenne eladó? Szép próbálkozás, de láttam én már minden
trükköt, ami…
Fülsiketítő süvöltés szakította félbe. Aztán az egész kocsi
megrázkódott, és betörtek az üvegek. Nem volt időm sikítani sem,
amikor a tűzfal mindkettőnket elnyelt.
 7. fejezet
– TALÁLTAM EGY TÚLÉLŐT!
Azt kívántam, bár ne hallottam volna a hangot, akkor nem éreztem
volna a fájdalmat sem, ami elöntött, amikor a tudatom könyörtelenül
ébredezni kezdett. Ráadásért valami súlyos nehezedett rám, és fájt a
lélegzetvétel. Azonnal meg is bántam, hogy egyáltalán próbálkoztam
vele, mert a levegővel együtt az égett hús szaga is megtöltötte a
tüdőmet.
De csak azt bántam igazán, hogy kinyitottam a szememet. Egy
ocsmány, sápadt köpenybe bugyolált, megfeketedett koponya nézett
vissza rám. Rám nehezedett, nekipréselődött a tagjaimnak, és emiatt
repesztő kín járt át. Felsikítottam, de tompa zihálásnak hangzott.
– Ne mozogjon! – parancsolta egy ideges hang.
Amennyire csak tudtam, felé fordultam. A koponyától jobbra, a
torz köpenyen túlról egy sisakos tűzoltó beszélt hozzám.
– Mindjárt kihozzuk onnan – folytatta. A hangja tompa volt a
légzésvédő maszkjától. – Ne mozogjon!
Ha akarok, sem tudtam volna. A szemem égett, de pár pislogás
után már láttam, hogy a rajtam lévő koponya nem köpenyt visel. Ami
körülvette, túl vastag és kemény volt, mint a műanyag…
A zavarodottság utolsó nyoma is elszállt. Nem műanyag volt,
hanem a fehér akril ebédlőasztal, ami köztem és Edgár között állt,
amikor meghallottuk a robbanást, ami azt jelentette, hogy a
megfeketedett koponya Edgáré volt. A tűz olyan forró lehetett, hogy
úgy égette köré az asztalt, mint valami rémes takarót. Ez – és még
valami nehéz – a földhöz szorított engem.
– Mi történt? – nyögtem. – Megsérültek mások is?
A tűzoltó nem válaszolt. Újra megkérdeztem, de felelet gyanánt
csak egy oxigénmaszkot kaptam a szám elé. Aztán hirtelen tolongás
támadt, ahogy még több tűzoltó érkezett, és megpróbálták lefeszegetni
fölülem a törmeléket.
– Úgy fest, minden bútor megolvadt körülötte – motyogta az
egyikük hitetlenül. – Hogy lehet még mindig életben?
Én tudtam a választ, de most ez érdekelt a legkevésbé. Marty és
Dawn biztosan visszamentek a kocsijukba átöltözni az előadás után, és
az csak pár trélerrel arrébb állt. Mi van, ha őket is elérte a robbanás?
– Az egyik barátom törpe – mondtam, hiába fájt beszélni. – A
kocsija nem messze állt. Látta valaki?
Nem érkezett válasz, de szánakozó pillantásokat váltottak. Aztán
eszembe jutott, mit mondott az első tűzoltó. Találtam egy túlélőt!
Fájdalommal vegyes félelem hasított belém. Marty vámpír volt, de
nem tűzálló. Csak engem nem égettek a lángok. Mi van, ha nem csak
Edgár halt meg ma este?
Addig forgattam a fejemet, amíg leszedtem magamról az
oxigénmaszkot. Aztán megfeledkezve a fájdalomról, torkom
szakadtából kezdtem ordibálni, közben kétségbeesetten reméltem,
hogy él és meghall.
– Marty! Marty, hol vagy?!
Súlyos kezek erőszakolták vissza a maszkot a szám elé. Valaki azt
mondta, adjanak nekem nyugtatót. Tovább kiabáltam, és egyre nőtt a
félelmem, mert csak orvosok jöttek. Martynak eddigre ide kellett volna
érnie. Zaj ide vagy oda, meg kellett volna hallania. A kétségbeeséstől
csak még hangosabban sikítoztam. Kérlek, Marty, kérlek, legyél
életben!
Hirtelen megtisztult körülöttem a terület, ahogy a körém gyűlőket
egy embertelen erő félretaszította. A megkönnyebbülésemet
zavarodottság váltotta fel, mert a mellém térdelő vámpír nem Marty
volt.
– Leila, hát élsz! – sóhajtotta Maximus.
Valami mást is mondani akart még, de a hallásom eltompult, és
vattaszerű ízt éreztem a számban. Az utolsó dolog, amit láttam, az volt,
hogy a szeme zöldre váltott, ahogy felemelkedett és megfordult.
Amikor újra felébredtem, már nem éreztem fájdalmat. A szörnyű
szag viszont még mindig ott volt. Mintha valaki bedörgölt volna egy
túlsütött pecsenyével. Felköhögtem, és megkönnyebbültem, amikor
rájöttem, hogy már nem érzem úgy, mintha marokra szorítanák a
tüdőmet. Végül kinyitottam a szememet.
 A tekintetem megszáradtmustár-színű falakra vetült. Nem volt
szép látvány, de jobban örültem neki, mint egy szenes koponyának.
Oldalra fordultam, és egy futó pillantással felmértem a zsebkendőnyi
szoba maradékát. Ebben az apró helyiségben csak még
hatalmasabbnak és tiszteletet parancsolóbbnak tűnt a szőke vámpír a
másik ágyon.
Rengeteg kérdésem lett volna, például, hogy miért vagyok
meztelen a takaró alatt, de még mindig csak egy dolog érdekelt igazán.
– Marty? Ugye nem…? – Nem tudtam befejezni a mondatot.
– Sajnálom, Leila.
Maximus hangja gyengéd volt, de a szavai olyan erővel ütöttek
meg, mint a leszakadt vezeték, amit megérintettem tizenhárom éves
koromban. Élesen szívtam be a levegőt, és felzokogtam. Ugyanakkor
valami sötét kezdett emelkedni a mellkasomban, és ettől szikrázni
kezdett a jobb kezem. Többet akartam tenni a sírásnál. Le akartam
sújtani az áramommal Maximusra, amiért ilyen szörnyűségeset
hazudott, mert ez nem lehetett – nem lehetett! – igaz. De csak
küzdöttem, hogy el ne veszítsem a fejemet, és közben megpróbáltam
feldolgozni a hírt, hogy a legjobb barátom halott.
Maximus nem próbált megvigasztalni. Vagy nem érezte, milyen
veszélyt rejteget a szikrázó kezem, vagy nem érdekelte, mit érzek.
Aztán végre a zokogásom csillapult, ahogy a gyászomon átfurakodott a
gyanakvás.
– Mi történt? És te mit keresel itt? Azt hittem, mostanra visszaértél
Romániába.
Az ajka megrándult.
– Nem én robbantgattam, ha ez jár a fejedben. Ha én tettem volna,
megöllek, amikor rájövök, hogy túlélted. Az, hogy élsz, bizonyítja,
hogy nem én voltam.
Még mindig ott lüktetett az áram a kezemben.
– Akkor ki tette?
– Nem tudom.
Maximus felkelt, és járkálni kezdett. Nem volt könnyű dolga, mert
három lépéssel a szoba végére ért. A ruhája szakadt volt, és kormos, és
megint csak elgondolkodtam, hogy mit keresett a helyszínen, amikor a
robbanás történt.
– A tűzoltó azt mondta, eltört a gázvezeték – folytatta. – Azt
mondják, baleset volt. De mivel pont Marty kocsija mellett tört el, én
kételkedem benne.
– De miért akarná bárki is megölni Martyt? – rivalltam rá.
Kemény pillantással fordult felém.
– Nem hiszem, hogy ő volt a célpont.
Nekem szánták a robbanást? Ha úgy volt, majdnem sikerrel járlak.
Hiába voltam tűzálló, kis híján halálra zúzott a lakókocsi. Maximus
biztos megitatott a véréből, hogy meggyógyítson.
– Ha valaki meg akart ölni, miért nem lőtt egyszerűen főbe? –
kérdeztem a gyásztól fátyolos hangon.
– Nyilván azt akarták, hogy balesetnek tűnjön.
Megtöröltem a szememet. A könnyek nem segítenek megtalálni a
legjobb barátom gyilkosát.
– Vlad kit gyanúsít?
Maximus megállt, és kifürkészhetetlen pillantással fordult felém.
– Még nem szóltam neki a robbanásról, sem arról, hogy túlélted.
– Miért nem? Igaz, hogy szakítottunk, de azért nem hiszem, hogy
örülne annak, hogy valaki megpróbált megölni.
Maximus nem felelt, zárkózott, kemény vonásai mögött egy
leheletnyi szánalmat véltem felfedezni. És megértettem.
– Nem – suttogtam. – Nem tenne ilyet.
Maximus komoran horkant fel.
– Nem? Azóta nem alázta meg senki ennyire, hogy Szilágyi
eljátszotta a halálát évszázadokkal ezelőtt. És te is láttad, Vlad azt
hogy viselte.
– Én aláztam meg őt? – Ha nem viselt volna meg annyira Marty
halála, felnevettem volna. – Azt mondtam Vladnak, hogy szeretem, ő
pedig eléggé világossá tette, milyen helyem lehet az életében, ami csak
pár fokkal jobb, mint a „halhatatlan hálótárs”.
– Igaz – felelte Maximus habozás nélkül. – De ez még mindig
több, mint amit akármelyik szeretőjének valaha is felajánlott, és te
visszautasítottad. Azután voltál olyan vakmerő, hogy el is hagytad.
– Vakmerő? – ismételtem hitetlenül.
– Vladot még egyetlen nő sem hagyta el. Cynthiana, aki előtted
volt a szeretője, még Shrapnelt is megpróbálta elcsábítani, hogy a
szakítás után féltékennyé tegye Vladot.
– És működött? – kérdeztem akaratlanul.
– Csak levette a kezét Cynthianáról, mert érzéketlenül ki akarta
használni Shrapnelt, de máskülönben nem érdekelte.
 – Meddig voltak együtt Vladdal?
Maximus kicsit elgondolkodott.
– Úgy harminc évig.
Teljesen ledöbbentem.
– Az több, mint amennyit én összesen éltem. Ha Vlad könnyedén
kitáncolt abból a kapcsolatból, és vissza sem nézett, engem
valószínűleg már el is felejtett.
Maximus felém sandított, azután újra járkálni kezdett.
– Az nem valószínű. Mindegy, hogy mit érzett irántad, vagy mit
nem, a dupla visszautasítás még évekig égetni fogja.
De annyira, hogy megpróbáljon megölni? Ettől a gondolattól úgy
éreztem magam, mint egy fuldokló, akit újra víz alá nyomnak.
– Tegyük fel, hogy Vlad holtan akar látni. Nem hiszem, hogy
olyan gyáva lenne, hogy gázrobbanásnak álcázza a dolgot, amikor
megölhetett volna a kastélyában is.
– Igen, de akkor az apádat és Gretchent is meg kellett volna ölnie,
és akkor úgy festett volna, mintha érzelmileg túlzottan érintett lenne az
ügyben. – A szánalmat az arcán fáradt cinizmus váltotta fel. – A
vámpírok között az érzelem a gyengeség jele. Vlad tudja, hogy az
ellenségei farkasként ugranának a torkának, ha gyengeséget
szagolnának.
Először Marty halála, aztán a tény, hogy a robbanást nekem
szánták, most pedig a gyanú, hogy az expasim keze is benne lehet.
Lehunytam a szemem. Mennyit bírok még el?
– Te vagy Vlad jobbkeze – mondtam hosszú szünet után. Ha meg
akarna ölni, csak elmondaná neked.
Maximus sokáig hallgatott. Kinyitottam a szememet.
– Nem igaz?
– Nem hiszem – felelte végül. – Tudná, hogy nem értek egyet vele,
és nem feszegetné a lojalitásom határait, ha nem muszáj. Inkább valaki
másnak parancsolná meg, hogy tüntesse fel a halálodat balesetként. Ha
nem lettem volna itt, talán el is hiszem az egészet.
Újra csak felmerült bennem a kérdés.
– És miért is voltál itt?
Felsóhajtott, és visszaült az ágyára, szembe velem.
– Részint azért, mert meg akartam győződni róla, hogy Marty
tényleg maga mellett tart akkor is, ha lecserélt egy másik lányra.
Vámpírvérre van szükséged, hogy a testedben futó áram ne öljön meg.
Ha Marty nem lát el vérrel, keresnem kellett volna neked valaki mást.
De főleg amiatt maradtam, Leila, amit irántad érzek.
Ha nem jár át annyira a gyász, biztosan teljesen megdöbbent, amit
hallok. De ebben a helyzetben csak egy egészen kis meglepetést
éreztem.
Maximus előrehajolt, és kisöpörte az arcomból a hajamat.
– Mondtam már az elején, hogy gyönyörű vagy, merész, és a
képességeid teljesen megigéznek. Láttam azt is, milyen bátor vagy,
milyen hűséges, és milyen erős, amikor elhagytad a férfit, akit szeretsz,
azért, mert ő nem szeret viszont.
Ez meglepett, de szinte semlegesnek hatott a kín és az egyre növő
késztetés mellett, hogy bosszút kell állnom azon, aki megölte a legjobb
barátomat, és a fiatal lányt, akinek esélye sem volt az életre.
– Maximus, te tényleg nagyon vonzó vagy, és hízelgő, hogy így
érzel, de én most nem vagyok alkalmas erre.
Elhúzódott, és a szája kemény kis mosolyba kanyarodott.
– Tudom. De azért ezt a beszélgetést egyszer még elővesszük.
Nem vitatkoztam. Túlzottan lefoglalt a latolgatás, hogy vajon ki
állhat a robbantás mögött. Még mindig kételkedtem benne, hogy Vlad
lenne a tettes, bár pusztán óvatosságból nem zártam ki a lehetőséget.
De még ha igazam lett is volna, és Vladnak semmi köze az
esethez, abban biztos voltam, hogy a halálom híre nem rázná meg
különösebben. Mindent megtett, hogy bizonyítsa, mennyire nem
jelentek neki semmit.
Leráztam magamról ezt a gondolatot, mert csak még mélyebbre
rántott, mint ahol már amúgy is voltam.
– Szükségem lesz pár ruhára.
Maximus felállt, és áttúrta a komódon pihenő bőröndöt, majd
előhúzott egy inget és egy bokszeralsót.
– Nagy lesz rád, de minden ruhád elégett a tűzben, és még nem
volt időm újakat venni.
– Jó lesz ez – feleltem, ahogy átvettem a csomagot. Ahogy
megérintettem, fekete-fehér képek robbantak az elmémbe.
Belegyűrtem a ruhákat a bőröndbe, majd lecsaptam a tetejét. Ideje
hazavinni Leilát. Senki sem számított rá, hogy elhagyja Vladot, mégis
megtette, és nemsoká egy óceán lesz kettejük között. Elmosolyodtam a
gondolatra. Lehet, hogy egyszer már visszautasított, de az még azelőtt
volt, hogy rájött volna, Vlad nem adhatja meg neki, amire vágyik. Én
viszont igen, és most végre igazán lesz rá esélyem, hogy megmutassam
neki is.
– Maximus – suttogtam, amikor újra a hotelszoba bűzös, sárga
falai vettek körül. – Visszatért!
 8. fejezet
MAXIMUS ELŐHÚZOTT EGY ÖNGYÚJTÓT, és meggyújtotta. Én fölé
tartottam a kezemet – és azonnal vissza is rántottam egy sikkantás
kíséretében.
– Ez fájt!
Eloltotta az öngyújtót.
– Azt mondod, hogy heteken át nem fájt, mert Vlad aurája
tűzállóvá tett?
– Így van. Ugyanúgy elkerült a tűz, ahogyan őt. Különben hogy
élhettem volna túl egy olyan intenzív robbanást, ami a teljes lakókocsit
elpusztította körülöttem?
És ami megölt egy másik vámpírt? Persze ezt nem mondtam ki
hangosan. Nem rágódhattam Marty halálán, mert akkor megint
zokogni kezdtem volna, és sosem hagyom abba.
– Lehet, hogy egy ilyen hatalmas tűzvész felemésztette az aura
maradékát – mondta Maximus elgondolkodva. Aztán összevonta a
szemöldökét. – Vlad elmondta, hogy nem működnek a megérzéseid.
Erről miért nem beszélt nekem?
Felsóhajtottam. Most nem akartam Vladra gondolni.
– Lehet, hogy azért, mert sosem csinált még ilyet, és titokban
akarta tartani, hogy képes tűzállóvá tenni valakit?
– Lehet – mélázott.
Engem nem érdekelt, miért nem szólt neki Vlad erről. Már nem
voltam többé tűzálló, és visszatértek a képességeim is, és valaki, aki
velem akart végezni, megölte a legközelebbi barátomat, egy ártatlan
lányt és sok más embert. Az új életcélom az volt, hogy megtalálom azt
az embert, és megfizet a tettéért.
– Oké, belelátok az emberek múltjába. Lássuk, megtalálok-e
valakit a jelenben – mondtam, majd végighúztam a jobb kezemet az
éjjeliszekrényen. Az asztalok, kilincsek és egyéb bútortartozékok az
érzelmi nyomok sztrádái. Egyszerre számtalan kép villant át az
agyamon. Addig kutattam köztük, amíg meg nem találtam a legerősebb
fonalat. Aztán arra koncentráltam, és megkerestem az embert a
láthatatlan nyomvonal másik végén.
A hotelszoba bézsszínekkel díszített irodává változott. Egy
negyvenes fickó ült az asztal másik oldalán, a telefonját a vállán
egyensúlyozta, és a kezében egy jegyzettömböt szorongatott.
– Nem, nem ebben egyeztünk meg – mondta, és közben jegyzetelt. –
Nem érdekel, mit akar az ügyvédje… a picsába már, így is lenyúlja az
asszony a fizetésem felét gyerektartásra!
Bár minden egy kicsit homályos volt, ahogy a jelenben általában,
tisztán láttam a jegyzettömbön a RIBANC szót. Nem kellett volna
megcsalnod a feleségedet szexhotelekben – gondoltam, azzal
eleresztettem a kapcsolatot, és visszatértem a valóságba.
Maximus pislogás nélkül nézett rám.
– Működött?
– Igen.
Kegyetlen várakozás lobbant bennem.
Így végre megkezdhetem a vadászatot Marty gyilkosa után. Még
mindig nem hittem, hogy Vlad tette volna, de ha tévedek…
– Maximus, köszönöm, hogy kihúztál a romok alól, hogy
meggyógyítottál, és ide hoztál. Neked köszönhetem az életemet. –
Tartottam egy rövid szünetet, és vettem egy mély levegőt. – De most
menned kell.
Mindkét aranyszínű szemöldöke felemelkedett.
– Hogyan?
– Ha tényleg Vlad áll a dolgok mögött, nem bízhatom meg benned
– feleltem egyenesen. – Lehet, hogy kedvelsz, de mindketten tudjuk,
hogy nem fogsz elárulni egy több száz éves szövetséget egy futó
érzelem miatt.
Sokféle válaszra számítottam, de a nevetése, ami úgy hangzott,
mintha kövek dörzsölődtek volna egymáshoz, meglepett.
– Nem ismersz annyira, mint hiszed – felelte, aztán megragadta a
jobb kezemet. A képességeim azonnal belendültek, és átrántottak a
jelenből a múltba.
Számtalan seb borított, mégis ujjongtam. A Szent Város újra a
miénk volt.
 —Allah akbar! – üvöltött túl a győztes kurjantásainkon egy hang.
Bolondok. Ha az istenük tényleg olyan hatalmas lenne, nem
foglaltuk volna vissza Jeruzsálemet. A csata túlélői, többségükben
asszonyok és gyerekek, ijedt gyűlölettel néztek ránk.
Aztán felcsendült az unokatestvérem, Godfrey hangja:
– Isten gyermekei! Pusztítsátok el Jeruzsálem mocskát! Ne
hagyjatok túlélőket!
Megdermedtem. A napfény kardok százain csillant meg, ahogy a
többi harcos a magasba emelte fegyverét. Aztán a kardok lecsaptak, és
sikolyok harsantak.
– Engedelmeskedj! – noszogatott a hozzám legközelebb álló lovag.
Ő egy percig sem tétovázott, ahogy lekaszabolta az előtte állókat.
– Ez Isten akarata!— süvöltötte Godfrey, és ő is csatlakozott a
mészárláshoz. – Meg kell tisztítanunk a várost!
Egy alak lódult felém. Reflexből kaptam el. Ahogy lenéztem, egy
fiú könnyáztatta arcát láttam, barna szeme tágra nyílt, ahogy
kegyelemért nyöszörgőit az anyanyelvén.
Aztán hirtelen elernyedt, és vér buggyant elő a szájából. A
mellettem álló lovag kirántotta csöpögő kardját a fiú hátából.
– Parancsot kaptunk! – ugatta. – Ne tétovázz! Ez Isten akarata!
A földre ejtettem az élettelen fiút. Aztán összeszorítottam az
állkapcsomat, felemeltem a karomat, és megindultam a túlélők felé.
Visszatértem a rémes emlékből, a kezemből ezüst áramív lőtt ki.
Maximus időközben valamikor elengedett. Bölcs döntés volt, mert
nem akartam az elektromosságot felé lőni.
– Tudom, mit láttál – mondta közönyösen. – Örökké beleégett a
rémálmaimba. Egyszer már végrehajtottam egy szörnyű parancsot
hűségből. Utána majdnem tönkretett a bűntudat. Nem leszek újra ilyen
ember. Vlad könyörtelen, ha meg kell védeni a vérvonalát, és néha
előfordulnak háborús veszteségek, de sosem gyilkolt ártatlan
asszonyokat és nőket. Ha ez már a múlté, akkor a hűségem is, de nem
miattad. Magam miatt.
Csak bámultam Maximusra. Számítottam rá, hogy sötét a
legnagyobb bűne – mint a legtöbb embernek, főleg a több száz éves
vámpíroknak –, de erre nem gondoltam.
– Hogy lehet, hogy harcoltál abban a háborúban, mégis Vlad
változtatott át vámpírrá? – kérdeztem végül. – A keresztes hadjáratok
több száz évvel Vlad születése előtt zajlottak, nem?
Feszesen mosolyodott el.
– De, de a Salamon-templom lovagrendjének voltak titkos rituáléi.
Az egyik ilyen az volt, hogy vért ittunk az utolsó vacsora borának
tiszteletére. Az eredeti nyolc templomos, köztük én is, nem emberi vért
ivott, persze ezt nem tudtuk. Azt hittük, a hatalmas erőnk és a gyors
gyógyulásunk Isten ajándéka.
– Csellel vettek rá, hogy vámpírvért igyál? – eresztettem meg egy
keserű horkantást. – Ez ismerős. Mikor jöttél rá, mit öntenek beléd?
– Évszázadokkal később, amikor találkoztam Vladdal. Igazából
megkönnyebbülés volt rájönni. Azt hittem, azért nem öregszem, mert
ez Isten büntetése az ártatlanok kiontott véréért.
A haragom egy része elszivárgott. Amit Maximus tett, rémes volt,
de régebben hordozta magában ezt a bűntudatot, mint azt el tudtam
képzelni. Nem volt szüksége rá, hogy még én is vádaskodjam.
– Öh… hát jól van.
Elég elcsépelt válasz volt, de túl sok minden történt az elmúlt pár
órában. Megdörgöltem a fejemet, és éreztem, hogy az ujjaim alatt
fellángol Vlad lenyomata. Mindenütt nyomokat hagyott rajtam.
Leeresztettem a kezemet, mert nem akartam véletlenül kapcsolódni
hozzá. A gondolatolvasó képességének köszönhetően egyike volt azon
keveseknek, akik tudták, ha kémkedek utánuk. Így találkoztunk, és ha
minden valószínűség ellenére tényleg ő próbált megölni, nem akartam,
hogy tudja, nem sikerült.
A szemem égni kezdett a gondolatra, de elnyomtam a fájdalmat.
Az első a túlélés, aztán majd foglalkozom az összetört szívemmel –
emlékeztettem magamat zordul.
– Vissza kell mennem a karneválba – mondtam Maximusnak –, és
te nem jöhetsz velem.
 9. fejezet
– RÖHEJESEN FESTEK.
Nem fordultam felé, tovább masíroztam a fellépőparkolóban,
mintha oda tartoznék. Elmentünk néhány riporter és egy csapat
bámészkodó mellett. A robbanás híre idecsalta a katasztrófaturistákat
és a gyászolókat.
– Te akartál jönni. – Halkan beszéltem, hogy csak ő hallja. –
Legalább már nem úgy nézel ki, mint Vörös Erik reinkarnációja, ami,
csak úgy mellesleg, elég feltűnő.
Felhorkant.
– Mert ez nem?
Most már ránéztem, a pillantásom végigfutott a vastag, sötét
szőrön, ami a fedetlen bőrfelületeit borította, majd a látványos
szemöldökön, amit én varázsoltam fel rá egy kis ragasztó és agyag
segítségével. Az időlimitet figyelembe véve jó munkát végeztem, most
úgy nézett ki, mint akinek hypertrichosisa, más néven
vérfarkasbetegsége van.
– A mutatványosok között nem.
Az én álcám kevésbé volt látványos. Rövid, szőke parókát
viseltem, ami illett az új, bozontos szakállamhoz, és vagy egy kilónyi
szilikontömést, ami megadta azt, amit a természet soha: az E kosarat.
A derekamat és a fenekemet is kitömtem, és ettől úgy kikerekedtem,
hogy teljesen megváltoztak az arányaim. Színpadi sminkkel tüntettem
el a hegemet, ahol kilógott a paróka alól. Sötét napszemüveg tette
teljessé az álcámat. Mert ez igenis álcának számított a mutatványosok
között. A legtöbb vándorcirkuszban volt legalább egy szakállas nő.
Abból ítélve, hogy megbámult minket a hordóhasú rendőr, sikerült
beolvadnunk.
– Mondtam már maguknak, hogy nem jöhetnek be – ugatta.
Följebb igazgattam az álmellemet a fűzőben.
 – A kocsim alig sérült meg – mondtam arra a trélerre mutatva,
amin a legkevesebb korom volt. – Miért nem mehetek be a
pénztárcámért? Pénz nélkül nem tudom kifizetni a hotelszobát.
– Maga is észrevette, hogy volt itt egy nagy robbanás, nem? Ha mi
végeztünk a munkánkkal, mindenki visszajöhet a holmijáért. Addig
költözzön be egy barátjához. A farkasnak csak van egy falkája, nem?
A gúnyos elutasítás után a rendőr már fordult volna meg, de
Maximus morgása megállította. Úgy festett, kezdi komolyan venni az
álcáját.
– Azt akarja, hogy… – kezdte a rendőr, de azonnal elhallgatott,
amikor Maximus szeme felragyogott, és megbabonázta.
– Engedjen át minket! – mondta mély, zengő hangon.
A rendőr bólintott.
– Természetesen.
Néha irigyeltem a vámpírokat. Például most.
– Még jó, hogy elkísértél. Nem örültem volna, ha várnunk kell, és
kockáztatjuk, hogy a gyilkos minden nyomát eltüntetik – motyogtam,
ahogy Maximusszal átbújtunk a harsány színű rendőrségi szalag alatt.
Még a rengeteg ragasztott szőr alatt is láttam, milyen komor az
ábrázata.
– Én sem – felelte, aztán a most már készséges rendőr felé fordult,
és azt mondta: – Maga velünk jön. Ha bárki kérdezi, szemtanúk
vagyunk, és éppen kikérdez minket.
Figyelembe véve, mennyi rendőr, tűzoltó, gázműves és egyéb
ember rohangált a parkolóban, alig pár percünk lehetett, mielőtt
megállítanak minket. Az új kísérőnkkel együtt Marty kocsija felé
indultunk.
Még jó pár órával a robbanás után is nehéz volt a levegő a gáz,
égett gumi és egyéb, kimondhatatlan szagok elegyétől. Igyekeztem
nem öklendezni, de nehéz volt visszatartani. Ahogy a könnyeket is,
amikor megláttam a megfeketedett, üres vázat, ami Martyval évekig az
otthonunk volt. A fele teljesen megsemmisült, vagy elolvasztotta a
kegyetlen hő, vagy darabjaira robbant.
Ahogy a romokat néztem, teljes erejével ütött meg a tény, hogy
Marty meghalt. Egy kis, ostoba részem eddig titokban azt remélte,
hogy túlélte, és csak nem hallotta meg, amikor érte kiabáltam. Ez a
remény olyan sebesen illant el, mint az élete a robbanástól. A pusztítás
olyan hatalmas volt, hogy talán annyi sem maradt belőle, hogy el
tudjam temetni. Minden elszántságom ellenére meleg, nedves patak
szántott végig az arcomon.
– Ne! – mondta Maximus gyengéden. – Erre most nincs időnk.
Letöröltem a kóbor könnycseppet, és kihúztam magamat. Igaza
volt. Majd később gyászolok. Most ki kell derítenem, ki lopta el Marty
életét. De ahogy körbepillantottam, azt sem tudtam, hogyan kezdjek
hozzá. A hatalmas kráternél Marty valamikori lakókocsija előtt?
Feljebb, a vezeték mentén?
– Mit találtak eddig? – kérdezte Maximus, de nem tőlem.
– A tűz utóját csak egy pár órája oltották el – felelte a rendőr
monoton hangon. Világosbarna szeme úgy tapadt Maximusra, mintha
odaragasztották volna. – Öt halott, hárman eltűntek. A gázművek
lekapcsolta a szolgáltatást, úgyhogy most őrizzük a vezetéket.
Találtunk valamit a gödörben, egy elferdült cső mellett…
– Mutassa meg! – szakította félbe Maximus.
A rendőr elindult egy sátorral fedett terület felé, ahol az Alkohol-
és Dohánytermékek, illetve Lőfegyverek Forgalmával Foglalkozó
Iroda egyendzsekis emberei nyüzsögtek.
– Túl sokan vannak – suttogtam.
– Jöjjön vissza! – mondta Maximus a rendőrnek, aki azonnal
engedelmeskedett. – Fogja meg a tárgyat, és hozza oda nekünk a
barikád keleti részéhez! Ne mondja el senkinek, mit csinál!
A rendőr elment, én pedig követtem Maximust a barikád azon
részéhez, ahol a legkevesebb volt a bámészkodó. Úgy tíz perccel
később megjelent a pocakos rendőr is.
– Tessék – húzott elő egy zacskót az inge alól.
Elvettem. A vaskos gumikesztyűimnek köszönhetően nem kellett
az ujjlenyomatok miatt aggódnom. Ez volt a második dolog, amit
beszereztem, miután Maximus megvette az álcám összes tartozékát.
Magam elé emeltem a zacskót, és összevontam a szemöldökömet. Az
áttetsző műanyagban egy pár vezetékmorzsa és egy műanyag
szilánknak tetsző valami volt.
– Ennyi az egész?
A rendőr bólintott. Maximus félrevont egy harminc méterrel
arrébb álló bódé mellé, ami tegnap este még édességes stand volt. Most
üresen állt, és a vegyszerek szúrós szaga elnyomta a pattogatott
kukorica, a vattacukor és a kürtös kalács aromáját. Egy sóhajjal
szabadultam meg a jobb kesztyűmtől. Így már hagytam ujjlenyomatot,
de nem volt mit tenni. Finoman megérintettem az apró műanyagot.
Először azt éltem át, ahogy egy nyomozó megtalálta a szilánkot. A
gondolataiból tudtam, hogy igazából nem is műanyag, hanem titán,
olyan anyag, amit gyakran használnak bombakészítésnél. Alatta egy
másik ember halvány nyomát éreztem a homályban, de az esszencia túl
gyenge volt. Valószínűleg a javát leégette a tűz.
– Igazad volt, nem tűnik balesetnek – mondtam.
– Tudtam – motyogta Maximus. – Láttad, ki tette?
– Nem.
Ezután az egyik vezetéket érintettem meg, és csalódottan vettem
tudomásul, hogy csak egy másik nyomozó nyomát érzem rajta. Aztán
megérintettem az utolsó darabkát is, és az édességes bódé eltűnt.
Fütyörészve nyomtam a vezetékeket a plasztikba, aztán egy vékony
sebészcsipesszel tekertem a végüket a kioldó köré. Miután
megszemléltem a munkámat, rácsuktam a burkolatot a szerkezetre, és
levéve a maszkomat hátradőltem. Kész. Büszkén simítottam végig a
bombán. Eddig ez a legjobb munkám. Kár, hogy senki nem fogja
értékelni a kifinomult tervezést, de a java úgyis megsemmisül majd a
robbanásban. Ahogy azt az ügyfél akarta.
A kép szétoszlott, és megint a bódé mellett találtam magamat a
farkasembernek maszkírozott, termetes vámpír mellett. Olyan hidegen
mosolyogtam Maximusra, hogy azzal magamat is megleptem.
– Megvan a bombakészítő.
 10. fejezet
A NEVE ADRIAN VOLT, és két napomba került, hogy kapcsolódjak
hozzá, és megtudjam, hol él. Az az egyik hátránya annak, amikor a
jelenben keresek meg valakit, hogy nem látom a gondolatait. És az
emberek sajnos nem tetoválják az alkarjukra a lakcímüket, úgyhogy
nem volt könnyű megtalálnom. Az első nap Adrian sem segített sokat.
Többnyire aludt.
Másnap reggel elsétált a helyi Starbucksba, rendelt egy dupla
eszpresszót, aztán elolvasta a híreket az iPhone-ján. Húsz perccel
később Maximusszal már úton voltunk Chicagóba.
Ő vezetett. Hogy lovagiasságból vagy irányításkényszerből, azt
nem tudtam, de nem is érdekelt. Előző este szinte végig ébren voltam,
hogy próbáljam megtalálni Adriant. Ráadásul az alváshiányon kívül az
is kimerített, hogy ilyen hosszan kapcsolódtam valakihez.
Elhatároztam, hogy ébren fogok maradni arra az esetre, ha Maximus
meggondolná magát, és felváltva akarna vezetni, de valahol Atlanta és
Chicago között lebiccent a fejem.
Egy fehér folyosó fölött lebegtem. Mindkét végén ajtók nyíltak, az
egyik széles, billentyűzettel ellátott ajtó mellett egy göndör hajú nő ült,
a többi jellegtelen volt.
Utóbbiak egyike kitárult, és Vlad masírozott keresztül rajta.
Ballonkabátja nyitva, és úgy lengedezett a lába körül, mintha a
szárnya lenne. Levegő után kaptam, és próbáltam beleolvadni a
mennyezetbe, de úgy tűnt, nem vesz észre. Végigment a folyosón, de
olyan sebesen, hogy az orvosnak szinte futnia kellett utána, hogy lépést
tudjon tartani vele.
A göndör hajú biztonsági őr felállt.
– Maga meg kicsoda?
– Pofa be, és nyissa ki az ajtót! – morogta Vlad.
 Háttal állt nekem, úgyhogy nem láttam, hogy a szeme fénylett-e
vagy sem. Ha nem, akkor az alig kendőzött feszültség is elég lehetett a
hangjában, hogy a nő ne ellenkezzen. Beütött egy pár számot, és a
széles ajtó feltárult.
Amint az orvos utolérte, Vlad elkapta a gallérjánál fogva, és
felemelte a földről.
– Mutassa a testet!
Újra felmordult, és a hangja megtelt a sírgödör ígéretével. Az
orvos biccentett, már amennyire Vlad marka a torka körül engedte. A
vámpír a földre dobta, és ahogy a férfi kiegyenesedett, azonnal a
terembe sietett, Vlad pedig követte.
Tudtam, hogy le kéne lépnem, de nem bírtam ki, hogy ne lebegjek
én is az ajtó felé. Mielőtt még elértem volna, fémes sikkanást
hallottam, aztán Vlad durván kiáltott fel:
– Most pedig kifelé!
Az orvos futva hagyta el a termet, a feje a lábaim között suhant el,
és a teste röviden összemosódott az enyémmel. Az alaktalanságom
zavarhatott volna, de furcsamód nem izgatott különösebben. Ha már
halott vagyok, úgysem tehetek ellene semmit. Ráadásul, amíg nincsen
rendes testem, addig legalább Vlad nem tudhatja, hogy itt vagyok.
Ellebegtem az őr mellett, aki behúzódott a széke mögé, és mormolt
valamit, mintha imádkozna.
Bár eddig senki sem látott engem, épp csak be mertem lesni a
terembe. Odabenn számos fémasztal állt. Volt még ott egy hosszú
mosdó, benne több vízgyűjtő tálcával, és az egyik falat, úgy tűnt, teljes
egészében négyszögletes fémszekrények alkotják.
Vlad a falnál állt, az egyik nyitott szekrény mellett. Egy fémtálca
nyúlt elé, rajta egy fekete műanyag zsákkal. A feje előrebiccent, így
sötét haja elrejtette az arckifejezését, ahogy kinyitotta a zsákot. Aztán
hirtelen a kezétől a válláig lángba borult, ahogy a tartalmát bámulta.
Végül a lángok nagyon lassan kialudtak, ahogy belenyúlt.
Most már tudtam, hol vagyok. Egy hullaházban jártam, és bár
sejtettem, mi lehet a zsákban, azért biztosra akartam menni.
Odalebegtem, a plafonhoz közel, és úgy lestem le.
Először az lepett meg, milyen kevés minden volt benne. Egy
koponya, két combcsont és egy gerinc alkották a nagyobb darabokat,
amiket fel tudtam ismerni. Hogy a többi szenes, apróbb darab mi
lehetett, arról gőzöm sincs. A következő meglepetés akkor ért, amikor
Vlad végigsimított a csontokon. Az ujjai egyetlen érintéssel bejárták a
gerinc ívét, a combcsontokat, végül megállapodtak a koponyán, de
olyan gyengéden érintették, hogy az meg sem rezzent belé. Nem láttam
az arcát, de a haján átszüremlő fény olyan intenzív volt, hogy szinte
arra számítottam, hogy két zöld ikersugár mindjárt felgyújtja a
csontokat.
A legnagyobb sokk azonban akkor ért, amikor meghallottam, hogy
felsóhajt.
– Leila – súgta, ahogy a csontokat simogatta. Azt hitte, ezek az én
maradványaim? De Vlad Romániában volt, engem pedig Georgiában
robbantottak darabjaimra…
Várjunk csak! Vlad angolul beszélt az orvoshoz és az őrhöz.
Körbenéztem. A kiírások mind angolul voltak. Vlad Georgiába utazott
volna a halálhíremre?
Ha igen, azt kívántam, bár tudnám, mit érez ebben a pillanatban!
Elégedettséget, ha tényleg ő állt a gázvezetékbomba mögötti Vagy
gyászt, ha valaki más tette, és ö azt gondolja, hogy ebben a zsákban
van minden, ami maradt belőlem?
A fejét még mindig lehajtotta, elrejtve az arckifejezését. Nézz fel,
Vlad! – kiáltottam magamban. Ha mosolyogva simogatja a
maradványokat, az beigazolná a legszörnyűbb gyanúmat, de mi van
akkor, ha az arcát gyász árnyékolja?
Hirtelen tényleg felnézett – mintha egyenesen engem vizslatott
volna. De a kérdésemet nem válaszolta meg. Úgy ragyogott a szeme,
hogy teljesen elhomályosította az arcát.
– Leila.
Összerezzentem, de nem Vlad szólított a nevemen. Egy másik férfi
hangját hallottam, és egy másik férfi rázott fel. Ijedten pattant fel a
szemem, a hullaház helyét átvette a kocsi belseje. Maximus elengedte
a vállamat, összevonta a szemöldökét, aztán a figyelmét
visszafordította az útra.
– Biztos álmodtál valamit. Remegni kezdtél.
Abban nem kételkedtem. A kezem még mindig remegett, és úgy
pillantottam körbe a kocsiban, mintha arra számítanék, hogy Vlad
hirtelen mágikus módon megjelenik. Régen is voltak élénk álmaim, de
soha egyik sem tűnt ennyire igazinak.
A kezemre pillantottam, és örültem, hogy még mindig rajtam van a
kesztyűm. Nem csak az áram miatt kellett, így nem tudtam véletlenül
kapcsolódni valakihez. Nem mintha eddig valaha is előfordult volna,
hogy álmomban kapcsolódtam valakihez. Ahhoz koncentráció kellett,
és az álom ennek éppen az ellenkezője.
– Még mindig remegsz. Jól vagy?
– Igen – feleltem. – Kutya bajom. Arra sem emlékszem, mit
álmodtam.
Felvonta a szemöldökét, ami minden szónál világosabban üzente,
hogy nem hisz nekem, de nem erőltette a témát, én pedig úgy tettem,
mintha nem hazudtam volna.
– Most, hogy ébren vagy, kapcsolódhatnál a bombakészítőhöz.
Már csak egy órára járunk Chicagótól. Ha nincs otthon, tudni akarom,
merre jár.
Jó ötlet. Előhúztam a tasakot, amit az italtartóba gyűrtem, majd
levettem a jobb kesztyűmet. A műanyag bizonyítékos zacskót egy
vezetékdarabka kivételével visszaadtuk a rendőrnek.
Megdörgöltem a vezetéket, és hagytam elszállni az első képeket,
amiken Adrian fütyörészve készítette a bombát. A nyoma éppen olyan
erős volt, mint az elején, de amikor megpróbáltam követni… úgy
ütköztem a semmibe, mintha egy téglafal lett volna.
Újra próbálkoztam, addig koncentráltam, amíg a közlekedés
hangjai egynemű fehér zajjá nem olvadtak. Hiába igyekeztem minden
erőmmel, semmit nem találtam a nyom végén.
– Még mindig otthon van? – kérdezte Maximus.
Az idegességem rossz előérzettel párosult.
– Nem tudom. Nem látom. Vagy ideiglenesen kifogytam a
munícióból, vagy…
Nem kellett befejeznem a mondatot. Maximus szája egyenes
vonallá szűkült. Aztán a gázra taposott.

Kezdett túl ismerős lenni a vakuk villanása, a rendőrségi szalag és a

füst bűze. Majdnem egy háztömbbel odébb kellett megállnunk, mert
kordon zárta le az utcát, ahol Adrian élt. Bár ebből a távolságból
egyetlen házszámot sem láttam, fogadni mertem volna, hogy az
Adriané, amelyiket a tűzoltók még mindig locsoltak.
 – A nyomorult – köpte Maximus.
– Bárki is áll a dolog mögött, nem szereti az elvarratlan szálakat –
feleltem, miközben magamban szitkozódtam. Kételkedtem benne,
hogy a bomba véletlenül robbant fel, miközben Adrian molyolt vele,
bár nyilván úgy állították be.
Még volt esélyünk megtudni, mi történt valójában, de sietnünk
kellett. A gyilkos a közelben lehetett, de nem marad sokáig.
– Maximus, menj, és hozz nekem egy csontot!
Zavar villant át az arcán, aztán elmosolyodott. Ez volt az utolsó
dolog, amit láttam, mielőtt elszáguldott. Egy hatalmas, támadó
oroszlánra emlékeztetett. Kevesebb mint egy perccel később lövést
hallottam, aztán felvijjogott egy rendőrségi sziréna. Maximus
visszatért, a kezében egy szenes kupaccal.
– Menjünk! – mondta.
Fintorogtam az égett hús szagára. Ha túlélem ezt, lehet, hogy
vegetáriánus leszek. Úgy tűnt, a bűz nem zavarja Maximust. A csonkot
a kabátjába rejtette, és visszakísért a kocsihoz, miközben egyre több
sziréna harsant. Valószínűleg a rendőrök azt sem látták pontosan, mi
történt, de a hangokból ítélve ahhoz eleget láttak, hogy riadót fújjanak.
Beszálltam a kocsiba, és igyekeztem nem öklendezni, mert a zárt
térben csak még erősebb lett a szag. Maximus gyorsan elhajtott onnan.
Pár perc múlva előhúzta a megfeketedett húskupacot a kabátja alól, és
az ölembe ejtette.
– Tessék – motyogta.
Nem tehetek róla, felsikítottam. A fékre taposott, amitől a cucc az
ablakra placcsant. Amikor visszahullott az ölembe, megint sikítottam.
A nadrágomat összekente a korom és egyéb vaskosabb, sokkal
undorítóbb dolgok.
Maximus körbepillantott, az egyik keze a kormányon nyugodott, a
másikban egy ezüstkést szorongatott.
– Mi a baj?
– Mi a baj?! – kérdeztem vissza, és a napok óta visszafojtott gyász
és feszültség elvékonyította a hangomat. – Az ölembe csaptál egy
füstölgő testrészt minden figyelmeztetés nélkül, ez a baj!
Összevonta a szemöldökét.
– De te kérted, hogy hozzam el neked.
– Tudom!
 Idegesen söpörtem ki a hajat az arcomból, és a bőrömön azon
nyomban valami sikamlósat éreztem. Ahogy a kezemre néztem, az volt
az utolsó csepp a pohárban. Most kentem égetett bombakészítőzsírt az
arcomba.
Maximus felé hajítottam a húskupacot, és kipattantam a kocsiból.
Ahogy a legközelebbi járda felé rohantam, elhajítottam mocskos
kesztyűmet is. Aztán a kabátom következett, de mielőtt azt is eldobtam
volna, ledörgöltem vele az arcomat. Az ingem is kormos volt, úgyhogy
annak is mennie kellett. Csak a melltartóm, a farmerem és az
edzőcipőm maradt rajtam. Így rohantam végig az utcán, és közben
fogalmam sem volt, mit művelek, és hova megyek. Csak azt tudtam,
hogy egy perccel tovább sem akarok annak a férfinak a zsírjában ülni,
aki megpróbált megölni.
– Leila!
Úgy tettem, mintha nem is hallanám, nem mintha számított volna.
Maximus a következő pillanatban elkapott, és maga felé fordított.
– Ne érj hozzám! – csattantam fel, a racionális gondolatok helyét
átvette egy sebzett állat kétségbeesettsége. – Te is tiszta mocsok vagy.
A kabátja és az inge a földön landolt, mielőtt még pislogni tudtam
volna. A boltok ilyenkor már mind zárva voltak a környéken, de az
utcai lámpák a felsőteste minden porcikáját lenyűgöző domborműként
világították meg. Maximusnak, ahogy Vladnak is, rengeteg
halványuló, régi hege volt, de Vladdal ellentétben az ő mellkasa
csupasz volt. Semmi érdes, sötét szőr, csak sápadt, feszes bőr feszült az
izmaira, amik hullámzottak, ahogy megölelt. Meg sem rezzent, ahogy
áram szaladt belé, amikor meztelen bőrömhöz ért, helyette közelebb
húzott magához.
– Semmi baj – mondta gyengéden. – Most már biztonságban vagy.
Nem is tudtam, mennyire szükségem volt erre, amíg ki nem
mondta. Az elmúlt két hét minden fájdalma, magánya és gyásza
feléledt bennem, és vigaszt keresett ott, ahol talált. Nem tudom, ő
hajtotta-e le a fejét, vagy én emeltem-e fel az enyémet, csak azt
tudtam, hogy megcsókolt, és amióta elkezdődött ez a rettenetes
megpróbáltatás, először nem éreztem magam egyedül, eltaszítottnak.
Amikor a nyelve a számba csusszant, szívesen fogadtam.
Korábban is csókolt már, hónapokkal ezelőtt, és akkor nem éreztem
igazi érzelmet, csak egy halvány gyönyört. Ezúttal úgy átjárt a
fájdalmas magány, hogy pont ugyanolyan tüzetesen jártam be az ő
száját, mint ő az enyémet. Csak az számított, hogy itt van velem.
Jó néhány perccel később Maximus elhúzódott.
– Bárcsak ne lennél ilyen fontos nekem!
– Hogy? – kérdeztem kifulladva. Lehet, hogy a vámpíroknak nincs
szükségük oxigénre, de én nem csókolózhatok ilyen szenvedélyesen
büntetlenül.
A szeme olyan zöld volt, mint a közlekedési lámpa a sarkon.
– Túl feszült vagy, túl fáradt, és érzelmileg sebezhető. Nem
akarom ezt kihasználni, de ha kevésbé lennél nekem fontos, Leila –
mélyült el a hangja –, akkor már a legközelebbi sikátorban lennénk és
a derekamra fonnád a lábadat.
Erre a képre el kellett volna öntenie a forróságnak, helyette
szégyen öntött nyakon jeges vízzel. Mi a fenét csinálok? Nem akarok
sem mit Maximustól. Csak Marty gyilkosát akartam megtalálni – aki
remélhetőleg nem Vlad megölni az illetőt, aztán rendesen
meggyászolni a barátomat, végül összerakni az életemet. Az nem
szerepelt a listán, hogy összeszűröm a levet az exem jobbkezével.
Maximus is érezte a változást, mert elengedett, és a tekintete
ragyogó smaragdról füstös szürkére váltott.
– Na, látod – mondta. Minden szava szárazon karistolt.
A karomat keresztbe fontam a mellkasom előtt, és azt kívántam,
bár ne dobtam volna el a kabátomat és az ingemet is.
– Ne haragudj, nem akartam, öh…
– Hagyd! – szakított félbe élesen. Aztán ellágyult a hangja. –
Megértem. Szükséged volt valami jóra, miközben minden a fejedre
omlik, még ha csak egy percig is. Az érzelmek nem az emberek
monopóliumai, Leila. A vámpíroknak is szükségük van rájuk.
Aztán felkapta az elhajított ingét és kabátját, és még egyszer
utoljára keményen rám nézett, mielőtt elfordult.
– De most vissza kell mennünk a kocsihoz, és neked ki kell
derítened, ki ölte meg a bombakészítőt.
 11. fejezet
NEM TARTOTT SOKÁIG, hogy megtaláljam a képeket, amiket kerestem.
Igaz, hogy egy ember csontjaiban sűrűsödnek össze a legjobban az
emlékei, de a halál mindenki számára kiemelkedő jelentőségű. Csak az
volt a baj, hogy a képek úgy peregtek le előttem, mint egy filmszalag,
nem pedig Adrián fejében voltam, amikor megérkezett a gyilkosa.
– Ki az?—kérdezte Adrian a kopogást hallva, mintha az ajtó
túloldalán nem látta volna pontosan a vendége arcát egy kamera
képén keresztül.
– Vajon ki lehet, kedvesem? – érkezett a válasz.
A szemöldököm a homlokom közepéig szaladt. Adrián gyilkosa egy
nő volt. Épp csak egy leheletnyi akcentus érződött a beszédén, de
kételkedtem benne, hogy amerikai lenne.
Adrian kikapcsolta a biztonsági kamerát, mielőtt ajtót nyitott
volna. A nő besétált, fekete szemüveget viselt, és sál volt a feje körül. A
helyzetet tovább rontotta, hogy csak homályosan láttam az arcát. A
képességeim is mindig jókor mondanak csütörtököt.
– Érezze otthon magát!— mondta Adrian vontatottan, aztán
becsukta a nő mögött az ajtót. – Szomjas?
– Mindig – dorombolta a nő.
A hangsúlya ordította, hogy „Veszély!”, de Adrian nem vette
észre.
– Mit adhatok? – kérdezte.
– A véredet, ha végeztünk egymással – felelte a nő könnyedén.
Adrián meglepetten fordult felé, aztán megdermedt, amikor a
vendége levette a szemüvegét. Bár az arcát még mindig homályosan
láttam, de a szeméből áradó idegen, zöld fény tisztán kivehető volt.
Szinte láttam, ahogy a hipnotikus pillantás ellopja Adrian minden
akaraterejét. Ha nem ö készítette volna a bombát, ami megölte a
legjobb barátomat, még talán meg is szántam volna.
– Töröld ki minden nyomát az üzletünknek a banktranzakcióid
közül és a biztonsági kamerádról—parancsolta a nő.
Ne! – gondoltam, de természetesen ettől még Adrian
engedelmeskedett. A számítógépéhez lépett, összerakott egy csomó
fájlt, aztán szépen kitörölte őket. Legnagyobb sajnálatomra kitörölte a
biztonsági másolatokat és a szellemfájlokat is.
– Kész —jelentette fahangon, amikor végzett.
A nő levette a sálját, egy pillanatra láttam csillogó, sötét haját,
aztán megint minden elhomályosodott.
– Most jöhet az innivaló, kedvesem.
Azzal félrerántotta Adrian fejét, és a nyakába mélyesztette a fogát.
Amikor meghalt, és vége szakadt a látomásnak, elkapott az idegesség.
Egyszer sem láttam tisztán a nő arcát.

– Úgy 160 centi, 55 kiló, sötét hajú, enyhe akcentussal, ami lehet
walesi, angol, skót vagy ír.
Maximus összevonta a szemöldökét.
– Ez minden? Egy vámpírnő, aki talán az Egyesült Királyságból
származik?
Én is pontosan tudtam, milyen haszontalan az információ.
– Megpróbálok megint kapcsolódni hozzá, hátha ezúttal jobban
működik majd.
Minden undorom ellenére újra végighúztam a kezemet az égett
cafaton, amit Maximus tépett le Adrián testéről. Mintha rázkódást
éreztem volna, aztán fényvillanásokat láttam, de ahogy jobban
koncentráltam, minden kép eltűnt, és kezdtem kótyagosnak érezni
magamat.
– Leila, jól vagy?
– Jól. Csak felkavarodott a gyomrom a kocsitól – motyogtam,
majd újra próbálkoztam. Pár perccel később megláttam a nőt, aki
ugyanazt a ruhát viselte, mint Adrian gyilkosa, de csak innen, meg a
dús, gesztenyebarna hajból tudtam, hogy ő az. Az arcvonásai
tökéletesen jellegtelenek voltak. A kis kék szoba, ahol ült, rázkódott,
amit furcsának találtam. Aztán arra koncentráltam, amit mond:
– … nem, nem volt túl kockázatos. Gondoskodtam róla, kedvesem.
Halott, úgyhogy biztos nem találnak ránk.
Abból ítélve, ahogyan beszélt, éppen telefonált. A homályos foltra
pillantottam, ahol az arcának kellett volna lennie, és koncentráltam, de
ahelyett, hogy élesebben láttam volna, még elmosódottabbnak tűnt.
– Túlreagálod —folytatta. – Még ha gyanakszanak is, a nyomok
sehova sem vezetnek majd. Bármit is ért számára a lány élve, holtan
kevésbé veszélyes…
Próbáltam erősebben koncentrálni, de ekkor a kótyagosság újra
elkapott. A fülem csengeni kezdett, és éreztem, hogy valami nedves
buggyan ki belőle.
Maximus káromkodott. Az autó olyan élesen pördült meg, és
kezdett kacsázni az úton, hogy most már amiatt is aggódhattam,
nehogy karambolozzunk. De nem tudtam tiltakozni, mert nem jött ki
hang a torkomon, és a látásomat hatalmas fekete foltok takarták el! Ez
tuti nem jelent jót – gondoltam, aztán valami kemény a homlokomnak
csapódott.
Egy pillanatra átjárt a kellemes semmi, aztán arra eszméltem, hogy
fémes ízű folyadéktól fuldoklom. Megpróbáltam kiköpni, de egy
tenyér feszült a számra.
– Nyeld le, a pokolba is!
Nem maradt más választásom, engedelmeskedtem. Ahogy
felismertem az ízt, elfintorodtam. Vámpírvér. A pépesített pénzérmék
sem lettek volna undorítóbbak. Kinyitottam a szememet, és azt láttam,
hogy Maximus fölém hajol. A biztonsági övem ki volt kapcsolva, és
visszacsúszott a helyére. De legalább félrehúzódott, mert már nem
kacsáztunk az úton.
– Fúj – mondtam, ahogy leengedte a kezét.
Nem tűnt sértettnek, inkább megkönnyebbült. Ekkor pillantottam
meg, hogy mindkét keze csupa vér, és a pólóm elején is volt egy vörös
folt. Nem lehet, hogy ez mind Maximus vére. Mivel nem volt
pulzusuk, a vámpírok akkor sem nagyon véreztek, ha megsebesültek.
Ebből, na meg abból, hogy le volt szakadva a kormány, arra
következtettem, hogy kihagytam valamit.
– Mi történt?
 A kormányt hátradobta, aztán visszacsusszant a vezetőülésbe.
– Vérezni kezdett a szemed, a füled és az orrod. Aztán megállt a
szíved. Szívmasszázst és vért kellett adnom, hogy visszahozzalak.
Meg kellett volna ijesztenie annak, hogy ilyen közel kerültem a
halálhoz, de amilyen fáradt voltam, csak annyira tellett, hogy:
– Szar ez a nap.
Maximus hitetlenkedő arckifejezésétől elkapott a nevethetnék, ami
még az előbbinél is irracionálisabb reakció, de ez van. Nem sírhattam,
mert az semmin sem segít, és arra nem volt idő, hogy reszketve
dajkáljam magam, merthogy ezen kívül egyedül ez az opció tűnt
vonzónak.
– Lehet, hogy túl sokszor használtam az erőmet túl rövid idő alatt
– mondtam. – Ráadásul már nem vagyok tűzálló sem, de talán Vlad
aurájának a maradéka még mindig összezavarja a szervezetemet.
Gondolhattam volna, hogy mindent egybevetve a testem nem fogja
bírni a nyomást.
Maximus még mindig úgy nézett rám, mintha nem tudná
feldolgozni, hogy fogadhatom ilyen közömbösen, hogy majdnem
meghaltam. Nem foglalkoztam vele, inkább a fontosabb dolgoknak
szenteltem a figyelmemet.
– Mi történt a kormánnyal?
– Útban volt, amikor segíteni akartam – felelte.
– Hát – erőltettem magamra egy legjobb esetben is féloldalas
mosolyt. – Kösz. De sajnos most új autót kell kerítenünk.
A fogai kivillantak, ahogy legalább ugyanolyan szárazon ő is
elvigyorodott.
– Ez most a legkisebb gondunk.
Remek.
– És mi a legnagyobb?
Maximus előhúzta a telefonját, és felém legyezett vele. Nem
csengett, de a képernyő villódzott, bejövő hívást jelzett.
– Vlad most próbál harmadszorra elérni. Fel kell vennem, vagy
gyanakodni fog.
– Nehogy…!
Maximus felemelte az ujját.
– Még csak hangosan se vedd a levegőt! – motyogta, aztán fogadta
a hívást. – Igen?
Megdermedtem, amikor meghallottam Vlad hangját
 Az ismerős, nemes hanghordozás olyan hatással volt rám, hogy pár
pillanatig teljesen elfelejtettem levegőt venni.
– Maximus – szólt hűvösen az exem. – Zavarlak netán?
Füstös, szürke pillantás fúródott az enyémbe, ahogy Maximus
válaszolt.
– Nem, miért? – Olyan könnyed hangon beszélt, hogy csak
pislogtam. Jól hazudik, jegyeztem meg magamnak.
– Mert most hívlak harmadszorra – felelte Vlad
engesztelhetetlenül. Úgy tűnt, már késő, hogy elaltassuk a gyanúját.
– A kocsiban hagytam a telefont, amíg kerestem valakit vacsorára
– felelte Maximus. – Minden rendben?
Ha nem lettem volna egy zárt térben, alig pár méterre, akkor is
hallottam volna, hogy Vlad válasza úgy csattan, mint az ostor:
– Nem, semmi sincs rendben. Mikor láttad utoljára Leilát?
Nem tehettem róla, de olyan élesen szívtam be a levegőt, hogy azt
még én is hallottam.
Maximus összevont szemöldökkel nézett rám.
– Múlt héten, amikor kitettem Martynál Atlantában.
Vlad olyan sokáig hallgatott, hogy már azon kezdtem
gondolkodni, vajon csak túl halkan beszél-e ahhoz, hogy egy egyszerű
ember meghallja. Aztán Maximus megkérdezte:
– Ott van még? – és ezzel meg is válaszolta a dolgot.
– Igen.
Ezt az egyetlen szót olyan keményen köpte oda, hogy
összerezzentem. Vlad valamiért dühös volt. Szívem szerint
megragadtam volna a telefont, és megkérdezem, ő akart-e megölni, de
természetesen nem tettem. Vártam, és közben olyan halkan vettem
levegőt, ahogy csak tudtam, pedig a szívem zakatolt.
– Miért kérdezett Leiláról? – szólt Maximus, és még mindig
tökéletesen őszintének hangzott.
Újabb hosszú szünet következett. Végül Vlad válaszolt.
– Meghalt. – A hangszíne olyan lezser volt, hogy könnybe lábadt
tőle a szemem. Még ha nem is ő adta parancsba, az egyértelmű volt,
hogy nem érdekli. A közöny a hangjában olyan helyeken sebzett meg,
amikről nem is tudtam.
Kiadhattam valamiféle hangot, mert Maximus megint élesen nézett
rám, és a mutatóujját a szája elé emelte, hogy csendre intsen.
 – Micsoda? Hogyhogy? – mondta végül olyan döbbenten, hogy
gondolatban felemeltem az ügyes csaló polcáról a fantasztikus
szélhámoséra.
– Egy gázvezeték elszakadt Marty trélere közelében. Azt mondták,
mindketten azonnal meghaltak a robbanásban. Ma megyek Amerikába,
hogy visszavigyem Leila maradványait a családjának.
Ó, a francba! Annyi minden történt, hogy teljesen elfelejtettem,
hogy Gretchen és apa azt fogják hinni, hogy meghaltam. Eltátogtam
Maximusnak, hogy meg kell állítanunk Vladot, de ő befogta a számat,
és amikor nyöszörögni kezdtem, csak szorosabban fogott.
– Ez rettenetes – mondta, és közben a másik kezével letekerte a
kocsi ablakát. A közlekedés zaja egybeolvadt a nyöszörgésemmel, és
elnyomta azt. Ha az elmúlt héten nem mentette volna meg kétszer az
életemet, most lehúztam volna a kesztyűmet, és annyi áramot
engedtem volna belé, hogy felragyogott volna, mint egy izzó, de mivel
tartoztam neki, csak csúnyán néztem rá.
És egy kicsit meg is haraptam. Megérdemelte.
– Igen, tragikus – mondta Vlad, és ezúttal kifejezetten unottnak
hangzott. – Találkozzunk Atlantában holnap. Onnan repülővel
megyünk Gretchenhez.
– Az nem fog menni – felelte Maximus, és közben rám villantotta
az agyarát, ahogy tovább csócsáltam a tenyerét. Ezt úgy értelmeztem,
hogy: Ha nem hagyod abba, én is harapok, úgyhogy végül egy utolsó,
dühös rágcsálás után megadtam magam.
Vlad hangja ismét jegesen csendült:
– Hogyhogy?
– Mondtam, hogy ránézek néhány emberemre, amíg az
Államokban vagyok. Úgy fest, a fiatalok közül páran elkezdtek
nyilvánosan táplálkozni. Ezt muszáj rendeznem, természetesen.
– Természetesen – vágta rá élesen Vlad. – Ha nem bünteted meg
őket az engedetlenségükért, ki tudja, miféle árulással kell
szembenézned később.
Abból ítélve, mennyire megkeményedett Maximus arca, ő is úgy
érezte, hogy ez inkább volt fenyegetés, mint tanács.
– Adja át Leila családjának a részvétemet! – mondta, majd azt
tátogta, hogy: Meg se mukkanj!
Mivel még mindig befogta a számat, nem is tudtam volna, de egy
éles pillantással jeleztem neki, hogy erről még beszélgetünk.
 – Átadom – válaszolta Vlad.
Azzal letették. A vámpírok nem szerettek búcsúzkodni, ahogy arra
megtanítottak a Martyval töltött évek.
Maximus kétszer is ellenőrizte, tényleg véget ért-e a hívás, aztán
elvette a kezét a számról.
– Nem hagyhatjuk, hogy a családom azt higgye, halott vagyok. –
Ezek voltak az első szavaim. – Az kegyetlenség lenne.
– Mi a fontosabb? A biztonságuk, vagy hogy átmenetileg ne
legyenek szomorúak? – vágott vissza Maximus, és éles pillantást
szegezett rám.
– A biztonságuk? Nekik ehhez az egészhez semmi közük!
– Még – felelte kérlelhetetlenül –, de lesz hozzá közük, ha felfeded
előttük, hogy élsz. Azt hiszed, ők át tudják verni Vladot? Egy
szippantás, és tudni fogja, hogy csak színlelik a gyászt.
Éreztem, hogy logikus, amit mond, de attól még meghasadt a
szívem. Az apám erős volt, de nem tudtam, Gretchen hogyan fogja
fogadni a hírt. Még mindig nem múlt el az érzelmi seb, amit az
okozott, hogy ő talált rám az öngyilkossági kísérletem után, amikor
majdnem teljesen megtörtek az új képességeim.
– Még mindig nem hiszem, hogy Vlad áll a bombakészítő mögött.
Lehet, hogy nem érdekli a halálom, de ha kihasználjuk a büszkeségét,
pokolian jó szövetséges lesz, miközben az igazi felelőst keressük.
Maximus egyszerre nézett rám bosszúsan és szánakozva.
– És pokolian jó ellenség, ha tévedsz, és mit gondolsz, akkor mi
fog történni a családoddal?
Beleöklöztem a kocsiülésbe. Ja, tudom. Akkor Vlad
felhasználhatja őket ellenem. Még ha nem is ő áll a robbantás mögött,
az igazi gyilkos biztos megpróbálná, ha megtudja, hogy élek. Csak úgy
védhetem meg a családomat, ha azt hiszik, meghaltam – és remélem,
egy nap majd megbocsátanak nekem a hazugság miatt.
Felsóhajtottam.
– Ezért utálni fognak.
– Ha meghalnának, nem tudnának utálni sem – mutatott rá
Maximus a legfontosabbra.
Komoran pillantottam rá, ahogy eszembe jutott valami új.
– Ha nem Vlad a felelős, mihez kezdesz, amikor rájön, hogy végig
hazudtál neki?
 Abból, ahogy kiürült az arca, egyből tudtam, hogy már erre is
gondolt.
– Akkor meg kell győznöm, hogy ne öljön meg – felelte olyan
könnyed hangon, mintha meccseredményekről beszélgetnénk.
Lehunytam a szememet, és hirtelen elkapott a bosszantó vágy,
hogy imádkozzam. Mindketten tudtuk, hogy Vladot nem könnyű
meggyőzni.
 12. fejezet
MAXIMUS MEGZÖLDSZEMEZETT egy elhaladó autóst, hogy vigyen
minket egy Motel 6-ba, ami már Indiana állam határain belül volt.
Ahogy odaértünk, leerőltettem a torkomon a gyorskaját, amit Maximus
hozott nekem, bár rontotta az étvágyamat, hogy egy emberi testrésszel
utazom együtt. Azután lezuhanyoztam, és bezuhantam az üres ágyba.
Bár az elmúlt napban alig pár órát aludtam, nehezen jött álom a
szememre. Maximus ellenben azonnal elbóbiskolt, ahogy párnát ért a
feje.
A kettőnk közötti asztalon pihenő műanyag zacskóra pillantottam.
Ereztem Adrian ropogós… valamijének a szagát. Nem
kockáztathattam meg még néhány napig, hogy véletlenül kapcsolódjak
a vámpírnőhöz. Még akkor is rendszeres adag vámpírvérre volt
szükségem, ha nem használtam ilyen sokat a képességeimet, és nem
küzdöttem a pirokinetikus aura maradványaival.
Ismét csak azon kaptam magam, hogy irigylem a vámpírokat,
amiért olyan gyorsan gyógyulnak. Ha nem lennék ember, most azonnal
Adrian gyilkosának a nyomába eredhetnék, nem kéne napokat várnom.
Idegesített, hogy a törékeny, halandó testem így hátráltat, de
visszautasítottam az esélyt, hogy átálljak a másik oldalra. Most, hogy
Marty meghalt, és Vladdal szakítottunk, már egyetlen vámpírban sem
bíztam ahhoz eléggé, hogy a „nemzőm” legyen. Vladnak igaza volt, ez
egy megszakíthatatlan kötelék. Kételkedtem benne, hogy valaha is
találkoznék még egyszer egy olyan vámpírral, akivel ilyen kötelékre
vágynék.
De egy kis pihenés, rendszeres evés és vámpírvér majd rendbe tesz
annyira, hogy mindenféle vérzés és szívroham kockázata nélkül
eredhessek a merénylőm után. És ha nem, akkor is meg fogom
próbálni. Az elmémbe villant a barna vámpírnő csinos arca, és ettől
újra elöntött az elszántság. Bosszút kell állnom Martyért és Dawnért,
és meg kell védenem a családom biztonságát. Megéri a kockázat, ha
megállíthatom azt a nőt – és azt, aki küldte.
Egy luxus magánrepülőgép belsejében lebegtem, és azonnal
tudtam, hol vagyok. Ez Vlad gépe volt. Alig pár méterre volt tőlem,
szénfekete ballonkabátot viselt fekete nadrágja és fekete inge fölött.
Ugyanebben az öltözetben láttam a hullaházban is, de most senkivel
nem kiabált. A szeme csukva volt, a haja a vállára omlott, és szinte
egybeolvadt sötét ruháival.
Nyilván újra álmodtam. Mivel nem volt valóságos, megtehettem,
amire titokban végig vágytam az elmúlt hetekben. Vladhoz lebegtem, és
leereszkedtem mellé, majd megsimogattam az arcát.
Nem éreztem az állán sorakozó borosta érdességét. A kezem eltűnt
az arcában. De azért az a tény, hogy megérinthetem, elcsitította a
vágyaimat, amik éjjel-nappal kísértettek, amióta elhagytam öt. Lehet,
hogy minden darabjaira hullott, és éppen Vlad elől kellett volna
menekülnöm, de akkor sem bírtam megállni, hogy megsimogassam az
arcát, a szemöldökét és végül az ajkát. Egy részem gyűlölte, amiért
ilyen érzéketlen, de egy másik részem még mindig annyira hiányolta,
hogy szinte fájt.
— Látom, visszatért az erőd, Leila.
Összerezzentem, és egyetlen lendülettel a repülőgép másik végébe
röppentem. Vlad szeme még mindig csukva volt, de a szája gúnyos íve
elárulta, hogy nem csak képzeltem a szavakat.
– Ez csak egy álom – mondtam inkább magamnak, mint neki. – Es
azért vagyunk a repülődön, mert azt mondtad Maximusnak, hogy
Amerikába repülsz, a tudatalattim pedig felhasználta ezt a részletet.
Látod? Nincs is miért aggódni – nyugtattam magamat. Kár, hogy
nem maradt csendben, hogy legalább még pár percig vigaszt
meríthessek belőle. Jellemző, hogy Vlad még egy álomban sem tud a
kedvemre tenni.
– Maximusszal vagy. – Inkább kijelentés volt, nem kérdés.
Megrántottam a vállamat, bár nem láthatta.
– Az nem tartozik rád.
Lángok jelentek meg, majd kúsztak fel a kezétől egészen a
felkarjáig.
– Ó, dehogynem!
 A szeme kipattant, majd felegyenesedett, mintha azt keresné, hogy
hol vagyok. Meglengettem előtte a kezemet, és örömmel nyugtáztam,
hogy még csak meg sem tudta tippelni az irányt. Vlad eddig mindig
tudta, hol vagyok, amikor kémkedtem utána, így ez is csak azt
bizonyítja, hogy amit látok, az nem valóság.
– Azóta semmi közöd hozzá, hogy hátat fordítottál nekünk, és
leléptél – mondtam, és élveztem a helyzetet, hogy kiadhatom a
fájdalmam egy részét. Köszönöm, tudatalattim!
– Én fordítottam hátat?— horkant fel egyszerre gőgösen és
elegánsan. – Mindent felajánlottam neked, de te elutasítottad. Még az
ellenségeim sem olyan kegyetlenek, mint te.
Megragadtam a vállát, de a kezem átsiklott rajta. Pedig úgy
értelmet ráztam volna a fejébe!
– Én, könyörtelen?! Én csak azt akartam, hogy viszontszeress, de
szerinted EZ túl nagy kérés volt.
A lángok kialudtak a karján. Jól van. Nem szívesen néztem volna
végig álmomban, ahogy véletlenül felgyújtja a gépét.
– Ezek csak szavak – váltott élesre a hangsúlya. – Én
megosztottam veled a házamat, az ágyamat és a véremet, ráadásul
örök helyet ajánlottam magam mellett. Ehhez képest mit jelentenek a
szavak?
Felsóhajtottam, a dühöm ugyanolyan gyorsan aludt ki, mint az ő
lángjai.
– Ó, Vlad, ha tényleg ezt gondolnád, akkor kimondtad volna, amit
hallani akarok, hogy a kedvemben járj. Az, hogy nem tetted, bizonyítja,
hogy a „szeretlek” többet jelent neked, mint az összes többi, amit
felsoroltál.
Két szemöldöke úgy borult össze, mint a viharfellegek.
– Elég ebből! Mondd meg, hol vagy!
Majdnem rávágtam, hogy: „Indiana államban, South Bendben”,
mert nem volt tétje annak, mit tud Álom Vlad. Aztán megtorpantam.
Miért tenném azt, amit Álom Vlad kér?
– A Semmi Közöd Hozzá és a Kapd Be utca sarkán.
Az ökle lesújtott, és lecsapta a könyöklőt.
– Ne szórakozz velem! Tudod, hogy a gázrobbanás nem baleset
volt.
 – És arra is vannak tippjeim, ki lehetett a tettes – vágtam vissza
gonoszul, pedig magam sem hittem, hogy benne lenne a keze.
A keze ökölbe szorult, majd elernyedt. Ha nem álmodtam volna,
nyilván a füstszagot is érzem.
– Nem gondolhatod komolyan, hogy én voltam!
Még egy láthatatlan vállrántás.
– Maximus szerint talán büszkeségből bosszút akartál állni, amiért
elhagytalak.
Olyan hang hagyta el Vlad száját, ami túl zsigeri volt ahhoz, hogy
horkanásnak lehessen nevezni.
– Akkor kétszeresen is aláírta a saját halálos ítéletét.
Még a képzeletemben sem lehetett értelmesen beszélni vele.
– Fel kell ébrednem. Ez az álom szar.
– Alszol? Ezért vagy halkabb, és ezért nem hallom a gondolataid
javát?
A fejemben megszólalt a vészcsengő. Remélem, csak NAGYON
kreatív a tudatalattim.
Gondolom, a hallgatásomat igennek vette. Vlad elmosolyodott,
vészjósló arckifejezése átcsapott dühítő önelégültségbe.
– Amikor ébren vagy, nem lépsz kapcsolatba velem, de szólítasz
álmodban. Ez bizonyítja, kiben is bízol valójában.
Csipkedni kezdtem a karomat. Jó erősen. Alom vagy sem, akkor is
az agyamra ment.
– Amikor felébredsz, jusson eszedbe, amit most mondok – folytatta,
és a szavai olyanok voltak, mint a mézbe mártott acél. – Maximus
mindig is magának akart téged. A robbanás óta pedig azzal tömi a
fejedet, hogy ő a megmentőd, és senki másban nem bízhatsz. Csak
szerencsés véletlen lenne?
Ébresztő! Ébresztő! – kántáltam gondolatban. Hangosan csak
annyit mondtam:
– Maximus sosem bántana engem, te pedig még akkor is bántottál,
amikor nem akartál.
Vlad mosolya lehervadt, de a szája nem mozdult, az agyarát
kivicsorította, a metszőfogai hosszabbnak tűntek, mint valaha.
– Eljövök érted, Leila. Ha számít neked Maximus, akkor
otthagyod, és kapcsolatba lépsz velem. Így lesz esélye elmenekülni. Ha
nem így lesz, végignézheted, ahogy megölöm, amikor megtalállak.
Nem tennéd meg! – remegtek a szavak az ajkamon, de nem
mondtam ki hangosan, mert pontosan tudtam, hogy nagyon is
megtenné.
– Fogalmam sincs, miért gondoltam valaha is, hogy szeretlek –
böktem ki helyette félelemtől és dühtől érdes hangon.
Vlad arcán átvillant egy érzelem, amit bárki másnál tahin
fájdalomnak gondolnék. De az ő esetében ez lehetetlennek tűnt. Még
álmomban is. Vladot nem érdekeltem annyira, hogy fájdalmat tudjak
okozni neki.
Ez az elmélet bizonyítást nyert, amikor az arca megint közönyös
lett.
– Még találkozunk – mondta, mintha így bocsátana utamra.
A dühtől azonnal felültem az ágyban. A hirtelen mozdulat
felébresztette Maximust, aki sokkal éberebben kelt. Én még mindig azt
a tényt dolgoztam fel, hogy vége az álomnak, ő már ott állt előttem,
széles tenyerébe rejtve az arcomat.
– Megint? – motyogta, és az agyarával felkarcolta a csuklóját.
– Nem kell – tiltakoztam, amikor a számnak nyomta véres kezét,
de sem ez, sem az, hogy csapkodni kezdtem a karját, nem tántorította
el.
– Igyál – mondta szigorúan.
Úgy tettem, közben végig szidtam a vámpírokat és az erejüket.
Amikor végre elhúzta a csuklóját, ellöktem magamtól, de nagyjából
annyi hatása volt, mintha egy légy akart volna ledönteni egy téglafalat.
– Mi a fene volt ez? – csattantam rá.
Megpöckölte az orromat, és felém mutatta vörös ujját.
– Vérezni kezdtél és nem akartam megvárni, hogy megint
megálljon a szíved.
Újabb orrvérzés? De nem is használtam az erőmet…
A pillantásom egyből lefelé röppent. Igen, a kesztyűm még mindig
rajtam volt. Ráadásul lehetetlenség is álmomban kapcsolódni
valakihez. De kezdtek gyűlni a véletlenek.
– Hívd fel Vladot! – mondtam görcsösen, mert nagyon akartam,
hogy ne legyen igazam.
Mindkét szemöldöke a magasba szaladt.
– Miért?
 – Hogy lássam, hogy… – megfenyeget-e, hogy megöl, és rád
parancsol-e, hogy add át a telefont, meg ilyenek – nem beszél-e
furcsán – fejeztem be felemásan.
Maximus csak nézett rám tiszta kétkedéssel az arcán.
– Fontos – ragadtam meg az alkarját.
Újra élesen pillantott rám, aztán oda lépett, ahová a kabátját dobta,
és előhúzta a telefonját.
– Vlad? – szólt bele rövid szünet után. – Ne haragudjon, azt
hiszem, véletlenül visszahívtam az utolsó számot…
Visszatartott lélegzettel vártam, arra számítottam, hogy
fenyegetések közepette fogom viszonthallani a nevemet. Meg is
hallottam Vlad hangját a vonal túlsó végén, de túl halkan beszélt
ahhoz, hogy tisztán értsem, mit mond. Úgy egy perc múlva Maximus
letette a telefont, és megvonta a vállát.
– Olyan volt a hangja, mint máskor.
Megkönnyebbülten sóhajtottam fel, olyan mélyen, mintha a
lelkemet fújtam volna ki. Csak álom volt! – harsogott az elmémben.
Nem számít, milyen valóságosnak tűnt, az sem, hogy spontán eleredt
az orrom vére – ha valóságos lett volna, Vlad azonnal nekiesett volna
Maximusnak, amint meghallja a hangját…
Megdermedtem, a kétség karmai zongoráztak végig a gerincemen.
Tényleg nekiesett volna! Vlad azt mondta, lépjek le Maximustól, és
utána vegyem fel a kapcsolatot vele. Ha Maximus megtudná, hogy
lőttek a halálom hazugságának, egy pillanatra sem veszítene szem elől.
Ráadásul Vlad arra célozgatott, hogy talán pont Maximus állhat a
gázrobbanás mögött. Ha ezt komolyan is gondolta, vajon tényleg
felfedné a lapjait, és leleplezné, hogy kapcsolatba léptem vele
álmomban?
Nem. Vlad olyan számító volt, hogy egy szociopata elbújhat
mellette. Az utolsó pillanatig nem fedné fel a lépéselőnyét.
Persze volt egy másik lehetőség is: azért nem árulta el, hogy
kapcsolatba léptem vele álmomban, hogy szórakozzon velem.
– Nem akarod elárulni, miért telefonbetyárkodtam a nemzőmmel?
– akasztotta meg a gondolataimat Maximus fanyar hangja.
Bár nem hittem Vlad gyanúsítgatásának, a kétség megakadályozta,
hogy az igazat mondjam.
– Hát, öh, álmomban lezuhant a gépe – feleltem, és sikerült állnom
a pillantását, bár úgy éreztem, mintha fényreklámmal lenne a
homlokomra írva, hogy: „Hazug!”
Válasz gyanánt felnyögött.
– Túl kell lépned rajta. Bele fogsz őrülni, ha nem.
Bele fogok őrülni?— gondoltam keserűen. A jelek szerint máris
beleőrültem.
 13. fejezet
IZZADSÁG ITATTA ÁT A RUHÁIMAT, az izmaim tiltakoztak, de én csak
tovább emelgettem a lábamat lassú, egyenletes ritmusban.
Százharminckilenc… száznegyven…
– Abba kell ezt hagynod. Nem egészséges.
Maximus keresztbe fonta a karját, csinos vonásait
szemöldökráncolás zilálta össze. Nem foglalkoztam vele, csak
folytattam a lábemelést.
Hűvös kezek kulcsolódtak a bokámra, és megakadályozták, hogy
nekiálljak a következő lábemelési körnek.
– Komolyan mondom, Leila. Elég.
Rámeresztettem a szememet.
– Engedj el!
Ettől csak még erősebben fogott.
– Addig nem, amíg nem mondod el, mi emészt az elmúlt
napokban.
A kimerültségtől zihálva nevettem fel.
– Kezdjük ott, hogy a legjobb barátomat apró cafatokra
robbantották, vagy rögtön ott, hogy szerinted a gyilkosa az expasim?
Vagy az is lehet, hogy te? – szólt egy gonosz kis hang a fejemben.
Próbáltam nem figyelni rá, de egyre hangosabb volt. Maximus azt
állította, hogy nem tudott róla, hogy tűzálló vagyok, de könnyedén
kihallgathatott egy beszélgetést, amíg Vladnál éltem. Igaz, hogy
segített megkeresni a bombakészítőt, de mi van akkor, ha csak azért,
mert tudta, hogy Adrian már halott lesz? Azóta pedig makacsul ellenzi,
hogy elkezdjem keresni a vámpírnőt, mert azt mondja, félti az
egészségemet. De mi van, ha soha nem is volt szívrohamom? Mi van,
ha csak az orrom vére eredt el, mert túl sokat használtam az erőmet?
– Valami más is zavar – mondta Maximus, és elengedte a
bokámat. Felültem, és óvatosan válogattam meg a szavaimat.
 – Az edzés jó erőben tart, és az erőmre szükségem lesz, ha holnap
kapcsolatba akarok lépni a vámpírnővel. Már túl sokáig vártam.
Maximus felnyögött
– Néha rettenetesen emlékeztetsz Vladra.
– Ezt hogy érted? – kérdeztem élesen.
– Amilyen megszállottan vágysz a bosszúra, a következő az lesz,
hogy át akarod döfni a nőt egy karóval, ha megtalálod.
Tényleg elég csábító volt a gondolat…
– Nem csak a bosszúról van szó. Amint a gyilkos rájön, hogy
életben vagyok, a családomnak célkereszt lesz a hátán – váltottam
taktikát. – Ráadásul folyamatosan rémálmaim vannak arról, hogy Vlad
megtalál minket. Az edzéstől könnyebben és mélyebben alszom.
Ez mind igaz volt. Tegnap nem hajtottam meg eléggé magamat, és
meg is bántam, amikor Álom Vlad közölte, hogy már a közelben jár.
Tudtam, hogy ez nem a valóság, de attól még orrvérzéssel és rossz
előérzettel ébredtem. Persze egyikről sem szóltam Maximusnak.
Szürke pillantását zöld színezte.
- Máshogy is kifáraszthatod magadat lefekvés előtt.
Most először próbálkozott be az utcai csókunk óta; ez kifejezetten
lovagias volt tőle, tekintve, hogy egy szobába voltunk zárva az elmúlt
három napban. Épp készültem gyengéden visszautasítani, amikor a
belső hangom duruzsolni kezdett a fejemben.
Ez a te nagy esélyed! Vedd le a kesztyűdet, és érintsd meg! Ha
megérzed rajta a barna nő nyomát, akkor rohadtul bűnös!
Megdermedtem. Tudnék én ilyen kegyetlen lenni?
Cápákkal merülsz – csattant fel a hang kérlelhetetlenül. Vagy fogat
növesztesz, vagy megesznek.
Maximus pillantása egyre fényesebben ragyogott. Fogalma sem
volt róla, miért fontolom meg az ajánlatot. A bűntudatom vitatkozott a
hideg számítással. Maximus mindig kedves volt hozzám, de vajon elég
jól ismertem? Például Vlad évszázadok óta volt a szövetségese,
Maximus mégis a háta mögött intézkedett.
Marty arca jelent meg a lelki szemeim előtt, aztán Gretchené és az
apámé. Valaki meggyilkolta a legjobb barátomat, és képes lenne
bántani a családomat, csak hogy előcsaljon. Nem engedhettem meg
magamnak a naiv bizalmat, ha biztosra is mehetek.
Lassan lehúztam a kesztyűmet. Maximus szeme még fényesebb
lett, lágy, smaragd fényben fürdette a szobát. Aztán odalépett hozzám,
és letérdelt. Minden mozdulata annyira megfontolt volt, mintha attól
tartana, hogy ha megijeszt valamivel, megfutamodom.
Erre is megvolt az esély. A szívem olyan hevesen vert, hogy egy
kicsit szédültem tőle. Épp az orosz rulett erotikus változatát készültem
játszani egy majdnem ezeréves, kétméteres vámpírral, aki előttem
kucorgott. Vékony volt a határ vakmerőség és túlélőösztön között, és
pillanatnyilag nem tudtam, hogy melyik oldalon állok.
Maximus lassú, oroszlánszerű mozgással közelebb araszolt
hozzám. Amikor már csak centiméterekre volt, mély levegőt vett, és
összevonta a szemöldökét.
– Mi a baj?
Átkozott vámpírok és az érzelmi szimatuk! A kezemre
pillantottam, aztán újra rá. A hazugság hihetőbbnek hangzik, ha
igazsággal fűszerezzük.
– Nem akarlak megsebesíteni, de nem akarom visszavenni a
kesztyűmet. – Lenyeltem a gombócot a torkomban, amit nem csak az
idegesség okozott. – Sz-szeretnélek megérinteni.
Mély morgásától jéghideg borzongás futott végig a gerincemen.
Mielőtt még egyet szusszanhattam volna, már a karjaiban voltam.
Olyan erővel csókolt, hogy attól egy pillanatra elfelejtettem a tervemet.
Aztán az ölébe húzott, amíg a lábaimmal körül nem fogtam.
Valami nagyot és keményet éreztem a combjaim között.
Megragadta a csípőmet, és magához rántott, hogy a duzzadó ágyéka
teljes hosszában nekidörgölőzött a legérzékenyebb pontomnak. Levegő
után kaptam, de nemcsak a gyönyörtől, a kétségbeeséstől is. Jólesett,
az igaz, de ugyanakkor olyan… jelentéktelennek tűnt. Hirtelen tisztán
értettem a gyönyör és a szerelem közötti különbséget. Ha lefeküdtem
volna Maximusszal, azt ugyanúgy élveztem volna, ahogy, mondjuk,
élvezem a kínai kaját – azzal a tudattal, hogy nemsoká üresnek fogom
érezni magamat belül.
A fenébe is, Vlad! Hiába voltam egy másik férfi karjaiban, annak a
keményszívű vámpírnak az emléke még mindig kínzott. Elrántottam a
számat.
– Maximus, elég!
A keze megdermedt, de hosszan, éhesen nyalta végig a nyakamat.
– Mi a baj?
Először is az, hogy még mindig nem beléd vagyok szerelmes.
Másodszor, hogy nem tudom, bízhatom-e benned.
 – Ez… Még túl korai.
Ahogy kimondtam, leszegtem a fejemet, hagytam, hogy az ujjaim
mintegy bocsánatkérőn végigcirógassanak a vállán. Nyoma sincs
idegen lenyomatnak. Aztán egy sóhajjal hátracsúsztam, és a kezemet
végighúztam a karján. Túl ismerős nyomra akadtam, ismét csak
csendben átkoztam Vladot. Nemcsak az én bőrömbe ette be magát,
Maximuséba is.
A keze végigsiklott a combomon.
– Lehet, hogy a szex még korai, de mást is csinálhatunk.
A kezem lecsusszant a karján, és megfogtam a csuklóját, hogy
megállítsam vándor ujjait.
– Ne haragudj! Az, öh, az is túl korán van még.
Csalódott sóhaja hallatán elkapott a bűntudat. Szemétláda! –
gúnyolódott a tudatom. De körmönfont belső hangomat nem érdekelte.
Arra késztetett, hogy megragadjam Maximus kezét, és tegyek úgy,
mintha aggódnék érte, közben pedig keressek bűnnyomokat.
– Semmi baj – eresztett meg egy fanyar mosolyt. – Van időm, nem
leszek öregebb.
Tényleg volt még egy nyom a jobb kezén, de nem tartozott sem a
barna vámpírnőhöz, sem pedig Vladhoz. Akárkié is volt, az biztos,
hogy a nő – vagy épp férfi – bűntudatot érzett, amikor megérintette
Maximust, de mivel nem volt köze a gyilkoshoz, nem tartozott rám.
– Köszönöm, hogy megérted – mondtam, azzal leeresztettem a
kezemet, és felkeltem. – Én most, öh, azt hiszem, elmegyek
zuhanyozni.
De nem volt szükségem hideg zuhanyra. És ezért is csak Vladot
hibáztathattam, ezen az estén már harmadszorra. Nem volt igazságos,
hogy csak ő tudta lángba borítani a szívemet és a testemet.
Akárhol is van most, reméltem, hogy az emlékem ugyanúgy égeti
őt is kívül-belül, mint engem az övé.
Maximus is felkelt, majd félrebiccentette a fejét, mintha
hallgatózna – aztán egyszerre a földön találtam magamat, hatalmas
teste beborította az enyémet, és megvédett a ránk robbanó
üvegszilánkoktól. Hallottam, ahogy felnyög. Éreztem, hogy olyan
hevesen rázkódik, hogy a szorítása fájdalmassá vált, de mielőtt még
sikíthattam volna, elengedett. Aztán jó pár kést kapott elő, és felugrott.
Én is így tettem, a félelem és az adrenalin dupla töltetétől áram
szökött elő a jobb kezemből. Nyilván Vlad megtalált minket. Ugyanígy
rohanta le a hotelszobát akkor is, amikor először találkoztunk. Arra
számítottam, hogy nemsoká lángnyelvek vesznek körül minket, de
nem így lett. Helyette újabb pisztolydörrenések harsantak. Maximus a
földre szorított, de ezúttal nem pattant fel, amikor elült a sortűz.
Előregörnyedt, az arcát éles fájdalom torzította el, a testét pedig lyukak
szaggatták.
– Folyékony ezüst van a golyóban – nyögte. – Fuss!
Teljesen elborzadtam. Ezt még egy vámpír regenerálódó
képessége sem tudja meggyógyítani. A golyók nem csak részlegesen
bénították meg Maximust, egyenesen olyan érzés lehetett, mintha
belülről égetnék. Lelöktem magamról, de nem azért, hogy elfussak.
Hanem hogy egy elektromos korbáccsal hasíthassak szét bárkit, aki
megpróbál lövöldözni ezzel a méreggel. Lerántottam a kesztyűmet, és
komor örömmel töltött el a túlvilági fény, ami beborította a jobb
kezemet. Aztán magam elé emeltem, és felmorrantam.
– Meg akarod ölni őt, Vlad? Ahhoz előbb rajtam kell
keresztüljutnod.
Gúnyos nevetés volt a válasz a szavaimra. Az ajtó nem egyszerűen
kinyílt – kivágódott, és nekirepült az ágynak. Egy köpenyes alak jelent
meg mögötte, az arca árnyékba burkolózott, de egy pillanatra láttam a
sötét haját. Megdermedtem, a szívem összerándult, pedig a kezemben
az áram egyre erősebben futott. Meg tudnám ölni a férfit, akit szeretek,
hogy megvédjek egy másikat, akit nem?
– Ha azt akarod, hogy életben maradjon, ne mozdulj!
A holdfény megvilágította a köpenyes fickó arcát, felfedte rövid,
fekete haját, sima állát és széles, telt száját. Rájöttem, hogy nem
Vladdal állok szembe, nem is olyannal, akit ismerek. Ki az ördög ez a
fickó?
Az idegen elmosolyodott, és kivillantotta az agyarát.
– Látom, sok a kérdésed, de csak egy válaszra van időnk. Azt
akarod, hogy éljen vagy sem? – biccentett lekicsinylőn Maximus felé,
aki fájdalmak között hánykódott. – Ha azt akarod, hogy meghaljon,
akkor küzdj csak meg velem. Veszíteni fogsz, mert nem egyedül
jöttem, aztán úgyis magunkkal viszünk, őt meg megöljük. De ha
önként tartasz velem, akkor életben hagyom.
– Ne hallgass rá! – nyögte Maximus fogcsikorgatva.
Nem néztem felé, mert ahhoz le kellett volna vennem a
pillantásomat az idegenről, és ezt a hibát nem szándékoztam elkövetni.
 – Miért is kéne megbíznom magában? – kérdeztem súlyos
szarkazmussal.
A szeme zölden fénylett fel.
– Mert nem áldoznék fel egy jó zálogot, amivel sakkban tarthatlak.
Ez az egyetlen mondat sokkal többet árult el, mint a puszta szavak.
Bárki volt is ez a fickó, nem volt ostoba. És nem is Vladnak dolgozott.
Vlad nem próbálná meg zálogként használni Maximust. Tudná, hogy
nincs értelme, mert már elmondta, hogy meg akarja ölni.
A távolban szirénák harsantak. Az idegen felsóhajtott.
– Lejárt az idő, madaram. Hogy döntesz?
A kezem sajgott a benne örvénylő túláramtól, de lassan
leeresztettem. Ennek még nem jött el az ideje. Maximus fájdalmas
nyögések közepette szitkozódott. Az idegen pedig elmosolyodott.
– Hallottam, hogy okos vagy. Reméljük, a barátod is az.
Valami kemény vágott mellbe. Lepillantottam, és mintha egy
dárda állt volna ki belőlem. Visszaemeltem a tekintetemet az idegenre,
de máris kezdett homályosodni a látásom, és úgy éreztem, mintha
kocsonyából lenne a lábam.
– Ne felejtsétek ráadni a kesztyűjét! – hallottam még utoljára,
aztán minden elsötétült.
 14. fejezet
AMIKOR MAGAMHOZ TÉRTEM, nem nyitottam ki a szememet vagy
változtattam a légzésemen. Helyette öntudatlannak tettettem magam,
és leltározni kezdtem. Fájt a fejem, ami nem lepett meg, de azon kívül
jól éreztem magamat. A karomat a hátam mögé csavarták. A vastag
valami a kezemen kesztyű volt, és a feszítő érzés a csuklómon kötél. A
kényelmetlen valami a számban egyértelműen arra utalt, hogy
kipeckelték.
Azután a környezetemmel folytattam. A padló emelkedő és
süllyedő mozgása biztosan hullámoktól származott, tehát egy hajón
voltam. Néhány fogva tartóm a hangok alapján a fedélzeten volt, de
egyikük egy szobában velem.
Amikor kinyitottam a szememet, a pillantásom tévedhetetlenül
találta meg a fekete hajú vámpírt a szoba másik sarkában. Csak egy
pislogás jelezte, hogy megleptem.
– Nem gondoltam, hogy már ébren vagy – mormogta.
Lepillantottam a pecek felé, aztán vissza rá, mire felvonta a
szemöldökét.
Lefordította a néma üzenetet.
– Nyilván mondanom sem kell, hogy a sikoltozás haszontalan.
A szememet forgattam. Mi van itt ma, amatőrök napja?
Elmosolyodott, majd felemelkedett a szemközti priccsről.
– Gondoltam.
A vámpír hozzám hasonló korúnak látszott, vámpírévekben
kevesebb, mint százéves lehetett. Az igazán öreg vámpírok
tekintetének van egy bizonyos… súlya, mintha az elsuhanó évszázadok
kézzelfogható nehezéket akasztottak volna rá. Az én névtelen fogva
tartóm pillantása nem ilyen volt, és ha van egy kis szerencsém, senki
másé sem a hajón.
A fiatal vámpírokat könnyebb megölni.
 – Vizet – mondtam, ahogy kikerült a számból a pöcök. Annak meg
az altatás utóízének köszönhetően a szám olyan száraz volt, hogy a
nyelvem felcsavart zokninak tűnt.
A vámpír eltűnt, majd egy doboz kólával tért vissza. Még jobb! A
koffein majd segít a fejfájásomon. És abból, hogy a szemem előtt
pattintotta ki a dobozt, tudtam, hogy nem babrált a tartalmával,
úgyhogy nem gyógyszereznek be megint.
Azonnal nyelni kezdtem, ahogy a vámpír a számhoz emelte, majd
egy méretes böfögés szakadt ki belőlem, ahogy abbahagytam az ivást.
Ha a büfi véletlenül a fogva tartóm arca felé szállt, hát, nem tehettem
róla. Meg voltam kötözve.
– Bájos – jegyezte meg szárazán.
– Valahogy kevésbé érdekel az etikett, amióta ezüsttel lőttétek tele
a barátomat – feleltem nyugodtan. – Ha már itt tartunk, látni akarom.
A vámpír szája megrándult.
– Nem vagy abban a helyzetben, hogy követelőzz, de igen, életben
van.
– Ha nem akarsz hozzá kísérni, hát jó – feleltem, és gyorsabban
pörgött az agyam. – Gondolom, tudod, hogy érintéssel látok dolgokat.
Vedd le a kesztyűt rólam, és hagyd, hogy megérintselek! Akkor tudni
fogom, hogy igazat mondasz-e.
A vámpír kuncogott, villanás üdítette fel tőzegmoha-színű szemét.
– Hogy megérints? Úgy érted, hogy használhasd azt a halálos
elektromos korbácsodat, és kettőbe vághass?
Megmerevedtem. Erről meg honnan tudott? A legtöbb ember, aki
látta a képességemet használat közben, már halott volt.
– Ezért vannak rád celluxozva ezek a kesztyűk – folytatta
háborítatlanul. – A biztonság kedvéért.
– Hogy is hívnak? – kérdeztem, és próbáltam nyugodtnak
hangzani.
Széles ajka még tovább nyúlt.
– Szólíts Hannibálnak!
Visszamosolyogtam rá.
– Jól van. Hannibál, mit akarsz tőlem? Arra kellenek a
képességeim, hogy megtaláljam az egyik ellenségedet? Elmondjam,
elárul-e valaki? Vagy kiolvassam a múltat valami tárgyból?
Hannibál felnevetett, és bár a kacagása inkább dr. Genyaszintű
volt, mint hidegrázós, elég volt hozzá, hogy taszítson.
 – Nem akarok én tőled semmit, madaram. Én csak egy küldönc
vagyok. Csak annyit tudok, hogy háromszor annyit érsz élve, de ha
bármivel is próbálkozol, holtan is jó pénzt kapok érted.
Hannibál vidáman intett oda nekem, majd elhagyta a szobát. Én
egy szót sem szóltam, próbáltam kiutat találni a helyzetemből. Nem
fogom hagyni, hogy valami ismeretlen rosszfiúhoz zsuppoljanak.
Akkor is elmenekülök, ha belehalok.
Még az sem tántorított el, hogy erre valós esély volt. Azok után,
ami történt, inkább halok meg fiatalon harc közben, mint hogy még
több megbánással éljek, mint eddig.
Az egyik fogva tartóm minden tíz percben ellenőrizte, mit
csinálok. Hannibálon kívül még négy másik arcot láttam, és a
faburkolatú falakból, a franciaágyból, a függönyös ablakokból és a
szoba méretéből ítélve bárki is bérelte fel őket, jó mély volt a zsebe.
Ha nem kötöztek volna egy mozgássérülteknek szánt kapaszkodóhoz,
még élveztem volna is az utazást egy ilyen szép lélekvesztőn.
Az egyetlen ablak előtt összehúzták a függönyt, de a fény hiánya
elárulta, hogy még mindig éjszaka van. Ezek szerint Hannibál nem
hazudott, amikor azt mondta, hogy nem voltam sokáig öntudatlan. A
Michigan-tó volt a hotelhez legközelebb eső nagy vízfelület. Nagyobb
volt, mint néhány tenger, szóval eltarthatott egy darabig, amíg elérjük a
célunkat. De az is lehet, hogy már csak perceink voltak hátra addig.
Ezért álltam neki koncentrálni, és megpróbáltam a testemben
minden áramot a jobb kezembe vezetni. Néhány perc múlva az áram
karószerű formába rendeződött, nekifeszült a kesztyűmnek, és kereste
azt a kis rést, amin át kiszabadulhat a súlyos gumibörtönből.
Persze ilyen rés nem létezett. De az volt a célom, hogy csináljak
egyet. Inkább menekülési kísérlet közben haljak meg, mint hogy
alázatosan tűrjem, hogy leszállítsanak annak, aki fizetett értem élve
vagy halva. Nem kellett volna megadnom magamat Hannibálnak, de
nem számítottam rá, hogy tudja, mire képes az erőm, és Maximus élete
is veszélyben volt.
Mostanra talán mégis halt – suttogta a gonosz kis belső hangom. A
semmiért adtad meg magadat!
A fogamat csikorgattam. Hogy én mennyire utáltam a lényem sötét
részét, ami mindig előre megjósolta a hibáimat vagy a butaságaimat!
Ez hajszolt öngyilkosságba tizenhat évesen, de azt nem fogom hagyni,
hogy le is győzzön. Akármilyen gyászosak voltak is az esélyeim, ki
fogok jutni innen.
Újra a jobb kezemre koncentráltam, és még több áramot
irányítottam bele. Ha az az energiakaró elég hegyes és erős lesz,
átlyukasztja a gumit, és akkor talán kiszabadulok. Gyerünk már! –
noszogattam némán. Fúrd át magad, bébi, fúrd át magad!
Csak a képzeletem játszott velem, vagy tényleg olyan volt, mintha
a gumi az energiakaró körül hirtelen… kidudorodott volna?
A szívem – vagy az izgalomtól, vagy a kimerültségtől – zakatolt.
Nem kellett hozzá orvos, hogy figyelmeztessen, milyen káros lehet
ennyi feltornyosuló energia az egészségemre, mégis tovább
koncentráltam. Izzadság gyöngyözött a felső ajkam fölött, a látásom
elhomályosult, és az egész testem remegni kezdett, mégsem hagytam
abba…
Fehér fény öntötte el a szobát, és sistergő hangot hallottam, aztán
egy baljós reccsenést a lábamnál. Egyszerre lelkesen és egy kicsit
ijedten néztem le, és egy kicsi, de határozottan kivehető lyukat láttam.
A jó hír: sikerült áttörnöm a kesztyűmön. A rossz: lehet, hogy lyukat
ütöttem az egész bárkába.
Nem hallottam a lépéseket, de számítottam rá, hogy nem hagynak
figyelmen kívül semmi furcsa hangot. Pillanatokkal később, amikor a
sűrű szakállas, hosszú fekete hajú őr megjelent az ajtóban, már
eltakartam a lyukat a lábammal.
Persze ha a lyukon keresztül víz kezd spriccelni, halott vagyok.
– Ki kell engednie – improvizáltam. Ütlegeltem a csövet, és
igyekeztem nagy lármát csapni. – Muszáj, öh, muszáj pisilnem!
Az őr, akit én Morgan kapitánynak kereszteltem el, undorodva
rázta meg a fejét.
– Emberek – motyogta, azzal eltűnt.
Vártam, mély levegőt vettem, de az őr nem jött vissza, és víz sem
fakadt a lábam alól. Akkor végre megkönnyebbülten és könyörtelen
elszántsággal kifújtam a levegőt. Tíz percem maradt, amíg jön az újabb
őr. Az idő alatt ki kell szabadulnom, és aztán meg kell ölnöm
mindnyájukat.
 15. fejezet
SZERENCSÉRE SIKERÜLT KISZABADULNOM anélkül, hogy még több
lyukat ütöttem volna a padlóba, de alig értem el az ajtó mögötti
vakfoltot, amikor megjelent a következő őr. Átkoztam a saját
szívverésemet, ahogy hallottam a közeledő lépteket. Vajon az őr hallja,
hogy már nem vagyok a korláthoz bilincselve? Ha igen, úgy aláírtam a
saját halálos ítéletemet. A fülemben csengett Hannibál
figyelmeztetése: Holtan is jó pénzt kapok érted…
Idegesség és félelem fokozta a kezemből kicsapó elektromosságot,
amitől parányi szikraeső támadt. A levegő teltebbnek tűnt, és
ózonszagot éreztem. Az őr megállt az ajtóban, aztán besietett, és azt
motyogta:
– Mi a fene?
A csuklóm előrelendült, az áram úgy csapott ki belőle, mintha
saját akarata lenne. A szőke őr már nem szólt többet, de a szája még
mozgott, amikor a feje a földre hullott. A teste többi része állva maradt
még egy pár pillanatig, mintha egyensúlyozni próbálna.
Túl ideges voltam, hogy elkapjon a hányinger. A félelem fűtötte
adrenalin keresztülkígyózott rajtam, és úgy viselkedett, mint egy
bikakábel az áramomnak. Kilestem a folyosóra, de senkit sem láttam,
viszont hirtelen eszembe jutott egy módszer, amivel újabb őröket
csalhatok a szobámba anélkül, hogy gyanút keltenék.
– Mit művel? – visítottam. – Elég! Vegye le rólam a mocskos
kezét!
Mindezt azzal hangsúlyoztam, hogy úgy tettem, mintha valaki
felpofozott volna, és a csattanás után fájdalmasan kiáltottam fel. Végül
szakadozott, nyöszörgő hangokat hallattam, közben fel-felsírtam,
hogy:
– Ne, ne, elég!
Pár pillanat múlva megjelent Hannibál, és azt motyogta:
 – Megmondtam neked, Stephen, hogy ne rongáld az árut. A
pokolba, kezdj inkább valakivel a hajófenékről…
Felé csaptam, amint Hannibál átlépte a küszöböt, de elég volt
egyetlen pillantást vetnie a testre, és azonnal visszacsapta rám az ajtót.
A korbácsszerű áramnyaláb nem a nyakába, hanem a derekába vágott,
de csak felszínesen. Még mindig állt a lábán.
– Ribanc! – morogta Hannibál, miközben valami vörös csapódott a
földnek.
Egy részem mélyen belül undorodva sikított fel, de a
túlélőösztönöm mindent elnyomott. Hannibál felém lendült, én pedig
újabb sistergő áramcsapást intéztem felé. Átvágta a vállát, és
végigszaladt az oldalán, engem pedig vér borított be, ahogy a lendülete
továbbvitte, és nekem csapódott.
Eltaszítottam.
Oldalra zuhant, de az a fele, amin a feje nyakladozott, újra és újra
nekem csapódott. Alig pár centi hús kötötte a bal felét a testéhez, és
mégis élt?
– Ribanc – hörögte.
Kikerekedett a szemem. Beszélni is tud?
Nem voltam kíváncsi rá, mire képes még. Egy újabb áramnyaláb
pontos i-t csinált Hannibál ipszilonjából. De szusszanásnyi pihenőm
sem volt. Újabb léptek harsantak a folyosón.
– Engem meg sem hívtok a bulira? – kérdezte egy jókedvű hang.
Nem vártam meg, hogy észrevegye, milyen drámai véget ért a buli.
Amint elég közel értek a léptek, kicsaptam a korbácsommal a
folyosóra, és telibe találtam Morgan kapitány hasonmását. Végtelenül
furcsa arckifejezéssel meredt rám. Aztán az állkapcsától fölfelé minden
a föld felé kezdett csúszni, majd a padlón csattant, amit a teste
puffanása követett fél pillanattal később.
– Mi a picsa?!
Újabb adrenalinhullám járt át. A negyedik őr hitetlenül bámulta
Morgan kapitány maradványait. Aztán vámpírsebességgel tűnt el a
lépcső tetején.
Utána iramodtam, a kétségbeeséstől és a fáradtságtól úgy éreztem,
hogy a szívem szétszakad. A vámpír már az irányítópultnál volt, és épp
megnyomott egy gombot, ahogy visszanézett rám…
Az áramnyaláb keresztülvágott az arcán, de túl messze voltam,
hogy egyből megöljem. Újra felé csaptam, közben olyan sietve
küzdöttem fel magamat a fedélzetre, hogy elestem. Azonnal valami
kemény csapódott nekem, és szorított a földnek, majd csapta a fejemet
a vastag üvegszálnak.
Az ötödik őr is csatlakozott a küzdelemhez.
A látásom elhomályosult, és fájdalom öntötte el az elmémet, de ha
erre koncentrálok, halott vagyok. Ahelyett, hogy az ösztönömnek
engedelmeskedve a fejemet védtem volna, a jobb kezemmel
megérintettem a vámpírt, és minden áramomat belé eresztettem.
Azonnal megszűnt a rám nehezedő súly. Olyan gyorsan másztam
hátrafelé, hogy kis híján kiestem a hajóból, de még éppen időben
kaptam el a korlátot. Aztán belekapaszkodtam, és bősz elszántsággal
néztem körbe, a támadóimat keresve.
Senki sem rohant felém. Igazából semmi mozgást nem láttam. A
korlát segítségével támogattam magam talpra, a fejem még mindig
zúgott, és az émelygés, valamint a felcsapó hullámok megnehezítették,
hogy megvessem a lábam. Alig tettem meg egy lépést, máris
elbotlottam, és szidtam az ügyetlenségemet. Azután lenéztem, és…
elkerekedett a szemem.
Nem azért botlottam el, mert a hajótestnek vágták a fejemet, és
még mindig kóvályogtam. Hanem, mert a fedélzetet lasagnénak tűnő
valami borította. Beletelt pár másodpercbe, hogy feldolgozzam a
látványt.
Nem lasagne volt. Hanem annak a vámpírnak a maradványai, aki
rám vetette magát. Csak az lehetett; a másik vámpír az irányítópult fölé
görnyedt, és lassan aszalódott, ahogy a vámpírok általában, ha végleg
meghalnak. Annyi áramot eresztettem a támadómba, hogy felrobbant.
Nem tudtam eldönteni, hogy nevessek megkönnyebbülésemben,
vagy másszak vissza a korláthoz, és hányjak, amíg el nem ájulok.
Eldöntöttem, hogy megölöm az elrablóimat, és így is tettem, de nem
álltam még készen, hogy lássam, mire vagyok képes igazán. De ahogy
általában, az élet most sem várta meg, hogy felkészüljek arra, amit
nekem tartogat.
Éles csattanások vonták el figyelmemet a szörnyű látványról. A
fedélközből jöttek, és óvatos reménnyel töltöttek el. Vajon Maximus
lehet az? Vagy egy másik őr próbál ugyanolyan halálos csapdába
csalni engem, mint én a társait?
A szűk lépcsőhöz léptem, és lemondóan néztem lefelé. Teljesen
kimerült a testem, de lehet, hogy még nem ért véget a harc.
 A rosszfiúk nem tartanak szünetet, úgyhogy én sem tehetem.
Meg sem próbáltam leosonni a lépcsőn. Mindegy, mennyire
halkan közeledem, esélyem sincs meglepni egy vámpírt, aki tudja,
hogy jövök. Az egyetlen fegyvert a jobb kezem jelentette, de az most
olyan volt, mint egy izzó, ami csak egy lámpakapcsolásnyira van a
kiégéstől. Tovább folytatódott a dörömbölés, és mintha a padló alól
szólt volna, pedig már én is a fedélközben voltam. Volt még egy
szintje a hajónak?
A lélekvesztő minden egyes hullámzására összerándult az arcom,
és vártam, hogy a hatodik támadó nekem rontson. Az egyetlen nyitott
ajtó a szűk folyosón az volt, ahol a hullákat hagytam, de nem voltam
egyedül. Ezt bizonyította a folyamatos dörömbölés.
Éppen elértem a folyosó végére, amikor egy csattanás éppen a
lábam alatt vibrált fel. Hátraugrottam, gyenge szikrák csaptak elő a
kezemből, és csak azután vettem észre a kilincset a padlón.
A csomagtér kívülről záródott. Ez kizárta, hogy egy hatodik
támadó leselkedik rám odalenn. Újabb döngés hallatszott. Maximus –
gondoltam, és a megkönnyebbülés térdre kényszerített. Kihúztam a
reteszt, felcsaptam az ajtót, és… csak döbbenten meredtem előre.
– Kérem – motyogta egy vörös foltos lány. A szemét csukva
tartotta, körülötte más véres alakok is voltak.
Szívem szerint kihúztam volna onnan, de nem érintettem meg.
Hiába merültem ki, a muníció a testemben biztosan kárt tett volna
benne, és így is úgy festett már, mint aki a halálán van. Eszembe jutott,
mit mondott Hannibál Stephennek: Kezdj inkább valakivel a
hajófenékről. Nem én voltam az egyetlen szállítmány a hajón.
– Nem lesz semmi baj. – A dühtől erősebben szólt a hangom, mint
ahogy éreztem magam. A lány szeme kinyílt.
– Ki vagy te? – motyogta.
– Az az ember, aki megölt a hajón minden vámpírt—feleltem.
Most, hogy láttam, mit rejt a hajófenék, már nem taszítottak a saját
képességeim. Sőt, örültem, hogy az ötödik őrt cafatokra robbantottam.
Erőtlenül mosolygott rám, aztán elhalványult a mosolya, és
lecsukódott a szeme. Megzörgettem az ajtót, hogy magamra vonjam a
figyelmét.
– Ne! Ébren kell maradnod, és őket is ébreszd fel! Mondd,
megértetted, amit mondok?!
 A szeme újra kinyílt, a kékje Gretchenre emlékeztetett. Hasonló
korúnak is tűnt. Egyre nőtt a dühöm.
– Értettem – felelte, azzal rázogatni kezdte a hozzá legközelebb
ülőt.
– Kelj fel, Janice, jön a segítség!
Felemelkedtem, és új elszántság töltött el. De még mennyire, hogy
jön!
Azután kinyitottam az összes ajtót a szűk folyosón. Kettő raktár
volt, egy mosdó és a negyedik…
Besiettem. Maximus a földön feküdt az apró hálószobában. A
száját ragtapasszal tapasztották be, és valami ezüstpengés drótnak
látszó dologgal kötözték meg bokától nyakig. Olyan szoros volt a
kötelék, hogy a huzal néhol teljesen eltűnt a bőrében, mintha vonaglás
közben még mélyebbre hatolt volna.
Ha megpróbáltam volna hozzányúlni a dróthoz, biztosan levágom
az ujjamat, de azért a száját kiszabadíthattam. Letéptem a ragszalagot,
és felpofoztam, de nem nyitotta ki a szemét.
– Maximus, ébredj fel!
Semmi válasz. Ha a vámpírok nem változnának száraz hüvellyé
halálukban, megesküdtem volna, hogy elkéstem. Aztán kínzó
lassúsággal végre kinyitotta a szemét.
Rémülten meredtem rá. A szeme fehérjét sötétszürke vonalak
irdalták. Ahogy közelebbről megnéztem, tisztán láttam, hogy a száraz
vérfoltok alatt a bőrét ugyanilyen csíkok szabdalják.
– Nem szedték ki belőled a folyékony ezüstöt – suttogtam.
Maximus nem válaszolt. A szeme visszafordult a fejébe, és olyan
erősen kezdett rázkódni, hogy a drót egész húscafatokat metszett ki
belőle. Marty egyszer mesélt róla, mi történik egy vámpírral, ha a
folyékony ezüst túl sokáig marad a szervezetében. Nem végez
Maximusszal, annál is rosszabbat tesz: elkorcsosítja az agyát, amíg
egészen meg nem őrül, és ha eléri azt az állapotot, már nem lehet
visszafordítani. Hiába vágnám le róla a drótot, a valódi méreg tovább
pusztítaná belülről.
Maximus nem segíthet nekem megmenteni a haldokló embereket a
csomagtérben. Hiszen még magán sem tud segíteni.
 16. fejezet
ÁTKUTATTAM A HALOTT VÁMPÍROK TESTÉT. Csak Hannibálnak volt
mobiltelefonja, de azt is ugyanúgy félbevágtam, ahogy a felsőtestét.
Azután haszontalan perceket töltöttem el azzal, hogy megpróbáltam
beindítani a hajó kommunikációs rendszerét, amit kisütöttem, amikor
megöltem a fölé görnyedő vámpírt. Még ha létezett is valami 1-900-
VÁMPÍR segélyvonal, esélyem sem volt tárcsázni. Nem láttam a
környező hajók fényeit, nem mintha feléjük tudtam volna kormányozni
a lélekvesztőt. A motor ugyanúgy kiégett, mint a kommunikáció.
Szívem szerint sikítottam volna az idegességtől. Csak tehetek
valamit.
Aztán a feszültségem szűnni látszott, ahogy a logikám átvette az
irányítást. Én meg tudnám várni, amíg kisodródunk a partra, vagy
észrevesznek minket, de az mindenki más számára túl késő lenne. De
volt egy vámpír, akit mindenféle technológia nélkül el tudtam érni, és
dacára az okoknak, amikért nem szívesen tettem volna, nem volt más
választásom, hacsak nem akartam hagyni, hogy az emberek és
Maximus meghaljanak.
Leültem a fedélzetnek egy olyan részén, amit nem borítottak
emberi testrészek. A hűvös szél csapkodta a hajamat. A jobb kezemet
végighúztam a bőrömön, amíg meg nem találtam az ismerős
lenyomatot, amit követhettem. Pillanatokkal később a fedélzet eltűnt,
és a South Bend-i Motel 6 parkolójában találtam magamat.
A rendőrségi villogok piros és kék fényeket vetettek a valamikori
hotelszobánk romjaira. Az ablakok java kitört, és golyónyomok
pöttyözték a falat. Ennyi lövéstől nyilván a szoba belseje is úgy nézhet
ki, mint egy ementáli sajt. Aztán észrevettem a sötét hajú alakot a
parkoló sarkában, aki dühösen ordibált valamit románul a telefonjába.
 Nem jósolt sok jót, hogy pont az elrablásom helyszínén látom, de
nem tudtam volna együtt élni a tudattal, hogy halálra ítélem Maximust
és azokat a szegény embereket, csak mert nem ragadom meg a
lehetőséget.
– Tedd le, Vlad! – mondtam röviden. – Beszélnünk kell.
Döbbenet száguldott át az arcán. Megpördült, mintha próbálná
bemérni a helyzetemet, és egyetlen szó nélkül tette le a telefont.
– Leila. Hol…
– Azért jöttél, hogy megnézd a talpnyalóid mestermunkáját? –
szakítottam félbe, és egyből támadóra váltottam. – Ha igen, akkor
büszke lehetsz. Hannibál úgy lőtte szét a helyet, hogy egy cseppet sem
foglalkozott az ártatlan emberek életével, csak hogy biztosan elég
folyékony ezüstöt juttathasson Maximusba ahhoz, hogy alig tudjon
mozogni.
Tűz lobbant fel a kezéből.
– Nekem ehhez semmi közöm. Mondd meg, hol vagy! Azonnal!
Fennállt a lehetősége, hogy így próbálja kideríteni, hol lehetek,
mert rájött, hogy kiszabadultam, de ahogy azt Maximusnak is
mondtam, ha Vlad meg akarna ölni, szerintem kevésbé gyáván intézné.
De attól még feltettem a legegyértelműbb kérdést:
– Akkor mit keresel itt? És oltsd el a kezedet, tele van a hely
zsarukkal.
Hogy nyomatékosítsa a szavaimat, egy rendőr lépett oda hozzá, és
olyan gyanakodva nézett Vladra, mint bármelyik épeszű ember tette
volna.
– Hé, te! Mi van a kezeddel… ?
– Pofa be, és tűnj innen! – villantotta rá a szemét Vlad, de azért
elaltatta a lángjait. A rendőr visszaindult a hotel felé, és Vlad úgy
folytatta, mintha félbe sem szakítottak volna minket. – Azért vagyok itt,
mert lenyomoztattam Maximus telefonját, és ide vezetett, de nem én
állok a támadás mögött.
– Akkor viszont van egy kis gondunk, mert a vámpír, aki elkapott,
olyasmiket tudott a képességeimről, amiket csak te és pár őröd tud.
Vlad vonásai gyémántsimaságúra és -keménységűre feszültek.
– Igen?
 – Kezdjük az elején! Nem lep meg, hogy élek, úgyhogy tényleg
kapcsolatba léptem veled álmomban, igaz?
A keze ezúttal nem lángolt fel, de egy pillanatra narancsszínűre
változott, mintha a tűz ki akart volna szabadulni, csak nem engedte.
– Igen. Lehet, hogy azért nem kell semmit megérintened fizikailag,
mert egy véren osztozunk, lehet, hogy csak erősebb vagy, mint hinnéd.
De a lényeg, hogy igen, az álmaid valóságosak voltak.
Felsóhajtottam. Mélyen belül mindig is tudtam, akkor is, amikor
kétségbeesetten igyekeztem tagadni. Persze ez azt jelentette, hogy
előbb le kell állnom alkudozni.
– Ígérd meg, hogy nem ölöd meg Maximust, és elmondom neked,
hol vagyok.
Vlad morgott valamit románul. Nem értettem az egészet, de
felismertem pár káromkodást.
– Nincs időnk a játékokra – mondta végül.
– Pontosan – vágtam vissza. – Van itt egy csomó ember, akiknek
orvosra van szükségük, és egy vámpír, akit nemsoká megőrjít az
ezüstmérgezés, de te azt mondtad, meg akarod ölni Maximust.
Úgyhogy amíg meg nem esküszöl az apád és a fiad sírjára, hogy nem
teszed, nem adom ki, hol vagyunk. Ja, és meg sem kínozhatod— tettem
hozzá, mert eszembe jutott, milyen visszásan tartotta be az ígéretét,
hogy nem öli meg Martyt.
Vlad pillantása rézszínűről smaragdra változott, és olyan forró
fénnyel ragyogott, hogy már azon kezdtem gondolkodni, ha talán
tényleg élnének sárkányok, pontosan ilyen szemük lenne. A következő
gondolatom viszont az volt, hogy nekünk annyi, mert ekkor Vlad
elmosolyodott a maga halálosan szívélyes módján, ahogy azelőtt
szokott, hogy hamuvá égetne valakit.
– Az apám és a fiam sírjára fogadom, hogy én, Vladislav Dracul
nem ölöm és nem kínzom meg Kossal de Payent, a férfit, akit te
Maximusnak ismersz. – Egy pillanatra elhallgatott, mintha csak
hagyná leülepedni a szavait. – Most pedig, Leila, hol vagy?
Vlad hírhedt volt az őszinteségéről, de a mosolya arra engedett
következtetni, hogy valamit figyelmen kívül hagytam. De megtettem,
amit csak tehettem, és Vlad volt Maximus meg a hajón rekedt emberek
egyetlen esélye.
 – Egy hajón vagyok, és mivel nem voltam sokáig öntudatlan,
valószínűleg a Michigan-tavon.

A nap már három órával ezelőtt felkelt, de még nem láttam másik
hajót. Bizonyos szempontból ez jó jel volt. Nem tudnám
megmagyarázni a parti őrségnek a felfordulást a fedélzeten, és így
legalább az is biztos volt, hogy Hannibál főnöke még nem jött rá, hogy
a csomagja kinyírta a kifutófiúkat.
Odalenn voltam a fedélközben. Hol Maximusra néztem rá, hol
megtettem, amit tudtam, hogy segítsek a kiszipolyozott áldozatokon.
Sokat nem tudtam tenni, csak vittem nekik takarót, ragtapaszt és
anyagot, hogy bekössük a sebeiket, és vizet az eszméletüknél
lévőknek. Megfordult a fejemben, hogy megvágom Maximust, és adok
nekik a véréből, de amikor utoljára a közelében jártam, csak egy gyors
hátraugrás mentett meg attól, hogy kiharapjon egy jókora részt a
lábamból. Vagy a fájdalomtól volt ilyen ingerlékeny, vagy kezdte
hatalmába keríteni az őrület.
Azon kaptam magam, hogy imádkozom bárkihez, aki hallja,
nehogy későn érkezzen a segítség.
Épp visszafelé tartottam a raktérbe, amikor hirtelen nem tudtam
mozdulni. Olyan érzés volt, mintha egy láthatatlan, hatalmas kéz sajtolt
volna össze tetőtől talpig, kiszorítva belőlem a szuszt. Mintha még az
áram is csikorogva torpant volna meg bennem.
Zúgni kezdett a fülem, egyre hangosabban és hangosabban, és a
másodpercek csak múltak. Aztán pont olyan hirtelen, ahogy jött, a
szorító érzésnek nyoma sem maradt. Előrezuhantam, és nagyokat
haraptam a levegőből. Sűrűn kellett pislognom, hogy kiűzzem a
könnyeket és a sötét foltokat a szememből. Amikor újra tisztán láttam,
felnéztem – és akkor egy másik okból dermedtem meg újra.
Vlad hajolt fölém, sötét haja vadul hullámzott, szikár, borostás
vonásaiban viharként kavargott a vadság és a diadal. A nadrágja és az
inge csupa víz volt, és szinte átlátszó világoskék színe miatt.
Pislogtam, és azon gondolkodtam, hogy vajon nem veszítettem-e el
észrevétlenül az eszméletemet.
Az ajka halvány mosolyba kanyarodott.
– Valódi vagyok, Leila. Látod?
Megragadta a karomat, és talpra húzott.
 A lábam remegett, de azért tartotta a súlyomat. És igaz, hogy még
mindig szakadt gumidarabok lógtak a karomról, de megérintettem
meztelen csuklóját. Forróság égette a bőrömet, és átszaladt a testébe
egy kicsi az áramomból.
Ó, igen, kifejezetten valóságos volt.
Az összes gondolat közül, ami akkor átszáguldott az agyamon, a
legkevésbé azt akartam megosztani Vladdal, hogy: Még jobban néz ki,
mint emlékeztem. De persze nem számított, én mit akarok. Kiszélesedő
mosolya elárulta, hogy nagyon is hallotta. Elengedtem, és előálltam
egy sokkal fontosabb témával.
– Mi történt az előbb? Nem tudtam mozogni.
– Mencheres is velem van – mondta, mintha ez mindent
megmagyarázna.
Felvontam a szemöldökömet.
– És?
Az egyik kezét leengedte, de szorosabban fogott a másikkal.
– Gyere!
Követtem felfelé a szűk lépcsőn.
Odafönn megpillantottam az egyiptomi vámpírt szintén
csuromvizesen, ahogy a fogva tartóim maradványait tanulmányozza
szenvtelen csodálattal. Azután felém fordult, és kezével árnyékolta a
szemét a fényes, reggeli naptól.
– Ne haragudj, hogy rajtad használtam az erőmet, Leila. Úgy
gondoltuk, szükséges lehet megdermeszteni a hajót, ha esetleg
valamelyik támadó túlélte volna.
Azt hiszed nem vettem volna észre, ha még valaki megpróbál
megölni? – gondoltam fáradtan.
– Az egyikük levethette volna magát a hajóról arra várva, hogy
védtelenül érjen – felelte Mencheres, és ez eszembe juttatta, hogy nem
Vlad az egyetlen gondolatolvasó a hajón. – Ezért tettük meg úszva az
utolsó pár kilométert. Kevésbé vagyunk feltűnőek a víz alatt.
– Szóval miattad éreztem úgy magam, mintha láthatatlan
karbonitba zártak volna?
A vámpír megrántotta a vállát.
– Képes vagyok irányítani dolgokat az elmémmel – mondta olyan
hangsúllyal, mintha ez semmiség lenne.
Ha ilyen hihetetlen képességei vannak, Vladnak minden
mentőakcióra és ostromra magával kéne vinnie Mencherest.
 Egy morgás arra késztetett, hogy felpillantsak. Vlad arckifejezése
semmit nem árult el, és ez eszembe juttatta, hogy szó sincs boldog
egymásra találásról.
– Köszönöm mindkettőtöknek, hogy eljöttetek —váltottam
hivatalos hangra. – A sebesültek a raktérben vannak. Maximus az
egyik lenti szobában.
Vlad újabb baljós hangot hallatott.
– Tudom, éreztem a szagát.
– Az embereknek vérre van szükségük, Maximusnak meg arra,
hogy kiszedjék belőle az ezüstöt. Úgy tűnik, máris kezdi… hatalmába
keríteni az őrület.
Azzal elindultam lefelé, közben igyekeztem gondolatban énekelni
bármit, ami eszembe jutott. Sokkal nehezebb volt Vlad közelében
lenni, mint csak álmomban látni. Az érzések, amiket igyekeztem
elnyomni, könyörtelen erővel törtek újra felszínre, és ez még csak a
szívemre gyakorolt hatása volt. A kezem bizsergett a bőre egészen pici
érintésétől is, és ha a ruhái ennél is kihívóbban tapadtak volna a
testéhez, akkor nekem pillanatokon belül eau de ribi szagom lett volna
bármelyik vámpír szemében.
Nemsoká elmegy – nyugtatgattam magamat. Akkor majd újra
eltemethetem az áruló érzéseimet, és tovább vadászhatok Marty
gyilkosára. Hannibál azt mondta, nem tudja, ki a megbízója, de ha a
csontjain keresztül átkutatom az emlékeit, kiderül, hazudott-e.
Gondolkodás nélkül léptem be Maximus szobájába. Ugyanott
feküdt, mint legutóbb, csak egy különbség volt. A szemét kinyitotta, a
fehérjét ezüst csíkok szabdalták, mint a csúf erek, és a tekintete egy
pontra meredt a vállam fölött.
Megfordultam. Vlad állt az ajtóban a hátam mögött, hideg és
kifejezéstelen tekintettel meredt Maximusra. Aztán szinte már
könnyedén húzott elő egy kést.
Maximus szeme újra lecsukódott, vagy a belenyugvás miatt, vagy
mert eszméletét vesztette. Koncentrálnom sem kellett, úgy csapott elő
a kezemből az áram.
– Megígérted!
Vlad a ragyogó nyalábra nézett, és a szeme zölden ragyogott fel.
– Fenyegetsz engem?
A hangja vajpuha volt – és halálos. A gyomromat görcsbe rántotta
a félelem és az elszántság elegye. Lehet, hogy halálra égethetne,
mielőtt egyet csaphatnék a korbácsommal, de attól még nem fogok
meghátrálni.
– Igen, ha meg akarod szegni a szavadat.
Vasmarka hirtelen a csuklómra feszült. Bármelyik másik vámpírt
messzire taszította volna az áram, amikor megérinti a teljesen feltöltött
jobb kezemet, de Vlad úgy itta magába az elektromosságot, mintha
csak egy kis csípést érezne. Aztán előrehajolt, és szabad kezével
kisöpörte a hajamat az arcomból.
Azzal, amelyikben még mindig ott volt a kés.
– Mondtam már… nem szeretem, ha hazugnak neveznek. A szavai
nyomán a lehelete úgy érte a nyakamat, mint a legfinomabb fuvallat. –
De még ennél is fontosabb, hogy ha mégis úgy döntenék, hogy
visszavonom az ígéretemet, nem tudnál megállítani.
Ugyanilyen vakító gyorsasággal térdelt Maximus elé, és vágta le
róla brutális hatékonysággal a drótot. Az áramnyaláb, amit előhívtam,
visszagördült önmagába, aztán felszívódott a kezemben, mint egy
páncéljában védelmet kereső teknős.
Igaza van, bizonyította már, hogy nem tudnám megállítani, akkor
sem, ha nem használja a tűzerejét. Abban a pillanatban éppen annak
éreztem magam, aki voltam: egy nőnek, aki túlbecsülte az erejét az őt
körülvevő természetfeletti teremtmények között. Hirtelen elöntött a
magány érzése. Nem tartoztam a vámpírvilághoz, de nem illettem az
emberek közé sem.
Sarkon fordultam, és elhagytam a szobát. Az ellen nem tehettem,
hogy a világ összes létező társasága ki ne közösítsen, de legalább
szólhattam a rémült túlélőknek, hogy megérkezett a segítség.
 17. fejezet
VLAD ÉS MENCHERES KÖZEL ÁLLTAK EGYMÁSHOZ, és túl halkan
beszéltek ahhoz, hogy hallgatózni tudjak. Mégis azonnal elhallgattak,
amikor visszaértem a fedélzetre.
Csak a fáradtság miatt nem horkantam fel. Még csak meg sem
próbáltak tapintatosak lenni.
– A társaim nemsoká itt lesznek, hogy elvigyenek minket –
jelentette ki Mencheres.
Remek. Újra ellenőriztem azt is, mi van Maximusszal, mert ő
rosszabb bőrben volt, mint az emberek, ami nem semmi teljesítmény.
– Engem csak tegyetek ki valahol, ha ezeket elintéztétek –
mondtam, és számítóan néztem a hullákra. Amíg csak mobiltelefont
kerestem, nem gondoltam bele, de valamelyiküknél csak volt
készpénz! Amire szükségem volt, ha a vámpírnő után akartam menni.
– Nem kell kirabolnod őket. Te velem jössz.
Hitetlenül kaptam fel a fejem. Vlad rám villantott egy egyszerre
elbűvölő és kihívó mosolyt, miközben az arckifejezése azt sugallta,
szinte várja, hogy vitatkozni merjek.
Hát mertem is.
– Nem jövök veled, mert már nem tartoznak rád a gondjaim. – A
jég is melegebb volt, mint a hangom. – Úgyhogy koszi az arrogáns
feltételezést, de nem, kösz.
– Igenis rám tartoznak – felelte legalább olyan kellemesen, mint
amilyen hideg voltam én. – Ha valaki megpróbálja felrobbantani és
elrabolni a volt szeretőmet, és nem teszek semmit, az ellenségeim azt
fogják gondolni, hogy gyenge vagyok, és megtámadják a többi
emberemet is.
– Én nem tartozom az embereid közé, és nincs szükségem a
védelmedre, ahogy azt a testek is bizonyítják a hajón.
 Vlad elbűvölő mosolya meg sem rezzent. Megdermedtem, mert
eszembe jutott, hogy akkor a legveszélyesebb, amikor mosolyog.
– Ahogy akarod – pillantott a raktérbe vezető ajtó felé. – Gyenge a
szívverésük, talán el sem érik a kórházat. Milyen kár!
A kezem ökölbe szorult, ez volt az egyetlen jele a testemen
átszáguldó haragnak.
– Megígérted, hogy meggyógyítod őket.
– Nem – felelte azonnal. – Azt ígértetted meg velem, hogy nem
ölöm vagy kínzom meg Maximust. Ők nem szerepeltek az alkuban.
Ingyen elviszem őket a kórházba, de a véremnek ára van.
Eszembe sem jutott, hogy belefoglaljam őket az alkuba, mert
általában Vladot nem kell győzködni, hogy segítsen az ártatlan
áldozatokon. De az arckifejezéséből ítélve képes lett volna rá, hogy ne
tegyen mást, csak kidobja őket egy kórháznál. Az pedig talán nem
lenne elég. Csak a vámpírvér garantálhatja a túlélésüket.
Mencheresre néztem, de úgy tűnt, épp lenyűgözi, ahogy a
hullámok a hajóhoz csapódnak. Komolyan?! – gondoltam
felháborodottan.
Egy enyhe vállrántás volt csak a válasz. Tőle sem számíthattam
segítségre. Ismét csak azon kaptam magam, hogy átkozom az emberi
voltomat. Vlad sarokba szorított, és ezt mindketten tudtuk.
– Gyógyítsd meg, és juttasd biztonságba őket, és veled jövök! –
mondtam olyan keményen összeszorítva az állkapcsomat, hogy alig
tudtam beszélni.
A fogai olyan állatiasan villantak ki, hogy az már szinte vicsornak
látszott, nem vigyornak.
– Bölcs döntés.
Aligha, de ha nem akartam én magam megölni azokat az
embereket, nem volt más választásom.

Lebámultam a hajóra a helikopterről. Innen föntről a víz fehérnek

látszott a rotorok miatt. Vlad Mencheresszel szemben ült, én pedig
hátul az emberekkel, és próbáltam meggyőzni a sírókat, hogy ezek a
vámpírok nem fogják bántani őket.
A győzködésemet félbeszakította, hogy baljós, kék fény világította
be a hajót. Egy pár pillanatig nem tudtam eldönteni, mi lehet az. Aztán
egy színes fényvillanás Vladra vonta a figyelmemet. Teljesen
nyugodtan ült, az ajka félmosolyba kunkorodott, de a kezét láng
borította.
A pillantásom visszaröppent a hajóra, és máris tudtam, mi volt a
kék villanás. Tűz. Vlad ugyanolyan könnyed pózban ült akkor is,
amikor a hajó egy hatalmas bum! kíséretében felrobbant, és a robbanás
meglökte a helikoptert, a tavat pedig lángoló pernyével szemetelte tele.
– Most már mehetünk – mondta a pilótának, egy izmos, szőke
vámpírnak, akit Mencheres Gorgonnak szólított.
Ahogy becsuktam a számat, szinte hallhatóan csattantak össze a
fogaim. Vlad nem pakolta tele a hajót robbanószerrel, az ereje
segítségével pusztította el, és igaz, hogy láttam már, ahogy halálra éget
embereket, de sosem tudtam, mire képes igazából. Mivel most csinált
tűzijátékot egy tízméteres hajóból, gondolom, örülnöm kellett volna,
hogy nem röhögött a szemembe, amikor korábban megfenyegettem. A
robbanás legalább olyan pusztító volt, mint a gázvezetékbomba…
– A francba! – tört ki belőlem, amikor eszembe jutott, hogy nem
hoztuk magunkkal a vámpírok csontját.
Adrian szenes cafatja sem volt már nálam. Bár, gondolom,
Hannibál akkor sem hozta volna magával, ha könyörgök érte. Az
emberrablók nem az együttműködésükről híresek.
– Csak zsoldosok voltak, kétlem, hogy a csontjaikból bármi
hasznosat megtudtál volna – jelentette ki Vlad. Nem kérte, hogy
magyarázzam meg az Adriannel kapcsolatos gondolatomat; biztos
rájött, miért hurcolásztunk Maximusszal egy testrészt.
– Azért robbantottam fel a hajót, hogy megsemmisítsem a
bizonyítékát a pusztításnak, amit véghezvittél, és hogy üzenetet
küldjék a fickónak vagy nőnek, aki felbérelte Hannibált – folytatta
Vlad.
Nyilván mindent kiolvasott a gondolataimból. Aztán Maximus
hosszan felnyögött, és ezzel magára vonta a figyelmemet.
– Miért nem szedted még ki belőle az ezüstöt?
Vlad mosolya meg sem rezzent, de a vonásai megkeményedtek.
– Mert komoly vágások kellenek hozzá. És ha én állnék neki, még
a végén azt mondanád, kínzom. Gorgon a helikoptert vezeti, és bár
Mencheres lefogná Maximust, te nem értesz hozzá, hogy kell az
ezüstöt kiszedni.
Nyeltem egyet. Akármennyire is utáltam a gondolatát, hogy
Maximus szenved, nem akartam megengedni Vladnak, hogy
visszavonja a kínzással kapcsolatos ígéretét. Nem tehettem mást, mint
hogy várok.
– Hova megyünk?
Kérlek, ne mondd, hogy a kastélyodba, kérlek, ne mondd, hogy a
kastélyodba…
– Jó – villant smaragdszín rezes szemében. – Nem mondom.
Másodszorra is elhagyta a számat, hogy a francba. Vlad
felkuncogott, a nevetése pont olyan igéző és könyörtelen volt, mint
maga a férfi.

Mencheres és a félesége, Kira Chicago mellett éltek, ami

megmagyarázta, minek köszönhető, hogy ilyen gyorsan a helyszínen
termett, hogy találkozzon Vladdal. Megálltunk a házánál, ami sok
szempontból megkönnyebbülést jelentett. Egyrészről Mencheres
személyzetéből többen is azonnal elkezdtek dolgozni Maximuson.
Másrészről végre letusolhattam, és levehettem a bő búvárruhát, amibe
Hannibál bújtatott. Kira volt olyan kedves, hogy kölcsönadta az egyik
ruháját, és a fényűző villából ítélve nem fog sietni, hogy visszakérje.
Épphogy átöltöztem, amikor eljött a távozás ideje. Gorgon kivitt
minket a közeli magánreptérre, ahol Vlad megtankolt repülőgépe
várakozott. Ami Maximust illeti… nos, Vlad nem bocsátott meg neki.
Még arra sem volt alkalmam, hogy elbúcsúzzak, de ha ragaszkodom
hozzá, az csak rontott volna a helyzeten. Sosem akartam elszakítani
őket egymástól, de attól még én voltam az oka, hogy megtörtént.
Csak akkor döbbentem rá igazán a körülményeimre, amikor
felszálltunk Vlad karcsú Learjetjére. Már másodszorra rángattak el
Vlad otthonába azért, mert egy ismeretlen megpróbált megölni vagy
felhasználni, a sorrend mellékes. És Vlad csak azért védett meg, mert
ez állt érdekében. Kész déjà vu.
Amikor mellém ült, és felém nyújtotta a kezét, akárcsak az első
alkalommal, amikor Romániába repültünk, valami elpattant bennem.
– Nem.
Felvonta a szemöldökét.
– Inkább zuhanjon le a repülő, mert véletlenül kisütötted az
elektromos rendszert? Ne legyél gyerekes, tudod, hogy vagy ez, vagy a
kesztyűk, és utóbbi nincs raktáron!
– Nem érdekel.
 Legnagyobb ijedelmemre könny serkent a szememből, de mivel
minden erőmet felhasználtam, hogy kiszabadítsam magamat, és
megöljem a fogva tartóimat, így arra már nem maradt energiám, hogy
leküzdjem a könnyeimet.
– Az elmúlt egy hónapban dobtak, felrobbantottak, rám lőttek,
bedrogoztak, de inkább újra végigcsinálnám az egészet, mint hogy
megfogjam a kezedet, és úgy tegyek, mintha… mintha nem számítana,
ami köztünk történt – csuklott el a hangom. – Lehet, hogy neked nem
is számít, de nekem fáj a közeledben lenni, és nem fogok úgy tenni,
mintha az érintésed nem fokozná tovább a kínt.
Ahogy letöröltem az alattomos könnyeket, lelkileg felkészültem a
gúnyolódásra. Vagy egy újabb hűvösen praktikus magyarázatra, miért
teszi az állapotom szükségessé a kézfogást, de Vlad nem szólt semmit.
Csak meredt rám, és az arckifejezése lassan cinikus közönyből szinte
betegesen elszánttá változott.
– Én sem akarlak megérinteni. – A szavai pofonként értek, de
mielőtt reagálhattam volna, folytatta. – Téged nem pótolhat senki, és a
bőröd minden érintése kegyetlenül emlékeztet rá, mit veszítettem el.
Alig bírom elviselni, hogy rád nézek, mert sokkal gyönyörűbb vagy,
mint arra emlékezni engedtem magam, és amikor levágtam
Maximusról a drótot, és éreztem rajta a szagodat, jobban meg akartam
ölni, mint bárkit az életemben, de nem tehettem, mert megígértem
neked. – A hangja testesebb lett. – Most pedig ülj le, és fogd meg a
kezemet, Leila! A pilóták a parancsomat várják, hogy indulhassunk.
Újra lassú könnyek kezdték csiklandozni az arcomat, de ezúttal
más okból.
– Számítok neked – suttogtam a szavakat kétségbeesett
csodálkozással.
Persze nem készült visszavonni a fogadalmát, hogy nem lesz
szerelmes, de abban egyértelműen tévedtem, hogy azt gondoltam, nem
érez semmit. Már az is elég meglepő volt, hogy mindezt beismerte, hát
még az, hogy a pilóták füle hallatára.
Vlad felmordult.
– Ne aggódj, amint földet érünk, megölöm őket!
Felnevettem. Nem gondoltam volna öt perccel ezelőtt, hogy ez
valaha is meg fog még történni.
– Dehogy fogod.
– Dehogynem fogom, ha eljár a szájuk.
 Ezt elhittem, és bár ez jól megvilágította, miért is kéne
menekülnöm ez elől a halálos, arrogáns, őrületesen bonyolult fickó
elől, inkább leültem mellé, és megfogtam a kezét. Tehettem volna úgy,
mintha nem lett volna más választásom, de volt. Elküldhette volna az
egyik pilótát kesztyűért. A pokolba is, már elintézhette volna ezt,
amikor Mencheresnél voltunk. Vagy mondjuk én is magammal
hozhattam volna a gumírozott búvárruhát, amibe az elrablóim
bújtattak; hozzá voltam szokva a nehéz repülőutakhoz. De egyikünk
sem tett semmit. Mélyen legbelül talán mindketten akartuk ezt,
bármennyire fájjon is.
A keze az enyémre feszült, és áram szikrázott át belé, mintha a
testemben futkosó feszültség is hiányolta volna. Belenéztem a
szemébe, és valami más is fellobbant köztünk, nem olyan kézzel
fogható, mint az áram, ami a testemből az övébe szökött, de
ugyanolyan valóságos. Alig vettem észre, amikor engedélyt adott a
pilótáknak a felszállásra, a motor dübörgése elhalkult a szívem
zakatolása mellett, amikor kisöpörte a hajamat az arcomból.
– El sem kellett volna hagynod.
Én is felé nyúltam, végigsimítottam az ujjaimmal borostás állán,
majd fentebb az arca puha bőrén.
– Nem kellett volna rákényszerítened.
A szája nem egészen mosolyszerűen kunkorodott felfelé.
– Nem arra vágysz igazából, hogy szeresselek, Leila.
Halkan felhorkantam.
– Ezzel áltatod magad?
– Tudom, hogy így van – mondta, és egy leheletnyi harag színezte
a hangját.
– Emlékszel a visszatérő álmomra? – suttogtam. – A tűzből lévő
vízesésre? Végre rájöttem, kinek a hangja figyelmeztetett, hogy
meneküljek. A sajátom, és te vagy a láng, amit nem tudok megtartani,
akárhogy próbálom. Ezért mentem el, Vlad. Ha maradok, az, hogy még
fel sem merül benned, hogy valaha is szerethetsz, előbb-utóbb
tönkretett volna engem.
Aztán lehunytam a szememet, és az ajkára fektettem a
mutatóujjamat, amikor levegőt vett, hogy válaszoljon.
– Most nem akarok vitatkozni. Ugyanazt akarom, amit pár nappal
ezelőtt, amikor erre a repülőre álmodtam magamat.
 Azzal a nyaka hajlatába hajtottam a fejemet, és a másik kezemet
átvetettem a mellkasán.
– Ezért jöttél akkor este? – A hangja érdes volt.
Bólintottam, és azon gondolkodtam, vajon dühös-e. Igaz, hogy
éppen megsértettem a személyes terét, és Vlad nem szerette, ha az
emberek megérintik, de mentségemre szóljon, hogy azt hittem,
álmodom…
Szabad kezét körém fonta, és a merevség eltűnt a tagjaiból. Aztán
valami olyan finoman súrolta a fejem búbját, hogy nem tudtam
eldönteni, az ajka az, vagy az álla. Valahol mélyen bennem a
fájdalmas, kusza csomó engedni kezdett.
Hirtelen azt kívántam, bár ne csak tizenkét órán át tartana a
repülőút Romániába.
 18. fejezet
VAGY A HANNIBÁL ÁLTAL BELÉM PUMPÁLT drogok hatása tartott ilyen
sokáig, vagy csak nem vettem észre, milyen fáradt voltam. Akármelyik
is, majdnem az egész repülőutat végigaludtam. Amikor felébredtem,
Vlad ismét ugyanolyan tartózkodó volt, mint előtte. Azt mondogattam
magamnak, hogy ez így a legjobb. Semmi sem változott azon kívül,
hogy már tudtam, nem csak engem dúlt fel a szakítás – kevéske
megnyugvás a büszkeségemnek, de a sebzett szívemen nem segített.
Feszült csendben töltöttük a maradék pár órát. Amint leszálltunk, és
átültünk a kocsiba, alig vártam, hogy végre beérjünk a házba, és egy
kicsit eltávolodhassunk egymástól.
Persze, mint általában a legtöbb kívánságom esetén, a torta tetején
most is inkább bűzbomba volt, nem hab, amikor valóra vált.
Számtalanszor láttam már Vlad házát, de amikor megálltunk, és
kiszálltam, mégis elakadt a lélegzetem. Több mint négyemeletnyi
csillogó fehér és szürke kőből épült kastély magasodott fölém, amit
csak még lenyűgözőbbé tettek a sarkaiban strázsáló, háromszög alakú
tornyok.
Díszes vésetek ékesítették az összes oszlopot, erkélyt és külső
ablakot, kő vízköpők őrizték az égbe törő tornyokat. A limuzin befért
volna a ház három és fél méter magas, négy és fél méter széles, ódon,
sárkány formájú kopogtatókkal díszített ajtaján (nem mintha szükség
lett volna kopogtatóra). Amint megállt a kocsi, az ajtók szélesre
tárultak, és úgy is maradtak, miközben egy-egy őr jelent meg mindkét
oldalon.
Épp azon ámultam, hogy kizöldültek a fák, amikor egy alacsony,
vállig érő fekete hajú lány masírozott ki a bejáraton.
– Gretchen – szóltam egyszerre meglepetten és örömmel a
hangomban, amiért láthatom a húgomat. – Te meg mit keresel i…?
 A kérdésemet keresztbe vágta egy fülcsendítő pofon. Döbbenten
bámultam rá, miközben az arcomat dajkáltam.
– Hogy tehetted? – kiabálta. – Hagytad, hogy azt higgyük,
meghaltál! Apával a nyavalyás temetésedet terveztük, amikor ő – intett
vadul Vlad irányába – megjelent, hogy közölje, élsz, és a saját
biztonságunk érdekében vissza kell jönnünk ide. Aztán se egy telefon,
se egy szó senkitől úgy tíz perccel ezelőttig, amikor közölték, hogy
nemsoká megérkezel.
– Apa is itt van?
– Igen, itt – csendült egy acélszilárd hang Gretchen mögül.
Nyeltem egyet. Úgy éreztem, mintha visszapergett volna az idő, és
megint büntetésre váró gyerek lennék. Egy vékony, deres hajú férfi
jelent meg az ajtóban, feszesen tartotta magát, bár jobban támaszkodott
a botjára, mint amikor utoljára láttam.
– Megtartotta a szavát – szólt apám, de nem rám nézett. Vladra
bámult.
– Mindig állom a szavamat – felelte ő, majd elmasírozott apám
mellett, és belépett az ajtón az előcsarnokba.
– Mit tudsz felhozni a mentségedre? – kérdezte Gretchen,
visszaterelve a figyelmemet.
Kinyitottam a számat… de semmi nem jött ki rajta. Mégis, mit
mondhatnék? Hogy azért nem szóltam nekik, hogy életben vagyok,
mert attól féltem, Vlad ellenem használhatná őket, ha ő tehetett a
bombáról? Ez akkor még logikusnak tűnt, de most ostobán hangzott
azután, hogy Vlad sietett biztonságba helyezni őket.
A bűntudat erősebben csapott arcon, mint a húgom egy perccel
azelőtt. Nem csak a családomnak hagytam, hogy azt higgyék, halott
vagyok. Vladnak is. És miközben én Maximusszal utazgattam és
kételkedtem benne, ő gondoskodott róla, hogy a családom
biztonságban legyen, amíg engem keres.
A bocsánatkérés itt már nem volt elég.
– Nem akartam fájdalmat okozni nektek – mondtam végül, és ez
pontosan olyan üresnek hangzott, mint amilyennek éreztem.
Gretchen vetett rám egy lesújtó pillantást, aztán sarkon fordult, és
elviharzott. Egy perccel később ajtót hallottam csapódni a távolban.
Ott maradtam végül apámmal és a két vámpírral, akik továbbra is
kifejezéstelen arccal tartották nyitva az ajtót. Hugh Dalton egy hosszú,
néma pillantással adózott nekem, azután felsóhajtott.
 – Vlad azt mondta, valószínűleg azt hitted, megvédesz minket
ezzel a hazugsággal. Igaz ez?
– Igen. – Gombóc nőtt a torkomban. Tudta, miért csinálom. Ennél
már nem is szégyellhettem volna jobban magam.
– Nos – eresztett meg apám egy fagyos mosolyt. – Lenne még mit
mondanom, de azt hiszem, Gretchen pofonjában minden benne volt.
Legközelebb mérlegeld jobban a helyzetet, ha lehet.
Nagyot nyeltem. Annyi mindent bántam, hogy azt sem tudtam, hol
kezdjem az önvádaskodást.
– Úgy lesz.
Egy Oscar nevű vámpír felkísért abba a szobába, ahol azelőtt
laktam, hogy elkezdődött a kapcsolatunk Vladdal. A másodikon volt,
két teljes emelettel Vlad szobája alatt. A csipkebaldachinos ágy, a
márványkandalló, a hatalmas, antik ruhásszekrény és az indigókék
falak látványa nem volt lehangoló, mégis annak éreztem. Hónapokkal
ezelőtt átneveztem kék szobának. Az sem segített a hangulatomon,
hogy még emlékeztem a látomásokra a síró nőről, aki előttem lakott itt.
Az ő párkapcsolati problémái végül megoldódtak, ahogy azt
megtudtam, miután találkoztam vele és a férjével. Az enyémek viszont
helyrehozhatatlanná váltak.
Alig múlt reggel tíz román idő szerint, de ez vámpíridőben
lényegében az éjszaka közepe volt, így meg sem próbáltam beszélni
Vladdal. Lehet, hogy én aludtam a repülőn, de ő talán egész idő alatt
ébren maradt, hogy a kezem ne okozhasson rövidzárlatot a gépen.
Különben sem tudtam, mit mondhatnék neki.
Lezuhanyoztam, és átöltöztem egy ruhába, amit a telerakott
szekrényben találtam, és ami nem meglepő módon pontosan a
méretemre készült. Vlad háza mindig tömve volt mindennel. Aztán
lementem az első emeletre, és számos gyönyörű szoba mellett
elhaladtam, amíg eljutottam a keleti szárny leghátsó helyiségébe.
Amikor beléptem a konyhába, megörültem az ismerős arcnak.
– Helló, Isha – üdvözöltem a telt, ezüsthajú nőt, aki a ház
szakácsainak egyike volt. Vlad őrsége és személyzete mind
vámpírokból állt, de azért gondoskodott róla, hogy az emberi
vérdonorok, akik a kastélyban éltek, királyi kiszolgálásban
részesüljenek. Ahogyan a vendégek is. Rendelhettem volna
szobaszervizt is, de nem akartam felvágni.
Isha abbahagyta a szeletelést.
 – Miss Dalton – felelt erős román akcentussal. – Miben segíthetek
önnek?
Pislogtam. Eddig Leilának szólított, és talán csak a képzeletem
játszott velem, de mintha udvariasan bámult volna rám.
– Ne zavartassa magát! Csak egy kis gyümölcsért és sajtért jöttem.
Mielőtt még egy lépést tettem volna a konyhában, Isha elállta a
hatalmas hűtő ajtaját.
– Miss Dalton, kérem, jelezze, hol fogyasztaná el a reggelijét, és
szívesen odaküldetem.
Most én bámultam rá hitetlenül. Össze sem tudtam számolni,
hányszor szolgáltam ki magam, amikor még itt éltem, közben pedig
általában kellemesen elcsevegtem Ishával vagy a többi szakáccsal.
– Nem okoz gondot, magam is meg tudom oldani – próbálkoztam
újra.
Isha szeme még jobban összeszűkült, pedig közben mosolygott.
Gyűrődő ráncai jelezték, hogy a hatvanas éveiben járhatott, amikor
átváltozott.
– Ne butáskodjon, szívesen teszem. A hálószobájába küldessem,
vagy a második emeleti nappaliba?
A hangja nem is lehetett volna udvariasabb, ahogy a szavai sem,
mégis úgy éreztem, mintha összeszidtak volna.
– Jó lesz a nappali. Öh, köszönöm, Miss…
A francba, nem tudtam a vezetéknevét. „Szólíts Ishának,
kedvesem” – mondta, amikor először találkoztunk, és azóta
tegeződtünk.
Szótlanul fordult el, és folytatta a szeletelést. Gyorsabban aprította
egyforma, egycentis csíkokra a zöldségeket, mint egy gép. A reggeli
fény megcsillant a késén.
Kimentem, de úgy döntöttem, a hosszabb úton megyek vissza a
szobámba. Először ki akartam valamit próbálni.
Ahogy odalenn bolyongtam, igyekeztem mindenkinek köszönni,
akit ismertem. Mind tökéletesen udvariasak voltak, de azok, akiket a
barátaim között tartottam számon, most úgy bántak velem, hogy ahhoz
képest A stepfordi feleségek szauna. Ha olyan érzékeim lettek volna,
mint az élőhalottaknak, biztos, hogy a helytelenítés illata kúszott volna
az orromba.
Nem kellett sokat törnöm a fejem, hogy miért. Megbocsáthatatlan
volt, hogy szakítottam az urukkal. Még ha ki is hallgatták, miért
tettem, nyilvánvalóan azt gondolták, hálásnak kellett volna lennem
minden morzsányi törődésért, amit Vlad odavet nekem.
Már tudtam, hogy érzi magát egy golyó a flippergépben: bárhova
fordultam, mindenhonnan fénysebességgel pattantam le. A személyzet
hűvösségének nem kellett volna zavarnia, mégis zavart. Korgott a
gyomrom, és ez eszembe juttatta, hogy már több mint egy napja nem
ettem, de ahelyett hogy a második emeletre mentem volna, a belső kert
mögötti, apró lépcső felé indultam. Lementem a lépcsőn a zárt
kőfolyosóra, majd benyitottam a kápolna melletti második ajtón.
Az edzőterembe. Gyerekkorom nagy részét ilyen edzőtermekben
töltöttem, így a gyűrűk, matracok, súlyok, a trambulin és a felemás
korlát többet jelentett nekem, mint egyszerű edzést. Ezek mind
időgépek voltak, amik visszarepítettek egy gondtalan korba, azelőttre,
hogy megérintettem azt a leszakadt vezetéket. A trambulinhoz
mentem, és egy ugrássorozatot kezdtem gyakorolni, de túlzottan
emlékeztetett a számunkra Martyval. Leugrottam, és a matrachoz
ballagtam, miközben a gyászommal küzdöttem.
Ott aztán egy olyan gyakorlatot kezdtem csinálni, amit még
tizenhárom évesen tökéletesítettem, amikor még volt esélyem bejutni
az olimpiai válogatottba. A testem nem volt olyan kondícióban, mint
akkor, és nem viseltem megfelelő ruhát sem, de attól még
végigcsináltam az egész talajgyakorlatot. Aztán egy újabbat és egy
újabbat. Nemsoká egy merő izzadság volt a farmerem és a pólóm, de
nem álltam meg. Néha, ha eléggé kihajtottam magam, szinte hallottam
anya hangját.
Ki az én kis bajnokom? Olyan büszke vagyok rád, édesem…
– Leila!
Ez a női hang azonban nem a képzeletemben csendült fel. Egy
eperszőke lánytól származott a szoba ellenkező sarkából.
– Srácok, Leila visszajött! – kiabált ki Sandra a folyosóra, aztán
vigyorogva rohant oda hozzám. – Miért nem szóltál nekünk?
Őszinte öröme ír volt a sebeimre. Ha nem rázom halálra vele,
biztosan vagy egy órát ölelgettem volna.
– Én, izé… – Attól féltem, kiabálni fogtok velem, vagy el fogtok
utasítani, mint a többiek. – Nem tudtam, ébren vagytok-e – fejeztem be
sután.
Sandra felnevetett.
 – Egy órával ezelőtt még nem voltam, de nem bántam volna. Miért
jöttél vissza? Te és Vlad, csak nem…?
– Hát itt vagy! – szólt Joe, félbeszakítva Sandra kérdését. Pár
pillanat múlva már azon kaptam magam, hogy régi barátokat üdvözlök,
és ismerkedem a reggeli műszak új bentlakó donoraival.
– Gyere, el kell mondanod nekünk mindent! – parancsolta Sandra,
aztán elvigyorodott. – Amúgy se nagyon akartam edzeni.
Mindent persze nem oszthattam meg vele, de azért pár részletet
elmondtam. Különben is, idelenn is volt konyha, és a fentivel
ellentétben itt nem voltak neheztelő vámpírok.
 19. fejezet
PÁR KELLEMES ÓRÁVAL KÉSŐBB, miután elmeséltem Sandráéknak, mi
történt, felmentem az emeletre. Ott eltöltöttem néhány kevésbé
kellemes órát apa és Gretchen társaságában, és azt próbáltam
megértetni velük, hogy valaki odatette azt a bombát a gázvezetékre, és
az a fickó – vagy épp nő – bizony nagyszerű csalinak találta volna a
családomat, ha megtudja, hogy életben maradtam. Az apám, aki
nyugalmazott alezredes volt, megértette a helyzetet, és úgy tűnt,
hajlandó megbocsátani. De abban kételkedtem, hogy Gretchen valaha
is meg fog.
Végül nagy sokára visszamentem a szobámba, és újra
lezuhanyoztam. Ahogy megtisztálkodtam és átöltöztem, kinéztem az
ablakon a sötétedő égre, és próbáltam nem arra gondolni, hogy Vlad
vajon ébren van-e már. Mindenki közül neki volt a legtöbb joga
dühösnek lenni rám. Hiába zárta le ilyen ridegen a kapcsolatunkat, és
bármilyen nehéz volt megmaradnom a közelében, akkor is tartoztam
neki egy bocsánatkéréssel, amiért azt hittem, ő áll a bombatámadás
mögött. Legközelebb, ha találkozunk, majd törlesztem az adósságot.
Addig is elfoglaltam magamat azzal, hogy Maximus sorsán
tűnődtem. Nem akartam a személyzetnél érdeklődni, és ha Vladnál
kérdezek rá, az csak olaj lett volna a tűzre. De máshogy is utána
tudtam járni, Maximus felgyógyult-e már.
Jobb kezemet végighúztam a bőrömön, és megtaláltam Maximus
lenyomatát. Addig koncentráltam, amíg a kék szoba el nem tűnt, és
teljes sötétségbe nem süllyedtem. Egy pillanatra összezavarodtam.
Aztán megláttam a zöld ragyogást, és meghallottam Vlad hangját.
– …Nem az én ötletem volt. Én inkább megöltelek volna.
Mély sóhaj volt a válasz.
– Akkor miért nem tette? – Felismertem Maximus hangját.
 Még mindig nem láttam őt, de legnagyobb megkönnyebbülésemre
úgy tűnt, magánál van. Vajon hol lehettek, hogy Vlad szeme
szolgáltatta az egyetlen fényforrást?
– Leila miatt. – A nevem remegett az alvilágian sötét levegőben.
Vlad felnevetett. —Nem volt hajlandó elárulni, hol van, amíg meg nem
esküdtem, hogy nem kínozlak vagy öllek meg.
Maximus is nevetett, de legalább olyan szárazon.
– Pár dologra nem gondolt, például az örök börtönre.
– Még fiatal – felelte Vlad –, és nem biztos, hogy örökké fog
tartani. Lehet, hogy egy vagy két évszázadon belül elfelejtem a dühöm,
és kieresztelek.
Valami összecsendült, és újabb zöld fény töltötte ki a feketeséget.
Maximus szeme elég világosságot varázsolt, hogy lássam, ahogy
vastag rácsoknak nyomja az arcát.
– Addigra ő már halott lesz – morogta.
Vlad szeme fényesebben ragyogott fel.
– Úgy gondolod?
Most már tudtam, hol vannak, és düh hasított keresztül rajtam.
Maximus nem Mencheres házában volt, hanem úgy harminc méterrel
alattam, Vlad föld alatti tömlöcében.
– Leila visszautasította az ajánlatát, hogy vámpírrá tegye –
keményedett meg Maximus hangja. – Befejezte önnel, nem rémlik?
Vladból kibukott a mély, mégis könyörtelen nevetés, mint az
égzengés egy tavaszi vihar során.
– Ha ezt elhitted volna, akkor nem hazudod nekem azt, hogy halott.
Nyilván rájöttél te is, hogy elengedtem ugyan, de nem mondtam le
róla. Ezért nem hagytad, hogy kapcsolatba lépjen velem, és ezért
győzted meg arról, hogy talán én élesítettem azt a bombát.
– Lehetett volna ön is – dörmögte Maximus.
Vlad hirtelen mozdult, a keze Maximus kezére markolt, és csak a
vastag rácsok választották el az arcukat, ahogy közelebb hajolt.
– Remélem, hiszed is, amit mondasz – szólt lágy hangon. –
Különben a semmiért árultál el.
Világító szemük fénye kirajzolta zord arcuk minden apró
rezdülését. Végül Maximus ajka mosolyba kunkorodott, és kirántotta a
kezét Vladé alól.
 – Ó, én nem nevezném semminek.
Leesett az állam. Egyértelmű volt a célzás, ahogy azt Vlad lángba
boruló keze is bizonyította. Egy részemet bántották a valótlan vádak,
egy másik részem viszont éljenzett, amiért Maximus a tehetetlen
helyzetében is be tudott vinni egy ütést.
Tennem kellett valamit az ellen, hogy így bántak vele. Az én
olvasatomban az, hogy bezárták egy várbörtönbe, igenis kínzásnak
számított, főleg, mivel Vlad ott akarta tartani egy-kétszáz évig.
Vlad odavetett valamit válasz gyanánt, de a szoba forogni kezdett,
és a sötétség helyét átvette egy kék lavina. Elveszítettem a kapcsolatot.
Ahogy összekaptam magam, éreztem, hogy szédülök, és nem kellett
tükör, hogy tudjam, mi az a meleg csiklandozás, ami az orromban
keletkezett. A dühtől azonban nem is érdekelt. Lehet, hogy Vlad azt
hitte, túljárt az eszemen, de majd én megmutatom, hogy mekkorát
tévedett.
Letöröltem a vért a felső ajkamról, és kiviharzottam a szobából,
szinte futottam lefelé a lépcsőn a belső kertbe, és a mögötte megbújó
lépcsőhöz. Kettesével szedtem a fokokat, és a folyosónál balra
fordultam, nem pedig jobbra, ahogy általában. A zárt térben
visszhangzottak a lépteim, de az utolsó húsz méterre lelassítottam. Volt
egy tervem arra, hogy jussak át az őrökön, és az nem segített, ha futok.
A folyosó elfordult és összeszűkült, zsákutcába futott, a harminc
centi vastag vasajtó előtt két vámpír strázsált.
– Sajnálom, Miss Dalton, de ön nem jöhet ide – mondta a
homokszőke. Majd összevonta a szemöldökét. – Ön vérzik.
Rávillantottam a legszebb bajba-jutott-gyámoltalan-nő
mosolyomat, és reméltem, hogy a belőlem áradó dühöt összetéveszti
valami mással.
– Tudom, ezért kell átengednie. Szükségem van Vladra, hogy
meggyógyítson. Lehet, hogy komoly a dolog.
Az őrszemek idegesen váltottak pillantást.
– Nem adott engedélyt rá, hogy lejöjjön ide – jelentette ki a
tagbaszakadt, vörös hajú őr. – De én szívesen adok önnek vér…
– Az nem dühítené fel Vladot? – vágtam közbe elkerekedett
szemmel. – Nem zavarná, ha a maga véréből innék, amikor ő ilyen
közel van?
Az őrök még idegesebben pillantottak egymásra, miközben én
belül elmosolyodtam. Így van. Jusson csak eszetekbe, milyen
birtoklásmániások vagytok ti, vámpírok, és hogy amikor itt éltem, csak
Vlad véréből ittam. Hogy nagyobb legyen a hatás, megszédültem, és
bár a homokszín hajú vámpír megtámasztott, amint újra stabilan álltam
a lábamon, elkapta a kezét, és bűnbánó arccal nézett körbe.
Sakk-matt.
– Kérek engedélyt, hogy átengedjem – szólt a vörös. Őt nem
vertem át ilyen könnyen. Biztos nős.
Válasz gyanánt teljesen összerogytam, de nem értem padlót, mert
erős karok elkaptak. Aztán felemeltek, és éreztem, hogy szél süvít el
mellettem, ahogy az, aki elkapott, lerohan a szűk folyosón a
várbörtönbe. Csukva tartottam a szemem, és elernyesztettem a
nyakam, ahogy áthaladtunk a többi ellenőrzőponton. Vlad egyik őre
sem vállalta volna a felelősséget azért, ha meghalok, de mind túlzottan
féltek tőle ahhoz, hogy a saját vérükkel itassanak meg.
Amikor a negyedik, utolsó ajtó is nyikorogva feltárult előttünk,
felültem, és lelöktem magamról az engem tartó karokat. Már nem volt
szükségem a fuvarra, most, hogy letudtam a csínyt.
– Tegyen le! – szóltam az őrnek, aki a szőke volt, nem a vörös
hajú. Nem meglepő.
Alig ért a lábam a földre, Vlad hangja mennydörgött végig a
barlang sötétjén:
– Mi az ördögöt keres ő itt?
 20. fejezet
MIELŐTT MEGJELENT VOLNA, narancssárga derengés világította be a
teret, így láthattam, hogy a kőszikla középen nem üres, mint amikor
legutóbb jártam itt. Két vámpír lógott a sziklába épített, tüskés
ezüstláncokon, és egy harmadikat karóba húztak előttük. Amikor Vlad
közelebb jött, lángoló kezének erősebb fényénél azt is láttam, hogyan
szúrta át a karó.
– Ez beteges – nyögtem, egy pillanatra elkalandozva.
Vlad oda sem figyelt rám, ujjával az őr felé bökött.
– Jameson, most intéztél magadnak néhány fájdalmas napot, amit
gondolkodással tölthetsz.
– De hát vérzett! – tiltakozott az őr, és finoman előretolt.
– Akkor miért nem jöttél le értem? – kérdezte Vlad hűvösen. A
kezén kialudtak a lángok, ahogy elkapta az állam, és kényszerített,
hogy rá nézzek, ne a rabjára.
– Soha nem hozhatjátok le ide engedély nélkül – folytatta, még
mindig Jamesonhoz beszélve, de engem nézve. – Egy hét a karón majd
emlékeztet erre.
– Nem akartam, hogy megint meglépj előlem, ezért becsaptam, és
úgy tettem, mintha elájultam volna – csattantam fel, és közben
sikertelenül próbáltam ellökni a kezét. – Meg akarsz büntetni valakit?
Büntess meg engem!
Belemarkolt a hajamba. így, hogy a hajamat is fogta, és az államat
is, nem tudtam elhúzódni, amikor hozzám hajolt, és a fülemhez
engedte az ajkát.
– Téged is megbüntetlek – suttogta. – Amíg ő a karón lesz, te
minden egyes nap szenvedni fogsz a bűntudattól. Akkor talán
legközelebb kétszer is meggondolod, becsapd-e az őreimet.
Épp akkor készültem a mellkasánál fogva eltaszítani, amikor
elengedett, így csak a levegőt érte a kezem. Vlad pár lépésre állt meg
tőlem, szinte láthatatlan volt a sötétben szénszürke ingében és fekete
nadrágjában. Ha a szeme nem ragyog zöld fénnyel, észre sem veszem,
hogy ott van.
– És most kérj bocsánatot a zavarásért!
Ezúttal nem suttogott. A parancs visszhangot vetett a barlangszerű
terem falain. Mégse tudtam visszatartani egy gúnyos horkanást.
– Inkább elvérzek.
– Ha bárki más lennél, ezek lennének az utolsó szavaid.
Hirtelen eszembe jutott, hogy ez a várbörtön olyan hely, ahonnan a
legtöbb vendég sosem távozott élve. Eddig csak a saját nézőpontomból
láttam, hogy miért viharzottam le ide: hogy az expasimat
szétcincáljam, amiért fű alatt megszegte az ígéretét, és ehhez előbb át
kellett jutnom egy pár cimboráján.
De vámpírszemszögből nézve átvertem egy csomó jól képzett őrt,
és rávettem őket, hogy árulják el az urukat azzal, hogy levisznek a ház
valószínűleg legjobban őrzött részébe. Az, hogy ezt ráadásul
valószínűleg ellenséges foglyok előtt követtem el, csak tovább rontott
a helyzeten. Körülbelül olyan volt ez, mintha az emberi világban
felpofoztam volna a szeretőmet az esküvőjén, és elmondtam volna a
násznépnek, milyen kicsi a szerszáma. Bár annak csak rövid távú
következményei lettek volna. Ebben a félelemre épülő, feudalisztikus
rendszerben, amiben a vámpírok éltek, a tettem visszhangjai
valószínűleg még évszázadok múlva is hallhatóak lesznek, és már ki
sem játszhatom a barátnőkártyát.
– Végre kezded megérteni – szólt Vlad. A hangját irónia
fűszerezte.
Már nem láttam a szőke őrt, akit rávettem, hogy hozzon le, de
hiába távozott Jameson, attól még valószínűleg mindent hallott. Az
összes őr, akit átvertem, fülelt, és biztosra vettem, hogy el fogják
ismételni a következő szavaimat Vlad teljes személyzetének, akik
továbbadják majd minden vámpírnak, akik végül megosztják Vlad
ellenségeivel is. Személy szerint inkább választottam volna bármilyen
megtorlást, amit Vlad rám kényszerül mérni, de ez a dolog nem csak
rólam szólt, annál sokkal többről.
Ez még nem jelentette azt, hogy elnézem neki, amit Maximusszal
tett. Most a kedvedre teszek, de ha utána nem vagy hajlandó találkozni
velem, akkor akkora hisztit csapok, hogy kénytelen leszel karóba húzni
– gondoltam dacosan. Végül megköszörültem a torkomat, és előadtam
a bocsánatkérést, amit egyáltalán nem volt szándékomban kinyögni:
– Kérlek, bocsásd meg, hogy megzavartalak! Nem kellett volna
lejönnöm ide. Nagyon sajnálom.
A hanghordozásom hihető volt, de arról igazán nem tehettem, ha
közben a tiltakozásom jeleként apró szikrák pattantak a kezemből.
Egy mosoly villant át Vlad arcán.
– Megbocsátok, de csak mert ilyen szépen kérted.
Seggfej – gondoltam. Aztán felnyögtem, ahogy azonnal felharsant
Vlad foglyainak könyörgő kórusa, amibe szabadságért esdeklő
sikolyok vegyültek. Nem csoda, hogy már unta a rimánkodást.
– Egy nap csak egy emberrel vagyok könyörületes – vetette a háta
mögé. – Ahogy mondani szokás, ez ma nem a ti napotok, és a holnap
sem kecsegtet sok jóval.
Azután a pillantása visszatalált hozzám.
– Most pedig kérj szépen, hogy gyógyítsalak meg!
Kezdesz TÉNYLEG átlépni egy határt – gondoltam, és
rámeresztettem a szememet.
Kivillantotta a fogait egy elbűvölő ragadozóvigyorban.
– Az én várbörtönöm, az én szabályaim.
Gondolatban angolul és románul is lehordtam mindennek, de
hangosan csak annyit mondtam:
– Megtennéd, hogy adsz a véredből, és meggyógyítasz?
Újra kivillantak a fogai, ezúttal az agyarai is.
– Gyere ide érte!
Úgy közelítettem meg, ahogy az ember a levegőbe emelkedett
kobrát szokta – rettentő óvatosan. Veszélyes volt Vlad közelében
tartózkodnom, főleg, mivel még mindig éreztünk egymás iránt ezt-azt.
A furcsa fegyverszünetnek, amit a repülőn kötöttünk, már vége
szakadt, így olyan volt megérinteni, mintha a tűzzel játszanék – szó
szerint. De tett róla, hogy ne legyen más választásom.
De van – sziszegte a fejemben egy belső hang. Választhatod
helyette a verést.
Megtorpantam, ahogy fontolóra vettem a lehetőséget, de Vlad
magához rántott. Akármilyen dühös voltam is, úgy éreztem, mintha
áram szaladna végig rajtam, amikor a teste az enyémhez ért. Egy
tünékeny pillanatig lehunytam a szemem, és élveztem az érzést. Aztán
kihívóan meredtem rá.
 – Adsz a véredből, vagy sem?
A vigyora eltűnt, helyette vad elszántsággal összeszorította a
száját. Aztán felemelte a csuklóját, mélyen beleharapott, majd az
ajkamhoz tartotta.
Le sem vettem róla a tekintetemet, ahogy kinyitottam a számat, és
inni kezdtem a meleg, érdes ízű folyadékot. Sosem gondoltam, hogy
valaha hiányolni fogom ezt, de már az első korty után éreztem,
mennyire hiányzott a vérének íze. A szemhéjam elnehezült valami
furcsa boldogságtól, de nem voltam hajlandó lehunyni a szemem. Ám
nyitva tartani legalább annyira veszélyes volt. Ahogy a csuklójára
tapadt a szám, és szívni kezdtem a vérét, a tekintetétől elöntött a
forróság.
Csak nem neked is hiányzott? – suttogta az énem egy sötét része.
Nem a gyűlölt belső hangom volt; valahonnan máshonnan jött. Egy
olyan helyről, ami csak Vlad közelében lobbant életre.
Az ajka elnyílt, és kivillant a szemfoga vége.
– Kérdezd meg újra, és megmutatom!
Fenyegetés? Érzéki ígéret? Mindkettő? Megnedvesítettem az
ajkamat. Még ha mindkettő több gyönyörrel kecsegtetett is, mint
amennyit el tudtam volna viselni…
– Nem – mondtam olyan hévvel, hogy visszhangot vetett a
falakon.
Az ölelése volt az én drogom, és minden függő tudja, hogy
egyetlen adag is túl sok, és ezer sem elég.
Aztán ellöktem. Valami veszélyes izzott a tekintetében, de nem
állított meg. Fáklyák gyulladtak fel, hogy ne essek orra vagy kelljen
tapogatóznom, miközben a kijáratot keresem. Amikor elértem az ajtót,
visszafordultam felé.
– Komolyan mondtam. Beszélnünk kell!
– Gyere a nappalimba ma este tízkor. Ha nem leszel ott, lezártnak
tekintem az ügyet.
A nappalijába, amit minden reggel átszeltem, mert az kötötte össze
az ő hálóját az enyémmel. Szívesebben néztem volna szembe egy
kivégzőosztaggal, mint hogy betegyem oda a lábam, de ha nem
teszem, lehet, hogy Maximus évszázadokig a várbörtönben marad
bezárva.
A mosoly, amit Vlad rám villantott, mielőtt eltűnt a sötétben, azt
sugallta, hogy máris tudta, mit választok.
 21. fejezet
PONTBAN TÍZKOR LÉPTEM BE A NAPPALIBA. Vlad a kanapén ült, előtte,
az obszidiánasztalon két borospohár és egy üveg pihent. A tévé ki volt
kapcsolva, a kandalló fénye lágy ragyogásba burkolta a rozsdaszínű
kanapét.
Az emlékek éppen olyan könyörtelenül rohantak meg, ahogyan
vártam. Vlad és én számtalan estét töltöttünk egy üveg bor
társaságában ezen a kanapén pihenve. Persze mást is csináltunk itt.
Kéretlen meleg öntött el, és nem a kandallóban égő tűz miatt.
Durvasággal igyekeztem elnyomni.
– Ugye, nem értetted félre, miért akarok találkozni veled?
Felnevetett, és félig dörmögő, félig vidám dorombolása
összezavarta az érzékeimet, a nyakamon felállt az összes szőrpihe.
– Azt hiszed, megpróbállak elcsábítani? Ez aztán az önteltség!
Pedig jól tudod, hogy sosem engedtem vissza egy volt szeretőmet sem
az ágyamba.
A borosüvegre pillantottam, aztán a romantikus világításra és
végül vissza rá. Ha nem elcsábítani akar, akkor kínozni azzal, ami nem
lehet az enyém. Én egyszerűen öltöztem, egy tengerészkék ruha volt
rajtam, ami a térdemig ért. Az ő fekete nadrágja viszont szorosan az
altestéhez tapadt, hófehér inge pedig szépen kiemelte tökéletes
szabású, ében zakóját. Az ing nyitva volt, hogy felfedje a nyakát és a
mellkasa első pár centijét. Platina mandzsettagombjai felragyogtak,
amikor megcsúszott rajtuk a tűz fénye. Hosszú, fekete haját pedig
hátrafésülte, ez is csak kiemelte szikár, érzéki vonásait és rabul ejtő,
rézszínű pillantását.
Már csak az hiányzott volna, hogy lassan meleg karamellát
csurgasson a meztelen mellkasára, és bármelyik bíróság elítélte volna
szexuális kínzásért.
 A mosolya kiszélesedett. A francba, elfelejtettem dúdolni, hogy
kizárjam a gondolataimból.
– Jól van. Akkor mindketten plátói okok miatt vagyunk itt, és ez
maradjon is így – mondtam, és utáltam, hogy közben berekedtem.
– Jól van.
A következő pillanatban már centiméterekre volt tőlem, és nyitott
inge, alatta a bőrével, amit egy perccel ezelőtt karamellától csillogva
képzeltem el, szemmagasságba került. Nyeltem egyet. Gondolj a
várbörtönre és a megszegett ígéretre, ne pedig arra, milyen hódító az
íze még karamella nélkül is!
A várbörtön képe segített.
– El kell engedned Maximust! – kezdtem ezúttal erősebb hangon.
– Nem. Bort?
Pislogtam, a méreg elnyomta a vágyaimat.
– Megígérted, hogy nem fogod megkínozni, de szerintem az
évszázadokig tartó fogság egy várbörtönben kimeríti a kínzás
fogalmát.
Vlad felém nyújtott egy poharat, végül maga ivott belőle, amikor
élesen megráztam a fejemet.
– Nem, nem meríti ki – mondta ugyanazzal az átkozottul nyugodt
hangsúllyal. – Mivel első kézből ismerem mindkettőt, biztosíthatlak,
hogy a kínzás és a börtön között nagy különbség van.
– Ez szőrszálhasogatás. Pontosan tudod, hogy értettem, amit
kértem, amikor ígéretet tettél.
Megrántotta a vállát.
– Az adott szavamat megtartottam. Ha máshogy értetted, máshogy
kellett volna fogalmaznod.
– Be voltam drogozva!
– Én pedig kényszer alatt tettem ígéretet – felelte összeszűkülő
pillantással. – Sokaknak ez már önmagában elég lenne, hogy
megszegjék az adott szavukat. Nekem nem, és Maximus pontosan
tudta, hogy sokba fog kerülni neki, ha elárul engem. Neked
köszönhetően olcsóbban úszta meg, mint kellett volna.
– Pontosan ugyanezt tetted Martyval is – fortyogtam. – Ígéretet
tettél, ami semmit sem ért, mert kiforgattad a szavaimat. Azután
megsértődtél, amikor hazugnak neveztelek.
Vlad olyan erővel csapta le a poharát, hogy csoda, hogy nem tört
le a talpa, majd az ajtóhoz lépett. Amikor kinyitotta, azt hittem, rám
fog parancsolni, hogy távozzak. Ehelyett maga lépett ki az ajtón.
– Hova mész? – kiáltottam utána.
– Megölöm Maximust – csendült a válasza. – Ha úgyis hazugnak
tartasz, akkor legalább nem kell visszafognom magam.
– Várj!
Már a folyosó végén járt, mire utána futottam, de kétségbeesett
kiáltásomra visszafordult.
– Nem lehet egyszerre mindkettő, Leila. Vagy hazug vagyok, vagy
ha nem, akkor nincs okod aljasságnak nevezni azt, amit Maximusszal
tettem.
Az idegességtől lecsaptam a gyenge pontjára.
– Ő az egyedüli oka annak, hogy életben maradtam a gázbomba
után. Ez nem jelent neked semmit?
Egy igazi ragadozó lassú magabiztosságával indult el felém, amitől
úgy éreztem, mintha a folyosó összeszűkülne körülöttem. Ahogy
közeledett, én ösztönösen távolodtam tőle. Csak akkor jöttem rá, hogy
visszaterelt a nappaliba, amikor megláttam a mahagóniszínű,
lambériázott falat.
– De igen, jelent. Ezért bocsátottam meg neki, amikor azt mondta,
hogy az embereit ellenőrzi, pedig valójában téged követett. De a
robbanás utáni hazugságait nem fogom megbocsátani. Azokat nem
azért mondta, hogy megmentsen. Hanem azért, hogy engem távol
tartson tőled. Hogy magának tartson meg.
– Tényleg azt gondolta, hogy te állhatsz a dolog mögött –
motyogtam.
Vlad a szemét forgatta.
– Te hitted azt. De Maximus tudta, hogy bosszúból sosem ölnék
meg egy ártatlan nőt.
– Azt gondolta, a sértett büszkeséged miatt talán vérszomjasabb
vagy, mint általában.
– Nem, csak meg akart dugni téged.
A nyugodtság eltűnt a hangjából, most úgy beszélt, mintha penge
karistolna végig üvegszilánkokon.
– Ha komolyan elhitt bármit is abból, amit mondott neked, az csak
azért volt, hogy elaltassa a saját bűntudatát. – A szemszíne egy pillanat
alatt váltott át rézszínből smaragdra. – Az első pillanattól akart téged.
Amikor rájöttem, hogy élsz, arra gondoltam, esetleg sikerrel járt, és
azért terveztétek meg azt a robbanást, hogy eltűnjetek előlem.
 – Azt hitted, megöltem egy csomó embert, hogy leléphessek
Maximusszal? – Ha ennél is magasabb hangon beszéltem volna, az
összes üveg elreped a szobában.
– Te meg azt hitted, hogy elrendeltem a halálodat, amiért
megsértetted a büszkeségemet azzal, hogy elhagytál. – A pillantása
engem fürkészett. – Ne tegyél úgy, mintha te lennél a sértett, amikor te
is rossz következtetést vontál le.
Erre már felcsattantam.
– Kettőnk közül vajon kitől telik ki inkább, hogy megölje azokat
az embereket?
Rám villantott egy cápaszerű mosolyt; az összes foga látszott, de
semmi jókedv nem volt benne.
– Tőlem, de ettől még tudnod kellett volna, hogy nem én voltam.
Martin, akit a találkozásunk napján megkínoztam, a robbanás után
azonnal kapcsolatba lépett velem, mert tudta, hogy nem én voltam. De
te, az egykori féltve őrzött szeretőm, annyira meg voltál győződve a
bűnösségemről, hogy inkább hagytad, hogy halottnak higgyelek.
Az utolsó mondatot alig hallottam. Az elmém egy dolognál ragadt
le, és döbbenet vette át a dühöm helyét.
– Marty kapcsolatba lépett veled a robbanás után? De ez azt
jelenti, hogy… Hogy ő nem…
– Nem halt meg a tűzben – fejezte be Vlad, és a szája sarka fel-
kunkorodott. – Rémesen gonosz tőlem, hogy hagytam, hogy azt hidd,
meghalt valaki, akit szeretsz, igaz?
A dühöm összecsapott az öröm hullámaival. Ezek a merőben
különböző érzések túl soknak bizonyultak. Vicsorogva Vladra
vetettem magam.
– Te átkozott! – közben az öröm könnyei gördültek a szememből.
Elkapott, és centiméterekre elemeit a földtől. Ebben a
magasságban szemtől szembe voltunk, és a pillantásától biztosan
elhátráltam volna, ha tudok.
– Ne! – mondta, és a szavai kalapácsként hullottak rám. – Te vagy
az egyetlen, aki valaha is megtorlás nélkül lecsapott rám, de már nem
vagy a szeretőm, így nem leszek ugyanolyan elnéző.
Nem terveztem, hogy megütöm. Igaz, hogy szerettem volna addig
rázni, amíg az agyarai össze nem koccannak, amiért hagyta, hogy azt
higgyem, hogy a legjobb barátom halott – és várjunk csak, amíg a
kezeim közé kerítem Martyt! –, de ez a vágy azonnal el is tűnt, ahogy a
szemébe néztem. A pillantása olyan villámló volt, hogy meg kellett
volna ijednem, de valami egészen más érzés járt át. Öntudatlanul
röppent az ajkára a pillantásom. Keménynek tűnt, de tudtam, ha csak
egy pár centimétert előrehajolnék, nem érezném annak…
Hirtelen az ajka az enyémre tapadt, bizonyítva, hogy tévedek.
Mégis keménynek éreztem. A borosta is durvábbnak tűnt az arcán, és
biztosra vettem, hogy zúzódásaim lesznek attól, hogy ilyen durván
rántott magához.
De soha semmi nem esett még ilyen jól. Gyönyör lobbant bennem,
és mindent felégetett az útjában. Olyan erővel csókoltam vissza, hogy
felhasadt az ajkam az agyarán, de meg sem éreztem a fájdalmat. Csak
az ízére koncentráltam, olyan volt, mint a fűszeres bor, amiben sötét
fantáziák rotyognak. Csak az töltötte ki az agyam, ahogy erősen
magához szorított, hogy szinte összeroppantam, miközben a teste
melege átszivárgott a ruhámon. Ahogy a nyelve érzéki erővel fonódott
össze az enyémmel, és a mindent elborító vágy, hogy olyan sebesen
simogassam végig a testét, ahogy csak a kezem tudja. Legalább
annyira szükségem volt rá, mint a levegőre, ami után olyan
kétségbeesetten kaptam két csók között, de egy másik érzés még
erősebbnek bizonyult, és ez adott hozzá erőt, hogy ellökjem, bár a
testem minden sejtje tiltakozott.
– Mi a fenét csinálsz? – nyögtem.
Az arca ugyanolyan ádáz volt, és ha ennél is forróbb a pillantása,
elolvadok a tüzében.
– Még sosem szeretkeztél dühből? Megmutatom, mit hagytál ki!
Szavaira a lüktetés a lábam között elviselhetetlenné fokozódott.
Ennek ellenére megállítottam, amikor újabb csókért hajolt.
– Azt mondtad, sosem fogadod vissza a volt szeretőidet.
A szája pusztító hatással vándorolt lefelé a nyakamon.
– Úgy látszik, te vagy a kivétel a szabályaim alól.
Lángoló ajkától csak még erotikusabbnak tűnt éles fogainak finom
nyomása, de egy mélyen gyökeredző fájdalom elnyomta a belém
hasító gyönyört.
– Nem az összes szabályod alól.
A Vladból feltörő hang túl éles volt ahhoz, hogy morgásnak
lehessen nevezni.
– Nem leszel elégedett, amíg térdre nem kényszerítesz, igaz?
 – Miért ne? – szakadt ki belőlem törött szívem minden
vakmerőségével. – Te már térdre kényszerítettél engem.
Olyan hirtelen engedett el, hogy meg kellett támaszkodnom a
kanapéban. Most, hogy már nem feszült nekem a teste, hiába volt
kellemes meleg a szobában, elkezdtem fázni.
– Mondtam, hogy nem kaphatsz meg egyszerre mindent, és ez
ránk is igaz.
Valamit kihagytam?
– Miről beszélsz?
– Én Karóba Húzó Vlad vagyok – nyomott meg minden egyes
szót. – Több mint ötszáz éve élek, mert ha valaki keresztbe tesz nekem,
azt megölöm, és ha elárulnak, bosszút állok. Ezt elmondtam neked,
amikor találkoztunk, mégis dühös vagy, amikor eszerint cselekszem.
– Ó, nem kell emlékeztetned, milyen könyörtelen vagy –
mondtam, és felszínre szivárgott a keserűségem.
– Nyilván kell – felelte. Majd két tenyere közé fogta az arcom, a
bőre olyan forró volt, mintha billogot égetne belém. – Azt mondod,
szeretsz, de az a férfi, akit te szeretsz, nem létezik. Az a férfi nem élte
volna túl az éveken át tartó verést és erőszakot gyerekként, amikor
csak a puszta gyűlölet tartotta vissza attól, hogy megtörjön. Az a férfi
nem húzott volna karóba húszezer foglyot, hogy rettegésbe taszítson
egy felé nyomuló nagyobb sereget, mert a félelem maradt az egyetlen
taktikai előnye. Az a férfi nem börtönözte volna be az egyik
legközelebbi barátját, amiért hazudott neki egy nőről, akihez gyengéd
érzelmek fűzték. Én nem az a férfi vagyok.
Leengedte a kezét, és hátralépett, az arckifejezése még mindig
ijesztően heves volt.
– Látod, nem azt akarod, hogy én szeresselek. Te arra a férfira
vágysz, akit kitaláltál magadnak. A lovagra, de én a sárkány vagyok, és
mindig is az maradok.
Azzal elment. Ezúttal hiába kiáltottam utána, nem állt meg.
Egyetlen másodpercig tartott, hogy kirontsak a folyosóra, de már
nyoma sem volt, a nyitott ablakszárnyak a túlsó végen még mindig
remegtek a távozásától.
 22. fejezet
ÚGY FELDÚLT VLAD VÁDASKODÁSA, hogy amikor lementem a második
emeletre, egyenesen elmasíroztam a családom mellett, és észre sem
vettem őket.
– Leila! – kiabált utánam Gretchen, és így visszafordultam a
társalgó felé, amit az előbb hagytam el. – Neked meg mi bajod?
– Mi a bajom? – buggyant ki belőlem a hisztérikus nevetés, de
visszanyeltem. – Nem is tudom, hol kezdjem.
Az apám pillantása végigsiklott rajtam, észrevette kócos hajamat
és szikrázó jobb kezemet.
– Gretchen, szeretnék pár szót váltani a nővéreddel.
A húgom megrántotta a vállát.
– Csak nyugodtan, én nem tartalak vissza.
– Úgy érti, hagyj magunkra – mondtam fáradtan.
Erre volt a legkevésbé szükségem, de az apám megjárta miattam a
poklot az elmúlt napokban, így tartoztam neki.
Gretchen felállt, és annyit motyogott a bajsza alatt:
– Szerencséd, hogy Vlad állta a költségeimet erre az évre.
– Hogy mi?
– Gretchen, menj! – parancsolta az apám.
A húgom engedelmeskedett, és magamra hagyott az apámmal.
Lehuppantam a vele szemközti kanapéra, és közben megjegyeztem
magamban, mennyire különbözik ez a társalgó attól, amit az előbb
elhagytam. Itt a színek világosabbak voltak, és a kandalló fölött nem
függtek fegyverek vagy barbár pajzsok. Hirtelen nagyon utáltam a
barack- és krémszínű díszítést és a fehér kandallót a felette függő
tájképpel. Ebben a szobában nem volt semmi komplexitás, vadság és
szenvedély…
Hiányzott belőle Vlad lénye.
 – Ezek szerint állja Gretchen idei költségeit? – Persze erről sem
szólt. Vlad ritkán említette meg a figyelmességeit. – Ez igazán
nagylelkű tőle.
Apa élesen pillantott körbe.
– Megengedheti magának.
– Ahogy megtehetné azt is, hogy megbűvöli őt, hogy elfelejtsen
mindent, és kitehetné egy cent nélkül a lakásában – feleltem élesen. –
Ugyan már, apa! Ismerd el, amit el kell.
Felkapta őszülő fejét.
– Elismerem. Megígérte, hogy épségben visszahoz, és megtette.
Megígérte, hogy mindannyian visszatérhetünk a megszokott
életünkhöz, ha elmúlt a veszély, és hiszek neki. De nem volt hajlandó
megígérni, hogy békén hagy téged, és az alapján, ahogy kinézel, úgy
látom, ehhez is tartotta magát.
Felnőtt nő voltam, de attól még nem éreztem úgy, hogy valaha is
könnyedén fogok tudni beszélni a szexuális életemről az apámmal. Bár
ebben az esetben nem volt oka aggódni.
– Nem arról van szó, amire gondolsz. Nem jöttünk újra össze.
– Még mindig szerelmes vagy belé – felelte egyenesen.
Vlad szerint nem – gúnyolódott a belső hangom. Ő azt hiszi, egy
olyan verzióját szeretem, ami nem is létezik.
Mélyet sóhajtottam.
Ha ki tudnám rángatni ezt a hangot a fejemből, felrepíteném a
holdra egy jó adag áram kíséretében, amit belelőnék. Ezzel a
gondolkodásmóddal egy lépésre voltam attól, hogy olyan legyek, mint
Gollam A Gyűrűk Urában. A következő az lesz, hogy a saját
tükörképemmel fogok vitatkozni.
– Mikor oldott meg bármit is a szerelem? – mondtam inkább.
Az apám felhördült.
– Túl fiatal vagy ahhoz, hogy ilyen keserű legyél.
Felemeltem a jobb kezem, és röviden felkacagtam.
– Még emlékszel, mi mindent látok ezen keresztül, nem? Az
emberek legszörnyűbb bűneit. Úgyhogy lehet, hogy huszonöt éves
vagyok, de már régen nem vagyok fiatal.
Hosszú másodpercekig hallgatott. Végül csak bólintott.
– Lehet, hogy igazad van.
Aztán előredőlt, és suttogássá halkította a hangját.
 – De kislányom, távol kell tartanod magadat Vladtól. A
katonaságnál eltöltött évtizedeim alatt rengeteg megkeményedett
emberrel találkoztam, de még sosem fordult elő velem, hogy
belenéztem valaki szemébe, és elkapott a félelem. Amikor az ő
szemébe nézek, olyan, mintha a síromon taposnának.
Ez érthető reakció volt, tekintve, hogy Vlad nem egy hétköznapi
katona, zsoldos vagy hadvezér, akivel apám találkozhatott. Sok
tekintetben ő a történelem egy szelídítetlen szeletkéje volt közöttünk,
mégis csak egy dolgot felelhettem. Bár az apám nem ezt akarta hallani,
ez volt az igazság.
– Én nem így érzek, amikor ránézek.
Azzal felálltam, és új elszántság járt át.
Vlad azt hiszi, egy hamis képet szeretek, mert nem tudom kezelni
Drakula igazi valóját?
Majd bebizonyítom neki – és a gyűlölt belső hangomnak – hogy
téved.
– Jó éjt, apa. Valamit meg kell tennem.
Igyekeztem a lehető legidegesítőbb dallamot dúdolni, arra az
esetre, ha Vlad vissza találna jönni. Amire készültem, az meglehetősen
kockázatos volt, de mikor nem volt az én életem kockázatos?
Különben is, az utolsó két alkalommal, amikor használtam az erőmet,
már csak az orrom vérzett. Ráadásul ma Vlad véréből ittam, ez is
tovább csökkentette a veszélyt. Röviden, azt gondoltam, most vagy
soha.
Amikor leértem a földszintre, elhaladtam az ebédlő, a könyvtár és
a télikert mellett, amíg el nem értem egy olyan szobát, amit többnyire
kerültem. A fegyvertárat, ahogy én neveztem.
A várbörtön után ebben a teremben volt a legtöbb véres mementó.
Tele volt páncélingekkel, páncélokkal, kardokkal, hosszú, íves
késekkel, pörölyökkel, pajzsokkal, íjpuskákkal, karókkal. A
többségükön horpadások és egyéb foltok bizonyították, hogy
használták őket. Elég volt a közelükbe mennem, hogy a jobb kezem
bizseregni kezdjen, mintha a rájuk tapadt emlékek kinyúlnának felém.
Amikor utoljára megfordultam itt, a jobbomat az oldalamhoz
szorítottam, mert nem akartam megismerni a fegyverek szörnyű
történetét. De ezúttal kinyúltam feléjük, mert tudni akartam azokról a
dolgokról, amik Vladot olyan emberré tették, akit szerinte nem tudok
szeretni. Először egy hosszú dárdát érintettem meg.
 A fegyvert a magasba lendítettem egy kiáltás kíséretében, amit
ezrek visszhangoztak a hátam mögött. Akár túlerőben vannak, akár
nem, inkább meghalok, mint hagyjam, hogy Havasalföldet elfoglalják.
Lehajtottam a lovamat a dombon, és hallottam az ezernyi pata
dübörgését, ahogy az emberek követtek…
A kép elhalványult. Legközelebb a pajzshoz léptem, és
megérintettem a fémbe kalapált sárkányemblémát.
Nyilak felhője sötétítette el az eget. Felemeltem a pajzsomat, és
megacéloztam magam, arra várva, hogy kiderüljön, életben maradok
vagy meghalok. Amint a pajzsom már nem remegett, kihúztam magam,
és egy durva kardcsapással elnyestem a belé fúródott nyilakat. Aztán
elvigyorodtam, hiába szivárgott vér a homlokomból. Még nem haltam
meg…
A szívem reszketni kezdett a harc visszhangjaitól, de nem álltam
meg. Legközelebb egy ádáz külsejű pörölyön simítottam végig.
A trónomon ültem, és nem mutattam ki a dühöt, ami örvénylett
bennem. Mehmed azt hitte, megrémít majd, ha három korábbi fogva
tartómat küldi követe kíséreteként. Tévedett.
– A vallásotok tiltja, hogy levegyétek a turbánotokat a színem
előtt? – ismételtem. Aztán rámosolyogtam ifjúkori kínzóimra. – Hadd
segítsek, hogy még véletlenül se mozduljanak el. Fogjátok le őket!
Az őreim megragadták a katonákat, miközben én megragadtam a
pörölyt és pár hosszú karót. Azzal a dühöm hűvös határozottsággá
változott. A fejükhöz szögeltem a turbánjukat. Amikor a harmadik is
élettelenül zuhant a padlóra, a követ felé lendítettem a pörölyömet.
– Ez a válaszom a szultán ajánlatára.
Gyorsabban zuhantam át az egyik vízióból a másikba, mint hogy
egyáltalán rájöttem volna, mihez értem hozzá legközelebb. A látásom
elhomályosodott, ahogy a múlt újabb képei vették át a jelen helyét.
Egyszer megpillantottam egy dús, barna hajú nőt, de amikor
megpróbáltam ráközelíteni az arcára, elmosódott. Aztán eltűnt, és én
valami mást érintettem meg, mert elszántam magam, hogy mindent
látni akarok, amiről Vlad azt gondolta, hogy nem birkóznék meg vele.
Minden újabb tárggyal újabb fantomfájdalmak és érzelmek jártak át,
olyan sebesen és erőszakosan törtek rám, hogy kezdtem elveszíteni a
valóság talaját. Már nem egy nő voltam, aki bizonyítani próbálja az
exszeretője iránti érzéseit.
 Vladislav Basarab Drakula voltam, akit az apja pokoli politikai
fogságba adott gyerekként, aki fiatalemberként csatát csata után vívott,
hogy megőrizze az országa szabadságát, és akit azután elárultak a
nemesei, az egyház és még a saját testvére is. Azután magamra hagyott
a vámpír, aki nemzett, megözvegyültem, mert a nő, akit szerettem,
menekült a tetteim elől, és újra bebörtönzött Szilágyi Mihály, aki
rajtam keresztül akarta uralni Havasalföldet. Árulás, fájdalom és halál
volt az örök társam, de nem hagytam, hogy megtörjenek. Inkább én
törtem meg általuk az ellenségeimet.
– Leila!
Hallottam valahonnan a távolból Vlad hangját. Éreztem, hogy
megragad, de nem láttam őt. A látóteremet valami vörös töltötte ki.
Vlad újra a nevemen szólított, de a hangja egyre gyengébben szólt.
Nemsoká már nem hallottam és nem éreztem őt. Jól van már. Nem
látod, hogy aludni szeretnék?
Valami lefolyt a torkomon, és a tudatom visszatért. A vörös ködön
át láttam Vlad arcát. Ereztem erős karjait magam körül, míg a csuklója
a számnak feszült.
– Leila, hallasz engem? – kérdezte, és odébb húzta a kezét, hogy
tudjak beszélni.
Pislogtam, de a vörösség nem hagyta el a látásom. Azzal átadtam
neki a tárgyat, amit még mindig a kezemben szorongattam: egy ősi
koronát.
– Tévedsz – suttogtam. – A valódi énedet szeretem.
Ha Vlad válaszolt is valamit, én már nem hallottam. Elöntött a
szédülés, majd vakító fájdalom tépett az elmémbe, és azután már nem
éreztem semmit.
 23. fejezet
VOLTATOK MÁR ELÉGGÉ ÉBEREK AHHOZ, hogy halljatok részleteket a
körülöttetek zajló dolgokból, de túl kótyagosak ahhoz, hogy reagálni
tudjatok rájuk? A következő jó néhány órában ebben a furcsa, félig
tudatos állapotban ragadtam, hallottam Gretchen, apa, Vlad és még
Marty hangjának a foszlányait is. Egy adott ponton kiabálóversenyt
rendeztek, de pont, amikor kezdtem volna érteni, miről beszélnek,
ismét öntudatlanságba zuhantam.
Amikor megint visszamásztam az ébrenlétbe, két dolog hatolt
azonnal élesen a tudatomig: a vér szaga és a dobok hangja. A szag és
az idegesítő ba-bum ba-bummolás betett az alvásnak, ami elég szar
érzés volt, mert őrületesen fáradt voltam. Vonakodva nyitottam ki a
szememet, és megpillantottam magam fölött valami fényes, homályos
fehérséget, amiből ezüst ágak nyúltak ki.
– Hagyjátok abba… a dobolást – nyögtem reszelős hangon.
Valami sötét úszott a látóterembe. Többször is pislogtam, mire
rájöttem, hogy Vlad arcát látom. A borostája durvább volt, és a haja
összetapadt itt-ott. Láttam már embereket ilyen ápolatlannak egy
éjszakai italozás után, de meglepett, hogy Vladot kell úgy látnom,
mintha elvesztette volna a tequila elleni harcot. És, szagoltam bele a
levegőbe, NEKI van vérszaga? Mi történt?
– Apa, Leila magához tért! – hasított Gretchen izgatott kiáltása a
levegőbe. A dobok is hangosabbak lettek, és a ritmusuk egymásba
csúszott, mintha több ember is csatlakozott volna a zenekarhoz.
Felnyögtem, és lehunytam a szememet. Valaki állítsa le a zajt, légyszi!
– Mindketten hagyják el a szobát! – parancsolta Vlad. – Ez túl sok
neki.
– Ő az én lányom, menjen el maga! – ordította az apám.
Erre kinyitottam a szememet. Hugh Dalton ritkán emelte fel a
hangját. Az senkit nem zavart, hogy az átkozott zenekar a dobokat
lecserélte fémütősökre?
– Menjenek ki! Most! – köpte Vlad, és a szeme zölden villant fel.
Vitatkoztam volna vele, amiért hipnotizálta a családomat, de
hirtelen három dolog is időszerűbbnek tűnt. Amikről először azt
hittem, hogy ezüstszínű ágak, valójában magas infúzióállványok
voltak. Új gumikesztyű feszült a kezemre, és amint apa és Gretchen
elhagyta a szobát, már csak a szívem dobolását hallottam a
mellkasomon belülről.
– Mi folyik itt? – kérdeztem, és elfintorodtam attól, milyen élesen
szól a hangom. – És miért nézel ki úgy, mintha egy vágóhíd padlóján
hemperegtél volna? – tettem még hozzá, és döbbenten tapasztaltam,
hogy hiába próbálok suttogni, még ez is ordításnak hallatszik.
Vlad csak nézett rám, és közben az arckifejezéséről eltűnt az
engesztelhetetlenség, amivel a családommal vitázott, és a helyét átvette
valami, amit úgy tudnék leírni, hogy aggódó düh.
– Azért vagyok csupa vér, mert a karjaimban véreztél el, és még
nem öltöztem át.
Eltátottam a számat.
– Meghaltam? – kiabáltam.
Tünékeny mosoly villant fel az arcán.
– Nem kiabálsz. Annyit kaptál a véremből, hogy az érzékeid
túlélesedtek. Ezért hitted azt a szívverésedre, hogy dob, és ezért tűnt a
családtagjaid szívverése zenekarnak.
Újra felpillantottam az állványokra. Az egyikről egy tiszta
folyadékkal teli zacskó csüngött, de a másikban sűrű, vörös vér volt.
– Még mindig kapom a véredet? – kérdeztem/kiabáltam.
– Csak most tértél magadhoz a kómából – felelte nyugodt hangon.
Ezek szerint meghaltam és kómában is voltam? Lehet ez a nap
még ennél is rosszabb?
– Meddig? – kérdeztem, és annyira visszafogtam a hangomat,
amennyire csak tudtam.
Hátradőlt a székében, a karfán kezdett dobolni, miközben a
pillantása rézszínűről ragyogó smaragdra váltott.
– Kómában? Három napig. Halott? Hat perc negyven
másodpercig.
Nem kellettek hozzá szuperérzékek, hogy halljam a visszafogott
dühöt a hangjában, vagy hogy kitalálhassam az okát.
– Vlad…
 – Ne! – A hangja visszhangzott a szobában, amiben mostanra egy
nagyon rendetlen kórteremre ismertem. A fekete foltos defibrillátor ott
állt a sarokban, fecskendők hevertek szanaszét a pulton, mellette egy
megfeketedett EKG-gép állt az ajtó mellett.
– Legközelebb, ha úgy döntesz, hogy túl akarod használni az
erődet, jusson eszedbe, hogy – folytatta hasonlóan acélos hangon –
mindenáron vissza foglak hozni, úgyhogy ha fontos neked az
emberséged, ne próbálkozz ezzel még egyszer.
Aztán felemelkedett, és én megpillanthattam véres, gyűrött és
kétségkívül büdös ruhája maradékát is, majd lehajolt hozzám, és
megcirógatta az arcomat.
– Ami azt illeti, hogy miért csináltad – mondta mélyebb
torokhangon –, azt majd megbeszéljük, ha felépültél. Még egy napnyi
vér és ágynyugalom elég lesz. Most dolgom van, neked pedig új
látogatód jött.
Marty jelent meg az ajtóban, az arckifejezése egyszerre volt félénk
és megkönnyebbült.
– Szevasz, kölyök.
Vlad leengedte a kezét, és minden további szó nélkül távozott.
Szerettem volna, ha marad, de valószínűleg le akart zuhanyozni, és át
akart öltözni, és ezért igazán nem hibáztathattam. Különben is, volt
valaki, akit megölelhettem… és akitől választ követelhettem.
– Gyere ide, Marty! – szóltam, és reméltem, csak a szuperszonikus
hallásom miatt hangzik úgy, mintha ráordítottam volna.
Gombóc nőtt a torkomban, ahogy közeledett. Nem gondoltam
volna, hogy egyszer újra látom zömök, 120 centis alakját vagy kócos,
fekete haját, és amikor leült Vlad székére, majd előredőlt, hogy
megöleljen, nem bírtam visszafojtani a könnyeimet.
– Hiányoztál, kölyök – motyogta, és letörölte nedves arcomat. –
Felhagyhatnál már a halálközeli élményekkel.
– Te beszélsz? – torkoltam le szipogva. – Mi történt? Láttam a
lakókocsit. Azt senki sem élhette volna túl.
Még utoljára meglapogatta a vállam, mielőtt kigubancolta magát
az infúzióm zsinórjaiból, és hátradőlt a székben.
– Igazad van, de nem voltam ott, amikor felrobbant a gázvezeték.
Az utolsó számunk után visszafelé mentünk Dawnnal a lakókocsiba.
Aztán megláttam ezt a nőt a parkoló túloldalán, ahogy letolt a torkán
egy egész tölcsér fagyit…
 Még a Dawn miatt érzett bánat mellett is elkapott a nevetés.
Nagyon jól tudtam, mennyire szereti Marty a cukorízű vért.
– Ezek szerint az édesszájúságod, vagyis édesfogúságod mentette
meg az életed? – A nevetésem elhalt, és nem tudtam kiirtani a
hangomból a megbántottságot, amikor megkérdeztem: – Miért nem
kerestél engem a robbanás után? Egyre csak a nevedet kiabáltam, de
nem jöttél. Csak Maximus jött.
Marty felsóhajtott.
– Tudtam, hogy a Kalapács lakókocsijában voltál, mert láttalak
bemenni. Aztán jött a robbanás…
Az arca megkeményedett.
– Negyvenöt méteres körzetben minden megsemmisült, még a nő
is megsérült, akinek a vérét ittam, pedig kétszer olyan messze voltunk.
Tudtam, hogy biztosan odavesztél, de próbáltalak megkeresni,
csakhogy a hő megolvasztotta a bőrömet, mielőtt még a Kalapács
lakókocsijához értem volna, így vissza kellett fordulnom. Aztán jöttek
a sikolyok. Az emberek beszorultak a kocsijukba, vagy összevissza
rohangáltak égő ruhákban. Téged nem tudtalak megmenteni, de annyi
embernek próbáltam segíteni, amennyinek csak tudtam. Miután a
mentők elvitték a legsúlyosabb sérülteket, leléptem. Nem bírtam volna
ott maradni, hogy végignézzem, ahogy kiássák a testedet.
Az utolsó szónál megbicsaklott a hangja. Megfogtam a kezét, és
örültem, hogy az új kesztyűimnek hála ezt anélkül tehetem, hogy
megráznám őt.
– Aztán felhívtad Vladot – fejeztem be az utolsó részlettel.
Marty felmordult.
– Nem fogadta jól a hírt. Azt parancsolta, derítsem ki, hova
szállították a testeket, aztán azonnal repülőre pattant. Mondtam neki,
hogy nem maradt belőled elég ahhoz, hogy feltámasszon, de nem
hallgatott rám.
– Feltámasszon? – ismételtem, aztán megértettem. A gúlok úgy
készültek, hogy vámpírvért itattak egy emberrel, aztán megölték őt, és
a szívét kicserélték a gúl szívére. Mivel nekem a napi étrendem részét
képezi a vámpírvér, és Vlad tudta, hogy épp tűzálló voltam, tisztában
volt vele, hogy át lehet változtatni, ha nem szaggatott apró darabokra a
robbanás…
Szóval ezt művelte a halottasházban, amikor kapcsolódtam hozzá!
Nem azért akarta látni a testemet, hogy gyászoljon vagy vágyakozzon
utánam, ahogy akkor gondoltam. Azért ment oda, hogy visszahozzon.
– Hogy feltámasszon gúlként – mondta Marty, nem sejtve, hogy
már én is összeraktam magamban a dolgot. Megvonta a vállát. –
Ugyanúgy néznél ki, csak néha enned kéne a másik, másik fehér
húsból.
Még mindig felkavart a felfedezésem. Ezek szerint Vlad tudta,
hogy élek, amint meglátta azokat a csontokat? Vagy nem jött rá addig,
amíg nem „hallott meg” kémkedés közben? És a legfontosabb kérdés:
ha eléggé érdekeltem ahhoz, hogy külföldre repüljön, és egy
hullaházba rohanjon feltámasztani, vajon miért viselkedett olyan
közömbösen, amikor elhagytam?
– …sápadtnak tűnsz, Leila. Megyek, és hagylak pihenni.
Ezt hallottam, de amit előtte mondott, az nem jutott el a tudatomig.
– Három napot aludtam végig, az ember nem gondolná, hogy
ebben el lehet fáradni. – Pedig fáradt voltam. De előtte még el kellett
intéznem pár dolgot.
– Megkeresnéd apát és Gretchent? Vlad kiparancsolta őket, de
most már ki fogom bírni a szívverésüket.
És a hangjukat. Eszembe jutott, hogy pillanatnyilag mindent
ordításnak hallok.
– Rendben. – Marty megköszörülte a torkát. – Valamit tudnod kell.
Amikor elvéreztél, Vlad a vérével töltötte fel az egész testedet. Csak
utána nyúlt a defibrillátorért, és ütötte ki a szívedet. Ha nem működött
volna, élőhalottként térsz magadhoz, és az apád semmit sem tehetett,
hogy megállítsa.
Lehunytam a szememet. Ez volt az az ordibálás, amit hallottam,
amikor csak félig voltam a tudatomnál? Mindenáron vissza foglak
hozni – ezt mondta Vlad, és ezek szerint komolyan is gondolta.
Ami azt jelenti, hogy sokkal jobban törődik velem, mint amennyire
beismeri.
Lehet, hogy mégis van számunkra remény?
 24. fejezet
DR. NATALIA ROMANOV VOLT Vlad házi orvosa, de a személyzet többi
tagjával ellentétben ő kifejezetten kedves volt. Amikor tréfásan
megkérdeztem, én vagyok-e az első páciense idén, gondolván, hogy
egy vámpírokkal teli házba nem hívhatják túl gyakran, Natalia azt
felelte, hogy folyamatosan figyeli az összes embert, aki Vladnál lakik,
hogy meggyőződjön róla, elég egészségesek-e ahhoz, hogy ennyi
vámpírt tápláljanak, ráadásul a kínzásoknál is segédkezik, mert ért a
neuromuszkuláris manipulációhoz.
Kellett nekem kérdeznem.
Miután elment, apa és Gretchen visszajöttek hozzám. Bocsánatot
kértem tőlük, amiért Vlad belenyúlt az agyukba, ami egy cseppet sem
csillapította le az apámat. Gretchent viszont fura mód sokkal jobban
lenyűgözte a dolog, mint amennyire dühítette.
– Nem akartam elmenni, de a lábam magától kivitt a szobából.
Rávehetett volna, amire csak akar, igaz?
– Igen – feleltem, és nem tetszett, ahogy apám vonásai
megkeményedtek, mintha üveget nyelt volna. Azután motyogott
valamit a bajsza alatt. Az újsütetű szupererőm nélkül biztosan nem
hallottam volna, mit mond.
– Nem, engem nem irányít. Először is, a rengeteg vámpírvértől,
amit iszom, úgyis immunis lennék rá. Aztán meg, ha megtenné, nem
szakítottunk volna, mert elhitette volna velem, hogy repesek az afeletti
örömtől, amerre a kapcsolatunk halad.
Az apám rám meresztette a szemét, és a hitetlenség helyét
gyanakvás vette át a pillantásában.
– Az, hogy hallottad, amit mondtam, csak azt bizonyítja, milyen
veszélyes ez a férfi. Megfoszt az emberi mivoltodtól. Életed
legbölcsebb döntése volt, hogy elhagytad.
Gretchen megvonta a vállát.
 – Azután, hogy láttam, hogy viselkedett, amikor Leila majdnem
meghalt, kezdem érteni, mit eszik benne. – Azután megkeményedett a
hangja. – De Leila, komolyan. Ez már a második alkalom.
Elöntött a bűntudat, így lehunytam a szememet. Igen, Gretchen-
nek másodszorra kellett látnia, hogy a halál szélén táncolok, de ez most
baleset volt, nem úgy, mint az öngyilkossági kísérletem tizenhat éves
koromban.
Ettől még ugyanakkora fájdalmat okozott. A balesetem sok
szempontból ugyanannyira megviselte Gretchent, mint engem, de ő
még az előnyeiből sem részesült.
– Ne haragudj! – nyitottam ki a szememet.
Megvonta a vállát, és úgy tett, mintha nem is érdekelné.
– Írasd hozzá a pasiddal a pszichológus díját a számlámhoz.
– Nem fogadhatsz el attól az alaktól semmit, és már nem a pasija –
csendítette meg az alezredesi hanghordozását apám. Ez általában
azonnali engedelmességet váltott ki Gretchenből, de most egyszerűen
lepergett róla.
– Dehogynem fogadok. És ha annyira nem a pasija, akkor ezt
valakinek vele is közölnie kéne. Te is láttad, hogy kiakadt, amikor
Leila majdnem meghalt. Aztán mozdulni sem volt hajlandó az ágyától,
amíg magához nem tért.
– Vlad végig itt maradt mellettem három napon át? – kérdeztem
döbbenten.
Gretchen bólintott.
– Mint azok a vízköpők odakinn.
Az apám úgy nézett Gretchenre, hogy ha bárki másra meresztette
volna így a szemét, azt hiszem, menten behúz neki.
– Elég legyen! – szűrte a fogai között.
– Nem, nem elég – feleltem élesen. – Nincs jogod elhallgattatni,
csak mert nem tetszik az igazság. Mindegy, milyen gondjaink adódtak
a múltban Vladdal, legrosszabb esetben is lojális barát, aki
megmentette az életemet, sőt, a tiédet és Gretchenét is több
alkalommal, úgyhogy ahogy anyu mondogatta, ha nem tudsz valami
kedveset mondani…
Akkor fogd be a szád – fejeztem be a gondolatot kemény
arckifejezésemmel.
Apám felemelkedett, a száját annyira összeszorította, hogy egy
vékony, feszes vonalnak látszott, majd az ajtó felé bicegett.
 – Örülök, hogy jobban vagy, de nem akarom, hogy a húgodat is
elcsábítsa ez az élőhalott alvilág, mert ez bizony az, akármilyen
gúnyába öltözteted is.
Nem válaszoltam, mert a dühtől még valami olyasmit mondtam
volna, amit később megbánok. Nem én kértem azokat a képességeket,
amik miatt vonzottam az élőhalott emberrablókat, és folyton veszélybe
sodortam a családomat, mert remek csalit szolgáltattak a rosszfiúknak.
Ezt apám is tudta, mégis engem okolt.
Gretchen megvárta, hogy kimenjen, mielőtt ő is megszólalt:
– Hű! Ez szemét volt tőle.
Kivételesen tökéletesen egyetértettem a húgommal.
 25. fejezet
GRETCHEN SEGÍTSÉGÉVEL LETUSOLTAM, és boldogan mostam le
magamról az emlékét annak, hogy az elmúlt három napban megjártam
a kómát és a halált. Aztán ettem egy tál levest, és szundítottam kicsit.
Dr. Romanov újabb vizsgálatára ébredtem, és Sandra, Joe meg a többi
ember is meglátogatott, akikkel összebarátkoztam. Este újra beállított
hozzám Gretchen és Marty. Még apa is benézett, és hozott könyveket,
hogy legyen mit csinálnom azon kívül, hogy figyelem, ahogy csöpög
az infúzió, de az, akit a legjobban akartam látni, nem jelent meg.
Másnap reggel dr. Romanov kijelentette, hogy már elég jól
vagyok, hogy elhagyjam a betegszobát. Repestem az örömtől. Lehet,
hogy a testemet meggyógyította a sóval és vámpírvérrel dúsított
infúzió, de a túlérzékeny elmémre pokoli hatással volt, hogy be voltam
zárva egy ablaktalan, apró szobába. Miért nem jött vissza Vlad?
Három napot virrasztott mellettem, amikor kómában voltam, de most,
hogy felgyógyultam, már egy kósza integetésre sem méltat?
Talán csak amiatt aggódott, hogy elveszíti a pszichikai fegyverét –
gonoszkodott a belső hangom. Most, hogy jobban vagy, nincs oka
keresni a társaságod, amíg nem akar tőled valamit.
Pofa be! – csattantam fel gondolatban.
Amióta visszatértem, Vlad nem kért meg rá, hogy használjam a
képességemet. Igaz, időm nagy részét öntudatlanul töltöttem, de ez
még nem jelenti azt, hogy csak a képességem érdekli. A gonosz kis
belső hangom annyi mérget suttog, amennyit csak akar. Nem tudta
elnyomni a tényt, hogy Vlad és köztem még mindig parázslik valami.
Szándékomban állt kideríteni, hogy akkor mégis miért került az elmúlt
huszonnégy órában.
Amikor elhagytam a kórtermet, egyenesen a hálószobámba
mentem és letusoltam, miután a bennem felgyülemlett elektromosságot
beleeresztettem a villámhárítóba, amit Vlad állíttatott fel az ablakom
előtt. Majd az antik ruhásszekrényhez léptem, kinyitottam az ajtót,
és… elkerekedett a szemem.
Üresen állt. Egyetlen vállfa sem maradt benne. A komódokhoz
mentem, és egyre növekvő hitetlenséggel egyenként nyitogattam ki
őket.
Az utolsó cérnaszálig eltűnt minden. Ha nem lett volna törülköző
és fürdőköpeny a zuhany mellett, teljesen meztelen lettem volna.
Szorosabbra húztam a köpenyt a derekamon, és megrángattam az
ajtó mellett lógó csengőzsinórt. Pár perc múlva megjelent az Oscar
nevű, albínó külsejű vámpír.
– Miben segíthetek? – kérdezte meghajolva.
– Maga tudja, mi történt a ruhákkal, amik ebben a szobában
voltak?
– Igen.
Csak vártam, de amikor nem szólt semmit, fogcsikorgatva újra
próbálkoztam.
– És azért nincsenek már itt, mert?
Lassan pislogott.
– Mert ön nem marad itt tovább.
Hogy mi van?
– Valóban? – kérdeztem arra az esetre, ha rövid időre megint
kómába zuhantam volna, és esetleg rosszul értettem, amit mondott.
– Úgy van – hajolt meg ismét.
Vlad kirúg engem? Persze értettem, hogy dühös, amiért
túlhasználtam az erőmet, de nem hittem volna, hogy ilyen drasztikus
lépésre szánja el magát.
Én megmondtam, hogy nem érdekled – károgott a belső hangom.
Bekaphatod – ordítottam vissza neki.
– Hol van most Vlad? – kérdeztem, és közben reméltem, hogy
csak a túl érzékeny hallásom miatt hangzik a kérdésem visításnak.
– A szobájában.
Elhúztam Oscar mellett, és épp csak odavetettem, hogy
„köszönöm”, mielőtt továbbmasíroztam volna a lépcső felé. Felfelé
kézzel összefogtam a fürdőköpenyem elejét, nehogy villantsak.
Senki nem ment el mellettem a lépcsőn. A negyedik emeleti,
hosszú előszoba is üresen állt. Balra indultam az elágazásnál, és
lélekben készültem a veszekedésre. Nem hagyom, hogy Vlad ezt tegye.
Ahhoz túl sok befejezetlen ügyünk van.
 Kopogás nélkül léptem be a szobájába. Sosem zárta az ajtót,
valószínűleg azért, mert aki engedély nélkül lépett be, a fejével
játszott. De én már meghaltam egyszer ezen a héten, úgyhogy ez már
nem oszt, nem szoroz.
– Beszélnünk kell – mondtam.
Szerencsére a lámpák égtek, úgyhogy valószínűleg ébren volt.
Igaz, hogy elszántam magam, hogy lerendezem a dolgot, de Vlad nem
volt könnyű eset, amikor frissen ébredt. Becsuktam magam mögött az
ajtót, és a pillantásom körbefutott a szobán. A szobája négy külön kis
szekcióból állt: volt benne egy minikönyvtár, ahogy én neveztem azt a
részt, amit egy kanapé és faltól falig könyvespolcok töltöttek ki; volt
ott egy hálókamra; egy fürdőszoba; és végül az öltözőszobája.
Vlad innen került elő viharfelhő-színű nadrágban és zakóban.
Nyersselyem inge alig pár árnyalattal volt halványabb, akárcsak a
vastagabb, hosszú selyemsál, ami lezser eleganciával ölelte körül a
nyakát. Nyilván azelőtt rontottam rá, hogy befejezhette volna az
öltözési, mert mezítláb volt, amitől csak még halkabban közeledett,
mint általában.
Felemeltem a kezem, hogy megállítsam.
– Mielőtt bármit is szólsz, hallgass meg!
Nem vártam meg, hogy beleegyezik-e vagy sem, azonnal
nekilendültem:
– Ismerlek, ismerem az igazi lényedet, és lehet, hogy nem értek
egyet mindennel, mert mesterdiplomád van középkori kínzásokból,
arról nem is beszélve, milyen nehezedre esik beismerni az érzéseidet,
amik komolyabbak, mint a törődés vagy a vágy, amit mifelénk úgy
neveznek, hogy félsz az elköteleződéstől – mély levegőt vettem a
következő rész előtt –, de én akkor is szeretlek, Vlad. Téged, a
sárkányt, nem a képzeletbeli lovagot, és nem hagyom, hogy kidobj,
mert szerintem… szerintem te is szeretsz engem.
Teljesen kifulladtam a sok szótól, vagy inkább a kevés oxigéntől,
ami közöttük a tüdőmbe jutott. A nem annyira ékesszóló, de legalább
hatásos kis beszédem alatt Vlad egyre közelebb lépett hozzam. A
fahéj, fűszerek és füst illata az orromba kúszott. Ez lehetett a
természetes illata, amit nem éreztem azelőtt, hogy a szaglásom szintet
lépett volna.
Néztem őt, és közben azt kívántam, bár én is tudnék olvasni a
gondolatokban, mert az arckifejezése semmit nem árult el. Csak annyit
tudtam meg abból, hogy az arcát vizslattam, hogy a borostája ismét a
nyolcórás hosszában van, és olvadtrézszínű szemet smaragdok
pettyezik.
– Igazad van – felelte végül. A hangja tele volt olyan érzésekkel,
amiket nem tudtam megnevezni.
– Mivel kapcsolatban? Hogy sokat tudsz a kínzásokról, hogy félsz
az elköteleződéstől, vagy a másik?
A mosolya egyszerre volt szívfájdító és ijesztő, mint amikor
megkorbácsolnak, és hirtelen rájössz, hogy élvezed a fájdalmat. Nem
bírtam gátat szabni a reszketésnek, ami végigfutott rajtam, ahogy
ránéztem a férfira, aki még mindig veszélyes markában tartotta a
szívemet.
– Mindegyikkel kapcsolatban.
Miközben beszélt, megragadott, egyik keze a hajamba túrt, a
másik végignyúlt a hátamon. A belőle áradó forróság semmi volt
ahhoz képest, amit az ajka ontott, ahogy a nyakamra feszítette.
– Tudod, mi történt, amikor utoljára szerettem valakit? – dörmögte
a bőrömbe olyan visszafogott erőszakkal, hogy a reszketés lassan
remegésbe fordult. Bólintottam.
– Nem, nem tudod – harsant az újabb halálos mordulás. – Csak azt
tudod, hogyan halt meg. Hát elmondom, hogyan élt: félelemben. A
tetteim halálra rémítették, úgy, ahogy téged is. Az ellenségeim fel
akarták használni, ahogyan téged is. Úgyhogy nem csak egy rohamozó
hadsereg miatt vetette le magát a tetőről. Hanem miattam.
Ezt mind úgy mondta el, hogy az agyara a torkomnak feszült,
mintha be akarta volna bizonyítani, milyen veszélyes lesz mellette az
életem. Válasz gyanánt a kezem elindult felfelé, körülfogva a nyakát.
Egyesével húztam le a kesztyűm ujjait. Azután a hajába túrtam, és
hagytam, hogy az áram átjárja, miközben közelebb húztam a
nyakamhoz.
– Én nem ő vagyok.
Örültem, hogy a szavaim szinte vibrálnak az indulattól. Azt
akartam, hogy ne csak hallja őket, hanem érezze is.
– Te vagy a legijesztőbb férfi, akivel valaha találkoztam, de nem
félek tőled. Ami az ellenségeidet illeti, jöjjenek csak! Eddig is túléltem
őket, ezután is túl fogom.
A nevetése csiklandozta a nyakamat – forró volt, érdes, és
selymesebb, mint az anyag, ami a testét fedte. Aztán felemelte a fejét,
és a pillantása úgy ejtett rabul, mintha megbűvölt volna.
– Pedig félned kéne. Nagyon is. Korábban azt mondtam, hogy ha
véget akarnál vetni a kapcsolatunknak, akkor elengednélek, de Leila –
mélyült el a hangja hazudtam.
 26. fejezet
A SZAVAI FENYEGETÉSNEK HANGZOTTAK, de nekem akkor is mosoly
csiklandozta a számat.
– Ezek szerint már nem akarsz kidobni?
Megfordult, és az öltözőszobája bejárata felé pillantott.
– Nézz be!
Kérdő pillantással mentem a szekrényhez. Igen, még mindig
akkora volt, mint az a lakókocsi, amiben Martyval élek, és igen, még
mindig azt gondoltam, hogy az automatizált rendszer, amit egy
kapcsoló működtetett, és a ruháit forgatta, nagyon király. Mégis mit
akarhatott mutat…
Ahogy mélyen beszívtam a levegőt, ő hozzám húzódott, és hátulról
átkarolt.
– Ez választ ad a kérdésedre?
De még mennyire! Teljesen félreértettem, amikor Oscar azt
mondta, hogy: „Ön nem marad itt tovább.” Azt hittem, Vlad házára
gondolt. Pedig ő úgy értette, hogy a szobában. Minden ruhám, amit a
szekrényben és a komódokban tartottam, ott volt az öltözőszobában.
Még a melltartóim is, amik most Vlad nyakkendőinek a helyét
foglalták el.
Még akkor sem tartottam itt egyetlen holmimat sem, amikor itt
éltem, és a barátnője voltam. A szomszédos hálószobában volt
mindenem, ahol időnként aludtam. Vlad ennél világosabban ki sem
fejezhette volna, hogy vissza akar kapni, de ahogy mindig, most is azt
hitte, csak azért, mert akar valamit, már rögtön birtokolja is.
Ha meg akarjuk oldani a gondjainkat, akkor ennek véget kell
vetnie.
Megfordultam, és igyekeztem féken tartani örvénylő érzelmeimet.
– Nem hozhatod át az összes holmimat a szobádba a
megkérdezésem nélkül. Mi van, ha nem akarom ennyire elsietni a
dolgokat?
Egy horkanás szakadt fel belőle.
– Majdnem meghaltál, hogy bebizonyítsd nekem, hogy engem
szeretsz, és szerinted ez a túlzás?
Felszegtem az államat.
– A szerelemhez csak egy ember kell, de ahhoz, hogy egy
kapcsolat működjön, már kettő. Ha meg akarjuk próbálni újra, akkor
nem állhatsz úgy hozzá, hogy minden úgy lesz, ahogy akarod, vagy
viszlát, Vlad.
A keze lesiklott a karomon, és közben úgy nézett rám, hogy attól
heves kiáltások és acélról lecsurgó vér jutott eszembe. Az egyszerű
birtoklási vágy ehhez képest semmiség.
– Én nem akarok megpróbálni semmit. Azt akarom, hogy gyere
hozzám.
Azt hittem, leptek már meg életemben, de most megértettem, mit
jelent valójában a szó. Másodpercekig azt hittem, rosszul értettem,
amit mondott.
Vlad mosolyában egy cseppnyi vadság bujkált.
– A szerelem szörnyű gyengeség. Tökéletes célpontot nyújt az
ellenségeidnek, és óvatlanná tesz… jó esetben.
A keze tovább cirógatott a derekam felé, a forróságát alig
tompította a köpenyem vékony anyaga.
– Rosszabb esetben – folytatta, és a hangja egyre durvább lett – el
is pusztíthat. Nem akartam újra kitenni magamat ennek, úgyhogy
valóban nem engedtelek közel magamhoz. Még azt is hagytam, hogy
elmenj, hogy bizonyítsam magamnak, te sem jelentesz többet, mint
bármelyik előző szeretőm. Aztán Martin felhívott, és azt mondta,
megöltek.
Fájdalmasan erősen szorított meg, mielőtt elengedett, és a keze
ökölbe szorítva hullott a törzse mellé.
– Akkor semmi más nem érdekelt. Sem az, hogy elpusztítsam az
ellenségemet, sem az, hogy megvédjem az embereimet, vagy hogy
milyen bosszantó volt, hogy azt akartad, modern férfiként viselkedjek,
mintha le tudnék rázni magamról majd’ fél évezrednyi életet, mert te
úgy kívánod.
Az utolsó megjegyzés nem volt igazságos, de ezt majd később
felhozom.
 – Aztán elmentem a halottasházba, és láttam, hogy a csontok nem
a tiéid, és újra meghallottam a hangodat a fejemben – lehunyta a
szemét –, és megint csak nem számított többé semmi más.
A szája fintorba húzódott, és kinyitotta a szemét.
– Aztán persze rájöttem, hogy Maximusszal szöktél el, mert azt
hitted, hogy én akartalak megölni. És ez felbőszített, de eldöntöttem,
hogy megtalállak. És amikor sikerült, egy cseppet sem bosszantottál
kevésbé, mint előtte, mégis, az elmúlt pár napban ráébredtem, hogy
már túl késő.
Vlad a keze közé fogta az arcomat, és olyan hevesen pillantott le
rám, hogy a szívverésem feldübörgött, mint egy ütvefúró.
– Szeretlek, Leila, és semmi más nem számít.
Sosem gondoltam volna, hogy a boldogságot fizikailag is érezni
lehet, de nem csupán képzeltem azt a hullámot, ami elöntött tetőtől
talpig. A torkom összeszorult, a mellkasom felduzzadt, az ujjaim
bizseregtek. Közben pedig valami, ami régóta törött volt a lelkemben,
a helyére kattant, és bár nem történt semmi fizikailag, ugyanolyan
valóságosnak éreztem – és ugyanolyan erőteljesnek.
– Én is szeretlek, Vlad.
Mondtam volna még mást is, de az ajka olyan szenvedélyes
csókban forrt az enyémre, hogy nem kaptam levegőt. Még
gondolkodni is nehezemre esett, csak az a kusza mantra örvénylett a
fejemben, hogy szeretlekakarlakkellesz!
Felemelte a kezét, és el sem akartam hinni, de megállított, amikor
elkezdtem kigombolni az ingét.
– Arra nincs idő – motyogta.
Hitetlenkedve kérdeztem.
– Fontosabb dolgod van?
Nekem nem volt. Ami azt illeti, ha ennél is keményebbek lettek
volna a mellbimbóim, elszakadt volna a köpeny ott, ahol az anyag
hozzájuk dörgölődött.
Úgy nézett le rám, mintha nem lenne biztos a dolgában, de végül
nyers morgás szakadt fel belőle.
– Nem fontosabb, de mindketten elfoglaltak leszünk az esti
szertartásig.
– Szertartás?
Milyen szertartás?
A mosoly, amit rám villantott, egyszerre volt jókedvű és állatias.
 – Az esküvői szertartásunk.
Egy tünékeny pillanatig az futott át a fejemen, hogy ez az egész
csak egy álom.
Annak kellett lennie, mert nem mondhatta komolyan, hogy ma este
összeházasodunk.
– Ebbe nem egyeztem bele.
A mosolya eltűnt.
– Nemet mondasz?
– Nem. Mármint nem mondok nemet, csak érted, nem…
Tudtam, hogy semmi értelme annak, amit gagyogok, de az
elmémben boldogság, döbbenet és hitetlenség küzdött egymással.
Eközben az agyam racionális fele kiabált velem, hogy: Szedd már
össze magad, Leila! Ha ennél is zavartabb lennék, a következő
pillanatban mágikusan átalakulnék egy tizenkilencedik századi vidéki
kisasszonnyá, aki magát legyezgetve azt susogja: „Ez az egész olyan
váratlanul történt!”
Gondolatban megráztam magamat, és újból nekifutottam:
– Tudom, hogy a gyűrűvel kapcsolatos félreértésünk vezetett a
szakításunkhoz, de ahogy akkor is mondtam, nem azért, mert szerettem
volna, hogy megkérd a kezemet. Hanem azért, mert nem akartál közel
engedni…
Felnevetett, és ettől elakadt a szavam, mert ez nem a szokásos
érzéki kacagása volt, sem a megvető kigúnyollak-mert-annyival-
feletted-állok nevetése. Ez valami új volt, és ha fel kellett volna
címkéznem, a Most már nyakig benne vagy feliratot akasztanám rá.
– Mit gondoltál, mi fog történni, amikor ráébredek, hogy
szerelmes vagyok beléd? Majd tovább randevúzgatunk? Eljegyezlek
csak úgy?
A következő kacagásától kivert a libabőr, hiába éreztem a teste
melegét. Aztán a nevetése elhalt, és lehajolt hozzám, amíg az ajka már
csak milliméterekre volt az enyémtől.
– Mintha megelégednék bármi kevesebbel, mint hogy teljes
egészében a magamévá teszlek olyan hamar, ahogyan csak lehet.
Olyan közel volt, hogy a vonásai elmosódtak, de a tekintete még
sosem ragyogott fényesebben.
Lehunytam a szememet, de nem használt. Csukott szemhéjamon át
is ugyanolyan fényesnek láttam.
 – A tiéd vagyok – suttogtam, és ez nem üres kijelentés volt.
Hanem ígéret.
Miközben beszéltem, hozzásimultam. Többet akartam érezni
belőle, mint a kezét. Pár forró pillanatig hagyta magát, olyan hevesen
csókolt, hogy a térdem összecsuklott. De amikor ismét elkezdtem
kigombolni az ingét, elhúzódott, és az ajka érzéki, gonosz mosolyba
kunkorodott.
– Addig nem, amíg hozzám nem jössz.
Eltátottam a számat.
– A szexszel zsarolsz?
A mosolya kiszélesedett.
– Ki mondta, hogy tisztességesen fogok játszani?
A szám sarka megrándult, de túl komoly volt ez a téma ahhoz,
hogy elvicceljük.
– Hozzád akarok menni, Vlad. A ma még túl korai, de…
– Miért?
A kérdést nem fűszerezte humor. Végre ráébredtem, hogy teljesen
komolyan beszél, és a tizenkilencedik századi kisasszony felszínre tört:
– Mert ez az egész olyan váratlanul történt!
A kifakadásom után, amit még Scarlett O’Hara is rosszallóan
nézett volna, megpróbáltam értelmesebben is megmagyarázni a dolgot:
– Szeretném, ha az esküvőnk különleges lenne. Nincsen ruhám,
neked nincsen vőfélyed, és virágok helyett karóba húzott hullák
díszítik a verandát.
– A virágok már úton vannak, és a vőfélyem is, három varrónő áll
készenlétben, hogy olyan ruhát készítsen neked, amilyet csak akarsz,
és leszedettem a hullákat – felelte azonnal.
Ha varrónőket szerzett, és már érkezőben voltak a virágok és a
vőfély, akkor nemcsak hogy komolyan gondolta, hogy ma este el akar
venni. Egyenesen megtervezte.
Eszméletlen kötélhúzás zajlott a fejemben. Szerettem Vladot, és
vele akartam tölteni az életem hátralevő részét; ehhez semmi kétség
nem fért. Az arroganciája és az összetett jelleme biztos, hogy az
őrületbe fog kergetni, ehhez sem fért semmi kétség. Ezen változtatna
bármit is a hosszú jegyesség? Nem, de nem véletlenül mondják, hogy
„rövid jegyesség, hosszú szenvedés”…
– Mondtam már, hogy felénk szokás a jegyajándék intézménye? –
kérdezte csevegő hangnemben, és a szeme összeszűkült, ahogy
belehallgatott a gondolataimba. – Ha esetleg nem tudnád, mi az, a
jegyajándékot a vőlegény adja az új feleségének – folytatta. – Az
ajándéknak tükröznie kell, milyen értékes számára a menyasszonya.
Mivel te bármit megérsz nekem, mindegy, mit kérsz, ha hatalmamban
áll, akkor megadom.
Megmerevedtem, amikor hallottam a magyarázatát, mert
bosszantott, hogy Vlad azt hiszi, a pénzével legyűrheti az aggályaimat.
De utolsó simogató szavai olyan fényesen ragyogtak fel, mint az alma,
amivel a kígyó csábítgatta Évát. Mégis mit gondolt, mit akarok?
Szeretett engem – ez volt a legnagyobb vágyam, és nem emlékszem,
hogy valaha is a „Material Girl”-t énekeltem volna a közelében…
Levontam a következtetést. Bármit megad, ami a hatalmában áll.
Te KÖNYÖRTELENÜL ördögi fickó – gondoltam egyszerre döbbenten
és csodálattal.
– Hadd találjam ki! Addig nem adsz jegyajándékot, amíg hozzád
nem megyek?
Ravasz mosoly kúszott az ajkára.
– Úgy van.
– Tényleg nem játszol tisztességesen, ha akarsz valamit –
szusszantam.
A szeme felragyogott.
– Még nem láttál semmit.
Egyszerre volt ez ígéret és fenyegetés. Akárcsak a döntés, ami
előtt álltam, ami ugyanúgy kínálta a hihetetlen boldogság ígéretét, mint
a helyrehozhatatlan csalódás lehetőségét.
– Azt mondtad, feleségül akarsz venni – szóltam a rengeteg
felszakadó érzelemtől reszelős hangon –, de nem kérted meg a
kezemet.
Talán észre sem vette. Számára a kettő között nem volt nagy
különbség, és ez jól példázta a legtöbb gondot a kapcsolatunkban.
Látod? Nem mehetsz hozzá se ma este, se máskor. Soha nem lenne
jövőtök! – csattant fel a belső hangom.
Vlad engem figyelt, és a rézszín felfalta a pillantását, amíg végül
egy csepp smaragd ragyogás sem maradt benne. Aztán ugyanazzal az
egyszerre kihívó és hívogató pillantással ereszkedett fél térdre előttem.
– Leila Dalton, egyetlen igaz szerelmem, megtisztelnél azzal, hogy
a feleségem leszel?
 Lehet, hogy végre térdre kényszerítettem Vladot, de sok
tekintetben sosem fog meghajolni előttem. Ezt olyan biztosan tudtam,
mint azt, hogy mindig szeretni fogom, és így nem felelhettem mást:
– Igen, Vlad, igen, a feleséged leszek. Ma este.
A gyűlölt belső hangom még sosem adott jó tanácsot. Miért pont
most kezdtem volna hallgatni rá?
 27. fejezet
VÉGRE MEGÉRTETTEM, miért volt olyan elfoglalt Vlad előző nap, hogy
nem volt ideje meglátogatni: az esküvőnket készítette elő, amiről én
nem is tudtam. Nem viccelt a varrónőkkel, a virágokkal meg a többivel
kapcsolatban. A személyzetből alig látszott valami, olyan sebességgel
tüsténkedtek, elrendezték a díszeket, a konyha körüli káoszból
kiindulva egy hadseregnek elegendő mennyiségű ételt készítettek, és
annyi gyertyát tettek ki, hogy a környékbeli falvakban nemsoká
viaszhiány lesz. A korábbi hűvösséggel szemben Vlad emberei most
mind csupa mosoly voltak, és úgy éreztem, ha még egy ember
meghajol előttem, magától kinő a tiara a fejemen.
De mielőtt még kiválasztottam volna a ruhámat vagy bármi mást a
sürgősségi listámon, beszélnem kellett a családommal. Az egész
családommal, még azzal a vámpírral is, aki biológiailag nem volt a
rokonom.
Vlad mellettem ült a gobelinszobában. A hatalmas fal
¡szőnyegekbe a középkori élet, csaták és a természet képeit szőtték. A
kazettás mennyezet dobozaiba a szőtteseket tükröző jeleneteket véstek.
Az egész lenyűgöző hatást váltott ki, de nem hiszem, hogy az apám
éppen képes volt értékelni. Ugyanazzal a rettenettel nézett rám, amit
elítéltek arcán látni a kivégzésük előtt.
– Hozzámész ma este?
Gretchen kivételesen udvariasabb volt.
– Ez megmagyarázza, miért rohangászik mindenki úgy, mintha
égne a talpa.
Marty arca óvatosan üres volt, de a pillantása úgy táncolt köztem
és Vlad között, hogy azt nehéz volt az öröm jelének tekinteni.
– Mire a sietség? – kérdezte Gretchen, majd a hasamra pillantott. –
Ugye nem vagy terhes?
– A vámpírok nem tudnak teherbe ejteni embereket – feleltem.
 Az apám arcán megkönnyebbülés suhant át, de engem nem rázott
meg a tény különösebben. Tinédzser korom óta tudtam, hogy nem
lehet gyerekem. Egy baba sem élné túl a magasfeszültségű testemet.
Azután az apám vonásai megkeményedtek.
– Remélem, nem várod, hogy áldásomat adjam erre a katasztrofális
ballépésre.
A szavait nekem címezte, mégis Vlad válaszolt:
– Nem sérteném meg azzal, hogy ilyet kérek. Mindketten tudjuk,
hogy helyteleníti, és mindketten tudjuk, hogy engem ez nem érdekel.
Csakis Leila véleménye a fontos, és ő igent mondott.
Az apám látványos pillantást vetett az asztalon pihenő ezüsttálca
tartalmára. Vlad bűbájos mosolyt villantott rá.
– Nem sikerülne.
Egy pillanatig nem értettem, mire gondol, azután eltátottam a
számat.
– Apa, ugye nem akartad leszúrni a vőlegényemet egy ezüstkéssel?
Marty az apámhoz ugrott.
– Hugh, kérem, nyugodjon meg – motyogta, közben ideges
pillantásokat vetett Vlad felé. – Menjünk, sétáljunk egyet, jó?
– Nincs rá szükség, nem ölöm meg – felelte Vlad olyan
hangsúllyal, ahogy az emberek az időjárásról szoktak csevegni.
– Ez nagyon beteg – dörmögte Gretchen. – Drakula lesz a
sógorom.
Nem is figyeltem rá, még mindig apámat néztem.
– Nem vártam, hogy boldog leszel a hírtől, de azt igen, hogy nem
mész át öldöklőbe. Elfelejtetted, hogy évekig egy vámpírral laktam?
Nem különböznek tőlünk olyan sokban.
– Azt hiszed, az a bajom, hogy vámpír? – csattant fel az apám. –
Ha Martyhoz akarnál hozzámenni, áldásomat adnám rá, mert ő jó
ember. Ő viszont – bökött az ujjával Vlad felé – nem az.
Felsóhajtottam.
– Láttad a hullákat a pázsiton, mi?
Az apám felhorkant.
– Mintha azelőtt nem tudtam volna. Megmondtam, Leila, jól értek
az emberekhez, és kétség sem fér hozzá, hogy Vlad a legerőszakosabb
férfi, akivel valaha találkoztam.
– Igaza van.
 Vlad ugyanolyan nyugodtan ült, és a derűs mosoly sem tűnt el az
arcáról. Gretchen és Marty felé intett.
– Ti mindketten belenyugodtatok az esküvőnk hírébe, úgyhogy
hagyjatok kicsit magunkra minket.
Gretchen felállt, és féloldalasan a kezemre pillantott.
– Még mindig nincs gyémántgyűrűd. Ez történik, ha túl könnyen
adod magad, tesó.
Csak a szememet forgattam.
– Ha szeretnél segíteni megtervezni a ruhát, találkozzunk a
könyvtárban egy fél óra múlva.
Marty hosszan nézett rám.
– Remélem, tudod, mit csinálsz, kölyök – mondta, aztán követte
Gretchent kifelé a szobából.
Visszapillantottam Vladra, és megállapítottam, hogy ő és az apám
éppen farkasszemet néznek egymással. Vlad szeme a szokásos mély
rézszínben játszott, de Hugh Daltonnak még a vámpírerők bevetése
nélkül sem volt esélye.
– Apa, tudom, hogy megvan a véleményed Vladról, de ha
megismered, biztosra veszem, hogy… – kezdtem, de Vlad kuncogása
belém fojtotta a szót.
– Az nem fog segíteni, mert igaza van. Erőszakos ember vagyok,
mindig is az voltam. Nézd, amikor feleannyi idős voltam, mint ő, és
még bőven ember, meghívtam a környékbeli nemeseket egy lakomára,
és mindet lemészároltam, miközben a sült még ott lógott a szájukban.
Jó kis este volt.
– Túl sok infó – motyogtam.
Nem figyelt rám, egyenesen apám szúrós kék szemébe nézett.
– De egy valamit nem tud rólam: sosem vagyok ok nélkül
erőszakos. Azok a nemesek elárulták az apámat, ami miatt őt
megvakították, és élve eltemették. Néhányuk maga dobta rá a földet a
sírjára, mégis félelem nélkül lépték át a házam küszöbét, mert
alábecsültek engem. Ön nem teszi, és ez egyike annak a két oknak,
amiért tisztelem önt.
Azzal előredőlt, és a mosolya elhalványult.
– A másik ok a hűsége. Látta a vagyonomat és a hatalmamat, és
meg sem fordult a fejében, hogy felhasználja a lányait, csak hogy a
közelébe férkőzzön.
 – Ennek semmi köze a hűséghez. Ez azért van, mert apa vagyok –
csikorgatta a fogát az apám.
– Az én apám eladott engem és az öcsémet a legnagyobb
ellenségének a politikai biztonságért cserébe – felelte Vlad egyenesen.
– És az azóta eltelt századokban ennél sokkal rosszabbat is láttam.
Nem az apaság miatt becsüli többre a lányait, mint a pénzt, a hatalmat
vagy a lába gyógyulását, amit szintén megadhatnék magának. Hanem a
hűség miatt, amit úgy hiszem, most még fontosabbnak tart, hogy
egyszer már elárulta.
Nem tudtam eldönteni, mi döbbent meg jobban – hogy Vlad meg
tudná gyógyítani az apám rossz lábát, vagy hogy felemlegette a
korábbi félrelépését. Vlad azért tudott róla, mert én még mindig
magamban hordoztam a bűntudatot anyám halála miatt. Én szóltam
neki a gyanús levelekről, amiket apám táskájában találtam, mert dühös
voltam, hogy el kell költöznünk az edzőm közeléből, és apával
Németországba kell mennünk. Tizenhárom évesen jobban érdekelt,
hogy bejussak az olimpiai válogatottba, mint hogy összetöröm az
anyám szívét. Így kerültünk a nagynénémékhez, amikor elhagyta apát,
és ezért halt meg, amikor segíteni próbált nekem azután, hogy
megfogtam a leszakadt vezetéket.
Apámat is megdöbbentették a szavai, de azután felemelkedett, és a
botja végével Vlad felé bökött.
– Hogy merészeli!
A szavaiban harag remegett. Vlad még csak nem is pislogott.
– Azért merészelem, hogy ne legyenek közöttünk félreértések.
Mindaz vagyok, aminek gondol, de szeretem a lányát, és amit szeretek,
arra vigyázok minden erőszakosságommal, amiről nagyon jól
gondolja, hogy jócskán van bennem.
Vlad szavait mély csend követte.
Talán még a személyzet is megdermedt a nagy készülődés
közepette, mert a légy zümmögését is meghallottam volna a szomszéd
szobában. Az apám arca kemény maradt, miközben én vitába
bonyolódtam magammal.
Igazán kihagyhatta volna, hogy hány embert ölt meg…
De miért? Egy Google-kereséssel ki lehet deríteni.
Jó, de az nem volt szép, hogy felhozta apa félrelépését.
Na és, ha udvariatlan volt a vita közben? Karóba Húzó Vladról
beszélünk. Még jó, hogy nem egy hosszú karóval érvelt, mint általában.
 Igen, de nemsokára egy család lesznek…
Odafigyeltél te, amikor Vlad a saját családjáról beszélt? Odáig el
sem jutott, hogy az öccse többször megpróbálta megölni.
És így tovább. Menet közben úgy fest, Gollammá változtam.
De végül, másodpercekkel később annyit mondtam:
– Nem hibáztatlak, hogy feldúlt vagy, apa. Ha az én lányom
mondaná, hogy hozzá akar menni a sötétség halhatatlan hercegéhez, én
is kiakadnék. Nem kell örülnöd neki, nem kell beleegyezned sem, de
nem tudsz megállítani, és remélem… – Nyeltem egyet, hogy
megszabaduljak a gombóctól, ami hirtelen a torkomban nőtt. –
Remélem, ott leszel az esküvőmön.
Azután odaléptem hozzá, és arcon csókoltam, majd elhagytam a
szobát. Bárhogy döntsön is az apám, Gretchen vagy Marty, nekem el
kellett készülnöm az esküvőmre.
 28. fejezet
EGY BIZONYOS PONTON BIZTOS VOLTAM BENNE, hogy mindjárt
felébredek. Nem lehetek az a lány, akinek tündérkeresztanya-
gyorsasággal varrnak éppen gyönyörű, kézzel készült ruhát az
esküvőjére. Én az a lány voltam, aki elveszítette az anyukáját, mielőtt
még igazán megismerhette volna. Akinek összezúzták az álmait,
akinek a családja neheztelések tömegét őrizgette, aki nem érinthetett
meg senkit anélkül, hogy veszélybe sodorná az életét, és akit
fojtogatott a sötétség mások bűneitől, amiket a képessége miatt át
kellett élnie.
Ez a lány nem hasonlított arra, akit a tükörben láttam. A ruhámnak
krémszínű fűzője volt, ami a mellrészénél kereszteződött, hogy
kiemelje szerény domborulataimat. Alatta többrétegű sifonszoknyát
díszítettek csipkefürtök és apró gyöngyszemek. A csipkeboleró
szabadon hagyta a dekoltázsomat, de rásimult a nyakamra és a
vállaltira, majd pókhálófinoman fedte el a karomat. Egészen az ujjamig
ért, a hímzések rajza tökéletesen elrejtette a cikcakkos hegemet. A
hajamat feltűzték, gyémántdíszes csat ékesítette a kontyom alját, és
tartotta áttetsző fátylamat, amin további gyöngyök csillogtak. A fátyol
elülső része most hátra volt hajtva, ha igazítani kéne a sminkemen.
Nem, ez a lány nem úgy festett, mint aki valaha is magánytól,
elszigeteltségtől vagy vadidegenek rémtetteinek emlékeitől szenvedett.
Boldognak tűnt. Akár azt is mondhatták volna róla, hogy derűs. Csoda
hát, hogy nehezemre esett elfogadni, hogy magamat látom?
Gretchen jelent meg a tükörben.
– Eszedbe se jusson elsírni magad az eskü alatt! Tönkreteszed a
sminked.
A húgom megjegyzése kicsit visszarántott a valóságba a mesebeli
helyzetből, de nem bántam. Velem volt, pánt nélküli, ametisztszínű
szaténruhát viselt, ami kiemelte a természetes vonalait, amihez nekem
ügyes szabásra volt szükségem. Vállig érő fekete haját feltűzte, amitől
sokkal kifinomultabbnak tűnt, és a szemén a sötét smink messze
többnek mutatta huszonkét évesnél.
– Gyönyörű vagy – mondtam neki.
– Nem – felelte ellágyuló hangon. – Te vagy gyönyörű.
Aztán legnagyobb döbbenetemre megölelt. A hajspray és a
testápoló mögött megéreztem természetes citrom- és tengerillatát.
Beszívtam, és tudtam, hogy soha többé nem fogok tudni egyikre sem
úgy gondolni, hogy ne jutna eszembe róluk a húgom.
Egy horkanással engedett el.
– Te most megszagoltál engem?
Félénken bólintottam.
– Az a sok vér, amit Vladtól kaptam, nem csak a hallásomat
turbózta fel.
Még egy horkanás.
– Napról napra egyre furább vagy, tudod? – Majd körbepillantott,
de a három zseniális varrónő már elment. – És milyen szagom van? Itt
sehogy se lehet parfümhöz jutni, se könyörgéssel, se zsarolással, se
lopással.
Egy házban, ami tele van hiperaktív szaglással rendelkező
emberekkel? Nem csodálom. A parfüm olyan lenne a vámpíroknak,
mint a könnygáz.
– Jó az illatod – nyugtattam meg.
Kopogtattak.
Gretchen kinyitotta az ajtót, és megjelent Marty. Fekete
szmokingot viselt, amit valószínűleg most csináltak neki, mert sosem
volt szmokingja, ez viszont úgy állt rajta, mintha ráöntötték volna.
Bozontos pajeszát takarosan megnyírták, és sűrű, fekete haját
hátrafésülték, némi hetykeséget csempészve az elegáns külsejébe.
– Itt az idő – jelentette be, aztán végigmért. – Hűha, kölyök!
Mindkettőtök hűha! – tette hozzá sietve.
Megpördültem, hogy Marty láthassa az egész ruhámat, és közben
vigyáztam, el ne botoljak az uszályomban.
– Még mindig nem hiszem el, hogy Sinead, Frances és Bertrice hat
óra alatt készítette ezt a csodát. Azok a vámpírok olyan gyorsan
varrtak, hogy szinte lángra kapott a cérna.
A hangom elhalt, amikor valaki más is megjelent az ajtóban Marty
mögött. Hugh Dalton is szmokingot viselt, szürkésfekete haját frissen
vágták. A ráncok az arcán élesebbnek tűntek, de feszesen
összeszorított szájába némi lágyság költözött, amikor meglátott.
– Mindegy, mit gondolok erről az egészről, Leila, akkor is az én
lányom vagy, és nem sétálhatsz az oltárhoz egyedül.
Nagyot nyeltem. Gretchen rám sziszegett.
– A sminked!
Oldalba könyökölt, de az ő szeme is máshogy csillogott. Rég volt
már, hogy utoljára bármit is együtt csináltunk, egy családként.
Marty megfogta Gretchen karját.
– Gyere, szépségem! Megmutatom, hova kell menni.
A húgom még utoljára megigazította a haját, aztán dobott nekem
egy csókot.
– Majd találkozunk, tesó.
Azzal a párosuk eltűnt az ajtó mögött. Az apám még mindig rám
meredt. Aztán kieresztett egy mélyről jövő sóhajt.
– Biztos vagy benne, hogy ezt akarod?
– Biztos – feleltem határozottan.
Megfogta a karomat.
Új, elefántcsont-színű áramvezető kesztyűm csak a csuklómig ért,
így kapott egy kis ütést, de feszes mosoly mögé rejtette az
arcrándulást.
– Féltem tőle, hogy ezt fogod mondani.

A harmadik emeletet alig ismertem meg. A rendes bútorok eltűntek, és

a sötét falakat fehér selyem borította. Még több selyem lógott a
plafonról, amitől elegáns sátorhatása lett a helynek. A folyosón
virágokkal borították a fehér kő fáklyatartókat, közéjük pedig
kifényesített pajzsokat állítottak, amik felfogták és visszatükrözték a
lángot, arany ragyogást kölcsönözve a teremnek. Új, érzékenyebb
szaglásomnak köszönhetően éreztem, hogy a virágok illata elnehezíti
és édesre fűszerezi a levegőt. Közöttük sétálni olyan volt, mint átkelni
egy elvarázsolt alagúton.
Marty és Gretchen a főbejáraton át lépett be a bálterembe.
Apámmal követtük őket, és amikor megálltunk a küszöbön, a
felharsanó orgonaszótól elakadt a lélegzetem.
Nem a bálterem új külseje döbbentett meg, pedig a fehér
rózsaoszlopok alkotta folyosó és a hatalmas antik csillár, amin
gyertyák százai ragyogtak, az egész termet gótikus álomképpé
varázsolta. A felénk forduló arcok leptek meg. Volt ott vagy kétezer
ember, a fekete szmokingok tengerét csak helyenként törte meg nők
estélyi ruhájának egy-egy színes foltja.
Vlad meghívta az egész várost? – hitetlenkedtem.
De a gondolat elszállt, ahogy megpillantottam a vőlegényemet.
Vlad egy fehér emelvényen állt, vasindák egymásba kanyarodó ágai
nyúltak ernyőként méterekkel a feje fölé. Ő nem viselt szmokingot.
Jellemző, hogy nem akart beolvadni. Helyette ébenfekete zakójának
vállát vastag zsinórozás díszítette. Arra emlékeztetett, amit a királyok
viselnek a hivatalos ceremóniákon. Nyakig gombolódott, és a magas
gallér jól keretezte erős, éles állvonalát. A nadrágja is fekete volt, de a
vállára simuló palást, ami összegyűlt a lába körül, bíborvörös. A szélét
hermelinnel szegték, és fehérarany lánc tartotta a helyén, aminek a
közepéről arany- és gagátdíszes medál lógott, ami akkora volt, mint
Vlad ökle.
Röviden, fenségesen festett.
Az emelvényhez sétáltam, és alig vettem észre a vendégeket.
Szinte még az apám kezének az érintését sem éreztem. Vlad
hátrafésülte a haját, és így előtűnt finoman íves hajvonala. Sötét
hullámainak hiányától szikár vonásai, erős szemöldöke és magas
arccsontja csak még drámaibbnak hatott, és úgy éreztem, rézszínű
szeme egyenesen a lelkem mélyéig hatol.
Gyere hozzám! – parancsolta csendesen a pillantása. Azt hiszem,
ha akartam, se tudtam volna ellenállni.
Úgy ötméternyire voltam, amikor tűz kúszott fel a vasboltozatra,
és végigtáncolt a díszes indákon. Az apám megtorpant, a szorítása
erősödött, hogy visszatartson.
– Leila…
– Semmi baj – feleltem. Nem féltem a tűztől, ha Vlad a
közelemben volt.
Azzal hagytam, hogy a karom kicsusszanjon apám kezéből, és
egyedül tettem meg az utolsó lépéseket. A boltozat tovább lángolt, de
egyetlen szikra sem hullott le a földre. Mire felértem az emelvény
tetejére, és megfogtam Vlad kezét, a fém világosabb színt öltött a tűz
hevétől, míg a végén már úgy festett, mintha a félénk feszülő ernyő
folyékony aranyból lenne.
Ha azt mondanám, életem végéig emlékezni fogok erre a
pillanatra, az meg sem közelítené a valóságot.
 Annyira elkápráztatott a látvány, hogy másodpercekbe került
rájönnöm, hogy az emelvény túloldalán is lépcsők vannak. Egy szürke
hajú férfi mászott fel hozzánk, hosszú, fehér ruhában. Azután keresztet
vetett, majd kántálni kezdett valamit latinul. Amikor végzett, mindenki
közel egyszerre ült le. Ez az összhang megsúgta, hogy a vendégek java
nyilván vámpír.
Nem gondoltam, hogy ennyi barátod van! – futott át az agyamon,
mielőtt rájöttem volna, milyen furcsán hangzik ez.
Vlad szája megrándult.
Aztán a lelkész – vagy tiszteletes? – elkezdett angolul beszélni, és
végre én is megértettem.
— Kedves barátaim – mondta súlyos olasz akcentussal. – Azért
vagyunk itt, hogy tanúi legyünk annak, ahogy ez a férfi és ez a nő
összeköti életét a szent frigyben.
A képességeimnek köszönhetően sok esküvőt átéltem már. Sőt,
elég válást is ahhoz, hogy tudjam, hogy több mint ötven százalék az
esélye annak, hogy az eskü, amit tenni készülünk, becsődöl, de ez egy
cseppet sem ijesztett meg. Rosszabb esélyekkel is néztem már szembe,
és Vlad megérte a harcot.
Ezen elmosolyodott: mindentudóan, kihívóan, és ó, annyira
érzékien.
– Nincs szükség harcra – dörmögte. – Most már örökké együtt
leszünk. Ez az első szertartás csak arra szolgál, hogy ezt megmutassam
neked és mindenki másnak is.
Első szertartás? – tűnődtem el, de aztán a tiszteletes azt mondta:
– Megkaphatnám a gyűrűket? – és én megdermedtem. Annyi
dolgunk volt ma, hogy meg is feledkeztem arról, hogy nincsenek
gyűrűink. Most mi lesz?
Legnagyobb meglepetésemre Gretchen lépett az emelvényre
Mencheres kíséretében. Nyilván a hosszú hajú egyiptomi volt Vlad
vőfélye. Átnyújtott valamit Vladnak, a húgom pedig elvette tőlem a
csokromat, és a kezembe nyomott valamit.
Lenéztem, és megnyugodva láttam egy furcsa külsejű gyűrűt, amit
egymásba fonódó aranypántok formáltak. Azután kíváncsian
pillantottam Vlad összezárt kezére. Milyen gyűrűt szán nekem?
– Húzza a menyasszony ujjára a gyűrűt – mondta a tiszteletes. –
Te, Vladislav Basarab, feleségedül fogadod-e Leila Daltont…
 A szavak egybefüggő fehér zajjá álltak össze, amikor láttam, hogy
Vlad egy széles aranygyűrűt húz az ujjamra, amit ékkövekkel kirakott
sárkányembléma díszít. Vladnak mondania sem kellett, hogy ez nem
replika. Éreztem a múlt hercegeinek, köztük Vladnak is a lüktető
lenyomatát, akik előttem viselték az ékszert.
Nem egy hétköznapi gyémántgyűrűt adott nekem. A Dracul
vérvonal királyi pecsétgyűrűjét alakíttatta át a méretemre.
Nem hallottam, amikor a tiszteletes befejezte a mondandóját, csak
azt, amikor Vlad megszólalt:
– Igen – mondta előbb angolul, majd románul. A vendégek
üdvrivalgása magamhoz térített a döbbenetből. Az üdvrivalgásnak nem
azután kellett volna következnie, hogy mindketten elmondtuk az
eskünket?
Aztán én következtem, és én húztam a gyűrűt Vlad kezére,
miközben megfogadtam, hogy szeretni, becsülni és tisztelni fogom őt.
Miután befejeztem a mondandómat, nem hangzott fel újabb éljenzés.
Sőt, a terem tökéletes csendbe merült, amikor a tiszteletes kijelentette,
hogy ha valaki tud olyasmiről, ami akadályozhatja a frigyünket, az
mondja el most, vagy hallgasson mindörökre.
Legnagyobb megkönnyebbülésemre sem Marty, sem az apám nem
szólt semmit. Különben még valaki ebben a vőlegénypárti tömegben
ott helyben mindörökre elhallgattatta volna őket.
Végül következtek az utolsó szavak, amiket sosem hittem, hogy
valaha hallani fogok – férj és feleség –, majd egy lélekperzselő csók,
amit sosem fogok elfelejteni.
Ezúttal az éljenzés fülsiketítő volt.
 29. fejezet
AKKOR JÖTTEM CSAK RÁ, kicsoda a vendégek kilencvenkilenc
százaléka, amikor fogadtam a gratulációkat. Vlad családjának első
generációs tagjai voltak, vagyis olyan vámpírok, akiket ő maga
változtatott át. Úgy fest, a vérvonala akkorára nőtt, hogy még a
hatalmas háza sem volt elég nagy, hogy mindenkit befogadjon, akiket
az ö emberei változtattak át. Az akcentusok sokféleségéből ítélve a
halhatatlan ivadékai a szélrózsa minden irányából érkeztek.
Valószínűleg csapot-papot otthagyva rohantak, hogy itt lehessenek ma
este.
Vagy az is lehet, hogy csak féltek, mi lesz, ha nem jelennek meg.
Valahogy nem tudtam elképzelni, hogy az Éppen lazultam kifogást
Vlad elfogadható indoknak ítélte volna az esküvője kihagyására.
A vendégek nagy száma azt jelentette, hogy az első három órámat
azzal töltöttem, hogy fogadtam a kézcsókokat, és olyan neveket
hallottam, amiket nem tudtam megjegyezni. A következő órában apró
kóstolókat ettem a lakomából, ami olyan hatalmas volt, hogy a
maradékokat napokig ehetné a szomszédos falu. Ezt tósztok lavinája
követte, míg végül már csak tettettem az ivást, mert nem akartam
kockáztatni, hogy berúgjak az esküvőmön.
Gretehennek nem voltak ilyen aggályai. Már elhagyta a kuncogós
szintet, és átlépett a szoba-forog-vagy-én? fázisba. Az apám a
közelében maradt, és a szemét meresztette minden élőhalott fickóra,
aki kétszer rá mert pillantani. Ő ugyan nem mondott tósztot ránk, de
ott maradt.
A hatalmas óra éppen hajnali kettőt ütött, amikor Vlad felállt, és
nekem nyújtotta a kezét. Megfogtam, és meglepett az éljenzés, ami a
mozdulatot követte. Vajon ez volt a jel, hogy lelépünk? Reméltem. Az
energiám kezdett fogyni, és nem akartam itt elvesztegetni a maradékot,
akármilyen lenyűgözően bőséges volt is a fogadás.
 Vlad mély hangon nevetett fel.
– Ne aggódj, nem fogod!
Aztán további éljenzések és megértő kuncogás kíséretében a
karjába kapott. Még jó éjszakát sem volt időm kívánni, már kinn is
voltunk a bálteremből, és felfelé tartottunk a lépcsőn. A folyosó egy
elmosódott folt volt, és egy ajtóban végződött, ami most határozottan
záródott be utánunk.
Nem én cipeltem valakit kilencven méteren át kevesebb, mint öt
másodperc alatt, mégis zakatolni kezdett a szívem. Korábbi
sebességével ellentétben Vlad most lassan hagyta a testemet lecsúszni
az övéről, kínzó centiméterről centiméterre, mire végre lábra érkeztem.
Eközben ő olyan hevesen bámult, hogy a szavak amellett bántóan
egyszerűnek tűntek.
Teljesen megfeledkeztem az egy emelettel alattunk gyülekező több
ezer emberről, akiknek emberfeletti hallásuk volt. Nem érdekelt, hogy
valahol egy vámpírnő és más leendő gyilkosok éppen most jönnek rá,
hogy életben vagyok, és feleségül mentem Vladhoz. A tekintete súlya
alatt mindenről megfeledkeztem, míg végül már semmi más nem volt,
csak mi ketten.
Vlad kicsatolta a fehérarany láncot, ami a királyi, skarlátvörös
palástját tartotta. A ruhadarab tompa puffanással hullott a földre. Én
kihúztam a csatot, ami a fátylamat rögzítette, és meglazítottam a
kontyomat. A habos csipke ugyanolyan lendülettel hullott a földre,
ahogy a tincseim a vállamra borultak.
Beletúrt a fekete sörényembe, majd a keze lecsusszant a hátamnál
megbújó kapcsokhoz. Mélyen beszívtam a levegőt, ahogy a csipke és a
sifon helyét átvette az érintése melege. Megpróbáltam kigombolni a
zakóját, de a kesztyűim túl ormótlanok voltak. Levettem őket, de még
mielőtt elkaphattam volna a gyűrűt, ami velük együtt csúszott le, Vlad
megtette. Zöldbe fordult a pillantása, ahogy visszacsúsztatta meztelen
ujjamra.
Ezután végigsimított a saját mellkasán, és a csatok úgy pattantak el
a keze nyomán, mintha varázsolna. Csak egy pillanatra láttam az alatta
megbújó inget, mielőtt az is eltűnt, és deréktól felfelé meztelen volt.
Magamba ittam sötét szőrszálakkal és számtalan sebbel telehintett,
izmos mellkasa látványát. Vlad éppen úgy nézett ki, mint ami volt: egy
harcos, aki olyan csatákat élt túl, amelyek nálánál kisebb kaliberű
emberekkel végeztek volna. Ruhátlanul semmi sem fedte el a perzselő
férfiasságát és a benne megbújó veszélyt. Sőt, a meztelenség csak
fokozta ezeket, és én nem is akartam volna mást. Felsóhajtottam,
ahogy felé nyúltam, hogy megérintsem kemény, forró húsát.
Lecsúsztatta a ruhámat a vállamról, az ujjakat lefejtette a karomról,
míg végül ott maradtam egy szál fűzőben, bugyiban és
selyemharisnyában. Nem voltam meztelen, de ahogy a pillantása
végigmért, fedetlenebbnek éreztem magam, mint valaha. Mintha Vlad
a bőrömön túlra látott volna, a lelkem olyan sarkaiig, amiket azelőtt
nem mutattam meg senkinek, és az ilyen pillanatokban birtokba vette
őket.
Ugyanolyan kisajátítóan néztem én is őrá. Bármit tett is, bárkivel
volt is ezelőtt, és bárkivel lesz még a jövőben, most az enyém volt. Ha
vannak még pajzsok a szíve körül, majd letépem, szétrobbantom őket.
Mindenem a tiéd – üzentem neki némán –, de cserébe nekem is az
egész lényed kell.
Mosolya érzéki és kihívó volt, mintha arra csábítana, hogy
bizonyítsam be. Azzal a karjaiba vont, meztelen bőre forró hullámokat
indított útjára a testemben. Felemelt, félrerúgta a földre hullott
ruhámat, az ajka pedig az enyémre feszült.
Az ajkának pezsgő- és véríze volt, mert felkarcolta a nyelvét a
szemfogával. Fájdalom lobbant bennem, ahogy legközelebb az én
nyelvemet karcolta meg, de a seb szinte azonnal be is gyógyult a
vérétől. A rezes íz fokozódott, de amikor ösztönösen elhúzódtam, a
szorítása erősödött.
– Azt hittem, a „mindenedbe” beletartozik az is, hogy megosztjuk
egymással a vérünket.
Máris tesztelte az eskümet. Nem is vártam mást, de ha azt hitte,
mindjárt meglengetem a fehér zászlót, hát tévedett.
– Ne fogd vissza magadat!
Éreztem a mosolyát az ajkamon.
– Nem tervezem.
Azután felemelt, de nem az ágyhoz vitt, hanem a kandalló mellé,
és letett a vastag szőrmére, ami előtte feküdt a földön. A tekintetét egy
pillanatra sem szakította el rólam, miközben lefejtette a cipőmet és a
harisnyámat.
A nadrágja után nyúltam, de elkapta a kezemet, és a fejem fölött
tartotta, miközben kikapcsolta a fűzőmet. Felgyorsult a légzésem,
amikor az apró ruhadarab lehullott rólam, és más nem maradt rajtam,
csak a bugyi. A szemében tükröződő vágytól megkeményedett a
mellbimbóm, és ahogy a pillantása lejjebb siklott a testemen, szinte
éreztem, hogy bizsergő vérem is követi. Vágy vibrált minden
porcikámban, ahol azt akartam, hogy megérintsen, miközben az
ágyékom a saját ütemére lüktetett. Olyan régen éreztem már
magamban. Nem akartam egyetlen pillanatot sem várni.
Megpróbáltam magamra húzni, de erősen fogta a csuklómat.
– Még nem.
Nem értettem egyet, és lehet, hogy a kezemet lefogta, de a lábamat
nem. Az egyik combomat a dereka köré fontam, és összedörzsöltem az
altestünket, nyögés szakadt fel a számból, ahogy megéreztem vastag,
kemény húsát. Mély nevetése egyszerre volt erotikus és fenyegető.
– Ezt még megbánod, de minden percét élvezni fogod.
Lejjebb eresztette az ajkát, és forró, nedves nyelve gyors
csapásokkal támadta bizsergő mellbimbómat. Elengedte a csuklómat,
hogy végigsimítson a hátamon, és a bugyimat lassan lehúzza a
combomon. Azonban valahányszor a nadrágja után nyúltam, mély
kuncogással állított le. Amikor lekerült a bugyim, visszanyomott a
földre, és a teste az enyém fölé került. Volt pár pillanatom, hogy
kiélvezzem a súlyát, az izmai érintését, és ahogy a mellszőrzete
érzékien csiklandozza a bimbómat, aztán az ajkai a mellemre feszültek.
Addig szopogatta, amíg a csiklandás lüktetéssé nem változott, és
amikor éreztem, hogy előbújnak az agyarai, a hátam hívogatón feszült
meg.
A rövid, szúró érzést, ami alig tartott annyi ideig, hogy fel tudjak
nyögni, azonnal gyönyör követte, aztán melegség terjedt szét bennem,
ahogy hatni kezdett a fogában rejlő apró cseppnyi méreg. Erősebben
szívogatott, majd fölemelt, magára húzott, azután áttért a másik
mellemre. Olyan erősen szívta, hogy attól követelődzőn kapaszkodtam
belé. Lejjebb csúsztam, és a combom lovaglóülésben fogta közre őt.
Amikor megéreztem, hogy a nadrágjában kidudorodó keménység a
klitoriszomnak dörzsölődik, szikrák pattantak a kezemből a hirtelen
szétáradó érzésektől.
Szinte azonnal harapott, és a mellemet elöntötte a melegség, a
mellbimbóm pedig erotikusan lángolni kezdett. Hátraszegtem a
fejemet, és a torkomból állatias hang tört fel. Vlad megragadta a
csípőmet, és közelebb szorított, azután előrehajolt, és még jobban
hozzám dörgölte magát, miközben a szemfogai mélyebbre hatoltak
bennem.
A gyönyör kettős támadása túl sok volt. Felsikítottam, ahogy több
ezer idegvégződés egyszerre rándult össze. A sikolyom azonnal
nyöszörgéssé változott, ahogy elöntött az eksztázis, és a vágy édes
elengedésbe fordult. A pulzusom, ami az előbb még dörömbölt,
apránként lelassult, ahogy a bágyadtság a tagjaimba itta magát, és
elnehezítette őket.
Vlad egy utolsó nyelvmozdulattal elhagyta a mellemet, és
bizsergető ösvényt járt be a vállamon át a nyakamig, majd megcsókolt,
visszanyomva a selymes szőrmébe. Ezúttal alig vettem észre a réz ízét,
túlzottan lefoglalt, hogy mit művel a nyelve a számban, kemény
mellkasa túlérzékeny mellbimbóimnak feszült, és a vágy újra
fellobbant, ahogy levette a nadrágját.
Széttártam a combomat, és felnyögtem, ahogy elkapta a lábamat,
és a csípőjéhez rántott. Az édes várakozástól összerándultak az
ágyékom izmai, és még nedvesebb lettem. Amikor lenyúlt, és az ujja
felfedezte a mélységeimet, megragadtam őt, és inkább követelőzőn,
mint hívogatóan feszültem meg.
A kuncogását újabb tüzes csók követte. Az ujjai mélyebbre
hatoltak, és még jobban fokozták a kínt, amitől erősebben löktem
magam a kezének. Tompa zihálásba fordult a légzésem, ahogy egyre
fokozódó hevességgel tovább csókolt. Az ajka és a nyelve falánkan
járta be a számat. Végül a keze abbahagyta az érzéki kínzást, és a
csípőmre csusszant, megemelt.
Tökéletesen készen álltam, de nagy volt, és régen nem
szeretkeztünk. A belső falaim lassan lazultak, ahogy belém hatolt, és
amikor egész hosszát lökte belém, felcsuklott belőlem egy sikoly.
A keze elhagyta a csípőmet, hogy belegabalyodjon a hajamba,
hüvelykujja végigsimított az államon. A csókja is megváltozott,
felvette a mozdulata lassú ritmusát, ahogy kihúzódott belőlem. A
testem még nem szokott egészen hozzá, de köré fontam a lábamat, és
egyetlen heves gondolatot küldtem felé.
Ne hagyd abba, ne fogd vissza magad!
Furcsa hang szakadt fel belőle – érdesebb, mint a nyöszörgés,
sokkal ősibb, mint a morgás. Azzal előrelökte a csípőjét, az agyarát
pedig a torkomba mélyesztette.
 Mindkét irányból először a gyors fájdalom, azután a mindent
elborító, folyékony gyönyör öntött el. Időm sem volt felkiáltani, egy
újabb lökés/harapás mindent szétzúzó érzéshullámot indított el
bennem. A körmeim végigszántottak a hátán, és az áram, amit már
nem tudtam irányítani, belémart. Ettől csak még szorosabban tartott,
miközben mámorítóan erőszakosan mozgott tovább bennem. Mire
rájöttem, hogy már nem harapdál, már nem érdekelt. Addig ihatott
volna belőlem, amíg egy csepp vérem sem marad. Amíg ilyen jó érzés,
addig tegye csak.
Az érzékeim kiélesedtek, ahogy a gyönyör a crescendo felé
közeledett. Vlad füst- és fűszerillata még sosem volt ilyen hódító. A
teste lángolt, izmos combja kőkeményen feszült az enyémnek, és az
ajka elzsongított mindent, amit megérintett. Úgy éreztem, elveszek
benne, és amikor az a gyönyörű görcs összerántott belülről, átjárt a
sebezhetőség furcsa érzése. Mindenemet akarta, és éppen azt adtam
neki. Akkor vajon nekem már nem maradt semmi?
– De – suttogta, a hangját vágy töltötte meg. – Én itt maradtam
neked, és szeretlek.
Azzal megcsókolt, és még gyorsabban kezdett mozogni. A valóság
újra elmosódott. Mire a csúcs gyönyöre minden hevével elöntött, már
nem is emlékeztem, mi miatt aggódtam. Önmagam elvesztése azt
jelentette, hogy megnyertem őt, és viszont. Ez bármilyen árat megért.
 30. fejezet
TEGNAP A BETEGSZOBÁBAN TÉRTEM MAGAMHOZ, és még mindig
összetört szívemet ápolgattam. Ma Vlad ágyában ébredtem
Drakulánéként. Mennyi minden változhat egyetlen nap alatt!
– Ha bárkinek is úgy mutatkozol be, hogy Drakuláné, úgy haraplak
meg, hogy azt nem fogod élvezni!
Elmosolyodtam, de nem nyitottam ki a szememet. Van, ami nem
változik, például az, hogy Vlad morcosan kel.
– Reszketek a félelemtől.
– Azt ajánlom is, és már régen felkeltem, gyönyörű arám.
Most már kinyitottam a szememet. Vlad a legnagyobb
sajnálatomra már felöltözött, és a székben ült, az ölében egy iPaddel.
Felállt, és odalépett hozzám olyan komoly arckifejezéssel, hogy egyből
megdermedtem.
– Mi a baj?
– Csak e-maileket olvasgatok – mondta, miközben az ujjai gyorsan
mozogtak az apró billentyűzet fölött, azután felém fordította a
képernyőt.
Valaki ebben a házban elárult engem.
Mélyre szívtam a levegőt. Ironikus mosoly rántotta fel az ajkát,
ahogy valami mást gépelt, és nyújtotta nekem.
Mármint valaki más is Maximuson kívül.
Szó nélkül hagytam a megjegyzést. Honnan tudod? – gondoltam.
Újra sietve gépelt. Már akkor gyanakodni kezdtem, amikor az
embereimmel lenyomoztattam Maximus telefonját abban a hotelben,
Hannibál mégis előbb ért oda. Azt mondtad, Hannibál olyan dolgokat
tudott az erődről, amiket csak ennek a háznak a tagjai tudhattak. Az
utolsó bizonyíték pedig egy e-mail Mencherestől, amit most küldött, és
igazolja, hogy egyéb gyanús információk is kiszivárogtak, amik csak
innen származhatnak.
Nem felejtettem el Hannibál pontos információit, de az, hogy
elraboltak, meghaltam, kómába estem, és hozzámentem Vladhoz,
mindez egy héten belül, valahogy hátraszorította a fontossági
sorrendben.
Vlad nyilván nem így volt ezzel. Tudod, ki lehet az?
A következő mondatát egy szemforgatás előzte meg. Ha tudnám,
szerinted nem lenne már a kínzókamrában?
Igaz, és miközben a képességeimmel kapcsolatos információk még
eljuthatnak véletlenül a rossz fülekhez, az már nem ártatlan
nyelvbotlás, ha valaki továbbadja Hannibál főnökének, hol talál engem
és Maximust.
Azután végre megütött a jelentősége annak, hogy Vlad gépeli az
üzeneteit. Szerinted a tettes ezen az emeleten van?
A vámpíroknak jó volt a hallásuk, de Vlad hálószobáját jobban
hangszigetelték, mint a legtöbb helyiséget. Ráadásul a háza mindig tele
volt emberekkel, ami azt jelentette, hogy nagy volt a háttérzaj. Vlad
nem gépelte volna beszéd helyett a mondandóját, hacsak nem hiszi azt,
hogy az áruló nagyon közel van.
És csak a legbizalmasabb embereinek volt a szobája ezen az
emeleten.
Megrándult az arcom. Sajnálom.
Nem kell – gépelte villámsebességgel. Azt szánd, aki szörnyű halált
fog halni, ha rájövök a kilétére.
Azt valószínűleg nem fogom szánni, de most az volt a
legfontosabb, hogy egyáltalán megtaláljuk, ki az. Ádáz elszántsággal
nyújtottam felé a jobb kezemet.
Segítek kigyomlálni az árulót.
Vlad rám meredt, hűvös arckifejezése kifürkészhetetlenné
változott. Amikor megláttam a gépelt válaszát, háromszor kellett
elolvasnom, de még akkor sem hittem el, ami benne állt:
Amíg ember vagy, addig nem.

A szűk lépcsőn át leereszkedtem a várbörtönbe, és az őrök, akiket

becsaptam, most hajbókoltak, ahogy elmentem mellettük. Marty sétált
előttem, az övéből két ívelt ezüsthandzsár lógott. A pengék elérték a
térdét, amitől szinte komikusan festett, de én tudtam, milyen gyors
valójában. Vlad is tudta. Ezért volt most már Marty a testőröm.
Nem csak az iménti veszekedésünk miatt nem akartam, hogy Vlad
kísérjen el. Tudtam, hogy a házasságunk viharos lesz, de nem
számítottam rá, hogy a harc már az első huszonnégy órában el fog
kezdődni.
Mit is mondtál arról, mennyi minden múlik egy napon? –
gúnyolódott az átkozott belső hangom.
Nem foglalkoztam vele, csak mentem tovább, és odabiccentettem
az őrnek, aki átengedett minket a bejáraton. Amikor odabenn voltunk,
a fáklyák fénye elég világosságot teremtett, hogy lássam, hova
megyünk. A bilincsekkel díszített kőmonolit most üresen állt, ahogy a
karó is középen. Nem tudtam, ez mit jelent, és nem is akartam
megkérdezni.
– Erre – mondta Marty, és jobbra fordult.
A várbörtönnek ebbe a részébe még sosem kalandoztam el, és
amikor megláttam a következő kamrát, tudtam, hogy soha többé nem
is akarok visszajönni ide. Fáklyafény világította meg az egyszerre ősi
és high-tech szerkezeteket, amikről olyan szörnyű kellékek lógtak,
hogy még az én képességem által fűtött képzeletem sem tudta
megragadni, mégis mire használhatják őket. Ettől a várbörtön karós
része békés előszobának hatott.
– Ijesztő, mi? – morogta Marty. – Amikor rab vagy itt, először
körbevisznek, és megmutatják az egész börtönt. Azután
odabilincselnek a kőfalhoz, hogy átgondolhasd, mit láttál. A következő
lépcső a karó, ott kezdődik az első körös vallatás. Ha nem adsz
elégséges válaszokat, ide hoznak további buzdításra.
Körbenéztem, és kirázott a hideg. Miért árulná el Vladot bármelyik
embere, ha tudja, hogy ha elkapják, ebbe a kis szeletnyi pokolba kerül?
Ugyanakkor éppen azért voltam itt, hogy lássak valakit, aki már
megtette.
Marty elvezetett a dermesztő gépes szoba mellett egy másik szűk
folyosóra, ennek a végén nem nyílt újabb nagy csarnok. Helyette
cellák sorát vájták a kőbe. A többségük alig volt olyan magas, mint
Marty, így az itt őrzött szerencsétlenek fel sem tudtak állni. A
várbörtönnek ez a része sokkal hűvösebb is volt. Türkizszínű
szoknyám a bokámig ért, és hosszú ujjú felső volt rajtam, de
felvehettem volna egy kabátot is.
 Ahogy elhaladtam a kisebb cellák mellett, semmi sem mozdult
odabenn. Épp úgy, ahogy a várbörtön java, üresnek tűntek.
Meg kellett kérdeznem:
– Tudod, hol vannak a foglyok?
Marty kinyitotta a száját, de egy másik hang megelőzte:
– Vlad az esküvője tiszteletére kivégeztette őket.
Maximus hangsúlya keményebb volt, mint a minket körülvevő
kőfal. Nyeltem egyet, azután követtem a hangját a folyosó végéig, ahol
az utolsó pár cella végre rendes méretű volt.
– Milyen nagylelkű tőle!
Nem szarkasztikus próbáltam lenni. Én tényleg jobban értékeltem
volna a halált, mint hogy át kelljen élnem azt, amit ez a várbörtön
ígért, és ha valaki annyira keresztbe tett Vladnak, hogy az ide juttatta,
akkor innen a halál volt az egyetlen kiút.
Vagyis majdnem az egyetlen.
Ahogy közelebb értem, végre megpillantottam Maximust. Amióta
utoljára láttam, valakitől kapott ruhákat, de a haja még mindig vöröses
színben játszott a rászáradt vértől. Nekidőlt a rácsoknak, és a tekintete
zöld fénnyel izzott fel. Aztán megpillantotta a gyűrűt kesztyűs
kezemen, és a szája lekonyult.
– Mondanám, hogy gratulálok, de mindketten tudnánk, hogy
hazudok.
A rácsokon nyugtattam a kezemet.
– Ha figyelembe vesszük, hol vagy most, nem hibáztatlak érte.
– Nem azért.
Olyan gyorsan fogta a tenyerébe a kezemet, mint egy lecsapó
kígyó. Aztán az ujjaival szorított, így nem tudtam elhúzódni.
– Amikor szakítottatok, azt hittem, Vlad csak azért nem tud
elszakadni tőled, mert te vetettél véget a kapcsolatnak. Aztán magával
hozta Mencherest a hajóra, pedig egy másik mester segítségét kérni az
embereid kimentésében a gyengeség jele. Akkor már tudtam.
– Mit tudtál?
– Hogy szeret téged – mondta Maximus olyan hangon, amilyenen
az emberek a rossz híreket szokták közölni.
A szám megrándult.
– Igen, én is így hallottam, de ha nem is mondta volna, a lánykérés
árulkodó volt.
 Maximus élesen horkant fel, elengedte a kezemet, és körbefordult
a cellájában.
– Túlromantizálod a helyzetet, igazából rab vagy. Az első
feleségének nem engedte, hogy elhagyja. Mit gondolsz, miért vetette le
magát a tetőről?
– Mert azt hitte, hogy Vlad meghalt, és egy hadsereg tart felé,
hogy fogságba hurcolja. – Ezt még a Wikipedia is tudta.
– Szóval magára hagyta a kisfiát, hogy egyedül nézzen szembe
velük? – kérdezte Maximus visszafordulva felém. – Nem hiszem.
Clara imádta őt.
Egy szót sem szóltam, feldolgoztam a két új információt, amiről
eddig nem tudtam. Először is, Vlad sosem mondta el nekem az első
felesége nevét, az a történelem homályába veszett. De a másik részlet
még ennél is jelentősebb volt.
– Te ismerted őt.
Száraz mosoly terült el a száján
– Én voltam az egyik őr, akit Clara magával hozott az új férje
otthonába.
Vlad pár nappal azelőtti szavai csengtek a fülembe. A tetteim
halálra rémítették, úgy, ahogy téged is… Úgyhogy nem csak egy
rohamozó hadsereg miatt vetette le magát a tetőről. Hanem miattam…
Vajon Maximusnak igaza volt? Vajon Vlad első felesége azért ölte
meg magát, mert a halál volt az egyetlen kiút a kapcsolatból?
Mély levegőt vettem.
– Bármi volt is az oka, én nem ő vagyok. Ismerem Vlad sötét
oldalát, és tudom kezelni.
Maximus felsóhajtott.
– Valóban? Az a sebhely a csuklódon azt mutatja, hogy a sötétség
egyszer már megtört.
Megdermedtem.
– Ha tényleg azt gondolod, hogy Vlad olyan szörnyű ember, akkor
miért maradtál mellette ennyi éven át?
A nevetése üresen kongott.
– Félreérted. Szeretem Vladot, és szívesen meghalnék érte. De
amikor ő szeret valamit, azt végül mindig elpusztítja. Nem tehet róla.
Ilyen a természete.
Marty keményen nézett rám.
 Nyilván neki is hasonló félelmei voltak, de mondani csak annyit
mondott:
– Tedd meg, amiért jöttünk!
Maximusra meredtem, és beütöttem a kódot a cella másik oldalán
lévő számlapba. Lehet, hogy a várbörtön középkorinak látszott, de a
modern börtönök minden előnyét is magában foglalta. Lágy
surranással húzódtak vissza a rácsok a kőpadlóba.
Maximus nem mozdult.
– Ezt mire véljem?
– Ez a jegyajándékom – feleltem hűvösen. – Vlad azt mondta,
nevezzek meg bármit, amit akarok. Én a szabadságodat választottam, ő
pedig előre tudta, hogy így lesz.
Maximus még mindig nem mozdult. Kitártam a karomat.
– Ha vörös szőnyegre vársz, az nem szerepelt a feltételek között.
Végül nagyon lassan kisétált a cellából, mintha arra számítana,
hogy bármelyik pillanatban ezüsttőrök záporozhatnak rá az égből.
Most, hogy megtettem, amiért jöttem, sarkon fordultam, és készültem
elsétálni.
– Mivel lehet, hogy soha többé nem látlak, köszönöm, hogy
megmentetted az életemet. Most már kvittek vagyunk, úgyhogy sok
szerencsét az életed hátralevő részében.
– Várj! – Hűvös ujjak mélyedtek a vállamba. Megperdültem, és
mivel még mindig dühös voltam a sötét jövendölései miatt, azonnal le
is kaptam a kesztyűmet.
– Eressz el, vagy használni fogom ezt!
Maximus leengedte a kezét, az arcán bosszúság és megértés
keveréke suhant át.
– Leila, ha tudtam volna, hogyan érez Vlad, akkor sosem…
– Győztél volna meg engem, hogy ő állhat a robbantás mögött?
Hazudtad volna neki, hogy meghaltam? Vagy próbáltál volna meg
ágyba bújni velem?
– Egyiket sem – felelte nyugodt hangon. – De attól még légy
óvatos! Te nem ismered őt olyan jól, mint én.
Igaza van, és te tévedsz – suttogta a gyűlölt belső hangom.
Megfordultam. Hiába voltam mérges Vladra, nem akartam tovább
hallgatni, ahogyan valaki ócsárolja.
– Hagyja, hogy szabadon távozz, Maximus. Fogadok, erre nem
számítottál, úgyhogy talán te vagy az, aki nem ismeri őt olyan jól, mint
hiszi.
 31. fejezet
A MÚLT ESTE ESKÜVŐI VENDÉGEINEK köszönhetően a háznak tömve
kellett volna lennie emberekkel. Ehelyett minden teljesen normálisnak
hatott, amit megkönnyebbüléssel vettem tudomásul. Nem volt kedvem
több száz idegennel bájcsevegni. A közkeletű hiedelemmel ellentétben
pontosan tudtam, mi az, amit tudok kezelni, és mi az, amit nem. Bár
ember voltam, és csupa olyan vámpír vett körül, akik többet aludtak,
mint amennyit én egyáltalán éltem, mégis én tudtam a legjobban
megítélni magamat.
– Köszönöm, Marty – mondtam, amikor elértük az elülső
főlépcsőt. – Most visszamegyek a szobámba.
– Egyenesen oda? – kérdezte, és a szeme összeszűkült.
Reméltem, hogy nem érzi a hazugság szagát, amikor azt feleltem:
– Persze.
Csak egy újabb gyanakvó pillantás volt a válasz, de magamra
hagyott.
Ahogy felsiettem a nagy lépcsőn, az „Ice Ice Baby” című szám
üvöltött a fejemben. Meglátom én, hogy Vlad hogy fogja hallani ezen
keresztül a valódi céljaimat! De akkor sem volt túl sok időm. Vlad
nemsoká rá fog jönni, hogy húsz perccel korábban véget ért a
búcsúlátogatásom Maximusnál.
Egyenesen a negyedik emeletre mentem, de ahelyett, hogy az új
hálószobám felé vettem volna az irányt, egy olyan folyosószakaszra
fordultam, ahol még sosem jártam. Valahol ezen az emeleten az
árulónak emléknyomot kellett hagynia. Azzal lehúztam a jobb
kesztyűmet, és a csupasz kezemet végighúztam az első kilincsen, ami
mellett elhaladtam.
Oscart ábrázoló képek öntötték el az elmémet. Azon kívül, hogy
megtudtam, hogy az albínó vámpír általában fáradtan tér be a
szobájába, semmi különlegeset nem szúrtam ki. Elengedtem a
kilincset, és gyorsan megvizsgáltam magamat. Semmi szédülés, semmi
orrvérzés. Jó. Az erőm még nem érte el a veszélyzónát, úgyhogy jöhet
a következő.
Kiderült, hogy az Lachlan régi szobája, ami már nem számított,
mert ő meghalt Szilágyi egyik csapdájában hónapokkal ezelőtt. Újra
ellenőriztem az egészségemet, még mindig nem találtam egyetlen
figyelmeztető jelet sem, úgyhogy meg mertem kísérelni egy harmadik
kilincset is.
Ez Maximus szobája volt, és a mély magányosság, ami átitatta a
kilincset, hirtelen elaltatta a dühömet sötét jövendölései miatt. Vajon
ez is egyike volt az okoknak, hogy hazudott rólam Vladnak? Mert még
mindig jobb a rossz emberrel lenni, mint eltölteni egy újabb fájdalmas
éjszakát egyedül?
Elengedtem a kilincset. Bármi vezérelte is Maximust, ami történt,
megtörtént, és nem volt időm az okán tűnődni. A negyedik ajtóhoz
léptem, de mielőtt megérinthettem volna a kilincset, magától kinyílt.
Shrapnel nézett rám a túloldaláról, és meglepetés rajzolt ráncokat az
arcára.
– Leila. Mit csinálsz itt?
Visszarántottam a kezemet.
– Óh, én…
Maximus ajtaja is kinyílt, és további meglepetésemre nem ő állt
mögötte, hanem egy gyönyörű, vörös hajú nő jött ki rajta.
– Azt mondtam, hogy a harmadik ajtónál találkozunk, Leila –
szólt, ragyogó mosolyt villantva Shrapnelre. – Nem mintha nehéz
lenne eltévedni ebben a hatalmas kastélyban.
Először hónapokkal azelőtt találkoztam vele. Vlad a barátjaként
tartotta számon, ezért is szerepelt az esküvői vendégeink között, de ha
megölnek, sem emlékszem a nevére. Mégis bocsánatkérőn vontam fel
a vállam Shrapnel felé, és kaptam a kifogáson, a kezemet pedig a
zsebembe süllyesztettem. Egyenesen Vladhoz rohanna, ha tudná, mit
csináltam valójában.
– Bocs, rossz ajtó – aztán a vörös hajúhoz fordultam. – Kész vagy?
Újabb csillogó mosolyt villantott.
– De mennyire!
A tökéletes Barbie-külseje beindította a memóriámat. Igaz is, a
neve Cat volt, és hozzáment Boneshoz, a vámpírhoz, aki megtanította,
hogyan blokkolhatom Vlad elmeolvasását a dúdolással. Innen tudta
Cat, hogy Shrapnel mindjárt leleplez. Ő is tudott olvasni az elmékben,
és azzal, hogy segített nekem, azt bizonyította, hogy megbízhatom
benne. Különben hagyta volna, hogy Shrapnel elkapjon.
Köszönöm – üzentem neki.
Ő csak legyintett.
– Alig várom, hogy láthassam a kommunikációs szobát – mondta,
mintha csak egy korábbi beszélgetést folytatna. – Ezen az emeleten
van, igaz?
Ezt a kérdést Shrapnel felé intézte, aki újra összevonta a
szemöldökét.
– Igen, de azt csak engedéllyel rendelkező személyek
látogathatják.
Cat felhorkant.
– És Vlad felesége nem számít annak?
Shrapnel kinyitotta a száját… de nem jött ki rajta hang. Most, hogy
hozzámentem a főnökéhez, nem tudhatta biztosan, hogy még mindig
vannak-e tiltott helyek számomra. Cat megragadta a karomat, és
Rittyentett, ahogy megcsapta az áram, majd folytatta a vidám
csevegést.
– Biztos, hogy Vlad a lehető legfejlettebb cuccokkal vigyáz a
személyzetére, úgyhogy a kommunikációs szobában rengeteg ötletet
szedhetsz össze, hogy mihez legyen még hangirányításos szoftvered.
Szívem szerint összecsókoltam volna. Hol hagyhatta az áruló a
legvalószínűbben ott a nyomát? A szobában, ahol lenyomozták
Maximus telefonját. Cat nyilván belehallgatott a reggeli
gondolataimba, úgyhogy pontosan tudta, mit keresek.
Nagy erőfeszítés árán elnyomtam egy kitörni készülő vigyort.
– Szuper. Utálom, hogy nem tudom használni a kütyüjeimet. –
Aztán odafordultam Shrapnelhez. – Melyik szoba is az?
Vaskos ajka rosszallóan préselődött össze, de csak annyit felelt:
– A folyosó végén balra, aztán jobbra a második folyosón az első
ajtó.
– Köszönöm!
Amint kiértünk Cattel a látóköréből, megállítottam a nőt.
Nem kell tovább kísérned— gondoltam sietve. Ha Vlad rájön, hogy
segítettél, dühös lesz.
– Éppen ezért Bones már el is kezdett csomagolni – mondta
kuncogva. Aztán lehalkította a hangját, és közelebb hajolt. – De nem
rakod polcra a legjobb fegyveredet csak azért, mert kockázatos
használni. Ezt Vlad mondta egyszer nekem. Most túlzottan benne van
a Nagy És Erős Férfi szerepében, hogy emlékezzen rá.
– Fején találtad a szöget – feleltem szárazon.
Csak a szemét forgatta.
– Ebben már sok tapasztalatom van. Egy este majd sztorizunk egy
pohárka ital felett. De legyél okosabb, Leila, mint én voltam. Tudd a
határaidat, és ha eléred őket, kérj segítséget!
– Hidd el, nem készülök páros lábbal ugrani a sírba.
Úgy nézett rám, hogy elgondolkodtam, nem becsültem-e meg
rosszul a korát. Úgy festett, mintha évszázadok súlyát hordozta volna,
pedig úgy gondoltam, nemrég változtathatták át.
– Néha a sírgödör megtalál akkor is, ha nem keresed.
Nem feleltem, csak újra beburkoltam a gondolataimat Vanília Ice
egynyári slágerébe. Ezt akkor is meg kell tennem, ha tényleg egy
lépéssel közelebb hozza a sírt. Amíg meg nem találjuk az árulót, ebben
a házban senki nem lesz biztonságban, még én sem.

A kommunikációs szoba a NASA kisebb verziójának tűnt. Egy tucat

ember kezelte számítógép-állomás terült el egy nagy világtérkép körül,
amin számos pont jelezte a Vlad emberei számára biztonságos
menedékeket. Egy másik interaktív térképet úgy lehetett alakítani,
hogy a levegőben megragadtad a dolgokat, egy másik 3D-s kép pedig a
házat ábrázolta. Most minden vonal zölden világított rajta. Fia vörösre
vált az egyik, az biztonsági riasztást jelöl.
Amikor bejelentés nélkül benyitottunk Cattel, a szobát jelölő
terület vörösre váltott. Aztán, ugyanúgy, ahogy korábban Shrapnel is,
Vlad személyzete úgy döntött, nem ők fognak felvilágosítani, hogy
komolyabb engedélyre van szükségem, mint a gyűrű az ujjamon, és
azzal a jelzés újra zöldre váltott.
– Ezt nézd, Leila! – mondta Cat, és a hozzám legközelebbi
képernyőre mutatott. – A különböző területek ezen a biztonsági rácson
azt mutatják, hogy a földön, a levegőben és harminc méterrel a föld
alatt is kutat behatolók után.
– Úgy van – jegyezte meg a monitortechnikus leheletnyi
meglepetéssel.
 Fürge bólintás volt a válasz.
– Terveztem egy hasonló rendszert a régi munkahelyemen.
Előrehajoltam Cat mellett, és úgy tettem, mintha engem is
lenyűgöznének a biztonsági részletek. Valójában a tenyerembe
szorítottam egy tollat, és a szoknyám zsebébe gyűrtem. Azután a
következő állomáshoz léptünk, ahol egy gemkapcsot tettem el. Mire
minden munkaállomásnál tiszteletünket tettük, a szoknyám zsebe tele
volt lopott cuccokkal.
Cat segített, mindig úgy fordult, hogy takarja, amit csinálok, de
abban is bíztam, hogy ha egy sasszemű alkalmazott mégis kiszúrna
valamit, annak a számlájára írná, hogy kleptomániás vagyok. Most
ideje volt gyorsan lelépni. A Maximus kiszabadítására félretett
harminc perc minden másodpercét felhasználtam. Egy kis szerencsével
mire Vlad meghallja, merre jártam valójában, már át is néztem a
gyűjteményemet, hogy lássam, áruló-e bárki ebből a műszakból.
– Nagyszerű volt, köszönjük – mondtam a csapatnak, ahogy
távoztunk. Amikor kiértünk egy másik folyosóra, hálásan
mosolyogtam Catre.
– Jövök neked eggyel. Most pedig gyorsan tűnjetek innen!
Cat elvigyorodott.
– A férjem most úgy örül, mintha karácsony lenne. Vlad egyszer
azzal ugratta, hogy túlfélt engem, és hogy egy engedelmes lányt kellett
volna elvennie, aki sosem távolodik el túlzottan a konyhától.
Azzal gyorsan átölelt, és mielőtt elsietett, még pimaszul odavetette
a válla fölött:
– Szar dolog a karma!
A következő pillanatban már ott sem volt.
Még mindig mosolyogtam, amikor befordultam a következő
sarkon, és majdnem szó szerint belefutottam Vladba. Ice Ice Baby, too
cold! – csendült fel az elmémben, ahogy a legjámborabb pillantásomat
vetettem rá.
– Szia! Cat szórakoztatott, amíg vissza nem értél.
Abba az irányba pillantott, amerre a nő eltűnt, mielőtt visszafordult
felém.
– Négyszázharmincegy.
Pislogtam.
– Hogy mi?
 – Abban az évben születtem. Vagyis, ahogy láthatod, nem ma
jöttem le a falvédőről.
Elnyomtam egy morgást. Máris lebuktam.
– Vlad, én…
– Ne itt! – szakított félbe, és megragadta a karomat. Azután
végigterelt a folyosón egyenesen a hálószobánkba, sokkal kevésbé
romantikusan, mint múlt este. Ahogy az ajtó becsukódott utánunk,
máris védekezni kezdtem.
– Nézd, óvatos voltam. Látod? Semmi vér, semmi gond.
Vlad lehajolt, amíg a szája egészen közel nem került a fülemhez.
– Amíg Maximus ki nem sétált ebből a házból, addig hivatalosan
még nem kaptad meg a jegyajándékodat. Választhattad volna a
szabadsága helyett, hogy használhasd az erődet az áruló
megtalálásában.
– Ez nem igazságos – sziszegtem, és a hangom legalább olyan halk
volt, mint az övé.
Leheletfinom csók előzte meg a válaszát.
– Az élet sem az.
Ellöktem, és a mondandómat gondolatban folytattam, mert túl
dühös voltam ahhoz, hogy biztos lehessek benne, hogy nem fogok
kiabálni:
Nem várhatod el tőlem, hogy ne tegyek semmit, amikor a
képességem segítségével megtalálhatnánk az árulót, aki információkat
szivárogtatott ki Hannibálnak, ÉS talán segített annak is, aki
felrobbantotta a karnevált.
Vlad lazán összefonta a karját a mellkasa előtt.
– De igen, elvárhatom, ha egyszer bármelyik pillanatban megölhet.
Jól vagyok! – kiabáltam gondolatban.
– Az előtt is jól voltál, hogy az erődnek köszönhetően majdnem
elvéreztél a karjaimban.
Azzal az ostorcsapásszerű hangsúllyal beszélt, ami előtt láttam már
több évszázados vámpírokat meghajolni. De ez nekem csak olaj volt a
tűzre.
Ó, de azzal nincsen semmi baj, ha aközben vérzem el a karjaidban,
miközben vámpírrá változtatsz?
Egy leheletnyi szégyen sem árnyalta a hangját, amikor azt mondta:
– Úgy van.
 Büszkeség egyenesítette ki a gerincemet.
Amíg be nem zársz ebbe a szobába, nem akadályozhatod meg,
hogy használjam az erőmet, és segítsek megtalálni az árulót.
Az arcán elterülő mosoly azt sugallta, hogy súlyos hibát vétettem.
– Ne merészeld! – mondtam ki hangosan.
Megszüntette a kettőnk közé feszülő távolságot, és közben az
elbűvölő farkasmosolya egy percre sem tűnt el az arcáról. Végül a
karjait körém fonta. Továbbra is merev maradtam, pedig belül nem
voltam érzéketlen a teste érintésére.
Komolyan. Próbáld meg, és SÚLYOS következményei tesznek.
Az ajka megint végigsöpört a fülem mellett.
– Börtönözzem be az új arámat a hálószobába? Két lábon Járó
Drakula-karikatúra lennék.
Nem adta meg magát ilyen könnyen. Ezért nem lazultam el,
ugyanolyan merev maradtam akkor is, amikor érzékien a füleim pámba
harapott.
– De ha még egyszer megpróbálod használni az erődet –
mormogta –, akkor úgy beburkollak az aurámmal, hogy az hónapokra
elnyomja a képességeidet.
A szemétláda! Lehet, hogy már most is éppen azt csinálta.
Megpróbáltam ellökni magamtól, de ezúttal nem mozdult.
– Most biztonságban vagy, és igazad van: nem akadályozhatlak
meg abban, hogy azt tedd, amit muszáj, de akkor én is azt fogom tenni,
amit muszáj, és te sem akadályozhatsz meg.
Ugyanazokat a szavakat használta, amiket én is korábban. Pont
most döntött úgy, hogy modern férfiként fog viselkedni?
A szája az állkapcsomra csusszant, és végigvezette az ívén az
ajkait.
– Vigyázz, mit kívánsz. Ezt szokták mondani, nem igaz?
Mielőtt válaszolhattam volna, olyan nyers érzékiséggel csókolt
meg, hogy minden dühöm ellenére reagáltam rá. A haragom kiélezte a
vágyamat, és olyan erővel martam a hajába, hogy néhány hajszál a
kezemben maradt, amikor magamhoz húztam a fejét, hogy
visszacsókoljak.
Kuncogása remegett az ajkamon, majd a földre döntött, és egyetlen
sima mozdulattal letépte rólam a szoknyámat.
– Úgy néz ki, mégiscsak dühből fogunk szexelni.
 32. fejezet
ÓRÁKKAL KÉSŐBB KELTEM FEL, a lepedőt magam köré tekertem,
mintha csak egy hatalmas takaró lenne.
Jókedvű horkanás harsant az ágy túloldaláról.
– Egy kicsit elkéstél a szégyenlősséggel.
A hólyagom úgy ítélte meg, hogy az újabb beszélgetés helyett
inkább a fürdőszoba felé kéne haladnom.
– Nem a te kedvedért vettem fel, hanem arra az esetre, ha valaki a
személyzetedből éppen akkor találná kitakarítani a nappalit, amikor
áthaladok rajta.
– Ezek szerint nem vetted észre az új holmit a fürdőszobában ma
reggel?
Új holmit?
Beléptem a fekete márvány fürdőszobába, amit korábban sosem
használtam, mert megszokásból a régiben tusoltam. A hatalmas
fürdőkád és az üvegezett zuhanyzó közötti helyen most egy csillogó
fekete vécé pihent. Micsoda nemtelen tárgy, mégis, a jelenléte úgy
hatott rám, mintha egy rózsákkal teli szobával leptek volna meg.
– Vlad, ez…
– Használni kell, nem ódát írni hozzá.
Becsuktam a fürdőszoba ajtaját. Annyit gúnyolódik, amennyit
akar, de akkor is meghatott a gesztus. Pár perccel később
megfésülködve, frissen mosott foggal tértem vissza hozzá. Nem a vécé
volt az egyetlen újdonság odabenn. A márvány fürdőszobapolc felét
most minden olyasmivel megpakolták, amire valaha szükségem lehet.
– Őrületesen elfoglaltak lehettek tegnap az embereid – jegyeztem
meg.
– Azt nem tegnap tették be.
Úgy mondta ezt, hogy közben ki sem nyitotta a szemét. A tűz
fénye játszott a testén, és sápadt bőrét meleg, borostyán ragyogásba
vonta. Visszabújtam az ágyba, és végigsimítottam mellkasa vonalán,
majd követtem az izmai útját a hasfaláig.
– Akkor csináltattad, amikor kómában voltam?
Még mindig nem nyitotta ki a szemét.
– Mindent az azutáni napon csináltattam, hogy szakítottál velem.
Szóhoz sem jutottam. Mi? Miért? Nem úgy festettél, mint aki
vissza akar kapni. Napokig felém sem néztél, és még el sem búcsúztál,
amikor elmentem!
– Azt hittem, meg fogod gondolni magadat – felelte kaján
mosollyal. – A büszkeségem nem hagyta, hogy elhiggyem, hogy
tényleg képes lennél elhagyni, úgyhogy átalakíttattam a fürdőt, és
vártam, hogy bocsánatot kérj.
Meglepett nyögés szakadt fel belőlem. Vlad szája lekonyult.
– Képzeld el a meglepetésemet, amikor felszálltál arra a gépre!
Aztán azzal hitegettem magam, hogy egy-két héten belül rájössz,
mennyire hiányzom neked, és majd visszatérsz. Így hát vártam, de az
egyetlen telefon, ami érkezett, Martintól jött, és a robbanásról
értesített. Amint rájöttem, hogy nem haltál meg… Nem vártam tovább.
Eljövök érted – mondta, amikor először beszéltünk az eset után.
Azt hittem, csak álmodom, később arra gondoltam, csak igyekszik
megőrizni a hírnevét, és vigyázni az embereire. Úgy fest, mindketten
alábecsültük egymást.
– Sosem kérdezted, miért ajánlottam fel, hogy vámpírrá
változtatlak.
A kijelentés váratlanul ért, és nem csak azért, mert hirtelen váltott
témát. Vlad újra kinyitotta a szemét, a rézszínű íriszét körülölelő
smaragd gyűrű szinte ragyogott.
– Igazából nem váltottam témát.
Lenyeltem a torkomban növő gombócot.
– Azt hittem, azért, mert félsz, hogy a képességem végezni fog
velem.
– Ez az egyik oka. De nem a legfőbb.
Végigsimított a halántékomtól induló seben egészen az ujjaimig,
miközben beszélt.
– Még azelőtt ajánlottam fel, és ha a képességeid netán
végeznének veled, most már elég vérem folyik a testedben ahhoz, hogy
gólként hozhassalak vissza. Nem lennél kevésbé halhatatlan, úgyhogy
nem ez az oka.
 – Akkor mi? – kérdeztem lágyan.
– Először is, a legtöbb vámpír nem ismeri el a frigyünket.
– Micsoda?
A hangsúlyomon finoman elmosolyodott.
– A vámpírok csak a tanúk előtt tett véresküt fogadják el, és ahhoz
neked is vámpírnak kell lenned. Az embereim a feleségemnek
tekintenek, mert azt mondtam, hogy az vagy, de a vámpírtársadalom
nem.
Most, hogy így említette, eszembe jutott, hogy évekkel ezelőtt
Marty ugyanezt mesélte, amikor a fajukról kérdeztem. Azt is
megmagyarázta, miért mondta Vlad, hogy ez az első szertartás.
– Azért akarsz vámpírrá változtatni, hogy tisztességes nővé tegyél?
Milyen lovagias! – incselkedtem.
– Általában nem érdekel mások véleménye, de az én világomban
bizonyos védelmekben csak akkor részesülsz, ha jogilag is a feleségem
vagy. Ez is aggaszt, mégsem ez az első számú indokom.
Vlad megsimogatta a kezemet. A bennem futó áramot kimerítette a
szeretkezésünk, így csak egy gyenge sistergésre futotta. Össze sem volt
mérhető azzal a villámcsapással, amit heves pillantása kereszttüzében
éreztem.
– Nem kenyerem a mellébeszélés, mert akik szép szavakba
burkolják a mondandójukat, később azok lesznek a legrosszabb árulók.
Ez és az életmód, amit folytatok, képtelenné tesz arra, hogy azokat az
ékes szavakat használjam, amiket megérdemelsz, de ha vámpírrá
tennélek, olyan élesen éreznéd az érzéseimet, ahogyan most én hallom
a gondolataidat.
Azután a mellkasához húzta a kezemet, és a szíve fölé helyezte.
– Eddig azért nem változtattam át egy szeretőmet sem, mert nem
akartam, hogy érezzék, milyen kevéssé érdekelnek. Téged szerettelek,
mégis elhagytál, mert nem tudtam szavakba önteni az érzéseimet.
Lehet, hogy ez újra megtörténhet, de ha éreznéd, mit jelentesz nekem,
Leila – hangja elmélyült –, a szavak többé nem számítanának.
A szíve néma volt a kezem alatt. Évszázadok óta nem vert már,
Vlad mégis inkább volt élő, mint bárki, akivel találkoztam. És ő volt a
legösszetettebb ember, akit ismertem, úgyhogy a gondolata annak,
hogy egyenként fejthetném le a rétegeit hála az érzelmi kötelékünknek,
mohó vágyakozással töltött el. Ismerni akartam az érzéseit, a titkait és
minden mást, ami a férfit, akit szeretek, azzá tette, aki. De bármennyire
vágytam is erre, nem volt elég hozzá, hogy igent mondjak.
Megérintettem a saját mellkasomat. Az az egyenletes lüktetés tartott
életben, de nem ez jelentette az életet. Erre a képességem tanított meg.
A szívverés csak emberré tett. Szeretet és gyűlölet, szenvedély és
fájdalom, erő és botlás, kétségbeesés és megbocsátás – ezek alkották az
életet, úgyhogy az igazi kérdés az volt, hogyan akarok élni.
Emberként, aki élete végéig vámpírvért iszik? Vagy vámpírként,
akinek embervérre van szüksége? Mindkettő másfajta fájdalmat és
boldogságot kínált, de amikor a jövőmre gondoltam, csak az egyik tűnt
a helyes útnak.
Vlad fölé gördültem, hátrasimítottam a haját, hogy minden
arcrezdülését jól lássam, amikor megadom a válaszomat.
– Amit most mondok, az egy fontos szó. Igen, Vlad. A válaszom
igen.

Vlad már nem volt mellettem, amikor felébredtem, de ezúttal nem

lepett meg. Mielőtt elaludtam, szólt, hogy Mencheresszel találkozik ma
reggel, hogy elkezdjék szűkebbre szorítani a hurkot az áruló nyaka
körül. Mivel Vlad már így is figyeltette a hívásokat, sms-eket és e-
maileket, ráadásul a személyzet a folytatódó lakodalmi ünnepségekre
hivatkozva nem hagyhatta el a házat, el nem tudtam képzelni, hogyan
akarja szorosabban ellenőrizni őket, de biztosan volt valami terve.
Úgyis megtudom, mi az, amikor visszaér.
Addig nekem is volt néhány dolgom, amit el kellett intéznem,
például el kellett mondanom a családomnak, hogyan döntöttem. Persze
nem terveztem még aznap fejest ugrani a halhatatlan létbe, de nem
láttam okát, hogy hónapokig vagy évekig halogassam a bejelentést. A
képességeimnek és annak hála, hogy már két vámpírral is éltem együtt,
nem lehet azt mondani, hogy nem tudom, mibe ártom magam. A
pokolba is, ahhoz képest, ahogyan a balesetem megváltoztatta az
életemet, a vámpírrá válás nem a legnagyobb átalakulásom lesz!
Kikeltem az ágyból, és a lábam megakadt valamiben, ahogy a
fürdőszoba felé indultam. Vlad inge volt az. Felrúgtam a levegőbe,
majd elkaptam, és nekiálltam felszedni a többi ruhát is, amik
szétszórva hevertek a szobában. Lehet, hogy ő hozzászokott, hogy
szolgák takarítanak utána, de én nem. Azonban amikor a türkiz
szoknyámhoz értem, megtorpantam a zsebét lehúzó súlytól.
 A lopott holmik még mindig ott voltak. Amikor Vlad leszaggatta
rólam, azt hittem, szétszóródott a tartalma. A tárgyak tapintása az
anyagon keresztül ugyanolyan kísértéssel töltött el, mint amilyet
Pandóra érezhetett, amikor megérintette a szelencéjét. Vajon
valamelyik közülük felfedné az áruló kilétét? Vagy ezek a tárgyak csak
gyorsabban vezetnének át a halhatatlanságba, mint terveztem?
Nem találtam kifejezetten vonzónak az ötletet, hogy gúlként
időnként emberhúst kelljen ennem, de hogy tudtam volna ellenállni a
kísértésnek, hogy bosszút álljak a karneválosok haláláért, és
megvédjem az ittenieket? Tegnap nem tapasztaltam a képességem
mellékhatásait. Talán még mindig van bennem annyi Vlad véréből,
hogy ellensúlyozza az erőm pusztítását. Legalábbis egyelőre.
Volt még egy oka annak, hogy nem várhattam. Ha vámpírrá
változom, az talán teljesen kitörli a képességemet. De még legjobb
esetben is lehet, hogy hosszú időre nem fogom tudni használni. Esetleg
ez az egyetlen esélyem, hogy kiderítsem, ki árulta el Vladot, mielőtt
bárki megsérül – vagy annál is rosszabb.
Nem akadályozhatlak meg, hogy azt tedd, amit muszáj – mondta
Vlad, amikor figyelmeztetett, mit fog tenni, ha rájön. Lassú, mély
lélegzetet vettem, majd lehúztam a kesztyűmet.
Muszáj.
Azzal a kezemet mélyen a zsebbe süllyesztettem. Képek öntöttek
el, ahogy egyenként érintettem meg a tárgyakat. A személyzet rengeteg
tagjának gyorsítottfelvétel-szerű átvizsgálása közben feltűnt egy
ember, olyasvalaki, akire a legkevésbé sem számítottam.
Mit keresett ott Sandra?
 33. fejezet
VLAD OLYAN GYANAKODVA NÉZETT RÁM, hogy ha nem rólam lett
volna szó, vallatásra küld.
– Vásárolni akarsz menni? – ismételte.
– Igen – mondtam, és ez volt a teljes igazság. – Gyerünk már, a
ruhák, amiket hordok, még csak nem is a sajátjaim…
– De azok, minden ruhád új – szakított felbe.
– …és az esküvőnkre is mindent egyedül választottál ki, még a
saját gyűrűdet is. Még ha magamnak nem is akarnék venni semmit, de
akarok, neked akkor is szeretnék ajándékot venni. Ha velem jössz, nem
lesz nagy a meglepetés, nem igaz?
Ezzel kiérdemeltem egy újabb mire-készülsz-valójában pillantást,
de a gondolataim összecsengtek a szavaimmal, és az arckifejezésem
akkor sem lehetett volna ártatlanabb, ha egy angyaltól veszem kölcsön.
– Ugyan már, tiéd az egész város, ahová megyünk – tettem hozzá.
– Nem Párizsba akarok kiruccanni a magángépeddel.
Az arckifejezése alapján éppen mérlegre helyezte az aggodalmait
azzal az időtálló ténnyel szemben, hogy a nők szeretnek vásárolni.
– Küldök veled őröket – mondta végül.
– Ez csak természetes. Magammal viszem Gretchent és Sandrát is.
Csak legyintett, az emberek nem érdekelték. Belülről
mosolyogtam, de továbbra sem gondoltam másra, csak ruhákra,
cipőkre és szexi fehérneműkre. Abból, ahogy kitágult az orrlyuka, arra
következtettem, hogy ez az utolsó gondolat tetszett neki.
– Húsz percen belül előkészítem a kíséretedet. – Azzal lehajolt, és
a borostája karistolta az arcomat, ahogy azt motyogta: – Nekem nem
kell venned semmit. Csak téged akarlak.
Ezúttal nem nyomtam el a mosolyomat. És még te mondod, hogy
nem bánsz ügyesen a szép szavakkal!
– Nem maradok sokáig – ígértem.
 Húsz perccel később Sandra, Gretchen és én bezsúfolódtunk a
limóba. Shrapnel vezetett, mivel Maximus távozása óta átvette Vlad
jobbkezének szerepét. Oscar ült az anyósülésen, és négy további őr is
kísért minket egy másik járműben.
– Mi ez a díszkíséret? – kérdezte Gretchen.
Én csak megrántottam a vállamat, mintha fogalmam sem lenne
róla.
– A vajda felesége mellé kellenek az őrök – mondta Sandra.
– Mi az a vajda? – ismételte utána Gretchen.
– Herceg, lényegében – feleltem. – Régen a vajda volt Vlad címe.
A húgom rám villantott egy féloldalas vigyort.
– Akkor te most hercegné vagy?
– Nem – mondtam egyszerre azzal, hogy Sandra rávágta: „Igen.”
– Nem – ismételtem határozottan. – Már így is hajlonganak
előttem, ha elkezdenek felségnek szólítani, szétrobban a fejem.
Sandra felnevetett, ujjával hátrafésülte eperszőke haját.
– Ha én lennék hercegné, én ragaszkodnék hozzá. Meg a
koronához is.
Tényleg? – gondoltam hűvösen, de mosolyogtam, mintha csak
viccelne.
– A románok hozzászoktak az előkelőségekhez. Az amerikaiak
nem annyira.
A limó előredőlt, ahogy lefelé tartottunk a dombról. Épp idejében
pillantottam ki az ablakon, hogy lássam a ház tetejét eltűnni a fák és
sziklák fala mögött. A következő harminc percben ezeken kívül nem
sok mást fogunk látni. Ez volt az egyetlen faluba vezető út, és csak
Vlad emberei használták.
Gretchen tovább csacsogott arról, hogy ha én hercegné vagyok,
akkor annak őt is híressé kell tennie. Mint Kate Middleton húgát,
Pippát. Nem vettem a fáradságot, hogy megosszam vele, hogy a
nagyon öreg román vámpírokon és a saját emberein kívül senki sem
tartotta Vladot hercegnek. Miért törném le idejekorán az álmait?
Megvártam, amíg félútra értünk Vlad háza és a falu között. Előtte
nem csináltam semmit, arra az esetre, ha Sandra azért járt volna a
kommunikációs szobában, mert a személyzet egyik tagja éhes volt. Ha
Vlad tudta volna, hogy gyanakszom rá, azonnal a saját módszereit
vetette volna be, hogy kiderítse az igazságot, és ezt nem tettem volna
meg egy baráttal, amikor ugyanezt a hatást elérhetem érzelmi és fizikai
sebek nélkül is.
Így amint Vlad túl messzire került, hogy belelásson a
gondolataimba, és Sandra nem tudott menekülni Shrapnel gyors
kanyarjai mellett, amiket ő vámpírhoz méltón, a meredélyektől egy
cseppet sem zavartatva vett be, Sandrára mosolyogtam, levettem a jobb
kesztyűmet, és a karjára fektettem a kezemet.
Az áram megrázta, de a sikkantását azonnal elnyelték az elmémet
elöntő képek.
Épphogy elaludtam, amikor a szobám ajtajának nyikordulása
magamhoz térített. A sötét árnyék éles kontrasztban állt a vattacukor-
rózsaszín falakkal, és amikor közelebb lépett, a holdfény felfedte
előttem a vámpírt, akit azonnal felismertem.
– Mit keresel itt? – A hangom nehéz volt az álomtól. – Ma nem
vagyok beosztva etetésre.
Nem szólt, tovább jött felém. Valamiért félelem járt át. Nem
értettem a dolgot. Vlad nem hagyta volna, hogy rosszul bánjanak
velünk, és azelőtt sokszor etettem már ezt a vámpírt. Mégis, amikor
elért az ágyamhoz, a csontomba hatoló ösztönös félelem legyőzte a
logikámat, és összekucorodtam.
Már megint! Sikítani szerettem volna, de még mindig nem tudtam,
miért. Azután a rettegés és a bűntudat gyomorforgatóan ismerős érzése
öntött el. Mielőtt szólni tudtam volna, smaragd ragyogás vakított meg.
Hirtelen eltűnt minden aggodalmam. A vámpír elsuttogta az
utasításait, és azon kaptam magam, hogy bólogatok. Persze, hogy
átadom az üzenetét, és nekem is van számára egy üzenetem…
Gretchen sikolya rántott vissza, mielőtt még elhomályosodott
volna az utolsó kép. Egy pillanatig Sandra és a saját tudatom között
rekedtem félúton. Ezért nem reagáltam azonnal, amikor az első ülésen
ülő vámpír felemelte az apró szerkezetet, hiába tudtam, hogy mi az.
Láttam már ilyet korábban is, és bár nem volt nagyobb egy egyszerű
telefonnál, halált jelentett.
Azután végre az utolsó szálak is elszakadtak Sandra emlékeivel.
Fehér fény borította el a kezemet, ahogy az árammal az első ülés felé
csaptam, de túl késő volt. Shrapnel egy pillanattal azelőtt nyomta meg
a gombot a detonátoron, hogy az ostorom belevágott.
 Az azt követő bumm! megrázta a limót, de nem robbantunk fel. A
mögöttünk jövő autó repült a levegőbe, és a tűzlabda néhány értékes
másodpercig magára vonta a figyelmemet. Ennyi idő elég volt
Shrapnelnek, hogy elrántsa a kormányt balra, és rohanó autónkat a
szalagkorlát felé irányítsa, mielőtt kiugrott az ajtón.
Gretchen sikított, ahogy belerohantunk a szakadékba. Ez volt az
utolsó, amit hallottam, aztán minden elsötétedett.

Vér.
Vér íze töltötte ki a számat, és rezes illata lógott a levegőben.
Nyeltem egyet, arra számítottam, hogy a rajtam keresztülsugárzó
fájdalom eltűnik, de nem tette. Ekkor jöttem rá, hogy nem vámpírvért
nyelek, ami meggyógyít. Hanem a sajátomat.
Erőszakkal kinyitottam a szememet, pedig úgy éreztem, mintha a
szemhéjam helyén borotvapengék lennének. Azonban amit
megpillantottam, attól megfeledkeztem a fájdalomról. Gretchen lógott
fölöttem, fekete haja eltakarta az arcát, vörös cseppek csöpögtek az
engem körülvevő törött szilánkokra. Sandrát is tartotta még a
biztonsági öve, az ő vére vastagabb patakban folyt. Közöttünk vaskos
faág volt, a leveleit vérfoltok pettyezték
Miért nem vagyunk halottak? Ez volt az első gondolatom, amit
rögtön ezután az követett, hogy: Hol van Shrapnel? Felültem, és
próbáltam nem sikítani a fájdalomtól. Egyetlen pillantásból
megállapítottam, hogy a limó első ülése üres. Az anyósülés nem volt
az. Oscar sápadt arcán döbbenet játszott, amit még gyorsan
mumifikálódó bőre sem tudott kitörölni. Ő is fejjel lefelé lógott a
biztonsági övénél fogva a felfordult limóban. A mellkasából egy
ezüstkés nyele állt ki.
A kés felé lendültem, amitől a testemet még inkább elöntötte a
forró fájdalom. Úgy éreztem, mintha a bordáim, a kulcscsontom és a
bal karom eltört volna, és a széttört üveg miatt több vágás borított,
mint azt meg tudtam volna számolni. Mégis szerencsés voltam. Az
oldalsó és elülső légzsákok nélkül halott lennék. Én nem kötöttem be a
biztonsági övét, mert azt akartam, hogy el tudjam kapni Sandrát, ha
bármivel is próbálkozna. Nem is sejtettem, hogy a veszély az első
ülésről fog érkezni, nem a hátsóról. Fájdalmas nyögés szakadt fel
belőlem, ahogy a törött üvegen keresztül a limó eleje felé löktem
magam. Amikor odaértem, láttam, hogy egy fa állított meg minket. Ez
volt a jó hír. A rossz hír viszont az volt, hogy a motorháztető alját
narancs lángnyelvek nyaldosták.
Kirántottam a kést Oscar testéből, azzal akartam elvágni Gretchen
és Sandra biztonsági övét. De egy kívülről érkező zaj megdermesztett.
Valaki közeledett, és nem voltam annyira naiv, hogy azt higgyem, a
felmentő sereg.
Olyan gyorsan nyaltam le a véres kést, hogy megvágtam a
nyelvemet, de mielőtt még egészében érezhettem volna a fájdalmat,
már el is tűnt. Mire egy másodperccel később lenyaltam a kés másik
felét is, az egész testem kevésbé fájt. És mire Shrapnel feltépte az ajtót,
én már ott guggoltam Gretchen és Sandra előtt, egyik kezemben a kést
tartva, miközben a másikból áram sistergett. Azonnal hátraugrott jó pár
métert, és a teste megfeszült, hogy ki tudja kerülni, bármilyen
támadással készülnék is.
– Miért? – köptem.
Az ingének és a dzsekijének fele cafatokban lógott, vörös csík
mutatta, hol vágta meg az ostorom. A seb súlyossága ellenére nem ölte
meg. Csak lelassította, amíg meg nem gyógyult eléggé, hogy
visszajöjjön, és befejezze a munkát.
– Mert már mindent tudsz – mondta kemény hangon.
– Nem úgy értem – feleltem, és az összezúzott limuzin felé
biccentettem a fejemmel. – Miért árultad el Vladot?
– Nem terveztem.
Most már szinte suttogott. Kávészínű arcán kétségbeesés cikázott
végig, amit fáradt elszántság követett.
– Ennek az egésznek nem kellett volna megtörténnie. Azt hiszed,
meg akartam ölni a barátomat abban a kocsiban? Még téged sem
akarlak megölni, de nincs más választásom.
Felemeltem a jobb kezemet.
– Ha csak megrezdülsz, ezúttal tényleg kettéváglak.
Most túl messze volt, hogy megpróbáljam, de ha közelebb jön,
pontosan a hatókörömbe ért volna. Nem mertem kockáztatni, hogy
rátámadok, mert a szakadék meredek volt, ráadásul akkor védtelenül
hagytam volna Gretchent és Sandrát. Helyette arra vártam, hogy ő
támadjon nekem embertelen sebességgel, de ahogy a másodpercek
múltak, és Shrapnel nem mozdult, kezdtem gyanakodni. Nyilván azt is
tudta, hogy nem blöffölök, ráadásul a baleset híre is hamar el kell,
hogy érjen Vladhoz, akkor hogy lehet, hogy még csak meg sem…
 Aztán a szél felém fújta a veszedelmes füstöt, és amint
megéreztem, megértettem. Shrapnelnek nem kellett megölnie engem.
Csak ki kellett várnia, hogy a tűz elérje az üzemanyagtartályt.
 34. fejezet
– HA MOST FUTÁSNAK EREDSZ, lehet, hogy eltűnhetsz, mielőtt Vlad
ideér – próbálkoztam új taktikával. Nem tudtam egyszerre
kiszabadítani a lányokat, és megküzdeni Shrapnellel, mielőtt felrobban
az autó. Ezt mindketten tudtuk.
– Már túl késő. Nem haltál meg a zuhanásban, nekem meg túl
sokáig tartott, hogy felgyógyuljak, és ideérjek.
Ismét csak inkább hangzott fáradtnak, mint gonosznak. Még fel is
sóhajtott, mintha ez a hatalmas nyomás több lenne, mint amennyit
elbír.
– Már csak annyit tehetek, hogy teszek róla, hogy meghalj.
– Mit ártottam én neked? – csattantam fel, abban bízva, hogy
valaki a kastélyban látta a füstöt, és már úton a segítség.
– Nem te, hanem az, amit tenni fogsz, ha életben maradsz. – A
pillantása a jobb kezemre siklott. – Az én halálom már biztos. De a
hölgyemé nem.
Hölgy? Még egy utolsó próbát tettem, hogy megfutamítsam, vagy
támadásra késztessem.
– Úgy érted, a csinos, barna vámpír? – kérdeztem, és mindent arra
tettem fel, hogy ugyanarról a nőről beszél, akit a víziómban láttam.
– Nem szívesen töröm össze az ábrándjaidat, de napokkal ezelőtt
rájöttek a kilétére. Vlad már rá is állította az embereit. Csak azt nem
tudtuk, hogy az áruló kicsoda.
– Hazugság – sziszegte Shrapnel.
Egy lépést tett előre, és én visszatartottam a lélegzetemet.
Gyerünk, csak egy kicsit közelebb!
– Akkor ez is hazugság? Olyan százhatvan centi magas,
formásabb, mint én, dús, gesztenyeszínű haja van, dallamos
akcentusa… folytassam még?
 Nem tudtam volna, de ahogy egyre erősebbé vált a gázolaj szaga,
úgy nőtt a kétségbeesésem is. Már ott tartottam, hogy rátámadok a
meredek talaj és az ő hihetetlen gyorsasága ellenére. Aztán még egy
lépést tett felém.
– Hogy törted meg a varázslatát, hogy ne lehessen megtalálni?
– Ó, könnyedén. – Arra gondoltam, átkozottul jó, hogy Shrapnel
nem tud olvasni az elmémben, mert gőzöm sem volt, miről beszél. –
Szerinted honnan van a dús fekete hajam? Egynegyed rész cherokee
indián vagyok, és a nagymamám füvesasszony volt. Anyámnak és
nekem rengeteg trükköt tanított, úgyhogy a kis kurvád varázslata a
nyomába sem ér annak a mágiának, amit én ismerek.
Az egynegyed rész indián véren kívül minden más hazugság volt.
Visszatartottam a lélegzetemet, és abban bíztam, Shrapnel nem jön rá.
– Ne beszélj így róla! – kiáltotta.
Újabb lépést tett felém, és itt volt az én nagy lehetőségem. Felé
lendültem, és minden áramomat, amit csak fejleszteni tudtam,
belevezettem az ostoromba, ami úgy ragyogott, mint a villám. Oldalra
lendült, hogy elkerülje, de még az ő sebessége sem volt elég hozzá. A
szikrázó kötél a derekánál kapta el és szelte keresztül.
A lábai úgy hullottak le, mint a faágak, a törzsét még előrevitte a
lendület. Végül rajtam landolt, a súlya kiszorította a tüdőmből a
levegőt. Mielőtt lelökhettem volna, püfölni kezdett, és az agyara
mindenbe beletépett, amit ért.
Felsikítottam a brutális kettős támadás alatt. Shrapnel semmivel
nem volt kevésbé vad attól, hogy kettévágtam. Sőt, szinte démoni
elszántsággal igyekezett végezni velem. Kábító erejű ütés csapódott a
bordáim közé, és ez belém fojtotta a sikolyomat. A fájdalom élessége
kivert belőlem minden értelmes gondolatot, és beindította a vak
túlélési ösztönömet. Nem tudatosan ragadtam meg, és küldtem belé
áramot. Csak azt tudtam, hogy a súlya végre nem szorít le, és hogy
hirtelen egy rozoga sikátorban találtam magamat.
Az utcalámpák nem égtek, de nem volt szükségem rájuk, hogy
lássak, ahogy végigmasíroztam az épületek közötti szűk utcán.
– Megölted a bombakészítőt is? Mikor állsz le végre azzal, hogy
ilyen meggondolatlan, ostoba kockázatokat vállalj?!
Az ordításom magára vonzott néhány pillantást. Nem érdekelt. A
legtöbb vámpír elkerülte az olyan helyeket, ahol a hajléktalanok
gyülekeztek. Túl büdösek voltak ételnek.
–…nem, nem volt túl kockázatos. Gondoskodtam róla, kedvesem.
Halott, úgyhogy biztos nem találnak ránk.
Dühömben majd’ összeroppantottam a telefont, de aztán
kényszerítettem magam, hogy ellazuljak, nehogy eltörjem a készüléket,
és ezzel befejeződjön a hívás.
– Ha nem öletted volna meg vele Leilát, nem kellett volna
gondoskodni róla. Nem árultam volna el neked, hol találod a lányt, ha
tudom, mire készülsz. Ha Vlad nem hiszi el, hogy a robbanás baleset
volt, nem fogja hagyni, hogy a gyilkos megússza szárazon.
– Túlreagálod—folytatta. – Még ha gyanakszik is, semmi nem
vezet sehova. Bármit is ért a lány élve a számára, holtan kevésbé
veszélyes…
Érdesen nevettem fel.
– Egy nap majd elmondod, miért is nem akarod, hogy Vlad tudjon
kettőnkről. De addig kénytelen vagyok azt hinni, hogy az egyetlen
okod, amiért megölted Leilát, a féltékenység.
Szerettem volna, ha a vádaskodásom fáj neki, de nem számítottam
a válaszában csendülő méregre:
– Az én okaim nem számítanak. Csak az számít, hogy te adtad meg
nekem, hol találom. Ezért végezni fog veled, kedvesem, de előtte évekig
fog kínozni. Hacsak nem találod vonzónak ezt a lehetőséget, nincs más
választásod, mint hogy megőrzöd a titkomat.
Bontottam a hívást, a kétségbeesésemmel egyszerre azt is tudtam,
hogy igaza van. Vlad csakis egy módon reagálhatna a Leila halálában
betöltött szerepemre, és nem állna meg ott. Ugyanezt tenné a
szeretőmmel is, és hiába voltam dühös, ezt nem hagyhattam. Szerettem
őt, és ha a hazugságommal biztonságban tudhatom, akkor hazudok.
A sikátor eltűnt, és arra számítottam, hogy mindjárt visszazuhanok
a saját valóságomba, de valamilyen oknál fogva mindenféle
próbálkozás nélkül átcsúsztam Shrapnel szeretőjének a fejébe. Egy
rövid pillanatra láttam őt, kosztümöt viselt, hátradőlt egy kanapén
martinival a kezében. Mielőtt még rá tudtam volna közelíteni az arcára,
a vonásai elmosódtak, míg végül semmi nem maradt belőle, csak egy
buja, gesztenyebarna hajjal keretezett paca.
 Aztán a szédülés hulláma elsodort, mintha valaki kupán vágott
volna egy fahusánggal. Elengedtem a kapcsolatot, és visszatértem a
jelenbe, ahol az oldalamon feküdtem, és két fájdalmas zihálás között
fel-felköhögtem. Vér csepegett a számból, és a nyomás a
mellkasomban gyötrelmessé vált.
Nem Shrapnel ütlegelése okozta a fájdalmaimat. Nem, felismertem
ezt a kínt. Azt jelentette, hogy a képességeim elérték a veszélyes zónát,
és az egyetlen vámpír a közelemben halott volt.
A tehetetlenségtől szívem szerint kiabáltam volna, olyan
igazságtalan volt az egész. Csak Sandrán akartam használni a
képességeimet, hogy lássam, bűnös-e, vagy ártatlan. Nem akartam
belenézni Shrapnel legszörnyűbb bűnébe, pláne nem akartam
kapcsolódni ahhoz a ribanchoz, aki ezt az egész felfordulást előidézte a
karneváli bombával. Most pedig ezek miatt fogok meghalni.
Nyögést hallottam, és ettől kinyitottam a szememet. A vörös
ködön át megpillantottam Shrapnelt. Az áram, amivel megütöttem, jó
pár méterrel odébb repítette. Most már nemcsak a lába, hanem mindkét
karja is hiányzott, és a bőre úgy festett, mintha valaki lereszelte volna.
De bármekkora pusztítást okozott is az áram, még mindig élt. Aztán a
feje felém biccent, és a pillantásunk találkozott.
A meglepetés apró szilánkja csillant fel homályosodó tudatomban.
Nem számítottam tőle együttérzésre, de teljesen váratlanul ért a
megnyugvás és a büszkeség keveréke, ami átsuhant az arcán. A
megkönnyebbülést még értettem: azt akarta, hogy meghaljak, és a
mellkasomat összeszorító kínzó fájdalomból ítélve nemsoká teljesül a
vágya. De mire véljem a büszkeséget? Nem volt semmi köze ahhoz,
hogy a képességeimet annyira túlhasználtam, hogy az lett az utolsó
szög a koporsómban…
Aztán végül túl sokára, de megértettem.
Hogy törted mega varázslatát, hogy ne lehessen megtalálni? Ezt
kérdezte Shrapnel. Azt hittem, úgy értette, hogy a barna vámpír valami
mágikus főzettel állt elő, hogy ne lássam tisztán az arcát, ha
kapcsolódni próbálnék hozzá, de ennél többről volt szó.
A varázslatnak az volt a célja, hogy végezzen velem.
 35. fejezet
– LEILA!
A húgom hangja tört át a fájdalmon, ami miatt örök életemre
magzatpózban akartam maradni, vagy meghalni – amelyik
kíméletesebb. Gretchen. Úgy hallom, fél – jutott túl a fájdalmon a
felismerés, amit egy baljós emlék követett. A limó lángol.
Térdre löktem magamat, és gurgulázó sikoly szakadt fel belőlem.
A szemem elé ereszkedő egyre sötétebb függönyön át megpillantottam
a narancs ragyogást. A lángok egyre jobban bekebelezték a kocsit.
Bármelyik pillanatban elérhetik az üzemanyagtartályt.
A limó felé lendültem, a számból vér bugyogott fel, ahogy a
mellkasomat bénító fájdalom ellenére megpróbáltam lélegezni. A
látásom túl homályos volt hozzá, hogy megtaláljam a kést, amit
elejtettem, és a fájdalomtól úgy éreztem, mintha lángolnék. Talán
lángoltam is, csak nem vettem észre. Mégsem tudtam megállni. A
húgom sikolyára koncentráltam, és úgy hatott rám, mint egy
adrenalinbomba, elég erőt adott, hogy újra és újra előrelökjem
magamat. Az autó oldala az arcomnak csapódott, ahogy
betántorogtam.
Most már teljesen elsötétedett a látásom, és Gretchen hangja egyre
halkabban szólt, de az elmém még működött. A bal kezemmel addig
motoztam, amíg meg nem találtam a biztonsági öv csatját, aztán a jobb
kezemmel odanyúltam. Az utolsó kis energiámmal áramot küldtem át
rajta.
Ahogy a hirtelen súly a vállamnak csapódott, az volt a
leggyönyörűbb dolog a világon.
– Mentsd meg Sandrát! – próbáltam mondani, de csak értelmetlen
motyogás jött ki a számon.
Valami erősen meglökött, és még több fájdalom öntött el. Vajon
Shrapnel visszajött? – tűnődtem, és egyre kevésbé érdekelt, ahogy az
édes zsibbadás kezdett rákúszni a tagjaimra. Ez nem lesz jó –
figyelmeztetett maradék kis értelmem. Ne ájulj el! Sosem ébredsz fel
többet!
Próbáltam kiküzdeni magamat a sötétségből, és a szűnő fájdalom
hívogató gyönyörűségéből. Olyan érzés volt, mint a kúszóhomok ellen
úszni – minél jobban küzdesz, annál mélyebbre süllyedsz. Aztán a
tudatom visszatért, amikor megéreztem, hogy erőszakosan vonszolnak.
A bordáim gallyaknak tűntek, amiket valaki elpattintott bennem, de
sikerült párszor szaggatottan felzihálnom. Ez és a fájdalom friss
hulláma elűzte a veszélyes letargiát. Aztán egy hatalmas robbanás
nyitotta fel a szememet, a narancs ragyogás egy pillanatra megvakított.
A tűz elérte az üzemanyagtartályt.
A látásomból megmaradt két apró résen át láttam, hogy most
valami fák mögött vagyok. A törzsük felfogta a robbanó autóroncs
lökéshullámát.
Sandra eszméletlenül feküdt a közelben, és Gretchen…
Nyilván hallucináltam. Mert ha nem, akkor a húgom úgy hat
méterre guggolt Shrapnel felett. A kezében tartotta az ezüstkést, amivel
Oscart megölték, és ami most Shrapnel mellkasából meredt elő, és bár
Gretchen arcán láttam, hogy halálra van rémülve, erősen, két kézzel
szorította a markolatot.
— Meg se próbálj ügyeskedni! – nyögte.
Shrapnel szeme Gretchenre szegeződött, közben a váltóból és a
csípőjéből ágszerű valamik nőttek. Nemsoká teljesen visszanő a tóba
és a keze, és összeforrnak a belső sebei is, amiket okoztam neki.
Figyelmeztetni akartam Gretchent, hogy nagyon is fog ügyeskedni, de
ekkor három alak ért földet mellettük olyan hirtelenséggel, mint a
földre hulló meteorok. A negyedik mellém szállt le. Zöld szeme
lángolt, sötét haját vadul csapkodta a szél, ahogy feltépte a csuklóját,
és a számhoz nyomta.
Vlad. Nyilván valaki meglátta a füstöt.
Ahogy inni kezdtem a mély sebből, Vlad őrei felnyalábolták
Shrapnelt, egyikük elvette a kést, mielőtt még végzett volna magával,
hogy elkerülje a szenvedést. Azután teljesen elsötétült a látásom. Újra
nyeltem, de a testemet rázó fájdalom nem akart csökkenni. Ehelyett
addig nőtt, amíg már úgy éreztem, mintha borotvapengéket nyomtak
volna a koponyámba, közben a mellkasomat feszítő kín elterjedt az
egész testemben. Nem tudtam többet nyelni. Ahhoz sem volt elég
erőm, hogy lélegezzek. Amikor átjárt a hideg, és a jeges ölelés átvette
a fájdalom helyét, tudtam, hogy túl későn érkezett.
– Ne!
Vlad kiáltása visszarántott, de épp csak egy pillanatra. Azután a
belső láncaim, amiknek a létéről sem tudtam, elpattantak, és előtörtem,
akár egy kilőtt golyó egy pisztolyból. Már nem feküdtem összetörten a
földön. Szárnyaltam, és sokkal üdítőbb volt, mint azokban az
álmaimban, amikben tudtam repülni. A látásomat már nem fátyolozta
undokvörös köd és sötét függöny. Helyette minden ragyogó fényben
fürdött, és a víz és a frézia nyugtató illata ölelt körül. Azelőtt is
éreztem már ezt az illatot, de olyan régen, hogy meg is feledkeztem
róla, most azonban egyszerre tudtam, kihez tartozott. És akkor
megláttam őt.
Az ezüstös tincsek szinte ragyogtak fekete hajában. Akárcsak a
ráncok az arcán, amikor mosolygott. Hirtelen megszűnt a bűntudat,
amit magamban hordoztam. Nem szólt semmit. Nem kellett. Éreztem,
hogy nem hibáztat a haláláért, és hogy megbocsátotta a többi tettemet
is. Felé siettem, de kedvesen mosolyogva nyújtotta előre a kezét, és
megállított.
Még nem, kicsim – suttogta az elmémben.
Aztán valami brutális erővel lerántott. Az édesanyám illata eltűnt,
akárcsak a kristályos ragyogás, amiben lebegtem. Ijesztő sebességgel
kezdtem zuhanni; valahányszor megpróbáltam megállítani a zuhanást,
újra és újra erős rántás volt a válasz. Gyorsan közeledett a föld, de
semmit sem tehettem a láthatatlan szorítás ellen, ami könyörtelenül
vonszolt lefelé.
Amikor megérkeztem a merev talajra, a becsapódás darabokra tört.
Vártam a halál andalító, hűvös ölelésére, de nem jött.
Helyette csak tüzet éreztem.
 36. fejezet
VÉR.
Az ajkamat nedvesítette, a levegőt fűszerezte, már nem volt rezes
és érdes, inkább súlyos és bódító. Egyszerre nyeltem és lélegeztem,
próbáltam minden módon megtölteni magamat a gyönyörű
folyadékkal, ami megszüntette a fájdalmamat. Egy pillanatra olyan
elégedettség töltött el, mintha hihetetlen magasságokat jártam volna
meg.
Aztán, mint azok a betépések után, amiket a képességemnek
köszönhetően éltem át, a zuhanás után ott maradtam reszketve, kínban
és sóvárogva az újabb adag után.
Valami azt morogta:
– Még – olyan hangon, ahogy egy vadállat beszélne, ha tudna
beszélni. A válasz egy nedves, hűvös ruha volt az arcomon. Letörölte a
vért, amit nyalogattam, és a szemem felháborodva nyílt ki. Amint
felébredtem, abban a pillanatban minden olyan rettentő világosnak és
élénknek hatott, hogy nem tudtam fókuszálni.
– Azt mondtam, még!
Két dologra jöttem rá egyszerre. A vadállatias hang tőlem
származott, és beszéd közben egyáltalán nem vettem levegőt. Az, hogy
apró tőrök szúrtak az ajkamba közben, szinte mellékes volt.
Most aztán tényleg megcsináltad – hallottam, ahogy gúnyol a
belső hangom.
A fogamat csikorgattam, amitől az agyarak még mélyebbre
fúródtak az ajkamba. Úgy fest, még az sem nyírta ki a gyűlölt belső
hangomat, hogy visszahoztak vámpírként.
Aztán a színek kaleidoszkópja végre alakokká állt össze, és Vlad
arca úszott fókuszba. Fekete nadrágja és indigószínű inge füsttől és
égett gumi szagától bűzlött, de alatta éreztem a vér gazdag aromáját, és
minden más megszűnt körülöttem.
 Rávetettem magamat, és lázasan kutatva az édes illatú folyamok
után új agyaraimmal belemartam a bőrébe, és föltéptem a ruháját.
Motyogott valamit, amit nem értettem, mert lefoglalt, hogy az illat után
kutattam. Lényem egy részét megdöbbentette a vadságom, a többit
csak egyetlen dolog érdekelte.
Vér. Kell. MOST.
Vlad ellökött, az egyik kezével csattogó számat tartotta el magától,
a másikkal a háta mögé nyúlt. A perzselő fájdalom visszatért, és olyan
intenzív kínnal öntött el, hogy semmi másra nem tudtam gondolni,
csak arra, hogy meg kell szüntetnem. Aztán ambrózia csordult le a
torkomon, és olyan tökéletesen elmosta a gyötrődésemet, hogy hálás
könnyek gördültek végig az arcomon. Úgy nyeltem, mintha bele
akarnék fulladni, a szememet olyan mély megkönnyebbüléssel
hunytam le, hogy azt hittem, elájulok.
Aztán valami más is átjutott a megkönnyebbülésem fátylán. Düh,
amit az érzelmek legnyersebb, legféktelenebb hulláma követett.
Szerelemnek nevezni olyan lett volna, mintha a hurrikánhoz hasonlítod
a tavaszi zivatart, és amikor ráébredtem, hogy nem tőlem származik,
hanem a vámpírtól, aki még mindig vasmarokkal szorítja az
állkapcsomat, teljesen ledöbbentem.
– Érezlek.
A suttogásomtól fényesebben ragyogott fel a szeme, mim valaha,
de most nem fájt állnom a tekintetét.
– Mert a kis bevásárlós hazugságod az emberségedbe került.
A szavaiban csendülő nyerseségtől összerezzentem volna, ha nem
érzem azt az új érzelemáramlást magamban. Még dühösebb lett, igen,
de dühét a félelem szülte, hogy elveszít. Nem hittem volna, hogy Vlad
képes a félelemre, mégis ez járta át a tudatalattimat, karöltve a
szerelem forrongó, tébolyult unokatestvérével. Azt hittem, a birtoklási
mániája az arroganciájából ered, de inkább az a beteges vágya okozta,
hogy meg akart védeni. Ha nem töltötte volna ki még mindig minden
gondolatomat a vér, lenyűgözött volna, hogy mi mindenben engedett
nekem, miközben mindez tombolt benne.
Aztán újabb fájdalom törte meg a pihenés pillanatát, és az éhség,
ami olyan heves volt, mintha pár másodperc leforgása alatt
számtalanszor haltam volna éhhalált. Ha Vlad nem szorított volna,
összeesek, de mielőtt még sikítani tudtam volna a perzselő kíntól, egy
újabb korty ambrózia megszüntette a fájdalmaimat.
 Éppoly mohón nyeltem, mint előtte, de ezúttal még azelőtt
visszanyertem a tudatomat, hogy elhúzta volna a nedves műanyag
zacskót a számtól. Plazmazsákok – ismertem fel, miközben
irányíthatatlan ösztönnel nyaltam le az ujjaimat. Milyen modern! Ha az
emlékeim nem csalnak, máskülönben vérgőzös őrült lennék napokig,
amíg elég erőt nem nyerek hozzá, hogy ne öljek meg minden élő
embert, aki az utamat keresztezi. Ez a gondolat elszomorított.
Aztán némi késéssel megütött egy másik felismerés is.
– Hogyhogy vámpír vagyok, és nem gúl? Emlékszem, hogy
meghaltam…
És láttam az anyámat.
Ez annyira elkábított, hogy egy pillanatra elfelejtettem, mit
kérdeztem. Nem álom volt, vagy illúzió; ezt olyan biztosan tudtam,
mint a saját nevemet. Ez azt jelentette, hogy kell lennie valaminek a
halál után. Sosem hittem benne, mert a rengeteg halál során, amit a
képességeimnek köszönhetően átéltem, sosem láttam, de talán a
bepillantás az azt követő dolgokba túl személyes tapasztalat.
Vlad szorítása gyengült az állkapcsomon, elengedett, és
megcirógatta a nyakamat.
– Ezúttal a vérem nem volt elég, hogy meggyógyítson. De arra
elég volt, hogy elindítsa az átváltozás folyamatát.
– Hogyhogy?
A szemfogai kivillantak, ahogy szárazon elmosolyodott.
– A rendes átváltozás során szinte teljesen kivéreztetnélek, mielőtt
megitatom veled a saját véremet. Hát te kivéreztetted magadat a
sérüléseidnek hála, és elég volt a véremből a szervezetedben ahhoz,
hogy az utolsó adag, amit adtam, átlökjön a határon.
Azzal leejtette a kezét, és düh fűtötte aggodalom horzsolt végig az
érzelmeimen, majd oszlott el a semmiben.
– Persze ezt nem tudhattam, amíg meg nem haltál, majd hirtelen a
torkomnak nem estél.
Erre nem emlékeztem, sem arra, hogy ide hozott. Az utolsó, ami
rémlett, az volt, hogy láttam, amint az emberei felnyalábolják
Shrapnelt, és Vlad mellém térdel.
– Gretchen. O jól van?
– Apróbb sérülései vannak csak.
A megkönnyebbülésemet ezúttal nem egy újabb adag vér okozta.
– És Sandra?
 – Az ő sérülései komolyabbak, de rendbe fog jönni.
Nem akartam megkérdezni, de muszáj volt.
– Shrapnel?
A szája megkeményedett.
– Ott van, ahová tartozik.
Ez kétségkívül azt jelentette, hogy a várbörtönben. Lehet, hogy mi
is ott voltunk. A szoba úgy festett, mint Vlad börtöncelláinak egy kicsit
puccosabb változata, mert a falakat, a plafont és a padlót szilárd kő
alkotta, és nem láttam kijáratot, de két matrac pihent a sarokban, amit
vastag takarók fedtek. Az alapján, amit láttam, ez nem volt jellemző a
börtönre, de a fény hiánya igen…
Mégis tökéletesen láttam. Pislogtam, mintha arra számítanék, hogy
ettől valami megváltozik, de természetesen nem változott. Nem
világította meg fény a szűk termet, mégis minden centiméterét láttam,
még a falat csíkozó vörös foltokat is, amiknek olyan jó illatuk volt,
hogy szívem szerint megnyaltam volna őket. Amikor két tű fúródott az
alsó ajkamba, tudtam, hogy az új szemfogaim megint előbújtak.
Lehunytam a szememet, és elöntöttek az érzések. Nem akartam
ilyen gyorsan ezt az egészet, és nem voltam biztos benne, hogy fogom
tudni kezelni. De akár készen álltam, akár nem, már vámpír voltam. A
kezem a szívem fölé siklott. Huszonöt évig vert, és mostantól örökké
néma lesz, mint egy dob, amit otthagyott a dobos.
Amikor kinyitottam a szememet, láttam, hogy Vlad engem figyel.
Semmit sem mondott, de az együttérzés és a szívtelenség furcsa
keveréke öntötte el a tudatalattimat. Magadnak kerested a bajt –
üzenték az érzései –, de nem kell egyedül megbirkóznod vele.
Visszanéztem rá, és észrevettem néhány apró sebet az orra
környékén, amiket eddig nem láttam. Nem ez volt az egyetlen
újdonság. A bőre már nem tűnt sápadtnak; úgy festett, mintha
halványan világítana, mintha olyan fény vonná be, amit magában
hordoz. A haja nem egyszerűen sötétbarna volt, hanem fekete,
borostyán és gesztenye gazdag keveréke. A levegő körülötte energiától
sistergett, és amikor újra végigsimított a torkomon, a keze bizsergett,
mintha őt töltené fel belső elektromosság.
– Most te is olyan más vagy – mondtam csodálkozva.
Az ajka félig jókedvű, félig gúnyos mosolyba kunkorodott.
– Vámpír vagy. Olyan részleteket is látsz, amikre az emberek
vakok, érzed az erőt, amit ők nem értenek, és sokkal erősebben hatnak
rád az érzelmek, mint ők azt el tudják képzelni.
Azzal belemarkolt a hajamba, és hátrahúzta a fejemet, majd a szám
fölé hajtotta az ajkát.
– Ezt figyeld – motyogta.
A borostája érdes simogatása, az ajka érzéki puhasága elhalványult
az érzelmek mellett, amik végigrobogtak a tudatalattimon. A vágy úgy
hasított belém, mint a tűzlobbanás, majdnem térdre zuhantam tőle.
Olyan hevesen égette az idegvégződéseimet, mint az éhség, de ez egy
cseppet sem fájt. Ehelyett elöntött a vágy, hogy gyönyörrel uraljam őt,
amíg a fülemben nem csengenek a mámoros kiáltások, és mindezt
most azonnal akartam.
Az ajkam elnyílt, a nyelvem összefonódott az övével, és az ingébe
kapaszkodtam. Olyan könnyedén szakadt darabokra a markomban,
mint a vizes papír, majd levegő után kaptam, amikor magára rántott, és
megéreztem a teste melegét. Mindig is forró volt, de most olyan érzés
volt, mint a húsba zárt láng. Letépte a ruhámat, a melltartómat és a
bugyimat ugyanolyan könyörtelenül, mint ahogy én szaggattam le az
ingét, majd a közeli matracokra dobott.
Felnyögtem, amikor a teste az enyémre simult, és sokkolt, hogy
még ez is mennyire más. A bőrének minden egyes érintése fokozta az
érzéseimet, míg végül ősi akarnoksággal feszültem neki. Minden
simogatása olyan rejtett mélységeimbe hatolt, amik sóvárogtak az
érintése után. Minden, ami ezelőtt történt, fakó emlékké homályosult,
akárcsak azok az emlékek, amikbe a képességeimnek köszönhetően
néztem bele. Olyan volt, mintha először szeretkeznénk, és amikor
szélesre tárta a combomat, és az ajka közéjük ereszkedett, a gyönyör
lobbanásától felsikítottam.
Nem tudom, meddig vonaglottam az ajkai alatt, miközben minden
perzselő nyelvcsapásától szétszakított a gyönyör. Amikor
felemelkedett, és széttépte a nadrágja elejét, még mindig reszkettem az
orgazmustól, de amikor megláttam vastag szerszámát, az megint
felcsigázta a vágyamat. Lejjebb csúsztam, és magamra húztam őt.
Azután hátrahanyatlott a fejem a csókja erejétől, ahogy az ajka
birtokba vette az enyémet.
Az íze erősebb volt, sósabb, és olyan határozottan érzéki, hogy
fájdalom járt át, ahogy nedvesedtem. A teste tűzvész volt, és a
várakozás zsigeri görcsbe rántotta az érzéseimet, amikor lenyúlt
kettőnk között. Elszakítottam az ajkamat az övétől, és gondolkodás
nélkül haraptam a vállába, közben megdöbbentett, milyen
természetesen jött az egész. Gyönyör hasított át rajtam, ahogy
mélyebbre fúrtam benne az agyaramat. Hogy az övé volt, vagy a
sajátom, azt nem tudom, de amikor magához rántotta a csípőmet, és
belém hatolt, már nem is érdekelt.
Elengedte őt a fogam, hogy felsikíthassak, ahogy a szerszáma
belém lökődött. Éreztem valaha ehhez foghatót? Aligha. Ki sem bírtam
volna a belső izmaim átható rándulását, amikor már nem tudott
mélyebbre hatolni, és a klitoriszomnak simult. Vagy a gyönyört,
amikor az ajka a nyakamra feszült, és megharapott ott, ahol a
pulzusomnak kellett volna lüktetnie. Azután újra előrelökődött,
miközben a szemfoga még mindig a nyakamban volt, és az érzés, hogy
tökéletesen ural engem, mégsem voltam még soha erősebb, elsodorta
minden gátlásomat.
Eltéptem magamtól a száját, és alig vettem csak észre az apró
szúrást ott, ahogy az agyara felszakította a bőrömet. Azután köré
fontam a karomat, és megharaptam őt ugyanott, ahol ő engem.
Gyönyör töltötte túl az érzékeimet, és őrjöngő eksztázisba taszított.
Gyorsabban, mélyebbre mozgott bennem, a szorítása lila foltot hagyott
a bőrömön, és én ragyogtam benne, és az egyre keményebb lökésekkel
egy ütemben fúrtam az agyaramat a nyakába. A körmeim a hátába
vájtak, és a nyomukban valami nedves fakadt, nem izzadság. Az
eksztázis a belső kínnal együtt nőtt, ami egyre többet követelt, és nem
érdekelte, nem túl sok-e. Túl forró volt, túl hatalmas, túl durva – és
belehaltam volna, ha abbahagyja.
Elszakítottam az ajkamat a nyakától, és levegő után kaptam.
– Annyira szeretlek! – mondtam, mielőtt egy újabb heves
orgazmus reszketésbe rántott. Félig lehunyt szemhéjamon át láttam,
hogy Vlad feje hátrafeszül, és vörös csíkok csordulnak le a nyaka
vonalán. Azután újra leeresztette a fejét, és rám nézett, miközben
perzselő keze az arcomat simogatta.
– Én is szeretlek téged, én feleségem.
Esélyem sem volt válaszolni. Az ajkát újra szenvedélyes vadsággal
süllyesztette a combjaim közé, és félig mámoros, félig bosszús
nyögéssel feszültem neki. Ez is hihetetlen érzés volt, de magamban
akartam tudni őt…
Minden gondolat távozott az elmémből, amikor a nyelve helyét a
szemfoga vette át, és már nem nyalogatta a klitoriszomat, hanem
harapta. Égető gyönyör hasított keresztül rajtam, amitől szikrák
pattantak a kezemből. Füst szállt fel a lyukból, amit a matracba
égettek, de csak annyit tehettem, hogy a lepedőbe markoltam,
miközben ő hosszú, mély szívásokba kezdett.
A neve fojtott zokogásként szállt fel az ajkamról. Egy újabb mély
szívás ezt sikolyra váltotta, azután már annyi józan eszem sem maradt,
hogy szavakat formáljak. Csak szorítottam őt, és újabb és újabb
kiáltások gördültek az ajkamról, és amikor egy utolsó elmerepesztő
szívás után átfordított, mozdulni sem tudtam.
Felrántotta a csípőmet, és egy mély lökés újabb tompa kiáltást
szakított ki belőlem. A húsom lüktetett és bizsergett, görcsösen
feszültem meg körülötte, amikor visszahúzódott. Felemelt, és az ölébe
húzott. A csípője újabb ívével ismét belém hatolt. A combjába
markoltam, ahogy hátrafelé ringatóztam. Éreztem égető ajkát a
nyakamon, amikor félrehúzta a hajamat, hogy megcsókolja a bőröm.
Azután semmi másnak nem maradt hely a fejemben, csak az
egyenletes ritmusnak, ami egyre közelebb hozta a kielégülést, ami egy
pillanattal előbb ért el engem, mint őt, és kívül-belül átjárt minket a
borzongás.
 37. fejezet
AMIKOR VLAD ELENGEDETT, visszazuhantam a matracra. Csak azért
nem ziháltam, mert nem volt szükségem levegőre. Még sosem
dohányoztam, de ha lett volna cigaretta a cellában, biztos rágyújtok
üdvözült állapotomban.
Aztán a gyomrom összerándult. Az elégedettségem eltűnt, és a
helyét olyan heves éhség vette át, hogy reszketni kezdtem.
Vlad felrántott, és egyik kezével a falnak lökött, miközben a
másikkal kódot ütött be egy számlapba, amit azelőtt észre sem vettem.
Egy fiók csúszott elő a falból, és elég volt egy pillantást vetnem a
tartalmára ahhoz, hogy az elmémből minden mást kiirtson a vágy.
A következő pár perc a fájdalom és a megkönnyebbülés örvénylő
körhintájában telt. Amikor a tiszta tudatom visszatért, még mindig a
falnál voltam, és a műanyag zacskó tartalmának maradékát ittam, Vlad
pedig engem figyelt.
Kinyújtotta a kezét, én meg erőt véve magamon felé nyújtottam a
zacskót, pedig volt még benne pár édes, vörös csepp. Mégsem akartam
egyetlen perccel is tovább vadállatként viselkedni, mint az szükséges
volt. Elvette, ahogy a többi zacskót is felszedte a lábamtól, és
ugyanoda dobta, ahonnan elővette őket.
– Honnan tudtad? – sikerült nyugalmat erőltetnem a hangomra.
Megrántotta a vállát.
– Minden új vámpír ugyanolyan. A szex, a düh és az erőszak
fokozza az éhséget. Amíg nem tudod uralni, meg kell tanulnod
számítani rá.
Lepillantottam. Elöl vér fröccsent rám, amikor őrületemben
felszakítottam a plazmás tasakot, és ettől úgy festettem, mint egy
pornográf horrorfilm színésznője. Számtalan napnyi eszeveszett
táplálkozás állt még előttem, de valami nem várhatott addig, amíg úrrá
tudok lenni az éhségemen.
 Odamentem az ágyhoz, és magam köré tekertem a lepedőt. Túl
komoly mondandóm volt ahhoz, hogy meztelenül beszéljük meg.
– Szóval rájöttél, hogy Shrapnel volt az áruló – kezdtem.
Egy horkanás belém fojtotta a szót.
– Gondoltam, nem azért szeletelted fel, mert véletlenül szakadékba
hajtott veletek.
Álltam a pillantását.
– Ő volt az egyetlen áruló a házadban, de nem az egyedüli tettes.
Vlad tekintete zölden fénylett fel.
– Magyarázd el!
– Sandra üzeneteket közvetített…
Be sem tudtam fejezni a mondandómat, Vlad máris megpördült,
megnyomta a falnak egy részét, ami semmiben sem különbözött a
többitől, erre megjelent egy ajtó.
– Waters – kiabált a nyitott térbe. – Azonnal biztosítsd Sandrát!
Ne! – kiáltottam gondolatban. Nem az ő hibája.
Nem válaszolt.
Igaz is, többé nem hallotta a gondolataimat. Ezt és a csodálatos
szexet a vámpírlét pozitívumai közé jegyeztem fel.
– Nem tudott róla – mondtam ki hangosan. – Shrapnel
megbűvölte. Láttam, amikor megérintettem.
Felém fordult, az arckifejezése ugyanolyan balsejtelmű volt, de
azért hozzátette:
– Biztosítsd finoman, Waters. – Azzal megnyomott egy másik
láthatatlan panelt, és becsukta az ajtót.
– Mi mást láttál még?
Nem tudtam megmondani, hogy a bosszúsága az én tetteimnek
köszönhető-e, vagy Shrapneléinek.
– Először ígérd meg, hogy nem fogod bántani Sandrát.
Összefonta a karját a mellkasa előtt. Izmos testével és a vad
etetésem közben ráfröccsent vérrel nem is lehetett volna vészjóslóbb a
külseje, mégsem visszakoztam.
– Ígérd meg! – ismételtem.
– Más módon is ki tudom deríteni – felelte selymesen.
Felhorkantam.
– Mit gondolsz, miért intézkedtem a hátad mögött? Ismerem én a
te információszerző „módszereidet”. Ezért nem akartam kitenni nekik
a barátnőmet, ha egyszer nem csinált semmi rosszat.
 A szája megfeszült, közben a dühe visszhangjai öntöttek el, de volt
ott még más is. Megbánás kúszott a tudatalattimba, marón, akár egy
keserédes emlék. A halandóságom elvesztése az én hibám volt, de
Vlad önmagát is hibáztatta miatta.
Azzal megnyomta a falat, és megint feltűnt a rejtett ajtó.
– Hát akkor indulás – mondta a keze egyetlen intésével.
Gyanakodva néztem a nyitott ajtóra.
– Nem vagyok elzárás alatt a vérszomjas őrületem miatt?
– De, de velem jössz, hogy magad is lásd, hogy Sandrának nem
esik bántódása, hacsak nem árult el szánt szándékkal. Kivéve persze –
villantott rám egy cápaszerű vigyort –, ha nem téped fel magad a
torkát.

Nem gondoltam volna, hogy ilyen hamar visszatérek a várbörtönbe, de

egy gyors tusolás, öltözés és egy újabb eszelős étkezés után már ott is
voltam. Amikor beléptünk a várbörtön első kamrájába, a szagtól
hátrahőköltem. Olyan bűz volt, mintha valaki kerozint kevert volna
rohadt gyümölccsel, vérrel, vizelettel és kutyaszarral, aztán az egészet
felrobbantotta volna. Hogy lehet, hogy ezt eddig nem vettem észre?
Nem is lélegeztem, az avas szag mégis utat talált az orromba.
– Ez a hely bűzlik.
– Nahát, az őrök elfelejtették befújni légfrissítővel? – gúnyolta a
finnyásságom Vlad. Aztán vetett felém egy fáradt pillantást. – Ez egy
várbörtön, Leila. Persze, hogy bűzlik.
Küldetés teljesítve.
A bűz megölte az újsütetű étvágyamat. Ilyen szaga lehet a pokol
szellemesének.
– Leila!
Sandra hangja felé fordultam. Legnagyobb megkönnyebbülésemre
nem láncolták a hatalmas kőmonolithoz. Helyette a földön kucorgott,
az arcán lesújtott kifejezéssel, nyilván azt hitte, sosem hagyja el ezt a
helyet többé. Ahogy meglátott, felém vetette magát.
– Kérlek, mondd meg nekik, hogy itt valami félreértés történt!
A semmiből hirtelen megjelent az egyik őr, és elkapta, mielőtt még
hozzám érhetett volna. Szerencsére ő is letusolt és átöltözött a baleset
óta, de még a szörnyű szagon át is éreztem rajta a sebeire száradt vért
és az összeöltött sérülést a feje tetején. A szemfogaim az ínyemnek
feszültek.
 Most ettél – emlékeztettem magamat –, és Sandra NEM desszert.
– Semmi baj – mondtam neki. – Vlad csak vissza akarja fejteni az
emlékeidet, hogy megtudjunk pár dolgot.
Azért itt csináltuk, mert Vlad azt akarta, hogy Shrapnel lássa az
árulása felfedését, ő pedig már soha többet nem mehetett máshová.
Bármilyen nagy kihívást jelentett is ez az önuralmam számára, nem
mehettem el, amíg Vlad nem végzett Sandra elméjének tesztelésével.
Én voltam a lány egyetlen szövetségese, és a várbörtön még úgy is
eléggé ijesztő volt, ha volt melletted egy barát. Vlad hiába gúnyolódott
azzal, hogy talán kitépem Sandra torkát, sosem hagyta volna, hogy ez
megtörténjen.
Különben is többet akartam megtudni a barna vámpírról, akivel
Shrapnel összeszűrte a levet. Kezdjük például azzal, hogy miért akart
annyira megölni engem?
Persze az, hogy idelent voltunk, azt is jelentette, hogy szemtől
szemben találkozhattam Vlad sötét oldalával, és nem vesztegette az
időt, azonnal meg is mutatta.
– Vegyétek le! – parancsolta Shrapnelre mutatva.
Ismét három vámpír jelent meg, akár a nindzsák, de ahogy levették
a számtalan bilincset, ami Shrapnelt a sziklához rögzítette, a mozgásuk
már nem tűnt elmosódottnak. Mielőtt az utolsó ezüstlánc is a földre
hullott, Vlad felkapott egy hosszú fakarót, és hosszában szúrta át vele
Shrapnel törzsét.
Sandra levegő után kapott. Próbáltam nem észrevenni, mennyire
felgyorsult a szívverése, mintha direkt fel akarná hívni magára a
figyelmemet. Lopva megszorítottam a dzsekim alá rejtett
plazmazsákot. Ha érzem, hogy mar az éhség, majd abba harapok bele,
és így több ideje lesz az őröknek megvédeni Sandrát. Jól felkészültem,
mi?
Vlad az egyik lyukhoz cipelte Shrapnelt, belenyomta a karó egyik
végét, de olyan könnyedén, ahogy az ember vázába tűz egy virágot.
Közben Shrapnelből számtalan éles nyögés szakadt fel, de mást
nem mondott. A bátorsága lenyűgöző volt, de minél erősebb volt,
annál többet kellett kiállnia, miközben Vlad ki akarta szedni belőle,
kinek a kedvéért és mi okból árulta őt el. Shrapnel már kétszer próbált
megölni engem, de nem tehettem róla, mégis szántam.
Szipogás terelte vissza a figyelmemet Sandrára. A fejét leszegte,
hosszú, vörösesszőke haja eltakarta az arcát.
 – Valami rémeset tettem, igaz? – kérdezte. – Nem emlékszem rá,
de amikor megérintettél az autóban, éreztem.
Szívem szerint együttérzőn simogattam volna meg, de a pulzusa
máris kezdett vacsoracsengőnek hangzani, úgyhogy nem kísértettem a
szerencsémet azzal, hogy közelebb megyek hozzá.
– Vlad nem dühös rád – mondtam a legbiztatóbb hangomon. – Sőt,
te fogsz segíteni nekünk megtalálni a másik vámpírt, aki arra
kényszerített, hogy eláruld őt, hogy aztán megállíthassuk a nőt.
Vlad felvonta a szemöldökét.
– Nőt?
– Nőt – ismételtem, majd vetettem egy pillantást Shrapnelre. –
Úgy néz ki, az illető varázsigéket használ.
 38. fejezet
SHRAPNEL RÁM MERESZTETTE A SZEMÉT, és obszidián íriszét zöld
foltok kezdték tarkítani.
– Hazudtál nekem. Nem is tudjátok, ki ő.
Inkább meglepettnek hangzott, mint dühösnek, nem mintha joga
lett volna ujjal mutogatni rám a hazugságom miatt.
– Még nem tudjuk, de mindjárt kiderítjük – feleltem hűvösen.
Most, hogy Shrapnel madártávlatból figyelte az eseményeket, Vlad
Sandrához lépett.
– Ha valóban semmit sem tudtál, mert módosították az emlékeidet,
nem foglak hibáztatni.
Feltételes nyugtatás, de működött. Sandra fél térdre ereszkedett, és
fejet hajtott előtte.
– Befogadtál az utcáról, miután a szüleim kitettek. Otthont adtál
nekem, oktatást, és jobb jövőt ígértél. Sosem árulnálak el szándékosan.
Vlad ajka gúnyos mosolyba fordult, ahogy felpillantott Shrapnelre.
– Akkor hűségesebb vagy, mint amilyennek az elmúlt időben két
közeli barátom is bizonyult.
Ezekre a szavakra az érzelmeim közé mászott a harag és a
fájdalom keveréke. Összerándult tőle az arcom, ahogy eszembe jutott,
hogy Shrapnel tettei többet jelentettek, mint hogy egy vámpír
szembeszegült a nemzőjével. A kés a hátban jobban fáj, ha egy barát
fogja a markolatot.
Sandra felemelkedett, és félresöpörte a haját.
— Lasã-mã sã-ti dovedesc, printul meu!{1}
Vlad megragadta a nyakát, és leengedte az ajkát. Ahogy
megharapta őt, valami váratlan kezdett bennem forrni. Nem éhség, bár
a vér friss illatára a saját agyaraim is előugrottak. Nem is Sandra miatt
aggódtam, hogy még több vért veszít, amikor már így is rossz
állapotban van. Helyette őrületes vágyat éreztem, hogy kirántsam őt
Vlad karjaiból, és utána belé csapjak a szikrázó ostorommal, amíg nem
marad belőle több pár húscafatnál.
Féltékeny voltam. Milyen abszurd! Vlad vámpír volt, Sandra pedig
egy lány, akinek megváltoztatták az emlékeit, és a legkönnyebben úgy
lehetett a dolgok végére járni, ha a vérét veszi, mielőtt elbűvöli. Ezt én
is tudtam, de nem tudtam megakadályozni, hogy az előtörő érzéseimtől
szikrák ne pattogjanak a kezemből.
Hozzáér a szája. A nyaka nem úgy feszül bátra, mintha fájna neki.
Vlad nyakának vonala, ahogy a vérét issza…
Áramív hasított a kezem alatti kőpadlóba. Az, hogy vámpírrá
változtam, semmit nem csökkentett a belső elektromosságomon.
Igyekeztem a repedést eltakarni a lábammal, mintha attól nem vennék
észre.
Vlad felemelte a fejét, és a pillantása egyenesen a repedésre
röppent, aztán rám nézett. Azt vártam, hogy a szemét fogja forgatni az
irracionális féltékenységem miatt, de helyette komolynak tűnt.
Aztán eleresztette Sandrát. A nyakán nyíló sebhelyre, amit az
agyarával ütött, most rászorította az ujját. Próbáltam uralkodni az
érzéseimen – és az áramon, amitől szikrázott a kezem –, miközben
gondolatban Stingtől az „Every Breath You Take” című számot
énekeltem. Ez most élet-halál kérdés, Leila. Mégis, mi a fontosabb?
– A szobájába ment, hogy megbűvölje – mondtam, hátha ez a
részlet segít kicsit.
Vlad szeme zöldre változott, és úgy meredt Sandrára, mintha ő
lenne az egyetlen a teremben.
– Shrapnel a szobádba ment – ismételte zengő hangon. – Azt
akarta, hogy átadj egy üzenetet. Mi volt az?
– Nem tudom – suttogta.
– De igen, tudod.
A levegő szikrázott, amitől felállt a szőr a karomon. Valami
láthatatlan hullám indult el Vladtól, és elég energiával töltötte meg a
szobát, hogy a bőröm bizseregni kezdjen. Mi a fenét csinál?
– Látod őt a szobában – folytatta Vlad ugyanazon a vibráló
hangon. – Még most is hallod a hangját. Mit mond?
– Azt mondja… – Az arca megfeszült, mintha egy távoli suttogást
próbálna hallani. – Mondd meg neki, hogy a lány ereje visszatért.
Majdnem meghalt, amikor használta a képességét, Vlad visszahozta,
de most el sem mozdul mellőle. Ha felébred, megpróbálom
megmérgezni az ételét.
Küldtem egy vádló pillantást Shrapnel felé. Miközben én kómában
voltam, ő azt tervezgette, hogy megmérgez?
Düh furakodott az érzéseim közé, de Vlad nem szólt semmit. Le
sem vette a tekintetét Sandráról.
– Nem ez volt az egyetlen üzenete. Mit mondott még?
Sandra a vámpírok befolyása alatt álló emberek jellegzetesen
monoton hangján felidézte, hogy Shrapnel megüzente bűntársának a
képességem minden részletét, a tartózkodási helyemet a karneválon, és
az elérhetőségemet a hotelben Maximusszal. Még azt is hozzátette,
hogy Maximust extrém intézkedésekkel kell majd hatástalanítani. Az
elmémbe villantak a folyékony ezüsttöltények. Ennél nem is lehetett
volna extrémebbet kitalálni.
Amikor Vlad azt parancsolta Sandrának, hogy ismételje el az
üzeneteket, azok először inkább vizsgálódónak tűntek, mintha inkább
kíváncsiak lennének, nem fenyegetőek. A robbantás után ez
megváltozott. Amint a felszínre kerültek a valós indítékok, nem volt
meglepő, hogy a későbbi üzenetek lényegében abból álltak, hogy Öld
meg Leilát!, meg Öld meg őt most azonnal! és ezek variációi. Bár
egyre dühösebb lettem, az információk javát már tudtuk, és nem kellett
éreznem Vlad érzéseit, hogy tudjam, emiatt ő is egyre bosszúsabb.
– Hol találkoztál vele, hogy átadd ezeket az üzeneteket? –
kérdezte.
Sandra összevonta a szemöldökét.
– Sosem találkoztam vele, de kétnaponta elmegyek a
könyvesboltba a faluba. Leírom az üzenetet, és beteszem Homérosz
Odüsszeiajába. Ha az Odüsszeiában vár már üzenet tőle, akkor azt
megjegyzem, és eldobom, aztán elismétlem Shrapnelnek, de csak
akkor, amikor ő megkér erre.
Sandra úgy mondta az utolsó mondatot, mintha instrukciókat
ismételne. Kétség nem fér hozzá, hogy így is volt, és ezeket a
parancsokat ugyanolyan megbűvölt állapotban kapta, mint amilyenben
most volt.
– Menjetek a könyvesboltba! – mondta Vlad ahelyett, hogy
elszakította volna a pillantását Sandrától.
Az egyik őr gyorsan meghajolt, aztán elment.
– Sosem találkoztál vele, de hallottad valaha a nevét?
 Vladból még több libabőröztető energia áradt ki, és meg kellett
dörzsölnöm a karomat, hogy elmúljon a bizsergés. Vajon erről beszélt
Marty, amikor azt mondta, hogy a vámpírok fel tudják mérni egymás
erejét, ha megérzik egymás energiáját? Ha igen, akkor Vlad homlokán
az virított, hogy: Nagymenő: ne kezdj ki vele!
– Azt hiszem, ezt nem szabadna tudnom. – Sandra bódultnak
hangzott. – De Shrapnel egyszer Cynthianának nevezte.
Vlad vonásai megkeményedtek, mintha kővé változott volna az
arca. Látszott, hogy felismerte a nevet. Nekem is ismerősen hangzott,
de nem tudtam belőni, hol hallottam. Shrapnel lehunyta a szemét, az
arca mélyebb fájdalmat tükrözött, mint amit a felsőtestén átlökött karó
okozni tud. Mindennek ellenére Shrapnel szerette a nőt, és most a
legszörnyűbb félelmei váltak valóra, ugyanis a szeretője éppen most
foglalta el Vlad körözési listájának legtetejét.
A pillantásom visszaröppent Vladra, ahogy megtaláltam a keresett
emléket.
– Cynthiana. Nem így hívták a nőt, akivel előttem randevúztál?
– De – felelte Vlad még mindig Sandrát bámulva.
Igyekeztem előfacsarni az elmémből mindent, amit Maximus
mondott. Röhejesen sokáig voltak együtt – erre emlékeztem, és arra is,
hogy amikor Vlad dobta, tett valamit. Mit is? Ja, igen, randevúzni
kezdett Vlad egyik barátjával, hogy féltékennyé tegye. A legősibb
trükk, de nem működött…
És ez a barát volt Shrapnel. Rámeredtem.
– Cynthiana azt hitte, ha meghalok, újra lesz esélye Vladnál? Ha
igen, miért segítettél neki? Szereted őt; éreztem, amikor kapcsolódtam
hozzád.
Shrapnel nem felelt. A hallgatása csak még jobban bizonyította az
érzéseit, de ha nem a féltékenység motiválta, miért kockáztatná
Cynthiana a saját életét, hogy többször is megpróbáljon végezni velem.
Bármi is vezérelte, egy rakás ártatlan embert ölt meg, mire a kis
csapdája végzett velem – ideiglenesen. Dawn arca jelent meg a
szemem előtt. Nem érdemelte meg, hogy meghaljon, mielőtt még
egyáltalán elkezdődött volna az élete. Ahogy senki sem a
mutatványosok közül, és Vlad őrei sem érdemelték meg, hogy
felrobbanjon velük a kocsi, mert Shrapnel az utolsó pillanatban még
megpróbálta eltakarítani a nyomokat. Végül pedig én sem érdemeltem
meg semmit abból a sok szarból, amit Cynthiana gyilkos vágyai miatt
el kellett szenvednem.
– Sandra, elmehetsz – mondta Vlad, és a szeme visszasötétedett
eredeti, rezes színére. – Megbocsátom, hogy részed volt ebben.
Most, hogy a pillantása már nem tartotta foglyul, Sandra pislogott
párat, aztán gyorsan elhadart valamit románul.
– Hát persze, hogy még mindig ez az otthonod – felelte Vlad
türelmetlenül. Aztán intett, hogy távozhat. – Menj!
Egy szakállas őr kísérte ki Sandrát. Örültem, hogy láttam elmenni.
Nem tett semmi olyat, aminek ide kellett volna juttatnia, nem úgy,
mint a vámpír a magas karón.
Vlad Shrapnelre meredt. Egy pillanatra a düh, a bosszúság és a
megbánás tornádója söpört át az érzéseimen. Aztán mintha egy
mindent elzáró fal csapódott volna közénk, nem maradt más, csak a
saját haragom. Még a Vladból kavargó energiaáramlás is eloszlott.
– Tudod, mi következik most – mondta, és tökéletesen
érdektelennek hangzott.
Én is tudtam. Csak hajrá! – sziszegte egy bosszúvágyó kis hang a
fejemben.
Aztán eszembe jutottak a baljóslatú gépek a következő
csarnokban. Vlad nem fog könyörületet mutatni, amíg ki nem deríti,
hogy hol van Cynthiana, de ha kapcsolódni tudnék a barna vámpírhoz,
megkímélhetném ettől Shrapnelt. Megérdemelte a halált azért, amit
tett, de ha az erőm túlélte az átváltozásomat, meggyorsíthatom, és
kevésbé fájdalmassá tehetem a halálát. Ha nem próbálom meg, nem
lennék ugyanolyan szívtelen, mint az a ribanc, aki hidegvérrel megölt
egy tucat embert, miközben velem próbált végezni?
– Előtte próbáljunk meg valami mást!
Vladnak csak a szeme mozdult, ahogy rám pillantott.
– Túl messzire ment ahhoz, hogy ki tudd belőle húzni, hol a nő.
Shrapnel kivicsorította a fogát. Nem mosolygott. Egyik ragadozó
figyelmeztette a másikat. Aztán mondott valamit egy nyelven, ami
románnak hangzott, de sokkal torokból jövőbb volt. Vlad felmordult.
– Nem kétlem, hogy megdolgoztatnál, barátom. – Azzal felém
fordult, és egyszerűen annyit mondott: – Menj el! Ezt nem akarod
látni.
Ebben teljesen biztos voltam, de még nem végeztem.
 – Kemény, mint a kő, hetekig kínozhatnád teljes erőből… vagy
akár hagyhatnád is nekem, hogy egy perc alatt elintézzem.
Vlad egy apró mosoly kíséretében a kezemre pillantott.
– Valószínű, hogy az erőd nem fog működni ilyen rövid idővel az
átváltozás után, már ha visszatér egyáltalán.
– Még mindig tele vagyok árammal. A többinek is ott kell lennie –
mondtam, majd lehajoltam, hogy a jobb kezemmel megérintsem a
földet. Semmi. Pár másodperccel később hang szakadt fel Shrapnelből,
félig sóhaj, félig nevetés. Bár tudta, hogy ez azt jelenti, meg fogják
kínozni, mégis örült.
A szám összepréselődött, ahogy újra megérintettem a földet. Még
mindig nem éreztem semmit, csak a hideg, egyenetlen sziklát.
Harmadszor is megtettem, de hiába járták át ezeket a köveket az,
emlékek, semmit sem láttam.
– Leila – csendült Vlad szinte fáradt hangja. – Ezt nem tudod
megakadályozni.
Ő nem érezte, de a szavai csak tovább acélozták az
elszántságomat. Egész életemben azt hallgattam, hogy „nem tudod”.
Először ott volt az, hogy „Sosem jutsz olimpiai szintre”, mégis
bejutottam az olimpiai válogatottba. Azután a balesetem okozta
idegsérülésem után azt mondták, „Sosem állsz újra talpra”, de
nemhogy talpra álltam, beálltam a cirkuszhoz, és akrobata lettem.
Aztán jött a „Nem érhetsz hozzá semmihez”, de találkoztam Martyval,
a vámpírral, aki a partnerem lett, és a legjobb barátom. Végül ott volt a
„Nem kérhetsz arra, hogy szeresselek”, és tessék, most Mrs. Vlad
Dracul voltam, köszönöm szépen.
A szürke kőpadlóra meredtem. Kizárt, hogy egy szikladarab
lenyomjon mindazok után, amiken átmentem.
Nem érintettem meg újra – áthúztam felette a kezemet, olyan
erővel, hogy a szikla apró élei a tenyerembe vágtak. Azután
koncentráltam, egészen addig, amíg már nem hallottam Vlad
folyamatos dorgálását és Shrapnel gúnyos nevetését.
Ott van. Nem volt hangosabb, mint a suttogás, és tünékeny volt,
mint egy pillantás, de volt ott valami, a fenébe is. Addig
koncentráltam, amíg az egész lényem a kezem alá simuló sziklára
figyelt, és akkor megláttam. Csodálatosan borzasztó kép volt arról,
hogy egy elszenesedett vámpír éppen ott csapódik a földhöz, ahol én
megérintettem, a szája pedig utolsó, néma sikolyban nyílik el.
 Felemelkedtem, és csak akkor vettem észre, hogy Vlad mellettem
térdel. Bosszúsan pillantott rám, ahogy elhúzta a kezemet a földről.
– Leila, elég le…
Bármit is látott az arcomon, az megakasztotta a hangját. Nagyon
lassan engedett el. Azután felállt, és a büszkeség és bosszúság
legfurcsább keveréke söpört át az érzéseimen.
– A jó hír az, hogy megúszod a kínzást – mondtam Shrapnelnek. –
A rossz hír pedig az, hogy le fogom vadászni a barátnődet, és most már
a varázslata sem fog hatni, mert halott vagyok.
 39. fejezet
SZERETTEM VOLNA AZONNAL MEGPRÓBÁLNI kapcsolódni
Cynthianához, de Vlad azt mondta, mindjárt pirkad. Hittem neki, mert
nekem fogalmam sem volt, mennyi lehet az idő. Különben meg
Cynthiana nem tudta, hogy fordult a kocka. Most ő lesz, akire
könyörtelenül vadásznak, és amint ma este lenyugszik a nap, indul is a
vadászszezon.
Elhagytuk az alsó szintet, és elindultunk a negyedik emeleti,
biztosított szobánk felé. Igazam volt, hogy a legtöbb új vámpírt az
alsóbb szinteken, a várbörtönhöz közel szállásolták el, de Vladnak volt
egy elnöki lakosztálynak megfelelő szobája azoknak a vámpíroknak,
akiket különös keggyel akart kitüntetni. De ahogy visszaértünk a
földszint fölé, lerohant a zajok kavalkádja.
A léptek moraja alattunk és fölöttünk. Számtalan fémeszköz
csattogása a konyhában, ahogy a tálakban és a serpenyőkben reggelit
készítettek. Az emberek hangjai, és az elektromos készülékeké, és
mindez alatt ott volt még a számtalan szív dobolása.
A gyomrom összerándult, és apró tőrök döftek az ajkamba.
Mindjárt ott vagyunk, gondoltam megkönnyebbüléssel, ahogy
elhaladtunk a belső kert mellett, és a főlépcső felé indultunk. Már csak
pár percig kellett megállnom, hogy vérmámorba boruljak.
– Leila, hála az égnek!
Ahogy meghallottam a húgom hangját, hangosan felnyögtem.
Gretchen rohant lefelé a lépcsőn, és egyszerre tűnt megkönnyebbültnek
és dühösnek.
– A fajankói azt mondták, hogy túl válságos állapotban vagy
ahhoz, hogy meglátogassunk, ami hazugság, mert sértetlennek tűnsz…
Újabb hang tört fel a számból, ami belé fojtotta a szót.
– Te most rám morogtál? – kérdezte hitetlenkedve.
Vlad rám pillantott, és a keze a karom köré zárult.
 – Ne gyere közelebb! – szólt szigorúan Gretchenre.
Elkésett. Fájdalom hasított belém, és átkattintott egy kapcsolót az
agyamban, amitől képtelen voltam a szeretett húgomat látni. Csak a
gyógyszert láttam a kínomra egy könnyen feltéphető húszacskóban.
A következő pár pillanat egy elmosódott küzdelemből állt, amit a
hihetetlen édes nektár okozta megkönnyebbülés követett, ahogy vér
csörgött le a torkomon, és kioltotta a perzselő fájdalmat, amihez képest
a tűz szinte semmiség volt. Ahogy az utolsó cseppig kiittam a vért,
végre meghallottam a sikolyt, ami ugyanazt a kérdést ismételte újra és
újra:
– Mi történt vele, mi történt vele, MI TÖRTÉNT VELE?
– Semmi – felelte Vlad hangja, ami elűzte az őrületemet, ahogy az
érzelemszilánkjaim közé férkőző nyugalma is segített. Mögöttem állt,
a karja szétszakíthatatlan béklyóként fonódott körém, hogy ne
bánthassam sem őt, sem mást. Megkönnyebbülten hanyatlottam neki,
és az esztelenség köde végre felszállt a szememről.
Gretchen szinte dermedten állt a lépcső aljában, a szeme tágra
nyílt, és az arckifejezése olyan lesújtott volt, hogy attól féltem, menten
elájul.
– Semmi baj – mondtam. A hangom reszelt, de legalább már nem
állatias morgásként tört elő belőlem.
– Semmi baj? – ismételte. – Mi az, hogy semmi baj, amikor az
előbb megpróbáltál megölni?
Erre nem tudtam felelni. Gretchen olyan hirtelen ült le, mintha a
földre rántották volna, azután a kezébe temette az arcát.
– Már értem. Át kellett változtatnia, mert már nem lehetett
meggyógyítani. Ezért nem hagyták, hogy meglátogassunk.
A korábbi visításához képest a hangja most szinte suttogásig
halkult. Újfajta fájdalom szúrt belém, csavarta csomóba a gyomromat.
Még lehetőségem sem volt beszámolni neki arról, hogy döntöttem a
jövőmről. És most úgy kellett megtudnia, hogy megpróbáltam
megenni.
– Megértem, ha… nem tudsz megbirkózni ezzel – kezdtem.
Felkapta a fejét, és kék szeme felragyogott.
– Nem érted. Megmentettél engem, de én nem tudtalak
megmenteni téged. – A hangja elcsuklott, és könnycseppek buktak ki a
szeméből. – Annyira sajnálom!
 Az én szemembe is könnyek gyűltek. Átküzdötte magát az anyánk
halálán, a rémálomba illő képességeimen, az öngyilkossági
kísérletemen, és hogy leléptem, amikor azt hittem, a családi
kötelékeim elvágása a legkíméletesebb lépés. Megvoltak a saját hibái,
de tudnom kellett volna, hogy még ez sem lesz túl sok neki.
– Ne! Hanem vonszolsz el attól a kocsitól, mielőtt felrobban, akkor
tényleg halott lennék.
Erre Vlad elengedett.
– Te húztad ki Leilát a kocsiból?
Gretchen megmerevedett a nyers hangsúlytól.
– Igen, miután ő elvágta a biztonsági övemet. Rossz állapotban
volt, és féltem, hogy tovább rontom a helyzetet, ha megmozdítom, de
láttam, hogy fel fog robbanni.
– Jól csináltad – mondtam, majd gondolatban azt üzentem
Vladnak: Lazíts már!— aztán rájöttem, hogy többé nem hallja a
gondolataimat.
– Fogjátok le! – jelentette ki felém biccentve.
– Micsoda? – kaptam levegő után.
Csak ennyi jött ki a számon, aztán két őr, akiket észre sem vettem,
kissé bocsánatkérő pillantás kíséretében lefogott, hogy moccanni sem
bírtam.
– A húgod védelme érdekében – jelentette ki Vlad, majd
Gretchenhez masírozott. A húgom úgy festett, mint aki szíve szerint
elfutna, de nem mozdult, ahogy Vlad fölé hajolt.
– Nyújtsd ide a kezedet! – mondta Vlad ugyanazon az éles hangon.
Gretchen vontatottan tett eleget a kérésnek. Vlad elkapta a
csuklóját, és előkapott egy kést, a szorítása erősödött, amikor a húgom
megpróbált elhúzódni.
– Vlad – nyújtottam el a nevét figyelmeztetően.
Még csak rám se nézett. Ehelyett a kést áthúzta a saját kezén, és a
húgom tenyerébe folyatta a saját vérét.
– Idd meg – parancsolt rá –, és az embereim közé fogadlak!
Gretchen undorodva nézett a kezét borító vérre. Aztán
visszapillantott Vladra.
– Nem vagyok már így is a sógornőd, vagy mi a szösz?
Vlad mosolya hűvösen kellemes volt.
– A vámpírvilágban nem.
Gretchen rám pillantott.
 – Hol a csapda?
Eszembe jutott, amikor feltettem ugyanezt a kérdést Vladnak egy
hasonlóan visszavonhatatlan helyzetben.
– Ha az övéi közül valónak ismer el, és elárulod a jövőben, meg
fog ölni – foglaltam össze egyszerűen.
Ahelyett, hogy ez megijesztette volna, csak felhorkantott.
– Mintha azt nem tenné meg most is, ha elárulnám. Másfelől
viszont, ha valaki kekeckedik velem, akkor Vlad ellátja a baját, igaz?
Smaragd csillant Vlad tekintetében.
– Pontosan.
Gretchen a kezére pillantott, majd a szájához emelte, mintha
elveszítené a bátorságát, ha tovább gondolkodna.
– Fúj! – nyögte, ahogy felnyalogatta a vörös folyadékot.
Lehunytam a szememet. Gretchen már nem volt gyerek, és a saját
szabad akaratából hozta ezt a döntést. De ettől még ugyanúgy
aggódtam, hogy megint egy lépéssel távolabb került az emberi világtól.
Arról nem is beszélve, hogy apa ki fog akadni, ha rájön.
– Hű, ez olyan, mint a folyékony speed – motyogta. Aztán
csodálkozva bámulta, ahogy a horzsolások, vágások és zúzódások úgy
kezdtek eltűnni róla, mintha radírral kitörölték volna őket.
– Mi a fene folyik itt? – hasított a levegőbe az apám dühös hangja,
akár egy machete.
Összerezzentem, ahogy belegondoltam, hogyan festhetek vérben
úszva, ahogy lefog két mélák őr, és az érzelemhullámtól előpattant az
agyaram.
Ez persze nem a legjobb reakció volt.
– Ne! – suttogta az apám. Ahogy rám nézett, rettenet zilálta össze
a vonásait. Azzal lefelé indult a lépcsőn, olyan gyorsan, ahogy csak
állandóan merev lába engedte.
– Mit tett a lányommal? – mennydörögte Vladnak.
Vlad apám felé küldött egy keserű pillantást, ahogy odalépett
hozzám, a karjaiba szorított, eddigi őreim pedig hajbókolva húzódtak
hátra.
– Ha egy szóval is többet kimond a gondolataiból, egy hétre
elveszem a beszédképességét.
Apám eltátotta a száját. Fészkelődtem Vlad karjaiban. Nem
egészen így szerettem volna megosztani a nagy hírt apámmal.
– Tegyél le, már nem vagyok harapós.
 – Pirkad – felelte, közben még mindig apámra bámult.
– Na és, legfeljebb fáradt leszek, de ez nem jelenti, hogy…
A szám megdermedt, és vele minden más izom is a testemben.
Mielőtt még az apám szíve újat dobbanhatott volna, öntudatlan voltam.
 40. fejezet
OLYAN HIRTELEN ÉBREDTEM FEL, hogy szinte megijesztett. Az egyik
pillanatban még halott voltam a világ számára, a másikban már talpon
voltam, és pokoli éhség kínzott. A pillantásom étel után kutatva
röppent körbe a szobában.
– Ott van – mutatott Vlad egy nyitott üreg felé a falban.
Szinte nekiestem a tasaknak, és feltéptem, mint aki most szabadult
A cápa filmből. Amikor végeztem, vér csöpögött az arcomról, a
kezemről és a mellkasomról. Csak akkor döbbentem rá, hogy magamat
nyalogatom, amikor Vlad mély nevetése megtörte az éhség okozta
transzállapotomat.
– Nem mondom, ezzel adsz néhány ötletet.
Egyre növekvő szégyenkezésemből elég erőt merítettem, hogy ne
tisztogassam tovább magamat, mint valami megvadult macska. Vlad a
matracon ült, a hátát a falnak vetette, és a lába kényelmesen elterült.
Átöltözött, amióta utoljára láttam, és bár mélylila inge makulátlan volt,
akárcsak fekete nadrágja, egyetlen szippantásból tudtam, hogy hol járt,
mielőtt idejött.
– Visszamentéi a várbörtönbe.
A mosolyában nem csak egy leheletnyi veszélyesség bujkált.
– Lehet, hogy mégis befújatom légfrissítővel.
Egy utolsó nyalás után beletúrtam a hajamba.
– Megegyeztünk, hogy a másik módszerrel próbálom megtalálni
Cynthianát.
– Úgyis aludtál, úgyhogy volt egy kis elverni való szabadidőm.
A hangja könnyed volt, de az érzelmeim közé a visszafogott
bosszúság árama hatolt be. Felsóhajtottam.
– Tudom, hogy nem vagy hozzászokva, hogy magyarázkodnod
kell, de ilyen a házasság. Én sem vagyok hozzászokva, hogy
irányíthatatlan éhséggel keljek, úgyhogy mindkettőnk életében vannak
változások, amiket fel kell dolgoznunk.
Most másfajta mosoly kanyarította felfelé a szája sarkát.
– A tiéd csak egy hétig fog tartani. Az enyém egy életen át.
Szárazon nevettem fel.
– Ha olyan feleségre vágytál, aki sosem kérdőjelezi meg a
tetteidet, nem engem kellett volna elvenned.
Most valami más csiklandozta az érzéseimet, úgy siklott át köztük,
mint az érzéki tűz szalagja. Gazdagabb, melegebb illat töltötte be a
szobát, a pörkölődő fűszerekre és a fa füstjére emlékeztetett.
– Egyetértek. De inkább rád vágytam, mint alázatosságra.
A hangja mélyen a torkából szólt, és a dallamára megfeszültek
bennem dolgok. Nyeltem egyet, a másfajta éhség előcsalta az
agyaraimat. Jól szabott ruháiban annyira kifinomultnak látszott,
annyira ellazultnak, ahogy a falnak dőlt, de az érzései egészen másról
meséltek. Lehet, hogy én voltam véres és zilált, mégsem én voltam az
igazi ragadozó a szobában.
És semmi pénzért nem változtattam volna ezen.
Aztán megráztam a fejemet, hogy kiszórjam belőle a
nyomdafestéket nem tűrő gondolatokat, amik gyülekezni kezdtek. Le
kellett vadásznom egy gyilkos vámpírt, és le kellett nyugtatnom egy
sokkos állapotban lévő apát. A táncrendemben nem volt üres hely
többórányi szexre, és Vlad nem játszott gyors menetekben.
– Le kell tusolnom – mondtam, de levegősen hangzott, pedig már
nem is lélegeztem.
A mosolya veszélyesen érzéki volt.
– Utána.
– Vlad, komolyan, rengeteg dolgunk van…
– Emlékszel, amikor azt mondtad, hogy nem fogadod el, hogy
mindig második legyél? – szakított félbe selymes hangon. – Hát én
sem.
Egy pillanat múlva már mellettem volt, megnyomott egy másik
belső gombot a kihúzható fiókban. Újabb vértasak bújt elő, mint
valami ételautomatából. Mielőtt szóhoz jutottam volna, Vlad a
mellkasához csapta a zacskót, és beborította magát a vörös nedűvel.
A vágyam olyan vadul nőtt, hogy elsöpörte a józanságomat. Még
csak nem is szégyelltem, ahogy rávetettem magamat. Nem érdekelt,
hogy olyan durván tépi le a ruhámat, ahogy én az övét, miközben
igyekeztem minden cseppet megszerezni magamnak, és egyáltalán
nem bántam, amikor a falhoz hátrált velem, és a combomat a dereka
köré rántotta. Azután semmi más nem volt, csak a vér íze a bőrén, és
éhes durvaság, amivel a teste az enyémnek feszült újra és újra, amíg a
vérpezsdítő eksztázistól megfeledkeztem az éhségemről.

Negyed tizenegykor teljesen felöltözve bújtam elő a fürdőből. Vlad

már ruhában várt, mert rávettem, hogy ő máshol tusoljon. Különben
még tovább tartott volna, amivel neki egyébként semmi gondja sem
lett volna. Azt mondta, Shrapnel úgysem megy sehová, Cynthiana még
nem tudta, hogy felfedeztük, a mézeshetünket pedig már így is eléggé
elrontották.
– Mielőtt nekilátok Shrapnelnek, látnom kell az apámat –
mondtam Vladnak. – Eléggé kiborult. Mellettem maradnál arra az
esetre, ha megint elkapna a vérszomj?
Vlad eddig borozott, de erre letette a poharat.
– Sok embernek, aki tud a vámpírokról, nehezére esik elfogadni,
amikor egy szerettük változik át. Félelmet, elidegenedést és
reménytelenséget okozhat. Az olyanok számára, akik hozzászoktak,
hogy ők irányítják a dolgokat, mint például az apád is, ez gyakran még
nehezebb.
Óvatosan fogalmazott, és ettől kellemetlen érzés gyűlt bennem.
Általában Vlad olyan egyenes volt, hogy azt akár nyersnek is lehetne
nevezni. Valami történt.
– Ne köntörfalazz! Mi a baj?
– Most nem akar látni téged, és ragaszkodik hozzá, hogy
Gretchennel együtt elhagyja a házat – felelte a szokásos
őszinteségével. – Vannak más házaim is, ahol biztonságban lennének,
de nem hagytam őket elmenni, amíg bele nem egyezel.
Most már emberfeletti erőm volt, de úgy ültem le, mintha
kocsonyává változott volna a lábam.
– Gretchen sem akar engem látni?
Talán félreértettem a korábbi viselkedését…
– Nem, a húgod hajtogatta, hogy ő itt akar maradni, amitől apád
csak még elszántabb lett, hogy magával viszi.
Aztán Vlad vetett felém egy fáradt pillantást.
 – Ő nem látja, de igyekszik visszaszerezni az irányítást olyan
dolgok felett, amik felett nincs hatalma. Még mindig szeret téged. Ha
nem szeretne, nem váltott volna ki belőle ilyen erős érzelmi reakciót a
vámpírrá válásod.
Nem feleltem, azon gondolkodtam, milyen furcsa az élet. Amikor
gyerek voltam, az apám munkája miatt egyik helyről a másikra
költöztünk, és nem is érdekelte, mennyire feldúlt minket a felfordulás.
Most az én helyzetem miatt őt rántották ki az életéből, amit felépített
magának. Szar dolog a karma – mondta Cat, de én nem akartam, hogy
az apámra visszaszálljanak a dolgok. Azt szerettem volna, hogy boldog
legyen, és hogy biztonságban legyen.
– Hagyd elmenni, de várj holnap reggelig, előbb még beszélni
akarok Gretchennel! – A hangom lágy volt, de határozott. Tudtam,
milyen érzés, amikor az embernek muszáj elszabadulnia valahonnan,
már csak azért is, hogy bizonyítsa magának, hogy képes rá. Ami
Gretchent illeti, úgy volt a legjobb, ha vele megy. Az új, mohó
étvágyammal nem bíztam magamban. Különben is, a dolgok készültek
veszélyesebbre fordulni, nemhogy csillapodni.
Azzal felemelkedtem, és Vladra villantottam egy féloldalas
mosolyt.
– Most pedig lássuk, megtalálom-e azt az őrült ribancot, akivel
jártál!

Azt hittem, visszamegyünk a várbörtönbe, és majd úgy próbálok

kapcsolódni Cynthianához, hogy megérintem Shrapnelt, de helyette
Vlad a fegyvertárba vezetett. Ott átnyújtott nekem egy ezüsttőrt,
aminek finom markolatát kelta minta díszítette.
– Az övé – jelentette ki.
Beletelt egy pillanatba, mire eszembe jutott, miért találom
ismerősnek. Akkor aztán felhorkantam.
– Az egyszer biztos. Megérintettem ezt a tőrt, amikor átnéztem a
többi fegyvered. Megpillantottam a nőt, akihez kapcsolódik, és nem
sokkal utána elkezdtem elvérezni.
Épp ahogy Cynthiana tervezte a kapcsolódásblokkoló
varázslatával, de arra nem számított, hogy Vlad ott lesz, és visszahoz.
Vagy hogy Maximus is így tesz, amikor halálos károkat okozott
bennem, hogy kapcsolódtam hozzá.
A Szar dolog a karma erre is tökéletesen illett.
Lehúztam a jobb kesztyűmet, és megérintettem a csinos kis
fegyvert. Legnagyobb meglepetésemre az első ösztönöm az volt, hogy
húzódjak el. A fém érintésétől viszketett a bőröm. Az érzés arra
emlékeztetett, amikor gyerekkoromban mérges szömörcébe estem.
– Ez olyan… rossznak érződik. Az ezüst miatt van?
Jókedv fodrozódott az érzéseim közé.
– Majd megszokod. Minden vámpír megszokja.
Próbáltam nem figyelni rá, mennyire irritálja a bőrömet a fém, és
az esszenciára fókuszáltam, amit őrizgetett. Egy pár perc koncentrálás
után fekete-fehér képek jelentek meg.
Elértük az ajtómat, de amikor Vlad elbúcsúzott, és távozni készült,
elkaptam az ingujját.
– Várj!—Azzal előhúztam a kést a kabátom fodrából, és
markolattal felé nyújtottam. – Neked adom – motyogtam.
Elvette, és az ajka félmosolyba kunkorodott.
– Mi ez? Korai karácsonyi ajándék?
– Különleges alkalom nélkül nem is adhatok neked ajándékot! –
kérdeztem könnyedén.
Feldobta a pengét, majd elkapta.
– Tökéletesen ki van egyensúlyozva. Köszönöm, Cynthiana,
nagyon szép.
Azzal előrehajolt, és forró ajka az enyémre simult. Amikor kezdett
elhúzódni, belekapaszkodtam.
– Ne menj! – suttogtam a szájának.
Szemöldökráncolva húzódott el.
—Az egyik emberem hiányzik. Nem várok reggelig, hogy a
keresésére induljak.
– Sajnálom, hát persze, hogy nem, kedvesem —mondtam, tudva,
hogy nem volna okos dolog rámutatni, hogy másvalakit is küldhetne.
A kést a kabátjába süllyesztette.
– Jó éjt, Cynthiana.
—Jó éjt, Vlad.
 Figyeltem, ahogy egyre távolodik, és mosoly mögé rejtettem a
bosszúságomat arra az esetre, ha visszafordulna. Nem fordult. Sosem
tette, és egyre ritkultak a látogatásai. Tudtam jól, mit jelent ez, nem
hiába éltem már háromszáz éve. Kezdett rám unni.
A mosolyom rideggé változott. Túl régóta voltam az engem
megillető védelem nélkül, és eszem ágában sem volt elveszíteni a
helyemet egy ilyen hatalmas vámpír oldalán. Kockázatos vagy sem,
ideje volt meggyőzőbb eszközöket bevetnem, hogy magam mellett
tartsam Vladot. Ha elég óvatos leszek, sosem tudja meg friss
ragaszkodása okát.
A kapcsolatom gyengült az emlékkel, és visszatértem a valóságba.
Azt vettem észre, hogy olyan erősen szorítom a kést, hogy megvágtam
vele a kezemet. Egyre növekvő gyanakvással néztem Vladra.
– Cynthiana nem sokkal azután költözött össze veled, hogy ezt
neked adta?
Felvonta a szemöldökét.
– Azt hiszem, miért?
– Csak eltűnődtem. Tudtad, hogy ért a mágiához?
Megvonta a vállát.
– Tudtam, hogy összevissza pancsol mindenfélével, de a mágia
ellenkezik a vámpírok törvényeivel, úgyhogy nem érte volna meg neki
a kockázatot, ha komolyabban próbálkozik.
– Vagy talán sokkal jobban benne volt, mint azt elárulta neked.
Mi van, ha nem véletlen volt, hogy Cynthiana nem sokkal azután
költözött össze Vladdal, hogy eldöntötte, ideje „meggyőzőbb”
eszközökhöz folyamodnia, hogy elkerülje a szakítást? Ha így van,
akkor nem egy amatőrrel volt dolgunk, aki időnként összeütött egy
kisebb igézetet, hanem egy életnagyságú, igazi boszorkánnyal, aki
lehet, hogy veszélyesebb, mint azt én vagy Vlad gondolnánk.
 41. fejezet
EGYRE NÖVEKVŐ BIZALMATLANSÁGGAL néztem a késre. Vámpírként
egy újabb szívroham vagy spontán elvérzés legfeljebb fájna, de nem
lenne halálos. Ha viszont egy álruhás boszorkánnyal állunk szemben,
megvan az esélye, hogy Cynthiana olyan óvintézkedésekkel is ellátta a
varázslatát, amik a vámpírokra is végzetesek.
– Figyelj nagyon, hogy mit művelek a késsel, jó?
Amikor felnéztem rá, Vlad pillantása összeszűkült. Mélyen
beszívta a levegőt, és olyan kellemesen mosolyodott el, hogy azt
figyelmeztetésnek kellett volna vennem.
– Miért?
– Mert ha kiderül, hogy az exed egy kicsit jobban hasonlít a
Gonosz Nyugati Boszorkányra, mint eredetileg gondoltuk, lehet, hogy
a varázslata megpróbál rávenni, hogy beledöfjem a kést, hehe, a
szívembe.
A kis nevetés, amivel azt próbáltam érzékeltetni, mennyire
kicsinek tűnik erre az esély, nem működött. Vlad egész arca
elsötétedett, de a bűbájos mosoly egy percre sem hagyta el az ajkát.
– Te vagy a leggonoszabb ember, akivel valaha találkoztam –
mondta csevegő hangnemben.
– Hogyan? – kaptam levegő után.
– Az első feleségem megölte magát. Évszázadokba került, hogy
túltegyem magam rajta, és újra szeretni tudjak, mégsem készültél
megemlíteni nekem, hogy talán arra fogsz kényszerülni, hogy végezz
magaddal a szemem láttára.
A kellemes hanghordozás eltűnt, és a helyét tiszta düh vette át. Ez
semmi volt ahhoz a haraghoz képest, ami elöntötte az érzéseimet,
olyan hirtelenül, akár egy gátszakadás, és olyan erővel, hogy
hátratántorodtam tőle.
– Vlad, én…
 – Meg. Se. Szólalj.
Tűz lobbant a kezéből, felkúszott a karján át a válláig, majd
narancs ragyogásba vonta az egész testét. Azt gondoltam volna, hogy
rám akar ijeszteni, ha nem érzem az örvénylő érzelmeiből, hogy nem
tud leállni.
– Próbáltam hagyni, hogy azt tedd, amit szükségesnek érzel,
tisztelem a bátorságodat, de túllőttél a célon. – Újra fellobbant a tűz. –
Ha megpróbálod még egyszer szánt szándékkal veszélybe sodorni az
életedet, esküszöm, hogy bebörtönözlek.
Mielőtt még hangot adhattam volna a felháborodásomnak az
ultimátuma hallatán, eltűnt, nem maradt más utána, csak a füst szaga.

– Szia, kölyök.
Felpillantottam, és megláttam a kőcella ajtajában Martyt. Eddig
észre sem vettem, hogy benyitott. Azért zártam be ide magamat, mert
nem akartam bántani senkit, ha újra elkapna a vérszomj, ráadásul itt
plazmazacskó-adagoló működött. Elméletben elég undorítóan
hangzott, hogy vérbe fojtsam a bánatomat, a gyakorlatban azonban
pont olyan hatékony volt, mint az alkohol és a fagylalt együtt.
– Maximusnak igaza volt, amikor figyelmeztetett Vladdal
kapcsolatban – mondtam komoran. – Kihallgattad, hogy megfenyeget,
hogy bebörtönöz?
Marty arcán szánakozó kifejezés jelent meg, amiből arra
következtettem, hogy a válasz igen.
– Nem tudom, mit fogok tenni – folytattam, és hívogatóan meg-
paskoltam az ágyat magam mellett. – Szeretem Vladot, de néha olyan
régimódi. El tudod képzelni, ő hogyan reagálna arra, ha mondjuk én
közölném vele, hogy innentől nem engedem, hogy kockáztassa az
életét az embereiért?
– Rád se hederítene – felelte Marty, és leült az ágyra.
– Nem bizony. Miben különbözik ez attól, hogy én is vállalok egy
kis kockázatot azért, hogy levadásszuk azt a ribancot, aki már
háromszor majdnem megölt, és negyedszer sikerült is neki?
– Abban, hogy ő egy hímsoviniszta? – vetette fel Marty.
– Pontosan. – Ahogy rápillantottam, láttam, hogy elfintorodott. –
Mi az?
– Te vagy az egyetlen, akit ez meglep, kölyök. Hozzámentél egy
instabil pszichopatához, aki úgy birkózott meg a brutális
körülményekkel, amik között felnőtt, hogy még náluk is brutálisabb
lett. Add ehhez hozzá a vámpírrá válást és az évszázados hatalmi
harcokat, és megkapod azt az őrült, gonosz nyavalyást, akihez
hozzámentél.
Barátságosan paskolta meg a térdemet.
– Tényleg azt hitted, hogy egy ilyen fickó majd hagyja, hogy a
felesége helyette küzdjön meg az ellenségeivel? Az emberek Karóba
Húzó Vladnak hívják, nem Kasztrált Vladnak.
Egy horkanás tört elő belőlem.
– Nem akarok helyette megküzdeni az ellenségeivel.
– Az ő szemében pontosan ezt teszed, és ami még ennél is
rosszabb, kész vagy meghalni miatta. – Újra megpaskolt. – Ahogy
egyszer már meg is tetted, kis vámpírom.
Nekidőltem, és a vállára hajtottam a fejemet.
– Mihez kezdjek? Hagyjam, hogy ő szabja meg minden lépésemet,
csak mert annyira ódivatú, hogy az már a középkor? Nem erre
szerződtem.
Szárazon kuncogott fel.
– Nem, te valami sokkal nehezebbre szerződtél. Házasságra.
– Okostojás – mondtam, de a hangomból hiányzott a gonoszkodás.
Legbelül mélyen tudtam, hogy igaza van. Ha hozzámész egy
sárkányhoz, akkor bizony meg kell szokni, hogy néha tüzet okád, de
ettől még nem adhattam fel. Hosszú távra készültem, úgyhogy ideje
volt befejezni az út nehézsége miatti nyafogást, és felkészülni a
döccenőkre, miközben a gázon tartom a lábamat.
Arcon csókoltam Martyt.
– Köszi.
Ő felnyögött.
– Mit? Én mondtam, hogy ne kezdj vele, és még mindig rossz
ötletnek tartom az egészet.
– Köszönöm, hogy jó barátom vagy.
Azzal felálltam, és átjárt az újsütetű elszántság. Lehet, hogy Vlad
egy őrült, gonosz nyavalyás, de az én őrült, gonosz nyavalyásom, és
meg fogjuk oldani a dolgokat.
– Mivel hallgatóztál, nem tudod véletlenül, hova mehetett? Ó, várj,
mindegy! Már tudom.
Lesétáltam a szűk lépcsőn, és ráncoltam az orromat, ahogy egyre
áthatóbb lett a szag. Ha feldühítesz egy modern srácot, ő valószínűleg
egy bárba megy. Ha feldühítesz egy vámpírt, aki szeret dolgokat szúrni
emberekbe, és van egy házi várbörtöne, akkor nem kell sokat tűnődni
rajta, hol keresd.
– Helló! – köszöntem az őrnek, aki óvatosan mért végig, ahogy
megközelítettem. – Kérlek, szólj Vladnak, hogy beszélni akarok vele.
Az őr meghajolt, megkönnyebbültnek tűnt, gondolom, örült, hogy
nem próbálok beszökni mellette. Aztán megnyomott valamit a
gallérján, és belebeszélt románul. Ó, a technika csodái. Nekem egy
egész testemet fedő gumiruhára lenne szükségem, hogy egy ilyen
kütyüt ne süssek ki azonnal.
Az új szuperérzékeimnek köszönhetően hallottam a választ, de
nem értettem, mert románul volt.
– Kérem, várjon itt – mondta végül az őr akcentusos angollal.
Nem feleltem, csak azon tűnődtem, vajon ez azt jelenti, hogy Vlad
mindjárt jön, vagy arra várok, hogy valaki más kikísérjen innen.
Úgy tíz perccel később megjelent Vlad. Vékony hamuréteg
sötétlett a ruháján, bőrén és haján, ami figyelemreméltó volt, mivel ő
maga nem tudott meggyulladni. Az extra barnabőrűségtől csak még
veszélyesebbnek látszott, ha az arckifejezése nem lett volna már
önmagában is elég vészjósló.
– Mi az?
Ez az egyetlen nyers kérdés arra szolgált, hogy utamra eresszen, és
megint azt a valamit csinálta, ami elzárta előlem az érzéseit. Kihúztam
a vállamat, és megvetettem a lábamat. Ha tényleg nem akarna látni, ki
sem jött volna.
– Van egy tervem, ami mindkettőnk számára elfogadható –
mondtam.
Felvonta az egyik szemöldökét. Élesen az egyik őrre pillantottam.
– Itt akarod megbeszélni?
Vlad összeszorította a száját, elvonult mellettem felfelé a lépcsőn.
Követtem őt egészen egy zárt szakaszig, ami az alagsor főfolyosója
volt. Ott megállt, és szembefordult velem.
– Mi az?
Még mindig nem pazarolta a szót, de a hangsúlya kevésbé volt
nyers. Közelebb léptem hozzá, és nekiálltam leporolni a hamut a
ruhájáról. Megmerevedett, de nem próbált megállítani.
– A hangulatodból ítélve nem kaptad még meg Cynthiana
elérhetőségét Shrapneltől – jegyeztem meg könnyedén. – Kemény
fickó, ráadásul az is lehet, hogy a nő megbűvölte, hogy ne is tudja
elmondani, hol találod.
A pillantása minden mozdulatomat követte, de közben teljesen
mozdulatlan maradt.
– Ez bennem is felmerült már.
– Hát persze, hogy fel. – Az ujjammal a hajába túrtam, és
kisöpörtem belőle a pernyét. – Te sokkal régebb óta csinálod ezt, mint
én.
Olyan hidegen mosolyodott el, hogy attól a pára szárazjéggé
változott volna.
– Ha a hízelgés a nagy terved, ne próbálkozz! Nem fogod
használni azt a kést, hogy kapcsolódj hozzá. Már megszabadultam tőle.
Tovább poroltam róla a szürke réteget.
– Nem baj.
A tekintete összeszűkült, amikor meghallotta, milyen könnyen
engedtem.
– És Shrapnelt sem fogod megérinteni, hogy eljuss hozzá.
– Az sem érdekel – feleltem fesztelenül –, köszönöm szépen, jól
megvagyok anélkül, hogy az emlékein keresztül át kelljen élnem a
kihallgatási technikáidat.
Erre már elkapta a kezemet, és közelebb rántott.
– Ne hazudj, Leila! Mindketten tudjuk, hogy nem adtad fel.
Az arca centikre volt az enyémtől, a borostája sötétebb volt a
hamutól, és az ajka vékony vonalba feszült. Felnéztem rá, de nem
hajoltam meg a pillantása élességétől.
– Shrapnelnek csak néhány napot kell kibírnia, amíg Cynthiana
rájön, hogy elkapták, és lelép. Ezt ő is tudja, és te is tudod. De az a nő
itt élt, a régi szobája nyilván tele van tárgyakkal a lenyomatával, olyan
tárgyakkal, amikkel nem tudom megölni magamat. Ha tényleg
szeretnéd túlzásba vinni a védelmemet, láncolj meg, mielőtt hozzájuk
érek, és kapcsolódom hozzá.
Erre már mindkét szemöldöke a magasba szaladt.
– Láncoljalak meg?
Hamiskás mosolyt villantottam rá.
– Ugyan már, biztos vagyok benne, hogy fantáziáltál már róla.
– Napról napra egyre többet – motyogta baljós hangsúllyal, de a
fala megrepedt, és egy villanásra éreztem az érzéseit. Még mindig
dühös volt, ez igaz. Ideges is. De mindezek alatt megbújt egy kis
elismerés is. Ha valaki, hát Vlad meg tudta érteni a beszűkült
megszállottságot, amivel le akartam vadászni az ellenséget.
Azzal kiszakadt belőle egy érdes sóhaj.
– Erre már én is gondoltam, de a szobájában olyasmit is láthatnál,
amit nem akarom, hogy láss.
Vak düh hasított át rajtam a gondolatra, hogy fizikailag kéne
megtapasztalnom, ahogy Vlad szeretkezik egy másik nővel. Sosem
gondoltam volna, hogy féltékeny típus vagyok, de úgy néz ki, akadtak
gondjaim a dologgal. Végül elnyomtam ezeket az érzéseket, és a
helyüket átvette a leghűvösebb, legsötétebb énem.
– Hát, kénytelen leszek túltenni rajta magamat, amikor
végignézem, ahogy megölöd őt.
Olyan áthatóan nézett rám, mintha azt mérlegelné, a szavaim
mennyire állnak összhangban a bennem rejlő érzésekkel, amiket csak ő
láthat. Álltam a tekintetét. Ha azt hitte, nem gondoltam komolyan, amit
mondtam, tévedett.
Végre oldalra döntötte a fejét, és egy alig látható mosoly suhant át
az arcán.
– Úgy áll a helyzet, hogy van pár fölösleges láncom.
 42. fejezet
CINIKUS KÍVÁNCSISÁGGAL NÉZTEM KÖRBE Cynthiana régi hálójában.
Szóval itt lakott a boszorkány.
Ez is ugyanolyan fényűző volt, mint az összes háló Vlad
kastélyában. Ráadásul a dekorációja is egyértelműen nőies volt a lila és
krémszíneivel, csipkedrapériáival, finom kristálykiegészítőivel és
erkélyével, ami a külső kertre nézett. A kandallóburkolatot
pókhálófinom aranyszálakkal átszőtt száraz virágok díszítették, amitől
a szobának kellemes, természetes illata volt. Rettentően örültem, hogy
sehol nem érzem Vlad illatát, hála az alapos takarítószemélyzetnek.
– Milyen régen szakítottatok?
A hangom semleges volt, dacára a bennem dúló háborúnak.
Rosszindulatú Leila örült, hogy Vlad két emelettel lejjebb, a vendégek
számára fenntartott szárnyban tartotta Cynthianát. Gyakorlatias Leila
pedig azt mérlegelte, melyik díszt érintse meg, hogy elégséges
esszenciához jusson.
– Pár éve.
Fásultan pillantottam rá.
– Próbálsz úgy tenni, mintha nem érdekelne eléggé ahhoz, hogy
pontosan emlékezz? Akkor miért tartottad meg a hálószobáját úgy,
mint amikor itt élt?
Keresztbe fonta a karját, az ezüstláncok, amiket a vállára kapott,
megcsördültek a mozdulattól.
– Ha még mindig számítana nekem, nem vettelek volna el. Ezt a
szobát azért nem használták többet, mert te voltál a következő
szeretőm, és te velem aludtál.
A pillantásomat elfordítottam, és hagytam, hogy az ágy felé
vándoroljon. Az ágylábakat fátyolszövet ölelte körül, ami elegáns
hullámokban terült a földre. Vajon mit látnék, ha megérinteném azt az
ágyat? Cynthianának több mint háromszáz évvel több tapasztalata volt,
mint nekem. Lehet, hogy Vlad boldogabb volt vele, mint velem.
– Leila.
Szinte már bűnbánóan néztem vissza rá. Ekkor jöttem rá, hogy az
agyaraim előbújtak, és olyan erősen csikorgatom a fogamat, hogy
feltéptem az alsó ajkamat.
– Bocsánat. Nem tudom, mi ütött belém – motyogtam, és
megszívtam az alsó ajkamat, hogy a vér ne csöppenjen a vastag, fehér
szőnyegre.
– Ne kérj bocsánatot!
Semmi rosszallás nem volt az arckifejezésében, és az érzései, amik
átszivárogtak hozzám, simogatóan öleltek, mint a selyem.
– A vámpírok mindig túlontúl birtoklók, ha a saját tulajdonukról
van szó.
Fogjam rá a féltékenységemet a vámpírságomra? Oké!
Aztán Vlad hozzálátott, hogy hosszú láncokkal megkötözze a
csuklómat. Amilyen erős volt, ezt nem éreztem szükségesnek, még ha
Cynthiana tényleg hozzá is adta a csapdájához a harakiri
vámpírváltozatát, de ha Vlad ettől jobban érezte magát…
– Elteszel majd párat későbbre? – vicceltem.
A pillantása elfeledtette velem, milyen kényelmetlen az ezüst
érintése a csuklómon.
– Amikor megkötözlek, selymet fogok használni, és a kezedet
szabadon hagyom, mert szeretem érezni az ujjaidat a bőrömön.
Nem ha. Amikor. Az erotikus ígéret ellenére le kellett volna
hűtenie, hogy éppen le vagyok láncolva az exe szobájában. Ehelyett
mindazt a vágyat éreztem, amit Vlad általában keltett bennem,
megfejelve a zsigeri késztetéssel, hogy azon a szent helyen
bizonyítsam, hogy hozzám tartozik, ahol egy másik nő meg merte
érinteni őt.
Túlontúl birtokló? Hát igen, úgy fest, súlyos eset vagyok.
– Ha szabadon hagyod a kezemet – kérdeztem elmélyülő hangon
–, akkor mi értelme megkötözni?
Gonosz mosolya legalább olyan hatással volt rám, mint a forróság,
ami az érzelmeimet öntötte el, és ezernyi láthatatlan, érzéki korbáccsal
csapkodott. Azután hozzám hajolt, és az állvonalának finom smirglije
végigszántott az arcomon.
– Miért árulnám el, ha meg is mutathatom?
 Lehunytam a szememet, és mélyre szívtam gazdag, fűszeres illatát.
Most már tudtam, hogy akarom tölteni az este hátralevő részét, de
haladjunk sorban.
Elhúzódott tőlem, és addig tekerte rám a láncokat, amíg már a
könyökömig értek. Ha lett volna még vérkeringésem, mostanra
elzsibbad a karom. Aztán még több ezüstöt font keresztül a láncokon,
hogy a karomat még több hurokkal a törzsemhez rögzítse. Most már
deréktól felfelé csak az ujjaimat tudtam mozgatni, na meg persze
harapni is képes voltam.
Amikor elégedett volt az eredménnyel, a maradék láncot a földre
dobta, és az ágyhoz lépett. Megfeszültem, de csak a lámpát emelte fel
az éjjeliszekrényről.
– Finoman – figyelmeztetett, ahogy felém nyújtotta.
Mi az, azt hiszi, még sosem érintettem meg semmi puccosat?
Megragadtam a sima kristálytalpazatot a jobb kezem ujjaival, és…
ripityára tört a kezemben, mintha feszítővassal zúztam volna össze.
– Mi a pokol? – kiáltottam.
Vetett rám egy gúnyos pillantást, ahogy kisöpörte a szilánkokat a
kezemből.
– Még nem szoktad meg az erődet. Amíg így van, kezelj mindent
úgy, mintha törékeny lenne, akár a tojáshéj, és bármit tehetsz, csak ne
próbálj megérinteni embereket.
Elfintorodva néztem a csillogó szilánkokat. Most volt még egy
okom, hogy később búcsúzkodáskor ne öleljem meg a húgomat.
– Azok a száraz virágok a kandallópárkányon az övéi voltak? –
kérdeztem, mert valami olyasmit kerestem, amiért nem kár, ha
összetöröm.
– Ő szedte őket, igen – felelte Vlad, azzal kihúzott egy szálat a
csokorból, oda sem figyelve arra, hogy ezzel tönkreteszi az
elrendezést.
Győzködtem magam, hogy nem szánalmas, amiért örömet okoz
látnom, hogy tönkretesz valamit, ami Cynthianáé. Végül is a nő
megölt.
Megsimítottam a virágokat, amikor Vlad felém nyújtotta őket.
A többségük azonnal szétporladt, ahogy hozzájuk értem, vagyis
még mindig túl sok erőt használtam, de a hátramaradt kupacban
megéreztem valamit.
 Megvagy – gondoltam sötét elégedettséggel, azután minden
megváltozott körülöttem.
Végigsétáltam a réten, és virágokat adtam a növekvő csokorhoz a
kosaramban. Vlad személyzete szívesen ültetett volna még belőlük a
szobám előtti kiskertbe, de vigyáztam, hogy ne legyen a bűbájom
minden kelléke egy helyen. Arra az esetre, ha valaki esetleg felismerné
ezeknek a virágoknak a jelentőségét.
A gyönyörű tavaszi nap semmit nem segített a rosszkedvemen. Még
csak hat hónap telt el az utolsó igézetem óta, és Vlad ismét
távolságtartóan viselkedett. Letéptem egy marék orgonát, és dühömben
tönkre is tettem őket. Más férfi őrületesen és visszavonhatatlanul
szerelmes lenne belém, de Vladot még hét bűbáj után is alig tudom
rávenni, hogy ne hagyjon el.
A problémát persze pont az okozta, ami miatt olyan jó védelmező
volt. Az ereje. Éppen ezért dolgoztam olyan sokat, hogy felkeltsem a
figyelmét, és ezért volt lényegében immunis a mágiámra. Nem mertem
erősebb bűbájt alkalmazni rajta. A virágokat talán csak női
cifraságnak tartja, de a sötétebb mágia hozzávalóit biztosan
észrevenné. Amit a Törvények Őrei tennének velem, az semmi lenne az
ő dühéhez képest, ha rájön, hogy bűbájt használtam rajta.
Egy újabb marék orgonát ragadtam meg, és nem gondolkodtam
tovább azon, mivel járna, ha elkapnának. Ez nem történhet meg, amíg
óvatos vagyok. Különben sem volt más választásom. A legtöbb
vámpírra vigyáz egy mester. Másoknak elég erejük van hozzá, hogy
megvédjék magukat. Mi, többiek – mester nélkül, átlagos erővel –
magunkra maradtunk, hogy álljunk meg a saját lábunkon. Miután
megölték a nemzőmet, a szeretőim adták meg azt a védelmet, amit más
vámpírok magától értetődően kaptak. Amikor már ez sem volt elég, a
mágia segített áthidalni a különbséget. Aznap, amikor vámpírrá
váltam, megfogadtam, hogy mindegy, mi lesz az ára, többé nem leszek
védtelen.
Abban volt elég részem skótparasztként az angol elnyomás alatt.
Leráztam magamról az emlékeket, és kritikusan végigmértem a
kosaram tartalmát. Lehet, hogy még egy kis mályvától tovább tartana
a varázs…
 Amikor visszazuhantam a saját gondolataimba, düh és kétkedés
között viaskodva bámultam a kezemben az összezúzott száraz
virágokat.
– Tudod, mik ezek?
Megvonta a vállát.
– Orgona, pipacs, amaránt…
– Ezek egy varázslat kellékei – szakítottam félbe. – Az orgona
serkenti a szerelmet, a vörös pipacs az igaz érzésekért kell, a mályva,
hogy elöntsön a vágy, a kék mákvirág, hogy a lehetetlen valóra váljon,
az amaránt pedig az örök vonzalomért… érted már, mit csinált velük?
– De én soha nem szerettem őt.
A hangja erőteljesen vibrált. Én sötéten elmosolyodtam.
– Igen, és bosszantotta is, hogy túl erős vagy hozzá, hogy a bűbájai
kifejtsék a teljes hatásukat. De mégis vele maradtál majdnem három
évtizedig, úgyhogy nem voltak teljesen fölöslegesek az erőfeszítései.
Vlad kinyitotta a száját, és… semmi. Sosem láttam még, hogy ne
jutott volna szóhoz, de bárkit feldúlt volna, ha rájön, hogy a szabad
akaratát korlátozták. Még szörnyűbb lehet úgy értesülni ilyesmiről, ha
valakinek olyan magas az arroganciaszintje, mint neki.
– Lássuk, meg tudod-e találni! – szűrte a fogai között. A világ
minden pénzéért sem lettem volna most Cynthiana helyében.
Újra végigsimítottam a száraz virágokon. A virágszedés emléke
már halványabb volt, így könnyen átléptem rajta, és az emléknyomára
fókuszáltam.
Ott van.
Mint egy horgászzsinór, aminek a végén ott úszik ő maga.
Koncentráltam, de valahányszor húzni kezdtem a zsinórt, üres kézzel
jöttem vissza. Tovább próbálkoztam, közben egy belső óra
könyörtelenül jelezte az idő múlását, miközben újra és újra elvétettem,
hogy elérjem a túloldalt. Tíz perc. Húsz. Harminc. Negyven.
– Leila, elég!
Vlad kisöpörte a virágok maradékát a kezemből.
Bosszúsan figyeltem, ahogy szétszóródnak a földön.
– Nem tudom, miért nem látom őt. Régen, mielőtt becsavarodott a
testem, mindig sikerült megpillantanom. Most ennyi sem jön össze.
– Pontosan egy napja vagy vámpír – mondta Vlad, és nekiállt,
hogy lefejtse rólam a láncokat. – A tested minden sejtje drasztikusan
átalakult. Már az is figyelemreméltó, hogy egyáltalán tudod használni
a képességeidet ilyen rövid idő után.
– Figyelemreméltó? Ezt aztán zsebre tehetem.
Megvolt az oka a komorságomnak. Még ha Vlad emberei egy szót
sem szóltak Shrapnelről kívülállóknak, Cynthiana most már bármelyik
pillanatban rájöhet, hogy valami nincs rendben, és elbújhat. És ha
megteszi, évekbe is telhet, mire újra előkerül. Persze Shrapnel előbb-
utóbb megtörik majd, ha Cynthiana nem bűvölte meg, hogy ne tudja
felfedni a búvóhelyét, de addigra ő már nem lesz sehol. Lehet, hogy
nekem most már annyi időm van, amennyit csak akarok, de a
családomnak nem. Tőlük nem várhatom el, hogy évekig bujkáljanak,
amíg el nem kapom a nőt, de ha nem teszik, két lábon járó célpontokká
válnak.
Talán máris elkéstem. Cynthiana várni fogja az új üzenetet
Shrapneltől…
– Tudom, hogy találhatjuk meg – ért utol a felismerés. – Küldd ki
Sandrát a városba, hogy hagyjon új üzenetet, és álljon benne az, mikor
és hol akar Shrapnel találkozni Cynthianával.
Vlad az utolsó láncot is lefejtette rólam.
– Nem elég bolond hozzá, hogy bedőljön egy ilyen trükknek.
– Bolond? Talán nem. Arrogáns? Abban biztos lehetsz – vágtam
vissza. – Ez a nő megpróbált megbűvölni téged a saját otthonodban, és
közben végig tudta, hogy ha rájössz, meg fogod ölni. Ez olyan
arrogáns és tökös, hogy nem is golyói vannak, hanem ágyúgolyói.
Összeszorította a száját, ahogy eszébe jutott, hogy manipulálta a
nő az akaratát. Úgy folytattam, mintha nem vettem volna észre.
– Nem csoda, hogy utál engem. Azt mondtad, a vámpírokban nagy
a birtoklási vágy. Pár hónap alatt többet ajánlottál nekem, mint neki
három évtized után, úgy, hogy közben a mágiájával a befolyása alatt
tartott. Én mégis elhagytalak, mert ez sem volt elég jó nekem. Talán
már azelőtt nekiállt megcsináltatni azt a bombát Adriannel, mielőtt
Shrapnel megadta neki a tartózkodási helyemet.
A szája egyre fehérebb lett, ahogy összeszorította, aztán hirtelen
elmosolyodott.
– Tudom, miért nyaggatsz, de nem fogod elérni, hogy a sérült
büszkeségem miatt meggondolatlan lépésre szánjam el magamat.
– Nem? – kérdeztem magamhoz láncolva a tekintetét. – De ő lépni
fog. Az esküvőnk híre már nyilván elérte, lefogadom, hogy új szintre
emelkedett a bosszúvágya.
Vlad rám meredt.
– Lehet – mondta végül.
Nem bírtam ki, hogy ne pillantsak újra az ágyra, nem kellett volna
ujjal mutogatnom Cynthianára, amiért őrületbe kergette a féltékenység.
A gondolata annak, hogy órákat, napokat – a pokolba is, éveket! –
töltött Vladdal összebújva ebben az ágyban, sokkal jobban feldúlt,
mint azt a vámpírok normál birtoklási vágya indokolná. Ami azt illeti,
olyan erős késztetést éreztem, hogy előhívjak egy elektromos ostort, és
szilánkokra vagdaljam vele az ágyat, hogy szikrázni kezdett a kezem.
Vlad odapillantott, majd az arcomra siklott a tekintete. Mielőtt egy
szót is szólhattam volna, az ágy lángra lobbant.
A szám hitetlenül nyílt el. Mire pár pillanattal később becsuktam, a
fakeret már összeomlott az extrém hőtől, és egy füstölgő, fekete
kupacon kívül semmi más nem maradt a takaróból, párnákból és
matracból. A törékeny virágillat helyett a szobát most égett szivacs és
füst szaga töltötte ki.
Az erőszakosan gyengéd érzések, amik az enyémeknek simultak,
elárulták, miért tette, és annak semmi köze nem volt a Cynthiana iránt
érzett haraghoz. Csak el akarta pusztítani azt, ami fájdalmat okozott
nekem.
Nem szóltam. Ő sem. Nem volt szükség köztünk szavakra.
 43. fejezet
UGYANAZZAL A HIRTELENSÉGGEL ÉBREDTEM, mint az elmúlt öt
napban. Gyorsabban tértem magamhoz az öntudatlanságból, és
ugrottam talpra, mint hogy azt mondhatnád: „Jó reggelt!” Csak annyi
változott, hogy ma este az első gondolatom nem az éhség volt.
– Bekapta a csalit? – kérdeztem azonnal.
Vlad a nyitott szekrénynél állt a falnál, és válasz gyanánt felém
nyújtotta a véres zacskót, amire már nem ugrottam rá.
Próbáltam nem figyelni rá, bár az agyaraim előugrottak, és a
gyomrom összerándult, mintha egy összeszoruló és kinyíló ököl
markolná. Négy nappal ezelőtt Sandra üzenetet hagyott Cynthianának,
amiben leírta, hogy Shrapnel találkozni akar vele. Másnap a
könyvesboltos, akit szintén megbűvöltek, hogy elárulja Vladot, száz
kilométert autózott, hogy lebonyolíthasson egy hívást, amit Vlad
telefontornyából nem lehetett lenyomozni. Ma, miközben én aludtam,
Sandra visszament a könyvesboltba, hogy lássa, ott rejtőzik-e az
Odüsszeiaban Cynthiana válasza.
– Bekapta? – ismételtem.
– Igen és nem.
Szórakozottan dörgölte meg az állkapcsát, és ilyet csak akkor
csinált, amikor mélyen a gondolataiba merült.
– Beleegyezett, hogy találkozik vele holnap hétkor, de a helyszínt
megváltoztatta a bukaresti metróra.
Értelemszerűen még sosem utaztam Románia fő metróvonalán, de
nem volt nehéz átlátni a problémát.
– Csúcsforgalomban, egy forgalmas helyen.
Mi egy raktárat választottunk egy ritkán lakott városban. Ahol
könnyű körbevenni, és kevés a nézelődő, akik miatt aggódni kell. Ez
nyilván Cynthianának is feltűnt. Úgy fest, nekem is, és Vladnak is
igazunk volt vele kapcsolatban. Lehet, hogy elég arrogáns hozzá, hogy
eljöjjön, de ahhoz nem elég ostoba, hogy ne tegyen óvintézkedéseket.
– Ez számos nehézséget vet fel, például lehetetlen biztosítani a
helyszínt – villantott rám egy rövid, gúnyos mosolyt. – A román
kormány számos tagja a vérvonalamból való, de nem rendelhetem el,
hogy zárják le az egész metrót. Még Mencheres sem tudna
lefagyasztani több ezer ingázót és több tucat metrókocsit, hogy elkapja.
– És ha a metró hirtelen tele lesz vámpírokkal, gyanakodni kezd,
és lelép – sóhajtottam. – A következő lépés az lesz, hogy
lenyomozzátok a könyvesboltos hívását?
Vlad tovább dörgölte az állát.
– Már megtörtént. Egy eldobható telefont hívott, ami nem vezetett
minket sehova. Úgyhogy marad a metró.
– Azt legalább megmondta, melyik megálló?
Vlad felhorkant.
– Nem, de egyértelmű.
Ezt elengedtem a fülem mellett.
– Vlad, ha meglát téged, el fog menekülni. Sőt, szerintem mivel
vagy három évtizedig élt veled, a vérvonaladba tartozó legtöbb vámpírt
ismeri, ahogy a szövetségeseidet is, úgyhogy ha azokat küldened,
akkor is felhúzná a nyúlcipőt.
A fentiek egyikével sem vitatkozott.
– Holnapután arra is rá fog jönni, hogy Shrapnelre már nem
számíthat. Nagy vérdíjat tűzök ki a fejére, de időbe fog kerülni, amíg
elkapjuk. Nehéz vagy sem, a metró az egyetlen esélyünk.
– Igen – feleltem szilárdan –, így van, de megfeledkezel valami
fontosról.
Felvonta a szemöldökét.
– Miről?
– Rólam.
– Ne kezdjük újra! – motyogta.
– Én vagyok az egyértelmű választás. Nem tudja, hogy nézek ki,
vagy milyen a szagom, így akár mellette is állhatnék, és a legkevésbé
sem érezné magát fenyegetve.
– Miért is érezné? Háromszáz évvel öregebb, mint te.
A hangsúlya csípős volt, de nem hagytam, hogy elterelje a
figyelmemet azzal, hogy személyes talajra tereli a beszélgetést.
 – Amikor találkoztunk, ragaszkodtál hozzá, hogy megtanuljam
használni az elektromos képességeimet a harchoz, és igazad volt.
Számtalanszor megmentette az életemet, amikor nálamnál sokkal
öregebb vámpírokat szereltem le vele. De ami még ennél is fontosabb,
folyamatosan azzal jössz, hogy „én”, amikor ez nem csak rólad szól.
Cynthiana megölte a barátaimat a cirkuszban. Elraboltatott engem. És
a bűbája lopta el tőlem a halandóságomat, mielőtt még kész lettem
volna feladni. Ha olyan ember lennék, aki szó nélkül hagyja, hogy
megtegyék ezt vele, akkor nem szeretnél, mert te aztán bizony isten,
hogy nem ilyen ember vagy.
A tekintete akkor sem lehetett volna élesebb, ha lézerből van.
– Azt várod, hogy lemondjak a bosszúmról a tied javára?
– Nem – feleltem, majd belülről mosolyogva folytattam. – Az
emberek Karóba Húzó Vladnak neveznek, nem Kasztrált Vladnak. Én
csak le akarok menni a metróba, és megtalálni őt. Aztán vagy
előcsalom, vagy követem, és megadom neked az úti célját. Bárhogy is,
végül te leszel az, aki szépen zsákba teszed és felcímkézed, de tudni
fogja – és én is tudni fogom –hogy én segítettem neked ebben.
Hosszú ideig hallgatott. Aztán azt mondta:
– Még csak nem is láttad soha az arcát.
Nem pedig azt, hogy: Egy nagy fenét! Izgatott bizsergést kezdtem
érezni.
– Ne aggódj, eleget láttam, hogy felismerjem.

Nem emlékszem, mikor vett körül utoljára ennyi ember. Csak az

amerikai beképzeltség miatt gondoltam, hogy a román metró nem lesz
sokkal zsúfoltabb, mint egynémely nagyobb cirkusz, amiben
dolgoztam. Lehet, hogy csak azért tűnt minden sokkal tömöttebbnek,
mert a föld alatt voltunk. Bármi volt is az oka, ahogy a Gara de Nord
tizennegyedik vágányát elhagytam, le kellett küzdenem a
klausztrofóbiámat.
Legalább amiatt nem kellett aggódnom, hogy megrázom
valamelyik ingázót, aki útban a metró egyik járata felé nekem lökődik.
A kosztümnadrágom és a blézerem alatt teljes búvárruhát viseltem. A
gumi vastagabb volt, mert általában jeges vízi merüléshez használták.
Selyemsál rejtette el a nyakamnál a búvárruha szélét, és színházba
illően vastag smink takarta a hegemet.
 Az idegesítő nyikorgó hangtól eltekintve, amit akkor hallatott,
amikor sétáltam, lehet, hogy a búvárruha innentől állandó helyet nyer a
ruhatáramban. Tizennégy éves korom óta nem voltam képes átvágni
egy tömegen anélkül, hogy attól kellett volna rettegnem, hogy
megrázom az embereket. Ha nem keltett volna nem kívánt feltűnést,
megöleltem volna egy idegent csak azért, mert képes vagyok rá.
Persze akadt egy másik probléma is azzal, hogy ilyen közel voltam
több ezer emberhez. Az étvágyam. Körülöttem mindenfelé számtalan
ér lüktetett, benne a csábító nektárral, amire most már úgy vágytam,
mint a drogra. Máskülönben lassan vezettek volna emberek közé, jól
meghatározott és irányított körülmények között, hogy biztosan legyen
elég önuralmam ezt kezelni. Lemenni a metróba csúcsforgalom idején
olyan volt, mintha egyenesen a mélyvízbe dobtak volna. Többször is
előugrottak az agyaraim, és sietősen a számhoz kellett nyomnom
valami innivalót, hogy elrejtsem őket. Még szerencse, hogy Vlad azt
javasolta, vigyek magammal egy pohár kávét kellék gyanánt.
Ami azt illeti, a hely kellemetlen szaga segített elnyomni az
étvágyamat. Az emberek nyüzsgésének és a különböző alagutaknak
köszönhetően mindenféle szag terjengett. A metró bizonyos részei alig
pár árnyalattal voltak jobb illatúak, mint Vlad várbörtöne. Az első
utam a nyilvános vécébe majdnem hányással végződött.
Az Ml-es vonalon az egyik járat csikorogva állt meg.
Belekortyoltam a kávémba, és figyeltem, ahogy az emberek ki- meg
beszállnak, és közben egy nőt kerestem a tömegben. De nem láttam
dús, gesztenyebarna hajat vagy árulkodó, túl krémes színű bőrt, és az
egyetlen vibrálás, amit éreztem, a sínekben futó áramtól érkezett.
Délután hat ötvenkilenc. Ideje ellenőrizni a következő sínpárt a
Basarab állomáson.
Igen, Vladról metróállomást neveztek el. Nem csoda, hogy azt
mondta, egyértelmű, hol akar találkozni Cynthiana Shrapnellel. A
sínpár Ml-eshez tartozó oldalát fehér és szürke színekkel festették ki,
de az M4-es oldalnak narancs falai voltak, fekete gránitpadlója és
neonsárga világítása. Valamiért úgy éreztem, a színesebb oldalon
fogom megtalálni Cynthianát. Ha ez az élénkség engem Vladra
emlékeztetett, talán őt is.
Közös volt bennünk, hogy mindketten nagyra becsültük őt, az
egyszer biztos.
 Újabb fülrepesztő csikorgás jelezte, hogy szerelvény érkezik az
M4-es vonalon. Az egyik széles oszlopnak dőltem, a hajam részint az
arcomba hullott, ahogy figyeltem a járókelőket. Az a barna vajon ő?
Nem, friss pattanása van, a vámpírokon nincs ilyen. Talán az a nő a
baseballsapkában… nem, a nyakán ínycsiklandóan lüktetett egy ér a
sietségtől.
Suttogva átkozódtam az ismét előugró agyaraim miatt. Most már
tudtam, milyen érzés lehet a tinédzser fiúknak az akaratlan erekció.
Úgy tettem, mintha hosszan kortyolnék a kávémból, közben némán
visszakönyörögtem őket az ínyembe, és akkor megéreztem – a
láthatatlan, de potens erő auráját, ami úgy áradt felém, akárcsak egy
parfümfelhő.
A kávéspoharat az arcom előtt tartottam, ahogy a forrást kerestem.
Nem ott, ott sem… amott. Ó, igen, bárhol megismerném azt a sűrű,
gesztenyebarna hajat, nem is beszélve a kecses mozgásáról, amitől úgy
kirítt a tömegből, akár egy balerina a megvadult bikák között.
Kesztyűs ujjaim közé fogtam egy vezetéket a sálam takarásában,
és két szót suttogtam a mikrofonba.
– Itt van.
Azután csak figyeltem, végre jól megnézhettem magamnak a nőt,
aki annyi pusztítást okozott az életemben. Centiről centire mértem fel.
Az arca tele volt hibákkal. A szája épp egy leheletnyit túl széles, az
orra egy kicsit túl hosszú, és az arccsontja olyan magasan volt, mintha
mesterséges lenne. De egyszerre nézve mégis gyönyörű volt,
felejthetetlen módon, pont azért, mert nem „csinos” szépség volt,
hanem az a feltűnő, lenyűgöző fajta, akiről nehezen szakítod el a
tekintetedet.
És éppen ezért ismertem fel annak ellenére, hogy az eddigi
találkozásaink alig pár másodpercesek voltak. Nem csoda, hogy
Cynthiana olyan varázslatot használt, ami nemcsak azt rejti el előlem,
hol van, hanem azt is, hogy néz ki az arca. Az a bűbáj nem csak azért
volt szükséges, hogy megakadályozza, hogy rajzolót béreljünk, és
előbb megtaláljuk őt. Azért is, hogy ne ismerjem fel benne a
vámpírnőt, aki eljött megnézni Dawn és Marty utolsó fellépését a
robbanás estéjén a cirkuszban.
Végül a sötét topáz színű szemek megtalálták a pillantásomat,
ahogy Cynthiana felemelte a fejét, és tekintetét az enyémbe fúrta.
 44. fejezet
AMILYEN KÖNNYEDÉN CSAK LEHET, elfordítottam a fejemet, és úgy
tettem, mintha mosolyognék valamin, ami odébb történt a folyosón.
Csak egy másik vámpír, aki egy barátjával találkozik, nincs itt semmi
látnivaló. Amikor még mindig éreztem magamon a pillantását, arra
indultam, amerre néztem, és abban reménykedtem, hogy a
szagtalanítás bőrsúroló verziója, amin át kellett esnem, Vlad minden
nyomát eltüntette rólam. Aztán kiválasztottam egy random embert, aki
felém tartott, és mintha régi barátok lennénk, románul ráköszöntem.
Valami hátba csapott, de olyan gyorsan, hogy megpördültem, és a
hozzám legközelebb álló emberre öntöttem a kávémat. Amikor az
káromkodni kezdett, két újabb kemény ütés ért egyenesen a
mellkasomon.
Lenéztem. Folyékony ezüst folyt elő a lyukakból egyenesen a
blézeremre, de mielőtt még eljutott volna az agyamig, hogy meglőttek,
az ösztöneim átvették az irányítást. Felugrottam, így kevesebb, mint
egy másodperc alatt kijutottam a tömegből, és belecsapódtam az alagút
plafonjába. A fejem mellett egy betondarab robbant fel, és én olyan
gyorsan fordultam el, ahogy csak tudtam. Azzal a gravitáció
visszarántott a földre, a tömeg közepébe. Néhány emberen landoltam,
akaratlanul is fellökve őket. Amint földet értem, megkezdődött a
sikítozás.
Az engem körülvevő lábak tengerén át semmit sem láttam, ami azt
jelentette, hogy a lövöldöző sem láthat engem. De nem akartam az
embereket használni fedezéknek. Az ezüstlövedékek pont olyan
veszélyesek voltak nekem, mint másoknak a pisztolygolyók, de
szerencsére Vlad ragaszkodott hozzá, hogy golyóálló mellényt is
viseljek a ruhám alatt. Az embereknek körülöttem nem volt ilyen
védelmük. Megpróbáltam odébb kúszni a tömegtől, és végre
elhajítottam a kávés poharamat, amikor döbbenten vettem észre, hogy
még mindig nálam van, mert egész idő alatt a kezemben szorongattam.
Miközben a földön másztam, megszorítottam a vezetéket a sálam alatt.
Nem láttam, hogy ő tette volna, de nem kellett hozzá látnoki képesség,
hogy kitaláljam, ki lőtt.
– Felkértek keringőre – szóltam bele röviden. –Ezüsttöltényekkel.
Kiértem a tömegből, és felálltam. Mintha vonzotta volna a
tekintetemet, a rémült járókelők közepette megpillantottam Cynthianát,
amint épp könnyed mozdulattal csúsztatta vissza a pisztolyát a kabátja
alá. Biztos azt hitte, az ezüsttöltények megtették a hatásukat, és ott
fekszem holtan az egymást taposó emberek alatt.
Vlad hangja ugatott fel a fülemben:
– Ne menj a közelébe! Irány a Crangasi állomás. Mindjárt ott
leszünk.
Cynthiana megperdült, vagy érezte a jelenlétemet, vagy
meghallotta Vlad hangját a tömeg zaján át.
Pár pillanatig csak bámult rám, de egy örökkévalóságnak tűnt.
Nem tudom, mi szállt meg, de kávés kezemet az arcomhoz emeltem, és
a folyadék meg a kesztyűm anyaga segítségével letöröltem a vastag
sminket, ami a hegemet fedte. Amikor megpillantotta, sötét, topázszínű
szeme zölden ragyogott fel, és morogva vicsorgott rám. – Te.
Arra számítottam, hogy mindjárt ismét a fegyveréhez nyúl. Vagy
rám támad. Pont olyan dühösnek látszott, mint amilyennek én éreztem
magam. Bármelyikkel kiegyeztem volna. Ha rám támad, eltereltem
volna az emberektől, és ha belém lő, addig sem az ártatlan nézelődőket
találja el. De Cynthiana ezek közül egyiket sem tette. Helyette
felemelte a kezét, és kiabált valamit egy olyan nyelven, amit nem
ismertem fel.
Mintha láthatatlan drótok rángatnák, minden járókelő, aki eddig
menekült, hirtelen megdermedt. Azután megfordultak, és egyenesen
felém indultak, karjaikat karmok módjára nyújtották ki, az arcukon
vérszomj tükröződött. A horda mögött láttam, hogy Cynthiana
vicsorgása mosolyba fordul. Azután beszaladt a Gara de Norddal
ellenkező irányba futó metróalagútba.
Elmotyogtam egy káromkodást, ahogy megpróbáltam átfurakodni
a tömegen, és igyekeztem úgy ellökni magamtól őket, hogy közben ne
essen bántódásuk. Ők nem voltak ilyen figyelmesek. A hajamat
rángatták, számtalan ököl belém csapódott, és még meg is haraptak,
amikor az egyik nő a lábamra vetette magát, és akkor sem eresztett el,
amikor futás közben magammal rángattam. Az első kísérletem, hogy
vámpírbűbájjal vegyem rá őket, hogy szálljanak le rólam, nem
működött. Vagy rosszul csináltam, vagy Cynthiana bűbája túl erős
volt. Csak úgy szabadultam, hogy elvesztettem a kabátomat, a sálamat
és néhány cafatot a nadrágomból, hála a harapdáló nőnek. Azután
elrohantam, mielőtt még a tömeg többi része is csatlakozhatott volna a
hordához.
Miközben a Crangasi állomás felé rohantam, megragadtam a
drótot a nyakamban.
– Bement az Ml-es alagútba – kiabáltam, aztán felnyögtem, amikor
megláttam, hogy a zsinór szakadt vége kilóg a kevlármellényből.
Valaki kettétépte. Habozás nélkül fordultam meg, és iramodtam abba
az irányba, amerre Cynthiana eltűnt. Így, hogy nem tudtam elmondani
Vladnak, hol van, hacsak nem nézek utána magam, eltűnik, mielőtt az
emberei megközelítik a metrót.
Csikorgó hang és vakító fény jelezte, hogy egy szerelvény tart
felém. Leugrottam a sínekről az alagút betonszegélyére, ami a fal
mellett futott. Azon a keskeny sávon rohantam tovább olyan gyorsan,
ahogy csak tudtam. Amikor a metró elhaladt mellettem, a menetszele
majdnem magával rántott, de az új izmaim ott tartottak a falnál, mintha
odaragasztottak volna. Amint a szerelvény eltávolodott,
visszaugrottam, és tovább rohantam a sínek mentén, a pillantásom zöld
fénnyel világította meg a sötétet.
Ha nem lett volna élesebb most a látásom, biztosan nem veszem
észre a pontot az alagútban a sínek túloldalán, ami egy másik folyosó
bejáratát jelölte. Nem égett odabenn fény, és a falak nedvesek voltak
valami állandó szivárgástól, ami koszos pocsolyát hagyott a bejárat
előtt. Biztosan az egyik használaton kívüli járat volt, ami a metró
labirintusát alkotta. Megtorpantam, és a pillantásom ide-oda rebbent a
rendes alagút és a mellékjárat között. Ha Cynthiana lennék, vajon
merre mennék?
Amikor megláttam, hogy saras lábnyomok vezetnek az alagútba,
döntöttem. Átfutottam a síneken, és be a szűk bejáraton. Egyből
elfintorodtam a szagon, ami arra utalt, hogy a helyet nélkülözők
használják menedék gyanánt. Ebben a szagban már esélyem sem volt
megtalálni Cynthianát illat alapján, de egy furcsa, földes aroma
megütötte az orromat. Ez vajon az övé? Ha igen, akkor ideje lenne
parfümöt váltania.
 Gyorsabban rohantam, majd hangokat hallottam magam előtt,
mintha valaki őrülten kaparászna. Vajon Vlad emberei a másik oldalról
indultak el az alagútban, és elkapták őt? A szűk járat elkanyarodott, így
nem láttam be. Összegörnyedtem, hogy kicsit alacsonyabb legyek arra
az esetre, ha Cynthiana a fejemre szegezett fegyverrel várna, és
kikukucskáltam a sarok mögül.
Vagy száz világító szempár nézett vissza rám. A kaparászás
erősödött. Akárcsak az éles, cincogó hang, ahogy szürke szőrpamacsok
és éles fogak tömege támadt rám.
– Te ribanc! – kiabáltam bele a járatba.
Cynthiana még nem fogyott ki a trükkökből. Úgy fest, sikerült
minden patkányt megbűvölnie az alagútban, hogy támadjanak nekem.
Minden undorom ellenére feléjük rohantam. A vámpírok nem
kaphatnak veszettséget – kántáltam magamban, ahogy a rágcsálók
tucatszám vetették rám magukat, mintha hús borított volna. Sokat
összetapostam közülük, ahogy előretörtem, de éppen ugyanennyi
borotvaéles fog és karom kapaszkodott még így is belém. Fájdalom
robbant fel minden testrészemben, azokat kivéve, ahol a kevlármellény
takart. Egyikük-másikuk lepotyogott, ahogy átrágtak a búvárruhán, és
beleharaptak áram töltötte bőrömbe, de még több jött a helyükbe.
Szerettem volna őrülten körbetáncolni, amíg az utolsót is le nem
rázom, mégis inkább továbbfutottam, és csak azokat a rágcsálókat
takarítottam le magamról, amiket elértem. Ha Cynthiana azt hitte, egy
újabb tár folyékony ezüsttöltényt ereszthet belém, miközben engem
lefoglal az utolsó kis trükkjének az eredménye, rosszul gondolta.
Éppen azért láttam meg őket, mert nem voltam hajlandó levenni a
szememet az előttem elterülő útról. Hatalmas alakok lapultak a
következő saroknál. Annyi mocsok fedte őket, hogy szinte
beleolvadtak a nyirkos betonba. Megint megéreztem azt a furcsa,
földes szagot, még a patkányok bűzén és a saját vérem szagán át is, és
amikor megtorpantam, nyilván rájöttek, hogy észrevettem őket, mert
előjöttek rejtekükből. Mind a tucatnyian.
Embereknek tűntek, de a szemük olyan belső fénnyel ragyogott,
ahogy egy emberé sem tud. Nem vámpírzölden, és agyaruk sem volt,
de olyan gyorsasággal mozogtak, ami természetfeletti erőt sejtetett.
Amikor a szájuk ocsmányul szélesre tárult támadás közben, rájöttem,
mik ezek.
 Gálok, döbbentem rá, és a gyomrom a bokámig süllyedt. És a
gúlok embereket esznek. Meg vámpírokat is.
 45. fejezet
A PATKÁNYOK MÉG MINDIG RÁGTAK, amikor letéptem a jobb
kesztyűmet. Vékony, fehér szalag pulzált elő a kezemből, és addig
nőtt, amíg el nem érte a földet. A gúlok a félelem legkisebb jele nélkül
néztek rá, ami nem feltétlenül jelentett jót. Ha alagútlakók lettek volna,
akik azért támadnak rám, mert fincsinek tűnök, lelépnek, amint látják,
hogy nem vagyok könnyű préda. Ha Cynthiana bűvölte meg őket,
akkor viszont a patkányokhoz hasonlóan nem nyugszanak, amíg mind
halottak nem lesznek.
Vagy én meg nem halok.
Nem volt időm megkérdezni őket, mi a céljuk. Hármójuk
párducsebességgel tette meg a köztünk lévő távolságot. Csattintottam
az ostorommal, körbefordultam, és még több áramot küldtem bele,
ahogy éreztem, hogy testeket ér. Több puffanás hallatszott, ahogy a
testemben futó áramtól a patkányok ideiglenesen elhagyni
kényszerültek a hajót. Azután egyből visszaugrottak rám, de még
láttam, hogy sikerült lefejeznem háromból kettő gúlt. A harmadik a
földön feküdt, és próbálta visszahúzni az alsó felét ahhoz a lyukas
csonkhoz, ami valamikor a törzse volt.
A falka többi része ordítva rontott rám. Megpörgettem magam
körül az ostort, mintha jókora, halálos lasszó lenne, az áram mindenen
áthatolt, ami csak a közelembe merészkedett. Két másik gúl is
élettelenül hullott a padlóra, és csatlakozott a patkányok egyre
növekvő kupacához, ahogy a bennem futó áram olyan szintet ért el,
amit előtte sosem hívtam életre. Egy másik közelembe férkőző gúl felé
csattintottam az ostorral, és két darabra szakadt. A falka most már
óvatosabban körözött körülöttem, de az üres pillantásaikból ítélve nem
voltak urai a saját elméjüknek. Lesz, ami lesz, tovább fognak
próbálkozni, hogy megöljenek. Ha nem egy élet-halál harc közepén
állok, biztos csodáltam volna Cynthiana hatalmának mértékét.
„Kontárkodott”, meg egy fenét!
Újabb két gúl hullott a földre darabokban, amikor a támadásukra
egy fehér csattanás volt a válasz a nyakuknál. Már csak négy volt
hátra, és az új vámpírerőmnek hála még csak el sem fáradt a karom.
Még több patkány potyogott le rólam, mert a búvárruha egyre
lyukasabb volt, és az áram úgy csordult ki belőlem, mint víz a szitán.
A rágcsálók teste ropogott a lábam alatt, ahogy támadásba lendültem,
és inkább magam rontottam a góloknak, mint hogy hátráljak, az
ostorom könyörtelenül szabdalta széjjel őket, és a patkányokat, amik
még mindig különböző irányokból támadtak rám.
Most már csak egy gúl állt a lábán. Amikor ő is ostortávon belül
ért, diadalmasan csaptam felé, de csak sistergett, ahol eltalálta.
Ahelyett hogy átvágta volna a gúlt, szinte lepattant róla. Lepillantott,
mintha csak meggyőződne róla, hogy még mindig egy darabban van,
azután az ajka olyan lehetetlenül széles vigyorra húzódott, ami egy
kígyó tátott pofájára emlékeztetett.
Ó, a francba! Megráztam a jobb kezemet, mintha csak még több
szulfát próbálnék kicsiholni, de a belőle lógó elektromos szál épp csak
pislákolt, akár egy elemlámpa, amikor merül az elem. Megfordultam,
hogy menekülőre fogjam, de az alagút ellenkező vége felől újabb
morgások visszhangoztak, amiket dohos, földes illatú levegő követett.
Elbarikádozták a menekülésem útját.
A gúl, amit nem sikerült megölnöm, felém indult. Ijedtemben és
egyéb lehetőség híján patkányokat kezdtem hozzácsapdosni.
Lepotyogtak behemót testéről, épp annyira nem állították meg őt,
ahogy engem sem. Mintha erre próbált volna rámutatni, elkapta az
egyiket, leharapta a fejét, és felém köpte. Mögötte két másik gúl is
mozgolódni kezdett, az egyik egy lábon ugrált felém, a másik
keresztülmászott a halott patkányok szőnyegén, mert az alteste egészét
elveszítette.
Egy gúl ellen még lenne esélyem. De egy falka ellen nem. A
félelemtől meg sem éreztem az apró fájdalomtüskéket, ahogy a
patkányok, amiket nem égettem halálra, tovább rágcsálták a testemet.
Nemsoká már nem csak rágcsálók fognak lakmározni belőlem. Bár
sosem voltam még erősebb, mégsem tehettem semmit, hogy
meggátoljam a halálomat.
 Aztán kihúztam a hátamat, és lerúgtam a lábamról a patkányokat.
Dolgozzanak csak meg a vacsorájukért! Ha meg akarnak enni, előbb el
kell kapniuk.
Amint megtettem volna az első lépést, az alagút narancs fénnyel
ragyogott fel, ami egyszerre volt a legvészjóslóbb és legörömtelibb
dolog, amit valaha láttam.
Aztán Vlad hangja morajlott fel:
– Leila, a földre!
A földre zuhantam, és piszéztem egy pár halott és élő patkánnyal.
A következő pillanatban tűzvész hasított keresztül az alagúton,
feketére aszalt mindent, ami több mint egy méterre volt a földtől.
Ahogy a tűz elszántott fölöttem, eltakartam a fejemet, és
mélyebbre nyomtam az arcomat a testek undorító kupacába. Inkább
velük kerüljek közelebbi ismeretségbe, mint a több száz gejzír erejével
száguldó lángokkal.
Másodpercekkel később kezek szorultak a karomra. Megpróbáltam
elhúzódni, mert azt hittem, elért hozzám a mászó gúl, de aztán
rájöttem, hogy a kezek melegek, akár egy kemence. Amikor lefejtették
a karomat az arcomról, nem ellenkeztem, és amikor egy csizmás láb a
körülöttem gyülekező patkánytetemekbe rúgott, nem haboztam, a
morajló lángok ellenére is azonnal felültem.
Vlad lehajolt hozzám. Félméteres körzetünket kivéve az egész
alagutat tetőtől padlóig kitöltötték a lángok, amik olyan hévvel
tomboltak, hogy semmit nem hallottam a ropogásuktól. Azzal a
karjaiba kapott, és elindult velem a pattogó narancs és vörös falon
keresztül.
Úgy vált ketté előtte a lángfüggöny, mintha láthatatlan kezek
húznák félre. Miközben ment, én lesöpörtem magamról a patkányokat,
amik még mindig engem rágtak, és a tűzbe löktem őket. Mire az alagút
végére ért velem, amit zárt ajtó állt el, már csak egypár maradt, amit
nem értem el.
Vlad kinyitotta az ajtót, és egy sokkal szűkebb csatornába lépett
velem, ami talán elhagyott szervizalagút lehetett. Ezt a helyet nem
lángok töltötték ki, hanem Vlad emberei. Egyvalakit kivéve.
Cynthianát négy vámpír fogta le, ami talán még kevés is volt,
figyelembe véve, milyen hatalmas erő rejlett a mágiájában. Mégis
egyetlen pillantásból megértettem, miért nem fél Vlad, hogy esetleg
megpróbálja elbűvölni az embereit. Egyetlen szót sem tudott kinyögni.
A szájában annyi ezüst volt, hogy a szilánkjai kitüremkedtek az
arcából.
– Honnan szerezted azt a pecked? – kérdeztem.
Letett engem, és lesöpörte a hátamról a belém csimpaszkodó
patkányokat, majd a csizmájával összezúzta őket.
– Összeolvasztottam néhány ezüstkést, és utána a szájába
nyomtam.
Néha kifejezetten szerettem a sötét oldalát.
– Miért nem vártál meg a crangasi állomáson? – kérdezte a
vállamat megragadva, most, hogy már nem volt rajtam egyetlen
patkány sem.
– Megbűvölte a járókelőket, hogy támadjanak meg, és az egyikük
eltépte a mikrofonom vezetékét. Nem tudtam elmondani, merre ment,
úgyhogy követtem.
– Miért? – nyomta meg még jobban a szót.
Pislogtam.
– Mert majdnem elmenekült.
A szorítása erősödött, miközben a bosszúság és egy másik, sokkal
erősebb érzés öntötte el az érzéseimet.
– Amikor hallottam, hogy gúlok támadnak rád, csak arra tudtam
gondolni, hogy idejében odaérjek. Hányszor kell még elmondanom,
hogy te sokkal többet jelentesz nekem, mint a bosszú? Az ellenségeim
legyőzése nélkül tudok élni, de nélküled nem.
Mielőtt válaszolhattam volna, magához rántott, és perzselő
csókban feszült az ajka az enyémre. Elfelejtettem, hogy véres,
mocskos és patkányszőrös vagyok. Nem érdekelt, hogy egy szobányi
ember figyel minket, ahogy semmi más sem. Életben maradásom
minden megkönnyebbülésével csókoltam vissza, mert megtehettem.
Most, hogy a harc véget ért, minden félelem, amit elnyomtam, újra
elöntött, és emlékeztetett rá, milyen közel voltam ahhoz, hogy mindent
elveszítsek. Vladnak igaza volt. Az ellenségek jönnek-mennek,
harcokat nyerünk és veszítünk, de semmi sem fontosabb, mint az, ami
köztünk volt. Minden mást lehetett pótolni.
Amikor végül elhúzódtunk egymástól, lassú könnyek csordultak
végig az arcomon.
– Szeretlek – suttogtam.
Letörölte őket, és gúnyos mosolyba kanyarodott a szája.
 – És én is szeretlek téged, ezért foglak bezárni a házba, amint
hazaérünk.
Könnyesen kuncogtam fel.
– Arra nem lesz semmi szükség. Eszem ágában sincs elmenni
sehova.
Azzal a kevlármellényre mutattam, az egyetlen dologra, amit nem
rágtak és szaggattak darabokra.
– Ez jó ötlet volt. Pocsék titkosügynök vagyok. Cynthiana egyetlen
pillantást vetett rám, és azonnal tüzet nyitott.
A mosoly, amit rám villantott, eszembe juttatta a tüzet, ami a
természete része volt – csábító, mégis halálos, elemésztő, mégis
illékony.
– Az pecsételte meg a sorsát, hogy annyira meg akart ölni. Amikor
vak vérengzésbe bűvölte az alagútlakó gúlokat, a saját menekülőútját
is elvágta, és nem tudott máshová futni, csak a karjaimba.
Megfordultam, és olyan jeges tekintettel néztem Cynthianára,
amire nem tudtam, hogy képes vagyok.
– Ideje hazavinni, és remélem, fenntartasz számára egy névre szóló
karót.
 46. fejezet
VLAD NÉHÁNY EMBERE HÁTRAMARADT, hogy tegyenek róla, hogy az a
néhány gúl, amelyik túlélte a tűzvészt, ne találja meg az utat a
metróállomásra, és kezdjen lakmározni a járókelőkből. Mi, többiek
helikopterrel tértünk vissza a kastélyba. Amint leszálltunk, követtem
Vladot és az őröktől kísért Cynthianát a várbörtönbe. Azután, hogy
elég patkány borított ahhoz, hogy attól sikítozós rémálmaim legyenek,
jobban vágytam egy zuhanyra, mint Midasz az aranyára, de meg
akartam nézni, mi lesz a vége.
Vlad elrendelte, hogy Cynthianát láncolják a nagy kőmonolithoz.
Azután előhozatta Shrapnelt a börtön egy másik részéből, és mellé
kötöztette. A fickó mindent megtett, hogy megöljön engem, mégis
belém szúrt a szánalom a gyászos arckifejezése láttán, amikor
észrevette a nőt. Ellenben Cynthiana egy cseppet sem tűnt feldúltnak a
szeretője kellemetlen helyzete miatt. Ehelyett a pillantása úgy siklott át
felette, hogy az leginkább bosszúsnak tűnt.
– Tényleg csak egy gyalog volt a játékodban, igaz? – kérdeztem
undorodva.
Természetesen nem válaszolt, de annak ellenére, hogy elkapták,
kipeckelték a száját ezüsttel, és szörnyű jövő elé nézett, Cynthiana nem
hunyászkodott meg. A pillantása rám röppent, és azzal a tekintettel
nézett rám, amit a nők arra fejlesztettek ki, hogy szavak nélkül is össze
tudják zúzni az önbecsülésedet, de én csak elmosolyodtam, elég
szélesen ahhoz, hogy kivillanjanak új szemfogaim. Lehet, hogy vér,
mocsok és patkányszőr borított, de egy pár évszázados vámpír
lekicsinylő pillantása semmi ahhoz képest, amit a cikcakk alakú
hegem, a sántításom és az egyre sokkolóbb érintésem miatt kaptam
középiskolában.
– Említettem már, milyen jó újra látni? – doromboltam. – Bár te
nem emlékszel arra, amikor először találkoztunk, igaz?
 A pillantás, amit Vlad küldött felém, majdnem olyan meglepett
volt, mint az övé. Azzal Cynthianához lépett, és kitépte az ezüstöt a
szájából.
– Ha csak egy varázsszóval is próbálkozol, annyi ezüsttel tömlek
meg, hogy még pirkadat előtt megőrülsz.
– Nem tudom, miről beszélsz, kedvesem. Ma este előtt sosem
láttalak.
– Nem hibáztatlak, hogy elfelejtettél. Túlzottan lefoglalt, hogy egy
Dawn nevű lányt néztél a színpadon, aki az én művésznevemet
használta. Azt hitted, én ő vagyok, ezért robbantottad fel a bombát
közvetlenül azután, hogy visszament a lakókocsinkba.
Ezúttal a pillantása számító hévvel mért végig.
– A hajaddal és egy kalappal takartad a sebhelyedet – mondta
végül.
– Megszokás. Most lássuk, mi a legszörnyűbb bűnöd.
Egy kis szerencsével az elvezetne minket ahhoz, akivel együtt
dolgozott. Felé indultam, ő pedig amennyire a kötelékei engedték,
elhúzódott.
– Ne érj hozzám!
Nem feleltem, de megragadtam a karját a jobb kezemmel. Csak
egy kis elektromosság szökött át belé. A javát felhasználtam a gúlok
ellen, amikkel meg akart öletni.
A következő pillanatban eltűnt a várbörtön, és egy olyan szobává
alakult, ami nem különbözött sokban, mert kőfalak alkották.
Ismerősnek tűnt, de amit azután tapasztaltam, elfeledtetett velem
mindent. Amikor a helyszín elhomályosult, és visszatértem a saját
testembe a kőmonolit elé, azonnal elrántottam a kezemet.
– Te beteg ribanc – szusszantam.
– Mi az? – kérdezte Vlad azonnal.
Iszonyodva bámultam Cynthianára.
– Szüksége volt egy tűzálló bűbájra, de nem volt elég erős hozzá,
hogy maga végezze el anélkül, hogy átlépné a határt, és a legsötétebb
mágiához folyamodna. Hát így tett.
És azért a varázslatért a legmagasabb árat kellett fizetnie: egy
újszülött csecsemő vérét. A képességeimen keresztül sok szörnyűséget
láttam már, de ilyen brutálisát még sosem.
– Tűzálló bűbájra? – ismételte Vlad. – Azt hiszed, az elég, hogy
megvédjen velem szemben?
 Erre nem válaszolt.
Aztán Vlad felsóhajtott.
– Ismerlek téged, Cynthiana. Sosem szállnál szembe velem egy
védelmező nélkül, úgyhogy elő vele, ki az. Ha makacskodsz, úgyis
rájövök, de közben több szenvedést kell majd átélned, mint amennyit
el tudsz képzelni.
Cynthiana elkapta a pillantását.
– Nincsen védelmezőm.
Vlad azzal az ijesztő, száraz kacagásával reagált.
– Dehogy nincs, de elárultad, mert ő élve akarta Leilát.
Mégis miből gondolja ezt Vlad? Cynthiana és Shrapnel minden
levélváltása a robbanás után arról szólt, hogy a nő követelte, hogy
öljön meg engem.
Aztán eszembe jutott, amit Hannibál mondott, miután elrabolt.
Háromszor annyit érsz élve. Cynthiana viszont holtan akart látni, tehát
Vladnak igaza volt. Valaki más mozgatta a szálakat, legalábbis az idő
egy részében.
Cynthiana rám nézett. Színtiszta gyűlöletre számítottam a
pillantásában; félelemre nem. Vlad fenyegetése után miért félne pont
tőlem? Már megtettem mindent, amit tudtam, de legnagyobb bűnének
felfedése csak visszataszító információkat hozott, hasznosakat nem…
– Vlad, várj! – mondtam, mert azzal a kőszobával kapcsolatban
valami motoszkált az emlékeimben.
– Shrapnel mindent elmondott neked a képességeimről – mondtam
lassan, mert az ötlet még formálódott a fejemben –de te ennél sokkal
többet tudsz, nem igaz? Például, hogy meg tudom érezni más emberek
esszenciáját is valakinek a bőrén.
A szeme elkerekedett, miközben az illata orrfacsaróan édesre
váltott. Ismertem ezt az illatot. Ez a várbörtön bűzlött tőle. A félelem
szaga volt.
Vlad is kiszúrta. Az arckifejezése megváltozott, éles vonásai a
hűvös barátságosságból a faragott gránit keménységébe fordultak.
– Ki az?
A két halk szó ezernyi ordított fenyegetés baljósságával bírt.
Cynthianára meredtem, és a gyűlölet és a félelem tüskéit
mérlegeltem a pillantásában, ahogy közeledtem.
– Tudod, mit hallgattam ki az első alkalommal, amikor
kapcsolódtam hozzád? Azt mondtad Shrapnelnek: Bármit is ért a lány
élve a számára, holtan kevésbé veszélyes.
Röviden felnevettem.
– Shrapnel akkor azt hitte, a „számára” Vladra vonatkozik, de te az
új védelmeződre gondoltál, nem igaz? Őt érdekeltem, és te már amúgy
is előnyös helyzetben voltál.
Azzal Shrapnelhez fordultam.
– Cynthiana nagyjából akkor tért vissza az életedbe, amikor én
megjelentem Vladéban, ugye?
Fájdalom zilálta össze a vonásait, de Shrapnel egy szót sem szólt.
Talán még mindig védeni próbálta. Vagy, ami még valószínűbb, egy
bűbáj hatása alatt volt. Talán nem is saját szabad akaratából árulta el
Vladot, és próbált megölni engem.
Perzselő kéz simított végig a karomon, ahogy Vlad mellém lépett,
de nem nézett rám. A tekintete Cynthianára szegeződött.
– A védelmeződ hatalmas ember lehet, ha egyáltalán kezdtél vele.
Ráadásul egy ellenségem, vagy legalábbis nem bánja kockáztatni a
dühömet azzal, hogy az egyik exszeretőmmel raboltatja el a másikat,
így meglehetősen rövid a lista. Még kurtább, ha már azelőtt is
érdeklődött Leila iránt, hogy Shrapnel mesélt volna neked a
képességeiről.
Tényleg kifejezetten rövid. Ami azt illeti, nekem csak egy név
jutott eszembe, és bár nem tűnt lehetségesnek, illeszkedett a képbe,
még Hannibál kapd-el-vagy-öld-meg parancsához is. Nem ez volt az
első eset, hogy egy vámpír ehhez hasonló parancsot adott ki velem
kapcsolatban, és bár Cynthiana jobban értékelte volna, ha holtan lát, a
védelmezője ezzel nem értett egyet.
A vicces az, hogy Maximust és Vladot kivéve mindenki azt
gondolta, hogy a látnoki képességeim megsemmisültek, amikor
Hannibál elrabolt. Cynthiana védelmezője vagy reménykedett benne,
hogy visszatérnek, vagy… tudott egy másik okot is, amiért értékes túsz
lehetek.
Csak egy másik vámpír jött rá, hogyan érez Vlad valójában
irántam, még azelőtt, hogy ő ezt önmagának beismerte volna. Ugyanaz
a vámpír próbálta meg egyszer már használni a képességeimet Vlad
ellen még azelőtt, hogy találkoztunk volna. Ez volt az oka annak, hogy
először összekerültünk. De Szilágyi Mihály meghalt egy tűzvészben
hónapokkal ezelőtt.
Vagy mégsem?
 Még egy lépést tettem felé. Cynthiana vonaglott a láncaiban, a
szeme zöld fénnyel ragyogott, a szemfogai előbújtak, és miközben az
állkapcsát csattogtatta, mindenféle ádáz, ugyanakkor hasztalan szitkot
köpött felém.
– Hallgattasd el, és fogd le! – mondtam csendesen.
Mielőtt még az utolsó szó elhagyta volna a számat, Vlad már
vasmarokkal szorította az állkapcsát, a másik kezével pedig olyan
erősen ütötte derékon, hogy hallottam, ahogy jó néhány bordája
elpattan. Azzal szemben, amikor Shrapnel zúzta össze az én bordáimat,
az ő fájdalma csak néhány másodpercig fog tartani. Kivéve persze, ha
tovább mocorog.
Lehunytam a szememet, és megérintettem őt, közben örültem,
hogy a képességeimnek köszönhetően az emberek legrosszabb bűneit
csak egyszer kell átélnem. Hagytam a jobb kezemet szabadon siklani a
bőrén más esszenciák után kutatva.
Ott, a felkarján volt egy friss, amit harag ágyazott oda. Azonnal
felismertem, hogy ez Vladtól származik. A kezem tovább kutatott, és
talált egy másikat is a nyaka hátulján. Azt a lenyomatot nem ismertem
fel, úgyhogy folytattam. Végigsimítottam az arcán, és nem figyeltem a
dühös horkanásokra a torkában.
Valaki, aki szerette, lenyomatot hagyott a homlokán, és belém
hasított a felismerés, hogy a nyom Shrapneltől származik.
Folytattam, de a felsőtestén nem találtam semmi mást, és a jobb
csuklója után nyúltam, amikor megéreztem. A fonál egy nagyon
ismerős esszenciához vezetett, olyasvalakihez, aki elég fenyegetően
érintette meg őt ahhoz, hogy az nyomot hagyjon.
Leeresztettem a kezemet, és kinyitottam a szememet.
– Ő az – mondtam egyszerűen, amikor találkozott a pillantásom
Vladéval.
A szeme zöld lángra lobbant, és a dühe lávafolyamként öntötte el
az érzéseimet.
– Mit tegyek még, hogy megöljem végre? – morogta.
Azzal eleresztette Cynthianát. Mire a karó elé lépett, viharos
arckifejezése bűbájos mosollyá változott, és a dühe tüzes lávafolyama
jeges elszántsággá.
– Mesélj nekem arról, hogyan léptél szövetségre Szilágyi
Mihállyal, és kezdheted mondjuk azzal, hogy a pokolba menekült meg
a tűzvészből.
 – Azt hiszem, erre tudom a választ – feleltem könyörtelenül
bámulva Cynthianára. – Égesd el valamijét.
Mindkét lába lángra kapott. Sikítva vonaglott a láncai között.
Shrapnel is kiabálni kezdett, és könyörgött Vladnak, hogy hagyja abba.
De nem tette, amíg combtól lefelé az egész lába fekete széndarabbá
nem változott.
Miközben néztem, ahogy Cynthiana gyógyulni kezdett úgy, mint
bármelyik hétköznapi vámpír, végre a kirakós utolsó darabkája is a
helyére került.
– Nem magadnak csináltad azt a tűzálló bűbájt. Szilágyi
Mihálynak készítetted. Az egyetlen vámpírnak, aki van olyan erős,
mint Vlad, és legalább annyira fájdalmat akar okozni neki, mint te.
A pillantásom Vladra röppent.
– Ezért nem késlekedett, és robbantotta fel a hegyet, amikor
sarokba szorítottad. Tudta, hogy ha rátalálsz, csak egy módon juthat ki
onnan élve: ha azt hiszed, hogy halott. Épp, mint évszázadokkal
azelőtt.
– Az ördög legnagyobb ámítása, hogy meggyőzte a világot: nem
létezik – morogta Vlad, és úgy hangzott, mintha idézne valamiből.
Aztán Cynthianára mosolygott.
– És most, kedvesem – mondta a legbarátságosabb hangján. –
Elmondod nekem, hol találom őt.
 Köszönetnyilvánítás

Mindenekelőtt szeretném megköszönni Istennek. Jézus, a te

kegyelmeden kívül semmim sincsen. Külön köszönet illeti a
szokásos gyanúsítottakat: csodálatos szerkesztőmet, Erika Tsangot,
és az összes többi nagyszerű embert az Avon Booksnál; szorgos
ügynökömet, Nancy Yostot; bámulatos férjemet, Matthew-t;
szerető családomat; támogató barátaimat; és végül, de nem
utolsósorban, Az éjszaka hercege-sorozat varázslatos olvasóit.
Nélkületek nem menne!
{1}
Hadd bizonyítsam, én hercegem!