Cassandra Clare

BUKOTT ANGYALOK VÁROSA

 Első rész

PUSZTÍTÓ ANGYALOK

Vannak sötétben bujkáló betegségek; és vannak pusztító angyalok, akik anyagtalan köntösbe
burkolózva szállnak körülöttünk, s nem állnak szóba velünk; nem láthatjuk őket, de érezzük
erejüket, és elveszünk a kardjuk által.
Jeremy Taylor: Temetési beszéd
 1
A gazda

– CSAK KÁVÉT KÉREK.

A pincérnő felvonta kihúzott szemöldökét. – Enni nem is akarsz? – kérdezte.
Erős akcentusa volt, és sütött róla a csalódottság.
Simon Lewis ezt aligha róhatta fel neki; a nő nyilván komolyabb borravalóban
reménykedett, mint amit egyetlen kávé után kapni fog. Viszont nem ő tehetett
róla, hogy a vámpírok nem esznek. Néha azért így is előfordult, hogy ételt rendelt,
hogy megőrizze a hétköznapiság látszatát, ezen a kedd estén azonban, amikor a
Veselkában rajta kívül szinte senki nem volt, nem tűnt érdemesnek strapálnia
magát. – Csak a kávét kérem.
A pincérnő egy vállrándítással elvette előle a laminált menüt, és továbbállt,
hogy intézkedjen a kávé ügyében. Simon hátradőlt a kemény műanyag széken, és
körülnézett. A Kilencedik utca és a Második sugárút sarkán álló Veselka volt az
egyik kedvenc helye a Lower East Side-on. A régimódi étterem falait fekete-fehér
tapéta borította, és senki nem szólt rá az emberre, ha egész nap bent üldögélt,
feltéve, hogy félóránként rendelt egy kávét. Aztán meg itt csinálták a legjobb
vegetáriánus pirogot meg borscsot, de azok az idők már elmúltak, amikor ezek
körül forogtak a gondolatai.
Október közepe volt, és nemrég rakták fel a Halloween-dekorációt, ami egy
ingatag BORSCSOT VAGY CSALUNK! feliratból meg egy Borscsula grófnak
keresztelt vacak kartonvámpírból állt. Egyszer volt, hol nem volt,
Simon és Clary igen jól szórakoztak a béna díszítésen, de a fekete köpenyes
gróf' a kamu vámpírfogakkal most már egyáltalán nem tűnt olyan viccesnek Simon
szemében.
A fiú az ablak felé pillantott. Csípős volt az este, és a szél úgy sodorta magával a
faleveleket a Második sugárúton, mint egy marék szétszórt konfettit. Egy lány
szedte a lábát odakint. Ballonkabátjának övét szorosra húzta a derekán, hosszú
fekete haja lobogott a szélben. Az emberek sorban utánafordultak, ahogy elment
mellettük. Annak idején Simon is megnézte magának az ilyen lányokat, és
szórakozottan azon gondolkodott, vajon hová tarthatnak, és kivel találkoznak.
Annyit azért biztosan tudott, hogy nem hozzá hasonló fiúkkal.
Csakhogy ez a lány most éppen hozzá sietett. A bejárat fölött megcsörrent a kis
harang, ahogy kinyílt az ajtó, és Isabelle Lightwood lépett be az étterembe. Amikor
megpillantotta Simont, elmosolyodott, és felé indult. Menet közben kibújt a
kabátjából, és a szék támlájára terítette, mielőtt leült. A kabát alatt „tipikus
Isabelle-göncöt” viselt, ahogy Clary szokta nevezni az ilyesmit: szűk
bársonyszoknyájához neccharisnyát és csizmát húzott. A bal bakancsának szárába
egy kést tűzött, amiről Simon tudta, hogy csak ő látja. Azért így is minden szem
feléjük fordult, amikor a lány hátravetette a haját, és letelepedett az asztal mögé.
Akármit is viselt éppen, Isabelle úgy vonzotta a tekinteteket, akár a tűzijáték.
A gyönyörű Isabelle Lightwood. Amikor Simon először találkozott vele, úgy
sejtette, sosem fog észrevenni egy magafajta fiút. Mint aztán kiderült, nem is
tévedett nagyot. Isabelle leginkább azokat a srácokat kedvelte, akiket a szülei nem
néztek jó szemmel, az ő világában ez pedig leginkább az Alvilágiakat jelentette –
tündéreket, vérfarkasokat meg vámpírokat. Simon a mai napig csodálkozott rajta,
hogy az elmúlt két hónapban randizgattak egymással, még ha a kapcsolatuk ehhez
hasonló ritka találkozásokra is korlátozódott, és kénytelen volt azt is feltételezni,
hogy ha nem változik vámpírrá, hogy ha az egész élete nem vesz gyökeres
fordulatot egyetlen pillanat alatt, még ennyi sem történt volna közöttük.
Isabelle a füle mögé simította haját, és megvillantotta ragyogó mosolyát.
– Jól nézel ki.
Simon végignézett a tükörképén az étterem ablakának üvegében. Isabelle
hatása egyértelműen megmutatkozott a külsején, amióta randizni kezdtek. A lány
bőrzakóra cseréltette vele a kapucnis pulcsijait, az edzőcipők helyett pedig márkás
bakancsokat vetetett föl vele. Aminek mellékesen háromszáz dollárba került párja.
Simon azért továbbra is jellegzetes feliratos pólóit viselte – erre éppen az volt írva,
hogy AZ EGZISZTENCIALISTÁK ÉRTELMETLENÜL CSINÁLJÁK, de a farmerjának már
nem volt szakadt a térde meg a zsebe. Aztán meg a haját is úgy megnövesztette,
hogy most az arcába hullott, és teljesen eltakarta a homlokát, bár ez nem annyira
Isabelle ötlete volt, inkább a szükség hozta így.
 Clary sokat heccelte az új külseje miatt, de hát ő mindent kellőképpen
röhejesnek talált Simon szerelmi életével kapcsolatban. Képtelen volt komolyan
venni, hogy a fiú Isabelle-lel jár. Persze azt szintúgy képtelen volt komolyan venni,
hogy Simon mindeközben egy másik barátjukkal, Maia Robertsszel is randizik, aki
történetesen vérfarkas. Azt meg aztán végképp hihetetlennek találta, hogy Simon
még egyik lánynak sem beszélt a másikról.
A fiú egyáltalán nem volt benne biztos, hogy történt a dolog. Maia szívesen
ment át hozzá, hogy játsszon az Xboxával – az elhagyatott rendőrőrsön, ahol a
farkasfalka élt, nem volt semmi ilyesmi –, aztán amikor harmadszor vagy
negyedszer járt ott, indulás előtt odahajolt, és nyomott egy puszit Simon arcára. A
fiúnak tetszett a dolog, és felhívta Claryt, hogy megkérdezze, el kell-e mesélnie
Isabelle-nek, mi történt. – Okoskodd ki végre, mi folyik közted meg Isabelle között
– felelte Clary –, aztán mondd el neki.
Ez aztán rossz tanácsnak bizonyult. Azóta eltelt egy hónap, és Simon még
mindig nem tudta biztosan, mi zajlik közte és Isabelle között, úgyhogy inkább nem
mondott semmit. Ráadásul, ahogy telt az idő, úgy tűnt egyre kínosabbnak az ötlet.
Eddig sikerült mindent megoldania. Isabelle és Maia nem igazán barátkozott
egymással, és csak ritkán találkoztak – viszont úgy állt a helyzet, hogy sajnos ez
hamarosan megváltozik. Clary édesanyja és régi barátja, Luke pár héten belül
összeházasodik, az esküvőre pedig meghívták Isabelle-t és Maiát is. Simon
lényegesen kevésbé találta volna ijesztőnek, ha egy rakás feldühödött
vámpírvadász kergeti végig New York utcáin.
– Szóval – mondta Isabelle, kizökkentve Simont a gondolatmenetéből. – Miért
vagyunk itt, és nem a Takiban? Ott vért is kapnál.
Simon összerezzent a lány hangerejétől. Isabelle nem törődött a
finomságokkal. Szerencsére a jelek szerint senki nem figyelt oda rájuk, még a
pincérnő sem, aki időközben visszatért, lecsapott egy csésze kávét Simon elé, aztán
végigmérte Izzyt, és továbbállt anélkül, hogy felvette volna a rendelést.
– Tetszik itt – szólt a fiú. – Claryvel sokszor ültünk be ide, amikor még a
Tischbe járt. Nagyon jó a borscs meg a blini, ráadásul egész éjszaka nyitva van.
 Isabelle oda sem figyelt a fiúra, csak csodálkozva nézett el mellette. – Az meg
mi?
Simon követte a lány tekintetét. – Az Borscsula gróf.
– Borscsula gróf?
Simon vállat vont. – Halloween-dekoráció. Borscsula gróf a gyerekek kedvéért
van itt. Olyan, mint a Csokula grófos gabonapehely meg a Számherceg a Szezám utca
bán. – Elvigyorodott Izzy érteden tekintetét látva. – Tudod, számolni tanítja a
gyerekeket.
Isabelle a fejét rázta. – Van egy tévéműsor, amiben egy vámpír tanítja számolni
a gyerekeket?
– Amikor nézed, azért nem gáz – jegyezte meg Simon.
– Van némi mitológiai alapja az ilyesminek – mondta Isabelle, és máris
átváltott okoskodó Árnyvadász üzemmódba. – Egyes legendák megemlítik, hogy a
vámpírok a számolás megszállottjai, és ha valaki kiborít eléjük egy csomó magot,
abba kell hagyniuk, amit csinálnak, és kényszeresen meg kell számolniuk. Ez
persze semmivel sem áll közelebb az igazsághoz, mint a fokhagymás szöveg. És
miért tanítanának a vámpírok gyerekeket? A vámpírok félelmetesek.
– Köszönöm – mondta Simon. – Ez egy vicc, Isabelle. Úgy néz ki, mint Drakula,
és szeret számolni. Tudod, mondjuk „Mit evett ma a herceg, gyerekek? Egy csokis
kekszet, két csokis kekszet, három csokis kekszet...”
Hideg áramlott be az utcáról, ahogy kinyílt az ajtó, és újabb vendég lépett az
étterembe. Isabelle megborzongott, és fekete selyemsáljáért nyúlt.
– Nem életszerű.
– Szerinted hogy kéne csinálni? „Mit evett ma a herceg, gyerekek? Egy
szerencsétlen földművest, két szerencsétlen földművest, három szerencsétlen
földművest...”
– Pszt! – Isabelle a nyakába kötötte a sálat, előrehajolt, és Simon csuklójára
tette a kezét. Nagy, sötét szeme hirtelen életre kelt, valahogy úgy, ahogy csak
akkor szokott, amikor démonokra vadászik, vagy amikor arra gondol, hogy
démonokra fog vadászni. – Nézz oda!
 Simon követte a lány tekintetét. Két férfi állt egy üvegajtó előtt, ami mögött
polcok során péksütemények sorakoztak: vastag cukormázzal borított fánkok, jó
pár tányérnyi hókifli, meg krémmel töltött finomságok. A jelek szerint egyik férfit
sem érdekelte különösebben az étel. Mindketten alacsonyak és fájdalmasan
soványak voltak, de annyira, hogy az arccsontjuk pengeként feszítette sápatag
bőrüket. Mindegyiknek vékony szálú ősz haja volt, halványszürke szeme, és övvel
összefogott, földig érő, palaszínű ballonkabátot viseltek.
– Na most – szólt Isabelle –, szerinted kik ezek?
Simon hunyorogva nézte a két férfit. Azok visszanéztek rá, pillák nélküli
szemük feneketlen lyukra emlékeztetett. – Leginkább gonosz kerti törpékre
hasonlítanak.
– Alattvalók – súgta Isabelle. – Egy vámpír tulajdonai.
– Tulajdonai, úgymint…?
Isabelle türelmetlenül sóhajtott föl. – Az Angyalra, te aztán tényleg nem tudsz
semmit a saját fajtádról, mi? Van egyáltalán fogalmad róla, hogyan lesznek a
vámpírok?
– Hát, amikor egy apukavámpír és egy anyukavámpír nagyon szeretik
egymást...
Isabelle elhúzta a száját. – Oké, azt tudod, hogy a vámpírok szex nélkül
szaporodnak, de lefogadom, hogy azt már nem, mi történik pontosan.
– Azt is tudom – közölte Simon. – Azért vagyok vámpír, mert ittam Raphael
véréből, mielőtt meghaltam. Vérivás meg halál egyenlő vámpír.
– Nem pontosan – felelte Isabelle. – Azért vagy vámpír, mert ittál Raphael
véréből, aztán más vámpírok megharaptak, és csak aztán haltál meg. Valamikor a
folyamat során szükség van harapásra is.
– Miért?
– A vámpírok nyálának vannak... bizonyos tulajdonságai. Transzformációs
tulajdonságai.
– Pfuj – fintorodott el Simon.
– Ne pfujolj itt nekem! Neked van varázsnyálad! A vámpírok embereket
tartanak maguk körül, és belőlük táplálkoznak, ha éppen szűkében vannak a
vérnek. Ezek az emberek amolyan két lábon járó italautomaták. – Izzyről sütött az
undor. – Azt hinnéd, hogy le vannak gyengülve az állandó vérveszteségtől,
csakhogy a vámpírnyálnak gyógyító ereje is van. Növeli a vörösvértestszámot,
erősebbek, egészségesebbek lesznek tőle, és tovább is élnek. Ezért nem tiltja meg a
Törvény, hogy egy vámpír emberekből táplálkozzon. Igazából nem árt nekik.
Persze időnként előfordul, hogy egy vámpír úgy dönt, több kell neki egy kis
harapnivalónál, és akar magának egy alattvalót, aztán elkezd rendszeresen
táplálkozni a megharapott emberből, amitől az engedelmes marad, és kötődni fog a
gazdájához. Az alattvalók bálványozzák a gazdájukat, és szívesen szolgálják. Nem
akarnak mást, csak a közelében lenni. Mint te, amikor visszamentéi a Dumontba.
Vissza kellett térned a vámpírhoz, akinek ittál a véréből.
– Raphael – szólt rekedten Simon. – Elárulom neked, mostanság nem érzek
heves késztetést, hogy a közelében legyek.
– Nem, az elmúlik, amikor valakiből valódi vámpír lesz. Csak az alattvalók azok,
akik imádják a gazdájukat, és kényszeresen engedelmeskednek neki. Hát nem
világos? Amikor visszamentéi a Dumontba, Raphael klánja minden véred kiszívta,
te pedig meghaltál, aztán vámpír lett belőled. De ha nem ürítettek volna ki
teljesen, és több vámpírvért kaptál volna inkább, alattvaló lett volna belőled.
– Mindez nagyon érdekes – állapította meg Simon –, de nem magyarázza meg,
miért bámulnak bennünket.
Isabelle vetett még egy pillantást a két férfira. – Téged bámulnak. Talán
meghalt a gazdájuk, és egy másik vámpírt keresnek maguknak. Lehetnének a
háziállataid – vigyorgott a fiúra.
– Vagy – morfondírozott Simon – csak krumplis tésztáért jöttek.
– Az alattvalók nem esznek ételt. Vámpírvér és állati vér keverékén élnek, ettől
amolyan kábult állapotban léteznek. Nem halhatatlanok, de nagyon lassan
öregszenek.
– Szomorú – mondta Simon továbbra is a két férfit méregetve –, de a külsejüket
nem őrzik meg.
Isebelle kihúzta magát. – És máris errefelé tartanak. Ügy fest, mindjárt
megtudjuk, mit akarnak.
 Az alattvalók úgy mozogtak, mintha kerekeken gurulnának. Ügy néztek ki,
mint akik nem lépnek, hanem hangtalanul siklanak előre. Másodpercek alatt
átszelték az éttermet, és mire a közelükbe értek, Isabelle már elő is kapta az éles
kést a csizmája szárából. A fegyver most ott feküdt az asztalon, és ragyogott az
étterem fluoreszkáló fényeiben. Sötét, nehéz ezüstből készült, a markolat mindkét
oldalába kereszteket égettek. A legtöbb vámpírok ellen tervezett fegyveren akadt
néhány kereszt; Simon gyanította, hogy ez azért lehet így, mert a legtöbb vámpír
keresztény. Ki gondolta volna, hogy egy nap még az előnyére válik, hogy egy
kisebb vallást követ?
– Ne jöjjenek közelebb! – mondta Isabelle ujjait a tőr közelében tartva, ahogy a
két alattvaló megtorpant az asztaluk előtt. – Mi járatban vannak?
– Árnyvadász – szólt a bal oldali férfi halk, sziszegő hangon. – Nem tudtuk,
hogy ön is részese lesz ennek a szituációnak.
Isabelle finoman felhúzta a szemöldökét. – Éspedig miféle szituációnak?
A második alattvaló hosszú, szürke ujjával Simonra mutatott. A körme egészen
sárga volt és hegyes. – A Napjáróval van dolgunk.
– Nem, nincs – jelentette ki Simon. – Fogalmam sincs, kik maguk. Egyiküket
sem láttam soha.
– Én Mr. Walker vagyok – mondta az első férfi –, ez pedig Mr. Archer. New York
városának leghatalmasabb vámpírját szolgáljuk. A legnagyobb manhattani klán
fejét.
– Raphael Santiagót – nyugtázta Isabelle. – Ez esetben tudniuk kell, hogy Simon
nem tagja egy klánnak sem. Szabadúszó.
Mr. Walker halványan elmosolyodott. – A gazdám abban reménykedett, hogy
ezen a helyzeten lehet változtatni.
Simon tekintete találkozott Isabelle-ével az asztal fölött. A lány megvonta a
vállát. – Nem azt mondta neked Raphael, hogy tartsd magad távol a klánjától?
– Talán meggondolta magát – vetette fel Simon. – Tudod, milyen. Szeszélyes.
Következetlen.
– Nem tudhatom. Nem igazán találkoztam vele, amióta megfenyegettem, hogy
megölöm azzal a gyertyatartóval. Jól viselte. A szeme sem rebbent.
 – Fantasztikus – mondta Simon. A két alattvaló rámeredt. A szemük
fehéresszürke volt, mint a piszkos hó. – Ha Raphael be akar venni a klánba, az azt
jelenti, hogy szeretne tőlem valamit. Akár el is mondhatják, hogy mi az.
– A gazdánk nem avatott be bennünket a terveibe – közölte gőgösen Mr.
Archer.
– Akkor túltárgyaltuk – szólt Simon. – Nem megyek.
– Ha nem jön önszántából velünk, fel vagyunk rá hatalmazva, hogy erőt
alkalmazzunk önnel szemben.
A tőr mintha magától röppent volna Isabelle kezébe; legalábbis úgy tűnt, hogy
a lány alig mozdul, mégis egyetlen szemvillanás alatt a kezében volt, és könnyedén
forgatta az ujjai között. – Én nem tenném a maguk helyében.
Mr. Archer rávicsorgott a lányra. – Mikor lettek az Angyal gyermekeiből
magányos vámpírok testőrei?
– Nem a testőre vagyok – közölte Isabelle hanem a barátnője. Szóval minden
jogom megvan hozzá, hogy seggbe rúgjam magukat, ha zaklatják, így működik ez.
A barátnője? Simon meglepetten pillantott Isabelle-re, de a lány sötét szemével a
két alattvalóra meredt. Egyfelől nem emlékezett rá, hogy Isabelle valaha is a
barátnőjének nevezte volna magát, másfelől elég sokat elmondott róla, milyen
különösen is alakult az élete, hogy éppen ez lepte meg a legjobban ma este, nem
pedig az, hogy magához rendelte New York leghatalmasabb vámpírja.
– A gazdámnak – szólt Mr. Walker valószínűleg megnyugtatónak szánt hangon
– ajánlata van a Napjáró számára...
– Simonnak hívják. Simon Lewisnak.
– Mr. Lewis számára. Megígérhetem, hogy neki is előnye származik belőle, ha
hajlandó követni bennünket, és meghallgatni a gazdámat. A gazdám becsületére
esküszöm, hogy nem esik bántódása, Napjáró, és ha úgy dönt, hogy visszautasítja a
gazdám ajánlatát, akkor is szabadon távozhat.
A gazdám, a gazdám. Mr. Walker rajongás és áhítat keverékével a hangjában
mondta ki a szót. Simon egy kicsit elborzadt. Milyen rettenetes lehet így kötődni
valakihez, miközben az embernek nincs is saját akarata.
 Isabelle a fejét rázta, és ajkával hangtalan nemet formált Simon felé. A fiú úgy
sejtette, valószínűleg igaza lehet. Isabelle kitűnő Árnyvadász volt. Démonokra és
törvényszegő Alvilágiakra – kóbor vámpírokra, fekete mágiát gyakorló
boszorkánymesterekre meg elvadult, emberevő vérfarkasokra – vadászott tizenkét
éves kora óta, és valószínűleg jobban csinálta, mint bármelyik Árnyvadász a
korosztályából saját bátyja, Jace kivételével. Meg persze ott van Sebastian,
gondolta Simon, aki jobb volt mindkettejüknél. Csakhogy ő meghalt.
– Jól van – mondta. – Magukkal megyek.
Isabelle szeme elkerekedett. – Simon!
Mindkét alattvaló összedörzsölte a kezét, ahogy a rosszfiúk szokták a
képregényekben. Igazából nem is maga a mozdulat volt hátborzongató, hanem az,
hogy éppen egyszerre és pontosan ugyanúgy csinálták, mintha valaki két bábu
zsinórjait rángatta volna tökéletes összhangban.
– Nagyszerű – szólt Mr. Archer.
Isabelle lecsapta a tőrt az asztalra, és ahogy előredőlt, végigsimította az asztal
lapját. – Simon – súgta mérgesen –, ne legyél hülye! Semmi okod rá, hogy velük
menj. És Raphael egy bunkó.
– Raphael egy vámpírfalka vezére – felelte a fiú. – Az ő vére változtatott
vámpírrá. O az én... nem is tudom, hogy hívják ezt.
– O a nemződ, teremtőd, alkotód... Millió név létezik az ilyenre – vágta rá oda
sem figyelve Isabelle. – És lehet, hogy az ő vére tett vámpírrá, de nem miatta lettél
Napjáró. – Találkozott a tekintetük az asztal fölött. – Jace tett Napjáróvá. De sosem
mondta volna ki hangosan: csak kevesen tudták az igazságot, annak a teljes
történetét, hogy ki is Jace valójában, és mivé vált általa Simon. – Nem kell azt
tenned, amit mond.
– Hát persze hogy nem – felelte halkan Simon. – De ha nem megyek el,
szerinted Raphael annyiban hagyja a dolgot? Hát nem fogja. Sosem szállnak le
rólam. – A szeme sarkából az alattvalókra pillantott; úgy tűnt, egyetértenek vele,
bár lehet, hogy csak képzelte. – Állandóan a sarkamban lesznek. Amint kilépek az
iskolából, Clarynél...
 – És? Clary nem tudná kezelni a dolgot? – Isabelle felemelte a kezét. – Hát jó.
Legalább hadd menjek veled.
– Szó sem lehet róla – vágott a szavába Mr. Archer. – Ez nem tartozik az
Árnyvadászokra. Csakis az Éjszaka Gyermekeinek ügye.
– Nem fogom...
– A Törvény lehetőséget ad rá, hogy bizalmasan intézzük az ügyeinket –
jelentette ki mereven Mr. Walker. – A saját fajtánkkal.
Simon rájuk nézett. – Kaphatnánk egy percet? – kérdezte. – Beszélni akarok
Isabelle-lel.
Egy pillanatra csend lett. Körülöttük tovább zajlott az éttermi élet. Ahogy a
sarki moziban véget ért a film, megindult a késő esti vendégáradat, pincérnők
sürgölődtek gőzölgő tányérokkal, a közeli asztaloknál párok nevetgéltek és
csevegtek, a pult mögött szakácsok kiáltoztak egymásnak. Senki sem nézett rájuk,
és senkinek nem tűnt fel, hogy bármi különös zajlana. Simon már hozzászokott a
minden árulkodó jelet eltüntető varázslathoz, de Isabelle társaságában néha a mai
napig úgy érezte, hogy láthatatlan üvegfal választja el a többi embertől és a
hétköznapi ügyektől.
– Jól van – szólt Mr. Walker, és hátralépett. – De a gazdám nem szereti, ha
megvárakoztatják.
Az ajtó közelébe húzódtak, megálltak, akár két szobor, és láthatólag szemernyit
sem zavarta őket a hideg levegő, ami beáramlott az utcáról, ahányszor csak egy
újabb vendég érkezett vagy távozott. Simon Isabelle-hez fordult. – Semmi baj –
mondta. – Nem fognak bántani. Nem is tudnának. Raphael mindent tud... –
zavartan mutatott a homlokára – ...erről.
Isabelle átnyúlt az asztal fölött, hátrasimította a fiú haját; az érintése inkább
volt sebészi, mint gyengéd. Komoran pillantott Simonra. A fiú éppen elégszer nézte
meg a tükörben maga is a Jelet, hogy pontosan tudja, milyen.
Néha úgy tűnt, változik, mint amikor a felhőkbe belelátott alakok mozognak,
de mindig tiszta, fekete és valamiképpen fenyegető volt, akár egy idegen nyelven
vésett figyelmeztető jel.
– Tényleg... működik? – kérdezte súgva a lány.
 – Raphael szerint igen – felelte Simon –, és nekem sincs okom azt gondolni,
hogy nem. – Elkapta a lány csuklóját, és eltolta az arcától. – Nem lesz semmi baj,
Isabelle.
A lány sóhajtott. – Minden, amit valaha tanultam, azt súgja, hogy nem jó ötlet.
Simon megszorította Isabelle ujjait. – Figyelj, te is kíváncsi vagy, mit akar
Raphael, nem igaz?
Isabelle megpaskolta a fiú kezét, és hátradőlt. – Feltétlen mondj el mindent,
amikor végeztél. Engem hívj fel először.
– Úgy lesz. – Simon felállt, és felhúzta a dzsekijén a cipzárt. – Megtennél nekem
egy szívességet ? Igazából kettőt.
A lány óvatos mosollyal nézett fel. – Mit szeretnél?
Clary azt mondta, ma este az Intézetben fog tréningezni. Ha összefuttok, légy
szíves, ne áruld el neki, hová mentem. Csak fölöslegesen aggódna.
Isabelle a szemét forgatta. – Jó, megígérem. És a második szívesség?
Simon odahajolt, és arcon csókolta a lányt. – Kóstold meg a borscsot, mielőtt
elmész. Fantasztikus.
Mr. Walker és Mr. Archer nem voltak éppen a legbeszédesebb cimborák.
Némán vezették végig Simont a Lower East Side utcáin, és különös, sikló
lépéseikkel végig jócskán előtte haladtak. Kezdett későre járni, de az utcák tele
voltak emberekkel, akik nehezen szabadultak el a munkahelyükről, vagy egy
vacsoráról siettek haza fejüket leszegve, gallérjukat felhajtva a csípős szélben. A St.
Mark’s Place-en összecsukható asztalokat állítottak fel a járdaszegély mellett, és a
legkülönfélébb dolgokat árulták az olcsó zoknitól a New Yorkot ábrázoló
ceruzarajzokon át a szantálfa illatú füstölőkig. A falevelek, mint száraz csontok
zörögtek a járdán. A levegőben kipufogógáz szaga keveredett a szantálfa illatával,
de még ez sem tudta elnyomni az emberi bőr és vér szagát.
Simonnak összeszorult a gyomra. Próbált mindig elég állati vérrel teli üveget
tartani a szobájában – elrejtett egy kis hűtőt a szekrénye aljában, ahol édesanyja
nem láthatta meg –, nehogy valaha is megéhezzen. Undorodott a vértől. Azt hitte,
meg fogja szokni, és idővel talán kívánja is majd, de hiába ütötte el az éhségét,
egyáltalán nem tudta úgy élvezni, ahogy egykor a csokoládét, a vegetáriánus
burritót vagy a kávés jégkrémet. A vér vér maradt.
Viszont az éhség rosszabb volt. Az éhség azt jelentette, hogy olyan szagokat
érzett, amiket egyáltalán nem akart – a sót a bőrén, az idegenek pórusain
kiszivárgó vér édes illatát. Megéhezett tőle, és végtelenül rosszul kezdte érezni
magát. Összegörnyedt, bőrdzsekije zsebébe süllyesztette a kezét, és próbált a
száján át lélegezni.
Befordultak a Harmadik sugárútra, és megálltak egy étterem előtt, amelyiknek
a cégérén ez állt: CLOISTER CAFÉ. A KERTHELYISÉG EGÉSZ ÉVBEN NYITVA. Simon
hunyorogva olvasta el a feliratot. – Mit keresünk itt ?
– A gazdánk ezt a helyet választotta – közölte szenvtelen hangon Mr. Walker.
– Aha. – Simon nem nagyon értette a dolgot. – Azt gondoltam volna, hogy
Raphael stílusához jobban illik, ha mondjuk egy felszenteletlen katedrális tetején
vagy egy csontokkal teli kriptában találkozik velem. Sosem néztem volna ki belőle,
hogy a divatos éttermeket kedveli.
Mindkét alattvaló rámeredt. – Valami baj van, Napjáró? – kérdezte végül Mr.
Archer.
Simon valamiért úgy érezte, mintha megszidták volna. – Nem, semmi gond.
Az étterem belseje sötét volt, az egyik fai mentén márványlapos bárpult
húzódott végig. Egyetlen pincér sem szólította meg őket, ahogy átszelték a
helyiséget, és egy ajtón át kiléptek a kertbe.
Sok New York-i étterem büszkélkedett kerthelyiséggel, de csak kevés tartott
nyitva ilyentájt. Ez a kerthelyiség voltaképpen egy számos épület közé beszorított
udvar volt. A falakat olasz virágoskerteket ábrázoló, a szemet becsapó festmények
borították. Az arany és rozsdaszínű őszi levelekkel borított fákra fehér
lámpafüzéreket erősítettek, az asztalok között elhelyezett hősugárzók vörösen
izzottak. Az udvar közepén apró szökőkútban víz csobogott.
Csak az egyik asztalnál ült valaki, de nem Raphael volt az. Egy széles karimájú
kalapot viselő karcsú nő telepedett le a fal közelében. Ahogy Simon csodálkozva
rápillantott, felemelte a kezét, és integetett neki. A fiú megfordult, és hátranézett,
de persze nem volt ott senki. Walker és Archer továbbindultak, Simon pedig
értetlenül követte őket az udvaron át, amíg pár lépésnyire a nőtől meg nem
torpantak.
Walker mélyen meghajolt. – Gazdám – mondta.
A nő elmosolyodott. – Walker – szólt. – És Archer. Köszönöm, hogy elhoztátok
nekem Simont.
– Várjunk csak egy percet! – Simon a nőről a két alattvalóra pillantott, és
vissza. – Maga nem Raphael.
– Te jó ég, dehogy! – A nő levette a kalapját. Hihetetlen mennyiségű ezüstös
szőke haj omlott a vállára, és csillant meg a karácsonyi fényben. A nő fehér, ovális,
gyönyörű arcát hatalmas világoszöld szempár uralta. Hosszú fekete kesztyűt,
fekete selyemblúzt, egyenes szabású szoknyát és a nyaka köré tekert fekete sálat
viselt. Lehetetlen lett volna megállapítani a korát – vagyis azt, hogy hány éves
lehetett, amikor átváltozott vámpírrá. – Camille Belcourt vagyok. Orvendek a
találkozásnak.
Kinyújtotta fekete kesztyűs kezét.
– Nekem azt mondták, hogy Raphael Santiagóval fogok itt találkozni – mondta
Simon anélkül, hogy fogadta volna a kézfogást. – Maga neki dolgozik?
Camille Belcourt nevetése a szökőkút csobogására emlékeztetett. – A lehető
leghatározottabban nem. Valamikor régen ő dolgozott nekem.
Azt hittem, valaki más vezeti a vámpírokat, mondta egyszer Simon Idrisben
Raphaelnek. Mintha egy örökkévalóság telt volna el azóta.
Camille még nem tért vissza közénk, felelte Raphael. Én helyettesítem.
– Maga a vámpírok vezére – állapította meg Simon. – A manhattani kláné. – Az
alattvalók felé fordult. – Becsaptak. Azt mondták, Raphaellel fogok találkozni.
– Azt mondtam, a gazdánk vár önre – felelte Mr. Walker. A szeme nagy volt és
üres; annyira üres, hogy Simonban felmerült, talán nem is akarták félrevezetni,
csak előre programozott robotok módjára azt mondták, amit a gazdájuk a szájukba
adott, és nem tűnt fel nekik az eltérés az előre eltervezettekhez képest. – És itt is
van.
– Valóban. – Camille megvillantotta ragyogó mosolyát alattvalói felé. – Walker,
Archer, kérlek benneteket, hagyjatok magunkra. Négyszemközt kell beszélnem
Simonnal. – Abban, ahogy kimondta, hogy „Simon” meg „négy– szemközt”, volt
valami, ami egy titkos cirógatásra emlékeztetett.
Az alattvalók meghajoltak, és visszavonultak. Ahogy Mr. Archer megfordult,
Simon horzsolást pillantott meg a nyakán. A hosszú csík olyan sötét volt, hogy
festéknek hatott, a közepén pedig két még sötétebb lyuk éktelenkedett, a peremén,
száraz, cakkos hússal. Simonon csendes remegés futott végig.
– Kérlek – szólt Camille, és megütögette a széket maga mellett. – Foglalj helyet!
Kérsz egy kis bort?
Simon feszengve telepedett le a kemény fémszék szélére. – Nem igazán iszom.
– Hát persze – mondta együtt érzőén a nő. – Hiszen ivadék is alig vagy még,
igaz ? Ne aggód) emiatt. Idővel megtanulhatod, hogyan fogyassz bort és más
italokat. A legidősebb fajtársaink között olyanok is akadnak, akik kevés káros
hatással tudnak emberi ételeket fogyasztani.
Kevés káros hatással? Simonnak nem nagyon tetszett a dolog. – Sokáig fog
tartani? – érdeklődött célzatos pillantásokat vetve a mobiljára, ami elárulta neki,
hogy fél tizenegyre jár. – Haza kéne érnem.
Camille kortyolt egyet a borából. – Tényleg? És miért?
Mert anyám ébren vár. Oké, egyáltalán nem fontos, hogy ezt a nő is tudja. –
Megzavarták a randimat – szólt. – Csak szeretném tudni, mi volt ilyen fontos.
– Még anyukáddal laksz, igaz ? – kérdezte a nő, és letette a poharát. – Kicsit
furcsa, hogy egy ilyen különleges vámpír, mint amilyen te vagy, nem költözik el
otthonról, és csatlakozik egy klánhoz, nem?
– Tehát azért rángatott el a randimről, hogy gúnyolódhasson rajtam, amiért
még anyukámmal élek. Nem lehetett volna ezt egy olyan este csinálni, amikor
nincs programom? A legtöbb este megfelelt volna, ha érdekli.
– Nem gúnyolódom rajtad, Simon. – A nő megnyalta az alsó ajkát, mintha csak
a bor utolsó cseppjeit próbálná kiélvezni. – Kíváncsi vagyok, miért nem
csatlakoztál Raphael klánjához.
Ami egyben a te klánod is, ugye? – Az a határozott benyomásom támadt, hogy nem
látott volna szívesen – felelte Simon. – Azt mondta, békén hagy, ha én is békén
hagyom őt. Szóval békén hagytam.
 – Valóban? – villant fel Camille zöld szeme.
– Sosem akartam vámpír lenni – mondta Simon, bár maga sem igazán értette,
miért mondja el ezeket a dolgokat egy vadidegennek. – Normális életre vágytam.
Amikor megtudtam, hogy Napjáró vagyok, azt hittem, minden
esélyem megvan rá. Vagy legalábbis valami hasonlóra. Járhatok iskolába,
élhetek otthon, találkozhatom anyukámmal meg a nővéremmel...
– Feltéve, hogy sosem táplálkozol belőlük – szólt a nő. – Feltéve, hogy el tudod
előlük titkolni a vérszomjadat. Sosem ettél még emberből, igaz ? Csak zacskós
véren élsz. Büdös, állati véren. – Elfintorodott.
Simonnak eszébe jutott Jace, de gyorsan a háttérbe szorította a gondolatot. Jace
nem is volt igazán ember. – Nem, nem ettem még emberből.
– Fogsz. És utána sosem felejted el. – A nő előrehajolt, világos haja
végigsimította Simon kezét. – Nem rejtheted el örökké a valódi önmagadat.
– Melyik tinédzser nem hazudik a szüleinek? – kérdezte Simon. – Akárhogy is,
nem tudom, magát ez miért érdekli. Ami azt illeti, még mindig nem tudom, miért
vagyok itt.
Camille még közelebb hajolt, amitől fekete selyemblúzának előrebuggyant a
nyaka. Ha Simon még ember lett volna, biztosan elpirul. – Megmutatod?
Simon szinte érezte, ahogy kidülled a szeme. – Mit kéne megmutatnom?
A nő elmosolyodott. – A Jelet, buta fiú. A Vándor Jelét.
Simon kinyitotta a száját, aztán megint bezárta. Honnan tudja? Nagyon kevesen
tudtak a jelről, amit Clarytől kapott Idrisben. Raphael azt mondta, szigorúan
titokban kell tartani, és Simon nem is fecsegett róla senkinek.
De Camille tekintete rezzenéstelen maradt, és valami oknál fogva Simon
engedelmeskedni akart neki. Volt valami abban, ahogy ránézett, meg a hangja
csengésében. A fiú felemelte a kezét, és félrehúzta a haját, hogy a nő megnézhesse
a homlokát.
Camille szeme elkerekedett, a szája enyhén szétnyílt. Óvatosan a nyakához
érintette az ujját, mintha nem létező pulzusát akarná ellenőrizni.
Ó – szólt –, hogy te milyen szerencsés vagy, Simon!
– Átok ez – felelte a fiú –, nem áldás. Maga is tudja, igaz?
 A nő szeme felcsillant. – „Akkor monda Káin az Úrnak: Nagyobb az én
büntetésem, hogysem elhordozhatnám.” Te el tudod hordozni, Simon?
A fiú hátradőlt, haja visszahullott a homloka elé. – Kibírom.
– De nem akarod. – A nő végigfuttatta kesztyűs ujját a pohár peremén,
miközben tekintetét továbbra is Simonra szegezte. És ha fel tudnék ajánlani neked
egy lehetőséget, amivel előnyt tudnál kovácsolni abból, amit most átoknak
tekintesz?
Azt mondanám, végre kibököd, hogy miért hozattál ide, ami kezdetnek nem
rossz. – Hallgatom.
– Felismerted a nevemet, amikor bemutatkoztam – mondta Camille. – Raphael
már beszélt rólam, igaz? – Volt valami nagyon halvány akcentusa, amit Simon nem
igazán tudott hová tenni.
– Azt mondta, maga a klán vezére, és ő csak arra az időre lett főnök, amíg maga
távol van. Helyettesíti, mint egy alelnök, vagy valami ilyesmi.
– Á! – A nő finoman az alsó ajkába harapott. – Ami azt illeti, ez nem teljesen így
van. Szeretném elmondani neked az igazat, Simon. Aztán teszek egy ajánlatot.
Először viszont a szavadat kell adnod valamire.
– És mi lenne az?
– Hogy minden, ami ma este elhangzik itt kettőnk között, titokban marad.
Senki sem tudhat róla. Még a vörös hajú kis barátod, Clary sem. Még a két barátnőd
sem. Még Lightwoodék sem. Senki.
Simon hátradőlt. – És mi van, ha nem ígérem meg?
– Akkor elmehetsz, ha úgy tetszik – válaszolta a nő. – Csakhogy akkor sosem
tudod meg, mit akartam mondani neked, azt pedig később biztosan megbánod.
– Kíváncsi vagyok – mondta Simon. – Csak azt nem tudom, hogy elég kíváncsi
vagyok-e.
A nő tekintetében megcsillanó csodálkozásba és vidámságba mintha némi
tisztelet is vegyült volna. – Semmi közük ahhoz, amit most mondani
akarok. Nem befolyásolja a testi épségüket vagy a boldogságukat. A titoktartás
a saját védelmemet szolgálja.
 Simon gyanakodva nézett a nőre. Vajon komolyan beszél? A vámpírok nem
olyanok, mint a tündérek, akik nem tudnak hazudni. De azért el kellett ismernie,
hogy kíváncsi. – Jól van. Megtartom a titkát, hacsak abból, amit mond, nem úgy
ítélem meg, hogy valami veszélyt jelent a barátaimra. Akkor minden ígéret
semmis.
A nő mosolya egészen fagyos volt: Simon látta rajta, hogy nem örül, amiért
nem hisz neki. – Hát jó – mondta. – Gondolom, nincs választásom, ha ilyen nagy
szükségem van a segítségedre. – Camille megint előrehajolt, egyik vékony keze
pohara szárával játszadozott. – Nem sokkal ezelőtt még vidáman vezettem a New
York-i klánt. Gyönyörű szállásunk volt egy a háború előtti időkből származó
épületben az Upper West Side-on, a népemnek nem abban a patkánylyukban
kellett meghúznia magát, ahol most Santiago tartja őket. Santiago, vagy Raphael,
ahogy te nevezed, a helyettesem volt. A leghűségesebb társam; vagy legalábbis azt
gondoltam. Egy éjjel megtudtam, hogy embereket gyilkol, elviszi őket abba a
lerobbant szállodába a Spanyol Harlemben, és szórakozásból issza a vérüket. A
csontjaikat odakint hagyta szemetes konténerekben. Ostoba veszélyeknek tett ki
minket, megszegte a Szövetség Törvényét. – Kortyolt egyet a borából. – Amikor
kérdőre vontam, kiderült, hogy azt mondta a többieknek, én vagyok a gyilkos, és
én szegtem meg a Törvényt. Mindent megszervezett. Meg akart ölni, hogy
megkaparinthassa a hatalmat. Elmenekültem, csak Walker és Archer maradtak
mellettem, hogy vigyázzanak rám.
– Szóval hazudott, amikor azt mondta, hogy csak addig ő a vezér, amíg maga
visszajön?
Camille vágott egy grimaszt. – Santiago profin hazudik. Szeretné, hogy
visszatérjek, ez nem kétséges. Ugyanis meg akar ölni, hogy végérvényesen
átvehesse a klán irányítását.
Simon nem volt benne biztos, mit akar hallani Camille. Nem szokott hozzá,
hogy felnőtt nők nagy, könnyes szemekkel nézzék, vagy megosszák vele az életük
történetét.
– Sajnálom – mondta végül.
 Camille megvonta a vállát, méghozzá olyan jellegzetesen, hogy Simon rögtön
arra gondolt, talán francia lehet az akcentusa. – Régen volt – mondta. – Időközben
Londonban bujkáltam, és szövetségeseket kerestem. Aztán hallottam felőled. –
Felemelte a kezét. – Azt nem mondhatom el, kitől, titoktartásra esküdtem. Viszont
abban a pillanatban, hogy tudomást szereztem rólad, biztos voltam benne, hogy
végig rád vártam.
– Rám?
A nő megérintette Simon kezét. – Raphael fél tőled, Simon, és minden oka meg
is van rá. A saját fajtájából való vagy, vámpír, de nem tud kárt tenni benned, és
nem tud megölni. Egy ujjal sem érhet hozzád anélkül, hogy azonnal le ne sújtana rá
Isten haragja.
Csend lett. Simon hallotta a feje fölött lógó karácsonyi izzósor halk elektromos
zümmögését, a víz csobogását az udvar közepén álló szökőkútban meg a város
nyüzsgését a falakon túlról. Amikor végül megszólalt, egészen halk volt a hangja. –
Kimondta.
– Mit, Simon?
– A szót. Hogy lesújt rá... – A szó marta, égette a száját, mint mindig.
– Igen. Isten. – Camille visszahúzta a kezét, de meleg volt a tekintete.
– A fajtánknak rengeteg titka van, annyi mindent tudnék elmesélni,
megmutatni neked. Meg fogod tanulni, hogy nem vagy elátkozva.
– Asszonyom...
– Camille. Szólíts Camille-nak!
– Még mindig nem értem, mit akar tőlem.
– Tényleg nem érted? – A nő megrázta a fejét, csillogó haja csak úgy röpködött
az arca előtt. – Szeretném, ha csatlakoznál hozzám, Simon. Állj mellém Santiago
ellen. Együtt sétálunk be ebbe a patkányoktól nyüzsgő szállodába. Abban a
pillanatban, hogy meglátnak az oldalamon, otthagyják őt, és mellém szegődnek.
Meggyőződésem, hogy hűségesek hozzám, csak félnek Raphaeltől. Amint együtt
látnak bennünket, a félelem eltűnik, és megint mögém állnak. Az ember nem
veheti fel a versenyt azzal, ami isteni eredetű.
 – Nem is tudom – szólt Simon. – A Bibliában Jákob megküzdött egy angyallal, és
győzött.
Camille felhúzott szemöldökkel pillantott a fiúra.
Simon megvonta a vállát. – Héber iskola.
– „Nevezé azért Jákob annak a helynek nevét Peniélnek: mert látám az Istent
színről színre, és megszabadult az én lelkem.” Tudod, nem te vagy az egyetlen, aki
ismeri a Szentírást. – Camille tekintetéből eltűnt a gyanakvás, és most már
szélesen mosolygott. – Talán nem esett le a tantusz, Napjáró, de amíg rajtad van a
Jel, te vagy a Mennyek bosszúálló karja. Senki sem állhat az utadba. Egyetlen
vámpír biztosan nem.
– Fél tőlem? – kérdezte Simon.
Szinte azonnal megbánta. A nő zöld szeme sötét lett, akár egy viharfelhő.
– Hogy félek-e tőled ? – Aztán összeszedte magát, kisimult az arca, és megint
szelídebb lett a tekintete. – Hát persze hogy nem – mondta. – Intelligens fiú vagy.
Biztos vagyok benne, hogy meglátod az ajánlatomban rejlő bölcsességet, és
csatlakozol hozzám.
– És pontosan mi az ajánlata? Odáig értem, hogy megmutatjuk magunkat
Raphaelnek, de aztán mi lesz? Én igazából nem gyűlölöm őt, és nem is akarok
megszabadulni tőle csak azért, hogy megszabaduljak tőle. Békén hagy. Ennél
többet sosem akartam tőle.
A nő karba fonta a kezét. A kesztyűjére kék kővel díszített ezüstgyűrűt húzott.
– Azt hiszed, ezt akarod, Simon. Azt hiszed, Raphael szívességet tesz neked azzal,
ha békén hagy, ahogy te mondtad. Most azt gondolod, nincs szükséged másokra a
saját fajtádból. Elégedett vagy a meglévő barátaiddal, .1/ emberekkel meg az
Árnyvadászokkal. Nem bánod, hogy vérrel teli üvegeket kell rejtegetned a
szobádban, és hazudnod kell édesanyádnak arról, hogy ki vagy valójában.
– Hogyan...
A nő mintha meg sem hallotta volna. – De mi lesz tíz év múlva, amikor
huszonhat évesnek kéne lenned? Húsz év múlva? Harminc? Gondolod, hogy senki
nem veszi majd észre, hogy ők öregszenek és megváltoznak, te pedig nem?
 Simon nem felelt. Nem szívesen vallotta volna be, hogy ennyire nem gondolt
előre.
– Raphael megtanította neked, hogy a többi vámpír veszélyt jelent rád.
Csakhogy ennek nem kell feltétlenül így lennie. Az örökkévalóság hosszú idő
magányosan, a saját fajtád nélkül. Olyanok nélkül, akik megértenek.
Árnyvadászokkal barátkozol, de sosem lehetsz közülük való. Mindig is más leszel,
mint ők, és kívülálló maradsz. – Ahogy előrehajolt, a gyűrűjén megvillanó fehér
fény Simon szemébe tűzött. – Több ezer évnyi tudást oszthatunk meg veled, Simon.
Megtanulhatod, hogyan őrizd meg a titkodat, hogyan egyél és igyál, hogyan mondd
ki Isten nevét. Raphael kegyetlen volt, amikor elhallgatta előled ezeket az
információkat, sőt elhitette veled, hogy nem is léteznek. Pedig léteznek. Én
segíthetek neked.
– Ha előbb én segítek magának – állapította meg Simon.
Ahogy Camille elmosolyodott, kivillantak hegyes, fehér fogai. – Segítünk
egymásnak.
Simon hátradőlt. A vasszék kemény volt és kényelmetlen. Hirtelen nagyon
fáradtnak érezte magát. Lenézett a kezére, látta, hogy az erei egyre sötétebbek
lesznek, és akár a pókháló szövik át a bőrét. Vérre volt szüksége. Muszáj beszélnie
Claryvel. Idő kell, hogy gondolkozzon.
– Megijesztettelek – mondta a nő. – Tudom. Sok mindent keli feldolgoznod
egyszerre. Boldogan adnék neked annyi időt, amennyire csak szükséged van, hogy
felmérd a helyzetedet, és eldöntsd, hányadán állsz velem. Csakhogy nincs sok
időnk, Simon. Amíg a városban maradok, Raphael és a csatlósai veszélyt jelentenek
rám.
– Csatlósai ? – Simon akaratlanul is halvány mosolyra húzta a száját.
Camille értetlenül pillantott rá.
– Hát csak... „csatlósok”. Úgy hangzik, mint a „gonosztevő” vagy a „kegyenc”. –
Camille-nak nyilvánvalóan fogalma sem volt róla, miről beszél Simon. – Bocsánat.
Nyilván nem látott annyi vacak filmet, mint én.
Camille orra nyergén finom ránc jelent meg, ahogy összehúzta a szemöldökét.
– Mondták, hogy kissé fura vagy, de talán csak azért érzem így, mert nem ismerek
sok vámpírt a te generációdból. Viszont azt hiszem, jót fog tenni, ha egy ilyen
fiatal vámpír közelében lehetek.
– Friss vér – mondta Simon.
Erre már a nő is elmosolyodott. – Ezek szerint készen állsz? Elfogadod az
ajánlatomat? Kezdhetjük a közös munkát?
Simon felnézett az égre. A fehér izzósor elhomályosította a csillagok fényét. –
Nézze – szólt –, nagyra értékelem az ajánlatát. Őszintén mondom.
– Egy szart, gondolta a fiú. Kellett lennie valami módjának, hogy ne úgy mondjon
nemet, mintha az iskolai bálra szóló meghívást utasítaná vissza. Igazán megtisztelő az
ajánlat, de... Camille Raphaelhez hasonlóan mereven, hivatalos stílusban beszélt.
Talán ő is megpróbálkozhatna vele. – Időre van szükségem, hogy meghozzam a
döntésemet. Bizonyára megérti.
A nő halványan elmosolyodott, csak a fogai hegyét villantotta ki. – Öt nap –
mondta. – Nem több. – Simon felé nyújtotta kesztyűs kezét, és valami megvillant a
tenyerében. Kis üvegfiola volt, akkora, mint a parfümminták szoktak lenni, csak
valamilyen barnás porral volt tele. – Föld egy sírhalomból – magyarázta Camille. –
Törd össze, és tudni fogom, hogy hívsz. Ha öt napon belül nem teszed meg,
elküldöm Walkert a válaszért.
Simon átvette a fiolát, és a zsebébe csúsztatta. – És ha a válaszom nem?
– Akkor csalódott leszek. De barátokként válunk el. – A nő eltolta magától a
borospoharát. – Viszlát, Simon.
A fiú felállt. A szék fémesen csikordult a földön. Simon úgy érezte, mondania
kéne valamit, de fogalma sem volt róla, hogy mit. Mindenesetre úgy festett,
egyelőre elmehet. Úgy döntött, inkább megkockáztatja, hogy olyan legyen, mint a
rossz modorú modern vámpírok, mintsem hogy folytatnia kelljen ezt a
beszélgetést. Elsietett, anélkül, hogy egy szót is szólt volna.
Kifelé elvonult Walker meg Archer mellett, akik hosszú szürke kabátjukban,
behúzott vállal álltak a bárpult mellett. Érezte magán a tekintetüket, és úgy
mozgatta meg feléjük az ujjait, hogy az egyszerre tűnt barátságos intésnek és kissé
nyers gesztusnak. Archer kivillantotta lapos emberi fogait, és Walkerrel a sarkában
elindult az udvar felé. Simon figyelte, ahogy odakint letelepedtek két székre
Camille-lal szemközt. A nő fel sem nézett, de a kertet megvilágító fehér fények
hirtelen kialudtak – nem egyesével, hanem mind egyszerre –, Simon pedig egy
éjfekete kockát bámult, mintha valaki lekapcsolta volna a csillagokat. Mire a
pincérek észrevették, hogy valami történt, és kisiettek megoldani a problémát,
Camille és két alattvalója nem volt sehol.
Simonék háza számtalan tökéletesen egyforma téglaépület egyike volt egy
brooklyni utcában. A fiú most elfordította a kulcsot a zárban, óvatosan betolta az
ajtót maga mögött, és hallgatózott.
Édesanyjának azt mondta, hogy egy vasárnapi koncertre fognak próbálni
Ericcel meg a többi sráccal a bandából. Volt idő, amikor az anyja simán hitt volna
neki, és ennyi lett volna az egész; Elaine Lewis mindig is nyugodt szülő volt, sosem
ítélte szobafogságra sem Simont, sem a nővérét, és nem is ragaszkodott hozzá,
hogy korán érjenek haza, ha másnap iskolába kellett menni. Simon megszokta,
hogy addig marad ki Claryvel, amíg jólesik, aztán bemegy a saját kulcsával, és
valamikor hajnali kettő felé ágyba zuhan, anyja pedig nem is igen fűz kommentárt
a dologhoz.
Most viszont minden más volt. Majdnem két hetet töltött Idrisben, az
Árnyvadászok hazájában. Eltűnt otthonról, ráadásul mindenféle magyarázat
nélkül. Magnus Bane, a boszorkánymester egy memóriavarázslattal elérte, hogy
Simon anyja ne is emlékezzen a fia távollétére. Vagy legalábbis tudatosan ne
emlékezzen. Mindenesetre azóta egészen máshogy viselkedett. Gyanakodott,
folyton Simonon tartotta a szemét, és ragaszkodott hozzá, hogy időben érjen haza.
Amikor a fiú legutóbb beesett egy randi után Maiával, Elaine-t az előszobában
találta, amint karba tett kézzel ült a bejárattal szembe fordított karosszékben, és
alig leplezett dühvel a tekintetében meredt rá.
Aznap este Simon tisztán hallotta anyja légzését, mielőtt megpillantotta volna.
Ma nem hallott mást, csak a tévé hangját a nappaliból. Elaine nyilván ébren várta,
hogy hazaérjen, és közben valamelyik kedvenc kórházas sorozatának egymás után
vetített epizódjait nézte. Simon becsukta maga mögött az ajtót, és
nekitámaszkodott, hogy erőt gyűjtsön a hazugsághoz.
 Éppen elég gondot okozott, hogy nem ehetett a családja körében. Szerencsére
édesanyja korán járt dolgozni, és későn ért haza, Rebecca pedig, aki New Jersey-
ben járt főiskolára, csak alkalomadtán került elő, hogy kimossa a szennyesét, és
nem volt eleget otthon, hogy bármi különöset észrevegyen. Mire Simon felkelt,
Elaine általában már elment, és a konyhapulton hagyta a reggelit meg az ebédet,
amit előre elkészített a fia számára. Simon iskolába menet egyszerűen beledobta az
ételt valamelyik kukába. A vacsorát nehezebben oldotta meg. Amikor édesanyja
otthon volt, Simon csak piszkálgatta az ételt, és úgy tett, mint aki nem éhes, vagy a
szobájába vitte a vacsorát, mondván, hogy így evés közben tanulni is tud. Egyszer-
kétszer magába erőltette az ételt, csak hogy édesanyja megnyugodjon, aztán
órákig izzadt meg okádott a fürdőszobában, mire a szervezete mindentől
megszabadult.
Simon gyűlölt hazudni az édesanyjának. Mindig sajnálta egy kicsit Claryt,
amiért igen bonyolult volt a kapcsolata Jocelynnel, aki szíve szerint
aranykalitkában tartotta volna a lányát. Mostanra azonban alaposan megváltozott
a helyzet. Valentine halála óta Jocelyn annyival több szabadságot engedett
Clarynek, hogy már-már átlagos szülőként lehetett rá tekintetni. Mindeközben ha
otthon volt, Simon folyamatosan magán érezte édesanyja vádló tekintetét, bárhová
is ment.
Vett egy mély lélegzetet, ledobta táskáját az ajtó mellé, és belépett a nappaliba,
felkészülve a legrosszabbra. A tévé be volt kapcsolva, a hírek szóltak üvöltve. A
helyi csatorna hírolvasója éppen egy belvárosi kórház mögött, a sikátorban talált
csecsemőről tudósított. Simon meglepődött; édesanyja gyűlölte a híreket.
Lehangolónak találta őket. A kanapé felé pillantott, és meglepetése máris elillant.
Édesanyja aludt, szemüvege mellette hevert az asztalon, félig üres pohara a földön
állt. Simon az ajtóban is érezte a szagot – valószínűleg whisky volt. Hirtelen elfogta
a lelkifurdalás. Édesanyja szinte sosem ivott.
Simon bement anyja szobájába, és kerített egy horgolt takarót. Amikor
visszajött vele, édesanyja még aludt. Elaine Lewis apró termetű, madárszerű nő
volt, göndör fekete hajába egyre több ősz szál vegyült, amiket nem volt hajlandó
befestetni. Egy környezetvédelemmel foglalkozó non-profit alapítványnál
dolgozott, és a legtöbb ruháját állatos motívumok díszítették. Most éppen egy
batikolt ruhát viselt delfines meg hullámos mintákkal, rajta pedig egy brosst, ami
egy gyantába zárt valódi hal volt. Lakkozott szeme vádlón meredt Simonra, ahogy
a fiú lehajolt, hogy anyja válla köré igazítsa a takarót.
Elaine görcsösen összerándult, és elfordította a fejét. – Simon – suttogta.
– Simon, hol vagy?
A fiú szomorúan egyenesedett fel. Úgy érezte, talán fel kéne ébresztenie az
édesanyját, hogy megnyugtassa. Akkor viszont kellemetlen kérdésekre kéne
válaszolnia, ahhoz pedig most nagyon nem fűlött a foga. Sarkon fordult hát, és
bevonult a szobájába.
Levetette magát az ágytakaróra, felkapta a telefont az éjjeliszekrényről, és már
tárcsázta is volna Clary számát gondolkodás nélkül. Aztán mégis megállt a keze a
levegőben, és a tárcsahangot hallgatta. Nem beszélhet a lánynak Camille-ról, mert
megígérte, hogy titokban tartja az ajánlatát, és bár nem érezte úgy, hogy bármivel
is tartozna a nőnek, de ha valamit megtanult az elmúlt néhány hónapban, az az
volt, hogy nem éppen jó ötlet megszegni a természetfölötti lényeknek tett
ígéreteket. Azért mindenképpen szerette volna hallani Clary hangját, mint mindig,
ha nehéz napja volt. Végül is a szerelmi életéről mindig panaszkodhat neki, tudta,
hogy azt a lány a végtelenségig szórakoztatónak találja. Simon az oldalára fordult,
a fejére húzta a párnát, és tárcsázta Clary számát.
 2
Zuhanás

– JÓL ÉREZTED MAGAD MA ESTE ISABELLE-LEL? – kérdezte Clary a vállával

szorítva a füléhez a telefonját, miközben óvatosan manőverezett egyik hosszú
gerendáról a másikra. A gerendák vagy hat méter magasan voltak az Intézet
padlásának légterében, ahol az edzőtermet kialakították. A gerendákon járva
állítólag fejleszteni lehetett az egyensúlyérzéket. Clary gyűlölte őket. A
tériszonytól forgott a gyomra, hiába kötöztek egy rugalmas kötelet a derekára, ami
elvileg nem engedte, hogy a padlóra zuhanjon, ha elveszti az egyensúlyát. –
Maiának elmondtad már?
Simon elfojtott morgása nyilvánvalóan azt jelentette, hogy nem. Clary zenét
hallott a háttérből; látta maga előtt, ahogy a fiú az ágyán fekszik, és a hifi halkan
szól, miközben beszélgetnek. Simon hangja fáradtnak tűnt. Végtelen kimerültsége
elárulta Clarynek, hogy könnyed szavai egyáltalán nem tükrözték a hangulatát. A
beszélgetés elején többször is megkérdezte, hogy jól van-e, de Simon biztosította
felőle, hogy igen.
– A tűzzel játszol, Simon – morogta Clary. – Remélem, tudod.
– Nem tudom. Szerinted ez tényleg ilyen nagy ügy? – kérdezte nyűgösen
Simon. – Sem Isabelle-lel, sem Maiával nem beszéltem meg, hogy kizárólag velük
randizom.
– Hadd mondjak neked valamit a lányokról. – Clary leült az egyik gerendára,
lábával a levegőben kalimpált. A padlás félhold alakú ablakai nyitva álltak, és a
beáramló éjszakai levegő hűvösen csiklandozta a lány izzadt bőrét. Mindig azt
gondolta, hogy az Árnyvadászok durva szövésű, bőrszerű ruháikban tréningeznek,
de mint kiderült, azt csak később vették fel, amikor már fegyvereket is használtak.
Ahhoz a fajta edzéshez, amit most végzett – a gyakorlatok célja a ruganyosság, a
gyorsaság és az egyensúlyérzék fejlesztése volt –, könnyű pólót és az orvosok
ruhájára emlékeztető, a derekán madzaggal összekötött nadrágot viselt. – Hiába
nem beszélgettél velük a kizárólagosságról, akkor is berágnak, ha megtudják, hogy
találkozgatsz valaki mással, akit ráadásul ismernek, és nem szóltál róla.
Hozzátartozik a randizás szabályaihoz.
– És honnan kéne tudnom erről a szabályról?
– Mindenki ismeri ezt a szabályt.
– Azt hittem, az én oldalamon állsz.
– A te oldaladon állok.
– Akkor miért nem értesz meg?
Clary áttette a telefont a másik fülére, és körülnézett a félhomályos
helyiségben odalent. Hol lehet Jace? Elment egy másik kötélért, és azt mondta, öt
perc múlva jön. Persze, ha meglátná, hogy a gerendán telefonál, valószínűleg
megölné. Ritkán fordult elő, hogy Jace irányította az edzést – ezt a feladatot inkább
Maryse, Kadir vagy a New York-i Klávé valamelyik másik tagja vállalta magára,
amíg nem találnak végleges utódot az Intézet korábbi oktatója, Hodge pótlására –
, de ha mégis rámaradt a feladat, nagyon komolyan vette. – Mert – felelte Clary – a
te problémáid nem igazi problémák. Egyszerre két gyönyörű lánnyal randizol.
Gondolj csak bele! Ilyen kínjai a... rocksztároknak vannak.
– Ennél közelebb úgysem kerülök hozzá, hogy valódi rocksztár legyek.
– Nem volt kötelező Buja Öntőformának nevezni a zenekarotokat, barátom.
– Most Ezeréves Tépés vagyunk – tiltakozott Simon. Figyelj, valamit ki kell
találnod az esküvő előtt. Ha mind a ketten azt hiszik, hogy veled járnak, aztán az
esküvőn megtudják, hogy mind a kettejükkel találkozgatsz, kinyírnak. – Clary
felállt. – Akkor anyukám esküvője el lesz szúrva, és ő is kinyír. Duplán halott leszel.
Vagyis, ha utánaszámolok, triplán...
– Soha nem mondtam egyiküknek sem, hogy velük megyek az esküvőre.
– Simon hallhatólag kezdett pánikba esni.
– Igen, de elvárják tőled. Ezért van egy lánynak pasija. Hogy valaki elvigye az
uncsi helyekre. – Clary a gerenda széléhez lépett, és lenézett a
boszorkányfényektől megvilágított helyiségre. A padlón egy krétával rajzolt régi
kör nyoma látszott; olyan volt, mint egy céltábla közepe. – Most viszont le kéne
ugranom erről a gerendáról, alkalmasint a rettenetes halálba. Holnap beszélünk.
– Kettőkor próbám van, ne felejtsd el. Ott találkozunk.
 – Szia. – Clary a melltartójába csúsztatta a telefont. A tréningezéshez használt
holmikon nem volt zseb, úgyhogy mi más választása lehetett volna egy lánynak?
– Azt tervezed, hogy egész nap ott maradsz? – Jace belépett a körbe, és
felnézett a lányra. Harci öltözéket viselt, nem tréningruhát, mint Clary, és szőke
haja élesen elütött a fekete holmiktól. A nyár vége óta valamelyest sötétedett, most
már leginkább sötétarany színűnek lehetett volna mondani, és Clary szerint ez
még jobban állt neki. Egészen abszurd módon boldoggá tette, hogy most már elég
időt töltöttek együtt ahhoz, hogy észrevegye az apró változásokat a fiú külsejében.
– Azt hittem, te is feljössz – kiáltott le. – Változott a terv?
– Hosszú történet – mosolyodott el Jace. – Szóval? Akarod gyakorolni a szakot?
Clary felsóhajtott. A szaltó gyakorlása azt jelentette, hogy leugrik a gerendáról
a semmibe, a gumikötél segítségével elrugaszkodik a faltól, és újra meg újra
átfordul a levegőben, hogy a sérülés veszélye nélkül tanulhasson meg pörögni,
rúgni és kitérni. Látta, hogyan csinálja Jace, aki egy zuhanó angyalra emlékeztetett
közben, ahogy pörögve-forogva, egy balett-táncos kecsességével szállt a levegőben.
Ezzel ellentétben ő, mint egy krumpliszsák zuhant a föld felé, hiába tudta, hogy a
kötél úgyis a levegőben tartja.
Kezdett arra gondolni, hogy talán hiába született Árnyvadásznak, már túl késő
hozzá, hogy igazán az legyen belőle. Vagy talán az adottság, ami őt is és Jace-t is
Árnyvadásszá tette, nem egyformán oszlott el, és minden kecsesség a fiúnak jutott,
neki pedig... hát, nem sok maradt.
– Gyerünk, Clary! – szólt Jace. – Ugorj! – A lány becsukta a szemét, és ugrott.
Egy pillanatra úgy érezte, a semmiben lebeg, szabadon. Aztán a gravitáció átvette
az uralmat, és a lány zuhanni kezdett a padló felé. Ösztönösen behúzta a karját
meg a lábát, szorosan lehunyta a szemét. A kötél megfeszült, ő pedig felfelé
lendült, csak hogy aztán megint zuhanni kezdjen. Ahogy a mozgása lassulni
kezdett, kinyitotta a szemét, és megállapította, hogy úgy másfél méterrel Jace feje
fölött lóg a kötél végén. A fiú szélesen vigyorgott.
– Szép – mondta. – Kecses, mint egy hulló hópehely.
– Sikítottam? – kérdezte Clary. Őszintén kíváncsi volt rá. – Tudod, zuhanás
közben.
 A fiú bólintott. – Szerencsére senki nincs itthon, különben azt hitték volna,
hogy gyilkollak.
– Ha! El sem érsz. – Clary kinyújtotta a lábát, és lustán megfordult a levegőben.
Jace szeme megvillant. – Akarsz fogadni?
Clary ismerte ezt az arckifejezést. – Nem – vágta rá gyorsan. – Akármit is
akarsz tenni...
De a fiú már elrugaszkodott. Amikor Jace igazán gyors volt, a mozdulatait
szinte nem lehetett elkülöníteni egymástól. Clary látta, ahogy az öveidé indul a
keze, aztán valami villant a levegőben. A következő pillanatban a kötél hangosan
pattant el felette, és mielőtt egyáltalán sikíthatott volna, a lány máris Jace karjaiba
zuhant. A becsapódás erejétől a fiú hátrazuhant, és együtt terültek el az egyik puha
matracon. Jace mosolyogva nézett fel a rajta fekvő Claryre.
– Na, ez sokkal jobb volt – mondta. – Egyáltalán nem sikítottál.
– Esélyem sem volt. – A lány alig kapott levegőt, és nem csak a zuhanás miatt.
Ahogy ott feküdt Jace mellkasán, érezte, hogy a testük egymásnak feszül, a keze
remegni kezdett, a szíve majd kiugrott a helyéből. Eleinte azt hitte, hogy idővel
majd nem reagál már olyan hevesen a fiú érintésére – illetve nem reagálnak olyan
hevesen egymás érintésére –, de egyáltalán nem így történt. Ami azt illeti, az
együtt töltött napok során csak még rosszabb lett a helyzet – vagyis inkább jobb,
attól függ, honnan nézi az ember.
Jace felnézett rá sötét aranyszemével, és Clarynek az a benyomása támadt,
hogy intenzívebb lett a színe, amióta a fiú Idrisben, a Lyn-tó partján találkozott
Razellel, az Angyallal. Nem volt kit megkérdeznie: bár mindenki tudta, hogy
Valentine megidézte az Angyalt, az Angyal pedig begyógyította Jace sebeit, amiket
Valentine ejtett rajta, de Claryn és Jace-en kívül senkinek fogalma sem volt róla,
hogy Valentine többet is tett annál, mint hogy megsebezte fogadott fiát. A
megidézés szertartásának részeként szíven szúrta Jace-t – szíven szúrta, és a
karjában tartotta, amíg meg nem halt. Aztán Clary kívánságra Raziel
feltámasztotta a fiút. A történtek még mindig sokkolták Claryt, és gyanította, hogy
Jace is így lehet vele. Ügy döntöttek, senkinek nem beszélnek arról, hogy Jace
halott volt, még ha csak egy rövid időre is. Ez az ő titkuk maradt.
 A fiú félresimította Clary haját az arcából. – Viccelek – mondta. – Nem vagy
olyan rémes. Meg fogod tanulni. Látnod kellett volna Alec első szaltóit. Azt hiszem,
egyszer fejbe is rúgta magát.
– Persze – mondta Clary. – De, gondolom, lehetett vagy tizenegy éves. – Jace
szemébe nézett. – Te nyilván mindig hibátlanul csináltad az ilyesmit. Én
hibátlannak születtem. – Jace az ujja hegyével megsimogatta a lány arcát,
könnyedén, az mégis beleborzongott. Clary nem felelt; a fiú persze csak viccelt,
mégis volt igazság abban, amit mondott. Jace éppen olyannak született, amilyen
most is volt. – Meddig maradhatsz ma este?
A lány elmosolyodott. – Végeztünk az edzéssel?
– Szeretném azt gondolni, hogy végeztünk az estének azzal a részével, amihez
edzeni kell. Azért pár dolgot még szívesen gyakorolnék... – Kinyújtotta a karját,
hogy magára húzza a lányt, de ebben a pillanatban kinyílt az ajtó, és Isabelle
vonult be rajta. Csizmája tűsarka kopogott a fényes keményfa padlón.
Ahogy meglátta a padlón összekapaszkodó Claryt és Jace-t, felhúzta a
szemöldökét. – Látom, nyalakodtok. Azt hittem, tréningeztek.
– Senki nem mondta, hogy sétálj be kopogás nélkül, Iz. – Jace nem mozdult,
csak a fejét fordította a lány felé. Tekintetében ingerültség keveredett
ragaszkodással. Clary viszont feltápászkodott, és megigazította gyűrött ruháit.
– Ez az edzőterem. Nyilvános hely. – Isabelle nekilátott, hogy lehúzza égővörös
bársonykesztyűjét. – Most vettem a Trash és Vaudeville-ben. Akciós volt. Hát nem
mesés? Nem szeretnétek ti is egy ilyet? – Az ujjait mozgatva integetett.
– Nem is tudom – felelte Jace. – Szerintem nem menne a cuccaimhoz.
Isabelle elhúzta a száját. – Hallottál a halott Árnyvadászról, akit Brooklynban
találtak? Olyan állapotban volt a teste, hogy még nem is tudják, ki az. Felteszem,
Anya is odament.
– Igen – válaszolta Jace, és felült. – A Klávé gyűlésezik. Összefutottam vele,
amikor elment.
– Ezt nem is mondtad – szólt Clary. – Ezért hoztad olyan sokára a kötelet?
A fiú bólintott. – Bocs. Nem akartalak megijeszteni.
 – Úgy érti – magyarázta Isabelle hogy nem akarta elrontani a romantikus
hangulatot. – Az ajkába harapott. – Azért remélem, nem ismertük a szerencsétlent.
– Nem hinném, hogy ismerős lett volna. Egy elhagyatott gyárépületben
rejtették el a holttestet. Napok óta ott lehetett. Ha ismernénk az illetőt, már régen
észrevettük volna, hogy eltűnt. Jace a füle mögé igazította a haját. Clary úgy látta,
kissé türelmetlenül néz Isabelle-re, mintha bosszantaná, hogy a lány szóba hozta a
témát. Clary jobban örült volna, ha a fiú azonnal elmond neki mindent, még akkor
is, ha ezzel elrontja a hangulatot. Jól tudta, hogy amit Jace és a többi Árnyvadász
mindennap tesz, az azzal jár, hogy nap nap után szembe kell nézniük a halál
valóságával. A Lightwood család minden tagja a maga módján gyászolta a legkisebb
fiú, Max elvesztését, akinek pusztán azért kellett meghalnia, mert rossz helyen
volt rossz pillanatban. Furcsa. Jace egyetlen szó nélkül elfogadta Clary döntését,
hogy otthagyja a gimit, és edzésbe áll, az Árnyvadászok világának veszélyeiről
azonban nem volt ínyére beszélgetni vele.
– Felöltözöm – közölte Clary, és az edzőteremhez tartozó apró öltöző ajtaja felé
indult. Odabent minden egyszerű volt: világos, faburkolatú falak, egy tükör, egy
zuhanyozó, és néhány fogas a ruháknak. Az ajtó mellett a pádon egy halom szépen
összehajtogatott törülköző hevert. Clary gyorsan lezuhanyozott, aztán felvette az
utcai ruháit – harisnyát, csizmát, farmerszoknyát meg egy új, rózsaszín pólót.
Ahogy megnézte magát a tükörben, észrevette, hogy kilyukadt a harisnyája,
nedves, göndör, vörös haja pedig egy kusza szénaboglya lett. Sosem fog olyan
makulátlanul festeni, mint Isabelle, de Jace láthatólag nem bánta a dolgot.
Mire visszatért az edzőterembe, Isabelle és Jace már túltették magukat a halott
Árnyvadászon, és egy másik témára tértek át, amit Jace láthatólag még
rettenetesebbnek talált – Isabelle randijára Simonnal. – El sem hiszem, hogy elvitt
egy igazi étterembe. – Jace most már állt, és a szőnyegek meg a felszerelés
elrakásával foglalatoskodott, miközben Isabelle a falat támasztotta, és új
kesztyűjével játszott. – Azt hittem, az ideális randit úgy képzeli, hogy leültet World
of Warcraftot játszani a kocka barátaival.
– Én vagyok az egyik kocka barátja, köszönöm szépen – jegyezte meg Clary.
Jace rávigyorgott.
 – Nem is igazi étterem volt. Inkább csak olyan kajálda. És valami rózsaszín
levest akart etetni velem – mondta elgondolkodva Isabelle. – Nagyon aranyos volt.
Claryt azonnal elfogta a bűntudat, amiért sem Isabelle-nek, sem Jace-nek nem
szólt egy szót sem Maiáról. – Azt mondta, jól éreztétek magatokat.
Isabelle tekintete Claryre ugrott. Volt valami zavaró a szemében, mintha
titkolna valamit, de aztán el is tűnt, mire Clary megbizonyosodhatott volna felőle,
hogy ott volt egyáltalán. – Beszéltél vele?
– Igen, pár perce felhívott. Csak hogy hazaért – vonta meg a vállát Clary.
– Értem – bólintott Isabelle. Hirtelen egészen hűvös lett a hangja. – Szóval,
ahogy mondtam, nagyon aranyos. Talán egy kicsit túlságosan is az. Unalmas tud
lenni. – A zsebébe gyűrte a kesztyűjét. – Különben sem tart ez örökké. Csak
szórakozunk egy darabig.
Clary bűntudata semmivé foszlott. – Szóba került valaha, tudod, hogy mással
ne randizzatok?
Isabelle elszörnyedve nézett vissza rá. – Dehogy! – Ásított, és karját felemelve
nyújtózkodott egyet. – Oké, irány az ágy! Én mentem aludni, ti turbékoljatok csak.
– Ezzel elvonult, csak jázminillatú parfüm puha felhőjét hagyta maga után.
Jace Claryre pillantott, aztán nekilátott lehámozni magáról a ruhái fölött
védőréteget alkotó harci öltözetet. – Gondolom, haza kell menned.
Clary kelletlenül bólintott. Csak sok hosszadalmas és kellemetlen huzakodás
árán sikerült rávennie az édesanyját, hogy engedje Árnyvadásznak tanulni. Jocelyn
a sarkára állt, és kijelentette, hogy egész életében azon igyekezett, hogy távol
tartsa Claryt az Árnyvadászok szerinte olyan veszélyes világától, ami nemcsak
hogy erőszakos, de kegyetlen is, és elszigeteli az embert. Azzal érvelt, hogy ha
Clary egy évvel korábban áll neki Árnyvadásszá képeztetni magát, az azt jelentette
volna, hogy soha többé nem beszélhetnek egymással. Clary erre rávágta, hogy a
Klávé az ilyen szabályokat mind felfüggesztette, amíg a Tanács felül nem vizsgálja
a Törvényt, márpedig ez azt jelenti, hogy a Klávé megváltozott Jocelyn kislány kora
óta, meg különben is, neki mindenképp meg kell tanulnia, hogyan védje meg
magát.
 – Remélem, ez nem csak Jace miatt van – mondta végül Jocelyn. – Tudom,
milyen, amikor az ember szerelmes. Ott akarsz lenni, ahol ő van, és azt akarod
csinálni, amit ő csinál, de Clary...
– Én nem te vagyok – közölte Clary, aki alig tudta kordában tartani a dühét. –
Az Árnyvadászok nem a Kör, és Jace nem Valentine.
– Egy szót sem szóltam Valentine-ról.
– De rá gondoltál – felelte Clary. – Lehet, hogy Valentine nevelte föl Jace-t, de
Jace még csak nem is emlékeztet rá.
– Hát remélem is, hogy nem – szólt halkan Jocelyn. – Mindannyiunk érdekében.
Végül beadta a derekát, de kikötött néhány dolgot. Clary nem költözhetett az
Intézetbe, hanem továbbra is édesanyjával kellett élnie Luke-nál, aztán meg
Maryse-nek hetente be kellett számolnia az eredményeiről, nehogy egész nap csak
Jace-szel nyalják-falják egymást, vagy akármi miatt is aggódott Jocelyn.
Aztán meg szóba sem jöhetett, hogy Clary akár egyetlen éjszakát is az
Intézetben töltsön. – Nem alhatsz ott, ahol a barátod lakik – jelentette ki
határozottan Jocelyn. – Nem érdekel, hogy az éppen az Intézet. Nem.
A barátja. Clary még mindig megdöbbent, amikor hallotta a szót. Sokáig teljes
képtelenségnek tűnt, hogy Jace valaha is a barátja lesz, hogy valaha is többek
lehetnek testvéreknél, ezzel pedig rettenetes volt szembenézni. Ügy döntöttek,
ennél még az is jobb, ha inkább nem találkoznak, az viszont a halállal lett volna
egyenlő. Aztán egy csoda folytán megszabadultak a béklyótól. Azóta hat hét telt el,
de Clary csak nem unt rá a szóra.
– Haza kell mennem – mondta. – Majdnem tizenegy óra, és anyám frászt kap,
ha tíznél tovább maradok.
– Jól van. – Jace a padra dobta a harci öltözék felsőjét. Alatta vékony pólót
viselt, amin átütöttek a jelek, akár a nedves papírba ivódó tinta. – Kikísérlek.
Az Intézet csendes volt, ahogy végigvonultak rajta. Most nem szálltak meg
benne más városokból idelátogató Árnyvadászok. Róbert, Isabelle és Alec apja
Idrisben segítettek felállítani az új Tanácsot, és mivel Hodge meg Max örökre
elmentek, Alec pedig elutazott Magnusszal, Clary úgy érezte, hogy az otthon
maradók inkább csak vendégek egy majdnem teljesen üres szállodában. Nem bánta
volna, ha a Klávé más tagjai sűrűbben fordulnak meg feléjük, de úgy sejtette,
egyelőre mindenki időt akart hagyni Lightwoodéknak. Időt, hogy emlékezzenek
Maxra, időt, hogy felejtsenek.
– Hallottál mostanában Alec meg Magnus felől? – kérdezte. – Jól megvannak?
– Úgy tűnik. – Jace kihalászta a telefonját a zsebéből, és a lány kezébe nyomta. –
Alec idegesítő fotókat küld olyan feliratokkal, hogy „Bírnám, ha itt lennél, de azért
jobb, hogy nem vagy itt”.
– Hát aligha szólhatsz egy rossz szót is. Elvileg romantikus nyaralásra utaztak.
– Clary kuncogva nézte át a képeket Jace telefonján. Alec és Magnus az Eiffel-
torony előtt, Alec szokás szerint farmerban, Magnus pedig csíkos
tengerészpólóban, bőrnadrágban és egy egészen elképesztő sapkában. A Boboli-
kertben Alecen még mindig farmer volt, Magnus viszont bő köpenyt és egy
gondolás kalapot viselt. Úgy nézett ki, mint az operaház fantomja. A Prado előtt
matadorkabátban és magas talpú csizmában feszített, miközben Alec békésen
galambokat etetett a háttérben.
– Inkább add vissza, mielőtt elérsz az indiai képekhez – kapta ki Jace a telefont
a lány kezéből. – Azokon Magnus száriban van. Bizonyos dolgokat sosem felejt el az
ember.
Clary elnevette magát. Időközben a lifthez értek, és amint Jace megnyomta a
hívógombot, az ajtó csörömpölve kinyílt. Abban a pillanatban, hogy a lift
megindult lefelé – Clary gyanította, hogy sosem fogja megszokni a szívszorító
rándulást, ahogy a kabin hirtelen ereszkedni kezd –, Jace elkapta a lány derekát a
félhomályban, és közelebb húzta magához. Clary a fiú mellkasára fektette a kezét,
a pólóján keresztül érezte a kemény izmokat, azok alatt pedig a szíve lüktetését.
Jace szeme csillogott a gyenge fényben. – Sajnálom, hogy nem maradhatok – súgta
a lány.
– Ne sajnáld. – A fiú hangjában volt valami nyerseség, ami meglepte Claryt. –
Jocelyn nem akarja, hogy olyan legyél, mint én. Nem hibáztatom érte.
– Jace – szólt a lány egy kicsit bánatosan Jace keserűsége miatt.
A fiú válasz helyett magához szorította, és megcsókolta. Ahogy a testével
egészen a falhoz szorította Claryt, a tükör hűvösen simult a lány hátához.
 Jace keze körbesiklott a derekán, és hátul, a pulóvere alatt megindult felfelé.
Clary mindig imádta a fiú ölelését. Óvatos volt, de nem túl gyengéd, és a lány végig
érezte, hogy semmivel sem tud jobban uralkodni magán, mint ő. Egyikük sem
tudta kordában tartani az érzelmeit, és Clary ezt nagyon élvezte így. Imádta, hogy
a fiú szíve éppen olyan hevesen vert, mint az övé, imádta, hogy csók közben
mindig a szájába mormogott valamit.
A lift zörögve megállt, és kinyílt az ajtaja. Mögötte Clary látta a katedrális
főhajóját, amit a sorban elhelyezett fáklyák reszketeg fénye világított meg.
Egyáltalán nem bánta, hogy a fülkében félhomály van, és nem látja saját égő arcát
a tükörben.
– Talán maradhatok – suttogta. – Csak még egy kicsit.
Jace nem felelt. Clary érezte a feszültségét, és maga is megmerevedett. Több
volt ez, mint a vágy feszültsége. A fiú egész testében rázkódott, ahogy Clary vállába
túrta az arcát.
– Jace – szólalt meg a lány.
Akkor Jace hirtelen elengedte, és hátralépett. Az arca piros volt, szemében
lázas tűz égett. – Nem – mondta. – Nem akarok újabb okot adni anyukádnak, hogy
ne szeressen. Máris azt hiszi, hogy az apám reinkarnációja vagyok...
Elhallgatott, mielőtt Clary rászólhatott volna, hogy Valentine nem volt az apád. Jace
általában gondosan ügyelt rá, hogy a nevén emlegesse Valentine Morgensternt, és
soha ne az apjaként hivatkozzon rá – már ha egyáltalán szóba hozta a férfit.
Általában inkább távol tartották magukat a témától, és Clary sosem ismerte be Jace
előtt édesanyja aggodalmát, miszerint a fiú titkon éppen olyan, mint Valentine,
hiszen jól tudta, mennyire megbántaná vele. Clary leginkább azzal volt elfoglalva,
hogy távol tartsa egymástól kettejüket.
Jace hirtelen elengedte a lányt, és a lift ajtajához lépett. – Szeretlek, Clary –
mondta anélkül, hogy odanézett volna. Aranyszínű szemében tükröződött a
templomhajóban égő fáklyák sora. – Jobban, mint valaha... – Egy pillanatra
elhallgatott. – Istenem! Valószínűleg jobban, mint kéne. Te is tudod, ugye?
Clary kilépett a liftből, és szembenézett a fiúval. Ezer dolog volt a nyelvén, de
Jace máris elfordult, és megnyomta a gombot, ami visszavitte az Intézet emeletére.
A lány tiltakozni akart, de az ajtó becsukódott. Mielőtt a lift zörögve megindult
felfelé, Clary vetett rá még egy pillantást. Az ajtóra a kiterjesztett szárnyú, felfelé
tekintő Angyal képét festették. Az Intézetben mindent az Angyal díszített.
A lány hangja nyersen visszhangzott az üres templomban, ahogy megszólalt. –
Én is szeretlek – mondta.
 3
Hétszerte

– Hát ez aztán zseniális! – jelentette ki Eric, miután letette a dobverőket. – Egy

vámpír van a bandánkban! Most aztán igazán fel fognak kapni minket.
Kirk a szemét forgatva leengedte a mikrofont. Eric folyton arról beszélt, hogy
felkapják őket, csakhogy eddig semmi sem lett a dologból. A legnagyobb sikerük az
volt, hogy egyszer a Knitting Factoryban koncertezhettek, de oda is csak négy
ember jött el, és azok közül is Simon anyukája volt az egyik. – Nem tudom, miért
kapnának fel minket, ha nem árulhatjuk el senkinek, hogy az illető egy vámpír.
– Ez van – mondta Simon. Az egyik hangfal tetején ült Clary mellett, aki éppen
SMS-t írt elmélyülten, valószínűleg Jace-nek. – Amúgy sem hinne nektek senki,
mert ni csak... itt vagyok! Fényes nappal. – Kinyújtott karral mutatott az Eric
jelenleg próbateremként szolgáló garázsának tetejében tátongó lyukakon
beáramló napfényre.
– Ez kissé aláásná a hitelességünket – jegyezte meg Matt, majd félresimította
vörös haját a szeméből, és hunyorogva nézett Simonra. – Talán hordhatnál hamis
vámpírfogakat.
– Nincs szüksége hamis fogakra – szólt közbe ingerülten Clary, és leengedte a
telefonját. – Valódi vámpírfogai vannak. Láttad őket.
Ez igaz volt. Simonnak ki kellett villantania a fogait, amikor közölte a hírt a
bandával. Először azt hitték, beverte a fejét, vagy egyszerűen elment az esze.
Miután megmutatta a vámpírfogakat, már hittek neki. Eric még azt is bevallotta,
hogy nem lepte meg a dolog különösebben. – Mindig tudtam, hogy léteznek
vámpírok, haver – mondta. – Mert, tudod, ismerünk olyan embereket, akik mindig
ugyanúgy néznek ki, még akkor is, amikor már megvannak vagy százévesek. David
Bowie például. Azért, mert vámpírok.
Simon arról azért nem beszélt, hogy Clary meg Isabelle Árnyvadászok. Ez nem
az ő titka volt. Azt sem tudták, hogy Maia vérfarkas. Egyszerűen azt hitték, hogy
Maia meg Isabelle két jó csaj, akik valami megmagyarázhatatlan okból
beleegyeztek, hogy Simonnal járjanak. Az egészet a „szexi vámpírcsáberőnek”
tudták be, ahogy Kirk nevezte a dolgot. Simont egyáltalán nem érdekelte, minek
nevezik, feltéve, hogy nem szólják el magukat, év Maia meg Isabelle sosem
szereznek tudomást egymásról. Eddig sikerült megoldania, hogy felváltva hívta
meg őket koncertekre, így még véletlenül sem jelentek meg egyszerre ugyanazon
az eseményen.
– Talán megmutathatnád azokat a fogakat a színpadon – vetette föl Eric.
Csak mondjuk egyszer. Villantsd meg őket a közönségnek.
– Ha megtenné – jegyezte meg Clary –, a New Yorki-i vámpírok klánjának
vezetője mindannyiótokat megölne. Ezt ti is tudjátok, igaz? – Simonra nézett, és
megrázta a fejét. – Miért kellett elmondanod nekik, hogy vámpír vagy? – kérdezte,
aztán visszavett a hangjából, hogy csak Simon hallhatta. – Egytől egyig hülyék, ha
neked nem tűnt volna föl.
– A barátaim – mormogta Simon.
– A barátaid és hülyék.
– Azt szeretném, ha azok, akik fontosak nekem, tudnák az igazságot.
– O? – szólt Clary nem túl kedvesen. – És mikor fogod elmondani anyukádnak?
Mielőtt Simon válaszolhatott volna, hangos dörömbölés hallatszott a
garázsajtón, ami aztán egyetlen pillanattal később felcsúszott, és beözönlött rajta
az őszi napfény. Simon hunyorogva nézett arrafelé. Persze ez csak reflex volt még
azokból az időkből, amikor emberként élt. Most szeme a másodperc törtrésze alatt
alkalmazkodott a sötéthez vagy a világossághoz.
Egy fiú állt a garázsajtóban, háta mögött szikrázott a nap. Egy papírdarabot
tartott a kezében. Bizonytalanul lenézett rá, aztán megint a zenekarra emelte a
tekintetét. – Sziasztok – mondta. – Itt találom a Veszélyes Pecsét nevű bandát?
– Most Dichotóm Lemúr a nevünk – felelte Eric, és előrelépett. – Ki akarja
tudni?
– Kyle vagyok – mondta a fiú, majd behúzta a nyakát, és belépett a garázsba.
Miután kiegyenesedett, megigazította szemébe lógó hosszú, barna haját, és Eric
kezébe nyomta a papírt. – Láttam, hogy énekest kerestek.
– Hűha – szólt Matt. – Vagy egy évvel ezelőtt raktuk ki azt a hirdetést. Totál ki
is ment a fejemből.
 – Igen – bólintott Eric. – Akkoriban mást csináltunk. Mostanság nem nagyon
foglalkozunk az énekkel. Van tapasztalatod?
A nagyon magas, bár egyáltalán nem nyakigláb fiú megvonta a vállát.
– Nem igazán. De állítólag tudok énekelni. Lassú, kissé elnyújtott
magánhangzói voltak, inkább kaliforniai, mint déli akcentusnak tűnt.
A zenekar tagjai bizonytalanul néztek egymásra. Eric megvakarta tarkóját. –
Kaphatnánk egy másodpercet, haver?
– Persze. – Kyle kibújt a garázsajtó alatt, aztán lehúzta maga mögött. Simon
hallotta, ahogy odakint halkan fütyörészik. Mintha a Shell Be Comiri Round the
Mountainncl próbálkozott volna, de nem sikerült igazán eltalálnia a dallamot.
– Nem is tudom – mondta Eric. – Egyáltalán nem vagyok benne biztos, hogy
tudnánk most mit kezdeni egy új emberrel. Ügy értem, azt a vámpír dolgot nyilván
nem lehet neki elmondani. Nem – szólt Simon. – Szó sem lehet róla.
– Nos – vonta meg a vállát Matt ez csak egy dolog. Szükségünk van énekesre.
Kirk szar. Nem akarlak megbántani, Kirk.
– Kapd be! – közölte Kirk. – Nem vagyok szar.
– De az vagy – jelentette ki Matt. – Egy nagy, bűzlő...
– Szerintem – szólt gyorsan közbe Clary, megemelve a hangját – meg kéne
hallgatnotok.
Simon rámeredt. – Miért?
– Mert állati jól néz ki – közölte Clary a fiú őszinte meglepetésére. Öt nem fogta
meg különösebbképpen Kyle külseje, de persze aligha számított a férfiszépség
legavatottabb bírájának. – És a bandátokra igazán ráférne némi szexepil.
– Köszönöm – mondta Simon. – Mindannyiunk nevében nagyon köszönöm.
Clary türelmetlenül mordult fel. – Igen, igen, mind nagyon jóképű srácok vagytok.
Főleg te, Simon. – Megveregette a fiú kezét. – De Kyle egyenesen szívdöglesztő.
Csak úgy mondom. Az objektív véleményem ez, hogy ha beveszitek a bandába,
pillanatok alatt kétszer annyi női rajongótok lesz.
– Ami azt jelenti, hogy két női rajongónk lesz, nem csak egy – állapította meg
Kirk.
– Ki az az egy? – érdeklődött Matt őszinte kíváncsisággal a hangjában.
 – Eric kis unokatesója. Hogy is hívják? Az, aki bele van pistulva Simonba. Eljár a
koncertjeinkre, és mindenkinek azt mondja, hogy Simon barátnője.
Simon elhúzta a száját. – Tizenhárom éves.
– így működik a szexi vámpírcsáberőd, öregem – mondta Matt. – A nők nem
bírnak ellenállni neked.
– Ó, az isten szerelmére! – mordult föl Clary. – Nem létezik olyasmi, hogy szexi
vámpírcsáberő. – Ericre mutatott. – És nem szeretném azt hallani, hogy a Szexi
Vámpírcsáberő milyen jó név lenne a bandának, különben...
A garázsajtó megint felcsúszott. – Khm, srácok? – szólalt meg Kyle. –
Figyeljetek, ha nem vagytok rám kíváncsiak, semmi gáz. Talán változott a
hangzásotok, akármi. Csak szóljatok, és már léptem is.
Eric félrehajtotta a fejét. – Gyere be, hadd nézzünk meg magunknak!
Kyle belépett a garázsba. Simon végigmérte, és próbált rájönni, hogy Clary mit
talál rajta olyan szívdöglesztőnek. Magas volt, széles vállú és karcsú, haja göndör
fürtökben omlott a homlokára, markáns arcába és a vállára, bőre még őrizte a
nyári barnaságot. Zöldes szemével és hosszú, sűrű szempillájával olyan volt, mint
valami szívtipró rockbálvány. Szűk zöld pólót meg farmert viselt, és mindkét
karját kanyargó tetoválások borították – nem Jelek, közönséges tetoválások.
Olyanok voltak, akár valami kacifántos kézírás, ahogy cikázva futottak körbe a
bőrén, amíg el nem tűntek a póló ujja alatt.
Oké, Simon kénytelen volt elismerni, hogy a srác nem éppen visszataszító.
– Most, hogy mondod – törte meg a végül a csendet Kirk van benne valami.
Tényleg elég jó pasi.
Kyle zavartan pislogva fordult Erichez. – Szóval énekeljek vagy ne?
Eric leemelte a mikrofont az állványról, és a fiú kezébe nyomta.
– Hajrá! – szólt. – Próbáld csak meg!
– Szerintem elég jó volt – mondta Clary. – Tulajdonképpen csak vicceltem,
amikor azt mondtam, hogy vegyétek be Kyle-t a bandába, de tényleg tud énekelni.
A Kent Avenue-n sétáltak Luke háza felé. Az ég színe kékről szürkére váltott,
ahogy egyre közeledett az alkonyat, és a felhők alacsonyabbra ereszkedtek az East
River fölött. Clary egyik kesztyűs kezét végighúzta az utcát a repedezett
betontöltéstől elválasztó drótkerítésen. A fém hangosan zörgött.
– Csak azért mondod, mert tetszik neked – szólt Simon.
Clary elmosolyodott. – Annyira nem tetszik. Nem mondhatnám, hogy () lenne a
legjóképűbb srác, akit valaha láttam. – Merthogy nyilván Jace az, gondolta Simon,
bár Clary volt olyan rendes, hogy erre a részletre nem tért ki. – Viszont őszintén
azt gondoltam, hogy jó ötlet lenne bevenni az együttesbe. Ha Eric és a többiek nem
mondhatják el neki, hogy vámpír vagy, akkor senki másnak sem mondhatják el.
Remélhetőleg ezzel vége is lesz ennek a marhaságnak.
Időközben majdnem megérkeztek Luke házához; Simon már látta a közeledő
sötétségben sárgán világító ablakokat. Clary megállt a kerítésben tátongó résnél. –
Emlékszel, amikor megöltünk itt egy csomó Raum démont?
– Ti öltetek meg párat Jace-szel. Én közben majdnem elhánytam magam.
Simon emlékezett az esetre, mégsem ott járt az esze. Camille-ra gondolt,
amint ott ült vele szemben a kerthelyiségben, és azt mondta: „Árnyvadászokkal
barátkozol, de sosem lehetsz közülük való. Mindig is más leszel, mint ők, és
kívülálló maradsz.” A szeme sarkából Claryre pillantott, és nagyon kíváncsi lett
volna rá, mit szólna a lány, ha beszélne a találkájáról meg az ajánlatról. Úgy
képzelte, Clary nyilván halálra rémülne. Hiába nem tehetett kárt Simonban senki,
Clary folyamatosan aggódott miatta.
– Ha megint megtörténne, már nem félnél – mondta halkan a lány, mintha csak
a gondolataiban olvasna. – Most már rajtad van a Jel – magyarázta, és a kerítést
támasztó Simon leié fordult. – Észrevette már valaki? Megkérdezték, mi az?
A fiú megrázta a fejét. – A hajam nagyrészt elfedi, és különben is, erősen
elhalványult. Látod? – Félrehúzta a haját.
Clary megérintette a Simon homlokán kanyargó Jelet. Szomorú volt a szeme,
mint aznap a Szövetség Termében, Alicantében, amikor a világ legősibb átkát
Simon bőrére rajzolta. – Fáj? Nem. Nem fáj. – Akkor monda Káin az Úrnak: Nagyobb az én
büntetésem, hogysem elhordozhatnám. – Tudod, hogy nem hibáztatlak, ugye? Az életemet
mentetted meg.
 – Tudom – Clary szeme csillogott. – Elvette a kezét a fiú homlokától, és
kesztyűjével megtörölte az arcát. – A fenébe! Utálok sírni.
– Hát pedig lassacskán hozzá kéne szoknod a síráshoz – mondta Simon, és Clary
értetlen tekintetét látva, gyorsan hozzátette: – Az esküvőre gondoltam. Jövő
szombaton lesz, ugye? Az esküvőkön mindenki sírni szokott.
Clary felmordult, de nem szólt egy szót sem.
– Amúgy hogy van édesanyád meg Luke?
– Gyomorforgatóan szerelmesek egymásba. Borzasztó. Mindegy... – A lány
vállon veregette Simont. – Be kéne mennem. Holnap találkozunk?
A fiú bólintott. – Persze. Holnap.
Figyelte, ahogy a lány átszalad az úton, felsiet a lépcsőn, és megáll Luke ajtaja
előtt. Holnap. Nem is emlékezett, mikor fordult elő utoljára, hogy pár napnál
hosszabb ideig ne találkozott volna Claryvel. Ahogy Raphael mondta: A te atyádfiának
vére kiált én hozzám a földről. Simon nem Káin volt, aki megölte a fivérét, de az átok azt
hitte, hogy ő az. Különös érzés lehetett arra várni, gondolta a fiú, hogy ez ember
mindent elveszítsen, miközben azt sem tudta, hogy meg fog-e történni vagy nem.
Clary mögött becsukódott az ajtó. Simon megfordult, és elindult a Kenten a
Lorimer Street-i megálló felé. Időközben majdnem teljesen besötétedett, szürkén
és feketén örvénylett odafent az ég. Simon gumik csikorgását hallotta a háta
mögül, de nem fordult oda. Errefelé a kátyúk ellenére folyton gyorsan hajtottak az
emberek. Csak akkor állt meg, és kapta föl a fejét, amikor a kék furgon lehúzódott
mellette, és fékezett.
A sofőr leállította a motort, kirántotta a helyéről a kulcsot, és kilökte az ajtót.
Magas, szürke melegítőt és edzőcipőt viselő férfi volt – csuklyáját olyan mélyen
húzta az arcába, hogy majdnem teljesen elrejtette vele az arcát. Kiugrott a
vezetőülésből, és Simon látta, hogy hosszú, csillogó kést tart a kezében.
A fiú később arra gondolt, hogy futnia kellett volna. Vámpír volt, gyorsabb,
mint bármelyik ember. Akárkit le tud futni. Futnia kellett volna, de annyira
meglepődött, hogy meredten figyelte, amint a férfi a késsel a kezében megindul
felé. A férfi mély, torokból jövő hangon mondott valamit egy Simon számára
teljesen ismeretlen nyelven.
 A fiú hátralépett. – Figyeljen – mondta, és a zsebe felé nyúlt –, megkaphatja a
pénztárcámat...
A férfi Simonra vetette magát, és a késsel a mellkasa felé döfött. A fiú értetlenül
meredt rá. Minden nagyon lassan történt, mintha megnyúlt volna az idő. Látta,
ahogy a kés hegye közelít a mellkasa felé, aztán eléri a dzseki bőrét – majd
félrecsúszik, mintha valaki hirtelen elkapta volna a támadó karját, és rántott volna
rajta egyet. A férfi felkiáltott, és úgy szökkent fel a levegőbe, mintha egy bábut
rántottak volna meg a madzagjánál fogva. Simon kapkodva körülnézett – kizárt
dolog, hogy senki nem vette észre a jelenetet, mégsem csődültek köréjük a
járókelők. A férfi tovább ordított, és vadul kapálózott, az inge pedig egyszerre
felhasadt elöl, mintha csak egy láthatatlan kéz tépte volna szét.
Simon elborzadva meredt rá. A férfi testén hatalmas sebek jelentek meg. A feje
hátracsapódott, a szájából spriccelt a vér. Aztán a kiáltások váratlanul
abbamaradtak, és a támadó visszazuhant a járdára, mintha a láthatatlan kéz
egyszerre elengedte volna. Amint földet ért, ezer csillogó darabra tört, akár az
üveg, és a szilánkok szétszóródtak a járdán.
Simon térdre rogyott. A kés, amelyikkel az idegen meg akarta ölni,
karnyújtásnyira feküdt tőle a földön. Ennyi maradt a támadóból, meg egy halom
csillogó kristály, amit az élénk szél máris kezdett széthordani. Simon óvatosan
megérintette az egyiket.
Só volt. A fiú a kezére pillantott. Remegett. Már tudta, mi történt és miért.
És monda néki az Úr: aki megöléndi Káint, hétszerte megbüntettetik. És megbélyegzé az Úr Káint,
hogy senki meg ne ölje, a ki rátalál.
Hát ezt jelentette a hétszerte.
Éppenhogy csak eljutott a csatornáig, mielőtt kétrét görnyedt, és vért kezdett
okádni.
Abban a pillanatban, hogy Simon kinyitotta az ajtót, tudta, hogy elszámította
magát. Azt hitte, az édesanyja már alszik, de tévedett. Ébren volt, az ajtóval
szembefordított karosszékben ült, és a mellette álló asztalra készítette a telefont.
Azonnal meglátta a vért Simon dzsekijén.
A fiú meglepetésére nem sikított, csak a szája elé kapta a kezét. – Simoni
 – Nem az én vérem – vágta rá gyorsan a fiú. – Ericéknél voltam, és Mattnek
eleredt az orra vére...
– Nem akarom hallani. – Édesanyja ritkán szólt rá ilyen élesen. Talán csak apja
betegségének utolsó hónapjaiban beszélt így, amikor az állandó feszültségtől
egészen metsző lett a hangja. – Nem vagyok már kíváncsi a hazugságaidra.
Simon az ajtó melletti asztalra dobta a kulcsait. – Anya...
– Állandóan csak hazudsz nekem. Belefáradtam.
– Ez nem igaz – mondta Simon, pedig szinte rosszul volt attól, hogy pontosan
ez a helyzet. – Csak mostanában annyi minden történik velem.
– Azt tudom. – Simon édesanyja felállt. Mindig sovány volt, de most
határozottan csontosnak hatott, sötét hajába pedig, amit Simon is örökölt tőle,
mintha jóval több ősz szál vegyült volna, mint a fiú emlékezett rá. – Gyere velem,
fiatalember! Most!
Simon csodálkozva követte a sárga fénnyel megvilágított konyhába. Édesanyja
megállt, és a pultra mutatott. – Megmagyaráznád ezeket?
Simon szája kiszáradt. A polcon, akár egy hadosztálynyi játék katona, ott
sorakoztak a vérrel teli üvegek, amiket a szekrénye mélyén lévő apró hűtőben
rejtegetett. Az egyik csak félig volt, a többi pedig teljesen tele; a vörös folyadék
vádlón csillogott. Édesanyja megtalálta az üres zacskókat is, amiket Simon
gondosan kimosott, aztán belegyömöszölt egy reklámszatyorba, hogy később
kidobhassa őket. Most ezek is ott voltak kiterítve groteszk dekorációként a pulton.
– Először azt hittem, bor van bennük – mondta reszkető hangon Elaine Lewis. –
Aztán megtaláltam a zacskókat, úgyhogy kinyitottam az egyik üveget. Vér, igaz?
Simon nem felelt. Mintha elhagyta volna a hangja.
– Nagyon különösen viselkedsz az utóbbi időben – folytatta az anyja. –
Hajnalban esel haza, sosem eszel, alig alszol, olyan barátaid vannak, akikkel sosem
találkoztam, de még csak nem is hallottam róluk. Gondolod, hogy nem veszem
észre, ha hazudsz nekem? Azonnal látom, Simon. Azt hittem, 1 alán rákaptál a
drogokra.
Simon megtalálta a hangját. – Szóval átkutattad a szobámat?
 Édesanyja elvörösödött. – Kénytelen voltam! Arra gondoltam... arra gondoltam,
ha megtalálom a drogokat, tudok neked segíteni, bejuttatlak egy elvonókúrára, de
ez? – mutatott dühösen az üvegek felé. – Erről azt sem tudom, mit gondoljak,
Simon. Beléptél valamilyen szektába?
Simon megrázta a fejét.
– Akkor áruld el nekem, mi ez az egész! – könyörgött az anyja remegő szájjal. –
Mert én csak rettenetes és gyomorforgató magyarázatokat tudok elképzelni.
Simon, kérlek...
– Vámpír vagyok – mondta Simon. Fogalma sem volt, hogy hogyan mondta ki,
vagy hogy miért. De megtette. A szavak mérgező gázként lebegtek közöttük. Anyja
erőtlenül rogyott le az egyik székre. – Mit mondtál? – sóhajtotta.
– Vámpír vagyok – ismételte Simon. – Úgy két hónapja. Sajnálom, hogy nem
mondtam el korábban. Nem tudtam, hogyan tegyem meg.
Elaine Lewis arca falfehér volt. – Vámpírok nem léteznek, Simon.
– De igen – felelte a fiú. – Léteznek. Figyelj, nem én akartam vámpír lenni.
Megtámadtak. Nem volt választásom. Ha tehetném, visszacsinálnám.
– Eszébe jutott a füzet, amit Clarytől kapott annak idején, és arról szólt, hogyan
közölje az ember a szüleivel, hogy meleg. Akkor egészen viccesnek tűnt a
párhuzam; most már nem volt benne semmi mulatságos.
– Szóval szerinted vámpír vagy – szólt tompán Simon édesanyja. – Azt állítod,
hogy vért iszol.
– Tényleg vért iszom – bólintott Simon. – Állati vért.
– De hát vegetáriánus vagy! – Édesanyja sírással küszködött.
– Az voltam. Már nem. Nem lehetek. Vérrel táplálkozom. – Simonnak elszorult
a torka. – Sosem bántottam senkit. Nem iszom emberi vért. Ugyanaz az ember
vagyok. Most is én vagyok.
Elaine Lewis küszködött, hogy összeszedje magát. – Az új barátaid... ők is
vámpírok?
Simon Isabelle-re, Maiára és Jace-re gondolt. Nem állhatott neki elmagyarázni,
hogy léteznek Árnyvadászok meg vérfarkasok is. Az túl sok lett volna. – Nem. De...
tudják, hogy én az vagyok.
 – Kaptál... tőlük drogokat? Bevetettek veled valamit? Valamit, amitől
hallucinálhatsz? – Mintha meg sem hallotta volna a fia válaszát.
– Nem. Anya, ez a valóság.
– Ez nem lehet a valóság – suttogta Simon édesanyja. – Csak szerinted valóság.
O, istenem, Simon. Bocsáss meg nekem. Észre kellett volna vennem. Szerzünk
neked segítséget. Találunk valakit. Egy orvost. Akármibe is kerül...
– Nem mehetek orvoshoz, Anya.
– De igen, mehetsz. El kell menned valahova. Egy kórházba talán... Simon
tenyérrel felfelé kinyújtotta a karját. – Keresd meg a pulzusomat!
– mondta.
Anyja értetlenül nézett rá. – Mi?
– A pulzusomat – ismételte a fiú. – Keresd meg! Ha megtalálod, elmegyek veled
a kórházba. Ha nem, hinned kell nekem.
Édesanyja letörölte a könnyeit, lassan kinyúlt, és megfogta Simon csuklóját.
Annyi időn át gondoskodott Simon apjáról a betegsége alatt, hogy ő is tudott úgy
pulzust mérni, mint bármelyik nővér. Mutatóujja hegyét fia csuklójához illesztette,
és várt.
Simon figyelte, ahogy édesanyja tekintetében a kétségbeesés és a zaklatottság
helyét a zavarodottság, aztán a rémület veszi át. Elaine Lewis felállt, elengedte
Simon kezét, aztán hátrálni kezdett. A szeme egészen nagy és kerek volt fehér
arcában. – Mi vagy te?
Simonnak hányingere támadt. – Mondtam már. Vámpír vagyok.
– Te nem a fiam vagy. Te nem Simon vagy. – Egész testében reszketett.
– Miféle élőlény az, akinek nincs pulzusa? Miféle szörnyeteg vagy te? Mit tettél a
gyermekemmel?
– Simon vagyok... – felelte a fiú, és tett egy lépést az anyja felé.
Elaine felsikított. Simon sosem hallott ehhez fogható sikolyt, és nem is akart
hallani többé. Rettenetes hang volt.
– Távozz tőlem! – Simon anyjának elakadt a hangja. – Ne gyere közelebb! –
Suttogni kezdett. – Barukh ata A-donaj sho'me'a t'Fila...
 Imádkozik, döbbent rá Simon. A saját anyja annyira félt tőle, hogy imával
próbálta elűzni magától. Ráadásul érezte is a hatását. Isten nevétől összerándult a
gyomra, és kaparni kezdett a torka.
Édesanyja joggal imádkozik, gondolta elkeseredetten. El van átkozva. Nem
tartozik erre a világra. Miféle élőlény az, akinek nincs pulzusa?
– Anya – suttogta. – Anya, fejezd be!
Édesanyja tágra nyílt szemmel nézett rá, a szája még mindig mozgott.
– Anya, nem kell ennyire kiborulni. – Simon mintha valahonnan a
messzeségből hallotta volna saját lágy, megnyugtató hangját. Mintha egy idegen
beszélt volna. Szemét édesanyjára szegezte, úgy tartotta fogva a tekintetét, akár
egy macska az egérét. – Semmi sem történt. Elaludtál a fotelodban a nappaliban.
Azt álmodod, hogy hazajöttem, és azt mondtam neked, hogy vámpír vagyok. De ez
képtelenség. Ilyesmi sosem történhet.
Édesanyja abbahagyta az imádkozást. Egy pillanatra becsukta a szemét. –
Álmodom – ismételte.
– Csak egy rossz álom – folytatta Simon. Közelebb lépett, és édesanyja vállára
tette a kezét. Elaine nem húzódott el. Lekókadt a feje, mint egy fáradt kisgyereké. –
Csak álom. Semmit sem találtál a szobámban. Semmi sem történt. Csak aludtál,
ennyi az egész.
Megfogta édesanyja kezét, az pedig hagyta, hogy Simon a nappaliba vezesse, és
leültesse a fotelba. Amikor fia betakarta, elmosolyodott, és lehunyta a szemét.
Simon visszament a konyhába, és gyorsan, módszeresen besöpörte az üvegeket
meg a zacskókat egy szemeteszsákba, aminek aztán összekötötte a száját, és
magával vitte a szobájába. Véres dzsekije helyett felvett egy másikat, és gyorsan
bedobált néhány holmit egy sporttáskába. Lekapcsolta a lámpát, kilépett a
folyosóra, és behúzta maga mögött az ajtót.
Édesanyja már aludt a nappaliban. Simon óvatosan megérintette a kezét.
– Pár napig nem leszek itthon – suttogta. – Nem fogsz aggódni. Azt fogod
gondolni, hogy iskolai kiránduláson vagyok. Nem kell felhívnod. Minden rendben
van.
 Visszahúzta a kezét. A félhomályban édesanyja egyszerre tűnt idősebbnek és
fiatalabbnak, mint amilyennek Simon látni szokta. Ahogy összekuporodott a
takaró alatt, olyan pici volt, akár egy gyerek, arcán azonban új ráncok jelentek
meg, amik korábban sosem tűntek fel a fiúnak. Anya – suttogta Simon.
Megérintette Elaine kezét, mire édesanyja megmozdult. Simon nem akarta
felébreszteni, úgyhogy gyorsan elkapta a kezét, hangtalanul az ajtóhoz sietett, és
felkapta a kulcsát az asztalkáról.
Az Intézetben csend volt, mint újabban mindig. Jace rákapott, hogy éjszakára
nyitva hagyja az ablakot. így hallhatta az odakint haladó forgalom zaját, az
időnként elhúzó mentőautók szirénázását meg az autók tülkölését a York Avenue-
ról. Persze olyasmiket is hallott, amit a mondének nem, és ezek .1 hangok
beszűrődtek az álmaiba is – a levegő süvítése a vámpírok repülő motorjainak
nyomában, a féjek szárnyának suhogása vagy a farkasok távoli üvöltése
teliholdkor.
Most csak a félig telt hold lényéből szűrődött be éppen elég a szobába ahhoz,
hogy Jace az ágyon elterülve olvasni tudjon. Apja ezüstdoboza nyitva állt előtte, és
éppen a tartalmát mustrálgatta. Ott volt apja egyik irónja, egy vadásztőr, ezüstből
készült nyelén SWH monogrammal meg – amit Jace a legérdekesebbnek talált – egy
halom levéllel.
Az elmúlt nagyjából hat hétben minden este elolvasott egy levelet, hátha
sikerül megértenie, milyen ember is volt a biológiai apja. Lassacskán egy tűnődő
fiatalember képe kezdett kirajzolódni előtte, akinek szigorú szüleit azért vonzotta
Valentine és a Kör, mert azt gondolták, fiuk az ő segítségükkel tűnhet ki az
életben. Jace édesapja még a válásuk után is rendszeresen írt Amatisnak, bár ezt a
nő korábban sosem említette. Ezekből a levelekből már nyilvánvaló volt, hogy
kiábrándult Valentine-ból, a Kör tevékenysége pedig viszolygással (öltötte el, bár
szinte egyáltalán nem említette Jace édesanyját, Céline-t. Ezt persze meg is lehetett
érteni – Amatis nyilván nem volt kíváncsi az utódjára -.Jace mégis óhatatlanul
megharagudott miatta az apjára. Ha egyáltalán nem érdekelte Céline, miért vette
feleségül ? Ha annyira gyűlölte a Kört, miért nem lépett ki belőle? Valentine őrült
volt, de legalább kitartott az elvei mellett.
 Aztán persze Jace csak még rosszabbul érezte magát, amiért Valentine-t
jobbnak találta az édesapjánál. Hiszen ha így van, akkor ő milyen ember?
Kopogás riasztotta fel az önmarcangolásból. Felállt, hogy ajtót nyisson. Biztos
volt benne, hogy Isabelle lesz az, aki kölcsön akar kérni valamit, vagy panaszkodni
szeretne valamiért.
De nem Isabelle volt az. Hanem Clary.
Nem úgy öltözött, mint máskor. Mély kivágású, szűk, fekete póló volt rajta,
fölötte nyitott, fehér blúzzal, meg egy olyan rövid szoknya, hogy a combja
közepéig megmutatta a lába ívét. Vörös haját copfba fonta, fürtjei szorosan
tapadtak a halántékához, mintha esne odakint. Amikor meglátta a fiút,
elmosolyodott, amitől zöld szemét keretező pilláihoz hasonlóan rézvörös
szemöldöke meredek ívben ugrott föl. – Nem akarsz beengedni ?
A fiú végignézett a folyosón. Hála istennek, senki nem járta arra. Megragadta
Clary karját, berántotta a szobába, becsukta az ajtót, aztán nekitámaszkodott. – Mit
keresel itt? Valami baj van?
– Minden a legnagyobb rendben. – Clary lerúgta a cipőjét, és leült az ágy
szélére. Ahogy hátratámaszkodott a kezére, a szoknyája felcsúszott, és még többet
mutatott meg a combjából. Nem mondhatni, hogy ezzel sokat segített volna Jace-
nek a koncentrálásban. – Hiányoztál. Anya és Luke már alszanak. Észre sem fogják
venni, hogy eljöttem.
– Nem kéne itt lenned. – Inkább csak nyöszörgőt!, mint beszélt. Gyűlölte, hogy
éppen ezt kell mondania, de nem volt más választása, és Clary még csak nem is
tudta, hogy miért. Jace remélte, hogy soha nem is fogja megtudni.
– Hát, ha azt akarod, hogy elmenjek, már itt sem vagyok. – Clary felállt. Ahogy
közelebb lépett a fiúhoz, zölden ragyogott fel a szeme. – De ha már eljöttem ideig,
legalább egy búcsúcsókot adhatnál.
Jace megragadta a lányt, közelebb húzta magához, és megcsókolta. Bizonyos
dolgokat muszáj megtenni, még akkor is, ha rossz ötletnek tűnnek.
Clary akár a lágy selyem simult a fiú karjaiba. Jace a lány hajába túrt, és ujjaival
addig bontogatta, amíg a vörös fonatok a vállára nem hullottak éppen Úgy, ahogy ő
szerette. Emlékezett rá, hogy legszívesebben már akkor is ezt tette volna, amikor
először találkoztak, bár akkor még teljes őrültségnek tűnt az ötlet. Clary mondén
volt, ráadásul egy idegen, semmi értelme nem lett volna vágyódni utána. Aztán az
üvegházban megtörtént az első csók, és 6 majd beleőrült. Utána lejöttek, és Simon
megzavarta őket, ő pedig soha senkit nem ölt volna meg olyan szívesen, mint
Simont abban a pillanatban, pedig az eszével tudta, hogy a fiú semmi rosszat nem
tett. Az érzéseinek azonban semmi közük nem volt az eszéhez, úgyhogy amikor
később azt hitte, hogy Clary Simont választja helyette, belebetegedett a
gondolatba, és úgy félt, ahogy soha egyetlen démontól sem.
Aztán Valentine azt mondta, hogy testvérek, Jace pedig rádöbbent, hogy
vannak sokkal, de sokkal rettenetesebb dolgok is annál, mint ha Clary mást választ
helyette – mégpedig a tudat, hogy abban, ahogy szereti őt, van valami
végérvényesen elbaltázott; hogy ami a legtisztább és legmakulátlanabb dolognak
tűnt az életében, hirtelen menthetetlenül szennyessé vált. Apja mindig azt
mondta, hogy amikor az angyalok elbuknak, végtelen kínokon mennek át, mert
már látták Isten arcát, és tudják, hogy ez soha többé nem adatik meg nekik. Akkor
Jace úgy gondolta, tudja, mit éreznek.
Ettől semmivel sem akarta kevésbé a lányt, csak a vágy kínszenvedéssé alakult
át. Néha még mindig ennek a gyötrelemnek az árnyéka vetült az emlékeire, amikor
Claryt csókolta, és ettől csak még erősebben szorította a lányt. Clary meglepetten
nyögött fel, de nem tiltakozott, még akkor sem, amikor a fiú felkapta, és az ágyhoz
vitte.
Együtt zuhantak végig rajta, összegyűrtek néhány levelet, és Jace félrelökte a
dobozt az útból, hogy helyet csináljon kettejüknek. A szíve kalapált a mellkasában.
Valójában eddig sosem voltak még ketten egy ágyban így. Volt az az éjszaka
Idrisben, de akkor alig értek egymáshoz. Jocelyn gondosan ügyelt rá, hogy egyikük
se tölthesse az éjszakát ott, ahol a másik lakott. Jace azt gyanította, nem nagyon
kedveli őt, és ezt aligha róhatta lel neki. Kételkedett benne, hogy ha a nő helyében
lenne, ő kedvelné saját magát.
– Szeretlek – suttogta Clary. Időközben lehúzta Jace ingét, és ujjai hegyével a
sebhelyek vonalát követte a hátán, aztán kitapogatta a csillag alakú heget,
amelynek a párja ott volt az ő testén: az Angyal Jelét. Az Angyalét, akinek a vére
ott folyt mindkettejük ereiben. – Soha nem akarlak elveszíteni.
Jace kikötötte a lány blúzának összecsomózott szárait. A másik kezét
végigcsúsztatta a matracon, amíg meg nem érintette a vadásztőr hűvös
markolatát. Nyilván feldőlt a doboz, és minden az ágyra borult belőle. – Az nem fog
megtörténni.
Clary ragyogó tekintettel nézett fel rá. – Hogy lehetsz ilyen biztos benne?
A fiú ujjai összezáródtak a markolaton. Az ablakon beáramló holdfény
végigsiklott a pengén, ahogy a magasba emelte. – Biztos vagyok benne – mondta
Jace, és lecsapott a tőrrel. A penge úgy vágott a lány húsába, mintha papírból
volna, és Clary szája döbbent O-t formázott, miközben vér itatta át a blúza elejét.
Édes istenem, már megint, gondolta Jace.
A rémálomból felébredni olyan volt, mint átzuhanni egy üvegtáblán. Akár ha
pengeéles szilánkok hasították volna fel Jace bőrét, ahogy a fiú kiszabadította
magát, és zihálva felült. Menekülési ösztöntől hajtva legördült az ágyról, és
négykézláb érkezett a kőpadlóra. A nyitott ablakon beáramló hűvös levegőtől
megborzongott, de legalább az álom utolsó csápjaitól is megszabadult.
Lenézett a kezére. Nem volt rajta vér. Az ágy merő káosz volt. A lepedő és a
takaró kusza labdává gyűrődtek össze attól, ahogy dobálta magát, de a doboz az
apja holmijaival még mindig ott állt az éjjeliszekrényen, ahol hagyta, mielőtt
elaludt volna. Az első néhány alkalommal, amikor rémálma volt, ébredés után
elhányta magát. Most ügyelt rá, hogy az elalvás előtti órákban ne egyen, úgyhogy a
teste inkább lázas görcsrohamokkal állt rajta bosszút. Kétrét görnyedt, és levegő
után kapkodva öklendezett, amíg el nem múlt az érzés.
Amikor túl volt raja, homlokát a hideg kőpadlóhoz nyomta. Izzadság hűtötte a
testét, pólója a bőréhez tapadt, és azon kezdett gondolkodni, hogy vajon egy nap
belepusztul-e ezekbe az álmokba. Mindent megpróbált, hogy megszabaduljon tőlük
– altatókat és főzeteket, álomhozó rúnákat és nyugtató meg gyógyító rúnákat.
Semmi sem használt. Az álmok méregként lopóztak a fejébe, és képtelen volt
szabadulni tőlük.
 Még ébren is nehezen tudott Clary szemébe nézni. A lány mindig úgy átlátott
rajta, ahogy senki más, és Jace el sem tudta képzelni, mit szólna, ha tudomást
szerezne az álmairól. Az oldalára fordult, és a holdfényben fürdő dobozra meredt
az éjjeliszekrényen. Aztán Valentine-ra gondolt. Valentine-ra, aki megkínozta és
bezárta az egyetlen nőt, akit valaha szeretett, és megtanította a fiát – mindkét fiát
– arra, hogy amit szeretnek, azt pusztítsák el örökre.
A gondolatai őrülten forogtak, ahogy újra meg újra ugyanazokat a szavakat
ismételte magában. Amolyan mantra volt ez a számára, és mint bármelyik mantra
esetében, a szavak kezdték elveszteni önálló jelentésüket.
Nem vagyok olyan, mint Valentine. Nem akarok olyan lenni, mint ő. Ne??> Ifitek olyan, mint ö.
Nem leszek.
Látta maga előtt Sebastiant – vagyis inkább Jonathant aki a fivére is volt meg
nem is, amint egy ezüstfehér hajfürt mögül bámul rá könyörtelenül csillogó fekete
szemével. Aztán látta a saját kését, amint Jonathan testébe mélyed, hogy aztán
rögtön ki is szabaduljon onnan. Jonathan teste bucskázva gurult le a folyó felé,
vére elkeveredett a növényekkel meg a fűvel a töltés petémén.
Nem vagyok olyan, mint Valentine.
Nem bánta, hogy meg kellett ölnie Jonathant. Ha úgy hozná a sors, újra
megtenné.
Nem akarok olyan lenni, mint ő.
Nem normális dolog megölni valakit – a saját fivérét aztán semmiféle
lelkiismeret-furdalást nem érezni.
Nem leszek olyan, mint ö.
De az apja azt tanította neki, hogy könyörtelenül ölni erény, és talán senki sem
felejtheti el, amit a szülei tanítottak neki. Akármennyire is szeretné elfelejteni.
Nem leszek olyan, mint ö.
Talán senki sem változhat meg igazán.
Nem leszek.
 4
A ny ol c végtag művészete

NAGYSZERŰ SZÍVEK S NEMES ESZMÉK EMELKEDNEK ITT AZ ÁRADAT

FÖLÉ, A SZÁRNYRA KAPÓ IDŐTLEN BÖLCSESSÉG LELT EHELYT SZENTÉLYRE
ÖRÖKKÖN-ÖRÖKKÉ
A SZAVAKAT A BROOKLYNI KÖNYVTÁR ÉPÜLETÉNEK bejárata fölé
vésték. Simon a lépcsőn ült, és a homlokzatot bámulta. A betűk tompa
aranyszínűin ragyogtak a kövön, minden szó pillanatnyi életre kelt, ahogy
végigsöpört rajtuk az elhaladó autók lámpájának fénye.
Kisfiú korában a könyvtár mindig is a kedvenc helyei közé tartozott. oldalt volt
egy külön bejárat gyerekeknek; éveken át minden szombaton ott találkoztak
Claryvel. Kivettek egy csomó könyvet, aztán átvonultak vele a szomszéd botanikus
kertbe, ahol órákon át olvastak a fűben heverészve, a forgalom távoli tompa
lüktetését hallgatva.
Maga sem tudta, hogy került ide ma este. Amilyen gyorsan csak tudott, elsietett
otthonról, de nemsokára rájött, hogy nincs hová mennie. Claryhez nem szívesen
nézett volna el – a lány elborzadt volna attól, amit tett, és azt Akarná, hogy menjen
vissza helyrehozni. Eric és a többiek nem értenék meg.
Jace nem kedvelte őt, aztán meg az Intézetbe amúgy sem tehette be a lábát. Az
Intézet valójában egy templom volt, és a Nephilimek éppen azért költöztek oda,
hogy távol tarthassák a hozzá hasonló lényeket. Végül azért csak rájött, hogy kit
hívhat fel, de a gondolat elég kellemetlen volt hozzá, hogy eltartson egy ideig, mire
összeszedte a bátorságát.
Előbb hallotta a motort, mint hogy meglátta volna. A dübörgés túlharsogta a
Grand Army Plaza ritkás forgalmának zaját. A motorbicikli átcikázott a
kereszteződésen, a járda fölé emelkedett, aztán magasba emelt orral felszáguldott
a lépcsőn. Simon félreállt, ahogy a jármű puhán landolt mellette, és Raphael
elengedte a kormányt.
 A motor azonnal elcsendesedett. A vámpírok járműveit démonok energiája
hajtotta, és úgy reagáltak tulajdonosuk kívánságaira, akár a háziállatok. Simon
hátborzongatónak találta őket.
– Találkozni akartál velem, Napjáró? – Fekete bőrdzsekijében és drágának tűnő
farmerjában Raphael elegáns volt, mint mindig, ahogy leszállt a nyeregből, és a
korlátnak támasztotta a motort. – Remélem, komoly dologról van szó – tette hozzá.
– A semmiért nem szívesen jövök el Brooklynig. Raphael Santiago helye nem a
külső kerületekben van.
– O, remek, kezdesz harmadik személyben beszélni magadról. Ez persze nem a
közeledő megalománia jele vagy ilyesmi.
Raphael vállat vont. – Vagy elmondod, mit akarsz, vagy megyek. Rajtad áll. – Az
órájára pillantott. – Fél perced van.
– Megmondtam anyámnak, hogy vámpír vagyok.
Raphaelnek felszökött a szemöldöke. Nagyon vékony volt, és nagyon sötét.
Gonoszkodóbb pillanataiban Simonnak még az is eszébe jutott, hogy talán
szemöldökceruzával rajzolja őket. – És mi történt?
– Szörnyetegnek nevezett, és imával próbált elűzni. – Az emlék hatására Simon
poshadt vér keserű ízét érezte a szájában.
– És aztán ?
– És aztán nem igazán tudom, mi történt. Valami furcsa, megnyugtató hangon
kezdtem el beszélni hozzá, azt mondtam neki, hogy semmi sem történt, és az egész
csak álom volt.
– És ő hitt neked.
– Hitt nekem – bólintott vonakodva Simon.
– Természetesen – szólt Raphael. – Mert vámpír vagy. Van egy ilyen
képességünk. Az encanto. Igézés. A meggyőzés művészete, ha úgy tetszik. Szinte
bármit el tudsz hitetni a mondénokkal, ha megtanulod, hogyan kell rendesen
használni ezt a képességet.
– De én nem akartam használni rajta. Mégiscsak az édesanyám. Vissza lehet ezt
csinálni valahogy? Helyre szeretném hozni.
 – Helyrehozni, hogy megint gyűlöljön? Hogy szörnyetegnek gondoljon? Az
ilyesmit nem feltétlen szokás helyrehozásnak nevezni.
– Nem érdekel – felelte Simon. – Meg lehet csinálni ?
– Nem – közölte vidáman Raphael. – Nem lehet. Persze ezeket te is tudnád, ha
nem irtóznál annyira a saját fajtádtól.
– Ahogy mondod. Tegyél csak úgy, mintha én utasítottalak volna el téged. Még
véletlenül sem próbáltál megölni vagy ilyesmi.
Raphael vállat vont. – Az csak taktikázás volt. Semmi személyes. –
Nekitámaszkodott a korlátnak, és karba fonta a kezét. Fekete motoroskesztyűt
viselt. Simonnak el kellett ismernie, hogy nagyon klasszul néz ki. – Most komolyan,
csak azért rángattál el ide, hogy előadj egy dögunalmas történetet a nővéredről?
– Anyámról – helyesbített Simon.
Raphael legyintett. – Lényegtelen. Valami nő nem fogadott el. Nem ez lesz az
utolsó alkalom, azt elárulhatom. Miért zaklatsz ezzel?
– Csak tudni akartam, beköltözhetnék-e a Dumontba – szólt Simon.
Villámgyorsan mondta ki a szavakat, nehogy félúton visszakozhasson. Alig hitte el,
hogy eszébe jutott ilyesmi. A vámpírszállodából csak vérre, félelemre és fájdalomra
emlékezett. Viszont ez volt az egyetlen hely, ahol meghúzhatta magát, ahol senki
nem fogja keresni, ahonnan nem kell hazamennie. Vámpír volt. Ostobaság lett
volna félni egy vámpírokkal teli szállodában. – Nincs hová mennem.
Raphaelnek felcsillant a szeme. – Aha! – szólt diadalmasan, ami Simonnak nem
tetszett különösebbképpen. – Szóval akarsz tőlem valamit.
– Úgy fest. Bár kicsit ijesztő, hogy ennyire belelkesültél ettől.
– Ha a Dumontban fogsz lakni, nem szólíthatsz többé Raphaelnek, csak
mesternek vagy nagyvezérnek.
Simon vett egy mély lélegzetet. – És mi a helyzet Camille-lal?
– Ezt meg hogy érted? – hökkent meg Raphael.
– Mindig azt állítottad, hogy valójában nem te vagy a vámpírok vezére –
mondta színtelen hangon Simon. – Aztán Idrisben azt is elárultad, hogy egy
Camille nevű valaki az, csak még nem tért vissza New Yorkba. Feltételezem, ha
előkerül, ő lesz a mester. Vagy hogy megy ez ?
 Raphael tekintete elsötétedett. – Nem nagyon tetszik nekem ez a faggatózás,
Napjáró.
– Jogom van tudni a dolgokról.
– Nem – közölte Raphael. – Nincs. Arra kérsz, hogy hadd költözz a szállodámba,
mert nincs hová menned. Nem azért, mert a saját fajtáddal akarsz lenni.
Elutasítasz bennünket.
– Aminek, mint az imént megjegyeztem, az az oka, hogy nemrég meg akartál
ölni.
– A Dumont nem ideiglenes szállás vonakodó vámpíroknak – folytatta Raphael.
– Emberek között élsz, nappal járkálsz az utcán, az ostoba bandád bán játszol...
Igen, ne hidd, hogy nem tudok róla. Semmilyen formában nem fogadod el
önmagadat annak, ami vagy. És amíg ez így marad, nem látunk szívesen a
Dumontban.
Simonnak eszébe jutott Camille. Abban a pillanatban, hogy meglátnak az oldalamon,
otthagyják öt, és mellém szegődnek. Meggyőződésem, hogy hűségesek hozzám, csak félnek Raphaeltől.
Amint együtt Látnak bennünket, a félelem eltűnik, és megint mögém állnak. – Tudod – mondta
kaptam más ajánlatokat is.
Raphael úgy nézett rá, mintha elment volna az esze. – Milyen ajánlatokat?
– Csak olyan... ajánlatokat – felelte erőtlenül Simon.
– Rettenetesen bénán taktikázol, Simon Lewis. Azt javasolnám, hogy a jövőben
ne próbálkozz ilyesmivel.
-Jó.– mondta Simon. – Azért jöttem, hogy elmondjak valamit, de most már nem
fogom.
– Nyilván még a szülinapi ajándékot is eldobod, amit nekem hoztál – mondta
Raphael. – Tragikus. – Megfogta a járművét, és átvetette rajta az egyik lábát, ahogy
a motor életre kelt. A kipufogócsőből vörös szikrák röppentek elő. – Ha még
egyszer zaklatsz, Napjáró, remélem, jó okkal teszed. Különben nem leszek
megbocsátó.
Ezzel a motor meglódult előre és felfelé. Simon nyakát nyújtóztatva figyelte,
ahogy Raphael, akár az angyal, akiről a nevét kapta, tovaszáguld, tűzcsíkot húzva
maga után az égen.
 Clary rajzfüzetével a térdén ült, és elgondolkodva rágcsálta a ceruzája végét.
Több tucatszor lerajzolta már Jace-t – az volt az érzése, ez nála ugyanaz, mint
amikor mások a naplójukban áradoznak a barátjukról –, de mintha sóit, i nem
sikerült volna tökéletesen elkapnia. Eleve lehetetlennek tűnt rávenni a fiút, hogy
egy helyben maradjon, úgyhogy Clarynek most az jutott eszébe, TALÁN amíg alszik,
nyugodtan próbálkozhat – viszont így sem úgy sikerült, szerette volna. A rajz
egyszerűen nem hasonlított Jace-re.
Clary kimerült sóhajjal dobta a rajzfüzetet a takaróra, aztán felhúzta a térdét,
és lenézett a fiúra. Nem számított rá, hogy Jace el fog aludni. Azért jöttek a Central
Parkba, hogy megebédeljenek, aztán a szabad levegőn tréningezzenek, amíg még jó
az idő. Ebből az egyikre sort is kerítettek.
A Taki’s dobozai szétszórva hevertek a takaró mellett a fűben. Jace nem evett
sokat, csak beletúrt a szezámos tésztába, aztán félredobta, levetette magát a
pokrócra, és az eget bámulta. Clary leült mellé, nézte a fiú kristálytiszta szemében
tükröződő felhőket, a tarkója alatt összekulcsolt kezének izmait, a nadrágszíj és a
póló között kilátszó tökéletes bőrdarabot. Legszívesebben végigsimította volna
Jace lapos hasát, de inkább elfordította a tekintetét, és a rajzfüzete után nyúlt.
Amikor ceruzával a kezében visszafordult, Jace szeme már csukva volt, és puhán,
egyenletesen lélegzett.
Clary időközben már három vázlatot készített, de csak nem sikerült olyan
rajzot összehoznia, amivel elégedett volt. Ahogy most a fiút nézegette, próbált
rájönni, mi a csudáért nem tudja lerajzolni. A lágy bronzszínű októberi fény
egészen tökéletes volt, ahogy halvány aranyréteget vont a fiú amúgy is aranyszínű
bőrére meg hajára. Lehunyt szemhéján a pillák egy árnyalattal sötétebbek voltak,
mint a haja. Egyik keze lazán nyugodott a mellkasán, a másik tenyérrel felfelé az
oldala mellett hevert. Az arca nyugodtnak és sebezhetőnek tűnt álmában;
határozottan lágyabb volt és kevésbé szögletes, mint ébren. Talán ez volt a gond.
Jace olyan ritkán volt nyugodt és sebezhető, hogy ilyenkor sokkal nehezebben
lehetett megragadni a vonalait.
A fiú ebben a pillanatban megmozdult. Almában apró, ziháló hangokat adott ki,
a szeme ide-oda ugrált lehunyt szemhéja alatt. A keze megrándult, ökölbe szorult a
mellkasán, aztán a fiú olyan hirtelen ült fel, hogy majdnem fellökte Claryt.
Felpattant a szeme. Egy pillanatig egyszerűen kábának tűnt, aztán ijesztően sápadt
lett.
– Jace? – Clary nem tudta elrejteni a csodálkozását.
A fiú tekintete Claryre fókuszált; egy pillanattal később pedig a szokásos
gyengédségéről teljességgel megfeledkezve az ölébe rántotta a lányt, az ujjaival
beletúrt a hajába, és hevesen megcsókolta. Clary érezte a fiú szívének lüktetését és
a saját arcát elöntő pír melegét. Végtére is egy nyilvános parkban voltak, és lehet,
hogy megbámulják őket
– Hűha! – szólalt meg a fiú, miután elhúzódott, és mosolyra húzta a száját. –
Bocs. Erre, gondolom, nem számítottál.
– Kellemes meglepetés volt. – Clary hangja halkan, rekedten tört elő. – Miről
álmodtál?
– Rólad. – Jace az ujja köré csavarta a lány egyik hajtincsét. – Mindig rólad
álmodom.
Clary még mindig a fiú ölében ült, a lábát átvetve Jace lábain. – Tényleg? Mert
nekem úgy tűnt, hogy rémálmod volt.
A fiú hátravetette a fejét, úgy nézett Claryre. – Néha azt álmodom, hogy nem
vagy már velem – mondta. – Folyton azon gondolkozom, hogy rájössz, mennyivel
jobbat is találhatnál magadnak, és elhagysz.
A lány ujjai hegyével megérintette Jace arcát, óvatosan végigsimította a csont
vonalát egészen a szájáig. Jace senki másnak nem mondott ilyeneket, csak neki.
Alec és Isabelle elég régóta éltek vele együtt, és elég régóta szerették ahhoz, hogy
tudják, a humor és a megjátszott arrogancia páncélja alatt még mindig kísértették
a zaklatott gyerekkor emléktöredékei. Viszont Clary volt az egyetlen, akinek Jace
hangosan is kimondta, amit gondolt. A lány most megrázta a fejét, aztán
türelmetlenül söpörte félre homlokába hulló haját. – Bár én is úgy tudnék beszélni,
mint te – mondta. – Minden, amit mondasz, minden egyes szavad tökéletes. Mindig
megtalálod a megfelelő idézetet vagy a megfelelő mondatokat, amikből tudom,
hogy mennyire szeretsz. Ha nem tudlak meggyőzni, hogy sosem hagylak el...
Jace elkapta a lány kezét. – Csak mondd még egyszer!
 – Sosem hagylak el...
– Akármi történik, akármit is teszek?
– Soha nem tudnék lemondani rólad – felelte Clary. – Soha. Amit irántad
érzek... Annál fontosabb dolgot még sosem éreztem.
A fenébe, gondolta Clary. Ez totál hülyén hangzott. Jace láthatólag nem
így gondolta. – L’amor che move il sole e l'altre stelle – szólt elmélázva.
– Ez latinul van ?
– Olaszul – felelte Jace. – Dante.
A lány végighúzta az ujja hegyét Jace ajkán, mire a fiú megborzongott. – Nem
tudok olaszul – szólalt meg nagyon halkan.
– Arról szól – felelte a fiú hogy a szerelem a leghatalmasabb erő a világon. Hogy
a szeretet mindenre képes.
Clary elengedte a fiú kezét, és tudta, hogy az félig lehunyt szempillái mögül őt
mustrálja. Karját Jace nyaka köré fonta, előrehajolt, és a szájával megérintette a fiú
száját – nem csók volt ez, inkább csak összesimult az ajkuk. Azért ennyi is elég volt
hozzá, hogy Jace szívverése felgyorsuljon. Előrehajolt egy igazi, heves csók
reményében, de Clary megrázta a fejét; úgy lobogott a haja, mintha csak
függönyként akarná elrejteni őket a parkban sétálók tekintete elől. – Ha fáradt
vagy, visszamehetünk az Intézetbe – súgta a lány.
– Szundíts csak egy picit. Úgysem aludtunk együtt Idris óta.
Tekintetük egymásba fonódott, és Clary tudta, hogy Jace is ugyanarra gondol,
mint ő. Az Amatis apró vendégszobájának ablakán beszűrődő halvány fényre, az
elkeseredettségre a fiú hangjában. Nem akarok mást, csak lefeküdni melléd, aztán felébredni
melletted, csak egyszer, egyetlenegyszer életemben. Egész éjszaka egymás mellett feküdtek,
csak a kezük ért össze. Azóta sokkal szenvedélyesebben is érintették már egymást,
de sosem töltöttek együtt egy egész éjszakát. Jace azt is tudta, hogy a lány sokkal
többet ajánl fel neki, mint egy kis csendes szunyókálást az Intézet valamelyik
használaton kívüli hálószobájában. Clary biztos volt benne, hogy a fiú ezt látja is a
szemében – bár valójában maga sem volt benne biztos, pontosan mit is ajánl neki.
De ez nem is számított. Jace sosem kérne tőle olyasmit, amit nem ad szívesen.
 – Akarom. – Clary látta a tüzet a fiú szemében, és elcsukló hangja két–
ségbevonhatatlanul elárulta, hogy nem hazudik. – De... nem lehet. – Jace
megszorította a lány csuklóját, és szorosan tartotta a karját, mintha barikádot
akarna vonni kettejük közé.
Clarynek elkerekedett a szeme. – Miért nem?
A fiú mély lélegzetet vett. – Tréningezni jöttünk, és azt is kell csinálnunk. Ha
minden edzésre szánt időt csókolózással töltünk, akkor hamarosan nem is fogják
megengedni, hogy segítsek neked.
– Nem arról volt szó, hogy úgyis kerítenek nekem valakit, akinek az oktatásom
lesz az állandó feladata?
– De igen – bólintott a fiú, aztán felállt, és Claryt is talpra rántotta magával. –
Aggódom is, hogy túlságosan rákapsz az oktatóiddal való csókolózásra, és az lesz a
vége, hogy azzal a pasassal is leállsz smárolni.
– Ne legyél már ilyen szexista! Női oktatót is kaphatok.
– Ez esetben engedélyezem, hogy csókolózz vele, feltéve, hogy nézhetem.
– Szépen vagyunk – mosolyodon el Clary, aztán lehajolt, hogy összehajtogassa a
pokrócot, amit azért hoztak, hogy legyen mire leülni. – Csak az a bajod, hogy ha
férfi oktatót kapok, az lehet, hogy jobb pasi lesz nálad.
Jace felhúzta a szemöldökét. – Jobb pasi, nálam ?
– Előfordulhat – felelte Clary. – Tudod, elméletben.
– Elméletben a bolygó hirtelen kettéhasadhat, én az egyik felén maradhatok, te
meg a másikon, és a sorsunk örökre tragikusan elválhat egymástól, de emiatt sem
aggódom. Bizonyos dolgok – mondta Jace megszokott hamiskás mosolyával – olyan
valószínűtlenek, hogy nem érdemes rágódni rajtuk.
Clary megfogta a fiú felé nyújtott kezét, aztán együtt átsétáltak a réten a park
keleti végében lévő csalitos felé, amiről a jelek szerint kizárólag az Árnyvadászok
tudtak. Clary gyanította, hogy varázslat rejti, merthogy gyakran jártak oda
tréningezni Jace-szel, mégsem zavarta meg őket soha senki Isabelle-en meg
Maryse-en kívül.
A Cenral Parkban ősszel tobzódtak a színek. A rétet határoló fák felöltötték a
legtarkább köntösüket, és lángoló aranyszínnel, rézvörössel meg narancssárgával
vették körül a zöld gyepet. Az ilyen gyönyörű napokon sétálni ,i legjobb, aztán
csókot váltani valamelyik kőhídon. Csakhogy erre ma nem fog sor kerülni. Jace
világában a park nyilvánvalóan nem volt más, csak az Intézet edzőtermének
kiterjesztése, ahová azért jöttek, hogy Claryvel gyakoroltassák a tájékozódást
terepen, a menekülési és a kivédési technikákat, meg azt, hogy hogyan lehet
puszta kézzel megölni különféle lényeket.
Általában alig várta volna, hogy megtanulja, hogyan öljön meg puszta kézzel
különféle lényeket, csakhogy továbbra is zavarta valami Jace viselkedésében. Nem
tudott szabadulni a kellemetlen érzéstől, hogy valami nagyon nincs rendjén. Bár
lenne egy rúna, gondolta Clary, amitől a fiú elmondaná neki, mit érez igazából.
Csakhogy ilyen rúnát sosem fog készíteni, emlékeztette magát gyorsan a lány. Nem
lenne tisztességes mások irányítására felhasználni a képességét. Aztán meg amióta
Idrisben megrajzolta az összekötő rúnát, érezhetően szunnyadt a tudása. Nem
érzett késztetést, hogy régi rúnákat rajzoljon, és újakról sem támadtak víziói, hogy
aztán megalkothassa őket. Maryse azt mondta, hogy ha Clary már igazán
belelendült a tréningbe, hívnak majd egy rúnaszakértőt, hogy kitanítsa, de ebből
egyelőre nem lett semmi. Nem mintha a lány különösebben bánta volna. Be kellett
vallania magának, hogy valószínűleg nem sajnálná, ha a képessége örökre
felszívódott volna.
– Elő fog fordulni, hogy nem lesz nálad fegyver, amikor egy démonnal
találkozol – mondta Jace, ahogy áthaladtak egy facsoport alatt. A fákon súlyosan
lógtak a zöldtől a ragyogó aranyig, a szivárvány számtalan színében tündöklő
levelek. – Ha megtörténik, nem szabad pánikba esned. Először is nem szabad
elfelejtened, hogy bármi lehet fegyver. Egy faág, egy marék érme, mert azokból
például nagyszerű bokszer lehet, egy cipő, bármi. Aztán meg tartsd az eszedben,
magad is fegyver vagy. Elméletben, ha végzel a tréninggel, képes leszel lyukat
rúgni egy falba, vagy egyetlen csapással leteríteni egy jávorszarvast.
– Sosem ütnék meg egy jávorszarvast – szólt közbe Clary. – Veszélyeztetett faj.
Jace halványan elmosolyodott, és megpördült, hogy szembenézhessen Claryvel.
Megérkeztek a csalitosba, ahol a fák között apró tisztást alakítottak ki. Körben a
fatörzsekbe rúnákat véstek, így különítve el a helyet az Árnyvadászok számára.
 – Létezik egy muaj thai nevű ősi harcművészet – mondta. – Hallottál róla?
A lány megrázta a fejét. A tűző napon határozottan melege volt a
melegítőjében. Jace levette a felsőjét, megint szembefordult Claryvel, és
kinyújtóztatta karcsú zongoristakezét. Szeme intenzív aranyszínben ragyogott az
őszi lényben. Gyorsaság, agilitás és erő rúnái kanyarogtak felfelé a csuklójától a
bicepszén át, amíg végül el nem tűntek pólója ujja alatt. Clary kíváncsi lett volna
rá, miért rajzolta úgy tele magát, mintha ő egy komoly ellenfél lenne, akivel
számolnia kell.
– Azt pletykálják, hogy az új oktatónk a muaj thai mestere – mondta a fiú. –
Meg a sambóé, a lethweié, a tomoié, a krav magáé, a dzsiu dzsicué meg még
valamié, aminek őszintén szólva nem emlékszem a nevére, de úgy rémlik, azt
tanítja meg, hogyan lehet kis botokkal megölni valakit. A lényeg, hogy az illető
nyilván nem lesz hozzászokva ahhoz, hogy valaki a te korodban még ilyen
tapasztalatlan. Talán ha megtanítok neked ezt-azt az alapokból, pozitívabban áll
majd hozzád. – Két kézzel megragadta a lány csípőjét.
– Most pedig fordulj felém.
Clary engedelmeskedett. Ha így megálltak egymással szemben, a feje búbja
éppen Jace állának vonalába került. Kezét könnyedén a fiú bicepszére fektette.
– A muaj thait úgy is nevezik, hogy a nyolc végtag művészete. Azért van így,
mert nem csak az öklödet meg a lábfejedet használhatod, hanem a térdedet meg a
könyöködet is. Először közel húzod magadhoz az ellenfeledet, aztán addig
gyepálod mind a nyolc ütési ponttal, amíg össze nem esik.
– És démonok ellen is működik? – húzta fel a szemöldökét Clary. A kisebbek
ellen. – Jace közelebb lépett a lányhoz. – Oké. Nyúlj mögém, és tedd a kezed a
tarkómra!
Clarynek kis híján lábujjhegyre kellett állnia, hogy megtehesse, amit a fiú kért
tőle. Nem most először átkozódott magában, amiért ilyen alacsonyra nőtt.
– Most csináld meg ugyanezt a másik kezeddel is, és fond össze az ujjaidat a
tarkómon.
A lány engedelmeskedett. Jace tarkója átmelegedett a napsütéstől, puha
hajfürtjei csiklandozták a lány ujjait. A testük egymáshoz simult; Clary érezte,
ahogy a fiú nyakában egy láncon lógó gyűrű kettejük közé szorul, mintha egy
kavicsot préselne össze két tenyér.
– Valódi harcban ezt sokkal gyorsabban kéne csinálnod. – Hacsak a lány nem
képzelődött Jace hangja kissé bizonytalan volt. – Ezzel a fogással helyzeti előnybe
kerültél velem szemben, amit most arra használsz ki, hogy közelebb húzod
magadat, és lendületet adsz a térdeddel felfelé bevitt rúgásaidnak...
– Nicsak, nicsak – szólalt meg egy hűvös, de vidám hang. – Csak hat hét telt el,
és máris egymás torkának estetek? Milyen tünékeny a halandók szerelme!
Clary elengedte Jace-t, és megpördült a tengelye körül, bár pontosan tudta, ki
szólította meg őket. A Tündérek Udvarának Királynője állt két fa között az
árnyékban. Ha Clary nem tudta volna, hogy ott van, talán észre sem veszi, hiába
volt képes átlátni a varázslatok álcáján. A királynő köpenye zöld volt, akár a fű,
vállára omló haja pedig beleolvadt az ősz színeiben pompázó levelek hátterébe.
Éppen olyan gyönyörű és rettenetes volt, mint az elmúlás évszaka. Clary sosem
bízott meg benne.
– Mit keres itt? – kérdezte Jace, és összehúzta a szemét. – Ez a hely az
Árnyvadászoké.
– Én pedig éppen az Árnyvadászoknak hoztam egy fontos hírt. – Ahogy a
királynő kecsesen előrelépett, a levelek között áttűző napsugarak felragyogtak az
aranyszínű erdei gyümölcsökből készült pánton, amit a homlokán viselt. Clary
néha elgondolkodott rajta, hogy vajon a királynő előre megtervezi-e ezeket a
drámai belépőket, és ha igen, hogyan. – Újabb haláleset történt.
– Miféle haláleset ?
– Még valaki meghalt közületek. Egy Nephilim. – A királynőnek mintha ínyére
lett volna a dolog. – Hajnalban találták meg a holttestét az Oak Bridge alatt. Mint
tudjátok, a park az én birodalmam. Ha egy embert ölnek Illeg itt, az nem rám
tartozik, de ez a haláleset nem mondén eredetűnek tűnt. Az áldozatot behozták az
udvaromba, ahol az orvosaim megvizsgálták. Ok Állapították meg, hogy közétek
tartozott.
 Clary gyorsan Jace-re pillantott. Nem felejtette a halott Árnyvadászról szóló két
nappal korábbi híreket. A fiú elsápadt; nyilván neki is ugyanez jutott az eszébe. –
Hol van a holttest? – kérdezte.
– Aggódsz talán, hogy nem vagyok elég jó vendéglátó? Az udvaromban
helyeztük el, és biztosíthatlak felőle, hogy ugyanazt a tiszteletet kapja, ami egy élő
Árnyvadásznak is kijárna. Most, hogy mi is képviseltetjük magunkat a Tanácsban a
te fajtád mellett, aligha kételkedhetsz a jóhiszeműségünkben.
– A jóhiszeműség és ön, asszonyom, kéz a kézben járnak, mint mindig. – Jace
hangjából áradt az irónia, de a királynő csak mosolygott. Clary mindig úgy találta,
hogy kedveli Jace-t, ahogy a tündérek kedvelni szokták a szép dolgokat, pusztán a
szépségükért. Azt viszont nem gondolta, hogy a királynő őt is kedveli, és az érzés
kölcsönös volt. – És miért nekünk adja át az üzenetet Maryse helyett? A szokások
szerint...
– Ó, a szokások! – A királynő könnyed kézmozdulattal hessegetett félre minden
létező konvenciót. – Itt voltatok. Kínálkozott az alkalom.
Jace megint összehúzta a szemét, és felpattintotta a mobiltelefonját. Intett
Clarynek, hogy maradjon, ahol van, aztán félrehúzódott. A lány hallotta, ahogy
beleszól a készülékbe. – Maryse? – Aztán a fiú hangját elnyelték a közeli
sportpályákról idáig szűrődő kiáltások. Claryn jeges borzongás futott végig, ahogy
megint a királynőre pillantott. Az utolsó idrisi éjszaka óta nem találkozott a
Tündérek Udvarának Királynőjével, akkor pedig Clary nem volt éppen udvarias
vele. Kételkedett benne, hogy a nő ezt elfelejtette volna, vagy megbocsátott volna
érte. Tényleg visszautasítanál egy szívességet a Tündérek Udvarának Királynőjétől?
– Hallom, Meliorn helyet kapott a Tanácsban – mondta most Clary. – Ennek
biztosan örül.
– Valóban. – A Királynő vidáman pillantott rá. – Meglehetősen elégedett
vagyok.
– Ezek szerint nem haragszik rám? – kérdezte Clary.
A királynő mosolya hirtelen fagyos lett, mint amikor a pocsolya szélein vékony
jégréteg kezd megjelenni. – Feltételezem, az ajánlatomra gondolsz, amit olyan
nyersen visszautasítottál – szólt. – Mint tudod, a célomat így is elértem, tehát úgy
hiszem, a legtöbben egyetértenek velem abban, hogy veszteség csakis téged ért.
– Nem akartam egyezkedni magával. – Clary igyekezett elkerülni, hogy éle
legyen a hangjának, de nem járt sikerrel. – Olyan nincs, hogy folyton mindenki azt
teszi, amit maga akar.
– Ne tarts nekem előadásokat, gyermek! – A királynő tekintetével követte Jace-
t, aki telefonját a füléhez szorítva járkált fel-alá a fák között. – Gyönyörű – mondta.
– Értem, mit szeretsz rajta. De elgondolkodtál már valaha azon, hogy miért
vonzódsz hozzá?
Clary erre nem felelt semmit; fogalma sem volt, mit mondhatna.
– A Mennyország vére összeköt benneteket – folytatta a királynő. – A vér
magához szólítja a vért a bőrötök alatt. De a szerelem és a vér nem ugyanaz.
– Rejtvények – szólt mérgesen Clary. – Van egyáltalán valami értelme ezeknek?
– Kötődik hozzád – felelte a királynő. – De vajon szeret-e téged?
Clary érezte, hogy megrándul a keze. Legszívesebben kipróbálta volna a
királynőn az újonnan tanult harcművészeti fogások némelyikét, bár tudta, hogy az
igazán nem lenne bölcs dolog. – Igen, szeret.
– És akar-e téged? Mert a szerelem és a vágy nem mindig ugyanaz.
– Ehhez magának semmi köze – szólt kurtán Clary, de látta, hogy a királynő
tekintete milyen élesen szegeződik rá.
– Akarod őt, ahogy soha semmit nem akartál még. De ő is ugyanezt érzi-e? – A
királynő halk hangja kérlelhetetlen maradt. – Bármit vagy bárkit megkaphat, csak
akarnia kell. Gondolkoztál már rajta, miért téged választott? Gondolkoztál már
rajta, megbánta-e? Megváltozott az utóbbi időben?
Clary szemét kitörni készülő könnyek égették. – Egyáltalán nem. – De a fiú
arcára gondolt a liftben, meg arra, ahogyan hazaküldte, amikor ő felajánlotta, hogy
marad.
– Azt mondtad, nem kívánsz egyezséget kötni velem, mert úgysem adhatok
neked semmit. Azt mondtad, nem akarsz a világon semmit. – A királynő szeme
felragyogott. – Ha elképzeled a világot nélküle, akkor is ugyanígy érzel ?
 Miért csinálja ezt velem?, üvöltötte volna legszívesebben Clary, de inkább nem szólt
egy szót sem. A királynő elnézett mellette. – Töröld le a könnyeidet, visszatért.
Semmi jó nem származik belőle, ha sírni lát.
Clary kapkodva megdörzsölte a szemét a keze fejével, és megfordult; Jace
komoran közeledett felé. – Maryse már el is indult a Tündérek Udvarába – mondta.
– Hová tűnt a királynő?
Clary meglepetten nézett rá. – Ott van – kezdte, de aztán hátranézett, és
elhallgatott. Jace-nek igaza volt. A királynő eltűnt, csak a Clary előtt kavargó
levelek mutatták meg, hol állt még az imént.
Simon a hátán feküdt, dzsekijét a feje alá gyűrte, és a tehetetlenség komor
érzésével birkózva meredt Eric garázsának lyukas plafonjára. Sporttáskája a
lábánál hevert, telefonját a füléhez szorította. Jelen állapotában kizárólag Clary
ismerős hangja óvta meg attól, hogy teljesen szétessen.
– Simon, annyira sajnálom. – A fiú hallotta, hogy Clary valahol a városban van.
A forgalom dübörgése majdnem elnyomta a hangját. – Komolyan Eric garázsában
vagy? Tudja, hogy odamentéi?
– Nem – felelte Simon. – Senki nincs otthon, de van kulcsom a garázshoz. Azt
találtam ki, hogy ide bevehetem magam. Különben hol vagy?
– A városban. – A brooklyniaknak Manhattan egyszerűen „a város” volt. Más
metropolisz egyszerűen nem is létezett. – Jace-szel tréningeztem, aztán vissza
kellett mennie az Intézetbe valami klávés ügy miatt. – Most Luke lakása felé tartok.
– Egy autó hangosan dudált a háttérben. – Figyelj, nem akarsz hozzánk jönni ?
Alhatnál Luke kanapéján.
Simon habozott. Kellemes emlékei voltak Luke lakásáról. Amióta csak ismerte
Claryt, Luke ugyanabban a düledező, de kellemes sorházban élt a könyvesboltja
fölött. Clary kulcsot is kapott, és Simonnal jó pár kellemes órát töltöttek el ott a
könyvesboltból elcsent könyveket olvasgatva, vagy régi filmeket nézve a tévében.
Most persze minden megváltozott.
– Talán anyukám beszélhetne anyukáddal. Meg tudná értetni vele.
 – Meg tudná értetni vele, hogy vámpír vagyok? Clary, szerintem a maga fura
módján pontosan érti. Ez nem jelenti azt, hogy el fogja fogadni, vagy meg fog
barátkozni a gondolattal.
– Nos, nem lehet mindig csak elfelejtetni vele, Simon – mondta Clary. – Örökké
nem fog működni.
– Miért nem? – Tudta, hogy csak akadékoskodik, de a kemény földön fekve a
benzinszagban, a surrogva a hálójukat szövő pókok között, a józan gondolkodás
elérhetetlen távolságban volt.
– Mert akkor az egész kapcsolatotok hazugság. Az nem lehet, hogy soha ne
menj haza...
– És? – vágott közbe nyersen Simon. – Ez is az átok része, nem? „Bujdosó és
vándorló légy a földön.”
A közlekedés zaja és a járókelők hangos beszélgetése ellenére a fiú hallotta,
ahogy Clary hirtelen élesen szívja be a levegőt.
– Gondolod, ezt is el kéne mondanom neki? – kérdezte Simon. – Hogy rám
rajzoltad Káin jelét? Hogy gyakorlatilag egy két lábon járó átok vagyok? Gondolod,
akarja majd, hogy egy ilyen éljen a házában?
A háttér hangjai elhalkultak; Clary bebújhatott egy kapualjba. A fiú hallotta,
hogy a könnyeivel küszködik. – Simon, annyira sajnálom. Tudod, hogy sajnálom...
– Nem a te hibád. – Simon egyszerre halálosan fáradtnak érezte magát. Ügy is
van, rémiszd halálra anyádat, aztán ríkasd meg a legjobb barátodat. Csodás napod van, Simon. –
Figyelj, egyelőre nyilván nem kéne emberek közé mennem. Itt maradok, és
elleszek egy darabig Eriénél, ha hazaér.
A lány szipogó hangja olyan volt, mintha a könnyei ellenére nevetni próbálna.
– Miért, Eric nem számít embernek?
– Erre még később visszatérünk – mondta, aztán elbizonytalanodott. – Holnap
felhívlak, jó?
– Holnap találkozunk is. Megígérted, hogy eljössz velem arra a ruhapróbára,
emlékszel?
– Hű – szólt a fiú. – Nagyon szerethetlek téged.
– Tudom – felelte Clary. – Én is szeretlek.
 Simon kinyomta a telefont, elengedte magát, és a mellkasához szorította a
készüléket. Furcsa, gondolta. Most már könnyedén ki tudta mondani Clary előtt,
hogy „szeretlek”, pedig korábban évekig képtelen lett volna kiejteni a szót a
száján. Most, hogy már egészen máshogy értette, simán ment.
Néha elgondolkodott azon, hogy mi történt volna, ha Jace Wayland soha nem
kerül elő. Ha Clary sosem tudja meg, hogy Árnyvadász. Ilyenkor igyekezett gyorsan
megszabadulni ezektől a gondolatoktól – értelmetlen lett volna végigmenni ezen
az úton. A múltat nem lehet megváltoztatni. Az ember csak előre mehet. Nem
mintha a leghalványabb elképzelése is lett volna, mit tartogat a jövő. Örökre
mégsem maradhat Eric garázsában. Még a jelenlegi hangulatában is el kellett
ismernie, hogy nyomorúságos egy hely. Nem fázott – többé nem érzett sem
hideget, sem meleget –, de a padló kemény volt, és gondjai akadtak az alvással.
Nagyon jó lett volna eltompítani az érzékeit. A kinti forgalom zajától meg az
orrfacsaró benzinszagtól képtelen volt pihenni. Az emésztő aggodalom azonban
mindennél jobban gyötörte.
A vértartalékának java részét eldobta, a többit meg begyömöszölte a
hátizsákjába. Néhány napra azért elég volt így is, de aztán gondban lesz. Eric
biztosan meg fogja engedni, hogy nála maradjon, de annak meg az lehet a vége,
hogy Eric szülei felhívják az anyukáját. És mivel ő azt hitte, hogy Simon iskolai
kirándulásra ment, ebből biztosan nem sülne ki semmi jó.
Pár nap, gondolta. Ennyi ideje van. Mielőtt elfogy a vér, mielőtt az édesanyja
elkezd azon gondolkodni, merre is lehet, és felhívja az iskolát. Mielőtt visszatérnek
az emlékei. Ö most már vámpír. Elvileg az övé az örökkévalóság. És mégis csak pár
napja van.
Olyan óvatos volt. Mindent megtett, hogy normálisnak tűnő életet élhessen –
iskolába járt, barátai voltak, egy rendes házban élt a saját szobájában. Nem volt
egyszerű, de hát ez a valódi élet. Minden más lehetőség olyan komor és magányos
volt, hogy inkább nem is gondolt rájuk. Mégis Camille hangja csengett a fülében. De
mi lesz tíz év múlva, amikor huszonhat évesnek kéne lenned?Húsz év múlva? Harminc? Gondolod,
hogy senki nem veszi majd észre, hogy ők öregszenek és megváltoznak, te pedig nem?
 A körülményei, amiket olyan gondosan formált a régi életéhez hasonlatossá,
nem maradhattak változatlanok, gondolta most elkeseredetten. Egy pillanatig sem
volt rá esély. Árnyékokba és emlékekbe kapaszkodott. Megint Camille ajánlatára
gondolt. Most már jobban hangzott, mint korábban. A nő közösséget kínált neki,
még ha nem is azt a közösséget, amelyikre vágyott.
Már csak három napja volt, hogy választ adjon Camille-nak. És mit mond majd
neki, ha eljön az ideje? Eddig azt hitte, tudja, de többé nem volt benne biztos.
Csikorgó zaj zökkentette ki a gondolataiból. A garázsajtó elindult felfelé, és
ragyogó fény öntötte el a helyiséget. Simon ugrásra készen ült fel.
– Eric?
– Nem, én vagyok az. Kyle.
– Kyle? – kérdezte értetlenül Simon, aztán leesett a tantusz. Ezt a srácot vették
be a bandába énekesnek. Simon majdnem visszazuhant a földre. – Ja persze. Senki
más nincs itt, úgyhogy ha próbálni szeretnél...
– Nem gáz. Nem azért jöttem. – Kyle hunyorgott a sötétben, ahogy farmerja
farzsebébe dugott kezekkel belépett a garázsba. – Te a basszusgitáros vagy, ugye?
Bocs, a nevedet elfelejtettem.
Simon felállt, és lesöpörte magáról a garázs padlójának porát. – Simonnak
hívnak.
Kyle összehúzta a szemöldökét, és körülnézett. – Azt hiszem, tegnap itt
hagytam a kulcscsomómat. Már mindenhol kerestem. Hé, meg is van!
– Ezzel lehajolt a dobfelszerelés mögött, és egy pillanattal később máris
diadalmasan csörgette a kulcsait. Nagyjából ugyanúgy festett, mint tegnap. Most
kék póló volt rajta a bőrdzseki alatt, a nyakában pedig egy aranymedál csillogott.
Sötét haja hihetetlenül kócos volt. – Szóval – mondta Kyle, és nekitámaszkodott az
egyik hangfalnak –, te akkor most itt aludtál? A földön?
Simon bólintott. – Kidobtak otthonról.
Kyle együtt érzőén mosolyodott el. – Anyu megtalálta a füvet, mi? Szar ügy.
– Nem. Nem volt nálam fű. – Simon megrántotta a vállát. – Kissé másképp
gondolkodunk az életmódomról.
 – Ezek szerint megtudta, hogy két csajjal jársz egyszerre? – vigyorgott Kyle.
Jóképű volt, ezt Simonnak el kellett ismernie, de Jace-szel ellentétben, aki
pontosan tudta, milyen előnyös a külseje, Kyle ránézésre hetek óta meg sem
fésülködött. Viszont volt benne valami barátságos és kölyökkutyaszerű, ami
magával ragadta az embert. – Igen, Kirk mesélte. Jó neked, öregem.
Simon megrázta a fejét. – Nem erről van szó.
Pár pillanatig csend ereszkedett rájuk.
– Én... én sem otthon élek – mondta végül Kyle. – Két évvel ezelőtt költöztem el.
– Összefonta a kezét maga előtt, és lehajtotta a fejét. Halkan folytatta. – Azóta nem
beszéltem a szüleimmel. Igazából elvagyok egyedül, de... megértelek.
– A tetkóid – szólt Simon, és óvatosan megérintette a fiú karját. – Mit
jelentenek?
Kylie kinyújtotta mindkét karját. – Sánti sánti sánti – felelte. – Mantra az
Upanisádokból. Szanszkritül van. Ima a békéért.
Simon általában kissé erőltetettnek talált volna egy szanszkrit tetoválást, most
azonban nem így volt vele. – Sálom – mondta.
Kyle csodálkozva nézett rá. – Mi van?
– Azt jelenti, béke – válaszolta Simon. – Héberül. Csak az jutott eszembe, hogy
eléggé hasonlít a két szó.
Kyle hosszan végigmérte Simont. Ügy tűnt, mintha fontolgatna valamit. Végül
megszólalt. – Talán őrültségnek fog hangzani...
– O, nem tudom. Az elmúlt néhány hónapban némiképp átfogalmaztam
magamban az őrültség definícióját.
– ...de van egy lakásom Alphabet Cityben. És a lakótársam éppen most költözött
ki. Két szoba van, szóval beveheted magad a helyére. Van ágy meg minden.
Simon habozott. Egyfelől egyáltalán nem ismerte Kyle-t, és egy vadidegennel
összeköltözni egészen elképesztően ostoba ötletnek tűnt. Kyle-ról akár még az is
kiderülhet, hogy sorozatgyilkos, hiába tetováltatott magára békeimát. Másfelől
viszont egyáltalán nem ismerte Kyle-t, ami azt jelentette, hogy nála biztosan senki
nem fogja keresni. És mit számítana egyáltalán, ha Kyle-ról kiderülne, hogy
sorozatgyilkos? – gondolta keserűen. Kyle rosszabbul járna, mint ő, ahogy az előző
esd rabló sem úszta meg.
– Az a helyzet – mondta –, hogy a szavadon foglak, ha nem gond.
Kyle bólintott. – Odakint van a kocsim, ha velem akarsz jönni.
Simon lehajolt, felkapta a táskáját, aztán ahogy felegyenesedett, a vállára
dobta. A telefonját visszacsúsztatta a zsebébe, és széttárt karokkal jelezte, hogy
készen áll. – Menjünk!
 5
Örvény örvényt hív elő

Kyle lakása kellemes meglepetésnek bizonyult. Simon egy mocskos zugra

számított egy isten háta mögötti épületben, a falakon mászkáló csótányokkal és
egy matracból meg tejesládákból összerakott ággyal. A valóságban egy tiszta, két
hálószobás lakásban találta magát, ahol egymást érték a könyvespolcok, és a
falakat nevezetes szörfparadicsomok fotói díszítették. Tény és való, hogy Kyle
marihuánát termesztett a tűzlépcsőnél, de hát nem jöhet össze minden.
Simon szobája alapvetően egy üres doboz volt. Akárki is élt itt előtte, nem
hagyott hátra mást, csak egy matracot. Csupaszak voltak a falak, csupasz a padló,
és az egyetlen ablakon keresztül Simon egy kínai étterem neonfeliratát látta. –
Tetszik? – kérdezte Kyle a küszöbről, és nagy, barna szemével barátságosan
pillantott Simonra.
– Remek – felelte őszintén a fiú. – Pontosan erre volt szükségem.
A lakásban a legdrágább holmi a lapos képernyős tévé volt a nappaliban.
Levetették hát magukat a kanapéra, és ócska műsorokat néztek, miközben odakint
lassan lement a nap. Kyle klassz srác, döntötte el Simon. Nem piszkálódott, nem
kíváncsiskodott, nem tett föl kérdéseket. Nem is kért többet a szobáért, csak hogy
Simon szálljon be a kajapénzbe. Igazán barátságos srác volt. Simonnak hirtelen az
az érzése támadt, hogy már el is felejtette, milyenek a hétköznapi emberek.
Miután Kyle elindult éjszakai műszakba dolgozni, Simon bement a szobájába,
lerogyott a matracra, és a B sugárút forgalmának zaját hallgatta.
Amióta eljött otthonról, újra meg újra megjelent előtte édesanyja arca: látta
maga előtt a gyűlölet és a félelem keverékét a tekintetében, mintha egy betörővel
találta volna szembe magát. Bár Simon nem lélegzett többé, a gondolatra még
mindig összeszorult a mellkasa. Most viszont...
Kisfiú korában mindig szeretett utazni, mert az új helyekre nem kellett
magával vinnie a gondjait. Most ugyan csak egy folyó választotta el Brooklyn– tól,
a nemrég még maró emlékek – az utcai támadó halála, édesanyja reakciója, amikor
megtudta, ki ő valójában – mégis távolinak és homályosnak tűntek.
 Talán ez a titok, gondolta. Folyton mozognia kell. Mint egy cápának. Oda menj,
ahol senki nem találhat meg. Bujdosó és vándorló légy a földön.
De ez csak úgy működhet, ha az embernek nem kell hátrahagynia senkit,, aki
fontos neki.
Rosszul aludt aznap éjjel. Napjáró képességei ellenére az ösztönei azt diktálták,
hogy nappal kell aludnia. Végül lerázta magáról a nyugtalanságot, elaludt, és későn
ébredt, amikor a napfény már elárasztotta a szobát. Miután átöltözött, kilépett a
szobájából, és a konyhában talált rá Kyle-ra, aki szalonnái tojást sütött egy teflonos
serpenyőben.
– Hé, lakótárs – üdvözölte vidáman Kyle. – Kérsz reggelit?
Az étel látványára Simon gyomra enyhén összerándult. – Nem, kösz. Viszont
egy kávé jólesne. – Felkapaszkodott az egyik kissé lejtős bárszékre.
Kyle felé lökött egy csorba bögrét a konyhapulton. – A reggeli a legfontosabb
étkezés, haver. Még akkor is, ha már dél van.
Simon megmarkolta a bögrét, érezte, ahogy a meleg átjárja hűvös bőrét. Azon
gondolkodott, vajon miről is beszélgethetnének azon kívül, hogy milyen keveset
eszik. – Tegnap meg sem kérdeztem, mit dolgozol.
Kyle kivett egy darab szalonnát a serpenyőből, és beleharapott. Simon
észrevette, hogy a nyakában lógó aranymedált leveles minta díszíti, és a Beati
Bellicosi szavak állnak rajta. Simon annyit tudott, hogy a Beati valami szentekkel
kapcsolatos dolgot jelent; Kyle ezek szerint katolikus. – Biciklis futár vagyok –
mondta a fiú rágás közben. – Király. Körbetekerem a várost, mindent megnézek,
mindenkivel beszélek. Sokkal jobb, mint a suli.
– Kimaradtál?
– Azért leérettségiztem, de jobban szeretem az élet iskoláját. – Simon
röhejesnek találta volna Kyle szövegét, ha azt, hogy „az élet iskolája”, nem éppen
ugyanúgy mondja, mint minden mást: mérhetetlenül őszintén. – És te? Vannak
terveid?
Tudod, hogy megy ez. Bejárom a földet, halált és pusztítást hozok az ártatlanokra. Talán
iszom közben egy kis vért. Örökké élek, de egy percig sem érzem jól magam. A szokásos. –
Egyelőre csak úgy elvagyok.
 – Szóval nem akarsz zenész lenni? – kérdezte Kyle.
Simon megkönnyebbülésére megcsörrent a telefonja, mielőtt válaszolni kellett
volna. Kihalászta a készüléket a zsebéből, és ránézett a kijelzőre. Maia volt az. –
Szia – üdvözölte a lányt. – Hogy s mint?
– Ott leszel délután Clary ruhapróbáján? – kérdezte. A hangja akadozott a
vonalban, nyilván a falka főhadiszállásáról telefonált a kínai negyedből, ahol nem
volt valami jó a térerő. – Azt mondta, elvisz magával, hogy legyen társasága.
– Mi? Ja persze. Igen. Ott leszek. – Clary ragaszkodott hozzá, hogy Simon ott
legyen vele, amikor felpróbálja a koszorúslányruhát, aztán elmenjenek
képregényeket venni, hogy „ne kelljen fodros-bodros kislánynak éreznie magát”.
– Akkor én is jövök. Át kell adnom Luke-nak egy üzenetet a falkától, aztán meg
időtlen idők óta nem is láttalak.
– Tudom. Ne haragudj...
– Semmi gond – szólt könnyedén a lány. – Viszont tudnom kéne, mit fogsz
felvenni az esküvőre, hogy hozzád öltözhessek.
Ezzel letette, Simon pedig bambán meredt a telefonjára. Clarynek igaza volt. Az
esküvő a D-nap, ő pedig szánalmasan felkészületlen a csatára.
– Az egyik barátnőd? – kérdezte kíváncsian Kyle. – A vörös hajú csaj a
garázsból? Mert ő aranyos volt.
– Nem, az Clary. A legjobb barátom. – Simon zsebre vágta a telefonját. – És van
pasija. Marhára nagyon van pasija. Valódi atombomba a pasik között. Nekem
elhiheted.
Kyle elvigyorodott. – Csak kérdeztem. – A mosogatóba tette az immáron Üres
szalonnás serpenyőt. – Szóval ez a te két csajod. Milyenek?
– Nagyon-nagyon... mások. – Egyben s másban, gondolta Simon, egymás szöges
ellentétei. Maia higgadt, és két lábbal jár a földön, Isabelle pedig a maga
folyamatosan vibráló világában él. Maia állandó fény volt a sötétségben, Isabelle
pedig ragyogó csillagként pörgött az űrben. – Szóval... mind a ketten nagyon
szuperek. Szépek, okosak...
– És nem tudnak egymásról? – Kyle nekitámaszkodott a pultnak. – Ügy értem,
egyáltalán?
 Simon azon kapta magát, hogy nekiállt elmesélni, milyen volt, amikor
visszatértek Idrisből (bár a hely nevét nem említette meg), és mind a két lány
elkezdte hívogatni, mert találkozni szerettek volna vele. Aztán a dolgok valahogy
úgy alakultak, hogy mindkettejükkel előkerült a romantika is, és sosem kínálkozott
rá megfelelő alkalom, hogy bármelyiküknek is beszéljen a másikról. Aztán tovább
bonyolódtak a dolgok, most meg itt állt tanácstalanul, nem akarta megbántani
egyik lányt sem, de fogalma sem volt róla, hogyan tovább.
– Hát, ha engem kérdezel – mondta Kyle, és megfordult, hogy maradék kávéját
beleöntse a mosogatóba –, választanod kéne közülük, és abba kéne hagynod ezt a
játszadozást. Csak mondom.
Mivel a hátát fordította Simon felé, a fiú nem látta az arcát, és egy pillanatra
felmerült benne, hogy Kyle talán dühös rá. Szokatlanul merev volt a hangja.
Amikor azonban Kyle megint ránézett, az arca éppen olyan nyílt és barátságos
volt, mint mindig. Simon arra a következtetésre jutott, hogy csak képzelődött.
– Tudom – bólintott. – Igazad van. – Hátrapillantott a szobája felé. – Figyelj,
biztos nem gond, ha maradok? Eltűnhetek, amikor csak...
– Nem gond. Addig maradsz, amíg jólesik. – Kyle kihúzott egy fiókot, és addig
turkált benne, amíg megtalálta, amit keresett – egy gumigyűrűn lógó tartalék
kulcscsomót. – Ez a tied. Szívesen látlak, oké? Dolgoznom kell menni, de
maradhatsz, ha akarsz. Játssz a Halóval, vagy ahogy szeretnéd. Itt leszel, amikor
hazajövök?
Simon megvonta a vállát. – Valószínűleg nem. Háromra egy ruhapróbára kell
mennem.
– Király – szólt Kyle, majd a vállára dobott egy hátizsákot, és az ajtó felé indult.
– Valami vöröset csináltass magadnak. Az tök jól állna neked.
– Szóval? – mondta Clary, ahogy kilépett a próbaszobából. – Szerinted milyen?
Megfordult a tengelye körül. Simon Karyn Esküvői Ruhaszalonjának egyik
kényelmetlen fehér székén egyensúlyozott fintorogva. – Jól nézel ki benne –
mondta.
Clary több mint jól nézett ki. O volt édesanyja egyetlen koszorúslánya, így
megengedték neki, hogy maga válassza ki a ruháját. Egy nagyon egyszerű rézszínű
selyemruhát nézett ki magának vékony pántokkal, ami határozottan jól állt
vékony termetén. Nem viselt más ékszert, csak a Morgensternek gyűrűjét egy
nyakláncon; az egyszerű ezüstlánc kiemelte a kulcscsontját és a nyaka ívét.
Nem is olyan régen Simonban vegyes érzések támadtak volna, ha esküvői
ruhapróba közben látja Claryt: sötét kétségbeesés (a lány sosem fogja
viszontszeretni őt) keveredett volna mérhetetlen izgatottsággal (talán mégis, ha
összeszedi a bátorságot, és beszél neki az érzéseiről). Most csak enyhe vágyakozást
érzett.
-Jól? – visszhangozta Clary. – Ennyi? Ne már! – Maiához fordult. – És szerinted?
Maia egy ideje lemondott a kényelmetlen székekről, és most a padlón ült, hátát
a tiarákkal és hosszú, áttetsző fátylakkal díszített falnak vetve, egyik térdén Simon
játékkonzolját egyensúlyozta, és figyelmét legalábbis részben a Grand Theft
Autónak szentelte. – Engem ne is kérdezz! – mondta. – Gyűlölöm az ilyen cuccokat.
Legszívesebben az esküvőre is farmerban mennék.
Ez így volt igaz. Simon ritkán látta Maiát farmeron és pólón kívül másban.
Ebben tökéletes ellentéte volt Isabelle-nek, aki a legalkalmatlanabb pillanatokban
is szoknyát és magas sarkú cipőt viselt. (Bár amióta egyszer látta, hogy a cipője
tűsarkával intézett el egy Vermis démont, ez kevésbé aggasztotta.)
A bolt ajtaja fölött megszólalt a csengő, és Jocelyn lépett be a nyomában Luke-
kal. Mindketten gőzölgő kávéspoharat tartottak a kezükben, és Jocelyn
elvörösödve, csillogó szemmel nézett föl a férfira. Simonnak eszébe jutott, amikor
Clary azt mondta, hogy gyomorforgatóan szerelmesek. O maga nem találta
gyomorforgatónak a dolgot, bár valószínűleg csak azért, mert nem az ő szüleiről
volt szó. Mindketten boldognak tűntek, és Simonnak voltaképpen tetszett, ahogy
egymásra néztek.
Jocelyn szeme elkerekedett, amikor megpillantotta Claryt. – Drágám, mesésen
nézel ki!
– Persze, de te nem is mondhatsz mást. Az anyám vagy – mondta Clary, de azért
mosolygott. – Hű, előfordulhat, hogy az a kávé esetleg fekete?
 – Igen. Tekintsd engesztelésnek, amiért elkéstünk – felelte Luke, és a lány
kezébe nyomta a poharat. – Feltartottak bennünket. Valami kajakérdés. –
Biccentett Simonnak és Maiának. – Sziasztok.
Maia lehajtotta a fejét. Luke vezette a helyi farkasfalkát, aminek Maia is a tagja
volt. Bár a lány leszokott róla, hogy mesternek vagy uramnak szólítsa Luke-ot,
továbbra is tisztelettudóan viselkedett a jelenlétében. – Üzenetet hoztam önnek a
falkától – mondta, miután letette a játékkonzolt. – Lenne néhány kérdésük a
Vasművekben rendezendő bállal kapcsolatban...
Ahogy Maia és Luke beszélgetésbe elegyedtek a farkasok báljával kapcsolatban,
amit a vezérük tiszteletére szerveztek, az esküvői szalon tulajdonosa, egy magas
nő, aki magazinokat olvasgatott a pult mögött, amíg a tinédzserek cseverésztek,
hirtelen rádöbbent, hogy megérkeztek azok az emberek, akik fizetni fognak a
ruhákért, és sietett üdvözölni őket. – Most jött vissza a ruhája, és valami csodálatos
– ömlengett, aztán karon ragadta Clary édesanyját, és a bolt hátsó része felé
terelte. – Jöjjön, próbálja fel! – Ahogy Luke utánuk fordult, a nő fenyegetőleg
bökött rá a mutatóujjával. – Maga itt marad!
Luke csodálkozva figyelte, ahogy menyasszonya eltűnik egy esküvői
harangokkal díszített csapóajtó mögött.
– A mondének úgy gondolják, hogy a vőlegénynek nem szabad az esküvői
ruhájában látni a menyasszonyt a ceremónia előtt – emlékeztette Clary.
– Balszerencsét hoz. Valószínűleg már azt sem nagyon érti, hogy miért jöttél el
egyáltalán a próbára.
– De Jocelyn kíváncsi volt a véleményemre... – Luke elhallgatott, és megrázta a
fejét. – Na, mindegy. A mondéneknek nagyon furcsa szokásaik vannak. Levetette
magát egy székre, és elhúzta a száját, ahogy a faragott rozetták a hátába vájtak. –
Á!
– És az Árnyvadász esküvők? – kíváncsiskodott Maia. – Nekik is megvannak a
maguk szokásaik?
– Persze – felelte lassan Luke –, de ez nem klasszikus Árnyvadász ceremónia
lesz. Arról szó sem lehet, ha az egyik résztvevő nem Árnyvadász.
– Tényleg? – Maia láthatólag megdöbbent. – Ezt nem is tudtam.
 – Az Árnyvadász esküvői ceremóniához tartozik, hogy a házasulandók testére
állandó rúnákat rajzolnak – mondta Luke. Nyugodt volt a hangja, de a szemében
látszott a szomorúság. – A szerelem és az elkötelezettség rúnáit. Persze aki nem
Árnyvadász, az nem viseli el az Angyal Jeleit, szóval mi gyűrűt adunk egymásnak
Jocelynnal.
– Ez de szar! – fakadt ki Maia.
Luke erre már elmosolyodott. – Egyáltalán nem. Sosem akartam mást, mint
feleségül venni Jocelynt, és a körülmények teljesen lényegtelenek. Aztán
megváltoznak a dolgok. Az új Tanács sokat alakított a Klávé gondolkodásán, és
most már hajlanak rá, hogy elfogadják az ilyesféle...
– Clary! – kiáltotta Jocelyn a bolt hátuljából. – Ide tudnál jönni egy pillanatra?
– Máris! – felelte a lány, és sebesen felhajtotta a maradék kávét. – Hű, úgy
tűnik, ruhaügyi vészhelyzet van.
– Hát, sok szerencsét hozzá. – Maia feltápászkodott, Simon ölébe dobta u
konzolt, majd lehajolt, hogy arcon csókolja a fiút. – Mennem kell. Néhány
barátommal találkozom a Vérvörös Holdban.
A lány kellemes vaníliaillatot árasztott, amin keresztül Simon, mint mindig,
most is érezte a vér sós szagát meg a csak vérfarkasokra jellemző citromos aromát.
Minden Alviláginak más szaga volt – a tündéreké hervadt virágokra emlékeztetett,
a boszorkánymestereké elégett gyufára, a többi vámpíré pedig fémre.
Clary egyszer megkérdezte Simont, milyen szaga van az Árnyvadászoknak.
– Napfény – felelte a fiú.
– Viszlát, bébi! – Maia kiegyenesedett, összeborzolta Simon haját, és elsietett.
Ahogy az ajtó bezáródott mögötte, Clary átható tekintettel meredt j fiúra.
– Jövő szombatra muszáj rendbe tenned a szerelmi életedet – jelentette ki. –
Komolyan beszélek, Simon. Ha nem mondod el nekik, én teszem meg.
– Kinek és mit kéne elmondania? – kérdezte csodálkozva Luke.
Clary megrázta a fejét. – Vékony jégen jársz, Lewis. – Ezzel ellibegett; ahogy
felkapta a szoknyáját, Simon mosolyogva állapította meg, hogy alatta zöld
edzőcipőt visel.
– Nagyon úgy fest – mondta Luke –, hogy én itt lemaradtam valamiről.
 – Néha az az érzésem – pillantott Simon a férfira hogy ezt kéne a mottómnak
választanom.
Luke felhúzta a szemöldökét. – Történt valami?
Simon habozott. A szerelmi életéről biztosan nem beszélhet Luke-nak – a férfi
és Maia ugyanabba a falkába tartoztak, márpedig a vérfarkasok összetartóbbak,
mint az utcai bandák. Ha mindent elmondana, azzal nagyon kellemetlen helyzetbe
hozná Luke-ot. Másfelől viszont tudta, hogy Luke akár a segítségére is lehet. A
manhattani falka vezéreként rengeteg mindenről tudomást szerezhetett, és járatos
volt az Alvilágiak dolgaiban. – Hallottál valaha egy Camille nevű vámpírról?
Luke halkan füttyentett. – Tudom, ki ő. Viszont meg vagyok lepve, hogy te is.
– Nos, ő a New York-i vámpírok klánjának vezére. Róluk azért csak tudok
valamit – szólt kissé mereven Simon.
– Nem voltam tisztában vele. Azt hittem, minél inkább úgy akarsz élni, mint az
emberek. – Luke hangjában nem volt neheztelés, csak kíváncsiság.
– Mire átvettem a falkát az előző vezértől, már Raphael volt a vámpírok feje.
Nem hiszem, hogy bárki is pontosan tudta volna, hová ment Camille. Mindenesetre
amolyan legenda lett belőle. Amennyire tudom, rendkívül öreg vámpír. Híresen
kegyetlen és ravasz. Fel tudná adni a leckét a tündéreknek.
– Találkoztál vele valaha?
Luke megrázta a fejét. – Nem hiszem, nem. Miért vagy kíváncsi rá?
– Raphael megemlítette – felelte Simon hanyagul.
Luke összeráncolta a homlokát. – Szóval találkoztál Raphaellel?
Mielőtt Simon válaszolhatott volna, megint megkondult a csengő az ajtó fölött,
és a fiú meglepetésére Jace lépett be a boltba. Clary nem említette, hogy ő is jön.
Ami azt illeti, esett le a tantusz Simonnak hirtelen, Clary mostanában
egyáltalán nem sűrűn emlegette Jace-t.
Jace Luke-ról Simonra pillantott. Ügy festett, mint aki kissé csodálkozik, hogy
itt találja őket, bár valójában nehéz lett volna megállapítani. Igaz, hogy Simon úgy
képzelte, Jace az arckifejezések végtelen skáláját képes produkálni, de azért
emberek közelében általában semmit sem lehetett kiolvasni a tekintetéből. – Ügy
tűnik – mondta egyszer Simon Isabelle-nek –, mintha valami komoly és
jelentőségteljes dolgon gondolkodna, de ha megkérdezed tőle, mi az, szó nélkül
képen töröl.
– Akkor ne kérdezd meg – felelte Isabelle, és olyan arcot vágott, mint aki
röhejesnek találja Simont. – Senki sem mondta, hogy jóban kell lennetek.
– Clary itt van? – kérdezte most Jace, miután becsukta az ajtót maga mögött.
Fáradtnak tűnt. Karikák gyűltek a szeme köré, és bár hűvös volt az őszi levegő,
nem vette fel a dzsekijét.
– Jocelynnek segít – telelte Luke. – Megvárhatod velünk.
Jace feszengve nézett végiga falakon lógó fátylakon, legyezőkön, tiarákon és
gyöngyökkel kirakott uszályokon. – Minden... olyan fehér.
– Hát persze hogy fehér – mondta Simon. – Esküvő lesz.
– Az Árnyvadászok számára a fehér a gyász színe – magyarázta Luke. – Viszont,
Jace, a mondének az esküvőkön öltöznek fehérbe. A menyasszonyok tisztaságát
jelképezi.
– De Jocelyn azt mondta, az ő ruhája nem fehér lesz – szúrta közbe Simon.
– Nos – jegyezte meg Jace –, az a hajó már elment.
Luke majdnem kiköpte a kávéját, de mielőtt mondhatott – vagy tehetett volna
valamit, előkerült Clary. A haját néhány csillogó tű tartotta feltűzve, és csak
néhány tincs lógott szabadon. – Nem is tudom – mondta, amikor közelebb ért. –
Karyn elkapott, és megcsinálta a hajamat, de nem biztos, hogy odavagyok ezért a
csillogásért...
Elhallgatott, ahogy meglátta Jace-t. Az arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy ő
sem számított a fiú érkezésére. A szája tátva maradt a meglepetéstől, de nem szólt
semmit. Jace visszabámult rá, és Simon most az egyszer úgy olvasott a
tekintetéből, akár egy könyvből. Olyan volt, mintha a világon minden megszűnt
volna Jace számára, kivéve őt magát és Claryt. Olyan leplezetlen áhítattal és
vágyakozással nézett a lányra, hogy Simon zavarba jött, mint aki megzavar egy
meghitt pillanatot.
Jace megköszörülte a torkát. – Gyönyörű vagy.
– Jace. – Úgy tűnt, Clary nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel. – Minden
rendben? Azt mondtad nem tudsz eljönni a Klávé gyűlése miatt.
 – Úgy van – bólintott Luke. – Hallottam, hogy találtak egy halott Árnyvadászt a
parkban. Van valami újság?
Jace megrázta a fejét, de közben le sem vette a tekintetét Claryről. – Semmi.
Nem a New York-i Klávéból való, és eddig nem sikerült azonosítani. Egyik halottat
sem. A Néma Testvérek vizsgálják őket.
– Az jó. A Testvérek rá fognak jönni, kicsodák.
Jace nem szólt semmit. Még mindig Claryt bámulta, egészen különös
tekintettel. Simonnak az a benyomása támadt, hogy arra néz így az ember, akit
nagyon szeret, mégsem kaphatja meg soha. Tudta, hogy Jace nemrég éppen így
érzett Clary iránt, de most?
-Jace? – szólt Clary, és közelebb lépett a fiúhoz.
A fiúnak kényszerítenie kellett magát, hogy elszakítsa a tekintetét. – Az a
dzseki, amit kölcsönkértél tőlem tagnap a parkban – mondta –, nálad van még?
Clary még értetlenebbül mutatott a szóban forgó teljesen hétköznapi barna
velúr bőrdzsekire, ami az egyik szék támláján lógott. – Ott van. A próba után
akartam elvinni...
– Hát akkor – mondta Jace, miközben felkapta a ruhadarabot, és máris bedugta
a karját az ujjába, mintha hirtelen eszébe jutott volna, hogy nagyon siet valahová –
most már nem kell elhoznod.
– Jace – szólalt meg Luke megnyugtató hangon. – Ha itt végeztünk, elmegyünk
a Park Slope-ba vacsorázni. Velünk jöhetnél.
– Nem – felelte Jace. – Még tréningeznem kell. Jobb, ha máris indulok.
– Tréningezned? – visszhangozta Clary. – De hát tegnap tréningeztünk.
– Néhányunknak mindennap tréningeznünk kell, Clary. – Jace hangja nem tűnt
mérgesnek, de volt benne valami nyerseség, amitől Clary elpirult.
– Később találkozunk – tette hozzá anélkül, hogy a lányra nézett volna, aztán
kicsörtetett a boltból.
Ahogy becsapódott mögötte az ajtó, Clary dühösen kirántotta a tűket a hajából.
Vörös fürtjei a vállára omlottak.
– Clary – szólt gyengéden Luke, majd felállt. – Mit csinálsz?
 – A hajam. – A lány kikapta az utolsó tűnt. A szeme csillogott, és Simon látta
rajta, hogy erőnek erejével tartja vissza a könnyeit. – Nem akarom így viselni.
Hülyén néz ki.
– Nem néz ki hülyén. – Luke elvette a tűket, és letette őket az egyik apró fehér
asztalra. – Figyelj, az esküvőktől mindenki ideges, oké? Nem jelent semmit.
– Persze. – Clary megpróbált mosolyogni. Majdnem sikerült is neki, de Simon
látta, hogy nem hisz Luke-nak. Nem is hibáztathatta érte. Miután látta Jace
tekintetét, ő sem hitt neki.
A Fifth Avenue Diner akár egy csillag ragyogott lel a kék alkonyatban. Simon
Clary mellett ballagott a járdán, Jocelyn és Luke pedig néhány lépéssel előttük
sétált. Clary időközben visszaöltözött farmerba meg pólóba, és vastag fehér sálat
tekert a nyakába. Időnként egy önkéntelen, feszültségről árulkodó mozdulattal
megforgatta a láncán lógó gyűrűt.
Amikor eljöttek az esküvői szalonból, Simon megkérdezte tőle, hogy tudja-e,
mi baja Jace-nek, de Clary nem adott igazi választ. Lerázta magáról a kérdést, és
inkább Simont kezdte faggatni a viselt dolgairól. Kíváncsi volt, hogy beszélt-e már
az édesanyjával, és nem rossz-e Eriénél lakni. Amikor megtudta, hogy a fiú
beköltözött Kyle-hoz, alaposan meglepődött.
– De hát alig ismered – mondta. – Akár sorozatgyilkos is lehet.
– Bennem is felmerült a gondolat. Körülnéztem a lakásban, de ha van benne
egy mélyhűtő, tele emberi karokkal, hát még nem találtam meg. Egyébként meg
nagyon egyenes srácnak tűnik.
– És milyen a lakás?
– Szép, ahhoz képest, hogy az Alphabet Cityben van. Később eljöhetnél.
– Ma este biztosan nem – szólt kissé szórakozottan Clary. Megint a gyűrűt
piszkálta. – Talán holnap?
Jace-hez mész? – gondolta Simon, de nem erőltette a dolgot. Ha Clary nem akar
beszélni róla, hát ő nem fogja nyaggatni. – Megjöttünk. Kinyitotta a lány előtt az
étterem ajtaját, mire azonnal megcsapta őket a meleg, szuvlakiillatú levegő.
A falakon sorakozó tévék egyike alatt találtak egy bokszot. Miközben
letelepedtek az asztal mögé, Jocelyn és Luke élénk beszélgetésbe bonyolódtak az
esküvői előkészületekről. Luke falkája állítólag megsértődött, amiért nem hívták
meg őket a ceremóniára – bár a vendégek listája igen rövid volt –, és ragaszkodtak
hozzá, hogy saját ünnepséget tartsanak egy felújított gyárépületben Queensben.
Clary figyelt, de nem szólt egy szót sem. Nemsokára előkerült a pincérnő, és
kiosztotta az étlapokat, amelyeket olyan keményre lamináltak, hogy akár
fegyvernek is lehetett volna használni őket. Simon letette a sajátját az asztalra, és
kinézett az ablakon. Az utca túloldalán egy konditerem volt, és az üvegfalon
keresztül látta, ahogy az emberek fülhallgatóval a fejükön, lendületesen kaszáló
karokkal a futópadokat gyűrték. Csak futnak, futnak, de nem jutnak el sehová. Erről szól
az életem.
Megpróbálta kényszeríteni magát, hogy ne a sötét sarkok felé kanyarodjanak a
gondolatai, és majdnem sikerrel is járt. Ez az egyik legismerősebb jelenet az
életében – gondolta – egy sarokbokszban, egy étteremben Claryvel és a lány
családjával. Luke mindig is családtagnak számított, akkor is, amikor még szóba
sem került, hogy feleségül veszi Clary édesanyját. Simonnak otthonosan kellett
volna éreznie magát. Megpróbált mosolyt erőltetni az arcára, de aztán egyszer
csak rájött, hogy Jocelyn kérdezett tőle valamit, ő pedig egyáltalán nem hallotta.
Az asztal körül mindenki kíváncsian nézett rá.
– Bocs – mondta. – Nem... Mit is kérdeztél?
Jocelyn türelmesen elmosolyodott. – Clary mesélte, hogy bevettetek egy új fiút
a zenekarba.
Simon tudta, hogy a nő csak udvarias, ahogy a szülők szoktak lenni, amikor úgy
tesznek, mintha komolyan vennék a gyerekek hobbiját. Azért Jocelyn jó pár
koncertre elment már, csak hogy segítsen megtölteni a nézőteret. Mindig is fontos
volt neki Simon. Agya sötét, eldugott zugaiban a fiú azt gyanította, Jocelyn tudta,
mit érez Clary iránt, és néha elmerengett, hogy vajon nem látta volna-e szívesen,
ha a lánya máshogy választ. Tudta, hogy a nő nincs teljesen oda Jace-ért.
Nyilvánvaló volt abból, ahogy kimondta a nevét.
– Igen – bólintott. – Kyle-t. Elég fura srác, de nagyon jó fej. – Miután Luke
megkérte, hogy fejtse ki, miben is áll Kyle furasága, Simon mesélt nekik a fiú
lakásáról (azt még véletlenül sem említette meg, hogy most már az ő lakása is
egyben), a biciklis futári állásról meg az ősöreg, viharvert furgonról.
– Meg valami fura növényeket termeszt az erkélyen – tette hozzá. – Nem fű,
megnéztem. Ezüstös levelei vannak...
Luke összeráncolta a homlokát, de mielőtt bármit is mondhatott volna,
megérkezett a pincérnő egy nagy ezüstszínű kávéskannával. Egészen fiatal volt,
világosszőkére festett haját két copfba fonva viselte. Simon izzadság és vér szagát
érezte rajta. Emberi vér szagát, a legédesebbet mind közül. Ismerős szorítás támadt
a gyomrában. Éhes volt, utoljára még Kyle-nál evett szobahőmérsékletű vért, ami
már kezdett kicsapódni – márpedig ettől még egy vámpírnak is elmegy az étvágya.
Sosem ettél még emberből, igazi' Fogsz. Es utána sosem felejted el.
Becsukta a szemét. Amikor megint kinyitotta, a pincérnő nem volt sehol, és
Clary őt bámulta kíváncsian az asztal fölött. – Minden rendben?
– Persze. – Simon megmarkolta a kávésbögréjét. Remegett a keze. A fejük felett
a tévéből bömböltek az esti hírek.
– Jaj! – szólt Clary, ahogy felpillantott a képernyőre. – Figyelitek?
Simon követte a tekintetét. A hírolvasó arcán az a kifejezés ült, amit ebben a
szakmában kifejezetten akkor szoktak alkalmazni, ha valami különösen komor
eseményről tudósítanak. – Senki sem jelentkezett azért az újszülöttért, akit pár
nappal ezelőtt a Beth Israel kórház mögötti mellékutcában hagytak magára –
mondta. – Az újszülött fehér, a súlya két kiló kilencvenöt dekagramm, és
egészséges. Egy autós gyermekülésbe kötözve bukkantak rá egy szemeteskonténer
mögött – folytatta a hírolvasó. – A legzavarbaejtőbb részlet a történetben a
csecsemő pokrócába gyűrt üzenet, amelynek írója arra kéri a kórház személyzetét,
hogy hajtsanak végre eutanáziát a gyermeken. „Nincs erőm magamnak megtenni”,
fogalmaz. A rendőrség szerint a gyermek édesanyja valószínűleg nem épelméjű, és
azt állítják, a vizsgálat ígéretes nyomon halad. Aki információval rendelkezik a
szóban forgó gyermekről, kérjük, hívja fel a Bűnvadászokat a...
– Ez olyan rettenetes – mondta Clary, és borzongva fordult el a készüléktől. –
Nem értem, hogy dobhatják így ki egyesek a gyereküket, mint a szemetet...
 – Jocelyn! – szólt Luke. A hangja éles volt az aggodalomtól. Simon Clary
édesanyjára pillantott. Jocelyn arca egészen falfehér lett, és úgy festett, mint aki
rögtön elhányja magát. A nő hirtelen eltolta magától a tányérját, felállt az
asztaltól, és a mosdó felé vette az irányt. Egy pillanattal később Luke ledobta a
szalvétáját, és a nyomába eredt.
– A francba! – Clary a szája elé kapta a kezét. – El sem hiszem, hogy ilyet
mondtam. Annyira hülye vagyok!
Simonnak halvány fogalma sem volt róla, mi folyik körülötte. – Ez meg mi volt?
Clary erőtlenül dőlt hátra a székén. – Sebastian jutott az eszébe – felelte.
– Akarom mondani, Jonathan. A bátyám. Felteszem, emlékszel rá.
Clary hangja gúnyos volt. Egyikük sem igen tudta volna elfelejteni Sebastiant,
akit valójában Jonathannak hívtak, és megölte Hodge-ot meg Maxot, aztán kis
híján segített Valentine-nak megnyerni a háborút, ami minden Árnyvadász végét
jelentette volna. Jonathant, akinek égő fekete szeme volt és borotvaéles mosolya.
Jonathant, akinek a vére olyan volt, akár az akkumulátorsav, amikor Simon
egyszer megharapta. Nem mintha bánta volna.
– De édesanyád nem hagyta el őt – mondta Simon. – Rendesen nevelte, pedig
tudta, hogy valami nagyon nincs rendjén vele.
– Viszont gyűlölte – magyarázta Clary. – Nem hiszem, hogy ezen valaha túltette
magát. Képzeld el, milyen lehet, ha valaki gyűlöli a saját gyerekét. Régen Jonathan
születésnapján mindig elővett egy dobozt, amiben a babaholmijait tartotta, és sírt
fölötte. Szerintem azt a fiút siratta, akit akkor szült volna, ha... tudod, ha Valentine
nem teszi azt, amit tett.
– És akkor lenne egy bátyád – bólintott Simon. – Mármint egy igazi, nem egy
pszichopata gyilkos.
Clary a sírás szélén egyensúlyozva tolta el magától a tányérját. – Rosszul
vagyok – mondta. – Ismered az érzést, amikor éhes vagy, de nem tudod magad
rávenni, hogy egyél?
Simon a szőkített hajú pincérnőre pillantott, aki a pultot támasztotta éppen. –
Igen – mondta. – Ismerem.
 Luke végül visszatért az asztalhoz, de csak hogy megmondja Clarynek meg
Simonnak, hogy hazaviszi Jocelynt. Hagyott pénzt, amiből kifizették a számlát,
aztán átsétáltak a Galaxy Comicsba a Hetedik sugárútra. Egyikük sem tudott
annyira odafigyelni, hogy jól érezzék magukat, úgyhogy végül elváltak, és
megígérték egymásnak, hogy másnap találkoznak.
Simon metróval ment vissza a városba. Felhúzta a kapucniját, bekapcsolta az
iPodját, és bömböltette a zenét a fülébe. Mindig is így tudta a legjobban kizárni a
külvilágot. Mire a Második sugárútnál leszállt, és elindult a Houstonon, szemerkélt
az eső, a gyomra pedig görcsös csomóba rándult.
Átvágott a nagyrészt elhagyatott Első utcán meg az A sugárúton. Az iPoddal a
fülében nem hallotta a háta mögül közeledő lépteket. Csak akkor vette észre őket,
amikor már majdnem utolérték. Először akkor vette észre, hogy valami nincs
rendjén, amikor a járdára vetülő hosszú árnyék eltakarta a sajátját. Nemsokára a
másik oldalról újabb árnyék csatlakozott hozzá. Simon megfordult...
Két férfi közeledett felé. Mindketten úgy öltöztek, ahogy a rabló, aki a minap
rátámadt az utcán – szürke melegítőjük szürke csuklyáját az arcukba húzták. Most
már elég közel voltak hozzá, hogy megérintsék.
Simon olyan lendülettel ugrott hátra, hogy maga is meglepődött. Még mindig
nem szokott hozzá teljesen a vámpírrá válásával szerzett új képességeihez. Amikor
egy pillanattal később az egyik ház lépcsőfeljáróján találta magát, jó pár méterre a
két férfitól, döbbenetében mozdulatlanná merevedett.
Az idegenek elindultak felé. Ugyanazokat a torokhangokat adták ki, mint az
első rabló – aki, mint azt Simon most már gyanította, egyáltalán nem is volt rabló.
Az utcai rablók legjobb tudomása szerint nem verődtek bandákba, és elég
valószínűtlennek tűnt, hogy az első támadó barátai jöttek most bosszút állni társuk
haláláért. Nyilvánvalóan valami más volt a háttérben.
A két férfi elérte a lépcsőt, és Simon lényegében csapdába esett. Kitépte a
fülhallgatót a füléből, és feltartotta a kezét. – Figyeljenek ide! – mondta. – Nem
tudom, mi ez az egész, de jobban járnak, ha békén hagynak. A támadók szótlanul
meredtek rá. Vagy legalábbis Simon úgy gondolta, hogy rámerednek. A csuklyájuk
alatt lehetetlen volt kivenni az arcukat.
 – Kezd az a benyomásom támadni, hogy valaki úgy küldte utánam magukat –
mondta. – De öngyilkos küldetés. Komolyan. Nem tudom, mennyit fizetnek, de
nem elég.
Az egyik melegítős férfi elnevette magát. A másik a zsebébe nyúlt, és kihúzott
belőle valamit. Valamit, ami feketén villant meg az utcai lámpák fényében.
Egy pisztoly volt az.
– Ajjaj! – szólt Simon. – Tényleg nagyon nem lenne jó ötlet. Nem viccelek. –
Feljebb lépett egy lépcsőfokot. Talán, ha jól elrugaszkodik, át tud ugrani felettük.
Csak ne támadják meg. Úgy érezte, nem tudna szembenézni a következményekkel.
Egyszer bőven elég volt.
A támadó felemelte a pisztolyt. Hangos kattanás hallatszott, ahogy
kibiztosította.
Simon az ajkába harapott. A pániktól azonnal kiugrottak a vámpírfogai, és
fájdalmasan hasítottak az ajkába. – Ne...
Sötét tárgy hullott alá az égből. Simon először azt hitte, valami egyszerűen
kizuhant az egyik emeleti ablakból; talán egy légkondicionáló csavarjai lazultak ki,
vagy valaki túlságosan lusta volt hozzá, hogy lecipelje a szemetet az utcára.
Csakhogy az a valami kecsesen, céltudatosan zuhant, aztán a fegyveres támadón
ért földet, amitől az azonnal el is terült. Éles, vékony hangon sikoltott fel, és a
pisztoly kirepült a kezéből.
A másik támadó lehajolt, és felkapta. Mielőtt Simon reagálhatott volna, a férfi
már meg is húzta a ravaszt. A pisztoly torkolatában szikra villant.
És a fegyver felrobbant. Felrobbant, és a férfi is felrobbant vele, olyan gyorsan,
hogy még kiáltani sem volt ideje. Simon gyors halált kívánt neki, de még gyorsabb
halál lett az osztályrésze helyette. Úgy robbant szét, akár az üveg, darabjai egy
kaleidoszkóp színes cserepeiként repültek szerteszét.
Halk pukkanás hallatszott – a hirtelen légnyomásváltozás hangja aztán akárha
az esőcseppek szilárdultak volna meg, só hullott alá a járdára.
Simon szeme előtt elhomályosodott a világ, úgyhogy gyorsan leült a lépcsőre.
Hangos zümmögés kúszott a fülébe, aztán valaki durván megragadta a csuklójánál
fogva, és keményen megrázta. – Simon! Simon!
 A fiú felnézett. Jace rángatta éppen. Nem harci öltözetet viselt, hanem farmert
meg a bőrdzsekit, amit nemrég szerzett vissza Clarytől. Ziláltnak tűnt, ruháit és
arcát por meg korom piszkította be. A haja nedves volt az esőtől.
– Ez meg mi a fene volt? – kérdezte Jace.
Simon végignézett az utcán. Még mindig nem járt arra senki. Az aszfalt
feketén, vizesen és üresen csillogott. A második támadó nem volt sehol.
– Csak... – szólt kissé kábán – csak úgy ráugrottál a rablókra...
– Nem rablók voltak. Azóta követtek, hogy kijöttél a metróból. Valaki rád
küldte őket. – Jace hallhatóan biztos volt a dolgában.
– A másik – mondta Simon. – Vele mi történt?
– Felszívódott. – Jace csettintett az ujjaival. – Látta, mi történt a haverjával, és
seperc alatt lelépett. Nem tudom, pontosan mik voltak. Nem démonok, de nem is
teljesen emberek.
– Igen, erre magam is rájöttem, köszönöm.
Jace alaposabban végigmérte Simont. – Ami a támadóval történt, az miattad
volt, ugye? A Jel miatt – mutatott a homlokára. – Láttam, hogy felizzott, mielőtt az
az akárki... szétesett.
Simon nem felelt.
– Sok mindent láttam már – mondta Jace. Kivételesen semmiféle gúny vagy
irónia nem volt a hangjában. – De ehhez hasonlót még soha.
– Nem én csináltam – szólt halkan Simon. – Én nem csináltam semmit.
– Nem kellett – rázta meg a fejét Jace. Aranyszínű szeme égett koromtól fekete
arcában. – Mert meg van írva: Enyém a bosszúállás, én megfizetek, ezt mondja az Úr.
 6
Feltámadás

Mint mindig, Jace szobájában most is rend volt – az ágyat gondosan bevetette, a
polcokon szigorú ábécérendben sorakoztak a könyvek, a tankönyvek pedig
gondosan elrendezett stószban álltak az asztalon. Még a fegyvereit is méret szerint
rendezte sorba a fal mellett a masszív pallostól az apró tőrökig.
Clary megállt az ajtóban, és elfojtott egy sóhajt. A renddel nem volt semmi
gond, hozzászokott. Mindig is úgy érezte, hogy Jace így próbál úrrá lenni időnként
kaotikus életének legalább ezen a szegletén. Olyan sokáig élt úgy, hogy nem tudta,
ki – vagy akár mi – ő valójában, hogy Clary aligha neheztelhetett rá, amiért ábécé
szerint állította sorba a versesköteteit.
Azért viszont határozottan neheztelt rá, hogy nem volt ott. Ha az esküvői
szalonból nem haza ment, akkor mégis hová? Ahogy körülnézett a szobában,
elfogta az érzés, hogy semmi sem valóságos. Kizárt dolog, hogy ez történik, igaz?
Tudta, milyen egy szakítás, éppen elégszer hallgatta végig más lányok
panaszkodását. A fiú először távolságtartó lesz, aztán lassan már a levelekre sem
válaszol és a telefont sem veszi fel. Olyasmiket mond bizonytalanul, hogy nincs
semmi baj, csak egy kis levegőre van szüksége. Aztán jön a beszéd, hogy „nem
miattad van, hanem miattam”. Aztán a sírás.
Clary sosem gondolta, hogy ez Jace-szel és vele is megtörténhet. Ami köztük
van, az nem hétköznapi, úgyhogy nem vonatkoznak rá a hétköznapi kapcsolatok és
szakítások szabályai. Teljes mértékben összetartoznak, mindig is össze fognak
tartozni, efelől kétség sem lehet.
De lehet, hogy mindenki ezt érzi? Legalábbis addig a pillanatig, amíg rá nem
jönnek, hogy ők is olyanok, mint mindenki más, és minden, amit valóságnak
hittek, darabjaira hullik.
Valami ezüstösen csillant a szoba túlsó végében. A körben az oldalán finom,
madaras motívumokkal díszített doboz volt az, amit Jace Amatistól kapott. Clary
tudta, hogy a fiú lassanként végigböngészte a tartalmát, fokozatosan elolvasta a
leveleket, átnézte a jegyzeteket és a fényképeket. Nem beszélt róla sokat, Clary
pedig nem akart tolakodó lenni. A biológiai apjával kapcsolatos érzéseit Jace-nek
egyedül kell feldolgoznia.
Clary most mégis azon kapta magát, hogy vonzza a doboz. Emlékezett rá, ahogy
Jace a Szövetség Termének lépcsőjén ült Idrisben, és az ölében tartotta. Mintha
előfordulhatna, hogy megszünlek szeretni, mondta. A lány most megérintette a doboz
fedelét, ujjai megtalálták a kapcsot, ami könnyedén felpattant. A dobozban papírok
meg régi fényképek voltak. Clary kiemelt egyet, és elbűvölve meredt rá. Azonnal
felismerte a képen lévő nőt: Luke nővére, Amatis volt az. A nő a kezdődő
szerelemtől ragyogva nézett fel egy fiatalemberre. Az illető jóképű volt, magas és
szőke, bár a szeme kék volt, nem aranyszínű, és a vonásai kevésbé tűntek
szögletesnek, mint Jace vonásai... és mégis, a tudat, hogy ez az ember Jace igazi
apja, elég volt hozzá, hogy Clarynek összeszoruljon a gyomra.
A lány kapkodva tette le Stephen Herondale képét, és majdnem elvágta az ujját
egy karcsú vadásztőrrel, ami keresztben feküdt a dobozban. A nyelére madarakat
véstek. A pengén rozsdafoltok éktelenkedtek, vagy legalábbis valami hasonló.
Nyilván nem tisztították meg rendesen. Clary gyorsan becsukta a dobozt, és
elfordult. A bűntudat rettenetes súllyal nehezedett a vállára.
Az jutott eszébe, hogy hagy egy üzenetet, aztán mégis úgy döntött, hogy inkább
megvárja Jace-t, és személyesen beszél vele. Kilépett a szobából, és végigballagott a
folyosón a lifthez. Korábban bekopogtatott Isabelle ajtaján, de úgy tűnt, a lány
sincs otthon. Mintha még a boszorkányfény fáklyák is halványabban világítottak
volna. Clary lehangoltan nyúlt a lift hívógombja leié – aztán meglepve állapította
meg, hogy az már világít. Valaki felfelé tartott az Intézet földszintjéről.
Jace, gondolta azonnal a lány, és meglódult a pulzusa. Persze lehet, hogy
mégsem ő az, mondta magának. Lehet Izzy, vagy Maryse, de akár...
– Luke? – kérdezte csodálkozva, amikor kinyílt a lift ajtaja. – Te meg hogy
kerülsz ide?
– Én is kérdezhetném ugyanezt. – A férfi kilépett a liftből, és behúzta maga
mögött az ajtót. Azt a gyapjúbéléses, cipzáras dzsekit viselte, amit Jocelyn
azóta próbált eldobatni vele, hogy járni kezdtek egymással. Clarynek nagyon
tetszett, hogy Luke körül soha semmi nem változott, bármi is történt az életében.
Ami tetszett neki, az tetszett neki, és ennyi. Még egy vacak öreg kabáttól sem
szívesen vált meg. – Persze szerintem máris kitaláltam. Itt van?
– Jace? Nincs. – Clary megvonta a vállát, és próbált közönyösnek tűnni.
– Mindegy. Holnap úgyis találkozunk.
Luke habozott. – Clary...
– Lucián. – Maryse hűvös hangja volt az a hátuk mögött. – Köszönöm, hogy
ilyen gyorsan eljöttél.
A férfi biccentett. – Maryse.
Maryse Lightwood a küszöbön állt, és az ajtófélfának támaszkodott.
Halványszürke kesztyűje tökéletesen passzolt méretre szabott szürke
kosztümjéhez. Clary kíváncsi lett volna, mikor vett fel Maryse utoljára farmert.
Még soha nem látta Alec és Isabelle édesanyját másban, csakis elegáns kosztümben
vagy harci viseletben. – Clary – mondta a nő –, nem is tudtam, hogy Itt vagy.
Clary érezte, hogy az arcát elönti a pír. Maryse nem bánta, hogy időről időre
megfordult az Intézetben, de valójában sosem vett tudomást a kapcsolatáról Jace-
szel. Persze ezt nehéz is lett volna felróni neki. Maryse még mindig Max alig hat
héttel ezelőtti halálával próbált megbirkózni, ráadásul egyedül, hiszen Robert
Lightwood egyelőre Idrisben maradt. Nagyobb dolgok foglalkoztatták, mint Jace
szerelmi élete.
– Éppen menni akartam – felelte Clary.
– Hazaviszlek, ha itt végeztem – mondta Luke, és a lány vállára tette a kezét. –
Maryse, nem gond, ha Clary itt marad, amíg beszélgetünk. Én szívesebben venném.
Maryse megrázta a fejét. – Nem gond, persze. – Nagyot sóhajtott, és ujjaival
beletúrt a hajába. – Hidd el, én lennék a legboldogabb, ha nem kéne zaklatnom
téged. Tudom, hogy a jövő héten nősülsz. Jut eszembe, gratulálok. Nem tudom,
mondtam-e már.
– Még nem – felelte Luke –, de jólesik. Köszönöm.
– Csak hat hét – mosolyodott el halványan Maryse. – Ez volt aztán a
szélvészgyors udvarlás.
 Luke erősebben kezdte szorítani Clary vállát, de más jelét nem adta a
bosszúságának. – Felteszem, nem azért hívtál ide, hogy gratulálj az
eljegyzésemhez, ugye?
Maryse megrázta a fejét. Nagyon fáradtnak tűnt, és Clary mintha néhány ősz
hajszálat is észrevett volna feltupírozott, sötét hajában, pedig azok korábban
biztosan nem voltak ott. – Nem. Nyilván hallottál a holttestekről, amiket az elmúlt
héten találtak.
– A halott Árnyvadászokról, igen.
– Nemrég találtunk még egyet. Egy konténerbe gyömöszölték be a Columbus
Park közelében. Az a te falkád területe.
Luke-nak felszökött a szemöldöke. – Igen, de a többiek...
– Az első holttest Greenpointban került elő. Az a boszorkánymesterek területe.
A második egy tóban lebegett a Central Parkban. Az a féjek birodalma. – A nő Luke-
ra szegezte a tekintetét. – Neked mi jut eszedbe erről?
– Hogy valaki, aki nem rajong a Szövetségért, megpróbálja egymásnak
ugrasztani az Alvilágiakat – válaszolta Luke. – Biztosíthatlak felőle, hogy a
falkámnak ehhez semmi köze. Nem tudom, ki áll a dolog mögött, de ha engem
kérdezel, nagyon ügyetlen próbálkozás. Remélem, a Klávé átlátott rajta.
– Van más is – folytatta Maryse. – Azonosítottuk az első két holttestet. Beletelt
némi időbe, mert az első szinte a felismerhetetlenségig összeégett, a második pedig
erősen oszlásnak indult. Kitalálod, kik voltak azok?
– Maryse...
– Anson Pangborn – mondta a nő – és Charles Freeman. Azt kell mondjam,
egyikükről sem hallottunk Valentine halála óta.
– De ez lehetetlen – vágott közbe Clary. – Luke még augusztusban megölte
Pangbornt. A Renwickben.
– Emil Pangbornt ölte meg – helyesbített Maryse. – Anson Emil öccse. Mind a
ketten benne voltak a Körben.
– Ahogy Freeman is – bólintott Luke. – Tehát valaki nemcsak hogy
Árnyvadászokat öl, de egyenesen a Kör egykori tagjait ? Aztán az Alvilágiak
területén hagyja a holttestüket. – Megrázta a fejét. – Úgy hangzik, valaki fel akarja
rázni a Klávé... csökönyösebb tagjait. Talán azt szeretné elérni, hogy újragondolják
a Szövetség dolgait. Számíthattunk volna rá.
– Nyilván – mondta Maryse. – A Tündérkirálynővel már beszéltem, és üzentem
Magnusért. Akárhol is van – forgatta a szemét. Roberttel meglepően jól fogadták
Alec és Magnus kapcsolatának hírét, Clary azonban látta, hogy Maryse nem veszi
komolyan a dolgot. – Csak gondoltam, talán... – Felsóhajtott. – Annyira kimerült
vagyok mostanában. Úgy érzem, képtelen vagyok gondolkodni. Abban
reménykedtem, hogy talán van valami ötleted, ki csinálhatja ezt. Hogy eszedbe jut
valami, ami fölött én átsiklottam.
Luke megrázta a fejét. – Olyasvalaki lehet, akinek nem tetszik az új rendszer.
Az viszont bárki lehet. Gondolom, a holttesteken semmiféle nyomot nem
találtatok?
Maryse sóhajtott. – Semmi olyasmit, amivel tudnánk mit kezdeni. Bárcsak a
halottak tudnának beszélni, igaz, Lucián?
Olyan volt, mintha Maryse hirtelen elhúzott volna egy függönyt Clary előtt;
minden elsötétedett, csak egyetlen szimbólum lebegett a fekete éjszakai égbolt
előtt.
Ezek szerint mégsem szűnt meg a képessége.
– Mi lenne, ha... – szólt, és tekintetét lassan Maryse-re emelte. – Mi lenne, ha
mégis tudnának?
Simon Kyle lakásának fürdőszobájában állt a tükör előtt, és azon gondolkodott,
vajon honnan ered ez az egész marhaság arról, hogy a vámpírok nem látszanak a
tükörben. Most is tökéletesen látta magát – a kócos barna haját, széles barna
szemét, fehér, hibátlan bőrét. Felhasadt ajkáról már letörölte a vért, és a bőre
régen begyógyult.
Jól tudta, hogy vámpírként sokkal vonzóbb lett, mint azelőtt volt. Isabelle
elmagyarázta neki, hogy a mozgása kecsesebb lett, és már nem zilált volt, hanem
szimpatikusán borzas, mintha éppen most kászálódott volna ki az ágyból. –
Méghozzá valaki másnak az ágyából – tette hozzá a lány, amire azonban Simon,
mint azt közölte is Isabelle-lel, magától is rájött, köszöni szépen.
 Amikor azonban a fiú végignézett magán, mindebből semmit sem látott. Bőre
pórusok nélküli fehérsége most is zavarta, mint mindig, csakúgy, mint a
halántékánál duzzadó sötét erek, amelyek azt bizonyították, hogy ma még nem
evett. Idegennek tűnt, mintha nem lett volna önmaga. Talán a legenda, hogy a
vámpírok nem látják magukat a tükörben, éppen ebből a zavarodottságból
származott. Esetleg arról lehetett szó, hogy nem ismerték fel azt a valakit, aki a
tükörből nézett vissza rájuk.
Frissen mosakodva indult vissza a nappaliba, ahol Jace a kanapén terpeszkedve
olvasta Kyle rongyos A gyűrűk ura kötetét. Amikor Simon bejött, ledobta a könyvet
az asztalra. A haja nedvesnek tűnt, mintha vizet fröcskölt volna az arcára a
mosogatónál.
– Már értem, mi tetszik ebben a lakásban – mondta, és széles karmozdulattal
körbemutatott Kyle moziplakátjain meg sci-fi könyvein. – Vékony kockaréteg borít
mindent.
– Kösz. Kedves vagy. – Simon kemény pillantást vetett Jace-re. Közelről, a búra
nélküli lámpa erős fényében Jace betegnek tűnt. Az árnyékok, amiket Simon már
korábban is észrevett a szeme alatt, hangsúlyosabbak voltak, mint valaha, bőre
pedig szárazon feszült az arccsontjaira. A keze enyhén remegett, ahogy jellegzetes
mozdulattal félresöpörte haját a homlokából.
Simon megrázta a fejét, mint aki ki akarja tisztítani. Mióta került olyan közel
Jace-hez, hogy felismeri a jellegzetes gesztusait? Nem lehetett őket éppen
barátoknak nevezni. – Pocsékul nézel ki – mondta.
Jace elhúzta a száját. – Nem hinném, hogy ez lenne a legmegfelelőbb pillanat,
hogy sértéseket vagdossunk egymás fejéhez, de ha ragaszkodsz hozzá, valószínűleg
ki tudok gondolni valami jót.
– Nem, komolyan beszélek. Nem festesz valami jól.
– És ezt egy olyan srác mondja, akinek a szexepilje egy pingvinével vetekszik.
Figyelj, értem, hogy féltékeny vagy, amiért a mi jó Urunk nem ugyanazokat a
tökéletes lapokat osztotta neked, mint nekem, de ez még nem ok rá, hogy...
– Nem akarlak sértegetni – csattant föl Simon. – Komolyan betegnek tűnsz.
Mikor ettél utoljára?
 Jace elgondolkodott. – Tegnap?
– Tegnap ettél valamit. Biztos vagy benne ?
Jace megvonta a vállát. – Hát, nem esküdnék meg egy rakás bibliára. De azért
tényleg tegnap lehetett.
Simon korábban belenézett Kyle hűtőjébe, de nem sok mindent talált. Volt
benne egy összeaszott lime, néhány üdítősdoboz, egy fél kiló darált marhahús, és
valami rejtélyes oknál fogva egy doboz gabonapehely a mélyhűtőben. Fölkapta a
kulcsait a konyhapultról. – Gyere! – szólt. – Van egy bolt a sarkon. Szerzünk neked
valami kaját.
Jace úgy nézett, mintha kedve támadt volna ellenkezni, aztán megvonta a
vállát. – Jó – mondta végül, mint akit egyáltalán nem érdekel, hová megy, vagy mit
csinál. – Menjünk!
Amikor az utcára értek, Simon bezárta az ajtót a még mindig kicsit szokatlan
kulccsal, miközben Jace a kapucsengő névtábláit böngészte. – Ez a tietek, igaz? –
kérdezte a 3A-ra mutatva. – Miért csak az van ideírva, hogy Kyle? Nincs neki
vezetékneve?
– Kyle rocksztár akar lenni – felelte Simon, és elindult lefelé a lépcsőn. – Azt
hiszem, ezzel az egyneves dologgal próbálkozik. Mint Rihanna.
Jace követte a fiút, behúzta a nyakát a szélben, bár a Clarytől nemrég
visszaszerzett bőrdzsekit azért nem cipzárazta össze. – Fogalmam sincs, miről
beszélsz.
– Biztos vagyok benne.
Ahogy befordultak a sarkon a B sugárútra, Simon a szeme sarkából Jace-re
pillantott. – Szóval – mondta. – Ezek szerint követtél ? Vagy csak egy csodás
véletlen, hogy éppen annak az épületnek a tetején jártál, amelyik előtt
megtámadtak engem?
Jace megállt a sarkon, és várta, hogy zöldre váltson a lámpa. A jelek szerint a
közlekedési szabályokat még az Árnyvadászoknak is be kellett tartaniuk. –
Követtelek.
– Most jön az, hogy titkon szerelmes vagy belém? A vámpírcsáberő ismét lesújt.
 – Nem létezik semmiféle vámpírcsáberő – közölte Jace, Clary korábbi
véleményét visszhangozva. – Egyébként meg Claryt követtem, de aztán beszállt
egy taxiba, annak meg még én sem tudok utánamenni. Úgyhogy gondoltam egyet,
és inkább téged követtelek. Csak hogy kezdjek magammal valamit.
– Te követted Claryt? – visszhangozta Simon. – Adnék egy jó tippet: a legtöbb
lány nem szereti, ha ráakaszkodnak.
– A dzsekim zsebében hagyta a telefonját – mondta Jace, és megütögette a jobb
oldalát ott, ahová nyilván a készüléket tette. – Gondoltam, ha kiderítem, hová
megy, ott hagyhatom, ahol aztán megtalálja.
– Vagy – vetette fel Simon – esetleg felhívhatnád az otthoni számán,
elmondhatnád neki, hogy nálad van a telefonja, és ha gondolja, elmehet érte.
Jace nem felelt. A fények megváltoztak, ahogy átkeltek az utcán a bolt felé. A C-
Town szupermarket még nyitva volt. Manhattanben az ilyen helyek sosem zárnak
be, gondolta Simon, ami kellemes változatosságot jelentett Brooklynhoz képest.
Manhattanben könnyű volt vámpírnak lenni. Senki sem találta furcsának, ha valaki
éjfélkor ment bevásárolni.
– Kerülöd Claryt – állapította meg Simon. – Gondolom, nem akarod elmondani,
miért.
– Nem akarom – felelte Jace. – Csak tekintsd magad mázlistának, amiért
követtelek, különben...
– Különben mi lenne? Még egy utcai rabló meghalt volna? – Simon hallotta a
keserűséget a saját hangjában. – Láttad, mi történt?
– Igen. És láttam milyen képet vágtál közben. – Jace hűvös maradt. – Nem most
fordult elő először, igaz ?
Simon azon kapta magát, hogy beszámol Jace-nek a williamsburgi melegítős
támadóról, meg hogy közönséges rablónak gondolta. – Amikor meghalt, sóvá
változott – fejezte be. – Pont, mint ma az egyik. Gondolom, valami bibliai dolog.
Sóbálványok lettek. Mint Lót felesége.
Megérkeztek a bolthoz; Jace belökte az ajtót, Simon pedig követte, és
megfogott egy kis ezüstszínű bevásárlókocsit. Ahogy megindult a polcok között,
Jace a gondolataiba merülve lépdelt a nyomában. – Tehát a kérdés adott – szólt
végül Jace. – Van valami elképzelésed, ki akarhat megölni?
Simon megvonta a vállát. A rengeteg étel látványától felfordult a gyomra, és
megint eszébe jutott, mennyire éhes, még ha nem is olyasmire vágyott, mint
amiket itt árulnak. – Talán Raphael. Az a benyomásom, hogy gyűlöl. És korábban is
szeretett volna már holtan látni...
– Nem Raphael az – szakította félbe Jace.
– Honnan tudod?
– Mert Raphael tud a Jelről, és nem lenne olyan hülye, hogy ilyen nyíltan
megtámad. O tisztában lett volna vele, mi fog történi. Akárki is akar elkapni, azt ki
tudja nyomozni, merre vagy, de fogalma sincs a Jelről.
– De hát ezek szerint bárki lehet.
– Pontosan – vigyorodott el Jace. Egy pillanatra mintha a régi önmaga lett
volna.
Simon megrázta a fejét. – Tudod, mit akarsz enni, vagy csak szórakoztat, hogy
fel-alá tologatom a kocsit a polcok között ?
– Az utóbbi – felelte Jace. – Aztán meg nem igazán tudom, miket árulnak a
mondének boltjaiban. Általában Maryse főz, vagy úgy rendeljük az ételt.
– Megvonta a vállát, és találomra felkapott egy gyümölcsöt. – Ez micsoda?
– Mangó. – Simon Jace-re meredt. Néha tényleg olyan volt, mintha az
Árnyvadászok egy másik bolygóról jöttek volna.
– Nem hiszem, hogy valaha láttam volna úgy, hogy nem volt felvágva – mondta
Jace. – Szeretem a mangót.
Simon a gyümölcsöt a kocsiba dobta. – Remek. Mit szeretsz még?
Jace elgondolkodott egy pillanatra. – A paradicsomlevest – felelte végül.
– A paradicsomlevest? Paradicsomlevest és mangót akarsz vacsorára?
Jace vállat vont. – Nem igazán érdekel az étel.
– Jó. Mindegy. Maradj itt, mindjárt jövök. – Árnyvadászok! – mormogta magában
Simon, ahogy megállt a leveskonzervekkel megrakott polc előtt. Amolyan bizarr
keverékei voltak ők a milliomosoknak – akiknek sosem kellett a hétköznapi
apróságokkal törődni, például hogy hogyan kell ételt
 vásárolni, vagy a jegyautomatát használni a metróban – meg a szigorú
önfegyelmet gyakorló és állandó kiképzésben részesülő katonáknak. Talán
könnyebb volt nekik az élet szemellenzővel, gondolta a fiú, ahogy levett egy
konzervet a polcról. Talán segített nekik, hogy a tágabb összefüggésekre
koncentráljanak. Márpedig ezek az összefüggések igencsak tágak lehetnek, ha az
embernek az a dolga, hogy megmentse a világot a gonosztól.
Simont szinte elragadta az együttérzés Jace iránt, ahogy befordult abba a sorba,
ahol a fiút hagyta – aztán megtorpant. Jace a kocsinak támaszkodott, és valamit
forgatott a kezében. Simon ilyen távolságból nem látta, mi az, de közelebb sem
juthatott, mert két tizenéves lány zárta el az útját, akik a sor közepén vihogtak, és
sutyorogtak egymással, ahogy azt már csak a lányok szokták. Nyilvánvalóan úgy
öltöztek, hogy huszonegy évesnek nézhessék őket: magas sarkú cipőt, rövid
szoknyát, és push-up melltartót viseltek, dzsekit viszont egyáltalán nem vettek fel
a hűvös ellen.
Ajakfényillatuk volt. Ajakfény, babahintőpor és vér.
Persze hiába suttogtak, Simon hallotta őket. Arról beszéltek, hogy Jace milyen
jóképű, és mindegyik a másikat biztatta, hogy menjen oda hozzá, és szólítsa meg.
Részletesen kitárgyalták a haját, meg hogy milyen kockás a hasa, bár Simon nem is
sejtette, utóbbit hogyan tudták megállapítani a pólón keresztül. Pfúj, gondolta.
Nevetséges. Éppen megkérte volna a lányokat, hogy engedjék át, amikor a
magasabbik, sötétebb hajú kissé bizonytalanul mozogva magas talpú cipőjében,
odalépett Jace-hez. Jace felkapta a fejét, ahogy a lány közelített felé, és Simon egy
pillanatra megijedt, hogy vámpírnak vagy valamiféle gonosz démonnak nézi, és a
helyszínen belemártja az egyik szeráfpengéjét, aztán meg mindkettejüket
letartóztatják.
Fölöslegesen aggódott. Jace csak az egyik szemöldökét húzta fel. A lány
kapkodva mondott neki valamit, mire Jace megvonta a vállát, aztán a lány a kezébe
nyomott valamit, az pedig visszasietett a barátnőjéhez, és együtt billegtek ki
kuncogva a boltból.
Simon odament Jace-hez, és a kocsiba dobta a konzervdobozt. – Hát ez meg mi
volt ?
 – Azt hiszem – felelte Jace megkérdezte, hogy megérintheti-e a man– gómat.
– Komolyan ezt mondta?
Jace vállat vont. – Aha, aztán ideadta a számát. – Végtelen közönnyel az arcán
megmutatta Simonnak a papírfecnit, aztán beledobta a kocsiba. – Most már
mehetünk?
– Nem fogod felhívni, ugye ?
Jace úgy nézett rá, mintha Simonnek elment volna az esze.
– Felejtsd el, hogy egyáltalán szóba hoztam – mondta Simon. – Folyton ilyenek
történnek veled, ugye ? A lányok csak úgy leszólítanak.
– Csak ha nem álcáz varázslat.
– Igen, mert akkor nem látnak, ugyanis láthatatlan vagy. – Simon megrázta a
fejét. – Közveszélyes vagy. Nem kéne szabadon mászkálnod.
– A féltékenység olyan rút dolog, Lewis. – Jace megvillantotta sanda vigyorát,
amitől Simonnak általában kedve támadt behúzni neki egyet. Ezúttal mégis
meglepően jól viselte a dolgot. Csak most vette észre, mit forgat Jace az ujjai
között, mintha nagyon értékes vagy nagyon veszélyes volna, esetleg mindkettő
egyszerre. Clary telefonja volt az.
– Még mindig nem vagyok benne biztos, hogy jó ötlet – mondta Luke.
Clary karba font kézzel próbálta távol tartani a Néma Város hidegét. Egy
oldalpillantást vetett a férfira. – Ezt azelőtt is mondhattad volna, hogy idejöttünk.
– Elég biztos vagyok benne, hogy említettem. Jó párszor. – Luke hangját
visszaverték a magasan a fejük fölé emelkedő, féldrágakövek – fekete ónix, zöld
jáde, rózsaszín karneol meg kék lazúrkő – szalagjaival díszített oszlopok. A rájuk
erősített fáklyákban ezüstös boszorkányfény ragyogott, olyan szikrázó fehéren
világítva meg a kétoldalt a falakon sorakozó kriptákat, hogy az embernek szinte
belefájdult a szeme.
Nem sok minden változott a Néma Városban, amióta Clary utoljára itt járt. Még
mindig furcsán idegen volt az egész, bár a padlóba vésett, kanyargó rúnák
jelentése most már csiklandozta a tudata felszínét. Maryse Luke-kal együtt itt
hagyta a bejáratnál, és inkább maga ment el tárgyalni a Néma Testvérekkel. Előre
figyelmeztette Claryt, hogy nincsen rá semmi garancia, hogy a Néma Testvérek
beengedik hármójukat. A halott Nephilimek fölött a Csontváros őrei rendelkeztek,
és senki nem avatkozhatott a dolgukba.
Nem mintha túl sok őr maradt volna. Valentine majdnem az összeset megölte,
amikor a Végzet Kardját kereste. Csak azok maradtak életben, akik akkor éppen
nem tartózkodtak a Néma Városban. Azóta a rend új tagokat is avatott, Clary
azonban kételkedett benne, hogy tíz-tizenötnél több Néma Testvér lenne a világon.
Maryse cipősarkainak éles kopogása előre jelezte az érkezését, és nemsokára
valóban be is lépett egy hangtalanul mozgó Néma Testvér kíséretében.
– Hát itt vagytok – mondta, mintha nem éppen ott találta volna Claryt meg
Luke-ot, ahol hagyta őket. – Ez itt Zakariás testvér. Zakariás testvér, ezt a lányt
említettem önnek.
A Néma Testvér egy árnyalatnyit feljebb húzta a csuklyáját az arcáról. Clary kis
híján felszisszent meglepetésében. Ez a férfi egyáltalán nem hasonlított az üres
szemű, összeöltött szájú Jeremiás testvérre. Zakariás testvér szeme csukva volt,
kiugró arccsontjain egy-egy rúna hagyott nyomot. A száját nem varrták össze, és
Clary úgy sejtette, a haját sem borotválta le. A csuklya alatt nehéz volt
megállapítani, hogy árnyékokat lát-e, vagy sötét tincseket.
A lány érezte, ahogy Zakariás testvér hangja megérinti az elméjét. Igazán úgy
hiszed, hogy képes vagy erre, Valentine lánya?
Clary elvörösödött. Gyűlölte, ha az apjára emlékeztették.
– Nyilván ön is hallott a korábbi tetteiről – mondta Luke. – Az összekötő rúnája
segítségével sikerült véget vetnünk a háborúnak.
Zakariás testvér ismét mélyen az arcába húzta a csuklyáját. Gyere velem az
Osszáriumba.
Clary egy biztató biccentés reményében Luke-ra pillantott, de a férfi csak maga
elé meredt, és a szemüvegével babrált, mint mindig, amikor ideges volt. A lány
sóhajtott hát, és elindult Maryse meg Zakariás testvér után. A Néma Testvér
hangtalanul mozgott, akár a köd, Maryse cipőjének kopogása a kemény
márványpadlón viszont olyan volt, mint valami sortűz. Clary azon kezdett
gondolkodni, hogy Isabelle vajon nem a génjeiben hordozza-e különös vonzalmát a
lehetetlen lábbelik iránt.
 Kanyargós úton haladtak az oszlopok között, aztán átszelték a Beszélő
Csillagok négyszögét, ahol Clary először hallott Magnus Bane-ről a Néma
Testvérektől. A négyszög túloldalán egy boltív alatt óriási vasajtó várta őket. Clary
azonnal felismerte a rájuk vésett Jeleket: a halál és a béke rúnái voltak. Az ajtók
fölött álló latin felirat kibogarászásához azonban szüksége lett volna a jegyzeteire.
Ahhoz képest, hogy Árnyvadász volt, Clary szánalmasan rosszul tudott latinul,
pedig a legtöbb Nephilim a második anyanyelveként beszélte.
Taceant Colloquia. Effugiat risus. Hic locus est ubi morsgaudet succurrere vitae.
– Szűnjék itt meg minden beszéd. Hallgasson el a nevetés – olvasta hangosan Luke. – Ez
az a hely, ahol a holtak az élüket okítják.
Zakariás testvér az ajtónak támasztotta a kezét. A legújabb halottaink már várnak rád.
Felkészültél?
Clary nagyot nyelt, és elgondolkodott rajta, vajon mibe is keveredett valójában.
– Készen állok.
Az ajtószárnyak kitárultak, és sorban bevonultak. Egy nagy, ablaktalan, sima
fehér márványfalakkal körülvett helyiségben találták magukat. A falakra erősített
kampókon ezüst bonceszközök lógtak: csillogó szikék, kalapácsnak tűnő
szerszámok, csontfűrészek és bordaterpeszek. Mellettük néhány polcon egyéb
holmik hevertek: masszív, dugóhúzóra emlékeztető valamik, több lap smirgliszerű
anyag meg színes folyadékkal teli üvegek. Az egyiken zöldes címke hirdette, hogy
sav van benne, ami ráadásul mintha gőzölgött is volna.
A terem közepén márványasztalok sorakoztak. A legtöbb csupaszon állt, három
azonban nem maradt üresen. Kettőn fehér lepedővel letakart emberi alak hevert. A
harmadikon fekvő holttestről lehúzták a lepedőt a mellkasa alá. A halott férfi volt,
deréktól felfelé meztelen, és nyilvánvalóan Árnyvadász. Színtelen bőrét
elborították a Jelek. A halott szemét Árnyvadász szokás szerint fehér selyemmel
kötötték be.
Clary nagyot nyelt, hogy leküzdje a hányingerét, és megállt a boncasztal
mellett. Luke mellélépett, és a vállára tette a kezét; Maryse szemben állt velük, és
Alecéval tökéletesen egyforma színű kék szemével kíváncsian figyelte, mi történik.
 Clary előhúzta az irónját a zsebéből. A pólóján keresztül érezte a márvány
hűvösét, ahogy a halott fölé hajolt. Ilyen közelről már látta a részleteket is – a férfi
haja vörösesbarna volt, a nyakán pedig párhuzamos véres csíkok futottak
keresztbe, mintha hatalmas karmok szaggatták volna fel a torkát.
Zakariás testvér levette a selyemszalagot a halott arcáról. Alatta csukva volt a
szeme. Kezdheted.
Clary mély lélegzetet vett, és a halott Árnyvadász karjához illesztette az irónt.
A rúna, amit az Intézet folyosóján látott meg, most is ott lebegett előtte, tisztán,
akár a saját nevének betűi. Rajzolni kezdett.
Az irón végéből folytak a Jel fekete vonalai, mint mindig – csakhogy most
nehéz volt a keze, és az irón hegye is meg-megakadt. Olyan volt, mintha sárba írna,
nem pedig bőrre. Mintha az irón hegye összezavarodott volna, ahogy
végigszántotta a halott bőrt, és az Árnyvadász élő lelkét kereste volna hiába. Clary
gyomra felfordult; mire végzett a rajzolással, és visszahúzta az irónját, folyt róla a
veríték, és kis híján elhányta magát.
Egy hosszú pillanatig semmi sem történt. Aztán ijesztő hirtelenséggel
felpattant a halott szeme. Kék volt, a fehérjét vörös vér pettyezte.
Maryse mély lélegzetet vett. Nyilvánvalóan nem számított rá, hogy a rúna
működni fog. – Az Angyalra!
A halott reszketve szívta be a levegőt. Olyan volt, mintha valaki átvágott
torokkal próbálna meg lélegezni. Nyaka szétcincált bőre úgy remegett meg, akár
egy hal kopoltyúja. A mellkasa megemelkedett, és egyetlen szó tört elő a szájából.
– Fáj.
Luke csendben elkáromkodta magát, és Zakariásra nézett, de a Néma Testvér
meg sem rezzent.
Maryse közelebb lépett az asztalhoz. A szeme hirtelen életre kelt, és egészen
olyan lett, mint egy ragadozóé. – Árnyvadász – szólt. – Ki vagy? Áruld el a neved!
A férfi ide-oda dobálta a fejét, a keze görcsösen rángatózott. – Fáj... Szüntessék
mega fájdalmat!
Clary majd elejtette az irónját. Ez sokkal rettenetesebb volt, mint képzelte.
Luke-ra pillantott, aki a borzalomtól tágra nyílt szemmel hátrált az asztaltól.
 – Árnyvadász! – mondta parancsolóan Maryse. – Ki tette ezt veled?
– Kérem...
Luke hirtelen hátat fordított Clarynek. Mintha a Néma Testvérek eszközei
között turkált volna. Clary mozdulatlanul állt, ahogy Maryse hirtelen kinyúlt, és
szürke kesztyűs kezével belemarkolt a holttest vállába. – Az Angyal nevében
parancsolom, hogy válaszolj!
Az Árnyvadász felköhögött. – Alvilági... vámpír...
– Melyik vámpír? – kérdezte Maryse.
– Camille. A vénséges... – Elakadt a szava, ahogy alvadt, fekete vér bukott ki a
szájából.
Maryse felszisszent, és elrántotta a kezét. A következő pillanatban ismét
megjelent Luke, kezében a zöld savval, amit Clary korábban észrevett. Egy
határozott mozdulattal lekapta az üveg fedelét, és rálöttyentette a savat a holttest
karjára rajzolt Jelre, amitől az azonnal semmivé lett. A halott kurtán felsikított,
aztán ahogy a húsa sisteregni kezdett, elernyedt, és üres tekintettel meredt a
semmibe. Akármi is lehelt bele kurta életet, nyilvánvalóan nem hatott többé.
Luke letette az üres savasüveget az asztalra. – Maryse – mondta
szemrehányóan nem szoktunk így bánni a halottainkkal.
– Azt, hogy mi hogy bánunk a halottainkkal, majd én eldöntőm, Alvilági. –
Maryse sápadt volt, arcára vörös foltok ültek ki. – Most már tudunk egy nevet.
Camille. Talán megelőzhetjük, hogy mások is meghaljanak.
– Bizonyos dolgok rosszabbak, mint a halál. – Luke Clary felé nyújtotta a kezét,
de nem nézett a lányra. – Gyere, azt hiszem, ideje mennünk.
– Szóval tényleg nem is sejted, ki más akarhatna megölni ? – kérdezte Jace,
méghozzá nem először. Jó párszor végigvették a listát, és Simon kezdett
belefáradni, hogy újra meg újra ugyanazokra a kérdésekre kell válaszolnia. Arról
nem is beszélve, hogy Jace gyaníthatóan csak fél füllel figyelt oda rá. Miután
megette a boltból szerzett levest – méghozzá hidegen, egyenesen a
konzervdobozból, amit Simon undorítónak talált –, az ablakhoz vonult, kicsit
félrehúzta a függönyt, hogy figyelhesse a B sugárút forgalmát meg a szemközti
lakások kivilágított ablakait. Ahová Simon belátott, ott vacsoráztak, tévét néztek,
vagy körülültek egy asztalt, és beszélgettek. Hétköznapi emberek tettek
hétköznapi dolgokat. A fiú furcsa ürességet érzett.
– Veled ellentétben – felelte végül Simon – engem nem utálnak különösebben
sokan.
Jace mintha nem is hallotta volna a megjegyzést. – Valamit eltitkolsz előlem.
Simon felsóhajtott. Nem akart beszélni Camille ajánlatáról, de talán miután
valaki, ha sikertelenül is, de megpróbálta eltenni láb alól, nem a titoktartás volt a
legfontosabb szempont. Beszámolt hát a találkozásáról a vámpírnővel, Jace pedig
egyre élénkebb tekintettel figyelte.
– Érdekes – szólt Jace, miután Simon végzett a történettel –, de róla sem
hiszem, hogy meg akarna ölni. Először is tud a Jelről. Aztán meg nem hiszem, hogy
örülne, ha kiderülne, hogy egy ilyen dologgal megszegi a Szövetség szabályait. Az
ilyen idős Alvilágiak általában tudják, hogyan tartsák magukat távol a bajtól. –
Letette a konzervdobozt. – Kimehetnénk megint az utcára – javasolta. – Kíváncsi
vagyok, harmadszorra is megtámadnak-e. Ha sikerülne elkapni egyet, talán...
– Nem! – jelentette ki Simon. – Miért próbálod folyton megöletni magad ?
– Ez a munkám.
– Ez a kockázat, amivel a munkád jár. Vagy legalábbis a legtöbb Árnyvadász
munkája. A te esetedben úgy tűnik, ez a cél.
Jace megrántotta a vállát. – Apám mindig azt mondta... – Elhallgatott, és
egészen komor lett az arca. – Bocs. Úgy értem, Valentine. Az Angyalra! Ahányszor
így nevezem, úgy érzem, elárulom az igazi apámat.
Simon is meglepődött saját magán, de sajnálta Jace-t. – Végül is vagy tizenhat
évig az apádnak hitted, nem? Az ilyesmi nem múlik el egyik percről a másikra.
Aztán meg az igazi apáddal még csak nem is találkoztál, ráadásul meg is halt,
úgyhogy nem is tudod igazából elárulni. Egy darabig gondolj arra, hogy két apád
van.
– Senkinek nem lehet két apja.
– Dehogynem – mondta Simon. – Ki mondta, hogy nem lehet? Vehetünk neked
egy olyan kisgyerekeknek szóló könyvet. Tudod, Timmynek két apukája van. Bár
szerintem olyan nincs, hogy Timmynek két apukája van, és az egyik gonosz volt. Ezt a
részét egyedül kell feldolgoznod.
Jace a szemét forgatta. – Lebilincselő – állapította meg. – Ismered ezt a
rengeteg szót, meg én is mindet ismerem, amikor viszont egymás után rakod őket,
még sincs semmi értelmük. – Óvatosan igazított egyet a függönyön. – Úgysem
értheted.
– Apám meghalt – szólt Simon.
Jace odafordult hozzá. – Mi van?
– Gondoltam, nem tudod. Nyilván nem kérdezted volna meg, és nem is
érdekellek különösebben. Szóval igen, apám meghalt. Ennyi közös azért van
bennünk. – Egyszerre nagyon kimerültnek érezte magát, és hátradőlt a kanapén.
Hányingere volt, szédült, és a mérhetetlen fáradtság már a csontjáig hatolt. Vele
ellentétben Jace mintha sosem fogyott volna ki az energiából, ami most már kezdte
bosszantani Simont. Nem esett túl jól neki az sem, hogy végig kellett néznie, amíg
Jace megeszi a paradicsomlevest. Kellemetlenül hasonlított a vérre.
Jace végigmérte Simont. – És te mikor... ettél utoljára? Elég rosszul nézel ki.
Simon sóhajtott. Igazából nem tiltakozhatott, miután nemrég még ő piszkálta
Jace-t, hogy egyen valamit. – Várj egy kicsit – mondta. – Rögtön jövök.
Feltápászkodott a kanapéról, átment a szobájába, és elővette az ágy alól az
utolsó palack vért. Megpróbált nem ránézni – a kicsapódott vér gyomorforgató
látvány volt. Erősen megrázta az üveget, aztán visszament a nappaliba, ahol Jace
még mindig az ablakon bámult kifelé.
Simon nekitámaszkodott a konyhapultnak, lecsavarta a kupakot, és nagyot
húzott az üvegből. Általában nem szívesen ivott más emberek előtt, de hát ez Jace
volt, és az ő véleménye egyáltalán nem érdekelte. Aztán meg Jace korábban is látta
vért inni. Legalább Kyle nem volt otthon. Ezt igazán nehéz lett volna elmagyarázni
az új lakótársának. Senki sem nézi jó szemmel, ha mások vért tartanak a
hűtőszekrényben.
Két Jace meredt rá – a valódi meg a tükörképe az ablaktáblában. – Nem
hagyhatod ám csak úgy ki az étkezést.
– Most is eszem – vonta meg a vállát Simon.
 – Igen – bólintott Jace. – Csakhogy te vámpír vagy. A vér nem étel számodra. A
vér... az vér.
– Köszönöm, most sokkal okosabb lettem. – Simon levetette magát a tévé előtt
álló fotelba, amit egykor halvány aranyszínű bársonykárpit boríthatott, mostanra
azonban szürkés vacakká kopott. – Vannak még ehhez hasonlóan mélyenszántó
gondolataid? A vér az vér? A kenyérpirító az kenyérpirító? A zselatinocka az
zselatinkocka?
Jace vállat vont. – Jó. Ne is figyelj oda rám. Meg fogod még bánni.
Mielőtt Simon válaszolhatott volna, odakint megcsikordult a bejárati ajtó. A fiú
szúrós tekintettel pillantott Jace-re. – Ez a lakótársam lesz. Legyél kedves.
Jace elbűvölő mosolyra húzta a száját. – Én mindig kedves vagyok.
Simonnak esélye sem volt visszavágni, mert egy pillanattal később Kyle rontott
be a szobába csillogó szemmel és energiával telve. – Öregem, ma aztán
körbetekertem a várost – szólt. – Majdnem eltévedtem, de hát nem vagyok éppen
elveszett gyerek... – Jace-re tévedt a tekintete, és némi késéssel csak most vette
észre, hogy valaki más is van a szobában. Kezet nyújtott. – Kyle vagyok.
Jace nem reagált kedvesen. Simon meglepetésére inkább mozdulatlanná
merevedett, összehúzta a szemét, és egész külsejéről áradt az az Árnyvadászokra
jellemző éberség, ami egyszerű tinédzser fiúból valami sokkal, de sokkal többé
változtatta át.
– Érdekes – mondta. – Tudod, Simon sosem említette, hogy az új lakótársa
vérfarkas.
Clary és Luke nagyrészt csendben tette meg az utat vissza Brooklynba. Clary
kifelé bámult az ablakon, a Kínai Negyedet nézte, meg a Williamsburg-hidat, ami
ragyogó fénysorával az éjszakai égbolton függő hosszú gyöngysorra emlékeztetett.
A távolban, a fekete vízen túl Clary látta, hogy a Renwick szokás szerint meg van
világítva. Az épület most megint romnak tűnt, a fekete ablakok üresen tátongtak,
akár a szemgödrök egy csontváz koponyájában. A lány fülébe a halott Árnyvadász
hangja suttogott.
Fáj... Szüntessék mega fájdalmat!
 Clary megborzongott, és szorosabbra fogta magán a dzsekijét. Luke egy
pillanatra ránézett, de nem szólt. Csak azután kezdett beszélni, hogy lehúzódtak a
járda mellé a lakása előtt, és leállította a motort.
– Clary – szólt. – Amit az előbb tettél...
– Nem lett volna szabad – bólintott Clary. – Tudom, hogy nem. Én is ott voltam.
– Dzsekije ujjával megtörölte az arcát. – Nyugodtan kiabálj csak velem.
Luke kibámult a szélvédőn. – Nem fogok kiabálni veled. Nem tudtad, mi fog
történni. A fenébe, hát én is azt hittem, hogy működhet. Ha nem bíztam volna
benne, nem is mentem volna el.
Clary tudta, hogy ettől jobban kéne éreznie magát, mégsem ez volt a helyzet. –
Ha nem öntötted volna le savval a rúnát...
– De leöntöttem.
– Még azt sem tudtam, hogy ez lehetséges. így eltüntetni egy rúnát.
– Ha eléggé roncsolódik, csökken vagy teljesen elmúlik a hatalma. Csatában az
ellenség néha megpróbálja megégetni vagy megsebezni az Árnyvadászok bőrét,
hogy megfossza őket a rúnáiktól. – Luke-nak mintha máshol járt volna az esze.
Clary összeszorította a száját, hogy ne remegjenek annyira az ajkai. Néha
megfeledkezett az Árnyvadászok életének rémálomszerű aspektusairól. Sebekről és
öldöklésről szóló élet, ahogy Hodge mondta egyszer. – Nos – szólt –, nem csinálok
ilyet még egyszer.
– Mit nem csinálsz még egyszer? Nem rajzolod meg ezt a rúnát? Biztos vagyok
benne, hogy tényleg nem, de kétlem, hogy ez orvosolná a problémát.
– Luke a kormányon dobolt az ujjaival. – Van egy képességed, Clary. Egy
nagyszerű képességed. Csakhogy elképzelni sem tudod, mit jelent. Teljesen
képzetlen vagy. Szinte semmit nem tudsz a rúnák történetéről, vagy arról, hogy
mit jelentettek a Nephilimeknek az évezredek során. Nem tudod megkülönböztetni
a jó célokra tervezett rúnákat a rossz célokra tervezettektől.
– Semmi kifogásod nem volt a képességeim ellen, amikor az összekötő rúnáról
volt szó – mondta dühösen Clary. – Akkor nem mondtad, hogy ne rajzoljak
rúnákat.
 – Most sem azt mondom, hogy ne használd a képességedet. Ami azt illeti,
szerintem éppen az a probléma, hogy olyan ritkán használod. Nem mintha a
körömlakkod színét kéne megváltoztatnod vele, vagy át kéne variálnod a metró
menetrendjét, hogy akkor jöjjön, amikor te akarod. Viszont eddig kizárólag akkor
vetetted be, ha élet-halál kérdésről volt szó.
– Csak ilyenkor jelennek meg előttem a rúnák.
– Talán azért van így, mert senki nem tanította meg neked, hogyan működik a
képességed valójában. Gondolj csak Magnusra, az ő személyiségéhez hozzátartozik
a tudása. Te úgy gondolsz a magadéra, mintha különálló lenne tőled. Nem az. Ez
egy eszköz, amit meg kell tanulnod használni.
– Jace szerint Maryse szeretne felfogadni egy rúnaszakértőt, hogy dolgozzon
velem, de egyelőre még nem került rá sor.
– Igen – bólintott Luke. – Úgy sejtem, Maryse mást is forgat még a fejében. –
Kivette a kulcsot a helyéről, és pár pillanatig némán ült. – El nem tudom képzelni –
folytatta aztán milyen érzés lehet úgy elveszíteni egy gyereket, ahogy ő elvesztette
Maxot. Elnézőbbnek kéne lennem vele szemben. Ha valami történne veled, én...
Elcsuklott a hangja.
– Jó lenne, ha Róbert visszajönne Idősből – mondta Clary. – Nem értem, miért
kell egyedül megbirkóznia mindennel. Rettenetes lehet.
– Sok házasság felbomlik, ha meghal valamelyik gyerek. A szülők vagy saját
magukat hibáztatják, vagy egymást. Szerintem Róbert éppen azért maradt, mert
levegőre van szüksége. Vagy ha nem neki, akkor Maryse-nek.
– De hát szeretik egymást – hökkent meg Clary. – Nem ezt jelenti a szeretet?
Hogy az ember ott van a másiknak, akármi is a helyzet?
Luke elnézett a folyó irányába. A sötét víz komótosan hömpölygött az őszi
holdfényben. – Néha, Clary – mondta –, a szeretet egyszerűen nem elég.
 7
Praetor Lupus

Simon kezéből kicsúszott az üveg, majd hangos csörömpöléssel széttört a padlón,

és szilánkjai szerteszét repültek a szobában. – Kyle vérfarkas?
– Hát persze hogy vérfarkas, te szerencsétlen – mondta Jace. Kyle-ra pillantott.
– Ugye?
Kyle nem felelt. A könnyedség és a jókedv eltűnt a tekintetéből. Barna szeme
kemény volt, akár a gyémánt. – Ki kérdezi?
Jace ellépett az ablaktól. Nem volt semmi nyíltan ellenséges a viselkedésében,
mégis érezhetően áradt belőle a fenyegetés. Karja lazán lógott az oldala mellett,
Simon azonban nem felejtette el, hogy Jace bármikor képes egyik pillanatról a
másikra támadásba lendülni, ha kell; úgy tűnt, a gondolatot és a cselekvést nála
még egy hajszál sem választja el egymástól. – Jace Lightwood vagyok – felelte. – A
Lightwood Intézetből. Melyik falkának esküdtél fel?
– Jézusom – szólt Kyle. – Árnyvadász vagy? – Simonra pillantott. – Az a helyes
vörös csaj, aki ott volt veled a garázsban... ő is Árnyvadász, igaz?
Simon meglepetten bólintott.
– Tudod, egyesek szerint az Árnyvadászok csak a legendákban léteznek. Mint a
múmiák meg a dzsinnek. – Kyle Jace-re vigyorgott. – Kívánságokat is teljesítesz?
Úgy tűnt, Kyle nem lopta magát Jace szívébe azzal, hogy helyesnek nevezte
Claryt. Jace tekintete ijesztően elkomorodott. – Attól függ – mondta.
– Azt kívánod, hogy képen töröljelek?
– Hajjaj – csóválta a fejét Kyle én meg még azt hittem, hogy újabban teljesen rá
vagytok kattanva a szövetségesdire...
– A Szövetség csak azokra a vámpírokra és lükantrópokra vonatkozik, akik
elkötelezték magukat – szakította félbe Jace. – Áruld el, melyik falkának esküdtél
fel, különben azt kell feltételeznem, hogy kóbor vagy.
– Jól van, elég ebből! – szólt Simon. – Ne viselkedjetek úgy, mintha rögtön ütni
kezdenétek egymást! – Kyle-ra nézett. – Elmondhattad volna, hogy vérfarkas vagy.
 – Nem rémlik, te mikor említetted, hogy vámpír vagy. Talán úgy gondoltam,
hogy semmi közöd hozzá.
Simon egész testében összerándult a meglepetéstől. – Mi? – A vérre meg az
üvegszilánkokra nézett a padlón. – Én nem...
– Ne strapáld magad – szólt halkan Jace. – Érzi, hogy vámpír vagy. Éppen úgy,
ahogy te is meg fogod érezni a vérfarkasokat meg a többi Alvilágit, ha szert teszel
némi rutinra. Azóta tudja, mi vagy, hogy először találkoztatok. Vagy nem így van?
– Kyle hideg barna szemébe nézett. A másik fiú nem felelt. – És jut eszembe, tudod,
mi az a cucc, amit az erkélyen termeszt? Farkasgyökér. Csak hogy tisztában legyél
vele.
Simon karba fonta a kezét a mellkasa előtt, és Kyle-ra meredt. – Mégis, mi
folyik itt akkor? Mesterkedsz valamiben? Miért költöztettél ide? A vérfarkasok
gyűlölik a vámpírokat.
– Én nem – mondta Kyle. – Viszont az ő fajtáját nem nagyon csípem – bökött az
ujjával Jace-re. – Azt hiszik, jobbak mindenkinél.
– Nem – helyesbített Jace. – Csak én hiszem azt, hogy jobb vagyok mindenkinél,
ellenben ezt kellő bizonyítékkal alá is tudom támasztani.
Kyle Simon felé fordult. – Mindig így beszél?
– Igen-
– Be lehet fogni a száját valamivel? Mármint azon kívül, hogy ha a szart is
kiverik belőle, természetesen.
Jace kihúzta magát. – Imádnám, ha megpróbálnád.
Simon közéjük lépett. – Nem fogom hagyni, hogy egymásnak essetek.
– És mégis, mit akarsz tenni ellene, ha... O! – Jace tekintete Simon homlokára
tévedt, aztán a fiú kelletlenül elvigyorodott. – Szóval tulajdonképpen azzal
fenyegetsz, hogy ha nem teszem, amit mondasz, olyasvalamivé változtatsz át, amit
aztán rászórhatsz a pattogatott kukoricádra?
Kyle értetlenül nézett. – Ti meg miről...
– Szerintem beszélgetnetek kéne egymással – vágott közbe Simon. – Tehát Kyle
vérfarkas, én vámpír vagyok, és te sem emlékeztetsz éppen a szomszéd fiúra. –
Amondó volnék, hogy tisztázzuk a helyzetet.
 – Határtalan idiotizmusra vall így megbízni valakiben – jegyezte meg Jace, de
leült az ablakpárkányra, és karba fonta a kezét. Egy pillanattal később Kyle is
letelepedett a kanapéra. Égő tekintettel méregették egymást. Azért ez is valami,
gondolta Simon.
– Jó – szólt Kyle. – Vérfarkas vagyok. Nem tartozom egy falkához sem, de kóbor
sem vagyok. Hallottatok a Praetor Lupusról?
– A lupusról hallottam – felelte Simon. – Valami betegség, ugye?
Jace lesújtó pillantást vetett rá. – A lupus „farkas”-t jelent – magyarázta. – A
pretoriánusok pedig egy elit római gárda volt. Szóval valahogy úgy lehetne
lefordítani, hogy „farkasgárdisták” – Vállat vont. – Hallottam már emlegetni őket,
de elég titkos egy szervezet.
– Mert az Árnyvadászok nem azok – jegyezte meg Kyle.
– Megvan rá az okunk.
– Nekünk is. – Kyle előrehajolt. Karizmai megfeszültek, ahogy könyökével a
térdére támaszkodott. – Kétféle vérfarkas van – mondta. – Az egyik
vérfarkasnak születik vérfarkas szülőktől, a másik pedig egy lükantróp
harapása nyomán fertőződik meg. – Simon meglepetten kapta fel a fejét. Nem
nézte volna ki Kyle-ból, ebből a végtelenül laza biciklis futárból, hogy egyáltalán
ismeri azt a szót, hogy „lükantróp”. Csakhogy ez egy egészen másik Kyle volt:
koncentrált, céltudatos, határozott. – Nekünk, akik harapással fertőződtünk meg,
az első néhány év kulcsfontosságú. A démontörzs, ami a lükantrópiát okozza, egy
csomó másik változást is előidéz. Irányíthatatlan agressziót és dührohamokat,
öngyilkosságra való hajlamot, depressziót. A falka segíthet, de a frissen
megfertőzöttek nem mind olyan szerencsések, hogy rátalálnak egy falkára. Nekik
mindennel egyedül kell megbirkózniuk, és sokan közülük mások vagy saját maguk
ellen fordulnak. Sokan öngyilkosok lesznek, vagy a családjukkal erőszakoskodnak.
– Simonra pillantott. Ugyanez igaz a vámpírokra is, csak az ő esetükben sokkal
rosszabb tud lenni a helyzet. Egy elárvult ivadéknak szó szerint fogalma sincs róla,
mi történt vele. Irányítás nélkül nem tudja, hogyan táplálkozzon biztonságosan,
vagy egyáltalán, hogy hogyan tartsa magát távol a napfénytől. Itt jövünk be mi a
képbe.
 – És mit csináltok? – kérdezte Simon.
– Megkeressük azokat az Alvilágiakat, akik frissen alakultak át, és még nem
tudják, mi lett belőlük. Néha még a boszorkánymesterekkel is előfordul, egyik-
másik évekig nem jön rá, kicsoda valójában. Beavatkozunk, próbáljuk bejuttatni
őket egy falkába vagy egy klánba, és igyekszünk megtanítani nekik, hogyan uralják
a képességeiket.
– Jó szamaritánusok vagytok, mi? – Jace szeme ragyogott.
– Ami azt illeti, igen. – Kyle-on érződött az igyekezet, hogy minél
érzelemmentesebb legyen a hangja. – Beavatkozunk, mielőtt az új Alvilági
erőszakhoz folyamodhatna, és kárt tenne magában vagy másokban. Tudom, velem
mi történt volna, ha nem lett volna a Gárda. Rossz dolgokat tettem. Nagyon
rosszakat.
– Mennyire rosszakat? – kérdezte Jace. – Törvénybe ütközőket?
– Fogd be, Jace! – szólt rá Simon. – Nem vagy szolgálatban, világos? Egy
pillanatig most ne legyél Árnyvadász. – Kyle-hoz fordult. – Szóval hogy jutott
eszedbe elmenni egy ócska banda meghallgatására?
– Azt hittem, nem tudod, hogy ócska.
– Csak felelj a kérdésre!
– Jelentést kaptunk egy új vámpírról. Egy Napjáróról, aki egyedül él, nem
klánban. Nem akkora titok ez, mint gondolod. Egy klán segítsége nélkül az
ivadékok nagyon veszélyesek tudnak lenni. Rám osztották a feladatot, hogy
tartsalak szemmel.
– Ezek szerint – próbálta tisztázni a helyzetet Simon –, bár megtudtam, hogy
vérfarkas vagy, nemcsak hogy nem akarsz elküldeni a lakásodból, de egyenesen
megtiltod, hogy elköltözzem.
– Úgy van – bólintott Kyle. – Illetve elköltözhetsz, de akkor veled megyek.
– Arra semmi szükség – mondta Jace. – Nagyszerűen tudok vigyázni Simonra én
is, köszönöm. Ezt az újdonsült Alvilágit az én dolgom gúnyolni meg cseszegetni,
nem a tied.
– Fogjátok már be! – kiáltotta Simon. – Mind a ketten! Egyikőtök sem volt ott,
amikor ma valaki meg akart ölni...
 – Én ott voltam – jegyezte meg Jace. – Legalábbis a végén.
Kyle szeme világított, akár egy farkasé az éjszakában. – Valaki meg akart ölni?
Mi történt?
Simon tekintete találkozott Jace-ével a szobán keresztül. Egyetlen néma
pillantással megállapodtak, hogy hallgatnak Káin Jeléről. – Tegnapelőtt is és ma is
követtek, aztán szürke melegítős alakok rám támadtak.
– Emberek?
– Nem tudjuk biztosan.
– És fogalmatok sincs, mit akarnak tőled?
– Odáig tuti, hogy holtan akarnak látni – felelte Simon. – Azon túl fogalmam
sincs.
– Van nyom, amin elindulhatunk – mondta Jace. – Nyomozni fogunk.
Kyle megrázta a fejét. – Jó. Nem tudom, mit nem mondtok el nekem, de előbb-
utóbb úgyis kiderül. – Felállt. – Viszont ki vagyok nyúlva. Megyek aludni. Reggel
találkozunk – szólt oda Simonnak, aztán Jace-hez fordult. – És gondolom, veled is
összefutunk még. Te vagy az első Árnyvadász, akivel találkoztam.
– Szar ügy – vont vállat Jace. – Ezek után az összes többi szörnyű csalódás lesz.
Kyle elfintorodott, és becsapta maga mögött a szobája ajtaját.
Simon Jace-re pillantott. – Nem mész vissza az Intézetbe – mondta. – Ugye?
Jace megrázta a fejét. – Védelemre van szükséged. Ki tudja, mikor akar valaki
megint megölni.
– Mostanra tényleg kezded túlzásba vinni ezt a hogyan kerüld el Claryt játékot–
mondta Simon, és felállt. – Hazamész valaha?
Jace visszanézett rá. – És te?
Simon átment a konyhába, hozott egy seprűt, s feltakarította az összetört
üveget a padlóról. Ez volt az utolsó adag. A szemetesbe dobta a szilánkokat, és
elvonult Jace mellett a saját kicsi szobájába, ahol kibújt a dzsekijéből meg a
cipőjéből, és levetette magát az ágyra.
Egy pillanattal később Jace lépett be utána a szobába. Körülnézett, aztán
felhúzta a szemöldökét, és szélesen elmosolyodott. – Jó kis kuckód van.
Minimalista. Tetszik.
 Simon az oldalára fordult, és hitetlenkedve meredt Jace-re. – Kérlek, mondd,
hogy nem a szobámban akarod tölteni az éjszakát!
Jace letelepedett az ablakpárkányra. – Te tényleg nem nagyon fogod ezt a
testőr dolgot, igaz?
– Nem is hittem volna, hogy ennyire bírsz. Vagy úgy vagy vele, ahogy mondani
szokták? Az ember tartsa közel a barátait, de az ellenségeit még közelebb?
– Nem azt szokták mondani, hogy az ember tartsa közel a barátait, mert akkor
lesz, aki vezesse a kocsiját, amikor éjszaka beoson az ellensége területére, hogy
telehányja a postaládáját?
– Elég biztos vagyok benne, hogy nem. Az pedig, hogy meg akarsz védeni, nem
annyira megható, mint inkább ijesztő, csak hogy tudd. Semmi bajom. Láttad, mi
történik, ha valaki ártani akar nekem.
– Igen, láttam – mondta Jace. – Viszont akárki is akar megölni, végül úgyis
tudomást szerez Káin Jeléről. Akkor aztán vagy feladja az egészet, vagy talál valami
más módszert, hogy elintézzen. – Az ablakkeretnek támaszkodott. – És pontosan
ezért vagyok itt.
Hiába szeretett volna, Simon nem talált hibát az érvelésében, vagy legalábbis
nem akkorát, hogy érdemes lett volna belekötni. A hasára fordult, és a karjába
temette az arcát. Perceken belül elaludt.
A sivatagban gyalogolt az égő homokon, napon fehéredő csontok között. Soha életében
nem volt még ilyen szomjas. Minden nyelésnél úgy érezte, hogy a szája megtelt homokkal, és
a torkát kések szabdalják.
Simont a telefon éles berregése ébresztette. Átfordult, és erőtlenül
tapogatózott a dzsekije után. Mire kihalászta a zsebéből a készüléket, abbahagyta a
csengést.
Megfordította, hogy megnézhesse, ki hívta. Luka volt az.
A francba! Lefogadom, Anya odatelefonált, és engem keresett, gondolta, aztán felült.
Még kába volt az alvástól, és eltartott pár pillanatig, mire eszébe jutott, hogy
amikor elaludt, nem volt egyedül a szobában.
Gyorsan az ablak felé nézett. Jace most is ott volt, de nyilvánvalóan aludt; ült,
fejét az üvegnek támasztotta. Halványkék hajnali fény szűrődött be mellette a
szobába. Nagyon fiatalnak tűnt így. Hiányzott az arcáról a gúny, az arrogancia, a
szarkazmus. Szinte még azt is el lehetett képzelni, hogy mit lát benne Clary.
Elég nyilvánvaló volt, hogy nem veszi túlságosan komolyan ezt a testőrösdit, de
hát efelől eleve nem merült föl sok kétség.
Simon sokadszorra is elgondolkodott rajta, hogy vajon mi folyik Clary és Jace
között.
Megint csörögni kezdett a telefon. Simon talpra ugrott, kisietett a nappaliba, és
pillanatokkal azelőtt nyomta meg a gombot, hogy a készülék átirányította volna a
hívást a hangpostára. – Luke?
– Bocs, hogy felébresztettelek, Simon. – Luke szokása szerint végtelenül
udvarias volt.
– Ébren voltam már – hazudta Simon.
– Találkoznunk kell a Washington Square Pakban fél óra múlva – mondta Luke.
– A szökőkútnál.
Simon erre komolyan megijedt. – Minden rendben? Clary jól van?
– Jól. Nem róla van szó. – A háttérből dübörgés hallatszott. Simon úgy sejtette,
Luke beindította a furgonját. – Csak gyere a parkba. És ne hozz magaddal senkit.
Ezzel letette.
Claryt Luke furgonjának hangja ébresztette zaklatott álmából. Hunyorogva Ilit
fel. Amíg aludt, a nyaklánca beakadt a hajába, úgyhogy most óvatosan kibontotta a
fürtjei közül, és lehúzta a fején keresztül.
Ahogy a gyűrűt a tenyerébe ejtette, a lánc szabályos kör alakban rendeződött el
körülötte. A csillagokkal díszített apró ezüstholmi mintha gunyorosan kacsintott
volna rá. Clary emlékezett rá, mit érzett, miután Jace otthagy– i a neki egy
üzenetbe csomagolva, amikor elindult Jonathan után. Akármi is a helyzet, nem
tudnám elviselni a gondolatot, hogy ez a gyűrű örökre elvesszen, mint ahogy azt sem
bírnám elviselni, ha téged kéne elhagynom örökre.
Azóta majdnem két hónap telt el. Clary akkor biztos volt benne, hogy a fiú
szered, annyira biztos, hogy még a Tündérek Udvarának Királynője sem tudta
megkísérteni. Hogyan akarhatott volna bármi mást, amikor az övé volt Jace?
 De talán soha nem lehet teljesen megkapni valakit, gondolta most Clary. Talán
akármennyire szeret valakit az ember, az a valaki átfolyhat az ujjai között, akár a
víz, és nem lehet ellene tenni semmit. Már értette, miért mondanak olyanokat,
hogy valakinek összetört a szíve; úgy érezte az övé most repedt üvegszilánkokból
áll, amelyek minden egyes lélegzetvételnél belülről a mellkasába döfnek. Ha
elképzeled a világot nélküle, mondta a Tündérkirálynő...
Megcsördült a telefon, és Clary egy pillanatra megkönnyebbült, amiért valami
kizökkentette a szenvedéséből. Jace, jutott eszébe aztán. Talán a fiú nem érte el a
mobilján, és most a vezetékes számot hívta. Ledobta a gyűrűt az éjjeliszekrényre,
és a telefonkagyló után nyúlt. Éppen beleszólt volna, amikor rájött, hogy édesanyja
már felvette a másik készüléket.
– Halló? – Jocelyn meglepően ébernek tűnt ahhoz képest, hogy milyen korán
volt még.
Enyhén idegenes hangzású, ismeretlen hang felelt. – Catarina vagyok a Beth
Israel kórházból. Jocelynt keresem.
Clary megrémült. A kórházból? Talán Luke-kal történt valami? Borzasztó
gyorsan hajtott el a ház elől...
– Én vagyok Jocelyn. – Édesanyja nyilvánvalóan nem ijedt meg, inkább úgy
tűnt, mintha számított volna a hívásra. – Köszönöm, hogy ilyen gyorsan
visszahívtak.
– Ez természetes. Örülünk, hogy megkeresett bennünket. Nem sűrűn fordul elő,
hogy valaki magához tér egy olyan átokból, ami önt sújtotta. – Tényleg, gondolta
Clary. Édesanyja a Beth Israelben feküdt, miután kómába esett a főzettől, amit
azért ivott meg, hogy Valentine ne faggathassa ki. – És Magnus Bane barátai az én
barátaim is.
Jocelyn feszültnek tűnt. – Értette az üzenetemet? Tudta, miért hívtam?
– A gyerekre volt kíváncsi – mondta a nő a vonal túlsó végén. Clary tudta, hogy
le kéne tennie a kagylót, de képtelen volt rá. Milyen gyerek? Mi történik itt? –
Arra, amelyiket magára hagytak.
Jocelyn hangja egy pillanatra elakadt. – I... igen. Gondoltam...
– Sajnálattal kell közölnöm, hogy a gyermek meghalt. Tegnap éjszaka.
 Jocelyn egy pillanatig nem szólt. Clary a telefonon keresztül is érezte
édesanyja megdöbbenését. – Meghalt? Hogyan?
– Magam sem nagyon értem. Este eljött a pap, hogy megkeresztelje...
– Te jó isten! – Jocelyn hangja remegett. – Megoldható lenne, hogy elmenjek
megnézni a holttestet ?
Hosszú csend következett. – Nem vagyok benne biztos – felelte végül a nővér. –
A halottasházban van, és arra vár, hogy átszállítsák a halottkém hivatalába.
– Catarina, azt hiszem, tudom, mi történt a fiúval. – Jocelyn mintha alig jutott
volna levegőhöz. – És ha bizonyosságot szerzek, talán meg tudom akadályozni,
hogy újra megtörténjen.
– Jocelyn...
– Már indulok is – közölte Clary édesanyja, és letette a telefont. Clary egy
pillanatig bambán meredt a kagylóra, aztán ő is visszatette a helyére.
Kikászálódott az ágyból, végighúzott egy kefét a hajában, felkapott egy farmert
meg egy pólót, és kisietett a nappaliba. Édesanyja éppen a telefon melletti
jegyzettömbre firkált kapkodva egy üzenetet. Ahogy Clary belépett, hátrahőkölt,
mint akit rajtakaptak valamin.
– Éppen menni készültem – mondta. – Az utolsó pillanatban felmerült egy-két
dolog az esküvővel kapcsolatban, és...
– Ne hazudj nekem, Anya! – szólt kertelés nélkül Clary. – Hallottam mindent a
telefonban, és pontosan tudom, hová mész.
Jocelyn elsápadt. Lassan letette a tollat. – Clary...
– Képtelenség, hogy még mindig védeni próbálsz – mondta a lány. – Lefogadom,
Luke-nak sem szóltál egy szót sem arról, hogy felhívtad a kórházat.
Jocelyn idegesen igazította meg a haját. – Nem lett volna szép vele szemben.
Mindjárt itt az esküvő meg minden...
– Persze. Az esküvő. Esküvőtök lesz. Miért is? Mert összeházasodtok. Nem
gondolod, hogy ideje megbíznod Luke-ban? És ideje megbíznod bennem is.
– Én megbízom benned – mondta halkan Jocelyn.
– Ez esetben nyilván nem bánod, ha veled jövök a kórházba.
– Clary, nem hiszem, hogy...
 – Tudom, mit hiszel. Azt hiszed, hogy ugyanaz történt, ami Sebastian-nal. Azaz
Jonathannal. Azt hiszed, talán valaki ugyanazt teszi csecsemőkkel, amit Valentine
tett a bátyámmal.
Jocelyn hangja enyhén remegett. – Valentine meghalt. Viszont vannak mások,
akik benne voltak a Körben, és sosem fogták el őket.
Es Jonathan holtteste sem került elő sosem. Clary nem szívesen gondolt erre. Aztán
meg Isabelle ott volt, és váltig állította, hogy Jace átvágta Jonathan gerincét egy
tőrrel, minek eredményeképpen Jonathan nagyon is meghalt. Lement a folyóhoz,
és meggyőződött róla, mondta. Jonathannak nem volt pulzusa, nem vert a szíve.
– Anya – szólt Clary. – O a bátyám volt. Jogom van veled menni. Jocelyn nagyon
lassan bólintott. – Igen. Azt hiszem, tényleg jogod van. -
Az ajtó melletti fogason lógó táskájáért nyúlt. – Hát akkor gyere, de fogd a
kabátod! Az időjárás-jelentés szerint eső lesz.
Ilyen kora reggel jóformán egy lélek sem járt a Washington Square Parkban. A
levegőt szinte harapni lehetett, a levelek pedig máris vastag vörös, aranyszínű és
sötétzöld szőnyeget terítettek a gyalogutakra. Simon félrerúgott néhányat, ahogy
átsietett a kő boltív alatt a park déli végében.
Csak néhányan lézengtek a környéken rajta kívül – a padokon hajléktalanok
aludtak hálózsákokba vagy kopott takarókba burkolózva, néhány zöld
egyenruhába öltözött férfi pedig a kukákat ürítette ki. Egy ember
bevásárlókocsiból fánkot, kávét meg péksüteményeket árult. A park közepén, a
nagy kerek kőszökőkútnál pedig ott állt Luke. Cipzáras zöld széldzsekit viselt, és
amint meglátta Simont, integetni kezdett.
Simon bizonytalanul integetett vissza. Még mindig nem volt benne biztos, nem
került-e valami bajba. Ahogy közelebb ért, Luke arckifejezése csak megerősítette a
gyanúját. Luke fáradtnak és borzasztóan idegesnek tűnt. Ahogy Simonra nézett,
tekintetéből sugárzott az aggodalom.
– Simon – szólt. – Köszönöm, hogy eljöttél.
– Nem gond. – Simon nem fázott, de azért a dzsekije zsebébe dugta a kezét,
hogy legalább tudjon vele mit kezdeni. – Mi a baj ?
– Nem mondtam, hogy baj van.
 – Nem rángtatnál ide hajnalok hajnalán, ha nem lenne valami baj – jegyezte
meg Simon. – Ha nem Claryről van szó, akkor...?
– Tegnap az esküvői szalonban – szólt Luke – Camille-ról kérdeztél.
A közeli fákról madárraj röppent fel rikácsolva. Simonnak eszébe jutott egy
mondóka a szarkáról, amit édesanyja mondott neki mindig. Meg kellett számolni a
madarakat, és azt kellett mondani, hogy: ..Egy, ha bánat, kettő, ha mindenki víg,
három, ha lagzi, négy, ha baba születik; öt, ha ezüst, hat, ha arany, hét a titok, ha
titok is marad.”
– Értem – bólintott Simon. Máris elvétette a madarak számolását. Talán heten
voltak. Hét, tehát a titok titok marad, akármiről is legyen szó.
– Nyilván hallottál az elmúlt héten a városban talált halott Árnyvadászokról –
mondta Luke. – Ugye ?
Simon lassan bólintott. Rossz előérzete volt ezzel a beszélgetéssel
kapcsolatban.
– Úgy tűnik, Camille keze volt a dologban – folytatta Luke. – Rögtön eszembe
jutott, hogy érdeklődtél felőle. Egy nap alatt kétszer találkoztam a nevével, miután
évek óta még csak nem is hallottam felőle. Elég különös véletlennek tűnik.
– Véletlenek előfordulnak.
– Alkalmasint igen – bólintott Luke –, de ritkán a véletlen a legkézenfekvőbb
magyarázat. Ma este Maryse találkozik Raphaellel, hogy kikérdezze, milyen
szerepe van Camille-nak a gyilkosságokban. Ha kiderül, hogy tudsz valamit
Camille-ról, hogy kapcsolatba léptél vele... Nem akarom, hogy magyarázkodnod
kelljen, Simon.
– Akkor már ketten vagyunk. – Simon feje megint lüktetni kezdett. Szokott
egyáltalán fájni a fejük a vámpíroknak? Nem is emlékezett rá, mikor fordult elő
vele ilyesmi utoljára az elmúlt napok eseményei előtt. – Találkoztam Camille-lal –
mondta. – Négy nappal ezelőtt. Azt hittem, Raphael hív, de kiderült, hogy ez a nő
volt az. Egyezséget ajánlott. Azt ígérte, hogy ha neki dolgozom, én leszek a
második legfontosabb vámpír a városban.
– Miért akarja, hogy neki dolgozz? – kérdezte Luke semleges hangon.
 – Tud a Jelről – felelte Simon. – Azt mondta, Raphael elárulta őt, és a
segítségemmel visszaszerezheti a klán irányítását. Az a benyomásom támadt, hogy
nincs különösebben oda Raphaelért.
– Ez érdekes – mondta Luke. – Én úgy hallottam a történetet, hogy Camille vagy
egy évvel ezelőtt határozatlan időre lemondott a klán vezetéséről, és ideiglenesen
Raphaelt tette meg helyettesének. Ha éppen ő választotta ki vezérnek, most miért
dolgozna ellene?
Simon vállat vont. – Nem tudom. Én csak azt mondtam el neked, amit tőle
hallottam.
– Miért nem beszéltél nekünk róla, Simon? – kérdezte nagyon halkan Luke.
– O kért meg rá, hogy ne szóljak senkinek. – Simon maga is érezte, ez milyen
ostobán hangzik. – Sosem találkoztam hozzá hasonló vámpírral – tette hozzá. –
Csak Raphaellel meg a többiekkel a Dumontban. Nehéz elmagyarázni, milyen volt.
Az ember minden szavát el akarta hinni. Minden kérését teljesíteni akarta.
Mindenáron a kedvében szerettem volna járni, pedig tudtam, hogy csak a saját
céljaira akar felhasználni.
A bevásárlókocsiból péksüteményeket és kávét áruló férfi közeledett feléjük.
Luke vett magának kávét meg brióst, aztán leült a szökőkút peremére. Egy
pillanattal később Simon is csatlakozott hozzá.
– A férfi, aki elárulta nekem Camille nevét, vénségesként emlegette – mondta
Luke. – Azt hiszem, a világ legöregebb vámpírjainak egyike lehet. Úgy sejtem, a
legtöbben nagyon jelentéktelennek érezhetik magukat mellette.
– Hangyának éreztem magam – bólintott Simon. – Megígérte, hogy ha öt napon
belül nem döntök úgy, hogy neki dolgozom, nem háborgat többé. Szóval azt
mondtam, megfontolom.
– És ? Megfontoltad ?
– Ha Árnyvadászokat öl, nem akarom, hogy bármi közöm legyen hozzá
– válaszolta Simon. – Ezt biztosra veheted.
– Ezt nyilván Maryse is örömmel hallja majd.
– Most csak gúnyolódsz velem.
 – Nem – jelentette ki Luke, és nagyon komolynak tűnt. Ezek voltak azok a
pillanatok, amikor Simon meg tudott feledkezni róla, hogy Luke Clary amolyan
mostohaapja, az az ember, aki mindig szívesen hazavitte az iskolából, vagy
kölcsönadott egy tízest egy könyvre vagy mozira, és eszébe jutott, hogy ugyanez az
ember vezeti a város legnagyobb farkasfalkáját, és ő az, akire a legfontosabb
pillanatokban az egész Klávé hallgat. – Elfelejted, ki vagy, Simon. Elfelejted, milyen
képességed van.
– Bár el tudnám felejteni! – mondta keserűen Simon. – Jó lenne, ha elég lenne
nem használnom, és egyszerűen eltűnne.
Luke megrázta a fejét. – A képességek olyanok, mint a mágnes. Azokat vonzzák,
akiknek szükségük van rá. Camille-t például, de mások is fognak még jelentkezni.
Voltaképpen szerencsénk van, hogy ilyen sokáig tartott, mire a nyomodba
szegődtek. – Simonra pillantott. – Ha legközelebb hív, szerinted meg tudnád
üzenni nekem vagy a Klávénak, hogy hol találjuk?
– Igen – felelte megfontoltan Simon. – Megmondta, hogyan léphetek
kapcsolatba vele. Azért nem úgy néz ki, hogy megjelenik, ha belefújok egy
varázssípba. Amikor legutóbb beszélni akart velem, az emberei megleptek, aztán
elvittek hozzá. Szóval az nem fog működni, hogy mások is ott vannak velem,
amikor fel akarom venni vele a kapcsolatot. Különben legfeljebb az alattvalókig
jutsz el, de hozzá nem.
– Hmm. – Luke elgondolkodott a dolgon. – Akkor ki kell találnunk valami
okosat.
– Méghozzá gyorsan. Azt mondta, öt napot ad nekem, ami azt jelenti, hogy
holnap valami jelet fog várni tőlem.
– Nyilván így lesz – mondta Luke. – Ami azt illeti, számítok is rá.
Simon óvatosan nyitotta ki Kyle lakásának ajtaját. – Hahó! – kiáltotta, ahogy
belépett az előszobába, és felakasztotta a fogasra a dzsekijét. – Van itthon valaki ?
Senki nem felelt, de a nappaliból egy videojáték süvítő, dübörgő, csörömpölő
hangjai hallatszottak. Engesztelésül egy papírzacskóban néhány zsemlét hozott
magával az A sugárút egyik pékségéből. – Hoztam reggelit...
 Elakadt a hangja. Nem volt benne biztos, mi fog történni, amikor önjelölt
testőrei rájönnek, hogy a hátuk mögött kiosont a lakásból, de abban nem
kételkedett, hogy a „próbáld csak meg még egyszer, és rögtön kinyírlak” mondat
valamilyen formában elhangzik majd. Az viszont fel sem merült benne, hogy Kyle
meg Jace egymás mellett fognak ülni a kanapén, mintha a legjobb cimborák
lennének a világon. Kyle egy videojáték konzolját tartotta a kezében, Jace pedig a
könyökével a térdére támaszkodva erősen figyelt. Alig vettek tudomást Simon
érkezéséről.
– Az a fickó a sarokban teljesen másfelé néz – mutatott a tévé képernyőjére
Jace. – Egy forgórúgással totál el lehetne intézni.
– Ebben a játékban nem lehet rúgni. Csak lelőni tudom. Látod? – Kyle
megnyomott néhány gombot.
– Ez baromság. – Jace felnézett. Úgy tűnt, csak most vette észre egyáltalán
Simont. – Látom, hazajöttél a reggeli megbeszélésedről – szólt hűvösen. –
Lefogadom, nagyon okosnak gondoltad magad, hogy így el tudtál osonni.
– Közepesen okosnak – ismerte el Simon. – Mintha keresztezték volna George
Clooney-t a Tripla vagy semmiből meg azt a két embert az Állítólag... -ból, csak persze
én sokkal jóképűbb vagyok.
– Mindig örülök, hogy fogalmam sincs, mit fecsegsz összevissza – mondta Jace.
– Békesség és nyugalom száll meg tőle.
Kyle kimerevítette a képet, amin éppen egy irdatlan méretű fegyver csöve
látszott közvetlen közelről, és letette a konzolt. – Én kérek egy zsemlét.
Simon odadobott neki egyet, Kyle pedig átvonult a konyhába, amit egy hosszú
pult választott el a nappalitól, hogy megpirítsa és megvajazza a reggelijét. Jace a
papírzacskóra pillantott, és elutasítóan legyintett. – Kösz, nem kérek.
Simon leült a dohányzóasztalra. – Enned kéne valamit.
– Nicsak, ki beszél.
– Éppen kifogytam a vérből – mondta Simon. – Hacsak nem kínálsz meg a
sajátodból...
– Inkább nem. Ezen az úton már jártunk, és szerintem mindkettőnknek jobb, ha
csak barátok maradunk. – Jace hangja éppen olyan gunyoros volt, mint mindig, de
Simon ilyen közelről látta, milyen sápadt, és milyen karikás 4 szeme. Az arccsontjai
mintha még élesebben álltak volna ki, mint eddig.
– Komolyan – szólt Simon, és Jace felé tolta a zacskót az asztalon. – Enned kéne
valamit. Nem viccelek.
Jace az étellel teli papírzacskóra pillantott, és elhúzta a száját. A szemhéja
szürkészöld volt a kimerültségtől. – Már a gondolattól is hányingerem van,
őszintén szólva.
– Tegnap este elaludtál – mondta Simon. – Amikor elvileg engem őriztél.
Tudom, hogy ez a testőr dolog leginkább vicc, de akkor is. Mikor aludtál rendesen
utoljára?
– Úgy érted, mikor aludtam végig az éjszakát? – gondolkodott el Jace. – Két
hete. Talán három.
Simonnak leesett az álla. – Hogyhogy? Mi van veled?
Jace erőtlenül elmosolyodott. – „Istenem, engem bezárhatnának egy dióhéjba,
ott is úgy érezném, hogy a végtelenség királya vagyok – ha nem volnának rossz
álmaim.”
– Ami azt illeti, ezt ismerem. Hamlet. Szóval azt akarod mondani, hogy nem
tudsz aludni, mert rémálmaid vannak?
– Vámpír – szólt fáradt magabiztossággal Jace –, ezt te el sem tudod képzelni.
– Hé! – Kyle megkerülte a pultot, és levetette magát a hepehupás fotelba.
– Mi folyik itt ?
– Luke-kal találkoztam – felelte Simon, aztán beszámolt mindenről, nem lévén
rá többé oka, hogy titkolózzon. Azt azért nem említette meg, hogy Camille
nemcsak azért akarja őt szövetségesének, mert Napjáró, hanem Káin Jele miatt is.
Kyle bólintott, amikor Simon a történet végére ért. – Luke Garroway. O a belvárosi
falka feje. Hallottam róla. Nagy kutya.
– A valódi neve nem Garroway – mondta Jace. – Régen Árnyvadász volt.
– Igen. Ezt is hallottam. Most pedig ő az egyik központi figurája ennek a
szövetségesdinek. – Kyle Simonra pillantott. – Te aztán fontos embereket ismersz.
– A fontos emberekkel állandóan baj van – mondta Simon. – Camille-lal például.
 – Amint Luke elmondja Maryse-nek, mi történt, a Klávé a gondjaiba veszi azt a
nőt – jelentette ki Jace. – Megvannak rá a módszerek, hogyan kezeljük a maguk feje
után menő Alvilágiakat. – Kyle erre felhúzott szemöldökkel pillantott a másik
fiúra, de Jace észre sem vette. – Már mondtam, hogy szerintem nem ő akar
megölni. Tud a... – Jace-nek a torkán akadt a szó. – Tudja, hogy abból nem sülne ki
semmi jó.
– Aztán meg fel akar használni – mondta Kyle.
– Ebben van valami – bólintott Jace. – Senki sem tenne el láb alól egy értékes
szövetségest.
Simon egyik fiúról a másikra nézett, aztán megrázta a fejét. – Ti meg mikor
melegedtetek ennyire össze ? Tegnap este még az ment, hogy „Én vagyok i
legnagyobb harcos!”, „Nem, mert én vagyok a legelitebb harcos!” Ma meg Halót
játszotok, és végszavaztok egymás ötleteihez.
– Rájöttünk, hogy van bennünk valami közös – felelte Jace. – Mind a kettőnket
idegesítesz.
– Erről eszembe jutott valami – szólt Simon. – Bár nem hiszem, hogy
bármelyikőtöknek is tetszeni fog a dolog.
Kyle felhúzta a szemöldökét. – Hadd halljuk!
– Azzal, ha folyamatosan rajtam tartjátok a szemeteket, egy baj van – folytatta
Simon. – Akárkik is akarnak megölni, így nem fognak újra próbálkozni, akkor
pedig nem tudjuk meg, kik ők, arról nem is beszélve, hogy állandóan figyelnetek
kell, és felteszem, hogy van jobb dolgotok is. – Vagyis
– tette hozzá Jace felé fordulva –, neked lehet, hogy nincsen.
– Szóval? – kérdezte Kyle. – Mit javasolsz?
– Előcsalogatjuk őket. Elérjük, hogy megint támadjanak. Igyekszünk egyet
elkapni közülük, hogy megtudjuk, ki küldte őket.
– Ha nem tévedek nagyot – mondta Jace nekem éppen ez az ötletem támadt a
minap, és akkor nem voltál odáig érte.
– Fáradt voltam – közölte Simon. – Azóta viszont gondolkodtam. És eddigi
tapasztalataim alapján a gonosztevők nem állnak csak úgy odébb attól, ha az
ember egyszerűen nem foglalkozik velük. Inkább mindig új dolgokkal
próbálkoznak. Szóval vagy úgy intézem, hogy utánam jöjjenek, vagy örökké arra
várok, mikor támadnak megint.
– Benne vagyok – jelentette ki Jace, Kyle viszont láthatólag továbbra is
kételkedett. – Szóval úgy gondoltad, hogy kimész az utcára, és addig mászkálsz,
amíg megint megjelennek?
– Az jutott eszembe, hogy megkönnyíthetném a dolgukat, és felbukkanhatnék
valahol, ahol mindenki tudja, hogy ott leszek.
– Úgy érted...? – húzta fel a szemöldökét Kyle.
Simon a hűtőre ragasztott szórólapra mutatott. EZEREVES TÉPÉS, OKTÓBER 16.
ALTO BÁR, BROOKLYN, 21 ÓRA. – A koncertről beszélek. Miért ne? – A fejfájása
szemernyit sem csillapodott, de próbált nem törődni vele, és nem gondolni rá,
milyen nehéz lesz ilyen kimerültén végigcsinálnia a koncertet. Valahogyan vért
kell szereznie. Muszáj.
Jace szeme felragyogott. – Ami azt illeti, ez egész jó ötlet, vámpír.
– Azt akarod, hogy a színpadon támadjanak meg? – csodálkozott Kyle.
– Legalább izgalmas lesz a buli – jegyezte meg Simon több lelkesedéssel a
hangjában, mint amennyit valójában érzett. Alig bírta elviselni a gondolatot, hogy
megint megtámadhatják, még ha nem is a testi épségét féltette. Nem volt benne
biztos, hogy még egyszer végig tudná nézni, ahogy Káin Jele teszi a dolgát.
Jace megrázta a fejét. – Nyilvánosan nem támadnak. Várni fognak a koncert
végéig. Mi pedig ott leszünk, és elbánunk velük.
Kyle megrázta a fejét. – Nem is tudom...
Futottak még néhány kört, Jace és Simon érveltek az egyik oldalon, Kyle pedig
a másikon. Simon némi bűntudatot érzett. Ha Kyle tudna a jelről, tokkal könnyebb
lenne rábeszélni a dologra. Végül a vérfarkas fiú megtört
– nyomás alatt, és kelletlenül beleegyezett, hogy megvalósítsák az általa
továbbra is ostobának tartott tervet.
– De – mondta végül, majd felállt, és lesöpörte a pólójáról a morzsákat
– csak azért csinálom, mert biztos vagyok benne, hogy úgyis nekiláttok, ha
beleegyezem, ha nem. Ezzel az erővel akár ott is lehetek. – Simonra pillantott. – Ki
gondolta volna, hogy ilyen nehéz lesz megvédeni téged?
 – Ezt előre megmondhattam volna – szólt Jace, miközben Kyle felkapta a
dzsekijét, és az ajtó felé indult. Dolgoznia kell, magyarázta a másik kettőnek. A
jelek szerint tényleg biciklis futárkodott; a Praetor Lupusnak hiába volt Igazán
dögös neve, nem fizetett jól. Miután becsukódott mögötte az ajtó, Jace
visszafordult Simonhoz. – Szóval a koncert kilenckor lesz, igaz? Mit kezdünk a nap
többi részével?
– Mármint együtt ? – kapta fel a fejét hitetlenkedve Simon. – Hazamész te
valaha?
– Mi van, máris meguntad a társaságomat?
– Hadd kérdezzek valamit – szólt Simon. – Te lélekemelőnek találod az én
társaságomat?
– Hogy micsoda? – kérdezte Jace. – Bocs, azt hiszem, elaludtam egy pillanatra.
Kérlek, folytasd, akármilyen lebilincselő dologról is beszéltél.
– Elég már! – szólt rá Simon. – Csak egy pillanatra hagyd már abba a
gúnyolódást. Nem eszel, nem alszol. Tudod, ki van még ugyanígy vele? Clary. Nem
tudom, mi történik közterek, mert egy árva szót sem szólt. Felteszem, egyáltalán
nem akar beszélni róla. Viszont teljesen nyilvánvaló, hogy összekülönböztetek.
Márpedig ha szakítani akarsz vele...
– Szakítani vele? – Jace rámeredt. – Neked elment az eszed?
– Ha továbbra is kerülöd – mondta Simon ő fog szakítani veled.
Jace felállt. Könnyedsége eltűnt, hirtelen megtelt feszültséggel, akár egy
ugrásra kész macska. Az ablakhoz lépett, és idegesen félrerántotta a függönyt.
A késő délelőtti napfény beáramlott a résen, és egészen fakónak mutatta a szemét.
– Okkal teszem, amit teszek – mondta végül.
– Remek – bólintott Simon. – És Clary tisztában van ezekkel az okokkal?
Jace nem felelt.
– O szeret téged, és bízik benned – mondta Simon. – Tartozol neki annyival,
hogy...
– Vannak fontosabb dolgok is az őszinteségnél – szólt közbe Jace. – Szerinted
nekem jólesik megbántani ? Szerinted jólesik a tudat, hogy magamra haragítom,
hogy talán meg is fog gyűlölni ? Mit gondolsz, miért jöttem éppen ide ? – Dühösen
pillantott Simonra. – Nem lehetek vele – folytatta.
– Márpedig ha nem lehetek vele, egyáltalán nem számít, hol vagyok. Akár veled
is lehetek, mert ha megtudja, hogy téged próbállak megvédeni, akkor talán boldog
lesz.
– Szóval boldoggá akarod tenni annak ellenére, hogy elsősorban miattad
boldogtalan – állapította meg nem éppen barátságosan Simon. – Meglehetős
ellentmondás, nem?
– A szerelem maga az ellentmondás – felelte Jace, és visszafordult az ablak felé.
 8
Ki a sötétségben jár

Clarynek eszébe sem jutott, mennyire gyűlöli a kórházak szagát, amíg ki nem
nyitotta a Beth Israel bejárati ajtaját. A fertőtlenítő, a fém és az állott kávé szaga
sem tudta eltüntetni a betegség és a nyomorúság orrfacsaró bűzét. Édesanyja
betegségének emléke, a gondolat, hogy Jocelyn öntudatlanul feküdt csövekből és
vezetékekből rakott fészkében, szabályosan arcul csapta a lányt. Mélyet lélegzett,
és próbált nem beleszagolni a levegőbe.
– Jól vagy? – Jocelyn lehúzta a fejéről a kapucnit, és aggódó zöld szemével
Claryre pillantott.
Clary bólintott, aztán behúzta a nyakát, és körülnézett. Az előcsarnok csupa
hideg márvány, fém és műanyag volt. A nagy információs pult mögött jó pár nő
nyüzsgött – nyilván nővérek lehettek. Táblák mutatták, merre kell elindulni az
intenzív osztály, a röntgen, az onkológia, a gyerekosztály meg a többi felé. A büfét
Clary valószínűleg álmában is megtalálta volna; amennyi langyos kávét Luke-nak
vitt onnan, azzal a Cental Park-i tározót is meg lehetett volna tölteni.
– Bocsánat. – Egy karcsú nővér egy idős beteget tolt el mellettük, és a kerekek
kis híján átgördültek Clary lábán. A lány a nővér után nézett... Volt ott valami...
Talán reszketett a levegő...
– Ne bámulj, Clary – súgta oda Jocelyn. Átkarolta lánya vállát, és annak a
labornak az ajtaja felé fordult, ahol a vérvétel zajlott. Clary látta a saját és
édesanyja tükörképét az ajtószárnyak sötét üvegében. Bár még mindig fél fejjel
alacsonyabb volt Jocelynnál, tényleg nagyon hasonlítottak egymásra. Régen csak
legyintett, amikor az emberek ezt mondták. Jocelyn szép volt, ő pedig nem. De a
szemük és a szájuk formája mégiscsak ugyanaz, mint ahogy a vörös hajuk, a zöld
szemük meg az apró kezük is. Clary elgondolkodott rajta, hogy vajon miért nem
örökölt szinte semmit Valentine külsejéből, amikor a bátyja teljesen úgy nézett ki,
mint ő: szőke haja és sötét szeme éppen olyan volt, akár az apjuké. Bár, jutott
eszébe Clarynek, ha alaposabban megnézte magát, makacsul feszülő állkapcsában
mintha látott volna valamit Valentine-ból...
 – Jocelyn. – Mindketten megfordultak. Az a nővér állt előttük, aki az imént az
öregembert tolta a kerekes székben. Karcsú volt, fiatalos külsejű, sötét bőrű és
sötét szemű – aztán ahogy Clary alaposabban megnézte magának, eltűnt az álca.
Még mindig egy karcsú, fiatalos nőt látott maga előtt, csakhogy most már sötétkék
volt a bőre, a feje tetején kontyba rendezett haja viszont hófehér. A kék bőr
nagyon élesen ütött el halvány rózsaszín kórházi viseletétől.
– Clary – szólt Jocelyn –, ez Catarina Loss. Ő vigyázott rám, amíg itt voltam. Ő is
Magnus barátja.
– Maga boszorkánymester. – A szavak gyorsabban jöttek ki Clary száján,
mintsem hogy megállíthatta volna őket.
– Psszt! – A boszorkánymesternő elborzadva pillantott Jocelynra. – Nem
mondta, hogy a lányát is elhozza magával. Még gyerek.
– Clarissa tud viselkedni. – Jocelyn mogorván pillantott Claryre. – Igaz?
Clary bólintott. Amikor Idrisben harcoltak, látott már más boszorkány-
mestereket is Magnuson kívül. Időközben megtudta, hogy minden boszor-
kánymesternek van valamilyen tulajdonsága, amiről azonnal látszik, hogy nem
ember. Ilyen volt Magnus macskaszeme, másoknak azonban szárnyuk nőtt, vagy
úszóhártya a lábujjaik között, esetleg karmok az ujjaik végén.
A tetőtől talpig kék bőrt azonban nem lehetett egyszerűen kontaktlencsével
vagy túlméretezett dzsekivel elrejteni. Catarina Lossnak mindennap varázslattal
kellett álcáznia magát, hogy kitehesse a lábát otthonról – főleg így, hogy egy
mondén kórházban dolgozott.
A boszorkánymester hüvelykujjával a liftre bökött. – Jöjjenek velem! Essünk túl
rajta minél gyorsabban.
Clary és Jocelyn a nő után sietett, majd beléptek az először érkező fülkébe.
Ahogy az ajtó sziszegve bezáródott mögöttük, Catarina megnyomott egy gombot,
amelyen egyetlen H betű állt. A mellette a fémfelületen lévő bemélyedés azt
jelezte, hogy a H szintet kizárólag kulccsal lehet elérni, de amint a nő megérintette
a gombot, kék szikra röppent elő az ujja hegyéből, és a gomb kigyulladt. A lift
megindult lefelé.
Catarina a fejét rázta. – Ha nem lenne Magnus Bane barátja, Jocelyn Fairchild...
 – Fray – szólt közbe Jocelyn. – Most Jocelyn Frayként ismernek.
– Elhagyta az Árnyvadász nevet? – mosolyodott el Catarina. Az ajka ijesztően
pirosnak tűnt kék bőrén. – És te, kislány? Árnyvadász leszel, mint az apukád?
Clary igyekezett nem kimutatni, milyen bosszús. – Nem – felelte. – Árnyvadász
leszek, de nem olyan, mint apám volt. És a nevem Clarissa, de hívhat Clarynek.
A lift megállt, az ajtó félresiklott. A boszorkánymesternő tekintete egy
pillanatra megállapodott Claryn. – O, tudom a neved – mondta. – Clarissa
Morgenstein. A kislány, aki véget vetett a nagy háborúnak.
– Valahogy úgy. – Clary kilépett a liftből Catarina után, aztán édesanyja is
követte őket. – Maga is ott volt? Nem emlékszem, hogy találkoztunk volna.
– Catarina itt volt – mondta Jocelyn kicsit lihegve az erőfeszítéstől, hogy lépést
tarthasson a másik kettővel. Egy hosszú, szinte teljesen jellegtelen folyosón
haladtak: sem ablakai nem voltak, sem ajtók nem nyíltak egyik oldalon sem. A
falakat halványzöldre festették. – Ő és Magnus együtt ébresztettek fel a Fehér
Könyv segítségével. Aztán Catarina itt maradt, hogy vigyázzon rám, miután
Magnus visszatért Idrisbe.
– Mármint hogy a könyvre vigyázzon?
– Ez egy nagyon fontos könyv – mondta Catarina. Gumitalpú cipője hangosan
csattogott a folyosó padlóján.
– Nekem az volt a benyomásom, hogy a háború is nagyon fontos volt –
mormogta az orra alatt Clary.
Végül megérkeztek egy ajtóhoz. Szögletes tejüveg táblát illesztettek bele, amire
a „Halottasház” feliratot festették. Catarina rátette a kezét a kilincsre, és
mosolyogva nézett vissza Claryre. – Már egészen kiskoromban kiderült, hogy
különleges tehetségem van a gyógyításhoz – mondta. – Afféle varázslat ez. Szóval
itt dolgozom ebben a kórházban vacak fizetésért, és megteszem, ami tőlem telik,
hogy meggyógyítsam a mondénokat, akik sikítanának, ha megtudnák, hogy nézek
ki valójában. Vagyonokat kereshetnék, ha áruba bocsátanám a tudásomat
Árnyvadászoknak meg olyan ostoba mondénoknak, akik azt hiszik, tudják, mi az a
varázslat, mégsem teszem. Itt dolgozom. Szóval ne játszd itt nekem az agyad, vörös
hajú kislány. Nem vagy jobb nálam, csak mert híres lettél.
 Clary elvörösödött. Eddig eszébe sem jutott, hogy híres lenne. – Igaza van –
mondta. – Bocsánat.
A boszorkánymester szeme a falfehér és láthatóan ideges Jocelynra villant. –
Mehetünk?
Jocelyn bólintott, és Claryre pillantott, aki követte a példáját. Catarina belökte
az ajtót, ők pedig követték a halottasházba.
Claryt először a hideg csapta meg. Odabent fagyos volt a levegő, úgyhogy
gyorsan felhúzta a cipzárt a dzsekijén. A második élménye a szag volt: a tisz-
títószerek szúrós szaga a bomlás édeskés bűzével keveredett. A mennyezeten
vibráló lámpatestekből sárgás fény áradt. A terem közepén két nagy, üres asztal
állt, de volt egy mosdókagyló és egy fémállvány is a szervek súlyának
megállapítására szolgáló mérleggel. Az egyik fal mentén acélfiókok sorakoztak,
mint a bankokban, csak ezek sokkal nagyobbak voltak. Catarina odasietett az
egyikhez, megragadta a fogantyúját, és kihúzta; a fiók kerekeken gördült elő.
Odabent egy fémlapon egy csecsemő holtteste feküdt.
Jocelyn halk torokhangot hallatott. Egy pillanattal később Catarina mellé
lépett, Clary pedig lassabban követte. Korábban is látott már holttesteket
– látta például Max Lightwoodot, ráadásul őt ismerte is. Csak kilencéves volt.
Viszont egy csecsemő...
Jocelyn a szája elé kapta a kezét. Nagy, kerek szemét a gyermek testére
függesztette. Clary lenézett. Első pillantásra a csecsemő – egy fiú – teljesen
hétköznapinak tűnt. A kezén is és a lábán is megvolt mind a tíz ujja. Azonban ha
Clary koncentrált, hogy átlásson az álcán, már észrevette, hogy a gyerek kezén az
ujjai nem is ujjak voltak, hanem befelé hajló, hegyes karmok. A csecsemő bőre
szürke volt, tágra nyílt szeme pedig teljesen fekete – nem csak az írisz, de az egész
fehérje is. – Éppen ilyen volt Jonathan szeme, amikor megszületett – suttogta
Jocelyn. – Két fekete alagút. Később megváltoztak, és emberibbek lettek, de
emlékszem...
Ezzel megborzongott, sarkon fordult, és kisietett a teremből. Az ajtó be-
csapódott mögötte.
 Clary a közönyösnek tűnő Catarinára pillantott. – Az orvosok nem látták rajta?
– kérdezte. – Úgy értem, a szeme... meg a keze...
Catarina megrázta a fejét. – Amit nem akarnak látni, azt nem látják – mondta,
és vállat vont. – Működik itt valamiféle mágia, amihez hasonlót keveset láttam.
Démonmágia. Rossz dolog. – Elővett valamit a zsebéből. Egy darab szövet volt egy
visszazárható műanyag zacskóban. – Ez egy darab abból az anyagból, amibe bele
volt csavarva, amikor megtalálták. Ez is bűzlik a démonmágiától. Add oda
édesanyádnak! Megmutathatná a Néma
Testvéreknek, hátha ők ki tudnak hámozni belőle valamit. Talán kiderül, ki
tette ezt.
Clary átvette a szövetdarabot. Ahogy az ujjai összezáródtak körülötte, egy rúna
jelent meg előtte – vonalak és kacskaringók szövevénye, egy kép halvány árnyéka,
ami el is tűnt, amint a dzsekije zsebébe csúsztatta a zacskót.
A szíve azért majd kiugrott a helyéből. Ez bizony nem megy a Néma Testvérekhez,
gondolta. Addig legalábbis biztosan nem, amíg ki nem derítem, mit csinál vele ez a rúna.
– Találkozol Magnussal? – kérdezte Catarina. – Mondd el neki, hogy megmutattam
anyukádnak, amit látni akart.
Clary mechanikusan bólintott, akár egy bábu. Hirtelen nem akart mást, csak
eltűnni ebből a sárgán megvilágított teremből, el a halál szaga és a még mindig
nyitott fiókban heverő élettelen test elől. Eszébe jutott, ahogy édesanyja Jonathan
születésnapján minden évben elővette azt a dobozt, és zokogott a hajfürt fölött,
megsiratta a fiút, akit fel kellett volna nevelnie, és aki helyett egy ilyen
szörnyeteget kapott végül. Nem hiszem, hogy ezt akarta látni, gondolta Clary.
Szerintem éppen abban reménykedett, hogy lehetetlen.
– Persze – bólintott végül. – Megmondom neki.
Az Alto Bar jellegzetes hippikocsma volt, ami részben a Brooklynból Queens-be
vezető gyorsforgalmi út alatt helyezkedett el Greenpointban. Szombatonként nem
kötötték korhatárhoz a belépést, Eric pedig a tulaj haverja volt, szóval Simon
zenekara gyakorlatilag bármelyik szombaton játszhatott, még ha folyamatosan
változtatták is a nevüket, és nem is lehetett rá számítani, hogy komolyabb
közönséget vonzanak.
 Kyle és a többiek már a színpadon voltak, a felszerelést állították be, és még
egyszer utoljára mindent ellenőriztek. Egy régi koncertprogramjukat tervezték
előadni. Kyle villámgyorsan megtanulta a szövegeket, és kellőképpen
magabiztosak voltak. Simon a színpad mögött maradt a koncert kezdetéig, amivel
legalább egy kicsit csillapította Kyle idegességét. Most kilesett a poros
bársonyfüggöny mögül, hogy meglesse, kik lehetnek odakint.
A berendezés valaha ízléses lehetett. A falakat meg a mennyezetet dom-
bornyomásos bádoglemezek borították, amitől az egész hely egy korabeli
zugkocsmára emlékeztetett az alkoholtilalom korából. A pult mögé a falra art deco
stílusú tükröt akasztottak. A hely sokkal lepukkantabb volt már, mint amikor
megnyitott. A falakon állandó nyomot hagyott a füst, a padlót borító fűrészpor
csomókba állt össze a kilöttyent sör, meg ki tudja még, mi minden hatására.
Viszont a falak mellett sorakozó asztaloknál mindnél ültek. Simon Isabelle-t is
észrevette. A lány egyedül telepedett le az egyik asztalhoz; páncélmellényre
emlékeztető rövid, ezüstszínű ruhát viselt, meg démontaposó csizmát. A haját
kusza kontyban foga össze, és ezüst evőpálcikákat szúrt bele. Simon tudta, hogy
mindegyik pálcika pengeéles, és könnyedén át lehet vágni vele a fémet vagy a
csontot is. Isabelle ajkán a rúzs élénkvörös volt, akár a friss vér.
Szedd össze magad! – parancsolt magára Simon. Ne gondolj a vérre!
Más asztaloknál is ültek néhányan a fiúk barátai közül. Ott volt például Kirk
barátnője, Blythe, meg Matt barátnője, Kate, akik egy tál sápadt nachón
osztozkodtak. Eric számos barátnője különböző asztaloknál foglalt helyet, és a
legtöbb iskolai barátja is eljött, amitől még inkább úgy tűnt, hogy a hely tele van.
Az egyik sarokban magányosan ücsörgött Simon egyetlen rajongója, Maureen –
egy apró, satnya szőke lány, aki tizenkét évesnek tűnt, de tizenhatnak mondta
magát. Simon úgy sejtette, a valóságban, mondjuk, tizennégy lehet. Ahogy
meglátta a fiút kilesni a függöny mögül, elmosolyodott, és lelkesen integetni
kezdett.
Simon gyorsan behúzta a fejét, akár egy teknős, és összerántotta a függönyt.
– Hé – szólt oda Jace, aki egy felfordított hangfalon ült, és a telefonját bámulta
–, akarsz egy képet látni Alecről meg Magnusról Berlinben?
 – Nem igazán – felelte Simon.
– Magnuson bőrnadrág van.
– És valahogy mégsem.
Jace a zsebébe csúsztatta a telefont, és kíváncsian pillantott Simonra. – Jól
vagy?
– Igen – felelte Simon, de nem volt jól. Szédült, kavargóit a gyomra, és feszült
volt. Aggódva várta, hogy mit tartogat az este, és az sem segített, hogy nem evett;
valahogyan meg kell oldania ezt a problémát, méghozzá hamar. Nagyon jó lett
volna, ha Clary is itt van, de Simon tudta, hogy a lány nem jöhetett el. Az esküvővel
kapcsolatban akadt valami dolga, és már rég szólt Simonnak, hogy ki kell hagynia
ezt a koncertet. A fiú Jace-nek is továbbadta az információt, mielőtt elindultak
volna. Jace egyszerre tűnt megkönnyebbültnek és csalódottnak, ami pedig nem kis
feladat.
– Hahó – bújt be a függöny mögé Kyle. – Nagyjából meg is volnánk. –
Alaposabban megnézte magának Simont. – Biztos vagy a dolgodban?
Simon Kyle-ról Jace-re pillantott. – Feltűnt már, hogy összeöltöztetek?
A két fiú végignézett magán, aztán egymáson. Mindkettő farmert és hosszú ujjú
fekete pólót viselt. Jace kissé zavartan rángatta meg a pólója szegélyét. – Ezt Kyle-
tól kértem kölcsön. A sajátom elég koszos volt.
– Hinnye, most már egymás ruháit is hordjátok. Ilyesmit már igazán csak a
legjobb barátok csinálnak.
– Úgy érzed, kimaradtál valamiből? – kérdezte Kyle. – Gondolom, te is szeretnél
kölcsönkérni egy fekete pólót.
Simon nem mondta ki, ami nyilvánvaló volt: az ő cingár termetére aligha
lennének jók Kyle vagy Jace holmijai. – Feltéve, hogy mindenkin a saját nadrágja
van.
– Látom, izgalmas pillanatban csöppentem bele a beszélgetésbe – dugta át a
függönyön a fejét Eric. – Gyertek, ideje elkezdenünk.
Ahogy Kyle és Simon elindultak a színpadra, Jace felállt. Közvetlenül köl-
csönkért pólójának szegélye alatt Simon egy tőr pengéjét látta megvillanni.
 – Kéz– és lábtörést – szólt utánuk Jace sanda vigyorral. – Én itt lent leszek, és
remélhetőleg valaki más kezét meg lábát töröm el.
Azt beszélték meg, hogy Raphael alkonyaikor jön, de majd három órán át
várakoztatta őket, mire végül kivetített képe megjelent az Intézet könyvtárában.
Vámpírtaktika, gondolta Luke szárazon. A New York-i klán feje eljön, ha az
Árnyvadászok hívják, de nem lehet csak úgy ugráltatni, és biztosan nem lesz
pontos. Luke azzal ütötte el az időt, hogy beleolvasott a könyvtárban található
könyvek közül néhányba. Maryse-nek sem volt éppen beszélhetnék-je, ő az idő
java részében az ablaknál állt, vörösbort ivott egy ólomkristály pohárból, és a York
Avenue forgalmát figyelte.
Amikor Raphael, akár a sötétség hátterére vázolt fehér krétarajz, megjelent,
Maryse is sarkon fordult. Először a vámpír sápadt arca és keze vált láthatóvá, aztán
sötét haja meg a ruhái. Végül ott állt a szoba közepén, és bár csak egy kivetítés
volt, tökéletesen élethűnek látszott. A felé siető Maryse-re pillantott. – Hívtál,
Árnyvadász? – kérdezte, majd megfordult, és tetőtől talpig végigmérte Luke-ot. –
Látom, a farkasember is itt van. Valamiféle tanácsot akartok tartani?
– Nem éppen. – Maryse letette a poharát az asztalra. – Hallottál az utóbbi
időben bekövetkezett halálesetekről, Raphael? Az Árnyvadászok holttesteiről.
Raphael felhúzta a szemöldökét. – Hallottam. Nem gondoltam, hogy fontos
lenne. A klánomnak semmi köze az ügyhöz.
– Egy holttest a boszorkánymesterek területén került elő, egy a farkasokén, egy
pedig a tündérekén – mondta Luke. – Ügy sejtem, most a te néped következik.
Nyilvánvaló kísérletnek tűnik arra, hogy feszültséget szítsanak az Alvilágiak
között. Azért jöttem, hogy elmondjam, nem hiszem, hogy felelős vagy a
történtekért, Raphael.
– Micsoda megkönnyebbülés – szólt Raphael, de a tekintete sötét volt és óvatos.
– Egyáltalán hogy merülhetne fel, hogy én állok e mögött?
– Az egyik halott el tudta mondani nekünk, ki támadta meg – felelte Maryse. –
Mielőtt... meghalt... tudtatta velünk, hogy Camille a felelős.
– Camille. – Raphael hangja óvatos volt, de mielőtt gyorsan szenvtelenséget
erőltetett az arcára, átfutott rajta a megdöbbenés. – De ez lehetetlen.
 – Miért lehetetlen, Raphael? – kérdezte Luke. – Ő a klánotok vezére.
Nagyhatalmú és híresen könyörtelen. Aztán meg a jelek szerint eltűnt. Nem jött el
Idrisbe, hogy harcoljon mellettetek a háborúban. Nem nyilatkozott az újonnan
megkötött Szövetségről. Egyetlen Árnyvadász sem látta vagy hallott róla hónapok
óta... Egészen mostanáig.
Raphael néma maradt.
– Valami történik – mondta Maryse. – Meg akartuk adni neked a lehetőséget,
hogy mindent elmagyarázz nekünk, mielőtt a Klávéhoz fordulunk Camille-lal
kapcsolatban. Jó szándékunk jeleként.
– Igen – bólintott Raphael. – Jelekben nincs hiány.
– Raphael – szólt Luke barátságosan nem kell védened Camille-t. Ha fontos
neked...
– Hogy fontos? – Raphael elfordult, és kiköpött, bár kivetítés lévén ez inkább
csak egy látványos gesztus volt. – Gyűlölöm azt a nőt. Megvetem. Minden este,
amikor felkelek, a halálát kívánom.
– Ó! – húzta fel a szemöldökét Maryse. – Akkor talán...
– Évekig vezetett bennünket – mondta Raphael. – O volt a klán vezére, amikor
vámpír lettem. Ez ötven évvel ezelőtt történt. Nem sokkal korábban jött
Londonból. Idegen volt a városban, de elég könyörtelen hozzá, hogy pár hónap
alatt a manhattani klán vezérévé küzdje fel magát. Tavaly én lettem a helyettese.
Aztán néhány hónappal ezelőtt rájöttem, hogy embereket gyilkol. Puszta sportból
végez velük, és megissza a vérüket. Megszegi a Törvényt. Előfordul ilyesmi néha.
Egy-egy vámpír elindul a maga feje után, ezt képtelenség megakadályozni. De hogy
egy klánvezérrel történjen meg... Ok elvileg jobbak ennél. – Mozdulatlanul állt,
sötét szemén látszott, hogy a gondolataiba merül. – Nem vagyunk olyanok, mint
azok a barbár farkasok. Nem akkor lesz új vezérünk, ha valaki megöli a régit. A
legsúlyosabb bűntények egyike, ha egy vámpír kezet emel egy másik vámpírra,
még akkor is, ha az megszegte a Törvényt. És Camille-nak számos szövetségese
meg követője van. Nem kockáztathattam meg, hogy végezzek vele. Inkább oda-
mentem hozzá, és közöltem vele, hogy el kell hagynia bennünket, különben a
Klávéhoz fordulok. Nem akartam ezt tenni persze, mert tudtam, hogy ha fény
derül a dologra, az egész klánra rossz fényt fog majd vetni. Csak bizalmatlanság
lett volna belőle, és nyomozni kezdtek volna utánunk. Megszégyenítettek és
megaláztak volna bennünket a többi klán előtt.
Maryse türelmetlenül mordult fel. – Fontosabb dolgok is vannak a világon,
mint hogy elkerüljük a kínos helyzeteket.
– Egy vámpír esetében az ilyesmi a különbséget jelentheti élet és halál között. –
Raphael halkabbra fogta a hangját. – Blöfföltem, de ő elhitte, hogy tényleg
megteszem. Beleegyezett, hogy elmegy. Elküldtem, de nehéz helyzetben találtuk
magunkat utána. Nem vehettem át a vezetést, mert Camille nem mondott le róla.
Nem beszélhettem a többieknek a távozásáról anélkül, hogy eláruljam, mit tett.
Hosszú távollétnek kellett beállítanom a dolgot, halaszthatatlan utazásnak. Nem
ritka az ilyen mehetnék a mi fajtánknál, mindenkire rátör néha-néha. Aki örökké
él, annak az évek múlásával minden hely unalmas börtön lesz előbb-utóbb.
– És mit gondoltál, meddig tudod fenntartani a látszatot? – kérdezte Luke.
– Ameddig lehetséges – telelte Raphael. – Ügy fest, mostanáig sikerült. –
Elfordította a tekintetét, és kinézett az ablakon az égen ragyogó csillagok felé.
Luke nekidőlt az egyik könyvespolcnak. Halvány mosollyal nyugtázta, hogy
éppen az alakváltókról szóló kötetek között találta magát, ahol a vérfarkasokról, a
nágákról, a kicunékról meg a szelkikről szóló tanulmányok sorakoztak. – Talán
érdekel, hogy ő nagyjából ugyanezt a történetet mondta el rólad – szólt, de azt
nem említette, kinek is mondta el azt a történetet Camille.
– Azt hittem, elment a városból.
– Talán el is ment, aztán most visszatért – találgatott Maryse. – És a jelek
szerint többé nem elégszik meg emberi vérrel.
– Nem tudom, mit mondhatnék – szólt Raphael. – Próbáltam megvédeni a
klánomat. Ha a Törvény szerint meg kell büntetnetek, akkor elfogadom a
büntetésemet.
– Nem áll szándékunkban megbüntetni, Raphael – mondta Luke. – Csak akkor,
ha nem leszel hajlandó együttműködni.
Ahogy Raphael megint feléjük fordult, égett a szeme. – Miben kéne
együttműködnöm?
 – Szeretnénk elfogni Camille-t. Élve – közölte Maryse. – Ki akarjuk kérdezni.
Tudnunk kell, miért gyilkol Árnyvadászokat. És hogy miért ölte meg éppen ezeket
az Árnyvadászokat.
– Ha komolyan meg akarjátok csinálni, remélem, van valami nagyon okos
tervetek. – Raphael hangjában jókedv keveredett megvetéssel. – Camille még a mi
fajtánkhoz képest is ravasz, márpedig mi aztán igencsak ravaszak vagyunk.
– Van tervem – bólintott Luke. – Szükségünk lesz hozzá a Napjáróra, Simon
Lewisra is.
Raphael elhúzta a száját. – Nem bírom a srácot – szólt. – Nem szívesen lennék
részese egy olyan tervnek, amiben ő is benne van.
– Nos – mondta Luke –, az már legyen a te bajod.
Butaság, gondolta Clary. Butaság volt, hogy nem hoztam esernyőt. Az enyhe szitálás,
amiről édesanyja reggel beszélt, zuhogó esővé erősödött, mire megérkezett az Alto
Barba a Lorimer Streetre. Átfurakodott a járdán dohányzó
emberek között, és megkönnyebbülten lépett be a kocsma száraz melegébe.
Az Ezeréves Tépés már a színpadon volt. A fiúk a hangszereiket nyüstölték, elöl
pedig Kyle hörgött szexisen egy mikrofonba. Clary egy pillanatra határozott
elégedettséget érzett. Elsősorban az ő rábeszélésére vették fel egyáltalán Kyle-t,
aki nyilvánvalóan sokat dobott a zenekar produkcióján.
A lány körülnézett a szobában, remélve, hogy megpillantja Maiát vagy Isabelle-
t. Azt tudta, hogy mindketten nem lehetnek itt, hiszen Simon gondosan ügyelt rá,
hogy felváltva hívja meg őket a koncertjeire. Clary észrevett egy fekete hajú,
karcsú nőt, és el is indult felé. Félúton megtorpant. Egyáltalán nem Isabelle volt az,
hanem egy sokkal idősebb nő erősen kisminkelt arccal és sötét ceruzával
körberajzolt szemmel. Kosztümöt viselt, újságot olvasott, és a zenével láthatólag
egyáltalán nem törődött.
– Clary! Ide! – Clary a hang irányába fordult, és egy asztalnál a színpad
közelében észrevette a valódi Isabelle-t. A lány ruhája ezüstszínű jelzőfényként
világított a tömegben. Clary odanavigált, és ledobta magát Izzyvel szemben. –
Látom, megáztál – nyugtázta Isabelle.
 Clary bánatos mosollyal simította félre nedves haját az arcáról. – Aki természet
anyánk ellen fogad, veszíteni fog.
Isabelle felhúzta sötét szemöldökét. – Azt hittem, nem jössz el ma este. Mintha
Simon azt mondta volna, hogy valami esküvői marhaságot kell elintézned. –
Amennyire Clary meg tudta ítélni, Isabelle-t egyáltalán nem foglalkoztatták az
esküvők meg a szerelemmel kapcsolatos egyéb csapdák.
– Anyukám nem érezte jól magát – mondta Clary. – Úgy döntött, átszervezi a
dolgokat.
Ebben volt is igazság. Amikor hazaértek a kórházból, Jocelyn bevonult a
szobába, és magára zárta az ajtót. Clary tehetetlennek és frusztráltnak érezte
magát, ahogy az odabentről kiszűrődő zokogást hallgatta, de édesanyja nem volt
hajlandó beengedni, vagy legalább beszélni a bánatáról. Végül hazaért
Luke, Clary pedig megkönnyebbülten bízta rá az édesanyját, majd elindult
kóborolni egyet a városban, mielőtt Simon koncertje felé vette az irányt. Mindig
megpróbált elmenni a fiú fellépéseire, ha lehetett, aztán meg tudta, hogy jobban
fogja érezni magát, miután beszélt vele.
– Aha. – Isabelle nem kérdezősködött tovább. Néha határozott felüdülést
jelentett látni, mennyire nem érdeklik mások problémái. – Simon biztosan örülni
fog, hogy eljöttél.
Clary a színpad felé pillantott. – Milyen eddig a koncert?
– Jó. – Isabelle elgondolkodva rágcsálta a szívószálát. – Ez az új énekes igazán
dögös. Ugye nincs barátnője? Szívesen körbehajszolnám a városon, mint egy rossz
kicsi pónit...
– Isabelle.
– Mi az? – Isabelle Claryre nézett, és megvonta a vállát. – Ó, nem mindegy?
Mondtam már, hogy Simonnal nem vagyunk kizárólagosak.
Ami azt illeti, gondolta Clary, Simonnak egy rossz szava sem lehet ebben a
helyzetben. De Simon mégiscsak a barátja volt. Éppen mondott volna valamit a fiú
védelmében, amikor megint a színpad felé fordította a tekintetét
 – és valamin megakadt a szeme. Ismerős alak jelent meg a színpad mögött a
függönynél. Bárhol, bármikor megismerte volna, akármilyen sötét szobában,
akármilyen lehetetlen helyen.
Jace. A fiú mondén ruhákat viselt: farmert és szűk, fekete pólót, ami alatt
látható volt, hogyan mozognak háta és válla szálkás izmai. A haja világított a
színpadi lámpák erős fényében. Rejtett pillantások követték, ahogy a falhoz lépett,
és nekitámaszkodott, miközben élénk tekintettel fürkészte a termet. Clary szíve
majd kiugrott a helyéből. Olyan volt, mintha időtlen idők óta nem látta volna, bá
tudta, hogy csak egyetlen nap telt el az utolsó találkozásuk óta. Most mégis mintha
egy idegent nézett volna. Egyáltalán mit keres itt Jace? Még csak nem is kedveli
Simont! Korábban soha nem jött el a banda egyetlen koncertjére sem.
– Clary! – Isabelle hangja határozottan vádlónak tűnt. Clary odafordult, és csak
most vette észre, hogy felborította a másik lány poharát, a víz pedig Isabelle
gyönyörű, ezüstös ruhájára csöpögött.
Isabelle felkapott egy szalvétát, és komor pillantásokat vetett Claryre. – Beszélj
vele! – mondta. – Tudom, hogy akarsz.
– Bocs – szólt Clary.
Isabelle könnyed kézmozdulattal hessegette el Claryt. – Nyomás!
Clary felállt, és megigazította a ruháját. Ha tudta volna, hogy Jace is itt lesz,
biztosan nem vörös harisnyát vesz fel csizmával, meg a klasszikus bugyirózsaszín
Betsey Johnson-ruhát, amit Luke egyik öreg szekrényében talált. A ruha elején
végigfutó, virág alakú zöld gombokat nemrég még nagyon is királynak találta,
most azonban csak azt érezte, hogy kevésbé jól van összerakva, és közel olyan
csinos sincs, mint Isabelle.
Átfurakodott a táncoló, egy helyben állva sört kortyolgató vagy a zene ütemére
himbálózó emberek között. Akaratlanul is eszébe jutott az első találkozás Jace-szel.
Egy klubban történt, ahol a táncparketten keresztül figyelte a fiú világító haját és
arrogánsán feszülő vállait. Gyönyörűnek találta Jace-t, de eszébe sem jutott, hogy
bármi közük lehetne egymáshoz. Nem olyan fiúnak tűnt, akivel csak úgy randizni
lehet. Egy másik világban létezett.
 Jace nem vette észre a lányt, csak amikor már majdnem ott állt előtte. Közelről
jól látszott, milyen fáradt; úgy nézett ki, mint aki napok óta nem aludt. Az arca
feszes volt a kimerültségtől, a csontok egészen élesen emelkedtek ki a bőre alatt. A
falnak támaszkodott, hüvelykjét az övébe akasztotta, és fakó aranyszínű szemével
a termet fürkészte.
– Jace – szólította meg a lány.
A fiú meglepetten kapta föl a fejét. Egy pillanatra felcsillant a szeme, ahogy
mindig, amikor meglátta Claryt. A lány lelkében azonnal vad remények támadtak.
Aztán szinte azonnal kialudt a fény, és a maradék szín is elszivárgott az
arcából. – Azt hittem... Simon azt mondta, nem jössz.
Claryt hányinger fogta el, és meg kellett támaszkodnia a falnál. – Szóval csak
azért jöttél el, mert azt hitted, nem leszek itt?
A fiú megrázta a fejét. – Hát...
– Szándékodban állt még beszélni velem valaha? – Clary érezte, hogy
ösztönösen megemeli a hangját, és erőnek erejével kényszerítette magát, hogy
halkabban beszéljen tovább. A kezét ökölbe szorította, körmei a tenyerébe vájtak. –
Ha szakítani akarsz, a legkevesebb, amit megtehetsz, hogy közlöd velem, nem
pedig sunyítasz, és várod, hogy egyedül találjam ki, mi van.
– Miért jön mindenki ezzel a francos kérdéssel, hogy szakítani akarok-e veled?
– fortyant fel Jace. – Előbb Simon, most meg...
– Te beszéltél rólunk Simonnak? – Clary megrázta a fejét. – Miért? Miért nem
velem beszélgetsz?
– Mert veled nem tudok – mondta Jace. – Nem tudok szólni hozzád, nem tudok
veled lenni. Még rád sem tudok nézni.
Clary vett egy mély levegőt; olyan volt, mintha akkumulátorsavat szívott volna
a tüdejébe. – Mi?
A fiú hirtelen rádöbbent, mit mondott, és komor némaságba burkolózott. Pár
pillanatig csendben nézték egymást. Aztán Clary sarkon fordult, és megint
átfurakodott a tömegen. Félretolta a csapkodó könyököket, a cseverésző
embereket. Nem törődött senkivel és semmivel, csak hogy minél gyorsabban
eljusson az ajtóig.
 – Most pedig – kiáltotta Eric a mikrofonba – egy új dalt fogunk eljátszani.
Nemrég írtuk, és a barátnőmnek szeretném ajánlani. Három hete járunk, és a
fenébe is, ez ám az igaz szerelem! Örökké együtt leszünk, bébi! A szám címe
„Megdöngetlek, mint egy dobot”.
A közönség nevetett és tapsolt, Simon viszont úgy sejtette, Ericnek nem esett
le, hogy azt hiszik, viccel, pedig ő halálosan komolyan gondolta, amit mondott. Eric
folyton szerelmes volt valakibe, akivel éppenhogy csak járni kezdett, és mindig írt
róla egy illetlen számot. Simon általában nem zavartatta magát, most viszont azt
remélte, hogy az előző dal után lemennek a színpadról. Rosszabbul érezte magát,
mint valaha. Szédült, ragadt az izzadságtól, kavargott a gyomra, a szájában pedig
állott vérre emlékeztető fémes ízt érzett.
A zene dübörgött körülötte, olyan volt, mintha valaki szögeket vert volna a
dobhártyájába. Ujjai ide-oda csúszkáltak a húrokon, és látta, hogy Kirk csodálkozva
fordul felé. Próbálta kényszeríteni magát, hogy koncentráljon, de úgy érezte
magát, mintha lemerült akkumulátorral próbált volna meg elindítani egy autót.
Üres nyikorgást hallott a koponyájában, de csak nem jött a szikra.
A közönséget fürkészte, maga sem tudta, miért, de Isabelle-t kereste. Csak
fehér arcok tengere bámult vissza rá, és eszébe jutott az az első éjszaka a Dumont
Hotelben, amikor a vámpírok arca fordult felé, akár a sötét ürességben nyíló
számtalan fehér virág. Gyomorszorongató, fájdalmas hányinger fogta el.
Hátratántorodott, és elengedte a gitárt. Megindult alatta a föld. A többiek
belefeledkeztek a zenébe, és úgy tűnt, észre sem vették, hogy mi történt. Simon
letépte a válláról a gitár szíját, Matt mellett berontott a függöny mögé, és amint a
színpad mögé ért, okádni kezdett.
Semmi sem jött fel. A gyomra üres volt, akár egy kiszáradt kút. Felállt, a falnak
dőlt, és arcát jéghideg kezébe temette. Hetek óta nem érzett sem hideget, sem
meleget, most azonban olyan volt, mintha lázas lenne – és borzasztóan félt. Mi
történik vele?
Emlékezett rá, ahogy Jace azt mondta, vámpír vagy. A vér nem étel számodra. A
vér... az vér. Lehet, hogy ez azért volt, mert nem evett? Csakhogy nem érzett sem
éhséget, sem szomjúságot. Olyan rosszul volt, mintha a halálán lenne. Talán
megmérgezték. Talán Káin Jele nem védett mérgezés ellen.
Lassan a vészkijárat felé indult, abban reménykedett, hogy a hűvös levegő
odakint a klub mögött kitisztítja a fejét. Talán csak a kimerültség meg az idegesség
miatt volt minden.
– Simon? – Apró hang volt, mint egy madár csiripelése. Rettegve nézett le, és
Maureent pillantotta meg a könyökénél. Közelebbről még kisebbnek tűnt – vékony
madárcsontjai voltak, halványszőke haja pedig dúsan omlott a vállára kötött
rózsaszín sapkája alól. Szivárványcsíkos karmelegítőt viselt meg egy rövid ujjú
fehér pólót, amin egy szelet epertorta díszelgett. Simon hangtalanul felnyögött.
– Most nagyon nem érek rá, Mo – mondta.
– Csak le akartalak fényképezni a telómmal – magyarázta a lány, és idegesen
igazította a haját a füle mögé. – Hogy megmutathassam a barátaimnak. Oké?
– Jó. – Simon feje lüktetett. Ez nevetséges. Nem mintha elárasztották volna őket
a rajongók. Maureen szó szerint a banda egyetlen lelkes követőjének számított, és
ő is csak úgy került kapcsolatba velük, hogy Eric ifjú unokatestvérének volt a
barátja. Simon úgy érezte, nem lenne szép, ha most még őt is elmarná. – Rendben,
fényképezz csak.
Maureen felemelte a telefont, kattintott, aztán felhúzta a szemöldökét.
– Most egy közös képet? – Gyorsan Simon mellé lépett, és az oldalához simult.
A fiú megérezte a rúzs epres illatát, mögötte pedig az izzadság sós és az emberi vér
édeskésebb szagát. Maureen felnézett rá, szabad kezével kinyújtotta a telefont, és
elmosolyodott. Két első foga között rés tátongott, nyakán kék ér duzzadt, és a lány
minden egyes lélegzetvételével rándult egyet.
– Mosolyogj! – szólt Maureen.
Simon éles fájdalom ikerszúrását érezte, ahogy a szemfogai előugrottak a
helyükről, és ajkába mélyedtek. Hallotta, ahogy Maureen felszisszen, aztán a
telefon elrepült, amikor Simon elkapta a lány derekát, maga felé fordította, és a
torkába mélyesztette a fogait.
Vér fröccsent a szájába, az íze semmihez sem volt fogható. Simon úgy érezte,
eddig fuldoklott, most pedig hirtelen nagy kortyokban szívta be a hideg, tiszta
oxigént. Maureen küzdött, és próbálta eltolni magától, de a fiú szinte észre sem
vette. Még az sem tűnt fel neki, amikor a lány teste elernyedt, és élettelenül
roskadt a földre, ő pedig ráfeküdt, és Maureen vállát markoló keze újra meg újra
összeszorult, ahogy egyre csak ivott.
Sosem ettél még emberből, igaz? – kérdezte Camille. Fogsz.
És utána sosem felejted el.
 9
Tűzből újra tűzbe

Clary feltépte az ajtót, és kirontott az esőtől nyirkos esti levegőbe. Fulladozva

az esővíztől és a könnyektől, elrohant Eric ismerős sárga furgonja mellett, aminek
a tetejéről csak úgy ömlött a víz a csatornába, és éppen átfutott volna az utcán a
pirosban, amikor valaki elkapta a karját, és megfordította.
Jace volt az. Éppen úgy bőrig ázott, mint Clary, szőke haja az esőtől a fejéhez
simult, pólója pedig fekete festékként tapadt a testére. – Clary, nem hallottad, hogy
kiabáltam?
– Hagyj békén! – A lánynak remegett a hangja.
– Nem. Addig nem, amíg nem beszélsz velem. – Körülnézett az elhagyatott
utcán. Az esőcseppek sebesen nyíló virágokként pattantak szét a betonon. – Gyere!
Továbbra is Clary karját szorongatva elrángatta a lányt a furgon mellől, be egy
szűk utcácskába az Alto Bar mellett. A felettük nyíló magas ablakokon kiszűrődtek
odabentről a még mindig szóló zene hangjai. Az utcát kétoldalt téglafalak
határolták, és láthatólag ide dobálták ki a használhatatlanná vált
zeneszerszámokat. A földet tönkrement erősítők és régi mikrofonok borították,
összetört söröskorsók és cigarettacsikkek társaságában.
Clary kitépte a karját Jace szorításából, és a fiú szemébe nézett. – Ha azt
tervezed, hogy bocsánatot kérsz, ne strapáid magad. – Félresöpörte az arcából
esővíztől nehéz haját. – Nem akarom hallani.
– Azt akartam elmondani, hogy Simonnak próbáltam segíteni – mondta. A
cseppek, mint a könnyek gördültek le a szempilláiról, hogy aztán végigfolyjanak az
arcán. – Nála voltam az elmúlt...
– És nem tudtál szólni ? Egy vacak SMS-t sem tudtál küldeni, hogy merre (Írsz?
Ja, várj. Nem tudtál, mert még mindig nálad van a rohadt telefonom. Add ide!
Jace némán a nadrágja zsebébe nyúlt, előhalászta a készüléket, és a lány kezébe
nyomta. A telefon sértetlennek tűnt. Clary gyorsan betette a táskájába, mielőtt az
eső kárt tehetett volna benne. Jace közben olyan tekintettel figyelte, mintha Clary
pofon vágta volna. A lány ettől csak még dühösebb lett. Mégis, milyen jogon
sértődött meg?
– Azt hiszem – mondta lassan Jace –, úgy gondoltam, hogy ha Simonnal vagyok,
az kicsit olyan, mintha veled lennék. Az a hülye ötletem támadt, hogy ha vigyázok
rá, és te rájössz, hogy a kedvedért teszem, akkor majd megbocsátasz...
Clary dühe forró, megállíthatatlan áradatként tört a felszínre. – Még azt »cm
tudom, mit kéne szerinted megbocsátanom – kiáltott. – Azt, hogy nem szeretsz
többé ? Mert ha ezt szeretnéd, Jace Lightwood, akkor inkább fogd magad, és... –
Vakon hátralépett, és majdnem hanyatt esett egy kidobott hangfalban. A táskája a
földre csúszott, ahogy kinyújtott karral próbálta visszanyerni az egyensúlyát, de
Jace már ott is termett. Villámgyorsan elkapta a lányt, aztán nyomult tovább előre,
amíg Clary háta el nem érte a falat, ő köré nem zárta a karjait, és hevesen csókolni
nem kezdte.
Clary tudta, hogy el kéne tolnia magától a fiút. Az esze azt mondta, egyedül
ennek lenne értelme, csakhogy egyetlen porcikáját sem érdekelte, minek van
értelme és minek nincs. Most aztán biztosan nem, amikor Jace úgy csókolta,
mintha tudná, hogy a pokolra kerülhet érte, de úgy lenne vele, hogy akkor is
megéri.
Clary a fiú vállába mélyesztette az ujjait; az átázott szövet alatt érezte az izmok
keménységét. A szenvedélyben, amivel viszonozta a csókot, benne volt az elmúlt
napok elkeseredettsége, a bizonytalanság, hogy hol lehet, és mire gondolhat Jace,
az érzés, hogy a szívét kitépték a helyéből, és hogy képtelen elég levegőhöz jutni. –
Mondd el... – lihegte két csók között, ahogy nedves arcuk összesimult. – Mondd el,
mi a baj... Ó! – Clarynek fennakadt a lélegzete, ahogy a fiú elhúzódott tőle, éppen
csak annyira, hogy megragadhassa a derekát. Aztán felemelte, és Clary máris egy
rossz hangfal tetején állt, amitől majdnem egyforma magasak lettek. Aztán Jace
két kézzel megfogta az arcát, és előrehajolt, hogy a testük majdnem összeért – de
azért mégsem teljesen. Hátborzongató volt. Clary érezte a fiúból áradó forróságot;
a kezét még mindig Jace vállán tartotta, de ennyi nem volt elég. Azt akarta, hogy
tapadjanak össze, hogy ölelje meg, amilyen szorosan lehet. – M... miért nem tudsz
szólni hozzám? – kérdezte súgva. – Miért nem tudsz rám nézni ?
 Jace lehajtotta a fejét, hogy találkozhasson a tekintetük. Esőcseppektől sötét
pillái között lehetetlenül aranyszínű volt a szeme.
– Mert szeretlek.
Clary nem bírta tovább. Levette a kezét a fiú válláról, ujjait az öve bújtatóiba
dugta, és odarántotta magához. Jace nem ellenkezett, tenyerével a falnak
támaszkodott, és addig simult a lányhoz, amíg a mellüktől a csípőjükön át a
lábukig minden testrészük úgy illeszkedett össze, akár egy kirakós játék darabjai. A
fiú keze Clary derekára csúszott, és hosszan, szenvedélyesen megcsókolták
egymást, hogy a lány beleremegett.
Aztán Clary mégis elhúzódott. – Ennek semmi értelme.
– Persze hogy nincs – mondta Jace de nem érdekel. A hócipőm tele van vele,
hogy megpróbálok úgy tenni, mintha képes lennék nélküled élni. Hát nem érted?
Nem látod, hogy belehalok?
Clary a fiúra meredt. Látta rajta, hogy komolyan beszél, látta a szemében, amit
éppen olyan jól ismert, mint a sajátját, az árnyékokban a szeme alatt, az erek
lüktetésében a nyakán. A válaszok utáni vágyakozása megküzdött agya alapvetőbb
ösztöneivel, és vesztett. – Akkor csókolj meg! – suttogta
Clary, és a fiú szája máris az övére tapadt. A szívük együtt dobbant a testüket
elválasztó vékony, átázott szövet mögött. Clary fuldoklott az érzésben, ahogy Jace
csókolta, ahogy az eső végigfolyt a szempilláin, ahogy a fiú keze ide-oda siklott a
nedvességtől a testéhez tapadó, gyűrött ruháján. Majdnem olyan volt, mintha Jace
a csupasz bőrét simogatta volna, a mellét, a derekát, a hasát; amikor a fiú elérte
Clary ruhájának szegélyét, megragadta a lány lábát, és még erősebben a falhoz
szorította, Clary pedig a dereka köré fonta a combjait.
Jace mélyről jövő meglepett morgást hallatott, aztán belemélyesztette az ujjait
a lány harisnyájának szövetébe. Az anyag elhasadt és a fiú ujjai hirtelen a csupasz
bőrt érintették. Clary sem akart lemaradni, kezét Jace átázott pólója alá csúsztatta,
és ujjaival nekilátott felfedezni mindazt, amit ott talált: a bordákra feszülő forró
bőrt, a hasizmok vonalát, a sebhelyeket a fiú hátán meg a csípőjét közvetlenül a
farmer fölött. Ezek a területek mostanáig fehér foltok voltak, de Jace szinte
megvadult; halkan nyöszörgött, egyre hevesebben és hevesebben csókolta a lányt,
mintha soha, de soha nem lehetne elég belőle...
Claryt egyszerre rettenetes csörömpölés rázta fel és zökkentette ki a csók és az
eső álomvilágából. Zihálva tolta el magától Jace-t, olyan erővel, hogy a fiú
elengedte, ő pedig elvesztette az egyensúlyát, bizonytalanul lelépett a hangfalról,
és máris a ruháját kezdte igazgatni. A szíve akár egy faltörő kos dörömbölt a
mellkasában. Szédült.
– Az ördögbe is! – Isabelle az utca bejáratánál állt, vizes fekete haja
köpönyegként borította a vállát. Dühösen rúgott félre egy szemeteskukát az
útjából. – Ezt nem hiszem el! Miért? Mi a baj a hálószobákkal? És a diszkrécióval ?
Clary Jace-re pillantott. A fiú bőrig ázott, a víz patakokban folyt róla,
fejbőréhez tapadó világos haja majdnem ezüstszínű volt a távoli utcai lámpák
halvány ragyogásában. Elég volt ránéznie, és Clary máris megint hozzá akart érni,
akár ott volt Isabelle, akár nem. Már-már fájdalmas volt a vágyakozás. Úgy nézett
Izzyre, mintha a legmélyebb álmából ébredt volna – zavartan, dühösen, lassú
rácsodálkozással.
– Csak Simont kerestem – kezdett magyarázkodásba Isabelle Jace tekintetét
látva. – Lerohant a színpadról, és fogalmam sincs róla, merre mehetett.
– Clarynek csak most tűnt fel, hogy valahol menet közben elhallgatott a zene;
észre sem vette, mikor. – Mindegy, itt nyilván nincs. Folytassátok csak, amit
elkezdtetek. Bűn veszni hagyni egy tökéletesen jó téglafalat, ha hozzá lehet vágni
valakit, én mindig azt mondtam. – Ezzel elindult vissza a bár felé.
Clary Jace-re pillantott. Máskor együtt nevettek volna Isabelle morcosságán, de
a fiú tekintetében most nyoma sem volt a jókedvnek, és Clary azonnal tudta, hogy
akármi is szökkent szárba az imént, amikor egy pillanatra elvesztették a fejüket,
annak már nyoma sincs. Vér ízét érezte a szájában, de nem tudta, ő harapta-e el a
saját ajkát, vagy a fiú.
– Jace... – Clary lépett egyet a fiú felé.
– Ne! – szólt rá Jace nyersen. – Nem lehet.
 Aztán már ott sem volt. Olyan gyorsan futott, ahogy csak bírt, szinte a
körvonalai is elmosódtak, és eltűnt a semmiben, mielőtt Clary egyáltalán levegőt
vehetett volna, hogy utána kiáltson.
– Simon!
A dühös hang szinte robbant Simon fülében. Éppen elengedte volna Maureent –
vagy legalábbis ezt mondta magának –, de nem kapott rá esélyt. Erős kezek
ragadtak meg a karját, és leemelték a lányról. A holtsápadt Kyle rángatta talpra,
aki még mindig zilált és izzadt volt a koncert lendületétől. – Mi ütött beléd, Simon?
Mi ütött...
– Nem akartam – lihegte Simon. A hangja a saját fülében is bizonytalannak
tűnt; a vámpírfogai kint voltak, és még nem tanulta meg, hogyan tud így rendesen
beszélni. Kyle mellett a padlón ott feküdt az ijesztően mozdulatlan Maureen. –
Csak megtörtént.
– Én megmondtam. Megmondtam! – Kyle felemelte a hangját, és keményen
félretaszította az útból Simont. Simon hátralépett. Égett a homloka, ahogy egy
láthatatlan kéz felemelte Kyle-t a levegőbe, és szabályosan a falhoz vágta. A fiú
felnyögött, és négykézláb ért földet, akár egy sebesük farkas. Fájdalmas grimasszal
tápászkodott fel. – Jézusom, Simon...
De Simon már Maureen mellett térdelt, és kétségbeesetten tapogatta a nyakán
az ütőeret. Amikor az erőtlenül, de mégiscsak lüktetni kezdett az ujjai alatt, a fiú
kis híján elsírta magát megkönnyebbülésében.
– Tűnj el mellőle! – Kyle feszültnek tűnt, ahogy megállt Simon mellett.
– Állj fel, és menj odébb!
Simon kelletlenül felállt, és Maureen ernyedt teste fölött Kyle szemébe nézett.
A színpadra vezető függöny résén átszűrődött a fény. Simon hallotta a többieket,
amint csevegve nekiláttak, hogy szétszedjék a felszerelést. Bármelyik pillanatban
utánuk jöhettek.
– Ez előbb... – szólt Kyle. – Te... meglöktél engem? Mert nem láttam, hogy
mozdultál volna.
– Nem akartam – ismételte elkeseredetten Simon. Ügy érezte, mostanában
nincs is más mondanivalója.
 Kyle haja lobogott, ahogy a fiú megrázta a fejét. – Menj ki! Várj meg a
furgonnál, róla majd én gondoskodom. – Lehajolt, és a karjába kapta Maureent. A
lány egészen aprónak tűnt Kyle széles mellkasa előtt; olyan volt, akár egy baba. A
fiú szigorúan pillantott Simonra. – Nyomás! És erősen remélem, hogy borzalmasan
érzed magad.
Simon a vészkijárathoz ment, és kilökte az ajtót. Nem szólalt meg
automatikusan a tűzriasztó, azt valaki hónapokkal ezelőtt tönkretette. Az ajtó
becsapódott mögötte, ő pedig a klub hátsó falának támaszkodott, és minden
porcikája remegni kezdett.
A klub mögötti keskeny utcában raktárépületek sorakoztak egymás mellett. A
túloldalon roskadozó drótkerítés határolt egy üres telket. A járda réseiből gyér
fűszálak bújtak elő. Az utcát elborító szemetet szakadó eső áztatta, a csordultig telt
csatornában sörösdobozok úsztak az árral.
Simon úgy érezte, soha életében nem látott még ilyen gyönyörűségeset. Az
éjszaka a szivárvány összes színében ragyogott. A kerítés ezüstdrótok fényes
hálózatává változott, az eső platina könnycseppek garmadájaként hullott alá. Az
aszfalt repedéseiből lángnyelvekként törtek elő a fűszálak.
Es erősen remélem, hogy borzalmasan érzed magad, mondta az előbb Kyle. Csakhogy
ez sokkal rosszabb volt. Simon fantasztikusan érezte magát – élt, ahogy azelőtt
sosem. Az energia hullámai elektromos áramként cikáztak a testében. A feje és a
gyomra nem fájt többé. Tízezer kilométert lefutott volna, ha kell.
– Te ott! Valami baj van? – A hang barátságos volt és érdeklődő. Simon
megfordult. Egy hosszú fekete esőkabátot viselő nőt látott, a kezében sárga
esernyővel. Ahogy most látta a világot, egy virágzó napraforgó jutott eszébe róla. A
nő gyönyörű volt – bár Simon éppen mindent gyönyörűnek látott. A haja feketén
csillogott, ajkát vörös rúzs emelte ki. Simonnak halványan rémlett, hogy koncert
közben ott ült valamelyik asztalnál.
A fiú csak bólintott, egyáltalán nem volt benne biztos, hogy képes lenne
megszólalni. Elég ijesztő látványt nyújthatott, ha egy vadidegen odament hozzá
érdeklődni a hogyléte felől.
 – Úgy tűnik, mintha beütötted volna a fejedet – mondta a nő, és Simon
homlokára mutatott. – Elég csúnya az a horzsolás. Biztos, hogy ne hívjak ide
valakit?
Simon kapkodva megigazította a haját, hogy elrejtse a Jelet. – Jól vagyok.
Semmi baj.
– Rendben. Ha te mondod. – Azért úgy tűnt, a nőnek továbbra is kétségei
vannak. A zsebébe nyúlt, elővett egy kártyát, és Simon kezébe nyomta.
A neve volt alatta, Satrina Kendall. A név alá kiskapitálissal azt nyomtatták:
zenei menedzser, de volt ott egy telefonszám meg egy cím is. – Ez én vagyok –
magyarázta a nő. – Tetszett, amit odabent csináltatok. Ha szívesen játszanátok
kicsit komolyabban is, csak hívj fel.
Ezzel sarkon fordult, és ellibegett. Simon döbbenten meredt utána. Kizárt
dolog, gondolta, hogy ez az este még ennél is bizarrabb lehet.
Megrázta a fejét, amitől vízcseppek repültek a szélrózsa minden irányában, és
cuppogó léptekkel megkerülte az épületet. Amikor odaért a furgonhoz, látta, hogy
a kocsma ajtaja nyitva áll, és özönlenek kifelé az emberek. Továbbra is
természetellenesen fényesnek látott mindent, de már nem érezte úgy, mintha egy
prizmán keresztül szemlélné a világot. Egészen hétköznapinak tűnő jelenet zajlott
előtte – a kocsma lassan kiürült, a furgon hátsó ajtaja nyitva állt, és Matt, Kirk meg
néhány barátjuk már pakolta is befelé a felszerelést. Ahogy Simon közeledett, látta,
hogy Isabelle a furgonnak veti a hátát, és egyik lábát felhúzza, hogy csizmája sarka
a kocsi horpadt oldalát támasztotta. Persze segíthetett volna a cipekedésben is
– Isabelle erősebb volt, mint bárki a bandából, kivéve talán Kyle-t de láthatólag
esze ágában sem volt strapálni magát. Simon nem is várt tőle mást.
Isabelle felkapta a fejét, ahogy a fiú közelebb ért hozzá. Az eső időközben
csillapodott, de a lány nyilvánvalóan jó ideje kint lehetett már az utcán; a haja
súlyos, ázott függönyként zuhant a hátára. – Helló – mondta, majd eltolta magát a
furgontól, és maga is megindult Simon felé. – Merre jártál? Csak úgy lerohantál a
színpadról...
– Igen – bólintott a fiú. – Elkapott a rosszullét. Bocs.
 – Hát, ha már jobban vagy. – Átkarolta a fiút, és rámosolygott. Simon
megkönnyebbülten állapította meg, hogy nem érzett semmilyen ingert, hogy
megharapja. Aztán eszébe jutott, hogy miért, és elfogta a bűntudat.
– Nem láttad Jace-t, mi? – kérdezte Simon.
Isabelle az égnek vetette a szemét. – Beléjük futottam, ahogy éppen smároltak
Claryvel – mondta. – Bár most már elmentek. Remélem, haza. Annak a kettőnek
egy szobában a helye.
– Azt hittem, Clary nem jön – csodálkozott Simon, bár nem volt ebben semmi
meglepő. Nyilván elhalasztották a tortás megbeszélést, vagy ilyesmi. Még arra sem
maradt energiája, hogy bosszantsa, milyen felelőtlen testőrnek bizonyult Jace.
Nem mintha valaha is azt gondolta volna, hogy Jace komolyan veszi az ő testi
épségének biztosítását. Azt azért reméltem, hogy Jace és Clary rendbe rakták a
dolgaikat, akármi is volt a gond.
– Mindegy – vigyorodott el Isabelle. – Mivel ketten maradtunk, talán
elmehetnénk valahová, és...
Egy hang – nagyon ismerős hang – szólalt meg mögöttük a sötétben, a
legközelebbi utcai lámpa fénykorén éppenhogy csak túl. – Simon?
Jaj, ne, ne most! Csak ne most!
Simon lassan megfordult. Isabelle még mindig lazán tartotta a derekát, bár a
fiú tudta, hogy már nem marad ott sokáig a keze. Mármint ha az áll mögöttük,
akire gondolt.
O volt az.
Maia belépett a lámpa fénykörébe, és hitetlenkedve nézett Simonra. Általában
göndör haját a fejére tapasztotta az eső, borostyánszínű szeme tágra nyílt, a
nadrágja és a farmerdzsekije teljesen átázott. Bal kezében egy felcsavart papírlapot
szorongatott.
Simon tudatáig halványan eljutott, hogy zenésztársai lassítottak, és
leplezetlenül bámulták, mi történik. Isabelle elvette a kezét a fiú derekáról. –
Simon? – kérdezte. – Mi folyik itt?
 – Azt mondtad, nem érsz rá ma este – szólt Maia. – Aztán ma délelőtt valaki ezt
dugta be az őrs ajtaja alatt. – Előrenyújtotta a felcsavart papírlapot. Nyilvánvaló
volt, hogy az aznap esti koncert hirdetése az.
Isabelle Simonról Maiára pillantott, és lassan kiült az arcára a felismerés. –
Várjunk csak egy pillanatra! – mondta. – Ti randiztok?
Maia állta a tekintetét. – És ti ?
– Igen – felelte Isabelle. – Már néhány hete.
Maia összehúzta a szemét. – Mi is. Szeptember óta járunk.
– Ezt el sem hiszem – jelentette ki Isabelle. Látszott rajta, hogy tényleg nem
hiszi el. – Simon? – Kezét csípőre téve a fiú felé fordult. – Meg tudod magyarázni ?
A többiek időközben mindent bepakoltak a furgonba – a dobok megtöltötték a
hátsó ülést, a gitárok meg a basszusgitárok pedig a csomagtartót –, és nyíltan
bámulták őket. Eric a szája elé emelte a kezét, mintha egy megafon volna. –
Hölgyeim, hölgyeim! – rikkantotta. – Nem kell összeveszni. Jut elég Simon
mindenkinek.
Isabelle megpördült, és olyan gyilkos pillantást vetett Ericre, hogy az azonnal
elhallgatott. A furgon hátsó ajtaja becsapódott, és a jármű nekiindult. Árulók,
gondolta Simon, bár igazság szerint nyilván úgy gondolták, hogy őt úgyis Kyle viszi
haza, ha már a sarkon parkol a kocsija. Mármint ha megéri.
– Nem hiszem el, Simon – mondta Maia. O is csípőre tett kézzel állt, éppen,
mint Isabelle. – Mégis, hogy gondoltad? Hogy csaphattál be így?
– Nem csaptalak be – tiltakozott Simon. – Fel sem merült, hogy mással nem
randizhatunk. – Isabelle-hez fordult. – Mint ahogy veled sem. És tudom, hogy te is
találkozgattál mással is.
– Nem olyanokkal, akiket ismersz – fortyogott Isabelle. – Nem a barátaiddal.
Hogy éreznéd magad, ha Ériekéi randiznék?
– Őszintén szólva, csodálkoznék – felelte Simon. – Egyáltalán nem az eseted.
– Nem ez a lényeg, Simon. – Maia közelebb húzódott Isabelle-hez, és most a női
harag áthatolhatatlan falaként együtt meredtek rá. A kocsma teljesen kiürült, és
hármukon kívül senki sem volt már a közelben. Simon azon gondolkodott, mennyi
esélye lenne, ha futásnak eredne, de arra jutott, hogy nem sok. A vérfarkasok
gyorsak, Isabelle pedig képzett vámpírvadász.
– Ne haragudjatok – mondta inkább. Szerencsére kezdett alábbhagyni a
zsongás, amit a megivott vér okozott. Most már nem szédült, viszont egyre inkább
pánikba esett. Ha ez nem lett volna elég, folyton eszébe jutott Maureen, meg az,
amit a lánnyal tett, és nagyon jó lett volna tudni, hogy van. Adja az ég, hogy ne legyen
semmi baja! – El kellett volna mondanom nektek. Csak... mind a kettőtöket nagyon
bírlak, és senkit sem akartam megbántani.
Abban a pillanatban, hogy kimondta, máris érezte, hogy milyen ostobán
hangozhatnak a szavai. Egy bunkó próbálja így mentegetni, hogy bunkón
viselkedett. Simon sosem gondolta magáról, hogy bunkó lenne. Csak egy kedves
srác volt, az a fajta, akit észre sem vesznek, és inkább a szexis rosszfiút vagy a
szenvelgő művésztípust választják helyette. Vagy azt az önző alakot, akinek nem
jelent gondot két lánnyal randizni egyszerre, és ha éppenséggel nem is hazudik
nekik, azért igazat sem mond.
– Hű – mondta leginkább magának –, hogy én mekkora seggfej vagyok!
– Valószínűleg most szóltál először igazat, amióta ideértem – jegyezte meg
Maia.
– Ámen – bólintott Isabelle. – Bár ha engem kérdezel, ezzel már nem vagyunk
kisegítve...
Kinyílt a kocsma oldalsó ajtaja, és Kyle lépett ki rajta. Simonon végigsöpört a
megkönnyebbülés. Kyle komoly képet vágott, de nem annyira komolyat, amilyet
Simon érzése szerint akkor vágott volna, ha valami rettenetes történik
Maureennel.
A fiú elindult feléjük lefelé a lépcsőn. Az eső most már éppenhogy csak szitált.
Maia és Isabelle háttal álltak Kyle-nak; mindketten égő tekintettel meredtek
Simonra. – Remélem, nem számítasz rá, hogy akármelyikünk is még egyszer szóba
áll veled – mondta Isabelle. – És beszélni fogok Claryvel is. Nagyon-nagyon
komolyan ecsetelem neki, kikkel kéne barátkoznia.
– Kyle – szólt Simon, ahogy a másik fiú hallótávolságba került. Érződött a
hangján a végtelen megkönnyebbülés. – Ööö, Maureen... hogy...
 Fogalma sem volt, hogyan tehetné fel a kérdést anélkül, hogy Maia meg Isabelle
megtudják, mi történt, de végül mindegy is volt, mert nem volt alkalma folytatni a
mondatot. Maia és Isabelle megfordultak; Isabelle ingerültnek tűnt, Maia inkább
meglepettnek. Láthatólag kíváncsi volt rá, ki került elő hirtelen.
Amint Maia közelebbről is megpillanthatta Kyle-t, a szeme tágra nyílt, és a vér
kiszökött az arcából. Kyle úgy nézett vissza rá, mint aki most ébredt fel egy
rémálomból, de azon kapta magát, hogy ez mégiscsak a valóság, és nincs előle
menekvés.
– Hűha – szólt Isabelle egyikről a másikra pillantva. – Ti ketten... ismeritek
egymást?
Maia ajka szétnyílt. Még mindig Kyle-t bámulta. Simon éppen arra gondolt,
hogy a lány soha nem nézett még rá ilyen intenzitással, amikor Maia azt suttogta,
„Jordan”, és rávetette magát Kyle-ra. Karmai előugrottak a helyükről, és a fiú
nyakába mélyedtek.
 Második rész

MINDEN ÉLET ÁRA

Semmi sincs ingyen. Mindenért fizetni kell. Ami itt hasznot jelent, az ott kiadást. Minden élet ára
egy halál. Még a zenédért is, amit annyit hallgattunk, fizetni kellett. A feleséged volt a zenéd ára.
Derül most a pokol.
Ted Hughes: The Tiger’s Bones
 10
Riverside Drive 232

Simon Kyle nappalijában ült a fotelban, és a szoba sarkában lévő tévé

kimerevített képét nézte. Kyle és Jace egy csupa penésznek tűnő alagútban járt
éppen a játékban, amikor megállították. A földön egy rakás hulla feküdt, és minden
tele volt nagyon is valóságosnak tűnő vérrel. Simont zavarta a látvány, de sem
ereje, sem kedve nem volt azzal strapálni magát, hogy kikapcsolja a készüléket. Az
egész éjszaka a fejében villódzó képek sokkal rosszabbak voltak.
Az ablakon beszűrődő fény hajnali szürkesége lassan kora reggeli sápadtsággá
változott, de Simon jóformán észre sem vette. Csak Maureen földön heverő
ernyedt testét látta, meg a lány vértől lucskos vörös haját. Aztán a saját
tántorgását az éjszakában, ahogy Maureen vére lüktetett az ereiben. Aztán Maiát,
ahogy Kyle-ra vetette magát, és tépni kezdte a karmaival. Simon valószínűleg
hagyta volna, hogy megölje, de Isabelle közbelépett, és lerángatta Maiát a fiúról,
aztán addig tartotta, amíg a dühe zokogássá nem szelídült. Simon próbált közelebb
húzódni Maiához, hogy megnyugtassa, de Isabelle szúrós tekintettel meredt rá, és
egyik kezét a magasba emelve tartotta távol, miközben a másikkal Maiát karolta át.
– Húzz el innen! – mondta. – És őt is vidd magaddal! Nem tudom, mit művelt
szerencsétlen lánnyal, de elég borzasztó lehetett.
Az volt bizony. Simon hallotta már a Jordan nevet. Akkor került elő, amikor
megkérdezte Maiát, hogyan lett belőle vérfarkas. A volt barátja tette, mesélte a
lány. Durván rátámadt, aztán elfutott, és Maiának egyedül kellett megküzdenie
mindazzal, ami később történt.
Ezt a fiút hívták Jordannek.
Ezért állt csak egy név a kapucsengőn. Mert az a vezetékneve. Nyilván Jordan
Kyle-nak hívják, esett le Simonnak a tantusz. Ostoba volt, hihetetlenül ostoba,
hogy nem jött rá hamarabb. Nem mintha szüksége lett volna most még egy okra,
amiért gyűlölheti magát.
Kyle – vagyis inkább Jordan – vérfarkas volt, ami azt jelentette, hogy gyorsan
gyógyul. Mire Simon nem épp gyengéden talpra rángatta, és visszavezette a
kocsijához, a mély vágásokat a nyakán meg ronggyá szakadt inge alatt máris
vékony rétegben borította a var. Simon elvette a fiú kulcsait, és ő vezetett vissza
Manhattanig. Jórészt csendben tették meg az utat. Jordan az anyósülésen ülve
véres kezét bámulta.
– Maureen jól van – mondta végül, amikor a Williamsburg-hídon jártak.
– Rosszabbul nézett ki, mint amilyen állapotban igazából volt. Nem tudsz még
valami hatékonyan emberekből enni, úgyhogy nem vesztett túl sok vért. Betettem
egy taxiba. Nem emlékszik semmire. Azt hiszi, elájult előtted, és nagyon
kellemetlenül érzi magát.
Simon tudta, hogy köszönetét kéne mondania Jordannek, de nem tudta rávenni
magát. – Te vagy Jordan – mondta. – Maia régi barátja. Aki vérfarkast csinált
belőle.
Most már a Kenmare-en jártak; Simon északnak fordult, és a motelokkal meg
lámpaboltokkal teli Boweryn haladtak tovább. – Igen – felelte végül Jordan. – Kyle
a vezetéknevem. Akkor kezdtem így nevezni magam, amikor beléptem a
Praetorba.
– Megölt volna, ha Isabelle engedi.
– Minden joga megvan, hogy megöljön, ha akar – mondta Jordan, aztán
elhallgatott. Egyetlen szót sem szólt, amíg Simon parkolóhelyet keresett, és
felcaplattak a lépcsőn a lakás ajtajáig. Aztán bevonult a szobájába, és becsapta
maga mögött az ajtót. Még a véres dzsekijét sem vette le.
Simon bepakolt a hátizsákjába, és éppen indult volna, amikor
elbizonytalanodott. Azóta sem jött rá, hogy miért, de ahelyett, hogy elment volna,
ledobta a zsákot az ajtó mellett, és letelepedett a fotelba, ahol aztán az éjszakát
töltötte.
Nagyon szívesen felhívta volna Claryt, de túl korán volt még, aztán meg
Isabelle azt mondta, együtt mentek el Jace-szel, ő pedig nem akarta megzavarni
őket egy különleges pillanatban. Jó lett volna tudni, hogy van az édesanyja. Ha
tegnap este látta volna Maureennel, megállapíthatta volna, hogy Simon pontosan
az a szörnyeteg, akinek ő gondolta.
Talán valóban az is volt.
 Jordan szobájának ajtaja nyikorogva kinyílt, és a fiú kilépett rajta. Mezítláb
volt, de az előző este viselt farmert meg inget azóta sem vette le. A sebek a torkán
vörös vonalakká szelídültek. Ahogy Simonra nézett, általában csillogó, vidám
barna szemét sötét karikák vették körül. – Azt hittem, elmész – mondta.
– Úgy terveztem – felelte Simon. – Aztán arra gondoltam, adok neked egy
lehetőséget, hogy megmagyarázd.
– Nincs mit megmagyarázni. – Jordan a konyhába csoszogott, és addig turkált
az egyik fiókban, amíg nem kerített benne egy kávéfiltert. – Akármit is mondott
rólam Maia, biztosan igaz volt.
– Azt mondta, megütötted – szólt Simon.
Jordan mozdulatlanná merevedett. Ügy nézett a kezében tartott kávéfilterre,
mint akinek fogalma sincs róla, mit kéne kezdenie vele.
– Azt mondta, hónapokig jártatok, és minden nagyon jó volt – folytatta Simon.
– Aztán erőszakos és féltékeny lettél. Amikor felelősségre vont, megütötted.
Szakított veled, aztán egy este hazafelé tartott, amikor valami megtámadta, és kis
híján megölte. És te... te meg elhúztál a városból. Nem kértél bocsánatot, nem
magyaráztál meg semmit.
Jordan letette a filtert a pultra. – Hogy került ide? Hogyan találta meg Luke
Garroway falkáját?
Simon megrázta a fejét. – Felszállt egy New Yorkba tartó vonatra, és
megkereste őket. Maia túlélő. Nem hagyta, hogy tönkretegye az, amit műveltél
vele. Sokan összeomlottak volna a helyében.
– Ezért maradtál? – kérdezte Jordan. – Hogy elmondhasd, milyen szar alak
vagyok? Mert ezt magamtól is tudom.
– Azért maradtam – felelte Simon – amit tegnap este tettem. Ha tegnap tudtam
volna meg, ki vagy, elmegyek. Azok után viszont, ami Maureennel történt... – Az
ajkába harapott. – Azt hittem, irányítani tudom, mi történik velem, de tévedtem,
és kárt tettem valakiben, aki nem érdemelte meg. Ezért maradok.
– Mert ha én nem vagyok szörnyeteg, akkor te sem vagy az.
– Mert tudni akarom, hogyan tovább, és talán te segíthetsz nekem. – Simon
előrehajolt. – Mert jó fej voltál velem, amióta találkoztunk. Sosem láttalak
gonosznak vagy mérgesnek. Aztán eszembe jutott a Farkasgárda, és hogy azt
mondtad, azért léptél be, mert rossz dolgokat tettél. És gondoltam, talán Maia volt
az a rossz dolog, amit tettél, és azt próbálod jóvátenni.
– Azt próbálom jóvátenni – felelte Jordan. – És ő volt az a rossz dolog.
Clary az asztalnál ült Luke apró vendégszobájában. A szövetdarab, amit a Beth
Israel halottasházából hozott, ott hevert előtte kiterítve. A két szélét egy ceruzával
szorította le, és az irónt fölötte tartva próbálta felidézni a kórházban látott rúnát.
Nehezére esett a koncentrálás. Folyton Jace járt a fejében meg az előző éjszaka.
Vajon hová mehetett a fiú? Miért volt olyan boldogtalan. Clary eddig nem is vette
észre, hogy Jace éppen olyan nyomorultul érzi magát, mint ő, és most majd
megszakadt a szíve. Amióta hazaért, jó párszor fel akarta hívni, de mindannyiszor
visszafogta magát. Csak úgy van értelme a gondokkal foglalkozni, ha Jace
önszántából kezd beszélni róluk. Clary már ismerte annyira, hogy ebben ne
kételkedjen.
Becsukta a szemét, és próbálta kényszeríteni magát, hogy elképzelje a rúnát.
Abban biztos volt, hogy nem ő találta ki. Ez egy létező rúna volt, bár mintha nem
szerepelt volna a Szürke Könyvben. Az alakja azt sugallta Clarynek, hogy ez a jel
talán megpróbál felfedni valami rejtett információt. Mint amikor az ember lassan
elfújja a port, hogy végül elolvashassa alatta a feliratot...
Az irón rángatózott az ujjai között, és amikor Clary kinyitotta a szemét,
csodálkozva állapította meg, hogy sikerült egy apró mintát rajzolnia a szövet
sarkára. Majdnem olyan volt, mint egy paca, ahogy minden irányban kis farkincák
lógtak ki belőle. Clary összeráncolta a homlokát, és azon gondolkodott, vajon
kezdi-e elveszíteni a képességét. De a szövetdarab fölött megmozdult a levegő,
mint amikor a forróság felszáll az aszfaltról. A lány elkerekedett szemmel figyelte,
ahogy szavak formálódtak a szöveten, mintha egy láthatatlan kéz írná őket:
A Talto egyház tulajdona. Riverside Drive 232.
Claryn izgatott zsongás lett úrrá. Ez bizony nyom, valódi nyom! És maga talált
rá, anélkül, hogy bárki segített volna.
Riverside Drive 232. Az az Upper West Side-on van, gondolta, a Riverside
Parknál, pontosan New Jersey-vel szemben, a folyó túlpartján. Egyáltalán nem
nagy út. Talto egyház. Clary aggodalmas pillantással tette le az irónt. Akármi is
volt ez a hely, elég kellemetlenül hangzott. A lány átgurult a székével Luke öreg
számítógépéhez, és elindította a böngészőt. Nem mondhatni, hogy meglepődött
volna, amikor a „Talto egyház” kifejezésre nem kapott értékelhető eredményt.
Akármit is írtak annak a szövetdarabnak a sarkára, purgatikus, ethoniai vagy
valamilyen más démonnyelven lehetett.
Egy dologban Clary azért biztos volt: akármi is ez a Talto egyház, nyilván titkos,
és a titok a rosszabbik fajtából való. Ha azzal foglalkoznak, hogy embergyerekeket
olyan lényekké változtassanak át, amelyeknek karmok nőnek a kezük helyén,
akkor nyilván nem igazi vallásról van szó. Clary kíváncsi lett volna rá, hogy az
anya, aki a kórház mellett hagyta a gyerekét, tagja volt-e az egyháznak, és ha igen,
tudta-e a baba születése előtt, mibe keveredett.
Egész testében vacogott, ahogy a telefonja után nyúlt, aztán amikor a készülék
már a kezében volt, elbizonytalanodott. Eredetileg az édesanyját akarta felhívni,
de hozzá ezzel nem fordulhatott. Jocelyn éppenhogy csak abbahagyta a sírást, és
alig lehetett rábeszélni, hogy hajlandó legyen elmenni Luke-kal gyűrűket
nézegetni. Bár Clary tudta, hogy édesanyja elég erős hozzá, hogy megbirkózzon az
igazsággal, bármi is legyen az, nyilván komoly bajba kerülhet a Klávénál, amiért a
saját szakállára nyomozott.
Luke. De Luke Jocelynnal volt, őt nem hívhatta fel.
Talán Maryse. Már a puszta gondolat is idegennek és félelmetesnek tűnt, hogy
felhívja Maryse-t. Aztán meg Clary pontosan tudta – bár magának sem szívesen
vallotta be, hogy ez is számít, hogy ha a Klávé veszi kézbe az irányítást, őt azonnal
mellőzik. Márpedig nem szívesen nézte volna az oldalvonal mellől, hogyan oldódik
meg ez a számára oly személyes üggyé vált rejtély. Arról nem is beszélve, hogy ha
szól Maryse-nek, azzal az édesanyját árulta volna el a Klávénak.
De egyedül odamenni, úgy, hogy nem is tudja, mit talál... Nos, elkezdte már a
tréningeket, de azért annyit még nem tanult. Ráadásul tudta magáról, hogy
hajlamos előbb cselekedni, és csak aztán gondolkodni. Némi habozás után
kelletlenül maga elé emelte a telefont, és gyorsan bepötyögött egy SMS-t:
RIVERSIDE DRIVE 232. AZONNAL GYERE ODA, VÁRLAK. FONTOS. Elküldte az
üzenetet, aztán megvárta, amíg a készülék vibrál egy rövidet, és felvillan a
képernyő: OK.
Clary sóhajtva tette le a telefont, aztán elindult a fegyvereiért.
– Szerettem Maiát – mondta Jordan. A kanapén ült, miután végül sikerült kávét
főznie magának, bár egy kortyot sem ivott belőle. Miközben beszélt, a bögrét
forgatta a kezében. – Ezt tudnod kell, mielőtt belekezdek. Mind a ketten
ugyanabban a nyomorúságos pöcegödörben születtünk New Jerseyben, őt ráadásul
folyamatosan szívatták, mert az apja fekete volt, az anyja meg fehér. Volt egy
bátyja is, totál pszichopata. Nem tudom, mesélt-e róla neked. Dánielnek hívták.
– Nem sokat – felelte Simon.
– Szóval pokol volt az élete, de ő nem hagyta el magát. Egy zeneboltban
találkoztunk. Mind a ketten régi lemezeket vettünk. Bakeliteket, tudod.
Elkezdtünk beszélgetni, és rájöttem, hogy sok mérföldes körzetben ő a leg–
klasszabb csaj. Gyönyörű is volt. És édes. – Jordan tekintete a távolba révedt.
– Járni kezdtünk, és fantasztikus volt. Totál egymásba szerettünk, ahogyan az
ember tizenhat éves korában szokott. Aztán megharaptak. Egy este verekedésbe
keveredtem egy bárban. Akkoriban sűrűn előfordult velem ilyesmi. Megszoktam,
hogy ütéseket meg rúgásokat kapok, de hogy megharapjanak? Azt hittem, az a srác
megkergült vagy valami, de nem nagyon foglalkoztam vele. Elmentem a kórházba,
összevarrták a sebet, és meg is feledkeztem róla. Ügy három hét múlva kezdődött.
Hullámokban tört rám az irányíthatatlan düh. Elhomályosult előttem a világ, és
nem tudtam, mi történik. Ököllel kiütöttem a konyhaablakot, mert beszorult egy
fiók. Őrülten féltékeny voltam Maia miatt, meggyőződésem volt, hogy más fiúkkal
kavar, azt hittem... Azt sem tudtam, mit hiszek. Csak annyi biztos, hogy elpattant
valami. Megütöttem. Szeretném azt mondani, hogy nem emlékszem rá, de
hazudnék. Aztán szakított velem...
Elcsuklott a hangja. Kortyolt egyet a kávéból. Rosszul van, gondolta Simon.
Nem sokszor mesélhette el eddig ezt a történetet. Talán egyszer sem.
– Pár nappal később elmentem egy buliba, és ő is ott volt. Egy fiúval táncolt.
Úgy csókolta, mintha nekem akarta volna bizonyítani vele, hogy mindennek
vége köztünk. Rossz estét választott erre a célra, bár ő nyilván nem tudhatta. Az
első telihold volt azután, hogy megharaptak. – Az ujjai elfehéredtek, olyan erővel
szorongatta a bögréjét. – Akkor változtam át először. Az egész testem átalakult,
szétszakadtak a csontjaim meg a bőröm. Iszonyatosan szenvedtem, de nem csak
emiatt. Maiát akartam, azt, hogy jöjjön vissza hozzám, el akartam neki mondani
mindent, de csak üvölteni tudtam. Rohanni kezdtem az utcákon, és akkor láttam
meg, ahogy a parkon át hazafelé tartott...
– És rátámadtál – bólintott Simon. – Megharaptad.
– Igen. – Jordan vakon a múltba meredt. – Amikor másnap reggel felébredtem,
tudtam, mit tettem. Próbáltam elmenni hozzájuk. Félúton voltam, amikor egy
nagydarab fickó elém állt, és rám bámult. Tudta, ki vagyok. Mindent tudott rólam.
Azt mondta, a Praetor Lupus tagja, és az ő feladata, hogy vigyázzon rám. Nem volt
túl boldog, amikor kiderült, hogy elkésett, és már megharaptam valakit. Nem
engedett Maia közelébe. Azt mondta, attól csak rosszabb lenne. Megígérte, hogy a
Farkasgárda róla is gondoskodik. Azt mondta, mivel már megharaptam egy
embert, ami szigorúan tilos, egyedül úgy kerülhetem el a büntetést, ha belépek a
Gárdába, és megtanulom, hogyan türtőztessem magam.
Nem tettem volna meg. Annyira gyűlöltem magam, hogy legszívesebben
leköptem volna a pasast, és hagytam volna, hogy büntessenek meg, ahogy csak
akarnak. Amikor viszont azt is megtudtam tőle, hogy segíthetek a hozzám
hasonlókon, és talán megakadályozhatom, hogy mással is megtörténjen az, ami
velem meg Maiával történt, az olyan volt, mintha megláttam volna a fényt az
alagút végén valahol a távoli jövőben. Úgy éreztem, talán kaptam egy esélyt, hogy
jóvátegyem, amit vétettem.
– Oké – szólt lassan Simon. – De azért elég fura véletlen, hogy aztán meg rád
osztottak engem. A fiút, aki azzal a lánnyal járt, akit annak idején n haraptál meg
és változtattál vérfarkassá.
– Nem véletlen – mondta Jordan. – A te dossziéd csak egy volt a sok közül,
amiket megkaptam. Éppen azért választottalak téged, mert Maiát is megemlítették
benne. Egy vérfarkas és egy vámpír járnak egymással. Tudod, azért ez nem semmi.
Akkor először esett le, hogy belőle is vérfarkas lett, azután... azután, amit tettem.
– Sosem akartad megkeresni? Ez azért elég...
 – Próbáltam. A Praetor nem akarta, de azért megtettem minden tőlem telhetőt,
hogy kiderítsem, mi lett vele. Annyit tudtam, hogy elszökött otthonról, de hát ott
amúgy is elég szar élete volt, úgyhogy ettől nem lettem okosabb. És nem létezik
semmiféle országos vérfarkas-adatbázis, ahol utánanézhettem volna. Csak...
reménykedtem benne, hogy nem változott át.
– Szóval Maia miatt vállaltál el engem?
Jordan elvörösödött. – Az jutott eszembe, hogy talán ha találkozom veled,
rajtad keresztül megtudhatom, mi történt vele. Hogy jól van-e.
– Ezért toltál le, amiért másik csajjal is kavartam – jutott eszébe Simonnak. – Őt
védted.
Jordan komoran pillantott rá a kávéscsészéje pereme fölött. – Igen, de hát azért
az elég bunkóság volt ettől függetlenül is.
– És te csúsztattad be azt a hirdetést az ajtaja alatt. Igaz? – Simon megrázta a
fejét. – És a megbízatásod része volt az is, hogy beletenyerelj a szerelmi életembe,
vagy azt csak a saját szórakoztatásodra csináltad?
– Én már átvágtam őt egyszer – mondta Jordan. – Nem akartam, hogy valaki
mással is pórul járjon.
– És az fel sem merült benned, hogy ha eljön a koncertünkre, megpróbálja
letépni az arcod? Ha nem késett volna, talán egyenesen a színpadon esik neked.
Azt biztosan értékelte volna a közönség.
– Nem tudtam – szólt Jordan. – Fogalmam sem volt, hogy ennyire gyűlöl. Szóval
én például nem gyűlölöm azt a srácot, aki engem átváltoztatott. Tisztában vagyok
vele, hogy nem volt ura a cselekedeteinek.
– Igen – felelte Simon csakhogy te sosem voltál szerelmes abba a srácba. Sosem
volt kapcsolatod vele. Maia szeretett téged. Azt hiszi, megharaptad, aztán a sorsára
hagytad, és soha többet nem is jutott az eszedbe. Éppen annyira gyűlöl, amennyire
valaha szeretett.
Mielőtt Jordan válaszolhatott volna, megszólalt a csengő. Nem a kaputelefoné
odalent, hanem a bejárati ajtóé, amit egy látogató csak akkor nyomhatott meg, ha
már odakint állt a folyosón. A két fiú csodálkozva nézett össze. – Vársz valakit? –
kérdezte Simon.
 Jordan megrázta a fejét, és letette a kávésbögrét. Együtt mentek ki a szűk
előszobába. Jordan intett Simonnak, hogy álljon mögé, aztán kitárta az ajtót.
Nem állt ott senki. Csak egy összehajtogatott papírdarab hevert a lábtörlőn,
rajta pedig nehezékként egy masszív kő. Jordan lehajolt, hogy kiszabadítsa a
papírt, aztán összeráncolt homlokkal egyenesedett fel megint.
– A tied – mondta, és átadta az üzenetet Simonnak.
Simon széthajtogatta a papírdarabot. Gyerekes, nyomtatott nagybetűkkel állt
rajta az üzenet:
SIMON LEWIS. NÁLUNK VAN A BARÁTNŐD. MÉG MA EL KELL JÖNNÖD A
RIVERSIDE DRIVE 232-BE. GYERE SÖTÉTEDÉS ELŐTT, KÜLÖNBEN ELVÁGJUK A
TORKÁT.
– Vicc – mondta Simon bambán meredve a papírra. – Csak az lehet.
Jordan szó nélkül megragadta Simon karját, és berángatta a fiút a nappaliba.
Ott elengedte, aztán feltúrt mindent a vezeték nélküli telefon után, amíg meg nem
találta. – Hívd fel! – mondta, és Simon mellkasához nyomta a készüléket. – Hívd fel
Maiát, és kérdezd meg, jól van-e.
– De nem biztos, hogy ő az. – Simon a telefonra meredt, ahogy a helyzet
borzalma körbe-körbe keringett a fejében, ahogy egy bebocsáttatásra váró
ghoul kering a ház körül. Koncentrálj! – mondta magának. Ne ess pánikba!
– Talán Isabelle.
– Ó, te jó ég! – sóhajtott Jordan. – Van másik barátnőd is? Hány embert kell még
felhívnunk?
Simon kikapta Jordan kezéből a telefont, elfordult, és tárcsázott.
Maia a második csöngés után vette fel. – Halló?
– Maia... Simon vagyok.
A lány hangjából elszállt minden kedvesség. – O! Mit akarsz ?
– Csak kíváncsi voltam, jól vagy-e – felelte Simon.
– Semmi bajom – közölte mereven a lány. – Nem mintha olyan komoly dolgok
történtek volna közöttünk. Nem vagyok boldog, de megmaradok. Kreol te még
seggfej maradsz.
 – Nem – mondta Simon. – Ügy értem, arra voltam kíváncsi, hogy minden
rendben van-e veled.
– Jordanról van szó? – Hallotta az elfojtott dühöt Maia hangjában, ahogy
kimondta a fiú nevét. Persze együtt mentetek el, ugye? Hát megmondhatod neki,
hogy tartsa magát távol tőlem. Ami azt illeti, ez rád is vonatkozik.
Letette. A tárcsahang mérges darázsként zümmögött Simon fülébe.
A fiú Jordanre pillantott. – O rendben. Mind a kettőnket gyűlöl, de nem úgy
tűnt, hogy ezen kívül bármi más gond lenne.
– Jó – bólintott mereven Jordan. – Akkor most hívd Isabelle-t!
Izzy csak másodszorra vette fel; Simon már-már pánikba esett, mire a lány
ingerült hangja megszólalt a vonal túlvégén. – Akárki az, remélem, nem csak az
időmet pazarolja.
A fiút elárasztotta a megkönnyebbülés. – Isabelle. Simon vagyok.
– Ó az isten szerelmére! Hát te meg mit akarsz ?
– Csak kíváncsi voltam rá, minden rendben van-e.
– Ó, szóval össze kellett volna törnöm, miután kiderült, hogy egy csaló, hazug,
köpönyegforgató gaz...
– Nem. – Ez már kezdett Simon idegeire menni. – Ügy értettem, nincs semmi
baj? Nem raboltak el, vagy semmi ilyesmi?
Hosszú csend következett. – Simon – szólalt meg végül Isabelle. – Komolyan
mondom, ez a legostobább ürügy, amivel valaha is felkeltettek. Neked meg mi
bajod van?
– Fogalmam sincs – felelte a fiú, és gyorsan letette, hogy megelőzze vele
Isabelle-t. Jordan kezébe nyomta a telefont. – 0 is megvan.
– Nem értem – csodálkozott Jordan. – Kinek jut eszébe üres fenyegetésekkel
próbálkozni ? Olyan egyszerű utánajárni, és kideríteni, hogy hazugság az egész.
– Nyilván hülyének néznek – kezdte Simon, aztán elhallgatott, ahogy egy
rettenetes gondolat ütött szöget a fejébe. Megint kikapta a telefont Jordan kezéből,
és zsibbadó ujjakkal tárcsázni kezdett.
– Ki az? – kérdezte Jordan. – Kit hívsz?
 Clary telefonja éppen akkor szólalt meg, amikor befordult a Kilencvenhatodik
utcáról a Riverside Drive-ra. Az eső mintha elmosta volna a város megszokott
porát; a kristálytiszta égboltról ragyogón sütött le a nap a kivételesen már-már
egészen kéknek ható folyó partján elnyúló park élénkzöld csíkjára. A lány beletúrt
a táskájába, előhúzta a telefonját, és felpattintotta. – Halló?
Simon szólalt meg a vonal túlsó végén. – 0, hála... – Elakadt a hangja. – Jól vagy?
Nem raboltak el, meg semmi ilyesmi ?
– Hogy elraboltak-e ? – Clary a számokat figyelte az épületeken, ahogy haladt
előre. 220, 224. Nem tudta, mit is keres valójában. Vajon úgy fog kinézni, mint egy
templom? Vagy valami más elhagyatott teleknek álcázva?
– Te részeg vagy ?
– Ahhoz még kicsit korán van. – A fiú hangjából sütött a megkönnyebbülés. –
Nem, csak kaptam egy fura üzenetet. Valaki azzal fenyegetett, hogy elrabolja a
barátnőmet.
– Melyiket ?
– Haha. – Simon egyáltalán nem tűnt jókedvűnek. – Maiát és Isabelle-t már
hívtam, mind a ketten jól vannak. Aztán eszembe jutottál te is. Végül is sok időt
töltünk együtt. Valaki talán félreérthette a dolgot. Most viszont nem tudom, mit
gondoljak.
– Hát én sem. – A Riverside Drive 232 egyszerre ott magasodott Clary előtt.
Nagy szögletes, nyeregtetős kőépület volt. Valaha akár templom is lehetett, de
most nem éppen úgy festett.
– Jut eszembe, Maia meg Isabelle tegnap tudomást szereztek egymásról. Nem
volt kellemes – tette hozzá Simon. – Igazad volt, amikor azt mondtad, hogy a tűzzel
játszom.
Clary megvizsgálta a 232-es számú épület homlokzatát. Az utat szegélyező
házak többsége drága lakásokat rejtett, libériába öltöztetett portással, ezen viszont
csak egy kétszárnyú, ívelt tetejű, magas faajtó nyílt, rajta ódivatú fémkilincsekkel.
– Juj! Sajnálom, Simon. Szóba áll még veled valamelyik?
– Nem igazán.
 Clary lenyomta az egyik kilincset, és tolt rajta egyet. Az ajtó halk sziszegő
hanggal tárult ki. Clary lehalkította a hangját. – Talán ők hagyták az üzenetet.
– Nem az ő stílusuk – mondta Simon, aki őszintén nem értett semmit. –
Gondolod, Jace képes lenne ilyesmire?
A fiú neve úgy hatott Claryre, mintha gyomorszájba vágták volna. Vett egy
mély lélegzetet, mielőtt válaszolt. – Nem hinném, hogy megtenné, még akkor sem,
ha nagyon haragudna. – Elvette a telefont a fülétől. Ahogy belesett a félig nyitott
ajtón, egy megnyugtatóan hétköznapi templombelsőt látott – a hosszú főhajót
gyertyára emlékeztető, villódzó fények világították meg. Abból nem lehet baj, ha
kicsit körülnéz odabent. – Mennem kell, Simon – mondta. – Később hívlak.
Összecsukta a telefonját, és belépett.
– Szerinted tényleg viccelt valaki ? – Jordan úgy járkált fel-alá a lakásban, mint
egy ketrecbe zárt tigris az állatkertben. – Nem is tudom. Elég hülye viccnek tűnik.
– Azt nem mondtam, hogy nem hülye. – Simon az üzenetre pillantott; bár a
dohányzóasztalon feküdt, a nyomtatott nagybetűket ilyen távolságból is könnyen
el lehetett olvasni. A fiúnak elég volt ránéznie, és máris összerándult a gyomra,
hiába tudta, hogy a levél nem jelent semmit. – Folyton azon gondolkodom, ki
küldhette. És hogy miért.
– Talán egy napra fel kéne függesztenem a felügyeletedet, és inkább őt kéne
figyelnem – szólt Jordan. – Tudod, biztos, ami biztos.
– Felteszem, Maiáról beszélsz – mondta Simon. – Tudom, hogy jót akarsz, de
nem hiszem, hogy szívesen venné, ha ott nyüzsögnél körülötte. Bármilyen
minőségedben is.
Jordan összeszorította a száját. – Úgy intézném, hogy ne vegyen észre.
– Hűha! Te aztán tényleg rá vagy kattanva, igaz?
– Felelősnek érzem magam a sorsáért. – Jordan nagyon komornak tűnt.
– Hogy ezen felül mit érzek, az nem számít.
– Azt csinálsz, amit akarsz – vont vállat Simon. – Viszont szerintem...
Megint megszólalt az ajtócsengő. A két fiú összenézett, aztán együtt rohantak
kinyitni. Jordan ért oda először. Megragadta az előszobában álló fogast, letépte
róla a kabátokat, aztán a fogast dárdaként tartva a feje fölött, felrántotta az ajtót.
 Jace állt odakint a folyosón. Pislantott egyet. – Az egy fogas ?
Jordan lecsapta a fogast a földre, és felsóhajtott. – Ha vámpír lennél, sokkal
jobban jött volna.
– Igen – bólintott Jace. – Vagy ha egyszerűen valaki, akinek sok kabátja van.
Simon Jordan mellé lépett. – Bocs. Kissé húzós ez a délelőtt.
– Nos igen – mondta Jace. – Hamarosan még húzósabb lesz. Azért jöttem, hogy
elvigyelek az Intézetbe, Simon. A Klávé látni akar, és nem szeretik, ha
megvárakoztatják őket.
Abban a pillanatban, hogy a Talto egyház templomának ajtaja becsukódott
Clary mögött, a lány úgy érezte, egy másik világba került. A New York-i utcák
nyüzsgése odakint maradt. Az épület belül nagy volt és szellős, a mennyezet
elképesztő magasságig emelkedett. A keskeny folyosót két oldalról padsorok
határolták, a falakra csavarozott tartókban pedig vaskos barna gyertyák égtek. A
megvilágítás határozottan gyérnek tűnt, de talán csak azért, mert Clary
hozzászokott a boszorkányfények ragyogásához.
A lány elindult a folyosón, edzőcipője puhán érintette a poros követ. Különös,
gondolta, egy ablakok nélküli templom. A főhajó végén elért a szentélyhez, ahol
egy kőlépcső vezetett fel az oltárhoz. Ahogy hunyorogva felnézett rá, rájött, mi a
furcsa még ebben a templomban: nem voltak keresztek. Ehelyett függőleges kőlap
állt az oltáron, a tetején egy faragott bagollyal. A kőlapra szavakat véstek:
MERT HALÁLRA HANYATLIKAZ Ő HÁZA, ÉS AZ Ő ÖSVÉNYEI AZ ÉLET NÉLKÜL
VALÓKHOZ. VALAKIK MENNEK AHHOZ, NEM TŰRNEK MEG, SEM MEG NEM
NYERHETIK AZ ÉLETNEK ÚTJAIT.
Clary vett egy mély lélegzetet. Nem ismerte túl jól a Bibliát – semmi esetre sem
tudott hosszú szakaszokat idézni belőle kívülről, mint Jace –, de ha ez a szöveg
vallásosnak is tűnt, elég furcsán hatott egy templomban. Megborzongott, és
közelebb lépett az oltárhoz, amelyen valaki egy nagy könyvet hagyott. Az egyik
oldalt megjelölték; amikor Clary odanyúlt, hogy kinyissa a kötetet, észrevette,
hogy amit könyvjelzőnek nézett, az valójában egy okkult szimbólumokkal díszített
fekete nyelű tőr volt. A könyveiben látott már képeket ilyenekről. Egy athame volt
az, amit gyakran használtak démonok megidézését szolgáló rituálékban.
 Clary gyomra összeszorult, de azért közelebb hajolt, hogy megnézhesse a
megjelölt oldalt. Biztos volt benne, hogy kiderít belőle valamit, de csalódottan
kellett megállapítania, hogy a zsúfolt, stilizált kézírást még akkor is nehezen
bogozná ki, ha angolul lenne. Csakhogy nem angolul volt; ehhez hasonló,
tüskésnek ható betűket sosem látott még. A sorok felett az illusztráción viszont
azonnal felismerte a démonok megidézéséhez készítendő kört – ilyesféle mintákat
rajzolnak a boszorkánymesterek a földre, mielőtt nekiállnak a varázsigéiket
kántálni. A körök elvileg magukhoz vonzották és koncentrálták a mágikus erőket.
Ezt itt zöld tintával rajzolták a papírra; két koncentrikus körből állt, a közepén egy
négyzettel. A körök közötti területre rúnákat rajzoltak. Clary nem ismerte fel
egyiket sem, de a csontjaiban érezte az üzenetüket, és beleborzongott. Halál és vér.
Kapkodva lapozott, és elállt a lélegzetre attól, amit látott.
Az egymást követő képek közül az első egy nőt ábrázolt a vállán egy madárral.
A madár, valószínűleg egy holló, gonosznak és ravasznak tűnt. A második képről
már hiányzott a madár, ám a nő láthatóan terhes volt rajta. A harmadik képen a nő
egy oltáron feküdt, amely határozottan emlékeztetett erre az oltárra itt Clary orra
előtt. A nő mellett egy köpenyes alak állt, furcsán modernnek ható fecskendővel a
kezében. A fecskendő vörös folyadékkal volt tele. A nő nyilvánvalóan tudta, mit
fognak belefecskendezni, mert sikított.
Az utolsó képen a nő egy csecsemővel az ölében ült. A csecsemő majdnem
teljesen normálisnak tűnt, csak a szeme volt teljesen fekete. A nő elborzadva
nézett le a gyerekre.
Clary érezte, hogy égnek áll a tarkóján a szőr. Édesanyja jól gondolta. Valakik
tényleg Jonathanhoz hasonló csecsemőket próbáltak teremteni. Ami azt illeti, már
meg is tették.
A lány hátrébb lépett. Minden idegszála azt sikította, hogy valami nagyon nincs
rendjén ezzel a hellyel. Ügy érezte, egyetlen másodperccel többet sem tud eltölteni
itt, és azonnal ki kell mennie, hogy ott várja meg a felmentő sereg érkezését. Lehet,
hogy a nyomra maga bukkant rá, de innentől nem boldogulhat egyedül.
Ebben a pillanatban hallotta meg a hangot a feje fölül.
 Halk surrogás volt, mint amikor komótosan visszavonul egy hullám. Felnézett,
és szorosabban markolta az athamét. Elkerekedett a szeme. Odafönt a galérián
néma alakok sora állt. Szürke melegítőnek tűnő holmit viseltek – edzőcipőt,
nadrágot meg cipzáras felsőt, aminek a csuklyáját mélyen az arcukba húzták.
Tökéletesen mozdulatlanok voltak, ahogy kezükkel a galéria korlátját markolva
mereven néztek le rá. Vagy legalábbis Clary azt feltételezte, hogy ránéznek. Az
arcuk sötétségbe burkolózott, még az sem derült ki róluk, hogy férfiak-e vagy nők.
– Bo... bocsánat – nyögte Clary. A hangját visszaverték a kőfalak. – Nem
akartam betörni vagy...
Nem kapott választ. A csönd rettenetes súlyként nehezedett rá. Gyorsabban
kezdett verni a szíve.
– Akkor megyek is – mondta, és nagyot nyelt. Előrelépett, visszatette az oltárra
az athamét, és megfordult, hogy kisiessen a templomból. Egy pillanattal előbb
érezte meg a szagot – a rothadó szemét ismerős bűzét –, mint hogy teljesen
körbefordult volna. Közte és az ajtó között akár egy fal emelkedett a pikkelyes bőr,
a pengeéles fogak és a hátborzongató karmok rémálomszerű kavalkádja.
Az elmúlt hét hétben Claryt felkészült rá, hogyan szálljon csatába egy
démonnal, akár egy ilyen hatalmas példánnyal is. Most azonban, hogy eljött a
pillanat, nem tudott mást, csak sikítani.
 11
A mi fajtánk

A démon Claryre vetette volna magát, de a lány azonnal abbahagyta a sikítást,

és egy tökéletes szaltóval hátravetette magát az oltár mögé. Egy bizarr pillanatra
azt kívánta, bár Jace láthatta volna. Abban a pillanatban, ahogy guggolva földet ért,
valami keményen lecsapott az oltárra, hogy a kő is beleremegett.
Üvöltés töltötte be a templomot. Clary letérdelt, és átlesett az oltár pereme
fölött. A démon nem volt olyan nagy, mint elsőre gondolta, de azért kicsinek sem
lehetett nevezni... nagyjából akkora lehetett, mint egy hűtő– szekrény, és három
hosszú, kocsányszerű nyaka végén három feje volt. Szem nem látszott rajta
egyáltalán, de szélesre tátott irdatlan szájaiból kötélvastagságú nyálcsíkok lógtak.
A lény a bal oldali fejét verhette be az oltárba, amikor Claryt próbálta elkapni,
mert most hevesen rázta, mintha csak azt várná, hogy kitisztuljon.
Clary gyorsan felnézett, de a melegítős alakok ugyanott voltak, ahol korábban.
Egyetlenegy sem mozdult közülük. Mintha hűvös érdeklődéssel figyelték volna, mi
történik. A lány megpördült, és körülnézett, de a jelek szerint nem juthatott ki
máshol a templomból, csak azon az ajtón keresztül, ahol az előbb bejött, márpedig
ahhoz a démonon kellett volna átküzdenie magát. Clary egyszerre rájött, hogy
értékes másodperceket veszteget el, úgy– hogy gyorsan felugrott, és az athaméért
nyúlt. Felkapta az oltárról, és éppen időben ugrott hátra az ismét rátámadó démon
elől. Ahogy oldalra vetődött, hosszú kocsánya végén egy fej lendült át az oltár
fölött, és vastag, fekete nyelvével utána tapogatózott. Clary felordított, és a lény
nyakába vágta az athamét, aztán kiszabadította a pengét, és félrebotorkált az
útból.
A démon felvonyított, és elkapta a fejét; a nyakából fröcsögött a fekete vér.
Csakhogy nem kapott halálos sebet. A vágás Clary szeme láttára kezdett
begyógyulni. A démon feketés zöld húsa úgy simult össze, mintha valaki tűvel és
cérnával varrná össze. Clary kétségbeesett. Hát persze. Az Árnyvadászok éppen
azért használnak rúnával ellátott fegyvereket, mert úgy a démonok sebei nem
tudnak begyógyulni.
 Clary bal kezével az övén lógó írón felé nyúlt, és éppen abban a pillanatban
sikerült előkapnia, amikor a démon megint rátámadt. Clary félreugrott, levetette
magát a lépcsőn, és egészen az első padsorig gurult. A démon megfordult,
imbolyogva lépett egyet, és megint rávetette magát. Clary tudatáig lassan eljutott,
hogy még mindig egyszerre szorongatja az irónt és a tőrt – ami azt illeti, a tőrrel
meg is vágta magát, amikor a földön gurult, és a pólója elejét lassan elborította a
vér. Gyorsan átrakta a tőrt a bal kezébe, az irónt pedig a jobba, aztán kapkodva egy
enkeli rúnát rajzolt az athame markolatára.
A tőrön lévő többi szimbólum lassan elolvadt és összefolyt, ahogy az angyali
erő átvette az uralmat. Clary felnézett; a démon már majdnem elérte, és három
fejét tátott szájjal felé nyújtogatta. A lány felpattant, meglendítette a karját, és
teljes erejéből lecsapott a tőrrel. O lepődött meg a legjobban, amikor pontosan a
homloka közepén találta el a lényt, és a fegyver markolatig süllyedt a koponyájába.
A fej csapkodni kezdett, a démon sikított – Clarynek rögtön visszatért az
önbizalma –, aztán a fej egyszerűen leesett, és gyomorforgató puffanással a földe
hullott. A lény azért csak jött tovább Clary felé, ernyedt nyakán maga után
vonszolva most már élettelen fejet.
Odaföntről rengeteg lépés zaja hallatszott. Clary felnézett. A melegítős alakok
eltűntek, a galéria üres volt. Egyáltalán nem nyugtatta meg a látvány.
A szíve vad tangót járt a mellkasában. Clary megfordult, és az ajtó felé futott,
de a démon gyorsabb volt nála. Az erőfeszítéstől hörögve átvetette magát fölötte,
az ajtó előtt földet ért, és elzárta a lány útját. Sziszegő hangot adott ki, ahogy Clary
felé indult; két élő feje hintázott a kocsányokon, amelyek aztán teljes hosszukban
kinyúltak, készen, hogy lecsapjanak...
Hidegen fénylő ezüstszínű láng villant át a levegőn. A démon hátrakapta a
fejeit, a sziszegés sikollyá változott át, de már elkésett. Az ezüstös valami, ami
körülölelte a nyakait, megfeszült, és fekete vér fröcsögése közepette a megmaradt
két fej is levált. Clary félregördült, de a szertespriccelő vér így is elérte, és
megégette a bőrét. Behúzta a nyakát, ahogy a fejetlen test meginogott, és felé
zuhant...
 Aztán semmivé lett. Mielőtt a földre zuhanhatott volna, a démon eltűnt, ahogy
magába szippantotta a saját dimenziója. Clary óvatosan emelte föl a fejét. A
templom ajtaja nyitva állt, és a küszöbön ott állt Isabelle csizmában és fekete
ruhában, kezében az elektrumkorbácsával. Lassan tekerte fölfelé a korbácsot,
közben pedig kíváncsian felhúzta sötét szemöldökét, a templomot fürkészte.
Ahogy tekintete Claryre tévedt, elvigyorodott.
– Te nyavalyás lány! – szólt. – Már megint mibe keverted magad?
A vámpírszolgák kezének érintése hűvös volt és könnyed, mintha jeges
szárnyak simították volna Simon bőrét. Egy kicsit megborzongott, ahogy levették a
szeméről a kendőt, majd elhúzódtak, és hajlongva visszavonultak.
Simon hunyorogva nézett körül. Pár pillanattal korábban még a Hetven–
nyolcadik utca és a Második sugárút sarkán állt a szikrázó napsütésben – elég távol
az Intézettől ahhoz, hogy a sírhalomból származó föld segítségével felvehesse a
kapcsolatot Camille-lal anélkül, hogy felkeltené a nő gyanúját. Most egy gyengén
megvilágított, nagyobbacska teremben találta magát, ahol a padló tükörsima
márványból készült, a mennyezetet pedig elegáns márványoszlopok tartották. A
bal oldali fal mellett üvegablakos kalickák sora húzódott; mindegyiken réztábla
függött PÉNZTÁROS felirattal. A falon egy másik réztábla hirdette, hogy ez a
DOUGLAS NATIONAL BANK épülete. A padlót és a pultokat, ahol az ügyfelek valaha
a csekkeket vagy az átutalási megbízásokat töltötték ki, vastag porréteg borította,
a mennyezetről lógó, rézszegélyű lámpák pedig alaposan elszíneződtek a patinától.
A terem közepén álló magas támlájú karosszékben ült Camille. Ezüstös szőke
haját ezúttal kiengedte, és szabadon omlott a vállára. Szép arcán nem volt smink,
de az ajkai így is nagyon vörösek voltak. A bank félhomályában Simon jóformán
nem is látott más színt.
– Általában senkivel sem találkozom szívesen a nappali órákban, Napjáró –
szólt –, de a kedvedért ezúttal kivételt tettem.
– Köszönöm. – Simon sehol sem látott széket, ami rá várt volna, úgyhogy
zavartan tovább álldogált. Ha még verne egyáltalán a szíve, gondolta, akkor majd
kiugrana a helyéből. Amikor beleegyezett, hogy a Klávé kedvéért végigcsinálja ezt
a procedúrát, meg is feledkezett róla, mennyire ijesztőnek találta Camille-t. Persze
nem volt semmi értelme félnie a nőtől – mégis, mit tehetne vele? –, de mégiscsak
félt.
– Felteszem, ez azt jelenti, hogy gondolkodtál az ajánlatomon – mondta
Camille. – És hogy elfogadod.
– Miből gondolja, hogy elfogadom? – kérdezte Simon, és nagyon remélte, hogy
az ostoba kérdésből a nő nem jön rá azonnal, hogy csak az időt próbálja húzni.
Camille kissé türelmetlennek tűnt. – Aligha személyesen hoznád a hírt, ha úgy
döntöttél volna, hogy visszautasítasz. Félnél a haragomtól.
– Van okom félni a haragjától?
Camille mosolyogva dőlt hátra a fülesfoteljában. A luxuskivitelű
ülőalkalmatosság egészen modern volt, és teljesen elütött a bank berendezésétől.
Nyilván Camille most épp a fal mellett szobrozó szolgálói cipelték ide valahonnan.
– Sokaknak van – felelte. – De neked semmi okod rá. Nagyon örülök neked. Bár
kivártál az utolsó pillanatig, érzem, hogy helyesen döntöttél.
Simon telefonja éppen ezt a pillanatot választotta, hogy heves zümmögésbe
kezdjen. A fiú összerezzent, a hátán hideg izzadságcsepp futott végig, aztán
sebesen előhalászta a készüléket a dzsekije zsebéből. – Elnézést – mondta, és
kinyitotta a telefont. – Hívásom van.
Camille elborzadt. – Fel ne vedd!
Simon a füle felé emelte a telefont. Menet közben sikerült többször is
megnyomnia a fényképező gombját. – Csak egy pillanat.
– Simon!
A fiú egy mozdulattal elküldte a képeket, aztán gyorsan bezárta a telefont. –
Bocsánat. Nem gondoltam végig.
Camille mellkasa folyamatosan emelkedett és süllyedt a dühtől, annak ellenére,
hogy valójában nem lélegzett. – Több tiszteletet követelek meg a szolgálóimtól –
sziszegte. – Ha még egyszer ilyet teszel...
– Akkor mi lesz? – kérdezte Simon. – Éppen úgy nem tud kárt tenni bennem,
ahogy senki más sem. És nem arról volt szó, hogy szolgálót akar belőlem csinálni.
Azt mondta, a társa leszek. – Egy pillanatra elhallgatott; ügyelt rá, hogy éppen a
megfelelő mennyiségű arrogancia legyen a hangjában. – Talán még egyszer át kéne
gondolnom, elfogadjam-e az ajánlatát.
Camille tekintete elsötétedett. – Ó, az isten szerelmére! Ne legyél már hülye!
– Hogy tudja kimondani azt a szót? – kérdezte Simon.
Camille elegáns mozdulattal felhúzta a szemöldökét. – Melyik szót? Zavar, hogy
lehülyéztelek?
– Nem. Illetve igen, de nem arra gondoltam. Azt mondta, „ó, az...” – Elakadt a
hangja. Még mindig nem tudta kimondani. Isten.
– Mert nem hiszek benne, buta fiú – felelte Camille. – Te pedig igen. – A nő
félrehajtott fejjel mérte végig Simont, ahogy egy madár méregethet egy kukacot a
járdán, azt fontolgatva, hogy megegye-e. – Talán itt az ideje, hogy véresküt tegyél.
– Vér... esküt? – Simon nem volt benne biztos, hogy jól hallotta-e.
– Mindig elfelejtem, hogy olyan keveset tudsz a fajtánk szokásairól. – Camille
megrázta ezüstös fejét. – Alá kell írnod vérrel egy esküt, hogy hűséges leszel
hozzám. Ez kizárja, hogy később esetleg ne engedelmeskedj nekem. Tekintsd
amolyan... házassági szerződésnek. – Ahogy Camille elmosolyodott, a fiú látta
megvillanni a szemfogait. – Gyertek ide! – Parancsolóan csettintett az ujjaival, mire
alattvalói lehajtott fejjel siettek hozzá. Amelyik először odaért, átadott valamit a
nőnek. A tárgy leginkább egy ódivatú töltőtollnak tűn, ami megtartja a hegyében a
tintát, ha belemártják az üvegbe. – Meg kell vágnod magad, hogy a saját véredet
vehesd – magyarázta Camille. – Elvileg nekem kéne csinálnom, de a Jel miatt nem
tehetem, tehát improvizálnunk kell.
Simon habozott. Ez rossz volt. Nagyon rossz. Eleget tudott a természet– feletti
világról ahhoz, hogy tisztában legyen vele, mit jelentenek az eskük az Alvilágiak
szemében. Az ő esküik nem csak könnyedén megszeghető üres ígéretek voltak,
hanem virtuális bilincsként tartották fogva az eskütevőt. Ha aláírja a maga esküjét,
valóban hűséggel tartozik majd Camille-nak. Talán egy örökkévalóságig.
– Gyere! – szólt Camille, és most már némi türelmetlenség is vegyült a
hangjába. – Semmi értelme piszmogni.
Simon nyelt egyet, vonakodva tett egy lépést a nő felé, aztán még egyet. Egy
szolgáló lépett elé, elállta az útját, és egy vékony pengéjű, fenyegető külsejű kést
nyújtott át. A fiú elvette tőle, és a csuklója fölé emelte. Aztán leengedte. – Tudja –
mondta – nem vagyok különösebben oda a fájdalomért. Vagy a késekért...
– Csináld! – vicsorította Camille.
– Kell, hogy legyen más megoldás is.
Camille felállt, és Simon látta, hogy teljesen kint vannak a fogai. Igazán dühös
lehetett. – Ha tovább pazarolod az időmet...
Halk reccsenés hallatszott, mint amikor valami hatalmas elszakad. Nagy,
ragyogó négyzet jelent meg a szemközti falon. Camille odakapta a fejét, és tátva
maradt a szája a döbbenettől, amikor meglátta, mi az. Egyetlenegy dolog lehetett.
Egy Portál. És legalább egy tucat Árnyvadász özönlött be rajta.
– Oké – mondta Isabelle, miután eltette az elsősegélydobozt. Az Intézet számos
vendégszobájának egyikében voltak, amely elvileg a Klávé látogatóba érkező
tagjait volt hivatott elszállásolni. Minden ilyen szobában volt egy ágy, egy
öltözőasztal meg egy szekrény, és mindegyikhez tartozott egy kis fürdőszoba is. És
persze mindegyikben volt egy elsősegélydoboz kötszerrel meg kenőcsökkel, sőt
egy tartalékirónnal. – Most már tele vagy iratzéval, de el fog tartani, mire
némelyik seb begyógyul. – Ezek pedig – simította végig Clary karját ott, ahol
ráfröccsent a démon vére – szerintem el sem tűnnek holnapig. Azért ha
pihenteted, gyorsabban gyógyul.
– Jól van. Köszönöm, Isabelle. – Clary végignézett magán. A jobb keze alaposan
be volt kötözve, és még nem cserélte le a szakadt, véres pólóját, bár Isabelle már
begyógyította alatta a sebeket. Nyilván maga is meg tudta volna csinálni iratzékat,
de jólesett, hogy valaki gondoskodik róla, és bár nem Izzy volt a legbarátságosabb
ember, akit Clary ismert, azért kedves és megértő is tudott lenni, ha úgy tartotta
kedve. – Köszönöm, hogy eljöttél, és tudod, hogy megmentetted az életemet attól
az akármitől...
– Egy Hydra démon volt. Mondtam már. Sok fejük van, de elég buták. És egész
jól boldogultál vele, mielőtt odaértem. Tetszett, amit az athaméval csináltál.
Ügyesen használtad a fejed nyomás alatt. Ez legalább annyira része az Árnyvadász
létnek, mint megtanulni, hogyan üssünk lyukat különféle dolgokon. – Isabelle
levetette magát az ágyra Clary mellé, és felsóhajtott.
 – Feltehetőleg utána kéne járnom, mit lehet tudni a Talto egyházról, mielőtt
még a Klávé megjelenik. Talán akkor kideríthetjük, mi folyik. Hogy mi történt a
kórházban, a babával... – Megborzongott. – Nem tetszik ez nekem.
Clary mindent elmondott Isabelle-nek arról, hogy mit keresett a templomban,
sőt még a démoncsecsemőről is beszámolt, bár úgy tett, mintha maga fogott volna
gyanút, és édesanyját inkább kihagyta a történetből. Isabelle undorral húzta el a
száját, amikor Clary ahhoz a részhez ért, hogy a baba éppen úgy nézett ki, mint egy
átlagos csecsemő, kivéve a teljesen fekete szemét meg a karmokat. – Azt hiszem, a
bátyámhoz hasonló gyerekeket próbáltak csinálni. Talán valami szerencsétlen
mondén nővel kísérletezhettek – mondta Clary. – Aztán amikor a baba
megszületett, nem tudta elviselni a dolgot, és beleőrült. Csak hát... ki tenne ilyet?
Valentine valamelyik követője? Talán azok próbálják folytatni a munkáját, akiket
sosem kaptak el.
– Talán. Vagy csak egy démonimádó szekta műve. Rengeteg ilyen van. Bár el
nem tudom képzelni, miért akarna valaki olyan szörnyetegeket alkotni, mint
Sebastian. – Isabelle hangjából sütött a gyűlölet, ahogy kimondta a fiú nevét.
– Igazából Jonathannak hívták...
– Jonathannak Jace-t hívják – jelentette ki Isabelle. – Nem vagyok hajlandó
ugyanazon a néven nevezni azt a szörnyet, mint a bátyámat. Nekem ő mindig
Sebastian lesz.
Clarynek el kellett ismernie, hogy ebben van valami. Neki sem ment könnyen
Jonathanként gondolnia a fiúra. Nyilván nem is volt szép dolog a valódi
Sebastiannal szemben, még ha őt senki nem is ismerte. Könnyebb volt egy
ismeretlen nevét ráaggatni Valentine gonosz fiára, mint olyan néven emlegetni,
amitől közelebb került a családhoz, közelebb Clary életéhez.
Isabelle könnyednek tűnt, de Clary látta rajta, hogy forog az agya, ahogy sorra
veszi a lehetőségeket. – Mindegy, örülök, hogy küldted azt az SMS-t. Éreztem az
üzenetből, hogy valami fura történik, és őszintén szólva, amúgy is unatkoztam.
Mindenki más elment titokzatoskodni valamit a Klávéval, én meg inkább
maradtam, mert Simont is magukkal vitték, őt pedig most éppen gyűlölöm.
 – Simon a Klávéval van? – lepődött meg Clary. Az már feltűnt neki, hogy az
Intézet elhagyatottabb, mint máskor. Jace persze nem volt ott, de rá nem is
számított – bár elképzelni sem tudta, miért. – Reggel beszéltem vele, és nem
említette, hogy akarnak tőle valamit – tette hozzá a lány.
Isabelle megvonta a vállát. – A vámpírokhoz van valami köze. Ennyit tudok
összesen.
– Gondolod, hogy valami baj lehet?
Isabelle-t ez már bosszantotta. – Nem kell többé megvédened, Clary. Rajta van
Káin Jele. Felrobbanthatják, lelőhetik, vízbe fojthatják és ledöfhetik akár, a haja
szála sem fog görbülni. – Határozott pillantást vetett Claryre.
– Feltűnt, hogy nem kérdezted meg, miért gyűlölöm Simont – mondta. –
Felteszem, tudtál róla, hogy kettőnket is hülyít.
– Tudtam – vallotta be Clary. – Ne haragudj.
Isabelle csak legyintett. – Te vagy a legjobb barátja. Fura lett volna, ha nem
tudsz róla.
– El kellett volna mondanom – szólt Clary. – Valahogy sosem éreztem, hogy
ennyire komolyan veszed Simont.
Isabelle lebiggyesztette az ajkát. – Nem vettem komolyan. Csak... azt hittem,
legalább ő komolyan vesz engem. Merthogy annyira nem vagyunk egy
súlycsoportban meg minden. Nyilván többet vártam tőle, mint más fiúktól
szoktam.
– Talán – jegyezte meg halkan Clary – Simonnak nem kéne olyasvalakivel
járnia, aki úgy gondolja, hogy nincsenek egy súlycsoportban. – Ahogy Isabelle
ránézett, Clarynek rögtön az arcába szökött a vér. – Bocs. Nincsen semmi közöm a
kapcsolatotokhoz.
Isabelle kontyot formált fekete hajából a feje tetején, mint mindig, amikor
feszült volt. – Tényleg nincs. Szóval megkérdezhetném, hogy miért engem hívtál
oda a templomhoz Jace helyett, de nem kérdezem meg. Nem vagyok hülye. Tudom,
hogy valami nincs rendben kettőtök között, akármilyen szenvedélyesen is
smároltatok odakint az esőben. – Kíváncsian pillantott Claryre. – Lefeküdtetek már
egymással?
 Clary azonnal elvörösödött. – Hogy... nem, még nem, de nem tudom, mi köze
ennek bármihez is.
– Semmi – felelte Isabelle, és megigazította kontyba rendezett haját. – Csak
marha kíváncsi voltam rá. Mi akadályozott meg benneteket?
– Isabelle... – Clary felhúzta a lábát, átölelte a térdét, és felsóhajtott. – Semmi.
Csak nem kapkodtuk el. Én még sosem... tudod.
– Jace nem kezdő – mondta Isabelle. – Legalábbis feltételezem, hogy nem az.
Biztosan nem tudom. De ha esetleg szükséged van valamire... – Függőben hagyta a
mondat végét.
– Ha szükségem van valamire...
– Védekezni. Tudod. Hogy óvatos lehess – magyarázta Isabelle. – Olyan
gyakorlatias volt a hangja, mintha csak tartalékgombokról beszélne. – Az ember
azt gondolná, hogy az Angyal volt olyan bölcs, és adott nekünk egy fogamzásgátló
rúnát, de nem volt annyi esze.
– Hát persze, hogy vigyáznék – bukott ki Claryből. – Elég. Kezd már kínos lenni.
– A lányok ilyesmikről beszélgetnek – közölte Isabelle. – Csak azért találod
kínosnak, mert egész életedben Simon volt az egyetlen barátod. Vele pedig nem
beszélgethetsz Jace-ről. Az tényleg kínos lenne.
– És Jace tényleg nem mondott neked semmit? Mármint arról, hogy mi zaklatja
föl ennyire? – kérdezte bizonytalanul Clary. – Tuti?
– Nem kellett neki – felelte Isabelle. – Abból, ahogy mostanában viselkedsz,
meg abból, hogy Jace olyan képpel járkál, mint aki éppen most halt meg, azért elég
könnyen levettem, hogy valami nem stimmel. Előbb kellett volna beszélgetnünk.
– Legalább jól van? – kérdezte nagyon halkan Clary.
Isabelle felállt az ágyról, és lenézett a másik lányra. – Nem – felelte. – Nagyon
nincs jól. És te?
Clary megrázta a fejét.
– Gondoltam – mondta Isabelle.
Simon meglepetésére, amikor Camille meglátta az Árnyvadászokat, meg sem
próbálta felvenni a harcot. Sikítva rohant az ajtó felé, és csak akkor torpant meg,
amikor rájött, hogy odakint hétágra süt a nap, és amint kilép a bankból, porrá ég.
Hátát a falnak vetette hát, kivillantotta a fogait, és mély, torokból jövő hörgést
hallatott.
Simon hátralépett, ahogy a Klávé tetőtől talpig feketébe öltözött Árnyvadászai,
akár egy csapat varjú, húztak el körülötte. A falfehér arcú Jace éppen megmártotta
széles pengéjét az egyik emberi szolgáló testében, ahogy elsietett mellette. Nem
tellett neki többe, mint másnak lecsapni egy legyet. Maryse vonult elöl, lobogó
fekete haja Isabelle-t juttatta Simon eszébe. A nő szeráfpengéje egyetlen
villámgyors mozdulatával elintézte a másik emberi szolgálót, aztán a csillogó
fegyverrel a kezében haladt tovább Camille felé. Az egyik oldalon Jace kísérte, a
másikon pedig egy magas Árnyvadász férfi, akinek a karját kanyargó indákként
borították a rúnák.
A többi Árnyvadász szétszéledt a bankban, és nekiláttak, hogy a szenzornak
nevezett fura műszereikkel megvizsgáljanak minden sarkot, démontevékenység
után kutatva. Camille szolgálóinak vértócsában heverő holttestével nem is
törődtek. Mint ahogy Simonnal sem. A fiú úgy érezte, semmivel sem szentelnek
neki több figyelmet, mint a körben álló oszlopoknak.
– Camille Belcourt – szólalt meg Maryse. Hangját visszaverték a márványfalak.
– Megszegte a Törvényt, ezért büntetés vár önre. Megadja magát, és velünk jön,
vagy felveszi a harcot?
Camille sírt; meg sem próbálta leplezni vérrel keveredő könnyeit, amelyek
vörös csíkokat festettek az arcára. – Walker... És Archer...
Maryse értetlenül nézett rá, aztán a balján álló férfihoz fordult. – Mit mond,
Kadir?
– A szolgái – felelte a férfi. – Úgy hiszem, a halálukat gyászolja.
Maryse ingerülten legyintett. – Törvényellenes embereket szolgákká
tenni.
– Amikor teremtettem őket, az Alvilágiakra még nem vonatkozott az elátkozott
Törvényük, maga szemét. Kétszáz éve voltak mellettem. Olyanok voltak, mint a
gyerekeim.
Maryse erősebben szorította a tőre markolatát. – Mit tud maga a gyerekekről?
– suttogta. – Mit tud a fajtája bármiről a pusztításon kívül?
 Camille könnyes szeme egy futó pillanatra diadalmasan villant meg. – Tudtam
– mondta. – Akármit mond, akármilyen hazugságokkal áll elő, gyűlöli a fajtánkat.
Igaz?
Maryse felszegte az állát. – Fogjátok! – mondta. – Vigyétek a Menedékbe!
Jace fürgén Camille mellé lépett, és megragadta a karját, Kadir pedig ugyanígy
tett a nő másik oldalán. Erősen tartották.
– Camille Belcourt, önt emberek meggyilkolásával vádoljuk – közölte
ünnepélyesen Maryse. – És Árnyvadászok meggyilkolásával. Elvisszük a
Menedékbe, ahol kihallgatás vár önre. Az Árnyvadászok meggyilkolásáért halálos
ítélet jár, de ha együttműködik velünk, megkímélheti az életét. Megértette? –
kérdezte Maryse.
Camille dacosan vetette hátra a fejét. – Egyetlen emberrel vagyok hajlandó
szóba állni – jelentette ki. – Ha nem kerítik elő nekem, semmit sem fogok mondani.
Megölhetnek, de egy szót sem szólok.
– Legyen – szólt Maryse. – Ki az az ember?
Camille megvillantotta a fogait. – Magnus Bane.
– Magnus Bane? – Maryse-nak elkerekedett a szeme. – Brooklyn Fő
Boszorkánymestere? Miért akar pont vele beszélni.
– Neki válaszolok – ismételte Camille. – Senki másnak.
És ennyi. A nő többé egyetlen szót sem szólt. Simon figyelte, ahogy az
Árnyvadászok elvonszolták. Azt hitte, elönti majd a diadalmámor, de nem így
történt. Ürességet érzett, és forgott a gyomra. A lemészárolt szolgák holttestére
nézett; ő sem rajongott értük éppen, de nem saját jószántukból váltak azzá, amik
voltak. Persze talán ugyanez volt a helyzet Camille-lal is. Csakhogy a Nephilimek
szemében ő mindenképpen szörnyeteg volt. És talán nem csak azért, mert
Árnyvadászokat ölt, hanem mert tényleg nem is tudtak másképp gondolni rá
egyáltalán.
Miután Camille-t kikísérték a Portálon, Jace türelmetlenül intett Simonnak,
hogy kövesse őket. – Jössz vagy nem? – kiáltotta a fiú.
Akármit mond, akármilyen hazugságokkal áll elő, gyűlöli a mi fajtánkat.
– Jövök – felelte Simon, és kelletlenül elindult a Portál felé.
 12
A Menedék

– Szerinted miért akar Camille Magnusszal beszélni? – kérdezte Simon.

Jace-szel a Menedék hátsó falánál álltak. Az egyetlen szobából álló, elkülönített
épületet szűk folyosó kötötte össze az Intézettel. Voltaképpen nem volt az Intézet
része; szándékosan nem szentelték fel, hogy démonokat vagy vámpírokat is
beengedhessenek. A Menedékek, mint azt Jace elmagyarázta Simonnak, többé-
kevésbé kimentek a divatból, amióta feltalálták a kivetítést, de ennek itt azért
időről időre mégiscsak hasznát vették. A jelek szerint ez éppen egy ilyen alkalom
volt.
A Menedék nagy kőpadlós termében körben oszlopok álltak, az Intézetbe
vezető folyosó pedig széles ajtószárnyak mögött lévő szintén kőpadlós előtérből
indult. A kőpadló repedései arra engedtek következtetni, hogy akármit is tartottak
itt fogva az évek során, az elég ádáz lehetett – és elég nagy. Simon akaratlanul is
elgondolkodott rajta, hány oszlopokkal teli, tágas teremben fog még megfordulni.
Maryse fel-alá járkált, és időnként váltott pár szót Kadirral; nyilvánvalóan
valamiféle tervet próbáltak kiötölni. A teremnek természetesen nem voltak
ablakai, de mindenhol boszorkányfény fáklyák égtek, különös, fehéres fénnyel
világítva meg a jelenetet.
– Nem is tudom – felelte Jace. – Talán divattanácsokat szeretne kérni tőle.
– Ha! – hördült föl Simon. – Ki az a férfi anyukáddal? Ismerősnek tűnik.
– Az Kadir – mondta Jace. – Valószínűleg találkoztál a bátyjával, Malikkal.
Valentine hajóján halt meg a csatában. Kadir a második legfontosabb ember a
Klávéban anyukám után. Sok mindenben támaszkodik is rá.
Kadir most az egyik oszlop mögé feszítette, és összebilincselte Camille csuklóit.
A vámpír felszisszent.
– Megáldották a fémet – magyarázta Jace szenvtelenül. – Égeti őket.
Őket, gondolta Simon. Úgy érted, „benneteket". En is olyan vagyok, mint ő.
Nem vagyok más, csak mert ismersz engem.
 Camille nyöszörgött. Kadir hűvös tekintettel lépett hátra. Karjának és
nyakának sötét bőrét teljesen ellepték a kacskaringós rúnák. Maryse-hez fordult,
hogy mondjon neki valamit, de Simon csak Magnus nevét kapta el belőle, meg azt a
szót, hogy „tűzlevél”.
– Megint Magnust emlegetik – szólt a fiú. – De ő éppen nyaral.
– Magnus és Camille is nagyon öreg – mondta Jace. – Igazából nem túl meglepő,
hogy ismerik egymást. – Megvonta a vállát, mint akit egyáltalán nem érdekel a
téma. – Mindegy, elég biztos vagyok benne, hogy végül idehívják Magnust. Maryse-
nek információra van szüksége. Tudja, hogy Camille nem csak a vérükért ölte meg
azokat az Árnyvadászokat. Ennél könnyebben is vérhez lehet jutni.
Simonnak eszébe jutott Maureen, és nagyon rosszul kezdte érezni magát.
– Nos – igyekezett fesztelennek tűnni –, gondolom, ez azt jelenti, hogy Alec is
visszajön. Szóval ez jó, igaz?
– Persze. – Jace hangja élettelennek tűnt. Egyáltalán nem nézett ki valami jól: a
fehéres fényben a szokottnál is élesebben emelkedtek ki az arccsontjai.
Nyilvánvalóan fogyott. A körmeit véres csonkokká rágta, a szeme alatt pedig sötét
árkok húzódtak.
– Legalább működött a terved – tette hozzá Simon, hátha sikerül egy kis
jókedvet csempésznie Jace nyomorúságába. Jace ötlete volt, hogy Simon készítsen
néhány képet a telefonjával, és küldje el őket a Klávénak, abból ugyanis
megtudhatták, hova vitessék magukat a Portállal. – Jó húzás volt.
– Tudtam, hogy be fog jönni. – Jace-t hallhatólag untatta a dicséret.
Egyszerre kivágódott az Intézetbe vezető nagy, kétszárnyú ajtó, és Isabelle
rontott be rajta lobogó hajjal. Körülnézett a teremben – Camille-t és a többi
Árnyvadászt jóformán észre sem vette –, aztán sietve elindult Simon meg Jace felé.
Csizmája sarka hangosan kopogott a kőpadlón.
– Mi a fenéért akarják hazarángatni szegény Magnust meg Alecet a
vakációjukról? – kérdezte. – Operajegyük van!
Isabelle csípőre tett kézzel hallgatta végig Jace beszámolóját, miközben Simon
létezéséről tudomást sem vett.
 – Értem – bólintott, amikor a fiú a mondanivalója végére ért. – De nevetséges az
egész. Csak az időt húzza. Mégis, mit akarhat mondani Magnus-nak? – A válla
fölött hátrapillantott Camille-ra, akit most már egy hideg fényű aranylánccal
hozzá is kötöztek az oszlophoz. A lánc keresztül-kasul húzódott a felsőteste, a
térde, sőt a bokája előtt, és teljesen mozdulatlanul tartotta. – Megáldották?
Jace bólintott. – Úgy rakták föl a bilincset, hogy védje a csuklóját, de túl sokat
fickándozik... – Sistergő hangot hallatott. Simonnak eszébe jutott, milyen csúnyán
megperzselődött a keze, amikor az idrisi cellában megérintette a Dávid-csillagot,
és kényszerítenie kellett magát, hogy ne förmedjen rá a másik fiúra.
– Nos, amíg te vámpírok csapdába ejtésével voltál elfoglalva, én elintéztem egy
Hydra démont – közölte Isabelle. – Claryvel.
Jace, aki eddig a lehető legcsekélyebb érdeklődést tanúsította a körülötte zajló
történések iránt, most felkapta a fejét. – Claryvel? Elvitted magaddal démonra
vadászni? Isabelle...
– Nem vittem el. Már javában küzdött vele, amikor odaértem.
– De honnan tudtad...?
– Küldött egy SMS-t – felelte Isabelle. – Úgyhogy mentem. – A körmeit kezdte
mustrálni, bár azok, mint mindig, most is tökéletesek voltak.
– Neked küldött SMS-t? – Jace megragadta Isabelle csuklóját. – Jól van?
Megsebesült?
Isabelle lepillantott a fiú csuklóját szorító kezére, aztán megint a szemébe
nézett. Simon nem tudta megállapítani, hogy Jace fájdalmat okozott-e a lánynak,
de Isabelle tekintetével üveget lehetett volna vágni. Mint ahogy a gúnnyal is a
hangjában. – Igen, éppen elvérzik odafent, de gondoltam, nem szólok róla, mert
szeretem fokozni a feszültséget.
Jace hirtelen észrevette magát, és elengedte Isabelle csuklóját. – Itt van?
– Az emeleten – felelte Isabelle. – Pihen...
De Jace már ott sem volt. Kirontott az ajtón, és eltűnt szem elől.
– Nem gondolhattad komolyan, hogy bármi mást fog lépni erre – állapította
meg Simon.
 Isabelle pár pillanatig egy szót sem szólt. Simonnak még az is megfordult a
fejében, hogy a lány soha többé nem óhajt egy szót sem szólni hozzá. – Persze –
mondta aztán mégis Isabelle. – Azért nagyon szeretném tudni, mi történik
közöttük.
– Nem vagyok benne biztos, hogy ők tudják egyáltalán.
Isabelle aggodalmasan harapdálta az ajkát. Hirtelen nagyon fiatalnak, és
önmagához képest meglepően bizonytalannak tűnt. Valami nyilvánvalóan
foglalkoztatta, és Simon csendben kivárta, amíg döntésre jutott. – Én nem akarok
ilyen lenni – mondta. – Gyere, beszélni szeretnék veled. – Elindult az Intézetbe
vezető ajtó felé.
– Tényleg? – csodálkozott Simon.
A lány megpördült, és rámeredt. – Most éppen igen. De nem tudom, meddig
lesz még így.
Simon feltartotta a kezét. – Én is beszélni szeretnék veled, íz. De az Intézetbe
nem mehetek.
Isabelle összehúzta a szemöldökét. – Miért? – Elhallgatott, az ajtóra pillantott,
aztán Camille-ra, és megint vissza. – Ja, persze. De akkor hogy jöttél be ide?
– Portálon át – felelte Simon. – De Jace szerint a mögött az ajtó mögött van egy
előtér, ahonnan közvetlenül a szabadba is ki lehet jutni. Hogy a vámpírok éjszaka
is közlekedhessenek. – Egy keskeny ajtóra mutatott a falban, alig pár lépésnyire
tőlük. Az ajtót lezáró rozsdás fémretesz arra engedett következtetni, hogy jó ideje
nem nyithatta már ki senki.
Isabelle vállat vont. – Hát jó.
A retesz csikorogva mozdult, ahogy a lány fölemelte, és rozsda vörös darabjai
szálltak mindenfelé. Egy apró helyiségben találták magukat, amely kőfalaival egy
templom sekrestyéjére emlékeztetett. Szemközti falán a két-szárnyú ajtó nyilván
egyenesen a szabadba vezetett. Ablakok itt sem voltak, de az ajtó alatt besüvített a
hideg levegő, amitől a rövid ruhát viselő Isabelle megborzongott.
– Figyelj, Isabelle – szólt Simon, mivel az volt az érzése, úgy illő, hogy ő kezdje a
beszélgetést. – Nagyon sajnálom, amit tettem. Nincs rá mentség...
 – De nincs ám – bólintott Isabelle. – És ha már itt tartunk, esetleg
elmondhatnád, miért haverkodsz azzal a sráccal, aki vérfarkast csinált Maiából.
Simon a tőle telhető legpártatlanabbul elmesélte a történetet, amit Jordántól
hallott. Úgy érezte, feltétlen meg kell értetnie Isabelle-lel, hogy amikor
találkoztak, fogalma sem volt róla, kicsoda Jordán, illetve, hogy a fiú megbánta,
amit tett. – Nem mintha így nem lenne gáz – fejezte be. – De tudod... – Mindannyian
követünk el hibákat. Arra azért nem tudta rávenni magát, hogy Maureent is
megemlítse Isabelle-nek. Majd annak is eljön az ideje.
– Tudom – felelte Isabelle. – És hallottam a Praetor Lupusról. Ha hajlandóak
voltak felvenni maguk közé, gondolom, nem lehet teljesen reménytelen. –
Alaposabban megnézte magának Simont. – Bár azt nem értem, miért kéne téged
megvédeni. Ott az az izé. – A fiú homlokára mutatott.
– Nem akarom úgy leélni az életemet, hogy nap mint nap rám ront valaki,
aztán a Jel meg felrobbantja – közölte Simon. – Tudnom kell, ki próbál megölni.
Jordán ebben segít. Jace is.
– Tényleg azt hiszed, hogy Jordán segít neked? Mert a Klávénak van némi
befolyása a Praetornál. Elintézhetjük, hogy leváltsák.
Simon habozott. – Igen – mondta. – Azt hiszem, tényleg segít. És nem
hagyatkozhatom mindig a Klávéra.
– Oké. – Isabelle a falnak támaszkodott. – Elgondolkodtál rajta valaha, miért
vagyok annyira más, mint a bátyáim? – kérdezte egyszer csak. – Úgy értem, Alec
meg Jace.
Simon felhúzta a szemöldökét. – Mármint attól az apróságtól eltekintve, hogy
te lány vagy, ők pedig... nem azok?
– Nem. Nem arról beszélek, te hülye. Nézd csak meg őket. Semmi gondjuk a
szerelemmel. Mind a ketten szerelmesek. Olyan örökkön-örökké alapon. Nekik
nincs gondjuk ezzel. Itt van Jace. Olyan szerelmes Clarybe, mintha a világon semmi
nem létezne rajta kívül. Alec ugyanígy van vele. Max pedig... – Elcsuklott a hangja.
– Nem tudom, ő hogy állt volna a szerelemhez. De mindenkiben bízott. És talán
észrevetted, hogy én viszont nem bízom senkiben.
 – Az emberek különbözőek – mondta Simon, igyekezvén megértőnek
mutatkozni. – Ez nem jelenti azt, hogy ők boldogabbak nálad...
– Éppen azt jelenti – közölte Isabelle. – Gondolod, én nem tudom? – Kemény
pillantást vetett Simonra. – Ismered a szüléimét.
– Nem valami jól. – A Lightwood szülők sosem lelkesedtek a gondolatért, hogy
találkozzanak a lányuk vámpír barátjával, ami persze nem segített sokat Simonnak
abban, hogy ne csak egy nemkívánatos udvarlónak érezze magát a sok közül.
– Azt tudod, hogy mind a ketten benne voltak a Körben. Viszont lefogadom,
arról fogalmad sem volt, hogy anyukám találta ki az egészet. Apukám sosem
lelkesedett Valentine-ért meg ezért az egész ügyért. Miután megtörtént, ami
megtörtént, száműzték őket, és rájöttek, hogy gyakorlatilag tönkretették az
életüket, azt hiszem Apa Anyát vádolta. De már megszületett Alec, és én is úton
voltam, szóval maradt, bár szerintem szívesen lelépett volna. Aztán, amikor Alec
úgy kilencéves lehetett, talált valaki mást.
– Hű! – tátotta el a száját Simon. – Apukád megcsalta anyukádat? Ez... ez
rettenetes.
– Anya mondta el nekem – folytatta Isabelle. – Nagyjából tizenhárom éves
voltam. Azt mondta, Apa elhagyta volna, de megtudta, hogy Anya terhes Maxszal,
szóval szakított azzal a másik nővel, és együtt maradtak. Anya nem árulta el, ki
volt az a nő. Csak annyit mondott, hogy a férfiakban nem lehet megbízni. És hogy
ne szóljak erről senkinek.
– És? Szóltál róla valakinek?
– Mostanáig nem – felelte Isabelle.
Simon elképzelte a fiatalabb Isabelle-t, amint őrizgeti a titkot, soha nem
mondja el senkinek, rejtegeti a testvérei elől. Olyan dolgokat tudott a családjukról,
amit a többiek sosem tudhattak meg. – Nem kellett volna ezt kérnie tőled – mondta
hirtelen támadt haraggal. – Nem volt tisztességes.
– Talán nem – ismerte el Isabelle. – Én mindenesetre különlegesnek éreztem
magam tőle. Az eszembe sem jutott, hogy mennyire megváltoztathatott a titok. De
figyelem, ahogyan a bátyáim odaadják a szívüket, és azt gondolom, hogy hát nem
láttok tovább az orrotoknál? Egy szívet össze lehet törni. És még ha meg is gyógyul, az
ember már soha nem lesz ugyanaz, mint volt.
– Talán jó irányba haladsz – mondta Simon. – Én tudom, hogy igen.
– Claryre gondolsz – állapította meg Isabelle. – Mert ő összetörte a szívedet.
– Apró darabokra. Tudod, ha egy csaj a saját bátyját választja az ember helyett,
az nem dob túl nagyot az illető önbizalmán. Gondoltam, talán ha egyszer leesik
neki, hogy Jace-szel sosem lehet köztük semmi, akkor lemond róla, és visszajön
hozzám. Aztán idővel rájöttem, hogy mindig Jace-t fogja
szeretni, ha lehet köztük valami, ha nem. És tudtam, hogy ha csak azért lenne
velem, mert vele nem lehet, akkor inkább választanám a magányt, úgyhogy
lemondtam róla.
– Nem tudtam, hogy leszámoltál az érzelmeiddel – mondta Isabelle. –
Feltételeztem...
– Hogy nincs önbecsülésem? – mosolyodon el Simon szárazon.
– Azt hittem, még mindig szerelmes vagy Clarybe – mondta Isabelle. – És hogy
senki mást nem tudnál komolyan venni.
– Mert olyan fiúkat választasz, akikről tudod, hogy sosem fognak komolyan
venni.
Isabelle tekintete csillogott, ahogy a fiúra nézett, de nem szólt egy szót sem.
– Fontos vagy nekem – szólt Simon. – Mindig is fontos voltál.
A lány tett felé egy lépést. Most már egészen közel álltak egymáshoz a szűk
helyiségben; a fiú hallotta Isabelle légzésének hangját és a szívverésének
lüktetését. A lány parfümjének illata sampon, izzadság és Árnyvadász-vér szagával
keveredett.
A vérről Simonnak azonnal eszébe jutott Maureen, és minden izma megfeszült.
Isabelle észrevette – hát persze, hogy észrevette, harcos volt, érzékei készen álltak,
hogy mások legapróbb mozdulatait is észrevegyék –, elhúzódott, és hirtelen komor
lett az arca. – Jól van – mondta. – Örülök, hogy beszéltünk.
– Isabelle...
De a lány már nem volt ott. Simon utánasietett a Menedékbe, de Isabelle gyors
volt. Mire a sekrestye ajtaja becsukódott a fiú mögött, Isabelle már majdnem
átszelte a termet. Simon lemondóan figyelte, ahogy eltűnik az Intézet felé vezető
ajtó mögött, ahová nem követhette.
Clary felült, és megrázta a fejét, hogy elűzze a kábaságát. Eltartott pár
pillanatig, mire eszébe jutott, hol van – az Intézet egyik vendégszobájában.
A helyiségbe az egyetlen ablakon keresztül kékes fény áradt be – alkonyat volt.
Clary a takarójába csavarta magát, farmerja, dzsekije meg a cipője gondosan
elrendezve vártak egy széken az ágy mellett. És ott volt Jace is. Úgy nézett Claryre,
mintha ő csalogatta volna ide azzal, hogy róla álmodott.
A fiú az ágy szélén ült harci viseletben, mint aki csatából jött. A haja kócos volt,
az ablakon beszűrődő gyenge fény megvilágította fáradtságtól karikás szemét,
halántékát és beesett arcát. Ebben a fényben olyan valószerűtlenül volt szép, akár
egy Modigliani-festmény elnyújtott alakjai.
Clary megdörzsölte a szemét, és álmosan hunyorgott. – Hány óra van? –
kérdezte. – Mióta...?
Jace magához húzta, és megcsókolta. Clary egy pillanatra megmerevedett,
ahogy hirtelen a tudatára ébredt, hogy nincs rajta más, csak egy vékony póló meg
fehérnemű. Aztán Jace karjaiba omlott. Az a fajta hosszú csók volt ez, amitől úgy
érezhette, hogy semmi baj, hogy minden olyan, mint régen, és Jace boldog, amiért
láthatja. Amikor azonban a fiú felhúzta volna a pólóját, Clary eltolta a kezét.
– Nem – mondta, ahogy ujjai Jace csuklója köré fonódtak. – Az nem lehet, hogy
ahányszor csak meglátsz, rögtön nekem esel. Ezzel nem pótolhatod a beszélgetést.
Jace vett egy szaggatott lélegzetet. – Miért Isabelle-nek küldtél SMS-t
helyettem? Ha bajban voltál...
– Mert tudtam, hogy jönni fog – felelte Clary. – Rólad pedig nem tudom
ugyanezt. Most nem.
– Ha valami történt volna veled...
– Akkor gondolom, végül úgyis hallottál volna róla. Amikor végül kegyeskedtél
volna felvenni a telefont. – Még mindig a fiú csuklóját szorította, de most gyorsan
elengedte, és hátradőlt. Nehéz volt, borzasztóan nehéz ilyen közel lenni a fiúhoz,
és nem megérinteni, de erőnek erejével az oldala mellett tartotta a kezét. – Vagy
elmondod, mi bajod van, vagy kimehetsz a szobából.
 A fiú ajkai szétnyíltak, de nem szólt. Clary nem emlékezett rá, mikor beszélt
utoljára ilyen nyersen Jace-szel. – Ne haragudj – mondta végül Jace.
– Szóval tudom, hogy azután, ahogy viselkedtem veled, semmi okod, hogy
meghallgass. És valószínűleg be sem kellett volna jönnöm ide, de amikor hallottam
Isabelle-től, hogy megsebesültél, nem tudtam visszafogni magam.
– Csak egy kis égés – közölte Clary. – Semmi komoly.
– Mindent komolyan veszek, ami veled történik.
– Hát ez akkor megmagyarázza, miért nem hívtál vissza egyszer sem. És hogy
amikor legutóbb találkoztunk, miért rohantál el mindenféle magyarázat nélkül.
Olyan, mintha egy szellemmel járnék.
Jace szája sarka megrándult kissé. – Nem éppen. Isabelle egyszer járt egy valódi
szellemmel. Mesélhetne...
– Nem – vágott a szavába Clary. – Képletesen értettem. Pontosan tudod.
A fiú pár pillanatig nem felelt. – Hadd nézzem azt az égést – mondta
aztán.
Clary kinyújtotta mindkét karját. A csuklói belső felén vörös foltok látszottak,
ahol a démon vére elérte. Jace a lányra pillantott engedélyért, aztán gyengéden
megfogta a csuklóját, és megfordította. Clarynek eszébe jutott az első alkalom,
amikor a fiú megérintette az utcán a Java Jones előtt, a nem létező Jeleket keresve
a kezén. – Démonvér – állapította most meg Jace. – Pár órán belül elmúlik. Fáj?
Clary megrázta a fejét.
– Nem tudtam – mondta a fiú. – Nem tudtam, hogy szükséged van rám.
Clary hangja remegett. – Mindig szükségem van rád.
Jace lehajolt, és megcsókolta az égésnyomot a lány csuklóján. Clary testében
forró lángnyelvek indultak útjukra a csuklójától egészen a gyomráig. – Fogalmam
sem volt. – Megcsókolta a következő égésnyomot a lány alkarján, aztán a
következőt. Fokozatosan haladt végig a karján, egészen a válláig, a teste
folyamatosan nehezedett a lányéra, amíg az már hanyatt feküdt, és a párnáról
nézett fel rá.
Jace szeme mindig sötétebb lett, amikor megcsókolták egymást, mintha a vágy
változtatta volna meg a színét. A fiú megérintette a fehér csillagot Clary vállán, a
jelet, amely mindkettejük testén ott volt annak bizonyítékaként, hogy felmenőik
kapcsolatban álltak angyalokkal. – Tudom, hogy mostanában furcsán viselkedtem –
mondta a fiú. – De nem miattad. Szeretlek. Ezen nem változtathat semmi.
– Akkor mi...
– Az hiszem, ami Idrisben történt, Valentine, Max, Hodge meg Sebastian is...
Ezeket folyamatosan elnyomtam magamban, próbáltam mindent elfelejteni, de
csak nem tudok megszabadulni tőlük. Segítséget fogok kérni. Jobb lesz.
Megígérem.
– Megígéred.
– Az Angyalra esküszöm. – Lehajtotta a fejét, és arcon csókolta a lányt. – A
pokolba is, ránk esküszöm.
Clary a fiú pólójának ujjába csavarta az ujját. – Miért ránk?
– Mert a világon semmiben sem hiszek jobban. – Félrehajtotta a fejét. – Ha
egyszer összeházasodunk... – kezdte, de megérezte a lány feszültségét, és
elmosolyodott. – Ne ess kétségbe, nem áll szándékomban itt és most megkérni a
kezed. Csak kíváncsi voltam, mit tudsz az Árnyvadász-esküvőkről.
– Nincsenek gyűrűk – felelte Clary, és finoman végighúzta az ujját a fiú
nyakszirtjének puha bőrén. – Csak rúnák.
– Egy jön ide – mondta Jace, és ujja hegyével finoman megérintette a lány
karját éppen az egyik égésnyomnál –, egy másik pedig ide. – Ujját végigcsúsztatta
Clary karján, aztán végigkísérte a kulcscsont vonalát, és lesiklott egészen a lány
zakatoló szíve fölé. – Az Énekek énekéből származik a rituálé.
– „Tégy engem mintegy pecsétet a te szívedre, mintegy pecsétet a te karodra;
mert erős a szeretet, mint a halál.”
– A mienk annál is erősebb – suttogta Clary, és eszébe jutott, hogyan hozta
vissza Jace-t az életbe. A fiú szeme megint sötétebbre váltott, ő pedig ezúttal
kinyújtotta a kezét, és a száját a szájához húzta.
Addig csókolóztak, amíg minden fény elszivárgott a szobából, és csak árnyékok
maradtak. Jace nem mozdította a kezét, és nem is próbálta megérinteni a lányt,
Clary pedig érzékelte, hogy az ő engedélyére vár.
 Egyszerre felismerte, hogy neki kell továbblépnie, ha akar – márpedig nagyon
is akart. Jace beismerte, hogy valami gond van, de ennek semmi köze Claryhez. Ez
haladás: határozott haladás. Márpedig akkor Jace jutalmat érdemel, nem igaz?
Halvány mosoly jelent meg a lány szája szélén. Kit akar becsapni? Leginkább saját
maga miatt vágyott a dologra. Mert ez itt Jace, mert szereti, mert olyan
gyönyörűséges, hogy időről időre kedve támadt megbökni a karját, hogy érezze,
valóságos-e.
Most meg is tette.
– Aú! – nyögött fel Jace. – Ez meg mi volt?
– Vedd le az ingedet! – suttogta Clary. A fiú pólója után nyúlt, de Jace
megelőzte, lehúzta magáról a ruhadarabot, és a padlóra dobta. Ahogy megrázta a
haját, Clary szinte arra számított, hogy ragyogó arany fürtökből mindjárt szikrák
szállnak szerteszét a sötét szobában.
– Ülj fel! – mondta halkan a lány. Dörömbölt a szíve. Általában nem ragadta
magához a kezdeményezést az ilyen helyzetekben, de Jace láthatólag egyáltalán
nem bánta, hogy így alakult. A fiú most lassan felemelkedett, magával húzva Claryt
is, amíg mind a ketten ültek a takarók örvénye közepette. A lány Jace ölébe
mászott, és a lábai közé vette a fiú csípőjét. Most szemtől szemben voltak
egymással. Jace mély lélegzetet vett, és a lány pólója után nyúlt, de az elkapta a
csuklóját, gyengéden eltolta magától, és inkább ő emelte a kezét a fiú felé. Figyelte,
ahogy az ujjai végigsiklanak Jace mellkasán és vállán, duzzadó bicepszén, ahol a
fekete rúnák kanyarogtak, a csillag alakú fehér folton a vállán. Mutatóujjával
követte az árkot a fiú mellizmai között, aztán elidőzött feszes hasán. Mind a ketten
zihálva vették a levegőt, ahogy a lány Jace öve után nyúlt. A fiú nem mozdult, csak
a tekintete volt beszédes: ahogy akarod.
Clary zakatoló szívvel vetette le a pólóját. Arra gondolt, hogy felvehetett volna
egy izgalmasabb melltartót is – ez egyszerű fehér pamutból készült –, amikor
azonban felemelte a fejét, és a tekintete találkozott Jace tekintetével, a gondolat
tovaszállt. A fiú ajkai szétnyíltak, a szeme szinte teljesen fekete volt már; Clary
látta benne a saját tükörképét, és tudta, hogy Jace-t nem érdekli, a melltartó fehér-
e, esetleg fekete vagy hupikék. Rajta kívül semmi mást nem látott.
 Clary a fiú keze után nyúlt, és a derekára húzta, mintha csak azt mondaná: most
már megérinthetsz. Jace félrebillentette a fejét, a lány a szájára tapasztotta a száját,
és folytatták a csókot, ezúttal azonban a gyengédség helyét heves, lobogva égő tűz
vette át. Jace keze egészen forró volt, ahogy végigsimította Clary haját, aztán a
bőrét, és lassan lefelé húzta a lányt, amíg az teljesen alatta nem feküdt. Ahogy
csupasz bőrük összesimult, Clary erőteljesen a tudatában volt, hogy nincs köztük
semmi Jace farmerján meg az ő melltartóján és bugyiján kívül. Beletúrt a fiú
selymes, kusza hajába, és két tenyere közé fogta a fejét, ahogy Jace végigcsókolta a
nyakát. Milyen messze megyünk? Mit csinálunk? – kérdezte a tudatának egy
darabkája, de minden porcikája visítva követelte, hogy hallgasson el. Nem akart
mást, csak tapintani és csókolni a fiút, azt akarta, hogy Jace ölelje, hogy érezze,
hogy valóságos, hogy itt van vele, és hogy soha többé nem fogja elhagyni.
Jace ujjai megtalálták a melltartó kapcsát. Clary izmai megfeszültek. Jace tágra
nyílt, kerek szeme szinte világított a sötétben, ahogy a fiú lassan elmosolyodott. –
Nem baj?
Clary megrázta a fejét. Kapkodva vette a levegőt. Soha életében senki nem látta
meztelen felsőtesttel – legalábbis egyetlen fiú sem. Jace megérezte a lány
idegességét, egyik kezével gyengéden megsimogatta az arcát, ajkával puhán
végigsimította az ajkát, amíg Clary egész teste majd szét nem robbant a
feszültségtől. A fiú hosszú, bőrkeményedéses ujjai nyugtatólag végigfutottak Clary
arcán, aztán a vállán. Azért a lány még mindig feszülten várta, hogy Jace másik
keze megint elinduljon a melltartó kapcsa felé, hogy megint megérintse, de a fiú
mintha inkább valami másért nyúlt volna a saját háta mögé... De hát mit csinál?
Clarynek hirtelen eszébe jutott, amit Isabelle mondott az óvatosságról. 0! –
gondolta. Mereven húzódott el. – Jace, nem tudom...
Valami ezüstösen villant a sötétben, aztán egy hűvös, éles tárgy karcolta végig
Clary karját. A lány egy pillanatig nem érzett semmit – aztán utolérte a fájdalom.
Visszahúzta a kezét, és hunyorogva pillantott a felhasított bőre alól előbuggyanó
vér sötét csíkjára. – Á! – szólt, inkább bosszúságában, mint fájdalmában. – Mi a...
Jace leugrott Claryről, le az ágyról. Egyszerre a szoba közepén állt póló nélkül,
az arca fehér volt, akár a fal.
 Clary sebesült karjára szorította a kezét, és felült. – Jace, mi a...
Elhallgatott. A fiú egy kést szorongatott a bal kezében – azt az ezüstnyelű
darabot, amit Clary a fiú apjától maradt dobozban látott. A pengéről vér csöpögött.
Clary lenézett a kezére, aztán megint a fiúra emelte a tekintetét. – Nem értem...
Jace kinyitotta a tenyerét, és a kés csörömpölve hullott a földre. Egy pillanatra
úgy tűnt, a fiú megint el fog futni, ahogy a kocsmánál is tette. Aztán inkább
lerogyott a földre, és a kezébe temette az arcát.
– Tetszik nekem ez a lány – mondta Camille, ahogy az ajtó becsapódott Isabelle
mögött. – Saját magamra emlékeztet.
Simon felé fordult. A Menedékben erős félhomály volt, mégis tisztán látta az
oszlophoz kötözött nőt. Az Intézetbe vezető ajtó mellett egy Árnyvadász állt őrt, de
vagy nem hallotta Camille-t, vagy csak nem érdekelte, mit beszél.
Simon kicsit közelebb lépett Camille-hoz. A nőt fogva tartó láncokat furcsán
izgalmasnak találta. Áldott fém. A lánc lágyan ragyogott a nő sápadt bőrén, és a fiú
mintha néhány vércseppet is látott volna előszivárogni a Camille csuklóját szorító
bilincs alól. – Egyáltalán nem olyan, mint maga.
– Azt csak hiszed. – Camille félrebillentette a fejét; haját mintha művészien
rendezte volna el az arca körül, bár a fiú tudta, hogy nem nyúlhatott hozzá. –
Annyira szereted őket – mondta a nő. – Az Árnyvadász barátaidat. Ahogy a sólyom
szereti a gazdáját, aki kötélen röpteti, és beköti a szemét.
– Ez nem így működik – közölte Simon. – Az Árnyvadászok és az Alvilágiak nem
ellenségek.
– Még az otthonukba sem teheted be a lábad – jegyezte meg a nő. – Kizárnak.
Mégis olyan lelkesen szolgálod őket. Inkább melléjük állsz a saját fajtáddal
szemben.
– Nekem nincsen fajtám – mondta Simon. – Nem tartozom közéjük. De maguk
közé sem. És inkább hasonlítok rájuk, mint magára.
– Márpedig igenis közénk tartozol. – A nő türelmetlenül fészkelődni kezdett,
aztán halkan felszisszent a fájdalomtól. – Valamit nem mondtam el neked a
bankban. Pedig igaz. – Leküzdve a fájdalmát, mereven elmosolyodott. – Emberi
vért érzek rajtad. Nemrég táplálkoztál. Egy mondénből.
 Simon szíve a torkában dobogott. – Én...
– Csodálatos volt, igaz? – A nő vörös ajka felfelé kanyarodott. – Amióta vámpír
vagy, most először nem érzed magad éhesnek.
– Nem így van – felelte Simon.
– Hazudsz – jelentette ki meggyőződéssel a hangjában Camille. – A Nephilimek
kényszeríteni akarnak bennünket, hogy leküzdjük a valódi természetünket. Csak
akkor fogadnak el bennünket, ha úgy teszünk, mintha nem azok lennénk, akik
vagyunk. Mintha nem vadászok, mintha nem ragadozók lennénk. A barátaid sosem
fogadnak el annak, aki vagy, csak annak, akinek tetteted magad. Sosem tennék
meg érted azt, amit te megteszel értük.
– Nem tudom, miért strapálja magát ezzel – mondta Simon. – Ami megtörtént,
megtörtént. Nem fogom elengedni. Meghoztam a döntést. Nem fogadtam el az
ajánlatát.
– Talán egyelőre nem – szólt halkan Camille. – De egyszer még elfogadod. Ne
hidd, hogy nem.
Az Árnyvadász őr félrehúzódott, ahogy kinyílt az ajtó, és Maryse lépett a
helyiségbe. Simon azonnal felismerte a mögötte érkező két alakot: Isabelle bátyja,
Alec és szerelme, Magnus Bane, a boszorkánymester voltak azok.
Alec egyszerű fekete öltönyt viselt; Magnus, Simon őszinte meglepetésére
éppen ugyanígy öltözött, csak egy rojtos végű fehér selyemsálat és egy pár fehér
kesztyűt vett fel hozzá. A haja égnek állt, mint mindig, kivételesen azonban nem
csillogtak benne flitterek. Amikor Camille meglátta, mozdulatlanná merevedett.
Ügy tűnt, Magnus egyelőre nem vette észre a nőt; Maryse-t hallgatta, aki kissé
zavartan éppen azt ecsetelte, milyen jó, hogy ilyen hamar hazajöttek. – Igazán nem
számítottunk rátok. Azt hittük, legkorábban holnap értek vissza.
Alec ingerülten morgott valamit az orra alatt, és a semmibe nézett. Nem úgy
festett, mint aki boldog, hogy itt lehet. Ettől eltekintve Simon most is olyannak
találta, mint mindig – ugyanaz a fekete haj, ugyanaz az állhatatos kék szem –, bár
sugárzott róla valami eddig ismeretlen nyugalom. Mintha megtalálta volna
önmagát.
 – Szerencsére van egy Portál a bécsi operaház közvetlen közelében – mondta
Magnus, és elegáns mozdulattal a válla mögé dobta a sál végét. – Amint megkaptuk
az üzenetedet, hazasiettünk.
– Én még mindig nem értem, mi köze ennek hozzánk – mondta Alec. –
Elfogtatok egy vámpírt, aki valami csúnya dologban mesterkedett. De nem mindig
ezt csinálják?
Simon gyomra felfordult. Camille-ra nézett, mert kíváncsi volt rá, hogy nevet-e
rajta éppen, de a nő Magnusra szegezte a tekintetét.
Alec most először pillantott Simonra, és elvörösödött. Mindig könnyen észre
lehetett venni rajta, annyira sápadt volt a bőre. – Bocs, Simon. Nem rád gondoltam.
Te más vagy.
Akkor is ezt gondoltad volna, ha látsz tegnap este, amikor éppen egy tizennégy éves
lányból vedeltem? – gondolta Simon. Persze nem mondta ki hangosan, csak
biccentett Alec felé.
– Csakhogy ő fontos szerepet játszik a három Árnyvadász halálával kapcsolatos
nyomozásban – közölte Maryse. – Információkra van szükségünk tőle, és kizárólag
Magnus Bane-nel hajlandó beszélni.
– Tényleg? – Alec kíváncsian pillantott Camille-ra. – Kizárólag Magnusszal?
Magnus követte a tekintetét, és Simonnak úgy tűnt, most először nézett
egyenesen Camille-ra. Valamiféle energia szikrázott fel közöttük. Magnus szája
titokzatos mosolyra húzódott.
– Igen – felelte Maryse, és kiült az arcára a csodálkozás, ahogy észrevette a
boszorkánymester és a vámpír között váltott pillantást. – Már ha Magnus is
beleegyezik.
– Beleegyezem – szólt Magnus, és nekilátott, hogy lehúzza a kesztyűjét.
– Beszélek Camille-lal a kedvedért.
– Camille? – Alec felhúzott szemöldökkel nézett Magnusra. – Ezek szerint
ismered? Vagy... ő ismer téged?
– Ismerjük egymást. – Magnus kissé megvonta a vállát. Es akkor mi van?
– jelentette a mozdulat. – Egyszer volt, hol nem volt, még jártam is vele.
 13
Fiatal nő holttestére bukkantak

– Jártál vele? – kérdezte döbbenten Alec. Akárcsak Maryse. Simon nem

lepődött meg különösebben. – Egy vámpírral jártál? Egy lány vámpírral?
– Százharminc évvel ezelőtt történt – közölte Magnus. – Azóta nem is
találkoztunk.
– Miért nem beszéltél róla? – akarta tudni Alec.
Magnus sóhajtott. – Alexander, én több száz éve élek. Voltam férfiakkal, voltam
nőkkel... tündérekkel, boszorkánymesterekkel, vámpírokkal, sőt még egy-két
dzsinnel is. – A szeme sarkából a kissé rémültnek tűnő Maryse-re pillantott. – Erre
azért már nem voltál kíváncsi?
– Mindegy – szólt a nő, bár kissé sápadtnak tűnt. – Meg kell beszélnem valamit
Kadirral. Mindjárt jövök. – Kadirhoz lépett, majd együtt eltűntek az ajtó mögött.
Simon is hátrébb húzódott, és úgy tett, mintha elmélyülten tanulmányozná az
egyik festettüveg-ablakot. Éles vámpírhallásával azért így is ki tudta venni Magnus
és Alec minden szavát, ha akarta, ha nem. Tudta, hogy Camille is hallja őket. A nő
félrehajtott fejjel, szemöldökét félig leeresztve figyelt.
– Összesen hánnyal? – kérdezte Alec. – Durván.
Magnus megrázta a fejét. – Nem tudnám összeszámolni, és nem is számít.
Egyedül az számít, mit érzek irántad.
– Többen voltak száznál? – faggatózott tovább Alec. Magnus kifejezéstelen
tekintettel nézett vissza rá. – Kétszáznál?
– El sem hiszem, hogy erről beszélgetünk – mondta Magnus csak úgy a
semmibe. Simon hajlott rá, hogy egyetértsen vele; jobb szerette volna, ha ezeket a
dolgokat nem a füle hallatára vitatják meg.
– Miért voltak ilyen sokan? – Alec kék szeme szinte ragyogott a sötétben.
Simon nem tudta megállapítani, hogy mérges-e. A hangja mindenesetre nem tűnt
mérgesnek, csak nagyon szenvedélyesnek, de Alec mindig is hajlamos volt rá, hogy
elfojtsa az érzelmeit, és talán nem is tudott mérgesebb lenni ennél. – Gyorsan
megunod az embereket?
 – Én örökké élek – felelte csendesen Magnus. – Mások viszont nem.
Alec úgy nézett ki, mintha valaki megütötte volna. – Szóval velük maradsz,
amíg meg nem halnak, aztán keresel valaki mást?
Magnus nem felelt. Ahogy Alecre nézett, a tekintete megvillant, akár egy
macskáé. – Te szívesebben töltenéd egyedül az örökkévalóságot?
Alec szája megrándult. – Előkerítem Isabelle-t – mondta, és egyetlen további
szó nélkül visszasietett az Intézetbe.
Magnus szomorúan nézett utána. Nem emberi szomorúság ez, gondolta Simon.
A boszorkánymester tekintetében nagy idők szomorúsága gyűlt össze; olyan volt,
mintha az emberi szomorúság élét hosszú évek koptatták volna el, ahogy az
üvegszilánkok éles peremét elkoptatja a tengervíz.
Magnus megérezhette, hogy Simon rajta gondolkodik, és a fiú felé fordult. –
Hallgatózol, vámpír?
– Nagyon nem szeretem, ha így szólítanak – közölte Simon. – Van rendes
nevem.
– Nyilván meg kéne jegyeznem. Végül is száz-kétszáz év múlva csak te meg én
maradunk. – Magnus elgondolkodva mérte végig Simont. – Nem lesz senki más.
Simon hirtelen úgy érezte magát, mint egy elszabadult lift, ami ezeremeletnyi
mélységbe zuhan alá. Persze korábban is felmerültek már benne hasonlók, de
mindig sikerült másra terelnie a figyelmét. A gondolat, hogy ő mindig tizenhat
éves fog maradni, és szemernyit sem változik, miközben Clary idősebb lesz, Jace
idősebb lesz, minden más ismerőse idősebb lesz, és gyerekeik születnek, túlságosan
felfoghatatlan és rettenetes volt, hogy komolyan foglalkozzon vele.
Örökre tizenhat évesnek lenni jól hangzott, amíg komolyabban bele nem
gondolt az ember. Onnantól fogva már nem tűntek olyan nagyszerűnek a kilátások.
Magnus macskaszeme zölden villant. – Szembenézni az örökkévalósággal
– szólt. – Nem is olyan jó buli, igaz?
Mielőtt Simon válaszolhatott volna, visszatért Maryse. – Hol van Alec?
– kérdezte, miután csodálkozva körülnézett.
– Elment megkeresni Isabelle-t – vágta rá Simon, mielőtt Magnus
megszólalhatott volna.
 – Nos, jól van. – Maryse lesimította a blézere elejét, bár egyáltalán nem is volt
gyűrött. – Ha nem bánod...
– Beszélek Camille-lal – mondta Magnus. – De csakis négyszemközt.
Megvárhattok az Intézetben, miután végeztem, csatlakozom hozzátok.
Maryse habozott. – Tudod, mit kell kérdezni tőle?
Magnus tekintete meg sem rezzent. – Tudom, hogyan beszéljek vele, igen. Ha
valakinek hajlandó elmondani valamit, hát én leszek az.
Ügy tűnt mind a ketten megfeledkeztek Simonról. – Én is elmenjek? – kérdezte
most a fiú, megzavarva az egymással farkasszemet néző Maryse-t és Magnust.
Maryse félvállról szólt oda neki. – Ja, igen. Köszönjük a segítségedet, Simon, de
már nincs rád szükség. Menj haza, ha gondolod.
Magnus nem szólt egy szót sem. Simon egy vállrándítással hátat fordított neki,
és a sekrestye felé indult, ahonnan kijuthatott a szabadba. Az ajtóban megállt, és
visszanézett. Maryse és Magnus még mindig beszélgettek, pedig az Intézet
bejáratát őrző Árnyvadász már kinyitotta az ajtót, és készen állt a távozásra.
Láthatólag az oszlophoz kötözött Camille volt az egyetlen, aki nem feledkezett meg
teljesen Simonról. Szája sarka felfelé görbült, ahogy a fiúra mosolygott, szemében
ígéret csillant.
Simon kilépett, és becsukta maga mögött az ajtót.
– Minden este ez van. – Jace a padlón ült, felhúzta a lábát, keze a térdei között
himbálódzott. A kést letette az ágyra Clary mellé. A lány beszélgetés közben végig
a fegyveren tartotta az egyik kezét – inkább azért, hogy megnyugtassa a fiút, nem
azért, mert attól tartott, hogy meg kell védenie magát. Jace minden
energiatartaléka odalett; még a hangja is üresnek és távolinak tűnt, mintha
valahonnan nagyon messziről beszélne. – Azt álmodom, hogy bejössz a szobámba,
és... elkezdjük, amit az előbb elkezdtünk. Aztán kárt teszek benned. Megváglak,
fojtogatlak vagy megszúrlak, te pedig meghalsz, és felnézel rám azzal a zöld
szemeddel, ahogy elszivárog belőled az élet.
– Ezek csak álmok – mondta Clary melegen.
– Most láthattad, hogy nem azok – nézett rá Jace. – Nagyon is ébren voltam,
amikor felkaptam azt a kést.
 Clary tudta, hogy a fiú igazat beszél. – Aggódsz, hogy lassan megőrülsz?
A fiú lassan megrázta a fejét, aztán megigazította szemébe hulló haját. Kicsit
hosszúra nőtt már; jó ideje nem vágatta le, és Clary kíváncsi lett volna, vajon azért-
e, mert egyszerűen nem volt kedve ilyesmivel strapálni magát. Hogyan lehetséges,
hogy nem vette észre a táskákat Jace szeme alatt, a lerágott körmöket, az űzött
tekintetet. Mással sem volt elfoglalva, csak hogy vajon a fiú szereti-e még, és nem
ért rá odafigyelni semmi másra. – Emiatt különösebben nem aggódom – felelte
Jace. – Amiatt aggódom, hogy bántalak. Amiatt aggódom, hogy akármilyen méreg
is eszi bele magát az álmaimba, az éber pillanataimba is átszivárog, és... – Elszorult
a torka.
– Sosem bántanál engem.
– Clary, az a kés a kezemben volt. – Jace felnézett a lányra, aztán elfordította a
tekintetét. – Ha bántalak... – Elcsuklott a hangja. – Az Árnyvadászok sokszor
fiatalon halnak meg – mondta. – Ezt mindannyian tudjuk. – Árnyvadász akartál
lenni, és én sosem akadályoználak meg ebben, mert nem az én dolgom, hogy
megmondjam neked, mit kezdj az életeddel. Főleg, ha én is ugyanezeket a
kockázatokat vállalom. Milyen ember lennék, ha azt akarnám beadni neked, hogy
az rendjén való, amikor én teszem kockára az életem, de az nem, amikor te? Szóval
elgondolkodtam rajta, milyen lenne nekem, ha meghalnál. Lefogadom, hogy neked
is eszedbe jutott már ugyanez.
– Tudom, milyen lenne – mondta Clary, és eszébe jutott a tó, a kard meg Jace
vére a homokban. A fiú halott volt, és bár az Angyal feltámasztotta, azok voltak
Clary életének legrettenetesebb percei. – Meg akartam halni, de tudtam, mekkorát
csalódnál bennem, ha csak úgy feladnám.
Jace halványan elmosolyodott. – Én is ugyanerre gondoltam. Ha meghalnál,
nem akarnék élni. De nem ölném meg magam, mert bármi is történik a halálunk
után, ott akarok lenni veled. És tudom, hogy ha magammal végeznék, soha többé
nem akarnál velem szóba állni. Szóval kitartanék, és megpróbálnék valamit
kezdeni az életemmel, amíg veled nem lehetek megint. De ha éppen én bántanálak,
ha éppen én okoznám a halálodat, akkor semmi nem tartana vissza tőle, hogy
elpusztítsam magam.
 – Ne mondj ilyet! – Clary a csontja velejéig megborzongott. – Jace, el kellett
volna mondanod.
– Nem lehetett – jelentette ki ellentmondást nem tűrően a fiú.
– Miért nem?
– Azt hittem, Jace Lightwood vagyok – felelte a fiú. – Azt hittem, van rá esély,
hogy a neveltetésem nem hagyott bennem nyomot. De tudod, azon gondolkodom,
talán senki nem változhat meg. Talán mindig Jace Morgenstern leszek, Valentine
fia. Tíz évig ő nevelt, és talán ezt a foltot sosem törölhetem le.
– Szerinted apád az oka – mondta Clary, és eszébe jutott a történet, amit Jace
mesélt el neki egyszer. Szeretni egyet jelent a pusztítással. Aztán arra gondolt, milyen
különös, hogy Valentine-t Jace apjának nevezte, amikor a férfi vére az ő ereiben
folyt, nem pedig Jace ereiben. Csakhogy Clary sosem érezte Valentine-t az apjának,
a fiú viszont igen. – És nem akartad, hogy tudjam?
– Csak téged akarlak – szólt Jace. – És talán Jace Lightwood megérdemli, hogy
megkapjon mindent, amit akar. De Jace Morgenstern nem érdemli meg. Valahol
odabent nyilván tudom is ezt. Különben nem próbálnám meg tönkretenni, ami
kettőnk között van.
Clary mély lélegzetet vett, aztán lassan kifújta a levegőt. – Nem hiszem, hogy
megpróbálnád tönkretenni.
A fiú felemelte a tejét, és csodálkozva nézett Claryre. – Hogyhogy?
– Szerinted ennek lelki okai vannak – magyarázta Clary. – Azt gondolod, valami
nincs rendben veled. Hát szerintem meg tévedsz. Szerintem ezt valaki más teszi
veled.
– Nem...
– Ithuriel álmokat küldött nekem – folytatta a lány. – Talán a te álmaidat is úgy
küldi valaki.
– Ithuriel így próbált segíteni neked. Az álmok segítségével vezetett el az
igazsághoz. De az én álmaimnak mi értelmük? Beteges, értelmetlen, szadista
álmok...
– Talán jelentésük van – mondta Clary. – Talán nem azt jelentik, amit gondolsz.
Vagy talán bántani akar téged az a valaki, aki küldi őket.
 – Ki tenne ilyet?
– Valaki, aki nem kedvel bennünket különösebben – felelte Clary, és igyekezett
nem gondolni a tündérkirálynőre.
– Talán – mondta Jace halkan, és lenézett a kezére. – Sebastian...
Szóval ő sem akarja Junatbannak nevezni, gondolta Clary. Nem hibáztatta a fiút.
Végül is őt magát is így hívták. – Sebastian meghalt – közölte a lány, talán kicsit
élesebben, mint szerette volna. – És ha képes lenne ilyesmire, korábban is
megpróbálkozott volna vele.
Jace arcán kétség és remény kergetőztek egymással. – Tényleg azt hiszed, hogy
valaki más csinálja ezt velem?
Clary szíve hevesen lüktetett a mellkasában. A lány egyáltalán nem volt biztos
a dolgában. Nagyon szerette volna, hogy igaza legyen, de ha mégis tévedett, akkor
a semmiért keltette fel a reményt Jace-ben. Vagyis mindkettejükben.
– Azt hiszem, el kéne mennünk a Néma Városba – mondta a lány. – A Testvérek
megvizsgálhatnák a fejedet, és megállapíthatnák, hogy belepiszkált-e valaki. Ügy,
ahogy az én esetemben is tették.
Jace kinyitotta a száját, aztán megint becsukta. – Mikor? – kérdezte végül.
– Most – vágta rá Clary. – Nem akarok várni. Te igen?
A fiú nem válaszolt, csak felállt a földről, és felkapta a pólóját. Claryre nézett,
és majdnem elmosolyodott. – Ha a Néma Városba megyünk, talán felöltözhetnél.
Mármint nekem nagyon bejön ez a bugyis-melltartós felállás, de nem tudom, a
Néma Testvérek mit szólnának hozzá. Csak néhányan maradtak, és nem
szeretném, ha belepusztulnának az izgalomba.
Clary leszállt az ágyról, és a fiúhoz vágott egy párnát, leginkább
megkönnyebbülésében. Aztán a ruháiért nyúlt, és nekilátott, hogy belebújjon a
pólójába. Mielőtt még a textil eltakarta volna a szemét, megpillantotta az ezüstös
lángnyelvként villanó kést a gyűrött lepedőn.
– Camille – szólt Magnus. – Rég találkoztunk.
A nő elmosolyodott. A bőre fehérebb volt, mint Magnus emlékezett rá,
«O
 és sötét erek hálózata kezdett megjelenni alatta. A haja még mindig ezüstszínű
volt, a szeme pedig zöld, akár egy macskáé. Semmit sem veszített a szépségéből.
Ahogy Magnus ránézett, megint Londonban érezte magát. Látta a gázlámpákat,
érezte a füst, a por és a lovak szagát, a köd fémes csípését és a Kew Gardens
virágait. Látott egy fekete hajú és kék szemű, Alecre emlékeztető fiút. Egy hosszú,
barna hajú, komoly tekintetű lányt. O jelentette az állandóságot egy olyan
világban, ahol Magnus kezei közül végül minden kicsúszott.
És ott volt Camille.
– Hiányoztál, Magnus – mondta a nő.
– Dehogy hiányoztam. – A boszorkánymester leült a földre. Nadrágján
keresztül is érezte a kőpadló hűvösségét. Örült, hogy sálat tekert a nyaka köré. –
Szóval miért üzentél nekem? Csak időhúzás volt?
– Nem. – Camille láncai megcsördültek, ahogy előrehajolt. Magnus szinte
hallotta a sistergést, ahol az áldott fém hozzáért a nő csuklójának bőréhez. –
Hallottam rólad dolgokat, Magnus. Azt hallottam, hogy újabban az Árnyvadászok
vettek a szárnyaik alá. Azt hallottam, hogy elnyerted egyikük szerelmét.
Felteszem, az a fiú lehet, akivel az előbb beszélgettél. De hát mindig is vegyes volt
az ízlésed.
– Meghallgattál rólam minden pletykát – szólt Magnus. – Mennyivel
egyszerűbb lett volna, ha megkérdezel engem. Hosszú évek óta itt vagyok
Brooklynban, a közeledben, mégsem hallottam felőled sosem. Egyetlen bulimban
sem láttalak. Jégfal választott el egymástól bennünket, Camille.
– Nem én építettem. – A nő zöld szeme tágra nyílt. – Mindig szerettelek.
– Te hagytál el engem – jegyezte meg Magnus. – Házi kedvencet csináltál
belőlem, aztán elhagytál. Ha a szerelem étel lenne, éhen haltam volna, olyan kevés
csontot vetettél oda nekem. – A hangjában nem voltak érzelmek; rengeteg idő telt
el azóta.
– De előttünk volt az örökkévalóság – tiltakozott a nő. – Tudnod kellett, hogy
visszatérek hozzád...
– Camille. – Magnusról sugárzott a végtelen türelem. – Mit akarsz?
 A nő mellkasa sebesen emelkedett és süllyedt. Mivel légzésre egyáltalán nem
volt szüksége, Magnus tudta, hogy csak a hatás kedvéért csinálja.
– Tudom, hogy az Árnyvadászok hallgatnak rád – mondta a nő. – Szeretném, ha
beszélnél velük az érdekemben.
– Azt akarod, hogy bulizzak ki neked valami egyezséget – fordította le Magnus.
A nő élesen pillantott rá. – Mindig is olyan sajnálatosan modern kifejezéseket
használtál.
– Azt mondják, megöltél három Árnyvadászt – szólt Magnus. – Ez igaz?
– A Kör tagjai voltak – felelte a nő remegő alsó ajakkal. – Megkínozták és
megölték a fajtámbelieket a múltban...
– Ezért csináltad? Bosszúból? – Miután a nő nem felelt, Magnus folytatta. –
Tudod, mi jár azoknak, akik Nephilimeket ölnek, Camille.
A nő szeme ragyogott. – Közbe kell lépned az érdekemben, Magnus.
Büntetlenséget akarok. Aláírt ígéretet akarok a Klávétól, hogy ha információval
szolgálok, megkímélik az életemet, és szabadon engednek.
– Sosem fognak szabadon engedni.
– Akkor sosem fogják megtudni, miért kellett a társaiknak meghalniuk.
– Kellett? – húzta fel a szemöldökét Magnus. – Érdekes szó, Camille. Az a
gyanúm, hogy több van e mögött, mint első pillantásra látszik. Nem csak a vér meg
a bosszú a lényeg.
A nő némán meredt Magnusra, a mellkasa látványosan emelkedett és süllyedt.
Minden a végletekig színpadias volt körülötte, a nyaka ívétől a csuklóján szivárgó
vérig.
– Ha azt akarod, hogy beszéljek velük az érdekedben – szólt Magnus –, legalább
valami apróságot el kell árulnod. Annak a jeleként, hogy hajlandó vagy
együttműködni.
Camille arcára ragyogó mosoly ült ki. – Tudtam, hogy megteszed a kedvemért,
Magnus. Tudtam, hogy a múlt nem teljesen halott a számodra.
– Tekintsd élőhalottnak, ha úgy tetszik – felelte Magnus. – Mi az igazság,
Camille?
 A nő megnyalta az alsó ajkát. – Annyit elmondhatsz nekik – szólt –, hogy
parancsot teljesítettem, amikor megöltem azokat az Árnyvadászokat. Nem
zaklatott fel, hogy megtettem, mert ártottak a fajtámnak, és rászolgáltak a halálra.
De nem tettem volna meg, ha nem utasított volna rá valaki, akinek lényegesen
nagyobb hatalma van nálam.
Magnus szíve gyorsabban kezdett verni. Nem tetszett neki a dolog. – Ki volt az?
De Camille megrázta a tejét. – Büntetlenség, Magnus.
– Camille...
– Kikötöznek a napon, és hagynak meghalni – mondta a nő. – Ezt teszik
azokkal, akik Nephilimeket öltek.
Magnus felállt. A sála poros lett a földön, és most gyászos tekintettel méregette
a foltokat. – Megteszem, amit tudok, Camille. De nem ígérek semmit.
– Azt sosem tennéd – mormogta a nő, és félig lehunyta a szemét. – Gyere ide,
Magnus! Gyere közelebb hozzám!
Magnus nem szerette a nőt, de egy álom volt a múltjából, úgyhogy
engedelmeskedett. Olyan közel lépett hozzá, hogy meg is érinthette volna. –
Emlékszel? – kérdezte halkan Camille. – Emlékszel Londonra? A bálokra de
Quinceynél? Emlékszel Will Herondale-re? Tudom, hogy igen. Ez a Lightwood fiú
még hasonlít is rá.
– Tényleg? – kérdezte Magnus, mintha sosem jutott volna az eszébe ugyanez.
– Mindig is a csinos fiúk voltak a gyengéid – állapította meg a nő. – De mit
adhat neked egy halandó gyermek? Tíz év, húsz, és máris kezd elenyészni.
Negyven év, ötven, és már viszi is a halál. Tőlem az örökkévalóságot kaphatod.
Magnus megérintette az arcát. Hidegebb volt, mint a padló. – Tőled a múltat
kaphatnám – mondta kissé szomorúan. – Alec viszont a jövőm.
– Magnus... – kezdte a nő.
Kinyílt az Intézet ajtaja, és Maryse jelent meg a küszöbön. Körvonalait
homályosan rajzolták ki a háta mögött világító boszorkányfények. Mellette állt
Alec is karba font kézzel. Magnus kíváncsi lett volna rá, hallott-e valamit a fiú az
ajtón keresztül a beszélgetésből közte és Camille között. Biztosan nem, ugye?
– Magnus – szólt Maryse Lightwood. – Egyezségre jutottatok?
 Magnus leengedte a kezét. – Nem tudom, egyezségnek lehet-e nevezni –
mondta, ahogy Maryse felé fordult. – De azt hiszem, van miről beszélgetnünk.
Miután Clary felöltözött, átmentek Jace szobájába, ahol a fiú telepakolt egy kis
vászonzsákot mindazzal, amit magával akart vinni a Néma Városba. Olyan volt,
gondolta a lány, mintha valami komor ottalvós buliba készülődne. Főleg
fegyvereket szedett össze – néhány szeráfpengét, az irónját, meg egy hirtelen
ötlettől vezérelve az ezüstnyelű kést is, aminek a pengéjét időközben
megtisztította a vértől. Aztán belebújt a fekete bőrdzsekijébe, felhúzta a cipzárt, és
kihúzta a gallérja alá szorult szőke tincseket. Amikor megint a lány felé fordult, és
a vállára vetve a zsákját halványan elmosolyodott, Clary megpillantotta csorba
metszőfogát, amit mindig olyan imádni-valónak talált: egy kis tökéletlenség az
amúgy tökéletes külsőn. Clary szíve összeszorult, és egy pillanatra elfordította a
fejét. Levegőt is alig kapott.
Jace felé nyújtotta a kezét. – Menjünk!
Mivel semmiképpen sem szólhattak a Néma Testvéreknek, hogy jöjjenek el
értük, Jace és Clary taxival indult Houston és a Marble temető felé. Clary azt hitte,
egy Portálon át jutnak majd el a Csontvárosba – járt már ott korábban, pontosan
tudta, milyen –, de Jace azt mondta, az ilyesminek megvannak a maga szabályai, ő
pedig nem tudta lerázni magáról az érzést, hogy a Néma Testvérek határozottan
zokon vennék a dolgot.
Jace mellette ült a taxi hátsó ülésén, a kezét fogta, és ujjaival mintákat rajzolt a
kézfejére. Bár ezzel alaposan elterelte a lány figyelmét, Clarynek azért sikerük
koncentrálnia, miközben Jace beszámolt a Simonnal történtekről, Jordanról,
Camille elfogásáról, meg arról, hogy a nő csakis Magnusszal volt hajlandó szóba
állni.
– Simon jól van? – kérdezte a lány aggodalmasan. – Ott volt az Intézetben, és
még csak nem is találkoztunk...
– Nem az Intézetben, a Menedékben volt. És úgy fest, nagyon jól boldogul
egyedül is. Jobban, mint gondoltam volna, ahhoz képest, hogy nemrég még
mondén volt.
– De ez a terv veszélyesnek tűnik. Mármint Camille úgy őrült, ahogy van, igaz?
 Jace végighúzta az ujját a lány kézfején. – Nem szabad azt a mondén fiút látnod
Simonban, akit valaha ismertél. Azt, akit állandóan meg kellett menteni. Mostanra
gyakorlatilag nem is lehet benne kárt tenni. Nem láttad, mire képes az a Jel, amit
kapott tőled. Én igen. Mintha Isten haragja sújtana le a világra. Tulajdonképpen
büszke lehetsz rá.
Clary megborzongott. – Nem tudom. Azért csináltam, mert szükség volt rá, de
azért ettől ez még csak egy átok. És nem tudtam, hogy ilyesmiken megy keresztül.
Nekem nem mondott semmit. Azt hallottam, hogy Isabelle és Maia már tudnak
egymásról, de Jordan új. Hogy ő igazából Maia exe, meg... egyáltalán. – Mert nem
kérdezted. Túlságosan lekötött, hogy Jace miatt aggódtál. Nem jó ez így.
– Na és te beszéltél neki a saját dolgaidról? – kérdezte Jace. – Mert kettőn áll
ám a vásár.
– Nem. Nem igazán beszéltem senkivel – felelte Clary, aztán elmesélte, hogyan
látogatott Luke-kal és Maryse-szel a Néma Városba, mit tudott meg a Beth Israel
halottasházában, és mi történt aztán a Talto templomban.
– Sosem hallottam róla – mondta Jace. – De Isabelle igazat beszél, a
legkülönfélébb démonimádó szekták léteznek. A legtöbbnek igazából sosem sikerül
megidéznie egy démont se. A jelek szerint ezeknek összejött.
– Szerinted azt a démont imádhatták, amelyiket megöltük? Gondolod, hogy
most... abbahagyják?
Jace megrázta a fejét. – Az csak egy Hidra démon volt, amolyan házőrzőkutya.
Aztán meg „halálra hanyatlik az ő háza, és az ő ösvényei az élet nélkül valókhoz”.
Ez az idézet a nőkről szól, tehát a szekta nyilván nőnemű démont imád. Ráadásul
éppen az ilyenek szoktak rettenetes dolgokat művelni a csecsemőkkel. Egészen
elmebeteg ötleteik vannak a termékenységről és az újszülöttekről. – Hátradőlt az
ülésen, és félig lehunyta a szemét. – Biztos vagyok benne, hogy a Klávé utánajár a
templomnak, és körülnéznek benne, de húsz az egyhez, hogy nem találnak semmit.
Megöltétek az őrdémonukat, úgyhogy a szekta sürgősen lelép, és eltüntetik a
bizonyítékokat. Lehet, hogy ki kell várnunk, amíg berendezkednek valahol máshol.
– De... – Clary gyomra összeszorult. – Az a csecsemő. És a képek, amiket a
könyvben láttam. Nyilván olyan gyerekeket akarnak alkotni... mint Sebastian.
 – Nem tudnak – mondta Jace. – Démonvért adtak egy embergyereknek, ami
elég gáz, igen. De az eredmény csakis akkor hasonlíthat Sebastianhoz, ha
Árnyvadász gyerek kapja a démonvért. Ez a csecsemő mégis halt. – Gyengéden
megszorította Clary kezét, mintha meg akarná nyugtatni a lányt. – Nem jó
emberek, de el nem tudom képzelni, hogy miután nem működött a dolog, még
egyszer megpróbálkozzanak vele.
A taxi csikorogva fékezett a Houston és Második sugárút sarkán. – Bedöglött az
óra – közölte a sofőr. – Tíz dollár.
Jace, aki más körülmények között biztosan tett volna egy gúnyos megjegyzést,
most odadobott egy húszast, kiugrott a kocsiból, és Clary előtt is kinyitotta az ajtót.
– Készen állsz? – kérdezte, ahogy elindultak a Városba vezető vaskapu felé.
A lány bólintott. – Nem mondhatnám, hogy élveztem a legutóbbi látogatást, de
igen, készen állok. – Megfogta a fiú kezét. – Ha együtt vagyunk, mindenre készen
állok.
A Néma Testvérek a Város bejáratánál várták őket, mintha csak számítottak
volna az érkezésükre. Clary felismerte köztük Zakariás testvért. Néma sorfalat
alkotva akadályozták meg, hogy Clary és Jace bejuthassanak a Városba.
Valentine lánya és az Intézetfia, miért jöttetek el hozzánk? Clary nem volt benne
biztos, hogy melyik testvért hallja a fejében. Szokatlan, hogy gyerekek felügyelet nélkül
lépjenek be a Néma Városba.
Claryt bántotta, hogy gyerekeknek nevezték őket, de tudta, hogy az
Árnyvadászok szemében tizennyolc éves kor alatt mindenki gyereknek számított,
és más szabályok vonatkoztak rá.
– Szükségünk van a segítségükre – mondta Clary, amikor nyilvánvalóvá vált,
hogy Jace nem fog megszólalni. A fiú kíváncsian pillantott egyik Néma Testvérről a
másikra, mint aki számtalan halálos diagnózist hallgatott végig különböző
orvosoktól, most pedig a sor végére ért, és várja a specialista végső ítéletét, bár
nem reménykedik már semmiben. – Nem ez a dolguk? Hogy segítsenek az
Árnyvadászoknak?
Csakhogy nem szolgálók vagyunk, akik az első szóra ugranak. És nem is tartozik minden
probléma a fennhatóságunk alá.
 – De ez igen – jelentette ki határozottan Clary. – Azt hiszem, valaki, akinek a
képességei lehetővé teszik, belenyúlt Jace elméjébe, és megbolygatta az emlékeit
meg az álmait. Olyan dolgokat tetetnek meg vele, amiket nem akart megtenni.
Hipnomancia, mondta az egyik Néma Testvér. Alomvarázslat. Ehhez csak a mágia
legnagyobb tudású mesterei értenek.
– Például az angyalok – mondta Clary, és merev, meglepett csend volt a
jutalma.
Talán, szólalt meg végül Zakariás testvér, az lenne a legjobb, ha eljönnétek velünk a
Beszélő Csillagokhoz. Ez nyilván nem meghívás volt, hanem parancs, mert a testvérek
azonnal megfordultak, és a Város szíve felé indultak anélkül, hogy egy pillantást is
vetettek volna hátrafelé, vajon Jace és Clary köved-e őket.
Megérkeztek a Beszélő Csillagok terméhez, ahol a Testvérek elfoglalták
helyüket a fekete bazaltasztal mögött. A Végzet Kardja visszakerült a helyére, és
most ott ragyogott mögöttük a falon, akár egy ezüst madár szárnya. Jace a terem
közepére lépett, és lenézett a vörös meg arany kőlapokba égetett fémes
csillagokba. Clary sajgó szívvel figyelte. Nehezére esett ilyennek látni Jace-t. A fiú
minden tomboló energiája elszivárgott, mint amikor egy boszorkány kialszik a
hamuréteg alatt.
Jace felemelte szőke fejét, és hunyorogni kezdett. Clary tudta, hogy a Néma
Testvérek beszélnek a fejében, amit ő persze nem hallhat. Aztán a fiú megrázta a
fejét. – Nem tudom. Mindennek tűntek, csak hétköznapi álmoknak nem. – Most
összeszorította a száját, és Clary nagyon kíváncsi lett volna, mit kérdeztek tőle. –
Látomások? Nem hiszem. Igen, találkoztam az Angyallal, de Clarynek voltak
látomásos álmai, nem nekem.
Clary felkapta a fejét. Borzasztó közel jutottak ahhoz, hogy elkezdjenek az után
érdeklődni, mi történt Jace-szel meg az Angyallal aznap este a Lyn-tónál. Erre nem
is gondolt. Vajon amikor a Néma Testvérek beletúrnak valakinek az elméjébe, mit
látnak? Csak amit keresnek? Vagy mindent?
Jace bólintott. – Rendben. Én készen állok, ha maguk is.
Lehunyta a szemét, és Clary megnyugodott kissé. Ugyanezt érezhette Jace is,
gondolta, amikor őt figyelte, miközben a Néma Testvérek először kutakodtak az
agyában. A lány most olyan részleteket vett észre, amikről akkor lemaradt, mert
túlságosan bele volt gabalyodva a testvérek és a saját elméjének hálójába,
belemerült az emlékeibe, elveszett a világ számára.
Látta, ahogy Jace egész testében megmerevedik, mintha csak a testvérek a
kezükkel érintették volna meg. A fiú hátrahajtotta a fejét. A kezét újra meg újra
ökölbe szorította, ahogy a lába előtt vakító ezüst fénnyel sorra felragyogtak a
csillagok. Clary pislogva igyekezett megszabadulni a fény miatt a szemébe szökő
könnyektől. Jace testének kecses körvonalai úgy rajzolódtak ki a szembántó
ragyogásban, mintha egy vízesés közepén állt volna. Mindent körülölelt valami
halk, kivehetetlen suttogás.
Jace letérdelt, és tenyerével a földre támaszkodott. Clarynek összeszorult a
szíve. O majdnem elájult, amikor a Néma Testvérek beköltöztek a fejébe, de Jace
erősebb volt nála, nem igaz? A fiú lassan kétrét görnyedt, kezét a gyomrára
szorította, és arcára kiült a gyötrelem, bár egyetlen hangot sem adott ki. Clary nem
bírta tovább cérnával – a fiúhoz rohant a fényáradaton át, letérdelt mellé, és
átkarolta. A suttogó hangok határozott tiltakozássá alakultak, ahogy Jace felé
fordította a fejét, és ránézett. Az ezüst fény eltűnt a szeméből, tekintete hideg volt,
mint a padló márványlapjai. Ajkai Clary nevét formálták.
Aztán vége lett – a fény, a hangok mind eltűntek, és együtt térdeltek a terem
csupasz padlóján a sötétben és a néma csendben. Jace reszketett, és amikor elvette
a kezét a hasáról Clary észrevette, hogy mindkettő véres, ahol a körmei
felsértették a bőrét. Továbbra is a fiú karját fogva a Néma Testvérek felé fordult, és
igyekezett elfojtani feltörő haragját. Tudta, hogy olyan ez, mintha az orvosra
haragudna, akinek fájdalmas, viszont életmentő kezelést kellett alkalmaznia, de
nehéz volt – nagyon nehéz – higgadtan gondolkodni, ha az ember szerelmének
kellett szenvednie.
Valamit nem mondtál el nekünk, Clarissa Morgenstern, szólt Zakariás testvér.
Mindketten eltitkoltatok előlünk valamit.
Jeges kéz markolta meg Clary szívét. – Mire gondol?
Ezen a fiún rajta van a halál jele. Ezúttal egy másik testvér beszélt. Enoch,
gondolta Clary.
 – Halál? – kérdezte Jace. – Úgy érti, meg fogok halni? – Nem tűnt meglepettnek.
Úgy értjük, halott voltál. Átkeltél az árnyak birodalmába vezető portálon, a lelked elvált
a testedtől.
Clary és Jace összenéztek. A lány nyelt egyet. – Raziel Angyal... – kezdte.
Igen, az ő jele is rajta van a fiún. Enoch hangjából hiányzott minden érzelem. Csak
két módon lehet feltámasztani egy halottat. Az egyik a nekromancia, a harang, könyv és
gyertya segítségével végrehajtott fekete varázslat. Ezzel vissza lehet állítani az élet
másolatát. De csakis Isten egyik Angyalának saját jobb keze helyezheti vissza egy ember
lelkét a testébe éppen olyan könnyedén, ahogyan az első emberekbe életet leheltek. A férfi
megrázta a fejét. Élet és halál, jó és rossz egyensúlya hajszálon függ, ifjú Árnyvadászok. Ti
pedig megbolygattátok.
– De Raziel volt az angyal – mondta Clary. – O azt teszi, amit akar. Maguk is őt
imádják, nem? Ha úgy döntött, hogy megteszi...
Úgy döntött? – kérdezte egy újabb testvér. Tényleg az ő döntése volt?
– Hát... – Clary Jace-re nézett. Bármit kérhettem volna. Világbékét, hogy ne legyenek
többé betegségek, vagy akár örök életet. De nem akartam mást, csak téged.
Ismerjük az Ereklyék rituáléját, mondta Zakariás. Tudjuk, hogy akinek mindegyik a
birtokában van, aki uralkodik felettük, az kérhet egyetlen dolgot az Angyaltól. Nem hiszem,
hogy elutasíthatott volna.
Clary felszegte az állát. – Hát – szólt –, ez már megtörtént.
Jace erőtlenül felnevetett. – Simán megölhetnek, tudod – jegyezte meg.
– Hogy visszaállítsák az egyensúlyt.
Clary erősebben szorította a fiú karját. – Ne légy nevetséges! – De egészen
vékony volt a hangja. Amikor Zakariás kivált a Néma Testvérek csoportjából, és
némán, szinte lebegve megindult feléjük a Beszélő Csillagok fölött, Clary még
feszültebb lett. Kedve lett volna ellökni a férfit, ahogy az lehajolt, hosszú ujjait Jace
álla alá illesztette, és felemelte a fiú fejét, hogy a szemébe nézhessen. Zakariás ujjai
karcsúak voltak és simák, mint egy fiatalember ujjai. Clary sosem gondolkodott el
rajta, hány évesek lehetnek a Néma Testvérek, de feltételezte, hogy nyilván egytől
egyig bölcsek és idősek.
 Jace továbbra is térdelve nézett fel Zakariásra, aki vak, szenvtelen tekintetével
nézett vissza rá. Clarynek azok a középkori festmények jutottak eszébe, amelyeken
a térdelő szentek felfelé fordítják ragyogó aranyfényben fürdő arcukat. Ha ott
lettem volna kiskorodban, szólt Zakariás meglepően gyengéd hangon, láttam volna az
igazságot a szemedben, Jace Lightwood, és tudtam volna, ki vagy.
Jace csodálkozva nézett fel rá, de nem próbált meg elhúzódni.
Zakariás a többiek felé fordult. Nem tudunk ártani a fiúnak, és nem is szabad
megpróbálnunk. A Herondale-eket és a Testvéreket régi kötelékek fűzik egymáshoz.
Segítséggel tartozunk neki.
– Miben kell segíteni neki? – kérdezte Clary. – Valami baja van? Találtak
valamit a fejében?
Minden Árnyvadász születésekor elvégeznek egy szertartást. A megszületett gyermeket
a Néma Testvérek és a Vasnővérek védelmező varázslatokkal oltalmazzák.
Clary a tanulmányaiból tudta, hogy a Vasnővérek a Néma Testvérek
társszektája: még visszavonultabban éltek, mint fivéreik, és az Árnyvadász
fegyverek kovácsolása volt a feladatuk.
De Zakariás testvér folytatta. Amikor Jace meghalt és feltámadt, tulajdonképpen
másodszor is megszületett ezek nélkül a védelmező szertartások nélkül. Ez azt jelenti, hogy
védtelen maradt a démoni behatásokkal és a rosszakarattal szemben.
Clary megnyalta száraz ajkát. – Úgy érti, megszállhatják?
Nem erről van szó. Befolyásolhatják. Gyanítom, hogy egy erős démoni hatalom suttog a
füledbe, Jonathan Herondale. Erős vagy, küzdesz ellene, de fokozatosan elmossa az erődet,
ahogy a tengervíz elmossa a homokot.
– Jace – suttogta a fiú elfehéredő ajkakkal. – Jace Lightwood vagyok, nem
Herondale.
Clary igyekezett gyakorlatiasabb maradni. – Miért olyan biztos benne, hogy
démon? És mit tehetünk, hogy hagyja békén szegényt?
Enoch telelt elgondolkodva. Ismét el kell végezni a szertartást. Ugyanúgy meg kell
kapnia a védelmet, mint születésekor.
– Meg tudják csinálni? – kérdezte Clary.
 Zakariás lehajtotta a fejét. Lehetséges. Meg kell tenni az előkészületeket, hívni kell
valakit a Vasnővérek közül, készíteni kell egy amulettet... Elhallgatott. Jonathannak
velünk kell maradnia a szertartás befejezéséig. Ez számára a legbiztonságosabb hely.
Clary újra Jace-re pillantott, és reményt, megkönnyebbülést, örömöt –
bármiféle érzelmet – próbált felfedezni a tekintetében. A fiú arcán azonban nem
látszott semmi. – Mennyi idő? – kérdezte.
Zakariás szélesre tárta vékony karját. – Egy nap, talán kettő. A szertartást
újszülöttek számára dolgozták ki. Adaptálnunk kell. Át kell alakítanunk, hogy egy
kamasznál is alkalmazhassuk. Ha elmúltál volna tizennyolc éves, nem tehetnénk semmit.
Így is éppen elég nehéz ügy lesz. De meg tudunk menteni.
Meg tudják menteni. Clary nem ezt remélte; azt szerette volna hallani, hogy gond
egy szál se, egyszerű a megoldás. Jace-re nézett. A fiú lehajtotta a fejét, haja az
arcába hullott. Ahogy kivillant a nyakszirtje, olyan sebezhetőnek tűnt, hogy
Clarynek a szíve is belesajdult.
– Jól van – mondta halkan a lány. – Itt maradok veled...
Nem. A Testvérek egyszerre szólaltak meg, hangjuk nem tűrt ellentmondást.
Egyedül kell maradnia. Senki nem terelheti el a figyelmét arról, amit meg kell tennie.
Clary érezte, hogy a fiú izmai megfeszülnek. Amikor Jace legutóbb egyedül
maradt a Néma Városban, igazságtalanul bebörtönözték, aztán végighallgatta a
legtöbb Néma Testvér rettenetes halálát, végül pedig Valentine alaposan
meggyötörte. Clary csak sejthette, milyen rettenetes lehet a fiú számára a
gondolat, hogy még egy éjszakát egyedül töltsön a Néma Városban.
-Jace – suttogta a lány. – Megteszek bármit, amit kérsz tőlem. Ha menni
akarsz...
– Maradok – jelentette ki a fiú. Felszegte a fejét, a hangja erős volt és tiszta. –
Maradok. Az a legfontosabb, hogy vége legyen ennek. Csak annyit kérek, hogy hívd
fel Izzyt és Alecet. Mondd... mondd meg nekik, hogy Simonnál vagyok, mert rajta
akarom tartani a szemem. Mondd, hogy holnap vagy holnapután találkozunk.
– De...
– Clary. – Jace gyengéden megfogta a lány mindkét kezét, és a saját két tenyere
közé szorította. – Igazad volt. Ez nem belőlem származik. Valami úgy teszi ezt
velem. Velünk. Tudod, ez mit jelent? Ha meg fogok gyógyulni, akkor nem kell
félnem magamtól a közeledben. Ezért ezer éjszakát is hajlandó lennék a Néma
Városban tölteni.
A lány nem törődve a Néma Testvérek jelenlétével előrehajolt, és gyorsan
szájon csókolta a fiút. – Visszajövök – suttogta. – Holnap este a buli után, a
Vasművekben, megint eljövök, és meglátogatlak.
A reménytől a fiú szemében majd megszakadt a szíve. – Talán addigra
meggyógyulok.
Clary ujjai hegyével megérintette a fiú arcát. – Talán igen.
Simon kimerültén ébredt, miután egész éjszaka rossz álmok gyötörték. A
hátára fordult, és a szobája ablakán beszűrődő fénybe bámult.
Megint elgondolkodott rajta, hogy vajon nem lenne-e jobb,, ha ő is nappal
aludna, mint a többi vámpír. Bár a nap nem ártott neki, érezte az éjszaka vonzását,
a vágyat, hogy odakint legyen a sötét ég és a ragyogó csillagok alatt.
Személyiségének egy szelete árnyak között akart élni, és tőrdöfésszerű
fájdalomként élte meg a napfényt – éppen úgy, ahogy egy darab belőle vért is
akart. És mi lett abból is, amikor meg akart küzdeni azzal a vággyal!
Feltápászkodott, magára kapott néhány holmit, és kiment a nappaliba. Odakint
pirítós és kávé illata terjengett. Jordan a pulthoz tartozó egyik bárszéken ült, haja
szokás szerint szanaszét állt, a nyakát behúzta.
– Jó reggelt! – köszönt Simon. – Mi a helyzet?
Jordan ránézett. Barnasága ellenére látszott, milyen sápadt. – Van egy kis
gondunk – mondta.
Simon pislogott egyet. Nem látta vérfarkas lakótársát tegnap óta. Amikor
hazajött az Intézetből, összeroskadt a kimerültségtől. Jordan nem volt otthon, és
Simon arra a következtetésre jutott, hogy dolgozik. Viszont talán mégis történt
valami. – Mi a baj?
– Ezt csúsztatták be az ajtó alatt. – Jordan odatolt Simon elé egy
összehajtogatott újságot. A New York Morning Chronicle volt az, az egyik belső
oldalával felfelé. A lap teteje felé egy szemcsés képen egy természetellenes szögben
álló vézna végtagokkal a járdán heverő test látszott. Alig tűnt embernek, ahogy az
a holttestekkel sűrűn előfordul. Simon éppen megkérdezte volna Jordant, hogy mit
kellett ezen megnéznie, amikor megakadt a tekintete a szövegen a fénykép alatt.
FIATAL NŐ HOLTTESTÉRE BUKKANTAK
A rendőrség közleménye szerint folyik a nyomozás a tizennégy éves Maureen
Brown halála ügyében, akinek a holttestét vasárnap este tizenegy órakor találták
meg a Big Apple Deli előtt egy szemeteskonténerben a Harmadik sugárúton. Bár a
halottkém hivatalosan nem közölte a halál okát, Michael Garza étteremtulajdonos,
aki megtalálta a holttestet, azt nyilatkozta, hogy a lány torkát elvágták. A
rendőrség ez idáig nem találta meg a gyilkos fegyvert...
Simon képtelen volt tovább olvasni, és lehuppant az egyik székre. Most, hogy
tudta, mi a helyzet, már egyértelműen látta ő is, hogy Maureen van a képen.
Felismerte a szivárványszínű karmelegítőt meg a béna rózsaszín sapkát, amit a
lány utolsó találkozásukkor viselt. Istenem1. – akarta mondani. Istenein! De egy szó
sem jött ki a száján.
– Nem azt üzenték – kérdezte komoran Jordan –, hogy ha nem mész el arra a
helyre, akkor elvágják a barátnőd torkát?
– Nem – suttogta Simon. – Ez lehetetlen. Nem.
De jól emlékezett.
Eric kis unokatesója. Hogy is hívják? Az, aki bele van pistulva Smionba. Eljár a
koncertjeinkre, és mindenkinek azt mondja, hogy Simon barátnője.
Simonnak eszébe jutott a lány telefonja, a kis rózsaszín készülék, ahogy
Maureen felemelte, hogy közös képet készítsen kettejükről. Felidézte a lány
érintését a vállán; könnyű volt a keze, akár egy pillangó. Tizennégy év. Simon
összekuporodott a széken, és a karját szorosan keresztbe fonta a mellkasa előtt,
mintha csak olyan kicsire össze tudná húzni magát, hogy teljesen eltűnjön.
 14
Milyen álmok jönnek

Jace feszülten vetette le magát az ágyra a Néma Városban. Nem tudta, hol
alszanak a Testvérek, nekik pedig nem jutott eszükbe elárulni. Mindenesetre
kiderült, hogy nem tud máshol leheveredni a városban, mint az egyik föld alatti
cellában, ahol általában a foglyokat tartották. Nyitva hagyták neki az ajtót, hogy ne
érezze úgy, mintha börtönben lenne, de nem létezett annyi képzelőerő a világon,
ami elég lett volna hozzá, hogy bárki is kellemesnek nevezze ezt a helyet.
A levegő áporodott volt és párás; Jace levette az ingét, és egy szál farmerban
feküdt a takarón, de még így is melege volt. A falakat tompa szürkére festették.
Valaki közvetlenül az ágy feje fölött egy J és egy G betűt vésett a falba, és Jace
elgondolkodott rajta, vajon mi lehet a történetük. Nem volt más a szobában, csak
az ágy, egy repedt tükör, amiben a fiú saját torzképét látta viszont, meg egy
mosdókagyló. Aztán persze ott voltak a kellemetlen emlékek, amiket a helyiség
felbolygatott.
A Testvérek egész este ki-be járkáltak a fejében, amíg már kifacsart
rongydarabnak érezte magát. Mivel szokásuk szerint végig titokzatosak voltak, a
fiúnak sejtelme sem volt, hogy jutottak-e valamire. A Testvérek nem tűntek
elégedettnek, de hát sosem tűntek annak.
Jace tudta, hogy a valódi próbatételt az alvás jelenti majd. Mit fog álmodni? Az
alvás: talán álom. Hasra fordult, és a karjába temette az arcát. Ügy érezte, nem
tudná elviselni, ha még egyszer arról álmodna, hogy Claryt bántja. Biztos volt
benne, hogy kezd elmenni az esze, és a gondolat alaposan megijesztette. A haláltól
soha eszébe sem jutott félni, annál rosszabbat viszont, hogy elveszti a józan
ítélőképességét, el sem tudott képzelni. Viszont csakis úgy szerezhet
bizonyosságot, ha elalszik. Becsukta a szemét, és álomba kényszerítette magát.
Aludt, és álmodott.
Megint a völgyben járt – az idrisi völgyben, ahol Sebastiannal harcolt, és kis
híján meghalt. A völgyben ősz volt, nem a legforróbb nyár, mint amikor legutóbb
ott járt. A levelek arany– és rozsdaszínben, narancssárgán és vörösen tündököltek.
A völgyet átszelő folyó partján állt – bár inkább lehetett pataknak nevezni. A
távolban közeledett valaki, akit ilyen messziről még nem ismert fel, de a lépései
kétségbevonhatatlanul céltudatosak voltak.
Jace egy pillanatig sem kételkedett benne, hogy Sebastian jön felé, amikor
azonban az alak közelebb ért, rá kellett jönnie, hogy biztosan nem a fiú az.
Sebastian magas volt, ez a valaki azonban egy-két fejjel alacsonyabb lehetett Jace-
nél, vézna volt, mint egy gyerek, kissé kinőtt pólója ujjaiból pedig két csontos kar
kandikált elő.
Max.
Öccse látványa pörölycsapásként érte Jace-t, és kétségbeesetten rogyott térdre
a fűben. Nem fájt az esés. Minden puha és könnyed volt, ahogy az egy álomban
dukál. Max olyan volt, mint mindig. Egy csontos térdű kisfiú, a kamaszkor
küszöbén. Ez már sosem adatik meg neki.
– Max – szólt Jace. – Max, annyira sajnálom.
– Jace. – Max megállt ott, ahol éppen járt. A frissen támadó enyhe szellő
meglobogtatta barna haját. Tekintete egészen komoly volt a szemüvege mögött. –
Nem magam miatt jöttem – mondta. – Nem is azért, hogy kísértselek, vagy
bűntudatot ébresszek benned.
Hát persze, hogy nem, szólalt meg egy hang Jace fejében. Max mindig szeretett
téged, felnézett rád, és csodálatosnak látott.
– Az álmaid üzenetek voltak – folytatta Max.
– Az álmokat egy démon küldte rám, Max. A Néma Testvérek azt mondták...
– Tévednek – vágott közbe gyorsan Max. – Csak kevesen maradtak, és nem
olyan erősek, mint voltak. Ezeknek az álmoknak az a célja, hogy mondjanak neked
valamit. Félreértelmezted őket. Nem azt üzenik, hogy bántsd Claryt. Arra
figyelmeztetnek, hogy máris bántod.
Jace lassan megrázta a fejét. – Nem értem.
– Azért engem küldtek hozzád az Angyalok, mert én ismerlek téged – szólt Max
tiszta gyerekhangján. – Tudom, hogy vagy azokkal, akiket szeretsz. Sosem tudnád
szándékosan bántani őket. Viszont még nem sikerült teljesen megszabadulnod
Valentine hatásától. Még mindig ott suttog a hangja a füledben, és azt hiszed, nem
hallod meg, pedig igen. Az álmok azt üzenik neked, hogy amíg nem pusztítod el
magadban ezt a részt, nem lehetsz Claryvel.
– Akkor elpusztítom – jelentette ki Jace. – Megteszek mindent, amit kell. Csak
mondd meg, hogyan.
Max elmosolyodott, és a bátyja felé nyújtott valamit. Egy ezüstnyelű tőr volt az
– Stephen Herondale ezüstnyelű tőre a dobozból. Jace azonnal felismerte. – Vedd
ezt el! – mondta Max. – És fordítsd magad ellen! Annak a részednek, amelyik itt
van velem ebben az álomban, el kell pusztulnia. Az, ami utána felemelkedik, már
meg lesz tisztulva.
Jace elvette a tőrt.
Max mosolyra húzta a száját. – Jó. Sokan vagyunk itt, ezen az oldalon, akik
aggódunk érted. Itt van apukád is.
– De nem Valentine...
– Az édesapád. Ö mondta, hogy ezt használd. Elpusztít minden rosszat a
lelkedben.
Max angyali mosollyal figyelte, ahogy Jace maga felé fordította a fegyver
pengéjét. Aztán Jace az utolsó pillanatban elbizonytalanodott. Túlságosan
emlékeztetett ez a helyzet arra, amikor Valentine döfte át a szívét. Fogta hát a
pengét, és könyöktől csuklóig felhasította az alkarját. Nem érzett fájdalmat.
Átvette a kést a jobb kezébe, és ugyanazt tette a bal karjával is. A hosszú
vágásokból előrobbanó vér világosabb piros volt, mint a valóságban, a színe inkább
a rubinéra emlékeztetett. Patakokban folyt végig a karján, aztán hatalmas
cseppekben hullott a földre.
Jace hallotta Max halk lélegzését. A fiú lehajolt, és jobb kezével megérintette a
vért. Amikor megint felegyenesedett, ujjai skarlátvörösen ragyogtak. Lépett egyet
Jace felé, aztán még egyet. Ilyen közelről Jace még jobban ki tudta venni Max arcát,
sima, gyermeki bőrét, szinte átlátszó szemhéját, a szemét; Jace nem emlékezett rá,
hogy ilyen sötét szeme lett volna. Max Jace mellkasára tette a kezét, közvetlenül a
szíve fölött, és a vérrel egy rúnát rajzolt a bőrére. Jace még sosem látott ilyen
rúnát; vonalai különös szögekben kanyarogtak, a különféle sarkak átfedték
egymást.
 Amikor végzett, Max leengedte a kezét, és hátralépett. Félrehajtott fejjel
vizsgálgatta a rúnát, mint amikor egy művész méregeti legfrissebb alkotását.
Hirtelen fájdalom tüzes nyila száguldott végig Jace testén. Olyan volt, mintha égne
a bőr a mellkasán. Max mosolyogva figyelte, és véres kezének ujjait nyújtogatta. –
Fáj, Jace Lightwood? – kérdezte, de már nem Max hangján, hanem egy magas,
erőteljes másikon.
– Max... – suttogta Jace.
– Miképpen fájdalmat okoztál, úgy részesülsz te is a fájdalomból – szólt Max, és
az arca kezdett fokozatosan átalakulni. – Miként bánatot okoztál, úgy részesülsz te
is a bánatból. Most már az enyém vagy, Jace Lightwood. Az enyém vagy.
Vakító volt a fájdalom. Jace kétrét görnyedt, kezét a mellkasára szorította, és
bucskázva tűnt el a sötétségben.
Simon a kanapén ült, és a tenyerébe temette az arcát. Száguldottak a
gondolatai. – Az én hibám – jelentette ki. – Ezzel az erővel akkor is megölhettem
volna, amikor a vérét szívtam. Miattam halt meg.
Jordan szemben terpeszkedett egy karosszékben. Farmer volt rajta, meg egy
zöld thermopulóver, amit egy vékony hosszú ujjú póló fölé húzott fel. Hüvelykujját
kidugta a mandzsettán lévő lyukon, és feszülten gyűrögette az anyagot. Nyakában
csillogott az arany Praetor Lupus érem. – Ugyan már!
– szólt. – Honnan tudhattad volna? Jól volt, amikor betettem a taxiba. Nyilván
később kapták el és ölték meg.
Simon szédült. – De megharaptam. Nem fog visszatérni, ugye? Nem lesz belőle
vámpír?
– Nem. Ne hülyéskedj már, ugyanolyan jól tudod, mint én. Adnod kellett volna
neki a véredből, hogy vámpír legyen belőle. Ha ivott volna a véredből, és aztán halt
volna meg, akkor igen, most a temetőben lesnénk a földet. De nem így történt.
Feltételezem, emlékeznél rá.
Simon keserű vér ízét érezte a torkában. – A barátnőmnek hitték – mondta. –
Figyelmeztettek, hogy megölik, ha nem megyek oda, és amikor nem mentem,
elvágták a torkát. Nyilván egész nap várta, hogy mikor jövök végre. Reménykedett
benne, hogy megjelenek... – Simonnak felfordult a gyomra, előrehajolt, és
mélyeket lélegzett, hogy ne kezdjen el öklendezni.
– Igen – felelte Jordan. – A kérdés persze az, hogy kik állnak e mögött.
– Határozott pillantást vetett Simonra. – Talán itt az ideje, hogy felhívd az
Intézetet. Az Árnyvadászok nem a szívem csücskei, de állítólag hihetetlenül alapos
feljegyzéseket vezetnek. Talán ők tudnak valamit arról a címről, ami rajta volt a
cetlin.
Simon habozott.
– Ne már! – szólt Jordan. – Éppen elég szarságot megteszel a kedvükért. Most
tegyenek csak valamit ők is érted.
Simon megrántotta a vállát, és elment a telefonjáért. Miközben visszafelé
tartott a nappaliba, Jace számát tárcsázta. Isabelle vette fel a második csöngetésre.
– Már megint te?
– Bocs – szólt zavartan Simon. A jelek szerint a röpke közjáték a Menedékben
nem lágyította meg iránta a lány szívét annyira, mint remélte.
– Jace-t kerestem, de gondolom, akár neked is elmondhatom, amit akartam...
– Elbűvölő vagy, mint mindig – állapította meg Isabelle. – Azt hittem, Jace veled
van.
– Nincs. – Simonnak rossz előérzete támadt. – Ki mondta, hogy itt van?
– Clary – felelte Isabelle. – Talán elbújtak együtt valahová vagy valami.
– A lány hangjában nyoma sem volt aggodalomnak, ami persze érthetőnek
tűnt: ha Jace bajba kerülne, Clary lenne az utolsó ember, aki képes lenne hazudni
róla. – Mindegy, Jace a szobájában hagyta a telefonját. Ha találkozol vele,
emlékeztesd rá, hogy ma este jelenése van a Vasművekben. Ha nem lesz ott, Clary
kinyírja.
Simon kis híján elfelejtette, hogy ő is hivatalos az aznap esti bálba.
– Jó – mondta. – Figyelj, Isabelle. Van itt egy kis probléma.
– Hadd halljam! Imádom a problémákat.
– Nem tudom, ezt imádni fogod-e – szólt kétkedve a fiú, és gyorsan felvázolta a
helyzetet. Isabelle felszisszent, amikor ahhoz a részhez ért, ahol Simon
megharapta Maureent, és a fiú érezte, hogy elszorul a torka.
 – Simon – suttogta Isabelle.
– Tudom, tudom – mondta elkeseredetten a fiú. – Gondolod, hogy nem bántam
meg? Az, hogy sajnálom, nem kifejezés.
– Ha akkor meghal, megszegted volna a Törvényt. Törvényen kívüli lennél. Meg
kéne téged ölnöm.
– De nem halt meg – szólt közbe kissé remegő hangon Simon. – Nem én tettem
ezt. Jordan esküszik, hogy jól volt, amikor betette a taxiba. És az újság szerint el
volt vágva a torka. Azt aztán végképp nem én csináltam. Valaki így akart
ellehetetleníteni engem. Fogalmam sincs, miért.
– Erről még beszélünk – közölte a lány komor hangon. – Előbb viszont
beszéljünk az üzenetről, amit hagytak. Olvasd fel!
Simon engedelmeskedett, mire éles sikkantás hallatszott a vonal túlsó végéről.
– Ismerem ezt a címet! – mondta. – Ide hívott tegnap Clary. Egy templom a
külvárosban. Valami démonimádó szekta főhadiszállása.
– És mit akarhatna tőlem egy démonimádó szekta? – kérdezte Simon, mire
Jordan, aki csak a beszélgetés felét hallotta, kíváncsian kapta fel a fejét.
– Nem tudom. Napjáró vagy. Észbontó képességed van. Mindig is őrültek és
feketemágusok célpontja leszel. Ez már csak így megy. – Simon úgy érezte, Isabelle
lehetett volna kissé együtt érzőbb is. – Figyelj, te is jössz a bálba a Vasművekben,
igaz? Ott találkozhatunk, és megbeszélhetjük a következő lépéseket. És elmondom
anyukámnak, mi történik veled. A Talto egyház ügyében amúgy is nyomoznak,
szóval most ezt is hozzáadhatják az aktákhoz.
– Hát gondolom – mondta Simon. A világon a legkevésbé bálba menni volt
kedve.
– És hozd magaddal Jordant is! – javasolta Isabelle. – Lehet a testőröd.
– Nem jó ötlet. Maia is ott lesz.
– Majd beszélek vele – mondta Isabelle. Sokkal magabiztosabbnak hangzott,
mint amilyen Simon lett volna a helyében. – Viszlát a bálban.
Ezzel letette. Simon Jordanhez fordult, aki a kanapén feküdt, fejét az egyik
díszpárnán nyugtatva. – Mennyit hallottál?
– Annyit mindenesetre kihámoztam belőle, hogy ma este bálba megyünk
 – felelte Jordan. – Hallottam róla, mi lesz a Vasművekben. Nem vagyok a
Garroway-falka tagja, úgyhogy engem nem hívtak meg.
– Akkor gondolom, most az oldalamon fogsz belejteni. – Simon visszacsúsztatta
a telefont a zsebébe.
– Elég biztos vagyok a férfiasságomban hozzá, hogy ne okozzon gondot
– közölte Jordan. – Viszont kéne neked valami rendes cuccot szerezni –
mondta, ahogy Simon visszaindult a szobája leié. – Azt szeretném, ha csinos lennél.
Évekkel korábban, amikor Long Island még ipari központ volt, nem művészeti
galériák, kávézók divatos gyűjtőhelye, a Vasművek gyárépületként működött. Az
óriási téglacsarnok belseje most üres, de gyönyörű térré változott át. A padlót
egymást átfedő rozsdamentes acéllapok borították, a magasban ívelő karcsú
acélgerendákra apró égőkből álló, hosszú fényfüzéreket erősítettek. Az alálógó
növényekkel díszített pallókhoz díszes kovácsoltvas csigalépcsők vezettek. A
masszív üvegtetőn át beragyogtak a csillagok. Még egy terasz is nyúlt az East River
fölé, ahonnan elképesztő kilátás nyílt a fejük fölött csillogó dárdaként átívelő
Ötvenkilencedik utcai hídra.
Luké falkája kitett magáért, hogy igazán szép legyen a hely. A művészien
elhelyezett ónvázákban hosszú szárú esküvői csokrok díszelegtek, a színpad körül
pedig, ahol egy vérfarkasokból álló vonósnégyes kamarazenét szolgáltatott, pedáns
rendben állították fel a vászonterítővel borított asztalokat. Clary nagyon szerette
volna, ha Simon is itt van vele. Elég biztos volt benne, hogy a Vérfarkas
Vonósnégyest egészen kiváló névnek tartotta volna az együttes számára.
Clary asztalról asztalra járt, elrendezett mindent, amin egyáltalán nem volt mit
elrendezni, a virágokkal babrált, és megigazította az amúgy tökéletesen álló
evőeszközöket. Eddig csak néhány vendég érkezett meg, és ő egyet sem ismert
közülük. Édesanyja és Luké az ajtónál álltak, és mosolyogva üdvözölték az újonnan
jöttékét. Luké feszengett az öltönyben, Jocelyn viszont ragyogott méretre szabott
kék ruhájában. Clary örült, hogy az elmúlt napok eseményei után ismét boldognak
láthatja édesanyját, bár azért elgondolkodott rajta, hogy mennyi ebből a valódi
érzelem, és mennyi szól a külvilágnak. Jocelyn összeszorított szája némi
aggodalommal töltötte el a lányt – vajon tényleg boldog, vagy csak a fájdalmát
leküzdve mosolyog?
Nem mintha Clary nem tudta volna, mit érez. Akármi is történt körülötte, nem
tudta kiverni Jace-t a fejéből. Vajon mit csináltak vele a Néma Testvérek? Jól van?
Helyre tudják-e hozni, akármi is legyen a baj, meg tudják-e szüntetni a démonok
hatását? Clary előző éjszaka álmatlanul bámult a sötétségbe, amíg szó szerint fel
nem fordult a gyomra. Mindennél jobban vágyott rá, hogy Jace vele legyen. Amikor
kiválasztotta sápadt aranyszínű, a megszokott holmijainál lényegesen jobban
feszülő ruháját, remélte, hogy Jace-nek tetszeni fog. Csakhogy a fiú mégsem
láthatja. Clary tudta, hogy sekélyes dolog ilyesmin fennakadni; egy hordóba
öltözve is szívesen eltöltötte volna élete hátralévő napjait, ha azzal meg tudja
gyógyítani Jace-t. Aztán meg a fiú úgyis mindig azt mondogatta neki, hogy
gyönyörű, és eszébe sem jutott panaszkodni, amiért Clary főleg farmerben meg
edzőcipőben jár. Azért a lány biztos volt benne, hogy ma este tetszett volna Jace-
nek.
Ahogy korábban megállt a tükör előtt, Clary majdnem szépnek érezte magát.
Édesanyja mindig is azt mondta, hogy ő maga is későn érő típus volt, és ahogy
Clary a saját tükörképét nézte, elgondolkodott rajta, vajon így lesz-e ezzel ő is. Már
nem volt olyan lapos, mint egy deszka – egy teljes mérettel nagyobb melltartót
hordott, mint tavaly ilyenkor –, és ha hunyorgott, akkor mintha... igen, az ott
határozottan egy csípő. Domborulatokat növesztett. Kicsiket, de hát valahol el kell
kezdeni.
Egyszerű ékszereket választott magának – nagyon egyszerűeket.
Megérintette a Morgensternek gyűrűjét a nyakában lógó láncon. Napok óta
először vette fel ismét aznap reggel. Ügy érezte, ezzel is kifejezi a Jace-be vetett
bizalmát, megmutatja iránta a hűségét, akár tud róla a fiú, akár nem.
Clary elhatározta, hogy a következő találkozásukig nem veszi le a láncot a
nyakából.
– Clarissa Morgenstern? – kérdezte egy halk hang a háta mögött.
Clary meglepetten fordult meg. Nem ismerte fel a hangot. Magas, karcsú, húsz
év körüli lány állt mögötte. Tejfehér bőrét zöld erek hálója szőtte át, szőke haja
pedig ugyanabban a zöldes árnyalatban tündökölt. Égszínkék szemei üveggolyóra
emlékeztettek, kék ruhája pedig olyan vékony volt, hogy Clary azt hitte, rögtön
megfagy benne. Az emlékek lassan kúsztak elő a mélyből.
– Kaelie – szólt Clary, miután lassan felismerte a Talci tündér pincérnőjét, aki
olyan sokszor szolgálta már ki őt és a Lightwoodokat. Mintha egyszer célozgattak
volna rá, hogy Jace meg Kaelie között volt valami annak idején, de ez olyan
jelentéktelen információnak tűnt az éppen zajló események közepette, hogy Clary
úgy döntött, egyáltalán nem foglalkozik vele. – Nem is tudtam... Ismered Luke-ot?
– Ne gondold, hogy vendégként érkeztem ma este – szólt Kaelie, és vékony
kezével könnyedén körbemutatott a teremben. – Az asszonyom hozzád küldött,
nem azért, hogy vegyek részt ezen a rendezvényen. – Kíváncsian villanó szemmel
pillantott hátra a válla fölött. – Bár azt nem tudtam, hogy édesanyád egy
vérfarkashoz megy hozzá.
Clary felvonta a szemöldökét. – És?
Kaelie mosolyogva mérte végig a lányt. – Asszonyom említette, hogy apró
termeted ellenére elég éles a nyelved. Az Udvarban lenéznének, amiért ilyen
alacsony vagy.
– Nem vagyunk az Udvarban – jegyezte meg Clary. – És a Takiban sem vagyunk,
ami azt jelenti, hogy te jöttél hozzám, ebből pedig egyenesen következik, hogy öt
másodperced van, hogy elmondd, mit akar tőlem a Tűn-dérkirálynő. Amúgy sem
nagyon kedvelem, és most különösen nincs kedvem a játszmáihoz.
Kaelie zöld körmű ujjával Clary nyakára bökött. – Asszonyom arra kért, hogy
kérdezzem meg tőled, miért viseled a Morgensternek gyűrűjét.
Clary a nyakláncához emelte a kezét. – Jace miatt. Mert tőle kaptam – felelte,
mielőtt gondolkodott volna, aztán hangtalanul elátkozta magát. Sosem okos dolog
többet elárulni a Tündérkirálynőnek, mint feltétlen muszáj.
– De hát ő nem is Morgenstern – mondta Kaelie –, hanem Herondale, és nekik is
megvan a maguk gyűrűje. Kócsagok vannak rajta, nem pedig hajnalcsillagok. És
vajon nem illik-e jobban hozzá a szabadon szárnyaló madár, mint az alábukó
Lucifer ?
– Kaelie – szűrte a fogai között Clary. – Mit akar a Tündérkirálynő?
 A tündérlány elnevette magát. – Hát – felelte nem nagy dolog, csak ezt kell
odaadnom. – Ezzel átnyújtott egy apró ezüstcsengettyűt formázó medált,
amelynek a tetején apró karika tette lehetővé, hogy egy láncra akaszthassák.
Ahogy Kaelie közelebb lépett, a csengettyű megszólalt. Puha és könnyed volt a
hangja, akár az eső kopogása.
Clary elhúzódott. – Nem kell az asszonyod ajándéka – közölte. – Hazugságok és
elvárások terhe nehezedik rá. Nem akarok semmivel sem tartozni a királynőnek.
– Ez nem ajándék – mondta türelmetlenül Kaelie. – Ezzel kérheted a segítségét.
A királynő megbocsátja korábbi makacsságodat. Úgy véli, nemsokára eljön az idő,
amikor szükséged lesz rá. Hajlandó felajánlani neked a segítségét, amennyiben úgy
döntesz, hogy megkéred. Csak csöngess, és az Udvar egyik szolgálója máris
megjelenik, hogy elvigyen hozzá.
Clary megrázta a fejét. – Nem fogok csengetni.
Kaelie vállat volt. – Meg fogod bánni, ha nem fogadod el.
Clary mintha egy álomban látta volna, ahogy mozdul a keze, és az ujjai
megállnak a csengettyű felett.
– Bármit megtennél, hogy megmentsd – mondta Kaelie. A hangja puha volt és
könnyed, éppen, mint a csengettyűé. – Nem érdekelne, milyen árat kell fizetned
érte, hogy a Pokolnak vagy a Mennyeknek lennél adósa, igaz?
Ismerős hangok bukkantak fel Clary emlékeiből. Nem az járt állandóan a fejedben,
hogy milyen féligazságok lehetnek az anyád meséjében, amelyek az ő céljait szolgálták?
Őszintén azt hiszed, hogy a múltad minden egyes titkát ismered?
Madame Dorothea azt mondta Jace-nek, hogy nem a megfelelő személybe fog
beleszeretni.
Nem menthetetlen. De nehéz lesz.
A csengettyű megszólalt, ahogy Clary elvette, és összezárta körülötte az ujjait.
Kaelie kék szeme, mint az üveggyöngy ragyogott fel, ahogy a lány elmosolyodott. –
Bölcs döntés.
Clary habozott. Mielőtt azonban mégis visszaadhatta volna a csengettyűt a
tündérlánynak, valaki a nevét kiáltotta. Megfordult, és az édesanyját pillantotta
meg, amint felé tartott a vendégek seregében. Cseppet sem lepődött meg, amikor
egyetlen pillanattal később Kealie már nem volt sehol; úgy olvadt bele a tömegbe,
ahogy a köd oszlik fel a reggeli napsütésben.
– Clary – szólt Jocelyn, amikor odaért a lányhoz. – Kerestelek, aztán Luké
észrevette, hogy itt álldogálsz magadban. Minden rendben?
Itt álldogálsz magadban. Clary kíváncsi volt, miféle álcát használt Kaelie; végtére
is a legtöbbön Jocelyn átlátott volna. – Semmi gond, Anya.
– Hol van Simon? Azt hittem, eljön.
Hát persze, hogy Simon az első gondolata, nem pedig Jace, gondolta Clary, bár
Jace is hivatalos volt, és Clary barátjaként valószínűleg illett volna korán
megérkeznie. – Anya – mondta a lány, aztán egy pillanatra elhallgatott. – Szerinted
sikerül valaha megszeretned Jace-t?
Jocelyn zöld szeme ellágyult. – Feltűnt, hogy ő sincs itt, Clary. Csak nem
tudtam, akarsz-e beszélni róla.
– Úgy értem – folytatta kitartóan a lány –, szerinted tudna olyat tenni, amitől
megkedvelnéd?
– Igen – felelte Jocelyn. – Ha boldoggá tesz téged. – Gyengéden megérintette
Clary arcát, a lány pedig ökölbe szorította a kezét, és érezte, ahogy a csengettyű a
tenyerébe simul.
– Boldoggát tesz – mondta Clary. – De nem irányíthat mindent, Anya.
Történnek olyan dolgok... – Kereste a szavakat. Hogyan is magyarázhatná el, hogy
nem Jace miatt boldogtalan, hanem amiatt, ami vele történik, amikor nem
mondhatta el, pontosan miről is van szó.
– Annyira szereted – mondta gyengéden Jocelyn. – Megijeszt. Mindig azt
akartam, hogy biztonságban legyél.
– És nézd meg, mi lett belőle! – kezdte Clary, aztán visszafogta magát. Nem ez
volt a megfelelő alkalom, hogy bármiért hibáztatni kezdje az édesanyját, vagy
összevesszen vele. Főleg, mivel Luké izgatott és szerelmes tekintettel figyelte őket
az ajtóból. – Bár igazán ismernéd! – folytatta aztán lemondóan a lány. – Persze,
gondolom, mindenki ugyanezt mondja a barátjáról.
– Igazad van – bólintott Jocelyn, alaposan meglepve ezzel Claryt. – Nem
ismerem valami jól. Valamiért az édesanyjára emlékeztet. Nem tudom, miért, nem
hasonlít rá igazából, csak annyiban, hogy ő is szép, és az édesanyjában is megvolt
ugyanez a rettenetes sebezhetőség...
– Sebezhetőség? – kérdezte értetlenül Clary. Sosem gondolta volna, hogy rajta
kívül bárki más is sebezhetőnek látja Jace-t.
– O, igen – bólintott Jocelyn. – Gyűlölni akartam őt, amiért elvette Stephent
Amatistól, de az ember valami ellenállhatatlan kényszert érzett, hogy megóvja
Céline-t. Ebből Jace-ben is megvan valami. – Jocelyn belemerült a gondolataiba. –
Vagy talán csak arról van szó, hogy a szép dolgokat olyan könnyen tönkreteszi a
világ. – Leengedte a kezét. – Nem számít. Meg kell küzdenem az emlékeimmel, de
ezek csakis az én emlékeim. Nem nehezedhet a súlyuk Jace vállára. Egyvalamit
azért mondok neked. Ha nem szeretne téged annyira, amennyire szeret, márpedig
az oda van írva az arcára, ahányszor csak rád néz, egyetlen pillanatig sem viselném
el. Szóval tartsd ezt észben, ha haragszol rám.
Clary hiába tiltakozott, hogy ő nem is mérges, édesanyja csak rámosolygott,
megpaskolta az arcát, egy darabig biztatta, hogy vegyüljön el a tömegben és
beszélgessen, aztán visszaindult Luke-hoz. Clary bólintott, de nem szólt egy szót
sem. Édesanyja után nézett, és összeszorította a kezét; a csengettyű úgy égette a
tenyerét, mintha egy égő gyufa feje volna.
A Vasművek környékén főleg raktárépületek és művészeti galériák váltották
egymást; az a fajta környék volt, amelyik kiürül éjszakára, így hát Jordannek és
Simonnak nem okozott nehézséget parkolóhelyet találni. Ahogy Simon kiugrott a
furgonból, Jordant már a járdán találta, amint őt méregette kritikus szemmel.
Simon semmilyen elegáns holmit nem vitt magával, amikor elment otthonról –
a legelegánsabb darab édesapja régi bomberdzsekije volt –, úgyhogy Jordannel
egész délután az East Village-et járták valami rendes cucc után kutatva. Végül
találtak egy öreg Zegna öltönyt egy A szeretet hatalma nevű turkálóban, ahol
leginkább flitterrel kirakott magas talpú cipőket meg a hatvanas évekből itt
maradt Pucci sálakat lehetett kapni. Simon gyanította, hogy Magnus rendszeresen
itt tölti fel a ruhatárát.
 – Mi van? – kérdezte most, és öntudatosan megigazította a zakója ujját. Az
öltöny némileg kicsi volt rá, bár Jordan váltig állította, hogy ha nem gombolja be,
senki nem fogja észrevenni. – Mennyire rémes ?
Jordan megvonta a vállát. – Nem repednek meg tőled a tükrök – közölte.
– Van nálad esetleg fegyver? Akarsz valamit? Talán egy tőrt? – Kissé
fellibbentette a zakóját, és Simon egy hosszú, fémesen csillanó tárgyat vett észre a
bélésében.
– Nem csoda, hogy Jace-szel annyira egymásra kattantatok. Mind a kerten
mániákusan egy komplett arzenált hurcoltok magatokkal. – Simon lemondóan
rázta meg a fejét, és elindult a Vasművek bejárata felé. A széles napellenző az ajtó
fölött négyszögletes árnyékot vetett a járdára, ahol egy bordó szőnyeget terítettek
le, rajta egy farkas aranyszínű képével. Simon kifejezetten jópofának találta a
dolgot.
A napellenző egyik tartóoszlopának támaszkodva ott állt Isabelle. A haját
kontyba rendezte, hosszú, vörös ruhája pedig oldalt csípőig fel volt hasítva, hogy
majdnem a combja tövéig kilátszott a lába. Jobb karjára arany hurkok tekeredtek.
Karkötőnek tűntek, de Simon tudta, hogy valójában az elektrumkorbács az. A lány
bőrét Jelek borították. A karján cikáztak, a combján kúsztak felfelé, körülvették a
nyakát, és beborították a mellkasát, amiből mély dekoltázsa meglehetősen sokat
láttatni engedett. Simon igyekezett nem megbámulni.
– Szia, Isabelle – köszöntötte.
Mellette Jordan is azzal volt elfoglalva, hogy ne meressze túl feltűnően a
szemét. – Ööö – szólt. – Helló, Jordan vagyok.
– Találkoztunk már – közölte Isabelle hűvösen, nem is törődve a felé nyújtott
kézzel. – Maia éppen az arcodat próbálta letépni. Méghozzá joggal.
Jordan aggodalmasan pillantott a lányra. – Itt van? Jól érzi magát?
– Itt van – bólintott Isabelle. – Ahhoz meg nem sok közöd van, hogy érzi magát.
Jordan láthatólag zokon vette a megjegyzést.
Isabelle csak legyintett karcsú kezével. – Figyelj, bármi is történt, az már a
múlt. Tudom, hogy most a Praetor Lupus tagja vagy, és elmagyaráztam Maiának,
hogy ez mit jelent. Hajlandó elfogadni, hogy itt vagy, és nem törődni veled. De
ennél többen ne reménykedj. Ne zaklasd, ne szólj hozzá, még csak rá se nézz,
különben annyiszor hajtogatlak kettőbe, hogy origami vérfarkas lesz belőled.
Simon elfojtott, nevetésszerű hangot hallatott.
– Röhögj csak! – mutatott rá Isabelle. – Veled sem akar beszélni. Szóval, hiába
észbontóan dögös ma este, de annyira, hogy ha a csajokra lennék beindulva, totál
rámozdulnék, mind a kettőtöknek tilos szóba állni vele. Világos ?
A fiúk bólintottak, és úgy szegték le a fejüket, mint a rossz diákok, akik éppen
most kapták meg az igazgatói intőt.
Isabelle elvált az oszloptól. – Remek. Akkor akár be is mehetünk.
 15
Beati Bellicosi

A Vasművek belsejét ragyogó tarkabarka fények hosszú füzérei keltették

életre. Jó pár vendég már leült, de legalább ugyanennyien nyüzsögtek mindenfelé,
kezükben sápadt, buborékos pezsgővel teli poharaikkal. A pincérek
– akik, mint Simon megállapította, szintén mindannyian vérfarkasok voltak
Luké falkájából – ide-oda jártak a vendégek között, és az italt osztogatták. Simon
inkább nem kért. A Magnus buliján történtek óta nem szívesen ivott meg semmit,
amit nem saját maga készített el.
Maia az egyik téglaoszlop mellett állt, és két másik vérfarkassal beszélgetett
nevetve. Szűk narancssárga szaténruhája mesésen állt sötét bőrén, haja pedig
aranyló barna fürtökben vont glóriát az arca köré. Amikor észrevette Simont és
Jordant, elfordult. Ruhája hátulja V betűt formázott, és láttatni engedett egy
jókora darabot a lány csupasz bőréből, meg egy tetovált pillangót kevéssel a dereka
fölött.
– Nem hiszem, hogy az ott volt, amikor ismertem – szólt Jordan. – Mármint a
tetkó.
Simon Jordanre pillantott, aki olyan leplezetlen vágyakozással meredt egykori
barátnőjére, hogy Simon azt gyanította, kinéz neki egy pofon Isabelle-től, ha nem
vigyáz magára. – Gyere! – szólt, és finoman odébb terelte Jordant. – Keressük meg a
helyünket!
Isabelle mosolya egy macskáéra emlékeztetett. – Jó ötlet.
Átfurakodtak a vendégek között, és megállapították, hogy az ö asztaluknál a
helyek fele már foglalt. Az egyik széken Clary ült, és minden bizonnyal gyömbérrel
teli pezsgőspoharába bámult. Mellette ott volt Alec és Magnus; mindketten
ugyanazt a sötét öltönyt viselték, amiben megérkeztek Bécsből. Magnus hosszú,
fehér sálának rojtjaival játszadozott, Alec pedig karba tett kézzel, vadul meredt a
semmibe.
Amint meglátta Simont és Jordant, Clary látható megkönnyebbüléssel pattant
fel. Megkerülte az asztalt, hogy üdvözölje Simont, és a fiú most már láthatta, hogy
egyszerű aranyszínű selyemruhát és lapos sarkú szandált visel. A magas sarok
nélkül egészen aprónak látszott. A Morgensternek gyűrűje ezüstösen csillant a
nyakában lógó láncon. Megölelte a fiút, és a fülébe súgta:
– Azt hiszem, Alec és Magnus összevesztek.
– Nagyon úgy fest – felelte Simon. – Hol van a pasid?
Erre már Clary kihámozta magát az öleléséből. – Az Intézetben kellett
maradnia. – Megfordult. – Szia, Kyle.
A fiú zavartan mosolyodott el. – Igazából Jordannek hívnak.
– Hallottam róla. – Clary az asztal felé intett. – Nos, akár le is ülhetünk. Azt
hiszem, nemsokára kezdődnek a pohárköszöntők meg minden. Aztán remélhetőleg
kaja is lesz.
Mindannyian leültek, aztán hosszú, kínos csendbe burkolóztak.
– Tehát Jordan – szólalt meg végül Magnus hosszú, fehér ujját körbefuttatva
pezsgőspohara peremén. – Azt mondják, a Praetor Lupus tagja vagy. Látom, az
egyik medáljukat is viseled. Mi van ráírva?
Jordan bólintott. Az arca piros volt, mogyoróbarna szeme ragyogott, és
láthatóan csak tél füllel hallgatta Magnust. Tekintetével Maiát követte a teremben,
keze újra meg újra feszülten ökölbe szorult az asztal alatt. – Beati bellicosi. Áldottak
a harcosok.
– Jó szervezet – mondta Magnus. – Ismertem az alapítóját még a 19. században.
– Woolsey Scott. Tiszteletre méltó, régi vérfarkascsalád.
Alec mély torokhangon hördült fel. – Vele is lefeküdtél.
Magnus macskaszeme elkerekedett. – Alexander!
– Végül is nem tudok semmit a múltadról, igaz? – panaszkodott Alec. – Nem
vagy hajlandó semmiről sem beszélni, mindig csak azzal jössz, hogy nem számít.
Magnus arca kifejezéstelen maradt, de hangjába a harag sötét árnyalata
költözött.
Alec makacs képet vágott, de Simon önkéntelenül is együtt érzett vele; kék
szemében látható volt a fájdalom. – Talán.
– Egyszer találkoztam Napóleonnal – mondta Magnus. – Bár nem volt vele
viszonyom. Ijesztően prűd volt, ahhoz képest, hogy franciának született.
 – Találkoztál Napóleonnal? – Jordan, aki a beszélgetés jelentős részéről
nyilvánvalóan lemaradt, elismerően biccentett. – Tehát igaz, amit a
boszorkánymesterekről mondanak.
Alec idegesen kapta fel a fejét. – Mi igaz?
– Alexander – torkolta le hűvösen Magnus, és Clary elkapta Simon tekintetét az
asztal fölött. A lány zöld szeme egészen tágra nyílt, és mintha azt mondta volna, O-
ó! – Nem lehetsz mindenkivel ilyen goromba, aki csak szól hozzám.
Alec széttárta a karját. – És miért nem? Elrontom a fellépésedet? Talán
szerettél volna ezzel a vérfarkasfiúval flörtölni ma este. Végül is elég vonzó, ha
bejön ez a kócos, széles vállú, finoman jóképű típus.
– Hékás! – szólt rá barátságosan Jordan.
Magnus a tenyerébe temette az arcát.
– Vagy van itt egy csomó lány is, ha már úgy fest, hogy nálad a kenyér mindkét
oldala vajas. Van egyáltalán olyan, ami nem izgat fel?
– A sellők – felelte Magnus az ujjai mögül. – Azoknak mindig olyan
vízinövényszaguk van.
– Nem vicces! – jelentette ki ingerülten Alec, majd hátratolta a székét,
felpattant az asztaltól, és elvegyült a vendégek között.
Magnus még most is az arcára szorította a tenyerét, haja fekete tüskéi kiálltak
az ujjai között. – Egyszerűen nem értem – mondta leginkább saját magának –,
miért olyan fontos a múlt.
Simon meglepetésére Jordan volt az, aki válaszolt. – A múlt mindig számít –
szólt a fiú. – Ezt mondják, amikor felvesznek valakit a Preatorba. Nem szabad
megfeledkezni arról, amit a múltban tettél, különben sosem tanulsz semmiből.
Magnus felnézett, zöld szeme megvillant az ujjai között. – Hány éves vagy? –
kérdezte. – Tizenhat?
– Tizennyolc – felelte kissé ijedten Jordan.
Mint Alec, gondolta Simon, és elfojtotta előtörni készülő vigyorát. Nem mintha
viccesnek találta volna Alec és Magnus drámáját, de Jordan arckifejezését látva
nehéz megállni, hogy ne húzza keserű mosolyra a száját. A vérfarkas fiú lehetett
vagy kétszer akkora, mint Magnus – aki bár magasra nőtt, annyira vékony volt,
hogy akár girhesnek is lehetett nevezni -. Jordan mégis láthatóan félt tőle. Simon
megint Clary tekintetét kereste, de a lány már falfehér arccal bámult az ajtó felé.
Hirtelen az asztalra dobta a szalvétáját, elmormogott egy bocsánatkérést,
felpattant, és szinte rohanvást hagyta ott a társaságot.
Magnus a magasba emelte a kezét. – Hát, ha egyszer megindult a nép-
vándorlás... – szólt, majd kecsesen felállt, és hátradobta a sála végét a válla fölött.
Pillanatokkal később már el is tűnt a vendégek között, feltehetőleg Alec után
kutatva.
Simon Jordan felé fordult, aki megint Maiát bámulta. A lány háttal állt nekik,
éppen Luke-kal és Jocelynnal beszélgetett. Néha fel-felnevetett, és hátravetette
göndör haját. – Eszedbe ne jusson! – szólt Simon, aztán felállt. Jordanre mutatott. –
Te itt maradsz!
– És mégis, mit csináljak? – érdeklődött Jordan.
– Amit a Praetor Lupus tagjai szoktak ilyenkor. Meditálj! Merülj el a Jedi
Erődben! Mindegy. Öt perc múlva jövök, és erősen ajánlom, hogy itt találjalak.
Jordan hátradőlt, és dacosan karba fonta a kezét, de Simon már nem figyelt oda
rá. Ehelyett megfordult, és Clary után indult a tömegben. A lány vörös és arany
foltként mozgott a vendégsereg közepén.
Simon az egyik égősorral körbetekert oszlopnál érte utol, és puhán a vállára
tette a kezét. Clary halk sikkantással fordult meg, a szeme elkerekedett, és már
emelte is a kezét, hogy eltaszítsa magától a fiút. Amikor meglátta, ki az,
megkönnyebbült. – Megijesztettél.
– Vettem észre – bólintott Simon. – Mi van? Mitől tojtál be ennyire?
– Csak... – Clary megvonta a vállát. Bár görcsösen igyekezett gondtalannak
tűnni, a nyaki ütőere láthatóan lüktetett. – Mintha Jace-t láttam volna.
– Sejtettem – felelte Simon. – De...
– De?
– Nagyon ijedtnek tűnsz. – A fiú maga sem volt benne biztos, miért mondta ezt,
abban végképp nem, milyen válaszban reménykedett. Clary az ajkába harapott,
ahogy mindig, amikor ideges volt. Tekintete egy pillanatra a távolba révedt; Simon
nagyon is ismerősnek találta ezt a pillantást. Az egyik, amit mindig szeretett
Claryben, az a könnyedség volt, amivel a lány el tudott merülni a saját világában,
az, ahogy el tudott merülni átkok, hercegek, végzet és mágia illuzórikus világában.
Valaha Simon is képes volt elképzelt világokba költözni, amiket csak
izgalmasabbnak talált attól, hogy biztonságban tudta magát bennünk – hiszen nem
voltak valóságosak. Most, hogy a valóság és a képzelet összemosódott, a fiú arra
gondolt, hogy Clary talán a múlt egyszerű hétköznapjai után vágyakozik. Talán a
hétköznapok is olyanok voltak, mint a látás vagy a csend – az ember észre sem
veszi, milyen értékesek, amíg egy nap el nem veszti őket.
– Jace-nek most nem könnyű – szólt halkan a lány. – Nagyon féltem.
– Tudom – szólt Simon. – Nem akarom beleütni az orromat, de sikerült
rájönnie, mi a baj? Segített neki valaki?
– Hát... – Clary elhallgatott. – Jól van. Csak nehezen jut dűlőre ezzel a
Valentine-dologgal. Tudod. – Simon tudta. Meg azt is tudta, hogy a lány hazudik,
pedig korábban soha semmit nem titkolt el előle. Kemény pillantást vetett Claryre.
– Újabban rosszakat álmodik – magyarázta a lány. – Aggódott, hogy esetleg
démonok befolyásolják.
– Démonok befolyásolják? – visszhangozta hitetlenkedve Simon. Tudta, hogy
Jace rosszakat álmodik, hiszen maga mondta el neki, de démonokról egy szót sem
szólt.
– Nos, a jelek szerint léteznek olyan démonok, akik az álmain keresztül hatnak
az emberre – mondta Clary. Úgy tűnt, sajnálja, hogy egyáltalán szóba hozta a
dolgot. – De biztos vagyok benne, hogy semmi komoly. Néha mindenki álmodik
rosszakat, nem igaz? – Simon karjára tette a kezét.
– Elmegyek, megnézem, hogy van. Aztán visszajövök. – Tekintete máris
elvándorolt az utcára vezető ajtó tele; Simon bólintott, félreállt, és hagyta elmenni
a lányt, aztán utánanézett, ahogy eltűnik a vendégek között.
Egészen aprónak tűnt – éppen, mint elsőben, amikor a házuk ajtajáig kísérte,
aztán figyelte, ahogy elszántan felsiet a lépcsőn, miközben uzsonnás doboza
minden egyes lépésnél a térdének koppan. Simon szíve, bár nem vert többé,
összeszorult, és a fiú hirtelen elgondolkodott rajta, van-e annál fájdalmasabb dolog
a világon, mint ha az ember nem tudja megóvni azokat, akiket igazán szeret.
 – Nem nézel ki valami jól – szólalt meg mellette egy ismerős hang. – Azon
gondolkodsz, milyen rettenetes ember is vagy voltaképpen?
Simon megfordult, és Maiát pillantotta meg az egyik oszlopnak támaszkodva. A
lány a nyaka köré csavart egy rövid darabot a fehér lámpák füzéréből, arca pedig
piros volt a pezsgőtől és a terem melegétől.
– Vagy talán azt kéne mondanom – folytatta –, hogy milyen rettenetes vámpír
vagy.
– Hát a vámpírkodás tényleg nem megy valami jól – felelte Simon. – Ez viszont
nem jelenti azt, hogy nem voltam rossz pasinak is.
A lány ferde mosolyra húzta a száját. – Bat szerint nem kéne ilyen szigorúnak
lennem veled – mondta. – Szerinte a fiúk mindig hülyeségeket csinálnak, ha
lányokról van szó. Főleg az ilyen kockák, akiknek eddig nem volt sok szerencséjük
a csajozásban.
– Tisztára a lelkembe lát.
Maia megrázta a fejét. – Nehezemre esik haragudni rád – mondta a lány.
– De dolgozom rajta. – Ezzel hátat fordított.
– Maia! – szólt utána Simon. Fájni kezdett a feje, és kissé szédült. Viszont tudta,
hogy ha most nem beszél a lánnyal, soha többé nem fog. – Légy szíves, várj!
Maia megfordult, és kérdőn vonta fel a szemöldökét.
– Sajnálom, hogy olyan hülye voltam – mondta. – Tudom, hogy már mondtam,
de nagyon komolyan gondolom.
A lány kifejezéstelen tekintettel nézett vissza rá, aztán rántott egyet a vállán.
Simon nyelt egyet, és próbált nem törődni a hasogató fejfájással. – Talán
Batnek igaza van – folytatta –, de szerintem többről van szó. Azért akartam veled
lenni, mert, és tudom, hogy ez önzésnek tűnik, mert veled normálisnak éreztem
magamat. Olyannak, amilyen azelőtt voltam.
– Vérfarkas vagyok, Simon. Az nem éppen normális dolog.
– De te... te mégis az vagy – mondta bizonytalanul a fiú. – Olyan igazi vagy,
valóságos. Az egyik legvalóságosabb ember, akit valaha ismertem. Át akartál jönni
hozzám Halót játszani. Képregényekről akartál beszélgetni, koncertekre meg
táncolni akartál menni, és normális dolgokat akartál csinálni. És engem is normális
emberként kezeltél. Sosem szólítottál Napjárónak meg vámpírnak, mindig csak
Simonnak.
– Ilyen dolgaik a barátoknak vannak – mondta Maia. Megint az oszlopnak
támaszkodott, szeme lágyan csillant. – Nem a szerelmespároknak.
Simon némán nézett rá. A feje lüktetett a fájdalomtól.
– Aztán egyszer csak megjelensz – folytatta a lány és magaddal hozod Jordant.
Mégis, hogy gondoltad?
– Ez nem igazságos – tiltakozott Simon. – Fogalmam sem volt róla, hogy az
exed...
– Tudom. Isabelle elmondta – vágott a szavába Maia. – Ennek ellenére
szeretnélek lehordani miatta.
– Tényleg? – Simon Jordan felé lesett, aki még mindig a kerek asztal mellett
ücsörgött, mint akinek nem jött el a barátnője az iskolai bálba. Simon hirtelen
nagyon fáradtnak érezte magát – kimerült a folytonos aggodalomtól és a
bűntudattól, amit korábbi és jövőbeli cselekedetei miatt érzett. – Izzy azt is
elmondta, hogy Jordan szándékosan vállalt be engem, mert a közeledbe akart
kerülni? Hallanod kéne, ahogy kérdezősködik rólad. Ahogy kimondja a nevedet. Ne
tudd meg, hogy nekem esett, amikor azt hitte, hogy megcsallak...
– Nem is csaltál meg. Nem ígértük meg egymásnak, hogy másokkal nem
randizunk. A megcsalás más...
Simon mosolyogva állapította meg, hogy Maia elvörösödött. – Gondolom,
örülnöm kéne, hogy ennyire rühelled. Akármi is van, az én pártomat fogod vele
szemben – szólt.
– Évek teltek el – mondta a lány. – Soha nem próbált megkeresni.
Egyetlenegyszer sem.
– Megpróbálta – felelte Simon. – Tudtad, hogy aznap este változott át először,
amikor megharapott?
Ahogy Maia megrázta a fejét, göndör fürtjei ide-oda ugráltak. Sötét szemével
nagyon komolyan nézett Simonra. – Nem, azt hittem, tudta...
– Hogy vérfarkas? Nem. Azt tudta, hogy nem ura a saját testének, de hogyan
találhatta volna ki, hogy vérfarkas lett belőle? A harapás másnapján nekiindult
megkeresni, de a Praetor megállította. Távol tartották tőled, de még akkor is
folyamatosan keresett. Nem hiszem, hogy lett volna akár egyetlen nap is az elmúlt
két évben, amikor nem gondolt rá, hogy hol lehetsz.
– Miért véded? – kérdezte suttogva Maia.
– Mert ezeket tudnod kell – felelte Simon. – Szar pasi voltam, és tartozom
neked. Tudnod kell, hogy nem akart magadra hagyni téged. Kizárólag azért
választott engem pártfogóknak, mert az aktámban szerepelt a neved.
A lánynak tátva maradt a szája. Ahogy megrázta a fejét, a nyakában lógó fények
hunyorogtak, akár a csillagok. – Nem tudom, mit kezdjek ezzel, Simon. Mit kéne
most csinálnom?
– Fogalmam sincs – felelte Simon. – Egyet viszont mondhatok. Ha valakitől,
tőlem aztán biztosan nem érdemes párkapcsolati tanácsokat kérned. – A
homlokára szorította a tenyerét. – Kimegyek. Szükségem van egy kis friss levegőre.
Jordan annál az asztalnál ül, ha beszélgetni akarsz vele.
A másik fiú felé intett, aztán elfordult Maia kérdő tekintetétől, mint ahogy
mindenki másnak a tekintetétől, a megemelt hangoktól és a nevetéstől is, aztán az
ajtó felé botorkált.
Clary kilökte a teraszra vezető ajtót, és rögtön hideg levegő csapott az arcába.
Megborzongott, és rögtön hiányolni kezdte a kabátját, de nem volt kedve időt
pazarolni rá, hogy visszamenjen érte. Kilépett hát a teraszra, és behúzta maga
mögött az ajtót.
A terasz kőlapokkal volt kirakva, és fémkorlát vette körül. Az óntartókban égő
bambuszfáklyák nem sok meleget adtak, ami nyilván meg is magyarázta, miért
nem volt idekint senki Jace-en kívül. A fiú a korlátnál állt, és a folyót nézte.
Clary oda akart rohanni hozzá, de ösztönösen habozni kezdett. Jace sötét
öltönyt viselt, a zakója ki volt gombolva fehér inge fölött, arcát elfordította. Clary
sosem látta még ilyen elegánsan; az öltöny idősebbnek és idegenebbnek mutatta. A
folyó irányából fújó szél megemelte a fiú haját, és Clary megpillantotta az apró
sebet a nyakán, ahol Simon egyszer megharapta. Pontosan tudta, hogy Jace az ő
kedvéért engedte magát megharapni, és tette kockára az életét.
-Jace – szólította meg a fiút.
 Jace megfordult, ránézett, és elmosolyodott. Az ismerős mosoly elindított
valamit Claryben, felszabadította, és most már fenntartások nélkül rohant át a
kőlapokon, hogy a fiú nyakába vesse magát. Jace felkapta, és jó ideig a levegőben
tartotta, miközben a lány nyakába temette az arcát.
– Jól vagy – nyugtázta végül Clary, miután a fiú megint letette a földre. Gyorsan
letörölte a szeméből kicsorduló könnyeket. – Mármint a Néma Testvérek biztosan
nem engedtek volna el, ha nem lennél jól. Azt hittem, tovább fog tartani a
szertartás. Akár napokig.
– Nem tartott tovább. – Jace két kezébe fogta a lány arcát, és lemosolygott rá.
Mögötte, a Queensboro-híd ívelt át a folyó fölött. – Ismered a Néma Testvéreket.
Szeretnek nagy felhajtást csapni a dolgaik körül. Igazság szerint viszont nagyon
egyszerű szertartás volt. – Elvigyorodott. – Elég hülyén éreztem magam. A
szertartást igazából újszülötteknek találták ki, de én végig arra gondoltam, hogy
ha hamar túlesünk rajta, láthatlak a szexi báli ruhádban. Ez átsegített rajta. –
Tetőtől talpig végigmérte a lányt. – És megsúgom, hogy nem kellett csalódnom.
Mesés vagy.
– Te sem nézel ki éppen rosszul. – Már nevetett a könnyein keresztül. – Nem is
hittem volna, hogy van öltönyöd.
– Nem volt. Vennem kellett egyet. – Hüvelykujjával lesimította a könnyeket a
lány arcáról. – Clary...
– Miért jöttél ide ki? – kérdezte a lány. – Nagyon hideg van. Nem akarsz
bejönni?
A fiú megrázta a fejét. – Négyszemközt akartam beszélni veled.
– Hát beszélj – szólt félig suttogva Clary. Elvette a fiú kezét az arcáról, és a
csípőjére tette. Mindent elsöpört a vágy, hogy magához szoríthassa. – Van valami
más baj is? Ugye minden rendbe jön? Légy szíves, ne titkolj el előlem semmit! Azok
után, ami történt, tudnod kell, hogy elbírok a rossz hírekkel.
– Tudta, hogy idegesen halandzsázik, de képtelen volt leállni. Úgy érezte, hogy
a szíve óránként ezer mérföldes sebességgel ver. – Csak azt akarom, hogy gyógyulj
meg – mondta, amilyen nyugodtan csak tudta.
 A fiú arany szeme egészen sötét lett. – Folyton abban a dobozban kutakodom.
Abban, amelyik apámé volt. Semmit nem érzek vele kapcsolatban. A levelek, a
fényképek. Fogalmam sincs, kik voltak azok az emberek. Nem érzem őket
valóságosnak. Valentine valóságos volt.
Clary pislogott egyet; nem ezekre a szavakra számított. – Tudod, mondtam,
hogy sokáig fog tartani...
A fiú mintha meg sem hallotta volna. – Ha tényleg Jace Morgenstern lennék,
akkor szeretnél? Ha Sebastian lennék, akkor szeretnél?
Clary megszorította a kezét. – Te sosem tudnál olyan lenni.
– Ha Valentine velem tette volna azt, amit Sebastiannal tett, akkor szeretnél?
Volt valami sürgető a kérdésben, amit Clary nem értett. – De az nem te lennél –
felelte.
A fiúnak elakadt a lélegzete, mintha Clary megbántotta volna. De hát hogy
lehet, amikor ez volt az igazság? Jace nem olyan, mint Sebastian. Jace olyan, mint
Jace. – Nem tudom, ki vagyok – mondta a fiú. – Megnézem magam a tükörben, és
Stephen Herondale-t látom, de Lightwoodként viselkedem, és úgy beszélek, mint
az apám... mint Valentine. Szóval, amikor azt látom, hogy a te szemedben ki
vagyok, akkor megpróbálok az az ember lenni, mert te hiszel abban az emberben,
és azt hiszem, a hit elég hozzá, hogy azzá tegyen, akit te akarsz.
– Máris az vagy, akit akarok. Mindig is az voltál – mondta Clary, bár az a
kellemetlen benyomása támadt, mintha a falnak beszélne. Mintha Jace nem
hallaná meg, akárhányszor mondja el neki, hogy szereti. – Igen, úgy érzed, nem
tudod, ki vagy. Csakhogy én tudom. És egy napon te is tudni fogod. Addig sem
aggódhatsz viszont folyamatosan amiatt, hogy elveszítesz engem, mert akkor
tényleg meg fog történni.
– Van egy módszer... – Jace felemelte a fejét, és Clary szemébe nézett. – Add ide
a kezed!
Clary meglepetten nyújtotta ki a karját, és visszagondolt az első alkalomra,
amikor Jace megfogta a kezét. Most ott volt a nyitott szem rúna a kézfején, az, amit
a fiú akkor keresett, de nem talált meg. Ez volt Clary első állandó rúnája. Jace
megfordította a lány kezét, hogy a csuklója és alkarja sérülékeny bőre nézzen
felfelé.
Clary megborzongott. A folyóról fújó szél a csontjáig hatolt. – Jace, mit
csinálsz?
– Emlékszel, mit mondtam az Árnyvadász esküvőkről? Hogy nem gyűrűt
cserélünk, hanem a szerelem és az elkötelezettség rúnáival jelöljük meg egymást. –
A lányra nézett, tágra nyílt szemében sebezhetőség tükröződött.
– Szeretném, ha kapnál tőlem egy olyan Jelet, ami összeköt bennünket, Clary.
Apró Jel csak, de állandó. Hajlandó vagy rá?
A lány habozott. Egy állandó rúna ilyen fiatalon... édesanyja kitérne a hitéből.
De úgy tűnt, semmi más nem működik; Clary bármit mondott, nem tudta
meggyőzni a fiút. Talán ettől jobb lesz. Némán elővette az irónját, és Jace kezébe
nyomta. Ahogy a fiú elvette tőle, ujjaival végigsimította Clary ujjait. Clary még
jobban reszketett; egész testében fázott, csak ott nem, ahol a fiú megérintette. Jace
magához szorította a lány karját, az irónt puhán a bőréhez érintette, és óvatosan
ide-oda mozgatta, aztán, amikor látta, hogy a lány nem tiltakozik, határozottabban
folytatta. Clary annyira fázott, hogy az irón izzó hegyének érintése is szinte
jólesett. Figyelte, ahogy a belőle áradó sötét vonalak spirálja szigorú, szögletes
mintát alkot.
A lány minden idegszála megborzongott hirtelen ijedtségében. A vonalak nem
szerelemről és elkötelezettségről meséltek neki; valami más volt bennük, valami
sötétebb, valami, ami irányításról, alávetettségről, veszteségről és sötétségről
beszélt. Talán eltévesztette a rúnát? De hát ő Jace, nem tévedhetett ekkorát. De a
zsibbadtság mégis terjedni kezdett a karjában, attól a ponttól, ahol a rúna
megérintette – minden idegvégződése fájdalmasan bizseregni kezdett –, és szédült,
mintha megindult volna alatta a föld.
– Jace... – Clary hangja egészen éles volt a feszültségtől. – Jace, ez szerintem
nem az a...
A fiú elengedte a karját. Az irónt éppen olyan könnyed eleganciával tartotta a
kezében, mint bármelyik fegyverét. – Sajnálom, Clary – mondta. – Tényleg azt
akarom, hogy össze legyünk kötve. Erről sosem hazudnék.
 Clary kinyitotta a száját, hogy megkérdezze, mégis mi a fenéről beszél a fiú, de
nem jöttek a szavak. Túl gyorsan borított el mindent a sötétség. Utoljára Jace
karjának szorítását érezte, ahogy fiú elkapta, mielőtt összeesett volna.
Miután egy örökkévalóságig járkált fel-alá a dögunalmasnak tűnő bálban,
Magnus végül megtalálta Alecet, aki egyedül ült egy asztalnál a sarokban, egy
csokor fehér műrózsa mögött. Az asztalon néhány pezsgőspohár állt, többségük
félig itallal, mintha az arra sodródó vendégek hagyták volna ott őket. Alec
leginkább magát hagyta el. Állát a tenyerébe támasztotta, és mogorván bámult a
semmibe. Még akkor sem nézett fel, amikor Magnus beleakasztotta a lábát a
szemközti székbe, odalökte mellé, aztán lovaglóülésben letelepedett, és a támlára
könyökölt.
– Vissza akarsz menni Bécsbe? – kérdezte.
Alec nem felelt, csak a semmit nézte meredten továbbra is.
– Vagy mehetnénk máshova – próbálkozott Magnus. – Ahová csak akarod.
Thaiföldre, Dél-Karolinába, Brazíliába, Peruba... Vagyis oda nem, Peruból ki vagyok
tiltva. Elfelejtettem. Hosszú történet, de vicces, ha esetleg kíváncsi vagy rá.
Alec arckifejezése arról árulkodott, hogy a fiú egyáltalán nem kíváncsi rá.
Inkább látványosan elfordult, és úgy nézte a színpadot, mintha a vérfarkas
vonósnégyes teljességgel lenyűgözte volna.
Mivel Alec nem volt hajlandó tudomást venni róla, Magnus azzal szórakoztatta
magát, hogy megváltoztatta a pezsgő színét az asztalon álló poharakban. Az egyik
kék lett, a másik rózsaszín, és éppen a zöldön dolgozott, amikor Alec egyszer csak
rácsapott a csuklójára.
– Hagyd abba! – súgta oda. – Néznek bennünket.
Magnus lenézett kék szikrákat vető ujjaira. Talán valóban túl látványos volt.
Ökölbe szorította a kezét. – Hát – szólt –, valamivel le kell foglalnom magam,
különben belepusztulnék az unalomba, ugyanis nem vagy hajlandó szóba állni
velem.
– Nem – mondta Alec. – Úgy értem, nem az van, hogy nem beszélek veled.
 – Ó? – húzta fel a szemöldökét Magnus. – Éppen most kérdeztem, hogy el
akarsz-e menni Bécsbe, Thaiföldre vagy a Holdra, és nem rémlik, hogy bármit is
válaszoltál volna.
– Nem tudom, mit akarok. – Alec lehajtotta a tejét, és egy műanyag villával
kezdett játszadozni. Bár szemét dacosan lesütötte, halványkék színe még sápadt,
papírvékony szemhéjain keresztül is kivehető volt. Magnus az embereket mindig
szebbnek találta, mint bármelyik másik lényt a földön, és gyakran elgondolkodott
rajta, miért lehet így. Csak néhány év, és semmivé lesznek, ahogy Camille mondta.
De éppen a halandóság, ez a reszketve, de annál fényesebben égő láng adta a
varázsukat. A szépség anyja a halál, ahogy a költő mondta. Magnus kíváncsi lett
volna rá, vajon megfordult-e valaha az Angyal fejében, hogy emberi szolgálóit, a
Nephilimeket halhatatlanná tegye. De nem, minden erejük ellenére ők is éppen
úgy estek el a csatában, ahogyan az emberek is mindig, amióta világ a világ.
– Már megint úgy nézel – pillantott fel Alec durcásan a szemöldöke mögül
mintha valami olyasmit bámulnál, amit én nem láthatok. Camille-ra gondolsz?
– Nem igazán – felelte Magnus. – Mennyit hallottál a beszélgetésünkből?
– Majdnem az egészet. – Alec a térítőt böködte a villájával. – Az ajtóban álltam.
Eleget hallottam.
– Szerintem meg egyáltalán nem eleget. – Magnus a villára meredt, mire az
kicsúszott Alec kezéből, és odaszánkázott hozzá az asztalon. A boszorkánymester
rácsapott a tenyerével. – Hagyd ezt abba! Mi zaklatott fel ennyire abban, amit
Camille mondott?
Alec felemelte kék szemét. – Ki az a Will?
Magnus amolyan nevetésszerű sóhajt hallatott. – Will! Te jó isten! Nagyon régi
történet. Will Árnyvadász volt, akárcsak te. És igen, tényleg hasonlított rád, de a
legkevésbé sem vagy olyan, mint ő. Ami a személyiségét illeti, sokkal közelebb állt
Jace-hez. Ráadásul teljesen más a kapcsolatom veled, mint Willel volt. Szóval ez
zavar ennyire?
– Nem szívesen gondolok rá, hogy csak azért vagy velem, mert úgy nézek ki,
mint egy halott srác, akit régen bírtál.
 – Sosem mondtam ilyet, csak Camille célozgatott rá. A célozgatás és a
manipuláció nagymestere. Mindig is az volt.
– Nem mondtad neki, hogy nem igaz.
– Ha engedsz neki, Camille minden fronton rád támad. Ha megvéded magad az
egyiken, máris egy másikon ront neked. Csakis úgy lehet kezelni, ha eljátszod,
hogy semmilyen hatással nincs rád.
– Azt mondta, mindig is a csinos fiúk voltak a gyengéid – szólt Alec.
– Ügy hangzik, mintha csak egy lennék az egymást követő játékszereid
sorában. Amikor az egyik meghal vagy elmegy, szerzel másikat. Semmi sem
vagyok. Csak egy... sablon vagyok.
– Alexander...
– Ami ráadásul főleg azért nem tisztességes, mert nekem te sok minden vagy,
de sablon biztosan nem. Átalakítottam miattad az életem. Neked viszont soha
semmi nem változik, igaz? Gondolom, ezzel jár, ha valaki örökké él. Soha semmi
nem számít igazán.
– Folyamatosan azt magyarázom neked, hogy igenis számítasz...
– A Fehér Könyv – szólt hirtelen Alec. – Miért kell neked annyira?
Magnus értetlenül nézett rá. – Tudod, miért. Nagy erejű varázskönyv.
– De valamilyen határozott célra akartad magadnak, nem? Az egyik benne lévő
varázslat miatt? – Alec szaggatottan szívta be a levegőt. – Nem kell válaszolnod.
Látom az arcodról, hogy így van. Engem... engem akartál halhatatlanná tenni?
A sokk Magnus zsigereiig hatolt. – Alec – suttogta. – Nem. Nem, én... sosem
tennék ilyet.
Alec átható kék tekintetét a boszorkánymesterre szegezte. – Miért nem? Annyi
kapcsolatod lehetett az évek során, miért nem próbáltál soha senkit halhatatlanná
tenni, amilyen te is vagy? Nem akarnál örökre megkapni, ha lehetne?
– Hát persze, hogy akarnálak! – Magnus egyszerre rádöbbent, hogy szinte
kiabál, és némi erőfeszítés árán visszavett a hangjából. – De nem érted. Az ilyesmi
nem megy csak úgy. Az örök élet ára...
– Magnus! – Isabelle sietett feléjük, telefonjával a kezében. – Magnus,
beszélnem kell veled.
 – Isabelle! – Magnus alapvetően kedvelte Alec húgát, ebben a pillanatban
azonban nem volt odáig érte különösebben. – A gyönyörű, bájos Isabelle!
Megtennéd, hogy elmész? Nagyon nem alkalmas a pillanat.
Isabelle Magnusról a bátyjára nézett, aztán megint vissza Magnusra. – Akkor ne
is mondjam el, hogy Camille megszökött a Menedékből, anyukám meg azt akarja,
hogy azonnal siess vissza az Intézetbe, és segíts előkeríteni?
– Ne – felelte Magnus. – Ne mondd el.
– Hát pedig ez van – közölte Isabelle. – Végül is nyilván nem muszáj menned,
de...
A mondat vége a levegőben lógott, de Magnus tudta, mi az, amit nem mondott
ki a lány. Ha nem megy, a Klávé gyanakodni fog, hogy köze van Camille
szökéséhez, ez pedig nagyon nem jött volna jól. Maryse haragja csak tovább
bonyolította volna a kapcsolatát Aleccel. És mégis...
– Megszökött? – csodálkozott Alec. – Soha senki nem szökött még meg a
Menedékből.
– Hát most valaki mégis – mondta Isabelle.
Alec egészen apróra zsugorodott össze a székén. – Menj! – szólt. – Ez
szükséghelyzet. Csak menj! Később még beszélhetünk.
– Magnus... – mondta Isabelle félig bocsánatkérően, de azért érződött a
hangjában a türelmetlenség.
– Hát jó – állt fel Magnus. Aztán egy pillanatra megállt Alec mellett, és egészen
közel hajolt hozzá. – De nem vagy sablonos.
Alec elvörösödött. – Ha te mondod – szólt.
– Én mondom – jelentette ki Magnus, majd megfordult, és követte Isabelle-t
kifelé a teremből.
Odakint, az elhagyatott utcán Simon nekidőlt a Vasművek falát alkotó repkény
lepte tégláknak, és felnézett az égre. A híd fényei elhomályosították a csillagokat,
úgyhogy nem látott semmit, csak a bársonyos feketeség leplét. Egyszerre heves
vágy támadt benne, hogy belélegezhesse a hűvös levegőt, és kitisztíthassa a fejét.
Hogy érezze a szelet az arcán, a bőrén. Egy vékony pólót viselt csak, mégsem fázott
egyáltalán. Nem tudott többé vacogni, sőt még a vacogás emléke is napról napra
egyre távolabb került tőle, mint annyi minden egy másik élet emlékei közül.
– Simon?
A fiú mozdulatlanná merevedett. A vékony, ismerős hang pókfonálként úszott
a levegőben. Mosolyogj! Ez volt az utolsó szó, amit ez a hang mondott neki.
De hát ez lehetetlen. O meghalt.
– Nem nézel rám, Simon? – A lány hangja gyenge volt, mint mindig, alig több
egy sóhajnál. – Itt vagyok.
Simon hátán lassan végigosont a hideg. Kinyitotta a szemét, és lassan a hang
irányába fordult.
Maureen egy utcai lámpa fénykörében állt, éppen a Verőn Boulevard sarkán.
Hosszú, fehér ruhát viselt, vállára omló hosszú haja sárgásán ragyogott a
lámpafényben. Még most is földdarabok tapadtak hozzá. A lábát apró, fehér
papucsba bújtatta. Az arca holtsápadt volt, arcára vörös foltok telepedtek,
sötétrózsaszín ajka vonalát pedig mintha filctollal húzták volna meg.
Simon térde felmondta a szolgálatot. Lecsúszott a fal mellett, és a földön ült,
felhúzott lábakkal. Úgy érezte, rögtön felrobban a feje.
Maureen kislányos kacagást hallatott, és kilépett a lámpafényből. Simon felé
indult, és lenézett rá; vidám elégedettség volt a tekintetében.
– Gondoltam, hogy meg fogsz lepődni – szólt.
– Vámpír vagy – mondta Simon. – De... hogyan? Nem én tettem veled. Tudom,
hogy nem én voltam.
Maureen megrázta a fejét. – Nem te tetted. De te vagy az oka. Azt hitték, hogy a
barátnőd vagyok. Éjszaka vittek el a szobámból, aztán másnap egész nap egy
ketrecben tartottak. Azt mondták, ne aggódjak, úgyis eljössz értem. De nem jöttél.
Egyáltalán nem jöttél.
– Nem tudtam semmit az egészről. – Simon hangja megbicsaklott. – Ha tudom,
mentem volna.
Maureen mozdulata, amivel szőke haját hátravetette és a válla mögé igazította,
Simont Camille-ra emlékeztette. – Nem számít – mondta a lány. – Amikor lement a
nap, azt mondták, választhatok, hogy vagy meghalok, vagy így élek tovább.
Vámpírként.
– Szóval ezt te választottad?
– Nem akartam meghalni – sóhajtotta a lány. – így meg örökre csinos és fiatal
maradok. Egész éjszakára kimaradhatok, és sosem kell hazamennem. És ő
gondoskodik rólam.
– Kiről beszélsz? Ki az az ő? Camille-ra gondolsz? Figyelj, Maureen, ő bolond.
Nem szabad hallgatnod rá. – Simon feltápászkodott. – Szerzek neked segítséget.
Keresek neked egy helyet, ahol lakhatsz. Megtanítalak, hogyan lehet vámpírként
élni... – O, Simon. – A lány elmosolyodott, és kivillant hibátlan, apró fehér fogsora.
– Szerintem te sem tudod, hogyan kell vámpírként élni. Nem akartál megharapni,
és mégis az lett a vége. Emlékszem. A szemed hirtelen fekete lett, mint egy cápáé,
és megharaptál.
– Annyira sajnálom. Ha megengeded, hogy segítsek...
– Velem jöhetnél – mondta a lány. – Azzal segítenél.
– Hová mehetnék veled?
Maureen végignézett az üres utcán. Fehér ruhájában olyan volt, mint egy
szellem. A szél lobogtatta a vékony szövetet a teste körül, de nyilvánvalóan nem
érezte a hideget. – Kiválasztottak – mondta. – Mert Napjáró vagy. Akik ezt tették
velem, téged akarnak, de most már tudnak a Jelről. Csak akkor lehetsz az övék, ha
magad döntesz úgy, hogy elmész hozzájuk. – Félrebillentette a fejét, mint egy
madár. – Lehet, hogy én nem számítok neked
– folytatta –, de a következő áldozat fog. Sorban kapják majd el a szeretteidet,
amíg nem marad egy sem, szóval akár már most velem jöhetsz, hogy megtudd, mit
akarnak.
– Te tudod? – kérdezte Simon. – Tudod, mit akarnak?
A lány megrázta a fejét. Olyan sápadt volt a szórt lámpafényben, hogy szinte
áttetszőnek tűnt a bőre, és Simon úgy érezte, könnyedén átnézhet rajta. Úgy,
ahogy talán eddig is mindig átnézett rajta.
– Számít? – kérdezte Maureen, és a fiú felé nyújtotta a karját.
– Nem. Azt hiszem, nem – felelte Simon, és megfogta a lány kezét.
 16
New York angyalai

– Megjöttünk – szólt Maureen.

Megállt a járda közepén, és felnézett az előttük emelkedő hatalmas kő-és
üvegépületre. Láthatólag úgy tervezték, hogy a manhattani Upper East Side-on a
második világháború előtt épült elegáns házakra emlékeztessen, de a modern
részletek elárulták a turpisságot – a magas ablakok, a zöld patinától érintetlen
réztető meg a LUXUSLAKÁSOK ELADÓK 750 000 DOLLÁRTÓL feliratú tábla a
homlokzaton. A körben kifüggesztett hirdetések szerint egy lakás megvásárlása
feljogosítja a vevőt a tetőkert, az edzőterem, a fűtött uszoda meg a huszonnégy
órás portaszolgálat használatára, mégpedig decemberi kezdettel. Jelenleg még
folyt az építkezés, és körben MAGÁNTERÜLET: BELÉPNI TILOS táblákat szegeztek
az állványokra.
Simon Maureenra pillantott. A lány láthatólag gyorsan hozzászokott a
gondolathoz, hogy vámpír lett belőle. Futva tették meg az utat a Queensboro-hídon
át, aztán végig a Második sugárúton. Maureen fehér papucsa cafatokra szakadt,
viszont a lány egy pillanatra sem lassított le, és eszébe sem jutott meglepődni azon,
hogy nem fáradt el. Most üdvözült arccal nézett fel az épületre, és szinte ragyogott
a szeme a várakozástól.
– Zárva van – állapította meg Simon, tudván, hogy semmi olyat nem mond,
amit ne láthatna bárki a saját szemével. – Maureen...
– Csitt! – A lány kinyújtotta a kezét, és megrántott egy az állványzat sarkához
erősített műanyag táblát. Ahogy kitépte a helyéből, szögek repültek szerteszét, és
hullottak csörögve a földre Simon lába előtt. Maureen félredobta a táblát, és
belemosolygott a frissen keletkezett lyukba.
Egy kiskabátba bújtatott uszkárt sétáltató öregember ballagott el mellettük
éppen. Egyszer csak megállt, és rájuk meredt. – Rá kéne adnod egy kabátot a
húgodra – szólt oda Simonnak. – Egy ilyen vézna kislány meg fog fagyni ebben az
időben.
 Mielőtt Simon válaszolhatott volna, Maureen szélesen vicsorogva fordult a férfi
felé. Kivillantotta minden fogát, még tűhegyes vámpírfogait is. – Nem vagyok a
húga – közölte.
A férfi elfehéredett, felkapta a kutyáját, és elsietett.
Simon megrázta a fejét. – Erre nem volt semmi szükség.
A lány vámpírfogai kilyukasztották az alsó ajkát; ez Simonnal is jó párszor
megtörtént, mielőtt megszokta volna őket. A vér vékony csíkban csörgött végig
Maureen állán. – Ne akard nekem megmondani, mit csináljak!
– csattant fel a lány, de a fogait visszahúzta. A keze fejével megtörölte az állát,
de a gyerekes mozdulattal csak elkennie sikerült a vért. Aztán a lyuk felé fordult. –
Gyere!
Átbújt a nyíláson, és Simon követte. Azon a területen haladtak át, amit a
munkások nyilvánvalóan arra használtak, hogy eldobálják a szemetet. Körben
mindenhol tönkrement szerszámok, törött téglák, használt nejlonzacskók meg
üres kólásdobozok hevertek. Maureen felemelte a ruhája szegélyét, és undorral az
arcán, óvatosan navigált át a szemétdombon. Átugrott egy keskeny árkot, aztán
megindult felfelé egy repedezett kőlépcsőn. Simon követte.
A lépcsősor egy nyitva álló, kétszárnyú üvegajtóhoz vezetett, amely egy díszes
márvány előcsarnokba nyílt. Nem világított semmi, aminek a fénye
megcsillanhatott volna a mennyezetről alálógó hatalmas, sötét csillár
kristályfüggőin. A helyiségben olyan sötét volt, hogy emberi szem semmit nem
látott volna. Volt ott egy márványpult a portásnak, egy zöld kanapé az aranyozott
keretű tükör alatt, meg egy sor lift mind a két oldalon. Maureen megnyomta a lift
hívógombját, az pedig Simon meglepetésére felgyulladt.
– Hová megyünk? – kérdezte a fiú.
Kinyílt a lift ajtaja, és Maureen, Simonnal a nyomában belépett a fülkébe. A lift
falait aranyszínűre és vörösre festették, körben pedig mindenhová tükröket
akasztottak. – Fel! – A lány megnyomta a tető gombját, és kuncogni kezdett. – Fel a
Mennyekbe! – szólt, és az ajtó bezáródott mögöttük.
– Nem találom Simont.
 Isabelle, aki a Vasművek egyik oszlopának támaszkodott, és igyekezett nem
bambulni, felnézett, és Jordant pillantotta meg maga előtt. Egészen valószínűtlenül
magasnak találta a fiút. Legalább 190 centi lehetett. Amikor először látta,
határozottan vonzónak találta kócos sötét hajával és zöldes szemével, miután
azonban kiderült, hogy Maia exe, gondosan elhelyezte az elérhetetlen fiúk számára
fenntartott skatulyában.
– Én sem láttam – mondta. – Azt hittem, a te dolgod, hogy vigyázz rá.
– Azt mondta, rögtön visszajön. Ez negyven perccel ezelőtt volt. Gondoltam,
biztosan vécére megy.
– Milyen egy testőr vagy te? Nem kellett volna elmenned vele a budira?
Jordant láthatólag elborzasztotta a gondolat. – A fiúk nem járnak együtt
vécére – jelentette ki.
Isabelle sóhajtott. – Ha látens homoszexuálisok pánikba esnek, abból mindig
csak a baj van – szólt. – Gyere, keressük meg!
Körbejártak a teremben a vendégek között. Alec egyedül duzzogott az egyik
asztalnál, és egy üres pezsgőspohárral játszott. – Nem láttam – válaszolta a
kérdésükre. – Bár bevallom, nem is figyeltem.
– Hát akkor most segíthetsz keresni – mondta Isabelle. – Legalább lesz mit
csinálnod azon kívül, hogy nyomorultul bámulsz magad elé.
Alec rántott egyet a vállán, és csatlakozott hozzájuk. Alec felment a lépcsőn,
hogy bejárhassa a galériákat és az emeletet. Jordan kiment körülnézni a teraszra és
a bejárat környékére. Isabelle magát a báli forgatagot vállalta be. Éppen azon
gondolkodott, hogy vajon mennyire lenne röhejes, ha benézne az asztalok alá is,
amikor Maia jelent meg mellette. – Minden rendben? – érdeklődött. Felnézett a
galérián kóborló Alecre, aztán abba az irányba pillantott, amerre Jordan eltűnt. –
Azért feltűnik, ha összehangoltan kutatnak valami után. Mit kerestek? Baj van?
Isabelle gyorsan beszámolt róla, mi a helyzet Simonnal.
– Fél órája beszéltem vele.
– Jordan is, azóta viszont eltűnt. És mivel újabban egyesek megpróbálták
eltenni láb alól...
Maia letette a poharát az asztalra. – Segítek keresni.
 – Nem muszáj. Tudom, hogy jelenleg nem rajongasz Simonért...
– Az nem jelenti azt, hogy nem akarok segíteni neki, ha bajban van – mondta
Maia, mintha Isabelle valami egészen nevetséges ötlettel állt volna elő. – Nem
Jordan dolga lett volna, hogy rajta tartsa a szemét?
Isabelle feltette a kezét. – Igen, de állítólag a fiúk nem együtt járnak budira
vagy mi. Nem sok értelmeset tudtam kihámozni abból, amit mondott.
– A fiúkkal ez már csak így szokott lenni – nyugtázta Maia, és követte Isabelle-t.
Együtt cikáztak ide-oda a vendégek között, bár Isabelle már meglehetősen biztos
volt benne, hogy úgysem találják meg Simont. A jeges szorítás a gyomrában egyre
terebélyesebb és egyre hidegebb lett. Mire ismét mindannyian összegyűltek az
eredeti asztaluknál, úgy érezte magát, mintha felhajtott volna egy pohár jeges
vizet.
– Nincs itt – állapította meg.
Jordan elkáromkodta magát, aztán bűntudatosan pillantott Maiára. – Ne
haragudj.
– Hallottam már rosszabbat is – mondta. – Mi a következő lépés? Valaki
próbálta már hívni?
– A hangposta veszi fel – válaszolta Jordan.
– Senki nem sejti, hová mehetett? – kérdezte Alec.
– A legjobb esetben talán vissza a lakásba – tippelt Jordan. – A legrosszabb
esetben sikerült elkapni azoknak, akik eddig is a nyomában voltak.
– Azoknak, akik mit csináltak? – Alec értetlenül nézett. Bár Isabelle Maiát már
beavatta Simon történetébe, a bátyjával eddig nem nyílt alkalma beszélni.
– Visszamegyek a lakásba, és megnézem – mondta Jordan. – Ha ott van, remek.
Ha nincs, akkor is ott van értelme elkezdeni. Tudják, hol lakik, eddig is oda küldtek
üzeneteket. Talán most is lesz egy. – Nem volt épp reményteli a hangja.
Isabelle a másodperc törtrésze alatt döntött. – Veled megyek.
– Nem muszáj...
– De igen. Én hívtam meg Simont ma estére, tehát felelős vagyok érte. Aztán
meg amúgy is elég szarul érzem magam ebben a buliban.
 – Igen – bólintott Alec, aki láthatólag megkönnyebbült a gondolatra, hogy
elmehet innen. – Én is. Talán mindannyiunknak mennünk kéne. Ne szóljunk
Clarynek?
Isabelle megrázta a fejét. – Mégiscsak az édesanyja eljegyzési bálja. Nem lenne
szép, ha elrángatnánk őt is. Meglátjuk, mire megyünk hárman.
– Hárman? – kérdezte Maia. Némi bosszúság vegyült a hangjába.
– Szeretnél velünk jönni, Maia? – Jordan volt az. Isabelle mozdulatlanná
merevedett; nem tudta, hogyan fog reagálni Maia egykori barátja közvetlenül
hozzá intézett szavaira. A vérfarkaslány egy kurta pillanatra összeszorította a
száját, aztán Jordanre pillantott – nem gyűlölettel, inkább elgondolkodva.
– Simonról van szó – mondta végül, mint aki dűlőre jutott. – Veszem a
kabátom.
A lift ajtaja kinyílt. Odakint feketén kavarogtak az árnyékok. Maureen megint
élesen felkacagott, és kitáncolt a sötétbe. Simon hangos sóhajtással követte.
Hatalmas, ablaktalan, márványfalú helyiségben találták magukat. Fényt nem
adott semmi, de a lifttől balra magas üvegajtók nyíltak.
Simon kilátott a lapos tetőre meg a halványan világító csillagokkal teli éjszakai
égboltra.
Megint erősen fújt a szél. A fiú követte Maureent a kavargó, hűvös levegőre. A
lány ruhája úgy verdesett a teste körül, akár egy lepke szárnyai a szélviharban. A
tetőkert éppen olyan elegáns volt, mint az előjelek ígérték. A talajt sima, hatszög
alakú kőlapokkal rakták ki; üveg alatt színes virágok és gondosan formára nyírt,
állatokat meg szörnyetegeket mintázó sövények sorakoztak. A gyalogutat, amit
követtek, apró fények kísérték. Körülöttük égig érő acél– és üvegépületek
emelkedtek, ablakaikban ragyogott a világosság.
Az ösvény egy lépcsősorban végződött, ami egy három oldalról fallal körülvett
tágas térre vezetett. A helyet nyilvánvalóan arra tervezték, hogy az épület majdani
lakói itt éljenek társasági életet. A tér közepén nagy betonkocka állt, ami Simon
sejtése szerint valószínűleg arra várt, hogy egy nap majd grillsütő kerüljön bele. Az
egész teret gondosan nyírt rózsabokrok vették körül, amelyek a júniusi
napsütésben majd virágba borulnak, mint ahogyan a falakra erősített csupasz
rácsozat is el fog tűnni a levelek alatt. Szép hely lesz ebből nemsokára, egy luxus
tetőkert az Upper East Side-on, ahol az ember letelepedhet egy nyugágyra, hogy
elnézegesse a naplementét az East River fölött meg a ragyogó fények mozaikjaként
a távolba nyúló várost.
Csakhogy a kőpadlót ragacsosnak tűnő fekete folyadék borította, amivel két
koncentrikus kört rajzoltak a földre. A körök közötti területet kacifántos rúnák
borították. Bár Simon nem volt Árnyvadász, éppen elég Nephilim rúnát látott már
hozzá, hogy felismerje azokat, amelyek a Szürke Könyvben is szerepeltek.
Csakhogy ezek nem voltak benne. Fenyegetőnek tűntek, mintha egy átkot
kanyarítottak volna oda valamiféle ismeretlen nyelven.
A betonkocka éppen a kör közepébe került. A tetejére egy nagy, szögletes
tárgyat tettek, és sötét lepellel takarták le. Az alakja egy koporsóra emlékeztetett.
Simon mozdulatlan vére majd megfagyott az ereiben.
Maureen összecsapta a kezét. – O! – rikkantotta vékony hangján. – Nagyon
szép!
– Szép? – Simon gyorsan a kőkocka tetején lévő valamire pillantott. – Maureen,
mi a...
– Tehát elhoztad. – Női hang volt, kulturált, erős... és ismerős. Simon
megfordult. Rövid, sötét hajú, magas nő állt mögötte az ösvényen. Karcsú volt, és
hosszú, fekete kabátot viselt a derekánál egy övvel összefogva, mint egy femme
fatale valamelyik negyvenes évekbeli kémfilmben. – Köszönöm, Maureen –
folytatta a nő. Szigorú, de szép, karakteres arca volt, és széles, sötét szeme. –
Nagyon ügyes voltál. Most már elmehetsz. – Simon felé fordult.
– Simon Lewis – szólt. – Köszönöm, hogy eljöttél.
Simon abban a pillanatban ismerte meg a nőt, hogy az kimondta a nevét.
Legutóbb a szakadó esőben találkoztak az Alto Bar mögött. – Maga! Emlékszem
magára. Ideadta a névjegyét. A menedzser. Hű, ezek szerint tényleg nagyon fontos,
hogy leszerződtethesse a bandámat. És szerintem még csak nem is vagyunk
különösebben jók.
– Ne poénkodj itt nekem! – szólt a nő. – Nincs semmi értelme. – Oldalra nézett.
– Maureen. Most már tényleg menj el! – Ezúttal egészen határozott volt a hangja,
és Maureen, aki eddig úgy kerülgette őket, akár egy szellem, halkan felsikkantott,
majd eltűnt abba az irányba, ahonnan jöttek. Simon szinte sajnálta, amikor a lány
eltűnt a liftek felé vezető ajtó mögött. Maureen nem volt éppen felemelő társaság,
mégis nagyon egyedül érezte magát nélküle.
Akárki is volt ez a különös nő, áradt belőle valami sötét erő, amit annak idején
nyilván csak a friss vér okozta bódulatában nem vett észre.
– Jól megtáncoltattál, Simon – szólt, de most már máshonnan jött a hangja, jó
pár méterrel távolabbról. Simon megfordult, és a betonkocka mellett pillantotta
meg ismét a nőt, a kör közepén. A felhők sebesen száguldottak el a nap előtt,
árnyak mozgó mintázatát vetve a nő arcára. Simon a lépcső alján állt, és hátra
kellett hajtania a fejét, hogy felnézhessen rá. – Azt hittem, könnyű lesz elkapni.
Egy szál vámpírral nem nagy ügy elbírni. Ráadásul egy frissen teremtett
példánnyal. Még az sem számított újdonságnak, hogy egy Napjáróról volt szó, bár
vagy száz éve nem találkoztam eggyel sem. Igen – tette hozzá mosolygó tekintettel.
– Idősebb vagyok, mint amilyennek látszom.
– Elég idősnek látszik.
A nő mintha meg sem hallotta volna a sértést. – A legjobb embereimet küldtem
utánad, és csak egy tért vissza valami zavaros mesével a szent tisztítótűzről, meg
Isten haragjáról. Utána már nemigen vettem hasznát. El kellett altatnom.
Borzasztó kellemetlen volt, ezért úgy döntöttem, magam eredek a nyomodba.
Követtelek arra az ostoba koncertedre, aztán amikor odamentem hozzád, láttam a
Jeledet. Mivel személyesen is ismertem Káint, alkalmam nyílt közelebbről is
tanulmányoznom korábban.
– Személyesen ismerte Káint? – Simon megrázta a fejét. – Nem gondolhatja,
hogy ezt csak úgy elhiszem.
– Nekem aztán mindegy, hogy elhiszed-e vagy sem – mondta a nő. – Öregebb
vagyok, mint a magadfajták álmai, fiacskám. Jártam az Edénkért ösvényein. Előbb
ismertem Ádámot, mint Éva. Én voltam az első felesége, de nem
engedelmeskedtem neki, úgyhogy Isten elűzött, és a saját testéből teremtett
Ádámnak új feleséget, hogy az örökké alávesse magát az akaratának. – A nő
halványan elmosolyodott. – Számos nevem van, de szólíthatsz Lilithnek. Én vagyok
a legelső minden démonok közül.
Hiába nem fázott hónapok óta, ebbe még Simon is beleborzongott. Korábban is
hallotta már a Lilith nevet. Nem emlékezett rá, pontosan hol, de tudta, hogy a
sötétséghez, a gonoszhoz és rettenetes dolgokhoz van köze.
– A Jeled rejtély volt számomra – mondta Lilith. – Az a helyzet, hogy szükségem
van rád, Napjáró. Az életerődre. A véredre. Csakhogy nem vehetem el tőled erővel,
és nem tehetek kárt benned.
Úgy mondta, mintha a világ legtermészetesebb dolga volna, hogy szüksége van
Simon vérére.
– Maga... vért iszik? – kérdezte Simon. Kába volt, mint aki egy különös álom
csapdájába esett. Képtelenség, hogy ez valóban megtörténik vele.
A nő elnevette magát. – A vér nem a démonok eledele, ostoba gyermek. Nem
magamnak kell, amit tőled akarok. – Kinyújtotta karcsú kezét. – Gyere közelebb.
Simon megrázta a fejét. – Nem lépek be abba a körbe.
– Hát jó – vont vállat a nő. – Csak azt akartam, hogy jobban láss. – Könnyedén,
szinte hanyag mozdulattal megmozgatta az ujjait, mintha egy függönyt húzna
félre. A koporsó tormájú valamit borító fekete lepel eltűnt.
Simon az alóla előkerülő tárgyra meredt. Nem tévedett, valóban olyan alakja
volt, mint egy koporsónak. Üvegből készült, és éppen akkora volt, hogy egy ember
fekve elfért benne. Üvegkoporsó, gondolta a fiú, mint Hófehérkéé. Csakhogy ez
nem mese volt. A koporsót zavaros folyadék töltötte meg, és ebben a folyadékban –
deréktól felfelé meztelenül, fakó hínárként lebegő hajjal – ott lebegett Sebastian.
Jordan lakásának ajtaja alá nem csúsztattak be semmiféle üzenetet, a lábtörlőn
vagy alatta sem volt semmi, sőt első pillantásra úgy tűnt, odabent a lakásban sem.
Miközben Alec a földszinten őrködött, Maia és Jordan átkutatták Simon hátizsákját
a nappaliban, Isabelle pedig Simon szobájának ajtajában állt, és némán figyelte a
helyet, ahol a fiú az elmúlt néhány napban aludt.
Annyira üres volt – a négy csupasz falat nem díszítette semmi, a padlón egy
szál matrac hevert, rajta egy összehajtogatott fehér takaróval, az egyetlen ablak
pedig a B sugárútra nézett.
 Isabelle hallotta a város zaját – a városét, ahol felnőtt, ahol kisgyerekkora óta
ugyanezek a zajok vették körül. Idrisben borzasztó idegennek találta az
autóriasztók, ordibáló emberek, szirénák és bömbölő zene nélküli csendet, amihez
hasonlót New Yorkban még az éjszaka közepén sem tapasztalt soha. Most viszont,
ahogy itt állt Simon apró szobájában, arra gondolt, milyen magányosak is azok a
zajok, és milyen távoliak. Kíváncsi lett volna rá, magányos volt-e a fiú
éjszakánként, ahogy a matracon feküdt, és a plafont bámulta.
Persze az is igaz, hogy sosem látta Simon otthoni szobáját, ahol a falakat
valószínűleg együttesek poszterei, sporttrófeák, a kedvenc játékainak dobozai,
hangszerek meg könyvek lepték el – egy normális élet kellékei. Soha nem kérdezte
meg, hogy elmehet-e Simonhoz, a fiú pedig soha nem hívta. Isabelle kicsit tartott
Simon édesanyjától, vagy hogy olyasmit mond, esetleg tesz, ami nagyobb
elkötelezettségről árulkodik, mint szeretné. Most azonban, ahogy ezt az üres
szobát bámulta, és érzékelte a város végtelen, sötét nyüzsgését maga körül, azon
kapta magát, hogy félti Simont – és az aggodalmába némi megbánás is keveredik.
Isabelle sarkon fordult, de egyszerre halk sutyorgást hallott a nappaliból. Maia
hangját ismerte fel. A lány nem tűnt mérgesnek, ami már önmagában is meglepő
volt, tekintve, hogy mennyire gyűlölni látszott Jordant.
– Semmi – szólt most Maia. – Néhány kulcs meg egy köteg papír telefirkálva
játékok statisztikáival. – Isabelle belesett az ajtón. Maia a konyhapult egyik oldalán
állt, és Simon hátizsákjának cipzáras zsebében turkált. Jordan a pult másik
oldaláról figyelte. Vagyis nem csak egyszerűen figyeli, gondolta Isabelle –, egy fiú
akkor néz így egy lányra, ha annak minden egyes mozdulata elbűvöli. – Belenézek
a tárcájába.
Jordan, aki időközben farmerre és bőrdzsekire cserélte az öltönyét,
összeráncolta a homlokát. – Fura, hogy itt hagyta. Megnézhetem? – Átnyúlt a pult
fölött.
Maia olyan gyorsan ugrott hátra, hogy még a tárca is kiesett a kezéből.
– Nem akartam... – Jordan lassan elhúzta a kezét. – Ne haragudj.
 Maia mély lélegzetet vett. – Figyelj – szólt –, beszéltem Simonnal. Tudom, hogy
nem akartál átváltoztatni. Tudom, hogy fogalmad sem volt, mi történik veled.
Emlékszem, milyen. Emlékszem, hogy halálra voltam rémülve.
Jordan óvatosan letette a kezét a konyhapultra. Fura, gondolta Isabelle, ahogy
egy ilyen magas ember megpróbál kicsinek és ártalmatlannak tűnni.
– Ott kellett volna, hogy legyek melletted.
– De a Praetor nem engedte – mondta Maia. – És nézzünk szembe vele, semmit
sem tudtál arról, mit jelent vérfarkasnak lenni. Csak két szerencsétlen botladozott
volna bekötött szemmel. Talán jobb is, hogy nem voltál ott. így addig futottam,
amíg segítséget nem találtam. A falkában.
– Egy darabig abban reménykedtem, hogy a Praetor Lupus behoz téged is –
suttogta a fiú. – Akkor láthattalak volna. Aztán rájöttem, hogy ez önzés, és azt kéne
kívánnom, hogy bár ne ragasztottam volna át rád ezt a kórságot. Azt tudtam, hogy
ötven százalék az esély. Gondoltam, talán te a szerencsések közé tartozol.
– Hát nem tartozom közéjük – mondta higgadtan a lány. – És az évek során csak
erősítettem magamban a képet, hogy egy szörnyeteg vagy. Azt hittem, tudtad, mit
csinálsz, amikor ezt tetted velem. Azt hittem, bosszút álltái, amiért megcsókoltam
azt a fiút. Szóval gyűlöltelek. És az, hogy gyűlöltelek, mindent megkönnyített. Volt
kit kárhoztatnom.
– Okkal kárhoztattál – szólt a fiú. – Az én hibám volt.
Maia ujjaival végigsimította a pultot; közben kerülte a fiú tekintetét. –
Kárhoztatlak is. Csak... nem úgy, mint régen.
Jordan felemelte a kezét, aztán belemarkolt a saját hajába, és megcibálta. –
Egyetlen nap sem telik el anélkül, hogy ne gondolnék arra, amit veled tettem.
Megharaptalak. Átváltoztattalak. Azzá tettelek, ami most vagy. Kezet emeltem rád.
Bántottalak. Az egyetlen embert, akit mindennél jobban szerettem a világon.
Maia szemében könnyek csillantak. – Ne mondj ilyet! Nem segít. Szerinted ettől
jobb lesz?
Isabelle megköszörülte a torkát, és belépett a nappaliba. – Szóval találtatok
valamit?
 Maia elfordult, és heves pislogásba kezdett. Jordan leengedte a kezét. – Nem
igazán. Éppen bele akartunk nézni a tárcájába. – Ezzel felkapta a tárcát a földről,
ahová Maia ejtette az imént. – Tessék! – dobta oda Isabellenek.
A lány elkapta, és kinyitotta. Diákigazolvány, személyi, egy gitárpengető a
bankkártyáknak kialakított résben. Egy tízdolláros bankjegy meg egy dobókocka
vásárlását igazoló pénztárblokk. Aztán Isabelle-nek valami máson is megakadt a
szeme – egy névjegykártya volt begyömöszölve Simon és Clary közös fotója mögé.
Vacak kép volt, olyasmi, amilyenek a drogériák automata fülkéiben szoktak
készülni. Mind a ketten mosolyogtak rajta.
Isabelle kivette a névjegykártyát, és rámeredt. Egy kanyargó vonalakkal
megrajzolt, szinte absztrakt gitár volt rajta a háttérben felhőkkel. Alatta egy név
állt.
Satrina Kendall. Zenei menedzser. A név alá került egy telefonszám és egy Upper
East Side-i cím. Isabelle felhúzta a szemöldökét. Távoli emlék bukkant fel, valahol a
tudata egyik szegletében.
Isabelle felmutatta a kártyát Jordannek és Maiának, akik éppen azzal voltak
elfoglalva, hogy ne nézzenek egymásra. – Erről mit gondoltok?
Mielőtt válaszolhattak volna, kinyílt a lakás ajtaja, és Alec vonult be.
Összeráncolt homlokkal nézett rájuk. – Találtatok valamit? Fél órája állok lent, és
semmi nem járt erre, amit akár csak távolról is fenyegetőnek lehetne nevezni.
Hacsak nem számítjuk azt az egyetemistát, aki a lépcső mellé okádott.
– Tessék – szólt Isabelle, és bátyja kezébe nyomta a kártyát. – Nézd ezt meg.
Nem tűnik furcsának?
– Mármint azon kívül, hogy józan menedzser nyilván nem érdeklődhet Lewis
pocsék együttese után? – kérdezte Alec két hosszú ujja közé véve a kártyát.
Összevonta a szemöldökét. – Satrina?
– Ismeritek? – kérdezte Maia. A szeme még mindig vörös volt, de a hangja már
nem csuklott el.
– Satrina annak a tizenhét névnek az egyike, amit Lilith használ, minden
démonok anyja. Ezért hívják a boszorkánymestereket Lilith gyermekeinek
 – mondta Alec. – Mert tőle származnak a démonok, azok pedig létrehozták a
boszorkánymesterek fajtáját.
– És ti mind a tizenhét nevét fejből tudjátok? – Jordan hangjába kétség vegyült.
Alec hűvösen pillantott rá. – Ki is vagy te? Elfelejtettem.
– Ó, fogd már be, Alec! – szólt rá a bátyjára Isabelle azon a hangon, amit senki
mással nem használt. – Az a helyzet, hogy nem mind tudunk olyan könnyen
megjegyezni unalmas tényeket, mint te. Gondolom, nem emlékszel Lilith többi
nevére.
Alec lekicsinylő tekintettel kezdte sorolni a neveket. – Satrina, Lilith, Ita, Káli,
Barna, Talto...
– Talto! – kiáltotta Isabelle. – Ez az! Tudtam, hogy hallottam már. Tudtam, hogy
van valami kapcsolat! – Gyorsan beszámolt a többieknek a Talto egyházról, arról,
amit Clary a templomukban talált, meg a halott, félig démon csecsemőről a Beth
Israelben.
– Elmondhattad volna ezeket korábban is – szólt Alec. – Igen, Talto Lilith egyik
neve. És Lilithet mindig is összefüggésbe hozták a csecsemőkkel.
Ö volt Ádám első felesége, de elhagyta az Édenkertet, mert nem akart
engedelmeskedni sem Adámnak, sem Istennek. Isten elátkozta az engedetlensége
miatt, és nem születhet élő gyereke. A legenda szerint többször is szült már, de
mindig halott csecsemőt. Végül megesküdött, hogy bosszút áll Istenen, és emberek
újszülöttjeit fogja legyengíteni és megölni. Mondhatni, ő a halott gyerekek
démonistennője.
– De azt mondtad, ő a démonok anyja – szúrta közbe Maia.
– Sikerült démonokat nemzenie úgy, hogy elhullajtotta a vérét egy Edom nevű
helyen – magyarázta Alec. – Mivel a teremtményeit az Istennel és az emberiséggel
szembeni gyűlölet hozta létre, démonok váltak belőlük. – Hirtelen tudatosult
benne, hogy a többiek döbbenten merednek rá, és megvonta a vállát. – Ez csak egy
történet.
– Minden történet igaz – szólt Isabelle. Ez volt a szent meggyőződése
gyerekkora óta, mint minden Árnyvadásznak. Nincs egyetlen vallás, nincs egyetlen
igazság, és minden mítosznak van jelentése. – Te is tudod, Alec.
 – És valami mást is tudok – mondta Alec, miután visszaadta a névjegyet
Isabelle-nek. – Az a telefonszám és az a cím baromság. Kizárt, hogy valódiak
legyenek.
– Talán – bólintott Isabelle, miután zsebre vágta a kártyát. – Viszont ez az
egyetlen nyom, amin elindulhatunk. Szóval ennek járunk utána először.
Simon csak bámult. A koporsóban úszó test – Sebastiané – élettelennek tűnt;
legalábbis biztosan nem lélegzett. Viszont nyilvánvalóan nem is volt teljesen
halott. Simon elég biztos volt benne, hogy ha valóban halott lenne, sokkal
rosszabbul festene. Egészen fehér volt a teste, mint a márvány. Az egyik kézfeje
helyén csak egy bekötözött csonk volt, de ezen kívül sértetlennek látszott. Ügy
tűnt, mintha aludna, a szeme csukva volt, karja lazán lebegett a teste mellett.
Egyedül mozdulatlan mellkasa jelezte, hogy valami nagyon nincs rendjén.
– De... – szólal: meg Simon, bár pontosan tudta, milyen ostobának tűnik
– meghalt. Jace megölte.
Lilith sápadt kezét az üvegkoporsóra fektette. – Jonathan – helyesbített, és
Simonnak eszébe jutott, hogy tényleg ez a fiú valódi neve. A nő hangjában volt
valami behízelgő lágyság, mintha egy kisgyereknek gügyögne. – Gyönyörű, nem?
– Hm – szólt Simon, és megvető pillantást vetett a koporsóban lebegő testre; a
fiúra, aki meggyilkolta a kilencéves Max Lightwoodot. A lényt, aki megölte Hodge-
ot. Aki megpróbálta mindannyiukat megölni. – Igazából nem az esetem.
– Jonathan különleges – mondta a nő. – Soha nem ismertem rajta kívül olyan
Árnyvadászt, aki egyben Nagyobb Démon is volt. Ettől olyan erős.
– Halott – állapította meg Simon. Valamiért úgy értette, fontos, hogy ezt újra
meg újra kijelentse, bár Lilith nem nagyon akart tudomást venni róla.
A nő lenézett Sebastianra, és összeráncolta a homlokát. – Igaz. Jace Lightwood
mögé osont, és szíven döfte.
– Honnan...
– Ott voltam Idrisben – mondta Lilith. – Amikor Valentine kinyitotta a
démonvilágba vezető kaput, átjöttem rajta. Nem azért, hogy én is harcoljak ebben
az ostoba csatában. Inkább kíváncsiságból, mint bármi másért. Hogy ez a Valentine
milyen gőgös volt... – Félbehagyta a mondatot, és megvonta a vállát. – Az Ég persze
megbüntette érte. Láttam, milyen áldozatot hozott, aztán láttam, ahogy az Angyal
szembefordult vele. Láttam, mi történt vele. Én vagyok minden démonok
legöregebbike, ismerem az Ősi Törvényt. Életet életért. Odafutottam Jonathanhoz.
Majdnem elkéstem. A benne lakozó ember azonnal meghalt, a szíve nem vert
többé, a tüdejébe nem szívott levegőt. Az Ősi Törvény kevésnek bizonyult.
Megpróbáltam visszahozni, de már nem volt benne élet. Ennyit tehettem érte.
Megőriztem ennek a pillanatnak.
Simon fejében egy pillanatra megfordult, hogy vajon mi történne, ha futásnak
eredne – ha elrohanna e mellett az őrült démon mellett, és levetné magát a tetőről.
Más élőlény nem tehet benne kárt, arról a Jel gondoskodott, de a fiú kételkedett
benne, hogy az ereje a földtől is megvédené. Viszont vámpír volt. Ha negyven
emeletnyit zuhan, és minden csontját összetöri, akkor vajon meg fog gyógyulni?
Nagyot nyelt, és látta, hogy Lilith mosolyogva figyeli.
– Nem akarod tudni, milyen pillanatról beszélek? – kérdezte hideg, csábító
hangján. Mielőtt Simon válaszolhatott volna, a nő előrehajolt, és a koporsóra
könyökölt. – Nyilván hallottad már a Nephilimek eredetének történetét. Hogy
hogyan vegyítette Raziel angyal a saját vérét emberekével, és hogyan itatta meg a
keveréket valakivel, akiből aztán az első Nephilim lett.
– Hallottam.
– Lényegében az Angyal egy új fajt teremtett. Most pedig Jonathan-nal megint
új faj született. Ahogy Jonathan Shadowhunter vezette az első Nephilimeket, úgy
fogja vezetni ez a Jonathan az új fajt, amit én szándékozom létrehozni.
– Amit maga szándékozik... – Simon feltartotta a kezét. – Tudja mit? Ha új fajt
akar alkotni egy szál hullából, csinálja csak. Fogalmam sincs, mi köze ennek
hozzám.
– Most halott. De ennek nem kell így maradnia. – Lilith hangja hűvös volt és
érzelemmentes. – Létezik ugyebár egy Alvilági faj, amelyiknek a vére magában
hordozza, fogalmazzunk így, a feltámadás lehetőségét.
– A vámpírok – bólintott Simon. – Azt akarja, hogy változtassam Sebastiant
vámpírrá?
 – Jonathannak hívják – közölte most már élesen a nő. – És igen, bizonyos
értelemben ezt kéne tenned. Azt akarom, hogy harapd meg, igyál a véréből, aztán
cserébe adj neki a sajátodból...
– Nem teszem meg.
– Biztos vagy benne?
– Ez a világ sokkal jobb hely, ha nincs benne Sebastian – szándékosan használta
ezt a nevet –, mint ha benne van. – A düh sebes hullámként terjedt szét Simonban.
– Mindegy, akkor sem tudnám megtenni, ha akarnám. Meghalt. A vámpírok nem
tudják feltámasztani a holtakat. Ezzel tisztában kéne lennie, ha már egyszer olyan
tájékozott. Miután a lélek eltávozott a testből, senkit nem lehet visszahozni.
Szerencsére.
Lilith kíváncsian nézett a fiúra. – Tényleg nem tudod, igaz? – szólt. – Clary
sosem mondta el neked.
Simonnak kezdett tele lenni a hócipője. – Mit nem mondott el sosem?
A nő elnevette magát. – Szemet szemért, fogat fogért, életet életért. Ha meg
akarjuk akadályozni a káoszt, rendnek kell lennie. Ha egy életet adunk a Fénynek,
a Sötétségnek is tartozunk egy élettel.
– A leghalványabb fogalmam sincs róla, miről beszél – mondta lassan, kimérten
Simon. – És nem is érdekel. Kezdenek untatni a magafajta gonosztevők meg a
hátborzongató eugenetikái programjaik. Úgyhogy most elmegyek. Ha gondolja,
nyugodtan fenyegessen vagy támadjon meg. Nem is bánnám, ha megpróbálná.
Lilith a fiúra nézett, és megint felnevetett. – Támada Káin – szólt. – Kicsit
magad is olyan vagy, mint az, akinek a Jelét viseled. O is éppen ilyen makacs volt.
És vakmerő.
– Szembeszállt... – Simonnak a torkán akadt a szó. Istennel. – Nekem csak
magával akadt dolgom. – Ezzel sarkon fordult, és indulni készült.
– Én nem fordítanék hátat, Napjáró – szólt utána Lilith, és volt valami a
hangjában, amitől Simon visszanézett rá. A nő most Sebastian koporsóját
támasztotta. – Azt hiszed, nem lehet kárt tenni benned – mondta megvetően a nő.
– És való igaz, nem emelhetek kezet rád. Nem vagyok ostoba. Láttam már Isten
tüzét, és nem kívánom magam ellen fordítani. Nem vagyok Valentine, hogy azzal
próbáljak alkudozni, amit nem érhetek meg. Démon vagyok, de annak nagyon
öreg. Jobban ismerem az emberiséget, mint gondolnád. Értem az olyan
gyengeségeket, mint a büszkeség, a hataloméhség, a testi vágy, a kapzsiság, a
hiúság vagy a szeretet.
– A szeretet nem gyengeség.
– O, tényleg? – kérdezte Lilith; a tekintete hideg és szúrós volt, akár a jégcsap,
ahogy elnézett a fiú mellett.
Simon nem akart megfordulni, de tudta, hogy nincs más választása.
Jace állt a téglákkal kirakott ösvényen. Sötét öltönyt viselt fehér inggel. Vele
volt Clary is, aki még mindig a Vasművekben rendezett bálra felvett aranyszínű
ruháját viselte. A lány hosszú, vörös haja kibomlott a kontyból, és a vállára omlott.
Mozdulatlanul állt Jace karjai között. A jelenet szinte romantikusnak hatott volna,
ha Jace egyik kezével nem szorít egy hosszú, csillogó, gyöngyház nyelű kést Clary
torkához.
Simon a döbbenettől kábán meredt a másik fiúra. Jace arcán nem látszott
érzelem, a szemében nem villant fény. Mintha nem lett volna benne élet.
Jace alig észrevehetően meghajtotta a fejét.
– Elhoztam őt, Lady Lilith – mondta. – Ahogy kérte.
 17
Támada Káin

Clary soha életében nem fázott ennyire.

Még akkor sem, amikor kimászott a Lyn-tóból, és mérgező vizet köhögött fel a
tüdejéből. Még akkor sem markolt a szívébe ilyen jeges bénulás, amikor halottnak
hitte Jace-t. Akkor forrón égette düh, annyira haragudott az apjára. Most csak
jeges borzongást érzett tetőtől talpig.
Egy különös épület márványfalú előcsarnokában tért magához a sötét csillár
alatt. Jace vitte éppen valahová, egyik kezét behajlított térde alatt tartva, a
másikkal pedig a tarkóját támasztva. A lány kába volt, és szédült; egy pillanatra
Jace nyakába temette az arcát, és igyekezett rájönni, hol is lehet.
– Mi történt? – kérdezte suttogva.
Elérték a liftet, Jace megnyomta a gombot, Clary pedig máris hallotta a
csörömpölést, ami azt jelentette, hogy a fülke elindult feléjük. De hol voltak?
– Elájultál – felelte a fiú.
– De hogyan... – Clarynek hirtelen visszatértek az emlékei, és elhallgatott.
Eszébe jutott a fiú érintése, az irón csípése a bőrén, a mindent elborító sötétség.
Valami baj volt a rúnával, amit Jace a karjára rajzolt. Sem a látvány, sem az érzés
nem stimmelt. A lány egy pillanatig mozdulatlan maradt Jace karjában, aztán
megszólalt: – Tegyél le!
A fiú talpra állította, és egymásra néztek. Nagyon közel voltak. Clary-nek csak
ki kellett volna nyújtania a kezét, hogy megérinthesse Jace-t, de megismerkedésük
óta először semmi kedvet nem érzett hozzá. Az a rettenetes érzése támadt, hogy
egy idegen áll előtte. Ügy nézett ki, mint Jace, és a hangja meg az érintése is olyan
volt, mint Jace-é, a tekintete azonban furcsa volt és idegen, ahogy a szája sarkában
játszó apró mosoly is.
A lift ajtaja kinyílt Jace mögött. Clarynek eszébe jutott a pillanat, amikor az
Intézetben állt, és a zárt liftajtónak mondta, hogy „szeretlek”. A Jace mögött egyre
szélesebbre táruló nyílás olyan sötét volt, akár egy barlang szája. Clary az irónja
után tapogatózott a zsebében, de nem találta a helyén.
 – Elkábítottál – mondta. – Egy rúnával. Aztán idehoztál. Miért?
A fiú szépséges arca tökéletesen kifejezéstelen maradt. – Meg kellett tennem.
Nem volt választásom.
Clary megfordult, és az ajtó felé rohant, de a fiú, mint mindig, most is gyorsabb
volt nála. – Clary, ne fuss el! – mondta. – Kérlek! A kedvemért!
A lány hitetlenkedve nézett Jace-re. Olyan a hangja, mintha felvételről szólna,
gondolta – ott volt benne minden ismerős hangsúly és dallam, mégis hiányzott
belőle a lélek, ami életet adott neki. Hogyan nem vette észre korábban? Azt hitte, a
feszültség és a fájdalom miatt olyan idegen Jace hangja, de tévedett. Az igazság az
volt, hogy a fiú eltűnt. Clary gyomra felfordult, és megint az ajtó felé rohant volna,
de Jace elkapta a derekát, és maga felé fordította. A lány próbálta eltolni magától,
ujjai Jace ingébe markoltak, és elszakították a szövetet.
Clary mozdulatlanná merevedett, és döbbenten bámulta az ingben támadt
hasadást. Jace mellkasára, közvetlenül a szíve fölé, új rúna került.
Soha nem is látott hasonlót. Nem fekete volt, mint az Árnyvadász rúnák,
hanem sötétvörös, éppen olyan színű, mint a vér. A Szürke Könyv rúnáira annyira
jellemző finom kecsesség is hiányzott belőle. Rút firkálmánynak tűnt, elegáns ívek
helyett éles szögekkel.
Jace talán nem is látta. Ügy nézett le magára, mintha csodálkozna, mit bámul a
lány, aztán csodálkozva pillantott Claryre. – Semmi baj. Nem fájt.
– Az a rúna... – kezdte a lány, de inkább erővel magába fojtotta a szót. Talán
Jace tényleg nem tudta, hogy ott van. – Engedj el! – szólt inkább, és hátrálni
kezdett. – Nem kell ezt csinálnod.
– Tévedsz – szólt Jace, és megint a lány után nyúlt.
Clary ezúttal nem állt ellen. Mi történne, ha sikerül megszöknie? Nem
hagyhatja csak úgy itt a fiút. Jace valahol ott kell, hogy legyen a mögött az üres
szempár mögött, és biztosan segítségért kiabál. Vele kell maradnia. Meg kell
tudnia, mi történik. Hagyta, hogy a fiú a karjába vegye, és belépjen vele a liftbe.
– A Néma Testvérek észre fogják venni, hogy eljöttél – mondta Clary. Sorra
egymás után gyulladtak ki az emeletekhez tartozó gombok, ahogy a lift megindult
velük felfelé. – Riasztani fogják a Klávét. Azonnal nekiállnak keresni...
 – Nincs miért tartanom a Testvérektől. Nem számítottak rá, hogy
önszántamból eljövök. Csak akkor fogják észrevenni, hogy eltűntem, amikor reggel
felébrednek.
– És mi lesz, ha előbb ébrednek fel?
– O! – felelte a fiú hűvös magabiztossággal –, nem fognak. A Vasművekben
előbb fog valakinek feltűnni, hogy hiányzol a bálból. De hát mit tehetnek?
Fogalmuk sem lesz róla, hová mentél, és a nyomkövető rúnák nem működnek
ebben az épületben. – Megsimogatta Clary arcát, mire a lány mozdulatlanná
merevedett. – Meg kell bíznod bennem. Senki sem jön érted.
Jace csak akkor vette elő a kést, amikor kiléptek a liftből. – Sosem bántanálak –
mondta. – Ugye tudod? – Ezzel fogta a kést, a hegyével félrehúzta Clary haját, és a
pengét a lány torkához szorította. Amint kint voltak a tetőn, a lány megérezte a
jeges fuvallatot csupasz vállán és karján. Jace keze egészen forró volt, ahol
megérintette; a fiú melegsége átsugárzott a vékony ruhán, mégsem melegítette át
Claryt. Odabent mintha éles jégszilánkokkal lett volna tele.
Clary még inkább vacogni kezdett, amikor megpillantotta a tágra nyílt sötét
szemével őt bámuló Simont. A fiú egészen falfehér volt a döbbenettől. Ügy bámult
rá meg Jace-re a háta mögött, mintha valami alapvetően hibásat látna, egy
kifordított emberi arcot vagy egy világtérképet, amiről eltűnt minden szárazföld,
és csak az óceánok maradtak.
A Simon mellett álló fekete hajú, keskeny arcú, könyörtelen tekintetű nőt
szinte észre sem vette, tekintetét egyből a kőtalapzaton álló átlátszó koporsó vonta
magára. Mintha tejfehér fény világította volna meg belülről. A folyadék, amiben
Jonathan lebegett, nem víznek tűnt, inkább valamiféle nem természetes közegnek.
A normális Clary, gondolta keserűen, sikított volna, amikor megpillantja
mozdulatlan, halottnak tűnő bátyját Hófehérke üvegkoporsójában. A
mozdulatlanná merevedett Clary viszont csak üres tekintettel bámult a
felfoghatatlan látványra.
Vérvörös ajkak, hófehér bőr, ébenfekete haj. Nos, ez legalábbis részben igaz volt.
Amikor legutóbb találkozott Sebastiannal, a fiúnak fekete volt a haja, most
azonban ezüstfehéren, amolyan albínó hínárként lebegett a feje körül. Éppen olyan
színű volt, mint az édesapja haja. Az édesapja haja. A bőre olyan sápadt volt,
mintha világító kristályok alkotnák. Viszont az ajkából is elszivárgóit minden szín,
ahogyan a szemhéjából is.
– Köszönöm – szólt a nő, akit Jace az imént Lady Lilithnek szólított. – Ügyes
voltál és gyors. Először azt hittem, gondjaim lesznek veled, de úgy tűnik,
fölöslegesen aggódtam.
Clarynek elkerekedett a szeme. Bár a nőt soha nem látta korábban,
határozottan ismerősnek találta a hangját. Hallotta már valahol. De hol?
Megpróbált elhúzódni Jace-től, de a fiú csak erősebben szorította. A kés pengéje
csókot lehelt a lány torkára. Véletlen volt, mondta magának Clary. Jace sosem
bántaná – még ez a Jace sem.
– Mit művelt Jace-szel? – kérdezte Lilithtől, a fogai között szűrve a szavakat.
– Megszólalt Valentine lánya – mondta mosolyogva a sötét hajú nő. – Simon?
Szeretnél te válaszolni inkább?
Simon úgy festett, mint aki rögtön elokádja magát. – Fogalmam sincs.
– Olyan volt a hangja, mintha alig jutna levegőhöz. – Hidd el, rátok aztán igazán
nem számítottam.
– A Néma Testvérek azt mondták, egy démon az oka annak, ami Jace-szel
történik – szólt Clary, és látta, hogy Simon csak még értetlenebbül bámul. A nő
szeme, mint két obszidián kör, üresen nézett vissza rá. – Maga volt az a démon,
ugye? De miért Jace? Mit akar tőlünk?
– „Tőlünk?” – Lilith harsányan felnevetett. – Mintha számítanál egy fikarcnyit
is, te lány! Azt kérdezed, akkor hogy kerülsz ide? Mert eszköz vagy egy cél elérése
érdekében. Mert szükségem volt erre a két fiúra, és mind a ketten szeretnek téged.
Mert Jace Herondale az az ember, akiben mindenkinél jobban megbízol a világon.
És te vagy az egyetlen, akit egy Napjáró annyira szeret, hogy akár az életét is
feláldozza érte. Talán benned nem lehet kárt tenni – folytatta a nő Simon felé
fordulva –, de őbenne igen. Annyira makacs vagy, hogy végignézed, amint Jace
átvágja a torkát, vagy hajlandó vagy a véredet adni?
 Simon úgy festett, mintha maga is halott lenne. Lassan megrázta a fejét,
mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, Clary közbeszólt. – Simon, ne! Ne
tedd meg, bármiről is van szó! Jace úgysem bánt.
A nő Jace felé fordította üres szemét. – Vágd meg! – mondta. – Csak egy kicsit.
Clary érezte, ahogy Jace válla megfeszül, éppen, mint a parkban, amikor
harcolni tanította. Hirtelen mintha egy méh csípte volna meg a torkát; egyszerre
érzett hideget és forróságot. Aztán meleg folyadék csörgött a kulcscsontjára.
Simon szeme tágra nyílt.
Jace megvágta Claryt. Tényleg megtette. A lánynak eszébe jutott, ahogyan Jace
a padlón kuporgott az Intézetben, és minden porcikájából sütött a fájdalom. Azt
álmodom, hogy bejössz a szobámba. Aztán kárt teszek benned. Megváglak, fojtogatlak vagy
megszúrlak, te pedig meghalsz, és felnézel rám azzal a zöld szemeddel, ahogy elszivárog
belőled az élet.
Nem hitt neki. Igazából nem. O Jace. Sosem bántaná. Clary most lenézett, és
meglátta a vért a ruhája nyakán. Mintha vörös festék lett volna.
– Most már látod – szólt a nő. – Azt teszi, amit mondok neki. Ne hibáztasd érte.
Teljes mértékben a befolyásom alatt áll. Hetek át ólálkodtam a fejében, láttam az
álmait, megismerkedtem a félelmeivel, a hiányosságaival, a bűneivel és a vágyaival.
Az egyik álmában elfogadta a Jelemet, és ez a Jel azóta is égeti. A bőrén keresztül a
lelke mélyéig hatolt. Most már a kezemben van a lelke, úgy formálom, úgy
irányítom, ahogy kedvem tartja. Minden parancsomnak engedelmeskedik.
Clarynek eszébe jutott, mit mondtak a Néma Testvérek. Minden Árnyvadász
születésekor elvégeznek egy szertartást. A megszületett gyermeket a Néma Testvérek és a
Vasnővérek védelmező varázslatokkal oltalmazzák.
A Vasnővérek, mint azt Clary a tanulmányaiból tudta, a Néma Testvérekhez
hasonló szektát alkottak; még fivéreiknél is visszahúzódóbbak voltak, és ők kapták
feladatul az Árnyvadász fegyverek megalkotását és őrzését.
Zakariás testvér tovább is folytatta. Amikor Jace meghalt és feltámadt,
tulajdonképpen másodszor is megszületett ezek nélkül a védelmező szertartások nélkül. Ez
azt jelenti, hogy védtelen maradt a démoni behatásokkal és rosszakarattal szemben.
 Én tettem ezt, gondolta Clary. Visszahoztam az életbe, és titokban akartam tartani. Ha
elmondtuk volna valakinek, mi történt, talán időben elvégzik a szertartást, és Lilith sosem
jut be a fejébe. Felfordult a gyomra, annyira meggyűlölte magát. Jace néma maradt a
háta mögött, mozdulatlanul állt, akár egy szobor; továbbra is erősen tartotta, és a
kést a torkának szorította. Clary érezte a hűvös pengét a nyakán, ahogy lélegzetet
vett, és minden erejét össze kellett szednie, hogy nyugodt maradjon a hangja. – Az
világos, hogy az irányítása alatt tartja Jace-t – mondta. – Csak azt nem tudom, hogy
miért. Nyilván sokkal egyszerűbb módszert is találna rá, hogy megfenyegessen.
Lilith úgy sóhajtott fel, mintha most már nagyon fárasztaná ez az egész
macera. – Azért van rád szükségem – szólt erőltetett türelemmel –, hogy Simon
megtegye, amit akarok, tehát adja nekem a vérét. Jace pedig nem csak arra kellett,
hogy téged idehozzon, de ellensúlyként is szerepe lesz. Mindennek egyensúlyban
kell lennie, Clarissa. – A kőre rajzolt durva fekete körökre mutatott, aztán Jace-re.
– O volt az első. Az első, aki feltámadt, az első lélek, aki visszatért erre a világra a
Fény nevében. Ezért kell jelen lennie, hogy sikeresen feltámaszthassak valakit a
Sötétség nevében. Érted már, buta lány? Mindannyiunkra szükség van. Simonnak
meg kell halnia. Jace-nek élnie kell. Jonathannak vissza kell térnie. Te pedig,
Valentine lánya, lehetővé tetted, hogy mindez megtörténjen.
A démonnő hangja mély kántálássá alakult át. Clary csak most döbbent rá, hol
hallotta korábban. Látta az apját, amit egy pentagramma közepén áll, mellette
pedig egy nő térdelt, csápokkal a szemei helyén. Az a gyermek, aki ezzel a vérrel az
ereiben születik meg, mondta a nő, erősebb lesz, minta világok közötti szakadékok
Nagyobb Démonai. De ki fogja égetni az emberséget belőle, ahogy a méreg kiégeti az életet a
vérből.
– Tudom, ki maga – jelentette ki Clary. – Láttam, ahogy felvágta a csuklóját, és
vért csepegtetett egy kehelybe az apám kedvéért. Ithuriel angyal mutatta meg egy
látomásban.
Simon tekintete ide-oda ugrált Clary meg a nő között, akinek sötét szemében
mintha meglepetés villant volna. Clary úgy sejtette, nem lehet könnyű meglepni. –
Láttam, amikor az apám megidézte magát. Tudom is, hogyan nevezte. Edom
asszonya. Maga egy Nagyobb Démon. A saját vérét adta, hogy átformálja a
bátyámat. Maga változtatta azzá a rettenetes valamivé. Ha maga nem lenne...
– Igen. Ez így igaz. Odaadtam a véremet Valentine Morgensternnek, hogy
juttassa a fia ereibe, és íme az eredmény. – A nő szinte megcirógatta az
üvegkoporsót, olyan gyengéden tette rá a kezét. Különös mosoly jelent meg az
arcán. – Tulajdonképpen azt is mondhatnánk, hogy én vagyok Jonathan anyja.
– Mondtam, hogy nem megyünk semmire azzal a címmel – jegyezte meg Alec.
Isabelle oda sem figyelt rá. Abban a pillanatban, ahogy beléptek az ajtón, a
nyakában lógó rubinmedál halványan lüktetni kezdett, mintha egy távoli szív
dobogott volna, márpedig ez azt jelentette, hogy démonok vannak itt.
Más körülmények között Isabelle arra számított volna, hogy a bátyja is
észreveszi, milyen furcsa ez a hely, csakhogy most Alec túlságosan belefeledkezett
a búskomorságba Magnus miatt ahhoz, hogy koncentrálni tudjon.
– Vedd elő a boszorkányfényedet! – szólt oda neki. – En otthon hagytam az
enyémet.
Alec ingerülten pillantott rá. Az előcsarnokban olyan sötét volt, hogy egy
átlagos ember semmit sem látott volna. Maia és Jordan vérfarkasokként
tökéletesen láttak a sötétben. Most az előcsarnok két végében álltak, Jordan a
portás hatalmas márványpultját tanulmányozta, Maia pedig a falnak vetette a
hátát, és a gyűrűt forgatta az ujján. – Mindenhová magaddal kéne vinned – vágta
rá Alec.
– 0? Elhoztad a Szenzorodat? – fortyant föl a lány. – Gondoltam, hogy nem.
Nálam legalább ez itt van – ütögette meg a medálját. – Annyit mondhatok, hogy
valami van itt. Valami démoni.
Jordan felkapta a fejét. – Vannak itt démonok?
– Nem tudom. Talán csak egy. Lüktetett, aztán elhalványult – ismerte be
Isabelle. – Viszont ez nem lehet véletlen, nyilvánvalóan jó helyen járunk. Utána
kell néznünk.
A lányt egyszerre halvány fény vette körül. Felnézett, és megállapította, hogy
Alec a magasba emelte a boszorkányfényét, és most az világít az ujjai között. A fiú
arcára különös árnyékok vetültek, amitől idősebbnek látszott, mint amilyen
valójában volt, és a szeme is sötétebb kék lett. – Hát akkor indulás – szólt. –
Egyesével járjuk be az emeleteket.
Elindult a lift felé, nyomában Isabelle-lel, Maia és Jordan pedig felsorakoztak
mögöttük. Isabelle csizmájának talpán rúnák biztosították a hangtalanságot, Maia
csizmájának sarka azonban kopogott a márványpadlón. A lány összeráncolta a
homlokát, megállt, lerúgta a lábbelit, és mezítláb tette meg az út hátralevő részét.
Ahogy belépett a liftbe, Isabelle észrevette, hogy bal lába nagyujján aranygyűrűt
visel egy türkizkővel.
Jordan lenézett. – Emlékszem erre a gyűrűre. Én vettem neked a...
– Fogd be! – szólt rá Maia, és rácsapott az ajtózáró gombra. Az ajtó becsukódott,
és Jordan csendbe burkolózott.
Minden emeleten megálltak. A legtöbbet még nem fejezték be – nem szerelték
fel például a lámpákat, a vezetékek akár az indák lógtak le a mennyezetről. Az
ablakokra farostlemezt szegeitek, és mindent hatalmas lepedőkkel terítettek le.
Isabelle folyamatosan a medálját szorongatta, de semmi sem történt, amíg fel nem
értek a tízedik emeletre. Ahogy kinyílt a lift ajtaja, finom remegést érzett
összeszorított tenyerében, mintha egy apró madarat tartott volna a kezében, és az
kezdett volna el verdesni a szárnyaival.
A lány suttogva szólalt meg. – Itt van valami.
Alec bólintott; Jordan kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Maia
keményen oldalba bökte. Isabelle ellépett a testvére mellett, és a liftek előtti
csarnokban találta magát. A rubin úgy lüktetett és remegett a kezében, akár egy
kétségbeesett bogár.
– Sandalphon – suttogta mögötte Alec. Az Isabelle körül felragyogó fény
betöltötte a teret. A többi emelettel ellentétben ezt láthatólag legalább nagyjából
befejezték. Körben csupasz gránitfalak emelkedtek, a padlót pedig sima fekete
kőlapok borították. Az előttük vezető folyosó végét az egyik irányban összehordott
szerszámok és egymásba gubancolódott vezetékek kötegei zárták el. A másik
oldalon egy boltívben ért véget. A boltív mögött sötétség tátongott.
Isabelle megfordult, és a többiekre nézett. Alec eltette a boszorkányfényt, és
most egy ragyogó szeráfpengét tartott a kezében, ami lámpásként világította be a
lift belsejét. Jordan elővett valahonnan egy hatalmas, brutális külsejű kést, és a
jobb kezében szorongatta. Úgy tűnt, mintha Maia éppen a haját igazgatná, amikor
azonban leengedte a kezét, egy hosszú, gyilkos hegyű tű volt benne. A körmei is
megnőttek, és a szeme vad, zöldes fénnyel ragyogott.
– Kövessetek! – szólt Isabelle. – Hangtalanul.
A rubin egyre hevesebben lüktetett, ahogy végigosontak a folyosón; már-már
olyan volt, mintha valaki a mutatóujjával böködné dühödten Isabelle nyakát. A
lány nem hallotta a többieket, de a gránitfalra vetülő, elnyújtott árnyékuk elárulta
neki, hogy ott vannak. Elszorult a torka és felborzolódtak az idegei, mint mindig,
mielőtt csatába indult. Ezt a részt szerette a legkevésbé, a várakozást, mielőtt
elszabadul az erőszak. A csata közben semmi sem számított, csak a csata maga,
most viszont küzdenie kellett, hogy a rá váró feladatra koncentráljon.
A boltív előttük magasodott. Faragott márványból készült, az oldalát
csigavonalak díszítették, és furcsán ódivatúnak tűnt egy ilyen modern épülethez. A
kőbe egy szörnyeteg vicsorgó arcát vésték. Isabelle vágott egy grimaszt, és
körülnézett a helyiségben, ahová belépett.
Hatalmas szobában találta magát, amiből nyilvánvalóan egy teljes tetőtéri
lakosztályt terveztek kialakítani. Az ablakok a földtől a mennyezetig értek, és
tökéletes kilátás nyílt rajtuk keresztül az East Riverre meg a távolban Queensre; a
Coca-Cola neonlogója vérvörösen és sötétkéken tükröződött a fekete a vízen. A
környező épületek fényei úgy ragyogtak az éjszakában, mint az izzósor a
karácsonyfán. A szobában sötét volt, és a földön egymástól szabályos távolságra
furcsa, alacsony, púpos sötét valamik hevertek. Isabelle hunyorogva nézte őket.
Nem éltek, inkább szögletes, tömzsi bútoroknak tűntek, de akkor...?
– Alec – szólt halkan a lány. A medálja úgy vonaglott, mintha életre kelt volna,
a rubin szív szinte égette a bőrét.
Egyetlen pillanattal később a bátyja már ott is állt mellette. Felemelte a pengét,
és a szobát elárasztotta a fény. – Édes istenem – suttogta Isabelle. – Ó, az Angyalra,
ne!
– Maga nem az anyja! – Simon hangja megbicsaklott, ahogy kimondta a
szavakat. Lilith még csak rá sem nézett. A nő továbbra is az üvegkoporsón tartotta
a kezét. Sebastian némán, öntudatlanul lebegett odabent. Simonnak feltűnt, hogy a
fiú lába csupasz. – Van igazi édesanyja. Clary a húga. Sebastian... Jonathan nem fog
örülni, ha bántja Claryt.
Lilith felnézett, aztán elnevette magát. – Merész próbálkozás, Napjáró
– szólt. – Csakhogy én jobban ismerem őt. Tudod, láttam felnőni a fiamat.
Gyakran látogattam meg bagoly képét öltve. Láttam, mennyire gyűlölte az a nő, aki
életet adott neki. Sebastian sem érez iránta semmiféle szeretetet, és a húga sem
érdekli. Sokkal inkább hasonlít rám, mint Jocelyn Morgensternre.
– A nő sötét tekintete Simonról Jace és Clary felé vándorolt. Clary még mindig
mozdulatlanul állt a fiú szorításában, torkán a késsel. Jace lazán, szinte oda sem
figyelve tartotta a fegyvert, Simon azonban tudta, milyen fürgeséggel csap át Jace
látszólagos közönye gyilkos agresszivitásba.
-Jace – szólt Lilith. – Lépj be a körbe! Hozd magaddal a lányt is.
A fiú engedelmesen közelebb lépett, maga előtt tolva Claryt. Ahogy átléptek a
fekete vonalon, a két kör közötti területen a rúnák ragyogó vörös villogásba
kezdtek – de nem csak azok. A Jace mellkasának bal oldalán, közvetlenül a szíve
fölött lévő rúna hirtelen olyan intenzíven villant fel, hogy Simon becsukta a
szemét, de lehunyt szemhéja belsejébe égve továbbra is látta a rúna vadul
kanyargó vonalait.
– Nyisd ki a szemed, Napjáró! – csattant fel Lilith. – Eljött az idő! Nekem adod a
véredet, vagy visszautasítasz? Tudod már, mi az ára, ha az utóbbi mellett döntesz.
Simon lenézett a koporsóban heverő Sebastianra – és azt hitte, nem hisz a
szemének. A fiú mellkasán éppen olyan rúna jelent meg, mint amilyen Jace szíve
fölött világított, aztán ahogy Simon figyelte, fokozatosan elhalványodott. Egyetlen
pillanattal később már el is tűnt, Sebestian megint teljesen fehér volt. Nem
mozdult. Nem lélegzett.
Halott volt.
– Nem tudom visszahozni – közölte Simon. – Meghalt. Odaadnám a véremet, de
nem tudja lenyelni.
A levegő sziszegve áramlott ki a nő fogai között, és a szeme egy pillanatra
felragyogott a nyers fényben. – Először meg kell harapnod – mondta.
 – Napjáró vagy. Angyalvér folyik az ereidben, a véredben, a könnyeidben, a
fogadban lévő folyadékban. A Napjáró véred éppen eléggé fel fogja éleszteni ahhoz,
hogy aztán nyelni és inni tudjon. Harapd meg, add neki a véredet, és hozd vissza
nekem az életbe!
Simon dühödten meredt rá. – De ezzel azt akarja mondani... azt állítja, hogy
képes vagyok feltámasztani a holtakat?
– Lehetőségedben áll, amióta csak Napjáró vagy – felelte a nő. – Csakhogy nincs
jogod használni a képességedet.
– Nincs jogom?
A nő elmosolyodott, és egyik vörösre festett, hosszú körmét végighúzta
Sebastian koporsóján. – Azt mondják, a történelmet a győztesek írják – szólt. –
Talán nincs is akkora különbség a fény és a sötétség között, mint gondolnád. Végül
is, ha nem lenne sötétség, mit emésztene fel a fény?
Simon üres tekintettel nézett vissza rá.
– Egyensúly – magyarázta Lilith. – Bizonyos törvények ősibbek, mint
bármelyikőtök el tudná képzelni. Az egyik szerint nem lehet feltámasztani a
halottakat. Miután a lélek elhagyta a testet, örökre a halálé. És csak akkor lehet
visszavenni tőle, ha megfizetjük az árát.
– És maga hajlandó fizetni? Érte? – intett Sebastian felé Simon.
– Éppen ő az ár. – A nő hátravetette a fejét, és felnevetett. – Ha a fény visszahoz
egy lelket, akkor a sötétségnek is joga van hozzá, hogy visszahozzon egyet. És én
ezzel a joggal élek most. Esetleg megkérheted Clary barátnődet, hogy magyarázza
el, miről beszélek.
Simon Claryre pillantott. A lány úgy festett, mint aki rögtön elájul. – Raziel –
szólt erőtlenül. – Amikor Jace meghalt...
-Jace meghalt? – Simon hangja egy oktávnyit emelkedett. Jace, bár róla folyt a
beszélgetés, néma maradt és közönyös. Azért a kését továbbra is készenlétben
tartotta.
– Valentine leszúrta – folytatta Clary majdnem suttogva. – Aztán az Angyal
megölte Valentine-t, és azt mondta, megkaphatom, amit csak akarok. És én azt
mondtam, vissza akarom kapni Jace-t, Raziel pedig vissza is adta... nekem. – A lány
szeme egészen tágra nyílt falfehér arcában. – Csak pár percig volt halott... szinte
semeddig...
– Annyi épp elég volt – sóhajtotta Lilith. – A közelben voltam, amikor a fiam
megküzdött Jace-szel. Láttam, ahogy elesett, és meghalt. Követtem Jace-t a tóhoz,
tanúja voltam, amikor Valentine megölte, csak hogy aztán az Angyal feltámassza.
Tudtam, hogy így lehet esélyem. Visszarohantam a folyóhoz, és elvittem a fiam
testét... Azóta várom ezt a pillanatot. – Gyengéd pillantást vetett a koporsóra. –
Minden egyensúlyban van. Szemet szemért. Fogat fogért. Életet életért. Jace az
ellensúly. Ha Jace él, Jonathan is élni fog.
Simon nem tudta levenni a szemét Claryről. – Igaz, amit az Angyalról mond? –
kérdezte. – És soha nem beszéltél róla senkinek?
A fiú meglepetésére Jace válaszolt. – Kettőnk titka volt – mondta, és arcát a
lány hajához érintette.
Clary zöld szeme felvillant, de a lány nem mozdult.
– Láthatod hát, Napjáró – szólt Lilith –, csak azt veszem el, ami jog szerint
engem illet. A Törvény kimondja, hogy az első feltámasztottnak itt kell lennie a
körben, amikor a második visszatér az életbe. – Megvető mozdulattal intett Jace
felé. – 0 itt van. Te is itt vagy. Minden készen áll.
– Akkor Claryre nincs is szükség – mondta Simon. – Hagyja ki ebből. Engedje
elmenni!
– Hát persze, hogy szükség van rá. Azért, hogy téged motiváljon. Ott van rajtad
a Jel, nem árthatok neked, nem fenyegethetlek, nem ölhetlek meg. De kivághatom
a szívedet, ha az ő életének véget vetek. És megteszem, ha kell.
Claryre pillantott, és Simon követte a tekintetét.
Clary. A lány olyan sápadt volt, hogy szinte kéknek tűnt az arca, bár az talán a
hideg miatt is lehetett. Clary zöld szeme egészen óriásira nőtt. A kulcscsontjáról
csorgó vér vörösre festette ruhájának nyakát. Keze erőtlenül, remegve lógott az
oldala mellett.
Simon látta, milyen most, de azt is látta, milyen volt hétéves korában, amikor
még vézna volt a karja, szeplők pettyezték az arcát, és kék műanyag csatokat
hordott a hajában. Eszébe jutott az első alkalom, amikor észrevette, hogy Clary bő
pólója meg elmaradhatatlan farmerja alatt egy valódi lány idomai rejtőznek, és
hogy nem tudta eldönteni, vajon elforduljon-e vagy sem. Clary nevetésére gondolt,
a ceruzájára, amint sebesen szántotta a papírt, és finoman megtervezett mintákat
hagyott hátra: tornyos várakat, vágtató lovakat, tarkabarka, maga alkotta
figurákat. Mehetsz egyedül iskolába, mondta Clary édesanyja, de csak ha Simon elkísér.
A fiú most arra gondolt, ahogy egymás kezét fogták, miközben átkeltek az
úttesten, ő pedig végtelenül boldog volt, amiért azt a nagyszerű feladatot kapta,
hogy felügyelhetett Clary biztonságára.
Valaha szerelmes is volt a lányba, és talán egy darabkája mindig is az lesz,
hiszen ő volt az első szerelem az életében. Clary a része, mindig is az volt, és
mindig is az lesz. A lányra pillantott, az pedig alig észrevehető mozdulattal
megrázta a fejét. Simon tudta, mit akar mondani. Ne tedd meg! Ne add meg neki, amit
akar! Történjen, aminek történnie kell.
Simon belépett a körbe. Ahogy a lába a festett vonalat érintette,
megborzongott, mintha áramütés érte volna. – Jól van – szólt. – Megteszem.
– Ne! – kiáltotta Clary, de Simon rá sem nézett. Az öntelten mosolygó Lilithet
figyelte, aki most felemelte a bal kezét, és elhúzta a koporsó fölött.
A fedél eltűnt, de előtte úgy tekeredett fel, hogy Simonnak egy frissen kinyitott
szardíniásdoboz jutott az eszébe. Ahogy az üveg felső rétege eltűnt az útból,
megolvadt és cseppfolyóssá vált, aztán lecsöpögött a gránittömb mellé, ahol aztán
a cseppek apró üvegszilánkokká kristályosodtak.
A koporsó most már nyitott volt, akár egy akvárium; Sebastian teste odabent
lebegett, és ahogy Lilith belenyúlt a folyadékba, Simon ismét látni vélte a rúna
villanását a fiú mellkasán. Simon figyelő tekintetétől kísérve a nő megfogta
Sebastian karjait, és furcsán gyengéd mozdulattal keresztbe fektette őket a
mellkasán, a bekötött kezet gondosan az ép alá igazítva. Félrehúzott egy nedves
hajtincset a fiú sima, fehér homlokáról, aztán hátralépett, és lerázta a tejszerű
folyadékot a kezéről.
– Munkára, Napjáró! – szólt.
Simon közelebb lépett a koporsóhoz. Sebastian arca petyhüdt volt, a szemhéja
mozdulatlan. Torkában nem lüktetett a véna. Simonnak eszébe jutott, mennyire
kívánta Maureen vérét. Mennyire vágyott rá, hogy fogait a lány bőrébe
süllyeszthesse, és kiszabadíthassa alóla a sós vért. Most viszont egy holttestből
kellett innia. Már a gondolattól is felfordult a gyomra.
Bár nem nézett a lányra, pontosan tudta, hogy Clary őt figyeli. Erezte a
lélegzetét, ahogy Sebastian fölé hajolt. Jace üres tekintete égette a hátát. Belenyúlt
a koporsóba, és összezárta a kezét Sebastian hideg, csúszós válla körül. Nyelt egyet,
hogy leküzdje a hányingerét, lehajolt, és belemélyesztette a fogát Sebastian
nyakába. A szájába ömlő fekete démonvér keserű volt, akár a méreg.
Isabelle némán járkált a kőtalapzatok között. Alec vele tartott, és San-dalphont
forgatva világította be a szobát. Maia a sarokban állt, a falnak támaszkodott, és
kétrét görnyedve hányt. Jordan mögötte ólálkodott, és úgy nézett ki, mintha meg
akarná simogatni a hátát, de félne az elutasítástól.
Isabelle nem hibáztatta Maiát, amiért elhányta magát. Ha nincs az a sokévnyi
képzés, ő is öklendezett volna. Sohasem látott ahhoz a látványhoz hasonlót, ami
most tárult elé. Többtucatnyi, talán ötven kőből készült alapzat sorakozott a
szobában. Mindegyiknek a tetején egy kiságyszerű kosár állt. Minden egyes
kosárban egy csecsemő feküdt. És minden egyes csecsemő halott volt.
Miközben a kosarak között sétált, egy darabig még élt benne a remény, hogy
élő babát talál, hamarosan azonban meg kellett állapítania, hogy már jó ideje
halottak lehetnek mind. A bőrük szürke volt, apró arcuk sebes és színtelen.
Takarókba csavarták őket, és bár a szobában hideg volt, Isabelle úgy sejtette, azért
annyira nem, hogy megfagyhattak volna. Nem volt benne biztos, hogyan halhattak
meg; képtelen volt rávenni magát, hogy közelebbről is megnézze a holttesteket.
Ezzel nyilván a Klávénak kell majd foglalkoznia.
Alecnek csorogtak a könnyei a húga mögött; mire elérték az utolsó kosarat,
magában átkozódott. Maia felegyenesedett, és az ablaknak dőlt. Jordan adott neki
egy szövetdarabot – talán egy zsebkendő lehetett –, amit a lány most a szájára
szorított. A város hűvös fehér fényei gyémántfúrókként vágták át mögötte az
üveget.
– íz – szólt Alec. – Ki lehet képes rá, hogy ilyesmit tegyen? Miért akarná
valaki... akár egy démon...
 Elhallgatott. Isabelle tudta, mire gondol. A csecsemő Maxra. Isabelle hétéves
volt, Alec pedig kilenc, amikor az öccsük megszületett. Az izgalmas új
teremtményt csodálva hajoltak a bölcső fölé. Játszottak az apró ujjaival, és
nevettek, ha fura képet vágott, amikor megcsiklandozták.
Isabelle-nek elszorult a szíve. Max. Ahogy továbbindult a koporsóvá változott
bölcsők között, rettenetes félelem kerítette hatalmába. Kénytelen volt odafigyelni
a nyakában vadul, nyers, egyenletes fénnyel világító rubinra. Ez a fajta fény csakis
azt jelenthette, hogy egy Nagyobb Démonnal kell szembenézniük.
A lánynak eszébe jutott, mit látott Clary a Beth Israel halottasházában. Éppen
olyan volt, mint egy normális csecsemő. Kivéve a kezét. Az karmokban végződött...
Isabelle óvatosan belenyúlt az egyik bölcsőbe. Ügyelve, hogy ne érintse meg a
csecsemőt, félrehajtotta a vékony pokrócot, amibe becsavarták.
Sziszegve áramlott ki a tüdejéből a levegő. Hétköznapi, pufók babakart látott
kerek babacsuklóval. A kézfej puhának és finomnak tűnt. De az ujjak
– az ujjak karmokká torzultak, és feketék voltak, akár az égett csont.
Önkéntelenül is hátralépett.
– Mi az? – indult el feléjük Maia. Láthatólag még mindig rosszul volt, de nem
remegett a hangja. Jordan zsebre vágott kézzel követte. – Mit találtatok? –
kérdezte a lány.
– Az Angyalra! – Alec Isabelle mellett állt, és ő is a bölcsőre meredt. – Olyan,
mint az a csecsemő, akiről a Clary beszélt neked? Akit a Beth Israel-ben látott?
Isabelle lassan elismételte, amit Clarytől hallott a halottasházban látott
csecsemőről meg a Talto templomban talált könyvről. – Valaki csecsemőkkel
kísérletezik – fejezte be. – Új Sebastianokat próbál létrehozni.
– Miért akarna bárki többet éppen belőle? – Alec hangjából sütött a csupasz
gyűlölet.
– Gyors volt és erős – felelte Isabelle. Szinte fizikai fájdalmat okozott bármi
dicsérőt mondani arról a fiúról, aki megölte az öccsét, és vele magával is végezni
próbált. – Nyilván valamiféle szuperharcos fajt próbálnak kitenyészteni.
– Nem sikerült. – Maia szeme egészen komor volt és szomorú.
Egyszerre egészen halk, szinte meghallhatatlan nesz kezdte csiklandozni
 Isabelle fülét. A lány felkapta a fejét, és az övén lógó, felcsavart korbács felé
nyúlt. Az ajtó közelében, ahol a legsűrűbb volt a sötétség, mozdult valami; alig
lehetett észrevenni, de Isabelle már rohant is a nesz irányába. Kilépett a folyosóra,
a liftek közelében. Tényleg volt ott valami – egy árnyék kivált a sötétségből, és
osonni kezdett a fal mellett. Isabelle gyorsított, előrevetette magát, és a földre
vitte az árnyékot.
Nem szellem volt az. Ahogy egymásra zuhantak, Isabelle meglepetten
állapította meg, hogy az ismeretlen nagyon is emberi hangon nyög fel. Miután
földet értek, együtt gurultak tovább. A nyilvánvalóan emberi alak törékenyebb és
alacsonyabb volt, mint Isabelle, és szürke melegítőt meg edzőcipőt viselt. Egy éles
könyök találta el Isabelle kulcscsontját, és egy térd vágódott a gyomorszájába. A
lány levegő után kapott, félregördült, és a korbácsa után nyúlt. Mire sikerült
kiszabadítania, az alak már talpon volt. Isabelle hasra fordult, és előrekapta a
csuklóját; a korbács vége az idegen bokájára tekeredett, és megfeszült. Isabelle
visszarántotta a kezét, amitől az idegen elterült a földön.
A lány felállt, és szabad kezével a ruhája elejébe rejtett irón után nyúlt. Egy
gyors mozdulattal befejezte a nyx rúnát. A látása alkalmazkodott, és látszólag az
egész szoba világossággal telt meg, ahogy a Jel kifejtette hatását. Most már
alaposabban is megnézhette magának ellenfelét – vékony volt, és szürke melegítőt
meg edzőcipőt viselt, most pedig csúszva hátrált, amíg a háta el nem érte a falat. A
melegítőfelső csuklyája hátracsúszott, és láthatóvá vált az idegen arca. A fejét
simára borotválták, de az élesen kiszögellő arccsontok meg a nagy, fekete szempár
egyértelműen egy nőé volt.
– Állj meg! – szók Isabelle, és nagyot rántott a pórázon. A nő felkiáltott
fájdalmában. – Ne próbálj menekülni!
A nő vicsorított. – Féreg – szólt. – Hitetlen. Semmit sem mondok.
Isabelle visszadugta az irónját a ruhájába. – Ha elég erősen meghúzom ezt a
korbácsot, levágja a lábadat. – Még egyet rántott a korbácson, megfeszítette, és
közelebb lépett, amíg közvetlenül a nő előtt állt, és lenézett rá.
A nő hörögve nevetett fel. – Nem voltak elég erősek. Gyenge felhozatal, nagyon
gyenge.
 – Mihez gyenge? – Amikor a nő nem válaszolt, Isabelle rám förmedt. –
Elmondhatod, vagy elveszítheted a lábad. Te döntesz. Ne hidd, hogy nem hagylak
elvérezni itt a földön. A gyerekgyilkosok nem érdemelnek könyörületet.
A nő vicsorított, és sziszegett, akár egy kígyó. – Ha kárt teszel bennem, le fog
sújtani rád.
– Ki... – Isabelle elhallgatott, ahogy eszébe jutott, amit Alec mondott. Talto Lilitb
egyik neve. Mondhatni, ö a halott gyerekek démonistennője. – Lilith – mondta. – Lilith
híve vagy. Ezt... az ő parancsára tettétek?
– Isabelle. – Alec állt meg a húga mellett, kezében a fénylő Sandalphonnal.
– Maia és Jordan megnézik, vannak-e még... gyerekek, de úgy fest, a nagy
szobán kívül máshol nincsenek. Itt mi történik?
– Ez a... valaki – szólt undorodva Isabelle – a Talto egyház tagja. Minden jel
szerint Lilithet imádják, és az ő parancsára gyilkolták meg ezeket a csecsemőket.
– Nem gyilkosság volt! – A nő kiegyenesítette a hátát. – Nem gyilkosság volt!
Feláldoztuk őket. Megvizsgáltuk, és gyengének találtuk mindegyiket. Nem a mi
hibánk.
– Hadd találgassak – mondta Isabelle. – Démonvért próbáltatok fecskendezni
terhes nőkbe. A babák nem maradtak életben. Torzan születtek, aztán mind
meghaltak.
A nő nyüszített; nagyon halkan ugyan, Alec mégis összehúzta a szemét. Mindig
is ő olvasott a legjobban mások gondolataiban.
– Az egyik csecsemő – mondta –, a tied volt. Hogyan adhattál démon-vért a
saját gyerekednek?
A nő szája remegett. – Nem így volt. Belénk fecskendezték a vért. Az anyákba.
Erősebbek és gyorsabbak lettünk. A férjeink is. Aztán megbetegedtünk. Egyre
rosszabbul és rosszabbul lettünk. Kihullott a hajunk. A körmeink...
– A nő felemelte a kezét, megmutatta elfeketedett körmeit és fekete
körömágyait. A karját fekete véraláfutások borították. – Mind haldoklunk –
mondta. Mintha némi elégedettség költözött volna a hangjába. – Napokon belül
végünk.
– Megmérgezett – szólt Alec. – Mégis imádod?
 – Ezt ti nem érthetitek. – A nő hangja most már egészen rekedtes volt. – Nem
volt semmim, mielőtt ő rám talált. Egyikünknek sem volt semmije. Az utcán éltem.
A metró szellőzőjén aludtam, hogy ne fagyjak halálra. Aztán jött Lilith, és volt hol
laknom, családom lett, vigyáztak rám. Már a jelenléte is biztonságot jelentett.
Azelőtt sosem éreztem magam biztonságban.
– Te találkoztál Lilithtel? – kérdezte Isabelle, igyekezvén nem hitetlennek
tűnni. Ismerte a démonikus szektákat, egyszer még egy dolgozatot is írt róluk
Hodge-nak. Az öreg tanító igen jó jegyet adott rá. A legtöbb szekta képzelt vagy
kitalált démonokat imádott. Másoknak sikerült megidézni kisebb, gyenge
démonokat, akik aztán vagy megölték őket, vagy megelégedtek azzal, hogy a
szekta tagjai a szolgálatukba szegődtek, gondoskodtak minden szükségletükről, és
jóformán semmit nem kértek érte cserébe. Olyan szektáról még sosem hallott,
amelyik egy Nagyobb Démont imádott, és a tagok hús-vér valójában találkoztak is
a szóban forgó démonnal. Ráadásul most egyenesen Lilith-ről volt szó, a
boszorkánymesterek anyjáról. – Megfordultál a jelenlétében?
A nő félig lehunyta reszkető szemhéját. – Igen. Mivel az ő vére is folyik az
ereimben, mindig érzem, ha a közelben van. Mint ahogy most is.
Isabelle szabad kezével önkéntelenül is a medáljához kapott. Amióta beléptek
az épületbe, kisebb-nagyobb intenzitással, de folyamatosan lüktetett. Eddig azt
feltételezte, hogy a halott gyerekek démonvére miatt, egy Nagyobb Démon
jelenléte azonban sokkal logikusabb magyarázat. – Itt van? Hol?
Úgy tűnt, mintha a nő fokozatosan álomba süllyedne. – Odafent – mondta
erőtlenül. – A vámpírfiúval. Azzal, aki ki tud menni a napra. Lilith érte küldött
bennünket, de akik hozzáértek, mind meghaltak. Aztán amikor Adam testvér
visszatért, és azt mondta, hogy a fiút szent tűz védelmezi, Lilith asszonyom nagyon
dühös lett, és ott helyben megölte. Szerencsés volt, hogy az ő keze által halhatott
meg, olyan szerencsés volt. – Hörögve szívta be a levegőt. – Lilith asszonyom okos.
Megtalálta a módját, hogy idehozza a fiút...
A korbács kihullott Isabelle ernyedt ujjai közül. – Simon? Idehozta Simont? De
miért?
– Kik hozzá mennek – sóhajtotta a nő –, nem térnek meg...
 Isabelle letérdelt, és megragadta a korbácsot. – Elég! – kiáltotta remegő
hangon. – Hagyd már abba a szarakodást, és áruld el, hol van Simon. Hová vitte az
a nő? Hol van? Mondd el, különben...
– Isabelle – szólt rá a húgára Alec. – íz, hagyd! Meghalt.
Isabelle hitetlenkedve nézett le a nőre. A jelek szerint valóban meghalt két
lélegzetvétel között; a szeme tágra nyílt, arcvonásai merev vonalakká rendeződtek.
így már azt is meg lehetett állapítani, hogy az éhség gyötörte, a kopasz és elgyötört
nő meglehetősen fiatal volt; nem lehetett több húszévesnél. – Az istenit!
– Nem értem – szólt Alec. – Mit akarhat Simontól egy Nagyobb Démon? Ö
vámpír. Elismerem, nem átlagos vámpír, de...
– Káin Jele – szólt közbe Isabelle. – Ennek az egésznek biztosan van valami köze
a Jelhez. Csak így lehet. – A lifthez lépett, és megnyomta a hívógombot.
– Ha Lilith valóban Ádám első felesége volt, Káin pedig Ádám fia, akkor Káin
Jele közel egyidős vele.
– Hová mész?
– Azt mondta, odafent vannak – felelte Isabelle. – Átkutatok minden emeletet,
amíg meg nem találom.
– Nem bánthatja, Izzy – mondta higgadtan Alec. – Tudom, hogy aggódsz, de ott
van rajta Káin Jele. Érinthetetlen. Még egy Nagyobb Démon sem tehet kárt benne.
Senki sem.
Isabelle komoran pillantott a bátyjára. – Akkor szerinted mire kell neki? Hogy
elhozza a ruháit a patyolatból munkaidőben? Komolyan, Alec...
Csilingelő hang hallatszott, és kigyulladt a nyíl a legtávolabbi lift fölött. Ahogy
kinyílt az ajtó, Isabelle megindult arrafelé. Fény áramlott ki... és a fény nyomában
kopasz, nyúzott, szürke melegítőbe meg edzőcipőbe öltözött férfiak és nők serege
özönlött elő. Az építkezési törmelékben talált legkülönfélébb hulladékdarabokat
tartották fegyverként maguk elé: cakkos szélű üvegcserepeket, letört vasrudakat,
méretes betondarabokat. Egyikük sem szólt egy szót sem. Teljes, hátborzongató
csendben rontottak elő a liftből, és indultak Alec meg Isabelle felé.
 18
Tűz égette

Felhők Gördültek a folyó fölé, és mint éjszakánként néha máskor is, sűrű ködöt
hoztak magukkal. A köd ugyan nem rejtette el azt, ami a tetőn zajlott, de minden
mást homályos pára rétegébe zárt. A körben emelkedő épületek a távolban
derengő fények oszlopai voltak, a hold, akár egy letakart lámpa, erőtlenül sütött le
rájuk az alacsonyan kavargó felhők között. Az üvegkoporsó törött cserepei
szétszóródtak a padló kőlapjain, és csillogtak, akár a jégszilánkok. Lilith maga is
sápadtan ragyogott a szűrt holdfényben, ahogy a koporsó fölé hajolva Sebastian
vérét ivó Simont figyelte.
Clary oda sem mert nézni. Tudta, hogy Simon gyűlöli, amit csinál, és csakis érte
teszi. Érte, meg egy kicsit Jace-ért. És azt is tudta, mi lesz a szertartás következő
lépése. Simon önszántából a vérét adja Sebastiannak, aztán meghal. Ha lecsapolják
minden vérüket, a vámpírok is meg tudnak halni. Simon meghal; Clary örökre
elveszíti, és csakis az ő hibája lesz.
Jace még mindig erősen tartotta, és a lány érezte a szívverését a lapockái
között. Eszébe jutott, milyen volt, amikor Jace átölelte a Szövetség Termének
lépcsőjén Idrisben. Zúgott a szél a lombok között, amikor a fiú megcsókolta, és a
keze melegen érintette az arcát. Emlékezett Jace szívverésére is. Clary arra gondolt
akkor, hogy senkinek a világon nem dobog így a szíve; mintha minden egyes ütése
tökéletesen rímelt volna a saját szívverésére.
Valahol belül ott kell hogy legyen az igazi Jace. Mint Sebastian az üvegbörtönbe
zárva. Valahogy biztosan el tud jutni hozzá.
Lilith tágra nyílt szemmel figyelte a Sebastian fölé hajoló Simont. Claryről és
Jace-ről tudomást sem vett.
– Jace – suttogta a lány. – Jace, én ezt nem akarom nézni.
Hátával a fiúhoz simult, mintha csak szorosabban hozzá akarna bújni, aztán
eljátszotta, hogy összerezzen, amint a kés megérint a nyakát.
– Kérlek, Jace – súgta. – Nincs is szükség arra a késre. Tudod, hogy úgysem
tehetek veled semmit.
 – De miért...
– Csak rád akarok nézni. Látni akarom az arcodat.
Erezte, ahogy Jace mellkasa sebesen megemelkedik, aztán visszasüllyed. A fiú
megborzongott, mint aki próbál megküzdeni valamivel. Aztán villámsebesen
mozdult, úgy, ahogyan egyedül csak ő képes. Jobb karjával végig szorosan tartva
Claryt, baljával az övébe csúsztatta a kést.
A lány szíve majd kiugrott a helyéből. Elfuthatnék, gondolta, de persze Jace
úgyis elkapná egy szemvillanás alatt. Pillanatokkal később a fiú ismét mindkét
karjával szorította magához, aztán a vállára tette a kezét, és megfordította. Clary
érezte, ahogy az ujjai végigsimítják a hátát, csupasz, libabőrös karjait.
A lány most már háttal állt Simonnak meg Lilithnek, de még így is jeges
borzongás futott végig a hátán a démonnő jelenlététől. Felnézett Jace-re. Annyira
ismerős volt az arca. A vonásai, az, ahogyan a haja a homlokába hullott, a halvány
sebhely a járomcsontján meg a másik a halántékán. A fiú szemöldöke sötétebb volt,
mint a haja, szeme színe a fakó sárga fűre emlékeztetett. Ebben különbözött valódi
önmagától, gondolta Clary. Még mindig olyan volt, mint Jace, de a szeme egészen
üres lett; a lánynak az az érzése támadt, mintha az ablakon át nézne be egy üres
szobába.
– Félek – mondta.
A fiú megsimogatta a vállát, amitől Clary összes idegvégződése szikrákat vetett;
undorodva állapította meg, hogy a teste még mindig reagál Jace érintésére. – Nem
hagyom, hogy bármi történjen veled.
A lány rámeredt. Es komolyan is gondolod, igaz? Valamiért nem látod, 7nekkora
ellentét van a cselekedeteid és a szándékaid között. Ezt elvette tőled.
– Nem fogod tudni megállítani – szólt Clary. – Meg fog ölni, Jace.
A fiú megrázta a fejét. – Nem. Nem tenne ilyet.
Clary legszívesebben sikított volna, de higgadtságot erőltetett a hangjába. –
Tudom, hogy ott vagy bent, Jace. Hogy ott van valahol a valódi önmagad. –
Szorosabban simult a fiúhoz, Jace övcsatja a derekába vágott. –
Szembeszegülhetnél vele...
 Ezt nem kellett volna mondania. A fiú egész testében megfeszült, és
kétségbeesetten villant a szeme, akár egy csapdába esett állatnak. Egyetlen
pillanattal később megint kőkemény volt a pillantása. – Nem tudok.
Clary megremegett. A fiú arca egyszerűen rettenetes volt, bár a lány riadalmát
látva ellágyult a pillantása. – Fázol? – kérdezte, és egy pillanatra megint olyannak
tűnt, mint az igazi Jace, akinek fontos volt, hogy Clary jól érezze magát. A lánynak
elszorult a torka.
– Bedughatom a kezemet a zakód alá? – kérdezte, bár most kisebb gondja is
nagyobb volt annál, hogy fázik.
Jace bólintott. Clary a fiú kigombolt zakója alá csúsztatta a karját, és ujjaival
finoman megérintette a hátát. Kíséreties csend vette körül őket. A város mintha
belefagyott volna egy prizmába. Még a környező épületek fénye is rezzenéstelen
volt és hideg.
A fiú lassan, egyenletesen lélegzett. Clary látta a rúnát szakadt inge alatt.
Mintha Jace légzésének ütemére lüktetett volna. Szörnyű, gondolta a lány, úgy
tapad hozzá, mint egy pióca, és kiszív belőle minden jót, mindent, ami Jace.
Eszébe jutott, mit mondott Luké arról, hogyan lehet hatástalanítani egy rúnát.
Ha eléggé roncsolódik, csökken vagy teljesen elmúlik a hatalma. Csatában az ellenség néha
megpróbálja megégetni vagy megsebezni az Árnyvadászok bőrét, hogy megfossza őket a
rúnáiktól.
Clary nem vette le a tekintetét Jace arcáról. Ne foglalkozz vele, mi történik,
gondolta. Ne törődj Simonnal mega késsel a torkodon. Amit most mondasz, az fontosabb,
mint bármi, amit valaha mondtál.
– Emlékszel, mit mondtál nekem a parkban? – kérdezte súgva.
A fiú csodálkozva nézett le rá. – Mikor?
– Amikor azt mondtam, hogy nem tudok olaszul. Lefordítottad nekem azt az
idézetet. Azt mondtad, azt jelenti, hogy a szerelem a leghatalmasabb erő a világon.
Erősebb minden másnál.
Apró ránc jelent meg a fiú két szemöldöke között. – Én nem...
 – De igen. – Csak óvatosan, figyelmeztette magát Clary, de hiába igyekezett, a
hangja reszketett a feszültségtől. – Emlékszel. Azt mondtad, a leghatalmasabb erő.
Erősebb, mint a Menny és a Pokol. Akkor erősebbnek kell lennie Lilithnél is.
Semmi. A fiú úgy meredt rá, mintha meg sem hallotta volna. Clary úgy érezte,
mintha egy sötét, üres alagútba ordítana bele. Jace, Jace, Jace! Tudom, hogy ott vagy
bent!
– Van rá mód, hogy megvédj, és mégis azt tedd, amit akar – szólt. – Nem az
lenne a legjobb? – Még szorosabban simult Jace-hez, és érezte, hogy a fiúnak
összeszorul a gyomra. Jace-t ölelni, és nem élvezni egészen különös érzés volt,
mintha öröm keveredne borzalommal. Érezte, ahogy a fiú teste reagál, hallotta a
szíve kalimpálását, a vénája lüktetését; Jace most is éppen úgy akarta, mint mindig,
hiába is vette át az irányítást az elméje fölött Lilith.
– A füledbe súgom – szólt a lány, ajkával Jace nyakát érintve. Megérezte a fiú
illatát, ami éppen olyan ismerős volt, akár a saját bőrének kipárolgása. – Figyelj!
Felfelé fordította az arcát, Jace pedig lehajtotta a fejét, hogy meghallgassa...
Clary keze sebesen mozdult a fiú derekáról az övébe dugott kés markolata felé.
Amint megragadta a fegyvert, felfelé rántotta, éppen, ahogy Jace mutatta neki,
amikor tréningeztek, és a súlyt a tenyerében egyensúlyozva széles Ívben
végighúzta a pengét a fiú mellkasán. Jace felkiáltott – inkább meglepetésében,
mint fájdalmában –, és a sebből áradó vér elfedte a rúnát. A fiú a melléhez emelte a
kezét; amikor látta, hogy vörösek az ujjai, kikerekedett szemmel meredt Claryre,
mintha komoly baja esett volna, és el sem akarná hinni, hogy elárulták.
Lilith felkiáltott, Clary pedig elfordult a fiútól. Simon már nem hajolt Sebastian
fölég; felegyenesedett, és kézfejét a szájára szorítva Claryt nézte. Az álláról fekete
démonvér csöpögött fehér ingére. Tágra nyílt a szeme.
– Jace! – Lilith hangja egészen éles volt a döbbenettől. – Jace, kapd el!
Parancsolom!
Jace nem mozdult. Claryt bámulta, Lilithet, a véres kezét, aztán megint Claryt.
Simon kezdett elhátrálni a nőtől; aztán hirtelen megtorpant, kétrét görnyedt, és
térdre zuhant. Lilith hátat fordított Jace-nek, és eltorzult arccal indult Simon felé.
– Állj fel! – ordított rá. – Azonnal felállni! Ittál a véréből. Most szüksége van a
tiédre!
Simon ülő helyzetbe küzdötte magát, aztán ernyedt testtel a földre csúszott.
Öklendezni kezdett, és fekete vért köhögött fel. Clary emlékezett rá, amikor a fiú
Idrisben azt mondta, hogy Sebastian vére olyan, mint a méreg. Lilith felemelte a
lábát, hogy belerúgjon Simonba – aztán hátratántorodott, mintha egy láthatatlan
erő nagyot taszított volna rajta. Lilith sikolya egy bagoly éles rikoltására
emlékeztetett. A hamisítatlan gyűlölet és a mélyből fakadó düh hangja volt.
Emberi lény nem adhat ki ilyen hangot; mintha éles üvegszilánkok vágódtak
volna Clary fülébe. – Hagyja békén Simont! – kiáltotta. – Rosszul van! Hát nem
látja, hogy rosszul van!
Azonnal megbánta, hogy kinyitotta a száját. Lilith megfordult, és hűvös,
parancsoló tekintetét Jace-re függesztette. – Megmondtam, Jace Herondale! –
zengett a hangja. – Ne engedd, hogy az a lány kilépjen a körből! Vedd el a
fegyverét!
Clary tudatáig alig jutott el, hogy még mindig a kezében tartja a kést. Annyira
fázott, hogy mindene zsibbadt, de a Lilith meg minden más iránt érzett
elviselhetetlen harag felszabadította a karját. Földhöz vágta a kést. A fegyver
megcsúszott a kövön, és Jace lábánál állt meg. A fiú bambán meredt rá, mintha
soha nem látott volna ilyesmit.
Lilith szája vékony vörös vonallá szűkült. A szeme fekete lett, a fehérje teljesen
eltűnt. Többé már nem tűnt embernek. – Jace – sziszegte. – Jace Herondale,
hallottad, mint mondtam. Engedelmeskedni fogsz nekem!
– Vedd fel – pillantott a fiúra Clary. – Vedd fel, és vagy őt öld meg, vagy engem.
Neked kell eldöntened.
Jace lassan lehajolt, és felvette a kést.
Alec egyik kezében Sandalphont tartotta, a másikban pedig egy több támadó
visszaverésére is alkalmas hachiwarát. A lábai előtt legalább hat szektatag hevert
holtan vagy öntudatlanul.
Alec megküzdött már jó néhány démonnal a maga idejében, de Talto
követőiben volt valami különösen hátborzongató. Együtt mozogtak, mintha nem is
emberek, hanem valamiféle kísértetiesen hangtalan, bizarrul gyors és erős, sötét
áradat lettek volna. Láthatólag egyáltalán nem féltek a haláltól. Bár Alec és Isabelle
ordítva próbálták távol tartani őket, szótlan hordaként nyomultak előre, és a
sziklákról a mélybe ugró lemmingek önpusztító agyatlanságával az
Árnyvadászokra vetették magukat. Alec és Isabelle hátrálni kezdett a folyosón, és
mire visszajutottak a kőtalapzatokkal teli hatalmas szobába, a csatazaj hallatán
Maia és Jordan rohant segíteni: Jordan farkas formájában, Maia még emberként, de
teljesen kinyújtott karmokkal.
A szektások mintha észre sem vették volna őket. Tovább harcoltak, bár egyik a
másik után esett el, ahogy Alec, Maia és Jordan pengékkel meg karmokkal estek
nekik. Isabelle korbácsa szikrázó mintákat rajzolt a levegőbe, ahogy sorra vágott
bele a testekbe, fröccsenő vér permetével töltve be a levegőt. Maia különösen jó
harcosnak bizonyult. Legalább egy tucat szektatag hevert körülötte, ő pedig
tomboló szenvedéllyel kaszabolta le egyiket a másik után. Karmokban végződő
kezei csuklóig vörösek voltak a vértől.
Egy szektatag Alec útjába lépett, és rávetette magát. A csuklyáját mélyen az
arcába húzta, lehetetlen volt megállapítani a nemét vagy a korát. A fiú a támadó
mellkasának bal oldalába süllyesztette a pengéjét. A szektatag felordított – egy
férfi hangos, nyers ordítása volt ez. A támadó összeesett, és a mellkasához kapott,
ahol lángok nyaldosták a melegítőfelsőben tátongó lyukat. Alec undorodva fordult
el. Nem volt éppen szívmelengető látvány, ami az emberekkel történt, ha egy
szeráfpenge kilyukasztotta a bőrüket.
Egyszerre úgy érezte, mintha felgyulladt volna a háta, és amikor megfordult,
egy betonvasat lóbáló szektatagot pillantott meg. Rajta nem volt csuklya, így
látszott, hogy egy férfi az, de olyan sovány, hogy az arccsontjai szinte
kilyukasztották a bőrét. Vicsorítva támadt újból Alecre, aki félreugrott, hagyta,
hogy a rögtönzött fegyver ártalmatlanul elsuhanjon mellette, aztán megpördiilt, és
kirúgta a férfi kezéből. A vasdarab csörömpölve hullott a földre, a szektatag pedig
addig hátrált, amíg majdnem átbukott egy holttesten, majd sarkon fordult, és
futásnak eredt.
 Alec habozott egy pillanatig. A szektatag, aki az imént megtámadta, már
majdnem az ajtónál járt. Alec tudta, hogy követnie kéne – a férfi talán
figyelmeztetni akart valakit, vagy erősítésért rohant –, de halálosan fáradt volt, és
az undortól felfordult a gyomra. Való igaz, hogy ezeket az embereket egy démon
irányította, és talán nem is lehetett többé embereknek nevezni őket, de attól még
kísértetiesen olyan érzés volt, mintha valódi férfiakat és nőket gyilkolna halomra.
Kíváncsi lett volna rá, mit mondana Magnus, de őszintén szólva, máris tudta a
választ. Alec azelőtt is harcolt már démonok szolgáival. A démonenergia szinte
mindent felemésztett bennük, ami valaha emberi volt, és nem maradt belőlük más,
csak a dühödt pusztítási vágy meg egy lassú agóniában haldokló emberi test. Nem
lehetett rajtuk segíteni: gyógyíthatatlanok voltak. Olyan élesen hallotta Magnus
hangját a fülében, mintha ott állt volna közvetlenül mellette. Annál
könyörületesebbet nem is tehetnél velük, mint hogy megölöd őket.
Alec visszadugta az övébe a hachiwarát, kirontott az ajtón, és üldözőbe vette a
férfit. A folyosó üres volt, a legtávolabbi liftajtó nyitva állt, és mindent betöltött
egy riasztó éles sivítása. Jó pár ajtó nyílt mindenféle irányban. Alec
véletlenszerűen kiválasztott egyet, és berontott rajta.
Kis szobák labirintusában találta magát – a falakba vésett nyílásokból
vezetékek tarka csokrai lógtak elő. A szeráfpenge kusza árnyékokat vetett
mindenfelé, ahogy Alec óvatosan körbeosont a szobákban. Egyszerre mozgást
pillantott meg, és odakapta a fejét. Maga elé nyújtotta a pengét, és egy vörös
szempárt pillantott meg, amint eltűnt a falban tátongó lyukban. Alec elhúzta a
száját. Ez New York. Még egy ilyen vadonatúj épület is tele van patkányokkal.
A szobák végül egy nagyobb helyiségbe nyíltak – akkora nem volt ugyan, mint
az a szoba, ahol a csecsemőket találták, de a többinél azért méretesebbnek
bizonyult. Alec egy üvegfalat is látott, aminek jókora darabjait kartonnal
ragasztották le.
Az egyik sarokban sötét alak kuporgott egy csupaszon álló vízvezetékdarab
mellett. Alec óvatosan indult felé. Csak a szeme csapta volna be? Nem, az ott
tényleg egy görnyedten kuporgó, sötét ruhás emberi alak volt. Alec éjjellátó rúnája
finoman lüktetett, ahogy a fiú összehúzott szemmel előrelépett. Közelebbről már
azt is látta, hogy egy mezítlábas, karcsú nő az, akit a vízvezeték csövéhez
bilincseltek. Ahogy Alec közelebb ért, felemelte a fejét, és az ablakon beszivárgó
halvány fény megvilágította egészen világosszőke haját.
– Alexander? – kérdezte hitetlenkedéssel teli hangon. – Alexander Lightwood?
Camille volt az.
– Jace! – Lilith hangja olyan volt, mintha egy korbács csapott volna le a csupasz
húsra; még Clary is összerezzent a hallatán. – Parancsolom, hogy...
Jace felemelte a kezét – Clary igyekezett minél kisebbre összehúzni magát –, és
Lilith felé hajította a kést. A fegyver pörögve szelte át a levegőt, aztán a beleállt a
nő mellkasába; Lilith megtántorodott, és elvesztette az egyensúlyát. A sarka
megcsúszott a sima kövön, aztán a démonnő vicsorogva kiegyenesedett,
megragadta a kést, és kirántotta a bordái közül. Egy Clary számára érthetetlen
nyelven hörgött valamit, aztán elengedte a fegyvert, az pedig sziszegve hullott a
földre, ahogy a pengéje léiig semmivé lett, mintha valamiféle erős sav marta volna
szét.
A nő Clary felé fordult. – Mit tettél vele? Mit tettél? – Egy pillanattal korábban
még egészen fekete volt a szeme, most azonban kidülledt, és apró fekete kígyók
kúsztak elő az üregéből. Clary felkiáltott, hátralépett, és majdnem hanyatt esett
egy alacsony sövényben. Ez az a rémisztő szemű és durva, éles hangú Lilith volt,
aki az Ithuriel által küldött látomásban szerepelt. Elindult Clary felé...
Egyszerre közöttük termett Jace, és elzárta Lilith útját. Clary a szemét
meresztette. A fiú megint a régi volt. Mintha igazságosztó tűz hevítette volna,
akárcsak Raziel angyalt a Lyn-tónál azon a rettenetes éjszakán. Előhúzta az övéből
a szeráfpengét; a penge ezüstös fénye tükröződött a szemében, szakadt ingéről
kövér cseppekben hullott alá a vér. Ha az angyalok a pokolból emelkednének fel,
ők néznének úgy, ahogy most Jace nézett Lilithre.
– Mihály – szólt a fiú, és Clary nem volt benne biztos, hogy a név ereje vagy a fiú
hangjában tobzódó indulat teszi, de a fegyver fényesebben izzott fel, mint
bármelyik szeráfpenge, amit Clary valaha látott. Ahogy elkapta a fejét a vakító fény
elől, megpillantotta a Sebastian üvegkoporsója előtt mozdulatlanul heverő Simont.
 Elszorult a szíve. Mi van, ha Sebastian démonvére megmérgezte Simont? Akkor
Káin Jele sem segíthet, hiszen önszántából ivott a halott fiú véréből. És érte tette.
Simon!
– Á, Mihály! – Lilith hangjából áradt a vidámság, ahogy Jace felé indult.
– Az Úr seregeinek kapitánya! Ismertem.
Jace felemelte a szeráfpengét, mire az olyan erővel ragyogott fel, hogy a fénye
elhomályosította a csillagokat. Clarynek az az érzése támadt, hogy az egész város
látja, mint amikor egy reflektor világítja be az eget. – Ne jöjjön közelebb!
Clary meglepetésére Lilith megtorpant. – Mihály megölte Számáéit, a
szerelmesemet – szólt. – Miért van az, kis Árnyvadászom, hogy ezek a ti
angyalaitok olyan könyörtelenek? Miért pusztítanak el mindenkit, aki nem
hajlandó engedelmeskedni nekik?
– Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen lelkes híve a szabad akaratnak – mondta
Jace, és a hangjából áradó gúny mindennél ékesebben bizonyította, hogy ismét a
régi önmagává változott vissza. – Ez esetben akár el is sétálhatnánk innen a
tetőről, igaz? Én, Simon és Clary. Mit mond erre, démonasszony? Vége. Többé nem
irányít. Nem bántom Claryt, Simon pedig nem engedelmeskedik magának. Az a
mocsok meg, akit fel akar támasztani... Hát azt javasolnám, hogy szabaduljon meg
tőle, mielőtt rohadni kezd. Mert nem jön vissza, és már rég lejárt a szavatossága.
Lilith arca grimaszba torzult. Jace felé köpött. A nyál fekete lángként fröccsent
ki a szájából, amikor pedig földet ért, kígyóvá változott, amely tátott szájjal,
tekeregve indult meg a fiú irányába. Jace rátaposott a csizmájával, aztán pengéjét
lóbálva a démonnőre vetette magát. Csakhogy Lilith semmivé lett, akár az árnyék,
ha felgyullad a fény, és egy pillanattal később Jace mögött jelent meg újra. Ahogy a
fiú megpördült, Lilith szinte lustán kinyújtotta a kezét, és taszított egyet a
mellkasán.
Jace felszállt a levegőbe, Mihály kihullott a kezéből, és zörögve csúszott odébb
a kőlapokon. A fiú egészen a tetőt körülvevő alacsony falig repült, és olyan erővel
vágódott neki, hogy repedések jelentek meg a kőben. Ahogy földet ért, nyilvánvaló
volt, hogy nincs teljesen magánál.
 Clary sikítva rohant a földön heverő szeráfpenge felé, de nem érhetett oda.
Lilith megragadta két jéghideg kezével, és hihetetlen erővel eldobta. A lány az
egyik alacsony sövénybe zuhant, a tüskék fájdalmasan martak belé, és hosszú
vágásokat hasítottak a bőrébe. Küszködött, hogy kiszabadítsa magát, de a ruhája
csak egyre jobban belegubancolódott az ágakba. Amikor végül hangosat reccsent a
selyem, és csak sikerült kimásznia a bokorból, látta, hogy Lilith megmarkolja Jace
véres ingét, és talpra rángatja a fiút.
Ahogy vicsorított, látszott, hogy a fogai is feketék, és fényesen villognak.
– Örülök, hogy állsz, kis Nephilim. Látni akarom az arcodat, amikor megöllek.
Nem foglak hátba döfni, mint te tetted a fiammal.
Jace az inge ujjával megtörölte az arcát; az arcán egy hosszú vágásból
szivárgott a vér, és ahogy elvette a karját, a szövet egészen vörös volt. – Nem a
maga fia. Adott neki egy kis vért. Ettől még nem lett a magáé. A
boszorkánymesterek anyja... – Elfordította a fejét, és vért köpött. – Maga aztán
senkinek sem az anyja.
Lilith kígyószeme dühödten ugrált ide-oda. Miközben fájdalmasan dörzsölgette
a bokorban szerzett sebeit, Clary észrevette, hogy minden kígyófejnek két saját,
égővörös szeme van. A lánynak felfordult a gyomra, ahogy a kígyók fel-alá
mozogtak, és tekintetük végigsiklott Jace testén. – Szétvágta a rúnámat. Milyen
durva! – fintorodott el.
– De hatásos – jegyezte meg Jace.
– Nem győzhetsz le, Jace Herondale – jelentette ki a nő. – Lehet, hogy nem
született még nálad kiválóbb Árnyvadász, én viszont sokkal több vagyok egy
Nagyobb Démonnál.
– Akkor küzdjön meg velem – mondta Jace. – Adok magának is egy fegyvert, én
pedig fogom a szeráfpengémet. Küzdjünk meg szemtől szemben, és meglátjuk, ki
győz.
Lilith ránézett, és lassan megrázta a fejét; sötét haja akár a füst lebegett
körülötte. – Én vagyok a legidősebb démon – szólt. – Nem vagyok férfi. Nincsen
meg bennem a férfiak büszkesége, nem tudsz rávenni, hogy szemtől szemben
megküzdjek veled. Ez teljes mértékben a ti nemetek gyengesége. Én nő vagyok.
Bármilyen fegyvert hajlandó vagyok felhasználni, hogy elérjem, amit akarok. –
Ezzel megvetően eltaszította magától a fiút. Jace megtántorodott, de villámgyorsan
visszanyerte az egyensúlyát, és lehajolt, hogy felkapja a földről a továbbra is
ragyogó fénnyel világító Mihályt.
Abban a pillanatban, hogy felegyenesedett, Lilith elnevette magát, és mindkét
kezét felemelte. Nyitott tenyeréből félig áttetsző árnyak röppentek elő. Jace
döbbenten figyelte, ahogy az árnyak két égővörös szemű fekete démon formáját
öltötték. Kutyák, gondolta döbbenten Clary, ahogy megpillantotta a két szikár,
baljós külsejű, halványan dobermannokra emlékeztető állatot.
– Pokolkutyák – szólt Jace. – Clary...
Elakadt a szava, ahogy az egyik kutya akkorára tátotta a száját, akár egy cápa,
és mély torokhangon vonyítva ráugrott. Egyetlen pillanattal később a második
démon is a levegőbe szökkent, és egyenesen Claryre vetette magát.
– Camilie! – Alec úgy érezte, megfordul vele a világ. – Maga meg mit keres itt?
Azonnal rájött, hogy ilyen kérdést is csak egy hülye tehet fel. Nehezen állt ellen
a kísértésnek, hogy a homlokára csapjon. Nagyon nem szeretett volna hülyét
csinálni magából Magnus egykori barátnője előtt.
– Lilith hozatott ide – felelte remegő hangon a vámpírnő. – A szolgálói betörtek
a Menedékbe. Emberek ellen nem védi varázslat, ők pedig emberek, ha már nem is
teljesen. Elvágták a láncaimat, és idehoztak hozzá. – Ahogy felemelte a kezét,
megcsördültek a csuklóját a csőhöz rögzítő láncok.
– Megvertek.
Alec leguggolt, hogy a szeme egy magasságba kerüljön Camille-éval. A
vámpíroknak sosem voltak kék foltjaik – ahhoz túl gyorsan gyógyultak de a haja a
bal oldalon összetapadt a vértől, amiből Alec úgy sejtette, igazat beszélhet. –
Tételezzük fel, hogy hiszek magának – szólt. – De mit akart? Nem tudok róla, hogy
Lilithet valaha is különösebben érdekelték volna a vámpírok.
– Gondolom, tudod, miért tartott fogva a Klávé – mondta a nő. – Nyilván
hallottál róla.
– Megölt három Árnyvadászt. Magnus szerint azt állítja, hogy valakinek a
parancsára tette... – Alec hirtelen elhallgatott. – Lilith?
 – Ha elmondok mindent, segítesz? – Camille alsó ajka remegett. Tágra nyílt
zöld szemével könyörgő pillantást vetett a fiúra. Alec legszívesebben megrázta
volna.
– Talán – mondta, és maga is meglepődött, milyen hűvös a hangja. – Nem
nagyon van mire alkudoznia. Leléphetnék, itt hagyhatnám Lilithnek, és magasról
tennék az egészre.
– Nem tennéd – szólt halkan Camille. – Magnus szeret téged. Biztosan nem
szeretne, ha olyan lennél, aki képes magára hagyni egy tehetetlen embert.
– Magát is szerette – jegyezte meg Alec.
A nő erőtlen mosolyra húzta a száját. – A jelek szerint azóta tanult a hibájából.
Alec ide-oda hintázott a sarkán. – Nézze – szólt az lesz a legjobb, ha elmondja
az igazat. Akkor kiszabadítom, és elviszem a Klávéhoz. Ok jobban fognak bánni
magával, mint Lilith tenné.
A nő lenézett a csőhöz láncolt csuklójára. – A Klávé vasra vert – mondta.
– Lilith is vasra vert. Nem nagyon látom a különbséget a kettő között.
– Persze a maga döntése. Vagy bennem bízik, vagy benne – vonta meg a vállát
Alec. Jól tudta, hogy szerencsejátékot játszik.
A nő kivárt jó néhány feszült pillanatot, mielőtt megszólalt. – Hát jó. Ha
Magnus bízik benned, akkor én is. – Felemelte a fejét, és szakadt ruhája meg vértől
ragacsos haja ellenére igyekezett méltóságteljesnek látszani. – Lilith keresett meg
engem, nem én őt. Hallotta, hogy szeretném visszaszerezni a manhattani
vámpírklán irányítását Raphael Santiagótól. Azt mondta, segít, ha én is segítek
neki.
– És az volt a segítség, hogy meg kellett ölnie az Árnyvadászokat?
– A vérüket akarta, hogy azoknak a csecsemőknek adhassa – magyarázta
Camille. – Árnyvadászvért és démonvért fecskendezett az anyákba. Meg akarta
ismételni azt, amit Valentine tett a fiával. Nem vált be. A csecsemőkből
torzszülöttek lettek, aztán meghaltak. – Érzékelte a fiú viszolygását, és gyorsan
hozzátette: – Először nem tudtam, mire kell neki a vér. Talán nem vagy rólam
valami nagy véleménnyel, de ahhoz nekem sem fűlik a fogam, hogy ártatlanokat
öljek.
 – Nem kellett volna megtennie csak azért, mert kapott egy ilyen ajánlatot
– mondta Alec.
Camille fáradtan elmosolyodott. – Az ember csak akkor érheti meg azt a kort,
amit én megértem, ha betartja a játékszabályokat. Ha a megfelelő időpontban
mindig a megfelelő szövetségeket köti meg. Nem egyszerűen a hatalmasokkal kell
összeállni, hanem azokkal, akiktől magunk is hatalmat kaphatunk. Tudtam, hogy
ha nem segítek Lilithnek, meg fog ölni. A démonok természetüknél fogva
bizalmatlanok, és nem kételkedtem benne, hogy hiába fogadok hallgatást, azt fogja
hinni, máris rohanok a Klávéhoz, és elárulom nekik a terveit. Arra jutottam, hogy
Lilith nagyobb veszélyt jelent rám, mint a te fajtád.
– És lelkifurdalás nélkül megölte az Árnyvadászokat.
– A Kör tagjai voltak – mondta Camille. – Rengeteget megöltek az én fajtámból.
A tiedből is.
– És Simon Lewis? O mire kellett?
– Mindenki azt szeretné, ha a Napjáró az ő oldalán állna – vont vállat Camille. –
És tudtam, hogy ott van a homlokán Káin Jele. Raphael egyik alattvalója a mai
napig hű hozzám, tőle szereztem az információt. Nem sok Alvilági tud róla rajtam
kívül. Ez a Jel kiszámíthatatlanul értékes szövetségessé teszi a fiút.
– Ezért kell Lilithnek is?
Camille-nak elkerekedett a szeme. Alec látta, hogy sápadt bőre alatt sötét erek
hálózata rajzol kusza mintát, mint amikor a porcelán felületén terjednek a
repedések. Az éhező vámpírok egy idő után megvadulnak, aztán ha továbbra sem
jutottak vérhez, elvesztik az eszméletüket. Minél öregebbek, annál tovább bírják az
éhezést, de Alec elképzelni sem tudta, mikor táplálkozhatott utoljára a nő. –
Hogyhogy?
– Nagyon úgy fest, hogy idehívatta magához Simont – felelte Alec. – Valahol itt
vannak az épületben.
Camille egy pillanatig csak nézett maga elé, aztán felnevetett. – Ez ám az
irónia! – szólt. – O sem szólt róla egy szót sem nekem, és én sem neki, közben pedig
mind a ketten a Napjárót hajszoltuk a saját céljaink érdekében. Lilithnek csakis a
vére kellhet – tette hozzá. – Teljesen biztos vagyok benne, hogy valamilyen
vérmágiával kapcsolatos szertartást tervez. A Napjáróvér és az Árnyvadászvér
keverékének hasznát veheti.
Alecnek kellemetlen érzése támadt. – De nem tudja bántani. Káin Jele...
– Meg fogja találni a módját – szólt Camille. – Ő Lilith, a boszorkány-mesterek
anyja. Nagyon-nagyon öreg, Alexander.
Alec felállt. – Akkor utána kéne járnom, mit művel.
Camille láncai megcsörrentek, ahogy a nő próbált feltérdelni. – Várj... Azt
mondtad, kiszabadítasz.
Alec megfordult, és lenézett Camille-ra. – Nem. Azt mondtam, átadom a
Klávénak.
– De ha itt hagysz, semmi sem akadályozza meg Lilithet, hogy azt tegyen velem,
amit akar. – Hátravetette vértől összetapadt haját, arcára kiült a feszültség. –
Alexander, kérlek. Könyörgöm...
– Ki az a Will? – kérdezte Alec. Olyan váratlanul törtek elő belőle a szavak, hogy
maga is megrémült.
– Will? – Camille egy pillanatig értetlenül bámult a fiúra, aztán leesett neki a
tantusz, és kis híján még el is mosolyodott. – Hallottad, miről beszélgettünk
Magnusszal.
– Egy részét. – Alec óvatosan fújta ki a levegőt. – Will meghalt, ugye? Vagyis
Magnus azt mondta, nagyon régen volt már, amikor ismerte...
– Tudom, mi zavar, ifjú Árnyvadász. – Camille hangja egyszerre dallamos lett és
lágy. A háta mögött, az ablakból Alec egy, a város felett elhúzó repülő villogó
fényeit pillantotta meg. – Először boldog voltál. Csak a pillanatnak éltél, nem a
jövőnek. Időközben viszont rájöttél, hogy meg fogsz öregedni, és egy nap
meghalsz. Ellentétben Magnusszal, aki él majd tovább. Nem fogtok együtt
megöregedni, hanem fokozatosan eltávolodtok egymástól.
Camille szánakozva mosolygott. – Most szép vagy – mondta. – De az leszel húsz
év múlva is? Es negyven év múlva? Ötven? Akkor is szeretni fogja a kék szemedet,
amikor kifakul a színe, szeretni fogja a puha bőrödet, ha a kor vés bele mély
árkokat? Szeretni fogja a kezedet, ha ráncos lesz és gyenge, a hajadat, ha
megőszülsz...
 – Elég legyen... – Alec érzékelte, hogy elcsuklik a hangja, és szégyellte magát
miatta. – Csak hagyja abba! Nem akarom hallani.
– Nem kell így lennie. – Camille zöld szeme világított, ahogy a nő közelebb
hajolt Alechez. – Mi lenne, ha azt mondanám, hogy nem kell megöregedned? Hogy
nem kell meghalnod.
Alecet elfogta a düh. – Nem akarok vámpír lenni. Ezzel ne is próbálkozzon.
Akkor sem egyezem bele, ha különben meg kell halnom.
A nő egy kurta pillanatra elhúzta a száját. Egyetlen pillanattal később a
grimasznak már nyoma sem volt, és egy halvány mosoly vette át a helyét.
– Nem ezt akartam javasolni. Mi lenne, ha azt mondanám, hogy van más módja
is? Egy másik módszer, hogy örökre együtt lehessetek?
Alec nyelt egyet. Száraz volt a szája, akár a tapló. – Hadd halljam! – mondta.
Camille felemelte a kezét, amitől megcsördültek a láncai. – Vágd el ezeket!
– Nem. Előbb mondja el!
A nő megrázta a fejét. – Azt nem teszem meg. – Az arca és a hangja is olyan
kemény volt, mint a márvány. – Azt mondtad, nincs mire alkudoznom. Pedig van.
És nem mondok le róla csak úgy.
Alec habozott. Magnus hangját hallotta a fülében. A célozgatás és a manipuláció
nagymestere. Mindig is az volt.
De Magnus, gondolta, ezt sosem mondtad el. Sosem figyelmeztettél, hogy ez fog
történni; hogy egy nap felébredek, és rájövök, hogy olyan helyre megyek, ahová nem tudsz
követni. Hogy igazából nem vagyunk egyformák. Azoknak, akik sosem halnak meg, nincs
olyan, hogy „míg a halál el nem választ".
Lépett egyet Camille felé, aztán még egyet. Felemelte a jobb karját, aztán teljes
erejéből lecsapott a szeráfpengével. A fegyver könnyedén vágta át a láncot. Camille
széttárta a karját; csuklóin még mindig ott volt a bilincs, de már szabadon
mozgathatta őket. Diadalmas arckifejezéssel emelte a magasba a kezét.
– Alec! – Isabelle szólalt meg az ajtóban. A fiú sarkon fordult, és megpillantotta
a húgát, amint a korbácsot lazán lógatva állt a küszöbön. A fegyver csupa vér volt,
éppen, mint a lány keze és selyemruhája. – Mit csinálsz itt?
 – Semmit. Csak... – Alec hirtelen megijedt, és nagyon elszégyellte magát.
Ösztönösen Camille elé lépett, mintha a testével eltakarhatná a nőt a húga elől.
– Mind meghaltak. – Isabelle hangja egészen komor volt. – A szektások. Az
utolsó szálig megöltük őket. Most gyere! Meg kell keresnünk Simont. –
Hunyorogva méricskélte Alecet. – Jól vagy? Nagyon sápadtnak tűnsz.
– Elvágtam a láncait – bukott ki a fiúból. – Nem kellett volna. De...
– Kinek vágtad el a láncait? – Isabelle belépett a szobába. A város beszűrődő
fényei megvillantak a ruháján, amitől egészen olyan lett, mint egy jelenés. – Alec,
te meg miről hablatyolsz?
Zavarodottan nézett a bátyjára. Alec megfordult, és követte a lány tekintetét –
de nem látott senkit. A cső ott volt, mellette hevert egy darab lánc is, a padlót lepő
port láthatólag felkavarták kissé. De Camille eltűnt.
Clarynek alig volt ideje maga elé kapni a kezét, mielőtt a pokolkutya izmok,
csont és forró, büdös lélegzet ágyúgolyójaként ütközött neki. A lány alól kiszaladt a
talaj; Jace megtanította neki, hogyan védje magát eséskor, de a tanács elröppent, és
a könyökével ért földet; felszakadt bőréből éles fájdalom sugárzott szét. Egy
pillanattal később a kutya máris rajta volt, mancsával a mellkasára taposott, és
groteszkül csóválta göcsörtös farkát. A farka végéből szögre emlékeztető
kinövések türemkedtek ki, mint valami középkori buzogányból, hatalmas
hordószerű mellkasából pedig olyan hangerővel tört elő a hörgés, hogy Clary a
csontja velejéig beleremegett.
– Tartsd ott! Tépd ki a torkát, ha menekülni próbál! – utasította a kutyát
Camille, miközben a másik állat máris Jace-szel küzdött. Fogak, karok lábak meg
egy vadul csapkodó farok örvénye fordult át újra meg újra a földön. Clary oldalt
fordította a fejét, és látta, hogy Lilith az üvegkoporsóhoz meg a mellette heverő
Simonhoz siet. Sebastian mozdulatlanul lebegett a koporsóban, mintha vízbe
fulladt volna; a folyadék tejfehérből sötétre változott, valószínűleg a fiú vérétől.
A Claryt a földhöz szegező kutya követlen közelről lihegett a fülébe. A hangtól
a lányt elfogta a félelem – és a félelemmel együtt a harag. Harag Lilith és saját
maga iránt. Mégiscsak Árnyvadász volt. Az csak egy dolog, hogy megijedt egy
Falánk démontól, amikor még sosem hallott a Nephilimek-ről. Csakhogy azóta már
kiképzést is kapott. Többre kell képesnek lennie.
Bármi lehet fegyver, mondta Jace a parkban. A pokolkutya rettenetes súllyal
nehezedett rá; Clary hörögve nyúlt a torkához, mintha nem kapna levegőt. A kutya
felugatott, aztán vicsorogva villantotta ki a fogait. A lány ujjai összezáródtak a
Morgensternek gyűrűje körül a nyakán. Keményen megrántotta, mire a lánc
elszakadt, és teljes erejéből a kutya szemébe vágott vele. Az állat a fájdalomtól
üvöltve felágaskodott, Clary pedig gyorsan oldalra gördült, és négykézlábra állt. A
véres szemű kutya ugrásra készen lekuporodott. A nyaklánc kiesett Clary kezéből,
a gyűrű elgurult; ahogy a lány utána nyúlt, a kutya elrugaszkodott...
Világító penge szelte át az éjszakát, centiméterekre elsuhant Clary arca előtt,
és elválasztotta a kutya fejét a testétől. Az állat kurtán felnyüszített, és semmivé
foszlott; nem maradt utána más, csak egy égett fekete nyom a kövön meg tömény
démonbűz a levegőben.
Valaki Clary hóna alá nyúlt, és kiemelte a földről. Jace volt az. Az övébe szúrta a
világító szeráfpengét, és két kézzel tartotta a lányt, miközben különös tekintettel
nézett a szemébe. Clary sem megfogalmazni, sem lerajzolni nem tudta volna –
remény, döbbenet, szerelem, vágyakozás és düh keveredett a fiú arcán. Az inge jó
pár helyen elszakadt, és átitatta a vér. A zakója már nem volt rajta, szőke haja
összetapadt az izzadságtól és a vértől. Egy pillanatig csak nézték egymást; a fiú
fájdalmas erővel szorította Clary kezét. Aztán mind a ketten egyszerre szólaltak
meg.
– Nem esett bajod? – kérdezte a lány.
– Clary. – Jace gyengéden eltolta magától a lányt, el a körtől, a liftekhez vezető
ösvény felé. – Menj! – szólt rekedten. – Menj el innen, Clary!
-Jace...
A fiú szaggatott lélegzetet vett. – Kérlek! – mondta, aztán elengedte Claryt,
kihúzta a szeráfpengét az övéből, és visszafordult a kör felé.
– Állj fel! – morogta Lilith. – Állj fel!
Egy kéz rázta meg Simon vállát, amitől a fiúnak rögtön éles fájdalom hasított a
fejébe. Valahol a sötétségben lebegett; most kinyitotta a szemét, és az éjszakai
égboltot látta maga fölött, a csillagokat, meg Lilith fehér arcát. A nő szeme helyén
fekete kígyók tekeregtek. Már a látvány okozta riadalom is elég volt hozzá, hogy
felpattanjon.
Abban a pillanatban, hogy két lábon állt, elhányta magát, és majdnem megint
térdre zuhant. Becsukott szemmel próbált megküzdeni a hányingerrel, de hallotta,
ahogy Lilith a nevét hörgi, aztán a nő a karjára tette a kezét, és előreterelte.
Hagyta magát. Nem csak a szája telt meg Sebastian vérének gyomorforgató
keserűségével, de most már ugyanez a keserűség terjedt az ereiben is. Rosszul volt,
erőtlennek, végtelenül gyengének és bizonytalannak érezte magát. A feje mintha
egy tonnát nyomott volna, és hullámokban tört rá a szédülés.
Lilith egyszerre elengedte a karját. Simon kinyitotta a szemét, és Sebastian
koporsója mellett találta magát, ugyanott, ahol az imént is állt. A fiú torkán két
sötét lyuk látszott, ahol Simon megharapta.
Add neki a véredet! Lilith hangja visszhangzott a fejében. Most!
Simon kábán nézett fel. Homályosan látott, de erőltette a szemét, hátha
megpillantja Claryt és Jace-t a mindent beborító feketeségben.
Használd a fogaidat! – parancsolta Lilith. Tépd föl a csuklódat! Add Jonathannak a
véredet! Gyógyítsd meg!
Simon a szájához emelte a csuklóját. Gyógyítsd meg! Feltámasztani valakit a
halottaiból sokkal többet jelent, mint meggyógyítani, gondolta. Talán Sebastiannak
még a keze is visszanő. Lehet, hogy erre gondolt a nő. Simon várta, hogy
előjöjjenek a tépőfogai, de csak nem történt semmi. Túlságosan rosszul van hozzá,
hogy éhséget érezzen, gondolta, és leküzdötte a feltámadó ostoba késztetést, hogy
hangosan elnevesse magát.
– Nem megy – mondta félig lihegve. – Nem megy.
– Lilith! – Jace hangja hasított az éjszakába. Lilith felszisszent, és hitetlenkedve
fordult meg. Simon lassan leengedte a csuklóját, és a szemét próbálta
meresztgetni. Az előtte ragyogó fényre próbált fókuszálni, amíg az lassan egy
szeráfpengévé alakult át Jace bal kezében. Simon most már tisztán látta a fiút,
ahogy határozott vonásai kirajzolódtak a sötétség háttere előtt. Időközben
megszabadult a zakójától, mocskos volt, szakadt ingét alvadt vér borította, de
tiszta volt és határozott. Többé nem emlékeztetett zombira vagy egy alvajáróra,
aki retteneteset álmodik éppen.
– Hol van? – kérdezte Lilith. Szemében vonaglottak a kígyók. – Hol van a lány?
Clary. Simon homályos tekintete a sötétséget kutatta Jace körül, de sehol nem
látta a lányt. Kezdett kitisztulni a látása. Látta a szétkenődött vért a földön, meg a
rongyos szaténdarabokat az egyik sövény hegyes ágai között. A vérben mintha
állati mancsok hagyták volna ott a lenyomatukat. Simonnak elszorult a szíve.
Gyorsan megint Jace-re pillantott. A fiú dühösnek látszott – borzasztó dühösnek –,
de nyilvánvalóan nem volt összetörve, márpedig ha valami történt volna Claryvel,
az biztosan oda lenne írva az arcára. Szóval hol lehet a lány?
– Neki ehhez semmi köze – jelentette ki Jace. – Azt mondja, nem tudom
megölni magát, démonasszony. Én azt mondom, hogy meg tudom ölni. Lássuk,
melyikünknek van igaza.
Lilith olyan sebesen mozgott, hogy szemmel is alig lehetett követni. Az egyik
pillanatban még Simon mellett állt, a következőben pedig már Jace fölött egy
lépcsőfokon. Kezével a fiú felé csapott, de az elhajolt előle, a háta mögé pördült, és
megvágta a nő vállát a szeráfpengével. Lilith felkiáltott, és megpördült, miközben a
vér széles ívben spriccelt a sebéből. Csillogó fekete színe volt, mint az ónixnak.
Mennydörgésszerű robajjal csapta össze a kezét, mintha két tenyere között akarná
darabokra zúzni a pengét, de Jace már jó pár méterrel odébb állt. A penge fénye
úgy hunyorgott közöttük, akár egy gunyorosan kacsingató szem.
Ha nem Jace lenne itt, hanem egy másik Árnyvadász, már biztosan halott lenne,
gondolta Simon. Az ember nem veheti fel a versenyt azzal, ami isteni eredetű, mondta
Camille. Márpedig az angyalvér ellenére az Árnyvadászok mégiscsak emberek,
Lilith pedig erősebb bármelyik Nagyobb Démonnál.
Simon hirtelen éles fájdalmat érzett. Meglepetten vette észre, hogy végül csak
előjöttek a fogai, és az alsó ajkába vájtak. A fajdalom és a vér íze még jobban
magához térítették. Lilithre szegezte a tekintetét. A nő nyilvánvalóan nem vette
észre, minden figyelmét Jace kötötte le. Megint elvicsorodott, és a fiúra vetette
magát. Ahogy fel-alá kergetve egymást küzdöttek a tetőn, Simon úgy érezte,
mintha két, szárnyát csapkodó lepkét látna. Még az ő vámpírlátásával sem volt
egyszerű nyomon követni a mozgásukat, ahogy sövényeket ugráltak át, és
ösvényeken száguldottak végig. Lilith alacsony falnak szorította Jace-t; a fal egy
napórát vett körül, amelyen aranyló fémből rakták ki a számokat. Jace-ből csak egy
foltot lehetett látni, olyan sebesen mozgott, Mihály fénye pedig úgy cikázott Lilith
körül, mintha a nőt világító szálakból font háló ejtette volna foglyul. Bárki mást
pillanatok alatt apró darabokra kaszabolt volna. Csakhogy Lilith úgy mozgott, akár
a füst. Úgy tűnt, akkor tűnik el és jelenik meg máshol, amikor csak akar, és bár Jace
láthatólag egyáltalán nem fáradt, Simon azért érezte rajta a tehetetlen dühöt.
Végül megtörtént. Jace dühödten lendítette meg a szeráfpengét Lilith felé – a
nő pedig egyszerűen elkapta a levegőben, és ujjait összefonta a penge körül.
Ujjaiból csöpögött a fekete vér, ahogy maga felé rántotta a pengét. Ahogy a
csöppek földet értek, apró obszidián kígyókká változtak, amelyek aztán tekeregve
tűntek el a sövény bokrai között.
A nő két kézzel magasba emelte a fegyvert. A kátrányszínű vér patakokban
folyt végig a csuklóján és az alkarján. Vicsorogva kettétörte a kardot; az egyik fele
csillogó porrá vált a kezében, a másikat pedig – a markolatot meg a penge csonkját
– sötéten lobogó lángok emésztették félig hamuvá.
Lilith elmosolyodott. – Szegény kis Mihály – szólt. – Mindig is gyenge volt.
Jace zihálva szorította ökölbe a kezét, haját homlokára tapasztotta az izzadság.
– Folyton ezekkel a nevekkel jön – szólt. – „Ismertem Mihályt.” „Ismertem
Számáéit”. „Gábriel arkangyal lőtte be a sérómat.” Mintha azzal akarna dicsekedni,
hogy egy zenekarban játszik a fél Bibliával.
Jace összeszedte minden bátorságát, gondolta Simon. Bátor volt és pimasz,
mert arra gondolt, hogy Lilith meg fogja ölni, és azt akarta, hogy így érje utol a
vég: merészen szembenézve a halállal. Mint egy harcos. Árnyvadászhoz méltón.
Mindig is tudta, hogy így fog elmenni: szemtelenül tréfálkozva, emelt fővel, és
olyan tekintettel, amiből sütött, hogy „jobb vagyok nálad”. És Simon erre csak
most jött rá.
– Lilith – folytatta Jace, és sikerült úgy kimondania a szót, mintha káromkodás
volna. – Tanultam magáról. Az iskolában. A Mennyország meddőséggel átkozta
meg. Ezer gyereket szült, és mind meghaltak. Nem így volt?
 Lilith szorosan markolta sötéten ragyogó fegyverét, de az arca szenvtelen
maradt. – Óvatosan, kis Árnyvadászom.
– Vagy mi lesz? Megöl? – Jace arcán egy friss vágásból szivárgott a vér, de nem
nyúlt oda, hogy letörölje. – Akkor lásson csak neki!
Ne! Simon próbált közelebb lépni, de megbicsaklott a térde, és elterült a földön.
Mély lélegzetet vett. Nem volt szüksége oxigénre, de a levegő valahogy mégis
segített összeszedni magát. Felnyúlt, megragadta a kőkocka peremét, és felállt.
Lüktetett a tarkója. Kizárt dolog, hogy elég lesz az idő. Lilithnek nem kellett mást
tennie, csak döfnie egyet a kezében lévő törött pengével...
De nem tette. Jace-re meredt, de nem mozdult. Aztán a fiú szeme hirtelen
megvillant, a vonásaiban oldódott a feszültség. – Nem ölhet meg – jelentette ki
magabiztosan. – Amit az előbb mondott... Én vagyok az ellensúly. Egyedül én
kötöm őt ehhez a világhoz – intett Sebastian üvegkoporsója felé.
– Ha meghalok, ő is meghal. Nem igaz? – Hátralépett egyet. – Leugorhat-nék a
tetőről most azonnal – mondta. – Véget vethetnék az egésznek.
Lilith most először tűnt igazán feszültnek. Ide-oda kapkodta a fejét,
kígyószeme vadul ugrált, mintha a szél fújná. – Hol van? Hol van a lány?
Jace letörölte az arcáról a vért meg az izzadságot, és elvigyorodott; az ajka
felhasadt, és vér folyt végig az állán. – Felejtse el! Leküldtem innen, amíg nem
figyelt. Elment, biztonságban van magától.
Lilith vicsorogva villantotta ki a fogait. – Hazudsz!
Jace hátralépett. Már csak néhány lépésre lett volna szüksége, hogy elérje a
tető szélén körbefutó alacsony falat. Simon tudta, hogy Jace sok mindent képes
lenne túlélni, de egy negyvenemeletes épület tetejéről a mélybe zuhanni azért
nyilván még neki is sok lett volna.
– Ne felejtsd el, hogy ott voltam, Árnyvadász – szólt Lilith. Láttalak meghalni.
Láttam Valentine-t a holttested fölött zokogni. Aztán láttam, amikor az Angyal
megkérdezte Clarissától, mit kíván tőle, hogy mi az, amit a világon mindennél
jobban akar, és Clarissa azt felelte, hogy te vagy az. Azt hitte, egyes-egyedül ti
támaszthatjátok fel a halott szeretteiteket, és így a tettének nem lesz
következménye. Ezt gondoltátok mind a ketten, igaz? Ostobák vagytok. – Lilith
kiköpött. – Szeretitek egymást, ezt bárki láthatja, csak rátok kell nézni. Az ilyen
szerelem fel tudja perzselni a világot, de dicsőséget is hozhat. Nem, soha nem
hagyna csak úgy ott. Akkor biztosan nem, ha tudná, hogy veszélyben vagy. –
Felszegte a fejét, kinyújtotta a karját, és egyik görbe karomban végződő ujjával
előremutatott. – Ott van! Kiáltás hallatszott, és az egyik sövény megnyílt, felfedve a
mögötte kuporgó Claryt. A lány hiába kapálózott, láthatatlan erő vonszolta Lilith
felé; körmei a földet kaparták, ahogy kétségbeesve keresett valamit, amiben
megkapaszkodhat. A keze véres nyomot hagyott a kövön.
– Ne! – Jace elindult a lány felé, de megtorpant, amikor Clary a levegőbe
emelkedett, és lebegni kezdett Lilith előtt. Mezítláb volt, mostanra inkább vörös és
fekete, mintsem aranyszínű szaténruhája lobogott körülötte – az egyik vállpántja
elszakadt, és most a semmiben lógott. Clary haja kiszabadult a csatokból, és a
vállára omlott. Zöld szemében gyűlölettel meredt Lilithre.
– Maga kurva! – szólt.
Jace arcára kiült a rettegés. Simon csak most jött rá, ahogy amikor azt mondta,
hogy Clary elment, komolyan beszélt. Tényleg azt hitte, hogy a lány biztonságban
van. Csakhogy Lilithnek igaza volt, most pedig kígyószeme táncolt, ahogy öntelten
mozgatta a kezét, akár egy bábjátékos, mire Clary pörögni kezdett a levegőben.
Lilith kinyújtotta az ujját, mire ezüstkorbács csapott le a lányra, és felhasította a
ruháját meg alatta a bőrt. Clary felkiáltott, és a sebhez kapott. Ujjai közül skarlát
esőként szitáló vér hullott a kövekre.
– Clary! – Jace Lilith felé fordult. – Jól van – mondta. Sápadt volt, minden
merészsége eltűnt. Ökölbe szorított keze egészen elfehéredett. – Jól van. Engedje
el, és megteszem, amit akar. És Simon is. Megengedjük, hogy...
– Megengeditek? – Lilith arcvonásai valahogy átrendeződtek. A szemüregében
vonaglottak a kígyók, a bőre egészen feszes és fehér, a szája pedig jóval szélesebb
lett. Az orra szinte teljesen eltűnt. – Nincs választásotok. És ami még fontosabb,
felbosszantottatok. Mindannyian. Talán, ha szó nélkül engedelmeskedtek,
elengedtelek volna benneteket. Csakhogy ez már sosem fog kiderülni, igaz?
Simon elengedte a kőkockát, egy pillanatra megbillent, de visszanyerte az
egyensúlyát. Aztán elindult. Ahogy egyik lábát a másik után tette, úgy érezte,
mintha nedves homokkal teli hatalmas zsákokat akasztottak volna a nyakába.
Ahányszor csak a talpa a földet érintette, éles fájdalom cikázott végig a testében.
Koncentrálnia kellett, hogy lépésről lépésre, fokozatosan haladhasson előre.
– Talán nem ölhetlek meg – mondta Lilith Jace-nek –, de azt megtehetem, hogy
addig kínozom, amíg már nem bírja tovább, neked pedig végig kell nézned az
egészet. Vannak a halálnál is rosszabb dolgok, Árnyvadász.
Megint kinyújtotta az ujját, és az ezüstkorbács ezúttal Clary vállára sújtott le,
széles sebet vágva rajta. Clary összerándult, de nem sikított, inkább a szájába
gyömöszölte az öklét, és összegömbölyödött, mintha így meg tudná védeni magát
Lilithtől.
Jace éppen rávetette volna magát a nőre, amikor megpillantotta Simont. A két
fiú tekintete találkozott. Egy pillanatra mintha megállt volna az idő. Simon látta,
ahogy Lilith felemeli a kezét, készen, hogy újabb, még rettenetesebb csapást
mérjen Claryre. Jace arca egészen falfehér lett a gyötrelemtől. A tekintete feketén
villant, ahogy találkozott Simonéval... és felismerte a fiú szándékát.
Jace hátralépett.
Simon körül elhomályosodott a világ. Ahogy előrevetette magát, két dologra
jött rá. Először is arra, hogy a lehetetlenre vállalkozott, sosem érheti el időben
Lilithet, hiszen a nő keze máris lendült, előtte ezüst gomolygással kelt életre a
levegő. Másodszor pedig arra jött rá, hogy eddig igazából sosem érzékelte, milyen
gyorsan is tud mozogni egy vámpír valójában. A lábában, a hátában pattanásig
feszültek az izmok, a csontok ropogtak a bokájában...
És egyszerre a levegőben úszott Lilith és Clary között, éppen, amikor a
démonnő lecsapott. A hosszú, borotvaéles ezüstsodrony az arcán és a mellkasán
találta el... aztán a levegő, mint a konfetti robbant millió csillogó darabra
körülötte, és hallotta, amint Clary döbbent kiáltása hasít a sötétségbe.
– Simoni
Lilith mozdulatlanná merevedett. Simonról a még mindig a semmiben lebegő
Claryre pillantott, aztán lenézett saját, immáron üres kezére. Hosszú, szaggatott
lélegzetet vett.
 – Hétszerte – suttogta, és rögtön el is hallgatott, ahogy fehér izzás világította be
az éjszakát. Simonnak a nagyító üvege alatt koncentrálódó napsugár erejétől
megperzselődő hangyák jutottak eszébe, ahogy az égből lecsapó tűzcsóva áthatolt
Lilith testén. A démonnő egy hosszú pillanatig fehéren égett a vakító lángok
csapdájában, a szája néma sikolyra nyílt. Hajfürtjei különálló lángnyelvekként
lobogtak, aztán a teste, akár a fehérarany ragyogott fel... és sóvá változott. Az
ezernyi apró, hátborzongatóan gyönyörű sókristály komótosan hullott Simon lábai
elé.
Lilith nem volt többé.
 19
Derül most a pokol

A Clary szemhéjára égett elképzelhetetlen fényesség lassan átadta a helyét a

sötétségnek. Méghozzá egy meglepően hosszú sötétségnek, amit csak lassan tört
meg egy bizonytalan, árnyékoktól szabdalt szürke fény. Clary hátát valami kemény
és hideg tárgy nyomta, és egész teste sajgott. Mormogást hallott valahonnan a feje
fölül, amitől a fejébe is belehasított a fájdalom. Valaki óvatosan megérintette a
nyakát, aztán rögtön vissza is húzta a kezét. A lány mély lélegzetet vett.
Az egész teste lüktetett. Résnyire nyitotta a szemét, és körülnézett, bár próbált
a lehető legkevesebbet mozogni. A tetőkert kemény talaján feküdt, és a járda egyik
köve vágott a hátába. Amikor Lilith eltűnt, Clary a földre zuhant, és most vágások
meg horzsolások borították. A cipője eltűnt, a térde vérzett, és a ruhája is
elszakadt, ahol Lilith mágikus korbácsa elérte; a szakadásokból vér bugyogott elő.
Simon térdelt fölötte, arcáról sütött az aggodalom. Káin Jele fehéren ragyogott
a homlokán. – Egyenletes a pulzusa – mondta a fiú. – Ne hülyéskedj már, állítólag
mindenféle gyógyító rúnáitok vannak. Kell, hogy legyen valami neki is.
– írón nélkül nem megyünk velük sokra. Lilith eldobatta velem Claryét, hogy ne
használhassa, amikor magához tér. – Jace szólalt meg, és áradt belőle az elfojtott
feszültség. A fiú Simonnal szemben térdelt Clary másik oldalán, az arcát árnyékok
takarták. – Le tudod vinni? Ha eljutunk vele az Intézetbe...
– Azt akarod, hogy én vigyem? – kérdezte csodálkozva Simon. Clary maga sem
értette a dolgot.
– Kétlem, hogy örülne, ha megérinteném. – Jace felállt, mintha képtelen lenne
tovább egy helyben maradni. – Ha képes vagy rá...
Elcsuklott a hangja, elfordult, és azt a helyet bámulta, ahol pár pillanattal
korábban még Lilith állt, de mostanra csak szétszóródott sókristályok borították a
kőlapokat. Simon kicsit színpadiasan felsóhajtott, aztán a lány fölé hajolt, és a
karjára tette a kezét.
Clary most már teljesen kinyitotta a szemét, és találkozott a tekintetük. Bár
most már Simonnak is tudnia kellett, hogy a lány magánál van, egyikük sem szólt
egy szót sem. Clary nem szívesen nézett a fiú ismerős arcára, ahová ő maga rajzolta
a most fehér csillagként a szeme fölött ragyogó Jelet.
Már amikor elkészült Káin Jelével, akkor is tudta, hogy valami hatalmasat,
ijesztőt és kolosszálist alkotott, aminek a következményei teljességgel
megjósolhatatlanok. Újra megtette volna, ha ezzel mentheti meg a fiú életét. Azért
ahogy Simon ott állt előtte a homlokán izzó Jellel, a földön pedig Lilith, az
emberiséggel egyidős Nagyobb Démon sókristályokká olvadt maradványai
hevertek, azt gondolta: Mit tettem?
– Jól vagyok – mondta. Felkönyökölt, bár mind a két karja rettenetesen fájt.
Valamikor az események sűrűjében úgy esett, hogy minden bőrt lehorzsolt a
könyökéről. – Magamtól is tudok járni.
Ahogy meghallotta a hangját, Jace a lány felé fordult. Claryt elborzasztotta a
látvány. A fiú ijesztően sebes és véres volt; arca egyik oldalán hosszú vágás
húzódott, az ajka feldagadt, és ruhájának tucatnyi szakadásából szivárgott a vér.
Clary nem szokott hozzá, hogy ilyen állapotban lássa – bár persze ha nem volt nála
irón, akkor saját magán sem segíthetett.
Jace tekintete teljesen kifejezéstelen volt. Clary máskor úgy olvasott az arcából,
mint egy könyvből, ezúttal azonban nem látott rajta semmit. Jace tekintete az
alvadt vérre siklott a lány torkán; Clary még mindig enyhe szúrást érzett, ahol a
kés felhasította a bőrét. A fiú gyorsan elfordította a tekintetét, mielőtt Clary
láthatta volna, mi veszi át az arcán az üresség helyét.
Eltolta magától Simon kezét, és segítség nélkül próbált felállni. Égető fájdalom
mart a bokájába, mire felkiáltott, de rögtön az ajkába is harapott. Az Árnyvadászok
nem visítanak a fájdalomtól, hanem sztoikus nyugalommal viselik, emlékeztette
magát. Nyöszörgés szóba sem jöhet.
– A bokám – szólt. – Szerintem kificamodott vagy eltört.
Jace Simonra pillantott. – Vidd! Ahogy mondtam.
Simon ezúttal nem várt Clary válaszára; egyik karját a lány térde, a másikat a
válla alá csúsztatta, és felemelte. Clary erősen belekapaszkodott a fiú nyakába. Jace
elindult az épület belsejébe vezető ajtó felé, Simon pedig követte. Olyan óvatosan
vitte Claryt, mintha törékeny porcelánból volna. A lány el is felejtette, milyen erős
a fiú most, hogy vámpír lett belőle. Többé már nem volt sehol a szappan, olcsó
after shave – amire a fiúnak igazából nem is volt szüksége – meg a fahéjas
rágógumi keverékéből álló jellegzetes Simon-illat sem. A fiú haja most is a régi
samponjának illatát árasztotta, de ezen kívül egyáltalán nem maradt szaga, és a
bőre hideg volt, ahol Clary megérintette. A lány szorosabbra fonta a karját Simon
nyaka körül, és azt kívánta, bárcsak meleg lenne a teste. Clary ujjai elkékültek, és
minden porcikája zsibbadt.
Jace a vállával belökte a kétszárnyú üvegajtót, és bejutottak az épületbe, ahol
hála az égnek, melegebb volt végre. Különös, gondolta Clary, olyasvalakinek a
karjában lenni, akinek nem emelkedett és süllyedt folyamatosan a mellkasa.
Valami furcsa elektromosság tapadt még mindig Simonhoz, talán a Lilith végzetét
okozó vakító tűzcsóva maradványa. Clary meg akarta kérdezni a fiútól, hogy érzi
magát, de Jace némasága olyan súllyal telepedett rá, hogy félt megtörni a csendet.
Jace a lift hívógombja után nyúlt, mielőtt azonban megérinthette volna,
kitárult az ajtó, és Isabelle rontott ki rajta, üstökös csóvájaként húzva maga után a
korbácsát. Alec sem hiányozhatott a sarkából. Ahogy meglátta Jace-t, Claryt és
Simont, a lány megtorpant, bátyja pedig kis híján nekirohant hátulról. Más
körülmények között egészen vicces jelenet lett volna.
– De... – lihegte Isabelle. Sebes volt és véres, gyönyörű vörös ruhája a térdénél
rongyosra szakadt, fekete hajának elszabadult tincseit alvadt vér tapasztotta össze.
Alec sem járt sokkal jobban. Zakója egyik ujja oldalt felhasadt, bár úgy tűnt, a karja
nem sérült meg alatta. – Ti meg mit kerestek itt?
Jace, Clary és Simon bambán bámultak vissza rá, először szólni sem tudtak a
döbbenettől. – Mi is feltehetnénk ugyanezt a kérdést – szólt végül Jace szárazon.
– Nem is... Azt hittük, te meg Clary a buliban vagytok – szólt Isabelle. Clary
eddig nem sűrűn látta a másik lányt ilyen zaklatottnak. – Simont kerestük.
Clary érezte, ahogy Simon mellkasa egy meglepetésről árulkodó emberi
reakcióval megemelkedik. – Tényleg?
Isabelle elvörösödött. – Hát...
– Jace? – Alec szólalt meg ellentmondást nem tűrő hangon. Végigmérte Claryt
és Simont, aztán figyelmét szokás szerint Jace-re fordította. Talán nem volt többé
szerelmes belé – ha egyáltalán valaha az volt de azért még mindig pambatainak
számítottak, ezért csatában először egymásra figyeltek. – Mit keresel itt? És az
Angyal szerelmére, mi történt veled?
Jace úgy nézett Alecre, mintha nem is ismerné. Ügy festett, mintha egy
rémálomból került volna elő, és egy ismeretlen tájat vizsgálgatna éppen, de nem
azért, mert izgalmasnak vagy drámainak találja, hanem mert próbálja felmerni,
miféle borzalmakat tartogathat a számára. – írón – szólt végül elfulladó hangon. –
Nálad van az irónod?
Alec csodálkozva nyúlt az öve felé. – Persze. – Jace felé nyújtotta az eszközt. –
Ha iratzéra van szükséged...
– Nem nekem kell – mondta Jace még mindig ugyanazon az akadozó hangon. –
Neki – mutatott Claryre. – Nagyobb szüksége van rá, mint nekem. – Aranyszínű
szeme találkozott Alec kék szemével. – Kérlek! – szólt, és a nyerseség éppen olyan
gyorsan tűnt el a hangjából, mint ahogy megjelent.
– Segíts neki a kedvemért.
Ezzel sarkon fordult, és elvonult a helyiség túlsó végébe az üvegajtóhoz. Csak
állt ott, és vagy a kertet bámulta odakint, vagy a saját tükörképét, Clary nem tudta
megállapítani.
Alec egy pillanatig még Jace-t figyelte, aztán az irónnal a kezében elindult
Clary és Simon felé. Intett Simonnak, hogy tegye le a lányt a földre, ő pedig
engedelmeskedett, és óvatosan leültette Claryt a fal mellé. Hátralépett, Alec pedig
Clary mellé térdelt. Simon látta Alec zavarodottságát, ahogy a fiú megvizsgálta a
mély vágásokat a karján és a hasán. – Ki tette ezt veled?
– Én... – Clary tehetetlenül pillantott Jace felé, aki mindig háttal állt nekik.
Látta a fiú zúzódásokkal teli arcát tükröződni az ajtó üvegében. Inge eleje sötét
volt a vértől. – Nehéz elmondani.
– Miért nem hívtatok bennünket? – faggatózott Isabelle, mint akit elárultak. –
Miért nem mondtátok, hogy idejöttök? Miért nem küldtetek tűz-levelet vagy
bármi? Tudjátok, hogy azonnal jöttünk volna, ha tudjuk, hogy szükségetek van
ránk.
 – Nem volt idő – felelte Simon. – És én sem tudtam, hogy Clary meg Jace itt lesz.
Azt hittem, egyedül vagyok. Nem tűnt helyénvalónak, hogy téged is
belerángassalak a dolgaimba.
– Hogy b... belerángass a dolgaidba? – hebegte Isabelle. – Te... – kezdte, aztán
mindenki meglepetésére Simon nyakába ugrott, és átkarolta. A fiút készületlenül
érte a roham, és megtántorodott, de pillanatok alatt visszanyerte az egyensúlyát.
Karját Isabelle dereka köré fonta, és bár majdnem belegabalyodott a korbácsba,
magához szorította a lányt, az pedig befészkelte a fejét közvetlenül Simon álla alá,
és halkan mormogni kezdett. Clary nem hallotta jól, de úgy tűnt, mintha Simont
korholná.
Alec felvonta a szemöldökét, de egy szót sem szólt, inkább Clary fölé hajolt,
eltakarva előle Simont és Isabelle-t. A lány bőréhez érintette az irónt, mire az
felszisszent az égető fájdalomtól. – Tudom, hogy fáj – mondta Alec halkan. –
Szerintem beverted a fejed. Magnusnak meg kéne néznie. Mi a helyzet Jace-szel?
Mennyire súlyosak a sebei?
– Nem tudom. – Clary megrázta a fejét. – Nem enged a közelébe.
Alec gyengéden megfogta a lány állát, ide-oda forgatta a fejét, és könnyedén
egy újabb iratzét rajzolt a nyakára, közvetlenül az állkapcsa vonala alá.
– Mit tett, amitől ilyen rettenetesnek gondolja magát?
Clary a fiúra kapta a tekintetét. – Miből gondolod, hogy bármit is tett?
Alec elengedte Clary állát. – Mert ismerem. így áll bosszút magán. Azzal, hogy
nem enged a közelébe, saját magát bünteti, nem téged.
– Nem akarja, hogy a közelében legyek – mondta Clary. Hallotta az
ingerültséget a saját hangjában, és gyűlölte magát, amiért ilyen szánalmasan
viselkedik.
– A világon semmi mást nem akar rajtad kívül – mondta Alec meglepő
gyengédséggel, és megigazította szemébe lógó hosszú fekete haját. Mintha
megváltozott volna az utóbbi időben, gondolta Clary. Amikor először találkoztak,
még nem volt ilyen magabiztos, és nem mert igazán nagylelkű lenni sem másokkal,
sem önmagával. – Amúgy mégis, hogy kerültetek ide? Észre sem vettük, hogy ti is
eljöttetek a buliból Simonnal.
 – Nem velem jöttek el – szólt közbe Simon. Időközben kibontakoztak az
ölelésből Isabelle-lel, de most is szorosan egymás mellett álltak. – Egyedül jöttem
ide. Vagyis igazából nem egyedül. Ügy kísértek.
Clary bólintott. – Ez igaz. Nem vele léptünk le a buliból. Amikor Jace elhozott,
fogalmam sem volt róla, hogy Simont is itt találjuk.
– Jace hozott ide? – kérdezte csodálkozva Isabelle. – Jace, ha tudtál Lilithről
meg a Talto templomról, mondanod kellett volna valamit!
Jace még mindig az üvegajtót bámulta. – Gondolom, kiment a fejemből
– mondta színtelen hangon.
Clary megrázta a fejét, ahogy Alec és Isabelle ránéztek, mintha tőle várnának
magyarázatot fogadott bátyjuk viselkedésére. – Igazából nem Jace volt az – szólt
végül. – Irányították... Lilith.
– Megszállta? – Isabelle-nek elkerekedett a szeme, és ösztönösen megragadta a
korbácsát.
Jace elfordult az ajtótól. Lassan megfogta szakadt ingét, és szétnyitotta, hogy
mindannyian lássák a csúf rúnát, meg a rajta keresztülfutó véres vágást.
– Ez Lilith jele – magyarázta még mindig ugyanazon a színtelen hangon. – Ezzel
tudott irányítani.
Alec megrázta a fejét; láthatólag felkavarta, amit hallott. – Jace, egy ilyen
démoni kapcsolatot általában csak úgy lehet megszakítani, ha az irányító démon
meghal. Lilith az egyik leghatalmasabb démon, aki valaha is...
– Meghalt – szólt közbe Clary. – Simon ölte meg. Vagyis gondolom, inkább Káin
Jele ölte meg.
Mindannyian Simonra meredtek. – És ti? Hogy kerültetek ide? – kérdezte a fiú
védekezően.
– Téged kerestünk – felelte Isabelle. – Megtaláltuk a névjegyet, amit nyilván
Lilithtől kaptál. A lakásban volt, Jordan engedett be bennünket. Odalent van
Maiával. – Megborzongott. – Amiket Lilith művelt... el sem hinnéd... rettenetes...
Alec feltartotta a kezét. – Lassítsunk, emberek. Előbb elmondjuk, mi történt
velünk, aztán Simon meg Clary, ti is elmondhatjátok a ti történeteteket.
 A beszámoló rövidebb ideig tartott, mint Clary gondolta. Jórészt Isabelle
beszélt, és széles gesztusai időnként azzal fenyegettek, korbácsával levágja
valamelyik barátja védtelen végtagjait. Alec kihasználta az alkalmat, és kiment a
tetőre, hogy tűzlevelet küldjön a Klávénak, amiben megüzente, hol vannak, és
segítséget kért. Jace némán lépett félre, hogy kiengedje az ajtón, aztán ugyanígy
tett, amikor Alec nem sokkal később visszajött. Simon és Clary elbeszéléséhez sem
fűzött hozzá egyetlen szót sem, amikor a tetőn történteket ecsetelték, még akkor
sem, amikor ahhoz a részhez értek, amikor Raziel feltámasztotta Jace-t Idrisben.
Végül Izzy szólt közbe, amikor Clary azt kezdte fejtegetni, hogy Lilith Sebastian
anyjának hitte magát, és egy üvegkoporsóban tartotta a fiú testét.
– Sebastian? – Isabelle akkorát csapott a földre a korbácsával, hogy megrepedt
a márvány. – Sebastian odakint van? És nem halt meg? – Jace felé fordult, aki karba
font kézzel támasztotta az ajtót, és kifejezéstelenül nézett vissza a lányra. – Láttam
meghalni. Jace kettévágta a gerincét, és láttam, ahogy a folyóba esik. Most meg azt
akarod nekem mondani, hogy életben van odakint?
– Nem – sietett megnyugtatni Simon. – A teste ott van, de igazából nem él.
Lilith nem tudta befejezni a ceremóniát. – A fiú Isabelle vállára tette a kezét, de a
lány lerázta magáról. Falfehér lett az arca.
– Nem elégszem meg annyival, hogy igazából nem él – jelentette ki. –
Kimegyek, és ezer darabra vágom. – Az ajtó felé fordult.
– íz! – Simon ismét a lány vállára tette a kezét. – Izzy, ne!
– Ne? – nézett rá hitetlenkedve Isabelle. – Egy jó okot mondj, miért ne csináljak
konfettit abból az utolsó szarháziból.
Simon tekintete körbejárt a szobában, és egy pillanatra megállapodott Jace-en,
mintha csak arra számítana, hogy a fiú közbekotyog. Nem tette, még csak meg sem
moccant. – A szertartás lényege világos, ugye? – kérdezte végül Simon. Miután Jace
feltámadt a halálból, Lilith lehetőséget kapott, hogy ő pedig feltámassza
Sebastiant. Ehhez szüksége volt Jace jelenlétére, mivel ő volt az... minek is
nevezte?
– Ellensúly – segített Clary.
 – Az a Jel ott Jace mellén. Lilith jele. – Simon egy látszólag öntudatlan
mozdulattal megérintette a mellkasát a szíve fölött. – Sebastianon is rajta van.
Láttam, hogy mind a kettő egyszerre kezdett el világítani, amikor Jace belépett a
körbe.
Isabelle az alsó ajkába harapott, és korbács remegett a kezében. – És? –
kérdezte türelmetlenül.
– Azt hiszem, össze akarta kötni őket. Ha Jace meghalna, Sebastian sem
élhetne. Szóval, ha feldarabolod Sebastiant...
– Azzal Jace-nek is árthatsz – buktak elő Claryből a szavak, ahogy maga is
rájött, mi történt. – Édes istenem! 0, Izzy, nem teheted meg.
– Szóval simán életben hagyjuk? – kérdezte hitetlenkedve Isabelle.
– Darabold fel, ha úgy tetszik – szólalt meg Jace. – Nekem nincs ellenvetésem.
– Fogd be! – mordult rá a bátyjára Alec. – Ne viselkedj már úgy, mintha nem
számítana az életed. íz, nem figyeltél? Sebastian nem él.
– De nem is halott. Legalábbis nem eléggé.
– Szükségünk van a Klávéra – mondta Alec. – Át kell adnunk a Néma
Testvéreknek. Ok megszakíthatják a kapcsolatát Jace-szel, és akkor annyi vért
kaphatsz, íz, amennyit csak akarsz. 0 Valentine fia. Gyilkos. Mindenki elvesztett
valakit az alicantei csatában, vagy legalábbis van olyan ismerőse, aki elvesztett
valakit. Gondolod, hogy kedvesek lesznek hozzá? Élve fogják cafatokra tépni.
Isabelle felnézett a bátyjára. Szeme lassan megtelt könnyel, ami aztán
végigfolyt az arcán, csíkot húzva a bőrére tapadt porban és vérben. – Gyűlölöm –
mondta. – Gyűlölöm, amikor igazad van.
Alec közelebb húzta magához a húgát, és nyomott egy puszit a feje tetejére. –
Tudom.
Isabelle kurtán megszorította a fiú kezét, aztán elhúzódott. – Hát jó – szólt. –
Egy ujjal sem nyúlok Sebastianhoz. Viszont nem bírom elviselni, hogy ilyen közel
legyek hozzá. – Az üvegajtó felé pillantott, ahonnan Jace még mindig nem mozdult
el. – Menjünk le a földszintre. Az előcsarnokban is megvárhatjuk a Klávét. És elő
kell kerítenünk Maiát meg Jordant, valószínűleg fogalmuk sincs, hová tűntünk.
 Simon megköszörülte a torkát. – Valakinek itt fent kéne maradnia, hogy rajta
tartsa a szemét a... dolgokon. Vállalom.
– Nem – jelentette ki Jace. – Te csak menj le a földszintre. Én maradok. Ez az
egész az én hibám. Végleg el kellett volna intéznem Sebastiant, amikor megvolt rá
a lehetőségem. Ami pedig a többit illeti...
Elhallgatott. Clarynek eszébe jutott, ahogy a fiú megérintette az arcát az
Intézet sötét folyosóján, és a fülébe súgta: Mea culpa, mea maxima culpa.
Az én vétkem, az én igen nagy vétkem.
Clary most a többiek felé fordult. A hívógomb már világított, miután Isabelle
megnyomta. Clary hallotta a közeledő lift távoli zümmögését.
Isabelle összeráncolta a homlokát. – Alec, talán itt kéne maradnod Jace-szel.
– Nincs szükségem segítségre! – jelentette ki Jace. – Nem kell itt csinálni
semmit. Elleszek.
Isabelle felemelte a kezét, ahogy a lift csilingelő hanggal jelezte, hogy
megérkezett. – Jó. Nyertél. Duzzogj itt fent egyedül, ha azt akarod. – Simonnal és
Aleckel a nyomában belépett a liftbe. Clary vetett még egy pillantást Jace-re, aztán
ő is követte őket. A fiú megint az ajtót bámulta, de Clary látta a tükörképét az
üvegben. A szájából kiszaladt a vér, ahogy keskeny vonallá húzta össze, a szeme
egészen sötét lett.
Jace, gondolta a lány, ahogy a lift ajtaja csukódni kezdett mögötte. Szuggerálta
a fiút, hogy forduljon meg, és nézzen rá. Jace mozdulatlan maradt,
Claryn viszont hirtelen két erős kéz taszított egyet hátulról. Isabelle hangját
hallotta. – Alec, te meg mi a lenét... – Aztán kitántorgott a liftből, és ahogy sikerült
visszanyernie az egyensúlyát, megfordult. Az ajtó már záródott mögötte, de még
látta Alecet, amint a fiú sajnálkozva rámosolyog, és megvonja a vállát, mintha csak
azt mondaná: mi mást tehettem volna? Clary előrelépett, de már elkésett. A lift ajtaja
hangos csattanással záródott be az orra előtt.
Egyedül maradt a szobában Jace-szel.
A helyiség tele volt hullákkal – szürke melegítés, mozdulatlan alakok hevertek
körben a padlón és a fal tövében. Maia az ablaknál állt, hangosan zihált, és
hitetlenkedve figyelte az elé táruló látványt. Részt vett a Brocelindnél zajló
csatában Idrisben, és azt hitte, annál rettenetesebbet sosem fog látni. Ez valahogy
mégis rosszabb volt. A halott szektatagok sebeiből nem zöld démonvér, hanem
valódi vörös emberi vér folyt. A bölcsőkben pedig, akár a játékbabák, síri csöndben
hevertek a halott csecsemők; karmokban végződő, torz kezük egymásra illesztve
nyugodott a mellkasukon.
Maia lenézett a saját kezére. A karmai még kint voltak, a hegyüktől a tövükig
véresen; ahogy behúzta őket, a vér végigfolyt a tenyerén, és vörösre festette a
csuklóját. Csupasz lába is vörös volt, a meztelen vállán húzódó vágásból is
szivárgott még a vér, bár máris kezdett begyógyulni. Tudta, hogy a lükantrópiával
együtt járó gyors gyógyulás ellenére holnap kék-zöld foltokkal borítva ébred. A
vérfarkasok sebei ritkán tartottak ki egy napnál tovább. Maiának eszébe jutott,
amikor még ember korában a bátyja, Dániel igazi szakértője lett annak, hogyan
csípje meg olyan helyeken, ahol nem maradt nyoma.
– Maia! – Jordan lépett be az egyik félkész ajtón, átbújva a falból kilógó
vezetékek alatt. Kiegyenesedett, és a holttestek között a lány felé indult. – Jól
vagy?
A fiú tekintetéből sütő aggodalom láttán Maiának összerándult a gyomra.
– Hol van Isabelle és Alec?
Jordan megrázta a fejét. Sokkal kevesebb sérülés látszott rajta, mint Maián.
Vastag bőrdzsekije, farmerja és csizmája megvédte. Hosszú vágás húzódott az
arcán, világosbarna hajába alvadt vér tapadt, és a kezében tartott kés pengéje is
vöröslött. – Átkutattam az egész emeletet, de nem találtam őket. Van még néhány
hulla a többi szobában. Talán...
Az éjszaka, akár egy szeráfpenge ragyogott fel. Az ablakok fehéren világítottak,
és vakító fény árasztotta el a szobát. Maia egy pillanatra azt hitte, lángra gyúlt a
világ, és a fényárban felé induló Jordant szinte teljesen elnyelte a fehérség. A lány
hallotta a saját sikolyát, és vakon tett egy bizonytalan lépést, de nekiütközött az
ablaknak. Felkapta a kezét, hogy eltakarja a szemét...
És kialudt a fény. Maiával forgott a világ. Kinyújtotta a kezét, és ott volt Jordan.
Maia átkarolta a fiút – úgy simult hozzá, mint annak idején, amikor Jordan elment
érte a házukhoz, a karjába kapta, és a hajtincseit az ujjai köré csavarta.
 Jordannek akkor még nem volt ilyen széles válla. Most izmok tapadtak a
csontokra, és olyan érzés volt őt ölelni, mintha valami megingathatatlanba
kapaszkodott volna – talán egy masszív gránitoszlopba a tomboló sivatagi
homokvihar közepén. Szorította a fiút, és a szívverését hallgatta, miközben Jordan
határozott, megnyugtató és nagyon is ismerős mozdulatokkal a haját simogatta. –
Maia... semmi baj...
A lány felemelte a fejét, és a szája Jordan szájára tapadt. Annyi minden
megváltozott, de a fiú puha ajkait csókolni éppen olyan érzés volt, mint régen.
Jordan egy pillanatra megmerevedett a meglepetéstől, aztán hevesen magához
szorította a lányt, és a keze lassú köröket kezdett leírni a csupasz hátán. Maiának
eszébe jutott, milyen volt, amikor először megcsókolták egymást. Odaadta
Jordannek a fülbevalóját, hogy tegye be a kocsi kesztyű-tartójába, de a fiúnak
annyira remegett a keze, hogy elejtette az ékszert, és addig kért újra meg újra
bocsánatot, amíg Maia inkább megcsókolta, csak hogy befogja a száját. Akkor úgy
érezte, soha nem találkozott még nála édesebb fiúval.
Aztán Jordant megharapták, és minden megváltozott.
Maia kábán, zihálva húzódott el. A fiú azonnal elengedte, és tátott szájjal,
kábán meredt rá. Jordan háta mögött, az ablakból Maia látta a várost. Félig-meddig
arra számított, hogy a földdel lett egyenlővé, és fehér pusztaságot lát majd, de
minden éppen ugyanolyan volt. Az épület túloldalán álló épület ablakaiban fények
gyulladtak fel és aludtak el, odalentről pedig felhallatszott a forgalom távoli
moraja. – Mennünk kéne – mondta. – Elő kell kerítenünk a többieket.
– Maia – szólt Jordan. – Miért csókoltál meg?
– Nem tudom – felelte a lány. – Szerinted lifttel menjünk?
– Maia...
– Fogalmam sincs, Jordan – közölte Maia. – Fogalmam sincs, miért csókoltalak
meg, és fogalmam sincs, megteszem-e újra, az viszont biztos, hogy halálra vagyok
rémülve, aggódom a barátaimért, és el akarok tűnni innen. Oké?
A fiú bólintott. Látszott rajta, hogy egymillió dolgot szeretne mondani, de
elszánta magát, hogy inkább magában tart mindent, amiért Maia hálás volt neki.
Jordan beletúrt porlepte, kócos hajába. – Oké.
 Csend. Jace még mindig az ajtónak támaszkodott, csak most becsukta a szemét,
és a homlokával dőlt az üvegnek. Clary nem volt benne biztos, hogy egyáltalán
feltűnt-e neki a jelenléte. Lépett egyet előre, mielőtt azonban megszólalhatott
volna, a fiú kilökte az ajtót, és visszasétált a kertbe.
Clary egy pillanatig mozdulatlanul állt, és Jace után nézett. Persze hívhatta
volna a liftet, hogy lemenjen, és a többiekkel együtt az előcsarnokban várja meg a
Klávé érkezését. Ha Jace nem akar beszélni, akkor nem akar beszélni. Ö sem fogja
tudni rávenni. Ha Alec nem tévedett, és önmagát bünteti, Clary tudta, hogy jobban
teszi, ha kivárja, amíg Jace túlteszi magát ezen.
A lift felé fordult... aztán megállt. A harag apró lángja lobbant fel benne. Ne?n,
gondolta. Nem kell hagynia, hogy Jace így viselkedjen. Talán csinálhatja ezt
mindenki mással, de vele nem. Ennél többel tartozik neki. Ennél mind a kerten
többel tartoztak a másiknak.
Clary megfordult, és az ajtó felé indult. Még fájt a bokája, de már kezdtek hatni
Alec iratzéi. Az egész testét gyötrő fájdalom tompa lüktetéssé szelídült. Kilökte az
ajtót, és kilépett a tetőteraszra. Ahogy a talpa a jéghideg köveket érintette, Clary
elhúzta a száját.
Azonnal észrevette Jace-t. A fiú a lépcső előtt térdelt a vérrel borított, sótól
csillogó köveken. Ahogy Clary a közelébe ért, felállt, és megfordult. Fényes tárgyat
tartott a kezében.
A Morgensternek gyűrűje volt.
Feltámadt a szél, és Jace arcába fújta aranyszőke haját. A fiú türelmetlenül
igazította meg. – Eszembe jutott, hogy ez itt maradt – mondta.
Meglepően hétköznapi volt a hangja.
– Ezért akartál idefönt maradni? – kérdezte Clary. – Hogy visszaszerezd?
Jace fordított egyet a csuklóján, amitől a lánc felfelé lendült, és a fiú ujjai
összezáródtak a gyűrű körül. – Ragaszkodom hozzá. Ostobaság, tudom.
– Mondhattad volna. És Alec is maradhatott volna...
– Nem tartozom közétek – vágott hirtelen Clary szavába a fiú. – Az után, amit
tettem, nem szolgálok rá az iratzékra, a gyógyításra, az ölelésre, a vigasztalásra
meg akármi másra, amire a barátaim szerint szükségem van. Inkább maradok itt
vele. – Állával Sebastian a kőtömbön álló üvegkoporsóban lebegő holtteste felé
intett. – Az meg aztán holtbiztos, hogy téged nem érdemellek meg.
Clary karba fonta a kezét a mellkasa előtt. – Gondoltál valaha arra, hogy éti mit
érdemiek? Talán megérdemlek egy esélyt, hogy elbeszélgessek veled arról, ami
történt.
Jace a lányra meredt. Talán ha kétméternyire álltak egymástól, mégis mintha
áthidalhatatlan szakadék választotta volna el őket. – Nem tudom, hogy vagy képes
egyáltalán rám nézni, nemhogy szólni hozzám.
-Jace – szólt Clary –, amiket tettél... Nem te voltál.
A fiú habozott. Az ég olyan fekete volt, a körben álló felhőkarcolók ablakai
pedig olyan erős fénnyel világítottak, hogy úgy érezte, mintha valaki egy ragyogó
ékkövekből szőtt hálót borított volna rájuk. – Ha nem én voltam – mondta –, akkor
miért emlékszem mindenre? Amikor valakit megszállnak, aztán az illető visszatér
a régi önmagához, egyáltalán nem emlékszik semmire abból, amit a démon
befolyása alatt tett. Én viszont mindenre kristálytisztán emlékszem. – Hirtelen
megfordult, és elvonult a tetőkertet körbevevő alacsony fal felé. Clary követte, és
egyáltalán nem bánta, hogy távolabb kerültek Sebastian holttestétől, amit most
egy sövény választott el tőlük.
– Jace! – kiáltott a fiú után, mire az megfordult, és hátát a falnak vetette.
Mögötte a város fényei, mint Alicante démontornyai, bevilágították az éjszakát. –
Azért emlékszel, mert azt akarta, hogy emlékezz – mondta a lány kissé lihegve. –
Téged is igyekezett meggyötörni, amennyire csak lehetett, és el akarta érni, hogy
Simon azt tegye, amit ő akar. Azt akarta, hogy végig kelljen nézned, amint
fájdalmat okozol azoknak, akiket szeretsz.
– Végig is néztem – felelte halkan a fiú. – Olyan volt, mintha egy részem a
távolból figyelt volna, és folyamatosan ordított volna, hogy hagyjam abba. A többi
részemet viszont elöntötte a legnagyobb békesség, és teljesen biztos volt benne,
hogy helyesen cselekszem. Hogy nincs más választásom. Talán Valentine is éppen
így gondolt a saját cselekedeteire. Annyira könnyű volt biztosnak lenni a
dolgomban. – Elfordította a tekintetét. – Nem bírom – mondta. – Nem kéne itt
lenned velem. Az lenne a legjobb, ha elmennél.
 Clary nem ment el, inkább a fiú mellé lépett a falhoz. Karba font kézzel
próbálta melegíteni magát, de reszketett. Jace végül kelletlenül ismét felé
fordította a fejét. – Clary...
– Nem te döntőd el, hová megyek és mikor – jelentette ki a lány.
– Tudom – bólintott Jace. – Ezt mindig is tudtam rólad. Nem tudom, miért
kellett olyasvalakibe beleszeretnem, aki nálam is makacsabb.
Clary egy pillanatig nem felelt. Összeszorult a szíve, ahogy a fiú szerelemről
kezdett el beszélni. – Amit a Vasművek teraszán mondtál nekem...
– suttogta végül –, azt komolyan gondoltad?
A fiú aranyszínű szeme elkerekedett. – Mit mondtam?
Hogy szeretsz, felelte majdnem a lány, de ezt Jace nem is mondta, igaz? Nem így
szó szerint. Utalt rá, az biztos. És igazság szerint azt, hogy szeretik egymást, Clary
olyan biztosan tudta, mint a saját nevét.
– Folyton azt kérdezgetted, hogy akkor is szeretnélek-e, ha olyan lennél, mint
Sebastian vagy Valentine.
– És erre azt mondtad, hogy az akkor nem én lennék. Látod, mekkorát tévedtél?
– szólt keserűen a fiú. – Amit ma tettem...
Clary közelebb lépett; a fiú minden izma megfeszült, de nem húzódott el. A
lány megfogta az inge elejét, egészen közel hajolt, és ahogy megszólalt, minden
egyes szót külön-külön erősen hangsúlyozott. – Az nem te voltál.
– Ezt mondd édesanyádnak – felelte a fiú. – Meg mondd Luke-nak, amikor
megkérdezik, ezt hol szedted össze. – Finoman megérintette a lány kulcscsontját. A
seb már begyógyult, de Clary bőréhez és szakadt ruhájához most is alvadt vér
tapadt.
– Azt fogom nekik mondani – felelte a lány –, hogy az én hibám volt.
Jace hitetlenkedve pillantott rá. – Nem hazudhatsz nekik.
– Nem is hazudok. Én támasztottalak fel – mondta Clary. – Halott voltál, és
visszahoztalak az életbe. Én borítottam fel az egyensúlyt, nem te. Én tártam ki az
ajtót Lilith meg a hülye szertartása előtt. Bármit kérhettem volna, és téged
kértelek. – Olyan erővel szorította a fiú ingét, hogy elfehéredtek az ujjai. – És
megint megtenném. Szeretlek, Jace Wayland, Herondale, Lightwood, vagy nevezd
magad, ahogy akarod. Nem érdekel. Szeretlek, és mindig szeretni foglak.
Közönséges időpocsékolás úgy tenni, mintha lehetne máshogy is.
A fiú arcán olyan fájdalom futott át, hogy Clarynek elszorult a szíve. Aztán
kinyújtotta a kezét, és két tenyere közé fogta Clary arcát. Kellemesen meleg volt a
bőre.
– Emlékszel, amikor azt mondtam, hogy nem tudom, van-e Isten vagy nincs, de
így is, úgy is magunkra vagyunk utalva? – kérdezte. Olyan gyengéd volt a hangja,
amilyennek Clary talán még sosem hallotta. – Még most sem tudom a választ. Csak
annyit tudtam, hogy a hit biztosan létezik, és hogy én nem érdemlem meg, hogy
nekem is legyen. Aztán jöttél te. Megváltoztattál mindent. Emlékszel arra a sorra
Dantétól, amit a parkban idéztem? L’armor che 7110 ve il sole e l’altre s telle?
A lány ajka halványnál is halványabb mosolyra húzódott, ahogy felnézett Jace-
re. – Továbbra sem tudok olaszul.
– A Paradiso... a Paradicsom utolsó versszakából van, az Isteni színjátékból.
„Folyton-gyors kerékként forgatott vágyat és célt bennem a Szeretet, mely mozgat
napot és minden csillagot.” Dante szerintem mindent elsöprő szeretetként
próbálta magyarázni a hitet, és talán szentségtörés, de azt hiszem, én is éppen így
szeretlek téged. Beléptél az életembe, és hirtelen lett egy igazság, amibe
kapaszkodhattam. Hogy szeretlek, és hogy te is szeretsz engem.
Bár Claryre nézett, mégis mintha valami távoli pontra fókuszált volna a
tekintete.
– Aztán jöttek az álmok – folytatta a fiú. – Gondoltam, talán tévedtem. Hogy
talán nem érdemellek meg. Hogy nem érdemlem meg a tökéletes boldogságot...
Istenem, hát azt ki érdemli meg? A mai este után meg...
– Állj! – Clary elengedte a fiú ingét, és a mellkasára fektette a tenyerét. Jace
szíve hevesen vert. Egészen piros lett az arca, és nem csak a hidegtől. -Jace! Egy
dolgot egész este biztosan tudtam. Hogy nem te bántasz. Nem te tetted ezeket a
dolgokat. Megingathatatlanul hiszek benne, hogy jó vagy. És ezt semmi sem
változtathatja meg.
Jace mély, szaggatott lélegzetet vett. – Azt sem tudom, hogyan próbáljak meg
erre rászolgálni.
 – Arra semmi szükség. Éppen eléggé hiszek benned – mondta a lány. – Kettőnk
helyett is.
A fiú ujjai Clary hajába túrtak. Lélegzetük fehér felhőként emelkedett közöttük
a magasba. – Annyira hiányoztál – mondta, és megcsókolta a lányt. A szája puhán
érintette az övét, nem elkeseredetten és éhesen, mint a legutóbbi néhány
alkalommal, inkább ismerős, finom gyengédséggel.
Clary becsukta a szemét, és a világ megfordult körülötte. Felfelé csúsztatta a
kezét a fiú mellkasán, ameddig csak tudta, aztán átkarolta a nyakát, és
lábujjhegyre állt, hogy a szája elérje Jace ajkait. Jace ujjai végigfutottak a
szaténruhán és a bőrén, Clary pedig megborzongott, és nekidőlt a fiúnak. A
csóknak vér–, hamu– és sóíze volt, de nem számított: a világ, a város, minden fény,
minden élet megszűnt, és csak kerten maradtak: ő és Jace, a fagyott világ égő
szívében.
Előbb a fiú húzódott el kelletlenül, és Clary egy pillanattal később rá is jött,
miért. Odalent az utcán autók tülköltek és kerekek csikorogtak olyan hangosan,
hogy ide is felhallatszott. – A Klávé – állapította meg lemondóban, bár meg kellett
köszörülnie a torkát, hogy egyáltalán meg tudjon szólalni. Az arca egészen vörös
volt, mint ahogy Clary sejtése szerint a sajátja is. – Itt vannak.
A lány Jace kezét fogva lenézett a tetőről, és látta, hogy egész sor hosszú fekete
autó áll meg az állványzat előtt. Emberek özönlöttek ki belőlük. Ilyen magasról
nehéz volt felismerni őket, de Clary mintha Maryse-t is kiszúrta volna a rengeteg
harci viseletbe öltözött Árnyvadász között. Egy pillanattal később Luké furgonja
fékezett a járdaszegély mellett, és Jocelyn ugrott ki belőle. Clary ennél távolabbról
is felismerte volna, pusztán a mozgása alapján.
Clary Jace felé fordult. – Anyukám – szólt. – Le kéne mennem. Nem akarom,
hogy feljöjjön ide, és meglássa őt. – Állával Sebastian koporsója felé intett.
Jace félresimította a lány haját az arcából. – Nem akarlak szem elől téveszteni.
– Akkor gyere velem.
– Nem. Valakinek idefent kell maradni. – Megfogta a lány kezét, tenyérrel
felfelé fordította, aztán beleejtette a gyűrűt, és lassan utánacsorgatta a láncot,
mintha folyékony fém volna. A csat elgörbült, amikor Clary letépte a nyakából a
gyűrűt, de Jace-nek sikerült helyrepofoznia. – Fogadd el, kérlek.
A lány lenézett, aztán bizonytalanul megint Jace arcára emelte a tekintetét. –
Bár érteném, mit jelent neked!
A fiú megvonta a vállát. – Tíz évig viseltem. Egy részem ott van benne. Azt
jelenti, hogy rád bízom a múltamat, meg minden a múltamban rejlő titkot. Aztán
meg – folytatta, és ujja hegyével megérintette a gyűrűbe vésett egyik csillagot – „a
Szeretet, mely mozgat napot és minden csillagot”. Tegyél úgy, hogy ezt jelentik a
csillagok, nem pedig a Morgensterneket jelképezik.
Válaszul Clary átvetette a láncot a fején, és hagyta, hogy a gyűrű
megállapodjon szokásos helyén, a mellkasa előtt. Olyan volt, mintha egy
kirakósjáték darabjai illeszkedtek volna a helyükre. Egy pillanatig szótlanul néztek
egymás szemébe, a maguk módján még hevesebb szenvedéllyel, mint ahogy
csókolták egymást; Clary igyekezett megőrizni a fiú képét az emlékezetében,
amilyennek ebben a pillanatban látta – kócos aranyszőke haját, a szempillája
árnyékát, a sötétebb aranyszínű gyűrűket borostyán írisze körül.
– Rögtön visszajövök – mondta. Megszorította Jace kezét. – Öt perc.
– Menj csak – monda a fiú, és elengedte Clary kezét. A lány megfordult, és
elindult visszafelé az ösvényen. Abban a pillanatban, hogy eltávolodott a fiútól,
megint fázni kezdett, és mire elérte az épület belsejébe vezető ajtót, úgy érezte,
majd megfagy. Ahogy kinyitotta az ajtót, megállt, és visszanézett a fiúra, de csak a
fekete körvonalait látta, háta mögött a New York-i éjszaka fényeivel. A Szeretet,
mely mozgat napot és minden csillagot, gondolta, aztán mintha egy visszhang
válaszolna, Lilith hangját hallotta: az ilyen szerelem fel tudja perzselni a világot, de
dicsőséget is hozhat. Clary egész testében megremegett, és nem csak a hidegtől.
Pillantásával Jace-t kereste, de a fiú eltűnt az árnyékok között. Clary megfordult, és
belépett az épületbe. Az ajtó becsukódott mögötte.
Alec felment, hogy megkeresse Jordant és Maiát, Simon és Isabelle pedig
kettesben maradtak, és most egymás mellett ültek a zöld kanapén az
előcsarnokban. Isabelle a kezében tartotta Alec boszorkányfényét, ami szinte
kísérteties ragyogással árasztotta el a helyiséget, és táncoló szikrákat vetett a
csillár kristálycseppjein.
Isabelle alig szólt, amióta a bátyja otthagyta őket. Lehajtotta a fejét, haja
előrehullott, és a kezét bámulta. Finom keze volt, hosszú, de bőrkeményedéses
ujjakkal, éppen, mint Alecnek. Simon korábban sosem vette észre, de jobb kezén
egy ezüstgyűrűt viselt, amire körben lángokat véstek, közöttük egy L betűvel. A
fiúnak a Clary nyakában lógó, csillagokkal díszített gyűrű jutott róla eszébe.
– Ez a Lightwood család gyűrűje – mondta a lány, amikor észrevette, mit néz
Simon. – Minden családnak van egy jelképe. A miénk a tűz.
Illik hozzád, gondolta Simon. Skarlátvörös ruhájában és fel-fellobbanó, majd
hirtelen újra lecsillapodó temperamentumával Izzy maga volt a tűz. A tetőn majd
megfojtotta Simont, úgy csimpaszkodott a nyakába, és elmondta mindennek, ami
csak eszébe jutott, miközben a fiú azt hitte, sosem fogja elengedni. Most viszont a
semmibe bámult, és olyan érinthetetlen volt, akár egy csillag. Simon nem tudta,
mihez kezdjen a helyzettel.
Annyira szereted az Árnyvadász barátaidat – mondta Camille. Ahogy a sólyom szereti
a gazdáját, aki kötélen röpteti, és beköti a szemét.
– Amit a tetőn mondtál – kezdte Simon, aztán tartott egy kurta szünetet, és
figyelte, amint Isabelle az ujjára tekergeti egy hajfürtjét. – Hogy nem tudtad, hogy
Clary meg Jace is eltűnt, és értem jöttél ide. Az igaz volt?
Isabelle felnézett, és a füle mögé igazította a haját. – Hát persze hogy igaz
– felelte sértődötten. – Amikor észrevettük, hogy nem vagy ott a buliban... és
persze egy ideje már veszélyben voltál, Simon, meg ugye Camille is megszökött... –
Hirtelen elhallgatott. – És Jordan felelősséggel tartozik érted. Majd frászt kapott.
– Szóval az ő ötlete volt, hogy keressetek meg?
Isabelle egy hosszú pillanatig csendben nézte a fiút. Feneketlen, sötét kút volt a
szeme. – Én vettem észre, hogy eltűntél – mondta. – Én akartalak megtalálni.
Simon megköszörülte a torkát. Furcsán kábának érezte magát. – De miért? Azt
hittem, gyűlölsz.
 Ezt nem kellett volna mondania. Isabelle sötét haja lebegett, ahogy a lány
megrázta a fejét, és távolabb húzódott a kanapén. – Jaj, Simon, ne legyél már
hülye!
– íz! – Simon bizonytalanul megérintette a lány csuklóját. Isabelle nem
húzódott el, csak a fiú szemébe nézett. – Camille mondott nekem valamit a
Menedékben. Azt mondta, az Árnyvadászokat nem érdeklik az Alvilágiak, csak
kihasználják őket. Azt mondta, a Nephilimek sosem tennék meg értem azt, amit én
megteszek értük. De te megtetted. Eljöttél értem. Értem jöttél el.
– Hát persze hogy eljöttem – felelte Isabelle elfojtott hangon. – Amikor azt
hittem, történt veled valami...
Simon közelebb hajolt a lányhoz. Az arcuk centikre volt egymástól. A fiú látta a
csilláron visszatükröződő szikrákat Isabelle fekete szemében. A lány szája enyhén
szétnyílt, és Simon érezte a lélegzetének melegét. Most először érzett meleget,
amióta vámpírrá változott. Olyan volt, mintha elektromosság cikázott volna
közöttük. – Isabelle – mondta. Nem íz, nem Izzy. Isabelle.
– Nem lehetne...
Csilingelve érkezett meg a lift, aztán kinyílt az ajtaja, és Alec, Maia meg Jordan
lépett elő. Alec gyanakodva pillantott Simonra és Isabelle-re, ahogy gyorsan
szétrebbentek, mielőtt azonban bármit is mondhatott volna, kivágódott a széles
bejárati ajtó, és Árnyvadászok özönlötték el az előcsarnokot. Simon felismerte
Kadirt és Maryse-t, aki azonnal átvágtatott a helyiségen Isabelle-hez, megragadta a
lánya vállát, és arról kezdte el faggatni, hogy mi történt.
Simon kellemetlenül kezdte érezni magát, ezért inkább felállt, és eloldalgott –
mire kis híján elgázolta Magnus, aki rohanvást igyekezett Alec felé az
előcsarnokon át. A boszorkánymester mintha észre sem vette volna Simont. Végül
is száz-kétszáz év múlva csak te meg én maradunk, nem lesz senki más, mondta neki
Magnus a Menedékben. Simon reménytelenül magányosnak érezte magát az
Árnyvadászok között, és igyekezett beleolvadni a falba azzal a halvány reménnyel,
hogy senki sem veszi észre.
Alec éppen akkor emelte fel a fejét, amikor Magnus odaért hozzá, elkapta, és
magához szorította. A boszorkánymester ujjai úgy simították végig Alec arcát,
mintha csak sérülést keresnének rajta. – Hogy mehettél csak így el... anélkül, hogy
szóltál volna...? – kérdezte halkan. – Segíthettem volna.
– Hagyd abba! – húzódott el Alec.
Magnus visszafogta magát, és higgadtabban folytatta. – Bocsánat – mondta. –
Nem kellett volna eljönnöm a buliból. Ott kellett volna maradnom veled. Camille
megszökött. Senkinek nincs róla a leghalványabb fogalma sem, hová tűnt, és mivel
te nem tudsz vámpírokat felkutatni... – Megvonta a vállát.
Alec elnyomta magában a csőhöz bilincselt, égő zöld szemmel rámeredő
Camille képét. – Nem érdekes – szólt. – O nem számít. Tudom, hogy csak segíteni
próbáltál. Amúgy sem haragszom rád, amiért eljöttél a buliból.
– De haragudtál – mondta Magnus. – Tudom, hogy igen. Ezért aggódtam
annyira. Elrohantál, és veszélybe sodortad magadat, csak azért, mert haragudtál
rám...
– Árnyvadász vagyok – jelentette ki Alec. – Erről szól az életem, Magnus. Nem
miattad mentem el. Legközelebb szeress bele egy biztosítási kárbecslőbe vagy...
– Alexander – szakította félbe Magnus. – Nem lesz legközelebb. – Közelebb
hajolt, a homlokát Alec homlokának támasztotta, zöld szemével a fiú kék szemébe
nézett.
Alec szíve hevesebben kezdett verni. – Miért nem? – kérdezte. – Te örökké élsz,
de mindenki nem.
– Tudom, hogy ezt mondtam – szólt Magnus. – De Alexander...
– Ne hívj így! – tiltakozott Alec. – Ezt a nevet a szüleim használják. És
gondolom, nagy előrelépés, hogy elfogadtad a halandóságomat... Minden elmúlik
egyszer, blabla... De mégis mit gondolsz, hogy érzem magam ettől? A normális
párok legalább reménykedhetnek... Reménykedhetnek, hogy megöregedhetnek
együtt, hogy sokáig élnek, aztán együtt halnak meg, de mi semmi ilyesmiben nem
reménykedhetünk. Még azt sem tudom, mit akarsz.
Alec maga sem volt benne biztos, dührohamra, védekezésre vagy talán valami
tréfára számított válaszul, de Magnus halkan, nyugodtan, bár kissé elcsukló
hangon felelt. – Alex... Alec. Ha azt a benyomást keltettem benned, hogy
elfogadtam a halálod gondolatát, akkor bocsánatot kell kérnem. Megpróbáltam,
legalábbis azt hittem... Elképzeltem, hogy ötven, hatvan évig mellettem leszel. Azt
hittem, akkor majd készen állok rá, hogy elengedjelek. De hát rólad van szó, és
most már tudom, hogy semmivel sem lesz akkor könnyebb szembenéznem az
elvesztéseddel, mint most. – Gyengéden a két keze közé fogta a fiú arcát. – Sem
most, sem akkor nem leszek képes szembenézni vele.
– És most mihez kezdünk? – kérdezte suttogva Alec.
Magnus megvonta a vállát, és hirtelen elmosolyodott; zilált fekete hajával és
csillogó zöld szemével olyan volt, mint valami virgonc tinédzser. – Azt tesszük,
amit mindenki más – felelte. – Ahogy mondtad. Reménykedünk.
Alec és Magnus a sarokban csókolóztak, Simon pedig azt sem tudta, hová
nézzen. Nem akarta, hogy azt higgyék, őket bámulja ebben a nyilvánvalóan intim
pillanatban, de hiába fordult másfelé, Árnyvadászok meredtek rá. Hiába segített
nekik elfogni Camille-t a bankban, egyikük sem tűnt különösebben barátságosnak.
Isabelle persze elfogadta őt, és törődött is vele, de az Árnyvadászok összességében
véve teljesen máshogy viselkedtek vele. Látta rajtuk, mit gondolnak. Vámpír,
Alvilági, ellenség, ez volt az arcukra írva. Simon határozottan megkönnyebbült,
amikor ismét kivágódott az ajtó, és Jocelyn rontott be rajta, még mindig a bulira
felvett kék ruhájában. Luké csak néhány lépéssel maradt le mögötte.
– Simon! – kiáltotta Jocelyn, amint meglátta a fiút. Odaszaladt hozzá, és Simon
meglepetésére alaposan megölelte. – Simon, hol van Clary? Ugye...
Simon kinyitotta a száját, de egyetlen hang sem jött ki rajta. Hogyan is
mondhatta volna el éppen Jocelynnak, mi történt az éjszaka? Éppen Jocelynnak
meséljen Lilith gonoszságáról, a meggyilkolt csecsemőkről, a kiöntött vérről, ami
mind azt a célt szolgálta, hogy a démonnő éppen olyan lényeket alkosson, mint
Jocelyn saját fia, akinek a teste most is odafent lebeg folyadékkal teli koporsójában
a tetőn, ahol Clary volt Jace-szel?
Ebből semmit nem mondhatok el neki, gondolta a fiú. Lehetetlen. A nő mögött álló
Luke-ra pillantott, aki kíváncsian figyelte őt kék szemével. Clary családja mögött az
Árnyvadászok Isabelle köré gyűltek, aki feltehetőleg az elmúlt órák eseményeiről
számolt be nekik éppen.
 – Szóval... – kezdte bizonytalanul a fiú, de ebben a pillanatban megint nyílt a
lift ajtaja, és Clary lépett ki rajta. Nem volt rajta cipő, gyönyörű szaténruhája
rongyokban lógott rajta, karján és lábán már halványultak a kék-zöld foltok.
Viszont mosolygott – szélesebben és boldogabban, mint az elmúlt néhány hétben
bármikor.
– Anya! – kiáltotta, és Jocelyn már repült is felé, hogy a karjaiba zárja. Clary
rámosolygott Simonra édesanyja válla fölött. A fiú körülnézett az előcsarnokban.
Alec és Magnus továbbra is egymásba feledkeztek, Maia és Jordan pedig eltűnt.
Isabelle továbbra is az Árnyvadászok gyűrűjében ecsetelte a történteket, és időről
időre riadt vagy csodálkozó kiáltások hangzottak fel körülötte. Isabelle imádott a
figyelem központjában lenni, akármilyen okból is került oda.
Simonnak hirtelen egy kéz nehezedett a vállára. Luké volt az. – Te jól vagy,
Simon?
Simon felnézett a férfira. Luké olyan volt, mint mindig: megingathatatlan,
határozott, a végletekig megbízható. A legkisebb mértékben sem zaklatta föl, hogy
az eljegyzési buliját hirtelen drámai vészhelyzet szakította félbe.
Simon apja olyan régen meghalt, hogy alig emlékezett rá. Rebecca fel tudott
idézni ezt-azt vele kapcsolatban – hogy szakállas volt, és segített gyönyörű
tornyokat építeni kockákból de Simon igazából semmit. Mindig is úgy érezte, ez
lesz az egyik kapocs közte és Clary között: mindkettejüknek meghalt az édesapja,
és mindkettejüket egyedül nevelte fel egy erős nő.
Nos, ez legalább részben igaznak bizonyult, gondolta Simon. Bár többször is
előfordult, hogy édesanyja járt valakivel, Luké volt az egyetlen férfi, akire apaként
tekinthetett. Úgy érezte, voltaképp Clary és ő osztoztak Luke-on.
Aztán meg a farkasfalka is tőle várta, hogy vezesse. Ahhoz képest, hogy örökös
agglegényként sosem született gyereke, Luke-nak elég sok porontyról kellett
gondoskodnia.
– Nem tudom – felelte Simon. Igyekezett olyan őszintén válaszolni Luke-nak,
ahogy a saját apjának válaszolt volna. – Nem hiszem.
Luké maga felé fordította Simont. – Csupa vér vagy – állapította meg. – Nyilván
nem a te véred, mert... – A Jel felé intett Simon homlokán. – De a lényeg – folytatta
meleg hangon hogy még véresen és Káin Jelével a homlokodon is te vagy Simon. El
tudod mondani, mi történt?
– Tényleg nem az én vérem, jól gondolod – felelte Simon rekedten. – De elég
hosszú története van. – Hátravetett fejjel pillantott fel Luke-ra. Sokáig azt várta,
hogy talán magasabbra nő a mostani 178 centijénél, és egyenesen a szemébe tud
majd nézni Luke-nak. Jace-ről nem is beszélve. Csakhogy ez már sosem fog
megtörténni. – Luké – szólt. – Szerinted előfordulhat, hogy valaki minden
szándéka ellenére annyira rosszat tesz, hogy onnan már nincs visszaút? Hogy senki
sem tud megbocsátani neki?
Luké egy hosszú pillanatig némán nézett vissza rá. – Gondolj valakire, akit
szeretsz, Simon! – mondta végül. – Akit tényleg szeretsz. Tudna olyat tenni, amitől
megszűnnél szeretni?
Képek jelentek meg Simon lelki szemei előtt, mintha valaki egy képeskönyvet
lapozott volna: Clary, amint hátramosolyog rá a válla fölött; a nővére, amint állig
beburkolózva a takaróba alszik a kanapén; Izzy...
Kapkodva űzte el a gondolatokat. Clary nem tett semmi olyan retteneteset,
amiért meg kéne bocsátani neki, mint ahogy senki más sem azok közül, akik eszébe
jutottak. Aztán eszébe jutott, ahogy Clary megbocsátott az édesanyjának, amiért az
ellopta az emlékeit. Eszébe jutott, amit Jace tett a tetőn, és ahogy kinézett utána.
Egyáltalán nem akart ő semmi rosszat, Simon mégis kételkedett benne, hogy
valaha is meg fog tudni bocsátani magának. Aztán eszébe jutott Jordan, aki nem
bocsátotta meg magának, amit Maiával tett, de járta tovább a maga útját, belépett
a Praetor Lupusba, és arra tette föl az életét, hogy másokon segítsen.
– Megharaptam valakit – szólt végül. Miután kimondta a szavakat, rögtön azt
kívánta, bár visszanyelhetné őket. Felkészült Luké haragjára, de a férfi teljesen
nyugodt maradt.
– Életben maradt? – kérdezte. – Akit megharaptál. Túlélte?
– Hát... – Hogyan is mondhatná el, mi történt Maureennal? Lilith elküldte
ugyan a lányt, de Simon biztos volt benne, hogy hallanak még felőle.
– Nem öltem meg.
 Luké bólintott. – Tudod, hogyan lesz egy vérfarkasból falkavezér – mondta. –
Meg kell ölni a régi vezért. Én kétszer is megtettem. Sebekkel tudom bizonyítani. –
Kicsit félrehúzta az inge gallérját, és Simon megpillantotta egy vastag fehér heg
végét, ami olyan volt, mintha egy karom szántotta volna végig a férfi mellkasát. –
A második alkalommal kiszámított húzás volt. Hidegvérű gyilkosság. Vezér
akartam lenni, és csak így volt rá lehetőségem. – Megvonta a vállát. – Vámpír vagy.
Természetből adódóan vért akarsz inni. Sokáig kitartottál anélkül, hogy megtetted
volna. Tudom, hogy ki tudsz menni a napfényre, Simon, és azzal kérkedsz, hogy
hétköznapi embernek mutatod magad, de ettől még az vagy, aki vagy. Mint ahogy
én is. Minél inkább megpróbálod elnyomni a valódi természetedet, annál inkább a
hatalmába kerülsz. Legyél, ami vagy! Aki igazán szeret, úgy is szeretni fog.
– Anyukám... – szólt Simon rekedten.
– Clary elmesélte, mi történt édesanyáddal, és hogy Jordan Kyle-nál húztad
meg magad – mondta Luké. – Figyelj, anyukád meg fog békélni veled, Simon.
Ahogy Amatis is megbékélt velem. Most is a fia vagy. Beszélek vele, ha szeretnéd.
Simon némán megrázta a fejét. Édesanyja mindig kedvelte Luke-ot. Ha még azt
is fel kéne dolgoznia, hogy Luké vérfarkas, valószínűleg csak rosszabb lenne a
helyzet.
Luké bólintott, mintha olvasna Simon gondolataiban. – Ha nem akarsz
visszamenni Jordanhez, szívesen látlak a kanapémon éjszakára. Biztos vagyok
benne, hogy Clary is örülne a társaságodnak, aztán holnap megbeszélhetjük, mi
legyen anyukáddal.
Simon Isabelle-re pillantott, látta a csillogó korbácsot, a medált a nyakában, a
hevesen gesztikuláló kezét. Isabelle semmitől sem fél. Aztán az édesanyjára
gondolt, ahogy hátrált előle, és szeméből sütött a félelem. Azóta is igyekezett
menekülni az emlék elől, most viszont eljött az ideje, hogy ne meneküljön tovább.
– Nem – mondta. – Kösz, de azt hiszem, van hol aludnom ma este. Azt hiszem...
hazamegyek.
Jace egyedül állt a tetőn, és a várost figyelte, meg az East River ezüstösen
kígyózó szalagját Brooklyn és Manhattan között. A kezén és az ajkán még mindig
érezte Clary érintésének melegét, de a folyóról jeges szél fújt, és a meleg gyorsan
elszivárgóit. A csípős levegő úgy vágott át a vékony ingen, akár egy kés pengéje.
Jace mélyen beszívta a hideg levegőt, aztán lassan kifújta. Az egész teste
megfeszült. Várta, hogy a távolban zúgni kezdjen a lift, kivágódjon az ajtó, és
Árnyvadászok árasszák el a kertet. Úgy sejtette, először együtt éreznek majd vele,
és aggódnak érte. Aztán ahogy megtudják, mi történt, elhúzódnak, és
jelentőségteljesen néznek össze a háta mögött. Megszállták, és nem csak egy
közönséges démon, hanem egyenesen egy Nagyobb Démon. A Klávé ellen
cselekedett, megfenyegetett és megsebesített egy másik Árnyvadászt.
Arra gondolt, hogyan fog ránézni Jocelyn, ha megtudja, mit tett Claryvel. Luké
talán megérti, és meg is fog bocsátani. Jocelyn viszont... Jace sosem tudta rávenni
magát, hogy őszintén beszéljen vele, hogy kimondja azokat a szavakat, amik
megnyugtatnák a nőt. Szeretem a lányát, jobban, mint valaha hittem volna, hogy szeretni
lehet. Soha nem bántanám.
Jocelyn biztosan csak nézne rá azzal a nagy zöld szemével, ami annyira
hasonlított Claryére. Ennél többet akarna. Azt akarná hallani, amiről Jace maga
sem tudta biztosan, hogy igaz-e.
Nem vagyok olyan, mint Valentine.
Tényleg nem? Az egyedül a fülének szánt szavak suttogva lebegtek a hideg
levegőben. Sosem ismerted az édesanyádat. Sosem ismerted az édesapádat.
Gyerekkorodban Valentine-nak adtad a szívedet, ahogy azt a gyerekek szokták, és a részévé
váltál. Nem vághatod őt csak úgy ki magadból egyetlen határozott vágással.
Jace bal keze fázott. Lenézett, és döbbenten vette észre, hogy valamikor
megragadta a tőrt – édesapja vésett ezüsttőrét –, és most a kezében tartja. Bár a
pengét szétmarta Lilith vére, mostanra ismét eredeti fényében ragyogott. Annak a
fagyos érzésnek, ami most kezdett terjedni a mellkasában, semmi köze nem volt az
időjáráshoz. Hányszor ébredt így, zihálva, izzadva, kezében a tőrrel? Es a lábánál ott
feküdt holtan Clary. Mindig Clary.
De Lilith meghalt. Az álmok véget értek. Megpróbálta visszadugni a tőrt az
övébe, de a keze mintha nem akart volna engedelmeskedni a parancsainak. Égető
forróságot érzett a mellkasán. Lenézett, és látta, hogy a Lilith rúnáját kettészelő
vágás begyógyult. A jel vörösen világított a bőrén.
Jace már nem is próbálta az övébe dugni a tőrt. Az ujjai elfehéredtek, olyan
erővel szorította a markolatot, és a csuklója megfeszült, ahogy minden erejével
saját maga ellen próbálta fordítani a pengét. Egyre hevesebben vert a szíve. Nem
engedte, hogy iratzét rajzoljanak rá. Hogyan gyógyult be ilyen gyorsan a bőre a
rúna fölött? Ha megint felvághatná, ha legalább ideiglenesen eltorzíthatná...
Csakhogy a keze nem engedelmeskedett. A karja mereven az oldalához simult,
ahogy a teste akarata ellenére a kőtömb felé fordult, ahol Sebastian feküdt.
A koporsó homályos zöld ragyogással világítani kezdett – boszorkányfényre
emlékeztetett, de ebben a fényben volt valami fájdalmas, valami, ami égette a
szemét. Jace próbált hátralépni, de nem mozdult a lába. Jeges izzadság csörgött a
hátán. Egy hang suttogott a fejében.
Gyere ide!
Sebastian hangja volt.
Azt hitted, megszabadultál, csak mert Lilith meghalt? A vámpír harapása felébresztett,
és most Lilith vére az ereimben téged is irányít.
Gyere ide!
Jace igyekezett megvetni a lábát, de a teste elárulta, és nem törődve a tudata
tiltakozásával, megindult előre. Hiába küzdött, a lábai vitték az ösvényen a
koporsó felé. A festett kör zölden villant fel, ahogy a fiú átlépett rajta, és koporsó
smaragd ragyogással válaszolt. Aztán Jace ott állt előtte, és lenézett.
A fiú az ajkába harapott; remélte, hogy a fájdalom felébreszti ebből a rettenetes
álomból. Nem vált be. A saját vére ízét érezte, ahogy lenézett a koporsóban
vízihullaként lebegő Sebastianra. Gyöngypár leszen, mi vala szem. A fiú haja színtelen
hínárként lebegett, lehunyt szemhéja egészen kék volt. Szája keskeny, hűvös vonal
volt, akárcsak az apjáé. Jace mintha az ifjú Valentine-t nézte volna.
A keze akarata ellenére emelkedni kezdett. Baljával a jobb tenyerébe fektette a
penge élét, ahol az élet és a szív vonala keresztezték egymást.
Szavak bukkantak elő a szájából. Olyan volt, mintha valahonnan a távolból
hallotta volna őket. Egyáltalán nem ismerte és nem értette a nyelvet, de tudta, mit
hall – rituális kántálás volt. Az elméje kétségbeesetten próbálta megállítani a
testét, de nem ment semmire. A bal keze lefelé nyomta a tőrt. A penge belevágott a
jobb tenyerébe. Jace keze szinte azonnal vérezni kezdett. Próbálta elhúzni a karját,
de olyan volt, mintha odabetonozták volna. A fiú elborzadva figyelte, ahogy az első
vércseppek Sebastian arcára hullanak.
Sebastiannak felpattant a szeme. Fekete volt, feketébb, mint Valentine-é, olyan
fekete, mint a nőé, aki az anyjának mondta magát. Jace-re szegezte a tekintetét, ő
pedig a saját torz, felismerhetetlen arcát látta a két fekete tükörben, a száját,
amint a szertartás érthetetlen, fekete áradatként özönlő szavait formálta.
A vér most már erősebben folyt, és sötétvörösre festette a zavaros folyadékot a
koporsóban. Sebastian megmozdult. A véres víz hullámzani kezdett, és kifröccsent,
ahogy a fiú felült, és fekete szemét Jace-re szegezte.
A szertartás második része. A hang Jace fejében szólt. Majdnem vége.
Ömlött róla a víz. Homlokára tapadó fakó hajának mintha semmiféle színe nem
lett volna. Egyik kezét Jace felé nyújtotta, ő pedig saját elméjének kétségbeesett
tiltakozása ellenére pengével előre odatartotta neki a tőrt. Sebastian
végigcsúsztatta a kezét a hideg, éles pengén. Vér fröccsent elő hosszú csíkban a
tenyeréből. Aztán félrelökte a pengét, és megragadta Jace kezét.
Jace erre egyáltalán nem számított. Képtelen volt elhúzódni. Külön-külön
érezte Sebastian minden egyes hideg ujját a kezén, ahogy összeszorította a vérző
sebeket kettejük tenyerén. Olyan volt, mintha hideg fém tartotta volna fogva. Jég
terjedt szét az ereiben a kezéből kiindulva. Összerázkódott, aztán egyre hevesebb
remegések futottak végig rajta, olyan fájdalmasan, mintha valaki nekilátott volna,
hogy az egész testét kifordítsa. Kiáltani próbált...
De a kiáltás a torkára fagyott. Lenézett kettejük összeszorított tenyerére. A vér
kicsordult az ujjai között, és mintha vörös csipke lenne, elegáns mintázatot rajzolt
a csuklójukra. Ahogy felragyogott a város elektromos fényeiben, a vér nem
folyadékként, inkább vörös drótok szövedékeként mozgott, skarlát kötelékkel
fogva össze a két fiú kezét.
Jace-t különös békesség kerítette hatalmába. Eltűnt körülötte minden, egy hegy
csúcsán állt, a világ elterült alatta, és minden az övé volt, csak el kellett vennie. A
város fényei ezer gyémántfényű csillag barátságos ragyogásával sütöttek le rá,
mintha csak azt mondták volna: Jól van ez. Így van rendjén. Ezt akarta volna az apád is.
Látta maga előtt Claryt, a lány sápadt arcát, vörös haját, a száját, amint
formálja a szavakat. Rögtön visszajövök. Öt perc.
Aztán a lány hangja elhalkult, és egy másik nyomta el. A lány arca eltűnt Jace
lelki szemei elől, és eltűnt, ahogy Euridiké tűnt el, amikor Orfeusz hátrafordult,
hogy még egy pillantást vessen rá. Az egyik pillanatban még látta a lányt, kitárt
fehér karját, aztán az árnyékok összezáródtak körülötte, és semmivé lett.
Új hang szólalt meg Jace fejében, ismerős, egykor gyűlölt, most viszont
furcsamód szívesen látott hang. Sebastian hangja. Mintha a vérében áradt volna
szét, a vérben, ami tüzes folyamként áramlott Sebastian tenyeréből az övébe.
Egyek vagyunk, öcskös, te meg én, mondta Sebastian.
Egyek vagyunk.