KAI

MEYER

A BETŰ MÁGUSA





Furia Faerfax a könyvek világában él. Családja vidéki birtoka egy
végtelenségbe nyúló könyvtár fölött emelkedik. A lány egy nap
különleges könyvre bukkan: a lapokra írt sorok segítségével képes
levelezni Severinnel, aki 1804-ből válaszol neki. Miközben a
barátság lassan vonzalommá formálódik, Furia nem is sejti, milyen
halálos veszedelem fenyegeti a családját. A tragédia hamar
bekövetkezik, édesapját elveszti, öccsét pedig elrabolják. Így Furia
olyan erőkkel kerül szembe, amelyek hatalmát még csak nem is sejti.
Hogy segítséget kapjon, Libropolisba, az eltűnt könyvesboltok
városába megy. Itt találkozik a vadóc lánnyal, Cattel, és Finniannel,
a felkelővel. Együtt vonulnak harcba a könyvmágia urai és az összes
könyvet fenyegető betűhalál ellen.

Írta: Kai Meyer
A mű eredeti címe; Die Seiten dér Welt


Fordította: Hajdúné Vörös Eszter

Szerkesztő: Vájná Gyöngyi
Nyelvi korrektor: Szaszkó Gabriella
Műszaki szerkesztők: Daróczi Edit

© Kai Meyer
© Hajdúné Vörös Eszter
© Maxim Könyvkiadó Kft.

A kiadvány az S. Fischer Verlag GmbH, Frankfurt, Germany engedélyével
készült.

ISSN 2063-6989
ISBN 978 963 261 753 4 (puhatáblás), kiadói kód: MX-1016

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443,
e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
Nyomda; Generál Nyomda Kft.,
Felelős vezető: Hunya Ágnes











„Mily, nagyra kell értékelnünk a könyvek csodálatos hatalmát, hiszen
általuk tudjuk elkülöníteni mind a Föld, mind az idő határait. Akár az
örökkévalóság tükrében, bennük szemléljük azokat a dolgokat, amelyek
léteznek, és azokat, amelyek nem. ”

Richard de Bury: Philobiblon, 1344.
 1.

M
iközben a könyvtárba igyekezve lefelé tartott a lépcsőn, Furia .már érezte is a
történetek illatát: a világ legjobb illatát.
Az új könyveknek nyomdafesték-, enyv- és várakozásillata volt. A régi
könyveknek kalandillata, a sajátjuké és azoké, amelyekről meséltek. A jó
könyvek pedig olyan aromát árasztottak, amelyben mindez meglapult, ám hozzá
jött még a varázslat lehelete is.
A Faerfax ház könyvtárában rengeteg jó könyv volt, és még több régi.
Némelyik annyira kiszikkadt, hogy a lapok szélei elszáradt falevélként porladtak
szét, amint az ember hozzájuk ért. A legtöbbet olvasta valaki, ám akadtak
olyanok is, amelybe soha senki egyetlen pillantást sem vetett, mert elrejtve álltak
az oldalsó folyosókon, a főcsapást pedig tilos volt elhagyni. - Soha ne térj le az
útról! - így szólt a hely íratlan törvénye.
A könyvtár a ház ősrégi katakombáiban feküdt. A boltozat és az alagutak még
abból az időből származtak, amikor a rómaiak elfoglalták Britanniát. Cotswolds
zöld völgyeiben több tucat pompás villát építettek. Az egyik ilyen lakóhely
romjain állt a vidéki ház, amelyet Faerfaxék csak rezidenciának neveztek.
Wackford, a házmester éppen a könyvtár vasajtaját fényesítette, amikor Furia
a lépcsőről az előtérbe viharzott. A fém olyan ezüstösen csillogott, akár egy
tükör, a képmása eltorzult benne. A vas enyhe domborulata okozta - mintha egy
buldózer próbált volna bentről az ajtón át kitörni. Csakhogy egy buldózer nem
fért volna el a bent sorakozó könyvespolcok között.
A lány csúszva állt meg Wackfotd előtt. - Volt itt? - robbant ki belőle a kérdés.
- Volt itt ma az apám?
Sámuel Wackford a hatvanas évei elején járt, és egyetlen nappal sem nézett ki
fiatalabbnak. A kék munkaruháját mégis figyelemreméltó izmok töltötték ki.
Már jóval Furia születése előtt ebben a házban élt, a gerendázat minden görbe
szögét és repedését ismerte. Mindenekelőtt viszont tudott a könyvtár titkairól.
Már az apja is a Faerfaxeknek dolgozott, ahogyan korábban az ő apja is.
Wackfordnak rövid, szürke haja volt, az arcbőre pedig akár a gyűrött papír.
Az arca bal oldalán sebhely nyoma látszódott, az övén nehéz, gumibot-forma
lámpát hordott - azon harminchat évvel ezelőtti nap óta, amelyen az ajtó is
megrongálódott.
- Volt itt az apád - mondta megfontoltan, miközben Furia az alsó ajkát
harapdálta. - Úgy egy órája. - Wackford csak kevés dolgot csinált gyorsan, és a
beszéd nem tartozott közéjük. Szorgalmas volt, igyekvő és olyan erős, mint egy
fiatal dokkmunkás, de a gyorsaság épp olyan idegen szó volt a számára, mint a
címoldal vagy a fakszimile.
- És?
- És mi? - kérdezte a férfi.
- Megtalálta? A könyvet?
- Volt nála néhány könyv. Négy, ha jól láttam.
- Siebenstern könyvei?
- Lehetséges.
- Fenébe! - A lány a borzas, zilált hajába túrt. - Pip mesélte, hogy apa a
lépcsőn jött felfelé. Innen.
- Honnan máshonnan, ifjú hölgyem.
- Nála volt a könyv?
- Nem kérdeztem rá a címekre.
A lányon egy pillanatra gyanú suhant át. - Nem árultad el neki, igaz? Hogy
hová rejtettem a könyvet.
- Ha elmesélném neki, hogy rajtakaptalak, amikor letértél az útról,
megkérdezné, hogyan lehetséges, hogy egy tizenöt éves lány egyedül kóborol a
könyvtárban. Akkor el kellene neki árulnom, milyen gyakran vagy itt lent a saját
felelősségedre. - A tekintete szemrehányóvá vált. - Hadd menjek veled!
Valakinek csak vigyáznia kellene rád ott bent.
- Vigyázok én magamra.
- Ha valami történik veled, akkor...
A lány lábujjhegyre állt, és pehelykönnyű puszit lehelt a férfi arcára. - Nem
történik velem semmi. Megígérem. - Egy lépést hátrált. - Tulajdonképpen miért
vagy itt? Azt gondoltam, Sunder landnek segítesz bútorokat cipelni.
Wackford becsmérlőn elhúzta a száját. - Ha a rezidencia bútorait el kell adni,
hát tegyék, de nélkülem. Én úgy szeretem, ahogy van, az összes székkel és
vázával együtt.
 - Apa azt mondja, pénzre van szükségünk. Sürgősen. - Szó szerint ezt mondta:
El kell bocsátanunk Wackfordot, Pauline-t és Sunderlandet, ha nem folyik be
némi pénz a lehető legsürgősebben.
A házmester a füle tövét vakarta. - De hát ezeket a holmikat egyszerűen
kirakni a kocsifeljáróra, árcédulát ragasztani rájuk, és végignézni, ahogyan
vadidegen emberek elhordják... az... nem jó.
- A hallójáratából hosszú, fehér szőrszálak nőttek ki. A hüvelyk- és a
mutatóujjával meghúzgálta őket. - Nem jó.
- Nem. - Fúriának nem volt ideje ilyesmire. Főleg, ha az a könyv forog
kockán. - Beengedsz?
A férfi a sebhelyére mutatott. - Ezt itt nem fűnyírás közben szereztem.
- Óvatos leszek, tényleg.
A férfi vonakodva, gépiesen bólintott. De szorosan az ajtó elé lépett, fél
percre a fémre fektette a tenyerét, és némán lehunyta a szemét. Aztán újra
bólintott, ezúttal határozottabban.
- Jól van - mondta. - Úgy látszik, nyugalom van. Gyerünk! - Mintha egy
lajhár kiáltana fel: most aztán tempó!
A zsebéből kulcscsomót húzott elő, majd a leghosszabb és legrégebbi kulcsot
a nyílásba dugta. A vasszerkezet úgy zúgott és csikorgott, akár egy darázsfészek,
aztán kattanás hallatszott, és a zár kipattant.
Kábító könyvillat csapta meg őket. Furia egy csapásra éhes lett - farkaséhes
az új történetekre. De nem ezért jött. Csupán egyetlen történet érdekelte, és az jó
kétszáz éves volt. Ráadásul majdnem fejből tudta.
Wackford belépett a nyitott ajtón, és végignézett a szűk folyosón. Olyan csend
honolt, akár a világűrben, és ez a könyvtár talán az is volt: felfedezésre váró
világok egész univerzuma.
A folyosó majdnem négy yard magas volt, de sokkal keskenyebb. A falakat
könyvek ezrei borították. A folyosók mérföldenken át a sziklába nyúltak, és a
végtelenségig szétágaztak. A tizenkilencedik században Furia egyik őse a fejébe
vette, hogy a földalatti létesítményt feltérképezi, de épp így megpróbálhatta
volna egy dühöngő gorilla szőrszálait összeszámlálni. A labirintus úgy ágazott
szét, akár egy fa gyökere, és úgy tűnt, folyton új utakat talált még szűkebb
résekbe és földrétegekbe. Wackford azt állította, hogy a nagyapja sokon
végigment, de még ott is könyv hátán könyv hevert. A könyvmágia ezen a
helyen önálló életre kelt, ehhez már rég nem fért kétség. És ez volt az egyik ok,
amiért Furia ilyen gyakran jött ide. Alig várta, hogy ő maga is teljes értékű
könyvmágussá váljon, hogy legyen saját lélekkönyve, és felhasíthassa az
oldalszívet.
Wackford a csupasz villanykörtékre mutatott, amelyek rövid vezetékeken
himbálóztak a szikla mennyezetén. A villanyt a negyvenes években vezették be,
de csak a főutat világította meg, és néhányat az első elágazások közül. - Jelen
pillanatban az áram valamelyest állandónak látszik. Néha esetleg villódzik
egyet-egyet, de nincs semmiféle említésre méltó áramszünet. Ennek ellenére -
Fúriának nyújtotta a botszerű lámpát - vidd ezt inkább magaddal!
A lány a farmerja farzsebébe dugott már egyet, de az csupán aprócska volt
ehhez a szörnyhöz képest. Rövid vonakodás után a lámpa után nyúlt.
- Nekem van még egy - mondta Wackford -, ne aggódj!
A lány akár egy favágófejszét, a vállára vetette a nehéz tárgyat, aztán a
könyvtárba lépett. Néhány lépés után hallotta, amint Wackford nem túl sok
reménnyel még utána kiáltja: - És ne térj le az útról! - A szavait több millió
papírlap tompította suttogássá.
Furia mögött becsukódott az ajtó.
Ő volt az egyetlen ember a könyvek között, és szerette, még az árnyakat, a
hallgatást és a bizonyosságot is szerette, hogy a világon mindössze néhány olyan
hely van, mint ez. Úgy lehet, csupán ez az egy.
Újra mély levegőt vett, a könyvek illatát a tüdejébe szívta, és még hevesebben
a szívébe fogadta. Aztán alámerült a könyvtár mélyébe, és készen állt, hogy
szembenézzen mindennel, bármi is él itt.
 2.

F
uria követte a főutat, és alig hallotta a saját lépteit a kőpadlón. A könyvek a
legtöbb hangot elnyelték. A szíve gyorsabban vert. Izgatott volt, mint mindig,
amikor a könyvtárba lépett. Mégsem engedte meg magának, hogy féljen.
Többnyire sikerrel járt.
Valami elsuhant mellette az egyik polc fölött, de mire odanézett, már eltűnt.
Továbbment a főúton, az egyik sarkon balra fordult, és újabb könyv-szorost
látott maga előtt. Mindezen kanyar és sarok ellenére nem volt nehéz Wackford
szeretett ösvényén maradni - csak követnie kellett a villanykörteláncot, amelyek
egymástól több yard távolságban a folyosók és kamrák sötétjét megvilágították.
A könyvespolcok mögött láthatatlanul húzódtak meg a régi sírfülkék,
amelyekből állítólag minden maradványt eltávolítottak. De vajon mit gondoltak
a holtak a sírjuk megbolygatásáról, amikor az első Faerfaxek berendezték itt a
könyvtárukat? És ugyan ki tudja, mi is van a fényt soha nem látott
oldaljáratokban, a rengeteg könyv, könyv és könyv mögött?
Furia gyerekként egyszer követte az apját mélyen be a könyvespolcok közé, a
homályos papírboltozatokon és a könyvgerincek formálta barlangokon át, amíg
az egyik sarkon szem elől nem veszítette. Amikor végül utolérte, az apja pedig
megfordult, nem is az apja volt az - hanem az apja lidérce. Az igazit csak egy óra
elteltével találta meg. Lehet, hogy az a jelenség azóta is a polcok között bolyong.
A folyosók olyan szűkek voltak, hogy gyakran még Fúriának is oldalazva
kellett haladnia a főúton, mert máskülönben a válla fennakadt volna a szorosan
tömött polcok között. A könyvek illata telítette a száraz levegőt, és ha a járatokat
váratlan széllökés járta át, csupán a nehéz könyvek szagát hozta magával, meg
néha távoli hangokat, amelyek talán kizárólag a lány képzeletében léteztek.
Még több sarok és kereszteződés, alkalmanként egy-egy boltíves üreg.
Mindenütt polcok, mindenütt papír, a legtöbb bőrbe és vászonba kötve. Sok
milliárd és milliárd szó az egész világról.
A könyv, amely Fúriát a könyvtárba csalta, hosszú címet viselt, ami nem volt
szokatlan 1820-ban, amikor megjelent: Fantastico Fantasticelli, az őszies
félhomály ura. A szerzője Siebenstern néven vált ismertté, amely az egyik német
felmenőjének az álneve volt. Több tucat könyvet írt, mindenekelőtt az akkoriban
olyannyira kedvelt rablókról szóló regényeket, és később még néhány másikat. A
Fantastico volt az első. A könyvet mára talán elfeledték, de a maga idejében a
festői nevű itáliai rablóvezér kalandjai magukkal ragadták az olvasót.
A regény az anyja kedvenc könyve volt. Gyakran olvasott fel belőle, amikor
Furia kicsi volt. Cassandra Faerfax Pip születésekor halt meg. Furia nap mint
nap küzdött érte, nehogy elfelejtse mosolygó arcát. Ha a Fantasticót olvasta,
maga előtt látta az anyját a hosszú, szőke hajával, amilyen az övé is volt, a
keskeny orrával és magas homlokával, az ugyanolyan zöld szemével és a hosszú
ujjaival, amelyekkel kecsesen lapozta a regényt. Furia látta egy kislány ágyán
ülni, akit nyugodt hangján az itáliai Tengeri-Alpok szurdokaiba csábított,
Fantasticelli rablóvezér és a vidám mihasznákból álló bandájának világába.
Furia egy ideig hasonló könyveket keresgélt, régieket és újakat, de egyik sem
ért fel a Fantasticóval. Siebenstern többi regénye gyakran csupán ugyanannak a
történetnek a gyenge utánzata volt. Fia jónak számított, akkor színes volt és
kalandos, és idegen időkbe kalauzolta az olvasót; ha rossznak, akkor valamiféle
mélabú és kilátástalanság lett rajta úrrá. És igazán jó csak a Fantastico volt, vélte
Furia.
A könyvet biztonságba helyezte az apja elől, aki őrjítő gyászában sok dolgot
elégetett, ami a halott feleségére emlékeztette. Valószínűleg azért, mert a feje
tele volt olyan emlékekkel, amelyek sem nappal, sem éjjel nem hagytak neki
nyugtot. Az évek során a Fantastico felkutatása a rögeszméjévé vált. Sejtette,
hogy Furia tüntette el a könyvet. És a lány tudta, hogy az apja titokban még
mindig keresi - mintha ez volna az utolsó lépés, hogy a feleségét végre el tudja
engedni.
Furia nem fogja hagyni, hogy elpusztítsa a könyvet, mint ahogyan az anyja
ruháit és minden más holmit, amihez ragaszkodott. Furia sokáig mérges volt rá
ezért, de azóta már jobban megértette. Tiberius Faerfax még tíz évvel Cassandra
halála után sem tanulta meg, hogyan nézzen szembe a tragédiával. Nem olyan
férfi volt, aki nyíltan kimutatná az érzéseit, és szinte soha nem beszélt a
feleségéről. Egyedül az Éjszakai Menedékhelyen tomboló háború emlékeit
övezte még nagyobb hallgatás.
 A polcok között valami újra mocorgott, ezúttal tőle balra. Megállt, és lassan
elfordította a fejét.
Két aprócska origami-madár kuporgott fent a könyveken, mindkettő kissé
megsárgult már. Művészien hajtogatott papírcsodák voltak. Az egyik éppen a
port csipegette fel egy verseskötetről, a másik mintha viszonozta volna Furia
pillantását. Holott (ahogyan az origamiknak általában) nem volt szeme, még
csak arca sem, a hosszú csőrétől eltekintve.
- Sziasztok - mondta Furia.
Az egyik állat nyugodtan tovább csipegetett. A másik peckesen lépett egyet a
könyvgerinc élén, csapott egyet a szögletes szárnyaival, és oldalra billentette a
fejét. Mintha Fúriát méricskélte volna, mintha tényleg látná, de valószínűbb volt,
hogy a szaglásával észlelte a lányt.
- Ne zavartassátok magatokat! - mondta Furia, és továbbment.
Nem sokkal később egy egész rajjal találkozott, legalább húszán voltak, és a
papírcsőrükkel a szürke porszemeket csipegették a könyvekről. Élősködők
voltak, akik ellenőrizhetetlenül sokasodtak. Furia ősei tenyésztették őket, hogy a
könyvek porosodásának gátat vessenek, és ezt a feladatot remekül ellátták. Úgy
ugráltak és lépegettek a polcokon, akár valamiféle bizarr rovarok, és csak ritkán
lehetett egyszerre egy tucatnyinál többel találkozni. Éppen ezért szokatlan
látványt nyújtott az a raj, amelyik éppen egy portugál regényíró összkiadásának
esett neki. Furia egy vállrándítással elintézte, és továbbment. Amíg az origamik
rá nem kapnak a papír ízére, senkit nem zavarnak. Szerencsére a kannibalizmus
távol állt a természetüktől.
Látott még jó néhányat, szokatlanul sokat, mielőtt végre a kereszteződéshez
ért, amelynél balra kellett fordulnia. Hogy pontosak legyünk: az ösvényről
letérnie. A Fantasticót az egyik sötét oldaljáratban rejtette el, túl a
villanyhálózaton, egy svéd könyv mellé, amely a korai iparosodás
fogaskerekeinek préseléséről szólt. Bízott benne, hogy az apja érdeklődését a
közeljövőben nem fogja felkelteni a gépgyártás a Botteni-öböl kikötőiben.
Néhány lépés után bekapcsolta Wackford botszerű lámpáját. A fénykúpon
zizegve suhant keresztül néhány origami. Furia a homlokát ráncolva világított
utánuk, és azon tűnődött, nem érte-e valami baj a kis teremtményeket a könyvtár
mélyén, aminek a rezgése már az elülső részekben is érződik.
Kétszer kellett elfordulnia, mire végül elérte a polcot, amelyen a Fantastico
állt. Megkönnyebbülten látta, hogy a könyv még a helyén van. A lámpát
bekapcsolva a polcra fektette, és előhúzta a regényt. A kemény borítója már
kissé megbámult, a kötése laza volt. Kívül nem volt rajta kép, csupán a címe
elhalványult írással. Alatta ez állt: A kiváló Fantasticelli kapitány kalandjai a
ligúr história évkönyveiből. Amint Furia az alcímet olvasta, gondolatban hallotta
az anyja hangját, és beleborzongott.
Ebből a könyvből származik a két keresztneve. Furia cseles tolvajnő volt, aki
nem egyszer elcsente a zsákmányt Fantasticellitől, Salamandra pedig
varázserővel bíró, bibircsókos arcú erdei asszony.
Az öccsét, Pipet is irodalmi alakról nevezték el, Charles Dickens hőséről, a
Szép reményekből. Dickens az apja kedvenc szerzője volt, és a lány élénken el
tudta képzelni, amint Tiberius egykor szenvedélyes viták során ragaszkodott
hozzá, hogy legalább a trónörököst egy dickensi hősről nevezzék el, ha már a
lánya egy bibircsókos, gyökerek között élő nőszemély nevét viseli.
Furia felcsapta a könyvet, elolvasta az elejét, ami újra olyan volt, akár a
szerelem első látásra. Egy viharos éjszakával indult, a tábortűznél, egy
történettel a történetben. Mielőtt Furia feleszmélt volna, már bele is feledkezett,
a második oldalra lapozott, majd a harmadikra -
amikor is sercegést hallott.
Rémülten leeresztette a regényt, a botszerű lámpa után akart nyúlni, ám
véletlenül lelökte a polcról. Amikor a lámpa a földön koppant, több száz fekete
pont spriccelt szét onnan, és nyüzsögve ide-oda szaladgáltak, akár a bolhák.
Betűk.
Szélsebesen hosszú szalaggá formálódtak, amely egyik polctól a másikig ért,
és mindkét irányban folytatódott, amíg az árnyékba nem veszett. Magánhangzók
és mássalhangzók, közöttük ékezetek és pontok, amelyek kocsányon lógó
szemekként hajszálvékony csápokon billegtek.
Furia mély levegőt vett, a könyvet a polcra fektette, és felemelte a lámpát. -
Már megint ti. - Egy nyögés kíséretében a fénycsóvával végigpásztázta a csúszó-
mászó betűkből álló sereget.
Újra sercegés hallatszott, és az aprócska betűk hirtelen minden irányból egy
pontba viharzottak, közvetlenül Furia elé. Ott aztán egymás hegyén-hátán
kezdtek tornyosulni, tolakodva és bukfencet hányva, és nem sokkal később már
alig lehetett volna őket megkülönböztetni egy jókora hangyabolytól.
A csúcsa szép lassan egyre magasabbra nőtt, akár a fa törzse gyorsított
felvételen. Enyhén megingott, amikor Furia szemmagas- sáigába ért, és oldalra
hajolt ahhoz a polchoz, amelyen a Fantastico hevert. Néhány tucat betű átugrott
rá, és villámgyorsan három szót alkotott:
JÓ Napot Furia
 A betűk - amelyek mind szétporladt könyvekből szállingóztak ki - kollektív
intelligenciájában nem léteztek írásjelek. Furia egyszer rákérdezett az okára, de
azonnal felháborodást aratott. A vesszők, pontok és pontosvesszők fölöttébb
hasztalan dolgok. A rajban számukra nincs hely.
- Szia, Ipszilonzé - mondta Furia, miközben a betűk átren- ilcződtek a polcon.
A lány néhány éve elhatározta, hogy a rajnak névre van szüksége, és az
Ipszilonzé volt az első, ami eszébe jutott. - Halálra rémítettél.
- írták a betűk. A számtalanból néhány izgatottan ugrabugrált a
polcon, mintha a figyelmeztetés sürgős voltát akarná hangsúlyozni.
Furia torka kiszáradt. - Mi történt?
A sürgés-forgás újra kezdődött, és csak egyetlen szó állt ott:

A lány szitkozódott. - A közelben?

A lány körbeforgott a lámpával, és a folyosó mindkét végét bevilágította vele.

Az egyik oldalon semmit nem lehetett látni, a másik oldalra a betűhalom
imbolygó árnyékot vetett. Mögötte minden üres volt.
- Milyen messze?
Amikor újra a polcra világított, ez állt ott;

Több mint százötven éve a Faerfaxek könyvmágusai gondoskodtak róla, hogy

a katakombákba ne szivároghasson be nedvesség. Ám alkalmanként az ő
képességeik is határokba ütköztek. Olykor előfordult, hogy a külső részeken
egy-egy polc mögött összegyűlt a nedvesség, és penészrája cseperedett fel
belőle, amelybe ugyanaz az élet lehelt lelket, mint Ipszilonzébe és az origami
állatokba.
Az időpont véletlenszerű lehetett, de Furia fájdalommal gondolt rá, hogy az
apja az utóbbi időben nagyon elfoglalt volt és figyelmetlen.
- figyelmeztette a lányt Ipszilonzé.
- Honnan jön?

Furia surrogóra fogta a hangját. - Tudja, hogy itt vagyok?

Aztán;
Furia a könyvgerinceknek pöckölte a T betűt. Az visszapattant, és
bukfencezett, de azonnal visszaiszkolt a helyére. Mások is társultak hozzá, és
egy szempillantás múlva ez állt ott:
 Ipszilonzének igaza volt. Elengedte a füle mellett Wackford figyelmeztetését,
és túlságosan magabiztosnak érezte magát. Ha a penészrája rajtaüt, akkor
Ipszilonzé a föld repedésein át felkúszhat a sírkövére, és néhány szót írhat a
gránitra:

Furia Faerfax
1999-2014
EgyÉbkénT a SaJÁt hIBája

Jobbra lehetett visszajutni a főútra, de ha a rája elől ki akar térni, akkor a
másik irányba kell indulnia, és remélni, hogy később majd nagy kerülővel, de
vissza tud fordulni.
FUSS - írta Ipszilonzé. - MoST
Már félig visszatolta a Fantasticót. a polcra, amikor meggondolta magát. Ki
tudja, mikor lesz újra alkalma visszajönni - feltéve, hogy ez néhány perc múlva
egyáltalán még számítani fog. A könyvet hátul a farmernadrágja derékrészébe
dugta, ráhúzta a pólót, és rohanni kezdett. A botlámpa fénye a könyveken és a
padlón ficánkolt előtte. A raj sercegése követte. Ipszilonzé újra magába roskadt,
majd sietősen mászott kétoldalt a polcok lába mentén, akár két sor hangya.
Mögöttük fújtatás hangzott fel. Furia futtában hátranézett, de csak sötétség
alkotta falat látott. Hogy odavilágítson, ahhoz meg kellett volna állnia.
A fújtatás sziszegéssé vált, és újabb szag ült meg a könyvillat fölött: nyirkos
pince szaga.
Kereszteződésbe ért, és balra fordult. Előtte egy járat nyílt, amelyen csak
oldalazva tudott haladni, olyan szorosan álltak itt egymással szemben a
könyvespolcok.
Még mielőtt bepréselődött volna közéjük, egész röviden abba az irányba
fordította a lámpát, amerről jött. Tudta, hogy ez hiba volt, még mielőtt a
mozdulat végére ért volna. Egy lélegzetvételnyi időre megbénította a látvány.
A rája sokkal nagyobb volt, mint a legutóbbi, amivel találkozott. Akkor
kilencéves volt, és vele volt az apja. Most viszont, hat évvel később, senki nem
volt, aki mögé elbújhatott volna.
A teremtmény egy párnánál nagyobb, penészspórákból álló, bolyhos lepény
volt, és úgy csillogott, akár egy olaj folt. Vízszintesen lebegett a lány felé a
folyosón. A peremei úgy verdestek, akár egy víz alatti növény levelei az
áramlatban. Az elülső szélén rés tátongott, amely egyre szélesebb lett, amíg úgy
nem nézett ki, mintha a rája két rétegre akarna osztódni. Az ellenszél még
jobban felduzzasztottá a pofáját, és úgy vitorlázott Furia felé, akár egy nyitott
zsák, amely a következő pillanatban a felsőtestére akarna borulni, és élve
elnyelni őt.
A lány felbőszült kiáltással megfordult, és a szűk járatba préselődött.
Legalább nem ő lesz az egyetlen, akinek a helyszűkével meg kell küzdenie,
hacsak nem...
A rája röptében függőlegesbe fordult, és olyan laposra préselődve követte a
lányt a polcok között, akár egy lepényhal. Fúriának volt még öt yard előnye, ám
ez másodpercről másodpercre zsugorodott. Amikor a penészszag uralkodóvá
vált, a lány megállt, megfordult, és ugyanazzal a mozdulattal a legközelebbi
polcról lerántott egy könyvet. A lyukból néhány origami viharzott ki. Zizegve
ugráltak a hajtogatott papírlábukon Furia karján és vállán át a szemközti polcra,
majd a fényből a sötétbe lépegettek.
Furia a könyvet közvetlenül a rája torkába hajította. A rés bezárult, miközben
a teremtmény megállt; lehet, hogy azon töprengett, hogy vajon már a lány egy
darabját nyelte-e le. Furia közben tovább furakodott előre, látta, hogy néhány
origami ugyanabba az irányba repül, és végre megértette, miért van belőlük ilyen
sok: biztonságba akarják magukat helyezni a penészrája elől, ezért ide repültek a
mélyebb részekből, ám ezzel egyenesen idecsalogatták az üldözőjüket.
Furia fejében száz vészharang zúgott. Talán további hajítólövedékekkel
elterelheti a rája figyelmét, de kételkedett benne. Abban a pillanatban valami
nehéz találta el a vállát, egy szempillantás erejéig arra számított, hogy a rája
penészgomba-állkapcsa a koponyájára zárul. De csak a könyv volt az, amelyet a
teremtmény csodálatra méltó dühvel okádott ki.
Még ilyen körülmények között is fájt Furiának a tönkrement kötetet a földön
hagyni. Azok a könyvmágusok, akik nem bánnak tisztelettel a könyvekkel,
elveszítik a képességeiket. Ha az irodalom iránti szeretetük alábbhagy, az erejük
is elpárolog. És Furia még korántsem volt teljes értékű könyvmágus. Az a kevés
energia, amelyet a könyvekből ki tudott nyerni, alig volt említésre méltó.
A rája habozásával a lány néhány lépés előnyre tett szert, de aztán a lény újra
üldözőbe vette, és a pánikba esett origamik sem terelték el a figyelmét, amelyek
körbe-körbe örvénylettek a polcok és könyvek fölött. Most már Fúriát akarta.
A polcokat szilárdan a falba csavarozták, és túl nehezek voltak ahhoz, hogy a
lány blokádként használhassa őket. Csak annyit tehetett, hogy gyorsabban futott,
még fürgébben suhant végig a könyvek közötti hasadékban, és közben azon
gondolkodott, hogy a szerény képességei közül melyiket vesse be. Ám ahhoz
összpontosítania kellett volna, és ez abban a pillanatban teljességgel lehetetlen
volt.
Előtte kiszélesedett a folyosó, három lépcsőfok vezetett lefelé, Furia későn
vette észre. Szitkozódva elvétette a felső lépcsőfokot, hirtelen nem volt talaj a
lába alatt, és a semmibe zuhant. Aztán az egyik térde megreccsent, a lány
felordított, és az oldalára gurult. A botlámpa kicsúszott a kezéből, körbepörgött,
fénykúpot vetett a könyvekkel teli falra, és csak halványan világította meg azt a
járatot, amelyről jött.
A penészrája is kicsusszant a szélesebb folyosóra, újra vízszintesbe fordult, és
undorító bűzáradatot húzott maga után. Furia látta, amint elrepül a feje fölött,
úgy lehet, néhány másodpercre elveszítette a szimatát. Több tucat origami suhant
körbe-körbe, az árnyékuk olyan volt, mint holmi szögletes, fekete macskák,
amelyek polcról polcra ugrálnak.
Egy raj betű porlódott szét a rája mögött a folyosón, lefolytak a lépcsőn, és
védelmezőn összehúzódtak Furia és a lény között. A nyüzsgő halomból torony
lett, amely a verdeső rája alsó felének ütődött, és eltérítette a pályájáról. Ám ez
csak rövid időre akadályozta őt, és a támadás miatt felfigyelt rá, mi is van alatta
a padlón. Ugyanabban a másodpercben észlelte Ipszilonzét és Fúriát, felfújta
magát, és kitátott pofával a lány irányába fordult.
- Tűnj innen! - kiáltotta Furia a rája felé fordulva, de a felszólítást
Ipszilonzének szánta, mert a rája már szívta is be az első betűfolyót a torkába.
Újabb magán- és mássalhangzók kopogtak lefelé a lépcsőn, de túl kevesen
voltak, hogy a veszteséget kiegyenlítsék. Csupán idő kérdése volt, mikor tűnik el
az egész raj a penészpofában.
Furia felállt, tántorgott. Pánikrohamában több origami is leugrott a polcokról,
és a rája szívássodrába került. Ipszilonzé a pofa belsejében betűluftballonná fújta
fel magát, a lény pörögni kezdett, és minden erejével védekezett. Ám úgy
látszott, Ipszilonzé ezzel csak elodázza a véget, mert a rája csámcsogva
összeszorította a csillogó állkapcsát, és ezzel elvágta a befelé úszó betűsodrást.
Furia ökölbe szorított kézzel a rájára rontott. Az egész alkarja eltűnt a puha
penészmasszában, szétterpesztette az ujjait, és próbált egész darabokat
kiszakítani a lény testéből. Vattaszerű spórafelhők robbantak az arcába, ám ez is
mintha csak bosszantotta volna a ráját, menekülésre nem késztette. A
penészgombákból álló teste szilárd volt, ugyanakkor végtelenül rugalmas. Furia
támadása mindössze egy pár horpadást okozott.
A rája pofája még mindig csukva volt, egy-egy betű a spórabunda peremén
csüngött, mások a mélybe zuhantak, és egybeolvadtak a rajjal. Furia
hátratántorodott, a sarka az alsó lépcsőfoknak ütközött, és csak nagy nehezen
sikerült az egyensúlyát megtartania.
A penészrája pontosan az arca előtt lebegett. Úgy látszott, az utolsó betűket
emészti éppen, aztán a lepény testét hullámzás járta át. Egy förtelmes fújtatással
két részre oszlott, és Furia egyenesen a tátongó torkába pillantott. A
szájpadlására szétmorzsolt origamik tapadtak, közöttük mozdulatlan betűk, akár
a csokoládéreszelék maradványai. A bűztől elakadt a lélegzete, és az eszméletét
is majdnem elvesztette.
Talán ez lett volna a legjobb: elájulni, akár a túlérzékeny kisasszonyok a régi
regényekben, hogy egyszerűen tudomást se kelljen vennie a pusztulásról, és
irgalmasan átaludhassa a véget. Ám ő Furia Salamandra Faerfax - a könyvmágia
hatalmának várományosa, és hamarosan egy lélekkönyv tulajdonosa. Egészen
biztosan nem fog eszméletlenül a padlóra rogyni, és feladni, mint egy remegő
Nebántsvirág.
Az ellenfelét méricskélte, és minden bátorságát összeszedte. Közben ökölbe
szorította mindkét kezét, majd minden erejével felfelé nyomta őket, pontosan a
penészrája torka alá. A két keze a spórabundába fúródott, és egy végtelen
pillanatig Furia látta a kezeit a rája belsejében, a pofája közepén. Amikor a karját
újra lerántotta, a teremtmény megingott, és a mélybe zuhant.
A földön Ipszilonzé maradványai szétspricceltek, amikor a verdeső
penészszőnyeg a kőre toccsant. Furia két lábbal ráugrott, a testsúlyával a földhöz
szegezte a lényt, dobogott és taposott, és nem törődött vele, hogy az újra meg
újra próbálta magáról levetni. Minden irányból betűk áramlottak a spóra
szövedékébe, szilárd köteleket formáltak, amelyek hálóként húzódtak össze a
rája körül, és kipréselték a rostjaiból az életet. Közben Furia a tornacipőjével
egyre nagyobb fehéreszöld darabokat tépett ki a teste közepéből.
Percekig tartott, mire a teremtmény ellenállása lelankadt. A spórafonalak
összecsomósodtak, mint a nedves vatta, aztán széthullottak. Tejszerű filmréteg
maradt vissza a padlón, bűzlött a dohtól és rothadástól.
Furia kimerülten leguggolt, engedte, hogy az ujjai között betűk
szállingózzanak, és nézte az origamikat, amelyek ostoba örömtáncot jártak a
könyvgerincek előtt.
 3.

F
uria Salamandra Faerfax alvaolvasó volt. Könyveket szívott magába,
miközben aludt. Ennek a képességnek latin elnevezése is volt: somnevolismus.
Mivel azonban senki más nem szenvedett benne, ő maga gondolta ki ezt a szót.
- A somnus alvást jelent, az evolutio pedig olvasást - magyarázta az öccsének.
Pip öt évvel volt nála fiatalabb. - Somnevolismus, pontosan. Alvaolvasás.
Pip akkor olvasott könyveket, amikor ébren volt, mint minden más ember, de
elég jól ismerte Fúriát ahhoz, hogy ne ellenkezzen vele. Úgy lehet, még letörölné
róla a bohóc sminket, amelyet mindig viselt, amint a szobáját elhagyta. Pip félt a
bohócoktól, és azt hitte, hogy ily módon közülük valónak fogják tartani.
- A rezidenciára nem jönnek bohócok - mondta neki egyszer a lány. - Vagyis
nincs rá ok, hogy reggeltől estig sminkben szaladgálj. Hacsak nem vagy
transzvesztita.
Pip félénken mosolygott, talán mert nem ismerte ezt a szót. De hinni nem hitt
neki.
- Igaz - fűzte hozzá Furia alattomosan -, kint a parkban láttam egy párat. Néha
az éléskamra ablakához lapítják az arcukat, és fehér lenyomatokat hagynak rajta,
mintha halálfejek lennének.
Pip azóta kerülte az éléskamrát, és Furia az összes mézeskalácsot a magáénak
tudhatta. Pauline, Faerfaxék szakácsnője a mézeskalács kitálynője volt, nyáron is
szokott sütni, és kivételesen vastagon kente rá a mézédes szirupot, amelyet Furia
apja olykor negédes szerelmes regényekből párolt.
Tiberius Faerfax képes volt erre, és még sok minden másra, de mert Furia
örökölte a tehetségét, és egyszer majd hatalmas könyvmágus lesz, nem ütközött
meg rajta, ha az apja a könyvek erejét megcsapolta, és a segítségükkel csodát
művelt.
 Csak ritkán tette, mert aggódott, hogy az ellenségei leleplezhetik őt és a két
gyermekét. A könyvmágia csendes művészet. De a hatalom, amellyel a könyvek
- az összes könyv - varázserejét kihasználták, olyan rezgéseket keltett, amelyek a
horizontig értek. Aki kereste, bárhol fellelhette őket. És az Adamita Akadémia
csak arra várt, hogy Furia apja egy balszerencse folytán elárulja a tartózkodási
helyét.
- Megpróbálnak majd megölni bennünket-magyarázta a két gyerekének, azzal
az aggodalommal teli komolysággal, amely majdnem mindig kicsengett a
hangjából, bármit is mondott. - Mindannyiunknak folyton résen kell lennünk,
nektek épp úgy, mint nekem.
Furia magához húzta az öccsét. - Megijeszted Pipet.
- Az a jó - mondta Tiberius Faerfax. - Az Adamita Akadémiától való félelem
fog bennünket életben tartani, mert megóv tőle, hogy hibát kövessünk el.
Furia már sokszor hallotta ezt az előadást, épp úgy, mint az öccse. Csakhogy
Pip nem volt könyvmágus, és talán soha nem is lesz az, miközben ő majd
kiugrott a bőréből az izgatottságtól, amint arra gondolt, hogy egy nap majd ő is
birtokában lesz az apja összes képességének. Amikor az apját megtalálta a
lélekkönyve, tizennégy éves volt. Furia már tizenöt, és még mindig hiába várt rá.
Saját lélekkönyv nélkül nem lehet igazi könyvmágus, és meg kell elégednie
azzal a néhány bűvészmutatvánnyal, amelyet kínkeservvel hív életre.
A lélekkönyvvel minden jobb lesz, erről meg volt győződve. Titokban azt
hitte, az apja is türelmetlenül várja. Látta rajta, észrevette a tanácstalan villanást
a tekintetében, ha a lány a szeme sarkából figyelte, hallotta a hangjában, amikor
a régi időkről mesélt neki, a Skarlátterem intrikáiról és a titkos
menedékhelyekről; érezte, amikor az apja megsimogatta a fejét, és a könyvmágia
benne rejlő tüzét tapogatta ki.
Ám bármilyen türelmetlen is volt, semmit nem változtatott azon, hogy a
lélekkönyvnek kell őt megtalálnia, nem pedig fordítva. Ott kint várta őt a
nagyvilág, lármásan, áthatóan, táncolva, de Faerfaxék Costwolds
elhagyatottságában éltek, a könyvek csendjében, elrejtőzve az Akadémia
ügynökei elől.
Furia néha úgy érezte, mintha itt, a völgyben csak az évszakok váltakoznának.
A tavasz kivirágoztatta a mezőket, a nyár hegedűlésre biztatta a tücsköket, az ősz
aranyra színezte a sövényeket, és a tél hó alá temette a dombokat. Minden más
változatlan maradt: az apja konokul ragaszkodott a tanulmányaihoz, Pip bujkált
a bohócok elől, Furia pedig várt. Hónapról hónapra.
 4.

A
könyvtárban történtek után egy órával Furia frissen zuhanyozva ült a régi
olvasófotelében, ölében a felcsapott Fantasticóval, egy állítható ernyőjű
állólámpa fényében. A negyedik fejezetnél járt, a rablóvezér első találkozásánál
a riválisával és későbbi szerelmesével, az épp olyan vonzó, mint hírhedt Furia
Zingarellivel. A milánói herceg törvénytelen lánya és örököse lett volna, ha
nincsenek a mostohafivérei, akik zsoldosok kifogyhatatlan csapatával üldözték
Ligúria szurdokain és öblein keresztül.
Miközben Furia olvasott, a szobája falán árnyszerű jelenségek suhantak át. A
könyvmágia varázslatos tapétája minden képet megmutatott, amelyet a lány a
lelki szemei előtt látott: vakmerő alakokat összetoldott-foldott ruhákban,
ellenséges katonákat csillogó fegyverzetben, és természetesen a szép tolvajnőt a
pompás arany loknijaival, akibe nem csak a bandavezér Fantasticelli volt
belehabarodva. Mindez ködbe burkolózott erdők színfalai előtt, amelyek a
meredek hegyeken át a Földközi-tenger partjáig húzódtak.
Már akkor is ugyanezeket a képeket idézte fel benne a könyv, amikor az anyja
először olvasta fel neki. Cassandra ragaszkodott hozzá, hogy a könyvet
Fantasticónak nevezzék. Úgy beszélt Siebenstern regényéről, mint egy
személyről, olyan közel érezte magához. Furia apja egyszer titkos szeretőjének
nevezte a könyvet, talán nem gondolta egészen komolyan, mégis féltékeny
hangnemben tette, mert alig volt olyan este, amelyen a felesége az elsárgult
kötetet ne vitte volna magával az ágyba.
Furia szobájában a tapéta nem folytonosan mutatta a regény jeleneteit, mint
egy filmben, hanem mint zűrzavaros, történetekből és jelentekből álló fércművet.
De így volt ez a lány fejében lévő képekkel is: érthetően csak az olvasónak
magának jelentek meg. Furia néha megállt és körülnézett, miközben a falakon a
jelenségek fénylettek, és némi időeltolódással mutatták, amit éppen olvasott,
látott és érzett.
- Szomorúnak látszol - mondta a lámpa, és a fényét röviden Furia arcára
irányította, majd gyorsan vissza a könyvre. A hangja fémes hangzású volt, akár
egy régi gramofon. Ha a lámpa az ízületeit mozgatta, úgy csikorgott, hogy a
kövek is meglágyultak volna tőle. Furia már hónapokkal ezelőtt elhatározta,
hogy végre megolajozza, vagy megkéri rá Wackfordot.
- Fáj a térde - mondta az olvasófotel mély basszus hangon, amely mindig egy
kicsit tompán és brummogva tört elő a bőrhuzat repedéseiből. Valóban, Furia a
szokásával ellentétben csak az egyik lábát húzta fel a fotelbe, a másikat
kinyújtotta; még mindig fájt attól, ahogyan a lépcsőn legurult.
A lány sóhajtva kiegyenesedett a gyűrött párnázaton. Ezzel jóleső morgást
csalt elő a fotelből. Szerette, ha valaki kényelmesen elhelyezkedik benne.
- Minden rendben - mondta a lány. - Csak egy kék folt. - Ahogy a könyvtárból
visszatért, sokáig zuhanyozott, hogy a penészrája spóráit lemossa magáról. Most
bíborszínű frottír fürdőköpenyt viselt a hálóinge fölött.
A lámpa szánalmas csikorgással újra az arcába ragyogott. - Én felismerem a
szomorúságot, ha szomorúságot látok.
Furia még tizenöt év elteltével sem tudta igazán, tulajdonképpen melyik
részével Iát és beszél a lámpa. Sem neki, sem a fotelnek nem volt szeme vagy
szája. A hangjuk a belsejükből tört elő, és a lámpa látásán mit sem változtatott,
ha a villanykörtét kicserélték. Mindkettő a könyvmágia műremeke volt, amelyet
jóval korábban a nagyapja, Cassius Faerfax ókumlált ki. Furia sajnálta, hogy
nem ismerte.
Egy sóhajtással az ember nagyságú árnyak felé biccentett a tapétán. A
bandavezér Fanrastico és a szőke tolvajnő éppen egy szakadék előtt álltak,
ahonnan végtelen, erdős völgyre nyílt kilátás.
- Csak... miatta - mondta Furia. - Ahányszor őt látom...
- Mi van? - kérdezte a fotel egy ülőalkalmatosság tapintatosságával.
- Nos - mondta a lámpa -, én úgy látom, egészen tűrhetően néz ki.
Furia azon gondolkodott, tényleg el akarja-e magyarázni ezt nekik. Végül
megadta magát. Évekkel ezelőtt a tolvajnőnek képzeletben az anyja arcát adta.
Nem szándékosan, egészen magától történt. De minél több idő telt el Cassandra
halála óta, annál elmosódottabbá váltak a vonásai. A helyére halvány emlék
lépett, körvonalak nélküli fantomkép, amelynek már alig volt bármi köze
Cassandra Faerfaxhez. A változás lassú volt, de az utóbbi időben egyre
nyilvánvalóbbá vált Furia számára. Lassacskán elfelejtette, hogy nézett ki az
anyja, és ez sokkal jobban fájt, mint egy ostoba zúzódás a térdén.
- Miért nem nézel meg egy róla készült fényképet - kérdezte a fotel -, és
frissíted fel az emlékezeted?
A lámpa felindultan rugózott fel-le. - Mert az öreg mindet elégette - vágott
vissza, mielőtt Furia válaszolni tudott volna. - Ezt még te sem felejthetted el, te
bőrpárna!
A fotel morgott valamit mélyen, belül, aztán sértődötten hallgatott.
Furia becsukta a könyvet. A képek a falon szétoszlottak, a tapéta újra halvány
türkiz színű mintát mutatott. Óvatosan a megütött lábára állt, és az íróasztalához
ment. Az egyik magas ablak előtt állt, amelyek a rezidencia előtti térre néztek. A
kanyargós felhajtón és néhány fán túl Costwolds dombjai terpeszkedtek a félhold
lényében. Nappal az Oxford és Gloucester közötti táj szépségét nemigen lehetett
felülmúlni, dimbes-dombos, zöld tenger, amelyet át-meg átszőttek a sövények,
patakok és az elvarázsolt ligetek. De éjszaka az árnyas völgyeivel és
labirintusszerű útjaival inkább vad farkasfalkák vadászterületéhez hasonlított -
bár csupán a távoli gazdaságok házőrző kutyái ugatták a holdat.
Furia a Fantasticót az egyik padlódeszka alá csúsztatta az íróasztala mellett,
és gyufával meggyújtotta a gyertyákat egy ezüst gyertyatartóban.
- Villanyt le! - mondta a lámpának.
A kényelmes olvasósarok sötétbe merült, a fotel és a lámpa újra olyan
élettelennek hatott, mint a bútorok többi része.
Az ágya melletti digitális óra azt mutatta, hogy már elmúlt huszonhárom óra.
Furia kihúzta az íróasztal egyik fiókját, és elővett belőle egy bonbonos dobozt. A
csokigolyós fólia alatt hevert a második könyv, amelyet a szobájában rejtegetett.
Maga elé fektette az asztalra, és kinyitotta sötétbarna fedőlapját. Az ujjnyi
vastagságú kötet belsejében hosszúkás rekesz bújt meg, amelyben üveg írótoll
rejtőzött. A szára művészien volt megcsavarva, akár egy elnyújtott csigaház. A
fehér magja egyik végétől a másikig ért, és a szár kanyargós felülete
spirálformájúvá torzította. A hegye is üvegből volt. Furia még soha nem látott
szebb íróeszközt.
A winchcombe-i papírboltban beszerzett egy tintatartót, amelynek a tartalma
immár a végét járta. Az utóbbi időben majdnem naponta használta.
Az első negyven vagy ötven oldal sűrűn tele volt írva, két különböző
kézírással. Az egyik Fúriáé volt, finoman ívelt, egy kicsit kislányos. A második
írás régimódinak hatott, a ferde betűk szorosan sorakoztak egymás mellett, és
csak némi gyakorlás után engedték magukat megfejteni. Furia néha még mindig
megakadt némelyik szónál, az egyes betűket itt-ott csak nagy képzelőerővel
tudta felismerni.
Severin Rosenkreutz, akié az írás volt, fekete, sűrű tintát használt, Furia kék
tintája finomabb volt, és elegánsabban írt. Amióta rájött, hogyan kell az
üvegtollal bánni, már alig ejtett pacát írás közben.
Furia és Severin felváltva írtak a könyvbe, a lány a jelenben, a fiú 1804-ben.
Eltartott egy ideig, mire a lány elhitte neki, de időközben már nem is érezte
olyan nagy dolognak. Miután elismerte, hogy ezen a könyvön keresztül
párbeszédet folytathat az idegen fiúval, már nem esett nehezére a többit is
elfogadnia. Például hogy Severin az egyik őse, abból az időből, amikor a
családja még Rosenkreutz néven a mai Németország területén élt. Csak évekkel
később, 1836-ban zúzta szét őket az Adamita Akadémia. A túlélők
elmenekültek, és áttelepültek Angliába. Akkor lettek az utolsó Rosenkreutzokból
a Faerfaxek, és azóta Costwoldsban rejtőznek az Akadémia ügynökei elől.
Severin előző nap válaszolt a lány utolsó bejegyzésére - pontosan szólva több
mint kétszáz évvel ezelőtt, de a könyvben a szavak csak az éjszaka jelentek meg.
A fiú ugyanazt a könyvet használta, mint a lány, ezt a példányt, csakhogy más
időben és más helyen tartotta a kezében, a lány pedig itt és most. Úgy
használták, mint más emberek az okostelefonjukat, üzeneteket írtak egymásnak,
meséltek a mindennapjaik apró-cseprő dolgairól, és tanácsot adtak egymásnak,
ha az egyikük nyomott hangulatban volt, vagy éppen dühöngött.
A penészrájával való találkozás után Furia olyannyira az adrenalin hatása alatt
állt, hogy először meg kellett nyugodnia. A Fantastico jó eszköz volt erre, csak
fel kellett csapnia, az illatát beszívni, és máris biztonságban érezte magát.
Néhány oldalt elolvasott belőle, és egy időre minden kellemetlenségről
elfeledkezett, a magányról a rezidencián, és a túlzott reményekről, amelyeket az
apja belé vetett.
Egy fejezet után ellazult annyira, hogy Severinnel beszéljen. Mindketten így
nevezték - beszélni -, még ha a valóságban ez természetesen valami más volt, és
Furia nem is igen tudta eldönteni, lehetséges-e, de talán még őszintébb,
mélyrehatóbb és bizonyos módon még varázslatosabb volt.
Toll és tinta segítségével elmesélte a fiúnak, mi történt. Tudta, hogy meg
fogja érteni. Könyvmágus volt, mint ő maga, és már pusztán ez jobb hallgatóvá
tette, mint amilyenek a winchcombe-i vagy stanway-i fiúk valaha is lehetnének.
Olyan volt, mint Furia. Gyakran úgy látszott, még ugyanazt is gondolja. Tizenhét
éves volt, két évvel idősebb, mint a lány.
 Furia természetesen tudta, hogy a fiú olyan korban élt, amely úgy különbözött
az övétől, mint a nappal az éjszakától. Ezért soha nem említette neki a modern
tárgyakat vagy készülékeket. Amúgy is csak kevés volt belőlük a rezidencián,
semmi internet és csupán egyetlen, ősrégi televízió, amelyet alig használtak.
Hogyan is magyarázhatná el neki mindezt? Inkább könyvekről beszélt vele, az
apjáról, a rejtőzködő életmódjukról egy roskadozó kúrián az isten háta mögött.
A fiú pedig mesélt a Rajna parti nagy házról, amelyben a családjával lakott, a
könyvtárról, amely vetekedhetett a korabeli legnagyobbakkal, és a
fáradozásairól, hogy tisztába jöjjön a képességeivel, amelyek néhány évvel
korábban ébredtek fel benne. Vitathatatlanul könyvmágiáról volt szó, kétség nem
fért hozzá, de mintha soha nem hallott volna erről a kifejezésről - csak azóta
használta, amióta Furia említette neki.
Persze a fiú idejében még nem létezett az Adamita Akadémia, amely a
könyvmágusok világa felett őrködött, és semmiféle háború a Skarlátterem öt
családja között. Az elmúlt hetek során Furia mesélt erről egy kicsit Severinnek,
de tudatában volt a felelősségének, és néha jobban félt tőle, mint amennyire
beismerte: mi van, ha valami, amit ő mond, megváltoztatja a fiú jövőjét? Ha
például úgy döntene, hátat fordít a családjának, vagy hogy nem nemz
gyermeket? Lehetséges volna, hogy generációkkal később sem Furia, sem Pip
nem születik meg?
Nem tudta, hogy egyenes ági leszármazottja-e, és nem is volt rá mód, hogy
ezt kiderítse. A német földről való menekülés előtt a Rosenkreutzok
családtörténetéről szóló összes feljegyzést megsemmisítették. Minden nyomot
eltűntettek, amely elvezethetett volna tőlük a Faerfaxekhez. Egyetlen kivétellel:
a könyvtárat - amely a maga idejében is biztosan nagy volt, mégsem volt ahhoz
mérhető, amivé később lett - hajóval Angliába szállították; ez volt a rezidencia
katakombáiban található, mai könyvlabirintus alapállománya.
Furia úgy élvezte a levelezést Severinnel, akár a régi regények hősnői a
régimódi levelezős barátságot. Ezek a könyvek mintha folyton csak levelekről
szóltak volna, amelyeket lovas futárok és postakocsik hoztak-vittek a komor
felföldi lápokon. Hogy semmit nem mesélt erről az apjának, az is a vonzerő
részét képezte. De már rég több volt játéknál, még ha nehezére is esett bevallania
magának. Reggelente a könyvbe pillantott legelőször, hogy megnézze, Severin
válasza megjelent-e az ő üzenete alatt. Még fogmosás előtt elolvasott minden
szót - néha kétszer vagy háromszor is.
És ha egyszer kiderülne, hogy a titokzatos, múltbéli barátját csupán
beképzelte magának, mint az olyan emberek, akik hirtelen hangokat hallanak,
akkor azt is el fogja fogadni: a fiú akkor is az ő része, akit senki nem vehet el
tőle.
Azon az estén a lány leírta, mi történt a könyvtárban, és hogy mi vitte rá,
hogy az ösvényről letérjen. Néhányszor említette már, milyen fontos volt az
anyjának a Fantastico, és hogy ezért milyen jelentőséggel bír az ő számára is.
Feltétlenül meg kellett róla bizonyosodnia, hogy az apja nem fedezte fel a
könyvet, mert valószínűleg már csak néhány példány létezik belőle. Az
elképzelés, hogy a Fantasticót elveszítse, csak mert Tiberius Faerfax nem tud
megbirkózni a felesége halálával, hevesebben gyötörte, mint a találkozás a
penészrájával.
Miután mindent leírt, becsukta a könyvet, és már éppen vissza akarta fektetni
a bonbonos dobozba. Ám az utolsó pillanatban újra felcsapta, túlságosan
kíváncsi volt, hogy Severin válasza ott áll-e már. Néha csupán másodpercekig
tartott, néha percekig, de egy napnál soha nem tovább.
A reménye teljesült. Severin kézírása beborította az oldal további részét a lány
bejegyzése alatt, és még a következő oldal egy részét is. A tintát két évszázaddal
korábban vitték fel, néhány helyen barnásra színeződött, és egy kicsit már
elhalványult.

Kedves Furia!
Nem tudom, hogy nézel ki, eltekintve attól, amit leírtál nekem. Nem
túl magas, inkább vékony, hosszú, szőke hajú és zöld szemű. Ez
éppen elég, hogy képet alkossak rólad, és be kell vallanom, hogy a
képzeletemben részletesen kiszíneztem. Szeplők az orrodon, egy
pimasz tincs, amely nem csak szélben hull a homlokodba, és apró,
fehérfogak (tudom, a fogak ritkán fehérek, de azt gondolom, a tieid
olyan szépek, mint a nemesek arcképein). De amit PONTOSAN
tudok, hogy csak egy lány vagy, nem pedig holmi széles vállú és
duzzadó izomzatú óriás. Pedig annak KELLENE lenned, ha olyan
veszélyekbe sodrod magad, mint amit lefestettél nekem.

Furia mosolygott a cifra hangnemen és szóhasználaton. Holott az elmúlt négy
hónap során a fiú már alkalmazkodott a lány beszédmódjához, és sok csavaros
megfogalmazást kisimított - már csak azért is, mert bár a lány majdnem mindent
megértett, azért néha meggyűlt a baja a kora tizenkilencedik századi
kifejezésmóddal.

 Most írhatnám Neked, hogy túlságosan könnyelműnek tartalak. De
már tudom, hogy ezen te csak jókat derülnél, és semmi esetre sem
tartana vissza attól, hogy hamarosan újra valami hasonló dolgot
tégy. Tehát rád hagyom, és csak azt mondom, megértem, mi indított
téged erre. Ennek ellenére legközelebb kérlek, légy óvatosabb!
Tegnap elalvás előtt eszembe jutott valami: kedvelni egymást annyit
tesz, mint felfedezni, hogy ugyanazt a nyelvet beszéljük. Egymást
szeretni azt jelenti, hogy ugyanazon a nyelven verselünk.
Nem tudom, hogy mi már együtt verselünk-e, Furia, de mindenesetre
közösen írunk egy könyvet.

A lány melegséget érzett a gyomrában, miközben végigsimította a lapot. Négy
hónappal korábban fedezte fel a könyvet a könyvtárban Siebenstern
rablótörténetei között. Akkoriban gyakran keresgélt olyan könyveket, amelyek
felvehetnék a versenyt a Fantasticóval. Az üres könyvgerincen az ő neve állt -
valaki kézzel írta rá. Furia. Először arra gondolt, hogy az apja tréfálja meg ily
módon - csakhogy ő nem tréfált, ha Siebensternről volt szó -, aztán meg arra,
hogy egy ismeretlen regény lehet a Fantasticóhói tolvaj nőről. Ám amikor a
regényt levette a polcról, meg kellett állapítania, hogy a lapokra semmi nem volt
nyomtatva. Már-már ott tartott, hogy visszateszi, amikor észrevette, hogy az első
oldalon néhány kézzel írott sor áll:

Kedves Furia!
Már ha Te vagy az, aki olvasol, kérlek, a mellékelt üvegtollal írj
nekem választ ezen szavak alá. A nevem Severin Rosenkreutz. Ezen
sorokat 1804februárjában írom Neked.
Élj boldogul!
Ősöd

Bárki írhatta volna a házból. Wackford. Az apja. Talán még a család sofőrje,
Sunderland is, akiben amúgy sem bízott meg.
Végül a könyv egy héten át az íróasztalában pihent, mielőtt újra elővette, és
egy összevagdalt töltőtoll patronból származó tintával a választ megfogalmazta.

Fel sem tudom fogni, hogy én ebbe a könyvbe írok. Hivatalosan
elvesztettem az ép eszemet. Jó éjszakát!

 Utána félretette a kötetet, és három napon át tudomást sem vett róla. Csak
ekkor vetett bele titkon egy pillantást, bár ezt az egészet olyan nevetségesnek
érezte. Az utolsó sora alatt ez állt:

Kedves Furia!
Szívből köszönöm a válaszodat. Most valószínűleg azt hiszed, valaki
tréfát űz Veled. Biztosíthatlak, nem így van. Hogy higgy nekem, a
következőt tanácsolom Neked: válassz ki a könyvtárban egy könyvet,
bármelyiket, amelyikről biztosan tudod, hogy már 1804-ben is a
család birtokában volt. Ez nem szabadna, hogy nehezedre essen,
hacsak a Rosenkreutzok gondossága, ami a könyveikkel való
bánásmódot illeti, azóta veszendőbe nem ment. Nevezd meg nekem a
címét és egy oldalszámot. A szóban forgó könyv legyen Nálad egy
napig oly módon, hogy senki másnak ne legyen rá alkalma, hogy
beleírjon. Végül nézz bele újra! A megfelelő oldabn üzenetet fogok
Neked hagyni benne 1804-ből.

Őrültség volt a javaslatát akárcsak fontolóra is venni. Ám ennek ellenére
természetesen belement, és minden pontosan úgy történt, ahogyan a fiú előre
megmondta. AxAballino, a nagy bandita egyik példányának 67. oldalán kézzel
írt üzenetet fedezett fel.

Furia!
Remélem, ez eloszlatja a kételyeidet.
A Te Severin Rosenkreutzod, aki kétszáz évvel ezelőtt Rólad álmodott.

A lány visszahúzódott a szobájába, elővette a másik könyvet, és beleírta:

Nem tudom, hogyan csinálod, de lenyűgöztél. Nem nagyon.
De egy kicsit.

Félretette a könyvet, és nem sokkal később meg is jelent a válasz:

Csak tollal és tintával. Nem nehéz.

Furia kinyitotta a következő töltőtoll patront, beleböködte az üvegtollat, és
beírta a válaszát a könyvbe:

Hogy értetted azt, hogy rólam álmodtál^
Ezúttal eltelt néhány óra. Türelmetlenül sétált fel-alá a szobájában, a
kamrában túl sokat tömött magába Pauline mézeskalácsából, és végül rájött,
hogy a fiú válasza csak akkor jelenik meg, ha előtte becsukja a könyvet.

Egyszer láttalak álmomban. Az álom felfedte előttem,
hogyanhozhatom létre ezt a könyvet, és hogy kinek van szánva.
Neked ez biztosan nagy őrültségnek hangzik - és hidd el, nekem
ugyanúgy.
A te Severined.

Így kezdődött. Közben már négy hónapja írogattak egymásnak, néha egy nap
többször is. Aztán ma ez a mondat: Nem tudom, hogy mi már együtt verselünk-e,
Furia, de mindenesetre közösen írunk egy könyvet.
Éppen el akarta tenni a tollat, amikor a szobája ajtaja kitárult. Szélsebesen a
fiókba tolta Severin könyvét, és közben majdnem felborította a tintatartót.
Az ajtókeret sötét téglalapjában az öccse bohócarca világított. Úgy nézett ki,
mint egy porcelán figura fekete bársonypárnán.
Pip szőke haja szanaszéjjel állt. A sminket bizonyára nagy sebbel-lobbal vitte
fel. A fehér festék nem fedte be tökéletesen, a szája széle ferdére sikeredett, és a
vörös kör a két szeme körül különböző nagyságú lett.
- Sunderland! - kiáltotta. - Ott kint! - A vékonyka hangja mintha
madárfészekből szólt volna. - Ezt meg kell nézned!
 5.

M
ár megint csinálja!
A lány még éppen félre tudta húzni a tintatartót, amikor Pip elviharzott mellette,
felmászott az íróasztalra, és az ablakon át az éjszakába bámult.
- A sminked! - kiáltotta Furia, és megrántotta a fiút a pizsamafelsőjénél fogva.
A fehér-vörös sminkje már összemaszatolta az ablakot. - Jaj, Pip...
- Nézd már!
- Semmi kedvem Sunderland bárgyú trükkjeihez.
- Ezek nem trükkök! - Megigézve bámult ki a szabadba. - Ez igazán igazi!
- Nem az. - De hogy a fiú megnyugodjon, a lány is felmászott az íróasztal
tetejére, és mellé térdelt az ablakpárkányra. Az egész testsúlyát a bal térdére
kellett helyeznie, mert a zúzódás még fájt.
A rezidencia előtti téren csak egyetlen lámpa volt. A fénye csillogott a fekete
Rolls-Royce karosszériáján, amely a ház előtti kavicson parkolt. A csomagtartója
teljesen nyitva volt, de mert az autó a motorházzal a homlokzat felé fordult,
Furia és Pip nem láttak bele.
Sunderland még nem sokkal éjfél előtt is a sötét sofőregyenruháját és
tányérsapkáját viselte. Roppant magas volt, és olyan testfelépítésű, mint aki
hétvégéken a környékbeli kocsmákat szokta felverni. Ha Furia mögötte ült a
Rolls hátsó ülésén, mindig úgy érezte, mintha a válla szélesebb lenne az ülésnél.
A lány többnyire azon fáradozott, hogy ne nézzen rá egyenesen, mert úgy találta,
hogy az arca alig különbözik a rezidencia kápolnája mögötti temető kőfejeitől.
Jellegzetes pofacsontja volt, szögletes álla, és csak ritkán rezdültek meg a
vonásai. A haja alumíniumszürke volt, bár nem lehetett több mint negyvenöt.
Nappal többnyire napszemüveget viselt. Ha mégis levette, az apró szemének
fehéres kékje jégszemcsékre emlékeztetett.
- Lát bennünket - mondta Pip.
 - Természetesen. Azért rendezi ezt a show-t.
Sunderland valóban felpillantott rájuk a sapkája ellenzője alól, mereven
meghajolt, majd eltűnt a magasra nyitott csomagtartófedél mögött.
Furia apja öt évvel korábban az OxfordMaikten feladott hirdetésben keresett
sofőrt. Addig a legtöbb fuvarról és elintéznivalóról Wackford gondoskodott a
családnak, de a winchcombe-i Lion Inn-ben töltött egyik este után a rendőrség
megállította a Chadwicks Farm közelében. Elvették a jogosítványát, és nem sok
reményt tápláltak benne, hogy valaha is viszont fogja látni. A hirdetésre három
férfi jelentkezett, és Sunderland volt az egyetlen, aki autót is hozott magával.
Ráadásul egy Rolls-Royce-ot, amely egy ideig lenyűgöző hatást gyakorolt a
bolttulajdonosokra és parasztokra, akiknek a kifizetetlen számlái Tiberius
íróasztalán halmozódtak. Aki ilyen autóval rendelkezik, az előbb-utóbb az
adósságait is rendezni fogja.
Sunderland késznek mondta magát, hogy alacsony fizetésért dolgozzon, és
hogy az autó fenntartásáról maga gondoskodjon, amíg ingyen kosztot és
kvártélyt kap a rezidencián. Miután Furia apja kizárta, hogy Sunderland az
Akadémia ügynöke volna - nem könyvmágus, ez világos volt -, tovább
érdeklődött, és végül arra a meggyőződésre jutott, hogy a sofőr érdemes a
bizalmára. Sunderland azóta a kihajtó őrházában lakott, és olyasmit sem volt rest
végrehajtani, ami nem tartozott a feladatai közé. Aznap reggeltől estig régi
bútorokat cipelt a rezidenciáról az őrház eresze alá, hogy aztán másnap reggel
kihordja őket az útra, és eladja. Feltéve, ha valaki a kanyargós országúton át
véletlenül a völgybe téved.
- Ott! - kiáltott Pip. - Kezdődik!
A nemes karosszéria csomagtartójából fény hullott a kavicsra. A sofőr
árnyéka kísértetiesen megnyúlt a tértől egészen a bokrokig.
Sunderland furcsa feltételt szabott, amikor Faerfaxéknél szolgálatba lépett:
rajta kívül senkinek nem volt engedélyezve, hogy az autó csomagtartóját
kinyissa. A bevásárlást és a nagyobb tárgyakat kizárólag a hátsó ülésen
szállította. Ha a hátsó részt egyáltalán ki kellett nyitni, akkor azt csak maga
Sunderland tehette meg. Azt állította, egy külön világ található alatta, egy egész
világegyetem, csodálatos és veszélyes.
Furia ezt teljes mértékben őrültségnek tartotta, főleg, hogy az apja is egy kis
bazsalygással fogadta el ezt a korlátozást. Ugyan mekkora veszélyt rejthet egy
csomagtartó, ha Tiberius Faerfax ellenkezés nélkül eltűri? De Sunderland
ragaszkodott ehhez a feltételhez. Alkalmanként egy kis ízelítőt adott a
gyerekeknek ebből a miniatűr világegyetemből, többnyire kéretlenül és
szokatlan időpontokban.
Furia igyekezett úgy tenni, mint akit nem túlságosan érdekel, amikor
megkérdezte: - Mióta csinálja már?
- Néhány perce - felelte Pip.
Sunderland néhány lépést tett oldalra, és a háta mögött összekulcsolta a két
kezét. A csomagtartó belsejének fényéből egy fehér alak lépett ki űrhajós
ruhában. A kezében kötelet tartott, amely egy elefánt nyakában végződött. Furia
veszettül kíváncsi lett volna, hogyan préselődött ki az állat a csomagtartóból. Az
űrhajós és az elefánt nyugodt léptekkel eltávolodtak az autótól, és a levegőben
csillogó ezüstpor nyomát hagyták maguk után.
Pip elragadtatottan tapsolt, miközben Furia sóhajtva vált le az ablaktábláról.
- Hú! - kiáltotta Pip. - Ez remek!
- Ez csak egy hülye illúzió. - Már több tucatszor elmagyarázta a fiúnak, de
mintha a falnak beszélt volna. - Valamilyen bűvésztrükk, mint a nyúl a
cilinderből. Némelyek kalapot használnak hozzá - Sunderland a csomagtartóját.
Pip egy pillantást vetett rá, amely láttán nem maradt kétség, mit tart erről a
véleményről. Egy egész univerzum! - forgott a szemei előtt. Aztán újra a
szabadba tekintett, ahol az űrhajós az elefántját éppen a bozótosba vezette. Mint
mindig, most sem fognak később a jelenségek nyomára bukkanni.
Furia azt sejtette, hogy Sunderland egyfajta projektort használ, amely a
csomagtartó belsejében található. Egészen biztosan nem voltak könyvek a
játékban, mert azt az apja, és feltehetően ő maga is érezte volna. Sunderland
egyetlen uncia könyvmágusi tehetséget sem birtokolt, de ügyes illuzionista volt.
Különös hobbi, nem több, de Pipnél soha nem tévesztette el a hatását. Ez érdekes
ellentmondás volt: a morc Sunderland, aki oly ritkán eresztett meg egy-egy
mosolyt, nemhogy lelkesedést, mégis talált rá módot, hogy más embereket
boldoggá tegyen. Valamiféle okból bolondult Pipért, míg Fúriával jó esetben
udvariasan bánt.
A lány azon kapta magát, hogy ő is az ezüstpor csóvája után pillant. A
nyúlványai úgy szitáltak a földre, akár a szétporlasztott víz.
Sunderland újra meghajolt az ablak irányába, aztán becsukta a csomagtartót, a
kormány mögé ült, majd a Rolls-Royce-ot a főépületet megkerülve a hátsó
oldalon álló parkolóba vezette. Mindig így ért véget: mintha semmi szokatlan
nem történt volna.
- Gyerünk, ágyba! - Furia hátrafelé mászott le az íróasztalról. A fájdalom
tűként szúrt a térdébe, amikor két lábbal földet ért.
 Pip tovább bámult kifelé a sötétbe. A láthatáron villámok villództak.
- Előtte egy lovag volt itt lándzsával és lóval - mondta, amikor Furia gyengéd
erővel elhúzta az ablakból. - És egy óriási denevér.
- Te félsz a bohócoktól, de az óriási denevérektől nem? - A fejét rázva
méricskélte az öccsét. - Pip Faerfax, te bolond vagy.
A fiú kicsit vigyorgott a fehér-vörös sminkje alatt, aztán komolyan bólintott. -
Tudom.
- Gyerünk, menj aludni! Holnap reggel tanítás, Theophile már hétkor az ajtó
előtt toporog.
A magántanár egy héten négyszer jört Cheltenhamból a völgybe, egy roskatag
Forddal, amely gyakran előcsalt Sunderlandból egy-egy megvető fintort, amikor
a ház előtt megpillantotta.
- Senki más nem olyan, mint mi. - Pip még mindig az íróasztal előtt állt, Furia
olvasósarka felé pillantott, majd az ágya mellett álló könyvkupacra. Végül újra a
nővérére nézett. - Még a regényfigurák sem.
- Mi a Rosenkreutz család vagyunk - mondta Furia. - Az, ami megmaradt
belőle. Akkor sem lennénk olyanok, mint a világ többi része, ha apait-anyait
beleadnánk.
- Szívesen lennék olyan, mint a stanway-i és winchcombe-i gyerekek.
-Akkor iskolába kellene járnod, mint nekik, templomba és tornaórára.
Hétvégén pedig nyírhatnád a füvet.
- Nekik vannak barátaik.
- Nekünk vannak könyveink.
A fiú szomorú pillantásától a lánynak majd megszakadt a szíve, de nem
mutatta. Az egyetlen eszközt Pip hangulatingadozásaira az apjától leste el: azt
hazudni, hogy léteznek.
De hónapról hónapra jobban aggódott emiatt a bohóc-dolog miatt. Az apjának
tennie kellett volna valamit ellene, ám ő az idő legnagyobb részében
elbarikádozta magát a dolgozószobájában, és úgy tett, mintha ez nem tartozna rá.
Mintha Pip magától kinőné a félelmeit. De Furia nem hitt ebben. Pipnek
segítségre volt szüksége, és mélyen legbelül gyanította, hogy a sofőr - éppen
Sunderland - pontosan látta ezt, és ezért próbálta a bánatos kisfiút felvidítani.
- Aludj jól! - mondta Pip, és az ajtóhoz ment.
A lány követte, és hátulról átölelte. - Holnap majd együtt megkeressük az
űrhajóst, rendben?
Pip ragyogva fordult vissza. - Tanulás után?
Furia viszonozta a mosolyát, és bólintott. - És most gyere, ágyba duglak.
 6.

E
gy szarka rikoltozva csapott le az egyik fa koronájába, és elriasztott két
galambot. A rezidencia másik oldalán motor zaja zúgott fel, majd távolodott.
Mister Theophile beindította az autóját, és a felhajtón a kapuhoz pöfögött.
Furia becsukta a Fantasticót, és lecsusszant az omladozó falról, amelyen a
délelőtt folyamán kényelembe helyezte magát. Aznap éjjel egy egész könyvet
végigolvasott alvás közben, Stevenson Kincses szigetét, immár századjára.
Pirkadatkor úgy ébredt fel, mint akin átment az úthenger. Nem volt rá
befolyással, milyen gyakran történik meg vele, és hogy milyen sokáig olvas, de
minden egyes részletre emlékezett. A könyvek reggelente többnyire úgy jelentek
meg neki, mint az álmok, amelyekben ő maga is szerepelt.
Mindenesetre a térde javult. Már nem sántikált, és csak lépcsőzés közben
érzett tompa fájdalmat. Ennek ellenére úgy határozott, ellógja Theophile óráit, és
a Fantasticóval elbújik a ház mögött álló római kori romok közé. Biztosan
haragudni fognak rá miatta, mindig haragudtak, de ezzel együtt tud élni. A
Siebenstern könyvében szereplő Furia trónbitorlókat és zsoldosokat győzött le,
akkor ő is elbánik egy magántanárral, akinek a legélesebb fegyvere az, hogy
tovább ott kell mellette ülnie, és algebrát bifláznia.
Megkerülte a borostyánzuhatagok lepte oszlopok tövét, és visszaindult a ház
felé. Fölötte mókus szaladt egy bükkfa lombján keresztül. Nyulak és madarak
zizegtek a páfrány és a csalán mögött. Csak az utolsó métereken csúsztatta a
könyvet a vállra akasztható táskájába.
A főépület csúcsos oromzatáról varjúcsapat szállt fel. A tejszerű, nyári égen
hatalmas kémények magaslottak. Ha sütött a nap, Furia néha a fészer egyik
ablakán át kimászott a tetőre, a kaszáspókokkal együtt kinyújtózott a meleg,
ferde téglákon, és figyelte, ahogyan a felhőpamacsok nyugatról a szárazföld
belseje felé vonulnak. Itt fent gyakran metsző szél fújt, amely az összes
kéménykürtőben fütyült. Csak az oromzat közepén álló, berozsdásodott
szélkakast nem bírta mozgásra még a leghevesebb vihar sem.
Miközben a málladozó oldalsó homlokzat ablakai alatt végigment, azzal a
gondolattal játszadozott, hogy még egy kicsit felmegy, és tovább olvas. De nem
felejtette el, mit ígért Pipnek.
Az épület előtti téren Wackford megszánta Sunderlandet, és segített neki a
bútorokat kihordani. A két férfi - az egyik egyenruhában, a másik kék házmester
overallban - éppen egy fésülködőasztalt cipelt a feljárón lefelé. Furia nem
emlékezett, hogy a hatvannégy szoba egyikéből vagy a padlásról származott-e.
Fájt látni, ahogyan darabot darab után elherdálnak az út szélén, hogy a
költségeknek legalább egy részét fedezzék. Ráadásul egyre nehezebb volt vevőt
találni az antik limlomra. Az apja megtagadta, hogy szakmabeli kereskedőt
engedjen a házba, ezért lent, az őrháznál egyik utcai kiárusítás követte a másikat,
és minden alkalommal kevesebb érdeklődő bukkant fel. A legtöbben turisták
voltak, akik az autóikkal Costwolds kanyargós országútjain keringtek, és olyan
reménytelenül eltévedtek a házmagasságú sövények között, hogy végül a
rezidencia őrházánál kötöttek ki. Ha vettek valamit abból, amit Sunderland
felhalmozott, akkor morogva elmagyarázta nekik a civilizációba visszavezető
utat, ha viszont nem mutattak érdeklődést a szúette limlomai iránt, akkor
zavartalanul hagyta őket tovább bolyongani.
A rezidencia kapujához néhány lépcsőfok vezetett fel. Az ajtótól jobbra egy
kiszögellésen hatalmas kőalak állt, egy hosszú ruhás nő, aki az egyik kezében
nyitott könyvet, a másikban kardot tartott. Szent Viboráda, a könyvgyűjtők
védőszentje, a tizedik században vesztette életét, amikor a magyar hordák
támadása során megtagadta, hogy a kolostora könyvtárát cserbenhagyja. A
szobra már a Rosenkreutzok rajnai családi székhelye felett is őrködött. Amikor a
család túlélői a folyón észak felé menekültek, magukkal hozták Szent Viborádát.
A szobor leeresztette a kőkardot, és eltorlaszolta Furia útját.
- Mit jelent számodra az olvasás? - hallatszott tompán a rezzenéstelen arcból.
Pip minden alkalommal azt mondta: - Segít a félelem ellen.
- Pauline így felelt: - Időfecsérlés! - Wackford valami olyasmit motyogott,
amit senki nem értett, Sunderland pedig amúgy is szívesebben használta a régi
cselédbejárót a hátsó oldalon.
Furia válaszát is ezerszer próbára tette, de a lány még mindig teljes
meggyőződéssel ismételte: - Minden könyv olyan hely, ahová az ember újra és
újra visszatérhet.
 Szent Viboráda erre visszahúzta a kardját, és megmerevedett az eredeti
testhelyzetében. - Az apád beszélni akar veled - mondta anélkül, hogy az ajkát
mozgatta volna.
Furia prédikációra számított, amiért az órákat ellógta. - Azonnal?
- Igen. Hozz neki egy keveset a fekete jégből.
Furia erre felkapta a fejét. Ha szüksége van a jégre, akkor bizonyára
túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy Theophile panaszait meghallgassa. A
gyomrában izgatott bizsergés terjedt szét.
Belökte a kaput, és átsietett a lambériával borított előcsarnokon. Az egyik
sarokban egy nehéz agyagamfora állt, magasabb volt, mint az állóóra az elülső
oldalon. Gyerekként meg volt róla győződve, hogy halott rabló ül benne, aki a
rezidencia megtámadásakor ott keresett búvóhelyet, és éhen halt. Hogy jutott ez
az eszébe, arra már nem emlékezett - a zsebében lapuló könyvnek biztosan volt
valami köze hozzá -, de még ma is minden alkalommal felpillantott az amforára,
és feltette magában, hogy egy nap létra segítségével felmászik a peremére, és
végre belenéz.
Pauline mintha nem vette volna észre, hogy Furia a konyhába lépett. Háttal
állt az ajtónak, mindkét kezével a tálalószekrénynek támaszkodott, és kinézett az
ablakon. Szokatlan volt így ácsorogni látni őt, egészen csendben és
mozdulatlanul. Ilyenkor az ebédet szokta előkészíteni, a lábosaival
foglalatoskodik, és vagy magában, vagy Wackforddal beszélget, aki gyakran
benézett hozzá. A szakácsnő okos asszony volt, és régóta tudta, mennyire
kedveli őt a házmester.
A gáztűzhelyen magas kondérban forrt valami. Hab csordogált le a peremén,
de Pauline a gondolataiba merülve bámult ki a parkba. Kockás kötényt viselt, a
fejére hálót kötött, és a blúza ujját a könyökéig feltűrte.
Furia megköszörülte a torkát, miközben az éléskamrához ment. Pauline nem
reagált. Furia csodálkozva ráncolta a homlokát, kivett egy csészét az egyik régi
vitrinből, és éppen le akarta nyomni a fémajtó karját, amikor Pauline megtörte a
hallgatását.
- Már megint a fekete jég? - Nem fordult meg, és Fúriának az a benyomása
támadt, hogy a saját tükörképét tanulmányozza az üvegben.
- Apa azt mondja, szüksége van egy kevésre.
- Elég gyakran előfordul az utóbbi időben.
- Lehet.
- Ne légy ilyen álszent! - Nem volt szemrehányó, csak aggodalmas. - Hiszen
elkíséred, amikor használja.
 Furia elengedte a kart, és közelebb ment Pauline-hoz. - Történt valami?
- Történt? Nem, semmi.
- Egészen biztos?
Pauline-ból kitört egy sóhaj, és megfordult, de a zömök testével továbbra is a
tálalószekrénynek támaszkodott, mintha attól félne, anélkül elveszíti az
egyensúlyát. - Csak elgondolkodtam.
- Wackford... - Furia az alsó ajkába harapott.
Pauline mosolygott. - Soha nem fog egyetlen hangot sem kibökni, hacsak
valaki dorongütésekkel rá nem kényszeríti.
- Miért nem teszed meg te? Mármint hogy mondasz neki valamit. .. nem a
dorongütésre értettem.
- Akarom én ezt?
Furia felemelte a vállát. - Áruld el nekem te!
- Á, ez rettenetesen bonyolult. Én kedvelem őt, de...
- Nem eléggé?
A szakácsnő megrázta a fejét. - Nem erről van szó. De én úgy szeretem az
életemet, ahogy van. Ezt itt mind. Semmin nem akarok változtatni. Még
apróságokon sem.
Fúria vigyorgott. - Wackford tegnap majdnem ugyanezt mondta. Gyűlöli a
változást.
- Látod. És talán ezért kellene mindent a régiben hagynunk.
Ez az idősember-logika, vélte Furia, ezt neki nem kell értenie.
De világossá vált számára, min gondolkodott el ennyire Pauline. - A bútorok
miatt van? Szóval, nem maguk a bútorok miatt, hanem... amit képviselnek?
A szakácsnő ajkát sóhajtás hagyta el. - Ez csak egy része annak. Valahogy...
minden. Ne törd rajta a fejed! Talán egyszerűen csak érzékennyé válók az ilyen
értelmetlenségek iránt.
Furia méricskélte, amíg Pauline mintegy mellékesen kitért a pillantása elől. -
Higgy nekem, apa mindent megtesz, amit csak tud, hogy egyikőtöket se kelljen
elbocsátani. Te és Wackford a családhoz tartoztok. Még Sunderland is...
Jó, ez nem igaz. Furia szemében Sunderland idegen maradt, még öt év után is.
Ő volt az örök új, és a Pipért való fáradozásai ellenére is félelmetesnek találta.
Ám erről egyes-egyedül az olvasólámpával és a fotellel beszélt nyíltan.
- Ingyen is főznék nektek, tudod - mondta Pauline lágy fejrázással. - És az
apád is tudja. Nekem elég egy szoba, ahol alhatok, meg idő, hogy sétálni menjek
fel, a dombokra. Inkább... Nemsokára olyan leszel, mint az apád, Furia. Egyre
jobban hasonlítasz rá.
 - Soha az életben.
- Örökölted a tehetségét, és ha a fekete jeget használja, akkor te is vele vagy.
Megtanítja neked ezeket a dolgokat. Egyszer majd folytatnod kell azt, amit ő
csinál.
- Még nem olyan öreg. És Pip a fiú a családban, ő fogja...
Pauline megfogta a kezét, és megsimogatta. - Á, Furia, időnként el kellene
menned, ki a nagyvilágba, és nem csak a régi könyveidben élned. Az idők
megváltoztak. Már nem úgy van, mint száz éve, még itt, a rezidencián sem. És
az apád ezt pontosan tudja. Ö azt akarja, hogy te intézd a hagyatékát, nem Pip.
- Ha így is lesz, akkor először is gondoskodni fogok róla, hogy itt minden
maradjon a régiben. Te és Wackford...
Elvesztette a fonalat, mert megértette, hogy Pauline-t nem az állása izgatja.
Valami volt a levegőben, a változás érzése. Ha a nyár őszbe fordul, azt az ember
nem csak az időjáráson és a lombkoronák színén veszi észre. Megváltozik a
levegő, de még a nap fénye is. Épp így érződött itt, a házban is. Mintha az összes
villanykörtét kicserélték volna, és a folyosók kicsit sötétebbé, az árnyékok
mélyebbé váltak volna.
- A dolgoknak változniuk kell - mondta Pauline -, ez az idő folyása. Felnősz,
és pár éven belül Pip is.
Mindkettőjüknek vigyoroghatnékja támadt, mintha ez elképzelhetetlen
gondolat volna.
- El fogja felejteni az ostoba bohóc sminkjét, belőled pedig nő lesz. Ez mind
jó és helyes. De azt hiszem, ez még nem minden. Érzem. - Szünetet tartott, és
vonakodott a gondolata további részét kimondani. Aztán megrázta magát. -
Egyszer már éreztem ezt tíz éve, amikor...
- Amikor anya meghalt?
- Igen.
A bizsergés Furia hasában most szúrássá vált. De kényszerítette magát, hogy
mosolyogjon. Letette a csészét, és átkarolta a szakácsnőt.
Pauline viszonozta az ölelést. - Sajnálom, nem kellett volna ilyesmit
mondanom. Ne is hallgass rám! Ez csak fecsegés. Talán csak túl gyakran vagyok
egyedül fent, a dombokon.
- Vidd magaddal Wackfordot - javasolta Furia. - Kérdezd is meg tőle már
legközelebb!
Pauline kibontakozott Furia öleléséből. - Tényleg így gondolod?
- Mindenképpen.
 - Azt fogja mondani, dolga van. - Pauline szeme sarkában elmélyültek az
aprócska nevetőráncok. - Olyan felfoghatatlanul félénk.
Egymásra vigyorogtak, aztán Pauline homlokon csókolta Fúriát. - Te meg ne
engedd, hogy az apád felülkerekedjen rajtad! Nagyon szeret téged, és büszke
rád. Talán nem jó benne, hogy kimutassa, de...
- Szüksége van utódra.
Pauline a fejét rázta. - Nem csak erről van szó. És ezt te is tudod.
Furia még egyszer magához szorította, aztán fogta a csészét, és megtette azt a
néhány lépést a jégkamra ajtajáig. - Jobb lesz, ha most már felmegyek hozzá.
Meglátjuk, ezúttal mit forgat a fejében.
- Természetesen.
Pauline hangja még mindig elgondolkodón csengett, de már nem annyira
lehangoltan. Furia észrevette, hogy a szakácsnő még egy pillanatig őt figyeli,
aztán lassan a túlságosan forró kondér felé fordul.
A jégkamra bejárata mellett egy kampón két vattával bélelt kesztyű lógott.
Furia felhúzta, majd az egyik fiókból elővett egy kalapácsot meg egy vésőt.
Aztán lenyomta az ajtó karját.
Amikor a válaszfal sziszegve kifelé lendült, a konyhába sarkvidéki hideg fújt.
Furia egy éket csúsztatott az ajtó alá, és besurrant a résen. Az élelmiszeres
polcok csak gyéren voltak felszerelve, egy rendes hűtőgép már rég elég lett
volna az összes lakónak. De a jégkamra ugyanúgy a rezidenciához tartozott,
mint a könyvtár és a római kori romok a parkban. És amíg a fagyott árnytinta
tömböt ebben őrizték, a hűtést soha nem fogják lekapcsolni.
Az éj fekete kocka egészen a terem végében, egy durván megmunkált
faállványon pihent. A jégtömb egykor kiterjedésben elérte az egy yardot is. A bal
felén viszont az évek során egész darabokat kapartak le belőle, a jégnek
majdnem egyharmada eltűnt. A felszíne úgy nézett ki, akár egy fekete kőbánya.
Kalapáccsal és vésővel Furia néhány jégszilánkot vert le belőle, és a csészébe
helyezte. Ha elolvad, néhány evőkanál árnytintát fog adni.
Pauline nem fordult meg, amikor Furia elhagyta a kamrát, bereteszelte az
ajtót, és eltette a szerszámait. A konyhaajtóban még egyszer megállt, és
visszapillantott.
- Én nem megyek el innen, Pauline. Soha.
- Pedig azt kellene tenned. Messzire el, hogy az Akadémia ne találjon meg.
- Én nem félek az Akadémiától. Senki nem tudja, hogy ilyen sok év után
egyáltalán még mindig keresnek-e bennünket.
- Az apád egészen biztos benne.
 - Az apám olyan sok dologról meg van győződve, ami... - Fúriának
egyszerűen ki kellett volna mondania: amit ő őrültségnek tart, bolondságnak,
aminek már semmi köze a jelenhez.
Ehelyett a mondat második felét elnyelte, csupán vállat vont, és így szólt: - Itt
minden marad a régiben. Mindig is így volt.
Pauline tekintete elkalandozott, miközben bólintott. Furia idegesen
mosolygott, aztán gyorsan megfordult, és felsietett a lépcsőn az apjához.
 7.

T
öbb ezer mérföld távolságban, a Föld másik felén, a könyvek fővárosában egy
nő arról álmodott, hogy angliai ellenségeit egyszer s mindenkorra megsemmisíti.
Buenos Aires azon a reggelen is épp olyan kaotikus, hangos és túlzsúfolt volt,
mint Dél-Amerika legtöbb nagyvárosa, de itt is megvoltak a nyugalom oázisai.
Az egyik ilyen az Ateneo Grand Splendid volt, Argentína legnagyobb és
legszebb könyvkereskedése. Az egykori színháztermet freskókkal borított kupola
koronázta, a galériákat körös-körül pompás domborművek díszítették. Az
egykori emeleteken barna bőrfotelek álltak a megkopott rézkorlátok mögött.
Miközben kint autók és járókelők folyama hömpölygött az Avendia Santa Fe-n,
bent egy olyan hely tiszteletet keltő csendje uralkodott, ahol a legtöbb
beszélgetés némán folyt a könyvek és olvasóik között.
Az egyik fotelben, messze a lépcsőtől Mater Antiqua gőzölgő teát
kortyolgatott, és a rézkorláton át az olvasóteremet nézte. Ősz hajú nő volt
szigorú vonásokkal, vékony, majdnem sovány, akinek a vörös színhez való
vonzódását nem lehetett nem észrevenni. Az elegáns kétrészese érett bor színű
volt, ehhez illett a cipője, a finom rubin fülbevalója és a sötét szemhéjpúdere. A
könyvmágiával való meggondolatlan bánásmód következményeként a haja már
korán hófehér lett. Sokat köszönhetett a könyvek hatalmának, de áldozatot is
kellett érte hoznia.
Már évek óta a város könyvkereskedései adtak neki otthont, az olyan
hatalmas palotáktól kezdve, mint az Ateneo Grand Splendid és az Eterna
Cadencia a csillárjaival és a halk dzsessz zenéjével, egészen az aprócska
üzletekig az Avendia de Mayo félreeső utcáiban. Kora reggeltől éjfélig vándorolt
az üzleteken át, és a könyvek energiája éltette. Még éjszaka is homályos
antikváriumokban kószált, amelyeknek a tulajdonosai mintha épp úgy nem
aludtak volna, mint ő maga, vagy pedig nyitott szemmel tették a felcsapott,
nehéz könyvek felett.
Már régóta az ezer könyvkereskedés városában élt. Egyedül Libropolisban
volt még több belőlük - de a menedékhelyeken más szabályok voltak érvényben,
mint a hétköznapi világban. Ezért volt különösen figyelemre méltó a
könyvesboltok száma Buenos Airesben. A tizenhárom millió lakos között
állítólag több volt az olvasó, mint a világ bármely más városában. Ugyanakkor
az ismert könyvmágusok száma nem rúgott magasra, mert a legtöbben közülük a
régi világhoz vonzódtak.
Mater Antiqua hangsúlyt helyezett a névtelenségre, és szerette az irodalmat.
Nem csupán a könyvekből táplálkozott, hanem olyan szenvedéllyel olvasott, ami
megszállottsággal volt határos. Megállapította, hogy olvasás közben kiválóan tud
gondolkodni az ellenfelei legyőzéséről.
A kisujját eltartva letette a csészét, és a tekintete továbbsiklott a termen. A
szövetségese bármelyik pillanatban betoppanhat.
Ahol egykor a színházi nézőtér sorai álltak, ma polcok emelkedtek, amelyek
között a nap első vevői kóboroltak. Fentről figyelve az elrendezés olyan
geometrikusnak hatott, akár egy antik temetkezési hely. Mater Antiqua figyelte,
ahogyan három fiatalember a terembe lép. Egy régész gyanakvásával
méricskélte őket, mint aki sejti, hogy az új segédjeiről majd kiderül, valójában
gátlástalan sírrablók.
Azok hárman úgy mozogtak a tetemben, mint akiket látszólag a könyves
pultok és a kirakott tárgyak érdekelnek. A többi vevőt talán meg is tudták
téveszteni, de Mater Antiquát nem. Szokatlan öltözéket viseltek: dandy-szerű
szalonkabátot és mellényt, zsebórát és díszzsebkendőt, szűk nadrágot és drága
cipőt, mintha más korból származnának. Mindhárman művészi markolatgombos
sétapálcát tartottak a kezükben, egyikük még cilindert is viselt. Buenos Airesben
úgy változott a divat, akár a hét napjai, ezért alig tűnhetett fel valakinek, hogy a
férfiak úgy hatottak, mintha éppen egy tizenkilencedik századi szalonból léptek
volna be a könyvkereskedés üvegajtaján.
Egy perc múlva két másik férfi követte őket, hasonlóan kiöltözve, magasak
voltak és vékonyak, felettébb vonzóak. Miután mind az öt némán szétrajzott, egy
hatodik személy lépett az üzletbe, aki azonnal felpillantott a galérián ücsörgő
Mater Antiquára, majd könnyedén felment a lépcsőn. A kísérői lent maradtak,
ám Mater Antiqua ugyanabban a pillanatban vette észre, hogy két másik már
régóta itt fent tartózkodott, a magas fejtámlás fotelek karfái mögött félig
elrejtőzve. Mikor bukkantak fel, és miért nem tűntek fel neki? Úgy lehet,
hatékonyabbak, mint ahogy a látszat sejteni engedné.
Mégis elkomorult a hangulata, és a nő, aki az íves galérián át felé jött, mintha
észrevette volna.
- Az óvatosságomnak semmi köze a bizalmatlansághoz - mondta a látogató -,
csupán a rossz tapasztalatokhoz.
Mater Antiqua köszönésképpen felemelkedett a fotelből. Az udvariasság
fontos volt számára, még az alárendeltjeivel való bánásmódot illetően is. -
Remélem, nem számol vele komolyan.
A fiatalabb nő elbűvölően mosolygott. - Természetesen nem. De az
ellenségeim száma néha gyorsabban növekszik, mint ahogy meg tudnám őket
ölni. Ezért teszem meg a szükséges intézkedéseket.
Mater Antiqua nagyon is pontosan észlelte, hogy a vele szemben álló nő nem
kért elnézést a sértésért. A ragyogó mosolya, az ártatlan szépsége és a
törékenysége nem volt más, mint álarc: alatta tévedhetetlen öntudat rejlett,
kegyetlenség, büszkeség és ridegség ötvözete.
Senki nem ismerte a fiatal nő valódi nevét. A könyvmágusok világában úgy
nevezték, a Fekete özvegy, és a legtöbben csak suttogva beszéltek róla. A
legjobb gyilkos volt, akit pénzért meg lehetett venni, és a lovagjai - a csinos
talpnyalói, akik a testőrségeként szolgáltak - hűségesen követték akár a halálba
is. Mater Antiqua nem ismert olyan nőt, aki művészibben játszott volna a férfiak
gyöngeségének a billentyűzetén: egyetlen férfi sem akadt, aki ne esett volna a
bűvöletébe, ha úgy akarta, és egy sem, aki túlélte volna, ha az árnyéka pókként
rávetődött.
A Fekete özvegy fekete, garbós ruhát viselt, hozzá hosszú csizmát. A haja az
álláig ért, a frufruja tépett volt, kifogástalan apródfrizura. Első pillantásra csupán
egy szép nő volt, harminc körül járhatott, ám a nagy szeme mögött szakadék
leselkedett.
- Kérem, üljön le!
A Fekete özvegy megköszönte, és helyet foglalt. Amikor a két nő egymással
szemközt ült, a levegő mintha szikrázott volna közöttük, olyan erősek voltak a
könyvmágia erői, amelyek itt egymásra találtak. A körülöttük álló polcok
könyveiből láthatatlan energia áramlott ki, és a színtiszta erő szövedékeként
közrefogta őket. Ám aki nem volt könyvmágus, semmi mást nem látott volna
bennük, mint két különböző korú, hallgatag hölgyet, az egyik ősz, a másik fekete
hajú.
 Az öt lovag a földszinten és a másik kettő a galérián továbbra is úgy tett,
mintha semmi nem kötné össze őket a két nővel, akik a találkozón a támadás
előtti utolsó megbeszélésüket tartották. A férfiak higgadtan lapozgatták a
könyveket, a polcoknak dőltek, és alkalmanként az eladónőkre és a vevő
hölgyekre mosolyogtak.
- Az előkészületek lezárultak - mondta a Fekete özvegy. - Minden kész.
Mater Antiqua nem várt mást. - A zsákmány elsőbbséget élvez, a többi nem
számít. Megölheti Faerfaxet saját kezűleg, vagy átengedheti az embereinek.
A Fekete özvegy mindkét hüvelykujjával végigsimított a manikűrözött
körmein. Olyan ezüstösen ragyogtak, akár az acélpenge. - Elintézem, amit el kell
intézni. Ez hozzá tartozik az üzlethez.
- Apropó - mondta Mater Antiqua -, kedvesebb volna számomra, ha a
fáradozásaiért kárpótolhatnám. Nem szeretek senkinek sem az adósa maradni.
A Fekete özvegy megrázta a fejét. - Nem marad az adósom. Ezzel
hozzáteszem a magam részét az ügy sikeréhez. Néhány dolgot az embernek
meggyőződésből kell tennie. Az Adamita Akadémia bukása nekem épp olyan
fontos, mint Önnek. Ha Faerfax halála egy lépés az odavezető úton, akkor így
fog történni. Az Akadémia patriarchátusának meg kell buknia. Elég sokáig
álltunk ezeknek az embereknek az árnyékában.
Még Mater Antiqua is elnyomta a borzongását, amikor a Fekete özvegy
hangjából kiérezte a megvetést. Bár ez az orgyilkos férfiakat használt fel a
céljaira, a napnál világosabbá tette a másik nem iránti gyűlöletét, épp úgy, mint a
szépségét.
Az okokról csak híresztelések keringtek. Az egyik úgy szólt, hogy a Fekete
özvegy már hétéves korában egy felnőtt nő testét birtokolta - egy könyvmágiai
kísérlet következménye, amely azzal végződött, hogy az apja és a fivére eladta őt
játékszernek egy gazdag szövetségesüknek. Nyolcévesen sikerült a kínzóját
megölnie, majd néhány héttel később a családja valamennyi férfi tagját. Aztán
nyomtalanul eltűnt. Amikor évekkel később újra felbukkant. Fekete özvegyként
lett ismert, akit állandóan egy raj lovagja kísért, akiket Isten tudja, honnan
sorozott be, avagy ő maga alkotott szavakból és könyvkötéshez használt
enyvből.
Itt, az üzletben Mater Antiqua hetet számolt össze, de lehet, hogy az Avenida
Santa Fe-n egy tucat, vagy még több várakozik. Soha nem lehetett tudni, hogy a
Fekete özvegy hány lovaggal fog megjelenni, és éppen ez tette őt olyan
félelmetessé. A könyvutazásnak, amelynek a segítségével a könyvmágusok nagy
távolságokat voltak képesek másodpercek alatt megtenni, rendes esetben volt
egy hátránya is: kettőnél több könyvmágus soha nem utazhatott egyszerre egyik
helyről a másikra. A könyvmágia hosszú, egészen az ókorig és Phaedra
Herculaneáig visszanyúló történetében senkinek sem sikerült ezt a természeti
törvényt feloldania - egyetlen kivétellel. Bármit is fedezett fel a Fekete özvegy,
az lehetővé tette számára, hogy az utazást számos, tíz, húsz vagy még több
lovagja kíséretében tegye meg. Az egyik rajtaütésének a szemtanúja arról
számolt be, hogy ötven hűséges alattvalójával jelent meg a semmiből, és páratlan
tömegmészárlást hajtott végre. Őt egyedül azért kímélte meg, hogy a világnak be
tudjon számolni róla, mekkora hatalommal bír.
Mater Antiqua viszont nem hitte, hogy a Fekete özvegy képességei - a
könyvutazáson túlmenően - ténylegesen nagyobbak lennének a sajátjainál.
Lehet, hogy egyszerűen csak szerencséje volt. Talán a könyvmágia, amely már
gyerekkorában felnőtt nőt faragott belőle, kiváltott benne valamit, ami
felfedezetlenül mindannyiukban ott szunnyad.
Az a hír járta, hogy a Fekete özvegy a családján kiélt vérbosszúja utáni éveket
az atkán mágia írásainak tanulmányozásával töltötte, és közben elfeledett
titkokra bukkant. Ám a fiatal nő, aki most Mater Antiquával szemben ült, nem
éppen olyannak látszott, mint aki sokat tanult. Bizonyára szeretnie kellett a
könyveket, mint minden könyvmágusnak, különben már rég elveszítette volna a
hatalmát. De nem volt törvény, amely kimondta volna, hogy ezeknek milyen
jellegű könyveknek kell lenniük. Úgy lehet, semmi mást nem olvasott, csak
szemetet, csak hogy erőt merítsen belőle. Egy napon, ha a Rosenkreutz család
maradványait eltörlik a Föld színéről, és az Akadémiát szétverik, Mater Antiqua
beszédbe elegyedik vele Proustról, Joyce-ról vagy az orosz irodalom
aranykoráról; akkor majd megmutatkozik, milyen fából faragták a Fekete
özvegyet.
Addig viszont nincs más dolga, mint az Akadémia férfiuralma ellen érzett
gyűlöletét helyes vágányra terelni. Ő volt a legfontosabb fegyver Mater Antiqua
terveiben, így az idős nőnek nem maradt más választása, mint hogy minden
eszközzel magához láncolja.
- Meséltem Önnek valaha - kérdezte Mater Antiqua szeretnivalóan csevegő
hangnemben -, hogyan törtem meg a nagybátyám hatalmát az Antiqua család
fölött?
A Fekete özvegy hátradőlt a foteljében. - Hallottam róla, de csodálatos volna
a történetet az Ön szájából hallani.
Így hát Mater Antiqua mesélni kezdett, kiszínezte, a képzeletével
kiegészítette, és a felismerhetetlenségig kicsavarta az igazságot. Amikor végzett
vele, hogyan ragadta magához a hatalmat az Antiqua ház felett, és hogyan
fojtotta meg saját kezűleg a szörnyeteget, aki a családja fölött zsarnokoskodott,
elégedetten látta a fiatalabb nő szemében a fanatizmus tüzét fellobogni. Igen, a
Fekete özvegy engedelmeskedni fog neki, erről meg volt győződve. El fogja
hozni neki, amire vágyik.
Ezért búcsúzáskor megengedett magának egy anyaian meleg gesztust, amely
épp olyan kiszámított volt, mint minden más, amit tett: átölelte a Fekete
özvegyet, és bizalmasan magához húzta.
Amikor az orgyilkos a lovagjaival együtt elhagyta az Ateneo Grand
Splendidet, Mater Antiqua mindkét kezét a korlátnak támasztva állt a galéria
szélén, akár egy tengernagy a torpedórombolója fedélzetén, és elégedetten
tekintett a jövőbe.
 8.

F
uria kopogtatott a dolgozószoba ajtaján. Csak harmadjára kapott választ.
- Gyere be! - kiáltotta Tiberius Faerfax.
Engedelmeskedett a felhívásnak, becsukta maga mögött az ajtót, és az apja
széles hátára pillantott. A szoba másik végében ült az íróasztala fölé hajolva, és a
Hansard útmutatója a pihentető alváshoz című mű hetedik kötetét írta.
- Hoztam a jeget - mondta a lány.
- Tedd le valahová! - Az apja neve sem Hansard nem volt, sem pedig a
pihentető alvásról nem rendelkezett új felismerésekkel. Sokkal inkább arról volt
szó, hogy a nagy példaképe, Charles Dickens dolgozószobájában állt egy titkos
ajtó, amelyet álcaként hamis könyvgerincekkel borítottak be - közöttük egy
bizonyos Mister Hansard tizenkilenc kötetes szendergési útmutatójával. Mivel
sem a szerző, sem pedig a könyvei nem léteztek soha, Tiberius Faerfax már
évekkel korábban elhatározta, hogy a legendás alapművet saját kezűleg veti
papírra.
Hat kötet már a polcon sorakozott, értékes, egyedüli példányok, finom bőrbe
kötve, aranyfüstös írással. Bármilyen rosszul is álltak anyagilag Faerfaxék, a
Hansard útmutatójának megfelelő külső dukált. Már néhány hónapja a hetedik
köteten dolgozott, és Furia apja sok éber óráját használta fel arra, hogy az
alvásról elmélkedjen.
Csak alkalmanként jutott idő egy-egy más feladat. Ilyenkor került játékba
Furia és az árny tinta.
A lány szabad helyet keresett, hogy letegye a csészét a jéggel, de minden
asztalon és lehetséges helyen könyvek tornyosultak, és nem akarta
megkockáztatni, hogy az egyik halmot ledönti. Végül az íróasztalnál ülő apjához
lépett, tanácstalanul figyelte a káoszt, és a csészét gyorsan a parkettás padlóra
tette.
 - Mi a helyzet? - kérdezte.
A férfi éppen egy hosszú mondatszörnyet írt, amely már így is az oldalnak
több mint a felét elfoglalta. - Egy pillanat.
A lány egy vállrándítással a nyílt kandallóhoz ballagott. Nem égett benne tűz,
a padlón magasló könyvtornyok már rég túl közel kerültek hozzá. A kandalló
padkáján heverő kötetek között egy cilinderforma üvegtartó állt. Színes vulkáni
kőzet durván lyukacsos törmeléke lapult benne: szürke, világos piros, némelyik
majdnem narancssárga. Az üvegtetőn nem ült por, mert az apja gyakran
kinyitotta, kivett belőle egy-egy követ, és a gondolataiba merülve forgatta az
ujjai között. Több mint harminc éve hozta őket magával az Éjszakai
Menedékhelyen dúló háborúból, egy csatamező kőtörmeléke volt, amelyen
számtalan könyvmágus esett el. A szellemük azóta is kísértette rémálmaiban.
Még a jó napjain is voltak olyan pillanatok, amelyekben a beszélgetés közepén
elveszítette a fonalat, és a szemére fájdalmas emlékek fátyla borult.
- Úgy - szólalt meg a lánya háta mögött, és hátratolta a széket. Amikor Furia
megfordult, az apja a vállával körkörös mozdulatokat végzett, és próbálta a hátát
kinyújtóztatni. Halk nyögés hagyta el az ajkát. - Istenverte porckorongok!
A lány tudta, hogy nemcsak a porckorongjai, hanem a régi, háborús sérülései
is gondot okoznak neki. Mielőtt a lány felé fordult volna, felemelte a
szemlekötőjét, és alaposan megvakarta alatta. Csak miután az ovális bőr újra
szilárdan ült a jobb szemhéján, küldött a lányának egy mosolyt.
- Fáradtnak látszol - mondta Furia.
- A könyv nem íródik meg magától.
- De, megteszi, amikor csak akarod.
- Éppen az az értelme és célja, hogy az útmutatót saját kezűleg írjam meg.
Könyvmágiával minden gyerek képes rá.
A férfi pontosan látta, ahogyan a lány vonásain csalódottság lesz úrrá, ezért
felállt, hozzá lépett, és mindkét kezét a lány vállára tette.
- A lélekkönyved meg fog téged találni. Ne aggódj! - A sajátja egyfajta
tarisznyában rejlett az övén, csupán egy ujjnyi kukucskált ki a bőrtokból. Nem
minden könyvmágus hordta mindig magánál a lélekkönyvét, de az apjának
szokásává vált, hogy meg tudja védeni a családját, amennyiben az Akadémia
ügynökei a nyomukra bukkannak.
Furia az ujjaival megkopogtatta. - Amikor annyi idős voltál, mint én, neked
már rég...
- Nekem ez nagyon korai volt - szakította félbe az apja. - Egyesek tizenkilenc,
húsz évesek, mire sor kerül rá, mások még idősebbek.
 - Húsz! - Fúriából nyögés tört elő.
- És épp így megtörténhet akár már holnap is. - Mosolygott. - Vagy ma éjjel.
A lány látta, hogyan fénylik az apja egészséges, bal szeme, és azt kívánta,
bárcsak olyankor is látná egyszer így, ha nem könyvekről és könyvmágiáról van
szó. Talán időközben már túl érzékenyen reagál, talán igazságtalan, mégis olyan
érzése támadt, hogy az apja a képessége nélkül csak feleannyira szereti őt.
Ahogyan Pipet, gondolta néha. Különben miért engedné, hogy a kisfiú egyre
mélyebbre süllyedjen a gonosz bohócoktól való félelmébe?
- Ma éjjel? - ismételte a lány.
A férfi arcára elégedett mosoly ült. Ezáltal nem nézett ki kevésbé kimerültnek
- öregnek, futott át a lány fején, tényleg öregnek -, de most egy kicsit
élénkebbnek hatott. Hatvan éves volt, már nem fiatalember, és a lány néha
szabályosan törékenynek látta. Közben majdnem olyan magas volt, mint
Sunderland, és a vállig érő, szürke, loknis hajával volt benne valami vakmerő.
Lehet, hogy a szemlekötő is hozzájárult, a burjánzó szakálla az állán, valamint a
széles válla és az óriási keze. A töltőtoll, amelyet használt, külön neki készült, és
olyan hosszú volt, akár egy spárga szál. Mint minden tapasztalt könyvmágus,
már rég elveszítette a testszagát. A bőrének és a hajának könyvillata volt.
- Éjfélkor indulunk - mondta az apja. - Mindent előkészítettem.
A lány szíve egy kicsit kihagyott, de gyorsan összeszedte magát.
- Mikor készítettél elő mindent?
- Néhány napja.
Több héten át, valójában ezt jelentette a válasza. És ő még azt hitte, az apja
hónapok óta máson sem dolgozik, csak a Hansard útmutatóján.
- Te jó ég, apa! Miért nem tudod legalább egyszer korábban elárulni?
- Van már valami programod?
A mosolyát a lány enyhén gúnyosnak érezte. Az apja pontosan tudta, hogy
alig-alig hagyja el a rezidenciát, és főleg nem holmi találkozókra. Pauline-nak
igaza van: Furia pontosan olyan, mint az apja, és az a rossz benne, hogy nem is
akar más lenni. Néha igencsak kedve támadt valami olyasmit tenni, amit ő maga
rettenetesnek talál, csak hogy ne legyen olyan kiszámítható.
- Azért még nem kell sértegetned - mondta a lány halkan.
- Sajnálom.
- Egy cseppet sem sajnálod.
A férfi a lány vállára akarta fektetni az alkarját - ez volt az ő furcsán
távolságtartó módja annak, hogy átölelje -, de a lány oldalra lépett, és úgy tett,
mintha az egyik asztalon valami érdekeset fedezett volna fel. Ugyanabban a
pillanatban tényleg meglátott valamit. Gyors léptekkel igyekezett felé.
- Ó, apa! - kiáltott fel szemrehányón.
Kezébe vette a könyvet, amely ott hevert. A Violetta, a kalózkirálynő
Siebenstern korai művei közé tartozott, és az egyik jobb regénye volt. Egy forró
nyáron olvasta el, és arról álmodott, hogy Violettával együtt szembeszáll a
Karib-tenger viharaival, és móresre tanítja a spanyol armadát.
- Muszáj mindig az ő könyveinek lennie? - kérdezte. - Ebből csak ez az egy
példányunk van.
A férfi vonásai elsötétültek. - Siebenstern bűne mindaz, ami a családunkkal
történt. Nélküle még a Rosenkreutz nevet viselnénk, és az Akadémia tagjai
volnánk. - A tekintete nem hagyott • kétséget afelől, mennyire fáj neki, hogy ezt
a vitát újra és újra le kell folytatnia. - Minél gyorsabban elfogynak a könyvei,
annál hamarabb feledésbe merül, hogy egyáltalán létezett.
A lány belemehetett volna a szokásos veszekedésbe arról, milyen képtelenség,
hogy az apja még mindig azok után az idők után kesereg, amikor az őseiknek
még volt helye a Skarlátteremben - a könyvmágia családjainak első
szövetségében, amelyből később az Adamita Akadémia megalakult. Az
érvelésének ellentmondásosságáról, hogy most ugyanez az Akadémia tör az
életükre. És természetesen a megátalkodott gyűlöletéről Siebenstern iránt, aki a
két család pusztulását okozta. Már-már a megszállottság határát súrolta, milyen
elégtételt jelentett az apjának, hogy az utazásaikhoz Siebenstern könyveit
használta, és ezáltal elpusztította őket.
De végül nem szólt semmit, mert már oly sokszor megtette, és az apja a
belátásnak soha a legcsekélyebb nyomát sem mutatta. Amíg a Fantastico a
karmai közé nem kerül.
A lány megpróbált arra összpontosítani, ami aznap éjjel vár rájuk. Nem félt
tőle - végül is nem először lesz jelen, amikor az apja az egyik hírhedt Üres
Könyvre vadászik -, de világos volt számára, hogy veszélyessé válhat.
Az íróasztal mellett álló egyik fotelből lepakolt több könyvkupacot, és leült.
Az apja is újra helyet foglalt, a töltőtollát az ujjai között forgatta, és
elmagyarázta a tervét a lányának.
 9.

F
uria később elővette Severin könyvét a rejtekhelyéről, és az egyik
padlásablakon át felmászott vele a rezidencia tetejére. Töredező, ferde téglákon
kapaszkodott fel a középső oromra, lovagló ülésben a rozsdás szélkakas elé ült, a
tintatartót két tégla közé szorította, és kinyitotta a könyvet.
Miközben a szél a haját borzolta, még egyszer elolvasta Severin utolsó
bejegyzését:

Kedvelni egymást annyit tesz, mint felfedezni, hogy ugyanazt a
nyelvet beszéljük. Egymást szeretni azt jelenti, hogy ugyanazon a
nyelven verselünk.
Nem tudom, hogy mi már együtt verselünk-e, Furia, de mindenesetre
közösen írunk egy könyvet.

Azt gondolta, válaszolnia kell valamit, de csupa olyan dolog jutott eszébe,
ami a következő pillanatban már bárgyún hangzott. Mégis meg akarta mutatni a
fiúnak, milyen fontosak számára a beszélgetéseik, és hogy megbízik benne. Az
elmúlt hetekben mesélt neki egyet s mást a könyvmágiáról, és úgy látszott, ez
megkönnyíti a fiúnak, hogy a saját képességeivel tisztába jöjjön.
Severin apjának kiadója volt, amivel a tizenkilencedik század elején
nyilvánvalóan alig lehetett pénzt keresni. Ám a Rosenkreutzok már
generációkkal korábban is kivételesen jómódúnak számítottak, és ezt a
gazdagságot egyedüli örökösként arra használta, hogy egészen az irodalom
szeretetének szentelje magát. Severin bátyjai egy nap át fogják venni az üzletet,
és magának Severinnek is volt benne hely. Mert semmiféle üzleti ügyességgel
vagy érdeklődéssel nem rendelkezett, két éve az apja könyvkötőjénél tanulta a
szakmát. Egyszer majd neki kell felügyelnie a könyvek előállítását, míg a bátyjai
az eladásért lesznek felelősek. Úgy látszott, Severin megelégszik ezzel. Azt
mondta, boldoggá teszi, hogy papírból és bőrből saját kezűleg alkothat
könyveket az örökkévalóság számára.
A Rosenkreutz család abban az időben a számtalan unokatestvérrel sokfelé
ágazott, és többen is voltak közöttük, akik saját történetekkel és költeményekkel
próbálkoztak. Severinnek ellenben olyan képességei voltak, amelyek messze
túlmutattak ezen. Könyvmágusként született, bár az ő korában ez a kifejezés
jóllehet, teljesen ismeretlen volt. A Furiával való levelezéséig azt feltételezte, ő
az egyetlen ember a világon, aki a könyvek hatalmát ki tudja aknázni.
A lány kezdetben bizalmatlan volt. Először azt gondolta, ez csupán az
Akadémia cselszövése. Mi van, ha Severin ügynök, aki ily módon akarja
kipuhatolni a tartózkodási helyét? De az elmúlt hetek során soha nem
tudakolózott az otthona iránt - igazából mintha abból indult volna ki, hogy a lány
még mindig ugyanabban a Rajna-menti házban él, amelyben a család már az ő
idejében is lakott. Soha nem tett rá kísérletet, hogy olyan dolgokról faggassa a
lányt, amit nem önszántából mesélt el. Sokkal inkább érdekelte minden, aminek
köze van a könyvmágiához - azok a dolgok, amelyeket manapság minden
könyvmágus már gyerekként megtud a szüleitől.
Hogyan fejlődött a könyvmágia az elmúlt több mint kétszáz év során, amely
Fúriát és őt elválasztja egymástól? Mikor ragadta magához az Adamita
Akadémia a hatalmat? Egyáltalán milyen nagy a könyvmágusok titkos világa,
amelyről a legtöbb halandó mit sem sejt? És mi a helyzet a menedékhelyekkel,
az olyan helyekkel, mint Libropolis és a többi rejtett hasadék a hétköznapi
világon túl?
Fúriának elmesélték, hogy a távoli ókorban Phaedra Herculanea ősanya volt
az első könyvmágus. A hivatalos történetírás azonban csak 1780-ban kezdődött -
abban az évben, amelyben az öt legbefolyásosabb család szövetségre lépett
egymással. A szövetségüket Skarlátteremnek nevezték el arról a helyről, ahol a
szerződést aláírták. A történetírók szerint a leghatalmasabb könyvmágusok ezen
társaságának feladata igazságot szolgáltatni és az igazságtalanságot
megakadályozni. Titoktartást fogadtak a tudatlan világgal szemben, törvényeket
és szabályokat hoztak.
Severin is hallott a Skarlátteremről - az apja volt az egyik alapítója.
Mindazonáltal Severin kitartott amellett, hogy csupán kiadók és
könyvkereskedők szövetségéről van szó, nem több mint egy ártalmatlan
kereskedelmi szerződés. Furia óvatosan utalt rá, úgy lehet, az apja nem a teljes
igazságot mondja el neki, de Severint nem lehetett eltántorítani a
meggyőződésétől. Ő maga is vett már részt a Terem tanácskozásain, és folyton
csak kiadásokról, árakról, nyomatatási költségekről és a szövegek romló
minőségéről volt szó.
Higgy nekem, egészen fárasztó dolog. Képzeld el a világ legunalmasabb
dolgát, kétszerezd meg gondolatban, és az egészet szorozd be tízzel. Ez a
Skarlátterem. Egész álló nap sört és bort töltenek magukba, és estére mindenki
olyan hullarészeg, hogy másnap reggelre elfelejtik a saját határozataikat. Semmi,
de semmi köze a könyvmágiához.
Furia megmaradt a sejtésénél, hogy ezt-azt titokban tartanak előtte, de
egyelőre nem írt róla többet. Csak amikor Severin faggatta, tájékoztatta azokról
az eseményekről, amelyek végül a Skarlátterem összekülönbözéséhez, majd az
Adamita Akadémia alapításához vezettek. Ez 1835-ben volt, harmincegy évvel
később, mint Severin jelene.
Mindig is voltak hitszegők, akik megtagadták a Skarlátterem egyeduralmát,
olyan könyvmágusok, akik nem érezték magukat semmiféle szövetséghez
tartozónak, és minden törvényt elutasítottak. Siebenstern, aki a rablóregényei
szerzőjeként olyan feltűnésmentesen indult, egy volt közülük. Ő volt az, aki
végül a hírhedt Üres Könyveket megalkotta - és ezzel az öt család szakítását
okozta.
Az Üres Könyvek első pillantásra nem egyebek, mint megíratlan oldalakból
álló kötetek. Valójában viszont telítve voltak a könyvmágia energiáival. Senki
nem tudta, mennyi volt belőlük - egyesek harmincra becsülték, mások több mint
ötvenre. Lehetett volna könyvmágiai időzített bombának is nevezni őket, mert
semmi egyebek nem voltak. Azt beszélték, hogy egy meghatározott időpontban,
amelyet senki nem ismer, a környezetükben minden más könyvet meg fognak
fertőzni ürességgel. Ez az üresség könyvről könyvre fog terjedni, és egy
elképzelhetetlen dominóhatásnak engedelmeskedve néhány óra leforgása alatt a
világ összes könyvére kihatással lesz. Néhány nap múltán a Föld könyvtáraiban
már csak üres papírok kötegei fognak állni. Ezzel ez egész irodalmat egy
csapásra eltörlik - és vele együtt magát a könyvmágiát is. Hamar hangzatos
nevet is adtak ennek az apokalipszisnek: betűhalál.
Senki nem tudta, hogyan lett egy másodrangú íróból az összes könyvmágus
ellensége. Mi töltötte el ilyen fokú gyűlölettel? Miért kívánta minden könyv
pusztulását? És honnan vette a hatalmat és a tudást, hogy egyáltalán meg tudja
alkotni az Üres Könyveket, és hogy a betűhalált ki tudja váltani? Ezekre a
kérdésekre máig nem tudta senki a választ.
 Miután köztudottá vált, amit Siebenstern tett, a Skarlátteremben nem volt
egyetértés, hogyan is járjanak el a fenyegető veszéllyel szemben. Voltak, akik
mindezt híresztelésnek tartották, mások pedig további vétkesek után kutattak.
Miközben Siebenstern nyomtalanul eltűnt, azok, akik holtan akarták őt látni, a
családja ellen fordultak. A Rosenkreutzok először ellenséggé váltak, aztán
kiutasították őket a Teremből. Felrótták nekik, hogy nem akadályozták meg,
amikor egyiküknek lehetősége nyílt a pusztítás ilyen mértékű tettét elindítani.
Ráadásul az Antiqua család tagjai az egyik szentpétervári könyvtárban
rábukkantak az egyik Üres Könyvre. Ám ahelyett, hogy a leletüket bemutatták
volna a tanácsnak, úgy határoztak, kísérleteznek vele. Amikor az üzelmeik
napvilágra kerültek, azt állították, mindez csak a könyvmágia kedvéért történt. A
Skarlátteremben az ellenfeleik viszont azzal vádolták őket, hogy az Üres Könyv
hatalmát a saját, átláthatatlan céljaikra akarják használni. A vita olyan
összetűzéssé dagadt, amilyet a könyvmágia világa még nem látott. Viszályra
került sor, aztán gyilkossági kísérletekre, végül a három megmaradt család
megsemmisítő csapást mért a hűtlen Antiqua házra. A családot minden távoli
hozzátartozójával együtt egyetlen véres éjszaka alatt eltörölték a Föld színéről.
Amikor a Rosenkreutz család ez ellen óvást emelt, az ő tagjaik is gyilkosok
áldozatává váltak. Furia felmenői közül csak néhánynak sikerült 1836 telén
Angliába menekülni, ahol Costwolds hóborította dombjai között telepedtek le, és
felvették a Faerfax nevet.
Az Antiqua vonal a mészárlás fekete évében véget ért. A másik három család
kimondta a Skarlátterem feloszlását, és létrehozták az Adamita Akadémiát,
amely innentől kezdve szigorral és erőszakkal uralkodott minden más
könyvmágus felett. Azzal az ürüggyel, hogy a betűhalál veszélyét el kell
hárítani, új törvényeket hoztak, Siebenstern regényeit elégették, és a könyvmágia
bizonyos praktikáit betiltották. Az Akadémia korlátlan hatalmat biztosított
magának a könyvmágia rejtett világa felett, amely máig töretlen maradt.
Mindenesetre az évtizedek során egyre többen hangoztatták suttogva, hogy a
betűhalál és Siebenstern Üres Könyvei csupán kitalációk, és a Három Család
diktatúráját hivatott igazolni. Mert a katasztrófa továbbra sem ütött be, sokan azt
hitték, hogy Siebenstern vélt szökése nem más, mint egy rémkép, hasonlóan a
fanatikus vallások és a maja naptár világvége jóslataihoz. Szerintük Siebenstern
intrika áldozata lett, eltávolították, és rátolták a felelősséget olyasvalamiért, ami
a valóságban soha nem történt meg, és amire a jövőben sem fog sor kerülni.
Közben az Akadémia azon fáradozott, hogy minden kétkedőt elnémítson.
Egyre több ügynök és milicista körözött a könyvmágusok gyülekezőhelyein és a
titkos menedékhelyeken, információt gyűjtöttek, befeketítették az árulókat és
eltávolították a lázítókat.
A Faerfaxeknek tulajdonképpen hálásnak kellett volna lenniük az Akadémia
ellenzőinek, amiért azon fáradoztak, hogy Siebensternt tisztára mossák. De
éppen közülük gondolta úgy egy valaki, hogy ő jobban tudja, mint minden
kétkedő és védelmező.
Tiberius Faerfax.
Furia apja rendíthetetlen dühvel hitt Siebenstern bűnösségében. Évekkel
azután, hogy az Éjszakai Menedékhely elvesztett csatái után visszatért, végül
sikerült neki újabb Üres Könyvekre bukkannia. Közép-Európában és Arábiában
fedezte fel őket, Dél- Amerikában és Japánban. Számtalan utazást kellett tennie,
hogy ezekre a helyekre eljusson, a különc gyűjtők kincstáraiba és
erődítményszerű könyvtáraiba. Egyikük sem tudta, mi leselkedik a polcaikon, és
mert közülük csak néhányan voltak maguk is könyvmágusok, alig valamennyi
akart hitelt adni a figyelmeztetésnek. így hát Tiberius Faerfax arra az eszközre
hagyatkozott, amely a legnagyobb sikert ígérte - a lopásra.

De miért tesz kockára ilyen sok mindent? - kérdezte Severin. - Miért
nem hozza nyilvánosságra, hol találhatók az Üres Könyvek, és aztán
már csak bíznia kellene benne, hogy az Akadémia minden továbbiról
gondoskodik?

Furia vonakodva öntötte ki neki a szívét:

Az apám meg van róla győződve, hogy az Akadémia a könyveket nem
megsemmisíteni akarja, hanem a hatásukat vizsgálni, és mint
kényszerítő eszközzel visszaélni. Azt hiszi, csak ő teheti hatástalanná
az Üres Könyveket egyszer s mindenkorra - és ki tudja, talán igaza is
van. Különleges fekete tintát használ hozzá, amelyet évekkel ezelőtt
az Antiquák fejlesztettek ki, miközben az első Üres Könyvvel
foglalkoztak, és amely a nemzetség pusztulása után az én családom
tulajdonába került. Jégtömbként őrizzük, hogy ne romoljon meg.
Nem lehet úgy megsemmisíteni egy Üres Könyvet, hogy ne állna fenn
a veszély, hogy ezzel esetleg elindítjuk a betűhalált. Túl nagy a
kockázat, hogy a benne lévő energiát kiszabadítjuk, és az megfertőz
más könyveket. Ezért az Antiquák árnytintája nem a könyveket
semmisíti meg, hanem csak láthatóvá teszi a szöveget, amelyet az
oldalakra írtak. Ezáltal a könyvek elveszítik a hatalmukat. Időközben
tizennégy példányt talált, és tett hatástalanná. Hogy mennyi van még
belőlük, azt senki nem tudja.
De te azt kérdezted, miért teszi ezt az apám. Egyrészről
természetesen azért, mert jobban szereti a könyveket, mint egyébként
bármi mást a világon. Nem tudja elviselni, hogy az egyik őse
olyasvalamiért felelős, amely talán magát az irodalmat is
eltörölhetné.
Másrészről úgy hiszi, csak meg kell találnia minden Üres Könyvet,
hogy az Akadémia a családunk kiközösítését feloldja. Azt reméli,
hogy a Eaerfaxek újra a Rosenkreutz család lehetnek, és hogy akkor
majd kapunk egy helyet az Akadémián, mint egykor a
Skarlátteremben. Arról álmodik, hogy újra minden olyan lesz, mint a
viszály előtt.
Tudom, ez őrültségnek hangzik. Az Akadémia meg akar bennünket
ölni, de az apám azt hiszi, rehabilitálhatjuk magunkat. Teljesen
komolyan azt gondolja, tárt karokkal fogadnának, ha minden Üres
Könyvet felkutattunk. Régi és jobb időkről álmodik, amelyet ő maga
soha nem élt meg. Ezért gyűlöli annyira Siebensternt. Siebenstern
tönkretette a nevünket, a hírünket, a jövőnket. Ez talán mind igaz is.
De teljesen mindegy, mit csinál az apám - én egyszerűen nem tudom
elhinni, hogy az Akadémia el fogja felejteni, ami volt, és hogy akár
egyetlen helyet is ad nekünk a tanácsban.
Valószínűleg most azon tűnődsz, miért akar az ember ilyesminek a
része lenni. Egy diktatúra képviselőjének, amelyet olyan sokan
gyűlölnek. Nos, az apám meg van róla győződve, hogy elránthatja a
kormányt. Azt mondja, ha újra elegendő egészséges emberi ész
költözik az Akadémiába, akkor sok mindenen lehetne javítani, a
tiltásokat feloldani, az ügynököket elbocsátani, és a saját rossz
történetüket rendbe szedni - ahogyan ö maga is teszi.
De attól félek, ezek hiú remények. Csak álom és bolondság. Ne érts
félre: szeretem az apámat. De egy olyan dologba szaladt bele, amely
nem engedi el többé. És most féltem őt, minden nappal egy kicsit
jobban.
Úgy egy éve azt kívánja, hogy vele menjek, amikor egy újabb Üres
Könyvet talál. Te megkövetelnéd ezt a lányodtól? Úgy értem,
üldöztek már bennünket, és úgy lőttek ránk, mint a tolvajokra (azok
is vagyunk). De bevallom, örömet is szerez. A te korodban létezik az
a szó, hogy hátborzongató élvezet? Ma már nem használják olyan
gyakran, legfeljebb könyvekben, de pontosan erről van szó: élvezem,
amit teszünk. Minél veszélyesebb, annál jobban.
Mondd meg nekem: ez normális? Vagy lassan becsavarodok itt,
ebben a házban, ebben a völgyben, elrejtőzve az egész világ elől?
 10.

M
iután az apja felvázolta neki, mi a terve aznap estére, Furia hosszú ideig
mozdulatlanul ült a ház ormán, és a messzi tájra meredt. A domboldalakban
birkák legeltek, fehér pontok a mindent uraló zöldben. A rezidencia egy hosszan
elnyúló völgy végében emelkedett, és amikor nyugati szél fújt, magával hozta a
vad dombok illatát. Ilyenkor a levegő nedves fűtől és lombtól illatozott, az
összenőtt sövények titkaitól.
Csak egy idő után vette észre, hogy az üvegtoll hegyén beszáradt a kék tinta.
Ma még egyetlen szót sem írt Severin könyvébe. A könyvmágia történetéről a
legtöbb bejegyzést több nappal és több lappal maguk mögött hagyták. A fiú már
csak alkalmanként kérdezett erről a témáról. Többnyire úgy tett, mint a lány: az
életéről számolt be neki, az apja szigoráról, a mindennapjairól a
könyvkötészetben és - leginkább - az érzéseiről. A lánynak néha mosolyognia
kellett a fiú szóvirágain, de rneg volt róla győződve, hogy a fiú is ugyanígy van
az ő szavaival. Ahhoz képest, hogy több mint kétszáz év választja el őket, egész
jól boldogulnak, gondolta. És talán éppen ezért érzi könnyebbnek, hogy őszinte
legyen. Nem kellett tettetnie magát, mert soha nem kell majd a szemébe néznie.
Éles füttyszó szakította ki a gondolatmenetéből. Az épület hátsó része felől
jött. A római kori romokon túl, a kert végében, az omladozó téglafal és az
oszlopcsonkok mögött, amelyek sírkőként emelkedtek ki a gazból, a kert bokrok
és fák vonalával ért véget. Mögötte meredeken emelkedett a táj. Messze, fent a
domboldalon kanyargós vasúti sín szaladt, amelyet már csak rozsdás
teherkocsikat húzó, roskatag mozdonyok használtak. Néhány óránként éjjel-
nappal szállították az árut egy távoli, nyugati gyárból Oxford és London felé. Ott
fent, a domboldali kanyarokban a sebességüket majdhogynem lépésre kellett
lassítaniuk, és minden kanyar előtt dudáltak, hogy a sínekről letereljék a
birkanyájakat és a Galloway-marhákat.
 Lent, a ház előtt Wackford teljes hangerővel utánozta a vonat füttyét,
miközben ő és Sunderland egy újabb szekrényt vittek lefelé a fölhajtón, ki az
útra. Furia vigyorgott. A házmester gyakran olyan gyerekes dolgokat csinált,
csak hogy a rendíthetetlen sofőrt kihozza a sodrából. Összehangolt szertartás
volt ez a két férfi között, és magától értetődően Sunderland egyetlen vonása sem
rezdült, teljesen mindegy, mit eszelt ki Wackford.
Miközben a kocsik a szűk kanyarokban küzdöttek, Furia ismét az ölében
tartott nyitott könyv felé fordult. Az üvegtollat a tintatartóba mártotta, egy ujjnyi
széles helyet hagyott Severin utolsó bejegyzése alatt, és írni kezdett.

Ma éjszaka megint elérkezett az idő. Elkísérem az apámat az újabb
könyvutazására.

Először történt ilyesmi, amióta Severinnel írogattak egymásnak, de a fiú
tudta, miről van szó, a lány pedig tudta, hogy Severin aggódni fog érte.
Elképzelte a fiút, amint a fejét rázva a könyv fölé hajol, vagy talán felemeli a
fejét, és egy ablakon keresztül a Rajnára pillant, a vállig érő, hosszú hajával,
régies szalonkabátban és fodros ingben, akárcsak Heathcliff az Üvöltő
szelekben, az ujjai pedig nyomdafestéktől maszatosak.

Apa rátalált az egyik Üres Könyvre, immár két hete, és közben
titokban minden szükséges dolgot elintézett. Az utazáshoz újra
Siebenstern egyik könyvét használjuk majd, „ Violetta, a kalóz-
királynő” a címe. Az apám felhajtott még egy példányt belőle, és
sürgős kézbesítést kérve elküldte a szóban forgó torinói gyűjtőnek.
Néhány órája kellett megérkeznie, és ha minden jól megy, most már
az úti célunk helyszínén található.
A könyvekkel való utazáshoz mindig két azonos példányra van
szükség, feltétlenül ugyanabból a kiadásból. A mienket feladóként
használjuk, a második a címzett. A mi példányunkkal ugyanabban a
helyiségben fogunk felbukkanni, amelyben a másikat őrzik, abban a
reményben, hogy egy valódi gyűjtő valahová a könyvtárába helyezte
el. Az apám egy londoni antikvárium kiszállításának álcázta. Nem
veszélytelen: ha a gyűjtő a könyvet egyszerűen eldobja, fennáll a
veszély, hogy az utazásunk a kukában ér véget. Állítólag megtörtént,
hogy a címzett-könyvet egy kutyaketrecbe vagy a tengerbe hajították.
 De olyanról is hallottam, hogy valaki gyanút fogott, és az adott
könyvet a krematóriumba vitte. Amikor az utazó odaérkezett, még
éppen annyi ideje maradt, hogy ráeszméljen, hol van. Aztán
bekapcsolták a kályhát, és élve elégett.

Nem akart túlzásokba esni a rémtörténetekkel, de ez nem kitaláció volt. Az
apja mesélte neki példaként, mi minden tud félresiklani egy könyvutazás során.
Azóta rémálmai voltak az utazásoktól, és szíve mélyéből gyűlölte őket.

A könyvek az utazás után eltűnnek, egyszerűen köddé válnak a
levegőben. Ez az áldozat, amelyet meg kell hoznunk. Hogy később
visszatérjünk a kiindulási pontra, két másik azonos könyvre van
szükség. Lefogadom, hogy apa erre is Siebenstern regényeit foga
felhasználni.

Letette a tollat, és azon tűnődött, hogy hozzáfűzzön-e még valamit. Végül
újra a tintatartóba mártotta a toll üveghegyét.
Tudom, hogy az Üres Könyvek léteznek, a saját szememmel láttam őket. De
vajon tényleg azok, aminek mindenki hiszi őket? És vajon a betűhalál valós
veszély, vagy csak mese? Senki nem tudja. Segítek az apámnak, mert...
Egy kicsit habozott.

...az apám. Mert szeretem. Mert olyan nagyon hisz abban, amit
csinál. De ezért még nem kell NEKEM is hinnem benne, igaz? Talán
elég, ha az ember csak a másikért tesz valamit.

Egyszerűen szeretetből.
A Te Furiád
 11.

K
észen állsz? - kérdezte az apja.
Egymással szemben álltak a férfi dolgozószobájában, mindketten sötét, zsebes
overallban. Maguk között tartották Siebenstern Violettáját. Furia ujjai a könyv
fedlapján fele olyan szélesek voltak, mint az apjáé.
- Persze, minden rendben - hazudta szilárd hangon.
Semmi nem volt rendben. A krematóriumra gondolt, a bőrre és csontokra,
amelyek hamuvá porlanak. És azon gondolkodott, mi történne Pippel, ha
egyikük sem térne vissza erről az utazásról. Akkor az apja így szólt: - Most
engedd el!
A lány visszahúzta a kezét, épp úgy, mint az apja. Az elsárgult, kemény
borítós könyv ott maradt, ahol volt, a felsőtestük között lebegett a térben. Úgy
látszott, mintha lágy hullámok alatt villódzna, mintha víz felületén keresztül
néznék a kifakult írást. A szoba falai mentén a mennyezetig érő könyves
szekrények megremegtek, majd elhalványultak, és valami mássá lettek, ami úgy
húzódott össze körülöttük, akár egy papírtölcsér, amelyből egy csapásra az
összes levegő távozik, és ezáltal szorosan hozzátapad mindenhez, ami benne
található.
Az idő lomha áradássá alvadt. Furia teste mintha darabról darabra kelne útra,
akár valamiféle suhogó részecskecsóva, amelynek a pereme szétfoszlik. Olyan
érzés volt, mintha lehúzná róla valaki az arcát. Utána akart kapni, bár már rég
nem volt keze, csupán surrogó molekulafelhők a helyén.
Aztán olyan volt, mintha zuhanna, őrületes sebességgel, aminek semmi köze
nem volt a hétköznapi esésekhez. A szakadék üresebb volt, mint a feketeség a
csillagok között. Nem látta az apját, már-már attól félt, hogy elveszítette, és
egyedül marad ebben a nem-világban, egy olyan helyen, amely nem is hely.
 Olyan érzés volt, mintha valaki másnak a képzelőerején keresztül zuhanna,
akinek nem húztak meg szellemi határokat - egy idegenén, aki őt bárhová
elvihetné vagy örökké ebben az állapotban hagyhatná. Talán pontosan így is
volt: igazából nem a Föld egyik helyéről utaztak a másikra, nem Angliából
Olaszországba, hanem annak a gondolatain suhantak keresztül, aki az
utazókönyvet írta.
Siebenstern sötét gondolatain keresztül.
Ám éppen akkor, amikor ezt az elképzelést komolyan fontolóra vette, mint
olyasvalamit, ami félálomban logikusnak tűnik, ébredés után pedig
képtelenségnek, az énje újra összeállt. A bódulatszerű gyorsulás alábbhagyott, a
zuhanás véget ért, és a semmi árnyképek szövedékével telítődött. Leheletkönnyű
érintések simították a bőrét, mintha rovarszárnyak hálóján keresztül esne,
amelyek úgy ragadnak egymásba, akár a függönyök.
Furia felnyögött, amikor a lába megadta magát. Újra megütötte a fájós térdét,
de a következő pillanatban az apja talpra rántotta. A lány mondani akart valamit,
de az apja a kezét a szája elé szorította, az arcával a lány látómezejébe hajolt, és
némán rázta a fejét.
Természetesen csendben kell maradnia. Te jó ég, tudta ő! Csak abban a
pillanatban felejtette el, amikor az agya nyüzsgő felhőből újra idegszövetből álló
csomóvá szilárdult.
- Nem vagyunk egyedül - suttogta a fülébe az apja.
A lány megérintette az apja kezét, mintegy jelzésként, hogy elveheti. Egy
pillanattal később újra kapott levegőt a száján. Könyvillatot érzett, és amikor a
látása újra élessé vált, Furia észre is vette őket.
Egy csarnokban álltak, amely legalább négy emelet magas volt. Csak második
pillantásra ismerte fel, hogy valaha templom vagy kolostorterem lehetett. Egy
kolostor tele könyvekkel.
A boltozatos mennyezetről hosszú vezetékeken lógó lámpák tompa fényt
árasztottak. A freskókat jóval fentebb csak sejteni lehetett: táncba merevedett
angyalok és ördögök sötét körvonalai.
A templomhajó két oldalán álló fejkövektől eltekintve a teremben számtalan
további oszlopot emeltek, súlyos tornyokat, amelyeket körös-körül
könyvespolcok borítottak. Mindegyik vagy hat yard átmérőjű lehetett, és az
egyes szinteken rácsos korlát ölelte körül őket. Az emeleteket lépcsők kötötték
össze, és több szinten keskeny hidak vezettek egyik könyvoszloptól a másikig. A
könyvtár látogatójának soha nem kellett a padlóra lépnie ahhoz, hogy egyik
polctól a másikig eljusson.
 Furia és az apja az egyik oszlop mögött kötöttek ki, közel a kapuhoz és egy
könyvkupacokkal teli asztal mellett. Az egyik megingott. A lány előre suhant, és
az utolsó pillanatban megtartotta, mielőtt még nagy zajjal összeomolhatott volna.
Biztosan köztük volt a második Violetta példány, és az érkezésük után köddé
vált.
Furiának csak egy lépést kellett tennie, hogy a könyveket megtartsa, de attól
félt, hogy már ez a hang is árulkodó volt. Bizonytalanul nézett vissza az apjára,
aki feszülten fülelt, de aztán a fejét ingatta. Bármit is hallott vagy észlelt, mintha
nem jött volna közelebb.
Sehol nem voltak templomi hatalmi jelvények, apró keresztek vagy szobrok.
Ezt a helyet feltehetően már régen megszentségtelenítették. A gyűjtő, akinek a
tulajdonában az Üres Könyv volt, bizonyára örökölte a romokat, majd a saját
céljaira átalakította.
Furia óvatosan elengedte a kupacot, még egy pillanatig várt, nem kezd-e újra
mozogni, aztán az apjával együtt az oszlop mentén távolabb osont, hogy jobban
rálássanak a teremre. A könyvtornyok takarták egymást, de még a gyenge
éjszakai világításban is sejteni lehetett, hogy legalább tíz, de inkább tizenöt van
belőlük. Még a terem két oldalán álló boltozatos folyosó karcsúbb oszlopait is
polcok borították, a mennyezet alá pedig pallókat szereltek, amelyek könyvekkel
teli lapos tetőkhöz vezettek
Az utazókönyvet, amelyre a visszautazásukhoz lesz szükség, az apja az
overallja combján lévő zsebébe dugta. A lélekkönyve az övtáskájában rejlett. Az
egyik mellzsebéből golyókat vett elő, nem voltak nagyobbak, mint a pénzérmék,
és a kezében tartotta őket. Ha eldobja őket, széttörnek, és metaforagáz szabadul
fel belőlük, amely minden ellenfelüket másodpercekre harcképtelenné teszi:
azok az emberek, akik túl közel kerülnek a gázhoz, minden összpontosításukat
arra kénytelenek használni, hogy perceken át hátborzongató képekben
beszéljenek. Furia némely könyvben talált már ilyesfajta gáznyomokat.
Erőlködve fülelt, de semmi mást nem hallott, mint a szellőzőberendezés távoli
zúgását. Ha valaki van itt még rajtuk kívül, akkor ugyanolyan csendesen
viselkedik, mint ők maguk. A karórájára pillantott - röviddel éjfél után járt az
idő. Könnyen lehet, hogy a gyűjtő ilyenkor még a könyvtárában tartózkodik. De
az apja biztosan gondosan ellenőrizte a férfit és a szokásait, mielőtt úgy
határozott, elküldi neki a Violetta példányt, és ezzel utat tör maguknak a
szentélyébe.
A mennyezeti világítás gyenge volt, olvasólámpákat sehol nem lehetett látni.
Egyetlen ember se közel se távol.
 Ám volt helyette valami más.
Az apja ajka szinte hang nélkül egyetlen szót formált:
- Könyvönkívüliek!
Furia a homlokát ráncolta. Az a hír járta, hogy a könyvönkívüliek hangosak
és gyakran trágárok, túlterheli őket a világ, amelyből a könyveikből kipottyanva
kirekesztették őket, és - ha az Akadémia hírverésének hinni lehetett - gyakran
nem éppen észkombájnok. Az apja sem volt a könyvönkívüliek barátja, akárcsak
a legtöbb könyvmágus.
Másodrangú élőlényeknek számítottak, akik nem akarták tudomásul venni,
hogy ők csupán az emberi képzelőerő szüleményei: regényalakok, akik
tévedésből hullottak a valóságba, amióta a könyvmágia alkalmazása a fikció és a
valóság határát egyre áteresztőbbé tette. Senki nem akarta őket itt tudni, és ők
maguk sem vágytak semmi másra, mint hogy hazatérhessenek a könyveikbe. De
mert ez lehetetlen volt, az Akadémia ügynökei a menedékhelyek gettóiba dugták
őket, ahol szegénységben és depressziósan tengődtek. A legtöbben csak saját
maguk árnyékai voltak, a regényalakok árnyéka, amelyek egykor voltak. Még ha
egy híres irodalmi alkotás tévedt is az igazi világba, alig lehetett felismerni, így
évek óta híresztelések keringtek a bolond Ahab kapitányról, aki egy
könyvönkívüli nyomornegyedben még mindig a fehér bálnát kereste, és
alkalmanként megszigonyozott egy-egy albínó patkányt. Vagy vegyük az
elbeszéléseket a büszke orosz nemesekről a Háború és békéből - vagy a Doktor
Zsivágóból -, őket mocskosan és rongyosan fényképezték le az egyik gettó
ételosztásán. Azóta rossz példaként rendszeresen felbukkantak a hecckampányok
plakátjain, amelyekkel az Akadémia ellenséges hangulatot szított.
Ha tényleg tartózkodtak ebben a könyvtárban könyvönkívüliek, akkor aligha
lehetett arra számítani, hogy csendesen és titokban mozogjanak a polcok között.
Még a felkelők, akikről időről időre hallott az ember, mintha ők sem lettek volna
rá képesek, hogy az akcióikat a szükséges türelemmel hajtsák végre. Ez
megkönnyítette az Akadémia ügynökeinek a dolgát, hogy a gettókban a
szórványos zavargásokat leverjék, a lázadást csírájában elfojtsák, és a lehetséges
könyvönkívüli terroristákat kivonják a forgalomból.
Miközben Furia szétnézett, az apja a könyvmágiai érzékeivel letapogatta a
környezetet. Végül intett neki, hogy kövesse. Hangtalanul osontak az első
könyvtorony mentén, miközben egy keskeny híd árnyékában maradtak. Furia
apjának úgy kellett észlelnie az Üres Könyvet, akár egy jelzőtüzet, a sokéves
tapasztalatával minden nyomot felismert, legyen az bármilyen gyenge. Sok idő
fog eltelni, mire maga Furia is akár csak megközelítőleg képes lesz rá.
 Az apja újra meg újra felpillantott a pallókra és rondellákra, amelyek magasan
a fejük fölött a könyvtár második, harmadik és negyedik szintjét alkották.
Egyszer Furia is azt hitte, egy árnyat észlel, amint átsiklik előtte a tompa fényen
át, de aztán nem bukkant fel újra.
Már a terem felét átszelték, többnyire szorosan az oszlopok mentén haladva,
amikor az apja egy újabb kézmozdulattal megállította. A lány rémülten nézett
szét minden irányba, a mennyezetre is, de nem talált utalást más emberekre vagy
könyvönkívüliekre.
Mégis érzett valamit. Bizsergést a halántéka mögött, akár egy gyenge
áramütést.
Feltehetően voltak itt éjjeli őrök, ha nem is a könyvtárban, akkor kint, a kapu
előtt. Egy ilyen méretű gyűjteményt általában nem szoktak őrizetlenül hagyni -
hacsaknem az ember egy roskatag vidéki házban lakik, üres bankszámlával, és
kénytelen a könyvek biztonságát egy szeretett, jóindulatú, ám nem túl eszes
házmester kezébe helyezni.
Irigyelte az apját a rendíthetetlen nyugalmáért.
- Valahol itt van - suttogta neki, és a következő oszlopra mutatott, amely
ugyanolyan magas és széles volt, mint az összes többi, és körös-körül volt
rakodva könyvekkel. - Egy emelettel felettünk, legfeljebb kettővel.
Keskeny lépcső vezetett fel a könyvtoronyba. Öt yard magasságban a fokok
gyűrű alakú pallón végződtek, ez volt a legalsó a háromból, amelyek az oszlop
köré simultak. Mindegyiken sínek futottak mozgatható létrákkal.
- Nem vagyunk egyedül - dünnyögte neki az apja -, de ők a másik oldalon
vannak, és valószínűleg jóval feljebb. Ha sietünk, eltűnhetünk az Üres
Könyvvel, mielőtt ideérnek.
- Könyvönkívüliek vagy őrök?
- Talán mindkettő.
Furia nyugtalanul nézett rá. - Azt mondtad, a tulajdonos nem könyvmágus.
Hogyan venne rá könyvönkívülieket, hogy őrként dolgozzanak neki?
Az apja erre nem válaszolt. - Maradj egészen közel hozzám! - parancsolt rá. -
Ha nélkülem kellene utaznod, akkor...
-Mi?
- Csend!
- Én nem tudok nélküled utazni!
- Ha minden jól megy, nem is lesz rá szükség. - Mintha valamit még mondani
akart volna, de aztán meggondolta magát. Ehelyett némán a lépcsőre mutatott, és
háromig számolt az ujjain.
 A jelre elhagyták az oszlop védelmét, hogy a leggyorsabb úton a lépcsőhöz
igyekezzenek. Furia apja ment elől, olyan fürgén, ahogyan a lány már rég nem
látta. Elérték az oszlopot, felsiettek, és kicsit elidőztek az első emeleten. Ezúttal
a lány is észrevett valamit.
Két alak viharzott át az egyik pallón a boltíves terem másik oldalán,
légvonalban jó ötven yard távolságban tőlük. De azonnal újra eltűntek az egyik
könyvtorony mögött. Furia próbálta kivenni, hogy valahol máshol felbukkannak-
e. Ám még mielőtt újra meg tudta volna őket találni az árnyak és fémpillérek
hálójában, az apja megérintette a karját, és a következő lépcsőre mutatott. Még
egy szinttel feljebb kell menniük, az Üres Könyv ott fent van valahol.
Most távoli lépteket hallott a vasrácsokon, de a gyenge félhomályban senkit
nem látott. A bizsergés a halántéka mögött nem lett erősebb, már hozzászokott.
Az Üres Könyv közelsége volt az? Erőlködve próbált visszaemlékezni, hogy
legutóbb is hasonló érzés volt-e, amikor egy ilyen könyvet felhajtottak.
Tiberius megbotlott, amikor a könyvtorony második emeletére értek. A kerek,
rácsos palló tíz yard magasan volt a padló fölött, a külső részén a korlát Furiának
csupán a csípőjéig ért. Megfogta az apja karját, mielőtt az elveszítette volna az
egyensúlyát. Az apja hálás mosolyt küldött neki.
Óvatosan követték a rácsos gyűrűt az oszlop körül, és néhány lépés múlva
célhoz értek. Tiberius a mutatóujját egy vékony könyvgerincre fektette, amelyen
nem volt felirat. Aki nem tudta, mit kell keresnie, bizonyára soha nem bukkant
volna rá. Óvatosan kihúzta a könyvet, egy vékony, közepes nagyságú kötetet.
Még mielőtt ellenőrzésképpen belelapozott volna, Furia tudta, hogy az oldalak a
puszta szem számára üresek lesznek benne. Első pillantásra nem volt több mint
egy elsárgult jegyzetfüzet. Hogy mégis felkeltse a gyűjtők és könyvtárosok
érdeklődését, Siebenstern a könyv fedelét művészi intarziával látta el,
kacskaringós minta borostyánkő foglalattal és aranyfüsttel. Némelyikbe
drágakövet foglalt. Mindegyik könyv ékszer volt, és a gyűjtők számára értékes,
egyedi példány.
Most már Furia is látta, hogy ezen a polcon kizárólag feltűnő borítójú kötetek
álltak, egyik pompásabb, mint a másik. A legtöbb gyűjtő nem tudott ellenállni
egy-egy szép könyvnek, teljesen mindegy, mi állt benne, és ennek a könyvtárnak
a tulajdonosa több tucatnyit szerzett ilyenekből. Ez viszont megerősítette Furia
aggodalmát, hogy egy ilyen kincset nem lehet őrizetlenül hagyni.
Miközben az apja a könyvet vizsgálta, a lány a szeme sarkából mozgást
észlelt a legfelső szinten, egy emelettel felettük. Valaki állt ott a korlátnál, és
lefelé nézett, pontosan rájuk, csupán egy körvonal, amelyet alig lehetett
felismerni a mennyezet mély árnyékai között.
- Apa!
Az apja pillantása elengedte az Üres Könyvet, és követte a lány intését.
Az alak eltűnt.
- Volt ott valaki - suttogta a lány. - És látott bennünket.
A férfi kinyitotta a száját, hogy feleljen, az Üres Könyvet a mellére szorította,
amikor a könyvtár csendjét lövés verte fel.
Valaki felkiáltott. Valaki más nevetett.
Újabb lövés hangzott fel. Hirtelen űzött léptek közeledtek a vasrácsokon.
Furia senkit nem látott, de az apja már rohant is az oszlop mentén kezében a
könyvvel, hogy egy pillantást vessen mögé.
- Maradj itt! - parancsolta a lányának.
Esze ágában sem volt.
Néhány lépés múlva az apja megállt. Furia majdnem beleszaladt, oldalra
ugrott, a korlátnak ütközött, és imbolyogva követte az apja tekintetét.
Két apró férfi szaladt feléjük őrült sebességgel, az egyik rácsos hídon, olyan
hosszú léptekkel, amelyek inkább ugráláshoz hasonlítottak. Futás közben
mindketten hátranéztek, az egyikük a sérült vállát fogta. Még néhány yardra
voltak Fúriától és az apjától, amikor mögöttük megjelent egy harmadik alak,
tetőtől talpig fehérbe öltözve.
- Álljatok meg! - kiáltotta egy női hang.
Az alak felemelt egy ezüstös automata pisztolyt, amely úgy csillogott, akár
egy kard, és a levegőbe tüzelt.
Fúriát az apja megragadta, és az oszlop mögé lökte.
- Kik ezek? - kérdezte, de nem számított válaszra. Biztos volt benne, hogy a
menekülők könyvönkívüliek. A léptük zajából ítélve közelebb értek. Újra lövés
dördült, amelyet újra az egyik menekülő mekegő kecskenevetése követett.
- Az Akadémia nevében... - kezdett bele a nő, de Furia többet nem értett
belőle.
Az apja óvón elé helyezkedett, jobb kezében a metaforagázos golyókkal, a
balban az Üres Könyvvel, túlságosan közel a korláthoz.
Óvatlanná vált, futott át a lány fején.
Már nem maradt alkalma figyelmeztetni.
A könyvönkívüliek teljes erejükből nekik ütköztek.
 12.

A
két menekülő túl későn vette észre, hogy még valaki tartózkodik a rácsos
gyűrűn. Az egyikből kitört a bolond nevetése, amikor Tiberius Faerfaxnek
rohant, majd követte a második, aki meglepett hangot hallatott, amikor az
embertömegnek ütközött a szűk körpallón. Furia hátraugrott, de nem volt elég
gyors. Mind a négyen elestek, az apja szitkozódott, és aggódva kiáltotta Furia
nevét, miközben a lány próbálta mindezen örvénylő kar és láb között a fejét
védeni. Ugyanakkor látta, ahogyan a gázgolyók gomolyognak, és az Üres
Könyvet kilökik az apja kezéből.
Ösztönösen kinyúlt a korlát rácsai között, és sikerült elkapnia a könyvet, még
mielőtt az verdesve a mélybe zuhant volna. Villámgyorsan magához húzta, és a
testével védte, miközben a kecskenevetésű alak a vállára támaszkodott, hogy
lábra álljon. Közben az apja ütése eltalálta, amitől újra összeroskadt. Amikor a
karját végighúzta Furia arcán, a lány észrevette, milyen szőrős, de akkor már
látta is: az idegen meztelen volt, a testét teljes mértékben bunda nőtte be. Az
apró szeméből vérvörös fény izzott. Most már kétség nem fért hozzá, hogy
könyvönkívüliről volt szó, méghozzá nem emberiről.
A fehér nő újra valami érthetetlent kiáltott. Már nem lehetett messze, valahol
a hídon, a könyvtornyok között. Ugyanakkor valahol kaparászni kezdtek, és
férfihangok hallatszottak. Bizonyára a könyvtár biztonsági őrei. Néhány
másodperc leforgása alatt a csendes könyvtárterem tébolyda lett.
A nyomás Furia mellkasán hevesebbé vált, amikor a sebesült vállú
könyvönkívüli ellökte magát a lánytól, támolyogva lábra állt, és át akart
szökellni felette. A szabad kezével Furia megragadta a bokáját. A társával
ellentétben ő nadrágot viselt, bár cipőt nem. Valami kiesett a bal kezéből, ami
közvetlenül Furia feje mellett a rácsos pallóra csattant: egy könyv,
természetesen, és miközben megfagyott körülötte a levegő, elolvasta a borítóján
álló két szót.
Horizontok atlasza.
A könyvönkívüli azonnal felkapta a könyvet. Nagyon vékony testalkatú volt,
majdnem csontos, és a bőre kékes-fehér árnyalatú. Az arca viszont élénknek és
meglepően fiatalnak hatott, ráadásul sokkal emberibbnek, mint a kísérőjéé. A
legfeltűnőbb viszont a kusza üstöké volt, hollófekete sörény, amely minden
irányba szétállt.
- Gyere már! - ordított rá az izzó szemű társára. Az még mindig kábultan ült
Furia apja előtt, és nem próbálta összeszedni magát. Ha a nő tényleg az
Akadémia ügynöke, mindannyiuknak gyorsan el kell tűnniük. Ostoba módon
ehhez kölcsönösen egymás útjában álltak.
Ekkor újabb lövések dördültek gyors egymásutánban. Valaki olaszul ordított
valamit.
- Furia! - kiáltotta az apja. - Hagyd futni őket!
A lány elengedte az idegen nadrágszárát. A kékbőrű könyvönkívüli magához
szorította a Horizontok atlaszát, még egy csodálkozó pillantást vetett a lányra,
aztán megragadta a másik teremtményt, és magával vonszolta. Csak az egyik
hegyes fülét sikerült elcsípnie, mire a kecskeember féktelenül kiáltozni kezdett.
Egy szívdobbanásnyi idővel később azok ketten végleg eltávolodtak Fúriától és
az apjától, átugrottak a rácsgyűrűn, és eltűntek az oszlop mögött. Közvetlenül
ezután Furia lépteket hallott egy lépcsőn. Valószínűleg a legfelső emeleten
menekültek, ahol az ügynök és az őrök nem érhették el őket olyan könnyen.
Tényleg, az ügynök - már rég itt kellene lennie!
Tiberius Faerfax feltápászkodott, és éppen fel akarta húzni Fúriát, de a lány
már felpattant, és próbált vele együtt ugyanabba az irányba menekülni, mint a
könyvönkívüliek. Az apja visszatartotta.
- Várj!
A lány értetlenül nézett rá, de aztán megértette: náluk van az Üres Könyv.
Elutazhatnak anélkül, hogy tovább szaladnának. Az ütközet hevében majdnem
elfelejtette.
A lány az apja felé nyújtotta: - Tessék!
- Dugd el! Magunkkal visszük.
A lány tudta, hogy az apja nem szívesen teszi ezt, mert attól fél, az Akadémia
a könyv nyomát egészen a rezidenciáig képes követni. De abban a pillanatban
nem maradt idejük, hogy a kötetet itt azonnal ártalmatlanná tegyék az
árnytintával. Otthon kell róla gondoskodniuk.
 Furia az overallja zsebébe dugta a lapos kötetet, miközben az apja előhúzta az
utazókönyvet. Egy Siebenstern kötetet, de a nagy kapkodásban nem ismerte fel a
címét. Egy azonos példány bizonyára otthon fekszik a dolgozószobájában.
Újabb lövés.
Utólag úgy gondolta, látta jönni a golyót, amely az apját eltalálta.
A torkolattűz világosabb volt, mint az összes előző, és egyszerre több
könyvtorony is éles villanófénybe merült. Ezúttal nem az ügynök tüzelt. Aki lőtt,
valahol alattuk tartózkodott, a következő oszlop lábánál, és nem fordított rá időt,
hogy figyelmeztesse őket.
A golyó az apja nyakát hasította fel, és egy porfelhő kíséretében a mögötte
álló könyvespolcba fúródott. Az első pillanatban csak horzsolásnak tűnt,
olyannak, amelyről olyan gyakran olvas az ember a regényekben, és amelyek
senkit nem sebesítenek meg komolyan. A lövéstől horzsolt sebes hősök egész
seregeket győznek le, és kincsekkel teli ládákat cipelnek el a csatatérről. A
horzsolásos lövések a könyvekben jól hangzanak, akár egy érdemrend, amelyre
akkor válik méltóvá az ember, ha sorozatban leveri az ellenséget. A
következményeitől senki nem szenved komolyan.
Ám Tiberius Faerfax belehalt.
Amikor összeesett, Furia nem gyanította, hogy ezek az apja életének utolsó
percei. Azonnal nála termett, de nem tudta megtartani. Az apja mellett térdre
ereszkedett, és a fejét a combjára fektette. A nyakán lévő sebből vékony vérsugár
lövellt ki, elapadt, majd az elszaggatott ütőeréből újra megindult, ezúttal mint
heves áradat. A fekete overallján alig látszott a vér, de tele volt vele a nyaka, az
arca és a keze is, amellyel tehetetlen mozdulattal próbálta a sebet leszorítani.
Furia egy hangot sem tudott kiadni, habár visítani akart volna. Olyan volt,
mintha valaki összeszorítaná a torkát, alig kapott levegőt, és a pulzusa
fájdalmasan kalapált a halántékán.
- A neve - zihálta az apja - Isis Nimmernis... Húzódj...
Tovább nem jutott, a szavak hörgéssé váltak. A szemében zavarodottság ült,
nem fájdalom, és Furia csak később fogja felismerni, hogy az apja tudta, de
egyszerűen nem bírta elhinni, hogy így kell véget érnie.
Végül kibökött egy fájdalmas: - Apa... - szót, alig volt több mint egy rekedt
suttogás. Eszébe jutott az utazókönyv, biztosan kiesett a kezéből, és igen, ott
volt. Magához húzta, a férfi mellkasára fektette, és rátette az apja kezét, de az
apjának már nem volt ereje megtartani. A kötet lecsúszott, és újra a rácspallón
kötött ki.
 - Isis Nimmernis... - hörögte újra. - Ö az ellenség, Furia... a te ellenséged...
Libropolisba, Kyrisszhez... Ö tud nektek segíteni... Tartozik nekem...
Furia nem értette, mit akart még mondani, mert abban a szem- pillantásban az
ügynök mélyen lehajolva kisiklott az oszlop kanyarulatából, az egyik kezében az
ezüstös automata pisztolyt tartotta.
- Maradj a földön! - fújtatott Fúriára. - Nem mozdulj, különben téged is
eltalálnak!
Újra lőttek, por és papírfecnik örvénylettek. Egy férfi olaszul ordított, majd
abbamaradt a tüzelés, valakit ütés ért, ami még ide is felhallatszott.
Furia könnyfátyolon át nézte az ügynököt - ragyogó alak fehér csuklyás
köpenyben, mintha egy viktoriánus korabeli társadalmi regényből tévedt volna
ide. A felsőteste nagyon vékony volt, hófehér, fűzőszerű felsőrészt viselt és
testhez álló nadrágot. Az arca alsó felét szintén fehér selyemsál takarta, és csak a
szemét hagyta szabadon a csuklya alatt. Világoskék volt, és olyan jegesen
csillogott, mint a zajló jég.
Tiberius Faerfax összerezdült Furia keze alatt. A lány elfordult az ügynöktől,
mert közömbös volt számára, mit fog vele történni, amíg az apját meg tudja
menteni.
Az apja még utoljára megpróbált beszélni, suttogott valamit, amit a lány nem
értett, aztán az ölében oldalra fordította a fejét.
- Apa?
A mellkasa el-elakadva emelkedett és süllyedt, még nem halt meg.
Az Akadémia ügynöke - Isis Nimmernis - a vállánál fogva visszahúzta Fúriát,
a haldokló fölé akart hajolni, de Furia nem engedte. A véres kezével a nő vállára
csapott. Az ügynök visszahőkölt, vörös folt maradt a fehér ruháján. Ám még
mielőtt Furia újra reagálni tudott volna, a nő bal keze előrelendült, megfogta a
lány alkarját, és oldalra hajlította.
- Én tudok neked segíteni, ha engeded!
Furia lepillantott az apjára. A bal szeme tágra nyílt. A tekintete mintha
könyörgött volna neki, nehogy hallgasson erre az idegenre.
Ő az ellenség, Furia. A te ellenséged.
De Isis Nimmernis elengedte a lányt, megfogta az utazókönyvet, újra a férfi
mellkasára tette, és ráhelyezte a kezét. - Tartsd szilárdan! - mondta Fúriának. A
lány kicsit habozott. - Fogd már meg, a fenébe!
Furia engedelmeskedett, mert az ellenkezése úgy tört meg a kétkedés súlya
alatt, akár a gát az árvízben. A nő a rácspallóra fektette a pisztolyt, és a jobb
kezével megérintett valamit, ami a köpenye alatt volt. Egészen rövid ideig Furia
egy kis könyvet látott az övtáskában. Az ügynök lélekkönyvét.
Az apja felágaskodott, az ajka kinyílt. Furia rájött, hogy a nő a saját erejéből
ajándékozott neki egy kicsit, egy utolsó, éltető energialökést.
Alattuk hangosabbá váltak a léptek. Az őrök felfelé viharzottak a lépcsőn.
- Tűnjetek el innen! - kiáltotta az ügynök.
Ő az ellenség.
A te ellenséged.
Az idegen erővel Tiberius Faerfax útra kelt. Fúriát is magával ragadta. Az
utolsó, amit látott. Isis Nimmernis volt, egy fehér jelenség, akár egy angyal, aki
felemelte a pisztolyát, és tüzelt.
 13.

A
z apja rögtön a visszatérésük után meghalt.
A lány próbálta megtartani, amikor a dolgozószobában összeesett mellette, ő is a
padlóra rogyott, és a hátára fordította az apját.
Az ajka még egyszer megrezdült. Éveken át mondogatta neki, hogy egy nap
majd folytatnia kell helyette a vadászatot az Üres Könyvekre, és a család
hírnevét tisztára mosnia. A lány azt várta, hogy az apja az utolsó szavaival ezt a
kívánságát fogja megerősíteni. Ehelyett ezt suttogta: - Törődj az öcséddel... ígérd
meg nekem... Pipnek szüksége van rád...
A lány bólintott és szétnézett, a telefont kereste, valahol az asztalon heverő
papírhegyek alatt kell lennie. Ha mentőt hív, egy fél óra alatt talán a völgybe ér.
Ha minden jól megy, húsz perc alatt. Világos volt számára, hogy ez túl késő
lenne. A vér még mindig lüktetett a nyitott nyaki ütőérből. Bár rányomta a kezét,
az apja elvérzett a karjaiban.
A torkából sóhaj tört fel, aztán a sértetlen szeme tágra nyílt. - Valaki... van...
A lány alig hallotta, hangosan zokogott, és érezte, ahogyan a tehetetlenségtől
megszakad a szíve.
- Valaki... - zihálta az apja alig hallhatóan.
Aztán a tekintete megmerevedett, a mellkasa utoljára süllyedt le. Az élete
egyszerűen véget ért, egyik pillanatról a másikra. Olyan távolságtartóan, ami
magát a lányt is megzavarta, azon tűnődött, milyen feltűnésmentes a halál. Az
egyik pillanatban ez itt még az apja volt, minden tudásával, minden történetével,
azokkal az egészen különleges pillantásokkal, amelyet csak ő volt képes vetni - a
következőben pedig már csak a teste hever a szőnyegen. Tiberius Faerfax
lármás, dobpergéses búcsút érdemelt volna, ehelyett csak a némaság volt.
Az utazókönyv már szétoszlott. Fúriának könnyek között eszébe jutott az
Üres Könyv az overallja zsebében. Az apja azt akarta volna, hogy legyen rá
gondja. Mielőtt bármi mást tett volna - Pauline-t és Wackfordot hívni, Pipet
felébreszteni -, el kell pusztítania. Akkor majdnem olyan lesz, mintha maga az
apja tette volna meg.
Gépiesen, a gondolatait kikapcsolva végigtapogatta az apja overalljának a
zsebeit, és előhúzta a kis fémtartót, amelyben az Antiquák árnytintáját őrizte,
laposüveghez hasonlított, csavaros kupakkal. A combján az egyik zsebében volt
egy kis kalapács és több szeg.
A lány kényszerítette magát, hogy ne nézzen újra meg újra az apja élettelen
arcába. Ehelyett a pillantása a lélekkönyvére siklott az övén. Értelmetlen lett
volna eldugni. Minden más könyvmágus számára csak egy egyszerű könyv volt,
az ő számára is.
Holdfény sütött az ablakon át a parkettára. Csak ekkor tudatosult benne, hogy
a szobában nem ég a lámpa. Az apja nem oltotta el az utazás előtt, soha nem
tette. Kábultan állt fel, kicsit megingott, ahogyan az apját a lába előtt feküdni
látta, aztán az ajtó melletti lámpakapcsolóhoz ment. Többször megnyomta, de a
szobában sötét maradt. Talán kiment a biztosíték.
Valaki van - ezt mondta az apja. Mire gondolt? Hogy valaki van a
dolgozószobában?
A testét remegés járta át, akár a hidegrázás. Fülelt, de csupán a hevesen verő
szívének ütemét hallotta. Olyan nehéz volt a gyász- szál megküzdeni. Olyan
fáradt volt, mint korábban soha életében, és az apja halála megbénította a
gondolatait. Azt szerette volna legjobban, ha valaki levesz a válláról minden
döntést, és kézen fogva olyan helyre vezeti, ahol nyugodtan sírhat, amíg el nem
apadnak a könnyei.
Visszasietett az apja mellé, térdre rogyott, és az Üres Könyvet a parkettán a
holdfényre tolta. A fényben éppen olyan kevéssé volt feltűnő, mint bármelyik
másik kötet ebben a könyvekkel teli házban. A berakások egy része az évek
során lepattogott, a maradék kifakult és megbámult. Nem olyasvalami, amiért
érdemes meghalni.
Furia letekerte a fémtartó kupakját, és belemártotta az első szeget, amíg a
hegye az aljára nem ért. Amikor kihúzta, a szárát félig árnytinta borította. Az
Üres Könyv borítójára helyezte, fogta a kalapácsot, és az első ütésbe minden
dühét és kétségbeesését beleadta. Tompa hanggal átszúrta a szeggel a könyvet.
Zizegés hangzott fel, mintha több tucat toll karcolná egyszerre a papírt. Anélkül,
hogy egyetlen pillantást vetett volna az alsó és felső borító közé, tudta, hogy
abban a pillanatban az írás egy része ott belül láthatóvá válik.
 A második és harmadik szeggel ugyanígy tett, a tintába mártotta, majd a
borítóba verte őket. Amikor a negyedikkel elkezdte volna, hangokat hallott. Az
éjszakai csendben bizonyára egyértelműen hallatszottak a kalapácsütések a
házban, még ha a papír tompította is őket. Talán Wackford felébredt, és elindult,
hogy utánanézzen.
A negyedik szeg volt az utolsó, néhány csepp tinta elég volt. Azt beszélték,
hogy a leégett alexandriai könyvtár kormából állították elő, majd elkeverték a
mezopotámiai ékírás árnyékpigmentjeivel. Ez talán hangzatos híresztelés,
amelyet a becsvágyó Antiqua család hozott napvilágra, de nem volt kétség
afelől, hogy a tinta megtette hatását. Ha Furia most kihúzta volna a szegeket, és
kinyitotta volna a könyvet, akkor láthatta volna benne az írást.
Fel akarta emelni, és az apja kezébe tenni, de megállapította, hogy a
kalapácsütései olyan erőteljesek voltak, hogy a kötetet a parkettához szegelte.
Újra suttogás, a ház mélyén.
Az apja nyitott kezét a kalapács nyelére zárta. Az ember azt hihette volna,
hogy alszik. A lány újra alig kapott levegőt a zokogástól, de aztán összeszedte
magát, és úgy állt fel, mint egy alvajáró.
A halála előtt az apja megbízást adott neki. Tulajdonképpen kettőt.
Gondoskodnia kell Pipről - és Libropolisba mennie. Kyrisszhez, mondta. Ismerte
ezt a nevet, de soha nem találkozott . személyesen a férfival.
Ő tud nektek segíteni.
Mert segítségre van szüksége?
Valaki van...
A házban?
Rogyadozó térdekkel szétnézett a sötét szobában, újra hangokat hallott,
amelyek idegenek voltak az éjszakai rezidenciától - ezúttal zörgést, aztán
lépteket az egyik lépcsőn -, és még mindig nehezére esett olyan gondolatokat
formálni, amelyek túlmutatnak az apja halálán. Miféle segítségre gondolt?
Feltehetően anyagira, hiszen ők csupán két kiskorú gyerek roskatag romokkal és
három alkalmazottal, akiket nem tudnak kifizetni. A lány tudta, hogy az apja az
Üres Könyvekhez tett utazásai során gyakran magával hozott egy- egy értékes
példányt a gyűjteményekből - lopott holmit, amelyet aztán eladott, hogy a
családot fenntartsa. Soha nem beszélt róla, és nem volt rá büszke, de Furia
büszke volt az apjára: megtette, amit csak tudott, hogy megvédje őket, és hogy a
costwolds-i rejtekhelyüket titokban tartsa.
Újra hangok, ezúttal közelebb, talán már ezen az emeleten.
 Óvatosan kinyitotta a szoba ajtaját, és kinézett a folyosóra. Itt sem égett
villany, még csak a fali lámpa sem a folyosó végén, amely rendes esetben éjjel-
nappal fel volt kapcsolva.
Éppen ki akart volna osonni a helyiségből, amikor valami az eszébe jutott.
Visszarohant az íróasztalhoz. A sok papír és könyv között végül megtalálta, amit
keresett. Egy vékony könyvjelzőt kartonpapírból, egyetlen szó volt rányomtatva:
Libropolis. Amikor az ujja hegyével végigsimította, olyan volt, mintha bolhák
nyüzsögnének a bőre alatt. Lehet, hogy ez a dolog észrevétlennek látszik, de az
utolsó rostjáig a bibliomantika energiája töltötte meg.
Az egyik zsebébe csúsztatta, és csak ekkor vette észre a nedves foltokat a
fekete overallján. A vas szagát nem lehetett nem érezni.
Valaki felkiáltott. Kint a ház előtt.
Furia az ablakhoz szaladt, és öt alakot fedezett fel a bejárat előtti
lépcsőfokokon. A körvonaluknál többet nem tudott belőlük kivenni, de mintha
férfiak lettek volna. Az egyikük nyilvánvalóan hátrazuhant a kapu előtti lépcsőn.
Furia az ablaküveghez nyomta az arcát, de ebből a látószögből csak az alsó
lépcsőfokokat látta.
Ha a férfihangok, amelyeket hallott, nem Wackforhoz és Sunderlandhoz
tartoztak, akkor a házban még több idegen tartózkodik. Valószínűleg a hátsó
bejáraton át törtek be.
Azt az ötöt ott elől viszont feltartóztatták.
Csak ekkor vette észre Furia a nőt, aki egy kicsit távolabb, a ház előtti téren
állt. Holdfény ölelte körül a vékony testét, miközben rezzenéstelenül felpillantott
a házra. Az ablakban álló Fúriára.
Az egyik férfi egy óriási pörölyt hozott, valószínűleg Wackford
szerszámoskamrájából. Furia érezte, hogy a nő le nem veszi róla a szemét, ennek
ellenére nem tudta elfordítani a tekintetét a lépcső történéseiről. Egy női hang
mondott valamit, fent, a kapuban.
A kalapácsos férfi felment a lépcsőn. Aztán heves csapás hallatszodott,
háromszor, négyszer egymás után.
A hang elnémult. Egy másik nevetett. Valami leugrándozott a lépcsőn, és a
fakó holdfényben a férfiak között a nő lábához gurult.
Szent Viboráda kőfeje.
 14.

P
ip felébredt a lármára. Valami darabokra hasadt. Ahogy mindig, az első
gondolata most is a bohócokra terelődött, és mert a rémálmai az alvásból az
ébrenlétbe is követték, máris maga előtt látta őket.
Színes kalapácsokkal érkeztek, és beverték az ajtókat. Olyan kalapácsokkal,
amelyek mintha habszivacsból és plüssből lettek volna, igazából viszont acélból.
A verdeső selyemnadrágjukban, a túl nagy cipőikben, az élénk sminkjükkel és az
otromba kesztyűikben a bohócok a házba özönlöttek. A szájuk túl nagy volt és
vérvörös, és ököl nagyságú árnyékot festettek a szemük köré. Avas pop-corntól
bűzlöttek meg odaégetett mandulától, olyan édes szagot árasztottak, hogy már az
elképzeléstől rosszul lett. Egy könyvben azt olvasta, hogy a halál gyakran
édeskés szagú, és meg volt róla győződve, hogy ugyanolyan lehet, mint a
bohócoké.
Pipnek azonnal ki kellett volna mennie vécére, de ezen tudott uralkodni.
Felugrott, és a komódhoz szaladt. A kerek tükör előtt állt minden sminkes
kelléke, Sunderland hozta neki a városból. A sofőr kiismerte magát a show-k és
a varázslat világában, mégiscsak egy egész univerzumot hordott a
csomagtartójában, és megértéssel viseltetett aziránt, hogy Pipnek meg kell magát
védenie a bohócoktól. Ez pedig leginkább álcázással vezet sikerre, akár a
halrajok, amelyek veszély esetén egy cápa körvonalait alkotják.
Pip tudta, hogy mindenki bolondnak tartja őt, különösképpen Furia, de nem
törődött vele. Szerette Furiát, épp úgy, ahogy az apját. Csak éppen alulbecsülik a
veszélyt, amelyet a bohócok jelentenek, és az alattomosságot, amelyre képesek.
Elég volt egyetlen pillantást vetni egy bohóc arcába, hogy az ember felismerje az
igazságot.
Amikor Pip ötéves volt, az apja elvitte őt és a nővérét cirkuszba. Csupán egy
piszkos vándorcirkusz volt, amely a Winchcombe peremén elterülő mezőn
vendégeskedett. Akkoriban az apja időnként megpróbált normális családi életet
élni. Tiberius Faerfax természetesen csak a könyvekből ismerte, mi a normális,
és Pip meg Furia úgy tett, mintha mi sem lenne természetesebb, mint hogy az
apjuk a lélelckönyvét használja, hogy a mutatványosok trükkjeit egy kicsit
lélegzetelállítóbbá tegye - azok mérhetetlen csodálkozására.
Egyedül a bohócok látták át azonnal, ki köpött a levesükbe. felmásztak az
emeletre, Pipet a közönség nevetése közepette elrabolták, és a porondon egy
ládába zárták. Furia később állította, liogy legfeljebb fél percet töltött benne, és a
teteje nyitva volt, de Pip emlékezetében másként élt. Számára órák teltek el,
amelyet ő a fojtogató láda sötétjében töltött, és érezte, hogy bohócok is voltak
vele, és még több elrabolt gyerek. Némelyek évek óta nem látták a napvilágot.
Amikor végül taps és kurjongatás közepette újra előhúzták a börtönéből - a
hajánál fogva, bár a nézők nem így látták -, akkor hátra kellett hagynia a többi
fiút és lányt. Egy bohóc felvezette őt az emeletre az apjához és Furiához, és
közben folyamatosan fenyegetéseket suttogott a fülébe. Hogy meg fogják találni,
méghozzá hamarosan. Hogy megszurkálják és felvágják és élve felfalják, jó
bohóc szokás szerint. És, hogy könnyű lesz egy kisfiút felkutatniuk, egészen
mindegy, hol bujkál, mert a bohócoknak óriási orruk van és nagy fülük, amellyel
a gyerekeket ki tudják szimatolni, és ha akarják, akkor néma csendben
lopódznak hozzájuk, akár a pókok a hálójuk szálain.
De nem sejthették, hogy Pip annyival ravaszabb náluk. Egy lett közülük,
legalábbis a szobáján kívül, és néha benne is. Így nem ismerhetik fel őt, mint Pip
Faerfaxet, holott biztos volt benne, hogy átkutatják utána a völgyet. Még csak tíz
éves - könnyű zsákmány, gondolhatják. De őt aztán nem fogják a virsli ujjaik
közé kaparintani, és a pirosra festett pofájukba tömni, főleg nem ezen az
éjszakán.
Szélsebesen kifehérítette az arcát, körberajzolta a szemét, és kifestette a szája
környékét. Egy bohóc legelnagyoltabb változatához alig több mint egy percre
volt szüksége. Akár egy katona, sokszor gyakorolt, arra az esetre, ha a dolog
komolyra fordulna. Túljár az eszükön, amint mit sem sejtve felé fordítják a
formátlan hátsó felüket, amely jó kövér a sok lánytól és fiútól, akiket felzabáltak.
Pip a csíkos pizsamájába törölte a kezét, és olyan csendben, mint egy kisegér,
kinyitotta a szobája folyosóra nyíló ajtaját. Kint teljesen sötét volt.
Hangokat hallott. Kopogó lépteket az első emeleten, egy szinttel alatta. Az
apja dolgozószobája állt ott, de ott nem fogják őt keresni. Valószínűleg már
felfelé tartanak.
 A rezidencián több lépcső volt. Ha a kapun át hatoltak be, akkor a főlépcsőn
fognak feljönni, amely az előcsarnokból vezetett fel az emeletekre. Ezért Pip
jobbra fordult. A folyosó végén egy tapétaajtó mögött, közvetlenül a roskatag
teherfelvonó mellett egy régi cselédlépcső helyezkedett el, amelyet már alig-alig
használtak. Fent, a padláson voltak olyan rejtekhelyek, ahol nem fogják őt
megtalálni. És vészhelyzet esetén valamelyik csapóajtón át ki tud mászni a
tetőre, ahogyan Furia szokta csinálni. Beleborzongott, amint elképzelte a
bohócokat, akik a holdfényben albínóként szétrajzanak a ház ormán.
Most tisztábban hallotta őket. Lépteket a parkettán és a kövön.
Bohóchangokat az éjszakában.
Amilyen halkan csak tudott, végigosont a folyosón. A sötétben csak becsülni
tudta a távolságot, de ez nem esett nehezére. Fejből ismerte a rezidencia
folyosóit és szobáit, és amikor az ujjait kinyújtotta, és a falat tapogatta, már
rövid keresgélés után megtalálta a tapétaajtó körüli repedéseket. A
markolatgomb halkan nyikorgott, ahogyan elfordította.
Heves szívdobogással a résen át a hűvös lépcsőkürtőbe surrant. Éppen be
akarta húzni az ajtót, amikor a háta mögött zajt hallott.
Zizegést és lábdobogást a folyosón.
A sarkában vannak.
Csak behajtotta a tapétaajtót, nehogy zajt csapjon, és felsurrant a lépcsőn.
 15.

M
ég valaki mozgolódott a sötétben a rezidencia folyosóin, lassan és nem
különösebben halkan, mert minden lépésnél csikorgott egy hajlat vagy
nyikorgott egy faláb.
Az olvasólámpa úgy húzta maga után a dugóját a kábelen, mintha a farka lett
volna, miközben az olvasófotel még mindig szitkozódott, amiért ki kellett
préselődnie Furia szobájának az ajtaján. Alig-alig fért át, és azt is csak azért,
mert a bőre olyan sima, állította.
Két perccel korábban Furia a legnagyobb sietség közepette a déli szárnyban
található szobájába viharzott, előhúzta a rejtekhelyéről a Fantasticót meg a titkos
könyvét, és eltette őket. Az íróasztala fiókjában tintatartót és zseblámpát keresett
- micsoda otromba, hasztalan jószág, vélte az olvasólámpa -, majd újra eltűnt.
Közben tárva-nyitva hagyta a szobája ajtaját, ami soha nem szokott előfordulni.
- Elnézést! - jelentkezett szólásra a lámpa, de addigra Furia már ott sem volt.
Az idegen férfihangok, amelyek nem sokkal később a ház belsejében
felcsendültek, eldöntötték a dolgot.
- Itt valami nincs rendjén - szólalt meg a fotel.
- Á, igazán? - felelte a lámpa, és a villanykörtéi menetét forgatta.
A fotel basszus hangja még mélyebben zengett, mint egyébként. - Jobb lenne,
ha meg sem mukkannánk.
- Akkor miért beszélsz szünet nélkül, te ostoba jószág?
Veszekedni kezdtek, de aztán mégis úgy határoztak, hogy valakinek utána
kellene néznie a dolognak. Furia szemmel láthatóan igencsak sietett. A sietség
óvatlanná tesz. A sietség az ellentéte mindannak, amit ők ketten megtestesítenek
- kényelem és nyugalom és kétségkívül szükség van a higgadtságukra, hogy a
házban uralkodó helyzetet megítéljék.
 - Mi vagyunk a megfelelőek erre a feladatra - jelentette ki a lámpa, de
természetesen csak saját magára gondolt. Ám egy magányos olvasólámpa a
folyosón gyanakvást keltene, míg lámpa és fotel együtt kényelmes
olvasósaroknak is elmegy.
Ezért hát a lépcsőház felé indultak, ugyanabba az irányba, amelybe Furia is
eltűnt. A lámpa a három olajozatlan lábán billegő léptekkel haladt előre, a fotel a
négy falábán mereven követte.
Nyikorogva és dübörögve a ház lépcsőjéhez értek. Velük szemben az északi
szárny folyosója nyílt, arra a házigazda dolgozószobája volt. Furia tovább
szaladt felfelé, a felettük lévő emeleten a kis Pip szobája állt.
- Biztonságba akarja helyezni a kisfiút - mondta a lámpa.
- Ezeken a lépcsőkön én soha nem fogok tudni felmenni - morgott a fotel.
A lámpa valamit ellenkezni akart, amikor három férfi jött felfelé a lépcsőn.
Régimódi szalonkabátot és mellényt viseltek, dísz zsebkendőt és arany zsebórát.
A frizurájuk tökéletes volt, a kezükben sétapálcát és zseblámpát tartottak. Fentről
hangok hallatszottak, ott bizonyára még többen vannak. A jelek szerint éppen a
földszintet fésülik át.
A lámpa és a fotel meg sem moccant. Közvetlenül a déli folyosó torkolata
mellett álltak, tulajdonképpen nem olvasásra való hely. De a férfiak ügyet sem
vetettek rájuk, csak azért álltak meg, hogy tájékozódjanak, aztán az északi
szárnyba igyekeztek. Három másik jött fel mögöttük a lépcsőn, és folytatták az
útjukat a második emeletre.
- Felfedezték Furiát? - suttogta a fotel.
- Előnye volt - mondta halkan a lámpa.
- Ha felfedezték, akkor...
- Messze előttük jár.
- De utol fogják érni.
- Nem, ha gyors.
- Ez nem jó - morogta a fotel.
- Természetesen nem! Betörők vannak a házban, legalább hat. Mi jó lenne
ebben?
Az egyik férfi hirtelen visszasietett a folyosóra. Lerohant a lépcsőn, aztán
hallották, amint a földszinten ezt kiáltja: - Az öreg Faerfax holtan fekszik a
dolgozószobájában!
Egy női hang mondott valamit, de a lámpa nem értette a szavait. A
hanglejtése metsző volt. Egy szempillantással később egy feketébe öltözött,
kecses nő jött felfelé a lépcsőn. A férfi két lépés távolságból követte.
 A legfelső lépcsőfokon a nő megállt, mintha szimatot fogott volna, és az
olvasólámpa meg a fotel felé pillantott. Meg sem mukkantak. A nő behatóan
tanulmányozta őket, aztán a déli folyosóra pillantott.
A férfi az északi szárnyra mutatott; - Arra.
A nő egy pillanatig habozott, aztán bólintott, és követte végig a folyosón.
A fotel halkan felsóhajtott, amikor mindketten eltűntek a dolgozószobában. -
Fel fogják gyújtani a házat, és vele együtt bennünket is.
- Ott még nem tartunk.
- Lángolva fogunk égni, épp úgy, mint a szőnyegek és asztalok és képkeretek
és...
- Maradj már csendben!
- Minden égni fog, én mondom neked. Téged elhajlott fémdarabként kihúznak
majd a romok alól, de belőlem semmi nem fog maradni. A legapróbb darabka
sem.
- Hagyd már abba a siránkozást, és gondolkodj! - suttogta neki szigorúan a
lámpa. - Hová menekülhet Furia és a kisfiú?
- A parkba? - A fotel huzata megremegett, mert ellenszenvesnek találta a
szabad ég alatti helyeket. Mindarra a bútordarabra gondolt, amelyet lehordták az
útra, és vadidegen embereknek eladtak.
- Nem - mondta a lámpa. - Onnan jönnek az idegenek. - Egy kicsit
kinyújtózott, és végignézett az északi folyosón. A nő még mindig a
dolgozószobában volt a férfiakkal. A házigazda tényleg halott lenne? Hamisan
csengett a gondolat, mint ami teljeséggel lehetetlen.
- Furia és Pip feljebb fognak rohanni - gondolkodott hangosan a lámpa. -
Emlékszel a padlásra? - Ez nem költői kérdés volt, mert a fotel emlékezete nem
volt éppen a legjobb. Több évet töltöttek együtt ott fent, egyazon fojtogató
lepedő alatt, mielőtt Furia megtalálta őket, és megkérte ezt a Wackfordot, hogy
vigye le őket a szobájába. - Ott fent elég sok szeglet van, ahová el lehet rejtőzni.
- Mi történhetett a háziúrral? - kérdezte a fotel.
A lámpa kicsit gondolkodott. - Tudod, mit gondolok?
- Világosíts fel!
A lámpa oldalra billentette a nyakát, és azon tűnődött, vajon ez az otromba
kolosszus most gúnyolódik-e. - Azt gondolom - mondta hangsúlyosan -, hogy ez
a sofőr nyakig benne van. Ez a Sunderland.
- Nem is ismered.
- Furia nem kedveli.
 - Hmmm - gondolkodott el a fotel. - Talán meg akar szabadulni a háziúrtól,
hogy minden bútort eladhasson. Bennünket is.
- Lehetséges. - Furia nem egyszer említette, hogy nem bízik a férfiban. Még a
titkos könyvében is megírta, hogy nem kedveli. A lámpa minden egyes szót
elolvasott.
A földszintről velőtrázó kiáltás hallatszott.
- Ez a szakácsnő volt? - suttogta a lámpa.
-Ajaj, ajaj.
- Eltűnünk innen.
- Hová? - kérdezte a fotel. - És hogyan?
A lámpa rozsdás csikorgással dél felé fordította az ernyőjét, és végignézett a
folyosón. - A teherfelvonóval.
 16.

P
auline megbotlott a fürdőköpenye szegélyében. Éppen hogy sikerült neki a
lábán megállni. Sebtében magára kapta a köpenyt, miután a lármára felébredt.
Izgatottan hagyta el a földszinti hálószobáját, majd végigment az egykori
cselédszárnyon a konyha mögött. Már csak Wackford és ő lakott ott, a folyosó
két túlsó végében. Sunderland lent volt elszállásolva a kapunál, és a nő örült
neki. Soha nem rejtette véka alá, hogy ki nem állhatja a sofőrt.
Nem volt félős asszony, és úgy találta, a feladatai közé tartozik, hogy zűr
esetén utánanézzen a dolgoknak. Jó esetben Wackford az, aki éjszakánként a
kamrában botladozott, rossz esetben már megint egy kóbor macska, amelyet
bezártak az épületbe. Pauline soha, de soha nem számított volna betörőkre, főleg
nem ebben az isten háta mögötti völgyben.
Csak akkor ismerte fel a tévedését, amikor a hullámzó köpenyében a
konyhába lépett. Megbénult a látványtól, és valószínűleg ez volt az egyik ok,
amiért a négy férfi nem vette észre azonnal.
A másik ok Wackford volt, aki a behatolókat egy óriási húsvágó késsel
sakkban tartotta.
A betolakodókkal ellentétben ő rögtön észrevette Pauline-t. A félhomályban
elgyötört arckifejezés suhant át az arcán. A magas ablakokon át holdfény sütött
be a helyiségbe. A nyitva álló, hátsó bejáraton át az ezüstösen csillogó gyepet
lehetett látni. Pauline biztos volt benne, hogy este bezárta az ajtót.
A négy férfi félkörben állt Wackford körül. A sikkes szalonkabátjukban és
merev gallérjukkal úgy néztek ki, mint az urak a szalon falán függő
festményeken - az ősök galériájának a portréi, amelyeket igazából zsibvásárokon
gyűjtögettek össze. Mindez figyelemelterelés volt, hogy a Faerfaxek valódi
személyazonosságát elfátyolozzák. Pauline épp úgy tudott erről, mint a
házmester, és inkább hagyta volna, hogy kivágják a nyelvét, mint hogy valakinek
is egy árva szót szólt volna. Szerette ezt a családot, főleg a gyerekeket.
És szerette Wackfordot. A sors kegyetlen iróniája, hogy éppen ebben a
pillanatban tudatosult benne.
A négy fiatalember sétapálcát tartott a kezében, holott egyáltalán nem
hatottak törékenynek. Amikor közülük kettő meghúzta a gombbal díszített
markolatot, kardok bújtak elő. A pengéjükön olyan jegesen verődött vissza a
holdfény, mint Wackford konyhakésén.
A házmester mezítláb állt a fekete-fehér kövön, semmi mást nem viselt, mint
egy pizsamanadrágot és egy nyitott inget. Figyelmeztető pillantást vetett Pauline
irányába, de amikor megszólalt, nem hozzá intézte a szavait. Próbálta a férfiak
figyelmét elterelni róla.
- Kik vagytok? És mit akartok itt?
Pauline mintha megbénult volna. Egy lépést akart tenni az ellenség felé,
Wackford mellé állni, de a teste nem engedelmeskedett. A konyha idegen lett a
számára, alig ismerte fel a helyiséget. A fenyegetés légköre mindent
megmérgezett, ami kedves és ismerős volt neki.
- Tedd el a kést, öregember! - mondta egy szőke szépfiú. - Akkor a hajad
szála sem fog meggörbülni. - Mosolyogott, és a kardjával színpadias
támadóállásba helyezkedett, talán hogy Wackfordot kigúnyolja, talán hogy a
reakcióját tesztelje.
A házmester nem hagyta magát megfélemlíteni. - Felbukkantok itt az éjszaka
közepén, fegyverrel a kezetekben, és tényleg komolyan úgy gondoljátok, hogy
az ígéretetekre hagyatkozom?
- Nem úgy néz ki, mintha volna más választásod. Mi négyen vagyunk, és a
házban még többen. Milyen esélyed volna egy lekváros késsel, ha komolyan az
életedre akarnánk törni?
- Mi keresnivalótok van itt?
- Mi közöd van hozzá? Semmi.
Egy utolsó pillantás Pauline-ra, aki most lassan egy lépést tett előre. Ha
sikerül elérnie a többi kést, segíthetne neki - segítenie kell neki. Mert van néhány
dolog, amit el akar neki mondani, ma éjjel még sürgetőbben, mint valaha. A nő
szíve őrülten vert, és ez épp annyira múlt a veszélyen, mint a felismerésen, hogy
ő és Wackford összetartoznak.
- Utoljára mondom - mondta a szőke. - Le a késsel!
Pauline mély levegőt vett, aztán sietősen elindult. Wackford úgy nézett ki,
mintha egyszerre csak félelmetes fájdalmat érezne.
 Több fej fordult meg egyszerre. A nő elérte a vágótőkét, amelyen a
konyhakéseit tartotta egy fatömbben, megfogta a legnagyobbat és legélesebbet,
majd mindkét kezével maga elé tartotta.
- Tűnjetek el innen!
Azok négyen egymásra néztek, aztán a nőre nevettek.
- Pauline - mondta Wackford könyörögve. - Tedd le a kést!
- Ne engedem, hogy ezek...
Az egyik csinos fickó egy lépést tett felé, és azt kiáltotta: - Bú! -, majd
nevetni kezdett, mert egészen magától értetődően abból indult ki, hogy Pauline
ettől majd elejti a kést. A nőnek azonban esze ágában sem volt, egyszerre rúgott
és szúrt. A penge hegye mély rovást vájt a férfi kézfejébe. Az egy kiáltással
elengedte a tőrös botja markolatát. A fegyver csörömpölve a padlóra hullott.
Wackford gyorsabban reagált, mint a megütközött férfiak.
Hogy Pauline támadója figyelmét elterelje, előre ugrott, félre csapta a szőke
férfi tőrét, megperdítette a fickót, és maga elé húzta. A kése egy ujjnyira az
idegen oldalába szúrt, elég mélyen ahhoz, hogy világossá váljon számára, hogy
komolyan gondolja.
- Hívd vissza a barátaidat! - mondta. - Különben nem éled túl ezt itt.
Pauline remegő kezekkel még mindig maga előtt tartotta a pengét. Csak ekkor
tudatosult benne, hogy felkiáltott, amikor megsebesítette a férfit. Az fogta a
vérző kezét, és dühtől eltorzult vonásokkal felváltva nézett hol rá, hol
Wackfordra a túszával.
A férfi, akit Wackford élő pajzsként maga előtt tartott, higgadt maradt.
Csillapító hangon így szólt: - Nyugalom. Ez mindenkire érvényes. - A kísérői
felé bólintott. - Rátok is.
A sérült lehajolt, és a bal kezével felemelte a tőrös botját. A másik kettő
lassan előhúzta a saját pengéjét. De egyikük sem moccant.
Pauline Wackford pillantását kereste. Könnybe lábadt a szeme. Egészen rövid
ideig úgy látta, mintha a férfi arcán mosoly suhanna át. Minden jó lesz, mintha
ezt mondta volna neki. Ne aggódj!
- Le a fegyverekkel! - parancsolt rá a férfiakra.
Senki nem engedelmeskedett.
- Beszéljünk egymással józanul! - szólalt meg a foglya.
- Eleget beszéltünk - mondta Wackford. - Tegyétek el a tőrötöket, és tűnjetek
el innen! Rossz házat kerestetek.
- Ezek nem egyszerű betörők - köszörülte meg a torkát Pauline, mert
kiszáradt a szája. Olyan hangon hallotta magát megszólalni, amely mintha egy
másik helyiségből jött volna. Egy másik testből.
- Okos kis szemétláda - mondta a sérült. Pauline látta, hogy a szeme úgy
csillog a félhomályban, mint a márvány.
- Hagyd! - förmedt rá a fogoly. - Senkit nem akarunk megsérteni. Mi
tulajdonképpen senkit nem akarunk bántani.
- Biztosan nem - mondta Wackford.
- Ha elengedsz, és elteszed a kést, senkinek nem esik bántódása. Főleg nem
neki. - A férfi egy fej biccentéssel Pauline-ra mutatott.
- Lesztek szívesek egy haja szálát sem...
- Feltéve, hogy józan maradsz - szakította félbe a túsza. - Mit gondolsz, mi
fog történni, ha megölsz engem? Elég gyors vagy, hogy egyszerre három férfival
felvedd a küzdelmet? És hogyan akarod megakadályozni, ha egyikük a szíved
hölgyével kezd foglalkozni?
Szíve hölgye. Pauline legszívesebben betörte volna az orrát. Fiatal nőként
nem volt finnyás az ilyen dolgokban. De ezek nem hangoskodó
kocsmatöltelékek, akik tűrnék, hogy egy csinos kisegítő szakácsnő móresre
tanítsa őket. Valami nincs rendjén ezekkel a fickókkal, túlságosan meg vannak
győződve saját magukról, túlságosan biztosak benne, hogy győzni fognak.
A sérült férfi a szájához nyomta a kézfejét, és kiszívta a sebét. A szeme
közben boldogan fénylett a várakozástól, mintha megjönne az étvágya az idegen
vérre. Pauline vérére.
A nő felismerte a tehetetlen dühöt Wackford tekintetében. Dühöt saját
magára, gondolta, amiért soha nem mondta el neki nyíltan, mit érez iránta.
Legszívesebben odakiáltotta volna neki, hogy ő is ugyanígy van ezzel, és hogy
be fogják pótolni, amit elmulasztottak, ha ezen itt túl lesznek. Bevallják
egymásnak az érzéseiket, és a folyosó két végéről talán közelebb költöznek
egymáshoz.
Talán olyan helyiségekbe, amelyek egymással szemközt állnak, és csak két
lépést kell megtenniük az átjárón. Talán közös szobába, valamelyik nagyobbá.
Talán...
- Lejár az idő - szólalt meg lágyan a fogoly.
- Add a szavad! - mondta Wackford ingadozó hangon.
Nem! - Pauline ezt akarta neki ordítani. Hiszen hazudnak! Hazudnak, és
közben az arcunkba vigyorognak!
- Természetesen - felelte a férfi. - Tedd le a kést, és senkinek nem esik
bántódása, ha egyszer egy úriember a szavát adja.
 Pauline kinyitotta a száját, de a szavak a torkán akadtak, akár egy mag, amely
lassan megfojtja. Manapság egyetlen ember sem nevezi magát úriembernek.
Ezek a férfiak úgy beszélnek, mint Furia elsárgult regényalakjai. Mintha csak
most bújtak volna ki a könyvükből, mint a visszajáró lelkek a sírjukból. Még az
öltözékük is másik évszázadból való.
Wackfordból kitört egy nyögés, amely a fájdalom hangjának hallatszott.
Pauline rémülettel eltelve gondolta: gyászol. Gyászol bennünket.
Nem! - Már újra a nyelve hegyén volt, ezúttal csak egy suttogás, mert tudta,
hogy hiábavaló. A férfi meghozta a döntését.
Wackford elengedte a férfit. Az egy mosollyal, mintegy pehelykönnyű
tánclépéssel tovasiklott.
- Pauline - mondta Wackford. - Neked most el kell menned, lis ne fordulj
meg, mindegy, mit hallasz.
- Veled maradok - ellenkezett a nő szilárd hangon.
- Ó - mondta a szőke szépfiú -, ettől megszakad a szívem.
A másik három halkan nevetett. A sebesült férfi a sérült kezébe vette a tőrös
botot, és olyan szorosan a markolatára zárta a kezét, hogy a sérülésből friss vér
csöpögött. Aztán egy lépést tett Pauline felé, és a tőrt mélyen a hasába szúrta.
Wackford elgyötörtén felkiáltott.
Pauline lenézett, és látta a pengét a saját testében. Furcsa módon csak húzást
érzett, mintha izomláza volna. Lassan felemelte a tekintetét, és az ellenfele
vigyorgó arcába tekintett. - Okos szemétláda - mondta az még egyszer, ezúttal
győzedelmesen.
Wackford felordított, és magasba lendítette a kést, majd előre ugrott. A férfi
után szúrt vele, akit éppen az imént engedett szabadon, mert az állt Pauline és ő
közötte. Az azonban gond nélkül kitért előle, és így szólt a másik kettőhöz;
- Ha szabad kérnem.
Két tőr fúródott keresztben Wackford mellkasába. A házmester felkiáltott, de
próbált tovább haladni előre, Pauline-hoz, egyre közelebb. A két férfi nehezen
tudta feltartóztatni, habár a pengéket markolatig a felsőtestébe szúrták.
Pauline már nem tudott mozogni. Kegyetlen fájdalom lángolt fel benne,
mintha az idegei csak késve ismernék fel, mi történik. Könnyek szaladtak végig
az arcán, sósan marták a szája szegletét. A gyilkosa válla felett Wackfordra
pillantott, ő is nehezen értette meg, mi történt velük. A nő is megpróbált egy
lépést tenni előre, de nem tudta felemelni a lábát, ugyanakkor érezte, hogy a
térde megrogy.
 Wackford a nevét ordította. A nő elképzelte, hogy kint állnak a dombokon,
egy meleg nyári napon, a nő a domb tetején a kék ég alatt, a férfi egy kicsit
arrébb, lent a domboldalon, a nevét kiáltja, felé rohan, és a nő azt gondolja,
végre őszintén egymás felé tartunk, végre felismertük, mit érzünk.
Aztán látta, amint a férfi megbotlik, és nevetnie kellett, mert ő is a puha fűbe
süppedt. Milyen ügyetlenek, akár az ostoba gyerekek. A férfi mindjárt fel fog
ugrani, és tovább futni, és ő is felkel, elé megy, aztán átölelik egymást, ott fent, a
dombtetőn, a napon, a lágy, meleg szélben.
 17.

F
uria felrántotta Pip szobájának az ajtaját. Sehol nem látta az öccsét, sem az
ágyban, sem alatta. A biztonság kedvéért benézett a szekrénybe, de már
gyanította, hogy túl későn jött. Pip egyedül indult el, és először támadt olyan
érzése, hogy ezen az éjszakán tényleg mindent elveszíthet. Nem csak az apját.
Ismerte Pip szokásos rejtekhelyeit, ahol nem egyszer kutatta már fel, ha a
vacsoránál üres maradt a helye. De még mielőtt utána indulhatott volna, lépteket
hallott a lépcsőházból. A férfiak felfelé jöttek a második emeletre.
A másik irányba fordult, jobbra, végigszaladt a folyosón, és már tíz yard
távolságból hallotta, hogy a teherfelvonó a folyosó végén üzemben van. A rácsos
ajtó mögött láncok és fogaskerekek reszkettek.
A léptek hangosabbá váltak. Furia éppen kikapcsolta a zseblámpát, amikor a
szeme sarkából körvonalakat vett észre a folyosó túlsó végén. Három férfi jelent
meg az átjáróban, úgy húsz lépés távolságban. Furiát nem láthatták a sötétben.
Egészen óvatosan kihúzta a tapétaajtót, és beosont. A teljesen sötét lépcsőházban
hallotta, ahogyan a felvonó a padlástérben megáll. Ha szerencséje van,
átkozottul nagy szerencséje, akkor a férfiak nem figyeltek fel a zajokra.
Óvatosan behúzta maga mögött az ajtót, csak ekkor kapcsolta be a
zseblámpát, és követte a keskeny cselédlépcső fokait felfelé.
A fal mögül, a felvonóból dörömbölés hallatszott, amikor a padlásra ért.
Valaki nem vette a fáradságot, hogy halkan mozogjon. Biztosan nem Pip az,
inkább az ellenségeik egy további csapata. Valószínűleg az Akadémia ügynökei.
Isis Nimmernis küldte őket a nyakukra?
Furia óvatosan kinyitotta a padlásajtót. A felvonó közvetlenül mellette állt,
ezért bekukucskált a résen, hogy lássa, ki hagyja el a fülkét. Ha a támadók azok,
remélhetőleg Pip még nincs a karmaikban. A fiú itt fent minden egyes kacatot
ismert, minden falmélyedést és szekrényt. Nagyon módszeresen kell keresniük,
hogy a padláson megtalálják.
Ám a betolakodók helyett az olvasólámpát és a fotelt fedezte fel.
Felrántotta az ajtót, eléjük állt, és ezt sziszegte: - Állj!
Azok kerten egy utolsó nyikorgással és dübögéssel megálltak, alig hagyták el
a felvonófülkét. A lámpa sötét villanykörtéje Furia arca felé fordult.
A bőrfotel huzata úgy gyűrődött össze, mintha egy kéz ökölbe szorult volna. -
Ajaj, ajaj - mondta halkan, mert jól érezte, hogy a helyzet nem éppen a
legrózsásabh.
- Jó, hogy itt vagy. - A lámpa csikorgó hangja nem veszített az
öntudatosságából. - Éppen a kisfiú után akartunk nézni, és...
- Éppen elég lármát csaptok, hogy minden egyes fickót felcsaljatok ide! -
szakította félbe Furia rekedt, suttogó hangon. - El ne mozduljatok innen,
megértettétek?
A fotel huzatából gyűrődés hangja hallatszott. - De mi csak...
- Egyetlen mukkot sem akarok hallani! - vágott a szavába Furia. Amikor a
lámpa egyik fémízülete nyikorgott, így szólt az irányába: - Ez rád is vonatkozik!
A lámpaernyő elfogódottan ereszkedett le.
- Nekem majd gondom lesz Pipre. Ha segíteni akartok, akkor gondoskodjatok
róla, hogy ne tudjanak ezen az ajtón bejönni. És torlaszoljátok el a felvonó
rácsait.
A fotel a lépcsőház ajtajának feszült. - Nem gond - mondta buzgón.
A lámpa a fémlábain úgy tipegett a lift előtti padlóhézaghoz, mintha
lábujjhegyen járna. Amíg a tolórács nyitva van, a gépezetet nem lehet
működésbe hozni. A magasba emelte a fejét, mintha azt akarná kifejezni, hogy
ezt a felvonófülkét az élete árán is megvédi.
- Jó - mondta Furia. - Maradjatok így!
- De még hogy! - mondta a lámpa.
- Olyan nehéz tudok lenni, mint egy iratszekrény! - A fotel felfújta a huzatát. -
Megrakodva!
Furia megfordult, és a zseblámpája fénykúpjával végigpásztázta a környéket.
Sok mindent nem látott. Formátlan bútorok beporosodott lepedők alatt, amíg
csak a szem ellátott, közöttük cikkcakkos gerendák, amelyeken a tetőoromzat
óriási keresztgerendái nyugodtak. Valahonnan galambbúgás hallatszott. Ahogy
egy-két lépést tett, egy madár felreppent, de látni nem látta a sötétben.
- Pip! - szólongatta fojtott hangon. Egyszerre akart kiáltani és suttogni. - Pip,
gyere elő! Tudom, hogy itt vagy!
 Az egyik lepedő susogott.
A lépcsőház ajtajából heves recsegés hallatszott. A fotelt rázkódás járta át, de
egy ujjnyit nem engedett. A huzata úgy hullámzott, akár az izomzat. Egy férfi
kiáltott valamit, aztán ismét megremegett az ajtó. Valaki nekivetette magát, újra
és újra.
Furia mélyen a letakart bútorok közé szaladt. A kísértetszerű lepedők között
ösvények húzódtak, némelyiket vastagon fedte a por. Furia felfedezte Pip
lábnyomát a szürke bolyhokban, és észrevette, hogy ő maga is egyértelmű
nyomot hagy maga után.
- Pip! - suttogta újra. Nem tudta, milyen sokáig tudja majd állni a fotel a
rohamot. Ráadásul több feljáró is volt a padlásra a főlépcsőházból, de még az
északi szárnyból is.
- Pip! Hol bujkálsz?
Kereszteződéshez ért a felhalmozott asztalok között. Pip lábnyoma
elmosódott, lehet, hogy először egyik irányba szaladt, aztán a másikba. Sok ideje
nem lehetett, még a közelben kell lennie.
Az ajtó előtt féktelenebbé vált a lárma.
Ezek nem betörők, akiket csak a lopott holmi érdekel. Előbb- utóbb meg
fogják találni a módját, hogy a ház minden lakóját felkutassák. Végszükség
esetén tűzzel.
Aggódott Wackfordért és Pauline-ért. Ők ketten nem fognak egyszerűen
elrohanni, és Pipet meg Fúriát a sorsára hagyni. Az apja képét el akarta nyomni,
de a merev, halott arcának látványát nem tudta lerázni magáról.
- Furia! - Pip tiszta hangja az egyik asztal alól jött. - Itt lent!
A lány megkönnyebbülten leguggolt, és meglátta a fiú kezét, amely két
lepedő közül kikukucskált, akár a színházi függöny mögül. Itt olyan szorosan
sorakoztak egymás mellett a bútorok, hogy felnőttek alig-alig tudtak közöttük
mozogni. Már majdnem ő is túl nagy volt a szűk folyosókhoz.
- Gyere ide! - kiáltotta Pip.
- Ne ilyen hangosan! - Négykézláb az asztaltorony alá mászott.
Pip félrehúzta a lepedőket, és beengedte a lányt a rejtekhelyére.
A zseblámpa fényében csillogott a bohóc arca.
- Láttad őket? - kérdezte a kisfiú.
Furia leeresztette maga mögött a lepedőfalat. - Már mindenütt ott vannak a
házban.
A fiú komoly arccal bólintott. - Bohócok.
 - Nem. Nem bohócok. Adagos emberek. - Ami nem egészen felelt meg a
valóságnak, de nem tudta volna leírni a kisfiúnak az érzését, amikor a
betolakodókat megpillantotta. Ezek az emberek minden voltak, csak éppen
hétköznapiak nem.
Pip valamit ellenkezni akart, de akkor egy újabb reccsenés hallatszott, sokkal
hevesebb, mint előtte. Aztán hangok hallatszottak, és félretolt bútorok
nyikorgása. Biztosan egyszerre több férfi vetette neki magát az ajtónak, és most
szétszóródtak a padláson.
- Erre, végig - suttogta Pip.
Amint a zseblámpa kialszik, vakok lesznek. Máskülönben viszont túl nagy
lenne a veszély, hogy a betolakodók észreveszik a fényt a bútorok között.
- Nyugodtan kapcsold ki - suttogta Pip. - En kiismerem magam, sötétben is.
A lány vonakodva engedelmeskedett. - Le kell jutnunk a padlásról. Különben
megtalálnak.
- Hová akarsz menni?
- Ki a házból. A parkba, aztán fel a dombra.
- Hol van apa?
A kérdés elkerülhetetlen volt. Furia néhány másodpercig alig kapott levegőt,
miközben pánikszerűen azon gondolkodott, mit felelhetne rá. - Ő nem tud
nekünk segíteni, Pip.
- Bántották?
- Nem ezek az emberek. - Túl bonyolult volt, és még nem tudott róla beszélni.
- Meghalt - állapította meg Pip. - így van?
Valahogy sikerült a lánynak egy könnyekbe fúló igent kiböknie. Aztán némán
tovább másztak, egyre beljebb a fa- és lepedőlabirintusban.
A padlástéren férfihangok kísértettek. Az oromzat olyan magas volt, hogy
még a sok lepedő és cikkcakkos járat sem tompította a visszhangot. A szélesebb
utakon lábak dübögtek.
- Erre lábnyomok vannak! - kiáltotta az egyik.
További hangok keveredtek az elsőhöz, közöttük egy nőé is. A férfiak nem
voltak könyvmágusok, ezt Furia érezte. Nem úgy az idegen nő, aki minden
jelenlévőnek megparancsolta, hogy meg ne moccanjon. Furia érezte a
könyvmágia áramainak rombolását, amely a ház mélyéből előtört, a rezidencia
szobáinak több ezer könyvéből felszabadult.
- Meg fognak bennünket találni - mondta a lány Pipnek, miközben asztallábak
és komódok között másztak.
- Túl sötét van - ellenkezett az öccse.
 - Már nem sokáig.
Heves széllökés söpört végig az elfeledett bútordarabok útvesztőjében.
Rögtön ezután világosság lángolt fel, mintha egy egész fényszórótelepből jönne.
A lepedőfalak verdesni kezdtek. A szélük felemelkedett a parkettáról, és Furia
a bútorok között meglátta a könyvmágust; némi távolságban a földön térdelt, a
két karját széttárta, és a fejét oldalra fordította. Az arcát erősen a deszkára
szorította, a szemét tágra nyitotta. Pontosan feléjük nézett.
Furia szitkozódott, újult erővel tolta maga előtt Pipet, és azt suttogta: - Ki kell
másznunk a tetőre! Azonnal!
A fiú bólintott, és gyorsabban mászott, miközben a finom ruhás férfiak a
földre ereszkedtek, és a bútorokon keresztül a szökevényeket lesték.
A feketeruhás nő szó nélkül felugrott. Furia szem elől veszítette.
- Ott! - Pip előre mutatott a kápráztató fényességbe.
Előttük egy kis tisztás nyílt a bútorok között. Fémlétra vezetett fel a tetőre, az
alsó része a padlóba volt csavarozva. Amikor Furia a tekintetével követte a
fokokat, meglátta a csapóajtót, amelyen már oly sokszor kimászott a rezidencia
tágas tetőire.
- Ott vannak! - kiáltotta az egyik férfi.
Ekkor Furia észrevette, hogy az éles fény tényleg a villanykörtékből jött,
amelyek itt-ott vezetékeken himbálóztak a tetőgerendákról. Minden egyes
villanykörte olyan világosan ragyogott, akár a nap. Könyvmágiai kisülések
cikáztak egyiktől a másikig, és úgy függtek a bútorlabirintus felett, akár egy izzó
háló.
- Lovagok! - kiáltotta a fekete ruhás nő. - Kapjátok el őket!
Lovagok? Furia halványan emlékezett valamire, amit az apja mesélt neki, egy
hírhedt könyvmágus történetére, akit mindenki csak úgy nevezett, a Fekete
özvegy. Bárhová is ment, fiatal férfiak testőrsége követte, akik az úrnőjüket a
teljes önfeladásig istenítették. A Fekete özvegy lovagjai, így nevezte őket az
apja. A nevében gyilkoltak, és akit nem öltek meg, azt a Fekete özvegy saját
kezűleg lapította össze, akár egy bogarat.
Furia egy nyögéssel feltolta az öccsét a létrán. Minden oldalról férfiak áradtak
feléjük. Furia felmászott Pip után, hamarosan három yarddal a padló felett találta
magát, de a csapóajtóig még mindig sok volt hátra.
-A kar! - kiáltotta Pipnek. Már nem volt rá szükség, hogy halk legyen.
Mindenki látta őket. Bútorokat toltak félre, felhőkként szöktek fel a
porszökőkutak. A lovagok körbeállták a létrát.
 A feketeruhás nő verdeső lepedők uszályát húzta maga után, miközben
kosként törte át magát a kacatok útvesztőjén.
- Gyorsabban! - kiáltotta Furia.
Pip felnyomta a csapóajtót. Hűvös éjszakai levegő csapta meg őket.
Fa repedezett és anyag szakadt, miközben a Fekete özvegy a pusztítás nyomát
hagyta maga után a padláson. Tiberius Faerfax nem túlzott: ez a nő hatalmasabb
és félelmetesebb, mint bármely más könyvmágus, akiről Furia hallott.
Pip eltűnt a nyíláson át.
Két lovag ért egyszerre a létra lábához.
Furia sarka megcsúszott, de még éppen meg tudott kapaszkodni, majd
felmászott az utolsó fokokon. Aztán kidugta a fejét a szabadba, akár egy
fuldokló, ugyanakkor érezte, ahogyan erős kezek ragadják meg a lábát.
 18.

V
aktában rúgott, ellenállásba ütközött, majd dühös kiáltást hallott. Rögtön
utána szabad lett, felsietett az utolsó fokokon, és felhúzódzkodott a tetőre.
Amikor az üldözője keze a nyílás peremén megjelent, minden erejével rácsapta
az ajtót. Látta, ahogyan az ujjakra vágódik, amelyek erre visszahúzódtak,
miközben a mélyből ordítás tört fel.
Pip és ő két orom között egy keskeny folyosón találta magát. - Gyere tovább!
- kiáltotta az öccse, és el akart futni.
- Ne arra. - A lány felmutatott a következő tetőoromra. - Felmászunk oda,
aztán a másik oldalán le.
Pip már kapaszkodott is felfelé a ferde tetőcserepeken, apró, sérülékeny alak
pizsamában. De mert Furia nem követte azonnal, megállt. - Mi az?
- Rögtön. - Oldalra lépett, és várt, amíg két kéz újra felnyomta a csapóajtót.
Amikor egy fej megjelent, Furia előreugrott, és olyan erősen a férfi arcába
rúgott, ahogy csak tudott. A lovag villámgyorsan visszakapta a fejét, a lány lába
éppen csak súrolta. A lovag abban a pillanatban előrenyúlt, és próbálta a lányt
elkapni. Furia hirtelen megfordult, lendületet vett - és a sarkával a férfi orrát
célozta meg. Érezte, ahogyan a csont eltört, aztán a férfi felordított, elengedte a
párkányt, hátrahanyatlott, és több lovagot is lesodort magával a létráról.
Furia megfordult, felrohant a meredek cserepeken, útközben megfogta Pip
karját, és tovább húzta a fiút. Már elérték az ormot, amikor mögöttük a csapóajtó
kitárult, és az első lovag kimászott a szabadba.
Ők ketten kéz a kézben csúszkáltak lefelé a másik oldalon. Az orom végében
egy sor kémény emelkedett, mögöttük ereszcsatorna. A déli szárny végébe értek.
A holdfényben csak a park körvonalait lehetett kivenni, felhőszerű foltok
feketeségből és szürkeségből.
 - Arra! - Az utolsó kémény felé mutatott, gyorsan hátrapillantott, de még
egyik üldözőjüket sem látta a tetőn felbukkanni. Sok idő már biztosan nem kell
nekik. Vajon pisztoly is van a férfiaknál?
Pip a tető pereméig szaladt vele. Úgy látszott, teljesen megbízik a nővérében,
és a lány azon tűnődött, vajon az öccse sokkos állapotban van-e.
- Várj! - Két lépéssel a perem előtt megállította, ő maga leguggolt, és
négykézláb tette meg az utolsó szakaszt. Lágy szél fújt, nem annyira heves, hogy
a mélybe taszítaná.
Lenézett az ereszcsatornára, és két emelettel lejjebb az alacsonyabb
épületszárny lapos tetejét látta. A hűtőkamra. Utólag építették hozzá a
konyhához, dísztelen, ablak nélküli téglakocka.
- Le kell másznod az ereszcsatornán - mondta Pipnek. - Nekem máskor már
sikerült, úgyhogy neked is menni fog.
Az nappal volt, üldözők nélkül, és előtte egy héten át gondolkodott, hogy
tényleg meg merje-e tenni. De most nem volt más választásuk.
- Próbállak megtartani - magyarázta neki a lány. - Könyvmágiával, ahogyan
apa tenné.
- Neked nincs...
- Tudom. Talán mégis sikerül.
Az orom mögött hangosabbá váltak a hangok. Bizonyára már több lovag is
kint volt, úton az orom felé.
- Ha leérsz, ne várj meg engem! Semmi esetre sem, hallod? Amilyen gyorsan
csak tudsz, az épület széléhez rohansz. Csak egy emelet magas, és a hátsó falon
növénytartó rácsok vannak. Ha túlságosan imbolyog, ugorj le, és próbáld meg
nem kitörni a lábad. Ha ez sikerül, szaladj a parkon keresztül, el a romok mellett,
fel a dombra. - Megfogta a két vállát. - Néhány perc múlva utolérlek. Rendben?
Semmi nem volt rendben, természetesen nem. Pip még gyerek. Amit tőle
kíván, az a legtöbb felnőttet túlterhelte volna. És mit fog tenni, ha Furiát
elkapják? Egyszerűen továbbszalad? Tíz éves, a fenébe is! Valószínűleg
megfordulna, és visszamenne a házhoz, és akkor elkapják.
De Pip csak bólintott, lecsúszott a peremen, és hirtelen kézzel-lábbal
kapaszkodva az ereszcsatorna lefolyóján lógott, akár egy bohócarcú kismajom.
Furia kikúszott az ereszig, a fiú fölé lógatta mindkét kezét, és próbált
összpontosítani. Elképzelte, milyen érzés lenne, ha az ujjaival átfoghatná a fiú
karjait, és megtarthatná. Behunyta a szemét, és kikapcsolta a zajokat a háta
mögött. A keze átfogta a fiú vékony felkarját, ugyanakkor érezte, ahogyan az
öccse lefelé mászik, olyan gyorsan és ügyesen, mintha már sokszor tette volna.
Vajon titokban már rég menekülő útvonalakat tervezett? Hogy a bohócok elől
elmeneküljön?
Még mindig az ujjai között érezte a fiú vékony felkarját, amikor az öccse így
kiáltott: - Minden rendben, lent vagyok! - Akkor a lány kinyitotta a szemét, és
látta, hogy a keze üres, és az öccse mélyen alatta a lapostetőn áll. Nem volt
benne biztos, hogy tényleg megtartotta-e, vagy csak beképzelte magának. De
már nem is számított.
- Fuss! - kiáltott utána. - Tedd, amit mondtam!
Furia még nézte, ahogyan az öccse elindul, aztán visszapillantott az oromra.
Három lovag éppen átmászott rajta, és már jött is utánuk a negyedik. A
férfiaknak szemmel láthatóan nagyobb fáradságba került, mint neki, hogy a
törékeny tetőcserepeken fogást találjanak, ám ennek ellenére gyorsan haladtak.
Furiának indulnia kellett, azonnal.
Gondolkodás nélkül fektében megfordult, a lábát letolta a peremen, és a csőre
csimpaszkodott. Zökkent egy-egyet ott, ahol a falhoz volt erősítve, de szilárdan
állt. A rozsdás fém nyikorgott és nyögött a súlya alatt, ahogyan lassan lefelé
mászott.
Alig tett meg néhány yardot, amikor a morajló hangok tisztábbá váltak. -
Gyere vissza, kislány! - kiáltotta az egyik lovag.
- Ne akard, hogy érted kelljen mennünk! - Azt próbáljátok meg! - nyögte ki
zihálva, és azonnal azt kívánta, bárcsak tartotta volna a száját. A fém
megremegett, ahogyan fent valaki megrázta.
A felénél járt.
A cső mintha kifelé hajlott volna, el a házfaltól. A lába hirtelen megcsúszott.
Megfagyott benne a vér, amikor eleresztette a kapaszkodót, és lezuhant. Néhány
másodperc késéssel érezte a becsapódást, de kevésbé fájt, mint amitől tartott. A
legrosszabb az volt, hogy a szíve majd kiugrott a mellkasából, tévedhetetlen
visszaszámlálás, amely egyre gyorsabban haladt a nulla felé.
- Furia!
Pip hangja kirángatta a kábultságból. Furia pillantása végigsiklott a magasan
felette álló férfiakon, imbolyogva lábra állt, majd bizonytalan léptekkel követte
az öccsét a lapostetőn. Még éppen látta, ahogyan a fiú ülésből ellöki magát, majd
a következő él mögött eltűnik.
Amikor a lány a lapostető széléhez ért, észrevette, hogy a kisfiú a szellőző
fémdobozára ugrott, amely két yard magasságban állt ki a falból. A növénytartó
rács egy kicsit arrébb van, jobbra. Ó miért nem jött rá erre?
Pip újra ellökte magát, és biztonságosan a fűbe ért.
 Mögöttük a tetőn valaki parancsokat ordított. Valószínűleg a házban
tartózkodó összes lovag a park felé indul. Vajon hol bujkál a Fekete özvegy?
- Fuss tovább! - kiáltotta Furia. - Ne állj meg!
Pip engedelmeskedett. Még több kiáltás, dühödt hangok, nem csak a tetőn. Az
elsők már kint voltak, valahol a sötétben.
A lány a roskatag ventilátordobozon landolt, és majdnem kiszakította a
sarokvasból. Még egy ugrás, az utolsó, és a lába alatt szilárd talajt érzett.
Amikor szaladni kezdett, észrevette, hogy a konyha hátsó ajtaja nyitva áll. A
holdfényben a tűzhely és a tálalószekrények közötti hosszú folyosón két élettelen
testet látott heverni, akik egymás kezét érintették.
A fürdőköpenyéről felismerte Pauline-t. Furia megbotlott, elesett, minden
erejét összeszedte, és továbbszaladt. Küzdött a kiáltással, amely felfelé szállt
benne, de elfojtotta, mert elárulta volna őt. Ha a férfiak elkapják, akkor Pipet is
elcsípik. Nem szabad kiáltania. Pipre kell gondolnia. Csak Pipre.
Húsz lépés után utolérte az öccsét. A lány fejből ismerte a parkon át vezető
ösvényeket, mindig is szeretett ide visszahúzódni.
- Pip... - suttogta.
A fiú megfordult - és egy csapásra izzó fénybe merült, mert az egész házban
felgyúltak a lámpák.
Ugyanaz a földöntúli fény áradt most minden ablakból kifelé az éjszakába,
amely korábban a padlást is megtöltötte. Olyan volt, mintha a rezidencia
belsejében robbanás történt volna, ami egyetlen szempillantással azelőtt dermedt
meg, hogy az üveg és a fal megrepedt volna. Az épület minden szegletét fehér
ragyogás járta át, még a falak rései is izzottak. A fény messze elért a parkba is,
és előrevetítette a két menekülő árnyékát. Másodperceken át messziről is jól
láthatták őket, majd újra kialudt a fény, és visszatért a sötétség.
- Ott szaladnak! - kiáltotta egy férfihang. - A romokhoz!
Furia balra rántotta Pipet, le az ösvényről, amelyet addig követtek, keresztül
egy bokron, majd be a magas fűbe. Az öccse egyetlen hangot sem adott, és
mintha abban bízott volna, hogy a lány meg fogja őt menteni. Furia maga is
olyan szívesen hitt volna ebben.
Lépteket hallott a hátuk mögött, de ahogyan hátrapillantott, csak rázkódó
körvonalakat látott, a megtett kerülő ellenére aggasztóan közel.
Hamar az elvadult park szélén sorakozó bokrokhoz értek, átkúsztak közöttük,
majd a fák alatt kiszaladtak a nyílt mezőre. A talaj egyre meredekebben
emelkedett. Elhagyták a rezidencia területét, és némán küzdötték fel magukat a
domboldalra. A hegykúp mögött széles völgy húzódott, sűrű erdő, és még több
vad domb. Valahol van ott egy út, amely Winchcombe-ba vezetett. Talán sikerül
a faluba jutniuk.
Már a domb közepéig felmásztak, amikor heves szél söpört végig a füvön.
Éles nevetést hozott magával.
- Nem menekültök! - kiáltotta nekik a Fekete özvegy a sötétségen át. - Még
gyerekek vagytok!
- Azt akarom, hogy meghaljon! - mondta Pip két ziháló lélegzetvétel között.
Furia még szorosabban fogta a kezét, amikor hirtelen újra fényt észlelt - tőlük
balra, feljebb az emelkedőn. Fehéren izzó pontok mozogtak az éjszakában. A
lány azon tűnődött, vajon a Fekete özvegy reppent-e arra a széllel, hogy útjukat
állja.
De akkor a nő azt kiáltotta: - Álljatok meg! - A hangja a hátuk mögül jött.
Közel volt, túlságosan közel, de egészen biztosan nem ott fent a dombon.
Dobogás és dübörgés hangzott fel, aztán egy éles füttyszó.
- Ez a vonat! - Pip hangja majdnem megbicsaklott.
A gloucesteri tehervonat. Ez rossz vagy jó? Furia nem tudta eldönteni. Ha
nem tudnak átjutni a síneken, mert éppen előttük gurulnak el a vagonok, akkor
kelepcébe estek.
A fények kialudtak, majd másodpercekkel később újra kigyúltak, ahogyan a
mozdony a síneken a domboldal egyik kanyarjában döcögött.
- Megígérem, hogy senkinek nem esik bántódása! - kiáltotta a Fekete özvegy
nem egészen húsz yard távolságból. Furia Pauline-ra és Wackfordra gondolt. -
Mindössze Siebenstern könyvét akarom!
A szavak visszhangoztak Furia fejében.
Siebenstern könyvét.
A Fantastico kell nekik? A könyv az overallja zsebében lapult, a jobb
combján. Kivehette és maga mögé hajíthatta volna abban a reményben, hogy
akkor majd a Fekete özvegy futni hagyja őket. De Furia a nő egyetlen szavát
sem hitte el.
Mi az ördögért a Fantastico. Ez csak egy ostoba regény, senki más számára
nem bír jelentőséggel, ám neki ez az utolsó emléke az anyjáról.
- Soha! - ordította Furia hátrafordulva.
De aztán újra érezte Pip kis kezét a sajátjában, hallotta a vad zihálását, amely
még a közelgő vonatot is túlszárnyalta.
A fények közeledtek, ragyogó szempár a vasúti töltés felett. A mozdony -
mint a rezidencia feletti kanyargós szakaszon mindig - lassan haladt,
majdhogynem kényelmesen. Egyes bárányok vagy marhák még éjjel is a sínekre
tévedhetnek. Furia számtalanszor megfigyelte már a vonatot, fentről, a tetőről,
amikor úgy dübörgött a zöld dombokon át, akár egy játék mozdony. Most olyan
volt, akár egy fújtató szörnyeteg, láthatatlan a két fénypont mögött, amely
mindannyiukat kiszakította a sötétségből: Pipet és őt magát, de a Fekete
özvegyet és legalább egy tucat lovagját is, akik már nem voltak tíz lépésnél
távolabb.
Furia előhúzta a zsebéből a Fantasticót, és meglengette a levegőben.
- Itt a könyv! - ordította túl a mozdony lármáját. Újra felhangzott a pokoli
füttyszó, ezúttal azért, hogy az embereket távol tartsa a vasúti töltéstől. A vonat
szinte már lépésben haladt.
- Add ide! - kiáltotta a Fekete özvegy.
Pip hol az ellenségeikre, hol a vonatra pillantott. Éppen elgurult mellettük a
mozdony, amelyet végtelen sor zakatoló tehervagon követett. Eltorlaszolták
előlük a dombra felvezető utat.
A könyv sokkal nehezebbnek tűnt, mint egyébként. Miért kellett ezért
Pauline-nak és Wackfordnak meghalnia? Az apja talán tudta volna a választ.
A Fekete özvegy és a talpnyalói közelebb értek. A nő fekete haját felborzolta
a szél, egyes tincsek úgy örvénylettek a feje körül, mintha csápok lettek volna. A
bőre kísértetiesen világosnak hatott, a szépsége aggasztónak. Fúriának egy
orchidea jutott róla az eszébe, amelyről második pillantásra kiderül, hogy húsevő
növény.
- Csak a könyvet akarom! Senki nem fog nektek ártani!
Furia a könyvmágus felé nyújtotta a kezét, benne a Fantasticóval.
Gyorsan Pipre pillantott, és olyan halkan, hogy csak az öccse halja meg, így
szólt: - Gondolod, hogy fel tudsz ugrani a vonatra? Valahol megkapaszkodni?
Őrültség volt, amit kívánt. Még csak tíz éves - kiáltotta újra egy hang a
fejében. De az elmúlt percekben olyan dolgokat teljesített, amit korábban
magáról is aligha feltételezett volna. Ezenkívül nem volt más választásuk. Nem
volt más menekülő út.
Valószínűleg ezt az ellenségeik is tudták, mert a lovagok sora most
legyezőként félkörívbe nyílt.
- Álljatok meg! - Furia hangja magas volt és fátyolos. Nem volt benne biztos,
hogy ebben a lármában egyáltalán érthető volt-e. - Még egy lépés, és a könyv a
kerekek alatt végzi!
A Fekete özvegy felemelte az egyik kezét. A lovagjai megálltak. -
Odamegyek hozzád egyedül. Nekem adod a könyvet, aztán eltűnünk.
- Nem kellett volna Pauline-t és Wackfordot megölnötök.
 A könyvmágus az egyik emberére nézett, aki csak vállat vont, mintha ezt
mondaná: nem hagytak más választást.
Újra Furia felé fordult. - A bűnösök megkapják a büntetésüket.
- Ettől ők ketten még nem támadnak fel! - Halkabban így szólt Piphez: -
Készen állsz?
- Igen.
- Hétköznapi emberek voltak - kiáltotta a Fekete özvegy -, nem
könyvmágusok.
- Az öcsém sem könyvmágus.
- Túl fiatal. Belőle még akármi lehet. Mint ahogyan belőled is, Furia
Rosenkreutz!
Tehát tudja. Furia számára világossá vált, hogy valószínűleg nem csak a
Fantasticóról van szó, ha ez a nő ismeri a Faerfaxek titkát. A Fekete özvegy
küldetése korántsem érne véget pusztán azzal, hogy a könyv a birtokába jut.
A hátsó vagonok a nyugati kanyarban mennydörögtek.
Még egyszer Piphez fordult. - El kell csípnünk az utolsó kocsit. - Aztán így
kiáltott a Fekete özvegynek: - Rendben. Megkapja a könyvet!
A nő feléjük jött, és újra jelezte a férfiaknak, hogy ne mozduljanak.
- Most! - mondta Furia Pipnek.
Az öccse megfordult, és néhány lépéssel felszaladt a vasúti töltésre.
Ugyanakkor a lány oldalra fordult, és a Fantasticót az egyik vagonnak hajította,
amelyik már elgurult mellettük. A könyv repülés közben kinyílt, verdeső
oldalakkal a kocsi falának csapódott, lepattant, majd eltűnt a lovagok mögött a
sötétben.
A Fekete özvegy dühödten felkiáltott.
Furia már nem figyelt rá, követte Pipet, és látta, ahogyan a fiú futás közben
megfogja a rudat a vonat végén. Ő maga is felrohant a síneken, és az utolsó
vagon után viharzott, megkockáztatott egy . kétségbeesett ugrást a keskeny
peronra, és megkapaszkodott. Nyögve felhúzódzkodott, és látta, hogy Pip is
ugyanezt próbálja tenni.
A fiú nem ugrott elég nagyot. Újra a földön botladozott, és kinyújtott karral a
vonat után rohant. Furia a bal kezével a rúdba kapaszkodott, és a jobbal sikerült
a fiú ujjait megfognia.
Újra felhangzott a füttyszó. A vezető hamarosan növelni fogja a sebességet.
A lovagok a sínekre rohantak, és követték a vonatot.
A Fekete özvegy mintha eltűnt volna, de aztán Furia észrevette a vasúti töltés
alatt. Lehajolt a fűbe a könyvért, és felemelte.
 - Furia! - kiáltotta Pip kétségbeesve.
Nem fogja elengedni, semmi esetre sem.
Az egyik lovag utolérte, és kinyújtotta a kezét a fiú után.
- Nem! - ordította Furia, és minden gyűlöletét a férfira zúdította.
Valami eltalálta a férfit, láthatatlanul, de iszonyú erővel, szétroncsolta az
arcát, akár egy káposztafejet, és lesöpörte a vasúti töltésről.
Furia tátott szájjal bámult utána. Ez ő lett volna?
Nem maradt ideje ezen gondolkodni. Pip alig kapott levegőt, és már nem
fogja sokáig bírni. Mintha már nem is lenne elég ereje ugrani.
A lány keze közül kicsúsztak a fiú izzadtságtól nedves ujjal, de még egyszer
el tudta kapni. Ezúttal erősebben sikerült megfognia.
- Ugranod kell!
A vonat gyorsított. Pip megbotlott, de nem esett el. Az ereje végéhez ért, az
arca eltorzult, és Furia ekkor észrevette, hogy a könnyek fekete csíkot húztak a
fehér sminkjén. A lány nem emlékezett rá, mikor látta utoljára sírni az öccsét, és
majd megszakadt érte a szíve. Felzokogott, de nem engedte el, ő maga is le akart
ugrani, és vele maradni, mindegy, mi fog velük történni. Mögötte egy egész
horda lovag szaladt, és utolérték. Bármit is művelt Furia az egyik férfival,
képtelen volt még egyszer megtenni. Lélekkönyv nélkül nem. És főleg nem
mindannyiukkal.
A dombok felett dühös kiáltás sivított, túlharsogta a vonat dübörgését, és
Furia fülébe itta magát.
Pip újra megbotlott. Ezúttal a lány elveszítette.
Valami, akár egy tornádó az éjszakából hátulról végigszántott a lovagok
tömkelegén, nyiladékot vájt közéjük, és eltalálta a vonat végét. Furia a vagon
hátsó falának ütközött, elveszítette az egyensúlyát, és majdnem az eszméletét is,
a keskeny, rácsos peronra zuhant, és fekve maradt.
Pipet láthatatlan kezek ragadták meg, és emelték fel a sínről. Egy-két
másodpercig a levegőben rúgkapált, aztán az első lovagok beérték. Az egyikük
magához ragadta. Pip védekezett, ütött és rúgott, de az ellenállása megbénult,
még miközben Furia az utolsó erejével próbálta magát felszedni.
Fel akart támaszkodni, felülni, de túl gyenge volt. Az egész teste sajgott.
Mintegy kábulatban kinyújtotta az egyik kezét Pip felé, aki a lovag fogásában
egyre kisebb lett, visszamaradt vele, és végül eggyé vált az éjszakával.
A lány a nevét kiáltotta, de nem kapott választ, kiáltott, amíg bírta szusszal, és
az érzékei el nem enyésztek, miközben a vonat egyre gyorsabban száguldott a
sötétségben.
 19.

H
ajnali öt óra körül Furia keresztülvágott az ébredező Londonon.
Útközben írni akart egy üzenetet Severinnek a könyvbe, de a keze túlságosan
remegett, és a könnyei a papírra potyogtak. Többszöri próbálkozás után feladta,
és újra eltette a könyvet. Szüksége volt segítségre, hogy Pipet kiszabadítsa -
feltéve, hogy még él!- kiáltotta egy hang a fejében -, és azt nem a múltban fogja
megtalálni.
A Paddington állomásról kábultan haladt kelet felé, kikerülte a kapualjakban
beburkolózott hajléktalanokat, ám ő maga is elrejtőzött, amint egy-egy járőrt
észrevett. Még mindig a fekete overallt viselte, és bár emiatt valószínűleg senki
nem fogja azonnal betörőnek tartani, nem szabad feltűnést keltenie. Nincs
vesztegetnivaló ideje. Minden átkozott perc egy perccel több, amelyben Pip a
Fekete özvegy karmai közt van.
Feltéve, hogy még él.
Az Upper Thames Street széles járdájáról egy keskeny zsákutcába fordult,
amely a bájos Swan Lane nevet viselte, bár az utca alig volt több mint egy
ocsmány nyiladék a beton és üveg között. A Temze-part gyalogos sétányába
torkollott. Egy kőhajításnyira tovább balra a London Bridge a déli partra
vezetett. A háttérben, egy mérföldre lefelé a folyón, észrevette a tiszteletet
parancsoló Tower Bridge fényeit.
Furia is egy hídon akart átmenni - de nem ezen a kettőn. Ez a London Bridge-
től nem messzire feküdt, ahol a rómaiak egykor az első átjárót építették a Temze
fölé. A hivatalos változat szerint a római hidat elpusztították, miután az építői
visszavonultak Britanniából, de ez nem fedte a teljes igazságot. Általánosan
elfogadott ténynek számított, hogy a London Bridge-t később a helyére építették,
ám az építészeknek jó okuk volt rá, hogy nyolcvan méterrel keletre tolják. Mert
a régi híd némelyek számára még mindig létezett, ám a másik végén ma már
semmiképp sem a Temze túlpartja feküdt.
Amikor Furia a Swan Lane-ről az üres sétányra lépett, elővette a zsebéből a
Libropolis feliratú könyvjelzőt. A két tenyere közé fektette, úgy tartotta maga
előtt, mintha imádkozna, és lehunyta a szemét. Aztán mély levegőt vett, és újra
felemelte a szemhéját.
Több tucat fényforrás vakította el, gázlámpák üvegkalitkában. Előtte, a sétány
közepén óriási, három emelet magas őrtorony emelkedett, amelyet viharvert
csipkeorom koronázott. Aki a lábánál lévő boltíven át akart haladni, annak el
kellett mennie négy régimódi egyenruhás őrszem előtt. A Vatikán svájci
gárdájára emlékeztettek - ami nem volt véletlen, mert a pápai testőrség is az
Adamita Akadémia alá tartozott, és igazából nem a Szentatyát őrizte, hanem a
vatikáni titkos archívumot, a kereszténység legnagyobb könyvtárát.
Külsejét tekintve a négy férfi csíkos bugyogóban és puffos ujjal nem hatott
éppen modernnek, sőt, majdhogynem aranyosnak látszottak, de Furia az apjától
tudta, hogy felettébb komolyan veszik a feladatukat. A kardok nem dísznek
függtek az övükön, az alabárdjaik borotvapenge élesek voltak, és végszükség
esetére a falfülkékben egészen biztosan lőfegyvereket is tartottak raktáron.
Furia lassan elindult, nehogy gyanakvást keltsen. Még húsz lépés távolágban
volt a kapu ívétől és a mögötte húzódó, kivilágított, lekövezett hídtól, amikor
eszébe jutott valami. Mi van, ha Severin könyve a menedékhelyen nem
működik? Most már sajnálta, hogy nem hagyott neki üzenetet. De túl késő volt
megállni, és a gárdisták szeme láttára meggondolatlanul néhány sort írni a
könyvbe.
Továbbmenni. És semmiféle gyanút nem kelteni.
Izzadt, ahogyan az őrszemek felé közeledett, és közben a könyvjelzőt jól
láthatóan a kezében tartotta. Amikor két évvel korábban az apjával itt járt, a
kapu boltíve alatt élénk jövés-menés volt. De ilyen korán reggel a Swan Lane és
a sétány olyannak hatott, mintha kisöpörték volna. Az őrszemek félbeszakították
a beszélgetésüket, és Furia felé pillantottak.
A négy férfi szeme rejtve maradt a katonasapkájuk árnyékában, amelyet
ferdén csaptak a fejükre. Az egyenruhájuk fekete-vörös csíkjai - az Akadémia
színei - ragadozó állatok barázdált szájpadlására emlékeztették Furiát. Az
alabárdjuk és kardhüvelyük csillámlott a gázlámpák fényében.
- Jó korán útra keltél - mondta az egyikük, amikor Furia már csak néhány
lépésre volt tőlük.
- És túl fiatal vagy, hogy egyedül kószálj erre - fűzte hozzá egy másik.
 A lány úgy tartotta feléjük a könyvjelzőt, akár egy belépőjegyet. Nem volt
nála más papír, amellyel igazolhatta volna magát. Feltételezte, hogy a rezidenciát
az Akadémia megbízásából támadták meg, ezért amúgy is hiba lett volna a
valódi nevét említenie.
- Itt van ez. - Meglobogtatta a papírcsíkot, amely sokkal több volt, mint egy
egyszerű könyvjelző. Aztán kibökött utána még egy „Jó Reggelt!”-et, és egy
kicsit maga is megütközött rajta, hogy sikerült neki, sőt majdnem gondtalanul
hangzott.
Nem volt rá szükség, hogy valamelyik őr alaposabban szemügyre vegye a
könyvjelzőt. Ha nem valódi lett volna, akkor Furia sem a tornyot, sem az őröket
nem láthatta volna meg. - Gyakorlatra megyek - mondta. - Szabadnapom volt, és
igazából már tegnap este vissza kellett volna érnem, de hát... A reggeli műszakra
még éppen beérek a raktárba.
A négyből az egyik szemügyre vette az overallját. Amennyire tudta, a
vonaton letisztogatta, de itt-ott még mindig maradhattak rajta vérfoltok. A fekete
anyagon és a lámpák félhomályában remélhetőleg nem látszódnak. Biztosan
nincs valami jó szaga azok után, ami vele történt.
Ahogyan az apjára és Pipre gondolt, egy pillanat erejéig úgy megszédült,
hogy nehezére esett egyenesen megállni. De minden akaraterejét összeszedte, és
fenntartotta a gondtalanság látszatát.
- Akkor siess! - mondta az egyikük, aki barátságosabbnak tűnt, mint a
többiek. Ő volt a négy közül a legidősebb, és szemmel láthatóan a legfáradtabb.
Furia érezni vélte, hogy legalább ketten közülük könyvmágusok - és ő volt az
egyik.
- Igyekszem. Még egyszer szép napot!
Azzal fürgén - de nem túlságosan - elment a férfiak mellett, áthaladt a torony
alatti rövid kapu-alagúton, és a Libropolisba vezető hídra lépett.
A mellvéden, az átkelő mindkét oldalán szabályos távolságokban további
gázlámpák világítottak. A sárga fényük úgy vetült a nedves kövezetre, mint a
zsírréteg. Nyilvánvalóan esett, miközben fent, Londonban minden száraz maradt.
A könyvmágia minden menedékhelye saját időjárási viszonyokkal rendelkezett,
csak a napszakok egyeztek meg a külvilágéval - az Éjszakai Menedékhely
kivételével.
Libropolis első pillantásra sok tekintetben hasonlított a határain túl elterülő
világhoz. Volt nappal és éjszaka, napsütés és eső, és az emberek szabályozott
keretek között munkába jártak a több ezer könyvkereskedésbe és antikváriumba.
Sokan mások a könyvraktárakban gürcöltek, ahol ritkán látták a napvilágot.
 A híd enyhén ívelt volt, úgyhogy Furia az első száz yardon nem látott
házakat. Ehelyett a pillantása egy hirdetőszekrényre esett, amelyet a gázlámpák
oszlopaira szereltek fel. Már messziről észrevette, hogy plakátok függtek benne
arcképekkel - az Akadémia körözési felhívása.
Miközben közelebb lépett, már-már arra számított, hogy a saját arcát pillantja
meg, mellette az apjáét, talán még Pipét is bohóc smink nélkül. De amikor a
sejtés már meg akarta volna bénítani, felismerte, kit ábrázol.
Jutalom! - állt ott vastagon szedve - Terroristák kerestetnek!
Alatta két tökéletes fantomkép: a két könyvönkívüli arca a torinói
könyvtárból.
Ariel - olvasta az egyik arc alatt -, Puck - állt a másik alatt. - Az úgynevezett
Dalnok Fivérek.
Furia néhány szívdobbanásnyi ideig úgy állt a hirdető szekrény előtt, mint
akinek földbe gyökerezett a lába, de aztán tudatosult benne, hogy az őrök még
mindig látják őt. Kényszerítenie kellett magát, hogy továbbmenjen, nehogy
felkeltse a férfiak gyanakvását.
Egy kicsit merev térdekkel folytatta az útját, most már közelebb a jobb
mellvédhez, hogy a következő lámpa alatt futtában még egy pillantást vethessen
a körözöttekre.
A Dalnok Fivérekre.
Vajon az apja felismerte őket Torinóban? Egészen biztosan. Alkalomadtán
említette őket, mintegy mellékesen, és mert ő volt Furia egyetlen forrása a
könyvmágia világából érkező híreket illetően, a tudása erre a kevés utalásra
korlátozódott. Soha nem látott róluk képet.
Ariel és Puck Shakespeare teremtményei voltak, két lény hatalmas mesterek
szolgálatában. Ariel levegőszellem volt, Prospero varázsló rabszolgája a
Viharban. A fondorlatos Puck a Szentivánéji álomból a tündérkirályt, Oberont és
a tündérkirálynőt. Titániát szolgálta. Mint oly sok könyvönkívüli, évekkel ezelőtt
kihullottak a könyveikből, és a valóságban folytatott életre kárhoztattak. Ám a
legtöbb műfaji sorstársukkal ellentétben, akiket arra kényszerítettek, hogy a
menedékhelyek könyvönkívüli gettóiban nyomorúságosán tengődjenek, ők
ketten elkeseredetten harcoltak a sorsuk ellen, támadásokat intéztek az
Akadémia intézményei ellen, és minden derék könyvmágus rémének
számítottak.
Ha Furia gyerekként éppen nem Fantastico Fantasticelli kalandjait játszotta el,
akkor - hol az egyik, hol a másik - Dalnok Fivérként söpört végig a rezidencia
parkján, és láthatatlan akadémiai ügynökökre vadászott. Olyan ügynökökre, mint
Isis Nimmernis. A sors keserű iróniája, hogy az ügynök épp úgy felelős az apja
haláláért, mint a két könyvönkívüli. Ha ők hárman nem bukkannak fel olyan
hirtelen, akkor az őrök nem nyitottak volna tüzet. Akkor az apja meg tudta volna
védeni a rezidenciát, és meg tudta volna menteni Pauline-t és Wackfordot. Pipet
soha nem rabolták volna el.
Furia áthaladt a híd ívének legmagasabb pontján, és megpillantotta
Libropolist: fények hálója a sikátorok és cseréptetők felett. Ahogy
hátrapillantott, a toronykaputól jobbra és balra csak sötétséget látott. London
eltűnt.
A város, amely a gomolygó ködfolyam partján feltárult előtte,
semmiféleképpen nem hasonlított egy modern metropoliszra. Sokkal inkább úgy
látszott, mintha egy kellemesen nyugodt angol falu nyújtózkodna a
végtelenségig minden irányba. A legmagasabb házak háromemeletesek voltak. A
fények, amelyek a távolból csillagos égként a panorámára borultak, talán
gázlámpák és lampionok voltak, pontosan nem lehetett a hídról kivenni.
Az átkelő végét egy másik toronykapu jelezte. Furia megkönnyebbülten
állapította meg, hogy itt senki nem őrködik. A magas, íves boltozatban nedves
kő és korom szaga járt, bár sehol nem égett nyílt tűz.
Alig hagyta el a hidat, már el is haladt az első kirakatok előtt, a legtöbb
keskeny volt és alacsony, mint az aprócska falusi üzleteké, amelyeket
Costwoldsból ismert. A szűk sikátor két oldalán a kirakatok tele voltak tömve
ezer meg ezer könyvvel.
Ezt a várost könyvmágusok alapították könyvmágusoknak. Aki lélekkönyvet
viselt, zavartalanul beléphetett, szíve szerint keresgélhetett a túlzsúfolt
antikváriumokban, vagy új könyveket rendelhetett, amelyeket máshol nem
lehetett kapni.
Hétköznapi embereket is megtűrtek, ha nagyon erős vonzódást mutattak az
olvasás iránt. Libropolisba viszont csak olyasvalaki meghívására léphettek,
akinek itt nagy volt a tekintélye. A könyvmágia könyvjelzőit nem osztogatták
könnyelműen, hiszen egy olyan világba engedett belépést, amely büszke volt rá,
hogy az emberek nagy része előtt zárva marad.
Sok üzlet szakosodott. A kínálatukat kétes témakörökre korlátozták, vagy
éppen elmúlt korszakokra, művészi könyvalkotásokra vagy a főszereplők
hajszínére. Ebben a sikátor-labirintusban volt valahol egy üzlet, amelyben
minden könyv négyszázhuszonnégy oldalból állt, sem eggyel többől, sem eggyel
kevesebből. Némelyik üzlet kizárólag olyan könyveket árult, amelyeket a vevő
gyerekként olvasott, és pénz-visszatérítési garanciát kínáltak, ha már nem
tetszett neki annyira, mint egykor. Voltak itt kézzel írott naplókkal és talányos
mandragóra papírból készült, nehéz könyvekkel kereskedők, könyves átkok
ördögűzői, akik minden tolvajt és késlekedő kölcsönzőt elátkoztak, könyvillatú
kölnivizet gyártó manufaktúra a hiú könyvmágusoknak; és valahol állítólag még
olyan könyveket is árultak, amelyekről a vevők csak álmodtak.
A kereskedők, akik Libropolisban dolgoztak, úgy tudtak egy-egy regényről
mesélni, hogy a vevőnek olyan érzése támadt, mintha ő maga játszaná benne a
főszerepet. És ha a modern kiadásokat kínáló üzletekben az ember jobban
megnézte a szerzők fotóit, látta az izzadságot a homlokukon: vajon a vevő
megveszi a könyvet vagy sem?
Minden különbség ellenére az összes boltban Libropolis egyetlen becsületbeli
törvénye volt érvényben: Semmit nem szállítunk házhoz, az olvasónak kell
hozzánk eljönnie! A könyveket saját kezűleg kell kiválasztani, kifizetni és
elvinni, és akinek ez nem tetszik, annak itt semmi keresnivalója.
Miközben Furia a kihalt sikátorokban lődörgött, hiába keresett útjelző
táblákat. És nem volt senki, akitől felvilágosítást kérhetett volna. Ilyen korán
reggel még minden üzlet zárva volt, bár a szűk átjárókból és a hátsó udvarokból
hangokat hallott. A raktárakban, amelyek a szűk és cikkcakkos háztömbök
mélyén feküdtek, jóllehet már órák óta rakodtak, csomagoltak, válogattak és
csoportosítottak. Amikor az apjával itt járt, az elmagyarázta neki, hogy van itt
egy rejtett szállítószalag-hálózat, amelyen az üzletekbe szállítanak, egyfajta
könyvcsomag-csőposta, amely részben a föld alatt, részben kalandos szerkezetek
segítségével a házak padlásterén keresztül halad.
Libropolisban mintha nem lettek volna nyílt helyek, parkok sem. Csak a
keskeny sikátorok végtelen labirintusa, amely Fúriát bolond álmok színhelyeire
emlékeztette, amelyeket Dickens, Kafka vagy Mervyn Peake olvasása után
látott. Bár az építészet első látásra alig különbözött egy festői brit faluétól -
terméskő, erkély, osztóléces ablak -, a környezet régi könyvillusztrációk bájával
bírt: minden kellemesebbnek hatott, mint a valóság a hídon túl.
Már jó ideje tévelygett, amikor egy kanyar mögül lépteket hallott. Talán
könyvkereskedők, akik korán az üzleteikben akarnak lenni, vagy raktári
munkások, akiknek az éjszakai műszak éppen véget ért.
Ám a két férfi, aki az egyik ház sarkán éppen befordult, sem egyik, sem
másik nem volt. Mindketten hosszú, fekete kabátot viseltek és katonasapkát,
hozzá vérvörös sálat. Adamita milicisták, az Akadémia szeme és orra. Hogy a
milíciával nem lehet tréfálni, azt Furia apja egyszer s mindenkorra beleverte a
gyerekeibe.
 - Bizonyos módon még rosszabbak, mint az ügynökök - mondta. - Az
Akadémia ügynökei egymástól függetlenül dolgoznak és okosak, ez teszi őket
olyan veszélyessé. A milícia viszont korrupt, alattomos parancsvégrehajtókból
áll, akik a legjobb barátjukat is elárulnák egy-egy kitüntetésért.
Túl késő volt, hogy valamelyik ház bejáratához meneküljön. Az egyik férfi
már észrevette Furiát, az irányába bökött, és valamit mondott a másiknak.
A lány összeszedte magát, és továbbment. Az elfogódottság barackmagként
ült a torkában. Nem volt benne biztos, hogy a férfiak tekintetét inkább kerülnie
vagy pedig állnia kellene.
- Jó reggelt! - köszönt rájuk, és el akart menni mellettük.
- Jó reggelt! - viszonozta az egyikük, egy szikár, himlőhelyes férfi, akinek a
bőre épp olyan szürke volt, mint a haja.
A másik fiatalabb volt, még harminc sem lehetett, vörös hajú, vékony, és
biztosan gyors futó. - Jó reggelt, polgártárs! - mondta olyan hangon, hogy Furia
beleborzongott.
Már éppen elhaladt mellettük, amikor hallotta, hogy a háta mögött
megtorpannak a léptek.
- Egy pillanat! - szólt utána a fiatalabb.
Furia megállt, habozott, aztán lassan megfordult. Mindkét férfi keze mélyen a
kabátja zsebében lapult. - Igen? - kérdezte.
- Hova-hova ilyen korán?
- Munkába.
- És az merre lenne? - Egy lépést tett a lány felé, miközben a szürke férfi nem
mozdult.
- A raktárba.
- Melyik raktárba?
Sejtése sem volt, hogy a Libropolis hátsó udvaraiban lapuló könyvraktárak
nevet vagy számot viselnek. Az esélye, hogy holmi hazugsággal kibeszéli magát,
a nullával volt egyenlő.
- Északon - mondta.
- Akkor miért nyugat felé mész, polgártárs?
Az idősebb férfi megérintette a vörös hajú vállát. Első pillantásra
fenyegetőbbnek nézett ki, mégis majdnem lágyan így szólt; - Még gyerek.
Engedd elmenni!
A fiatalabb lesodorta magáról a kezet. - Nos? - kérdezte Furia felé fordulva.
- Azt hiszem, eltévedtem. Új vagyok itt. Még csak most kezdtem el a
gyakorlatomat.
 - Új. Úgy-úgy.
- Ez bűncselekmény? - Legszívesebben a nyelvébe harapott volna, de a
szavak már kicsúsztak a száján.
- Tessék?
- Semmi. Minden rendben.
Az idősebb férfi a másik válla fölé hajolt, és súgott neki valamit. A vörös
hajúnak mintha nem tetszett volna, és közben le nem vette a szemét Furiáról.
Mindkettejük hosszú kabátja alatt polírozott fekete cipő fénylett, de a fiatalabbé
kosszal volt befröcskölve, mintha keményebben és pattogósabban járna, mint a
társa.
- Mi a neved? - kérdezte végül.
- Faerfax. - Nem tudta pontosan, miért az igazságot mondta. Talán mert az
éjszaka történtek után hamisnak érezte volna, hogy a származását letagadja. Úgy
érezte, elárulta volna vele Pipet és az apját. Vagy talán csak túl fáradt volt ahhoz,
hogy hazudjon. - Furia Salamandra Faerfax.
- És honnan jössz?
- Londonból. A szüleim könyvkereskedők. Fent, a híd túloldalán. - Ami
magától értetődő volt, mert London a híd túloldalán feküdt. Össze kellett magát
szednie, hogy minden idegessége ellenére ne beszéljen értelmetlenségeket.
- És ki bizonyítja be, hogy nem vagy könyvönkívüli?
- Én.
- De az is lehet, hogy hazudsz. Én a helyedben hazudnék. Aki írásos engedély
nélkül hagyja el a gettót, azt...
- Nem vagyok könyvönkívüli! - szakította félbe a lány túlságosan durván és
türelmetlenül. Az apja ritkán ejtett egy-egy jó szót az könyvönkívüliekről, úgy
nőtt fel, hogy ellenszenvet érzett irántuk, és nem vette a fáradságot, hogy a
gyerekeibe nyíltságot neveljen velük szemben. Az Akadémia üldözte a
Faerfaxeket, és elnyomta a könyvönkívülieket, de az ellenség ellensége nem lesz
törvényszerűen barát. A könyvönkívüliek nem igazi emberek. Sokkal inkább
kitalációk, puszta képzeletszülemények, akik nem szándékosan váltak húsvér
lényekké. Minél gyakrabban vetették be a könyvmágiát, annál átjárhatóbbá vált a
hártya irodalom és valóság között. A könyvönkívüliek rendre potyogtak kifelé a
könyvekből, mert a könyvmágia alkalmazását alig lehetett korlátozni. Bár az
Akadémia megpróbálta szabályozni a használatát, ám ez csak a hétköznapi
könyvmágusokra vonatkozott, az ügynökökre, milicistákra vagy magukra az
Akadémia tagjaira nem. így hát a könyvönkívüliek száma tovább nőtt, a
menedékhelyek gettói reménytelenül túlzsúfoltak lettek, és a módszerek,
amelyekkel az újonnan érkezetteket féken tartották, évről évre gátlástalanabbá
váltak.
- Nos - mondta a fiatalabb milicista jeges mosollyal -, bizonyítsd be nekem,
hogy tisztességes polgár vagy, nem pedig közülük való.
Furia még valamiféle választ keresgélt, amikor hirtelen újra eszébe jutott a
könyvjelző. A jobb kezét az overall nadrágja zsebébe dugta, hogy előhúzza, de a
vörös hajú ráförmedt: - Hé, óvatosan! Mit rejtegetsz ott?
- Te jó ég! - szólalt meg a szürke milicista -, ő még kislány! Nem kell úgy
kezelned, mint egy súlyos bűnözőt!
De a másik férfi nem hagyta magát megtéveszteni. Furia számára világossá
vált, hogy nem fogja békén hagyni, amíg nem talál valamit, ami a gyanúját
igazolja.
- Jesszus - mondta a lány -, ti tényleg teljesen hibbantak vagytok, ahogyan
mindenki állítja.
A szürke hajú már éppen nyitotta a száját, hogy valamit feleljen.
A fiatalabb előre ugrott, a kezét fogásra nyitotta.
Ám ekkor Furia sarkon fordult, és elrohant.
 20.

A
férfi gyors volt, de a lány is.
Furiának eszébe jutott a zúzódott térde, de a fájdalom abban a pillanatban nem
tartóztathatta fel. Mintha csak marionettzsinórok tartanák a lábát, egészen
mindegy, milyen nagyon zörögnek és lengenek a végtagjai, vagy hogy éppen a
kulisszák éleinek ütköznek.
- Állj meg! - ordította a milicista. Úgy hangzott, akár a tűzparancs a
kivégzőosztagnak.
Furia beviharzott egy sarkon, és egy újabb sikátorban találta magát.
Mindenütt könyvekkel tele kirakatok, még a csukott ajtókon keresztül is papír és
nyomdafesték szaga szállt.
- Állj meg! - Aztán éles hangú síp sivítása hangzott fel, amelyet újabb kiáltás
követett: - Könyvönkívüliek szökésben! Azonnal megállni! Könyvönkívüliek
szökésben!
Néhány ablak mögött lámpát gyújtottak.
- Nem vagyok könyvönkívüli! - kiáltotta Furia a válla fölött, de ez volt az
utolsó próbálkozása. Már nem számított, mit mond. A férfi alig várra, hogy a
sápadt szadista ujjai közé kaparintsa.
Amikor a lány a következő kereszteződéshez ért, a férfi már csupán néhány
yard távolságban volt tőle. Ahelyett, hogy valamelyik sikátor torkolatába fordult
volna, egy keskeny külső lépcsőn felszaladt az első emeletig. Az üldözője léptei
mögötte dobogtak a lépcsőfokokon, a másik férfi visszamaradt.
A lépcső egy ajtó előtt ért véget, kétség kívül zárva volt, de ez mindegy is volt
a lánynak. Nem sokkal az utolsó lépcsőfok előtt mindent egy lapra tett fel, az
egyik kezével a korlátba kapaszkodott, és átlendült rajta. Ha most rosszul
érkezik, és kibicsaklik a bokája, a szökésnek annyi. De biztosan két lábra
érkezett, és tovább szaladt az utcán.
 Gyorsan hátrapillantott, és elégedetten látta, hogy az üldözője értékes időt
veszített a lépcsőn. Miközben a férfi még a lépcsőfokokon volt, a lány két ház
között egy nyílásba suhant. A sötétben kukáknak ütközött, amelyek
eltorlaszolták az átjárót, felmászott rájuk, és végigszaladt rajtuk - három, négy, öt
kuka egymás mögött - újra a földre ugrott, és futott tovább a komor nyiladékon.
Szeméttől és macskaürüléktől bűzlött, mégis megengedett magának egy rövid
vigyort, amikor a milicista a sötétben a kukáknak ütközött. A férfi szitkozódott,
miközben a másik csitítani próbálta; a második férfi bizonyára utolérte.
Furia kisuhant a résből, végigszaladt egy alagúton a házak alatt, és egy belső
udvarra ért. A munkások éppen kartonokat és ládákat rakodtak egy háromkerekű
kisteherautóra. A férfiak egyfajta pajtakapuból léptek ki, amely mögül hangok
zűrzavara és lárma szűrődött ki. Furia besietett. Senki nem figyelt rá.
Több szállítószalag szaladt egymás után, némelyik lefelé vezetett az
alagsorba, némelyik rézsútosan felfelé. Kartonok és könyvesládák sorakoztak
rajtuk szorosan egymás mellett. A férfiak és nők azzal voltak elfoglalva, hogy a
szállítmányokat valamiféle titokzatos rendszer szerint egyik szalagról a másikra
emeljék, vagy hogy az egyes könyveket szétválogassák. A szállítmányok
vélhetően a híd túloldaláról és a nyomdász menedékhelyekről érkeztek, ahol
olyan könyveket készítettek, amelyeket csak itt lehetett kapni.
A szabadban újra felhangzott az éles sípszó. Többen is felkapták a fejüket, de
Furiára senki nem figyelt. A kartonok mögé húzódott, végigosont a fal mentén,
és egy padlóba vájt nyíláshoz ért, amelyen át az egyik szállítószalag eltűnt a
mélyben. Röviden mérlegelte, hogy esetleg a szalagra ugrik, de túl sok láda
feküdt rajta, és nem kockáztathatta, hogy némelyik leessen, és ezáltal a dolgozók
felfigyeljenek rá. Ehelyett a fenekén a peremig csúszott, lelógatta a lábát, majd
ellökte magát. Átlendült a padló és a szállítószalag résén, éppen hogy
elcsusszant a rozsdás vasrudak mellett, és guggolásban érkezett meg.
Itt lent további szállítószalagok voltak, még több láda és könyv könyv hátán.
Egy férfi észrevette, és kiáltott valamit, amit a lány a gépek lármájától nem
hallott; a zakatolás és sivalkodás minden más hangon felülkerekedett. Erős
kenőolaj- és kartonpapírszag volt. Onnan is elillant, rájött, hogy az egyik alsó
teremben tartózkodik, és azon tűnődött, milyen nagy része lehet Libropolisnak
ily módon aláásva.
Elszaladt több munkás mellett, akik túlságosan elfoglaltak voltak, semhogy
érdeklődést mutattak volna a lány iránt. Minden bizonnyal ennek a negyednek az
elosztójába került; talán összeköttetésben áll más földalatti csarnokokkal.
 Az éles füttyszó újra és újra felcsendült, de egyre halkabbá vált. Furia
remélte, hogy lerázta a milicistákat, a következő lépcsőnél viszont a biztonság
kedvéért nem ment még föl, hanem elszaladt mellette a csarnok végéig. Ott
befordult egy téglás, boltíves átjáróba, átszelt több raktárhelyiséget, végül
felbotorkált néhány lépcsőfokon, és kifulladva a szabadba ért.
Egy hátsó udvaron találta magát, amelynek csupán egyetlen kijárata volt.
Eérfiak és nők lebzseltek a padokon és ládákon, kenyeret ettek, gőzölgő teát ittak
termoszokból és cigarettáztak. Úgy látszott, a munkások a szünetüket töltik.
Nem volt semmiféle felismerhető öltözködési rendelet, ezért Furia nem szúrt
szemet a sötét overalljában. Alig érzett könyvmágiai energiát, és remélte, hogy
az ő képességeit sem veszi észre senki jártában-keltében.
A kapu, amelyen át az udvart elhagyta, egy barlangszerű, két emelet magas
helyiségbe vezetett, amelyben a hátsó fal előtt férfiak és nők tömkelege
gyülekezett félkörívben. Lelkesítő kiáltások, nevetés és kiabálás visszhangzott.
Az emberek háttal álltak neki, és valamit figyeltek, ami a fal tövében történt.
Várt még egy percet, amelyet a tömeg izgatott hangjai festettek alá, és a
lépcsőfeljárót figyelte, amelyen át az alsó világból feljött. Minden
szempillantásban arra számított, hogy a vörös hajú felbukkan a mélyből.
Csak amikor már félig-meddig biztonságban érezte magát, lépett a terembe. A
kiabálás a tetőfokára hágott, majd alábbhagyott. Nem volt kétség, hogy ott elöl
küzdelem folyik. Talán két munkás birkózik egymással. Rosszabb esetben
kutyaharc, de a sok hang között nem hallott olyat, amely állati eredetű lett volna.
Elérte a tömegben hátul ácsorgókat, és kíváncsian tülekedett a nézők közé.
Izzadtságtól és mosatlan ruhától bűzlöttek. Egyik-másik morgott, ahogyan Furia
kicsit arrébb nyomta őket. Átfurakodott egy hónalj alatt, és az első sorban
megállt. Némelyek ütemes kórusban énekelni kezdtek. A lárma fülsüketítővé
vált.
Tényleg harc folyt.
Könyvek közötti harc.
A lány hallott már róla, mint olyan sok másról, amit a saját szemével soha
nem látott. Két könyv csapott össze verdeső lapokkal. Kölcsönösen próbálták
egymást letaszítani a széles fadeszkáról, amelyet pallóként két kőre fektettek.
A borítója közepén mindegyik könyv rugalmas kinövést viselt, akár
valamiféle bőr nyak. Ennek a végén éles, ívelt csőr volt. Azzal vagdalkoztak,
akár a harci kakasok. Nem volt más végtagjuk, ezért a kötésük sarkán
egyensúlyoztak, úgy csapkodtak a borítójukkal, akár a felriasztott szárnyasok,
vagy éppen a nyitott oldalaikra dőltek, hogy a következő pillanatban fellökjék
magukat a deszkáról, és az ellenfelükre vessék magukat.
Bár Furia olvasott erről, de soha nem tudta elképzelni, hogyan is nézhet ki
egy ilyen küzdelem. A csőrös könyveket csak erre a célra alkották - Kelet-
Európa valamely kétes menedékhelyén, úgy tartja a fáma -, és bár az Adamita
Akadémia nem helyeselte a párbajt, hivatalos tilalmat soha nem bocsátott ki. A
csőrös könyvek küzdelmei jókedvre derítették az egyszerű munkásokat, és mert
nem valódi irodalomról volt szó, hanem önkényes írással teli, bekötött papírról, a
milícia szemet hunyt felette.
A két könyv nem különbözhetett volna jobban egymástól. Az egyik fekete
kötésű volt, terjedelmes és nehéz, de csodálatra méltón fürgén mozgott. A másik
borítója vérvörös volt, kicsi és vékony, akár egy zsebbe való verseskötet. A
csőrös nyakát úgy össze tudta gyűrni, akár a tangóharmonikát, majd újra
kinyújtani, gyorsan ütött és pontosan, és mély rovátkákat vájt az ellenfele
borítójába. A megtört sarkukon vagy a meghajlott gerincükön táncoltak egymás
körül, és a ruganyos ugrásaik közepette néha elveszítettek egy-egy oldalt. A
borítójuk karcolásokkal és vágásokkal gazdagodott, és néha hangot adtak ki
magukból, amely olyan volt, mint a száraz köhögés.
Egy ápolatlan, szakállas fickó elhaladt a közönség mellett két pénzzel teli
pohárral, újra meg újra elvette a fogdásra szánt összegeket, enyelgett a nőkkel,
együtt ordítozott a férfiakkal, és közben le nem vette a szemét a párbajról.
- Elnézést - szólított meg Furia egy mellette álló, idősebb férfit. - Mi történik
azzal a könyvvel, amelyik veszít?
- Természetesen elszaggatják.
- Egyáltalán miért küzdenek?
A férfi rosszkedvű oldalpillantást vetett rá, és úgy látszott, komolyan
kételkedik benne, hogy a lánynak ki van-e az összes kereke. - A csőrös könyvek
ostobák. Nem tudják, mi vár rájuk. Csak amikor... - A mondata féktelen ordítássá
vált, a két karját a magasba lendítette, a lábával pedig dobogott.
Furia újra a deszkára nézett. A fekete könyv leesett, és úgy csúszkált a földön,
akár egy törött szárnyú varjú. Halkan nyöszörgött, amikor a harc rendezője
letette a poharait, mindkét kezével felemelte a könyvet, és nevetve a tömegnek
hajította. Valaki elkapta, mások is utána nyúltak, és a könyvet szélsebesen
kettétépték. A többiek is részt akartak venni a vesztes kivégzésében, és
bizonyára verekedésre került volna sor, ha az elsők nem tépték volna fecnikre a
könyvet néhány másodperc leforgása alatt, és a laza lapokat konfettiként a
levegőbe nem szórták volna.
 Furia nem nézte tovább. Ehelyett még éppen észrevette, ahogyan a kis vörös
könyv a deszkáról leveti magát, és a fal mentén eltáncol onnét, sántikáló,
majdhogynem ügyetlen mozgással. Amikor a pénzes poharas férfi a szemével
keresni kezdte, már eltűnt. A férfiből dühös szitkozódás tört ki, a falhoz szaladt,
de nyilvánvalóan nem látta, melyik irányba menekült a könyv. Bizonyára a
nézők lába között furakodott át, és csak nagy szerencsével menekült meg a
sokadalomból.
Furia egészen rosszul lett az undortól, mégis ott maradt, amíg a
nyereményeket szétosztották, és a banda szétoszlott. Kint az udvaron gong
jelezte, hogy az embereknek vissza kell térniük a munkába. Kis csoportokban
mentek le a lépcsőn a földalatti csarnokokba.
- Hé, te! - kiáltotta a szakállas Furiának.
-Hm?
- Láttad a vörös könyvet?
A lány ostobának tettette magát. - Azt a könyvet, amelyik győzött?
- Az volt közel s távol az egyetlen vörös, nem?
- Nem láttam. - A férfi talán azt hiszi, hogy ő tette el? Severin könyve
kidomborodott a combján lévő zsebében. De a fickó nem ment olyan messzire,
hogy megvádolja, jóllehet azért, mert akárcsak a lány, ő is kerülni akar minden
összetűzést. Lehet, hogy a milícia megtűri a csőrös könyvek harcát, de talán
kenőpénzzel tartozik nekik, vagy másként esett ki a kegyeikből.
A férfi lassan közelebb jött, a jobb lábát húzta. Valami a szakállába ragadt,
ami leginkább méz maradéknak nézett ki. Tetőtől talpig végigmérte a lányt.
- Hogy hívnak, kislány?
- Jenny.
- Idehallgass, Jenny. Ha elkapod a könyvet, és visszahozod nekem, jutalmat
kapsz. Mit szólsz? Fent a Kövér Sonkában van a szobám, mindössze két utcára
innen. - Vigyorgott, és ez egyáltalán nem tetszett a lánynak. - Keresd Jeremiah-t,
az volnék én. Talán egy sört is kapsz tőlem. Összebarátkozhatnánk, te és én.
A lány inkább tisztára nyalta volna a padlót, de ezt megtartotta magának. - Jól
van - mondta. A szavak epe ízt hagytak maguk után.
- Értékes könyv. Le kell vadásznom, de a szakemberek drágák. Tehát ha
segítesz nekem...
A lánynak egyszerűen tartania kellett volna a száját. Ehelyett megkérdezte: -
A csőrös könyvek éreznek fájdalmat?
- Abban biztos lehetsz. Különben nem védekeznének. Borzasztó unalmas
küzdelmek volnának.
 - Igen nagy disznóságnak hangzik.
A férfi tekintete elkomorult. - Mit akarsz ezzel mondani? - Fenyegetően még
egy lépést tett a lány felé.
Furiának nem került volna nagy fáradságába az ütés elől kitérni, és éppen
eléggé dühös és kétségbeesett volt, hogy ne csupán fájdalmat okozzon a férfinak,
ha valóban arra kerülne a sor. Már-már azt kívánta, hogy a férfi támadja meg, és
ő ezen a sánta, naiv bolondon kitölthesse a dühét.
- Hagyd békén a lányt! - kiáltotta valaki hátulról.
Az udvari kapuban egy fiú jelent meg, magas és széles vállú, egy kicsit
idősebb, mint Furia, talán tizennyolc vagy tizenkilenc éves. Sötétbarna haja volt,
amely kócosán az arcába hullott, és olyan ember látszatát keltette, aki éppen
maga mögött tudott egy összetűzést, és nem riad vissza a következőtől sem.
- Maradj ki ebből, Finnan! - fújtatott Jeremiah.
Furia bosszankodva villámokat szórt az újonnan érkezettre. Mit avatkozik
bele az ő dolgába? A lány természetesen tudta, hogy jobb így. Meg kell találnia
Kyriss igazgatót, és nem szabad az idejét olyan idiótákra fecsérelnie, mint
Jeremiah.
- Kopj le, és hagyd, hogy a munkámat végezzem! - mondta Finnian Jeremiah-
nak. - Örülj, hogy összetakarítok utánad, különben a milícia egyszer még
felkapja a fejét, hogy nem tartod magad a szabályokhoz.
Jeremiah arca a dühtől vörösre színeződött, de megadta magát. Egymásba
dugta a poharait, egy faládára állította őket, amelyben feltehetően további csőrös
könyvek rejtőztek, és csoszogó léptekkel elvitte Finnian mellett, majd ki a
kapun. Furia undorodva nézett utána, és észrevette, hogy a szabadban kinyit egy
oldalajtót, amelyet korábban ő nem is vett észre. Tehát volt még egy út kifelé az
udvarból. Jeremiah a kelleténél hangosabban csapta be maga után az ajtót.
Finnian egyfajta tengerészzsákot hozott magával. Azzal lépett a csűrbe, és
nem figyelt többé Furiára. A föld tele volt hintve koszos papírral, a fekete kötet
szemétbe taposott oldalaival és maradványaival. A borítót magát is darabokra
szaggatta a felheccelt sokadalom. Finnian ügyelni látszott arra is, nehogy
egyetlen papírfecnire is rálépjen, miközben leguggolt, és ádáz arckifejezéssel
körülnézett. Kemény vonásai voltak, mintha több mindenen ment volna
keresztül, mint más korabeli fiúk; az orra legalább egyszer eltört már, és ferdén
nőtt össze. A bal fülcimpája meg volt csonkítva, mintha valaki egy marék
fülkarikát szakított volna ki belőle.
Furia menni készült, de aztán látta, hogy Finnian elővesz egy rongyot, majd a
földön szétteríti. Óvatosan elkezdte összegyűjteni a széttépett könyv
maradványait, és a kendő közepén egy kupacba halmozni. A legapróbb darab
sem kerülte el a figyelmét.
- Kérdezhetek tőled valamit?
A fiú nem nézett fel rá. - Azt teszed.
- Miért csinálod ezt?
A fiú dünnyögött valamit, amit a lány nem értett.
- Tessék? - kérdezett vissza.
- Hogy miért csinálom? A maradványokat a Holt Könyvek Erdejébe viszem.
- Miféle erdő ez?
Ekkor a fiú mégis a lány felé fordította a fejét, a pillantásában gyanakvás ült. -
Te innen való vagy, Londonból?
- Igen.
- A Holt Könyvek Erdeje közvetlenül ez alatt a város alatt fekszik.
- És mi történik ott a maradványokkal?
- Elültetem őket. A könyvek papírból vannak, a papír fából, és ott, az erdőben,
a könyvekből újra fák nőnek. Nem olyan nehéz megérteni, igaz?
Most fel akarja őt ültetni? Nem keltett olyan benyomást, mint akinek humora
van. Még csak rossz sem.
- Hagyjalak békén - állapította meg a lány.
- Kedves volna.
Bolond, gondolta a lány. - Legalább útbaigazítást tudsz nekem adni?
A fiú átment a helyiségen, és újabb papírfecniket vett fel. - Kérdezz!
- Az igazgatóságot keresem.
- Mit akarsz te ott?
- Beszélni valakivel, és...
- És még több kérdést feltenni, gondolom.
A lány ki nem állhatta, hogy a fiú így a szavába vág, de ahelyett, hogy
vitatkozni kezdett volna, csak bólintott.
Finnian felegyenesedett. Egy fejjel magasabb volt a lánynál, és nem úgy
nézett ki, mint akinek az a feladata, hogy a szétszaggatott könyveket
összegyűjtse, és fákat neveljen belőle.
- Láttad az ajtót, amelyen át Jeremiah elment?
- Igen.
- Kimész, elindulsz balra az utcán, és a következő kereszteződésben jobbra
fordulsz. Aztán többé-kevésbé mindig egyenesen, két vagy három mérföldön át.
Egyszer majd Elay-on-Wye-ba érsz. Ott találod az igazgatóságot.
 - Hay-on-Wye? A könyves falu? - A lány összefonta a két karját. - Az fent van
a rendes világban.
- Rendes? - A fiú kiköpött. - Ott fent semmi nem rendes. Ezért van Hay-on-
Wye itt, nem pedig ott.
- Ostobaság.
- Te akartad tudni, hol van az igazgatóság, és én mondom neked, a Hay
kastélyban van. Hay-on-Wye közepén. Libropolis szívében. És most legjobb
lesz, ha eltűnsz. Ez csak egy jó tanács. Mert nemsokára több dolog is történni
fog itt.
- Miféle dolgok?
- Először is legnagyobb valószínűség szerint fel fog bukkanni valaki, aki még
rosszabb kedvében lesz, mint én. Ha azt gondolod, ez lehetetlen, egyszerűen
higgy nekem - Catalina átkozottul rosszkedvű tud lenni, ha ilyen sóher alakok
szerződtetik, mint Jeremiah.
Furia értetlenül nézett rá.
- És aztán - folytatta a fiú - bizonyára meg fog itt jelenni a két milicista,
akiknek fricskát nyomtál az orrukra.
- Fogalmam sincs, miről...
- Azt gondoltad, leráztad őket, igaz? Felejtsd el! Tom Middelton még mindig
téged keres. Ő a vörös hajú, kettejük közül a fiatalabb. Túl sok kérdést tesz fel az
embereknek, és ezt itt senki sem szenvedheti, főleg nem itt lent, a boltívek alatt.
Pontosan leírt téged, a fekete overallodat is. Talán meg kellene próbálnod más
ruhát szerezni. Akárhogy is. Az egész negyedet végigjárja, és hamarosan itt is
szét fog nézni. Én a helyedben akkorra már lehetőleg messze járnék. Például
Hay-ban. Vagy még inkább fent, Londonban.
A lány csak ekkor eszmélt rá, hogy a monológ alatt végig tátott szájjal bámult
a fiúra. Gyorsan beszélt, de nem nagyon szenvedélyesen, mintha a lány sorsa
alapvetően teljesen közömbös volna a számára.
- Szóval el innen - folytatta a fiú ellenségesen. - Térj ki a milícia útjából, és
tartsd magad távol Jeremiah-tól! És még valami: ha valaha újra látnánk egymást,
akkor tégy úgy, mintha még sosem találkoztunk volna, rendben?
 21.

G
yűlölöm a lírát - mondta a Fekete özvegy. - Szívem mélyéből.
Mater Antiqua magára erőltetett egy jóindulatú mosolyt. - Ön könyvmágus,
kedvesem. Nem engedheti meg magának, hogy gyűlölje a könyveket. - Főleg
nem, amíg nekem dolgozol, tette hozzá gondolatban. Az elképzelés, hogy a
legnagyobb hatalommal bíró szövetségese könnyelműen kockára teszi a
tehetségét, mindennél jobban bosszantotta: ha egy könyvmágus könyvek iránti
szeretete elvész, az ereje is gyengül.
A Fekete özvegy szétnézett a plüsspamlagos és foteles vörös szalonban. A
tekintete végigsiklott az ülőalkalmatosságok mellett álló diófa emelvényeken;
mindegyiken egyetlen könyv hevert, és arra várt, hogy kinyissák. Kilenc könyv,
szétszórva a félhomályos teremben. A Casa Solarban, az elegáns Avendia
Quintanán egy tucat ilyen szalon volt. Am egész Buenos Airesben csak kevés
olyan exkluzív hely létezett, mint ez.
Ebben az üzletben többnyire idősebb férfiakkal lehetett találkozni, akik
órabért fizettek érte, hogy valamelyik értékes verseskötetből olvashassanak.
Mater Antiqua a Fekete özveggyel való találkozásához egy egész helyiséget
kibérelt, és bosszantotta, hogy a fiatalabb nő ezt nem tudja értékelni. A
szalonban minden kötet egyedi darab volt. Az összes többi példányt felkutatták
és megsemmisítették. Ezáltal garantálták a látogatóknak, hogy itt csak a
legritkább és legválogatottabb lírát találják meg. Ezért ők készségesen
megfizették a mértéktelen órabért, amelyet a mosolygó Madame Solar fekete
csipkekesztyűben vett el.
- Nem értem a lírát - mondta a Fekete özvegy. - Nem tudom, mit akarnak a
rímekkel, a felfújt szerkezettel, ezzel az egész formális fontoskodással.
- Mert éppen hogy nem a formáról van szó. - Mater Antiqua magára
kényszerítette az angyali ábrázatát, amely egyébként idegen volt tőle. - A lírát az
ember nem érti, hanem érzi.
Tényleg úgy kell neki elmagyaráznia, mint egy ötödik osztályosnak? Ha igaz
a híresztelés, miszerint a Fekete özvegy már kislányként egy felnőtt kinézetével
bírt, az visszafelé következtetve talán azt jelenti, hogy még mindig egy gyermek
rejlik benne. Kétségkívül megőrizte magában azt a kegyetlenséget, amellyel a
serdületlenek a rovarok szárnyát kitépdesik.
- Bár - fűzte hozzá élesen Mater Antiqua -, hogy Önnek nehézségei támadnak
az érzések terén, nem kellene, hogy meglepjen engem.
A Fekete özvegy hódító mosolyt eresztett meg. - Tiberius Faerfax halott -
mondta.
- És a könyv?
A fiatalabb nő arcvonásai egy pillanat erejéig görcsbe rándultak. Mater
Antiqua látta rajta, hogy dicséretet várt volna az öreg Rosenkreutz haláláért. De
az udvariasság ideje lejárt. Közösen szítottak háborút, még ha a könyvmágia
világának nagy része talán észre sem vette.
- Nem találtuk - mondta a Fekete özvegy köntörfalazás nélkül. - Számtalan
könyv van a Faerfax házban, és a lovagjaim éppen keresik...
- Nem! - vágott a szavába Mater Antiqua. - Ne kanyarodjon el a témától! Ha
nem sikerült a könyvet biztonságba helyeznie, akkor a bevetés sikertelen volt.
A Fekete özvegyről a szemrehányás szempillarebbenés nélkül lepergett. - Én
nem így gondolom - ellenkezett nyugodtan, de a válaszában ez is benne volt:
hogy mi a sikertelenség, és mi nem, azt egyelőre én döntöm el.
Mater Antiqua az egyik kezével a fotel vörös ülőpárnájába kapaszkodott, de
villámgyorsan rácsúsztatta a combját, hogy a tartása elvesztése észtevétlen
maradjon. - Tiberius Faerfax a dolgok nagy szövedékében már rég nem játszott
semmiféle szerepet.
- Tudom. Ezért nem is mi voltunk azok, akik megöltük őt. A hullája a
dolgozószobájában feküdt, amikor betoppantunk. Valószínűleg lőtt sebbel tért
vissza egy könyvutazásról, mert a helyszínen túl kevés volt a vér. Nem tudja
véletlenül, hol szerezhette?
Mater Antiqua felkelt, és az értékes hangversenyzongora mellett az ablakhoz
ment. A mennyezetig érő, borvörös színű függönyöket, amelyet az öltözékében
is olyannyira kedvelt, behúzták, és ezzel távol tartották a nappali fényt a bent
található értékes írásoktól.
- Nem tudom, mit művelt egész álló nap - mondta, miután egy pillantást vetett
ki a résen. Egyetlen lovag sem volt az utcán. A Fekete özvegy tényleg egyedül
jött volna a Casa Solarba?
 - Nem hiszem - folytatta -, hogy rajtam kívül bárki tudta, kicsoda ő valójában.
Azt hallottam, hogy bizonyos gyűjtőkről szerzett értesüléseket, de csak találgatni
tudok, mit keresett náluk. - Természetesen volt egy feltevése: ha Tiberius
Faerfax az Üres Könyvek nyomában járt, hogy az elődei nevét tisztára mossa,
akkor nem kerülheti meg, hogy az állhatatosságának figyelemmel adózzon.
- Akárhogy is van - mondta rövid szünet után -, a legfontosabb a könyv volt.
Ön megígérte, hogy elhozza nekem.
- Azt is fogom tenni.
Mater Antiqua a háta mögött összekulcsolta a kezét. - És hogyan akar eljárni,
ha szabad kérdeznem?
- Biztos vagyok benne, hogy a lánya tudja, hol található.
- A kicsike még gyerek.
- Tizenöt éves.
- És most hol bujkál?
- Úton van egyedül. Londonig egyszerű volt követni a nyomát. Az embereim
éppen őt keresik.
- Több millió ember között?
- És jelentősen kevesebb könyvmágus között.
Mater Antiqua a fejét ingatva a zongorához ült, felcsapta a fedelét, és
óvatosan a billentyűkre helyezte az ujjai hegyét anélkül, hogy a leghalkabb
hangot keltette volna.
- Úgy lehet - mondta -, a kicsike már el is hagyta Londont. Az apja bizonyos
kapcsolatokat ápolt Libropolisszal. Üzleti kapcsolatokat.
- Tudja, kivel?
- A forrásaim közvetlenül a Hay kastélyban ülnek. Tiberius Faerfax
alkalmanként ott vendégeskedett.
A Fekete özvegy felállt. - Akkor ott kell keresnünk.
- Tegye csak, kedvesem. És ezúttal legyen eredményesebb!
- Elhozom Önnek a könyvet! - A Fekete özvegy Mater Antiqua mellé lépett,
és az ujjait figyelte, amelyek fürgén siklottak a hangszeren, és egy Bach
partitúrát játszottak hangtalanul anélkül, hogy a billentyűket egyetlen egyszer is
megérintette volna. - Az Akadémiának meg kell buknia - mondta a fiatalabb
könyvmágus -, minden áron. A lány nem fog bennünket feltartóztatni.
- Furia Faerfax magától értetődően nem fog bennünket feltartóztatni. Nem
több ő, mint egy kis bosszúság - nem igaz, kedvesem?
- Megtalálom őt.
 - Hozza el nekem a könyvet! - mondta Mater Antiqua. - A könyvet és a lányt.
Meg szeretném ismerni a kis Rosenkreutzot! - Az ujjai nem álltak meg, némán
játszották a zenetörténet egyik nagy művét. - Mégiscsak igazán érdekes volna.
- De hiszen Ön mondta: ő egy gyerek. Még csak lélekkönyve sincs.
- Ne legyen könnyelmű, ha vele szemben áll. Az erő nem eszköz, hanem
tartás kérdése.
- Tudom, mire képesek a gyerekek, ha a gyűlöletük elég erős.
Mater Antiqua mosolygott. - Tehát igaz, amit az emberek beszélnek?
A Fekete özvegy javára kellett írnia, hogy a hangjában nyoma sem volt
beképzeltségnek. - Hogy az apámat és a fivéreimet megöltem? Igen. És még
csak nehéz sem volt.
Mater Antiqua megértőén bólintott. - Mert a gyűlölete elég erős volt.
- Mert férfiak voltak.
- Á, kedvesem, ne legyen túl dogmatikus az erősebbik nemmel szemben
táplált megvetését illetően. Ki tudja, ha majd egyszer az útjába kerül az Igazi... -
Ártalmatlan szurkálódás volt, de már sejtette, hogy ezzel telibe talált.
- Egészen biztosan nem fog - ellenkezett a Fekete özvegy.
- Ön fiatal. A világ nagy. - Mater Antiqua először csapott a billentyűkre,
minden mondat után magas hang csendült fel. - Sok minden megeshet. Még a
nem remélt dolgok is.
- Ön találkozott vele valaha? - kérdezte a Fekete özvegy megvetően. - Az
Igazival?
- Igen. És mind közül ő volt a legjobb.
- Természetesen.
- Amíg ellenem nem fordult.
A Fekete özvegy vonásain mosoly suhant át. - Elhozom Önnek Furia
Salamandra Faerfaxet. Bízhat bennem.
De Mater Antiqua már nem is figyelt rá. Az ujjal megmerevedtek a
billentyűkön, az arca pedig olyan keménnyé vált, mint a kő.
 22.

T
e jóságos ég! - szaladt ki Kyriss igazgató száján. - Nem tudom elhinni, hogy
Tiberius halott.
Furia még erősebben a szék támlájának szorította a hátát, amíg a fa keményen
meg nem nyomta a csigolyáit. A fájdalom arra emlékeztette, hogy a gyász és a
gyűlölet nem maradnak örökre az egyetlen érzelmei. Közben mindenekelőtt meg
kell próbálnia tisztán gondolkodni. És mérlegelni, kiben bízzon meg.
Kyriss egy óriás volt. Régimódi kamáslit viselt, rubinnal kirakott mandzsetta
gombot és játékos szalonkabátot, amelyben úgy nézett ki, mint egy cirkuszi
állatidomár, nem pedig úgy, mint Libropolis legfelsőbb tisztviselője. A fekete
haját gondosan elválasztotta. Ujjnyi hosszú kecskeszakálla volt, és édeskés
kölnivízszagot árasztott. Első ránézésre Furia nem gondolta, hogy az apja közeli
barátja lett volna. Bármi is kötötte össze őket - külsőre világok választották el
kettejüket.
- És biztos vagy benne, hogy a Fekete özvegy volt az?
Furia bólintott. - Lovagoknak nevezte az embereit.
Kyriss nehézkesen az íróasztala mögötti fotelébe ereszkedett. Amióta Furia
belekezdett a beszámolójába, fel-le mászkált a dolgozószobájában, de most
mintha kifutott volna az arcából a vér, és kimerültnek hatott.
Meglepően könnyű volt hozzá eljutni. Lehet, hogy Libropolis hatalmas
kiterjedésű volt, de a szívében kedves kis falu maradt. A fiú a Holt Könyvek
Erdejéből igazat mondott. Hay-on-Wye, állt egy táblán, amely mellett Furia a
gyaloglása során elhaladt. Bár nem értette, de abban a pillanatban ez volt a
legkisebb gondja.
A központjában emelkedett az ősi, tiszteletreméltó Hay kastély, egy hatalmas,
háromszintes épület csúcsos oromzattal és vérvörösre festett kéményekkel. Nem
sokban különbözött a rezidenciától, habár itt minden ápoltabb volt, az ablakok
tiszták, a bejárat előtti gyep kifogástalan.
Furia a valódi nevét mondta a portásnak, kissé kockázatos volt. De miközben
attól félt, hogy a milícia felbukkanhat, és elfoghatja őt, Kyriss igazgató
személyesen lebotorkált a lépcsőn, szívélyesen üdvözölte a lányt, a portásnak
fellengzősen úgy mutatta be, mint az unokahúgát, és sürgősen a
dolgozószobájába vezette.
- Az apád egyszer mutatott nekem fényképet rólad meg az öcsédről - mondta
Furiának, miután becsukta maguk után az ajtót. - Úgy vélte, el fog jönni a nap,
amelyen elküld majd hozzám téged. Feltételeztem, az ok értékes könyvek
szállítása lesz, nem pedig a halála.
Miután a lány befejezte a történtek elbeszélését, mindketten majd egy percig
hallgattak. Kint az ablakok előtt a város tetői úgy nyújtózkodtak, akár egy
ormokból és tetőcserepekből álló óceán. A kéményekből füst bodorodott. Az
igazgató elgondolkodva pillantott a semmibe, aztán egy szitkozódással felébredt
a merevségéből, és a szőrös öklével az asztalra csapott.
- Hogy az Isten verje meg, Tiberius! Ennek nem szabadott volna eljönnie!
- Könyveket lopott magának, igaz?
- Könyvekről gondoskodott nekem. Nem kérdeztem, honnan származnak.
Nos, legalábbis nem gyakran.
- Mielőtt meghalt, azt mondta, jöjjek el Önhöz.
- És mit vársz most tőlem?
- Segítsen nekem az öcsémet kiszabadítani!
A mancsait a magasba lendítette. - Ha jól értettelek, azt sem tudjuk, mit akar
egyáltalán tőled ez a nő meg az emberei.
- Siebenstern könyvét, azt mondta. Volt nálam egy - a Fantastico Fantasticelli
-, azt odaadtam neki. Gondoltam, azt akarja. De nem volt neki elég. Ennek
ellenére Pipet... - Félbe kellett szakítania, de továbbra is állhatatosan nézte a
férfit.
- Mindez felettébb meglepő - dünnyögte az igazgató.
A kifejezésmódja épp olyan régimódi volt, mint sok minden más ezen a férfin
és az otthonán. A könyves emberek, mint Furia és az apja, mint egyáltalán a
legtöbb könyvmágus, gyakran egy kicsit a jelenen kívül éltek. De Kytiss még itt,
Libropolisban is úgy hatott, mint valamiféle idegen test, ám Furia nem tudta
volna megmondani, mi ennek az oka. Csak a kinézete? A szóhasználata? A
menedékhelyen kívül talán mindkettő különcként bélyegezte volna meg, de itt
nem. Volt itt még valami. Az elszigetelődés érzése, amely rá és erre az épületre
nehezedett. Mintha ő maga is fogoly volna, bár nem őrizték rácsok, és kívülről
nézve ebben a városban a leghatalmasabb ember volt.
- Hallhat bennünket az Akadémia? - kérdezte a lány, és szétnézett a szobában.
A mennyezetig érő könyves szekrényeken éppen elég mélyedés és árnyék volt,
ahová lehallgatókészüléket lehetett volna rejteni.
- Itt a dolgozószobában nem. - Egy könyvre mutatott, amely előtte hevert az
íróasztalon, olyan nagy, mint egy emléktábla, sötét bőrből és súlyos
bronzfoglalattal. - Tettem bizonyos óvintézkedéseket. A milícia szeme és füle
mindenütt ott van, még itt, a kastélyban is. De ez a helyiség biztos.
- Ez a lélekkönyve?
A férfi bólintott.
- Igencsak nehéz ahhoz, hogy magával cipelje.
- Nem mi választjuk meg a lélekkönyvünket. Ők keresnek meg bennünket.
Ismertem egyszer valakit, akinek a lélekkönyve egy ókori kőtábla volt. A férfi ki
sem lépett többé az ajtaján, mert nem akart tőle megválni. - A lány nyilvánvaló
rettenete mintha szórakoztatta volna a férfit. - Én ebben a tekintetben nem
vagyok olyan puritán. Én tudok e nélkül az átkozott holmi nélkül élni. A
legtöbbünk túlságosan fél attól, hogy újra elveszíti a lélekkönyvét, ha egyszer
már a birtokában van. Az apád úgy viselte az övén a sajátját, akár egy átkozott
revolvert!
- Mi történt itt? - kérdezte a lány. - Maga Libropolis igazgatója, de fél a
milíciától, és...
- Én nem félek! - Ököllel az asztallapra csapott. A papírok és ceruzák
megugrottak. Csak a hatalmas lélekkönyv hevert szép nyugodtan középen,
elmozdíthatatlanul, akár egy sírkő.
Furia nem tért ki a pillantása elől, de egy szót sem szólt.
- Az Akadémia korábban békén hagyott bennünket - magyarázta végül. -
Természetesen akkoriban is megvoltak a besúgóik, de néhány hete rosszabb a
helyzet, mint korábban valaha is. Először csak az őrjáratok voltak, de időközben
már mindenütt ott vannak. Nem én vagyok az, aki fél. Az Akadémia fél
veszettül... nos. Isten tudja, mitől. Az exlibrók felkelésétől. Talán a saját népünk
lázadásától. - Alig észrevehetően habozott. - Vagy olyan valamitől, amiről még
sejtésünk sincs.
- A Dalnok Fivérektől?
Legyintett. - Kellemetlenek, de alig több mint ürügy, hogy a biztonsági
intézkedéseket növeljék. Az exlibrók vesződséget jelentenek, minden exlibró - a
gettón kívül csak a bosszúság van velük -, és ez a kettő különösen rossz... De
még ők sem eléggé veszélyesek ahhoz, hogy ezt a felhajtást igazolják. - A fejét
ingatva összekulcsolta a kezét a tekintélyes pocakja előtt. - Nem, e mögött
sokkal több van.
Elveszítette az ellenőrzést a városa felett? Még ha akarna is, valószínűleg nem
tudna Furiának segíteni. Minden, amit mondott, mintha arra utalt volna, hogy az
Akadémia már rég elvette a hatalmát - vagy a legjobb úton halad, hogy
megtegye.
- Azt mondta a portásnak, az unokahúga vagyok.
- Mindig hűnek bizonyult hozzám, de ilyen időkben még a barátok is egyik
napról a másikra árulókká válhatnak. Egyébként meg tényleg egész istállónyi
unokahúgom és -öcsém van. Egyelőre biztonságban vagy, legalábbis addig, amíg
a Faerfax név senki figyelmét fel nem kelti.
Tudja, gondolta a lány. Ismeri a Rosenkreutz ház történetét, és tudja, mi lett
belőle. Ki lett belőle.
- Az Akadémiának sejtése sincs, kik az őseid - mondta a férfi -, különben már
rég lecsaptak volna. Egyelőre tehát senkiben nem fog gyanút kelteni a név.
- De megtámadtak bennünket! A Behálózott...
- Nem az Akadémia küldte. Ellenkező esetben a házatokat a földdel tették
volna egyenlővé. Senki nem jött volna ki onnan élve.
- Akkor ki áll mögötte?
Lehalkította a hangját, mintha mégiscsak attól félne, hogy valaki figyeli őket.
- Vannak bizonyos híresztelések. Pletykák, amelyeket csak suttogni mernek. És a
benneteket ért támadás beleillene a képbe, bizonyos módon, mindenképpen.
A lány rábámult, és türelmesen várta, hogy a férfi folytassa. A férfi hátradőlt,
kinyitotta a száját - és abban a szempillantásban az állóóra az ablakok között
delet ütött.
- Uramisten - szólalt meg, és felszedelőzködött az íróasztala foteléből. - Itt az
ideje a körjáratomnak.
- A... körjáratának?
- Naponta tizenkettőkor. A hivatali időm egyetlen napján sem mulasztottam
el, és ma sem fogom elkezdeni. Az Adamita Akadémia elveheti tőlem a
tekintélyemet, de a szokásaimat nem. És amíg az embereknek rendszeresen
megmutatom magam, mellettem maradnak. Szeretnek engem. Támogatni
fognak, ha arra kerül a sor.
Tényleg meg volt erről győződve? Vagy csak azért hangsúlyozta, mert azt
kívánta, hogy így legyen?
 Furia felpattant a székről, és a férfi elé állt, amikor az megkerülte az
íróasztalt. Alig ért fel a mellkasáig, és majdhogynem eltűnt a férfi testtömege
mellett.
- Ki küldte hozzánk a Behálózottat? - A lány azon volt, hogy rákényszerítse
az akaratát. Vagy legalább megpróbálja. Ám ez természetesen nevetséges volt.
Egy átlagos embernél talán lett volna esélye, de hogy egy bibliomantikust
befolyásoljon, az gyakorlást követelt és lélekkönyvet. A férfi termetes külseje
azzal áltatott, hogy különleges képességekkel bíró embernek kell lennie,
különben soha nem lett volna ennek a városnak a régense.
- Nagyon hasonlítasz az apádra. Mondta már neked valaki?
- Pauline - mondta a lány -, a szakácsnőnk. A lovagok megölték.
A férfi az egyik kezét a lány vállára tette. - Mi lenne, ha elkísérnél? Ez
hihetőbbé tenné az unokahúgos dolgot.
- De ott kint nem beszélhetünk. Ön mondta: mindenütt ott vannak, és minden
szót hallanak.
- Mesélek neked egy kicsit Hay-on-Wye-ről és Libropolisról. Ez nem bűntett.
A lányt elfutotta a méreg. - Semmit nem akarok...
Kyriss széles mutatóujját a lány szájára nyomta. - Először dolgozunk az
álcázásodon. Aztán elmesélem a többit. Dél van. Ha nem mutatkozom pontosan
az utcán, gyanút fognak. És akkor mindkettőnknek kellemetlen kérdéseket
fognak feltenni.
Nem várta meg a lány ellenkezését, hanem az egyik könyves szekrényhez
ment, és az egyik polcról levett egy hatalmas nagyítót. Egy kicsit a kezében
méricskélte, aztán a szalonkabátja egyik zsebébe dugta.
- Ha kiérünk, jobb lesz, ha nagybácsinak nevezel. Értetted?
- Kyriss bácsi?
- Cornelius bácsi. Az a keresztnevem. Ezt, mint unokahúgomnak, tudnod kell.
A lány egy pillantást vetett a férfi lélekkönyvére.
- Arra nem lesz szükségünk - mondta a férfi. - És most gyere! A barátom
lánya olyan, mint a saját lányom. Vigyázok rád.
A lány nem moccant.
- Bízz bennem! - mondta Kyriss, és kinyitotta az ajtót.
 23.

S
oha nem fogom Libropolist feladni.
Az igazgató a lány mellett sétált a sikátorokban, köszönt a könyvkereskedőknek,
akik az üzletükből kidugták a fejüket, vagy a kirakatüveg mögül intettek neki. A
szívélyes mosolya zavartalan maradt, a fellépése korlátlan méltóságot sugárzott.
- Ez a város az életem - mondta. - Ha kell, meghalok érte. Libropolis felett
felhők takarták az eget, a nappali fény borús volt. Miközben a kellemes falusi
utcákon sétáltak, Furia nyitva tartotta a szemét, üldözőktől tartott. Ha a
milicisták figyelik őket, akkor ügyesebbek, mint a két reggeli volt.
- Alig van vásárló az üzletekben - állapította meg Furia. - Ki vásárolja meg
ezt a sok könyvet? - Tényleg ez volt az első dolog, ami feltűnt neki, amióta a
Hay kastélyt elhagyták: a sikátorokban nappal is csupán néhány ember járt-kelt,
és a legtöbb üzlet mintha kihalt volna.
Kyriss mosolygott, de a mosolya kissé fájdalmasnak hatott, talán mert
sejtette, hogy változások előtt állnak. - Itt soha nem a nyereség volt a fő, csak a
kínálat sokoldalúsága.
- Ezt nem értem.
- Fibropolisban egyetlen könyvkereskedőnek sem kell az eladásaiból
megélnie. A város - tehát mi - gondoskodunk róla, hogy mindenkinek legyen
tisztességes megélhetése, tető a feje fölött, és étel az asztalán. Senki nem fog
meggazdagodni, de nem is hal éhen senki. Nekünk az a fontos, hogy azoknak,
akik eljönnek hozzánk, annyi könyvet tudjunk kínálni, amennyit csak lehetséges.
Alig van olyan könyv, amit itt ne tudnál megtalálni.
- Akkor a Fekere özvegynek itt kellett volna keresnie, nem nálunk - mondta
Furia keserűséggel.
- Van néhány kivétel. Egyedi példányok, nyomaveszett művészi könyvek,
ilyesmik. És természetesen van egy további probléma is: az állományt sehol nem
katalogizálják. Annak a vevőnek, aki egy különösen ritka példányt keres, nincs
más választása, mint boltról boltra járni, és a polcokat végigbogarászni. - A
szemében ragyogás gyűlt. - De lehet valami ennél szebb?
Elhaladtak a Elay-on-Wye helységnévtábla mellett, amelyet Furia már idefelé
is látott. A tábla másik oldalán sem volt szemmel látható különbség, az alacsony
házsorok és utcácskák minden irányba a végtelenségig nyúltak. Úgy látszott, az
épületek organikusan gyarapodnak ezen a menedékhelyen.
- Miért Hay-on-Wye? - kérdezte a lány. - Hiszen az fent van a másik világban.
Hay, ahogyan a lakói nevezték, Anglia és Wales határán fekvő település,
messze minden nagyvárostól és autópályától. A huszadik század hatvanas
éveiben egy okos könyvkereskedő antikváriumot nyitott itt, amelyet az
elszegényedett nemesek kúriáinak használt könyveivel töltött meg. Hamarosan
újabb üzlethelyiségeket toldották hozzá, miközben ő egyre újabb teherautó
rakományokat szerzett be a roskatag kastélyokból és vadászházakból. A legtöbb
tulajdonos boldog volt, hogy megszabadulhat az öröklött könyvtárától; a Hay-
on-Wye-i munkások házhoz jöttek, mindent összerakodtak, és még néhány
fontot fizettek is érte. Közben már az egész vidéken azt beszélték, hogy Hay a
könyvgyűjtők Mekkájává vált. Aztán jöttek az első turisták, az éttermek és
szállodák jövedelmező üzletté váltak, és hamarosan az egész faluban alig akadt
olyan ház, amelyben ne könyvet árultak volna. A kereskedő, aki mindezt
elindította, végül megvásárolta a kastélyt, és hatékony reklámként a helység
királyává koronáztatta magát.
A könyvmágusok ismerték ezt a történetet, és tudtak a többi könyves faluról,
amelyek Hay példájára keletkeztek szerte a világon, Hollandián, Norvégián,
Németországon át az olyan egzotikus országokig, mint Mali és Malaysia. De
Hay-on-Wye volt az első, és máig is főként a hírnevéből él.
- Nem tudtad, hogy Libropolis Hay-ból keletkezett? - kérdezte Kyriss,
miközben egy üzlethez közeledtek, amelyben csak csokoládé oldalakból álló
könyveket kínáltak. Pip szerette a csokoládét, ezért Furia abban a
szempillantásban csak nehezen tudta az illatot elviselni. De tartotta magát az
igazgató játékszabályaihoz, mert egyáltalán nem volt más választása.
- Hay-ból keletkezett? - ismételte csodálkozva.
Kyriss himbálózó kecskeszakállal bólintott. - Már a hetvenes években
körvonalazódott, hogy Hay-on-Wye turistaattrakcióvá vált. Egyre kevésbé a
könyvekről szólt, helyette egyre inkább kis porcelán díszek és emléktárgyak
eladásáról, a szállásadásról, drága ételekről, meg ami még pénzt hozhat a
kasszára. Ezért az Akadémia áldásával úgy határoztak, hogy a valódi Hay-t egy
üres menedékhelyre viszik, és fent, a másik világban meghagyják a másolatát,
amely nem több puszta színfalaknál, a turistáknak viszont éppen elegendő. Az
eredeti pedig ide került, és a könyvmágia hatalmával elérték, hogy úgy nyúljon,
akár a rétestészta. Csak néhány évig tartott, amíg a kis faluból tekintélyes város
lett, egy évtized elteltével pedig már több száz üzletből állt - főleg olyan
boltokból, amelyeket máshol feladtak, és itt újra megnyitottak.
- A könyvkereskedések temetője - suttogta Furia.
- Hogyisne! - tiltakozott hevesen az igazgató. - Itt tovább élnek, és sokat még
ugyanaz a tulajdonos visz, mint fent, ahol nem tudtak megélni. Ez itt sokkal
inkább a könyvkereskedések mennyországa! - A csokoládékönyves üzlet előtt
megállt. - Mondd, hogy nem csodálatos! Fel tudod fogni, miért volnék kész
mindent odaadni ezért a helyért? Nincs ennél jobb. Legalábbis én még nem
láttam jobbat.
A lány bólintott, mert tényleg úgy gondolta, megérti. Libropolis kétségkívül
csoda. Az első látogatása alkalmával az apja csak a legszükségesebbet mesélte el
neki róla. Lassacskán azon kezdett tűnődni, mi mindent titkolt még el előle.
Az üzletbe léptek, és a tulajdonos egy kis tányér pralinéval fogadta őket.
Kyriss előhúzta a nagyítóját, és minden egyes művészi csokoládégolyót
szemügyre vett. Amikor Furia csodálkozó pillantást vetett az üvegre, nem úgy
látta, mintha az tényleg nagyítana valamit.
Megköszörülte a torkát. - Miért... úgy értem, most pontosan mit csinálsz,
Cornelius bácsi?
Az üzlettulajdonos jóindulatú mosolyt küldött felé. - Senkiben nem bízik, ha a
pralinéiról van szó.
Értetlenül nézett a férfiről Kyrissre, majd a négy pralinéra a tányéron. De nem
kérdezett tovább, mert unokahúgaként tudnia kellett volna, mit művel a
csodabogár nagybátyja.
Ennek ellenére a férfi elmagyarázta neki: - Szeretem a pralinét, és az emberek
tudják ezt. Attól félek, látszik rajtam. - Nevetve megdörzsölte az óriási hasát, és
elvett egy pralinét a tányérról. - De az alkoholosokat gyűlölöm.
A tulajdonos tiltakozott: - Mintha én valaha is...
- Tudom, tudom, barátom. De azért... - Leeresztette a nagyítót, miközben a
pralinét élvezettel a szájába tolta, majd tele szájjal így szólt: - Figyelmeztet rá, ha
olyasvalami rejtőzik benne, aminek inkább nem kellene ott lennie. Ezt csak
megérted, nem? - Furia felé tartotta a tányért. - Kérsz egyet?
Mert a bolttulajdonos figyelte őt, és szemmel láthatóan dicséretet várt a kiváló
választékáért, a lány visszanyelte a türelmetlenségét, és némán megrázta a fejét.
 Kint viszont nem bírta tovább, és séta közben ezt suttogta: - A Fekete özvegy
Siebenstern egyik könyvét kereste. Gondolja, van rá mód kitalálni, melyiket
akarja? Nyilvánvalóan nem a Fantasticót. De ha megtudjuk a címet, akkor itt,
Libropolisban megkereshetnénk, és...
Kyriss félbeszakította. - Az ő könyvei még itt is kivételesen ritkák, és több
tucatot írt. Az egyetlen út, hogy a címet megtudjuk, az, ha megkérdezzük tőle.
És talán egyébként is erre megy ki a játék. Előbb-utóbb valakinek beszélnie kell
vele, hogy az öcsédet visszakapjuk.
- De hogyan?
- Megtaláljuk a módját. - Talán azt akarta, hogy megnyugtatóan csengjen, ám
a lány fülében inkább időhúzásnak hangzott.
Újra meg újra remegés-rohamok rázták meg, amelyeken alig tudott uralkodni.
A következő órában több üzletet meglátogattak, és mindegyikben pralinéval
fogadták őket. A lány feltételezte, hogy a csokoládékönyves bolt specialitásáról
van szó, de tévedett. Kyriss telheteden volt, és az étvágya szemmel láthatóan
nem ment el sem a fenyegetettségtől, hogy megfoszthatják a hatalmától, sem
pedig egy régi barát halálától.
Ugyanakkor mintha súlyt fektetett volna rá, hogy Furiát ne a szokványos
könyvkereskedésekbe és antikváriumokba vezesse, hanem hogy Libropolis
különlegességeit mutassa meg neki. Az egyik üzletben, ahol olyan könyveket
lehetett kapni, amelyekben az írás csak akkor vált láthatóvá, ha kiválasztott
tárgyak árnyéka rávetült, a tulajdonos egyedül hagyta őket, és Kyriss egy
kacsintás kíséretében azt suttogta: - Természetesen nem az alkoholról van szó. A
nagyító más dolgokra is figyelmeztet engem. Például méregre.
- Hogyan tudja egy ilyen helyzetben édességgel teletömni a bendőjét?
- Megtudnák, ha a szokásaimmal szakítanék. És attól gyanakodni kezdenének.
Ezért mindent ugyanúgy kellene csinálnunk, mint minden más napon.
A körjárat utolsó állomása egy dombra vezette fel őket, amely félgömbként
emelkedett ki a sikátorok labirintusából. A tetején üvegház állt, majdnem olyan
nagy, mint a Hay kastély. Mielőtt beléptek volna, Kyriss a távolba mutatott.
Lélegzetelállító kilátás nyílt innen Libropolis háztengerére. A tetők és sikátorok
három oldalon aranyló párába vesztek, a negyediken Furia a ködgomolyagot és a
Londonba vezető hidat sejtette.
- Látod azt ott? - A férfi az ellenkező irányba mutatott, egy magas,
szögesdrótkoronás kerítésre. Mögötte az ormok és tetők különálló szigetet
alkottak a sikátor-labirintus közepén. - A könyvönkívüliek gettója. Az Akadémia
minden menedékhelyet rákényszerít, hogy meghatározott számút felvegyen
belőlük, de sehol nincs annyi, mint itt, nálunk. Libropolis az egyik legnagyobb
menedékhely, de lassan mi is a kapacitásunk határához érünk.
- Tulajdonképpen miért nem szereti senki a könyvönkívülieket? - Ezt a
kérdést már az apjának is feltette, de érdekelte, mit fog rá felelni Kyriss.
A férfi szeme tágra nyílt, de a súlyos, lecsúszott szemhéja miatt a lánynak
kétszer oda kellett néznie, hogy ezt észrevegye. - Hát Tiberius a völgyében
tényleg mindentől távol tartott benneteket, gyerekeket? - Hirtelen úgy tűnt,
mintha eszébe jutnának a saját intelmei, mert gyanakodva körülnézett, és kicsit
megrázta a fejét. - Ne itt. - A melegház bejáratához vezette. - Most gyere,
olyasmit, mint ez itt, még biztosan sosem láttál.
Meleg, párás levegő csapta meg őket, amikor Kyriss kinyitotta az ajtót, és
Fúriát előre engedte. Első pillanatban a lány nem látott mást, csak ködöt, de
lassacskán fához hasonló növények rajzolódtak ki, akár valamiféle bizarr
gőzfelhő-korallok. Az ágakról levelek helyett vékony csíkok lógtak,
keskenyebbek, mint Furia kisujja.
- Könyvjelző szalagok - mondta Kyriss. - Itt fejlődnek a legjobban.
- Azt hittem, szövetből vannak.
- Nem mind. Ezeket itt a különösen exkluzív könyvek számára tartják fenn,
mint a kézzel készített kötetek, a menedékhelyek gyártmányai - és természetesen
a saját könyvrestaurátoraink számára.
Furia az egyik első Iához lépett, és kinyújtotta a kezét a szalagok felé,
amelyek az alsó ágakról lógtak.
- Mégis úgy néznek ki, mintha szövetből lennének.
- Különben nem is könyvjelzőszalagok volnának, hanem férgek, nem igaz?
Amikor a lány az ujjaival egyiket a másik után végigsimította, a lombon
suttogás szaladt végig.
- Érzik, ha valaki a könyvmágia képességeivel rendelkezik - mondta Kyriss.
Még valamit hozzá akart fűzni, amikor a suttogás sóhajjá vált, amely átterjedt a
szomszédos fákra. Minden szalag lágyan lengeni kezdett, és remegve Furia
irányába mutatott.
Rémülten húzta vissza a kezét.
- Húha - mondta Kyriss.
- Mi ez?
- Nagyon tehetségesnek kell lenned.
- Még csak lélekkönyvem sincs.
A férfi halkan nevetett. - Annak semmi köze a képességeidhez.
 A lány ellenkezni akart, de a férfi megrázta a fejét. - Ne képzelj bele túl sokat!
Jócskán akad olyan könyvmágus, aki sokkal hevesebb reakciót vált ki.
Ahogy beljebb mentek a fojtogató melegházba, a könyvjelzőszalagok
mozgása velük vándorolt. Több yardos körben vízszintesen álltak az ágakon, és
ujjakként mutattak Furiára. Csak amikor néhány lépés távolságba ért,
ereszkedtek le ismét a szalagok. A jelenség lassú hullámként követte a lányt az
egész üvegházon át.
Azt is észrevette, hogy a fák mögött alakok mozognak, szürke körvonalak a
ringó vízgőz gomolyagban.
A párából egy férfi lépett elő, és üdvözölte az igazgatót. A kertésznadrágja
széles zsebeiből kertészszerszámok fogói látszottak ki. A haja hófehér volt, bár
nem volt több ötvennél.
- Az unokahúgom - mutatta be Kyriss a lányt.
A kertész bólintott neki, és egy kicsit bizalmatlanul mérte végig. A körülöttük
álló fák szalagjai egy csapásra a férfi irányába fordultak. Bosszúsan dünnyögött
egy szót, amit Furia nem értett. Abban a szempillantásban a könyvjelzőszalagok
lefelé süllyedtek, és többé nem mozdultak.
- Először vagy itt - mondta a férfi.
- Cornelius bácsi megmutat nekem mindent. - Rövid habozás után hozzáfűzte:
- Remek itt.
-Túl meleg, túl párás, túl egészségtelen. Rossz a tüdőnek és minden másnak. -
A férfi olyan akcentussal beszélt, amit a lány nem tudott hová tenni.
- Gunvald Áhlander - mutatta be Kyriss. - Ő vezeti a melegházat. Az egyik
legjobb emberünk.
Áhlander tudomást sem vett a bókról. - Hallom, újra gond volt a gettóban?
- A milícia és a gárda kézben tartja a dolgot. - Az igazgató felnyögött. - De ez
minden, ami az Akadémiának mostanában eszébe jut. Állandóan új csapatokat
küldenek, mintha ezzel a probléma meg lenne oldva. Ahelyett, hogy a
gyökerénél ragadnák meg a dolgot, mindig csak a tünetekkel küzdenek meg.
- Ha egyszer rajtaütnek a gyökéren, a fát már nem lehet megmenteni - mondta
a kertész.
A két férfi olyan pillantást váltott, amelyet Furia nem tudott megfejteni.
Áhlander osztotta Kyriss ellenszenvét az Adamita Akadémia politikáját illetően?
Vagy a másik oldalon áll, és annak az eljárását védi?
- Még több mindent is meg akartál nekem mutatni, Cornelius bácsi - mondta a
lány türelmetlenül. Egyre inkább arra a következtetésre jutott, hogy itt csak az
idejét fecsérli.
 Az igazgató grimaszt vágott, és így szólt Áhlanderhez: - Miért van a
gyerekeknek mindig kevesebb ideje, mint nekünk, öreg fickóknak?
- Ő már nem gyerek. - A kertész újra olyan módon bámult rá, amely áthatolt
rajta. - A fák úgy reagálnak rá... - Nem mondta végig a mondatot, hanem inkább
megkérdezte: - Milyen idős vagy, te lány?
- Tizenöt.
- Lélekkönyv?
A lány megrázta a fejét.
- Már nem tarthat sokáig - mondta Ahlander. - A fák számára olyan fényesen
világítasz, akár egy fáklya. Hamarosan a könyved is fel fog ismerni.
A lány nem kedvelte a férfit, de ezek a szavak gondoskodtak róla, hogy jóleső
meleg töltse el. - Az jó volna.
- Nem egyszer láttam már ilyet.
Kyriss megfogta a lány kezét. Az ujjai merevek voltak, mintha belül sokkal
feldúltabb volna, mint amit be akart vallani. - Attól tartok, most tovább kell
mennünk.
A lány gyorsan elhúzta a kezét, amikor egyszerre csak még valaki kilépett a
pára gomolyagból. - Kyriss igazgató úr? Elnézését kérem.
Felismerte a hangot, még mielőtt az arcát egyértelműen látta volna. Finnian
mögülük lépett ki a párából. A kertészfiú gyanakvó pillantást vetett rá, aztán újra
Kyrisshez fordult. - Elnézést - mondta még egyszer -, de van két úr a bejáratnál,
akik beszélni szeretnének Önnel.
Az igazgató egy pillanatig szorosan összezárta az ajkait. Aztán megkopogtatta
a szalonkabátját, mintha morzsák hullottak volna rá. - Talán tovább kellene
menned a hátsó kijárathoz - mondta Furiának.
Áhlander arcvonásai nem árulták el, mit gondolt. - Finnian, vezesd oda!
A fiú éppen csak bólintott. Furia úgy érezte magát, akár egy stafétabot,
amelyet egyik kézből a másikba adnak. Egyáltalán nem tetszett neki.
Kyriss egy pillanatig határozatlanul állt ott, aztán megfogta a lány felkarját, és
néhány lépéssel távolabb vezette a két férfitól. Egészen közel hajolt a füléhez, és
alig hallhatóan így suttogott: - Ha valami történne, egyet véss a fejedbe: nem az
Akadémia küldte hozzátok a Fekete özvegyet. A nő, akinek most dolgozik.
Mater Antiquának nevezi magát.
- Antiqua? - ismételte a lány szinte hangtalanul. - Mint az Antiqua család? A
Skarlátteremből?
- Igen. - Úgy tűnt, a férfi azon a véleményen van, hogy máris többet mondott,
mint ami abban a pillanatban jó lett volna a lánynak, mert újra eltávolodott tőle,
Áhlanderhez fordult, és még egyszer így szólt: - A hátsó ajtóhoz.
Aztán ő maga is elindult a bejárathoz, és beleveszett a párafelhőbe. Egy
pillanatig Furia a két kertész között állt, és biztos volt benne, hogy az
úgynevezett álcája egy lyukas garast sem ért. Áhlander úgy méricskélte, mintha
tompa fűrésszel esett volna neki a kedvenc fájának, és amikor Finnianre
pillantott, alig hatott barátságosabbnak. Volt valami a szemében, amit az első
találkozásukkor nem vett észre.
Hosszú hallgatás után a fiú felemelte az egyik kezét, és az útra mutatott. -
Arra.
Furia már másként döntött. Szótlanul faképnél hagyta őket, és követte
Kyrisst. - Várj! - mondta Finnian, de Áhlander dünnyögött valamit, ami a lányt
előnyhöz juttatta.
Rogyadozó térdekkel a bejárat irányába indult, rossz felé kanyarodott a
ködben, de végül visszatalált a főúttá. Az üvegfalon át meglátta Kyrisst a
szabadban állni. Két fekete kabátos alakkal társalgott. Furia a körvonalukról is
felismerte volna kettejüket, de még feltűnőbb volt a magasabbik vörös haja.
Azok hárman nevettek.
Egy kéz nehezedett a vállára.
- Jó barátok vagytok, hm? - Finnian néhány lépésre visszahúzta, hogy a
férfiak odakintről ne láthassák meg.
- Mintha bármi közöd lenne hozzá. - A lány lerázta a fiú kezét.
A fiú arcvonása elutasító maradt. - Tedd egyszerűen, amit mondott, és gyere
velem!
- Miért beszél a milíciával? - Volt valami túlságosan bizalmas abban, ahogyan
Kyriss a két férfival szemben állt.
- Libropolis igazgatója. Te pedig ezek szerint az unokahúga vagy.
- Én... - Lenyelte, amit majdnem kimondott, aztán bólintott. - A nagybátyám.
Cornelius bácsi.
Finnian megfogta az alkarját, és visszarángatta a melegház hátsó részébe. A
lánynak ezúttal nem sikerült a fiú kezét csak úgy egyszerűen leráznia, és azt sem
akarta, hogy az erejük összemérésére kerüljön a sor. A fiú nagyobb volt, mint ő,
és sokkal erősebb.
Nem sokkal később a könyvjelzőszalagok függönye mögött felbukkant a
hátsó üvegfal. Finnian lenyomta a kilincset, és friss levegő csapta meg őket.
Párafelhőben léptek ki a szabadba. Előttük a domb hátsó oldala feküdt, száz yard
távolságban egy sikátor torkolata Libropolis kő útvesztőjébe vezetett.
 - Mit műveltél, hogy keresnek? - kérdezte Finnian. - Könyvet loptál?
Valamelyikük sípcsontjába rúgtál? Ne aggódj, az igazgató úr unokahúgával
semmit nem fognak csinálni. Elrendezi neked.
A lány gyűlölte a gúnyos felhangért. És nem akarta, hogy Kyriss bármit is
elrendezzen neki. Mert a lelki szemei előtt most újra nevetni látta őt, együtt azzal
a két férfival, akik az egész városon keresztül üldözték őt. Mi az ördög lehetett
olyan vicces? Pipet valahol fogva tartják, és valószínűleg halálfélelme van.
Nem vagyok a félkegyelmű unokahúga! - legszívesebben ezt ordította volna
Finniannek. A fiú úgy nézett ki, mintha kezet akarna mosni, miután őt
megérintette.
- Nyald ki! - mondta a lány, faképnél hagyta, és leszaladt a dombról.
Valahol éles füttyszó csendült fel. Vagy ez csak az ajtó nyikorgása volt,
amelyet a fiú behúzott maga után?
Nem nézett vissza a melegházra, akkor sem, amikor a házakat elérte, és
bekanyarodott a terméskő falak, lakkozott ajtók és osztóléces ablakok közötti
résbe. Várták a könyvek, több ezer az üvegek mögött a sikátor mindkét oldalán,
de aznap nem nyújtottak neki vigaszt.
Néhány könnycseppet pislogott ki a szeméből, és tovább szaladt, egyre
beljebb a városba. Egy idő után már alig kapott levegőt, a torka égett, és olyan
akadály emelkedett előtte, amely egyelőre véget vetett a menekülésének.
Egy magas kerítés vasszemekből.
Rajta szögesdrótkorona.
 24.

A
rezidencia padlására csend borult. A por már rég elült. A lepedők, amelyek
Furia és Pip üldözése közben lecsúsztak, csak félig takarták a szúette bútorokat,
vagy göngyölegbe tekeredtek a padlón.
A cselédlépcsőre nyíló ajtó tárva-nyitva állt. Csak alkalmanként hallatszodtak
hangok a ház mélyéről, távolról és érthetetlenül. Épp úgy lehetett volna a szél is,
amely az épület kémény kürtőiben susogott, és időnként egy-egy ablakot
megzörgetett.
- Azt hiszem, most már biztonságos - csikorogta az olvasólámpa, és a
fémnyakát a bőrfotel felé hajlította. Az változatlanul ott állt, ahová a lovagok az
ajtószárnnyal tolták. Senkinek nem jutott eszébe, hogy saját erejéből feszült
neki, hogy a testvéreket megvédje.
- Hé! - mondta a lámpa, amikor a másik nem reagált.
- Hm - felelte a fotel.
- Mit jelentsen az, hogy, hm?
- Én csak óvatos vagyok.
- Te gyáva vagy. Egy örökkévalóság óta nincs már itt fent senki. - Egyikük
sem rendelkezett emberi időérzékkel, de az „egy örökkévalóságot” a lámpa
helyénvaló nagyságrendnek érezte.
A fotel felfújta a huzatát, mígnem a finom hajszálrepedések világos hálót
alkottak. - Hiszen láttad őket - suttogta. - Engem aprófává darabolnak, téged
pedig ócskavassá, ha rájönnek, hogy segítettünk nekik.
- És? Ezért most örökké itt fent akarsz maradni? Abban már volt részünk, és
mindketten boldogok voltunk, amikor Furia ránk talált, és levitt bennünket.
- Azok békés idők voltak - dünnyögte a fotel. - Kényelmes idők.
- Élve el voltunk temetve e közé a sok ócska faholmi közé! - A csikorgó
állítható fejével a körülöttük álló limlomra mutatott. Semmi nem moccant. Több
száz antik szék, szekrény és asztal volt itt fent, de rajtuk kívül egyetlen
bútordarabot sem töltött meg élettel a könyvmágia.
A bőrfotel nyikorgott, amikor próbaként lépegetni kezdett a négy mahagóni
lábán. - Náluk van a fiú - mondta. - Hallottam, amikor visszahozták a házba.
- Utána kellene néznünk.
- Ugyan mit tehetnénk? Hiszen láttad őket.
A lámpa tudta, hogy a fotel igazából egyetért vele. Csak egyszerűen nem tud
a bőréből kibújni, folyton morog, és megszokásból először mindig ellenkezik.
Mindig is ilyen volt, de már rég hozzászokott ehhez az öreg zsémbeshez.
Nem messze a lépcsőházban a lift kattogó rácsketrece még mindig nyitva állt.
- Menjünk azzal! - mondta a lámpa.
- A felvonó félelmetes lármát csap - próbálkozott a fotel még egy utolsó
intéssel. Közben nyilván ő maga tudta a legjobban, hogy a lépcsőfokokon
elveszítené az egyensúlyát, és legurulna.
- Egy kis zűrzavar csak nem árt.
A lámpa ment elöl, mert az állítható karjával neki kellett a liftet üzembe
helyeznie. A fotel utána vonszolta magát, szokás szerint nyögdécselt, amiért
ilyen nehéz sorsa van a világban. A rács automatikusan bezáródott, amikor a
lámpa megnyomta a földszint gombját. A láncok és fogaskerekek lármáját
kétségkívül az egész házban hallani lehetett. Valahol biztosan éppen mozgásba
lendül valaki, hogy a kiváltó ok után nézzen.
- Ennek rossz vége lesz - mondta a fotel.
- Csend legyen! Ha beszélni hallanak bennünket, akkor vége!
- Se így, se úgy nem lesz jó vége - akármit is mondasz.
A fülke egy zökkenéssel megállt. A rács csörömpölve oldalra húzódott.
Előttük folyosó nyílt, akár a felsőbb emeleteken, csakhogy itt több nyitott ajtón
át áradt be a nappali fény.
Egy férfi kiáltott valamit, aztán léptek hangzottak fel.
- Vissza kellene mennünk - mondta a fotel.
- Nyugalom!
A lámpa számított rá, hogy ez fog történni; elkerülhetetlen volt. Csak remélte,
hogy több idejük marad.
A hangok alapján két lovag jött feléjük a folyosón. A liftajtó a folyosóról
nyílt, a férfiak csak akkor fogják őket meglátni, ha közvetlenül a kabin előtt
állnak. A zaj alapján még egy kicsit arrébb voltak, amikor lassították a lépteiket.
- Ki van ott? - kiáltotta az egyik.
 A fotel ülőkárpitja ráncos hullámokat vetett, amikor ösztönösen próbálta
magát meghúzni.
- Gyere elő! - A második hangba belekeveredett egy revolver kakasának a
csikorgása.
A lámpa és a fotel meg sem rezdült többé. A fülke nagy részét kitöltötték,
rejtekhely nem maradt számukra.
Az egyik lovag egy ugrással, szétterpesztett lábbal a nyitott ajtó előtt termett,
és a fegyverével a felvonó belsejére célzott. Lila szalonkabátot viselt, kendőt
brossal és szűk nadrágot. A szőke haja olyan loknis volt, akár a sápadt
gipszangyaloknak, amelyeket a padlás egyik sarkában halmoztak fel.
- Ne mozdulj! - ordította, és a homlokát ráncolta, amikor csupán egy kopott
bőrfotelt és egy állítható karú állólámpát fedezett fel a fülkében.
A másik férfi utolérte. Az egyik kezében a kivont tőrös botját tartotta, a
másikban egy fa tokot. Az ő öltözéke még szokatlanabb volt: fodros ing, bársony
térdnadrág és csatos cipő.
- Hol bujkál? - kérdezte.
A revolveres lovag a felvonóba lépett, és a fotel fölé hajolt, holott világosnak
kellett lennie a számára, hogy mögötte túl kevés a hely egy embernek.
A másik férfi a közvetlenül a lift mellett nyíló cselédlépcsőházra pillantott. -
Valaki el akarja terelni a figyelmünket - mondta, és felrántotta az ajtót. A szárnya
belülről a falnak csapódott. Az olvasólámpa hallotta, ahogyan a lovag felszalad a
lépcsőn.
A revolveres férfi visszalépett a fülkéből, és kintről behatóan tanulmányozta.
Vajon sejti, hogy nem szokványos bútorok állnak előtte?
Újra a küszöbre lépett, leguggolt, és próbált a fotel alá pillantani. Halkan
szitkozódott, amikor világossá vált számára, hogy ehhez az arcát a földhöz kell
szorítania. Az olvasólámpa nagyon remélte, hogy a fotel nem fog moccanni.
A férfi guggolásból letérdelt, előre hajolt, és oldalra fordította a fejét. Habár a
lámpa a saját szemszögéből nem láthatta, feltételezte, hogy az arcát egészen
közel tolja a réshez.
A lovag nehezen vette a levegőt. A fotel abban a pillanatban szét tudta volna
lapítani a halántékát, ha egy gyors lépéssel fölötte terem. A szűk felvonóban a
férfi aligha tudott volna kitérni.
Morgás hallatszott. A lámpa először azt gondolta, a fotelből jön. Ám amikor
már felkészült a legrosszabbra, a férfi szitkozódva felegyenesedett. Közben a
lámpa vezetékére lépett, még hangosabban káromkodott, és a dugaszt minden
erejével a fülke falához vágta. A fekete tok megrepedt.
 A lépcsőházból a másik lovag léptei hangzottak fel. Rögtön utána felbukkant
a folyosón. - Egyetlen embert sem látni. Talán valaki bujkál a padláson, de
ketten soha nem fogjuk megtalálni.
- Nem is a mi feladatunk. Hacsak nem kér meg rá bennünket.
- Engem már régóta nem kért meg semmire. - Olyan vágyakozó volt a hangja,
hogy a lámpa már-már együtt érzett ezzel a hősszerelmes fajankóval. A Fekete
özvegy bizonyára mindet a kisujja köré csavarta.
- Alánéztél? - A férfi a fotelre mutatott.
- Nincs ott semmi.
A tőrös botos lovag átlépett a küszöbön, és a pengét a felvonó plafonjához
nyújtotta. Szúrt néhányat a hegyével, csapóajtót keresett, amelyen keresztül
esetleg valaki felmászhatott a felvonó tetejére.
- Semmi. - Már éppen el akart volna fordulni, amikor újabb ötlete támadt. A
tőrös bot sziszegő hanggal körbelendült, és a fotel ülőhuzatára mutatott. A hegye
megkarcolta a barna bőrt.
- Mit akarsz ezzel? - kérdezte a revolveres lovag.
- Csak biztosra akarok menni.
- Ki rejtőzhetne ott bent?
- Robbanóanyagra nem gondoltál?
Atyaúristen! - futott át a lámpán. Komolyan azt gondolják, valakinek nem
volt jobb dolga, mint hogy egy régi olvasófotelt robbanóanyaggal tömjön meg?
A huzat nyikorgott. Senki nem fogott gyanút, mert a penge még mindig a bőrt
kaparászta.
Aztán a férfi középen belenyomta a tőrt.
A hang, amellyel az acél a ruganyos ülésbe vágott, átjárta a lámpát. Majdnem
visszahőkölt.
A lovag újra kihúzta a pengét. A férfi szem ügyre vette a sápadt fényben.
Robbanóanyag, gondolta a lámpa megbotránkozva. Felfoghatatlan.
A lovag előre hajolt, az egyik ujját a bőrlyukra fektette, és egy kicsit
kiszélesítette, hogy belenézhessen. A fotel figyelemreméltóan nyugodt maradt,
még csak egy szuszogás sem tört elő a huzatából.
- Gyere - szólalt meg a lila szalonkabátos férfi -, nézzünk még szét a
szobákban!
A liftben lévő lovag felegyenesedett, lendületet vett, és a tőrét ismét a fotelbe
szúrta - ezúttal a háttámlájába. Elgyötört nyikorgás hangzott fel.
- Hé! - A folyosón álló férfi kinézett a sarkon. - Hagyd abba ezt az
esztelenséget!
 - Nincs itt semmi, amit le lehetne szúrni.
- Valakinek mégis csak üzembe kellett helyeznie a felvonót.
A lovag vonásain mosoly suhant át, amikor a pengét kihúzta. Közben a
háttámla bőrébe ujjnyi hosszúságú vágást fűrészelt. Az orrát ráncolva a küszöbre
tette a tőrét. - Valami nincs rendjén ezzel a holmival - mondta. - Hallottad ezt?
- Mit?
- Úgy hangzott, mint egy nyögés.
A másik férfi a társára meredt. - Nem csak elcsavarta a fejedet, mi?
- Végtelenül hálás lesz nekem, ha találok valamit! - mosolygott. - Legalább
még tudom, milyen, amikor hálás.
A pisztolyos férfi morgott valamit, és átnézett a társa válla fölött, amikor az
újra a fotel fölé hajolt. Az olvasólámpának szabad rálátása nyílt a háttámlára,
amikor a lovag mindkét kezét a vágásba dugta, hogy a nyílást minden erejével
szétszakítsa.
Mielőtt erre került volna a sor, remegés szaladt át a fotelen.
- Láttad? - kérdezte a revolveres férfi.
- Persze. - A másik gonoszul vigyorgott. - Meglátjuk, hogy néz ki belülről.
A lámpa a szeme sarkából még valamit észlelt. A tőr már nem hevert a földön
a fülke előtt.
- Vidd innen az ujjaidat! - dünnyögte a fotel.
A lovag összerezdült. A két keze még mindig mélyen a nyílásban rejlett.
- Én megyek, és elmondom neki... - kezdett bele a revolveres férfi.
A következő pillanatban a fegyvere a földön koppant. Tátott szájjal bámult
végig magán. A mellkasából a tőrös bot pengéje állt ki.
A második férfi csodálkozva nézett fel. - Mi...
A pengét visszahúzták. Hang nélkül csúszott ki a lovag testéből, aki
hitetlenkedve kapott a sebhez, és elveszítette az egyensúlyát. Előre bukott a
másik férfi hátára. Az egy kiáltással kirántotta a kezét a lyukból, meg akart
fordulni, de a haldokló súlya lenyomta.
A tőr újra lesújtott. Ezúttal a másik lovag torkát találta el. Gurgulázó hanggal
esett össze a társa alatt, a feje a fotel ülőhuzatára hanyatlott, és a bőrt vérrel
mocskolta be.
A fülke ajtajában masszív körvonal jelent meg, óriási termetű és széles
testfelépítésű, talpig feketében, bőrcsizmában és egyenruhában. A lámpa
hátrahajolt, hogy az arcába nézhessen.
Sunderland meg sem rezdült. A vonásai még akkor is olyan merevek
maradtak, mint mindig, amikor harmadszorra szúrt. A penge most mindkét férfi
testét átfúrta, és egymáshoz szegezte őket.
A sofőr elengedte a markolatot. A lovagok már alig mozogtak. Biztosan
célozva a szívüket és a légcsövüket találta el, egy nyögésnél többet egyik sem
adott ki magából.
A lámpa megköszörülte a torkát. - Elnézést - motyogta. - szívesen
kiszállnánk.
Sunderland oldalra húzta a két haldoklót, és a padlóra csúsztatta őket. Egy
nyögéssel a hasára nyomta a kezét. Csak ekkor tűnt fel a lámpának, hogy
sebesült; valószínűleg egy korábbi harcban szerezte, valahol a folyosókon.
A sofőr a fotelbe ereszkedett, a könyökét a karfára támasztotta, mély levegőt
vett, és szótlanul bámult ki az ajtón.
 25.

K
edves Severin!
Írni akartam Neked, miután minden rosszul sült el, de

Furia felemelte az üvegtoll hegyét. Egy tintacsepp hullott a papírra, és úgy
nézett ki, mint egy elgázolt polip.
A „rosszul sült el” az 1804-es évben biztosan nem tartozott egy tizenhét éves
szókincséhez. Áthúzta a szavakat, és egy oldalt visszalapozott. Severin három
rövid bejegyzést hagyott ott, egyik sürgetőbb volt, mint a másik.

Mi történt?

Alatta:

Furia, aggódom. Mondd el, kérlek, mi történt!

És alatta:

Furial
Féltelek. Kérlek, írj nekem! Elég néhány szó. Csak tudnom kell, hogy
jól vagy-e. Vagy hogy vagy, akkor is, ha rosszul Talán tudok segíteni.
(Talán nem, de tényleg jó vagyok benne, hogy tanácsot adjak,
amelyet én magam soha nem követnék. De ez egy másik dolog.)
Tehát írj nekem! Most!

Az aggodalomra az a néhány szó adott neki okot, amelyet a lány Londonba
menet a vonaton a könyvbe írt. Egy könnycsepp hullott rá, és elfolyt tőle a tinta,
fél mondatnál tovább nem jutott, akkor eltette a könyvet, és ez idáig ki sem
nyitotta újra.
Azt a kétszáz évet, amennyivel a fiú korábban élt a múltban, néha
távolabbinak érezte, mint más napokon, és azon tűnődött, miért is kellene neki
egyáltalán írnia. Aztán megint újra úgy érezte, mintha egészen közel ülnének
egymáshoz, és úgy beszélgetnének, mint a legjobb barátok.
Abban a pillanatban mintha kábulatban lett volna, mégis olyan érzése támadt,
mintha magyarázattal tartozna neki. Végül a tollat ismét a kis tintatartóba
mártotta, és felvázolt neki mindent, ami a torinói utazás óta történt vele. Némely
dolgot részletesen mesélt el neki, mást csak néhány szóval. Aztán megint azon
kapta magát, hogy azokat a dolgokat, amelyeket legszívesebben kihagyott volna,
a lehető legrészletesebben leír, mert valakivel beszélnie kellett róla, hogy az ép
eszét el ne veszítse.
Ilyenek voltak például az érzései az apja halálát illetően. Az a rövid pillantás,
amelyet Pauline-ra és Wackfordra vetett a konyhában, anélkül, hogy maradt
volna ideje elsiratni őket. Az a kifejezés Pip arcán, amikor a lovag elkapta a
vasúti töltésen; a kis arca az elkenődött festékkel, amely úgy halványult el a
sötétben, mintha egy fekete tóba süllyedt volna. És a settenkedő bizonyosság,
hogy talán soha nem fogja viszontlátni.
Miközben a kézírásával megtöltötte az oldalakat, sokszor meg kellett állnia.
Olyankor elveszett a gondolataiban, amelyek újra és újra körben forogtak, és
közben elnézett a körülötte lévő tetők felett. Egy vörösesbarna téglaormon ült, és
a kéménynek támaszkodott, egészen hasonlóan, ahogyan otthon, a rezidencián
szokott. Csakhogy innen nem Costwolds zöld völgyére látott, hanem a
könyvönkívüliek gettójára.
Több mint egy órája lépett át a kerítés megerősített kapuján. A gárdisták, akik
a bejáratot őrizték, átengedték; éppen elég dolguk akadt azzal, hogy az összes
könyvönkívüli kilépési engedélyét ellenőrizzék, akik a gettóból ki akartak menni
a városba. A legtöbben valószínűleg a könyvraktárokban voltak munkások, és
alig némelyiken látszott a származása. Furia ismerős arcok után kutatott,
mindazon könyvek hősei után, amelyeket olvasott, de aztán világossá vált
számára, hogy a saját elképzelése túlságosan pontatlan. Amúgy meg a
legkevesebb regényszereplőt írták le olyan részletesen, hogy az olvasó és a
szerző szeme előtt ugyanaz a kép lebeghetett volna.
A legtöbb könyvönkívüli, akikkel a kapuban és a gettó sikátoraiban
találkozott, első ránézésre úgy nézett ki, mint a hétköznapi emberek. Csak kevés
kivétel akadt: itt egy törpeszerű teremtmény, talán valamelyik meséből pottyant
ki, amott egy groteszk óriás, akit a szerző csak nagyvonalakban vázolt fel, mert
nem sejthette, hogy ezáltal olyan lényt hoz a világra, aki jobban hasonlít egy
gélemre, mint egy férfira.
Csak miután már egy ideje az árnyas sikátorokban mászkált, és titokban a
könyvönkívülieket figyelte, tűnt fel neki, hogy pontosan ez kötötte össze őket
egymással: vagy túlságosan elnagyoltak voltak, vagy túlságosan tökéletesek. A
legtöbb alakról még a saját szerzőjének sem volt egészen pontos elképzelése.
Inkább típusok voltak, mint egyének - a kifogástalan szőke nő, a kékszemű
szépfiú, a szikár gazfickó. Ha egy könyvönkívüli olyan tulajdonsággal
rendelkezett, amely a többiek fölé emelte őt, akkor az gyakran eltúlozott volt,
már-már groteszk: szörnyű sebhely az arcon, túlságosan nagy orr, nyúlszáj.
Olyan részletek, amelyeket a szerzők mellékesen rendeltek a szereplőikhez
abban a reményben, hogy az olvasó majd a saját képzeletével kiegészíti.
Fél óra elteltével Furia csupán egy maréknyi olyan könyvönkívülit fedezett
fel, aki hasonlóan szokatlan volt, mint Puck és Ariel. Shakespeare bizonyára
olyan plasztikusan látta maga előtt a két szellemalakot, hogy az
egyedülállóságukat még ebben a világban is megőrizték. Egészen más volt a
helyzet a realista művek összes férfijával és nőjével: külsőre egyik olyan volt,
mint a másik, mert egészen mindegy, milyen összetett belső életet éltek, a
megjelenésük egérszürke és felcserélhető maradt. Furia számára még a
színpadias túlzások is kedvesebbek voltak, azok a segédeszközök, amelyekkel az
írók gyorsan felvázolták a regényalakjaikat: faláb, púp, égő vörös hajkorona.
Mindez olyan ismertető jegynek bizonyult, amellyel újra meg újra találkozott.
Miután egy ideig próbálkozott eligazodni a gettóban - csak hogy
megállapítsa, hogy a tájékozódás lehetetlen -, az egyik kocsma nyitott ajtaján át
a lépcsőházba ért, onnan pedig a tetőre. Itt leült, és leírta az élményeit és az
érzéseit, miközben a háta mögötti kémény a tízezer másikkal együtt
füstgomolyagot pumpál a Libropolisra boruló égre.

Ne aggódj! A közeljövőben nem fogok tudni olyan gyakran
jelentkezni, mert meg kell találnom a módját, hogy Pipet
kiszabadítsam. Az igazgatóban többé nem bízom, egyébként meg
senkit nem ismerek itt, de nem adom fel csak úgy egyszerűen. Pip
szívós kis kölyök, az emberek hamar csalódnak benne, ha azt hiszik,
hogy retteg. Éveken át együtt élt a félelemmel, hogy a gonosz
bohócok céltáblájává válik, és ez bátrabbá tette, mint ahogy talán ő
 maga is sejtené: nem fogja hagyni magát, ebben egészen biztos
vagyok. Még csak tíz éves, de nem gyenge.
Ő Faerfax, Rosenkreutz, és mi nem adjuk fel.
Szeretettel:
A te Fúriád

Becsukta a könyvet, hallgatta a gyomra korgását, és éppen azon tűnődött,
vajon sikerülni fog-e neki valami ennivalót lopni a kocsma konyhájáról, amikor
a pillantása a tetőkön túl a dombtetőt és a melegházra siklott. Az üvegépület
légvonalban legfeljebb egy mérföld távolságban volt. A domb volt közel s távol
az egyetlen emelkedő, és feltételezte, hogy mesterségesen hozták létre.
Valószínűleg a növényeknek jó sok fényre van szükségük, miközben Libropolis
sikátorai a nap legnagyobb részében árnyékban fekszenek.
Amikor újra kinyitotta a könyvet, Severin válasza már ott állt.

Kedves Furia!
Olyan nagyon kívánom, bárcsak veled lehetnék! Mindent megadnék,
hogy Neked és az öcsédnek segíthessek. És olyan szívesen
átölelnélek. Csak egyszer az életben, ez több volna, mint amit valaha
is álmodni mernék.
Gondolatban mindig veled van:
A te Severined

A lánynak mosolyoghatnékja támadt, kicsit habozott, aztán leírt valamit, ami
órák óta a fejében járt.

Severin!
A Fekete özvegy egy könyvet keresett. Siebenstern könyvét, úgy
mondta. Azt hittem, talán a Fantasticóra gondol, mert az olyan sokat
jelent nekem, de neki ez természetesen nem számít. Nem is azt akarta.
Tudom, hogy 1804-ben Siebenstern még semmit nem jelentetett meg,
és még évekbe telik, mire az első regényét kiadják - mégis meg kell
tőled kérdeznem, mert máskülönben beleörülök: lehetséges, hogy
EZT a könyvet szemelte ki? A mi könyvünket?

Becsukta a borítót, hevesebben, mint egyébként, mert mindezt olyan
valószerűtlennek érezte. Csupán egy szalmaszál volt, ami után kapott, mert
semmi más nem jutott az eszébe. A számtalan könyv közül bármelyik lehetett
volna a rezidencián. De akkor miért követték a lovagok Furiát a hegyre fel? És
miért volt benne olyan biztos a Fekete özvegy, hogy Furia tudja, melyik könyvre
gondol?
Többször kinyitotta és becsukta a kis kötetet, mire Severin válasza megjelent
végre, egyetlen mondat a több százados tintával.

Én nem vagyok Siebenstern, Furia. És korábban már mondtam
neked, hogy nem ismerem őt.

A lány próbálta a szavakhoz illő hangsúlyt elképzelni. Támadásnak vette?
Szórakozik rajta? Durcás? Esetleg megbántott? Annyival egyszerűbb volna, ha
szemtől szemben beszélhetnének.
Jó - írta az alatta lévő sorba.
Felcsapta, becsapta. Tucatszor.

Én könyveket kötök, nem írok.

Ez majdhogynem megbántottan hangzott. Mintha a lány azt állította volna
róla, hogy ő a hibás azért, ami történt.
Lehet, hogy ezzel csak rosszabbá teszi, a lány mégis ellentmondott neki:

Ez nem igaz. „Együtt írunk egy könyvet”. Ezek a te szavaid, Severin.

Nem sokkal később ott volt a fiú válasza:

Nem gondolod, hogy ez azért különbség?

Természetesen, világok választották el azt, amit ők itt tettek és a Violetta, a
kalózkirálynőt vagy a Eantastico Fantasticellit. Ezt a lány épp olyan jól tudta,
mint a fiú. Csak meg akarta érteni, mi történt.
Sajnálom - írta a lány -, nem akartam, hogy mérges légy.

Én nem vagyok mérges - válaszolta azonnal a fiú. - Hogyan is lehetnék
mindazok után, amin keresztülmentél? Jogod van hozzá, hogy kérdezz. De
én életemben nem írtam még kitalált történetet, egyetlen mondatot sem.
Vannak a családban olyanok, akik ezt teszik, és higgy nekem, a
 végeredményből éppenséggel nem lehet öröklött tehetségre következtetni.
Ezért soha nem jutott eszembe, hogy én magam is megpróbáljam.

És ha én most eszedbe juttattam? - gondolta a lány. Az időpont, amikor
Severin ezeket a sorokat írta, és a Eantastico megjelenése között mégiscsak
tizenhat év telt el. Ez több mint az eddigi élete. Tizenhat év alatt olyan sok
minden megeshet.
Az üvegtollat a tintatartóba mártotta, és éppen választ akart írni, amikor
valami elterelte a tekintetét. A látómezője szélén egy világos folt mozgott,
mélyen lent a sikátorban. A lány közvetlenül a tető szélén ült, és ha valaki
felnéz, észrevehette volna a lányt koszos, fekete overallban, amint a lábát lóbálja
a kocsma tetőormán. Fordítva viszont ő is megfigyelhette, ki mindenki járkál a
sikátorban, könyvönkívüliek folyama, akiket a gettóban összezsúfoltak,
miközben kint, Libropolisban az utcák üresen árválkodtak.
Egy nő lobogó fehérben úgy siklott keresztül a tömegen, akár egy szellem.
Ugyanazt a csuklyás köpenyt viselte, mint Torinóban, fehér selyemsálat az arcán
és fűzőszerű felsőrészt.
Furia elfeledkezett az éhségéről. A helyére valami más lépett. Harag. Talán
gyűlölet is, nem volt benne egészen biztos.
Isis Nimmernis tapintatlanul szétválasztotta a tülekedést. Aki felismerte,
gyorsan kitért az útjából. A fehér ruhája olyan volt, akár egy figyelmeztetés,
amely ezt mondta: tudjátok, ki vagyok, tehát ne packázzatok velem!
Ugyanakkor Furia a háta mögött is mozgást észlelt. De amikor megfordult,
miközben arra számított, hogy valaki le akarja őt lökni a tetőről, csak a kéményt
látta és az üres tetőcserepeket.
Az ügynök elhaladt a kocsma mellett anélkül, hogy felpillantott volna.
Furia a tollat a könyv rekeszébe tette, a tintatartóval együtt az egyik zsebébe
gyömöszölte, és felugrott. Bármit is észlelt, valószínűleg az egyik szomszédos
tetőn van, a kémények árnyékába merülve. Egyik ház a másikat érte itt,
mindenütt építkeztek, hozzátoldottak, bizarr táj volt ez tetőgerincekből és
völgyekből, amelyeken keresztül az egész gettót át lehetett szelni anélkül, hogy
az ember a földre tette volna a lábát.
Furia a tetőablak felé indult, le a lépcsőházba, a konyhai gőzön és az állott
sörszagon át, el a söntés mellett, ki a szabadba.
Isis Nimmernis a sikátor végében járt, világos árny a nyüzsgő tolongás
közepén.
Furia üldözőbe vette.
 26.

N
em merte húsz yardnál jobban megközelíteni, mert félt, hogy az ügynök
szétnézhet, és felfedezheti őt. Ráadásul Furia nem tudhatta, hogy a sok
könyvönkívüli között Isis Nimmernis vajon megérzi-e egy könyvmágus
jelenlétét - még ha csak egy lélekkönyv nélküli könyvmágusról van is szó.
Ám az Akadémia ügynöke nem törődött azzal, ami a háta mögött történt.
Fennhéjázó magabiztossággal mozgott a tömegben, tülekedett és lökdösődött, és
rövid idő elteltével egyre gyorsabban haladt. Furia félt tőle, hogy ő is futólépésre
váltson, mert az feltűnést keltene, de nem volt más választása, ha nem akarta
szem elől veszíteni a nőt.
És akkor az ügynök egyszerre csak eltűnt.
Két sikátor kereszteződésében Furia megállt, és körülnézett. A házak
hasonlítottak Libropolis épületeire, de itt a gettó tetőire merész szerkezeteket
emeltek, deszkából és furnérból álló építményeket toldottak hozzájuk, amelyek
közül némelyik a fél sikátort eltorlaszolta. Könyvkereskedés egyáltalán nem
volt, csupán egykét élelmiszerüzlet és feltűnően sok kocsma, amelyekben
napközben is nagy volt a jövés-menés. Minden lelakottnak hatott, lepusztultnak
és túlzsúfoltnak.
Furia észrevett jó néhány könyvönkívülit, akik megálltak, és hevesen
beszédbe elegyedtek egymással. Feléjük indult, és remélte, hogy az izgatottság
oka az ügynök dühöngő magatartása volt.
Lehajtott fejjel haladt el a csoportosulás mellett, és igyekezett, nehogy bárki
tekintetével is találkozzon az övé. Nem sokkal később további elágazáshoz ért,
és még éppen látta, amint a fehér köpeny csücske egy sarkon eltűnik. Gyorsan
utolérte, majd két ház között megállt egy rés előtt. Ezek, mint itt a legtöbb
épület, valaha biztosan könyvkereskedések voltak, amelyeket később
lakóépületté alakítottak át. A kirakatokat belülről részben deszkákkal szegezték
be, részben papírral ragasztották le. Az könyvönkívüliek nem csináltak belőle
titkot, hogy nem tartoznak ide, és remélik, egyszer majd újra eltűnhetnek innen;
másként Furia nem tudta megmagyarázni magának a gettó kopottságát.
Mindenesetre még soha nem hallott róla, hogy lenne rá mód, hogy az
könyvönkívüliek visszatérhessenek a könyveikbe. Aki egyszer a történetéből
kihullott, az partra vetett maradt.
A rés nem egészen három lépés széles volt. Tíz yard után megtört, és Isis
Nimmernis éppen eltűnt a kanyarulatban.
Furia minden bátorságát összeszedte, és az épületek közötti hézagba lépett.
Léptek és hangok után fülelt, de a háta mögötti sikátor lármája túl hangos volt.
Amikor a sarokra ért, óvatosan kilesett.
Isis Nimmernis éppen egy könyvönkívülit tuszkolt a zsákutca hátsó falához.
A férfi el akart érni egy létrát, amely a téglafalon át a negyed tetőire vezetett, de
az ügynök még a földön utolérte.
Furia szíve vadul kalapált. Gyors egymásutánban hol melege volt, hol fázott,
a lába pedig remegett. Már nem félt Isis Nimmernistől; mindössze dühöt érzett.
- Hol vannak? - A nő hangja keményen és türelmetlenül csengett.
- Sejtelmem sincs, mit akar tőlem - dadogta a férfi. Míg Isis Nimmernis hátat
fordított a lánynak, a válla fölött Furia egyenesen a földönkívüli arcára látott.
Vékony férfi volt, félig kopasz, negyven körüli, nem magasabb, mint a nő, aki az
egyik kezével megragadta a gallérjánál fogva, a másikkal pedig az álla alá
nyomta az ezüstös pisztolyát. Furia nem látta a nő arcát, de valami a vonásaiban
rettenetes félelmet keltett a könyvönkívüliben. Nem a fegyvert nézte, hanem
csak az ügynök fehér csuklyája alá bámult, akár egy hullamerev egér a piton
torkába.
- Hol vannak a Dalnok Fivérek?
- Én nem ismerek...
A pisztoly markolatával mért ütés a férfi bal szemöldökét érte. A bőre
felszakadt, és vér folyt a szemébe.
- Hol találom Puckot és Arielt?
A férfi vergődött a nő fogásában. A nő újra ütött.
- De nem tudom! - kiáltotta félig fojtott hangon. - Én soha nem jártam ott!
Tényleg!
Isis csuklyás köpenye széles hullámokat vetett, ahogyan a férfit
körbeperdítette, és a falnak csapta. Most mindketten oldalt álltak Furiának, aki
már alig mert fél szemmel kilesni a sarkon. De nem tehetett mást.
 Az ügynök selyemsála lecsúszott, és szabadon hagyta a szája környékét. Furia
harminc közepére becsülte. A könyvönkívüli vére az állára fröccsent, és úgy
világított, akár egy vörös szépségfolt, de mintha nem is törődött volna vele.
- Hol nem jártál soha? - torkollta le a férfit.
Semmi válasz. Még egy ütés.
- A rejtekhelyükön - hebegte a férfi. - Itt mindenki tudja, hogy van nekik,
máskülönben aligha keresnétek őket mindenfelé.
Furia feltételezte, hogy az ügynök ezt a választ már több tucatszor hallotta.
Torinóban szorosan a Dalnok Fivérek sarkában járt; valószínűleg már hosszú
ideje követte kettejük nyomát.
A következő csapás még keményebb volt. Ezúttal a férfi majdnem elvesztette
az eszméletét, és Isisnek egyenesen kellett őt tartania, nehogy összeessen.
- Világos számomra, hogy közületek sokan egészen pontosan tudják, hol
bujkálnak a Dalnok Fivérek. És hogy a fájdalom minden válfaját kibírjátok,
semhogy a titkot elárulnátok. - Az ügynök közelebb hajolt hozzá, és Furiának
hegyeznie kellett a fülét, hogy a következő szavakat megértse. - Megkímélhetlek
ettől, ha átadod nekik az üzenetemet. Megteszed?
- Hogyan is...
A bal kezének hüvelyk- és mutatóujjával megfogta az orrát, és egy rántással
körbecsavarta. A férfi felkiáltott, és térdre esett. Isis a pisztolya torkolatát
felülről a koponyájának nyomta, és az orrát még egy darabig tovább tekerte.
- Amilyen gyorsan csak tudod, közlöd velük a következőket - mondta az
ügynök hangosabban, hogy a férfi nyöszörgését túlharsogja. - Ha átadják nekem
a Horizontok atlaszát, kész vagyok a szívességet viszonozni. Ezt nem nehéz
megjegyezni, igaz?
A férfi vért köpött, amely elől Isis egy elegáns oldallépéssel kitért. A férfi
nem rá célzott, ez bizonyára világos volt számára, különben újra megbüntette
volna. Furia már rég kutyául érezte magát.
- Megértettél? - kérdezte a nő.
A férfinek sikerült bólintania.
- Ismételd el! - parancsolt rá a nő.
- Szívességet teszel nekik, ha átadják neked az atlaszt.
- A Horizontok atlaszát!
- Pontosan.
A nő elengedte a férfi orrát, és egy lépést hátrált, de a fegyverrel továbbra is a
fejére célzott. -Azt akarom, hogy azonnal átadd nekik az üzenetet. Nem holnap,
nem ma este. Azonnal. Megértetted?
 - Igen - nyögte a férfi, előre bukott, és a kezével letámaszkodott. Most
négykézláb állt a nő előtt. Újra vért köpött. Talán megpróbálta a száját
kitisztítani, mert a törött orrán át nem kapott levegőt.
Furia elfordította a tekintetét a látványról, és a nyíláson át visszaszaladt az
utcára. Ott balra fordult, és egy eresz árnyékában szorosan a házfalnak
préselődött. Egy szempillantással később Isis Nimmernis kilépett a résből,
röviden mindkét irányba szétnézett, de Furiát nem vette észre. Aztán jobbra
fordult, és hosszú léptekkel elindult a sikátoron. A könyvönkívüliek dünnyögve
kitértek előle, senki nem merészelte megszólítani, vagy akárcsak az útját elállni.
Furia ellépett a faltól, és visszament a házak közötti hézag elé. Habozott,
hogy a férfi után nézzen-e. Mégiscsak két körözött terroristával bujkál egy fedél
alatt. Talán már ő maga is hajtott végre támadásokat. Jóllehet, egy olyan bűnöző,
mint ez, rajta élné ki a haragját.
De egy valami nem hagyott neki nyugtot: miért ennyire fontos az ügynöknek
ez a könyv? Miért kész még arra is, hogy két bűnözővel tárgyaljon? Ha ez egy
trükk, akkor nyomorúságos. A Dalnok Fivérek aligha mennének bele. Hacsak
nem teljesen biztosak benne, hogy Isis Nimmernis komolyan gondolja. És hogy
minden áron birtokolni szeretné a Horizontok atlaszát.
Furia hascsikarás kíséretében a résbe lépett, és lassan a kanyarhoz ért. Először
csak fülelt, aztán óvatosan kinézett az épület sarkán.
A férfi már nem volt ott. A zsákutca végében álló fémlétrához vércseppek
vezettek. Amikor felpillantott, még éppen látta a könyvönkívüli egyik lábát,
amint a tető éle mögött eltűnik.
A lány megfordult, és visszaszaladt a rés bejáratához. Miközben azon
gondolkodott, hogy talán mégis újra Kyrisszhez fordul, látta, amint némi
távolságban egy könyvönkívüli kinyújtott karral felé mutat. Pontosan a rés felé.
Három milicista állt mellette fekete kabátban és vörös sálban.
A nő talán csak a nyílásból érkező kiáltásokat jelentette. Talán valami mást is.
Valaki mást.
Furia visszahőkölt, hátrabotorkált a házak között, és az utolsó pillanatban még
látta, ahogyan a férhak mozgásba lendülnek. Valaki felkiáltott, amikor oldalra
lökték.
Csupán egy másodperce maradt, hogy az esélyeit latba vesse. Ha kiszalad az
utcára, az ellenkező irányba, akkor a nyüzsgésben valószínűleg nem jutna elég
gyorsan előre. De hogy mi vár rá fent, a tetőn, az bizonytalan volt.
Aztán már szaladt is végig a résen, befordult a sarkon, és amikor utoljára
visszapillantott, észrevette, hogy a milicisták a kis közben rohannak utána. Az
egyikük valamit kiáltott neki.
Valósággal felugrott a falra, és megragadta a létrafokokat. Vér ragadt rá, és
csúszóssá tette a fémet, de óvatosságra nem maradt ideje.
Az első emelet magasságába ért, amikor a milicisták befordultak a sarkon.
- Hé, te! - ordította az egyik. - Gyere le onnan!
A lány nem tudta, hogy a férfiak célzottan őt keresik-e, vagy csak véletlenül
keresztezte az útjukat. De mekkora lehet az esélye, . hogy már megint rossz
időben, rossz helyen van?
A jobb keze lecsúszott, de újra megfogta a fokot.
- Leszel szíves itt maradni! - kiáltotta az egyik férfi két emelettel alatta. Már
csak egy emelet a tetőig.
A milicisták a fal tövébe értek.
- Azonnal gyere le! - Nem egészen három szívdobbanásnyi idővel később
lövés csattant, valahol jobbra karcolta a követ, de szemmel láthatóan csak
félelmet akart kelteni benne.
Még néhány yard.
Újabb lövés. Újabb figyelmeztetés.
Lenézett. A férfiak követték a létrán fölfelé.
A tető széle karnyújtásnyira volt. Nem látta, mi fekszik mögötte. Még csak
azt sem, hogy lapos-e a tető vagy ferde.
Mindenesetre a férfiak nem tudnak egyszerre mászni és lőni is. Legalábbis
Furia így gondolta - mígnem egy harmadik lövés visszhangzott a téglafalakról,
és világossá vált számára, hogy az egyik milicista a földön maradt.
De már majdnem a célban volt. Halk kiáltással felhúzta magát a falon, az
egyik könyökét rátámasztotta, valahogyan félig felfüggeszkedett rá...
És egy lány vigyorgó arcába pillantott.
 27.

N
em lehet valami kényelmes.
Furia tekintete villámokat szórt. A szemébe izzadtság csöpögött. - Eredj az
utamból!
A lány további két-három másodpercig ott ácsorgott még, aztán oldalra lépett,
és az egyik kezét Furiának nyújtotta. - Tessék! Fogd meg!
- Nincs szükségem segítségre.
Pedig mekkora szüksége volt rá. A lány arckifejezéséből ítélve ezt mindketten
egészen pontosan tudták.
- Nyavalyoghatsz, és engedheted, hogy ezek a fickók elkapjanak, vagy pedig
megteszed az egyetlen értelmes dolgot.
Furia nagy szitkozódás közepette megfogta a lány kezét, és engedte, hogy
áthúzza a peremen. Átcsúszott a derékig érő falon, és egy lapos téren kötött ki.
Lentről erőlködő nyögés hallatszott. Az egyik férfi egészen közel volt.
A lány elhúzta a száját. - Ahonnan én jövök, ott illik köszönetét mondani.
- Köszönöm. - Furia tudatában volt, hogy nem hangzott túl őszintének.
Imbolyogva felállt, és tájékozódni próbált. De a tekintete vonakodás nélkül a
lányra tapadt, aki nem adta jelét, hogy el akarna szaladni a milicisták elől.
A lány rövid, fekete haja szorosan a koponyájára simult, mintha fejjel lefelé
belemártották volna egy vödör kátrányba. - A cipzárokkal teli, sötét bőrdzsekije
alatt piros-fehér csíkos cicanadrágot és otromba bakancsot viselt, amely
majdnem a vádlijáig ért. Aligha a megfelelő lábbeli, hogy a tetőkön mászkáljon,
gondolta Furia.
- Cat - mondta a lány. - Igazából Catalina.
Még mindig fülig ért a szája, úgy vigyorgott. Furia nem emlékezett rá, hogy
látott-e már valaha valakit így mosolyogni. Caten mintha minden ragyogott és
izzott volna, holott a nagy orrával és a hegyes arccsontjával korántsem volt
klasszikus szépség. Valójában kicsit alultápláltnak hatott, mint oly sokan a
gettóban, bár Furiának nem támadt olyan benyomása, mintha könyvönkívülivel
állna szemközt.
Cat a karjával elhessegette. - Menj már arrébb!
Furia hátrapillantott, és látta, hogy a perem mögött felbukkan a milicista. - Tel
- szaladt ki a férfi száján, amikor észrevette Catet. - Téged ismerlek!
- Igen - mondta Cat higgadtan -, és épp ez a gond.
Majdhogynem elegánsan felemelte az egyik lábát, egyfajta piruettet hajtott
végre, közben a fehér-piros csíkos lábát vízszintesbe emelte, és a nehéz cipőjét
majdhogynem mellékesen a férfi arcába nyomta. A rúgás olyan gyors volt, olyan
gátlástalan, hogy Furia alig hitt a szemének.
Amikor a férfi állkapcsa eltört, elengedte a kapaszkodót. Hátraesett, kiáltott,
de nem túl sokáig. Három szinttel lejjebb olyan hangosan puffant, hogy az egyik
szomszédos tetőről felrebbent egy csapat galamb. Aztán másodpercekig csend
uralkodott, mintha az egész gettó visszatartotta volna a lélegzetét.
Cat még mindig mosolygott. - Most van némi előnyünk. A második alak
valószínűleg éppen a nadrágjába csinál.
Lent, a közben éles füttyszó sivított. Aztán az egyik férfi valamit felordított
nekik, amit Furia nem értett. De nem is számított, mert most már hivatalosan
felelős egy milicista haláláért.
- Jössz?
Megfordult, és észrevette, hogy Cat már elindult a lapostető másik végébe.
- Te egyszerűen...
- Igen. És szívesen meginnék egy csésze teát. Szóval még egyszer: jössz?
Most?
Furia végre visszanyerte az uralmát a végtagjai fölött. A lába rogyadozott,
miközben követte a lányt, először vonakodva, aztán egyre gyorsabban, amíg
majdnem egyszerre érkeztek a tető szemközti végéhez.
- Ezt nem először tetted - mondta rekedten.
- Így van.
- Most azt hiszik, én voltam!
Cat vállat vont. - Valakinek bűnösnek kell lennie.
Furia tiltakozni akart, de Cat megfogta a kezét, és felhúzta egy szédítően
keskeny párkányra, amely ferde tetőn vezetett végig.
- Ha ez nem lenne, találnának valami mást - mondta Cat.
- Mindig találnak valamit. Ők a milícia. Ők az Akadémia. - Az utolsó szót úgy
hangsúlyozta, mintha az ember a puszta említésétől gennyes kiütést kapna.
 A következő percekben Furia követte a lányt a párkányzatok, szűk utak
kuszaságán át a ferde tetőcserepek között, végig a meredek tetőormokon, és egy
kis, csipkézett torony íve mellett. A sikátorokban újra meg újra éles füttyszó
hangzott fel, de soha nem pontosan alattuk. A tetőkön sem látott olyat, aki őket
üldözte volna, habár minduntalan könyvönkívüliekbe és emberekbe botlottak,
akik itt, fent húzták meg magukat kunyhókban, deszka sufnikban és sátrakban. A
túlnépesedés már rég egész családokat űzött a gettó ormaira. Főtt zöldség és
szeneskályhák füstjének a szaga szállt.
Már egy mérföldet vagy többet maguk mögött hagytak, amikor Cat megállt,
megbizonyosodott róla, hogy senki nem látja őket, aztán egy sor kéményre
mutatott - hat rozsdás cső egy széles falon. - Jobbról a második.
Furia nem észlelt semmiféle különbséget, de Cat benyúlt egy hasítékba, és a
lekerekített fém egy részét oldalra tolta. Az alacsony nyíláson át Furia látta, hogy
a belsejében létra vezet lefelé.
- Először te! - parancsolta Cat. - Gyorsan!
- Miért én?
- Mert én tudom, hogyan záródik belülről az ajtó. Ami előnyös, ha nem
akarjuk, hogy ránk találjanak.
Furia kétkedő pillantást vetett rá, majd meghajolva a csőbe bújt - éppen elég
széles volt egy embernek -, és ereszkedni kezdett lefelé. Néhány létrafok után
egy ablaktalan helyiségbe ért, amely nem egészen három yard széles, cserébe
legalább tíz yard hosszú volt. Ez volt a fal belseje, amelyre a hat kémény-
utánzatot építették.
Arra gondolt, amit Finnian mondott neki: Először is legnagyobb valószínűség
szerint felfog bukkanni valaki, aki még rosszabb kedvében lesz, mint én. Catalina
átkozottul rosszkedvű tud lenni, ha ilyen sóher alakok szerződtetik, mint
Jeremiah.
Felette a létrán piros-fehér csíkos lábak jelentek meg és fekete cipő. - Oldalra!
- Cat megvárta, hogy a fém csapóajtó bekattanjon, majd ugrott. Furia sietős
léptekkel biztonságba helyezkedett, ökölbe szorította a kezét, és feszülten várta,
mi fog történni.
Cat biztosan ért földet, és a helyiség másik végében álló kályha felé fordult. -
Teát? - kérdezte.
- Miért segítesz nekem?
- Üldöz a milícia. Itt, a gettóban ez elegendő ok ahhoz, hogy szövetségeseket
találj.
- Ez minden?
 - Ki tudja, talán barátok leszünk, és akkor azt sem bánom, hogy ilyesmit
tettem. Tehát ne légy bolond, különben sajnálom az egészet, és mindkettőnket
rossz érzés fog eltölteni a dologgal kapcsolatban. - Felemelte a teáskannát. -
Tehát?
Furia megrázta a fejét.
- Azért helyezd magad kényelembe... valahol. - Cat grimaszt vágott, amikor
észrevette, milyen káosz uralkodik a szállásán. - Talán egy kicsit rendetlen.
Egyszerűen rámolj félre valamit.
Furia szétnézett anélkül, hogy közben levette volna a szemét Catről. Nemcsak
rendetlen volt, de piszkos is. Hogy olyan szag volt, mint egy hetek óta nem
szellőztetett hálószobában, már önmagában kellemetlen volt - és hogy mindenütt
tányérok és poharak, összegyűrt ruhadarabok és meghatározhatatlan
ételmaradékok hevertek szerteszét, szintén nem javított a helyzeten. A földön
volt egy matrac, két ülőzsák és egy nyitott láda, amely valószínűleg
ruhásszekrényként szolgált. Csak második pillantásra jutott el Furia tudatáig, mi
hiányzik teljes mértékben: sehol, amennyire látszott, még a sok szemét alatt sem
hevert egyetlen könyv sem.
- Ki vagy te? - kérdezte, miközben Cat tiszta csészét keresett.
- Catalina Marsh. Mondom.
- Engem Furiának hívnak. Te nem könyvönkívüli vagy, igaz?
- És nem is könyvmágus. Mint te, igaz?
- Többé-kevésbé.
- Értem. Még nincs lélekkönyved.
- De azért meg tudom magam védeni.
Cat nevetett. - Éppen elfutottál.
- Hárman voltak! És lőttek!
- Ezért is volt jó ötlet, hogy lelépjünk.
- Te egyszerűen megölted azt a férfit!
- Egyszerűbbnek néz ki, mint amilyen valójában. Elég sokáig gyakoroltam,
hogy a lábamat ilyen...
- Pontosan tudod, mire gondolok.
Cat a homlokát ráncolta. - Talán azért panaszkodsz, hogy megmentettelek?
Furia túl kimerült volt ahhoz, hogy veszekedjen, és másra sem vágyott, mint
hogy az egyik ülőzsákra rogyjon. De aztán arra gondolt, hogy nem tudna elég
gyorsan felállni, ha arra lenne szükség.
- Van esetleg valami ennivalód? - Nem ment neki könnyen, hogy kérjen, főleg
a romlott ételek láttán. De tovább nem tudta elnyomni az éhségét, és talán a tea
sem volna olyan rossz ötlet.
Cat egy sóhajtással az egyik polc felé fordult, amely előtt függöny lógott.
Amikor elhúzta, Furia szeme elé édességhegyek látványa tárult.
Cat egymás után két tábla csokit dobott neki. - Nem egészséges, de bizonyára
szükséged van cukorra. Van még egy csomó. Édességet lehet legkönnyebben
lopni. És az Akadémia gondoskodik róla, hogy legalább abból mindig elég
legyen a gettóban. Csokoládé és pálinka - majdhogynem az alapellátás az
elégedett polgárok számára.
- Köszönöm. - Furia mindkét táblát olyan farkaséhséggel falta fel, hogy alig
bírta kivárni, amíg a papírt egészen lehúzta róla. -
- Kérhetek még egyet?
Cat újra ragyogóan rámosolygott. Elővett még három táblát. Fúriához lépett,
és odaadta neki. - Talán később szerezni tudunk neked valami mást is. Többnyire
kolbász van meg hasonlók, legalábbis jobb napokon.
- De hiszen ha nem könyvönkívüli vagy, akkor könnyedén elhagyhatod a
gettót.
- És akkor? Tán könyvrakodóként gürcöljek Libropolisban? Vagy egyenesen
átmenjek a hídon, a másik világba? Mit keresnék én ott?
Furia megette az egyik táblát, kicsit gondolkodott, végül elpusztított még
egyet. Az utolsót az overallja egyik zsebébe dugta.
- A szüleim mindketten könyvmágusok - mondta Cat. - Én nem örököltem.
Előfordul.
Furia Pipre gondolt, és bólintott. Megpróbálta nem elképzelni, mi van vele
éppen, de nem igazán sikerült. Majdnem kiöklendezte a csokoládét és a
karamellt.
Cat vállat vont. - Engem nem érdekelnek a könyvek.
- Hogyan élhetsz a könyvmágia menedékhelyén, ha egyszer nem is...
Cat arcán a harag árnya suhant át, de aztán rögtön újra visszanyerte az
önuralmát. Akkor először a mosolya kicsit erőltetettnek hatott. - Nem érzem
őket. Semmit nem érzek olvasás közben, egyáltalán semmit. Nem látom magam
előtt a helyeket, nem hallom a szereplőket beszélni. Azt hiszem, hiányzik hozzá
egy génem. Ezért nincs meg bennem a szüleim képessége sem.
Elfordult, és serényen félrerakodott egy halom viselt cicanadrágot és
harisnyát, mind piros-fehér csíkos volt. Furia figyelte a lányt, és nem tudta, mit
is gondoljon róla.
- És akkor mit csinálsz? - kérdezte. - Úgy értem, miből élsz?
- Dolgokat keresek. Meg embereket. De legtöbbször dolgokat.
 Furia emlékezett a mozgásra, amelyet a kocsma tetején észlelt. Valaki volt ott.
Lehetséges, hogy olyan valaki, aki követte és megfigyelte őt. - Te engem
kerestél?
Cat újra nevetett. - Ugyan már!
- Mesélt neked rólam Finnian?
- Finnian? - Valami történt Cat arcán, lágyabbá vált, majdnem sebezhetővé.
De csak néhány szívdobbanásnyi időre.
- Beszéltél vele - állapította meg Furia. - Tudod, hogy találkoztunk.
A teáskanna fütyülése alkalmat adott Catnek, hogy a helyiség másik végébe
vonuljon. Nem sokkal később egy csésze teával tért vissza. - Tessék - mondta -, a
tied.
Furia kinyitotta a száját, hogy újra elutasítsa, de aztán elvette a csészét, a
gőzbe fújt, és újra a lányra nézett, aki töltött még egy csésze teát. Cat még
mindig a bőrdzsekit viselte, amely olyan hollófekete volt, mint a rövid haja; egy
kicsit nagy volt rá, de talán szándékosan, hogy lehetőleg sok tábla csoki
aláférjen.
- Finnian említette, hogy Jeremiah-nak dolgozol - mondta Furia. - Annak az
utálatos, csőrös könyves fickónak. - A gőzön át figyelte Cat reakcióit, de az csak
vállat vont.
- Neki, és még sok mindenkinek. Na és?
- Mit csinálsz nekik?
- Dolgokat keresek, mondtam már.
- Elszökött csőrös könyveket?
Cat a második csésze teával a falnak támaszkodott. - Többnyire. Néha
embereket is, akik nem fizetik ki a tartozásukat. Semmit nem teszek velük, csak
elmondom Jeremiah-nak, hol találja őket.
- Vagyis inkább olyasvalaki vagy, mint egy sintér vagy fejvadász?
- Mindkettő félelmetesen hangzik.
- Mi hangozna jobban?
- Dolgok keresése. Meg embereké. - Cat a teába kortyolt, amely Furiának
még mindig túl forró volt. - Néha megbízásokat hajtok végre a
könyvkereskedőknek, akik maguk nem merészkednek a gettóba. Túlságosan
válogatós nem lehet itt az ember.
- Mi van a szüleiddel? Nem tudnak neked segíteni? Pénzzel, úgy értem.
- Nem tartom velük a kapcsolatot. - Egy pillanat erejéig Cat arca majdnem
láthatatlanná vált a gőzfelhő mögött. - Valahol Londonban élnek. Legalábbis
amikor utoljára hallottam felőlük.
 Furia nem kérdezett többet, de egy idő után Cat magától folytatta: - Nem
voltak rám túlságosan büszkék, amikor rájöttek, hogy nem vagyok olyan, mint
ők. Úgy értem, nem tettek a legközelebbi inkubátorba, vagy ilyesmi. De olyan
volt, mintha idegenek között nőttem volna fel, akik gondoskodnak rólam, mert
éppenséggel ezt várják el tőlük. És egész idő alatt arról beszéltek nekem, milyen
jó lenne, ha végre lenne testvérem. Természetesen könyvmágus testvérem.
Csakhogy soha nem született meg. így meg kellett vele békélniük, hogy vagyok,
aki vagyok. - Felemelte a vállát. - Valószínűleg nem sikerült valami jól. Egyszer
csak kiraktak otthonról, szereztek nekem állást Libropolisban, azt feladtam, és
most itt vagyok, és olyan gazfickóknak dolgozom, mint Jeremiah.
- Engem is megkérdezett, nem akarok-e neki elkapni egy csőrös könyvet -
mondta Furia.
- Folyton próbál ezt-azt szerződtetni, aki olcsóbb, mint én. Nem te vagy az
első. Csaló és zsivány, és úgy bánik a csőrös könyveivel, mint a szeméttel. De ez
nem meglepő, ha az ember találkozott már vele.
- És mégis rendjén valónak találod, hogy visszavidd neki őket?
Cat arca szürkének hatott, talán csak a gőz miatt. Mintha valamit felelni akart
volna, amikor bádogos kopogás hallatszott. A hamis kémény lejárati aknájából
jött.
Furia összerezdült, de Cat az egyik ujját a szája elé tette, és fülelt.
A kopogás ismétlődött, és úgy hangzott, mint egy morzejel.
Cat mosolya visszatért, amikor a csészét letette, és fellendült a létrára.
- Ez Finnian!
 28.

F
ent az aknában zár kattanása hallatszott, aztán Cat félrehúzta a fém
válaszfalat.
- Szia! - mondta a lány.
- Szia! - üdvözölte Finnian.
Furia keresgélni kezdett valamit, amit fegyvernek használhatna. Arra az
esetre, ha Finnian nem egyedül jött volna. Amott, a fiókokban, a kályha mellett
biztosan vannak kések. Ám még mielőtt a helyiségen végigért volna, Cat
leugrott a létráról, és rögtön utána Finnian is. Ezzel elállták az útját.
- Á - mondta a fiú, amikor Furiát meglátta. - Az unokahúg.
- Tehetsz egy szívességet. Még mindig.
-Viselkedjetek! - figyelmeztette őket Cat, majd Finnian felé fordulva
megkérdezte: - Teát?
A fiú megrázta a fejét. - Nem véletlen, hogy ő itt van, igaz?
- Nem véletlen? - Furia megvetéssel telve fújtatott. - A barátnőd idecsalt
engem. És vajon kitől tudta meg, hogy vannak olyan emberek, akik készek
fejpénzt fizetni értem?
Ebben a nagy tolongásban már éppen eléggé gyanús kétszer összefutni
valakivel. Ám ez itt a harmadik alkalom, hogy egymással találkoznak. Nem
egészen huszonnégy óra leforgása alatt.
Cat mosolygott, és így szólt Finnianhez: - Lehajított egy milicistát a tetőről.
Tehát, elméletig nem.
A fiú kétkedő pillantást vetett Catre. - Tudjuk jól, ez kinek a specialitása, hm?
- Hirtelen elvigyorodott. - De a fejpénzzel nem erre gondolt. Más okból keresik.
- Mégis mit műveltél? - kérdezte Cat Furia felé fordulva. Finnian összefonta a
két karját a mellkasa előtt. - Ezt már én is kérdeztem tőle. Állítólag az igazgató
unokahúga, de nem hazudik különösebben jól. Bár érdekelne, hogy maga Kyriss
is miért állította ezt.
- Isis Nimmernis - szólalt meg Furia rövid habozás után. - Itt van a gettóban,
és nem szabad vele találkoznom.
- Mégis mit akarna tőled az Akadémia egyik ügynöke? - Cat kétkedő
grimaszra húzta a száját. - Ráadásul a legjobb, akivel rendelkeznek?
- Ezt egészen biztosan nem fogom az orrodra kötni! Hogy aztán megpróbálj
engem átadni neki, mint a szegény csőrös könyveket annak a bűzlő...
- Szegény csőrös könyvek? - vágott a szavába Cat. - Volt már egyáltalán
valaha is a kezedben egy? Harapnak és csípnek, és egész áldott nap sivalkodnak.
És mindezt azokon a napokon, amikor jó kedvük van.
- Finnian rólad is valami ilyesmit állított.
Cat felvont szemöldökkel nézett a fiúra. - Úgy?
A fiú kicsit elvigyorodott. - Szóval? - kérdezte aztán Furiát. - Mit akar tőled
Isis Nimmernis?
- Nem engem keres, hanem egy könyvet. A Horizontok atlaszát.
- Na és? Ti, könyvmágusok folyton valami könyvet kerestek. Az embernek az
az érzése, hogy ez az egyetlen dolog, amit műveltek.
- Tudom, kinél van a Horizontok atlasza. És azt is tudom, hogy az ügynök azt
mondta, készen áll bármit megtenni, ha megkapja - még a Dalnok Fivéreknek is
szívességet tenne. Ha ez nem trükk, akkor árulás.
Finnian elgondolkodva az alsó ajkába harapott. A szemében új aggodalom ült,
és ennek mintha semmi köze nem lett volna Fúriához.
- És az ügynök tudja, hogy te tudod? - kérdezte Cat.
- Igen - hazudta Furia.
Finnian Cat füléhez hajolt, és valamit súgott neki. Furia egyik lábáról a
másikra billegett. Ha sikerül őket meggyőznie, hogy ne szolgáltassák ki, akkor
úgy lehet, itt éjszakázhat. Már csak Pip féltése tartotta két lábon.
- Rendben - mondta Finnian, miután Cat és ő suttogva tanácskoztak. - Itt
senki nem bánt téged, és Cat sem fog kizavarni az utcára.
- De tudni akarom, ki vagy igazából - mondta Cat.
- A nevem Furia Salamandra Faerfax. Az apám az igazgató üzlettársa volt.
Lopott könyvekkel látta el. - Remélhetőleg ez jó benyomást tett kettejükre, mert
nyilvánvalóan ők sem vették túlságosan komolyan a törvényeket. - Elkísértem
egy könyvutazásra, egy olaszországi könyvtárba. Ott kereszteztük Isis
Nimmernis útját... és azokét az emberekét, akik az orra elől elhalászták a
Horizontok atlaszát.
 - Te magad találkoztál velük? - Finnian szeme összeszűkült. - Hogy néztek
ki?
A lány sejtette, hogy a fiú tudja a választ, és csak vizsgáztatni akarja őt. - A
képük kint függ egész Libropolisban.
- Ez trükk - mondta Cat. - Nimmernis megpróbálja a Dalnok Fivéreket lépre
csalni. Mindenki tudja, hogy évek óta üldözi őket. Most meg hirtelen üzletet
ajánl nekik! - Mintha csodálattal említette volna az ügynököt.
Furia le sem vette a szemét Finnianről. - Te már tudtad ezt, igaz?
A fiú elgondolkodva visszalépett a létrához. A keze már az egyik fokon
pihent, amikor még egyszer visszanézett Furiára. - Azt mondtad, ott voltál,
amikor ezt az üzletet ajánlotta. Kivel beszélt? Hol és mikor volt ez?
- Abban az aprócska sikátorban, ahol a milicisták majdnem elkaptak.
Fogalmam sincs, hogy hívják.
- Pembroke Court - mondta Cat.
Finnian bólintott. - És kivel küldte az üzenetet a Dalnok Fivéreknek?
- Egy könyvönkívülivel. Félig kopasz volt. Körülbelül olyan magas, mint a
nő, elég erősen vérzett.
- Volt vér a tetőn - mondta Cat. - Csak egy-két csepp. De ő már sehol sem
volt.
- Ha az ügynök megpróbálja követni, hogy a rejtekhelyét megtalálja. ..
- Nem teszi - szakította félbe Furia. - A másik irányba indult, amikor a férfi
felmászott a tetőre.
- Valószínűleg megfigyelteti valakivel. - Finnian mintha hozzá akart volna
fűzni még valamit, de aztán csak ennyit mondott: - Mennem kell.
-Várj! - Cat az egyik fiókhoz lépett, és elővett egy koszos anyagba burkolt
csomagot. - Ezért jöttél, nem? - Ez majdhogynem szomorúan hangzott.
- Elnézést. Néha olyan... - Megrázta a fejét, és a lányra mosolygott. - Drága
vagy. Köszönöm.
- Szívesen tettem.
A fiú elengedte a létrát, és megpuszilta a lány arcát. Közben megfogta a kezét.
Cat dermedten állt ott, és még mosolyogni is elfelejtett.
Furia már alig bírt egyenesen állni a fáradtságtól. A csupasz villanykörték
fényébe pislogott, amíg a szeme égni nem kezdett.
- Furia? - kérdezte Finnian.
- Hm?
- Azt nem mondta, mikor kell a Dalnok Fivérek válaszát elvinnie? És hová?
Valami helyet, ahol megtalálhatom?
 Cat arckifejezése aggodalmat öltött. - Mit forgatsz a fejedben?
Miközben Furia megpróbált pontosan visszaemlékezni kettejük szavaira a
zsákutcában, Finnian széthajtogatta a kendőt. Egy kéz rejlett benne. A sápadt
ujjak görcsbe rándultak, akár egy halott rák lábai, a csonkot fémmel pecsételték
le. Furia közelebb lépett, és látta, hogy a bőrt betűk borítják, tetovált sorok,
amelyek szűk spirálokban futottak az ujjak körül. Még a körömágyat sem
hagyták ki.
Voltak olyan könyvmágiai eljárások, amelyek során a tárgyakat könyvvé
változtatták, és hallott róla, hogy némely könyvmágus a saját testével
kísérletezett. Ez a kéz valószínűleg egyikükhöz tartozott.
Cat bizonyára felfedezett valamit Finnian szemében, mert közé és a létra közé
furakodott. - Ezzel nem eredhetsz egy akadémiai ügynök nyomába!
- Erre legalább nem fog számítani.
Furia arra gondolt, hogy Isis Nimmernis a haldokló apjának erőt kölcsönzött,
hogy haza tudjon utazni vele. Még ha eszébe is jutott volna, hogy az ügynök
adott-e meg találkozót a könyvönkívülinek, nem árulta volna el Finniannek. Már
így is felelős egy halottért, és nem akarta, hogy továbbiak társuljanak hozzá. Ki
nem állhatta Isis Nimmernist, de nem kívánta a halálát. - Helyről nem esett szó.
- Egészen biztos?
- Teljesen.
Cat újra egy parányit reménykedőbbnek látszott. - Most egyáltalán nem is az
ügynökről van szó.
- Nem engedhetem - kezdett bele Finnian -, hogy...
- Úgy néz ki, hátba támadja az Akadémiát. - Cat Furiára vetett pillantása
könyörgő volt. - így van, nem?
- Így is lehet nézni, igen.
Finnian lágyan félretolta Catet, és elindult felfelé. - Akkor is. És még egyszer
köszönöm ezt itt. - Intett az idegen kézzel.
Cat mintha meg akarta volna állítani a fiút a pillantásával, a mosolya
legyőzöttnek hatott. - Ne csinálj ostobaságot, rendben?
- Ígérem.
- Mindig ezt mondod.
- És minden alkalommal jó lesz a vége, nem? - Rávigyorgott, amitől a ferde
orra ellenére egészen jól nézett ki. Gyakrabban kellene mosolyognia, gondolta
Furia, ahelyett, hogy folyton komolyan és komoran tekintget.
Istenem, tényleg sürgősen aludnia kellene, csak néhány órát. Semmit nem fog
tudni tenni Pipért, ha egyszer csak egyszerűen összecsuklik.
 - Majd látjuk egymást - mondta Finnian Catnek. - Te pedig légy jó, Furia
Salamondra Faerfax!
A kémény fémajtaja kinyílt, majd újra becsukódott. Cat felmászott, és
bereteszelte a zárat. Amikor lemászott, nem ugrott le fentről a padlóra, mint
korábban, hanem fokról fokra lépdelt, és az aggodalomtól olyan sápadt lett, akár
egy kísértet. A maradék teáját egy húzásra megitta, lerogyott az egyik ülőzsákra,
és a következő percekben egyetlen szót sem szólt.
 29.

F
uria Pauline-ról álmodott, akinek a szeméből fekete tinta hullott. A szakácsnő
sírva állt a könyvtár előterében, ahol Wackford növekvő kétségbeeséssel
polírozta a vasajtót. Tintapacák terjedtek szét rajta, akár a penészfoltok.
Csikorgás hallatszott, és az ajtó kitárult. A könyvalagútban Pip állt elmosódott
bohócarccal. Égő origamik áramlottak fel rá, akár az óriási tűzhangyák, és a
hajában táncoltak, miközben a katakomba mennyezete alatt nyüzsgő betűfelhők
gomolyogtak, és próbáltak a hajszálvékony réseken át felszínre törni.
Aztán a vasajtó becsapódott. Olyan hangosan, hogy Furia felébredt tőle. Még
ugyanabban a másodpercben megértette, hogy egy igazi ajtót csuktak be - a
válaszfalat a kéményutánzatban.
Még miközben felugrott, és készen állt, hogy foggal-körömmel védekezzen,
Cat függeszkedett lefelé a mennyezeti nyílásból. A hátán terepszínű hátizsákot
viselt.
- Én vagyok az - mondta Cat. - Itt lakom.
- És hány óra van? - Furia szája teljesen kiszáradt. Túl nagy, harsány mintás
pólót viselt, a fekete overallja egy szárítókötélen lógott a kályha fölött.
- Nemrég múlt tizenkettő.
- Déli?
Cat bólintott. - Az idő nagy részében úgy feküdtél, akár egy hulla, és csak
időnként dünnyögtél valamit.
Furia felemelkedett a matracról, amelyet Cat este előhúzott a sajátja alól, és
gyorsan letakart egy lepedővel, hogy a foltok ne legyenek olyan feltűnőek. -
Sietnem kell.
- Miért is?
- Elmegyek a kastélyba.
- Ilyesmivel errefelé nem igazán lelsz barátokra.
 - Nem tehetek másként. Segítségre van szükségem, és talán elsiettem a
dolgokat Kyrissel kapcsolatban.
Furcsa hang hallatszott, amikor Cat a földre ejtette a hátizsákját. Valami
mozgott benne.
- Ez az? - kérdezte Furia. - A csőrös könyv?
Cat felemelte a hátizsákot, és a helyiség ellenkező végébe vitte.
- Itt, a gettóban is pénzbe kerül a reggeli. És ezt valahogy meg kell keresnem.
- Hogyan fogtad el?
Cat már megint vizet tett fel a teának. - Egészen pontosan - felelte - te tetted.
Furia csípőre tette a kezét. - Hogy az ördögbe érted ezt?
- De hiszen sietsz. Szóval tűnj el, és menj az igazgatódhoz vagy
nagybácsidhoz, vagy akármi is neked! - A kötélen lógó overall felé bólintott. -
Kimostam az esővízgyűjtőben, hogy ne bűzölögjön itt nekem a kéglimben.
- Mondd el! Pontosan mire gondoltál az előbb?
- Tulajdonképpen egyáltalán nem szabadna téged elengednem azok után, amit
itt hallottál.
Furia közelebb lépett Cathez, és a mutatóujját a szegycsontjának nyomta. -
Azt próbáld meg!
Cat el akarta lökni. De Furia pontosan erre számított, kitért előle, és nézte,
ahogyan Cat a saját lendületétől két lépést előre botlik. Szitkozódva megperdült,
de addigra Furia már felkapta a hátizsákot a földről, és a zárjával bíbelődött.
- Ne nyisd ki! - kiáltotta Cat.
A kalimpálás hevesebbé vált a belsejében, mintha egy macska lenne bele
kötve. Csakhogy ennek a dolognak kemény élei voltak.
- Hogyan üzletelhetsz ezzel a Jeremiah-val?
- És te az igazgatóval? Te eladtad a lelked az Akadémiának!
- Kyriss nem... - Furia nem jutott tovább, mert Cat a hátizsákért nyúlt, és ki
akarta tépni a kezéből.
- Add ide!
- Nem, amíg el nem mondod, hogyan értetted - felelte Furia.
- Én nem fogtam el egyetlen könyvet sem! És nem löktem le egyetlen férfit
sem a létráról! Rendezd el a lelkiismereteddel, de engem légy szíves, hagyj
békén!
Cat még hevesebben megrántotta a hátizsák szíját. - Engedd el!
De Furiának esze ágában sem volt. Volt valami az egész helyzetben, amit
visszásnak érzett. Valamelyik mozaikkő hiányzott, talán egy egész maroknyi.
Amíg nem találja meg, addig azt sem fogja megérteni, tulajdonképpen milyen
játékot játszik Cat. A válasz egy része, legalábbis egy kicsi, ebben a hátizsákban
rejlik.
- Ez a Jeremiah egy mocskos disznó! Nem értem, hogyan tudsz neki...
- Természetesen nem érted! Nem innen származol! - Most már nyoma sem
volt Cat csinos mosolyának. - Nem kell minden nap valami újat kitalálnod, hogy
fenn tudd magad tartani, miközben a barátaid fennkölten szónokolnak morálról
és politikáról meg a Nyugat hanyatlásáról, amennyiben nem dönt mindenki a jó
oldal mellett. Az övék mellett, természetesen! Mintha mindig minden csak jó
vagy csak rossz volna, és mindenki, aki egyszerűen csak a maga nyugalmát
akarja, az ellenségük.
Cat hirtelen elengedte a szíjat, Furia a hátizsákot átkarolva hátraesett, a
hátával a kályha melletti komódnak ütközött, és a fájdalomtól majdnem a térdére
zuhant. Cat mellette termett, lehúzta a gőzölgő kannát a kályháról, és lendületet
vett vele.
- Esküszöm neked - préselte ki magából keserűséggel -, rád borítom a forró
vizet, ha nem adod ide!
Furia meglengette a hátizsákot, Cat arcába akarta vágni, ám abban a
pillanatban a zár kioldódott, és valami morogva kiesett belőle. Néhány
szívverésnyi ideig a két lány tanácstalanul állt egymással szemben, Cat magasan
a kezében tartott kannával, Furia az üres hátizsákkal, és a vörös könyvre
pillantottak, amely közöttük hevert a padlón. Címoldallal lefelé esett le, éppen a
csőrére, de már a következő szempillantásban fellökte magát, függőlegesbe
lendült, és várakozón billegett az alsó élén, miközben tájékozódott.
Cat a könyv csőrét ragasztószalaggal körbetekerte, de a nagy része már a
hátizsákban letekeredett róla. Az utolsó darabot nyüszítő hanggal szétfeszítette,
úgy kinyújtotta a hosszú nyakát, akár egy teleszkóp, és akkorára nyitotta a
csőrét, hogy látszódott a rózsaszín nyelve.
- Fuuuuuuuuriaaaa! - ordította torka szakadtából, és Furia csak egy
szempillantással később ismerte fel, hogy ez nem fájdalomkiáltás volt, hanem az
ő neve.
- Hogyhogy... - kezdett bele, de Cat visszacsapta a teáskannát a kályhára, és
így kiáltott:
- Ó, nem! Most nézd meg, mit tettél!
A könyv előre-hátra billegett, majd felfelé igyekezett. Furiához. Még mielőtt
a lány észbe kapott volna, a könyv a pólójába harapott, és tele csőrrel motyogta:
- Fuhia, sehíteed kell neem...
- Honnan tudja a nevemet?
 Cat mindkét kezével a homlokára csapott, hogy a könyöke szarvként állt el. -
Pontosan ezen töprengtem én is. Csak akkor vált számomra világossá, amikor a
tetőn rád találtam.
- Én a te...
- Mi?
- Léehönyfed! - Furia megfogta a könyvet, leszakította a mellkasáról, és
közben szakadást ejtett a kölcsönkapott pólón.
- Hé! - tiltakozott Cat.
A könyv zihálva kiköpött egy anyagdarabot, majd a csőrét a kinyújtott nyakán
Furia arca előtt ingatta. Úgy nézett ki, mint egy szem nélküli kígyó, amelynek a
hátsó fele könyvborítóvá vált.
Cat teljes átéléssel szitkozódott, és a helyiség közepén álló létra lábához
rogyott.
- Én vagyok a te lélekkönyved! - kiáltotta a görbe csőr, amely legalábbis
egyelőre nem tett több kísérletet, hogy Furiába harapjon. - A lélekkönyved, Furia
Salamandra Faerfax!
- Te? - A lány tudatában volt, hogy ez nem hangzott különösebben okosan.
- Nehéz a felfogásod, he? - kérdezte a csőrös könyv. - A lélek-könyved!
- Nem megmondtam? - siránkozott Cat. - Zsémbelődnek és kiabálnak, ha
éppen nem harapnak az ember ujjába!
- Te nem is vagy igazi könyv - mondta Furia.
- Mert szerinted hogy nézek ki? Mint valami szárnyas jószág?
- Áll valami... Úgy értem, áll valami benned?
- Színtiszta könyvmágia! - pöffeszkedett a csőrös könyv. - Minden szó tiszta
hatalom, minden szótag bölcsesség!
- Még a kályhába dughatjuk - javasolta Cat -, és teát főzhetünk rajta.
A csőrös könyv ficánkolt Furia kezében, mintha neki akarna esni Catnek. Ezt
nem lehetett tőle zokon venni, végül is beragasztotta a csőrét, és egy hátizsákba
dugta, amelyben feltehetően nem volt jobb szag, mint a szállásán.
- Hogyan kaptad el? - kérdezte Furia. - És ne mondd azt megint, hogy én
voltam az!
Cat felsóhajtott, és úgy látszott, mindkét látogatóját a pokolba kívánja. -
Téged keresett, már Jeremiah küzdelme óta. Bizonyára megérezte a jelenlétedet,
és felismert - így nevezitek ezt, nem?
Furia kábultan bólintott. Valódi lélekkönyvre számított, a Fantasticóra, amely
olyan sokat jelentett neki, vagy egy olyan műre, amelyet szeretett, és amelyre
büszke lehetett volna. Nem kellett volna egyenesen Homérosznak lennie - de egy
csőrös könyv? Nem kellene tudnia legalább elolvasni az embernek a
lélekkönyvét?
- Üldözött téged, de elég gyorsan elvesztette a nyomodat - mondta Cat. -
Túlságosan nem eszes.
- Hülyeségszagot érzek! - civódott a könyv. - Ismertem egyszer egy könyvet,
bűzlött a csőre, de ehhez a lyukhoz képest semmi volt!
Cat ökölbe szorította a kezét. - Amikor felkutattam, újra meg újra a nevedet
kiabálta. Akkora lármát csapott, hogy már biztosan az egész gettó tudja!
-A tied vagyok! - ujjongott a könyv, előretolta a csőrét, és becézően
megdörzsölte vele Furia arcát. Simának érződött, mintha fényesítve lenne. A
lány visszahúzta a fejét, de sajátos módon meghatotta a féktelen vonzódás eme
gesztusa.
- Egyszer csak újra szagot fogott - folytatta Cat. - De először megfigyelt.
Akkor már a nyomában jártam.
- Én voltam a csalid? - Furia majdnem félrenyelt. - Csak azért fogadtál be,
hogy idecsald! Csapdát állítottál neki!
- Egy tucat csapdát! - mondta Cat megbánás nélkül. - Tegnap este szórtam
szét őket a környéken, és beletettem néhány szentképet. A csőrös könyvek
szeretik a szentképeket.
- Jó ízük van! - erősítette meg a könyv.
-Te papírt eszel? - Furia túlságosan el volt kábulva ahhoz, hogy igazán dühös
legyen Catre. Vele később még veszekedhet.
- Ne aggódj - mondta a csőrös könyv -, ellenőrzés alatt tartom! - Ti,
könyvmágusok nem tudjátok a lélekkönyveteket becserélni? - kérdezte Cat. -
Valami jobbra?
A csőrös könyv féktelen szitokszavak áradatát zúdította Catre.
A lányt nem izgatta. - Király ez a könyvmágia - mondta gúnyosan Furiának. -
Szívesebben lennék kő, mint te.
- Bűzlő kő! - kiáltotta a könyv.
Furia kinyújtotta a karját, és szemügyre vette. - Most szívesen innék egy teát.
 30.

V
an címed? - kérdezte Furia. A könyv gerincére szavakat véstek, de a betűk
nem voltak színesek, és Cat lakhelyének homályos fényében alig lehetett őket
felismerni.
- Ábel Humble Uxbridge, nyolcadik Boringdon of Boringdon grófának élete
és kora - jelentette ki büszkén a csőrös könyv.
- Nevezd csak Boringnak. - Cat a zsinórjánál fogva megpörgetett egy ázott
teafiltert, és a falra festett céltáblának hajította.
Furia megrázta a fejét. - A lélekkönyveknek nincs neve. - A könyvhöz pedig
így szólt: - De mindez nem áll benned, igaz? Ez az élettörténet, úgy értem.
- Csak álca - suttogta a csőrös könyv egy összeesküvő hangján. - Nagyon,
nagyon okos dolog.
Furia a könyvvel együtt az egyik ülőzsákra rogyott. Újra az overallt viselte,
amely bár nedves volt, és egy kicsit dohos szagú, de már nem bűzlött az
izzadtságtól és vértől, mint előző éjszaka.
Cat néhány lépés távolságból figyelte. - Most mi a terved?
- Ha ez itt tényleg az én lélekkönyvem, akkor jobban teszem, ha kipróbálom.
- Csak semmi könyvmágia az én szobámban!
- Túl késő! - ellenkezett a könyv. - Én a könyvmágia művészi képességeinek
nemes terméke vagyok. Az alkotóm a híres Grigorij Jefimovics Raszputyin
utóda, a papírom...
- Hadd próbáljuk ki - mondta Cat -, mit szól a kályha ennyi művészi
képességhez.
- Nyárspolgár! - szitkozódott a könyv, és a csőrét Furia felé fordította. Amikor
újra meg akarta dörzsölni az arcát, a lány megfogta a csőrét, és távol tartotta
magától. A könyv hörgő hangokat hallatott, mintha fojtogatnák.
- Uramisten, maradj már csendben! - mondta Furia, és az ölébe tette.
 A nyaka a borítóra csuklott, hogy csupán néhány bőrgyűrű és a csőr
kukucskált elő róla. Furia nézte a sötétvörös fedőlapot, és egy kicsit a csupasz
villanykörték fénye felé billentette. Tele volt karcolásokkal, amelyeket a
Jeremiah által rákényszerített harcokban szerzett, de sehol nem sérült meg
komolyabban. Még az arany metszésen is rovátkák és karcolások húzódtak, de a
vékony könyvblokk szilárdan állt a kötésében. Furia felcsapta, és meglepődött,
hogy a szegélye virágos selyempapírral van beragasztva.
- Csinos - mondta mosolyogva.
- Te jóságos ég! - A hang tompa volt, mert a csőr a nyitott könyvborító alatt
Furia combjához lapult.
Nem volt vastag kötet - Furia úgy becsülte, a terjedelme nem több kétszáz
oldalnál -, és a formátuma eléggé kézbe való ahhoz, hogy az egyik zsebébe
dugja. A latin betűket kézzel írták, némelyik egy kicsit feljebb vagy lejjebb volt,
mint a többi. A hüvelykujjával egyszer gyorsan átpörgette az oldalakat. Még Cat
szállásának a szagán keresztül is érezte az enyv illatát.
- Próbáld meg! - szólította fel a csőrös könyv a lányt. - Hasítsd fel az
oldalszívemet!
- Még soha nem tettem.
- Én sem - mondta a könyv. - De együtt sikerülni fog.
- Házasodjatok össze! - mondta Cat.
- Te már csak tudod - vágott vissza Furia.
A könyv halkan gágogott.
- Ezt meg hogy érted?
- Finnian és te...
Cat egy pillanatig az alsó ajkát harapdálta.
Ó, gondolta Furia, vérző seb.
- Ó soha... szóval velem nem... Nos, mivel én a csőrös könyveket üldözöm.
- Jogos! - kiáltotta a könyv. - Kifogástalan jellemű férfi!
- Tartsd a csőröd! - mondta Furia.
Cat a helyiség közepén állt, és úgy nézett ki, mintha a mennyezet a vállára
nehezedne. - Ő összegyűjti a széttépett könyveket, hogy eltemesse őket. Hogy új
fák nőjenek belőle. Mesélte neked? Gyűlöli az olyan embereket, mint Jeremiah.
És nem érti, hogy én miért... Na, ahogy te sem. Senki nem érti. Barátok vagyunk,
de több soha nem lesz belőle, mert titokban megvet engem azért, amit teszek.
- Nem hiszem, hogy megvet téged - ellenkezett Furia, aki szerelmi
kérdésekben számtalan regényhősnő tapasztalatára támaszkodhatott. Ami
valahogy olyan érzés volt, mintha az ember egzotikus szakácskönyveket olvasna
anélkül, hogy valaha is evett volna bármi mást, mint tönköly kenyeret.
- De. Tudom.
A csőr a nyitott könyvborító alatt Furia lábába csípett. - Oldalszív! Most!
Cat újra elővarázsolta a mosolyát, akár egy álarcot, amelyet minden
alkalommal magára kapott. Akkor először támadt Furiának az az érzése, hogy
több is rejlik mögötte.
- Rendben - mondta a könyvnek. - Kipróbálom.
A lány lapozgatott még egy kicsit, aztán önkényesen felcsapott egy oldalt a
közepén. Most még nem számít, melyiket választja. Később, ha a lélekkönyve és
ő jobban ismerik majd egymást, észlelni fogja a különbségeket, a rostoknak, a
papír vastagságának és a tinta erősségének apró részleteit. Akkor tudni fogja,
melyik oldalak vannak különösen eltelítve könyvmágiával. Kezdetnek viszont
elég egy tetszőleges oldalt kiválasztania, és remélnie a legjobbakat.
Felemelte az egyik oldalt, és a papírt a két tenyere közé szorította. Gyorsan
lehunyta a szemét, és próbálta az érzéseivel észlelni azt, amit a bőrén érzett. De
túlságosan izgatott volt, és szinte semmit nem érzékelt. Talán bizsergést, de
lehet, hogy azt is csak beképzelte magának.
Izgatottan összpontosított arra, amit a lélekkönyve könyvmágiai erejével el
akart érni. Valami könnyű mellett döntött, csak egy egyszerű játék, hogy ne
essen rögtön túlzásba.
Lassan újra széttárta a két kezét, csak egy ujjnyi szélességre, és meglepetten
állapította meg, hogy már elsőre működik. A papír kettévált, széthasadt elülső és
hátulsó oldalra, amelyek Furia tenyeréhez tapadtak. Közöttük fényesség gyűlt,
aranyfény, amelynek az intenzitása messze túlszárnyalta a várakozását. A
kötésből ragyogott fel, majd átterjedt az oldalszív felszínére, ahol a második írás
láthatóvá vált. Olyan nyelven jegyezték le, amelyet Furia soha nem tanult, mégis
ismert, sorok, amelyek hétköznapi emberek számára nem adtak értelmet, és
amelyeknek a kiejtésében kudarcot vallottak volna. Furia csak átfutotta, először
némán formázta meg az ajkával, aztán hangosan felolvasta a szavakat.
Cat egy lépést hátrált, és a hátával a létrának ütközött. Megrázta magát,
mintha rovarok pottyantak volna a ruhakivágásába.
Mögötte a teáskanna csörömpölt. Holott már egy ideje nem állt a kályhán. A
fedele letekeredett róla, és több ujjnyi magasságban lebegett a nyílás fölött.
Végül enyhe rezgéssel mozgásba lendült, lassan elrepült Cat arca mellett, majd a
helyiségen át Furiához ért.
 Még valami más is történt, amit csak Furia érzett. A szabadon engedett
könyvmágia energiáinak csupán egy részét használta fel arra, hogy a fedelet
lebegésbe hozza. A maradék a kezén keresztül a testébe áramlott, és ott
megállapodott. A könyvmágusok tartálya az oldalszív minden egyes
felhasításával feltöltődik, és gyarapodó tapasztalattal lehetővé teszi számára,
hogy a képességeit könyv nélkül is alkalmazhassa. Furia mindig is végre tudott
hajtani apró trükköket, ez az öröklött képességével együtt szállt belé, de minél
gyakrabban fogja a lélekkönyve oldalszívét felhasítani a jövőben, annál nagyobb
lesz a hatalma az évek során. Úgy lehet, egyszer majd arra is képes lesz, hogy a
semmiből átjárókat nyisson a menedékhelyek között, vagy hogy lélekkönyveket
alkosson - mindkettő a legáhítottabb képességek közé tartozott, amelyre egy
könyvmágus vágyhatott. Máig nem kutatták ki még nyomokban sem, mi minden
lehetséges a könyvmágia tudásának legfelsőbb fokán. Némely dolgot tudni
lehetett, másokat sejteni - és ezen túl a nagy fehér semmi állt, akár a középkori
térképek szélein. Amíg valaki szert nem tesz Phaedra Herculanea
mindenhatóságára, nincs rá mód, hogy a fejlődés határait előre megjósolják.
A teáskanna fedele megállt a lélekkönyv felett, gyorsabban körözött, majd
hirtelen megingott. Furia egy pillanatra elkalandozott. A könyv oldalának két
fele lehámlott a kezéről, az arany fény kihunyt, és a papír hasítékai újra egy
lappá olvadtak. Furia látta, és bosszankodott, de ki akart próbálni még valamit,
ezért minden erejét megfeszítette.
- Állj meg! - mondta a fedélnek.
Az lassabban körözött, de még mindig remegett.
Cat felfüggeszkedett a létrára, és eltűnt a kürtőben, de Furia csak a szeme
sarkából észlelte. Az akarata úgy záródott a fedélre, akár egy ököl. Hatalmasabb,
mint ahogy korábban lehetségesnek tartotta, és ez nagyszerű érzés volt.
Hamarosan sokkal többet is elérhet majd. Jóllehet, képes lesz...
A fedél fémforgácsok záporában, szürkészöld szikrákkal szétrobbant.
Törmelék karcolta a homlokát és az arcát. A maradék az overalljának és a falnak
verődött.
- Mi történt? - zsémbelődött a könyv. Még mindig csőrrel lefelé feküdt Furia
ölében.
A homlokán egy vágásból vér folyt a bal szemébe. Türelmetlenül letörölte a
kézfejével. Végre van saját lélekkönyve, parancsol a könyvmágia hatalma felett,
és vissza fog térni a rezidenciára, hogy megmentse Pipet. Szokatlan örömmámor
pumpált adrenalint a testébe. Az az érzése támadt, hogy bárkivel felveheti a
harcot.
 Mélyen legbelül felcsendült egy hang, amely figyelmeztette, hogy maradjon
józan, ne engedjen a csábításnak. De nem akart rá hallgatni. Összecsapta a
lélekkönyvet, fájó arccal és vérző kézzel felugrott. - Cat! - kiáltotta. - Egy kis
rendetlenséget csináltam, tényleg semmi rosszat, és... Cat? Hol bujkálsz?
Kábult volt, talán nem egészen beszámítható, a saját diadalának áldozata. De
hát nem hasította fel az oldalszívet? Nem lebegtetett meg egy tárgyat pusztán az
akaraterejével? Jó, egy kicsit, nos, felrobbant, de ez előfordul, és végül is
senkinek nem esett baja. Ugyan mi ez a néhány karcolás ahhoz képest, amit
hamarosan véghez fog vinni? Ki fogja szabadítani Pipet, és néhány lovagot
elintéz, és talán, igen, miért is ne, végleg legyőzi a Fekete özvegyet.
A vállában nyilallást érzett, amely sokkal rosszabb volt, mint az égető érzés a
homlokán. Felkiáltott, kicsit megingott, és látta, hogy a lélekkönyve a bőrébe
vájta a hegyes csőrét. A könyv nyaka rögtön ezután a lány arcához fordult, és így
kiáltott: - Soha, soha nem szabad így elragadtatnod magad, Furia Salamandra
Faerfax Rosenkreutz! Soha többé! Mert az mindkettőnk pusztulását fogja
jelenteni!
- Mi... - hebegte a lány nem értem...
- Senki nem tanította meg neked, hogy a vakmerőséged gyorsabban meg tud
ölni, mint bármelyik ellenséged? Uramisten, te egyszerűen még nem vagy elég
érett egy olyan csodálatos könyvhöz, mint én.
Az utolsó szavai hangos robajba vesztek, amely a nyitott bejárati kürtőn át ért
le hozzá. A következő szempillantásban Cat a hamis kéményen át a szállására
ugrott.
- Itt vannak, Furia! Téged keresnek!
- A milícia?
Cat arca olyan volt, mintha egyszer s mindenkorra elmúlt volna a
mosolyoghatnékja.
- A Fekete özvegy! - kiáltotta. - A Fekete özvegy és egy halom lovagja!
 31.

M
ásodpercekkel korábban a győzelme biztos tudatában a szambádba viharzott
és szembeszállt volna a Fekete özveggyel. De az őrült vakmerőség, amely az
előbb még úgy magával ragadta, már elillant. A lélekkönyve valószínűleg az
életét mentette meg.
- Milyen közel vannak? - kérdezte Furia, amikor Cat mögött felmászott a
létrán.
- A tetőkön át jönnek.
- Láttad őket?
- Nem. A galambok figyelmeztettek.
Amikor kipréselődtek a kémény csövéből, a könyv zsibongani kezdett Furia
overalljának zsebében. A lány meglegyintette. - Maradj már csendben!
Cat kőlemezek mezőjére mutatott, amely nem egészen harminc yard
távolságban a szemben lévő ferde tetőkre vezetett. - Onnan fognak hamarosan
felbukkanni.
- Hogyan találtak rám?
Cat grimaszt vágott. - Mondtam már neked: az új barátod nem tudta tartani a
csőrét, és az egész gettóban a nevedet harsogta.
- Hogyan találtalak volna meg máskülönben? - hangzott tompán a zsebből.
- Tudják, hogy nálad vagyok? - kérdezte Furia.
Miközben az ormok felé nézett, Cat szeme résnyire szűkült. - Nem tudom.
Mindenesetre pontosan itt keresnek téged. És épp elég ember látott bennünket
együtt útközben. A milíciának senki nem árul el egykönnyen semmit, de ha a
Fekete özvegy felbukkan. .. Senkiért nem tenném tűzbe a kezem.
- És te miért segítesz nekem?
- Ő engem akar! - kiáltotta a lélekkönyv. - Még nem adta fel a reményt a
jutalmára!
 Egy tucat galamb reppent fel az első tetőoromról. Cat széttárta a karját, és
rögtön mindkettőre egy-egy madár szállt, miközben a többi a lábához telepedett.
Az egyik galamb a válláig tipegett, és a fülébe burukkolt.
A könyv újra ficánkolt Furia zsebében, és magában dünnyögött.
- Már nincsenek messzire - mondta Cat, amikor a galambok újra felrepültek.
A két lány egy pillanatig verdeső szárnyak örvényében állt, aztán a madarak
eltűntek a kéménykürtők mögött. - Indulás, gyere velem!
A kőmező szélére szaladtak, átmásztak egy csípőmagasságú falon, és két
meredek orom között egy ereszcsatornában találták magukat. Moha és szemét
gyűlt össze benne, és az alja csúszós volt.
Furia a fal fedezékébe lépett, majd visszapillantott a kéménysorra.
- Mit csinálsz? - tiltakozott Cat. - Le kell lépnünk!
Furia lerázta magáról a kezét. - Menj fedezékbe! Jönnek!
A lapostető másik oldalán három férfi bukkant fel, túl ápoltak és jóvágásúak
voltak ide. A kezükben sétapálcát tartottak, de Furia biztos volt benne, hogy
lőfegyverük is van.
Cat mellé térdelt. - A fenébe! Még sikerült volna, ha...
- Elrabolták az öcsémet - suttogta Furia, és elővette a zsebéből a lélekkönyvét.
- És ők itt az egyetlenek, akik el tudják nekem árulni, mi történt vele.
A könyv visszahúzta a nyakát a borítóba, miközben a csőrével ezt dünnyögte:
- Okosabb lenne elszaladni!
- Most már nem - mondta Furia.
Cat megfogta a karját. - Halomra lőnek bennünket, mielőtt még valamit
felrobbantasz.
- Nem áll szándékomban.
A lovagok a kőlapok szélén álló hat kémény alapzatához értek. Mögöttük,
három emelettel lejjebb sikátor húzódott.
- Tudják - suttogta Furia, amikor a férfiak a talapzatra másztak, és elkezdték
vizsgálni a fémcsöveket. - Valaki nem csak azt árulta el nekik, milyen irányba
szaladtunk. Sok ember tudja, hol laksz?
- Lehetséges. Itt fent, a tetőkön egyszerűen túl sok ember él.
Furia futólag felfigyelt rá, hogy Cat úgy beszél a könyvönkívüliekről, mintha
emberek lennének. A menedékhelyeken kívül ez szokatlan volt, az apja száján
sosem csúszott volna ki ilyesmi. De a származásuktól eltekintve itt a gettóban a
férfiak és nők tényleg alig különböztek a hétköznapi emberektől.
Elbizonytalanította Furiát, hogy azok a dolgok, amelyeket egy életen át adottnak
fogadott el, hirtelen más fényben tűnnek fel.
 - Furia - suttogta a csőrös könyv. - Most ne csinálj butaságot!
A lovagok végigkopogtatták a kéményeket, és megvizsgálták a rozsdás
felületüket.
- Ezek egyáltalán könyvmágusok? - kérdezte Cat.
- Nem hiszem.
- Azt gondoltam, te megérzed az ilyesmit.
- Ilyen távolságból nem. - Elalvás előtt elmesélte Catnek, hogy a Fekete
özvegy és a talpnyalói üldözik őt. Volt valami ezekben a férfiakban, egyfajta
aura a könyvmágia energiájából, de más érzés volt, mint az apja vagy Kyriss
esetében. Még csak abban sem volt biztos, hogy a lovagok egyáltalán emberek,
könyvönkívüliek vagy valami egészen mások.
Cat halkan szitkozódott. - Megtalálták a bejáratot.
Az egyik lovag félretolta az ívelt fémdarabot, amely mögött a kürtő rejlett a
létrával. Még ilyen távolságból is látszott, ahogyan az orrát elhúzza.
- Mi baja van? - kérdezte Cat.
A könyv felelni akart valamit, de Furia befogta a csőrét. - Ki tudja.
A három férfi mintha vitába keveredett volna, ki másszon le elsőként.
Cat győzedelmesen mosolygott. - Csapdától tartanak!
A csőr megrezzent Furia ujjai között, de a lány nem engedte, hogy a könyv
újra megsértse Catet. Vitára aztán a legkevésbé sincs szükségük.
Végül az egyik lovag figyelmeztetést kiáltott a csőbe, amit fenyegetés
követett, hogy most ők lemásznak, és jobb volna, ha ott lent senki nem
mozdulna. Náluk van a kisfiú, és ő issza meg a levét, amennyiben valaki
ellenállást tanúsít.
Tehát Pip még életben van. Furia olyan heves boldogságot érzett, hogy nem is
tudta, hová legyen örömében. Catet legszívesebben átölelte, a lélekkönyvét
pedig örömében a levegőbe dobta volna.
- Ne merészeld! - fújtatott a könyv, amikor a lány elengedte a csőrét.
Furia meglepetten nézett rá. - Te olvasol a gondolataimban!
- Nem, csak érzem azt, amit te érzel. Ezért vagyok én a lélekkönyved, nem
pedig valami átkozott lexikon.
Cat úgy nézett, mintha mindkettejük száját be akarná tömni. - Csend legyen!
Az első lovag kibiztosított revolverrel lemászott az ajtón át a kürtőbe.
- El kell innen mennünk - suttogta Cat. - A galambok azt mondták, még
többen jönnek.
- Nem is tudtam, hogy a galambok tudnak beszélni.
 - Mégis mi mást csinálnának egész nap? Nyolc férfi, azt mesélték. Meg a
Fekete özvegy. Valószínűleg szétszéledtek a gettóban, hogy megkeressenek
téged, és ezek hárman találtak ide először. Nemsokára a többiek is fel fognak
bukkanni.
- Akkor ezekkel itt végeznünk kell, amíg még egyedül vannak.
- Hárman vannak!
Furia önkényesen felcsapott egy oldalt a csőrös könyvben.
- Ne siesd el! - mondta a könyv, de a dolog az érzelmekkel nyilvánvalóan
fordítva is működött: Furia érezte, hogy az újdonsült lélekkönyve remeg az
izgatottságtól. A jövőben egymásra lesznek utalva, ha akarják, ha nem.
- Ne feledkezz el a fedezékről! - mondta a könyv. - Ha túl sok hatalmat veszel
magadhoz egyszerre, az átveszi feletted az uralmat, és olyan dolgokat tetet meg
veled, amiket később meg fogsz bánni.
Furia egy oldalt a kezei közé szorított, összpontosított, és felhasította a papírt.
A két férfi a lejárati kürtő mellett éppen a harmadikkal beszélt, aki már Cat
rejtekhelyén volt. A lovag felkiáltott valamit. A fentiek közül az egyik
visszapillantott abba az irányba, amelyikből jöttek. Mert egy orom eltakarta a
kilátást, Furia nem láthatta, hogy a Fekete özvegy és a csapata közeledik-e már.
A harmadik férfi szétnézett a tetőn. Furiának mindkét kezére szüksége volt,
hogy az oldalszívet felhasítsa, ezért a nyitott könyvet a falra fektette. A lovag
bármelyik pillanatban észrevehette.
Mintegy önkívületben olvasta fel az izzó szavakat a lap belsejéből, és az
erejét a lapostetőn át a lovagok felé sodorta. Nyomáshullám viharzott át a
kőmezőn. Por és galambtollak röppentek fel. Amikor az egyik férfi kitátotta a
száját, hogy figyelmeztesse a társait, már késő volt.
A légnyomás egy tizenkét tonnás teherautó lendületével találta el a
kéménysort. Az egyik szempillantásban a két férfi még a csövek között állt, a
következőben sehol nem volt. A láthatatlan hullám lesodorta őket a peremen,
ahol a házak közötti hézag elnyelte őket.
Amikor a por elült, a hat vaskémény a sikátor felé dőlt, akár a fák hurrikán
után. Cat szitkozódott, de Furia alig hallotta a saját gondolatai lármájától. A
szabadon engedett könyvmágia újra két irányban hatott, egy jókora rész
visszacsapott a lányba, és ott megült. A figyelmeztetés ellenére nem számolt az
erővel, amellyel az energiák a testében dühöngtek.
Olyan volt, mintha a vénáit és artériáit izzásba hozta volna valami. Minden
lángolt benne az elszántságtól. Most nem szabad abbahagynia, leginkább rögtön
be kellene omlasztania a tetőt a harmadik lovag felett, a többiek elé pedig
tetőcserepek és tetőgerendák orkánját küldeni, még mielőtt a kőmezőt elérnék.
Minden porcikája a győzelem diadalára vágyott. Meg akarta semmisíteni az
ellenfeleit, hogy mindenki más számára intő jel legyen: ne akaszkodjon össze
vele, a legendás Rosenkreutz ház-beli Furia Salamandra Faerfaxszel.
Cat pofon vágta, és ha ez nem lett volna elég, ököllel késlekedés nélkül a
gyomrába ütött. Furia elvesztette a kapcsolatot az oldalszívvel, a papír hasítékai
újra egymásba fonódtak, és a könyv felsóhajtott. Furia egy dühös kiáltással
mindkét kezét Cat irányába nyújtotta, és máris új erő áramlott a karjába,
láthatatlanul rángott az ujjai között, és mintha azért könyörögne, hogy
elintézhesse
Catet. Miért csak megbüntesse, ha egyszer az élet kioltása annyival
biztosabb?
Az utolsó pillanatban Furia visszanyerte az önuralmát. Olyan volt, mint egy
mély lélegzetvétel, amely elfojtotta a lángokat a belsejében. Előre zuhant,
mindkét kezével meg kellett támaszkodnia a falon, és elmosódva látta, amint a
könyv becsukódik alatta. A nyak felemelkedett, a csőr kitárult, hogy egy újabb
haragos csípéssel visszarántsa a valóságba.
- Állj! - nyögte ki rekedten, aztán még egyszer, nyomatékkal!
- Állj!
A keze alatt a tégla repedezni kezdett, és az egész épületet morajlás rázta
meg. Valahonnan rémült kiáltás hallatszott. Rögtön utána újra csend lett, a
testében a tombolás köddé vált, és újra tisztábban hallott és látott. A csőr
továbbra is lesben állt, de nem csípett.
- Furia - mondta Cat remegő hangon. - Minden rendben?
A lány hebegett valamit, talán igent, úgy lehet, nemet, és közben azt gondolta:
éppen majdnem megöltelek, ez egészen biztosan nincs rendben.
Cat két lépést hátrált, és mintha azon gondolkodott volna, vajon nem ez
lenne-e a megfelelő időpont, hogy eltűnjön, és Furiát magára hagyja. De még
határozatlanul ácsorgott, félelemmel a tekintetében, amely egyáltalán nem illett a
lányhoz, aki röviden és tömören elmagyarázta, abból él, hogy „dolgokat keres”.
- Sajnálom - mondta Furia, de nem tudta, miért is kér bocsánatot. Leginkább
talán azért, ami akkor történt volna, ha nem nyeri vissza az önuralmát.
Ezúttal a csőrös könyv nem tett neki szemrehányást, és nem adott tanácsot
sem. Akkor először élte meg Furia, hogy a lélekkönyve szava elakadt.
A sikátorból izgatott hangok hallatszottak. Furia csak remélni tudta, hogy a
két lezuhant lovag nem csapott agyon senkit.
 Átmászott a falon, eltette a csőrös könyvet, és az egyik kezét Catnek
nyújtotta, hogy átsegítse. Az csak vonakodva nyúlt érte.
- A többiek mindjárt itt lesznek - mondta Cat. - Sürgősen el kell tűnnünk.
- Még egyetlen pillanat. - Furia átszaladt a lapostetőn, és a félbetört
kéményekhez közeledett.
Sajgó tagokkal felmászott az alapzatra, egy pillantást vetett a mélybe, a két
lovagot nézte, akik összezúzódva hevertek a sikátor alján. Néhány bámészkodó
megállt, egy nő az egyik élettelen test fölé hajolt.
A hullám éppen akkor találta el a hat kéményt, amikor az utolsó lovag ki akart
mászni a szabadba. Az ütközéstől beszorult a kürtőbe, és a csővel együtt
groteszkül hátra hajlott; Furia támadása valószínűleg eltörte a gerincét. A szűk
csőben se előre, se hátra nem tudott továbbjutni, a zavaros pillantása a nyíláson
át az égre szegeződött.
Furiának le kellett győznie a remegését, amikor a férfi látómezejébe lépett. A
lovag fojtott vinnyogása a velejéig átjárta.
A saját hangja is idegennek hangzott a fülében. - Mit akartok tőlem? -
kérdezte.
Cat felment hozzá az alapzatra, lenézett a szenvedő férfira, aztán abba az
irányba, amelyikből hamarosan fel fog bukkanni a Fekete özvegy és a többi
lovag.
- Mit akartatok a családomtól? És hová vittétek az öcsémet?
- Segíts nekem... - nyögte ki nehézkesen a férfi.
- Hol van az öcsém?
- A Fekete özvegy... - A mondat további része nyomorúságos hörgésbe fulladt.
- Meghal. - Cat megfogta Furia kezét. - És mi is, ha nem tűnünk el.
De Furia lerázta a lány ujjait, a nyílás szélére támaszkodott, és a lovag arcába
nézett. Nem volt idősebb, mint huszonöt, és majdhogynem a nemek kategóriáján
túlmutatóan szép. Acélkék szempár nézett egyenesen át rajta. A lány felismerte;
ugyanaz a férfi volt, aki a vasúti töltésen elfogta Pipet.
- Mondd el, hol van az öcsém! Akkor kihúzlak.
Cat hangneme könyörgővé vált. - Erre már nincs idő.
- Menj nyugodtan! - mondta anélkül, hogy Catre nézett volna. - Ez csak rám
tartozik.
- Az én ajtómban ragadt be!
Furia mélyebben a férfi fölé hajolt. - Hová vittétek Pipet?
- Se... hová...
 - Él még? - Milyen egyszerű volt ezt a kérdést kiejteni. Mintha olyasvalakiről
lenne szó, akivel soha nem találkozott személyesen, nem pedig az öccséről, akit
jobban szeretett, mint bárki mást. Ezeknek a szavaknak a csengése késre
emlékeztette, amely minden ellenállás nélkül egy testbe csúszik.
- Él... - ismételte a férfi. Vagy ez már a válasz volt?
- Jól van?
- Fogoly... a házban...
- Még a rezidencián van?
A férfi szeme olyan halovány volt, mint a porcelán, mintha valaki üveggolyót
nyomott volna a koponyájába. - Még ott - jött hangtalanul a vértelen ajkai közül.
- Hány ember őrzi?
- Amennyire csak... szüksége van. - Ez elgyötört mosoly volt? - Mindig
annyian vannak... amennyire szüksége van...
Egy galambraj verdesett az orom felett, és letelepedett a kőlapokon. Húsz
vagy harminc madár, és mind feléjük nézett.
- Furia - mondta Cat. Mást nem. Nem is volt rá szükség.
- Segíts nekem... - nyögte a férfi.
- Mit akar tőlem a Fekete özvegy? Siebenstern könyvét, azt mondta. De
melyiket?
- A... könyvet.
- Mi a címe?
A férfi tekintete egy pillanatig mintha a lány arcára összpontosított volna. -
Megígérted... hogy... kisegítesz innen...
- Először a címet!
A galambok újra felreppenrek, sötét hullám, amely néhány lélegzetvételnyi
ideig elsötétítette az eget a két lány fölött. Cat az alapzatról a lapos tetőre ugrott.
- Furia! Most!
A lovag karjai a teste mellé szorultak, és Furia biztos volt benne, hogy
megpróbálná megfogni őt, ha tehetné. - Kérlek...
Pauline és Wackford holttestére gondolt a konyhában. A félelemre Pip arcán,
amikor a férfi elkapta.
- Megígérted... - krákogta a lovag.
- Hazudtam - felelte a lány, elfordult tőle, és egy ugrással lent termett Cat
mellett. Hogy képes volt mozogni, csodaként élte meg: belül mintha mindene
jéggé dermedt volna.
- Siess! - Cat elindult, és újra a nyílás felé szaladt.
 Furia újra habozott, és visszapillantott. Ilyen távolságból csak elképzelni tudta
a férfi fájdalomtól elgyötört arcát.
Megígérted, visszhangzott a fejében.
Levegő után kapkodott, hogy elnyomja a lelkiismerete hangját, de aztán
követte Catet. A galambraj felettük körözött; a verdesés fülsüketítő volt. Cat
valamit visszakiáltott a válla fölött, de akármi is volt az, a galambszárnyak
lármájában alámerült.
A falhoz értek, amely mögött korábban fedezéket kerestek. Cat ugrani
készült, hogy ne vesztegesse az időt mászással. Ám még mielőtt elrúghatta volna
magát, lövés dördült.
Furia a fájdalomra várt, becsapódásra a hátában, de nem jött egyik sem. Cat is
talpon maradt, bár majdnem elesett, ahogyan elszalasztotta a megfelelő
pillanatot az ugráshoz, és a falnak tántorodott.
Furia lassan megfordult.
Öt lovag szóródott szét a tetőormon. Ketten revolvert tartottak, a többiek a
tőrös botjukat rántották elő. Furia nem volt benne biztos, hogy tudták-e, mi
történt a társaikkal - és hogy a fejükben az úrnőjük feltétel nélküli imádata
mellett volt-e még hely a megtorlás vágyának.
A Fekete özvegy jelent meg utolsóként az orom mögött. Valósággal úgy tűnt,
mintha anélkül lebegett volna fel, hogy a lába a cserepeket érintette volna. Csak
amikor a legmagasabb pontra ért, és a tetőnek ezen az oldalán megállt, kezdett el
olyan könnyedén lefelé lépdelni, mintha sima földön járna. A fekete, szűk
szoknyás kosztümje felett földig érő köpenyt viselt, amelynek a csuklyáját
bundával bélelték. A jobb kezében egy kis, ezüstberakásos könyvet tartott; a
mutatóujját az oldalak közé dugta, mintha az imént még éppen olvasott volna
belőle.
Cat hátulról megfogta Fúriát, és áthúzta a falon.
A nő hangja fiatal volt és hízelgő. Nem volt rá szüksége, hogy odakiáltson
nekik. Furia így is minden szót értett, mintha a csengését nem a levegő vinné,
hanem maga a könyvmágia.
- Szaladj csak tovább, Furia Rosenkreutz, de akkor az öcséd meg fog halni!
A Fekete özvegy a kőmezőhöz ért, és megállt. Fölötte a galambok
pánikszerűen repültek szerteszét.
- És esküszöm neked: te magad leszel, aki a pengét a szívébe szúrod.
 32.

H
azudik! - Cat újra megrángatta Furiát. - Ne hallgass rá!
Furia ezúttal engedett, végigszaladt a lánnyal együtt az ereszcsatorna mentén,
és közben nagyon kellett figyelnie, nehogy a nedves mohán megcsússzon.
- Te ostoba kislány! - A Fekete özvegy hangja olyan közeli volt, mintha Furia
gondolataiban csendülne fel. - Mintha tényleg volna esélyed!
- Ne nézz vissza! - ordította Cat, aki úgy látszott, kiismeri magát a
hajtóvadászatok terén. - Semmi esetre se nézz vissza! Az csak hátráltat.
Furia kísértést érzett, hogy mégis megtegye, de akkor már elérték az első
nyílás végét. Cat behúzta egy sarkon. Előttük egy hátsó udvar szakadéka
tátongott, de volt egy keskeny párkány, amely a homlokzaton húzódott végig.
- Arra! - mondta Cat.
Talán sikerül a túlsó felére érniük, még mielőtt a Fekete özvegy újra
látótávolságba ér. Cat mászott elől, Furia követte.
Nem sokkal később már ő maga sem tudta, hogyan küzdött meg a tíz yarddal.
Végül Cat a kezét nyújtotta neki, és biztonságos helyre húzta.
Mögöttük felbukkant két lovag, és a talapzatra lépett. Cat félretolta Furiát,
hirtelen felkapott egy cserepet, és elhajította. Furia nem látta, hogy talált-e, de
rögtön ezután kiáltás mennydörgött, majd szívdobbanásnyi idő múlva hallatszott
egy puffanás.
- Mi van a másikkal? - kérdezte Furia.
- Nincs több időnk. A többiek valószínűleg másik utat keresnek, hogy
bekerítsenek.
Tovább szaladtak, négykézláb felmásztak egy ferde tetőn, majd az ormon túl
le. Ott egyfajta teraszra értek, amelyen szárítókötelek voltak kifeszítve, rajtuk
nedves ruhák. Az egyik ablakból halk hegedűszó hallatszott.
 A hátuk mögött meg-megcsúszó léptek zaja közeledett. Furia és Cat
cikkcakkban szaladtak a száradó ruhák és lepedők között, nedves, hideg anyagok
útvesztője, amely inkább csak feltartotta, de el nem rejtette őket.
- Add nekem a könyvet, és minden rendben lesz. - Újra ez a hang, egészen
közel a füléhez, mintha a Fekete özvegy közvetlenül valamelyik kendő mögött
lenne.
Egy alacsony fal előtt megálltak. Mögötte keskeny sikátor húzódott.
- Az állványzatra! - Cat egy kétes, cölöpökből, deszkákból és kirojtosodott
kenderkötelekből álló szerkezetre mutatott a szemközti falon. - Ugorj át!
- Az az izé egyszerűen össze fog roskadni! - Valójában azonban ez volt a
legkisebb gondja, mert bár a sikátor alig volt három lépés széles. Furiának az az
érzése támadt, hogy soha nem fog tudni átugrani. Tárgyilagosan nézve nem volt
messzire, de a fejében a szakadék olyan távolság illúzióját keltette, amely a
valódi sokszorosának tűnt.
- Ugorj már! - kiáltott rá Cat, és egy drótháló ketrechez szaladt a terasz
szélén. Furia csak ekkor vette észre, hogy galambokat tartanak benne.
- Ezek postagalambok?
- Nem. Ezeket megeszik. - Cat egy rúgással szétzúzta a zárat. Kitárta a ketrec
ajtaját, és így kiáltott: - Kifelé! Na, gyerünk már!
Furia zsebében akkor először újra szólásra jelentkezett a lélekkönyv. - Ezzel
nyugtatja meg a rossz lelkiismeretét. Kiszabadítja a galambokat, amiért
bennünket, csőrös könyveket kiszolgáltat az olyan alakoknak, mint Jeremiah.
Ezért a barátai a galambok.
- Tartsd a szád! - mondta Cat, akinek az arckifejezése elárulta, - hogy a csőrös
könyv telibe talált.
A terasz másik végében nedves lepedők susogása és verdesése csendült fel. A
lovagok a szárítókötelekhez értek.
- Ugorj már! - ordított Cat Fúriára, és amikor az újra tétovázott, Cat gyorsan
az alapzatra mászott, elrugaszkodott, és átugrott az ellenkező oldalra.
Velőtrázó zajjal ért az állványzatra. Egy pillanatig úgy hangzott, mintha
nemcsak a deszkaépítmény törne ripityára, hanem vele együtt a fél negyed is.
Porfelhő burkolta be, nedves fa- és rozsdaszag szállt fel. A cölöpök inogtak és
nyikorogtak, valahol nagy csattanással elszakadt egy megfeszült kötél, de az
állványzat a helyén maradt.
- Neked is sikerülni fog! - kiáltotta Cat a szakadékon át.
Furia érezte a háta mögött a lovagokat, látta a mélységet maga alatt - és
ugrott.
 Túl nagy lendülettel zuhant az állványzatra, és a mögötte lévő
terméskőhomlokzatnak csapódott. A saját lendülete visszavetette. Cat még éppen
meg tudta fogni, mielőtt a deszkapallóról háttal leesett volna.
- Gyere tovább! - Cat az állvány szélén álló létrához rohant. Furia rogyadozó
térddel és remegő kézzel lemászott mögötte a mélybe. Amikor három emelettel
lejjebb a macskakőre értek, a lány visszapillantott, és több lovag fejét látta
felbukkanni a tető peremén. Rögtön utána visszahúzták, feltehetően azért, hogy
más utat keressenek a földszintre. Valahol a házban berúgtak egy ajtót, aztán egy
lépcsőfordulóval lejjebb léptek dübögtek.
Furia éppen visszafordult volna Cathez, amikor árnyék sötétítette el a szűk
résnyi eget. A Fekete özvegy egyenesen lebegett a tetők között, és egy pillanatig
úgy állt a levegőben, mint egy üveghídon. A kezében tartotta a nyitott
lélekkönyvét, és abból olvasott fel. Az oldalszív fénye kísérteties izzásba
burkolta az arcát.
Cat meghúzta Furia kezét. - Ne állj meg!
És újra rohanni kezdtek, egy boltíves kapun keresztül egy udvarba, aztán ki
egy sikátorba. Mindenféle könyvönkívüli járt-kelt errefelé, és nem mind volt
emberi. Furia látott egy egyenruhás medvét, amely két lábon járt, és egy
alacsony növésű férfit prémes lábbal, akinek az utca mocska fel-felbugyogott a
lábujjai között.
Csak amikor a sikátor végén befordultak egy sarkon, ismerte fel Furia, hogy a
gettó szélére értek. Nem egészen egy kőhajításnyira állt az egyik kapu, amelynél
a fekete-vörös egyenruhás gárdisták a könyvönkívüliek kilépési engedélyét
ellenőrizték.
- Van nálad valami, amivel igazolni tudod magad? - kérdezte Cat izgatottan,
miközben a kapuhoz közeledtek, lendületesen, de már nem szaladva, nehogy
feltűnést keltsenek.
Furia a zsebében kutatott, a Libropolis könyvjelzőt kereste. Cat nyilvánvalóan
beáztatta az overallal együtt, mert hullámos volt, és még nedves. - És neked?
- Engem ismernek.
- Ez jó vagy rossz?
Nem sokkal a kapu előtt Furia körbenézett, de a széles sikátor nyüzsgésében
nem fedezett fel egyetlen lovagot sem. A Fekete özvegyet sem lehetett látni
sehol.
A gárdista, aki ellenőrizte őket, bólintott Catnek, de gyanakvóan felvonta az
egyik szemöldökét, miközben a beáztatott könyvjelzőt méricskélte. -
Körültekintőbben kellene vele bánnod, kislány - mondta Furiának. - Újat először
is igényelni kell, és hetekig is eltarthat, amire megkapod.
- Hagyd békén! - mondta Cat.
- Neked meg ne legyen olyan nagy a szád, különben megbánod, Catalina! - A
férfi szeme komor szikrákat szórt a lányra, de aztán intett nekik, hogy mehetnek,
és a sorban következőhöz fordult.
Néhány lépés múlva a gettón kívül Furia így szólt: - Ez egyszerű volt.
- Jeremiah lefizeti ezeket a fickókat, hogy akkor jöhessek-mehessek, amikor
csak akarok. Valami előnye csak van annak, hogy neki dolgozom.
Furia csőrös könyve ficánkolni kezdett az overall zsebében, de a lány az
anyagon keresztül befogta a csőrét.
- Indulás! - Amikor már elég távol értek a kaputól, Cat ismét ügetni kezdett. -
Még nem ráztuk le őket.
Furia hátrapillantott, és látta, hogy három lovag áll az ellenőrzési pontnál. A
gárdisták a kifogástalan külsejük miatt nyilvánvalóan könyvönkívülieknek
tartották őket, és megtagadták, hogy papír nélkül átengedjék őket. Furia
elégtétele egy csapásra elillant, amikor a Fekete özvegy felbukkant a férfiak
között, és az őröket egy néma bólintással hátrálásra késztette. Valószínűleg nem
került neki többe, mint egy futó gondolat, hogy a gárdistákra rákényszerítse az
akaratát.
- A fenébe! - szitkozódott Cat. - Gyűlöllek benneteket, ti könyvmágus banda!
- Én nem teszek ilyesmit - mondta Furia.
De az az igazság, hogy már ő is kipróbálta, Wackfordon, sőt még
Sunderlanden is. Lélekkönyv nélkül a puszta akaraterejéből a házmesternél csak
egy rövid habozásra futotta, Sunderland esetében pedig teljesen kudarcot vallott.
Az apja elmagyarázta neki, hogy minden könyvmágus ismeri ezt a kísértést;
csábító valamit csak azért megtenni, mert az ember képes rá. Az erkölcs
neveltetés dolga, a beleütközés inkább megszokás kérdése.
A következő elágazásban Cat jobbra mutatott, és gyorsított az iramon. Furia
nehezen tudott lépést tartani vele. Kifulladt, görcsökkel küszködött és szúrt az
oldala. Ehhez jött még a bizonytalanság, hogy nem lenne-e mégis értelmesebb a
Fekete özveggyel tárgyalni. Furia a világ bármely könyvét elcserélte volna Pip
életéért, csakhogy nem tudta elhinni, hogy ennyivel el lenne intézve. Kételkedett
benne, hogy a Fekete özvegy pusztán azt a megbízást kapta, hogy a könyvet
megszerezze. És amíg a célját el nem éri, Pipet életben fogja hagyni.
- Tulajdonképpen hová akarsz menni? - kérdezte Furia.
- Mindjárt meglátod.
 Két antikvárium között elszaladtak egy boltív alatt, átszeltek egy udvart, és
átmentek egy kapun, amely mögött széles lépcső vezetett le Libropolis
alvilágába. Lentről szállítószalagok lármája tört fel, amelyek több tízezer ládát
vitte a városon keresztül. Senki nem lett volna képes mindezt a könyvet
elolvasni. De sok könyvmágusnak a könyvek birtoklása volt a fontos. Az
elvakult gyűjtőszenvedélyük nem ismert határokat.
Cat leugrott a lépcsőn, Furia utána. A fogaskerekek és futószalagok robaja
fülsüketítő volt. Férfiak és nők, a legtöbben valószínűleg könyvönkívüliek,
ládákat rakodtak egyik szalagról a másikra. Alig valaki beszélt közben.
A lányok átszelték a csarnokot, kitértek az ordítozó munkások elől, végül egy
szűk tűzlépcsőn visszamásztak a napvilágra.
- Ezzel legalább egy mérföldet megspóroltunk a sikátorokon át - mondta Cat,
miközben egy belső udvarban nyögdécselve a szabadba léptek.
Cat egy kapun át keskeny utcára vezette Fúriát, amelynek mindkét oldala tele
volt könyvektől túlzsúfolt kirakatokkal. Járókelő alig akadt errefelé.
- Most már megszabadultunk tőlük? - Furiának fájt a levegővétel, olyan volt,
mintha szétpukkant üveget szívna be a légcsövén át.
- A lovagokat valószínűleg igen - mondta Cat enyhe vállrándítással. - De a
Fekete özvegyet? Azt beszélik, ha egyszer valakinek a nyomára bukkan, soha
többé nem adja fel.
- Ez az, amire most szükségünk van - felelte Furia. - Egy egészséges adag
derűlátás.
Az út végén domb emelkedett, közel s távol az egyetlen. A be nem épített
füves lankáin emelkedett az üvegház, amely tükörként verte vissza a homályos
déli fényt.
- Oda akarsz menni?
Cat bólintott. - Finnian el tud bennünket vinni innét.
- Hogyan is...
- Nem kis művészet lesz rábeszélni. Most gyere!
A tükörképük a kirakatokban könyvborítók tengerén suhant át. Aztán maguk
mögött hagyták a házakat, és felszaladtak a mezőn. Több ösvény vezetett a
melegházból Libropolis sikátor-útvesztőjébe. Az ablaktáblák belülről vastagon
be voltak párásodva, embereket sehol nem lehetett látni.
Az út végén állt a hátsó ajtó, amelyen keresztül Furia előző nap elhagyta az
üvegházat. Nem volt jó érzés újra itt lenni, de nem nagyon maradt más
választása, mint hogy Catben meghízzon.
 Már majdnem az ajtóhoz értek, amikor hátulról árnyék hullott rájuk. Furia
körbeperdült. A keze a csőrös könyvet rejtő zsebébe kúszott. Amikor előhúzta,
csábító módon helyesnek érezte.
A Fekete özvegy egyenesen lebegett felfelé a dombon, és már majdnem
utolérte őket. Nem egészen tíz yarddal a lányok mögött pehelykönnyűséggel
lábujjhegyen a földre ereszkedett. A csuklyája prémberakása úgy nézett ki,
mintha halott állat heverne a vállán. Az ezüstös lélekkönyvét becsukva tartotta
az egyik kezében, miközben a másikkal a fekete köpenye alá nyúlt, és valami
összegyűrt anyagot húzott elő, amelyet Furia lába elé hajított - Pip pizsamájának
világoskék felsőrészét.
- A könyvet - csak ennyit mondott.
- Mit tett Pippel?
- Az embereim vele vannak, és azt a parancsot kapták, hogy egyelőre a haja
szála se görbüljön. De ennek itt most véget kell vetni. Nem szaladsz el többé.
Semmi büszkeség nincs benned, kis Rosenkreutz?
- Azt sem tudom, milyen könyvre gondol!
- Ó, kérlek! Ne játszd a naivot!
- Azt mondta, Siebenstern könyvét akarja. De melyiket? Több tucat van
belőlük otthon.
A Fekete özvegy felkacagott, ami őszintén vidámnak hatott. - Egészen
biztosan nem azokat a bárgyú rablótörténeteket, amelyekkel a vasúti töltésen
akartál megetetni. Tudod jól, Furia. Mélyen a szívedben ismered az igazságot.
A lélekkönyve a kezében mintha felmelegedett volna. A nyaka ismét
gyűrűkké préselődött, a csőr úgy állt ki a fedeléből, akár valamiféle bizarr
könyvdíszítés.
Mögöttük kivágódott a melegház ajtaja.
- Finnian! - kiáltotta Cat. - Vigyázz!
- Hasra! - ordította a fiú, és még mielőtt Furia ráeszmélt volna, mi történt, Cat
ráugrott, és a földre rántotta.
Fegyver robaja mennydörgött lefelé a zöld lejtőn, és a házak visszaverték.
Valami elfütyült Furia fölött, de mert Cat félig rajta feküdt, első pillanatban nem
látta, hogy Finnian lövése talált-e.
A Fekete özvegy dühödten felkiáltott, álló helyzetében a magasba csavarta
magát, körülötte vércseppek spirálja viharzott. Embermagasságban a föld felett
lebegve megállt, és felcsapta a lélekkönyvét. Rögtön egyszerre több oldal meredt
függőlegesen, és mintha maguktól hasadtak volna fel.
 A föld megremegett Furia alatt, amikor egy cikkcakkos repedés, akár egy
fekete villám kúszott felfelé a lejtőn. A Fekete özvegy alól indult, és pontosan
Finnian felé rohant, egy hajszálra Furia és Cat mellett.
A fiú oldalra vetette magát, és egy szempillantás erejéig, mint egy lassított
felvételen, a mély rés fölött függött, amely az ajtókeret előtt nyílt meg. Csupán
egy tenyérnyire zuhant mellé a szilárd talajra, majd gyorsan még egy kicsit
odébb gurult. A repedés viszont egyenesen a melegházba lövellt, kettéválasztotta
a kőpadlót, mintha viasz volna, és alapjaiban rázta meg az épületet. Több tucat
üvegtábla pattant szét, és késéles üvegeső zuhogott a földre. Néhány szilánk
eltalálta Finniant. Furia nem látta, hogy megsérült-e, és ha igen, milyen
súlyosan. Catet és őt apróbb szilánkok horzsolták, de alig esett bajuk.
Finnian föl akart tápászkodni, de a Fekete özvegy gyorsabb volt. A fekete
ruháján nem lehetett látni, hol érte a találat. A hosszú köpenye mögötte táncolt a
szeleken, amelyek mintha a semmiből támadtak volna. Egy futó intéssel olyan
nyomáshullámot küldött, amely felkapta Finniant a földről, és mint egy babát,
áthajította a melegház acélrácsán. A fiú egy kiáltással átrepült a meredező
üvegszilánkok között, az egyik lábát nekiütötte a fémsínnek, majd elnyelte a
könyvjelzőszalag fák sűrűje.
Cat kétségbeesetten szólította, de nem kapott választ.
- És most térjünk vissza hozzád - mondta a Fekete özvegy, újra a földre
ereszkedett, és lendületes léptekkel Furia felé indult.
A háttérben kirántott tőrös botokkal fél tucat lovag sietett felfelé az
emelkedőn. A talpnyalók már majdnem utolérték az úrnőjüket.
A melegházból hangok jöttek. Valaki segítségért kiáltott, valószínűleg az
egyik kertész, akit az üvegpenge vihar eltalált. Mások mintha az aljnövényzetet
kutatták volna át, hogy Finniant megtalálják.
- Tűnj el! - mondta Furia, és letolta magáról Catet. A Fekete özvegynek pedig
ezt kiáltotta: - Megkaphatja a könyvet, de őt hagyja békén!
- Egy kicsit késő, hogy hirtelen együttműködő legyek. A barátod rám lőtt. -
Járás közben végignézett magán, de semmivel sem árulta el, hogy vannak-e
fájdalmai.
Furia és közötte már csak öt yatd volt. Cat nehézkesen feltápászkodott, és egy
szempillantás erejéig bizonytalanul állt.
- Fuss! - mondta Furia. - Törődj Finniannell
Cat viszont a kezét nyújtotta neki, hogy felsegítse, és ez hiba volt. A Fekete
özvegy egy mozdulatot tett az ezüstkönyvvel. Catet láthatatlan ökölcsapás érte,
akár egy heves széllökés, és Furia fölött a melegház irányába hajította.
Üvegcserepek csikorogtak, ahogy földet ért, nem messzire a repedéstől, amely
kezdett lassan bezáródni.
- Furia - dünnyögte egy hang. A szeme sarkából a lány látta, ahogyan a csőrös
könyv felegyenesedik a fűben, megtörve, de korántsem készen arra, hogy
feladja. Az én derekas kis lélekkönyvem, gondolta. Furiát ekkor felemelték a
földről, és talpra állították, akárhogy rúgkapált.
- Nos - szólalt meg a Fekete özvegy, amikor egymással szemben álltak -,
szemtől szembe kellene ezt a dolgot megbeszélnünk egymással. Hol van
Siebenstern könyve?
Furia az overallja zsebére csapott, ahol az egyetlen könyvet tartotta, amely
még nála volt. A négyszögletes körvonal egyértelműen kirajzolódott az anyag
alatt. - Itt van - mondta. - Honnan tudjam, hogy tényleg elengedi az öcsémet?
- Meg kell bíznod bennem.
- Igen, világos.
- Én bízom benned, pedig több emberemet megölted. - A nő szeme szikrázott.
- Megölted, Furia. Az első alkalmakkor meglepő érzés, nem igaz?
Furia borzongott, de próbált úgy tenni, hogy ne látszódjon rajta.
- Kérem - mondta a Fekete özvegy. - A könyvet.
Mögötte a lovagok közelebb értek. Még húsz yard, és az elsők utolérik.
Furia hátrapillantott. Cat négykézlábra állt, és próbált felkelni. Valószínűleg
annyira aggódott Finnianért, hogy azt sem tudta, hol áll a feje. A titkos szereleme
valahol a melegház aljnövényzetében fekszik, úgy lehet, a szétrepedt üveg
összezúzta vagy darabokra vágta. A lány ajka kinyílt, majd bezáródott, mintha
némán a nevét formálná.
Furia a jobb kezével az overallja combján lévő zsebet tapogatta. Remegő
ujjakkal előhúzta Severin könyvét. A barna kötése dísztelen volt, az egyetlen írás
a kézzel írott neve volt a keskeny gerincén, de a Fekete özvegy azt nem láthatta.
- Ezt keresi?
Az orgyilkos kinyújtotta az egyik kezét. - Hadd nézzek bele!
Furia felé nyújtotta a könyvet. A Fekete özvegy éppen érte akart nyúlni,
amikor mögötte valaki felkiáltott. Még mielőtt meg tudott volna fordulni, már
egy második férfi ordított, mint akit nyársra húztak.
A lovagok útját megakasztották. Két férfi összeesett, és olyan mozdulatokat
tett, mintha láthatatlan kezeket próbálnának a torkukról lefejteni.
- Mi a... - kezdett bele a Fekete özvegy, de nem tudta befejezni a mondatot.
A lovagok mögött tűzfal lobogott fel, foszforfehéren izzott, majd oszloppá
húzódott össze, amely tornádóként forgott. Parázs és lángok szikráztak minden
irányba.
- Nem!- kiáltotta a Fekete özvegy.
A tűztorony mozgásba lendült, és fújtatva az emberei közé rohant.
 33.

A
z a két lovag vált először lánggá, akik még mindig levegő után kapkodtak.
Egy szempillantás alatt lobogva égtek, dühöngő fáklyák, akik nem értik, mi
történik velük. A többi négy hátrált, de az oszlop közülük is súrolt kettőt, és
fehéres sárga jelzőtűzzé változtatta őket, olyan világossá, hogy a szemnek fájt
rájuk pillantani.
A Fekete özvegy dühödten felkiáltott, egy pillantással meggyőződött róla,
hogy nem Furia a vétkes ebben a mutatványban, aztán ellökte magát a földtől, és
újra a magasban lebegett.
Furiának volt annyi lélekjelenléte, hogy Severin könyvét visszacsúsztassa a
zsebébe, és hogy a csőrös könyvért lehajoljon. A nyakát sikerült megragadnia,
úgy kapta fel a lélekkönyvét a földről. A csőr a ruhaujjába csípett, nehogy még
egyszer el kelljen válniuk. - Furia, gyorsan! - kiáltotta Cat a háta mögül. - Ide!
De Furia csak állt.
A tűzoszlop közepén egy alak körvonalazódott, aki most üldözőbe vette a
megmaradt lovagokat. Ugyanolyan magasan lebegett a föld felett, mint a Fekete
özvegy, és úgy nézett ki, mint aki szószéken áll, és felolvas egy könyvből,
miközben teljesen érintetlenül hagyja a pokol, amely körülötte lángol.
Az utolsó két férfinak sem volt esélye. Egyik a másik után vált lánggá,
ahogyan az oszlop elérte őket. Lökésszerűen hőség lüktetett felfelé a
domboldalon, fájdalmasan Furia arcába és kezébe mart.
A Fekete özvegy olyan egyenesen állt a levegőben, mint a cövek, és a csukott
lélekkönyvét a két keze közé szorította. A köpeny lecsúszott a válláról, és
hullámozva a földre hullott. Furia előtt ért földet, ahol az egyik parázshullám
elkapta, és messzire fújta.
A Fekete özvegy szorosan a tűzoszlop és a közepén álló alak előtt lebegett.
Még mindig a két tenyere között tartotta a könyvet, és Furia felismerte, mit tesz.
Nem egy oldalszívet hasított fel, és nem is hármat, mint az előbb - a lélekkönyve
összes oldalszívét hasította fel egyszerre. Olyan erőfeszítés volt ez, amely a
legtöbb könyvmágust ott helyben megölte volna. Ám a Fekete özvegy még csak
meg sem tántorodott ott fent, a levegőben, és amikor a könyv a mellkasa előtt
felragyogott, a győzelme biztos tudatában felnevetett.
A fényesség önálló életre kelt, egy pillanatig a Fekete özvegyet is beborította,
de aztán levált róla, és egyenes sugárban a lángoszlopra lövellt.
A benne lévő alak széttárta a karját, és felvértezte magát az ütközésre. Még
éppen sikerült neki a fényt szikrázó kisülések robbanásában visszadobnia. Aztán
a tűz rögtön utána magába roskadt, a lángok kialudtak, és a nő láthatóvá vált.
- Furia! - kiáltott újra Cat. - Gyere már végre!
De Furia csak Isis Nimmernist volt képes bámulni, egy vékony alakot egészen
fehérben, aki most térden kuporgott a fűben. A lélekkönyve után tapogatózott, és
éppen fel akarta csapni, amikor a Fekete özvegy újra támadott. Ezúttal az égő
talpnyalóit használta fel az ellencsapásra. Hat lobogó test emelkedett fel a
földről, akár a marionett bábuk, és az ügynök felé imbolyogtak. Az élet, amelyet
a Fekete özvegy kölcsönzött nekik, meghosszabbította a gyötrelmüket; mind a
hatan megállás nélkül ordítottak, mégis engedelmeskedniük kellett az úrnőjük
akaratának. Akár az izzó molyok, amelyek egyszerűen nem tudnak meghalni,
közeledtek az ellenfelükhöz.
Isisnek még éppen sikerült talpra állnia, amikor az első lovag hozzá ért. A
lángok közepén a végtagjai úgy néztek ki, akár a gyufaszálak, feketék voltak és
aszottak, már alig-alig emberiek. Ordítva nyújtotta ki a karjait a nő felé, a tűz
azzal fenyegetett, hogy rá is átterjed. Az utolsó pillanatban az ügynök
hátraugrott, felcsapta a könyvet, és felhasította az oldalszívet. Csak suttogta a
szavakat, de Furia úgy látta, az ajkairól valami alakot ölt, füstös köd, amely
második bőrként a támadójára borult. Néhány szívdobbanásnyi idő elteltével
összerogyott. A köd egyik lovagról a másikra gomolygott, és hamarosan mind a
hat lovag a földön feküdt, felemésztették őket a fehér lángok. Utolsóként, a
megerőltetéstől kizsigerelve Isis is térdre hullott, mégis felemelte az arcát és a
könyvét, és a Fekete özvegy felé fordult.
Az nyilvánvalóan nem is számított arra, hogy az ellenfelét az égő férfiakkal ki
tudja iktatni. A lovagoknak csak el kellett terelniük Isis Nimmernis figyelmét,
miközben a Fekete özvegy egy további, összehasonlíthatatlanul erősebb
támadást készített elő. És most kegyetlenül lecsapott. Mindezen tűz és füst
közepette Furia nem látta, pontosan mi találta el az ügynököt, de több volt, mint
csupán egy nyomáshullám. Mintha az egész domb beleremegett volna, valami
láthatatlan csapott át Isis felett, és úgy a földbe döngölte, akár egy bivalycsorda.
A domb lábánál az első házakban sorra széttörtek az ablaküvegek. Az egyik
homlokzat úgy omlott be, mintha egy óriás rúgott volna az épületbe.
Cat hirtelen Finnian nevét kiáltotta. Amikor Furia a vállán át hátranézett az
üvegházra, a fiú szétterpesztett lábbal az ajtóban állt, a bezárult repedés felett.
Az egyik karjával meg kellett támaszkodnia, mert saját erejéből aligha tudott
volna megállni. Mégis intett, és valamit kiáltott, amit Furia nem értett.
Visszapillantott Isisre. Az ügynök éppen felemelkedett a földről, legyengülve,
de nem legyőzve, és hosszan kiáltott, kemény szótagok sorát, amelyek
lövésekként kopogtak a Fekete özvegyre. Az orgyilkos elveszítette a tartását a
levegőben, a földre zuhant, de pehelykönnyen ért földet, és felugrott.
Furia nem sokáig gondolkodott. Miközben Cat kiáltott neki, hogy jöjjön
végre, leguggolt, és a nyitott csőrös könyvét az ölébe fektette.
- Készen állsz? - kérdezte.
- Nem - ellenkezett a könyv -, de rajta!
Ezúttal a lány már jobban tudta, mit csinál. Lassacskán ráérzett. Semmiképp
nem volt tökéletes, sem különösebben ügyes, de sikerült neki az oldalszívet
felhasítania, és a szavak hatalmát felszabadítania anélkül, hogy ő maga a
könyvmágia áldozatává vált volna. Még mindig érezte a csábítást, erősebbnek
érezte magát, mint amilyen valójában volt, de a hirtelen támadt nagyzási hóbort,
amely a tetőn majdnem a végzete lett, ezúttal elmaradt.
A Fekete özvegy éppen egy újabb mondatot akart volna Isishez vágni, amikor
Furia a hátába küldte a nyomáshullámot. A fekete nő felordított, elveszítette az
egyensúlyát, előre tántorodott, nekiesett az ügynöknek, és közben elejtette a
lélekkönyvét, de rögtön támadóállásba helyezkedett, amely éppen hogy csak
megóvta a zuhanástól. Elfutotta a méreg, hátrafordult, a szép arca grimaszba
rándult, és a pillantása úgy találta el Furiát, akár az áramütés.
- Te! - formálták az ajkai.
Isis feltápászkodott, de az ereje végét járta, és azonnal újra térdre esett. Mégis
felhasította az oldalszívet, és a lélekkönyve erejét az ellenfelének lódította,
miközben annak a figyelmét még Furia támadása kötötte le.
Kék villámok gombolyaga szökkent a könyvből a Fekete özvegyre, és a
koponyáját lidércfénybe vonta. A nő velőtrázón felkiáltott, mindkét kezével le
akarta magáról söpörni, akár a pókhálót, ám ezáltal a lángok átugrottak a karjára,
végigszáguldottak rajta, és az egész felsőtestét beborították.
Isis összerogyott, és nem mozdult többé, miközben a Fekete özvegy ellökte
magát, kiáltozva felfelé körözött, egy szempillantás erejéig kék-fehér
jelzőtűzként az égben függött, aztán őrjítő sebességgel lefelé lövellt a dombon.
Akár egy hullócsillag száguldott az épületek között egy résbe, egy másodpercig
az egész háztömböt kápráztató fénybe merítette, de utána már nem látszott sehol.
- Vissza fog jönni - bökte ki az ügynök, nem volt több mint egy alig érthető
nyögés, amely majdnem alámerült az égő lovagok sercegésében.
- Furia! - Cat most Finnian mellett állt a melegház bejáratában, a fiút
támogatta, a szabad kezével pedig a lány irányába mutogatott.
De Furia megtette az utolsó lépéseket Isis Nimmernishez, és próbálta talpra
állítani.
- Mit művelsz? - zsémbelődött a csőrös könyv.
- Megmentett. Nem hagyhatom itt egyszerűen, amíg a Fekete özvegy vissza
nem jön. - Valami azt súgta neki, hogy ez nagyon hamar be fog következni, talán
gyorsabban, mint ahogy az ügynökkel el tud innen menekülni. Mégis meg kell
próbálnia.
- Mi lesz az öcséddel? - kérdezte a könyv.
Hogy éppen most kellett Pipre emlékeztetnie, holott alig bír másra gondolni! -
Nem engedte volna el. És bennünket sem.
- Biztos vagy benne?
- Igen.
A lélekkönyve valószínűleg sejtette, hogy hazudik, de ezúttal letett a
feleletről. Amúgy is a zsebébe kellett őt dugnia, hogy segítsen Isisnek felállni.
- Jöjjön! - mondta az ügynöknek - El kell innen mennünk!
Isis gyengén bólintott, de egyetlen hangot sem tudott kibökni.
Nem vérzett, nem is volt különösebben koszos, mégis úgy látszott, nemigen
képes rá, hogy egyik lábát a másik elé tegye.
Cat és Finnian rájuk bámult, amikor az utolsó szakaszt is leküzdötték a
melegházig. Szilánkok csikorogtak a lábuk alatt, és valahol Libropolis
labirintusában sziréna harsant fel, amelyhez nem sokkal később több másik is
csatlakozott.
- Ez meg mi akar lenni? - kérdezte Finnian. A bal lába megsérült, de ez nem
akadályozta meg abban, hogy gyűlölettel eltelve meredjen az ügynökre.
Furia tudomást sem vett a fiúról, és Catre nézett. - Azt mondtad, van egy
menekülő útvonal.
- Vele nincs - mondta Finnian.
- Megmentette Cat és az én életemet! - támadt rá Furia.
- Ez igaz - mondta Cat. Furia halványan emlékezett a csodálkozásra, amelyet
egyszer már érzékelt Cat hangjában, amikor Isis Nimmernisre terelődött a szó.
Talán az ideálokkal is az a helyzet, mint az emberekkel, akiket szeretünk: az
ember nem mindig tudja úgy kiválasztani őket, hogy azonos oldalon álljanak.
- Semmi esetre sem vihetjük magunkkal - mondta Finnian. Furia rá akart
ordítani, hogy ilyesmire most aztán nincs idő, és hogy a Fekete özvegy
bármelyik pillanatban visszatérhet. De a fiú már folytatta is: - És te is nyugodtan
itt maradhatsz, ha ez nem felel meg neked.
Cat hangneme könyörgő volt. - Finnian, nélküle halottak lennénk...
- Azok leszünk mind, ha magunkkal visszük őt. Mert valószínűleg meg
fognak érte ölni bennünket, méghozzá anélkül, hogy az okokat kérdeznék, vagy
hogy az érzelgős történeteket meghallgatnák.
Furiának elege lett. Még élénken az emlékezetében élt, amit fent a tetőkön
Catnek mondott, de ez most vészhelyzet volt.
- Segíteni fogsz nekünk - mondta szilárd hangon Finniannek. -
Mindhármunknak.
-Én...
Nem fogsz emlékezni semmire, mi szólhat ellene. Egyszerűen mész előre,
akárhová is - gondolta -, és mindannyiunkat biztonságba helyezel.
Finnian kinyitotta a száját, és csodálkozva a lányra nézett, de mintha hirtelen
nehezére esne szavakat formálnia.
- Hé! - támadt rá Cat Furiára. - Ezt te nem...
- Segítségre van szükségünk, nem?
- De hiszen segít nekünk!
- Neki nem. - Isis egyre nehezebb lett a karjában. Furia visszanézett a lejtő
lábához, de a füst, amely a halott lovagokból felszállt, most szürke falat alkotott,
amelyen keresztül még éppen látszódott a házak körvonala és a lobogó pontok
sora. Emberek áramlottak fel a dombra, hogy a melegház kertészeinek a
segítségére siessenek. És a Fekete özvegy is ott van valahol. Furia olyan élénken
érezte a jelenlétét, akár a tűz szagát.
- Jön! - mondta Catnek. - Finniannek azonnal el kell innen vinnie bennünket.
Cat ellenkezni akart, de Finnian megelőzte. - Elviszlek benneteket - suttogta
rekedtes hangon.
- Akkor gyerünk!
Cat hitetlenkedve meredt Furiára, és a tekintetében halvány bizonytalanság,
majdnem félelem ült.
- Kövessetek! - mondta Finnian. Ki akart bontakozni Cat öleléséből,
megbotlott, és hajszál híján mindketten a földre zuhantak.
 -Te szemét! - fújtatott Cat Furiára. Aztán segített a fiúnak megfordulni, és a
melegház belsejébe vezette. A füstgomolyag mögött árnyak mozogtak az
aljnövényzetben. A kertészek és segédeik sebesültek után kutattak.
Furia segítséget keresve Isisre nézett, de az ügynök tekintete fátyolos volt,
úgy látszott, nem sok hiányzik hozzá, hogy elveszítse az eszméletét. Talán jobb
volt így, mert Furia tulajdonképpen nem vágyott ennek a nőnek a
beleegyezésére, akinek a mozgatórugói átláthatatlanok voltak, és aki épp úgy be
akarta csapni őket, mint az Akadémia.
A domboldal feletti füstfalban örvény körvonala keletkezett, szélrohamhoz
hasonló. Erősebbé vált a lány megérzése, hogy a Fekete özvegy újra feléjük tart.
Furia az ügynök hóna alá nyúlt, és Finnian meg Cat után botorkált. Szánalmas
látványt nyújtottak. Lassacskán maguk mögött hagyták az üvegszilánkokat,
ahogyan a fák közötti ösvényen egyre mélyebbre hatoltak a melegházba. A
könyvjelzőszalagok az ágakon vízszintes helyzetbe lendültek, és Furia felé
mutattak.
Minden irányból hangok csendültek fel, de senkivel nem találkoztak az úton,
amelyet Finnian a sűrűn keresztül mutatott nekik. Végül egy lépcsőhöz értek,
amelyet mélyen lelógó ágú fák alkotta fal mögé rejtettek.
- Voltál már itt lent? - kérdezte Furia Cattől.
Cat nem fordult felé. - Igen.
A fokok elég szélesek voltak ahhoz, hogy többen elférjenek rajta egymás
mellett. Furia próbált velük lépést tartani. Nem tudta, milyen sokáig tudja
Finniant befolyásolni. Azon az energián keresztül kapta hozzá a hatalmat, amely
a Fekete özvegy megtámadásakor áramlott belé, de úgy lehet, ez a tartalék nem
fog sokáig tartani. Minden továbbihoz újra szüksége lesz a lélekkönyvére.
Boltozatos helyiségbe értek, amelynek a homlokzati falába acélkaput vágtak.
Finnian most újra képes volt a lábán megállni, és a nadrágzsebében kulcsot
keresgélt. Nem sokkal később a nyílásba dugta, kicsit habozott - Furia érezte a
szellemében a lázadás szikráját -, de aztán mégis elfordította. A szerkezet
ugyanúgy zúgott, mint a rezidencia katakombáiban, majd kinyitotta a vas
válaszfal tolóreteszét.
Mögöttük hangosabbá váltak a hangok. A lépcső tetején több férfi állt. És
nincs ott még valaki? Női suttogás Furia gondolataiban?
A lány meggyőződött róla, hogy senki nem lépett mögöttük a boltíves
helyiségbe, és erősebben szorította az ügynököt, nehogy kicsússzon a kezéből.
Aztán követte Catet és Finniant, akik a nyitott kapun át már a mögötte lévő
sötétségben mozogtak.
 - Húzd be! - kiáltotta hátra Cat.
Furia engedelmeskedett. Dohszagot várt volna, mint előtte, a boltíves
helyiségben, ám valami mást észlelt. Szüksége volt egy pillanatra, mielőtt a
fűszeres illatokat be tudta sorolni: moha és nedves fakéreg.
Finnian bekapcsolta a homályos mennyezeti világítást. Egy második boltíves
helyiségben találták magukat, amely nem egészen tíz lépés széles volt. Nem volt
kijárata, sem a felszínre vezető csapóajtaja. Tökéletes csapda.
- Finnian... - kezdett bele, de aztán érezte, hogy a fiú gondolatainak a
befolyásolása töretlen. Nem csaphatja be. Még nem.
Finnian a szemközti falhoz lépett, és felemelt egy ökölnyi kavicsot a földről.
Valami mókamester széles vigyort festett rá. Háromszor kopogtatott vele a
kövezeten. Néhányszor megismételte olyan ütemben, amely véletlenszerűnek
hatott, valószínűleg azonban be volt gyakorolva. Csupán néhány lélegzetvételnyi
idővel később a falon át válasz hangzott fel. Valaki volt mögötte, és válaszolt a
jelre.
Isis halkan felnyögött Furia vállán, a szemhéja verdesett.
- Lépjetek hátra! - mondta Finnian. - Mindannyian!
A következő pillanatban a terméskő fal köddé vált. A masszív törzsek sorfalán
szürkés zöld nappali fény áradt át.
Mögöttük valaki az acélkapun dörömbölt.
Az utolsó erejükkel átcihelődtek a menedékhelyek határán, át a Holt Könyvek
Erdejébe.
 34.

A
ködgomolyagból puha erdei talajra léptek. Mögülük ködfátyol fújdogált.
Amikor Furia visszapillantott, a fehér fal éppen feloszlott, és azon túl újabb fák
váltak láthatóvá. Eltűnt a boltíves pince, amelyben másodpercekkel korábban
álltak. Nem volt más körülöttük, mint sűrű erdő és olyan fény, akár egy
akváriumban.
Gondosan egy fa törzséhez fektette Isist, mélyen a csomós gyökerek közé.
Erdei talaj, fenyőgyanta és illatos gombák kábító szaga szállt. A rezidencia
parkjában is voltak olyan helyek, amelyeknek hasonlóan jó illatuk volt, de
egyiké sem volt olyan élénk, mint ezé a helyé.
Isis álla a mellkasára hanyatlott, amikor Furia a kéregnek támasztotta a hátát.
A homlokán kidülledtek az erek, a lelkében mintha még mindig harc dúlt volna.
Valaki kibiztosított egy fegyvert.
Furia felpattant, és ugyanazzal a mozdulattal kihúzta a csőrös könyvet az
overallja zsebéből.
Amikor megfordult, egy férfi állt előtte, egy óriás, két fejjel magasabb, mint
Finnian, a válla kétszer olyan széles. Erőteljes, szürke szakállat és bőrgúnyát
viselt durva keresztöltésekkel. Úgy lehet, valamelyik aranylázról szóló
regényből pottyant ki, és azóta sem váltott ruhát. Ehhez illett a fegyver is,
amellyel Furiára célzott, karcolássokkal teli, ódon holmi.
- Oldalra! - parancsolta. Erős akcentussal beszélt, ami miatt majdnem
lehetetlen volt megérteni. De mert türelmetlenül gesztikulált a fegyverrel, Furia
el tudott igazodni a szavain.
A parancs ellenére nem mozdult. Lehet, hogy a könyvönkívüli olyan
könyvből származott, amely a világ másik végében játszódik, de azonnal
felismerte Isis Nimmernist. Szemmel láthatóan nem volt az Akadémiának és az
ügynökeinek a barátja.
 - Hagyja őt békén! - mondta Furia. - Gyenge. Senkinek nem tud ártani.
Könyörgő pillantást vetett Finnianre, de rögtön észrevette, hogy már nem
tudja befolyásolni. Dühösnek látszott, olyan dühösnek, hogy a lány jobban
kezdett félni tőle, mint a fegyveres idegentől. Aztán Finnian mégis a férfihoz
fordult, és idegen nyelven mondott neki valamit. Kettejük között heves szóváltás
alakult ki. A könyvönkívüli csak egy idő után eresztette le a fegyverét, morogva,
majd kinyújtott karral mélyen befelé mutatott az erdőbe, és mondott valamit
Finniannek, amelyet az vonakodó bólintással nyugtázott. Végül a férfi megvető
fújtatást hallatott, és a hatalmas csizmájában abba az irányba dübögött, amely
felé korábban intett. Furia szemmel tartotta, amíg a fák mögött látótávolságon
kívül nem ért, majd Finnianhez fordult.
- Köszönöm - mondta.
A fiú villámgyorsan a lánynál termett, és keményen megragadta a vállát. A
hangja megbicsaklott a haragtól. - Te engem... te... engem...
- Elvettem a szabad akaratodat - felelte a lány, és lerázta a fiú kezét a válláról.
- Nem szabadott volna erre kényszerítened.
- Kényszerítenem? - bökte ki a fiú zavarodottan.
- Nem hagyhattuk őt hátra. Cat és én az életünket köszönhetjük neki!
- Engem hagyj ki ebből! - Cat egy vastag gyökérre ült, a könyökét a térdére
támasztotta, az arcát pedig a tenyerébe. - Én nem kértem, hogy a barátnőd
erősítésként felbukkanjon.
- Nem a barátnőm!
- Jól van - mondta Finnian. - Akkor talán még sikerül legalább téged élve
elvinni innen.
Első pillantásra régi, sűrű erdőben találták magukat, amilyenek Costwolds
szélvédett völgyeiben is álltak. A föld egyenetlen volt, sok fa mélyedésekből nőtt
ki, vagy dombokon és sziklás párkányzatokon emelkedett. Szokatlan volt a
törzsek és gyökérnyúlványok foltos kérge, és amikor Furia előre hajolt, hogy
jobban megnézze, észrevette, hogy a fa tele van hintve betűkkel. A fák
növekedésével az írásjelek széthúzódtak, akár a szerelmespárok kéregbe vésett
kezdőbetűi, hosszában elnyújtóztak, vagy bizarr hullámmintát alkottak. Mégsem
lehetett nem észrevenni, hogy nyomtatott sorokról van szó, egész
könyvoldalakról, nem felragasztották őket, mint egy hirdetőoszlopra, hanem
belenőttek a faóriások felületébe.
- Ezek valaha mind könyvek voltak? - kérdezte Furia, és próbált néhány szót
megfejteni.
Finnian nem válaszolt, de nem is volt szükséges.
 Cat leugrott a gyökérről. Isis mellé guggolt, és az egyik kezét az ügynök
homlokára tette. - Egészen hideg.
- Reméljük, meghal, mielőtt Holmir visszatér - mondta Finnian.
Furia a földre tette a csőrös könyvet, és az ujja hegyével végigsimított a
betűkérgen. - Szóval nemcsak úgy néz ki, mint egy troli, de a neve is olyan.
Honnan származik? Norvégiából? Svédországból?
- Astrid Lindgrentől.
- Emlékezetem szerint az ő szereplői barátságosabbak.
- Valaha rabló volt. Most az átjárót őrzi. Talán nem látszott rajta, de valójában
elég barátságos volt velünk. A kaput csak erről az oldalról lehet kinyitni, és
Holmit az egyik őre. Joga lett volna az ügynököt szitává lőni, és mindenki mást
is, aki segít neki. Most újabb utasításokat hoz. Nem különösebben okos, de száz
százalékban megbízható. Megígértem neki, hogy itt maradunk az őrhelyén, amíg
visszaér.
- És te beszélsz svédül? - kérdezte Furia.
- Csak néhány szót. Mert soha nem olvasok egész könyveket, hanem mindig
csak a maradványaikat, mielőtt itt az erdőben eltemetem őket. - Az ő fejében ez
feltehetően logikusnak hangzott.
Az aljnövényzetben, egészen közel hozzájuk elsuhant valami. Még mielőtt
Furia jobban meg tudta volna szemlélni, el is tűnt. - Ugyanolyan állatok élnek itt,
mint a rendes erdőkben?
- Ez itt rendes erdő - magyarázta Finnian. - Legalábbis ezen a
menedékhelyen.
Cat így szólt: - Kintről hoztak be mindent, ami itt él. A menedékhelyek
üresek, amikor megteremtik őket. De az elsők, akik idejöttek, vaddisznót hoztak
be, nyulat és még néhány kisebb jószágot.
- Ez az imént nagyobb volt.
- Az nem is állat volt - mondta Finnian, miközben felmászott egy vándorkőre,
és abba az irányba pillantott, amelybe Holmir eltűnt. - Hanem lélekfa.
Furia kérdő pillantást vetett Catre, de az csak vállat vont. - Én is csak egyszer
jártam itt - mondta halkan. - És az is... no igen, inkább véletlen volt. Finnian egy
kissé - vigyorgott - részeg volt.
- És egy csomó bajom származott belőle - egészítette ki a fiú dohogva.
Bármennyire is bosszankodott miatta Furia, a vad fenyegetésein és a bárgyú
titokzatoskodásán túl - nem látszott rossz fickónak. Nem volt olyan durva, mint
ahogy tettette; valószínűleg igencsak okos volt. De miért viselkedik Cattel ilyen
elutasítóan? Egyszerűen csak nem tudja bevallani neki, hogy kedveli, amiért a
lány csőrös könyvekre vadászik?
- Az micsoda, mármint a lélekfa?
- Napközben majdnem úgy néznek ki, mint az emberek, de naplementekor
fává változnak, gyökeret eresztenek, és pirkadatig nem mozdulnak. Nagyon
szégyenlősek, és ritkán mutatkoznak, hogy senki ne tudja őket követni és éjszaka
kivágni. A sötétben teljesen védtelenek, és másutt élnek olyan emberek, akik
sokat fizetnének egy lélekfa fájáért.
A csőrös könyv nyaka szinte fellövellt a borítóról: - Mesélj el neki mindent,
fiú, különben én teszem meg!
A lányok újra váltottak egy pillantást. Finnian felsóhajtott, és törökülésben a
vándorkőre telepedett. A fájdalom bizonyára alábbhagyott a lábában. - Egykor
mindannyian lélekkönyvek voltak. Ha egy lélekkönyvet elpusztítanak, a
maradványait itt, az erdőben temetjük el, mint minden más könyvét. Csakhogy a
lélekkönyvekből nem fa lesz, hanem valami, ami se nem fa, se nem ember -
valami köztes. Nappal férfiak és nők alakját öltik, és az arcuk a korábbi
tulajdonosukéra hasonlít.
- De hát a lélekkönyvek nem teljesen hétköznapi könyvek? - kérdezte Cat,
majd egy oldalpillantást vetve a csőrös könyvre, hozzáfűzte: - A jelenlévők
természetesen kivételek.
Finnian megrázta a fejét. - Egy könyv, amely egyszer megtalálta a
tulajdonosát, és kapcsolatba lépett vele, lélekkönyv marad akkor is, ha a
tulajdonosa meghal. Lehet, hogy másoknak egészen szokványos könyv csupán,
pedig megváltozott, és aki a sorai között olvas, az megtalálja benne a
tulajdonosát.
- Átírják magukat? - tudakolta Furia megütközve, mert eddig soha nem hallott
erről.
- Nem - szólt közbe a csőrös könyv -, erre nem vagyunk képesek. A
tulajdonosaink kezdettől fogva belénk vannak fűzve - ezért tudunk benneteket
egyáltalán felkeresni. És ezért van az, hogy némelyik ember elolvas egy
könyvet, és azt gondolja, magára talált benne, még ha nem is neki van szánva,
hanem valaki másnak, aki viszont hasonlít rá.
- És akkor ezek a lények, akikké a lélekkönyvek lesznek, pontosan micsodák?
- kérdezte Furia.
- A bőrüket betűk borítják - felelte a csőrös könyv. - Pontosan úgy, mint itt az
összes fát. Szomorú teremtmények, mindig azt keresik, amik egykor voltak.
Össze vannak zavarodva, félénkek és nem értik, mi lett belőlük, mert legtöbben
elveszítik az emlékezetüket, amikor eltemetik őket. - A könyv hanglejtése most a
levertség és a harag között ingadozott. - Rettenetes sors ebben az erdőben
végezni. Ne engedjétek, hogy az idilli látvány megtévesszen benneteket. - A
nyak támadóan Finnian irányába nyújtózott. - Vagy ő!
- Nekünk az a feladatunk, hogy a könyveket eltemessük! - felelte a fiú. -
Amíg ezt tesszük, addig az Akadémia békén hagy bennünket. Semmi milícia,
semmi gárda, semmi ellenőrzés.
Cat csupa fül lett. - Várj csak... Ez azt jelenti, hogy te eltemeted a
lélekkönyveket, holott tudod, hogy még élnek? - Az arca tűzpiros lett. -
Ugyanakkor elítélsz engem, mert csőrös könyveket üldözök?
A csőrös könyv közelebb húzódott Furiához. - Ezek a sírásók itt az erdőben
rossz fickók - suttogta -, egyik olyan, mint a másik.
- Veled semmit nem fognak tenni - mondta a lány.
- Pfff! Ez a vásott kölyök legszívesebben eladna engem némi jutalomért! Az
pedig ott alig várja, hogy élve eltemethessen!
- Vigyázok rád, rendben? Te és én most már összetartozunk.
A csőrből halk, boldog hang tört elő, aztán a lány lábához dörgölőzött. A lányt
melegség járta át, felemelte a könyvet a földről, és két kézzel az ölében tartotta.
Finnian meglapult, de Cat nem hagyta annyiban. - Egész idő alatt
szemrehányást tettél nekem - holott te magad is ilyesmit csinálsz! Egy cseppet
sem vagy jobb nálam, Finnian, tényleg egy cseppet sem!
A fiú kitért a lány tekintete elől. - Itt senki sem rosszabb vagy jobb a másiknál
- mondta halkan. - Kivéve őt - fűzte hozzá, miközben a mozdulatlan ügynök felé
intett.
Cat felugrott, és haragosan csípőre tette a kezét. - Ma megmentette az
életünket. Ebben csak nincs semmi kivetnivaló!
Finnian mintha rádöbbent volna, hogy érvekkel nem jut előbbre - ahhoz Cat
túlságosan dühös -, ezért az erdő felé pillantott, és kijelentette: - Jobb, ha
utánanézek, hol marad Holmin.
Cat dühödten meredt rá. - Mintha egyedül nem találná meg az utat!
Finnian lecsúszott a vándorkőről, egy nyögéssel földet ért, és Furiához
fordult. - Maradjatok egyszerűen itt, és tegyetek... a legjobb lesz, ha egyáltalán
semmit nem tesztek. Ha kopogást hallanátok, akkor innen jön. - A tenyerével a
kőre csapott. - Ez a jel, hogy Libropolisból valaki be akar lépni. Ne is vegyetek
róla tudomást. Nem tudnak bejönni, ha erről az oldalról senki nem nyitja ki
nekik. Legalábbis nagyon bonyolult, és idő kell hozzá.
 Furia érezte, mennyire lenyűgözi őt ez a hely. Egy erdő könyvekből. Két
nappal ezelőtt azt sem tudta, hogy ilyesmi létezik.
- Rögtön jövök. - Finnian szemmel láthatóan boldog volt, hogy ürügyet talált,
amellyel kitérhet a Cattel való vita elől. Kicsit sántikálva elindult.
- Néha úgy gyűlölöm, akár a pestist - dünnyögte Cat.
Furia rávigyorgott. - Ez hozzá tartozik, nem?
- Mihez?
- Pontosan tudod.
- Pfff- fújtatott a lány, és a fiú után nézett.
- Menj már utána! - mondta Furia. - Itt az esély, hogy ezt a megvet-engem-
hülyeséget egyszer s mindenkorra rendbe tedd.
- Hm. Tényleg?
Furia bólintott.
- És boldogulsz nélkülem?
Furia egy pillantást vetett Isis Nimmernisre. - Nem úgy néz ki, mintha olyan
gyorsan ártani tudna bárkinek is, nem?
Cat előre hajolt, és átölelte Furiát. - Köszönöm. - Aztán Finnian után szaladt,
aki a maga részéről Holmirt követte.
- Rossz fickók - szitkozódott a csőrös könyv. - Rossz fickó ez itt mind.
 35.

C
at jól emlékezett az első látogatására a Holt Könyvek Erdejében. Finnian az
estét a gettó számos kocsmájának egyikében töltötte néhány más kertésszel a
melegházból, közöttük ezzel a Gunvald Áhlanderrel, és késő éjjel felbukkant
nála egyedül a kéményeknél. Van egy meglepetése a lány számára, mondta
ittasan, de azért beszámíthatóan.
Cat csak akkor az egyszer látta így - nyomottan, ugyanakkor szertelenül,
furcsán sebezhetően, úgy, mintha néhány órára letette volna a páncélját, amellyel
egyébként az érzelmektől óvta magát. Visszatekintve az volt az az éjszaka,
amelyen a lány először látott benne többet, mint csupán egy jó barátot. Csak ma
kezdte megérteni, hogy a fiúnak szüksége volt valakire, akivel egy titkot
megoszthat.
Azon az éjszakán a melegházba vezette a lányt, majd át a menedékhelyek
közötti küszöbön. Akkor is Holmir állt őrt a másik oldalon, egy morcos óriás, aki
szívesen hadonászott a flintájával, mert a beszéd nem volt az erőssége.
Finnian egy dombon álló, göcsörtös tölgyhöz vezette, a Holt Könyvek
Erdejének egyik legöregebb fájához. A kérgét ódon betűk borították, amelyeket
már senki nem használt. Körülötte vékony nyírfák és kőrisek nyújtózkodtak,
ritkás liget volt, amely ezüstösen csillogott a holdfényben.
Finnian és Cat is jól tudtak fára mászni - ez aligha volt elkerülhető a gettó
sűrűn lakott tetőin -, ezért felkapaszkodtak a tölgyre, és az egyik széles ágon
kényelmesen elhelyezkedtek. Finnian azt mondta, korábban csak egyszer járt itt
egyedül, és felfigyelt valamire, amit feltétlenül meg akar neki mutatni. Aztán a
törzsnek támaszkodott, és nemsokára elaludt. Cat mosolyogva fogta a kezét, és
azon tűnődött, mit is keres itt igazából. Átnézett a körülöttük álló lombkoronák
felett, és csodálkozott, hogy minden menedékhelyen ugyanazokat a
csillagképeket lehet látni, mintha mind egymás mellett feküdne egyetlen
térképen. Holott ez az erdő a mélyebb menedékhelyek közé tartozott, azon
helyek közé, amelyek nem álltak állandó összeköttetésben a hétköznapi világgal.
Azt beszélik, csak a leghatalmasabb könyvmágusok képesek rá, hogy a mélyebb
menedékhelyek kapuját megnyissák, de ezt sokan mendemondának tartották.
Miközben Cat ott üldögélt, és a sajátjában érezte Finnian kezét, arra gondolt,
milyen csodaszép ez a hely, milyen békés és idilli Libropolis gettójához képest.
Mégsem kívánta egyetlen percig sem, hogy itt maradhasson. Önszántából élt a
gettóban, szerette a forgatagot, a lármát, a könyvönkívüliek történeteit. A Holt
Könyvek Erdeje ezzel szemben a csend és a magány helye volt, és a lány azon
mélázott, vajon ez ösztönzi-e Finniant a két menedékhely közötti állandó jövés-
menésre. Örökké keres valamit, mert egyik világhoz tartozónak sem érzi magát,
és bár felettébb elszántnak látszik, valójában fél a döntéstől.
Ezektől a gondolatoktól a remény és a kétség kiegyenlítődött: ha a fiú valaha
is viszonozná az érzéseit, akkor sem ismerné be őket. Ilyen egyszerű. Nem tud
egyik vagy másik mellett dönteni, és végül saját maga elől szalad el.
Azon az éjszakán még valami történt a tölgy koronájában. Amikor a csillagok
lassacskán elhalványodtak, és az ég lilásra meg vörösesre színeződött, a nyírfák
és kőrisek életre keltek. Mintha szél járta volna át az ágaikat, habár Cat semmit
nem érzett. Az ágaik zizegtek, és egyre hevesebben mozogtak, mintha valamit le
akarnának rázni magukról. A pirkadat félhomályában a koronák magukba
roskadtak, és eggyé olvadtak a törzzsel, majd ahogy az első napsugarak
megérintették a dombot, a fákból emberi lények lettek, kecses, fehér nyírfabőrű
nők és férfiak.
Szélsebesen elsuhantak, és amikor Finnian felébredt Cat mellett, már csak a
tölgy állt fent a dombon, csupán a feldúlt talaj vont köré gyűrűt.
Kivezette a lányt az erdőből, és köszönetét mondott, de semmit nem
magyarázott el neki. Búcsúzóul átölelte, ez volt minden.
A lány olyan érzéssel ment haza, hogy biztosan csalódást okozott a fiúnak
anélkül, hogy értené, miért - talán egészen máig. Finnian bizonyára éppen akkor
jött rá, mi történik a lélekkönyvekkel, amelyeket az erdőben eltemet; és a
felfedezés mélyen feldúlta. Valakivel meg kellett osztania ezt a tudást, és Catet
választotta. Később a lány megértette, hogy ez a bizalom volt a legnagyobb
ajándék, amelyet valaha is kapott.
- Finnian! - kiáltotta, amikor észrevette a fák között, jó száz yarddal maga
előtt, mert a fiú itt minden talpalatnyi helyet ismert, és a sérült lába ellenére
gyorsabban haladt előre, mint a lány.
- Finnian, várj már!
 A fiú hátranézett, tett még két lépést, majd vonakodva megállt. Végül
megfordult, és a lány elé ment. Cat mintha összezavarta volna, ahogyan utána
botorkált a nehéz cipőjében, a hosszú lábain a szétszakadt, keresztben csíkos
cicanadrágjában és a zilált, fekete hajával. Ha az arca is olyan piszkos volt, mint
a keze, bizonyára úgy nézett ki, mint egy katona, aki éppen lövészárkot ásott.
Finnian nem tért ki a lány pillantása elöl, bár halvány bizonytalanság ült
benne. - Idehallgass - mondta a fiú sajnálom, ha...
Cat nem hagyta végigmondani, miközben a fiú elé állt: egy fejjel alacsonyabb
volt nála, olyan apró, akár egy gyerek. De a haragtól legalább kétszer akkorának
érezte magát. - Éveken át lelkifurdalást keltettél bennem, mert pénzt fogadok el
az olyan alakoktól, mint Jeremiah! - támadt rá a fiúra. - És talán igazad is volt.
De hogyan merészeled az arcomba vágni, miközben te magad itt az erdőben...
nem is tudom, könyveket temetsz el, amelyek nem is... amelyek nem... -
Tulajdonképpen egyáltalán nem arról volt szó, mit is tett bármelyikük. Egyedül
arról volt szó, amit nem tettek meg vagy mondtak ki.
- Te ezt nem érted - kezdte a fiú, és ezzel mindent még rosszabbá tett.
- Én nem értem? - A lány hangja veszélyesen halkká vált. - Ki van mind a
négy kereked? Mi van itt, amit nem lehet érteni? Te lélekkönyveket temetsz el,
holott pontosan tudod, hogy belőlük ezek... a lények... fák... mit tudom én, mik
lesznek, amelyek kísértetként bolyonganak az erdőben, ráadásul még bujkálnak
is egy rakás olyan lúzer elől, mint mi! És erre te egy örökkévalóság óta
szemrehányást teszel nekem azért, amiért a csőrös könyveket elkapom? Végső
soron van bármiféle különbség?
A fiú egy eltorzult szonettekkel teleírt fatörzsnek támaszkodott. - Azért
hoztalak akkor magammal, és mutattam meg neked, mert...
- De hiszen azt sem tudtam, mit látok!
- Mert nem volt bátorságom kimondani. Mert én magam is annyira össze
voltam zavarodva, amikor a többiek elmesélték. És szégyelltem magam. Addig
sejtésem sem volt róla.
- Mégis tovább csináltad.
A fiú bólintott. - Ez az ára.
- Minek az ára? Hogy visszahúzódhatsz ide, amikor csak kedved támad? Mi
vagy ki elől? A világ elől, saját magad elől, vagy előlem?
- Nem erről van szó - ellenkezett a fiú, és a lány azon tűnődött, vajon tényleg
nem érez-e iránta semmit. Olyan ostobának vagy taszítónak találja őt, hogy soha
nem gondolna arra, hogy többet lásson benne, mint egy nagyszájú barátnőt
világítótorony hosszúságú lábakkal?
 - Akkor magyarázd el nekem! - mondta. - Most. És nem csak majd valamikor.
- Talán ez az erdő a legbiztonságosabb az összes menedékhely közül. Az
Akadémiát nem érdekli, mit csinálunk itt. Egy rakás bolondnak tartanak
bennünket, akik a könyvekből újra fát nevelnek. Mintha nem volna elég fa a
világon, hogy új könyveket nyomtassanak. A... spirituális oldalát nem látják,
vagy mindegy nekik. Az első könyvmágusok gyűjtők voltak, és a legtöbben még
mindig azok, ezért nem érdekli őket, hogy mi történik egy károsodott vagy
tönkrement könyvvel. Számukra már nincs értéke.
A spirituális oldalát? A lány túlságosan dühös volt, hogy hagyja magát
megetetni ilyen szöveggel.
De Finnian már folytatta is: - Nem vesznek bennünket komolyan, és fontos,
hogy ez így is maradjon. Az emberek, akik itt élnek az erdőben, az Akadémia
szemében csak a munkájukat végzik, nem avatkoznak bele semmibe, és nem
érdeklik őket a nagyvilág történései. Naiv álmodozóknak tartanak bennünket. És
ez a legjobb, ami velünk történhet.
Cat egy fél lépést tett felé, bár ő maga sem tudta pontosan, miért akar olyan
közel lenni hozzá. Dühös volt rá. Nem kellene inkább távolságot tartania? - A
lélekfák boldogtalansága az ár azért, hogy itt megvan a nyugalmatok?
- Igen.
- És nem találod ezt valahogy... önzőnek?
A fiú újra a megfelelő szavakat keresgélte. - Nem úgy van, ahogy gondolod.
Ez itt sokkal nagyobb és fontosabb, mint...
- Mi ez itt, Finnian? És miért veszekszünk miatta, holott mi igazából... -
Megakadt, megrémült a saját nyíltságától.
A fiú viszont mintha meg sem hallotta volna. - Senkinek sem szabad
megtudnia az igazságot. És legkevésbé az ügynöknek. Egyetlen lépést sem tehet
beljebb az erdőbe, különben nemcsak őt fogják megölni, hanem benneteket is.
- Ki ölne meg bennünket, és miért, Finnian?
A lány már azt hitte, a fiú egyszerűen faképnél fogja hagyni, és tovább megy,
ám ehelyett újra azt tette, ami a lányt minden alkalommal haraggal töltötte el, és
amiért ez a dolog egyszerűen nem működött közöttük: ellentámadásba ment át.
- Most már világos számomra, hogy ez az Isis Nimmernis olyasmi számodra,
mint egy példakép - mondta. - Ő könyvönkívülieket üldöz, te pedig... minden
lehetséges dolgot. Ő talán a legjobb benne, aki létezik, és én megértem, hogy
te...
Cat csattanós pofont kevert le neki. Ő maga is megrémült tőle egy kicsit, és
rettenetes érzés volt, utólag még rosszabb, mint abban a szempillantásban. Rá
akart kiáltani a fiúra, de aztán elcsuklott a légzése, és a dühe köddé vált.
Egyszerre csak egészen csend lett benne és körülötte. Mintha még a madarak is
azt várnák a fákon, mi fog most történni a két harci kakas között.
Finnian csak nézte a lányt, épp oly meglepetten, mint amilyen a lány maga is
volt, de nem olyan dühösen, mint ahogyan a lány várta volna. Ehelyett a fiú
magához húzta, és szájon csókolta.
Rövid, majdnem futó csók volt, de a lány érzett benne valamit, amely a
világot kibillentette a sarkaiból.
Amikor a fiú újra megszólalt, lehalkította a hangját, mintha a fáknak rejtett
füle lenne. - Tudom, hogy senkinek nem fogsz erről mesélni.
A csókról? - gondolta a lány kábultan.
A fiú elengedte a lány felkarját, és kézen fogta, ami más érzés volt, mint
ahogy a lány várta. Sokkal mélyebb.
- Meg fogom neked mutatni, mi ilyen fontos - mondta a fiú, és a Holmit által
letaposott ösvényre mutatott, beljebb az erdőben. - De legyen világos a
számodra: ha egyszer megteszed ezt a lépést, akkor nincs visszaút. Akkor olyan
vagy, mint mi. Mint én.
És egyszerre csak a lány megsejtette, miről van itt szó. Már korábban is
rájöhetett volna, ha csak röviden átpillant az érzelmi zűrzavara pereme felett.
Olyan vagyok, mint te, gondolta a lány, majd hangosan is kimondta:
Olyan vagyok, mint te.
 36.

A
mikor Isis Nimmernis felnyitotta a szemét, Furia éppen a jéghideg verejtéket
itatta fel az ügynök homlokáról. A szemhéja másodpercekig verdesett, mielőtt a
látása kitisztult volna. Szótlanul nézett Furiára, aztán fel, a lombkoronára. A
kezét hirtelen az üres pisztolytáskájára helyezte; biztosan a Fekete özveggyel
vívott harcban veszítette el a fegyverét.
- Nyugalom - mondta Furia, és nem tudta eldönteni, hogy csillapítóan vagy
fenyegetően gondolta-e. A fülében mindenekelőtt kimerültnek hangzott.
- Hol vagyunk? - A nő hangja rekedt volt, mintha füstöt lélegzett volna be.
- A Holt Könyvek Erdejében - felelte Furia. - Ez...
- Tudom, mi ez. Hogy kerülök ide?
Furia nem találta megfelelőnek az éles hangnemet, és úgy határozott, egyelőre
nem ad több választ. Ehelyett felkelt, hogy Cat és Finnian után nézzen. Azok
kerten már egy örökkévalóság óta oda voltak, és Furia aggódni kezdett, még
mielőtt a - mi is? a foglya? -, mielőtt a nő felébredt.
- Idehallgass - szólalt meg az ügynök, mintha Furiának volna más választása -
, semmi esetre sem maradhatunk itt! Ez a hely nem biztonságos, még ha ebben a
pillanatban esetleg annak is látszik.
- Ez egy erdő - mondta Euria -, ráadásul meglehetősen sötét. Semmi nem
látszik benne biztonságosnak. És higgyen nekem, nem volnék itt, ha el lehetett
volna kerülni. - Rövid lélegzetvétel után hozzáfűzte: - Vagy ha az apám még
életben volna. Ha Ön nem bukkant volna fel abban a könyvtárban, és ő emiatt
nem...
- Az apád meghalt?
Furia bólintott.
- Akkor - mondta a nő halkan - most már bárhol ott lehet.
 Furia egy pillanatig a nőre bámult, nem volt benne biztos, hogy rákérdezzen-e
a szavaira, vagy egyszerűen csak ráordítson. - Azt hittem. Ön ügynök - mondta
végül -, nem pedig papnő.
- Ö könyvmágus volt, és nem gyenge.
- Ha Ön nincs, nem lenne halott.
- Szerencsétlenség volt, és ezt te is tudod. Nem miattatok voltam Torinóban,
és nem vagyok vétkes a halálában.
Furia mellé guggolt. Az ügynök fehér fűzőjén vérfolt volt. Talán nem a
sajátja.
- Ön - kezdte Furia elfúlva - közvetlenül hozzánk vezette az őröket. Ezek az
emberek nem az apámra céloztak. Olyan golyó által halt meg, amely nem is neki
volt szánva - hanem Önnek!
- Az őrök minden betolakodóra lőttek a könyvtárban. Nem tudták, ki vagyok,
és feltehetően azt sem, ti kik vagytok. Talán mindannyian csak rosszkor voltunk
rossz helyen. Most össze kellene tartanunk. Akkor kölcsönösen segíthetnénk
egymásnak.
Ez ugyanaz a trükk, mint amit Furia Finnianen vetett be? Csak hatalmasabb?
Vagy kifinomultabb?
- Hagyja ezt abba! - A lány felpattant, és három lépést hátra botorkált. - Ez
nálam nem működik.
Isis Nimmernis alattomban mosolygott, mintha azt akarná mondani: úgy ám,
kislány, és minél inkább biztonságban érzed magad, annál könnyebb nekem a
gondolataimmal a tieidbe lopódzni!
Furia átkozódva felemelt egy súlyos ágat a földről. - Amíg eszméletlen volt,
jobban kedveltem. Talán jobban tenném... - Nem ért a mondat végére, amikor
hirtelen egy kérdés jutott az eszébe.
Még mielőtt akárcsak kinyithatta volna a száját, az ügynök mindkét tenyerét
megadóan felemelte. - Semmi trükk, esküszöm neked. Őszinte leszek, ha te az
vagy.
- Honnan tudta, hogy a melegházban vagyunk? Nem véletlenül bukkant fel a
megfelelő pillanatban.
- Úgy érted, azért, hogy megmentselek benneteket?
- Nem tartozom Önnek semmivel. Ha én nem hoztam volna el onnan, valaki
más talált volna Önre eszméletlenül a fűben. Talán a Fekete özvegy.
Isis Nimmernis mosolygott. - Vagy Libropolis derék polgárai, akik az
Akadémia ügynökének a haja szálát sem görbítették volna meg.
 - A gettóban az emberek mindenesetre úgy néztek Önre, mintha be akarnák
kátrányozni, majd tollakban meghempergetni.
- Lehet. - A vállvonása kicsit túl gyorsan jött. - Már kétszer megmentettelek a
még rosszabbtól. Először Torinóban, aztán a dombon. Még ha meg is mentetted
az életemet - amit akár ki is zárhatunk -, akkor is legalább egy megmentéssel
előtted járnék. De egy kicsit ostoba dolog strigulázni, nem?
- Honnan tudta? - kérdezte Furia még egyszer. Nem fogja hagyni magát
provokálni, és egészen biztosan nem fogja önként beadni a derekát.
- A barátod, a kertészfiú... Feleannyira sem olyan ravasz, mint ahogy hiszi. De
gyors. Nem kellett neki sok idő, hogy felhajtsa azt az idiótát, akit a Dalnok
Fivérekhez küldtem... Ne nézz így rám, immár világos a számomra, hogy tudod.
A milícia ugyanabban a sikátorban talált rád. Ez nem volt véletlen, igaz?
Mindent hallottál.
Furia vonakodva bólintott.
- Akkor azt is tudod, mi kell nekem.
- Az atlasz.
- A Horizontok atlasza. így van. De először felelni akarok a kérdésedre, hogy
világossá tegyem számodra, milyen vékony jégen táncolsz, amíg olyan
emberekkel állsz szóba, mint ez a fiú. - Az ügynök egy nyögéssel
felszedelőzködött a gyökérzetről, majd inogva lábra állt. Túlságosan nem látszott
meggyőzőnek. Amikor -folytatta, a hangja az erőfeszítéstől még törékenyebbnek
hangzott. - Szélsebesen megmozgatott mindent, hogy kiderítse, kivel beszéltem a
Pembroke Courtben. Egész jól sikerült neki. Csak az a bökkenő, hogy én is
éppen olyan gyorsan tudomást szereztem róla, mint ahogyan ő rólam. Ezért azt
gondoltam, megkönnyítem a dolgát, és rögtön el is megyek hozzá én magam.
- Meg akarta kínozni, mint azt a szegény fickót a sikátorban!
Az ügynök az egyik szája szegletét elhúzta, de mintha még ez is
megerőltetésbe került volna neki. - Nem hiszem, hogy erre szükség lett volna.
Sokkal inkább azt feltételezem, hogy a Dalnok Fivérek amúgy is vele jutatták
volna el hozzám a válaszukat.
- Finniannel?
- Meglep?
Egy dolog gyanítani valamit, és egészen más az Akadémia ügynökének
szájából hallani a megerősítést. - Ha azt feltételezi, hogy a terroristákhoz tartozik
- akkor miért mentette meg őt a Fekete özvegytől?
- Először is, én a Fekete özvegyet próbáltam megölni. Nem gondolod, hogy
ez különbség?
 - Önt csak ő érdekelte?
- Nem kedveljük egymást különösebben. - Talán tényleg ilyen tömören
hangzott volna, mint ahogyan nyilvánvalóan a szándékában is állt, ha nem lett
volna a hangjában az a gyenge remegés.
- Ezenkívül helyénvalónak találtam, hogy szívességet tegyek annak, akivel
üzletet akarok kötni.
- Azzal, hogy segít nekünk?
- Több legyet egy csapásra.
Furia a fejét ingatva a vándorkőnek támaszkodott. Az ügynök indítékainak
nem kellett világosnak lennie a számára, ez rendben van. Egy dolog mégis
érdekelte. - Mi olyan fontos ebben a Horizontok atlaszban?
- Nem elég, hogy meg akarom szerezni? Úgy néz ki, már csak egyetlen
példány létezik belőle. Legalábbis sehol nem találtam másikat.
- És Puck meg Ariel elcsenték az orra elől.
- Ezért akarok velük tárgyalni.
- Miféle könyv ez?
- Egy atlasz, amelyben nem határokat, hanem horizontokat jegyeztek fel. És
azt, ami mögöttük fekszik. A rejtett országok atlasza. Térképek, amelyeken az
ember olyan helyeket talál, amelyek egyébként sehol nincsenek feljegyezve.
- Mint a menedékhelyek?
- Is. De nem csak azok.
Furia összefonta a két karját. - Az atlasz felkutatása csak az első lépés, igaz?
Valójában valami mást keres.
Az ügynök a tarkóját a fa törzsének támasztotta, és lehunyta a szemét. - Ez
nem tartozik senkire.
- Valamiről csak kell beszélgetnünk, amíg várunk.
Az ügynök ajkát sóhajtás hagyta el. - Hallottál valaha egy olyan helyről,
amely a nappal és az éjszaka határán fekszik?
- Úgy érti, mint a Holdon? Ahol a világos sarló véget ér, és az árnyék
kezdődik?
- Ha a Holdon állnál, és a Földre pillantanál, akkor ugyanezt a határt itt,
nálunk is látnád. Olyan nagy távolságból egészen tisztának és élesnek látszik. De
itt lent, a földön több mérföld széles, és ha az ember ott áll, összemosódik a
világos és a sötét. Ezért igazából nem is létezhet olyan vonal, amelyen ha átlép
az ember, az egyik oldalon nappal van, a másikon éjszaka.
Furia bólintott. - Még ha lenne is, állandóan mozgásban kellene lennie, mert a
Föld forog.
 - Mégis kell lennie egy városnak, amely pontosan a nappal és az éjszaka
határán fekszik.
- Úgy hangzik, mint egy mese. - Olyan, mintha Siebenstern írta volna,
gondolta.
Az ügynök vállrándítása olyan erőfeszítésről látszott tanúskodni, mintha
minden erejét felemésztené. - De az atlaszban talán megtalálom.
- Mit keres ott?
- Ott születtem. Ez minden, amit a származásomról tudok.
Furia a nőt méricskélte, aki alig bírt egyenesen állni, és inkább a gyökerek
tartották, mint a lába. - És a szülei?
Isis Nimmernis a fejét ingatta.
- Akkor honnan tudja...
- A nevelőapámtól. Ő mesélt róla nekem, amikor gyerek voltam.
- Akkor miért nem kérdezi meg őt?
- Már rég nem beszélünk egymással.
- Mégis egyszerűbb lenne, mint...
- Nem. Higgy nekem, nem lenne.
Furia az alsó ajkába harapott, és amikor a hallgatás túl sokáig tartott közöttük,
az ügynök a Furia háta mögötti hatalmas kőre mutatott. - Az a küszöb, igaz?
Furia azon nyomban ellökte magát a vándorkőtől, mintha az váratlanul köddé
válhatna, és a vákuum visszaszippanthatná Libropolisba.
- Itt nem biztonságos - mondta Isis.
- Finnian azt mondta, senki nem léphet az erdőbe, csak ha innen nyitják ki.
- A Fekete özvegy bárhol képes az erdőre kaput nyitni. De ha a lovagjait is
magával akarja hozni, akkor biztosabb átjáróra van szüksége. - A vándorkő felé
biccentett. - Erre itt.
- Akkor hamarosan fel fog itt bukkanni?
Isis mintha valamit felelni akart volna, amikor egyszerre csak elhagyta az
ereje. A bal lába megrogyott, és Furia biztos volt benne, hogy a sötétvörös foltok
nagyobbá váltak a fűzőjén. Akkor tehát mégis az ő vére, és súlyosabban
megsérült, mint ahogyan a látszat mutatja.
Furia két ugrással mellette termett, de már nem tudta elkapni. Csak a tarkóját
óvta meg tőle, hogy az egyik kőkemény gyökércsomóba verje.
- A könyvmágia nem tudja Önt meggyógyítani?
- Az apádat meg tudta gyógyítani? - Isis arca olyan fehér volt, mint a tej. -
Csak nyugalomra van szükségem, de nem itt... - Kinyitotta az ajkát, de már
egyetlen hangot sem tudott kiadni.
 Furia a nő fejét lágyan az összegyűrt köpenyre fektette, és azon gondolkodott,
hogy kinyissa-e a fűzőt, és megkeresse-e alatta a sérüléseket. De a feszes
ruhadarab jobban összeszorította a sebet, mint amennyire ő puszta kézzel képes
lett volna. Egyelőre inkább elengedte.
Miután az ügynök újra elveszítette az eszméletét, Furia felhúzott térdekkel
mellé ült, fogta Severin könyvét és a tintát, majd írni kezdett.
 37.

J
óval később Cat és Finnian visszatért.
Furia éppen elkészült a Severinnek írt üzenetével, még az ölében hevert a könyv,
és a gondolataiba merülve a tekintete a lyukacsos vándorkőre siklott. Amikor az
erdőből érkező hangokat meghallotta, a zsebébe rejtette, és felugrott.
Cat és Finnian könyvönkívüliek csapatával lépett elő a fák közül. Az egyikük
Puck volt. Meztelenül, akárcsak Torinóban, eltekintve a vállra akasztható, bőr
táskájától, amelynek a szíját szorosan a mellkasa fölé feszítette. A bőrét
bozontos kecskeszőr nőtte be. Az arca képtelen ellentétben állt az inas
gyerektestével: aszott férfi hegyes szakállal. A szeme olyan vörösen fénylett a
bokros szemöldöke alatt, akár az olvadt acél.
Furia felcsapta a lélekkönyvét. A nyitott oldalai felett figyelte az idegeneket,
akik köréje sereglettek, és félkörívet alkottak ő és a mozdulatlan ügynök körül. A
legtöbben durva ruhákat viseltek a föld barnás színeiben; némelyik nem is volt jó
rájuk, mintha azt kellett volna elfogadniuk, amit éppen kaptak.
- Várj még! - szólt a csőrös könyv, de Furia már összpontosított, hogy az
oldalszívet felhasítsa.
- Furia, ne! - kiáltott rá Cat.
- Én bíztam benned! - felelte Furia. - Még benne is!
Finnian grimaszt vágott. - Rám kényszerítetted az akaratodat, és rávettél,
hogy a kaput...
- Mert nem hagytál nekem más választást!
- És most te nem hagytál nekem másikat! Én mondtam neked, hogy veszélyes
őt idehozni. - Isisre mutatott, aki lehunyt szemmel feküdt a gyökerek között. A
lélekkönyve a jobb keze mellett pihent az erdő talaján. Furia nem vette észre,
hogy az utolsó erejével előhúzta.
- Nem esik bántódásod! - kiáltotta neki Cat. - A szavukat adták.
 Puckból mekegő nevetés tört elő, tovasuhant, és lepillantott az ügynökre.
Fegyvertelen volt, de a fogai olyan élesre fentek, akár egy emberevőnek. Amikor
beszélt, a nyelve újra meg újra előbukkant; szurokfekete volt. Furia csak ekkor
vette észre, hogy kos lábai vannak.
- Isis Nimmernis - mondta sustorogva, és oldalra billentette a fejét. - Nagyon
sok vért veszített.
- Miért érdekel ez téged? - támadt rá Furia.
Lassan a lány felé fordította az arcát, és az egyik kezével a kecskeszakállát
birizgálta. A körmei sárgák voltak, és lerágottak. - És te ki vagy?
- Furia Salamandra Faerfax. - A lány meg volt róla győződve, hogy csak el
akarja terelni a figyelmét a könyve oldalszívéről. A papír szélei már izzottak,
nem sok hiányzott hozzá, hogy felhasadjon. De valamilyen rejtélyes oknál fogva
a csőrös könyv mintha ellenállt volna, mintha meg akarná óvni tőle, hogy
ostobaságot tegyen.
Cat ellépett Finnian mellől. Puck és Furia között megállt. - Már rég tudod a
nevét - mondta a szőrös kohóidnak. - Leszel szíves békén hagyni őt.
Furia félretolta. - Te kevertél bele engem ebbe. Most viszont, légy szíves,
maradj ki belőle!
Puck újra felnevetett, de nem törődött tovább a lányokkal, hanem az ügynök
mellé guggolt. Az arca mintha örökké árnyékban lett volna, egészen mindegy,
merre fordult. Talán a szeme ragyogó vöröse volt a vétkes. Vagy folyton egy
leheletnyi éjszaka lebegett körülötte.
A hosszú ujjaival az ügynök lélekkönyve felé nyúlt, majd felegyenesedett, és
belelapozott. - Imádságos könyv? - Az ádámcsutkája ugrált a bőre alatt,
miközben az ajkáról vidám csuklás buggyant. - A mi derék Lady Nimmernisünk
újra meg újra képes meglepetést szerezni.
- Egy könyvmágus nem választhatja meg a lélekkönyvét! - mondta Furia.
A csőrös könyv a kezében megköszörülte a torkát. - Ami egyébként semmit
nem árul el az együttműködés minőségéről.
Puck az ügynök lélekkönyvét a táskájába dugta, majd jelt adott a többi
könyvönkívülinek. Holmit előlépett. - Vidd a táborba! - mondta neki Puck. - De
óvatosan a sérülésekkel! Holtan már senkinek nincs hasznára. - Egy másik
könyvönkívülihez pedig, aki félig ember, félig rágcsáló volt, így szólt; - Menj
előre, és tájékoztasd Arielt!
- Nem! - Furia közéjük akart állni, de Finnian hirtelen mellette termett, és
megfogta a felkarját.
- Megpróbálnak segíteni neki - mondta. - Legalábbis egyelőre.
 - Azt mondtad...
- Mindegy, mit gondolsz, nem szolgáltattuk ki őt. Nem áll szándékukban
megölni.
- Így igaz - csatlakozott hozzá Cat. - Amikor a táborba értünk. Holmit már
mindent jelentett. Puck és a többiek éppen fel akartak kerekedni, hogy
odavigyék. Ariel beszélni akar vele.
- A Dalnok Fivérek egész idő alatt itt voltak? - kérdezte Furia.
- Ez az erdő a rejtekhelyük? És ti tudtátok?
- Én nem. - Cat szemében összetörtség és szomorúság ült. - Legalábbis nem
biztosan. Finnian mindenesetre... - Elnémult, mert igazából már mindent
elmondott. Finnian a lázadókhoz tartozott. Ez az Adamita Akadémia halálos
ellenségévé tette őt. De akkor nem kellett volna Furia barátjának lennie? És
miért nem érezte így?
Az oldal a felcsapott lélekkönyvben még mindig függőlegesen állt és izzott,
de Furia ereje már elszállt. Még ha akarta, sem tudta volna már az oldalszívet
felhasítani.
A szükségesnél hevesebben csapta össze a borítót, befogta a csőrét, miközben
a könyvet az overallja zsebébe tömte, és kitartóan tudomást sem vett a
jajgatásról, amely tompán szűrődött ki az anyagon. Aztán elindult, Finniant
egyetlen további pillantásra sem méltatta, és Catet is egyszerűen faképnél
hagyta. Gyors léptekkel követte Holmirt, aki az élettelennek tetsző ügynököt a
két karjába vette, és olyan lágyan, akár egy gyermeket, elvitte onnan.
 38.

F
uria kis híján észre sem vette a szakadék szélét. Mögötte hatalmas
mamutfenyők nőttek a mélyből az égbe, kúszónövények hálója szőtte be őket. A
szikla peremére is tüskés bokrok, borostyán és vadrózsa kuszasága kapaszkodott
fel. Az ember azt hihette volna, hogy a sűrű erdő, amelyen keresztül több
mérföldet megtettek, egyszerűen csak másfajta aljnövényzetbe megy át. Csak
amikor pontosabban megnézte - és csak mert Finnian figyelmeztette -, vette
észre, hogy a talaj leomlott előttük, és hogy a torony vastagságú törzsek és
tövises kacsok között bizonytalan mélység nyílik.
Az egyik mamutfenyő egykor a peremnek ütközött. A koronája kétszáz
yardos körzetben maga alá temette az erdőt, és végül a részévé vált, ahogyan a
növények az ágain keresztül újra utat kerestek a fény felé. Miután a
könyvönkívüliek félrehúztak egy lombokból és vadszőlőből álló álcahálót,
lépcsőfokok váltak láthatóvá, amelyeket oldalasan a törzs betűs kérgébe
faragtak. Ezen át a csapat a kidőlt fa lejtőjén további fokokra és
lépcsőfordulókba ért, amelyek kanyargós lépcsőként a szakadékba vezettek.
A menet élén Puck pehelykönnyen ugrándozott egyik lábáról a másikra, és
közben furulyázott. A hangok átkúsztak a körülöttük álló mamutfenyők
koronáján, lágy dallammá váltak, amely nem illett ahhoz a vad lényhez, aki a
hangszerből előcsalogatta.
Mögötte Holmit vitte Isist, őt követte Furia, majd a többi könyvönkívüli; Cat
és Finnian a csapat végén haladt. Az óriás rabló mintha nem is érezte volna az
ügynök súlyát, miközben egy alvajáró magabiztosságával ment lefelé a
lépcsőkön. Egész út alatt egyetlen szót sem szólt, és akkor sem rezdült egyetlen
vonása sem, amikor Furia utolérte, és aggodalmas pillantást vetett a karjában
fekvő, öntudatlan nőre. Úgy látta, a fehér fűzőn nem lettek nagyobbak a vörös
foltok. Ennek ellenére nem kellett ahhoz orvosnak lenni, hogy felismerje, az
ügynök túl sok vért veszített.
Puck furulyadallama lassan megváltozott, és bár Furia azt kívánta, verné ki a
rüh, be kellett vallania, hogy csodaszépen játszik. Volt benne valami
megnyugtató, ugyanakkor felkavaró, ami gyors egymásutánban elringatta és
megrémítette. Soha nem olvasta Shakespeare Szentivánéji álmát, nemhogy
színpadon látta volna, de ismerte az olyan teremtményekről szóló történeteket,
akik Puckra hasonlítottak - alattomos faunokról és a pogány Pánról, olyan
lényekről, akik remekül értenek hozzá, hogy az embereket befolyásolják, és
romlásba döntsék.
Egy idő után - jóval azelőtt, hogy a kidőlt mamutfenyő lábát elérték volna - a
körülöttük burjánzó növényzet kissé megritkult, és Furia végre megpillantotta a
talajt. Még mindig jókora magasságban jártak, és halálos kimenetelű lett volna a
törzsről lezuhanni.
- Mindjárt ott vagyunk. - Cat egyszerre csak mögötte termett. - És ne aggódj!
Lehet, hogy Finnian egy idióta, de ezt itt jól átgondolta. Előbb odaérhettünk
volna hozzátok, és visszamehettünk volna együtt Libropolisba, de meg van róla
győződve, hogy itt mindannyiunk számára biztonságosabb. Még számára is. -
Cat Isisre mutatott, akinek a lába lágyan himbálózott, ahogyan Holmit biztos
léptekkel, fokról fokra lépdelt vele.
Furia közönyös választ dünnyögött. De azonnal el is felejtette, amit mondott,
mert ekkor jóval lejjebb egy többszörösen elágazó törzsekből álló sáncot fedezett
fel, amely talán a gyökérzet volt. Kiszakadt a talajból, amikor a mamutfenyő a
sziklának dőlt; és a gyökerek most úgy néztek ki, akár egy óriáspolip megkövült
karjai, amely nagyobb volt, mint a régi tengerész történetek leghatalmasabb
szörnyetege.
A fokok keresztülkanyarogtak némelyiken, mígnem Furia és a többiek mélyen
a gyökér belsejében találták magukat, a fa azon részében, amely jóval korábban
a földben rejlett. Amikor a lépcső végébe értek, felismerte, mi rejlik ennek a
labirintusszerű kuszaságnak a belsejében.
A lázadók tábora sátrak és kunyhók, pallók és kötélhúzó szerkezetek sokasága
volt, mindet a mamutfenyő gyökérzetébe építették. Némelyik ágát mintha
kivájták volna, de a legtöbb lakhelyet a kérges felületére ácsolták, esztelen
építmények lécekből és feldarabolt párkányokból, pókhálószerű gubókból és
kötelekből meg madzagokból, ponyvából és állatbőrből készült, ívelt tetőkből,
közöttük újra meg újra házak emelkedtek hatalmas kéregdarabokból, amelyeket
mállott írás sorai borítottak.
 Puck furulyadallama mutatta nekik az utat szédítő hidakon és alagutakon át,
amelyeket a fába martak. Csak úgy nyüzsögtek itt a könyvönkívüliek, a
legtöbben emberiek voltak, némelyek állatiak, vagy egészen képzeletbeli
szülemények. Sokan fel voltak fegyverkezve. Furia ódon vágó- és
szúrófegyvereket is látott a modern, gyorstüzelő lőfegyverek mellett. Ha volt is
előnye ebben a gyökérben lakni a menedékhelyek gettói helyett, a lány előtt nem
vált világossá. Ki lakik önként egy olyan helyen, amely dohtól és penésztől
bűzlik, és ahol az embernek állandóan támadástól kell tartania, és állig
felfegyverkezve élnie?
- Szánalmasnak találod, igaz? - Finnian utolérte, és oldalról méricskélte a
lányt.
- Még nincs róla véleményem, azt hiszem.
- Természetesen van, hagyj fel az udvariaskodással, ha már eddig sem tetted.
A lány gyűlölködő pillantással nézett rá. - Miért mindez? - kérdezte. - Úgy
értem, a gettó túlnépesedett és hangos és egészen biztosan nem olyan hely, ahol
az ember önszántából akar élni...
- Én igen! - tiltakozott Cat.
- De ez itt? - Futia a kézmozdulatába mindent belefoglalt. - Olyan, mintha az
ember el lenne temetve valahová, csak éppen itt esetleg lát egy kis darabot az
égből, ha nagyon megerőlteti magát. Sötét van, olyan bűz, mint egy sírban, és
lefogadom, az ágynemű is nyirkos. - Uramisten, tudta, hogy ez úgy hangzik,
mintha egy elkényeztetett kislány szájából jönne - holott csak az Atlanti óceán
volt nyirkosabb, mint a rezidencia legtöbb szobája. De tényleg szerette volna
megérteni, mi vitte rá a könyvönkívülieket és néhány embert, hogy ezen a helyen
rejtőzzenek el, ahol bár más, de szemmel láthatóan nem jobb, mint a külső
menedékhelyek karámaiban. - Mit találnak meg itt, ami máshol nincs? -
kérdezte.
- Szabadságot - mondta Finnian olyan hangosan, hogy a szó visszhangot vert
a gyökerekről, amíg a szótagok össze nem olvadtak, és eggyé nem váltak a
vezetőjük légies furulyajátékával.
- Szabadság, hogy mit tegyenek? - kérdezte a lány. - Vadásszanak és fára
másszanak?
Ő maga is álmodott arról, hogy Fantastico Fantasticellivel és a bandájával
együtt Liguria erdeit járja, szabad ég alatt alszik, és a tábortűz mellett régvolt
kalandok elbeszéléseit hallgatja. És ez itt nem pontosan az, amiről a régi
történetek tényleg mesélnek? Nedves éjszakák huzatos sátrakban, eső és szél és
az állandó félelem, hogy rajtuk ütnek.
 - A szabadság - felelte Finnian - ha és de nélkül. Mihez és minek nélkül.
Egyszerűen csak tudni, hogy senki nem ítéli el a másikat azért, ami vagy ami
nem. A könyvönkívüliek nem kérték, hogy a könyvekből a mi világunkba
pottyanjanak. Ti, könyvmágusok vagytok a vétkesek, mert nem tartjátok
ellenőrzésetek alatt a hatalmatokat. Megvetitek őket, és gettókba dugjátok, csak
mert a gyengéitekre emlékeztetnek benneteket.
A lány felelhette volna, hogy ő maga semmi ilyesmit nem tett, de ezzel nem
jutottak volna előbbre. És Finniannek igaza volt. Bizonyos módon mindannyian
felelősséggel tartoznak a könyvönkívüliek sorsáért. Ahelyett, hogy közelednének
feléjük, a könyvmágusok elnyomják őket, nehogy valaki is zavarba jöjjön, és
elnézést kelljen kérnie.
A csapat gyökérnyúlványok csomójához ért, amely nagyobb volt, mint a
rezidencia őrháza. Fent, magasan a kuszaságban öntöttvas harang lógott, elég
nagy lett volna egy jókora kápolnának is.
Az egyik nyílásból Ariel lépett eléjük. A fekete haja úgy állt szanaszéjjel a
sovány arca körül, mintha megdermedt volna egy robbanásban. A fehér teste
mintha kékesen fénylett volna fel, amikor az egyes fénysugarakba lépett,
amelyek aranyszálakként feszültek a félhomályban. Alacsony volt és vékony,
mint Puck, felettébb inas, és csak térdig érő, vadbőrből készült nadrágot viselt. A
bőre alatt világos foltok mozogtak, amelyek Furiát szeles, felhős égre
emlékeztették. Shakespeare levegőszellemnek írta le Arielt - de amikor a
szövegből kipottyant, mint minden más könyvönkívülinek, aki a történtében
varázserővel bír, el kellett veszítenie a természetfeletti képességeit.
- Álomképek - mondta Fúriának, miután egy ideig tűrte, hogy a lány bámulja
őt. - Korábban foglyul ejtett viharok voltak, a levegő hatalma, megigézett
zivatarok. Ma már csak az árnyékuk, akár a fények, amelyek a pupilládban
égnek, és tovább izzanak még akkor is, amikor már rég más irányba nézel. Ez
minden, ami megmaradt nekem.
- Ha ez igaz - ellenkezett a lány -, akkor hogyan tudatok a könyvtárból
megszökni? Könyvutazás nélkül...
- Ezen a helyen nem csak könyvönkívüliekkel fogsz találkozni - szakította
félbe Ariel a lányt. - Mások is fellázadnak az Akadémia elnyomása ellen.
Könyvmágusok, mint te. Ketten közülük előre megbeszélt helyen vártak ránk, és
visszahoztak.
Könyvmágusok a lázadók oldalán? Már ennyire aláaknázták volna a
rendszert? Furia tudatlanságát itt valószínűleg naivitásként fogják magyarázni,
és ez talán nem hátrány. Mégis meglepte, az apja mennyire óvta őt és az öccsét a
valóságtól. Az Akadémia halálra ítélte, mégis úgy csüngött a régi ideálokon,
mint egy megvetett nemes, aki nem tud nem hűséges lenni a királyhoz. Vajon az
Üres Könyvek csak pótlékként szolgáltak az ellenség helyett, akit nem akart
elismerni? Tragikus volt - és Furia dühös lett rá. Éveken át edzette őt Siebenstern
hagyatékának hajtóvadászatára ahelyett, hogy a valódi életre készítette volna fel.
Isis Nimmernisre mutatott, aki Holmit karjában feküdt. - Meg tudod őt
menteni?
Ariel a kifürkészhetetlen pillantásával mintha a lány legbelsőbb énjét
tapogatta volna le. - Te nem tetted már meg?
- Én?
Ariel hamiskásan mosolygott, ami egy kicsit elvett a
megközelíthetetlenségéből. Ez a mosoly fiús volt és alattomos, még ha nem is
tudta elűzni a szeméből az ősrégi szomorúságot. Már Shakespeare Viharjában is
fogoly volt, Prospero varázsló rabszolgája, és ma is az, mindazok ellenére, amit
Finnian erről a helyről mesélt.
- Lépjetek be! - Gáláns kézmozdulatot tett a nyílás irányába. Puck ismét
rákezdett a furulyázásra, félkörben ugrált a Dalnok Fivére körül, és a bejárat
másik oldalán utánozta az intést.
Furia ment elöl, Holmit követte, majd Finnian és Cat. A többi könyvönkívüli
odakint maradt.
A gyökércsomó közepében csupán egyetlen, szabálytalan, gyökérnyúlvány-
fonadék formálta helyiség volt. A deszkapadlón minden lépés üreges zajt
csapott. A kamrát csak a legszükségesebb dolgokkal rendezték be: az asztal
körül néhány szék állt, volt egy ágy, de ágynemű nem, és a helyiség közepén
kihűlt tűzrakás a mennyezeti rés alatt. A könyvek több helyen tornyokban álltak.
-Többre nincs szükségem. - Bizonyára észrevette Furia csodálkozó
pillantását. - A szigeten sokkal kevesebb dologgal rendelkeztem.
Ariel szétterített a padlón egy összevarrt bőrökből készült takarót, és Holmit
arra fektette Isist. Ahogyan a karját és a lábát kinyújtotta. Furiának olyan érzése
támadt, mintha a vérfoltok kisebbé váltak volna. Korábban az izgatottságtól több
vért látott, mint amennyi igazából volt rajta?
- Kezd felgyógyulni - magyarázta Ariel, miután az egyik kezét a homlokára
és a mellkasára fektette.
Puck is az alvó nő fölé hajolt, és a mutatóujjával felhúzta az ügynök
szemhéját. Kuncogott. Jóllehet, csak a saját tükörképét látta ott, mert borzalmas
grimaszt vágott, és kiválóan szórakozott rajta.
- Hé! - tiltakozott Furia. - El a kezekkel!
 Puck valóban felugrott, furulyázva körbeugrálta egyszer a tűzrakás helyét, és
közben le nem vette a szemét Furiáról. Úgy forgott most, akár egy őrült, de az
előbb a vándorkőnél világos utasításokat adott, és a könyvönkívüliek mintha
vezetőjükként ismerték volna el.
- Üljetek le! - Ariel fekete tincseket söpört félre az arcából, amelyek rögtön
újra a szemére hullottak. - Mindannyian!
Finnian bizalmas, magától értetődő módon az egyik székre ült, miközben Cat
inkább habozva foglalt mellette helyet.
- Mi fog most vele történni? - kérdezte Furia, aki még mindig Isis mellett állt.
- Egészséges lesz - mondta Ariel. - Már elkezdődött.
- De hogyan lehetséges ez? - kérdezte Finnian. - Erősen vérzett, és úgy nézett
ki, mintha...
- Kérdezd meg Furia barátnődet! - felelte Ariel.
Minden tekintet rá szegeződött. Catnek ugyanaz a félelem ült a szemében,
mint a tetőn, amikor Furia megölte a lovagokat. - Könyvmágiával csináltad?
Furia hevesen rázta a fejét. - Én nem gyógyítottam meg őt! Én ilyesmit
egyáltalán nem tudok tenni.
Ariel újra azzal a kutató tekintettel nézte őt. - Tettél valamit, és ezt te is tudod.
De ha ez igaz... - A szemében most szikra parázslott, amelytől Furia megrémült.
Tényleg a gondolataiban turkál, efelől nem volt már kétsége.
Puck elővette Isis lélekkönyvét a táskájából. Az asztal közepére helyezte, és
egy pillanatig mindannyian rábámultak. Ariel kinyitott egy ládát, és elővette
belőle a könyvmágus kezet, amelyet Cat szerzett Finniannek; ezek szerint a
Dalnok Fivéreknek kellett átadnia. A tetovált betűk, amelyek a kéz minden
részét borították, kékesek voltak és sápadtak, és a kerek fémfedőt, amely a
csukló sebét lezárta, rézrozsda verte ki. Az ujjak enyhén begörbültek, mintha
elemózsiát koldulnának. Ariel tenyérrel lefelé a lélekkönyvre helyezte, és úgy
hagyta ott, akár egy levélnehezéket.
- Ennek egyelőre elégnek kell lennie, hogy ne tudja használni - mondta.
Furia ezt is elfogadta, ahogyan olyan sok minden más újdonságot, amit az
utóbbi órákban látott. Ki tudja, milyen trükköket ismernek még a
könyvönkívüliek, hogy a könyvmágiától megvédjék magukat?
Közben a vérfoltok Isis szoros felsőrészén tovább zsugorodtak.
Ha az előbb még összeszaladtak, most lassacskán felszívódtak, és tiszta
fehérséget hagytak maguk után.
- Nem kellene megnéznünk a sebeit? - kérdezte Furia.
Ariel halványan mosolygott. - Később talán. Éppen összezáródnak.
 - De hogyan lehetséges ez? - kérdezte Finnian.
- És közben miként tűnik el a vér a holmijáról? - kérdezte Cat.
- Az anyag újnak néz ki.
Ariel Furiára nézett. - Elmagyaráznád nekik?
- Nem tudom.
Puck négykézlábra ereszkedett, és úgy szaglászta az ügynök felsőtestét, akár
egy kutya. - Már nem áraszt halálszagot - mondta.
Finnian beletörődő sóhajtással hátradőlt. Rámosolygott Catre, és kicsit
megsimogatta a kezét.
Furia gyűlölte, ahogyan Puck végigsimított a védtelen Isisen, mintha csak arra
várna, hogy a hegyes fogaival kiharapjon egy darabot a húsából.
Ariel hirtelen így szólt: - Sajnáljuk, ami az apáddal történt.
A lány álla leesett. A kábulat egy pillanata után Cathez fordult.
- Meséltél nekik róla?
A lány komoly arckifejezéssel rázta meg a fejét. - Egyetlen szót sem.
Esküszöm.
- Erre egyáltalán nem is volt szükség - mondta Ariel.
A lány fenyegetően egy lépést tett felé, az egyik keze a zsebében, a
lélekkönyvén. - Légy szíves fejezd be, hogy a gondolataimban olvasol!
- Megbocsáss, de te könyvmágus vagy. Biztosra kellett mennünk, hogy nem
áll szándékodban mindannyiunkat kiszolgáltatni.
- És miközben ezt megtudod, rögtön egy kicsit még mélyebbre ásol, és...
- Ezt is sajnálom - vágott Ariel lágyan a szavába. - De felelősséggel tartozunk
nyolcvan férfiért, nőért és gyermekért, akik itt élnek. Te is ugyanezt tetted volna.
A lány kelletlenül visszanyelte a haragját. Talán nem is számít már. - Tudtok
nekem segíteni, hogy kiszabadítsam az öcsémet?
- Mi közünk nekünk az öcsédhez? - kérdezte Puck. - Nem vagyunk az adósod,
Furia Salamandra Faerfax! Ugyanolyan ártatlanok vagyunk az apád halálában,
mint ő. - A furulyájával az ügynökre mutatott. - Pech volt. Egyszerűen nyugodj
bele!
- Puck! - támadta le Ariel.
Furia legszívesebben kitekerte volna az ocsmány kecskebak nyakát, de
világos volt számára, hogy nem lett volna ellene esélye. Nem kis erőfeszítésbe
került tudomást sem venni róla, és újra Arielhez fordulni, aki úgy lehet, a
veszélyesebb, ugyanakkor a szívélyesebb Dalnok Fivér volt.
- Pip a Fekete özvegy foglya, mert az apám már nem tudta megvédeni. - Mert
én nem tudtam megvédeni, futott át fájdalmasan a lány fején. - Nem tudom, mi
lett vele. De azok után, ami Libropolisban történt, talán rajta fogja kiélni a dühét.
Puck éles hangot csalt ki a furulyájából. - Lehetséges - mondta. - Minden
lehetséges, ha az ember könyvmágusokkal akaszt tengelyt. Nem jó dolog a saját
testünkön megtapasztalni, igaz?
- Elég! - mondta Ariel élesen. - Fejezd be, Puck!
De Furia eleget hallott, és érezte, hogy a lélekkönyve mellette áll.
Szabályosan a kezébe ugrott, és a lány már fel is csapta, még mielőtt a
helyiségben bárki reagálni tudott volna. Puck hátrált, megbotlott Isisben, és
háttal a tűzrakás hamujába esett.
Furia kételkedett benne, hogy bárki felfogta volna, mit is tesz, olyan gyorsan
hasította fel az oldalszívet, és gyűjtötte össze a rejtett betűk energiáját a
megsemmisítő csapáshoz.
- Puck! - ordította Ariel az asztal mellől, aztán valami repült a levegőben a
kecskeember felé.
Az elkapta, csupán másodpercekkel azelőtt, hogy Furia az oldalszívből
felolvasta volna a szavakat. Puck védekezőn maga elé kapta a könyvmágus
kezet, és feltehetően ez mentette meg. Furia ereje hatalmasat taszított rajta,
szabályosan összegyűrte, és a gyökérfonadék egy résébe nyomta a kamra másik
oldalában, ahová úgy beszorult, akár egy karokból, lábakból és koponyából álló
csokor.
A lány felkiáltott, amikor a szabadon engedett energia egy része az
idegrostjait érte. Egy halálos pillanatig semmi mást nem érzett, - csak a vágyat,
hogy az egész tábort az utolsó gyökérnyúlványig felégesse, és vele együtt ezt a
könyvfákból álló erdőt. Megvolt hozzá a hatalma, és sem ez a kecskebaklábú
kohold, sem a levegőszellem nem akadályozhatta volna meg benne.
- Furia...
Isis Nimmernis felsőteste megemelkedett.
- Furia, hagyd abba!
A fehér ruha, amelyet az ügynök a testén viselt, földöntúli világossággal
ragyogott, és mintha minden máson felülkerekedett volna. A jajveszékelő Puck
még mindig tehetetlenül be volt szorulva a gyökérfalba, Cat és Finnian felugrott
a helyéről, és Ariel hirtelen egészen közel állt Furiához, kinyújtotta a karját, és
egy görbe tőrt tartott a torkához.
- Ne tedd, Furia! - Isis hangja gyengének hangzott, mégis minden zúgást
túlszárnyalt Furia fülében. - Megkapta, amit megérdemelt. Hagyd meg az életét,
különben megölnek téged.
 Mindenkinek végtelenül lomhának hatottak a mozdulatai. Ariel kék szemében
Furia az elszántságot látta, hogy megölje őt, egészen mindegy, mit is tart a
Dalnok Fivére viselkedéséről.
Talán sikerülne neki. Talán nem. A szeme előtt bezárult az oldalszív, a papír
rostjai egymásba simultak, és az izzás kialudt.
Isis gyengén mosolygott.
Ariel keze a késsel lassan leereszkedett.
Furia térdre esett, aztán minden elsötétült előtte.
 39.

A
mikor magához tért, Cat ott volt. Felhúzott lábakkal ült Furia mellett a földön,
a két karját összefonta a térdén, és ráfektette az állát.
- Rosszul nézel ki.
Fuira felnyögött, amikor a fejét elfordította. Egy ágyúgolyó gurult benne
egyik oldalról a másikra. Rettenetesen szomjas volt, és a száját lepedékesnek
érezte. Mikor mosott fogat utoljára? Még egy olyan dolog, amit a Fantastico
elhallgat, amikor dicshimnuszt zeng a vadonban töltött életről.
- Van itt...
- Vécé?
Furiának majdhogynem fájt a kérdés, mert már sejtette a választ.
- Komfortos budi - felelte Cat széles vigyorral.
- Komfortos?
- Papírral.
Furia felült. A vasgolyó a fejéből a gyomrába pottyant. - Hol?
Cat a nyíláson át a szabadba mutatott. Úgy látszott, egy kivájt fatörzs
belsejében vannak. Ez a helyiség sokkal kisebb volt, mint Ariel gyökérbarlangja,
de cserébe majdnem lakályos. Furia a fapadlón feküdt, és valaki - valószínűleg
Cat - egy összehajtogatott szőrmét csúsztatott a feje alá. - Egyszerűen csak
jobbra, végig a pallón. Nem lehet nem észrevenni.
Furia imbolyogva felállt, és Severin könyve után tapogatózott. Még a
zsebében volt, a combja mellett. A lélekkönyve viszont eltűnt.
- Ariel őrzi - mondta Cat. - Erősen az ujjába harapott.
- Bántotta a könyvet?
- Csak egy almát dugtak a csőrébe, hogy nyugton legyen.
Furia imbolyogva elindult, és kint megállapította, hogy éjszaka lett.
Lampionok világították meg a környéket, a fényük a tábort egymásba fonódó
árnyak hálójába burkolta.
Már rég új fák nőttek a kidőlt mamutfenyő gyökerei között. Az egyikben
ébredt fel. Még ezek a törzsek is olyan szélesek voltak, akár a tornyok, pedig
bizonyára sokkal fiatalabbak, mint a kifordult gyökerű kolosszus. A könyvek
betűit, amelyekből kinőttek, csak akkor vette észre, amikor jobban megnézte,
olyan sötét volt a kérgük.
Miután Furia visszatért Cathez, még mindig dübörgő fejfájása volt, de a
rosszulléte lassacskán alábbhagyott.
- Legalább hagynak szabadon járkálni. - A fának támaszkodott, és a fal
mentén lassan lecsúszott a földre, amíg Cat és ő végül szemben nem ültek
egymással.
- Puck azon a véleményen volt, hogy meg kellene téged nyúzni, és sóban
megforgatni - mondta Cat ideges mosollyal, amely sejteni engedte, hogy Furia
hajszál híján menekült meg ettől a végzettől. - Egy órába telt, mire kihúzták
abból a résből. Nem volt jó kedve.
- Gazfickó!
- Finnian azt mondja, nem olyan rossz, mint amilyennek elsőre látszik.
- Finnian - vágott vissza Furia kihangsúlyozva a nevet - azt is mondta, hogy ő
itt fákat ültet. Terroristákkal teli városról szó sem volt.
Cat pillantása elsötétedett. - Először is Finnian megmentette az életedet,
amikor idehozott.
- Az akarata ellenére!
- Másodszor tényleg kertész, aki itt, az erdőben eltemeti a könyveket, és fákat
gondoz.
- Harmadszor pedig ugyanolyan bűnöző, mint a Dalnok Fivérek - mondta
Furia.
- Harmadszor - ellenkezett Cat - leszállnál végre a magas lóról, és hajlandó
lennél úgy nézni a dolgokat, ahogyan vannak? Az Akadémia diktatúrát képvisel,
amely nemcsak a menedékhelyeket nyomja el, hanem a nagyvilágban is egy
halom szálat tart a kezében. Van neked sejtésed, milyen sok politikus, tudós,
művész, kiadó és ördög tudja, ki mindenki könyvmágus még titokban? És
közülük jónéhányan az Akadémiától kapják a parancsokat.
- Ezt is Finnian állítja? Azért még nem mindenki könyvmágus, akinek
könyvespolca van.
- És mi van azokkal, akik egész könyvtárakkal rendelkeznek? Akik
mérhetetlen összegeket adnak ritka könyvekért? Akik szerte a világon részt
vesznek az aukciókon? A legtöbb ember, aki ezt megengedheti magának, az nem
pék vagy kőműves. Az elit ott kint pontosan ilyen emberekből áll -
könyvmágusokból, mint amilyen te is vagy. Az Akadémia gondoskodott róla az
elmúlt százötven évben. Tudom, mert az anyám és az apám is közéjük tartozik.
Egy pillanat erejéig Furia elbizonytalanodott, már csak azért is, mert még
mindig nehezére esett világos gondolatokat formálni. - De a Dalnok Fivérek
merényleteket hajtanak végre! Több tucat könyvmágust megöltek. Az Akadémia
intézményei elleni támadásokban újra meg újra halnak meg ártatlanok is, olyan
emberek, akik csak véletlenül voltak a közelben. Ők nem diktátorok, Cat! Olyan
emberek, mint te és én, vagy felőlem akár a könyvönkívüliek is itt, kint.
Cat mintha valamit felelni akart volna, de aztán csak levegő után kapkodott,
és hallgatott. Furia csupán a töredékét tudta annak, ami az Adamita Akadémia
hatáskörében történik, de még ő is hallott a Dalnok Fivérek gyilkosságairól, a
támadásokról és túszejtésekről. Ha Finnian azt állítja, Puck nem is olyan rossz,
akkor ez többet árul el Finnianről, mint Puckról.
- Te szerelmes vagy belé - mondta Furia immár egy kicsit lágyabb hangot
megütve -, és egyáltalán nem is teszek neked szemrehányást, amiért véded őt.
Nem állíthatom, hogy én is ne kedvelném őt valamilyen módon. De ne próbáld
meg bebeszélni nekem, hogy túlságosan durván jártam el Puckkal! Én csak
vissza akarom kapni az öcsémet, ennyi. Nekem mindegy, mit művelnek a
Dalnok Fivérek. A családom generációk óta bujkálni kényszerül, egészen
biztosan nem állok az Akadémia oldalán. A Három Család meggyilkolta az
őseimet, és azon keveseknek, akik a mészárlást túlélték, el kellett menekülniük
az otthonukból. Igazából nekem kellene ott kint bombákat hajigálnom... De az az
igazság, hogy én csak Pipnek akarok segíteni. És lassan kifutok az időből.
Cat a gondolataiba mélyedve huzigálta a cicanadrágján az egyik lyuk szélét. -
Van valami terved?
- Odaadom a Fekete özvegynek, amit akar - mondta Furia. - Van más
választásom?
- Nem gondolod komolyan, hogy ezek után még tárgyalni fog veled? Isis
majdnem megölte.
- Hogy van most? Úgy értem. Isis.
- El sem fogod hinni.
Furia nyelt egyet. - Egészséges?
- Mintha új lenne. A könyvönkívüliek bezárták, habár Puck...
- Meg akarta nyúzni és sóban megforgatni.
- Rosszabb. Úgy látszik, tényleg találékony ezen a téren. - Cat mosolya
halványnak hatott, mintha igazából egyáltalán nem lenne hozzá kedve. - A
vérfoltok eltűntek. Ariel meg akarta nézni a sebeit, de Isis azt mondta, ha
hozzáér, akkor...
- Ez tényleg ő. - Furia Cat felé nyújtotta a kezét, hogy segítsen neki felállni.
De amikot a lány érte nyúlt, Furia térde megrogyott, és mindketten a fenekükre
pottyantak. Furia sokkal gyengébb volt, mint amennyire be akarta ismerni, mégis
nevetnie kellett - ugyanakkot szitkozódnia is. Cat is újra vigyorgott. A
feszültség, amely az imént még bennük fészkelt, elillant.
Amikor végre egyenesen álltak, Furia így szólt; - Sajnálom, nem akartam...
Úgy értem, legalább annyira gyűlölöm az Akadémiát, mint te és Finnian. Ne
legyen téves benyomásod rólam. Nekem csak Pip számít, alig bírok másra
gondolni.
Cat átölelte. - Idióta vagyok, ha veszekszem veled, amíg az öcséd ki nem
szabadul.
- Nélküled rég halott lennék, vagy börtönben ülnék. Ha Pipnek egyáltalán van
esélye, akkor azt neked köszönheti. Ezt soha nem fogom elfelejteni.
Egy darabig egymást szorosan átölelve ácsorogtak ott, és Furia arra gondolt,
hogy még soha nem volt igazi barátnője. Talán Pauline, de az más volt. Pauline,
aki meggyilkolva fekszik a konyhában, mert a Fekete özvegy keresett valamit,
amit csak Furia tud neki odaadni.
Amikor a fa odvából kiléptek az éjszakába, Cat megkérdezte: - Hogy értette
Ariel, amikor azt mondta, te mentetted meg Isist?
- Csak kipróbáltam valamit.
- De mit?
- Valamit leírtam. A könyvembe.
- A lélekkönyvedbe?
Furia megrázta a fejét. - A másikba. És azt hiszem, most már megvan rá a
bizonyítékom, hogy a Fekete özvegy tényleg erre vetett szemet.
- Nem értem. Hogyan...
Furia megfogta Cat kezét, amikor az egyik fatörzs mögül felbukkant Ariel
gyökérgubója. - Várj még! Elmagyarázom, ha mindenki itt lesz.
 40.

I
sis nem volt jelen, mert a könyvönkívüliek megtagadták, hogy az egyik
fatörzsben található cellájából előhozzák. Furia javasolta, hogy láncolják meg,
de Puck elutasította. Kicsit még mindig meggörnyedve járt, és néhány csúnya
vágást szerzett, máskülönben sértetlen volt. Egyszer tett egy fenyegető lépést a
lány irányába, de Ariel elé lépett, és így szólt Furiához: - Menjünk el együtt
Isishez! Úgy a cellájában maradhat, te pedig megosztod velünk a
mondanivalódat.
A lány végigmérte. - Hiszen te már rég tudod, nem igaz?
A levegőszellem mosolyogva felemelte a vállát. - Gyere, nincs messze!
- Először vissza akarom kapni a lélekkönyvemet.
- Semmi esetre sem - mondta Puck.
Ariel viszont bólintott. - Ha megígéred, hogy egyikünket sem támadod meg.
A lány gyanakvó pillantást vetett a kecskeemberre, aki a vörösen izzó
szemével dühödten bámult vissza rá. - Rendben. Megígérem.
Ariel az asztalhoz lépett, ahol a lélekkönyve Isis lélekkönyvén hevert. Újra a
levágott könyvmágus kéz pihent rajtuk. Alatta a csőr mélyen visszahúzódott a
borítóba.
Amikor Furia átvette a könyvét, az halkan bosszankodott magában, de elég
okos volt ahhoz, semhogy bárkit is nyíltan megsértsen.
A lampionok fényében Furia és a Dalnok Fivérek gyökérhidakon és keskeny
párkányokon át útra keltek. Cat és Finnian elkísérték őket. A fatörzs, amelyben
az ügynök cellája volt, a tábor külső szélén állt. Furia azt várta, hogy a foglyot
Holmit őrzi majd, de Finnian azt mondta, az óriás már egy ideje visszatért
Libropolis küszöbére, hogy az átjárót őrizze.
Isis Nimmernis egyenesen állt a berácsozott nyílás mögött. A fűzője néhány
kosznyomtól eltekintve fehér volt, egyetlen vérfolt sem maradt rajta vissza. A
biztonság kedvéért a kezét a háta mögé kötözték.
- Kaptál vizet és ételt? - kérdezte Ariel.
Isis nem felelt, csak egyikükről a másikra nézett, míg a tekintete végül Furián
állapodott meg. Csak ekkor szólalt meg: - Azt állítják, te gyógyítottál meg. Nem
tudtam, hogy ekkora hatalmad van.
- Nincs is.
- Fecsegés! - szitkozódott Puck. - Inkább el kellene innen húznunk, és néhány
akadémikus nyakát átvágni.
- Inkább hallgasd meg! - tanácsolta neki Ariel.
Furia már korábban átgondolta, melyik ponton kezdjen bele a történetbe, és
végül úgy döntött, egyáltalán nincs is értelme elmesélni, ha nem az elején kezdi.
így hát beszámolt a napról, amelyen Severin könyvét a rezidencia
katakombáiban megtalálta, és hogy mily módon győződött meg róla, hogy több
mint kétszáz év távlatából képesek egymással kapcsolatot teremteni.
Cat némán csodálkozott, Finnian a homlokát ráncolta, Ariel pedig csupán a
mindentudó mosolyát villantotta meg. Puck ellenben a rácson keresztül egy
bottal unottan próbálta Isist piszkálni, amíg az villámgyorsan meg nem fordult,
majd az összekötött kezével elmarta tőle azt a vackot, és széttörte. Amikor
mindannyian szemrehányóan Puck felé fordultak, nem sikerült neki a mekegő
kuncogását elnyomnia, de megjátszott megütközéssel a földre pillantott, és azt
dünnyögte: - Jól van, jól van...
Furia a torinói utazással folytatta a beszámolóját, és szilárd hangon ábrázolta,
ahogyan az apját lelőtték, és Isis erőt kölcsönzött neki, hogy Furiát visszavihesse
a rezidenciára. A halálát csupán egyetlen mondattal említette, ám annál
részletesebben mesélt a Fekete özvegy támadásáról, és hogy a lovagok az utolsó
pillanatban elkapták Pipet. Cat tudott már egyet s mást, mégis figyelmesen
hallgatta, és közben Finnian kezét fogta.
Furia leírta, hogyan mentette meg az ügynök mindannyiukat a Fekete
özvegytől a melegháznál, és hogy közben súlyosan megsebesült. Végül azonban
elakadt. A kezét az egyik rácsra helyezte, és Isisre nézett.
- Amikor elmesélted nekem, hogy a nappal és az éjszaka határán születtél,
már tudtam, mit kell tennem. Legalábbis meg kellett próbálnom.
Isis értetlenséggel és aggodalommal vegyes pillantással viszonozta a lány
tekintetét.
- A nappal és az éjszaka határán született? - Finnian értetlenül ráncolta a
homlokát. - Az a régi Siebenstern-mese?
 Puck vadul lobogó szemmel nézett egyikről a másikra. - Miféle mese? Miket
beszéltek itt?
- Mindenki ismeri a történetet - mondta Cat. Finnian bólintott, és hirtelen
Furia is minden részletére emlékezett. Biztos volt benne, hogy néhány órával
korábban még soha nem hallott róla - most mégis úgy érezte, mintha ezzel a
történettel nőtt volna fel, olyan ismerős volt neki.
Sikerült. Tényleg működött!
Amikor a lány Isisre nézett, az ügynök hátrált. Leküzdhetetlen zavar volt az
arcán. - Hogyan lehetséges ez? - kérdezte remegő hangon. - Éveken át próbáltam
többet megtudni erről a helyről... és soha senki nem említette ezt a történetet.
Egyetlen szóval sem! Nem felejthettem el csak úgy egyszerűen!
- Siebenstern ujjgyakorlatként írta ezt is, mint minden más meséjét - mondta
Furia. - Úgy az utolsó rablóregényeivel egyidőben, de néhány évvel az Üres
Könyvek előtt.
- Mindig azt gondoltam, maguk az Üres Könyvek is csak mese - mondta Cat.
Puck úgy settenkedett Furia körül, akár egy ragadozó. Úgy látszott, a
kíváncsiság miatt még rosszabbra készül, mint a gyalázat miatt, amelyet a
lánytól elszenvedett. - Lenne valaki olyan jó, és elárulná nekem, miről
beszéltek?
- Ez nem lehet... - suttogta újra Isis.
Furia mély levegőt vett, aztán néhány mondatban összefoglalta a történetet. A
mese a lányról, aki a nappal és az éjszaka határán született, egyszerű történet
volt egy árva gyerekről, aki elindult, hogy a származása titkát leleplezze. A
mostohaapja azt mesélte neki, hogy egy olyan városban látta meg a napvilágot,
amelyben a nappal világossága összetalálkozik az éjszaka sötétségével. És mert
meséről volt szó, amelyben a fizika és csillagászat törvényei nem játszanak
szerepet, a várost örökké egy és ugyanaz a határ választotta ketté. A sötét negyed
lakói nem voltak képesek jót tenni, miközben a világos oldal lakosai nem voltak
képesek egyetlen aljas gondolatra sem.
- Mi köze ennek a nappalhoz és az éjszakához? - kérdezte Puck. - Ilyen
ostobaságot.
- Ez csak egy mese - mondta Cat. - A dolgok ott kicsit egyszerűbbek, mint a
valódi életben.
A kecskeember megvetően köpött egyet a cella rácsa elé. - Senkinek nincs
szüksége erre a szemétre. Csak az időnket fecséreljük.
De amikor Ariel felszólítóan a lány felé bólintott, Furia tovább mesélt.
 A lány végül eljutott a nappal és az éjszaka határának városába. A világos
oldal lakói majdnem agyonnyomták a segítőkészségükkel és barátságosságukkal,
miközben az éjszakai városrész lakossága csúnyán elbánt vele. Végül azonban
mindenkivel megértette, hogy önmagában a jó és a rossz nem teszi lehetővé a
beteljesedett életet; csak a kettő egyesülése hoz teljességet és boldogságot. A
város megmentőként ünnepelte a lányt, a határt megnyitották, a két oldal lakói
egymásra találtak, és elégedetten éltek életük végéig.
- Semmi herceg a kis cafkának? - kérdezte Puck. - Milyen mese ez?
- Siebenstern meséiben soha nem kötnek házasságot - mondta Furia. - Mert a
szereplői nem emberek. Ez a különleges bennük.
- Nem emberek? - Puck bosszúsan rángatta a kecskeszakállát.
- Nem. Könyvek.
- Könyvek - ismételte megütközve.
- Úgy viselkednek, mint az emberek, első ránézésre úgy is néznek ki, de
valójában mindig csak a szimbólumai annak a varázslatnak, amely a könyvekben
rejlik. Ha jóról és rosszról beszél, akkor azzal egy regény jó vagy rossz voltára
gondol. Siebenstern megszállottja volt a könyveknek, az egész élete körülöttük
forgott.
- Ostoba fecsegés! - zsémbelődött Puck. - Nem értem!
Úgy látszott, Cat is erősen csodálkozik.
Furia folytatta: - Egy halom tudományos értekezés született erről. Elemzések,
értelmezések meg minden, és a legtöbb arra az eredményre jut, hogy Siebenstern
soha nem a valódi életről vagy igazi emberekről akart írni. Nem is tudott, mert
fogalma sem volt a valóságról. Azt mondják, soha nem hagyta el a könyvtárát.
Egy idő után már minden csak a könyvek körül forgott nála, és főleg a kései
regényei könyvek a könyvekben. Az elbeszélései mindig csak saját maguk körül
forognak. Mint ez a mese: valójában nem az emberben, hanem az irodalomban
lakozó jóról és rosszról mesél. Arról, milyen hatása tud lenni a könyveknek,
amennyiben a fekete és a fehér szürkés árnyalatokká mosódik össze. A Grimm
testvérekkel ellentétben Siebenstern nem ősrégi meséket gyűjtött, hanem mindig
csak sajátokat talált ki. Neki az volt a fontos, hogy könyvekből és történetekből
saját világot alkosson.
Puck izzó szemmel bámult rá. Nyilvánvalóan egy szót sem értett abból, amit a
lány beszélt. Valószínűleg a lány maga sem jött volna rá, ha a magántanára.
Mister Theophile nem fedezte volna fel a lány rajongását Siebestern iránt, és
nem vette volna fel a témát a tananyagba. Az apjának semmit nem szabadott
erről megtudnia, de éppen ez tette számára még izgalmasabbá.
 - Furia - szólalt meg halkan Isis a cella hátsó falának árnyékából. - Pontosan
mit tettél?
- Te nem ember vagy - mondta Furia. - Soha nem voltál az. Te könyvönkívüli
vagy.
- He? - mondta Puck. - Az Akadémia ügynöke?
Ariel összefonta a karját, és elismerően mosolygott. - Te megírtad a fiúnak,
akiből később Siebenstern lett, mit mesélt neked Isis. És bár tizenhét évesen
bizonygatja, hogy ő nem Siebenstern, évekkel később eszébe fog jutni, és fel
fogja használni az egyik meséjében. Gondoskodtál róla, hogy másfél
évszázaddal ezelőtt megírja a lány történetét a nappal és az éjszaka határáról. És
ezzel Isis Nimmernisből könyvönkívülit csináltál, aki pontosan ebből a könyvből
pottyant ki.
- Nem! - Az ügynök hangjából áradó rémület újra és újra átjárta Furiát. - Én
könyvmágus vagyok! Az Akadémia a vesémig átvizsgált engem. Egyáltalán nem
lehetek könyvönkívüli!
- Amikor az Akadémia az alkalmasságodat vizsgálta, még nem is voltál az -
mondta Furia. - Csak azóta vagy az, amióta Severinnek megírtam, mit mesélt
neked a nevelőapád. Számomra ez mindössze néhány órája történt, ám mindenki
más számára a mesét a tizenkilencedik században írták. Ezért ismeri most
hirtelen mindenki, és még te is emlékszel rá. Ez a bizonyíték, hogy Severin
Siebenstern.
Isis térdre rogyott a cellájában, és az arcát a kezébe temette.
Cat a nyelvével megnedvesítette a száraz ajkát. - Amennyiben te elmesélted
neki ezt, és ő később felhasználta, te... úgy értem, te tényleg megváltoztattad a
múltat?
Ariel megelőzte Furiát. - Tényleg. - Bizonyára már órákkal ezelőtt kiolvasta a
lány gondolataiból. De csak most ismerte fel a horderejét annak, amit a lány
véghezvitt.
A lány rosszul érezte magát, majdhogynem megszégyenítve. Újra Isishez
fordult. - Meg kellett tennem! - mondta. - Ez volt az egyetlen lehetőség, hogy
megmentselek. És nem is voltam benne biztos, hogy működik... Annyi minden
szólt ellene, és végül is Severin egyszerűen el is felejthette volna az egészet, és
akkor egyáltalán semmi nem történt volna.
Isis lassan felemelte az arcát. Az orcáján könnyek csillogtak a lampionok
fényében. - Hogy megments? - ismételte. - Te könyvönkívülivé tettél engem!
- Pocsék dolog - jegyezte meg Puck.
- Igazából sokkal többet tett ennél - sietett Ariel a segítségére.
 Finnian is megértette. - Isis az élő bizonyítéka, hogy a könyvönkívüliek is
lehetnek könyvmágusok.
- Talán nincs is olyan nagy különbség köztetek és köztünk - mondta Furia
Arielnek. És magában azt gondolta: mindannyian lehetnénk teremtmények egy
könyvben, és épp olyan kevésbé tudnánk róla, mint a könyvönkívüliek, mielőtt a
történeteikből a valóságba pottyannak.
A levegőszellem bólintott, és a lány azon töprengett, ez vajon épp úgy szólt-e
a szavainak, mint annak, ami a fejében járt.
- Egy dolgot akkor sem értek - mondta Cat. - Hogyan tudtad ezzel Isist
meggyógyítani? Hiszen mindegy, hogy ember vagy könyvönkívüli - a
sebesüléseinek meg kellett volna őt ölniük.
Furia titkon egy pillantást vetett az ügynökre. Az észrevette, és a szeme tágra
nyílt.
- Jóságos Isten - suttogta Isis, felugrott, és a vállát a rácsnak vetette. -
Vegyétek le az átkozott láncaimat!
Puck kinevette: - Ne is álmodj róla!
- Ő nem szokványos könyvönkívüli - mondta Ariel elgondolkodva. - Ő
Siebenstern egyik történetéből kipottyant könyvönkívüli. Ez másrészről... - Nem
mondta ki a többit, de Furia gondolatban befejezte a mondatot:
Ez másrészről könyvvé teszi őt.
Könyvmágus. Könyvönkívüli. És...
- Egy átkozott könyv! - szaladt ki Puck száján.
- A láncokat! - kiáltotta Isis. - Azonnal vegyétek le a láncaimat!
Ariel a cellaajtóhoz lépett, és elővette a hajlított tőrét. - Fordulj meg, és tartsd
a kezed a rácshoz!
Isis a vasrudaknak támasztotta a lapockáit. Ariel szétvágta a kötést a csuklói
között. Az ügynök széttárta a karjait, a cella hátsó falának tántorodott, miközben
mindannyiuknak hátat fordított. A csuklyás köpeny eltakarta, mit tett, ennek
ellenére Furia sejtette.
- Isis - suttogta, és valamit hozzá akart fűzni, mielőtt a szavai elfogytak. A
legtávolabbról sem tudta elképzelni, mit érez Isis abban a pillanatban.
Puck idegesen toporgott egyik patájáról a másikra, miközben a többiek a
rácsok előtt tolongtak. Még Finnian is idegesen rágta az alsó ajkát, pedig ő az
ügynökben az utolsó pillanatig ellenséget látott.
- Valamit tennem kellett - mondta Furia. - Ez volt az egyetlen módja, hogy
segítsek neked.
 Zizegés hallatszott, ahogyan Isis a fűző utolsó kapcsát kioldotta. Aztán olyan
hangot hallatott, amelyet Furia soha az életben nem fog elfelejteni. Nem kiáltás,
nem nyögés, nem is sikoly volt, hanem egy olyan hang, amely mindezt
egyesítette. Olyan volt, mint amikor az ember egész létét úgy összegyűrik, akár
egy kesztyűt.
Isis tántorgott, már-már összerogyott, az utolsó pillanatban mégis megtartotta
magát. Még mindig hátat fordított Furiának és a többieknek, aztán mindkét
kezével a fűzőt kezdte szétnyitni.
Cat Furia alkarjába kapott. Úgy megszorította, hogy fájt. Mindannyian
kábultan bámultak a fehérbe öltözött nőre. Senki nem szólt, vagy mintha nem is
lélegzett volna. A világ elnémult és megállt, amikor Isis lassan feléjük fordult.
És Furia felismerte a tévedését: Isis nem a fűzőjét nyitotta szét.
Az ügynök a nyitott mellkasa széleit feszítette szét. De ott már többé nem hús
és csontok voltak, sokkal inkább egy bőrkötéses kötet. Közöttük nem egy emberi
test szervei váltak láthatóvá, hanem mézszínű pergamen oldalak, amelyeket apró
írásjelek borítottak. És ott, ahol az ügynök szívének kellett volna lennie, nem
volt más, mint egy élő, lélegző könyv rovátkái.
 41.

K
ésőbb Furia és Cat a számtalan gyökérhíd egyikén ültek, a lábukat a szakadék
felett lóbálták, és a lampionokat figyelték a fekete mélységben, mintha az
éjszakai ég csillagképeinek a tükörmásai volnának.
A csőrös könyv az overallja jobb combján lévő zsebében rejtőzött, Severin
könyve a balban. Tízszer olyan nehéznek érezte, mint korábban. Furia már rég
sejtette, rá is kérdezett, de most már bizonyítéka is volt: Severin Siebenstern.
Csakhogy 1804-ben, amikor ő és Furia írogattak egymásnak, még mit sem tudott
minderről. Az első regénye 1820-ban jelent meg, tizenhat évvel később, és a
meséi kiadásáig még egy évtized eltelt. Severin csak egy fiú volt, aki még nem
sejtette, hogy Siebenstern néven író lesz belőle. De mi vitte rá felnőttként, hogy
mégis tintát és tollat ragadjon ahelyett, hogy továbbra is más szerzők könyveit
kösse az apja műhelyében? És, ami sokkal fontosabb, mi vitte rá később, hogy az
Üres Könyveket megalkossa, amelyek segítségével a könyvmágia világát el
akarta törölni?
- Egyszerűen megkérdezhetnéd tőle - javasolta Cat.
- Hiszen még mit sem tud róla - ellenkezett a lány a fejét rázva. - Ez még a
távoli jövőjében rejlik. És mi történne, ha mesélnék neki róla? Ha emiatt
másként dönt, és nem lesz belőle Siebenstern - mi történik akkor a
családommal? Talán soha nem lesz a Skarlátteremből Adamita Akadémia. Úgy
lehet, a Rosenkreutzoknak soha nem kell Angliába menekülniük. És még az is
lehet, hogy én soha meg sem születek. - A két kezét a halántékára szorította, és
elgondolkodva lehunyta a szemét. - Ha mindebből bármit leírok, akkor talán
még jobban megváltoztatom a múltat, és közben egyszerűen köddé válok.
Cat halkan káromkodott.
- Amit Isisszel tettem... már éppen elég rossz - mondta Furia.
 - Lehet, hogy még súlyosabb következményekkel jár, mint amit jelen
pillanatban sejtünk. Vagy egyáltalán semmilyennel. De minden alkalommal,
amikor befolyást gyakorolok Severinre, és ezzel Siebensternre, annak kihatása
lehet a jelenünkre.
- De pontosan te sem tudod.
Furia fújtatott. - Ezt magyarázd el Isisnek.
- Miután elszaladtál, Ariel kinyitotta a celláját - mondta Cat.
- De megtagadja, hogy kijöjjön. Egyelőre mindenki békén hagyja, hogy meg
tudjon nyugodni.
- De hiszen láttad őt - mondta Furia. - Te megnyugodnál?
- Én kitekerném a nyakad.
- Neki is biztosan eszébe jutott már.
Újra hallgattak, és a hintázó fénypontokat figyelték a mélyben. A talaj és a
moha illata felszállt hozzájuk, és néha hangokat hallottak, ha könyvönkívüliek
mozogtak az éjszakában.
- Az a kéz, amelyet Finniannek szereztél - mondta végül Furia -, honnan
való?
- A gettó egyik törvényen kívüli főnökétől. Ő könyvönkívüli, aki maga is
nagyon szívesen lenne könyvmágus. Ezért gyűjt ilyesmiket, és arra használja
őket, hogy az üzleteit védje velük.
- Ezek régi tetoválások, igaz? Úgy értem, akkor készítették őket, amikor a
viselőjük még élt.
- Biztosan.
- Hallottam már ilyesmiről. Némelyik könyvmágus azt hiszi, hatalmasabbá
teszi őket, ha az egész testükre szöveget tetováltatnak. Ha...
Cat szeme tágra nyílt. - Ha ők maguk is egyfajta könyvvé válnak!
- Igen.
- Azt hiszed, hogy most Isis is... hogy hatalmasabb, mint előtte?
- Ha könyvönkívüliként megtartotta az erejét, ugyanakkor továbbra is
könyvmágus, akkor igen, bizonyára lehetséges volna.
A hátuk mögött léptek közeledtek.
- Arid is ugyanígy gondolja - szólalt meg Finnian. Cat mellé ült, és a tekintete
végigsiklott a gyökerek kuszaságán. - Azt mondja, Isis most már olyan dolgokra
képes, amiről még sejtése sincs. Puck azonnal meg akarta ölni. Azt mondja,
túlságosan veszélyes engedni, hogy szabadon járjon-keljen. De Ariel ellenezte.
Ő azt reméli, hogy a könyvönkívüliek oldalára áll.
 - Tegnapig könyvönkívülieket üldözött! - tiltakozott Cat. - Nem lesz egyik
napról a másikra lázadó.
Furia ebben nem volt olyan biztos. - Az Akadémiával már nyilvánvalóan
szakított egy ideje. És ha köztudottá válik, mi lett belőle, akkor nem fognak neki
nyugtot hagyni, amíg meg nem tudják vizsgálni. Nem tudom elképzelni, hogy
ebbe belemenne. Nem marad más választása, mint hogy az Akadémia ellen
forduljon.
- De ez még nem teszi automatikusan a szövetségesünkké - mondta Finnian.
- Nem.
A fiú felnézett a lépcsőn, amelynek a végén egy párkány Isis cellájához
vezetett. Furia követte a tekintetét. Cat észrevette, és megsimogatta a kezét. - Ha
valamit tenni akar veled, előbb velünk kell szembenéznie.
- Én nem félek tőle. Okos. Meg fogja érteni.
- Egyikünk sem ismeri ezt a nőt. - Finnian hangja tanácstalanságról
árulkodott. - Mindenki tudja, ki ő, és mit tett. De hogy a fejében ténylegesen mi
zajlik? Arról sejtésünk sincs.
Catet hirtelen borzongás rázta meg. - Egyáltalán nincs már szíve, mégis
életben van.
Némán mérlegelték a gondolatot, és mind arra az eredményre jutottak, hogy
ez meghaladja a képzelőerejüket.
Furia észrevette, hogy Cat a szeme sarkából őt méricskéli. - Mi az?
- Hogy vagy? Úgy értem, ettől az Isis-dologtól eltekintve.
- Hiányzik Pip. És amilyen gyorsan csak lehet, valahogy el kell vinnem a
Fekete özvegynek a könyvet. Vigye, és legyen vele boldog, ha épségben
visszakapom az öcsémet.
- Egyszerűen ennyi?
- Ezt hogy érted?
- Severin. Mennyire ismerted jól?
- Néhány hónapja írogattunk egymásnak. Majdnem minden nap. Néha
többször is.
- El akarod neki ezt valahogyan magyarázni? Hogy véget kell érnie?
Furia megrázta a fejét. - Azt hiszem, jobb, ha egyáltalán nem hall rólam
többet.
Cat úgy nézett ki, mintha valamit vissza akarna nyelni, de aztán hirtelen
mégis kitört belőle: - Felejtsd el végre ezt az egész nem-szabad-
megváltoztatnom-a-múltat-dolgot! Kedveled, nem? Úgy értem, nem ismerlek
jól, de ezt még én is észrevettem.
 Furia rámosolygott. - Te vagy a legjobb barátnőm, aki valaha volt.
Cat szája egyik fülétől a másikig ért, úgy vigyorgott, és Furia nem
csodálkozott volna rajta, ha Finnian valami megjegyzést tesz rá. De a fiú csak
némán bámult a sötétségbe.
- Tudod, miért vetett szemet a Fekete özvegy erre a könyvre? - kérdezte végül
a fiú.
- Állítólag egy bizonyos Mater Antiquának dolgozik. Hogy ő mit akar vele,
arról fogalmam sincs.
- Antiqua? - kérdezett vissza a fiú. - Mint az ötödik család?
Furia bólintott.
- Azt gondoltam, annak idején mindannyiukat megölték.
- Talán csak így nevezi magát. Vagy egy távoli rokon dédunokája.
- De miért támadja meg egy Antiqua éppen az utolsó Rosenkreutzot? Az
Akadémia mindkét családdal kegyetlenül elbánt. Nem volna kézenfekvőbb
szövetségre lépni, és együtt harcolni a Három Család ellen?
Furia az árnytintára gondolt, amelyet egykor az Antiquák fejlesztettek ki. Ez
volt az egyetlen közvetlen kapcsolat a családjával, amennyire tudta. De a Fekete
özvegy mindig csak Siebenstern könyvéről beszélt, mintha az volna az egyetlen
ok a rezidencia lerohanására.
Egy pillanat múlva el is mesélte nekik.
- Talán egyáltalán nem is a tinta a kapcsolat - mondta Finnian -, hanem az,
amihez felhasználtátok.
- Az Üres Könyvek?
- Ha tényleg léteznek.
- Természetesen léteznek! Én magam is hatástalanítottam néhányat.
- Jól van. - A fiú védekezőn felemelte az egyik kezét. - Az Üres Könyvek
elpusztítása az apád személyes keresztes háborújává vált. Ha tehát ez a Mater
Antiqua nem magát a tintát vette célba, akkor talán az Üres Könyveket akarja
megvédeni.
- Erre már én is gondoltam, de ennek nincs értelme. Ha a betűhalál valaha is
életbe lép, akkor minden könyvet elpusztít, és vele együtt a könyvmágiát is. Ez
mégsem állhat az érdekében.
Cat élesen vette a levegőt. - Talán azért van szüksége Severin könyvére, hogy
kapcsolatba lépjen vele.
- Egy kamasszal?
- Siebensternnel, egészen mindegy, milyen idős korában.
Furia egy pillanatig elgondolkodott rajta.
 - De ez azt jelentené... - kezdett bele Finnian.
- Hogy már régóta tudja, hogy Severin és Siebenstern egy és ugyanaz a
személy - mondta Furia. - És ismeri a könyv hatalmát. De ez hogyan lehetséges?
Az évek során végig a családom könyvtárában állt, még az apám sem tudott róla.
És Severin közülünk való volt, Rosenkreutz. Hogyan szerezhetett erről tudomást
valaki az Antiqua családból?
Újra Cat volt az, aki elsőként mondta ki a nyilvánvalót. - És ha ismerte őt?
Furia a homlokát ráncolta. - Siebenstern 1835-ben eltűnt, valószínűleg
meghalt. De még ha abból indulunk is ki, hogy száz évet megélt, 1890 körül
végelgyengülésben meghalt volna. Ennek már több mint százhúsz éve. Milyen
öregnek kellene lennie ennek a Mater Antiquának? Legalább száznegyven,
százötven évesnek, vagy még többnek. - Legyintett. - Aligha.
Finnian nem hagyta magát megtéveszteni. - Talán az egyik őse ismerte
Siebensternt, és a könyv titkát továbbadta a következő generációnak.
Fúriának már füstölt a feje a sok elmélettől. Ennek ellenére mégis feltette az
egyetlen kérdést, amire mindez kiment: - Mit akarhat Severintől?
Elgondolkodó hallgatás. Erre senki nem tudta a választ.
Végül Furia ellökte magát a szakadéktól, és felállt. - Beszélnem kell Isisszel.
Tartozik nekem valamivel.
Cat elsápadt. - Biztos, hogy ezt ő is így látja?
- Legalább meg kell próbálnom. Jelen pillanatban ő az egyetlen, aki segíteni
tud nekem Pipet megmenteni. Elég hatalmas ahhoz, hogy a menedékhelyről
kivezető kaput nyisson. Talán vissza tud vinni a rezidenciára.
- De ő...
Finnian megérintette Cat karját. - Igaza van.
- Miért nem utazol te magad? Úgy értem, ti, könyvmágusok képesek vagytok
ilyesmire.
- Az utazások csak egy adott szinten belül működnek. El tudok utazni egyik
helyről a másikra a hétköznapi világban. Vagy egy menedékhelyen belül. De
még akkor is körülményes, mert feltétlenül szükséges hozzá ugyanannak a
könyvnek két példánya. Ezenkívül még soha nem utaztam egyedül. - Megrázta a
fejét. - A szintek közötti kapuk viszont... az valami más. Csak a leghatalmasabb
könyvmágusok képesek őket létrehozni, és nincs hozzá szükségük másra, mint a
lélekkönyvükre. Ennek ellenére nehéz. Aki nem tervezi meg nagyon pontosan,
talán egy fal belsejében landol, vagy egy tó fenekén. - Feltekintett a lépcsőre,
mert irtózott attól, amit tennie kellett. - Úgy néz ki. Isis az egyetlen esélyem.
 42.

C
at kivárta, amíg Furia látótávolságon kívülre ér. - Feleannyira sem olyan
nyugodt, mint ahogy megjátssza.
- Elég erős - mondta Finnian.
Cat a fejét a fiú vállának támasztotta, és örült, amikor az átölelte. - De ő és ez
a Severin minden nap írtak egymásnak. Erre most megtudja, hogy a fiú
eltervezte, a világ összes könyvét elpusztítja.
Egy ideig nem tett mást, csak élvezte Finnian közelségét. Úgy látszott, a
lánynak először meg kellett ismernie ennek a tábornak a titkát, hogy a fiú végre
kész legyen az érzéseit kimutatni. A lány mindig is tudta, hogy a fiú több mint
csupán egy kertész - a könyvmágus kéz nem az első műremek volt, amit
beszerzett neki -, és Finnian nem feltétlenül csinált belőle titkot, hogy helyesli a
Dalnok Fivérek akcióit. Amit a lány nem sejtett, az volt, hogy milyen mélyen
benne van a dologban. Mégsem sokkolta. Az volt az igazság, hogy mindenek
előtt megkönnyebbülést érzett.
-A szélsőséges cselekedeteknek néha jó oka van - mondta a fiú.
- Te helyesnek találod, amit Siebenstern tett?
- Nem, természetesen nem. De hitt valamiben, és kész volt a végsőkig
harcolni érte.
- És te is készen állsz?
A fiú halkan felsóhajtott. - Számomra nincs többé visszaút. Ennek világosnak
kell lennie a számodra, Cat. Én meggyőződésből vagyok a Dalnok Fivérek
oldalán. És ez így is marad.
- Tényleg azt hiszed, hogy támadásokkal rá tudjátok kényszeríteni az
Akadémiát, hogy feladják? - A lány elhúzta az arcát a fiú váltóról, és kihúzta
magát. Hogy a fiú rögtön visszahúzta a karját, kis csalódást okozott neki.
 - Őszinte akarok lenni hozzád, Cat. Előkészítettünk valamit. Valami nagy
dolgot.
- Még több halott? - kérdezte a lány halkan.
A fiú megrázta a fejét. - Azok csak híresztelések, amelyeket az Akadémia
terjeszt. Az akcióink során egyetlen ártatlan sem halt meg. Azért neveznek
bennünket terroristának, hogy az emberek féljenek tőlünk, de nem vagyunk
azok. Mi a jók vagyunk, Cat. Mi a helyeset akarjuk.
- Nem állítja ezt magáról mindenki, aki bombákat gyújt, és embereket öl
meg? Hogy jó oka van rá? Hogy csak a vétkeseket találja el? Mit jelent az
egyáltalán, hogy bűnös és ártatlan?
- Ismerek minden részletet, pontosan tudom, mikor mi történt. Mert mindig
ott voltam. És esküszöm neked: egyes egyedül az Akadémia javíthatatlan
marionettjei szenvedtek kárt.
- Én azt hittem, a Dalnok Fivérek...
- A Dalnok Fivérek a forradalom arcai. Puck gyakrabban vesz részt benne,
mint Ariel, de ott kint nem ő hozza meg a döntéseket. Ők ketten ezt a tábort
vezetik, segítik az ide menekült könyvönkívülieket, és elég jól csinálják - Puck
is, még ha nem is látszik rajta. De az az igazság, hogy mi adtuk nekik ezt a
helyet. Mi védjük őket, nem pedig fordítva.
- És ki az a mi?
- Én és még néhányan. Gunvald Áhlander nyitotta fel a szemünket. Ő építette
fel a földalatti csapatot, majdhogynem egymaga. Sok mindent köszönhetünk
neki. De közben megöregedett, és már csak a háttérből dolgozik.
Cat figyelte a fiú szomorú szemét, és abban a pillanatban megértette. - Te
vagy az! Te tervezel meg mindent, és gondoskodsz a végrehajtásról.
Finnian bólintott. - Mi mind együtt vagyunk azok, amit az emberek odakint
Dalnok Fivéreknek neveznek. Néhány könyvönkívüli, könyvmágus és
hétköznapi ember, és igen - én olyasmi vagyok, mint a vezérük.
- Tizenhét éves vagy!
- Kinek kellene forradalmat szítani, ha nem azoknak, akik még nem
túlságosan megállapodottak és kényelmesek hozzá? Ez tényleg meglep téged?
A lány egy ideig szorosan összezárta az ajkát, és elgondolkodott. - Azok a
dolgok, amelyeket neked szereztem, és minden szózatod a szabadságról...
A fiú a lány egyik fekete tincsét a füle mögé tűrte. - Én nem teszek neked
szemrehányást, ha emiatt nem akarod többé, hogy bármi közöd legyen hozzám.
- Talán éppen emiatt vagyok itt. Mert az vagy, aki vagy. Minden miatt, amit
mondtál, és a meggyőződéseid miatt. Mert céljaid vannak, reményed és
energiád, hogy többet tégy, minthogy csak meglopd az embereket, és valahogy
fenntartsd magas. Mint én.
- Nem ez minden, amit csinálsz - mondta a fiú. - Te támogattál bennünket.
- De nekem sejtésem sem volt róla! És éppen elégszer a szememre hánytad,
hogy egy olyan disznónak dolgozom, mint Jeremiah.
- Jeremiah gazember, de össze sem lehet hasonlítani azokkal, akik a Három
család élén állnak. Még olyasvalaki is, mint ő, csak próbál életben maradni. Az
Akadémiának ellenben már semmi köze az élethez az utcán. Számukra csak
könyvek léteznek. Mintha azok fontosabbak lennének, mint az emberek, akik
olvassák őket. Mindez már jó ideje kiszámíthatatlanná vált. Legkésőbb akkor,
amikor a Skarlátterem széthasadt. Amikor a Három Család megölte az
Antiquákat és a Rosenkreutzokat.
Cat elhúzta az egyik szájszegletét. - Nem mindet.
- Furia rendben van. De ez a Mater Antiqua? Ha valódi Antiqua, akkor ő az
élő példa rá, mennyire helytelenül járnak el ezek az emberek. Gyilkolnak a
könyvek feletti hatalomért. És végül az olyan emberek feletti hatalomért,
akiknek köze van a könyvekhez. Ez a gyökere ennek az egész zsarnokságnak.
Cat mélyen a mellkasában érezte a hűvös éjszakai levegőt. Itt az erdőben még
a levegővétel is másmilyen érzés volt, mint a gettóban, ahol az embernek néha
olyan érzése támadt, mintha még az oxigént is megmérgezte volna a
könyvönkívüliek szomorúsága és haragja.
- Ez a nagy dolog, amire nem sokára sor kerül majd - kérdezte ez micsoda?
- A Londonba vezető híd. Fel fogjuk robbantani.
- És akkor?
- Leromboljuk a menedékhely bejáratát.
-A könyvmágusok ennek ellenére továbbra is jönni fognak Libropolisba.
Néhányan mindig elég erősek lesznek hozzá, hogy kapukat nyissanak a
menedékhelyek között. Az Akadémia ügynökök tömegeit fogja mozgósítani, és
még mielőtt szétnéznétek, mindenütt ott lesznek.
- Egyes ügynökök. Talán kisebb csoportok. De rajtuk tudunk ütni. Ha a híd
leomlik, akkor az könyvönkívüliek fel fognak kelni az elnyomóik ellen.
- Finnian, ez őrültség! - robbant ki a lányból. - Az Akadémia példát akar majd
statuálni, nehogy más menedékhelyeken valami hasonló történjen. Minden
hatalmukkal...
- Azt hiszed, a többi menedékhelyen nincs ellenállás? Talán még nem ilyen
elszánt, nem ilyen szervezett, de ez meg fog változni, amint Libropolis
felszabadul. Majdnem minden menedékhelynek megvan a lehetősége, hogy
ellássa saját magát. A peremvidékeken létezik mezőgazdaság és állattenyésztés.
És akkor ez az igazi szabadság: a teljes függetlenség.
A lány hevesen rázta a fejét. - Szabadság? Átkozott fogság lesz! Vagy te,
hogy nevezel egy olyan helyet, amelyet többé senki nem hagyhat el, és ahová
nem léphet be más?
- Te önszántadból jöttél Libropolisba, és maradtál. Érezted magad valaha
bezárva?
- Mert volt választási lehetőségem! Bármikor visszamehettem volna a hídon
át Londonba.
- De nem akartál. Mert szeretsz Libropolisban élni.
- Uramisten, egyáltalán nem erről van szó! Ha lerombolod a hidat, akkor több
tízezren fognak bent rekedni. Közöttük rengetegen olyanok, akik nem is itt
élnek, csak könyvet akartak vásárolni.
- Könyvmágusok - mondta a fiú megvetően.
- Igen, könyvmágusok, mint Furia. Mint Isis, akinek az életedet köszönheted.
És több száz és ezer más, aki...
- Aki az Akadémia oltalma alatt kényelmesen berendezkedett. - Finnian a
kezébe vette a lány kezét, és erősen megszorította. - Idehallgass, tudom, hogy
nincs olyan megoldás, amely minden egyes embernek igazságosságot hoz. De ha
Libropolis független lesz, akkor kapunk egy esélyt. Legalább ennyi.
- Ez helytelen, Finnian. Alapjában véve helytelen. Minden embernek joga van
rá, hogy saját maga döntsön. Nem kényszerítheted őket egyszerűen
olyasvalamire, amit egy maréknyi ember helyesnek vagy jogosnak tart.
- Mit javasolsz? Szavaztassuk meg, hogy felrobbantsuk-e a hidat vagy sem?
Néhány héttel korábban osztogassunk szavazócédulát, hogy a támadás helyes-e?
A lány értetlenül nézett rá. - Tegyük csak fel: mit gondolsz, mi volna az
eredmény? Azt gondolod, arra szavaznának, hogy soha többé ne hagyhassák el
Libropolist?
- Az erdő nyitva áll előttük. Olyan nagy, hogy még senki nem látta a határait.
És kell lennie még mélyebb menedékhelyeknek, amelyeket rajta keresztül
elérhetünk, és ha megtaláljuk az átjárókat, akkor...
- Ha, Finnian? Ez a jövőbeli perspektívád? Ha?
- De ez legalább perspektíva. Ahogyan a dolgok jelen pillanatban állnak,
nincs másik. Legalábbis a gettóbeli könyvönkívüliek számára. Ha tehetném,
először is minden könyvmágust fellogatnék, még mielőtt a híd leomlik. De ez
nem lehetséges, te is tudod.
 Az volt a rossz, hogy a lány még mindig ugyanannyira kedvelte a fiút,
bármennyire is feldühítette. Feldühítette, amiért képtelen megértetni vele, hogy
téves úton jár. Feldühítette a fiú átkozott makacssága. Kell lennie másik útnak,
talán olyannak, ami nehezebb, de... igen, milyen? Jogosabb? Erre nem tudott
felelni, de legalább bevallotta magának, miközben a fiú minden kellemetlen
kérdést kiiktatott.
A lány kihúzta a kezét a fiúéból, és felugrott. - Mi történik azokkal a
könyvmágusokkal, akik még Libropolisban vannak? Nem elég hatalmasok
ahhoz, hogy új uralmat hozzanak létre? Egy tapasztalt könyvmágus egy tucat
könyvönkívülit sakkban tud tartani, ha szükséges.
- Azok nem harcosok. Olvasók és gyűjtők. Az egyetlen konfliktus, amit
ismernek, az, hogy egy ritka könyv árán veszekedjenek.
A lány egy pillanatig tátott szájjal bámult a fiúra. - Le akarod rohanni őket!
Elvenni tőlük a lélekkönyvüket, és bezárni őket! - Nem tudta felfogni, mit tervez
a fiú. - Akkor te vagy az új Akadémia, Finnian! Elűzöd az egyik zsarnokot, és te
magad leszel a következő.
- Ostobaság. Azt akarom, hogy az embereknek esélye legyen a szabad
választásra. Hogy ők maguk határozhassák meg, ki képviseli őket, és ki hozza
meg a döntéseket.
A fiú fel akart állni, de a lány a vállánál fogva visszahúzta a földre. - De
először is te hozod meg nekik a döntéseket, nem igaz?
- Minden forradalom így kezdődik, Cat. Azzal a döntéssel, hogy megvédjük
magunkat. Azzal a döntéssel, hogy többé nem csupán nézzük, ahogyan minden a
szakadék felé tart. Azzal a döntéssel, hogy valamit megváltoztatunk.
A lány ellent akart neki mondani, de aztán felismerte, hogy nincs értelme.
Ezért csak beletörődve felemelte a kezét, megfordult, és felment a lépcsőn.
- Cat, várj!
- Menj, és vívd meg a harcodat, Finnian! Gyújtsd meg a tüzedet, és repítsd a
levegőbe, amit helyesnek tartasz! Igazad van: amit tervezel, az tényleg nagy
dolog. És le fog hengerelni, még mielőtt felfognád, mit műveltél.
 43.

I
sis újra bekapcsolta a fűzőjét, és felhúzott lábakkal ült a cellája hátsó fala
előtt. Nem pillantott fel, amikor Furia a be nem zárt rácsos ajtót kinyitotta, és a
fa odvába lépett.
- Amit a melegházban értünk tettél...
- Nem értetek tettem. - Isis olyan halkan beszélt, hogy az éjszakai erdő zajai
majdnem túlharsogták. A fejét lehajtotta, mintha a két lába között
tanulmányozna egy pontot.
- Nem számít, miért. Nélküled már nem volnánk életben.
- Akkor kvittek vagyunk, nem igaz? - A hangjában metsző cinizmus bujkált,
bár nem beszélt hangosabban.
- Igen - mondta Furia. - Halott lennél, ha nem próbáltam volna meg.
- És most mi vagyok? Valami, ami valakinek az eszébe jutott. Egy gondolat,
amely véletlenül papíron kötött ki. De ez nem teszi kevésbé mulandóvá a
gondolatot, igaz? A könyvönkívüliek nem emberek. Nincs joguk úgy élni, mint
az embereknek. Őket nem apák és anyák nemzik, hanem toll és tinta.
Furia a földre ült vele szemben. - És hol a különbség? Húsból és vérből
vagytok, mint mindenki más. Saját gondolataitok vannak, azt tehetitek, amit
akartok. A múltatok valamelyik könyvben áll, na és?
- Én magam most az vagyok, amit tíz éven át üldöztem. Könyvönkívülieket
kaptam el és zártam be. Néhányat megsebesítettem, fájdalmat okoztam nekik, és
néhányat meg is öltem. Mindezt megtehettem, mert egy dologban egészen biztos
voltam: hogy ők nem emberek, akiknek joga volna rá, hogy ezek közül semmi se
történjen meg velük. A világon mindenütt minden másodpercben oldódnak fel
gondolatok és eszmék, senki nem szomorkodik utánuk, elfelejtik őket, és már el
is tűntek. Még azok is eltűnnek, amelyeket leírnak. A táblákat letörlik, a
könyveket elégetik. Semmi nem olyan múlékony, mint egy gondolat. És a
könyvönkívüliek pontosan ezek: gondolatok, amelyeket tán rég elfeledtek volna,
ha véletlenül nem itt, ebben a világban kötöttek volna ki. Tehát mondd meg
nekem, milyen jogot ad nekik ez az élethez?
- És ki adta neked a jogot, hogy efelett ítélkezz? Hogy ki élhet, ki lehet
szabad, és ki nem? Mi tett téged azzá az emberré, aki voltál?
- Az Akadémia tanított...
- Az Akadémia nem más, mint egy maroknyi önző család, akik kapaszkodnak
a hatalmukba, és félnek a változástól.
Isis ridegen felnevetett, és megkopogtatta a mellkasát. - Ne gyere nekem
azzal, milyen nagyszerűek a változások!
- Sajnálom, ha szívesebben meghaltál volna. - Furia most már dühöngött,
mert az az érzése támadt, hogy egyáltalán nem számít, mit mond. Isis mintha
meg sem hallaná.
- Az apám halott. Két embert, akiket gyerekkorom óta ismertem,
meggyilkoltak a lovagok. Az öcsémet fogságban tartják. Te meg itt ülsz, és majd
szétvet az önsajnálat! Uramisten, tizenöt éves vagyok, de több bátorságom van,
mint a híres Isis Nimmernisnek, a rettegett könyvönkívüli-vadásznak!
- Mit akarsz hallani, Furia? Hogy hálás vagyok neked? Hogy nem számít, mi
lett belőlem - fő, hogy életben vagyok?
- És ha a halál ennyivel jobb, miért nem ugrasz egyszerűen a szakadékba?
Nem egészen tíz lépés a pereméig. - Furia felugrott, és feltépte a rácsos ajtót. -
Tűnj el, és vess véget ennek az egésznek! Ha a könyvönkívüliek olyan mulandók
és jelentéktelenek, mint a gondolatok, akkor nem számít, hogy itt ülsz, és
magadat sajnálod, vagy a nyakadat töröd ott lent.
Isis mérges tekintete szikrát szórt rá, de Furia nem törődött vele. Ő maga is
túlságosan dühös volt ahhoz, hogy félelmet, vagy akár csak tiszteletet érezzen.
- Azt hiszed, nem gondoltam erre én is már rég? - kérdezte Isis.
- Akkor miért nem teszed meg?
Időt engedett magának a válaszra. - Mert nem tudom feladni. Még ha
akarnám is, nem tehetném. Nem ilyennek írt meg Siebenstern. A mesékben a
szereplők nem ismerik a beletörődést. Mennek tovább az útjukon, egészen
mindegy, mi történik velük útközben, mekkora a rájuk mért szenvedés vagy
kísértés - tévedhetetlenül menetelnek tovább egyenesen. És ez vagyok én, Furia.
Mindig is ilyen voltam. Egyszerűen mindig megyek tovább, egészen mindegy,
mit hajítanak a lábam elé, hogy feltartóztassanak.
Furia elengedte a rácsos ajtót. - És azt gondolod, ez rossz?
 Isisnek nem volt már alkalma válaszolni, mert abban a pillanatban hangosan
megszólalt egy harang. Másodperceken belül egy másik is csatlakozott hozzá,
majd egy harmadik.
- Ez riadó? - Furia kilépett a cellából, és szétnézett a sötétségben. Előtte a
párkányt korlát szegélyezte. Balra senkit nem látott, de jobbról Cat rohant
feléjük.
- Furia! Mi történt? - Cat szétnézett a gyökérfonadékban. Minden irányból
harangszó érkezett.
- Itt van - szólalt meg Isis, aki egyszerre csak közöttük állt. - Ez a Fekete
özvegy. Tudtam, hogy találni fog egy idevezető utat.
Cat mögött Finnian közeledett, futó pillantással illette Isist, majd egy pontra
nézett a sötétben. - Ariel harangja nem szól - mondta a fiú. - Holott az övének
kellene az egyik elsőnek lennie. És a leghangosabbnak.
- Akkor már nála van. - Isis egy lépést tett Finnian felé. - Hol van a
lélekkönyvem?
- Arielnél.
Isis szitkozódott, és el akart szaladni, de Furia az útjába állt. - Ha a
lovagokkal van itt, akkor talán ez a legjobb időpont, hogy az öcsémről tárgyaljak
vele.
- Inkább itt és most meg kellene ölnöm.
- Nem! Ha valami történik vele, azt a lovagok a rezidencián Pipen fogják
megbosszulni.
- Szükségem van a könyvemre!
Természetesen, egyetlen könyvmágus sem adja fel a lélekkönyvét. Egészen
mindegy, mivé változott Isis - senki nem tudja attól visszatartani, hogy a könyvét
visszaszerezze.
- Rendben - mondta Furia. - De beszélek vele.
Finnian már el is indult. - Ezek itt az én embereim. Eddig is harcoltam értük.
- A könyvönkívüliek akkor vannak a legnagyobb biztonságban, ha a Fekete
özvegy megkapja, amit akar - mondta Furia. - Neki adom Severin könyvét.
- Ennek ellenére meg fogja ölni az öcsédet - vágott vissza Isis. - Először
téged, aztán őt. És ki tudja, még kit, ha egyszer már itt van. Ne becsüld alá a
kegyetlenségét!
- Akkor nyiss egy kaput, és vigyél engem a rezidenciára! Amíg a Fekete
özvegy itt van az erdőben, talán eljutok Piphez.
- Nyithatok kaput, amint a lélekkönyvemet visszakapom. Nem az otthonodba,
de egy olyan helyre, amelyet ismerek. Ez a szabály, másként nem működik.
Muszáj olyannak lennie, ahol már jártam, különben túl veszélyes.
Finnian szitkozódott. - Akkor ne vesztegessük tovább az időnket, és hozzuk el
végre azt az átkozott könyvet!
Meglapulva szaladtak, amíg a szemük előtt fel nem bukkant Ariel szállása, a
gyökérgombolyag, amely a kamráját úgy vette körül, akár egy gubó. A bejárat
előtt könyvönkívüliek csapata tolongott, akiket három lovag lőfegyverrel tartott
sakkban. A Fekete özvegy bizonyára már bent tartózkodott.
- Ne arra! - suttogta Finnian, és Isist a karjánál fogva visszatartotta. - Ismerek
egy jobb utat.
A fiú levezette őket egy lépcsőn, majd át egy keskeny gyökérnyúlvány-
átjárón. Sréjen Ariel gyökércsomója alatt találták magukat. Feljebb fény
szűrődött át a szövedék résein - a kamra hátsó falának kellett lennie. Itt sem
könyvönkívülieket, sem lovagokat nem lehetett látni.
- Jól van. - Isis bólintott Finniannek. Ő mászott fel elsőként a kőkemény
nyúlványokon a magasba, Furia és a többiek követték. Nem volt nehéz
felkapaszkodni, a hurkokban és lyukakban gond nélkül találtak fogódzót.
Végül szorosan egymás mellé guggoltak a nyúlványok zűrzavarában, és a
világosságba pillantottak, amely a csomóból kiszűrődött a szabadba. Mindenki
másik résen át nézett be. Furia olyan szemszöget csípett el, amelyen keresztül
Ariel észrevette, a Fekete özvegyet viszont nem. A kusza hajú levegőszellem az
üres asztal végében állt. Isis lélekkönyve és a tetovált könyvmágus kéz eltűnt.
Puckot sem lehetett innen látni.
A nyúlványok szövedéke nem volt túl sűrű, Furia kinyújthatta volna a karját,
és a fénybe tarthatta volna a kezét. Tisztán hallotta, ahogyan a Fekete özvegy
beszélt.
- ... nem áll érdekemben az Akadémiának kiszolgáltatni Önt. A harc, amelyet
Ön és egynéhány lázadó könyvönkívüli vív, nem az enyém. Maradjanak itt az
erdőben, ameddig csak akarnak. De adják ki nekem a lányt.
- Mi van a többiekkel? - kérdezte Ariel. - A kísérőivel.
- A fiú és a tolvaj lány nem érdekelnek. Csak az ügynököt akarom látni
meghalni - feltéve, hogy Ön nem ölte meg őt már rég.
- Az Odvas Fába löktük.
- Miféle Odvas Fába?
- Egy elhalt mamutfenyőbe. A belsejében óriási tűzhangyák fészkelnek, csak
úgy nyüzsögnek benne. A tolvajokat úgy büntetjük meg, hogy egy kötélen
leeresztjük őket a közepébe. Közben a falnak - no meg a hangyáknak csapódnak.
A legtöbben már nem kiabálnak, amikor a legmélyebb pontra érnek. A többieket
újra felhúzzuk. Aki túléli, annak megkegyelmezünk. De ez ritkán történik meg...
Puck, mikor is volt az utolsó túlélőnk?
A kecskeember hangja jobbról érkezett. Furia még mindig nem látta. - Nyolc
éve. Csőrös könyvet lopott, ha jól emlékszem.
Furia mellett Cat izzadni kezdett. Finnian a lány felé hajolt. - Tudja, hogy itt
vagyunk.
- Az árulókat és az Akadémia ügynökeit rögtön belökjük a fa törzsébe -
mondta Puck, és háttal Furia látószögébe lépett. - A hangyabolyba pottyannak, és
elsüllyednek benne. Isis Nimmernis negyed órán át kiabált, aztán csend lett.
Előtte még kihúztuk, és cukros vízzel bedörzsöltük. Ez egészen megvadítja a
hangyákat.
- Feltételezem - szólalt meg a Fekete özvegy rövid hallgatás után -, nincs
holttest, amit meg tud nekem mutatni.
- Nos - felelte Puck. - Leküldheti néhány emberét a fatörzsbe, hogy a
maradványokat kiássák a hangyák közül.
-Talán ezt kellene tennem. Vagy megnyúzatlak, és téged is utána doblak,
könyvönkívüli.
- Elviseltem Titánia királynő szeszélyeit, egy orgyilkosétól sem fogok magam
alá csinálni.
A Fekete özvegy felnevetett. Puck a háta mögött összekulcsolta a két kezét, és
le-fel kezdett járkálni, mintha el kellene gondolkodnia a nő szavain.
- Hol van a lány. - kérdezte végül a nő. - Van valami a kicsikénél, ami nem az
övé.
Ariel mindkét kezével az asztal szélének támaszkodott. - És honnan
tudhatom, hogy nem számol be minderről az Akadémiának, amint megkapja,
amit keres?
- Ahogyan említettem, már nem dolgozom az Adamita Akadémiának.
Bízniuk kell bennem. Az alternatíva az, hogy mindannyiukkal ugyanaz történik,
mint az Önök makacs barátjával.
Nehéz kendőgöngyöleg repült Ariel felé, és egy karnyújtásnyira koppant
előtte az asztallapon. A levegőszellem élesen vette a levegőt, aztán felemelte az
anyag egyik végét. Mozdulatlan arckifejezéssel Puck felé fordult. - Holmir.
Cat keze előre lendült, és szilárdan Finnian szájára zárult, még mielőtt a
fiúból dühödt hang tört volna ki.
Puck megállt a rés előtt, amelyen keresztül a lány a gyökérbarlangba
pillantott. Pontosan arra a helyre lépett, látszólag elgondolkodva megfordult - és
a vörösen izzó szeme keresztezte Furia tekintetét. Egy pillanattal később újra
elindult, és eltűnt a lány látómezejéből.
- Nem lett volna szükséges Holmirt megölni - mondta Ariel.
- Azon a véleményen voltam, hogy a tárgyilagos érveimnek egy kis érzelmi
súlyt kell kölcsönöznöm - felelte a Fekete özvegy önhitten. - Sajnálom, ha
elhamarkodtam. És jóvá szeretném tenni, amennyiben lehetőség szerint
lemondok róla, hogy lelökessem a gyökerekről a nyolc foglyul ejtett őrt, akik az
érkezésünkkor az embereimet megtámadták.
Puckból morgás tört ki, amely inkább egy farkashoz, semmint egy kecskéhez
illett volna. De Ariel csitítóan felemelte az egyik kezét a Dalnok Fivére irányába.
- Hiszek Önnek - mondta Holmir koponyája felett. - Az őszintesége további
bizonyítékára nem lesz szükség.
- Akkor megegyeztünk?
Furia nem látta, hogyan reagált erre Ariel, mert Puck újra eltorlaszolta a
látómezejét. Megállt háttal a lánynak, és ezúttal valamit tartott a kezében,
amelyet aztán titokban kitolt a résen. Cat is észrevette; a többiek nem láthatták.
Mindenesetre Isis felsőteste alig észrevehetően felegyenesedett, mintha érezné,
éppen mit ad nekik Puck.
Furia átdugta a kezét a résen, amíg el nem érte a kis imádságos könyvet. Puck
még egy pillanatig ott ácsorgott, hogy biztos lehessen benne, a lánynak elég
ideje maradt a kezét visszahúznia, aztán újra elindult.
- Hozatom a lányt - mondta Ariel a Fekete özvegynek.
- Egyszerűen csak mondja meg, hol találom.
- Az embereim kivezetik Furiát a cellájából, és idehozzák. - Intett Pucknak,
aki morogva a kijárat felé suhant.
Furia áthajolt Cat és Finnian mellett, és Isisnek nyújtotta a lélekkönyvét. Ő
megkönnyebbülten felsóhajtott, szeretetteljesen végigsimította a borítót, és az
egyik ujját az oldalak közé dugta, hogy kinyissa.
- Várj! - suttogta Furia. - Először vigyél bennünket Londonba!
- Én itt maradok - suttogta Finnian.
- Hogy úgy végezd, mint Holmir? - kérdezte Cat rémülten.
Isis lefelé mutatott. - Másszatok lefelé! Azonnal!
Furia meglepetésére Finnian engedelmeskedett először. A kamra belsejében
Ariel és a Fekete özvegy további szavakat váltottak, de a lány már nem figyelt
rájuk, és a többiekkel együtt függeszkedve mászott lefelé a gyökérkuszaságon a
nyúlványokból álló hídra. Úgy négy ember magasságnyira találták magukat a
gyökércsomó alatt, ugyanakkor védve voltak az első oldalon állók tekintetétől.
Tompa háborgás hallatszott, miközben Puck a könyvönkívüliek csapatán
keresztül tülekedett, és csitította őket.
Isis felcsapta a könyvet, és felhasított egy oldalszívet. Remélhetőleg
messziről nem látszódott a sötétlila fénye. Egyikük sem tudta, hol áll őrt a
Fekete özvegy többi lovagja.
- Gyere ide! - mondta Isis Furiának. - Siess!
- Először Cat.
Látszott rajta, hogy ettől az ötlettől mindenhogyan érezte magát, csak jól nem.
- Miért én?
Furia előhúzta a zsebéből a saját lélekkönyvét. - Mert én vészhelyzetben meg
tudom magam védeni, ha a könyvmágia erejével ránk támad. - Ez elég merész
kijelentés volt, de Cat rövid habozás után bólintott.
- És ti rögtön utánam jöttök?
Finnian átölelte, és valamit a fülébe súgott. Furia csodálkozott, milyen
higgadt maradt a fiú; ez egy kicsit aggasztotta. Ugyanakkor a fiú is ugyanannyira
örülni látszott, mint Furia, hogy Catet biztonságba helyezik.
- Egymás után - mondta Isis. - Másként nem megy.
Cat megfogta Isis kinyújtott kezét, a lila fény fellobbant, aztán mindketten
eltűntek.
- Furia - kezdett bele Finnian rövid habozás után -, én...
Tovább nem jutott, mert Isis újra felbukkant. A jobb kezében a felcsapott
lélekkönyvét tartotta. Kimerültnek látszott, mintha órákon át hegyet mászott
volna.
- Most te - mondta Furiának.
A lány bólintott, és meglökte Finniant, amitől a fiú Isisbe botlott. Meglepetten
Furia után akart nyúlni, de a türelmetlen Isis ekkor már megfogta őt, és
mindketten köddé váltak.
Furia körülnézett, és visszamászott a nyúlványfalon. Isis bármelyik
pillanatban visszatérhet. Mégis majdnem a tetejére ért, még mielőtt a szeme
sarkából kivette a lilás csillogást a gyökérzet lábánál. Látta Isis körvonalát
felbukkanni, de nem állt meg. Ehelyett több nyúlványon is átpréselte magát, és
kívülről megkerülte Ariel gyökérkamráját.
Világos volt számára, hogy Isis követni fogja őt. Talán mert ugyanaz a céljuk
- még ha különböző okból is -, talán azért is, hogy megóvja a lányt egy
ostobaságtól. Abban a pillanatban egyik sem számított. Túl nagy volt az előnye,
és kételkedett benne, hogy Isis az ellenségei közvetlen közelében
megkockáztatná, hogy a könyvmágia segítségével tartsa őt vissza.
 Még egyszer, utoljára visszapillantott, de sehol sem látta Isist. Akkor
átfurakodott a gyökérzeten, és Ariel kamrája előtt a kis térre lépett. A három
lovagot teljesen lefoglalta, hogy a könyvönkívülieket sakkban tartsa. Még senki
nem vette észre, hogy egy lány áll mögöttük - amikor Furia az ujjai segítségével
éleset fütyült.
Minden arc felé fordult.
- A nevem Furia Salamandra Faerfax - mondta, és megmutatta nekik Severin
könyvét. - Az úrnőtökhöz szeretnék menni.
 44.

A
Fekete özvegy kilépett a szabadba. Az egyik lovag meg akarta fogni Fúriát,
de a nő egy intéssel visszazavarta.
- Jó napot, Furia!
- Hoztam Önnek a könyvet. - Furia felé nyújtotta. - Ez az, amit akar.
Kicsit olyan volt, mintha a Fekete özvegyet egyáltalán nem érdekelné. A
szeme kizárólag Furián csüngött, fogva tartotta a lány tekintetét. Furiát
ugrópókra emlékeztette, aki menten előre ugrik, és az áldozatát mind a nyolc
lábával átfogja.
De a Fekete özvegy a gyökérbarlang bejáratában maradt, és csak lassan
nyújtotta ki a kezét. A fekete kosztümjén nem lehetett nem észrevenni a horzsolt
sebet, amelyet Finnian lövése ejtett rajta.
- Add ide! - mondta.
Furia hozzá lépett. A gyomrában húzódás jelentkezett. Egy pillanatig
láthatatlan ellenállást érzett, amely el akarta taszítani a nőtől, akár két mágnes
között az erőtér.
A Fekete özvegy előrenyúlt, és megfogta a lány csuklóját. - Nos, te, a
Rosenkreutz ház utolsó leánya - hadd nézzem, mit hozol nekem.
- Pontosan tudja.
A mosoly változatlan maradt. Nem több mint egy álarc, amely valami
végtelenül retteneteset rejt el.
- Olyan szagod van, mint az öcsédnek - suttogta a Fekete özvegy. -
Lefogadom - mondta az egyik lovag vigyorogva -, ugyanúgy is kiabál.
- Tartsd a szád! - támadt rá az úrnője.
Furia belső dermedtsége feloldódott. Éppen amikor a Fekete özvegy ki akarta
venni a kezéből a könyvet, visszahúzta. - Mit tett Pippel?
- Jól van.
 - Akkor miért kiabált?
A nő azzal a szép, nagy szemével Furiára nézett, és ezúttal őszinte értetlenség
ült benne. - Gyerek. A gyerekek kiabálnak.
- Pip nem. Csak ha bántják.
A Fekete özvegy kitépte a kezéből Severin könyvét, a lányt pedig eltolta. - Jól
van. Változtass a hangnemeden, kicsim, akkor így is fog maradni.
- Elhoztam Önnek a könyvet. Most már engedje szabadon Pipet!
- Magától értetődően. Elkísérsz, és a saját szemeddel győződhetsz meg róla.
Ez nagy dilemma volt, és természetesen előre látta. Ha nem megy vele, akkor
nem lehet benne biztos, hogy Pipet szabadon engedik. Ha mégis megteszi, akkor
épp úgy ki lesz szolgáltatva a Fekete özvegynek és a megbízójának, mint a
kisfiú.
A Fekete özvegy elragadtatott mosollyal futott át némely bejegyzést. - Ez
szívet szaggatóan édes - mondta anélkül, hogy a szemét levette volna a sorokról.
- Egy kicsit beleszerettél, nem igaz?
Furia inkább megette volna a könyvet, minthogy erre válaszoljon.
- Van még valaki, aki szeretne téged megismerni - mondta a Fekete özvegy,
miközben tovább lapozott.
- Mater Antiqua? - Kísérlet volt, de abban a szempillantásban tudta, hogy
talált.
A nő a homlokát ráncolta. - Ki mesélt neked róla? Tán ez az ügynök?
Furia megrázta a fejét.
- Nos - mondta a Fekete özvegy vállat rándítva -, nem is számít. - A lovagok
felé fordulva pedig így szólt: - Megyünk. Vegyétek el a lélekkönyvét, és
kötözzétek meg a kezét!
Még egyszer vissza akart fordulni a gyökérbarlang belsejében álló Arielhez,
amikor egyszerre csak habozni kezdett. Gyanakodva oldalra billentette a fejét, és
szétnézett. - Hol van a kecskeember? Nem ő hozott téged ide, igaz?
Furia kicsusszant az őt megfogni készülő lovag kezei közül. Amikor a férfi
utána akart kapni, a lány lövésként hajította az arcába az akaratát. Nem volt
benne biztos, hogy náluk is működni fog-e, de a szellemi támadás feltartóztatta a
férfit. Egy-két pillanatig tétovázott, és ez a lánynak elég volt.
- Önnel megyek - mondta a Fekete özvegynek. - De a lélekkönyvemet nem
kapja meg.
Nyugtalanság támadt a könyvönkívüliek csapatában, akiket a többi lovag
tartott sakkban. Még a távolabbi gyökereken, a lampionok fényének peremén is
mozgás támadt.
 A Fekete özvegy is észlelte. - Ariel! - kiáltott hátra a válla fölött. - Intsd
nyugalomra az embereidet, vagy a foglyok meghalnak.
A magasabb gyökérpallókon megkötözött könyvönkívülieket toltak a
szakadék pereméhez, mindegyiket két lovag őrizte.
Ariel a kis térre lépett, és felemelte az egyik kezét. Néhány szót intézett a
tömeghez és mindazokhoz, akik az árnyékban rejtőztek, és néhány
szempillantással később a lázongó moraj elfojtott suttogássá vált.
A Fekete özvegy Furiára nézett. - Ne merészelj ellenállást tanúsítani! Sem
neked, sem az öcsédnek nem tenne jót.
Furia korábban néha eltöprengett rajta, hogy a könyvek szereplői miért
köpnek olyan gyakran a megvetéstől - inkább találta gusztustalannak, mint
erőteljes kifejezőeszköznek -, de ekkor megértette. A gyűlölet olyan, mint a
halolaj, amely rossz ízként a nyelvre tapad.
- Nem tanúsítok ellenállást - mondta. - Én csak meg akarom tartani a
lélekkönyvemet. A szavamat adom Önnek, hogy nem...
Nem tudta befejezni a mondatot, mert két dolog is történt majdnem
egyidőben.
Lágy furulyadallam csendült fel, amely az első pillanatban csodaszépen
hangzott, a következőben viszont mint az acéltű fúródott minden jelenlévő
dobhártyájába. Néhány könyvönkívüli felkiáltott, és az előtéren álló három lovag
a fülére szorította a kezét. Ketten még a fegyverüket is elejtették. Ugyanez
történt a felsőbb gyökereken állókkal és a foglyaikkal is. Fúriát is perzselő
fájdalom járta át. Látta, ahogyan a Fekete özvegy görcsbe rándul, majd ő maga is
térdre rogy.
Severin könyve a földre esett; csak elmosódottan észlelte, mert a szemébe
könnyek szöktek, és a fülében elviselhetetlenné vált a fájdalom.
Ugyanakkor egy másik támadásra is sor került; csak azért volt sikeres, mert
Furián kívül senki nem vette észre, milyen gyenge Isis Nimmernis. Hogy
közvetlenül egymás után megnyitott két kaput, szemmel láthatóan szenvedést
okozott neki. Mintegy a semmiből, imbolyogva jelent meg a kis téren. Utolsó
erejével ököllel az ordító Fekete özvegy arcába csapott, de megingott a saját
lendületétől, és amikor újra ütni akart, az ellenfele már véres grimasszal hátrált
Ariel gyökérkamrájába.
Ekkor Isis a közvetlen közelében lévő három lovaghoz fordult. A férfiak még
mindig görcsbe rándultak a bántóan éles furulyahangtól, és nem tanúsítottak
ellenállást, amikor Isis egymás után a szakadékba lökte őket.
 A dallam hirtelen véget ért. Puck mekegő nevetéssel a kis térre ért, kihúzta az
egyik lovag tőrös botját a hüvelyéből, és azzal együtt a gyökérbarlangba
viharzott a Fekete özvegy után.
A fájdalom utórezgéseitől ködösen Furia Severin könyve után akart nyúlni,
ám a kötet eltűnt. Nem látta, hogy Isis felemelte volna. Bizonyára a Fekete
özvegy fogta meg, mielőtt az ütés hátrálásra késztette volna.
Egy kéz fogta meg a vállát. - ...el kell innen mennünk - hallatszott messziről.
- De Pip...
- Kiszabadítjuk.
Furia hevesen rázta a fejét. - Túl gyenge vagy. És a könyv...
- Ne most, Furia!
A lány ennek ellenére a résen keresztül a gyökérkamrába akart szaladni,
amikor ott éles kiáltás hangzott fel - olyan zaj követte, mintha egy testet
darabokra szaggatnának. Meleg folyadék spriccelt az arcába, és cuppanó hangot
hallatva valami alaktalan dolog a lába elé hullott. Egy darab borzas kecskebőrt
ismert fel, aztán Isis elrángatta onnan.
A háttérben a lovagok úgy zuhantak le a felsőbb nyúlványokról, akár az érett
gyümölcs. Kábultan vette tudomásul ezt a groteszk emberesőt, pánikszerű
kiáltásokat hallott, amelyek a háta mögött Arid kiabálásával keveredtek el.
Végül a Fekete özvegy dühös ordítása hallatszott.
- Most gyere! - mondta Isis. - Puck halott, és mi...
A szavak elhaltak a lila és viharos szél robbanásában, amely felkapta Furiát,
és a fények örvényébe szippantotta. Isis mellette volt, és zizegtek körülöttük a
világ lapjai, ahogyan keresztül zuhantak rajtuk, aprócska pontok a titáni betűk
árnyékában.
 45.

A
rezidencián az olvasólámpa növekvő kétségbeeséssel figyelte, ahogyan az
olvasófotel előre taszigálja magát, miközben próbál nem feltűnést kelteni. A
lámpa szemszögéből az ötlet kudarcra volt ítélve, még mielőtt a fotel a maga
kényelmeskedő módján elkezdte volna tettre váltani.
Hogy a fotel szándéka mégis sikerült, hihetetlenül megdöbbentette. Majdnem
ugyanannyira, mint a fotel nem remélt bátorsága. Valami történt vele, amióta a
sofőrrel találkoztak.
A rezidencia folyosói tele voltak zsúfolva bútorokkal, amelyek évszázadokon
át összegyűltek. Úgy látszott, egyetlen idegennek sem tűnt fel, hogy egyszerre
csak egy további fotel áll a folyosón az egyik nyitott szobaajtó előtt, a villódzó,
fényes téglalap közepén, amely a helyiségből a vörös selyem tapétára esett.
A lámpa egy kicsit arrébb állt a folyosón, a lépcsőház torkolata felé,
Sunderland megolajozta az ízületeit - ha egy sofőr nem tudja, hogyan jusson
olajhoz, akkor kicsoda? -, és azóta a nyikorgó imbolygásából hangtalan lépkedés
lett. Legszívesebben egész áldott nap az épület folyosóin lépdelt volna peckesen,
és újdonsült hajlékonyságával kérkedett volna az olajfestmények dohos alakjai
előtt.
Csakhogy fontosabb dolguk volt. Sunderland meg akarta menteni a kisfiút, és
ahhoz tudnia kellett, hány lovag őrzi. Egy lámpa és egy fotel jelenléte
remélhetőleg nem fog gyanút kelteni; nekik kell a férfi szemének és fülének
lenniük, és később a rejtekhelyén jelentést tenni neki. Holtsápadt volt, és még
mindig vérzett, amikor magára hagyták.
A szalon, amelyben a férfiak fogva tartották Pipet, az egyik legnagyobb volt a
földszinten. Itt állt a család egyetlen televízió készüléke, egy nem kedvelt, régi
holmi recsegő hanggal és rossz képpel. A lovagok azért vitték oda a kisfiút, mert
halálra unták magukat, és most mind a szobában lebzseltek, miközben a tévé
fénye a folyosóra vetült, és a torz hangok érthetetlenül fecsegtek.
Az olvasólámpa soha nem lépett be a helyiségbe. Feltehetően itt is
ugyanolyan kifakult fali festmények lógtak rókavadászatokról, mint a többi
szalonban, mattá vált csillárok és porral meg pókhálóval teli bársonyfüggönyök.
A fotelnek jelenlegi helyzetéből be kellett látnia a helyiség egy részét, de
szemmel láthatóan nem elégedett meg ennyivel. Újra mozgásba lendült, és a
négy falábán az elnyűtt futószőnyegen az ajtóhoz lopakodott.
A lámpa szálegyenesen állt. Ha valaki felbukkanna, bizonyára elcsodálkozna,
miért áll egy régi bőrfotel kilyuggatott háttámlájú huzattal a folyosó közepén.
Legkésőbb ekkor levonná a helyes következtetéseket, és befejezné, amit a
lovagok elkezdtek a felvonóban.
Ugyanakkor bosszantotta a lámpát, hogy nem maradt más dolga, mint várni
és a lépcsőházat figyelni. Gyorsabban és észrevérlenebbül tud mozogni, mint a
fotel, de annak feltétlenül játszania kell a hőst. Nem ment a lámpa fejébe,
hogyan változott át mindent feketén látóból rámenősbe. Amikor Furia a
legkegyetlenebb történeteket olvasta fel, a lámpa soha nem fordította el a fényét,
miközben a fotel nyöszörgött és nyögdécselt, és remélte, hogy hamar véget ér. És
most tessék.
Értette a lámpa, mit tesz a fotel, de óriási kockázattal járt. Már majdnem az
ajtókeretben állt, hogy átlássa a terepet. A legszívesebben hozzá szaladt volna, és
magyarázott volna neki valamit a lopodzásról és cserkészésről, adott volna
néhány jó tanácsot, amelyből egy egész halom volt nála raktáron. Mert a fotellel
ellentétben ő Furia könyveinek összes történetét az emlékezetében őrizte.
Ismerte a rablóbandák trükkjeit, akik hangtalanul veszik körbe az áldozatukat. A
fotelnek azonban mindig is nehézséget okozott még a legegyszerűbb dolgokat is
megjegyezni. Az eszébe tudja egyáltalán vésni, amit a szalonban lát? A lámpa
kételkedett benne.
Te jóságos ég, tényleg megállt az ajtó közepén! Ha valaki egy pillantást vet
felé, mindennek vége. A lovagok sejteni fogják, mi történik, és kint a ház előtt
elégetik. Talán egyiküknek eszébe fog jutni, hogy egyszer már látta fent a
padláson. Nem ő torlaszolta el az ajtót, amikor át akarták kutatni a padlásteret a
gyerekek után? Miért áll most egyszerre csak a folyosón, a szalon előtt? Legjobb
lesz azonnal örömtüzet gyújtani belőle!
A lámpa félni kezdett és aggódni, egy kicsit leeresztette az ernyőjét, és még
inkább lopva az ajtóban álló fotelra lesett. A vezetéke reszketett az izgatottságtól.
 A fotel azonban nem moccant a helyéről. Nem látta már rég, ami látnivaló
volt? Vagy a rémülettől megdermedt? Valamit tettek az idegenek a fiúval?
Kelletlenül úgy döntött, elhagyja az őrhelyét. Még egyszer a lépcsőház felé
pillantott, aztán a frissen olajozott fémlábain végigtipegett a folyosón. Több mint
tíz yard volt közte és a nyitott ajtó közt, ahol a fotel továbbra is eltorlaszolta az
átjárást, és valószínűleg lázasan gondolkodott, hány ellenséget kell majd
Sunderlandnek jelentenie. A számolás sem tartozott soha az erősségei közé.
Már a fele utat megtette, amikor zajok érkeztek mögüle. Valamelyik másik
folyosóról, amelyek szintén a lépcsőházba torkolltak. Szabálytalan léptek,
majdhogynem támolygás vagy botorkálás.
A lámpa egy pillanatig mérlegelte, élettelen bútornak adja-e ki magát. Aztán
mégis gyorsított az iramon, a fotelhez ért, és a fémernyője szélével
megkocogtatta a karfát.
- Valaki jön - suttogta.
A fotel megrémült - a lámpa látta a hullámokon, amelyek végigszaladtak a
bőrén -, és a falábain hátrálni kezdett.
A lámpa nem tehetett mást, megkérdezte: - Hányan vannak ott bent?
- Nyolcan.
- Biztos vagy benne?
- Vagy kilencen.
- Az is lehet, hogy heten? Vagy tízen?
- Lehetséges - mondta a fotel.
A lámpa elfordította a nyakát, és végignézett a folyosón. A léptek a
lépcsőházba értek.
- Falhoz! - adta ki a parancsot a lámpa. - Gyorsan!
A fotel hátrált, amíg a háta a tapétának nem nyomódott. Legszívesebben a
lámpa is vetett volna egy pillantást a szalonba, de erre már nem maradt idő. A
fotel mellé húzódott, balra fordította az ernyőjét, a folyosó vége felé, és többé
nem mozdult. Egyikük sem adott ki egyetlen további hangot sem.
A Fekete özvegy a lépcsőházból a folyosóra kanyarodott, vékony, fekete alak,
aki néhány lépés múltán megállt, és a jobb kezével a falnak támaszkodott. Lila
fénypontok táncoltak a teste körül, és néhány másodperc múlva kialudtak. A
balban egy könyvet tartott - nem, kettőt, ismerte fel a lámpa.
A nő egy pillanatig elidőzött ott, és mintha levegő után kapkodott volna. Az
arcát vörös cseppek fátyla borította, az állig érő haja a fejére tapadt.
Megviseltnek látszott, mintha csak hajszál híján menekült volna meg.
 A lámpa az egyik fémlábával a reszkető kábelére lépett. A fotel huzatából
ideges susogás hallatszott, aztán újra visszanyerte az önuralmát.
A nő kihúzta magát, és továbbment. Célirányos léptekkel a villódzó
fénycsíkhoz ért, amely éppen a lámpára és a fotelre hullott. A nő most már újra
fennhéjázónak hatott, mint fent a padláson. Kicsit megtorpant. Most rajtunk
ütött, gondolta a lámpa. De mindkettőjüknek hátat fordított. Amikor a szalonba
lépett, mindkét kezében egy-egy könyvet tartott. Az egyiket a lámpa gyakran
látta Furia kezében.
- Vége van - mondta a Fekete özvegy, amikor a tévé fénye kialudt, és a
szalonra csend borult. - Nincs már szükségünk a fiúra.
 46.

F
uria szájában még ott volt a gyűlölet íze, épp úgy, mint a fülében a sípolás,
amikor a lila fényből visszahullott a valóságba. Négykézlábra ereszkedett.
Mellette Isis összeroskadt, az oldalára zuhant, és úgy összekuporodott, akár egy
újszülött. Lila fénypontok örvénylettek körülötte, akár a szikraeső.
- Isis! - Egy férfihang. Valaki elrohant Furia mellett, és az ügynök mellett
térdre ereszkedett. - Isis, a fenébe is...
Furia lehunyta a szemét, újra kinyitotta, és a lila maradéka úgy oszlott el, akár
a ködgomolyag. Aztán már nem látta Isist és a férfit, mert egy újabb arc tolult
izgatottan a látómezejébe.
- Cat - dünnyögte.
A lány halk örömujjongást hallatott, a megkönnyebbüléstől át akarta ölelni, de
aztán csak megfogta a vállát, és így szólt: - Istenem, Furia, ez a sok vér...
Furia visszaemlékezett a meleg folyadékra Ariel kamrájának a bejáratában. -
Puck - suttogta. - A Fekete özvegy megölte... Cat mögött Finnian bukkant fel. -
Puck halott?
Furia gyengén bólintott. - Meg akarta őt...
- Mi van Ariellel?
- Nem tudom.
- És a könyvönkívüliekkel? Sikerült nekik...
- A lovagokat a szakadékba lökték. Azt hiszem, sikerült nekik, de... a Fekete
özvegy még ott volt, amikor eljöttünk... Nem tudom, mi történt utána...
Finnian mindkét kezével a hajába túrt. - Azonnal vissza kell mennem. Soha
nem szabadott volna onnan...
- Semmit nem kell tenned - szólt közbe a férfi, aki most Isisnek segített, hogy
a felsőtestével felegyenesedjen. - És ha valahová el akarsz menni, akkor szép
nyugodtan rendelünk neked egy taxit.
 Idősebb volt, talán hatvan, és Furiát a termetével és a hajkoszorújával azokra
a szerzetesekre emlékeztette, akik odahaza gyakran vándoroltak a
varázstapétáján. Az egyikük Fantastico Fantasticelli titkos szövetségese volt, és
az apátságában menedéket nyújtott a törvényen kívülinek. De a férfi, akinek a
házában vagy lakásában voltak, nem csuhát viselt, hanem hawaii inget kék
alapon rózsaszínű naplementével, hozzá feltűrt khaki színű nadrágot és
széttaposott szandált. Amikor a lány pillantása a férfi lábkörmére siklott, azonnal
ismét másfelé nézett.
Lassacskán többet ki tudott venni a környezetéből. A helyiség sötét volt, és
tele polccal; a könyvek mind fektetve hevertek rajtuk, egyetlen egy sem állt
egyenesen. A szobát több asztal uralta, amelyeken további könyvtornyok és
kitépett lapok voltak felhalmozva, széthasogatott papírhegyek. Közöttük
roskatag forgószék. A mennyezeten nem volt fényforrás - ott csak kábelek
kukucskáltak ki a vakolatból -, de az asztalokon felkapcsolt lámpák álltak,
amelyek kitépett könyvoldalak, nagyítók és szikék káoszát világították meg.
A lány első pillantásra tudta, mivel keresi a férfi a kenyerét. - Maga
könyvhóhér! - szaladt ki a száján megvetéssel tele.
- Irodalomkereskedő - javította ki a férfi. Kendővel felitatta Isis homlokán a
verejtéket, akinek a szeme még mindig csukva volt, habár most egyenesen ült, és
reszketve vette és fújta ki a levegőt. - Három kapu! - kiáltotta szemrehányón. -
Némelyeket már az első is megöli! Ti pedig engedtétek, hogy három kaput
nyisson!
- Nem tudtuk, hogy ez árt neki - mondta Cat.
Finniannek szemmel láthatóan más gondja volt, mint a bűntudat. - Furia -
mondta nyomatékkal -, mi történt odaát?
De a lány még nem végzett a férfival. Mindegy volt neki, mennyire törődik
Isisszel - az ő szemében söpredék volt. A könyvhóhérok a könyves üzlet
hullarablói voltak, az antikváriusok alatti üledék. Arra szakosodtak, hogy ritka
könyvek egyes oldalait eladják, és azzal növelték a bevételüket, hogy ép
könyveket hasznosítottak. Akadt éppen elég gazdag gyűjtő, akik készek voltak
mérhetetlen összegeket fizetni egy-egy középkori kódexből vagy illusztrált úti
beszámoló első kiadásából származó díszes oldalért. Egy drága kötet, amelynek
az értéke aukción százezer fontra rúgott, megsokszorozta az értékét, ha az ember
mind az ötszáz oldalát darabonként néhány ezerért adta el. Gyakran végezték
képkeretekben vagy mappákban és trezorokban, nem olvasták, csak a ritkaságuk
miatt csodálták őket. A hatalmas, nehéz könyveket elszaggatták, a darabjai
trófeává váltak, és Picassók meg elefántagyarak között azoknak a házában
állították ki őket, akiknek amúgy is mindene megvolt.
Az apja beleoltotta Furiába a könyvhóhérok elleni gyűlöletét, és nem fogja az
emlékét bemocskolni azzal, hogy úgy intézi, egyikük a szövetségesévé váljon.
Szívszaggató volt ez a sok tönkretett könyv az asztalokon. Ez itt nem műhely
volt, hanem az irodalom vágóhídja.
Abban a pillanatban Isis felnyitotta a szemét. A kövér férfi még mindig az
arcát törölgette a koszos kendővel. - Jól van már - mondta türelmetlenül. -
Hagyd abba!
- Csupa vér vagy.
- Nem az enyém.
- Valaki lesz szíves elmesélni nekem, mi történt Puckkal! - robbant ki
Finnianből. Ő és Cat egy régi, kordbársony huzatú heverőn foglaltak helyet az
üres borítók és kitépett lapok között. A fiú előrehajolt a felsőtestével, mintha
rögtön fel akarna ugrani. - Puck a barátom volt. Ahogyan Ariel is. Ha valami
történt velük...
- A Fekete özvegy megölte Puckot - mondta Isis -, de nem tudom, hogy Arielt
is elkapta-e. És jelen pillanatban nincs rá mód, hogy ezt megtudjuk.
Finnian falfehér lett. - Az Akadémia évek óta üldözte őket, ez a nő meg
egyszerre csak felbukkan, és megöli őt?
- Ez az orgyilkosok rossz tulajdonsága. - Isis bal szemének sarkától lila
fénypont vált el, majd szétpukkant.
- Senki nem nyit három kaput, és rázza le ilyen egyszerűen! - mondta a férfi.
Az aggodalma őszintének hangzott, ennek ellenére Furia ki nem állhatta.
- Sajnálom, hogy csak így egyszerűen itt termettünk - mondta Isis. - Eltűnünk,
amilyen gyorsan csak lehetséges.
- De hiszen boldog vagyok, hogy végre láthatlak.
Isis kelletlen mozdulattal eltolta magától a férfit, és próbált talpra állni. Furia
kettejük közé furakodott, és segített neki felkelni.
Isis egy kicsit kábultan az íróasztalnál álló székhez ment, és leült. Szétnyitotta
a csuklyás köpenye zárját, és maga mögé ejtette. Mert nem volt több szabad
ülőhely, Furia az egyik asztalnak támaszkodott. A könyvhóhér utolsó áldozata
latin nyelven íródott, és a szöveget művészi minta ölelte körül. A nyomtatott szó
ily mértékű megvetésétől felfordult a gyomra.
A mennyezet alatt húzódó két keskeny ablak előtt kikövezett nyílásokat
lehetett látni, amelyeken át az utcai lámpák sárga fénye a szobába szűrődött.
Alagsori lakásban voltak.
 Finnian előredöntött felsőtesttel kuporgott a bevetőn, és az arcát a két kezébe
temette. Cat átölelte.
- Sajnálom - mondta neki Furia. - Ő csak engem akart. Pucknak semmi köze
nem volt ehhez... És én igazságtalan voltam vele. Nélküle soha nem jutottunk
volna hozzá Isis lélekkönyvéhez.
Nem volt benne biztos, hogy Finnian egyáltalán hallja-e, de Cat kurta mosolyt
küldött felé. - Nem a te hibád volt.
- De - mondta Furia -, az volt.
Finnian felpillantott. - Puck tisztában volt a veszélyekkel, Ariel pedig
végképp. Alapvetően csoda, hogy már nem sokkal korábban történt valami
ilyesmi.
A hawaii inges férfi a két pinceablak között a falnak támaszkodott. -
Tulajdonképpen mi történt?
- Semmi, amivel törődnöd kellene - felelte Isis. - Csak egy kicsit kipihenjük
magunkat, aztán eltűnünk.
A férfi szomorúan nézett rá, de nem ellenkezett.
- Severin könyve a Fekete özvegynél van - mondta Furia.
- Hiszen te akartad neki feltétlenül odaadni - felelte Isis. - Én
figyelmeztettelek.
- Elvitt volna Piphez, ha Puck nem... ha mindenki azt tette volna, amit
megkövetelt.
Cat dühösen nézett egyikről a másikra. - Befejezitek végre? Akkor talán
átgondolhatnánk, mit csináljunk ahelyett, hogy olyan dolgokról beszélünk, amin
már úgysem tudunk változtatni.
A férfi megköszörülte a torkát. - Jól van, akkor kezdem én. A nevem... -
Rövid szünetet tartott, mintha már régóta nem kellett volna kimondania. - A
legtöbben egyszerűen csak Celestiannak hívnak.
- Ez becenév? - kérdezte Furia.
- Arra fogadhatsz - mondta Isis.
- Én Furia vagyok. Ők itt Finnian és Cat. Isist már ismeri.
- Kétségtelenül. - Most még levertebbnek látszott. - Én neveltem fel. Még ha
nem is szereti, ha erre emlékeztetik.
- Ó, kérlek. - Isis grimaszt vágott.
Furiának nehezére esett a nőt gyerekként ebben a pincelyukban elképzelni.
Cat tetőtől talpig végigmérte a férfit. - Maga Isis apja?
- Nem - vágott közbe Isis. - Ezt már tisztáztuk, nem igaz?
- Mégis a legjobb, aki volt neked - mondta a férfi.
 A nő némán a férfi felé fordult a székkel, és azon volt, hogy a felsőrészét
szétnyissa. Felkelt, és a fűző két oldalát szélesen széttárta. Egy szempillantással
később könyvlapok zizegése hallatszott, amelyeket mintha szellemkéz lapozott
volna. Az élő könyvből szellő suhintotta meg Celestiant.
- Te jóságos ég! Az Isten szerelemére mi...
- Könyvönkívüli vagyok. - Isis teljes lelki nyugalommal összezárta a fűzőjét.
- És te tudtad ezt.
A férfi oldalra billentette a fejét, mintha nem ismerné a választ. Aztán
tétovázva bólintott, de úgy nézett ki, mintha maga sem volna benne biztos. -
De... ez nem volt mindig így! - A múlt már órákkal korábban megváltozott, de
nála ez a változás csak most állt be, mert valószínűleg egy örökkévalóság óta
nem gondolt erre.
- Te mesélted nekem azt a történetet a lányról a nappal és az éjszaka határán -
mondta Isis. - Ha akkor találtad volna ki... Nos - most mindenesetre valósággá
vált.
- De ez csak... - Szünetet tartott, és Furia látta, ahogyan az arcán történik
valami. Nem bízott többé a saját emlékeiben. Egy pillanattal ezelőtt még
bizonyára azt hitte, hogy ő maga gondolta ki a történetet, ugyanakkor már
derengett neki, hogy ez egy régi és jól ismert mese. Siebenstern meséje.
Feltehetően nem tudta magának elmagyarázni, miért nem jutott már korábban is
az eszébe.
Furia megvetette azért, amit a könyvekkel tett, de most együtt érzett vele. - El
kell neki mesélnünk. Úgy lenne igazságos.
- Én is úgy vélem - csatlakozott Cat.
Finnian lélekben távol járt, fogva tartották a komor gondolatai, amelyek Puck,
Ariel és az erdőlakó könyvönkívüliek sorsa körül köröztek.
Isis újra a székre ereszkedett, és hallgatott. Lehet, hogy úgy tett, mintha nem
kedvelné Celestiant, de nem választotta volna ezt a helyet a menekülésükhöz, ha
nem lett volna biztos a férfiban. Ennek itt a legjobb rejtekhelynek kellett lennie,
ami az eszébe jutott, és ha ez így van, akkor a nevelőapja olyan ember, akinek a
hallgatására hagyatkozhatott.
Mert más nem kezdett bele, Furia mesélt neki a Libropolisba érkezéséről, és a
Holt Könyvek Erdejébe vezető menekülésükről. Celestian hallgatta, a tekintete
éber maradt és figyelmes, és ha kételye is támadt, nem mutatta. Könyvgyalázó
volt és az ellentéte mindannak, amit a könyvmágusok jónak és helyesnek
tartanak, a kényelmeskedő benyomás, amelyet eddig közvetített, most mégis
hamisnak tetszett.
 Miközben a lány beszélt, a tekintete a megcsonkított könyvekre siklott, egy
kikapcsolt számítógépre és mindenféle nyitott ládákra és fiókokra. Csak amikor
a beszámolóját befejezte, fedezett fel valamit az egyik polcon, ami gondatlanul a
könyvhalmok közé volt tolva.
Egy beporosodott befőttesüveg volt, a teteje lezárva. Benne egy maréknyi
porózus kőtörmelék.
Hevesen a polchoz sietett, és az üveget kihúzta a fényre. Minden kőnek más
színárnyalata volt, a skarláttól kezdve a rózsaszínen át a matt narancsig. - Ezek
az Éjjeli Menedékhelyről valók, igaz? Az apámnak is volt néhány.
Celestian, aki még a hallottakat emésztette, mellékesen bólintott. - Akkoriban
sok veterán vitt haza ilyesmit. A földet átitatta mindazoknak a vére, akiket ott
elveszítettünk, ezért hoztuk magunkkal a kődarabokat. Hogy semmi ne merüljön
feledésbe.
Isis lesütötte a szemét. - Ne most, apa.
- Ő kérdezett.
Furia az egyik asztali lámpa fényébe tartotta a köveket. - Az apám soha nem
beszélt erről. Mintha el akarná felejteni - és mégsem.
Isis felsóhajtott. - Az enyém abba se hagyja, ha egyszer belekezd.
Celestian figyelmét nem kerülte el, hogy egymás után kétszer apjának
nevezte, és mosolygott. Aztán a ruhája ujjával letörölte a csillogó kopasz fejét,
és Furiához lépett.
- Hogy hívják az apádat?
- Hívták. Halott. Tiberius Faerfax.
A férfi szemmel felcsillant. - Tiberius!
- Ismerte őt?
- Nem jól. De igen, ismertem. Soha nem mesélt a könyvmágusról, aki egy
napon egy kislányt talált a csatatéren, és úgy határozott, hazaviszi magával?
Furia Isisre pillantott, és megrázta a fejét.
- Olyan sokan vonultak be közülünk az Éjjeli Menedékhelyre, akik aztán nem
tértek vissza többé - így hát magammal hoztam valakit. Helyesnek találtam.
- Csodálatos - mondta Isis kényszeredetten -, és most beszéljünk valami
másról.
De Celestian tekintete továbbra is a múlton csüngött. - Akkoriban olyan
roppant nagy könyvmágus energiát engedtek szabadon, hogy a csatatéren csak
úgy nyüzsögtek a könyvönkívüliek. A semmiből bukkantak fel, a
lélekkönyveinkből pottyantak ki. Alig valamelyikük élte túl, végül a frontok
között felőrölték őket. - A hangja olyan halkká vált, mint egy dal a
hanglemezeken, amelyeket Pauline játszott le néha.
- Ha maga könyvmágus - szólalt meg Furia -, akkor hogyan teheti ezt itt? - A
kizsigerelt könyvekre mutatott.
- Miután az Éjszakai Menedékhelyről visszatértem, esküvel tagadtam meg a
könyvmágiát. Nem akartam, hogy többé bármi közöm legyen hozzájuk, le
akartam számolni a képességeimmel. A könyvek elpusztítása jó módszernek
látszott, hogy az egész kolonctól megszabaduljak. És működött. Ma már nem
vagyok könyvmágus.
- Elégette a lélekkönyvét - mondta Isis jeges hangon.
Furia zsebében a csőrös könyv mozgolódni kezdett. - Barbárság! -
izgágáskodott a csőr, amikor előbújt a ruhából.
Celestian ránézett. - És te ki vagy, kis barátom?
- Egészen biztosan nem a barátod, te kretén!
- A lélekkönyvem - mondta Furia.
- Akkor ti mind könyvmágusok vagytok?
Cat megrázta a fejét. - Finnian és én nem.
A fiú felemelte a fejét, és körbenézett, mintha csak most jutott volna el újra a
tudatáig, hol is van. - Libropolisba kell mennem. Azonnal! Be kell zárnunk az
erdőbe vezető kaput!
- Nem ez minden, amit tenni akarsz, igaz? - kérdezte Isis, és behatóan
végigmérte.
- Erre most választ vársz? - A fiú komoran viszonozta a pillantását. - Abban
sem vagyunk biztosak, mi is vagy te tulajdonképpen. Könyvönkívüli, az
Akadémia ügynöke... Tudod még egyáltalán, melyik oldalon állsz?
- Fejezd már be! - mondta Furia.
Finnian és Isis még egy pillanatig egymásra bámultak, aztán a fiú felugrott. -
Vissza kell mennem. Nem várhatok tovább.
- Nincs belépési engedélyed - mondta Cat. - A gárda nem fog átengedni a
hídon.
- Találok rá módot.
A lány felkelt. - Akkor veled megyek.
- Nekem meg tovább kell mennem a rezidenciára - mondta Furia. - Most
aztán igazán. Ha a Fekete özvegynek sikerül visszatérnie oda, Pipen fogja kiélni
a dühét.
- A lovagok egészen biztosan őrzik a környéket. - Az íróasztal széke
nyikorgón, ahogyan Isis előrehajolt. - Az egyetlen lehetőség, hogy odajuss, a
könyvutazás. És még az sem lenne egyszerű.
Erre Furia is gondolt már. A gond az volt, hogy az utazáshoz olyan könyvre
volt szüksége, amelyből van a rezidencián egy azonos nyomású példány. Nem
csupán ugyanaz a cím, hanem ugyanaz a kiadás. Nem lehet olyan, ami a
katakombákban van, mert ha ott köt ki, akkor a zárt vasajtó mögött fogollyá
válik. Vagyis olyan könyv kell, amely a felsőbb szinteken van. Kiválaszthatott
volna egy regényt a szobájából, de egyiknek sem ismerte a kiadását. A legtöbb
klasszikus volt, amely az évek során sok kiadásban és sok kiadónál megjelent.
Ezt a célt nem szabad a jó szerencsére bíznia; egy elhibázott utazás mindig
katasztrófába torkollik, legjobb esetben csonkolással, legrosszabb esetben
halállal jár.
Akkor eszébe jutott: - A Fantastico!
- Már megint Siebenstern? - kérdezte Celestian.
- A rezidencián van egy példány az első kiadásából. Legalábbis amikor el
kellett menekülnöm, még volt. A Fekete özvegy kezében volt kint, a vasúti
töltésen.
- Tudod, mit csinált vele? - kérdezte Isis.
- Nem. Nem azt a könyvet kereste. Vagy elhajította, és még mindig ott hever a
fűben a vasúti töltés mellett, vagy bevitte magával a házba. Ha szerencsém van,
akkor olyan helyen található, ahol éppen senki nem látja.
- És ha pechünk van, akkor egy lovagokkal teli helyiségben kötünk ki.
Pechünk, gondolta Furia boldogan. - Velük elboldogulsz, nem?
Isis a homlokát ráncolta, és hallgatott.
Cat a hajába túrt. - És mi van, ha mélyen a földbe ásta? Akkor élve el lesztek
temetve, amikor odaértek.
- Pipért muszáj megkockáztatnom.
- De nem azonos példányra van szükséged? - kérdezte Cat.
Furia tekintete végigsiklott a polcokon. - Celestian?
- Volt itt nekem belőle egy - mondta a könyvhóhér -, de annak már több éve.
Egy németországi gyűjtő kész volt csak a címlapért egy vagyont fizetni. Végül
az egész világon egy tucat címre küldtem belőle lapokat, és sokkal többet
kerestem vele, mint amennyit a teljes könyvért valaha is kaptam volna.
Isis arcára nyíltan kiült a megvetés. Furia is rosszul lett a gondolattól.
Ugyanilyen fájó volt az elképzelés, hogy az anyja kedvenc könyvével
visszaéljen egy utazás kedvéért, amely során a példány szükségszerűen köddé
válik. De Pip életéről volt szó, és az utazás természetéhez hozzátartozik, hogy
áldozatot kell érte hozni.
 - El kell nekem magyaráznotok, milyen szerepet játszik Siebenstern ebben az
egészben - mondta Celestian.
-Várjatok! - Finnian felemelte az egyik kezét. - Sajnálom, tényleg - de nekem
most mennem kell. Ha a Fekete özvegy bosszút áll, és elárulja az Akadémiának
a rejtekhelyét, akkor az erdő bejáratát meg kell védeni. Nem tudok itt ülni és
várni.
Furia rámosolygott. - Tudom. - Először őt, majd Catet ölelte át, akiknek a
helye már rég Fibropolisban volt, nem pedig itt, Londonban.
Cat is erősen magához szorította Furiát. - Vigyázzatok magatokra! Ha
valakinek sikerül az öcsédet kihozni onnan, akkor az ő. - Cat Isis elé lépett. -
Nagyon szépen köszönök mindent. És lásd be, hogy... Á, hiszen tudod. -
Kapkodva megtörölte a szemét, aztán újra mosolygott, és Celestianhoz fordult. -
Önnek is köszönjük szépen, ha nem is mondja senki.
A könyvhóhér zavartan vigyorgott, és örült, amikor Finnian is hozzá lépett, és
megrázta a kezét.
- Várjatok még! - mondta Celestian - Vigyétek ezt magatokkal!
Kinyitott egy fiókot, és előhúzott két könyvjelzőt Fibropolis felirattal.
Ezenkívül a zsebéből előkotort néhány húsz fontos bankjegyet. - Az útra a
hídhoz. Ha kiléptek a házból, menjetek balra, végig a járdán. Két percre van egy
taxiállomás.
Cat hálásan elvette az ajándékokat, Finnian pedig Isishez fordult.
- Vigyázz Furiára! - mondta, és kezet nyújtott neki.
Isis dünnyögött valamit, majd tétovázva megfogta, és bólintott.
Furia a lépcsőn át az utcára kísérte Catet és Finniant. Az épület, amelyben
Celestian pincelakása megbújt, egy régi, városi villa volt előkért nélkül,
málladozó vakolattal és a földszinti falakon graffitikkel. Egyetlen magas ablak
mögött sem égett a villany.
Az éjszaka közepén csak néhány autó járt arra. Hideg szél fütyült az aszfalt
felett, és romlott zöldség szagát hozta magával. Nem messze zárt piaci bódék
álltak indiai felirattal.
Úgy érezték, elkapkodott az útra kelés, nem volt tervük, és előkészületeket
sem tettek. De mindhárman tudták, hogy nem szabad az időt vesztegetniük.
Furia még egyszer átölelte őket, sok szerencsét kívánt, és újra leszaladt a
lépcsőn, nehogy bárki is észrevegye a szemében a csillogást.
 47.

B
izonyára hosszasabban ácsorgott Finniannel és Cattel a járdán, mint gondolta,
mert amikor a pincébe lépett, Celestian egyedül volt.
- Hol van Isis?
Az íróasztala előtt ült, minden fiókot kihúzott, és a kitépett papírok között
turkált, amelyek leveleknek és számláknak néztek ki. - Meg akart mosakodni.
Fent.
- Fent? - Teljesen magától értetődően abból indult ki, hogy Celestian csak ezt
a pincét lakja.
- Hátul ki az ajtón, aztán fel a keskeny lépcsőn. Megtalálod. - Nem pillantott
fel, miközben beszélt. Szemmel láthatóan egyre hevesebben keresett valamit,
amiről feltételezte, hogy valamelyik fiókban kell lennie.
Az ajtót a pince sarkában, a könyves dobozok mögött könnyű volt nem
észrevenni. Szemmel láthatóan nem használták gyakran. A földszinten Furia egy
tágas előtérbe lépett, egyetlen bútordarab sem állt benne. Még csak egy kép vagy
tükör sem lógott a falakon. A felsőbb szintekre vezető, súlyos lépcső korlátján
vastag porréteg ült. Magas, kétszárnyú ajtók mögött sötét termek nyíltak,
amelyeket csak az utcai lámpák rácsos ablakokon beszűrődő fénye világított
meg. A néhány kifakult, dimbes-dombos angol tájat ábrázoló falfestménytől
eltekintve minden terem üres volt.
Miközben Furia a nyekergő lépcsőn felment az első emeletre. Isis nevét
kiáltotta.
- Itt vagyok - hangzott a válasz.
Rögtön utána a bal oldalán lábnyomokat vett észre a porban. A folyosó
mindkét oldalán nyitott ajtók vezettek az elhagyatott szobákba, mind magas,
stukkós mennyezetű volt, és az ablakaikon nem lehetett átlátni a kosztól.
 Isis az egyik szoba közepén állt a folyosó végén. Nem nézett Furiára, amikor
a lány belépett, hanem a sarokba pillantott, amelyben árnyékokon kívül semmi
nem volt.
- Ez volt a szobám - mondta halkan. - Ott állt az ágyam. A ház minden fala
tele volt könyves szekrényekkel. - Lélekben máshol járva az egyik kezével
végigsimított a fűzőjén, pontosan a varrásán, amelynek mentén a felsőteste
korábban könyvvé vált szét. - Már évekkel ezelőtt eladott mindent.
- Milyen idős voltál, amikor idehozott téged?
- Három- vagy négyéves. Néhány évig próbálta úgy tovább csinálni, mint
korábban, de aztán világossá vált számára, hogy az Éjszakai Menedékhelyen
megváltozott. Először eladta a legtöbb könyvet, aztán a bútorokat, végül már
csak a pincéjében tartózkodott. A ház még mindig az övé, nagyon gazdag, de az
embernek eszébe nem jutna, ha így látja. Engem annak idején internátusba
küldött, ott sorozott be az Akadémia.
- A lányt Siebenstern meséjében Nimmernisnek hívják. Ez a keresztneve.
- Meglep? Mindig úgy hittem, én magam gondoltam ki a nevemet. Rögtön az
internátus után. Mindenki azt hitte, a vér szerinti lánya vagyok. Valószínűleg
ezért nem vette észre senki, ki is vagyok igazából.
- Mert már akkor is az voltál? - Talán ez volt az a kérdés, amely körül minden
más körözött: a megváltozott múlt tényleg megtörtént, vagy csak utólag látszik
úgy?
Isisből keserű nevetés tört ki. - Te voltál az, aki a múltat a feje tetejére
állítottad - tehát te mondd meg nekem! Én emlékszem, hogy egykor másként
volt. Vagy csak azt hittem, hogy másként van? Egyáltalán tudhatja igazából az
ember, hogy valaha volt-e másik múlt? Nekem olyan érzés, mint a hazugság,
amelyet egykor valaki elmesélt, csakhogy most már ismerem a valóságot.
Csak ekkor fordult meg lassan, és Furia látta, hogy sírt.
- Érted? Én két múlttal élek, de az egyik kezd elhalványulni. Olyan, mintha
egy álomra akarnék visszaemlékezni, amely az idő múlásával egyre csak
halványul. Minden egymásra rakódik és összekeveredik. Nemsokára csak egy
múlt fog maradni, amelyben én Siebenstern könyvéből pottyantam ki.
- Sajnálom, igazán. Nem tudom, mit kellene még mondanom.
- Te elhatároztad, hogy megmented az életemet. Hogyan tehetnék neked ezért
szemrehányást? Nem voltam igazságos veled, hálásnak kellene lennem.
Furia megrázta a fejét. - Ha én a helyedben lennék, én sem tudnék... -
Félbehagyta, mert hamisnak érezte a szavakat. A legtávolabbról sem tudta
elképzelni, milyen lenne Isis helyében lenni. Szégyenkezve témát váltott. -
Celestian a pincében nagyon keres valamit. Valami köze van hozzánk?
- Azt hiszi, tud nekünk segíteni.
- Tényleg velem akarsz jönni?
- Tartozom neked ezzel.
Furia megrázta a fejét. - A melegháznál mindhármunkat megmentettél.
- Többről van itt szó. Éveken át próbáltam a születésem titka mögé lesni, és
soha nem voltam benne biztos, tulajdonképpen mit is keresek igazából. -
Megakadt, mert ezen a helyen a két múlt újra keresztezte egymást.
Honnan tudta, hogy a nappal és az éjszaka határát kell keresnie, ha akkor még
nem volt könyvönkívüli? Az új múlt a réseken át már beszivárgott a régibe, még
mielőtt Furia Severinnek mesélt volna róla? Mindenesetre a fiú már a
tizenkilencedik században megírta a meséjét. Minél tovább gondolkodott rajta
Furia, annál inkább belekavarodott.
Isis hozzá lépett, és egészen váratlanul átölelte. - így vagy úgy, de a
származásom utáni kutatás véget ért. Most már tudom, honnan jöttem. -
Megsimogatta Furia haját, aztán a szomszédos fürdőszoba nyitott ajtajára
mutatott. - Mossuk le magunkról a vért! Aztán hallgassuk meg, mi
mondanivalója van számunkra az apámnak.
 48.

A
mikor a dohos alagsorba léptek, Celestian felpattant a heverőről. Egy ív
összegyűrt papírt tartott a kezében. A pincében minden fiók nyitva állt,
némelyikből úgy bugyogott ki a papír, akár a gyapjú egy szétszakadt
plüssállatból. - Beszélgetnünk kell Siebensternről! - A papírral Furiára mutatott.
- Mesélj el nekem mindent, mi köze van ehhez a dologhoz!
A lány a rugós forgószékbe ereszkedett, és éppen azon gondolkodott, hol is
kezdje, amikor a férfi felemelte az egyik kezét, és a pince egyik ablakához lépett.
- Várj még!
Az üvegtábla előtt egy kis, barna macska ült, és a mancsával az üveget
kaparászta. Celestian beengedte, és nézte, ahogyan a macska egy halom kitépett
könyvoldalon összekuporodik, és elalszik anélkül, hogy a látogatókat akárcsak
egyetlen pillantásra is méltatná.
Furia elmesélte neki, amit Cat és ő a könyvönkívüliek táborában kiagyaltak.
Hogy Severinnek és Siebensternnek egy és ugyanazon személynek kell lennie.
És hogy Mater Antiqua nyilvánvalóan azt tervezi, hogy a könyvön keresztül
kapcsolatba lép vele, mert valamit remélt tőle.
Néhány ellenvetés következett, de Celestian végül kijelentette, hogy Furia
érvelése nem hangzik nagyobb képtelenségnek, mint minden más, amit a
könyvmágusok nap mint nap kész tényként fogadnak el. - A kapcsolat
Siebenstern és a feltételezéseid között talán még szorosabb, mint ahogyan hiszed
- mondta.
Isis erre figyelmesen nézett rá.
- Az Éjszakai Menedékhely tábortüzénél sok régi történetet meséltek el újra
és újra, és némelyik alkalomról alkalomra megváltozott egy kicsit. De volt
néhány olyan is, amelyek mintha kőbe lettek volna vésve, mert senki nem merte
őket kiszínezni. Majdnem mintha átok ülne rajtuk, amely mindenkit utolér, aki
ezekkel az elbeszélésekkel gyalázatosan bánik. Vagy mintha valaki a múltból
utánunk tudna kapni, és gyorsabban megsemmisíteni bennünket, mint az
ellenség ott kint, a sötétségben.
- Térj a lényegre, apa! - mondta Isis, de ez már nem hangzott olyan
bosszúsan, mint korábban.
Celestian komolyan Furiára pillantott. - Némelyik ilyen történet
Siebensternről szólt. A legtöbb könyvmágus ismeri a fejlődési menetét: a
harmadosztályú kalandregények és tűrhető mesék szerzőjéből hogyan vált azzá a
szörnnyé, aki az Üres Könyveket megalkotta. Nincs olyan könyvmágus, aki ne
hallott volna a betűhalálról. És ha manapság sokan nem is hisznek már benne,
mégis egészen másként érzi az ember, ha az erről szóló történeteket egy
csatatéren mesélik egymásnak. Körülöttünk mindig éjszaka volt, és az ellenség...
- Siebenstern - mondta Isis. - Róla akartál beszélni, nem a háborúról.
Celestian megköszörülte a torkát, és hangosan szívta az orrát. A cica a
könyvlapokon körbeforgott, majd tovább aludt. - Akkoriban azt mesélték, hogy
sokkal többet hozott létre, mint pusztán az Üres Könyveket. Valami sokkal
hatalmasabbat.
- Mi lehet hatalmasabb, mint az összes könyv elpusztítása? - kérdezte Furia.
- A teremtés - mondta Celestian. - A pusztítás egyszerű, ha az ember tudja,
hová kell helyeznie a kést. De valami újat teremteni a semmiből... És nem a
rablóregényekről beszélünk.
Furia egy oldalpillantást vetett Isisre, de az egyetlen rezdüléssel sem árulta el,
mit gondol.
Celestian felállt, majd fel-le járkált a szobában, ügyet sem vetve a szandálja
alá kerülő oldalakra és borítókra. - Azt beszélték, az Akadémia elfojtotta ezt a
tudást. Néhányan még azt is suttogták, csakis ez volt az alapításának az oka:
hogy eltussolják, mit tett Siebenstern. Hogy mit köszönhetünk neki.
- Köszönhetünk! - Isis úgy köpte ki a szavakat, akár a romlott halat.
- Ismeritek a történetet a Három Család győzedelméről, illetve az Antiquák és
Rosenkreutzok bukásáról. Az Antiquákat azért zúzták szét, mert
hataloméhesekké váltak, és megpróbálták titokban tartani az Üres Könyvek
elleni csodafegyverüket. A Rosenkreutzoknak pedig azért kellett eltűnniük, mert
Siebenstern egy volt közülük - a családot hipp-hopp büntetőjogi felelősségre
vonták, és kiirtották. - Furiára mosolygott. - Legalábbis mind ezt gondoltuk. De
a fronton az a híresztelés járta, hogy előtte heves vita folyt a Skarlátteremben,
hogyan is járjanak el a Siebenstern ügy tényeivel. A Három Család, akik később
az Akadémiában összefogtak, titokban akarták tartani a felismeréseket - míg a
Rosenkreutzok, és úgy lehet, az Antiquák is, azon a véleményen voltak, hogy a
világnak joga van az igazsághoz.
- Miféle igazsághoz?
- Hogy a könyvmágia története egy nagy csalás. Hogy semmi esetre sem
nyúlik vissza évezredekre, a tiszteletreméltó ősanyáig, Phaedra Herculaneáig,
hanem hogy sokkal inkább csak a tizenkilencedik században vette kezdetét.
Minden könyvmágus közül az elsővel, azzal a férfival, akivel minden
elkezdődött - Siebensternnel.
- Ezt nem értem.
- Eleinte egyikünk sem értette. De minél tovább ültünk az örök éjszakában,
egyetlen nappali fénycsík nélkül a láthatáron, a remény nélkül, hogy valaha is
fogunk még mást látni, mint sötétséget és halált, annál jobban odafigyeltünk, ha
ezt a történetet mesélték. Eleinte csak suttogás volt, amely Isten tudja, honnan
vette kezdetét. De a hónapok és évek során a sötétségben ordítás lett belőle, és
úgy lehet, az Akadémiának is a fülébe jutott, és egész lovasszázadokat pusztított
el, nehogy visszatérjenek, és az igazságot el tudják terjeszteni.
- Ugyan már, apa. Lehet, hogy az Akadémia...
- Tudom, hogy te lépre mentél a hazugságaiknak! - Celestian mintha ekkor
először lett volna bosszús. De nem ment bele jobban, és a mostohalánya is elég
okos volt hozzá, hogy elkerülje a vitát.
- Képzeljétek el a következőt! - folytatta. - Valahol Németországban születik
egy fiú, aki gyerekként észreveszi, hogy bizonyos képességekkel bír. Magányos
fiú, szigorú apával, aki az ideje nagy részét azzal tölti, hogy az üzleti ügyeit
intézze, és a vele egyforma gondolkodásúakkal egyfajta klubban ücsörögjön,
amelyet Skarlátteremnek neveznek. Mind könyvkereskedők és kiadók - ez
akkoriban még egy és ugyanaz a dolog volt -, akik rendszeresen találkoznak,
hogy tapasztalatot cseréljenek. Nem könyvmágusok, nem teljhatalmú
könyvvarázslók, hanem egyszerű üzletemberek. Beszélnek, vitáznak és isznak.
És ez a fiú - nevezzük nevén: Severin Rosenkreutz - egyszer csak felfedezi, hogy
rendelkezik azzal a képességgel, hogy a könyvek segítségével kisebb csodákat
tud végrehajtani. Meg van róla győződve, hogy ő az egyetlen, aki ilyesmire
képes, és ez felettébb hatalmassá, ugyanakkor még magányosabbá teszi őt. Az
egyik első kísérlete lehet az a könyv, amelynek a segítségével kapcsolatba tud
lépni egy lánnyal a jövőből. Talán egy csomó más dolgot is véghez vitt még, ki
tudja. És ez a lány - a fiú legnagyobb meglepetésére - elmeséli neki, hogy sokan
vannak olyanok, mint ő, hogy létezik egy törvényen kívüli titkos társaság, amely
könyvmágiával foglalkozik, és hogy létrehozták a menedékhelyeket, amelyekbe
csak nekik van bejárásuk. A lány mesél neki Phaedra Herculaneáról, a háborúról
az Éjszakai Menedékhelyen, és sok minden másról, ami a könyvmágusok
számára az általános műveltséghez tartozik.
A fiú le van nyűgözve, ám mindez sehogy sem illik bele abba, amit a saját
jelenéből ismer. Az apja Skarláttermének semmi köze a könyvmágia
családjainak titkos szövetségéhez - ők egyszerűen csak üzletemberek, öt
nemzetség családfői, akik könyvnyomtatásból és könyveladásból élnek, közöttük
az apja és a bátyai is.
Amikor a jövőből írogató lánnyal megszakad a kapcsolat, Severin egy időre
elfelejti az egészet. Úgy érzi, a családja nem veszi őt komolyan, és elégedetlen a
feladatokkal, amelyeket rábíznak. Néhány év múltán úgy határoz, regényeket fog
írni, a Fantastico Fantasticellk és egy halom másikat, amelyek a Rosenkreutz
kiadónál jelennek meg. Alig valamelyik lesz sikeres, az emberek tudomást sem
vesznek róla, vagy kinevetik - talán még a saját bátyai is. Severin megkeseredett
fiatalemberré válik, dühös saját magára és a környezetére, ezért egyre jobban
visszahúzódik a könyvei világába.
Egyszer csak újra eszébe jut az egykori tehetsége, és elhatározza, hogy szó
szerint létrehoz egy saját világot, annak alapján, amit egykor a lány mesélt neki a
jövőből. Mindezt olyan könyvekben jegyzi fel, amelyeket ő maga alkotott. Sok
mindent kitalál hozzá, sok mindent kiszínez, részletet részletre halmoz - és
megállapítja, hogy a dolgok, amelyeket leír, lassacskán valósággá válnak.
Rendelkezik azzal a hatalommal, hogy a múltat megváltoztassa, így lesz a
Skarlátteremből az az intézmény, amelyet ma a régi feljegyezésekből ismerünk,
és legkésőbb ekkor a dolog kezd kicsúszni a kezei közül. Először talán
egyáltalán észre sem veszi, vagy feszülten figyeli kívülről a történéseket. Új
ellenségeskedések és szövetségek jönnek létre, konfliktusok törnek ki, és
harcokat vívnak a könyvmágia erőinek segítségével.
Csak találgatni tudunk, mit érzett mindeközben Severin Rosenkreutz.
Megrémült? Elbűvölte? Talán olyannyira lelkesítette a hatalma, hogy továbbra is
mindent a végletekig kihegyezett, egyre önkényesebbé vált, és egyre több és
több részletet talált ki hozzá? Újabb legendákat gondolt ki Phaedra
Herculaneáról és az eltűnéséről, újabb menedékhelyeket eszelt ki, új részleteket,
végül leírta a könyvmágia világának meséit és legendáit is - közöttük azt is,
amelyhez egykor a lány adta az ötletet a jövőből: Nimmernis történetét, ahogyan
a nappal és az éjszaka határát keresi.
Furia tátott szájjal hallgatta, miközben Isis hátradőlt a heverőn, lehunyta a
szemét, és ezt dünnyögte: - Ó, apa...
 - Tényleg úgy gondolja - mondta Furia -, ez az egész csak azért vált
valóságossá, mert Severin leírta?
- Valahogy így mesélték. És minél tovább tartott a háború, annál több férfi és
nő hallott róla, és néhányan elkezdtek hinni benne, mert nem volt már más,
amiben megérte volna hinni. A történet önálló életre kelt, és legalább egyszer az
apád szájából is hallottam.
- Nekem soha nem mesélte.
- Talán jó oka volt rá. És honnan kellett volna tudnia, hogy sok évvel később
a saját lánya lesz az, aki Severin Rosenkreutznak mesélni fog a könyvmágia
világáról?
- De hogyan mesélhetek neki olyan valamiről, amit még egyáltalán le sem írt?
- 1804-ben nem. De húsz évvel később lehet - és akkor még mindig majdnem
száznyolcvan évvel a születésed előtt vagyunk. Elegendő idő, ha belegondolunk.
- És az Akadémia állítólag megpróbálta ezt eltussolni? - Isis nem rejtette véka
alá a kételyeit. Holott nem ő maga az élő példa rá, hogy a jövő képes
befolyásolni a múltat?
- Magától értetődően - mondta Celestian. - Hogyan engedhette volna, hogy a
mélyen tisztelt Phaedra Herculanea ne létezzen - legalábbis addig az időpontig,
amíg Siebenstern életre nem kelti? Nem kellene akkor mindannyiunknak
kételkednünk a létezésünkben?
- De mi van az Üres Könyvekkel? - kérdezte Furia. - Miért írta meg őket? Ha
tényleg képesek rá, hogy a betűhalált bevezessék, akkor ezzel mindent
elpusztítana, amit felépített. Hiszen ő maga írta le a könyvekben a könyvmágia
történetét és szabályait, nem igaz? Ha ezek a könyvek az összes többivel együtt
törlődnek, azzal nem törlődik el az egész könyvmágia is? És vele együtt mi is?
- Attól félek - mondta Celestian -, erre csak a barátod, Severin tudna választ
adni.
Ekkor Isis ragadta meg a szót. - Az Üres Könyvek egyfajta vészfék! Ez az
önpusztító mechanizmus, amelyet a teremtésébe beiktatott. Arra az esetre, ha
minden kicsúszik az ellenőrzése alól, és a könyvmágia önállósítja magát, mert
akkor az Üres Könyveket bombaként meggyújtják, és minden visszatér a
nullpontra.
- De hiszen már rég önállósította magát - mondta Furia. - Siebenstern sok éve
halott, az Akadémia a saját belátása szerint uralkodik, ezrek estek el az Éjszakai
Menedékhelyen, és most már a könyvönkívüliek is kicsúsznak az ellenőrzésük
alól. Az ő nézőpontjából a világ megérett a betűhalálra - ha nem most, akkor
mikor?
 - De nem arról volt szó, hogy az Üres Könyvek egy bizonyos időpontban
válnak aktívvá? Hogyan láthatta ezt előre?
Celestian vidámság nélkül mosolygott. - Egyszerűen leírhatta.
- Soha, de soha nem véste kőbe a jelent - ellenkezett Furia. - Talán új múltat
hozott létre, mítoszokat, legendákat és törvényeket, de nem befolyásolhat
bennünket még ilyen sok idő elteltével is. Ha én most felmegyek az utcára, nem
szabályozhatta le száznyolcvan évvel ezelőtt, hogy jobbra vagy balra fogok
kanyarodni.
- Olyan biztos vagy ebben?
- Igen. Mert tudom, hogy szabad akaratom van.
- Jól van - mondta Isis -, tegyük fel, hogy igazad van. Akkor tényleg nem
lenne értelme, hogy a betűhalált egy meghatározott időponthoz kapcsolja.
- Egészen önkényesen is tehette - mondta Celestian. - Alig egy-egy ember
lesz száz évesnél idősebb, ezért eldönthette, hogy a könyvmágiának - tegyük fel
- kétszáz év múlva vége lesz.
- Vagy - mondta Fuira - van valaki, aki a kioldóját őrzi. Aki átvette a
feladatot, hogy a könyvmágia világát szemmel tartsa, és ha komolyra fordul a
dolog, véget vessen neki.
Isis a homlokát ráncolta. - Úgy érted, az Üres Könyveket kézből lehet
aktiválni?
- Ez is egy lehetőség.
- Egy sor őrző - gondolkodott hangosan Celestian -, akik generációról
generációra őrködnek a könyvmágia felett. Miért ne?
Furia az öklével a szemét dörzsölte, és Isis is fejfájásról dünnyögött valamit,
amikor a könyvhóhér hirtelen szitkozódni kezdett. Mintha egy csapásra újra
eszébe jutott volna a papírlap, amelyet még mindig a kezében tartott.
- Ezt meg itt majdnem elfelejtettem - kiáltotta. - Azt hiszem, találtam egy utat,
hogyan juthattok a rezidenciára.
Furia hirtelen csupa fül lett. - Tényleg?
- Bár nincs példányom a Fantastico Fantasticelliből, de tudom, kinek van. Ha
az övét használjátok, azzal közvetlenül hazautazhattok, Furia.
- Valaki itt a közelben?
- Nem, sőt, elég messzire. De van egy másik könyvem, amelyről biztosan
tudom, hogy neki is a birtokában van.
Isis arcvonásai kitisztultak. - A te könyveddel elutazunk hozzá, és onnan a
Fantasticóval a rezidenciára. Ez működhet.
 - Könnyebbnek hangzik, mint amilyen a valóságban lehet - jegyezte meg
Furia, de Pipre gondolt, és bólintott. - Próbáljuk meg!
Celestian az íróasztalára mutatott, amely előtt Furia ült. - Kikerestem, amíg
fent voltatok.
Szikék és oldószeres üvegcsék között egy elsárgult, keményborítós, foltos és
ütött-kopott könyv hevert, de a fraktúrabetűs címe olvasható volt: Ház déli
ablakkal.
A szerző neve sokkal kisebb betűkkel állt felette.
Siebenstern.
- Ezt láttam már a könyvtárunkban - mondta Furia, amikor kézbe vette.
- Siebenstern utolsó regénye. - Celestian az alvó macskához lépett, és
megsimogatta. - Az utolsó ismert lakhelyén írta, az említett házban, déli
ablakkal.
Furia belelapozott, és átfutott néhány mondatot. Nem rablóregénynek látszott;
ez is volt az oka, amiért soha nem olvasta. Az ő példánya a katakombákban állt,
a zárt vasajtó mögött.
Az idős férfi folytatta: - A ház mai tulajdonosa évekkel ezelőtt felfedezett egy
titkos helyiséget, benne a Siebenstern könyvek egész archívumával. Ő maga is
gyűjtő, de amennyire tudom, nem könyvmágus. Én szereztem meg neki egyik-
másik oldalt, hogy némelyik könyvét kiegészítse. Kellemes ember, egy kicsit
zárkózott, de üzleti ügyekben mindig korrekt. Mindenesetre ő azon kevesek
egyike, akik Siebenstern első kiadásaiból teljes gyűjteményt birtokolnak.
- Hogy hívják? - kérdezte Isis.
- Roberto Angelosanto.
Furia először hallotta ezt a nevet. - És hol áll ez a ház?
Celestian valamit válaszolni akart, amikor Isis felpattant a helyéről. Színtelen
hangon megelőzte a férfit a válasszal:
- Torinóban.
 49.

A
z arcuk alatt a férfiak bohóc pofát rejtegettek. Néha, amikor nem vigyáztak,
Pip pontosan látta. Ilyenkor a szemük sarkában megmutatkozott a fehér festék
apró nyoma, vagy egy széles mosoly árulta el neki, hogy alatta egy másik száj
van, örökké vigyorgó, és gyerekekre éhes.
A szalonból a második emeleti szobájába vitték. Most itt volt egyikükkel
bezárva. A férfi Pip olvasófotelében ült - Furiáéval ellentétben ez nem élt -, a
lábait átvetette egymáson, és a foglyát figyelte. A feketébe öltözött nő a
lovagjainak nevezte a férfiakat, de Pip nem tudta biztosan, ez mit jelent. Olvasott
olyan könyveket, amelyekben előfordult ez a szó, de ő mindig azt hitte, tisztelőt
vagy szeretőt jelent. Nem rabszolgát és gyilkost.
Tudta, hogy megölték Pauline-t és Wackfordot. Gonosz mosollyal elmesélték
neki anélkül, hogy sejtenék, ezzel felfedik a titkos arcukat. Megsiratta kettejüket,
ahogyan az apját is, de időközben a könnyei elapadtak. Ha az ellenségei meg
akarnák őt ölni, már rég megtették volna. Ennek ellenére néhány óránként
megfenyegették vele, főleg, ha unatkoztak; és folyton unatkoztak, mert a házban
lévő könyveket még jobban gyűlölték, mint a tévéműsort. Ami újra csak azt
jelentette, hogy nem könyvmágusok - ahogyan Pip sem. Egyenrangú volt velük,
és ezt korábban soha nem merte volna remélni. Bohócok voltak szép emberek
álarcában, olyan tökéletesek, mint a férfiak a katalógusokban, amelyeket Pauline
gyakran nézegetett a konyhában.
Pip törökülésben ült az ágyán, és a felhőket figyelte az ablakból. A szemközti
fotelben ülő férfi, aki rendíthetetlenül bámulta őt, olyan makulátlan volt, akár
egy festmény, homokszínű szalonkabátban, fehér fodros ingben, világos
nadrágban és magas, fűzős cipőben. Maga mellé támasztotta a kardját, amely
úgy nézett ki, mint egy sétapálca. Még a fegyvereik is álarcot viseltek.
 Első nap kényszerítették Pipet, hogy megmossa az arcát. Azóta nem viselt
sminket, de már nem is okozott neki gondot. Az álcája nem tartotta távol a
bohócokat. Eleinte még kérte, hadd festhesse ki magát újra, de kinevették és
ugratták. Aztán elveszítették az érdeklődésüket iránta, amíg a szalonban
ücsörgés túl sivár nem lett nekik. Néhányan elkezdtek az arcába és a karjába
csipkedni. Fájdalmas volt, de nem rosszabb, mint némely verekedés, amelybe
korábban Furiával bonyolódott. Végül a férfiak inkább a házban kószáltak,
vázákat törtek össze, festményeket hasítottak fel, bútorokat tettek tönkre.
Többnyire csak akkor beszéltek egymással, ha feladatuk volt, vagy okuk a
veszekedésre. Egyébként némán tespedtek a fotelekben és a kanapékon, vagy
szótlanul randalíroztak valahol a rezidencián. Néha olyanoknak látta őket, mint a
gépeket, akik nem tudnak magukkal mit kezdeni, amíg nem kapnak világos
parancsot. Mint az önműködő játék, amely szegélylécnek ütközik, és egyhelyben
jár tovább.
Az egyik ritka szóváltásukból megtudta, hogy az apját, Pauline-t és
Wackfordot kivitték a szabadba. Szívesen elterelte volna a figyelmét
könyvekkel, de nem engedték meg neki. Nyilvánvalóan nem tudták, hogy ő nem
bír a könyvmágia képességeivel.
Sunderlandet egész idő alatt nem említették. Remélhetőleg messzire szaladt.
Pip is szívesen lett volna olyan, amilyen a sofőr volt: nagy és erős, olyan, akit
mindenki komolyan vesz. Pip titokban felnézett rá, és néha - csak egészen ritkán
- azt kívánta, bárcsak Sunderland volna az apja, és elvinné innen magával, ki a
nagyvilágba, el a rezidenciáról és a néma völgyből, valahová, ahol vannak más
emberek, akikkel barátkozhatna.
A lovag felállt a fotelből, és Pip tükrös komódjához ment. A mutatóujjával
úgy tologatta a kis sminkes dobozokat a tetején, akár a kavicsokat a játéktáblán.
- Mióta csinálod ezt? - kérdezte. Ezek voltak az első szavak, amelyeket
Piphez intézett, amióta a feketébe öltözött nő visszatért a könyvvel, és
megparancsolta, hogy a kisfiút vigye a szobájába.
- Mit?
- Tudod, mire gondolok. A sminkelést.
- Amióta cirkuszban voltam, és a bohócok egy ládába zártak.
A lovag halkan nevetett. A karcos zaj, amellyel a dobozokat mozgatta,
abbamaradt, amikor helyet foglalt. Pip kerek tükrében figyelte magát, és közben
az ujjai begyével az arcát masszírozta. A lovag háttal ült az ágynak, ezért Pip
nem látta pontosan, mit csinál. Valószínűleg az embermaszkját ellenőrizte,
helyére tolta a bőrt a szemei körül, a szája szegletét szorosabbra gyúrta, és
megigazította azt a szemfényvesztő dolgot a késéles tépőfoga előtt. De aztán a
lovag olyasmit tett, ami Pipet meglepte; kinyitotta a dobozokat, egyiket a másik
után, minden egyes tégelynek megnézte a tartalmát, végül fehér sminket kezdett
felvinni az arcára.
Pip egy kicsit oldalra csúszott az ágyán, hogy a válla fölött a tükörben meg
tudja figyelni a férfit. Nem lett volna egyszerűbb a maszkot levenni, és a
bohócpofáját felfedni? Ehelyett a haja tövéig és a fülkagylójáig magára dörzsölte
a fehér festéket, befedte vele az állát és az orcáját, és egy kicsit a nyakát is.
Utána sötétpirossal hatalmas szájat festett magának. A körvonal aszimmetrikus
lett, a jobb oldalon sokkal magasabb és szélesebb, mint a balon. Egyre
vastagabban vitte fel a színt, amíg a széles ujjlenyomata láthatóvá nem vált
benne, mint az ecsetvonások egy olajfestményen. Végül fekete körvonalat húzott
köré. Ha Pip nem sejtette volna, milyen félelmetesen fest ez a férfi az emberarca
alatt, akkor ettől a pofától megijedt volna. így csak csodálkozott.
Végül a lovag egy fekete-piros pontot nyomott az orrára. Egy ugrással Pip
felé fordult.
- Mit szólsz ehhez?
- Nem túl jó - mondta Pip.
- Á, nem?
-.Elfelejtette a szemét.
A kis, sötét szemével a fehér smink közepette úgy hatott, akár egy cápa. Újra
a tükör felé fordult, a mutatóujját egy festékes tégelybe dugta, és lehunyta a
szemhéját, hogy sminket vigyen fel rá.
Pipnek csupán másodpercei maradtak.
Majdhogynem hangtalanul lecsúszott az ágyról, és a szobaajtóhoz osont. A
férfi bezárta, de a kulcsot benne hagyta, mert nagyon biztos volt a dolgában. Pip
csak egy gyerek, a tíz évéhez képest kicsi, és ezidáig nem tett kísérletet a
szökésre.
Lassan elfordította a kulcsot.
A zár kattant.
A férfi azonnal megfordult. - Á, az ördögbe!
Gyorsabb volt, mint ahogy Pip várta volna. Egy ugrással mellette termett, és
háttal az ajtónak csapódott, még mielőtt Pip ki tudott volna surranni a résen. Az
ajtó visszazökkent a keretbe, de a kulcs kicsúszott a zárból, és Pip kezében
maradt.
A lovag arca mintha megolvadt volna - egy bohóc szétfolyó viaszból. Az
egyik szeme fölött megcsúszott az ujja, és a füléig érő fekete csíkot húzott. Az
egyenlőtlen szája hátborzongató grimaszra rándult.
- Ostoba kisfiú!
Pip kibújt a férfi kezéből, és visszaszaladt a szobába. A férfi be akarta zárni az
ajtót, de észrevette, hogy Pip még mindig a kezében tartja a kulcsot.
- Add már ide!
- Zabálj pop-cornt! - mondta Pip.
A bohóc a fiú felé szaladt, újra azzal a rettenetes sebességgel, mintha
konfettiágyúból lőtték volna a helyiségbe. Pip elugrott előle, hasra vetette magát,
és úgy csúszott a parkettán, akár egy jégkorong, egyenesen az ágya alá.
Hatalmas tölgyfa kerete volt, amely feltételezhetően már száz éve itt állt, és
porcicák, pókhálók, játékok és elveszett zoknik zűrzavarában kötött ki.
A férfi térdre ereszkedett, és a rés előtt oldalra hajolt. Az ágykeret olyan
magas volt, mint amilyen nehéz, és ha akart volna, gond nélkül a foglya után
mászhatott volna. - Gyere ki onnan, és akkor talán csak az egyik füledet vágom
le!
Pip az arcába vágott egy régi fakarddal, amelyet Wackford faragott neki. A
hegye tompa volt, de azért elég veszélyes ahhoz, hogy a férfi szemét
megsebezze. Hirtelen már nem csak a smink piroslott a vonásain.
A lovag elgyötört kiáltással az arca elé kapta a kezét, és hátra ugrott. Pip nem
hitte, hogy megvakította volna, de a sérülés fájdalmasnak látszott.
-Te kis szemétláda! - A férfi újra az ágy alá pillantott, de ezúttal fel volt
készülve Pip támadására. Gond nélkül elkapta a fakardot, kitépte Pip kezéből, és
keresztül hajította a szobán. Aztán hasra feküdt, és előrenyújtott karral az ágy alá
mászott.
Pip megfordult, és minden erejével a feje felé rúgott. De nem találta el olyan
erősen, mint ahogy gondolta, aztán egy kéz megfogta a bokáját. A bohóc gonosz
mennydörgést hallatott, amely sem kiáltás, sem szavak nem voltak, miközben
Pipet magához húzta.
Erősen megrántotta Pip lábát, a húzás egészen rövid időre abbamaradt, majd
újra kezdődött. A bohóc keze kérlelhetetlenül cibálta az ágy széléhez. Pip a hátán
feküdt, rúgkapált, és nézte, ahogyan a keret alja tovalebeg felette. Tudta, hogy
azt a rettentő pofát fogja megpillantani, amint az ágy alól előcsúszik.
Ám Sunderland állt ott.
A sofőr még egyet rántott a bohóc holttestén; a férfi hátából kés állt ki. A
görcsös kéz a végsőkig szorította Pipet, és csak akkor oldódott le, amikor a
kisfiú a másik lábával lerúgta.
 Pip örömujjongást hallatott. Sunderland megfogta a karja alatt, és
megerőltetés nélkül lábra állította. A sofőr a koszos egyenruháját viselte - az
inge csupa vér! -, de a sapkája nem volt rajta.
- Gyere ide! - mondta, és magához húzta Pipet. Az viszonozta az ölelést, és
fecsegni kezdett volna, ám Sunderland a fejét rázva a szájára tette az ujját.
- Ne most! - mondta. - Először el kell innen tűnnünk.
A szobaajtó nyitva volt, és Pipnek feltűnt, hogy még mindig a markában tartja
a kulcsot. Az ágyra hajította, és engedte, hogy Sunderland a folyosóra vezesse.
Senki mást nem lehetett látni, amikor a folyosón végigszaladtak, és a tapétaajtó
mögött a földszintre vezető cselédlépcsőre fordultak. Sunderland enyhén
sántikált, és gyorsan kifogyott a szuszból.
Csak egyszer kellett egy falmélyedésbe húzódniuk, amikor a közelben elment
két lovag. Amint a férfiak már távol jártak, Pip mögött fény gyúlt. Felismerte
Furia olvasólámpáját és mellette az öreg fotelt. Legszívesebben magához
szorította volna mindkettőt, akár a háziállatokat.
- Gyorsan - suttogta a lámpa. - Sunderland elvisz innen.
- Szaladnod kell - mondta a fotel a brummogó hangján és soha ne fordulj
hátra!
- Mi lesz veletek?
- Mi bútorok vagyunk. Velünk semmi nem történik.
A bohócok őket nem fogják felfalni, ez igaz - de mi van, ha felgyújtják a
házat?
De Sunderland már kirángatta Pipet a falfülkéből. Csupán néhány másodperce
maradt, hogy intsen kettejüknek. A lámpa búcsúzóul bólintott neki, aztán
kioltotta a fényét.
Sunderland a sötét konyhába vezette Pipet. - Ne nézz balra! - mondta, amikor
az oldalsó bejáraton át kiszaladtak az éjszakába.
Pip a szeme sarkából észrevett egy alaktalan halmot, amelyre valaki Pauline
kikeményített abroszát terítette. A szakácsnő végtelenül büszke volt a
nyílegyenes hajtásokra. A fiú sejtette, mi hever alatta.
Sunderland nyögdécselt a fájdalomtól, miközben a ház mentén a hátsó
oldalhoz szaladtak. A kavicsos felhajtó végén volt a garázs. A duplaszárnyas
fakapu zárva volt, a Rolls-Royce a szabadban állt.
- Oda! - súgta Sunderland Pipnek.
Mögöttük becsapódott egy ajtó. Valaki kiáltott valamit.
- Csinálom!
 Pip a kocsi hátsó ülésére mászott, a sofőr a kormány mögé ült. Kulcscsomó
csörömpölt, aztán a motor beindult. Pip a karjával átfogta a térdét, és egészen
apróra összehúzta magát a széles ülésen.
Sunderland gázt adott. Kavicsok koppantak a sárvédőn, amikor az autó
állásból felgyorsult. Kikapcsolt fényszóróval ment az éjszakában, elhaladtak az
oldalsó homlokzat, majd a hozzátoldott konyha mellett. Pip férfiakat vélt látni,
akik a nyitott hátsó ajtón kiáramlottak, három, négy, talán öt, de aztán az autó
maga mögött hagyta őket, és az épület előtti térhez közeledett. Onnan már csak a
felhajtón kellett végiggurulniuk.
Félelmetes recsegés hallatszott. Olyan érzés volt, mintha a Rolls-Royce-t egy
rakéta találta volna el. Egészen gyorsan megperdült, és átdöccent a kavicsos út
szélét szegélyező egyik kövön. Pip hátulról kattanást hallott, a csomagtartó
felpattant, és a fedele fel-le billegett. Sunderland rögtön újra ellenőrzése alá vette
az autót, az útra irányította, és teljes gázzal a térre hajtott.
Újra torkolattűz villant fel, üveg robbant szét, de a Rolls tovább száguldott.
Pip látta a feketébe öltözött nőt, amint a főbejáraton kiront, majd egy második
alak követi. Több lovag is tartózkodott már kint, biztosan az egyikük lőtt.
- Lefeküdni! - parancsolta Sunderland.
Pip a hátsó ülésre vágta magát.
A következő lövés újra szilánkosra tört egy üvegtáblát, de akadálytalanul
haladtak tovább. Pip fellélegzett.
Újra egy ugrás.
Amikor felpillantott, Sunderland feje oldalra billent, a vállára, és úgy
himbálózott, akár egy darab hordalékfa az áradatban. A repedezett szélvédő előtt
hirtelen már nem az éjszakai ég látszott, hanem bokrok fala - néhány éjszakával
ezelőtt itt tűnt el az űrhajós és az elefántja.
Pipet az első üléseknek nyomta a rázkódás, amellyel a Rolls- Royce a
növényzetbe fúródott. Eltörő gallyak robaja és a talaj zizegése dörögte túl a
kiáltását. Az üléshuzat felfogta, aztán a padlón találta magát a hátsó ülés előtt, és
mindene, tényleg mindene fájt. Tőle jobbra nyitva állt az ajtó, félig kiszakadt a
keretéből. Mindenütt gallyak voltak, a kocsi mögött a növényzet újra
összezáródott.
A motor zaja elhalt.
A sötétben hangok közeledtek.
Rögtön utána egy fatörzs megadta magát, egy reccsenéssel a kocsi tetejére
zuhant, majd a csomagtartó fedelére gurult.
Valaki nevetett, és Pip nevét kiáltotta.
 50.

F
uria kihullott a semmiből, és a déli ablakos házban kötött ki.
Ezúttal ruganyosan sikerült felállnia. Az apjával egy egész sor utazást megtett
már, de lehetetlennek látszott hozzászokni olyasvalamihez, amire az emberi test
nem teremtetett. Az ürességen át zuhanni olyan volt, mint az álom az esésről, a
megérkezés pedig, mint amikor az ember hirtelen felébred a becsapódástól. Egy
pillanat erejéig túlságosan kábult volt, hogy Isis szavait megértse.
- ...sietnünk, mielőtt...
Furia félresöpörte a szeméből a szőke tincseit, és szétnézett. A helyiség
négyszögletes volt, a padlót borvörös szőnyegek borították. Két falon könyves
szekrények álltak, amelyek a mennyezetig értek. A harmadikon a befalazott
ablakot letapétázták: a szélei még felismerhetőek voltak, a közepén festett tájkép
lógott súlyos keretben. Az alatta álló, ódon írópult egy tolltól és tintatartótól
eltekintve üres volt.
Isis az ajtó melletti villanykapcsolónál állt, kikapcsolta a kis LED-lámpáját,
és a köpenye alá dugta. Apró lámpákat szereltek a polcokra, amelyek
megvilágították a könyvek gerincét.
- Ez tényleg ugyanaz a ház? - kérdezte Furia csodálkozva. Az első látogatása
alkalmával csak az óriási könyvtár belsejét látta, egy hajdani kolostortermet
toronyszerű, könyvekkel teli oszlopokkal, amelyeket rácsos pallók és
csigalépcsők kötöttek össze.
Isis bólintott és a jobb oldali könyves szekrényre mutatott. - Valahol ott
lehetett a Ház déli ablakokkal. - A saját példányuk is eltűnt.
Furia a falhoz közeledett. - Ez mind Siebensterntől van?
- Úgy néz ki.
- Ez sokkal több, mint nálunk a könyvtárban.
Isis a szoba szemközti oldalára mutatott. - Ott meg még több.
 Furia az ujja hegyével végigsimította a könyvek gerincét. Alig látott sérült
borítót, és csupán néhány nyomot, amely ezeknek a könyveknek a magas
életkorára utalt. Sok címre ráismert - az egyik első, ami szemet szúrt neki a
Violetta visszatérése volt -, de akadt néhány olyan is, amelyről soha nem hallott.
A rezidencia Siebenstern-gyűjteménye nyilvánvalóan minden volt, csak teljes
nem.
- Majdhogynem újnak néznek ki. - Elragadtatva előhúzott egy kötetet, és a
szeme elé emelte. Ha a könyveket megjelenés szerint válogatták szét, akkor
Siebenstern középső korszakából származó regénynek kellett lennie, amikor még
unalmas kalandregények írásának szentelte magát. A vakok lázadása, állt a
fedelén. Furia egyszer beleolvasott a katakombákban, de néhány oldal után
visszatette a polcra.
Isis is felcsapta az egyik könyvet. Vékonyabb volt, mint a legtöbb.
Siebenstern meséi, állt a borítón. Isis tiszteletteljesen, majdnem ijedten
vizsgálgatta.
- Annabelle-nek - olvasta az ajánlást az egyik első oldalon, aztán tovább
lapozott. Végül megtalálta, amit keresett, átfutott néhány sort, és röviden
lehunyta a szemét. Aztán hevesen becsapta a könyvet, és visszatolta a helyére.
- Megtaláltad már a Fantasticóx?. - kérdezte Furia.
Isis a legmagasabb polcra mutatott, közvetlenül a mennyezet alatt. - Ha az
első könyve volt, akkor balra fent kellene lennie. Úgy látszik, időrendi
sorrendben vannak.
Furia észrevett egy létrát a helyiség szemközti falán álló könyvszekrény előtt.
Amikor közelebb lépett a könyvekhez, látta, hogy címük nincs, hanem csak
római számokkal vannak megjelölve.
Éppen az egyik kötetért nyúlt volna, amikor Isis felemelte az egyik kezét. -
Várj!
Furia nem moccant, fülelt.
Kint, az ajtó előtt léptek közeledtek.
Celestian azt mondta, hogy Angelosanto az épület egyik titkos szobájában
fedezte fel a Siebenstern-gyűjteményt. Feltehetően a lakórészen vannak,
távolabb a nagy könyvtárteremtől.
Eszébe jutottak a fegyveres őrök. Az egyik keze a zsebébe kúszott a csőrös
könyvhöz; az utóbbi órákban csodálatraméltóan nyugodtan viselkedett, mintha
össze kellene szednie az erejét. Isis előhúzta a lélekkönyvét, és az egyik ujját a
lapjai közé dugta.
A léptek elhaladtak az ajtó előtt, majd újra távolodtak.
 Furia fellélegzett.
Isis odajött hozzá, és segített neki a létrát cipelni. Lábujjhegyen a szemközti
polchoz vitték, és nekitámasztották. Furia felmászott, és a könyvsor bal szélére
nézett. Nem is kellett a címet elolvasnia, hogy felismerje. A Fantastico
észrevétlenül állt a sor elején, ugyanaz a kiadás, mint az övé. De míg az ő
példánya barnára színeződött, és ütött-kopott volt, ezt mintha frissen nyomtatták
volna. Majdnem kétszáz év telt el a megjelenése óta, de az idő nem tudta
kikezdeni. Legalábbis ebben a szobában, amelybe, jóllehet, már régóta nem süt
be a nap.
Előhúzta a könyvet, lefújta róla a port, kinyitotta és beleszagolt. Nem az
ismerős illat volt, de ezt is épp olyan kellemesnek és csábítónak találta. Mélyen
legbelül újra fájdalmat érzett, amit talán csak a könyvmágusok éreznek ilyen
intenzíven: a kezében lévő könyv és az anyja példánya visszahozhatatlanul el
fog veszni, ha felhasználják az utazáshoz.
- Gyerünk már! - suttogta Isis.
Furia lemászott a létrafokokon, és átadta neki a könyvet. Isis azonnal neki is
akart állni az utazásnak, de Furia megrázta a fejét. - Még egy pillanat! - Fogta a
létrát, és egymaga visszavitte a másik oldalra, pontosan oda, ahonnan elvették.
Talán jobb, ha Angelosanto nem veszi észre azonnal, hogy valaki járt itt. Mire
feltűnik neki, hogy hiányzik a könyv, talán hónapok vagy évek telnek el.
Isis eltette a lélekkönyvét, és mindkét kezébe fogta a Fantasticót.
Abban a pillanatban a léptek visszatértek az ajtó elé.
Furia is a könyvre helyezte az ujja hegyét. - Hallott bennünket?
Isis felemelte a vállát. Aztán lehunyta a szemét.
Bárki is volt odakint, most megállt a szoba előtt.
Azok ketten visszahúzták a kezüket. A könyv lebegett közöttük a levegőben.
- Érzem - dünnyögte Isis, miközben a gondolatai a rezidencián található
példány után tapogatóztak. - Még ott van, és sértetlen.
De hol? - gondolta Furia. Az ég tudja, hová sodorja őket az utazás.
Feszülten összeszorította az ajkát. Isis viszont semmivel sem árulta el, hogy
neki az utazás erőfeszítésbe kerül. Az átalakulása óta úgy látszott, olyan
könyvmágiai energiákkal rendelkezik, amelyekről mások csak álmodnak.
Kintről kulcsot dugtak a zárba. Egy hang mondott valamit olaszul.
A lebegő könyv vad szikrázással vette körül Furiát és Isist. A helyiség kezdett
körülöttük elmosódni. Furia még látta, ahogyan a kilincset lenyomják.
A barna könyvsorok egybeolvadtak, a vörös szőnyegek szétfolytak. Az ajtó
világos rése pengeként vágott a színkavalkádba, és egy alak körvonala vált
láthatóvá.
Furia a semmibe zuhant, és maga mögött hagyta a titkos szobát.
 51.

M
ég sötét volt, amikor Cat és Finnian a Swan Lane-en kiszálltak a taxiból. Az
utolsó szakaszt a Temze-part menti sétányán gyalog tették meg. A Libropolisba
vezető Római híd kaputornya testet öltött, amikor Celestian könyvjelzőit a
tenyerük között megdörzsölték, és röviden lehunyták a szemüket. Nem kellett
könyvmágusnak lenniük ahhoz, hogy ezt a trükköt végrehajtsák; maguk a
könyvjelzők elég hatalommal bírtak ahhoz, hogy a hétköznapi emberek előtt is
megnyissák az utat a könyvek városába. Szinte minden egyes menedékhelynek
saját nyitási eljárása volt, és ez itt az egyszerűbbek közé tartozott, nehogy a
vásárlókat elriasszák.
A kora reggeli időpont ellenére nem ők voltak az egyetlenek, akik bebocsátást
kértek. A sétány szélén fekete limuzin parkolt. Két öltönyös és sötét kabátos férfi
beszélt folyamatosan a kapuőröknek. Cat csak szófoszlányokat csípett el,
miközben az egyik egyenruhás sietősen átintette őket.
Csak miután a kaputornyot elhagyták, mertek visszapillantani. Az íven át
láthatták, hogy a Swan Lane-en számtalan fényszórópár bukkan fel, és
eltorlaszolja az utat. Az ellenfényben nehezen lehetett kivenni, milyen
járművekről van szó.
- Biztosan csapatszállítók - mondta Finnian. - Az Akadémia utánpótlást küld
Libropolisba.
- Mi van a milíciával? Belőlük csak van elég a városban.
- Ezek itt nem milicisták. Ezek katonák. Azt hiszem, ugyanaz a fajta, mint a
gárdisták a kapuban, valószínűleg valamelyik vidéki kiképzőtáborból jöttek. Az
Akadémia állítólag egy egész sort tart fenn belőlük, és nem csak Angliában.
Lefogadom, hogy ezek azért vannak itt, hogy a melegházon keresztül az erdőbe
nyomuljanak. Sietnünk kell.
- Nem szaladhatunk el csak úgy, egyszerűen. Még látnak bennünket.
 A fiú mogorván bólintott, mégis felgyorsította a lépteit. Elhaladtak a
hirdetőtáblákon álló Dalnok Fivérek körözési plakátjai mellett a hídon,
miközben Libropolis fényei felbukkantak előttük a sötétségből. Cat
nyomasztónak találta Puck képmását a plakátokon látni, holott tudta, hogy
halott.
A híd háromnegyedét maguk mögött hagyták, amikor a lábuk alatt remegni
kezdett a kövezet. A csapatszállítók átgurultak a kapun, legelöl a fekete limuzin.
- Ez a két alak az Akadémiához tartozik?
- Azt hiszem, a nagykövetei. Közvetlenül a Hárorn Családnak vannak
alárendelve, olyasmik, mint a szócsövük. Egyikük egyszer járt a melegházban,
és jól befűtött Gunvaldnak, mert gond volt a terméssel.
A kocsioszlop közelebb ért. Ők ketten mentek tovább, és próbáltak nem
feltűnést kelteni. Cat érezte, ahogyan a híd lármája felkúszik a lábain, és megül a
gyomrában. Az első jármű már nem lehetett messzire, a benne ülő két férfi
valószínűleg pontosan látta a két gyalogost.
- Tudnak rólad? - kérdezte suttogva a lány Finniantől. - Úgy értem, tudja
valaki, mit műveltél egész idő alatt?
- Eddig nyugton hagytak. De ők az Akadémia - nem engedik, hogy bárki is a
kártyáikba pillantson. Mi a helyzet veled?
A lány arra gondolt, hogyan nézett rá a milicista, mielőtt a mélybe taszította
volna. Hiszen téged ismerlek! - mondta a férfi. Egyszerre lett melege és fázott.
Még egy kőhajítás a másik oldalon álló kaputoronyig. Akkor azonnal
elkanyarodnak, és eltűnnek valamelyik sikátorban.
A menet csúcsa már majdnem utolérte őket. Cat érezte a kipufogógázt, de
nem mert újra visszapillantani. Félt attól, amit látna.
A-motorzaj elhalt.
Finnian szitkozódott, és Cat azon töprengett, hogy a folyón át sikerülne-e a
partra jutniuk, ha átugranak a mellvéden.
Ajtók nyíltak. Hangok zűrzavara hallatszott.
Ők kerten mentek tovább. Cat megfogta Finnian kezét. A fiú ujjai mintha
megmerevedtek volna.
- Futni vagy ugrani? - kérdezte a lány.
- Kivárni.
Még senki nem kiáltott utánuk. Cat mély levegőt vett, aztán még egy
pillantást vetett hátra.
A kocsioszlop megállt, nem egészen tizenöt yardra Libropolis kapujától. Több
férfi kiszállt, és egymással beszélt, közöttük az egyik nagykövet is. A másik
biztosan még a limuzinban ül. Cat a szélvédőn keresztül látta a körvonalát az
anyósülésen. A lány azt gondolta, hogy a férfi őt nézi.
- Várnak valakire - mondta Finnian.
Cat még mindig nem tudta felbecsülni, hány jármű lehet, mert mind egy
sorban állt. Talán öt vagy hat. Egy halom fényszóró.
-A hídon gyülekeznek, hogy aztán zárt rendben hajtsanak a városba - mondta
Finnian. - Valószínűleg nagyon örülnek, hogy a melegház a gettón kívül
helyezkedik el. Ha oda bezúdulnának a gárdával, felkelés törne ki.
Még tíz lépés az őrizetlen toronykapuig Libropolis partján. Össze kellett
szedniük magukat, hogy az utolsó yardokon ne gyorsítsanak.
A második férfi kiszállt az autóból, a nyitott ajtóra támaszkodott, és utánuk
nézett. Vagy csak a várost nézte?
- Melyik úton megyünk? - kérdezte halkan a lány.
- Balra. Aztán az első sikátor jobbra.
A lány kivárta, amíg a tornyon átérnek, majd mögötte bekanyarodnak. A
kocsioszlop fényei egy pillanatra eltűntek az épület mögött. - Most mi a terved?
- Valamit elhozunk, nincs messzire. Aztán a leggyorsabb úton a melegházhoz
rohanok.
- Veled megyek.
- Nem. Bújj el valahol a városban! Téged valószínűleg nem fognak keresni.
A lány megállt, erősen megfogta a fiú felkarját, és háttal a torony terméskő
falának nyomta. - Ne mondd nekem, hogy bújjak el!
- Én csak arra gondoltam...
- Elég régóta élek a gettóban, és valószínűleg többször kerültem összetűzésbe
a milíciával, mint te. Nem fogok valamiféle lyukba bekúszni, és kivárni, amíg te
megmented a világot, Finnian!
- Te egyáltalán nem tudod, hogy én mit...
- Tartsd a szád! - És ezzel az ajkát olyan erősen a fiú szájára nyomta, hogy
úgy látszott, a fiú egy szempillantás erejéig azt sem tudja, hogy a lány meg
akarja csókolni vagy csak elhallgattatni. De aztán a lány köré fonta a karjait, és
megtartotta. A lámpa a kapuív felett kénsárga fénnyel világította meg őket, a
másik oldaláról tompán átszűrődött a hangok zűrzavara. Cat érezte a fiú testének
melegét, érezte az ölelését és a nyelve hegyének tapogatózását. A lány
megsimogatta a fiú haját és nyakát, és gyorsabban lélegzett, amikor a fiú a
bőrdzsekije és a fekete pólója alá dugta a kezét. Az ujjhegyei megérintették a
gerincoszlopa ívét, és Cat arra gondolt, hogy nem fogja még egyszer elengedni a
fiút, a világ minden kincséért sem, főleg nem az átkozott Adamita Akadémia
katonáinak a kezébe.
- Mi... - kezdett bele a fiú egy idő után.
- Nincs időnk - mondta a lány. - Tudom.
- Nem erre gondoltam.
- Ó. Rendben.
- Nem kellene ezt csinálnunk. Nem éppen most.
- Mit? - Mindkét kezével ellökte magát a fiútól, és egy lépést ugrott hátra. -
Most ugratsz?
- Nem, úgy értem... Ez egyszerűen nem a megfelelő időpont erre.
- Furcsa, hogy ez nem tűnt fel nekem.
- Nem kell rögtön cinikusnak lenned. Én őrülten kedvellek téged, Cat.
Túlságosan is. És ez mindig is így volt. De hogyan működhetett volna? És ma
minden még nehezebb.
- Próbáljuk meg inkább sorra venni a dolgokat! A fiú kitért a tekintete elől, de
csak rövid időre. Aztán az elszántság a szemében még nagyobb rettenetet keltett
a lányban, mint a szavai.
- Én mindent meg fogok tenni érte, hogy az erdőbe vezető kapu zárva
maradjon, Cat! Ők a barátaim. Nem hagyhatom őket cserben.
- Nem is kéri tőled senki.
A fiú mintha mondani akart volna még valamit, de tétovázott, megfogta a lány
kezét, és csak megrázta a fejét.
Amikor a következő sikátorba befordultak, már olyan gyorsan szaladtak,
ahogyan csak tudtak anélkül, hogy elengedték volna egymást. A lány sok
mindent el akart volna mondani neki, ami már egy örökkévalóság óta a fejében
járt, de természetesen tudta, hogy ez a leglehetetlenebb pillanat rá. És dühös volt
saját magára. Feltétlenül most kellett engednie, hogy idáig eljussanak?
De tudta a választ: természetesen most, mert soha nem lesz rá jobb időpont. A
hídon együtt élték át a halálfélelmet, és még nincs vége. Talán meghalnak ezen
az éjszakán. Ha a nap felkel, úgy lehet, olyan Libropolisra fog sütni, amely
megváltozott - és ahogyan a dolgok állnak, nem lesz jobb. Fontos éppen most
megbeszélniük, hogy a fiú többet jelent neki, mint bármi más. A fiúnak ott
vannak a könyvönkívüliek, a felkelése, és még ki tudja, mi. De neki semmije
nincs, csak a fiú iránt érzett szerelme, amelyet olyan sokáig titokban tartott, és
azt akarta, hogy a fiú tudja, mielőtt olyasvalamit tesz, ami... Igen, mielőtt mit
tesz? Már maga a sejtés is rettenetesen fájt.
 Két útelágazással később Finnian megállt egy keskeny, favázas ház előtt,
ugyanolyan antikvárium volt, mint számos másik Libropolisban. Az aprócska
kirakat mögött könyvek halmozódtak az elsárgulás különböző stádiumaiban. Ez
az üzlet sem a vevőkből élt, hanem a juttatásokból, amelyeket Hay-on-Wye
igazgatósága utalt ki. A könyvek minden szeretete ellenére Libropolis kudarcot
vallott kísérlet volt: több könyv, mint amennyit valaki is birtokolni akarna; több
üzlet, mint vevő, akik a hídon át érkeznek; és több óvintézkedés az Akadémia
részéről, mint amennyi gazdaságilag értelmes lett volna. Libropolis emlékmű,
nem pedig üzleti modell, és nem csoda, hogy olyan sok könyvmágus helyeselte.
Egy szem- pillantás erejéig Catből feltört a kétely, hogy talán hibát követnek el.
Hogy nem ők-e azok, akik helytelen dolgot akarnak, és közben vakok a többség
véleményére.
Aztán újra a nyomorúságos életre gondolt a gettóban, a könyvönkívüliek
kizsákmányolására, és mindazok elnyomására, akik nem akartak az adott
helyzettel kiegyezni. És arra, hogy Finniannek talán igaza van. Ha az ember
figyelmen kívül hagyja a mikéntet és miértet, és csak az eredményt nézi - a
könyvönkívüliek szenvedését, a szabadság semmibe vételét -, akkor a válasz
kézenfekvő: változnia kell. És ha a fegyverek, amelyek ehhez szükségesek,
Finnian fegyverei, akkor úgy lehet, ideje használni őket.
Egy ideig meg volt róla győződve, hogy végre megértette, és készen áll, hogy
az egyedüli helyes dolgot megtegye. Akkor egy jelentéktelen, idős férfi ajtót
nyitott nekik, és szótlanul az üzlete padlásterébe vezette őket. Könyvek és
porfátyol falai mögött egy láda állt.
Finnian felpattintotta a domború tetejét.
- Most már érted, mit kell tennem?
A lány belenézett, és szabad utat engedett a könnyeinek.
 52.

L
e!
A világ a színtelen szikrákból alakot öltött, majd feketévé folyt össze. Furia
magas fűben kötött ki. A haját hideg szél borzolta.
- A földre, gyorsan!
Nem tett fel kérdéseket, hanem egész hosszában hasra vetette magát. Maga
mellett világos körvonalat látott. Ha észreveszik őket, később vitatkozhatnak
rajta, vajon min múlt: Furia volt túl lassú, vagy Isis ruhája túl fehér.
Fénycsóva tapogatózott a fűcsomók hegyén. Furia egy csöppnyit felemelte a
fejét, és meglátta a lámpát arrébb, lefelé a lejtőn, azt azonban nem, hány ember
áll ott a sötétségben.
A fény továbbsiklott.
Isis fekvésből felguggolt, és egy pillanatig úgy kuporgott ott, akár egy
macskaféle ragadozó. - Ők az enyémek.
- De ha...
- Ezek a lovagjai. - Előrántotta a lélekkönyvét. - Higgy nekem, nem kár értük.
Azzal meggörnyedve leosont a domboldalon, szürke folt, amely hangtalanul
mozog a sötétben. Furia kábultan próbált tájékozódni. A vasúti töltés alatt találta
magát, pontosan azon a helyen, ahol a Fekete özvegy óvatlanul otthagyta a
Fantasticót. A lány még egy téglalap alakú körvonalat is észrevett a fűben, ahol
a könyv az elmúlt napokban hevert. A tudat, hogy az anyja kedvenc könyve
egyszer s mindenkorra eltűnt, szúró fájdalmat okozott neki, de nem volt olyan
rossz, mint ahogyan várta. Pip sokkal fontosabb, mint egy bárgyú rablóregény.
Lejjebb egy fasor körvonalát látta, amely a parkot elválasztotta a domboktól.
Az éjszakai ég tágas volt és csillagokkal teli. Még a fák lombján át is látta, hogy
a rezidencia sok ablakában világosság van. Valószínűleg a lovagok átkutatták a
házat, és nem vették a fáradságot, hogy leoltsák maguk után a villanyt. A
földszinti ablaktáblákon át a homlokzat előtti területet is megvilágították a
lámpák.
Isis már nem látszott. Csupán néhány másodperccel később kialudt a
fénycsóva. Furia utána szaladt, miközben a csőrös könyv a nadrágja zsebében
ezt mormolta: - És most mit csinálunk?
A lány elővette, a jobb mutatóujját az oldalak közé dugta. - Egyetlen mukkot
sem!
- Ez nem válasz volt.
- Maradj csendben, vagy itt maradsz, amíg minden véget nem ér! - Pah.
Szükséged van rám. Épp olyan jól tudod, mint...
Isis felbukkant előttük a sötétségben. - Titeket aztán még Gloucesterben is
meghallani.
Furia a bal kezével befogta a lélekkönyve csőrét. - Tartod most már a szád?
- Uhüm, ühüm - hallatszott tompán.
Furia Isishez fordult - Mi van a lovagokkal?
- Hárommal kevesebb.
- Hárommal!
A szűrt holdfényben még maga Isis is egy kicsit rémültnek látszott. - Más,
mint korábban. Alig kerül erőfeszítésbe, és nincs visszacsapódás, mert egészen
eltölt a könyvmágia.
Visszacsapódással biztosan az energiának arra a részére gondol, amely a
könyvmágus belsejében megül. Furia maga is érezte már, és azóta a legnagyobb
tisztelettel volt iránta.
Tovább szaladtak lefelé a lejtőn, amíg el nem érték a fák lábánál húzódó
bokrokat. Furia még a sötétben is megtalálta a letaposott ösvényt, amely a másik
oldalra vezetett. Nem sokkal később átsuhantak az elvadult parkon, és csak
akkor kerestek újra fedezéket, amikor a római kori romokhoz értek. A sötétben
az éles falmaradványok idegennek tűntek, akár egy ismert hely lidércnyomása.
A kivilágított rezidencia óceánjáró gőzhajóhoz hasonlított az éjszaka tágas
tengerében. Csak ha jobban megnézte az ember, vált egyértelművé, hogy voltak
ott más fények is, amelyek a ház előtt mozogtak, további fénycsóvák, amelyek a
környéket tapogatták le. A lovagok több csoportban keltek útra.
- Bennünket keresnek? - suttogta Furia.
Egy fénysugár simogatta végig a falakat. Mindketten az utolsó pillanatban
buktak le, és hallották, hogy léptek közelednek. Furia felcsapta a lélekkönyvét,
összpontosított, és felegyenesített egy oldalt a közepén. Isis észrevette, és
leeresztette a sajátját.
 Menni fog? - formálták némán az ajkai.
Furia bólintott, de egyáltalán nem volt benne biztos. Az oldalszív felhasadása
fényt szabadít fel. A sötétben ez elkerülhetetlenül elárulja őket.
De volt valami, ami bizalommal töltötte el, valamiféle melegség, amely a
csőrös könyv kötéséből a karjába sugárzott. Bízz bennem!- mintha a könyv ezt
dünnyögte volna a lány gondolataiban.
Furia felhasította az oldalszívet, és ezúttal alig volt több mint egy finom
csillámlás a papír felhasadt részei között. A belső oldalakon a titkos szavak
kísérteties kékben játszottak, éppen eléggé tisztán ahhoz, hogy a lány el tudja
olvasni.
Furia felemelkedett. A csípő magasságú fal másik oldalán két lovag
közeledett. Az egyik jobbra fordította a lámpáját. A másik a fénycsóva végében
észrevette őt.
- Ez a fiú? - kérdezte a kísérőjét.
- Hé, kisfiú...
Kisfiú? Pipet keresik?
Isis azt suttogta: - Ne hagyd, hogy eltereljék a figyelmedet!
Az egyik lovag körbeforgatta a fénycsóvát. Furia kényszerítette magát, hogy a
támadás éjszakájára gondoljon, elképzelte Pauline-t és Wackfordot a hideg
konyhapadlón; és maga előtt látta Pipet, amint a vasúti töltésen halálfélelemmel
szalad a lovagok elől. Harag és gyűlölet fortyogott benne, és ez elég volt, hogy a
könyv energiáit egyesítse, miközben a szavakat felolvasta. Láthatatlan szigony
rohant a lámpás lovag felé, és a mellkasán találta el. A férfi visszavetődött, és a
sötétbe merült. A lámpája a fűben kötött ki, és megvilágította a köveket.
A visszacsapódás heves volt. Örömmámor áradt szét benne, de Furia ezúttal
kívül rekesztette. Rövid, forró lökést érzett, akár egy villámcsapás, aztán újra ura
lett önmagának, és távol tartotta magától a mindenhatóság érzését, amely felül
akart kerekedni rajta.
A második férfi kinyitotta a száját, hogy riadót fújjon. Isis felugrott, és a
lélekkönyvével az irányába mutatott. Már ki sem kellett nyitnia. A lovag szájára
egyetlen szó sem jött, amikor a nő a másik karját is felé nyújtotta, és az ujjait
lassan ökölbe zárta. Furia csak a férfi körvonalát látta a rezidencia világos
ablakai előtt, ezért alig tudta kivenni, mi történik vele. Recsegett és ropogott,
ahogyan a fejét a láthatatlan erő összeroppantotta. Egyetlen további hang nélkül
összeroskadt.
- Az alárendeltjei - mondta Isis, amikor a falat megkerülve a második földön
fekvő férfihoz lépett. - Nem kell, hogy sajnáld őket.
 - Nem teszem. Megölték a barátaimat.
- Egészen biztos?
A lány gombóccal a torkában bólintott. - A másik még él?
Isis leguggolt, és kitapintotta a pulzusát. - A lökésed szétrobbantotta a szívét.
A lány majdnem azt suttogta: Ezt nem akartam! -, de ezzel csak saját
magának hazudott volna. Természetesen akarta. Minden egyes lovagot megölne,
ha ez szükséges ahhoz, hogy Pipet visszakapja.
A lovagok az öccsét keresik. A Fekete özvegy nem ölte meg a veresége miatti
bosszúvágyból. Pip él. És menekül.
Isis kikapcsolta a földön heverő lámpát, aztán a rommező szélére osont, és
szétnézett. Jóval arrébb, balra másik fénypont rezgett a parkon keresztül, egy
harmadik a házhoz közel imbolygott, a homlokzata felé. Az ablakokban Furia
két körvonalat vett észre.
- Mit gondolsz, hányán vannak összesen? - suttogta.
- Sejtésem sincs. Lehet, hogy ez az összes, de az is lehet, hogy a házban még
többen vannak. Talán erősítést hozott. Egyszerűen túl keveset tudok róla.
- De ismeritek egymást.
- Igen, dolgozott az Akadémiának.
- Az Akadémia gyilkosokat szerződtet? A sok ügynöke és milicistája
ellenére?
- Csak kivételes esetekben. - Isis hangja keményen csengett, amikor ezt
mondta. - Ha ügynököket kell kiiktatni, akik túl hatalmasokká vagy önfejűvé
váltak.
- Öt rád...
- Valakire, akit nagyon jól ismertem.
Furia a sötétben rábámult. - Te csak ezért vagy itt, igaz? Meg akarod őt ölni.
Bosszúból.
- Segítek neked és az öcsédnek.
- De nem ez az egyetlen ok.
- Nem - mondta Isis, és elszaladt.
Furia mellette maradt, amíg fel nem bukkantak előttük a következő lovagok.
Hárman voltak, mint fent, a domboldalon, és Isis egyetlen rezdülés nélkül
kioltotta az életüket. Kívülről nézve alig került neki többe, mint egy
kézmozdulat, de Furia úgy gondolta, hogy a gyilkolás úgy lehet, nagyon is
felemészti az erejét. Isis az elmúlt órákban három kaput nyitott, két könyvutazást
valósított meg, most meg csak úgy kaszálja az ellenség sorait. Alaposan járt el,
erre képezte ki az Akadémia. Valószínűleg ő maga is csak most tapasztalja ki,
milyen hatalmassá tette őt az átváltozás, és Furia attól félt, hogy túlbecsüli
magát.
Isis gyorsan a halottak fölé hajolt, majd az utolsó remegő lámpára mutatott a
ház előtt. Jelt adott Fúriának, majd újra futásnak eredtek.
Néhány perccel később a parkban már egyetlen lovag sem volt életben.
 53.

A
Fekete özvegy lejött a rezidencia kapuja előtti lépcsőn, és átlépte szent
Viboráda szétzúzott koponyáját.
- Tudtam, hogy fel fogtok itt bukkanni - mondta Isisnek, amikor a ház előtti
téren egymással szemközt álltak. - Nem tudtad ezt a lehetőséget kihagyni, igaz?
Furia pillantása a homlokzatra siklott. A földszint egyik kivilágított ablaka
mögött sziluettet vett észre, túl apró és törékeny ahhoz, hogy egy lovag legyen.
- Van még ott valaki - mondta Furia. - A házban.
- Menj hátrébb! - felelte Isis.
A Fekete özvegy arcvonásai beesettek voltak, és tíz évvel idősebbnek nézett
ki, mint a könyvönkívüliek táborában.
- Itt és most akarod befejezni? - Még mindig szép volt, de úgy látszott, mintha
a hajának és a ruhájának a feketesége a vonásaira telepedne, mintha minden
világosságot magába akarna nyelni. Neki is kapukat kellett nyitnia, hogy az
erdőbe lépjen, aztán újra elhagyja azt, és még kétséges volt, mi történt Ariellel,
és hogy mennyi ellenállást fejtett ki.
- Tűnj el innen! - mondta Isis Furiának anélkül, hogy az ellenfeléről levette
volna a szemét.
Furia segíteni akart neki, ám ekkor guminyomokat vett észre a feltúrt
kavicsban. Amikor a tekintetével követte, a bokrok között letördelt ágak
nyiladékát vette észre, és egy kidőlt fatörzset, amely ferdén feküdni látszott
valamin, ami mélyen a bokrok közé fúródott.
Sunderland Rolls-Royce-a.
A háta mögött Isis és a Fekete özvegy további szavakat váltott, de Furia már
nem figyelt rájuk. Akár egy alvajáró, közeledett az autóhoz. A lámpái nem égtek,
a levegőben benzinszag szállt.
 Még egyszer hátrapillantott a térre, ahol a két ellenfél egymást méricskélte.
Mindketten a kezükben tartották a lélekkönyvüket, de csak a Fekete özvegy
nyitotta ki a sajátját. Furia esdekelve remélte, hogy Isis nem túlságosan biztos a
dolgában.
- Most mit csinálsz? - kérdezte a csőrös könyv, amikor Furia ágakat hajtott
félre, hogy az autó mögötti résbe lépjen.
- Ez a sofőrünk autója.
-És?
Villámfény borította világosságba a környéket. Az autó körüli gallyak hirtelen
éles árnyékokból álló, egyszínű zűrzavarrá váltak. Amikor hátranézett, az
előtéren óriási fénykupola világított, akár egy földbe csapódó hullócsillag. A
boltozat közepén két sötét árnyalakot ismert fel. Isis és a Fekete özvegy
körvonalát. Ha nem lettek volna a fehéresen kék villanások, amelyek erekként
ágaztak szét a kupola felett, úgy nézett volna ki, mint egy robbanás, amelyből
bármelyik pillanatban lánggomba csaphatna fel.
Furia majdnem visszafutott. Aztán világossá vált számára, hogy semmit nem
tehet. Az ereje nevetséges volt a két nőével szemben. Majdnem száz yardra volt
tőlük, de még itt, a bokrok között is érezte a könyvmágiai töltésüket, amely a
kupolából kisodródott az éjszakába. Az egész testét libabőr borította, és a
lélekkönyve csőre egyre beljebb húzta magát a borítóba. Félelmetes hangok
hallatszottak, rikácsolás, akár valami óriási fúró, elkeveredve olyan hangokkal,
amelyek sem Isisé, sem a Fekete özvegyé nem voltak.
Az erő, amelyet a könyvmágusok szabadon eresztettek, kiszívta az életet a
környezetükből. Furia körül megereszkedtek a lombok. Ő maga is gyengébb lett.
Kényszerítenie kellett magát, hogy elforduljon a látványtól, és újra az autóhoz
menjen. A térről érkező fény tükröződött a hátsó ablakon, előtte egy comb
vastagságú fatörzs feküdt a csomagtartón. Hogy volt-e még valaki az autó
belsejében, azt innen nem lehetett látni.
Minden lépést nehezebbnek érzett, mint az előzőt. Úgy tűnt, mintha a levegő
zselatinná kocsonyásodott volna körülötte. Lassan tette egyik lábát a másik elé,
miközben a csőrös könyv halkan nyavalygott.
Végül sikerük kinyújtania a kezét a karosszéria felé. A fém hideg volt.
Kinyitotta a száját, hogy Sunderland nevét kiáltsa, de ez is alig sikerült. A
kezével tapadókorongként szorította a sárvédőt, és végighúzta magát mellette,
közben át kellett bújnia a fatörzs alatt. A csomagtartó tetejét a fa egy kicsit
behorpasztotta, és most már látta a repedéseket is, amelyek - akár egy csillag
sugarai - a hátsó ablakon húzódtak. A közepén lyuk tátongott. A lovagok tüzeltek
az autóra.
Amikor a bal hátsó ajtóhoz ért, halványan egy alak körvonalát ismerte fel a
sofőr ülésen. A könyvmágia kitörései és az acélos sivítás erősebbé vált,
miközben a holt lomb hamuként táncolt a levegőben.
A hátával a karosszériának támaszkodott, és kinyitotta a csőrös könyvet.
Remegve emelkedett fel egy oldal, majd szétvált. A fényét elnyelte az
energiakupola világossága, ám a lélekkönyv felizzította az írást az oldalszív
belsejében, amíg Furia akadozó hangon fel nem tudta olvasni.
A következő pillanatban csend lett, a szívóerő megszűnt. Furia pislogott,
nyelni próbált, de ahhoz a szájában előbb újra nyálnak kellett képződnie.
Egyfajta burok keletkezett körülötte, hajszálvékony villanásokból álló, hullámzó,
zsákszerű dolog. Újra képes volt mozogni, és amikor megfordult, és tovább ment
a sofőr ajtajáig, sokkal könnyebbnek érezte, mint előtte. Az üvegnek
támaszkodott, és benézett. Közben a burok a karosszériára hajolt anélkül, hogy
ellenállásba ütközött volna. A remegő fényháló világosságot vetett a kocsi
belsejébe.
Sunderland már nem élt. A golyó a fél fejtámlát felrobbantotta, és a
koponyáját találta el. A sofőr úgy ült ott, mintha aludna, a feje oldalra billent, és
egyetlen véres könnycsepp rubinvörös csíkot húzott az álláig.
Furia az anyósülésre nézett. Pipnek nyoma sem volt, a padlon sem. Az autó
másik oldalán mindkét ajtó nyitva állt, egy ág behajolt, és csontos karként a
hátsó ülésre mutatott. Az is üres volt.
A sziluettre gondolt a rezidencia ablaka mögött. De a lovagok a parkban
keresték Pipet. Az ágakon keresztül újra visszanézett a házra és a ragyogó
energiarobajra. Az éjszaka olyan világos lett, mintha nappal lenne, de a fény
hidegnek hatott, majdnem elektromosnak. Boldog volt, hogy nem kellett már
hallania a lármát, de azon tűnődött, hogy a fényvillanások vajon meg tudják-e
gyújtani a benzint.
Gyorsabban, mint az előbb a Rolls-Royce hátuljához ment, és azon
gondolkodott, hogy belépjen-e Isishez a kupolába. Talán segítségre van
szüksége, ha Furia még oly keveset is tud neki kínálni. De még mindig ott van
Pip. Ha a parkban rejtőzködik, akkor észre kellett vennie, mi történik, és
feltehetően el nem mozdul a helyéről.
- Pip! - kiáltotta kétségbeesve. - Pip, hol bujkálsz?
Aztán rájött, hogy a burok csak tőle tartja távol a lármát, és azon túl, egy
karnyújtásnyira, ott kint továbbra is irtóztató robaj tombol, és elnyeli a hangját.
 Leguggolt, a hátát a lökhárítónak támasztotta, és a kezébe rejtette az arcát.
Pipet siratta és az apját. Pauline-t és Wackfordot, még Sunderlandet is, és akkor
érezte, hogy a védőburok villódzni kezd, aztán mintegy fátyolon át észlelte, hogy
a csőrös könyve figyelmeztetést kiált, hogy vigyázzon, és ne engedje a figyelmét
ellankadni.
De nem a csőrös könyv hangja volt az, ami a kétségbeeséséből kirángatta. A
dobogás és kopogás volt az mögötte, a csomagtartóban.
- Pip!
Felugrott, megfordult, és puszta kézzel próbálta a fatörzset a tetőről lelökni.
- Ez jobban is mehetne - mondta a csőrös könyv.
Gyorsan átmászott a törzs alatt, amíg újra a sofőrajtó előtt nem állt. Ott a bal
kezével felemelte a könyvét, és a jobbot a fa felé nyújtotta. Nem érintette meg,
de az erő, amely belőle jött, minden dühével nekivágódott. Csak a
csomagtartóról akarta a fát letolni, de újra alulbecsülte, mire képes. A törzs
szilánkokra és forgácsokra robbant szét, a maradék pedig leszitált a karos
szériáról.
Furia a visszacsapódást ezúttal a saját céljára fordította. A lombkorona
eltorlaszolta az útját, de a győzelmi mámorában átkényszerítette magát a sűrűn,
amíg összekarcolva és elfúló lélegzettel a behorpadt csomagtartó zára előtt nem
találta magát.
Bentről újra kopogtak.
Egy szívdobbanásnyi ideig habozott. Eszébe jutottak Sunderland illúziói,
amelyeket éjszakánként látott ebből a csomagtartóból előmászni. Egyszerre
eszébe jutott Pip nevetése és Sunderland meghajlása, és megértette, mi történt.
Rosszul ítélte meg a sofőrt. A megkönnyebbülésébe szégyen keveredett.
A rezidencia előtt az energiakupola új színezetet öltött, fehérből a kéken át
élénkzöldre váltott, és vele együtt a környezet is megváltozni látszott, mintha
valaki megmérgezte volna a fényt. Surrogó szikrák szóródtak szét minden
irányba, a védőburok visszaverte őket, de az autó repedezett fénymázába
himlőhelyeket dörzsölt.
Amikor Furia a sérült tetőt ki akarta nyitni, a zár beszorult.
- Pip? Ki kell rúgnod belülről!
A jobb kezével rángatta a fogót. A másik oldalon rúgás recsegtette meg a
tetőt, és ezúttal a zár kattant. A csomagtartó mégis csukva maradt.
A benzinszag újra az orrába kúszott. Nézte az izzó krátereket a mázon. Ennek
most gyorsan kell mennie, sokkal gyorsabban, mint eddig.
- Próbáld meg még egyszer! - ordította.
 Alulról lábak koppantak a bádognak. Hiába.
- Tegyél le engem, és használd mindkét kezedet! - kiáltotta a csőrös könyv.
Feltételezte, hogy a burok így magába fog roskadni, de ez már úgysem
számít, ha a kifolyt benzin tüzet fog. A földre fektette a könyvet, és hallotta,
amint az felnyög. A burok megremegett, és veszített a szilárdságából.
Furia megragadta a fogantyút, és azt kiáltotta; - Pip! Még egyszer! - És végre
érezte, hogy a közös erőfeszítésük eredménnyel járt. A tető felrepült, hajszál
híján eltalálta az arcát, és már be is nyúlt, és megfogta az öccsét. A fiú ott bent
mintha teljes sötétségben lebegett volna, mintegy az éjszaka párnáján. Aztán az
illúzió elszállt, és már csak ugyanolyan csomagtartó volt, mint bármelyik másik.
Kihúzta a fiút a szabadba, és az utolsó pillanatban felemelte a csőrös könyvet,
még mielőtt a nyíláson át visszaszaladtak az előtérre, majd jobbra, végig a
szélén, miközben a halvány villanásokból álló burok körbevette őket.
Hatalmas robbanás szakította szét mögöttük a bokrokat, toronymagas
szúróláng csapott az égre, és a rezidencia előtti tüzes káosz fölé nőtt. Forróság-
és nyomáshullám találta el Furia hátát, és éppen csak sikerült Pipre vetnie magát,
miközben mindketten a földre zuhantak. Sötét körvonal repült a levegőn
keresztül, a karosszéria egy része, talán az egész autó, és elnyelte az
energiakupola.
A következő pillanatban a félgömb magába roskadt.
A szikraeső egyik pillanatról a másikra kialudt, és az egyetlen fény a bokor
tüzéből jött. Bokrok és fák égtek ott, ahol az előbb még a Rolls-Royce állt.
Az előtér közepén Isis és a Fekete özvegy kuporgott térden állva, egymással
szemben, égő törmelékdaraboktól körülvéve. Közöttük, középen az autó roncsa
feküdt lobogó gumikkal. A karosszéria egyes darabjai hiányoztak, és minden
nyílásból lángok csaptak ki. Furia látta, hogy Sunderland a kormánynál ül,
mintha a Rolls-Royce-ot halálában vezette volna ide. A sofőr utolsó útja véget
vetett a könyvmágusok párbajának: mindketten elveszítették a lélekkönyvüket.
Furia látta, hogy égnek a roncs mellett, a kavicson heverve. Isis köpenye is tüzet
fogott. Kimerült kézmozdulattal letépte magáról.
A Fekete özvegy állt lábra elsőként, majd felkiáltott, amikor meglátta a
lángokban álló lélekkönyvét, és fogott egy cikkcakkos fémdarabot, talán a
motorháztető egy részét. A fémnek izzóan forrónak kellett lennie. Füst
gomolygott fel az ujjai közül, de Isishez vonszolta vele magát, aki most előredőlt
felsőtesttel térdelt a földön.
- Isis! - ordította Furia a téren át. - Vigyázz!
 A Fekete özvegy már majdnem odaért hozzá. Mindkét kezével felemelte a
nagy fémdarabot, hogy aztán, akár egy nyaktilóval, Isis nyakára sújtson vele. Az
idő újra megfagyott, és Furia egy újabb alakot látott a rezidencia kapuján kilépni,
egy vékony, idősebb hölgyet vérvörös kosztümben. Ő is könyvet tartott a
kezében, és úgy nézett ki, mintha a következő szempillantásban használni
akarná.
Furia legurult Pipről, kétségbeesetten remélte, hogy sértetlen, megfogta a
csőrös könyvét, és felhasította az oldalszívet. Nyomáshullám mart barázdát a
kavicsba, ellövellt a Fekete özvegy mellett, és a bejáratban álló nőnek csapódott.
Néhány lépéssel hátralökte, de gond nélkül összeszedte magát, és az új ellenfele
felé fordult. Még ilyen távolságból is látta Furia a pillantását, benne a féktelen
dühöt és olyan megmagyarázhatatlan mértékű gyűlöletet, hogy a lány egy
pillanatig komolyan elgondolkodott rajta, találkoztak-e már, és vajon mit
árthatott neki.
A Fekete özvegyből ordítás tört ki. A fogazott szélű fémet Isis fölé emelte,
hogy a következő pillanatban lesújtson vele.
Isis hátravetette a fejét, kifeszítette a mellkasát, és kinyitotta a fűző utolsó
kapcsait. Alulról fény hullott a Fekete özvegy meglepett vonásaira. Isis felsőteste
előtt lapok verdestek, és felhasadtak. A mellkasából kápráztató fényesség és
nyers erő lökése tört elő, eltalálta az Fekete özvegyet, és izzó fényrészecskék
szökőkútjává szaggatta. Az egyik pillanatban velőtrázó kiáltásra nyitotta a száját,
a következőben eltűnt, és csillogó szikraeső telepedett Isisre és a térre.
Az ajtóban álló nő megkövült arccal visszahúzódott a házba.
Furia Piphez mászott, és látta, hogy a fiú úgy mosolyog, mint ahogy már rég
nem, mindenféle bohócálarc nélkül - finom gyerekarc nagy szemekkel.
Térden állva magához húzta. - Most már biztonságban vagy - suttogta
könnyek között, bár nem tudta, hogy ez-e az igazság.
- A bohócok mind elmentek? - kérdezte a fiú a vállára borulva.
- Igen - felelte a lány. - Igen, elmentek. Nem bánthatnak többet. Egyikük sem,
esküszöm neked.
Pip bólintott. - Boldog vagyok, hogy újra itt vagy.
A lány elmosódott tekintettel, sírva nevetett, a ruhaujjával megtörölte az arcát,
aztán a fiú úgy átölelte, hogy a lány majdnem hátra borult.
A csőrös könyv megköszörülte mellette a torkát a földön. - Illendő volna
bemutatnod engem. Végső soron azért nekem is volt részem a dolgokban.
Furia éppen teljesíteni akarta a kívánságát, amikor Isis gyenge és rekedt
hangját meghallotta. - Még... nincs vége.
 - Pip - mondta Furia, amikor a kisfiú elengedte -, szaladj le az őrházhoz, és ott
várj meg engem!
- Itt maradok veled!
- Nem lehet. Még nem.
A fiú követte a lány pillantását a ház és a kivilágított ablakai felé.
- Furia! - kiáltotta Isis, miközben megpróbált talpra állni.
Furia puszit nyomott Pip homlokára. - Maradj az őrháznál, vagyis inkább
menj be, ha tudsz!
Pip az égő Rolls-Royce-ra nézett. A lángokban már nem lehetett látni a sofőr
testét. - Kiszabadított engem - suttogta szomorúan. - A lámpáddal és a foteleddel
együtt.
- Tényleg? - kérdezte Furia. - Mindkettőjükkel?
- Segítettek neki. Sunderland megpróbált engem elvinni innen. A férfiak
lőttek ránk...
Furia még egyszer magához szorította, aztán felállt, és a fiút is felhúzta. - Az
őrházhoz, rendben?
- Rendben. - A fiú felemelte a csőrös könyvet, és méricskélte. -
Megtarthatom?
- Nem! - krákogta a könyv megbotránkozva.
- Sajnálom - mondta Furia. - Ez a lélekkönyvem.
- Ó! Ez remek! Annyira vágytál már rá.
- Így van. És most fuss!
Pip elfutott. A könyv ellenségesen sziszegett. - Megtarthatom? - majmolta a
fiút.
- Hé! - Furia fricskát nyomott a csőrére. - Szokj hozzá!
Meggyőződött róla, hogy Pip leszalad a felhajtón, aztán Isishez sietett, és
segített neki felállni. A mellkasa újra összezáródott. A közepén, a kulcscsontjától
az övéig varrás futott, akár egy seb.
Furia a hóna alá nyúlt, és támogatta.
- El kell kapnunk Mater Antiquát - mondta Isis.
Furia bólintott, átfogta a derekát, és magával cipelte a házba.
 54.

A
z előcsarnokban szétzúzott bútorok és szétszaggatott vásznú . képkeretek
fogadták őket. Az embermagasságú agyag amfora, amelyben Furia gyerekként
halott rablót sejtett, négy óriási szilánkra tört, amelyek virágszirmokként
hullottak széjjel.
Nehezen vették a levegőt, és megálltak a kapu alatt. Isis az ajtófélfának
támaszkodott, hogy Furia felcsaphassa a lélekkönyvét. A behúzott csőr a bal
kezében feküdt, és ez sajátos módon bizakodással töltötte el. Már nincs egyedül
a képességeivel.
- Hol lehet? - kérdezte Isis.
- A rezidenciának hatvannégy szobája van. És akkor még nem számoltuk
hozzá a lépcsőházakat, a kamrákat és fürdőszobákat. És ott vannak még a
katakombák is.
- Miféle katakombák?
- A rómaiak korából. Ott helyezkedik el a könyvtár.
- Könyvek a nyirkos pincében?
- Ott lent soha nincs nyirkosság. - Amikor a penészrája eszébe jutott, Furia
hozzáfűzte: - Szinte soha. Csak egészen ritkán.
- Milyen könyvek vannak ott?
- Mindenféle, amit csak el tudsz képzelni.
- Ez lesz az. - Isis hangjában olyan bizonyosság bujkált, ami meglepte Fúriát.
- Mutasd nekem az utat!
- Mitől vagy ebben olyan biztos?
- Gondolj csak bele, hová bújik egy könyvmágus, ha több ezer könyv
energiáját használhatja fel?
- Több százezerét.
 Isis a homlokát ráncolta. - Vigyél engem ebbe a könyvtárba, de gyorsan! Nem
szabad, hogy befészkelje magát odalent!
Végig siettek a földszinten, amíg el nem érték a katakombákba vezető széles
lépcsőt. A felső lépcsőfordulóban megálltak.
- Érzed ezt? - kérdezte Isis.
- Mit?
- Soha nem tűnt fel neked itt valami rendkívüli?
Furia Ipszilonzére gondolt és az origamikra, Wackford sebhelyére és a
megrongálódott ajtóra. De ezek olyan dolgok voltak, amelyek között felnőtt,
ugyanúgy ehhez a könyvtárhoz tartoztak, mint a könyvek a polcokon. - Állítólag
évről évre nagyobb lesz - mondta. - Wackford azt mesélte, vannak olyan
folyosók, amelyek végeláthatatlanok. És hogy a könyvek egyszerűen a semmiből
bukkannak fel. Hogy sokkal több van, mint amennyit bárki bármikor is le tudott
volna ide hordani.
- És soha nem magyarázták el neked, miféle hely ez valójában?
Furia megrázta a fejét.
- A ti könyvtáratok - mondta Isis, és lehalkította a hangját - menedékhellyé
vált. És bár ez nagyon valószínűtlen, de lehet, hogy az Akadémiának sejtése
sincs róla.
- Menedékhellyé vált? Létezik ilyesmi?
Isis felemelte a vállát. - Olyan sok minden van változófélben. Az Akadémia
egyre jobban elveszíti az ellenőrzést a könyvmágia felett - ha valaha is
rendelkezett vele. A dolgok önálló életre kelnek. És bármiben fogadni mernék rá,
hogy Mater Antiqua a menedékhely közelségét abban a pillanatban megérezte,
amikor ebbe a házba lépett.
- Várj meg itt! - mondta Furia.
- Mi...
- Bízz bennem!
Visszarohant a folyosón, és a sötét konyhába lépett. Miközben az oldalsó
kijárathoz ment, észrevette a foltokat a csempén. A külső ajtó nyitva állt. Kint
azonnal megtalálta, amit keresett.
Valaki abroszokat terített a három testre. Furia egy pillanatig azt hitte, nem
fog tudni közelebb lépni, mintha olyan akadály feszülne közte és a holttestek
között, amelyet nem lehet leküzdeni. Egészen lassan leguggolt, ott, ahol a
halottak lábát sejtette, és az egyik terítő szélét felemelte. Felismerte az apja
nadrágját, és azonnal leejtette az anyagot. Néhány másodperc elteltével egy
másik helyen próbálkozott. Pauline lábikrája bukkant elő. Csak a harmadik
próbálkozásra találta meg végre Wackfordot, és visszatartott lélegzettel
tapogatózott felfelé a nadrágján, a jobb nadrágzsebéig. Véresre harapta az
alsóajkát, miközben az ujjait bedugta, és a kulcscsomóba ütközött.
Villámgyorsan előhúzta, és úgy ugrott hátra, mintha darázsfészekbe nyúlt volna.
Aztán visszaviharzott a konyhába. A kulcsok úgy csörömpöltek a remegő
kezében, akár egy harangjáték.
Még egyszer megállt, kikereste a megfelelő kulcsot - az volt a legnagyobb,
több tucatszor látta Wackford kezében -, lehúzta a karikáról, és a zsebébe dugta.
A többit a tálalószekrényre fektette. Miközben visszaszaladt Isishez, próbálta
kikapcsolni a képeket, amelyeket ott kint látott.
- Hol voltál? - kérdezte Isis türelmetlenül.
Furia megmutatta neki a kulcsot, de rögtön utána újra eldugta.
Amikor elindultak lefelé a lépcsőn. Isis ment elől. Már néhány lépcsőfok után
csökkent a hőmérséklet. Halkan mozogtak, és szorosan a durván megmunkált
falhoz lapultak. Az utolsó lépcsőkanyarulatot a legnagyobb óvatossággal tették
meg, aztán a nehéz vasajtós előtérbe pillantottak.
Mater Antiqua a kapu előtt állt, és hátat fordított a lépcsőnek. A felnyitott
lélekkönyvét a két kezében tartotta, és a könyvmágia segítségével próbálta
kinyitni az ajtót.
Wackford csupán néhány napja fényesítette ki a kapu acélos felületét, ezért
nem volt csoda, hogy az idős hölgy észrevette a tükörképüket. Furia egy lépéssel
Isis mögött ment. Hallotta a könyv lapjainak zizegését, amint Isis mellkasa
szétnyílt.
Mater Antiqua nem moccant. - Tudod - mondta -, én szerettem őt. Nagyon is.
A meleg szél, amelyet Isis verdeső lapjai keltettek, felborzolta Furia haját. -
Siebensternt?
- Severin Rosenkreutzot. Siebensternt. A könyvmágia ősatyját. - Egyre csak a
vasajtót nézte. - Nekem mindegy, hogyan nevezed őt.
- Hogyan lehetséges, hogy Őn...
- Idősebb vagyok, mint gondolnád.
- Csak időt akar nyerni - mondta Isis. - És hazudik.
- Nem - tiltakozott Mater Antiqua. - Egyetlen szó sem hazugság. Egyetlen
okból utaztam ide: szemtől szemben akartam állni Furia Salamandra Faerfaxszel.
- Ön még személyesen ismerte Severint?
- De még hogy. - A vasajtó megremegett, de zárva maradt.
- Le a könyvvel! - parancsolt rá Isis. - Azonnal!
 Ekkor Mater Antiqua megfordult. - Szerettem őt. De a gondolataiban mindig
csak egy másik nő számára volt hely. Hiába ismertem őt, az évek során soha nem
tudta elfelejteni a lányt, aki a bejegyzéseket írta neki a könyvébe - amikor még
fiatal volt. Soha nem adta fel a reményt, hogy egy nap majd találkozik vele.
- Én most meg fogom ölni - suttogta Isis.
- Várj! - Furia megérintette a karját, és előre lépett. A csőrös könyv
összerezzent a kezében.
- Mindig tudtam, hogy ebben az évben fogsz rábukkanni a könyvre - mondta
Mater Antiqua. - És hogy kapcsolatba fogsz lépni vele. Egyébként egészen
könnyű volt téged megtalálni. Az Akadémia soha nem szerzett róla tudomást,
milyen néven bujkál a családod, ezért minden kísérlete eredménytelen maradt.
Ám én másfél évszázada ismerem őt! Csak ki kellett várnom azt az évet, amikor
Severinnek írni fogsz, és rajtad keresztül végre a könyvhöz juthatok.
Megmutatta nekik a semmitmondó, vékony kötetet, amelyet a kezében tartott.
Furia azonnal felismerte. A nyitott oldalszívből fényfonalak szövedéke ágazott
szerteszét, egészen az ajtóig.
- A ti könyvetek valójában az én lélekkönyvem volt - mondta Mater Antiqua.
- Az első könyvmágiai könyv, amit Severin alkotott. Korábban az összes többi
csak játékszer volt. Amikor megismerkedtünk, a könyv hozzám jött. Azt hiszem,
csak ezért tudta elképzelni, hogy szeret engem. Mert a ti közös könyvetek engem
választott. - Mosolygott, de ezúttal elgyötörtnek hatott. - Amíg vissza nem vette
tőlem. Tudnom kellett volna, hogy így lesz. Végül is gondoskodnia kellett róla,
hogy te sok évvel később rá tudj majd bukkanni.
- De hiszen amikor én rátaláltam, az első oldalon álló, egyetlen bejegyzéstől
eltekintve üres volt.
- Minden, amit beleírtatok, elhalványodott, amikor az én lélekkönyvem lett.
Talán éppen ez volt előre elhatározva - az idő kiszámíthatatlan, ez főleg akkor
válik világossá az ember számára, ha elegendő áll belőle rendelkezésre. Azt
hiszem, Severin eleinte azt hitte, ez jó esély arra, hogy végre elfelejtsen téged, és
engedjen nekem. Az évek múltak, ám ő még mindig rád gondolt, bár már rég
nem akarta beismerni. Végül mindent bevallott nekem, és ellopta tőlem a
könyvet. Újra beleírta az első sorokat, és mélyen eltemette a Rosenkreutzok
könyvtárába. Nem sokkal később a családnak menekülnie kellett, és a
lélekkönyvem vele együtt eltűnt. Máig. Kivételesen hálás vagyok a Fekete
özvegynek, amiért visszahozta nekem.
Isis hangja tele volt gúnnyal. - Most azt akarja nekünk bemesélni, hogy Ön
mindezt szerelemből tette?
 - Ezt Önnek meg kellene értenie - fordult Mater Antiqua Isishez. - Nem éppen
a szerelem volt az oka, amiért ily módon gyűlölte a Fekete özvegyet? Nem ölte
meg azt a valakit, aki Önnek a világot jelentette? Tényleg kételkedik benne,
hogy a szerelem mind közül a legerősebb hajtóerő?
Isis már-már azon volt, hogy megtámadja, de Furia még egyszer így kiáltott: -
Várj!
Mater Antiqua Severint akarja - még ma is. Vajon a könyvön keresztül
elárulja neki, hogy ki ő, vagy meghagyja abban a hitben, hogy továbbra is Furia
írja a bejegyzéseket?
- Hogyan élt ennyi éven át?
A nő enyhe csodálkozással nézett rá. - Hogyan? Severin megírta. Egy ideig
azt hitte, boldog lehet velem, és akkor talált egy módszert, amelytől a
könyvmágusok lassabban öregszenek. Egyszerűen megírta az egyik
teremtéskönyvébe - így nevezte őket akkor -, és ezzel valóra vált. Kizárólag ő és
én tudtunk erről. Megbíztunk egymásban. Azt gondoltam, mindent tudok róla, de
nem így volt - titokban akkor már az Üres Könyveken dolgozott, a biztosítékon,
arra az esetre, ha a könyvmágia kicsúszna a kezei közül. Számomra ez csak
sokkal később vált világossá.
A lélekkönyvéből feltörő fényfonadék a könyvmágia energiáját pumpálta a
könyvtár zárt ajtajába. Ha Isisnek igaza van, és a katakomba önálló
menedékhely, egy hely a világ oldalai között, akkor a bejáratot csak egyetlen
módon lehet kinyitni. Ahogy a Libropolisba vezető hídon csak akkor lehet
átkelni, ha az ember a birtokában van egy könyvjelzőnek, úgy a Faerfax ház
könyvtárába csak a megfelelő kulccsal lehet belépni.
Furia előhúzta a zsebéből. - Talán ezzel kellene megpróbálnia.
- Tedd el! - parancsolt rá Isis.
Mater Antiqua mosolygott. - Cserét ajánlasz? A kulcsot a lélekkönyvemért
cserébe? Világosnak kellene lennie számodra, hogy ez lehetetlen. Egyetlen
könyvmágus sem adja oda önként a lélekkönyvét. És nekem már így is éppen
elég sokáig kellett lemondanom a sajátomról.
- Elég! - kiáltotta Isis. A mellkasában egyszerre több könyvlap felhasadt, és
kápráztató fény szabadult fel belőlük.
Mater Antiqua kinevette.
- Teljesen igaz. Elég a játszadozásból!
Puszta kézzel Isisre mutatott, és valami meglepő dolog történt. Az oldalszívek
izzása alábbhagyott, és a papír rétegei újra egybeolvadtak. Miközben Isis
hitetlenkedve nézett végig magán, a felsőteste összezárult. Erőtlenül térdre
rogyott.
-Te nem vagy más, mint Siebenstern egyik teremtménye - kiáltotta Mater
Antiqua. - Egy könyvönkívüli az elbeszéléseiből. Vetettél egy pillantást a
mesekönyvébe? Nekem ajánlotta. A nevem Annabelle Antiqua. Ezeket a
meséket nekem írta. Az enyémek, minden egyes mese - éppen úgy, ahogy bennük
minden teremtmény. Nimmernis is, a nappal és az éjszaka határának a lánya.
- Nem! - kiáltotta Isis elgyötörten.
- Azt hiszed, rendelkezel saját akarattal? - Az idős hölgy egy lépéssel
közelebb jött, miközben a lélekkönyve áttetsző fényszalagokkal fonta körül. -
Hogy hatalmad van felettem, mert te magad is könyv vagy? Te semmi vagy. Isis
Nimmernis. Ott kint megmentett téged a te könyvmágiád meg ez a gyerek. De
most gyengének érzed magad, nem igaz? Fáradt vagy. És eleged van a harcból.
- Mater Antiqua mosolygott. - Engedelmeskedni fogsz nekem, egészen
mindegy, mit követelek tőled.
Furia maga is támadni akart, de akkor Severin könyve, amely egykor az ő
könyve volt, ellene fordult. A fényfonadék Mater Antiqua háta mögött úgy tárult
szét, akár két óriási pillangószárny, és egy szempillantás erejéig Furia úgy érezte,
életében nem látott ennél szebbet.
Aztán a szélei izzó polipkarokká váltak.
Még miközben Furiát célba vették, a lány lélekkönyve védőfalat alkotott. A
fénycsápok lepattantak a villanásokból álló függönyről, épp olyan burok volt,
mint korábban a parkban, és ez Furiának időt engedett a levegővételre.
Mater Antiqua zengőn nevetett a tapasztalatlan könyvmágus lányon, aki
ellenállni merészelt az ő hatalmának.
- Nimmernis - parancsolta -, hozd ide a kulcsot! Aztán öld meg!
Isis lassan felemelkedett a földről. Az arcvonásai elárulták a
meghasonlottságát. Amikor Furia ellen fordult, a szemében színtiszta iszonyat
ült. Átdugta a kezét a szikrafüggönyön, és kiütötte a kezéből a csőrös könyvet.
Az verdesve padlót fogott, és a nyitott oldalaira hullott. A csőr a hosszú nyakán
kinyújtózott a borítóból, és Isis után kapott. Isis félrerúgta, szükségtelenül
keményen és kegyetlenül. A nyaka, akár egy eltört virágszár, oldalra nyekkent.
- Isis! - kiáltotta Furia könyörögve.
Mater Antiqua még hangosabban nevetett. - Add ide a kulcsot!
Furia a lába elé hajította. - Tessék! Vegye el!
Az idős hölgy felemelte. A győzelmében biztosan tartotta a kezében, és nézte,
ahogyan a szerteágazó fénycsíkok izzása tükröződik a fémen. Isis kihasználta a
figyelmetlensége rövid pillanatát, és fél lépésre elhúzódott Furiától, az arcát
elgyötörte a fájdalom, miközben minden erejével az idegen befolyás ellen
hadakozott. Szerzett Furiának egy lélegzetvételnyi szünetet és a lehetőséget,
hogy a lélekkönyvét felemelje a földről. A csőr petyhüdten himbálózott lefelé.
Furia óvatosan a kezébe fektette.
Mater Antiqua a kulcsról Isisre nézett. - Semmisítsd meg!
Isist rángás járta át, amikor újra az ellensége marionett bábujává vált. Furia
elugrott a hatótávolságából, felbotorkált néhány lépcsőfokon, de aztán mégis
megállt.
Isis egyre csak jött felé, az arca a gyötrelem maszkja volt. Nem akart
Furiának szenvedést okozni, de Mater Antiqua nem hagyott neki más választást.
A csőrös könyv felébredt.
- Az ajtó! - suttogta Furia.
Egy oldalszív felizzott, és olyan nyomáshullámot küldött lefelé, akár egy
lövés. Több mint egy lépéssel elhibázta Mater Antiquát, és az acélajtónak
pattant. Egy hang, akárha titáni gongból jött volna, visszhangzott a boltíveken át.
Az idős hölgy együtt érzőn billentette oldalra a fejét.
Isis közelebb jött.
- Még mindig szereti Severint? - kiáltotta Furia. - Ha ez igaz, akkor érdekelni
fogja magát, hogy még ő is életben van!
Az idős hölgy felemelte az egyik kezét. Isis megállt.
- Miket beszélsz?
- Severin él.
Mater Antiqua megrázta a fejét. - Severin Rosenkreutz már rég meghalt.
- Mitől ilyen biztos ebben?
- Mielőtt eltűnt, esküvel tagadta meg a könyvmágiát. Tönkretette a
lélekkönyvét, és magára hagyta a teremtését. Akár egy isten, aki nem akar többé
tudni a teremtményeiről.
Kimondta azt, amire már maga Furia is gondolt. Severin az istenség felé ívelt,
amikor a képességeit arra használta, hogy saját világot teremtsen maga köré
könyvekből. És egy dologban Furia egészen biztos volt: egy isten nem hal meg
olyan egyszerűen. Nem, ha Severin mindenhatóságával bír.
- Én tudom, hol találja.
- Fejezd már be, hogy az életedért alkudozol. Szánalmas.
Isis újra mozgásba lendült, és tovább űzte Furiát felfelé a lépcsőn.
Mater Antiqua elfordult, a kulcsot az ajtóba dugta, és elfordította.
- Meg fogom őt találni - kiáltotta neki Furia.
 - Nem - mondta az idős hölgy anélkül, hogy megfordult volna. - Te meg fogsz
halni, Furia.
Isis kinyújtotta felé a remegő kezeit.
Mater Antiqua kinyitotta a könyvtárba vezető ajtót. Mögötte sűrű sötétség
uralkodott.
Furia még egy lépcsőfokkal feljebb botorkált.
Az idős hölgy átlépett a küszöbön, egyenesen a sötétbe. Lámpakapcsoló után
tapogatózott, belépett a feketeség alkotta falba - és a sötétség beburkolta őt.
A vérvörös kosztümjét, a fehér haját és az arcát sötét nyüzsgés lepte el. Ezer
és ezer betű tülekedett rá, és élő gubóként beborították. Magán- és
mássalhangzók áradtak a szájába, először a kiáltásait fojtották belé, aztán a
lélegzetét is. Elárasztották az orrlyukát, betömték a fülét, aztán lekúsztak a
szemhéjain, és a szemgolyója hátsó oldalára gúnyos rímeket írtak.
Isis egy nyögéssel hátrabotlott. Furia előre ugrott, és megtartotta, mielőtt
elesett volna. A csőrös könyv diadalittasan károgott.
Ipszilonzé a földre rántotta Mater Antiquát, és maga alá temette. A betűraj
most teljes egészében elfedte. A rétegek egymás felett simultak rá, és úgy
lüktetett, akár egy fekete szív. Severin könyve kiesett a kezéből, körülvették az
aprócska betűk, amelyek a lapjai közé kúsztak, mintha ott új mondatokat
akarnának alkotni.
A betűk jóval azután húzódtak csak vissza, hogy Mater Antiqua nem moccant
többé. A legtöbb eltűnt a folyosó sötétségében. Egy-két késlekedő utánuk ugrott,
és még egy idő után is mászott elő néhány Mater Antiqua szeméből és orrából, a
szájából és a ruhájából. A vonásai eltorzultak: a meglepetés groteszk
arckifejezése, mert jönni látta a halált, miután olyan sokáig berzenkedett ellene.
- írta Ipszilonzé a küszöbre.
Furia hálásan mosolygott.
Ugyanabban a pillanatban Isis felhasított egy oldalszívet. Az utolsó erejével.
És még miközben elgyengülve térdre rogyott, Severin könyve lángra kapott.
- Ne! - Rázta meg Furiát a kiáltás.
Ugyanakkor megértette, hogy ez volt az egyedüli helyes tett. Senkinek nincs
joga a múltat megváltoztatni, akár jóra, akár rosszra. Ez a könyv már éppen elég
kárt okozott.
Isis mellé ereszkedett a padlóra, felhúzta a térdét, és vele együtt nézte,
ahogyan a halott lélekkönyve elég.
Csak percekkel később, amikor a hamupernye kövér molyokként szállt a
boltívek között, és a füst a szemüket marta, fedezték fel az üvegtollat, amely
kigurult a könyvből, és széttört a padlón. Furia felemelte, és a törött élét nézte.
Egészen aprócskán felismerte benne a tükörképét.
- Gondolod – kérdezte, hogy ez majd felnyitja a szemét? Mindaz, ami történt?
- Siebensternnek? - kérdezte Isis gyengén.
Furia bólintott. - Ha Severin tényleg az, akinek mindig is tartottam, akkor
véget vet mindennek. Akkor bevezeti a betűhalált.
- Tényleg azt hiszed, hogy még él? Hogy ő maga az, aki a könyvmágia világa
felett őrködik, és eldönti, mikor elég?
- Igen. - A lány felállt. - És elmegyek hozzá.
Amikor Isis fel akart tápászkodni, Furia megrázta a fejét.
- Csak én egyedül.
 55.

C
at és Finnian elhagyták a sikátorokat, és felpillantottak a domboldalra, a
melegházra. A Fekete özvegy és Isis Nimmernis harca közben számtalan
ablaktábla betört. A domb lábánál, az épületek előtt kíváncsiskodók álltak, és
aggodalmasan figyelték a mezőn a sürgés-forgást.
A milícia egységei letiporták a füvet. Több tucat sötét kabátos férfi igyekezett
felfelé a domboldalon. Némelyek utat készítettek a katonákkal megrakodott
teherautóknak, amelyek bármelyik pillanatban megérkezhettek. A motorjuk már
Libropolis labirintusában dübörgött. Jókora kitérőket kellett tenniük, mert a
legtöbb sikátor túl szűk volt ilyen méretű járművek számára. De már majdnem
célba értek.
Finnian és Cat maguk is milicistának öltöztek, begombolták a szűk
kabátjukat, és az állukig felhúzták a piros sálukat. A lábukat fekete bőrcsizmába
bújtatták. A fejükön ellenzős sapka volt, amelyet mélyen a homlokukba húztak.
Finnian második ránézésre is elment volna a milícia tagjának, de Cat annak
érezte magát, mint ami volt: egy lány az elképzelhető leglehetetlenebb
maskarában.
Az öreg férfi padlásán más álruha is akadt még. Ennek ellenére a lány
emellett döntött. Ha szerencséjük van, átkozottul nagy szerencséjük, akkor ebben
a nagy nyüzsgésben talán a melegházig is eljutnak. Gyorsnak kellett lenniük, és
ki kellett használniuk az általános izgatottságot, mielőtt a milicisták végleg
felsorakoznak, a katonák pedig megérkeznek, hogy a Holt Könyvek Erdejét
lerohanják.
- Maradj itt, Cat! Kérlek.
Nem először követelte tőle a fiú, de a lány újra a fejét rázta. Szívesen adott
volna neki egy csókot, mert annyira szerette, de azért is, hogy végre tartsa a
száját. Csak hogy ez elkerülhetetlenül elárulta volna őket.
 - Menjünk - mondta a lány, és elindult.
- Ez itt nem a te...
- Nem az én harcom? - A lány megfordult, és mérgesen nézett a fiúra. - Én
szeretem ezt az átkozott várost, Finnian. Önszántamból jöttem ide és maradtam.
És talán igaz, amit mondtál. Valakinek tennie kell valamit, hogy ennek itt végre
vége legyen. - A milicisták csapatára mutatott a dombon. - De legelőször is nem
fogom engedni, hogy még az erdőt is bemocskolják. Az Akadémia minden és
mindenki után kinyújtja a kezét, de most elég.
Finnian a robbanóanyagot egyfajta övön vitte a hasán. Catben ez borzalmas
félelmet keltett - tulajdonképpen a félelem nem is kifejezés arra, amit érzett -, de
egyiküknek szállítania kellett a holmit, és Finnian igen egyértelművé tette, hogy
nem a lány lesz az.
Az Akadémia természetesen tudott volna új kaput nyitni az erdőre. Csakhogy
egy akkora, amelyen egy egész katonai századot át lehetne juttatni, a
leghatalmasabb könyvmágusokat követelte volna meg, és túl sok időbe is telt
volna. Addigra a könyvönkívüliek rég új rejtekhelyet találtak volna. Finnian azt
mondta, az erdő óriási, majdhogynem határtalan. Az könyvönkívülieknek csak
tovább kellett volna költözniük, mélyebben a betűrengetegbe.
A robbanóanyag ugyanaz volt, amellyel Finnian a Londonba vezető hidat
akarta felrobbantani. Neki és a szövetségeseinek hónapokba telt, hogy apró
mennyiségekben beszerezzék, és az antikvárius padlásán elrejtsék.
A sikátorokból közelebb ért a motorok lármája. Tovább kell menniük,
különben nem érnek fel a dombra.
Finnian kicsit megérintette a lány kezét, amikor elindultak, és elvegyültek a
milicisták között. Cat úgy érezte, mintha lebegne, annyira kevéssé érezte a talajt
a lába alatt. Mintha hideg csapta volna meg. Lehajtott fejjel ment, hogy senki ne
nézzen az arcába, mégis olyan érzése támadt, hogy száz szem figyeli, és ez a sok
ember mind tudja már rég, kicsoda ő. A csapda bármelyik pillanatban bezárulhat.
Az Akadémia tényleg elhitte, hogy a támadássorozatot egy csoport
könyvönkívüli hajtotta végre a Holt Könyvek Erdejéből? Nem kellett volna
szövetségesekkel számolnia itt, a városban?
De Cat számára az is világos volt, hogy az Akadémiának elsősorban az a
fontos, hogy példát statuáljon. A Három Család valószínűleg tudta, hogy soha
nem fogják tudni kiirtani az ellenállást. Puckot és Arielt tették meg a lázadás
arcává, és csak ők kerten számítottak nekik, hogy az embereknek jelezzék:
idenézzetek, megöltük az összes menedékhely legveszélyesebb terroristáit - a
többit elkapni már gyerekjáték lesz!
 Cat és Finnian maga mögött hagyta az út kétharmadát, és milicisták
tömegével haladtak felfelé a melegházhoz, amikor a főbejárat kitárult. Sötét
kabátos férfiak vezették ki a szabadba a kertészeket, legelöl Gunvald Áhlandert.
Cat aligha tudta elképzelni, mit érezhetett Finnian, amikor meglátta. Áhlander
volt az, aki ellenálló harcost faragott belőle - Finnian mindent neki köszönhetett.
És a kertészt most brutálisan a mezőre hajtották, és tíz másik férfival és nővel
együtt térdre kényszerítették. Sorban gubbasztottak, a kezüket a fejükön
összekulcsolva, miközben a milicisták pisztollyal fenyegették őket.
A melegház ajtaja nyitva állt. Kabátos férfiak jártak ki-be rajta, ládákat
hordtak ki a szabadba, amelyekben isten tudja, mit feltételeztek, és előkészítették
a terepet a katonák érkezéséhez. Munkások fejszéket és láncfűrészeket cipeltek
az üvegházba, hogy a csapatnak nyiladékot vágjanak a könyvjelzőszalagfák
sűrűjében.
Ahogy elhaladt mellette, Finnian lopott pillantást vetett Ahlanderre. Az idős
férfi nem vette észre. Éppen próbált egy milicistát eltántorítani attól, hogy egy
fiatal kertésznőt megverjen; mire ő maga kapott egyet puskatussal a nyakába.
Finnian elfordította a tekintetét, és tehetetlenül ökölbe zárta a kezét.
A dombon női milicista tagok is voltak, de a legfiatalabb is biztosan tíz évvel
idősebb volt Catnél. Minél sűrűbbé vált a tömeg, annál nagyobb volt a veszély,
hogy valakinek feltűnik. A bejárat előtti utolsó lépéseknél szorosan Finnian
mögött haladt. A legtöbb milicista azzal volt elfoglalva, hogy a fák között
szökevényeket keressen, a vegyszerekkel teli ládákat biztonságba helyezze, és a
gyanús tartályokat ellenőrizze.
Éppen az üvegházba léptek, amikor az első teherautók dübörögve
felgördültek a domboldalon. A foglyok között nyugtalanság támadt. - Várj! -
dünnyögte halkan Finnian Catnek.
A fiú egy oldalsó útra tolta a lányt, amely az egyik sértetlen ablaküveghez
vezetett. Amikor az egyik ruhaujjával letörölt egy csíkot a porból, kint éppen
katonák ugrottak le az első csapatszállítókról. Sötétzöld harci egyenruhát
viseltek, sisakot és fegyvert, mint minden reguláris hadsereg, nem pedig a hídi
őrszemek puffos ujjú fantázia-egyenruháját. Az Akadémia megmutatta az igazi
arcát: ha az ember fellibbentette a könyvmágia- és tudós-lét fátylát, alatta épp
olyan diktatúra vált láthatóvá, mint bármelyik másik. Cat azon tűnődött, mikor
lett a könyvszerető különcök csoportjából gátlástalan rezsim.
Finnian éppen megfordult, amikor Cat látta, ahogyan egy tiszt Gunvald
Áhlander elé lép. Előhúzta a pisztolyát, és a térdelő férfi homlokához nyomta a
torkolatát.
 - Ó, nem - suttogta a lány.
Finnian megállt, és követte a pillantását. A katona ráordított Áhlanderre, és
kérdéseket tett fel neki, de a svéd férfi rezzenéstelen vonásokkal bámult vissza
rá.
Finnian az egyik tenyerével az ablaküvegre csapott. Az ajkát szorosan
összezárta, kiment belőle minden vér.
Hirtelen felbukkant egy másik férfi, magas növésű, termetes. Kyriss igazgató
átfurakodott a csapat emberei között, és az egyik kezét a parancsnok fegyveres
karjára fektette. Az egyik bojtokkal díszített szalonkabátját viselte, amelyben
olyan szívesen mutatkozott a nyilvánosság előtt, de a sötét haját nem úgy
választotta el, mint egyébként, és a szakálla is borzas volt. Feltehetően még az
ágyban érte a hír a katonák kora reggeli felvonulásáról.
A tiszt megvetően méricskélte, és olyan sokáig nézte a kezét a karján, amíg
Kyriss végül visszahúzta. A katonatiszt végül elvette a fegyvert Áhlander
homlokáról, és a ballal összehajtogatott dokumentumot húzott elő az
egyenruhájából. Kyriss átfutotta, értetlenül ingatta a fejét, és tiltakozott, de a
férfi már ügyet sem vetett rá. Akkor az igazgató megfogta a vállát. A tiszt
körbeperdült, és a pisztolyával az arcába csapott. Kyriss megingott, de talpon
maradt, és a vérző arcát fogta. Dühösen ordított a tisztre, aki intett az
embereinek. Ketten közülük megfogták Kyrisst, a két karját hátra csavarták, és a
szitkozódó igazgatót levezették a dombról.
Cat alig hitt a szemének. - Most éppen leváltották?
- Egészen úgy néz ki - mondta Finnian.
Cat titokban oldalra lesett, és észrevette, hogy jobbra-balra tőlük több
milicista is az ablakokhoz lépett, és figyelte, mi történik odakint. Cat még jobban
behúzta a nyakát.
Áhlander mondott valamit a tisztnek. A fiatal nő, aki mellette térdelt, mintha
könyörgött volna neki, hogy fogja vissza magát, de a svéd férfi a fejét rázta, és
olyan sértést vágott a katona fejéhez, amelyet Cat még a nagy lármában is
megértett.
A tiszt teljes lelki nyugalommal felemelte a pisztolyát, a torkolatát Áhlander
fejéhez tartotta, és lenyomta. A lövésbe beleremegtek az üvegek a
fémkeretekben. Cat és Finnian körül helyeslő morajlás hallatszott.
Finnian rezzenéstelenül állt ott, és egy szót sem szólt. Csak néhány
másodperc múltán fordult meg és indult el. Cat sietősen követte, olyan szívesen
beszélt volna vele, ölelte volna át, tett volna valamit, hogy megvigasztalja, de a
fiú nem hagyott neki rá lehetőséget. Körülöttük több tucat ellenség volt, és nem
kockáztathatta meg, hogy valaki meghallja, amit mondani akar a fiúnak.
Finnian rendíthetetlenül sietett a könyvjelző szalagokkal teli ágak között a
széles lépcsőig, amelyen nemrég Fúriával és Isisszel együtt ment le. A mélyből
érdes hangok törtek fel.
Még csak néhány lépcsőfokot haladtak lefelé, amikor mögöttük kiáltások
hangzottak fel. A tiszt és a csapatának egy része az egyik főúton közeledett.
- Oldalra! - parancsolta, amikor a lépcsőre ért.
Finnian a férfiaknak háttal állt meg.
Cat rosszat sejtett, ezért gyorsan megfogta hátulról a vállát, és a lépcső szélére
húzta. A tiszt és a kísérete rögvest elmasírozott mellettük az elülső
pinceboltozatba.
- Finnian - suttogta Cat könyörgő hangnemben, amikor a katonák már
elhaladtak mellettük. Tízen voltak, állig felfegyverkezve. Senkit nem fognak már
előre engedni a kapuhoz, főleg nem ál-milicistákat.
A fiú a lányra nézett, és a lány megértette, mit akar neki mondani az a
pillantás: Sajnálom, ezt meg kell tennem.
Aztán ezt suttogta: - Fuss el!
- Nem! - mondta a lány majdnem túl hangosan, hiszen más milicisták is
voltak a lépcsőn, akik a katonákat követték.
Finnian megfordult, és a boltozatba lépett. Legalább tizenöt milicista volt itt
lent, rajtuk kívül a tiszt és a tízfős kísérete. Mind a zárt acélkaput nézte a
homlokzati falon. Mögötte feküdt a második boltív, a Holt Könyvek Erdejébe
nyíló kapuval.
- Nyissák már ki ezt az átkozott dolgot! - ordította a tiszt az egyik
milicistának, aki szerszámokkal piszkálta a zárat.
- Menni fog, uram, de eltart egy darabig.
A tiszt az egyik katonájához fordult. - Fel tudjuk robbantani? Kibírja az
épület?
A férfi a padlótól a mennyezetig végigmérte a nehéz kaput. - Valószínűleg
nehezen menne.
- Igen vagy nem?
- Talán, uram.
- Tudassa, hogy be kell fejezni a rakodást. Ürítessen ki mindent. Nincs
szükségünk a milíciára.
Finnian felemelte a kezét, és előre lépett. - Elnézést, uram. - És amikor a tiszt
nem reagált azonnal, hangosabban kiáltotta: - Uram, elnézést, de azt hiszem, ezt
keresik itt!
Cat azt hitte, hánynia kell, de az utolsó pillanatban sikerült magát
összeszednie.
Finnian felemelt kezében az a kulcs csillogott, amellyel legutóbb is kinyitotta
az acélkaput.
- Az egyik kertésznél volt - mondta, amikor a katonák csapata szétvált, hogy
előre engedjék a felettesükhöz.
A tiszt rápillantott. Talán a sötét boltívek alatt nem vette észre, milyen fiatal a
milicista, aki felé közeledik, vagy talán csak a kulcsot figyelte.
Cat Finnian után akart menni, de egy katona elállta az útját. Vonakodva
hátrált, még mielőtt a férfi az arcába nézhetett volna.
- Elvettem tőle a kulcsot - magyarázta Finnian szilárd hangon. - Elárulta
nekem a kapu jelkódját is. - Nem az erdő kapujáról beszélt, valószínűleg mert
nem volt benne biztos, mennyit tudhat egy hétköznapi milicista a mélyebb
menedékhelyekről.
- Lépjen közelebb! - parancsolta a tiszt.
Finnian felé nyújtotta a kulcsot. - Tessék, uram.
Elvette a kulcsot, és a kezében méricskélte. - Maga velünk marad - mondta
egy pillanatnyi hallgatás után.
- Természetesen, uram.
A tiszt az acélkapu felé fordult, és éppen a nyílásba akarta dugni a kulcsot,
amikor még egyszer visszafordult egy beosztottjához. - A többi tűnjön el! Csak a
mi embereink léphetnek be. Vonjanak biztonsági sugarat! A legjobb lesz, ha az
egész dombot elbarikádozzák.
- Parancsára, uram!
A katona Cathez ment, aki gyorsan oldalra lépett. - Hallottátok! - kiáltotta
körbe. - Az épületet kiürítjük. Kifelé a pincéből!
Catnek a kétségbeeséstől elakadt a lélegzete. A térde rogyadozott, és a tagjai
már alig akartak neki engedelmeskedni. Csak Finniant látta, aki ott állt elöl a
hosszú kabátjában a tiszt mellett.
A lány tudta, mit rejteget alatta.
Tudta, mit tervez.
- Ki innen! - támadt rá egy másik katona, és akkor már tolták is ki a többi
milicistával együtt a lépcsőhöz. Ő volt az egyetlen, aki hátrafelé ment, mert még
mindig remélte, hogy a fiú meggondolja magát, vagy talán van valami terve,
hogy a pincét mindenki mással együtt elhagyja.
 De Finnian csak állt ott, és nézte, ahogyan a tiszt az acélkapuba dugja a
kulcsot. A szerkezet csikorgását még a kövezeten dobogó csizmák zaján túl is
hallani lehetett. A kapu lassan kinyílt. Mögötte felkapcsolódott az automata
világítás.
Cat sarka az alsó lépcsőfoknak ütközött. A tolongásban majdnem a padlóra
rántották. Majdnem húsz yardra volt Finniantől, és a katonák egyre
türelmetlenebbül tolták felfelé a milicistákat.
- Sietni! - kiáltotta az egyikük. - Gyerünk már!
A tiszt a második boltíves pincébe lépett. Finnian a szemközti falra mutatott,
és feltehetően azt magyarázta, hogy mögötte található a következő
menedékhelyre vezető kapu, és hogy kopogási jel szükséges ahhoz, hogy a
másik oldalról kinyissák.
Kérlek, ne, Finnian! - kiáltotta Cat gondolatban.
És a fiú tényleg a lány felé fordult - csak egészen röviden, talán két, három
másodpercre, de a lány ugyanolyannak érezte, mint azokat a hosszú
pillantásokat, amelyeket a könyvönkívüliek táborában vetett rá, majd később a
könyvhóhér házából a hídhoz vezető taxiút alatt. Pillantások, amelyekben benne
volt az egész közös múltjuk, mindaz az óra, amelyet egymással töltöttek anélkül,
hogy kimondták volna, amit már rég tudtak mindketten. Hogy összetartoznak.
Szeretlek - formálta Cat ajka.
Finnian mosolygott, és közben végtelenül szomorúnak látszott.
- Tovább! - parancsolta az egyik katona.
Finnian követte a tisztet a kapun át.
Catet az emberek áradata kisodorta a melegházból. Mintegy álmában
botorkált lefelé a lejtőn, és már nem ügyelt rá, hogy felismerik-e. Végül
összezárult mögötte a biztonsági lánc, amelyet a katonák a domb lábánál
alkottak.
- Hé, te! - Egy milicista elállta az útját. - Ki vagy te? Miért viselsz...
A háta mögött a melegház felrobbant.
A nyomáshullám rongybabaként sodorta előre a lányt, forróság vihara
követte. Szilánkok hullottak Libropolisra, és miután a vihar lecsengett, az égből
még sokáig könyvjelzőszalagok libegtek lefelé, akárha virágszirmok lennének.
 56.

F
uria először utazott kísérő nélkül. A Violetta visszatérése a szeme előtt vált
semmivé a levegőben.
Tiszta ruhát viselt: farmert és fehér pólót, a legelsőt, amit a szekrényéből a
kezébe kapott. Igazából nem lett volna ideje átöltözni, de már nem bírta tovább
elviselni a fekete overallt, a vér, füst és halál bűzét. Még korábban felhozta a
könyvtárukból a Vakok lázadásának egy példányát a hazaútra, és a szobájában az
ágyára tette.
A semmi Torinóba sodorta, a Villa Angelosanto titkos szobájába, a házba, déli
ablakkal.
Újra olyan érzés volt, mintha pehelykönnyű hálók fékeznék a zuhanását. Nem
ért földet olyan biztosan, mint ahogyan szerette volna, egy lépést előrebotorkált,
hogy az egyensúlyát megtartsa, de talpon maradt. Pislogott, hogy az utolsó fény-
árnyakat is elűzze, amelyeket az utazás a szemére nyomott.
Majdnem minden olyan volt, mint néhány órával korábban, amikor Isisszel itt
járt. A helyiség egyik oldalán álló szekrényben Siebenstern regényei sorakoztak,
a másikon a számozott kötetes könyvespolcok kaptak helyet. Minden bizonnyal
a tetemtés könyvei, amelyeket Mater Antiqua említett.
A szoba ajtaja nyitva állt. Az írópultnál, a befalazott ablak alatt ült a férfi, aki
manapság Roberto Angelosantónak adta ki magát, és hátat fordított a lánynak.
Vállig érő, hófehér haja volt, és egyfajta kimonót viselt, amelynek az egyik fele
fekete volt, a másik bíborszínű.
- Tehát rám találtál - mondta. Úgy látszott, túlságosan elfoglalt ahhoz, hogy
megforduljon. A könyökét a pultra támasztotta, és valamit írt egy könyvbe. Furia
hallotta a töltőtoll karistolását a papíron.
- Severin - a lány csak ennyit mondott. Mást semmit. Ez a szó többet nyomott
a latban, mint az összes többi, amelyet a lány erre a találkozásra tartogatott.
 A férfi halkan felsóhajtott, és leeresztette a töltőtollat. Furia megértette, hogy
az íróasztal fölötti festményen lévő folyó bizonyára a Rajna. Magas, sötét
sziklák trónoltak egy kanyargós folyam felett. Vajon ez a kilátás nyílt a
Rosenkreutz ház egyik ablakából, mielőtt a család túlélői száműzetésbe
menekültek?
A férfi lassan a lány felé fordult. Furia próbálta meglátni benne a
képzeletében élő Severint, azt a csodálatraméltó képességekkel rendelkező fiút,
aki magányában saját világot teremtett. Ám ehelyett Siebenstern előtt állt, a férfi
előtt, akivé Severin vált. Olyan sok minden lehetett volna a lány számára:
bizalmas, ős, valaki, akibe egykor szerelmes volt. Még a kedvenc regénye
szerzője is. Ám a lány csak egy aggastyánt látott, magas növésű volt és szikár, a
szeme fáradt, a bőre petyhüdt. Miért nem tudta észrevenni, mi rejlik a
külsőségek mögött? A szívet, amely egykor megérintette az övét. A szellemet,
amely egykor hihetetlent teremtett. A hangot, amelyet folyton csak olvasott, és
soha nem hallhatott.
Majdhogynem kétségbeesetten kereste azt, ami összekötötte őket, ám
közelség helyett csupán kétszáz év szakadéka feküdt.
Előhúzta a zsebéből a csőrös könyvét, és kinyitotta. Egy oldal
felegyenesedett.
- Erre nem lesz szükséged. - Severin hangja rekedt volt. Külsőre sokkal
jobban megöregedett, mint Mater Antiqua. A kimerültség a szemében egy olyan
férfié volt, aki már hosszú ideje kételkedik abban, amit tett.
A lány engedte, hogy az oldal újra lefeküdjön.
- Mégis mi történt? - A lány hangja majdnem olyan rekedtes volt, mint a
férfié. Furia felismerte, hogy nagyon is érez valamit a férfi láttán, de nem tudta,
mi az. Még mindig vonzalom? Vagy félelem? Sőt, megvetés? Legelőször is
idegen volt a számára, és azon tűnődött, hogyan is várhatott valaha is mást?
- A tehetségemet már hosszú ideje eltékozoltam - mondta a férfi anélkül, hogy
a fa forgószékéből felkelt volna. Furia nem gondolta, hogy már nem tud járni.
Bizonyára ő állt az ajtóban, amikor Isis és ő elutaztak innen. És feltehetőleg az
az alak is ő volt a könyvtárban, fent a magasabb pallókon, aki az apját és őt
figyelte, amikor az Üres Könyvet megtalálták.
Továbbra is résen volt, bár a férfiban semmi nem hatott fenyegetően. A tartása
sem támadásról, sem védekezésről nem árulkodott.
- Hogy eltékozoltad, azalatt azt érted...
- Hogy már nem vagyok könyvmágus. A tartalékaim korlátoltak voltak, Furia.
Én magam fektettem le ezt így, hogy megadjam a lehetőséget ennek a világnak,
hogy saját magából nőjön ki. Úgy ültettem el, akár egy virágot, de neki kellett
kivirágoznia. Az én könyvmágiám már sok éve úgy elapadt, akár egy sivatagi
kút.
Túlzó képekben beszélt, amilyeneket Siebenstern is használt a könyveiben.
Túl színesen, mint amikor túl vastagon viszik fel a festéket. Amikor Furia
fiatalabb volt, tetszett neki; á, ugyan, még ma is tetszik neki. Csak a szájából
hangzott furcsán, majdhogynem mintha olvasná. Talán már rég olyannyira része
a művének, hogy inkább hasonlított valamely teremtményére, mint arra az
emberre, aki egykor volt. írott párbeszédekben beszélt, és az emlékezete ez a két
könyvekkel teli fal volt. Talán ez az egész ház rég Siebensternné vált, és Severin
már csak egy része.
- Számomra a könyvmágia mindig olyan volt, mint azoknak a könyveknek a
varázsa, amelyeket gyerekkorunkban olvasunk - mondta. - Ahogy korosodunk,
egyszer csak elveszítjük. Az egykori történetek kifakulnak, és ha még egyszer
beleolvasunk, nehezünkre esik úgy szeretni őket, mint egykor.
- A Fantastico mindig a kedvenc könyvem fog maradni - mondta a lány.
Severin lágyan mosolygott. - Talán.
A lány a ráncok labirintusát figyelte a férfi arcán, ugyanakkor fülelt, hogy
hallja-e a felfegyverzett könyvtári őrök lépteit - a férfiakét, akik az apját lelőtték.
De az ajtó előtt csend uralkodott. Kintről sem hatolt be egyetlen hang sem a
házba.
- Mindet elküldtem - mondta a férfi, mert sejtette, mire gondol a lány. - Már
napokkal ezelőtt, amikor Tiberiusszal történt az a dolog. Nem szabadott volna
idáig fajulnia, és szégyellem magam miatta.
- Nem te magad lőttél rá.
- De én csaltam ide. Én helyeztem el a könyvtárban az Üres Könyvet, és
közvetítőkön keresztül információkat juttattam el neki róla. Azt akartam, hogy
Torinóba jöjjön, és reméltem, hogy téged is magával hoz.
- Miért?
- Mert látni akartalak, Furia. Ennyi idő után végre látni akartam a lányt a
könyvemből. Ez az az év, amelyben megtaláltad. Ma pontosan az vagy, akibe
fiúként beleszerettem. - Újra mosolygott. - Egy aggastyán szájából biztosan
undorítóan hangzik számodra mindez. Sajnálom. Nem áll szándékomban
megijeszteni téged. De én voltam egykor az a fiú, és még tudom, hogyan érzett
akkor irántad. - Egy pillanatig hallgatott, szavakat keresgélt, vagy talán csak az
egykori érzéseit. - Ma mindez már csak egy távoli emlék. Túl sok idő telt el.
Annabelle Antiqua belépett az életembe, aztán elment. Megpróbált megölni
engem, amiért elvettem tőle a lélekkönyvét. Súlyos sérüléssel rejtőztem el, de
túléltem. Mindezen évek során tán azt hitte, megölt engem.
Ezért ragaszkodott hozzá olyan veszettül, hogy a könyvet a karmai közé
kaparinthassa? A lélekkönyve volt, ugyanakkor kapcsolat is a fiatal Severinnel.
Ezzel akarta befolyásolni, vagy a sorsát más pályára terelni? Figyelmeztetni
akarta saját magára? Vajon nem a mindenhatóság, hanem a rossz lelkiismeret
volt a hajtóereje? Furia ezt már sohasem fogja megtudni.
- Annabelle Antiqua halott - mondta.
A férfi bólintott, mintha régóta tudná. - Jöttek utána mások is. De mind
elmentek. És úgy lehet, az egykori Furia áll most előttem, de az az igazság, hogy
már te is több mint kétszáz éve eltűntél az életemből.
- Miért, mit vártál?
- Egészen biztosan nem az egykori szerelmet. Öreg vagyok, de bolond nem.
Csak kíváncsi voltam, és ez hiba volt. Az apád emiatt a kíváncsiság miatt halt
meg, és ezt soha nem fogom tudni jóvátenni.
- Próbáld meg! - mondta a lány. - Mondj le az Üres Könyvekről! A betűhalál
még sokkal nagyobb hiba lenne.
A férfi halkan, majdnem csalódottan nevetett. - Azt hiszed, ez ilyen egyszerű?
Kihasználod a rossz lelkiismeretemet, hogy eltéríts attól, hogy a világot
visszabillentsem a kezdetekhez? Ez az én világom, Furia, ha akarom, ha nem, és
felelősséggel tartozom a sorsa iránt.
A fejét ingatva elfordult, és levette a pultról a könyvet. Amikor újra
megfordult, kinyitva az ölében hevert. A jobb kezében arany töltőtollat tartott.
- Hetvenhat Üres Könyvet szórtam szét az egész világon, a legnagyobb
könyvtárakban és néhány kisebben. Ez itt az utolsó, a hetvenhetedik. Az apád
néhányat megsemmisített, de ez csak lassítani fogja a folyamatot, feltartóztatni
nem. Ha ezt itt befejezem, akkor az Entschreibung elkezdődik. Több mint száz
éve befejezetlenül hagytam az utolsó mondatot. Már csak egyetlen szó hiányzik.
A bibliomantika történetének utolsó könyvében az utolsó mondat utolsó szava.
A zsebéből Furia előhúzta a pisztolyt, amelyet az egyik halott lovagtól vett el.
- Kérlek, csukd be a könyvet, és tedd félre.
- Ezt már rég meg kellett volna tennem, de túl gyenge voltam. Akkor ezrek
haltak meg az Éjszakai Menedékhelyen, bár birtokában voltam a hatalomnak,
hogy megakadályozzam.
A lány a férfira célzott. - Tedd el, Severin! Kérlek.
- Nem fogsz engem lelőni.
- Ne engedd, hogy odáig fajuljon a dolog!
 - Én írtam meg ezt a fegyvert, Furia. És nincs megtöltve. - Az arany töltőtoll
hegyét a jobb könyvlapra helyezte.
A lány egy pillanatra elbizonytalanodott. Ez az igazság? Lehet ez az igazság?
Severin írni kezdett.
Furia lenyomta.
A férfi felkiáltott, amikor a golyó a jobb karjába csapódott, és hátravetette őt.
A toll lecsúszott a papírról, de Severin továbbra is a kezében tartotta.
- A, a fenébe, Furia! - suttogta, de inkább levertnek hangzott, semmint
bosszúsnak.
- Te újra tudtad írni a múltat - mondta a lány. - De soha nem rendelkeztél
azzal a hatalommal, hogy a jövőt megváltoztasd, különben nem lett volna
szükséged az Üres Könyvekre. Minden, ami történt, miután a teremtésed teljessé
vált - a lány a falon sorakozó számozott könyvek felé biccentett a befolyásod
nélkül történt. Ez a világ már régen nem a tiéd, és nincs hozzá jogod, hogy
eltöröld.
A fájdalomtól eltorzult arccal a férfi felemelte a vérző karját, és akár egy
darab kölöncöt, visszatette az ölébe. Az ujjal remegtek, amikor megpróbálta a
tollat újra a papírra helyezni.
Furia hozzálépett, hogy elvegye tőle a könyvet.
Ezúttal a férfi gyorsabb volt. A bal kezével keményen eltalálta a lány
halántékát. Furia felkiáltott, elveszítette az egyensúlyát, és hallotta, ahogyan a
pisztoly a szoba másik végében a könyves szekrénynek csapódik.
- Annyira sajnálom - mondta a férfi, és a lány látta, hogy sír.
A keze remegve leírta a következő betűt.
- Én is - mondta a lány, és előhúzta a zsebéből a törött üveg- tollat, majd
minden erejét összeszedve szúrt.
 57.

N
éhány nappal később Furia a főbejáraton át elhagyta a rezidenciát, és a
repedezett oldalsó homlokzat mentén az épület hátsó oldalához ment.
Használhatta volna a konyhaajtót is, de gondolatban még mindig ott látta a
halottakat feküdni; valószínűleg évek fognak eltelni, amíg evés közben újra
képes lesz abroszt elviselni az asztalon.
A rezidencia kis kápolnája a park hátsó részében állt, egy jó kőhajításnyira a
római falmaradványoktól. Ott állt a Faerfaxek temetője is, mohával benőtt
sírkövek és viharvert, a széltől és az időjárás viszontagságaitól himlőhelyes
szobrok gyülekezete. A legrégebbi sírokon álló, zokogó angyalok némelyikének
letört a szárnya. Egy szárnyat, amely úgy volt megformázva, akár egy tollal
borított kéz, Furia évekkel ezelőtt Wackforddal egyszer a romokhoz vitetett.
Kipárnázta, és két nyáron át olvasókuckóként szolgált neki, amíg egy napon szét
nem tört, akár a tojáshéj.
Miután Isis a lovagok és az idős hölgy holttestét egy meg nem formált
menedékhely ősiszapjában eltüntette, segített Fúriának a családját eltemetni.
Tiberius Faerfax így most már ugyanabban a sírban feküdt, amelybe Furia anyját
temették. Pauline és Wackford közvetlenül mellettük osztozott egy másikon,
Sunderland pedig néhány lépéssel arrébb nyugodott. Furia a lélekkönyve
segítségével eltüntette a régi sírokról a rájuk vésett betűket, és helyettük ráírta az
itt nyugvók nevét. Némi gyakorlással a betűk biztosan elegánsabbra sikerültek
volna; de végül elégedett volt, hogy egyáltalán olvashatóak lettek.
Az apja nevét az anyjáé alá gravírozta a magas gránit sírkő lábához. A szülei
így újra egyesülve feküdtek a mohafoltos emlékmű árnyékában, és Furia azért
jött, hogy valaminek a végére járjon.
A sír előtt letérdelt, és a hetvenhetedik Üres Könyvet a kő peremre fektette.
Aztán a bőrtáskájából kalapácsot és szegeket vett elő. Végül kinyitotta a flaskát,
amelyben az apja az utazásai alkalmával az árnytintát őrizte. Nyugodt kézzel
belemártotta az első szeget.
Gyorsan átgondolta, vannak-e olyan szavak, amelyeket közben mondania
kellene, valami, amit az apjának el akar mesélni. Semmi nem jutott az eszébe.
Végül némán beleverte, mélyen a könyvborítóba nyomta a szeget, és alatta
minden oldalba. Csak a második szegnél eredtek meg a könnyei, és a
harmadiknál olyan féktelenül sírt, hogy egy időre szünetet kellett tartania,
mielőtt a negyedik, utolsó szeget a könyvbe tudta volna verni.
- Ennyi volt - mondta a szülei sírjának. Isten tudja, mely könyvtárakban rejlik
a többi Üres Könyv, és már amúgy sem jelentenek veszélyt. Ezen utolsó kötet
nélkül, amely soha többé nem lesz befejezve, az összes többi nem más, mint
elsárgult papír.
Még sokáig ott maradt, a sírok között üldögélt, az estékre gondolt, amelyeken
az anyja a Fantasticóból olvasott fel neki, meg az apjával tett utazásokra. Vajon
sejtette, hogy Siebenstern soha nem halt meg? A válasszal örökké a lánya adósa
fog maradni.
Már alkonyodott, amikor a temetőt elhagyta, és elhaladt a hegynyi szétzúzott
bútor és képkeret mellett, amelyet a rezidencia hátuljában halmoztak fel. Ő és
Pip reggel azzal kezdték, hogy a házból mindenhonnan összegyűjtötték a
törmeléket - legalábbis amit elbírtak. Mindhárom emelet ablakaiból ebbe a
kupacba hajigálták, amely időközben már magasabb volt, mint a lány maga. A
rendrakási munkálatok hosszadalmasak voltak, és ők maguk aligha birkózhattak
meg vele.
Isis másfél napja Furia szobájában aludt, mint aki elvesztette az eszméletét.
Az olvasólámpa és a fotel őrizték. A külső sérülései olyan gyorsan gyógyultak,
hogy az szemmel látható volt, de Furia azon töprengett, vajon mi történhet a
belsejében. Nyugtalanul aludt, és úgy izzadt, mint akinek magas láza van, de
amikor Furia megmérte a hőmérsékletét, még csak hőemelkedése sem volt. Úgy
lehet, másfajta gyógyulás is végbement benne, olyan folyamat, amely óriási
erőfeszítésébe került. Furia elképzelte, ahogyan Isis testében regenerálódnak a
lapok, és ezt követően új szavak keletkeznek a semmiből.
A rezidencia előtti téren még mindig ott állt a kiégett Rolls-Royce. Isis
kiszabadította Sunderland maradványait a roncsból, és takarókba csavarva a
sírjába vitte. Ennek ellenére Furia még most is nagy ívben elkerülte az acél
csontvázat. A tér felett még mindig égett lakk és műanyag szaga szállt; valamit
ki kell találniuk, hogy az autótól megszabaduljanak.
 A rezidencia elég messzire feküdt a főutaktól és majorságoktól, semhogy
kéretlen látogatókat vonzott volna. Mindenesetre valaki észrevehette a tűzet - a
robbanás egészen biztosan messzire elhallatszott, a Chadwicks Farmon túl is -,
és feltehetően csak a szerencséjüknek köszönhetik, hogy ezidáig még senki nem
járt a dolog után. A Faerfaxeknél sohasem ünnepeltek a szomszédokkal, még
teára sem hívták meg őket, és mindenki tudta a közelben, hogy Tiberius semmit
nem becsül olyan nagyra, mint a nyugalmat és az elszigeteltséget. Ha úgy
gondolta, valamit el kell égetnie, akkor csak tegye; és ha valaki megsérült
közben, akkor előbb-utóbb hallani fogják a mentőautó szirénáját.
Szent Viboráda feje mellett Furia leguggolt, és az egyik kezét a kő hajára
tette. A szoborból minden élet elszállt. Ennek ellenére Furia néha eljött hozzá, és
megosztotta vele a gondolatait. A levágott kőkoponyából a nyugalom érzése
áradt, akár csupán beképzelte, akár nem. Az viszont biztos volt, hogy az érintés
lecsendesítette, amikor újra azt gondolta, hogy ez itt több mint amivel képes
megbirkózni.
Nyugtalanította a bizonytalanság is, mi lett Cattel és Finniannel. Mielőtt Isis a
kimerültségtől összeroskadt, sikerült megtudnia, hogy egy robbanás tönkretette
Áhlander melegházát Libropolisban, és az Akadémia csapataiból egy egész
egységnek az életébe került. Furiának nem voltak illúziói afelől, hogy ez mit
jelent. Hogy azóta semmit nem hallott a barátairól, a sejtését bizonyította.
Amióta Isis elaludt, nem volt többé senki, akivel erről beszélhetett volna. Pip
nem ismerte Catet és Finniant, és túl fiatal volt, hogy még több
szerencsétlenséggel terhelje.
Habár igyekezett, hogy ne látszódjon rajta semmi, Furia úgy gondolta, a
kisfiúnak meg kell küzdenie a saját kísérteteivel. A történtek óta viszont nem
hordott többé bohóc álarcot, mintha a gyötrőivel együtt a félelmei is meghaltak
volna. Furia csak remélni tudta, hogy lélekben rosszabbat gyűrt le, mint amit a
saját testén kellett megtapasztalnia.
Miközben Viboráda fejénél ült, felpillantott a rezidencia homlokzatára. Pip
szobájában égett a villany, és a sajátjából az olvasólámpa fénye szűrődött ki,
amely naplementekor mindig felkapcsolódott, hogy Isisnek ne vaksötét
éjszakában kelljen felébrednie. Ha egyáltalán felébred valaha.
Volt még egy további kivilágított ablak is, fent, a harmadik emeleten.
Néha Furia látta őt jönni-menni, bezárva, távol minden könyvtől. A lány
éjszakánként éberen feküdt, és hallotta a bokalánc csusszanását, amelyet Isis
helyezett rá, és várta, hogy szólítsa.
De soha nem tette.
Siebenstern hallgatott.
 58.

C
at két héten át Libropolis tetőin rejtőzködött, a vágott sebeit ápolta, ahogy
tudta, és mindenkitől távol tartotta magát, aki felismerhette. Kerülte a régi
barátokat, a saját módján gondoskodott arról, amire a túléléshez szüksége volt,
és kínkeservvel gyakorolta a türelmet.
A milícia átfésülte a várost, a terroristák szövetségeseit kereste, akik a
melegházat és az erdő bejáratát felrobbantották. A tettesek maguk halottak,
mondták. Cat feltételezte, hogy a könyvönkívüliek között is keresték a
felelősöket, de a hatóságok erről hallgattak. Libropolis egyetlen újságjában már
két nap után visszatértek a hétköznapok; egyetlen szó sem esett többé a milícia
számtalan bevetéséről, a vélt ellenállási fészkek felszámolásáról, ismert lázítók
letartóztatásáról és minden lakó megfigyeléséről. Cat viszont mindenütt
felismerte a jeleket, és minden milicista, akit titokban megfigyelt egy-egy
ártatlan elhurcolása közben, haragra lobbantotta, és táplálta a gyűlöletét az
Adamita Akadémia iránt.
Távolról nézte, ahogyan a kertészek otthonát szó szerint darabjaira szedték
szét, hogy további támadási tervekre és merényletek előkészületeire utaló
nyomok után átkutassák. Cat biztos volt benne, hogy semmit nem találtak.
Finnian nagy terve a híd lerombolása volt; ő maga hiúsította meg, amikor a
robbanóanyagot felhasználta az erdőben rekedt könyvönkívüliek megmentésére.
Az életét adta a barátai életéért.
Ez nem vigasztalta, és sok olyan nap volt, amelyeken Cat azt kívánta, bárcsak
túl későn érkeztek volna. Bárcsak a katonák lerohanták volna már az erdőt, mire
Finnian és ő Londonból visszatértek, bár ne lett volna már oka a fiúnak, hogy
feláldozza magát. Néha olyannyira elveszett ezekben az ábrándokban, hogy már-
már hitt bennük. Annál rosszabb volt, amikor a valóságba visszatért, és világossá
vált számára, hogy nem fogja Finniant viszontlátni. Hogy megnyerte magának,
de rögtön el is veszítette. Akkor felemésztette belülről az üresség, és a veszteség
fájdalma olyan hatalmassá vált, hogy nem tudott mást tenni, mint hogy valahová
bekucorodott, és órákon át sírt.
A tizedik napon hallotta, hogy feloldották a hídtorlaszt, hogy újra jöhessenek
vevők Libropolisba. További öt napot várt, az egyik közeli tetőről figyelte a
jövés-menést a kaputoronynál, lopott olyan ruhát, amely nem kelt feltűnést, majd
kimosta a koszt a hajából és a gyászt a szeméből. És útra kelt.
Még mindig nála volt a könyvjelző, amellyel két héttel korábban a városba
lépett. Kifelé menet elvették tőle, ahogyan szokás volt, és meg kellett mutatnia a
könyveket, amelyeket állítólag a városban tett látogatása alkalmával szerzett.
Végül mehetett.
De Cat nem érzett megkönnyebbülést. Amikor az üres parti sétány illúziójáról
a Swan Lane-re lépett, úgy érezte, mintha nem csupán Finniant hagyná pácban.
A fiú halott, mégis úgy érezte, mintha ő és Libropolis olyan szorosan össze
lennének kötve egymással, hogy őt is a híd túloldalán hagyja.
És még többet is: egykor elhagyta a szülői házat, és a könyvek városában új
otthonra lelt. A lét, amelyet ott választott magának, nem volt könnyű, és
mindenféle csőcselékkel ki kellett egyeznie, hogy fenn tudja magát tartani. De az
ő élete volt és az ő döntése. És most mintha újra légüres térben állt volna, ám
ezúttal összehasonlíthatatlanul üresebbnek érezte, mert Finnian elvesztése
minden reményét megfojtotta.
Az egyetlen bizonyossága az volt, hogy nem fog hazamenni. London nem
Libropolis, itt az ember nem lakik a tetőkön, és nem él mindennapos lopásokból.
Az utcák tele vannak kamerákkal, a hajléktalan kamaszok pedig otthonokba
kerülnek és javítóintézetekbe. Volt egy célja, de hogy elérje, segítségre volt
szüksége, mégpedig gyorsan.
Estefelé elsétált az indiai piaci standok mellett, miközben a kereskedők az
árujukat elrakodták, és végül megpillantotta maga előtt a házat. Egyetlen
ablakban sem volt világos, de ahogy közelebb ért, felfedezte a meleg fényt,
amely a pincéből az utcára szűrődött.
Egy kis macska ráfújt, amikor a külső lépcsőn lement, és remegő kézzel
lenyomta a kilincset.
 59.

M
ásfél hét elteltével Isis még mindig aludt.
Reggel Fúria elkezdte felforgatni a házat, készpénz után kutatott. El akart
biciklizni Winchcombe-ba, hogy a legszükségesebb élelmiszereket megvegye.
Először kerülte Wackford és Pauline szobáját, de végül nem maradt más
választása; rossz lelkiismerettel kutatta át a holmijukat, de elég pénzt talált, hogy
néhány hétig fenntartsák magukat.
Éppen azon gondolkodott, hogy magával vigye-e Pipet, vagy inkább itt
hagyja egyedül, amikor a kisfiú a nevét kiáltotta. Nem sokkal később Isis
ágyánál állt az öccsével, mellettük a lámpa és a fotel.
Az alvó nő mellkasa szétnyílt, és az oldalak hevesen verdestek. Miközben
Furia azon gondolkodott, mit kellene tennie. Isis felnyitotta a szemét.
Ugyanabban a pillanatban a mellkasában elült a zizegő káosz, az élő könyvet
mintha egy szellemkéz csapta volna be, és a felsőteste egy ugrással
felegyenesedett.
Amikor Furiát és Pipet felismerte. Isis pillantása máris tettvágytól égett.
- Gyerünk - mondta, és a ruhájába bújt -, egy csomó dolgunk van! - Furia már
háromszor bedugta a mosógépbe a fehér holmikat, de az anyag olyan büszkén
viselte a foltjait, akár egy harcos a sebhelyeit. Csak a csuklyás köpeny elégett
maradványait dobta a szemétbe.
Furia a sok kérdésére zavaros válaszokat kapott, és csak akkor kezdte
kapiskálni, amikor Isisszel és Pippel a katakombák előterébe lépett. Furia a
vasajtó kulcsát éjjel-nappal magánál tartotta. Amikor Isis elkérte tőle, egy
pillanatig habozott.
- Tudom - mondta az ügynök -, sok idő telt el, és biztosan nem volt könnyű
nektek. De most már tisztán látom, mit kell tennem.
- Add oda neki! - mondta Pip.
 Furia előhúzta a kulcsot a farmerja zsebéből. - És te tényleg jól vagy?
Isis elvette tőle. - Igen. És elég időm volt végiggondolni.
- Alvás közben?
- Nem te olvasol könyveket alvás közben?
- Nálad ez inkább kóma volt. Ha előtte nem mondtad volna, hogy semmi
esetre se hívjunk orvost...
- Ez nem kóma volt. Újjászületés. - Isis mosolygott. - Én is csak most kezdem
érteni. Most már én magam vagyok a saját lélekkönyvem, amely újraírja magát,
ha kárt szenved. Bármit is csináltál belőlem - némely dolog nem is olyan rossz
benne, mint ahogy gondoltam.
- Klasszul hangzik - mondta Pip.
- Pontosan mit tervezel? - kérdezte Furia.
Isis az ajtóba dugta a kulcsot. Amikor a könyvtár kapuja kitárult, a belsejéből
ismerős könyvillat áradt feléjük. Egy szárnyas origami átugrált a fénysugáron,
majd eltűnt a polcok között.
- Kaput nyitok a Holt Könyvek Erdejére - mondta. - Most már elég erős
vagyok hozzá, hogy egy ideig nyitva tartsam. Ameddig csak szükséges, azt
hiszem.
- Ariel és a könyvönkívüliek! - suttogta Furia.
Isis bólintott. - El fog tartani egy ideig, amíg az átjárót sikerül szilárddá
tennem, de egyik menedékhelyről a másikra azért könnyebben megy. A közöttük
lévő határok mintha papírból lennének. A világ köpenye viszont kemény és
merev, akár egy régi bőrkötés, és egy csomó időt és erőt követelne meg ennyi
embert áthozni rajta. Egy személy nem gond, de ezúttal sokkal többen lesznek. -
Hátrasimította a letapadt haját. - És utána sürgősen szükségem lesz egy tusolásra.
- Mindannyiukat át akarod hozni? Az egész tábort?
- Hiszen itt, a házban van elég hely.
- Még arra sincs elég pénzünk, hogy egyedül boldoguljunk! Valamit csak
ennie kell ennek a sok embernek, és itt még vadászni sem tudnak, mint odaát, az
erdőben.
- Ez hadd legyen az én gondom.
Furia látta rajta, hogy a szavai ellenére igencsak le kell győznie önmagát. - Őt
akarod megkérni? A mostohaapádat?
- Nem fogja visszautasítani.
- Azt sem tudja, mi lett veled. - Furia felvonta az egyik szemöldökét. - Talán
legalább egy képeslapot írnod kellett volna neki.
- Felhívom. A kapu után. A tusolás után.
Azzal Isis a könyvtárba lépett, és két napig távol maradt.
 60.

F
uria egy tálcát vitt fel az ebéddel a harmadik emeletre. Isis ébredése után az
olvasólámpát és a fotelt őrségbe állította a lezárt szoba ajtaja elé.
- Valami szokatlan?
- Semmi - mondta a lámpa.
- Beszél álmában - brummogta a fotel. Furia a bőrén ejtett vágást elnagyolt
keresztöltésekkel orvosolta. - Az ajtón keresztül csak dünnyögni halljuk.
Sejtésem sincs, miket hord össze.
A lány elgondolkodva bekopogott.
- Gyere be! - hallatszott bentről.
Elfordította a kulcsot, és belépett. Ha kezdetben voltak is kétségei afelől,
hogy a férfi nem könyvmágus többé, azóta rég bizonyítékkal is szolgált: a
szobában nem könyv illat volt, hanem csak egy öregemberé.
A fotelben ült, és az ablakon nézett kifelé. A vékony láncot a bokáján a
fűtőtesthez rögzítették, de elég hosszú volt ahhoz, hogy a szomszédos
fürdőszobába vezető utat lehetővé tegye számára. Kint a folyosón legfeljebb
néhány lépésig jutott volna.
A reggeli tálca az ajtó mellett, a földön feküdt. Mint általában, most is alig
evett valamit. Furia később az ebédet is majdnem érintetlenül fogja kivinni. A
lány meg tudta érteni, hogy a konzerv ravioli nem éppen a kedvenc étele, de Pip
és ő alig evett akkoriban bármi mást. A lány próbálkozott salátákkal, hogy az
öccse vitaminhoz jusson, de csúfos kudarcot vallott. Pip megtagadta, hogy azt a
zöld akármit megegye, ezért újra a konzerveknél és a mélyhűtött pizzánál
kötöttek ki. Ha Isis visszatér, remélhetőleg lesz vele egy szakácskönyvből
kipottyant könyvönkívüli is.
- Tedd csak oda! - mondta a férfi anélkül, hogy Furiára nézett volna. Még
mindig azt az öltözéket viselte, amelyet a lány hozott neki. Nem volt benne
biztos, hogy az apja nadrágja és inge jó-e rá, mert a jelenlétében soha nem kelt
fel a fotelből.
A lány letette az újabb tálcát, és felemelte a reggelit. Furia eleinte mondogatta
neki, hogy sajnálja, amiért fogva kell tartania, de a férfi soha nem ment bele
ebbe a beszélgetésbe. Nem tett neki szemrehányást, és nem panaszkodott.
- Hogy van a kezed? - kérdezte a lány.
A férfi közömbös arckifejezéssel felemelte a karfáról, és megmutatta a
lánynak. Már nem viselt kötést. Furia az üvegtollat mélyen a kézfejébe szúrta, de
úgy látszott, a seb jól gyógyult. Fájdalomról sem panaszkodott soha. A lány
boldog volt, hogy a férfi bekente a balzsammal, amelyet Pauline gyógyszeres
dobozában talált. Ezt jelzésként értékelte, hogy a férfi nem fog kísérletet tenni rá,
hogy a lánccal felakassza magát, ami titokban a legnagyobb aggodalma volt.
- Nemsokára döntést fogunk hozni - mondta a lány. - ígérem neked.
A férfi intett, és úgy látszott, újra az ablak előtt szálló felhőkre összpontosít.
Furia rögtön Isis ébredése után határozni akart róla, mi történjen a férfival, de
Isis nem adott rá alkalmat. Furiának fájt fogva tartani őt, de a férfi
kiszámíthatatlan volt. Ha befejezte volna az utolsó mondatot, a világa elpusztult
volna. Úgy lehet, ő és Pip levegővé vált volna. Ezenkívül a teremtés könyveinek
csupán egy részét hozta magával a titkos szobából a rezidenciára. Minden
utazásra egy-egy Siebenstern kötetet használt fel a könyvtárból, és bár a
gyakorlás jót tett neki, az utazások felemésztették az erejét, és a
visszacsapódásokkal is akadt némi gondja. Remélte, hogy Isis segítségével
hamarosan jobban fog menni.
Újra egyedül hagyta a férfit, és kívülről rázárta az ajtót.
- Ha valami gyanúsat hallotok...
- Tudatjuk - mondta a lámpa. Ha lett volna keze, úgy lehet, szalutált volna az
ernyője előtt.
Amikor Furia lement a lépcsőn, hangok szakították ki a gondolataiból. A
földszinten egy mahagóni ládára tette a tálcát. Pip már messziről izgatottan
integetett neki, de akkor már ő is hallotta a lármát, amely a katakombákból jött.
Isis visszatért, és nem volt egyedül.
 61.

A
döntést még akkor este meghozták.
Furia nem akart tagja lenni a bíróságnak, amely ítéletet hozott Siebensternről,
mert egy része még mindig Severint látta benne.
Nem a döntés rémisztette meg, amelyet Ariel jelentett be, hanem az, hogy Isis
képesnek tartotta rá magát, hogy tettekre váltsa. A bíróság harmadik tagja is
krétafehér lett, de csak a fejét ingatta, amikor Isis azt kérte, most hozakodjanak
elő minden ellenvetéssel, mert később már nem lesz rá alkalom.
- Közösen kell viselnünk a felelősséget - mondta, mire a kör a játékszalon
asztalánál megfontoltan bólintott.
Isis eltűnt a katakombákban, hogy a szükséges előkészületeket megtegye,
miközben a többiek Siebensternhez mentek. Összeszedetten fogadta az
ítélethirdetést, csak tiszta ruhát kért és egy erős botot, mert néha nehezére esett a
járás. Hosszú vándorút állt előtte a bizonytalanba, és kímélnie kellett az erejét.
Furia előszedte neki a legmelegebb ruhákat, amelyeket az apja szekrényében
fellelt, és hozzá azt a földig érő, fekete esőköpenyt, amelyet Tibetius Faerfax
egykor a háborúból hozott magával, és azóta őrzött.
Könyvönkívüliek csapata vezette Siebensternt a katakombákba, mélyen le a
könyvtárba, ahol Isis új kaput nyitott a menedékhelyek szövevényébe. Egy
könyvekkel teli zsákutca végén állt. Ahol egykor sziklafal volt, most téglalap
tátongott, mintha a valóságból metszették volna ki. Mögötte sötétség uralkodott,
csak a távoli láthatáron cikáztak villámok, amelyek egy-egy pillanatra jeges
villanófényt vetettek a hasadozott pusztaságra. A táj sebeiben szelek
nyöszörögtek, a sebhelyei hamu és bazalt hegyek voltak.
- Az Éjszakai Menedékhely - suttogta Ariel. - A Félresikerült Ország. - A
Fekete özveggyel való harcban megsérült, de Furia nem tudta elképzelni, hogy
az orgyilkos látványa is annyira megfélemlítette volna, mint ez itt.
 - Az egyetlen hely, ahol nincsenek könyvek - szólalt meg egy hang Furia
mögött.
A háború alatt számtalan könyvmágus esett el, és sok halott maradt vissza az
Éjszakai Menedékhelyen a lélekkönyvével együtt. De nincs az a papír, amelyik
harminc éven át kibírná a Félresikerült Ország kegyetlen időjárási
viszontagságai között.
Siebensternt a kapu elé vezették. Valaki egy élelemmel teli hátizsákot és egy
megrakodott tábori oldaltáskát nyújtott neki.
- Severin - mondta Furia, amikor mellé lépett. - Nem szabadott volna idáig
fajulnia.
- Meg tudtam volna akadályozni a háborút az Éjszakai Menedékhelyen -
felelte a férfi -, de akkoriban túl gyáva voltam, ugyanakkor túl büszke a
teremtményemre. Megérdemlem, hogy a saját bőrömön tapasztaljam meg, amit
ezeknek az embereknek ki kellett állniuk.
A lány az ajkába harapott, és végül így szólt: - Találhattak volna más helyet is
a száműzetésedhez.
- Talán. - Az arcán olyan lágyság ült, amely több fejtörést okozott a lánynak,
mint a férfi sorsának elkerülhetetlen volta. - De megbocsátok neked.
-Te megbocsátasz nekem? Valakinek fel kellett téged tartóztatnia.
- A te nézőpontodból mérlegelve a dolgokat, bizonyára. - Egy pillantást vetett
az Éjszakai Menedékhelyre. - Emlékszel még, amikor azt mondtam, együtt írunk
egy könyvet?
A lány bólintott.
- Ezt most talán egyedül kell megtenned.
- - Miféle könyvet?
- Egyszer valaki majd újra írni akar egy utolsó Üres Könyvet. Úgy lehet, te
leszel az.
- Aligha. - A lány azt akarta, a hangja keményen csengjen, de nem sikerült.
- Ha sor kerülne rá, én már nem fogok tudni segíteni neked. De te erős vagy,
Furia. Kétszáz évvel ezelőtt is az voltál.
Azzal hátat fordított neki, felvette a botját, és a kapun át az örök éjszakába
lépett. Egy pillanatig mind őt nézték, a magányos vándort bottal és hosszú
köpenyben, a férfit, aki egykor isten volt.
Aztán Isist elhagyta az ereje, a kapu szürke küklopsz szemmé zsugorodott, és
elhalványult.
 62.

A
végelgyengülésben szenvedő autó felzörgött a felhajtón, elhaladt a fekete folt
mellett, amelyen előző napig a Rolls-Royce roncsa hevert, majd a lépcső lábánál
megállt. A vezető dudált, habár Furia és Isis már rég a kapuban várták.
Mögöttük valaki így szólt: - Csoda, hogy ezzel a ládával eljutottak idáig.
Amikor az anyósülés ajtaja kinyílt, Furia lerohant a lépcsőn.
- Szia! - kiáltotta, és Cat nyakába borult, amint a lány a kavicsra tette a lábát.
Sokáig ölelték egymást, miközben Celestian kikecmergett a járműből, és
kinyitotta a csomagtartó ajtaját. Isis mellé lépett, és vele együtt kiemelt egy nagy
koffert. A fedele alá bankjegyek szorultak, a sarkuk úgy szegélyezte a koffert,
akár a papírfogak.
- Ennek egyelőre elégnek kell lennie - mondta az idős férfi -, és ha többre van
szükségetek, egyszerűen csak szóljatok...
Tovább nem jutott, mert Isis hozzábújt, mintha újra az a kislány lenne, akit a
férfi egykor a csatatéren talált, és egy másik világba vezetett.
- Köszönöm, apa - mondta a férfi vállára borulva. Akkor megfordult, és jó
hangosan így kiáltott, hogy a nyitott ablakokon át minden könyvönkívüli
meghallja: - Ez itt az apám, és gondoskodik róla, hogy ez a ház az új otthonotok
lehessen!
Taps és üdvrivalgás harsant fel, miközben Furia gyorsan újra Catre nézett, és
az egész arca ragyogott. Úgy látszott, Cat is erőt vett magán, hogy ugyanolyan
boldognak látszódjon, de a szeme körül sötét karikák voltak.
- Olyan boldog vagyok - mondta Furia.
- Én is. Még egy nap ennél a könyvgyilkosnál, és kedvet kaptam volna rá,
hogy egypárat én is elszaggassak. - Mondta, és az idős férfira kacsintott, mire
Celestian vigyorogni kezdett.
- Cat - mondta Furia -, van itt még valaki, aki feltétlenül látni akar téged.
 A barátnője a homlokát ráncolta, amikor Furia elengedte, és egy lépést tett
oldalra.
Fent a kapuban átlépett a küszöbön a fiú, aki kivárta az első forgatagot, hogy
aztán a lány egészen az övé lehessen. Ugyanaz a fiú, aki két héttel korábban egy
másik küszöbön lépett át, másodpercekkel azelőtt, hogy a háta mögötti robbanás
lepecsételte volna az átjárót a menedékhelyek között. Az a fiú, aki ott ült
Siebenstern bírái között, és Furiával együtt megpillantotta a Félresikerült
Országot.
Catnek egyetlen szót sem sikerült kiböknie, amikor a fiú leugrott a lépcsőn,
egyszerre nevetett és sírt, miközben a lánnyal együtt a földre borult.