Eltelt egy év és újra itt vannak a bornapok.

A tavaly törtétek után, semmi kedvem

nem volt az egészhez.
Aki nem tudna, legutóbb az egyik osztálytársamtól, Alextől eléggé félreértelmezhető
jeleket kaptam, majd később kiderült, hogy összejött az egyik évfolyamtársunkkal
rögtön bornap után. Az volt az első, hogy sírtam egy fiú miatt.
Kellet egy kis idő, míg tovább tudtam lépni Alexen. De úgy fél év után végre sikerült
elfelejtenem. Nyáron kiderült, hogy szakítottak és érdekes módon ismét Alex
látókörébe kerültem. Kár, hogy nem Alex Albonéba, annak még örültem is volna.
Újra elkezdtünk beszélgetni, de valahogy már nem éreztem azt az izgalmat, mint
régen, sőt egy idő után kezdtem unni őt.
Aztán jött a szeptember és megismertem Gergőt, a világ legaranyosabb emberét és
egyszer csak azon kaptam magam, hogy teljesen belezúgtam. A gondolat
megrémített, hiszen fiatalabb volt nálam, majdnem egy teljes évvel. A bornapon
történtek után azonban már nem így gondolkodtam. Na, de kezdjük az elején…
Pénteken szerencsére ismét csak hat óránk volt, ezért egy halál unalmas történelem
után szedtük a lábainkat hazafelé.
Otthon az első dolgom volt, hogy felhívjam Nórát és Hannát, hogy egy hosszadalmas
videóchat keretében eltervezzük az este menetét. Egy héttel bornapok előtt
kiválasztottuk a leendő outfitjeinket, de a hideg és az eső közbe szólt. Ha nem
akartunk idő előtt megfagyni, elő kellett kaparnunk a télikabátjainkat. Én személy
szerint oda meg vissza vagyok a sajátomért, egyszerűen imádom a sötétzöld színét.
Olyan fél hat körül találkoztunk a lányokkal, a lufis bódé mellett. Izgatottan vettettük
be magunkat a tömegbe. Miközben Hannát hallgattam, ahogy az egyik végzősről
áradozik, szemeimmel a tömeget pásztáztam, hátha megpillantom Gergő magas
alakját. Gondolataim közül Hanna kérdése rántott ki.
- Vajon itt lesz? - forgolódott körbe-körbe. - Vajon eljön?
- Bornapokra az egész suli ki szokott vonulni, pont ő ne jönne ki? - tettem fel e
legegyértelműbb kérdést.
- Rorának igaza van. - értett egyet velem Nóra.
- Remélem, összefutunk vele. - kulcsolta össze a kezeit Hanna.
- Én is, de a fél tüdőmet odaadnám egy jó kürtőskalácsért, szóval először keressünk
egyet, légyszi. - indultam el arra amerre a kürtőskalácsos standot sejtettem.
Azon a néhány méteren, vagy három ember lépett rám és még elnézést sem kértek.
Mennyi bunkó mászkál ilyenkor az utcákon, megáll az eszem.
- Ti milyet kértek? - fordultam a lányokhoz.
- Fahéjas. - tette fel a kezét Nóra.
- Vaníliás. - figyelte a tömeget Hanna.
- És egy kakaós. - adtam le a rendelésünket.
Amíg arra vártunk, hogy megsüljenek a kalácsaink, csendben beszélgettünk. Hirtelen
valaki megkocogtatta a vállam, meglepetten fordultam hátra, hogy aztán egy
vigyorgó Gergővel találjam szembe magam. Biztos vagyok benne, hogy az arcom
rögvest egy árnyalattal pirosabb lett, majd a hidegre fogom.
- Auróra máris a kürtőskalácsosnál, miért nem lepődtem meg? - nevetett fel.
Nevetése akár egy takaró, meleg és bársonyos.
Olyan szépek a szemei.
- Csak nem irigykedsz? - böktem oldalba és igyekeztem úgy fordulni, hogy a
vörösödő arcom kívül essen a látómezejéből.
- Én? Ugyan! - legyintette. - Úgyis megkínálsz, ha szépen kérlek.
Igaza volt.
Mielőtt válaszolni tudtam volna, Hanna állítása szerint meglátta a végzős srácot és
Nórát karon fogva utat tört magának a tömegben.
Döbbentem álldogáltam Gergő mellett.
- Itt hagytak. - biggyesztettem le az ajkaimat.
- Majd én vigyázok rád. - karolta át a vállamat Gergő é közelebb húzott magához.
Belsőmet elöntötte ez a furcsa melegség és már csak a spontán öngyulladásban
reménykedtem, mikor a kürtőskalácsos bácsi szólt, hogy elkészült a rendelésünk.
Hannáék nélkül ott maradtunk három kürtőskaláccsal, amiből kettőt a táskám
mélyére süllyesztettem, a maradék egyet pedig Gergő felé nyújtottam.
Mosolyogva tört le belőle egy darabot, majd miután irulva-pirulva elfogadtam a felém
nyújtott karját bevetettük magunkat a színes forgatagba.
A különböző standoknál az árusok komoran kínálgatták a termékeiket, csak elvétve
láttam egy-egy mosolyt. A levegőben kenyérlángos illat terjengett.
…
Hirtelen kihunytak a fények, elsötétült a színpad, majd az énekesnő beleszólt a
mikrofonba és szinte berobbant a színpadra.
…
Egyszer csak azon kaptam magam, hogy nincs mellettem senki. Hanna valamerre
hátrafele kevergett, a végzős srác kíséretében, Nóra meg a szülei társaságában
borozgatott az egyik sátornál. Egyedül álltam a tömeg közepén. És, ha ez még nem
lett volna elég, elkezdett szemerkélni az eső.
Anya előre figyelmeztetett, de én hülye most sem hallgattam rá. Szomorúan
gondoltam vissza a szobámban pihenő esernyőmre.
Mikor már kellően eláztam, a zenekar végre belekezdett az egyetlen dalukba, amit
ismerek is. Erre vártam egész este és senki sincs, akivel megoszthatnám ezt a
pillanatot.
Magamban énekelek az énekesnővel, kizárom a külvilágot. Hirtelen már nem esik,
felpillantva egy bordó esernyőt találok a fejem felett. Mellettem Gergő mosolyog.
- Kicsit eláztál. - mondja és akkor már semmi nem érdekel.
Átölelem, fejemet a mellkasába fúrom. Érzem, ahogy egy pillanatra megfeszül, majd
átkarol és szorosan tart.
„Végtelen csak veled lenne a történet”
És abban a pillanatban megfeledkezem minden gátlásomról, csak arra vágyom, hogy
úgy maradjunk örökre.
Megsimogatja a nedves tincseimet, majd az államnál fogva maga felé fordítja az
arcomat. Tenyere puha és meleg, belesimulok az érintésébe. Szemei csillognak,
visszatükröződnek bennük a színpad fényei.
Néhány másodperc erejéig csak állunk egymással szemben, majd a tarkjánál fogva
lehúzom magamhoz

koncert
eső
esernyő
csók