J E A N I E N E  

F R O ST

 
 
 
Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2023

Azoknak, akik azt szerették volna, hogy Drakula (bocsánat,
VLAD)

története boldog véget érjen.

 1. fejezet

Hatalmas sebességgel keresztülrepülni egy erdőn nem is

annyira veszélyes, mint amilyennek látszik. Legalábbis ezzel
nyugtattam magam, amikor néha kinyitottam a szememet.
Azért az út legnagyobb részében csukva tartottam. Nemcsak
azért, mert így könnyebb volt fenntartani a pszichés kapcsolatot
a férfival, akire vadásztunk, hanem mert így nem láttam azt a
rengeteg fát, amit Vlad centikkel került el, miközben
átszáguldottunk az erdős vidéken.
Azt is túléled, ha nekimegy valamelyiknek – emlékeztettem
magamat. Mindketten vámpírok vagyunk, szóval szinte
bármilyen sérülésből másodpercek alatt felgyógyulunk, de
azért bíztam benne, hogy nem kell megtudnom, mennyire fáj,
amikor több mint százötvennel nekicsattanunk egy fának. Már
így is több fogalmam van a fájdalomról, mint a legtöbbeknek,
úgyhogy köszönöm szépen, nem kérek többet.
– Branson még a kastélyban van? – kérdezte Vlad
fennhangon, hogy a menetszél ellenére is halljam.
Végigsimítottam a kezemben szorongatott övcsaton, ami
annak idején Bransoné volt, aki összeállt Vlad
unokaöccsével/mostohafiával/új esküdt ellenségével, Mirceával.
Hónapok óta kerestük Mirceát, de hiába. Egyelőre Branson a
legígéretesebb nyom, és most hamarosan az is kiderül, mit tud
Mirceáról.
A nyomvonalra koncentráltam, amit Branson hagyott az
övcsaton, és hamarosan kiélesedett a belső figyelmem. Amikor
sikerült a nyomvonalon keresztül elérnem a forráshoz, a
környezetem megváltozott, és mintha valami fura, dupla
expozíciós képben találtam volna magamat. Egy részem még
mindig látta az erdőt, amin éppen keresztülrepültünk, míg a
másik részem egy hosszú, díszes termet látott magas
mennyezettel, a falakon mindkét oldalon hatalmas
festményekkel.
– Igen. Idegesen járkál, és a mobilját nézegeti.
A homlokom is beleremegett, ahogy Vlad felnevetett. Mint
valami lecsapni készülő vadállat.
– Nem kell soká várnia a válaszomra.
Abban a percben elő is bukkantunk a fák közül. Elengedtem a
mentális kapcsolatot, hogy teljes figyelmemmel befogadhassam
az épületet, amivel eddig csak a látomásaimban találkoztam. Az
egészet szürke kőből építették, a főépület kétszintes volt, a
klasszikus bejáratot pedig régi őrtornyok vigyázták. A magas
fák elrejtették a közeli várost, az óriási birtok pedig
gondoskodott arról, hogy ne járjanak errefelé kíváncsiskodók.
Mintha több száz évet visszautaztunk volna az időben.
Mivel Vlad az ezernégyszázas években született, valószínűleg
otthon érezte magát ebben a középkori környezetben. Én
viszont csak huszonhat vagyok, úgyhogy én nem annyira.
Vlad lelassított, és letett minket az épületet körülvevő, ápolt
gyepre.
– Maradj itt! – szólalt meg, és már masírozott is a bejárat felé.
Én meg már mentem is utána.
– Azt, hogy „együtt csináljuk”, hogy sikerült úgy félreérteni,
hogy „Leilát lerázom”? – sziszegtem halkan, mivel nem mi
vagyunk az egyetlenek, akiknek emberfeletti a hallása.
Az aurája előtört a belső védőfala mögül. Erejének csupán
egyetlen morzsáját engedte szabadjára, mégis úgy éreztem
magam, mint akit leforráztak. Ha bárki más volnék, halálra
rémülnék, amiért felbosszantottam a legendás Vlad Tepest, a
Karóba Húzót, más néven Drakulát, akit, ha jót akarsz
magadnak, soha, de soha nem szólítasz Drakulának. De mivel a
felesége vagyok, ezért a sötétség koronázatlan hercege ide vagy
oda, én aztán nem tűröm az ilyesmit.
– Veszekedhetünk ezen, amíg Branson meghall minket, vagy
együtt odalopakodhatunk – folytattam hunyorogva. – Rád
bízom.
A kastély főbejárata előtt magasodó boltíves oszlopcsarnok
hirtelen felrobbant, és lángnyelvek meg kődarabok csaptak szét
mindenfelé. Ösztönösen lehajoltam, de Vlad egyre csak
menetelt a lángoló pokol felé, ahol a tűz szétnyílva adott neki
utat.
– Ez válasz a kérdésedre? – kérdezte.
Mielőtt bármit mondhattam volna, a lángok újra felcsaptak,
és az egész kastélyt körülvonták. Úgy látszik, meggondolta
magát a csendes rajtaütéssel kapcsolatban. És így nem is
követhettem. Vladdal ellentétben én ugyanis nem vagyok
tűzálló.
– Ez csalás! – kiáltottam, mivel már nem volt értelme suttogni.
Mintha hallottam volna a nevetését, de a dühöngő tűz és az
összeomló bejárat okozta hangzavarban nehéz volt
megmondani. Ennyit Vladról meg a régimódi elképzeléseiről,
hogy a nők nem harcolhatnak. Ha rajta múlna, most is
Romániában lennék a vára egyik szigorúan őrzött szegletében.
És talán tényleg ott is lennék, ha az egyik ellensége pár hónapja
nem robbantja fel az egész helyet, hogy elraboljon a romok
közül. Ha az nincs, Vlad sosem adja fel a „feleség nem jöhet a
gyilkolós küldetésekre” szabályát.
Mondjuk, ahogy elnéztem a tüzet, amin csakis ő juthatott át,
megállapítottam, hogy talán nem is adta fel teljesen ezt a
szabályt. A fogamat csikorgattam. Választhattam, hogy morgok
ott egyedül, vagy pedig hasznossá teszem magamat. Egyébként
is édes a bosszú, márpedig ezért biztosan megkapja a magáét.
Majd ha már nem áll minden lángokban.
Ismét megdörzsöltem az övcsatot, és kerestem rajta a
nyomvonalat. Amikor meglett, körülöttem minden átváltozott,
és megint a díszes teremben találtam magamat, mert a
célpontunk továbbra is ugyanott volt. De Branson már nem
nézegette a telefonját. Helyette elképedve bámult kifelé az
ablakon a tetőig felcsapó lángokra. Pontosan tudta, hogy csakis
egyetlen vámpír képes ilyen módon irányítani a tüzet –
történetesen az, akit ő elárult.
Branson rohanni kezdett, amire számítottam is, de nem az
ajtó felé – helyette megnyomott egy panelt az egyik festmény
mellett. Egy titkos ajtó nyílt ki, ő pedig bement az acélfalakkal
körbevett helyiségbe, majd magára zárta a szobát, mielőtt én
gondolatban csatornát válthattam volna.
Bransonnak van egy pánikszobája – üzentem Vladnak, amikor
sikerült ráhangolnom a gondolataimat.
Vlad megtorpant a hosszú csigalépcsőn, és elégedetten
pillantott az emelet felé.
– Akkor meg fog lepődni.
A szavait a közöttünk lévő gondolati kapocs hozta el hozzám,
nem a fülemmel hallottam, mert az összeomló oszlopcsarnok
robaja továbbra is minden mást elnyomott. Valamikor annyira
utáltam a látnoki képességeimet, hogy még az öngyilkossággal
is megpróbálkoztam, de most például jól jöttek. Azt még mindig
nem bírom elviselni, hogy az első érintésnél látom és átélem az
emberek legnagyobb bűnét, de hát a nagy dolgoknak mindig
ára van.
Amikor egy piros Porsche vágódott elő a tűzfal mögül, úgy
meglepődtem, hogy el is veszítettem az összeköttetést Vladdal.
Az autó a nagy sebességtől azonnal farolni kezdett, ahogy a fűre
hajtott. A világító zöld szemből rögtön tudtam, hogy a sofőr
vámpír, de nem lehetett Branson, hiszen ő most zárkózott be a
pánikszobájába.
Akkor bizonyára Branson egyik haverja. Talán ő is
összejátszott Mirceával. De ha nincs is igazam, nem igyekezne
ennyire meglépni, ha nem árulta volna el Vladot. Mivel Vlad
éppen a pánikszobába próbált bejutni, csakis én állíthattam
meg az árulót abban, hogy kereket oldjon. Azonnal az autó után
indultam. Ha eléri a kocsibehajtót, akkor hiába minden: Vladdal
ellentétben én nem tudok repülni, és sík, kövezett úton a
Porsche sokkal gyorsabb nálam.
A kocsi nagyobb sebességre kapcsolt. Basszus, tuti, hogy
kiszúrt a sofőr! És csak alig néhány méternyire volt az úttól.
Minden erőmet összeszedve ugrottam egyet. Ha csak a
lökhárítót sikerülne elérnem, már felboríthatnám…
A földre vetettem magamat, amikor a hátsó szélvédő recsegve
betört. Két golyó a fejem fölött süvített el, a harmadik pedig a
szívemet elkerülve a vállamba fúródott. Az égető érzésből
egyből tudtam, hogy ezüstgolyó. Naná, hiszen bármi más
hatástalan a vámpírokkal szemben.
A fájdalomtól megújult hullámban tört rám az erőm. A jobb
kezemből hosszú, sistergő korbács csapott elő, és már
suhintottam is az autó irányába. A benne tomboló
elektromosságtól úgy siklott keresztül a Porschén, mintha az
vajból lenne. Megint tüzet nyitottak rám, és minden
gyorsaságomra szükségem volt, hogy pörögve kitérjek a golyók
útjából. Mire visszafordultam, az elektromos korbácsom
megnyúlt, és nagy erővel lesújtottam a Porschéra.
Az autó kettészakadt, és az eleje még ment néhány métert,
mielőtt a súlya lehúzta. Felcsaptak a lángok, és nem tudtam
pontosan, hogy ezek miatt hangzott fel a kiáltás, vagy a kocsin
kívül mást is eltaláltam. Feszült figyelemmel haladtam a
vezetőoldal felé, a kezemben sistergett az ostor, újabb csapásra
készen.
– Dobd el a fegyvert, és szállj ki, vagy…
Nem értem a fenyegetés végére. A kocsi lángba borult, de ez a
tűz túl sűrű és nagy volt, ilyet elektromosság nem okoz. Abban a
pillanatban Vlad olyan erővel csapódott be mellettem, hogy a
föld is beleremegett. Maga mögé állított, és a lángoló autóhoz
lépett.
– Te rálőttél az én feleségemre?!
A tűz egyre hevesebben tombolt. A magas, rémült sikolyoktól
összerezzentem, és nem csak azért, mert túl hangos volt az
érzékeny hallásomnak.
Megragadtam Vlad karját.
– Hagyd abba, lehet, hogy élve többet ér!
Vlad rám pillantott, és meglátta a vállamat ért lövés véres
nyomát. A karja erre úgy felforrósodott, hogy már engem is
égetett. Elengedtem, mire a kocsihoz indult azzal a mosollyal,
amiről tudtam, kár ellenkezni.
Jól ismerem azt a mosolyt. Ha ezt látom, valaki rövidesen
meghal.
Hátráltam néhány lépést, ahogy a kocsiból hangzó sikolyok
már valóságos őrjöngésbe váltottak. Amikor Vlad leengedte a
pajzsát, és megéreztem a teljes haragját, meg sem lepődtem,
hogy az egész autó olyan pirosan izzott, mint a rajta lévő festék.
A Porsche lassan elolvadt – Vlad az elképesztő hatalmával
felolvasztotta a fémet. A kiáltások is abbamaradtak. Már nem
pattogott az üveg, nem recsegett a fém. Nemsokára már csak a
sistergést hallottam, ahogy a föld is lángra kap.
Megint Vladhoz értem, és ezúttal nem vettem el róla a
kezemet, noha még most is égetett a bőre a vékony ingén
keresztül.
– Nem ártana kezdeni valamit az indulatkezelési
problémáiddal – szólítottam meg lágy hangon.
Nagyot nevetett.
– Az ellenségeim is ezt mondják.
Amikor aztán megfordult, és magához ölelt, a teste már nem
izzott, az enyémmel keveredő érzéseiből pedig csak alig lehetett
kiérezni az eszeveszett haragot – már ez is nagy fejlődés.
Megcsókolt; cseppet sem zavart, hogy a férfias arcvonásait
árnyékoló borosta erősen dörzsölte az arcomat. Csakis a csókra
és a rajtunk keresztüláramló szerelem hullámára
koncentráltam. Ez az érzés erősebb volt, mint a harag, amely
olyan könnyedséggel olvasztotta cseppfolyóssá az autót, mint
ahogy az ember gyufát gyújt.
Amikor Vlad befejezte a csókot, újabb érzésre lettem
figyelmes, hála a közöttünk lévő köteléknek, ami akkor alakult
ki, amikor vámpírrá tett. Bűntudata volt.
– Nem kellett volna ezt tennem. – Bosszús pillantást vetett az
olvadt fém füstölgő tócsájára. – Tudom jól, hogy nem szabad
megölni az ellenséget, még mielőtt kikérdeznéd, de amikor
megláttam rajtad a golyó ütötte nyomot…
– Elszakadt a cérna – fejeztem be a mondatot félrehúzott
mosollyal. – Úgy tudom, a legjobbakkal is megesik.
Újabb harsány nevetés.
 – Talán igen, de eddig ez rám nem volt jellemző.
Azt nem tette hozzá, hogy amíg meg nem ismertelek, de bele
sem kellett látnom az érzéseibe, hogy tudjam, ezt gondolja.
– Fel a fejjel! – biztattam. – Ha bejutsz a pánikszobába,
napokig vallathatod Bransont, azt meg soha senki nem tudja
meg, hogy ennél a srácnál kicsit hamar ellőtted az összes
puskaport.
Most némi valódi örömöt is éreztem a nevetésében.
– Alig várom, hogy helyrehozzam a hibát.
– Akkor először megnézzük, hogy Branson nem lógott-e meg,
amíg idekint voltál – mondtam, és kézbe vettem az övcsatot.
Pillanatokon belül megjelent előttem az apró pánikszoba
belseje. Volt benne egy szék, két irányítópanel, és pár képernyő,
amiken a kastély belsejét és a külső környezetét követhette
nyomon. Branson éppen azt a képernyőt figyelte, amelyiken
Vladdal a Porsche füstölgő, alaktalan maradványai mellett
álltunk. Azután a pánikszoba acélfalaira pillantott, és
mélységesen elborzadt.
– Minket figyel, és szerintem most jött rá, hogy el tudod
olvasztani a rejtekhelyét – kommentáltam a látottakat.
Vlad kezéből felszöktek a lángok, majd vidáman integetett
Bransonnak a kamerán keresztül, és a szájával azt tátogta:
Megyek érted.
A vámpírok eleve sápadtak, de Bransonnak sikerült még egy
árnyalatot sápadnia. Ilyen fehérnek csak azokat szoktam látni,
akik tényleg meghaltak. Vlad elindult a kastély felé, mire
Branson benyúlt az egyik fiókba. Előhúzott egy pisztolyt, és
reszkető kézzel ellenőrizte, hogy van-e benne lőszer. Volt benne
golyó, méghozzá, amennyire láttam, ezüst.
– Van nála egy ezüsttel töltött pisztoly – mondtam Vladnak,
aki már a bejáratnál járt.
Fújtatott egyet.
– Branson most nézte végig, ahogy elolvasztok egy autót.
Eszébe sem jut, hogy a pisztollyal is megtehetem ugyanezt?
– De igen – mondta Branson, és Vlad ugyan nem hallotta, a
látnoki kapcsolat miatt én viszont igen.
Azután végtelenül nyugodtan a saját mellkasához emelte a
fegyvert, és meghúzta a ravaszt.
– Basszus! – kiáltottam, miközben Branson újra és újra tüzelt,
noha a mozdulatai merevek és koordinálatlanok lettek. – Siess,
Vlad, megöli magát!
Vlad repülve vágott neki a maradék útnak, a falakon áttörve
érte el az emeletet. Amikor odaért, hatalma robbanásként
szabadult el, és bár több szár méterre álltam tőle, még engem is
elsodort a lökéshullám. A pánikszoba falába lyukat olvasztott.
Fél perc sem telt el azóta, hogy figyelmeztettem, és már Branson
földre rogyott alakja mellett térdelt.
Elkésett. A Bransonnal összekötő kapcsolat gyengülni kezdett,
ahogy lassan kilehelte a lelkét, és a teste visszatért az eredeti
életkorának megfelelő állapothoz; minden vámpírral ez
történik, amikor végleg meghal. Amikor a kapocs teljesen
megszűnt, és Branson nyomvonalának végén nem maradt más,
csak a teljes üresség, nagyot káromkodtam.
Branson volt a legjobb esélyünk arra, hogy megtaláljuk
Mirceát. Most, hogy meghalt, ugyanott tartottunk, ahol az
elején: fogalmunk sem volt, hol lehet Mircea.
Vladnak sok komoly ellenlábassal kellett már megküzdenie,
de Mircea kitűnt közülük. Hatalmas varázsló volt, jobban
mondva nekromanta, ugyanis az embereken kívül az
élőholtakon is működött a mágiája. Ráadásul egy bűbájjal
összekötött magával, így bármikor megtalált engem, amikor
csak akart. Vetettem egy utolsó pillantást a füstölgő autóra,
aztán a még mindig lángokban álló kastélyra. Semmi kétség,
Mircea hamarosan jelentkezni fog. Nagyon hamar.
 2. fejezet

A visszaúton Romániába nem sokat beszéltünk Vladdal. Az

érzéseit is elzárta, de szerintem főleg a pilóták miatt. Ők is
vámpírok voltak ugyanis, és mivel Vlad volt a nemzőjük,
hozzám hasonlóan képesek voltak belelátni az érzéseibe. Az
úton jó néhány órát azzal töltöttem, hogy átkutattam a Branson
csontjaiba vésődött emlékeket – ez is egyike a látnoki
képességeimnek, amik jól tudnak jönni –, de semmi hasznosra
nem bukkantam.
A csontokba ivódott emlékek elég ziláltak és pontatlanok;
mintha úgy próbálnál megérteni egy filmet, hogy visszafelé,
felgyorsítva nézed meg. Annyit sikerült csak kihámoznom, hogy
Branson hónapok óta összejátszott Mirceával, de ezt Vlad
szorgos kémeinek hála már eddig is tudtuk. A kémeknek azt
viszont nem sikerült kideríteniük, hogy hol is van Mircea, és ha
erre a kérdésre Branson tudta is a választ, magával vitte a sírba.
Az út maradék idejében igyekeztem megtörni a sikertelen
akció miatt ránk telepedő komorságot, de hiába minden
optimizmusom, Vlad nem volt rá vevő. Amikor megérkeztünk a
csodálatos kastélyhoz, ami tökéletes másolata volt annak,
amelyiket Vlad pár hónapja elpusztított, közölte, hogy dolga
van, és majd később találkozunk.
Tudtam jól, hogy kár ellenkezni. Kellett neki egy kis idő, hogy
kifújja magát, én pedig zuhanyozni és enni akartam, lehetőleg
ebben a sorrendben. Biccentve üdvözöltem azt a néhány
vámpírt, akikkel a hálószobánkba vezető négy lépcsősoron
összefutottam. Vlad emberei ugyan nincsenek olyan feltűnően
kiállítva, mint az a rengeteg műalkotás szerte az épületben, de
azért mindenhol ott őrködnek. Akikkel találkoztam, mind fejet
hajtottak, ahogy elhaladtam mellettük.
Soha nem leszek képes megszokni ezt a hajlongást, de hiába
kértem őket, hogy ne csinálják, ez az egyetlen kérésem, aminek
nem hajlandók engedelmeskedni. Sokan még mindig
hercegüknek tekintik Vladot, aki ráadásul a vérvonaluk szerint
is az uruk, és mivel én vagyok a felesége, engem is ugyanolyan
meghajlás illet, mint őt, mindegy, hogy mit szeretnék.
Beléptem a mélyzöld hálószobánkba. Egyenesen a fürdő felé
vettem az irányt, azon belül is a nagy üvegzuhanyzót céloztam
meg, most nem a márvány fürdőkádra vágytam. A következő
percekben csak élveztem a forró vizet, és a tiszta
gyógynövényillatot, ami a különleges samponomból,
kondicionálómból és tusfürdőmből áradt.
Éppen kijöttem a zuhany alól, és magamra öltöttem az egyik
kedvenc kaftánomat, amikor egy metafizikai kés hasított a
vállamba. Ez a rohadt varázslat! – gondoltam magamban, és
morogva figyeltem, ahogy a bíborvörös folt egyre terjed a
ruhámon. Naná, hogy pont fehér ruhát választok, amikor a
drága rokon úgy dönt, hogy belém vág.
Szia, Leila! – hallottam az elmémben a túlontúl ismerős
hangot. Úgy sziszegett, mint valami kígyó.
Szia, Mircea! – küldtem felé gondolatban a választ, és
hagytam, hogy a mentális hangomat gyűlölet színezze. Micsoda
kellemetlen meglepetés!
Úgy hallottam a nevetését, mintha csak telefonon beszélnénk.
Lényegében ez is történt, azzal a különbséggel, hogy a hívást
egy varázslat indította, és még nem sikerült rájönnöm, hogyan
tudom letenni.
Nem is hiányoztam? – gúnyolódott. Furcsa. A legtöbb nőnek
hiányozni szoktam.
Igen, Mircea tényleg lélegzetelállítóan gyönyörű azzal a
rézszínű szemével, ami nyilvánvalóan családi vonás lehet. Vér
szerint Vlad unokaöccse, házasság szerint pedig a mostohafia,
mivel a második felesége összeszűrte a levet Vlad bátyjával,
Raduval. De Mircea amilyen tetszetős, annyira megátalkodott is.
Azóta van közöttünk ez a kapcsolat, hogy egy hatalmas
varázslatot szabadított rám. Meg akart ölni, de valami balul sült
el, és az életünk összekapcsolódott. Senki sem tudja, hogyan
lehetne megtörni az átkot.
Hallottam Bransonról – folytatta. Szegény Leila, hát még
mindig engem keresel? Nem jöttél rá, hogy nem találhatsz meg?
Előbb-utóbb megtalálunk – üzentem vissza. Szétáradt bennem
a tehetetlen keserűség.
Vladdal kénytelenek voltunk a hagyományos módszerekkel
felkutatni Mirceát, mert valahogy sikerült kizárnia. A
nyomvonalak segítségével akárkit képes vagyok megtalálni, de
Vlad hiába hordta sorban a Mirceától megszerzett tárgyakat,
vele sehogy sem sikerült összehozni a kapcsolatot. Vagy
varázslattal, vagy látnoki képességgel, de mindig
megakadályozta. Ha az előbbi, az szívás, úgyhogy egyelőre
igyekeztem hinni benne, hogy az utóbbiról van szó. Akkor
legalább van rá esély, hogy idővel nő a hatalmam, és végül az én
képességem lesz az erősebb.
Milyen naiv vagy! – mondta Mircea némi ciccegés kíséretében.
Nem is értem, apám hogy bír elviselni.
Csak a mostohaapád – helyesbítettem azonnal. Vagy nevezd
Drac bácsinak, de Vlad nem az apád!
Újabb vágás hasított a vállamba. A fájdalomtól majdnem
kiszaladt belőlem egy sikoly. Úgy látszik, ez a téma érzékenyen
érintette. Ez később még jól jöhet. Szerencsére Mircea nem
hallotta a gondolataimat, csakis akkor, ha valamit kifejezetten
neki címeztem. Sajnos ez azt is jelentette, hogy én sem hallom
az övéit – különben már régen tudnám, hol van.
A fájdalom pillanatokon belül alábbhagyott, a seb pedig
eltűnt, mintha nem is lett volna. Pont ezért nem hívtam
segítséget. Mircea tudott fájdalmat okozni, de csak bizonyos
korlátok között. Na nem azért, mert furdalta volna a
lelkiismeret – de csak olyan sebek jelenhettek meg rajtam,
amiket a saját testén okozott.
Ez volt a minket összekötő varázslat szépsége és árnyoldala is
egyben. A jó hír, hogy Mirceának le kellett állítania a varázslat
azon részét, amelyik öngyilkos hajlamokat keltett bennem,
nehogy megint megpróbáljam levágni a saját fejemet. A rossz
hír, hogy még ha meg is találjuk Vladdal, megölni nem tudjuk,
mert abba én is belehalok.
Most komolyan, mi értelme van ezeknek a beszélgetéseknek? –
kérdeztem. Közben hálát adtam az égnek, hogy amióta vámpír
lettem, Vlad már nem olvashat a gondolataimban. Különben
hallaná, miket gondolok, és tudná, hogy Mircea éppen üzenget,
és engem vagdos.
Talán csak azt akarom megtudni, miért jelentesz olyan sokat
Vladnak – morgott. Egyelőre talány számomra. Nem vagy olyan
gyönyörű, mint a korábbi szeretői, és még az eszed sem vág úgy.
Akkor a szikrázó személyiségem lesz a megoldás – vágtam
vissza, de belül komolyan elgondolkodtam. Miért kerül elő
folyton, miért akar velem beszélni? Nem hiszem, hogy csak
sértegetni akar. Az igaz, hogy tinédzserként változott vámpírrá,
de azóta eltelt ötszáz év. Ráadásul amikor korábban
kapcsolódott hozzám egy kis mentális és fizikai bántalmazásért,
mindig öntelt volt, most meg inkább zaklatottnak tűnik. Vajon
van annyira zaklatott, hogy kihozzam a sodrából, és véletlenül
elszólja magát valami fontosról?
Megpróbáltam kihasználni a helyzetet.
Az elmúlt négy hónapban most keresel hatodszor. Először azt
hittem, csak ellenőrzöd, hogy a varázslat még mindig összeköt-e
húst hússal és vért vérrel, de ahhoz elég, ha megvágsz, nem kell
beszélgetnünk. Akkor miért csinálod? Unatkozol? Vagy csak
ennyire szörnyen magányos vagy?
 Hamarosan megmutatom! – vicsorogta.
Ez nem hangzott valami biztatóan. De mielőtt válaszolhattam
volna, meglepve azt mondta: Micsoda? – majd hirtelen
megszakította a kapcsolatot.
– Rohadj meg! – motyogtam. Persze ezt már nem hallotta.
Valahogy mindig éreztem, hogy megszűnt a kapcsolat, mintha
az elmémben becsukódott volna egy ajtó.
Mindegy is. Valószínűleg csak blöffölt azzal, hogy valamit
„megmutat”. Ami viszont biztos, hogy ruhát kell cserélnem, ezt
meg el kell égetni. Ha ugyanis Vlad meglátja, szörnyen dühös
lesz, és már így is ki van bukva.
Ha ugyanolyan bosszúálló típus lennék, mint Mircea,
visszahívhattam volna azzal, hogy megvágom magamat úgy,
ahogy ő is tette. A ruhám már amúgy is kuka. Végül mégsem
tettem. Lehet, hogy egyre nagyobb bennem a bosszúvágy, de
mazochista nem vagyok. Egyelőre.
Bementem a hálószobai gardróbba. Pár perc múlva éppen
egy halványkék és egy levendulaszínű ruha között vacilláltam,
amikor fájdalom borította el a mellkasomat. A korábbival
ellentétben ez a fájdalom annyira heves volt, hogy a padlóra
rogytam. A földön fekve levegőért kapkodtam, noha a
vámpíroknak nem kell levegő. Megismertem a fájdalmat:
rettegve kúsztam volna az ajtó felé, de a végtagjaim nem
engedelmeskedtek. Csak vonaglottam a gyötrelemtől.
Ez most nem Mircea szokásos trükkjeinek egyike volt, hanem
valami sokkal rosszabb.
A filmekben rosszul mutatják be a vámpírokat. Nem úgy kell
megölni őket, hogy karót döfsz a szívükbe. Attól a fajtámnak
legfeljebb szálka megy a szívébe, és borzasztó dühös lesz. Ha
meg akarod ölni, vágd le a fejét, égesd el, vagy szúrd szíven
ezüsttel. Az érzés alapján Mircea épp most szúrta magát – és
vele engem is – szíven. Egyedül azért voltunk még életben, mert
nem fordította el a pengét. Egyelőre.
 3. fejezet

Próbáltam Vladért kiáltani. Ő sem tehetett semmit, de még

egyszer látni akartam. Csak suttogásra tellett tőlem. Vladnak
emberfeletti hallása van, de három szinttel lejjebb volt éppen,
ráadásul az épület déli szárnyát építették, amitől állandó volt a
kopácsolás.
Nem számíthattam másra, mint az elmémre – noha a
gondolataim is legalább annyira megbénultak, mint a tagjaim,
utolsó erőmet összeszedve sikerült kapcsolódnom hozzá, hogy
egy kiáltást küldjek felé.
Vlad!
Hatalmas energiahullám töltötte be a szobát, majd
elárasztottak az érzések. Ez minden válasznál erősebben
tudatta velem, hogy hallotta. Pillanatokon belül láttam, ahogy a
magas, sötét alak elképesztő sebességgel berohan hozzám.
– Leila! – Felemelt, és olyan közel hajolt hozzám, hogy a haja
barnásfekete függönyt vont körénk. – Mi…?
Elhallgatott, amikor a karom lehullott, és meglátta a
szívemnél tátongó véres lyukat. Robbanásszerűen áradt ki
belőle az érzelem, olyan erővel, hogy majdnem elájultam.
– Ne! – szólt, de a torkát gyötrelem szorongatta. – Ne!
A kiáltása minden sejtemben visszhangzott. Magához
szorított, és a köztünk lévő kapocs gyásszal, rémülettel,
elkeseredéssel telt meg. A mellkasomat szorító elviselhetetlen
fájdalom közepette valami apró foltokban égette az arcomat, de
csak akkor döbbentem rá, mi az, amikor Vlad hátrébb hajolt.
Az arcán rózsaszín csíkok húzódtak. Könnyek nyoma lehetett,
bár eddig azt sem tudtam, hogy képes sírni. Azokat a
narancsszínű cseppeket sem láttam még soha, amik most a
bőrén gyöngyöztek, és a ruhámtól kezdve mindent szétégettek,
amihez csak hozzáértek.
Hirtelen rádöbbentem, hogy tüzet izzad. A halál torkában is
őszintén megdöbbentem. Szeretlek – mondtam volna, de csupán
apró sóhajra futotta.
Mivel beszélni nem tudtam, csak bámultam rá; igyekeztem az
arcára koncentrálni, és nem a rám terülő borzasztó
fagyosságra. Imádtam az arcát borító sötét borostát, az ívelt,
fekete szemöldökét és az alatta megbúvó rezeszöld szemét, a
férfias, mégis érzéki száját. Imádtam a hosszú, sötét haját, a
kezét borító sebhelyeket, de még ezeknél is jobban a vad,
gyönyörű lelkét. Bárcsak ezt mind neki is elmondhattam volna,
de nem jöttek szavak a számra.
Szeretlek – üzentem most a gondolataimmal, hátha így
elérhetem az elméjét. Az érzések újabb hullámban árasztottak
el, amiből tudtam, hogy hallotta. Szeretlek – ismételtem, amikor
minden elsötétült. Örökké…
 A mindent elsöprő fagyosság hirtelen eltűnt. A tagjaim
mozogni kezdtek, mintha csak most, késve
engedelmeskednének a korábbi utasításaimnak. Vlad
hátrahőkölt, és a benne lévő gyász mérhetetlen
megkönnyebbülésbe fordult. Együtt figyeltük, amint az
egészséges bőr benövi a mély, penge ütötte lyukat a
mellkasomon.
Mircea végül nem elfordította, hanem kihúzta a kést. Annyira
boldog voltam attól, hogy nem halok meg, hogy elnevettem
magamat. Vlad kiabált valamit románul, aztán megcsókolt, és
még több érzéssel borított be.
– Én is szeretlek. – A hangja remegett, amikor megszakította a
csókunkat, és mindenhol puszilgatni kezdett. – Örökké.
Újra megcsókolt, de sajnos hamar abbahagyta.
– Kifelé! – szólt halkan.
A hátráló léptek döbbentettek rá, hogy nem kettesben
vagyunk. Hát persze, hiszen az emberei ugyanúgy megérzik,
amit Vlad érez, márpedig néhány perccel ezelőtt maga volt a
merő gyász és pánik. Nem csoda, hogy néhányan hanyatt-
homlok rohantak megnézni, mi a baj.
Vlad megkönnyebbülése továbbra is ott bizsergett a
tudatalattimban, de közben megjelent az egyre hatalmasodó
harag. Éreztem, ahogy igyekszik úrrá lenni rajta, de hamarosan
bekapcsolta az érzelmi pajzsot, és kizárt mindent. Lassan
kifújta a levegőt, és eltűntek a bőréről az apró, tüzes
izzadságcseppek, amik apró lyukakat égettek a ruhámon. A
keze még mindig égetett, amikor az arcomat megsimította.
 – Ez necces volt – szólaltam meg reszkető hangon.
– Túlságosan is.
Hiába a mérhetetlen önuralom, a hangjából nem rejthette el a
dühöt. Később én is rohadt mérges voltam Mirceára ezért a
húzásért, de egyelőre inkább örültem, hogy élek.
Vlad körül ott volt a védőpajzsa, de így is pontosan tudtam,
hogy még dúl benne a megkönnyebbülés és a pusztító harag.
Még mindig hullámokban tört elő belőle az energia, az illatában
pedig hol a füstös fahéjat, hol pedig valami erdőtűzre
emlékeztetőt éreztem. Meg voltam róla győződve, hogy
pillanatokon belül spontán meggyullad. Ez alapesetben lehetne
metafora, de mivel most egy több száz éves, pirokinetikus
képességekkel megáldott vámpírról volt szó, akinek döbbenetes
hatalma és ehhez mérhető lobbanékonysága van, láttam rá
valós esélyt.
– Le kell nyugodnod – mondtam. – Egyszer már letaroltad ezt
a házat, és még csak most lett kész a harmadik emelet.
Apró mosolya enyhítette némiképp a vonásait, de azért
tudtam, hogy nem vagyunk túl a nehezén.
– Vlad – szólaltam meg újra.
– Jól vagyok, te viszont túl gyenge vagy, úgyhogy ne beszélj! –
szólt rám.
Vitatkoztam volna, de majdnem annyira fáradtnak éreztem
magamat, mint amikor vámpírként újjászülettem, és a napkelte
még kiütött. Éppen ezért nem is ellenkeztem, amikor ölbe vett,
és az ágyba vitt. Közben románul kiosztott néhány utasítást.
A folyosón valaki sietve távozott. Vlad kiparancsolta az
embereit a szobából, de bizonyára a közelben maradtak. Mire
lerakott az ágyra, és kisimította a hajamat az arcomból, az őrség
parancsnoka, Samir már vissza is ért három csomag vérrel.
Ernyedt mosollyal köszöntem meg Samirnak a vért. Az elmúlt
néhány hónapban eléggé összebarátkoztunk. Amikor
kiharaptam az első tasak sarkát, a vörös folyadék úgy hatott
rám, mint a koffein: elkezdett visszatérni az erőm, és már nem
éreztem magamat fél lábbal a sírban, mint az előbb. A második
tasak még többet segített, és már a kótyagosság is eltűnt
belőlem. A harmadik után meg már egészen visszatértem a
normál kerékvágásba.
Vlad csak bámult rám. A rezes írisze körüli zöld szinte
szikrázott.
– Jobban vagy?
Bólogatva visszahanyatlottam a párnámra. Vlad Samirhoz
fordult:
– Ellenőrizd az érzékelőket, aztán kettőzd meg az őrséget!
Lehet, hogy ez az egész csak figyelemelterelés volt.
Samir engedelmesen meghajolt, és távozott. Vlad többi
embere is követte. Odakintről viszont hallottam, ahogy három
őrnek kiadja, maradjanak az emeleten. Ijedten fordultam Vlad
felé.
– Szerinted valaki támadni készül?
Vlad ajka száraz mosolyra húzódott.
– Nem valószínű. Ha támadni akartak volna, megteszik, amíg
miattad aggódtam. De azért fő az óvatosság.
Megérintette a vérfoltot a mellkasomon, mire elektromos
áram rázta meg. Megdöbbentem, hogy az áram milyen gyenge
bennem. Általában villámhárítókon vezetem le a felesleges
kinetikus energiáimat, de a halálközeli élmény valószínűleg
még annál is jobban leszívott. Vlad végigvezette a tekintetét a
ruhámon éktelenkedő többi véres folton. Az arca elkomorult, és
amikor újra a szemembe nézett, feltámadt benne a harag.
Megpróbáltam megúszni az elkerülhetetlen veszekedést.
– Vlad, épp szólni akartam róla, amikor…
– Mióta vagdosott Mircea, mire szóltál? – szakított félbe.
Lebuktam. Ráadásul nemcsak a mai vágásokat titkoltam el,
hanem az összes többit is. Vlad szemének csillogásából
pontosan tudtam, hogy rájött.
– Talán hatszor fordult elő úgy, hogy nem tudtál róla, de
esküszöm, eddig soha nem ejtett ilyen súlyos sebet.
– Hatszor – ismételte. A tenyere addig forrósodott, hogy már
azt vártam, melyik pillanatban lobbantja lángra a ruhámat. – És
pontosan miért is döntöttél úgy, hogy mindezt eltitkolod előlem?
– Mircea erre használja az összeköttetést, és kész, nem tudok
vele mit csinálni – mondtam kissé feszülten. – Ahogy azzal sem,
hogy közben gúnyt űz belőlem, amiről szintén nem szóltam
neked. Azt viszont meg tudom akadályozni, hogy téged bántson.
– Elcsuklott a hangom. – Elmondtam már, elegem van abból,
hogy az ellenségeid rajtam keresztül próbálnak ártani neked.
Amikor nem szóltam Mircea támadásairól, azzal
megakadályoztam, hogy bántson téged. Csak mert egyelőre nem
tudom megállítani, attól még nem muszáj a kezére is játszanom.
Vlad behunyta a szemét. Közel hatszáz éven át építette a
hatalmát és a hírnevét, fejlesztette a képességeit, hogy se ő, se
az emberei ne lehessenek kiszolgáltatva az ellenségeinek, és ez
a terv nagyon jól be is vált… amíg képbe nem kerültem én.
Azzal, hogy nem titkolta az irántam érzett szerelmét,
megtörtént, amire jó előre figyelmeztetett. Az ellenségei mind
engem akartak felhasználni Vlad legyőzésére – nem Mircea volt
az első, akinek ez eszébe jutott. Ennek köszönhetően az elmúlt
évben megjártam a poklot, de a nekem okozott sebek leginkább
Vladnak fájtak, mert mindegyikért önmagát okolta.
Amikor kinyitotta a szemét, a rézszín helyett a vámpírokra
jellemző élénk smaragdzöld dominált benne.
– Megértem, hogy miért tetted – szűrte a fogai között. – De
ígérd meg, hogy soha többé nem titkolsz el előlem ilyesmit!
Ha Mircea nem ölt volna meg kis híján pár perccel korábban,
szerintem nem adom be a derekamat.
– Megígérem – mondtam egyenesen a szemébe nézve. – Vlad,
én…
Mintha több helyen is borotva hasított volna belém. A
fájdalomtól a szavam is elakadt. A hasamhoz kaptam, de a
belém fúródó pengék ellen nem védekezhettem, mert a sebeket
varázslat okozta.
Vlad átkozódva figyelte, ahogy a friss vér kiserken a kezem
közül. Leeresztette a védőpajzsát, és az érzései újra
elárasztottak. Az éktelen harag mellett ott volt a szinte
irányíthatatlan pánik is, hiszen tehetetlenül nézte, amint
Mircea a varázslattal belém vág. Képes megint szíven szúrni
minket? Vajon ezúttal befejezi, amit elkezdett, és az előbbi
haladék is pusztán a kegyetlen játék része volt?
– Nem vészes – mondtam elhaló hangon. Szerencsére a
nemzői kötelékben csak én éreztem őt, így nem tudhatta, hogy
hazudok. – Nem a szívemet szúrta meg – tettem hozzá.
Az új sebek a mellkasom alatt nyíltak meg, és minden erőmet
össze kellett szednem, hogy ne szisszenjek fel az új vágásoknál.
Ezek most nem hosszú, mély vágások voltak, amiket Mirceától
megszoktam, hanem rövid, felületi, egybefüggő vonalak. Mit
művel? Be akarja mutatni az ezer vágás általi halált?
– Csak miatta új kínzási módszereket fogok kitalálni –
fogadkozott Vlad ökölbe szorított kézzel.
Aztán a szeme összeszűkült, közelebb hajolt, és letépte rólam
a vérrel áztatott ruhát.
– Maradj nyugton! – szólt rám.
Legnagyobb meglepetésemre lekapott egy váza virágot az
éjjeliszekrényről, az összes vizet rám öntötte belőle, majd egy
száraz lepedőbe csavart.
Előbb a ruhám, most meg a lepedő. Mircea ma nem kíméli a
fehér cuccaimat – gondoltam magamban, amikor újabb
vérfoltok jelentek meg rajtam.
A fájdalmat hirtelen üvöltő hang törte át a fejemben. Mircea
szólt hozzám rémülten:
Válaszolj nekik a testeden keresztül, vagy végeznek velem!
 4. fejezet

– Micsoda? – szólaltam meg hangosan. – Kik?

Vlad körülnézett.
– Te meg kihez beszélsz?
– Mirceához – feleltem összeszorított foggal.
Hiába koncentráltam, nem hallottam mást.
Miről beszélsz? – kérdeztem gondolatban, de nem jött válasz.
Vlad megragadta a vállamat.
– Mircea? Mit mondott?
A fejemet ráztam, miközben felszisszentem a fájdalomtól az
újabb és újabb vágások miatt. Közben rádöbbentem, hogy
valaki a Ki van ott? kérdést vágja Mircea testébe újra és újra.
– Azt mondta: „Válaszolj nekik a testeden keresztül, vagy
végeznek velem!” Nem tudom, kikről beszél, és hiába
kérdezem, nem válaszol.
– Végeznek? – ismételte a szót Vlad, majd összeszorította az
ajkát. – Ha ez nem Mircea műve, akkor kié?
A pillantásában valahogy kegyetlenség keveredett
szánakozással, amikor égető ujját a combomhoz érintette.
Vékony csíkban égette meg a bőrt, ami olyan jól látható heget
hagyott, mintha tintával írt volna. A fájdalomtól
összeszorítottam a fogamat, de arra még volt erőm, hogy
megfigyeljem, Vlad kézírása milyen tökéletes.
 
Élve akarom Mirceát. Mondjatok egy árat! – Vlad Dracul
 
A hasamról eltűnt a rejtélyes szöveg. Vlad rám öntötte a
vázából a maradék vizet, lemosta rólam a vért, hogy az
esetleges választ jól láthassuk. Feszült figyelemmel
várakoztunk. Ha még ember lennék, a lélegzetemet is
visszafojtottam volna.
Percekig nem történt semmi. Sosem gondoltam volna, hogy
egyszer majd azért leszek csalódott, mert valaki nem vagdos
üzenetet a testembe, de most rendesen kínlódtam amiatt, hogy
a bőrömön nem jelenik meg semmi.
– Írj még nekik valamit! – vetettem fel. Nem vagyok oda a
kínzásért, de a végére akartam járni a dolognak.
Vlad megint rám villantotta kegyetlen, mégis gyengéd
tekintetét, majd égetni kezdte rám az újabb üzenetet. Ezúttal
sokkal hosszabban írt, az egész hasam kellett hozzá, hogy
kiférjen.
 
Adjátok át Mirceát, és busásan megjutalmazlak titeket. De ha
megölitek, elpusztítalak, és veletek mindenkit, akit valaha
szerettetek.
 
 – Ezzel biztos meghoztad a kedvüket – motyogtam.
Vlad tekintetében semmi gyengédség nem volt, amikor újra
rám nézett.
– Ez az igazság.
Nem kellett éreznem az érzéseit ahhoz, hogy tudjam,
komolyan beszél. A kegyetlen oldalát szerettem legkevésbé, de
ilyen is volt. Amikor még emberként herceg volt Romániában,
nem kedves szavakkal érte el, hogy egy jóval nagyobb
birodalom sem mert ujjat húzni vele. Nyers erőszakhoz
folyamadott már akkor is, és a vámpírként leélt több száz év
csak még keményebbé tette.
– És ha csak Mircea szórakozik?
Vlad megérintette a helyet, ahol szíven szúrtak.
– Ha az a penge csak egy kicsit is oldalra mozdul, mindketten
elpusztultatok volna. Eddig meg sem fordult a fejemben, de
észszerű magyarázatnak tűnik, hogy nem ő tette. Gyűlöl ugyan
engem, de ilyen balga módon nem tenné kockára a tulajdon
életét. Csakis valaki más tehette, Mircea pedig beszélt neki a
veled és rajtad keresztül a velem való összeköttetésről, hogy így
mentse a bőrét.
Ennek volt értelme, pláne, ha hozzáveszem azt a furcsa
Micsoda? felkiáltást, ami még a szíven döfés előtt történt. Úgy
hangzott, mintha valaki rátört volna. De hát…
– Mircea egy vámpírból lett nekromanta, aki úgy eltűnik,
mintha ott sem lett volna – vetettem fel. – Hogy lehet képes
valaki úgy lefogni, hogy még egy tőrt is legyen ideje a szívébe
szúrni, ha Mircea bármikor képes kámforrá válni?
 – Erre csak egyetlen magyarázat lehetséges – mondta Vlad.
Simogató hangja olyan volt, mint a bőrt felhasító penge. –
Mirceát olyanok fogták el, akiknek még nála is nagyobb
hatalma van.
Az a rohadt mágia! – gondoltam magamban, ezúttal igen
vehemensen. Végre legyőztük a vámpírt, aki összeállt
Mirceával, és évszázadok óta próbálta eltenni láb alól Vladot,
erre most előkerül egy csapat rejtélyes mágus. És hogy találjuk
meg őket, ha azt sem tudjuk, kit keressünk?
Becsuktam a szememet. Eddig nem aggódtam amiatt, hogy
Mirceával össze vagyunk kötve, mert ha megöl, azzal önmagát
is sírba viszi. Most viszont valaki más kezében volt az életem,
olyanokéban, akikről semmit sem tudtam azon túl, hogy
hatalmas varázslók, ráadásul holtan akarják azt, akivel együtt
én is meghalnék.
– Meg kell törnünk a varázslatot, ami összeköt Mirceával –
szólaltam meg, amikor kinyitottam a szememet. – Így vagy úgy.
– Ó, meg is fogjuk. Efelől sosem voltak kétségeim.
Vlad szeme olyan fényes volt, amikor az arcomat simogatta,
mint a lángoló smaragd. A keze aztán lejjebb indult, az ujjait
kinyújtotta, és megérintette a helyet, ahol az a láthatatlan,
varázslattal átitatott kés belém hasított.
– Kis híján elveszítettelek.
Az érzéseit továbbra is elzárta előlem, de a megfeszülő
állkapcsából és a felforrósodó bőréből tudtam, hogy odabent
még mindig lángol a dühtől. Megfogtam a kezét; ujjainkat
összefontam, és a kezeink így pihentek meg a szívem fölött.
 – De nem veszítettél.
És én sem veszítettem el őt. Nincs egy órája, hogy azt hittem,
el fogom. Csak bámultam rá, és eszembe jutott, ahogy
próbáltam az emlékeimbe vésni az arcát, mert úgy éreztem,
többé nem látom. Most viszont nem elégedtem meg azzal, hogy
pusztán bámulom: valami sokkal tapinthatóbb bizonyítékát
akartam annak, hogy itt vagyunk egymásnak.
Magamhoz húztam a fejét, és megcsókoltam. Elég volt
megérintenem ajkammal az ajkát, azonnal reagált. Motyogott
valamit, majd felkapott a nyirkos, véráztatta ágyból, és a
kandallóhoz vitt. Amikor a szemembe nézett, a kandalló lángja
felcsapott, a vöröses-kékes lángok már a rácsot nyaldosták,
mintha minket akarnának elérni.
– Senki nem vehet el tőlem – morogta, miközben egyetlen
mozdulattal letépte magáról az inget. A nadrágja is hasonló
sorsra jutott, majd teste forró lávaként körém olvadt, és újra
megcsókolt.
Nem tudtam megálljt parancsolni a vágy hullámának, ami
lüktetve indult el belé, amikor a hátába kapaszkodtam, a belőle
feltörő mély, sötét, erotikus hangok alapján pedig nem is akarta,
hogy megálljak. Kezével úgy simogatott, mint a szerető, aki
csakis azzal éri be, ha teljesen, minden ellenállás nélkül átadom
neki magamat. Aztán az ujjai felvették ajkamon táncoló nyelve
őrjítő ritmusát. Készen álltam azonnal megadni neki mindent,
amire vágyik… és cserébe elvenni mindent, amire szükségem
volt.
Kezemmel lenyúltam, és megragadtam a farkát, a hátam ívbe
feszült alatta. Számban éreztem morgását, ahogy vastag, hosszú
férfiasságát nekem nyomta, ölemben forróság áradt szét. De
hiába akartam elkeseredetten, nem mozdult előre; helyette
megfogta mindkét kezemet, és leszorította őket a fejem felett.
– Még nem – mondta rekedten.
Tiltakozni akartam, de a hangom hosszú nyögésbe fordult,
amint Vlad lecsúszott, és száját a combjaim közé temette.
Nyelve tüzes táncot lejtett – szinte sírtam a gyönyörtől, a jobb
kezemből pedig csak úgy záporoztak belé az egyre erősebb
áramütések, ahogy közeledtem a csúcs felé.
– Kérlek! – kaptam levegő után.
Mély nevetése még tovább izgatott.
– Tudod, hogy nálam nem működik ez a szó.
Vlad szerette volna elnyújtani a dolgot, de én túlságosan
égtem a vágytól. Vonaglani kezdtem; hangosan felkiáltottam,
amikor a hirtelen mozdulatomtól a szája rám tapadt, majd
lefogta a csípőmet. Már reszkettem a közelgő kéjtől, de
összeszedtem minden erőmet: elvontam magamtól az arcát,
lecsúsztam hozzá, amíg az ajkunk egy vonalba került, és
belenéztem most éppen smaragdszínű szemébe.
– Ha nem tetszik a kérlek – kezdtem szenvedélytől fűtött
hangon –, akkor mit szólsz ahhoz, hogy most?
Ajka az ajkamra tapadt, és mélyen belém hatolt.
 5. fejezet

Néhány órával később már London egyik magánrepterén

landoltunk. Amikor Vlad új, elegáns Learjet gépe teljesen
megállt, akaratlanul is nagyot sóhajtottam.
Vlad mosolyra húzódó szájjal pillantott rám.
– Ennyi minden történt veled, és te épp a repüléstől félsz?
– Nem a repülés részével van a bajom – feleltem szárazon. –
Sokkal inkább a lezuhanás részével.
A repülőgép azért volt új, mert korábban Mircea elvarázsolta
a pilótákat, hogy lezuhanjanak a régivel. Mi csak azért éltük túl,
mert Vlad kitépte az ajtót, és pillanatokkal a becsapódás előtt
elrepültünk onnan. A vámpírok sok mindent kibírnak, de egy
teljes sebességgel a földbe csapódó gép még nekik is sok.
– Mindenkit ellenőriztünk, senki nem áll Mircea
varázslatának hatása alatt – emlékeztetett Vlad. – Mellesleg
addig nem hagyja lezuhanni a gépet, amíg te meg ő össze
vagytok kötve.
– Reméljük, már nem sokáig lesz így – motyogtam.
Amíg Romániából eljutottunk Londonba, nem jött új „üzenet”.
Az idegeimre ment, hogy gőzünk sincs, miben sántikálnak
Mircea fogvatartói. A jó hír az volt, hogy még élek, szóval a
rejtélyes varázslók komolyan vették Vlad fenyegetését. A rossz
hír pedig az, hogy mivel időközben nem kézbesítették Mirceát
nagy piros masnival átkötve, az átadását sem sietik el.
– Hol találkozunk Mencheresszel? – kérdeztem, amikor Vlad
kinyitotta az ajtót, amiből így lépcső lett.
– Itt – válaszolt egy hang erős akcentussal.
Mielőtt magamhoz térhettem volna a meglepetésből, a közel-
keleti férfi, akinek fekete haja egészen a derekáig ért, felszaladt
a lépcsőn.
Vlad megölelte Mencherest, márpedig a szeretet ilyesfajta
kifejezését csupán igen kevés ember kaphatta meg tőle. Vlad
azonban sokszor emlegette Mencherest úgy, mint „tiszteletbeli
nemzőjét”, szóval azon sem lepődtem meg, hogy viszonzásul két
puszit kapott az arcára.
Mencheres azután felém fordította szénszínű szemét,
miközben én meg azon agyaltam, miért fogta vissza az auráját
szinte már érezhetetlen szintűre. Mencheres külsőre egy húszas
évei elején járó, vonzó férfi volt, de ha belenéztél a szemébe,
mintha egy időkapun keresztül tekintettél volna az ősi múltba.
Annyira öreg, hogy a gízai fennsíkon épült híres piramisok
közül az egyik az övé.
– Leila – szólított meg, és kezet nyújtott. Megszorítottam a
kezét, mert rajtam volt az áramfogó kesztyű, így nem ráztam
meg, ha hozzáértem.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondtam.
 Azt nem tettem hozzá, hogy: Bár fogalmam sincs, miért.
Mencheres már mindent megpróbált, de nem sikerült
megtörnie Mircea varázslatát, szóval hacsak nem rukkolt elő
időközben valami nagy áttöréssel, akkor nem tudom, Vlad mit
akarhat tőle.
– Épp New Yorkban voltam, nem kellett sokat repülnöm –
felelte Mencheres, mintha nem hagyott volna félbe mindent
csak azért, hogy velünk találkozzon.
– Kira hol van? – érdeklődtem, amikor Vlad megnyomta a
gombot, és az ajtó visszacsukódott.
– Ott maradt – legyintett. – Nem akartam megzavarni a
húgával töltött időt.
A húgával szóra megborzongtam. Megígértem az én
húgomnak, Gretchennek, hogy ha Vlad ellensége, Szilágyi
meghal, apával visszatérhetnek a megszokott életükhöz. Aztán
amint Vlad megölte Szilágyit, máris vissza kellett vonnom az
ígéretemet. Gretchen nem örült neki, hogy tovább kell
bujkálnia, és apa sem volt oda az ötletért.
Épp a családomon járt az eszem, amikor Vlad kiadta a
parancsot a felszállásra.
– Hová megyünk? – kérdeztem, és megkapaszkodtam az egyik
ülésben, mert a hajtóművek már fel is zúgtak.
– Sehová – válaszolta Vlad. – Csak fel a levegőbe, nehogy
valaki kihallgasson minket.
Mencheres elhelyezkedett az egyik plüssülésben, én meg
odaültem mellé. Ez a gép aztán nagyon megy, ha Vlad azt
akarja, a pilóták pedig szemmel láthatóan érzékelték, hogy
sietünk.
– Kérsz egy italt? – kérdeztem Mencherest, és az átlátszó
üveglap mögötti minibárra mutattam. A vámpíroknak vér kell a
túléléshez, de ez nem jelenti, hogy más finomságokról
lemondanánk.
Oldalra billentette a fejét.
– Whiskyt kérek, ha van.
Vlad szája gúnyos mosolyra húzódott.
– A választásod alapján úgy sejtem, sok időt töltöttél
Bonesszal.
Mencheres vonásain apró mosoly suhant át.
– Ha ti ketten nem volnátok olyan hasonlók, bizonyára
kedvelnétek egymást.
Aprót prüszkölve nyújtottam át Mencheresnek a pohár
whiskyt. Azt nem tudom, Vlad miért nem rajong Mencheres
egykori uralkodótársáért, de abban biztos vagyok, hogy ez az
érzés egyhamar nem fog megváltozni.
– Térjünk inkább a lényegre! – legyintett Vlad. – A mágia azon
kevés dolgok egyike, amiket tilt a vámpírok törvénye, de mindig
vannak Mirceához hasonlók, akik titokban használják.
Szükségem van valakire, aki mihamarabb bevezet engem a
varázslatok világába.
Mencheres hirtelen jött komolysággal hajolt előre.
– Túl sokan ismernek ahhoz, hogy csak úgy besurranj
közéjük. Ráadásul a varázshasználó vámpírok ölni is képesek
azért, nehogy a titkuk a Törvény Őreinek fülébe jusson.
Ezzel teljesen egyetértettem. Mardosott is a bűntudat, amiért
azt mondtam Vladnak, hogy bármi áron meg kell törnünk
Mircea varázslatát.
– Biztos van más módja is…
– Nincs – vágott a szavamba. A hangja kemény volt, ám
közben gyengéden simította meg a karomat. – Ha a Mirceát
foglyul ejtő mágusoknak szándékában állna átadni nekem, már
elfogadták volna az ajánlatomat. A hallgatásuk vagy azt jelenti,
hogy továbbra is feltett szándékuk megölni, vagy pedig azon
tanakodnak, hogyan használhatnák fel ellenem.
Egyik lehetőség sem villanyozott fel, de nem akartam, hogy
Vlad miattam még nagyobb veszélybe keveredjen. A képességei
a vámpírvilágban szinte bárkitől megvédik, de ki tudja, mi vár
rá a titkos alvilágban, ahol a mágia az úr? Velük még a
pirokinetikus erejével sem veheti fel a harcot.
– Menjünk el megint a vudukirálynőhöz! – vetettem fel. –
Talán eszébe jut valami, amire eddig nem gondolt.
– Legutóbb sem mentünk vele semmire, és ha azóta kiötlött
volna valamit, jelentkezik – vágta rá Vlad. – Marie Laveau alig
várja, hogy egy ekkora szívesség miatt az adósa legyek. Úgy
harácsolja a szívességeket, akár kapzsi ember a vagyont.
– Mégis kik ezek a mágusok? És hogyan fogták el Mirceát? –
kérdezte halkan Mencheres.
Vlad feszülten sóhajtott.
– Ha ezek közül bármelyikre tudnám a választ, már úton
lennék, hogy megöljem őket, és nem veled üldögélnék itt.
Gyorsan elmondtam, amit Vlad mérgében kihagyott:
– Nem tudjuk, kik azok, de csak azért nem ölték meg Mirceát,
mert megmutatta nekik, hogy össze vagyunk kötve. Vlad
vérdíjat ajánlott nekik, ha elhozzák Mirceát élve. Mindez pár
órája történt, de azóta sem hallottunk felőlük.
Mencheres behunyta a szemét. Hosszas hallgatás után végre
kinyitotta, és Vladra nézett.
– Több mint három évezreddel ezelőtt, amikor a
mágiahasználatot betiltották, magam mögött hagytam azt a
világot, de ismerek valakit, aki konyít a varázsláshoz, és
hajlandó lehet a kalauzod lenni az alvilágban. Ám ehhez
mindenekelőtt meg kell ígérned, hogy nem ölöd meg.
Vlad leeresztette a védőpajzsát, így érezhettem a
meglepettségét.
– Nem vonatkozik a fogadalmam olyanokra, akik elárulnak
engem vagy Leilát – szólalt meg végül. – Ettől eltekintve a
szavamat adom.
– Akkor sem ölheted meg, ha semmi másra nem vágynál
jobban – hangsúlyozta Mencheres. – Számos hibája ellenére
kedves számomra, és fájna, ha elveszíteném.
Egyre jobban furdalt a kíváncsiság. Ha ez a valaki nem jelent
nekünk fenyegetést, akkor Mencheres miért ilyen biztos benne,
hogy Vlad meg akarja majd ölni?
– Az említett feltételekkel, de megígérem – mondta Vlad, és
érződött rajta, hogy nem szívesen ismétli magát. – Nos tehát,
kiről van szó?
Mencheres szája elégedett mosolyra húzódott.
– Ó, te is ismered. És nála még Bonest is jobban kedveled.
 6. fejezet

Még mindig Angliában, Cheshire-ben értünk földet, ami

Londontól szerencsére egyáltalán nincs messze. Már várt ránk
egy számomra ismeretlen sofőr, aki elfurikázott minket egy
kúriához, amit mintha a Downton Abbey-ből szalajtottak volna.
A sofőr, miután kirakott minket, sietve elhajtott, így egyedül
találtuk magunkat a hatalmas, kétszárnyú ajtó előtt.
Az ajtó kinyílt, mielőtt Mencheres kopoghatott volna, és
mögötte megjelent egy szédítően helyes vámpír, akinek
türkizkék szeme és vállig érő, vörösesbarna haja volt. Alaposan
meg tudtam figyelni az arcát, mivel amint megláttam, nem
mertem lejjebb vinni a tekintetemet. Vlad a pucér vámpírt látva
elmotyogott egy káromkodást, mire a másik dühösen fújtatott.
– Mencheres, azt mondtad, sürgős az ügy, úgyhogy gyertek be!
– Ian – szólt kedvesen Mencheres. – Azért felöltözhettél volna.
Ian lepillantott, és mintha most döbbent volna rá, hogy az
egyetlen, amit visel, az egy ezüst intim piercing.
– Látsz egy kétméteres nőt ülni az arcomon? – kérdezte,
mintha mi sem lenne természetesebb. – Nem, mert
félbeszakítottam az elfoglaltságomat, és kiüríttettem a házat,
ahogy kérted, szóval legalább azt ne kérd számon rajtam, hogy
nem öltönyben várlak.
Annyira ledöbbentem a szemléletes leíráson, hogy azt sem
tudtam, mit mondjak. A nagyon örülök nem tűnt helyénvalónak.
A bocs, hogy megzavartuk a puncinyalást sokkal megfelelőbb
lett volna, de ezt meg nem szívesen mondtam ki.
– Á, hát ő meg kicsoda? – folytatta Ian, és oldalra döntötte a
fejét, hogy többet lásson belőlem Vlad mögött. – Hmmm, hát
nem elbűvölő? Ha ő az engesztelő ajándék, akkor elfogadom…
– Ő a feleségem – morogta Vlad, mielőtt közbeszólhattam
volna. – És ha még egyet rándul a farkad, amíg őt nézed,
leégetem.
– Vlad, megesküdtél! – figyelmeztette halkan Mencheres.
– Csak kasztrálom, nem ölöm meg – vágta rá Vlad. – Annyit
ígértem, hogy az életét nem oltom ki. A többi meg úgyis
visszanő.
Ian nem zavartatta magát, csak nevetett.
– És én még azt hittem, hogy a mai napom unalmas lesz! Most
meg majd meghalok, hogy megtudjam, mi szél hozta a hírhedt
Karóba Húzót az ajtóm elé, és mi olyan fontos, hogy a
nemzőmnek még esküt is tett arra, hogy nem öl meg.
A nemzője. Meglepetten pillantottam Mencheresre. Ian nem
tűnt olyannak, akit ez a visszafogott vámpír beválogatna a
vérvonalába. És Ian mégis mi a frászért rakatott ezüstöt oda?
Észre sem veszi, ha Vlad leégeti a farkát, mert szerintem most is
annyira ég neki.
 – Biztos, hogy senki más nem segíthet? – kérdezte Vlad
Mencherestől. Egy lépést sem tett befelé.
– Igen kevés vámpír olyan ostoba, hogy kockáztatja a Törvény
Őreinek haragját azzal, hogy mágiát gyakorol, és még annál is
kevesebben vannak még életben e súlyos törvényszegésük
ellenére – felelte Mencheres. Ian csak megvonta a vállát, nem
akart vitatkozni. – Akik ezek után szóba jöhetnek, azok közül
pedig Ian az egyetlen, akiben megbízom… persze csak azután,
hogy a szavát adja.
– Mencheres, ne sértegess! – méltatlankodott Ian.
– Ne vitatkozz velem! – szólt rá Mencheres olyan hangon,
amin nagyon meglepődtem. Most először hallottam, hogy
felemeli a hangját. – Amennyire ismerem Vladot, annyira
ismerlek téged is. Pusztán önmagad szórakoztatására is képes
lennél félrevezetni, arról nem is beszélve, ha netán valaki pénzt
ajánlana érte. Szóval megígéred nekem, hogy ugyanolyan
hűséggel viseltetsz Vlad és a hitvese felé, amilyennel felém, és
megesküszöl az irántam érzett szeretetedre.
Ian dühében szinte csücsörített.
– Ez nem fair!
– Esküdj! – szólt rá Mencheres. – És mielőtt tovább
akadékoskodnál: mégis mikor kértem tőled utoljára
szívességet? Valóban képes lennél hátat fordítani nekem?
– Nem – mondta Ian olyan ábrázattal, mint aki citromba
harapott. – Egyike vagy annak a négy embernek, akinek sosem
mondanék nemet. Jól van. Esküszöm az irántad érzett
szeretetemre, hogy Tepes és a felesége felé ugyanazzal a
hűséggel viseltetem, amivel feléd, egészen addig, amíg el nem
végezzük a feladatot, amire rá akarsz beszélni.
A fogadalomnak volt ugyan kitétele, de Vladénak is.
Mellesleg, ha sikerül megtörni a varázslatot, ami Mirceához köt,
utána nem is lesz szükségünk a segítségére.
Mencheres most Vladhoz fordulva folytatta:
– Látod? – mondta a tőle megszokott nyugalommal. – Most,
hogy ezt megbeszéltük, rátérhetünk a lényegre.
Vlad egy darabig úgy nézte Mencherest, mintha menten
karon ragadna, és elmasírozna velem. Egyszerre aztán
megvonta a vállát, mintha csak annyit üzenne: Ám legyen!
– Az esküm érvényét veszíti, ha elárulsz engem vagy Leilát –
jegyezte meg Vlad, és mézesmázos mosolyt villantott Ianre. – És
ha ez bekövetkezik, a halál kegyesség ahhoz képest, amit veled
teszek.
Ian a szemét forgatta.
– Kímélj meg a fenyegetésektől! Nincs rá szükség, hála az
ígéretnek, amit Mencheres kicsikart belőlem. Inkább áruld el,
miféle mágiával kapcsolatos bajba akarsz belerángatni! Nem
valami egyszerű varázslatról van szó, mert azt Mencheres
egyedül is megoldaná. Mielőtt a mágiát betiltották, ő volt az
egyik legnagyobb varázshasználó.
– Valóban egy varázslat miatt jöttünk, de nem mi akarunk
varázsolni – mondta Vlad. – Meg akarunk törni egy bűbájt, és
ehhez olyan mágusra lesz szükség, akinek még Mencheresén is
túltesz a hatalma.
Ian rosszalló pillantást vetett a nemzőjére.
 – Ha már meg akarsz öletni, tehetnéd kellemesebb módon is.
– Ian, ez nagyon fontos ügy! – felelte halkan Mencheres.
– Miért? – kérdezte Ian, majd Vladhoz fordult. – Már unalmas
tűzzel kinyírni az ellenséget?
Közbevágtam, mielőtt Vlad bármit mondhatott volna.
– Egy varázslat összeköt egy nekromantával, akit valakik
elfogtak és meg akarnak ölni. Ha megteszik, akkor a varázslat
miatt én is meghalok, úgyhogy az egyetlen esélyünk, ha
találunk valakit, aki képes megtörni.
Ian felém fordult. Ezúttal nem perverz pillantással nézett
rám, hanem hűvösen, mintha azt sem bánná, ha ott helyben
holtan esem össze. Azután Mencheresre nézett. Az arcán
egymást követték a szeretet, a beletörődés és a bosszankodás
jelei. Nehéz volt bármit is kihámozni ebből a sok érzelemből,
ráadásul most mondták el, hogy Ian egy kis pénzért képes
elárulni másokat, úgyhogy nem voltam nyugodt. De ha
Mencheres nem bízna abban, hogy ez a fickó tartja a szavát,
akkor nem lennénk itt. Szóval nem volt más választásunk, mint
megbízni Ianben. Legalábbis egyelőre.
Ian arcán végül a pimasz vidámság maradt meg huzamosabb
ideig. Amikor megvillantotta a mosolyát, amitől csak még
jobban nézett ki, a női énemben ösztönösen megmozdult
valami, amit azonnal el is nyomtam.
– Amúgy sem akar senki örökké élni, nem igaz? – kérdezte. –
Akkor az első utunk London szívébe vezet, egy titkos kis
kocsmába, ahol a varázslók összejárnak. Remélem, hollóhajú
tündérkém, hogy te is vagy olyan kemény, mint Tepes, mert
rázós menet lesz.
 7. fejezet

„London szíve” alatt Ian a lepusztult részt értette, legalábbis az

alapján, hogy milyen szakadt sikátorokban tekeregtünk. Ha a
vámpírok nem tudnák hipnotizálni az embereket, akkor
mostanra már vagy kétszer kiraboltak volna. Így viszont fordult
a kocka, és a rosszfiúk jártak pórul. Én nem tudom úgy
megharapni valaki nyakát, hogy ne tegyek kárt benne, de
csuklóból már ügyesen tudok enni. Vlad is éhes volt. Ian nem
kért, azt mondta, nemrég evett. Mivel már említette, éppen
mivel volt elfoglalva, amikor hívtuk, nem kérdeztem rá az evés
részleteire. Legalább már volt rajta ruha – mondjuk, az inge
köldökig kigombolva, a fekete farmernadrág pedig olyan szűk
volt, hogy szinte testfestésnek látszott.
Mencheres nem tartott velünk, így hárman vettük nyakunkba
a büdös, graffitivel összefirkált sikátorokat. Jobban örültem
volna, ha Mencheres is jön, de azt mondta, inkább távol marad,
mert egykori felesége miatt számos ellenséget szerzett a
varázslóvilágban. Vlad és Ian úgy bólintottak, mint akik
pontosan tudják, mire utalt ezzel. Nekem persze fogalmam sem
volt, és furdalt is a kíváncsiság, de úgy döntöttem, majd később
kérdezősködöm. Először találjuk meg az ivót. Fél óra bolyongás
után már azt hittem, eltévedtünk, csak Ian annyira nagyképű,
hogy nem hajlandó beismerni.
Végül megállt egy valaminél, amit ránézésre bárnak
mondtam volna, de csak azért, mert nem tudtam elképzelni,
hogy ezen a környéken bármi más megél. A nevét nem is
tudom, mivel csak egyetlen neonbetű maradt ép. Ahogy
bementünk, a lépteinket kísérő ropogás alapján a többi,
összetört betű szilánkjait soha nem söpörték össze.
A hely belül sem volt szebb. A terem felében üres asztalok és
rozzant székek sorakoztak, a másik oldalon pedig egy hosszú,
húgyszagú pult futott végig. A pultos és az a két vendég, aki
odabent volt, egyszerre pillantott fel a pult mellől, és láthatóan
nem rajongtak az érkezésünkért.
A pultos arca tovább komorodott, amikor Ian átugrott a
pulton, a túlsó sarokban lévő ősöreg fagyasztóhoz indult, és
kinyitotta az ajtaját. Ahogy sejtettem, nem volt benne más, csak
por. Meghúzott valamit, mire az ipari fagyasztó hátulja kinyílt,
és feltárult mögötte egy apró, makulátlan helyiség. Ian mit sem
törődött a pultos rosszalló pillantásával; egyszerűen belépett a
szobába. Hamarosan kidugta a fejét.
– Most jöttök, vagy nem? – kérdezte.
Vlad átugrott a pulton, és egyetlen pillantással nyugalomra
intette a pultost. Én szorosan mögötte mentem, és pillanatokon
belül már hárman nyomorogtunk a pici helyiségben. Amikor
Ian megnyomott egy gombot, és elindultunk lefelé, akkor
döbbentem rá, hogy ez nem is szoba, hanem lift.
Vagy tíz métert mehettünk lefelé, amikor a szerkezet megállt.
Nem volt ajtaja, úgyhogy azonnal elénk tárult a hely. Ámulattal
néztem körbe.
A szivarok és a füstölők füstje enyhe ködbe vonta a termet,
ami legalább annyira volt fényűző, amennyire a fenti bár
lepukkant. Mindenhol szerencsejáték-asztalok, körülöttük
bársonykanapék és -székek, egy öltönyös banda jazzt játszott, és
amennyire a tömegtől látszott, a hatalmas bárpultot teljes
egészében különböző színű kristályokból rakták össze.
De nem is ettől esett le az állam. Először a blackjackasztalnál
álló dögös osztó és a feje fölött lebegő kártyapakli döbbentett
meg, majd a kristálypult mögötti üvegek. A pult mögött ugyanis
nem volt pultos, hanem az üvegek maguktól repültek le a
polcokról, majd vagy közvetlenül a vendégek poharába töltötték
tartalmukat, vagy előbb mixerbe, ahol üdítőkkel és egyebekkel
keveredtek.
Ahogy ezt figyeltem, egy pezsgősüveg kitolta magából a dugót,
méghozzá úgy, hogy egy csepp sem bugyogott ki az italból.
Aztán aranyszínű tartalmát egy lebegő pohárba töltötte. A
pohár, amikor megtelt, egy szívdöglesztő nőhöz lebegett, aki
levette és kiitta anélkül, hogy a tekintetét egy pillanatra is
elvette volna a beszélgetőtársáról.
– Köszöntelek titeket a Szelenitben! – vigyorgott gúnyosan
Ian. – Ez az a hely Londonban, ahol a varázshasználó elit
összeverődik.
– Az ott mind varázslat, vagy csak valamiféle telekinézis? –
kérdeztem suttogva. Erre Mencheres is képes, talán van itt egy
másik telekinetikus vámpír.
Ian mordult egyet.
– Varázslat. Biztos vagyok benne, hogy rajtunk kívül nincs itt
más vámpír. Senki nem szeretné, hogy a Törvény Őrei
kivégezzék, márpedig megteszik, ha kiderül, hogy varázslattal
próbálkozik.
– De ha jól értem, te jártál ide – jegyeztem meg. – Miért?
Mi Vladdal azért mentünk, mert muszáj. Ian miért kísértette a
halálbüntetést azzal, hogy itt lopta a napot?
Csettintett a nyelvével.
– Ezt hiába várod, tündérkém! Nem szerepel a
megállapodásban, hogy a titkaimat is megosztom.
Vladot szemmel láthatóan nem érdekelte, Ian miért járt ide,
és a varázslatos mutatványok sem nyűgözték le. Alaposan
végigmérte viszont a helyiséget.
– Elég a szóból! Azért jöttünk, hogy egy igazi varázslóval
beszéljünk, nem holmi bűvészekkel, akik kártyákat meg
üvegeket lebegtetnek.
Nem halkította le a hangját, úgyhogy a kijelentésére többen
felkapták a fejüket. Ian sziszegve oldalba bökte Vladot.
– Itt sértegetéssel nem sokra mész. Csak kövess! És
könyörgöm, ne ölj meg senkit!
Vlad lenézett a könyökre, ami még mindig a bordái között
pihent. Aztán megjelent az arcán egy mosoly, amire azonnal
átkaroltam, és magamhoz szorítottam.
– Emlékezz, hogy miért jöttünk! – suttogtam a fülébe.
 Éreztem, ahogy a hirtelen jött energiahullám kevéssé
veszélyes szintre csökken benne, és amikor megpuszilta az
arcomat, tudtam, hogy megúsztuk a bajt. Egyelőre.
– Emlékszem – felelte könnyed hangon. Ianhez fordulva
folytatta: – Ha még egyszer hozzám érsz, a farkasok elé vetem a
tagjaidat.
Ian a fejét ingatta.
– Meg sem próbálsz úgy tenni, mint aki nem totál elmebeteg?
Ahogy akarod. Hölgyeim és uraim! – folytatta hangosabban. – A
barátaimmal a legjobb és legkiválóbb műsort keressük. Ha
érdekli önöket az ügy, és megfelelnek az elvárásainknak, olyan
estében lehet részük, amit sem önök, sem a bankszámlájuk nem
felejt el soha.
Eddig is figyeltek minket néhányan, de most minden tekintet
ránk szegeződött. Éveken át dolgoztam vándorcirkuszban,
úgyhogy azonnal felvettem a mosolyomat; mi sem volt
természetesebb, mint hogy a figyelem középpontjába kerültem.
Igazából az volt a legfurcsább, hogy az emberek nem
szisszentek fel automatikusan, amikor először megláttak. Néha
még most is elfelejtem, hogy már nem fut ormótlan sebhely a
halántékomtól a jobb kezemig.
Néhány pillanat múlva egy pár lépett elő a bámészkodó
tömegből. A nő talán negyven körül lehetett, és olyan buja
kisugárzása volt, mint akit ma már kétszer megcsináltak, és épp
a jelöltet keresi a harmadik menetre. Ehhez jöttek hozzá a
hangsúlyos vonásai, a loknis barna haja, a táncosokra jellemző
testalkat – olyan nő volt, aki megszokta, hogy mindenki őt
bámulja. Ráadásul ember volt, ezért nem is értettem, Iannek
miért feszült meg minden izma, amikor meglátta. Először azt
hittem, képzelődöm, amikor Ian odament hozzá, és hosszú,
forró csókot váltottak.
– Elena! – mondta Ian, amikor végre kimászott a csaj szájából.
– Reméltem, hogy itt leszel. És te is, Klaus! Drága barátom, jó
régen nem láttalak!
Ian aztán a pasit is ugyanazzal a csókkal üdvözölte. Amikor
végzett, Klaus megpaskolta az arcát.
– Te is tudod, hogy neked nem szabad idejönnöd.
– Hát nem is hiányoltatok? – kérdezte Ian sértődötten.
Elena nőies fújtatással díjazta a kérdést.
– Egy részem igen, de a többi nem felejtette el, hogy átvertél.
– Azt mondtad, addig ide ne jöjjek, amíg háromszorosan
vissza nem tudom fizetni – magyarázkodott Ian. – Úgyhogy most
bemutatom a barátaimat. Többek között náluk van a lóvé.
– Valóban? – dorombolta Elena, és kezet nyújtott Vladnak. –
Elbűvölő barátod van, annyi szent.
Vlad utálta, ha hozzáérnek, most viszont a nő számára
megfejthetetlen mosoly közepette kezet fogott vele. Meg is
sajnáltam szegényt. Nem tudta, hogy Vlad a tárgyakat bármikor
el tudja égetni, de az embereket csak azután, hogy megérintette
őket. Elena önként jelentkezett gyújtósnak.
Klaus szintén: Vlad a helyes, sötét hajú fickóval is kezet fogott.
Rajtam volt az árambiztos kesztyűm, úgyhogy én is kezeltem
velük.
Elena gyakorlatilag rám sem bagózott. Inkább Vladot mérte
végig tetőtől talpig, miközben az ajkát nedvesítette. Ösztönösen
fellángolt bennem a birtoklási vágy, de meg tudtam érteni a nőt.
Vlad szénszínű kabátot viselt, a nadrágja halványabb hamuszín
volt, selyeminge pedig csillogó ezüst. Egyáltalán nem volt snassz
az öltözéke, épp ellenkezőleg: mintha a füst minden árnyalatát
megidézte volna, hogy finom anyagok formájában izmos testére
öltse. És ehhez jött hozzá átható, rezeszöld szeme – nem csoda,
hogy Elena nem bírt betelni vele.
Klaus szintén érdeklődve méregette Vladot, de Elenával
ellentétben benne mintha lett volna egy kis gyanakvás is.
– Ismerős vagy nekem. Mit is mondtál, hogy hívnak?
– Nem mondtam – felelte Vlad fagyos, mégis kellemes hangon.
Elena megfeszült, Klaus pedig elfehéredett. Ian a szemét
forgatva közbelépett:
– Ne is törődjetek vele! Mindig ilyen, amíg le nem ápolja
valaki. De hogy a lényegre térjek: én tudom, hogy értetek a
mágiához, de a barátaim szeretnének egy kis bemutatót, mielőtt
megbeszéljük a továbbiakat.
A szemöldököm a plafonig szaladt. Ügyes varázslót kerestünk,
de erről nem volt szó!
Vlad bizonyára ugyanígy érzett. Félrelökte Iant, és annyit
motyogott:
– Elég ebből! – A szeme ragyogó zöldre változott, és először
Elenát meg Klaust, majd a teremben lévőket mérte végig. –
Eddig csak olcsó trükköket láttam, de ha valamelyik előkelőség
vagy éppen talpnyaló valóban ért a varázsláshoz, akkor munkát
ajánlok neki.
 Elena a dühtől azonnal kivörösödött.
– Hogy merészelsz sértegetni engem és a báromat?! Éppen az
arcátlanságotok az, amiért nem látjuk itt szívesen a fajtádat,
vámpír.
– Vámpír? – ismételte Klaus. A szeme hirtelen kikerekedett a
rémülettől, ahogy belé hasított a felismerés. – Tudom már, hol
láttalak! Te vagy Vl…
Ennyit tudott kimondani, mielőtt a feje lerobbant a nyakáról,
és a lángoló cafatok beterítették Elenát.
– Na, kezdődik – sóhajtott lemondóan Ian.
 8. fejezet

Elena sikoltva ugrott neki Vladnak, aki olyan erővel lökte félre,
hogy a csajnak jó eséllyel néhány csontja is eltört. A tömeg egy
emberként sóhajtott fel, majd mind ránk rontottak.
Egy pillanatra elcsodálkozva figyeltem őket. Ian azt mondta,
hogy idebent emberek vannak, és a szívverések alapján igazat
mondott. Volt ugyan némi varázsképességük, de egyik sem
birtokolt igazi hatalmat, szóval mégis mire számítottak? Hogy
elájulunk a kártyatrükkjeiktől?
Pont emiatt még a védőkesztyűt sem vettem le magamról,
amikor néhányan rám vetették magukat. A jobb kezemben
tomboló elektromosság azonnal megölné őket. Így elég volt
hagynom, hogy hozzám érjenek, és az áram megrázza őket.
Hamar fogyni is kezdtek, amikor Vlad elkezdte félredobálni
őket. Némelyik még a plafonnak is nekivágódott.
– Vigyázz rájuk, nem tudnak kárt tenni bennem! – mondtam,
és fintorogva figyeltem, amint egy srác a földre vágódik, és nem
mozdul.
Ian is erőszakmentesen igyekezett kezelni a helyzetet.
 – Sajnálatos félreértés történt! – kiabálta, miközben elhajolt
egy sor felé repülő borospalack elől. – Elena, meg tudjuk…
– Most ölte meg Klaust! – üvöltötte a nő, és integetett a
tömegnek, akik Vlad ellentámadását látva megtorpantak. – Mire
vártok? – folytatta. – Kapjátok el őket!
– Ostobák – motyogta Vlad. – De így tudhatjuk meg a
leggyorsabban, hogy van-e köztük igazi varázsló.
Ezt a gondolatot vitattam volna, de Klaus már elszúrta az
esélyünket, hogy békés mederben intézzük az ügyet. Ha viszont
hagyjuk, hogy kimondja Vlad nevét, azzal az erővel akár a
bőrömbe vágva is megüzenhettük volna Mircea fogvatartóinak,
hogy keressük őket. Ráadásul a Törvény Őrei is hamar
értesülnének a látogatásunkról, márpedig nélkülük is
vadásznak már ránk elegen.
– Csak ne bánts senkit nagyon! – kértem. – És váljunk szét,
úgy gyorsabban haladunk! – Amikor Vlad továbbra sem
mozdult előlem, határozott mozdulattal odébb toltam. – Ha
veszélyes varázslatra utaló jelet látok, azonnal szólok, jó?
– Ajánlom is! – morogta csillogó szemmel.
Olyan széles mosolyt villantottam, hogy a szemfogam is
kilátszott.
– Akkor hajrá!
Vlad be is indult, rögtön odébb rúgta azokat, akik éppen
nekünk rontottak. Utána nekem kellett résen lenni, mert a
bárpult felől egyenesen engem céloztak a repülő üvegek.
Villámgyors mozdulatokkal tértem ki, aminek
eredményeképpen a falnak csapódtak, és apró darabokra
törtek. Sokáig nem örülhettem, mert a következő támadóim a
korábban megcsodált bársonykanapék voltak. Az egyik fel is
lökött, de a többi meg azokat lökte fel, akik nekem akartak
jönni, szóval összességében többet segítettek, mint ártottak.
Addig vettem félvállról a harcot, mígnem a felém szálló
tárgyak hirtelen kések lettek. Nem győztem lehajolni vagy
félrelökni őket, és ami elvétette a célt, a levegőben megfordult,
és már indult is felém újra. Hiába az elképesztő sebességem,
kettő a hátamba fúródott. Kihúztam őket, de az iszonyatos
fájdalom nem enyhült, úgyhogy alaposabban szemügyre vettem
a pengét. Mintha egy másik fém vonta volna be. És a hátamban
nem enyhülő fájdalom csakis egyetlen dolgot jelenthetett.
– Ezüst! – kiáltottam, és a hátamat azonnal a falnak vetettem,
nehogy hátulról belém fúródjon még egy a halálos
fegyverekből. Így csak elölről voltam védtelen, de találtam egy
vastag kristály hamutartót, amit betuszkoltam a melltartómba.
Így legalább a szívemet védte valami. Vladnak viszont nem volt
védelme, és a kések mintha a semmiből záporoztak volna.
A szemem sarkából csillogásra lettem figyelmes. Öt-hat
méterrel a pult fölött egy csomóban gyűrűk, nyakláncok,
karkötők és egyéb ékszerek lebegtek. Épp, amikor
odafordultam, az egyik támadóm nyakáról lerepült a nyaklánc,
és csatlakozott a többi ékszerhez. Apró darabok törtek le róluk,
és rátapadtak a szintén a levegőben várakozó késekre.
Ha nem lettünk volna éppen életveszélyben, meg is dicsérem
a varázslót a leleményességéért. Szó szerint abból dolgozott,
amije volt. Csakhogy így merőben más fordulatot vett a harc. De
ki miatt?
Nem lehetett a támadóim egyike, mivel ők minden
figyelmüket a fizikai harcra fordították. Újult lendülettel löktem
őket félre, és tekintetemmel a termet fürkésztem.
Elena néhány lépésnyire hevert a földön, a lába ki volt
fordulva. De hiába a káosz, nem próbált kúszva menekülni,
ahogy a legtöbben tették volna. Helyette felemelte a kezét,
mintha fohászkodna, és a csatazajból is kihallottam, hogy
valami furcsa nyelven mormol.
Nem értettem, mit beszél, de azt láttam, mit csinál. Meg is
indultam felé, ám ekkor egy csapat ezüsttel bevont kés falat
vont kettőnk közé. Így nem érhettem el, ismertem viszont
valakit, aki igen.
– Elena a varázsló! – kiáltottam fel.
Ian azonnal válaszolt:
– Bármit tesztek, ne öljétek meg!
Vlad is rögtön odafordult; ügyet sem vetett a fickóra, aki
abban a pillanatban egy széket zúzott szét a hátán.
– Elég! – parancsolt rá Elenára, és figyelmeztetésül felemelte
lángoló kezét.
A nő mondott valamit az ismeretlen nyelven, és magasabbra
emelte a karját. Vlad ökölbe szorította a kezét, mire Elena egész
teste úgy robbant szét, mintha lenyelt volna egy halom bombát.
Felszisszentem a látványtól, de Vlad előre figyelmeztette, és
legtöbbször még ennyit sem szokott.
A támadóink elborzadva figyelték Elena lángoló, szétszóródó
maradványait. Egy pillanattal később mindenki hanyatt-homlok
menekült a lift felé. Először azt gondoltam, Vladtól ijedtek meg
ennyire, de aztán megmozdult a talpam alatt a föld. Az egész
terem süllyedni kezdett, mintha a helyiség is egy lift lenne,
aminek elvágták az összes tartókábelét.
– Mi történik? – kérdeztem sikoltva.
Ian ért oda hozzám először: megragadta a karomat, mit sem
törődve az elektromossággal, ami megrázta.
– Elena halála elindított egy varázslatot, ami egy háromszáz
méteres szakadékot nyit meg alattunk, szóval ha kedves az
életed, el kell tűnnünk innen!
Vlad akkor ért oda hozzánk, amikor hatalmas betondarabok
szakadtak le a mennyezetről. A falak recsegve csuklottak össze,
mintha az egész szobát egy óriási kéz szorította volna zuhanás
közben. Vlad az egyik kezével magához rántott, a másikból
pedig hatalmas lángnyelvek törtek elő. Iannek még éppen
sikerült a derekamba kapaszkodnia, amikor Vlad elindult
felfelé.
A tűz ereje elpusztította a ránk zúduló törmeléket, ami
egyébként maga alá temetett volna minket. Be kellett hunynom
a szememet, mert folyamatosan hullott ránk a por és a hamu,
ahogy Vlad utat robbantott magának a felszín felé.
Számolatlanul omlott ránk az újabb és újabb épületdarab. Az
egyik kő úgy eltalált, hogy egy pillanatra az eszméletemet is
elveszítettem, a tűz pedig annyira közel lángolt a testemhez,
hogy néhol a ruhámat is megperzselte.
A fájdalom aztán egyszer csak enyhült, és a robaj is
alábbhagyott. Néhány pislogás múlva láttam, hogy
kimenekültünk a föld alatti klubból. Sőt, már a háztömb fölött
repültünk. Vagyis afölött, ami a tömbből megmaradt, a
szakadék ugyanis nem csak a bárt nyelte el. A helyén most egy
focipálya méretű, több emelet mély gödör tátongott.
– Mondtam, hogy ne öld meg Elenát! – motyogta Ian. Úgy
szorított, hogy a véraláfutásnak ideje sem volt begyógyulni,
mert egyből újra kijött rajtam. – Nekem csak egy felejtős dugás
adatott meg, de te aztán alaposan rábasztál vele, Tepes!
 9. fejezet

Éppen elhalkult mögöttünk a rendőrségi szirénák hangja,

amikor Vlad lerakott minket néhány elhagyatott épületnél. Ott
aztán nekivágta Iant a legközelebbi falnak, egy kézzel
megragadta, és a torkánál fogva felemelte.
– Hazudtál! – vicsorgott. – Olyan helyre vittél, ahol tudtad jól,
hogy nem találunk megfelelő varázslót, majd nem
figyelmeztettél, hogy Elena halálától elnyel mindent a föld. Az
árulásodért itt helyben halállal kellene lakolnod!
– …emm… árulás… – hörögte Ian.
Mivel Vlad nem engedett a szorításából, megsimítottam a
karját.
– Legalább engedd, hogy megmagyarázza! – Azután Ianhez
fordultam: – Ajánlom, hogy meggyőző legyél!
Vlad hamarosan elengedte Ian torkát.
– Beszélj!
Ian a nyakát dörzsölte, ahol a véraláfutásos kéznyom vámpíri
gyorsasággal meggyógyult.
– Először is azért nem szóltam, mert nem volt más
választásom.
Lélekben már készültem rá, hogy Vlad darabokra robbantja
Iant, de csak annyit mondott:
– Ezek talán az utolsó szavaid, úgyhogy alaposan válogasd
meg őket!
– Hozzá vagy szokva, hogy ahová belépsz, ott te vagy a
legerősebb, de itt ez nem igaz – morogta Ian. – Csakhogy ezt én
hiába mondom, nekem nem hiszed el. Ezért hoztalak titeket
olyan helyre, ahol több a szemfényvesztő, mint az igazi mágus.
Tudtam, hogy ide is az „én vagyok a Karóba Húzó Vlad,
boruljatok térdre előttem” hozzáállással vonulsz be, és igazam
is lett. Ráadásul akkor sem hallgattál rám, amikor azt mondtam,
hogy ne öld meg Elenát, és hiába is szóltam volna előre. És nem
mellesleg – vont vállat –, ha egy középszerű varázsló csapdáját
nem tudjuk túlélni, akkor semmi keresnivalónk az igazi
mágusok között. De most, hogy sikerült túlélni, talán
megfogadod a tanácsomat, és nem teszel úgy továbbra is, mint
aki jobban ismeri ezt a világot.
Vlad csak bámult rá, Ian meg dacos rosszallással állta a
tekintetét. Egyfelől legszívesebben kitekertem volna Ian nyakát,
amiért képes volt veszélybe sodorni az életünket csak azért,
hogy bebizonyítsa az igazát. Másfelől viszont…
– Igaza van – nyugtattam Vladot. – Valószínűleg hiába szól
előre, nem hallgattál volna rá. Ami azt illeti, én sem. A fene sem
gondolta, hogy egy átlagos boszorkány képes a föld alá rántani
egy fél háztömböt. Mindkettőnk számára ismeretlen ez a terep,
szóval kénytelenek leszünk bízni Ianben.
 Vlad nem szólt. Egy idő után rámosolygott Ianre. Nem azzal
az elbűvölő „mindjárt meghalsz” mosolyával, hanem a fogát
villantva, mint amikor az egyik ragadozó elismeri a másikat.
– Igazad van – mondta. – Azt feltételeztem volna, hogy
gyávaságodban túlzásokba esel Elena képességeit illetően.
Elvégre pusztán azért vagy itt, mert Mencheres küldött.
Ugyanakkor mindez azt is jelenti, hogy Mencheres megbízott
benned. Gondolhattam volna, hogy az unalmas hímringyó
mögött több is rejlik.
Ian felháborodás helyett szinte flörtölve mosolygott.
– Ó, pontosan az a hímringyó vagyok, akinek gondolsz, de
értek azért máshoz is, csak azt igen keveseknek mutatom meg.
Ti most azon kevesek közé fogtok tartozni.
– Nos, akkor egyelőre tesszük, amit mondasz. Te pedig vezess
el minket oda, ahol a valódi varázslók gyűlnek össze! – felelte
Vlad kihívó nyájassággal. – Ott majd meglátjuk, hogy mennyire
lenyűgözők a te titkos képességeid.
 
 
Ha volt valami pozitív oldala a Szelenitben történt
katasztrófának, akkor az annyi, hogy egyedül mi kerültünk ki
onnan élve. Elena varázslata letarolta a föld alatti bárt, de mivel
a fölötte lévő háztömb nagyját is elnyelte, a fenti bárban lévő
pultos és körülötte mindenki más is áldozatul esett. Így aztán ha
valaki látta Iant a Szelenitben egy vámpírral, aki uralja a tüzet,
és egy másikkal, aki halálra sokkolja az embereket, az jó eséllyel
meghalt. Az Iannel való titkos összefogásunk tehát titokban
maradt.
És ha mégis kitudódna, mi történt, senki nem hinné el, hogy
másnap éjjel a georgiai Savannah-ban, a Kalóztanya
parkolójában ugyanazok álltak ott Iannel. Vladnak most rövid,
vörös haja volt, szögletes arca, görbe orra és világoskék szeme.
Szikár, izmos alkata is szélesebb, masszívabb lett, és legalább
két-három centit veszített a magasságából. Nekem is teljesen
máshogy mutatott az ábrázatom a vállig érő, szőke hajjal, a
barna szemmel, a csókos szájjal, ráadásul formásabb lett a
testem, mint Marilyn Monroe-nak.
Rögtön az elején megdicsértem Ian átváltoztató varázslatát,
de ő csak vállat vont, és annyival elintézett, hogy a „szépítő
bűbáj” középszerű mágia, és hajnalra egyébként is eltűnik a
hatása. És mivel a szépítő bűbájt gyakran alkalmazzák,
figyelmeztetett minket, hogy ennél többre lesz szükségünk, ha
álcázni akarjuk magunkat. Valami olyan kell, ami senkiben nem
kelt gyanút.
– Ha nem akarjátok, hogy a varázslók, akiket kerestek,
rájöjjenek, hogy betettétek a lábatokat a területükre, akkor
lepleznünk kell a kiléteteket, nem igaz? – kérdezte Ian előző
este.
– Nyilvánvalóan – türelmetlenkedett Vlad. – De ahogy Klaus is
bebizonyította, engem sokan ismernek. És ahogy a vámpírok
azonnal észreveszik a sminket és az álarcokat, feltételezem, a
varázslók is átlátnak az efféle trükkökön.
– Gond nélkül – bólogatott Ian.
Vlad szeme összeszűkült.
 – Kizárt, hogy ne menjek veletek, ha esetleg ilyesmit forgatsz
a fejedben.
– Álmomban sem gondolnék rá – vigyorgott Ian.
Gyanús volt nekem az a vigyor.
– Te már tudod, hogyan oldjuk meg, igaz? – kérdeztem.
– Először is szeretném hallani, hogy bármit hajlandó vagy
megtenni, ha cserébe találhatunk egy olyan hatalmas varázslót,
aki megtöri a feleségeden lévő átkot – szólt Ian, ügyet sem vetve
a kérdésemre.
– Igen – vágta rá Vlad.
– Attól függ – helyesbítettem.
Amikor Ian vigyora tovább szélesedett, biztos lettem benne,
hogy nem hiába gyanús ez az arckifejezés.
Szóval így jutottunk el oda, hogy a szerepemet készültem
eljátszani egy kiéhezett, boldog édes hármasban. Ian többször is
emlékeztetett minket, hogy senki nem hinné el, hogy az
elvetemült birtoklási vággyal megáldott Karóba Húzó Vlad
ilyesmibe belemenne. Elvégre képes volt lerobbantani egy srác
fejét pusztán azért, mert megfogta a seggemet. És biztos vagyok
benne, hogy ez a sztori az élőhalott körökben is elterjedt, mivel
több száz ember előtt csinálta.
Próbáltam az új testem előnyeire koncentrálni, nem pedig
arra, ami következett. Szóval ilyen érzés, ha van melled és
rendes feneked. Akkor először éreztem, milyen, ha minden
lépésnél mozognak rajtad a dolgok. Még egy kicsit riszáltam is
magamat, hogy fokozzam az érzést.
Vlad kiszúrta, mit csinálok, és széles száját oldalra húzva
vigyorgott.
– Megtanuljam ezt a varázslatot, hogy a saját örömünkre
később is felhasználhassuk?
Mielőtt válaszolhattam volna, Ian átvette a szót:
– Ha ez szerinted akkora dolog, akkor elárulom, ismerek egy
ipsét, akinek a felesége sárkánnyá is át tud változni. Baromira
irigylem. Nagyon megdugnék egy sárkányt.
A szám is tátva maradt.
– Te komolyan dugnál egy sárkánnyal?
– Napokig! – vágta rá azonnal. – Gondolj bele, mi lenne, ha
felkerülne a videóm az internetre. Legenda lennék.
Ezzel az emberrel valami nem oké. De ma éjjel legalább az
kiderül, hogy a varázslók világával tényleg olyan erős
kapcsolata van-e, mint azt ígérte.
– Maradjatok mindig a szerepetekben! – figyelmeztetett Ian,
ahogy a Kalóztanya bejáratához közeledtünk. Közénk lépett, és
mindkettőnknek átkarolta a derekát. – És Tepes, bármi lesz, ne
ölj meg senkit!
– Mondtam már, hogy nem fogok, nem igaz? – morgott Vlad.
Ideje volt magunkra ölteni a teljes álcát. Nagy levegőt véve
összeszedtem magamat. Cirkuszban léptem fel évekig, úgyhogy
nem volt újdonság a színészkedés. Ez most másmilyen szerep,
de megoldom.
Aztán amikor Ian keze Vlad csípőjére csúszott, Vlad haragja
olyan erővel lobbant fel, hogy elborított engem is. Az, hogy Vlad
utálja, ha hozzáérnek, enyhe kifejezés. Alig néhány lépést
tettünk meg a kocsitól, én máris megtorpantam.
 – Biztos, hogy menni fog? – kérdeztem Vlad szemébe nézve.
Mintha olvadt acél terült volna rá az érzéseimre, olyan
elszántsággal válaszolt:
– Igen.
Vlad haragja tucatnyi erdőtűz erejével pusztított a lelkemben,
mégsem lökte el magától Iant, és nem is gyújtotta fel a tűzzel,
amit szinte láttam a bőre alatt. Ehelyett olyan erővel csókolta
meg, hogy majdnem hanyatt döntötte.
– És én még azt hittem, hogy az emlékek legyőzik az
akaratodat!
Ian szemrebbenés nélkül képes volt Vlad gyerekkori
rabságára és a rajta elkövetett nemi erőszakra utalni, amire
döbbenetemben teljes erőből pofán vágtam. Ha nem lett volna
rajtam a vastag gumikesztyű, szerintem még a korbácsom is
előcsap, és leszedi a fejét. Ian tántorogva tett néhány lépést, a
parkolóban pedig néhányan elhűlve fordultak felénk.
Ian kihúzta magát, gyűlölettel teli pillantást vetett rám, majd
a bámészkodók felé intett.
– Szereti a durvaságot – magyarázta nekik. – Ezért kellünk
ketten, hogy kordában tartsuk ezt a kis nőstényördögöt.
Az egyik csaj erre boldogan kuncogott egyet, a többiek pedig
mentek tovább. Ian még intett egyet feléjük, azután hozzám
fordult.
– Úgy látszik, nem Tepes az egyetlen, aki nem képes uralkodni
magán – morogta halkan. – Tündérkém, veled is megígértessem,
hogy nem ölsz meg senkit?
Minden izmom megfeszült, noha azért éreztem, hogy
túllőttem a célon. Vlad meg tudja védeni magát, ha akarja.
Legalább az álcánk megmaradt – annyi változással, hogy a
gruppenszexelő mellé most már szadistának is néztek.
– Sajnálom – motyogtam.
– Ne sajnáld! – mondta Vlad.
Az ujjai végigszántottak a karomon, és a védőfalat leengedte
éppen annyi időre, hogy érezzem az elégedettségét és az
enyhülő haragját. Tetszett neki, hogy túlreagáltam az őt érintő
helyzetet, még akkor is, ha semmi szükség nem volt rá. Azután
gyilkos tekintettel fordult Ianhez.
– Ezt a témát soha többé ne merészeld felhozni! – mondta a
bőréből áradó füstszag ellenére végtelenül kedvesen.
Ian arcáról eltűnt a mosoly, és olyan kifejezést öltött, amilyet
még sosem. Máson az őszinteség jeleinek venném.
– Nem a magam szórakoztatására léptem a tyúkszemedre. Az
ilyesmit a férfiak mind máshogy kezelik. Van, akinél a sebek
begyógyulnak, és normális életet él. Egyesek viszolyognak az
érintéstől, míg mások – vállat vont – hozzáérnek, akihez csak
lehet, mert így bizonyítják önmaguknak, hogy ez már a saját
döntésük. Mivel ismerem a múltadat, és tudom, mennyire
gyűlölöd, ha hozzád érnek, muszáj volt megtudnom, hogy
mindez jelenthet-e akadályt a mai tervünkben.
Ian továbbra is állta Vlad tekintetét, és a levegőben lévő
feszültség lassan enyhült. A harag kimondatlan elismerésnek
adott helyet, én pedig a tekintetemet is elkaptam, mert hirtelen
úgy éreztem, mintha bizalmas beszélgetés fültanúja lennék. El
akartam mondani Iannek, mennyire sajnálom, ami vele történt,
mert az elmondottak alapján úgy éreztem, ő is hasonló cipőben
jár, mint Vlad. De ha igazam van, bizonyára nem kér a
szánakozásomból. Ha kicsit is olyan, mint Vlad, akkor megveti a
szánalmat, mert a rajta elkövetett erőszak fájdalmát már acéllá
alakította, és éppen ez teszi elpusztíthatatlanná.
Ian arcára aztán varázsütésre visszatért a gúnyos vigyor.
– De mivel megmutattad, hogy igazán meggyőző színész vagy,
amivel igencsak megleptél, és most egész este az a forró nyelved
jár majd az eszemben, mehetünk megkeresni a varázslókat.
– Irány a Kalóztanya étterem! – tettem hozzá. Közben
nevetséges féltékenység kerített hatalmába, és legszívesebben
Ian képébe vágtam volna, hogy Vlad nyelve minden más forró
testrészével együtt az enyém.
– Nem a Kalóztanyába megyünk, tündérkém – vigyorgott Ian,
mint aki megérezte a féltékenységemet. – Mellette van a mi
helyünk.
Követtem a tekintetét, de nem volt ott semmi, csak füves
puszta a parkoló és az út között. Lehet, hogy a mező szélén lévő
kis kunyhókra gondol?
– Melyik az? – kérdeztem.
Ian valami csillámló port húzott elő a zsebéből, és az arcomba
fújta. A csillámfelleg belement az orromba és a számba is, és
mindenemet égette.
Vlad dühösen megragadta Iant.
– Mi volt az? – kérdezte.
– Ez mi a fene volt? – prüszköltem ugyanabban a pillanatban.
– Csak próbálok úriember lenni – mondta Ian, és rám
kacsintott. – Hölgyeké az elsőbbség. Vagy nem így van?
– Elsőbbség? Miben? – kezdtem faggatni, de aztán
elhallgattam. – Ó! – sóhajtottam.
 10. fejezet

A füves mező kellős közepén lassan alakot öltött egy épület, ami
az előbb még nem volt ott. Legalább hétszintes volt, kívülről
csillogó fekete, mintha a legjobb minőségű obszidiánnal
borították volna be. A teteje csúcsos, mint egy obeliszknek, a
végéből pedig végtelen szökőkút zúdította le a vizet a köddel
övezett földszint felé. A sűrű, fehéres ködön keresztül
szabálytalan formájú tejüveg ajtókat pillantottam meg, és
mintha állt volna egy merlines köpenybe öltözött londiner a
bejáratnál.
– Mit nézel annyira? – türelmetlenkedett Vlad.
– Azt – feleltem, és a titokzatos épületre mutattam.
Egyenesen arra pillantott, és éreztem az idegességét.
– Az üres telek melletti viskókat? Mi van velük?
– Ő még nem látja? – kérdeztem Iant. – Vagy az az épület nem
is létezik, és csak képzelem, mert az arcomba szórtál valami
varázsdrogot?
– Az előbbi – nevetett Ian. – De a másik is létezik, és érdemes
kipróbálni.
 – Adj neki is, hogy lássa! – sürgettem Iant, mert éreztem
magamban, ahogy Vlad feszültsége egyre fokozódik.
Ian kitartotta a kezét. Még volt néhány csillogó porszem a
tenyerén. Bólintottam Vladnak, aki hagyta, hogy neki is az
arcába fújják a varázshomokot.
– Hihetetlen – szólalt meg Vlad néhány pillanat múlva,
amikor már ő is a ködbe burkolózott fekete épületet figyelte. –
Nem is éreztem, hogy itt van.
Ian mordult egyet.
– Hát, barátom, ezért hívják varázslatnak.
És én még azt hittem, hogy van közöm a varázslathoz, elvégre
kétszer öltek meg vele, és most is épp a nyakamon ül egy
megtörhetetlen bűbáj. Mégis, ahogy végignéztem azon a
bámulatos, magas építményen, elképedtem, hogy valami ekkora
itt lehet az út közepén, és közben úgy el van rejtve, hogy senki –
még egy olyan sokat látott és hatalmas vámpír, mint Vlad – sem
tud róla.
Persze felmerült a nyilvánvaló kérdés:
– Mi oldja meg, hogy az emberek ne menjenek neki
véletlenül?
– Ugyanaz a varázslat, ami miatt a legtöbben nem is látják –
válaszolta Ian. – Meggyőzi őket, hogy maradjanak távol. Ha nem
fújom azt a port az arcodba, akkor hiába indulnál el az épület
felé, mindig megállnál, mielőtt olyan közel kerülsz, hogy
hozzáérj.
Merő lehetetlenségnek tűnt, amit Ian mond, de épp most
kellett átfogalmaznom magamban, hogy mi számít
lehetetlennek.
– Mi van abban a porban, amit adtál?
Ian vállat vont.
– A teljesítményfokozó drogok mágikus változata. Olyan
képességekkel ruház fel, amik nincsenek meg benned, és
elhiteti az épületet körülvevő varázslattal, hogy legalább
közepesen béna varázsló vagy.
– Te tudtad, hogy van ilyen? – kérdeztem Vladtól.
A fejét ingatta.
– Hallottam már efféle történeteket, de badarságnak
tartottam őket.
Ian lenézően fújtatott.
– A tagadás az egyik fő oka, hogy a fajunk távol marad a
mágiától.
– Van másik fő oka is? – kérdeztem, miközben még mindig azt
próbáltam felfogni, amivel az elmúlt öt percben szembesültem.
– A félelem – felelte Ian, mintha mi sem lenne nyilvánvalóbb.
– Ugyanezen okból képtelenek elfogadni az emberek, hogy a
vámpírok, gúlok, szellemek és démonok léteznek, noha sokszor
igen gyatrán rejtik el a nyomaikat. Az ember nagyobb
biztonságban érzi magát, ha úgy tesz, mintha ő lenne a
tápláléklánc csúcsán. És ha a vámpírok azzal áltatják magukat,
hogy a varázslat nem más, mint puszta füst, tükrök meg néhány
apróbb bűbáj, akkor mondhatják, hogy nincs náluk senki
hatalmasabb, még ha ez nem is igaz.
Éreztem Vladon, hogy nehezen emészti meg a magyarázatot.
– Nem mindenki gondolta így – szólalt meg egy idő után. –
Különben nem tiltották volna be a mágiát évezredekkel ezelőtt.
Ian megint csak vállat vont.
– Így irányították a népet. A vámpírokat nem keríthetik
hatalmukba hatalmas varázslók, mágusok vagy boszorkányok,
ha a mágia tiltott, és minden varázshasználaton ért vámpírt
kivégeznek.
Barbár megoldásnak hangzott, de nem ez lenne az első eset,
hogy a társadalom törvénytelennek nyilvánít olyasmit, amitől
tart.
– És miért csak a vámpírokat pécézték ki? – kérdeztem. – Ha a
Törvény Őreit annyira zavarja a mágia, akkor miért nem
avatkoznak közbe, ha emberek használják?
– Megtették – felelte Ian összevont szemöldökkel. – Csak
másokat bíztak meg a munkával.
Vlad felmordult.
– A boszorkányüldözések. Tehát a mi népünk manipulálta az
egyházat és a fanatikusokat?
– A túlélők legalábbis ezt mondják – válaszolt könnyed
hangon Ian. – És nem is rajonganak a vámpírokért.
Megint a ködbe burkolózott, csillogó, fekete épületre
pillantottam. A brutális múltunkat hallgatva nem is csak azon
kell aggódnunk, hogy a Törvény Őrei vagy a Mirceát fogva tartó
varázslók tudomást szereznek róla, hogy betettük a lábunkat a
varázslói alvilágba; arra is vigyáznunk kell, hogy itt súlyos
előítélettel viseltetnek azok iránt, akiknek nem dobog a szivük.
Nem csoda, hogy Elena azt mondta, általában nem tűrik meg „a
fajtánkat” a bárjában. A boszorkányok szemében a vámpír
olyasmi lehet, mint az aztékoknak volt Cortés.
– Meggondoltátok magatokat? – kérdezte Ian ugyanazzal a
könnyed hangvétellel.
– Én nem – mondta rögtön Vlad. A hangja aztán ellágyult. –
Leila, neked viszont talán jobb lenne maradni…
– Ezt most komolyan mondod? – szakítottam félbe. – Ki van
zárva, Vlad! Te is tudod, hogy mindig akkor van a baj, ha
egyedül próbáljuk megoldani. – Odaléptem hozzá, és
átkaroltam. – Jóban-rosszban, mi ketten együtt. Úgy, ahogy
megfogadtuk.
A hátamat simogatva magához húzott. Másnak érződött a
keze, mivel Ian átváltoztatta, de a belőle áradó melegség
összetéveszthetetlen volt. Ahogy a pillantása is. Akármilyen
színű szemmel néz rám, ezt a végtelen eltökéltséget és
hajthatatlan szerelmet mindig felismerem.
– Erről jut eszembe – motyogta Ian, tönkretéve a pillanatot. –
Megeshet, hogy véletlenül az igazi nevén szólítjátok a másikat.
Szerencsére erre is van egy varázslatom.
A rejtélyes szállodára pillantottam. Alig húsz méterre
lehettünk, és a Kalóztanyából is ki-be járkáltak az emberek.
– Itt akarod csinálni?
Ian a szálloda felé intett.
– Nem látnak minket, amíg át nem lépjük a védővonalat, aki
meg a vonal innenső oldalán van, úgysem tudja, mit lát. Amúgy
sem tart sokáig. Nyújtsátok ki a nyelveteket!
Kinyújtottam, bár elég hülyén éreztem magamat, mert egy
pár éppen akkor ment a kocsijához, és nagyon néztek minket.
Ian megérintette a nyelvemet, mormolt valamit, aztán bólintott.
– Most próbáld meg kimondani Vlad nevét.
– Angel – szólaltam meg. Összevontam a szemöldökömet, és
újból megpróbáltam. – Angel. Angel. ANGEL!
Baromság. Gondolatban azt mondtam, hogy Vlad, de a szám
nem engedelmeskedett.
Ian elégedetten bólogatott.
– Amíg fel nem oldom a varázslatot, mindig ezt fogod
mondani, amikor a Vladot akarnád.
Vlad gúnyos tekintettel nézett rá.
– Angel? Mint angyal? Ez valami becenév? Ki gondolta volna,
hogy ilyen érzelgős vagy?
Ian mosolya egyre szélesedett.
– Angel egy tévésorozatban volt vámpír. Végtelen
szorongásánál csak a szerelme iránti elkötelezettsége volt
nagyobb. – Vlad arca egyre csak komorodott, mire Ian
hozzátette: – Ha ettől jobban érzed magadat, volt neki egy
gonosz és erőszakos oldala is.
Vlad kezéből lángok törtek elő, és attól féltem, menten
megmutatja, milyen az ő gonosz és erőszakos oldala. Még jó,
hogy a varázslattól nem a Drakula nevet ismételgettem. Ian azt
nem élte volna túl.
Vlad aztán eloltotta a tüzet, és feltűnően feszes szájjal Ianre
mosolygott.
– Nem kell megszegnem az ígéretemet ahhoz, hogy
visszavágjak.
– Ez igaz, de mi értelme az életnek, ha unalmasan éljük? –
felelte Ian, és a szemöldökét emelgette, mintha csak arra várna,
hogy Vlad tegyen valamit.
A szememet forgattam. Ez a fickó vagy mindenáron meg akar
halni, vagy ő a világ legvakmerőbb embere. Vlad vissza fog
vágni, ez egészen biztos, és ezt Ian is tudja. Akkor miért
provokálja mégis?
– Essünk túl az enyémen is! – mondta Vlad. – És ha a „Buffy”
név elhagyja a számat, az lesz az utolsó, amit hallasz.
Ian csalódottan sóhajtott, de aztán megérintette Vlad nyelvét,
és megint mormolt valami furcsa nyelven. Amikor Vlad aztán a
nevemen akart szólítani, helyette a „Mia” jött neki.
– Mehetünk? – kérdezte Ian, és a karját nyújtotta nekünk.
Belekaroltam, és egy szúrós pillantást követően Vlad is. Ahogy
a köd borította épülethez indultunk, kedvem lett volna azt
kiáltani: „Elmegyünk a Nagy Varázslóhoz!” Csakhogy itt nem
volt sárga köves út, és az itteni varázsló nem egy gép mögé bújt
csaló lesz. Az itteni varázslók nagyon is valóságosak.
– Csiribí, csiribá, bumm! – dalolászott Ian, amint a köd felé
ballagtunk.
Éreztem az energia lüktetését, amikor átléptük a normális és
a varázsvilágot elválasztó határt. Hátrafordultam, és már nem
látszott sem a parkoló, sem az étterem, de az autópálya sem.
Mögöttünk nem volt más, csak a köd, előttünk pedig a fényes,
fekete épület.
Közelebb érve láttam, hogy a vízesésben néha színek
villannak. Mintha valaki időnként nagy adag ételfestéket
locsolna a zubogó vízbe. Felnéztem a tetőre, de nem tudtam
megmondani, hol indul a szökőkút. Összevontam a
szemöldökömet. Vagy a csillagok tűntek el, vagy olyan magasra
emelkedett a köd, hogy eltakarta az eget.
Az előttünk lévő köd viszont szétnyílt, megmutatva ezzel a
bejáratot. Akkor döbbentem rá, hogy rosszul láttam a
mágusköpenyes londinert. Nem volt londiner, csak egy csomó
csontváz egymás mellé pakolva, amiknek a foszló ruhája
lobogott a szélben.
Nem ez volt az egyetlen, amit rosszul láttam. A szabálytalan
alakú „ajtók” nem is ajtók voltak, hanem egy csomó kristályos
fog, és ahogy az épülethez értünk, szétnyíltak, és megmutatták
az obszidiánnal bélelt, nyitott szájat.
– Abba kéne bemennünk? – hüledeztem.
Ian vigyorogva ránk nézett.
– Ugye örvendsz, hogy a küszöbüket jókedvünkből lépjük át?
 11. fejezet

Alig fogtam fel, hogy Ian Bram Stoker leghíresebb regényére

utalt. Csak bámultam az épület alján tátongó hatalmas szájat.
Menj csak, lépj be a pokol szájába! – gúnyolódott a belső
hangom többhétnyi hallgatást megtörve. Mi baj lehet belőle?
Ez egyszer egyet kellett értenem a gyűlölt belső hangommal.
Az egy dolog, hogy szembenézek a varázslókkal, de teljesen más
tészta, hogy mindezt egy olyan épületben teszem, ami szó
szerint felfal. Azon kaptam magamat, hogy ellenállok, amikor
Ian megpróbált betessékelni a hátborzongató bejáraton.
Vlad vagy érezte bennem az ellenállást, vagy látta az arcomat,
mert ő is megállt.
– Mia, miből van ez az épület? – kérdezte az aggodalom
legapróbb jele nélkül.
– Fogakból – vágtam rá.
Na jó, nem az egész épület, de a bejárata igen, és azok a fogak
legalább kétszer akkorák voltak, mint én!
– Üvegből – helyesbített még nagyobb nyugalommal. – Mit
tudok tenni az üveggel, Mia?
 Fura volt, hogy más néven szólít – egy pillanatig el is tartott,
mire felfogtam, mit akar mondani. Igaza van, képes pocsolyává
olvasztani az üveget. Ha más nem, lyukat éget a közepébe.
Mondjuk, mindkét esetben felfedi a kilétét, de attól még igaza
van. Ijesztő a fogakkal szegélyezett bejárat, de Vlad megoldja.
Nem mintha én nem oldanám meg attól függetlenül, hogy
most elfogott valami gyermeki félelem az ijesztő száj láttán.
Végre elnyomtam magamban a félelmet, és hideg fejjel is
végigmértem a fényes, fekete belső részt. Mi történik az üveggel,
ha több ezer volt elektromosság vágódik bele? – kérdeztem
magamtól. Összetörik.
– Gyerünk! – jelentettem ki immár határozott hangon.
Ian, Vlad és én beléptünk a tátongó szájba. Még akkor sem
rezzentem össze, amikor becsukódott mögöttünk. Az alagút –
vagy inkább torok? – egy pillanatig olyan sötétségbe
burkolózott, amilyet azóta nem láttam, hogy vámpír lettem.
Vlad érzéseit elrejtette az az áthatolhatatlan pajzs, ami az
auráját is palástolta, de azért átnyúlt Ian mögött, és
megsimította a kezemet. A szédítő feketeséget az alagút végén
világító gömbök törték meg, amik egyre csak hívogattak
magukhoz.
Átléptünk egy újabb láthatatlan határvonalat, és hamarosan
elértünk a folyosó végéig. A varázslat, amin átkeltünk, éles
pattogással pulzált minden idegszálamon, majd enyhült, és csak
halvány bizsergés maradt belőle. Az elektromosság jutott róla
eszembe; elfogott a vágy, hogy keressek egy konnektort, és
kihúzzak belőle minden áramot. Azzal aztán maximumra
tölteném a bennem lévő energiát, és az ilyesmi jól jöhet, ha
kifelé utunkat állják, de nem a legjobb módja az álcám
megőrzésének, ha az egész épületet sötétségbe borítom.
Az alagút végén jobbra fordultunk, és beléptünk egy… nem is
tudom, mibe. A szoba nem fejezi ki, amit láttam. A Csodaország
jobb, de még mindig kevés.
A helyiség szélén a padlóból akkora erővel tört fel a víz, hogy
a falakat és a mennyezetet is beterítette. Olyan érzés volt,
mintha a tenger gyomrában lépdelnék. A sugár ereje miatt nem
lettünk vizesek, fentről ugyanis csak vékony pára ereszkedett le.
A plafon közepén egy nagy lyuk elnyelte a gejzírszerű
áramlatot.
Ha a vízeséses fal nem lett volna elég bámulatos, az emberek
a fényűző terem medencéiben üldögéltek. Aki nem akart vizes
lenni, az választhatta a virágzó fákból font székeket vagy
kanapékat. Épp egy hosszú, ívelt bárpultot figyeltem, amikor a
pillangós dekor egyszer csak felröppent. A pillangók élénk színű
szirmok módjára táncoltak pár kört a levegőben, aztán
visszatelepedtek a pultra, hogy élő tapétaként beborítsák.
– A szállodának ez a része Atlantisz – magyarázta Ian. –
Nekem túl bogaras, de az újak szeretik.
A figyelmemet egy medence ragadta meg, ami jó tíz méterrel
a fejünk fölött lebegett. Az alja átlátszó üvegből volt, így láttam
a benne úszó fura alakokat is.
– Azok igazi sellők? – kérdeztem, mintha mi sem lenne
természetesebb.
Ian fújtatott egyet.
 – Dehogy! Az csak szépítő bűbáj. De legalább már érted,
honnan jönnek a mesék a hableányról.
– Intézzük el, amiért jöttünk! – szólalt meg Vlad. Nyers
hangvételével emlékeztette Iant, hogy nem nézelődni van itt.
Ian felsóhajtott.
– Mindig csak a munka. Nem tudom, tündérkém, te hogy
bírod ezt. Úgy sejtem, az a tüzes nyelv sokat segít. Na, már
megint úgy néz, mint aki ki akar nyírni. Hányszor mondjam el,
hogy ma senkit ne ölj meg? Ez valami fétised, nem igaz? Telt
már el napod gyilkolászás nélkül?
– Telt már el úgy bárkinek egy napja melletted, hogy ne akart
volna ölni? – motyogtam.
Ian csettintett egyet a nyelvével.
– Mire itt végzünk, ígérem, imádni fogsz. Na, szerezzünk egy
italt, aztán nézzünk szét, mielőtt a drága férjed itt helyben
felgyullad!
Odamentünk a pillangós pulthoz, és amikor leültünk,
próbáltam nem arra figyelni, hogy több tucat szárny
csiklandozza a lábamat. Ian kért nekünk italt egy pultoslánytól,
akit csak a csillámos testfesték és a taktikusan eligazgatott,
csípőig érő szőke haja takart. A csaj lerakta elénk az üres
poharakat, és már meg sem lepődtem, amikor csak úgy
maguktól megteltek.
Ian fogta a poharakat, és elvitte őket az egyik fából kialakított
pihenősarokba. Boldogan követtem, mert biztos voltam benne,
hogy előbb-utóbb az egyik pillangó berepült volna a ruhámba.
– Egészségünkre! – szólt Ian, amikor kiosztotta a poharakat.
 Vlad gyanakvón méregette. Én is csak óvatosan vettem el a
nekem szánt italt. Ian legyintett egyet, és a mozdulattól
kilöttyent egy kicsi a sajátjából.
– Ez csak ártalmatlan pia, de megértem az óvatosságotokat.
Az ilyen helyeken az Orgazmus, az Amnézia vagy a Sex on the
Beach koktélok pontosan azt csinálják, amit a nevük sugall.
– Jó tudni – motyogtam.
Kortyoltam egy kicsit. Igazán meglepődtem azon a sok ízen,
ami elborította a számat. Az aranyszínű folyadék olyan volt,
mintha mézes napsugarat innék tavaszi esővel keverve.
– Ez micsoda? – kérdeztem, miután egyben lehúztam az
egészet.
Ian elismerően nézett rám.
– Az a neve, hogy tündérfőzet. Az íze ellenére nagyon ütős,
szóval ha ilyen tempóban megiszol még néhányat, akkor hiába
vagy vámpír, nemsokára olyan részeg leszel, hogy tényleg
tündéreket látsz.
Ian azután felemelte a poharát.
– Ashael, én vagyok az, Ian. Beszélni szeretnék veled –
mondta, majd egyetlen korttyal kivégezte az italát.
Vlad nem ivott, csak letette a poharát.
– Ez most vagy egy roppant különös pohárköszöntő volt, vagy
valami más történt.
– Valami más – helyeselt Ian, és elvette Vlad poharát. – Ashael,
kérlek, siess! – mondta, mielőtt azt az italt is ledöntötte.
– Ki ez az Ashael? – érdeklődött Vlad megtévesztően kedves
hangon.
 Ian intett a pultosnak.
– Még egy kört! – kiáltotta.
A poharaink pillanatokon belül megteltek. Ian megfogott
egyet, és mielőtt kiitta volna, felkiáltott:
– Ashael!
– Próbálod megidézni – állapítottam meg. – Nem tudtam, hogy
egy konkrét valakit keresünk.
– És erről miért is nem tudtunk eddig? – kérdezte Vlad. A
hanghordozásából nyilvánvaló volt, hogy nincs ínyére az
eltitkolt részlet.
Ian csodálkozva pislogott.
– Nem mondtam?
Amikor mindketten dühödten pillantottunk rá, abbahagyta a
szórakozást.
– Jó, jó! Unalmas lett volna elmesélni, hogy ismerek egy
pasast, aki ismer egy csomó varázshasználó pasast, csak éppen
Ashaelt senki nem találja meg, aki keresi. Az a fickó úgy
elbűvölte magát, hogy lehetetlen ráakadni.
– Most valaki olyat keresünk, aki elvarázsolta magát, hogy ne
lehessen megtalálni? – hitetlenkedtem.
– Igen is, meg nem is – felelte Ian. – Ashaelt nem lehet
megtalálni úgy, hogy keresed, de ha elmész valamelyik
mágiával védett helyre, ahová ő is jár, és néhány
pohárköszöntőben kimondod a nevét, akkor meghall, és aztán
majd ő megtalál téged.
 12. fejezet

Vlad úgy nézett Ianre, mint aki gondolatban rétegről rétegre

fejti le éppen a bőrét.
– Ez az illető fog megtalálni minket?
Ian bólintott.
– Ha érdekeljük.
– És ha nem? – kérdezte Vlad. Lágy hangjában ott volt az a
veszélyes él, amit az érzelmi pajzsának feszülni is éreztem.
– Akkor balra húz, és kvartett helyett trió maradunk –
válaszolta Ian, mintha mi sem lenne magától értetődőbb.
Vlad hátradőlt a székben, ami a vaskosabb teste alatt
nyikordult egyet.
– Akkor nem is volt szükség rá, hogy Miával mi is jöjjünk. – A
szavai olyanok voltak, mint a legdrágább borba kevert méreg. –
Te mégis ragaszkodtál hozzá. Miért?
Ian úgy merevedett meg, mint akit megbántottak, de kezdtem
rájönni, hogy nagyon kevés dologgal lehet megbántani.
– Nem akartok itt lenni, amikor Ashael megjön?
– Ha eljön, megmondhattad volna neki, hogy találkozzunk
máshol – mondta Vlad. – Nem, nem ezért hoztál minket. És
mivel ilyen végtelenül önző vagy, bizonyára érdekedben állt.
– Mi védjük a seggét.
A megállapítás kibukott belőlem, még mielőtt lett volna időm
átgondolni, de ahogy Ian szeme egy pillanatra kitágult, biztos
voltam benne, hogy fején találtam a szöget. Nevettem egyet.
– Vannak ellenségeid ebben a világban. Ezért kellett
Mencheresnek érzelmi zsarolással rávennie, hogy segíts. Mivel
nem jókedvedből vagy itt, legalább hoztál magaddal erősítést.
Ian egyetértőn hallgatott.
– Úgy fest, neked is legalább annyira szükséged van ránk,
mint nekünk rád – állapította meg Vlad komor elégedettséggel.
Ian szája megfeszült, és nemtörődöm stílusa eltűnt.
– Úgy gondolom, jelenleg a legkevesebb, amit tehettek, hogy
vigyáztok rám.
– Meg is kérhettél volna rá – jegyeztem meg.
Ian olyan döbbenettel nézett rám, mint akibe villám csapott.
– Bízzak meg bennetek? – kérdezte, mintha legalábbis azt
javasoltam volna, hogy gyújtsa fel magát, aztán ugorjon egy
olajjal teli gödörbe. – Mégis miért?
– Ne most! – szólt rá Vlad, és körülnézett. – Túl sokan vannak
itt, még akkor is, ha a legtöbbjük ember.
Ugyan emberek, de a levegőben szinte tapintható volt a
mágia. Még ha vak lettem volna, akkor is érzem, hogy valami
különleges vesz körül. Így, hogy láttam is, valahányszor
körbenéztem, mindig elámultam. De nem nézelődni jöttünk,
hiába kerültünk olyan helyre, ahová turisták milliói szíves
örömest befizetnének.
– Meddig kell várnunk, mire kiderül, hogy Ashael
szándékozik-e reagálni a hívásodra? – kérdeztem halkan.
Ian hátradőlt a kanapén.
– Néhány óra. Ha nem jön, akkor holnap is megpróbáljuk. De
mielőtt elmegyünk, tiszteletünket tesszük a szint tervezőjénél.
Nem érdemes ugyanis semmibe venni egy hidramágust, hacsak
nem szeretnél öt napon keresztül újra és újra megfulladni.
Higgyétek el, a saját bőrömön tanultam meg.
– Tehát képes vagy a tanulásra – morogta Vlad.
Én az új infót hallva újra körbenéztem.
– Hidramágus. Ő irányítja a vizet, igaz?
Ian villámló tekintetet lövellt Vlad felé, mielőtt válaszolt
volna:
– Igen, ez a szálloda az elemi mágia tematikájára épül. Ez a
szint a vízé. Egy másik emeletet egy földmágus rendezett be,
egyet egy légboszorkány, egyet meg egy tűzvarázsló ural.
– Van tűz is? – csillant meg az érdeklődés Vlad szemében.
Ian sokatmondó tekintettel nézett vissza rá.
– Más körülmények között semmire sem vágynék jobban,
mint hogy titeket összeeresszelek, de megígértem, hogy nem
veszélyeztetlek benneteket önmagam szórakoztatására.
– Az kicsoda? – kérdezte Vlad, és egy elegáns öltözetű, szőke
férfi felé biccentett, aki úgy bámulta Ian tarkóját, mintha a
tekintetével lyukat égethetne bele.
Ian megfordult, és felszisszent.
– Na, ez rossz hír…
 Nem fejezte be a mondatot, mert úgy repült el hátrafelé,
mintha egy kötéllel rántották volna meg. Mielőtt Vlad vagy én
bármit tehettünk volna, minket is elsodort ugyanaz a
megállíthatatlan erő. Egy pillanat múlva mindhárman a
mennyezeten lévő hatalmas lyuk felé repültünk. A láthatatlan
varázslat okozta lökés és a mennyezeti örvény szívóereje
egyszerre rántott minket abba az irányba.
Ilyen érzés lehet, ha lehúzzák az embert a vécén. Így tudom
leírni, milyen volt átszáguldani azon a nagy, falban lévő csövön.
A víz felment az orromba, és mintha fuldokoltam volna, pedig
már nem is kell levegőt vennem. A gyomromban éreztem,
micsoda sebességgel robogunk felfelé, a víznyomás pedig
akkora volt körülöttünk, hogy a kesztyűmet sem tudtam
levenni, pedig a korbácsommal legalább kilyukaszthattam
volna a csövet, hogy megmeneküljünk. Vladnak sem sikerült
előhívnia a tüzet a víz alatt.
Amikor a nyomás hirtelen megszűnt, és a fájdalmas
vízlökések helyett hideg levegőt éreztem magam körül,
megkönnyebbültem… amíg meg nem láttam, hogy alattam
mindent köd borít. A cső kilőtt minket az égbe, messze a hotel
fölé, és nem volt mibe kapaszkodni.
Rajzfilmbe illően kapálóztam, hátha ezzel sikerül lassítani a
zuhanást, de aztán hamarosan egy nagy, forró test szorított
magához. Amíg Vlad épségben letett minket a földre, volt időm
kigondolni, hogy az a végtelen vízesés a tetőről bizonyára az
épület alján lévő csatornákba folyik, ahol a vizet csövek
szállítják az atlantiszi szintre. Onnan aztán valami
visszaszivattyúzza a tetőre, és így lesz belőle végtelen körforgás.
Elidőztem volna azon, hogy milyen okosan megtervezett
szökőkút is ez, csak éppen még mindig köhögtem. Fájt a tüdőm
a sok liter víztől. Vlad megveregette a hátamat, hogy a
maradékot is kiköhögjem, aztán elsimította az ázott tincseket az
arcomból.
– Most már jól vagy?
– Igen – válaszoltam, és próbáltam mosolyt erőltetni az
arcomra. – Ezek szerint ilyen, amikor a varázslók valakit
kidobnak.
– Nem valami kedves módszer – köhögte Ian. Pár lépésnyire
volt tőlünk. Lassan feltápászkodott, passzos bőrnadrágja
nyikorgott a víztől. – De rosszabbra számítottam.
Alig mondta ki az utolsó mondatot, már megint zuhantunk.
Nem tudom, a szilárd talaj hogyan képes egy pillanat alatt
köddé válni a lábad alatt, de ez történt. Majdnem ötvenméteres
esés következett. Vlad a levegőben elkapott, és próbált átrepülni
a mindent beborító ködön, de a fehér füst valahogy olyan
kemény és áthatolhatatlan volt, hogy egyszerűen lepattantunk
róla.
– Valami ilyesmire – jegyezte meg komoran Ian, miután ő is
megpróbált átrepülni a ködön.
A föld megmozdult alattunk, és mintha fényes fagyökerek
kúsztak volna elő belőle. Amikor az egyik a bokámra tekeredett,
az éles, égető érzésből azonnal tudtam, hogy ez nem fa, de nem
is élő. Hanem fém.
Méghozzá ezüst.
 – Ezüstgyökerekkel benőtt, áthatolhatatlan halálgödör? – Ian
szinte elismeréssel szólt. – Blackstone, te aztán kitettél
magadért!
– Örülök, hogy nem okoztam csalódást – szólt egy nyájas hang
a fejünk fölött.
Felnéztem, és a sűrű ködön keresztül valahogy mégis
megláttam az elegáns, szőke fickót, aki ott volt az atlantiszi
teremben. A verem tetejénél térdelt, és elégedett félmosollyal
szemlélte az eseményeket. Éreztem a lüktetést a szívében:
ember volt, de közben több annál. Varázsló. És a látottak
alapján nem is gyenge.
Vlad felkapott, nehogy a többi ezüstgyökér elérhessen, majd a
leggonoszabb tekintetével fordult a varázsló felé.
– Eressz el minket most azonnal!
Blackstone elégedetten prüszkölt.
– Vámpír, a magamfajtákon nem fognak az elmetrükkök. És
eszem ágában sincs bárkit elengedni. Pontosan erre készítettem
ezt a csapdát, úgyhogy most csak hátradőlök, és végignézem a
halálotokat.
– Ne már, Blackstone! – hízelgett Ian. – Még te is tudod, hogy
túllősz a célon.
A szőke szemöldök felszaladt.
– Hátrahagytál a leghatalmasabb démonnak, hogy mentsd a
bőrödet. Ha túllőnék a célon, akkor hagynám, hogy a föld
elnyeljen, és évezredek alatt eljuttasson a magjához, ahol aztán
halálra égsz.
Felszisszentem. Szóval ez a fickó egyszerre bír borzasztó
hatalommal, és mellé elvetemült bosszúszomja van. Vlad
feleségeként egyiket sem kellett bemutatni.
– Neked Iannel van problémád, engem és a férjemet nem is
ismersz – mondtam barátságos mosollyal az arcomon. – Engedj
el minket, aztán azt csinálsz vele, amit akarsz!
– Köszi szépen, tündérkém! – vágta oda Ian.
Legyintettem.
– Az alapján, amit Blackstone mond, megérdemled, úgyhogy
ne nyávogj, hanem viseld a büntetést férfi módjára!
– Te szívtelen kis hárpia! – dörögte Ian.
Megint legyintettem egyet. Valójában a kesztyűmet próbáltam
leszedni. Eszem ágában sem volt Iant a sorsára hagyni, még
akkor sem, ha a varázsló joggal dühös rá. Ha sikerülne valahogy
átjutni ezen a ködön, a korbácsommal cafatokra szaggatom
Blackstone-t. Egyelőre viszont olyan mélyen voltunk, ahonnan
nem értem el, és mivel Vlad még nem ért hozzá soha, ő sem
tudta megégetni.
– Nem felejtetek el valamit? – jegyezte meg Ian, és a lábával
elkeseredetten rugdosott, amikor az egyik ezüstgyökér
rátekeredett a vádlijára. – Szükségetek van rám!
Vlad ránézett a varázslóra, aki a halálos kúszónövényt
irányította, majd Ianre pillantott.
– Azt hiszem, jelenleg csak rá van szükségünk.
 13. fejezet

– Hálátlan rohadék! – vicsorogta Ian, amikor az ezüstgyökér

belefúródott a combjába. Egy újabb szál éppen a másik lábán
tekergőzött felfelé, egy pedig veszélyesen közel került az
ágyékához.
A gyökerek egyelőre engem és Vladot nem bántottak, vagyis a
varázsló elgondolkodott azon, amit mondtunk.
– Azt sem tudod, kik vagyunk. Nem lenne bölcs ötlet megölni
minket – győzködtem Blackstone-t, mialatt egyenesen a
szemébe néztem. – Lehet, hogy több kárt csinálnál magadnak,
mint hasznot.
– És mégis ki volna olyan, akinek jobban megéri
meghagynom az életét? – kérdezte Blackstone. Nem úgy tűnt,
mint aki megijedt.
– Mencheres vérvonalának új tagjai vagyunk – vágta rá Vlad.
– Nincs egy éve, hogy átváltoztunk.
Erősen koncentráltam, hogy ne látszódjon a meglepettségem.
Miért mondana Vlad ilyesmit? A saját híre sokkal nagyobb,
mint Mencheresé, és nem maga Mencheres mondta, hogy
vannak ellenségei a varázsvilágban? És ha Blackstone az egyik?
A szőke varázsló arca úgy feszült meg, mintha citromba
harapott volna.
– Vámpírbébik – mondta egyszerre lenézőn és lemondón. –
Nem kéne itt lennetek, főleg nem Iannel! A nemzőtök nem
figyelmeztetett?
Vlad összegörnyedt. Egyszerre tűnt bűnbánónak és félénknek.
– De igen, és tudjuk, hogy nem kellett volna eljönnünk, de Ian
esküdözött, hogy olyan élményben lesz részünk, mint sehol
máshol.
Újfent hálát adtam a vándorcirkuszban töltött éveimnek,
mert azok nélkül most tátott szájjal bámultam volna Vladot.
Még a hangja is megváltozott. Eltűnt belőle a szokásos mély,
parancsoló stílus. Ijedtnek és elkeseredettnek hatott, és olyan
apróra húzta össze magát, amennyire csak tudta.
Blackstone frusztrált sóhajt hallatott.
– Túl sokan látták, hogy én vittelek ki titeket, a nemzőtök
pedig úgy gondolná, túl fiatalok vagytok még, hogy felelősséggel
tartozzatok a tetteitekért. Ám legyen! Most az egyszer
szerencsétek van.
Blackstone azután mondott néhány szót, és pöckölt párat az
ujjával. Nem úgy tűnt, mint aki varázsol, ám az acélszerű köd
hamarosan megnyílt fölöttünk. Ian próbált kiugrani, de erre
csak még több gyökér kapaszkodott belé. Blackstone
hunyorogva odapillantott, majd lehajolt, és a kezét nyújtotta
felénk.
– Ugorjatok, ahogy az előbb! Elkaplak és kihúzlak titeket.
 Vlad akkorát mosolygott, hogy a fogai is kivillantak. Erősen
magához szorított, a másik kezét kinyújtotta felfelé, és ugrott.
Amikor Blackstone elkapta, Vlad várt, amíg kihúz minket a
gödörből, és csak azután rontottak elő a lángok a kezéből.
Blackstone sikolya elhalt, amikor a tűz a torkából is
fellobbant. Összerezzentem, ahogy a varázsló mindkét keze
felrobbant, és csak összeégett csonk maradt a helyükön.
– Szép volt, te eszelős rohadék! – károgott Ian. – Végezz vele!
A varázslat is véget ér, ha meghal.
Vlad hátrapillantott, hátha valaki Blackstone segítségére siet.
Azután térdre lökte a varázslót.
– Te vagy a földmágus, akiről Ian mesélt, ugye? – Amikor
Blackstone csak bámult rá, még nagyobb tüzet szított a kezéből.
– A halálba küldhetlek, de ha adok a véremből, meg is
gyógyíthatlak. Tiéd a döntés.
Blackstone egy darabig csak bámult, de aztán bólintott. A
szája túlságosan össze volt égve ahhoz, hogy szavakkal
válaszolhasson. Egy egyszerű ember már bele is halt volna
ebbe, a varázshatalmának köszönhette, hogy életben volt.
– Én még mindig egy gödör alján vagyok, és ezüst mar a
húsomba! – kiabálta Ian, de Vlad ügyet sem vetett rá.
– Ismersz egy Mircea nevű varázslót? Igen jóképű vámpír,
göndör, fekete hajjal és rézszínű szemmel.
Blackstone a fejét rázta. Vlad összeszorította az ujjait a
varázsló kezéből megmaradt csonkon, mire egy újabb izzó
darab tört le.
– Ne merj hazudni nekem! – suttogta.
 A varázsló megint csak a fejét rázta. Vlad felsóhajtott.
– Túl egyszerű lenne, nem igaz? Gondolom, a
vérvarázslatokhoz sem értesz.
A fickó vállat vont, mintha azt mondaná, egy kicsit. Vlad
közelebb hajolt.
– Ismersz olyat, amelyik két embert összeköt, húst hússal, vért
vérrel? Olyan erős, hogy ha az egyikük meghal, a másik is
belehal.
Blackstone szeme meglepetésében elkerekedett. Vlad
csalódottan sóhajtott.
– Sejtettem. Mindenki azt gyakorolja, amihez ért, nem igaz?
A varázsló bólintott.
– Én is így vagyok ezzel – mondta Vlad egykedvűen.
Blackstone üvöltött, bár hang nem jött ki a torkán. Azt hittem,
azonnal felrobban, de Vlad elengedte.
– Várjunk csak! Hiszen nem ölhetem meg! – mondta, mintha
hirtelen eszébe jutott volna valami. – Megfogadtam Iannek,
hogy ma senkit nem ölök meg.
– Feloldozlak a fogadalmad alól! – kiabált Ian.
– Ó, de hát én nem bírom ki – gúnyolódott Vlad. – Ez a
fétisem, ugye?
– Nem! – üvöltötte Ian. – Nem fétis, hanem átkozott adottság!
Egy fantasztikus adottság! Most pedig használd az adottságodat,
mielőtt cafatokra tépnek ezek az ezüstindák!
Vlad elégedetten nézett le rá a gödörbe.
– Azok a gyökerek még mindig a húsodban vannak, igaz?
Fájdalmas lehet. Mit is mondtál, mit csináljak vele?
 – Öld meg! Az ég szerelmére, öld már meg! – bömbölte Ian. –
Leila, tündérkém, ne csak állj ott, csinálj valamit!
Szinte biztos voltam benne, hogy Vlad nem engedi a
varázslatnak beteljesíteni a feladatát, de Ian a sok gúnyolódás,
provokáció és trükk után megérdemelt egy kis viszonzást. Nem
megmondtam Iannek, hogy addig szívózik Vladdal, amíg
megbánja?
– Á, ilyenkor nem lehet beszélni vele! – mondtam. – Te magad
mondtad, hogy teljesen őrült.
Vlad elismerően mosolygott rám, de amikor Ian a
korábbiaknál sokkal fájdalmasabban ordított fel, Vlad ökölbe
szorította a kezét, és Blackstone felrobbant. Örültem volna, ha
máshogy is meg lehet törni a varázslatot, de úgy tűnt, csakis én
sajnálom, hogy nem lehetett elkerülni Blackstone halálát.
– Na végre! – szólalt meg Ian kimerülve és
megkönnyebbülten.
Vlad arcán ravasz mosoly jelent meg.
– Úgy tűnik, igazad van. Nem telik el napom gyilkolászás
nélkül.
– Hogy te milyen vicces vagy! – morogta Ian. – Most, hogy a
kedves nejeddel kiszórakoztátok magatokat, talán
segíthetnétek. Ezek az átkozott kis gyökerek annyi helyen belém
hatoltak, hogy azt még én sem élvezem.
Behajoltam a gödörbe. Sok gyökér fúródott bele Ian testébe,
de az egyik vészesen közel jutott a szívéhez. Az ezüstgyökér
most már nem mozgott, és az áthatolhatatlan köd is ritkulni
kezdett. Iannek igaza volt, Blackstone varázslata vele együtt
elpusztult. Azért így is nehéz feladatnak ígérkezett Iant
kibogozni abból a sok ezüstből.
Valószínűleg ő is ugyanerre gondolt, mert épp ekkor szólalt
meg:
– Olvasszátok el mindkét oldalon az ezüstöt, és akkor ki
tudom húzni a maradékot.
Belenyúltam a ködbe, hogy lássam, át lehet-e már jutni rajta.
Igen, a maradék fehérség már nem volt kemény, mint az acél,
hanem inkább ragadós, mint valami pókháló.
– Ne olyan hevesen! – Vlad határozott hangjára
megfordultam, és nem ugrottam le. – Előbb el kell intéznünk
néhány dolgot.
– Már megint szórakozol? – sóhajtott Ian.
– Szó sincs róla. – Vlad úgy körözött a verem peremén, mint
valami ragadozó a prédája körül. – Amióta Mencheres rábírt,
hogy segíts nekünk, azóta azzal tartasz sakkban, hogy
szükségünk van rád. Ma viszont bebizonyosodott, hogy neked is
szükséged van ránk. Úgyhogy nem akarok több féligazságot,
próbatételt, és elég a szüntelen provokálásból! Ha kihúzlak
ebből a veremből, megesküszöl, hogy teljes mértékben a
szövetségesünk leszel!
Ian dühösen nézett fel.
– És ha nem? Megszeged a Mencheresnek tett fogadalmadat,
és megölsz?
– Nincs rá szükség – szóltam közbe. Nekem is elegem volt már
abból, hogy szívat minket. – Ha itt hagyunk, valaki majd rád
talál abból az elvarázsolt kastélyból, és mivel itt van ez az
igencsak halott földmágus is, nem hiszem, hogy jól jössz ki
belőle.
Ian megvetően nézett rám.
– Milyen kegyetlen vagy, tündérkém! Szépen összeilletek.
– Ahogy mondod – mondta Vlad. – Úgy tervezem, hogy még jó
sokáig együtt is maradunk. Most pedig válaszolj: szövetséget
kötünk, vagy hagyjunk téged megrohadni ebben a veremben?
Ian olyan hosszasan hallgatott, hogy már attól féltem,
megjönnek a varázslók, akikkel ijesztgettem.
– Van, amiről nem tehetek – szólalt meg végül Ian. – Annyira
hozzám tartozik, amennyire hozzád a tűz.
Vlad megvonta a vállát.
– Ezt megértem. De esküdj, hogy amit uralni tudsz, azon
változtatsz! Esküdj a Mencheres iránti szeretetedre!
Ian csalódottan felsóhajtott.
– Pedig már azt hittem, a saját becsületemre kell
megesküdnöm.
Vlad nagyot nevetett.
– Álmodozz csak!
– Ám legyen! – Ian meghajolt, amennyire a testében lévő
ezüstgyökerek hagyták. – A Mencheres iránt érzett szeretetemre
esküszöm, hogy rád és Leilára egyenrangú társamként tekintek,
és a pimaszságot, trükköket, csalárdságot és a csínyeket a tőlem
telhető módon minimálisra csökkentem.
– Hát ezt gyönyörűen mondtad! – szólalt meg egy ismeretlen
hang a hátunk mögül, majd az illető gúnyosan tapsolni kezdett.
Megpördültem, és már le is rántottam magamról a kesztyűt.
Vlad kezéből előtörtek a lángok, és már zúdult is volna a tűz és
az elektromosság az idegenre, ha Ian nem kiáltja el magát:
– Ne! Ez Ashael!
Egy magas, fekete bőrű férfi bámult ránk. Az éjfekete
öltönyben és a hófehér ingben olyan volt, mint aki bálba készül.
Az aggodalom bármilyen jele nélkül szemlélte az ezüsttel
összeszabdalt, gödörben rekedt Iant, Vlad lángokkal borított
kezét és a jobb kezemből előtörő villámkorbácsot.
– Rosszkor jöttem? – kérdezte szárazon.
 14. fejezet

– Öt percet késtél – sóhajtotta kimerülten Ian. – Ha egy kicsit

hamarabb jössz, ezek ketten nem húznak ki belőlem olyan
fogadalmat, amit máris megbántam.
Ashael elmosolyodott. A szeme körül alig látható ráncok
jelentek meg. A haja rövidre volt vágva, az állkapcsát halvány
szakáll árnyékolta. Alapból negyvenöt körülinek tippeltem
volna, csakhogy nem dobogott a szíve. Látszott, hogy nem
ember, de nem is tűnt vámpírnak. Elsőre gúlnak néztem, de
aztán elvetettem ezt a gondolatot, amikor legyintett egyet a
kezével, és az Ian testébe fúródó ezüstgyökerek úgy szaladtak
szét, mint a tűz elől menekülő kígyók. Nem lehetett gúl, mert
azok nem képesek telekinézisre. De ha nem ember, nem gúl és
nem vámpír, akkor micsoda?
– Így már más – mondta Ian, és hálásan intett Ashaelnek,
majd kirepült a gödörből. Egy kicsit imbolygott, amikor földet
ért. – Jól sejtem, hogy nem hoztál magaddal friss vért?
– Sajnos nem – válaszolta könnyedén Ashael.
Vlad szigorú tekintettel méregette az idegent, aki viszont
kedvesen mosolygott rá. Ettől csak még kényelmetlenebbül
éreztem magamat. Ashael biztosan tudta, kicsoda Vlad, elvégre
a kezét borító tűz egyértelműen elárulta. Új ismerősünk ennek
ellenére olyan nyugalomban állt ott, mint aki csak régi
barátokkal találkozik a bárban, pedig Vlad keze még mindig
lángolt.
– Nyugodtabb helyet kellene keresnünk – mondta Ashael, és a
hotel felé biccentett. – Itt meg fognak zavarni minket.
Vlad még mindig csak bámult rá. Aztán mélyen beszívta a
levegőt az orrán keresztül, és olyan sebességgel rántott be maga
mögé, amilyet még sosem láttam tőle. Alig tértem magamhoz.
– Kén – sziszegte, és hatalmasra csaptak a lángok a kezéből. –
Ian, te megidéztél egy démont?!
Ashael egykedvűen figyelte a tüzet.
– Nyugodtan elolthatod, Karóba Húzó. Nekünk a tűz olyan,
mint az anyatej.
Nem találtam szavakat. Sok éve bírtam látnoki képességgel,
így valahol sejtettem, hogy léteznek démonok, de sosem
gondoltam, hogy egyszer látok is egyet. Vagy hogy találkozóm
lesz vele.
Ian odalépett Vlad és Ashael közé, és legyintett, mintha így
állná útját a további vitának.
– Azért nem mondtam, mert így reagálsz rá. Sosem mentél
volna bele a dologba, pedig Ashaellel van a legnagyobb esélyed
arra, hogy megtaláld Mirceát, vagy megtörd a feleségeden ülő
varázslatot.
– Azt gondoltad, megbízom egy démonban? – Vlad hangja
több volt, mint fenyegető. Maga a halál terjengett a levegőben.
– Megbízol? – prüszkölt Ian. – Dehogyis! De üzletelni attól még
lehet vele. A démonok mindig kaphatók az ígéretes ajánlatokra,
márpedig, Tepes, neked akkora a vagyonod, hogy az már
pofátlanság.
Ashael körbenézett.
– Valaki jön – szólt halkan. – Úgyhogy én megyek, veletek vagy
nélkületek.
– Velünk – vágta rá azonnal Ian. – Semmi trükk, megesküdtem
– mondta, és először Vlad szemébe nézett, majd az enyémbe. –
Biztosítalak, hogy ez a legjobb esélyetek.
Teljesen megértettem Vlad reakcióját arra, hogy Ashael egy
démon. Sosem lennénk képesek megbízni ebben a nyájas
fickóban, hiába néz ki úgy, mint Idris Elba kicsit karakteresebb
kiadásban. Viszont ahogy Ian is megmondta, amennyire a
démonok megbízhatatlanok, épp annyira kapzsik. Márpedig
Vladnak tényleg sok mindene van, és mellé pofátlanul sok
pénze.
– Ha már eddig eljöttünk… – Komoran elmosolyodtam. –
Amúgy sincs más programunk ma estére.
Vlad nevetett egyet.
– Lenne ötletem más programra, de az egyedi problémáknál
egyedi megoldásokra van szükség.
Ian megkönnyebbülten sóhajtott fel, és Ashael vállára tette a
kezét. A démon egyik kezével az én kezemet, a másikkal Vladét
fogta meg. Vlad szeme azonnal zöldre váltott a dühtől.
– Ne… – kezdte.
 De a többit elnyelte egy nagy puffanás. Minden elmosódott.
Olyasmi érzés volt, mint amikor az az elvarázsolt szálloda
kidobott magából. Annyi, hogy most nem volt víz, csak levegő,
robaj és fény, ami még sokáig táncolt a szemem előtt, mire újra
rendesen láttam.
Már nem a baljós, elvarázsolt épület mellett álltunk.
Szerintem nem is Georgiában lehettünk, mert már az ég sem
volt annyira fekete. Épp csak alkonyodott. Tökéletesen ráláttunk
a lenyugvó napra, mert egy magas szálloda tetején voltunk,
kilátással az óceánra.
Nem közönséges szálloda volt. Egyszerre tűnt menő udvarnak
és countryklubnak. A kifogástalan öltözékben feszítő
személyzet cseppet sem lepődött meg azon, hogy hirtelen
felbukkantunk. Ashael biccentett egyet feléjük, mire udvariasan
kitessékelték a többi vendéget, akik egy elegáns, üvegzúzalékos
tűzrakó körül ültek. A személyzet ugyanazzal a mély alázattal
hajbókolt Ashaelnek, amivel Vladnak szoktak az emberei.
– Hol vagyunk? – tudakolta Vlad.
– És mit csináltál velünk? – kérdeztem, mivel még épp
próbáltam felfogni, hogy valahonnan eltűntem, egy másik
helyen pedig előbukkantam.
Ian elismerően nézett körül.
– A fények alapján Los Angelesben, és Ashael teleportált
minket ide. – Vállat vont, mintha e két információból egyik sem
lenne nagy szám. – A démonok így közlekednek. És ha hozzád
érnek, téged is magukkal tudnak vinni.
Teleportálás. Nem csoda, hogy nem hallottuk a közeledését a
veremnél! Ezzel a trükkel bárkire észrevétlenül lecsaphat.
Ashael közben tett néhány lépést, és leült az egyik modern
székre, ami az óceán felé nézett.
– Ki kér inni? – kérdezte. – Én a szokásosat – mondta a
legközelebbi embernek, aki meghajolt, és elsietett.
– Én bourbont kérek – szólt Ian. – Tepes? Leila?
– Nem kérek semmit – mondtam.
Nem lepődtem meg azon, hogy Vlad is passzolt. Ian ugyan úgy
tett, mintha Ashael régi cimboránk lenne, de mi nem trécselni
meg iszogatni jöttünk.
A pincér hamarosan visszatért két üveggel és két pohárral.
Először Ashaelnek töltött, én pedig alaposan megfigyeltem az
üveget. Vajon mit iszik egy démon? Triple malt Balvenie skót
whisky, ötven évig érlelt – legalábbis a címke szerint.
– Kérlek, foglaljatok helyet! – szólt Ashael, és a mellette lévő
székekre mutatott.
A mosoly miatt úgy hangzott, mint egy kérés, de a szemében
villódzó vöröstől a hideg futkosott a hátamon. Ashael egyetlen
szóval sem fenyegetőzött, mégsem találkoztam még nála
ijesztőbb lénnyel, pedig a rövidke kis huszonhat évem alatt
összefutottam már pár szörnyeteggel. De ők mind csak ebben az
életben árthattak nekem. A szemében megvillanó vörössel
Ashael emlékeztetett rá, hogy ő jóval a halálom után is
gyötörhet. Inkább levetem magam a legközelebbi szikláról,
mintsem odaüljek mellé. Az is biztonságosabb, ha fejjel előre
kizuhanok egy felhőkarcolóból.
Közben viszont szükségünk volt rá, úgyhogy épp azon
agyaltam, hogyan utasíthatnám vissza udvariasan, amikor egy
hatalmas, láthatatlan penge az ágyékomtól a szegycsontomig
felhasított. Ösztönösen előrehajoltam, nehogy a beleim
kizuhanjanak a földre, és felüvöltöttem, ahogy valami nedves
ömlött kifelé az ujjaim között.
Az iszonyatos fájdalom közben két dolgot fogtam fel: Vlad
hátulról átkarolt, és a tüzes kezével próbálta kiégetni a
hatalmas sebet, és volt még ott egy vonyítás, ami nem az enyém.
Leila, vedd rá, hogy megtegye! Kérlek! Tegye meg, vagy
megölnek minket!
Mircea. Csakis ő lehetett, noha a hangját nem ismertem meg.
Eddig egy kegyetlen, öntelt ember beszélt, most viszont a
rémülettől több oktávot emelkedett a hangja; úgy hangzott,
mint egy kisfiú.
Akkor csinálj valamit! – üzentem vissza a fájdalomtól
küszködve. Mondd meg, hol vagy, kik akarnak megölni, és
megállítjuk őket!
Nem tudom, válaszolt-e, mert a törzsemet ért újabb vágástól
nem maradt más bennem, csak az állatias ösztön, hogy vagy
elmeneküljek, vagy megöljem azt, aki okozza. Amikor a sebem
eléggé összeforrt ahhoz, hogy kicsit észhez térjek, meghallottam
Mirceát, a háttérben meg Vladot, amint a pincéreket utasítja,
hogy hozzanak nekem vért.
Nem lehet! – mondta Mircea. Vlad talán legyőzné őket, de még
ennél is rosszabb, amit ő művelne velem, ha rám talál.
Összeszorítottam a fogamat, és félretoltam a csuklót, amit
valami idegen nyomott az arcomba. Nem akartam, hogy az evés
elvegye a figyelmemet, és nem tudtam, mennyi időm van még,
hogy valamivel meggyőzzem.
Mindegy, Vlad mit tenne veled. Amíg össze vagyunk kötve, nem
teszi meg – dörrentem rá gondolatban. Még megpofozni sem tud
anélkül, hogy engem is bántana vele, úgyhogy Vladdal sokkal
jobban jársz, mint azokkal, akik most vágtak fel kétszer csak úgy
viccből.
Nem viccből tették – felelte Mircea baljós hangon. Azért teszik,
hogy megmutassák Vladnak, habozás nélkül képesek megkínozni
vagy megölni téged.
Ezt nem tudnák, mondjuk, SMS-ben megírni? – gúnyolódtam
gondolatban, de aztán végigfutott rajtam a hideg. Tudtam, hogy
nem a vérveszteség miatt van. Miért akarnának megkínozni
vagy megölni? Nem is ismerem őket.
Nem, de te vagy a kormánylapát – mondta komoran Mircea.
Vlad pedig a hajó, amit kormányozni akarnak.
Azt hiszem, ettől rázott ki a hideg, nem pedig az enyhe égető
fájdalomtól, ami több helyen érte a még mindig gyógyuló
hasamat. Ez a fájdalom semmi volt ahhoz képest, hogy az előbb
kétszer vágtak fel hosszában.
Leila, vedd rá, hogy megtegye! – ezt mondta Mircea, amikor
előkerült. Kérlek! Tegye meg, vagy megölnek minket!
– Engedj el! – szólaltam meg hangosan, és próbáltam
szabadulni az elképesztő erejű szorításból. Amikor Vlad nem
engedett, erőteljesebb hangon megismételtem: – Engedj el!
Szerintem írnak rám valamit.
Azonnal eleresztett. Kettétéptem a véráztatta blúzomat, és
lejjebb húztam a szoknyámat. Jól sejtettem, máris szavak
formálódtak a hasamon. Az üzenet küldőjét megihlette Vlad,
mert most nem vágta, hanem égette a bőrömet. Amikor a
lenyugvó nap utolsó sugaraiban megcsillant valami fényes, és a
sebek jóval azután is fájtak, hogy már meg kellett volna
gyógyulniuk, elismerően felmordultam.
Mircea fogvatartói folyékony ezüstöt öntöttek a sebbe. Az
üzenet így nem tűnik el, amíg ki nem szedjük az ezüstöt, és
Vladnak bőven van ideje elolvasni, mit akarnak. Biztosan
Vladnak szólt az üzenet, mivel idegen nyelven írták, méghozzá
azt sem tudom, milyen nyelven.
– Na? – türelmetlenkedtem. – El tudod olvasni?
Vlad arcára döbbenet ült ki, így már azelőtt választ kaptam a
kérdésemre, hogy bármit mondott volna. Aztán megfeszültem,
amikor az érzelmeimet megállíthatatlan harag öntötte el.
Térdre zuhantam, mert a testem elhordozni is képtelen volt azt,
amit Vlad érzett.
– Nem látom. Mit írnak? – Ian hangját hallottam valahol a
háttérben.
Vlad a döbbenettől rekedten szólalt meg:
– Azt írja… azt írja: „Öld meg Samirt, és küldj nekünk
bizonyítékot a haláláról, vagy Leila meghal.”
 15. fejezet

– Samirt? – kérdeztem vissza rémülten. – De ugye nem az

őrparancsnokod Samirra gondolnak?
– Ki másra? – szólt Vlad. Olyasmi érzés kavargott benne, amit
megnevezni sem tudtam.
Annyira lesokkolt a dolog, hogy dadogni kezdtem.
– D-de az nem lehet. Samir a barátunk. Ötszáz éve szolgál
téged!
Ashael füttyentett egyet. A hangra felkaptam a fejemet.
Ránéztem, de a tekintetünk nem találkozott, mert Vladot
figyelte.
Vlad arca tele volt haraggal és fájdalommal, amikor
végignézte, hogy újra és újra felhasítanak, de most nem láttam
rajta mást, mint ürességet, amitől igazán megrémültem. Nem
láttam még ilyen hűvösnek a tekintetét; mintha belül halott
lenne. Ha a mentális védőpajzsa repedésein nem dübörögtek
volna kifelé az érzések, el is hiszem, hogy tényleg halott
odabent.
De nem volt halott. Az érzelmi kötelékünket gyilkos düh
árasztotta el, méghozzá olyan erővel, hogy egy ideig meg sem
éreztem a mögötte húzódó reményvesztettséget. Mintha
lándzsákat döftek volna Vlad lelkébe. Ezt követte az elemi
rosszindulat, a keserűség égető érzése, végül pedig az egykori
veszteségek miatti gyötrelem. És ez a gyötrelem egyre csak
terebélyesedett, amíg végül minden mást elemésztett. Amikor
lecsillapodott, Vlad olyan volt belül, mint a felperzselt föld. Az
összeégett sötétségtől megrémültem. A közöttünk lévő kötelék
aztán bezárult, olyan hirtelen, mintha leszakították volna rólam
az egyik felemet. Bizonyos értelemben pontosan ez történt.
– Ne mozogj! – parancsolta, és a hasamra terítette a tenyerét.
A bőre felforrósodott, és el kellett fojtanom a sikolyomat,
amikor a sebemet feketére égette. A szorítása egyre erősödött,
nehogy megmozduljak. A fájdalom aztán néhány pillanattal
később elmúlt. Amikor lenéztem, az ezüsttel írt gyilkos parancs
eltűnt.
– Nem teheted meg! – recsegtem. – Ha elárulod és megölöd a
barátodat, abba te is belepusztulsz.
– És abba nem, ha elveszítelek? – kérdezte üres nevetéssel.
– Megoldjuk máshogy! – erősködtem.
Talpra segített, aztán levette a zakóját. Azt is eláztattam a
véremmel, mint a blúzomat, amit most leszedett rólam.
Mindkettőt a földre dobta, mintha valami betegséget
terjesztenének. A melltartóm következett, így félmeztelenül
voltam kénytelen megvárni, hogy levegye és rám adja az ingét.
A ruhadarab leért a combomig, úgyhogy már rúgtam is lefelé
magamról a vörösre festett szoknyámat.
 – Köszi – mondtam, ügyet sem vetve arra, hogy most
villantottam egy sereg idegennek.
A kezét a hasamra tette.
– Érted bármit.
A hasamat simogatta. Közelebb hajoltam, de az egyik ujja
hirtelen tűzforró lett, és nyomot égetett a bőrömön.
– Mit csinálsz? – sóhajtottam.
Nem válaszolt, de elég volt egy pillantást vetni érzelemmentes
szemébe, és tudtam. Próbáltam elhúzódni, de a másik karjával
szorosan tartott, így nem volt menekvés. A húsomba égette a
választ, amit Mircea fogvatartóinak üzent.
Nem tudom, mit írt, de rövid volt. Amikor végzett, magához
ölelt, és megvárta, amíg az üzenet eltűnik.
– Basszus, Vlad! – nyökögtem könnyes szemmel. Nem a fizikai
fájdalomtól akadt el a szavam, mert az a hasamra írt szöveggel
együtt eltűnt. – Ezt nem teheted!
Mivel az arcomat a nyakába temettem, egyszerre éreztem és
hallottam a válaszát.
– Tettem már kevesebbért sokkal rosszabbat is. Leila,
elfelejted, ki vagyok.
Kinyitottam a számat, hogy ellenkezzek, de aztán csöndben
maradtam. Nem voltunk kettesben, és a fültanúk nem éppen a
megbízható fajtából valók voltak. Már így is túl sok mindent
felfedtünk előttük. Nem akartam tetézni.
Ezt majd később megbeszéljük – üzentem Vladnak a
tekintetemmel. Biztosan van rá mód, hogy megkíméljük Samirt,
és én is életben maradjak.
 Vlad kibontakozott az ölelésből, mellém állt, de továbbra is
átkarolt. A démon ugyanott ült, ahol eddig is; a pohár a
kezében, mint aki inni készül. Ian valamikor felállt, és egy kicsit
sápadtnak tűnt, ahogy hol engem, hol Vladot figyelte.
– Nem mondtátok, hogy ez a varázslat erre is képes – jegyezte
meg halkan.
– Miért mondtuk volna? – kérdezte Vlad zölden villogó
szemmel.
Ekkor esett le valami fontos. Kicsit késve fogtam fel, de
mentségemre szóljon, hogy elég sok minden történt velünk
azóta, hogy a démon elteleportált minket.
– Úgy nézel ki, ahogy szoktál – mondtam, és beletúrtam Vlad
sötét hajába, majd megsimítottam a borostáját. – És nem
Angelnek szólítottalak, hanem az igazi neveden. Ráadásul én is
úgy nézek ki, mint az igazi önmagam – tettem hozzá, mert
megéreztem, hogy a hajam újra hosszú. Hogy nem vettem ezt
észre hamarabb? Talán, ha az ember azzal van elfoglalva, hogy
a hasában tartsa a beleit, az minden figyelmét leköti.
Vlad összevont szemöldökkel fordult Ianhez.
– Észre sem vettem, hogy megtörted a varázslatot.
– Nem ő volt. Én törtem meg, amikor idehoztalak titeket –
szólalt meg Ashael, aki csak most kelt fel a székéből. – Tudni
akartam, pontosan kikkel is van dolgom, és egy kis szépítő
bűbájt levenni nem nagy kunszt a fajtámnak.
– A démonok varázsolnak?
Ez a nap egyre rosszabb.
Ashael apró mosolya széles vigyorrá húzódott.
– Természetesen. Mit hittél, ki találta fel a mágiát?
 16. fejezet

– Szóval… a démonok találták fel a mágiát.

Minek ismétlem el, amit mondott? Hátha ez változtat
valamin?
Ashael csak mosolygott tovább.
– Ki más? Az embereknek soha eszükbe sem jutott volna, a
vámpírok és a gúlok pedig csak azután jöttek, hogy Káint
megátkozták.
Fújtattam egyet.
– Te komolyan beveszed, hogy a vámpírok akkor születtek,
amikor Isten megátkozta Káint, hogy amiért megölte a testvérét,
Ábelt, örökké vért kelljen innia? Mert én nem. Ha ez tényleg
igaz, akkor hogyhogy egy vámpír sem találkozott Káinnal?
– Talán mert réges-régen valaki megölte Káint és a társait –
ecsetelte mézesmázos hangon Ashael.
– Nem azért vagyunk itt, hogy a vámpírok eredettörténetéről
diskuráljunk – szólt közbe Vlad. – Ha a te fajtád találta fel a
mágiát, akkor jól értem, hogy nem esik nehezetekre megtörni a
varázslatokat?
 A démon egykedvűen megvonta a vállát.
– Talán.
Összeszűkült a szemem. Ian azt mondta, hogy a démonokat a
kapzsiságukon keresztül lehet meggyőzni. Ashael tényleg nem
tudja a választ? Vagy csak játssza a hülyét, hogy
kétségbeessünk, és még többet kicsikarjon belőlünk? Láttam én
már ezt a módszert a vándorcirkuszban egy uzsorás
ismerősömtől.
Vlad is látott már karón varjút. Úgy mosolygott Ashaelre,
mintha nem épp az életem lenne a tét.
– Ahogyan azt bizonyára te is láttad, Leilán átok ül.
Szeretném, ha valaki megtörné. Meg tudod oldani te, vagy
vigyem máshová a pofátlanul sok pénzemet, ahogy Ian
fogalmazott?
Ashael odajött hozzám. Vlad nem lépett közbe, amikor a
démon felém nyúlt, de az aurájában csak úgy sistergett a düh.
Talán éppen ezért a démon végül nem ért hozzám, csak az
előttem lévő teret simította végig.
– Ezt a varázslatot nem élettelen tárgyhoz kötötték, mint
ahogy a legtöbbet szokták – mondta Ashael. Meglepettnek tűnt,
össze is vonta a szemöldökét. – Egy másik személyhez van
kapcsolva. Látom itt vámpír és varázsló nyomait is… Várjunk,
nem is! Nem hétköznapi varázsló. A vámpír, akivel össze vagy
kötve, egy nekromanta.
Elakadt a lélegzetem. Ezt nem mondtuk Ashaelnek. De még
Iannek sem. Akkor honnan tudja?
– Igen – mondta Vlad. Rajta a meglepettség legapróbb jele sem
látszott. – És amint már mondtam, meg akarom törni a
varázslatot.
Ashael leengedte a kezét, és a szeme vörösen csillant. Eltűnt
belőle a hűvös, elegáns stílus, hirtelen mintha bosszússá vált
volna.
– Az efféle varázslatot legbiztosabban úgy törheted meg, ha
megölöd a nekromantát, aki megidézte.
– Nem lehet – vetette oda Vlad. – Abba Leila is belehalna.
– Attól még megtörik – motyogta a démon.
Vlad körül feltámadtak a lángok. Olyan hirtelen és gyorsan,
mintha az aurája fogott volna tüzet. A tűz aztán ugyanolyan
gyorsan el is tűnt.
– Te gúnyolódsz velem?
– Most fenyegetsz?! – vágott vissza Ashael.
Hirtelen felforrósodott a levegő a tetőn, de nem Vladból jött.
Megfeszültem. A démon azt mondta, nekik olyan a tűz, mint az
anyatej. Mi van akkor, ha nem Vlad itt az egyetlen, akinek
pirokinetikus képessége van?
Ian közéjük lépett.
– Nyugi! – csitította őket. – Ebből a helyzetből még kijöhetünk
úgy, hogy az egyikőtök boldog lesz, a másik meg gazdag,
úgyhogy hagyjuk az erőszakot későbbre, jó?
Vlad le sem vette a szemét a démonról. Ashael sem moccant,
de a hőmérséklet lassan visszaállt a normálisra.
– Láthatod, milyen sokat jelent nekem ez az ügy – szólalt meg
végül Vlad. – Biztosan nincs más mód arra, hogy megtörjük a
varázslatot?
 Ashael tekintete megcsillant.
– Van egy módja…
– Ne! – szólt bele Ian. – Azt ne…!
Vlad elkapta Ian torkát, hogy csendben maradjon.
– Mit akartál mondani, Ashael?
– Egyszerű csere – válaszolt a démon sokkal könnyedebb
hangon. – A lelked azért cserébe, hogy Leila megszabaduljon a
varázslattól.
– Na, azt már nem! – csattantam fel, és megragadtam Vlad
karját. – Ne is álmodj róla! Esküszöm, hogy ha megteszed,
szíven szúrom magamat ezüsttel. És nem viccelek! Ha
megpróbálod eladni a lelkedet, megölöm magamat, hogy ne
kelljen megmentened. Akkor aztán te tehetsz majd a
halálomról!
A félelemtől hadartam, nehogy Vlad rábólinthasson valami
borzalomra, és olyan erővel szorítottam a karját, hogy az ujjaim
centikre mélyedtek bele a húsába.
– Komolyan mondom! – ismételtem.
Vlad elengedte Iant, aki hörögve szólalt meg:
– Elmebeteg, hálátlan rohadék…
Vlad aztán befejezte a démon bámulását, de ahogy rám
nézett, nem tudtam hová tenni a tekintetét. Mi volt benne,
harag? Tehetetlen düh? Öröm? Vagy ezek így mind együtt?
– Leila, nem akartam igent mondani. Nem tartunk ott
egyelőre.
Amikor a baljós „egyelőre” szót hallva kinyitottam a számat,
az ujját az ajkamra nyomta.
 – Megértettem a figyelmeztetést, és hiszek neked. Ashael –
folytatta a démonhoz fordulva –, ha csak ennyit tudsz ajánlani,
akkor nem kérek belőle.
– Biztos vagy benne? – kérdezte Ashael. Nyájas hangja sokat
ígérően csengett. – El sem tudod képzelni, mekkora hatalma van
az efféle fogadalmaknak. Leila szabad lenne, mire következőt üt
az óra.
– Azt mondta, hogy nem! – vágtam oda. Dühített, hogy tovább
próbálkozik, hátha sikerül a kárhozatba vinnie Vladot. – Máshol
kuncsorogj lelkekért!
A démon szemében újra megvillant a vörös.
– Hogy én kuncsorgok?!
– Na, ez durva volt! – jelentette ki Ian, és rosszallóan rám
pillantott. – Nem volt szép Leilától, hogy olyasmiért kritizál, ami
a fajod természetéből fakad. Hát fel lehet-e róni egy
oroszlánnak, hogy gazellát eszik? Nem, mert az oroszlán
gazellát eszik, és kész. Ő már csak ilyen, ugyanúgy, ahogy a
démonok meg lelkekért kötnek szerződést.
– Fárasztó tud lenni a bigottság – helyeselt Ashael. – A
démonok pedig nem kuncsorognak, hanem tárgyalnak. Óriási a
különbség.
Lett volna még egy-két szavam hozzá, de inkább befogtam.
– Akkor itt végeztünk? – kérdezte Vlad jelentőségteljesen.
Ian a könyökével Ashael oldalába bökve unszolta a démont.
– Nem hiszem. Ha nem kaphatod meg az igazi jutalmat, akkor
majd feljebb tornászod a pénzbeli árat, nem igaz? – Amikor a
démon elgondolkodott, folytatta: – Te élelmes gazfickó, tudtam
én! Ezért becsülöm annyira a fajtádat. Én a helyedben felárat
számolnék a sértegetésért. Tanítsd meg a csajnak, hogy jobb, ha
tartja a száját!
Hitetlenkedve néztem Ianre.
– Te most kinek az oldalán állsz?
– Mindig a magamén – felelte, mire a démon nevetett egyet.
– Ian, ha nem lenne agyarad, esküszöm, démonnak néznélek!
Ian fejet hajtott, mintha a világ legnagyobb bókját kapta
volna. Ashael megint felnevetett, aztán komorabb tekintettel
végignézett rajtunk.
– Mint már mondtam, ha nem kapom meg a lelkedet, akkor
sem nekem, sem más démonnak nem áll hatalmában megtörni
a varázslatot.
Hallottam a recsegést, ahogy Vlad összeszorította az
állkapcsát.
– Akkor végeztünk – jelentette ki, és elindult velem a tető
széléhez. – Ian, jössz vagy maradsz, nem érdekel.
– Várj!
Vlad már repült volna velem az égbe, de erre a szóra megállt.
Nem Ian szólt utánunk, hanem Ashael.
Vlad megfordult, és felvonta a szemöldökét. A démon úgy
mosolygott, mint egy cápa.
– Szóba jöhet esetleg egy másik megoldás is.
– Éspedig? – unszolta Vlad, amikor Ashael nem folytatta.
A démon megvonta a vállát.
– A nő varázsereje.
– Milyen nőé? – kérdeztem. Nem rejtettem véka alá, mennyire
nincs kedvem egy újabb varázslót keresgélni.
Ashael úgy nézett rám, mintha ostoba lennék.
– A tiéd.
 17. fejezet

– Az enyém?
– Nem vicces – vicsorogta érces hangon Vlad.
Ashael elegáns fújtatással reagált.
– Ne szégyenlősködj! Amikor előhívtam az aurádat, láttam
benned a mágiát. És semmi köze ahhoz a varázslathoz.
Ian kíváncsian nézett rám.
– Tündérkém, csak nem valami nagy titkot rejtegetsz? Te kis
huncut! És én még azt hittem, megegyeztünk, hogy őszinték
leszünk egymással!
– Nem rejtegetek semmit. – Ashaelre mutattam. – Hazudik.
Nincs varázserőm.
A démon megint csak fújtatott.
– Hát persze. És csak azért vibrál benned az elektromosság,
mert örülsz, hogy látsz.
Ó, akkor ezt értette félre!
– Az nem varázserő, csak egy hülye mellékhatása annak, hogy
tizenhárom évesen hozzáértem egy leszakadt villamos
vezetékhez.
 A baleset után lettek a látnoki képességeim is. Azelőtt teljesen
normális voltam.
Ashael oldalra billentett fejjel bámult engem.
– Nem is tudtad – mondta végül. – Nagyon különös. Te tudtál
róla, Karóba Húzó?
Azt vártam, hogy a szokásos feszült, fellengző stílusában
visszakérdez, hogy: „Miről tudtam?”, de nem. Ehelyett úgy
nézett rám, hogy inkább elhátráltam tőle.
– Ne! – suttogtam. – Ugye nem hiszed el neki?
– Gyanítottam – felelte, amitől teljesen összezuhantam. – Soha
egyetlen ember sem volt képes még csak hasonló képességekre
sem szert tenni. Vagy varázserő lakozik benned, vagy volt egy
vámpír valahol a vérvonaladban.
Ashael mordult egyet.
– Itt nem csupán varázserőről van szó; ő egy igazszülött
boszorkány, aki még az őseitől is örökölt varázshatalmat. Ez a
boszorkáknál olyan ritka kombináció, mint a vámpíroknál Káin
öröksége.
Még mindig nem hittem a fülemnek.
– De én nem vagyok boszorkány! És még ha lett is volna
boszorkány a családfámban, te honnan tudnád?
– Tudom, ahogy te tudod, hogy melyik szín a sárga, és melyik
a piros – felelte lágy hangon Ashael. – Születésedtől fogva
megvan a képességed arra, hogy különbséget tegyél a színek
között. Nekem pedig születésemtől fogva megvan a képességem
arra, hogy lássam az aurákban lévő mágiát, és meg tudjam
különböztetni, mi az, amit varázslat okozott, mi az örökölt, vagy
bármi más.
Valamiért az egészet túl hihetetlennek tartottam, hogy igaz
legyen. Pedig hát én vagyok az, aki látja az emberek legfőbb
bűnét, ha megérintem őket. Az viszont nem fért a fejembe, hogy
egy démon egyszerűen megnézett, és többet tud rólam és az
egész családomról, mint én magam.
– Hogyan használhatnánk Leila varázserejét a bűbáj
megtörésére? – kérdezte Vlad, folytatva a gondolatot, amíg én
még az elhangzottakat próbáltam felfogni.
Ashael közelebb lépett, aztán megint a levegőt fogdosta
körülöttem.
– Ritka az igazszülött varázsló. Ez régen nem így volt, de a
legtöbbjüket századokkal ezelőtt megölték a nagy
boszorkányüldözések során. Egy igazszülött, aki örökölt
varázserővel is rendelkezik, még ennél is ritkább. Csak egy
olyannal találkoztam, akinél mindkettő egyszerre fordult elő.
Ha nem csal a memóriám, az ani-kutani tagja volt.
Felszisszentem, amit Vlad észre is vett.
– Te érted, miről beszél? – kérdezte.
– Negyedrészt cseroki vagyok – feleltem. Vlad továbbra is
kérdőn nézett. Akkor esett le, hogy sokat tud ugyan a
történelemről, de az indiánokról valószínűleg nem annyira. –
Az ani-kutani egy nagy hatalmú papi osztály volt a cserokiknál.
Senki nem tudja, meddig uralkodtak, de állítólag ők építették az
Appalache-hegységben azokat az ősi sírdombokat. A legenda
szerint az ani-kutani idővel annyira korrupt lett, és úgy
megutálták őket, hogy a tizenharmadik század körül a cserokik
az összes tagot lemészárolták, és a mai napig gyűlölettel
beszélnek róluk.
Ashael szeme megcsillant.
– Te pedig minden valószínűség szerint az ani-kutani egyenes
ági leszármazottja vagy. Így jár az, aki az emberekre bízza
valaminek a kiirtását. Valaki mindig elgyengül, és megkönyörül
egy csecsemőn. – Az emberi irgalomra tett kritikáját megvető
prüszköléssel nyomatékosította. – Ilyen hihetetlen varázserő
van a vérvonalad birtokában, és neked soha semmi nem tűnt
fel a rokonaidnál?
Nem tetszett a lenéző hangnem. Mintha nem vettem volna
észre, hogy anyám szerette a csúcsos kalapokat, és seprűn
közlekedett.
– Ha nem számoljuk, hogy anya mennyire ügyes kertész volt,
akkor nem, nem volt benne semmi szokatlan.
– Hogyan halt meg? – kérdezte Ashael kertelés nélkül. –
Lefogadom, hogy abban volt valami szokatlan.
A kezem bizseregni kezdett, ahogy a gyász és az
önmarcangolás beindította bennem az elektromosságot.
– Ja. Próbált elrántani a vezetéktől, amihez véletlenül
hozzáértem, és abba halt bele.
A démon arcára elégedettség ült ki.
– Tehát te és az édesanyád mindketten ugyanazt a halálos
áramütést kaptátok, te mégis túlélted, ő pedig meghalt. Sosem
gondolkodtál el azon, hogy miért történt így?
– Hogyne gondolkodtam volna rajta! – förmedtem rá. – Mit
akarsz ezzel mondani?
 Az egyik vastag szemöldöke felfelé mozdult.
– Az igazszülött boszorkányok a hatalmukkal fel tudják
erősíteni a képességeiket, de először is el kell sajátítaniuk ezeket
a képességeket. Az örökölt mágia azonban egy pillanat alatt
azonnal használható varázshatalmat ad át.
– És mi köze ennek az anyám halálához? – faggatóztam
türelmetlenül.
Ashael megint megsimította előttem a levegőt. Most már
tudtam, mit csinál. Azt nézi, miféle mágiát rejt az aurám.
– Azért hívják örökölt varázserőnek, mert valaki átadja egy
hozzátartozójának. Az erő pedig megváltozik attól függően,
hogy akinek adják, éppen mire van szüksége. Hiába vagy
igazszülött boszorkány, az nem mentett volna meg a haláltól,
amikor a vezetékhez értél. Csakis az, ha hirtelen elképesztő
varázserőt kapsz. Aznap az édesanyád rád hagyta az örökölt
varázshatalmát. És amikor ezt tette, nem csupán megmentette
az életedet, hanem az általad elnyelt halálos áramütést a
részeddé tette.
Csak lestem. Nem szívesen hittem el, amit mond, de volt
értelme. Az orvosok sosem tudták megmagyarázni, miért éltem
túl a halálos áramütést, amibe az anyám belehalt. Úgy, hogy én
ráadásul hosszabb ideig kaptam. Már percek óta rá voltam
akadva a vezetékre, mire anya felfigyelt a belőlem pattogó
szikrákra, és rájött, hogy valami borzalmas történik. Én viszont
nemcsak túléltem az esetet, hanem megmaradt az
agyműködésem, sőt, később mozogni is újra megtanultam,
pedig az orvosok az elején mindkettőt teljesen lehetetlennek
tartották.
Elmondani nem tudom, azóta hányszor agyaltam rajta, hogy
miért éltem túl, amikor anya meghalt. Azon is végtelen órákat
pörögtem, hogy a borzalmas balesettől hogyhogy iszonyatos
elektromosság maradt a testemben, és ami még rosszabb, miért
kell látnom az emberek legnagyobb bűnét. Most úgy tűnt,
megkaptam a választ; és ha az évek során ért sok fájdalom nem
edzett volna meg ennyire, könnyekben török ki.
Mindig is felelősnek éreztem magamat anyám haláláért, mert
sosem költöztünk volna abba a viharok sújtotta államba, ha
nem mondom el neki, hogy apa megcsalta. Azért is magamat
okoltam, hogy az után a vihar után nem maradtam a házban,
hanem kimentem segíteni egy kutyán, és leszakadt ágnak
néztem a vezetéket. Most kiderült, hogy sokkal többről volt szó
aznap.
Anya nem a pánik okozta sokk miatt fogott meg, amikor
meglátott a vezetékbe akadva, mint mindenki gondolta. Ha a
démon igazat beszél, akkor azért tette rám a kezét, hogy az
örökölt varázserejét rám ruházhassa. És ha ez igaz, tisztában
volt vele, hogy ha hozzám ér, abba belehal. Önként áldozta fel
az életét, mert így megmenthette az enyémet.
Jólesett volna lerogyni a sírjára és bőgni az ámulattól, hogy
mennyi bátorság és önfeláldozás volt benne. Aztán üvöltöttem
volna vele, hogy miért tette ezt. Megkérdeztem volna tőle, hogy
miért nem mesélt soha az igazszülött mágiáról vagy az örökölt
varázserőről, vagy bármi olyasmiről, amit ettől az öntelt
démontól kellett megtudnom. Jó lett volna tudni, miért nem
mondta el soha apának sem. Ő biztosan nem tudott róla, mert
már a vámpírok létezésén is teljesen kiakadt. Ugyanígy
Gretchen sem tudhatta. Ha pedig a nagynéném tudott róla,
akkor ő néhány éve magával vitte a titkot a sírba.
A gondolataimból Vlad szakított ki, amikor az aurája
belobbant, de nem a szokásos, megállíthatatlan erővel. Meleg,
kellemes felhőként vett körül a fejem búbjától a talpamig.
Személyes, szeretettel teli ölelést küldött anélkül, hogy egyetlen
izmát is mozdította volna. Amikor megszólalt, azt is azonnal
tudtam, miért teszi:
– Ashael, térj a lényegre! Lebilincselő mesét mondtál, de nem
derül ki belőle, Leila varázsereje hogyan lenne képes megtörni
a rajta ülő bűbájt.
A mogorva szavak fájtak volna, ha nem terül rám az
aurájából készült paplan. Ilyen, amikor Vlad nemtörődöm
baromként beszél, miközben titokban mindent megtesz, hogy
megvigasztaljon.
Ashael elmosolyodott.
– Ezeket ingyen mondtam el, de az már pénzbe kerül.
– Mennyibe? – vágta oda Vlad.
Ashael oldalra döntötte a fejét, és sokatmondó mosolyra
húzta a száját.
– Ma nem tárgyalunk. Nem vagy elég motivált. És még magad
sem tudod, elhidd-e, amit az imént elmondtam. Menj, nézz
utána, és majd aztán tárgyalunk az árról.
Vlad aurája most annyira fellobbant a haragtól, hogy az
előbbi nyugtató ölelés helyett mintha ezer apró, láthatatlan
korbács csapkodott volna. A démon legyintett egyet, amivel
csak tetézte a bajt, de mire Vlad kinyitotta a száját, már el is
tűnt.
Én még a helyet bámultam, ahol köddé vált, de Vlad már a
tetőn trappolt körbe.
– Hiába keresed – szólt rá Ian. – A démonok nagyra vannak
ezzel az eltűnéssel. És már megmondtam: Ashaelt senki nem
találja meg, aki keresi.
– Akkor megidézem! – vicsorogta Vlad.
Ian morgott egyet.
– Idézgetheted napestig, de ha nem akar beszélni veled, csak
az idődet pazarolod.
Vlad hosszú, dühös léptekkel járkált fel-alá. Nekem majd
szétrepedt a fejem attól a sok mindentől, amit megtudtam,
úgyhogy igazán meglepődtem, amikor nyugodt hangon ennyi
szaladt ki belőlem:
– Akkor csináljuk!
Vlad megtorpant.
– Micsodát?
– Tudjuk meg, hogy Ashael igazat beszélt-e velem
kapcsolatban! – Nevettem egyet. – Nem hiszem, hogy én vagyok
az egyetlen, aki kétkedve fogadja egy démon szavait. Ha
kutakodunk egy kicsit, talán kiderül, él-e még valaki az anyai
családomból. Ha igen, hátha szerencsénk lesz, és tud valamit
erről az örökölt dologról.
– És ha nagyon, nagyon szerencsések vagytok – szólt közbe
Ian –, akkor az illető azt is tudja, hogyan kell megtörni a bűbájt,
és akkor nem kell kifizetni egy vagyont Ashaelnek.
Vlad gúnyosan fordult Ianhez.
– Ebben még te sem hiszel.
– Nem – helyeselt nevetve. – De előfordult már, hogy
tévedtem. Talán egy keddi napon történt.
 18. fejezet

Anyám nem sokat mesélt a cseroki felmenőinkről, ahogy a

nagynéném, Brenda sem. Annyit tudtam, hogy anya és Brenda
néni a cseroki indiánok földjén nőtt fel Észak-Karolinában, és
ezzel kifújt. Nem mintha olyan sokat érdeklődtem volna erről.
Gyerekként csak a torna foglalkoztatott. Megszállottan
edzettem, sorra nyertem a versenyeket, amíg végül eljutottam
az Egyesült Államok olimpiai csapatának kapujába.
A villamos vezetékes baleset után viszont csak azzal voltam
elfoglalva, hogy mennyire széthullott az életem. Anya meghalt,
apa érzelmileg távol került tőlem, és a rémisztő látomásaim
mellé élő konnektor lett belőlem. Hat pokoli év után bekerültem
a vándorcirkuszba, ahol a legjobb barátom, egyben apafigurám,
Marty társaságában múlattam az időt. Sosem agyaltam az
indián gyökereimen.
Most viszont meg kellett tudnom, tényleg az ősi ani-kutani
varázshatalmú leszármazottja vagyok-e, úgyhogy nagyon is
érdekelt a származásom. Szégyelltem is magamat, amiért eddig
nem foglalkoztam a cseroki őseimmel. A világoskék szemem és
a halvány bőröm miatt a legtöbben európainak néznek, de nem
az vagyok, és erről nem csak a szögegyenes, vastag, fekete
hajam árulkodik. Ha a démonnak igaza van, akkor ennél sokkal
több van bennem, és a hihetetlen képességeim a cseroki
származásomnak tudhatók be.
Éppen ezért döntöttem úgy – hiába morgott Vlad, mert így
elpazaroltunk egy délutánt a várakozással –, hogy nem egyedüli
Daltonként megyek a cserokik ágához válaszokat keresni. Ez a
húgomat is érinti, és nem csak azért, mert talán ő is igazszülött
boszorkány és az ani-kutani leszármazottja.
– Veletek miért mindig kaszinókban kell találkozni? – szólalt
meg Gretchen, amikor belépett a szobánkba. Sokat repült, és
még javában hajnal volt, de a húgom tökéletes sminkben,
hihetetlen dús hullámokba beállított hajjal érkezett.
– Ez volt a legbiztonságosabb lehetőség – magyaráztam. –
Annyi ember jár ide, hogy elveszünk a tömegben.
Gretchen némi megvetéssel a szemében nézett körül a szép,
kétszobás lakosztályunkban.
– Azért elmondanám, hogy a Las Vegas-i Caesar’s Palace villái
sokkal jobban tetszenek.
A szememet forgatva megöleltem.
– Utálod, hogy Vlad házi őrizetben tart, de azért a jó helyeket
megszoktad, mi?
– Ha már rab vagyok, legalább a börtön legyen normális –
szúrta oda a csípős megjegyzést. De azért a szokottnál kicsit
tovább tartott az ölelésében, még úgy is, hogy csípte a belőlem
áradó elektromosság. A szurkálódás ellenére hiányoztam neki,
csak nem tudja kifejezni.
Így aztán átvettem a kezdeményezést.
– Örülök, hogy látlak – mondtam, amikor elengedtük egymást.
– Hiányoztál.
– Komolyan? – Olyan meglepetten kérdezett vissza, hogy
rosszul is esett. Tényleg ilyen rossz testvér vagyok?
Igen! – üvöltötte máris a belső hangom. Borzalmas testvér
vagy! Tizenhat évesen Gretchen talált rád, amint az egyik
öngyilkossági kísérletnél félholtan feküdtél egy kád véres vízben,
és ez csak egy példa a sok közül.
Olyan erősen szorítottam össze az állkapcsomat, hogy még a
porc is roppant egyet. Azóta velem van ez a nagyszájú, gonosz
belső hangom, hogy magamhoz tértem a baleset után.
Mostanában kevesebbet szól, de azért nem tűnt el teljesen.
Talán soha nem is fog.
Egyszerre csak egy hangot akarok a fejemben! – vágtam vissza.
Mivel hallani akarom Mirceát, ha újra felbukkan, TE leszel az, aki
befogja! Miután egy kicsit sikerült fékeznem az enyhe
skizofréniámat, megint Gretchenhez fordultam:
– Persze hogy hiányoztál. Ha nem lett volna ilyen rohadt
veszélyes a helyzet, sokkal többet találkozunk.
Szép vonásait fintorba húzta, amitől fiatalabbnak látszott,
mint a huszonhárom éve.
– Ja, tényleg, még mindig háborúztok. Gondolhattam volna,
hogy ha a férjed győzelmi bulit rendez, azt nem itt, hanem
inkább a várában teszi. Egy kicsit belehúzhatnátok. Jó lenne, ha
még ebben a században visszakapnám a saját életemet. – Egy
fokkal enyhébb fintorral fordult aztán Vladhoz: – Ha már itt
tartunk, szevasz, Draksógor!
– Ne hívd így! – sóhajtottam fel.
– Miért? – méltatlankodott. – Ez egy másik „Drak” kezdetű szó.
Csak egy becenév.
– Amit nem használsz soha többé – jelentette ki Vlad
megtévesztően kedves mosollyal.
A mellettünk lévő lakosztályból nevetés hallatszott. A kora
hajnali órában a szálloda legtöbb vendége már elment aludni,
úgyhogy ha egy vámpír nem volt hajlandó a maga dolgával
foglalkozni, könnyedén hallgatózhatott.
– Imádom! – kiabált Ian. – Muszáj találkoznom a kiscsajjal, aki
szemtől szemben képes Draknak hívni.
– Ne! – szóltam fennhangon, de meg sem lepődtem, amikor
Ian pillanatokon belül megjelent nálunk.
– Hahó! – dorombolta, és úgy nézett végig Gretchenen, hogy
legszívesebben azonnal lecsaptam volna. – Hogy hívnak,
édesem?
– Az a neve, hogy Felejtsd El! – csattantam fel.
Gretchen csak bámulta Iant, a szája elnyílt, aztán
becsukódott, kék szeme pedig röhejes méretűre kerekedett. Na
ja! Ian szívdöglesztően néz ki, csak ezt könnyű elfelejteni, ha az
ember megismeri az idegesítő stílusát.
– Heeellóóóó! – szólalt meg végre Gretchen. – Ne hallgass a
nővéremre! Neked a nevem Nagyon Is.
– Gretchen! – szóltam rá. – Ennek a srácnak olyan nemi
betegségei lehetnek, amiket még nem ismer az orvostudomány.
 – Ez nem igaz – tiltakozott Ian, miközben megfogta és
megcsókolta Gretchen kezét, amitől a húgom fékezhetetlen
kuncogásban tört ki. – Vámpír vagyok, úgyhogy a kórokozók
nem élnek meg bennem.
– Ian! – Vlad olyan erővel tágította ki felé az auráját, hogy Ian
megtorpant, mint akit megpofoztak. – Nem! – zárta rövidre
Vlad.
Gretchen megfordult, és szikrázó pillantást vetett Vladra. A
férjem hasonló szemmel nézett vissza rá, csak neki hat
évszázada volt már gyakorolni ezt a „verd ki a fejedből” nézést.
Gretchen hamar elkapta a tekintetét.
Ian csalódottan engedte el a húgom kezét.
– Igazuk van, tündérkém. Ilyen édes kis halandókat eszem
reggelire, és ezt most szó szerint értsd!
Gretchen szeme megint elkerekedett. Ian pajkos mosolyt
villantott rá, aztán a hálószoba ajtaja ismét kivágódott, és
beviharzott rajta Marty. Annyi bőrönd volt nála, hogy a
százhúsz centis termetével ki sem látszott alóluk.
– Gretchen, az összes ruhádat elpakoltad? – morogta Marty, és
bocsánatkérőn rám nézett, miután ledobta a cuccokat a földre. –
Csak a sok csomag miatt ért ide ő hamarabb.
Azonnal lehajoltam, magamhoz öleltem Martyt, és
elmosolyodtam, amikor viszonzásul akkorát szorított rajtam,
hogy felnyögtem.
– Hiányoztál, kölyök! – motyogta, amikor elengedett.
Még be sem fejeztem Martynak, hogy nekem is hiányzott,
amikor Ian megszólalt:
 – És ez a helyes pasi meg kicsoda? – kérdezte ugyanazzal a
doromboló hanggal, amivel Gretchent megszólította.
– Valaki, akinél szintén hiába próbálkozol – vágtam oda. –
Marty a legjobb barátom, és történetesen heteró.
Ian bosszúsan pillantott rám.
– Nem dughatok a húgoddal, nem dughatok a barátoddal,
nem dughatok veled, nem dughatok Vladdal. Ha szex nélküli,
nyomorúságos életre vágynék, megnősültem volna.
– Nem azért vagy itt, hogy jól szórakozz – jelentette ki Vlad.
Ian szája legörbült.
– Én is tudok róla. Az az átkozott Mencheres olyan eskübe
hajszolt bele, amit nem szeghetek meg.
– Milyen szörnyű, hogy tartanod kell az adott szavadat! –
mondtam a szememet forgatva. – De fel a fejjel, Ian! –
folytattam. – A mai program, hogy ellátogatunk a Qualla
Boundary rezervátumba, és mivel ott nincs szükség a
varázstudásodra, maradhatsz, és kereshetsz valakit, akivel
huncutkodhatsz.
– Bárcsak! – szólt lehangoltan Ian. – De muszáj…
– Elég!
Megütköztem azon, ahogy Vlad rászólt.
– Mi folyik itt? – kérdeztem ellentmondást nem tűrően.
– Iderángattál, hogy tanulmányi kirándulásra menjünk, ahol
feltárjuk a cseroki múltunkat – válaszolta türelmetlenül
Gretchen. – Tudom, hogy mindjárt hajnalodik, és még van az a
napkeltés kórod, de ezt azért csak nem felejthetted el.
Nem vettem tudomást róla, mert én nem Gretchenhez
beszéltem. Mindenki más tökéletesen tisztában volt ezzel,
különösen a férjem.
– Vlad! – mondtam, nyomatékosításképpen elnyújtva a nevét.
A levegőben hirtelen szinte zabolázatlan energia vibrált. A
láthatatlan hullámok úgy csípték a bőrömet, mint a homok a
viharos tengerparton.
– Én rövid időre elutazom. – Vlad hűvös hangja nem passzolt
ahhoz, amit az aurájából éreztem. Hová megy, és engem miért
nem visz magával?
Amikor leesett, úgy megrándultam, mintha mellbe lőttek
volna.
– Ne! – suttogtam. Aztán hangosabban folytattam: – Ne! Nem
teheted. Samir a barátod! Nem ölheted meg! Találunk más
módot.
– Leila – csitított szenvtelen hangon. – Ne vitatkozz! Vedd úgy,
hogy már meg is tettem!
 19. fejezet

Mielőtt Vlad befejezte volna a mondatát, Marty és Ian nekem

rontott. A két erős vámpír lefogott, mire levehettem volna a
kesztyűmet.
– Mit mondtál? – förmedt rá Gretchen. – Megölöd Samirt? De
miért?
Vlad zöldben úszó szemmel fordult a húgomhoz.
– Hallgass! És ülj le!
Gretchen egyetlen szó nélkül leült ott helyben a földre. Én
még küzdöttem, de Marty a lábamat fogta le, Ian pedig a
felsőtestemet szorította annyira, hogy mozdulni sem bírtam.
Borzasztó dühös voltam, hogy így hátba támadtak, de más is
volt bennem. A PTSD, amivel hónapok óta küzdöttem, most
visszatért, és minden hiábavaló próbálkozástól tovább nőtt
bennem a pánik. Amikor Vlad elindult az ajtóhoz, még
erősebben hadakoztam.
– Vlad, kérlek, ne tedd ezt!
Megállt, és rám nézett. A szemébe visszatért a szokásos szín,
és egy pillanatra őszinte bánatot láttam meg benne. Aztán a
tekintete megkeményedett, mint a jégbe fagyott réz.
– Muszáj.
Minden további nélkül távozott. Amikor kiabálni kezdtem,
Ian a tenyerét a számra tapasztotta, én pedig akkorát haraptam
bele, hogy a vér is megindult.
– Hiába – motyogta Ian. – Élvezem a fájdalmat, úgyhogy ha a
kezemet harapod, és ilyen kellemesen gyötrő elektromosságot
küldesz a testedből, azzal csak szerzel nekem egy jó napot.
Abba is hagytam. A csalódott nyögése alapján tényleg nem
viccelt. Lassan vette el a kezét a számtól, hátha újra
beleharapok. Szuper – mivel nem sikerült Vladot megállítani,
ezért a küzdelmemmel annyit értem el, hogy bepánikoltam,
Iant boldoggá tettem, Martyt pedig bántottam. Rohadt dühös
voltam, amiért nekem rontottak, de bántani nem akartam őket.
Ráadásul, ha elszabadul az erőm, meg is ölhetem őket.
– Engedjetek el! – mondtam, miközben próbáltam lenyugtatni
magamat, hogy ne szikrázzon minden pórusomból az áram.
– Még nem – felelte komor hangon Ian. – Kéne egy kis
segítség! – szólt hangosabban.
Pillanatokon belül hallottam az újabb kulcskártyát a szállodai
szobánk bejáratától. Ezek szerint Vlad visszajött. Biztos azt
hiszi, hogy az ügy le van rendezve, Samirnak pedig annyi, de én
még nem adtam fel…
Azonban nem Vlad jött be. Hanem egy nagyon magas, nagyon
szőke vámpír. Egy másodpercig csak bámultam. Az érzelmeim
hatalmas viharként kavarodtak fel.
Azóta nem láttam Maximust, hogy megöltük Szilágyit, és
találkoztunk Mirceával abban a föld alatti, ősi török börtönben.
Maximus aznap megmentette az életünket az önmegsemmisítő
csapdától, amit Szilágyi rejtett oda, előtte pedig megmentette az
életemet, amikor Szilágyi borzalmas napalmtámadást zúdított
Vlad kastélyára. Ezeken felül is számos bátor cselekedettel
sikerült már jóvátennie, hogy miattam rövid ideig sutba dobta a
Vladdal szembeni hűségét. Nagyon kedves barátomnak
tartottam.
De…
Ahogy ránéztem, fagyos félelem kerített hatalmába. Az érzés
értelmetlen és igazságtalan volt. Nem Maximus tehetett róla,
hogy Szilágyi annyira kegyetlenül bánt velem, amikor fogságba
estem. Ő csak eljátszotta, hogy Szilágyit támogatja, és ezzel még
szörnyűbb kínoktól óvott meg. És ha ő nincs, nem tudok jelezni
Vladnak, hogy hol keressen. Most mégis elég volt meglátnom, és
a poszttraumás stressz-szindrómám, amivel eddig küzdöttem,
újult erővel támadt rám. Amikor Ian kérésére odajött, és
lefogott, elárasztottak az emlékek, és bebörtönöztek ugyanabba
a rémületbe, amit akkor éreztem, amikor utoljára erőszakkal
lekötöztek.
A körülöttem álló emberek hirtelen egy föld alatti cella szürke
kőfalaivá változtak. A kezeik bilincsekké váltak, amik a
csuklómat, a karomat, a lábamat és a bokámat szorították. De
nem ez volt a legrosszabb. Láttam magam előtt a kegyetlen,
platinaszőke vámpírt, kezében a hajlított pengéjű, ívelt markolatú
késsel. Szilágyi kínzója mosolyogva közelített. Addig tekeregtem,
amíg már minden végtagomból folyt a vér, de nem tudtam
szabadulni…
Beszélgetések apró részletei villantak be az elmémet fogva
tartó rémálomban. Halványak voltak a saját sikolyaimhoz és a
borzalmas élményhez képest, amint valaki lenyúzza rólam a
bőrt, de azért hallottam őket.
– Valami nincs rendben.
– Kiengedi az erejét.
– Leila? Kölyök, állítsd le magadat!
– Hol az az átkozott tűzmester, amikor szükség lenne rá?
– Engedd el, hátha az segít.
– Nem, csak egyre rosszabb.
– Túl sok energiát szív magába!
– Álljatok hátrébb, majd én megoldom. Mondom, menjetek
innen!
Hirtelen visszatértek a színek az elmémbe, amitől eltűnt az
emlék, és visszazuhantam a jelenbe. Előreestem, és fájdalom
hasított belém. Mi a fene éget?
Rájöttem, hogy a szőnyeg. A szálloda tűzoltó rendszere
mindenhol fújta magából a vizet, mégis izzott a szőnyeg.
Megráztam a fejemet, mintha valami durva másnaposságot
akarnék elűzni magamtól, aztán döbbenten körülnéztem.
A szobában elment az áram, a levegőben vízpermet és füst
terjengett, a szőnyeg több helyen kiégett, a plafon pedig úgy
nézett ki, mintha egy kisgyerek bent gyújtott volna tűzijátékot,
ami lyukat égetett bele. Ian, Maximus és Marty teljesen eláztak,
a ruhájukon több tucat apró, égetett lyuk éktelenkedett.
Nekem meg fogalmam sem volt, mi történt.
 – Hol van Gretchen? – kérdeztem rémülten, amikor nem
láttam.
– A földszinten, a recepciónál vár – mondta Marty, és a
szemére mutatott. – Ezt is bevetettem, úgyhogy nem megy
sehová.
A körülöttünk lévő pusztításra mutattam.
– És… ööö… ha jól sejtem, erről én tehetek.
Nem volt róla emlékem, de mi más magyarázat lenne rá?
– De még mennyire! – vágta rá Ian. – Úgy lövöldözted
magadból az áramot, mintha villámmá változtál volna. Szarrá
égettél minket meg a szőnyeget, a mennyezetet, aztán tényleg
eldurvultál…
– Ennyi elég! – szólt rá Marty.
– Dehogy elég! – vágott vissza Ian. – Ha nem tud róla, mire
képes, akkor irányítani sem fogja soha. Szóval ott tartottam,
hogy utána teleszívtad magadat árammal a konnektorokból.
Hozzájuk sem kellett érned, az elektromosság úgy táncolt elő és
ugrott át beléd, mintha megidézted volna. Addig abba sem
hagytad, amíg az egész hotelben el nem ment az áram. Addigra
annyira feltöltődtél, hogy bárki hozzád ért volna, meggyullad.
Attól féltem, hogy felrobbansz, és minket is kinyírsz, úgyhogy
dobtam rád egy valóságbűbájt. Szerencsére az kirántott abból
az elmebeteg transzból, amiben voltál.
Alig bírtam felfogni, amit mond. Máskor is szívtam már
magamba elektromosságot, de mindig hozzá kellett érnem a
konnektorokhoz. Ráadásul eddig csak a jobb kezemet sikerült
feltöltenem, az egész testemet soha. Lehetséges, hogy fejlődött a
képességem, és már nem is csak a kezem a halálos fegyver? Ha
lehet hinni Iannek, akkor igen.
Nem álltam készen arra, hogy ennek a következményeivel
szembenézzek, úgyhogy a legutolsó dologra kérdeztem rá.
– Valóságbűbáj? Létezik olyan?
Ian fújtatott egyet.
– Igen, és az iskolákban rendszeresen használni is kellene, de
nem a vámpírvilág az egyetlen, ahonnan ki van tiltva a mágia.
A vízpermet továbbra is ömlött ránk. Kisöpörtem az arcomba
lógó ázott tincseket.
– Kölyök? – szólalt meg félszegen Marty. – Jól vagy?
Akaratlanul is kibukott belőlem egy nevetés.
– Mármint azt leszámítva, hogy a férjem elindult megölni egy
jó barátját, hogy engem megmentsen? Vagy arra gondolsz, hogy
az új képességemmel tömegpusztító fegyver leszek, ha beüt a
PTSD?
– Mindkettőre – válaszolt óvatosan Marty.
A nap ekkor jött fel; éreztem a hirtelen rám törő
kimerültséget. De nem a fiatal vámpírok hajnali kimerültsége
volt a legfőbb oka, hogy térdre rogytam. Akkora hatalmam volt,
hogy egy egész szállodát áramtalanítottam, mégsem tudtam
megakadályozni, hogy Vlad valami olyasmit tegyen, amit
örökre bánni fog.
– Egyáltalán nem vagyok jól – motyogtam.
– Pedig össze kell szedned magadat. – Maximus mély hangjára
azonnal sikerült odafigyelnem. Szigorúan nézett rám,
sötétszürke tekintete átható volt. – Sajnálom, hogy a jelenlétem
és ez az egész helyzet ilyen rohamot váltott ki belőled, de le kell
győznöd a legszörnyűbb emlékeidet, mert nincs sok időnk.
– Mire? – kérdeztem még mindig a belém költözött
keserűséggel a hangomban. Vlad mostanra már a magángépén
ül, és egy ártatlan ember felé tart, aki nem is sejti, hogy a
herceg, akit több mint ötszáz éve szolgál, az életére fog törni. Ha
engem ennyire emésztett belülről ez a gondolat, akkor Vlad
lelkét valósággal megölte. De értem még így is készen állt
megtenni.
– Megállítani Mircea fogvatartóit, mielőtt kiderül, mit
akarnak valójában – válaszolt Maximus. Hiába a lágy hang, az
üzenete ezer tonnaként zuhant rám. – Zsarolásnál az első
követelés általában csak egy próba. Ha kiderül, hogy az illető
hajlandó engedelmeskedni, akkor meg lehet mondani, mit
akarsz valójában. Ha Vladot úgy teszik próbára, hogy meg kell
ölnie Samirt, akkor ne akarjuk megtudni, mit akarnak majd, ha
kiderül, hogy Karóba Húzó Vlad minden kívánságukat dalolva
teljesíti.
– Nem dalolva! – tiltakoztam. – Kényszerítik.
Újabb adag bűntudat keveredett a zaklatottsághoz, haraghoz
és borzasztó emlékekhez, amik még mindig bennem
kavarogtak. Ha nem lennék, Vlad simán elküldené a búsba a
zsarolókat. Ehelyett éppen most készült elárulni egy hű barátját
és mindent, amit eddig képviselt. Vlad kegyetlen volt
mindenkivel, de a saját embereit mindig megvédte. Ezt
mindenki tudja. Erre épült a vérvonala és a hírneve.
– Megértem, miért omlottál össze – szólt Maximus ugyanazon
a lágy hangon. – Ha valaki vámpír lesz, az érzelmi ereje még
nem válik emberfelettivé. Csak emberfeletti fizikai erő jár a
vámpírléthez, márpedig sokszor nem az a lényeg. De te erős
vagy, Leila. És igazad van, Vladot valóban kényszerítik.
Pontosan ezért kell mindent megtudnunk erről az állítólagos
örökölt varázserődről, mert azzal is egy lépéssel közelebb
kerülünk ahhoz, hogy mindkettőtöket megszabadítsunk.
Néhány hónapja azt ígértem Vladnak, nem engedem, hogy a
bűntudat, a félelem vagy a bizonytalanság megbénítson, erre
most megint olyasmiért okoltam önmagamat, amire nem volt
ráhatásom. Igen, ez az egész talán miattam történt, de nem az
én hibám, még akkor sem, ha így érzem. Nem ostorozhatom
magamat azért, amit Mircea varázslata okozott. Ő varázsolt,
nem én. Kicsi esélyem volt rá, mégis túléltem, és ezt is túl
fogom. Ahogy Vlad is. Erről gondoskodom.
Minden akaraterőmet összegyűjtve elhessegettem magamtól
a fáradtságot, és felálltam. Először is megmentem Samirt. Vlad
ugyan itt hagyott, de még nem reménytelen a helyzet.
– Kinél van mobil?
Ian átrohant a másik szobába, és hamarosan egy telefonnal
tért vissza.
– Tessék – mondta.
Felvettem a kesztyűmet, mielőtt a telefonért nyúltam.
Maximus rosszallóan figyelte Iant.
– Vlad ennek nem fog örülni.
Ian prüszkölt egyet.
– Ha egy telefonhívástól leáll, akkor nem is igazán akarta
megölni azt a szerencsétlen flótást.
Korábban érzékeltem Vlad auráját, és éreztem benne az
elszántságot. A barátaimat is rám küldte, hogy fogjanak le, ez
sem arról árulkodik, hogy bármi bizonytalanság volna benne.
Ettől függetlenül hatalmas szemétség volt, és ehhez lesz is még
egy-két szavam, amikor legközelebb találkozunk, de mindent a
maga idejében.
– Nem Vladot hívom – mondtam, miközben tárcsáztam a
számot.
Marty oldalra billentette a fejét.
– Akkor kit?
– Nem számít – mondta Maximus, szinte már szánakozva. –
Vladnak hatszáz évnyi tapasztalata van az ilyesmiben. Bármit is
tervezel, Leila, Vlad készült rá.
Szenvtelen pillantást vetettem Maximusra.
– Azt majd meglátjuk.
 20. fejezet

Három óra múlva már majd felrobbantam az idegességtől.

Ezerszer hívtam Samirt, SMS-t is küldtem neki, de semmi.
Gondoltam, csak peches vagyok, úgyhogy felhívtam mindenkit
Vlad vérvonalából, akinek eszembe jutott a telefonszáma.
Mindenkinek írtam is, de semmi válasz. Az már nem lehet a
véletlen műve, hogy Vlad ennyi embere egyszerre nem veszi fel
nekem a telefont. Biztos, hogy parancsba adta nekik.
Nem adtam fel: hívtam egy légitársaságot, és megpróbáltam
jegyet foglalni Romániába. Akkor derült ki, hogy az összes
bankkártyámat letiltották. Amikor senki nem volt hajlandó
odaadni az övét, lementem a recepcióra, elkaptam az első
tehetősnek tűnő embert, akit megláttam, és a zöld szememmel
rávettem, hogy adja át a kártyáját.
Akkor derült ki, hogy a légitársaságok tiltólistára tettek. Az
ország egyetlen légitársasága sem volt hajlandó jegyet adni
nekem, márpedig a számítógépes rendszer ellen még az
elmetrükk sem segít. Végső elkeseredésemben Vladot hívtam.
Meg sem lepett, hogy nem veszi fel.
 – Megmondtam – jelentette ki Maximus minden gúny nélkül.
– Vlad döntött. És amikor eldönt valamit, senki, még a szerettei
sem állhatnak az útjába. Nem a te hibád, Leila. Samirt nem
mentheted meg, de abban segíthetsz, hogy Vladnak soha többé
ne kelljen ilyesmit tennie.
Úgy éreztem, keveset tettem, de kifogytam az ötletekből, az
idő pedig szorított. Talán úgy megállíthatom ezt az egészet, ha
megtudok valami hasznosat az anyám rokonaitól. Ha már a
kaszinóban semmit sem sikerült elérnem.
– Jól van – engedtem végül. – Akkor menjünk!
Kijelentkeztünk a szállodából. Még a vámpíri hipnózis sem
tudta elrejteni, hogy a lakosztályunkban lévő tűz és a szállodai
áramszünet között összefüggés van. A szállodaigazgatót is meg
kellett bűvölnünk, hogy megússzuk a börtönt.
Amikor újra találkoztunk, hipnózissal kitöröltük Gretchen
emlékeiből, hogy Vlad hová ment, és miért. Ezt Martyra bíztam.
Nem vitt rá a lélek, hogy belenyúljak a testvérem emlékeibe, de
tudtam, hogy szükség van rá. Gretchen idegrohamot kapna, ha
tudná, Vlad milyen borzalmas feladatot kapott, ami nem is
csoda. Nekem pedig más módot kellett találnom arra, hogy
megmentsem Samirt, és megállítsam Mircea fogvatartóit.
Elhajtottunk az „Üdvözöljük a cseroki indiánrezervátumban!”
tábla mellett, amit anyám nagyon utált – erre még én is
emlékszem, hogy sokat mondogatta, amikor az itt töltött
gyerekkoráról mesélt. A cserokik keleti ága tulajdonképpen
nem is rezervátumban élt. A kormány ugyanis nem adta vissza
nekik a régi földjeik egy részét; a törzs alapítványa
visszavásárolta a tizenkilencedik században. A területen az
alapítvány ugyanazt a szabadságot biztosította a cserokik
részére, amit az igazi rezervátumok nyújtanak, szóval Qualla
Boundaryba érve már nem az állam, hanem a törzs
fennhatósága alatt álltunk.
Arra számítottam, hogy a terület azon része, ahol az indiánok
ténylegesen élnek, különbözni fog a többitől, és igazam lett. A
hotel, a kaszinó, a múzeum meg a többi látványosság a cserokik
keleti ágának turistabarát része volt, ahol többen hagyományos
indián öltözékben parádéztak. A lakórészen viszont nem volt
semmi ilyesmi.
Amikor elhagytuk a turistás részt, azonnal feltűnt a
szegénység is, amit fájó volt látni. Elgondolkodtam, vajon
mennyiben lett volna más az életem, ha itt növök fel, és nem a
katonai bázisokon, ahová az apám miatt kellett költözni.
Gretchen is tágra nyílt szemmel nézelődött. Ahogy meglátott két
fekete hajú lányt játszani az egyik udvaron, biztosan neki is a
gyerekkorunk jutott eszébe.
Nagyon szerettem volna többet megtudni a gyökereimről, de
most olyasmit kerestünk, amit nem a törzsi feljegyzések
rejtettek. Azt viszont nem tehettem meg, hogy mindenhová
bekopogok, és megkérdezem, tudja-e valaki, hogy anyámnak
volt-e köze az ani-kutanihoz. Talán nem is emlékszik senki az
anyámra. Brenda nénémmel jó harminc évvel ezelőtt eljöttek
innen.
Alig jutottunk valameddig a lakóövezet első kerületében,
amikor egy indián rendőr megállított minket.
 – Majd én beszélek vele! – mondtam, és lehúztam az ablakot.
– Eltévedtek? – kérdezte a termetes, ősz hajú rendőr.
– Osiyo – mondtam, megcsillantva a cseroki szókincsem
egyharmadát. – Nem, nem tévedtünk el. Az édesanyám itt
lakott. Én csak… azt szeretném tudni, hogy ismerte-e valaki.
A rendőr fáradtan hallgatott. A cseroki köszönéssel szemmel
láthatóan nem sikerült bevágódnom.
– Több mint tízezren élnek itt. Tudja legalább, hogy melyik
utcában lakott?
– Nem – feleltem zavartan. Miért nem kérdeztem tőle soha?
Az arckifejezése alapján a járőr pontosan erre a válaszra
számított.
– Esetleg azt, hogy a hét klán melyikéhez tartozott?
Elhallgattam. Anya mindig azt mondta, hogy a kék klán tagjai
vagyunk, de ha a démonnak van igaza, akkor mégsem. Viszont
anyám őseit valamikor a kék klán rejtette el, úgyhogy talán
segíthet, ha beszélek velük.
A rendőrre néztem. A sok ránctól az arca olyan volt, mint az
elnyűtt bőr, fehér hajában pedig már csak néhány fekete pont
látszott. Elég idős, még az is lehet, hogy ismerte anyámat. És ha
nem is ismerte, elég ideje él itt, hogy ismerjen valakit, aki
segíthet. Meglehetősen nagy őrültség lenne kerek perec
megmondani, hogy miért jöttem igazából, de szerencsére van
egy trükköm arra, hogy az ilyesmiért ne nézzenek hülyének.
– Most tudtam meg, hogy az anyám talán az ani-kutani klán
leszármazottja volt – mondtam, és a vámpíri
meggyőzőképességemet a szemembe irányítottam. – Tudnom
kell, hogy ez igaz-e. Elvinne valakihez, aki tud az ani-kutani
túlélőiről, és aki megmondja, hogy a leszármazottaknak van-e
öröklött varázsereje?
– Baszki! – sóhajtott Gretchen.
Hoppá, erről neki nem szóltam. Akkor itt az alkalom.
A rendőr üveges tekintettel bólintott.
– El. Kövessenek! – mondta, és visszaült a kocsijába.
– Hát nem jó érzés kihagyni a köntörfalazást, és egyből
megkapni, amit akarsz? – kérdezte Ian, amikor elindultunk a
rendőr után.
Tényleg időt spóroltam ezzel a húzással, márpedig az időnk
könyörtelenül fogyott, de akkor is.
– Nem szeretem megbűvölni az embereket.
Ian morgott egyet.
– Idővel imádni fogod!
– Leila, nem felejtettél el valamit? – kérdezte Gretchen,
miközben előrehajolt, és a karomba csípett. – Mondjuk, azt,
hogy anya az ani-kutani leszármazottja volt?
Amíg a rendőrt követtük, gyorsan elmeséltem neki, mi volt a
démonnál. Legalábbis a nagyját. Azt a részt kihagytam, amikor
kis híján kibeleztek mindenki előtt, majd Vlad megkapta a
szörnyű parancsot, amit azóta Gretchen memóriájából
kitöröltünk.
Amikor befejeztem a mondókámat, kérdések özönére
számítottam. Gretchen viszont nem szólt semmit, és ez annyira
aggasztott, hogy többször is hátranéztem rá a visszapillantó
tükörben. Akkor ijedtem meg igazán, amikor megéreztem az
illatát. A szokásos parfümje mellett éreztem rajta a hatalmas
dühöt. Mire reagál így? Hogy kiderült, anya miért halt meg
valójában? Vagy hogy talán mindketten boszorkányok
vagyunk? Az örökölt varázserő miatt? Vagy ez így mind együtt?
– Mondd el, mi bánt! – unszoltam.
Rám nézett könnytől csillogó, búzavirágszínű szemével.
– Nem érdekes. Nézd, a rendőr megállt! Fékezz, vagy
nekimész!
Pont időben fékeztem ahhoz, hogy ne fussak bele hátulról a
rendőrautóba. Marty motyogott valamit arról, hogy milyen
pocsék sofőr vagyok. Talán igaza van, de csak egy éve tanultam
meg vezetni, és gyakorlat teszi a mestert.
– Később megbeszéljük – mondtam Gretchennek, majd
leparkoltam a kocsit, és kiszálltunk.
– Mindegy – suttogta magában.
– Ez az! – mondta a rendőr, és rámutatott a házra, amelyiknél
megálltunk.
Aprócska épület volt, a deszkafalaira ráfért volna egy festés,
és a körverandának az egyik része is beszakadt már. Mellette
volt viszont egy szakadék, emiatt elképesztő kilátás nyílt a
hegyekre. A verandán összetett mintájú álomfogók lengedeztek.
– Ki lakik itt? – kérdeztem a rendőrt.
– Leotie Shayne – mondta, és az ajtó felé intett. – Menjen,
kopogjon be! Itthon van.
Hallottam odabentről a szívverést: lassú volt, stabil, és az
ajtóhoz közeledett. Leotie Shayne bizonyára hallotta, hogy
megjöttünk.
 A rendőr visszaült a kocsijába. Megfordult a fejemben, hogy
megkérjem, maradjon, de aztán elengedtem. Nem szeretek
belenyúlni mások elméjébe, de legalább biztosan tudtam, hogy
kiszedem az igazságot Leotie Shayne-ből.
Meglepetten pislogtam, amikor egy lány nyitott ajtót, és ránk
bámult. Évekkel fiatalabbnak tűnt Gretchennél.
– Igen? – kérdezte a tinédzserek jellegzetes hangnemével.
– Te vagy Leotie Shayne? – kérdeztem.
– Nagyi! – kiáltott fel válaszképpen, és megfordult. – Jöttek
hozzád.
Csoszogást hallottam, majd megjelent egy görnyedt indián nő.
A rendőrhöz hasonlóan az ő haja is szinte teljesen megőszült
már, a bőrét pedig ráncok tarkították. Erősen a botjára
támaszkodva bicegett az ajtóhoz.
Semmi fenyegető nem volt rajta, mégis minden izmom
megfeszült. Maximust, Iant és Martyt is hasonló feszültség fogta
el, Maximus még Gretchent is a háta mögé tessékelte.
– Mi bajotok van? – sziszegte a húgom, aki nem értette, mi ez
a hirtelen jött nyugtalanság.
A házban ketten voltak, én mégis csak egy szívverést
hallottam. Ravasz, értelmes tekintettel találkoztam, amikor a
ráncos öregasszony rám nézett. Hirtelen olyan nevetés tört ki
belőle, ami alapján évtizedekkel fiatalabbnak gondoltam volna.
– Lisa, menj át Tobyékhoz! – mondta bármiféle akcentus
nélkül.
A tinilány mérgesen fújtatott.
– Minek?
 A magyarázat már cseroki nyelven érkezett. Nem tudom, mit
mondott az öregasszony, de a lány egy perc múlva hanyatt-
homlok elrohant, bizonyára ezekhez a Tobyékhoz.
– Szóval – szólalt meg Leotie Shayne, miközben eldobta a
botját, és úgy felegyenesedett, hogy azt fél perce nem néztem
volna ki belőle. – Mi szél hozott vámpírokat és boszorkányokat
a házam elé?
 21. fejezet

– Hogy érti, hogy boszorkányokat? – kérdeztem a

meglepetésemet leplezve. Addig oké, hogy a vámpírokat
megismeri. Mivel nincs szívdobogásuk, nem olyan nehéz.
Az öregasszony megint elnevette magát; könnyed, csilingelő
hangja volt, mint amikor a pezsgőspoharak összecsendülnek.
– Drágám, pontosan tudom, hogy te és a húgod mik vagytok,
ahogy azt is, hogy kik vagytok.
Összenéztem Iannel.
– Ashael mondta, hogy jövünk? – kérdeztem könnyed hangon,
hogy eltereljem a figyelmét, amíg lehúzom a jobb kesztyűmet.
Leotie Shayne szigorúan a kezemre nézett.
– Ezt ne! Lenyűgöző dolgokat hallottam arról a korbácsról, de
nem kérek bemutatót.
– Szivi, nem válaszoltál a kérdésre! – szólt oda Ian, és
megvillantotta csábos mosolyát.
A nő foghíjas vigyorral válaszolt.
– Az én bugyimat aztán nem fogod leimádkozni, fiacskám! A
te fajtád nem jön be nekem.
 Ian felháborodva fújtatott.
– Beképzelt banya! Nemhogy örülnél, ha valaki még egyszer
megjáratja a csípődet!
Leotie erre prüszkölve nevetett.
– Hát ez meg kicsoda? – kérdezte tőlem. – Nem a férjed, ahogy
a másik kettő sem.
Az idegességtől ökölbe szorult a kezem. Ian nem is gondolta,
hogy ilyen hamar eljön a pillanat, amikor örömmel bűvölnék
meg valakit. Bármit megadtam volna, hogy a tekintetemet
bevetve kiszedjem a válaszokat az öregasszonyból, de mivel a
vámpírokon nem működik, kénytelen voltam a hagyományos
módszerrel csinálni.
– Fussunk neki még egyszer! – szóltam, és próbáltam
barátságos mosolyt erőltetni az arcomra. – A nevem Leila, bár
úgy tűnik, ezt már tudja. Ő a húgom, Gretchen. Az a nagyon
magas vámpír Maximus, a nagyon alacsony Marty, a nagyon
dühös pedig Ian. Ön kicsoda, és honnan tud ennyit rólunk?
Leotie éles tekintettel méregetett.
– Te és a húgod bejöhettek, és válaszolok a kérdéseitekre, de a
többiek menjenek el.
– Nem! – vágta rá egyszerre Marty és Maximus, még mielőtt
bármit mondhattam volna.
Gretchen már indult is előre, és dühösen nézett vissza rám,
amikor elkaptam a kezét, és visszarántottam.
– Ha ez a nő tudja a válaszokat, akkor meghallgatjuk. Ők
addig kint maradnak, és őrzik a környéket, vagy mit bánom én.
– Nem! – tiltakozott Maximus. – Vlad azért küldött, hogy
megvédjelek. Úgy nem tudlak, ha nem is látlak.
Gretchen Leotie felé intett.
– Csak egy öreg vámpír! Leila ennél húzósabb ellenfeleket is
legyőzött már, szóval csak engem kell félteni. Mivel én meg
senkit nem érdeklek, maradjatok szépen idekint, és várjátok
meg, amíg végzünk!
– Engem nagyon is érdekelsz! – csattantam fel. – És nem
teszem kockára az életedet úgy, hogy alig tudunk valamit róla. –
Leotie-hoz fordultam: – Elrejti az auráját, ezért nem éreztük,
hogy odabent van, amikor megérkeztünk. Mutassa meg magát,
vagy a fájdalmasabb módon szerezzük meg, amiért jöttünk.
Az idős nő furcsán nézett rám. Vajon elégedettséget láttam
rajta? Nem tudtam, hogy szereti, ha fenyegetik. Aztán el is
felejtettem mindent, amikor megmutatta nekünk az auráját.
Az erő kikerülhetetlen lavinaként omlott rám. A vég nélkül
érkező, éles csípésektől a karomra pillantottam, mintha csak azt
várnám, hogy meglátom az ezernyi tűt. Az áramlat addig
duzzadt, amíg a madarak is abbahagyták a csicsergést, és a
távolban prérifarkasok vonyítottak, mint akiket felvertek
álmukból.
Nem ez volt az egyetlen, amin nagyon megdöbbentem. Az
idős nő fölött fény villant, majd egy szempillantás alatt
végigfutott rajta, és valaki teljesen más állt előttünk. Kék-fekete
haja dús tincsekben keretezte megdöbbentően gyönyörű – és
fiatal – arcát. Eltűntek a ráncok, megjelentek a hiányzó fogak.
Sima, szépiaszínű bőrén vörös ajkak szegélyezték ragyogó fehér
fogait. A teste erőteljes, telt idomokba domborult, amitől Ian
azonnal elővette legmeggyőzőbb mosolyát. Csak a nő tekintete
maradt ugyanaz. Kihívóan nézett a szemembe.
– Nincs több pajzs vagy megtévesztés. Teljesítettem a
feltételeidet, Leila. Te is teljesíted az enyémeket?
Az erőteljes aura alapján Leotie vagy mestervámpír volt, vagy
egy több száz éves vámpír. Mindenképpen hatalmas ellenfél.
Ráadásul a mágiához is ért, hiszen képes volt önmagát annak az
öregasszonynak mutatni, úgyhogy ki tudja, mi rejlik még benne.
Az is lehet, hogy még az elektromos korbácsom is haszontalan
ellene.
Ha nem fogadom el a feltételeit, akkor nem tudok meg
semmit. Ezt biztosan láttam a veszélyes tekintetében. Ha csak
én jöttem volna, már rég bemegyek a házba, de Gretchen miatt
aggódtam. Egyik felem odalökte volna Maximusnak, hogy
fusson el vele. De ha azt teszem, akkor talán az én lehetőségem
is szertefoszlik arra, hogy megtudjam, amit Leotie tud.
Mellesleg Gretchenre is tartoznak a válaszok. Ha esélyt sem
adok, hogy megtudja őket, azzal újabb éket verek magunk közé,
pedig már így is volt belőlük elég.
Lassan beszívtam a levegőt, hogy egy kicsit megnyugodjak.
– Gretchen – kezdtem nagyon halkan –, ez a nő nagyon
veszélyes. Ha elküldjük a fiúkat, és bemegyünk vele, nem
tudom garantálni a biztonságodat. Így is jönni akarsz?
– Igen – válaszolta azonnal.
Leotie felé fordultam.
– Akkor elfogadjuk a meghívást.
– Kölyök! – kezdte Marty.
 – Válaszokért jöttünk, és ő talán tud válaszolni – szakítottam
félbe. – A nem tudás talán még veszélyesebb. – Azután gyors,
gyilkos mosolyt villantottam Leotie-ra, amit talán még Vladtól
tanultam el. – Ne aggódj! Ha bármivel próbálkozik, arról ti is
tudni fogtok, mert olyat teszek vele, hogy üvöltözni fog.
A nő rám mosolygott, és mintha megint elégedettség csillogott
volna a szemében, amit nem tudtam hová tenni.
– Rendben – mondta nyájasan.
– Várj!
Megfeszültem Maximus hajthatatlan hangjától.
– Figyelj, mondd azt Vladnak, hogy én akartam! – kezdtem,
amikor felé fordultam.
– Nem hozzád beszélek – szólt közbe Maximus.
Gretchenhez lépett, aki durcásan nézett a szemébe.
– Ne erőlködj, úgysem maradok kint veletek!
– Tudom, hogy nem – helyeselt apró mosollyal Maximus. – De
addig be sem mész, amíg ezt meg nem tetted.
El is felejtettem, hogy Maximus mennyire iszonyatosan gyors.
Az is igaz, hogy csak néhányszor láttam őt harcolni, és olyankor
mindig épp az életemért küzdöttem. Most viszont ámulattal
figyeltem, ahogy előkapja a kését, megvágja a karját, aztán
Gretchen száját a sebre nyomja. Mindezt annyi idő alatt, hogy
nyikkanni sem tudtam.
Mintha Gretchen is mondani akart volna valamit, de a szava
elhalt, ahogy a barna kar a szájára tapadt. Megrántottam
Maximust, de meg sem mozdult, a másik kezével pedig egyből
odébb lökött.
 – Ez mi volt?! – prüszkölt Gretchen, amikor Maximus végre
elengedte. Aztán megérintette a vörösre kent ajkát. – Te most
vért itattál velem?!
– Igen – válaszolta Maximus, és Gretchen feje fölött a
szemembe nézett. – Most már bemehet veled.
– Ezt miért kellett? – követelte a választ Gretchen, és ököllel
belecsapott az izmos karba, amit az előbb az arcába toltak. –
Elfelejtetted, hogy én vagyok itt az egyetlen, aki nem szereti a
vért?
– Nem felejtettem el. – Maximus lehajolt, hogy a szemük egy
vonalban legyen. A szemében nem csillogott a vámpírok zöldje,
Gretchen mégis úgy nézett, mint akit megbabonáztak. – De
tévedsz. Nem csak Leila biztonsága a lényeg. Te is fontos vagy.
A húgom tekintetében lévő zavartság alapján nem értette, a
vámpír miről beszél, nekem viszont leesett, és azt kívántam, bár
hamarabb eszembe jutott volna. Vámpírvérrel a szervezetében
Gretchen gyorsabb lesz, erősebb, és könnyebben gyógyul.
Ráadásul ezzel megkapta a visszajegyet a halálból. Ha ugyanis
egy ember közvetlenül azután hal meg, hogy vámpírvért ivott,
akkor gúlként fel lehet támasztani. Ilyesmire persze csak akkor
gondolnék, ha minden kötél szakad, de megkönnyebbülés volt
tudni, hogy még a legrosszabb forgatókönyv esetén is van
valami lehetőségünk.
– Köszönöm! – hálálkodtam Maximusnak. Amikor Gretchen
döbbenten nézett rám, annyit mondtam neki: – Később
elmondom.
Vártam, amíg a fiúk annyira eltávolodtak az erdőben, hogy
már nem látszottak, aztán Gretchennel bementünk a házba
Leotie után. Az ajtó olyan végérvényességgel csukódott be
mögöttünk, ami mindent elnémított odakint.
 22. fejezet

A ház belülről sokkal szebb volt, mint amilyennek a külseje

alapján gondoltam. Mintha ez is azt üzenné, Leotie Shayne
körül semmi sem az, aminek elsőre látszik. A belső rész apró
volt, de annál rendezettebb, az évek során megfakult
bútorokkal, de összességében kedves, otthonos hely
benyomását keltette.
– Teát? – kérdezte Leotie, mintha csak vendégségbe jöttünk
volna.
Eszembe jutott, mit mondott Ian a varázsfőzetek
mellékhatásairól.
– Köszönöm, nem kérek.
– Én szeretnék – mondta Gretchen, és a tekintetével azt
üzente nekem, ne is vitatkozzak.
Összeszorítottam az ajkamat, nehogy kiszökjenek a szavak,
amik már a nyelvemen voltak. Miért nem képes egyszer az
életben azt csinálni, amit én? De ha most nem engedem, hogy
igyon, akkor összebalhézunk, és már így is feszült a helyzet
közöttünk. Leotie bezzeg boldogan mosolygott, mintha jól
szórakozna a civakodó testvéreken.
– Melyik voltál először, boszorkány vagy vámpír? – kérdezte
Gretchen mindenféle kertelés nélkül, amin őszintén
megdöbbentem.
– Boszorkány – felelte Leotie, és szerencsére nem ütközött
meg a kérdésen. – Méghozzá egy ősi vérvonal tagja.
– Melyik vérvonalé? – kérdeztem mintegy mellékesen.
Jelentőségteljesen rám nézett, miközben feltette a kannát az
ősrégi tűzhelyre.
– Nem kell adni az értetlent. Te is tudod, melyik, különben
nem lennél itt.
Nem akartam elárulni neki semmit, hátha csak próbálkozik.
– Te mondd ki! – feleltem, és a tekintetemmel azt üzentem
Gretchennek: Nehogy elszóld magadat!
Leotie begyújtott a kanna alá, és feljebb tekerte a lángot.
Azután egy megfakult kék kanapéra bökött, amin élénk színű,
horgolt párnák díszelegtek.
– Foglaljatok helyet!
Gretchen le is ült, én inkább állva maradtam. Így több
mozgásterem volt arra az esetre, ha mégis szükség lenne a
korbácsra, ráadásul a húgom sem volt közvetlenül mellettem,
benne a veszélyzónában.
– Szóval? – kérdeztem, és igyekeztem palástolni a
türelmetlenségemet. – Melyik vérvonal?
– Apádra hasonlítasz jobban – felelte erre Leotie, majd
leplezetlenül végigmérte Gretchent is. – Te is. Ez a kék szem és a
halvány arcbőr mindkettőtöknél apátok öröksége.
 – Ami belül van, az számít igazán – vágtam rá. – És örököltem
pár igazán érdekes dolgot a cseroki őseimtől.
Leotie morgott egyet.
– Csakugyan. Ha nem így lenne, most semmi különleges nem
lenne benned, Leila Dalton.
Ha sértegetni akart, nem sikerült. Azért használtam az
erőmet, mert muszáj volt, nem pedig azért, mert be akartam
szállni a természetfeletti erőkkel való farokméregetésbe, ahogy
Vlad egyszer fogalmazott.
– Na, ő is kezdi – motyogta Gretchen.
Leotie fekete szeme megcsillant.
– Micsodát?
– Fikázod az átlagosakat – jelentette ki Gretchen. – Egész
életemben ezt kapom. De hadd jegyezzem meg, hogy átlagosnak
lenni sem egy leányálom. Csak próbálnád meg úgy élni az
életedet, hogy nincs benned semmi extra, és közben mindenki
különleges körülötted.
Ezen megütköztem.
– De hát te is különleges vagy! – kezdtem.
– Jaj, nem kell a lelkemet simogatni! Elfogadtam, hogy ez van.
Csak utálom hallani, amikor valaki szerint az átlagos nem elég
jó.
Gyerekkoromban tényleg sok figyelmet kaptam, amiért olyan
tehetséges voltam a tornában, és igen, a borzalmas baleset és az
utóhatása csak fokozta ezt a figyelmet. Na nem mintha örültem
volna neki. Szívesebben lettem volna „átlagos”, Gretchen
szavával élve.
 Eddig annyira el voltam foglalva a saját fájdalmammal, hogy
bele sem gondoltam, talán Gretchen is küzd valamivel. Aki
csendben van, azt észre sem veszik. Én viszont a balesetig sorra
halmoztam az érmeket és a díjakat, utána meg szó szerint
szikrázva hívtam fel magamra a figyelmet. És Gretchennel mi
lett ezalatt? Valószínűleg úgy érezte, ő nem számít annyira,
pedig ez nem igaz.
Erről el akartam beszélgetni vele rendesen, de nem ez volt rá
az alkalmas időpont. Ironikus, hogy már megint azért kell
várnia, mert előbb velem foglalkozunk. De hamarosan
beszélgetünk – fogadtam meg magamban. Amint végre nincs
mindenki élete veszélyben.
A vízforraló sípolni kezdett. Leotie lekapcsolta a gázt, és a
forró vizet átöntötte egy teáskannába, amiben egy teaszűrőben
már ott pihent a levél.
– Egy kicsit áznia kell – magyarázta Gretchennek, mintha ez
lenne a legfontosabb témánk aznapra.
– Melyik cseroki klánból származol? – szegeztem neki ismét a
kérdést. – Ashael szólt, hogy jövünk? És most már elég a
mellébeszélésből! Azt ígérted, ha elfogadjuk a feltételeidet,
válaszolsz a kérdéseinkre.
Szikrázó fekete szemét felém fordította.
– Biztosan ezért jöttél? Hogy válaszokat kapj?
– Igen – vágtam rá türelmetlenül.
– Mi végre? – kérdezte az enyémhez hasonlóan erőteljes
hangon. Úgy nézett, mintha azt méregetné, mit érek, és
elégedetlen lenne az eredménnyel. – Életedben először jössz el
anyád népéhez, mégsem azzal a céllal, hogy tanulj. Csak elvenni
akarsz. Mondom én, hogy az apádra ütöttél.
A harag szinte teljesen elvakított, de még a forrongás közben
is észrevettem a tekintetében bujkáló érzelmet. Miért néz rám
úgy, mintha személyes csalódást okoztam volna neki?
És rájöttem.
– Kim vagy te nekem, Leotie? Valami ük-ük-üknagyanya?
Vagy ük-ük-üknagynéni?
Gretchennek a lélegzete is elakadt, de Leotie csak
elmosolyodott.
– Miből jöttél rá?
– Nem volt nehéz – nevettem. – Csak a rokonok tudnak
ekkorát csalódni valakiben, főleg, ha most találkoznak vele
először.
Komor nevetést hallatott.
– Azt hiszem, ez igaz.
Több évszázaddal előrébb volt a vérvonalban, mégis azon
kaptam magamat, hogy az arcát fürkészem, hátha meglátom
benne az anyámat. Persze semmi jelet nem találtam. Brenda
nénémre sem hasonlított. De akkor is rokonom. Mélyen legbelül
is éreztem.
Gretchen nem érte be a bámulással: felállt a kanapéról, és
odalépett hozzá. Megsimította az arcát, mintha a kezével
akarná szemügyre venni. Leotie mozdulatlanul tűrte az
érintéseket. Csak sötét szeme mozgott, ahogy engem fürkészett.
Ahogy álltam a tekintetét, rádöbbentem, hogy még valami
átragadt rám Vladról: paranoiás módon tartok mindenkitől.
Leotie most mondta, hogy rokonok vagyunk, és belül valamim
hitt is neki, de bizonyítékom nem volt.
– Biztos vannak fényképeid – mosolyogtam, mintha kíváncsi,
nem pedig gyanakvó lennék. – Megmutathatnád. Nagyon kevés
kiskori képünk van anyáról és Brendáról.
Leotie fújtatott egyet.
– Pocsékul hazudsz. Remélem, ez azt jelenti, hogy ritkán
teszed. Igen, be tudom bizonyítani, hogy rokonok vagyunk.
Tessék.
Kivett egy régi dobozt a szobában lévő egyetlen vitrinből, és
felnyitotta a fedelét. Egy fotó nézett vissza rám belőle, ami
rólam készült nyolcadikos koromban.
Gretchen elvette a dobozt, és átlapozta a képeket. Az ő iskolai
képei is ott voltak, ahogy mindkettőnk óvodáskori képei is.
Alatta pedig rengeteg kép, amiket biztosan nem évkönyvből
vagy iskolai nyilvántartásból loptak el. Volt ott szülinap,
nyaralás, családi összejövetel, de még egy olyan is, ahol anya a
boldogságtól ragyogva simogatja a terhespocakját.
Aztán jöttek a fotók anya esküvőjéről, Brendáról különböző
életszakaszokban, tinikorukból, amikor kislányokként
játszottak Leotie háza előtt, ami akkoriban sokkal szebb
állapotban volt.
Találtunk a dobozban másokról is képeket. Ott volt például az
egyetlen, általam ismert kép a nagyszüleimről, mellette pedig
olyanok, amiket sosem láttam. Aztán további fényképek olyan
emberekről, akik a további felmenőim lehettek, de nem
ismertem meg őket. A képes időutazás folytatódott a különböző
háttereknek és öltözékeknek köszönhetően. A doboz legaljáról
Gretchen végül egy elhalványult dagerrotípiát húzott elő. Leotie
szerepelt rajta néhány további indián társaságában. Törzsi
népviselet volt rajtuk, az arcukon hatalmas komorság ült.
Leotie a képre pillantott, és összevonta a szemöldökét.
– Az a kép azután készült, hogy a legtöbbünket erőszakkal
áttelepítettek nyugatra a rezervátumba. Én azok között voltam,
akik maradtak. Sokan meghaltunk, ahogy azok közül is, akik
útra keltek.
Megborzongtam. A hírhedt „Könnyek útja” során több ezren
haltak meg a cseroki őseim közül az éhezés, a nehéz időjárási
körülmények vagy a betegségek miatt, amikor erőszakkal
elüldözték őket a földjeikről. Magával ragadott az a szelet
történelem, amit a fotó képviselt. Egyfelől legszívesebben
sírtam volna azokért, akik sok évvel ezelőtt ott meghaltak,
másfelől vagy ezer kérdésem lett volna Leotie-hoz velük
kapcsolatban. Ezek közül most egyikre sem volt idő. A lényegre
kellett koncentrálnom. Ők ugyanis meghaltak, az élők között
viszont vannak olyanok, akiket még megmenthetek.
– Rólunk csak azelőttről vannak képek, hogy anya meghalt –
állapítottam meg. – Brenda miért nem küldött többet?
– Mert nem tudta, hogy még élek. Anyád nem mondta el neki,
mi vagyok, ahogy azt sem, miféle örökségünk van. – Leotie
jelentőségteljesen rám, majd Gretchenre nézett. – Anyád úgy
gondolta, minél kevesebbet tud Brenda, annál nagyobb
biztonságban van.
Elkaptam a tekintetemet. Kettejük közül anya volt az idősebb.
Vajon amikor elhallgatom az igazságot Gretchen elől, a
történelem ismétli önmagát?
– Mindenesetre én voltam az, aki elküldtem őket – folytatta
Leotie. – Túl veszélyes lett volna maradniuk, de anyád
megígérte, hogy ha születnek gyermekei, és már elég idősek
lesznek, elküldi őket hozzám, hogy tanuljanak az örökségükről.
A torkomat elszorították a rám törő érzések.
– Meghalt, mielőtt betarthatta volna, amit ígért.
– Miért volt túl veszélyes? – kérdezte Gretchen.
Leotie a botjára mutatott.
– Megfelelő kellékekkel, új személyazonossággal és a külsőm
változtatásával nyolcszáz éve rejtegetem vámpír mivoltomat. A
törzsünk igen kevés tagja tudja, mi is vagyok valójában.
Időnként azonban előfordul, hogy összetalálkozom más
vámpírokkal. – Megvonta a vállát. – Mindez általában nem
jelent gondot, de valaki bizonyára megismert, és eljárt a szája.
Harminc évvel ezelőtt a Törvény Őreinek nőtagja eljött, hogy
kivizsgálja a híreszteléseket. Hazudtam neki, és sikerült
elküldenem, de tudtam, hogy Brendának és édesanyátoknak
mennie kell. Ezek a területek aprók, de a fehérek világa
hatalmas, ott könnyű eltűnni. És így is tettek. Miután anyátok
meghalt, apátok pedig elköltözött, én magam sem találhattam
rátok.
Leotie többször is utalt rá, de még mindig nem mondta ki,
melyik klán tagja volt, márpedig nem akartam kiteríteni a
lapjaimat, amíg ő meg nem teszi. Csak azért, mert valaki a
rokonod, még nem lesz megbízható. Mircea erre a legjobb
példa.
– Miért ijedtél meg annyira a Törvény Őrének látogatásától,
hogy elküldd anyát és Brenda nénit? – kérdeztem kerek perec. –
Őket nem zavarják az idős vámpírok.
A tekintetében már megint helyeslés és idegesség keveredett.
– Nem, de az igazvérű ani-kutani származásom bizonyára
érdekelné őket, ha abból indulunk ki, hogy az egész klánomat
lemészárolták.
– Na, csak ledobta azt a bombát – jegyezte meg gúnyosan
Gretchen.
 23. fejezet

Behunytam a szememet. A démon igazat mondott: tényleg az

ani-kutani leszármazottja vagyok, és tényleg igazszülött
boszorkány. Mi van, ha másban is igaza volt, és Mircea
varázslata megtörhető a bennem lévő öröklött varázserő
segítségével?
– És ki ez a Lisa, a tinilány, aki itt lakik? – kérdeztem hirtelen.
– Nagyinak szólított. Ha a te rokonod, akkor…
– Nem az – szakított félbe Leotie. – Csak hálából hív nagyinak,
mert néhány éve, amikor leégett a házuk, befogadtam őt meg az
anyját. Csak te és Gretchen vagytok a leszármazottaim.
Ezek szerint nincs más élő rokonunk. Én is így gondoltam, de
egy kicsit azért reménykedtem. Ez újabb kérdést vetett fel:
– Szóval te az ősi felmenőnk vagy, aki igazszülött ani-kutani
boszorkány. De az öröklött varázserő hozzám került. Ez azt
jelenti, hogy te réges-régen továbbadtad. Miért tetted? Elvégre
legendás hatalomról van szó.
Leotie némi komorsággal mosolygott.
– Ugyanazért, amiért az édesanyád is tette. Amikor még
ember voltam, a gyermekem veszettségben haldoklott. Csakis
úgy menthettem meg, ha átadom neki az öröklött varázserőmet.
Aznap éjjel pedig a vámpír szeretőm vérivóvá változtatott.
– De miért? – kérdezte Gretchen a szokásos egyenességgel.
Leotie csak pislogott.
– Természetesen azért, hogy visszahozzon a halálból.
A démon ezt a részt nem említette.
– Hogy érted?
– Ti ketten tényleg semmit nem tudtok – motyogta Leotie. –
Amikor az öröklött mágiát megkapod, azonnal azzá változik,
amire a legnagyobb szükséged van. Amikor én fiatalon,
emberként megkaptam, a legnagyobb szükségem arra volt,
hogy elrejtőzhessek a klánom tagjait gyilkolók elől. Az öröklött
mágia így azt a képességet adta nekem, hogy azzá változzak,
akivé csak akarok. Nincs annál hatalmasabb mágia, mint
amelyik tudja, mire van szükséged, és azonnal képes is
megadni.
Leotie elhallgatott, mintha időt akarna hagyni, hogy ezt
megemésszük. Amikor sötét szemében élénkebb feketét
pillantottam meg, azonnal tudtam, hogy most jön a csapda.
Minél nagyobb az erő, annál nagyobb a csapda.
Nem is tévedtem.
– Csakhogy amikor a mágia távozik belőled, hogy valaki másé
legyen, ugyanazzal az erővel hasad le rólad, mint amivel
hozzád kötődött – mondta. – Mindent visz magával, még azt a
varázserőt is, ami veled született. Senki nem élte még túl,
amikor ilyen módon átadta a hatalmát valakinek. Az öröklött
mágia elnevezés is erre utal: amikor az örökséget továbbadod,
meghalsz.
Pár pillanatig meg sem szólaltam. Az agyamban csak úgy
pörögtek a különféle forgatókönyvek. Gretchen is csendben
volt. Végül ő beszélt először:
– De te még mindig itt vagy.
Leotie megemelte az egyik vállát.
– A szeretőm kijátszotta a szabályokat, amikor a halálom után
vámpírként visszahozott.
Ugyanúgy, ahogy én is kijátszottam a halált, valahányszor
vámpírvért ittam, még mielőtt vámpírrá változtam. Aztán kis
híján lefejeztem saját magamat Mircea varázslata miatt.
Várjunk csak…
– Azt mondod, az öröklött mágia azonnal azzá változik, amire
a legnagyobb szükséged van. Tizenhárom éves koromban
tényleg a részemmé tette az elektromosságot, de azóta már vagy
tízszer majdnem megöltek, a mágia meg szart sem tett ellene.
Leotie felvonta a szemöldökét.
– Az a fajta erő, ami mindig azzá változik, amire szükséged
van, az nem mágia, hanem mítosz. Az öröklött mágia azzá válik,
amire az átadás pillanatában a legnagyobb szükséged van. Ezt
kapod tőle. Viszont az átalakulás, ami akkor végbemegy, akkora
hatalmat ruház rád, amit több évszázadnyi tanulással sem lehet
megszerezni.
Naná, hogy volt még apró betűs rész. Túl egyszerű lenne, ha
az öröklött mágia mindig minden veszélytől megóvná a
gazdáját. Akkor Mircea öngyilkosvarázslata lepattant volna
rólam ahelyett, hogy összeköt minket, mintha ikrek lennénk…
– Baszki! – kiáltottam fel. Veszettül járkálni kezdtem,
miközben megpróbáltam összerakni a részleteket. – Szóval ha
átadod valakinek az öröklött mágiát, az minden varázserőt
elvisz belőled, még azt is, amivel születtél. Ezek szerint, ha
átadod valaki másnak, akkor az éppen rajtad lévő bűbájokat is
viszi magával?
– Igen – felelte értetlenül Leotie, mire én hangos ujjongásban
törtem ki.
– Akkor Ashael elmehet a sunyiba, mert itt a megoldás!
– Ki ez az Ashael, akit örökké emlegetsz? – kérdezte Leotie,
majd mindketten lebuktunk a földre, mert a bejárati ajtót valaki
olyan erővel rúgta be, hogy kirepült a helyéről.
Maximus beviharzott, és elém meg a húgom elé állt. Marty és
Ian ebben a pillanatban beugrottak az ablakon. A három
vámpír éppen lerohanni készült Leotie-t, amikor végre
felfogták, mit kiabálok.
– Elég! Mit műveltek? – ziháltam.
– Sikítottál – jelentette ki Maximus, mire Marty helyeselve
morgott.
– Örömömben! – vágtam rá kissé zavarban. Azért jólesett,
hogy így vigyáznak rám. – Leotie olyat mondott, amit
álmomban sem mertem remélni.
Leotie a mindent beborító üvegszilánkokat figyelte, majd az
ajtót, ami most a dohányzóasztal mellett hevert.
– Tartoztok nekem két új ablakkal és egy ajtóval – mondta a
fiúknak. Aztán az összezúzott fémdarabra pillantott Maximus
lábánál. – Meg egy bottal.
– Egy pillanat! Hiszen te öregasszonnyá változtál! – mondta
Gretchen, és az összetört botra mutatott. – Ez hogy lehet, ha az
öröklött mágia továbbadásakor minden varázserő kiveszik
belőled?
Leotie legörbítette a száját.
– Ez nem a régi alakváltó képességem, csak szépítő bűbáj.
Fájdalmasan hosszú folyamat ugyan, de a varázslás tanulható.
Csak egy kis gógyi kell hozzá.
– Hallottátok, srácok? Amikor Leotie továbbadta az öröklött
mágiáját a lányának, a varázserő mindent vitt belőle. Minden
mágiát – ismételtem, hátha valaki nem fogta fel, mit is jelent ez.
Ian szemöldöke felszaladt.
– Ezek szerint Ashael butaságot követett el azzal, hogy
nyomozni küldött a felmenőid után.
– Ki ez az Ashael? – kérdezte újra Leotie, ezúttal
nyomatékosabban.
Legyintettem.
– Egy démon, akinek fájni fog a feje, amiért túl kapzsi volt, de
lényegtelen. Nem tudhatta, hogy az ősi ani-kutani felmenőim
közül valaki még él. Te magad mondtad, hogy alaposan
elrejtetted a nyomaidat. – Mivel biztosra akartam menni,
egyenesen megkérdeztem Leotie-t: – Ha átadom az öröklött
mágiámat valakinek, akkor ha most van rajtam egy átok, az is
átszáll rá?
Gretchen élesen beszívta a levegőt. Oké, ezt a részletet
kifelejtettem, de mentségemre legyen szólva, hónapok óta
aznap találkoztunk először.
Leotie rám emelte éles, fürkésző tekintetét.
– Milyen mélyen van hozzád kötve ez a varázslat?
– Hús a húshoz, vér a vérhez – ismételtem a sokat hallott
leírást. – Ha megvágnak, a varázslat másik végén lévő illetőnek
is ugyanolyan sebe lesz, és fordítva. Ha ő meghal, én is.
– Mi van?! – kérdezte döbbenten Gretchen.
Leotie füttyentett egyet.
– Az nem hétköznapi bűbáj. Ha egy ilyen varázslatot egy
vámpírhoz akarsz láncolni, ahhoz már nekromancia kell.
– Nekem is ezt mondták – helyeseltem türelmetlenül. –
Szóval? Ha átadom valakinek a varázserőmet, akkor az átok is
megy vele?
– Kétségkívül – felelte Leotie, én pedig majdnem elsírtam
magamat örömömben.
– Felhívom Vladot! – szólalt meg Maximus, és már sarkon is
fordult. – Itt nincs térerő, de a szállodában volt.
Alig bírtam ki, hogy ne ugráljak, mint a kisgyerek
karácsonykor.
– Jó, hívd fel, és mondd neki, hogy egy ujjal se nyúljon
Samirhoz! Nekünk meg csak át kell dobni az örökségemet
valami szerencsétlen balekra.
Ez alatt valami gyilkost, pedofilt vagy más borzalmas embert
értettem. Átadjuk neki a varázserőmet, és ezzel véget vetünk a
szenvedéseinek. Így a családomban élő öröklött varázserő
elveszik ugyan, de annyi baj legyen…
– Nem adhatod át akárkinek – szólt közbe Leotie,
félbeszakítva boldog ujjongásomat. – Csakis egy matrilineáris,
közeli, vér szerinti hozzátartozónak.
Összevontam a szemöldökömet.
– Az meg micsoda?
– A matrilineáris azt jelenti, hogy az anyai vérvonalad
közvetlen leszármazottja – segített ki Gretchen.
Az örömöm úgy suhant el, mint a levegő a kipukkant lufiból.
– De hát Leotie most mondta, hogy anyai ágon nincs más élő
rokonunk.
És mivel Leotie maga több száz éves, nem hiszem, hogy
belefér a „közeli hozzátartozó” halmazba.
Gretchen arckifejezése megváltozott. Most minden
idegszálammal őrá figyeltem.
– Igen, szóval az egyetlen ember, akinek átadhatod a
varázserőt, az én vagyok.
Akkor döbbentem rá, hogy ő pontosan ezt akarja.
– Nem figyeltél a halálos átok résznél?
– De igen – mondta Gretchen, és vállat vont, mintha nem élet-
halál kérdésről beszélnénk. – De bevállalom.
Naná, de mint mindig, a húgom most sem gondolta végig
rendesen a dolgokat. Valamivel ugyanis nem nézett szembe:
nem derülne ki, az örökölt mágia milyen varázserővel ruházná
fel, mert addigra meg is hal. Nem írhattam alá a húgom halálos
ítéletét. Még akkor sem, ha így magamat sem szabadíthatom
meg.
Mélyen beszívtam a levegőt. Azután a fiúkra néztem.
– Ezt nem mondhatjátok el Vladnak. Én döntöm el, mit és
mikor tud meg. Ha valamelyikőtök elárulja neki, elvágom a
torkát!
– Leila! – szólt rám Gretchen. – Nem te döntöd el, ki mit
gondol erről az ügyről.
– De igen – mondtam, és zöldre váltottam a tekintetemet. –
Mindent elfelejtesz ebből a beszélgetésből – szóltam oda, a
hangomban rezgő vámpírképességgel. – Csak annyit tudsz, hogy
Leotie távoli rokonunk, és az ani-kutani egyenes ági
leszármazottai vagyunk. Semmi mást.
Gretchen dühös pillantásából azonnal üveges tekintet lett, és
nem kerülte el a figyelmemet Leotie szánakozó arca sem. Igen,
már megint anyám nyomdokaiba léptem azzal, hogy a saját
védelme érdekében eltitkolok dolgokat a húgom elől, de nem
érdekelt. Ahogy az sem, hogy totál képmutatónak hangoztam
azzal, hogy az elmetrükkök ellen beszéltem. Gretchen száját
csakis így lehetett befogni, és nem adhattam át neki a mágiát,
mert abba belehal. Ennyi erővel fejbe is lőhettem volna.
Gretchen ember: nem éli túl, ha felvágják a hasát, ahogy Mircea
fogvatartói tették nemrégiben, és ő tényleg nem élné túl, ha a
fogvatartók rájönnek, hogy Vlad úgysem teszi meg, amit
követelnek. Márpedig nem tenné meg. Szeretem Vladot, de jól
ismerem. Ha csak Gretchen élete lenne a tét, nem engedné
Mircea elrablóinak, hogy zsarolják. Vigasztalna engem a
gyászban, és megfogadná, hogy bosszút áll, de hagyná
Gretchent meghalni. És hiába szeretem annyira a férjemet, nem
áldoznám fel a húgomat azért cserébe, hogy élhessek, még
akkor sem, ha a halálommal összetörném Vladot.
 Tudtam, hogy ez a hatalmas titok mit okoz, ha eltitkolom Vlad
elől, és ez úgy égette a szívemet, akár az ezüst. A legsúlyosabb
árulásként fog tekinteni rá, márpedig azt mindenki tudja, hogy
Vlad nem bocsátja meg az árulást. Elmotyogtam, hogy kell pár
perc egyedül, és kirohantam a házból. Amikor olyan messzire
értem, hogy már a vámpírfül sem hallhatott, üvöltve adtam ki a
dühömet a szürke decemberi égboltnak.
Több választ kaptam, mint amennyiről álmodni mertem,
most egy részem mégis azt kívánta, bárcsak sosem jutottam
volna el ide. Eddig a tehetetlenségem gyötört, most viszont a
választási lehetőségeim. Ha elmondom Vladnak, minden tőle
telhetőt megtesz, hogy átadjam az átkot Gretchennek, viszont
ha megteszem, abba a húgom jó eséllyel belehal. De hogyan is
titkolhatnám el előle?
Hamarosan eljön az idő, amikor választanom kell, hogy
hazugságok végtelen sorába keveredek a húgom
megmentéséért, vagy én is beállok Vlad lelkének kínzói közé.
Tudom, hogy Vlad erős, és túlélt mindenfélét, ami az emberek
kilencvenkilenc egész kilenc százalékát összetörné, de mi van
akkor, ha Mircea fogvatartói olyasmit kérnek tőle, ami örök
nyomot hagy benne? Már így is annyi terhet cipel, és most én
legyek az, aki rátesz erre még egy hatalmas lapáttal?
Az volt a szörnyű igazság, hogy úgy éreztem, nem élem túl,
akármelyik utat választom is.
Mégsem maradhattam ott az égre kiáltozva. Megfogadtam,
hogy egyetlen érzelmi vihar sem teríthet le, bármilyen
borzalmakat hozzon is. Ekkora csapást még sosem kaptam, de
le kellett győznöm az érzelmeimet, mennem kellett tovább.
Talán nem is olyan szörnyű a helyzet, mint amilyennek elsőre
tűnik. Talán nem is kell választanom a húgom élete és Vlad
lelke között. Kell lennie más megoldásnak, és meg is találom, ha
elég kitartóan keresem.
Ja – gúnyolódott a belső hangom. Aztán találkozol egy
kobolddal, aki meg odaadja neked az üstnyi aranyát!
Ökölbe szorult a kezem. Rohadtul utáltam a belső hangomat,
és rohadtul utáltam Mirceát. Ha ő nem lenne, ez az egész nem
történt volna meg. A hirtelen rám törő haragtól megfordultam,
és beleütöttem a legközelebbi fába. A csontjaim összetörtek az
ütés erejétől, de a szörnyű fájdalom most valahogy jólesett.
Néhány másodperc alatt begyógyult minden, de addig legalább
elterelte a figyelmemet a sokkal erősebb belső fájdalomról.
Levettem mindkét kesztyűmet, és egy másik fába is
beleütöttem. Aztán még egybe és még egybe, amíg már mindkét
kezemből dőlt a vér. A fák helyébe Mirceát képzeltem. Ha most
itt lenne, sokkal rosszabbat kapna tőlem…
Mit művelsz, Leila?! Hagyd abba!
Mircea üvöltése úgy zúgott a fejemben, mintha én idéztem
volna meg a hangját. Ja, tényleg. Bármit teszek, azt a saját bőrén
érzi. Így már tényleg élvezetes volt fájdalmat okozni magamnak.
Hol vagy, te nyomorult rohadék?! – üvöltöttem neki. Ez az
egész a te hibád!
Nem, a te hibád, amiért nem haltál meg, ahogy kellett volna! –
válaszolta azonnal. Most pedig hagyd békén a kezedet!
Miért, fáj? – vicsorogtam, és akkorát zúztam egy fába, hogy az
öklöm is keresztülment rajta.
Te kurva! – zengett a fejemben olyan hangosan, hogy már azt
hittem, Mircea ott áll mögöttem. A minket összekötő kapocs
most valamiért sokkal tisztább volt. És erősebb. Olyan erős,
hogy ha nagyon koncentrálok, talán láthatom is…
Hagyd abba! – szólt rám Mircea, és a harag hirtelen eltűnt a
hangjából. Így nem tudsz rám találni.
Akkor miért tűnsz hirtelen olyan rémültnek? – kérdeztem tőle
gondolatban. Döbbenten eszméltem rá, hogy Mircea most nem
valami hívatlan, láthatatlan árnyék, ami az elmémben kavarog.
Most mintha megéreztem volna egy fonalat, amit két kézzel
megfogtam és húzni kezdtem.
Hagyd abba, vagy eltűnök! – dörögte.
Dehogy tűnsz! – válaszoltam. Hatalmas lelkesedés fogott el,
mert még mindig éreztem őt a túlsó végen. Sőt, még közelebb
került. Talán elég néhány erős rántás azon a fonálon, és meg is
látom. Mircea csak átkozott és fenyegetőzött, hogy eltűnik, de
ennyire már ismertem. Ha el tudott volna tűnni, már rég
megteszi. Ez azt jelentette, hogy most más volt a helyzet. Az
egész más volt, és noha lehetetlennek tűnt, mégis csak egyetlen
magyarázatot találtam.
Nem Mircea talált meg engem, hanem valahogy nekem
sikerült megtalálnom őt.
 24. fejezet

Megvagy, megvagy! – dalolásztam örömömben, miközben újra

meghúztam a fonalat. A látóteremre köd telepedett, és lassan
kitakarta előlem a körülöttem lévő fákat. Tudtam, mi történik,
és izgatottan figyeltem, ahogy a ködben lassan megjelenik egy
másik hely.
Az égbolt helyére minden fényt elzáró vastag mennyezet
került, a fák helyett pedig magas, cakkos sziklák vettek körül.
Valahol a látóteremen kívül fáklya világított; a fénye igen
halvány volt, de annyit ki tudtam venni, hogy a sziklákat a
természet formálta oszlopszerűvé. Mircea ilyen oszlopok között
ült egy szűk helyen, a szeme világított a sötétben, mint két zöld
lézer.
– Megvagy! – kiáltottam fel ezúttal hangosan.
Annyira el voltam foglalva az ünnepléssel, hogy másodpercek
teltek el, mire észleltem, hogy valaki a lábamat ütögeti.
Méghozzá erősen.
– Leila, gyere már, mielőtt késő lesz!
Marty. Ijedtnek tűnt, de nem tudott róla, hogy ezernyi
sikertelen próbálkozás után végre megtaláltam Mirceát. Nem
engedhetem el a fonalat. Ki tudja, rátalálok-e újra?
– Marty, menj innen! – motyogtam.
Csak egy pillanatra figyeltem kétfelé, de a sziklák máris
eltűntek, és megjelentek körülöttem a fák. Basszus! Próbáltam
visszatérni, és nagyot káromkodtam, amikor Marty akkorát
rántott rajtam, hogy el is estem.
– A kurva életbe, Leila, azonnal velem kell jönnöd!
Rögtön tudtam, hogy nagy a baj, mert Martyt soha nem
hallottam még káromkodni. Elfogott az aggodalom, amitől
végleg elvesztettem a Mirceával összekötő fonalat, és
visszatértem a jelenbe. Marty szinte őrjöngött, miközben
próbált magával rángatni.
Leráztam magamról.
– Mi történt?
– Maximus megöli Gretchent! – hangzott a megdöbbentő
válasz.
Az elmémbe szökő tengernyi kérdésből egyet sem tettem fel,
hanem már rohantam is Leotie háza felé. Jócskán megelőztem
Martyt, mivel sokkal hosszabb a lábam. Amikor berontottam az
épületbe, Maximus a földön térdelt, az ölében pedig ott hevert
Gretchen. A szeme csukva, a feje lógott, és vér folyt a szája
mindkét sarkából. Vér volt a blúzán, de még Maximus ruháján
is. A szagok alapján nemcsak Gretchen vére volt, hanem
Maximusé is. Valami felfoghatatlan okból Leotie és Ian csak állt
ott, mint két néma őrszem, és tétlenül figyelték az esetet, amitől
én szinte térdre rogytam a gyásszal vegyes dühtől.
 – Mi a faszt műveltél?! – üvöltöttem.
A jobb kezemből elővágódott az áram, és kígyóként
tekergőzött körülöttem. Csak azért nem hasítottam Maximust
cafatokra, mert még mindig nála volt a húgom. Teljesen
összetörtem, amikor hiába füleltem, nem éreztem a
szívdobogását. Úristen, tényleg meghalt! Az elektromosság még
nagyobb erővel távozott belőlem. Alig fogtam fel, hogy már az
egész testem izzik a bennem fokozódó feszültségtől.
– Vegyél vissza, Leila! – szólt rám higgadtan Maximus. – Nem
halt meg.
Gretchen felé intettem, mire a korbáccsal akaratlanul is
másfél méteres lyukat vágtam a padlóba.
– Akkor miért nem dobog a szíve, te gyilkos?!
– Nem halt meg – ismételte Maximus, és egy kicsit
megigazította Gretchent a kezében. – Mindjárt visszatér.
Új értelmet nyert a húgom szája sarkában lévő vér. Maximus
nem végleg ölte meg: vámpírrá változtatta. Nagy
megkönnyebbülés volt, hogy nem veszítettem el örökre, de még
mindig akkora volt bennem a harag, hogy a körülöttem lévő
konnektorok szikrázni kezdtek, majd apró fonalakban elindult
belőlük az áram.
– Leila – szólt rám dühösen Ian –, ha megint elektromos tüzet
csinálsz, olyan varázslatot teszek rád, amit megemlegetsz!
Mély lélegzetvétellel igyekeztem úrrá lenni a haragomon.
Minden érzésem ellenére – ami összesen annyi volt, hogy: Öld
meg Maximust! – fékeznem kellett magamat, nem
robbanhattam fel megint.
 – Próbáltam megállítani – magyarázta Marty, amikor végre
odaért a házhoz –, de nem hallgatott rám, ahogy a többiek sem.
Igazán? A tekintetem Leotie-n, majd Ianen állapodott meg, és
őket is felvettem a halállistámra. Továbbra is igyekeztem
fékezni az indulataimat, nehogy kiszívjak minden energiát a
házból, hogy aztán szabadjára engedjem a haragomat. Vajon
Vlad is így érez, amikor mindjárt felrobban a dühtől? Ha igen,
akkor óriási önuralma lehet. Csodálkozom, hogy nem ölt meg
jóval több embert.
Maximus letörölte a vért Gretchen szájáról, aztán letette a
húgomat, aki rongybabaként feküdt. Ezt látni felért egy arcul
csapással. Nincs ernyedtebb dolog egy halott ember testénél,
márpedig Gretchen épp halott volt.
Ha tekintettel ölni lehetne, amikor Maximusra néztem, el is
pusztítottam volna.
– Milyen jogon tetted ezt?
– Azon a jogon, amit Gretchen adott – felelte. – Azt mondta,
próbálod mindig eldönteni helyette, hogy mi a jó neki, de már
elég idős ahhoz, hogy egyedül is kitalálja. Így amikor
kiviharzottál innen, és Gretchen arra kért, változtassam
vámpírrá, megtettem.
Vicsorogva fújtattam.
– Hoz egy hirtelen döntést, megkér téged valamire, te meg
azonnal átváltoztatod egy másik fajjá? Na ne röhögtess! Nem
miatta csináltad. Ki nem állhatod Gretchent. Vlad miatt
csináltad. Azért változtattad át, mert felkészíted az átokra, amit
át akartok velem adatni neki!
 Maximus átlépett Gretchen fölött, és belépett a fehéren
villódzó korbácsom hatótávolságába.
– Mindkettőért tettem! – förmedt rám. – Gretchen valóban
bosszantó tud lenni, de leginkább akkor, ha te is a közelében
vagy. Erre néhány hónappal ezelőtt jöttem rá, amikor Vlad az
őrzésére rendelt. Mivel még mindig gyerekként bánsz vele,
ezért gyerekként is viselkedik veled. Ezt leszámítva okos, vicces
és általában megfontolt ifjú nő. És ma többször is megkért rá,
hogy változtassam át. Elutasítottam a kérését, és meséltem neki
a következményekről, de hajthatatlan volt. A vámpírokhoz
képest az embert könnyű megölni, és ő is pontosan tudta, hogy
vámpírként nagyobb esélye van túlélni ezt az egészet. A
jelenlegi helyzetben pedig egyetértettem vele.
– Hazudsz! – A korbácsom Maximus felé sújtott, de Ian
elkapta a csuklómat, hogy visszarántsa. Azonnal felüvöltött.
– A rohadt kurva életbe, a lelkemet is megráztad!
Nem lepődtem meg. Amikor fel vagyok töltve, életveszélyes a
jobb kezem közelébe menni, amit jól mutattak az Iant borító
égési sérülések is. Egyedül Vlad bírta ki sértetlenül a hatalmas
elektromosságot. Ian mégsem engedte el a kezemet, pedig egyre
durvább volt rajta az égés.
– Engedj el! Nem ölöm meg Maximust! – vágtam oda neki.
– Igazán? – Ian a korbácsomat figyelte, ami pattogva
tekergőzött a benne tomboló energiától. – Ezt mondd a szikrázó
kis barátodnak is.
– Nem ölöm meg – ismételtem, mire Ian végre elengedett.
Igen, pár pillanattal azelőtt még leszaggattam volna a végtagjait,
de az a harag már elmúlt. Mostanra inkább kimerült voltam,
mintha a féktelen harag a távozáskor minden erőmet is
magával vitte volna.
A húgom a halál és a vámpíri újjászületés között lebegett.
Bármit teszek Maximusszal, ezen már nem változtat, és volt
már így is elég bajunk. A következő néhány órában Gretchen
feltámad. Az újszülött vámpír őrült módon keresi a vért, és
férfit, nőt, gyereket, akárkit megöl, akinek ver a szíve. Mielőbb
el kellett vinnünk az emberek közeléből, és az éhsége
csillapítására vértasakot kellett szereznünk. Méghozzá nagyon
sokat.
Úgy voltam vele, hogy Maximus kap majd még ezért, de
mindent a maga idejében.
– Tudtok olyan helyet a környéken, ahol biztonságban
elhelyezhetünk egy vámpírt?
– Vladnak van egy háza Raleigh-ben – ajánlotta Maximus.
Ian a húgom ernyedt testére nézett.
– Az túl messze van. Raleigh akkor is ötórányi út, ha jó a
forgalom. Tudok egy menedékházat, ami alig háromórányira
van, és nincs a környéken semmi más.
– Tudsz egy házat? Tehát nem a tiéd? – Jól hangzott, hogy
közelebb van, de Ian eddig bárhová betette a lábát, ott nem
fogadták kitörő örömmel. Nem akartam megkockáztatni, hogy
kidobjanak minket, vagy valami még rosszabb történjen.
Elmosolyodott. Pontosan tudta, miért kérdezem.
– Üres. Az egyik barátomnak volt egy borzasztóan unalmas
időszaka, amikor kettesben akart lenni a feleségével. Most
valahol Európában utazgatnak, és van kulcsom a házhoz.
Nagyon jól hangzott, de…
– Biztos vagy benne, hogy nincsenek otthon?
Komor mosollyal az arcán mordult egyet.
– Az életedben fogadnék rá.
– Én is jövök! – szólalt meg Leotie, most először, amióta
visszajöttem a házba.
Már a nyelvemen volt a nem szó, amikor odafordultam hozzá.
Félre kellett tennem az érzéseimet, és a nagyobb jót szem előtt
tartani, de azért rohadt mérges voltam rájuk. Maximus
átváltoztatta Gretchent, amikor nem voltam ott, hogy
megállítsam, Leotie pedig Ianhez hasonlóan nem tett semmit,
hogy ezt megakadályozza. Egyedül Marty jött ki értem, hogy
segítsek megállítani őket.
Ha viszont a nagyobb jót tartom szem előtt…
– Persze, gyere csak. – Szerencsére sikerült nem bunkó
hangsúllyal kimondani. – Egyébként is szeretnék még az
őseimről beszélgetni.
Úgy voltam vele, hogy amint Gretchen biztonságos helyre
kerül, és végre lesz egy kis időm egyedül, megint megpróbálok
kapcsolódni Mirceához. Ha viszont nem sikerül, akkor ott van
Leotie, aki majdnem ezeréves, és bizonyára többet tud a
varázslásról, mint bárki más, akit ismerek.
Hátha még azt is tudja, hogy bizonyos nekromantákat hol
érdemes keresni.
 25. fejezet

Más körülmények között odalettem volna a kunyhóért, amihez

Ian vitt minket. Egy kisebb hegy tetején volt, és a végtelen
kilátás mellé hangár meg helikopterleszálló is járt.
Kényelmesen landolhattunk volna, már ha lenne helikopterünk.
A rönkház tökéletesen beleolvadt a környezetébe, a padlótól a
mennyezetig érő ablakokon keresztül pedig gyönyörködni
lehetett a Blue Ridge-hegység vonulataiban. Ráadásul pont
annyi hálószoba volt, ahányan jöttünk, úgyhogy mindenkinek
jutott saját. És ami még ennél is fontosabb: volt pincéje –
méghozzá speciális pince.
Vlad mesélt már arról, miért éri meg sziklára építeni a
házadat. Ha ugyanis vámpírbiztos helyet akarsz, nincs jobb a
sok ezer tonna kőnél. Itt ugyan nem voltak tekervényes, föld
alatti katakombák, mint Vladnál, volt viszont egy kicsi, föld
alatti szoba, amit mindenhonnan annyi tömör szikla vett körül,
hogy az még egy újdonsült, vérszomjas vámpírt is képes féken
tartani.
Maximusszal ide vittük be Gretchent. Maximus lerakta a
húgomat a keskeny szoba egyetlen berendezési tárgyára: egy
raklapra. Szótlanul figyeltem, ahogy aztán a falon lógó
bilincsekkel rögzítette Gretchen kezét és lábát. Rossz volt
végignézni, ahogy a húgomat láncra verik, mint egy állatot, de
ez a legbiztonságosabb megoldás.
Ian ment el vért szerezni, mivel ő ismerte a környéket.
Nagyon bíztam benne, hogy visszaér, mielőtt Gretchen
magához tér. Pontosan emlékeztem még, micsoda pokoli,
mindent elnyomó éhséggel születtem újjá vámpírként, és
nekem csak másodperceket kellett várnom az első étkezésre. Ha
Gretchennek órákig kell várnia a vérre… akkor bizony szükség
lesz azokra a láncokra, különben minden erejével megpróbál
majd kitörni, még ha közben az összes csontját eltöri is.
Amikor Maximus végzett, leült a földre, és átnyújtotta a szoba
és a bilincsek kulcsait.
– Zárj be minket!
– Én is maradok! – tiltakoztam azonnal.
Lemondóan nézett rám.
– Gretchen teljes őrületben fog magához térni, és ezek a
láncok nem olyan erősek, mint szeretném.
– Ő a húgom – mondtam halkan. – Itt akarok lenni mellette.
Maximus ellenvetésképp morgott egyet.
– Megértem, de nem segítenél vele. Amikor Gretchen őrjöngő
fenevaddá változik, nem tudok egyszerre figyelni rá, hogy
lefogjam, és téged megóvjalak. Mellesleg bizonyára kimerültél.
Pihenj néhány órát, amíg tudsz!
Vitatkoztam volna még, de Maximus csupa olyasmit mondott,
amivel én is tisztában voltam. Mégsem tudtam szabadulni az
érzéstől, hogy cserben hagyom a testvéremet, még úgy is, hogy
Maximus ott maradt vele. Persze csak útban lennék, ha
Gretchen netán bekattan, márpedig be fog. Ha kiszabadul a
bilincsből, Maximusnak megvan hozzá az ereje, hogy lefogja
anélkül, hogy kárt tenne benne, vagy ő maga megsérülne. Én a
saját önvédelmi módszereimmel meg is ölhetném, nem
beszélve arról, hogy csak aznap már kétszer majdnem
felrobbantam. Nem akartam kísérteni a sorsot egy harmadik
nekifutással.
– Jól van – mondtam. – Írj, ha kell valami, és szólj, ha
felébredt!
Lehajoltam, és megpusziltam a húgom homlokát. A bőre
hidegebb volt, mint az enyém, és már nem éreztem rajta azt a
gyenge energiakisugárzást, amit az embereken érezni.
Gyakorlatilag halott volt; meghalt Maximus keze által. Akkor
értettem meg, apám miért volt annyira dühös, amikor Vlad
átváltoztatott. A harag persze irracionális abban az értelemben,
hogy Gretchennel mi magunk kértük mindezt, de azért ott van
az érzés, hogy meg akarod büntetni azt, aki – még ha csak
ideiglenesen is – megölte a szerettedet.
 
 
Amikor visszaértem az emeletre, fogtam a bőröndömet, és
kerestem egy szobát, amit még nem foglalt el senki. Kiderült,
hogy a fő hálószobát hagyták meg nekem a felső szinten, ahol
szinte megbabonázva bámultam a hívogató ágyat.
 Voltam már annyira ellenálló, hogy a hajnal ne üssön ki
teljesen, de azért még kimerített. A fajtánk mindig fáradt a
napfénytől. Ebből jött a szóbeszéd, hogy a vámpírok nem bírják
a napot. Én még csak fél éve voltam élőhalott, úgyhogy engem
tényleg igencsak megfogott a nappal.
– Ledőlök – szóltam Martynak és Leotie-nak, majd magamra
csuktam a hálószoba ajtaját.
Legszívesebben bezuhantam volna a hatalmas franciaágyba,
de végül inkább leültem elé. Úgy voltam vele, hogy van egy kis
időm egyedül, ezért megpróbálom megtalálni Mirceát.
Már hunytam volna le a szememet, amikor megakadt a
tekintetem az éjjeliszekrényen. Egy fotón egy gyönyörű vörös
nő ölelt egy rendkívül vonzó férfit. Mindketten olyan boldognak
és tökéletesnek látszottak, hogy már azt hittem, ez csak a bolti
háttérkép a kerethez, de aztán felismertem őket. Egyrészt
láttam őket az esküvőmön, de ami fontosabb, hogy ez a vörös
nő néhány hónappal ezelőtt segített Vladnak, hogy megmentsen
Szilágyi börtönéből.
Lehet, hogy Bones és Cat a ház tulajai? Körülnéztem, hátha
látok még egy képet róluk, mondjuk, a másik éjjeliszekrényen.
Biztosan övék a ház. Milyen ironikus, hogy Ian barátai! Ez az
Ian tényleg mindenféle körökben megfordul.
Hamarosan végre visszairányítottam a gondolataimat
Mirceára. Nem volt nálam személyes tárgya, amit
megérinthettem volna, de a legutóbbi alkalommal is sikerült
megtalálnom nyomvonal nélkül. Talán a kettőnket összekötő
varázslat éppen elég kapocs. Előfordulhat, hiszen Vladot is el
tudom érni gondolatban mindenféle lenyomat nélkül. Összeköt
minket a vér, amivel vámpírrá változtatott. Ha az átok miatt
ugyanez működik Mirceával is, akkor elég csak őrá fordítanom
a figyelmemet. Az elmémben azokat a pillanatokat kerestem,
amikor találkoztam Mirceával, hátha sikerül találnom róla egy
képet.
Első ránézésre nem is gondolnád róla, hogy veszélyes
varázsló. Szerintem még Gretchennél is fiatalabb volt, amikor
átváltoztatták. Volt egy beképzelt, pimasz stílusa, bizonyára
azért, mert rengeteg nő törleszkedett hozzá az évek során.
Mircea biológiai apja a gyönyörű Radu volt, és Vlad állítása
szerint Mircea az apja kiköpött mása. Elképesztően helyes arca
fölött hullámos, fekete haja volt, a szeme pedig rézszínű – a
smaragdzöld gyűrűt leszámítva pont olyan, mint Vladé.
A kettejük közti hasonlóság a szemükben ki is merült. Igaz,
hogy Vlad és Mircea is hajlamos a brutalitásra és a
kiszámíthatatlanságra, de Vlad minden tettének jó oka volt.
Mircea pedig csak azért kegyetlenkedett, mert élvezte. Alig egy
órát töltöttem vele egy helyiségben, de ennyi idő alatt is látszott,
hogy valami nagyon nincs vele rendben. Vlad több évszázadnyi
háború, halál, hatalmi harc, árulás és veszteség ellenére is
épségben megőrizte a szívét és a lelkét…
Nekem pedig nyilván nagyon hiányzott, mivel Mircea helyett
neki sikerült kitöltenie a gondolataimat. Összeszorított foggal
újra nekifutottam. Megpróbáltam minden mást száműzni az
agyamból. Gyerünk, Mircea! Tudom, hogy ott vagy! Engedd, hogy
megtaláljalak!
 Kitartóan próbálkozva üldögéltem ugyanott, amikor Ian egy
óra múlva megérkezett a vérrel. Lementem, kinyitottam a cella
ajtaját, és beadtam a kaját Maximusnak. Gretchen szerencsére
még nem ébredt fel, úgyhogy utána rájuk is zártam az ajtót. Ian
megint útra kelt: azt mondta, egy kicsivel messzebb van egy
másik kórház, onnan is hoz pár tasak vért. Nem bántam, mivel
tovább akartam próbálkozni Mircea megtalálásával. Csak a
belső köteléket használva Vladot is sokára értem el először, de
végül sikerült. És közben kiderült, hogy ugyanez Mirceával is
működik, úgyhogy már csak idő kérdése.
Éppen nagy erőkkel próbálkoztam, amikor megcsörrent a
telefonom. A szemem kipattant, és meglepődve láttam, hogy
odakint már teljesen besötétedett. Valószínűleg annyira
koncentráltam, hogy elrepült az idő. Azt hittem, Maximus hív,
hogy felkelt Gretchen. De miután felvettem a jobb kezemre a
kesztyűmet, hogy hozzányúlhassak a telefonhoz, nem Maximus
nevét láttam a képernyőn. Vlad hívott.
– Ööö… szia!
Röhejesen indítottam a beszélgetést, de mit kellett volna
mondanom? Kérdezzem meg, hogy milyen volt a napja?
– Írt a szálloda – mondta. Egyenletes, érzelemmentes
hangjából semmire nem tudtam következtetni. – Holnap helyett
mindannyian ma reggel jelentkeztetek ki. Miért?
Nem volt kedvem a korai kijelentkezésünk okáról beszélgetni,
és szerintem ő sem ezért hívott. Engem csak Samir érdekelt, de
nem kérdeztem rá. Ha Vlad végül most visszahívott, az csakis
azt jelenthette, hogy Samir meghalt. Kész, vége. A torkom
elszorult, de próbáltam leplezni. Nagyon mérges voltam, amiért
így akadályozta meg, hogy közbelépjek, de nem akartam, hogy
sírni halljon. Biztos voltam benne, hogy a hűvös szavak ellenére
ő is borzasztóan érzi magát.
– Tönkrement a szoba – nyögtem ki szerencsére anélkül, hogy
a hangom elakadt vagy remegett volna.
– Á!
Ezután egyikünk sem szólt. A csend töltötte ki azt, amit a
szavainknak kellett volna. Egyszer mintha mondani készült
volna valamit, de végül csak hallgatott.
– Nagyon haragszom rád – bukott ki belőlem, amikor már
nem bírtam a feszültséget. – Ha ennek vége, kapsz még, amiért
ilyen pofátlanul fölényes voltál, de majd amikor azért üvöltök
veled, mert megölted Samirt, mielőtt minden lehetőséget
megpróbáltál volna, vagy mert lefogattál, vagy mert elvetted a
pénzemet, és tiltólistára tetettél a repülőkön… – nagy levegőt
vettem, miután ezt elhadartam –, akkor sem szeretlek majd
kevésbé, és ezen is túl leszünk együtt. Akármi történjen is.
Rövid, éles hang szakadt ki belőle. Bárcsak láthattam volna,
vagy érezhettem volna a kötelékünkön keresztül, hogy milyen
érzés váltotta ki!
– Megőrülök tőled – mondta. Nem először hallottam ezt tőle,
és tudtam, hogy nem bóknak szánja. – De soha senkit nem fogok
annyira szeretni, mint téged. És igazad van. Bármibe kerül, túl
leszünk ezen is.
Most belőlem szökött ki egy sóhaj. A problémáink
megoldhatatlannak látszottak, és tudtuk, hogy ez csak egyre
rosszabb lesz, a legfontosabb mégsem változott. Akármivel
próbálkoztak is az ellenségeink, nem tudták kikezdeni az
egymás iránti érzéseinket. A többi miatt meg majd vitatkozunk,
sírunk, gondolkodunk és dühöngünk később. Akkor ott, hiába a
több ezer mérföld távolság, együtt voltunk. A csend most
nyugtató, nem pedig fojtogató volt. A lényeget már elmondtuk.
– Ha nem a szállodában vagytok, akkor hol? – kérdezte hosszú
pillanatokkal később.
– Cat és Bones kunyhójában a Blue Ridge-hegységben. Caték
elmentek, Iannek meg van kulcsa…
– Valle Crucisban? – szakított félbe szigorú hangon.
– Tudod, hol van? – kérdeztem csodálkozva.
– Voltam már ott – hangzott a még meglepőbb válasz. – Tíz
óra, és ott vagyok.
Azzal letette. Semmi „szia, szeretlek” vagy bármi hasonló. Egy
percig csak bámultam a telefont, miközben apró mosoly ült az
arcomon. Vlad a szerető férjből megint egy szempillantás alatt
középkori hódítóvá változott. Ha majd egyszer odajutok, ezen is
változtatunk.
Elgondolkodtam rajta, hogy visszahívom. Egy csomó mindent
el akartam mondani neki; például hogy Gretchen vámpír lett,
vagy hogy Leotie, az ősi rokonom itt van velünk, vagy hogy
sikerült végre megtalálnom Mirceát, meg volt még vagy ezer
dolog, ami kiderült azóta, hogy nem találkoztunk. Végül aztán
csak letettem a telefont az éjjeliszekrényre.
Talán Vladnak is jól jön az a tíz óra, amíg összeszedi magát
Samir megölése után. És nekem is: például meghozhatom a
döntést, ami miatt úgy érzem, szét akarok szakadni. Hogyan is
mondhatnám el Vladnak, hogy át lehet adni az öröklött mágiát?
Elvégre tudom, hogy utána mindenáron át akarja majd adatni
Gretchennek, mert így biztonságba kerülök. És hogyan is
engedhetném, hogy Vlad továbbra is teljesítse, amit Mircea
elrablói kérnek? Öljön meg még több embert abban a hitben,
hogy nincs más lehetőség? Pedig van. Csak éppen nem akarom
kockára tenni a húgom életét.
A szörnyű dilemmát legjobban úgy lehetett megoldani, hogy
kapcsolódom Mirceához, és rájövök, hol a pokolban van. Ez
viszont valamiért többórányi próbálkozással sem sikerült.
Dühömben ökölbe szorítottam a kezemet. Mivel a bal kezemre
nem vettem vissza a kesztyűt, az erőtől a körmeim mélyen
belehasítottak a bőrömbe. A vér kiserkent, és csöpögni kezdett a
padlóra, én pedig rémülten próbáltam felitatni a pólómmal.
Szuper, még egy szobát tönkreteszek. Már vagy ezer dolgot
lezúztam, és most a végtelen listára felkerült egy szőnyeg is.
Minderről vagy közvetlenül Mircea tehet, vagy közvetetten
azért, mert annyira rohadtul felidegesít…
Mintha megnyílt volna alattam a föld: én pedig bezuhantam a
szakadékba.
 26. fejezet

A hálószoba eltűnt, és minden irányból sötétség vett körül, amit

csak apró villanások és távoli fáklyák fénye tört meg. Mircea
még mindig ott volt a kövekkel övezett szűk helyen. Nem tűnt
valami kényelmesnek. Talán nem tudott kijönni a magas kövek
közül, amik úgy nyúltak az égbe, mint az obeliszkek.
Ide vagy bezárva? – kérdeztem tőle gondolatban.
A fejét úgy kapta fel, mintha zsinóron rántottam volna meg.
Leila – sziszegte a nevemet. Hát rájöttél végre, hogyan
kapcsolódhatsz hozzám! Azt hittem, már sosem esik le a
nyilvánvaló válasz. Azért jókat nevettem, ahogy elképzeltem,
amint a nyomvonalon keresztül üldözöl, ami minduntalan
visszavezet hozzád.
Akkor ezért nem sikerült eddig megtalálnom? Mert a minket
összekötő kapocs mindig visszavitt önmagamhoz? De most hogy
sikerült? Ezt persze nem akartam tőle megkérdezni.
Még új vagyok, de azért fejlődőképes – feleltem. A hazugságom
szerencsére hihetően hangzott.
Mircea feltartotta a bal kezét, és figyelte, ahogy az én
tenyeremen lévővel azonos, köröm okozta sebek gyorsan
begyógyulnak.
Meglep, hogy ilyen gyenge csatornán keresztül is sikerült
kapcsolódnod. Nem volt merszed nagyobb kárt tenni magadban,
igaz?
Ez meg milyen csatornáról beszél?
Csakis azért nem csaptam a fejemre egy nagyot, mert Mircea
is érezte volna. Hányszor mondtam el másoknak, hogy a
varázslatban hús és vér van összekötve? Ezek szerint a hús és
vér a kapocs, amit kerestem. Ezért sikerült kapcsolódnom
hozzá, amikor péppé vertem a kezemet, miközben Mirceára
gondoltam. Most is ugyanez történt, amikor véletlenül
megsértettem magamat a körmeimmel.
Bocsi, de most nem volt kedvem felvágni a hasamat, ahogy te
szoktad – feleltem, mint aki nem most döbbent rá, hogyan is
kell kapcsolódni a másikhoz.
Nagy kockázatot vállaltál azzal, hogy idejöttél – korholt
Mircea a sötétből. Azt akarod, hogy megöljenek minket?
Megöljenek. Most már biztos, hogy több varázsló tartja fogva.
Miért zavarná őket? – kérdeztem, de aztán megválaszoltam a
saját kérdésemet. Fogalmuk sincs, hogy telepatikusan is tudunk
beszélni, igaz?
Honnan tudnák? – kérdezett vissza Mircea. Még soha senki
nem élte túl ennek a varázslatnak az első néhány percét. De ha
már itt vagy a fejemben, mutatok valamit. Te érintés útján tudod
újraélni az emlékeket, de nekem elég csupán rájuk gondolni.
Figyelj, Leila, megmutatom, hogy valójában kinek köszönhetjük a
nyomorúságos helyzetünket.
Mircea megérintette a homlokát, én pedig megint
bezuhantam valahová, ahol most egy emlék fekete-fehér
részletei bontakoztak ki. Én magam is átalakultam, és valaki
más lett belőlem.
Táncikálva ugrándoztam anyám előtt, ő pedig hasztalanul
kérlelt, hogy lassítsak. Atyám végre hazajött! Alig vártam, hogy
elújságoljam neki, két nyelven megtanultam írni és olvasni, és
már az udvari teendőkhöz is konyítok, noha utálom őket. Anyám
úgy mesélte, hogy atyám is viszolyog az udvari dolgoktól. Mennyi
mindenben hasonlítunk! Táncoltam még egy kicsit, majd
elrohantam. Ott van végre atyám, most mászik le a lóról az
udvarban!
– Mircea! – kiáltott utánam anyám. – Gyere vissza most
azonnal!
Én meg csak szaladtam és szaladtam. Egyik bátyám sem volt
otthon, atyám így most csakis reám figyelhetett. Atyám emberei
elébe siettek, és üdvözölték. Nekik is biztosan hiányzott, de
annyira nem, mint nekem. Áttörtem a tömegen, megrángattam az
inge hátulját, és nagyot nevettem, amikor felém fordult.
– Atyám! – mondtam, és átöleltem.
Eltolt magától. A keze kérges volt, és sebes, de nem bántam.
Egy napon belőlem is hatalmas harcos lesz, és akkor nekem is
kérges, sebes kezem lehet.
– Mircea, mit keresel te itt? – kérdezte. Azután kihúzta magát,
és elnézett az egybegyűltek fölött. – Ilona, vidd innen a fiadat!
– Atyám, várj! – tiltakoztam, amikor az egyik embere elhúzott
onnan. – El akarom mesélni, hogy…
– Ne most! – szólt rám, és elfordult tőlem. – Ilona, vidd el innét!
– Atyám, várj! – kiáltottam megint.
Nem fordult felém, engem pedig lefogtak, amíg anyám odaért.
Sóhajtva hajolt le hozzám, és letörölte a könnyeimet, amiket
elrejtettem atyám elől.
– Miért nem beszél velem? – szipogtam.
– Mircea – kezdte anyám lágy hangon. – Apád a herceg, és sok a
dolga. Később veled is találkozik.
Elfordultam, és lehajoltam, hogy a hajam eltakarja az arcomat.
– Legutóbb is ezt mondtad, aztán elment.
Megint sóhajtott.
– Mert harcba kellett mennie. Te is tudod.
– Mindig csak harcol! – kiáltottam. – Inkább háborúzik,
mintsem velem töltse az idejét!
Anyám megpróbálta elsimítani a hajamat az arcomból, de
elhúzódtam. Mit vétettem, hogy apám így gyűlöl?
Visszazuhantam a barlangba. A Mircea emléke okozta
könnyek még az arcomon folytak. Az emlék még ott motoszkált
bennem – húsba vágó, ismerős fájdalommal töltött meg.
Pontosan tudom, mennyire fáj, ha a saját apád nem foglalkozik
veled. Mircea pedig ezt élte meg Vladdal, akit az apjának hitt.
Több tucat hasonló emlékem van – mondta keserűen.
Megmutassam azt, amelyikben egy éven keresztül vártam
mindennap, hogy Vlad ellátogat a sírhoz, amit az enyémnek hisz?
Ott akartam lenni, hogy elmondjam neki, nem is haltam meg. De
soha nem jött el. Ennyire sem érdekeltem.
 Mirceában nem bíznék meg, de a látomásokban megélt
emlékek nem hazudnak, és az érzések sem, amik közben
előjönnek.
Miután Szilágyi vámpírrá változtatott, elmondta, hogy nem
vagyok Vlad fia – folytatta. De én egész gyerekkoromban azt
hittem. A lelkemet is kitettem azért, hogy mindenben kiváló
legyek, hátha Vlad végre felfigyel rám. És amikor nem figyelt,
önmagamat ostoroztam. Elvégre az elsőszülött fiát szerette, ezért
azt gondoltam, csakis az én hibám lehet.
De nem te tehettél róla, Vlad pedig egy fasz volt, amiért így
bánt veled – mondtam neki, és őszintén így gondoltam.
Csakhogy ez akkor sem mentség arra, amit azóta tettél –
folytattam. Kezdjük ott, hogy megpróbáltál megölni, holott soha
nem is találkoztunk. Vlad felett könnyen törsz pálcát, de te milyen
ember vagy?
Apja fia! – vágott vissza. Az első húsz évemet Vlad Dracul
fiaként éltem, ezért én is ugyanolyan könyörtelen harcos vagyok,
mint ő. Aztán Szilágyi Mihály átváltoztatott, és a következő öt
évszázadot az ő fiaként töltöttem, ezért ugyanúgy mindenáron
bosszút akarok állni Vladon, mint ő akart. Végezetül pedig Radu
Dracul vére folyik az ereimben, tehát én is ugyanolyan végtelenül
irigy vagyok Vladra, mint ő volt. Hát nem pont olyan vagyok,
mint az apáim? – fejezte be reménytelen keserűséggel. Volt
valaha bármi remény arra, hogy más legyek?
Felsóhajtottam. Igen, Mircea is harcolhatott volna azért, hogy
jobb ember legyen, ahogy annyi mindenki tette már, olyanok is,
akik sokkal szörnyűbb helyre születtek. Azt viszont meg kell
hagyni, igen rossz esélyekkel indult az életben, és noha ez nem
kifogás a tetteire, legalább az okát megértettem végre.
Sokkal könnyebb volt, amíg azt hittem, hogy Vlad, miután
vámpírrá vált, többé nem képes szeretni – folytatta sóvárgó
hangon. Szilágyi örökké csak arról beszélt, hogy Vlad egyszer
majd megfizet, én meg csak bólogattam, de sosem segítettem neki
igazán. Már majdnem meg is bocsátottam Vladnak, hiszen
hogyan is gyűlölhetsz valakit azért, hogy nem szeret, amikor
belül olyannyira halott, hogy már szeretni is képtelen?
Egy pillanatra behunytam a szememet.
És aztán jöttem én – mondtam.
Aztán jöttél te – helyeselt Mircea. Először azt hittem, Vladot
csupán a képességeid nyűgözik le ennyire. De aztán harcolt érted,
vámpírrá változtatott, és feleségül vett. Akkorra nyilvánvalóvá
vált az igazság. Tudod, miért kerestelek meg folyton, miután az
az átok összekötött minket?
Hogy olyan fájdalmat okozz nekem, amilyet te is érzel? –
kérdeztem nyíltan.
Nevetett egyet.
Részben igen. Ám főleg azért, mert meg akartam tudni, mi van
benned, ami belőlem hiányzik. Vlad szeretett téged, holott néhány
hónap ismeretség után szinte idegen voltál neki, engem viszont
sosem szeretett, pedig két évtizeden keresztül mindent megtettem
érte. Kemény, érzelemmentes nevetést hallatott. Mindegy, mit
csináltam, Vlad tudomást sem vett rólam. Egészen addig, amíg
meg nem támadtalak téged. Akkor aztán felfigyelt rám.
Szóval végig arra ment ki a játék, hogy felhívd magadra Vlad
figyelmét? – hitetlenkedtem.
Megvonta a vállát.
Ennyire azért nem egyszerű. Ám tény, hogy annyit járok most
Vlad eszében, amennyit még gyermekként sem reméltem soha.
Talán még te is egyetértesz velem abban, hogy ezt megérdemelte.
Most miért mondod el ezeket? – kérdeztem hirtelen jött
gyanakvással.
Mindketten meg fogunk halni – felelte, mintha teljesen
nyilvánvaló lenne.
Ösztönösen körülnéztem, és a veszélyt kerestem, de csak még
több sziklát láttam.
Ezt miből gondolod?
Fáradtan pillantott felém.
Vlad bármennyire is szeret téged, nem fogja megtenni, amit az
elrablóim követelnek. És ha nem engedelmeskedik, megölnek
engem, amibe te is belehalsz.
Mircea már tudta, mi lesz a második kérés, és ez alapján
tényleg annyira borzalmas, mint ahogy Maximus megjósolta.
Mit akarnak tőle?
Még egy száraz nevetés.
Nem tudod? Akkor távol álljon tőlem, hogy elrontsam a
meglepetést!
Figyelj, muszáj elárulnod, hogy hol vagy! – szóltam rá egyre
feszültebben, ahogy az járt a fejemben, hogy Vladnak mi
mindennel kell majd szembenéznie. Még ha Vlad meg is teszi,
amit akarnak, az elrablóid utána már semmi hasznunkat nem
veszik.
 Ó, ezt magam is így gondolom – helyeselt olyan
természetességgel, mintha csak a kedvenc színünkről
diskurálnánk. De még ha el is mondanám, hol vagyok, nem elég a
hatalmatok, hogy kiszabadítsatok.
Azért tegyünk egy próbát! – erősködtem, és ott támadtam, ahol
a legjobban fáj. Be akarsz vágódni Vladnál? Itt a ragyogó
alkalom! Mutasd meg neki, hogy akkor sem félsz harcolni az
életedért, ha látszólag semmi esélyed.
Az ajka ismerős ívben feszült meg.
Más körülmények között még kedvelnélek is, Leila.
Gyerünk, Mircea! – győzködtem. Sok mindent el lehet rólad
mondani, de azt nem, hogy gyáva vagy, úgyhogy bizonyítsd is be!
Harcolj az életedért, ne várd ölbe tett kézzel a halált!
Jól van – vágta rá olyan hirtelen, hogy megdöbbentem. A jó
hír az, hogy a fogvatartóim mind tudják, hol vagyok. A rossz
pedig az, hogy én nem. De azt tudom, némelyiküket hol találjátok,
és ha egyet is sikerül elfogni, Vlad biztosan kiszedi belőle, amit
akartok.
Jó! – szóltam én is azonnal.
Általában véve nem bíztam Mirceában, de biztos voltam
benne, hogy nem akar meghalni. Azt pedig ő is tudta, hogy a
túlélésre mi vagyunk a legjobb esélye.
Szóval – kezdtem, miközben lélekben felkészültem a válaszra
–, mondd el, hol találjuk ezeket a nekromantákat!
 27. fejezet

Néhány órával később megdöbbenve hallgattam, hogy egy

helikopter közeledik a ház felé. Ijedten néztünk össze Martyval,
aki éppen velem volt a nappaliban. Leotie és Ian nemrég
elvonultak a szobájukba, mert közeledett a hajnal, Maximus
meg továbbra is odalent őrizte Gretchent. Hosszú éjszakájuk
volt, mert a húgom nagyon morcosan ébredt. Maximus
bizonyára számolta a másodperceket hajnalig, hogy végre vége
legyen az őrületnek.
– Vladnak van helikoptere? – kérdezte Marty.
– Nincs – feleltem, és az ablakhoz léptem. Márpedig valaki
helikoptere éppen akkor landolt a ház melletti leszállópályán. –
Talán Ian tévedett, és Cat meg Bones már nincsenek a tengeren
túl.
– De igen, hidd el nekem! – kiáltotta Ian a szobájából.
A megjegyzéssel mit sem törődve kabátot vettem, és
kimentem. Marty két ezüstkéssel a kezében követett.
– Tedd el azokat! – sziszegtem.
Ha Iannek nincs igaza, és tényleg Cat és Bones jöttek haza,
nem örülnek majd, ha fegyveres hívatlan vendégek várják őket
a saját otthonukban.
– Majd ha látom, hogy ki az – makacskodott Marty.
Egyedül a pilótát láttuk, akinek a teljes arcát eltakarta a sisak.
Aztán hirtelen kinyílt az oldalsó ajtó, és kipattant a gépből Vlad.
A még pörgő rotorok az arcába csapták a haját, és hosszú,
fekete ballonkabátja úgy lobogott mögötte, mintha szárnya
lenne.
A vonásai annyira merevek voltak, mintha szoborrá változott
volna, és az érzéseit áthatolhatatlan védőfal mögé rejtette.
Amikor a szemébe néztem, szikráját sem láttam a korábban
tapasztalt szerelemnek. Szinte átnézett rajtam, mintha nem is
érdemelnék többet egyetlen pillantásnál. Martynak sem szentelt
több figyelmet, de amikor a késeket meglátta, apró mosoly
suhant át az arcán.
– Csak kettőt hoztál? – kérdezte.
Marty megfeszült, mert Vlad ezzel arra utalt, hogy nem
vigyáz rám eléggé.
– Ha tudom, hogy te jössz, többet hozok.
Felszisszentem. Ők ketten sosem voltak oda egymásért, de
ebből eddig nem volt gond. Most viszont Vlad borzasztó
hangulatban volt, és Marty idegei is pattanásig feszültek,
úgyhogy semmi jó nem sülhetett ki a civakodásukból.
– Nem tudtam, hogy van helikoptered – mondtam, hátha ezzel
elterelem a szót.
– Nincs is – felelte Vlad, és végre rám nézett. – Mencherestől
kaptam kölcsön.
 Nevetést erőltettem.
– Mondtad, hogy már jártál itt. Gondolom, arra is emlékeztél,
hogy van leszállópálya. Örülök, hogy eszedbe jutott elkérni a
gépet. Egyszerűbb, mint a hegyi szerpentinen kanyarogni.
Gyere, megmutatom a szobádat! – mondtam, és kézen fogtam.
Hűvös viselkedése ellenére sem lepett meg a bőre forrósága.
A legtöbb embert talán átveri ezzel a nemtörődöm stílussal, de
engem nem. Csakis akkor ilyen, amikor az elképesztő
képességeit használja, amikor fűti a szenvedély, vagy amikor
nagyon-nagyon dühös.
Azon sem csodálkoztam, hogy azonnal elhúzódott.
– Később. Először beszédem van Maximusszal.
Na nem! Tudom, hogy legszívesebben egész nap apátiát
színlelne, de nem engedem.
– Maximus nem ér rá – mondtam. – Tegnap vámpírrá
változtatta Gretchent, aki a hatalmas éhség mellé még rohadt
idegesen is ébredt. Várnod kell hajnalig.
A hír hallatára felszaladt a szemöldöke, majd visszatért a
szobrokat idéző keménység az arcára, amikor elpillantott a
vállam fölött.
– És ő kicsoda?
A tekintetét követve megláttam Leotie körvonalát az ajtóban.
– A hússzoros ük-ük-üknagyanyám. Vlad, sok mindent el
akarok mesélni, és ha szeretnél mindent hallani, mielőtt
Maximusszal beszélsz hajnalban, akkor gyere! Amúgy is
megfagyok idekint.
Tényleg rohadt hideg volt, na nem mintha meg tudnánk fázni.
A lényeg, hogy egy kicsit kettesben legyünk, és elmondhassa,
hogyan érez valójában. Mintha pontosan tudta volna, mit
akarok, rám meredt, és addig nézett, hogy már össze is
gyűjtöttem néhány meggyőző ellenérvet, ha tiltakozna.
Végül arrogánsan a mögötte lévő helikopter felé intett.
– A pilóta hamarosan visszaviszi Mencheres gépét. Martin,
mielőtt elindul, gondoskodj róla, hogy kapjon valamit enni!
Marty morogva fogadta, hogy szolgaként utasítgatják, de én
gyorsan elkaptam Vlad kezét, és már indultam is vele a házba.
Majd később bocsánatot kérek Martytól, amiért Vlad így beszélt
vele. Most viszont élni akartam a lehetőséggel, hátha sikerül
áttörnöm a falait, mielőtt megerősíti vagy még magasabbra
építi őket.
– Gyere, drágám!
 
 
Villámgyorsan bemutattam Leotie-nak, majd felmentünk a nagy
hálószobába. A falak nem voltak elég vastagok ahhoz, hogy
igazán meghitt legyen a beszélgetésünk, de néha már a
meghittség illúziója is elég. Épp erre játszottam rá, amikor az
ajtót is bezártam.
Kaján tekintettel meredt rám.
– Ha ki akarnék menni, egy aprócska zár nem állíthatna meg.
– Ahogy azokat sem, akik be akarnak jönni, tekintve, hogy a
házban mindenki vámpír – feleltem, és megvontam a vállamat.
– De a bezárt ajtó olyasmi, mint a kilincsre akasztott
nyakkendő: tudatja mindenkivel, hogy ne zavarjanak.
 Vlad fújtatása egyszerre volt elegáns és leereszkedő.
– Nyakkendő a kilincsen? Úgy beszélsz, mintha szeretkezni
akarnál.
Nem akartam, de ha ez a leggyorsabb módja, hogy lebontsuk
azokat az ijesztő falakat…
– És ha azt mondanám, hogy akarok? – kérdeztem, és a
szemébe nézve közelebb léptem.
A szeme tiszta, fényes réz volt, zöld csak az íriszt körülölelő
gyűrűben világított.
– Akkor azt felelném, hogy borzasztóan hazudsz, mint
mindig.
– Talán éppen ez kellene ahhoz, hogy egy kicsit minden mást
elfelejtsünk – ellenkeztem kihívóan, és letoltam róla a kabátot. –
Elvégre pocsék napom volt, és tudom, hogy neked még inkább.
– Tudod? – kérdezte acélos tekintettel. – Szerinted most
először öltem meg egy jó embert? Ezreket küldtem már a
halálba.
Most úgy akar tenni, mintha Samir is csak egy halott lenne a
sok háborúban, amit megvívott? Nem veszem be. Láttam már,
milyen, amikor elveszít valakit, aki csak egy kicsit is fontos neki,
mert a vérvonalába tartozik. És amit akkor láttam, az nem
ilyen.
– Amikor azt hitted, Maximus megerőszakolt, én pedig
tagadásba menekültem, azt mondtad, nem áltathatlak sem
téged, sem magamat, mert belepusztulok. – A kezembe fogtam
az arcát, ahogy ő is tette hónapokkal ezelőtt. – Most én is
ugyanezt mondom. Vlad, ne hazudj róla, hogy mi van benned,
különben a hazugság felemészt.
Még mindig nem szólt semmit, és a védőfal ugyanolyan
áthatolhatatlan volt, mint eddig. Az állkapcsom megfeszült.
Miért esik ennyire nehezére bevallani valamit, amivel
mindketten tisztában vagyunk?
– Vagy engem okolsz miatta? – kérdeztem hirtelen. Ez az, amit
nem akar elmondani? – Az sem baj – tettem hozzá gyorsan. –
Bármit érzel, meg tudok vele birkózni, akkor is, ha engem
okolsz, mert az mindennél jobban bizonyítja, amit mondtál,
hogy az ellenségeid az irántam érzett szerelmedet fogják
ellened fordítani. A helyedben én is biztosan mérges lennék,
úgyhogy…
– Nem okollak – vágott közbe, és eltolt magától, majd a szoba
másik végébe lépett. – Nem lett volna muszáj feleségül vennem
téged, és ezáltal világgá kürtölnöm, hogy szeretlek, de
megtettem. Így aztán mindenről én tehetek.
– Nem mindenről – mondtam halkan, fájó szívvel. – Samir
miattam halt meg. Az én hibám, és nagyon fáj, pedig csak
hónapokig ismertem, szóval tudom, milyen lehet neked.
– Dehogy tudod! – szólt vissza, és a tudatalattim megörült,
mert repedés nyílt a védőfalán, és egy morzsányi érzés
kiszökött rajta. Az érzés, ahogy jött, úgy el is tűnt, így nem volt
alkalmam megfejteni, de annyit elárult, hogy Vlad korántsem
annyira közömbös ezzel az egésszel kapcsolatban, mint azt
mutatja.
– Tudom, hogy feldúlt vagy – folytattam, és odaléptem hozzá.
– Ha nem lennél, nem próbálnál ennyire magadba zárni
mindent. De ezt abba kell hagynod! Ez az esküvői fogadalmunk
„rosszban” része, és én erre is ígéretet tettem. Csakis együtt
tudunk túljutni rajta.
– Azt hiszed, tudni akarod, hogy érzek, de nem akarod. – A
szeme zöldbe borult, ahogy beszélt. – De mivel hajthatatlan
vagy, ám legyen! Leginkább megkönnyebbülést érzek.
Meglepetésemben elnyílt a szám, mire ő összeszorította az
ajkát.
– Nem várom el tőled, hogy megértsd, mivel eddig kizárólag
önvédelemből öltél. Teljesen más érzés kioltani egy életet úgy,
hogy a sajátod nem forog kockán. Ha nincs benned sem harag,
sem bosszúvágy, akkor nemcsak más, de jóval nehezebb is. És
ha ennek tetejébe még fontos is neked az illető, akkor már nem
csupán nehéz, hanem egyenesen hatalmas hidegséget igényel,
és ez a legtöbb emberben nincs meg. Bennem viszont megvan
ez a hidegség, Leila. Évszázadok óta bennem lakozik, és az idő
megtanított rá, hogy amikor valami szükséges, ám kellemetlen
teendő merül fel, azon jobb minél előbb túlesni. – A hangja
érces lett, és járkálni kezdett. – De nem ez az oka, hogy
megkönnyebbülést érzek. És nem is ezért siettem el, majd
vissza. Hanem azért, mert tudtam, hogy minden nélküled töltött
órában megkínozhatnak téged, vagy még rosszabbat tehetnek
azért, hogy teljesítsem Mircea fogvatartóinak követelését. Ezért
vagyok most megkönnyebbülve. A saját szememmel látom,
hogy nem esett bántódásod, és az emiatt érzett
megkönnyebbülésem minden másnál, még az elveszített
barátom iránti érzéseimnél is erősebb.
 Tátott szájjal próbáltam felfogni, amit mondott. A bennem
kavargó érzések az arcomra is kiülhettek, mert gúnyosan
fújtatott egyet.
– Ahogy mondtam, nem akartad tudni, mit érzek.
Legközelebb talán egyszerűen elhiszed, ha mondom.
 28. fejezet

– Nem – suttogtam. – Ez az igazság, és én az igazat akartam

hallani.
– Igazán? – Megpördült, és magához rántott. A keze úgy
égetett, mint a parázs. – Akkor elárulok még valamit. Csakis az
érdekel, hogy téged biztonságban tudjalak, és ezért bárkit
megölök. Ám éppen ez az önzés tesz azzá a szörnyeteggé,
aminek az ellenségeim tartanak. Ezt is tudni akartad rólam? –
Villámgyors mozdulattal ellökött magától. Az arcán tükröződő
gonoszság meghazudtolta a tengernyi érzést, ami a falak mögül
kitörni készült. – Esetleg most annyira rettegsz tőlem, mint
sejtem? Mit gondolsz, miért akartalak megkímélni ettől?
Csak meredtem rá, mert a saját érzelmi kavalkádomból
semmit sem tudtam kinyögni. Nem, nem rémített meg, hogy
milyen brutális gyakorlatiassággal ment el megölni Samirt.
Tudhattam volna, hogy a keménység, ami évszázadok
tragédiáját segített neki feldolgozni, most sem engedi, hogy a
gyász megbénítsa. Ő is utalt rá: majd gyászolja Samirt, amikor
eljön az ideje.
 Én amiatt féltem, hogy mindez mit jelent Gretchen számára.
Vlad éppen most erősítette meg a legnagyobb félelmemet azzal
kapcsolatban, hogy mit tenne, ha tudná, átadhatom az átkot a
húgomnak. Úgy érezné, köztem és Gretchen élete között kell
választania, ami nem esne nehezére.
De ha megtaláljuk Mirceát, mindenki jól jár, és most végre
komoly esélyünk van rá. Csak addig Vlad rá ne jöjjön, hogy át is
lehet adni a varázslatot. Amint kimentettük Mirceát a fogságból,
mindent elmondok Vladnak, de addig…
Odamentem hozzá. Direkt nagyon lassan, hogy legyen ideje
leolvasni az érzéseimet az arcomról, amikor megszólaltam:
– Már megmondtam: tudom, hogy te nem a lovag vagy,
hanem a sárkány. És nem érdekel. A legjobb és a legrosszabb
oldaladat is szeretem. – Átkaroltam, és lábujjhegyre álltam,
hogy közelebb legyek az arcához. – Ha képtelen vagy gyászolni
Samirt, amíg ennek az egésznek vége nincs, akkor majd
gyászolok helyetted is, de közben ugyanúgy szeretlek.
Hozzám hajolt.
– Jó – morogta az ajkamra. – Mert nem vagyok hajlandó
nélküled élni.
A csókja kemény volt, éhes és követelőző. Abban a
pillanatban leengedte a falakat, és az érzései kendőzetlenül,
teljes valójukban zúdultak rám; le is terített volna, ha nem
vagyok a karjaiban. Megkönnyebbülés és harag, vágy és
szerelem, kétségbeesés és követelés, keserűség és bosszú; ez
mind úgy szakadt rám, hogy már azt hittem, megfulladok.
Visszacsókoltam, és közben úgy rángattam lefelé a ruháit,
mintha az életem múlna rajta. Azt sem tudtam, mit teszek. Csak
abban voltam biztos, hogy akarom őt, és nem bírom tovább: a
bőrét akarom érezni az enyémen, és vágyom rá, hogy a testünk
összefonódjon, úgy, ahogyan az érzéseink tették.
Pillanatok múlva meztelenül feküdtem az ágyon, és Vlad
csupasz, perzselő teste az enyémhez simult. Annyira tombolt
bennem a vágy, hogy nem akartam késlekedni: követelőzőn
tártam szét a combomat. Nagyot nyögött a csókunkba, amikor
hozzádörgölőztem, remélve, hogy ezzel sikerül megtörni az
utolsó csepp önuralmát.
Sikerült, mert azonnal megragadta a csípőmet, és olyan
mélyen belém hatolt, hogy felsikoltottam. Még szorosabban
húztam magamhoz, és a hátamat ívbe feszítve követeltem
többet, noha az első lökéstől Vlad mérete és az előjáték hiánya
miatt villanásnyi fájdalom cikázott végig a testemen. Mégis
semmi volt az isteni forrósághoz képest, amit magamban
éreztem, és az összes idegvégződésemen élvezet cikázott át,
amikor már teljes hosszában bennem volt, és kéjes mozdulattal
a csiklómnak dörgölte magát.
A körmömet a hátába mélyesztettem, és még jobban
hozzápréseltem magam. Mély, morgó hangot hallatott, majd
felemelt, és szinte teljesen kihúzódott belőlem, aztán egy nagy
lökéssel még mélyebbre hatolt. Az intenzív gyönyörtől szikrák
ugráltak a bőrömről, mint apró izzadsággyöngyök. Sötéten,
érzékien felnevetett.
– Imádom, hogy ilyen szenvedélyes vagy – motyogta,
miközben ajka elindult lefelé a nyakamon.
 Megéreztem az agyarait ott, ahol régen a pulzusom lüktetett.
Megnyalta a helyét, aztán a fogai éles hegyét a bőrbe fúrta, és
újra belém hatolt. Megborzongtam, ahogy az élvezet egyszerre
két helyről ért. Folytatta a pusztító ritmust, kemény, erőteljes
lökéseit mély, érzéki szívással kísérte a nyakamon, amíg az
elmémben már nem maradt más, csak a mindent elborító kéj,
és a vágy, hogy még többet kapjak.
A kezemmel Vladot simogattam, ahol csak értem, és néha a
fejét, máskor meg a csípőjét ragadtam meg. Már levegő sem volt
közöttünk, én mégis azon igyekeztem, hogy még közelebb
kerüljek hozzá. És hamarosan már ez sem volt elég. Az állatias
élvezetben elveszve belefúrtam a fogamat a nyakába, mert azt
akartam, hogy így is megtöltsön. A minket összekötő kapcson
keresztül éreztem, hogy hatalmas élvezetet okozok neki, ezért
még mélyebbre haraptam, és nyöszörögve nyeltem a vérét.
A sűrű folyadék felélesztette a belső éhségemet. A vérére nem
ételként tekintettem, mégis a fejembe szállt, és elbódított, hiszen
ez is Vlad része volt. Amikor a sebei természetfeletti sebességgel
begyógyultak, még tovább fúrtam a nyakába az agyaramat,
amire mély, reszelős nevetés volt a válasz.
– Ne finomkodj, harapj meg rendesen!
Azt tettem, amit mondott. Sóhaj szökött ki belőlem, amikor
felgyorsított, és a foga durva erőszakossággal a nyakamba vájt.
Hamarosan a nyakam is úgy lüktetett, mint az ágyékom, én
pedig csak dörgöltem magam az öléhez. Nem érdekelt semmi,
csak a túl nagy élvezet és a fájdalom határán táncoló eksztázis.
Felemésztett az érzés, míg már az sem érdekelt, hogy a
bőrömből pattogó szikrák összeégetik az ágyneműt, vagy hogy
az ágy fejtámlája úgy mozog, hogy abba az ablaküveg is
beleremeg.
Még! Igen, még! Annyira jó! Kérlek, csináld még! Igen! Igen!
Igen!
Kiáltás tört elő belőlem, amikor az élvezet mindent elborított
odabent. Még egyet kiáltottam, mert jött az újabb hullám, ahogy
Vlad megremegett, és a szorítása megkeményedett. A fogaim
kicsúsztak belőle, a fejem hátrahanyatlott, és a sistergő energia
helyébe olyan bágyadtság lépett, amitől minden tagom azonnal
elnehezült.
Néhány pillanat múlva Vlad is kihúzta a fogát a nyakamból,
és kicsúszott belőlem. Mellém feküdt. A keze, ami talán már
kevésbé volt forró, most az összeborzolt tincseket simította ki az
arcomból. Csak bámult rám, a szája apró mosolyra húzódott.
– Úgy látszik, igazad volt. Csakugyan ránk fért, hogy egy kicsit
elfelejtsünk mindent.
Zihálva nevettem.
– Legközelebb ne vitatkozz, csak hallgass rám!
Kuncogva igazgatta tovább a kósza tincseimet, és közben
szomorúan figyeltem, ahogy a korábbi feszültség visszatér a
vonásaiba. Nem akartam máris tönkretenni azt a néhány perc
békét, de a valóság könyörtelenül ott lebegett körülöttünk, és
nem várta meg, hogy felkészüljünk, mielőtt lecsap.
Szerencsére voltak jó híreim is, amikkel egy kicsit még vissza
lehetett szorítani a sötét gondolatokat.
– Rájöttem, hogyan tudok kapcsolódni Mirceához.
 Vlad olyan hirtelen ült fel, hogy megijedtem.
– Tudod, hogy hol van?!
– Nem – feleltem bosszús sóhajjal. – És ő sem. Egy föld alatti
barlangban tartják, úgyhogy nincsen semmi támpont. Viszont
sikerült beszélnem vele, és hajlandó elárulni, hogyan találjuk
meg azokat, akik tudják, hol van.
Vlad arcára visszatért az érzéketlen keménység. Sóhajtottam
egyet magamban. Ennyit a békés légyottról.
– Miért hinnénk el egy szavát is?
– Tudja, hogy az elrablói úgyis megölik, ha már nincs több
feladatuk a számodra – magyaráztam. – És azzal is tisztában
van, hogy a kettőnkön lévő varázslat miatt nem ölheted meg,
szóval te vagy a legjobb esélye a túlélésre.
– Egyelőre – motyogta komoran Vlad. – Biztosan tudja, hogy
amint megtörjük a bűbájt, abban a pillanatban végzek vele.
Erre most nem reagáltam. A következő szavaimat alaposan
megválogattam, mert nem akartam olyan bűnökért bántani,
amiket több mint ötszáz éve követett el, viszont szerettem volna
elmondani neki, mi is van Mirceában.
– Még mindig vágyik a tiszteletedre, noha tudja, hogy sosem
fogod elfogadni.
– Elfogadni? – hitetlenkedett Vlad. – Elment az esze?
– Talán egy kicsit – feleltem, és megvontam a vállamat. – De
egyszer Mircea is volt kisfiú, és akkoriban imádott téged, és
felnézett rád. Ez a kisfiú még mindig ott van valahol az utálatos
férfiban, akivé azóta lett. Tudja, hogy a gyávaságot mindennél
jobban megveted, és azzal, hogy esélyt ad a megtalálására,
bebizonyítja, hogy bátor férfi, aki küzd az életéért még akkor is,
ha kevés az esély a túlélésre.
Vlad arcára hatalmas csodálkozás ült ki.
– Te elhiszed ezt a nevetséges históriát? Leila, csak azért
hazudik, hogy csapdába csaljon!
Hogyan mondhatnám el neki azt a borzalmas, lélekromboló
elutasítást, amit Mircea emlékeiben kellett átélnem, anélkül,
hogy megbántanám? Nem találtam rá módot, de Vladnak is
tudnia kellett, hogy elhiggye, Mircea nem hazudik. Ez volt a
legjobb esélyünk arra, hogy megtaláljuk, és nem szalaszthattam
el pusztán azért, mert óvni akarom Vlad lelkét. El kellett
csattannia ennek az átvitt értelemben vett pofonnak.
– Borzasztó apja voltál – mondtam ki nyíltan. – Mircea nem
tudta, hogy nem a te fiad, így csak annyit fogott fel, hogy teljes
szívéből szeretett, te pedig ki nem állhattad. Ez akkora sebet
ejtett rajta, ami azóta sem gyógyult be, és tudom, hogy nem
hazudik, mert apám örökös visszautasításai bennem is
szétzúztak valamit. És él bennem az örök gyerek, aki még
mindig apám tiszteletéért küzd ugyanúgy, ahogy Mircea is
vágyik a tiédre. Márpedig ez az utolsó dobása, hogy ezt kivívja
magának.
Vlad még távolabb húzódott.
– Szerinted én voltam rossz apa? Az én apám odaküldött a
legnagyobb ellenségéhez a politikai biztonságért cserébe. Több
mint egy évtizeden keresztül kínoztak, megerőszakoltak,
éheztettek és bántalmaztak. Mircea és Ilona másik gyermeke
nem az enyém volt, de sosem bántam velük rosszul. Biztonságot
és ételt kaptak, taníttattam őket.
– Igen, tudom, hogy neked sokkal rosszabb volt.
Ez igaz is, tényleg sokkal rosszabb sors jutott neki, de ettől
nem lesz kevésbé igaz, amin Mircea keresztülment. Hogyan
értethetném ezt meg vele? Olyan borzasztó gyerekkora volt,
hogy az ilyesmi apróságokat nem tudja átérezni. Ráadásul egy
zsarnoki korban nőtt föl, amikor senkit nem érdekeltek Mircea
fájdalmai.
– A lelki sebek néha legalább olyan bénítóak tudnak lenni,
mint a testi bántalmazás – folytattam. – Amit elmondtál, az
akkoriban fantasztikus apai gondoskodásnak számított, de
Mircea attól még megsérült. Ha belegondolsz, te is tudod, hogy a
szülői elutasítás még jóval a gyermekkor után is szörnyű
hatással lehet. Te magad mondtad az apámnak, hogy nincs joga
ilyen keményen bírálni téged, mert az elsőszülött fiad mindig
megkapta azt a szeretetet, amit én hiába vártam az apámtól.
Emlékszel?
– Az nem ugyanaz – motyogta, de elkapta a tekintetét.
Közelebb húzódtam hozzá, hogy rám nézzen, vagy még
jobban el kelljen fordulnia.
– Sajnálom, de igen. Tény, hogy eszméletlenül nehéz életed
volt, és meg kellett védened az országodat, de közben akkor is
elhanyagoltál egy kisfiút, aki az apjának hitt. A gyerekek néha
azért balhéznak, mert még a negatív figyelem is jobb a
semminél. Mircea pontosan ezt tette, csak közben évszázadokon
át tömte a fejét a bosszúszomjas Szilágyi, és mellette mindenféle
gonosz varázslatokat tanult. Most nem azt mondom, hogy ez így
rendben van, abban viszont teljesen biztos vagyok, hogy az
egészet csakis azért csinálta, mert ha gyűlölöd, az is jobb, mint
ha tudomást sem vennél róla.
Vlad kiszállt az ágyból, egy pillanatra dühösen méregette az
apró szobát, majd járkálni kezdett. Talán éppen emiatt van
akkora hálószobája a várban. Ott aztán járkálhat mérgében.
– Mircea hozzám is fordulhatott volna – szólalt meg végül. A
dühe késként hasított az érzéseimbe. – Ha hamarabb megteszi,
ha elmondja, miért állt össze Szilágyival, és hitette el velem,
hogy meghalt… akkor talán megbocsátok neki.
– Megbocsátottál volna? – kérdeztem fájdalmas nyíltsággal. –
Sok mindenről híres vagy, de a megbocsátás nincs a listán.
Lemondóan fordult felém.
– Ez igaz. De már nem is számít. Mircea az életedre tört. Még
ha a legelnézőbb lelkek egyike volnék is, ezt akkor sem
bocsátanám meg neki.
– Nem is kérlek rá – mondtam, miközben én is kikászálódtam
az ágyból. – Én csak annyit kérek, hogy hidd el, Mircea a
megbecsülésedért küzd. Mivel mostohafiadként nem sikerült
kivívnia, azt akarja, hogy legalább ellenségedként becsüld meg.
Ha ehhez hozzáveszed, hogy veled még esélye is van a túlélésre,
akkor nem hiszem, hogy félre akarna vezetni minket a
nyommal, amit adott.
Odaléptem Vladhoz, és finoman megsimogattam a hátát.
Megint elzárta előlem az érzéseit. Talán még mindig harag
tombol benne, vagy talán felidézi az időt, amikor Mircea az
apjaként tekintett rá. Még az is lehet, hogy rájön, máshogy is
bánhatott volna vele.
– Miféle nyomról beszélsz? – kérdezte hosszas hallgatás után.
Megkönnyebbülten behunytam a szememet.
– Azt mondta, vadásszunk le pár nekromantát abból a
csoportból, amelyik fogva tartja. Elvileg valami szekta tagjai,
úgy hívják magukat, hogy Imhotep papjai. Állítólag az összes
tag tudja, hol van Mircea. Ha sikerül egyet élve elfogni,
kiszedhetjük belőle.
 29. fejezet

Hajnalban Vladdal első dolgunk volt lemenni a pincébe.

Gretchen a vártnak megfelelően kidőlt. A felsője annyira elázott
a vértől, hogy meg sem tudtam volna mondani, milyen színű
volt eredetileg. Ahogy megéreztem a sok kiömlött vér szagát,
eszembe jutott, hogy egy napja nem ettem. Ugyanennyi ideje
nem is aludtam, márpedig mindkettőre szükségem van, ha
nekromantákkal akarok harcolni.
De előbb…
– Felviszem, és rendbe rakom – mondtam Maximusnak,
miközben elkezdtem kinyitni a bilincseket. – Alkonyatig nem tér
magához, úgyhogy nincs mitől tartani. Te is pihenj egyet, amíg
lehet!
Maximus legalább olyan fáradt volt, mint én, és rá is ráfért
egy zuhany meg egy ruhacsere. Az inge és a nadrágja hasonlóan
foltos volt, mint Gretchen ruhája, a haja meg olyan vöröses,
mint Iannek. A tekintetében viszont nem látszott a fáradtság. A
szokásos határozottsággal nézett Vladra.
– Mi lett Samirral?
 – Eltemettem a hegygerincen – felelte Vlad.
Maximus biccentett egyet.
– Örülök. Ha eljön az időm, én is az elesett testvéreink között
akarok örök nyugalomra térni. – Egy kicsit elhallgatott, aztán
erőltetett nevetéssel folytatta: – Már ha erre van lehetőségem.
Elvégre kitagadtál a vérvonaladból. Felteszem, ez egyben azt is
jelenti, hogy meggondoltad magadat, és ha meghalok, nem
temetsz a többiekhez.
Vlad nem felelt, csak nézte Maximust. Megannyi jó és rossz év
állt kettejük mögött, ami most mintha megtöltötte, súlyosabbá
tette volna a csendet.
– Nem – mondta végül Vlad szinte érces hangon. – Nem
gondoltam meg magamat.
El kellett kapnom a tekintetemet, hogy leküzdjem a
szemembe szökő könnyeket. Az elmúlt év többször is próbára
tette a barátságukat. Maximus nem is olyan régen megjárta
Vlad börtönét, nem sokkal utána pedig Szilágyi, Vlad mostanra
halott ellensége videót küldött neki, amin úgy tűnt, Maximus
megerőszakol engem. Senki sem gondolta, hogy Vlad képes lesz
ilyesmin túltenni magát, még úgy sem, hogy kiderült, nem
történt erőszak. De sikerült neki. A Maximusszal való barátsága
nem volt még a régi, de azért alakult, és talán ez is egy lépéssel
közelebb hozta őket egymáshoz.
Aztán Maximus megszólalt:
– Leila át tudja adni az átkot Gretchennek.
És ezzel tönkre is tette az érzelgős hangulatomat.
Vlad felém fordult.
 – Micsoda? – kérdezte olyan hangon, amivel ölni lehetett
volna.
Az agyamat elöntötte a harag, egy pillanatig csak bámultam
Maximusra, aki szemrebbenés nélkül állta a tekintetemet.
– Gyerünk, vájd csak ki a szívemet! Nem félem a halált, és
dicsőség meghalni a hercegemért.
Éktelenül dühös voltam, de a tettével le is nyűgözött. Utáltam
érte, hogy elmondta a titkomat Vladnak, mert így veszélybe
sodorta Gretchent, de becsültem azért, hogy a végtelen hűsége
miatt nem tehetett mást.
– Ma senki nem hal meg értem – szólt ránk Vlad. A hangja
hirtelen olyan fáradtságról árulkodott, amit a sistergő aurájából
nem gondoltam volna. – Azt viszont tudni akarom, hogy miről
beszél.
Így aztán – sokkal hamarabb, mint terveztem – kénytelen
voltam mesélni Vladnak a cseroki felmenőimről, az öröklött
mágiáról, hogy Gretchen az egyetlen anyai ági rokonom, akinek
átadhatom a varázslatot, meg hogy mi lesz velem és vele, ha
átadom. Ahogy meséltem, Vlad szeme egyre zöldebb és
élénkebb lett, míg végül úgy éreztem, két smaragdszínű napot
bámulok.
– Tedd meg! – Ennyit mondott, amikor befejeztem.
Szúrós pillantást vetettem Maximusra, mielőtt
visszafordultam a férjemhez. Nem mindig örvendetes, ha az
embernek igaza van.
– Figyelj, nagyon sajnálom, hogy Mircea fogvatartói
ugráltatnak, és hogy én vagyok az oka. Szívből utálom ezt a
helyzetet, és életem végéig bűntudatom lesz Samir halála miatt,
de nem adhatom át a varázslatot Gretchennek. Először is, azt
sem tudom, hogy kell, másrészt…
– Leotie! – bömbölte Vlad, miután a nyitott cellaajtó felé
fordult. – Tudom, hogy hallgatózol! Gyere le!
– Másrészt nem ítélhetem Gretchent halálra – folytattam,
mintha Vlad közbe sem szólt volna. – Ha tegnap Gretchen vagy
Samir élete között kellett volna választani, Samirt választod.
Ismerd be! Megértem, hogy így döntöttél volna, hiszen
évszázadok óta hű barátod, Gretchent pedig csak hónapok óta
ismered. – Nagy levegőt vettem, hogy tudjam folytatni. – Csak az
a baj, hogy azért értem meg, mert én is ugyanígy vagyok vele.
Kedveltem Samirt, és borzasztóan érzem magamat a halála
miatt, de csak pár hónapja ismertem meg. Én hároméves
voltam, amikor Gretchen megszületett, szóval amióta az
eszemet tudom, része az életemnek. Amikor kicsik voltunk, és
át kellett kelni az úton, anya az én kezemet fogta, én pedig
Gretchenét. Én voltam a nővére, nekem kellett rá vigyáznom…
Elhallgattam, hogy gyorsan letöröljem a szemembe szökő
könnyet. Basszus, nincs idő sírni, ahogy arra sincs, hogy
elektromos robbanásokat okozzak. Az érzéseimnek várniuk
kell, amíg csitulnak a kedélyek. Utána övék a pálya.
– Ő a húgom, és szeretem – foglaltam össze a mondandómat.
Próbáltam keménynek, nem pedig összetörtnek hangzani, noha
inkább az utóbbi volt igaz, amikor folytattam: – És feláldoznám
a saját életemet és akárki másét is, hogy megmentsem… kivéve
a tiédet.
 Még több könnycsepp szökött ki, de most nem töröltem le.
Csak bámultam Vladra, miközben kiadtam neki a lelkem
legsebezhetőbb, legönzőbb szeletét.
– Ez az oka annak, hogy nem akartam szólni a varázslat
átadásáról, amíg Mirceát elő nem kerítettük. Nem számít,
mennyire szeretem Gretchent, téged annál is jobban szeretlek,
szóval ha végül kettőtök élete között kell választanom, akkor
téged választalak, és átadom neki az átkot. – A könnyek egyre
gyorsabban peregtek, hamarosan mintha az egész szoba víz alá
került volna. – És tudom, hogy te pedig engem választanál. Ezért
nem akartam, hogy tudd, átadhatom a varázslatot Gretchennek.
Tudtam, mit fogsz mondani. Bármire hajlandó lennék, hogy
megmentsük egymást, de amíg a te életed nem forog kockán,
nem fogom megtenni. Nem tehetem. Nyugodtan haragudhatsz
rám, amiért Gretchen életét választottam Samiré helyett, de
kérlek, ne kérd tőlem többet, hogy átadjam a húgomnak az
átkot.
Vlad nem szólt semmit. Az ölelésébe vont, és úgy szorított,
hogy azt a kevés levegőt is kinyomta a tüdőmből. Amikor
valami égetőt éreztem a homlokomon, tudtam, hogy az ajkát
nyomta hozzám.
– Nem haragszom rád – motyogta a bőrömbe. – Egyáltalán
nem vagyok dühös. Harcolsz azokért, akiket a legjobban
szeretsz. Pont én ne értenélek meg?
– Lehet, hogy nem is kell választanod Vlad és a testvéred
között – jegyezte meg egy hűvös hang a hátunk mögött. – Van
veszélytelen módja is annak, hogy átadd Gretchennek a
varázslatot.
 30. fejezet

Felkaptam a fejemet, és az engem ölelő karok is megfeszültek.

Észre sem vettem, amikor Leotie lejött, most mégis ott állt a
cella nyitott ajtajában.
– Milyen mód? – kérdezte Vlad, megelőzve engem.
Leotie elegánsan felvonta a szemöldökét.
– Az öröklött mágia mindig azzá változik, amire az embernek
az adott pillanatban a legnagyobb szüksége van. Amikor én
megkaptam, leginkább az üldözőim elől kellett elrejtőznöm, így
aztán az alakváltás képességét adta. Amikor Leila megkapta, a
halálos áramütést kellett túlélnie, így a mágia képességet adott
neki, hogy a lényévé tegye az elektromosságot. Gretchennek
jelenleg a vérre van a legnagyobb szüksége, de néhány hét
múlva…
Leotie itt félbehagyta a mondatot. Hatalmas
megkönnyebbüléssel folytattam helyette:
– Túl lesz a vérszomjon, és ha addig várok az örökség
átadásával, akkor a legnagyobb szüksége arra lesz, hogy
védelmet kapjon az átoktól.
 Leotie bólintott, én pedig örömömben majdnem
felordítottam. Komolyan ennyire egyszerű a megoldás? Tényleg
sikerül végre megtörni a varázslatot?
– Addig azonban várnotok kell – mondta Leotie, és most
Vladra nézett. – Különben Gretchen fékezhetetlen étvágya miatt
a mágia azt hiszi, vérre van a legnagyobb szüksége. És akkor
egyrészt nem lehetne megóvni az átoktól, másrészt valami
borzalmas képességet kapna, hogy enyhítse a csillapíthatatlan
étvágyát.
Már megint egy buktató. Naná, hogy mindig vannak buktatók.
– Arra is képes?
Leotie komor mosolyából arra következtettem, hogy első
kézből tapasztalta.
– Ó, igen! Az ilyen hatalmas varázserő amennyire nagyszerű,
néha annyira borzalmas.
– Oké, akkor várunk – jelentettem ki, és Vladra pillantottam. –
Ugye? – Amikor nem szólt semmit, határozottan újra
megkérdeztem: – Ugye?
– Igen – felelte kedvesen. Aztán olyan mosolyt villantott
Leotie-ra, hogy minden izmom megfeszült tőle. Miért kell a
„mindjárt megöllek” mosoly? – De ettől még most fogod
megmutatni Leilának, hogyan kell átadni a varázserőt.
Leotie aurája felerősödött, és szinte rezgett tőle a szoba.
Annyira erős volt, hogy a dühét jelző szag eltörpült mellette.
– Ez utasítás akart lenni, Karóba Húzó?
– Nem, dehogy! – vágtam rá, és Vladnak a tekintetemmel
üzentem, hogy ezt meg ne próbálja még egyszer. – De ha
Gretchen túl van a vérszomjon, azonnal meg akarom ejteni az
átadást. És ha esetleg nem vagy itt, hogy segíts, akkor bajban
leszünk.
Leotie mosolygott, de az aurája továbbra is betöltötte a
levegőt.
– Már elnézést a közönséges megfogalmazásért, de te most
hülyének nézel? Ne is próbálkozz!
– Te pedig ne tegyél próbára! – vágott vissza Vlad, és az aurája
iszonytató forrósággal töltötte be a helyiséget.
– Abbahagynátok? – förmedtem rájuk, miután hiába
próbáltam elsimítani az ügyet. – Vlad, egy szikrát sem akarok
látni! Leotie a rokonom, és régebben megígérted, hogy nem
bántod a családtagjaimat. Ez rá is vonatkozik. – Aztán Leotie
következett: – Igen, tudom, hogy nyolcszáz éves vagy, látjuk a
hatalmadat, és biztosan van még pár varázstrükk a
tarsolyodban. De kezet fogtál Vladdal, amikor találkoztatok, így
bármikor darabokra robbanthat, még mielőtt annyit mondasz,
abrakadabra. Miután tisztáztuk, hogy mindenki baromi
veszélyes és ijesztő, és megállapodtunk benne, hogy senki nem
fog bántani senkit, továbbléphetnénk?
Leotie már megint azzal a dacos büszkeséggel az arcán
mosolygott. Azután Vladra nézett, aki motyogott még valamit
románul, amit remélem, Leotie nem értett. Vlad aurája
visszahúzódott, mint amikor a sárkány behajtja a szárnyát,
Leotie-é pedig lassan eltűnt, és végre nem éreztem úgy, mintha
apró középkori buzogányok masszíroznák mindenhol a
bőrömet.
 – Örülök, hogy mindenki ért a szóból – jelentettem ki
megkönnyebbült sóhajjal.
Komolyan mondom, az idős vámpírok olyanok, mint valami
természetfeletti mutogatós bácsi. Egyszerűen nem bírják ki,
hogy ne villogtassák, amijük van, meg ne vagánykodjanak vele.
– Szóval, Leotie – folytattam –, kérlek, mutasd meg, hogyan
adhatom át az öröklött mágiát Gretchennek. Megígérem, hogy
csakis akkor csinálom, ha már biztonságos. – Az utolsó szavakat
külön kihangsúlyoztam.
Leotie, mint aki nem épp három pillanattal ezelőtt készült
halálos összecsapásba kezdeni, megemelte egy picit a vállát,
mintha még vállat vonni is lusta lenne.
– Rányomod az ajkadat az övére, és átleheled az erődet,
miközben elküldöd magadból.
– Ennyi? – kérdeztem.
Vlad és Maximus is meglepett arcot vágott.
Leotie megint csak a vállát mozdította meg.
– Nem a folyamat a bonyolult, hanem az anyai ági
feltételeknek nehéz megfelelni.
Az biztos. Különben már rég odaadtam volna az átkot az első
aljadéknak, akivel összefutok. Bár aztán meg úgy járnánk, hogy
nem tudjuk megölni. A mágia megvédené, és az lenne a vége,
hogy szupererőt adtunk egy szörnyetegnek. Így több okból is az
volt a legjobb, ha várunk, míg Gretchen vérszomja elmúlik.
– Jó, akkor már tudjuk, hogyan kell csinálni – mondtam. Túl
egyszerűnek tűnt, de, mondjuk, mire számítottam? Hogy fel kell
áldozni egy unikornist? – Most pedig megteszem, amiért eleve
lejöttem: rendbe teszem Gretchent.
Leotie szó nélkül távozott. Vlad nem vette le róla a szemét, de
nem szólt. Ha voltak is kétségei afelől, hogy igazat mondott-e,
nem most akarta emiatt összerúgni vele a port. Ennek örülök.
Nem akartam már megint szétcsapni közöttük.
Felvettem Gretchent, és közben próbáltam nem a belőle áradó
vérszagtól korgó gyomromra figyelni. Az egyik teli vértasakra
pillantottam, de aztán erőt vettem magamon. Nem ihatom meg,
mert az összes kell neki, én meg később elmehetek enni. Már
egész ügyesen tudtam csuklóból enni anélkül, hogy elharapnám
az artériát. Lassan átállhatok a nyakakra…
Az alsó ajkamba két helyen éles fájdalom hasított, én pedig
gyorsan lenyeltem a kiserkenő vért, nehogy valaki meglássa.
Milyen vámpír harapja meg saját magát? Néha még most is
akkorákat tudok bénázni!
– Hozd vissza, ha végeztél! Addig valamelyik fürdőben
megmosakszom – mondta Maximus.
Szerencsére nem vette észre a bakit. És Vlad sem. Ő még
mindig a nyitott ajtót bámulta, noha Leotie már rég felment.
– Valamit titkol – mondta olyan halkan, hogy még a szobában
sem lehetett mindenhol hallani.
– Valószínűleg – helyeseltem hasonló hangerővel. Nyolcszáz
év alatt biztos ragadt rá pár titok, amiből még nem osztott meg
mindent. – De nem hiszem, hogy az átadással kapcsolatos, és azt
sem hiszem, hogy ártani akar nekünk.
Vlad a tekintete alapján nem hitt nekem.
– Néha olyankor is ártunk a szeretteinknek, amikor nem
akarunk.
Ezzel nem tudtam vitatkozni, úgyhogy csak megráztam a
fejemet, jelezve, hogy ezt később megbeszéljük, aztán
elindultam felfelé a lépcsőn. Vlad és Maximus is követett. Mire
felértünk a földszintre, Leotie már eltűnt a szobájában. Jól tette,
mert Vlad radarja egyértelműen „felkutatni és elpusztítani”
módban működött.
Ian és Marty időközben előjöttek. A nappaliban ültek két
kanapén egymással szemben, mindketten igen fáradt
ábrázattal. Alig egy órája múlt el a hajnal, biztosan aludtak.
Lehet, hogy pont a lenti veszekedésre keltek fel. A feszült
helyzettől talán úgy érezték, jobb, ha ébren maradnak, hátha le
kell menni, hogy leállítsák a balhét. Vagy hogy csatlakozzanak.
– Ne kelj fel! Csak beviszem Gretchent a szobámba, és
megmosdatom – szóltam rá Martyra, és legyintettem neki,
amikor már indult volna segíteni.
Ian felállt, és lustán hatalmasat nyújtózkodott.
– Nem mintha hallgatóztam volna, de most, hogy a boszi
rokonod segít innentől a varázsügyi problémákban, és megvan
a kiút ebből a galád átokból, én ezzel eleget tettem a
fogadalmamnak, és akár távozhatok is. Nagyon jól éreztem
magamat, ami alatt azt értem, hogy unalmasabb volt, mint egy
éjféli mise rendezői változata, de sajnos minden móka véget ér
egyszer…
– Még nem végeztél – szakította félbe Vlad. – Ma éjjel
elmegyünk egy csapat nekromantához, és szükségünk van a
képességeidre.
 Ian szája legörbült.
– Naná, hogy nekromantákhoz mentek! Miért is kéne
túlélnem a feladatot, amivel Mencheres megbízott?
Vlad rosszallóan mordult egyet.
– Tartsd meg neki a sirámaidat! A nekromanták állítólag
Imhotep mágikus papjai. Mencheres már élt akkor, amikor
Imhotep, úgyhogy talán többet tud róluk, mint hiszi. Éppen
ezért üzentem neki, hogy hívjon fel.
Bíztam benne, hogy Mencheres tud valami használhatót
Imhotepről meg a követőiről. Nekem csak azért volt ismerős a
neve, mert Imhotep a főgonosz A múmia kilencvenes évekbeli
feldolgozásában, de szerintem ezzel a tudással nem sokra
megyünk.
– Kiváló – mondta Ian, de a hangsúlyból úgy tűnt, épp az
ellenkezőjét gondolja. – Más is úgy érzi hirtelen, hogy jólesne
egy dugás?
– Tessék? – kérdeztem döbbent pislogás közepette.
Legyintett felém.
– Tudom, hogy te meg Tepes már túl vagytok rajta. Azt hittem,
leszakad a plafon, én meg csak hallgattam itt anélkül, hogy
nekem is jutna valami.
A szám is tátva maradt a pofátlanságától, ráadásul a
prioritások is érdekesek nála, ha tényleg azt hiszi, hogy este
meghal. De nem is figyelt rám. Felcsillant a szeme, amikor
Leotie belépett a szobába.
– Á, Leotie, drága tündérkém! Visszavonom azt a beképzelt
banya dolgot. Hívj meg az ágyadba, és végtelen gyönyörökben
lesz részed! Ha akarod, csak a nyelvemet használom. Mindig
örülök, ha valakinek határozott igényei vannak.
– Nem – jelentette ki szárazon Leotie. – És ha még egyszer el
kell mondanom, a véred fog folyni.
Ian csücsörítve duzzogott.
– Bárcsak valamiféle előjátékra céloznál, de bizonyára nem.
Rendben van, el tudom fogadni a visszautasítást. Nem zargatlak
többé. – Boldogabb hangon folytatta: – Többiek? Utolsó esély!
Amikor csak dühödt pillantásokat kapott az ajánlatára,
akkorát sóhajtott, mintha legalábbis megsebezték volna.
– Milyen önzők vagytok! Hát nem számít semmit egy haldokló
utolsó kívánsága? Az ördögbe is, ha ezt az estét túlélem, nem
állok jót magamért! Aki először az utamba kerül, attól nem
kérem a beleegyezését. Ott az a szék például. Milyen szép és
puha! És közben kemény is. Ha egy fotel lenne, még a bélésének
is nekiesnék…
– Gyere csak, nézd meg ezt! – szólt Leotie dühösen, és egy
apró tárgyat nyújtott felém.
Egy tükör volt. De minek ad nekem…?
A szoba eltűnt, és hirtelen ezernyi képmásom vett körbe.
Mintha a világ legnagyobb tükörszobájába kerültem volna.
Letettem gyorsan Gretchent, hogy megkeressem a kijáratot, de
minden lépésemre egyre több és több tükörkép bukkant fel, és
egy idő után szinte végtelenítve láttam önmagamat és a
lábamnál heverő Gretchent.
 31. fejezet

Mivel nem találtam a kiutat a tükrök között, elkezdtem minden

erőmmel ütni őket, de egyiket sem sikerült összetörnöm. Utána
a korbácsommal próbálkoztam, de hiába. Kétségbeesésemben
egyre nagyobb energiákat hívtam elő magamból, míg már attól
féltem, Gretchent is veszélyeztetem, de a korbácsom így sem
fogott a tükrökön. Akkor döbbentem rá a borzalmas igazságra,
hogy a képességeim ellenére sem tudok kijutni a csapdából.
– Ne félj, Leila!
Leotie hangja mindenhol visszhangzott körülöttem, de őt
magát nem láttam, csak önmagam végtelen számú tükörképét.
Aztán felsikoltottam, amikor Gretchen egyszer csak eltűnt az
összes tükörképről.
– Ne ijedj meg! – nyugtatott ismét Leotie. – A varázslat
megszűnik, ha sikerült biztonságban elvinnem Gretchent.
– Miért csinálod ezt? – üvöltöttem, és átkoztam magamat,
amiért valaha is megbíztam ebben a nőben.
– Jó emberismerő vagyok. Az emberekkel kapcsolatos
megérzéseim sosem tévednek, és most a megérzésem azt súgja,
a férjed titkol valamit.
Keserűen fújtattam.
– Vlad ugyanezt mondja rólad.
– Most talán nem hiszed, de segíteni akarok – felelte Leotie, és
a visszhangja halkulni kezdett. – Amikor Vlad azt mondta, várni
fog az átok átadásával, láttam rajta, hogy hazudik. Te pedig
saját magad mondtad, hogy bármit megtennél érte, így benned
sem bízhatok. Ezért most magammal viszem Gretchent, amíg el
nem múlik a vérszomja.
Egy pillanatig nem jutottam szóhoz. Egyrészt sosem bocsátom
meg neki, hogy így átvert, és csapdába csalt, másrészt mélyen
legbelül megértettem, miért teszi.
– Vlad le fog vadászni – mondtam végül.
Benne nem lesznek kettős érzések ezzel kapcsolatban. Leotie
bizonyára őt is csapdába csalta, különben már rég
felrobbantotta volna, amiért ezt tette velem. De ha egyszer kijut,
ezért az árulásért biztosan bosszút akar majd állni.
Leotie könnyed nevetése zengett a millió tükör között.
– Csalódnék is benne, ha nem próbálná meg. Csakhogy én
már akkor is öreg voltam, amikor ő megszületett. Évszázadaim
voltak rá, hogy megtanuljam a varázslatokat, amiket
elveszítettem. A férjed csakis akkor talál rám, ha én úgy
akarom. – Az utolsó mondat végére annyira közelinek hangzott,
hogy azt hittem, mindjárt kilép a végtelen tükörkép közül. Nem
jelent meg ugyan, de a következő szavait mintha egyenesen a
fülembe súgta volna: – Ennek a varázslatnak a titkát elrejtettem
a matracom alá. Vidd magaddal ma este! Annyira ősi bűbáj,
hogy talán a nekromanták sem ismerik. Ha csapdába ejted őket,
ugyanolyan tehetetlenek lesznek, mint most te. Azt is hallottam,
hogy a férfit, akit kerestek, egy barlangban tartják fogva. A
fekete kvarc elnyeli a mágiát, úgyhogy a nekromanták csakis
ilyen barlangba börtönözhették be. Viszlát, Leila! Remélem, egy
napon találkozunk még.
– Leotie, várj! – üvöltöttem.
Nem felelt. Kiáltoztam a nevét, de csak én visszhangzottam
mindenütt. Aztán a sikertelen próbálkozásaim ellenére ismét
megkíséreltem összetörni a tükröket. Hátha Leotie csak blöffölt
azzal, hogy tehetetlen vagyok, nehogy túl hamar kiszabaduljak.
Úgy tűnt, hogy órák teltek el, amikor csalódottan leültem. A
szememet is becsuktam, hogy ne kelljen látnom a millió
tükörképemet. Ha még ember lennék, már hánytam volna a
migréntől, amit a korbácsom villogása okozott, amikor
elkeseredetten püföltem a tükröket. A korbács sem segített. Még
csak megkarcolni sem tudtam egyiket sem. Annyi biztos, hogy
Leotie nem hazudott a csapda hatásosságáról.
Nagyon mérges voltam a sok próbálkozástól, de mellette úgy
el is fáradtam, hogy azt hittem, összeesek. Talán érdemes lenne
aludni egyet. Annak legalább van haszna, ha már itt vagyok
bezárva ebbe a megtörhetetlen bűbájba. De a bennem kavargó
kérdések, félelmek, a felfokozott elektromosság és az éhség nem
engedett még pihenni sem, nemhogy aludni. Leotie megmondta,
hogy a varázslat magától megszűnik, ha Gretchennel
biztonságos távolságba érnek, de nem mondta, ez meddig tart.
És ha csak napok múlva szűnik meg? Vagy valami hiba
csúszott a számításába, és örökre itt ragadok? Akkor én, Vlad,
Marty és Maximus mind tükörcsapdába zárva maradunk, amíg
Gretchen túl nem lesz a vérszomjon, és Leotie két-három hét
múlva visszajön értünk?
Megpróbáltam leküzdeni a pánikot, ami ettől a gondolattól
költözött belém. Addigra egyrészt megőrülnék az éhségtől, de
ha Mircea elrablói közben új üzenetet küldenek, Vlad akkor
sem tudná teljesíteni a követelést, ha csak egy házat kellene
leégetni. És akkor bosszúból megölnek engem, mi meg az egész
ellen semmit sem tehetünk. De még ha nem is üzennek, akkor
sem vagyunk biztonságban, elvégre ez Cat és Bones háza, nem
pedig Vladé. Akármikor jöhet valaki. Nem Cat meg Bones miatt
aggódtam, de mi van akkor, ha valaki más érkezik? Mondjuk,
olyan, akinek baja van Vladdal. Valljuk be, azért akadnak
ellenségei…
Hatalmas, hangos reccsenésre kaptam fel a fejemet, és még
épp láttam, ahogy a tükrök összetörnek, és a szilánkok azonnal
eltűnnek, amint a padlóhoz érnek. A következő pillanatban
Vlad, Ian, Maximus és Marty álltak előttem. Mind ugyanabban a
nappaliban voltunk, pontosan ugyanott álltunk, és mindenki
egyformán döbbentnek tűnt.
Vlad két gyors lépéssel ott termett mellettem, és az ujjai szinte
fájdalmasan fúródtak belém, amikor megmarkolta a vállamat.
– Jól vagy?!
– Igen – feleltem, és nagyokat pislogtam, mert hirtelen furcsa
volt, hogy mindenből csak egyet látok.
– Az a mocskos kis boszorka! – sziszegte Ian, és óvatosan
körülnézett, mintha arra számítana, hogy megint tükrök
fogságába esik. – Jól elvarázsolt minket!
Maximus körbeviharzott a házon. Nem tudtam, mit csinál, de
aztán rémülten felkiáltott:
– Gretchen eltűnt!
Igen, tudtam róla. Aztán találkozott a tekintetem Vladéval.
Elég volt látnom a világító, rézszínű szemét, máris tudtam, hogy
Leotie neki is elmondta, miért tette. Elzárta előlem az érzéseit,
de a füstös fahéjillatból éreztem a haragját, és ha a keze még
egy kicsit tovább forrósodik, a ruhám is felgyullad.
– Leotie azt mondta, hiába próbálsz kapcsolódni hozzájuk,
mert nem engedi – közölte Vlad, amiből immár biztosan
tudtam, hogy Leotie vele is beszélt. – Azért próbáld meg!
Mondanom sem kell, egyetlen szavát sem hiszem már ennek a
nőszemélynek.
Marty odajött hozzám, és bár nem mutatta az érzéseit,
amikor megveregette a vállamat, és megfogta a kezemet,
éreztem a remegését.
– Bocs, hogy ilyet mondok a rokonodról – kezdte –, de ha
meglátom ezt a banyát, szétrúgom a varázslatos seggét…
Elhallgatott, mert valami akkorát dörrent, hogy az egész ház
megremegett tőle. Akármi volt is, a ház előtt ért földet. Vlad
elengedett, és a kezéből lángok törtek elő. Én is elő akartam
venni a korbácsomat, de aztán csak anyáztam, mert nem
történt semmi. Minden energiát kiadtam magamból, amikor
azokat a rohadt tükröket ütöttem. Erre most a frász tudja,
milyen veszély leselkedik ránk odakintről!
 – Kést! – sziszegtem.
Martynál még mindig ott volt a két hosszú ezüsttőr. Az
egyiket odadobta nekem, és éppen elkaptam, amikor Vlad kezén
kialudt a tűz.
– Semmi baj – hangzott a szűkszavú magyarázat.
Abban a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, mintha
hatalmas, láthatatlan kezek rántották volna fel. Az ajtó elrepült,
és beviharzott Mencheres. Az aurája akkora hullámokban
érkezett, mint a viharos tenger, meg is tántorodtam tőle. Soha
életemben nem éreztem még ekkora erőt. Eddig bizonyára
elrejtette előlem, de most megmutatta teljes valójában. Az
energiahullámok akkorára duzzadtak, hogy már azt hittem,
vagy hanyatt esem, vagy spontán elégek. Atyavilág, akkora
energia volt benne, mint abban a vezetékben, amit tizenhárom
évesen megfogtam!
Mencheres sötét, átható tekintete körbejárt a szobában, majd
mindenkire vetett egy pillantást. Hirtelen megnyugodott, és az a
végtelen erő úgy áramlott vissza belé, mintha egy örvény nyelte
volna el az egészet. A tekintete végül Vladon állapodott meg, és
az egyik szemöldökét kérdőn felvonta.
– Na – kezdte egykedvűen –, miről maradtam le?
 32. fejezet

Akkor jöttem rá, mi volt a drámai belépő oka, amikor lementem

megnézni, hogy Leotie magával vitte-e az összes vértasakot.
Mencheres valószínűleg hívogatta Vladot, és amikor nem jött
válasz, aggódni kezdett. Ezért döntött úgy, hogy hirtelen
berobban ahelyett, hogy kocsival vagy helikopterrel
odazötyögött volna. Meg tudom érteni, hogy aggódott, elvégre
pár perce még mindannyian egy boszorkány csapdájában
csücsültünk.
Az órára pillantottam, és kiderült, hogy több mint hat órát
töltöttünk a tükrök között. Nekem sokkal többnek tűnt, és már
annyira éhes voltam, hogy nem mertem bevállalni, hogy
emberből egyek. Szerencsére volt egy vértasak, amit Leotie
vagy véletlenül felejtett ott, vagy tudta, milyen falánk leszek,
mire kijutok a csapdájából. Kiittam az egészet, és bár Gretchen
már nem volt a közelünkben, mégis elfogott miatta a bűntudat.
Próbáltam nem Gretchenért aggódni; inkább hallgattam,
ahogy Vlad elmeséli a fejleményeket Mencheresnek. Leotie nem
bántja Gretchent – emlékeztettem magamat. Ezt igen durva
módon sikerült bizonyítania, ettől függetlenül borzasztóan
éreztem magamat, hogy a húgomnak az élete érzelmileg
legkiszolgáltatottabb és legfelkavaróbb időszakát gyakorlatilag
egy idegennel kell töltenie.
Arra meg gondolni sem mertem, mi lesz, ha apám megtudja,
hogy Gretchenből vámpír lett, és én hagytam, hogy valaki
elrabolja. Az nem kifejezés, hogy mérges lesz. Én pár hónapja
változtam át, és apa csak az utóbbi időben állt szóba velem újra.
Szerintem, ha megtudja, hogy a húgom is beállt az éjszaka
teremtményeinek sorába, eret vág magán.
Persze az is lehet, hogy inkább ezüstkést ragad, és engem szúr
le. Engem okol majd Gretchen átváltozásáért és elrablásáért,
hiszen miattam került kapcsolatba vámpírokkal. És nem
hiszem, hogy ha mesélek a még hátborzongatóbb, boszorkányos
vérvonalunkról, attól megnyugszik. Miért nem mennek soha
egyszerűen a dolgok a családdal?
– Imhotep? – kérdezett vissza Mencheres, amire felkaptam a
fejemet. – De hát Imhotep már vagy ezer éve halott.
– Olybá tűnik, a követői kitartanak – morogta Vlad. – Mit
tudsz róluk?
Mencheres elgondolkodva hallgatott, én meg kihasználtam az
időt, hogy felosonjak. Amikor beléptem a nappaliba, Mencheres
épp az ablakon bámult kifelé, Vlad pedig a kandalló mellett
álldogált.
– Imhotep valami rendkívüli szerzet volt – mondta aztán
Mencheres. – Az egyik első építészként, orvosként és
mérnökként őrzi őt a történelem. Persze vámpír is volt,
máskülönben nem találkozhattunk volna, hiszen kerek száz
évvel korábban született nálam. Tőle tanultam a legtöbb
varázslatot, amit ismerek.
Kezdett izgalmas lenni a történet. Közelebb húzódtam, mert
egyetlen szóról sem akartam lemaradni. Mencheres megfordult;
sötét tekintete hol engem, hol Vladot figyelte.
– Noha Imhotep sokkal többet tudott a sötét tanokról, mint
amennyit bárkinek is átadott, mégsem tekintett fegyverként a
mágiára. Inkább a tudást és a gyógyítást hajszolta vele, így
akarta megóvni Egyiptomot az ellenségeitől. Valóban számtalan
követője volt, de csak igen keveseket tanított, mert attól félt,
hogy visszaélnek az átadott tudással. Ha minden
varázshasználó olyan fegyelmezett lett volna, mint Imhotep, a
Törvény Őrei talán be sem tiltják a mágiát.
– De betiltották, és ha helyesek az értesüléseink, a követői
jócskán letértek az Imhotep által kijelölt ösvényről – sürgette a
beszélgetést Vlad. – Tudod, hogy melyik tanítványa él még?
– Egyik sem. – Mencheres arca elkomorodott. – Patrán kívül
még egyről tudok, de ő a tizenötödik században meghalt.
– És ki az a Patra? – kérdeztem. Sosem hallottam még ezt a
nevet.
– Mencheres egykori felesége – jött a kurta magyarázat
Vladtól. – Szerencsére az a szajha halott, úgyhogy semmi köze
nincs a mostani ügyünkhöz.
– Na, nem kell így beszélni róla! – szóltam rá.
Vlad elcsigázott pillantást vetett rám.
– Ha ismerted volna Patrát, akkor a „szajha” szót bóknak
vennéd.
Mencherest láthatóan feszélyezte a téma, úgyhogy lapoztam.
– A másik srác meg a tizenötödik században meghalt? –
Vladra sandítottam. – Akkoriban vette magához Szilágyi
Mirceát, aki valakitől egy csomó rohadt erős varázslatot tanult.
Olyanokat, amiket még Mencheres sem ismer. Véletlen
egybeesés?
– Talán nem – felelte Vlad, és a szemébe zöld szökött. – Nem
egyszer csaltak már lépre azzal, hogy valaki csak megjátszotta a
halálát. Mencheres, ki volt ez a fickó? És miféle különleges
varázsképességei voltak?
– Az a fickó egy nő – mondta Mencheres elkomorodó arccal. –
És csak egyetlen képessége volt, de sajnos az is több mint elég
volt neki.
 
 
Aznap éjjel Imhotep titkos szektájának három tagját készültünk
felkeresni, akik közül az egyik állítólag az a varázsló volt, akit
Mencheres korábban ismert. Ehhez több mint tizenkét órát
kellett repülnünk Kelet-Európába, azon belül is
Fehéroroszországba, ahol Mircea szerint a nekromantákat
találjuk. Őszintén szólva nem bántam a hosszú repülőutat.
Néhányszor megpróbáltam kapcsolódni Leotie-hoz és
Gretchenhez – Leotie nem viccelt, minden alkalommal
lepattantam –, de az út fennmaradó részében inkább aludtam.
Teljesen kipurcantam addigra. Még a harc előtti idegesség meg
a sok aggodalom sem tudott ébren tartani.
 Mencheres is velünk tartott. Vlad egy darabig ellenkezett,
mondván, neki kell megvívnia a saját harcait, de Mencheres
hajthatatlan volt. Ha Vlad egyszer elhatározott valamit, akkor
gyakorlatilag nem volt ember a világon, aki lebeszélte róla,
úgyhogy a szokatlan eseménynek valószínűleg a Mencheres
iránti végtelen szeretete lehetett az oka, és hogy tiszteletbeli
nemzőjének tartja.
Igazából mindegy, mi az ok, örültem neki, hogy jön.
Mencheres telekinézise jól jöhet a nekromanták ellen, ha
tényleg olyan szívós ellenfelek, mint ahogy azt Mircea előre
jelezte. Velünk volt tehát Vlad tűzereje, Maximus brutális ereje,
Marty bátorsága, az én elektromos képességeim és minden,
amit Ian tudott – igencsak jónak éreztem az esélyeinket, még
úgy is, hogy az egyik nekromanta talán Mencheres egykori
ismerőse.
Helyi idő szerint kicsivel dél után landoltunk
Fehéroroszország fővárosában, Minszkben. A tűző napsütés
még erősebbnek hatott a havas tájon. Ahogy kiléptem a gépből,
és megcsapott a fagyos levegő, összébb húztam magamon a
kabátot. Kelet-Európa e szegletében teljes erővel tombolt a tél.
Fehéroroszország Romániától sincs messze, és a havat látva
eszembe jutott, hogy akkor is éppen tél volt, amikor Vladdal
először találkoztunk. Furcsa, hogy egy éve sincs. Néha úgy
érzem, egy örökkévalóság telt el azóta.
Két kocsi kellett, hogy beférjünk mi is, meg a csomag is, ami
főként fegyverekből állt. Hiába volt mindenkinek emberfeletti
képessége, Vlad nem bízta a dolgot a véletlenre, és én sem
bántam, hogy elővigyázatosak vagyunk. Az első autóban Marty
és én utaztunk Vladdal, a másikban meg Ian és Maximus
csatlakoztak Menchereshez. Vlad oroszul beszélt a sofőrünkkel,
úgyhogy egy mukkot sem értettem belőle.
Úgy sejtettem, hogy valami hotelbe vagy valakinek a
rezidenciájába tartunk, mert Vlad általában ilyen helyeken száll
meg, de aztán egy óra sem telt bele, és egy rozzant tanyaházhoz
értünk. A mellette álló pajta olyan viharvert volt, hogy azt
hittem, a rajta lógó jégcsapok súlyát sem bírja ki.
– Ide jöttünk? – kérdeztem meglepetten. A házon annyi lyuk
volt, hogy keresztülláttam az egészen.
Vlad elmosolyodott.
– Tudom, hogy nem a tőlem megszokott szállás, de éppen ez a
lényeg. Mindenki tudja, milyen fényűző módon élek, így ha
netán meglátott valaki Minszkben, igen keveseknek jutna
eszébe itt keresni.
– Az biztos – helyeseltem, és igyekeztem leplezni a
mosolyomat.
Én egy darabig az utcán éltem, mielőtt találkoztam Martyval,
úgyhogy nem zavart a lepukkant szállás, de Vlad egy kastélyban
lakik. Kíváncsi voltam, milyen képet vág, amikor szék helyett
szalmára kell leülnünk.
– Muszáj lefotóznom téged annál a pajtánál – folytattam, és
majdnem elnevettem magamat, olyan mérgesen nézett rám. –
Ha találunk egy vasvillát, a kezedbe adjuk, és…
– Ne is álmodj róla! – szakított félbe.
– Ezek a hercegek! – mondtam Martynak, és színpadiasan a
szememet forgattam.
Marty válaszul csak morgott egyet, de a szája szegletében ott
bujkált a mosoly. Ugyan nem volt oda Vladért, de egy kis
piszkálódáson ő is jól szórakozott.
Jólesett mosolyogni egy kicsit. Néhány óra múlva élet-halál
harc várt ránk, és nem tudtuk, elegek leszünk-e hozzá, mert a
mágia mindig óriási kérdőjel. Az is lehet, hogy nem éli túl
mindenki. Reméltem, hogy megússzuk, de ha ezek voltak
életünk utolsó órái, akkor nem aggódva, szánakozva akartam
őket tölteni.
Így aztán amint megállt az autó, kiugrottam, és odaszaladtam
a legközelebbi hókupachoz. Lehajoltam, és elkezdtem gömböket
formázni a hóból.
– Te mit csinálsz? – kiáltott utánam Vlad.
Válaszul egyenesen a mellkasának röpítettem egy hógolyót.
Lenézett a kasmírkabátján lévő fehér foltra, és a szemöldöke
olyan magasra szaladt, hogy szinte eltűnt a hajában. Minden
pénzt megért az arcára kiülő döbbenet. A következő hógolyó
ugyanott találta el. Amikor a harmadikkal magasabbra
céloztam, és beterítettem az orrát, Marty hangosan felröhögött.
– Szép volt, kölyök! – örvendezett, miközben kiszállt a
kocsiból. Odaszaladt mellém, és elkezdte gyúrni a muníciót,
miközben leplezetlenül Vladot figyelte.
– Ne merészeld, Martin! – morogta Vlad, és figyelmeztetésül
tűzgolyót idézett a kezébe. Bosszúsan fordult aztán felém: –
Gyere, Leila, elég ebből!
– Nem, nem! – vigyorogtam. – Mikor hógolyóztál utoljára?
 Gőgösen felvonta a szemöldökét.
– Soha.
– Soha? – kérdeztem, és már küldtem is felé a következőt.
Elhajolt, így a fehér labda elszállt fölötte. – Gyerekkorodban
sem játszottál a hóban?
– Tízéves koromra már cellába zárva éltem, vagy
elfelejtetted?
Nem hagytam, hogy a goromba hangneme vagy a múltbéli
emlékek elrontsák a mókát.
– Akkor volt rá kilenc éved. Komolyan nem hógolyóztál soha?
– Nem. – Volt némi habozás a hangjában, úgyhogy nem
hagytam annyiban.
– Na, Vlad! Ne hazudj!
Kihúzta magát.
– Ahogyan azt az imént te is megjegyezted, herceg vagyok.
Éppen ezért atyám sem nekem, sem a fivéreimnek nem
engedte, hogy a hóban bohóckodjunk.
Nem engedte. Erre a szóra lecsaptam.
– Szóval akartál volna játszani, csak nem volt szabad.
– A fivéreim mindig szót fogadtak atyámnak, és egyedül nem
volt értelme – motyogta.
Egy pillanatra elképzeltem, ahogy gyerekként próbálja
rávenni a testvéreit, hogy a móka kedvéért szegjék meg a
szabályokat. Elszorult a szívem, de tudtam, Vlad nem szereti, ha
az elrabolt gyermekkorán kesergek. Így aztán nekiláttam gyúrni
még egy hógolyót.
– Akkor itt a ragyogó alkalom, hogy hógolyózz egyet! Oltsd el
azt a tüzet, és fogj egy kis havat! De vigyázz, mert nem hagyom
magamat!
Azzal hozzá is vágtam az elkészült hógolyót. Marty
csatlakozott, és elkezdte dobálni, amiket addig gyúrt. Olyan
záport zúdítottunk Vladra, hogy le kellett hajolnia előle. Az
arcáról eltűnt a morcosság. Elszánt vigyora egyszerre volt
örömteli és figyelmeztető, amikor a hóért nyúlt.
– Tudod, mire jó a megemelkedett testhőmérséklet? –
kérdezte, mintha csak mesélne valamit. – A dolgok
elolvasztására.
Aztán villámgyorsan öt hógolyót hajított felénk. A
megszokottnál kicsit keményebben csapódtak be, de csak
nevettem.
– Csaló!
A vigyora még szélesebb lett.
– Te mondtad, hogy nem hagyod magadat!
Nagyot nevettem, és olyan gyorsan dobáltam a hógolyókat,
ahogy csak tudtam. Vlad az autó mögé bújt, ahol még több
különleges hógolyót csinált, aminek a külseje felolvadt, majd
jeges burokká keményedett vissza. Az ő lövedékei emiatt
gyorsabban repültek és nagyobbat ütöttek, ráadásul olyan jól
dobott, mint aki mindig is hógolyózott. Ugyanannyit dobott el,
mint mi Martyval összesen. Mire a másik kocsi megérkezett,
már mindhárman nyakig havasak voltunk.
Mencheres kiszállt, és ránk nézett. Vlad most is a másik autó
mögött lapult, mi meg egy hordót borítottunk fel, hogy legyen
fedezékünk.
 – Jól látok? – kérdezte Mencheres, és leplezetlen
csodálkozással figyelte Vladot.
Vlad megállt, és fújtatott egyet, ami egyszerre tűnt zavartnak
és lenézőnek.
– Igen.
Vlad apja nem engedte neki, hogy hógolyózzon, mondván, az
ilyesmi nem méltó hozzá. Bíztam benne, hogy Mencheres, Vlad
tiszteletbeli nemzője és apafigurája nem ugyanígy gondolkodik,
és nem fog neki beszólni, pláne hogy a hógolyózás már
évszázadok óta teljesen elfogadott dolog.
Mencheres kimérten kinyújtotta a kezét.
– Ha harc, hát legyen harc! – mondta komoly hangon.
Több tucat hógolyó kezdte önmagát összegyúrni, majd célzott
rakétaként kilőttek.
Ian úgy ugrott ki a kocsiból, mint egy kiskutya, akit végre
levettek a pórázról.
– Na végre valami szórakoztató! – üvöltötte, és már gyúrta is a
muníciót mellettünk.
Sikítottam a nevetéstől, amikor az első hógolyók, amiket
Mencheres varázsolt, megindultak a levegőben, és eltaláltak
engem, Martyt, Iant és Vladot. Akkor aztán mindenki
Mencherest célozta. Igyekeztünk viszonozni a sortüzet, amit
ránk zúdított. Négyen voltunk ugyan egy ellen, de Mencheres a
képességének köszönhetően tartotta velünk a lépést.
Hamarosan annyi hó repült egyszerre a levegőben, hogy úgy
tűnt, hóvihar van a tanya körül.
– Maximus, segíts már, Mencheres mindenkit lelő! –
kiabáltam.
Maximus még egyszer hitetlenkedve Vladra nézett, aztán
végre csatlakozott hozzánk.
– Nem gondoltam, hogy ma efféle harcba keveredek –
motyogta, és nekilátott havat gyúrni.
Rávigyorogtam.
– A vámpíroknál bármikor bármi megtörténhet, nem igaz?
 33. fejezet

Amikor Mircea elárulta, hol találjuk a nekromantákat, nem

mondta, hogy csakis adott időpontban lennének ott. Vlad ezért
úgy döntött, éjfélkor megyünk – amiről tudtam, hogy a
boszorkányok órájának is hívják. Nem kérdeztem, hogy
véletlenül választott-e így, vagy ezzel is számolt, esetleg ez
valami fekete humor-e a részéről.
Ian elbájolt minket, hogy máshogy nézzünk ki, és rajtam kívül
mindenki elrejtette az aurája legapróbb jelét is. A csapatunk így
most olyan gyengének tűnt, mintha csak újdonsült vámpírok
lennénk, akik valami éjjeli szórakozást keresnek. Egyébként
pontosan ez volt a fedősztorink.
Ian persze most is humoránál volt, aminek következtében úgy
festettünk, mint egy csapat női vámpír, akik az említett éjjeli
szórakozást keresik. Mindezt azzal magyarázta, hogy a nőket
hajlamosabb mindenki alábecsülni, ezért még kevésbé leszünk
gyanúsak. Ezért voltam most épp egy száznyolcvan centi magas
núbiai istennő, Vlad meg egy százhatvan centis szőke, göndör
csaj. Maximusból dögös, déli vöröske lett, Martyból meg barna
bőrű, hollóhajú szépség. Mencheresről jobb nem is beszélni: egy
szinte még kiskorú ázsiai csajnak nézett ki, aki iskolai
egyenruhát meg térdzoknit viselt.
– Az igazi nők ilyet nem csinálnak – sziszegtem Ianre, aki
éppen az új cickóival szórakozott.
– Pedig kellene – vágott vissza, és két tenyérrel még egyszer
összenyomta a méretes dudákat. – Én napokig ellennék ezekkel.
Erre hamarabb is gondolhattam volna…
– Elég! – szólt rá apró suttogással Mencheres, mire Ian
azonnal elhallgatott.
Elmosolyodtam azon, hogy Ian, ha duzzogva is, de milyen
gyorsan engedelmeskedik. Csakis Mencheres képes így
megfegyelmezni. Egyszer szívesen meghallgatnám a kettejük
történetét, de sajnos nem volt erre idő.
Ian elkapta a mosolyomat, és sejthette, mi az oka, úgyhogy
bemutatott. Viszonoztam a kedvességét, de aztán leengedtem a
kezemet, amikor Vlad megszólalt:
– Itt vagyunk.
Az elemek témájában épült hotel és a titkos, föld alatti bár
után meglepődtem, mennyire snassz utcába érkeztünk. Még a
címet is ellenőriztem, hátha Vlad elnézte, de jó helyen jártunk.
– Látsz valamit, amit mi nem? – kérdeztem halkan Iantől.
Már ránk fújta azt a csillogó, szemfelnyitó port, amivel
megláttuk Savannah-ban a láthatatlan szállodát, de mi van
akkor, ha ide több kell? Azok alapján, amiket eddig láttam, egy
egész elvarázsolt kastély lehet ezeknek a lepukkant
raktáraknak a tetején.
 – Csak egy unalmas raktárt látok, tündérkém – suttogta. –
Érzek viszont valami rezgést. Te nem?
Én is éreztem, de azt hittem, a közeli autópályán elrobogó
kocsik okozzák. Késő volt ugyan, de Minszknek ezen a szegletén
aligha mi voltunk az egyetlenek. Ahogy jobban odafigyeltem,
éreztem, hogy a rezgés a mögöttünk lévő autópályáról és az
előttünk lévő, üresnek tűnő raktárakból jön.
– Indulás! – adta ki Vlad a parancsot. A hangjában lévő hideg
elszántság tökéletes ellentétben állt az elvarázsolt, törékeny női
testével.
Hamarosan megfigyeltem, hogy a rezgés nem véletlenszerű,
hanem ritmusos. Az előttünk lévő épületben valaki bömbölteti a
zenét. Talán a hangszigetelés vagy valami némító varázslat
miatt nem hallottuk, de érezni lehetett.
Így amikor beléptünk az épületbe, és a terem túlsó végében
lévő ajtónál megláttunk két benga embert, egyből arra
gondoltam, hogy ők a kidobók. Ahogy átmasíroztunk a hosszú,
üres helyiségen, az egyikük oroszul odaszólt nekünk.
– Jelszó? – fordult felénk Vlad olyan női kacajjal, amit azóta is
hallok. – Sylvie, neked mondtak jelszót?
Ez volt az álnevem. Kuncogtam, mintha viccelne, de
magamban átkoztam Mirceát, amiért ezt a részletet elfelejtette
megemlíteni.
– Nem, de teljesen be vagyok rúgva, úgyhogy nem igazán
figyeltem, amikor a pasi mondta, hogy ide jöjjünk. Valaki
emlékszik a jelszóra?
Ian válaszul úgy meglobogtatta a mellét, hogy majdnem
kibukott a túl kicsi melltartóból, amibe beletuszkolta. Marty
fényes, hollófekete hajának egyik tincsét csavargatta, Maximus
meg a déli szépség álcájának megfelelően nevetgélt. Mencheres
viszont odalépett hozzájuk, mint aki szexi, huncut iskolás
lánynak született.
– Ez a jelszó – mondta, és lassan, vadítóan körbefordult.
Az őrök kéjes pillantással figyelték.
– Nekem megfelel – szólalt meg az egyik erős akcentussal,
majd kinyitotta az ajtót.
Ian rám nézett, mire elismerően biccentettem. A korábbi
csöcsmarkolászás ellenére tényleg jó álcát választott.
– Remélem, később találkozunk – búgta Ian, amikor elment az
őrök mellett, és incselkedve megfogta a bicepszüket. Nem
tudom, hogy csak szórakozott, vagy komolyan beszélt. Nála
bármi lehetséges.
Abban a pillanatban, hogy átléptük a küszöböt, valósággal
ránk robbant a zene. A hely biztosan valami mágiával
megtámogatott hangszigetelést kapott, különben már akkor
hallottam volna a robajt, amikor az őrök ajtót nyitottak.
Azon már meg sem lepődtem, hogy nem a mágikus
hangszigetelés volt az egyetlen különös dolog odabent. Nem
vagyok a diszkók nagy szakértője, mivel akárki hozzám ért,
elektrosokkot kapott, ezért kerültem az ilyen helyeket, de így is
egyből tudtam, hogy ez különleges.
Kezdjük ott, hogy a levegőben apró fények úsztak, amiket ha
valaki belélegzett, befészkelték magukat a bőre alá, amitől
mindenki úgy festett, mintha csillagok lennének benne. Alig
volt világítás, hogy még hangsúlyosabbak legyenek ezek a belső
kis fények, úgyhogy egy idő után olyan volt, mintha a vendégek
világítanák be a helyet, nem pedig mesterséges fény.
Aztán ott volt a zene. Mintha a zene életre keltette volna a
füstgépből áradó füstöt. A dübörgő basszusra a köd
viharfelhővé vált, és a táncolók fölé repült, majd körülölelte
őket. Amikor a magasabb hangok vették át az uralmat, a füstből
apró üstökösök formálódtak, és az emberek között cikáztak,
amíg végül nekiszálltak valakinek, és széthullottak. És minden
ilyen füstformában ott világított egy apró fény.
– Nehogy belélegezzétek a fényt! – figyelmeztetett halkan Ian.
– Ismerem ezt a varázslatot, és megtöri a szépítő bűbájt.
Összeszorítottam az ajkamat, nehogy az egyik fény véletlenül
utat találjon a számba. Szerencsére mind vámpírok voltunk,
nem kellett lélegeznünk, de így a szaglásunkat sem tudtuk
használni, ami azért nem kis veszteség.
– Hogy találjuk meg őket? – kérdezte Vlad, miközben hozzám
hajolt, és úgy tett, mint aki az egyik csatot igazítja meg a
hajamban.
Jó kérdés. Amikor megkérdeztem Mirceától, hogy néznek ki a
nekromanták, annyit mondott, egyből megismerem majd őket.
Arról nem tett említést, hogy egy elvarázsolt szórakozóhelyen
kell majd őket több száz ember között kiszúrni. Legszívesebben
félrevonultam volna az első sarokba, hogy sebet vágjak
magamon, és kapcsolódjak Mirceához, hátha részletesebb
leírást ad, de tudtam jól, mit mondana.
– Mircea próbára tesz minket – suttogtam Vladnak, és
magamban Mirceát átkoztam. – Nem elég, hogy le kell
győznünk ezeket a nekromantákat, még meg is kell találnunk
őket.
– Bizonyosan vámpírok – jegyezte meg Mencheres, miközben
visszaintett egy csapat pasinak, akik nyíltan bámultak minket. –
Máskülönben nem gyűjthettek volna ekkora hatalmat. Nem
sokan vannak itt a mi fajtánkból, úgyhogy velük kezdünk.
– És vagy törzsvendégek, vagy itt dolgoznak, vagy övék a hely
– tettem hozzá, hátha ez is segít. – Különben Tudjukki konkrét
időpontot is mondott volna, hogy mikor jöjjünk.
Nem akartam hangosan kimondani Mircea nevét. Biztos
voltam benne, hogy nem járunk jól, ha rossz fülekbe jut. Inkább
a fiktív gonosz, Voldemort nevét adtam hát neki.
– Szétválunk – motyogta Vlad, és Mencheres meg Ian felé
intett. – Ti ketten ezt a termet nézitek át! Leilával mi a többit.
Maximus, Martin, nézzétek meg, van-e valami eldugott szoba
hátul!
– És mi a jel, ha találunk valamit? – kérdeztem halkan.
Ian prüszkölt egyet.
– Szerintem egyszerűen követjük a sikolyokat.
Vlad erre csak megvonta a vállát. Ezzel a baljós végszóval
szétváltunk, és keresni kezdtünk.
 34. fejezet

Ian álcájával könnyedén átjutottunk a kidobókon, de

hamarosan a hátulütője is megmutatkozott. Gondolhattam
volna, hogy ha afrikai istennőnek nézek ki, Vlad meg egy
bögyös szőke külsejét kapja, akkor sokan észrevesznek minket,
sőt, néhányan be is próbálkoznak.
– Nem – feleltem egy újabb ajánlatra, miközben Vladdal
próbáltuk átverekedni magunkat a klub másik végébe.
– Á, amerikai vagy? – kérdezte a srác haverja, ahogy lenézett
a nála jóval alacsonyabb Vladra. – Imááádom az amerikaiakat.
Főleg a szőkéket! – A fickó aztán megragadta Vlad csípőjét, és
nekinyomta az ágyékát. – Táncolj, bébi! Te is imádsz engem!
Vlad egy csinos kis szőkének látszott ugyan, de a mosolya a
Karóba Húzóé volt, amikor megfordult, és megragadta a srác
golyóját.
Egy Adele-remix dübörgött éppen, de még azt is túlharsogta a
magas visítás. Mindenki felénk fordult. A fickó térdre rogyott,
egyszerre zihált, zokogott és visított.
– A hererepedés súlyos sérülés – közölte hűvösen Vlad
vékony, csajos hangján. – Érdemes orvoshoz fordulni vele.
A barátja lengyelül ordítozott velünk, amiből én egy szót sem
értettem, de Vlad igen. Nem tudom, mit mondott nekik, de a
pasi azonnal befogta. Vetett még felénk egy utolsó, gyilkos
pillantást, majd guggolásba segítette és elvonszolta a még
mindig bőgő haverját.
– Valami gond van? – kérdezte a hátunk mögül egy hang erős
akcentussal.
Megfordultam. Az eredeti magasságommal még hátra is
kellett volna dőlnöm, ha látni akarom a kérdezőnk arcát.
Alapból is lehetett vagy száznyolcvan centi, de a tűsarkúval
legalább akkora volt, mint Maximus. Gyönyörű nő, bár cseppet
sem szokványos. Azt gondolnád, hogy a hangsúlyos orra és a
telt, széles ajka jobban mutatna vastag szemöldökkel, az övé
mégis vékony volt, az arccsontja pedig finom és lágy az erőteljes
állkapcsához képest. Mandulaszeme az égetett umbra
különleges árnyalatában csillogott, dús, szőke haja pedig
cikcakkos, bonyolult mintában volt befonva.
Még ennél is lényegesebb volt az aurája, ami most ott
bizsergett a levegőben, arról árulkodva, hogy egy idős
vámpírral van dolgunk, hiába a negyvenes megjelenés.
– Nincs semmi gond – szóltam gyorsan. – Valakit jó modorra
kellett tanítani, és ennek a golyói látták kárát.
Rekedt, mélyről jövő nevetést hallatott, amiben volt
kifinomultság, öröm… és valami baljós árnyalat.
– Ha így van, akkor is átléptétek a határt. Az alkalmazottak
azok, akik indokolt esetben kezelik a vendégeket, és nem a
vendégek intézik egymás között a nézeteltéréseket.
A szemem sarkából láttam, ahogy Vlad a fejét rázza, és gyors
mozdulattal int egyet. A többiek bizonyára meghallották a srác
kiáltozását, és jelezni kellett nekik, hogy ne lépjenek akcióba.
Vlad azután a magas, gyönyörű vámpírhoz fordult.
– Úgy sajnálom! – mondta, és nagyra nyitotta a szemét, hogy
az arca is passzoljon a drámai hangjához. – Nem bánom, ha
fogdosnak egy kicsit, de azért van egy határ.
Össze kellett szorítanom a számat, nehogy elmosolyodjak a
tökéletes amerikai akcentusát hallva. Nem is beszélve arról a
durcás orrhangról. Fantasztikusan alakította a szőke ciklont.
A vámpír oldalra billentette a fejét.
– Hány éves vagy te?
– Huszonkettő – válaszolt Vlad pökhendi, „én kérek elnézést”
hanglejtéssel. Megfordult a fejemben, hogy talán Gretchent
veszi alapul a karakteréhez.
– Összesen? – búgta a vámpír.
Vlad olyat fújtatott, hogy azt még Gretchen is megirigyelné.
– Dehooooogy, összesen huszonöt vagyok. Az már teljesen
más, nem igaz?
Ha nem ennyire komoly az ügy, kérek popcornt, és egész este
elnézem a műsort. Ehelyett most próbáltam leplezni a bennem
növekvő feszültséget, és lopva felmértem a nőt. Idős vámpír.
Úgy hangzik, mintha ő lenne a főnök vagy az üzletvezető. Sima,
aranybarnás bőr. Az is lehet, hogy ő az egyiptomi
vámpírvarázsló, akit Mencheres ismert. Elvégre a hajadat
szőkére festeni nem nagy cucc. Persze meglehet, hogy csak egy
sima vámpír, aki itt dolgozik, és semmi köze Mirceához vagy a
nekromantákhoz. Valahogy ki kellett derítenünk az igazságot.
– Kinek a vérvonalához tartoztok? – kérdezte a vámpír, és
sötét színű szeme összeszűkült.
– Mert bajban vagyunk? – kontrázott Vlad, és még remegős
hangot is sikerült összehoznia.
– Nem szeretnénk elárulni – tettem hozzá, és körülnéztem,
mintha attól félnék, valaki meghall minket. – Nem akarjuk,
hogy a nemzőnk megtudja. Találkoztunk pár pasival, és ők
meséltek erről a helyről. Azt mondták, itt a vámpírok különleges
módon bulizhatnak.
– Igazán? – kérdezett vissza a nő.
Vlad lelkesen bólogatott. Még mindig iszonyatosan jól
játszotta a szerepét.
– Igen, azt mondták, varázslatos módon. – Az utolsó két szót
úgy mondta, mintha a teljesen nyilvánvalóról beszélnénk.
A vámpír szeme most aztán rendesen összeszűkült.
– Gyertek velem! – vágta oda.
Fürge léptekkel elindult, mi pedig követtük. Közben Vladdal
összenéztünk, és szavak nélkül is üzentünk egymásnak.
Összeszedtem magamban annyi elektromos energiát, amit még
kívülről nem lehet megérezni. Így mások nem érzékelték, de az
erőt már előre koncentráltam, és gyorsabban tudtam vele
támadni. Most vagy az következett, hogy kapunk egy kicsit a
partidrogok mágikus megfelelőjéből, vagy kikérdeznek minket,
mert a vezetőség tudni akarja, kinek járt el a szája a helyről.
Akárhogy is, végre kiderül, kik a vezetők – és ha a
megérzésem nem csal, legalább az egyikük olyan nekromanta
lesz, akit keresünk.
 
 
Azt gondoltam, ugyanazon a szinten lesz valami hátsó terem, de
felvittek minket az emeletre, ahol egy hatalmas üvegfal mögül
rá lehetett látni a fő tánctérre. Gondolom, reflexiós tükör volt: a
másik oldalról fekete üvegnek látszott, ami valamennyire
visszatükrözte az emberek által lenyelt fényeket, tovább
fokozva a földöntúli környezetet.
A szoba, ahová a nő vitt minket, üres volt, amit csalódottan
nyugtáztam. Viszont amikor a vámpír az üveg felé néző
székekre mutatott, és kurtán odavetette, hogy üljünk le,
Vladnak sikerült egy pillanatra megérintenie a kezét. Leültünk,
én pedig úgy tettem, mint aki idegességében az ujját tördeli,
pedig valójában a kesztyűt húztam lejjebb.
– Ez a hely csak embereknek van, nem vámpíroknak – kezdte
minden felvezetés nélkül. – Ha meg akarjátok érni a reggelt,
akkor most elmondjátok, kitől tudtok róla.
– Most miért? Nem csináltunk semmi rosszat! – tiltakozott
máris Vlad.
Hozzáért, úgyhogy most már akármikor halálra tudta égetni.
Valószínűleg még húzta az időt, hátha a nő behív másokat is,
hogy kiszedjék belőlünk, amit tudni akarnak.
– Ja, ez hülyeség! – szálltam be én is a játékba. – Te is vámpír
vagy, te is itt vagy, akkor mi miért ne lehetnénk?
A vámpír összedörgölte az ujjait, és hümmögött valamit.
Először azt hittem, a cincogásával az én megjegyzésemet
gúnyolja. De amikor az ujja vége világítani kezdett, rájöttem,
hogy nem gúnyolódik, hanem éppen varázsol.
– Meg tudom oldani, hogy beszéljetek – dorombolta. – De az
nem fog tetszeni.
– Na, itt vagytok! – hangzott egy női hang, amikor az ajtó
kivágódott, és Mencheres rontott be a szobába.
A vámpír olyan sebességgel fordult meg, hogy a gondosan
formázott hajfonata megemelkedett, és ostor módjára csapódott
vissza.
– Tűnj el innen, ha nem akarsz te is akkora bajba kerülni,
mint ők!
Meglepetten figyeltem, ahogy Mencheres megtorpan, és a
vámpírra mered. Női testbe volt ugyan bújva, de az ősi
kisugárzása mintha egyszerre előtört volna, ahogy az idegen
hátát bámulta.
– Milyen szokatlan tetoválásod van! Ha nem tévedek,
egyiptomi kártus, nem igaz?
Megfeszültem. Mencheres nem tévedett, elvégre Egyiptom
három leghíresebb piramisából az egyik az övé volt. A kérdéssel
nekünk akart üzenni. Vlad rám nézett, és egyetlen pillantásából
tudtam, hogy harcolni fogunk. Lehúztam a kesztyűmet.
A vámpír megigazította a haját, ami így újra eltakarta a jobb
lapockáján lévő, két párhuzamos vonal közé rajzolt mintát.
– Még egy vámpír! Te is velük jöttél? – Már nem dühösnek
hangzott, hanem inkább nyugtalannak.
Nem tudtam, mit jelent a tetoválás, de a nő szemmel
láthatóan nem tervezte felfedni, arra pedig végképp nem
számított, hogy valaki szóvá teszi.
– Nekem is van – válaszolt Mencheres, mintha meg sem
hallotta volna a kérdést. Kinyitotta a tenyerét, amiben ott volt
az egyik lebegő, világító bogyó. A szájába vette, belélegezte, és
hátul felhúzta az ingét. Ahogy Ian előre megmondta, amint
Mencheres lenyelte a fényt, a szépítő bűbáj megszűnt, és az
iskolás lány helyett megjelent az izmos férfi.
Neki is volt tetoválás a hátán, szintén két párhuzamos vonal
közé rajzolt fura jelek. A vámpír nem is azon lepődött meg,
hogy ázsiai tiniből hirtelen hatalmas, egyiptomi fickó lett,
hanem hogy mi van a hátára tetoválva.
– Az enyém Menkauré jele, mert ez a születési nevem –
magyarázta baljós hangon Mencheres. – A tiéd pedig Imhotep
jele… és nekromanta vagy.
 35. fejezet

Ezután minden villámgyorsan történt. Mencheres szabadjára

engedte a hatalmát, amibe az egész helyiség beleremegett. Én
felborultam, még Vlad is megingott, de a nekromanta meg sem
moccant. A nő aztán megfordult, és mint akit puskából lőttek ki,
rohant az üvegfal felé.
– Állítsd meg! – kiabált Vlad, és a kezében megjelent a tűz.
Hihetetlen, de Mencheres nem tudta megállítani a
telekinetikus képességével, és a tűz, amit Vlad szabadított rá,
mintha egyszerűen elkerülte volna. Én ezen teljesen
ledöbbentem, ráadásul el is estem, így értékes másodperceket
veszítettem, hogy reagáljak. A vámpír ki is használta a
lehetőséget, és keresztülrontott az üvegfalon.
Pillanatokon belül én is átugrottam az üvegen. A szilánkok
több helyen is megvágtak, de nem törődtem a fájdalommal,
ahogy a táncolók sikolyával sem, amikor a nekromantával
együtt közéjük zuhantunk. A nő olyan erővel lökte félre maga
előtt az embereket, hogy rendesen odébb repültek, és én is
fellöktem párat, amikor elindultam utána.
 A hátunk mögött újabb sikoltozás kezdődött. Nem fordultam
meg, nehogy szem elől tévesszem a nőt. Az ajtó felé rohant, és
Vlad „Állítsd meg!” kiáltása nélkül is pontosan tudtam, hogy
nem hagyhatom lelépni.
A kijárat körül az egész fal lángba borult, amitől persze kitört
odabent a pánik. A nekromanta aggódva hátranézett a válla
fölött, és kiabált valamit talán lengyelül vagy oroszul. Eszembe
jutott Elena önvédelmi varázslata, ami mindent elnyelt,
úgyhogy még gyorsabban rohantam a nő felé. Most már én is
ugyanolyan erővel löktem félre az embereket, mint az előbb ő,
mert attól féltem, hogy varázsol valamit.
Két alak suhant el felettem. Vlad és Mencheres repülve
közelítettek, így könnyedén utolérték a nekromantát, mielőtt
kimenekülhetett volna az ajtón. Amikor lecsaptak rá, nem
láttam őket a tömegtől, de a nő elhallgatott. Pillanatokon belül
én is ott voltam.
Vlad az egyik karjával a vámpír torkát szorította, a másikkal
meg befogta a száját, nehogy be tudja fejezni a varázslatot, amit
elkezdett. Vlad kezében most is ott lobogott a tűz, de valamiért
nem fogott a nőn. A klub fala viszont egyre durvábban égett,
amitől a bulizók között elszabadult a pokol, és mindenki
köhögve kereste a kiutat.
– Csinálj valamit, mert az emberek megfulladnak! – szóltam
rá Vladra.
A tűz azonnal eltűnt, de a füst még ott lebegett körülöttünk.
Vlad és Mencheres elrángatták a nőt a kijárattól, Mencheres
pedig a telekinetikus képességével kinyitotta az ajtót, mire az
emberek megindultak kifelé.
– Hogyhogy nem fog rajta az erőd? – kérdeztem, miközben a
tömegben Iant, Martyt és Maximust próbáltam kiszúrni.
– Bizonyára átjárja a síri mágia – válaszolta Mencheres. A síri
mágia a varázslás legborzalmasabb formája, mert a holtak
legsötétebb energiáit használja. – Csakis az áll ellen Vlad és az
én képességeimnek.
Szóval csak ellenáll, nem immunis. Akkor ezért füstölt úgy a
nő teste Vlad keze alatt, mint amikor vizes fát éget az ember.
Nekünk viszont válaszok kellettek, méghozzá gyorsan, mert az
álcánk odalett.
– Hol a többi nekromanta? – szegeztem neki a kérdést. – És ha
csak egyetlen szót meghallok egy varázslatból, nagyon
megbánod!
Vlad elvette a kezét a nő szájáról, hogy beszélhessen.
– Hazudtál nekünk, Karóba Húzó! – vicsorogta, mire Vlad
azonnal befogta megint a száját.
– Hazudott? Nem tudom, miért szórakozol, de ideje
abbahagyni! – dörrentem rá. – Az ő erejüket talán kivéded, de
az enyémet nem tudod.
Nem blöfföltem. Vlad egyszer azt mondta, azért vagyok
immunis a síri mágiára, mert a testemben lévő elektromosság
miatt a sötét energiák „felperzselt földként” tekintenek rám.
– Most beszélsz, vagy miután megdolgoztalak ezzel? –
kérdeztem, miközben az energiákat a jobb kezembe
irányítottam.
Amikor a nő meglátta az előhúzódó korbácsot, a szeme
nagyra kerekedett. Abban a pillanatban fülsiketítő robaj rázta
meg a klub hátsó részét. Azonnal a hang irányába fordultam.
Két ismeretlen vámpír magasodott azok fölé, akik a hátsó
kijárat felé menekültek éppen. A kezüket előretartották, és
baljós fény világított az ujjaik között.
Egyből megismered majd őket – ezt mondta Mircea a
nekromantákról. Ahogy ezt a két vámpírt megláttam, rögtön ez
jutott eszembe, bár Mircea rejtélyes üzenete utalhatott a
tetoválásra is, ami Imhotep nevét jelölte a nekromantákon.
Nem láttam, hogy annak a kettőnek van-e tetkója, de nem is
akartam megvárni, amíg kiderül.
Három alak rontott nekik, amitől a kezükben születő
varázslat megtört, a becsapódástól pedig mindketten a klub
túlsó falának vágódtak. Végre megérkezett Ian, Maximus és
Marty is.
Megfordultam.
– Most már nem kell elárulnod semmit…
Elhallgattam, amikor megláttam, hogy a nő ujján a halvány
fény erős mélykékre váltott, és az egész kezén szétterjedt. Vlad a
háta mögött volt, úgyhogy ezt nem vette észre, Mencheres pedig
éppen azokon próbált segíteni, akiket a menekülő tömeg maga
alá sodort. Azonnal tudtam, hogy ez mit jelent. Elvileg szavak
nélkül nem lehet befejezni a varázslatot, de valahogy mégis
sikerült neki.
– Vlad, vigyázz! – kiáltottam, és a nő felé csaptam a
korbáccsal.
A korbács levágta a kézfejét, de még éppen volt ideje az
indigószínű kezével megérinteni Vlad karját. A levágott kéz
tovább szorította Vladot, pedig Mencheres megragadta és
elrántotta a nőt. Elborzadva figyeltem, ahogy a kék fény átterjed
Vladra.
Vlad letépte magáról és elhajította a levágott kezet.
Mencheres közben elhúzta a nőt, majd odébb is lökte, nehogy
valamelyiküket megérinthesse a kéken világító másik kezével.
– Ne érj hozzá! – kiabált Mencheres, amikor Vlad nekirontott
a nekromantának, hogy újra lefogja.
– Hallgass rá! – sziszegte a nő. – Különben kapsz még egy
adagot a feneketlen kín átkából.
Nem tudtam, vajon immunis vagyok-e az efféle mágiára,
úgyhogy óvatosan köröztem a nő körül. Nekem nem kellett
hozzáérnem ahhoz, hogy végezzek vele. Csak elég közel kellett
kerülnöm, és egy kis helyre volt szükségem, hogy lesújthassak.
Ekkor Vlad mintha hirtelen fuldokolni kezdett volna. Amikor
odanéztem, éppen lerogyott a földre. Annyira megijedtem, hogy
a nekromantát elfelejtve azonnal odarohantam. Mencheres is
ott termett, és az ő arca legalább annyira ijesztő volt, mint látni,
ahogy Vladot valami láthatatlan ellenfél fojtogatja.
Mencheres tehetetlennek tűnt – és félt. Miféle varázslat lehet
ez a „feneketlen kín”?
– Mit csináljunk vele? – kérdeztem kiabálva.
– Nem segíthetünk – recsegte Mencheres. – Ez a varázslat
csapdába ejti az áldozatot a legrosszabb emlékében, és ha
Vladot oda viszi, ahová gondolom, akkor ki kell juttatnunk
innen mindenkit, vagy mind meghalunk.
 – Nem! – hörögte Vlad, mintha fojtogatná az átok. – Nem…
élheti túl!
– Később elkapjuk – nyugtattam.
– Most! – bömbölte, mint aki iszonyú kínok között vergődik. –
B… bármi áron!
A szeme felakadt, és mindene elernyedt. Mielőtt elkaphattam
volna, hirtelen felállt, mint akit talpra rántottak, és üveges
tekintettel kitartotta a kezét.
– Add ide! – vicsorogta.
– Mit adjak oda? – értetlenkedtem.
Mencheres elrántott, mielőtt hozzáérhettem volna. Olyan
erővel rázott meg, hogy azt hittem, a fogaim is kihullanak a
számból.
– Most nem segíthetsz rajta – kiáltott rám. – Viszont te vagy az
egyetlen, aki elkaphatja a varázslót anélkül, hogy megkapná az
átkot. Menj utána, Leila, és öld meg! Most azonnal!
Minden porcikám azért kiáltott, hogy ne engedelmeskedjek.
Nem hagyhattam ott Vladot, így nem! De talán ha megölöm a
nőt, akkor megtörik az átok, mint ahogy a földmágus halála is
megtörte a varázslatot, ami kis híján végzett Iannel.
Felvettem a levágott kezet, és beszívtam az orromon a
levegőt. Leszaladt a torkomon néhány fénygolyó, amitől a
szépítő bűbáj úgy hullott le rólam, mint kígyóról a régi bőre, de
legalább megvolt a csaj szaga.
– Vigyázz Vladra! – szóltam Mencheresnek, azzal sarkon
fordultam, és már rohantam is a nekromanta után.
 36. fejezet

Mencheres ereje ugyan nem fogott a nekromantán, de az

ajtókat be tudta vele zárni, nehogy a nő meglépjen. A füst és a
több tucat bent lévő ember ellenére azonnal megtaláltam a
szagát, és kiderült, hogy mégis kijutott. A raktárnak csak
néhány ablaka volt, és azok is olyan magasan, hogy az emberek
nem érhették el, így aztán könnyen kiszúrtam a betört üveget,
ahol kiugrott, és már mentem is utána. Egyetlen cél lebegett a
szemem előtt.
Neked annyi, te kurva! Neked annyi!
Odakint tömegek gyűltek össze – egyesek sírtak, mások
sokkos állapotban görnyedtek össze. Nem foglalkoztam velük,
csakis a nekromanta szagát követtem. A nyomai a közeli
kereszteződés felé vezettek, és a józan felem hálát adott azért,
hogy csak az ő szagát érzem, tehát nem kapott fel útközben egy-
két embert, hogy túszként használja őket. Azért is baromi hálás
voltam, hogy a nekromanta nem tudott repülni. Ha tudott
volna, már rég megteszi, és akkor a szagát is elveszítem.
A sarkon viszont erős téli szél kerekedett, ami szétszórta a
szagot. Egy másodpercre elfogott a pánik, de abban a
pillanatban az előttem lévő autópályán kerekek csikorogtak, és
mintha autók ütköztek volna. Valami miatt az emberek nagyot
fékeztek, és fogadni mertem volna, hogy a nő az oka.
Száguldottam a hangok irányába. Ahogy közel értem, egy
pillanatra elvakított egy fényszóró, mert az egyik autó
megpördült, és felém fordult. Először a jeges téli útra
gyanakodtam, de aztán a kocsi hirtelen felemelkedett, és nekem
repült.
Basszus, ez a kurva kocsikkal dobál engem!
Még idejében elugrottam. Az autó szörnyű csattanással ért
földet alig néhány méternyire, és azonnal fel is robbant, amitől
beterítettek a lángok és az üvegszilánkok. Mindössze egyetlen
szomorú pillantást vetettem a lángoló roncsra, és már mentem
is a nekromanta után. Egy ember nem élhette túl ezt a
robbanást, Vladot viszont még megmenthetem, ha a nő
borzalmas támadásai nyomán nem olyanokra fecsérlem az
időmet, akik biztosan halottak.
Mire annyira közel értem, hogy meglássam, már egy újabb
autót emelt a magasba. Ezúttal nem lepett meg, úgyhogy nem
elhajoltam, hanem egyenesen az autó felé rohantam, és
megcéloztam a benne ülő, rémülten kiáltozó sofőrt. Akkor
vágódtam keresztül a szélvédőn, amikor a kocsi megindult
felém. Alig néhány másodpercem volt, amíg földet ér, de ezalatt
még az olimpiai tornászcsapatban tanult trükkel megpördültem
a levegőben, és kirántottam a sofőrt a biztonsági övből. Mivel az
én lendületem előrevitt, a kocsi viszont az ellenkező irányba
repült, kiestünk a hátsó szélvédőn. Úgy fordultam, hogy az én
testemet érje a becsapódás, de a fickó így is szerzett pár sebet,
amikor távoztunk az autó másik oldalán.
Miután áttörtük a szélvédőt, földet értem vele. Talán súlyos
sérülései lettek, de túl fogja élni, amit a másik szerencsétlen
sofőrről nem mondhatok el. Most viszont meg kellett
akadályoznom, hogy a nő újabb autót és vele újabb ártatlan
embert emeljen fel.
Odaugrottam a legközelebbi utcai lámpához, és a jobb
kezemet belefúrtam a közepébe. A bódító elektromosság
szétáradt a testemben, de most nem volt időm megállni, és
kiélvezni az érzést. Elrugaszkodtam a lámpaoszlopról, és
egyenesen a nekromantának csapódtam, épp, amikor az újabb
autót kereste.
Összeakadva gurultunk le az autópálya melletti töltésen, és
közben a nőbe toltam minden fölösleges elektromosságot, ami
csak bennem volt. A másik keze is visszanőtt időközben, és most
fájdalmában keservesen csapkodott engem. Korából kifolyólag
jóval erősebb volt nálam. Tudtam, hogy fizikai küzdelemben
nem nyerhetek, viszont túl közel voltam ahhoz, hogy a
korbácsomat használjam, így csak tűrtem az ütéseket, és közben
szorítottam a jobb kezemmel, hogy még több elektromosságot
küldjek bele. Néhány fájdalmas másodperc után befejezte az
ütlegelésemet, és már szabadulni próbált tőlem.
Nem engedtem el, még akkor sem, amikor a keze kékre
változott. Megragadott, és próbálta átadni azt a borzasztó
varázslatot, miközben az átkot mormolta. Kitartottam, bízva
abban, hogy az elektromosságból adódó immunitás, ami
egyszer már megoltalmazott a maradványoktól – a síri mágia
sötét energiáinak másfajta manifesztációitól –, most is megvéd.
De ha nem véd is meg, a nő halálával megtörik a varázslat,
úgyhogy csak annyi volt a dolgom, hogy megöljem, mielőtt
leterítene az átok.
A varázsigét hamarosan sikolyok váltották fel, ahogy a húsa
elkezdett szétnyílni és megfeketedni, mert nem tudott annyira
gyorsan gyógyulni, mint ahogy a belőlem szüntelen áradó
elektromosság pusztította. A szorítása engedett, a szeme pedig
nagyra nyílt, majd szétpukkant, mint az összezúzott tojás.
Máskor undorodtam volna a látványtól, de most kegyetlen
boldogsággal engedtem bele még több energiát. Az arca
megfeketedett és szétnyílt, még az inakat meg a csontot is
láttam. Aztán a végtagjai néhol meg-meggyulladva
széthasadtak. Mivel érintkeztünk, a kezem és a ruhám is
megégett, de így sem engedtem el a nőt. Csak lövelltem belé az
áramot, és közben szinte fel sem fogtam, hogy eddig ismeretlen,
állatias vigyor ült ki az arcomra. Megpróbáltad megölni Vladot!
Dögölj meg, te kurva, dögölj meg!
A pukkanás édes-undorító zene volt füleimnek – a teste
szétdurrant a rengeteg áramtól. Előreestem, rá a törzse
maradványaira, és sötét elégedettséggel figyeltem, ahogy a
koponyája legurul a töltés aljára.
Jó lett volna megállni egy pillanatra, és kiélvezni a győzelmet,
vagy legalább szusszanni egyet, de nem tudtam, hogy állnak a
fiúk a másik két nekromantával. Mivel nem estem a
legszörnyűbb emlékem csapdájába, kiderült, hogy nem fog
rajtam a kék kezű átok, amit a nő nekem szánt. Ha a másik kettő
is síri mágiával próbálkozik, akkor nekem van ellenük a legjobb
esélyem.
Felugrottam, lesöpörtem magamról a halott nekromanta
összeégett darabkáit, és rohantam vissza a raktárhoz. Az
autópályán láttam, hogy többen megálltak, és éppen segítenek a
második elrepült autó sebesült sofőrjének. Megkönnyebbülés és
aggodalom vegyült bennem, amikor meghallottam a szirénákat.
Valaki hívta a rendőrséget. Ez jó hír a sofőrnek, mert
hamarosan jön érte egy mentő, de nem kell sok, amíg a klub
vendégei is meghallják a szirénát, és értesítenek valakit a közeli
raktárban történtekről.
Nagyon nem jött volna jól, ha a nekromanták elleni harcba
bezavarnak a rendőrök. Ha viszont szerencsém van, Vlad már
kezd magához térni az átokból, hiszen megöltem a
nekromantát. Bíztam benne, hogy a másik kettő varázsereje
nem ekkora, és a srácok már le is nyomták őket. Azért
számoltam azzal is, hogy még nem győztek, úgyhogy minden
erőmmel rohantam visszafelé.
Ahogy befordultam a sarkon, a raktár fölött narancsszínű
ragyogást pillantottam meg. Miért áll megint lángokban? Vlad
eloltotta a tüzet, nehogy a bent ragadt vendégeknek baja essen.
A következő kanyar után már az épületet is láttam. A korábbi
tömeg már szétszéledt, és mindössze néhányan menekültek
éppen kifelé. Az is nyilvánvaló volt, hogy mi elől mentik a
bőrüket. A raktár tetejéből hatalmas lángnyelvek csaptak fel az
ég felé, mintha csak tűztornádók táncolnának a tetőn.
– Mi történik? – kiáltottam, amikor megláttam Mencherest,
Iant, Maximust és Martyt egy háztömbnyire a raktártól.
Mindenki levetette már a szépítőt, úgyhogy hamar kiszúrtam
őket.
– Ne menj közelebb! – szólt rám Mencheres.
A keze ki volt nyújtva, és éppen egy szeméttároló konténert
reptetett a raktár oldalához, ahol már egész kupacnyi
hulladékot összedobált. A darabok az épület oldalához
szorultak, mintha egy óriás összehegesztette volna őket. A
sikolyok és a dübörgés még egy utcával arrébb is tisztán
hallatszott.
– Mit művelsz?! És hol van Vlad? – kérdeztem, és Mencheres
figyelmeztetése ellenére közelebb mentem.
– Odabent – felelte komoran Maximus.
A döbbenettől hatalmasra kerekedett a szemem.
– Bent hagytátok a két nekromantával?! – A tűz nem tesz kárt
benne, de az a két varázsló tehet…
– El innen! Mindenki! – parancsolt ránk Mencheres, de én
nem akartam hinni a fülemnek. – Gondoskodom róla, hogy a
nekromanták ne jussanak ki.
Ezek szerint ők kiabáltak bentről. És ezért reptetett egyre
több nehéz tárgyat a kijáratokhoz Mencheres. Közvetlenül
ugyan nem használ ellenük a képessége, azt viszont meg tudja
oldani, hogy ne juthassanak át az épület falain és ablakain.
Kezdtem megérteni, mi történik. A síri mágia nyújt némi
védelmet a tűz ellen, de az égő poklot nem biztos, hogy kibírják.
 – Szóval megtört Vladon az átok, és bent maradt, hogy az
egyiket halálra égesse, ti meg figyeltek, nehogy a másik
meglépjen, amíg Vlad elkapja?
Egy hosszú pillanatig senki nem válaszolt. Marty aztán
odalépett, és a kezét a csuklómra tette.
– Kölyök – recsegte –, nem is tudom, hogy mondjam el, de…
– Nem tört meg az átok – közölte kertelés nélkül Ian. – Vlad
meg teljesen meggárgyult a legszörnyűbb emlékétől, úgyhogy
most mindent és mindenkit eléget, beleértve minket is.
Annyira ledöbbentem, hogy máris vitába szálltam velük.
– Az nem lehet! Megöltem a nekromantát, most már biztosan
magához tért!
– Nem – felelte Mencheres olyan szánakozással a hangjában,
hogy a tűzforró raktár mellett is éreztem rajta a hideg
elkeseredettséget. – A nekromanta ismerte a feneketlen kín
átkát, és mivel a varázslatot átjárja a síri mágia, az ilyen átkok a
többivel ellentétben nem szűnnek meg a varázsló halálával.
Csakis akkor van vége az átoknak, ha az elátkozott tárgy
elpusztul.
– De hát az elátkozott tárgy Vlad! – emeltem fel a hangomat
magamból kikelve.
Mencheres arcát mély gyász torzította el.
– Úgy van.
 37. fejezet

Mencheres nem mondhatta komolyan, amit mondott. Az

egyszerűen nem lehet! És még ha komolyan mondja is, akkor
sem hiszek neki.
– Ez hülyeség! – förmedtem rá. – Ismerem Vlad legrosszabb
emlékét, mert láttam, amikor először megérintettem. Egy folyó
partján üvölt, kezében az első felesége holttestével. Semmit nem
éget le közben!
– Valóban az volt a legrosszabb emléke, amikor találkoztatok
– magyarázta Mencheres fájdalmasan lágy hangon –, csakhogy
azóta más emlék lépett a helyébe. Mielőtt túl veszélyessé vált a
közelében maradni, figyeltem Vladot. Több ízben is kinyújtotta
a kezét, és azt ismételgette: „Add ide!”, majd mintha valamilyen
tárgyat dugott volna be a helyére. Aztán néhány percig
csendben bámul maga elé, majd elönti a harag, és minden
alkalommal egyre pusztítóbb tüzet idéz meg.
Miért volt ez a történet ennyire ismerős? Amikor Maximus
fintorogva elkapta a fejét, azonnal rájöttem.
– Azt éli át újra és újra, amikor megkapta Szilágyitól a
felvételt, amin az eljátszott megerőszakolásom volt – közöltem
elszorult szívvel.
Még vagy ezerszer megöltem volna azt a kurvát, amiért ilyen
átkot szórt Vladra, de közben sírhatnékom is volt. Tudom, Vlad
mekkora fájdalmat élt át évszázadokkal ezelőtt, amikor
megtalálta a felesége összezúzott testét, mert én is éreztem,
amikor először Vladhoz értem a jobb kezemmel. És most
kiderült, hogy még ennél is nagyobb sebet ejtett a lelkén a
brutális videó, amit Szilágyi küldött neki…
Mencheres akkorát sóhajtott, hogy már azt hittem, elsírja
magát.
– Az emlék egyre csak ismétli önmagát, így Vlad nem fér
hozzá minden hatalmához, de előbb-utóbb mindent eléget, nem
csak a raktárat. Reggelre az egész háztömb elpusztul, és ha nem
őrizzük, a rombolása folytatódik.
– Egyszer csak kifárad – mondtam, keresve a remény halvány
szikráját. – Muszáj neki. Nem égethet fel mindent maga körül
örökké.
Mencheres ismét szánakozva pillantott felém.
– Ez igaz, csakhogy akkora ereje van, hogy addigra túl késő
lesz. Az emberfeletti hatalom efféle nyilvános
megnyilvánulására az összes Törvény Őre felfigyel. Nem számít,
hogy Vlad varázslat hatására teszi-e, vagy sem, bizonyára
kivégzik, amiért veszélybe sodorja a fajunk titkos létezését.
– Akkor állítsd meg! – A haragtól és a gyásztól valósággal
üvöltöttem. – Őt nem védi a síri varázslat, úgyhogy csinálj
valamit!
 – Nem tudok – morogta tehetetlen dühében Mencheres; az
ereje kiáradt, és a szavai valóságos pofonként csaptak arcul. – A
tűz egy természetes elem. Nem engedelmeskedik a
telekinézisnek, ahogy a víz és a levegő sem. És az erejét
akkorára növelte, hogy külső tárgyakkal már képtelenség
eloltani a tüzet. Akármivel próbálod leszorítani, elolvasztja,
ahogyan az egész várát elolvasztotta, miután látta azt a
felvételt.
– Kell hogy legyen valami megoldás! – vicsorogtam. – Ian! –
kiáltottam fel, és odafordultam hozzá. – Mi van azzal a
valóságbűbájjal, amit a múltkor rám tettél? Az nem hozná ki az
emlékből?
Nem nézett rám szánakozva, aminek örültem, mert abból
már elég volt. Viszont az arcát elnézve teljesen hülyének tartott.
– Küldjek rá egy középszerű varázslatot egy ilyen fejlett síri
átok ellen? Egy csivavának több esélye lenne győzni egy
vérfarkassal szemben.
Ezt határozott nemnek vettem, de ennyivel nem hagytam
magamat lebeszélni. Újra Menchereshez fordultam:
– Ne mondd már, hogy nincs semmi varázslat, amivel
megtörhetnéd! Több mint négyezer-ötszáz éves vagy, valamit
biztos tudsz, ami segíthet!
Éppen válaszolni készült, de hirtelen elkiáltottam magamat:
– Várj! – Annyira nyilvánvaló volt a megoldás, hogy sokkal
hamarabb is gondolhattam volna rá. – Engedj be a raktárba! Én
meg tudom törni!
– Hogyan? – kérdezték négyen egyszerre.
 Már lépdeltem is a raktár felé; odabentről olyan hő áradt,
hogy felszisszentem tőle. A tervem működhet, ha nem égek
porrá, még mielőtt odajutnék Vladhoz.
– A nekromanta nálam is bepróbálkozott ezzel a kék kezes
varázslattal, de nem hatott rám, méghozzá ugyanazért nem,
amiért a maradványok békén hagytak néhány hónappal ezelőtt.
A normál mágia és a nekromanták mágiája rám is hat, de a
bennem lévő elektromosságból adódó természetes energia
valamiért megvéd a síri mágiától. Szóval csak annyit kell
tennem, hogy bemegyek, és annyi áramot lövök Vladba, hogy ő
is immunis legyen, és akkor megtörik a varázslat.
Mencheres együttérző komorsága egy pillanatra óvatos
reménykedésbe csapott, de aztán visszatért a komorság.
– Még ha az elméleted működik is, nem biztos, hogy túléled. A
tűz mindig egy fokkal erősebb, valahányszor lejátszódik Vlad
előtt az emlék. Őt ráadásul elbarikádoztam, nehogy az
épületben rekedt nekromanták árthassanak neki, de téged nem
tudlak így megvédeni. Márpedig amint beteszed a lábadat,
bizonyára az életedre törnek majd.
– Ezzel nem mondtál újat – motyogtam. – Arra is van egy
tervem, de most nincs időm mindent elmagyarázni. Bízz
bennem, Mencheres! Engedj be, hogy megtörjem a varázslatot,
mielőtt Vlad belepusztul!
– Leila! – Marty odalépett hozzám, és megragadta a kezemet.
– Kérlek, ne menj be oda! – A szemében megcsillantak a
rózsaszín könnycseppek. – Egy lányomat már elveszítettem.
Nem bírnám ki, ha téged is el kellene.
 Maximus egy szót sem szólt, de az arckifejezése alapján ő sem
fűzött sok reményt a túlélésemhez. Ian meg ha eddig hülyének
nézett, akkor most már totál elmebetegként tekintett rám.
– Nem fogok meghalni – biztattam őket, és reméltem, hogy
igazam lesz. – De ez az egyetlen olyan út, ami nem Vlad biztos
halálával végződik. Tudom, veszélyes, de nem bírnék tükörbe
nézni, ha meg sem próbálom – féloldalas mosolyt villantottam
Ianre –, még akkor is, ha csivavaként megyek a vérfarkas ellen.
– Tudod, hogy ez őrültség! – válaszolta.
– És Vlad nem akarná, hogy feláldozd az életedet az övéért –
tette hozzá Maximus, megtörve végre a hallgatását.
Befejeztem a vitát. Minden odakint elvesztegetett
másodperccel rontottam a már így sem túl rózsás helyzetemen.
– Elég! Jogom van eldönteni, és el is döntöttem. Mencheres,
vagy kinyitod nekem az ajtót, vagy csinálok bejáratot
magamnak.
Mélyen a szemembe nézett. Arra is felkészültem, hogy
minden erőmmel lesújtok rá, ha megpróbál megállítani. Végre
aztán megszólalt:
– Jelezz, ha elintézted a nekromantákat, és lebontom a Vlad
köré épített barikádot – mondta.
A raktár oldalához tapadt fémdarabok függönyként
elhúzódtak, utat engedve nekem. Elképesztő forróság csapott az
arcomba, de habozás nélkül rontottam be az épületbe.
– Ennyit a szerelemről – jegyezte még meg Ian. – Szerencsére
én túl romlott vagyok ahhoz, hogy efféle baromság elvegye az
eszemet.
 – Remélem, egyszer fülig beleszeretsz valakibe, aki cölibátust
fogadott! – kiáltottam hátra, mielőtt Mencheres rám csukta a
kijáratot.
Odabent minden figyelmemet a dübörgő lángok foglalták le,
mert a terem túlsó végében lévő ajtóból egyenesen felém
tartottak.
 38. fejezet

Hasra vágtam magamat, és próbáltam olyan alacsonyan kúszni,

hogy a lángok elvágtassanak felettem. A tűz közvetlenül nem
ért ugyan hozzám, de olyan forró volt, hogy hólyagosodni
kezdett a bőröm. Percek múlva már tombolt bennem az ösztön,
hogy visszamenjek a falhoz, ahol bejöttem, és könyörögjek
Mencheresnek, hogy eresszen ki.
De nem fordultam vissza. A hatalmas lángcsóva egy perc
múlva eltűnt, ami azt jelentette, hogy Vlad most a „csendben
bámul maga elé” állapotba került, mert újraindult az emlék
végtelenített lejátszása. Volt pár percem, mielőtt mindent újra
szétéget. Felpattantam, és végigszáguldottam a hosszú, üres
termen, aminek a végében ott volt a klub bejárata.
A két kidobó már nem volt sehol, a bejáratot néhány
összeégett test jelölte. Tudtam, hogy nem a nekromantákat
látom, hiszen ők még néhány perce is a falat püfölték – biztos,
hogy életben vannak. Talán pár szerencsétlenül járt vendégé
volt a test, akiket a menekülők özöne halálra taposott, vagy
elkapta őket egy olyan tűzvihar, ami az előbb is kivágódott az
ajtó mögül. Mencheres megmondta, hogy a tűz egyre rosszabb
lesz, de azért megnyugtató volt látni, hogy maradtak még
pontjai a teremnek, amik nem égtek össze teljesen.
Szerintem nem is csak arról volt szó, hogy az emlék folytonos
újraindulása miatt Vlad ereje sosem tudta elérni a csúcspontját.
Talán a tudata egy apró szikrája odabent küzdött a varázslat
ellen. Én legalábbis ebben reménykedtem. Máskülönben elég
néhány perc, és nem lesz olyan pontja az épületnek, amit nem
lepnek el a lángok. Ha ez így van, akkor reggelre nem marad
más, csak összeolvadt romok. És még csak utána jön a
feketeleves.
De Vlad még nem adta ki magából minden erejét, úgyhogy
volt esélyem megtörni a varázslatot, mielőtt eddig eljutnánk. El
kellett érnem hozzá, hogy teletöltsem elektromossággal, és
rövidre zárjam az átkot, csakhogy ehhez két sarokba szorított,
mindenre elszánt nekromantán keresztül vezetett az út.
Elővettem egy kicsi, négyzet alakú tárgyat a melltartómból,
végighúztam rajta az ujjaimat, és nagyon ügyeltem, nehogy
ránézzek. Szuper, egyetlen repedést sem éreztem rajta. Egyedül
azért nem tört össze, mert Vlad ragaszkodott hozzá, hogy
viseljek kevlármellényt a felsőm alatt. Attól félt, hogy
ezüstkéssel vagy ezüstgolyóval megsebeznek, ám a mellény
végül azzal segített, hogy megóvta Leotie tükrét.
Most már csak abban bíztam, hogy nem szúrom el a
varázslatot, amit Leotie hagyott nekem, mert ez volt a
legegyszerűbb módja annak, hogy átjussak a nekromantákon
anélkül, hogy megölnének (ami a legrosszabb eset), vagy túl sok
energiámat kellene elhasználnom rájuk (ami a második
legrosszabb).
– Találtam egy kiutat! – kiabáltam teli torokból. Kis
szerencsével azt hiszik, én is ártatlan túlélő vagyok, aki
menekülni akar, nem pedig az ellenség, aki csapdát állított.
Egy ideig csak a túlmelegedett fém recsegését hallottam, de
aztán volt ott valami susogás is. Először azt hittem, elszámoltam
magamat, és jön Vlad következő kitörése. Aztán még több
recsegés következett, és megint hallottam a susogást. Közeledett
felém, de nem tolt maga előtt hatalmas hőhullámot.
Ez nem Vlad tüze volt, hanem a nekromanták próbáltak
áttörni minden romon, hogy odajussanak hozzám.
Nem vártam meg, hogy felbukkanjanak. Addigra talán túl
késő lett volna. Feltartottam a tükröt, amivel korábban Leotie
csapdába ejtett minket, és megint kiabáltam:
– Találtam kiutat! Ha élni akartok, gyertek velem!
Hirtelen két termetes alak száguldott át a keskeny ajtón.
Olyan gyorsan repültek, hogy egy pillanatig fel sem fogtam,
hogy a rájuk tapadt kormot leszámítva teljesen meztelenek.
Döbbenetes sebességgel közeledtek. Gyilkos tekintetük alapján
pedig azonnal tudtam, hogy nem barátként tekintenek rám.
Talán megismertek most, hogy már nem rejtett el a szépítő
bűbáj. Vagy csak látták rajtam, hogy vámpír vagyok, és
automatikusan azt gondolták, hogy a klubot feldúló
vámpírokhoz tartozom. Akárhogy is, most szemfogukat kitolva
felém süvítettek olyan sebességgel, mint akik a becsapódásuk
erejével akarnak szétszakítani. Nem védekezhettem a
korbácsommal, mert ha megidézem, akkor azt figyelik,
márpedig én azt akartam, hogy máshová nézzenek. A tükör
viszont pici volt, és alig látszott a füsttől.
Gyerünk, nézzetek már bele! – könyörögtem nekik magamban.
Nem néztek. Helyette a becsapódás előtti pillanatokban
mormogni kezdtek valamit, ami talán egy varázslat első néhány
sora lehetett. Felkészültem a támadásukra – próbáltam energiát
összpontosítani a kezembe anélkül, hogy a szikrákkal
elárulnám, mire készülök. Közben lóbáltam a tükröt, hátha
visszaveri azt a kevés fényt, ami volt még odabent.
Nézzetek már bele, a rohadt életbe! – üvöltöttem magamban.
Néhány méterre tőlem aztán úgy rogytak le a levegőből,
mintha valami rakéta lőtte volna le őket. A testük puffant egyet
a padlón, én pedig még éppen félreugrottam, nehogy
lendületből eltaláljanak. Megálltak, és nem mozdultak, de a
testük ugyanabban a kifeszült torpedó alakban maradt, amiben
nekem akartak szállni.
Előrántottam végül a korbácsomat. Nem mozdultak, a szemük
üvegesen meredt előre pont úgy, ahogy Vladé is, amikor az átok
elkezdődött. Nem tudtam biztosra, hogy csak megjátsszák-e
magukat, úgyhogy a közelebbi felé csaptam. A villámból fonott
korbácsom térdből leszakította a nekromanta lábát, aki erre fel
sem szisszent.
Ha csapdába ejted őket, ugyanolyan tehetetlenek lesznek, mint
most te – Leotie ezt ígérte, amikor foglyul ejtett a tükörben. És
basszus, nem viccelt! Ez több volt, mint tehetetlenség: mintha
teljesen katatón állapotba kerültek volna. Velem is ez volt? Csak
gondoltam, hogy ütöm és a korbácsommal csapkodom a
tükröket, de valójában így feküdtem, mint ezek ketten?
Biztosan így volt, különben a nagy csapkodásban eltaláltam
volna valakit magam körül. Ha jobban belegondolok, Vlad meg
valószínűleg a házat is leégette volna, hiszen elsőre biztosan
megpróbálta elolvasztani a tükröket. Tehát mindannyian ilyen
eszméletlen mozdulatlanságban feküdtünk, mint ezek ketten.
Bámulatos volt ez a tükörbűbáj, csak sajnos nem volt időm arra,
hogy megálljak, és gyönyörködjek benne. Ahogy arra sem, hogy
fair harcot vívjak.
Hatalmas hidegséget igényel, hogy az ember öljön, amikor
nem az élete forog kockán, vagy ha nem harag vagy bosszúvágy
vezérel – ezt mondta Vlad. Kiderült, hogy bennem megvan ez a
hidegség, mert suhintottam egyet a korbácsommal, és az egyik
nekromanta feje elvált a nyakától, mire a teste vonaglani
kezdett a haláltusája közben. A másikat életben hagytam. Ha ezt
az estét megússzuk, belőle fogjuk kiszedni, hol van Mircea.
– Elintéztem a nekromantákat! – kiabáltam ki Mencheresnek.
– Bontsd le a barikádot Vladról, hogy odaférjek hozzá!
 39. fejezet

Ahogy a levegő forrósodni kezdett, a földre vetettem magamat.

A hőhullámot követő lángok ezúttal olyan erősek voltak, hogy
hiába hasaltam le, a fájdalom és az iszonytató büdös jelezte,
hogy a hajam odalett. A kezemmel védtem a fejemet, így azon
éreztem leginkább a perzselést. A tűz menetet égetett a
hátamba, a cipőm fémpántjai beleégtek a bőrömbe, és úgy
szorítottam magamat a padlóra, mintha így akarnék alagutat
ásni.
Csak percek teltek el, de a kín annyira erős volt, hogy óráknak
tűnt, mire enyhült a tűz. Amint alábbhagyott, fel akartam kelni,
de felüvöltöttem, mert a hátamon a szétégett hús felszakadt a
hirtelen mozdulattól. A fájdalom legalább olyan erős volt, mint
amikor a tűz égetett, és fogcsikorgatva vártam, hogy a testem
begyógyítsa a sebeimet.
Mi a faszt művelsz? – dörrent rám egy dühös hang a
fejemben.
Mircea. Nem én kapcsolódtam hozzá, de az égési sebek
bizonyára kérdéseket vetettek fel benne. Összeszorítottam a
fogamat, és próbáltam nem foglalkozni vele – rohantam befelé
a következő helyiségbe, mivel csak perceim voltak a következő
tűzviharig. Az arra is alig elég, hogy megtaláljam Vladot, és
akkor az átkot még meg sem törtem.
Miért kaptunk lángra?! – követelte a választ Mircea, miközben
én bebotorkáltam a terembe, és kis híján felbuktam egy
hullában, amit a hatalmas füsttől nem láttam. A fojtogató
ködben még több testben botladoztam, ahogy igyekeztem
befelé. Szinte vakító volt a füst, mégis mintha valami zöldet
szúrtam volna ki a sűrű, mérgező fellegben. Lehet, hogy Vlad
szeme világít?
Felelj! – bömbölte Mircea olyan erővel, hogy az agyam is
belefájdult.
Miattad kaptunk lángra! – vicsorogtam válaszul. Közben
továbbra is botorkáltam előre abban a reményben, hogy az a
zöld Vlad szeme, és nem valami teljesen más. Megöltük a
nekromantákat, akikre ráküldtél minket, de az egyikük
belevarázsolta Vladot egy emlékbe, ami NAGYON rossz ötlet volt.
Emlékbe? A feneketlen kínnal? – kérdezte Mircea meglepetten.
Talált, süllyedt – gúnyolódtam.
Egyre biztosabb voltam benne, hogy megtaláltam Vladot. Még
mindig csak a szemét láttam, de az a zöld úgy világított a
füstben, mint valami lézer. Amikor megmozdult a levegő, és egy
pillanatra feljebb szállt a füst, megpillantottam körülötte az
összeégett tárgyakat. Mintha minden bútor és egyéb
berendezési tárgy, ami a közvetlen közelében volt, azért
könyörgött volna, hogy oltsa el a tüzet.
 Vladot elbarikádoztam, nehogy az épületben rekedt
nekromanták árthassanak neki – ezt mondta Mencheres. A
klubot valósággal darabokra szaggatta, hogy azt a barikádot
felépítse. Ez a nekromanták meztelenségét is magyarázza. Mivel
nem tudtak kijutni, bizonyára minden erejükkel azon voltak,
hogy elpusztítsák az átok tárgyát, mert azzal megállíthatták
volna a varázslatot. Gondolom, többször megpróbálták
lebontani a barikádot, és a tűzkitörésekben leégett róluk a ruha.
Ha nincs Mencheres rögtönzött védőfala, bizonyára sikerül
megölniük Vladot.
Á, borzasztó emlékek végtelen sora! – morfondírozott
elégedetten Mircea. Nála jobban senki nem érdemli meg ezt az
átkot.
Engem is elfogott az elégedettség, mert megéreztem, hogy
forrósodik a levegő, ami az újabb robbanás előjele volt. A
káröröm helyett inkább készülj, mert mindjárt megint alánk
gyújtanak.
Azzal le is vágódtam a földre, és magamra pakoltam minden
nagyobb tárgyat, ami a kezem ügyébe került. A szag alapján
magamra húztam pár hullát is, és volt néhány bútordarab,
amiket Mencheres használt a barikádhoz. Mindegy volt nekem,
csak védjen a lángoktól, amik már fel is törtek, hátborzongató
vörösbe burkolva a füstöt. A tűzvihar olyan hanggal robogott,
mint egy tehervonat.
A testem legnagyobb részét sikerült elfednem, de a lábfejem
kilógott. Mircea üvöltése zengett a fejemben, amikor a lábamat
is elérte a mindent beborító tűz. Én is ordítottam, és
legszívesebben magzatpózba görnyedtem volna, de attól féltem,
hogy akkor elmozdul rólam a védőréteg, amit magamra
halmoztam.
Tűnj el onnan! Menj onnan! Menj onnan! Menj onnan! Menj
onnan! Menj onnan! – bömbölte Mircea. Mint valami őrült, úgy
ismételgette.
Én pedig mentem volna, de még mennyire, hogy mentem
volna! Egyrészt olyan fájdalmat éltem meg, ami mellett az
összes eddigi kínzásom elbújhat, másrészt minden túlélési
ösztönöm legalább olyan erővel üvöltött bennem, mint Mircea,
kérlelve, hogy rohanjak a legközelebbi kijárathoz, amint a
lángok alábbhagynak. De nem menekültem. A fájdalom
elképesztő volt, és a rettegés is, mert tudtam, hogy ez mind csak
egyre rosszabb lesz, de még ennél is jobban oda akartam jutni
Vladhoz.
Éppen ez az akarat sarkallt arra, hogy amint a lángok
elhaltak, lelökjem magamról az összeégett testeket és
törmeléket. Meg sem vártam, amíg a sebeim begyógyulnak,
úgyhogy minden lépésnél úgy éreztem, csontig hasad az égett
bőr a lábamon. De nem álltam meg. Meg kellett mentenem
Vladot. Ezért rohantam egyenesen hozzá, nem pedig az
ellenkező irányba, a nagyobb biztonságot jelentő másik terem
felé, és ezért nem foglalkoztam Mirceával, aki az összes
fájdalmamat ugyanúgy érezte, és emiatt szüntelenül
káromkodott és ordított.
Vlad éppen úgy tett, mint aki berak egy DVD-t a lejátszóba,
majd felegyenesedett. Amióta utoljára láttam, belélegezhetett
egy olyan világító gömböt, mert eltűnt róla a szépítő. A kezében
most nem égett a tűz, de tudtam, hogy ez csak percekig marad
így. Kihasználtam a lehetőséget: megragadtam a vállát, és
áramot lövelltem belé. Próbáltam elérni, hogy engem lásson, és
ne azt a végtelenített, borzalmas emléket.
– Vlad, figyelj rám! Amit látsz, az nem a valóság! – szóltam rá,
miközben a vállát ráztam, és egyre több energiát engedtem
bele.
Semmi. Csak állt ott egyenesen, és mintha keresztülnézett
volna rajtam. Növeltem a feszültséget. Közben hálát adtam
azért, hogy tűzálló, mert az elektromosság nem árthatott neki
úgy, ahogy a nekromantának, akit nemrég robbantottam szét.
Mit művelsz? Egyre távolabb kellene kerülnöd tőle, nem pedig
közelebb! – sikított Mircea az elmémben.
Fogd be! – üzentem vissza gondolatban, aztán Vladhoz
beszéltem:
– Le kell állnod! Itt vagyok az orrod előtt! Nézz rám, Vlad! Itt
vagyok előtted!
Nem lát téged, te ostoba! – kiabált velem Mircea. Menekülj
onnan, mielőtt mindkettőnket hamuvá éget!
– Nem megyek sehová! – kiabáltam, és ezúttal hangosan is
kimondtam. Még több elektromosságot árasztottam Vladba. –
Gyerünk! Te sem akarsz engem halálra égetni!
Dehogynem akar! Csak nézz körül! – Próbáltam nem figyelni
Mirceára, de túl hangos volt. Szemmel láthatóan MINDENT el
akar égetni, márpedig a mindenbe te is beletartozol!
Fogd már be! Így nem tudok koncentrálni! – dörrentem rá
gondolatban. Megoldom! Az elektromosságom immunissá tesz a
síri mágiára, úgyhogy ha elég áramot vezetek belé, ő is az lesz.
Immunis vagy a síri mágiára? – kérdezett vissza döbbenten
Mircea, de nem volt időm foglalkozni vele, mert a forróságot
megérezve elengedtem Vladot, sarkon fordultam, és rohantam
az első kupac törmelék felé.
Az utolsó pillanatban sikerült betakarnom magamat. A
lángok még nagyobb erővel robbantak elő, mint legutóbb. A
rögtönzött menedékem kevésbé tűzálló részei azonnal
elolvadtak, míg végül nem maradt más, mint összeolvadt fém és
megperzselt fa. Néhány testrészemet elérte a tűz, és a
leírhatatlan fájdalomtól megállás nélkül üvöltöttem. Veszélyes
volt mozogni, mégis egy kicsit odébb kúsztam, hátha a barikád
másik része jobban véd.
Amikor a tűz végre csillapodott, minden erőmet össze kellett
szednem, hogy kimásszak a kupac alól. Minden mozdulat igazi
kínszenvedés volt, a bőröm pedig néhol odaégett a megolvadt
fémhez, és csakis úgy tudtam eljönni, ha leszakítom ezeket a
részeket.
Ezt ne csináld többet, Leila! Mircea most nem kiabált, nem is
tűnt mérgesnek. Mintha félt volna. A következőbe belehalunk,
ebben biztos lehetsz.
Valószínűleg igaza volt. Alig láttam a füsttől, de nem kellett
nagy ész hozzá, hogy rájöjjek, a barikád, amit Mencheres épített
Vlad védelmére, lassan teljesen elpusztul, ahogy a tűz egyre
erősebb lesz. A következő kitörésnél már a másik teremben kell
menedéket keresnem. Utána mehetek még messzebb, míg végül
már nem lesz elég időm visszaérni két tűzvihar között.
A füst megint libbent egyet, mert Vlad maga fölött már az
épület tetején is lyukat égetett, és így mozgott valamennyit a
levegő. Csak bámultam őt, mert elfogott a szívszorító felismerés,
hogy most látom utoljára. Ha maradok, én halok meg, ha
elmegyek, akkor előbb-utóbb ő.
Amikor annyi mindenen keresztülmentük, miért pont így kell
bevégeznünk?
 40. fejezet

Egy fájdalmas pillanattal később a levegő megint megmozdult,

és egy fuvallat elsodorta a füstöt Vlad lábától. Jól látok? Mintha
lett volna körülötte egy szűk, talán harminccentis kör, amin
belül nemhogy korom nem volt, de meg sem égett semmi.
Kellett egy másodperc, hogy összerakjam a dolgot. Vlad olyan
erőket szabadít fel, hogy azoktól az aurája is kiárad, és maga
körül egy pici területre kiterjeszti a tűzállóságot. A kört látva
elfogott a reménykedés. Nem sok a hely, de arra talán pont elég,
hogy megvédjen a lángoktól.
Ez volt az egyetlen esélyem, úgyhogy rohantam, ahogy csak a
gyógyulófélben lévő lábam vitt.
Ha hiszel Istenben – üzentem Mirceának, miközben olyan
szorosan Vladhoz húzódtam, ahogy csak bírtam –, akkor
kezdhetsz imádkozni.
Szuper, most aztán mindenki meghal! – szólalt meg a gyűlölt
belső hangom, hogy ő is hozzátegyen valamit. Leila, lehet, hogy
most végre tényleg sikerül megölnöd magadat!
Mindenki kussoljon! – dühöngtem, miközben a fájdalomból és
a kétségbeesésből táplálkozó elektromossággal Vladot
ostromoltam. Még nem haltunk meg!
De meg fogunk, ha nem térsz végre észhez, és kezdesz el
menekülni! – vágott vissza Mircea.
Nem is figyeltem rá; inkább Vladot próbáltam egyre több
árammal sokkolni, miközben azt hajtogattam neki, hogy amit
lát, az nem a valóság, és itt vagyok mellette. Ő viszont csak
nézett üveges szemmel, és csakis azt látta, amit az átok láttatott
vele.
Amikor az ereje megindult, és megéreztem az iszonyatos
forróságot, könnyes szemmel simultam hozzá. Nem működött
az ötletem. Hogy lehet, hogy az elektromosság engem megvéd a
varázslattól, de őt nem?
Leila, menekülj! Ez az utolsó esélyünk! Mircea valósággal
őrjöngött.
Nem megyek sehová! – kiabáltam vissza. Ha nem tudom
megmenteni, akkor itt halok meg vele.
Ez a fájdalmas igazság megnyugvást hozott a lelkembe annak
ellenére, hogy a hátamba egyre iszonyatosabb fájdalom
hasított. Olyan szorosan Vladhoz lapultam, ahogy csak bírtam,
de úgy tűnt, ez is kevés. A tűz lassan megindult belőle. Mire
ennek a kitörésnek vége, nekem is végem lesz, és már
menekülni sem volt időm.
Annyi örömöm volt legalább, hogy Mirceát is magammal
viszem. Szinte sajnáltam, hogy nem látja a fájdalmas
vigyoromat, amikor az arcomat Vlad mellkasába temettem, és
még egyszer, utoljára megöleltem.
 Most már fogadjunk, bánod, hogy rám raktad ezt a bűbájt! –
szóltam Mirceához elégedetten.
Ám legyen! Mindenáron maradni akarsz, igaz? Akkor viszont
nem hagyom, hogy Vlad ilyen közvetett módon öljön meg engem –
morogta Mircea, és eltűnt a hangjából a félelem. Ha az ő keze
által kell meghalnom, megérdemlek annyit, hogy személyesen
tegye. Most pedig figyelj rám, te ostoba amatőr! Az ekkora erejű
varázslatot nem lehet megtörni, de félre lehet vezetni, hogy
magától megszűnjön. Ha az elektromosság miatt nem hat rád a
síri mágia, akkor csak annyit kell tenned, hogy megzavarod az
átkot, közben odaférkőzöl Vlad elméjéhez, és megmondod neki,
hogy amit lát, az nem a valóság.
Szerinted nem próbáltam már? – förmedtem rá. Jó volt vele
beszélni, mert úgy legalább nem a növekvő fájdalomra
koncentráltam. A tűz egyre erősebb lett, és érte a lábamat, a
hátamat és a tarkómat.
Ne próbáld, hanem tedd! – erősködött Mircea. Az utolsó szónál
felkiáltott, mert a fájdalom hozzá is elért. Az áramtól Vlad nem
lesz immunis, mint te, viszont nyerhetsz vele néhány pillanatnyi
szünetet. Abban a szünetben kell az elméjéhez férkőznöd, hogy
meglásson.
Újból üvöltött egyet, majd sietve folytatta:
Abban a pillanatban, hogy Vlad téged lát, és nem az emléket, az
átok azt hiszi, beteljesült, és leáll. Ha nem volnál ennyire kishitű,
már régen végeztünk volna, mert minden hatalmad megvan
ahhoz, hogy az elméjéhez szólj.
Ha nem pusztulok el majdnem a fájdalomtól éppen,
felnevetek.
Na, mi van, most meg hirtelen hiszel bennem?
Az újabb tűzhullám mindkettőnk figyelmét lefoglalta.
Próbáltam beszélni Vladhoz, és közben minden
elektromosságot a testébe irányítani, de a lángok egyre
nagyobbak lettek, míg végül legszívesebben már csak
pánikszerűen elrohantam volna.
A képességeid jóval többször mentettek már meg, mint
amennyit kinéztem belőled – recsegte Mircea a kíntól reszelős
hangon. Hozzám is sikerült kapcsolódnod a bűbájon keresztül,
noha erre általában csakis képzett varázslók képesek, nem holmi
jöttment látnokok. Nem tudom, honnan van benned ekkora
hatalom, de BENNED VAN…
Egyszerre ordítottunk fel, mert a tűz már gyorsabban
emésztette fel a bőrömet, mint ahogy gyógyulni tudott volna. A
fájdalom borzalmas volt, mindent felemésztő, kérlelhetetlen.
Görcsösen szorítottam Vladot, és már gondolkodni is alig
bírtam. Mircea üvöltése mégis elért a tudatomig, olyan erővel
bömbölt.
MEGVAN BENNED az erő, Leila! Úgyhogy mindkettőnk
nyomorúságos élete érdekében, hagyj fel az önsajnálattal, és
kurvára csinálj végre valamit!
A hasztalan próbálkozások elvették az önbizalmamat,
úgyhogy most Mircea hitébe kapaszkodtam. Felülkerekedtem a
bénító, őrjítő fájdalmon, hogy még egy próbát tegyek, hiszen
tényleg mennyi mindent elértem már! Talán ehhez sincs késő.
Utolsó erőmet összeszedve az égő kezemmel megpofoztam
Vladot, és legyűrtem a sikolyokat, amik a torkomból akartak
kitörni. Inkább az elmémet használtam, hogy szabadjára
engedjem a kínt, amitől minden izmom görcsbe rándult.
Tudtam, hogy ez már a halál előtti görcs.
Itt vagyok! Itt vagyok! – üvöltöttem ezúttal nem hanggal,
hanem gondolatban. Amit látsz, az nem igaz! Az átok láttatja
veled, úgyhogy állítsd le a tüzet! Vlad, engem is elégetsz, kérlek,
állítsd le a tüzet! Állítsd le, állítsd le, állítsd le, ÁLLÍTSD LE!
A következő lobbanásra minden gondolatom összefolyt. A
húsomig égtem, megperzselt lábam már nem tudott megtartani,
és hanyatt zuhantam. A következő kínkeserves másodperc egy
örökkévalóságnak tűnt; nem volt közben más, csak a fájdalom,
aztán minden elsötétült.
Aztán, mintha rémálomból ébrednék, a nevemet hallottam, és
hatalmas megkönnyebbülésre valami forró, de nem
fájdalmasan forró érte a testemet.
– Gyerünk, Leila, gyógyulj! Kérlek, drágám, gyógyulj! –
bömbölte egy fájdalmas hang.
Kinyitottam a szememet. Csak homályosan láttam Vladot –
vagy korom volt a szememben, vagy még nem gyógyult meg
teljesen. Némi pislogás után kitisztult a látótér, és akkor
rádöbbentem, hogy Vlad engem néz, és lát is, nem csak bámul
maga elé. A tűz is eltűnt, úgyhogy tudtam, az átok végre
megtört.
– Azt mondtad, kérlek – suttogtam, és elmosolyodtam, amikor
elárasztott a megkönnyebbülés. Olyan erővel jött, mintha ezer
gát szakadt volna át egyszerre. – Ezt örökké az orrod alá fogom
dörgölni.
 41. fejezet

Vlad el sem engedte a kezemet. Sem akkor, amikor letépte

magáról az inget, hogy eltakarjon, mert az én ruháim elégtek,
sem akkor, amikor Marty, Maximus és Mencheres mind
megöleltek, miután beviharzottak a terembe, mert az elhaló
tűzből rájöttek, hogy sikerült a tervem.
– Figyelemre méltó teljesítmény – jelentette ki Mencheres,
majd az ölelést követően megfogta a másik kezemet, és
ünnepélyesen megcsókolta.
– Volt segítségem – feleltem még mindig kicsit kótyagosan.
Az elmúlt évben számtalan olyan szörnyűség ért engem és
Vladot, amik mögött Mircea állt, de most neki köszönhettük,
hogy megmenekültünk. Tudom, hogy azért tette, mert a saját
bőrét akarta menteni, de attól még az életünket köszönhettük
neki. Egyelőre nem tudtam, mit gondoljak erről, úgyhogy nem
is gondolkodtam rajta.
Ian volt az egyetlen, aki örömében nem ölelt meg. Ő csak
bámult rám, de a szája szegletében apró mosoly bujkált.
– Legközelebb a csivavára fogadok a vérfarkas ellenében.
 – Ugye? Kicsi a bors, de erős! – válaszoltam halovány
mosollyal az arcomon.
Ian elnevette magát, aztán elismerően figyelt, mintha
gondolatban épp akkor sorolt volna feljebb a ranglétráján.
– Még több hivatalos személy érkezett – állapította meg
Mencheres, mintha nem hallottuk volna mi is a vijjogó
szirénákat. – Ideje mennetek! A nekromantát biztonságba kell
helyezni, mielőtt a tükörvarázs megszűnik. Én maradok, és
segítek mindenkivel elhitetni a történetet, hogy a fellépő
zenekar pirotechnikai bemutatója sült el balul.
Nem kellett kétszer mondania, alig vártam, hogy eltűnjek
onnan. A másik teremben Maximus felkapta a nekromantát, és
a vállára dobta, mintha csak egy zsák krumpli lenne. Odakint
fagyos szél süvített, ami könnyedén átszaladt a rajtam lévő
vékony ingen. Azt hittem, befagy a fejem, ami most megint
kopasz volt. Megborzongtam a hidegtől. Milyen ironikus:
fáztam, pedig percekkel előtte kis híján halálra égtem.
Vlad is megérezte a borzongásomat, úgyhogy megállította a
legközelebbi rendőrt, és a zöld szemével rávette, hogy vegye le a
kabátját.
– Ne! Neki is kell! – tiltakoztam.
– Kap majd másikat – mondta Vlad.
Láttam a szemén, hogy most nem lehet vele ellenkezni.
Bocsánatkérőn a rendőrre néztem, és felvettem a kabátot.
Rohadt hideg volt, de tényleg annyi mentős, tűzoltó meg rendőr
nyüzsgött a környéken, hogy biztos szerez valahonnan egy
pokrócot vagy egy másik kabátot. A legtöbben oroszul vagy
lengyelül beszéltek, de elcsíptem néhány angol szót is, amiből
annyi kiderült, hogy nem értik, hogyan sikerült a tüzet egyetlen
csepp víz nélkül eloltani.
Ezt a részt majd Mencheres magyarázza el nekik.
Két autóba ültünk be, mivel egyben sehogy sem fértünk volna
el. Mencherest otthagytuk, de egyrészt meg tud bűvölni valakit,
hogy vigye el, másrészt repülhet, ami amúgy is gyorsabb.
Maximus jött velem és Vladdal. Megszokásból a kormányhoz
ült, mi pedig hátra, ahol Vlad szorosan magához ölelt. A
nekromantát könyörtelenül bedobtuk a másik kocsi
csomagtartójába. Mi mentünk hátul, Ian és Marty mögött, hogy
lássuk a csomagtartót, ha netán a varázslat hamarabb megtörik,
és a fickó szökni próbál.
Az út első húsz perce teljes némaságban telt. A
visszapillantóban megláttam magamat, és úgy döntöttem, egy
darabig inkább nem is nézek tükörbe. A fejemről minden haj-
és szőrszál leégett, és mindenhol korom borított – mintha direkt
koromba fetrengtem volna.
Mencheresnek van egy hajnövesztő varázslata –
emlékeztettem magamat. Idén már másodszor fogom igénybe
venni. Többször megkínoztak, felrobbant egy gázvezeték,
megnyúztak, lelőttek, most meg ez; ha a testem beszélni tudna,
már régen új lelket követelne magának.
Furcsa módon ez az eset nem rázott meg annyira, mint
amikor Szilágyi embere lenyúzta a bőrömet. Talán mert ez most
az én döntésem volt, nem valaki más kegyetlen hóbortja.
Szerintem még Vladot is jobban megviselte, mint engem. Persze
ezt nem az érzelmeiből szűrtem le, mert azokat gondosan
elrejtette a szokásos fal mögé, amint a többiek megérkeztek a
raktárba.
Nem erőltettem a beszélgetést. Egyrészt nem voltunk
kettesben, másrészt meg túl korainak tartottam. El nem tudom
képzelni, micsoda trauma lehet ugyanazt a borzalmas emléket
végtelenítve megélni, majd aztán arra eszmélni, hogy a tűzzel
engem is kis híján halálra égetett. Néhány másodpercre voltam
csak attól, hogy tényleg halálra égjek. Ha Mircea nem szól, hogy
becsaphatom az átkot, ha megakasztom Vlad elméjét, és
megtöröm a kört…
– Mircea! – mondtam ki hangosan, és eddig Vladnak dőltem,
de most hirtelen felültem. – Azóta nem jelentkezett, hogy
túléltük.
Vlad kifürkészhetetlen tekintettel nézett.
– Miért kellett volna jelentkeznie?
Hogy az orrom alá dörgölje, hogy miatta éltük túl, hogy
gúnyoljon, amiért nem jöttem rá hamarabb a varázslat
megtörésének módjára, vagy hogy panaszkodjon, amiért
annyiszor megégettem…
– Hogy megtudja, túlélte-e valamelyik nekromanta. – Csak a
legfontosabb okot mondtam ki.
Vlad még mindig rejtélyes arccal figyelt.
– Honnan tudná, hogy épp ma éjjel csaptunk le?
– Jaj, ne már! Szerinted nem keresett meg, hogy megtudja,
miért égett kis híján halálra? – Vlad tekintete elkomorult, és
azonnal megbántam, amit mondtam. – Mármint, ööö…
 – Leila. – Most inkább elcsigázott szemmel nézett, noha a fal
mögé rejtett érzéseiben megéreztem a tomboló bűntudatot. –
Nem kell szépíteni, amit tettem.
– Amit az átok tett – helyesbítettem azonnal.
Az ajka összeszorult, amint valami sötétebb érzés árnyékolta
be az arcát, de amikor megszólalt, megtévesztően könnyed
hangot ütött meg:
– Hát persze. És mondd, a nekromanta, aki megátkozott, meg
tudott szökni?
Mély elégedettség áradt szét bennem, ahogy eszembe jutott,
amint a feje legurul a töltésről.
– Nem. Megöltem.
Vlad védőfala megint engedett egy kicsit, és döbbenten
érzékeltem a belőle áradó megkönnyebbülést, mielőtt a fal újra
elzárt mindent. Az örömöt megértettem volna. Vlad helyében a
nő csontjain akarnék táncolni, amiért ilyen borzalmas átokba
börtönzött. De miért volt benne megkönnyebbülés a halálhírt
hallva? Gondolom, már ő is tudta, hogy a nő halálával nem tört
meg a varázslat.
De az is lehet, hogy még nem kötötte össze az eseményeket.
Amióta magához tért, összesen annyit tudott, hogy kis híján
halálra égetett engem. Talán arra sem emlékszik, hogyan tört
meg az átok, pontosabban hogyan csaptam be a varázslatot,
hogy leálljon. Később majd elmesélem neki, de most volt ennél
fontosabb.
– Kapcsolódom Mirceához, mert tudni akarom, ugyanott van-
e még. Szívás, ha időközben átvitték egy olyan helyre, amit a
foglyunk sem ismer.
Végighúztam a tenyeremet az agyaramon, és jó mély sebet
ejtettem a bőrömön. Amikor a vérem kiserkent, gondolatban
Mirceára összpontosítottam: lelki szemeim elé idéztem az arcát,
és minden mást kizártam a fejemből.
Semmi. Összevont szemöldökkel újra megvágtam magamat,
mivel az előző seb már meg is gyógyult. Nem kezdett
homályosulni a látóterem, nem tűnt el körülöttem minden, nem
volt sehol a fonál, aminek elindulhattam volna a másik vége
felé… semmi. Mintha a látnoki képességem kirakta volna az
„ebédelni mentem” táblát.
Éppen harmadszor is készültem megsebezni magamat,
amikor Vlad elkapta a kezemet.
– Mi a baj? – tudakolta.
– Biztos fáradt vagyok – motyogtam. – Vagy az is lehet, hogy
lefárasztottam a képességeimet, mert nem tudom elérni… Hé!
Vlad keze felgyulladt, én pedig megpróbáltam elrántani az
enyémet, de ő nem engedte. A szája megfeszült, amikor
ijedtemben beleküldtem egy kis áramot. Eddig nem is
gondoltam, hogy bármilyen hatással volt rám a raktárban
történt eset, de most úgy tűnt, félek a tűztől. Milyen ironikus, ha
azt nézzük, kihez mentem feleségül…
– Nem ég meg a bőröm – lepődtem meg hangosan. A tűz nem
égette, csak simogatta a bőrömet. – Miért?
– Biztosan bevontalak az aurámmal, amikor eloltottam a
tüzet. Nem állt szándékomban, de nem gondolkodtam tisztán.
– Bassza meg! – mérgelődtem. Tűzálló lettem ugyan, de ezzel
elveszítettem a látnoki képességeimet. – Most akkor annyit
tehetünk, hogy reméljük, Mirceát nem vitték el máshová?
Azonnal elfogott a bűntudat, amiért így kifakadtam.
– Mármint ezt nem úgy értem, hogy a te hibád, nyilván…
– Ne aggódj miattam! – szakított félbe, és a szemében
megvillant a zöld. – Fájdalmas emlék marad az elmúlt éjjel,
akkor is, ha nem szeretnéd. De nem fog megtörni, úgyhogy nem
kell finomkodnod, ha erről beszélünk. Erősebb vagyok az
érzéseimnél, ráadásul ez az én fájdalmam. Ne akarj tőle
megóvni!
– Erre hiába kérsz! – tiltakoztam leplezetlen idegességgel. –
Értem, amit mondasz, tényleg, és igazad van. Nem egy törékeny
kiskutya vagy, akit dajkálni kell, de ahogy te ma akaratlanul is
túlreagáltad a helyzetet, és rám borítottad az aurádat, ugyanígy,
ha én meg azt látom rajtad, hogy fáj, akkor nem bírom ki, hogy
ne próbáljam enyhíteni. És nem azért, mert kevésbé tartalak
kemény vámpírnak vagy férfinak. Hanem azért, mert szeretlek.
Megcsókolt, de közben morgott is egyet.
– Ha ezt eddig nem tudtam volna – duruzsolta az ajkamba –, a
ma este után biztosan tudnám.
Amikor az ajka elhagyta az enyémet, elhúzódott, hogy a
szemembe nézhessen. Nem szólt, de leengedte a védőpajzsot, és
a csupasz, kendőzetlen érzései rám borultak. Szinte
megfulladtam a szerelmétől, gyötrődtem a bűntudatától,
megérintett a büszkesége, és ellágyított az az elszántság, amivel
mindenáron engem akart védelmezni. Az érzelmek áradatától
megindultak a könnyeim; megfogtam az arcát, és azt kerestem,
hogyan is fejezhetném ki, hogy én is ugyanilyen rendíthetetlen
vadsággal szeretem.
– Bárcsak te is érezhetnél engem, ahogy én érezlek téged! –
suttogtam. Feladtam a szavak keresgélését, mert azokkal nem
fejezhettem ki, mit jelent nekem. – Akkor tudnád, hogy ezerszer
is újraélném a ma estét, ha az kellene hozzá, hogy újra a
karodba zárj.
A szája apró mosolyra moccant, és mélyebb, erőteljesebb
érzések keveredtek az eddigiekhez.
– Nem kell éreznem, hogy tudjam, Leila – motyogta, és
homlokát az enyémhez érintette. – Mindennap jól látom a
szemedben.
 42. fejezet

Gondolhattam volna, hogy az a rozzant tanyaház többet rejt,

mint elsőre látszik. A külseje tényleg úgy nézett ki, mint amit
csak a belefagyott termeszek tartanak egyben, és az emeletre
nem mertem volna felmenni, mert féltem, hogy leszakad az
egész. Utóbb viszont kiderült, hogy tartozott a házhoz egy
teljesen bútorozott, két hálószobás, alaposan felszerelt alagsor.
Ráadásul körülötte a fagyott föld természetes akadályként
funkcionált.
Mielőtt a fiúk kezelésbe vették volna a még mindig
eszméletlen nekromantát, levették a női buliruháikat, és valami
melegebbre váltottak. Én csak zuhanyzás után akartam
átöltözni, de legelőször ellenőriztem, hogy meg kell-e újítanom
a bűbájt a tükörrel. Nem tudtam biztosra, hogy a Leotie által
leírtak ugyanúgy hat órára ütik-e ki a nekromantát, mint ahogy
velünk történt.
Vlad, miután átöltözött, jó öt percig SMS-ezett valakivel, aki
szerintem Mencheres lehetett, mert hát ki mással lenne ilyen
sürgős megbeszélnivalója? Végre aztán levittük a nekromantát
az alagsorból nyíló pincébe, mert azt minden oldalról kemény,
döngölt föld vette körül.
Nem lepődtem meg rajta, hogy Vlad és Maximus leláncolta a
fickót, de amikor Vlad megolvasztotta azt a pár ezüstkést, amit
magával hozott, nem tudtam mire vélni.
– Az mire kell?
– Erre – felelte, és kinyitotta a nekromanta száját, majd
leöntötte a cseppfolyós ezüstöt a torkán.
Akaratlanul is felszisszentem, amikor belegondoltam,
mennyire fájhat, hogy tele van a hasad lassan megszilárduló
ezüsttel. Ha a vámpírt nem ütötte volna ki a varázslatom, most
őrjöngene. Azért megremegett – a teste érzékelte a fájdalmat,
csak épp az elméjéhez nem jutott el.
Vlad aztán még több ezüstkést kezdett megolvasztani. Ezeket
nem olvasztotta fel teljesen, hanem a hegyes végüket
meghagyta, a nyelüket meg a penge alsó felét meg valahogy úgy
olvasztotta össze, ahogy korábban a hógolyókat. Miután a
gömbszerű valami megkeményedett, betömte a nekromanta
szájába, ahol így amolyan tüskés, ezüst szájpecek lett belőle.
– Így nem kell attól tartanunk, hogy varázslással próbálkozik,
ha magához tér – magyarázta Vlad.
Kezdtem egy kicsit sajnálni a nekromantát. Tudom, hogy meg
akart ölni minket, és mi is meg akartuk ölni, amint kiszedtük
belőle, amit akartunk, de nem voltam hozzászokva a kínzáshoz.
Ian persze a szokásos beteg módján közelítette meg az
egészet:
– Basszus, ha még működnének a belei, most egy hétig ezüstöt
szarna.
– Most pedig véreztesd ki! – utasította Vlad Maximust. A
megjegyzésre ügyet sem vetett.
Maximus elővette az egyik épen maradt ezüstkést, és a
vámpír összes artériáját felvágta. Amikor a sebek begyógyultak,
kezdte elölről. Ha a fickónak lett volna pulzusa, a vér már
ömlött volna kifelé, de így csak lassú cseppekben folydogált.
Erre is azért volt szükség, hogy még jobban legyengítsék, mire a
tükörvarázs lejár. Szükség volt az ilyen óvintézkedésekre,
nehogy megszökjön, de én itt éreztem úgy, hogy eleget láttam.
– Felmegyek a levegőre – motyogtam.
Vlad megfejthetetlen arccal nézett rám, mielőtt megszólalt:
– Mindjárt végzek. Ian, addig menj vele!
Nem emlékeztettem rá, hogy Marty is ott van, vagy hogy az
„ott” tulajdonképpen a hófödte semmi közepét jelenti. Vagy
hogy éppen Vlad volt az, aki mindenhová kamerákat rakatott,
nehogy valaki meglepjen minket. Nehéz éjszakánk volt,
mindenkinek kivoltak már az idegei. Ha Vladnak attól jobb,
hogy minden óvintézkedés ellenére még két vámpír is vigyáz
rám, akkor legyen úgy.
Volt azért olyan, amit egyedül szerettem volna csinálni.
Amikor kijöttünk a pincéből, és bementünk az alagsor
legnagyobb szobájába, Ianhez fordultam:
– Elmegyek zuhanyozni, mert le akarom mosni ezt a kormot.
Nyugodtan pihenj addig egyet!
Ian nem vigyorgott, nem kacsintott, nem ajánlotta fel, hogy
segít, pedig valami ilyesmire számítottam. Ehelyett csak
megrándította a vállát.
– Az ajtó előtt leszek.
Prüszköltem egyet.
– Nem kell szó szerint venni Vlad utasításait. Marty amúgy is
odakint őrködik, idebent meg az egyetlen ellenségünk el van
varázsolva.
– Ha magához tér, téged akar majd leginkább megölni, mivel
te ejtetted csapdába – hívta fel a figyelmemet Ian. – Amúgy sem
Tepes miatt csinálom – tette hozzá, és a szemével a pince felé
bökött. – Megleptél ma. Márpedig tisztelem azon keveseket,
akiknek ez sikerül. És amit tisztelek, azt önként védelmezem.
Őszintének tűnt, de soha ilyesmit nem hallottam még tőle.
– Engem tisztelsz, Vladot meg nem?
Erre ő prüszkölt.
– Azt mondtam, azokat tisztelem, akik meglepnek. A férjed
brutalitása, könyörtelensége és ravaszsága cseppet sem
meglepő. Pontosan ezt várom tőle.
– Van ám ennél több is benne – jegyeztem meg halkan.
Komoly arccal nézett rám, amitől teljesen zavarba jöttem,
annyira szokatlan volt tőle.
– Mindenkiben több van. Mégis legtöbbször csak azt látjuk
meg, amire számítunk. – A hangja ezután könnyedebbre váltott,
és visszatért az a pimasz, kicsit gúnyos, kicsit perverz stílusa,
amit már megszoktam tőle. – De ha azt szeretnéd, hogy annak a
zamatos kis falatkának tekintselek, ami valójában vagy, hát kész
örömmel…
– Jó lesz a tisztelet! – vágtam közbe.
 Rám kacsintott.
Na, ezt az Iant ismerem.
– A te bajod, tündérkém!
 
 
Hosszasan zuhanyoztam, és közben azzal nyugtattam magamat,
hogy azért a hideget engedem, mert hatan vagyunk, és nem
akarom elfogyasztani az összes meleg vizet.
Ja, pontosan ezért csinálod! – gúnyolódott a belső hangom.
Nyilván nem azért, mert sokkal nagyobb hatással volt rád, hogy
kis híján halálra égtél, mint azt be mered vallani. Olyannyira,
hogy nem bírod, ha valami forró hozzád ér.
Utáltam ezt a hülye picsát, de néha azért sikerült fején
találnia a szöget.
Jó, talán van bennem egy kis poszttraumás stressz az éjjel
történtek után. Nem gyengeség ezt beismerni – sőt, pontosan azt
jelenti, hogy elég erős vagyok szembenézni a saját érzéseimmel,
még a traumákkal is. Ez az élmény talán kibillent az
egyensúlyomból egy időre, de össze nem fog törni. Vagy ha
össze is tör, akkor sem örökre. Ki fogok gyógyulni.
Addig is felesleges leállnom vitatkozni a gyűlölt belső
hangommal. Sokkal jobban örülnék helyette egy igazi
beszélgetésnek egy nekromantával, aki még mindig nem került
elő a fejemben. Pedig most már beköszönhetne, hogy minden
oké.
Mircea biztosan életben van. Elvégre ha halott lenne, én is az
lennék. De akkor mi ez a nagy hallgatás?
 – Jön valaki – szólt be Marty az egyik külső kamerán
keresztül.
Felkaptam egy pulóvert meg egy melegítőnadrágot, és
kijöttem a fürdőből. Ian már ment is felfelé a lépcsőn, a kezében
ezüstkéssel. Felkaptam egyet én is a kipakolt kések közül, és
bekiáltottam a pincébe:
– Vlad, vendégünk jön!
– Hallottam! – válaszolta. – Tudod, mi a dolgod! – szólt még
oda Maximusnak, mielőtt előjöttek a pincéből.
– Maradjak, és figyeljem? – kérdeztem. Furcsa volt, hogy
felügyelet nélkül hagyják a nekromantát.
Vlad megfogta a kezemet.
– Ellesz magában. Gyere!
Igazán meglepődtem. Azt hittem, erősködik majd, hogy
maradjak lent, de szinte felcibált magával a lépcsőn, elébe a
lehetséges veszélyforrásnak. A földszinten lévő lyukakon
keresztül láttuk, hogy egy autó közeledik.
Nem létezik, hogy valaki véletlenül bukkanjon erre a házra.
Vlad direkt azért választotta, mert ennyire félreeső helyen van.
Elkezdtem a jobb kezembe irányítani az elektromosságot. Vlad
aurája elfojtotta ugyan a látnoki képességeimet, de a bennem
lévő áram ilyenkor sem hagyott cserben.
– Látom a sofőrt… Mencheres az! – kiáltotta Marty.
Ezt hallva megnyugodtam, és nem töltöttem tovább a
kezemet. Ian a farzsebébe dugta a kést.
– Ez gyors volt – jegyezte meg.
Tényleg gyorsan odaért, de mivel képes irányítani mások
elméjét, biztos voltam benne, hogy nagyon hamar beadja a
történetét a tűzoltóknak meg a rendőröknek. Egyébként nem is
volt akkora hazugság, hogy tönkrement egy pirotechnikai elem.
Mencheres megállt a ház előtt, és kiszállt. Valakitől kocsit
szerzett, sőt még ruhát is, mert átöltözött. Már nem a női ruha
volt rajta, hanem fekete nadrág, sötétzöld pulóver és hosszú,
fekete kabát.
– Mencheres! – szólította meg Vlad, miközben elindult felé.
Aztán megsimította az idős vámpír arcát. Efféle gyengédséget
nyilvánosan még csakis felém mutatott. – Tudnod kell, hogy
sajnálom.
– Micsodát? – kérdezte Mencheres, majd hasonló
kedvességgel megszorította Vlad kezét.
– Ezt – szólt Vlad lágy hangon.
Hangos puffanást hallottunk, mint amikor egy lufit tű helyett
összenyomva durrantasz ki. De most nem volt lufi. Döbbenten,
hitetlenkedve néztem, ahogy Mencheres feje felrobban.
 43. fejezet

– NE!
Abban a pillanatban, hogy Ian fájdalmasan felordított,
Maximus hátulról lefogta. Észre sem vettem, mikor került Ian
mögé, de most minden erejével szorította.
A szám kinyílt és becsukódott, csak éppen szó nem jött ki
rajta. Sokkolva néztem, ahogy Vlad leengedi a lángoló kezét,
miközben Mencheres fejetlen teste a földre zuhan. Vlad aztán
letérdelt a hóba, kioltotta a kezében a tüzet, felfogta a
Mencheres fejéből megmaradt legnagyobb, összeégett darabot,
és lágy mozdulattal odatette a lassacskán elenyésző testhez.
– Mi a fasz volt ez? – rohant oda Marty, és úgy kapkodta a
fejét, mint aki nem hiszi, amit lát.
Nem volt vele egyedül. A szemem látta, hogy Vlad most ölte
meg Mencherest, de az agyam nem volt hajlandó befogadni.
– Hogy tehetted?! – bömbölte Ian, miközben Maximus kezei
között vergődött. – Szeretett téged!
– Én pedig szerettem őt. – Vlad szavai úgy zengtek, mint a
pajzsot találó kard. – De Mircea elfogói nem Samir nevét vésték
Leila testére. Mencherest akarták holtan, és ha nem teszem
meg, amit követelnek, megölik Leilát.
De hát ez… ez… ez… Az agyam úgy köhögött, mint egy kocsi
motorja, amikor nem akar indulni. Aztán lassan előjött néhány
emlék.
Vlad arca, amikor először elolvasta az üzenetet. Egy pillanatra
elhallgatott, mielőtt kimondta Samir nevét. Az a hatalmas harag
és bűntudat, amit éreztem, mielőtt kizárt. Mircea figyelmeztetett,
hogy mindkettőnknek vége, mert Vlad sosem teljesíti a
fogvatartói követelését. A női nekromanta döbbenete, amikor
Mencheres megmondta, hogy kicsoda, és ahogy azt mondta:
„Hazudtál nekünk, Karóba Húzó!” Ahogy Vlad azt akarta, hogy
mindenáron öljük meg a nőt. És az a hatalmas megkönnyebbülés,
amikor elmondtam neki, hogy meghalt…
Ezért akarta ennyire a nekromanta halálát. Meglátta Vladot
és Mencherest, és rájött, hogy Vlad nemhogy nem teszi meg,
amit követelnek, de már össze is állt Mencheresszel. Ha a nő
túléli, biztosan tudatja ezt Mircea fogvatartóival is.
És akkor azonnal meghalok.
A hóba rogytam, mert a lábam felmondta a szolgálatot.
– Apádként szeretted.
– Igen. – Ez az egy szó hatszáz év emlékét hordozta magában.
– De téged jobban szeretlek.
Maximus akkora erővel repült el, hogy beszakította a ház
falát, és még ez sem állította meg. Fogalmam sincs, Iannek hogy
sikerült ezt összehoznia, de nem is érdekelt, amikor elővette a
zsebéből az egyik ezüstkést.
 – Ne! – szólt rá fenyegető hangon Vlad.
– Ó, ne aggódj, nem öllek meg! – sziszegte Ian, és döbbenten
figyeltem, ahogy leveszi a nadrágját. – Majd Mencheres
megteszi!
Ian aztán levágott valamit az ágyékáról.
– Mit csinálsz? – hüledeztem.
Ian felkiáltott:
– Dagon, megidézlek!
Vlad felemelte a kezét, amit azonnal elborított a tűz…
És minden megállt. Nem úgy, mint amikor a sokk vagy a
félelem miatt az ember lassított felvételként érzékel mindent.
Úgy állt meg minden, mintha az adott pillanat képpé
merevedett volna, én meg valahogy ottfelejtődtem.
Vlad jó tízméternyire állt tőlem, mint valami szobor. Épp a
kezét emelte, az előtörő tűz meg sem moccant. Mintha halvány
narancssárga és kék szalagok lógtak volna a kezén. Marty
engem nézett, egyik lába a levegőben, mintha épp ugrott volna
engem védeni. Ian kezében még ott volt a kés, a gatyája bokáig
letolva. A heréje és a combja között széles seb mutatta, honnan
vágott ki egy darab húst. A sebből kifolyó vér néhány cseppje
hihetetlen módon még mindig a levegőben állt ahelyett, hogy a
földre hullott volna. Még az eddig szállingózó hó is abbamaradt,
és a pelyhek egy helyben álltak a levegőben.
Úgy láttam, egyedül én nem dermedtem mozdulatlanná.
Tettem néhány lépést, hogy magamnak is bizonyítsam: szabad
akaratomból cselekszem. Sikerült mozognom. Ez biztos valami
varázslat, de én miért nem álltam meg?
 Valahol elpattant egy ág, megtörve az eddigi síri csendet.
Azonnal a hang felé pördültem – Leotie-ra számítottam, mert
egyedül ő tudta a csapatunk egyszerre több tagját is kiiktatni.
Ám helyette egy magas, szögletes állú férfi lépett elő pezsgőszín
hajjal. Oldalra billentette a fejét, és pajkos vigyorral végigmért.
– Ki vagy te, csinike?
– Te ki vagy? – kérdeztem vissza, miközben a jobb kezemet a
hátam mögé rejtettem, és annyi áramot készítettem bele,
amennyit csak tudtam.
Az aranyszínű haját megrázva nevetett egyet.
– Természetesen Dagon.
Tényleg, mielőtt megállt a világ, Ian azt kiabálta: „Dagon,
megidézlek!” A megidézlek szó, a furcsa történések és a
semmiből előbukkanó férfi alapján sejtettem, mivel van
dolgom. Gyanakvón fürkésztem jégkék szemét. Nem volt benne
piros, de az elektromos jobb kezemet tettem volna rá, hogy
démon.
– Ez a te műved – jelentettem ki, és fejemmel a megdermedt
környezetem felé böktem.
Olyan játékosan szökkent előre, mint ahogy a kisgyerekek
szoktak.
– Hát nem gyönyörű? Biztos eszedbe jutott már, hogy milyen
jó lenne megállítani az életet, mint egy videófilmet. Nos, tessék
– ragyogó mosollyal körbefordult –, megállítottam!
A mosoly és a gyermeki öröm egyetlen szempillantás alatt
eltűnt, és a férfi olyan ijesztő lett, mint egy valóra vált rémálom.
– Noha bármennyire élvezem is, ideje elkezdeni az öldöklést –
mondta, és elsétált mellettem, Vlad és a többiek felé.
Lesújtottam a korbácsommal, amit eddig rejtegettem. A
félelem segített koncentrálni, és tökéletesen sikerült céloznom:
pont a nyakát vágtam keresztül.
– Ez az! – kiáltottam fel hatalmas megkönnyebbüléssel.
De az idegen férfi feje nem hullott le. Hihetetlen módon a
nyakán maradt. Legnagyobb megdöbbenésemre Dagon
megfordult, és szinte leszidott:
– Soha ne ünnepelj, amíg az ellenfeled valóban meg nem halt!
Nem sokat tudhatsz a démonokról, ha azt hitted, azzal
megölhetsz. Az én fajtám nem pusztul el a lefejezéstől.
– L… látom – hebegtem.
Vidáman rám vigyorgott.
– Ezúttal szemet hunyok a bárdolatlanságod fölött, de
elárulok még valamit: ne bosszants fel minket. Ian nem tanulta
meg ezt a leckét, amiért most meg fogom ölni. És ne avatkozz
közbe, mert azzal felbosszantasz, márpedig épp most tanítottam
meg neked, hogy azt nem szabad.
Miközben ezt mondta, csettintett egyet az ujjával, és Ian
magához tért. Amikor meglátta a démont, megborzongott, majd
felhúzta a nadrágját, mintha mi sem történt volna, és közben
egyik kezével integetve üdvözölte Dagont.
– Sejtettem, hogy azonnal jössz. Nem okoztál csalódást.
– Ó, régóta várom már, hogy megsérüljön a védőtetoválás, és
rád találjak. – Kedves hangneme nem illett gyilkos tekintetéhez.
– Valamiért úgy tűnik, mintha te magad vágtad volna meg, sőt,
te idéztél volna ide. Nem értem, miért tennél ilyesmit, de nem
számít. Attól még szívesen megöllek.
– Az öldöklés mindig nagy öröm, de még ennél is jobb
ajánlatom van – mondta Ian, és félreugrott, amikor Dagon felé
csapott az egyik karjával, ami a levegőben mintha egy
szörnyeteg mancsává alakult volna.
– Semmi nem lehet nagyobb öröm, mint a halálod – hörögte
Dagon olyan hangon, ami inkább volt állati, mint emberi.
Ian rendre kitért az ütések elől, és az ujjával nemet intett.
– Ne kapkodd el! Miért ölnél meg most egyszer, ha helyette
akárhányszor megteheted az örökkévalóságig?
Dagon eddig játszadozott, mint macska az egérrel, de most
megtorpant. A keze visszaváltozott emberivé, és maga felé intett
vele. Ian úgy repült oda hozzá, mintha zsinóron húznák.
– A lelkedet ajánlod? – kérdezte Dagon egyszerre kíváncsian
és értetlenül.
– Nem csak úgy felajánlom. Alkut ajánlok – helyesbített Ian.
Úgy mosolygott, mint aki fel sem fogja, mennyire súlyos a
helyzet. – Egy ilyen romlott lelket nem adok csak úgy ingyen.
– Ian, ne! – sóhajtottam.
– Elhallgattatnád? – kérdezte kedvesen Ian. – Azt sem értem,
miért engedted meg neki, hogy mozogjon.
A démon megvonta a vállát.
– Nem én voltam. Ez az erő nem hat a fajtámra, még akkor
sem, ha csak nagyon távoli a kapcsolat.
– A fajtádra? Én nem vagyok démon! – hitetlenkedtem.
Ian türelmetlenül fújtatott egyet.
– Nem figyeltél, amikor arról volt szó, hogy minden mágia a
démonoktól származik, te pedig igazszülött boszorkány vagy?
Az igazszülött pontosan azt jelenti, hogy az eredeti vérvonal
tagja. És kik az eredeti vérvonal? A démonok.
Így levezetve egyértelműnek tűnt. Én eddig azt hittem, hogy a
démonok csak megtanították a mágiát az első
boszorkányoknak, ami aztán valahogy átjárta őket, mint ahogy
az örökölt mágia is átadódik. Tényleg átjárta őket, csak nem úgy,
ahogy én hittem.
– Most, hogy ezt is tisztáztuk, kérlek, maradj ki ebből, Leila! –
Azzal Ian Dagon felé fordult, és folytatta: – Az a nyomorult férje
megölte a barátomat, de neked hatalmadban áll visszafordítani,
ami történt. Ha visszaadod Mencheres életét, megkapod a
lelkemet… természetesen a szokásos türelmi időt követően.
Dagon a hóban heverő testre pillantott, aztán előregörnyedt,
és akkora nevetésben tört ki, hogy alig bírt megszólalni. Mint
aki még életében nem hallott ennél viccesebbet.
– Szóval azt kéred a lelkedért cserébe, hogy Mencheres legyen
életben? – hebegte a nagy röhögés közepette.
– Ian, kérlek, ne tedd ezt! Mencheres sem akarná –
győzködtem.
Olyan szemmel nézett rám, hogy egy lépést hátráltam is.
– Meg se szólalj, Leila! Kedvellek, de megöllek, ha ezt elszúrod.
És Dagon, elismerem, hogy ez az egész ostoba, röhejes és
borzasztó érzelgős a részemről. Ha viszont befejezted a
nevetést, megegyezhetünk?
Dagon kihúzta magát, és eltűnt belőle minden vidámság. Most
úgy nézett, mint egy lecsapni készülő vadállat. A hideg is
kirázott.
– Nem kapod meg a szokásos türelmi időt. Az csak azoknak
jár, akik nem tettek keresztbe nekem. Te viszont nevetség
tárgyává tettél, úgyhogy egy évet kapsz, mielőtt eljövök a
lelkedért.
– Egyet? – Ian lesápadt, de aztán gyorsan összeszedte magát. –
Megvan rá az okod, hogy haragudj, úgyhogy maradjunk
húszban. Az egy vámpírnak úgy elszáll, mint a sicc.
– Egy – ismételte Dagon.
Valahogy le akartam állítani őket, főleg, miután láttam, Dagon
milyen mosollyal figyeli Iant. Ha a gonosz maga testet ölthetne,
így nézne ki. De mit tegyek? Már levágtam a démon fejét, és
csak annyit értem el vele, hogy letolt miatta. Ian ráadásul azt
mondta, ő maga öl meg, ha megint beavatkozom.
Ian fáradtan sóhajtott.
– Jól van. Te aztán tudsz alkudni! Tíz év, egy másodperccel
sem több. Ez olyan alku, amivel mindenkinek eldicsekedhetsz a
pokolban.
Dagon magához húzta Iant. Olyan közel, hogy a szájuk szinte
összeért.
– A végleges ajánlatom két év. Vagy elfogadod, vagy itt
helyben megöllek, és akkor nincs alku.
– Ne csináld! – szóltam közbe Ian fenyegetése ellenére.
– Rendben – felelte Ian meglepően nyugodt hangon.
Teljességgel elborzadtam. Amint Ian kimondta ezt az egy szót,
Dagon körül rezegni kezdett a levegő, és megjelent az éjfekete
aurája. A feketeség a földre hullott, aztán Ian felé tekeredett,
mintha megannyi apró, ragyogó kígyó lenne. Az alakok Ian lába
köré fonódtak, majd kifeszültek és felemelkedtek, ugyanolyan
sötéten világító felhőt formálva, mint amilyen az előbb Dagon
körül volt. A fekete felleg egy pillanatra megrezgett, mintha
valami láthatatlan ellen küzdene, aztán az egész összeállt, és
egyetlen, hosszúkás kezet formázott. A kéz hirtelen
felemelkedett, és befúródott Ian belső combjába. Ian
összerezzent, az ajka ellaposodott, mintha minden erejével
azért küzdene, hogy ne kiabáljon.
– Fáj, nem igaz? – Dagon megint azon a halálos, nyájas
hangon beszélt. – Ez a fájdalom csupán ízelítő abból, ami rád
vár, ha két év múlva visszatérek érted. Addig is mosolyogni
fogok, valahányszor eszembe jut, hogy a billogom ott van, ahol
eddig a védőtetoválás volt.
A fekete folyam vége is eltűnt Ian testében, aki erre nagyot
rázkódott, és előreesett, mintha minden ereje elhagyta volna.
Felkászálódott, és megvillantotta a fogát valamivel, amit nem
neveznék mosolynak.
– Te jössz! – mondta Ian, és Mencheres testére mutatott.
Dagonból kitört a nevetés. Nem az a szívélyes hahota volt,
amitől kétrét görnyedt, de nem is a gyermeki kuncogás. Nem, ez
most mély, elégedett nevetés volt, amiből csak úgy áradt a
gonoszság. Borzongva, ösztönösen hátráltam.
– Az alku rám eső része az volt, hogy Mencheres éljen –
kezdte a démon gyűlölettel teli hangon. – Már meg is vagyunk,
mivel ez a valaki nem Mencheres.
– Micsoda? – szakadt ki belőlem.
 Ian hitetlenkedve eltátotta a száját. A démon kedvesen
megpaskolta Ian állát.
– Találkozunk két év múlva!
Azzal Dagon eltűnt.
 44. fejezet

A következő pillanatban minden egyszerre mozdult meg. Marty

felém ugrott, Vlad kezéből előtört a tűz, és a házon ütött lyukon
keresztül láttam, ahogy Maximus véres fejjel felénk rohan.
De ami a legjobban megmaradt, az Ian arca. Ott ült rajta
ugyanaz a döbbenet, amit én is éreztem, és mellé az egyre
fokozódó rettegés, amit viszont el sem tudtam képzelni. Milyen
érzés lehet ráeszmélni, hogy a semmiért adtad el a lelkedet?
– Oltsd el a tüzet, Vlad! – szóltam rá rekedten. – Aztán
magyarázd el, légy szíves, kit öltél meg az előbb, mert az biztos,
hogy nem Mencheres volt.
Vlad elképedve nézett rám. Marty épp az orrom előtt fékezett
le. Maximus meg annyira meglepődött, hogy elbotlott, és
bukfenceznie kellett, nehogy arccal a hóban landoljon.
– Miből jöttél rá? – kérdezte határozottan Vlad. – A szépítő
bűbáj még mindig rajta van.
Szépítő bűbáj. Így hitette el velünk, hogy Mencheres érkezett
a kocsival. De miért?
– Miből jött rá?! – vicsorgott Ian, miközben odalépett Vladhoz,
és a gallérjánál fogva felemelte. – Abból, hogy eladtam érte a
lelkemet!
– Ne! – kiabáltam, amikor Vlad megvillantotta a baljós
mosolyát. – Hidd el, hogy nagyon jó oka van idegesnek lenni.
Vlad először rám nézett, majd Ianre.
– Magyarázd meg! – mondta neki.
Ian undorodva engedte el.
– Miért magyarázzam meg? Te sem magyaráztál el nekünk
semmit! Egész kis tervet szőttél, hogy elhitesd Mircea elfogóival,
hogy megtetted, amit kértek, miközben eszed ágában sem volt.
De tudnom kellett volna! Nem ez az első alkalom, hogy
eljátszott kivégzést látok. Abból vetted az ötletet, nem igaz? Az
ott Denise? Denise, a rohadt életbe, te vagy az?!
Fogalmam sem volt, miről beszél, de Vlad tudta, mert azonnal
válaszolt:
– Nem. Denise-nek dobog a szíve, amit talán a felvételen is
hallani lehet. Ezért kellett vámpír az alakváltó helyett.
– És meg sem fordult a fejedben, hogy velünk is megoszd a
tervedet. – Ian dühös pillantást vetett felém. – Vagy te tudtál
róla?
– Nem tudtam – vágtam rá, és a hányinger kerülgetett. –
Esküszöm, hogy soha nem engedtem volna, hogy eladd a
lelkedet, ha tudok róla.
– Hogy mit tettél? – Vlad hunyorogva nézett körül, mintha
arra számítana, hogy előjön egy démon. – Mikor?
Ian káromkodott egy sort, de nem válaszolt. Inkább a házhoz
sétált, és közben a havat rugdosta, mintha arra is dühös lenne.
Nem próbáltam megállítani. A történtek után én is rohadt
ideges lennék.
– Annyit tudok, hogy valami Dagon nevű démon vadászott
Ianre, de Ian elbújt előle egy tetoválással, amit az ágyékára
varratott – magyaráztam Vladnak. – Ne kérdezd, hogyan, én is
ennyit tudok. Lényeg, hogy amikor Ian levágta a tetoválást,
Dagon megjelent, és megállította az időt, csakhogy rám… rám
valamiért nem hatott. – Majd később elmagyarázom, miért. –
Ezért nem láttátok, mi történt, de Ian felajánlotta Dagonnak a
lelkét, ha cserébe Mencheres élhet. A démon elfogadta az
üzletet, és miután megegyeztek, közölte Iannel, hogy Mencheres
most is él, mert ez a test nem az övé. Aztán eltűnt, és az idő
újraindult.
Vlad szemöldöke egyre magasabbra kúszott a történetemet
hallgatva, míg végül már a haját súrolta.
– Ha ezt bárki mástól hallanám, megesküdnék rá, hogy vagy
hazudik, vagy megtébolyodott.
– Én nem hazudok. Te viszont hazudtál – mondtam, és a
hangomban is érződött a sértettségem. Eszembe jutott, mit
összevigasztaltam Vladot, amikor azt hittem, Samir halála
gyötri. – Minden percben hazudtál, amióta Mircea elfogói a
testembe vájták az üzenetüket. Miért?
Vlad megfejthetetlen tekintettel nézett rám.
– Egyrészt fontos volt, hogy a felvétel, ami most készült,
hihető legyen, neked pedig csapnivaló pókerarcod van. Ahogy
Martinnak is. Márpedig Mircea fogvatartóinak azt kell hinniük,
hogy megöltem Mencherest, épp, ahogy parancsolták. Ez
különösen azután lesz fontos, hogy megtudják, három társuk
eltűnt, és az egyik szórakozóhelyük leégett. És ami ennél is
nagyobb probléma, hogy ha látták Mirceán az égésnyomokat
éppen akkor, amikor a raktár leégett, tudni fogják, hogy én
tettem. Márpedig akkor csakis az mentheti meg az életedet, ha
úgy hiszik, engedelmeskedtem nekik.
Erre nem gondoltam. Mircea iszonyatosan üvöltött, amikor
miattam ő is megégett. Az elrablói pedig vámpírok: csakis akkor
nem hallották a kiabálást, ha éppen valahol messze jártak. Ha
viszont ott voltak, akkor vagy nagyon hülyék, vagy egyből
rájöttek, hogy Mircea azért égett meg, mert én is ott voltam a
tűzben. Talán pont emiatt nem jelentkezett azóta. Nem akarja,
hogy kiderüljön, mentális kötelék is van közöttünk. Ha most
árgus szemekkel figyelik, túl kockázatos lenne megsebeznie
magát, hogy kapcsolatba lépjen velem.
– Oké, tényleg rosszul hazudok, és Marty is, neked meg fontos
volt, hogy a felvételen őszinte reakciók legyenek.
Őszinték is voltak, az biztos!
– De Ian tud hazudni – folytattam. – Szerintem csakis azért él
még, mert olyan jól hazudik. Neki miért nem árultad el, mit
tervezel?
– Pontosan ezért – felelte Vlad, és a házra pillantott, ahová Ian
bevonult. – Nem bíztam benne.
Behunytam a szememet. Haragudhattam ezért Vladra? Nem.
Rohadtul sajnáltam, ami a bizalom hiánya miatt történt? Igen.
– De akkor minek mentél Romániába, ha nem Samirt akartad
megölni? Vagy az utat is csak kitaláltad? – kérdeztem, miután
kinyitottam a szememet.
Vlad a testre pillantott, ami még mindig ott hevert a kocsi
mellett.
– Nem. – Megéreztem a bánatát. – Azért mentem Romániába,
hogy találjak az embereim között egy önként jelentkezőt erre a
célra. – Az érzéseim közé most büszkeség és bűntudat férkőzött.
– Mindannyian vállalták volna. Én Henrit választottam, mert ő
nem volt harcos. Talán emlékszel rá: Isával dolgozott a
konyhán.
Bele akartam túrni a hajamba, de akkor jöttem rá, hogy nincs
is hajam. Hatalmas megkönnyebbülés volt tudni, hogy Samir él,
de nem emlékeztem Henrire, amitől borzasztóan éreztem
magamat. Önként feladta az életét, hogy megmentse az
enyémet. A hűség, bátorság és önfeláldozás tanúbizonysága volt
ez, amit viszont sosem felejtek el neki.
– Egyáltalán hogyan sikerült szépítő bűbájt varázsolni? –
Abban biztos voltam, hogy nem Ian segített.
Vlad elcsigázott tekintettel nézett rám.
– A repülőn tanultam meg Románia felé, a visszaúton pedig
gyakoroltam. Ám a külsőt megváltoztató bűbáj önmagában nem
volt elég. Látszania kellett, hogy a test elenyészik, különben
Mircea elrablói azonnal tudnák, hogy nem Mencheres halt meg.
Ezért nem bérelhettem fel az alakváltót, akit Ian említett az
imént. És ezért nem használhattam embert. Az embereimet
pedig elküldtem, hogy szerezzenek olyan régi csontokat,
amilyen Mencheresé, arra az esetre, ha az elrablók további
bizonyítékot követelnének.
 Vlad szövevényes tervet eszelt ki, én meg az egészből semmit
sem vettem észre. Maximus viszont nem tűnt meglepettnek.
– Neki elmondtad, nem igaz? – szegeztem Vladnak a kérdést.
Nem felelt, az érzései között viszont megéreztem, hogy
felháborodik. Nem hagytam annyiban.
– Nehogy elkezdd itt nekem a „több száz éve túljárok az
ellenségeim eszén, úgyhogy nem kérek kioktatást a
döntéseimről” dumát! A feleséged vagyok, nem az egyik
embered, úgyhogy ha már eddig nem méltóztattál beavatni,
leszel szíves ezt most pótolni!
– Beavattalak volna – védekezett Vlad. – Mindenkinek el
akartam mondani. Csak annyit szerettem volna, hogy legyen
néhány percnyi videófelvétel, amin hihető reakciók látszanak.
Maximusnak csakis azért szóltam előre, mert tudtam, hogy Ian
dühös lesz, és nem akartam, hogy meg kelljen ölni. Erre viszont
nem számítottam.
Senki sem számított rá. Ha nem a saját szememmel látom,
hogy Ian vásárra viszi a lelkét Mencheres életéért, el sem
hiszem.
– Nem ma akartam ezt megtenni, noha a biztonság kedvéért
korábban bekameráztam a környéket – bosszankodott Vlad. –
Amikor Mircea elrablói elmondták, mit akarnak, tíz napot
kértem tőlük. Úgy véltem, ennyi idő alatt megtalálom és
elpusztítom őket. Henri halála és ez az egész csel csupán a
végső lehetőség volt, de a tegnapi tűz miatt cselekednem kellett.
A videóval most nyerünk néhány napot, hogy megtaláljuk
őket…
 – Pleysteinben vannak, Bajorországban, egy kvarchegyre
épült templom alatt.
Mindenki a hang irányába fordult. Ian ott állt a ház előtt,
kezében hátizsák, és deréktól felfelé csupa vér volt.
Meglepődtem a kijelentésén, nem is beszélve a véres ruhájáról,
de Vlad csak hűvös tekintettel fürkészte.
– Honnan tudod hirtelen?
Ian elmosolyodott. Vagy legalábbis mosolynak nevezném azt
a valamit, amit a szájával csinált.
– Ha eladod a lelkedet, a démon billogot tesz rád, ami az idő
lejártakor örök kárhozatba taszít, de addig vannak előnyei is.
Én emellett több évszázada tanulom a sötét varázslatokat,
ráadásul kellően felvágtam a foglyunkat ahhoz, hogy a
tükörvarázs ellenére is figyeljen egy kicsit, úgyhogy közvetlenül
az agyából sikerült előhalászni Mircea börtönének helyét. És
ahol ő van, ott lesznek a fogvatartói is. Mivel ezzel jócskán
teljesítettem az eskümet, most elmegyek. Két évem maradt
hátra az életből, amiből egy percet sem szándékozom veletek
eltölteni.
Nem találtam szavakat. Annyi mindenen keresztülmentünk,
hogy megtudjuk, hol van Mircea, erre Ian tálcán kínálja
nekünk, ráadásul még időnk is van elég, hogy megmentsünk
mindenkit, akit még lehet. Egy egyszerű köszönöm az ilyesmiért
szinte már sértő. Mégsem hagyhattam kimondatlanul a
hálámat.
– Ian, nagyon köszönjük! Komolyan.
Legyintett, mintha semmiség lenne.
 – Leila, őszintén remélem, hogy túléled a nekromantákkal
való találkozást. Tepes – folytatta keményebb hangon –, ne
merészeld elárulni Mencheresnek, hogy mit tettem! Kár a
döntésemen sajnálkoznia, hiszen nincs mit tenni ellene.
Maximus – odabiccentett egyet –, remélem, nem a hűséged visz
majd a sírba. És Marty – intett neki is –, rendes fickónak tűnsz,
úgyhogy maradj ki a bajból! Csakis akkor éri meg, ha jól
szórakozol.
Ian azzal átlépte Henri lefejezett testét, kivette a halott
zsebéből a kocsikulcsot, és beült Henri kocsijába.
– Várj! – kiáltottam utána, és odaszaladtam.
Dühösen pillantott felém, de azért megállt.
– Mi van?
– Csak az, hogy… nagyon sajnálom. – Megint nem találtam a
helyzethez megfelelő szavakat, de valakinek ezt is ki kellett
mondania. – Nem tudunk tenni valamit, amivel kihúzhatunk
ebből?
Megfeszült a szája.
– Ha Dagon meghal, akkor megszabadulok, de az lehetetlen.
Ha egyszerű démon lenne, én magam ölném meg, de ő képes
megállítani az időt. Halálra röhögné magát, amíg én dermedten
állok azzal a szándékkal, hogy ledöfjem.
Ennyire könnyen nem hagytam magamat.
– Engem nem tudott megdermeszteni, én talán megölhetném.
Elnevette magát, de aztán csendben maradt, amikor látta,
hogy nem viccelek.
– Tündérkém, nem az idő megállítása Dagon egyetlen trükkje.
Darabokra szedne, még mielőtt a közelébe érsz. Köszönöm az
ajánlatot, de ne dobd el az életedet a semmiért!
Hatalmas harag hullámát éreztem, és mellette végtelen
tiltakozást, amiből tudtam, Vlad sem engedné, hogy ezt tegyem.
Jó, akkor nem teszem. De hátha van valaki, aki elég erős, és
akire nem hat Dagon időmegállítós izéje.
– Néhány órával ezelőtt azt mondtam neked, hogy az
emberek legtöbbször csak azt látják meg, amire számítanak –
folytatta Ian immár kedvesebb hangon. – Nem gondoltam, hogy
Vlad ennyire törődik Mencheresszel, és képtelen megölni. Azt
láttam, amire számítottam: egy kegyetlen vámpírt, aki a közös
múlt ellenére meggyilkolja Mencherest.
– Én is ugyanezt láttam – mondtam halkan. Megszakadt a
szívem Ianért is, meg azért is, mert nem hittem eléggé Vladban.
Fújtatott egyet.
– Igen, de ha nem könyvelem el előre magamban, hogy Vlad
egy szívtelen gyilkos, akkor megérzem a szépítő bűbájt. De nem
éreztem meg, amiről csakis én tehetek. Épp ez az, amiért nem
ölöm meg a férjedet, hiába került az életembe ez a trükk – tette
hozzá mintegy mellékesen.
Borzasztóan sajnáltam, de erre a megjegyzésére azért
felkaptam a fejemet.
– Mármint nem próbálod megölni – vágtam vissza,
egyértelműen jelezve, hogy úgysem sikerülne neki.
Ian megint fújtatott.
– Sok egyéb mellett több mint öt évtizedig sikerült elkerülnöm
az alvilág egyik leghatalmasabb démonát. Gondolod, hogy egy
egyszerű vámpír képes ilyesmire? Nem, drágám. Vésd az
eszedbe, hogy néha az, aki csivavának látszik, valójában
álruhába bújt vérfarkas.
Farkasra emlékeztető mosolyt villantott, majd kitolatott az
autóval. Már nem próbáltam megállítani.
Pillanatokkal később egy másik kocsi jelent meg, és
egyenesen felénk tartott. Ian rádudált kettőt, de nem állt meg.
Amikor a másik autó a közelünkbe ért, láttam, hogy Mencheres
ül benne. Az igazi. Amikor leállította a kocsit, és kiszállt,
ránézett a fej nélküli testre, és aggodalom helyett inkább
bosszankodás látszott rajta.
– És most miről maradtam le?
Vlad érzései áttörték a falat, és azonnal megláttam a szörnyű
igazságot: nem Ian, Marty és én voltam az egyedüli, akit nem
avatott be.
– Neki miért nem szóltál? – suttogtam.
Az érzéseim között megjelent a hideg kegyetlenség – hirtelen
jött, mint a villám, és olyan sötét volt, mint a sír. Vlad az
érzéseivel válaszolt, nem szavakkal, amiből rádöbbentem még
egy szörnyű igazságra: nem szólt Mencheresnek, hátha tényleg
meg kell ölnie ahhoz, hogy megmentsen. És nem akarta, hogy
ezt bárki is megtudja, különösen nem Mencheres.
– Most nincs időnk – felelte Vlad, és újra elzárta előlem az
érzéseit. – Útközben elmesélem. Bajorországba megyünk.
 45. fejezet

A szél felfelé fújta a hulló hópelyheket, amitől a templom úgy

festett, mint egy felrázott hógömb. A magányos, fehér épület a
kvarcban gazdag hegy egyik sziklás kiszögellésén állt, onnan
magasodott a város és a táj fölé. Odalent fehér lepel takarta a
sík területet és a csupasz fákat, és vastag rétegben ült az
örökzöldeken. Ha nem épp az életünkért harcolni megyünk,
megálltam volna csodálni a téli vidéket. Eszembe jutott, hogy
egy hét van karácsonyig, ha megéljük.
Most csak taktikai szempontból figyeltem a templomot és a
környékét. Késő volt, fagyos éjszaka, ráadásul Pleysteinben nem
sokan éltek, úgyhogy nem kellett sok bámészkodótól tartanunk.
Ennek nagyon örültem, mert a nekromantákat nem érdekli a
járulékos veszteség, és Vlad sem hiszem, hogy visszafogja
magát.
Én sem terveztem óvatoskodni. Ez volt a legjobb esélyünk
arra, hogy véget vessünk ennek az egésznek, mielőtt még egy
ismerősünknek baja esik. Mielőtt Minszkből eljöttünk, Vlad
feltöltötte a videó vágott változatát az internetre, és meghagyta
az embereinek, hogy terjesszék mindenhol, hátha így eljut
Mircea elrablóihoz is. Bizonyára sokkolja majd az élőhalottak
világát a látvány, ahogy Vlad felrobbantja az egyik legerősebb
vámpír fejét.
Várj, amíg Mencheres is látja! – gúnyolódott a belső hangom.
Akkor lesz majd az igazi!
Bíztam benne, hogy Vlad a repülőút alatt elmondja
Mencheresnek, mi történt, de nem tette. Annyit mondott, hogy
majd később elmeséli, ki volt az a halott fickó, és azt sem fejtette
ki, Iannek honnan lett ereje kiszedni Mircea rejtekhelyét a
fogolyból, aki azóta meghalt.
Én viszont titokban üzentem Iannek abban a reményben,
hogy talán elolvassa. Nem hagyhattam, hogy Mencheres
felesége halottnak higgye a férjét. Az túl nagy kegyetlenség.
Mellesleg talán Mencherest sem érdekli annyira Vlad trükkje
és az okok, ha tudja, hogy Kirára nem hoztuk rá a frászt. Vlad
maga mondta, hogy még ha elnéző lenne is, akkor sem
bocsátaná meg, ha valaki a feleségét bántja. Mencheresről is el
tudom képzelni ugyanezt.
Persze amint a nekromanták rájönnek a támadójuk kilétére,
vége a megtévesztésnek. Szerintem bosszúból menten
megölnék Mirceát, és akkor nekem is annyi. Pontosan ezért
nem támadhattunk nagy erőkkel. Óvatosnak kellett lennünk,
így Vlad csak egyetlen embert hívott erősítésnek. Teljesen
elképedtem, amikor kiderült, hogy az a valaki a Törvény Őre.
– Nem azért kerültük eddig a Törvény Őreit, mert feszt
megszegtük a varázstilalmat? – vetettem fel. – Egy órával ezelőtt
is varázsoltunk, amikor a hajamat visszanövesztettétek!
– Mindez apróság, ha cserébe lecsaphat az idős, nagy hatalmú
nekromanták táborára – ellenkezett Vlad. – És éppen ez a
lényeg. Átadjuk a Törvény Őrének a nekromantákat, akiket
haladéktalanul elítél és kivégez. A nő megkapja az elismerést a
skalpért, és hogy véget vetett a vámpírtörvény ilyen fokú
megsértésének, cserébe pedig eltekint azoktól az apró
kihágásoktól, amiket közben elkövettünk.
Mint például hogy egy videón szépítő bűbájjal elvarázsolt
vámpírt öl meg, hogy elhitesse mindenkivel Mencheres halálát –
vontam le a konklúziót. Vlad mindent azzal a brutalitással,
könyörtelenséggel és ravaszsággal tervezett el, amiről híressé
vált.
Így történt, hogy éppen egy sziklás párkányon guggoltunk
olyan egy mérföldnyire a templomtól, ami a célpontunk volt. Ez
volt a találkozási hely a Törvény Őrével. Egy pisszenést sem
hallottam, és a levegőben sem éreztem semmit, Mencheres
egyszer csak mégis halkan megszólalt:
– Veritas.
Hátranéztem, és meglepődve láttam, hogy egy karcsú, fehér
síruhába öltözött valaki áll tőlünk alig húszméternyire.
– Gondolj bele – folytatta Mencheres némi vidámsággal a
hangjában –, amikor te, én és Vlad legutóbb egy titkos találkán
összefutottunk, le akartál tartóztatni engem.
Mi van? Alaposabban szemügyre vettem azt a valakit, aki
kúszva közelített felénk, nehogy meglássák. Egy pillanat! Nem
létezik, hogy ez a szőke, karamell bőrű, kecses, fiatal
gyönyörűség az erősítésünk!
– A Törvény Őre egy tinilány? – bukott ki belőlem.
Az óceánszínű szempár megtalált magának, és azonnal
rájöttem, hogy rosszul ítéltem meg. A tekintetében ott volt az a
különös mélység, amit eddig csak a nagyon idős vámpírok
szemében láttam. Az eddig elrejtett aurája most megvillant, de
nem betöltötte körülöttünk a teret, hanem mintha apró
lézersugárként irányult volna egyenesen a hasamra.
Az erejétől nem egyszerűen seggre ültem, mint ahogy
Mencheresszel jártam. Ez az aura úgy megtolt, hogy
felszántottam a földet, mintha valami repülőből zuhantam
volna ki.
– Akarom mondani, nagyon örvendek! – ziháltam. Basszus, a
csinike harapós kedvében van.
Olyan elképesztő sebességgel mozgott, hogy ott állt előttem, és
kezet nyújtott, még mielőtt Vlad felsegíthetett volna. Közben
hűvösen viszonozta a fenyegető pillantást, amit Vladtól kapott.
– Téged bárki Drakulának szólít, megbánja. És ha velem bárki
tiszteletlen, azt megemlegeti.
– Meg fogom – helyeseltem, és elfogadtam a felém nyújtott
kezet.
A nyilvánvaló okokon túl azért is bántam a sértő
megjegyzésemet, mert minden bizonnyal érzékeny pontot
találtam el. A vámpírok világa is tud néha szexista lenni,
ugyanúgy, mint az embereké. Biztos nehéz dolga van egy nőnek
ilyen magas pozícióban. És nem segít, ha közben úgy nézel ki,
mint akinek jobban állna a végzős bál szépségkirálynőjének
szerepe.
– Ne haragudj! – szólaltam meg, miközben feltápászkodtam. –
Nem akartalak…
Ennyit tudtam kinyögni, mielőtt a röhejesen gyönyörű
vonásai megkeményedtek, és magához rántott, majd szaglászni
kezdett.
– Dagon – sziszegte. – Te találkoztál Dagonnal!
Vlad azonnal elrántott tőle, de Veritas visszarántott. Úgy
húzkodtak oda-vissza, mint két kutya a rongybabát, amin
összevesztek.
– Elég! – csattantam fel, és félve a templomra néztem. Nehogy
észrevegye valaki, hogy éppen veszekszünk a hely mellett, amit
perceken belül megtámadni készülünk. – Igen, találkoztam
Dagonnal, de…
– Hol? – szakított félbe megint Veritas. Tengerkék szemében
mintha ezer smaragdszínű fény táncolt volna. – Meg kell
találnom!
Miért?
– Ugye tudod, hogy ő egy démon?
– Ó, de még mennyire! – dorombolta gonoszan, épp, ahogy
Dagon is beszélt.
Miért akarna bárki megkeresni egy démont?
– Ugye nem akarod eladni neki a lelkedet?
– Nem. Meg fogom ölni – vágta oda, majd nyugtalannak tűnt,
mint aki csak véletlenül szólta el magát.
Szigorúan Veritas szemébe néztem. Ian azt mondta, hogy
Dagon túl erős, hogy meg lehessen ölni, még olyannak is, akire
egyébként nem hat az időmegállítós trükkje. Veritas a szagáról
is felismeri a démont, szóval pontosan tudja, mire képes. Akkor
vagy meg akar halni, vagy…
– Állítsd meg az időt, ahogy Dagon, és elmondom, amit tudni
akarsz – közöltem vele, bízva abban, hogy a merész tippem
bejön.
Veritas szeme elkerekedett. De mielőtt úgy érezhettem volna,
hogy lyukra futottam, a hópelyhek megálltak a levegőben, a
hangok eltűntek, és mindenki megtorpant, mintha éppen élő
szobrosat játszanának. Veritas hunyorogva figyelt, amikor látta,
hogy nem hat rám a varázslat.
– Démonsarj – jelentette ki néhány másodpercnyi meglepett
hallgatást követően.
Nem volt értelme tagadni, még úgy sem, hogy a vámpírok
testülete irtotta ki a legtöbb igazszülött boszorkányt, akik
egyben a démonok leszármazottai is.
– Csak Leila, ha kérhetem.
– Honnan tudtad, hogy képes vagyok rá? – A kezével maga
köré mutatott, utalva a megállított időre. – Senki sem tudja, még
Mencheres sem, pedig ő szinte velem egykorú.
Fáradtan néztem rá.
– Mencheres azt sem tudja, hogy Dagon megállítja az időt. Te
viszont tudod, és mivel túl idős és erős vagy ahhoz, hogy hülye
legyél, kizárásos alapon az a magyarázat, hogy te is meg tudod
állítani. Gőzöm sincs, hogyan, nem is érdekel. Ami viszont
érdekel, hogy Dagon átverte az egyik barátomat, aki így eladta
neki a lelkét. Ha megölöd Dagont, a barátom megszabadul, és
mivel nem először rúgták össze a port, szerintem a barátom
abban is segíthet, hogy megtaláld Dagont.
Veritas előrehajolt, aztán észbe kapott. Mintha nem akarta
volna mutatni, hogy mennyire kíváncsi.
– Ki ez a barát?
– A neve Ian, és ha ezt túléljük, azt is megmondom, hol
találod.
Ha tippelnem kellett volna, azt mondom, a bordélyházakat
járja Minszk és a következő úti célja között, de ennél azért
pontosabban is utána tudtam nézni.
Veritas kimérten nézett rám.
– Évezredek óta keresem Dagont. Ez az apró összecsapás nem
állíthat meg.
Azt se tudjuk, hány nekromantával állunk szemben, és mind
meg akar ölni minket – ez neki apró összecsapás? Remélem,
legalább olyan erős, mint amekkora arca van.
– Akkor vágjunk is bele! És nyugodtan állítsd meg az időt, úgy
jóval könnyebb dolgunk lesz.
Összevonta a szemöldökét.
– Túl sok erőmbe kerül. Napokig is eltart, mire újra képes
leszek rá.
Eltátottam a számat.
– De akkor miért a harc előtt használtad el?
– Mert ragaszkodtál hozzá – vágott vissza.
– Ha tudom, hogy csak egylövetű… – kezdtem, de aztán
elhallgattam. – Most már mindegy. Indítsd el a többieket, és
gyerünk harcolni!
 A tekintete olyan kemény lett, hogy a szeméről a jégbe fagyott
zafír jutott eszembe.
– Senkinek nem árulod el, hogy képes vagyok erre!
– Jó – mondtam, miközben a hideg is kirázott.
Elmosolyodott, amitől az orcáján apró gödröcske jelent meg.
Tizenkilenc-húsz lehetett mindössze, amikor átváltoztatták, én
meg még azt hittem, Gretchen túl fiatal a maga huszonhárom
évével.
– Helyes – nyugtázta. – Nem örültem volna, ha meg kell
öljelek.
– Leila, nincs szükség képtelen próbatételekre – szólt rám
Vlad, mit sem sejtve arról, hogy Veritas már ki is állta a próbát,
méghozzá gond nélkül. – Veritas, ha itt végeztünk, azt kérdezel
Leilától, amit akarsz, addig viszont – gyilkos tekintettel a
templomra nézett – dolgunk van.
 46. fejezet

Meglapultunk az örökzöldek ágainak takarásában a hegy

lábánál, amelyiken a templom volt. Részt vettem már sok
csatában, de most először csináltunk ekkora rajtaütést. Nagy
volt a tét, és örültem, hogy nincs már pulzusom, különben
ezerrel lüktetett volna.
– Ne feledd a sorrendet! – súgta oda Vlad Mencheresnek.
Mencheres szigorú arccal bólintott. Aztán behunyta a szemét,
és kinyújtotta a kezét. Az egész hegyet halk zúgás járta át,
amitől azonnal megfeszültem. Ha a nekromanták rájönnek, mi
ez az alig hallható hang, nekem végem.
– Érzem őket odabent – szólt Mencheres olyan halkan, mint
ahogy a hópehely földet ér. – A legtöbbjüket átjárja a síri mágia.
Vlad komor tekintettel nézett rám. Számítottunk erre, de
azért nem volt jó hallani. A hatalmuk így nem fogott a bent
lévőkön; nem tudták őket legyőzni, és azt sem tudták
megakadályozni, hogy Mirceát megöljék. A gyorsaságra és a
szerencsére kellett tehát hagyatkoznunk.
A templom alatt magasodó hegyre pillantottam. Volt benne
tej- és füstkvarc is, amit a Google-ből tudtam. Amit viszont a
Google sem tudott, hogy van a mélyén egy nagy barlang tele
hatalmas oszlopokkal, és az egész morionból, vagyis fekete
kvarcból áll. Mircea ennek a kellős közepén volt.
Talán van más megoldás is.
– A fekete kvarc elnyeli és semlegesíti a mágia minden
formáját – suttogtam. – Ezért kell a varázslókat és
nekromantákat ilyen börtönbe zárni. Ha valahogy vigyáztok
Mirceára, akkor nekünk elég beszorítani őket a fekete kvarchoz,
mert ott nem működik a varázserejük.
Vlad gyilkos mosolyt villantott.
– Csináld! – mondta Mencheresnek.
Mencheres becsukta a szemét. Eltelt így néhány perc, ami úgy
megtépázta az idegeimet, mintha valaki korizott volna rajtuk.
Vlad Maximushoz és Martyhoz fordult:
– Készüljetek! Indulunk, ha megtalálja.
Nyugodt, halálos arccal bólintottak. Örültem volna, ha én is
úgy érzem magamat.
– Leila, te hátul maradsz!
Összeszorítottam a számat, de bólintottam. Ha nem lennék
immunis a síri mágiára, Vlad azt sem engedte volna, hogy
eljöjjek.
Vlad egy kicsit csak nézett engem, és noha az érzéseit hét
lakat alatt őrizte éppen, a tekintete elárult mindent, amit nem
mondhatott ki.
Én is szeretlek – üzentem szavak nélkül. Ha a látnoki
képességeimet nem fojtotta volna el az aurája, most a
gondolatai között is hallotta volna, milyen sokat jelent nekem.
Vlad arcán apró mosoly suhant át, majd eltűnt, amikor
Veritashoz fordult.
– Te velem jössz! És ne feledd: akármi történjék, a fekete hajú
fiú élve kell.
– Ezerszer elmondtam már, hogy megértettem – motyogta a
csaj.
Elfojtottam magamban a nevetést. Vlad meghallhatta a
kuncogásomat, mert felvonta a szemöldökét, mintha azt
üzenné: Később megkapod a magadét, amiért gúnyolódsz, ha
aggódom érted.
Mencheres kinyitotta a szemét, és megszólalt:
– Megtaláltam. – A tenyerét erőteljesen, mégis némán csapta
össze. – Ha minden igaz, védőpajzsot vontam Mircea köré.
Úgy szakadt ki belőlem a sóhaj, mintha gyomron vágtak
volna. Mielőtt elmerülhettem volna a megkönnyebbülésben, a
hegy gyomrából baljós rezgés érződött. Aztán megkondult a
templom harangja.
– Megéreztek vagy megláttak minket – állapította meg
komoran Vlad.
Azzal ő és Veritas felrepültek az égbe. Mire egyet pislogtam,
már belecsapódtak a templomba. A lángoló bútor, fa és kő csak
úgy záporozott lefelé a szakadékba. Az alapján, ahogy a
templom összeroskadt, Vlad nem egyszerűen felgyújtott
mindent: élő rakétaként csapódtak be Veritasszal.
Maximus felkapta Martyt, és ők is repültek. Türelmetlenül
vártam, hogy Mencheres elinduljon velem, de ő csak állt ott
összeszorított kézzel.
– Felőlem indulhatunk – sürgettem.
– Csak ha Vlad jelez – felelte Mencheres. – A legfőbb
feladatom, hogy téged és Mirceát megóvjalak.
Elborított a harag. Arról volt szó, hogy hátul maradok, ami
nem egyenlő azzal, hogy be sem megyek.
– Ó, Vlad nem játssza el velem ezt megint!
Mencheres mintha fújtatott volna egyet.
– Ha másra számítottál, csakis magadat okolhatod.
Mintha láthatatlan lasszó tekeredett volna a derekamra, és
megállított, mielőtt két lépésnél többet tudtam volna megtenni
mérgemben felfelé a hegyen. Szikrázó kézzel fordultam meg.
– Ne felejtsd el, hogy ha eltalálja őket egy varázslat,
meghalnak, mert velem ellentétben rájuk hat a síri mágia –
dörögtem fogcsikorgatva. – Mellesleg a hegy mélyén hogyan
látod, ha Vlad jelez?
Mencheres felvonta az egyik szemöldökét.
– Így.
Mintha bomba robbant volna odabent, hirtelen kiszakadt egy
darab a hegyből. Az óriási szikladarabok egyenesen felénk
zuhantak. Feltartottam a kezemet, de a törmelék a gravitációt
meghazudtolva hol balra, hol jobbra tért ki. A földet újra és újra
megrázták a becsapódó kövek. A végére teljesen körülvettek
minket a lehullott darabok.
– Néhány hónappal ezelőtt Vlad ellenségei elpusztították az
otthona alatti hegy egy részét – magyarázta Mencheres hűvös
mosollyal. – Azt kérte, viszonozzam a kedvességet.
 Elakadt a szavam attól, hogy micsoda pusztítást végzett úgy,
hogy meg sem mozdult. Igen, tudtam, hogy nagy hatalmú, meg
láttam is már tárgyakat mozgatni, de azt nem sejtettem, hogy
erre is képes. Igazából nem sejtettem, hogy van olyan vámpír a
világon, aki képes rá.
Na, így már látni fogjuk, ha Vlad jelez – gondoltam magamban,
amint megláttam a sok alagutat a majdnem száz méter széles
lyukon keresztül, amit Mencheres ütött a hegybe. Hamarosan
sok mindent látni fogunk. Minél mélyebben volt a hegyben lévő
kvarc, annál sötétebb színben fénylett, tehát Vladnak a hegy
mélyébe kellett szorítania a nekromantákat.
A gyanúm beigazolódott, amikor néhány pillanattal később
egy ismeretlen férfi rohant át az egyik alagúton, ami
Mencheresnek köszönhetően most láthatóvá vált. Hitetlenkedve
fordult meg, amikor észrevette a hegy oldalán tátongó lyukat.
Nem is ment tovább lefelé, inkább az új kijáratot választotta.
Dühösen figyeltem a fickót. Vlad hogy terelje őket Mircea
börtönéhez, ha az oldalsó kráteren át is meg tudnak lépni?
– Vigyázat! – kiabáltam Mencheresre, és előrántottam a
korbácsomat.
A fickó elég ideig volt a levegőben ahhoz, hogy megfigyeljem
a világosbarna haját és az arca két oldalán tekergő
tetoválásokat. Aztán két hatalmas darab szikla csapódott össze
rajta. Olyan erős volt a becsapódás, hogy a két gigantikus rög
porrá tört, a fickóból meg nem maradt más, csak nyúlós massza.
– Te összezúztad két sziklával – állapítottam meg csodálattal
vegyes undorral, miközben a piros cafatok hullani kezdtek rám.
 Mencheres észrevette, mi történik, és a többi darabot
eltérítette tőlem.
– Közvetlenül ugyan nem használhatom a képességemet a
nekromantákon, de minden mást továbbra is tudok mozgatni.
– Milyen élelmes vagy! – motyogtam.
Nem tudom, miért volt készenlétben a korbácsom, de a
következő percekben feszülten vártam, hogy megjelenik-e még
valaki az alagutakban. Közben pontosan tudtam, hogy
Mencheres akárkit elintéz, a sziklás trükk is ezt bizonyította.
Valahogy mégis annyira ideges voltam, hogy nem bírtam
fékezni a jobb kezemben áramló energiát, úgyhogy feszült
figyelemmel vártam, hátha valaki szökni próbál.
Hirtelen lángok törtek elő a hegybe ütött lyuk körül. Először
azt hittem, függönyként lezárják a nyílást, nehogy valaki
megszökjön, de a tűz azonnal el is aludt.
Mencheres arca elkomorult.
– Ez a jel – mondta, miközben odajött, és megragadott. – Vlad
segítséget kér.
Mielőtt megszólalhattam volna, már a levegőben voltunk.
Emelkedni kezdtek a hegy kiszakadt darabjai is. Még láttam,
ahogy felsorakoznak a nyílásban, és összeállnak, mint valami
hatalmas kirakós darabjai, hogy lezárják a kijáratot. Aztán
eltűnt a szemem elől a hegyoldal, mert Mencheres letett minket
a templom összezúzott romjaira.
Teljesen elképedtem, amikor azonnal elhátrált.
– Vlad utasított, hogy ne menjek be. Ha eltalál egy átok, akkor
megszűnik a Mirceát védő pajzs. Leila, minden erődet
szabadjára kell engedned! Vlad jelzése arra utal, hogy odalent
rosszul állnak a dolgok.
Eddig sem voltam nyugodt, de most beférkőzött az elmémbe a
pánik. Alig tíz perce mentek le! Mit tudnak ezek a nekromanták,
ha ilyen rövid idő alatt ennyire rossz lett a helyzet?
Az összeroskadt templomhoz siettem, Mencheres pedig
elhúzta nekem a lángoló darabokat. Ahogy megtisztította az
utat, hamar rátaláltam a templom alá vezető alagútra.
Beugrottam, és közben még több energiát gyűjtöttem a jobb
kezembe.
 47. fejezet

Az alagútban mindenütt testek hevertek. Némelyiknek a feje

volt leszakítva, egypár össze volt égve. Mencheresnek igaza
volt, és nem minden szektatagot védett a síri mágia.
Feltételeztem, hogy ez utóbbiak egyszerű őrök voltak, nem az
igazi nekromanták, de ez sem nyugtatott meg. Vlad nyilván nem
azért küldött segélykiáltást, mert olyan jól alakul a harc. Valami
nagyon nagy baj történt.
Feltöltöttem a korbácsomat, miközben szaladtam lefelé az
alagútban. Nagyon kellett figyelnem, nehogy elessek, mert
időnként meredeken lejteni kezdett a folyosó. Volt egy-két
elágazás is, de rémisztően egyszerű volt kitalálni, melyik a
helyes irány. Csak követni kellett a fura kántálást és az időnként
felhangzó kiabálást.
Bevettem egy éles kanyart, és a következő szakaszt
narancsszínű fény ragyogta be, mire felgyorsítottam. A tűz
csakis Vladot jelentheti. Azon a hosszú részen nem voltak
testek, és a hangokat is egyre hangosabban hallottam. A
kiáltozás és a kántálás mintha a folyosó végéről jött volna.
 Annyi elektromosságot küldtem a korbácsba, hogy csak úgy
okádta magából a szikrát, és feldühödött kígyó módjára
tekergőzött, amikor elértem az alagút végén lévő ajtószerű
nyílást. Legszívesebben berontottam volna, főleg, amikor
rádöbbentem, hogy az üvöltés Marty hangja, de aztán
lehiggadtam. Nem vagyok profi harcos, de annyira amatőr sem,
hogy berohanjak, aztán hátba támadjon az a valaki, aki miatt
Marty kiabál.
Az utolsó néhány méteren csak csúsztam lefelé, és közben
suhintottam egyet a korbáccsal. Az extra lendület és a meredek,
csúszós talaj miatt nagy sebességgel haladtam előre, és minél
jobban próbáltam hátradőlni.
Megérte óvatosnak lenni. Az ajtó jobb oldalánál egy őr
rejtőzött, és valami nagyot hajított el, ami pont a fejemet érte
volna, de így csak elrepült felettem. Csúszva elhaladtam az őr
mellett, és a korbáccsal a lábához csaptam. Mindkét lábát
elvágtam, és úgy dőlt el, akár a kivágott fa. Amikor a földre
zuhant, megint támadtam, ezúttal a nyakát célozva. A feje
leszakadt, és elrepült, de akkor először végignéztem a termen,
és már nem is érdekelt, hogy a fej labdaként pattog a földön.
Vlad, Maximus, Veritas és Marty is ott voltak, de mintha észre
sem vettek volna. Veritas éppen térdelt, és valamit a padlóba
karcolt, a többiek pedig csak álltak, és egy hatalmas, fakó
valamit bámultak a terem közepén, ami elsőre
tűzrakószerűségnek tűnt.
Először valamilyen furcsa füstnek néztem. Egészen a hat
méter magasan lévő mennyezetig ért, de nem terjedt szét
mindenfelé, ahogy a füst általában szokott. Szinte ember alakja
volt; ha léteznének óriások, valahogy így néznének ki. Ami még
különösebb, hogy mintha Vladból, Maximusból és Martyból
lassan egy-egy füstcsík szivárgott volna elő. Az előkúszó füstöt
mind elnyelte a nagy, ember alakú füsttömeg, és bár egyedül
Marty kiabált, úgy tűnt, Vlad és Maximus is szörnyű
fájdalmakat él át.
– Mi történik? – kérdeztem, amikor Vladhoz szaladtam.
Hiába ráztam meg a karját, nem moccant, de Veritas felkapta
a fejét.
– Leila – szólt megkönnyebbülten. – Benned démonvér folyik,
rajtad nem fog a lélekvarázslat. Próbáltam megtörni, de hiába
erősíti a mágiát a sok leyvonal ezen a helyen, nem sikerült.
Ahhoz, hogy megtörjem, meg kell ölnöm a nekromantákat, akik
a varázslatot megidézték. Addig az elektromossággal időt
nyerhetsz nekünk.
Veritas felugrott.
– Várj! – kiabáltam rá, mielőtt elnyelte volna a terem túlsó
végében lévő ajtó. – Hogy rázzak meg egyszerre mindenkit?
– Ne őket rázd meg! – mondta, és a nagy, füstös izére mutatott.
– Hanem azt. Ha valaki kiolt egy életet, az elpusztított
személyből áradó sötét energia nyomot hagy a gyilkoson. Ez a
varázslat az ilyen energiákat szívja ki, majd felerősíti abban a
teremtményben, amit ott látsz. Benned viszont természetes
elektromosság van, ami semlegesíti a lény erejét. Siess, Leila!
Ha a barátaidból kihúzta az utolsó csepp sötét energiát is, akkor
a lelkük következik.
 Elborzadva néztem azokat a lélekszerű csíkokat, amik
Vladból, Martyból és Maximusból távoztak. Mégsem vékony
füstcsík volt, hanem a sötét energia, ami azokból maradt, akiket
Vlad, Marty és Maximus a nagyon hosszú élete során megölt.
A korbácsommal a teremtményre csaptam. Arctalan testével
felém fordult, és olyat ordított, amitől beszakadt a dobhártyám,
és azonnal a fejemhez kaptam. Ha a sírban nyugvó minden
lélek hangja egyszerre sikolthatna, annak lenne valami ilyesmi
hangja.
Összeszedtem magamat, leengedtem a kezem, és újból
támadtam. Az újabb üvöltéstől a vér is megindult a fülemből, de
most nem álltam meg a fejemet fogni. Inkább tovább
csapkodtam. Óvatos reménykedés fogott el, amikor
észrevettem, hogy minden csapással lassul a Vladékból áramló
sötét esszencia. Most az egyszer hálát adtam érte, hogy Vlad
egész élete másból sem állt, mint állandó harcból. Volt benne
bőven sötét energia, és mivel Maximus ezer évvel ezelőtt
templomos lovag volt, neki is kijutott az öldöklésből.
De Martynak nem volt ilyen múltja. Újszülött vámpírként a
vérszomjtól biztos megölt pár embert, de azt leszámítva csakis
önvédelemből, és a vándorcirkuszban sem élt erőszakos életet.
Egyre keservesebben kiabált, és az érte való aggódásomban
még gyorsabban püföltem a szörnyet. Megsebezni nem tudtam,
a korbácsom átsuhant a testén, és a tekergőző sötét energiák
azonnal visszaálltak az eredeti alakba.
Ez így nem működött; több energia kellett. Gyorsan
körülnéztem. Bizonyára sok rítust végeztek itt, mert a falakat
mindenféle jel borította, és most, hogy a szörny arrébb ment a
tűzrakótól, láttam, hogy csontok és egyéb baljós dolgok vannak
beledobálva. Sehol nem láttam lámpát vagy elektromos
vezetéket, amiből utánpótlást nyerhettem volna. Akármilyen
rítusokat tartottak is a nekromanták, a világításhoz fáklyát
használtak.
Marty egyre gyötrelmesebben kiabált, majd térdre rogyott.
– Tarts ki! – szóltam neki, és olyan sebességgel csépeltem a
szörnyet, hogy visszaütött. Egészen a kőfalig repültem. A
fejemben szétáradt a fájdalom, és hallottam a borzalmas
reccsenést, ahogy a koponyám betörik.
Vér borította be a szememet, és a fájdalom olyan erős volt,
hogy majdnem elhánytam magamat. Így is talpra evickéltem; a
falba kapaszkodtam, mert minden imbolygott.
Visszabotorkáltam a szörnyhöz, és ahogy a testem gyógyult, a
korbács is visszatért. Felemeltem a kezemet, és újra lesújtottam.
Marty hirtelen abbahagyta a kiabálást. Előrezuhant, és
valami vibráló emelkedett ki a testéből. Az a valami lassan
kiszabadult, majd elindult a szörny felé. Életem egyik
legborzalmasabb pillanata volt, amikor megláttam, hogy ami
kijött Martyból, az a saját áttetsző, fátyolos képmása volt.
– Ne!
A kiáltás nagyobb erővel tört elő belőlem, mint amekkorával
a teremtmény kihúzta Marty lelkét a testéből. Elöntött a harag
és a gyász; teljesen megtöltött, amíg már úgy éreztem,
szétszakadok. A bennem feltámadó gyilkos elhatározás olyan
energiát adott az elektromosságnak, amilyenről nem is tudtam.
 Nem csak úgy megölöm azt az izét, ami megölte Martyt, és
éppen megölni készül Vladot. Én nem pusztán megölöm, hanem
megsemmisítem.
A látásom is elhomályosult az elképesztő áramtól, ami
feltámadt bennem. És most semmit sem fogtam vissza.
Engedtem, hogy jöjjön, hogy a tomboló érzelmeimből
táplálkozzon, míg már a testem minden pórusából szikrák
pattogtak.
A teremtmény megint lesújtott a kanapé méretű öklével.
Ezúttal szembefutottam vele, és el is ugrottam, de akkorát
sikerült ugranom, hogy elkerültem a kezet, és a szörnyeteg
mellkasán landoltam.
Abban a pillanatban kiengedtem azt az elképesztő
feszültséget. Bömböltem, mint egy fenevad. Az ózon szúrós
illata megtöltötte a levegőt, ahogy valósággal villámok
csapkodtak a testemből. A szörny kiabált, amitől megint
beszakadt a dobhártyám, de most élveztem a fájdalmat, mert
még tovább erősítette a bennem dúló érzéseket, így még több
áramot termeltem. Addig sosem adtam át magamat teljesen az
erőmnek, most viszont megtettem, és elképesztő volt.
Hamarosan a hatalmába kerített, és eszemet vesztve ráztam a
borzalmas, mágia szülte szörnyeteget, aki bántotta és gyilkolta a
szeretteimet.
Gigantikus robaj zökkentett ki a mámorból; a tekintetem
kitisztult annyira, hogy lássam, amint a teremtményben
munkálkodó fekete energia összeomlik. Én is a földre estem,
amikor a fekete valami széthullott, mintha a szörnyet eddig
egyben tartó belső váz elpusztult volna. Martytól néhány
lépésnyire landoltam, és valami megszakadt bennem, amikor
láttam, hogy a testét már kikezdte az enyészet.
A fájdalommal dacolva Vladhoz rohantam, mert ő is a földre
esett. A rémület megbénított, és a kín feszítő gombócként tolult
a torkomba. Ne, ne, NE!
De Vlad teste nem kezdett sorvadni. Megrázta a fejét, mintha
így akarná kitisztítani, aztán rézszínű szeme máris a termet
fürkészte.
– Hol vannak a nekromanták? Hatan voltak: három körben
állva kántált, három pedig velünk harcolt.
– Már eltűntek, mire ideértem – feleltem, és magamhoz
öleltem. – Istenem, Vlad, azt hittem, meghaltál!
Egy másodpercre viszonozta az ölelésemet, de aztán
elhúzódott.
– Nem, és szándékomban… – Elhallgatott, és felnyögött.
Követtem a tekintetét: Martyt nézte, akinek a teste egyre
gyorsabban bomlott, hogy elérje a valós kora szerinti,
százharminckilenc éves állapotát. Újabb fájdalmas gombóc
szorította a torkomat, és majdnem megfulladtam bele, mire
lenyeltem.
– Tudom. – Elszakítottam a tekintetemet. Azt akarná, hogy
fejezzem be, amit elkezdtem, és álljak bosszút a haláláért, ne
pedig bámuljam a testét, miközben a gyilkosai épp meglépnek.
– Veritas utánuk ment – mondtam, és az ajtó felé intettem. –
Szerintem megölte azt a hármat, aki a varázslattal életre
keltette a szörnyet, de még akkor is van három másik, aki
életben lehet.
Vlad nem futott – repülve száguldott ki az ajtón, amin Veritas
is távozott. Maximus odalépett hozzám, vetett Martyra egy
együttérző pillantást, aztán a kezét nyújtotta nekem.
Megfogtam a kezét, és küzdöttem a könnyeimmel, mert nem
akartam, hogy ezúttal más okból, de ismét elhomályosuljon a
tekintetem. Helyette tovább tápláltam magamban a haragot,
amivel sikerült legyengítenem a szörnyeteget, amíg Veritas
megölte a teremtőit. Igazából azt sem tudtam, hogy olyan
gyorsan elintézte őket, ahogy érzékeltem, vagy teljesen
elvesztem a harag, a gyász és az iszonytató energia mélyén, és
valójában jóval hosszabb idő telt el.
– Maradj mögöttem! – figyelmeztetett Maximus. Felkapott két
ezüstkést, amit korábban elejtett, és már szaladt is az ajtóhoz.
– Az előbb ki is mentett meg kit? – motyogtam, de azért
mentem utána.
Az ajtón túl elágazás fogadott minket, de nem kellett sokat
agyalni, merre menjünk. Vlad vékony tűzcsíkot húzott maga
után, és azt követtük – persze csak óvatosan, nehogy rálépjünk,
és még a végén mi égjünk meg. Maximus akár repülhetett is
volna, de bizonyára azért választotta a futást, hogy a
közelemben maradjon, és védeni tudjon.
Előttünk aztán sikoly hallatszott, mire felkapott, és mégis
repültünk. Az alagút keskeny volt, Maximus pedig nagydarab,
úgyhogy párszor nekiütődtünk a falnak, de másodperceken
belül megérkeztünk a hegy gyomrába, a legsötétebb
kristályokhoz. Egy hatalmas kő, ránézésre színtiszta
morionkvarc volt az egyik bejárat mellé döntve, és a sikolyok
odabentről jöttek.
 48. fejezet

Először a testrészeket pillantottam meg. Úgy voltak szétdobálva

a feketekvarc-barlangban, mintha tornádó csapott volna le a
gazdáikra. Aztán láttam, hogy Veritas egy magas, fekete hajú
férfit kerülget, aki időnként megpróbál elfutni mellette. Vlad
mögöttük volt, és egy nagy, kiszögellő fekete szikla miatt nem
sokat láttam belőle, de a sikolyok és az égett hús hirtelen
felcsapó bűze alapján éppen összeégetett valakit.
– Meg ne próbáld! – figyelmeztette Veritas a fekete hajú fickót,
amikor megpróbált jobbra elfutni.
Morbid elégedettséggel figyeltem a pasit. Egyike volt azoknak
a nekromantáknak, akik a szörnyű borzalmakat elkövették, de
most a fekete kvarc, ami Mircea börtöne is volt, megfosztotta
minden varázserejétől. Így nem volt más, csak egy tehetetlen,
normális ember.
Biztosan ő is részt vett Marty meggyilkolásában. Elborított a
harag, ahogy eszembe jutott a legjobb barátom, aki a fölöttünk
lévő teremben szép lassan elsorvad. Kikerültem Veritast, és
suhintottam egyet a korbácsommal.
 – De! – vicsorogtam. – Próbáld csak meg!
A férfi nekem rontott, de Veritas azonnal elrántott.
Villámgyors mozdulatai voltak, de a korbácsom már elindult, és
úgy tekeredett rá a fekete hajú vámpírra, mint az egymásra
találó szerelmesek. Rántottam egyet a fegyveremen, mire a
vállától fölfelé minden része előreesett, míg a teste egy helyben
megpördült, és heves vérzéssel padlót fogott.
– Ne égesd tovább! A másik élve kell! – kiabált Veritas
Vladnak.
Nem figyeltem rájuk. Csapkodtam a fickót, amíg már annyi
darabra szakadt, hogy abból még ő sem gyógyulhat fel. Marty
meghalt. Örökre elment. Nem pusztán a legjobb barátom volt,
hanem éveken át az egyetlen barátom. Befogadott, amikor senki
más nem volt rám kíváncsi. És kínok közt üvöltve halt meg,
mert nem voltam képes megmenteni, holott ő számtalanszor
megmentett engem.
– Leila!
Őrjöngő csapkodásomat Mencheres hangja szakította félbe.
Nem is hallottam, amikor bejött. Mondjuk, igencsak lefoglalt,
hogy felszecskázzam a nekromantát.
– Elég! – szólt ismét lágy hangon. – Már nem érzi.
Nem, már nem érzi. Én viszont még mindig érzem a gyászt,
ami miatt felaprítottam valakit.
Mintha valami köd ült volna rám, úgy mozogtam;
visszahúztam magamba a korbácsot, olyan gyorsan és olyan
könnyedén, ahogyan még sosem sikerült, majd megkerültem a
feketekvarc sziklát, ami eddig eltakarta előlem a barlang másik
részét.
Vlad egy éjfekete hajú nő előtt állt, aki a földön térdelt, és
egyre nagyobb lángok kerítették be. A legapróbb mozdulatra is
megégette magát, és a haján meg a ruháin éktelenkedő
perzselésnyomok alapján ez már többször előfordult.
Aztán megláttam még valamit, amitől továbblépdeltem
egészen a barlang túlsó szegletéig. Azonnal megértettem,
Mircea miért nem keresett. Az egész teste üvegbe volt zárva,
moccanni sem tudott, nemhogy megvágni magát, és felvenni
velem a kapcsolatot. A fekete kvarcból épített szűk börtön most
az üveget vette körül. Nem értem a kvarchoz, mert Mircea
képességeit is semlegesítette, de a fejéhez odavágtam egyet
ököllel, mire a körülötte lévő üveg szilánkokra tört.
– Megtaláltál! – Ez volt az első szava.
– Egy barátom segített – feleltem, és eszembe jutott, milyen
árat fizetett Ian azért, hogy legyen hatalma előhúzni a
nekromanta fejéből, amit tudni akartunk.
Mircea kissé dacosan, kissé félve nézett el a vállam fölött,
amikor Vlad is odajött.
– Hát újra találkozunk, drága mostohaapám! Régen láttuk
egymást, nem igaz?
– Egyrészt túl rég, másrészt nem elég régen – válaszolta Vlad,
és a szeme zöldre váltott, ahogy Mirceát figyelte.
A hátunk mögül matatásra lettünk figyelmesek, amit sikoltás
követett. Vlad veszélyes, mégis elbűvölő nevetéssel figyelte,
ahogy a nekromanta a kezén és lábán táncoló tüzet próbálja
eloltani.
 – Valóban azt hitted, hogy megszökhetsz, ha hátat fordítok?
A nő sziszegve elhadart valamit egy másik nyelven. Varázslat
lehetett, mert nagyon fintorgott, amikor egy másodperccel
később nem haltunk meg, nem változtunk békává, vagy nem
történt meg az akármicsoda, amit szeretett volna.
– Neryre, a mágiád itt nem működik – közölte vele
Mencheres, amikor ő maga is megérkezett a barlang hátsó
részébe.
A nő odakapta sötét szemét.
– Menkauré! – mondta ki az egyiptomi nevét, mint aki a
szóval ölni tud.
– Ő az a varázsló, akit annak idején ismertél? – kérdeztem.
– Igen – felelte Mencheres, és szinte szomorúan ingatta a fejét.
– Neryre, miért álltál össze ezzel a bandával? Hiszen ők nem
igaz papjai Imhotepnek. Épp az ellenkezőjét teszik annak, amit
képviselt.
– Azért küzdenek, amiről Imhotep lemondott – vágott vissza a
nő. – Amiről te is lemondtál. A hatalmad óriási lehetett volna,
Menkauré.
– Így is az – ellenkezett Mencheres minden nagyképűség
nélkül. – Az a része, amelyiket tökélyre fejlesztettem. És most
felelj, Neryre, miért akarta a csürhéd, hogy Vlad megöljön
engem?
Vlad felkapta a fejét, de a nőt ölelő tűzbörtön meg sem
mozdult.
– Tudtál róla?
Mencheres rám nézett, és apró mosolyra derült.
 – A feleségem az előbb írt, hogy senkinek nem árulja el, hogy
a vámpírvilágban terjedő videó csupán színjáték.
Vlad most rám nézett hitetlenkedve.
– Te elmondtad a feleségének?
– Fogalmazhatunk így is. Nincs meg a száma, úgyhogy Iant
kértem meg.
Ezek szerint Ian csak elolvasta az SMS-emet.
– Vlad, nem pusztán titkolóztál előttem, hanem hazudtál is
nekem. Miért? – Lágy szavak voltak, mégis olyan súlyosak, mint
ezer tégla.
Vlad belenézett Mencheres szemébe, és bár a védőpajzsa
megingott, és hatalmas bánat érződött belőle, a szeme sem
rebbent.
– Tudod, miért.
Mencheres állta a tekintetét, és az elképesztő aurája
valósággal fellobbant. Olyan ijedtség fogott el, hogy még a
Marty iránti gyászt is elnyomta. Vlad félreérthetetlenül
fogalmazott. Vajon Mencheres most azonnal bosszút áll, amiért
Vlad bevallotta, hogy ha a trükkje nem jön be, megöli? Lenne
egyáltalán esélyünk ellene, ha úgy dönt, hogy tényleg bosszút
áll?
– Özvegyet csináltál volna Kirából – recsegte Mencheres. –
Háborúba taszítottad volna a vérvonalainkat. Bonest az
embereid elleni harcra kényszerítetted volna, ahol sokakat
megöl. A szövetségeseinknek választaniuk kellett volna
közülünk, ami csak még több halálhoz vezet. Odalett volna a
béke, ami azóta fennáll, hogy Appollyon hiába próbált háborút
szítani vámpírok és gúlok között…
Elhallgatott, és felcsillant a szeme. Vladnak és nekem is
azonnal leesett.
– Mekkora rohadék! – suttogtam, és a nekromantához
fordultam.
Neryre vonásai merevek voltak, akár a körülöttünk lévő
sziklák, de a szemét ide-oda kapkodta Vlad és Mencheres között.
A szaga is megváltozott. Szóval ilyen, amikor valaki lebukik.
– Megkísérelted megingatni a vámpírvilágot azáltal, hogy a
két legerősebb élőhalott vérvonalat egymás ellen uszítod –
állapította meg Veritas, amikor ő is a barlang hátsó részébe ért.
– Miért?
– Az embereim helyreállították volna a rendet. – Neryre
színtiszta gyűlölettel a szemében figyelte Veritast. – Csakis
nekünk lett volna hatalmunk békét hozni a viaskodó felek közé,
és akkor elég támogatót szereztünk volna, hogy a mágiát tiltó
törvényt eltöröltessük.
Megdöbbentem, milyen könyörtelenül bevallotta, hogy
mennyi mindenki halálát tervezgette. Az a részem viszont,
amelyik napról napra keményebb lett, elismerően nyugtázta,
mennyire egyszerű tervet talált ki. Elég volt elérni, hogy az
egyik legnagyobb vámpír elárulja és megölje a másikat, és már
el is indul a lavina.
Neryre aztán Mircea felé bökött az ujjával.
– Ő megfogadta, hogy felszabadít minket, de aztán elhagyta a
rendet, és a puszta bosszút hajszolta. Ezért kutattuk fel. Meg
akartuk ölni, de felfedeztük, hogy kötődik a nőhöz és a Karóba
Húzóhoz. Mircea akaratán kívül kezünkbe adta a kulcsot,
amivel káoszt szíthattunk.
– Hány tagja van még a rendnek? – kérdezte Veritas, nem
törődve az utolsó mondattal.
Neryre furcsa, ábrándos arccal mosolygott.
– Nem tudom, és ha száz évig kínoztok, akkor sem mondhatok
mást. A vezetőink nagyon sok évvel ezelőtt úgy határoztak,
hogy nem tudhatunk egymásról, így ha bárkit elfognak, a
többieket nem veszélyezteti. A küldetésünk sikerrel fog járni.
Ha nem ma, majd máskor.
– Én abszolút támogatom, hogy mindenkit felszabadítsunk az
elnyomás alól – szólaltam meg –, de a szabadságot nem igazán
lehet hullahegyekre építeni. A vámpírok nagy hibát követtek el,
amikor üldözték és gyilkolták a boszorkányokat, de te meg most
vallottad be, hogy ha esélyetek lenne rá, ti is ugyanilyen
vérengzést rendeznétek.
– Megérdemlik – vágta oda.
– Ez nem igaz – tiltakoztam lágy hangon. – De sajnos már nem
élsz addig, hogy ezt magad is lásd, mert bosszút állok azért a jó
emberért, akinek a halálát okoztad a másik teremben.
Odacsaptam a korbácsommal, de mielőtt a fegyver vége elérte
volna a nőt, az felrobbant, mint aki lenyelt egy bombát. Vlad
egy pillanatig a lángoló cafatokat figyelte, majd felém fordult.
– Így most bosszút álltál, de ha a halálának vannak
következményei, azokat én viselem.
Veritas teljes felháborodással nézte Vladot, mint aki nem
tudja, hogy most ordítson, vagy nekimenjen.
 – Akármit mondott is Neryre, biztosan több információt is
kiszedhettem volna belőle!
– Semmi olyat nem tudott, amire némi kutakodással te magad
ne jöhetnél rá – csitította Vlad. – Abban egyeztünk meg, hogy
csakis egy túlélő lesz, akit én viszek magammal.
– Még nem mondta, hogy elenged – jegyezte meg Veritas, és
jelentőségteljesen Mencheresre pillantott.
Minden izmom megfeszült. Igaza van: Mencheres nem
mondta, mit tesz annak tudatában, hogy Vlad képes lett volna
akár meg is ölni.
– Nos? – kérdezte tőle Vlad.
Elzárta előlem az érzéseit, így nem tudtam, hogy harcolni
készül az életéért, vagy annyira szereti Mencherest, hogy
ellenállás nélkül szembenéz az ítélettel.
Én viszont nem akartam hagyni magamat. Tudtam, hogy
Mencheres egyetlen gondolatával képes letépni a fejemet, de
akkor is elindítottam az áramot a korbácsomba. Akármi lesz is,
nem nézem tétlenül, hogy valaki ártani próbál Vladnak.
Maximus közelebb jött. A teste nyugalmat árasztott, de biztos
voltam benne, hogy nem csak azért mozog éppen akkor, hogy
az izmait nyújtóztassa. Ő is készen állt Vlad védelmére.
Mencheres olyan sokáig hallgatott, hogy az idegszálaim már
üvöltöttek a feszültségtől. Aztán végre apró mosoly bukkant elő
az arcán.
– Nem teljesítem be a nekromanták akaratát. Nem öllek meg,
hogy elhozzam a káoszt, amit ők is szerettek volna, amikor
Mircea és Leila kapcsolatát ellened próbálták felhasználni.
 Majd összerogytam a megkönnyebbüléstől, de Vlad pajzsa
lehullott, és hatalmas bánat ömlött rám a közöttünk lévő kapocs
által. Közben viszont a szeme sem rebbent.
– Nem kérem a bocsánatodat. A szándékaim
megbocsáthatatlanok, de remélem, tudod, hogy ha nem Leila
élete lett volna, hanem akárki másé, soha eszembe sem jut
ártani neked.
Mencheres arca kissé felderült.
– Megértem, hiszen ha valaha Kira és bárki más élete között
kellene választanom, Kira élne, és a másik meghalna. Mellesleg
– a hangja kissé elmélyült – hiába vagyok rád dühös, egy apa
mindig megbocsát a gyermekének, még akkor is, ha az a
gyermek nem vér szerinti.
Elfojtott hangot hallottam a terem másik oldaláról, és
könnyek szúrták a szememet, mert értettem, mire utal
Mencheres. Vlad is tudta, mert éreztem rajta a meglepettséget.
Azután Mircea börtöne és Mencheres között kapkodta a fejét.
– Azt várod tőlem, hogy megbocsássak neki? Alig várja, hogy
megölhessen!
Mencheres közelebb jött.
– Évszázadokkal ezelőtt szárnyaim alá vettem egy keserű,
erőszakos fiatalembert, noha tudtam, hogy megölne, ha tehetné.
Ha hálás vagy azért, ahogy akkor döntöttem, tiszteletben tartod,
amit most kérek Mirceának.
– Nem kell szívesség olyantól, aki apának és férfinak is egy
rakás szar! – üvöltötte Mircea.
Mencheres szája felfelé görbült.
 – Gyermekek… Milyen édesen hízelegnek az embernek, nem
igaz?
Éreztem Vladban az idegességet, a dühöt és a csodálatot.
– Ha ez a büntetés a korábbi tetteimért, akkor gratulálok a
kegyetlenségedhez.
Mencheres megpaskolta Vlad arcát.
– Sejtettem én, hogy az ilyesmit te igazán tudod értékelni.
Vlad aztán felém fordult.
– Mircea nem lakhat a házunkban. Azok után, amiket tett,
nem engedem a közeledbe.
– Jól van – helyeseltem. Mircea tényleg sokat ártott nekem, de
csak a fájdalom dolgozott benne, és végül ő mentett meg
minket. – Akkor átkereszteljük a föld alatti börtönt
büntiszobává.
– Nem megyek veletek! – dühöngött tovább Mircea. – Amint
kiszabadulok ebből a kvarcból, azonnal eltűnök!
– Jó, hogy mondod! – válaszolta Vlad szárazon. – Tartsd abba
a fekete kvarcba bezárva, amíg visszaérünk a kastélyomba,
különben megint beveti a köddé válós mutatványát.
Mencheres mosolygott.
– Ez megoldható.
 49. fejezet

Azon kaptam magamat, hogy nagyon lassan haladok felfelé az

alagútban. Eddig a gyászom legnagyobb részét kordában
tudtam tartani a bosszúvággyal és a többiekért való aggódással,
de most ezek elmúltak. Tudtam, hogy ha felérünk a fenti
terembe, és meglátom Marty élettelen testét, teljesen
összetörök.
– Én nem megyek veletek – közölte Veritas, és szúrós szemmel
végignézett az alagúton. – Foglyot ugyan nem vihetek a tanács
elé, de a Törvény Őrei biztosan megnéznék ezt a rejtekhelyet.
Talán vannak itt nyomok, amik a szekta többi tagjához
elvezethetnek. A tűzgödörben megégetett tárgyak, amikkel azt a
teremtményt megidézték, annyi mágiát szívtak magukba, hogy
érdemes megvizsgálni őket.
Vlad erre megtorpant, mire kis híján nekimentem.
– Á, igen, a teremtmény, ami csaknem megölt minket. Áruld
el, hogyan lehetséges, hogy téged nem kapott el?
Azonnal Veritasra néztem. Annyira el voltam foglalva mással,
hogy ez fel sem tűnt, pedig nagyon jó kérdés.
 A lány felvonta a szemöldökét.
– Elbújtam az ajtó mögött, amikor láttam, hogy elkezdtek
varázsolni. Nem láttátok a sok védőrúnát a falakon? Azok a
jelek nem engedik ki a varázslatokat a teremből.
Észszerű magyarázat volt, de valamiért nem vettem be. Jó,
tényleg magyarázza, hogy miért nem hatott rá az a varázslat, de
azt nem, hogyan volt képes beszorítani öt nekromantát Mircea
börtönéhez úgy, hogy közben nem kapott újabb átkokat.
Márpedig a nekromanták biztosan próbálkoztak. És az sem
derült ki, hogyan tudja megállítani az időt úgy, mint az egyik
legerősebb démon. Ez a Veritas titkokat rejteget, méghozzá nagy
titkokat.
Eszem ágában sem volt megtudni a titkait. Már csak azért
sem, mert féltettem a sajátjaimat. Jobb, ha nem említi a Törvény
Őreinek, hogy igazszülött boszorkány, démoni leszármazott
vagyok. Elvégre eddig nem voltak túl szívélyesek a fajtámmal.
Amikor beértünk a fenti terembe, felkészültem a
legszörnyűbb fájdalomra. Ám amikor megpillantottam Marty
testét, elképedve pislogtam, mert mintha kettőt láttam volna
belőle.
Az egyik Marty most is a földön hevert hátrahanyatlott fejjel,
és a teste annyira elenyészett, hogy már ősi múmiára
hasonlított leginkább. A másik Marty ott lebegett mellette, és
hol zavartan a testet nézte, hol meg a saját kezét, mintha azon
csodálkozna, hogy átlát rajta.
– Marty! – kiáltottam fel, és odarohantam hozzá. De amikor
megöleltem volna, hiába nyújtottam a kezemet, csak átestem
rajta.
Mire megfordultam, a fejét rázva engem nézett.
– Leila, egy szellemet nem lehet megölelni, márpedig most
vagy a mennyország fapados változatába kerültem, vagy
szellem vagyok.
Igaza volt. Ott feküdt a holtteste a padlón, ő meg átlátszó volt,
ami teljesen nyilvánvalóvá tette, hogy mi történt, nekem mégis
nehezemre esett felfogni.
– De te… még mindig te vagy – hebegtem.
Morgott egyet.
– Igen, úgy látszik. Sok olyan szellemet láttam már, akiről ez
nem mondható el, de nem mindegyik zakkan meg.
Egyrészt határtalanul boldog voltam, hogy láthatom, másrészt
aggódtam miatta, hogy még mindig ott van velünk.
– Nem volt… tudod… fény az alagút végén, vagy ilyesmi?
Még szellemként is tudott lesajnálóan nézni.
– Szerinted, ha lett volna, akkor itt lennék?
– Néhány szellem itt marad, hogy még egy utolsó feladatot
elvégezzen – szólt közbe Vlad, és lassan előrelépett. – Mások
tovább időznek, hogy megbizonyosodjanak a szeretteik
épségéről. És van, aki sosem távozik. Olyanokkal is találkoztam
már. Új életet kezdenek a túlvilági lényükkel.
Marty halvány mosolyt villantott.
– Új életet, mi? Ha át tudok menni a falon, akkor már nem
fenyegethetsz, hogy nem engedsz Leila közelébe, ha a
szezonban elmegyek a vándorcirkusszal.
– Nem – válaszolta halkan Vlad. – Most már semmire sem
kényszeríthetlek.
Marty visszanézett rám.
– Akkor a halálnak is van jó oldala. Ki gondolta volna?
Nem akartam elhinni, hogy ilyen közömbösen fogadja a saját
halálát. Én alig bírtam, hogy ne zuhanjak össze, pedig nem én
haltam meg, és tértem vissza szellemként.
– Marty, én… – Próbáltam sírás nélkül beszélni, de esélytelen
volt. – Annyira sajnálom, hogy cserben hagytalak! Nem tudtalak
megmenteni.
– Ó, kölyök! – Meg akart fogni, de amikor átnyúlt a
csuklómon, letett róla.
– Próbáljuk meg így! – vetettem fel szipogva, és letérdeltem,
hogy egy magasságban legyünk. Felemeltem a kezemet.
Elmosolyodott, és ő is felemelte az övét. Enyhe bizsergést
éreztem, amikor a tenyere az enyémhez ért.
– Nem hagytál cserben – mondta szigorúan. – Keményen
harcoltál. Ennél többet senki sem tehet, és néha még akkor sem
úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretnénk. De ez nem jelenti,
hogy bármi miatt rosszul kellene érezned magadat. Ilyen az
élet.
– Tudom – feleltem, és próbáltam mosolyogni. – Ne aggódj
miattam! – Talán én vagyok neki az „utolsó feladat”. Látni
akarja, hogy rendben leszek. Mindig is értem izgult. – Minden
rendben lesz velem.
– Tudom, kölyök – mondta, és megsimította volna az államat.
– Kemény csaj vagy. Mindig is az voltál.
– Te is kemény vagy. És nagyon szeretlek – habogtam a
könnyeimmel küzdve.
Elmosolyodott.
– Én is szeretlek. – Azzal felnézett a mennyezetre. Én is
felnéztem, de csak még több védőrúnát láttam, úgyhogy nagyon
meglepődtem, amikor átlátszó kezével megpaskolta az arcomat,
és így szólt: – Én most… azt hiszem, megjöttek értem.
Várj! Ne! – gondoltam magamban, de csak mosolyt erőltettem
az arcomra. Ne sírj! Nehogy az legyen az utolsó emléke rólad,
hogy könnyekben törsz ki!
– Akkor menj! Üdvözlöm a lányodat! Üzenem, hogy neki van
a legjobb apja a világon!
Marty emelkedni kezdett, és ahogy egyre feljebb ért, úgy lett
halványabb.
– Átadom – mondta egyre halkabban. – És megmondom neki,
hogy egy napon találkozik a testvérével…
Ezt hallottam utoljára, mielőtt eltűnt. Percekig vártam még,
olyan mereven bámultam a plafont, hogy már szúrt a szemem.
Egyszer aztán megéreztem Vlad kezét a vállamon.
– Elment, Leila.
– Tudom – feleltem, és kitörtek belőlem a könnyek, mert
ahogy kimondtam, mintha tényleg valósággá vált volna.
Vlad megfordított, és a karjába vont. Leengedte a pajzsát, és
az érzései úgy melegítettek, ahogy a karjai.
– Itt vagyok – motyogta. – És mindig itt leszek.
Viszonoztam az ölelést, és boldogan fogadtam, hogy egyre
erősebben szorít.
– Ezt most már el is várom tőled életünk végéig!
 Epilógus

– Gyönyörű lett a ház! – mondtam, ahogy végignéztem a falakon

lógó számtalan girlandon, a fagyönggyel díszített csillárokon és
a bálteremben lévő hatalmas fán.
Még sosem láttam Vlad házát karácsonyi díszben, de ez is
olyan volt, mint minden más, amit Vlad csinált: lenyűgöző.
– Még mindig alig hiszem el, hogy ez az első közös
karácsonyunk – folytattam, és belém mart a fájdalom, mert
rádöbbentem, hogy hosszú idő után ez lesz az első év, amikor
Marty nélkül karácsonyozom.
Legalább annyi jó hír volt, hogy Leotie jelentkezett, és holnap
beadja Gretchent. A húgom vagy túl van a vérszomjon, vagy
Leotie tudomást szerzett róla, hogy már nem kell tartania attól,
hogy átadom neki az örökséget, mielőtt még készen állna.
Igazából egyáltalán nem terveztem átadni neki. Nem én kértem
ezt a hatalmat, de az idők során a részemmé vált.
Ugyanúgy, ahogy Marty is a részem, akkor is, ha már nem él.
Megkértem Vladot, hogy égesse finom porrá a testét, a hamvait
pedig apró urnákba osztottam szét, és küldtem belőle Marty
néhány vándorcirkuszos barátjának. Megígérték, hogy a
következő szezonra magukkal viszik. Így egy kicsit visszakerül
abba a világba, amit úgy imádott.
Vlad összevonta a szemöldökét.
– Lehetetlen.
Nevettem egyet.
– Repül az idő, ha valaki mindig meg akar ölni minket, nem?
– Nem így értettem – felelte, és a karjába vont. Az érzések
meleg hullámai simogatták az enyémeket, egyre erősödtek, míg
már úgy éreztem, puha, forró selyemben merültem el. –
Lehetetlen, hogy kevesebb mint egy éve szeretlek. Mindennap
egyre biztosabb vagyok benne, hogy mindig is része voltál a
lelkemnek.
Átkaroltam, és belenéztem mély, rézszínű szemébe.
– Te mindig is része voltál a lelkemnek, már akkor is, amikor
nem ismertelek.
Megcsókolt; a szája, az ajka, a nyelve még nagyobb
forrósággal árasztott el, de aztán mosolyogva elhúzódott.
– Mivel karácsony van, most megkapod az egyik ajándékodat.
Tetszeni fog. Elmondok egy titkot, amit eddig nem tudtál.
– Kitalálom: Frankenstein történetét is te ihletted –
cukkoltam.
Az ismerős arroganciával vonta fel a szemöldökét.
– Az a badarság, amit rólam mintáztak, sokkalta sikeresebb! –
Jót nevettem, de aztán komoly hangon folytatta: – Addig
küzdöttem, hogy kimondjam, szeretlek, hogy már el is hagytál,
de mélyen legbelül szerintem már az első pillanatban tudtam.
 Erre azért akaratlanul is fújtattam egyet, mert eszembe jutott,
mit mondott az első együtt töltött éjszakánk előtt: Ígérhetek
őszinteséget, hűséget, és több szenvedélyt, mint amennyit elbírsz,
de szerelmet nem…
– Akkor elég furán mutattad ki.
– Emlékszel, hogy szinte azonnal odahívattam Mencherest,
miután a váramba vittelek?
Összevontam a szemöldökömet.
– Igen. Valamit kerestettél vele, amin volt nyomvonal, hogy
megtaláld az elrablóimat.
– És kérdeztem tőle valamit – mondta mélyülő hangon. – Arra
már nem emlékszel?
Próbáltam visszaemlékezni. Az a nagyjából tizenegy hónap
most ezer évnek érződött.
– Volt valami kérdés, amit nem akartál, hogy Bones
meghalljon…
Fújtatott egyet.
– Így igaz. – Az arca megváltozott, és a belőle áradó érzések
között megjelent a veszteség okozta fájdalom. – Amikor a
feleségem és a fiam meghalt, elemésztett a düh, és bosszút
szomjaztam. Ám hiába öltem meg mindenkit, akit a halálukért
okoltam, nem lett jobban a lelkem. Borzalmas ürességet
éreztem, ami egyre csak nőtt, és mindenhová beférkőzött, míg
már bármit jobbnak ítéltem, mint a rám telepedő feneketlen
üresség. Bármit.
Ezt át tudtam érezni. Nagyon is. Már nem voltak sebhelyek a
csuklómon, de a fájdalom emléke, ami miatt azt a szörnyűséget
tettem, sosem csillapodott.
– Megértelek – mondtam könnyes szemmel.
Elcsigázott arccal nézett rám, ujjaival gyengéden a csuklómat
simogatta.
– Tudom. Mencheres megérezte, ami bennem volt, és
olyasmit mondott nekem, amit akkor értelmetlen, szánalomból
kitalált hazugságnak gondoltam.
– Mit mondott? – tudakoltam halkan.
A keze elszakadt a csuklómtól. Egyikkel az újranőtt hajamat
simította meg, a másikkal mohón megfogta a hátamat, és
magához vont.
– Azt mondta, hogy egy napon jön majd valaki, aki betölti azt
a hatalmas ürességet. – A szája megremegett. – Akkor nem
hittem neki, ezért minden erőmmel arra törekedtem, hogy
megerősítsem a magam és az embereim helyzetét. Olyan
királyságot akartam építeni, amit nem győzhetnek le a kapzsi és
romlott emberek, ahogy tették az országommal és a
családommal. Már rég el is felejtettem Mencheres kegyes, mégis
csalfa hazugságát… de aztán találkoztam veled.
Az érzések rohamától a szememet is behunytam. Tudtam,
hogy lesznek még nehézségeink, lesz még gyász, és lesz sok
összetűzés közöttünk, de ez a megtörhetetlen, leírhatatlanul
gyönyörű kötelék, ami összeköt minket, mindent megér.
– Nem állítom, hogy szerelem volt első látásra – folytatta Vlad
kissé gúnyosan, amikor kinyitottam a szememet. – Különösen,
mivel először csupán hang voltál a fejemben, aztán az első
találkozásnál öt perc sem telt bele, és megráztál.
 – Egy lány nem adhatja magát könnyen! – nevettem reszkető
hangon a bennem tomboló sok érzéstől.
Csábító, mégis állatias mosollyal villantotta meg a fogát.
– Ha ezért csináltad, nem voltál túl eredményes, hiszen egy
héten belül az ágyamban kötöttél ki.
Magamhoz szorítottam.
– Ennyi tellett tőlem. Egy ijesztő, őrült dög voltál, az arcod
meg nagyobb, mint a kastélyod, mégis úgy vonzódtam hozzád,
hogy olyat még sosem éreztem.
– Én is ugyanígy voltam ezzel – suttogta. – Éppen ezért hívtam
oda Mencherest; évszázadokon át semmit sem éreztem a
szeretőim iránt, de akkor hirtelen olyan gondolataim támadtak
egy nővel kapcsolatban, amiket nem tudtam hová tenni. Veled
kapcsolatban semmi sem volt elég. Sem az, ha a közeledben
voltam, sem a dacos viselkedésed, sem az elméd olvasása, sem
az, hogy ittál a véremből… És amikor megérintettelek… – A
hangja morgásba hajlott, és az érzései között hatalmas erővel
megjelent a vágy. – Nem egyszerűen megdugni akartalak. Azt
akartam, hogy sikolts, hogy a nevemen kívül minden mást
elfelejts.
Ha ilyen hullámokban küldi rám a vágyát, miközben a forró,
izmos teste az enyémnek feszül, és a tekintete végtelen
sikolyokkal teli éjszakákat ígér, a gondolatomnak sem érek a
végére, nemhogy ennek a beszélgetésnek. Inkább csak
behajtom rajta, amit ígért.
– És aztán? – nyögtem ki. A hangom levegős volt a
fékezhetetlen szenvedélytől. – Mencheres azt mondta, hogy én
vagyok, aki kitölti a benned lévő űrt?
Vlad lehajolt, ajkát az enyém fölé engedte.
– Nem.
Az elfojtott sóhajomra nevetéssel ingerelte az ajkamat.
– Mencheres olyan, mint Yoda: a leglényegesebb kérdésekben
ritkán ad egyértelmű választ. Csak azt kérdezte tőlem, miért
akarom tudni hirtelen, hogy az oly régen tett jóslatában
valóban a jövőt látta-e, vagy csupán kegyes hazugság volt.
Akármit gondolt – vagy nem gondolt – Mencheres a
kapcsolatunkról, nem változtat rajta, hogy mit jelentünk
egymásnak. Ettől függetlenül azért kíváncsi voltam.
– És te mit válaszoltál?
Vlad behunyta a szemét, mintha szóról szóra emlékezne.
– Azt mondtam, úgy érzem, vonzódom hozzád, méghozzá
olyannyira, hogy az megrémít, hiszen alig ismerlek.
Elmondtam, hogy meg kellene öljelek, amiért a képességed
láttatta veled a legnagyobb bűnömet, de már akkor úgy
éreztem, kötődöm hozzád valamiért. Elmondtam neki, hogy
esztelen vággyal kívánlak, noha máskor hónapokat vártam,
mire valakit a szeretőmmé fogadtam, de melletted a kezemet is
alig tudtam fékezni. És elmondtam neki – itt elmosolyodott –,
hogy legalább annyira bosszantasz, mint amennyire
foglalkoztatsz, ezért biztos vagyok benne, hogy súlyos hiba
lenne téged a szeretőmmé tenni.
Játékosan megböktem a mellkasát, de közben a szívem
elszorult ettől a sok mindentől, amit megosztott velem.
Kinyitotta a szemét, és zöldbe forduló tekintettel bámult.
 – Akkor azt kérdeztem tőle: „Ez azt jelenti, hogy a jóslatod
igaz volt? Ő lesz az?” Mire azt felelte: „Hallod magadat, milyen
szót használtál? Azt mondtad, úgy érzed.”
Egyre fényesebb szemmel nézett rám, amíg már pislognom
kellett a bennem dúló érzésektől és az átható pillantásától.
– Mást nem is kellett hallanom – fejezte be halkan. – Nem
számított, hogy megjósolt-e téged, vagy sem. Évszázadok óta
először éreztem valamit, méghozzá úgy, mint még soha.
A csókomba beleadtam minden szerelmet, szenvedélyt és
odaadást, ami bennem volt. Vlad pedig viszonozta ugyanezt, és
még többet adott. A csókjába beleszédültem, és észre sem
vettem, hogy közben felvitt négy emelettel feljebb, és már nem
a bálteremben vagyunk, hanem a hálószobában.
– Ma éjszaka te is kapsz ajándékot – suttogtam.
A mosolya ezer dolgot ígért, érzékit, romlottat és néhol
egyenesen fájdalmasat.
– Később.
  

Köszönetnyilvánítás

A mostani köszönetnyilvánításban szakítok a hagyománnyal, és

terjengős, személyes leszek, szóval nem muszáj elolvasni. Amin
viszont most sem változtatok, hogy legelőször Istennek adok
hálát. (Az előző tizennégy könyvben is így tettem, és ez most
sem lesz máshogy, pláne az elmúlt év miatt.) Az édesanyám újév
környékén meghalt, és mivel már egy ideje betegeskedett, úgy
éreztem, „felkészülten” várom a halálát. Azóta megtanultam,
hogy vannak dolgok, amikre nem lehet felkészülni. És mialatt a
mély gyásszal és a vele járó, sosem tapasztalt alkotói
válságommal küzdöttem, az édesapám három hónap alatt
négyszer halt meg kis híján valamilyen betegségben. Ha ez nem
lenne elég, a kutyámat is többször műteni kellett.
A lángok mélyén megjelenési dátuma éppen ezért csúszott;
össze kellett szednem magamat annyira, hogy újra írni tudjak.
Közben többször is eszembe jutott, hogy a könyv címe pontosan
kifejezi az én érzelmi állapotomat is. De ezt az utat nem egyedül
kellett végigjárnom. A Lábnyomok című vers utolsó sorai
nagyon szépen fogalmaznak: „Azokon a nehéz napokon át /
azért láttad csak egy pár láb nyomát, / mert a legsúlyosabb
próbák alatt / téged vállamon hordoztalak!” 1
Köszönöm,
Jézusom, hogy a válladon hordoztál – az elmúlt évben és az azt
megelőző többiben is.
Szintén köszönet illeti a férjemet az elképesztő támogatásáért,
a családom többi tagjáról és a barátaimról nem is beszélve.
Nem maradhat ki, hogy köszönetet mondjak a szerkesztőmnek,
Erika Tsangnak, aki hosszú ideje segíti a munkámat, valamint
az ügynökömnek, Nancy Yostnak, ugyanis mindketten sokat
tettek értem.
Már az elején szóltam, hogy személyes és hosszúra nyúló
köszönetnyilvánítás következik, úgyhogy most mesélek még az
anyukámról. Kezdjük ott, hogy beteg humora volt. Szinte
hallom is, ahogy azt mondja: „Na, most bezzeg, hogy
meghaltam, már képes vagy szépeket írni rólam az olvasóidnak,
mi?” Hát, anya, jobb később, mint soha. *kacsint*
Komolyra fordítva a szót, ő volt az első rajongóm, amikor
tizenegy éves koromban nekiálltam verseket írni. Neki adtam
oda a műveimet, és mivel szégyenlős voltam, rögtön meg is
kértem, hogy másnak ne mutassa meg. Aztán a következő
családi összejövetelen az összes rokon az én verseimről
áradozott. Amikor számonkértem anyát, azt mondta: „Na de
drágám, nem gondolhattad, hogy nem mutatom meg másnak!
Hiszen annyira büszke vagyok rád!” Néhány évtizeddel később
meg folyton azzal kezdte, bárkivel találkozott is, hogy „a lányom
bestselleríró”. Én persze elképesztően zavarban voltam,
úgyhogy megkértem, hagyja abba. Ezek után azért türtőztette
magát – legalábbis amíg hallótávolságon belül voltam.
Erre a legjobb példa, amikor néhány éve elmentem a
férjemmel a kedvenc ruhaüzletébe. Öt perce voltunk ott, amikor
az egyik eladó odajött hozzám, és azt kérdezte: „Nem ön ír
vámpíros könyveket?” Én meg döbbenten válaszoltam, hogy:
„De igen, de maga honnan tud róla?” Kiderült, hogy a szüleim
előző nap jártak az üzletben, amikor szülinapi ajándékot
kerestek a férjemnek. Anya meg hozta a formáját, és még
shoppingolni sem tudott úgy elmenni, hogy elő ne kapta volna
az egyik könyvemet (a kerekesszékében hordta őket, az
oxigénpalack mellett). Minden eladónak megmutogatta, és arról
áradozott, hogy a lánya író. A könyv hátoldalán lévő fotómat is
megmutatta nekik, ezért ismertek meg másnap. Én persze
borzasztóan zavarba jöttem, és utólag is elnézést kértem azért,
aminek az anyukám kitehette őket, de az eladók nevetve annyit
mondtak, hogy az anyám csak büszke rám.
Én is büszke vagyok rá, méghozzá nagyon-nagyon sok dolog
miatt, és egypárat most le is írok. Harminc évvel ezelőtt, amikor
az apám cége megszűnt, anya elment vécét pucolni abba a
kórházba, amelyiknek annak idején még bőkezűen adakoztak.
Aztán felküzdötte magát a kórház egyik igazgatójává, még helyi,
regionális és országos elismeréseket is kapott. Élő példája volt
annak, hogy nem szabad hagyni, hogy a nehézségek
legyőzzenek bennünket, de közben a család fontosságát is
képviselte. Mindezt nem hangzatos szónoklatokkal tette, noha
sok beszédet is tartott ebben a témában. Számomra inkább
azzal mutatta ezt meg, hogy olyan rokonokkal is tartotta a
kapcsolatot, akikkel évtizedek óta nem találkozott személyesen,
vagy hogy megbocsáthatatlannak tűnő családi sérelmeket is
képes volt megbocsátani, vagy hogy hiába ellenkeztem, ő még
akkor is segíteni akart a rokonokon, amikor már neki is
korlátozottak voltak az anyagi lehetőségei, és hogy amikor egy
családtagnak nem volt hol aludnia, az ő ajtaja mindig nyitva
állt.
Röviden összefoglalva, hálás vagyok minden napért, amit az
anyukámmal tölthettem, és még hálásabb vagyok azért, hogy
rátalált az apámra, aki olyan szeretettel fordult felé, ami még a
halálon is túlmutat. Nem hiszem, hogy tudom követni anya
példáját (vagy a nagyanyámét, a dédanyámét, a nagynénémét
és a többi), de amikor az emberek azt kérdezik tőlem, hogy a
könyveimben miért erős nők a főszereplők, akkor az a
válaszom, hogy mert egész életemben azok vettek körül.
Köszönöm, anya! Szeretlek, és hiányzol.
 
 

1
Túrmezei Erzsébet fordítása.
  

Méltatások

Frost igazán tudja, hogyan kell jól szőni a történetet, és ha a

karizmatikus és veszélyes Vlad Dracul az egyik főszereplő, az
csakis jót jelenthet.
– Once Upon a Bookcase
 
Imádom ezt a történetet! Méltó befejezése egy fantasztikus
sorozatnak! Mindenkinek szívből ajánlom!
– Debra, goodreads.com
 
Miért nem lehet rá 1 000 000 csillagot adni? Ahogy a mondás
tartja, egyszer minden véget ér. De ez micsoda véget ért!
– Talia, goodreads.com
 
Leila és Vlad története ennél jobban nem is végződhetett volna.
Végre ők is boldogan élnek. Hiányozni fognak, de nagyon
imádtam ezt a könyvet.
– Roxhill, amazon.com
 
Te jó ég! Majdnem belepusztultam ebbe a könyvbe, annyi benne
az akció és a feszültség! Leila és Vlad is igen bizalmatlanok
voltak mindenkivel, de teljesen meg tudom érteni őket. Én
nagyon bízom benne, hogy folytatódik majd Az éjszaka hercege-
sorozat, mert annyi minden történhetne velük.
– Linda (un)Conventional Bookworms,

goodreads.com
 
Évek óta imádom Frost könyveit, Az éjszaka hercege-sorozat
eddig a kedvencem. Vlad sötét, szexi, veszélyes, meglepő és
óriási hatalma van. Nem tökéletes, de ő és Leila sokat fejlődnek,
és tele vannak mélységekkel. Nagyon sajnálom, hogy véget ért a
sorozat.
– Hannah Richardson, amazon.com
 
Annyira imádtam ezt a sorozatot! Mennyi minden történik Vlad
és Leila karakterével ebben a 4 kötetben! És az egész minden
résszel csak egyre jobb lett. Nagyon kíváncsi vagyok, mi lesz a
sorozat többi karakterével.
– Kelly, amazon.com
 Jeaniene Frost

A The New York Times és a USA Today bestsellerlistás szerzője,

valamint a Cat és Bones-sorozat írója. Regényei eddig 17
országban jelentek meg. Jeaniene Észak-Karolinában él a
férjével, Matthew-val, aki már rég megszokta, hogy a felesége
úgy káromkodik, akár egy kocsis, ritkán főz, és végigalussza a
hétvégéket. Az íráson kívül Jeaniene szívesen olvas regényeket
és verseket, néz filmeket a férjével, járja a régi temetőket,
barlangászik és utazgat – szigorúan autóval. A repülőgépek, a
gyerekek és a szakácskönyvek a frászt hozzák rá.