NEM AKARLAK MEGÖLNI

A NEM VAGYOK SOROZATGYILKOS

TRILÓGIÁBÓL EDDIG MEGJELENT

Nem vagyok sorozatgyilkos

Szörnyeteg úr

DAN WELLS TOVÁBBI KÖTETEI:

RÉSZLEGESEK-TRILÓGIA

Partials – Részben ember

Fragments – Töredékek

Ruins – Romok (előkészületben)

NEM AKARLAK
MEGÖLNI

DAN WELLS

BUDAPEST, 2014
Ezt a könyvet ajánlom tanáraimnak, akik megtanítottak olvasni.
És szüleimnek, akik megtanítottak rá, mi értelme az olvasásnak.
KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
Imádom a köszönetnyilvánításokat, mert ilyenkor hátradőlhetek, és
azokra a remek emberekre gondolhatok, akik hittek bennem és a könyvem-
ben, és akik segítettek valóra váltani a terveimet. Kezdjük a hivatásos gár-
dával: az ügynököm, Sara Crowe, a szerkesztőim, Moshe Feder és Hannah
Sheppard, és az egész brit kiadói és szerkesztőcsapat: Maura Brickell, Sam
Eades, Celine Kelly és a többiek a Headline-nál. Mind szuperek vagytok!
Utánuk következnek az íróköröm tagjai, a Mesebeli Kardos Patkányok:
Karla Bennion, Drew Olds, Ben Olsen, Janci Patterson, Brandon
Sanderson, Emily Sanderson, Isaac Steward, Eric James Stone, Heidi
Summers és Rachel Withaker. Hála nekik, annyival jobb lett ez a könyv,
hogy azt el sem tudom mondani. Sok más barátom és családtagom is segí-
tett és bátorított, többek között: Martha Andelin, Dave Bird, Steve Dia-
mond, Nick Dianatkhah, Eric Ehlers, Dawn Wells, Rob Wells és természe-
tesen a szüleim, Robert és Petty, akiket már említettem az ajánlásban. A fe-
jükbe fog szállni a dicsőség!
Külön köszönet illeti Allison Hillt és Jennifer Zellert, akik szerepelni
akartak a könyvben, és őrült izgalommal várták a saját rémséges halálukat.
Végül, de nem utolsósorban, hadd üzenjek a leendő vejemnek, Thorfinneas
Olsennek: így jártál, nagyfiú. Tekintsd ezt hozománynak.
és örök
ott
a tavasz) és szerelemmel teli mindenki,
és a virág magát csokorba szedi

E.E. CUMMINGS: Who Knows If The Moon’s

Ki tudja, vajon a hold
Fordította: Szebegyinszki Szilvia
PROLÓGUS
Nem ismertem túl jól Jenny Zellert. Igazából senki sem. Gondolom,
ezért ölte meg magát.
Tudom, hogy voltak barátai, és egy csomó mindent csinált az iskolában.
Amikor kicsik voltunk, mindig unikornisosat játszott a barátnőjével a ját-
szótéren a vakáció alatt, amire csak azért emlékszem, mert tetszett a másik
lány. Alsóban a barátnője elköltözött, Jenny pedig indult a
diákönkormányzati választáson – nem elnöknek jelentkezett, hanem valami
fura kis tisztségre, titkárnak vagy pénztárosnak. A kampány poszterén
macskák is voltak, úgyhogy gondolom, szerette a macskákat. De nem
nyert. Gimire teljesen eltűnt a radaromról. A gyászjelentés szerint folyéko-
nyan használta a jelnyelvet, de ez nem olyasmi, amiről megjegyeznek az
emberek. Inkább olyasmi, amin ha egy gyászjelentésben olvasod, elcsodál-
kozhatsz, hogy „Ó! Jé!”
Az öngyilkossága július elején mindenkit sokkolt. Nem hagyott hátra
üzenetet – egyik este elment lefeküdni, épp csak egy kicsit tűnt bágyad-
tabbnak, mint általában, és másnap reggel az anyja a fürdőszoba padlóján
találta felvágott csuklóval. Az a helyzet, hogy rengetegszer találkoztam
már a halállal: az elmúlt néhány évben láttam, ahogy a szemközti szom-
szédom karmot növeszt, és kibelez három embert; kiráncigáltam a félig le-
fejezett pszichiáteremet egy autóból (ó, az irónia); és három napot töltöt-
tem leláncolva egy elmebeteg pincéjében, miközben ő egy sor védtelen nőt
kínzott és ölt meg. Rengeteg beteg, véres dolgot láttam, és követtem el
magam is. Egyszóval, sok mindenen mentem keresztül, de Jenny Zeller ha-
lála más volt. Valahogy ezt – egy egyszerű öngyilkosságot, amit még csak
nem is kellett végignéznem – volt a legnehezebb feldolgoznom.
Tudjátok, én nem akartam megölni azokat az embereket. Azért tettem,
hogy megmentsem a városunkat két ördögi gyilkostól, de ehhez meg kel-
lett szegnem minden szabályt, amit felállítottam magamnak. Bizonyos te-
kintetben kockáztattam az életemet Jenny Zellerért.
De mi értelme megmenteni valakinek az életét, ha aztán úgyis megöli
magát?
1
A telefon négyszer csörgött, mire valaki felvette.
– Halló?
Egy nő. Tökéletes.
– Halló – feleltem tisztán, érthetően. A kagylóra szorítottam a pulóve-
rem, hogy eltorzítsam a hangom, de azt akartam, hogy jól értse, amit mon-
dok. – Mrs. Julie Andelin?
– Elnézést, kivel beszélek?
Mosolyogtam. Rögtön a tárgyra. Néhányan egy örökkévalóságig csa-
csogtak, én meg alig jutottam szóhoz. Rá kellett jönnöm, hogy sok anya
ilyen: egész nap otthon ülnek egyedül, és kétségbeesetten vágynak rá, hogy
beszélgethessenek bárkivel, aki már elmúlt hároméves. Az utolsó, akit hív-
tam, azt hitte, hogy a szülői munkaközösségtől vagyok, és majdnem egy
percig dumált. Rá kellett kiabálnom valami ijesztőt, hogy végre rám figyel-
jen. Ez viszont az én ízlésem szerint játszott.
Bár, amit mondani akartam, az így is elég ijesztő volt.
– Láttam ma a fiát. – Tartottam egy kis szünetet. – Elég eleven kölyök.
Csend.
Vajon hogy fog reagálni?
– Mit akar tőlem?
Megint semmi mellébeszélés. Szinte már túl tárgyilagos. Fél egyáltalán?
Nem fogadja túl nyugodtan? Többet kell beszélnem.
– Biztos örül neki, hogy a kis Jordan egyenesen hazament a napközi
után. El a gyógyszertár mellett, végig az utcán a régi, piros házig, ott be-
fordult a sarkon, elhagyta a bérházakat, és már otthon is volt. Mindig jól
szétnézett, amikor átment az utcán, és nem állt szóba idegenekkel.
– Ki maga? – Most már sűrűbben szedte a levegőt, jobban félt, dühösebb
lett. Telefonon keresztül nehezebben olvastam az emberekben, de Mrs.
Andelin volt olyan kedves, hogy a nappaliban vette fel a kagylót, és így
láttam őt az ablakon keresztül. Hirtelen kitekintett, tágra nyílt szemmel me-
redt a sötétbe, aztán gyorsan összezárta a függönyt. Elmosolyodtam. Hall-
gattam, ahogy az orrán keresztül fújtat; ki be, ki be.
– Ki maga? – ismételte.
 Tényleg félt. Nem színlelte – őrülten féltette a fiát. Ezek szerint ártat-
lan? Vagy csak jól hazudik?
Julie Andelin a bankban dolgozott már majdnem tizenöt éve, egész fel-
nőttkorában, múlt héten viszont kilépett. Ez önmagában még nem lett vol-
na gyanús – az emberek időnként munkahelyet váltanak, és ez nem jelent
semmit, csak azt, hogy új munkára vágynak –, de a legapróbb nyomot sem
hagyhattam figyelmen kívül. Sejtelmem sem volt, mire képesek a démo-
nok, de olyat már láttam, aki meg tud ölni egy embert, és át tudja venni a
helyét, és ki tudja, talán ez is képes lehet rá. Lehet, hogy Julie Andelin csak
megunta a bankot, de lehet – és könnyen lehet –, hogy meghalt, és örökre
eltávozott, és a helyét átvette valaki más, aki nem tudja tartani ugyanazt a
napirendet. A hirtelen életmódváltás, ha úgy vesszük, a leggyanúsabb do-
log a világon.
– Mit akar a fiamtól?
Őszintének tűnt, mint az összes többi anya, akivel az elmúlt két hónap-
ban beszéltem. Hatvanhárom nap, és semmi eredmény. Tudtam, hogy jön a
démon, mert én magam hívtam őt – igen, szó szerint felhívtam egy mobil-
telefonról. A neve Senki. Megmondtam neki, hogy megöltem a kis barátait,
és hogy épp elég ideig tartották rettegésben a szülővárosomat, és most
szembeszállok velük. Az volt a tervem, hogy egyesével intézem el őket,
amíg végre biztonságban leszünk. Amíg senkinek sem kell félnie.
– Hagyjon minket békén – sikította Mrs. Andelin.
Egy kicsit elmélyítettem a hangomat.
– Van kulcsom a házához. – Nem volt igaz, de jól hangzott a telefonban.
– Tetszik, amit Jordan szobájával csinált.
Letette, és én is kinyomtam a telefont. Nem tudom, kinek a mobiljáról
beszéltem. Hihetetlen, miket el nem hagynak az emberek a moziban. Már
öt híváshoz használtam ezt a telefont, úgyhogy lassan ideje volt megszaba-
dulni tőle. Elsétáltam. Átvágtam a bérházak parkolóján. Leszedtem a tele-
fon hátlapját, kivettem az akkumulátort és a SIM kártyát. Mindegyiket egy
szelektív fémgyűjtőbe dobtam. Tisztára dörgöltem a kesztyűmet, és kisur-
rantam a hátsó kerítés rácsai között. A biciklimet fél háztömbbel arrébb
hagytam, egy szemetes konténer mögött. Amíg visszafelé sétáltam, a fe-
jemben végigböngésztem a listámat. Kipipáltam Julie Andelin nevét, ő a
fiú igazi anyja, nem pedig démon; különben is csak egy halvány gyanú
volt. Legalább nem vett el sok időt. Alig öt percig „követtem” a fiát, de
ennyi elég, ha az ember tudja, mit kell mondania. Ha egy anyának valami
ijesztőt suttogsz, mondjuk, hogy „a lányának igazán jól áll a kék”, a fantá-
ziája máris beindul, és rögtön a legrosszabbra gondol, anélkül, hogy külö-
nösebben erőlködnöd kéne. Az sem számít, ha a lánya még életében nem
vett fel semmi kéket. Amint meglátod ezt az őszinte, intenzív félelmet, már
meg is van a válasz, és jöhet a következő nő, aki titkol valamit.
Kezdtem rájönni, hogy mindenkinek vannak titkai. De azt a titkot, amit
kerestem, hatvannégy nap alatt sem találtam meg.
Előhúztam a biciklimet, zsebre vágtam a kesztyűmet, és kitekertem az
utcára. Későre járt már, de az augusztusi éjszakák melegek. Lassan közele-
dett az iskolakezdés, és kezdtem elviselhetetlenül ideges lenni. Hol van
Senki? Miért nem lépett még?
Egy gyilkost könnyű lefülelni. A fizikai nyomokon – az ujjlenyomat-
okon, lábnyomokon, DNS-mintákon – túl ott van még egy kupac pszicho-
lógiai jellemző is. Miért ezt az áldozatot választotta, és nem egy másikat?
Miért itt követte el a gyilkosságot, nem pedig máshol – és miért pont most,
nem korábban vagy később? Milyen fegyvert használt, ha használt egyálta-
lán, és hogyan ölt vele? Ha mindezt összerakjuk, megkapjuk a tettes sze-
mélyiségrajzát, ezt az impresszionista portrét, ami elvezet a gyilkoshoz. Ha
Senki végre előlépne, és megölne valakit, el tudnám csípni.
Igen, egy gyilkost megtalálni könnyű. De lehetetlen azelőtt becserkészni
valakit, hogy ölne. És a legrosszabb a dologban, hogy így én, John Wayne
Cleaver is könnyű célponttá váltam, sokkal könnyebb célponttá, mint a
démon maga. Én ugyanis már kétszer öltem – megöltem Bill Crowley-t és
Clark Formant, két emberi bőrbe bújt démont –, így ha tudta, hol keressen,
és szánt rá egy kis időt, Senki százszor könnyebben megtalálhatott engem,
mint én őt. Napról napra egyre feszültebb és kétségbeesettebb lettem. Bár-
melyik sarkon ő várhat rám.
Nekem kell előbb megtalálnom!
Hazafelé pedáloztam, közben vetettem egy csendes pillantást a házakra,
amelyeket már „megtisztítottam”. Az ott csalja a férjét. Az ott alkoholista.
Annak ott kiderült, hogy tetemes szerencsejáték adóssága van internet pó-
keren. Ha jól tudom, még mindig nem mondta el a családjának, hogy min-
den megtakarított pénzüket eljátszotta…
Egy ideje már figyelem az embereket, átnézem a szemetüket, látom, ki
marad ki sokáig, ki kivel találkozik, kinek van rejtegetnivalója. Megdöb-
bentett, hogy majdnem mindenki takargat valamit. Mintha az egész város-
ban gennyedzne a korrupció, és még azelőtt tönkretenné magát, hogy a
démonoknak lenne erre esélye. Az ilyen emberek megérdemlik egyáltalán,
hogy megmentsem őket? Egyáltalán akarják a segítséget? Ha tényleg ilyen
önpusztítóak, akkor a démon többet segít nekik, mint én, gyorsabban elérik
a céljukat, a teljes megsemmisülést. Az egész város, az egész világ a saját
csuklóját vagdalja, és lassan elvérzik, miközben az univerzum ránk sem
néz.
Nem – ráztam meg a fejemet. – Nem gondolkodhatok így. Folytatnom
kell!
Meg kell találnom a démont, és megkell állítanom!
Az egyetlen baj csak az, hogy ez nehezebb, mint amilyennek hangzik.
Sherlock Holmes összefoglalta a nyomozás lényegét pár egyszerű szóban:
ha az egyenletből eltávolítod a lehetetlent, ami marad – bármilyen valósze-
rűtlennek is hangzik –, az az igazság. Nagyszerű tanács, Sherlock, de dé-
mont még sosem kellett levadásznod, ha jól sejtem; láttam, ahogy kitépik a
saját szerveiket, talpra szökkennek tucatnyi lőtt sebbel, magukba olvasztják
más emberek végtagjait, és megérzik a környező személyek érzéseit. Lát-
tam őket személyiséget, arcot, egész életet lopni. Gyakorlatilag bármire
képesek lehetnek: mégis hogyan ismerhetném ki őket?
Ha Senki végre megölne valakit, akkor legalább lenne egy nyavalyás
nyom, amin elindulhatnék!
Már majdnem hazaértem, de a háztömb felénél megálltam, hogy felnéz-
zek egy magas, bézs házra. Ez volt Brooke otthona. Két randink volt, de
sajnos mindkétszer találtunk egy hullát, és ez megzavarta az idillt. Kezd-
tem komolyan… megkedvelni? Nem tudom, ez egyáltalán lehetséges-e.
Megállapították, hogy szociopata vagyok, ez egy pszichológiai rendelle-
nesség, és többek között azzal is jár, hogy nincs bennem empátia. Így nem
tudtam egy hullámhosszra kerülni Brooke-kal, vagy legalábbis nem igazán.
Hogy élveztem-e a társaságát? Igen. Hogy álmodtam-e vele esténként?
Megint csak igen. De az álmokban nem volt köszönet, ahogyan az én társa-
ságomban sem. Akkor meg aztán végképp, amikor elkezdett kerülni en-
gem. Nem „szakítottunk”, mert nem is „jártunk”, de átvitt értelemben ez
mégiscsak olyan volt, mint egy szakítás, vagy, hogy is nevezzem. Nehéz
lett volna félreérteni: „megijesztesz, úgyhogy nem akarlak látni többé”.
Azt hiszem, megértem őt. Végül is késsel támadtam neki, és ezt nem le-
het könnyű megemészteni, még akkor sem, ha jó okom volt rá. Ha úgy
mented meg egy lány életét, hogy közben majdnem megölöd, lehet, hogy
még odavet egy köszönömöt, de utána biztos, hogy gyorsan elhagy.
Ettől függetlenül még mindig lelassítottam, amikor elmentem a házuk
előtt, néha meg is álltam – mint például ma –, miközben azon tűnődtem,
vajon mit csinálhat éppen. Elhagyott? Nagy ügy! Mindenki más is. Senki
érdekelt egyedül, de őt is csak meg akartam ölni.
Hurrá!
 Ellöktem magam a járdaszegélytől, és még kétkapunyit gurultam, az utca
végében álló halottasházig. Nagyobbacska forma épület volt, tartozott hoz-
zá egy kápolna és pár iroda is, meg egy balzsamozószoba hátul. Az emele-
ten éltem egy kis lakásban anyukámmal; a halottasház volt a mi családi
vállalkozásunk, bár azt nem híreszteltük, hogy alkalomadtán én is besegí-
tek a balzsamozásban. Nem tett volna jót az üzletnek. Te hagynád, hogy
egy tizenhat éves balzsamozza a nagymamádat? Nem? Hát senki más sem.
A parkolónál a falhoz löktem a bicajom, és kinyitottam az oldalajtót.
Benn egy szűk lépcső futott két irányba. A lenti ajtó a halottas házba veze-
tett, a fenti a lakásunkba. A lámpa kiégett, úgyhogy sötétben botladoztam
felfelé. A tévé még ment; vagyis anya még ébren volt. Lehunytam a sze-
mem, és fáradtan dörgöltem meg. Nem akartam beszélgetni. Egy percig
némán álltam, és lélekben felkészültem a találkozásra, de akkor a tévéből
két szó ütötte meg a fülemet.
„…holtan találták…”
Mosolyogva téptem fel az ajtót. Valaki meghalt. Senki végre megölt va-
lakit. Hatvanhárom napot vártam, és végre elkezdődött.
Az első nap.
2
A démon egy pappal végzett.
Benne volt a hírekben – egy lelkipásztort találtak holtan az Isten Trónja
nevű presbiteriánus templom gyepén. Becsuktam az ajtót, és a kanapéhoz
léptem, leültem anya mellé, miközben némán néztük a híreket. Túl szép
volt, hogy igaz legyen. A riporter éppen Meier seriffel beszélt, ő pedig leír-
ta a tett helyszínét: a lelkipásztort arccal lefelé találták kiterülve, és két rúd
állt ki a hátából – egy felmosó, amelynek letörték a fejét, és egy zászlórúd,
amiről leszaggatták a zászlót. Minkét oldalon a bordái között, a lapockája
alatt szúrták meg. Előredőltem, hogy jobban lássam a képernyőt: nem tud-
tam leplezni az érdeklődésemet.
– Mit szólsz ehhez? – kérdezte anya. – Azt hittem, ezen már túl va-
gyunk.
– Ismerem ezt a gyilkost – feleltem lágyan. A felismerés lassan ért utol,
de határozottan közeledett.
– Micsoda?
– Ez egy igazi gyilkos.
– Persze hogy igazi gyilkos, John, az a pap már halott.
– Nem, úgy értem, ez nem csak valami helyi fickó. Olvastam egy ugyan-
ilyen gyilkosságról pár éve. Elvitte a kezét is?
A hírolvasó fickó képe elkomorult:
– A tettes nemcsak hátba döfte az áldozatát – mondta –, hanem a pap ke-
zét és nyelvét is levágta.
– Tessék! – lelkendeztem félig nevetve.
– John! – pirított rám anya. – Ez meg miféle reakció?
– Ez a Takarító – magyaráztam neki. – Mindig így bánik az áldozataival:
levágja a kezüket, kivágja a nyelvüket, és rudakkal döfi át a hátukat. – Bá-
multam az elhomályosított helyszíni képet, és megráztam a fejem. – Nem
is sejtettem, hogy ő is egy démon.
– Lehet, hogy nem az – felelte anya. Felállt, és kivitte a vacsora után ma-
radt üres tányért a konyhába. Látta az első démont, és tudott a másodikról
is, de még mindig kényelmetlenül érezte magát, ha erre terelődött a szó.
 – Biztos, hogy az – vágtam rá. – Crowley is démon volt, aztán megjelent
a nyomában ez a Forman. Lehet, hogy az új démon meg éppen Formant
keresi.
Anya egy percre elhallgatott.
– Nem tudhatod – mondta végül.
Még nem meséltem neki el, hogy felhívtam Senkit; csak útban lenne,
mert megpróbálna megvédeni.
– Szerinted mennyi esélye van annak, hogy egy ilyen kicsi városban há-
rom sorozatgyilkos is feltűnjön egymás után? – kérdeztem, miközben kö-
vettem a nappaliba. – És mi az ördögért tűnne fel a Takarító, akinek eddig
minden gyilkossága Georgiában történt, hirtelen az észak-dakotai
Claytonban két hónappal az utolsó démon eltűnése után?
– Mert ez egy átkozott város – kötötte az ebet a karóhoz.
– Azt hittem, nem hiszel a természetfeletti hülyeségekben.
– Nem úgy értem, hogy szó szerint átkozott – fordult felém. – Hanem
hogy… Jaj, azt sem tudom, hogy értem. Ezek démonok, John! Vagy vala-
mi hasonló rémek. Nem tudom, meddig maradhatunk még itt.
– Nem mehetünk el – vágtam rá egy kicsit túl gyorsan. Anya egy percig
csak bámult rám, aztán mérgesen bökött felém.
– Ó, nem! Nem, nem, nem, nem, nem. Nem fogod ezt a démont is úgy
hajkurászni, mint Bili Crowley-t! Nem fogod a szuperhőst játszani, és koc-
káztatni az életed, mint valami eszement!
– Nem vagyok eszement, anya.
– Hát egy zsenihez képest azért egészen sok esztelen dolgot művelsz.
Crowley megpróbált megölni, Formannek majdnem sikerült, ráadásul el-
kapta Brooke-ot is. És Curtöt is. Ez nem játék.
– Nem tudtam, hogy így aggódsz Curtért.
– A halálát nem akarom – kiabálta. – Csak azt, hogy eltűnjön az éle-
tünkből! Tényleg egy arrogáns szemédáda, de ettől mégnem ölheted csak
úgy meg.
– Még jó, hogy nem tettem. – Kezdtem én is bedühödni.
– Te nem, de a démon-mániád… vagy miféle lények ezek… a lényeg,
hogy a megszállottságod miatt valaki más majdnem megölte. Hány ember-
nek kell meghalnia, mielőtt feladod?
– És hány ember fog meghalni, ha tényleg feladom? – vágtam vissza.
– Ez a rendőrség dolga.
– A Takarító már legalább öt éve öl, de az is lehet, hogy már évszázadok
óta, ha tényleg démon. Ha a rendőrség olyan nagyszerű, akkor miért nem
állították még meg?
 – Nem kezded el hajkurászni! – ismételte anya.
– A rendőrség nem tudja, hogyan küzdjön egy démonnal – feleltem,
közben igyekeztem nyugalmat erőltetni a hangomba. – Fogalmuk sincs,
mivel néznek szembe. Én tisztában vagyok vele. Már kettőt is elkaptam, és
ha ezt is megállítom, akkor megmenthetek… Nem is tudom, talán több
száz életet. Vagy több ezret is. Vagy szerinted megöl egypár embert, aztán
majd szépen örökre eltűnik? Ezek a lények így élnek, anya. Ölnek és ölnek
és ölnek, amíg már nem marad áldozat.
– Ők – jelentette ki anya, és a pillantását az enyémbe fúrta.
– Mi van?
– Azt mondtad, „ezek” – vetette latba a tekintélyét. – Tudod, hogy ezt
nem szabad. Inkább „ők”.
Lehunytam a szememet, és vettem egy mély levegőt. A szociopaták, és
főleg a sorozatgyilkosok egyik fő ismertetőjegye, hogy az embereket nem
embereknek, hanem tárgyaknak látják. Ha elmerültem a gondolataimban,
vagy felizgattam magamat valamin, hajlamos voltam én is így tenni, és ez
ellentmondott a szabályaimnak.
De ezek a szabályok csak az emberekre voltak érvényesek.
– Ez egy démon, anya – feleltem. – Nem ember, nem egy személy. Miért
baj az, hogy nem tekintem embernek, ha egyszer nem is az?
– Attól még ő is élőlény. Legyen démon, vagy ember, vagy bármi más.
Te sem tudhatod, miféle lény, de azt tudod, hogy te ki vagy, és követned
kell a szabályaidat.
A szabályaimat. Igaza volt.
– Ne haragudj – válaszoltam higgadtabban. – Többet nem nevezem „ez”-
nek azt a férfit… vagy nőt – tettem hozzá. – Végül is lehet, hogy ez most
egy nő.
– Ezt miből gondolod?
Mert a telefonban női hangot hallottam – gondoltam.
– Nem is tudom. Végül is nem tudhatjuk. – Felháborodást színlelve tet-
tem hozzá: – Vagy arra próbálsz utalni, hogy minden pszichopata férfi?
Esetleg minden férfi pszichopata?
– Most nem vagyok vicces kedvemben – felelte anya. Kikapcsolta a té-
vét. – Megyek aludni. Nincs több hír, nincs több gyilkos. Reggel majd
megbeszéljük.
Komoran csoszogtam be a konyhába, és öntöttem magamnak egy tál
müzlit, miközben anya megágyazott. Hajnali kettő előtt ritkán feküdtem le,
úgyhogy bőven volt még időm átgondolni a helyzetet.
 Már olvastam azelőtt a Takarítóról. Egy szokadan módszereket használó
gyilkos volt a georgiai Maconből – vagy legalábbis itt találták meg az első,
és a harmadik ismert áldozatát. Összevissza utazgatott Georgiában, és ki-
lenchavonta ölt. Minden tetthelyszín úgy nézett ki, mint amit a tévé is mu-
tatott: az áldozatokkal általában a munkahelyükön vagy az otthonukban
végzett, aztán ott eltávolította a holttestek nyelvét és kezét. Végül a testet
kivonszolta a szabadba, átszúrta a hátát a rudakkal, és lelépett.
A rendőrség eddig mégnem talált egyetlen nyomravezető bizonyítékot
sem a tettes kilétét illetően, de a bűntetteket analizálva azért pár apróságra
rájöttek. Először is, mindenki úgy gondolta, hogy a gyilkos férfi. Két dolog
miatt: mert jelentős erő kellett ahhoz, hogy levágja a kezeket, kivonszolja a
hullákat, és átszúrja a hátukat; és persze az is sokat nyomott a latba, hogy a
legtöbb sorozatgyilkos tényleg férfi volt. Ezek közül egyik sem volt kifeje-
zetten erős bizonyíték, de a személyiségrajz-készítés amúgy is inkább mű-
vészet, mint tudomány. A meglévő információk alapján adja meg a legva-
lószínűbb válaszokat.
A másik, amit a rendőrség tudott a gyilkosról, hogy nagyon szereti a
tisztaságot: a tetthelyek, ahol elkövette a gyilkosságokat, mindig tele vol-
tak műanyaggal, ponyvával, szemeteszsákokkal, esőkabátokkal. Nyilván-
valóan nem szívesen vérezte össze magát, és abból, hogy a helyszínen so-
sem találtak vérmintát, ami a gyilkosság módjára utalt volna, arra követ-
keztettek, hogy ügyesen takarít el maga után. A tisztaságmániája, és a fel-
mosórongyok, seprűk és rudak használata miatt nevezte el a média Takarí-
tónak. Na meg, ahogy a dolgokat „kezelte”.
Újabb kanál müzlit lapátoltam a számba. A rendőrség és az FBI már
évek óta vadászott a Takarítóra, de esélyük sem volt elkapni, mert rossz
nyomon indultak el: feltételezték, hogy ember és férfi. Mondhat anya, amit
akar, de én tudtam, hogy démon, és szinte biztosra vettem, hogy nő. Az ég
szerelmére, beszéltem vele telefonon! Csak hallom a különbséget! És ez
segített, hogy teljesen más szemszögből lássam a helyzetet.
Kezdjük az erejével: a démonoknál eddig egy sor furcsa természetfeletti
képességet láttam, és egyáltalán nem tűnt lehetetlennek, hogy a Takarító-
nak átlagon felüli a testi ereje, hiába nő. Sokkal kevesebb női sorozatgyil-
kosról hallottam, de azért akadtak; miért ne lehetnének akkor női démonok
is? Ha van egyáltalán nemük, valószínűleg köztük is megoszlik az arány.
Ami a tisztaságot és a pontosságot illeti, a legtöbben arra gyanakodtak,
hogy… mire is? Hogy a démon neurotikus? Fél a vértől? Ha hozzáférhet-
nék a számítógéphez, rákereshetnék az egyik bűnügyi személyiségrajz-
készítéssel foglalkozó honlapon, amit szeretek, de a gép anya szobájában
volt, és nem mertem ilyen kutatásba kezdeni, miközben a hátam mögött áll.
És annyival többet is elárult magáról ez a démon, bárcsak tudtam volna,
hogy mit jelent: például, hogy miért teszi közszemlére az áldozatait, és mi-
ért döfi át rudakkal a hátukat. Ezek üzenetek voltak, amiket nekünk címzett
– tulajdonképpen az is meglehet, hogy egyenesen nekem, végül is engem
keresett. De mit akart velük mondani? Évekig kutattam a sorozatgyilkosok
után. Ez a hobbi nálam már-már határos volt a megszállottsággal. De a tu-
dásom java olyan általános ismeretekre épült, mint hogy ki a gyilkos, ho-
gyan és miért teszi, amit csinál, és így tovább. Tudtam, miért ölt a gyilkos,
de csak a tényleges eredmények nyomán. Azt nem tudtam, hogy fejtik meg
ezeket az információkat a rendőrök. Jobban utána kellett járnom, vagyis
kellett az internet, vagy egy könyvtár, de reggelig egyikhez sem juthattam
hozzá.
Végeztem a müzlimmel, és az órára pillantottam: 10:30. Még órákat kel-
lett várnom reggelig.
Csak egyetlen terület volt, ahol lépéselőnyben álltam a rendőrökkel
szemben: mégpedig a hiányzó testrészek ügyében. A legtöbb sorozatgyil-
kos megtartott szuveníreket a tettei után, mert szerettek visszaemlékezni a
gyilkosságra, vagy mert egyszerűen megették a testrészeket. De a démonok
máshogy működtek. Mr. Crowley, a Claytoni Gyilkos azért lopta el az ál-
dozatai szerveit, mert azokkal helyettesítette a sajátjait. A Takarítót – vagy
Takarítónőt? – lehet, hogy valami hasonló vezette, vagy talán még valami
ennél is furcsább. Mihez lehet kezdeni ennyi kézzel? És a nyelvekkel? Mit
mutatnak?
Miközben nyomok után kutattam, a saját kezemet bámultam. Lehet,
hogy át tudja venni az ujjlenyomatukat vagy az identitásukat, vagy valami
ilyesmi. Egy átlagos gyilkosról is nehéz volt személyiségrajzot készíteni,
aki az emberek szabályai szerint játszott; nemhogy egy démonról, aki ked-
ve szerint szegte meg ezeket a szabályokat. Több információra volt szük-
ségem, mielőtt bármit is biztosan kijelenthettem volna. Látnom kellett őt
munka közben.
Az eddigi két démon, akikkel dolgom volt, teljesen máshogy ölt. Mást
tettek és máshogy, más okokból – de egy dologban hasonlítottak. Forman
azt mondta, hogy a démonokat – vagy nevezzük őket, ahogy akarjuk – az
határozza meg, amijük nincs: arcuk, életük, érzéseik, személyiségük. Épp,
mint a sorozatgyilkosok esetében. Minden tettüket és reakciójukat vissza
lehetett vezetni az életükben tátongó űrökhöz, mert azok tették őket azzá,
akik végül lettek. De mije hiányozhatott Senkinek?
 A telefon hangosan és élesen csörgött bele a csendbe. Felkaptam az asz-
talról, és a kijelzőre pillantottam: Jensen. Kiléptem a telefonnal együtt az
előszobába, hogy odavigyem anyának, aki épp a fürdőszobában mosta le a
sminkjét. Újra csörgött.
– Jensen felügyelő az – tettem le a mosdókagylóra a készüléket. – Gon-
dolom, az esetről akar veled beszélni.
Visszamentem a nappaliba, miközben anya felvette.
– Halló? Ó! – Meglepettnek tűnt. – Szervusz, Mary, azt hittem, az apu-
kád az.
Mary Jensen telefonált? Mary volt az egyik legcsinosabb lány az iskolá-
ban. Még a haverom, Max, aki egy széklábbal is randizna, ha az elhívná,
fülig szerelmes volt belé. Én talán háromszor beszéltem vele egész életem-
ben. Miért hív minket este 10:30-kor, itthon?
– Ne aggódj, még mindketten ébren vagyunk. Itthon van, szólok neki. –
Kijött a fürdőszobából, bosszantó, anyáskodó mosollyal az arcán, és át-
nyújtotta a telefont. – Téged keres.
A fülemhez szorítottam a kagylót.
– Halló!
– Szia, John, Mary Jensen vagyok. – A hangja… nem is tudom meg-
mondani, milyen volt. Arcról könnyen olvastam, de a hangokkal nem tud-
tam mit kezdeni.
– Igen, láttam. – Elhallgattam. Mit kéne mondanom?
– Ne haragudj, hogy ilyen későn hívlak – folytatta. – Igazából… Tudod,
egész nap akartalak hívni, csak aztán mégsem tettem.
– Ó! – Miért akart vajon felhívni?
– Mindegy, nem tudom, hogy elmondhatom-e vagy sem, de apa mindent
elmesélt rólad. Hogy mit tettél… Úgy értem, hogy megmentetted azokat az
embereket.
Hála a rendőri titoktartásnak, a nevem be sem került az újságokba, egye-
dül az apja tudta a teljes történetet. Vagy legalábbis a történet démonmen-
tes verzióját. Ő érkezett először a helyszínre, amikor elmenekültünk For-
man erdei kínzókamrájából.
– Nem tettem semmit – feleltem. – Úgy értem, mind megmenekültek, de
nem igazán én mentettem meg őket. Úgy értem, nem én egyedül. Brooke is
ott volt; ő is segített kimenekíteni pár nőt.
– Iiiiigen… – Mary hosszan elnyújtotta a szót, aztán elhallgatott, épp
csak egy rövid ideig, majd folytatta. – Úgy hallottam, hogy már nem jártok
együtt.
 – Nem járunk – feleltem meglepetten. Ez most tényleg az, aminek tűnik?
– Igazából már jó pár hónapja nem csináltunk együtt semmit.
– Igen, bárcsak korábban tudtam volna. Mindegy, arra gondoltam, ha
nem jársz senkivel, egyszer elmehetnénk együtt valahová.
Ez most felhívás volt, vagy meghívás? Randira hívott, vagy nekem kéne
randira hívnom őt? Fogalmam sem volt, mihez kezdjek. Kis szünet után
így feleltem:
– Persze, jól hangzik.
– Szuper. A héten már sajnos nem érek rá, de mit szólnál a jövő héthez?
Mondjuk a hétfő délutánhoz?
Egy pillanatra elképzeltem Maryt megkötözött kézzel, de gyorsan elhes-
segettem a képet. Ne gondolj ilyesmire!
– Jó lesz, azt hiszem, ráérek.
– Szuper! – ismételte. – Elmehetnénk a tóhoz. Van biciklid?
– Ja.
– Klassz! Találkozzunk nálam? Közel lakom az elágazáshoz, indulhat-
nánk innen.
– Oké – feleltem.
– Mondjuk háromkor?
– Oké.
– Nagyszerű. Örülök, hogy rászántam magam, hogy felhívjalak.
– Én… Én is.
– Rendben. Akkor ott találkozunk. Szia.
– Szia.
Befejezte a hívást, és én letettem a kagylót. Anya még mindig ott állt, és
engem figyelt. Mindig is nyaggatott, hogy járjak többet emberek közé, de
közben úgy tűnt, mintha rettegne is tőle, hogy valami szörnyűt teszek.
– Randira hívott?
– Nagyon úgy tűnik.
Egy kicsit hosszabban felejtette rajtam a pillantását, mint szokta, aztán
bólintott, és visszafordult a fürdőbe.
– Légy óvatos! – szólt még oda. – És kövesd a szabályaidat!
Összevontam a szemöldököm, és benyomtam még egy kanál müzlit. Mi-
ért hívott randira Mary? Rossz volt az időzítés; épp egy démont üldöztem,
nem hiányzott egy ilyen komplikáció. Másfelől vicces helyzet állt elő: így
már ketten is pályázni fognak a fejemre a városban – a démon, és Max,
amint rájön, hogy randizom Maryvel. Felnevettem, a hangom vékony és
színtelen volt.
Kezdődik a játék.
3
Amikor megölnek valakit, a rendőrség titokban tartja a részleteket, így
volt ez Olsen lelkész esetében is: tudtuk, hol halt meg, és hogy nézett ki a
test, de a többi részletet megtartották maguknak. A tett helyszínére csak a
nyomozókat engedték be, és senki se láthatta a testet, csak a patológus… és
a balzsamozó.
Így esett, hogy öt nappal a gyilkosság után, amikor már vagy százszor
átrágtam a híreket, és kétségbeesetten vágytam új információkra, az FBI
egészen az ajtónkig szállította a hullát.
Az enyém a legjobb munka a világon.
Az anyám és a testvére, Margaret együtt vezetik a halottasházat, én pe-
dig hétéves korom óta segítek a temetések körül és mindenféle javítási
munkákban. Apa mutatta meg először a balzsamozó cuccokat, mielőtt még
lelépett, azóta a szenvedélyemmé vált ez a tevékenység. A nővérem az iro-
dában segített, a papírokat tologatta, és felvette a telefont; egy kicsit meg-
ijesztették a hullák, vagy legalábbis ezt állította, de én sosem értettem, ez
hogy lehetséges. A holttestek nyugodtak és csendesek; mozdulatlanok és
ártalmatlanok. A hullák nem kelnek fel, nem nevetnek, nem ítélnek el; a
hullák nem kiabálnak veled, ütnek meg vagy hagynak el. Távolról sem
olyanok, mint a zombik, meg az a sok szemét, amit a tévében látsz. A hul-
lák a tökéletes barátok. A tökéletes háziállatok. Jobban érzem magam köz-
tük, mint az emberek között.
Ron, a megyei halottkém hozta el a lelkész testét a nagy fekete kor-
mányzati furgonjában. Egypár rendőr is elkísérte. Az emeleten maradtam,
amíg el nem mentek, az ablakból figyeltem, ahogy kinyitották a kocsi ajta-
ját, kihúzták a letakart hordágyat, lenyitották a kerekeit, és a hátsó ajtóhoz
tolták. A rendőri kíséret céltalanul téblábolt; az eget bámulták, vagy az er-
dőt a ház mögött, vagy az aszfaltrepedéseket a lábuk alatt. Augusztus kö-
zepére járt, és a repedésekben hemzsegtek a titokzatos küldetéseik során
oda-vissza korzózó hangyák. Az egyik rendőr leguggolt, hogy jobban
megnézhesse őket, aztán megint felállt, és végighúzta a lábát a futkározó
hangyatömegen. A sokaság szétvált, aztán újra egymásra találtak, és foly-
tatták az életüket, mintha mi sem történt volna. A rendőr is odébb állt, va-
lami más keltette fel a figyelmét.
Amikor Ron távozott, lementem, és csatlakoztam anyához és Margaret-
hez a balzsamozóban. Megmostam a kezemet, és felvettem az orvosi kö-
tényt és a kesztyűt.
– Szia, John – köszönt Margaret. Amikor maszkot viselt, alig tudtam
megkülönböztetni anyától.
A szoba régi volt, fakó, kékeszöld csempével a falon, de itt mindig tisz-
taság uralkodott, és sok volt a fény. A plafonon forgó ventilátor szinte még
új volt. A felszerelésünk már öregedett, de még lehetett használni, és az
asztalaink görgői olajozottan és némán jártak.
Miénk volt a város egyetlen halottasháza, a barátaink és szomszédaink
halálából éltünk. Furcsa egy megélhetési mód, ezt elismerem, de annyira
azért nem morbid. A gyászszertartás egy holttest utolsó ünnepe, mielőtt el-
temetik; lehetőség a család számára, hogy összegyűljenek, és visszaemlé-
kezzenek közös életük legszebb pillanataira.
Engem arra tanítottak, hogy tiszteljem a halottakat, hogy úgy bánjak ve-
lük, mint egy kedves vendéggel, és úgy gondoljak a halálra, mint az élet
egy ünnepelendő eseményére. Nem tudom, menynyit hittem ebből el ma-
gam is, de az biztos, hogy jobban szerettem a balzsamozást, mint bármit a
világon. Ezt az időt megoszthattam valakivel, még ha nem is ismertem azt
a valakit, és sokkal mélyebb és személyesebb pillanatokat éltem át, mint az
élők között. Nem csoda, hogy annyiszor álmodtam arról, hogy Brooke-ot
balzsamozom.
– Elijah Olsen lelkész – olvasta Margaret a papírkötegről, amit Ron ha-
gyott hátra. A hullazsák békésen pihent az asztalon. Még nem nyitotta fel.
– Nagyjából hat napja hunyt el. Teljes boncolást hajtottak végre, a szerveit
bezacskózták, a keze és a nyelve hiányzik. Lőtt seb a hátán, kimeneti nyílás
a mellkasán. Szúrt sebek a hátán. Minden más normális, feltéve, hogy Ron
tisztességesen végezte a munkáját. – Keserűen nevetve tette le a papírokat.
Egyikünk sem mozdult.
– Kezdek rosszul lenni ettől – mondta anya a hullazsákot bámulva. –
Nem tudna legalább néha valaki természetes úton meghalni?
– Gondolj rá máshogy! – felelte Margaret csípőre tett kézzel. – A
Claytoni Gyilkos új ventilátort vett nekünk, Clark Forman pedig egy új
számítógépet az irodába. Ha a Takarító elég sokáig nyaral nálunk, akkor
végre beszerezhetünk egy új hangszórót a kápolnába.
Anya szárazon felnevetett, és megrázta a fejét.
– Akkor remélem, sosem lesz új hangszórónk.
 Amennyire ők vonakodtak, én annyira vágytam már rá, hogy elkezdhes-
sük.
– Induljon a műsor!
– Remélem, a ventilátor kitart – fohászkodott Margaret. Régóta mondo-
gatja ezt, még azóta, amikor rosszabb ventilátor pörgött a fejünk fölött, és
mérgezőbb vegyszerekkel dolgoztunk, de már hagyománnyá vált. Addig
nem láthattunk hozzá, amíg ki nem mondta. Biccentettünk, és nekifogtunk
a munkának.
Kinyitottam a zsákot, és lehámoztam, felfedve a benne nyugvó halott
férfit. Rendes körülmények között nagyjából egy nappal a halál beállta
után megkapjuk a holttestet, még rajta vannak a ruhái, és még tart a hulla-
merevség. Ám a merevség egy-két nap után enyhül, és a boncolás után a
testek már megmosva, több darabban érkeznek. Ennek a hullának is mére-
tes Y éktelenkedett a mellkasán. A halottkém felvágta, és mindent kisze-
dett, aztán lazán összeöltötte. Eltávolította a szerveket, külön is megvizs-
gálta azokat, majd lezárt zacskóban helyezte vissza a testbe. A holttest kar-
ja egy csonkban végződött. A halottkém bekötözte, hogy elállítsa a vérzést.
A hullák nem nagyon véreznek, mivel a szív már nem ver, és így nincs
nyomás a keringési rendszerben, de ettől még szivárog a vér, és így leg-
alább nem kent össze mindent a szállítás során.
Anya és én felemeltük a testet, miközben Margaret kihúzta alóla a zsá-
kot. Annyiszor csináltuk már ezt, hogy egyetlen szó nélkül dolgoztunk,
mindannyian pontosan tudtuk, mit kell tennünk, és kinek mi a feladata:
anya letakarta a test ágyékát egy steril ronggyal, Margaret nekiállt felszed-
ni a varratokat a hasán, hogy kivehesse a szerveket, én pedig leszedtem a
kötést a csuklójáról.
A levágott kezek csonkja tökéletes keresztmetszetét adta a csontnak, a
húsnak és az inaknak. Végigfuttattam az egyiken a kesztyűbe bújtatott uj-
jam, és megpróbáltam elképzelni, mi okozhat ilyen sérülést. Először hara-
pásra gondoltam. Mr. Crowley ki tudta akasztani az állkapcsát, és tucatnyi
hosszú, tűéles fogat tudott növeszteni, és elképzelhető, hogy az új démon,
Senki is képes erre. De a csuklón nem láttam fognyomokat – sehol egy
függőleges csík, ahogy a fogak vájnak a húsba, sehol egy vízszintes szag-
gatott vonal, ahol a két állkapocs találkozik. Túl tiszta volt a vágás. Mi más
lehet még?
Mr. Crowley képes volt ördögi karmokat növeszteni, és szinte bármit el-
vágni velük, elképzelhető, hogy egy hasonló karom okozhat ilyen vágást.
Egyetlen kaszabolással, elvágva húst, csontot és inakat: tökéletesen beleil-
lett a képbe. Ráadásul további bizonyítékul szolgált arra nézve, hogy a
gyilkos erős. Annak kell lennie, ha olyan erővel tud lecsapni, hogy egy
ennyire tiszta vágás az eredmény. Elraktároztam magamban, és nekiláttam,
hogy segítsek anyának a hulla körül.
Margaret a szervekkel teli zsákot az oldalsó asztalhoz vitte, és nekilátott
egyenként megtisztogatni, és formaldehiddel feltölteni azokat. Ez a munka
már önmagában is eltartott pár óráig, addig anya és én megtisztítottuk a
testet, elrendeztük, hogy a ravatalon jól mutasson, és a maradék keringési
rendszerébe tartósítószereket pumpáltunk. Egy ilyen állapotban lévő test
általában csomó kellemetlenséget okozott a balzsamozónak, mivel a vér-
edények annyi helyen és olyan súlyosan károsodtak, hogy a pumpa nem
működött megfelelően. Ahelyett, hogy a balzsamozó folyadék körbejárta
volna a testet, kiszivárgott a mellkasüregbe, és kifolyt a sebeken át. Sze-
rencsénkre (vagy balszerencsénkre, anya szerint), nálunk már annyi meg-
csonkított hulla járt az elmúlt évek során, hogy kitaláltunk egy egészen
egyszerű megoldást ilyen esetekre: a vazelint. Egy egész üveg is elfogy,
mire végzel, de ha bekened vele a sebeket, majd betekered orvosi ragta-
passzal, az eltömíti a legtöbb lyukat. Amikor végeztünk a végtagok, a fej és
a mellkas megtisztításával, anya elővett egy bontatlan doboz vazelint, és
nekiláttunk, hogy lefedjük a sebeket.
És jó sok dolgunk volt.
Először is, ugye, ott volt a csukló, amire jó vastag réteg kellett. Aztán
nekiálltam a sebnek, ami állítólag a halálát okozta: ez méretes golyó ütötte
lyuk volt a szíve fölött, és tartozott hozzá egy másik, kisebb is a hátán.
Nem fukarkodtam a vazelinnel, és jó vastagon rétegeztem a bemeneti nyí-
lásra. Amikor ezzel végeztem, kinyitottam a lelkész száját, és a nyelvét –
vagy inkább annak helyét – is beburkoltam egy újabb jókora mennyiség-
gel. Ha a csuklóvágást tisztának lehetett nevezni, akkor ez maga volt a pre-
cizitás mintapéldája. Bámulatos műgonddal, és figyelemmel távolították el.
Talán egy másik, kisebb karmot használhatott hozzá? Vagy valami más
eszközt, mondjuk egy szikét? Bármi is volt, olyan éles lehetett, mint a bo-
rotva, az éle pedig hosszú és hegyes, hogy minél finomabb legyen a vágás.
Épp ez a pontosság gondolkodtatott el. Azt eddig is tudtuk, hogy a dé-
mon nagyon óvatos, hord magával ponyvát, és esőkabátot, és a jóég tudja
még mit, hogy ne vérezze össze magát. Mindez egy nagyon aprólékos
gyilkost sejtetett, és a nyelv sebészi eltávolítása is ezt támasztotta alá. Fel-
ismertem a saját precizitásom a lényben, és rádöbbentem, hogy nem lesz
könnyű megtalálni. Emellett azonban volt itt még valami, ami nem illesz-
kedett a gyilkosság többi eleméhez. Miközben folytattam a munkát, tovább
tépelődtem.
 Amíg én a külső sebekkel foglalkoztam, anya a mellüreget kente be vas-
tagon vazelinnel. Az egész karja eltűnt a hullában, csak így érhetett el min-
den pontot. A halottkém keresztülvágta a szegycsontot, és kihajtotta a bor-
dákat, hogy kedvére dolgozhasson odabenn, de anya ezt utálta, így inkább
kerülgette őket.
– Belül kész vagyok – jelentette egy perccel később.
Bólintottam.
– Én is megvagyok elöl. Fordítsuk meg!
Letettük a vazelines dobozunkat, és a hulla bal oldalára léptünk; én meg-
ragadtam a vállát, anya pedig a csípője alá nyúlt, lassan átfordítottuk hasra.
Anya hangosan felnyögött, és mindketten csak bámultuk a hulla hátát.
– Azt hiszem, szükségünk lesz még egy doboz vazelinra – mondtam vé-
gül.
A holttest háta tele volt – vélhetőleg szúrt – lyukakkal, némelyik széles,
némelyik szaggatott, de mind mély és halálos. Bármelyikük végzett volna
bárkivel. A két rúd ütötte lyukat egyből megismertem, azok némileg széle-
sebbek és kerekebbek voltak a többinél, de a rendőrség semmit sem mon-
dott a többi sebről. Az egyiket finoman megérintettem, és próbáltam kita-
lálni, hogy mi okozhatta – egyetlen karom, vagy egy egész mancs? Gyor-
san átvizsgáltam a hátat, és valami mintát kerestem, de semmit sem fedez-
tem fel.
A sebek cafatosak voltak, fekete és lila vér nedvesítette őket, mintha
gennyes horzsolások lennének. Az egész felületet szétszabdalták, és ízeire
szedték állatias kegyetlenséggel. A gyilkos precizitásából és aprólékossá-
gából következtetni sem lehetett erre.
– Mi az ördög történhetett? – suttogta anya. Brutális látványt nyújtott
még hat nappal később egy steril szobában is. Margaret abbahagyta a mun-
kát, és mellénk lépett, hogy ő is megnézze. Anya rám emelte a pillantását,
és kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Szentséges… – mondta Margaret, és óvatosan megérintette a testet. –
Ezt említették a hírekben?
– Egy szót sem szóltak róla – feleltem. – És a Takarító többi gyilkossága
során sem esett róla szó.
– Úgy nézem, legalább harmincszor megszúrta – állapította meg Marga-
ret. – Lehet, hogy negyvenszer.
– Ez mégis mit jelenthet? – kérdezte anya, miközben engem nézett.
– Mit jelenthet? – ismételtem a kérdést.
 – Te vagy a szakértő, nem igaz? – Nem tudtam értelmezni a hangját:
mérges volt, kíváncsi és kétségbeesett egyszerre. Nem tudtam eldönteni,
kire irányul a dühe. – Te foglalkozol ilyesmivel. Mit jelenthet ez?
Visszapillantottam a holttestre.
– Először is azt jelenti, hogy a rendőrség titokban tartja: részben azért,
hogy ne ijesszenek rá a lakosságra, de főleg azért, mert ez egy jellegzetes
jegy. Mint valami aláírás, amiről senki sem tud, csak a gyilkos, így mindig
tisztában lehetnek vele, melyik az igazi Takarító, és ki az, aki csak másolja.
Így könnyebb azonosítani a leveleket, amiket a rendőrség vagy a média
kap. Ha a levél olyasmit említ, amit a rendőrség még nem fedett fel, tudják,
hogy azt a levelet az igazi gyilkos írta.
– Ilyesmi gyakran előfordul? – kérdezte Margaret.
– Gyakrabban, mint gondolnád – feleltem. – Sok sorozatgyilkos szeret
segédkezni a rá irányuló nyomozásban.
– De mit árul el ez a gyilkosról? – kérdezte anya. Még mindig engem fi-
gyelt szúrós, vesébe látó pillantással. – Mit árul el ez arról, aki mindezt tet-
te?
Anyára néztem, aztán vissza a testre. A démonról akar hallani?
– Azt jelenti, hogy ez a nő mérges lehet valamiért – feleltem.
– Nő?
– Vagy férfi – vágtam rá. – Nő vagy férfi. Szóval ez a valaki nagyon ap-
rólékosan megfontol mindent, amit tesz, de miután az áldozata halott, és
már megtette, amit akart, őrjöngésbe kezd. – Megérintettem a hátát. – Ez itt
a színtiszta düh jele. Bármit is akar a gyilkos, bármi más célja is van a tet-
teinek, az egész alapja biztosan a düh.
– Mire dühös?
– Nem tudom – feleltem lassan. – A lelkészre. A férfiakra. Ránk.
– Ránk? – kérdezte anya.
Rápillantottam. Ezt akarta tudni? Hogy a démon tényleg bosszúhadjá-
ratba kezdett-e? Óvatosan fogalmaztam.
– Bárki tette is ezt, a fél országot átszelte érte. Ez a valaki nagyon el-
szánt, nagyon óvatos és dühös. További bizonyítékok nélkül ez a sok seb
csak annyit árul el nekünk… hogy nemsokára hozzájutunk még bizonyíté-
kokhoz. Talán a nagyon közeli jövőben.
Visszanéztünk a holttestre, a félig alvadt vér sötétlett az éles fényben.
Újabb darabkákat találtam a kirakóshoz, és jobban értettem, hogyan öl a
démon. Ennek örültem. Nagyon örültem. De még ha kezdett is kirajzolódni
a „hogyan”, kezdtem kételkedni a „miértben”.
És ennek egyáltalán nem örültem.
4
Vasárnap volt, és templomba mentem.
A szó szigorú értelmében véve nem vagyok vallásos, de ateistának sem
tartom magamat. Egyszerűen csak nem szoktam ilyesmin gondolkodni.
Nem járok templomba se, mert a szüleim sosem jártak. Amikor a démon
szóval írtam le a szörnyetegeket, amiket láttam, eszembe sem jutott, hogy
vallásos eredete van. Azért választottam ezt, mert David Berkowitz, azaz
Sam fia rendőröknek címzett levelében olvastam. A démon egyszerűen
csak egy klassz szó, de ettől még nem gondoltam, hogy a Takarító bukott
angyal lenne, vagy valami ilyesmi.
Úgyhogy nem, nem azért mentem templomba, hogy részt vegyek az is-
tentiszteleten, együtt énekeljek és imádkozzak a többiekkel, vagy ilyesmi.
Azért mentem a templom épületébe, mert oda járnak a lelkészek is, és azért
pont a vasárnapot választottam, mert (úgy tippeltem) akkor van a legna-
gyobb esélyem papot látni. Hogy pontosítsák, a Szűz Mária Katolikus
Templom felé tartottam, hogy beszéljek Erikson atyával, aki a hírek szerint
Olsen lelkész legjobb barátja volt. A Szűz Mária Katolikus Templom, és az
Isten Trónja Presbiteriánus Templom mindig mindenféle közös rendezvé-
nyeket szervezett – ingyen konyhát, meg egyéb jótékonysági programokat
–, úgyhogy nem is csoda, hogy összebarátkoztak. Az áldozat barátja jelen-
tette a legjobb nyomot az elmúlt két hónapban, úgyhogy eldöntöttem, ideje
feltenni pár kérdést a papnak.
A parkoló tele volt, úgyhogy az utca túloldalán álltam meg, és addig ül-
tem a kocsiban, amíg el nem kezdtek elpárologni az emberek: lányok jöttek
virágos ruhában, férfiak fehér ingben és nyakkendőben. Többen voltak,
mint gondoltam, de csendben ültem, ahogy elhaladtak az autó mellett, köz-
ben az arcukat vizslattam. Beszélgettek, és nevetgéltek. Mosolyogtak, vagy
épp morogtak. Hunyorogtak a fényben, és eltűnődtek a világon. Mi lehetett
a bűnük? Milyen messzire mennének, ha valaki megadná a kezdő lökést?
Mindenkire gyanúsítottként tekintettem, a legöregebbtől a legfiatalabbig.
Bármelyikük lehetett a démon.
Beszálltak a kocsijukba, és elhajtottak. Kikászálódtam a vezetőülésből,
és átsétáltam az utcán a templom felé. Ügyet sem vetettem a rám mosolygó
idős nénikre, akik elhaladtak mellettem a bejáratnál. Erikson atya a kápol-
nában volt. Föl-le sétált a padok között, és igazgatta a zsoltáros könyveket.
– Szervusz – köszönt oda mosolyogva, amikor meglátott. – Segíthetek
valamiben?
– Én… – Még sosem csináltam ilyet azelőtt, és nem tudtam, mit is kéne
mondanom. Nem volt jelvényem, amit mutogathatnék, mielőtt elkezdek
kérdezősködni. – Volna rám egy perce?
Oldalra biccentette a fejét, úgy nézett rám, aztán letette a zsoltáros köny-
vet, amit eddig szorongatott.
– Természetesen – felelte. – Mi a gondod?
Felém indult, és láttam, hogy összevont szemöldöke között barázda ke-
letkezik, de a tekintete nyílt maradt. Azzal a „törődöm veled” arccal nézett
rám.
Megráztam a fejem.
– Nem, nem ilyen jellegű a dolog – mondtam. – Nem vallási gondom
van, vagy ilyesmi, csak…
Ezt nem gondoltam át. Miért válaszolna egy fura kölyöknek, aki egy ha-
lott papról kérdezősködik? Kellett egy fedő sztori. De gyorsan. Már majd-
nem odaért hozzám.
– Jó napot. Gyakornok vagyok a helyi újságnál, és… – A kérdés csak
úgy kicsúszott a számon. – Maga hisz a démonokban?
Megtorpant, és meglepetten mosolyodott el.
– A démonokban?
– Mármint az igazi démonokban – folytattam. – Ez ilyen katolikus do-
log, nem igaz?
– Nos, igen – felelte lassan. – A Biblia tényleg említ démonokat, és go-
nosz lelkeket, de nem képezi kifejezetten jelentős részét a hitünknek. Mi
arra tanítjuk az embereket, hogyan éljenek helyesen, és hogyan cselekedje-
nek helyesen, és ha szerencsénk van, sosem kell aggódnunk a démonok
miatt.
– És ha nem vagyunk szerencsések?
Az arcomat tanulmányozta, máshogy nézett rám, mint előtte. Most in-
kább aggódott miattam, nem csak egyszerűen törődött velem.
– Miért kérdezed ezt?
– Nem gondolja, hogy talán ez is egy fontos kérdés? Ha a démonok va-
lóban léteznek, és tényleg képesek megtámadni embereket, meg ilyesmi,
ahogyan a Biblia is írja, akkor az nagyon is lényeges.
Újra elmosolyodott, és a padokra mutatott.
 – Hadd kérdezzek valamit – kezdte, miközben helyet foglalt. Én is leül-
tem, szemközt vele, a folyosó túloldalán. – Te nem az én gyülekezetembe
jársz, igaz?
– Igaz.
– Jársz a város valamelyik másik templomába?
– Nem igazán.
– Alig egy maréknyi versszak szól a démonokról – felelte –, de több tíz-
ezer Istenről. Ha Isten tényleg létezik, és tényleg képes segíteni az embere-
ken, meg ilyesmi, ahogy a Biblia is írja, akkor az nem sokkal lényegesebb,
mint a démonok?
Felvontam a szemöldököm.
– Ezért nem szeretnek az emberek papokkal beszélgetni.
– Ez fájt! – nevetett fel.
– Említi a Biblia, hogyan néznek ki a démonok? – kérdeztem.
– Szóval tényleg csak a démonokról akarsz beszélgetni – bólogatott. –
Rendben. A démonok. Nos, a Biblia tanításai szerint a démonok bukott an-
gyalok, akiket a Sátánnal együtt kitaszítottak a mennyekből. Szóval vélhe-
tően a démonok úgy néznek ki, mint mi. Egyszerű emberek, akik nagyon,
nagyon, nagyon rossz döntéseket hoztak.
– Szóval semmi szarv, meg villás farok, meg ilyenek?
Felkuncogott.
– Én nem tudok róla.
– Igazából… – Elhallgattam. Most, hogy megtört ajég, Olsen lelkészről
akartam kérdezni, hátha tud valamit, ami segítene nekem a nyomozásban,
de volt valami, ami nem tetszett abban, amit mond, valami, ami zavart. Rá
kellett kérdeznem.
– Hogyhogy maga hisz a démonokban, de mégsem fél tőlük? Ez olyan,
mintha tudná, hogy farkas ólálkodik a háza előtt, és meg akarja ölni, de
nem is érdekelné. Ennek így semmi értelme.
– Azért nem félek, mert hiszek Istenben, és Isten erősebb.
– Isten nem védte meg Olsen lelkészt.
Elhallgatott, és alaposan szemügyre vett.
– Mindennap történnek rossz dolgok – mondta lassan. – Minden órában,
minden percben. Az előbb még kétszáz embernek tartottam istentiszteletet,
és tudom, hogy mindnyájukkal fognak rossz dolgok történni. A statisztikák
szerint közülük egy még ebben a hónapban autóbalesetet szenved. Ötüket
kirúgják, lehet, hogy többen is így járnak majd, ha ilyen rosszul megy a
gyárnak. A felüknek valamikor az élete során rákja lesz. De hiába tudom
mindezt, mégis a reményről beszéltem nekik ma reggel, mégis kiengedtem
őket az ajtón, hogy szembenézzenek a világgal.
– De mégis miben segít ez? – kérdeztem. – Ha a statisztikákról akar be-
szélni, az elmúlt év során három sorozatgyilkos fordult meg a városunk-
ban. Ha ilyen ütemben végeznek az emberekkel, a gyülekezetében szinte
biztos, hogy lesz olyan, akit meggyilkolnak. Szinte biztos. Mit fog szólni a
családjuk? „A pap megmenthette volna, de helyette a reményről prédikált.
Hála az Úrnak!”
– Pap vagyok, nem rendőr. Mindannyiunknak más a feladata, és mind ott
segítünk, ahol tudunk. Én semmit sem tudok a sorozatgyilkosokról, a bűn-
üldözésről, és hasonlókról. Még az elsősegélyhez sem értek, ha egy áldo-
zatba botlanék az utcán. De jó tanár vagyok, és jó vezető, és úgy szolgálom
legjobban a közösséget, ha ebben a szerepben maradok. – Kicsit fészkelő-
dött, majd előredőlt. – Van fogalmad róla, a templomunk közössége meny-
nyivel nőtt az elmúlt év során? Hányan adakoznak a szegényeknek, vagy
jelentkeznek jótékonysági munkákra? A megpróbáltatások hozzám vezetik
az embereket. Gyilkosok jönnek-mennek, de a közösség mindig itt lesz, és
az embereknek mindig szükségük lesz ételre, mindig szükségük lesz ott-
honra és munkára, és valakire, akire támaszkodhatnak. Igenis ólálkodik
odakinn egy farkas, ahogyan mondtad, de vannak köztünk vadászok, és
vannak köztünk pásztorok is. Csak úgy védhetjük meg a nyájat, ha össze-
dolgozunk.
Hátradőlt, és összekulcsolta a kezét az ölében.
– Úgy vélem, te inkább vadász vagy.
Hirtelen elkapott az idegesség, ahogy a szemébe néztem.
– Nincs ezzel semmi baj – folytatta. – Vadászok is kellenek. Kellenek
olyanok, akik megvédenék minket. De mindenki másra is szükség van.
Egyedül nem jutnánk semmire.
Egy percig némán ültünk. Nem tudtam, mit mondhatnék. Teljesen kibil-
lentett az egyensúlyomból, és összevissza dadogtam.
– Én most éppen vadászok… egy újságcikkhez az újságba, ahogy azt
már említettem, és szükségem lenne a segítségére. Maga Olsen lelkész ba-
rátja volt. Tudna nekem olyasmit mondani, ami segíthetne elkapni a gyil-
kost? Bármit?
Motyogott valamit, kereste a szavakat.
– Nem… nem is tudom…
– Bármi, amit csak tud, segíthet – tettem gyorsan hozzá. – Mit csinált
aznap? Mit keresett akkor este a templomban? Kapott valaha fenyegető hí-
vásokat vagy látogatókat? A Takarító Georgiából származik, köti oda bár-
mi is Olsen lelkészt? Kell lennie valami nyomnak, amit felhasználhatunk,
hogy megtaláljuk a tettest.
– Nem szó szerint értettem, hogy vadász vagy – jelentette ki Erikson. –
Úgy értem, látom, hogy érdekel az ügy, és segíteni szeretnél, és ez nagy-
szerű, komolyan, de csak egy gyerek vagy. Ne tégy semmi veszélyeset.
– Ó, ne aggódjon! – Éreztem, ahogy könnyedén életre serken egy hazug-
ság. – Ez csak az újságírás miatt kell, pontokat kapok érte a suliban. Bármit
is mond nekem, az egyenesen az újsághoz jut, és majd ők utánanéznek.
Figyelt engem, és nem szólt.
– Esküszöm – tettem hozzá. – Semmi veszélyeset nem teszek.
– Add meg a számodat – mondta végül. – Hívlak, ha bármi eszembe jut.

***

Mary Jensen egy régi, sárga házban lakott Clayton belvárosában, egy
háztömbre a Fő utcától. A legrégibb negyedben, ahol minden nagyon ma-
gas volt – a házak az égbe nyúltak, rajtuk nyeregtető ült, és a vén fák fölé-
jük nyújtották ágaikat. A járdák már megfeketedtek, repedések, kátyúk
szabdalták őket, és az alattuk futó gyökerektől felpúposodtak. A szegély
mellett egy rendőrautó állt. A biciklimet az alacsony, kovácsoltvas kerítés-
nek döntöttem, és elhaladva a keskeny, gazzal benőtt kert, és a megsárgult,
napot talán sosem látott gyep mellett Maryék ajtajához sétáltam. Olyan volt
az egész épület, mint egy erdei házikó, amit annyira körülölel a természet,
hogy maga is a részévé válik.
A tornác régi volt és ütött-kopott, és a kallantyúval zárt szúnyogháló
mögött nyitva állt a bejárati ajtó. Bekopogtam.
Odabenn léptek doboltak, és egy tizenkét éves forma, csenevész kölyök
rontott ki a szobából a hallba. A ház hátulja felől kiszűrődött a tévé hangja.
Már nyitottam a számat, hogy megszólaljak, de a gyerek hátat fordított, és
elordította magát.
– Mary! Téged keresnek! – Még be sem fejezte a kiabálást, már el is tűnt
a házban.
Valaki, egy alig kivehető női hang visszakiabált neki, aztán ajtó csapó-
dott és felnyikordult a lépcső. Két fiatalabb gyerek – egy fiú és egy lány,
akik ikreknek tűntek – lesett ki egy oldalajtó mögül. Négy- vagy ötévesnek
saccoltam őket.
– Sziasztok! – köszöntem.
– Szia! – felelte a kislány. A fiú az orrát túrta.
 – Maryhez jöttem – magyaráztam.
– Szombaton nem te voltál itt – mondta a fiú.
– Persze hogy nem – vágta rá a kislány. – Marynek sok fiúja van. Még
több, mint nekem. Pedig nekem öt van.
Felvontam a szemöldököm.
– Öt fiúd van?
– Tyson és Logan és Ethan és ott van még egy másik fiú is a buszról,
akit nem ismerek.
– Az csak négy – mosolyodtam el.
– Én vagyok négy – mutatta az ujjain a korát a fiú.
– És apu is – folytatta a kislány. – Apu is a fiúm. És Meier seriff. Az már
öt?
– Majdnem – bólogattam.
Újabb léptek dübörögtek le a lépcsőn, és megjelent Mary is az előszobá-
ban. Farmer rövidgatya volt rajta, az az igazán rövid fajta, amit a Hazárd
megye lordjaiban Daisy hordott, és egy rövid ujjú flaneling. Hosszú fekete
haját lófarokba fogta, ami ide-oda lebbent, ahogy sétált. Elmosolyodott,
közeledett felém, és a mutatóujját beakasztotta a zsebébe. Hirtelen a ház,
ami egy perce még öregnek és sötétnek tűnt, kényelmesnek és rusztikusnak
hatott. Volt valami abban, ahogy mozgott, a testtartásában. Minden meg-
szépült körülötte.
– Hű – mondtam.
– Tetszik? – tárta szét a karját, és lenézett a ruhájára. – Ezt a farmert a
neten vettem. Tippelj, mennyi volt!
– Senki a világon nem tippeli meg rosszabbul a ruhák árát, mint én! –
ráztam meg a fejemet. – Semmi értelme találgatnom, de komolyan.
– Legalább próbáld meg! – Kinyitotta az ajtót, és kilépett a tornácra.
– Valahol öt és ötszáz dollár között.
Nevetett.
– Igen, azt hiszem, kihúzhatjuk a ruhaárakat a lehetséges beszélgetési
témák listájáról.
– Az árakban tényleg nem jeleskedem, de azért értékelem azt, ami szép.
– Az ára a lényeg! – magyarázta, miközben körbement a kocsifelhajtón,
és felállította a biciklijét, ami a ház oldalának volt döntve. – Szép ruhát
bárki vehet, de én hihetetlenül olcsón vettem. Ráadásul – állt meg előttem,
a csípőjét kitolta, és pózba vágta magát –, még remekül is áll rajtam. In-
dulhatunk?
– Igen – feleltem. – A bringám kinn hagytam. A tóhoz megyünk?
 – Remélem, nem baj! – Mary kitolta a biciklijét az utcára. – Tudom,
hogy egyszer találtál ott egy hullát, meg minden, de olyan szép az idő, és
szeretnék minél többet bicajozni még a sulikezdés előtt. Ahogy hallom, a
hullák manapság úgyis a templomok környékén teremnek.
Hűha – gondoltam. – Sokkal lazábban kezeli a halált, mint vártam. Biz-
tos azért, mert rendőr van a családban.
– Részemről rendben. – Felpattantam a biciklimre, és előreengedtem őt,
kigördültünk az útra. Gyorsabban tekertem, hogy utolérjem. – Nem tud-
tam, hogy szeretsz bicajozni.
– Nem vagyok versenyző, vagy ilyesmi – felelte –, de azért szeretem.
Meg hegyet mászni is. Néha el sem hiszem, milyen szerencsések vagyunk,
hogy éppen itt élünk.
Majdnem elnevettem magam.
– Ugye most viccelsz! Claytonról beszélsz?
– Én imádom Claytont! – mondta. – Van tavunk, erdőnk, sok kilométer-
nyi ösvény és út, ha a halandósággal tudnánk kezdeni valamit, maga lenne
a mennyország.
– Mondasz valamit. – Követtem, ahogy lefordult a tó felé. Kényelmes
tempóban haladtunk, alig tekertünk, és az égre emeltem a tekintetem. A
nap ragyogott, és meleget árasztott, a levegőben frissen nyírt fű illata ter-
jengett. Általában csak közlekedésre használtam a biciklimet: iskolába jár-
tam vele, vagy könyvtárba, vagy a kiégett raktárba a városon kívül. Sosem
cangáztam csak azért, mert jó.
Elértük a tó körül futó fő utat, ami egy szerelőműhely mellett vezetett az
erdős vízpart felé. Mary előretekert, magasabb fokozatra kapcsolt, és felállt
a biciklin, ahogy felgyorsított. Keményen kellett hajtanom, hogy utolérjem.
A szél úgy simogatta meg az arcom, mint egy hűvös függöny. Mary gyor-
san hajtott, és ahogy figyeltem, a lábát fel-le járni, rájöttem, hogy valószí-
nűleg sokkal jobb formában van, mint én. Ez arról is meggyőzött, hogy
nem is olyan rossz eredmény, ha egy-két biciklihosszal le vagyok maradva.
Régen volt egy szabályom ez ellen: egyszerűen tilos volt bámulnom a
lányokat. A fél életemet a saját gondolataimtól való félelemben töltöttem –
rettegtem a saját sötét természetemtől, ami mindig ott ólálkodott, készen
arra, hogy megragadjon minden apró lehetőséget, amit adok, és átvegye fe-
lettem az irányítást. Sokszor álmodtam arról, hogy megölöm a barátaimat
vagy a családomat; arról fantáziáltam éjjel és nappal, hogy elrabolok, meg-
kötözök és megkínzok embereket, akiket az utcán látok. Egyszer még arról
is fantáziáltam, hogy Maryt balzsamozom. Valami bennem sóvárgott a vér
és a fájdalom után, de nem azért, mert szerettem ezt, hanem mert semmi
más nem okozott elégedettséget. Nem úgy működtek az érzéseim, mint
más normális embernek; a szeretetet, a kedvességet hírből sem ismertem,
miközben a keményebb indulatok, mint a gyűlölet, a félelem vagy az irigy-
ség mindig ott munkáltak bennem a felszín alatt. Ha valami igazán intenzív
érzésre vágytam, csak az erőszakon keresztül tapasztalhattam meg – úgy-
hogy kifejezetten rossz ötlet volt hagyni, hogy kötődjek egy lányhoz.
Brooke már kapott ízelítőt ebből, amikor bezártak minket Forman házá-
ba pár hónapja. Nem bántottam őt, de rájött, milyen vagyok. Azóta nem
beszéltünk.
De most úgy alakult, hogy igazi démonvadász lettem, és minden meg-
változott. A sötétebb oldalamnak volt egy biztonságos mentsvára, és éjsza-
ka John, a hódító hőstetteiről álmodoztam, arról, hogy minden gonoszt le-
kaszabolok a világon – ha azt a kaszabolást a szükségesnél egy kicsit job-
ban élveztem, hát jogom volt hozzá. Csak a démonokat bántottam, és értük
meg nem kár. Megragadtam ezt a lehetőséget, és végre búcsút intettem a
legtöbb szabályomnak is, most először élvezhettem az életet – emberekkel
beszélgettem, démonokra vadásztam, lányokat bámultam. Szabad voltam.
Lassan és óvatosan elengedtem a kormányt, és kitártam a karomat. Mary
visszanézett rám, és ugyanígy tett, közben vidáman kurjantgatott, ahogy
száguldottunk lefelé az úton. Lehunytam a szemem, éreztem az arcomon a
szelet, amit élesre fent a veszély és az izgalom. A város eltűnt a hátunk
mögött, elénk emelkedett a vadon, és az út a semmi felé vitt.
5
– Milyen volt a randi?
– Jó.
Másnap reggel volt, és próbáltam nyugisan elkölteni a reggelimet. Anya
viszont hozta a formáját.
– Hova mentetek?
– Csak úgy el – feleltem. – Nem történt semmi különös.
Ez igaz – tényleg nem történt semmi különös. Egy darabig körbe-körbe
bringáztunk, ami azt hiszem, tök jó volt, de nehéz beszélgetni, amikor öt
méterre vagytok egymástól egy bicikliúton. Engem nem zavart, mert
amúgy sem vagyok valami jó a beszélgetésben, de lehet, hogy Mary réme-
sen unatkozott.
– Mi az, hogy semmi? – kérdezte anya. Az előszobában állt, és a hajsü-
tővasra tekerte a haját, miközben én egy tál müzlin nyammogtam a kony-
hában. – Még sosem randiztál vele, csak történt valami.
– Eddig nemigen randiztam senkivel sem.
– Akkor meg pláne. Nem vitted a kocsit, biciklizni mentetek?
– Nem, anya, csak eltoltam a biciklit a házukig, és ott hagytam a veran-
dán.
– Ne okoskodj itt nekem!
– Aztán meg – folytattam –, mivel nem autóval mentem, a karomban vit-
tem őt mindenhová.
Anya elmosolyodott.
– Legalább történt valami.
– Mi van?
– Mi az, hogy „mi van”? Talán azért még felismerek egy csinos csajt!
– Az ember nem szívesen hall ilyesmit az anyjától.
Visszahúzta a fejét, és eltűnt a fürdőszobában, megkönnyebbülten sóhaj-
tottam fel, és magamba tömtem még egy kis müzlit. Pár pillanat múlva újra
megjelent, és a hajsütő körül már egy másik tincs tekergett.
– Most komolyan, anya – forgattam a szememet. – Milyen hosszú annak
a vacaknak a zsinórja? Azt hittem, legalább a konyhában nyugiban meg-
reggelizhetek.
 – Az előszobában dugtam be – felelte. – Így elér a konyhába és fürdő-
szobába is, ha oda-vissza járkálok.
– Hát ez csodás.
– Szóval bicajozni mentetek – állapította meg. – A városban voltatok?
Vagy valahol az erdei ösvényeken?
– Utóbbi. Kimentünk Forman házához.
Az arca összerándult: a szeme elkerekedett, az orrlyuka kitágult. Így fes-
tett, amikor valami megdöbbentette. Most keveredett hozzá egy csipetnyi
zavarodottság is.
– Komolyan?
– Egy frászt, de amilyen fejet vágtál, azért már majdnem megérte ez a
kínos beszélgetés.
– John…
– De csak majdnem…
– Ezek szerint a tóhoz mentetek – folytatta. Ma reggel nagyon állhatatos
volt. – Ilyen jó időben nem is csoda. Úsztatok is?
– Persze. Meztelenül.
– Nem tudnál pimaszkodás nélkül válaszolni egy kérdésre? – Megint el-
tűnt a sarkon, azt hittem, végre lesz egy perc nyugtom, de a fürdőszobából
is folytatta, kiabálva. – Lehet, hogy ez téged meglep, de rengeteg olyan
gyerek van, és köztük jó néhány tinédzser fiú is, mint te, akik képesek nyi-
tott, őszinte beszélgetést folytatni az anyjukkal.
– Nehezen hiszem el, hogy rengeteg az olyan tinédzser fiú, mint én. –
Befejeztem a müzlimet, és felálltam. – Elég ijesztő lenne.
Újra megjelent a sarkon, a hajsütő megint másik tincset göndörített. Az
arca már nem volt játékos.
– Ne haragudj. Nem akartam kényelmetlen témát feszegetni.
Elmentem mellette, be a nappaliba.
– Végre valami, amiben egyetértünk. Most inkább ne beszélgessünk.
Bekapcsoltam a tévét, reméltem, hogy még elkapom a reggeli hírek ja-
vát.
– Ugyan már, John! Csak azt szeretném tudni, hogy érezted magad a
randin. Szeretném, ha beavatnál az életedbe. – Nem figyeltem rá, inkább
szörföztem a csatornák között. – A zsinór idáig is elér, nem csak a konyhá-
ig. Folytathatjuk a beszélgetést.
– Folytathatjuk – feleltem. – De akár abba is hagyhatjuk. A döntés a mi-
énk, szabad országban élünk.
– Tudod, kezdtem élvezni a tényt, hogy már nem kellett állandóan a hír-
adót bámulni minden kajálás közben. – Hirtelen megállt, letaglózta az ép-
pen adásban lévő hír. Én is abban a pillanatban jöttem rá, mit látok. – Ez a
városháza.
– Az.
Egy riporter állt a városházánál, és egyenest a kamerába beszélt, miköz-
ben ingerült, fegyveres rendőrök sürgölődtek mögötte. A háttérben egy
mentőautó állt, a szirénája villogott, mellette egy csapat rohammentős to-
longott valami körül a földön. Kiszúrtam, hogy Ron, a halottkém is ott
ácsorog velük. Valaki meghalt.
– Hangosítsd fel! – kérte anya.
– Itt van velünk Meier seriff – jelentette a riporter, a kamera képe elho-
mályosodott, aztán ráélesített a seriffre, aki mereven állt a tévés balján. –
Meier seriff, mit tud mondani a polgármestert ért támadásról a nézőknek?
– A polgármestert? – nyelt egyet anya.
– Úgy tűnik, a támadás múlt éjjel történt – kezdett bele a seriff. Fáradt-
nak tűnt, azt hiszem, órák óta fenn lehetett. – A polgármester az egyik segí-
tőjével tartózkodott az épületben, mindkettőjüket megtámadták, de a segí-
tője csak egy ütést kapott a fejére, máskülönben sértetlen, jelenleg éppen
kórházba szállítják.
– A Takarító általában az otthonukban támadja meg az áldozatokat –
mondta a riporter. – Van már sejtésük róla, miért támadta meg a polgár-
mestert az irodájában?
A seriff felhorkant, és a sajtótájékoztatókra tartogatott bosszús kifejezés
jelent meg az arcán.
– Ez az eset valóban jelentős hasonlóságot mutat a Takarítógyilkossá-
gokkal, de szeretnénk nyomatékosítani, hogy az azonosság még nem bizo-
nyított. Minden bizonyítékot tüzetesen meg fogunk vizsgálni, és ha bebi-
zonyosodik, hogy valóban magával a Takarítóval, nem pedig egy utánzójá-
val van dolgunk, akkor majd ráérünk ezen gondolkodni.
– Különben is – magyaráztam a képernyőnek. – A Takarító sok áldoza-
tával a munkahelyén végzett. Egyszer a kocsijában ölt meg egy rendőrt. Ez
a riporter azt sem tudja, miről beszél.
Anya megrázta a fejét.
– Nem akarom elhinni. A polgármester.
– Tényleg jó dühös lehet – füttyentettem.
– A riporter?
– Nem, a démon.
– Akkor Isten segítsen meg minket. – Anya felpattant, és visszament a
fürdőszobába.
A riporter ünnepélyesen biccentett.
 – Köszönöm, hogy időt szakított ránk.
– Nagyon szívesen – felelte a seriff, és azzal visszament a tetthelyre. A
riporter újra a kamera felé fordult, ami addig közelített az arcára, amíg már
semmi más nem látszott a képernyőn.
– Hadd hívjuk fel arra is a figyelmüket, hogy a városháza és a hozzá tar-
tozó bíróság épülete a nap során zárva lesz, amíg a rendőrség bizonyítékok
után kutat! – mondta. – Néhány közalkalmazott szabadságot kapott mára, a
többieket éppen kihallgatják, de eddig még egyetlen biztos nyomot sem ta-
láltak, ami elvezetne Clayton megye legújabb gyilkosához. Carrie Walsh-
ot hallották az Öt órai hírektől.
– Bezárták a városházát? – kérdezte anya. Mögöttem állt, és újabb tin-
cset göndörített. – Ott lett volna ma gyűlésünk.
– Hát már nem lesz.
– Akkor minek göndörítem a hajamat?
– Mert, ha félbehagyod, hülyén fogsz kinézni.
– Csak költői kérdés volt, John – visszament a fürdőszobába, és onnan
kiabált vissza: – Mi a fene folyik ebben a városban?
– Üldöz minket egy…
– Tudom – jelentette ki, ahogy visszajött a szobába. – Egy démon, igaz?
Tudom, elismerem, és pokolian megrémít. De mégis mihez kéne kezde-
nünk? Hogy éljünk így tovább? Az ég szerelmére, hogy maradhatnánk a
városban, és folytathatnánk, mintha mi sem történt volna… Úgy érzem
magam, mint azok, akik a háborún nyerészkednek, és meggazdagodnak,
miközben mindenki meghal.
– Nem tehetünk úgy, mintha mi sem történt volna – feleltem. – Meg kell
állítanunk.
– Nem, nem kell! – emelte meg a hangját. – A rendőrségnek kell megál-
lítania, te nem vagy rendőr. Nem képeztek ki, nincs fegyvered, még ahhoz
sem vagy elég idős, hogy szavazz!
– Mindegy, hogy öreg vagyok vagy fiatal, a lényeg, hogy egyedül én tu-
dok erről az egészről.
– Kell hogy legyen valaki más is – sietett hozzám, és ragadta meg a ke-
zemet. – Ha tényleg léteznek, és itt élnek a világban, kell lennie más embe-
reknek is, akik tudnak róluk. Talán beszélhetnénk velük.
– Mire gondolsz, összeesküvés-elmélet rajongókra a neten?
– Nem – bámulta a padlót, és a száját nyomkodta. A másik kezével satu-
ba fogta a karomat. – Nem más civilekkel, hanem képzett emberekkel.
Kormányzati személyekkel. Nekik tudniuk kell, nem igaz? Lehet, hogy van
egy egész kormányzati szerv, ami ezzel a témával foglalkozik, vagy valami
titkos társaság, amiről senki sem tud.
– És ha senki sem tud róluk, akkor mi hogy fogjuk megtalálni őket? És
mit fogunk mondani nekik? Ha most felhívjuk a rendőröket, és azt mond-
juk nekik, hogy szeretnénk a Különleges Démon Egységgel beszélni, nem
fognak hinni nekünk.
– Nem kell megtalálnunk őket, csak hivatalos vallomást teszünk, és majd
ők megtalálnak minket.
– De már jelentettük, amikor Crowley meghalt, nem emlékszel? – kér-
deztem. – Így kerültünk kapcsolatba az FBI-jal, meg Formannel, akiről ké-
sőbb kiderült, hogy ő is démon. Amikor utoljára megbíztam az FBI-ban,
annak az lett a vége, hogy a saját vizeletemet kellett innom, valami fickó
házának a pincéjében. Csak magunkra számíthatunk.
– Ne mondd ezt! – tiltakozott anya. – Nem hagyom, hogy egyedül csi-
náld.
– Szóval inkább úgy teszel, mintha semmi baj nem lenne, amíg minden-
ki meg nem hal?
– Mégis mit akarsz tenni, John? – kérdezte, közben a szájára tette a ke-
zét. – Mit? Meg akarom érteni.
– Éppen ezt akarom én is. Megérteni.
– Te meg akarod ölni őket!
– Ha nincs más választásom, akkor igen. De előbb meg kell értenünk
őket. Te nem vagy kíváncsi? Legalább egy kicsit? Nem akarod tudni, hogy
kik ezek, mit keresnek itt, miért ölnek meg mindenkit? Miért nem akarja
senki észrevenni, ami a szeme előtt zajlik?
– Az élet túl rövid – felelte anya. Keresztbe fonta a karját, és a falnak
dőlt. – És túl értékes. Ebben a szörnyű világban kell élnünk, de attól még
nem kell dagonyáznunk is benne. Nem kell az életünkbe szívni a sötétsé-
gét.
– Valakinek pedig vállalnia kell ezt is. Valakinek fel kell vennie a har-
cot, és el kell bánnia a sötétséggel, vagy sosem szűnik meg.
Anya pillantása megkeményedett.
– De az a valaki ne az én fiam legyen. – Egy percig csak bámult rám, az-
tán a szeme megtelt könnyel. – Nekem csak te maradtál.
Megfordult, és visszasietett a fürdőszobába, egy darabig csak néztem a
hűlt helyét. Nem csak én maradtam neki. De az biztos, hogy egyedül én
maradtam itthon. Apa nyolc éve elment, és a nővéremmel alig beszélt, de
Margaret azért itt volt neki, és még… csak van még valakije, nem igaz?
Ráadásul Laurennel is évek óta először kezdenek rendeződni a dolgok. Ez
is számít, nem?
Nem?
Visszafordultam a tévéhez. A híreket reklám szakította félbe, de előtte
gyors összefoglalót mutattak a bíróság gyepén történtekről, amit valószínű-
leg még korábban készítettek, akkortájt, amikor a polgármestert megtalál-
ták. A földön egy nehezen kivehető alak hevert, a hátából két hosszú rúd
nyúlt ki, épp úgy, mint a lelkész esetében. A rudakon ragadt – vagy talán
eredetileg is ott lógott – két szakadt, széles műanyag ponyvadarab, ami
vérmocskosan lebegett a szélben. Úgy csattogtak, mint a műszárnyak, az-
tán váltott a kép.

***

Brooke-ék otthona csak kétháznyira volt a miénktől, kétszintes sorház,

ami ugyanolyan alaprajzzal rendelkezett, mint a környéken az összes többi
– kivéve persze a miénket, ami csak egy kis lakás volt a halottasház fölött.
Ott ültem a kocsiban, feltűnésmentesen parkoltam a szegély mellett, és
lajstromba vettem Brooke-ék házát: volt egy verandája, a közepén ajtóval,
innen hosszú előszoba indult, ami egészen az épület végéig nyúlt. Balra
nyílt az apró, de otthonos nappali hatalmas panorámaablakkal, jobbra pedig
az étkező, amely végében kapott helyet a konyha; ott tágas üvegajtó nyílt a
hátsókertre. A bal oldal hátsó sarkában fürdőszoba állt, és egy tágas kamra.
Az első emeletet már nem ismertem ilyen jól, mivel még sosem jártam
ott, de Crowley-éknál már igen, szóval ki tudtam találni, mi hol helyezke-
dik el. Lépcső vezetett fel egy főhálóba – valószínűleg itt aludtak a szülei –
, ami az emelet jobb elülső sarkában feküdt. Az autómból láttam az abla-
kát: fehér csipkefüggöny takarta, és egy pár aranyos porcelánfigura virított
az üveg mögött.
A hallból egy kisebb háló is nyílt, itt valószínűleg az öccse, Ethan aludt.
Brooke szobája az emelet bal sarkában volt, széles ablaka a mögöttük elte-
rülő erdőre nézett. Ezt biztosan tudtam, mert régen sokat ültem az erdő sö-
tétjében, és figyeltem őt a függönytelen ablakon át. De ebből már kinőttem.
Na jó, azért olyan sok minden nem változott.
Nem tudom, miért figyeltem a házát. Nem mintha társaságot igényeltem
volna – ha kedvem támadt valamihez, bármikor felhívhattam Maxet. Nem
leskelődtem Brooke ablakán, és nem követtem, egyszerűen csak… sokat
gondoltam rá. Vajon ő gondolt rám egyáltalán?
 Augusztus vége felé járt, épp elég szellő lengedezett ahhoz, hogy ne le-
gyen túl nyomasztó a meleg. Az ablakomat lehúztam, és a karomat kilógat-
tam a kocsiból. Éreztem, ahogy égeti a nap. A távolban felbúgott egy fű-
nyíró. Üres fejjel figyeltem Brooke házát. A világ nyugodt volt, mint egy
templom.
Egy pár perccel később elhallgatott a fűnyíró, aztán nemsoká megpillan-
tottam Brooke-ot; előresétált a hátsókertből, tolta a fűnyírót, a gyep szélé-
hez állította, és előre hajolt, hogy megrántsa az indítózsinórt. A gép életre
mordult, ő pedig előrelökte, hosszú, egyesen csíkot vágott a fűbe. Annyira
különbözött Marytől – magasabb volt, vékonyabb, kevésbé nőies, sokkal
inkább… ruganyos? Milyen hülye szó! Brooke elegáns volt, sudár és töré-
keny. A haja aranyszínben játszott, és ma lófarokba fogta, ami a válla alá
ért. Mindig olyan egyszerűen és méltósággal mozgott.
Elérte a gyep szélét, és visszafordult, az én irányomba kezdte nyírni a
következő sort. Lecsúsztam az autóban, hogy ne vegyen észre, de különben
is a füvet figyelte. Amikor újra hátat fordított, hogy nekilásson a következő
résznek, kiszálltam a kocsiból, és elindultam felé. Megálltam a felhajtóju-
kon. Elért a kert sarkába, és az utolsó sornak látott neki, meglátott, és egy
pillanatra megtorpant. Lekapcsolta a fűnyírót, és kivette a fülhallgatóját.
– Szia, John.
– Szia.
Csak álltunk ott, csendben. Annyi mindent akartam mondani, de ezek
közül semmi sem csúszott ki a számon. Megvoltak a szavak, csak még so-
sem rendszereztem őket. Legfeljebb egy ügyetlen szólánc sikeredett volna:
kaja cipők ház, enyém nem padló ölelés. Mindenhol. Ég. A nyelv darabjai-
ra hullott, nemcsak nekem, hanem az egész világ számára, nemcsak most,
hanem az idők végezetéig.
Hogy képes bárki bárkivel is beszélgetni?
Ő szólt először:
– Hogy vagy?
– Jól.
Aztán megint csend.
Újra lehajolt, hogy beindítsa a fűnyírót, de megállítottam.
– Mit gondolsz…? – Azt sem tudtam, hogy mit akarok tőle kérdezni.
– John, ne haragudj azért, amit mondtam, de még mindig úgy gondolom.
Te… Úgy értem… Fogalmam sincs, hogy értem – sóhajtott. – Ezt már
megbeszéltük, nem igaz? Nem tudom elfelejteni, ami történt. Ha a sze-
medbe nézek, nem ugyanazt az embert látom, akit régen. Amit ott láttam…
– Az ajkába harapott. – Még magam se tudom, mit, de többet láttam, mint
akartam. – Készült újra meghúzni az indítózsinórt, de megint megállítot-
tam.
– Várj!
Lehunyta a szemét.
– Mary elhívott randizni? – kérdezte.
Bólintottam.
– Honnan tudtad?
– Megkérdezte tőlem, hogy elhívhat-e. Mintha lenne hozzá bármi kö-
zöm. Nem vagy a… Úgy értem, csak két randink volt, nem igaz?
– Te mondtad neki, hogy hívjon el randizni?
Elengedte a zsinórt, és felegyenesedett.
– Nem mondtam neki, hogy ne tegye.
– Azt hittem, félsz tőlem, de úgy tűnik, mégsem figyelmeztetted, vagy
ilyenek.
Megrázta a fejét.
– John, légy szíves ne gondold, hogy utállak. Jó barátom vagy. Megmen-
tetted az életemet, talán nem is egyszer. De most valahányszor rád nézek,
őt látom. Meg a füstöt, és aztán azt, ahogy te… – A hangja elcsuklott.
Éreztem, hogy próbál nem sírni. Lesütötte a szemét, nem nézett rám. – Lá-
tom, ahogy rám néztél. Akkor, amikor elkérted tőle a kést. Már nem félek,
csak… – Az égre nézett. – Nem is tudom. Talán az lehet az oka, hogy va-
laki mást láttam az arcod mögött, mintha levettél volna egy maszkot. Még
mindig önmagad voltál, és mégsem. Nem hiszem, hogy az a valaki, aki a
maszk mögött van, bántana engem, vagy Maryt, vagy bárki mást, de… Azt
a valakit nem ismerem. Egyáltalán nem. És ez ijeszt meg a legjobban, hogy
két ilyen különböző ember lakik benned, és az egyikük teljes rejtély szá-
momra.
Ránéztem – a szeme kék volt, tisztább, mint az égbolt, és könnyek fátyo-
lozták esőfelhőkként. Le akartam törölni, el akartam futni, meg akartam
ölelni, meg akartam ütni, és sikítani, és eltűnni. Egy sárkupaccá akartam
olvadni, mint Crowley és Forman – örökre eltűnni, mint egy nagy adag
semmi. Tagadni akartam mindent, azt mondani neki, hogy megőrült, és
közben olyan normálisnak tűnni, amennyire csak tudok. Meg akartam
győzni, hogy én is olyan vagyok, mint mindenki más. A kocsiban kellett
volna maradnom. Otthon kellett volna maradnom.
Újra lehajolt az indítózsinórhoz, de előreléptem, a kezem kétségbeeset-
ten nyújtottam felé.
– Nem beszélhetnénk?
– Miről?
 – Arról, hogy… – Hogy miről? Nem volt miről beszélnem vele. Nem
voltak hobbijaim, se érdeklődési köröm, se életem, csak egy olyan, amit
úgysem oszthatok meg mással. És csak egyetlen dologra tudtam gondolni.
– Azt hiszem, Forman démon volt.
– Micsoda?
– Tudom, hogy az volt – folytattam, és újabb lépést tettem felé. – Aho-
gyan a Claytoni Gyilkos is. – Senki sem tudta, hogy Mr. Crowley volt az. –
Ahogyan az új is az.
– Egy démon? – kérdezte Brooke. – Igazi démon, szarvakkal, meg fa-
rokkal, meg minden?
– Az az ördög. A démonok pontosan úgy néznek ki, mint mi.
– Miről beszélsz?
– Nem ez a lényeg. Úgy értem, nem igazi démon, nem szó szerint, de va-
lami olyasmi… mint egy szörnyeteg, egy élő szörnyeteg. Mint a filmek-
ben.
Csak bámult rám tátott szájjal, és aggódón vonta össze a szemöldökét.
– John, jól vagy?
Nem kellett volna mondanom semmit – általában jóval okosabb és óva-
tosabb voltam. Miért is hittem, hogy megérti, amiről beszélek?
– Nem láttál semmit, amíg Forman házában voltunk? – kérdeztem. –
Semmi furcsát?
Miért beszélek még mindig?
– John, szörnyek nem léteznek – felelte. Aggódott. – Nem akarsz leülni
egy kicsit?
– Nem. Jól vagyok. Figyelj, jól vagyok, felejtsd el az egészet, jó? – Úgy
éreztem, menten megfulladok. – Csak egy hülye mese volt, jó? Csak egy…
Egy vicc. – Hátráltam egy lépést. – Majd találkozunk.
Hátat fordítottam, és sietve hazaindultam.
– John, várj!
Nem törődtem vele, nem fordultam meg, nem lassítottam, és nem vettem
levegőt, amíg haza nem értem. Odabent bezártam az ajtót magam mögött.
6
A polgármester holtteste az első iskolanapon, kora reggel érkezett meg a
halottasházba, épp mikor induláshoz készülődtem. A holttesteknek megvan
a maguk menetrendje; mindegyik egyforma sebességgel bomlik, akárkié is
legyen, akármilyen fontos is, akármeddig is vizsgálja az FBI bizonyítékok
után kutatva. A polgármester már egy hete halott volt, nem sok idő maradt
bebalzsamozni, ha a család virrasztást akart. Amikor ilyen korán hoztak
egy holttestet, az azt jelentette, hogy a halottkémek egész éjjel dolgoztak,
hogy befejezzék a boncolást – utoljára átvizsgáljanak mindent, még egy-
szer letisztítsák a testet, és minden i-re feltegyék a pontot. Egy nap volt a
temetésig. Nagyon kevés időnk maradt.
Én a konyhában maradtam és a reggelit habzsoltam; amikor a halottkém
elment, azon nyomban lerobogtam. Anya épp a kezét mosta, én pedig oda-
sétáltam hozzá, hogy csatlakozzam, mintha mi sem történt volna.
– Te meg mit művelsz? – kérdezte.
– Besegítek.
– Iskolaidőben aztán nem. Pár percen belül indulnod kell.
– Akkor még van pár percem. Hadd segítsek az elején!
Habozott, rám nézett, majd sóhajtott.
– Megetted a müzlit?
– Igen.
– És elmostad a tányérodat?
– Igen – hazudtam. Nem mostam el, de mire rájön, már késő lesz.
– Akkor moss kezet! – szólt rám, majd újra a mosdó felé fordult. – Ro-
binson polgármester úrnak nem hiányzik müzli a mellüregébe.
Melléléptem, buzgón lesikáltam a kezem, majd felvettem egy kötényt,
egy maszkot és egy pár steril gumikesztyűt. Kicipzáraztuk, majd lehúztuk a
hullazsákot, és megcsapott minket a halottszemle tisztító- és fertőtlenítő-
szereinek erőteljes szaga.
– Remélem, a ventilátor kitart – mondtam.
– Margaret jön már – jegyezte meg anya.
– Maradhatok, amíg ideér – ajánlottam fel, de megrázta a fejét és az órá-
ra pillantott.
 – Még négy percet kapsz, utána irány az iskola!
– Hullaszagúan.
Anya beleszagolt a levegőbe, és felnevetett.
– Inkább tisztítószerszagúan, és a legtöbb embernek arról nem a holttes-
tek jutnak eszébe. Csak mondd azt, hogy reggel a fürdőszobát takarítottad.
– Attól mindenki el lesz ájulva.
– Csak azok, akik értékelik a kemény munkát – felelte anya. – A lányok
imádni fognak.
Leszedtem a kötést a csuklóról, majd a fertőtlenítő sprayért nyúltam, de
kinyújtott karral megdermedtem. Észrevettem valamit a csuklón.
Visszaléptem az asztalhoz, és lehajoltam, hogy közelebbről is megvizs-
gáljam a csuklót. Az első holttestén itt tiszta vágást ejtettek – semmi fű-
résznyom, semmi fogazottság, semmi komolyabb szövetroncsolódás –, de
a polgármester bal csuklója más volt. Ahelyett, hogy tiszta hús- és csont-
falban végződött volna, ez a csukló csúnyán festett. Egyenes vágást ejtettek
rajta, az igaz, de mögötte volt egy kisebb vágás, ami lehatolt a húsba, majd
a csukló oldalán átlósan elcsúszott a csontfejen. Mintha a démon megpró-
bálta volna levágni a kezet, de sikertelenül, és csak másodszorra lesújtva
ért volna célt.
Mit jelenthetett ez?
Feltételeztem, hogy a démon karmokat használt, mint Mr. Crowley, és
az ő karmainak még a csontok sem okoztak akadályt – bármin áthatoltak.
Láttam, ahogy az aszfaltba váj, mintha az csak agyag lenne. Lehet, hogy
ennek a démonnak tompább a karma, gyengébb, vagy valami egész mást
csinált? Lehet, hogy nem is karmot használt, hanem fejszét? De ennek
semmi értelmét nem láttam. Egy fejszével gond nélkül átvághatta volna a
csuklót, és az nem okozhatta a szúrt sebeket a háton.
– Ideje indulnod – szólt rám anya.
– Aha – feleltem szórakozottan, miközben megfogtam a holttest vállát,
hogy átfordítsam. – Még előtte meg kell néznem valamit.
– Most iskolába kell menned. – Anya finoman lenyomta a vállat. –
Megbeszéltük.
– De nézd a csuklóját! – mutattam le.
– Ezt Ron is írta a jelentésében – mondta nyugodtan, és elhúzott az asz-
taltól.
– Arról is írt, mi okozta?
– Iskolába kell menned – ismételte.
 – Tudnom kell! – kiabáltam, és durván leráztam a kezét a karomról. Zi-
háltam, a fogamat összeszorítottam. Tágra nyílt szemekkel lépett hátra, és
én is elhátráltam tőle, mintha áramütés ért volna. Ez meg mi volt?
Mély levegőt vettem.
– Bocsáss meg! – Hetek óta nem volt dühkitörésem, sem fizikai, sem
más formában. – Megyek már.
Anya összeszedte magát, és bólintott.
– Mit kell mondani?
Haboztam. Jó ideje nem csináltuk már ezt, de a mi kis rituáléink közé
tartozott – egyfajta mantra volt, amit akkor mondtunk el, ha elmentem ott-
honról, hogy segítsen észben tartani a szabályaimat. Nem akartam, hogy
megint előkerüljön.
De még mindig jobb volt, mint a másik lehetőség.
– Ma egész nap mosolygok, és akivel találkozom, arról jót gondolok. –
Anya velem együtt mondta. Ez megijesztett, és azt hiszem, ő is megijedt,
hogy milyen hamar visszatértünk a régi megelőző intézkedésekhez.
Levettem a kötényt és a maszkot, kidobtam a kesztyűt, és kifelé tartva
kezet mostam a mosdóban.

***

Visszagondolva nagy butaság volt, hogy iskolába menet megálltam

Brooke-ék házánál. Mióta tavaly megszereztem a jogsit, én vittem iskolába
és hoztam haza; láthattam őt, beszélgethettünk, és érezhettem azt a tiszta,
lágy illatot, ami mindenhová elkísérte. Szerettem ezeket a kocsikázásokat,
és most, a szokás hatalmának és a jókora adag önámításnak köszönhetően
az új tanév első napján megint itt voltam. Brooke persze nem beszélt ve-
lem, de valahogy el kellett jutnia a suliba, nem igaz? Hivatalosan sosem
kötöttük ki, hogy többet nem viszem el, szóval még volt esélyem, és attól
még, hogy én vagyok a sofőr, nem kell szóba állnia velem. De idővel biz-
tos újra beszélgetni fogunk – előbb csak semmiségekről, majd másról, és a
végén minden olyan lesz, mint régen.
Három percig vártam a járdánál, próbáltam bátorságot gyűjteni, hogy
bekopogjak – azelőtt enélkül is kijött –, de hülyén éreztem magam. Tud-
tam, hogy ostobaság volt idejönnöm. Már azelőtt tudtam, hogy megérkez-
tem volna. Csak… Azért megért egy próbát. Sebességbe tettem a kocsit, és
elhajtottam.
 Néhány házzal odébb Brooke mellett haladtam el. A buszmegállóban
állt; nem integetett, és lassítás nélkül mentem tovább.
Sose szerettem igazán az iskolát. Tanulni szerettem, de csak egy megha-
tározott környezetben. Talán nem meglepő, hogy a zajos osztálytermek
megsárgult járólapokkal, a fénycsövekkel és a pár száz kölyökkel, akik kat-
tantnak tartottak, nem tartoztak ide. Egy jó könyvtár, netkapcsolat, oktató
tévéműsorok – ez elég, hogy órákig elüljek és „tanuljak”, már ha tetszik a
téma; azt a kijelentést is megkockáztatom, hogy a sorozatgyilkosokról és
bűnügyi személyiségrajz-készítésről mindenkinél többet tudtam a város-
ban, még az FBI-csapatnál is, amelyik a Takarító gyilkosságait vizsgálta.
De realistaként elfogadtam a szervezett oktatást egyfajta szükséges rossz-
nak. Igazi balzsamozó akarok lenni, ha felnövök, és ehhez főiskolára kel-
lett mennem, vagyis jól kellett szerepelnem a középiskolában. Ha még két
évet kibírok a törött asztalok, klikkek között, és az iskolai szellemben, már
rendben leszek.
A hátsó parkolóban tettem le a kocsit. Augusztus véget ért, az idő még
kellemes volt, de napról napra hűlt. Szétszórt gyerekcsoportok kiabáltak
egymásnak vidáman. Az autójuknak dőltek, vagy valamelyik iskolaépület
felé bandukoltak. Az iskolánknak három épülete volt: a főépület, az infor-
matikaterem épülete (ami a neve ellenére azért nem volt olyan jól felsze-
relt), és a tesitermek épülete. Láttam pár elsőévest is, akik összevissza lé-
zengtek a vakító napsütésben, és még mindig megijesztette őket az első
igazi gimis napjuk. Lehet, hogy még meg sem kapták az órarendjüket.
– Szia, John! – Mary épp a gyep mellé állított virágtartók egyikének
dőlt. A legjobb barátnője, Rachel is vele volt. – Hogy vagy?
Megálltam. A biciklis randink óta nem hallottam felőle, gondoltam, már
nem érdeklődik irántam, de lám az iskola első napján itt vagyunk, és csak
velem beszélget.
– Tűrhetően – feleltem. – Semmi sem olyan felvillanyozó, mint az iskola
első napja.
– Ja – nyögte Mary. – Mint a hétfők.
– Hétfő van.
– Nem úgy értem, ez a hétfők hétfője. Benned van ugyanaz a nyomasztó
„jaj, ne, vége a hétvégének” érzés, csak szorozva ezerrel – vigyorgott hun-
cutul. – Azt próbálom kitalálni, ki fog először lógni.
– És az egész iskolát számításba veszed? – kérdeztem. – Mert fogadok,
hogy van, aki eleve el se jött.
– Épp ezt mondtam én is – jegyezte meg Rachel.
– Mi az első órád? – faggatott Mary.
 Ránéztem az órarendemre, bár már rég megjegyeztem.
– Társadalomismeret Vernerrel.
Mary elmosolyodott.
– Klassz! Nekünk is. Na figyelj, az a szabály, hogy választasz valakit az
első óráról, és aki először lóg, az a nyertes.
– Mármint az a nyertes, aki a lógóra fogadott – javította ki Rachel.
– Szerintem mindkettő nyer – felelte Mary, azzal felállt. – Gyertek, fog-
laljunk helyet a hátsó sorban, hogy jól lássuk a versenyzőinket.
Rachel is felállt, és a főépület legközelebbi bejárata felé indultak. Egy
pillanatnyi tűnődés után én is követtem őket. Max kivételével még soha
senkivel sem sétáltam be az iskolába, de ő nem igazán számított. Csak
azért volt a barátom, mert nem nagyon volt más lehetősége, és én is így
voltam vele. Különben is hetek óta nem láttam, és két nagyon csinos lány-
nyal voltam.
Mary és Rachel egy tucat embernek integettek, és folyton megálltak vál-
tani pár szót, amíg átvágtunk az előcsarnokon, én pedig úgy siettem a
nyomukban, mint az árnyék – nem bújtam el, de nem is folytam bele a be-
szélgetéseikbe. Mintha mindenki ismerte volna őket, és ők is majdnem
mindenkit ismertek. Hát ezt jelenti a „népszerűség”! Nem kellett volna
meglepnie, mégis meglepett. Én egy hetet is kibírtam volna úgy, hogy sen-
kivel sem beszélek a suliban, vagy akár azon kívül. Mary a szöges ellenté-
tem volt, méghozzá annyira, hogy nemcsak bosszantott egy kicsit, hanem
már le is fárasztott. Könnyebben viseltem a kívülálló-létet.
Mr. Verner terme olyan volt, mint mindig; nem hiszem, hogy az 1990-es
évek óta kirakott egyetlen új posztert is, ami fura egy társadalomismeret
tanártól. Nem kellene jobban átlátnia a zajló folyamatokat? Az ajtó a terem
hátuljából nyílt, és Mary egyből a szemközti fal felé indult, hogy elfoglalja
a leghátsó sarokpadot. Rachel eléje ült le, úgyhogy én bizonytalanul Mary
mellett foglaltam helyet. Nehéz elmagyarázni, hogy miért éreztem olyan
furcsán magamat. Nem azért, mert Mary olyan népszerű volt, bár valóban
az volt; inkább azért, mert még sosem lógtam igazán együtt senkivel. Úgy
éreztem, elfelejtek valamit; hogy mondanom kellene valamit, csak nem tu-
dom, mit. Jobb híján csak ültem csendben.
– A következő órám Mr. Colemannel lesz – szólt Mary. – Undorító! Tu-
dod, hányszor bámult már bele a dekoltázsomba?
– Miért nem öltözöl máshogy? – kérdezte Rachel. – Ha ilyen felsőket
hordasz, ne csodálkozz, ha még a lányok is megbámulnak.
– De ő tanár! – replikázott Mary. – Tök undi!
 – Miért nem jelented? – kérdeztem. A mellére pillantottam, aztán gyor-
san el is fordultam. Már nem követtem a bámulás-ellenes szabályomat, de
még mindig annyira bennem élt, hogy észre sem vettem a felsőjét, amíg
nem szólt – tudat alatt kerültem, hogy odanézzek. Szűk, fekete trikót viselt,
ugyanolyan volt a színe, mint a hajának, rajta tekergős zöld levélminták dí-
szelegtek, amelyek tökéletesen kiemelték az alakját. Tényleg gyönyörű
volt…
És megint azon kaptam magam, hogy Brooke-ra gondolok. Ez volt a leg-
furább az egészben.
– Tavaly majdnem feljelentettem – folytatta Mary –, de amikor bemen-
tem a tanácsadó irodájába, ő is végigmért, úgyhogy feladtam. Nem mintha
nem élvezném a figyelmet, de elképesztő, milyen pofátlanok egyesek.
Két másik lány lépett a terembe, beszélgettek, és nem is figyeltek ránk.
Maryre néztem, és a pillantásom az arcára szegeztem; a szeme zöld volt,
mint a borostyánlevél.
– Nem adhatod fel csak úgy! – kezdtem. – Meg kell… – Nem is tudtam,
mit mondjak, vagy hogyan fogalmazzam meg: Meg kell állítani azokat,
akik rosszat csinálnak, ez a kötelességünk. Miért volt olyan nehéz ezt ki-
mondani? Mindenki, akivel beszélek, mindig olyan derűlátó. Mindig ilye-
nek voltak az emberek?
– Mit kell?
– Meg kell… – Vajon akarnának erről beszélni? A legtöbb embert egy
cseppet sem érdekli az, ami engem. És erre általában nem jövök rá addig,
amíg nem mondok valami sértőt, unalmasat vagy hergelőt. Körbenéztem a
teremben. Gondolkodj, John. Találj valami beszédtémát! Beszélni könnyű.
Az emberek mindennap csinálják. Kristenre és Ashleyre mutattam, a két
lányra, akik az előbb bejöttek. – Meg kell választanunk a versenyzőinket.
Az első kettő már meg is jött. Szerinted köztük lesz az első lógós?
Mary a szeme sarkából nézett csak rám, és nem válaszolt a kérdésemre.
Mi járhatott a fejében?
Rachel felnevetett, és a fejét csóválta.
– Kizárt, hogy Kristen lép le először – okoskodott. – A kitűnő tanulók
nem lógnak.
– Dehogynem lógnak – vetette oda vigyorogva Mary. – Én is kitűnő vol-
tam kilencedikben, de legalább hetente egyszer lógtam matekról. Ez húsz-
százalékos lógási arány.
– De Kristen nem csak kitűnő – vitatkozott Rachel. – Ő minden olyan
órát felvesz, amit beszámítanak a felvételinél, ráadásul ő a suliújság fő-
szerkesztője. Nem lóghat a félév első óráján.
 – De, ha például szerkesztői gyűlés van – vágtam rá.
– Azért lógni, hogy más sulis cuccot csinálj, az nem számít lógásnak –
jelentette ki Mary. – Nem Kristen lesz az, és szerintem Ashley sem. Nem
gyíkarc, de nem is egy lázadó típus. Igazi vad csajszit keresünk!
– Vagy egy vad srácot! – egészítettem ki, miközben figyeltem, hogy
egyre többen szállingóznak be a terembe. Köztük volt Rob Anders is, akire
mindig igazi tahóként gondoltam, de nem igazán volt az. Egyszerűen csak
eleget tudott rólam ahhoz, hogy féljen tőlem, de nem eleget ahhoz, hogy
okosan megtartsa a távolságot. Utált engem, de mint a legtöbb középisko-
lás kölyök, nem tehetett semmit ellenem. Persze megpróbálhatott volna el-
gyepálni, de ahhoz nyuszi volt. Ha egyszer kiderülne, hogy megöltem két
„embert”, akkor a velem kapcsolatos gyanúja ugyan nyújtana számára pár
pillanatnyi „én megmondtam” dicsőséget, de addig nem több egy duzzogó
kölyöknél. Most is idejöhetett volna, hogy szívózzon velem, de nem tette;
talán elijesztette Mary. Egy srác sem akart hülyét csinálni magából előtte.
A nyitott ajtón át, egy pillanatra megpillantottam Maxet, ahogy elhaladt
a terem előtt – még mindig töpszli volt, még mindig kövérkés és szemüve-
ges, de valahogy más. A fejét lógatta, és savanyú ábrázattal ment tovább.
– Robra gondolsz? – kérdezte Mary, ahogy követte a pillantásomat az aj-
tó irányába. Egy pillanatra eltűnődött, aztán megrázta a fejét. – Nem tudom
elképzelni. A legőrültebb tett életében az volt, hogy megütött téged tavaly
a tábortűznél, és úgy hallottam, egész nyáron azt dolgozta le a rabszolga-
hajcsár anyjánál. Ma nagyon jól fog viselkedni, hogy bizonyítsa, megvál-
tozott. Valaki mást kell találnunk.
– Hali, skacok! – huppant le Brad Nielsen az előttünk lévő padba Rachel
mellé. – Mi a szitu?
Gyerekkorunkban többet beszélgettem Braddel, de már évek óta nem
lógtunk együtt. Elég rendes srác volt, de hirtelen azon kaptam magamat,
hogy gyűlölöm – szenvedélyesen, már-már erőszakosan gyűlölöm. Mit
képzel magáról, hogy betör a körömbe, és beszél az én csajaimmal?
Pontosan ezért nem lógtam együtt már jó ideje másokkal – nem akartam
így gondolkodni. Egy pillanat elég volt ahhoz, hogy az idegességből félté-
kenység legyen. Pedig alig tett valamit – egyszerűen leült a székre –, és
máris perzselő dühöt éreztem. Miért nem lehet normális kapcsolatom az
emberekkel anélkül, hogy a tulajdonomként vagy a vetélytársamként tekin-
tenék mindenkire, akivel csak találkozom? Vettem egy mély lélegzetet, az-
után elszámoltam tízig, hogy lenyugtassam magam, miközben beszélt.
– Hallottátok, hogy mi történt Allisonnal? – Az arca síri komor volt, a
lányok közelebb hajoltak, kíváncsian vonták össze a szemöldöküket.
 – Allison Hill-lel? – kérdezte Mary.
– Igen – felelte Brad. Rám nézett. – Te sem hallottad?
– Nem. Mi történt?
– Megölte magát – folytatta Brad. Nyelt egyet. – Ma reggel találták meg,
ugyanúgy felvágta az ereit, mint Jenny Zeller.
Rachel a szájára tapasztotta a kezét, a szeme elkerekedett, Mary-nek is
leesett az álla.
– Ez nem lehet igaz – suttogta. – Mi a fene?
– Akkor mondták be a rádióban, amikor beértem a suliba – tette hozzá
Brad.
– Tegnap este felhívott. – Rachel szeme könnybe lábadt. – Ötször is hí-
vott. Nem volt kedvem hozzá. Nem gondoltam volna!
Még egy öngyilkosság. Körbenéztem a teremben, és most először láttam
az aggodalmat a többiek arcán: az összevont szemöldököket, az összeszorí-
tott ajkakat, a könnyes szemeket. Mindenki erről beszélt.
Allison Hill egészen normális lány volt, amennyire tudom: nem volt sok
barátja, de több, mint Jenny Zellernek. Énekelt a kórusban, és táncolt a
tánckarban; a szülei jó fejnek tűntek; a könyvesboltban dolgozott. Pár hete
vettem egy Herb Mullinról szóló könyvet tőle.
Miért ölik meg magukat a normális emberek?
– Nem értem – mondtam.
– Ugye? – felelte Brad. – Kész őrület.
– Tramuás időszakokban mindig megnő az öngyilkosságok száma – tet-
tem hozzá –, és igaz, hogy elég sok trauma ért minket mostanában, de mi-
ért pont a tinilányok? A környéken megfordult gyilkosok egyikének sem
tartoztak az áldozatkörébe, úgyhogy nem lehet félelem, és nem hiszem,
hogy bármelyiküknek is lett volna köze az áldozatokhoz. Ismerte egymást
egyáltalán ez a két lány?
Senki sem felelt, én pedig gondolatban fejbe rúgtam magamat. Már
megint hibát követtem el, megint egy bűnügy technikai részleteivel foglal-
koztam, és mindenki azt gondolja rólam, hogy dilinyós vagyok. Felpillan-
tottam, és megkönnyebbülten sóhajtottam fel, amikor megláttam, hogy
Rachel egyáltalán nem is figyel rám, annyira elmerült a könnyeiben, Brad
pedig csak udvariasságból hallgatta, amit mondok, jobban lekötötte, hogy
megvigasztalja Rachelt.
De Mary ugyanúgy nézett rám, mint előtte; nem ítélkezett, nem tanul-
mányozott, csak úgy… nézett. Gondolkodott. Brad és Rachel sutyorogni
kezdtek, elmélyültek egy személyes beszélgetésben. Körülöttünk az osz-
tálytársaink ugyanilyen fojtott hangú diskurzusokat folytattak, ahogy pró-
bálták feldolgozni az érzéseiket. Üresen bámultam őket, és nem tudtam,
hogyan reagáljak. Én nem sajnáltam Allisont, csak… Össze voltam zava-
rodva. Dühöt éreztem. Mi a fenéért foglalkozom egyáltalán ezekkel az idió-
tákkal, ha csak ennyit ér nekik az életük? Mondogattam magamnak, hogy
nem szabad így gondolkodnom, de nehezemre esett máshonnan megközelí-
teni a helyzetet.
Mary egy füzetet húzott elő, egy üres oldalhoz lapozott, és írni kezdett.
Amikor befejezte, kiegyenesedett ültében, és rám mosolygott – álmosoly
volt, igyekezett csintalannak tűnni, de a szeme tompán és szomorúan fény-
lett.
– Megvan a tippem – mondta. Kitépte a lapot, és szépen négyrét hajtotta.
– Mondhatom?
– Én még nem gondolkodtam rajta.
– Semmi baj. – Átnyújtotta nekem a cetlit. – Együtt is kitalálhatjuk.
Elvettem a papírt és kihajtogattam.

John Cleaver

Maryre néztem, és felvontam a szemöldököm.

– Gondolod? – kérdeztem.
– Igen – felelte. – És segítek neked is tippelni. Szinte biztosan tudom,
hogy egy Mary Jensen nevű lánynak mára elege lett a suliból. – A tekinte-
tét elfelhősítette egy apró könnycsepp, de szétpislogta. – Válaszd őt, és ki
tudja, lehet, hogy mindketten nyerünk! – Újra elmosolyodott, ezúttal iga-
zibban, de még mindig csak a szomorúságát palástolta. – Megeshet.
A teremre pillantottam – a síró, zavart diákok tömegére. A tanár még
nem jött meg. Már öt perce el kellett volna kezdődnie az órának. Valószí-
nűleg ma amúgy sem lesz semmi érdekes az iskolában, főleg így, hogy
mindenki hallotta, mi történt Allisonnal. Visszanéztem Maryre.
– Hova akarsz menni?
– Ki – hunyta le a szemét. – Ki, és el innen!
A terem ablakai homályosak voltak. Valami kőkori plexiből készültek,
ami megsárgult az évek során. Mögötte az ég vénnek és keserűnek tetszett,
mint egy irigy szempár.
Nem is kellettek nekünk a démonok. Szinte mindegy volt, hány emberrel
végeznek, mert megöljük mi magunkat nélkülük is. Vége lesz ennek vala-
ha? Marad egyáltalán valaki, mire véget ér?
Ráadásul én hívtam ide őket.
Felkaptam a táskámat, és felálltam.
– Tűnjünk innen!
7
Mary autója sokkal újabb volt, mint az enyém, bár ez nem volt nagy di-
csőség. A Barátságos Burger felé hajtva beugrottunk Mary-ékhez. Az első
ajtó nyitva volt, épp úgy, mint amikor először jártam itt, és a négyéves ik-
reket is megint ott találtam – és ráadásul, amennyire meg tudtam állapítani,
ugyanazokat a ruhákat viselték, mint akkor. Mary rájuk mosolygott, ahogy
bement, és megborzolta a fiú haját.
– Szia, kisöreg! Anya a kertben?
– Már vége az iskolának? – kérdezte a kislány.
– Igen, vége – hazudta Mary, és széttárta a karját. – Hát nem szuper?
– Anyuci a kertben van – mondta a fiú.
– Hogyhogy ilyen rövid az iskola? – kérdezte a kislány.
– Mert már mindent tudunk – felelte Mary, és a konyhába vezetett.
A helyiség pont olyan régi volt, mint minden a házban, az asztal ragadt a
lekvártól, amit gondolom, az ikrek csöpögtethettek le a reggeli során.
– Anyuci a kertben van – ismételte a fiú.
– Köszi, Jaden. Elsőre is hallottam.
– Tényleg mindent tudtok? – kérdezte a kislány. – Tudjátok, mennyi
csillag van az égen?
Mary az ikrek felé fordult, leguggolt, hogy a szemükbe tudjon nézni.
– Négymilliárd-ötcsillió-hatszázhuszonhárom. Akartok nézni egy kis
mesét?
– Igen! – kiabálták. Mary visszaterelgette őket az előszobába, és hallot-
tam, hogy bekapcsolja a tévét. Egy pillanat múlva már vissza is jött a
konyhába, mosolyogva lépett a mosogatóhoz.
– Emlékszem, amikor én is ilyen boldog voltam.
Felkapott egy vizes rongyot, aztán letörölte vele az asztalról a lekvárt.
Én a hűtőt vettem szemügyre. Naptárak, hirdetések, krétarajzok, mágne-
ses betűk meg ilyenek borították. Az egyik hűtőmágnesen műanyag vízben
gumihal ficánkolt egy rugón. Visszafordultam Maryhez, és láttam, hogy
előredől, az asztalra támaszkodik, és engem figyel. Megint elkaptam a pil-
lantásomat, ezúttal az ablak felé. Hirtelen nagyon hülyének éreztem ma-
gam. Miért fordulok el mindig? Lehet, hogy azt hiszi, bunkó vagyok. De
ekkor hirtelen megjelent a válasz a fejemben: már megint a szabályaim a
hibásak. Épp úgy, ahogy nem volt szabad Mary mellét bámulnom. Annyira
a szokásommá vált, hogy észre sem vettem, hogy csinálom. Rá kéne fi-
gyelnem, és nem a hülye szabályaimra. Kényszerítettem magam, hogy
visszanézzek rá. A pult mellett állt, egy kicsit nekidőlt, és még mindig ke-
resztbe fonta a karját.
– Olyan más vagy – mondta. – Tudod?
– Sajnálom!
Felvonta a szemöldökét.
– Ne sajnáld, bármit is teszel! – Felkapott egy pénztárcát a pultról, és
maga elé emelte. – Éhes vagy?
– Nem igazán.
– Én sem. – Kihúzta az egyik konyhaszéket, és leült. Maga elé bámult
üres tekintettel, aztán megrázta a fejét. – Te el tudod ezt hinni?
– A Takarítót vagy az öngyilkosságokat?
– Bármelyiket. Mindkettőt. Mi folyik körülöttünk? – Fürkészőn a sze-
membe nézett. – Tudtad azt, hogy Clarkék elhagyták a várost?
Clarkék Max szomszédjában éltek, a Kertváros nevű környéken. Max
apját az ő házuk előtt tépte ketté Mr. Crowley kilenc hónappal ezelőtt. Én
is ott voltam, rejtőzködtem, és túl sokáig tépelődtem, mit tegyek. Elkéstem,
már nem tudtam megmenteni. Elhessegettem a gondolatot, és ártatlanul pil-
lantottam vissza rá.
– Elköltöztek?
– A házukat még nem adták el – felelte Mary –, de elmentek. Három
napja. Azt mondták, azelőtt el akarnak tűnni, hogy elkezdődne az iskola,
hogy a srácaik egy biztonságos helyen kezdhessék az évet. – Lehunyta a
szemét. – Tizenöt ember halt meg egyetlen év alatt. Tizenhét, ha az öngyil-
kosságokat is számolod. – Kinyitotta a szemét, és rám nézett. – Szerinted
ijesztő, hogy ilyen pontosan tudom? Miért pont erre a beteg hülyeségre
emlékszem?
Igazából tizenkilencen haltak meg, mert Mr. Crowley megölt két csavar-
gót, akikről senki sem tudott, és olyan jól elrejtette a testüket, hogy azóta
sem találták meg őket. Az egyikről tudtam, hogy a tóban van, és a másik is
valahol arrafelé lehetett. Ki tudja, talán többen is voltak. Majdnem két hó-
napomba került, hogy a nyomokat követve eljussak Crowley-hoz. És ki
tudja, mi mindent tett, mielőtt még megtaláltam.
Mary a falat bámulta, a könyöke az asztalon nyugodott, az ökle a szája
előtt volt, és éppen belefújt. Az arca megnyúlt, a szeme fénylett.
Kihúztam a széket, és leültem vele szemben.
 – Egyáltalán nem ijesztő, hogy tudod, hányan haltak meg. Én is tudom.
Talán még a nevüket is fel tudnám sorolni.
Mary szárazon, röviden nevetett fel.
– Néha azon gondolkodom, milyen lehet olyan helyen felnőni, ahol az
embereknek más beszédtémájuk is van. Az időjárás, a focimeccsek, vagy a
filmek. Nem?
– Itt is megvan mindez. De unalmas, és a kutyát sem érdekli.
– Mondjuk ez igaz. Viszont régen így éltünk, akár unalmas, akár nem.
Most kellett volna tennem valamit – vagy mondanom valamit, hogy to-
vábbvigyem a beszélgetést. Az első randinkon alig szólaltam meg, és ami-
kor Brooke-kal randiztam, akkor sem voltam kifejezetten aktív. Ő tervezett
meg mindent, ő csinált mindent, ő mondott mindent, én csak követtem őt,
és most is ugyanezt tettem. Cselekednem kellett. Léteznem kellett. Elő kel-
lett állnom, és igazi emberként kellett viselkednem.
De…
Mit mondhatnék? A kisöccse szerint állandóan rengeteg srác jár ide – ők
vajon miről beszélgetnek? A sportról? Vagy arról, milyen szép Mary? Nem
tudnám egyszerűen csak megragadni a kezét, és mélyen a szemébe nézni,
meg ilyenek. Ha tényleg cselekedni akarok, akkor nem azon kéne gondol-
kodnom, mit tennének mások. Engem hívott be a konyhájába: John
Cleavert. De mennyit tud igazából John Cleaverről?
És vajon mennyire érdekelnék azok a dolgok, amik John Cleavert érdek-
lik?
Kinyújtottam, és elfektettem a kezemet az asztalon. Nem volt más, aki-
vel beszélgethettem volna: anya nem beszélt velem a gyilkosságokról,
Brooke pedig szóba sem állt velem. Kétségbeesetten vágytam egy beszél-
getőpartnerre, de ha elmesélem Marynek, ami a fejemben jár, vagy találok
magamnak egy bizalmast, vagy szétzúzok egy bimbódzó barátságot. De mi
értelme egy olyan barátnak, akivel nem tudok beszélgetni? Önmagamat
akartam adni. Úgy döntöttem, puhatolódzom egy kicsit.
– Az apukád mesélt neked rólam, igaz?
Rám nézett.
– Hogy?
– Senki sem tudja, mi történt abban a házban. A legtöbben azt sem tud-
ják, hogy egyáltalán ott voltam, viszont az apukád igen. Ö mondta el ne-
ked, igaz?
Bólintott.
– Megmentetted azokat az embereket, és megtámadtad Forman ügynö-
köt.
 – És ennek ellenére elhívtál randizni?
– Éppen ezért hívtalak el randizni.
Egy pillanatra elhallgattam, mielőtt folytattam.
– Mi mást mondott még el neked?
– Rólad?
– Bármiről. Formanról, vagy a Takarítóról, vagy a Claytoni Gyilkosról.
Más dolgokat is megoszt veled?
– Ő… – Szünetet tartott. – Igazából sokat kérdezem a munkájáról, sze-
rintem nagyon érdekes, de a gyilkosokról nem árult el sokat. A Forman há-
zában történtekről viszont mesélt, és arról is, mit csinált ott Forman, hogy
mit tett veled és azokkal a nőkkel. Akarta, hogy tudjam, mi történt, hogy
felkészülhessek, ha esetleg valami történne velem.
– És felkészültél?
Elhallgatott, ezúttal hosszabb ideig.
– Azt hiszem – felelte. – Ismerek pár önvédelmi fogást, hordok magam-
nál gázsprayt, tudom, hogy a városnak melyik részét kell elkerülnöm. De a
polgármestert a városházán ölték meg, úgyhogy fogalmam sincs, vannak-e
még egyáltalán biztonságos helyek.
– Forman a rendőrségen rabolt el engem. Előkapta a pisztolyát, megverte
Stephanie-t, és elrabolt mindkettőnket. Nem hagyott szemtanút, nem ér-
kezhetett segítség, semmi.
– Ez szörnyű! – Rám nézett, és a pillantása ellágyult.
– Tényleg szörnyű volt – helyeseltem –, de itt még nem ért véget. Még
két napig kitartottunk, és végül győztünk, és nem azért, mert volt nálam
gázspray, vagy mert elkerültem a veszélyes helyeket, hanem mert pontosan
tudtam, mi történik, és tudtam, hogyan gondolkodik, és mit tesz. Tudtam,
mit akar, és ellene fordítottam.
Mary engem figyelt, közben a tenyerébe fektette az állát.
– Tudod, te tényleg más vagy.
Érdekeltem őt; tényleg átgondolta azt, amit mondtam.
– Emlékszel rá, mit meséltél reggel Mr. Colemanről?
– Jesszus, milyen egy szemétláda!
– Azt mondtad, feladtad. Valami rosszat tett, meg akartad állítani, de az-
tán egyszerűen feladtad.
– Hát végül is nem tartóztattathatok le minden srácot, aki megbámul.
– Nem vádollak én semmivel! – emeltem fel a kezem, hogy lenyugtas-
sam. – Most megmondom, ha úgy néznék ki, mint te, megőrülnék ettől a
rengeteg figyelemtől. Nem tudom, te hogy vagy képes elviselni. – Elmoso-
lyodott, én pedig folytattam. – Csak arra célzok, hogy a gyilkosok a város-
ban pont ugyanilyenek. Persze egészen más szinten, de lényegében nincs
olyan nagy különbség. Ha történik valami rossz, megpróbálhatsz tenni el-
lene, vagy hátradőlhetsz, de ha tényleg megpróbálsz tenni ellene, eleinte ál-
talában mindig rosszabb lesz, csak utána oldódik meg minden. Veled is ez
történt, és Formannel is.
Ideje volt felfednem előtte, ki is vagyok:
– Tudod, mit kerestem akkor este a rendőrőrsön?
– Nem.
– Segítettem Formannek megtalálni a gyilkost, bár később kiderült, hogy
mindvégig ő volt az. Tudod, ő… ez biztosan elég furcsán hangzik, mivel
még csak tizenhat vagyok, de megvitatta velem az esetet, hagyta, hogy
ötleteljek, hogy lássa, nincsenek-e belsős információim.
Felvonta a szemöldökét.
– Most ugye csak viccelsz?
– Ott voltam, amikor a Claytoni Gyilkos megtámadta a szomszédomat.
Úgy értem, mindenki tudja, hogy ott voltam, de tényleg ott voltam, a dol-
gok kellős közepén, és nem csak azért, mert szemközt lakom, és zajt hallot-
tam. Hónapokig tanulmányoztam a Claytoni Gyilkost, próbáltam rájönni,
hogy ki lehet az, és kit fog legközelebb megtámadni, és miért, és amikor
rájöttem, azt hittem, meg tudom állítani. Tényleg rájöttem, hogy állíthat-
nám meg. Megmentettem Kay Crowley-t, és majdnem megmentettem Dr.
Neblint is.
– És Mr. Crowley-t is – tette hozzá.
Nem tudhatta, hogy Mr. Crowley volt a gyilkos – senki sem tudta. Bic-
centettem, és folytattam; kinek fáj, ha kicsit ferdítek az igazságon?
– Öt is majdnem megmentettem. Forman tudta ezt, tudta, mi mindent tet-
tem, hogy a Claytoni Gyilkos nyomára bukkanjak, így amikor a második
gyilkos testeket kezdett hátrahagyni városszerte, Forman a segítségemet
kérte, hogy megtalálja ezt a sorozatgyilkost is. Aztán kiderült, hogy igazá-
ból ő a gyilkos, és csak arra próbált rájönni, mekkora fenyegetést jelentek
rá nézve. Amikor rájött, hogy már majdnem megfejtettem az esetet, hogy
már majdnem visszavezettem a szálakat hozzá, foglyul ejtett, és így nem
tudtam megállítani.
Nem ez volt a teljes igazság, de akkor még csak ennyit mertem rábízni.
A démonok maradjanak csak titokban.
– Csak viccelsz, ugye? – nevetett. Aztán elhallgatott, és összevonta a
szemöldökét. – Komolyan beszélsz?
– Igen.
 – Ezt nem is sejtettem – dőlt hátra a székében. Az asztalt bámulta, aztán
rám nézett. – Mi vagy te, valami detektívzseni?
– Pont ez az. Erre bárki képes lenne, de senki sem tesz semmit. A rend-
őrségre, meg az FBI-ra bízzák a dolgot, de ha odafigyelsz, és követed az
esetet, te magad is találhatsz nyomokat. – Azt nem árulhattam el neki, hogy
magam akartam a gyilkos után eredni, így inkább a biztosabb terepen ma-
radtam. – Mi is elmondhatjuk a rendőrségnek, mit találtunk, és segíthetünk
nekik lekapcsolni a gyilkost.
Ennyi – elmondtam mindent. Elmondtam, ki vagyok: Sárkányölő John.
Most vagy felkeltettem az érdeklődését, vagy teljesen lelomboztam. Fi-
gyeltem őt, és vártam, mit fog szólni.
Ő pedig engem figyelt, a pillantása engem pásztázott. Kutakodott.
– Tényleg komolyan beszélsz – állapította meg.
Nem bólintottam, csak hátradőltem, és vártam. Egy hosszú perccel ké-
sőbb megvonta a vállát.
– Akkor mihez kezdjünk?
– Biztos, hogy be akarsz szállni?
Bólintott.
– Az apám zsaru, John. Eléggé nehéz rám ijeszteni.
– Elfogadom a kihívást – mosolyodtam el óvatosan. – Akkor kezdjünk is
bele. A bűnügyi személyiségrajz-készítés központi kérdése ez: mit tett ez a
nő, amit nem volt feltédenül szükséges megtennie.
– Nő?
– Szerintem a Takarító nő – feleltem.
– Miért?
– Megérzés.
Elmosolyodott.
– Kezdem azt hinni, hogy nem is annyira tudományos ez az egész, mint
elhitetted velem.
– A bűnügyi személyiségrajz-készítésben nem sok tudományosság van –
ismertem el. – Ezek csak művelt találgatások. Vaktában lövöldözés.
– És működik?
– Mindig működik – bólogattam. – Mi lenne, ha… Rendben, itt egy pél-
da. Az Ösvények farkasa San Fransiscóból. Egy csomó embert ölt meg,
férfiakat és nőket is az erdőben, és egy évig folytatta, mielőtt elkapták. A
helyszíni bizonyítékok mind arra utaltak, hogy gyorsan támad, nagyon
gyorsan, ami általában azt jelzi, hogy a gyilkos nem akarja, hogy észreve-
gyék, de ez az egész a semmi közepén történt, mérföldekre nem volt egy
lélek sem. A személyiségrajz-készítő azt állapította meg, hogy csak az le-
het az oka ennek a sietségnek ilyen messze az erdőben, ahol nem kell attól
félnie, hogy elkapják, hogy szégyell valamit, és nem akarja, hogy az áldo-
zatai észrevegyék azt a valamit.
– És a személyiségrajz-készítő kijelentette, hogy a gyilkosnak biztos
nagy és undorító sebhelye van – folytatta Mary –, és a rendőrség elkezdett
sebhelyes arcú emberek után kutatni. Ez tényleg segít?
Elmosolyodtam.
– Még annál is jobb. Tudod, tényleg nem voltak szemtanúk az erdőben,
és rengeteg ember megfordult a parkolókban, és arra, ahol az ösvények in-
dultak, és a megkérdezettek közül senki sem látott fizikailag torz embert.
Így a személyiségrajz-készítő arra jutott, hogy a gyilkosnak nyilván olyan
fogyatékossága van, ami nem látható, de amitől ugyanúgy furcsának és ki-
rekesztettnek érzi magát. Azt tanácsolta a rendőröknek, hogy dadogó em-
bert keressenek.
– És ezt az egészet a támadás gyorsaságából találta ki?
– Persze ennél azért több tényező is közrejátszott, én most csak körül-
írom, de a te reakciód tipikus. Még a rendőrség is nevetett a személyiség-
rajz-készítőn. Aztán elkapták a fickót, és kiderült, hogy tényleg dadogott.
Mary megrázta a fejét.
– Ez ijesztő.
– Ijesztő és őrületes; elképesztően pontos – tettem hozzá. – Feltéve, hogy
tudod, mit csinálsz.
– Szóval az Ösvények Farkasa valami olyasmit csinált, ami nem volt fel-
tétlenül szükséges – bólogatott Mary –, és ahogy megfejtették ennek az
okát, abból értékes információt nyertek a gyilkos személyéről.
– Pontosan. – Sokkal gyorsabban megértette, mint Max.
– Jól van – folytatta –, azt hiszem, értem. De miből gondolod, hogy a
Takarító nő?
– Egyelőre felejtsük el, hogy nő vagy férfi, és menjünk vissza ahhoz a
kérdéshez, hogy mi olyat tesz, amit nem feltétlenül szükséges?
– Levágja az áldozatok kezét.
– Pontosan.
– És ez mit árul el nekünk? Hogy utálja a kezeket? – nevetett.
– Nem érzed, milyen lehetetlen ez a helyzet?
És csak még lehetetlenebb lesz, ha hozzávesszük, hogy a gyilkos egy dé-
mon, ráadásul még mindig nem tudom, mihez kezd a démon a kezekkel és a
nyelvekkel, amiket ellop.
– Nem igazán van ötletem erre a kéz dologra – ismertem el.
– Lehet bármi. Úgyhogy máshol kéne kezdenünk.
 – Mint például?
– Mint, nos… a sebek nagyon tiszták. A nyelvet és a kezet nagyon pre-
cízen vágták le. Ez mit árul el nekünk?
– Hogy a gyilkos maga is nagyon precíz – mondta. – Erre valók a mű-
anyag ponyvák, meg ilyesmik is, nem? – Gonoszkásan vigyorodott el. –
Lehet, hogy igazad van, és tényleg nő.
– Nagyon vicces, de tényleg lehetséges. A tisztaságra törekvés a korára
is utalhat: a fiatalabb gyilkosok rendetlenebbek, ösztönösebbek, általában
az idősebb gyilkosok az aprólékosabbak.
– Szóval a gyilkos idősebb, és valószínűleg nő – vonta le a konklúziót
Mary –, előre tervez, és nagyon óvatos. Ez ráillene, mert a polgármestert a
városházán támadta meg, nem otthon, ahol jobb a biztonsági rendszer.
– Ezt meg honnan veszed?
– Apa mondta. – Füttyentett. – Hű, ez a személyiség-rajzolgatósdi tény-
leg működik!
– Én megmondtam.
– Akkor viszont nyilvánvaló, hogy a gyilkos egy jókora táskában hordja
a holmiját.
– Miért? – Elemzéseim során egyszer se jutott eszembe a táska.
– Mert elég sok cuccra van szüksége – magyarázta Mary. – Egy nő sose
jár táska nélkül, főleg nem akkor, ha ilyen összeszedett; úgyhogy kell len-
nie nála egy hatalmas táskának, amibe belepakolhatja a nejlonokat, a pus-
kát, a fűrészt, és amit még használ. Ez jó sok minden.
– Ez… – Elgondolkodtam. – Igazad van, ez tényleg elég sok minden. Ez
nem is jutott eszembe. – Biztosra vettem, hogy a démon a karmával öl, és
ez az elméleteimre is kihatott. Tényleg lehetséges, hogy átlagos fegyverrel
öl, mint Forman, és azt magával is kell vinnie, de akkor mivel ejtette a vá-
gásokat a csuklókon?
– Nagyon megy ez neked – jegyeztem meg.
Mary a szemét forgatta.
– Jobban örülnék, ha nem menne.
– De az a gond a kezekkel – töprengtem –, hogy nem fűrésszel vágták le
őket. Nem volt olyan jellegű szövetroncsolódás, amilyet egy fűrésznek
okoznia kellene.
– Most én kérdezném, hogy ezt honnan veszed?
Elhallgattam. Arról, hogy nem volt szövetroncsolódás, nem esett szó a
hírekben. A halottasházban szereztem róla tudomást, és titokban kellett tar-
tani, hogy besegítek ott a munkában. Mennyit árulhatok el Marynek?
 Ő egyenesen rám nézett, nem vádlón, csak kíváncsian. Teljesen őszinte
és nyílt volt. Jó lett volna megtanulni, hogy lehetnék én is ilyen.
– Ki szoktam segíteni anyát a halottasházban – nyögtem ki végül. –
Olsen lelkész balzsamozásánál is ott voltam.
– Te jó ég! – Megfordult a székkel. – Ez elég… durva, nem?
– Durva?
– Így mondjuk szakszóval, hogy „fujdeundorító”. Ezt nem is tudtam ró-
lad.
– Sok mindent nem tudsz még rólam, elhiheted. De foglalkozzunk in-
kább a csuklósebekkel. Van bármi ötleted, mivel okozhatták őket?
– Nincs fűrésznyom?
– Nincs.
– Kés?
– Egyetlen vágást ejtettek, képtelenség ennyi erőt kifejteni egy késsel.
Talán egy machetével.
– Vagy fejszével. – Mary az állán dobolt az ujjaival. – Vagy ásóval.
– Egy fejszét és egy machetét nehéz elrejteni – feleltem. – Nemhogy egy
ásót. Még ha nagyban gondolkodunk, és egy iskolatáskát pakolunk is a há-
tára, nehezen oldaná meg, hogy olyan nehéz fegyvert hordjon magával,
amivel ilyen pontosan lehet vágni.
Folyamatosan a karmoknál lyukadtam ki, semmi más nem passzolt a
képbe. De túlzás lett volna még mesélni Marynek a démonokról, annyira
nem ismertem jól.
– És a szekerce? – kérdezte. Felnéztem, ahogy meghallottam az ötletet, ő
pedig folytatta. – A szekerce nem olyan nagy, mint a fejsze, úgyhogy nem
lehet olyan erővel lesújtani vele, de szerintem elég lehet ahhoz, hogy át-
vágja a csuklócsontot. – Egyre csak bámultam őt, ő pedig idegesen moso-
lyodott el. – Gondolom. Nem tudom, mekkora erő kell a csuklócsont átvá-
gásához. – Még mindig bámultam. – Hé, te kezdted, ne nézz rám így!
– Nem – feleltem sietve. – Nem mondtál semmi furcsát, vagy ilyesmi.
Csak szerintem ez briliáns ötlet.
– Köszönöm.
– Úgy értem, nem az, hogy briliáns…
– Hogy?
– Úgy értem, nekem is eszembe juthatott volna. Eszembe kellett volna
jutnia. Nem hiszem el, hogy nem gondoltam a szekercére!
– Jobban tetszett, amikor még briliáns voltam.
– Hogyhogy? – kérdeztem mosolyogva. – Hirtelen valami detektívzseni
lettél?
 – Hé! – nyújtotta el a hangját. – Nincs ebben semmi bonyolult. – Össze-
szűkítette a szemét, és rám kacsintott. – Csak tarts velem, kölyök, és seperc
alatt elkapjuk azt az őrültet.
– Hűha – biccentettem oldalra a fejemet. – Ez most egy cowboy volt,
vagy valami noiros gengszter?
A képembe vágta a nedves törlőkendőt.
– Egy briliáns bűnügyi nyomozó volt. Aki éhes.
– Átérzem – feleltem. – Nem akar elmenni a nyomozó enni valahová?
– De – mosolyogott Mary –, azt hiszem, szeretne.
8
Másnap este tartották a polgármester temetését, 5-kor volt a ravatalozás,
a hely pedig zsúfolásig megtelt. Anya, Margaret és Lauren egész napja el-
ment azzal, hogy befejezzék a balzsamozást, segítsenek a temetőben, és el-
rohanjanak a városba, a virágboltba, a hivatalba, és még a nyomdába is a
temetői emléklap miatt. Amikor háromra hazaértem, én se menekülhettem,
fel kellett porszívóznom a kápolnát, kigöngyölítenem a szőnyegeket, és el-
lenőriznem, hogy minden tökéletes-e. A rendőrség is képviseltette magát,
komolyabb biztonsági intézkedéseket foganatosítottak, mint amilyet valaha
láttam. Elég sok gyilkosság névtelen áldozata fordult már meg a ravatalo-
zónkban, de ez volt az első meggyilkolt kormányzati tisztviselő. Jensen fe-
lügyelő integetett nekem, én pedig visszaintettem. Vajon tudta, hogy
Maryvel ellógtuk a suli első napját?
Délután 4:30-ra előkészítettük a ravatalozót és a holttestet, így anya,
Margaret és én felmentünk átöltözni. Volt egy fehér, galléros ingem a te-
metésekre, hozzá egy vékony, fekete nyakkendő és fekete öltöny. A nyak-
kendőt megcsomózva tároltam, mert mindig elfeledtem, hogy kell megköt-
ni; most felvettem és szorosra igazítottam.
Még volt egy pár percem, mielőtt le kellett mennem, úgyhogy az ablak-
hoz sétáltam. Az út túloldalán, mindössze 30 méterre ott állt Crowley-ék
háza. Ott volt a fehér Buick, amelyben holtan találtam Dr. Neblint; ott volt
a régi csűr, ahová a holttestét vonszoltam. Ott volt a nyoma az úton, hogy
Mr. Crowley karma felszántotta az aszfaltot. Sikerült megállítanom, de túl
sokáig tartott. Túl sokan haltak meg. Most újabb démon került elő, egyre
több embert ölt, és semmit sem tudtam róla.
Felhő úszott át az égen, és épp elég sötét lett, hogy lássam az ablakban a
halvány, kísérteties tükörképem. Megigazítottam a nyakkendőm, és elin-
dultam lefelé.
A felravatalozás furcsa dolog: a család szereti még egyszer, utoljára látni
az elhunytat, ezért mi, a temetkezési vállalkozók órákat töltünk azzal, hogy
smink, gitt és madzagok segítségével egy zsáknyi holt húsból minél em-
berszerűbb lényt formáljunk. A holttestek – főleg az egyhetesek, mint ez –
egyszerűen nem hasonlítanak az emberre; nem a hús bomlása, vagy ilyesmi
miatt, ennek enyhébb, finomabb okai vannak. Az izmok ernyedtek, nincs
szabályos vérnyomás, ami segítené őket, így az arc formája más – sokkal
soványabb, és nyoma sincs rajta olyan kifejezésnek, mint az ember életé-
ben. Az állkapocs szétnyílik, ezért kapcsokkal és drótokkal zárjuk össze. A
szem összezsugorodik, így a szemüreget vattával töltjük ki, hogy a szemhéj
rendes íve meglegyen. Az arc sápadt, mert nem ad neki színt a vér, úgy-
hogy a formaldehidbe színezéket teszünk, majd alapozót és pirosítót hasz-
nálunk. Fénykép alapján dolgozunk, és mindent megteszünk, hogy a halott
ne csak egy halott legyen, de a te halottad; ne csak egy apa, de a te apád, a
te anyád, a te nővéred, a te nagynénid. Azután ráadjuk a halott édesapád öl-
tönyét, mintha egy hatalmas plüssállatot öltöztetnénk, és koporsóba fektet-
jük, hogy azután te feszengve, szorongva elmehess mellette.
Az emberek kényelmetlenül érzik magukat a ravatalozóban, mert leg-
többször csak itt találkoznak a halállal. Nem tudják, hogy kezeljék. Ott
ácsorognak csendben, talán megjegyzik, milyen békés a halott, vagy, hogy
épp úgy fest, mint régen. Ez soha nem igaz – soha nem fest úgy, mint ré-
gen. Akármilyen is volt egykor, annak vége, és az a valami a koporsóban,
az öltönyben bármi lehetne: egy idegen, vagy akár egy fa. Végül az lesz
belőle. A család és barátok kifejezéstelenül bámulnak, eltöprengenek, va-
jon miért nem nyújt vigaszt számukra az élettelen valami látványa, aztán
odébb mennek, és arról beszélgetnek, kinek hogy megy az élet, hogy van-
nak a gyerekek, és hogy milyen klassz az új cipő.
Az én feladatom az volt, hogy az ajtóban osszam a temetés menetrendjét
tartalmazó emléklapot, és néha megmondjam, merre van a mosdó. Infor-
mációs pultként szolgáltam, és örültem, hogy segíthetek. Végül egy székre
tettem a füzeteket, visszavonultam az irodába, és az ajtót nyitva hagyva a
résen keresztül figyeltem a komor sokaságot. Volt, aki így is megtalált, és
a mosdó felől kérdezősködött. Eligazítottam, és teljesen becsuktam az aj-
tót.
Hatkor véget ért a ravatalozás, és kimentem, hogy segítsek mindenkit át-
vezetni a kápolnába, immár a temetésre. Általában én is részt vettem ab-
ban, amikor a koporsót betolják az előszobából a pódium előtti megtisztelő
helyre, de ezen az estén a rendőrség végezte ezt a feladatot. Meier seriff és
Jensen felügyelő ragyogó és simára vasalt díszegyenruhában vezették a
család hosszú menetét, amelynek élén a halott polgármestert vitték. Én há-
tulról figyeltem. Mary a másik oldalon egyedül ült. Szomorúan nézte a
menetet.
Anya mellém lépett.
– Hol voltál? – súgta oda.
 – Odafönn – hazudtam.
– Kerestelek odafönn.
– Akkor odakinn.
– Szükségem van a segítségedre, John! Ez egy munka. Ebből fizetjük a
számlákat. Jól kell csinálnunk.
– Mindenkinek van emléklapja? – kérdeztem.
– Nem ez a lényeg…
– Mindenkinek van emléklapja, úgyhogy jól végeztem a munkámat.
Anya csúnyán nézett rám, de már majdnem az egész család ült, és el kel-
lett kezdeni a ceremóniát. Ott hagyott, és előresétált, tudtam, hogy éppen
felölti az udvarias begyakorolt temetkezési vállalkozó-maszkját, aki ko-
moly, de nyugodt. Megfordultam, hogy lelépjek, de egy lágy suttogás visz-
szarántott.
– Nem tudod, hol bújhatnánk el inkább?
Megfordultam, és megpillantottam Maryt, aki csendben állt mögöttem.
Szűk ruhát viselt, és magassarkút, amitől majdnem olyan magas lett, mint
én.
– Gyűlölöm a temetéseket – mondta. – Csak apát akartam elkísérni, de ő
elöl ült le Meierrel.
– Gyere! – suttogtam, és kivezettem az előcsarnokba, onnan pedig hátra
az irodához. Ha anya sem lelt rám ott, akkor talán még mindig az a legjobb
hely.
– Itt jó lesz.
Tartottam neki az ajtót, bekísértem, és leültettem egy jó kis székre az
íróasztal mögé, aztán becsuktam az ajtót, és helyet foglaltam vele szemben.
– Szóval – pillantott körbe –, itt dolgozol?
– Ja. Nem sok dolgom van itt az irodában, főleg hátul gürizek. Egy cso-
mó mosdót pucolok, egy csomó szőnyeget porszívózok, egy csomó pol-
gármestert balzsamozok.
– Uh – nyögött fel. – Egy dolog a híradóban látni, de közel menni és
megérinteni a hullákat nem nekem való.
– Van egy hetünk.
– Egy hétig vannak nálatok a holttestek?
– Nem, egy hetünk van a következő hulláig. Az eddigi gyilkosságok kö-
zött két hét telt el. Az egyik vasárnap történt, a másik hétfőn, úgyhogy a
harmadik, ha folytatódik a minta, mához egy hétre fog bekövetkezni. Egy
hetünk van, hogy megfejtsük az ügyet.
Mary elfintorodott.
 – Mármint neked meg nekem? Még nem is tudunk semmit. Semmi fon-
tosat.
– Mi a helyzet a táskával és a szekercével? Arra is rájöttünk.
– Arról a rendőrség már tudott – felelte Mary. – Megkérdeztem apát.
Lehet, hogy több mindent is kihúzhatok belőle, ha tudom, hogy mit kér-
dezzek.
– Haha! – Fanyar mosolyra húztam a számat. – A zsaru lánya, és a te-
metkezési vállalkozó fia: tinédzser bűnüldözők. Mint valami gagyi tévéso-
rozat.
– Tudom – nyújtózott egyet, és kidüllesztette a mellkasát. Ösztönösen
néztem másfelé. A pillantásom az irattartóra esett, és gyorsan talpra szök-
kentem.
– Várj csak! – Odaléptem az iratokhoz, és kinyitottam a felső fiókot. –
Lehet, hogy a temetkezési vállalkozónak van még egy trükk a tarsolyában.
– Hogy érted?
– Nem segíthettem a polgármester balzsamozásánál – lapoztam át az ira-
tokat –, de az anyaga itt van valahol. Ha még nálunk van a test, akkor ná-
lunk kell hogy legyen a róla szóló jelentés is.
– Mi szerepel azon a papíron?
– A sebek jegyzéke – feleltem. Visszacsuktam a fiókot, és kihúztam a
következőt. – Öregem, gőzöm sincs, Lauren mi alapján rendezi az iratokat.
– Végre megtaláltam a polgármester nevére kiállított iratköteget, és kirán-
tottam a többi közül. – Meg is van! Nem biztos, hogy ezt látni akarod.
– Miért ne akarnám… Basszuskulcs!
Felcsaptam a dossziét az asztalon, és előkerült pár boncolási kép is, ami
a papírkupachoz volt tűzve. Mary elfordult, és öklendezve motyogott, amíg
én átnéztem az iratokat.
– Az első testen olyan sebek is voltak, amiket a rendőrség nem jelentett a
médiának – magyaráztam. – Főleg a hátán, vagy egy tucat, de az áldozat
inge eltakarta őket, így nem látszottak.
– Nem hiszem el, hogy tényleg itt dolgozol. – A falat bámulta, és a
székbe kapaszkodott támaszért.
– Hozzá lehet szokni – az ujjammal egy rózsaszín indigólapot zörgettem.
– Itt is van. Lőtt seb a fején… mindkét kezét levágták… a nyelvét eltávolí-
tották… két szúrt, karó ütötte seb a hátán… harminchét szúrt seb a hátán.
Hűha! – Lenn tartottam egy mély sóhajt. – Harminchét.
– Azt hiszem, hányni fogok.
– Semmi baj – becsuktam a dossziét. – Már rakom is el.
– Az már nem segít.
 – Dehogynem! – feleltem, és vissza is csúsztattam az iratköteget a fiók-
ba, amit azonnal visszacsuktam. – Tessék, sehol egy fotó. Visszafordul-
hatsz.
Mary vonakodva fordult felém.
– Tudod, egész jól ellettem volna életem végéig úgy is, hogy nem láttam
ezeket a képeket.
– Ha nem oldjuk meg az ügyet időben, sok ilyen szörnyűség fog még
történni.
– Ne is juttasd eszembe! – Hátradőlt, és a plafonra függesztette a tekinte-
tét. – Harminchétszer. Ki szúr le valakit harminchétszer?
– Épp ez a kérdés. Nem volt feltétlenül szükséges, vagyis fontos jelleg-
zetesség: ki szúr le valakit harminchétszer?
– Valaki, aki nagyon… – Mary lehunyta a szemét. – Dühös. Olyan dü-
hös, hogy akkor sem tud megállni, amikor az áldozat már halott.
– Az áldozat már akkor halott volt, amikor nekiállt – jegyeztem meg. –
Hátulról fejbe lőtte.
– Akkor tényleg igazán, igazán dühös volt. Elég dühös, hogy egy holt-
testet szurkáljon. Én is voltam már ilyen dühös párszor.
– Igazán?
Kinyitotta a szemét, és fenyegetően nézett rám.
– Nem, nem igazán, de néha egyszerűen csak szeretnéd… levezetni a fe-
szültséget, érted? Szeretnél megütni valamit.
– Akkor majd igyekezlek nem feldühíteni.
– Van egy bokszzsák a pincénkben. Hidd el nekem, rengeteg rossz randi
emlékét segített kitörölni a fejemből.
– Szóval van egy gyilkosunk, aki így vezeti le a dühét – folytattam –, de
ez azt jelentené, hogy dühből támad, erőszakosan és ösztönszerűen. Ez a
nő nagyon higgadtan öl, mindent előre megtervez. Belopózik, lő, minden-
hová takarófóliát terít, és csak azután áll neki döfködni. Ráadásul a kezet
és a nyelvet is nagyon precízen távolítja el. Ez egyáltalán nem utal dühre.
Mary csendben ült, és újra a plafont kezdte figyelni. Nem igazán lovalta
bele magát – nem ezért jött ide, és talán egy csomó más dologról szíveseb-
ben beszélgetett volna. Éppen azon gondolkodtam, mit mondhatnék, amitől
újra olyan izgatott lenne, mint legutóbb, de ekkor megszólalt:
– Szerinted az áldozatai látják, mielőtt támad?
– Nem tudom – feleltem. – Lehetséges.
De az is lehetséges, hogy láthatatlanná tud válni, vagy alakot tud válta-
ni, vagy van valami más Őrült természetfeletti képessége, ami elrejti a pré-
dái elöl. Egyre nehezebben ment ez a démonszemélyiségrajz-készítés.
 – Csak arra gondoltam – folytatta hogy volt egyszer egy srác, aki megje-
lent a házunknál, éppen előtte dühítették fel. Bocs, egy újabb „gáz randi”-
sztori. Szóval a srác olyan dühös volt, hogy el sem mentem vele. A frászt
hozta rám. Lefújtam a randit ott a verandán.
– Ettől valószínűleg csak még dühösebb lett – jegyeztem meg.
– Nyilván, de nem akadhatott ki rám, mert apa járőrkocsija öt méterre
parkolt, így egyszerűen csak lelépett. A lényeg az, hogy ha valaki megje-
lent volna az áldozatok előtt, olyan dühösen, hogy képes lett volna har-
minchétszer leszúrni őket, sikítva rohantak volna el. De egyikük sem tette.
– Igazad van. – Felidéztem magamban a híradók szövegét. – Senki sem
hallott sikítást, és dulakodásnak sem volt nyoma, ráadásul egyik holttesten
sem találtunk védekezésből származó sebet, úgyhogy bárhogy is fest a
gyilkos, biztosan nem ijesztő.
– Vagy dühös – tette hozzá Mary.
– Lehet, hogy egyáltalán nem is dühös. Lehet, hogy teljesen félreértjük a
szúrt sebeket.
– Van más ötleted?
– Mi van, ha ez egy üzenet? – kérdeztem. – Nyilvános helyen hagyja a
testeket, úgyhogy nyilván mondani akar valamit. Lehet, hogy a szúrt sebek
is az üzenet részei.
– De lefedte őket – okoskodott tovább Mary; újra izgatott volt. – Azt
mondtad, hogy a sebeket takarta az ing. Mint a háztartástan órák jeles diák-
ja, hadd biztosítsalak, hogy harminchét vágás cafatokra szedne egy inget,
azzal te már semmit nem fednél le. Ez a nő levette a férfiakról, a szuszt is
kiszurkálta belőlük, majd visszahúzta rájuk.
– Ezek szerint inkább rejtegetni szeretné a sebeket, mint mutogatni.
– Jól van – mondta Mary. – Van egy gyilkosunk, aki eleinte nyugodt, az-
tán bedühödik. Csak azt kell kitalálnunk, hogy az áldozatok mivel dühítet-
ték fel, talán valami egyszerű lesz a megoldás, olyasmi, amit mindketten
elkövettek.
Ettől az apró megjegyzéstől egy újabb kirakós darabka csúszott a helyére
a fejemben.
– Az egyetlen közös tényező a két helyzetben a gyilkos. Ő hergeli fel sa-
ját magát.
Forman azt mondta, a démonokat az határozza meg, ami hiányzik belő-
lük. Azért öl, hogy kitöltsön egy űrt az elméjében vagy a szívében, és vala-
hogy ez az űr dühvel tölti el.
– Miért hergelné fel saját magát?
 – Nem hiszem, hogy direkt csinálja. Csak valami másnak a mellékhatá-
sa. Először nyugodt, nyugodtan öl, aztán bekattan.
– Aztán megpróbálja elrejteni az inggel? – bólintott Mary lassan. – Bele-
illik a képbe. De mit jelent ez az egész?
– Azt jelenti, hogy nem akar ölni. Lehet, hogy utálja, de nem tudja abba-
hagyni. Mindig megígéri magának, hogy sosem teszi újra, de aztán megint
gyilkol, és ez feldühíti.
– Hát ez… – fintorodon: el Mary ismét. – Ez igazán durva.
– Nagyon királyok vagyunk. Biztos vagyok benne, hogy erre a rendőrség
még nem jött rá.
– Elmondom apának, amint vége a temetésnek.
– Ne. Még ne. Jó nyom, de nem vezet sehová. – Láttam, hogy gondban
van, úgyhogy felé nyújtottam a kezem, hogy megnyugtassam. – Várjunk,
amíg több mondanivalónk lesz. Nem szabad elsietni.
Mary nyugtalannak látszott.
– Szerinted milyen közel járunk?
– Nagyon közel. Talán elég közel, hogy kitalálhassuk, ki lesz a követke-
ző áldozat.
– És ha kitaláljuk – mosolyodott el Mary aznap este először –, akkor fi-
gyelmeztethetjük az illetőt.
9
Onnantól kezdve mindennap Maryék házában lógtam, ötleteltünk, és
összeillesztettük a bizonyíték-darabkákat. Eleinte a konyhában ültünk le,
de Maryt zavarta a kicsik közelsége, úgyhogy később a sorozatgyilkosok-
ról és a megcsonkított hullákról szóló diskurzusainkat máshol intéztük.
– És mi a helyzet a rudakkal? – kérdezte Mary. – Azok csak jelentenek
valamit.
Vasárnap volt, és még mindig nem jutottunk közelebb a válaszhoz.
– Az egy üzenet – feleltem. – De nem árul el túl sokat. Az esetek javá-
ban, ha egy sorozatgyilkos ilyen üzenetet hagy, az csak annyit jelent, hogy
„itt vagyok, kapjatok el!”
– Lehet, hogy csak a figyelmet akarja felkelteni – tűnődött Mary –, de
azért az is egy elég jó nyom, hogy a gyilkos figyelemre vágyik, nem igaz?
– Dehogynem! – Nem tudom, Mary ösztönösen jó volt-e a pszichológiá-
ban, vagy egyszerűen csak azért ment jól neki a találgatás, mert nem volt
szociopata, mint én. A szociopatákból hiányzik az empátia: a magamfajták
nem tudnak azonosulni más emberekkel, vagyis nem is igazán értik meg
őket. Marynek nem kellett ezzel a hátránnyal szembenéznie, ő könnyen
meglátott olyan összefüggéseket, amelyekre én nem is gondoltam.
– Azok a rudak olyanok, mint a zászló – gondolkodott hangosan. – Hogy
az emberek kiszúrják a hullákat. A polgármester hátában az egyik rúd igazi
zászló volt.
– De a lobogót letépte róla – jegyeztem meg. – Ha zászlónak szánta, mi-
ért nem hagyta úgy?
– Mert amerikai zászló volt, talán gyűlöli Amerikát, vagy épp, hogy
imádja, és nem akarja, hogy a zászlót összekössék a gyilkosságokkal.
– A sorozatgyilkosság nem gyilkosság – csúszott ki a számon, mielőtt
végiggondoltam volna. Mindig is zavart, ha így nevezték, de Mary döbbent
arckifejezése elárulta, hogy félreértette, amit mondtam. – Úgy értem, per-
sze hogy gyilkosság, de nem egyszerű gyilkosság. Olyan, mintha a
hekkelést lopásnak neveznéd. Persze igazad lenne, de annak is megvannak
a maga okai és módszerei, amik alapján elkülönül az egyszerű lopástól,
máshogy kell rá tekintened.
 – Ez egy furcsa meghatározás – jelentette ki Mary. – Ha megölsz valakit,
az gyilkosság. Ennyi.
– Igaz, de a gyilkosság egy különleges fajtája, amire máshogy kell tekin-
teni. – Furcsán nézett rám, úgyhogy próbáltam témát váltani. – Mindegy,
nem számít, térjünk vissza a zászlós kérdésre. Szerinted a gyilkos szereti
Amerikát, és nem akarja, hogy az országhoz kössék a gyilkosságokat?
Mary egy hosszú percig némán nézett rám, mielőtt megszólalt.
– Lehet, hogy a háború ellen tüntet.
– Clayton megye elég fura helyszín lenne ehhez.
– Tudom, csak hangosan gondolkodom. A rudak tényleg zászlóként
funkcionálnak, és próbálok rájönni, miért tépi le róluk a lobogót. Lehet,
hogy a rudakban van a lényeg. Egyszerűen csak nem akarja, hogy bármi is
elvonja a figyelmet a rudakról.
– Nem hiszem. – Eszembe jutott a híradó hátterében látott kép. – Amikor
a polgármester meghalt, takarófóliát akasztott a rudakra. Mintha saját zász-
lót csinálna.
– Hasonlított bármire is?
– Úgy festett, mint a szárnyak. De zászlórúd volt, és a saját zászlóját
akasztotta rá.
– Kicseréli Amerikát.
– Vagy inkább eltünteti – tettem hozzá.
– Eltünteti?
– Ha nem is teljesen – feleltem –, de legalábbis a tetthelyről. Mit szólsz
ehhez a magyarázathoz: a Takarító azért döf mindig rudakat az áldozatok
hátába, mert így akar üzenni. Ezúttal, mivel a városházán volt, csak zászló-
rudat talált, de nem akarta, hogy a zászló megmásítsa az üzenetét: nem
Amerikáról van szó, hanem valami másról, ezért letépte a zászlót, hogy az
emberek ne értsék félre.
– Ebben van ráció, de ez azt is jelenti, hogy talán többről szól az üzenete,
mint hogy „itt vagyok”.
– Hát itt vagytok! – nyitotta ki Mary anyja a szúnyoghálót. Mi éppen a
tornácon ücsörögtünk, a lábunk a lépcsőn, az édesanyja pedig egy tányéron
vajas kenyeret rakott le közénk. – Nem most sütöttem, de gondoltam, hátha
harapnátok valamit.
Mary anyukája hatalmas volt – nem kövér, csak nagy –, a kezét érdessé
és ráncossá tette a sok kerti munka. Kedves nőnek tűnt, de Mary mástól
örökölte a szépségét.
– Köszi – eresztett meg egy széles mosolyt Mary. Úgy tűnt, hálás, hogy
megzavartak minket, de nem voltam benne biztos. Megfogott egy szelet
kenyeret. – Anya kenyere a legfinomabb! John, neked is ízleni fog! Vagy
ötféle gabona van benne.
– Hat – javította ki az anyukája. – Tettem hozzá még egyet.
Kézbe vettem egy szeletet, és jól megnéztem. Úgy festett, mint egy sze-
let madárkaja.
– Hűha! Nem is hittem volna, hogy elfér ennyi mag egy kenyérben.
– Nem akartam zavarni – szabadkozott az anyja. Kinyitotta az ajtót, és
már ment is vissza a házba. – Jó szórakozást!
– ”Jó szórakozást”? – nevetett fel Mary. – Azt hiszi, hogy a kedvenc
együttesünkről beszélgetünk, meg ilyenek.
Magam elé tartottam a kenyeret.
– Ezt tényleg meg lehet enni?
Kinevetett.
– Persze hogy meg lehet. Miért, mit akarnál vele kezdeni?
– Például felakaszthatnánk kint egy fára, hogy etessük a madarakat.
– Ez egészséges – felelte idétlenkedve, aztán beleharapott a kenyerébe,
és láttam, hogy neki tényleg ízlik.
Én is tettem egy próbát. Rágós volt, és kemény. Próbáltam kommentálni,
de annyira sokáig tartott megrágni, hogy a szavakra már nem maradt időm.
– Anya évek óta tökéletesítgeti a receptet – jegyezte meg Mary. – Akkor
kellett volna megkóstolnod, amikor először sütötte. Nem volt könnyű dol-
gunk vele.
Végre sikerül lenyelnem a falatot, aztán elhűlve ráztam meg a fejemet.
– Bakker, ez olyan, mint a vajas müzliszelet.
– Mi mindig ezt esszük. Már megszoktuk. Minden más túl puha. A toast
kenyér kábé papírzsepi a mi kenyerünkhöz képest.
– A toast kenyér minden más kenyérhez képest is papírzsepi. De hadd
fordítsam meg a metaforát, ez olyan, mint a titánlap a toast kenyérhez ké-
pest.
– Ez igazából egy hasonlat, és nem metafora. Onnan tudod, hogy „mint”
van benne.
– Ez meg igazából építőanyag, nem kaja. Onnan tudod, hogy fűrészpor
van benne.
– Szegény kisfiú! – Mary mesterkélten vonta össze a szemöldökét. – A
fürészpor jót tesz neked. Még a melleden is kinő tőle a szőr.
– És te évek óta ezt eszed? Ijesztő!
– Fogd be! – nevetett fel Mary.
Motorzúgást hallottam, és felnézve láttam Mary apukáját leparkolni a
kocsijával a járdaszegély mellett. Visszatettem a kenyeret a tálra, és pró-
báltam ártatlannak tűnni. Nem féltem a zsaruktól, egészen kedveltem őket,
de még sosem találkoztam eggyel sem a saját házában. Nem akartam, hogy
Jensen felügyelő kiakadjon, és eltiltson a lányától.
– Szia, apa – köszönt Mary, majd lenyelt egy újabb falat kenyeret.
– Szia, kicsim! – Jensen felügyelő kiszállt a kocsiból, és becsukta maga
mögött az ajtót. – Nahát, itt van a nagyszerű John Cleaver is. Megtisztelte-
tés, uram.
– Jó napot! – Röviden odaintettem, nem tudtam, mit kéne még tennem.
– Mi szél hozott? – kérdezte. Megállt pár lépésre tőlünk, és csípőre tette
a kezét. Vidámnak tűnt. Vajon akkor is ilyen vidám lenne, ha tudná, hogy a
Takarítóról diskuráltunk?
– A Takarítóról beszélgetünk – újságolta Mary.
– Szuper – vágta rá az apja.
Hát ez megválaszolja a kérdést.
– Mi is nyomozunk – folytatta Mary. Hosszan, mesterkélten sóhajtott
fel. – Csak bűnügyi személyiségrajzot készítgetünk, tudod, semmi különös.
Az apja felnevetett.
– Hát akkor John a te embered. Kicsit túl sok tapasztalatod van a pszi-
chopatákkal, nem, kölyök?
Biztos vagyok benne, hogy nem akart megbántani, nem tudhatta, hogy
én is pszichopata vagyok. Keresztbe fonta a karját.
– És hol tartotok?
Mary gyorsan rám pillantott, aztán visszafordult az apjához.
– Sokat dolgozol együtt a személyiségrajzosokkal?
– Nem igazán. Nem hozzám tartozik a Takarító utáni nyomozás.
– Pedig – folytatta Mary – van pár információnk, amik a kollégáid segít-
ségére lehetnek. – Ismét rám pillantott. Miért csinálja ezt? – Például, hogy
a gyilkolás feldühíti a nőt.
Szóval Mary ezért néz mindig felém: elárulta az apjának, amit titokban
akartam tartani.
Az arcom egykedvű maradt. Vajon azért árulta el, mert nem bízott ben-
nem? Vagy nem értette, miért akarok titkolózni? Végül is nem árulhattam
el neki a tervemet: hogy magam akarom megtalálni a gyilkost, és akkor
egyedül eredhetek a nyomába. Ha a rendőrség és az FBI is ugyanazokon a
nyomokon szaglászik, az akadályozza a tervemet.
– A nőt? – kérdezte Jensen felügyelő. – Szerintetek egy nő a tettes?
Ne már! Mindent elárul!
– Igen, ez a másik fele – bólogatott Mary. – Majdnem biztosak vagyunk
benne, hogy nő.
 – Egy nő, akit feldühít a gyilkolás, de ennek ellenére öl? Érdekesen
hangzik – mosolyodott el, de csak a szája sarka görbült felfelé. – És meg-
fejtettétek már a kezek rejtélyét?
Az a mosoly jelentéssel bírt – tudott valamit. Volt valami bizonyítékuk a
kezekkel kapcsolatban, amit még nem osztottak meg a nyilvánossággal,
vagy találtak valami egészen új nyomot. Ha titkolnák, nem említette volna
meg. De vajon elárulja nekünk az információkat? Óvatosan kellett megfo-
galmaznom a kérdésem.
De mit is kérdezhetnék, amikor az egyetlen valódi válasz az volt, hogy
„a gyilkos egy démon, aki jóég tudja, milyen természet-feletti célokra
használja fel a kezeket”?
Lassan, és óvatosan beszéltem.
– A tettes nagyon precízen, már-már sebészi pontossággal távolítja el a
kezeket és a nyelvet. Valószínűleg azután, hogy a gyilkolás fölött érzett
dühe már elpárolgott, mert nyilvánvalóan nagyon nyugodt, amikor ezt te-
szi. Egy szekercével választja le a kezet, egyetlen csapással, a nyelvhez
pedig valamiféle szikét használ.
– És mihez kezd velük a férfi vagy nő, ahogy nektek jobban tetszik?
– A legtöbb sorozatgyilkos gyűjt szuveníreket gyilkoláskor. – Igyekez-
tem valami elfogadható hazugságot kiötölni. – Mert szeretnek emlékezni a
tettükre. Hónapokkal később is elővehetnek egy ékszert, vagy egy jogosít-
ványt, és felidézhetik a gyilkosságot. A testrészek nem állnak el ilyen soká-
ig, főleg az olyan lágy részek, mint a nyelv, így statisztikailag valószínűbb,
hogy megeszi őket.
– Undi – nyögte Mary.
Biztos voltam benne, hogy nem ez az eset áll fenn: ha a démon csak ka-
ját keresett volna, nem tervezi meg az egészet ilyen aprólékosan. Kellett,
hogy legyen valami más oka is. De ha rossz választ adok Jensen felügyelő-
nek, lehetőséget adok rá, hogy megcáfolja.
Ez a természetes emberi reakció az ilyen esetekben: be akarják bizonyí-
tani, hogy ők tudják az igazságot. Csak reménykedtem benne, hogy mű-
ködni fog.
– Ez az egyetlen magyarázat, amire már láttunk példát – folytattam –,
Jeffrey Dahmer, Ed Gein, Albert Fish; akik testrészeket lopnak, azok álta-
lában kannibálok. Általában. Persze vannak olyan esetek, amikről nem tu-
dunk sokat. Például Charles Albrighté. Soha senki sem jött rá, hogy ő mi-
hez kezdett a lopott testrészekkel.
– Mit lopott el? – kérdezte Mary.
– Szemgolyókat.
 – Tudtam, hogy nem kellett volna megkérdeznem.
Jensen felügyelő már nem mosolygott, de nem is vonta össze a szemöl-
dökét. Az arca kifejezéstelen volt, a szája lefelé konyult. Nem tűnt dühös-
nek… profi volt. Inkább a dorgáló-arcát hoztam elő belőle. Nem kapta be a
csalit.
– Szóval szerinted megeszi a kezeket és a nyelveket? – kérdezte.
– Valószínűnek tűnik. – Gondosan figyeltem.
– És mi van, ha azt mondom, hogy tévedsz?
Tökéletes! Pont, mint reméltem – új bizonyítékot találtak. Remek érzés,
ha az embernek van egy ismerőse a rendőrség közelében.
– Mit találtak?
Lehalkította a hangját.
– Ma reggel hívtak minket. Két kiránduló a tóparton egy még égő tábor-
tűzre akadt, hallották, hogy valaki elfut a fák között az út felé. Pár másod-
perc múlva beindult egy autó és elhajtott. Addig nem gondoltak rosszra,
amíg hússzagot nem éreztek a tűz felől. Megböködték a tüzet egy bottal. –
A járda felé fordította a pillantását. – A polgármester keze volt az.
Nem lehet, ennek semmi értelme. Biztos, hogy valami különleges dologra
tartogatja a kezeket. Mi oka lenne elvinni, aztán elpusztítani?
– Akkor mégiscsak azért főzte meg a testrészeket, hogy megegye őket –
mondta Mary. – Johnnak igaza volt.
– Csak ha nagyon, nagyon jól átsütve szereti a húst – jegyezte meg az
apja. – Nem grillrácsra, vagy nyársra tette őket, hanem be a farönkök alá.
A piromániásként eltöltött évek megtették a hatásukat. Tudtam, hogy a
tűz közepe, a rönkök alatti rész a máglya legforróbb része. Itt szippant be a
tűz friss oxigént, és úgy lángol, mint egy kemence, bármit elhamvaszt.
De miért? Mit nyerhet a démon ebből az egészből? Elpusztítja a bizonyí-
tékot? Valaki túl közel jutott a megoldáshoz? De akár magába is szippant-
hatta, vagy szét is bomlaszthatta volna őket, mint Crowley, nem kellett
volna elégetnie. Nem akartam elhinni. Kellett lennie valami más magyará-
zatnak – lehet, hogy ezek másik kezek egy másik támadásból.
– Még nem végezhettek DNS-vizsgálatot – érveltem. – Az ujjlenyomat-
ok megsemmisültek, és a DNS-vizsgálatra még nem volt idő.
Jensen felügyelő sötéten mosolyodott el, ahogy felemelte a csuklóját.
– Ez itt a borsócsont. Az első csapás, ami a polgármester csuklóját érte,
és valószínűleg egy szekercétől származott, ahogy te is mondtad, lecsúszott
ezen a csonton, és csak azután vágta át. Elég jellegzetes nyomot hagyott, és
a csontok, amik megmaradtak a tűzből tökéletesen összeillettek.
– A kirándulók látták a gyilkost? – kérdezte Mary.
 – Semmit sem láttak – rázta meg a fejét az apja. – Még a körvonalait
sem, vagy egy villanásnyi színt a fák között. A nemét meg aztán végképp
nem tudták megmondani. Azt hiszem, a kis elméletetek, hogy a tettes nő,
egyelőre csak elmélet marad.
– És mi a helyzet a kocsival?
– A hegymászók nem látták. De folyamatosan kihallgatunk minden
utunkba kerülőt, aki ma a tó környékén járt. Lehet, hogy valaki látta a gyil-
kost, úgyhogy talán végre kapunk egy személyleírást.
Nem. Valami nincs rendjén. Semmivel nem passzol, amit eddig tudtam a
gyilkosról: miért kéne egy démonnak elégetnie a bizonyítékokat? Miért
vágná le egy sorozatgyilkos ilyen aprólékosan a kezeket, hogy azután el-
pusztítsa őket? A pusztítás most dühöt sugall vagy hatalmat? Tervezést
vagy spontaneitást? Nem volt semmi értelme.
– És mi a helyzet a nyelvvel? – kérdeztem. – A nyelveket megtalálták
már?
Bólintott.
– Találtunk egy elszenesedett kupacot is a kezek mellett, ami hús lehe-
tett, talán a nyelvek, de ezt még nem igazolták. Az FBI-nál van az anyag.
Majd meglátjuk, mit mondanak.
A nyelvek is megvannak. Ezek szerint tényleg ugyanarról a gyilkosról
van szó. Törtem a fejemet, valami megoldást kerestem, de semmit sem ta-
láltam. Mi hiányzik? Újabb áldozatra volt szükségünk, méghozzá nemso-
kára, hogy újabb kirakós darabra leljünk.
– Jól vagy, John?
Felpillantottam, és láttam, hogy Mary összeráncolt szemöldökkel néz
rám. Értem aggódott. Ilyen rosszul festettem?
– Lehet, hogy csak megijedt – mondta az apja. Mary felhördült.
– John a legkevésbé ijedős ember a világon – mondta. – Engem szokott
elkapni a hányinger, szerintem csak az bántja, hogy… hogy futni hagyták a
rosszfiút, gondolom. – A szemembe nézett. – El fogunk késni, igaz?
– Honnan? – kérdezte az apja.
– Ki akartuk találni, ki lesz a következő áldozat, hogy figyelmeztetni
tudjuk, de már csak pár napunk maradt, és ez az új bizonyíték mindent
megváltoztat. Visszavet minket.
Én csak azon akadtam ki, hogy tévedtem, de ő azt hitte, az áldozat miatt
aggódom, akit meg akartunk menteni. Én kétségbeesetten vágytam egy
újabb gyilkosságra, ő pedig csupa jót gondolt rólam.
Épp, mint Brooke, mielőtt rájött az igazságra.
 Én magam is gyilkos voltam. Már akkor tudtam, hogy Senki ölni fog a
városunkban, amikor felhívtam, és egyáltalán nem bántam, mivel csak így
találhattam meg. Úgy követtem a hullákat, mint a lábnyomokat, hogy ami-
kor elérek a célhoz, én is újabb hullát fektethessek a földre. Már két „em-
bert” megöltem – két démont –, de hány másik emberrel végeztem közvet-
ve? Hányan haltak meg azért, hogy játszhassam a megmentőt?
Tényleg megmentő vagyok? Vagy csak egy másik gyilkos?
– Nem lesz baj? – kérdezte Jensen felügyelő.
Felnéztem rá, és megrántottam a vállamat.
– Persze, jól vagyok.
– Lehet, hogy csak anya kenyere feküdte meg a gyomrát – nevetett Mary
lagymatagon. – Most hatféle gabona volt benne.
– Hat? – Rittyentett az apja. – Akkor nem csodálom, hogy ilyen arcot
vág. Nekem már a négy is sok volt, de el ne mondd neki.
Fellépett a tornácra, el közöttünk, és a kilincs után nyúlt. Már nyitotta is,
amikor Mary utánaszólt:
– Hé, apa!
– Igen, kicsim?
Mary megint sietve rám pillantott, de most máshogy. Amikor a titkainkat
fecsegte ki, akkor tudta, hogy bűnös. Ez a pillantás viszont kutakodónak
tűnt, olyan… ideges volt. Visszanézett az apjára.
– Utánanéztél annak a tanárnak, akiről beszéltem?
– Mr. Colemannek?
– Igen, annak, aki állandóan bámul.
Ezek szerint végre szólt valakinek. Ez jó.
– Hát persze, édesem. Azt hittem, már hallottad.
– Mit?
A férfi ránézett, aztán rám, mintha meglepte volna, hogy nem tudunk
semmit. Jensen felügyelő szeme elsötétült, ahogy megszólalt.
– Az igazgatóhelyettes átkutatta az osztálytermét, amikor megemlítettem
neki az aggályaimat. Kiderült, hogy Mr. Coleman számítógépe tele van
pornóval. A java fiatalkorúakról szól. Lányokról és fiúkról is. Ma reggel
kirúgták.
10
Mr. Colemant négy nappal később, szerda reggel találták holtan, a kezét
levágták, a nyelvét eltávolították. Nem számítottam rá. Az eddigi gyilkos-
ságokból, vagy a személyiségrajzunkból semmi sem utalt arra, hogy valaki
Mr. Colemanhez hasonló lesz a következő áldozat. Az első két halott öreg-
ember volt, az ötvenes éveik végén, hatvanas éveik elején jártak. Családjuk
volt, és munkájuk, jó hírük a közösségben. Coleman a harmincas évei ele-
jét taposta, egyedülálló volt, és kivetette a közösség. Mindenki utálta.
Persze a gyűlölt személyeket néha megölik, de a sorozatgyilkosok más-
hogy gondolkodnak. Vajon mi miatt figyelt fel erre a fickóra a Takarító?
– Megint Maryékhez mész?
Szerda este volt, és anyával éppen vacsoráztunk. A pillantásom az ételen
tartottam, és udvariasan válaszoltam.
– Igen.
– Valami jót terveztek?
– Csak úgy lógunk.
– Tudod – böködte a kaját a villájával –, néha itthon is lóghatnátok. Nem
bánnám.
– Ja – feleltem, de nem terveztem, hogy hazahozom Maryt, csak egysze-
rűbb volt helyeselni, mint vitatkozni.
– Komolyan mondom. Nem kell mindig átmenned hozzájuk. Nekünk is
vannak társasjátékaink, filmjeink, készíthetek pattogatott kukoricát, vagy
valamit…
– Nem, kösz – feleltem, még mindig a tányéromat bámulva. – Jó náluk.
Újabb falatot pakoltam a számba. Minél előbb végzek, annál előbb me-
hetek.
– Ó, értem – mondta anya. – Biztos vagyok benne, hogy remekül érzed
magad az otthonukban. Ismerem az anyukáját, kedves asszony. Biztosan az
apukája is az.
Közömbösen vállat vontam.
– Ja.
 Egy percig csendben ültünk, és már kezdtem azt hinni, hogy túl vagyunk
a dolgon, de akkor felnéztem, és láttam, hogy anya még mindig nem eszik.
Ez nem jó – azt jelenti, hogy még gondolkodik, és még beszélgetni akar.
Egy hosszú szünet után lágyan azt suttogta:
– Sajnálom, hogy neked nincs itt az apukád.
Jaj, ne, kérlek!
– Anya, légy szíves, ezt el se kezdjük!
– Bárcsak neked is kedves apukád lenne, John! Másra sem vágyom nap
nap után, és bár igyekszem jó anyád lenni…
– Nincs semmi bajom az apámmal. Az a legjobb benne, hogy nincs itt.
– Tudod, mennyire fáj, amikor ilyeneket mondasz?
– Miért? Ugyan már, anya! Te jobban utálod őt, mint én!
– Az nem jelenti azt, hogy örülök. Nem jelenti azt, hogy örülök annak,
hogy így alakultak a dolgok. Igen, rossz apa volt, és rossz férj, rossz min-
den. De attól még egyáltalán nem helyes, hogy apa nélkül kellett felnőnöd.
Nincs előtted követendő férfiszerep, nem mutat neked senki pozitív apaké-
pet.
– Várj, most arra próbálsz kilyukadni, hogy szerinted azért járok
Maryékhez, mert felnézek az apjára?
– Jensen felügyelő jó ember, és itthon nincs senki, akire felnézhetsz.
– Mary meg úgy néz ki, mint egy modell, és abból sem tartunk itthon
sokat. Talán miközben apát nézel nekem a boltban, a szomszédos sorban
találsz egy csinos csajt is. Aztán kitehetjük őket a polcra, mint a lámpákat,
hogy feldobják a házat.
– Nem erről beszélek.
– Van egy barátom, anya. Ennyi. Mindig azért könyörögsz, hogy járjak
el többet, és szerezzek barátokat, de amint megteszem, analizálni kezdesz.
– Én nem is…
– Aztán még azon csodálkozol, miért nem hívom át Maryt – folytattam –
, hogy félúton a pattogatott kukorica és a pincéből felhozott, poros gyerek-
játékok között közölhesd vele is, hogy szerinted csak azért randizom vele,
mert nincs apukám. Remek lenne.
Anya megtorpant, és rám bámult.
– Randizol vele?
– Mi?
– Mármint hivatalosan randiztok?
– Nem, nem randizom vele. Csak… barátok vagyunk.
– Ezt mind honnan tudhatnám, ha nem mondasz el nekem semmit?
– Most mondom, nem?
 – Nem, én mondom. Te kiabálod.
– Nem kiabálok.
– Mesélj nekem Maryről.
– Általában még kopogni sem szoktam – dőltem hátra, és fontam ke-
resztbe a karomat. – Kinn ülök le, az ablakon keresztül figyelem, és közben
borotvapengével vagdosom magamat.
– Már megint kezded! – rázta a fejét. – Valahányszor arra kérlek, hogy
egy kicsit nyílj meg nekem, és mesélj az életedről, azonnal kifacsarod, és
előállsz valami nevetséges hazugsággal, amiről tudod, hogy úgysem hi-
szem el. Azt várnám valakitől, akinek annyi terápiás tapasztalata van, mint
neked, hogy ügyesebben választja meg a védekező taktikáját.
– Au, anya, nem volt szép felhozni a terápiát. A következő az lesz, hogy
előadod, mennyibe került neked. Erre tart ez a beszélgetés?
– Nem, nem a pénzről szól, hanem az életedről.
– Pontosabban arról, hogy bele akarsz szólni az életembe. A te pénzed-
ről, a te elvárásaidról szól, meg arról, hogy mindenbe beleütöd az orrodat.
Mindig minden rólad szól.
Pofon csattant az arcomon. Döbbenten pislogtam rá.
– Ne merészeld még egyszer ezt mondani.
Az arcom szúrt, égett, és kivörösödött. Még sosem ütött meg. Apa per-
sze igen, ő mindenkit megütött. Ezért váltak el. De anya más volt – belül
kemény, mint a vas, de kívül sosem. Sose volt erőszakos. Kifejezéstelenül
bámultam rá, és ő tágra nyílt szemmel, összeszorított szájjal nézett vissza
rám. Elszánt volt, eltökélt, és legalább olyan meglepett, mint én.
Az arcom lüktetett a fájdalomtól, de nem emeltem fel a kezem, hogy
megérintsem. Csak néztem anyát. Így ültünk egy örökkévalóságig, mielőtt
újra megszólalt. A hangja lágy volt.
– Amikor kisebb voltál, esténként rémálmok gyötörtek arról, hogy az én
kicsi fiam egyedül van, amikor még olyan apró, és nincsen vele az
anyucikája. Háromszor, néha négyszer is rád néztem éjszaka, hogy lássam,
ahogy ott kucorogsz a takaródban, egy csöpp melegségként a hideg, üres
szobában. Néha átjöttél az ágyunkba, aztán egy nap többé már nem, csak
átkiabáltál nekem, hogy menjek be hozzád. Azután ezt is abbahagytad…
Mindent abbahagytál. Nem volt már szükséged rám. Nem beszéltél többé
velem, aztán egy nap rájöttem, hogy már nem vagyok az anyucikád. – A
pillantása elrebbent rólam, már nem az arcomra fókuszált, valami fantomot
látott mögöttem. – Eleinte Aprilnek hívott, aztán kedvesemnek. Most már
azt sem tudom, ki vagyok.
 Nyugodtan álltam fel, és a tányérjaimat a pulthoz vittem. Kiöntöttem a
maradék kaját a szemétbe. Egy darabig csak toporogtam ott, és a falat bá-
multam.
– Ne haragudj, hogy megütöttelek – suttogta.
A pultra nyúltam a késtartóhoz, és előhúztam egy hosszú konyhakést.
Anya nyelt egyet mögöttem. Ugyanaz a kés volt, amivel majdnem egy éve
megfenyegettem. Megfordultam, és az asztalhoz léptem. Finoman letettem
elé.
– Emlékezz erre legközelebb, amikor kételkedsz bennem – feleltem. –
Kettőnk közül én voltam az, aki visszafogta magát, amikor eldurvult egy
vitánk.
Kimentem az ajtón, és elhajtottam.

***

– Szia, John! – mondta Mary anyja, amikor kinyitotta az ajtót. – Jól

vagy?
– Remekül – feleltem. – Miért?
– A tanárotok meghalt – húzott beljebb. – Biztos vagyok benne, hogy
nehéz feldolgozni.
– Pedofil volt. Bámulta az ön lányát; szerintem azt kapta, amit megér-
demelt.
– Megérdemelte, hogy kirúgják – keményedettt meg a hangja –, de nem
érdemelte meg a halált.
Nem? A pornó erőszakhoz vezet – így kezdte Ted Bundy is –, és egy
olyan pedofilt, mint Mr. Coleman, aki kiskorúakkal dolgozik, gyakorlatilag
egyenes út vezeti a bűntényhez. Már évek óta tanított az iskolában, biztos
lesznek diákok, akik előállnak azzal, hogy piszkos ajánlatot tett nekik,
vagy molesztálta, esetleg megerőszakolta őket. Ha Colman még nem tett
ilyet, előbb-utóbb megtörtént volna. Miért olyan rossz, hogy megállították?
Logikus vagy sem, nem akartam belekezdeni ebbe a vitába. Ki akartam
elemezni az új bizonyítékot, és ehhez Maryre volt szükségem.
– Igaza van – hazudtam. – Ezt senki sem érdemli. Mary itthon van?
– Fenn van a szobájában – felelte Mrs. Jensen. – Örülök, hogy itt vagy.
Talán fel tudod vidítani.
Felvidítani? – gondoltam, követve Mrs. Jensent az emeletre. – Lehet,
hogy az anyukáját felkavarta a gyilkosság, de miért lenne szomorú Mary?
Ó utálta Mr. Colemant.
 Megálltunk az ajtó előtt, és Mrs. Jensen finoman bekopogott.
– Mary, édesem?
– Egy kicsit egyedül akarok lenni – szólt vissza Mary. A hangja gyenge,
és elhaló volt. Sírt.
Ezek szerint tényleg feldúlta. Az empatikus emberek furcsák.
– John van itt – mondta Mrs. Jensen. – Nem szeretnél beszélni vele?
Egy rövid csönd után hallatszott, hogy valamit eltolnak az ajtó elől.
– De, persze – felelte végül Mary. Kinyitotta az ajtót, és a tenyerével
megdörgölte a szemét. A ruhái gyűröttek voltak, a szeme pedig vörös és
duzzadt. Meglátott, és furán nevetett fel. – Ne haragudj! Szörnyen festek!
– Jól nézel ki – mondtam.
– Gyere be! – Megállt az ajtó mellett, és beljebb intett a szobájába. – Ne
haragudj a kupi miatt!
– Ne csukd be az ajtót! – pirított rá az anyukája, aztán megfordult, és
lement a lépcsőn.
Beléptem a szobába, ahol tényleg kupi volt, és leültem a székre. Mary az
alig bevetett ágyára telepedett le, keresztbe tette a lábát, és az ujjaival meg-
fésülte a haját.
– Komolyan. Jól nézel ki.
– Jó, akkor nem is érdekel. – Békén hagyta a haját, hanyatt dőlt az
ágyon, a lábát továbbra is keresztbe fonva. – Ez a legszörnyűbb, ami tör-
ténhetett.
– Igen – pillantottam körbe a szobában. A falakon mindenütt poszterek
és fotók, meg egyéb vacakok lógtak, pár vadonatúj volt, pár viszont ősrégi.
Nem is annyira lehet dekorációnak nevezni, inkább úgy festett, mint amit
telezsúfoltak. – Anyukád is ezt mondta, de nem gondoltam, hogy ilyen
rosszul fogadod.
Üresen nevetett fel.
– Nem gondoltad, hogy ilyen rosszul fogadom? De hát én ölettem meg!
– Mi?
– Ha én nem vagyok, ez sosem történik meg. Én jelentettem fel, miattam
került a hírekbe, én tettem célponttá. Ennyi erővel meghúzhattam volna én
is a ravaszt.
– Ez nevetséges.
Újra elsírta magát.
– Fogalmad sincs, milyen érzés, hogy én vagyok a felelős.
Oh dehogy nem. Tudom, milyen érzés – csak gőzöm sincs róla, az mi-
lyen érzés, amikor ez lelkifurdalást okoz.
 – Figyelj – kezdtem –, ha te lennél a felelős, akkor is szívességet tettél
volna a világnak. De nem te vagy a felelős, mert nem büntetésből ölték
meg, így hiába buktattad le, nem ez vezetett a halálához. A Takarító nem
büntetésből öli meg az áldozatait, semmi sem utal erre; az első két áldozat
is teljességgel ártatlan volt.
– Hogy érted, hogy nem büntetés? – kérdezte. – Nem hallottál a szemé-
ről?
– A szeméről? – Ez újdonság volt.
– A francba, ez még nem nyilvános.
– Az apukád elmondott neked valamit? Micsodát?
Valami zavart engem a „szem” szóban – kutattam az emlékeim között,
de nem találtam semmit.
– Ma ne, John! Nem vagyok rá képes.
– De ez fontos! Ha változott a gyilkosság módja, akkor az egy lényeges
nyom. Kiterjedt a célpontcsoport. Ha tudsz valami újat, el kell mondanod.
– Téged nem is érdekel? – kérdezte Mary, ahogy felült. Az arca nedves
volt. – Valaki meghalt múlt este, és az én hibám!
– Dehogynem érdekel! Ha nem érdekelne, nem próbálnám megállítani.
– Nem a gyilkosról beszélek – mondta esdeklő pillantással –, hanem
magamról.
Újra szipogni kezdett, és visszahanyatlott az ágyra, az oldalára fordult,
és összekucorodott.
Tudtam, hogy mondanom kéne valamit, de mit? Akkor is furcsa volt
Maryvel beszélgetni, amikor jó volt a kedve, hát még amikor szomorú, és
nem találtam a megoldást.
Szem… Szemgolyók… Ott volt a nyelvem hegyén.
Charles Albright, a szemgolyós gyilkos. Hirtelen megtorpantam, sokkolt
a felismerés. Alig pár napja említettem Albrightot Mary-nek és az apjának.
Én mondtam, hogy szemgolyókat lopott, egy olyan embernek, akinek már
amúgy is volt oka gyűlölni Mr. Colemant, pár nappal később pedig holtan
találták, és a szemeit vagy kiszúrták, vagy elragadták. Vajon csak véletlen
lehetett?
Vagy elképzelhető, hogy Jensen felügyelő a Takarító?
Az biztos, hogy nem a Szemgolyós gyilkos volt – Charles Albright bör-
tönben ült, boldogan rajzolgatott szemeket a cellája falára –, de lehet, hogy
ez egy nyom. Vagy talán egy üzenet nekem: „Megöltem a fickót, akiről be-
széltél, úgy, ahogyan mondtad. Most már tudnod kell, hogy én vagyok az.”
Vajon már unta, hogy még mindig nem találtam meg? Vajon ezzel akart
kiugrasztani engem a bokorból?
 De valahogy nem illett össze: ha Jensen felügyelő lenne a démon, és
meg akarna ölni, miért ne tette volna meg? És mégis hogy vált démonná?
Még ha Senki egy nemtelen alakváltó is, aki ugyanolyan könnyen veszi fel
egy férfi vagy nő alakját, miért választotta volna Mr. Jensent? Mary és én
még nem is találkozgattunk, amikor az első áldozat meghalt… Elkapott a
hányinger. Azelőtt nem beszéltünk, az igaz, de azután igen, mégpedig
azért, mert Mary apukája mesélt neki rólam. Vajon ő vezényelte le az egé-
szet, összehozott minket, és berendezte a tetthelyeket valami ismeretlen
okból? Mégis mit tervezhet Senki?
Az elméletem tele volt hézagokkal: igen, ha Jensen felügyelő ember, ak-
kor nagyon is volt oka gyűlölni Mr. Colemant, mert zaklatta a lányát, de
egy démon, aki csak felvette az alakját, nem gyűlölné a fickót. Nem lenne
oka, hogy eltervezze és véghezvigye ezt a gyilkosságot, bármelyik másik
áldozat szemgolyója is megtette volna. Túl sok részlet nem illett a képbe…
ugyanakkor rengeteg részlet tökéletesen passzolt. Mary apja hozott minket
össze. Mary apja mondta el neki a titkot Coleman szemgolyójáról, és tudta,
hogy el fogja mesélni nekem. Mary apja.
Mary.
Maryre néztem, aki még mindig az ágyán kucorgott, és szipogott. Lehet,
hogy ő volt az? Ha Senki alakváltó, akkor bárki lehet – Mary, Mary apja,
vagy akár a saját anyám is. Ha Mary démon lenne, az megmagyarázná, mi-
ért volt ilyen barátságos velem: okos, csinos és népszerű, aki három héttel
ezelőttig azt sem tudta, hogy létezem. Mit tervezett? Mit akart elérni? Ha
meg akart ölni, miért nem tette meg most, hogy lehetősége nyílt rá? Miért
hazudna, és tettetné, hogy sír?
Ahogy a pólója felcsúszott, kilátszott a dereka; láttam rózsaszín, sima
bőrét, csípője lágy domborulatát, a melle csábító körvonalát, és ahogy a há-
tán megfeszül a ruha.
Megölhetném most – először lecsapnék rá, mielőtt rájön, hogy tudom a
titkát, aztán később a megfelelő eszközökkel feltárnám a többi rejtegetni-
valóját is, felhasíthattam volna, hogy megtaláljam a belül szunnyadó dé-
mont. Hogy végre megértsem.
A kezem remegett, egyszerre remegett Mary zokogó testével.
Állj föl, és menj haza!
Előrébb csúsztam a széken, hogy jobban lássam a feltáruló hátát, de ek-
kor azon kaptam magam, hogy önkéntelenül elfordulok tőle. A szabályom,
hogy nem bámulhatom a lányokat, megint életbe lépett. A falra néztem, zi-
háltam, és igyekeztem az egyik ősrégi poszter gyűrődéseire és szakadásaira
koncentrálni.
 Nem kéne itt lennem. Paranoiás vagyok, mindenütt démonokat látok. Ve-
szélyes vagyok Maryre és magamra is. El kell húznom innen.
Felálltam.
– Mennem kell.
Mary megfordult.
– Kérlek, ne menj, John! Ne haragudj, meg vagyok zuhanva…
– Nem, tényleg mennem kell.
– Miért?
Volt valami furcsa a hangjában, de túl tompa voltam hozzá, hogy rájöj-
jek, mi. Szomorú volt? Össze volt zavarodva? Sajnálta? Boldog volt? Vagy
mérges? Tönkre készültem tenni a barátságunkat. Ott akartam hagyni, ami-
kor szüksége volt rám.
Épp megmentettem az életét.
– Sajnálom – mondtam. A hangom hivatalos volt, és robotszerű. Próbál-
tam találni valamiféle kifogást, hogy kevésbé tűnjek gonosznak, gyanús-
nak, felszínesnek. Semmi sem jutott eszembe. Megkapaszkodtam az ajtó-
keretben, és kinyögtem egy végső búcsút. – Ne utálj!
Csak ennyi tellett.
Lementem az előszobába, majd ki az ajtón, meg se hallottam Mrs. Jen-
sen zavarodott köszönését. Gondolkodnom kellett, és az itt nem ment. Nem
kockáztathattam már többet. De abba sem hagyhattam. Valami történt Mr.
Coleman szemével, és tudnom kellett, mi. Meg kellett fejtenem a kirakóst,
és meg kellett állítanom a démont – de hogyan? Nem beszélhettem anyá-
val, sem Brooke-kal, és most már Maryvel sem, lehet, hogy soha többé.
Max persze még szóba jöhetett volna, de nem erre volt szükségem – nem
egy újabb csőlátású hülyegyerekre. Egy igazi démonnal volt dolgom, nem
egy átlagos gyilkossal, ha úgy kezeljük, mint egy átlagos gyilkost, nem ju-
tunk sehová. Mr. Coleman halálának vagy nem volt semmi értelme, vagy
csak olyan tényezőkkel nyert értelmet, amikkel eddig nem számoltam. És
azért nem számoltam velük, mert eddig olyan emberekkel ötleteltem, akik
nem hittek a természetfelettiben. Ezen azonban változtatnom kellett. Ideje
volt meglátogatnom az egyetlen embert, akivel beszélhetek a démonokról.
Eljött az idő, hogy meglátogassam Erikson atyát.
11
Erikson atya egy vidéki villára emlékeztető téglaépületben lakott, a vá-
ros keleti végében. Becsöngettem, és a normál ruhái felett viselt, vastag
gyapjú fürdőköpenyben nyitott ajtót. A köpeny sötétkék volt, és a gallérján
Disney-logó díszelgett.
– Szervusz!
– Jó napot! Beszélhetünk?
– Kihez is van szerencsém? – Egy percig csak nézett. – Várj, most már
rémlik. Te vagy a kölyök, aki a démonokról kérdezett.
– Igen – feleltem. – Beszélhetünk?
– Honnan tudod, hol lakom?
– A kulcsot úgy hívják, hogy internet. Figyeljen, beszélnünk kell, még-
pedig azonnal. Bejöhetek?
– Öh, persze, gyere be! A szüleid tudják, hogy itt vagy?
– Persze – hazudtam. – Mindig szólok apának, ha készülök valahová.
– Ez nagyszerű. – Nem voltam biztos benne, hogy hitt nekem. Becsukta
mögöttem az ajtót, és a kanapéra mutatott. A tévében valami szappanopera
ment, de egy szót sem értettem belőle. – Spanyolul tanulok – magyarázta.
Felkapta a távirányítót, és kikapcsolta. Leültem a kanapéra, ő pedig kénye-
lembe helyezte magát egy elnyűtt fotelben. – Amikor legutóbb beszéltünk,
rákérdeztem az újságnál a gyakornokprogramjukra. És megtudtam, hogy a
neved Kristen.
– Nem vagyok gyakornok az újságnál.
– Magamtól is rájöttem. Hogy hívnak?
Elhallgattam.
– John.
– És nem akarod elárulni, hogy mire készülsz?
– Mr. Colemant megölték. A mi iskolánkban tanított.
– A gyülekezetembe járt – mondta a lelkész. – Szörnyű tragédia.
– Miért gondolja mindenki, hogy olyan szörnyű dolog, hogy meghalt
egy rossz ember? – kérdeztem. – Pedofil volt, egy szörnyű alak. Miután ki-
rúgták, mindenki csak arról tudott beszélni, milyen rémes ember, és most,
hogy valaki kihúzta az élők sorából, hirtelen azt mondják, hogy ez rossz?
 – Nem a haláláról beszélek. Bár az is tragikus volt. Hanem az életéről.
– Szerintem túlzásba viszi a tragédia szó használatát.
– Lehet – vont vállat. – Bár szerintem túlbecsülöd David Coleman go-
noszságát. Igen, bűnös volt, és igen, megérdemelte a büntetést, de ugyan-
akkor sok jó dolgot is tett, amiért dicséret járt volna. Jó tanár volt, és jó ba-
rát. Senki sem egyöntetűen jó vagy rossz.
– Rendben. Akkor nagyszerű ember volt. Nekem mindegy. Nem ezért
vagyok itt. Arra próbálok rájönni, hogy ki ölte meg.
– És, ha jól sejtem az eddigiekből, azt gondolod, egy démon a tettes.
Bólintottam. A pap figyelemreméltóan nyugodtan fogadta. Biztos renge-
teg fura alakkal volt már dolga a templomban.
– Miért jössz pont hozzám ezzel? – kérdezte.
– Mert épp próbálom megtalálni ezt a démont, és megállítani. Segítségre
van szükségem, és maga az egyetlen ember, akit ismerek, és hisz a para-
normális lényekben. Ráadásul maga pap, úgyhogy ha megkérem rá, titok-
ban kell tartania ezt a beszélgetést.
Felvonta a szemöldökét.
– Ezt honnan veszed?
– Mondtam már, internet. Komolyan. Mint katolikus pap, köti az esküje,
hogy a személyes beszélgetéseket amennyire csak lehet, titokban tartsa.
Jogilag persze semmi sem kötelezi, mint mondjuk a pszichológusokat, de
egy jó pap, mint amilyen remélem maga is, tiszteletben fogja tartani a kí-
vánságomat.
Csendben ült, és engem figyelt, mintha felmérne.
– Csak egy idegen vagy az utcáról, kiskorú, aki megszállottja egy gyil-
kosnak, és meg van győződve róla, hogy a Bibliából ismert démonok lé-
teznek. Ha jó pap vagyok, ahogyan azt te is mondtad, akkor elviszlek egy
tanácsadóhoz.
– Akkor legyen a tanácsadóm!
– Erre nem képeztek…
– Figyeljen! – álltam fel. – Esküdjön meg, hogy nem árulja el senkinek,
amit most mondok, vagy elmegyek. Segíteni akar? Így segíthet.
Elgondolkodva nézett rám, aztán végül bólintott.
– Amíg nem látom úgy, hogy veszélyes vagy valaki életére nézve, és ha-
gyod, hogy bemutassalak egy pszichológus ismerősömnek, nem beszélek
senkinek arról, amit elmondasz. – Néztem, ahogy feláll, és felém nyújtja a
kezét. – Ünnepélyesen megfogadom.
Figyeltem az arcát: az ajka vékony vonalba húzódott, a szeme nyílt volt,
az állkapcsa cseppet megfeszült. Igazat mondott. Megráztam a kezét:
 – Köszönöm.
– Én köszönöm – felelte.
Leültünk.
– Jól van – kezdtem. – Ez a démon eddig nagyon szigorú követelmények
szerint választotta ki az áldozatait. Ha megnézi az első két claytoni és az
azt megelőző hét vagy nyolc georgiai esetet, figyelemreméltóan következe-
tes. Mind férfiak, mind idősebbek, mind házasok, mind a közösség megbe-
csült tagjai: Olsen tiszteletes, Robinson polgármester úr, Steve Diamond,
aki egy rendőr volt Athensben; Jack Humphrey, aki valami vallási vezető
volt Maconben satöbbi, satöbbi. Mindenki illik a képbe, kivéve Coleman.
Ő fiatalabb volt, egyedülálló, a közösség utálta, és a gyilkosság idején már
munkája sem volt. Az összes többi áldozatnak stabil állása volt.
– Lehet, hogy azelőtt szemelte ki, hogy elveszítette a munkáját – jegyez-
te meg Erikson. – Csak pár nappal azután történt.
– Ez lehetséges – bólintottam –, mert ez a nő mindig jól kiterveli a tá-
madásait, és lehet, nem volt ideje új áldozatot keresni. De más különbségek
is vannak. Úgy néz ki, hogy ez a démon tett valamit a szemével, pedig ed-
dig egyetlen áldozata szeméhez sem nyúlt hozzá. Erre még nem volt példa,
bár az meglehet, hogy volt, csak mi erről nem tudunk.
A pap összevonta a szemöldökét.
– Miért mondod, hogy a gyilkos, mármint a démon nő?
– A szokás hatalma – feleltem. – Igazából már fogalmam sincs, hogy mi-
lyen nemű. Valószínűleg alakot tud váltani, és lehet bárki, úgyhogy őszin-
tén szólva, nem tudom, férfi-e vagy nő, még az is lehet, hogy olyasvalaki,
akit ismerünk.
– Démoni megszállás.
– Igen, bizonyos értelemben.
A pap előredőlt a székében, és a szemembe nézett.
– Most kezdek ideges lenni, mert már nem démonvadászatról beszélsz,
hanem a közösségünk egy tagját akarod levadászni.
– Pontosabban valakit, aki úgy néz ki, mint a közösségünk egy tagja.
– Nem. Nem gondolkodhatsz így. Azért jöttél hozzám, mert azt hiszed,
én valami démonszakértő vagyok, de figyelj rám: ha valakit megszáll egy
démon, attól még az eredeti személy is ott van benne. Ez így működik. A
démonokat ki kell űzni, nem pedig meg kell ölni, az pedig egy nagyon
hosszú, nagyon óvatos folyamat, amit úgy terveztek, hogy ne essen bántó-
dása az embernek.
– Ördögűzést akar végrehajtani?
 – Nem, én nem – felelte. – Nem vagyok elég képzett hozzá, és nem va-
gyok biztos benne, hogy szükséges. Pont arra akarok rámutatni, hogy nagy
valószínűséggel az, amiről azt hiszed, démon, csak egy másik ember, és
nincs benne semmi paranormális.
Szárazon nevettem fel, eszembe jutott, ahogy Forman hamuvá olvadt.
– Higgyem nekem, ez démon.
– De nem hihetek. Összesen fél órája, ha ismerlek. Még a vezetékneve-
det sem árultad el, és csak annyit tudok, hogy először álnéven mutatkoztál
be. Bejössz ide, és démonvadászatról beszélsz, és fogalmam sincs, hogy
komolyan gondolod, vagy csak viccelsz, vagy teljesen elment az eszed.
– A segítségére van szükségem.
– Én is úgy vélem, de azt hiszem, mindketten másféle segítségre gondo-
lunk.
Csendben és elszántan bámultuk egymást, az agyamat elöntötte a düh.
Miért nem képes egyszerűen válaszolni a kérdéseimre? A keze szorosan fe-
szült a fotel karfájára, a bütykei fehérek voltak, és a karja finoman reme-
gett, és én tudtam, hogy fél. Azt hitte, veszélyes vagyok. De ennek ellenére
szembenézett velem, egyedül az otthonában, ahol meg sem tudná védeni
magát. Ha tényleg olyan veszélyes lennék, mint gondolja, itt helyben meg-
ölhetném.
Lehet, hogy azt kéne tennem. Lehet, hogy ő a démon.
Amint átfutott a fejemen, tudtam, hogy hülyeség. Kizárt, hogy démon,
ahogyan Mary sem lehet démon. Csak kétségbeesetten kerestem valamit,
kétségbeesetten meg akartam ölni valamit, és már minden árnyékban, min-
den arc mögött, minden szempárban démonokat láttam.
Szempár. A szemek biztosan jelentenek valamit. Amikor a gyilkosnak
megváltozik a módszere, az mindig jelentéssel bír. De Erikson atya nem
fog segíteni nekem, hogy rájöjjek. Senki sem akart a segítségemre lenni,
hogy megállítsam a démont, mindenki csak magamtól akart megmenteni.
Nem én vagyok itt a legnagyobb fenyegetés!
A pap mégis azt hitte. De még a nevemet sem tudta.
Ezt kihasználhatom.
Ugyanez történt a régi pszichológusommal, Dr. Neblinnel is. Amint el-
kezdtünk a rosszfiúkról beszélgetni, végül mindig nálam kötöttünk ki. Az
olyan embereket, mint Maxet és Maryt tényleg érdekelte az ilyesmi, de a
felnőttek mindig azt hitték, hogy magamról beszélek – hogy a lehetőségek,
amiket felvázolok, igazából a bennem tomboló érzések metaforái. Neblin,
a pap és anya is… Mindig csak ilyen segítséget tudtak nyújtani. Akkor
hadd segítsen nekem!
 – Tegyük fel, olyan veszélyes vagyok, mint hiszi – mondtam. Folytasd
csak, nem baj, ha azért beszél, hogy megállítson, csak beszéljen! – Tegyük
fel, csak a vita kedvéért, hogy én vagyok a Takarító.
– Nem hiszem, hogy te vagy a Takarító.
– Mondom, tegyük fel! Mit mondana nekem?
A szeme elkerekedett:
– Miért?
– Mert most öltem meg három embert. Miért tettem?
– Én… nem tudom.
– Épp most vágtam ki egy ember szemét, amit azelőtt még sosem tettem.
De miért?
– Miért kérdezel tőlem ilyesmit?
– Azt mondta, segíteni akar nekem, akkor segítsen. Analizáljon. Mond-
jon nekem valami bölcs tanácsot a Bibliából. – Ökölbe szorítottam a keze-
met, és igyekeztem nyugodt maradni. – Egy sorozatgyilkos kér magától
segítséget! A pokolba is, segítsen neki!
– Én… – Kis szünetet tartott. – Többet kell tudnom.
– Miről?
– Ha te vagy a gyilkos, mit keresel itt?
– A házában?
– Claytonban.
Bólintottam. Ez egy jó kérdés; lehet, hogy tényleg működni fog a mód-
szer.
– Keresek valakit.
Nyelt egyet.
– Valaki különlegeset?
– Igen – feleltem. – De nem tudom, ki ő. Ebben a városban lakik, és va-
lamivel nagyon feldühített. Azért vagyok itt, hogy megtaláljam.
– Mit tett ez… a titokzatos személy, amivel feldühített?
Vajon mit gondol, miről beszélek?
– Az nem tartozik magára – feleltem óvatosan. – Csak azt tudom, hogy
létezik, de semmi mást nem tudok róla.
– És miért ölsz? – kérdezte.
– Mondja meg maga!
– Szerintem… – állt meg egy pillanatra. – Valamiféle üzenetet akarsz
küldeni. Azzal, hogy kiket ölsz meg, és hogyan ölöd meg őket. Ezek üze-
netek annak a valakinek, akit keresel. Valamilyen módon azt jelképezik,
ami feldühített annyira, hogy a nyomába eredj.
 – Ez jó! De emlékezzen, hogy nyolc embert öltem meg Georgiában, mie-
lőtt idejöttem, és mindet ugyanazzal a módszerrel.
– Szóval, ha a gyilkosságok üzenetek – folytatta –, akkor a gyilkos,
vagyis te, ugyanazt az üzenetet küldöd itt is, mint amit máshol küldtél.
Érdekes. Szóval, ha az üzenetek nekem, a démonvadásznak szólnak, ak-
kor ez azt jelenti, hogy a régi üzenetek egy másik démonvadásznak szóltak
Georgiában? A démonok már ősidők óta köztünk élnek – kizárt, hogy én
legyek az első ember, aki rájött a titkukra.
– Maga szerint a hiányzó nyelvek és kezek fenyegetések? – kérdeztem,
folytatva a gondolatfolyamom.
– Azok?
– Beleillik a képbe. Olyan „veled is ez lesz, ha megtalállak”-szerű.
– Még mindig magadról beszélsz?
– Magának jobban tetszik úgy?
– Nekem sehogy sem tetszik.
– Akkor teljesen mindegy, nem igaz? Csak folytatom. Ha a megcsonkí-
tott testek fenyegetések, miért változtatná meg a mintát, ami tíz eset óta
azonos volt?
– Mi történt a szemével? – kérdezte a lelkész. – Ez nem volt benne a hí-
rekben. – Hirtelen elhallgatott, és a hangja elcsendesült. – Honnan tudsz er-
ről?
– Mondtam, hogy én vagyok a Takarító.
– Nem te vagy a Takarító, de vagy… valami. Miért nem mondod el, mi?
– Maga szerint veszélyes vagyok?
– Egyértelműen veszélyes vagy.
– Magára nézve?
Szűk szemmel méregetett, és kicsit késve válaszolt.
– Csak ha azt hiszed, hogy engem keresel.
– A démon keres valakit, nem én.
– Te pedig a démont keresed, vagy bármi legyen is az, és ha megtalálod,
akkor az ég irgalmazzon annak a személynek, akit megszállt. Látom, hogy
minden idegszáladdal erre összpontosítasz. Olyan vagy, mint egy töltött
fegyver, amit a célra tartanak, és már hátrahúzták a kakast, amint a célpon-
tod besétál a látóteredbe, elpusztítod. – Felsóhajtott. – Könyörgöm, légy
óvatos, kire célzol. Ha a rossz célpontot találod el, magaddal végzel.
Mary jutott eszembe, ahogy védtelenül feküdt az ágyon, és Brooke meg-
láncolva Forman asztalán. A saját anyámra gondoltam, aki rettegve nézte a
késem hegyét, és arra a száz anyára, akik falhoz vágták a telefont, és sikít-
va kérték, hogy hagyjam abba, majd rémülten kucorodtak össze a gyereke-
ikkel a sötétben.
– Akkor segítsen – suttogtam. – Egyedül nem vagyok rá képes.
– Akkor hagyd abba.
– Nem tehetem. – Lehunytam a szemem, és összezárt fogaimon át mo-
rogtam. – Ha most abbahagyom, ő attól még folytatja. Vagy ő hal meg,
vagy én. Miért nem látja ezt senki?
– És ha a te szemed botránkoztat meg… – motyogta.
A te szemed. Felkaptam a fejem.
– Hogy?
– A szentírásból idéztem – felelte. – „És ha a te jobb szemed botránkoz-
tat meg téged, vájd ki azt, és vesd el magadtól.” Máté evangéliuma, öt-
huszonkilenc.
Megborzongtam egy megérzéstől. Ez fontos.
– Folytassa!
– Ez egy metafora – mondta. – „Mert jobb néked, hogy egy vesszen el a
te tagjaid közül, semhogy egész tested a gyehennára vettessék.”
Csendben álltam neki értelmezni.
– Egyszóval egyetlen testrész elronthatja az egészet, így jobb megszaba-
dulni egy résztől, mint hogy az egész megfertőződjön?
– Pontosan – bólogatott. – Ha kiragadod a kontextusból, akár úgy is tűn-
het, mintha engedélyezné a gyilkosságot.
– Van tovább is? Úgy értem ez a versszak. Mond mást is?
– Mond – felelte a pap. Ijedtnek tűnt. – Mond. A következő szakasz
ugyanez, csak a kezekről beszél.
– A pokolba!
Felállt, a szeme elkerekedett, és a távolba révedt.
– Hát tényleg igazad van!
– Igazunk volt az üzenettel kapcsolatban – mondtam. – De rosszul ér-
telmeztük. Azt hittük, bejelentés. „Itt vagyok, érted jöttem!”, de inkább egy
lecke. Coleman azért halt meg, mert bűnös volt. Olyasmit nézegetett, amit
nem lett volna szabad, ezért elveszítette a szemét. A nagyobb jó érdekében
pusztították el.
– A többiek viszont nem voltak bűnösök – mutatott rá a lelkész. – Miért
gyilkolták volna meg őket?
– Maga mondta, hogy senki sem egyöntetűen jó vagy rossz. Azt hiszem,
amiatt ölték meg őket, amit mondtak, mert a nyelvüket kivágták. A kezüket
pedig azért vitték el, mert hozzányúltak valamihez, vagy tettek valamit.
Erikson atya gyanakvóan méregetett.
 – Te tényleg hiszel ebben? Hogy mindezeknek az embereknek meg kell
halniuk, hogy mi üdvözülhessünk?
Megráztam a fejem.
– Nem én hiszek ebben, hanem a Takarító.
– Te is épp ezt mondtad.
– Csak azért, hogy rávegyem magát, hogy megerőltesse az agyát. Én
nem azt vallom, hogy embereket kéne ölnünk.
– Szerinted mégis végezni kellene a Takarítóval. – Lassan tett egy lépést
felém. – Hasonlót mondtál korábban, amikor ideértél: hogy nem érted, mi-
ért rossz, hogy David Coleman meghalt. Hogy jobb nekünk így, és örül-
nünk kellene, hogy megölték.
– Én… – Döbbenten hallgattam el. – Nézze, én vagyok a jófiú! – erős-
ködtem. – Próbálok megállítani egy gyilkost!
– Azzal, hogy megölöd. Akár sikerrel jársz, akár kudarcot vallasz, a kö-
zösségben így is, úgy is lesz egy gyilkos.
Nem!
– Én nem vagyok gyilkos! – kiabáltam. – Nem jelentek fenyegetést sen-
kire a közösségben. Csak segíteni akarok!
– Szerinted talán a Takarító nem ugyanezt mondja magának?
– Elég már ebből! – lendültem felé üvöltve. Ő nem moccant, és az arcá-
tól alig pár centire álltam meg. Próbáltam nyugodtabban lélegezni, küzdöt-
tem az állati morgás ellen, ami ki akart szakadni a torkomból. Egy pillana-
tig még álltam a tekintetét, majd elfordultam és az ajtó felé vettem az
irányt.
– Mit akarsz tenni? – kérdezte komoran.
Megtorpantam, a kezem már a kilincset markolta.
– Maga mit tesz?
– Megegyeztünk valamiben – felelte. – Tedd meg, amit te ígértél, és én
is megteszem, amit én ígértem.
Megfordultam, és az arcát fürkésztem. Nem létezik, hogy elenged. Fi-
gyeltem a szemét.
Tudja, hogy veszélyt jelentek mindenkire. Tényleg képes lenne elenged-
ni?
Nem mozdult. Ahogy én sem.
– Azt mondtad, a neved John, igaz?
Bólintottam.
– Segíteni akarok rajtad, John. Szeretném, ha beszélnél egy barátommal.
– A terapeutával.
– Igen.
 Az ajtóra pillantottam, majd vissza rá.
– Ha most kisétálok, csak a szavamban bízhat.
– És bízhatok benne?
Hallgattam.
– Nem – feleltem.
– Akkor áruld el a neved!
– Hogy feladhasson?
– Hogy megkereshesselek, és bemutathassalak a barátomnak.
Ettől ideges lettem. Meg kell őriznem a névtelenségem. Görcsben volt a
gyomrom, és toporogtam, készen arra, hogy futásnak eredjek. A lelkész
nem mozdult.
Megbízhatok benne?
Farkasszemet néztem vele.
– És ha veszélyt jelentenék?
– Nem én vagyok a démon – felelte –, és ezt te is tudod. Nem bántanál.
– És ha elfutok?
– Akkor teljesítem a polgári kötelességem: értesítem a rendőrséget, hogy
egy fiatalember bevallotta nekem, hogy meg akarja ölni az egyik nőt a vá-
rosban.
Mély levegőt vettem. Öld meg! Rohand le, amíg nem számít rá, lökd a
falhoz, törd ki a nyakát a székkel! Rejtsd el a pincében! Senki sem tudja
meg.
– Egy hetet adjon – kértem. – Csak egy hetet.
– Azt mondtad, ne bízzak benned.
Találkozott a tekintetünk.
– Egy hétig megteheti.
Egy pillanatra elhallgatott, megrebbent a szeme, ahogy gondolkodott.
Végül bólintott.
– Egy hét múlva visszajössz ide. De ha bárkit bántani mersz, Istenemre
esküszöm, az örökkévalóságig szenvedni fogsz.
Nagyot lélegeztem.
– Egy hét. – Kinyitottam az ajtót, és eltűntem a sötétben.
12
Hosszú, bonyolult útvonalon mentem haza, hátra-hátrapillantva, nem
követnek-e. Akármerre néztem, mindenütt mozgást láttam a szemem sar-
kából, olyan alakokat és árnyakat, amelyek tudtam, hogy engem figyelnek,
rám vadásznak, aztán feléjük fordultam, és eltűntek. Túl sokat árultam el
neki. Hányingerem volt, ideges voltam és reszkettem. A házunktól több
tömbre parkoltam le, besétáltam egy idegen hátsó kertbe, majd átmásztam
a kerítésen, hogy az azon túl elterülő erdőbe érjek. Körülölelt a sötétség, az
alakokat és árnyakat alig lehetett elválasztani az éj fullasztó feketeségétől.
Minden egyes idegszálammal vártam, figyeltem és füleltem, de senki sem
jött utánam. Egyedül voltam.
Végigtapogatóztam a fák között, az egyik oldalon sötét házakat, a mási-
kon a végtelen erdőt hagytam magam mögött, míg végül kijutottam a ha-
lottasház parkolójához. Senki sem várt rám, sem rendőrautók, sem nyála-
dzó szörnyek. Majdnem hajnali kettőre járt. Bementem, szorosan bezártam
az ajtót, és az ágyamra rogytam.
A vallásos elmélet ésszerűnek tűnt: mindhárom gyilkosságot egy magát
szent bosszúállónak tekintő lény követte el. De miért akarná Senki, egy
démon megbüntetni a bűnösöket? Nem azért volt itt, mert itt akadt dolga.
Én hívtam, ő pedig eljött, hogy levadásszon. Amit eddig tett, azt ez alapján
kell megmagyarázni.
Talán engem is bűnösnek látott? Megöltem a barátait.
Két komolyabb lehetőség jöhetett szóba: vagy egy komplex terv alapján
próbálta kideríteni, ki vagyok, és próbált bosszút állni, vagy pusztán elütöt-
te az időt, míg engem közben más úton-módon keresett. Az eddigi démo-
noknak mindig hiányzott valamije – nem volt személyazonosságuk, testük
vagy érzelmeik. Azért öltek, mert így ezt az űrt, ha csak egy rövid időre is,
de betölthették. Ez a démon nem azért ölt, mert az emberek bűnösök vol-
tak, hanem mert a hit, hogy bűnösök, az elméjében valamiféle létfontossá-
gú értelmet adott a gyilkolásnak. Csak ezt a módot ismerte, hogy hogyan
töltse be a lelkében tátongó űrt.
Tudnom kellett, mit jelent számára az áldozatok vétke, vagyis tudnom
kellett, miben találta őket vétkesnek. Mr. Coleman gyerekpornót nézett,
ezért ölték meg, és a szemét – a bűnös szerveket – eltávolították. Ez vi-
szonylag tisztának és egyszerűnek tűnt. De mit követett el a másik két ál-
dozat?
Sem Olsen lelkésznél, sem Robinson polgármesternél nem hiányzott
más testrész, csak a kéz és a nyelv. Úgy tűnt, ez az alapbüntetés. Lehet,
hogy a kezet és a nyelvet minden bűnöstől elveszi, a konkrét bűnükre való
tekintet nélkül, és a különösen gonosz emberekből más szervet is kivág.
A nyelvet könnyen kitaláltam: a kimondott szót jelképezte. De mit
mondhatott a lelkész, amivel felbőszítette a Takarítót? Mit mondott a pol-
gármester? A három áldozat elég eltérő dolgokról beszélt: az egyik a val-
lásról, a másik a politikáról, a harmadik pedig matekot tanított az iskolá-
ban. A polgármester és a tanár talán érinthetett közös témát, a közgazda-
ságtant, de a lelkészt nehéz lehetett volna ebben melléjük állítani – kivéve,
ha a kereslet-kínálatról, vagy ilyesmiről prédikált.
Prédikáció. Prédikáció és oktatás…
Lehet, hogy nem abban volt a közös pont, amiről beszéltek, hanem hogy
kihez intézték a szavaikat. Mindhárman hatalmi pozíciót töltöttek be.
Mindhárman abból éltek, hogy beszéltek. Terveket készítettek másoknak,
irányították mások életét. A polgármester nem volt ugyan szó szerint taní-
tó, mint a lelkész és Mr. Coleman, de nagy befolyással bírt az egész város-
ra. Végeredményben mindhárman vezetők voltak.
Ez egyértelműen célponttá tette Erikson atyát – őt, és a város minden
lelkészét és tanárát –, de ők eddig biztonságban voltak. A démon nem vá-
logatás nélkül ölt; már önmagában az, hogy gondosan elrendezte a holttes-
teket, arra utalt, hogy meg akar minket tanítani valamire. Üzenete volt a
számunkra, és azt akarta, hogy meghalljuk, hogy megértsük. Az első né-
hány gyilkosságnál félreértettük, ezért még gondosabban járt el, emiatt
„dedikálta” a polgármester hulláját véres, műanyag szárnyakkal, jelezve,
hogy ő a Halál Angyala, és emiatt tette még egyértelműbbé az üzenetét az-
zal, hogy elvitte Coleman szemét. A következő áldozatnak ezért Mr.
Colemanhez hasonlónak kellett lennie: közösségi vezető, sötét múlttal, ne-
hogy félreértsük a leckét. Csak meg kellett találnom a legvalószínűbb jelöl-
tet, és várakozni, míg elkaphatom a gyilkolni induló Senkit. Tökéletes terv
volt.
És mégsem.
Erikson atya a vesémbe látott, és összezúzta az összes hazugságot, ami-
vel védeni próbáltam magam az igazságtól: hogy én magam is gyilkos va-
gyok, semmivel sem jobb a többinél. De nem állhattam le, képtelen voltam
rá, fizikailag képtelen, hogy hátat fordítsak, és elsétáljak. Ha nem állítom
meg Senkit, folytatja a gyilkolást – azért pedig én leszek a felelős, és nem
akartam egyetlen ártatlan ember haláláért sem felelős lenni.
Ha rájönnék, ki a következő célpont, és elkaphatnám Senkit, mielőtt el-
éri őt, életeket menthetnék – már ha minden tökéletesen alakul. De persze
soha semmi sem szokott tökéletesen alakulni. Ha viszont valahogy bele-
vonhatnám az egészbe a rendőrséget is, ők lépnének először, és megvéde-
nék a célpontot. Nem kellene ölnöm.
De ölni akarok.
Nem. Egyszerre csak egyvalamivel kell foglalkoznom. Azonosítom a
célpontot, értesítem a rendőrséget, és utána kiderül, tévedtem-e vagy sem,
anélkül, hogy bárkit veszélybe sodornék. Aztán a következő alkalommal
már magam is boldogulok. Addigra kész leszek. Meg tudom majd ölni a
démont.
Ha az eddigi minta szerint jár el, a következő haláleset két hét múlva
várható: 22-én, szerdán késő éjjel, vagy 23-án, csütörtökön kora reggel.
Rengeteg időnek tűnt, hogy megtaláljak egyetlen bűnöst, mégsem volt
olyan hosszú.
Döbbenetesen sok bűnös akadt Clayton megyében.

***

Másnap délután leparkoltam Jensenék háza előtt, és leállítottam a mo-

tort, de túl ideges voltam ahhoz, hogy bemenjek. Mary apja volt az egyet-
len olyan rendőr, akit személyesen is ismertem, ezért ha a rendőrséghez
akartam fordulni a tervemmel, rajta keresztül kellett tennem. Beszélgettünk
már korábban – elismerte, hogy tudom, mit beszélek, és adott a vélemé-
nyemre. De ha Mary annyira utált, amennyire sejtettem – vagy ha egysze-
rűen nem kedvelt már többé –, szinte nulla volt az esélye, hogy az apjával
tárgyaljak.
És akkor az agyam leghátsó zugában még ott lappangott annak a lehető-
sége is, hogy esetleg ő a démon. Attól még, hogy rájöttem, miért öl a dé-
mon, még nem tudtam, ki ő – és ha Senki úgy tudott testet és személyazo-
nosságot lopni, mint Crowley, bárki lehetett. De még ha Jensen felügyelő
lenne is a démon, egyelőre nem végzett velem, és most, hogy gyanakvóbbá
váltam, nyitva tarthattam a szemem, és megpróbálhattam egy lépéssel elé
kerülni. Az egyetlen módja, hogy leleplezzem a tervét, hogy minél jobban
megfigyelem. Nagy levegőt vettem, és kiszálltam a kocsiból.
 Hűvösebb volt a szokottnál. Miközben felsétáltam a lépcsőn, és beko-
pogtam, megborzongtam. Az ajtó, mint mindig, most is nyitva állt, és me-
leg levegő szökött ki a szúnyoghálón. Hallottam a ház zajait – a hangos té-
vét, a kiabáló gyerekeket, a lépcsőn felfelé és lefelé dobogó lépteket, a fut-
kosást az előszobákban. Egy pillanatig kellett csak várnom, és Mary meg-
jelent a szúnyogháló mögött. Az arca kifejezéstelen volt.
– Helló – üdvözölt.
– Helló. – Ahhoz képest, mennyit készültem erre a látogatásra (hogy
győzzem meg Jensen felügyelőt, és hogyan meneküljek, ha mégis démon
lenne), fogalmam sem volt, mit mondjak Marynek. Mozdulatlanul ácsorog-
tam, megint úgy éreztem magam, mint egy gép, és figyeltem az arcát, hát-
ha megpillantok egy jelet, ami segít eldönteni, mit tegyek. Ő félrenézett,
kerülte a tekintetem.
Felidéztem, amikor sírt, emlékeztem rá, milyen szomorú volt, és próbál-
tam puszta akaraterővel beleélni magam a helyzetébe. Hiába. Ehelyett visz-
szazökkentem a régi alapállásba: színészkedtem. Mit mondana egy normá-
lis ember egy szomorú barátjának?
– Jól vagy? – kérdeztem. Bénán hangzott, túl harsány és közvetlen volt.
Éberen vártam a válaszát; bólintott.
– Aha. És te? – Felnézett, a tekintetünk találkozott. A szeme vörös volt a
sírástól. Egész nap kimaradt az iskolából, és az járt a fejemben, hogy vajon
tegnap éjszaka óta egész idáig sírt-e.
– Remekül vagyok – feleltem. Mit mondana ezután egy normális ember?
Nem ment nekem az ilyesmi. Ugyanazt éreztem, amit első alkalommal,
amikor leültem vele beszélgetni a konyhában: vele szemben nem játszha-
tom meg magam. Nem lehetek valaki más. Nagy levegőt vettem.
– Figyelj – vágtam bele –, nem bánok valami jól másokkal. Nem tudom,
hogy kéne velük beszélgetnem, hogyan kellene reagálnom, és fogalmam
sincs, hogy vigasztaljak meg valakit. Tudom, hogy tegnap este szomorú
voltál, és azt kívánom, bár tehetnék érted valamit, de nem tudok. Ne hara-
gudj.
Megint sírni kezdett.
– Nem, nem – mondta, én pedig felkészültem a legrosszabbra. – Réme-
sen viselkedtem az este. Hisztérikus voltam, nem a te hibád. – Szünetet tar-
tott. – Azok után, ahogy bántam veled, nem is hittem, hogy visszajössz
még.
Nem erre számítottam.
A szúnyoghálóra tette a kezét.
– Bejössz?
 Egy pillanat törtrészéig hezitáltam.
– Persze.
Kinyitotta a szúnyoghálót, és már beléptem volna a házba, de menet
közben szorosan átölelt, körém fonta a karját, és arcát a nyakamba temette.
Éreztem a könnyeit a bőrömön, és a mellét; a szíve hevesen vert.
– Egyáltalán nem utállak – suttogta. – Sajnálom, hogy ezt hitted.
Lassan átöleltem; bizonytalanul értem hozzá. Egy kezemen meg tudtam
volna számolni, hányszor öleltem meg valakit az elmúlt nyolc év során –
nem tudtam, mit tegyek. Párszor megpaskoltam, mielőtt megállt volna a
kezem, és csak egyszerűen átkaroltam volna.
– Ne haragudj – mondta szipogva, és hátralépett. – Így csak beléd fújom
az orrom. Gyere be!

***

Kétszer csengett ki a telefon, mire Erikson atya felvette.

– Halló!
– Ne hívja a rendőrséget! – A kamionparkoló telefonfülkéjét használtam;
el se változtattam a hangom.
– Te vagy az, John?
– Igen.
– Megegyeztünk valamiben. Beszélsz a barátommal, vagy szólok a
rendőröknek. Nem hagyhatom ezt annyiban.
Előre végiggondoltam az egészet, gondosan elterveztem, hogyan vezes-
sem őt félre.
– Azt hiszi, őrült vagyok?
Kicsit hallgatott.
– Ő csak egy terapeuta, John, nem pszichiáter. Ez a hölgy segíthet ren-
dezni a gondolataidat.
Egy nő. Utánajártam a város terapeutáinak és pszichológiai tanácsadó-
inak, hármat találtam, közülük két nő akadt: Mary Adams, a kórház rehabi-
litációs tanácsadója és Pat Richardson, az iskolai tanácsadó. Melyikük a
barátja?
– Nem akarom felrúgni az egyezségünket – mondtam. – Csak… Nem
szeretném, ha bárki őrültnek hinne. Érti? – Igyekeztem szégyenkezést és
őszinteséget csempészni a hangomba, de sose ment jól a színészkedés. Va-
jon őt sikerült átvernem? – Sosem voltam még terapeutánál. Félek.
 – Nincs mitől félned. – Próbáltam megfejteni, hogy milyen a hangja.
Megnyugtató? Türelmetlen? Gyűlöltem telefonon beszélgetni, de néha ez
volt az egyetlen biztonságos módszer. Nem láthatott, nem érhetett hozzám,
és nem tudhatta, hogy hol vagyok.
– A hölgy teljesen diszkrét; még azt se fogja látni senki, hogy felkeresed.
Elmosolyodtam. Akkor az iskolai tanácsadó kihúzva. Dr. Adams furcsa
választásnak tűnt a területe miatt, de működhetett a dolog.
– Kérem – mondtam –, tudom, ez nem tartozik az egyezségünkhöz, de
megfogadtam a javaslatát, és időpontot kértem egy tanácsadónál, aki a
kórházban dolgozik. Nem tudtam máshová fordulni. Kérem, hadd beszél-
jek vele, ne hívja a rendőrséget!
Nem szólt, éreztem, hogy megfontolja a hallottakat. Tudta, megvan rá az
esély, hogy meggondolom magam, és azt hitte, azt a tanácsadót keresem
fel, akit be akart nekem mutatni; miért erőltetné tovább a dolgot? Ez se
fogja örökké feltartani, de én időt nyerhetek. Legalább egy hetet.
Már ha bevette.
– Ott van?
– Igen, John, igen, azt hiszem, ez megfelel.
Lehunytam a szemem, és nagy levegőt vettem.
– Köszönöm.
– Ha bármi másra szükséged lenne, vagy ha újra beszélni szeretnél ve-
lem, bármikor megkereshetsz.
– Köszönöm, ez nagyon kedves magától.
Letettem a telefont.

***

Még ha szociopata vagyok is, butaság volt az első pár napban megemlí-
tenem a Takarítót Marynek. Úgyhogy a kanapéra telepedtünk, és csendben
néztük a tévét, én meg közben igyekeztem visszafogni magam, nehogy
gyilkosokról és hullákról és szent bosszúállókról kezdjek szövegelni. Ami-
kor egy esős szombaton a szobájában pókereztünk, nem bírtam tovább. Le-
tettem a lapjaimat.
– Egész héten szóba se került a Takarító.
– Hála az égnek! – A lapjaimra mutatott. – Tartod a tétet vagy pasz-
szolsz?
– Komolyan beszélek! Azt hiszem, megoldottam az ügyet.
Összeráncolta a homlokát.
 – Tudod, ki az?
– Nem, de van rá tippem, miért öl. És kitalálhatjuk, ki lesz a következő
célpont.
Sokáig csendben bámulta a kártyáit. Végül megrázta a fejét.
– Én ezt nem akarom.
– Mit?
– Nem akarok még egyszer belekeveredni ebbe. Ez túl sok, túl nehéz.
Nem akarok én felelni még egy ember haláláért.
– Épp ezért kell megtennünk, hogy ne legyen több haláleset.
– De lesz – mondta. – Csak kölykök vagyunk, tizenhat évesek. Nem va-
gyunk képesek megállítani egy gyilkost. Nem kéne megállítanunk egy
gyilkost. Hagyjuk, hogy a rendőrség tegye a dolgát, és mi is tegyük a mi-
énket. Ez nem játék.
– Tudni akarod, hogy Mr. Coleman halála miért a mi hibánk?
– Az ég szerelmére, nem!
– Mert a Takarító a bűnösöket bünteti, mi pedig lelepleztünk egyet, és
így célponttá vált. És nem egyszerű bűnösöket keres, hanem hatalmi pozí-
cióban lévőket. Közösségi vezetőket, amilyenek a lelkészek, tanárok, kor-
mányzati tisztségviselők.
– John…
– És minden támadással egyre rosszabb lesz – tettem hozzá. – Emlék-
szel, hogy Robinson polgármestert harminchétszer szúrták hátba? Hát
Colemant hatvannégyszer.
– Kérlek, elég…
– Hatvannégyszer – ismételtem. – Másfél héten belül pedig lejár az
időnk, és újabb bűnöst tisztít meg, egy fontos embert, valakit, akire min-
denki odafigyel, hogy így biztosan megértsük az üzenetét. De most, hogy
erre rájöttünk, megtalálhatjuk a következő áldozatot, mielőtt végezne vele.
– Mélyen Mary szemébe néztem. Visszanézett rám. – Kérlek, Mary! Segí-
tened kell!
Szomorúan viszonozta a pillantásom. Próbáltam rájönni, mi járhat a fe-
jében. Beleegyezik, vagy elutasít?
– Ez lehetetlen – mondta. – Képtelenség kisakkozni, ki az az egy ember,
akiről ez az őrült azt hiszi, hogy bűnös.
Vagyis fontolgatta a dolgot. Még gondolkodott. Valahogy fel kellett lel-
kesítenem.
– Egy másik lelkész vagy tanár is lehet. Talán az iskolaigazgató.
Elsápadt.
– Vagy egy rendőr.
 Bólintottam.
– Bárki lehet, aki hatalmi pozícióban van, de csak ha van valami sötét a
múltjában: valami, ami nem titok, hanem olyasmi, amiről mindenki tudhat.
Az apád biztonságban van.
Tovább bámult rám, az ajkát vékony, rózsaszín vonallá préselte. A sze-
mét beárnyékolta a szemöldöke, és komoran meredt előre.
– Meier seriff biztonságban van – mondta. – Mick Herrman, Craig Moo-
re szintén. – Nem szóltam közbe, ő pedig pislogott. – Ezért nem akartam
ezt. Nem akarok azokra a szörnyűségekre gondolni, amiket mások elkövet-
tek, és nem akarok lelkiismeretfurdalást érezni azért, mert valaki amiatt
halt meg, hogy elfelejtettem, mit tett korábban.
– És ha…
– Ellingford – vágott közbe, és kinyitotta a szemét. – Larry Ellingford.
Rendőr, két évvel ezelőtt felfüggesztették hatalmi visszaélés miatt. Kamu
bírságokat szabott ki gyorshajtásért azokra, akiket utált. Azt se tudom, a
városban van-e még; rég nem hallottam róla.
– Ez jó. Más nem jut eszedbe?
– Miért csak rám hárul a munka?
– Oké – bólintottam. – És Ms. Troyer, az igazgatóhelyettes? Előző évben
másról se beszéltek, csak arról, hogy megbundázta a diákönkormányzati
választást.
– Gondolod, ennyi elég? – kérdezte. – Ha a Takarító már ennyiért öl,
mind félhetünk.
– Csak ötletelek. Igyekszem mindenkit felidézni, aki szóba jöhet.
Elhallgatott, majd lassan azt mondta:
– És Curt Halsey?
Ezernyi gondolat kavargótt a fejemben, csak úgy tolongtak. Ha valaki
megérdemli, hogy egy démon megölje…
– Az a fickó, aki felgyújtotta Forman házát?
– Miért ne? Gyilkosság gyanújával őrizetbe vették, ez elég nagy bűn.
– De őrizetben van – mutattam rá. – A démon nehezen érhetné el. És
enyhe túlzás közösségi vezetőnek nevezni.
– Az emberek szerint ő végzett Formannel. Öt tartják hősnek, nem téged,
akit igazság szerint kéne.
– Jogos – ismertem el. – Ez három nyom: az egyikük elköltözhetett, a
másik csak nagy általánosságban mondható bűnösnek, a harmadik pedig
börtönben ül. Nem valami klassz lista.
 – Ma estére épp elég – vágta rá Mary, majd hogy egyértelművé tegye a
szándékát, a lapjaiért nyúlt, és széthúzta őket a kezében. – Most nem agya-
lok ezen tovább. Tartod a tétet vagy passzolsz?
Ránéztem; viszonozta a pillantásom, és felszegte a fejét, mintha csak azt
mondaná, „próbálj csak ellentmondani nekem!”. Én is felvettem a kártyái-
mat, és széthúztam őket.
– Kérem a négyeseket! – mondtam.
– Másik játék! – szólt rám szigorúan, aztán lassan elmosolyodott, majd
nevetett. – Úgy veszem, hogy passzoltál. Én nyertem. – Maga felé söpörte
a szőnyegen az M&M’s halmot, egyenesen a lábánál felhalmozódott jókora
kupacba. – Még van nálad pár. Keverj, és megszabadítalak azoktól is.
– Utána úgyis osztozunk.
– Álmodik a nyomor!
Összeszedtem a paklit, kevertem, és közben fejben a lehetséges áldoza-
tok listáját pörgettem át.
13
Hétfő este vacsora közben csörrent meg a telefon. A kijelzőn a Jensen
név villogott.
– Halló?
– John – hadarta Mary –, nézed a híreket?
– Épp nem.
– Nem baj, nem is tudom, hogy nyilvánosságra hozták-e már.
– Mit?
– Át tudsz jönni?
– Lassabban, összevissza beszélsz!
– William Astrupot letartóztatták – felelte. – Apa idáig beszélt a rádión,
hallottam az előszobából. Springdale-ban kapták el prostitúcióra való fel-
bujtás vádjával.
Összevontam a szemöldökömet. Springsdale a hangzatos neve ellenére
Clayton megye egyik legszegényebb környéke volt – az emeletes házak
hosszú sora a város szívében terpeszkedett el. Éppen az ilyen helyeken
szoktak prostituáltakat felszedni, de senki sem gondolná, hogy találkozhat
arrafelé a közösség egyik vezetőjével.
– Ki ez a William Astrup? – kérdeztem. – Egy újabb zsaru?
– Most ugye csak viccelsz? Övé a fatelep, ő a leggazdagabb pasas a me-
gyében, és a legnagyobb munkaadó. Senki még csak meg sem közelíti.
Hogyhogy nem tudod?
– Azt csodálom, hogy te tudod – feleltem. – Honnan ismered a fatelep
tulaját?
– Csak gyere ide! – parancsolt rám. – Ö lesz a következő áldozatunk.
Biztos vagyok benne. De nélküled nem fogom elmondani apának!
Igaza volt. A Takarító éppen ilyen emberekre vadászott, és már csak pár
nap maradt a következő gyilkosságig, de bármilyen idétlenül hangzott is,
még mindig nem tudtam kiverni a fejemből, hogy esetleg Jensen felügyelő
lehet a Takarító. Merjek odamenni, és megosztani vele a tervemet? Meg-
próbáltam hideg fejjel mérlegelni a helyzetet: ha tényleg ő volt a démon,
akkor sokkal nagyobb terveket szövögetett, amelyekről még fogalmam sem
volt, és úgy deríthettem ki a legegyszerűbben, ha az életébe férkőzöm. Ha
pedig nem ő volt a démon, akkor megmentheti az áldozatot, amíg én a sö-
tétből leszedhetem a démont.
Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy egyáltalán nem kéne szólni
neki, úgy legalább biztosra vehetném, hogy nem teszi tönkre a Senkinek
felállított csapdámat. Ez a William Astrup tökéletes csali lenne, főleg, ha
semmit sem sejt, és ha a rendőrség sem szól bele az ügybe. De már túl késő
volt. Már Maryt is belekevertem, és így az erkölcseit is. Ö azt akarta, hogy
megvédjük az áldozatot, és erről tenni is akart, mindegy, hogy én szólok a
rendőrségnek, vagy ő.
– Egy perc, és ott vagyok – mondtam.
– Szia. – Letettük, és fordultam az ajtó felé.
– Történt valami William Astruppal? – kérdezte anya.
– Miért ismeri rajtam kívül mindenki ezt a fickót?
– Mi folyik itt?
– Semmi – feleltem. – Muszáj átrohannom Maryékhez.
– Legalább a vacsorádat fejezd be!
– Nem. – Lerohantam a lépcsőn, ki az oldalajtón, és amilyen gyorsan
csak tudtam, Maryékhez hajtottam. Az apja éppen akkor szállt volna be a
járőrkocsijába, amikor leparkoltam, és Mary ott toporgott a sarkában.
– Itt van! – mondta, ahogy kiléptem a kocsimból. – Hallgasd meg őt!
– Jól van, de gyorsan! – fordult felém Mr. Jensen. – Jól sejtem, hogy
mondandód van a Takarítóról?
– Igen – bukdácsoltam a gondolataim között, de igyekeztem rendbe rázni
őket. – Meg kell… Úgy értem… – Még nem álltam készen, hogy elmagya-
rázzam az egészet. Szerettem szép lassan eltervezni a dolgokat, és nem
csak úgy belevágni a közepébe. – Meg fogja ölni William Astrupot.
Jensen felügyelő szeme összeszűkült.
– Miből gondolod?
– Mert olyan közösségi vezetők a célpontjai, akik valami rosszat tettek –
feleletem. – A Takarító egy szent bosszúálló, ez a sorozatgyilkos személyi-
ségrajz nem túl gyakori, de most ezzel állunk szemben. Megpróbál meg-
menteni minket, és tanítani valamit, megtisztítani a közösséget vagy vala-
mi ilyesmi. Pont arra várt, hogy letartóztassanak egy olyan gazdag és ha-
talmas fickót, mint Astrup.
– Várj! Honnan tudsz róla, hogy a… – Egy percig némán bámult rám,
aztán a bajsza alatt morogva fordult Maryhez. – Mary Elizabeth Jensen.
Már megint hallgatóztál?
– Nem hallgatóztam, csak hangosan beszéltél.
 – Legalább ezerszer megmondtam már, hogy ne avatkozz bele a mun-
kámba. Ez komoly ügy. Ha kitudódik ez a letartóztatás…
– Ki fog tudódni, bármit tesz is – szakítottam félbe. – Astrup túl fontos
ember, rá fognak jönni, és akkor a Takarító megöli. Méghozzá szerdán ké-
ső este, ha tartja magát az eddigi sémához, vagyis mindössze két nap múl-
va. Meg kell bíznia bennem! Ez a fickó pontosan beleillik a profilba!
– Ha beleillik a profilba – felelte Jensen felügyelő –, akkor az FBI már
nyilván tud róla.
– Akkor senki sem fog furcsán nézni magára, ha azt javasolja, hogy ren-
deljenek mellé védelmet. Figyeljen, lehet, hogy a Takarító álmatlanul ver-
gődik éjszakánként, és azért imádkozik, hogy egy ilyen Astrup fontosságú
ember valami nagy hibát kövessen el. Éppen ilyen üzenetet akar küldeni, és
ha kivájta Coleman szemét a pornó miatt, azt hiszem, nem kell elmonda-
nom, mijét fogja levágni Astrupnak a kéjelgés miatt.
– Fúj – nyögött föl Mary.
– A szemekről is tudsz? – kérdezte szigorúan Jensen, és megint Mary fe-
lé fordult.
– Azt te mondtad nekem! – csattant fel a lány.
– Nézze – vettem át a szót –, tudom, nincs oka bízni bennem…
Hirtelen megtorpantam, és nem tudtam, hogyan folytassam tovább. Ha
nem védi meg Astrupot, akkor legalább pontosan láthatom, mit tesz vele a
démon. Ha szerencsém van, kiszúrom a gyenge pontját, és rájövök, hogyan
ölhetném meg Senkit ott helyben. Nem kéne többet vámom, és spekulálnom.
De nem akartam, hogy Mary azt higgye, feladtam.
– Valószínűleg úgyis azonnal kiengedik a börtönből, és nem fogják tudni
benntartani – folytattam –, de talán küldhet mellé őröket, vagy valami. Ta-
lán. Nem tudom.
Mégis mi a frászt csinálok? Többet kell megtudnom Senkiről, és mégis
szabotálom az egyetlen esélyemet, azért, hogy megmentsem egy bűnöző
életét? Vágy azért csinálom, mert félek, mit fog gondolni rólam Mary?
El kell döntenem, mi a fontosabb!
Jensen felügyelő ismét rám pillantott, a szemével fürkészett. Láttam raj-
ta, hogy gondolkodik.
– És mi a helyzet a prostituálttal? – kérdezte. – Miatta nem aggódtok?
– Ő nem érdekli a Takarítót. Csak a hatalommal rendelkező személyek.
Egy pillanatra elhallgatott, aztán folytatta.
– Nem sétálhatok be csak így egyszerűen, hogy a lányom és a barátja
megfejtették a Takarító-ügyet!
 – Akkor mondd azt, hogy te fejtetted meg! – javasolta Mary. – A lényeg,
hogy mondd el nekik!
Nem! Már majdnem nemet mondott, és mindent tönkreteszel!
Hol Maryre nézett, hol rám, végül felsóhajtott.
– Rendben, elmondom nekik, de nem garantálok semmit. Cserébe – mu-
tatott rám szigorúan –, ti ketten nem szóltok erről senkinek, és többé nem
hallgatod ki „véletlenül” a rádióbeszélgetéseimet, és végleg kimaradtok a
továbbiakból. Világos voltam?
– Tökéletesen – bólogatott Mary. Felléptünk a járdaszegélyre, Jensen fe-
lügyelő pedig beszállt a kocsijába. Még utoljára ránk pillantott, mielőtt el-
hajtott, Mary utánaintegetett.
– Kösz, hogy jöttél! – mondta, majd kétszer megpaskolta a mellkasom,
mielőtt visszafordult volna a házba, én is utánaindultam, közben magam-
ban szitkozódtam, amiért sikerült meggyőznünk az apját. Lassan a veranda
lépcsőhöz sétáltunk. – Úgy örülök, hogy túl vagyunk rajta.
– Hát igen – feleltem, de gondolatban már a következő lépést terveztem.
Módot kellett találnom rá, hogy megfigyelhessem Astrupot, hogy lássam,
ki lép kapcsolatba vele, és hogyan reagál a rendőrség. De hogy kerülhetnék
a közelébe?
– Mary – kiabált ki az anyukája az ajtóból. – Telefon!
– Ki az?
– Megint Rachel.
– Jaj már – motyogta Mary, majd visszakiabált. – Mondd neki, hogy
nem érek rá! Később visszahívom.
Mrs. Jensen eltűnt a házban, Mary pedig megrázta a fejét.
– Ez a csaj egyszerűen nem hagy békén. „Mit veszel fel a bálra?” „Kivel
mész?” „Mehetünk együtt?” „Milyen fogyókúra segít, hogy beleférjek a
ruhámba?” Az őrületbe kerget!
Nem igazán figyeltem rá, lefoglalt a tervezgetés, de azért bólogattam, és
próbáltam úgy tenni, mint aki felfogja, amit mond.
– Szóval bálba mentek? Klassz.
Egyik áldozat sem védekezett, általában az otthonukban támadta meg
őket, vagyis szabad akaratukból engedték be a gyilkost. Ez általában arra
utal, hogy ismerték az elkövetőt, de ilyen sok áldozat esetében biztosan
másról van szó. Bármilyen álcát használ is Senki, biztosan nem fenyegető,
és ismerős minden áldozat számára.
– Igen, bál lesz – felelte Mary, és minden szótagot jól megnyomott. –
Évnyitó bál, talán már hallottál róla. Egy kis összejövetel pénteken.
– Ja, igen! Az az évnyitó izé. Tele van hirdetésekkel a suli.
 Eddig úgy gondoltam, hogy Senki ugyanúgy képes változtatni az arcát és
az alkatát, mint Crowley, de Crowley-nak ehhez meg kellett ölnie valakit –
szó szerint el kellett lopnia a testét. A Takarító viszont nem lop testeket, és
a testrészeket, amiket levág, később elpusztítja. Akkor mégis hogyan álcáz-
za magát?
– Rachel Braddel megy – folytatta Mary –, és szerettünk volna négyes-
ben menni, de nekem még nincs partnerem.
Ez eltérítette a gondolataimat.
– Nincsen? De te olyan… Olyannak tűnsz, akit már hetekkel ezelőtt el-
hívtak.
Mary csak tátott szájjal bámult rám, mintha nem tudná, mit mondjon.
Rájöttem, hogy ostobaságot fecsegtem, és igyekeztem menteni a helyzetet.
– Mármint csodálatos vagy. Mindenki szeret. Több barátod van, mint
bárkinek, akivel eddig találkoztam. Hogyhogy még nem hívott el senki?
– Hát igazából – motyogta esedenül. – Már öten megkérdeztek. Öten. De
mindnek nemet mondtam.
– Nem akarsz menni?
– De, tulajdonképpen nagyon szeretnék menni.
Várakozóan néztem rá. A lányok furcsák. Ö visszabámult rám, aztán a
szemét forgatta, és felnézett a szürkülő égboltra.
– Mindent nekem kell csinálnom?
Ekkor ért a felismerés: azt akarta, hogy én hívjam el.
– Én…
– Igen? – Újra hozzám fordult. – Szeretnél valamit mondani?
– Te most…?
– Nahát, csak nem kapcsolt végre az az elképesztően nehéz fejed?!
– Várj!
– Ó, én már várok egy ideje!
– Te most végül is szeretnél… – Elkalandoztak a gondolataim.
– Elmenni… – segített ki.
– Elmenni… az évnyitó bálra…
– Na kivel?
– Velem?
– Elképesztő, mennyi szenvedéssel járt, mire felfogtad.
– Össze vagyok zavarodva – nyögtem.
– Azt látom. Hadd magyarázzam el: először is, igen, szeretnék elmenni
veled az évnyitó bálra, köszönöm, hogy elhívtál. Másodszor: te nem látsz a
szemedtől?
– Mi?
 – Mindennap itt lógsz órákig, tudom, hogy kedvelsz, és te is tudod, hogy
kedvellek. Igazából még ahhoz sem töltünk elég időt külön, hogy el tudj
hívni valaki mást táncolni, nemhogy flörtölhess más lányokkal. Meddig
vártál volna, ha nem erőltetem a témát?
– Én… nem vagyok az a táncos lábú típus.
– Úgy érted, sosem táncolsz? – kérdezte. – Én itt vártam csendben, ne-
ked pedig végig eszedbe sem jutott elhívni?
– Hát… Ne haragudj.
– Most már biztos, hogy te vagy a legfurább srác, akivel találkoztam.
Mély levegőt vettem.
– Hát ez igaz. Tényleg én vagyok a legfurább srác, akivel találkoztál. A
szöges ellentéted vagyok. Neked egy csomó barátod van, nekem egy sem,
te gyönyörű vagy, én furcsa, te népszerű vagy, érdekes és vicces, én meg
egy halottasházban dolgozom. Engem érdekel a halál, és olyan sorozat-
gyilkosokat tanulmányozok, akik heccből ölnek. A hozzám hasonló srácok
nem járnak bálokba, és ha mégis, biztosan nem magadfajta lányokkal.
Még csak meg sem közelítette a leírásom a valóságot, igazából még en-
nél is kattantabb voltam – hogyhogy nem látják az emberek ránézésre?
Mary meglepetten nézett rám.
– Te tényleg ilyennek látod magadat? És tényleg ilyennek látsz engem?
– Milyennek? Gyönyörűnek?
– Feletted állónak. Vagy… Túl jónak hozzád. Figyelj, John, hogy is
mondjam? – nyalta meg az ajkát. – A lányok nem hülyék. Tudjuk, mikor
kedvel minket egy srác, és általában azt is tudjuk, miért: igen, mind tudjuk,
hogy csinosak vagyunk, és igen, észrevesszük, amikor egy srác megbámul
minket. El sem tudom mondani, csak az elmúlt hónapban hányszor kellett
beszélgetés közben egy srácnak a homlokát néznem, mert ő a mellemet
vizslatta. És igen, elismerem, hogy néha arra használom az adottságaim,
hogy felkeltsem a figyelmet. Veled is ezzel próbálkoztam, de te vagy az el-
ső hetero srác hatodik óta, akinél ez nem jött be. Az első, aki nem bámult.
– Megvonta a vállát, és kinézett az utcára. – Évek óta te vagy az első srác,
aki szívesebben beszélget velem, mint hogy a didkóimat bámulja.
– De én csak… – Hogy magyarázzam el neki? – Én csak a szabályaimat
követem. Igyekszem emberként bánni veled. Tisztelettel.
Ahelyett, hogy úgy kezelnélek, mint a hullákat balzsamozáskor, mint egy
babát, amivel játszhatok. Nem engedhetem meg magamnak az ilyen gondo-
latokat.
– Tisztelettel – ismételte. – Az a legjobb benned, John, hogy fogalmad
sincs, milyen ritka ez manapság.
 Nem tudtam, mit mondjak, úgyhogy inkább nem szóltam semmit. Egy
percig csak ültünk, miközben az égbolt élénknarancsra váltott fölöttünk.
Pár perccel később óvatosan szólaltam meg.
– Ezek szerint… Mi most járunk?
Mary hangosan nevetett fel.
– Anyám, micsoda gyík vagy!
– Honnan tudhatnám, ha egyszer nem mondod el?
– Még az apám is a barátomnak nevezett az előbb, amikor elhajtott.
Mindenki azt hiszi, hogy mi ketten járunk. Hogyan maradtál le erről?
– Hű. Szóval a barátod vagyok?
Felhúzta a lábát, és a térdére hajtotta a fejét, úgy fordult felém.
– Ja.
– Akkor te a barátnőm vagy?
– Az lennék.
Egy kicsit elhallgattam.
– Akkor sürgősen találnom kell neked valami giccses becenevet, mint
Édesem, vagy Cukorfalatom.
– Azért ne menjünk ilyen messzire.
– Mit szólsz a Cukimukihoz?
– Ha még egyszer így nevezel – nevetett fel –, akkor olyan gyorsan kere-
sek másik kísérőt az évnyitó bálra, hogy csak pislogsz. Öt srácot dobtam
miattad. Emlékezz erre! Ötöt!
– Ötöt – ismételtem. De miért választottad azt, aki arról álmodozik, hogy
megöl?

***

Hagytam, hogy Mary az évnyitó bállal foglalkozzon, én meg azt tervez-

gettem, hogy kapjam el Senkit. William Astrup házához hajtottam, és kö-
rülszaglásztam. Még nem engedte ki a rendőrség, és nem hozták nyilvá-
nosságra az ügyét, így az épület üresen állt, és szabadon járkálhattam az
udvaron.
A bejárati ajtónál magas sövény húzódott, a hátsó pedig az erdőre nézett,
és rengeteg remek rejtekhely akadt a közelében. Mi lenne a legjobb? Abból
kiindulva, hogy Senki nem teljesen láthatatlan – bár a nevéből ítélve még
az is lehet –, akár ártalmatlannak tűnő álruhában is megjelenhetett. Pizzát
hoz? Vagy csomagot? „Helló, lerobbant a kocsim, és lemerült a telefonom,
használhatnám az önét?” Akármivel is próbálkozik, szinte biztosan a bejá-
rati ajtót választja. Itt kellett tehát őrködnöm.
Megnéztem az elülső sövényt: akár órákra is tökéletesen elrejtőzhettem
benne. Ha lett volna egy pisztolyom, elég lett volna itt elücsörögnöm, és
lelőnöm az első látogatót, aki nagyobb sporttáskával érkezik – feltéve,
hogy Senki ellen hatásos a lőfegyver. Crowley-nál nem működött, de ő in-
kább a testi erejére hagyatkozott, Senki az eszére hagyatkozó gyilkosok
közé tartozott, különféle eszközöket használt fel, és nem kapkodta el a dol-
gokat. Lehet, hogy egyáltalán nem volt képes alakot váltani vagy regenerá-
lódni, Formannek ezek nem mentek.
Egy pisztoly talán beválhat, főleg egy hangtompítós. Még azelőtt lőhet-
nék, hogy Senki egyáltalán becsengetne, és épp ilyen hamar elillanhatnék,
a bizonyíték pedig szinte semmivé olvadna, csak egy koromfolt maradna a
bejáratnál. Ha a rendőrség nem avatkozik bele, megcsinálhatom. Vajon
Jensen felügyelő hitt nekünk? Komolyan vett minket?
Persze az egész értelmét vesztette volna, ha a Takarító nem hallott
Astrup letartóztatásáról, és nem őt választotta a legújabb áldozatául.
Még aznap este telefonáltam egy fülkéből, hogy fülest adjak az újság-
nak. Hétfő este be is került az egész a hírekbe, és keddre az egész város ér-
tesült róla. A csapda készen állt. Már csak egy pisztoly kellett. Megfordult
a fejemben, hogy Maryék házából lopok egyet, mert Jensen felügyelőnek
lehetett egy pár, de azonnal el is vetettem az ötletet. Nem lehetek olyan hü-
lye, hogy pisztolyt nyúljak le egy rendőrtől. Másrészt ott volt Max. Az apja
komoly pisztolygyűjteménnyel büszkélkedhetett, és mióta meghalt, senki
se használta a fegyvereket. Fel se tűnne senkinek, hogy hiányzik egy közü-
lük.
Szerda reggel készen álltam, hogy felkeressem Maxet, és ellopjak tőle
egy pisztolyt. Reggeli közben bekapcsoltam a híradót. Mintha gyomorszá-
jon vágtak volna. A gyilkos hamarabb lecsapott. William Astrupnak kutya
baja volt. Helyette Meier seriff halt meg, mindkét kezét és a nyelvét levág-
ták, a testét pedig két hosszú rúddal szögezték földhöz, amelyek szárnyak-
ként meredtek az égbe.
14
– Maradj veszteg! – igazgatta anya a csokornyakkendőmet. – Sokkal
egyszerűbb lenne, ha nem küzdenél ellene.
– És képzeld, milyen egyszerű lenne, ha békén hagynál! – feleltem, vagy
ötödszörre arrébb húzódva. – Jó lesz így.
– De ferde! Az ég szerelmére, hadd igazítsam meg, hogy csinálhassak
egy képet. Csak húsz másodperc, aztán felőlem úgy birizgálod, ahogy aka-
rod!
Kiosontam az előszobába a hűtőhöz, ahová anya tette a virágcsokrot.
– Nem kell fotó!
– De muszáj csinálnunk! – szegődött a nyomomba, ahogy járkáltam a
házban. – Az én drága kisfiam most megy először bálba. – Vetettem felé
egy szúrós pillantást. – Úgy értem, az én jóképű nagy fiam most megy elő-
ször bálba! Persze hogy kell fotó!
– Hogy aztán sose nézd meg újra, és véletlenül letöröld a memóriakár-
tyáról?
– Ez csak egyszer fordult elő – felelte szigorúan. – És nem, hanem azért,
hogy mindenkinek mutogathassam!
– Mindenkinek? Ki mindenkinek? A nem létező barátainknak és csalá-
dunknak, ami fütyül ránk? Lauren egy órája hazament, és még csak fel se
jött, Margaret se jött be, úgyhogy nem hiszem, hogy nagyon érdekelné őket
a fénykép. És ha apa kíváncsi lenne az első bálomra, akkor már évekkel
ezelőtt letette volna a piát.
Kopogtak az ajtón, én pedig megragadtam az alkalmat, hogy elforduljak
anya döbbent pillantásától.
– Szerintem megjött a sofőröm.
Kinyitottam az ajtót, és a lépcső tetején ott állt Brad Nielsen, Rachel kí-
sérője.
– Ó, remek! – mondta. – Nem tudtam, jó ajtón kopogok-e. Egy kicsit fél-
tem tőle, hogy kinyitom az ajtót, és ott találok egy csomó hullát, vagy va-
lami.
– A halottasház odalenn van – feleltem. – És most nincs itt egyetlen ha-
lott sem.
 – Hát ezt jó tudni. – Udvariasan integetett be anyának. – Jó napot Mrs.
Cleaver. Hogy van?
Hogy lehet, hogy valaki nincs képben arról, hogy meghalt-e mostanában
valaki a városban? Errefelé más érdekes úgysem történik.
– Szervusz, Bradley. – Anya mostanra már kiheverte a kirohanásomat,
és újra felemelte a fényképezőgépet. – Álljatok közelebb!
– Anya, ne! – tiltakoztam. – Csak képet ne!
– De hát itt a barátod! – intett oda nekünk. – Mosolyogjatok!
– Nekem nem kell kép egy – villant a vaku – másik sráccal. Nagyszerű.
Anya, köszönöm szépen. Légy szíves küldd el apának, és üzenem, hogy já-
runk.
– Szuper! – mondta Brad. – Ne izgasd magad, haver, a bálon is fotóznak,
majd ott csinálunk a lányokkal. Amúgy hogy van az apukád?
– Remekül – feleltem. – Pillanatnyilag ő a kedvenc szülőm.
Visszatuszkoltam Bradet a lépcsőre, aztán lefelé, és kiléptünk az oldalaj-
tón a friss éjszakai levegőre. Szeptember utolsó hetében jártunk, és az esték
már sötétebbek és hűvösebbek voltak. Beszálltunk Brad kocsijába – né-
gyünk közül neki volt a legjobb járgánya –, és elmentünk a lányokért.
– Rég volt, mi? – pillantott rám Brad.
– Mi volt rég?
– Hogy utoljára együtt csináltunk valamit – felelte. – Általánosban min-
dig együtt lógtunk. Mi történt aztán?
– Nem tudom.
– Mi is volt az a játék, amit mindig játszottunk azon a valamin a játszó-
téren? Azon a nagy fa izén?
– Nem emlékszem.
– Dehogynem! Te találtad ki azzal a rámpaszerű, autógumikból készült
cuccal, aztán lyukat kellett választanunk, mint a biliárdban, és a jó lyukba
kellett ugranunk. – Ahogy felnevetett, bennem is kezdett motoszkálni az
emlék, eleinte csak homályosan, mintha valaki másnak az emléke lenne.
Gyerekeket láttam a szünetben nevetni, kiabálni, ugrálni és elesni, ahogyan
egész nap játszanak, és a világon semmi sem érdekli őket.
– Mintha nem is mi lettünk volna. – Figyeltem, ahogy a házak, emberek,
az autók elsuhannak az ablak előtt. Ez már egy másik világ. Sötétebb. Tele
igazi, élő démonokkal, akik meg akarnak ölni minket. Nehéz elképzelni,
hogy bárki is lehet még olyan gondtalan.
– Tudom, mire gondolsz! – mondta Brad. – Régen csak eljátszottuk,
hogy csinálunk dolgokat, de most tényleg meg is tesszük őket: munkánk
van, sportolunk, iskolába járunk. Úgy értem, persze azelőtt is csináltuk
ezeket, de most jelentenek is valamit. Most már nemcsak az utcán foci-
zunk, hanem a nagy pályán, a fények alatt, tudósítóval, miközben az egész
város minket néz.
Tompán bámultam kifelé az ablakon – most más házak és autók, embe-
rek mellett húztunk el, mint pár perce, de valahogy mégis ugyanolyan volt.
Sarok sarok után, kilométer kilométer után, ugyanaz. Fények és tudósító?
Tényleg csak eddig terjednek az ambícióid?
– És persze a lányok! – Csapott a kormányra Brad. – Még hogy mi vál-
toztunk?! Egy frászt. Emlékszem, amikor Rachelnek még lófarka, horzso-
lásos térde volt, és mindig kiabált a tesitanárral, ha fociztunk. Mary is tiszta
hippisen nézett ki, mint valami vad gyerek. Aztán egy nap: bumm! A kis-
lányok eltűntek, és gyönyörű nők kerültek a helyükre.
Mindenki felnő. Mary kishúga, Kendra jutott eszembe, aki most még
kócos-fürtös négyéves, de egy nap ő is fiatal nő lesz, kigömbölyödik, gyö-
nyörűvé serdül. Aztán valakinek a barátnője lesz, vagy a szenvedélye, vagy
az áldozata. Felnőtt lesz, szexi és halott.
– Igen – feleltem. – Néha így mennek a dolgok.
– Rachel itt lakik – fordult rá egy utcára, és előre mutatott. Leparkolt, és
a bejárathoz sietett, amíg én a hátsó ülésre csúsztam. Pár perccel később
Brad a kocsihoz kísérte Rachelt, kinyitotta neki az ajtót, besegítette, és be-
csukta utána. Alaposan megfigyeltem, hogyan csinálja, hogy én is utánoz-
hassam.
– Szia, John! – köszönt a lány, és kicsit hátrafordult, hogy odainthessen
nekem az anyósülésről. – Jól festesz!
– Szia! – Kezdett eszembe jutni, mennyire utálok emberek közelében
lenni, minél nagyobb a csoport, annál rosszabb. A bálon végem lesz.
Maryék házához hajtottunk, és most én sétáltam az ajtóhoz a műanyag
csokortartó dobozommal. A bejárat nyitva volt, mint mindig, úgyhogy az
ajtófélfán kopogtam. Azonnal dübörgés támadt, ahogy a testvérei felpattan-
tak a kanapéról, kiszaladtak, hogy megnézzék, ki érkezett. A házat kiabálás
töltötte be.
– Mary! Megjött John! – Az előszobában csak úgy tolongtak a gyerekek.
– A nővérem gyönyörű – újságolta Kendra. – Nagyon tetszeni fog ne-
ked, de anya szerint szemérmetlen.
– Vissza! Befelé! – jött le a lépcsőn Mary. Egy hosszú, sötétzöld ruhát
viselt, a szegélyét kicsit felemelte, hogy ne érje a földet. A gyerekek elro-
hantak mellette, vissza a nappaliba. A ruha alsó része csillogva libbent az
előszoba gyenge fényében, a felső része pedig elegáns hímzett fűző volt. A
válla és a kulcscsontja fedetlen volt, a dekoltázsa pedig sokkal mélyebb,
mint amire a múltkori kis beszéde után számítottam.
Kinyitotta az ajtót, és beljebb invitált.
– Jobban teszed, ha bejössz. Anya képet akar!
– Azt nem is csodálom. Hihetetlenül szép vagy.
– Köszönöm.
– Azt hittem, azért jössz velem, mert így nem kell mutogatnod a… –
biccentettem a melle felé. – Tudod.
– Már nyáron megvettem a ruhát. Nem tudhattam, hogy egy igazi úri-
ember kísér majd a bálra. Ráadásul le volt árazva a neten.
Felemeltem a csokrot.
– Ez igazán nagyszerű, de szó szerint nem tudom sehová sem szúrni a
csokrot, és ha mégis megpróbálnám, szerintem az apukád lepuffantana.
– Majd én megcsinálom – vitte a csokrot a konyhába. – De akkor te is
oldd meg a sajátod.
A hűtőjükből egy másik csokrot húzott elő, és feltűztük magunknak a vi-
rágot, miközben az anyukája fotózott és nevetett. Pózoltunk neki, megfog-
tuk egymás kezét, igyekeztem mosolyogni, aztán nagy nehezen sikerült
meglógnunk. Visszamentünk a kocsihoz. Brad beindította a motort, és már
úton is voltunk.

***

A város legjobb éttermében vacsoráztunk – egy steakesnél, és mivel ez

számított a legjobb helynek, dugig volt bérelt szmokingba és a szivárvány
minden árnyalatát képviselő szaténruhákba bújt gimisekkel. Mary előre
tervezett, és korán asztalt foglalt, valószínűleg még akkor, amikor megvet-
te a ruháját.
Hónapokig voltam vegetáriánus, igyekeztem elterelni a gondolataimat
általánosságban bármiféle halott húsról, konkrétan pedig a halott emberek-
ről. Miután sikerült egy célt találnom magamnak, és a démonok megölésé-
re koncentráltam, lazítottam ezeken a szabályokon, és engedélyeztem egy
kis húst magamnak a különleges alkalmakkor. Végigböngésztem az étla-
pot, és hátszínt rendeltem – a kedvencemet. Brad is ezt kért, Mary és
Rachel pedig salátát.
– Imádom a ruhádat – nyúlt Mary felé Rachel, a keze alig pár millimé-
terre állt meg tőle. – Sokkal jobb, mint ez az unalmas vacak, amit én vet-
tem fel.
 – Nekem tetszik a tied – jegyezte meg Brad. – Csodásan festesz.
– Köszi – villantott felé Rachel egy mosolyt. – Édes vagy.
Gyors mosoly volt, és Brad felé fordult közben, de egy pillanatra mint-
ha… nem stimmelt volna vele valami. Csak egy másodpercre. Talán Brad
valami rosszat mondott? – tűnődtem. Még bókolni is nehéz ilyen helyzet-
ben. Gyűlölöm a társasági szabályokat.
– Hallottátok, mi történt a seriffel? – kérdezte Brad.
Némán egymásra pillantottunk Maryvel. Még nem nagyon vitathattuk
meg az esetet, pedig én egész héten elméleteket gyártottam róla. A démon
megint nem a séma szerint cselekedett, nem úgy, ahogy elvártuk, és ez
megrémített. Ez azt jelentette, hogy mégse tudtam róla olyan sokat, és ez
komoly veszélyt hordozott magában. Bármit megtettem volna, hogy oko-
sabb legyek, és örültem Brad kérdésének.
– Ne beszéljünk erről! – szólt rá Mary, és figyelmeztetően villant rám a
tekintete. Hátradőltem és sóhajtottam, majd némán hallgattam, ahogy az ét-
teremben lévő többi diákról kezdtek pletykálkodni.
Brooke is jelen volt, a terem túlsó végében. Világoskék ruhát és hozzáil-
lő szaténkabátot viselt. A haját csigákba rendezte a feje tetején, és csak úgy
sugárzott. Úgy láttam, Mike Larsen mellett ült, akit hirtelen hevesen meg-
gyűlöltem.
Egy csapat pincér kihozta a rendelésünket, és a három társam rögtön az
ételbe temetkezett. Én a tányéromra meredtem, és hirtelen rosszullét fogott
el. A hús vörös volt, szaftos – közepesen átsütve, ahogy kértem –, és a kö-
zepén tisztán kiviláglott egy elfűrészelt csont keresztmetszete. A gerinchez
tartozott, tökéletesen vágták el, és tökéletesen normális volt, de én csak a
halottasházban megfordult, megcsonkított csuklók kavalkádját láttam ma-
gam előtt, másra sem tudtam gondolni. Vörös, szaftos hús, egy takarosan
középen elhelyezkedő csont körül.
Semmi gond, nyugtatgattam magam, csak egyél! Beleszúrtam a villámat,
figyeltem, ahogy a szaft kicsordul a réseken, aztán felemeltem a késemet,
és egyszerre Mike Larsen jelent meg a tányéromon, véresen és holtan, akit
értelmetlen lenne megrágni és lenyelni. Most nem tört rám hányinger, nem
lett keserű a szám íze. Tudtam, hogy nem lenne szabad így gondolkodnom,
de nem tűnt rossznak a dolog. Csak más volt. Olyan, mint régen, amikor
még nem uralkodtam magamon.
A régi gondolataim és szokásaim szép lassan, egyesével visszaszivárog-
tak, a sötét oldalam, amit Szörnyeteg úrnak neveztem, megmozdult. A dü-
hös veszekedés anyával, Mary paranoiás meggyanúsítása, a késztetés, hogy
aznap éjjel megöljem őt a szobájában – mindez visszatért. Miért? Nem elé-
gített ki, hogy egy démonra vadásztam? Hogy azt terveztem, megölöm?
Persze hogy nem – hangzott a suttogás az agyam legsötétebb zugaiban. –
Nem tervezgetni akarom a gyilkolást, hanem ténylegesen ölni akarok. A
tettek embere vagyok. Az, hogy csak gondolatban teszek meg valamit, nem
elég.
A terem elsötétült, éreztem, hogy lángol a bőröm. Nem kéne itt lennem.
El kell kapnom egy démont, és most csak az időmet vesztegetem egy béna
vacsorával, egy béna bállal – és mások emiatt halnak meg. Idióta vagyok.
Ostoba. Ölbe tett kézzel ülök, míg Senki sorra öli az embereket, hogy így
leckéztessen meg minket. Tennem kell valamit. Elő kell őt kerítenem, és
meg kell ölnöm. Csak így állíthatom meg.
És utána? Ki jön Senki után, és hányan halnak meg, mire azt a démont
megtalálom?
Eltoltam a tányéromat.
– Valami baj van? – kérdezte Mary.
– Nem bírom megenni – válaszoltam. Az asztalon sem bírtam a látvá-
nyát. Odaintettem egy pincért. – Visszavinné?
– Valami gond van vele, uram?
Ha őket hibáztatom, megúszom a kínos kérdéseket.
– Igen, közepesen átsütve kértem, ezt nem nevezném annak.
– Értem, uram, azonnal szólok a szakácsnak, hogy készítsen másikat.
– Igazából – Mary felé pillantottam – az a saláta jól néz ki. Kérhetnék
azt helyette?
– Hogyne, uram. Kér hozzá grillcsirkét?
– Nem, köszönöm – feleltem. – Nem kérek húst.
15
Az évnyitó bált a városházán tartották, egy tágas teremben, amelyben a
márványpadlót díszes faoszlopok vették körbe. Túl kicsinek tűnt egy ekko-
ra tömeghez képest, de nem volt más választásunk. Ha a városházánál na-
gyobb térre volt szükség, a claytoni gimi tornatermét használták, de senki
sem akart ott táncolni. Ehelyett ide zsúfolódtunk be, mindenki a zene üte-
mére ugrált és dobogott, és ha valakit zavart már a buli, a zaj, a meleg, az
visszavonulhatott a kinti hűvös estébe.
Mary megragadta a kezem, és átfurakodott a tömegen, így szinte rögtön
eltűntünk Brad és Rachel elől. Szorosan fogtam a kezét, és követtem, hal-
kan bocsánatot kérve azoktól, akikbe menet közben beleütköztünk. Majd-
nem mindenki mosolygott és integetett Marynek, aztán udvariasan odain-
tettek nekem is, már megszokták, hogy együtt vagyunk, de ettől függetle-
nül még nem tudták, hogyan reagáljanak. Nekik én még mindig csak a fura
srác voltam a halottasházból.
Amikor a terem közepére értünk, Mary megfordult, tapsolva buzdított,
majd táncolni kezdett. Igyekeztem követni a példáját, ami leginkább abból
állt, hogy egyik lábamról a másikra helyeztem a súlypontom. Abban a pil-
lanatban rájöttem, hogy nem táncosnak születtem. Ahogy arra is, hogy
bármit is éltem át Forman ügynök kísértetkastélyában, semmi sem ért fel
egy gimis táncmulatság kínjaival.
Mary nevetett, megmutatta, hogyan mozogjak, aztán újra nevetett, ami-
kor tovább bénáztam. Ha több empátiával lettem volna megáldva, biztos
örülök, hogy legalább ő jól szórakozik, de így legszívesebben eliszkoltam
volna. Hála az égnek, a szám véget ért, és a táncolók megálltak. A lelkes
közönség kórusban éljenzett, és újabb szám kezdődött – egy lassú bluesfé-
leség. Mary közelebb lépett, átkarolta a vállamat, és lágy ringásba kezdett.
– Tudod, jobb lenne, ha te is átkarolnál – tájékoztatott. A többi párra
néztem, láttam, ők hogy csinálják, és bizonytalanul átfogtam Mary derekát.
Finom volt, tökéletesen formás, és óvatosan értem hozzá, mintha léggömb
lenne, aminél félnék, hogy kidurran. Kuncogott, aztán sóhajtott.
– Hogy tetszik az első táncod?
 – Pár másodperce még ez lett volna egyben az utolsó is – feleltem. – De
elismerem, elég jó a buli.
– Igen, az. – Még közelebb lépett hozzám. Előre-hátra mozogtunk, egy-
szerre éreztük magunkat tétova-kínosan és boldog-kellemesen.
Közel voltunk, mégis világok választottak el minket egymástól. Ritkán
éreztem igazi kötődést bárkihez, de az ilyesmihez mindig élénk emlékek
társultak: ahogy a kést villogtatom anya felé, ahogy kiéhezve bámulom
Brooke-ot Forman házában. Minden ilyen alkalom erős, eleven nyomot
hagyott az elmémben, mint egy szédítő száguldás egy autóval. Egész éle-
temet egy bizonytalan, érzelem-mentes függöny mögött éltem le, ami az
egész világtól elvágott, de itt-ott ki tudtam törni mögüle pár pillanatra, si-
került kötődnöm valakihez, megosztva az érzéseimet valaki mással, egy
igazi, empatikus ember módjára. Ekkor is csak korlátozottan sikerült – nem
az érzelmek mélysége tekintetében, hanem azok milyenségében. Csak féle-
lem és hatalom esetében működött.
Mary ekkor fordulni kezdett, és gondolkodás nélkül követtem: egyik
lábbal egy lépés előre, másikkal egy hátra. Egyik lábbal egy lépés előre,
másikkal egy hátra. Nem volt szükség szavakra, tökéletes összhangban
mozogtunk. Talán a véletlennek köszönhetően. Talán, mert ugyanaz járt a
fejünkben. Talán…
Talán a legjobb lett volna száműzni minden gondolatot.
Egy örökkévalóságig táncoltunk így, tökéletes szinkronban, olyan har-
monikusan mozogva és fordulva, amilyenben még sose volt részem. Nem
álmodtam. A szám elhalkult, de még nem eresztettem, folytatni akartam,
megőrizni ezt a kapcsot, mintha az egész emberiség sorsa múlna ezen.
Megint pörgős dal harsant fel a hangszórókból, és hangosan megéljenez-
ték. Megremegett a padló, dübörögtek, csápoltak, én pedig a frissítők oldalt
álló asztala felé intettem a fejemmel.
– Kihagyhatnánk ezt?
– Hogy?
Közelebb hajoltam, éreztem a haját az arcomon, és a fülébe súgtam:
– Nem iszunk egyet?
– Oké!
Sikerült kijutnunk oldalra, bevettük magunkat egy alkóvba, ami kissé
tompította a zajt, majd épp elértük az italokkal megrakott asztalt, amikor
Rachel könnyes szemmel ránk talált és megragadta Mary karját.
– Mi a baj, Rach?
Rachel nem volt olyan állapotban, hogy beszéljen. Én a puncsos tál felé
fordultam, míg összeszedte magát. A kanálért nyúltam, de egy másik kéz
megelőzött – kecses és fehér volt, és a szemem sarkából valami kék villa-
nást láttam. Brooke. Egyszerre pillantottunk fel, egy másodpercig közöm-
bösen farkasszemet néztünk. Töltött magának, átadta a kanalat, majd eltűnt
a tömegben.
– Kész katasztrófa ez az este! – zokogott Rachel. Mary csitítgatni pró-
bálta. – Szörnyű a ruhám, lecsöpögtettem salátaöntettel, Brad meg egész
végig téged bámult.
– Jaj, ugyan már – húzta magához Mary. – Nagyszerűen nézel ki, ő is
remekül fest, és tavaly óta odáig van érted. Csak menj, és érezd jól magad.
– Köszönöm – szipogta Rachel. – Bárcsak olyan boldog vagy szép le-
hetnék, mint te.
– Ne már, Rachel, te csodaszép vagy.
– Te vagy a legjobb barátom. Bárcsak… – Azzal elment, beleolvadt a
tömegbe, Mary pedig mellém lépett.
– Néha nem tudom, mihez kezdjek vele – sóhajtott. – Két lábon járó lel-
ki probléma.
– Tudod, azért igaza van – fordultam felé. – Tényleg boldog vagy, és
mindig… lehet rád számítani. Általában jól olvasom az emberek arcát. Rá-
nézek egy arcra, és pontosan látom, mire gondol, de ennyi. Tudom, mit
éreznek az emberek, de nem tudom, nekem hogyan kéne viszonyulnom
ehhez. Te képes vagy használni is ezt a tudást.
Mary elmosolyodott, és közelebb dőlt hozzám, megfogta a kezemet.
– John Wayne Cleaver, nálad furább bókokat senki sem mond a világon.
– Olyan empátiád van, amilyet még sosem láttam – folytattam. – Ponto-
san tudod, hogy szólj az emberekhez, hogyan létesíts velük kapcsolatot.
Azért gondolod furcsának, mert számodra olyan természetes, de az olya-
noknak, mint én…
Hogy magyarázhatnám el neki?
– Aha, az olyanoknak, mint te?
– Igen.
– És mégis milyenek pontosan azok az olyanok?
Magassarkúban majdnem olyan magas volt, mint én, és most, hogy ilyen
közel álltunk, a szemünk egy vonalba került, az orrunk szinte összeért. Mé-
lyen a szemébe néztem. Tényleg tudni akarja, ki vagyok? El merem mon-
dani neki?
Nem, nem merem. Nem szabad. De ha magától jön rá…
– Te vagy itt a lélekszakértő – öltöttem mosolyt magamra –, miért nem
mondod meg te, milyen ember vagyok?
 – Hát – vigyorodott el –, okos vagy, de nem mindenben, azokra a dol-
gokra koncentrálsz, amik érdekelnek, és a többire rá sem hederítesz. – Mi-
közben beszélt, egy mozdulat ragadta meg a figyelmemet. Nem valakit
szúrtam ki, inkább a tömeg hullámzását, és az izgatott susogást a zene
hangján túl. Lábujjhegyre álltam, hogy jobban lássak. Mary is arra fordult,
és összevonta a szemöldökét.
– Mi az?
Valaki kiabált, de a szavait nem hallottam. A zene hirtelen elhalt, és a
csendbe egy lány éles és ijedt sikolya hasított bele.
– Menjetek a közelemből!
A sikoly mintha a tánc végét és a káosz kezdetét jelezte volna. Mindenki
kiabálni kezdett, és a falhoz hátrált. Maryt és engem hátralöktek, az italos
asztal megbillent és a földre borult, majd a rémült táncosok hada belegá-
zolt, botladozva szelték át a nedves padlót, és a felfordult asztal mögé szo-
rítottak embereket, miközben kétségbeesetten igyekeztek menekülni… mi
elől is? Volt mögöttünk egy régi radiátor. Felálltam rá, hogy jobban lássak.
– Mintha Ashley sikolya lett volna – mondta Mary.
– Az övé volt – feleltem, ahogy átpillantottam az őrjöngő tömeg feje fö-
lött. Ashley Ohm, egy lány a suliból sétált át az előcsarnokon, a szemét
szorosan összezárta, és hangosan szipogott. A szaténruhájára valami fekete
hám volt erősítve, szíjak hálója erősített hat barna rudat a mellkasára.
Olyan kép volt ez, amit már filmek százában láttam. Most szörnyen való-
ságosnak tűnt, és csak tizenöt méterre tőlem történt – C4-es robbanószere-
ket kötöttek össze színes drótok.
– Bombát visel!
– Ashley! – kiáltott oda valaki. – Mit művelsz…
– Ne szóljatok hozzám! – nyüszítette. Az ajtó felőli tömeg két sorban
szivárgott kifelé az épületből, de mi, többiek odaszorultunk a falhoz. A ret-
tegés széles körben mindenkit távol tartott Ashleytől. – Csak tűnjetek a kö-
zelemből!
– Mi folyik itt? – kérdezte Mary.
– Értem jött – suttogtam. Itt van Senki, de nem tudja, ki vagyok. Leszűkí-
tette a kört, és rájött, hogy csak tinédzser lehetek, csak azt nem tudja, me-
lyik a sok közül. Elrabolta Ashley testét, és elég nagy bombát készített,
hogy a városban minden kölyökkel végezzen.
Ashley elérte a szoba közepét, közben hisztérikusan zokogott. Mary a
karomba kapaszkodott, és felállt mellém a radiátorra, bizonytalanul inogva
lapult a falhoz.
– Tényleg meg fogja tenni – jósoltam.
 – Halálra van rémülve – jegyezte meg Mary. – Ha az igazi bomba, bizto-
san nem magának szerelte fel.
Visszapillantottam az ajtó felé, a mögötte elterülő fekete éjszakába.
Marynek igaza van: Ashley nem lehet a gyilkos, ő csak egy báb. Senki oda-
kinn van valahol, és biztos távolból figyeli a műsort. Idegesen nyújtóztat-
tam ki az ujjaimat, azután egy képzeletbeli fegyver markolatára simítottam
őket. Semmi nem volt nálam. Semmi, amivel szembeszállhattam volna ve-
le. Azt se tudtam, egyáltalán elérném-e az ajtót, a mögöttem lévő ablak pe-
dig túl magasan volt. Nem tudtunk volna felmászni addig. Eszembe jutott,
hogy talán fel kéne hívni, hogy könyöröghetnék neki, hogy hagyja abba, de
Forman telefonja otthon volt elrejtve. Semmit sem tehetek.
Az emberek hulláma nekünk nyomódott, nyöszörgő diákok lapultak a
falhoz, minket pedig majdnem lelöktek a radiátor tetejéről. Most valaki
más is fel akart mászni hozzánk, majdnem lerántotta Maryt, de én vissza-
löktem.
– Nem állhatok itt tétlenül – bámultam Ashleyre. Volt valami a kezében,
a bütykei elfehéredtek, úgy szorított valamit a markában. – Tennem kell
valamit.
– Megőrültél? – kérdezte Mary.
– Lényegében igen. – De mit tehetnék? A kör távolabbi felén megpillan-
tottam Brooke-ot, a szemét kitágította a rettegés, és ez segített döntenem. –
Nálad van a telefonod?
– Mire készülsz?
– Megállítom – feleltem. – Itt van a mobilod?
– Hova tennék egy telefont ebben a ruhában?
– Akkor keress valakit, akinél van, és hívd fel a rendőrséget. És maradj
itt.
Utánam kiabált, de már nem figyeltem rá, belevetettem magamat a tö-
megbe, és előretolakodtam a taposó lábak és rémült arcok tengerén át.
Ashley hangja kétségbeesetten, rekedten szólt.
– Sajnálom! Sajnálom!
– Engedjetek át! – kiáltottam, viszont azok, akik legalább valamennyire
maguknál voltak, csak sértegettek, ahogy eltolakodtak mellettem hiábavaló
rohanásukban a biztonság felé. Küszködtem a menekülők árjával, és ami-
kor végre átjutottam, szinte bezuhantam abba a széles körbe, ami Ashley
körül nyílt. A falnak passzírozott diákokat, tanárokat és gardedámokat
megbénította a félelem.
– John, hagyd békén – kiáltotta egy tanár –, vagy mindnyájunkat megöl!
 – Senkit nem akar ő megölni – mondtam. A következő szavak a torkom-
ra forrtak, de kierőszakoltam őket. – Ennek nem kell megtörténnie.
– Nem én akarom – csuklott el Ashley hangja. – Esküszöm, hogy nem
én.
– Tudom – indultam lassan felé. – Tudom, hogy nem te, hanem az a nő,
aki rád rakta a bombát.
– Miféle nő?
Megálltam.
– Az a nő, aki erre kényszerít téged.
– Egy férfi volt – zokogta. – Csak egy férfit láttam, nem volt ott nő.
Tehát igazam lett. Valahogy új testet szerzett magának.
– Semmi baj – nyugtattam, és közelebb léptem. – Szóval egy férfi volt.
Mit mondott neked ez a férfi?
– Ne menj közelebb! – figyelmeztetett az igazgató. – Nem biztonságos!
– Semmi baj – ismételtem. – Ashley nem fog bántani minket, és senki
sem fogja bántani Ashleyt. Nem igaz?
Bólintott, és én még egy lépéssel közelebb mentem.
– Mit mondott neked?
– Azt mondta – nyelte vissza a könnyeit, mielőtt folytatta volna –, azt
mondta, megnyomja a gombot, és mindnyájunkat megöl.
Kell, hogy legyen valami kiút ebből!
– Így is, úgy is megöl minket? Ezt mondta?
– Azt mondta, fel kell olvasnom ezt a levelet. – Felemelte a kezét, a
markában egy papírdarabot szorongatott.
– Jól van – bólintottam, és belekapaszkodtam a reménysugárba. – Ha azt
akarja, hogy meghallgassuk az üzenetét, akkor nem akar megölni minket,
nem lenne értelme. Élve kellünk neki, hogy eljusson az emberekhez az
üzenete. – Rápillantottam. – Tedd, amit mondott! Olvasd fel!
Reszketett, hallottam, ahogy a papír zizeg a kezében.
– Miért nem figyel rám senki? – kezdte.
Hát, mostfigyelünk. Csak ne ölj meg minket!
– Próbáltam ésszerűen. Próbáltam… – nyelt egyet. – udvariasan. A vá-
rosotokat megfertőzte a bűn, és én próbálom kiirtani, de ti egyre csak küz-
dötök ellenem.
Vajon én vagyok az a gonosz, aki ellen harcol? De olybá tűnt, mintha ezt
a négy gyilkosságot úgy tervezte volna meg, hogy egyenesen hozzá vezes-
senek, nem elijesszenek. Az egésznek semmi értelme.
– Amikor… – szipogott Ashley, a könnyein át próbálta követni a sorokat
– megöltem azt a… hazug disznót, levelet küldtem az újságnak, de nem
voltak hajlandók kinyomtatni. Amikor megöltem a pedofilt, egyenesen be-
széltem hozzájuk, de még mindig nem fogadták el a tanításaimat.
Lassan megértettem: Ez nem rólam szól. Nem trükk, és nem terv, vagy
valami ilyesmi. A Takarítónak tényleg fontosabb ez az üzenet, mint bármi
más.
– Ez most az utolsó szalmaszál – folytatta Ashley, leküzdve a sírást. –
Megértettétek a tanításaimat, de hátat fordítottatok nekik. Megpróbáltátok
megvédeni a paráznát. De én könyörületes vagyok, és megöltem azt, aki
tévútra vezetett benneteket.
Ebben a pillanatban Ashley könnyekben tört ki. Túlzottan félt ahhoz,
hogy folytatni tudja.
– Ennyi? – kérdeztem. – Ashley, nézz rám! Gyerünk, nézz rám! – Úgy
tett, és én mélyen a szemébe néztem. – Azt mondta, nem esik bajod, ha
felolvasod. Fel kell olvasnod az egészet!
Bólintott, és visszanézett a papírra.
– Nem akartam veszélybe sodorni ezeket az ártatlan gyerekeket, de csak
így érhettem el, hogy rám figyeljetek. Ez az utolsó figyelmeztetés. Készít-
sétek meg az Úrnak útját, egyengessétek meg az Ő ösvényeit. Így megtisz-
tulhattok… – Egy pillanatnyi szünetet tartott, mielőtt befejezte volna. – A
tűz által.
Az előcsarnok elcsendesedett, senki sem mert mozdulni, vagy levegőt
venni. Mindenki várt. Egyetlen másodperc egy hosszú órának tűnt. Semmi
sem robbant föl.
– Ennyi? – kérdeztem.
– Igen.
– Biztos vagy benne? Nincs semmi más?
– Az utolsó szóig felolvastam, esküszöm.
– Akkor most dobd le a levelet, és fordulj meg – mondtam neki. Már
csak tíz lépésre voltam, és lassan elindultam felé. – Fordulj meg, hogy le
tudjam szerelni a hámot.
Lassan megfordult, olyan óvatosan, mintha attól tartana, hogy bármelyik
pillanatban felrobbanhat. Már csak három lépésre jártam tőle, kettő, egy. A
hám egyszerű szíjháló volt, a műanyag csatok lazán lógtak a vállán és a
mellkasa körül, a fickó még csak meg sem húzta őket. Jól megnéztem az
első csatot, hogy nincs-e bedrótozva, azonban semmit sem láttam. Finoman
összenyomtam a füleket, és kipattintottam a csatot. Nem történt semmi. A
másikat szintén kikapcsoltam, viszont az utolsónál előrenyúltam, hogy
megfogjam a robbanószeres csomagot, mielőtt kiszabadítottam volna.
Valami nem stimmel.
 Nem tudtam semmit a robbanószerekről, de elég filmet láttam ahhoz,
hogy tudjam, a C4 tömbök nehéz, agyagszerű téglák, amelyekbe bele lehet
nyomni a gyújtózsinórt. Ez nem ilyen volt. Közvetlenül Ashley elé léptem,
hogy jobban lássam a tömböket.
– Mit művelsz? – kérdezte.
– Csitt.
Gondoltam, esetleg annak köszönhető a különbség a hollywoodi ábrázo-
lás, és az Ashley mellkasára szíjazott bomba között, hogy a tévé ferdít, de
már láttam, hogy többről van szó. Közelről a bomba máshogy festett –
szinte kézzel készüétnek. Majdnem utánzatnak. Odanyúltam, és elkaptam a
papírcsomagolás szélét, az ujjaimat a gyűrődésbe fúrtam, és feltéptem.
– Ne! – sikított Ashley, de semmi sem történt. A szakadt papír alól repe-
dezett és fűrésznyomos fa kandikált ki: megláttam a fatelep élénkvörös pe-
csétjét.
– Fából vannak. – A többiről is leszedtem a papírt, és ugyanezt találtam:
hosszúkás fadarabokat, méretre vágva, papírba csomagolva. A feléjük futó
drótokat rejtett szögek tartották. Sehol a robbanószer, vagy áramforrás,
vagy detonátor, csak egypár mutatósán megvágott fadarab, ami emlékezte-
tett minket a filmekre.
– Kamu az egész.
Ashley elhúzódott tőlem. Gyorsan hátranyúlt, és kioldotta az utolsó csa-
tot. Letépte a hamis bombát, és maga elé emelte. Fintorogva dobta le, és
elhátrált tőle. A fadarabok csattanva értek földet a márványpadlón. A hang-
juk végigvisszhangzott a teremben. Semmi sem történt.
Előreugrottam, és megragadtam Ashley karját.
– Mit láttál? Mi történt?
– Egy férfi volt – felelte. Próbált elhúzódni. Úgy szorítottam, mint egy
satu. – Fegyver volt nála. Azt mondta, vegyem fel a mellényt, különben le-
lő. Aztán azt mondta, jöjjek ide, és olvassam fel a levelet, különben felrob-
bant.
– Láttad őt? Le tudod írni?
– Nem. Nem! – zokogta. – Sötét volt, semmit sem láttam, csak a körvo-
nalait. Alacsonynak tűnt, olyan 165 centi lehetett. Nem tudom!
– És a hangja? – faggattam. – Írd le a hangját!
– Nem beszélt! Mindent papírra írt. Engedj el!
A tömeg szétnyílt, és bemasírozott a rendőrség. Amint hozzánk értek,
elengedtem őt. Mentő után kiabáltak, és a szabad levegőre vonszolták
Ashleyt. Még több rendőr irányította kifelé a tömeget a nyitott duplaszár-
nyú ajtón át, mindenkit hamarjában ki akartak terelni. A bombaszakértők
elrohantak mellettünk, de én csak a fejemet ráztam.
– Nem igazi – kiáltottam oda nekik. – Senkit sem akart felrobbantani.
Egy kezet éreztem a vállamon, amikor megfordultam, megpillantottam
Jensen felügyelőt. Mary szorosan követte, és most mellém sietett. Hátra-
tántorodtam, attól féltem, menten megöl, de csak felemelt egy műanyag-
zacskót, benne egy apró eldobott pisztollyal.
– És senkit nem akart lelőni sem. Ezt találtuk a földön, odébb.
Patyolattiszta, nincs tár, és üres a cső.
– Itt hagyta a fegyverét? – kérdeztem.
– Talán pont azt akarta, hogy megtaláljuk – felelte Jensen felügyelő. –
Úgy tűnik, letisztogatta. Nincs rajta semmi bizonyíték, és jól látható helyen
felejtette.
Marynek dőltem. Hirtelen elöntött a fáradtság.
– Azt akarja, hogy tudjuk, tényleg ő volt az. Biztos vagyok benne, hogy
a ballisztikusok majd megállapítják, hogy mind a négy gyilkosságot ezzel a
fegyverrel követték el, de semmi bizonyítékot nem találnak majd, ami el-
vezet hozzá.
Jensen felügyelő bólintott.
– Én is épp erre gondoltam – biccentette oldalra a fejét. – Nagyon ügye-
sen következtetsz, tudod?
Jól megfigyeltem, felmértem, és próbáltam összehasonlítani Ashley le-
írásával a támadóról. Jóval magasabb volt. Nem lehetett ő.
De most már biztos, hogy férfi volt. Ezek szerint Senki vagy alakot tu-
dott váltani…
Vagy nem Senkivel néztünk szembe.
Megbotlottam, kimerültnek éreztem magam. Mary elkapott, és kivezetett
a parkba.
– Le kell ülnöd – mondta. – Bármelyik pillanatban kifogyhat az
adrenalinlöket, és jobb lenne, ha akkor nem állnál.
– Jól vagyok – motyogtam, de hagytam, hogy egy padhoz vezessen. Sö-
tét volt, csak a rendőrautók és a tűzoltók villódzó fényei világítottak. A
járdán halálra rémült diákok tolongtak. Remegett a kezem, Mary az ölébe
húzta, és erősen megszorította.
– Nem mondott neki semmit – magyaráztam. – Csak egy cetlire írta le az
utasításait. Ez vagy azt jelenti, hogy nem tud beszélni, vagy azt, hogy nem
akar.
– Hatalmas idióta vagy – felelte Mary. – Felfogtad, hogy majdnem meg-
öltek?
 – Ez fontos – erősködtem. – Egyik áldozat se védekezett, amikor meg-
támadta őket a Takarító, vagyis bíztak benne. Ezek szerint majdnem biztos,
hogy tud beszélni. Velük vajon miért beszélt, és Ashleyvel miért nem?
– Hagyd ezt most! – kérlelt Mary. – Legalább ma estére!
– Nem – függesztettem rá a pillantásomat. – Épp most közölte, hogy
folytatja a gyilkolást, és pont most mutatta meg, hogy a személyiségraj-
zunk nem ért semmit. Nem hagyhatjuk csak úgy annyiban, le kell leplez-
nünk ezt a fickót. Vagy nőt… Már ebben sem vagyok biztos.
– Egy hős vagy. De néha még a hősöknek is pihenniük kell.
– Lehet, hogy furcsán beszél. Mint az Ösvények Farkasa, de valószínű-
leg nincs szó semmi fogyatékosságról. – Az arcomat simogatta, és alig bír-
tam koncentrálni. – Talán csak könnyű róla megismerni. Mondjuk, akcen-
tusa van. Azért nem akarta, hogy Ashley hallja a hangját, mert életben
akarta hagyni. Bármiben lefogadom, hogy a Takarítónak akcentusa van.
– Ez az életed, igaz? – kérdezte Mary, és egészen közel hajolt az arcom-
hoz. A rendőrautók kék-vörös fényei tükröződtek az arcbőrén. – Látsz va-
lami rosszat, és azonnal rendbe akarod hozni. Még a következmények sem
érdekelnek.
– De ez fontos – ismételtem. – Ez a nő, vagy férfi, vagy mit tudom én
mi, addig fog ölni, amíg meg nem állítjuk. – A csillagokra emeltem a pil-
lantásom. – Két hónapot vesztegettem el egy rosszul felépített személyi-
ségrajzra, és semmivel sem vagyunk közelebb, mint az elején.
– Nem oldhatsz meg mindent egyedül – suttogta Mary. – Tudom, hogy
igyekszel mindent megtenni, hogy rendbe hozd a dolgokat, és éppen ezt
szeretem benned, de nem hagyhatod, hogy ez élve felfaljon. A Takarító
hátrahagyott egy bizonyítékot, és a rendőrség felhasználhatja, hogy a nő,
vagy a férfi nyomára bukkanjon. Nem kell mindent magadnak csinálnod –
mosolyodott el halványan. – Nem kell minden alkalommal bemasíroznod a
pokolba, amikor kinyitják a kapuját.
Figyeltem az arcát, sorba vettem minden ismerős vonalat és domborula-
tot. Megeresztettem egy hosszú sóhajt. Úgy fújtam ki a levegőt, mintha
méreg lenne. Nyugodj meg! – mondogattam magamnak. Az utca felé for-
dultam. Autók érkeztek, és utasaik próbálták kitalálni, mi ez a felfordulás.
– Tudod, hirtelen az az ijesztő benyomásom támadt, hogy te és az anyu-
kám jól megértenétek egymást.
– Akkor szerencsés vagy, hogy okos nők vesznek körül – vágta rá. – Jó
sok munkát adsz nekünk.
Azt mondta, „nekünk”. Látott ostobán viselkedni, látott megszállottnak,
látta, ahogy kockára teszem az életemet, és… mégis azt mondja, „nekünk”.
 – Nem hagysz el? – kérdeztem.
Elmosolyodott, az ajka huncut vigyorba kanyarodott.
– Most viccelsz? A barátom épp megmentette az egész iskola életét, egy
hős! Igaz, hogy ostoba, és meggondolatlan, és egy hősködő hülye, de akkor
is az enyém.
– A tiéd vagyok, mi?
Figyeltük, ahogy a káosz örvénylik körülöttünk, amitől csak a sötétség
és a gyep választott el minket: rendőrök álltak a lépcsőn, kihallgatták a
szemtanúkat, a diákok hosszú sorokban igyekeztek az autóik felé, és autók
hosszú sora kígyózott az utca felé. Hátrabiccentettem a fejem, és felnéztem
a csillagokra.
– Tudod, kezdek fázni – mondta Mary.
Felmosolyogtam az égre.
– Most már bánod ezt a szemérmetlen ruhát, mi?
Játékosan ütött meg, és felnevetett.
– Nem panaszkodom, te hülye. Azt akarom, hogy átkarolj! Komolyan, a
radar előbb fogja a jeleimet, mint te!
Felemeltem a karomat, és a válla köré kanyarintottam. A vállamra haj-
totta a fejét. Mary teste meleg volt, lágy és tökéletes.
– Na – kérdezte –, hogy tetszett az első bálod?
– Összességében nem volt rossz.
– Gondolom, ez volt az első bombatámadásod is.
Elmosolyodtam.
– Ja.
– És mit szólnál melléjük egy első csókhoz?
Elhallgattam, nem találtam a szavakat, az agyam kiürült, a fejem zson-
gott.
– Eddig még semmi sem történt, viszont ez az első alkalmak éjszakája.
Felemelte a fejét, hogy szemmagasságba kerüljön velem.
– Ha ez az első csókod, remélem, sikerül emlékezetessé tennem.
Sikerült neki.
16
Másnap reggel jól elaludtam, Maryvel álmodtam, és csak tízkor mász-
tam ki az ágyból. Anya elment valahová. Bekapcsoltam a tévét, de semmi
érdekeset nem találtam benne, és ki is kapcsoltam. Öntöttem egy tál müzlit,
és leültem, hogy nekilássak, ebben a pillanatban megszólalt az ajtócsengő.
Ügyet se vetettem rá, de másodszor, aztán harmadszor is csengettek, úgy-
hogy feltápászkodtam a székből, lementem az ajtóhoz, és kinyitottam.
Brooke volt az, már épp elsétált volna.
– Szia! – üdvözöltem, és hirtelen bevillant, hogy gyűrött a pizsamám, és
kócos a hajam.
Megfordult.
– Szia! – Egyszerűen öltözött, farmer és hosszú ujjú póló volt rajta. Egy
pillanatra elhallgatott, és topogott a lábával. – Csak hallottam, mi történt
Rachellel, és el akartam mondani, hogy nagyon sajnálom.
– Rachellel?
Brooke eleve sápadt arca még fehérebbre váltott.
– Még nem hallottad. – Nem kérdés volt, hanem hirtelen, döbbent felis-
merés, és ekkor a szeme, az arca, a tartása miatt én is ugyanúgy megdöb-
bentem. Kitaláltam, mit akart mondani.
– Megölte magát.
Brooke bólintott.
– A francba. – Hátraléptem, éreztem, ahogy a vér kifut a fejemből, és az
könnyűvé és használhatatlanná vált, egy üres, semmire sem jó vacakká,
amit csak statikus zaj töltött meg. A falak sötétnek és nyomasztónak tűn-
tek, a nap túl fényesnek és hidegnek. – Egész este szörnyen festett, sírt, ki
volt akadva, meg minden, de azt nem gondoltam, hogy ilyen messzire
megy. Sosem hittem volna.
Elfordultam az ajtótól, szembetaláltam magam a fallal, és dühömben rá-
vágtam ököllel.
– Miért?! – A kiáltásom harsány, kemény morgásba hajlott, kaparta és
kiszárította a torkom.
 – Sajnálom, hogy tőlem kellett megtudnod – mondta Brooke az ajtóban.
– Tudom, hogy sokat lógtatok együtt mostanában, és gondoltam, megné-
zem, tehetek-e érted bármit… Annyira sajnálom, John.
– Miért ölik meg magukat? – dühöngtem. – Akármit teszünk, akármit
kockáztatunk, egyszerűen… értelmét veszti! Mintha meg se állítottuk vol-
na a gyilkosokat, mintha még mindig itt lennének, kedvükre ölnének, és
semmit se tehetnénk! Nem is értem, miért próbálkozunk!
Ledobtam magam a lépcsőre, fájt, ahogy leültem, és üdvözöltem a fájda-
lom heves hullámát. Összeszorítottam a fogaim, aztán ismét a falba bok-
szoltam, újra és újra lesújtva, míg a kezem vörösen izzott. Brooke előbb
zsebre dugta a kezét, majd megint elővette.
– Akarsz beszélgetni? – kérdezte.
– Mit számít, hogy akarok-e, senki se figyel rám!
– Én igen.
Felnéztem, az alakja köré keretet vont az ajtó.
– Azt hiszed, kattant vagyok.
Feszengve vállat vont.
– Attól még néha neked is szükséged van beszélgetésre. És bevallom, én
se bánnám.
Lassan feltápászkodtam, a kezemet dörzsölgettem, és bizonytalanul in-
tettem egyet a fal felé, mintha jelezném, hogy az előbbi semmiség volt, fe-
lejtsük el.
– Akkor gyere fel! – ajánlottam. – Elázik a müzlim.
Visszamásztam a lépcsőn, Brooke-kal a nyomomban. Leültem enni, és a
szekrény felé böktem.
– Van még tál, ha te is kérsz.
– Köszi. – Öntött magának müzlit, és leült velem szemben, kanalával a
tejbe nyomkodva az ételt. – Jól ismerted Rachelt?
– Nem hiszem, hogy bárkit is jól ismernék. – Nagy kanál müzlit lapátol-
tam a számba, megrágtam és lenyeltem. – Asszem, Mary legjobb barátja,
de nem sok időt voltunk együtt.
– Szerintem most már te vagy Mary legjobb barátja. – Rám mosolygott,
majd összerezzent. – Úgy értem, már azelőtt is az voltál, hogy a másik leg-
jobb barátja meghalt. Bocs, ez rémesen hangzott.
Vállat vontam.
– Nehéz lenne rémesebbnek feltüntetned egy öngyilkosságot, mint ami-
lyen. Nyugodtan mondhatsz bármit.
– Nem is tudom, nekem van-e legjobb barátom – bámult a müzlijére.
Mégnem evett belőle. – Rachelt viszont elég jól ismertem, jól kijöttünk
egymással. – Felpillantott. – Emlékszem, még hetedikben pizsamapartit
rendezett, és olyan bátorságpróbát tartottunk, hogy meg kellett monda-
nunk, kinek melyik fiú tetszik. Neki Brad jött be. – Megint a táljába bá-
mult. – Örülök, hogy táncoltak, még ha csak egyszer is, mielőtt meghalt.
Összeráncoltam a homlokom.
– Nem egyszerűen meghalt, nem egy meteor trafálta el, vagy ilyesmi. Ez
nem természetes volt, nem támadás, vagy baleset miatt történt, végzett ma-
gával. Ott ült, csak úgy kicsattant az élettől, és azt mondta, „Tudjátok mit?
Megölöm magam.” És már nincs többé. Miért tenne valaki ilyet?
Brooke megrázta a fejét.
– Fogalmam sincs.
– Anya felhozta, hogy elmehetnénk – jegyeztem meg. – Nem tehetjük,
persze, mert csak az ilyen ijesztő, veszélyes időkben keresünk némi pénzt
ebben a porfészekben. Gondoskodnunk kell a halottakról, most gondos-
kodnunk kell Rachelről. De néha szeretnék elszabadulni innen. Ki a sztrá-
dára, és addig hajtani, amíg már nem is emlékszem erre a városra. Amíg el
nem érek valami jobb helyre. – Vidámság nélkül és bizonytalanul felnevet-
tem. – Bár az az érzésem, mindenhol szívás az élet.
Brooke a semmibe bámult, a szeme könnyes volt.
Én a müzlimmel játszottam, a kanállal a tálka falát kocogtattam, aztán
letettem.
– Azt hittem, megállíthatom ezt.
Brooke felnézett.
– Azt hittem, hogy lehet egy varázspálcám – folytattam –, vagy késem,
vagy valamim, és megállíthatom a gyilkosságok sorozatát, vége lehet en-
nek a szomorú történetnek, és nem kell másnak meghalnia. Senkinek sem
kell elmennie. Csakhogy nem így van. Az emberek mindig elmennek, lelö-
vik őket, vagy leszúrják, elüti őket egy kamion, végez velük a rák vagy a
végelgyengülés. Sose lesz vége.
– Mindenki meghal – mondta Brooke. – Csak nem mindenki akkor,
amikor kéne.
– Honnan tudod, mikor kéne valakinek meghalnia?
Vállat vont.
– Nem tudom. Szerintem csak minden erőnkkel segítenünk kell mások-
nak, és ha csak egy napot is kapnak, már az is egy nappal több, mint am-
ennyijük volt.
– Változtat bármin plusz egy nap?
– Nem tudom. Sok mindent tehetünk egy nap alatt, de szerintem a legin-
kább azokon változtat ez az egy nap, akik segítettek elhozni. Értesz? Ha
segítesz valakin, ha csak egy napot adsz neki ezzel, akkor te is azok közé
tartozol, akik másokon segítenek. – Megint felnézett. – Szerintem több
ilyen emberre lenne szükség.
A kinti ajtó hangosan becsapódott, csak a konyha és a közte lévő falak
tompították a hangot, aztán léptek dobogtak a lépcsőn, és a benti ajtó is
csattanva nyílt ki, ahogy anya a boltban vett holmikkal jól megpakolva be-
jött.
– John, segítenél… Ó, Brooke… – Tátott szájjal hallgatott el. – Nem
tudtam, hogy itt vagy. Mi újság?
Brooke megtörölte a szemét a pólója ujjával.
– Helló, Mrs. Cleaver, csak beszélgettünk. Segítsek kipakolni?
Anya a pulthoz furakodott, és még mindig meglepetten pillantott egyi-
künkről a másikunkra.
– Nem kell, megoldom. – Letette a szatyrokat a pultra. – Minden rend-
ben? Hiszen te sírtál. – Előrelépett. – Mindketten sírtatok.
– Rachel Farnsworth megölte magát – mondtam.
Anya szeme tágra nyílt.
– Ne…
– Tegnap este, azt hiszem, a bál után. Brooke azért jött, hogy szóljon.
– Sajnálom – mondta Brooke.
– Rachel nem veletek volt a bulin? – kérdezte anya, és leült. A kezét egy
hajszállal az asztal fölött tartotta, mintha meg akarta volna fogni az én ke-
zem, de nem tette. – Jól volt?
– Igazából egész este maga alatt volt – feleltem. – Miután kiérkeztek a
rendőrök, nem láttam. Brad hazavitte, aztán Mary apja meg minket is elho-
zott.
– Beszéltetek Maryvel?
Brooke-ra néztem, ő grimaszolt, és összeszorított foggal vett levegőt.
Ismertem ezt, bűntudata volt.
Megráztam a fejem.
– Még nem.
– Indulnom kell – állt fel Brooke. – Nem akartam zavarni. Megyek is,
hogy felhívhasd!
– Szia, Brooke – mondta anya. – Kösz, hogy jöttél!
– Igen – pillantott rám Brooke. Nem szóltam, ő pedig elment.
– Biztos, hogy jól vagy? – kérdezte anya. – Feldúltnak tűnsz. Általában
nem ráz meg az emberek halála. Minden rendben van?
– Nem azért vagyok feldúlt, mert meghalt – emelkedtem fel a székből. –
Azért vagyok feldúlt, mert tehetetlen vagyok.
 Felkaptam a müzlistálam, és a pulthoz vittem. A maradékot a lefolyóba
kanalaztam, aztán megengedtem a csapot. Alá tartottam a tálat egy darabig,
aztán óvatosan a pultra tettem. Mellé fektettem a kanalat is. Egy darabig
csak néztem, aztán kicsit jobbra toltam, hogy párhuzamosan álljon a tállal.
Tökéletes teríték volt, mint valami magazin-fotó.
– John?
– Ez nem klappol – jelentettem ki. Közelebb húztam a kanalat a tálhoz.
– A kanál?
– Az öngyilkosság. Nem klappol. Valami… nem klappol.
– Micsoda?
– Honnan tudjam? – Újra a kanálhoz nyúltam, és alig észrevehetően el-
fordítottam. Elnéztem felette, mindenre és semmire. – Túl tökéletes.
– Tökéletes az öngyilkosság?
– Felvágta a csuklóját. Mint Allison Hill és mint Jenny Zeller. Miért?
– Általában így csinálják – jegyezte meg anya. – Ettől még nem biztos,
hogy van összefüggés.
Felkaptam a fejem, a szemem tágra nyílt.
– De van, nem igaz?
– Ezt nem mondtam.
– Akkor is tudod, hogy így van. Mind tudjuk, csak nem valljuk be. Túl
sok az öngyilkosság, és túl hasonlóak. – Hirtelen feldühödtem, és az asztal-
ra vágtam. – A francba! Az orrunk előtt gyilkolja halomra az embereket, és
minket még csak nem is érdekel!
– Ezek csak öngyilkosságok, John, ezek a lányok maguk választották a
halált.
– Nem. – Az agyam egyszerre beindult, és száguldottak a fejemben a le-
hetőségek. Ez olyan nyilvánvaló! – Azt akarják elhitetni velünk, hogy ön-
gyilkosok, de nem azok. A Takarító nem az egyetlen gyilkos a városban.
– Szerinted a rendőrség nem gondolt még erre? – kérdezte anya. – Ha ta-
láltak bármi gyilkosságra utaló nyomot ezekben az esetekben, mérget ve-
hetsz rá, hogy követik.
– De nincs semmilyen nyom, legalábbis olyan biztos nincs, ami a rend-
őrségnek segítene. Egy démonról van szó.
Anya rám bámult, de nem szólt. Éreztem, hogy a félelem és izgalom fel-
gyorsítja a szívverésem. Ez lesz az! Tegnap este tánc közben rájöttem, hogy
kell lennie még valakinek, tudtam, hogy nem lehetett a Takarító – és tessék,
itt volt mindvégig előttem.
– Ne mondd, hogy nem látod – folytattam, de közbevágott.
 – De látom. – Az arca sápadt volt. – Bár ne látnám! Olyan, mint egy op-
tikai csalódás. Bámulod és bámulod, és ha egyszer észrevetted, már mindig
látni fogod.
– Csak mi állíthatjuk meg – mondtam. – Csak mi tudunk eleget, hogy
tehessünk valamit. – Az előszobába rohantam. – Átöltözöm, és megyek
Maryhez.
– Várj! – kiáltott utánam anya. – Ezt meg kéne beszélni!
– Épp azt akarom tenni.
– Nem, neked és nekem, itt és most. – Utánam jött. – Nem kell beleke-
verned Maryt. Szeretnék segíteni, és itt vagyok.
– Igen, tudom. – A szobámba mentem, és becsuktam az ajtót.

***

– Mary, John van itt!

Jensenék előszobájában álltam, miközben Mary anyukája a hálószobája
ajtaján kopogott. Deja vu. Nem érkezett válasz, az anyukája újra kopogott.
– Mary, benn vagy?
– Nem akarok látni senkit – felelte. A hangja gyengén és rekedten szólt.
– Még Johnt sem?
– Senkit – felelte Mary, az anyukája kétségbeesettnek tűnt.
– Ne haragudj, John, reggel óta ilyen. Ne aggódj, nemsokára kijön a
szobából. Kérsz egy szelet kenyeret?
– Nem, köszönöm. – Igyekeztem nem fintorogni. – Csak mondja meg
neki, hogy…
Elhallgattam. Nagyon szerettem volna a gyilkosról beszélgetni. Kettő
volt! Világgá akartam kiáltani. Mindvégig kettő volt, és mi nem vettük ész-
re! De az anyukája ott állt mellettem, nem kezdhettem őrjöngeni mellette.
– Mary! Beszélnünk kell.
– Ma ne, John! – szólt vissza. – Nem tudnál egy kicsi szünetet tartani?
Az anyukája szomorúan mosolyodott el.
– Ne haragudj, John! Tudod, milyen.
Mély levegőt vettem.
– Igen, tudom. Mondja meg neki, hogy hívjon fel. Nem is tudom…
– Egy kis időre van szüksége – kísért le az anyukája a lépcsőn. – De
nemsokára megint szüksége lesz rád. Ne aggódj, mindegy, hogy szólok
neki vagy sem, akkor is hívni fog. – Leértünk a konyhába, és felkapott egy
pár koszos bőrkesztyűt. – Be kell fejeznem az ásást, mielőtt túl hideg lesz.
Biztos, hogy nem kérsz valamit enni vagy inni?
– Igen. Kitalálok.
Bólintott, és kilépett a hátsó ajtón. Lassan végigbaktattam a sötét előszo-
bán át a csukott bejárati ajtó felé – most először találtam csukva. Épp a ki-
lincsre tettem a kezem, amikor statikus recsegést hallottam a szomszéd
szobából.
– Jensen felügyelő, ott van? – szólalt meg a rendőrségi rádió. Hallottam,
ahogy megreccsen a szék, és összezizzen az újságpapír, aztán megszólalt
Mary apukája.
– Igen, Steph. Itt vagyok.
Stephanie-val beszél a rendőrségről.
– Épp most hívott minket egy másik helyszínelő, hogy találtak egy má-
sik tűzrakó helyet is, ahol a hamuban csontok voltak, meg egy pár elégett
kesztyű. Azt mondják, hogy nagyobb kesztyűmaradványnak tűnik, mint
Coleman esetében. Moore azt akarja, hogy menjen ki, és nézze meg.
Érdekes. Közelebb lopóztam.
– Milyen régi? – kérdezte Jensen felügyelő.
– Eléggé – felelte Stephanie. – Valószínűbb, hogy Olsen lelkész, mint
hogy a seriff, ha egyáltalán ez megállapítható. Mindegy, zacskózzák be, és
hozzák el, aztán meglátjuk, hogy passzol-e.
– Úgy lesz, Steph. Viszlát.
– Viszlát.
Hallottam, ahogy csatok kattannak. Gondolom, Jensen felügyelő felcsa-
tolta a rendőrövét. Nem tudtam úgy kinyitni az ajtót, hogy ne hallja meg,
és nem akartam, hogy azt higgye, hallgatóztam, úgyhogy kilopóztam az
előszobából, és egy másik szobában vártam lélegzet-visszafojtva. Jensen
léptei alatt felrecsegett a padló. Előbb a nappaliba ment, aztán hallottam,
hogy nyikorog a bejárati ajtó zsanérja. Kilépett rajta, és csattanás jelezte,
hogy távozott, beszállt a kocsijába, majd elhajtott.
Miért pusztítja el a Takarító a kezeket? – csodálkoztam.
Én is kiléptem az ajtón, és a Chevymhez sétáltam. Hideg volt, fáztam, és
azt kívántam, bárcsak elhoztam volna a kabátomat. Megfordultam, hogy
felpillantsak Mary ablakára. A redőny le volt eresztve.
Azt mondtam Marynek, hogy minden elveszett, hogy az egész személyi-
ségrajzunkat kidobhatjuk a kukába, de tévedtem. Igazunk volt, az üzenet
vallási jellegű, és tényleg Astrup lett volna a következő. Csak nem vettük
elég komolyan – nem jöttünk rá, hogy a Takarító visszatámad, ha összeku-
száljuk a tervét. Meier nem azért halt meg, mert rosszul végeztük a dolgun-
kat, hanem azért, mert a személyiségrajz jó volt, csak rosszul használtuk.
Elfordultam a háztól, még mindig reszkettem, amikor beszálltam a kocsiba.
Két gyilkos van: a Takarító, és az öngyilkosságos. – Mély levegőt vet-
tem, igyekeztem koncentrálni. – Két démon; nem csoda, hogy Senki segít-
séggel érkezett, végül is megfenyegettem, hogy megölöm, hülyeség lett vol-
na, ha egyedüljön. Ehelyett felnyalábolta az egyik barátját, a Takarítót, és
magával hozta őt is, hogy összezavarjon, miközben Senkire vadászom. Mi-
ért nem láttam át előbb?
Megráztam a fejemet. Minden, amit sikerült kiderítenem Senkiről – az
egész személyiségrajz –, igazából a Takarítóról szólt. Senkivel kezdhetem
elölről az egészet, de legalább a Takarítóról készített személyiségrajz még
használható. Ha megtalálom az egyiket, az elvezethet a másikhoz. Csak
koncentrálnom kell.

***

Háromszor szólt a csengő, mire felálltam. Amikor kinyitottam az ajtót,

megfagyott az ereimben a vég. Erikson atya volt az.
– Szervusz,John!
Megtalált! A szívem a torkomban dobogott, és kétségbeesetten pillantot-
tam az ablak felé, mintha attól félnék, hogy mindjárt beront rajta a rendőr-
ség. Ugrásra készen léptem hátra.
– Szép kis felfordulás volt a bálon – kezdte. – Azt mesélték, megmentet-
ted az emberek életét.
Hát ez árult el: A kis műsorom a bálon. Az egész iskola látta, hogy be-
széltem Ashleyvel. Persze a hírekbe is bekerültem. Eszembe sem jutott be-
kapcsolni a tévét, annyira lefoglalt Brooke, Rachel és Mary. A sötét képer-
nyőre néztem, és elkapott a vágy, hogy bekapcsoljam, hátha meghallom,
mit mondtak rólam, de már jócskán benne jártunk a délutánban, rég véget
ért az adás, az esti híradó pedig még váratott magára pár órát. Felsóhajtot-
tam.
– Összeállt a kép, mi? Egy csomó John nevű kölyök van. Nem lehetett
biztos benne, hogy én voltam.
– Nem lehettem, de elég nagy volt a valószínűsége, hát gondoltam, te-
szek egy próbát.
Akkor addig fogalma sem volt róla, amíg én…
 – Ne aggódj! – Mintha olvasott volna a gondolataimban. – Felismertem
odakinn az autódat. Akkor is tudtam volna, hogy te vagy az, ha nem nyitsz
ajtót.
Bólintottam, igyekeztem közömbösnek tűnni, de belül rettegtem. Ha a
híradó alapján Erikson ilyen könnyen megtalált, ki más bukkanhat még a
nyomomra? Vajon Senkinek is összeállt a kép? A rendőrség nagyon igye-
kezett, hogy ne keverjen bele a Forman-ügybe. Ezzel most tönkretettem az
álcámat?
Elhessegettem a gondolatokat, és a lelkészre néztem. Előbb vele bánj el!
– Mit akar tőlem?
– Hazudtál arról, hogy beszélsz egy tanácsadóval. Csak egy ember dol-
gozik a kórházban, és ő sosem hallott rólad.
Megvontam a vállamat.
– De legalább magától megszabadultam, és ez jó. Különben is, mi történt
volna múlt este a bálon, ha feldob a rendőrségen, és nem vagyok ott, hogy
segítsek?
– Lényegében semmi, ahogy hallottam. A bomba nem volt igazi. Ettől
persze még nem leszel kevésbé bátor, de sokkal kevésbé tűnik fontosnak
az, hogy megpróbáltad hatástalanítani.
Megeresztettem egy vérszegény mosolyt.
– Ez igaz. Most akkor felad? A bál hősét?
– Nem… – Nem fejezte be a mondatot. – Itthon van az apukád?
– Nincs.
– Mikor jön haza?
– Én kilenc éve gondolkodom ezen.
A lelkész bólintott, mintha ez mindent megmagyarázott volna.
– És az anyukád?
– Leugrott a közértbe.
Megint bólintott.
– Tudod, nem értelek téged, John. Sok problémás esettel találkoztam
már a templomban, mind hazudtak egyszer-egyszer, mind megszegték né-
hány ígéretüket, de te… Te vagy az egyetlen, aki a szemembe hazudott, ha-
lálra rémített, aztán fogta magát, és kockára tette az életét, hogy másokon
segítsen.
– Csupa meglepetés vagyok.
– Ez így van. Ráadásul a Takarítóról felállított elméleted is teljesen
helytállónak bizonyult. – Egyik lábáról a másikra állt, és a vállam fölött a
szoba felé pislogott.
– Mit akar tőlem? – kérdeztem.
 – Ugyanazt, amit eddig. Hogy beszélj a barátommal.
– Mert azt hiszi, bántani fogok valakit?
– Azt hiszem, jót tenne neked egy terapeuta.
Vérszegény nevetést hallattam.
– Hány életet kell még megmentenem, mire rájön, hogy nem vagyok
rosszfiú?
– Megegyeztünk, John.
– Akkor megszegem az egyezséget – jelentettem ki. Ideje ezt befejezni.
Legyél határozott! Nincs helye vitának.
– Felőlem elmehet a rendőrségre, ha akar, és elmondhatja nekik, hogy
két hete arról beszéltem magának, hogy meg akarok ölni valakit. Meg fog-
ják kérdezni, eddig miért nem jelentette, és hülyének fogják nézni, amikor
közli velük, hogy „azért, mert megkért, hogy ne tegyem”. Ők bizonyítékot
fognak kérni magától, de nem lesz más, csak a szava. Meg fogják kérdezni,
hogy tisztában van-e vele, hogy John Cleaver az élete kockáztatásával
mentett meg egy épületnyi embert, és semmi más lehetősége nem marad
majd. – Keresztbe fontam a karomat. – A rendőrök kedvelnek engem. De
menjen csak, és próbálkozzon, ha ettől jobban érzi magát.
Óvatosan figyeltem, mit lép, de az arcom kifejezéstelen maradt. Egy
perccel később felsóhajtott, és így szólt:
– Értem. – A szemembe nézett, a szájszeglete lekonyult, a pillantása el-
tompult. Elszomorodott. – Csak… Légy óvatos, John! Valami nagyon ve-
szélyesbe ártod bele magadat, talán veszélyesebbe, mint bármelyikünk is
gondolná. Ha segítségre van szükséged, kérlek, hívj fel!
Nem feleltem.
Megfordult, és távozott.
17
Meier seriff holtteste pár nappal később, hétfő délután került a halottas-
házba, és amikor hazaértem a suliból, anya és Margaret épp hozzáláttak
volna a munkához. Bemosakodtam, és csatlakoztam hozzájuk. Megtisztí-
tottam és eligazítottam a testet, a sebeket bekentem vazelinnel. Munka
közben Senkin járt az agyam, és próbáltam összerakni az apró, árulkodó
nyomokat. Fiatal lányokat öl. És ezeket öngyilkosságnak tünteti fel.
Ennyi. Mindössze ennyit tudtam. A helyszínen nem volt más ujjlenyo-
mat, csak a lányoké, nem vallott semmi dulakodásra, semmi sem mutatott
arra, hogy nem öngyilkosságok történtek. Úgy sejtettem, a rendőrség talán
tudhat mást is, amit nem hoznak nyilvánosságra, de még ezek a nyomok is
feltehetően öngyilkosságra utalnak, különben Jensen felügyelő jobban vi-
gyázna a lányára.
Közben többször is át akartam fordítani a testet, hogy a háttal foglalkoz-
zak, de anya minden alkalommal talált valami fontosabb teendőt: ki kellett
mosni egy kis sarat a hajból; az állkapocsnál túl szoros lett a zsineg, és az
orrot természetellenesen összehúzta. Egyik sem volt igaz – a test jónak
tűnt. Anya csak az időt húzta.
– Előbb-utóbb át kell fordítanunk – mondtam. – Addig nem balzsamoz-
hatjuk be, amíg nem csináltuk meg a hátát is.
– Tudom – fintorgott. – De fogalmam sincs, bírom-e a látványt. Elég ér-
zéketlen vagyok az ilyesmivel szemben, de akkor is… David Colemannek
hány seb is volt a hátán? És mennyivel lesz több neki?
Vállat vontam.
– Ezt úgysem kerülheted el.
Sóhajtott.
– Jól van, lássunk hozzá!
A holttest bal oldalára álltunk, és felemeltük, finoman arcra fordítva.
Meglepetten, tátott szájjal bámultunk, és közelebb hajoltunk: bár csúnyán
összekaszabolták a hátat, egyáltalán nem olyan kegyetlenül, mint
Colemanét. Számolni kezdtem, anya pedig elvette az aktát az oldalpultról.
– Huszonkettő, huszonhárom…
 – Harmincnégy – nézett fel anya az aktából. – Kevesebb, mint Robinson
polgármesternél.
– És Olsen lelkésznél harminckettő volt – tettem hozzá. – Nagyjából
ugyanannyi mindenkinél, Colemant kivéve. Az ő esete mitől lehetett más?
– Ez nem ránk tartozik – vágta rá anya. Összecsapta, és félretette az ak-
tát. – Azért vagyunk itt, hogy Meier seriff olyan legyen a ravatalon, mint
életében, és ennyi. Nem nyomozunk.
– Ez fontos.
– Csakhogy nem nekünk – ismételte, és felvett egy üveg vazelint. – Ad-
junk hálát az égnek, hogy nem olyan szörnyű a látvány, mint vártuk, és ne
beszéljünk többet erről!
Tiltakozni kezdtem, de rám villant a tekintete, és elhallgattam. Margaret
felénk pillantott az oldalsó asztal felől, de nem szólt, és visszafordult, hogy
folytassa a munkát a szervekkel. Becsuktam a számat, és inkább a felhasí-
tott háttal foglalkoztam.
Három áldozat, majdnem egyformák, a középső kilóg a mintából. Nem-
csak a szeme, hanem a háton ejtett sebek miatt is. Nem fokozatosan nőtt a
számuk, hanem a második esetben abnormálisan kiugró volt. Hogy illik ez
a képbe?
Mit jelent ez?
Mialatt vattát gyömöszöltem a szúrt sebekbe, végigvettem a tényeket, és
próbáltam rendszert találni a káoszban.
A Takarító gyilkol, bedühödik, és ezt az áldozatok hátán vezeti le.
Coleman esetében valami különösen felbőszítette. De mi?
Elsőre kézenfekvőnek tűnt, hogy Coleman bűne. Csak őt ölték meg
azért, mert pornót nézett, egész pontosan gyerekpornót, és ez talán külön
jelentőséggel bírt a gyilkos számára. Lehet, hogy gyerekkori trauma érte?
Megerőszakolták vagy molesztálták? De hát egy kortalan démonról volt
szó, nem egy emberről. Van gyerekkoruk, amikor trauma érheti őket? Egy-
általán, érheti őket bármikor is bármiféle trauma?
Minél tovább tűnődtem ezen, annál valószínűtlenebbnek tűnt. A Takarító
már reagált a pornóra azzal, hogy kiszedte Coleman szemét, ezt pedig épp-
olyan hidegvérrel és sebészi pontossággal tette, mint a kezek vagy a nyelv
esetében. Coleman háta másfajta dühről árulkodott, valami más váltotta ki.
Bármilyen furcsának is tűnt, azt sem zárhattam ki, hogy a kétféle eltérés
Coleman holttesténél nem függött össze. Valami úgy felhergelte a Takarí-
tót, hogy minden eddiginél jobban elvesztette az önuralmát. Talán külső
hatásra? A saját magánéletében történt valami? Teljesen összezavarod-
tam. Abban sem voltam biztos, van-e egyáltalán magánélete.
 Befejeztük a szúrt sebek feltöltését, bekentük vazelinnel, majd szorosan
leragasztottuk őket, és átfordítottuk a testet. Anya előkészítette a balzsa-
mozó folyadékot, én meg szikével és horoggal kihúztam egy vénát a hulla
nyakából. Felvágtuk, bevezettük a csöveket, és elindítottuk a pumpát.
Maryvel már hetekkel ezelőtt, a polgármester temetése alatt, az irodában
beszéltünk a háton ejtett sebekről; arra tippeltünk, hogy talán maga a gyil-
kosság bőszítette fel a Takarítót. Valamiért dühíti, amikor öl. De akkor mi-
ért öl egyáltalán?
De hiszen tudjuk, miért öl, le akar sújtani a bűnösökre. De mi készteti
erre? Mi pattan el nála, és gondolja azt, hogy „ideje ölni”? Tizenöt na-
ponta ejtett áldozatokat, az utolsó esetet leszámítva; vasárnap, hétfőn, ked-
den és újra kedden. Fontosak a napok, vagy csak a köztük eltelt idő számít?
Az utolsó gyilkosság egy nappal előbb történt a kelleténél, vagy a napok-
ban található minta csak a véletlen műve volt?
A falon lógó naptárra sandítottam. Jókora poszter volt, egy tengerparti
üdülőt ábrázolt, a tizenkét hónap pedig mind ott sorakozott apró tömbök-
ben az alján. Anya engem figyelt, biztosan rájött, hogy a gyilkosságokon
agyalok, de ügyet sem vetettem rá. A falhoz léptem, levettem a gumikesz-
tyűt, és az ujjammal minden haláleset dátumán végigkoppintottam: augusz-
tus 8., augusztus 23., szeptember 7., szeptember 21. Ettől nem lettem oko-
sabb, úgyhogy más dátumokat kerestem; felkaptam egy tollat a pultról, és
minden egyes dátumot megjelöltem, ami eszembe jutott. Ekkor történt a
támadás a bál alatt. Ekkor rúgták ki Colemant.
Ekkor találták meg a lelkész kezét, ekkor találták meg a polgármester-
ét…
Szeptember 4., szombat. Elégette a polgármester kezét, és hajszál híján
elkapták, mindössze három nappal azelőtt, hogy hamburgert csinált
Coleman hátából. Ez a két dátum állt a legközelebb egymáshoz a megjelöl-
tek közül.
A naptárra bámultam, zakatolt az agyam, és legszívesebben bokán rúg-
tam volna magam, amiért ezt nem vettem észre hamarább. Majdnem elkap-
ták – lehet, hogy ez dühítette? Nem – a Takarító írt már leveleket az újság-
nak, és felolvastatott egy másik levelet Ashleyvel a táncmulatságon. Nem a
bizonyítékok felfedezése ingerelte, valami másnak kellett lennie. Valami
más, ami az égetéssel függött össze. Mit tett, amit nem kellett volna? Nem
kellett volna elmenekülnie. Maradhatott volna a tűznél; ha csak odaint a ki-
rándulóknak, nem gyanítottak volna semmit. Csak azért fedezték fel a hát-
rahagyott kupacot, mert a tűz közelébe mentek és beletúrtak; és csak azért
mentek oda, mert gyanús volt, hogy a Takarító elfutott. Nem kellett volna
menekülnie, mégis megtette. Miért?
Visszatértem a bűntudathoz: azért futott el, mert nem akarta, hogy lás-
sák, mit tett. Bűntudata volt, szégyellte magát. Azért ölt, mert az áldozatai
bűnösök voltak, de a gyilkolás maga is bűn, és ezzel tisztában volt. Ez dü-
hítette fel annyira, hogy harmincnál is többször át döfje a testeket, ezért
ment és égette el a kezeket, afféle rituális tisztítóceremóniaként.
Egy rituálé.
És ha még nem végzett?
A Takarító támadásai erősen rituális gondolkodásra vallottak – ahogy
gondosan kitervelte őket, amilyen pontosan hajtotta végre a gyilkosságo-
kat, és ahogy elrendezte és beállította a testeket. Mi van, ha ez a rituálé jó-
val a gyilkosság utánra is kiterjedt, és tartalmazta az áldozat maradék test-
részeinek ünnepélyes megsemmisítését? A lelkésznél és Colemannél elvé-
gezte ezt, és Robinson polgármesternél is ez volt a célja, de jöttek a kirán-
dulók és elijesztették, mielőtt befejezhette volna. Ezzel a rituáléval foszlat-
ta szét a bűntudatát és haragját, és egy ilyen megkönnyebbülés híján az in-
gerültsége egyre csak fokozódott és fokozódott, mígnem Mr. Colemannél
vadállati dühvei robbant ki belőle. Hatvannégy szúrás. Ez logikusnak tűnt.
Majdnem logikusnak. Jensen felügyelő szerint a polgármester keze és
nyelve elégett a tűzben; nem maradt hús, csak elszenesedett csontok, és a
húsból hátramaradt kupac. Mit akart még tenni? Nem mondott el egy imát?
Vagy talán egy átkot? Mi volt más ebben a rituáléban?
A kesztyű.
Stephanie kesztyűket említett – égett kesztyűket, amiket a Coleman ke-
zénél gyújtott tűzben találtak, és most a lelkész kezénél. Robinson polgár-
mester kezénél nem volt ilyen. Ez volt a hiányzó darab – ez volt az a kü-
lönbség, ami miatt az azutáni támadás olyan erőszakossá vált: nem tudta
elégetni a kesztyűjét.
De mit jelentett a kesztyű? Kesztyűben ölt, így ez bizonyítékként szol-
gálhatott ellene, de egy ilyen rituálé jóval túlmutatott azon, hogy szimplán
meg akarta semmisíteni a tűzben a bizonyítékokat. Azért égette el az áldo-
zatok kezét, mert azok képviselték a bűneiket; ha a kéz magával a bűnnel
egyenlő, nem tűnt túlzásnak azt feltételezni, hogy a kesztyű a Takarító ke-
zét, a saját bűnét képviselte. Újra és újra, minden egyes gyilkosságnál. Mit
is írt a levele végén? A város tűz által tisztul meg. A tűz segítségével akarta
hamuvá égetni a bűneit, és ekkor nem sikerült. Hiába is kérkedett, hiába
szónokolt jogos büntetésről, mélyen belül tudta, hogy ő is éppolyan bűnös,
mint mi. Talán még inkább az.
 És ez a gyenge pontja.
Hátraléptem a naptártól, és gyorsan körbepillantottam. Margaret még
mindig a sarokban tisztogatta az eltávolított szerveket; anya a pumpával
szöszmötölt. Ő felnézett, találkozott a tekintetünk, majd összeszorított száj-
jal fordult újra a pumpa felé. Annak ritmikus, szívdobbanásszerű hangja
betöltötte a helyiséget, én pedig nagy levegőt vettem. Megvan. Belelátok a
lapjaiba, tudom, hogy gondolkozik.
Arról viszont fogalmam sem volt, milyen ereje lehet démonként, bár az
alapján, hogy emberi fegyvereket használt, gyanítottam, hogy nincs se
karma, sem természetfeletti ereje, semmi ilyesmi. Senkinek viszont lehetett
– róla voltaképp semmit sem tudtam –, így vele vigyáznom kellett. Való-
színűleg összejátszanak: a Takarító magára vonja a figyelmem, és amint
abba a hitbe ringatom magam, hogy elkaptam, Senki hátulról lecsap rám.
Meg kellett találnom a módját, hogy elválasszam őket. Csapdát kell állí-
tanom! Most már ismerem a Takarítót; elcsalhatom valahová, és csapdába
ejthetem, mint egy patkányt. Ha őt elkaptam, akkor már egyszerre csak egy
démonnal kell elbánnom.
Első szakasz: Nagyon, nagyon fel kell dühítenem!
18
Tisztelt főszerkesztő!

A Takarítónak nevezett gyilkos bejelentette közösségünknek,

hogy célja városunk megtisztítása, és hogy megmentse Claytont a
gonoszoktól, akik kísértésbe és bűnbe vinnék.
Bocsásson meg, ha ezzel kihívom őt magam ellen: ez nem is
állhatna távolabb a valóságtól! Valóban elhisszük, hogy ez a hi-
degvérű gyilkos az erény mintaképe? Elfogadunk egy megátalko-
dott bűnöst szellemi vezetőnknek? A Bibliában ez áll: „az ő gyü-
mölcseikről ismeritek meg Őket.” A Takarító gyümölcsei vitatha-
tatlanul gonoszak. Ő egy szörnyeteg, azoknál is alávalóbb bűnös,
akiket ő úgymond megbüntetett, és az lenne a legbölcsebb, ha
nem törődnénk a szavaival.
Magának a Takarítónak ezt üzenném: „Térj vissza a nyájba! A
bűnök, amiket elkövettél, eltörölhetők, a nehéz és rögös út lesz,
ám az Úr szolgáinak útmutatásával újra megtisztulhatsz.
Ne hallgass hamis prófétákra! Bízz az egyházban és vezetői-
ben! Mi nem viszünk tévútra!”

Üdvözlettel
Brian Erikson atya

***

– Készen vagy?
Mary kinyitotta az ajtót.
– El sem hiszed, mi? Hogy tetszik a fölsőm? – Egy fekete, enyhén bugy-
gyos ujjú topot viselt.
– Nagyon csinos, de láttam már rajtad.
– Sok ilyenem van – nevetett fel. – Tudom, hogy nehéz követni.
– Örülök, hogy jobban vagy.
 – Remekül érzem magamat. Tökéletesen. – Mosolygott. – Hova me-
gyünk?
– Nem kell mennünk sehova sem – vontam meg a vállamat. Kezdett túl
hideg lenni a biciklizéshez, a túrázáshoz, meg a többi olyan dologhoz, amit
Mary szeret. Az elmúlt pár napot náluk töltöttük, néztük a tévét vagy kár-
tyáztunk, és ez nekem jó is volt így. Az újságok még nem hozták le a leve-
lemet, és túl feszült voltam hozzá, hogy bármi másba kezdjek.
– Már nem bírom a bezártságot – mondta. – Muszáj kimozdulnom. Újra
látni akarom a világot.
– Jól hangzik. Van a világnak olyan része, amire különösen kíváncsi
vagy?
– Először elmehetnénk kajálni – magyarázta, miközben követett az autó-
hoz. – Valami zsírosra és undorítóra vágyom. Az otthoni kaja ehetetlenül
egészséges.
Felkuncogtam, és beszálltunk a kocsiba.
– Mit szólsz a Barátságos Burgerhez? – kérdezte, és becsatolta a bizton-
sági övét. – Egy ideje nem jártam ott.
Bólintottam, aztán kihajtottam az útra. A Barátságos Burger egyike volt
azoknak a helyeknek, amilyeneket csak kisvároskákban látni: helyi tulaj-
donban és üzemeltetővel, helyi vendégekkel. A cégér egy hatalmas fából
készült sajtburger volt, két csenevész kezén feltartott mutatóujjal, háztöm-
bökkel messzebbről is látni lehetett.
– Tudod, hogy mit imádok ebben a helyben? – kérdezte Mary, amikor
megláttuk a cégért. – Azt, hogy nem egy nagy étteremlánc része.
– És ez jó?
– Igen, mert ez az egy van belőle. Bárhová mész a világon,
Mc.Donald’s-ot biztosan találsz, de Barátságos Burgerből csak egy van,
méghozzá éppen itt. Teljesen egyedi.
– Szóval azért szuper, mert a kutya sem kíváncsi rá?
– Ó, szerintem nagyon is kíváncsiak rá. Legalábbis azok, akik már egy-
szer odalátogattak. Az benne a szuper, hogy nem hajlandóak áruba bocsá-
tani.
Behajtottunk a parkolóba, és megálltunk a cégér alatt.
– Tudod, hogy én min szoktam gondolkodni, ha idejövök? – mutattam
fel. – Ezen a cégéren. Szerinted egy hamburger tényleg ennyire örülne, ha
tudja, hogy megeszik?
– Lehet, hogy ez a hamburgerek életének a csúcsa, hogy erre vágynak.
Mint a mennyország.
 – De mi lenne, ha mondjuk valami az embereket enné meg így? És nyit-
nának egy étteremláncot, ahol emberekből készült hamburgereket árulná-
nak? Te pózolnál egy cégéren mosolyogva, és integetve, hogy milyen bol-
dog vagy, hogy megesznek?
– Ha egy étteremlánc lenne, akkor nem – vigyorgott ravaszul. – Csak az
egyedi ember-burger kajáldáknak vagyok hajlandó modellt állni.
– Legalább nem adod alább.
– Most, hogy végeztünk a kajánk antropomorfizálásával, lassan ehetnénk
is. Hatféle gabona kavarog a gyomromban, mint valami szikla, és szüksé-
gem van zsírra és ketchupra, hogy lebontsa.
Bementünk, és beálltunk a sorba, elég tömött volt a hely, még így csü-
törtök este is, és miközben vártunk, beszélgettünk pár emberrel, akiket
Mary ismert. Mármint ő beszélgetett, én csak ácsorogtam, és fogtam a ke-
zét. Nem kellett elolvasnunk az étlapot, mert öt éve nem változott.
– Szia, John!
Meglepetten néztem föl, és megláttam Brooke-ot a pult mögött, a fején a
Barátságos Burger papírsapkájával. Mi következtünk, úgyhogy a pulthoz
léptünk.
– Szia, Mary – köszönt neki is. – Hogy vagy?
– Remekül – felelte Mary, a szája résnyire tátva maradt. – Nem tudtam,
hogy itt dolgozol.
– Csak pár hete – magyarázta Brooke. – Mióta elkezdődött a suli. Egész
nyáron a parkban voltam a locsolókkal, de ősszel kellett néznem valami
újat.
– Klassz! És tetszik a hely?
– Attól függ, hogy mit sóznak rám – forgatta a szemét nevetve Brooke. –
A pultban nem rossz, de nemsokára valakinek ki kell majd takarítania az
automatát. – A szeme elkerekedett. – Mármint persze mindennap takarít-
juk, csak nem szeretem, amikor én vagyok a soros. Bocsi, ez undi volt.
– Semmi gond – felelte Mary, majd közelebb hajolt, és bizalmasan meg-
kérdezte. – Van bármi, amit inkább kerüljünk el?
– Dehogyis! – Brooke a válla fölött hátrapillantott, de közben az étlapon
a csirkefalatokra koppintott. Mary felvonta a szemöldökét, Brooke bólin-
tott.
– Akkor két Barátságos Burgert kérnénk – adta le a rendelést Mary. – Te
sajttal kéred, John?
– Én inkább maradnék a halnál.
Egy pillanatig csak nézett rám, aztán felnevetett.
 – Jaj, tényleg. Bocsánat. Az a húsdolog. Akkor egy Barátságos Burgert
és egy Barátságos Halat. A hasábon meg az innivalón majd osztozunk.
Brooke felírta a rendelésünket egy kis spirálozott jegyzetfüzetbe, kitépte
a lapot, és elkezdte bepötyögni a pénztárgépbe. Beletúrtam a tárcámba, és
előhúztam egy bankjegyet. Odaadta a blokkot, én meg a pénzt, kinyitotta a
pénztárgépet, hogy vissza tudjon adni.
– Ez elég vicces, mi? – kérdezte a pénzt számolva.
– He?
– Amikor legutóbb itt jártunk – kezdte Brooke –, még mindketten a pult
túloldalán vártunk, erre én most mögötte állok.
Mary megint megfogta a kezem, és erősebben szorította meg, mint előt-
te. Összefonódott ujjaink most ott pihentek a pulton.
– Ti voltatok itt randizni?
– Nem nagyon lehet máshová menni – feleltem.
– Hát igen – mondta Brooke. – Akkor este volt… – Elkomorodott. –
Amikor Forman… – Körbepillantott a zsúfolt helyen. – Hát, gondolom,
úgyis tudod. – Kissé elkomorult, a markomba nyomta a visszajárót, majd
hozzátette: – 78-as szám.
Mary és én odébb léptünk a pulttól, hogy megvárjuk a rendelésünket,
Brooke pedig már a következő párra mosolygott szélesen. Vidámnak tűnt,
szívesen beszélgetett az emberekkel, és még az ocsmány Barátságos Bur-
geres ingében is gyönyörű volt.
Mary megölelt, a karját szorosan a derekam köré fonta. Meglepetten pil-
lantottam rá, és láttam, hogy ő is Brooke-ot figyeli a pult túloldalán.
– Elég fura, hogy felhozta az utolsó randitokat.
– Ő egyszerűen ilyen – mondtam. – Nem gondolkodik, mielőtt megszó-
lal. Ha tudná, hogy zavar, most biztos rémesen érezné magát.
– Lehet. – Mary elfordult tőle, és felmosolygott rám, nem is tudtam
máshová nézni. – De most már az enyém vagy, igazam van?
Lemosolyogtam rá, élveztem a közelségét.
– Tökéletesen.
Megérkezett a kajánk, és megkerestük a legtisztább asztalt. Mary egy
nagy adag ketchupöt nyomott a tálcánk közepére, és szórakozottan kever-
getni kezdte egy szál sült krumplival.
– Milyen ember volt? – kérdezte a ketchupöt bámulva.
– Kicsoda?
– Clark Forman. Párszor láttam, persze, de nem ismertem túl jól. Nem
úgy, mint te. Vagy Brooke.
 – Brooke csak pár órát töltött ott – feleltem, és én is azt néztem, ahogy
játszik a ketchuppal, mélyvörös volt, mint a sűrű vér. – Ráadásul az alatt a
pár óra alatt Forman majdnem végig halott volt. Én is csak két napot töltöt-
tem ott, de ettől még nem hiszem, hogy „ismertem” volna. De eleget tud-
tam róla, hogy el akarjak tűnni a közeléből.
– Szörnyű alak volt! – Úgy köpte a szavakat, mintha undorító ízük lenne.
– Egy szörnyeteg! Bármilyen halál is jutott neki, megérdemelte! – Felné-
zett rám, és találkozott a pillantásunk. – Még mindig nem hiszem el, hogy
keresztül kellett menned ezeken.
Visszanéztem rá, és próbáltam leolvasni az arckifejezéséről, mit érez:
keserűséget láttam és haragot, de valami gyengédséget is.
Felemelte a kezét, és átnyúlt az asztal fölött, hogy megszorítsa a karo-
mat. Vajon vonzódik hozzám, vagy csak nagy benne a birtoklási vágy? A
terem másik vége felé pillantottam, ahol Brooke állt a pult mögött, és a ve-
vőkkel csacsogott. Egy rövid pillantás volt csak, de Mary szorítása erősö-
dött.
– Amikor Forman házában voltunk – próbáltam elterelni a gondolatait
Brooke-ról –, az időm javát bezárva töltöttem, első este egyedül, aztán a
pincében húztam le egy napot és egy éjszakát.
– Szörnyű lehetett.
– Gondolom – feleltem. – Azt hiszem, én inkább dühös voltam, nem
ijedt. Nem vagyok annyira érzelmes, mint a legtöbb ember. Amikor min-
denki más sokkos állapotba került, én akkor is hideg fejjel át tudtam gon-
dolni a helyzetet, és találtam kiutat.
– Ettől vagy jobb, mint ők – jelentette ki.
– Jobb?
– Te mentettél meg mindenkit, nem igaz?
– Igen.
Bólintott, és lenézett a ketchupra. Megint kevergette, aztán beleharapott
a krumpliba.
– Hogy állsz azzal, hogy mindenkit megments a Takarítótól? – érdeklő-
dött.
Zavartan oldalra döntöttem a fejem. Bármiért is zavarták a bál alatt a
terveim, túltette magát rajta.
– Klasszul – feleltem. – Ha minden jól megy, talán nem öl többé.
Felnézett.
– Minden jól szokott menni?
Megráztam a fejem.
– Erre még nem volt példa.
 ***

Szerda reggel ismét korán keltem, és az ablakból figyeltem, mikor jön az

újságos fiú. Hatra ért hozzánk, és a halottasház felé hajította a lapot, kiro-
bogtam a hidegbe, hogy összeszedjem. A házban letéptem a gumit, ami
összefogta, és a konyhaasztalon széthajtogattam az újságot, hogy megke-
ressem a szerkesztőségi oldalt. A Levelek a főszerkesztőnek rovat legtetején
ott díszelgett a Takarítónak írt levelem, amit Erikson atya nevével hoztak
le. Tényleg leközölték. Féltem, hogy a vitatható tartalma miatt visszatartják,
vagy megkeresik Eriksont, hogy egyeztessenek vele, mielőtt nyomdába
menne, de nem tették. Elfogadták a levél alá írt nevet, úgy hitték, hogy re-
ményt próbál kelteni ezekben a nehéz időkben, és kinyomtatták.
Mindenki így értelmezi majd a levelet, kivéve a Takarítót. Számára ez
felhívás volt keringőre.
Telefonálnom kell Eriksonnak – gondoltam, de türelmet erőltettem ma-
gamra. Meggyőzőnek kellett lennem, különben nem hinne nekem. Ha túl
korán hívom, megsejtheti, hogy én írtam a levelet, és sosem egyezik bele a
tervembe. Tétlenül ücsörögtem, aztán fel-alá járkáltam a szobában, majd
bekapcsoltam a tévét, végigpörgettem a csatornákat, majd kikapcsoltam.
Mi van, ha a Takarító is olyan korán olvassa a levelet, mint én, és most
azonnal végez a pappal ahelyett, hogy estig várna? Letelt a két hét – ha ti-
zenöt napig vár, mint szokott, aznap, szerda este kellett lecsapnia. Ha a ko-
rábbi menetrendjét követi, talán csütörtökig is meghúzza magát – ha vi-
szont korábban öl, ahogy azt már előzőleg is tette, akkor elkéstem, és előző
éjjel már megölt valakit. Visszakapcsoltam a tévét, híradót kerestem, egy
szó sem esett azonban újabb holttestről. Kikapcsoltam, aztán ismét járkálni
kezdtem.
Kínzó volt a várakozás.
Amikor anya nyolc felé végre ébredezni kezdett, átvittem a telefont a
szobámba, kulcsra zártam az ajtót, és felhívtam a pap otthoni számát. A
második csengetésre felvette a kagylót.
– Halló?
Kezdődhet a műsor!
– Erikson atya, jól van?
– Kivel beszélek?
– Én vagyok az. John Cleaver, a srác, aki mindig démonokról beszél.
– Ó. – Szünet. – Mit szeretnél?
 – Csak azt akartam tudni, hogy jól van-e – feleltem, próbáltam aggódó-
nak tűnni. – Épp most olvastam a levelét az újságban, és attól féltem, eset-
leg baja esett.
– Miféle levelet?
– A maga levelét, amit a főszerkesztőnek írt. Épp most olvastam. Nem
tudom, hogy jutott az eszébe, de a Takarító nagyon dühös lesz!
– Én nem írtam semmiféle levelet a szerkesztőnek.
– Dehogynem! – feleltem. – Itt is van benne. „A Takarítónak nevezett
gyilkos bejelentette közösségünknek, hogy célja városunk megtisztítása”.
Gondolom, az újság azt hitte, nem lesz belőle baj, de…
– Azt nem én írtam! Az én nevem áll alatta?
– Brian Erikson atya. Ez a maga neve?
– Igen, az enyém, de… – Elhallgatott. – Mi van még benne?
– Mit gondol, ki írhatta a levelet? – kérdeztem.
– Fogalmam sincs. – Hallottam, hogy ajtó csukódik mögötte. – Mi van
még benne?
– Egy csomó minden, amit mintha úgy fogalmaztak volna, hogy feldü-
hítsék vele a Takarítót. Például, hogy utálja a hatalommai rendelkezőket, és
hogy fontos neki a vallás. Van fogalma arról, hogy milyen mérges lesz?
Még bűnösnek is nevezte.
– Mondtam már, hogy nem én írtam. – Újabb ajtót hallottam csukódni.
– Hadd olvassam fel magának!
– Hagyd csak! Hozzám is jár az újság. – Papírzizegést hallottam, azután
hosszú csend következett. Egy vagy két perc múltán szólalt meg újra. – Le
kell tennem, John! Fel kell hívnom az újságot, és…
– Nem! – szakítottam félbe. – El kell tűnnie a városból.
– El?
– Nem látja, mit jelent ez az egész? Akár maga írta azt a levelet, akár
nem, a Takarító magára lesz dühös, és ez szinte garantálja, hogy maga le-
gyen a következő áldozat.
– De…
– És ha nem maga írta, akkor valaki más akarja áldozattá tenni. Vagyis
legalább ketten akarják holtan látni.
Megint hallgatott.
– Honnan tudod ilyen biztosan?
– Olvassa csak el újra – néztem a saját példányomra. – A Takarító a val-
lás és a vezetők megszállottja. A levélben, amit az évnyitóbálra küldött, azt
írta, azért jött, hogy a gyilkosságokkal megtisztítsa a várost azoktól, akik
tévútra vezetnek minket. Ez arra utal, hogy erős elnyomott vallási bűntudat
munkál benne: bűnügyi személyiségrajz-készítés, elemi szint. Ez a levél
egyenesen a képébe vágja a saját bűntudatát, ráadásul egy vallási vezető áll
a sorok mögött. Ettől csak rosszabb lesz. Aztán ott van még az is, ahogy
visszaél a levélben a hatalmával, és felszólítja a várost, hogy ne vegyék fi-
gyelembe a gyilkos üzenetét. A Takarítónak olyan fontos a saját üzenete,
hogy az egész iskolát bombával fenyegette meg miatta. Ha azt mondja az
embereknek, hogy ne foglalkozzanak vele, és inkább magát kövessék, az-
zal szinte könyörög érte, hogy ölje meg.
Nem érkezett válasz.
– Ez a levél a Takarító saját szavait használja ellene – folytattam –,
olyan kifejezésekkel, mint hogy „újra megtisztulhatsz”, vagy hogy „ne
hallgass hamis prófétákra”.
Ráadásul megemlíti a gyilkos kezét is – úgy gondoltam, ez fogja a leg-
jobban feldühíteni a levélben, de Erikson atyának nem akartam szólni róla.
Nem tudtam volna megmagyarázni, miért fontos ez a pont, anélkül, hogy
felfedném, mennyit tudok, úgy pedig gyanússá válnék.
– Lényegében – folytattam – mindent megcáfol a levélben, amiben ez a
fickó hisz, megsérti a célját, és pont azt az érzelmi sebet tépi fel, ami való-
színűleg gyilkossá tette.
– De nem én írtam a levelet…
– Az nem érdekes, ki írta – kiabáltam egy kicsit túl hangosan. Próbáltam
kétségbeesettnek tűnni, és reménykedtem benne, hogy működik. – Nem
érdekes, ki írta – ismételtem sokkal halkabban. – Az az érdekes, hogy a
maga neve áll alatta. A gyilkos csak ezt fogja látni. Maga a következő cél-
pont, tetszik vagy sem.
Újabb csend következett.
– Mi van, ha nem olvassa a levelet?
– Már két levelet írt a főszerkesztőnek. Olvassa az újságot.
Megint hallgatás.
– Jól van – mondta végül. – Igazad van, de ha az újság helyesbíti…
– Akkor egy gyáva bűnösnek fog tűnni, aki nem vállalja a véleményét.
– Akkor fel kell hívnom a rendőrséget.
– Hogy valaki más haljon meg maga helyett? – kérdeztem. – Én hetekkel
ezelőtt próbáltam figyelmeztetni a rendőrséget. Azután, hogy maga és én
rájöttünk a vallási kapcsolatra. Megpróbálták megvédeni William Astrupot.
A gyilkos rájött, és bosszúból végzett a seriffel. Egyelőre nagyon úgy néz
ki, hogy a gyilkos maga is rendőr. Tényleg azt akarja, hogy valaki meghal-
jon, miközben magát védi?
 – Mégis mi mást tehetnék? Nem ülhetek ölbe tett kézzel, és várhatom,
hogy megöljön.
Ez az!
– Elutazhat. Összecsomagolhat, és elhagyhatja a várost. Látogassa meg a
családját, menjen nyaralni, már nyilván úgyis magára fér. Vagy bármi. Ha
nincs itt, nem tudja megölni magát, és ha nem védi senki a rendőrségtől,
akkor őket sem bánthatja.
– Mi a helyzet a szomszédjaimmal?
– Amíg nem szól nekik, addig ártatlanok – feleltem. – A Takarító na-
gyon ügyel rá, hogy az ártatlanoknak ne essen bajuk. Nézze csak meg, mi
történt az évnyitó bálon: a bomba kamu volt, és meg se töltötte a fegyverét.
– Addig vigyáz rájuk, amíg dühbe nem gurul. Azután már csak a lehető-
séget lesi, hogy áldozat legyen belőlük. A polgármester asszisztensét is
megtámadta, pedig semmi köze nem volt az egészhez.
– De nem ölte meg – vágtam rá –, és különben is, csak azért támadott rá,
mert a terve része volt. Ahhoz túl aprólékos, hogy véletlenszerűen válasz-
szon célpontot. Ha nem tudja megölni magát azon a terepen és módon,
amire készült, akkor nem fog megölni maga helyett mást.
– Tényleg így gondolod?
Nem.
– Persze – hazudtam. – Ez egy nagyon óvatos és precíz ember.
– Akkor követni fog – válaszolta a lelkész –, és elkap, mielőtt elhagy-
nám a várost.
– Nem, ha most azonnal indul. Reggel nyolc óra van. Talán még nem is
olvasta az újságot. Tűnjön el, amíg még lehet, és csak hetek múlva jöjjön
vissza, amikor már biztonságos.
Megint hosszú szünet után felelt.
– Addig nem lesz biztonságos, amíg el nem kapják – mondta. – Elme-
gyek, de ma este felhívom a rendőrséget, és megkérem őket, hogy járőröz-
zenek a környéken. Ha az utcán les rám, talán elkapják, és ha csak késve
szólok nekik, nem lesz idejük bemocskolni a kezüket a védőőrizettel.
Nem! A házat akartam csapdának használni! De sajnos a javaslata logi-
kus volt, és nem jutott eszembe semmi, amivel lebeszélhetném, és közben
ne tűnnék gyanúsnak.
– Ez jó ötlet.
Talán a halottasházat is használhatnám – a város szélén van, a környé-
ken nincs közvilágítás. Meg kell szabadulnom anyától!
– És John! Szeretném, ha megígérnéd, hogy nem keveredsz bele.
– Hát persze!
 – Hát persze hogy megígéred, vagy persze hogy bele fogsz keveredni?
Ez a lelkész trükkös fickó.
– Megígérem, hogy nem keveredek bele – hazudtam. Ha kapnék egy öt-
centest, valahányszor megszegek egy ígéretet…
– Jól van – felelte. – Szólok a rendőrségnek, hogy rád is vigyázzanak.
Biztos, ami biztos.
– Nem bízik bennem?
– Azért hagyom el a várost, mert te azt mondtad. Ez azt hiszem, magáért
beszél. Hálás vagyok, hogy figyelmeztettél, de biztosan akarom tudni,
hogy nem esik bajod.
– Köszönöm – doboltam a jegyzetfüzetemen, benne a levél első vázlatá-
val. – Megígérem, hogy kerülöm a bajt.
Letettük, és én körbejártam a halottasházat. Olyan helyet kerestem, ahol
fogva lehet tartani valakit. A nyilvánvaló lehetőségek túl nyilvánvalóak
voltak. Ha azt mondom neki, hogy menj be a szekrénybe, nem várhatom,
hogy együttműködjön. Olyan helyet kellett találnom, ahová amúgy is be-
menne, ilyennek egyedül a bejáratot találtam, de a főajtók üvegből készül-
tek, könnyű lett volna megszökni.
A mi oldalajtónk azonban tökéletesnek tűnt. Masszív faajtó volt, ami egy
kis lépcsőhöz vezetett, onnan pedig egy újabb faajtó nyílt a halottasházba,
vagy egy harmadik a lakásunkba. Persze még meg kell majd erősítenem,
hogy elbírjon egy kétségbeesett démonnal, akinek szekerce van a kezében,
de ez volt a legkevesebb, és a terv működőképesnek tűnt.
Következhet a második szakasz.
19
Fél órával később elköszöntem anyától, és elindultam otthonról, de ahe-
lyett, hogy iskolába mentem volna, fél háztömbnyire leparkoltam Erikson
atya házától, vártam és figyeltem. Állta a szavát, kicsit később felbukkant
egy bőrönddel, beszállt a kocsijába, és elhajtott. A biztonság kedvéért pár
percig még nem mozdultam, aztán beálltam a felhajtójára, és átosontam a
hátsó kertbe. Óvatosabb is lehettem volna, de nem számított, mert miután
Erikson atya este felhívja a rendőrséget, úgyis mindent, amit a házzal te-
szek, a Takarítóra fognak majd. Benyomtam a lábammal az egyik pinceab-
lak üvegét, finoman elhúztam a reteszt, és bemásztam.
Meglepően hétköznapi kép fogadott – a pincében nem tobzódtak a fura
vallásos tárgyak, csak pár régi bútor akadt, és repülős magazinokkal meg-
pakolt dobozok. Felmentem, a ház éppolyan rendezett és tiszta volt, mint a
legutóbbi estén.
Ha a Takarító meg akarja támadni a papot, semmit sem bízna a véletlen-
re: tudnia kell, hogy itthon van, amikor felkeresi, és az áldozatnak bíznia
kell benne, hogy beengedje. Vagyis telefonálnia kell, hogy megbeszéljenek
egy találkozót. Csak azt kellett megoldanom, hogy hozzám fusson be a hí-
vás. Kesztyűben vettem fel a telefont, és megnyomtam a hangposta gomb-
ját. A rendszer jelszót kért, én pedig beütöttem a gyári beállítást, az 1234-
et. Nem vált be. A fenébe. A Takarítónak közvetlen velem kellett beszélnie,
hogy tőrbe csalhassam. Itt merjek maradni egész nap? Nem akarom, hogy
akár ő, akár a rendőrség itt lásson. Mi van, ha telefonál, és a hangposta je-
lentkezik? Nem, nem merne üzenetet hagyni. Volt valami a hangjában – ta-
lán valamilyen akcentus, ahogy korábban is sejtettem –, ami miatt yyíAA a
bálon sem mert megszólalni. Más számot keresne, felhívná a templomot.
Talán ott több sikerrel járnék.
A konyhában kulcsok lógtak egy sor szögön – arra tippeltem, hogy a
templom pótkulcsai. Leakasztottam őket, és a Szűz Máriához hajtottam. A
parkoló üresen tátongott, hátramentem, és kipróbáltam a kulcsokat. Az
egyikkel sikerrel jártam, és külön zsebbe raktam, hogy ne felejtsem el, me-
lyik az. A templom hatalmas, üres és csendes volt, csak az íves, festett ab-
lakokon át bejutó sárgás, halvány fény világította be. Körbeballagtam, be-
lestem a tantermekbe és tárolószekrényekbe, míg végül megtaláltam a pap
dolgozószobáját, és megint nekiálltam próbálgatni a kulcsokat. Az újabb
siker után az idevaló kulcsot is az előző mellé süllyesztettem, és beléptem.
Kevés tárgy volt odabenn, csak Jézus-képek és szobrok díszítették a
szobát, bár akadt egy falinaptár is, megint csak repülők fotóival. Megfor-
dult a fejemben, hogy a kápolnában várakozom inkább, de másnak is lehe-
tett kulcsa az épülethez, és bármikor felbukkanhatott. Nem akartam, hogy
megzavarjanak, vagy mellettem bámészkodjanak. Felemeltem az itteni te-
lefon kagylóját, megnyomtam a hangpostagombot, és újból az 1234 jelszó-
val kísérleteztem. Ezúttal sikerrel, és csaknem felnevettem. A pap nyilván
nem számított rá, hogy bárki betör a templomba. Figyelmesen végighall-
gattam a hangposta opciókat, megtaláltam, mivel tudok hívást átirányítani,
és megadtam Forman mobiljának számát. Megerősítettem az átirányítási
kérést, és kimentem a templomból.
Készen álltam a démon hívására, de még mindig nem tudtam, hogy gon-
dolkodik. Mindenre fel kellett készülnöm. Beszálltam a kocsiba, és Maxék
felé vettem az irányt, a harmadik szakaszhoz: hogy lopjak egy fegyvert.
Vezetés közben megcsörrent a telefon.
Megnéztem a számot – nem ismertem, és a memóriában sem szerepelt.
Jó eséllyel egy helyi szám. Óvatosan felvettem a mobilt.
– Halló?
Csend.
– Elnézést – mondta egy idősebb női hang. – Azt hittem, a Szűz Mária-
templom számát hívtam.
Vajon tényleg egy idős asszonnyal beszélek, vagy csak a Takarító egyik
trükkje? Vagy Senki telefonál helyette?
– Ez a Szűz-Mária templom – hadartam. Beszéltetnem kell! – Segíthe-
tek?
– Hát – mondta lassan –, Erikson atya ott van?
– Megkérdezhetem, ki keresi?
– Fren vagyok a varrókörből, ismer engem.
Hiszek neki? Vajon a Takarító megpróbálná Frennek kiadni magát a
varrókörből? Hogy csinálná? Egyáltalán honnan tudna erről a Frenről? –
Megráztam a fejem. – Lehet, hogy ez egy igazi hívás.
– Átadom neki, hogy kereste – mondtam. – Köszönöm.
Letettem, és bekanyarodtam Maxék utcájába. Az autója a kocsifelhajtón
parkolt. Nem nagyon tudnék betörni a házába úgy, hogy ő még otthon van.
Az órára pillantottam a műszerfalon: 10:30. Semmi oka nem volt, hogy
ilyenkor otthon legyen, hacsak nem beteg, vagyis nyilván nemsokára el-
megy. Hogyha be akarok jutni, beszélnem kell vele. Megálltam a járdasze-
gélynél, az ajtóhoz sétáltam, aztán bekopogtam.
Kinyitotta, és ahogy meglátott, összevonta a szemöldökét. Hosszú, feke-
te kabátot viselt, az ujja túl hosszú volt, és nem látszott ki belőle a keze.
– Mit akarsz?
– Hogy vagy? – kérdeztem.
– Hol van a barátnőd?
– Gondolom, suliban. Én ma lógok.
– Aha. Mit akarsz?
– Csak beköszöntem. Miért nem vagy suliban?
– És te?
– Csak úgy.
Elnézett mellettem, a kocsimra pillantott az utcán.
– Mary veled van?
– Nincs.
– Miért nincs?
Én is kinéztem az utcára.
– Ez most jó vagy rossz?
Kicsit megrántotta a vállát, kicsit megrázta a fejét. A tekintete üres volt.
– Bejöhetek?
Megpróbált gúnyosan elmosolyodni, de félúton feladta, és hátralépett,
szélesre tárta az ajtót. Beléptem, ő a kanapéhoz sétált. Nyitva hagyta az aj-
tót, hát becsuktam.
– Jól vagy? – kérdeztem.
– Mintha érdekelne!
– Azt hittem, jobban fogsz örülni nekem. Már hónapok óta nem lógtunk
együtt.
– Juhé! – zuttyant a kanapéra. – A legjobb barátom már nem kerül en-
gem.
– Én nem kerültelek.
– Köszönöm, ó, magasságos John, hogy leereszkedsz az istenek közül,
hogy szót válts velem. Őszintén sajnálom, hogy nem lejtek örömtáncot a
tiszteletedre.
– Azért ez egy kicsit túlzás.
– Hát bocs.
– Én csak arra gondoltam, hogy beugrok egy kicsit jópofizni. Nem kell
ekkora ügyet csinálni belőle.
– Hol voltál két hónapig? És mit csináltál?
– Maryvel randizgattam…
 – Egy falka csini csajjal lógtál, és soha, egyetlenegyszer sem jutott
eszedbe, hogy lehet, hogy én is szeretnék csini csajokkal lógni! Hat éven át
mindennap együtt ebédeltünk, aztán Mary megrázza előtted a mellét, en-
gem meg dobsz, mint egy megunt kabátot.
– Akkor ez most Maryről szól?
– Igen. – Most sikerült neki a gúnyos mosoly. – Maryről. – Ilyen arcot
gyakran vágott, de ezúttal durvábbnak tűnt a grimasza, és rájöttem, hogy
szarkasztikus próbál lenni. Vagyis volt valami más is, amiért dühös rám, és
amit nem értettem.
– Na persze – dőltem a bejárati ajtónak. – Mintha te nem ugyanezt tetted
volna.
– Mindegy. – Egy darabig még bámulta a tévét, valami akciófilm ment
tele lövöldözéssel és kiabálással. Végül hirtelen felállt. – El kell mennem
WC-re. – Besétált a mosdóba, bekapcsolta a szellőztetőt, és bezárta az aj-
tót.
Ötig számoltam, vártam, hogy kinyissa az ajtót, és rám kiabáljon, de
semmi sem történt. Belopóztam az előszobán át az anyukája hálójába, és
fegyver urán kezdtem kutatni. Tudtam, hogy az apja tartott egyet a szek-
rényben, de semmi sem volt a felső polcon, és a kis komód, amit az akasz-
tós ruhák alá gyömöszöltek be, csak zoknikkal és alsóneművel volt tele.
Gyorsan az éjjeliszekrényhez léptem, azt is áttúrtam, de üres volt. Aztán az
ágy alatt is körülnéztem. Semmit sem találtam. Nyílt a bejárati ajtó, és én
megdermedtem.
– Max, itthon vagy?
A kishúga, Audrey jött haza. Még csak nyolcéves volt, azt hittem, ilyen-
kor iskolában van. Max még a WC-n kuksolt, és nem válaszolt. Így, hogy
ment a szellőztető, talán nem is hallotta. Araszoltam egyet az előszoba felé,
de egy kicsit hátraugrottam, amikor meghallottam, hogy a léptei felém tar-
tanak. Az ajtó mögé csúsztam, és visszatartottam a lélegzetemet. Elhaladt
mellettem, bement a saját szobájába, és becsukta az ajtót. Lábujjhegyen,
némán siettem vissza a nappaliba. Pont akkor értem el az ajtót, amikor
Max kijött a fürdőszobából.
Kifejezéstelenül nézett rám.
– Végig itt ácsorogtál? – Próbáltam kitalálni valami visszavágást, de ek-
kor észrevette Audrey hátizsákját a padlón, és elkiáltotta magát. – Audrey!
– Mi van?! – A hangja tompán szólt az ajtó mögül.
– Mit csinálsz itthon?
– Te mit csinálsz itthon?
– Lógunk. Be ne merj köpni!
 – Te, és még ki?
Max rám nézett, aztán zavarodottan vissza az előszobába.
– Én és John, te dinka! Te mit keresel itthon?
– Rosszul vagyok. Az orvos hazaküldött.
– Hazudós! Az orvos felhívja anyát.
– Anya azt mondta, hogy várjam meg itthon.
– Korán hazajön?
– Nem.
Max megint az előszobát bámulta, mintha azon gondolkodna, mit mond-
hatna, aztán belerúgott a táskába, és bemasírozott a konyhába.
– Ebben a hülye házban sosincs semmi kaja.
Most mihez kezdjek? Nem kutathatok így, hogy mellettem áll, és nem
léphetek le csak úgy, és kezdhetek föl-alá járkálni a házban. Követtem Ma-
xet a konyhába, és leültem az asztalhoz, de ő elment mellettem vissza a
nappaliba, a kezében egy zacskó chipset tartott.
– Gyere már! – morogta.
Mérlegeltem a lehetőségeimet – az alagsori lépcső éppen innen nyílt, és
onnan, a kanapéról nem látná, mit csinálok. Lelopózhatnék, és körülnéz-
hetnék, de nemsokára úgyis utánam jönne. Tépelődtem, hogy mit tegyek,
de ekkor meghallottam, hogy Audrey ajtaja kivágódik, és léptek dübörög-
nek végig a folyosón. Bement a mosdóba, és becsukta az ajtót.
Elmosolyodtam. Tökéletes. Besétáltam a nappaliba.
– Hé, Max, használhatom a mosdót?
– Tőlem aztán!
– De Audrey benn van.
– Akkor menj a lentibe, nem vagyok a börtönőröd.
Bólintottam, és lassan a lépcsőhöz sétáltam, igyekeztem elrejteni az iz-
gatottságomat. Amint odalenn voltam, kinyitogattam az ajtókat – bemen-
tem Max szobájába, a fürdőbe, a kazánhoz, és a raktárszobába…
Várjunk csak! Ott, a kazánnál! Újra kinyitottam az ajtót, és felkapcsol-
tam a villanyt, ami a mennyezetről lógott le, de csak halvány, sápadt fény-
nyel égett. Vaskos tartályok és hordók domborodtak ki a sötétből, volt itt
egy kazán, egy bojler és egy vízlágyító, ezeket csövek hálózata kötötte ösz-
sze. A leghátsó sarokban pedig egy magas, karcsú szekrény rajzolódott ki,
a tompa fény fémesen csillant meg rajta. Egy fegyverszekrény volt az.
A fejem felett futó csövek alatt lebukva odasétáltam. Fekete volt, vas-
kos, mint az öntöttvas, bár biztos voltam benne, hogy edzett acél. A sarkai-
nál vérvörös csíkok futottak körbe, és fényes ezüst kilincs pihent az ajtó
közepén. Fölé számlapot építettek, amit valamiféle fémkör szegélyezett.
 A francba!
Megrángattam a kilincset, de zárva volt. Közelről megnéztem a számbil-
lentyűzetet, mintha valami nyomot rejtene arról, hogyan nyitható fel, de
persze semmit sem találtam.
Max apukája volt a fegyverbolond, nem az anyukája. Csak úgy kell gon-
dolkodnom, mint neki. Csináljunk egy villám személyiségrajzot! Egy pilla-
natra megálltam. Nem, mégiscsak az anyukája helyébe kell képzelnem ma-
gam, most ő intézi a dolgokat. Őt vajon érdeklik a fegyverek? Nem, őt a
gyerekei érdeklik. Nem azért zárta be, mert rablóktól tart, hanem hogy
Audrey véletlenül le ne lőhesse magát. Nincs ideje olyan fegyverekkel fog-
lalkozni, amelyeket nem is használ, ami aztjelenti, hogy nem jegyezte meg a
kódot. Valahova biztosan leírta. Lehet, hogy itt van a közelben. Megnéztem
a szekrény mögött a földön, fenn a polcokon, amelyek a falat csíkozták, de
nem találtam segítséget. Én vajon hol rejtenék el egy biztonsági kódot egy
nyolcéves elől? Megütött a felismerés. Egy nagyon magas szekrény tetején!
Amilyen csendesen csak tudtam, odahúztam egy vödröt, és fölálltam rá,
hogy elérjem a felső részt.
Megcsörrent a telefonom, és úgy megijedtem, hogy megbillentem, és
hanyatt vágódtam vödröstől-mindenestől. Nekidőltem a falnak, és vettem
pár mély levegőt. A telefon újra csörgött. Kihúztam, de ismeretlen szám
volt. Egy újabb néni? Nem vettem fel, de megint szólt, és kezdtem aggód-
ni, hogy Max esetleg meghallja. Végül felvettem.
– Halló?
– Jó napot!! – szólt bele egy férfihang. – Ez a Szűz Mária-Katedrális?
– Na igen, az… – kezdtem, de hirtelen felkaptam a fejemet. Volt valami
furcsa a hangjában: barátságosan és vidáman csengett, de valami más ütöt-
te meg a fülemet. Mi lehetett az? Utálom telefonon át fejtegetni a hango-
kat.
– Igen – mondtam lassan. Újra hallanom kellett, ahogy beszél. – Segíthe-
tek?
– Biztos vagyok benne, hogy segíthet – válaszolta, és felismertem a ke-
leti parti akcentust. Bostoni lehetett, vagy talán New York-i. Nem ismer-
tem túl jól az akcentusokat, de ez biztosan az volt. Éppen, ahogy megjósol-
tam, amikor meghallottam, hogy a Takarító nem akart Ashley előtt beszél-
ni. – Erikson atyát keresem.
Nem georgiai akcentus. De attól még nagyon is logikus. Megmagyaráz-
za, miért nem gyanakodott senki, amikor meghallotta.
Senki, csak én. Vajon paranoiás vagyok? Vagy a személyiségrajz, amit
készítettem, tényleg beválik?
 – Attól tartok, pillanatnyilag nem elérhető. – Próbáltam tovább beszél-
tetni. – De én az asszisztense vagyok. Segíthetek valamiben?
Van egyáltalán a katolikus papoknak asszisztense?
– Asszisztense van? – kérdezte a hang. A francba, ezek szerint nincsen.
– Nagy a gyülekezet. Megkért, hogy segítsek a szervezésben, az időpont-
egyeztetésben, meg ilyenekben.
Sokkal jobban hazudok, ha van időm felkészülni!
– Értem – szólt a fickó. – És meg tudná mondani, mikor beszélhetnék
vele?
– Az attól függ miről akar vele beszélni. – Újra felmásztam a vödörre. –
Miért nem osztja meg velem, mit szeretne, hátha tudok én is segíteni? – Így
már jobban láttam a szekrény tetejét. Örömmel fedeztem fel egy kis sárga
cetlit. Vonalas volt, mint egy jegyzettömb, és átlátszó ragasztószalaggal
ragasztották le. Egy sorszám volt ráfirkantva nőies kézírással.
Igen!
– Értem – ismételte. – Hát úgy áll a helyzet, hogy riporter vagyok. Geor-
giából származom, és a Takarító-gyilkosságok ügyén dolgozom. Amikor
idejött, követtem, hogy tovább tudósíthassam az esetet. Nagyon megfogott
Erikson lelkész levele, és azon gondolkodtam, szakítana-e rám időt egy in-
terjú erejéig valamikor.
Egy riporter. Még az is lehet, hogy igaz – vagy az is lehet, hogy ez az
ideális álca a gyilkos számára. Tökéletes okot szolgáltatna neki arra, hogy
az eddigi áldozatok közelébe férkőzhessen, ráadásul azonnal meg is bízná-
nak benne. Interjút kér, beengedik, és amint hátat fordítanak, lelövi őket.
Ráadásul, a riporter-álca lépéselőnyhöz juttatja, amikor publikálni kell
az üzenetét. A Takarító említette a bálon a levelében, hogy próbált kapcso-
latba lépni egy riporterrel, amikor az első levelét nem közölték le. Egy va-
lódi riporterről beszélt, vagy egyszerűen csak fogta a saját levelét, elvitte
az újságokhoz, és azt állította, hogy a gyilkos kapcsolatba lépett vele?
Többet kellett megtudnom róla. Megért egy próbát.
– Maga együtt dolgozott a helyi lapokkal? – kérdeztem.
– Igen.
– És nem tudja véletlenül, melyik riporterrel lépett kapcsolatba a Takarí-
tó?
A hangja megakadt.
– Ami azt illeti, én volnék az a riporter. Gondolom, azt hitte, hogy több
befolyásom van az újságnál, mint valójában.
– Gondolom – feleltem.
 Biztos, hogy ő a Takarító – annyira egyértelmű! Illetve nekem az, mert
két hónapja próbálok a fejébe látni. Amit eddig mondott, abból semmi sem
tűnne furcsának egy idegennek.
Ez egy démon, ideje, hogy felállítsam a csapdámat. Leolvastam a szá-
mokat a papírról, bepötyögtem a billentyűzeten, és megkönnyebbülten só-
hajtottam fel, amikor az ajtó kinyílt.
– Azt hiszem, a lelkész úr örömmel beszélne magával. – Leléptem a
földre, és kitártam a fegyverszekrényt. Tele volt vadászpuskákkal, piszto-
lyokkal és sörétes puskákkal, ráadásul mindhez bőséggel tároltak benne lő-
szert is. Telitalálat.
– Ma már nem lenne jó?
– De igen – felelte –, csak sajnos attól tartok, későn érek rá. Mondjuk
úgy kilenc óra felé.
Természetesen sötétedés után.
– Az megfelelő lesz – mondtam. – Csupán egyetlen probléma van, a lel-
kész úrnak rengeteg hasonló hívása volt már ma, és ez a hatalmas figyelem
aggasztja kicsit. Fél, hogy a Takarító esetleg megtámadja a levele miatt.
Hogyha nem bánja, akkor inkább négyszemközt találkozna, egy olyan he-
lyen, ahol senki sem találná meg.
Biztos, hogy ez felkelti az érdeklődését.
Szünet.
– Jó ötletnek tűnik.
Ja, gondoltam, hogy tetszeni fog.
– A lelkésznek kulcsa van a helyi halottasházhoz – mondtam. – Segít a
kápolna körül. A temetkezési vállalkozó és a családja ma nem lesznek ott-
hon, úgyhogy ha találkozni szeretne vele, ott bizalmasan tudnak beszélget-
ni.
– Nekem megfelel. – Próbáltam megfejteni a hangját: dühös volt? Gya-
nakvó? Tetszett neki? Azt kívántam, bár látnám az arcát.
– Csak kérem, ne feledje, erről ne szóljon senkinek. Egy léleknek se. Er-
ről csak mi hárman tudunk: a lelkész úr, maga meg én. Igyekszik meghúzni
magát, és nem akarjuk, hogy mások is megtudják, hol van.
Mindjárt meglátjuk, mit szól hozzá, hogy én is benne vagyok a felsoro-
lásban, mint lehetséges szemtanú.
– Értem – felelte. – Logikus. Nem mondom el senkinek. Maga is ott lesz
ma este?
Úgy olvasok benned, akár egy könyvben – gondoltam mosolyogva. –
Fogalmad sincs, mibe mászol bele.
 – Nem terveztem – mondtam óvatosan. – Gondolja, hogy szüksége lesz
rám?
– Úgy lenne a legjobb – vágta rá a riporter. – Miért nem jön maga is?
– Természetesen. Akkor este kilenckor találkozunk.
– Viszlát…
– Várjon! – szóltam bele, mielőtt letette volna. – Azt hiszem, még nem
hallottam a nevét.
– Oöö, Harry – felelte a riporter. – A nevem Harry Poole.
– Nagyszerű. Akkor este találkozunk, Mr. Poole.
Túl sokáig voltam odalenn, és Max lassan kezdhetett gyanakodni. Talál-
tam egy hangtompítót, a szekrény ajtajában egy kis tokban. Rápróbáltam
minden pisztolyra, amíg meg nem találtam azt, amihez tartozott. Összeil-
lesztettem őket, majd a fegyvert az övembe dugtam, és a zsebemet megtöl-
töttem mindenféle golyókkal, hogy biztos legyen köztük olyan, ami jó. A
nadrágomat lehúzta a súly, de a pólóm elég hosszú volt, hogy eltakarja.
Becsuktam a szekrényt, majd a kazánszoba ajtaját, és felfelé menet lehúz-
tam a WC-t, ha esetleg Max hallgatózna.
– Jó sokáig voltál lenn – jegyezte meg Max a tévéhez tapadva.
– Ja – dőltem a falnak, közben igyekeztem takarni a pisztoly dudorát. –
Mennem kell.
A szemét le sem vette a tévéről. Újabb chipset tömött a szájába.
– Gondoltam.
– Majd látjuk egymást.
– Na persze.
Kinyitottam az ajtót, és kiléptem. Egy kicsit megálltam, hogy visszanéz-
zek. A szobában sötét volt, csak a tévé kékesszürke, tompa fénye világított,
kifakította Max vonásait, üresnek és aszottnak tűnt. Szinte már hullának.
Az állkapcsa gépiesen mozgott, a szeme sötét volt és közömbös. Becsuk-
tam az ajtót. Maxnek elege volt az életből, feladta. Már nem esett olyan
nehezemre elképzelni, hogy valaki eldobja magától az életét.
20
Negyedik szakasz: rávenni anyát, hogy hagyja el a házat. Amikor haza-
értem, a kápolnát porszívózta, úgyhogy a fegyvert eldugtam a kocsimban,
utána beosontam az irodába, és becsuktam az ajtót.
– Helló, Lauren!
Meglepetten nézett fel a számítógépről, és elmosolyodott.
– Helló, John! Korán hazaértél.
– Elengedték a fél napot – tettem le magam egy székbe. – A tanároknak
lesz valami képzés, vagy ilyesmi. Nem tudom pontosan, mi.
– Imádtam, amikor nálunk ilyen volt – mondta Lauren, és folytatta a gé-
pelést.
– Nekem is tetszik. – Vajon nekünk mikor lesz tényleg ilyen? – Mi a
helyzet?
– Újabb átlagos nap a halottasházban – felelte, le sem véve a szemét a
képernyőről. Vadul kopogott a billentyűzeten. – Igazából csak a barátnőd,
Rachel papírjait fejezem be. Holnapra várható.
Sóhajtottam.
– Nem mintha nekem számítana. Anya a múltkori lánynál se hagyta,
hogy segítsek.
Lauren elfintorodott.
– Ők a barátaid, nem? Nem ráz ki a hideg?
– Nem, ez csak munka – feleltem. – Tiszteljük a halottakat, és a lehető
legjobb búcsúztatót készítjük elő nekik. Különben is, anya nem azért zavart
el, mert egy halott barátomról van szó, hanem mert egy halott, meztelen,
tizenhat éves lányról.
– Esküszöm, hogy ez a legijesztőbb, ami valaha kicsúszott a szádon. –
Lauren abbahagyta a gépelést, grimaszolt és megborzongott, mintha valami
gusztustalant evett volna. – Most komolyan, fúj.
Elmosolyodtam.
– Van egy élő barátnőm, minek kellenének halottak is?
Lauren betapasztotta a fülét.
– Nem hallgatlak tovább.
 Még szélesebben vigyorogtam, élveztem a szenvedését. Csendben ma-
radtam, míg végül Lauren levette a kezét a füléről.
– Anyáért jobban aggódom, mint magam miatt – jegyeztem meg. – Sze-
rintem nagyon megviseli ez az egész.
– Tudom, hogy érted. Egy ideje eléggé maga alatt van.
– Valamit tenni kéne.
– Na, ez már érdekel. Mire gondolsz?
– El kéne vinned moziba.
Lauren hátrabiccentette a fejét, és kiöltötte a nyelvét.
– Inkább a halál!
– Komolyan beszélek. Mindig közös programot szeretne veled, már attól
sírva fog fakadni, ha elhívod valamire.
– Ettől még pocsék a terv.
– Ráférne a kikapcsolódás. Tudod, hogy jó ödet.
– Veled is szívesen van – dobta vissza a labdát Lauren. – Miért nem vi-
szed el te valahová?
– Engem mindennap lát, különlegesebb lenne, ha egy estét veled tölthet-
ne, és amúgy is jössz nekem eggyel. Nekem is szükségem lenne egy kis
kikapcsolódásra.
Lauren keresztbe fonta a karját.
– Honnan tudjam, hogy nem csak azért szeretnéd elzavarni otthonról,
mert valami rosszban sántikálsz?
Rámosolyogtam.
– Mi rosszat tehetnék? A halott lány csak holnap érkezik.
– Fúj! – vágott hozzám egy tollat. – Mondtam, hogy ezt fejezd be!
– Adnak egy filmet a moziban, amit ezer éve szeretne megnézni. Egy
történelmi sztorit. Menjetek el vacsorázni, aztán moziba, ennyi.
– Azt elfelejted, hogy beszélgetnünk is kell. Szerinted mennyi ideig bír-
juk veszekedés nélkül?
– Erre jó a mozi: ott úgyis csendben kell maradni.
Lauren lehajtotta a fejét, és a homlokát masszírozta.
– Rendben – egyezett bele. – Rendben, igazad van, jó ötlet, megteszem.
De így már te jössz nekem eggyel.
– Mi lenne, ha megígérném, hogy nem sütök el több nekrofil viccet?
Felnézett, mintha számolgatott volna magában, aztán elfintorodott. Le-
esett neki, mit jelent a nekrofil.
– Jól van, de szavadon foglak!
– Szuper vagy.
– Tudom – mondta. – Na kifelé, ezt még be kell fejeznem!
 ***

Nem kezdhettem el a készülődést, míg a lányok a házban voltak, úgy-

hogy ezalatt rákerestem a neten Harry Poole-ra. Nem találtam ilyen nevű
újságírót.
Margaret négykor indult el, anya és Lauren pedig 18:30-kor. Az El
Toróba mentek, a város egyetlen hagyományos éttermébe, utána pedig va-
lami nagyszabású történelmi-romantikus filmet terveztek megnézni, kül-
földiek problémáiról. Minimum éjfélig ellesznek.
Először is el kellett torlaszolnom minden kijáratot a lépcsőhöz, ha a Ta-
karító bejön, nem mehet ki. Leemeltem a zsanérjairól a saját ajtóm és anya
szobájáét, és nekitámasztottam őket a nappali ajtajának. Utána kihúztam a
hűtőt és odavonszoltam, hogy azzal támasszam meg őket, majd egyik ol-
dalra odahúztam a kanapét, a másikra a szófát. Hétre járt, amikor kimász-
tam anya hálószobájának ablakán, a halottasház tetejére léptem, majd a tető
széléről leugrottam a földre.
A lépcső alján álló benti ajtótól egy keskeny, talán hat méter hosszú fo-
lyosó vezetett a halottasház végébe, és fél órát töltöttem azzal, hogy a be-
mutatóteremből áthurcolt súlyos tölgyfakoporsókkal eltorlaszoljam ezt a
bejáratot. Szorosan kiékeltem őket – ezen az ajtón aztán senki sem fog köz-
lekedni. 19:30 volt.
A balzsamozó hátsó ajtaját még használhattam, úgyhogy gyorsan firkan-
tottam egy cédulát, amin megkértem Harry Poole-t, hogy fáradjon az ol-
dalajtóhoz, és az első üvegre ragasztottam. Aztán visszagurultam a kocsi-
val a behajtóra, úgy harminc méterre az ajtótól, és leállítottam. A visszapil-
lantó tükröt lefelé fordítottam, így periszkópszerű rálátásom nyílt az egész
környékre, míg én magam teljesen rejtve maradtam. Lefeküdtem a padlóra.
19:45 volt.
Már csak várnom kellett.
Besötétedett, lehűlt a levegő, én pedig reszkettem a búvóhelyemen, a
műszerfal alatt.
20:00
Éhes voltam és kényelmetlenül éreztem magam. Semmi sem történt, de
nem mertem megmoccanni, féltem, hogy a Takarító odakinn van, figyel, és
felméri a házat, mielőtt ismeretlen terepre tenné a lábát. Fenn égett a vil-
lany, és a ház kívülről teljesen átlagosan festett. A kocsim sem lehetett
gyanús a felhajtón. Semmi sem ijeszthette el a démont.
20:15
 Figyeltem a tükröt. A telefonom kikapcsoltam, a környék kiürült, min-
den elcsendesült. Lassan lélegeztem, igyekeztem kerülni a mocorgást, vagy
hogy zajt csapjak. A padlón ott hevertek mellettem a fegyvereim: Max ap-
jának pisztolya megtöltve és bevetésre készen, egy tekercs ragasztószalag,
és egy viharvert zöld slag a kertből. Mindent elrendeztem.
20:20
Kínzó lassúsággal teltek a percek, és Maryn kezdtem gondolkodni. Fel-
idéztem a külsejét, az illatát, hogy milyen érzés volt, amikor tánc közben
hozzám simult. Lehunytam a szemem, és eszembe jutott az ajka, amit egy-
szerre lágyan és határozottan, hevesen és csodálatosan az enyémre nyo-
mott. Mit jelentett Mary a számomra? Mit éreztem iránta, már ha éreztem
bármit is?
Mindig mindenki a szerelemről beszélt, de nekem fogalmam sem volt,
milyen is az.
Szerettem volna újra megcsókolni Maryt, átölelni, megérinteni, a köze-
lemben tudni, de ez nem szerelem volt. Legfeljebb vágy. De beszélgetni is
szerettem vele, a vágy leghalványabb formája nélkül. Okos volt, vicces, és
érdekelte, ami engem is. Szerettem figyelni, hallgatni, megtudni, mit gon-
dol a világról. Ez barátság volt? Szerelem? Sok időt töltöttem vele, és ezt
élveztem, de amikor nem voltunk együtt, nem igazán hiányzott – már ha
leszámítjuk az álmaimat, amelyekben bebalzsamoztam. Rendes lány volt,
de nem volt rá szükségem. Ott volt, ha akartam, és elfelejtettem, ha mással
foglalkoztam. Mintha ki- és bekapcsoltam volna a tévét.
De közben tudtam, hogy ez nem teljesen igaz. Hiányzott – hiányzott a
tánc vele. Volt valami abban a táncban a városházán – nem a csókban, a
táncban –, ami miatt nem tudtam kiverni a fejemből. Talán abban, ahogy
mozgott, vagy ahogy én mozogtam. Ahogy együtt mozdultunk, tökéletes
összhangban, mintha mindketten ismertük volna a lépéseket. Nem azért,
mert maga a tánc bonyolult volt – csak előre-hátra lépegettünk –, hanem
mert… együtt voltunk. Egyek voltunk. Nem forró, őrjítő erőszak vagy féle-
lem kapcsolt össze minket, de volt valami erős és energikus köztünk. Va-
lamilyen kapocs.
Valami megmozdult a szemem sarkában, és felnéztem a tükörre. Egy
kocsi húzódott a járda mellé. A lámpái le voltak kapcsolva, és senki sem
szállt ki. Az órámra pillantottam: tíz perccel kilenc előtt jártunk. Ő érkezett
meg? Körbejárt a tekintetem a kocsim ablakain, és hirtelen rádöbbentem,
milyen behatárolt a látóterem. Senkit sem láttam. Visszafordultam a tükör
felé, és az autót figyeltem, várva, mi történik. Teltek a percek, és a látogató
és én is szobormerevségbe dermedtünk. Egy perccel kilenc előtt kinyílt a
kocsiajtó, és egy fekete alak bújt elő, alig lehetett kivenni Crowley-ék háza
előtt. Az árny kinyitotta a csomagtartót, kihúzott egy jókora sporttáskát,
majd a halottasház elejéhez sétált.
Helló, Takarító.
Az alak eltűnt a halottasház sarka mögött, én pedig lélegzetvisszafojtva
vártam, rettegtem, mi lesz, ha elolvassa az üzenetet az első ajtón, és inkább
elmenekül, de újra felbukkant, és a felhajtón végighaladva az oldalajtóhoz
sétált. Halkan sóhajtottam, aztán elővettem a slusszkulcsot. Ő körbenézett,
kopogott és várt, hiába. Égett a lámpa az emeleten, a cetlin az állt, hogy a
belső ajtón kopogjon. Még egyszer körbepillantott, mielőtt kinyitotta volna
az ajtót, majd bement. Felültem, aztán a gyújtáskapcsolóba löktem a kul-
csot. Hagyjunk időt, hogy felérjen. Négy, három, kettő, egy…
Elfordítottam a kulcsot, a motor felberregett, és a gázra tapostam. A ko-
csi megugrott, mint egy ragadozó, amely alig várja, hogy lecsapjon és vé-
gezzen zsákmányával, én pedig szorosan a halottasház mellé kormányoz-
tam, a felhajtóra félig-meddig nyitva hagyott ajtót célozva. Az oldalsó
visszapillantó tükör letört a téglafalon és hátrarepült, majd az első sárvédő
nekicsapódott a nyitott ajtónak, és nagy csattanással vágta be. Páros lábbal
tapostam a fékre, és egyenesben tartottam a kormányt, míg a kocsi csikor-
gó kerékkel megállt. Visszanéztem – az ajtót szorosra zárta a hátsó sárvé-
dő.
A másik démon bármelyik percben ideérhet. Parkolóállásba tettem a seb-
váltót, megragadtam a pisztolyt, a slagot és a ragasztót, és a kocsi farához
rohantam. Sehol egy támadó. Bentről kiabálás szűrődött ki, és dörömböltek
az ajtón. Térdre ereszkedtem, bedugtam a slagot a kipufogócsőbe, és szo-
rosan körbeszigeteltem a ragasztóval.
– Hé! Nyissák ki! – A faajtó tompította a hangot. Hasra vágtam magam,
és az autó alá másztam, vigyázva, nehogy hozzáérjek a súlyos, felettem
remegő fémkasztnihoz. A slag másik végét az ajtó alatti nyílásba csúsztat-
tam, és rögzítettem. Ügyet se vetettem az ordibálásra, újabb ragasztódara-
bot szakítottam le a fogammal, és lezártam az ajtó alatt maradt többi rést.
Így. Ledobtam a ragasztót, kikúsztam, a pisztolyért nyúltam, és vadul kör-
bevillant a tekintetem.
Semmit sem láttam.
Hol a nő?
21
A csapdába esett lény már hangosabban dörömbölt, az ajtó zörgött,
ahogy a mozdulatlan kocsit verte. Lekuporodtam, és szitkozódtam, hogy
nem volt világítás az utcában. Semmit se látok – a második démon bárhol
lehet.
A dörömbölés elhalt, majd hangos, fémes „ping” hallatszott. A kocsi
mögé vetődtem, a szívem hevesen vert, és ekkor újra az a hang: „ping”! A
kocsi felől jött. Kilestem, és két fényes fémlyukat vettem észre hátul az au-
tón: golyónyomokat. A ház ajtaját is szemügyre vettem, és ott is találtam
két lyukat az ajtógombnál, mintha csak szét akarták volna lőni a kilincset.
Nem hallottam a lövéseket, csak a golyók becsapódását – hangtompítót
használhat. A kilincs zörgött, az ajtó remegett, de az autó meg sem moc-
cant. Odabenn káromkodtak, és a következő másodpercben hangos dobba-
nással csapódott neki valami súlyos tárgy az ajtónak. A szekercéje. Min-
denben igazunk volt. Tökéletesen kiszámítottunk mindent, minden egyes
részletet.
A hatalmamban van.
Nem mozdultam, megfeszítve füleltem, hátha valami hang a másik dé-
mon nyomára vezet. A környék csendes volt, még az alapjáraton berregő
motorom is hangosabb volt, mint a szekerce tompa puffanásai. A csapko-
dás üteme lassult, és harsány, száraz köhögés szűrődött ki bentről. Valami
nekiütődött az ajtónak, valami nagy és súlyos, majd újra a szekerce kezdett
dolgozni. De már kevesebb erővel. Óvatosan közelebb hajoltam, és meg-
szagoltam a kilincsnél lévő lyukakat, erős, orrfacsaró szag áradt ki, mint a
füst. Valószínűleg alig lehetett benn levegőt kapni.
Zavartan újra végigmértem a környéket.
– Hol vagy? – motyogtam halkan.
A dörömbölés elhallgatott.
– Mi az? Ki van ott? – kérdezte egy hang.
– Hol a másik? – kérdeztem vissza.
– Eressz ki!
– Hol van? – ismételtem, majd az ajtó felé fordultam. – Hol van Senki?
– Ennek… – Köhögött. – Nincs is értelme.
 – Más is jött veled?
– Persze – felelte. – Az… az Úrral jöttem. – Újra lecsapott, gyengén,
majd hallottam, ahogy a fémszekerce a padlón csattan, ezt öklendezés és
köhögés követte. – Megölsz… Sátán… szolgája. Engedj ki!
– Szén-monoxid-mérgezés – közöltem vele. Embereknél halálos, de nem
tudtam, egy démonnal mit tesz. – Megöl?
– Engem semmi sem tud megölni. – Ismét öklendezett. – Én vagyok az
Úr kiválasztottja.
– Haldokolsz. Ha ki akarsz jutni, áruld el, hol a másik démon!
– Azt hittem, itt lesz. – A hangja elhalkult, alig tudtam kivenni. –
Erikson atya, aki irtja az embereket. Azt hittem, itt lesz.
– Én nem az áldozataidról beszélek – szóltam rá –, hanem arról, akivel
együtt dolgozol. Tudom, hogy itt van, mert én hívtam ide. Elég a játékból,
áruld el, hol van!
– Más… nincs.
– Ide hallgass – hajoltam közelebb –, megöltem Formant, és megöltem
azt is, aki előtte volt itt. Téged is megöllek egy szempillantás alatt, ha nem
árulod el, amit tudni akarok.
– Clark Formant? A Kínzókamrás Gyilkost?
Még sosem hallottam, hogy így nevezték volna, de ráillett.
– Igen. És a Claytoni Gyilkost is.
– De hát ezért jöttem! – A hangja ezúttal az ajtóhoz közelebb csengett. –
Hogy megmentselek tőlük. Ha te végeztél velük, akkor egy oldalon állunk.
Egy oldalon. – Nem – sziszegtem –, nem állunk egy oldalon. Képes
vagy találomra végezni bármilyen idiótával, akiről eldöntöd, hogy gonosz.
Én igazi démonokat ölök, igazi gonoszokat. Ők évezredek óta gyilkolnak,
vagy talán még régebben, és vadásznak az emberekre, mint a ragadozók.
Mint a paraziták. Én nem pusztán embereket ölök, megmentek mindenkit.
Újból öklendezett.
– Igen – krákogta –, te láttad őket. – Felzokogott. – Senki más nem hin-
ne nekem, azt hiszik, közönséges gyilkos vagyok. De te ismered őket. Tu-
dod, mik ők, és tudod, mi mik vagyunk.
Olyan köhögésroham tört rá, hogy azt hittem, vége. A köhögés aztán
csillapodott, és közelebbről hallottam a hangját, mint addig, mintha az ar-
cát az ajtónak nyomta volna.
– Az emberek megmentői vagyunk.
Megőrült. Tiszta bolond. Egy pszichopata sorozatgyilkos, aki hetet-havat
összehord, hogy a tetteit magyarázza…
…ugyanúgy, ahogy most én.
 Hátraléptem, és leeresztettem a pisztolyt. Sejtettem, hogy lehetnek más
démonvadászok is a világon, és hogy a Takarító talán végzett eggyel. Arra
nem gondoltam, hogy ő is az lehet. Végigfürkésztem a sötétséget, félig-
meddig abban bízva, hogy egy démon rám veti magát az árnyékból. Akkor
legalább tudnám, mit tegyek. De ki esett a csapdámba? Egy démon, aki
más démonokra vadászik? Démon egyáltalán? Lehet, hogy átlagos ember,
mint én, túl sokat látott, és megesküdött, hogy bármi áron véget vet ennek.
És már tíz emberrel végzett, talán többel is. Vajon tényleg volt közöttük
démon?
– Láttál démonokat – mondtam. – Írd le, milyenek!
Csend.
– Gyerünk! – sürgettem, közelebb hajolva az ajtóhoz. Nem érkezett vá-
lasz, csak a kipufogóbűz.
A fenébe. Az ajtóra bámultam, próbáltam felidézni a hallottakat. Össze-
esett? Talpon van még? Elájult vagy csak blöfföl? A pisztolyra pillantot-
tam, és azon tanakodtam, elálljak-e a kocsival. Még nem halhat meg –
gondoltam. – Még túl sok kérdés maradt.
Hirtelen bevillant róla egy kép a fejemben: ormótlan démon a fekete
fustfelhőben, amint csendben várja, hogy kinyissam az ajtót, és kibelezhes-
sen. Hezitáltam, és felébredt bennem a bizalmatlanság, de aztán bevillant
valami a fejembe: magamat láttam, ahogy Forman szekrényébe zárva tehe-
tetlenül vertem a megerősített falat, míg ő pisztollyal állt kinn. Lenéztem a
kezemben tartott fegyverre, úgy meredtem rá, mintha valamiképp elárult
volna.
Teljes súlyommal nekiveselkedtem, hogy megmozdítsam a kocsi hátul-
ját, de nehéz volt – jóval nehezebb a kelleténél. Az ajtót zárva tartó minden
súly most ellenem dolgozott, és még a kerekek segítségével is alig pár cen-
tire sikerült elmozdítanom. Parkolóba tettem – jutott eszembe, és hátralép-
tem. – Be kell szállnom a kocsiba, hogy arrébb álljak, de akkor eltávolo-
dom az ajtótól. Ha elszökik, kicsúszik a kezemből. Az ajtóra bámultam és a
kipufogóból kilógó slagra, elkáromkodtam magam. Meg kell tennem. Húz-
ni kezdtem a slagot, kiszakítva a kipufogóból, és a fegyvert az ajtóra sze-
geztem. Semmi sem mozdult, semmi sem hallatszott. Lassan a sofőroldal
nyitott ajtajához léptem, behajoltam, és üresbe tettem a váltót. Azonnal hát-
raugrottam, és a pisztolyt az ajtó felé fordítottam.
Semmi.
Óvatosan az autó tetejére fektettem a fegyvert, a kezem és a vállam ne-
kivetettem az ajtó belső oldalának, és tolni kezdtem a kocsit. Még így,
üresben is elképesztő súlya volt, de nekifeküdtem, lassan leküzdöttem a
nyomatékot, és centiről centire haladtam előre, míg felszabadult a ház ajta-
ja. Megint megmarkoltam a pisztolyt, és a csövet az ajtóra szegezve vissza-
sétáltam. Semmi sem mozdult, és vigyázva nyúltam előre, az ajtógomb
szétment, és szabadon forgott, anélkül, hogy a zár nyelvét megmozdította
volna. Rángattam egy darabig, végül belerúgtam, és a fa megreccsent a
tönkrement zárnyelv körül. Úgy tartottam magam előtt a pisztolyt, mint
egy szent tárgyat, mintha a puszta jelenléte képes lenne elűzni bármi ve-
szélyt, és kitártam az ajtót.
Odabenn egy barna öltönyös, fekete bőrkesztyűt viselő fickó hevert a
padlón, úgy terült el keresztben a lépcsőn, mint egy zsák homok. A lábánál
fekete pisztoly feküdt, és egy nyitott sporttáska, tele takarófóliákkal, a sa-
rokban egy kis méretű szekerce lapult. Mérgező füstfoszlányok kavarogtak
a levegőben, és köhögve léptem hátra.
– Meghaltál?
Nem felelt, én pedig előreóvakodtam annyira, hogy lábujjheggyel meg
tudjam bökni. A szeme csukva maradt, de felnyögött, és köhögni kezdett,
az oldalára fordult.
– Hé, hallasz engem?
Újra megmozdult, és eszembe jutott a pisztolya. Odaugrottam és rálép-
tem, a lábammal húztam ki a kocsifelhajtóra.
– Hé! – szólítottam meg ezúttal erélyesebben. – Csak válaszolj a kérdé-
seimre!
A Takarító köhögött, és megpróbált felülni, de visszahanyatlott. Nyö-
gött, és szorosan összezárta a szemét, aztán kinyújtotta a kezét, és mászott
pár centit a kocsifelhajtó felé.
Hátraléptem.
– Maradj ott! Tudsz beszélni?
– I… – A hangja akadozott. Megint köhögött, de ezúttal csak a torkát
köszörülte. – Igen.
– Azt mondtad, láttál már démonokat. Írd le őket!
– Gonoszak – mondta mozdulatlanul. Az arca az aszfalton pihent, min-
den lélegzetvétellel friss levegőt szívott be. – Visszaélnek a hatalmukkal,
ártatlanokat csábítanak a bűnre. Meg kell ölni őket!
– Külsőleg írd le őket! – követeltem. – Láttál karmokat? Agyarakat?
Azért döfsz karót az áldozataidba, hogy szárnyakat adj nekik? Láttál szár-
nyakat? Mit láttál?
– Nincsenek szárnyaik – nyögte. – Csak a túlvilágon.
– Milyen világon?
 – A Mennyben és a Pokolban. Ott felöltjük a valódi alakunkat, és örök
békében, vagy örök szenvedésben élhetünk.
Csak bámultam rá, éreztem, hogy egyre nő a dühöm. Az ujjam a ravasz-
ra szorult.
– Ennyi? Tényleg csak ennyi? Nem láttál semmit, nem is vagy démon,
nem is vagy démonvadász, csak egy ember, egy elmebeteg sorozatgyilkos!
– Én a…
– Pofa be! – kiabáltam megmagyarázhatatlan kétségbeesésemben. –
Nem vagy te semmi, csak holdkóros. Amit én láttam, az valódi. Ők tényleg
léteznek! – hadonásztam a pisztolyommal. – Ha nem démonokra vadászol,
akkor mit keresel itt?
– Túl sok halál járt itt – nyújtotta erőtlenül a kezét. – Titeket a bűneite-
kért büntettek. Azért jöttem, hogy megmentselek titeket. Hogy kivágjam a
korrupció csíráját is.
Felém nyújtotta kezét, és láttam a kesztyűjét. A fekete bőr alig szúrt
szemet a sötétben. Pulzusom felgyorsult, elöntött a remény.
– A kezed! – hadartam. – Azért hordasz kesztyűt, mert utálod a kezedet!
Mutasd, miért!
– Nem.
– Vedd le!
Mi lehet ott – karmok? Pikkelyek? Biztos valami fontos, biztos, hogy dé-
mon a fickó.
A hátára fordult, a szemében színtiszta gyűlölettel bámult fel rám. Köze-
lebb toltam a pisztolyt, és ő felemelte a kezét. Morgás szakadt fel mélyen a
torkából.
Lassan levette a kesztyűt, és alatta feltűnt sápadt, fehér keze, amit teto-
válások borítottak – szimbólumok, szavak, szarvas koponya, még egy ho-
rogkeresztet is láttam. Csak néztem, és próbáltam beleilleszteni a kezét a
személyiségrajzba, miközben ő halkan nyöszörgött. A másik kesztyűjét is
lerántotta, és ahogy megtette, összeomlott – újra felnyögött, a válla eler-
nyedt, az arca elcsüggedt, és felszakadt belőle egy hosszú, nyújtott zoko-
gás. A másik keze is éppen olyan tetovált volt.
– Bocsáss meg nekem, vétkeztem! – Az oldalára fordult, és az arcát a
kezébe temette. – Bocsáss meg nekem, vétkeztem!
Szóval ez a bűntudat forrása – gondoltam hátralépve. – A tetovált keze
miatt öl – ez a bűnnek egy olyan jele, amit nem tüntethet el. Minden egyes
gyilkossággal a legutóbbi tettéért vezekel, miközben a világot megszabadít-
ja egy bűnöstől, de a gyilkossággal újabb bűnt követ el. Olyan ördögi kör
ez, amiből nem lehet szabadulni, és visszavezet az…
 – Ki volt az első? – suttogtam.
– Ne – nyögte. Lassan oda-vissza görgött a földön.
– Az első, akit megöltél. Ki volt az? – kérdeztem. – Egy pap volt, igaz?
Egy vallási vezető, talán olyasvalaki, aki túl keményen büntetett meg té-
ged, vagy aki bántalmazott.
– Ne – szipogta. – Ne, ne, ne. Nem akartam.
– Az nem számít – mondtam. Jobban kihúztam magam. A pisztoly szi-
lárdan, erősen feszült a markomba, mintha egy varázspálca lett volna, ami
eltünteti a gyilkost. – Túl sok emberrel végeztél, és túl sok ideje tart ez
már. Ez az én városom, és a célom, megszabadítani a magadfajta paraziták-
tól: legyenek démonok vagy sem.
A fejére céloztam, amit a karjával takart, miközben szánalmasan zoko-
gott. Tökéletesen megtestesítette a gyarlóságot és a gonoszságot – egy fél-
revezetett gyilkos volt, aki hazugságtól hazugságig élt, és most már csak
egy reszkető romhalmaz maradt belőle, mert nem talált olyan áldozatot, aki
elég vétkes lett volna hozzá, hogy vezekeljen vele a többi tettéért. Minden
gaztett, minden félelemkeltés, minden bűn, amit elkövetett, most a nyakába
zúdult, és összezúzta. Még csak nem is én intéztem így, én egyszerűen csak
egy eszköz voltam a világ kezében, aminek segítségével megszabadulhat
az őt emésztő rákos fekélytől.
Ráfogtam a pisztolyt, de nem lőttem.
Meg kell halnia – mondogattam magamnak. – Milliónyi oka van, hogy
miért érdemel halált, és egy sem, amiért életben kéne hagynom. Kinek jó,
ha ez a romhalmaz tovább él a világban? Ki fog pityeregni a sírjánál? Kit
fog egyáltalán érdekelni, hol a sírja?
Kettőt már megöltem, és ez sem jobb, mint azok – lehet, hogy még rosz-
szabb is. Mr. Crowley azért ölt, hogy életben maradjon. Ez a féreg még ezt
sem mondhatja el magáról.
Az ujjam mégsem mozdult a ravaszon.
Összeszorítottam a fogamat, és próbáltam démonnak látni őt, tárgynak,
amit kedvemre szétzúzhatok, de helyette valami egészen mást láttam – nem
egy embert, hanem magamat. Ő én vagyok. Ha így folytatom, belőlem is ez
lesz – rettegő, gyenge és bűnös lény, örökké futhatok majd az elől, amit tet-
tem, mégis kétségbeesetten vágyva arra, hogy újra és újra és újra megte-
gyem. Láttam Crowley-t és Formant ugyanebben a helyzetben – védtelenül
a földön, ahogy felnéztek rám, várva, hogy végezzek velük. Kettő már
megvan, plusz egy, az három. A három bűvös szám. Három már mintázat.
Jogi definícióval élve, három gyilkosság már sorozatgyilkossá tesz.
És én nem vagyok sorozatgyilkos.
 Leengedtem a pisztolyt.
– Hívom a rendőrséget – jelentettem ki.
– Ne!
Kihúztam Forman telefonját a zsebemből.
– Nem öllek meg – mondtam. – Nem vagyok gyilkos. A rendőrség majd
elvisz, megtalálják a kellő bizonyítékokat, és az életed hátralévő részére
börtönbe csuknak.
– Meg fognak ölni!
– Azt nem mondtam, hogy a hátralévő életed hosszú lesz. – Tárcsáztam
a 911-et, és körbepillantottam. Az autóra, a pisztolyra, a slagra, az egész
gondos csapdára, amit felállítottam. – És jó sok mindent kell majd megma-
gyaráznom.
A telefon kicsöngött, a fülemhez emeltem. Mit mondjak? „Elkaptam a
Takarítót a házamban, jöjjenek érte, mielőtt megölöm”? Megint kicsön-
gött.
Ekkor a Takarító a lábam után kapott. Hátratántorodtam, és elveszítettem
az egyensúlyomat, esés közben rájöttem, hogy elejtettem a telefont és a
pisztolyomat is, ahogy próbáltam tompítani a becsapódást. Kinyújtottam a
karomat, és próbáltam elérni a pisztolyt, lassítva repült a levegőben, mintha
megállt volna az idő, és szinte érintette az ujjhegyemet, amikor elpörgött
mellette. Keményen értem földet a hátamon, a fejemet bevertem a kocsi-
felhajtóba. Felnyögtem, és összeszorítottam a szememet, csillagokat láttam
a fájdalomtól. Valami kattant előttem, és az agyam azt üvöltötte, pisztoly!
Épp időben gördültem félre, aztán újra és újra, minden egyes alkalommal
hallottam a hangtompító ijesztő szisszenését, és a fém csikorgó csattanását
a betonon. Valami hideghez és fémeshez értem. Felkaptam, és rászegeztem
az ellenfelemre.
A telefon volt az.
– Ez nem túl fenyegető – vigyorodott el gúnyosan a Takarító. Minden
gyengesége semmivé lett. Úgy tornyosult fölém, mint egy rémálom, a haja
kusza volt, a pillantása vad, és vicsorgott. Két kézzel fogta a pisztolyt, re-
megett a karja, de azért pontosan célzott, egyenesen a fejemre.
– Úgy néz ki, ma mégis végzek egy démonnal.
Csak egy módon ijeszthetem el.
– Harry Poole – mondtam. – Nem helybéli, riporter. A fickó, aki hetek-
kel ezelőtt azt állította, hogy a Takarító üzenni próbált rajta keresztül, maga
a Takarító.
– Nem én vagyok a Takarító – mondta. Az ajka dühösen görbült. – Én
Az Úr fegyvere vagyok. A nyíl az íján, a dühének villáma.
 – Clayton temetkezési vállalat – folytattam –, 7-2-4, Jefferson. – Nagyon
lassan a fülemhez emeltem a telefont. – Mindent hallottak?
A Takarító szeme elkerekedett. Újra felé tartottam a telefont.
– Mindent hallottak. Most mit lépsz?
Elhátrált, aztán újra felém lépett, nekem támadt, és kiütötte a telefont a
kezemből. Az a földre került, és ő dühödten taposta meg, a sarka alatt apró
darabokra őrölte. Aztán hátrább lépett, és rálőtt, kétszer.
– Már tudják, ki vagy – tápászkodtam fel –, és azt is tudják, hol vagy.
Legfeljebb két perced lehet, hogy eltűnj. Amikor tavaly a Claytoni Gyilkos
miatt hívtam a zsarukat, az egész környéket négy perc alatt lezárták.
– Meg fognak ölni – emelte fel a pillantását lassan a ripityára tört tele-
fonról. Az arca sápadt volt, a szeme kikerekedett a félelemtől. – Meg fog-
nak ölni.
– Rosszabb lesz annál. – Próbáltam elfelejteni a tényt, hogy pisztoly van
nála, és emlékezni a személyiségrajzára. A gyenge pontját kell támadni. –
El fognak ítélni. Egy egész sor rendőr, ügyvéd, szemtanú és bíró. Még a
börtöntársaid is, bármelyik börtönbe kerülsz. Rád néznek majd, kinevet-
nek, és gonosznak bélyegeznek.
– Fogd be!
– Pszichológusok vizsgálnak majd, és megállapítják, hogy skizofrén
vagy. Ez még önmagában nem elég ahhoz, hogy ezzel védekezz, de a bí-
ráknak majd azt mondhatják, hogy a téveszméd szerint isteni sugallatra kö-
vetted el a bűneidet. Papok bizonyítják majd a bíróságon, hogy a te isteni
üzeneted csak egy bűnös őrjöngése.
– Fogd be! – sikította, és az arcomba nyomta a fegyvert.
– Meg fognak büntetni – erőltettem nyugalmat magamra. – Ha most el-
mész, még megmenekülhetsz. Majd félrevezetem őket. Ennyit megtehet az
egyik démonvadász a másiknak, de csak ha most azonnal indulsz. Külön-
ben a nyomodban lesznek, és az arcoddal és a neveddel kitapétázzák az
egész megyét, de ha óvatos leszel, nem találnak meg. Fuss!
– Az egész megyét. – A tekintete a semmibe meredt, talán valami emlé-
ket látott. – Ő is tudni fogja.
Összevontam a szemöldököm. Nem tudtam, mit mondjak erre. Bólintot-
tam.
– Ő is.
– Engem emberek nem ítélhetnek el. – Felemelte a pisztolyát, az állához
tartotta, és a fejtetejéből vörös szökőkút spriccelt ki, aztán törött
játékbabaként hanyatlott a földre.
22
– Szia, John – köszöntött Jensen felügyelő az asztal túloldaláról. –
Moore felügyelővel és Cathy Ostlerrel az FBI-tól már találkoztál. Tudom,
hogy már rengeteg kérdésre válaszoltál, de ők is szeretnének feltenni párat.
A Takarító teste nem tűnt el. Tényleg nem volt démon. Kell lennie egy
igazi démonnak is a városban. De hol?
– Szervusz! – üdvözölt a nő. – Ostler ügynök vagyok. Úgy hallom, érde-
kes estéd volt.
– Ezt maguk is elmondhatják.
– Az egyszer biztos. Este tíz órakor kaptunk egy hívást egy halott soro-
zatgyilkostól, meghallgattuk egy másik sorozatgyilkos vallomását, majd
amikor megérkeztünk, egy tíz államban keresett fickó holttestét találtuk
egy tinédzserfiú lábánál, akinek azelőtt már jónéhány másik ember halála
során is felmerült a neve. Azt hiszem, finoman fogalmazunk, ha azt mond-
juk, hogy „érdekes” este volt.
– Gyanúsítanak valamivel?
– Csináltál valamit?
– Hát egy kicsit túl sok bűnténynek voltam a tanúja. Hányszor kerülhe-
tek életveszélybe, mielőtt megvádolnának valamivel? Van erre egy ilyen
maximális szám, vagy csak úgy hasraütésszerűen döntik el?
– Senki sem vádol téged semmivel – mondta Jensen felügyelő komoran.
Arra figyelmeztet, hogy vigyázzak, mit beszélek. – Azt azért el kell ismer-
ned, hogy sokkal nehezebb lesz megmagyarázni, mit kerestél ennél a tá-
madásnál, mint a másik kettő esetben.
– Nem igazán. – Reméltem, hogy a magabiztosságom megtámogatja a
vallomásomat. – A Takarító azt gondolta, hogy a közösség bizonyos tagjai
másokat bűnbe visznek, ezért megölte őket. Ezt a levelében is elismerte.
Aztán a média azzal volt tele, hogy én vagyok a hős, amiért megmentettem
a többieket a bálon, és arra jutott, hogy én is mérgezem a közösséget. A
nyomomba eredt. Ennyi.
– És a barikád a nappalitokban? – kérdezte Moore felügyelő.
 Csak arra volt időm, hogy elrejtsem a pisztolyt, meg a slagot, mielőtt
megjelent a rendőrség. A barikádokkal nem tudtam mit csinálni, így pró-
báltam inkább kimagyarázni.
– Otthon voltam egyedül – mondtam –, és megláttam ezt a fickót az au-
tójában a házam előtt. Bepánikoltam. „Vigyázz az idegenekkel”, meg ilye-
nek. Akkor jó ötletnek tűnt.
– Ha tényleg bepánikoltál – kérdezte Osder ügynök –, akkor miért mász-
tál ki az ablakon, hogy szembenézz vele?
– Azért másztam ki az ablakon, hogy meglépjek. Egyre csak kopogott és
kopogott, féltem, hogy be fog jutni. Azt hittem, elhajthatok, mielőtt észre-
venné, de meghallotta a kocsit.
– Bizonyára – mondta Ostler ügynök. – Ráadásul ő a leggyorsabb lövő a
világon, ha kétszer is eltalált egy mozgó autót, méghozzá egymáshoz eny-
nyire közel. A lyukak között alig volt egy centi.
– Nagyon lassan hajtottam. Azt hittem, ha üresbe teszem, és kitolom az
utcára, nem fog meghallani.
– De meghallott.
– Hát, nehéz kormányozni, miközben az ember tolja az autót. Sajnos ne-
kimentem a háznak. Ma este elképesztő pechem volt.
Ostler ügynök olyan némán meredt rám, mint egy vadászsólyom. Jensen
dühösen pillantott a nőre. Aztán megszólalt Moore felügyelő.
– Logikus, amit mondasz, persze még várjuk a helyszínelés eredményét.
Csak egyetlen dologban nem vagyunk még biztosak, és segíthetnél megér-
teni ezt…
– Mióta volt nálad Clark Forman telefonja? – csattant fel Ostler ügynök.
Mindig is ügyesen színleltem az ártatlant.
– Micsoda?
– Az a telefon, amiről a rendőrséget hívtad. Nemcsak hogy legalább fél-
tucatnyi jogszabályt sért, ha elrejted egy régi eset bizonyítékát, de ráadásul
ez megváltoztatja az egész ügyet, és átértékeli a te szerepedet is benne. Mi-
re kellett neked az a telefon?
– Attól tartok, nem értem, miről beszél.
– Ne akard, hogy hivatalos vizekre evezzünk. – Az arca szigorú volt. –
Nem áll semmiből, hogy beszüntessük ezt a baráti csevejt, és szövetségi
ügyként kezeljük a történteket.
Jensen felügyelő felemelte a kezét, hogy megnyugtassa a nőt, és felém
fordult.
– Csak mondd el, hogy hol találtad a telefont, amiről ma minket hívtál.
 – Én nem hívtam magukat – mondtam. – Ő telefonált. Miért? Az Forman
telefonja volt?
Mind csak bámultak rám.
– Ez így elég ijesztő – folytattam. – Mit gondolnak, ez lehet az a titokza-
tos bűnrészes, akit kerestek?
– Ő maga hívta fel a rendőrséget? – fonta keresztbe a karját Ostler ügy-
nök.
– Gondolom, fel akarta adni magát – ütöttem tovább a vasat –, vagy leg-
alább megvallani a bűneit egy hivatalos személynek, mielőtt végez magá-
val.
Jensen felügyelő felsóhajtott, Moore felügyelő pedig előredőlt.
– Azt mondtad, azért indult el, hogy megöljön téged, és most azt állítod,
hogy inkább magával végzett? Miért változtatta meg a tervét?
– Nem tudom – bámultam rá üresen. – Lehet, hogy ilyen hatással vagyok
az emberekre.
Ostler ügynök összevonta a szemöldökét.
– Jogomban áll védőőrizetbe helyezni téged, ha okom van feltételezni,
hogy veszélyben vagy. És hidd el, az az őrizet, amiről beszélek, nem sok-
ban különbözik a börtöntől.
– Nem fog elmenekülni – felelte Jensen felügyelő. Lehunyta a szemét, és
megmasszírozta a homlokát. – Kezeskedem érte.
– Biztos benne? – kérdezte a nő.
– A városban marad, eljön minden kihallgatásra, és segít a nyomozás-
ban, ahogy csak tud. – Élesen pillantott rám. – Igaz, John?
– Hát persze – bólintottam. – Amit csak akarnak.
– Jól van – mondta Ostler ügynök –, akkor mehetsz. De biztosíthatlak,
hogy figyelni fogunk.

***

– John, hála az égnek, hogy jól vagy! – futott oda hozzám anya a rendőr-
ség várójából, és olyan erővel ölelt meg, hogy majdnem összeroppantott.
Meglengettem a karom, megpaskoltam a hátát, és elhúzódtam annyira,
hogy levegőhöz jussak.
– Úgy aggódtam – folytatta. – El sem hiszem, hogy jól vagy!
– Remekül – próbáltam még jobban elhúzódni –, csak hadd kapjak leve-
gőt.
 – Nem lett volna szabad elmennem ma este. Soha többet nem teszek
ilyet.
– Jaj, ne! Légyszi, ne ülj egy őrült gyilkos miatt most még jobban a nya-
kamra. Meg fogok kattanni.
– Ez már a harmadik őrült gyilkos, ahogy azt szerintem te is nagyon jól
tudod. – Előrehajolt, hogy a szemembe tudjon nézni, bár nagyon nem kel-
lett hajlongania. – Mondd, hogy semmi közöd ehhez. Mondd itt és most,
hogy nem te provokáltad ki.
Visszanéztem rá, az arcom kifejezéstelen és ártatlan volt.
– A mai este előtt sosem láttam azt a fickót. Azt sem tudtam, hogy léte-
zik.
– Esküszöl?
– Esküszöm. – A háta mögött megpillantottam Laurent. A karját ke-
resztbe fonta, az arca sápadt volt és feszült, aggódott, de mérgesnek tűnt.
Tudja, hogy kiterveltem, és tudja, hogy én vettem rá, hogy eltávolítsa anyát
a házból. Vajon a rendőrségnek is beszámol róla?

***

Már majdnem hajnali kettő volt, amikor elhagytam a rendőrséget, és

még ennél is később, amikor anya végre elaludt. Én ébren hánykolódtam az
ágyamban. Hajnali háromkor még mindig nem tudtam lehunyni a szeme-
met. Kiosontam, és belopóztam az erdőbe. A sötétben Max fegyvere után
kutattam. Még ott volt, jó húsz méterre a fák között. Letöröltem róla a sa-
rat, magam elé emeltem, aztán lehajoltam, hogy még mélyebbre ássam a
földben. Ostler ügynök túlzottan gyanakodott rám, nem hagyhattam, hogy
pisztolyt találjon nálam, még akkor sem, ha nem sütöttem el.
Visszasétáltam a halottasházba, a hátsó ajtón eresztettem be magamat, és
a következő órát azzal töltöttem, hogy eltettem a koporsókat, és elképzel-
tem száz különféle gyilkost – csendeset, láthatatlant, megállíthatatlant. Hol
lehet Senki?
Négy harminckor már nem bírtam a várakozást, és felhívtam Mary mo-
bilját a konyhából. Hétszer csörgött ki, aztán hangpostára kapcsolt. Letet-
tem. Háromig számoltam, aztán újra tárcsáztam. Ezúttal hatodik csöngésre
felvette.
– John?
– Jól vagy?
– John, hajnali négy harminc van.
 – Jól vagy?
– Igen, jól vagyok. Mi a baj?
– Maradj nyugton, és figyelj rám jól. Hallasz valamit?
– Miről beszélsz?
– Csak csináld!
Elhallgatott.
– Hallom, hogy működik a pincében a vízlágyító.
– Ennyi? Biztosan?
– Ennyi – mondta most már éberebben. – Most áruld el, mi a baj. Van
valami a házunkban?
– Nem tudom – feleltem. – Nem tudom, egyáltalán észrevennéd-e, ha
lenne.
– John, részeg vagy? Semmi értelme annak, amit beszélsz.
– Aggódom miattad. Ilyet még sosem éreztem, és ebben nem vagyok túl
jó. Nézz ki az ablakon!
– John, megijesztesz. Mondd el, mi a baj.
Mély levegőt vettem.
– Azt hiszem, a nő következő célpontja te vagy.
– A Takarítóé?
– A Takarító múlt este meghalt, eljött a házamhoz, kiabált egy sort, aztán
főbe lőtte magát.
– Úristen…
– De szerintem van egy másik gyilkos is – szakítottam félbe –, akiről
még nem beszéltünk.
– Azt mondod, elment a házatokhoz?
– Én jól vagyok. Most figyelj rám! Miattad kell aggódnunk! Kapcsold
fel a villanyt, kapcsolj fel minden villanyt a lakásban, aztán menj a szüleid
szobájába.
– Az min segítene?
– A gyilkos nem fog bántani, ha vannak szemtanúk. Lehet, hogy nem is
tud bántani, ha látják, nem tudom. Mindent öngyilkosságnak álcáz.
Nyelt egyet.
– És azt hiszem… – Még sosem beszéltem neki a démonokról. Most hir-
telen megosztanám Maryvel, hogy ezt a titkot rejtegettem idáig? El merem
mondani neki?
Nem hiszem, hogy van más választásom.
– Ez furcsán fog hangzani, de meg kell bíznod bennem. Azt hiszem, ez
az új gyilkos természetfeletti lény. – Vártam, hogy kinevessen, de csend-
ben maradt, én pedig folytattam. – A Claytoni Gyilkos és Forman ügynök
is ilyen… valamik voltak. Szörnyek, démonok, nem tudom. Azért mondom
ezt el, mert azt hiszem, ez az új gyilkos is ilyen. Nem tudom, tényleg rád
pályázik-e vagy sem, csak… Nem is tudom. Szeretném tudni, hogy bizton-
ságban vagy.
Hosszú szünet következett.
– Mary?
– Ott voltál – mondta lassan. – A házában.
– Igen. Ezért tudom. Tudom, hogy őrültségnek hangzik, de hinned kell
nekem!
– Brooke is ott volt.
Hogy jön ez ide?
– Igen, ott volt.
– Ő látta?
– A démont? Nem tudom, nem hiszem.
– Ő most biztosan nem félne. Főleg azok után, amin keresztülment. Fő-
leg, hogy tudja, hogy segítesz neki.
– Mary, te… – Megakadt a hangom. – Jól vagy? Felkapcsoltál minden
villanyt, ahogy kértem?
– Ne haragudj – mondta. – Csak elgondolkodtam. Néha azt kívánom, bár
én lehetnék… – Csend. – Jól van, a villanyok égnek.
– Most menj a szüleid szobájába, és maradj ott, amíg fel nem ébrednek.
Az most a legbiztonságosabb hely. Hétre ott leszek.
– Köszönöm. – Csend. – Szeretlek, John.
Szeret. Valahogy mindiga szerelemnél lyukadunk ki.
Vajon én is szeretem őt?
– Hétre ott leszek – ismételtem, és letettem a telefont.
Mire odaértem hozzájuk 6:50-kor, Mary már halott volt.
23
Mary testét a sarokban találták összekucorodva az emeleti fürdőben. A
lábát a mellkasáig felhúzta, a keze belelógott a kádba. Minden tele volt
vérrel – a falak, a tükör, a padló, a plafon, és a kádat is egy vastagon ka-
nyargó vérfolyó töltötte meg. A lefolyóban világos, rózsaszín víz állt. Óva-
tosan léptem be, kikerültem a legnagyobb vértócsákat.
– Igyekezzetek! – üvöltötte Mary apja a rádiójába. A hangja végigvissz-
hangzott az előszobán. – Küldjétek a környék összes rohammentősét a há-
zamhoz öt percen belül, én addig… – a rádió recsegett valamit. – Ne vitat-
kozz velem! Nem a te lányod fekszik vértócsában!
Mrs. Jensen a ház másik felében volt, és halkan nyöszörgött, gondolom,
a többi gyerek is vele volt. Odanyúltam, hogy megérintsem Mary karját.
Hideg volt és élettelen, kicsit oldalra fordítottam, és láttam az élénkvörös
vágást, és elengedtem. Az ízületei ellenálltak, és ez megragadta a figyel-
memet. A hullamerevség legkorábban három órával a halál beállta után
kezdődik, és én alig két és fél órája beszéltem vele. Még nem kezdhetett
megmerevedni, hacsak nem percekkel azután halt meg, hogy letettük – és
még akkor is kérdéses a dolog. Felálltam, és hátraléptem, megnéztem a
vért a falon. Egy repedés a tükrön, ami két napja még nem volt ott.
Most nem lehet azt mondani, hogy ellenállásnak semmi jele.
Ügyes vagy, Mary.
Még egy lépést hátráltam, és megálltam a folyosón. Csendben figyeltem
a képet. Hideg és kemény sziklának éreztem magamat. Vajon hatással van
rám? Hatással kéne lennie? Sosem rémített meg a vér és a halál, de még
sosem éreztem… Így. Fáradt vagyok talán, vagy mérges. De nem erről volt
szó. Olyan üresnek éreztem magam, amilyennek nagyon rég nem. Csak
egy szobor voltam, egy vízköpő. A fal egy darabkája, része a helynek, egy
kupac por. Halott voltam. Semmi vagyok.
– Tárgy – suttogtam. Az a valami a földön már nem Mary volt. Mary te-
le volt élettel és energiával. Mary olyan volt, mint egy forgószél, ami élet-
erőből, szavakból és fényből áll. Mosoly volt, móka, elsuttogott titok,
megvillantott ész. Az a valami a földön… csak hús volt és haj. Egy test,
ami már senkihez sem tartozott, olyan ruhákban, amiket már senki sem fog
hordani. Az a része, ami igazán Maryvé tette, már távozott, és utána csak
csend maradt és halál.
Lépteket hallottam az előszoba felől, és egy kezet éreztem a vállamon.
Jensen felügyelő.
– Már úton vannak.
– Maga az? – kérdeztem.
– He?
Felé fordultam, és elhúzódtam az érintésétől.
– Mondja meg egyenesen, maga Senki? Mert ha maga az, akkor befejez-
hetjük itt és most.
– Hé. – Újra a vállam felé nyúlt. – Nyugodj meg, John! Tudom, hogy
nehéz, de muszáj megnyugodnod! Majd minden rendbe…
– Nem akarom, hogy rendbe jöjjön, azt akarom, hogy véget érjen!
Mondja meg egyenesen, nincs kedvem a játszadozáshoz: maga Senki?
– Semmi értelme annak, amit mondasz, John, gyere, ülj le.
– Semminek sincs semmi értelme – bámultam rá. Kutattam az arcát jelek
után: bármi olyan reakció után, amiből tudnám, amit tudnom kell. – Ha
maga az, csak árulja el! Kimondhatja nyugodtan hangosan, mert már úgyis
tudom. Tudok mindent. – Nem felelt. – Mondja már, a pokolba!
– Nyugalom – nyújtotta felém a kezét. – Nyugalom. Vegyél mély leve-
gőt. Jó mélyet! – A szeme nagy volt és tág, a szája egyenes, az ajakcsúcsa
lefelé kunkorodott. Törődik velem. Aggódik. Szomorú. Teljesen átlagos re-
akció egy teljesen átlagos embertől. Nem tudja, miről beszélek. Nem ő a
démon. Mély levegőt vettem, és bólintottam. Ő gondosan figyelt. – Az
előbb azt mondtad, már mindent tudsz. Mit tudsz Maryről?
– Maryről? – pillantottam a Mary-alakú, apró, meggyötört dologra a sa-
rokban. Mi gyötörte így meg? Hol van most az a valami? És hogy tudnám
szétzúzni? – Semmit sem tudok, a pokolba is! De rá fogok jönni!

***

Száguldottam haza, alig lassítottam a kereszteződéseknél, és vadul ka-

nyarodtam a felhajtónkra, csaknem súrolva a falat, mielőtt nagy fékcsikor-
gással megálltam volna a hátsó ajtónál. A balzsamozó ajtajánál. Sietve ki-
kászálódtam a kocsiból, az ajtót be sem csaptam, aztán belöktem a kulcsom
a halottasház zárába. Anya meg Margaret felkapta a fejét, amikor feltéptem
az ajtót – tökéletes ikerpárnak tűntek a kék maszkjaikban és kötényeikben,
és úgy pepecseltek Rachellel, mintha két kislány játszott volna egy babá-
val.
– Kifelé! – szólt rám anya. – Megmondtam, hogy lányoknál nem segít-
hetsz.
Elengedtem a fülem mellett a megjegyzést, beléptem, és becsuktam ma-
gam mögött az ajtót.
Margaret a fejét rázta.
– Megmondta, hogy nem lehet, John. Megbeszéltük.
Egyenesen az asztalhoz sétáltam. Rachel teste úgy hevert előttem, mint
egy termetes baba, és felemeltem egy szikét.
– John – kezdte anya –, mondtam…
– Fogd be.
– John!
– Fogd be! – üvöltöttem. Aztán halkabbra fogtam a hangom. – Mary
meghalt.
Ledermedtek, elakadt a szavuk.
– Mary meghalt – ismételtem nyomatékosabban –, és bármi végzett
Rachellel, ugyanúgy végzett vele is. Most tessék, kiabáljatok, ameddig tet-
szik, tőlem akár a zsarukat is hívhatjátok, de ez a test rejti a válaszokat, én
pedig meg fogom találni őket.
Dacosan meredtem rájuk, várva, hogy ellenkezzenek. Anya elsírta ma-
gát.
– Nem hallottunk Maryről – lépett felém Margaret. – Sajnáljuk. Nem hi-
szem, hogy most abban az állapotban lennénk, hogy ezt elvégezzük, úgy-
hogy várjunk vele egy kicsit.
– Lépj hátra! – mondtam, és az asztalra tettem a kezem.
– Ne – szólt közbe anya, miközben megkerülte az asztalt. – John, kérlek,
ne, kérlek, menjünk fel…
Elkaptam a csuklóját, és addig szorítottam, míg az ujjperceim elfehéred-
tek.
– El. Az. Utamból. – Oldalra löktem.
– Kérlek, John! – kiabálta. – Ne csináld! Ne bántsd Rachelt!
– Ez egy hulla! – üvöltöttem az asztalra csapva. – Nem egy személy,
nem egy élő ember, még csak nem is egy állat! Ez egy nyom! Ez…
– Tiszteletet érdemel – fejezte be anya. Vad pillantást vetettem rá, feltört
bennem a gyűlölet, de rezzenéstelenül állta a tekintetem. Nem rá vagy dü-
hös – mondtam magamnak –, hanem a démonra. Találd mega démont, más
nem számít!
Bólintottam, és mély levegőt vettem.
 – Oké. Tisztelettel bánok vele. De ne próbálj megállítani!
Margaret aggodalmasan anyára nézett. Nem foglalkoztam velük, a holt-
testre koncentráltam. Sápadt volt, szinte kékes színű, ha ugyanolyan sok
vért vesztett, mint Mary, a szokottnál is kevesebb maradhatott benne. Éles
ellentétben állt azokkal a szétszabdalt vénemberekkel, akikből olyan sok
jutott ki nekünk mostanában – a bőr nem sárgás és ráncos volt, hanem
selymes, fehér, és látszólag ép. A mellkast és a csípőt kék törölközők takar-
ták, a has lapos volt és sértetlen. Nem láttam nyomát halottkémi vizsgálat-
nak, nem volt Y-vágás, semmilyen seb. A csuklón ejtett vágásokat és a
balzsamozócsöveket leszámítva, amelyeket anya és Margaret már a nyaki
vénákra csatlakoztattak, a test érintetlennek tűnt.
Felemeltem az egyik kart, közelebbről is szemügyre vettem a sebet, és
meglepve tapasztaltam, hogy az ízület ellenáll a mozgatásnak – épp, mint
Marynél. Rachel túl régóta, Mary pedig nem elég rég volt halott a hulla-
merevséghez. Miért ilyen merevek mégis? Megmozgattam a kart, próbál-
gatva a vállnál, a könyöknél, a csuklónál. Lassú, de nem egyenletes volt a
reakció, lehetett mozgatni, de volt annyi ellenállás, hogy az furcsának has-
son. A lábaknál ugyanezt tapasztaltam. Mit tehetnék ezenkívül? Letettem a
lábakat, majd az egyiket újból felemeltem, aztán káromkodtam, és megint
letettem. Fogalmam sincs, mit csináljak.
Ismét a sebeket kezdtem vizsgálgatni, és szikével piszkálgatni, előbb az
egyik, majd a másik kézen. A halottkém alaposan kitisztította őket, és
semmi szokatlant sem észleltem: egy hosszú, tiszta vágás mindkét alkar
hosszában, ami oldalról csaknem húsz centin felszakította az artériát.
Mindkettő túlnyúlt kicsit a csuklón. A csuklónál mérik a pulzust. Egy ilyen
sebnél elszabadul a vér, és pillanatok alatt bele lehet halni.
Elvérzett, mint Mary. Miért így öl Senki? Mi haszna ebből? Mit jelent
ez?
Nyugalmat erőltettem magamra, igyekeztem tisztább fejjel átgondolni a
helyzetet. Mi olyat tett a gyilkos, amit nem kellett feltétlenül megtennie? Ha
ölni akart, csak keresnie kellett volna egy áldozatot, és végeznie vele, ehe-
lyett tinédzser lányokra összpontosított, akik mind elég csinosak és köz-
kedveltek voltak. Mintha csak fokozatosan haladt volna előre a visszahú-
zódó Jennytől az aktívabb Allisonon és Rachelen át a társaság motorjának
számító Maryig. Minden áldozat egy kicsivel közelebb állt hozzám, de el-
tűnődtem, nem lehet-e valami többről szó, hogy esetleg az áldozatok élet-
módja – a külsejük, ruházkodásuk, életvitelük – is közrejátszik-e a kivá-
lasztásuknál. Miért akarna valaki megölni fiatal, csinos, népszerű lányo-
kat? A vágy hajtja? Az irigység?
 Aztán ott volt a seb: miért kell öngyilkosságnak beállítani az eseteket?
És hogyan állítja be őket annak? Rachel testének többi részét is átvizsgál-
tam, védekezés közben keletkezett sérülés után kutatva, de hiába, a kezén
nem látszott vágás, a karján nem hagyott foltot támadás vagy szorítás, nem
találtam horzsolást vagy kötélnyomot, ami arra utalt volna, hogy megkö-
tözték. Úgy tűnt, önként vállalta a halált. Még a csuklóján ejtett bemetszé-
sek is túl tiszták voltak, nyugalmat és pontosságot követeltek. Vajon Senki
megbénítja őket valahogy? Démon, bármire képes lehet. Talán elaltatja
őket, vagy uralja az elméjüket? Ugyanakkor a szobában látott vérnyomok
arra utaltak, mintha Mary dulakodott volna valakivel. De igazából senkivel
sem kellett dulakodnia. Ennek semmi értelme.
Fogtam egy fésűt, és a hajat félrehajtva végigböngésztem a fejbőrt, hor-
zsolások és sebek után kutatva. Semmi. A koponyaalap is rendben volt, se-
hol egy vágás, vagy lyuk, még injekciós tű nyoma sem látszott.
– Segíts átfordítani! – intettem oda anyát az asztalhoz. A váll alá csúsz-
tattam a kezem, de anya a karomra tette a kezét, hogy leállítson.
– Majd mi megcsináljuk. Te hunyd le a szemed! – Biccentett Margaret
felé, aki ellépett a faltól, és lassan az asztal felé indult. A test bal oldalára
álltak, és várakozón néztek rám. Becsuktam a szemem, hallottam, ahogy
ruha zörren, valaki csosszan, majd köröm koppan halkan a fémasztalon. –
Kinyithatod.
A holttest arccal lefelé feküdt, a fenekét törölközővel takarták le. A hát
sötét és fakó volt, de ez normálisnak számított, mert a vér leülepedett a hul-
lákban. Megpiszkáltam a hátat, aztán végigsimítottam a kezemmel, lyukat
vagy vágást azonban itt sem éreztem. Sóhajtottam, és az asztalra nehézked-
tem.
– Már csak egy helyen lehetne megnézni – mondtam –, és fogadok, azt ti
csinálnátok.
Anya könnyes, vörös szemmel nézett rám.
– Gondolod, hogy megerőszakolták?
– Nem tudom. Valószínűleg nem.
– Akkor ezt nem vizsgáljuk meg – döntötte el. – Ahogy te sem.
Nyugodtan, ridegen néztem fel.
– Csak egyszer kérlek meg rá. Megcsináljátok, vagy megteszem én.
Szinte biztos, hogy semmit sem találunk, de nem hagyom, hogy az illem-
szabályaid miatt észrevétlen maradjon egy nyom, és még több ember hal-
jon meg.
Farkasszemet néztünk, egymásnak feszült az akaraterőnk, míg végül
anya felhorkant és az asztalhoz lépett.
 – Mit keressek?
– Bármit: sérülést, sebet, akármit. Bármit, ami arról árulkodhat, ki és mi-
ért ölte meg.
– Jó. Hunyd le a szemed!
Engedelmeskedtem, és pár percig elhallgattam, ahogy anya és Margaret
előbb a törölközővel pepecsel, halkan összesúg, majd átfordítja a testet, és
tovább suttog.
Semmi sincs ott. Lehet, hogy tényleg nincs több nyom a testeken, lehet,
hogy puszta agykontroll történt, fizikai hatás nélkül. Talán sose kapjuk el a
nőt.
– Semmi – állapította meg anya. – Semmit sem találtunk.
Sóhajtottam és a falnak dőltem, éreztem, ahogy elhagy az erőm.
– Akkor vesztettünk. Fogalmam sincs, mit tehetnénk még.
Éreztem, hogy egy kéz nehezedik a vállamra, és kinyitottam a szemem,
anya állt mellettem.
– Pihenj. – Egy szék felé terelt, és én lerogytam. – A barátnőd, egyben a
legjobb barátod meghalt, és ezt fel kell dolgoznod valahogy. Érthető, ha
nem tudod, hogyan. – Halvány, fájdalmas mosolyjelent meg az ajkán. – A
legtöbben nem az amatőr halottkémi vizsgálatot választanák ilyenkor, de
én tudom, helyén van a szíved.
– A szívemnek ehhez semmi köze.
– Csak pihenj – ismételte. – Egy perc, és felmegyünk enni. Margaret ezt
egyedül is befejezi. Nem is reggeliztél, nem csoda, hogy gyenge vagy.
A holttestre bámultam, fakó és élettelen, csaknem teljesen vértelen volt,
a balzsamozócsövek lazán lógtak le a válláról.
Csaknem vértelen… De a háta éppen olyan fekete, mint a többi holttesté.
Felpattantam.
– Csatlakoztassuk a pumpát. – A falhoz mentem, és előhúztam a drén-
csövet.
– Semmi gond – mondta anya –, ez várhat.
– Nem várhat. – A dréncsövet a Rachel nyakából kiálló csőhöz csatla-
koztattam. – A hát nem úgy fest, ahogy ilyen vérveszteség után kéne, és
merevek a végtagjai. Van valami a testben, amit ki kell szednünk.
Máskor a padlón lévő lefolyóba vezettük a csövet, de ezúttal egy vödör-
be lógattam. Akármi is jön ki, fel kellett fognom.
– Ez csak a hullamerevség – mondta Margaret halkan.
– Öt napja halott. Ez nem hullamerevség. – A két nő egymásra pillantott,
én pedig a balzsamozó vegyszerek polcához mentem. – Tőlem ott is ácso-
roghattok, vagy segíthettek, én mindenképp bebalzsamozom.
 Egy másodpercig még tétováztak, aztán lassan munkához láttak: csatla-
koztatták a pumpát, kikeverték a véralvasztót és színezékeket, kimérték a
formaldehidet. Mindent csatlakoztattunk, szorosan leragasztottuk a csukló-
kon a sebeket, és elindítottuk a pumpát. Feltöltötte a keringési rendszert a
mi vegyi koktélunkkal, és a másik oldalon kivezetett minden váladékot.
Anya gondosan beállította, nagyjából a szívritmus ütemére, a szokásosnál
tovább pepecselt vele.
– Valami nem stimmel – mondta. – Nem megy át az anyag.
– Az artériák egy ilyen vérveszteség után szinte kiürülhettek – vélte
Margaret. – Valószínűleg összeomlottak.
– Valami eltömíti őket – tippeltem, és nem vettem le a szemem a vödör-
ről. – Emeld a nyomást!
Anya elfordította a tárcsát, és a pumpa hangosabban dohogott, a mester-
séges szívdobbanások felgyorsultak. A dréncső nemsokára megmoccant, és
lassan oldalra fordult a nyomástól, ahogy telítődött, majd sűrű, sötét sár
csepegett a vödörbe.
Hamuszerű és fekete, mint Crowley és Forman esetében.
Anya levegő után kapott.
– Ez meg mi a fene? – motyogta Margaret, leesett állal hajolt a vödör fö-
lé.
Anyára néztem, és szótlanul, tágra nyílt szemmel viszonozta a pillantá-
som. Nagy levegőt vettem, fáradtság tört rám.
– Igazunk volt.
Még bámult rám egy kicsit, majd gyengén megszólalt.
– Mit tegyünk?
Margaret kesztyűs ujjával kikapart egy darabot a sárból, az égett és nyú-
lós volt, mint valami megszenesedett maradvány egy mocskos grillezőről.
– Hogy nem vette észre Ron, hogy a test tele van ezzel az izével?
– Mert feltételezték, hogy öngyilkosság történt, és nem vizsgálták meg
alaposabban. Ti pedig nem vettétek észre a többi lánynál, mert egyenesen a
csatornába pumpáltátok.
– Olyan, mint az az anyag, amit a Claytoni Gyilkos eseteinél találtak –
jegyezte meg Margaret.
– Pontosan – mondtam.
Rám nézett, majd anyára.
– Mi folyik itt?
Lenyúltam, kesztyűs kézzel beletúrtam a sárba, majd kihúztam a kezem,
és közelebbről is megvizsgáltam. Épp olyan, mint Crowley-nál és
Formannél.
 – Ez egy démon – jelentettem ki halkan. – Pontosabban, ami maradt be-
lőle. A testében élt. Irányította őt.
– Egy démon? – ismételte Margaret. Kitátotta a száját, de hang sem jött
ki rajta, és be is csukta. Kis szünet után szólalt meg ismét. – Mit tegyünk?
– Értesítjük a rendőrséget – döntött anya. – Felhívjuk Ostler ügynököt…
– Nem lehet – vágtam közbe.
– …áthívjuk – folytatta határozottan anya –, és mindent megmutatunk
neki.
– Nem lehet – ellenkeztem. – Megmondtam, hogy egy FBI-os-ban sem
bízhatunk. Ha Forman démon volt, honnan tudhatjuk, hogy Ostler nem az?
– Figyelmeztetnünk kell őket.
– Kit? – kérdezte Margaret.
– Mindenkit – felelt anya. – Ha nem fordulhatunk a rendőrséghez, akkor
ott a sajtó.
– Rajtunk nevetne az egész város – csóváltam a fejem.
– Nem ülhetünk ölbe tett kézzel! – kiabált anya.
Újra a sarat nézegettem, elképzeltem, ahogy Mary ereiben folyik, irá-
nyítja a mozgását, és felvágja a csuklóját, míg Mary hiábavalóan küzd el-
lene. Hogy került bele? És miért? Forman vallomása jutott eszembe: „az az
ismertetőjegyünk, ami hiányzik belőlünk”. Mi hiányzik Senkiből? Arc, név,
identitás. Barát. Szép ruhák. Normális életet akar, ezért veszi el a lányokét,
ahogy Crowley is tette, csak épp Senki nem öli meg az áldozatait – átveszi
a hatalmat az elméjük és a testük felett.
Felidéztem az elmúlt pár hét emlékeit, kutatva, mit tett vagy mondhatott
a démon. Mióta volt benne? Mennyire volt önmaga Mary, és mennyire volt
démon? Igazi volt a csók? És a tánc? De Rachel csak a bál után pár órával
halt meg, vagyis a démon legkorábban másnap reggel érhette el Maryt.
Rachel pedig aznap este elég furcsán viselkedett, arról beszélt, hogy…
Maryről beszélt. Ahogy belegondoltam, egész este csak Maryt dicsérte, és
folyamatosan hízelgett neki. Utoljára azt hallottam tőle, hogy más szeretne
lenni – milyen is? Olyan, mint Mary? Vagy maga Mary akar lenni?
Ledermedtem. Mary is ezt mondta pár órája, mielőtt meghalt, hogy bár-
csak más lehetne.
Ő Brooke-ról beszélt.
24
Az ajtóhoz rohantam.
– John!
– Mennem kell!
– Nézz magadra!
Lenéztem – az ujjam még mindig sáros volt, a kesztyűm és a kötényem
pedig rózsaszín a vértől. Mindent letéptem magamról, és a szemétbe hají-
tottam.
– Hova mész? – kérdezte anya, de nem figyeltem rá, kiviharzottam az aj-
tón át Brooke-ék háza felé.
Mary a bál óta folyton Brooke-ról beszélt: hogy milyen bátor volt, mi-
lyen erős, milyen közel állt hozzám. Amikor találkoztunk vele a Barátsá-
gos Burgerben, szinte dühöngött a féltékenységtől. Amikor ma reggel fel-
hívtam, hogy szóljak neki a démonról, az első gondolata Brooke volt.
Hogy költözik egyik testből a másikba úgy, hogy nem veszik észre? Vajon
milyen gyorsan mozog? Már négy vagy öt órája, hogy Mary meghalt. Va-
jon elkéstem?
Felugrottam Brooke-ék lépcsőjére, és bedörömböltem az ajtón.
– Nyisd ki! – Bentről lépteket hallottam, újra dörömböltem, és Brooke
anyukája nyitotta ki az ajtót.
– Szervusz, John…
– Ment ma reggel Brooke iskolába?
– Én… – Meglepetten hallgatott el. – Öm, nem, nem, azt mondta, rosz-
szul érzi magát.
Ellöktem az utamból, és berontottam az ajtón. Átrohantam az előszobán,
fel a lépcsőn az emeletre. Teljesen más volt az alaprajza, mint Crowley-ék
lakásának, de könnyű volt kitalálni, melyik ajtó nyílik a leghátsó sarokszo-
bába, megpördültem a korlát sarokoszlopa körül. Brooke anyukája utánam
kiabált, de addigra én már ököllel vertem a hálóajtót.
– Brooke! Brooke, nyisd ki, John vagyok!
– Nem akarok beszélni senkivel! – A hangja gyenge volt.
Ne, kérlek, ne! Megrángattam a kilincset, de zárva volt.
– Ez most fontos, be kell engedned!
 Nem tudom, hogy mentselek meg, ha már benned van!
– John Cleaver! – kiabálta az anyukája, és feldübörgött a lépcsőn. – Mit
képzelsz, mit csinálsz?
– Kérlek, Brooke, lehet, hogy még van időnk! Ki kell nyitnod az ajtót! –
csaptam az ajtónak a tenyeremet. Szinte betörtem. – Nyisd ki!
Brooke anyukája elkapott, és hátrarántott, küzdöttem, hogy ellökjem.
– Maga ezt nem érti! – kiabáltam. – Veszélyben van!
A zár kattant, és nyikorogva nyílt ki az ajtó. Előrelendültem, és az anyu-
káját is rántottam magammal. Brooke hangja szűrődött ki a résen.
– Semmi baj, anya. – Az ajtó kitárult, és ott állt ő, a szeme alatt karikák
sötétlettek, mintha napokig virrasztott volna, lassan és darabosan mozgott,
mint egy zombi, aki visszatért a halálból. Már nem küzdöttem az anyukája
ellen, csak bámultam Brooke-ot, a szám is tátva maradt.
– Ne… – Elkéstem.
– Szörnyen nézel ki! – mondta az anyukája. Elengedett, és Brooke-hoz
sietett. – Jól vagy? Hívnom kéne az orvost.
– Ez semmiség, anya. Csak fáradt vagyok. Pár óra, és jobban leszek.
– Ne… – tántorodtam a korlátnak. – Kérlek, ne!
– Mi folyik itt? – kérdezte az anyukája.
– Semmiség, anya – ismételte Brooke. – Csak hallotta, hogy beteg va-
gyok, és jött, hogy rám nézzen. Szörnyen festhetek, ha ilyen reakciót vál-
tottam ki belőle. – Mereven és gyengén mosolyodon el.
Az anyukája összevonta a szemöldökét.
– Nem érdekel, miért jött, de azt akarom, hogy most azonnal eltűnjön a
házamból! Nem tudom, mi ütött beléd, John, de komolyan fontolgatom,
hogy felhívom a rendőrséget, azok után, ahogy berontottál ide.
Csak bámultam Brooke-ra, az agyam elsötétült. Mihez kezdjek most?
Hogyan állítsam meg? Ha már benne van, nem tehetek semmit.
– Megyek – jelentettem be. Az anyukája elengedett, és elhátráltam a lép-
cső felé. – Sajnálom.
– Jól vagyok, John – mondta Brooke. – Tényleg. Eddig elég rossz volt,
de most már minden… tökéletes.

***

Vége.
Bezártam a hálóm ajtaját, belezuhantam az ágyamba, eltakartam a sze-
memet, összeszorítottam a fogamat, de olyan erővel, hogy fájt tőle az áll-
kapcsom.
 Brooke teste már Senkié. Brooke Senki. Nem ölhetem meg csak az egyi-
ket.
Megcsörrent a telefon. Nem foglalkoztam vele. Anya majd meghallgatja
az üzeneteket, ha később feljön. Visszafelé pörgettem le az emlékeimet, és
egyik lánytól a másikig követtem Senki útját. Biztos, hogy valamire nem
gondolok, valami kulcsfontosságú hiányzik, ami feltárná az egész rejtélyt.
A démon először… Nem tudom, kivel kezdett. Azt a testet még nem talál-
ták meg. Aztán elfoglalta Jenny Zeller testét, egy ideig abban élt, aztán jú-
niusban megölte, és átköltözött Alison Hillbe. Két hónapot töltött
Allisonban, mielőtt átvette volna Rachel felett az irányítást. Mit is mondott
Rachel akkor reggel, amikor megtudtuk, hogy Allison meghalt? „Múlt este
ötször hívott.” Akkor ez is olyasmi lehetett, mint amikor Rachel a bálon
semmi mással nem foglalkozott, csak Maryvel. Most Mary kezdett Brooke
megszállottja lenni. Előkaptam egy jegyzetfüzetet a hátizsákomból, és leír-
tam. Erősen összpontosít az új célpontra, mielőtt végezne az előzővel.
Mi okozza a megszállottságot? Vajon csak a lassú vadászat izgalma, és
én vagyok a préda? De annak nem lenne semmi értelme. Ha a démon tudja,
hogy én ki vagyok, akkor nem kéne hónapokig egyik lányból a másikba
ugrálnia. Jöhetne egyenesen hozzám. És reggel, amikor Marynek beszél-
tem a démonokról, igazából Senkivel beszéltem. Magának a démonnak
mondtam el, hogy én vagyok az embere. Véget ért a hajsza. Csak meg kel-
lett volna ölnie, de helyette a gazdatestet ölte meg, és Brooke-ba költözött.
Ha nem én voltam a célpontja, másvalakinek kellett lennie.
Újra megcsörrent a telefon. Hangosan és kitartóan szólt. Hagytam, hadd
csörögjön. Mit is mondtam Marynek ma reggel? Mi történt a beszélgetés
során, ami miatt Senki úgy döntött, elhagyja Maryt, és elfoglalja Brooke-
ot? Figyelmeztettem Maryt a gyilkosra.
Azt mondtam, átjövök. Azt mondtam, ha nem marad egyedül, bizton-
ságban lesz. Erről volt szó? Talán Senki megijedt, hogy ha nem hagyja el
Mary testét azonnal, nem marad más esélye, mert Maryt nem hagyom
egyedül. Most, hogy meglátogattam Brooke-ot, vajon Senki rájött, hogy
tudom a titkát? Vajon veszélybe sodortam Brooke-ot?
Kit akarok átverni? Brooke ezt nem élheti túl.
Lehet, hogy nem is ez bujtotta fel. Lehet, hogy Senki azért ölte meg
Maryt, és költözött át Brooke-ba, mert megemlítettem neki a démonokat.
Megkérdezte, hogy ott voltam-e Forman házában, azt feleltem, igen, és er-
re azt mondta, „Brooke is ott volt”. Lehet, hogy azért akart Brooke testébe
költözni, mert ő találkozott Formannel.
 Vagy azért, mert mindketten találkoztunk Formannel: Brooke is, és én
is. Talán ettől volt fontos. Ha nem is akart megölni, az biztos, hogy egyre
közelebb és közelebb került hozzám. Vajon mást forgatott a fejében? Nem
a gyilkosság volt a célja?
Azt mondta, szeret – ez volt az utolsó szava. Vajon Mary szólt hozzám
még egy utolsó üzenet erejéig?
Vagy Senki?
A telefon újra megcsörrent. Fortyogó katlannak éreztem a gyomromat,
ami kavargott, akár egy örvény. Újabb csörgés! Kimásztam az ágyamból,
és kinyitottam az ajtót. Még egy csörgés! Kisétáltam az előszobába, és mi-
közben lépésről lépésre közeledtem, le sem vettem a szememet a telefon-
ról. A kijelzőn a Watson név villogott. Brooke-ék. Felemeltem a kagylót.
Egy utolsó csörgés! Lenyomtam a fogadás gombot.
– Halló?
– Szia, John! – Brooke volt az. A hangja erőtlenül, de gyengéden szólt. –
Hogy vagy?
– Jól. – Miért keres? Tudja, hogy rájöttem? Mire készül?
– Ne haragudj az anyukám miatt. Tudod, milyenek a szülők. Amúgy mit
csinálsz?
Nem tudtam, hogy feleljek. Egy démonnal csevegek! A pillantásom a fal-
ra vándorolt, onnan az ablakokra, és valami elfoglaltságon törtem az
agyam, de a gondolatok nem jöttek. Ez ölte meg Maryt is.
– Ott vagy még?
Lehunytam a szememet.
– Te vagy az, ugye?
Köhögött.
– Ilyen szörnyű a hangom? Kicsit berekedtem. Brooke vagyok.
– Nem úgy értem. Senki vagy, ugye? Forman barátja.
Nem válaszolt. A vonal recsegett, hallottam az elektromos zúgást, az óra
ketyegett. Levegőt vett, olyan halkan, hogy alig hallottam. Egyik lábamról
a másikra álltam.
A hangja suttogásra emlékeztetett.
– Honnan tudtad?
– Te ölted meg Maryt. Mindenkit te öltél meg.
– Nem…
– Brooke-ot is megfogod ölni. Mennyi ideje van még?
– Nem – suttogta –, többet nem ölök.
– Miért csinálod ezt? Miért ölöd meg ezeket a lányokat?
 – Nem akartam. Nem akartam bántani senkit, de már nem bírtam tovább.
De már semmi baj, már túl vagyok rajta, magam mögött hagytam.
– Micsodát? A gyilkolást? Miért hajtogatod ezt?
– Azt hittem, Mary lesz az utolsó, komolyan. Szebb volt, mint Rachel, és
okosabb, és volt barátja, és olyan boldognak tűnt, de nem volt az. Egy
csődtömeg volt. Kövér. Ostoba…
– Zseniális lány volt – vágtam közbe. – És egy cseppet sem volt kövér!
– Jaj, ugyan már! – sziszegte. Brooke hangját hallottam, de sokkal ke-
ményebben, hidegebben beszélt, mint Brooke valaha. – Mary egy tehén
volt! Rachel vesztesnek született, de legalább vékony volt. Brooke viszont
tökéletes. Magas, csinos, mintha egy fa lennék, vagy szellő. A haja hosszú
és puha. Nem olyan, mint Mary kócos madárfészke. Szereti a rendet és a
szobája világos.
– Őrült vagy.
– Te voltál az utolsó csepp a pohárban – mondta. – Amint megláttam
Brooke-ot a Barátságos Burgerben, rájöttem, hogy te még mindig szerel-
mes vagy belé. Láttam…
– Én senkit sem szeretek.
– Láttam a szemedben, ahogy figyelted. És annyi olyan közös élménye-
tek volt, amilyenek Maryvel sosem. Azt hittem, hogy meg tudlak tartani,
de napról napra egyre rosszabb és rosszabb lett, és ma reggel, amikor hív-
tál, hogy figyelmeztess, megint róla beszéltél, és…
– Te beszéltél róla, nem én.
– A démonokról meséltél, és arra gondoltam, talán te lehetsz az, ahogy
Mary emlékeiben kutattam. De ma reggelig nem voltam biztos benne. Te
vagy a vadász, és én éppen ezt akartam. Ezért jöttem ide.
– Hogy megölj?
– Nem! – erősködött. – Hogy csatlakozzak hozzád! Ezért tudtam, hogy
csak Brooke lesz a jó, mert vele megosztottad azt az élményt. Ők mind
szörnyűek, John. Gonoszak és rémesek, és el kell pusztítanunk őket. Segít-
hetek neked, John! Hozzájuk vezethetlek, megölheted őket, azután együtt
lehetünk.
– De te is egy vagy közülük.
– Nem, nem vagyok! – nyögte olyan hangosan, ahogy gyenge hangja
engedte. – Én nem tartozom Kanta istenei vagy angyalai közé, nevezze
őket, ahogy akarja. Én Brooke Watson vagyok, egy átlagos, gyönyörű, tö-
kéletes emberlány.
 Kanta. Ez volt Forman másik neve, amit a többi démon között használt.
Senki más nem tudta. Ha maradt volna bennem bármi kétség is, hogy
Brooke már Senki, azt egyetlen szóval szétzúzta.
– Hát nem látod, milyen tökéletes ez az egész? – győzködött. – Segíthe-
tek neked, és együtt maradhatunk, és mindet elpusztíthatjuk. Kiirthatjuk
őket örökre. Te megkapod a lányt, akire mindig is vágytál, én pedig meg-
kaplak téged. Örökre.
Valaki, akivel együtt vadászhatok? Valaki, akivel beszélhetek? Ez főbe
kólintott, és vonzóbbnak találtam az ajánlatot, mint gondoltam volna. Ta-
lálnék valakit, aki örökké mellettem maradna, aki sosem hagyna el, aki ve-
lem lenne, és mindig azt csinálná, amit én. És tudnám, hogy bármit teszek
is, bárhová megyek is, Brooke mindig mellettem lesz, mindig figyel, min-
dig segít, mindig mosolyog, és mindig örül, hogy lát…
…Örökké a saját testének foglya lesz, menthetetlenül, rettegve. Vala-
hányszor belenézek a szemébe, tudni fogom, hogy egy démon néz vissza
rám, elemez és vár…
Én mindig tudnám, és Brooke is.
És Senki is.
– Nem tartana sokáig – feleltem. – Öt is megölnéd.
– Soha.
– Marynél is ezt hitted, és nézd meg, mi történt. Hányszor tetted már
meg?
Nem felelt.
– Hányszor? – faggattam. – Hány ártadtlan lányt öltél meg azért, mert túl
alacsony, túl magas volt, vagy csámpásan álltak a fogai? Hányszor lettél
már öngyilkos, és rántottad magaddal szegény lányt is?
– Nem én voltam.
– Dehogynem! Utálod a démonokat, de te is az vagy. Utálod magadat, és
mindegy, milyen tökéletes lányt találsz, mindegyiket megfertőzöd, mert
magadon nem tudsz túllépni.
– Nem! – üvöltötte. A gyengesége elmúlt, hangjának durvasága ijesztő
volt. Veszélybe sodrom Brooke-ot – eszméltem rá. Meg kell nyugtatnom.
Addig boldognak kell maradnia, amíg nem jövök rá, mit tehetnék.
– Nem tudod, milyen vagyok – kiabálta. – Nem tudod, min kell keresz-
tülmennem nap mint nap, csak azért, mert olyan vagyok, mint ők.
– Ne haragudj, igazad van. – Próbáltam sietve kiötölni valami tervet. –
Most más lesz, mert itt vagyok neked én.
Elhallgatott.
– Szeretlek, John.
 Lehunytam a szemem. Csak ne öld meg Brooke-ot!
– Rosszul vagy, mert még nem szoktál hozzá a testhez, igaz?
– Igen.
– Mikor leszel jobban?
– Valamikor holnapra. Nem hiszem, hogy sokáig tart.
– Akkor holnap találkozunk. Elmegyünk valahová, és beszélgetünk ki-
csit.
– Ez egy randi?
Mély levegőt vettem.
– Igen, randi. Nem hangzik jól?
– De! Csodás!
– Oké, akkor holnap találkozunk! Sze… – Nem tudom kimondani. –
Szervusz.
25
Meg kell ölnöm őt! Nincs más választásom! Föl-alá járkáltam az előszo-
bában, a fejemet leszegtem, az ujjaim ökölbe szorultak. Úgyis megöli ma-
gát előbb vagy utóbb, úgyhogy Brooke már lényegében halott. De ha én
ölöm meg, és rájövök, hogy ölhetném meg Senkit is, akkor a lánc megsza-
kad, és senki másnak nem kell meghalnia. Nem menthetem meg Brooke-ot,
de lehet ő az utolsó áldozat.
Megtorpantam, éreztem, ahogy felkavarodik a gyomrom, a torkom pedig
hideg volt, mint a jég. Bebotorkáltam a fürdőszobába, letérdeltem, majd
belehánytam a WC-be. Aztán megint, amíg a gyomrom teljesen ki nem
ürült, és a végén már csak szárazon és fájdalmasan öklendeztem. Nem tu-
dom megtenni. Nem tudom megölni Brooke-ot. A kézfejemmel megtöröl-
tem a számat, aztán a falnak dőltem. Az erőm elhagyott, és a testem eler-
nyedt. Üres váznak éreztem magamat, ami bármikor összetörhet, és elfúj-
hatja a szél.
A vérében él. Bármivel is próbálnám megölni, csak kiszabadítanám a
démont, ő kifolyna a testből, Brooke pedig meghalna. – Megint öklendez-
tem. – Talán megfojthatnám. Vér nélkül is rengeteg módon lehet ölni, ad-
dig szorítanám a nyakát, amíg meg nem hal. Vagy megkötözhetném, és be-
dobhatnám a tóba.
Sírva ütöttem a padlót. Ne gondolj rá! De nem tudtam megállni. Az
agyam csak folytatta és folytatta, megtelt képekkel. Elképzeltem, ahogy
Brooke teste ismét életre kel, de már a vérében lakozó démon mozgatja.
Nem elég megölni a gazdatestet. A benne lakozó démonnal is végeznem
kell.
Összegömbölyödtem a padlón, összeszorítottam a szememet, befogtam a
fülemet, de a gondolatok a fejemben születtek, és nem tudtam kizárni őket.
A tűz jó lenne. Dobd bele egy jó nagy tűzbe, és a démon is vele halna, mie-
lőtt elmenekülhetnek!
Talán van valami módja, hogy megmentsem! A dialízis gép, talán ki-
pumpálhatná belőle a vért, és azzal együtt a démont is átszűrhetné, és visz-
szatölthetné belé. De az is lehet, hogy az a sár olyan sűrű, hogy már az is
megölné, hogy a nyomás akarata ellenére mozgatja. De hogy férhetnék
hozzá egy vérátömlesztőgéphez?
A bejárati ajtó feltárult, és léptek közeledtek felém. A szívem gyorsab-
ban vert, hirtelen elkapott a lehetetlen érzés, hogy a démon jön át hozzám,
hogy megint Brooke hangján beszéljen velem, de anyára ismertem a léptek
ritmusából. Az izmaim elernyedtek, a hideg kőpadlóra ejtettem a fejemet,
és próbáltam nyugodtan lélegezni. A léptek a konyha felé tartottak, kinyi-
totta, majd elzárta a csapot, és visszament az előszobába, onnan nem hal-
lottam, mert a zajt felfogta a szőnyeg puhasága. Egyszer csak megjelent
anya a fürdőszoba ajtajában.
– John! – Elejtette a táskáját, és mellém térdelt. Megérintette a vállamat,
aztán a homlokomat, megmérte a pulzusomat. Láttam, hogy a WC-be néz,
és a fogát csikorgatja, aztán a hónom alá nyúlt, és felsegített. – Gyere –
mondta lágyan. – Minden rendben lesz, állj fel!
Egyik kezemmel a karjába kapaszkodtam, a másikkal a falba. Hagytam,
hogy felállítson. Együtt kibotorkáltunk a nappaliba, ott lefektetett a kana-
péra. Mellém ült, az ölébe húzta a fejemet, és a hajamat kezdte simogatni.
– Sajnálom, John. Sajnálom, ami Maryvel történt.
Az ma reggel történt? Még hét óra sem telt el, mióta Maryt hívtam, és
már olyan régen volt halott, mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt
volna. Öregnek és fáradtnak éreztem magamat, mint egy viharvert abroncs,
ami recseg a tűző nap alatt.
– Nem csak Maryről van szó – mondtam. – Te is láttad a démon marad-
ványát, igaz?
Elhallgatott.
– Igen.
Lehunytam a szememet.
– Mindegyiken átment. Az összes öngyilkoson, és most új gazdatestbe
költözött.
Megint elhallgatott.
– Mihez fogsz kezdeni?
– Nem tudom. – Meg fogom ölni Brooke-ot. – Nem tudom. Eddig azt hit-
tem, hogy csak megölni akarom a démonokat, aztán rájöttem, hogy az nem
elég. Az embereket is meg kell mentenem, és most… Most egyiket sem tu-
dom megtenni.
Nem volt igaz – tudtam, hogy még meg tudom találni magamban az erőt,
hogy megöljem a démont. Brooke-ot már nem menthettem meg, de ölni
azért még tudtam. Néha úgy tűnt, egyedül erre vagyok jó.
– Nem akarok gyilkos lenni.
 Egy percig csendben ültünk, először anya szólalt meg.
– Lauren elmondta tegnap este, hogy te tanácsoltad, hogy menjünk el va-
lahová.
Az ujjhegyemet a homlokomhoz nyomtam, próbáltam kimasszírozni a
kezdődő fejfájást. Nem működött.
– Nem tudta, mire készülök, nem az ő hibája.
– Nem tudta, de ettől még nem érzi magát jobban. Azzal kínozza magát,
hogy mi minden történhetett volna.
– Jelen helyzetben ez nem a legjobb szóválasztás.
Anya felsóhajtott.
– Kérlek, John! Nem bújhatsz mindig viccek, meg kukacoskodás mögé.
– Elhallgatott. – Te ölted meg azt az embert?
– Nem.
– De tervezted?
– Igen.
Megint felsóhajtott, és éreztem, hogy megfeszül a keze a vállamon, a
combja a fejem alatt. Lehunytam a szememet, felkészültem a veszekedésre.
De a következő kérdése halkan, és lágyan szólt.
– Miért nem?
Nem erre számítottam.
– Nem akartam. Csak egy normális fickó volt. Persze kattant, de nem
démon vagy ilyesmi.
– Szociopata volt – mondta anya.
– Olyan volt, mintha magamat látnám húsz év múlva, pont ilyenné ké-
szültem válni. De úgy döntöttem, nem akarom.
A karja, és a lába elernyedt, és egy vízcseppet éreztem a fejemen. Könny
volt.
– És – kérdezte – most mihez kezdesz?
– Nem tudom.
– Tudod, kicsoda a démon?
– Igen.
Lenyelt egy szipogást.
– Kicsoda?
– Senki. – Már úgyis rájött. – Nem olyasvalaki, akit ismersz. – Elhúzód-
tam tőle, felültem, és a falra függesztettem a tekintetemet. – Nem számít.
– Csak azt szeretném, hogy…
Megszólalt a telefon. Megborzongtam, úgy rettegtem a hívástól, mintha
a halálomat jelentené. Anya felállt, felvette a kagylót.
 – Halló? – Kicsit elhallgatott. – Szervusz, Brooke, örülök, hogy hallok
felőled. Igen, itt van… – Rám nézett, összevonta a szemöldökét, és vissza-
fordult a telefonhoz – De attól tartok, nem tud…
– Várj! – ugrottam fel. – Add ide!
– Biztos?
– Igen.
Egy darabig csak állt a telefonnal a kezében.
– Kérlek! – könyörögtem neki.
Anya az arcához emelte a kagylót.
– Itt is van! – Majd átnyújtotta nekem a telefont.
– Halló?
– Szia, John! – Brooke hangja volt az, Brooke szájából, Brooke testéből.
Elkapott a rosszullét. – Gondolkodtam a holnapon, és próbáltam kitalálni
valami jó helyet. Neked van már terved?
Mély levegőt vettem, mielőtt válaszoltam volna, igyekeztem normális
hangon beszélni. Hadd örüljön, csak még egy napig, legfeljebb kettőig.
Addig kitalálok valamit, de nem keseredhet el!
Amikor befejeztem, anya szigorúan nézett rám.
– Biztos, hogy nem lesz baj?
– Ne aggódj! – Lassan az előszobába sétáltam, onnan pedig a saját szo-
bámba. – Ne aggódj miattam!
Nem én fogok meghalni.

***

Egyedül a tűz segíthetett. Azzal biztosan csapdába csalhattam, és megöl-

hettem a démont. Nem jöhetett közbe semmi hiba, és nem menekülhetett
el. Meg kell tennem. Meg kell állítanom Senkit. Nem ölhet lányt lány után.
Brooke is meghalna, ez igaz, de ő lenne az utolsó. Senki többé nem áldoz-
hatná fel egyetlen lány testét sem a saját lehetetlen tökélyképének oltárán.
A tűz beválhat. Az a megtestesült pusztítás, és még ha Senki meg is tud-
ja gyógyítani magát, mint Crowley, egy jó kis tűz meg tudja gátolni benne,
legyőzheti. Megölné, mielőtt elhagyhatná a testet. Csak elég nagy tüzet kell
találnom, vagy megfelelő helyet egy hatalmas máglyához, aztán Brooke-ot
is oda kell csalogatnom, hogy belelökhessem. Hogy szedhetnék össze min-
dent úgy, hogy ne fogjon gyanút? Hol hajthatnám végre a tervemet úgy,
hogy senki se próbálja megmenteni őt?
 Talán nem is lenne olyan rossz Senkivel élni. Talán boldoggá tudnám
tenni – talán örökké boldoggá tudnám tenni, és akkor ebben a testben ma-
radna, és vadászhatnánk együtt démonokra, ahogy mondta. Ha az életeket
objektív mérlegre helyeztem, életek százát menthettem volna meg Senki-
vel, és mindehhez csak egy maréknyi démont kellene kiirtanunk. Világunk
Formanjeit, e pokoli közösségnek a vezetőit. Ők lennének igazán nagy
zsákmányok. Lehet, hogy közben Senki is ölne néhányszor, de mi az a pár
élet a több ezer emberhez, több ezer családhoz képest, akiket megmente-
nénk?
Fogalmam sem volt, hány démon élhet a világban, hogy a tévében meg-
jelenő gyilkosságok és halálesetek hány százalékáért tehető ez az apró, ve-
szélyes közösség felelőssé. Nem öregszenek – ha nem állítjuk meg őket,
örökké folytatják. Hajlandó voltam az egész életemet erre áldozni – nem
érezné Senki gazdateste is éppen így? Nem éri meg egy, kettő, öt vagy tíz
lány élete, ha milliókat menthetünk meg vele?
Csak azért érzem így, mert nekem volt választásom. Azoknak a lányok-
nak, akiket Senki megöl, nincs választásuk. Ezt nem Brooke választotta, ő
sosem tenne ilyet. Állandóan arról beszélt, hogyan lehetne megmenteni
embereket, gyilkosságról egy szót sem szólt. Úgy gondolta, több olyan
ember kéne a világba, akik segítik egymást. Hogy választhattam ezt, ha
csak úgy segíthetek másokon, ha megölök valakit?
Brooke-nak nem volt választási lehetősége, de ha lett volna, hogy döntött
volna? Nem vált volna gyilkos belőle. És azt sem akarná, hogy élve éges-
sék el. A szememhez szorítottam a tenyeremet, amíg már fájt. Mary jutott
eszembe, ahogy ott kuporgott hidegen, halottam Aztán Brookre-ra gondol-
tam, aki némán vergődik a démon csapdájában, amíg az úgy mozgatja a
testét, mint valami bábut. Pár hét, és ő is halott lenne. Aztán Crowley-ra és
Formanre gondoltam, ahogy a földön vívták a haláltusájukat, és az áldoza-
taikra, és azok családjára. Max élettelen szemére, ahogy tükröződik benne
a tévé képernyőjének halvány fénye. Eszembe jutott az apám is, aki életem
több mint a felét nem töltötte velem. Ő élt, és mégis itt hagyott.
Miért mennek el az emberek?
Egy évet töltöttem azzal, hogy sorozatgyilkosokra vadásztam, igyekez-
tem átlátni a gondolkodásmódjukat, látni a szemükkel. Eljátszottam majd-
nem minden elképzelhető kérdéssel, mindegy, milyen szörnyű vagy ijesztő
volt, úgy mentek el mellettem, mint a levegő, meg sem éreztem. De ez az
egy kérdés annyira letaglózott, hogy alig értettem.
Miért mennek el az emberek?
 Az öngyilkosság is azért zavart annyira, mert maguk választották –
vagyis mindannyian így gondoltuk. Most már persze tudtam, hogy az áldo-
zatokat elvették tőlünk, nem maguktól mentek el. Így könnyebb volt elfo-
gadni. Így logikusabb volt, de attól még mindig zavart, és legalább meg
kellett próbálnom helyre tenni a fejemben. Furcsán felbátorított, hogy tud-
tam, Mary az életéért küzdve halt meg, ettől az élete erősebbnek tűnt. Egy
olyan életnek, amit érdemes volt élni. Mit ért az egész, ha valaki csak úgy
képes eldobni magától?
A telefonra pillantottam, ami áldott némaságba burkolódzott. Brooke
már legalább egy órája nem hívott. Felvettem, és egy darabig csak néztem
a számokat, majd bepötyögtem a nullát.
– Kit szeretne elérni?
– Egy New York-i számot szeretnék kérni. – Utoljára majdnem egy éve
hallottunk apáról, amikor ajándékot küldött karácsonyra. Nem volt rajta a
küldő címe, de a bélyeg New York-i volt.
– Tartsa, kérem! – A vonal elhalt, és elkezdődött valami agyatlan, de
ritmusos zene. A falat bámultam, és nem figyeltem a dalra, amíg meg nem
szólalt egy másik hang.
– Kit szeretne elérni?
– New Yorkot kérném.
– New York várost?
– Igen.
– Név?
– Sam Cleaver – mondtam. – Vagy inkább Samuel.
Szünet.
– Attól tartok, ilyen név nem szerepel az adatbázisunkban.
– Senki?
– Senki, uram.
– Egyetlen Sam Cleaver sem lakik New Yorkban? Vagy nyolcmillió
ember van abban a városban.
– De egyiküket sem hívják így, uram.
Csend.
– Szeretne megpróbálkozni egy másik névvel?
– Mi van az S. Cleaverrel?
– Csak egy Sharont találtam. A hívott félnek nem lehet egy középső ne-
ve?
– Nem – bámultam a falat. – Köszönöm.
– Köszönjük, hogy a Tudakozót…
 Letettem a telefont, és a készüléket az ágyra ejtettem magam mellé.
Körbenéztem. Láttam a falat, az ablakokat, az ajtókat, de semmit sem fog-
tam fel az egészből. A pillantásom újra a telefonra vándorolt. Felkaptam,
és a szekrényajtómhoz vágtam. Visszacsapódott a fáról, és leesett a padló-
ra. Rávetettem magamat, felkaptam, és az ajtót kezdtem püfölni vele újra
és újra, amíg a fa szilánkos és horpadt nem lett. A szilánkok a kezembe fú-
ródtak. Még egyszer hozzácsaptam az ajtóhoz, mielőtt a szemközti falhoz
vágtam volna a telefont.
A kezem fájt, vér pettyezte. Finoman megérintettem az egyik vércseppet,
aztán a kezemet a falba dörgöltem. Halvány vércsíkot hagytam magam
után.
Egyedül a tűz segíthet.
26
A telefon kétszer csörrent meg, mielőtt felvettem volna.
– Jó reggelt, John!
– Szia Brooke – grimaszoltam, ahogy kimondtam a nevét, és letettem a
kanalat.
– Mi a helyzet? – Vidámnak tűnik, mintha semmi haj se lenne.
– Semmi – feleltem. – Jobban vagy már?
– Egy kicsit. Még pár óra, és elmehetünk valahová.
– Ja. – Újra átfutottam gondolatban a tervet. – Arra gondoltam, kimehet-
nénk a tóhoz, pecázni. Brooke mindig szeretett pecázni.
– Tudom – felelte hidegen. – Én vagyok Brooke.
– Te vagy Brooke. Tudom. Mindegy, mit szólsz az ötlethez?
– Remekül hangzik! Suli után kiugrunk?
– Szuper! – Elhallgattam. Igyekeztem természetesen beszélni, és úgy
tenni, mintha most jutott volna eszembe valami. – Ó, a francba! Elfelejtet-
tem, hogy pár dolgot be kell szereznem anyának. Fél, hogy nemsokára ha-
vazni fog, és arra kért, ugorjak el benzinért a hómaróba, és vegyek sót is a
járdához, meg ilyeneket. Nem fog sokáig tartani, de…
– Jaj, ne már! – mondta Brooke. – Nagyon szeretnék ma kimozdulni!
– Hát… – Várattam egy kicsit, hadd vergődjön kétségek között. – Végül
is találkozhatunk a tónál. Majd a benzinkúttól egyenesen oda megyek. Sok
időt megspórolnánk, ha biciklivel előremennél, és találnál egy jó helyet.
– Egy jó helyet?
– Igen, valami meghittet.
– John Cleaver – hüledezett játékosan. – Mégis mit akarsz tenni velem
azon a meghitt helyen? – Próbáltam a hangja mögé látni, de azt azért meg-
értettem, hogy már nagyon várta, és azt hitte, valami romantikusra készü-
lök.
– Ott találkozunk – mondtam. És egy kicsit sem lesz gyanús, hogy megje-
lenek egy csomó benzineskannával.
– Szuper – mondta. – Szeretlek, John.
– Viszlát. – Letettem a telefont. Anya lépett be a konyhába.
– Ki volt az?
 – Brooke. – Nem volt értelme hazudni, látta volna a fogadott hívások
között, ha kíváncsi rá.
– Készültök valahová este Brooke-kal?
– Ja.
– Mármint randiztok? – Jobban gyanakodott, mint általában. Mi járhat a
fejében?
– Gondolom. Olyasmi. – Kedvelte Brooke-ot, nem lehetett problémája a
dologgal, nem igaz?
– Aha. – Elment mellettem, és elővett egy müzlisdobozt. – Értem én,
hogy nem vagy olyan érzelmes, mint a legtöbb ember, de akkor is. A ba-
rátnőd tegnap halt meg. Ez még egy kicsit korai, nem?
A francba.
– Nem is igazi randi – magyarázkodtam. – Csak azért megyünk, hogy
beszélgessünk. Feldolgozzuk. Tudod.
– Igen – bólogatott, de láttam, hogy nem gondolja komolyan. – Pontosan
tudom, miről beszélsz.
– És te? – kérdeztem. Kétségbeesetten próbáltam témát váltani. – Te csi-
nálsz ma valamit?
– Laurennel vásárolni készülünk. – Öntött magának müzlit, aztán kinyi-
totta a hűtőt, és tejet vett elő. Megkönnyebbültem. – Egészen jót beszélget-
tünk múlt este a mozi meg a… – legyezett a kezével – …rendőrség előtt.
Azt mondta, utál vásárolni, mert nem tudja, hol vannak épp leárazások, és
most együtt megyünk, hátha találunk valami olcsót.
– Jól hangzik. – Alig figyeltem rá. – Akkor este találkozunk.
– Ne maradj sokáig.
– Oké – keltem fel. – Nem fog sokáig tartani.
Felkaptam a kabátomat, és az ajtó felé indultam.
– Viszlát, John! – szólt utánam. – Érezd jól magad.
Integettem neki.
– Szeretlek, John!
– Ja – sétáltam ki az ajtón. Ezt mostanában sokat hallom.

***

Kábultan jutottam túl az iskolanapon, a tanárok robothangja és a diákok

szomorú vigasztalása mintha sosem akart volna véget érni. „Részvétünk
Mary miatt.” „Csodálatos lány volt, mindenkinek nagyon hiányzik.” „Mi-
lyen erős vagy, hogy ilyen hamar visszajöttél az iskolába!” Nem erősnek
éreztem magam, inkább tompának. Fáztam. Fáradt voltam.
Egész éjjel a kocsit babráltam egy csavarhúzóval, és egy csapszegvágó-
val, kihajtottam az ajtóborításokat, és elvágtam a zárak és ablakok kábeleit.
A kinti kallantyúkkal ki lehetett nyitni az ajtókat, de ha valaki a kocsiban
ragadt, az csapdába esett. Mázlim volt az öreg autómmal, elektromos zárat
és ablakokat szinte lehetetlen lett volna így megbuherálni. Az új autók
egyik jó biztonsági funkciója. Ha az ajtóval történik valami, a régi kocsik,
mint az enyém, halálos csapdává is válhatnak.
Ki- és becsengettek, morajlott a tömeg, a folyosók megteltek, majd ki-
ürültek, megteltek, és megint kiürültek. A nap fagyosan, fehéren függött az
égen, mint egy darab jég. Kísértet módjára sodródtam ide-oda a suliban,
csendben, komoran, élettelenül, a legtöbben észre sem vettek, míg mások
kerültek. Amikor végleg kicsengettek, a kocsihoz vánszorogtam, a benzin-
kúthoz hajtottam, és megtöltöttem négy húszliteres marmonkannát. Nyolc-
van liter. Ennyivel a jókora hómarónk több viharon is átvágott volna. Eny-
nyivel nagyon nagy tüzet lehet gyújtani. Minden gondolatot és érzést kizár-
tam a fejemből – idegességet, félelmet, bánatot. Szociopata vagyok. Gép
vagyok. Szélroham vagyok: névtelen, arctalan – és bűntelen.
Három kanna benzint lecsavart kupakkal a hátsó ülésre állítottam a több
doboz magazin mellé, amit Erikson atya házából loptam el – a negyedik
kanna a csomagtartóba került, ahol már volt egy keskeny tölcsér a kony-
hánkból. A zsebem mélyén mindig ott lapult egy csomag levélgyufa, ezért
azt nem kellett lenyúlnom. Behuppantam a sofőrülésre, majd végigsimítot-
tam belül a tetőt – éreztem a lyukat, amit Max hangtompítós pisztolyával
ütöttem.
A tó felé vettem az irányt, félúton megálltam, és szétlocsoltam két kanna
benzint a magazinokra és a hátsó üléspárnákra. Szörnyű szag terjengett, de
nem foglalkoztam vele.
Továbbhajtottam, Senkit kerestem, és csaknem a tó végénél meg is talál-
tam, egy becsatlakozó földútról integetett felém. Fékeztem, és lehúzódtam
mögötte, egy facsoport mögé parkolva. Jó helynek tűnt – az út továbbha-
ladt a tó mentén, de kilométereken át semmi sem volt mellette, és jó esély-
lyel nem kellett attól tartanom, hogy valaki elhajt mellettünk vagy meglát
minket. Kiszálltam, és kulcsra zártam a sofőroldali ajtót. Többé nem fog
kinyílni. Senki felém futott, és mosolyt villantott Brooke arcán.
– Hát ideértél! – mondta, aztán köhögni kezdett és hátralépett, az arca
előtt legyezve a kezével. – Hű, benzin a hómaróhoz?
– Elég ócskák a kannák, kiszökik a gőz.
 – Legalább szellőznek, amíg horgászunk. A cuccom ott van – mutatott a
fák felé, ahol a biciklije egy fa törzséhez volt támasztva, mellette pedig ott
állt két horgászbot és egy hátizsák.
– Tyű! – Igyekeztem élénknek tűnni. – Ezt mind a bicajodon hoztad el?
– Tudom, lenyűgöző vagyok. Nem először tekertem ki ide pecázni. –
Közelebb lépett. – De ez az első alkalom, hogy ilyen jóképű sráccal ilyen
messzire jöttem.
– Aha – dünnyögtem körbepillantva. Ennyi. Ne gondolkozz, ne várj to-
vább, csak tedd meg! – Én igazából egy másik helyre gondoltam, kicsit
hátrébb van, de beljebb tudunk menni az úttól. Nagyon klassz.
– Igen?
– Aha. Eléggé eldugott hely.
– Ez remekül hangzik – mosolygott –, de a botokat most nem cipelem! –
A bicikli felé indult. – Versenyzünk?
– Miért nem jössz velem? A bringát berakhatjuk a csomagtartóba.
– Nem fulladunk bele a benzingőzbe?
– Én túléltem, nem igaz? Csak letekerjük az ablakokat, nem lesz semmi
gond.
Elvigyorodott.
– Jól van.
Az autóhoz ment, én pedig követtem. Senki úgy beszélt, úgy tett, mintha
félig még Brooke lett volna – mintha Brooke emlékei valahogy egybemo-
sódtak volna a sajátjaival. Ha így volt, megvárja, hogy kinyissam neki az
ajtót, Brooke régimódi elveket vallott ebben a kérdésben. Meg is állt, várt,
én meg magamra erőltettem egy mosolyt. Tökéletes. Kinyitottam az ajtót, ő
köhögött, majd nevetett és bemászott, én erősen becsaptam az ajtót.
Ég veled, Brooke. Sajnálom.
Kinyúlt, hogy letekerje az ablakot, én a csomagtartóhoz sétáltam. Kinyi-
tottam és hallgattam, ahogy Senki csendben azon volt, hogy kinyissa az ab-
lakot, de nem járt sikerrel. Kivettem a marmonkannát és a tölcsért.
– John, szerintem nem stimmel valami az ablakkal. – A hangja tompán
szűrődött ki a zárt ajtó mögül. Kattanásokat hallottam, ahogy a kilincset
próbálgatta. – És az ajtó is beragadt. Hú, irtó büdös van itt.
Lecsaptam a csomagtartót, és láttam, hogy Senki átmászott a sofőrülésre,
hogy ott is próbálgassa a kilincset. Megpillantott, rám nézett, és észrevette
a kannát a kezemben.
– Mit művelsz?
A kannát a csomagtartóra állítottam, én is felmásztam, és a tetőn tátongó
lyuk felé nyúltam. A tölcsér épphogy átfért rajta.
 – John! – kiabált a démon. – John, eressz ki! Mit csinálsz a tetőn?
A kocsi megbillent, ahogy mozgott, és amikor hátranyúltam, hogy a sú-
lyos marmonkannát a tetőre emeljem, láttam, hogy a hátsó ajtók felé tapo-
gatózik. Rátenyerelt a benzinnel átitatott magazinokra, és undorodva kapta
vissza a kezét.
– Ez benzin? – Megszagolta a kezét, és a szeme elkerekedett a rettegés-
től. Átmászott az üléseken, beletoccsanva a lábtérben összegyűlt benzintó-
csába, és dörömbölni kezdett a hátsó ablakon. – John! Mit csinálsz? Eressz
ki!
Fellódítottam a kannát a tetőre, lecsavartam a kupakját, és óvatosan a
tölcsérhez döntöttem. A benzin az autóba csörgött, újabb gőzfelhő szaba-
dult fel, és Senki felsikoltott. Így is elég benzin áztatta a kocsit, de a gőz
volt a lényeg – ez gyullad be, a levegővel összekeveredve pedig lángba bo-
rítja az egész járművet. Senki az egyik ajtótól a másikig mászott, és az ab-
lakokat verte.
– Eressz ki, John! Meg fogsz ölni! Elment az eszed!
Igyekeztem egyenletesen tovább önteni a benzint, az autó remegett alat-
tam.
– John, csak vicceltem! – kiabált. – Nem vagyok démon, nem vagyok
Senki, Brooke vagyok. Csak vicceltem! Nem ölhetsz meg!
Lehunytam a szemem, majd fejjel lefelé fordítottam a kannát, hogy az
utolsó cseppek is kifolyjanak belőle. Senki alulról kiütötte a tölcsért, és az
utolsó adag benzin szétfolyt a tetőn. A démon betömte a lyukat az ujjával.
– Kérlek, John, ne csináld! Ne csináld! – szipogott. – Nem ölhetsz meg.
Jó, Senki vagyok, de ez Brooke teste. Még ő is benne van, vele is végzel!
Tudom, hogy démonokat akarsz ölni, ahogy én is, de te Brooke-ot is meg-
ölöd! A barátodat! Szereted őt! És ő is szeret téged! A francba, engedj ki!
Félredobtam a kannát, felálltam, és igyekeztem gondosan letörölni a
benzint a kezemről. Aztán a zsebembe nyúltam a levélgyufáért, kivettem,
és letörtem belőle egy szálat.
Senki ekkor a hátsó üveget verte állatias vicsorgással. Brooke vonásait
eltorzította a düh, a szája felfelé görbült, a fogai kivillantak. Haját és arcát
benzin áztatta.
– Megöllek, John! Felfalom a szívedet, te rohadék! – sikoltott, hangja
felismerhetetlen üvöltésbe hajlott. – Azt hiszed, bezárhatsz ebbe az autóba?
Azt hiszed, árt nekem a tűz? – Öklével az ablakba vágott. – Nem ölhetsz
meg!
Hátrahajtottam a levélgyufa fedelét, a gyufát szorosan a dörzsfelületre
nyomtam, és elrántottam rajta. A gyufaszál fellobbant, az apró láng éhesen
izzott fel. A benzint kikerülve előrehajoltam, és kinyúltam, hogy a gyufa-
szálat beejtsem a lyukon. Mielőtt elengedhettem volna, az autó vadul meg-
rázkódott, ahogy Senki az oldalajtónak vetette magát, a tetőn lángra kapott
a kifolyt benzin, és én hátratántorodva a csomagtartóra zuhantam. Az esés
kiszorította a levegőt a tüdőmből, és a levélgyufa kirepült a kezemből.
Levegő után kaptam, az égő benzin a hátsó ablakon felém tartott. Senki
megint az ajtónak vetette magát, és hallottam, hogy megreped az ablak.
Legurultam az autóról, és a hátsó kerék mellett térdelve végre nagyot léle-
gezhettem. Az autó újra megrázkódott, az ablak hangos csörömpöléssel ki-
tört, és kirobbantak a szilánkjai. Brooke teste jelent meg az ablakban, ve-
rejték és benzin lepte be, és ahogy kimászott, a törött üveg végigkaristolta,
hosszú, véres csíkokat írva a karjára és lábára. Úgy zuhant ki, mint egy
zsák, levegő után kapkodott és nyögött, én pedig elhátráltam tőle. Csöpög
a benzintől. Ha megtalálom a gyufát, még megölhetem.
– Te rohadék – krákogta.
Vadul pördültem meg, a gyufát keresve, mögöttem volt, úgy három mé-
terre, és utánakaptam. Valami megfogta a lábam, és elestem, rá a csuklóm-
ra, ami hátrabicsaklott. Felüvöltöttem a fájdalomtól.
– John Cleaver – sziszegett a démon, Brooke keze a bokámra fonódott.
Oldalra gurultam, és megpillantottam, ahogy felém kúszik, a másik kezét is
kinyújtotta, és megragadta a lábam. Pokoli tekintet villogott elő a véres,
iszamos haj csomók alól. – Tudhattam volna, hogy meg akarsz ölni. Sosem
szeretted Brooke-ot, gyenge és ostoba. Sose szeretnél egy ilyen ostoba,
szőke libát.
Az ujjai – Brooke ujjai – karmok módjára vájtak a lábamba, és még kö-
zelebb kúszott, a bokám helyett immár a mellkasomba markolva. Próbál-
tam lerúgni magamról, de a lábamra ült, és ököllel gyomron vágott, csak-
nem megkétszerezve az eddigi fájdalmaimat.
– Tudhattam volna, hogy Brooke bőrében nem lehetek boldog, de te… te
teljesen más vagy. Erős és megszállott. Szenvedélyes. – A fogait kivillant-
va állatias vigyort vetett rám. – Imádlak.
Egy égő benzincsepp a kocsi tetejéről végre lejutott a lyukon, és az utas-
tér tomboló lángba borult. Senki szilárdan ült a csípőmön, teljesen a föld-
höz szögezett, és felvett egy üvegszilánkot. Biztonsági üveg volt, de így is
éles.
– Ne – mondtam, és igyekeztem lelökni magamról. Felemelte a szilán-
kot, olyan erősen szorította, hogy vércsíkok futottak végig az ujjain. Az al-
karjához nyomta. – Megölöd – krákogtam, de csak mosolygott.
 – Csak befejezem, amit te elkezdték Hamarosan együtt leszünk, tökéle-
tesebb párt alkotunk, mint te Brooke-kal bármikor, jóval közelebb állunk
majd egymáshoz. Egyek leszünk. Tökéletesek leszünk.
Megragadtam mindkét karját, próbáltam szétfeszíteni őket, de borzal-
mas, embertelen erővel szorította rá egyiket a másikra, és a szilánk belé-
vájt. Mélyen felszántotta a bőrét, felhasított izmot és artériát, és forró, vö-
rös vér csapott az arcomba. A vér bő sugarakban tört elő, engem is beterí-
tett, és Brooke teste megremegett a fájdalomtól. A vérveszteségtől elgyen-
gült, és kivertem a kezéből az üvegszilánkot. Két kézzel, szorosan markol-
tam össze a felhasított karját, próbáltam elállítani a forró, ragacsos vérzu-
hatagot…
…és ekkor valami sűrű, nedves anyagot éreztem a tenyeremen.
Önkéntelen undorral hőköltem hátra, ahogy egy koromfekete kacs nyúlt
ki Brooke karjából. Úgy mozgott, ahogy egy kígyó nyelve ízlelgeti a leve-
gőt. Egyre hosszabb lett, és felém tartott, hirtelen kettő, három, majd egész
erdőnyi csáp csapott ki Brooke testéből. Fél karral eltakartam az arcom, a
másikkal őrülten igyekeztem félrecsapni a csápokat, a sérült csuklómban
lüktető fájdalomtól összeszorítottam a fogam. Hányinger tört rám, ahogy a
nedves csápok a bőrömhöz értek, és egyszerre mindent elleptek, kapdosva,
nyúlkálva, bökdösve. Hiába akartam eltaszítani őket, kiszabadulni és elro-
hanni, Brooke lába a földhöz szegezett, és tengernyi fekete csáp feszítette
szét a karjaimat. Senki fölém tornyosult, Brooke félholt arcán fájdalommal
vegyes diadalérzet szörnyű kifejezése ült.
– Szeretlek, John. Azóta szeretlek, hogy felhívtál és megesküdtél, hogy
elpusztítasz minket. Én is mindig erre vágytam, de sose mertem megtenni,
nem úgy, mint te. Te tényleg képes vagy rá. Olyan erővel bírsz, amilyennel
én soha. Néha azt kívánom, bár… te lehetnék.
Brooke sebéből hatalmas hullámokban tört elő valami borzalmas élettől
lüktető, sötét nyálka. Úgy tűnt, mintha mérgező masszaként megdermedt
volna a levegőben, majd hirtelen az arcom felé csapott, mint egy fekete vil-
lám.
27
Összezártam a számat, és összeszorítottam a szememet, de mindenütt ott
volt – bekúszott az orromba, a fülembe, visszafeszítette, és a fogamhoz
nyomta az ajkamat. Rángattam kezem-lábam, és igyekeztem kiszabadulni,
de legfeljebb a nyelvemmel harcolhattam a sár ellen. A számat hamu és vér
íze töltötte meg, éreztem a földet és a sarat. Visszataszítóan vonaglott ben-
nem, félrelökte a nyelvemet, felmászott az orromba, minden üregbe és rés-
be betüremkedett. Az agyam lüktetett az oxigénhiánytól, a tüdőm égett, a
fülemben zúgott a saját őrült szívverésem, és a sár ragacsos kúszása. Va-
kon, süketen készültem belefulladni a gonoszba. Elhagytak, egyedül vol-
tam.
Nem adom magam. Nem hagyom, hogy ez megtörténjen! De nem tudtam
megállítani – túl erősen szorított, túl sok csápja volt, elsötétült előttem a vi-
lág. Éreztem, hogy a mellkasom menten felrobban, ugyanakkor mindjárt
összetörik. Kétségbeesetten vágytam levegőre, és ekkor hirtelen Brooke
teste hátrahanyatlott, a szorítása enyhült, és kiszabadítottam a kezem. A fe-
jemet betakarta a fekete, meleg, sikamlós kátrány. Úgy kezdtem tépni, mint
egy vadállat.
Elhúztam azt a valamit az arcomtól, és a vakító forróságra nyitottam ki a
szememet. Az egész kocsi lángolt, a törött ablakon kicsapott a láng, mintha
egy őrjöngő katlant néznék. A sár még mindig rajtam volt, megragadta a
kezemet, és visszafelé mászott, hogy elérje az arcomat. Brooke a földön
feküdt, szétszóródott üvegszilánkok között. Vérzett, és erőtlenül mocor-
gott. A testét az enyémmel egy fekete, lüktető háló kötötte össze, amiben
úgy vergődtünk, mint a legyek. Kezek kezdték tépni a testemre kúszó sarat.
Rángatták, ellökték. Nem csak a sajátom, valaki más keze is besegített, egy
meggyötört, ismerős kéz.
Az anyám magasodott fölém, vicsorgott az erőlködéstől. Igazi volt, élt,
és az elszenesedett, fekete, karamellszerű démonnal birkózott.
A számba kúszó sárba téptem. Kiköptem, kikarmoltam az orromból, az
ínyemből.
– Anya! – krákogtam. A hangom vékonyan és távolian szólt, az övét vi-
szont nem hallottam. Kihúztam a fülemből a sarat, és a világot hirtelen
hangorkán töltötte be – mint amikor a búvárkodás után felszínre bukkan az
ember.
– Szállj le róla! – őrjöngött anya, de semmi haszna nem volt. A démon
kezdett magához térni, bármilyen meglepetés-támadás zavarta is meg, és
már készen várta az új ellenfelet. A csápjai egyetlen söpréssel leterítették
anyát, sűrű, fekete korbácsok szegezték a földhöz a kezét, hogy ne tudjon
felkelni. Anya megütötte magát, amikor földet ért, felnyögött, a fekete sár
pedig visszamászott rám, mint egy éhes féreg.
– Nem állíthatsz meg minket – sziszegte Brooke hangja. A szeme csukva
volt, és élettelen csomóban feküdt, mint a marionett, aminek elvágták a kö-
teleit. A fekete sár az oldalamhoz szorította a karomat, és lassan felkúszott
a testemen egészen a fejemig. Brooke szája természetellenesen mozgott,
mintha független lenne a teste többi részétől.
– John és én egyek vagyunk. Én vagyok John, és sosem válunk külön.
– Fogd be! – vicsorogtam, de nem volt túl ijesztő a kiabálásom. Mozdu-
latlan és magatehetetlen voltam.
– Tűnj onnan, bármi is vagy! – A sár elpártolt anya mellől, hogy velem
foglalkozhasson, és ő most kiszabadította magát.
– Szeretem őt – suttogta Brooke hangja. – És ő is szeret engem.
Már a nyakamon éreztem a sár nedves melegét.
– Egy frászt! – Anya újra a lényre vetette magát. – Brooke-ot talán, de
téged nem.
– De igen! – mondta a hang, és a hamufekete csápok az arcomhoz értek,
a szám környékén puhatolóztak. Összeszorítottam az ajkamat, megdolgoz-
tattam minden arcizmomat, de így is kifeszítette, és kezdett bemászni.
Anya kétségbeesetten nézett rám, a szeme könnybe lábadt, kézzel tépte a
fekete sarat. Tehetetlenül sikított fel, és hátratántorodott.
– John gyűlöli magát! – mondta hangosan. Oda-vissza pillantgatott
Brooke és énköztem, mintha nem tudná, hogy kihez is beszél. – Hogyha
eggyé válsz vele, akkor téged is utálni fog! Örökké utálni fog!
A sár lelassult, a csápjai megálltak a levegőben. Mit művelsz?
Anya nyelt egyet, és folytatta.
– Sem Brooke-ot, sem Maryt nem szerette. Senki mást sem szeret, és őt
sem szereti senki. – Rám nézett, a szeme esedezett. Sajnálja. Ismerem ezt
az arcot. Jobban ismerem őt, mint bárkit a világon. Miért mondja mindezt,
ha közben nem akarja? Volt valami más is az arcán, de a pillantása elrejtet-
te. Mire készül?
– Csak egy ember van, akit valaha is szeretett – mondta –, és aki vi-
szontszerette.
 Már értettem, mit üzen az arca, hirtelen minden világossá vált, elbúcsú-
zott tőlem. Ne tedd! – kiáltottam, de a szám tele volt hamuval, és nem jött
ki rajta hang.
Anya a szemembe nézett, elszánt volt, és rémült.
– Én.
A sár megdermedt.
– Ki az, aki mindig mellette állt? – kérdezte anya. – Ki az egyetlen em-
ber, aki sosem hagyta el, és az egyetlen, akit ő sem hagyott el soha? Néha
még magát is elhagyja, egyik hülye terv után a másikkal rohan a halálba,
de az anyját sosem hagyná magára. Engem soha. Én a kezdetektől vele vol-
tam. Segítettem minden bajban. Elrejtettem az első démon mocskát a rend-
őrök elől, megtanítottam neki, hogyan legyen úrrá a sötét oldalán. Én va-
gyok az egyetlen ember, akit valaha is szeretett vagy szeretni fog, és ha azt
akarod, hogy szeressen téged, akkor…- A szeme tágra nyílt, nagyot nyelt.
– Én kellek neked.
Ne! – kiáltottam újra, de már túl késő volt. A démon lekúszott rólam, és
kilövellt anya felé.
– Tudtam, hogy ide készülsz. – Miközben a démon felkúszott a lábán,
engem nézett. – Azt is tudtam, hogy miért. – Éhesen tekeredett a mellkasa
köré, én pedig fájdalmasan zuhantam a földre, ahogy az arca felé iramo-
dott. – Tudtam, mire készülsz, de nem hagyhattam… – Akkor már beborí-
totta az arcát, benyomult minden nyílásba, a szájába, az orrába, a fülébe, a
szemébe.
Talpra küzdöttem magamat, és felé lódultam, de a fekete csápok kirán-
tották alólam a lábamat, és elestem. A sérült csuklómra zuhantam, és felor-
dítottam, ahogy hallottam, hogy panaszosan reccsen. Üvöltve hempereg-
tem a földön, aztán végül térdre tápászkodtam, és anyára pillantottam. A
démon már teljesen beborította. Az amorf paca már nem kapcsolódott se
Brooke-hoz, se hozzám. A teste megdermedt, ahogy a sár belé áramlott. Az
utolsó csáp akkor tűnt el benne, amikor odaértem.
– Anya! Küzdj ellene! – Hasztalan kaptam a füléhez és a szájához, mint-
ha az akaraterőmmel még kiszakíthatnám a testéből a sarat. – Küzdj! – kia-
báltam. – Lökd ki! Megmenthetünk!
Anya oldalra tántorodott. Kinyújtottam a karom, hogy megtartsam, de
elhátrált. Nagy erőfeszítés árán nyögte ki:
– Még… nem ő… irányít… még… én vagyok.
Elhallgatott, fél térdre rogyott, alig állt a lábán, mint egy életre kelő bá-
bu. Próbáltam segíteni neki, és kitalálni valamit, hogy megmenthessem, de
eltántorgott. Követtem a lépteit, és felordítottam.
 – Ne!
Az égő autó felé haladt.
– Csak… Így… lehet… – Hirtelen megállt, és a feje erőszakosan csapó-
dott oldalra. Felé ugrottam, hogy visszarántsam, de felemelte merev karját,
és pont a törött csuklómra csapott vele. Felkiáltottam, és térdre rogytam, a
szememet elhomályosította a fájdalom.
Az égő autó oldalának tántorodott, aztán megfordult, hogy felém néz-
hessen.
– Szeretlek, John! – A hangja telten, és több szólamban szólt, de harmó-
niában volt önmagával, két hangot hallottam egyszerre. Felálltam, hogy fe-
lé nyúljak, de az őrjöngő tűzbe vetette magát a törött ablakon át. Fájdalmá-
ban felordított. Egyszerre hátrált, és mászott előre, aztán átjutott az abla-
kon, és a kocsi padlójára zuhant. A lángok vadul táncoltak és dühöngtek
körülötte.
Sokkos állapotban álltam ott. Csak néztem a tüzet. Tompán bámultam,
ahogy a teste gyötrődve, sikoltva emelkedik fel a lángok között. A fekete
csápok igyekeztek kijutni a testéből, hogy aztán összezsugorodjanak a for-
rongó levegőben, és odaégjenek a felhevített ablakhoz és tetőhöz. Az egyik
küzdött és csapkodott, a másik megfeketedett és meghalt, a démon és az
ember addig táplálták a tüzet, amíg az örömében dalra nem fakadt.
Nem tudtam mozdulni. Csak néztem a tüzet, azt a pontot a közepén, ahol
az édesanyám alakja először összegörnyedt, aztán elmosódott, végül eltűnt.
Odafagytam. Ezernyi és ezernyi gondolat kavargott a fejemben. Tolongtak
és lökdösődtek, hogy figyeljek rájuk, de értelmetlen fehér zajjá álltak ösz-
sze. A fejem üres volt. Mintha egy lyuk lettem volna a világban, és általam
az üresség nyert volna alakot. Semmi voltam. Senki voltam.
Brooke megmozdult, és odafordultam, hogy kövessem a mozdulatát. A
földön feküdt, összetörve, véresen. A lába rándult egyet, aztán még egyet.
Lehajoltam hozzá, éreztem a lélegzetét a kezemen, éreztem, hogy a pulzusa
ver sértetlen csuklójában. Él. Közömbösen bámultam rá. Túlzottan megle-
pett ahhoz, hogy bármire is gondolni tudjak. A lába újra megrándult, és ar-
ra gondoltam – mintha a világ első gondolata lett volna –, hogy talán el ké-
ne húzni a lángoló autótól. Megragadtam az alkarját, és oldalra rángattam.
A felvágott csuklójából még szivárgott a vér, bár gyengébben, mint előtte.
Kerestem valamit, amivel beköthetem. Nem találtam semmit. Levettem az
ingemet, amit eláztatott a benzin és a vér, azt csavartam szorosan a vágás-
ra.
Anya autója alig pár száz méterre ált. A motor még járt, az ajtó nyitva
állt, biztosan sietve parkolt le, és azonnal kiugrott a volán mögül, hogy
megmentsen. Megmentett. Felegyenesedtem, és visszanéztem a lángoló au-
tóra, aztán le Brooke-ra. Azért jött, hogy megállítson, aztán meglátta a dé-
mont, és megmentett. Léptem egyet az égő autó felé, aztán anya autója felé,
aztán megálltam a kettő között. Anya meghalt. A démon is meghalt.
Anya megmentett engem.
Brooke felnyögött. Hívnom kell a mentőket. Lehajoltam, és átkutattam
Brooke kabátját. Megtaláltam a telefonját a zsebében, és elővettem. Tár-
csáztam a 911 – et, aztán megütötte a fülemet a távoli szirénák hangja. Ez
gyors volt, mégnem is hívtam őket. Kinéztem az útra, és megláttam a kék-
vörös villódzó fényeket a fák között. Kiszállt a tűzoltóság, a rendőrség és a
mentők is. Jensen felügyelő futott felém, de akkor már a földön térdepel-
tem Brooke mellett, és a mellkasomhoz szorítottam a kezemet. Mi baja a
karomnak? Azt hiszem, eltört.
– John, jól vagy?
Egyenruhások vettek körül – rohammentősök és rendőrök. Találtam egy
ismerős arcot, és neki válaszoltam.
– Az anyukám meghalt.
– Ő hívott minket – mondta az arc. Jensen felügyelőhöz tartozott. – Azt
mondta, bajban vagy.
– Meghalt. Benn volt a kocsiban.
– Mi történt?
– Megölte a lányokat – mondtam. – Minden öngyilkosság az ő hibája.
– Ki? Az anyukád?
– Nem – ráztam a fejemet. Hirtelen elöntött a méreg. – Senki.
Az arcot odébb tolták, majd egy másik arc jelent meg előttem.
Megmérte a pulzusomat, aztán mindenféle orvosi műszerrel vizsgált
meg.
– Kórházba kell vinnünk – mondta. – Sokkos állapotban vagy. Meg tu-
dod mondani, mit érzel?
– Úgy érzem… – Mit érzek?
Azt hiszem, már ez is elég.
Érzek.
28
Brooke késő este tért magához, épp amikor az orvos sínbe tette a keze-
met. Azonnal engem kezdett keresni, és amikor beléptem a szobájába, a
nővér éppen egy váza virágot rakott az ágya mellé. Egy egész tucat váza és
virág ékesítette a szobát. Nekem senki sem hozott virágot, amikor múlt ta-
vasszal itt voltam. Vajon azért, mert fiú vagyok, vagy azért, mert nem sze-
retnek?
– Szia, John! – Brooke sápadtnak és megviseltnek tűnt, a haja élettele-
nül, laposan tapadt a fejéhez, a szeme karikás volt, a karja pedig véko-
nyabbnak tűnt, mint általában. A nővér elment, és becsukta maga után az
ajtót. Egyedül maradtunk. Brooke felemelte a bekötözött kezét.
– Nahát, ikrek vagyunk.
Én is felemeltem a gipszemet, és bólintottam.
– A nagy elméknek egy rugóra jár az agya.
– A nagy csuklóknak meg… nem is tudom – mondta. – A tiéddel mi tör-
tént?
– Eltörött. Először te buktattál fel, majd anya. Vagyis azt hiszem, igazá-
ból, ööö… a démon volt mindkétszer. – Vajon mennyit tud?
– A démon – ismételte Brooke, a pillantását leszegte. – Szóval így hívják
ezeket a lényeket?
Legalább erre emlékszik.
– Nem tudom – feleltem. – Forman isteneknek nevezte magukat.
Crowley utált közéjük tartozni, Senki pedig, aki téged megszállt, mindet
utálta.
– Crowley – súgta Brooke. – Ő volt az első? A Claytoni Gyilkos?
– Igen.
– És te ölted meg?
Hosszú ideig nem szóltam, azután csak bólintottam.
– Igen.
Brooke a kötésén dobolt.
– És most ezt is. – Mély levegőt vett. – Tudod, elég ijesztő volt. Az
egész. Mindenre emlékszem.
– Kíváncsi voltam, fogsz-e.
 – Olyan volt, mintha az agyunk összeolvadt volna, de nem én irányítot-
tam. Ugyanazt láttuk és gondoltuk, és ugyanarra emlékeztünk, de nála volt
a gyeplő, csak néztem az egészet. – Lehunyta a szemét. – John, minden,
amire gondolt, csupa sötétség volt. Senkiről nem jutott semmi jó az eszébe,
soha, főleg magáról nem. Csak a gyűlölet és a vágy munkált benne, újra és
újra; örökké. Szinte szerettem volna, hogy megölj, hogy ne kelljen többé
hallanom.
– Ne haragudj!
Megrázta a fejét.
– Nem haragszom. Azt tetted, amit helyesnek gondoltál. Ha tudtam vol-
na ezekről a lényekről, lehet, hogy segítettem volna megölni az első kettőt.
– Megvonta a vállát – Ha akkor tudtam volna, amit most, biztosan ugyan-
így tettem volna.
Csak néztem rá, ő meg rám.
– Nem értem, mire próbálsz kilyukadni.
A hangja nyugodt és egyenletes volt, a pillantása szilárd.
– Meg kell találnunk és meg kell állítanunk őket.
– De elveszítettem Forman telefonját. Ez volt az egyetlen kapcsolatom
velük. Csak így találhattam volna meg őket, csak így bukkanhattam volna
a nyomukra, és…
– Szerintem nem érted – mondta Brooke. – Lehet, hogy Forman telefon-
ja már nincs meg, de én emlékszem mindenre.
Csendben álltam ott, feldolgoztam a hallottakat, és az összes jelentésü-
ket. Mindenre. Bólintottam.
– Jól van. Most próbálj pihenni, egyelőre vége.
Hanyatt dőlt, és a plafonra függesztette a pillantását.
– Nem, John, sosem lesz vége.

***

Ostler ügynök az előcsarnokban várt rám. Bólintott és odalépett.

– Az orvos azt mondta, kiengednek. Gyorsan feldolgoztad a traumát, a
rohammentősök el voltak képedve.
– Volt időm gyakorolni.
– Az biztos. – Mögém szegődött, és kikísért. – Brooke-ot pár napig
benntartják, az anyukád természetesen meghalt.
– Köszönöm, hogy ilyen kíméletesen közölte.
 – Meg tudod mondani nekem, miért volt golyó ütötte lyuk a kocsid tete-
jén?
– Használtan vettem.
– Az előzetes vizsgálatok arra utalnak, hogy valaki szándékosan gyújtot-
ta fel a kocsit. Van valami hozzáfűznivalód?
– Hát, elég ronda autó volt, nem kár érte.
– Pár napja valaki betört Erikson atya házába, és a templomba is. A tele-
fonját pedig átirányította, hiszed vagy sem, Forman ügynök mobiljára –
mosolyodott el szárazon. – A lehető legfurcsább helyeken botlom bele eb-
be a telefonszámba, nem gondolod?
– Lehet, hogy csak rosszul írta le – vontam vállat. – Oda se neki, előfor-
dul az ilyesmi.
Ostler ügynök elém lépett, és elállta az utamat.
– Talán erre majd igazi választ is kapok: az anyukád felhívott ma dél-
után, és azt mondta, van nála valami, amit lehet, hogy látni akarok. Kitalá-
lod, mi volt az?

***

– Ööö… A cipőmúzeum?
– Fekete sár – felelte. – Ráadásul előadott néhány érdekes elméletet is,
és nagyon aggódott, hogy bajba kevered magadat.
Kitártam a karomat, és a kórházra mutattam.
– Igazi jóstehetség volt.
Ostler egy pillanatig csak figyelt, azután összevonta a szemöldökét.
– Ha még mindig nem akarsz beszélni velem, rendben van. – Elhallga-
tott, felkészült a következőkre. – Ha az elméletem helyes, már hármat
megöltél ezekből az átkozott micsodákból. – Felnéztem, állta a pillantáso-
mat, ahogy beszélt. – Ez jobb eredmény, mint amit az embereim a sok éves
vadászat alatt elértek. Hogy csinálod?
Csak bámultam őt. Most tényleg azt mondta, amit hiszek, hogy mondott?
Mérlegeltem a lehetőségeimet, és úgy döntöttem, húzom még egy kicsit a
dolgot.
– Három micsodát?
– Mondd meg te! Erre még nem jött rá senki.
– De, Senki speciel rájött – körbenéztem, teljesen egyedül voltunk. – Ha
elfelejt mindent, amiről beszélt, a tüzet, a betörést meg mindent… – Hagy-
tam, hogy végiggondolja. – Akkor Brooke-kal lesz egy kis ajánlatunk ma-
gának.

***

Mary teste ott feküdt a balzsamozóasztalon, sápadtan a lepel alatt. A jó

kezemmel visszahajtottam a felső részét, előkerült a feje és a válla. Gyö-
nyörű volt. Megvakartam a gipszet a kezemen, közben Mary arcát néztem
– már ezerszer, tízezerszer is láttam ezt az arcot a valóságban, és az álma-
imban is. Kinyújtottam az ujjamat, és gyengéden, félénken megérintettem.
Hideg volt.
– Szia – kezdtem bele bizonytalanul. – Tudom, hogy nem vagy itt. Hogy
ez csak a tested. Elég vicces, hogy pont az a srác kapta meg végül a teste-
det, aki nem is azért randizott veled, viszont minden mást elveszített. – Az
asztalon pihentettem a kezemet, úgy néztem le rá. – Nem is annyira vicces.
Inkább ironikus? Te jobban boldogultál a szavakkal, mint én.
Felemeltem a leplet a karjáról, és megsimogattam az ujjait.
– Az apám hétéves koromban hagyott el. Egy seggfej volt, verte anyát,
és néha engem meg Laurent is. Gyűlöltük, viszont azért kicsit szerettük is,
tudod? Ez volt a dolgunk, mégiscsak ő „Apu”. Szerintem ez ellen nem le-
hetett mit tenni. Aztán elment, és összetörte a szívemet. Annyira összetör-
te, hogy a végén már azt hittem, nem maradt belőle semmi. – Megszorítot-
tam az ujjait, és az élettelen arcát néztem. – Ezt még senkinek sem mond-
tam el. Sem anyának, sem Dr. Neblinnek, sem senkinek. Azt hiszem, hogy
ez még mindig áll, mert te valójában nem is vagy itt, de attól még jólesik.
Lenéztem a kezére, éreztem minden egyes bütyke összes ízületét és
csontját, az ujjaim között morzsoltam őket.
– Most anya is elment, és tudom, hogy őrülten hangzik, de… ez az egyik
legrosszabb és legjobb dolog, ami valaha is történt velem. Meghalt, és ez
újra összetörte a szívemet, de ez azt jelenti, hogy… – Visszanéztem az ar-
cára, aztán fel a plafonra, figyeltem, ahogy lassan forog a ventilátor a fém-
rács mögött. – Azt hiszem, azt jelenti, hogy van szívem. – Félig sírva, félig
nevetve horkantam fel. – Ki gondolta volna?
Könnyek gördültek le az arcomon, hidegen és nedvesen. Elengedtem
Mary kezét, aztán visszatakartam a karját.
– Tudod, én ebben nem vagyok jó. Egy merő szerencsétlenség vagyok.
Most, hogy anya meghalt, még inkább. És egy este alatt nem tudok meg-
változni. Te vagy a szerencsésebb a kapcsolatunkban, mert még azelőtt ki-
szálltál, hogy jobban megismertél volna, így nem láthattad, milyen szeren-
csétlen is vagyok. De akarom, hogy tudd, vagy legalábbis el akarom mon-
dani, hogy sokat segítettél. Anya halála rádöbbentett, hogy nem vagyok
olyan elveszett, mint gondoltam, és még lehet rendes életem, de te mutat-
tad meg, hogyan. Hogy hogyan éljek. Sajnálom, hogy már nem lehetsz a
része, de… akárhol is vagy, ha vagy egyáltalán valahol, talán örülsz neki,
ha megtudod, hogy segítettél.
Elhallgattam, és csak figyeltem őt. Lehajoltam, és megcsókoltam – épp-
hogy súrolta az ajkam az övét.
– Azt hiszem, most, hogy már nem vagy itt, tudom, hogy szerettelek.
Csak nem tudtam, hogyan kell.
Felegyenesedtem.
– A maga módján ez is vicces.
Visszatakartam a fejét, és az ajtóhoz sétáltam.
– Jó éjt, Mary. – Pár lélegzetvétel után hozzátettem: – Szeretlek.
Leoltottam a villanyt, és becsuktam az ajtót.