Ulysses Moore

A Tükrök háza
Nestor vallomása

ALEXANDRA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Ulysses Moore: La Casa degli Specchi
EDIZIONI PIEMME Spa, 2005
15033 Casale Monferrato (AL)
Via del Carmine 5.
www.edizpiemme.it

Copyright © EDIZIONI PIEMME Spa, 2005

Hungarian translation © Falvay Dávid, 2007

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rend-
szerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kia-
dóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni
másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában ki-
adásra került.

Borítóterv és illusztrációk: Iacopo Bruno

Fordítás és a szöveg átültetése: Pierdomenico Baccalario

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.
Telefon: (72) 777-000
E-mail: info@alexandra.hu
www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Tóth-Gulyás Zsófia
A kiadványt Hársfai László tördelte
Megjelent 15,67 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 368 836 6

Az olvasóhoz

Itt van végre hát Ulysses Moore harmadik füzetének fordí-

tása. Amint Pierdomenico elküldte nekünk, azonnal neki-
láttunk, hogy mihamarabb kiadhassuk. El nem tudjátok
képzelni, milyen izgatottan várjuk mindig az e-mailjeit,
abban reménykedve, hogy valami újat tudunk meg erről az
esetről. Mindjárt ti is meglátjátok, hogy ebben a könyvben
is bőven lesznek meglepetések…

Gőzhajó Könyvkiadó
Hahó mindenkinek!
Küldöm Ulysses Moore harmadik naplójának fordítását.
Egyszerűen hihetetlen, amit megtudtam belőle… de nem akarok előre
elmondani semmit. Mielőtt viszont elkezditek olvasni, mindenképpen el kell
mesélnem, mi történt velem a múlt héten.
Felfedeztem, hogy Ermingtonban, egy faluban, nem messze a bérelt
szobámtól, van egy turisztikai könyvekre specializálódott bolt. Elmentem,
hogy találjak valamit Kilmore Cove-ról.
Ott kutakodtam könyvek, térképek, képeslapok, kirándulótérképek cornwalli
legendák és történetek között, de semmit nem találtam. Teljesen reménytelen
volt a helyzet, ezért segítséget kértem az eladótól. Az egész délutánt azzal
töltöttük, hogy a bolt összes porosabbnál porosabb könyvét átlapoztuk,
melyek ki tudja, mióta hevernek a polcokon, de az égvilágon semmit nem
sikerült találnunk.
Kerestem hát egy szabadtéri presszót, hogy kieresszem a gőzt. A téren, ahol a
terasz volt, sok ember járt-kelt, így az elején fel sem tűnt az az elegáns
úriember, aki mellettem ült. Most viszont, ahogy megpróbálom visszaidézni
az arcát, nem rémlik semmi, csak a bajusza és a fehér vászoningje.
Ásványvizet és mentalikőrt rendeltem, s végül bementem fizetni. Mire
kijöttem, az asztalomon ezt a könyvet találtam:
A KÍVÁNCSI UTAZÓ
Kilmore Cove és környéke kis útikalauza
Remegő kézzel nyitottam ki a könyvet. Az első oldalon olyan kézírással,
amelyet immár tökéletesen ismerek, ezt volt olvasható:
MOORE MAGÁNKÖNYVTÁR
Villa Argo, Kilmore Cove
Csak ekkor döbbentem rá, hogy az úriember, aki mellettem ült, közben
eltűnt. Arra jöttem rá, hogy akár maga Ulysses Moore is lehetett! Egy
méterre tőlem! Sajnos azonban lelépett…
Mellékelek egy fényképet a könyvről, hogy ti is tanúi legyetek, mi is
folyik itt. Még a Kilmore Cove-i régi vasútállomásról is volt benne egy
kép. Ez a könyv bizonyítja, hogy Kilmore Cove tényleg létezik! És
hogy itt van valahol a közelben! De abban bizonyosak lehettek, hogy
egész Cornwallt fel kell kutatnom, hogy megtaláljam…

Hamarosan újra jelentkezem.

Pierdomenico
9
A
szalonnás rántotta illata lassan belengte a szobát.
Julia fordult egyet az ágyban, álmában előbb fin-
torgott, majd elmosolyodott, s arcát a párnába te-
mette. Egészen addig maradt így, míg el nem fogyott a le-
vegője, ekkor egyik szemét kinyitotta, majd körülnézett.
Hol lehet?
Lassacskán és teljesen összevissza jöttek elő az emlé-
kek: Kilmore Cove-ban van, a Villa Argóban, egy háló-
szobában.
De hogy is került ide?
Amint a szobát apránként szemügyre vette, egyre heve-
sebben kezdett verni a szíve.
Szalonnás rántotta.
Az ágy végében, egy víztócsa közepén egy halom ruha.
Az ő ruhái voltak, s ahogy erre rájött, egyre gyorsabban
záporoztak rá az emlékképek: a vihar, Manfred támadása,
a sziklazátony, a repülés a semmibe, amikor Oblivia New-
ton sofőrét elnyelte a tenger…
Julia egyszerre kipattant az ágyból.
– Jason! – kiáltotta.
Lába alatt kényelmes, puha szőnyeget érzett, s ráesz-
mélt, hogy egy teljesen ismeretlennek tűnő pizsama van
rajta. A ruháihoz kapott, s gyorsan átkutatta a nadrágzse-
beit: az Időkapu négy kulcsa ott volt érintetlenül.
Kivette a kulcsokat, az ágyba rejtette őket, s megpróbált
rájönni, hány óra lehet.
Szalonnás rántotta.
A függöny résein besütött a nap. Reggel van. Vagy ép-
penséggel délután?
Nem bírta tovább a feszültséget, s úgy ahogy volt, kilé-
pett a hálószobából.
– Jason? – kérdezte a kihalt folyosótól.

10
 A REGGELI

Az egész emeleten sötét volt még, kivéve egy hálószo-

bát, amelyben már elhúzták a függönyt. Julia lábujjhegyen
odalopódzott, és bekukkantott. Egy vetetlen ágyat, néhány
szanaszét heverő tornacipőt, s egy kerek asztalkán egy ha-
lom trikót pillantott meg. Csukott szemmel is felismerte
volna ezt a rendetlenséget: ez csak Jason lehet.
Hevesen megdobbant a szíve, amikor a nyitott ablakon
át, a konyha irányából meghallotta a testvére hangját.
– Hurrá! – kiáltott fel kitörő örömmel a lány – vissza-
tért a fivérem!
Kirohant a szobából, átrobogott a folyosón, s valóság-
gal berobbant a konyhába, ahol Jason és Rick épp a tűz-
helynél foglalatoskodott.
– Jason! Rick! – kiabálta Julia, miközben ugrándozva
ölelgette őket. – Hát megjöttetek, hát visszatértetek! Any-
nyira aggódtam értetek…
– Jaj, nővérkém – tolta el magától mosolyogva Jason –
hát persze, hogy megjöttünk, nyugi, minden rendben!
Rick vele ellentétben viszonozta az ölelést, sőt arcon is
puszilta a lányt, s ahogy egy pillanatra találkozott a tekin-
tetük, örömében megremegett a lába.
Gyorsan elfordult, nehogy a lány észrevegye, hogy el-
pirult.
Julia úgy méregette őket, mintha legalább húsz évig let-
tek volna távol, vagy mintha a ruháikból akarná kitalálni,
mi is történhetett velük az Időkapun túl. Sokra azonban
így sem jutott.
– Hogy vagytok? – kérdezte végül, miután az első be-
nyomásokat magába szívta.
– Teljesen ki vagyunk akadva – válaszolt Jason.
– Mitől?

11
 – Sehogy sem sikerül eltalálnunk, meddig kell a sza-
lonnát sütni. Az egyik pillanatban még nyers volt, két má-
sodperccel később meg már szénné égett! – dühöngött
Rick, miközben egy fakanállal nyomkodta az odasült sza-
lonnát. – Én amondó vagyok, próbáljuk megenni így.
A lány egyre csak bámulta őket, mintha nem hinné el,
hogy tényleg ők azok, s nevetve kiment utánuk a kertbe,
ahol Rick szétosztotta hármuknak a szalonnás rántottát.
Julia azonban boldogan engedte át a maga adagját is az
öccsének, mert az izgalomtól egy falat sem ment le a tor-
kán.
– Megmondanátok végre, mi történt veletek a kapu
mögött?
Jason megvonta a vállát, leült a fekete kerti vasszékre, s
belekóstolt a szalonnába.
– Ehetetlen, Rick, abszolút ehetetlen! – Észrevette
azonban, hogy a nővérének remeg a szája, s még mielőtt a
lány felrobbant volna idegességében, odavetette: – Jaj, Ju-
lia, olyan hosszú volna elmesélni, hogy teljesen kihűlne a
rántottám! – s egy szót sem szólt többé, hanem gyorsan
falni kezdett.
– Egy hihetetlen helyet láttunk – mondta tele szájjal
Rick, miközben eltüntetett egy jókora falatot.
– Meglátod, megtaláljuk majd azt a nyavalyás térképet
– tette hozzá Jason, míg a barátja köhögve járkált az asztal
körül. Kitunkolta a tányérját egy szikkadt kenyérdarabbal,
majd töltött magának egy nagy pohár tejet, s egy hajtásra
felhörpintette. – Nem igaz, Rick?
– Még ha az egész országot kell is bejárnunk érte! – he-
lyeselt Rick vörös arccal, csapzottan.

12
 A REGGELI

Julia nagyot lélegzett a friss, párás levegőből. Úgy dön-

tött, egy darabig nem erőlteti a kérdezősködést, s megvár-
ja, hogy maguktól kiderüljenek a dolgok. Ahogyan a pohár
után nyúlt, hogy tejet töltsön magának, észrevette, hogy
remeg a keze.
– Valami baj van? – kérdezte Rick.
Megrázta a fejét.
– Dehogy, egyszerűen csak boldog vagyok, hogy újra
látlak titeket.
– Hát még mi. El sem hiszed, mennyire. Őrületes
volt… Ámbár, ahogyan a kertet elnézem, úgy tűnik, ti sem
tétlenkedtetek.
– Mintha forgószél söpört volna itt végig! – kiáltotta
Jason is.
Julia körülnézett. A virágokat és az ősi fákat ugyancsak
megtépázta az eső és a szél. Volt valami lehangoló a fűben
és a kavicsos ösvényeken szanaszét heverő rengeteg levél-
ben és letört ágban, ráadásul az udvar közepén még lát-
szottak Manfred autójának nyomai.
Julia érezte, hogy hevesebben kezd verni a szíve, ahogy
a nyomokat nézte, s apránként újraélte, ahogyan elgán-
csolta Manfredot, s megkaparintotta tőle a kulcsot. A szik-
lás partszirt felé, a távolba bámult, nézte a megtévesztően
kék tengert s a világítótorony körvonalait, majd lehunyta a
szemét.
– Nem én tehetek róla, elszállt a semmibe – mormolta
maga elé.
– De ki? – kérdezte Jason a tejbajsza alól.

Julia mindenről beszámolt, ami a Villa Argóban történt;

lassan beszélt, érzelmek nélkül, mintha csak leckét mon-

13
dana fel. Elmondta, mit mesélt Nestor a régi tulajdonosról
és a Metis fedélzetén tett utazásairól. Elmesélte azt is, ho-
gyan próbált meg Manfred bejutni a házba, s hogyan álltak
ellen ő és Nestor a végsőkig, egészen a tragikus végkifej-
letig.
– Sajnálom… – mondta végül a lány, s azt kérdezte
magától, ugyan mi vihette rá arra, hogy a tengerbe dobja
azt a kulcsot, amelyet Manfred mindenáron meg akart sze-
rezni.
– Nagyon is jól tetted! – jegyezte meg Jason elégedet-
ten.
– Hiszen tolvaj volt, épp úgy, mint az úrnője – tette
hozzá Rick, aki különösen haragudott Oblivia Newtonra,
talán éppen amiatt, hogy első alkalommal, amikor meglát-
ta, még olyan csodálatosnak találta, s ez különösen dühí-
tette.
Julia egy kicsit megnyugodott végre. Sikerült egy pohár
tejet töltenie magának, s várta, hogy végre a fiúk is elme-
séljék a maguk történetét.
Rick és Jason egymás szavába vágva mesélték sorra az
Élet házát, Marukot, s azt is, hogyan találtak rá a Négy bot
fülkéjére, egy másodperccel megelőzve Oblivia Newtont.
– Oblivia Newton ott volt? – kérdezte döbbenten Julia.
– Ez meg hogy lehet?
– Ha mondom! Azt képzeld el, mi mennyire megdöb-
bentünk, amikor ott lenn Egyiptomban is belefutottunk…
mint ahogy bárhol, ahol csak megfordultunk.
– Ma reggel viszont Jason kidolgozott egy új elméletet
– magyarázta Rick –, szerinte valójában nem is tettünk
időutazást.

14
 A REGGELI

– Tényleg – erősítette meg az öccse –, olvastam egy

Doktor Mesmero-képregényben ilyesmiről, amit nem idő-
utazásnak, hanem valami tér-izé-kontinuum-utazásnak
hívtak. Nem emlékszem pontosan, de tudom, hogy a tize-
nötödik számban volt.
– Na de miért is nem lehetett valódi időutazás?
Jason olyan arcot vágott, mint amikor egy nagy tudós-
nak buta kérdést tesznek fel.
– Igazándiból csak megérzés, de nem tűnt úgy, mintha
egy másik korban lettünk volna. Szinte otthonosan érez-
tem magam.
– Azért ez túlzás, nem?
– Képzeld el, hogy nemcsak, hogy értettük a nyelvüket,
de még a hieroglifákat is el tudtuk olvasni.
Julia kimeresztette a szemét.
Rick felvette az asztalról az Elfeledett nyelvek szótárát,
ezt a vaskos, ám már igencsak megviselt, koszos borítójú
és szakadozott szélű kötetet, felütötte az ókori egyiptomi
nyelveknél, mutatóujjával rábökött néhány hieroglifára, és
így szólt:
– Bezzeg most egy árva szót sem értünk belőle.
Julia megpróbálta felvenni a történet fonalát.
– Na és Oblivia felismert titeket? – kérdezte Jasont.
– Hát nem igazán, mert elrejtőztünk. De éppen amikor
Ulysses Moore-t említette…
– Na meg a térképet.
– Milyen térképet?
– Amit ellopott tőlünk.
– De milyen térképet? – ismételte meg Julia.
– A cornwalli falu, Kilmore Cove első és egyetlen pon-
tos térképe – idézte fejből Rick. – Készítette Thos Bowen,
London, ezer…

15
 Ekkor egy hatalmas tüsszentés szakította félbe, amely
egyenesen a sziklapartról hallatszott.
– Tehát felébredtetek! – kiáltott Nestor a lépcsőről, ahol
egy percre megállt, hogy kifújja magát.
– Nestor! – üdvözölték a fiúk –, hát te meg honnan
jössz?
Az öreg kertész nem válaszolt, csak odasántikált hozzá-
juk.
– Inkább ti honnan jöttök? Aztán meg, még hellyel sem
kínáljátok meg a szegény… HAAAPCI! … öreget…
– Te jól megfáztál! – jegyezte meg Jason.
– Csak az eső miatt – morogta Nestor, és mosolyogva
sokatmondó pillantást vetett Juliára. – Na mi a helyzet?
– Éppen Oblivia Newtonról és a térképről meséltek.
Az öreg arca egy pillanat alatt elkomorult.
– Hát igen, a gaztett – mondta, s leült az asztalhoz.

Jason és Rick folytatták a történetet, töviről hegyire leírva

a Seholsincs szobát s az oltárt, amely alá a térkép volt el-
dugva.
– Láttad volna azokat a kígyókat, Julia!
– Ott ájultál volna el!
Ahogy haladtak a történetben, úgy szomorodott el egy-
re jobban Nestor.
– Előre sejthettük volna – jegyezte meg végül. – Az a
nő sokkal veszélyesebb és okosabb, mint ahogy képzeltük.
– De miért volt olyan fontos az a térkép, Nestor?
– Fogalmam sincs – dohogott a kertész.
– Bezzeg a régi tulajdonos tudta – vágott vissza Jason –,
ok nélkül nem küldött volna minket oda, hogy elhozzuk.

16
 A REGGELI

Mint ahogy abban is biztos volt, hogy megelőzzük Oblivia

Newtont.
– Ahogy tulajdonképpen meg is előztük – pontosított
Rick –, csak éppen azonnal le is nyúlta tőlünk.
Jason nagyot sóhajtott.
– Ezt a csalódást. Ki tudja, kapunk-e még egy esélyt.
– Hogyhogy? – kérdezte Julia.
Jason áthajolt a reggelizőasztal fölött, és úgy suttogta:
– Lehet, hogy a régi tulajdonos többé nem bízik meg
bennünk.
– Mitől vagy benne olyan biztos, hogy még él?
– Két lehetőség van: vagy a Villa Argóban él egy titkos
szobában… vagy jeleket hagyott nekünk, amelyek segít-
ségével megtalálhatjuk. Csakhogy a térkép nélkül elég ne-
héz lesz felkutatnunk…
– Akkor viszont hogyan találjuk meg? – kérdezte Julia.
Mindhárman Nestor felé fordultak, aki viszont megpró-
bált kitérni a kérdések elől.
– Na én megyek, rendbe kell hoznom a kertet.
– Nem mész sehová! – kiáltotta Jason.
– Igen? És mégis hogy akadályozol meg benne?
Nestor hidegen felemelkedett, fájdalmasan dörzsölgette
a derekát, s nagyokat fújtatott.
– Segítened kell! – könyörgött most már Jason – Ugye
még itt van?
Nestor felnevetett:
– Fiacskám, te túl sok mesét olvastál. A régi tulajdo-
nos… – Megint tüsszentett.
– Esküdj meg! Esküdj meg, hogy már nincs itt!
A kertész csípőre tette a kezét, s visszafordult. Sokkal
fáradtabbnak tűnt, mint előző nap, apró szeme lázasan
csillogott, mint aki betegséggel küzd.

17
 – Figyelj, Jason! – szólt közbe Julia – lehet, hogy nem
ez a megfelelő pillanat, hogy…
– Dehogynem – szakította félbe az öccse. – Meg kell
tudnunk valamit az igazságból, ha meg akarjuk érteni, mi
folyik itt! Túl sok minden van itt, amiről fogalmunk sincs,
túl sok a rejtély a ház körül, a tulajdonosa körül, a barátai
meg az ellenségei körül! Mi például most mik vagyunk, a
rejtélyes Ulysses Moore barátai vagy éppen az ellenségei?
Nestor a kert közepén álló melléképületre bámult, majd
a gyerekekre. Jasonnek végül is igaza van, túlságosan sok
kétely között gyötrődnek. Végül ezt mormogta:
– Hát, ha ez segít valamit, akkor megesküszöm, fiam,
hogy egy Moore sem él már a Villa Argóban. Most boldog
vagy?
Majd elsántikált onnan, miközben egy hatalmas vászon
zsebkendőbe fújta az orrát.
– Tulajdonképpen – pontosított kicsit később Rick – azt
nem mondta ki, hogy meghalt volna.

Negyedórával később, miután a gyerekek visszapakolták

az evőeszközöket és a tányérokat a konyhába, nekiültek,
hogy kitalálják, hogyan is szervezzék meg a napot. Rick a
sziklaszirthez vezető lépcsőhöz bandukolt, a tengert bá-
multa, miközben a könnyű szél borzolta a haját. Julia visz-
szament a szobájába, felvett egy farmert, és zsebre vágta a
négy állat alakú kulcsot. Amikor visszaért, Jasont még
mindig ugyanazon a széken találta, ahol nekiült írni.
– Az a baj, hogy nem tudom, hol kezdjem – magyaráz-
ta.

18
 A REGGELI

– Azt tudjuk, hol lakik Oblivia Newton? – kérdezte

meg fennhangon a lány, aki beleolvasott az öccse kezében
tartott cetlibe.
– Éppen két halászbárka tart kifelé – jelentette be Rick,
mikor visszajött –, lemehetnénk a kis kikötőbe, hogy egy
kis rákot szerezzünk ebédre.
Jason belegondolt, hogy a Moore házaspár két ormótlan
biciklijével kellene megmászniuk a Salton Cliff emelke-
dőt, és megrázta a fejét.
– Most inkább hagyjuk, jó? Te nem tudod, hol lakik
Oblivia?
– Nem, miért?
Jason megmutatta neki, amit lejegyzett.

1. Visszaszerezni a térképet Obliviától.

2. Kitalálni, mi a fene is van azon a térképen (akár még
mielőtt visszaszereznénk).
3. Megtudni MINDENT az Időkapuról.
4. Felkutatni az EGÉSZ Villa Argót, a pincétől a padlásig.

– Még sosem láttalak ilyen rendszerezettnek – jegyezte

meg a nővére. – Ez az egyiptomi út teljesen megváltozta-
tott.
Rick is odahúzott egy vasszéket melléjük. – És mégis,
mennyi időnk van minderre?
– Csak a mai nap.
– Miért is? – tudakolta Julia.
– Mert ma este megjön apa és anya, Ricknek meg haza
kell mennie.

19
 A Kilmore Cove-i fiú erre hirtelen elkomorodott, mint-
ha csak most fogta volna fel, hogy egyszer el kell hagynia
a Villa Argót.
– Még valami hiányzik – dünnyögte Julia, ahogyan a
tennivalók listáját olvasta.
Jason reménytelenül emelte az égre a tekintetét.
– De jó, hogy itt a nővérkém is! Na halljuk, mi hiányzik
még?
– Még azt is meg kell tudnunk, mi történt a … – s Julia
a lépcső felé bökött, s remélte, hogy a fiúk így is megértik,
mire gondol. Rick bólintott, és tapintatosan nem szólt
semmit, Jason viszont odabiggyesztette a lista aljára:

5. Megtalálni Manfred HOLTTESTÉT.

– Köszi, ez igazán kedves tőled – motyogta a lány.

Ekkor azonban szaggatott köhögés ütötte meg a fülüket.
Nestor sántikált arra, s egy nagy piros gereblyét húzott
maga után, amellyel megpróbálta az autó kerekének nyo-
mait eltüntetni a kavicsról.
– A parton nem láttam semmit – dünnyögte a kertész,
válaszolva a gyerekek kérdésére. – A sziklákon sincs.
Mondtam, hogy az ilyeneknek hét élete van – és tüsszen-
tett.
– Írd még hozzá azt is, hogy: gyógyszert venni Nestor-
nak – szólt hangosan Julia.
– Vasárnap van – figyelmeztette Rick –, szerintem
Bowen doktor patikája zárva lesz ilyenkor.
– Nem kell nekem semmiféle gyógyszer – morgott Nes-
tor –, csak egyszerűen megfáztam.

20
 A REGGELI

– A megfázást sem szabad alábecsülni, főleg nem a te

korodban – jelentette ki Julia.
– Mit mondtál? – kiáltott az öccse Rickre.
– Csak azt, hogy vasárnap van – ismételte – és, hogy…
– Bowen doktor? Azt mondtad, Bowen doktor? De hát
ez nem ugyanaz a név, mint aki Oblivia térképét rajzolta?
– Pontosan azért értem meg ezt a szép kort, mert soha
életemben nem nyúltam semmiféle orvossághoz – szakí-
totta félbe Nestor, Juliának válaszolva –, és nem is fogom
pont most elkezdeni.
– A cornwalli falu, Kilmore Cove első és egyetlen pon-
tos térképe. Lehetséges volna? – ismételgette Rick.
– Gondolj arra, hogy egy dologhoz hozzászokhattunk
már: ebben a történetben nincsenek véletlen egybeesé-
sek… – mondta Jason.
– Fiúk – szakította félbe Julia –, mondjátok már meg ti
is Nestornak, hogy…
Rick és Jason úgy pattantak fel a székről, mint két
szöcske.
– Thos Bowen biztos Bowen doktor nagyapja.
– Inkább az ükapja.
– Vagy inkább az ük-ük-ükapja. Hol lakik? Hol vannak
a biciklik?
– Hány óra? Talán még pont elkapjuk ebéd előtt…
– Srácok! – kiabálta Julia, míg végre sikerült felhívni
magára a figyelmet.
– Mi van?
– Telefon! – mondta Nestor, és a Villa Argo felé bökött
– csörög a telefon!

21
22
M iközben beszélt, Jason úgy tartotta görnyedten
füléhez a kagylót, mintha súlyos terhet cipelne.
– Igen, anya… nem, anya… persze, anya… per-
sze, hogy nem mentünk messzire… nem… persze…
Segélykérően nézett a nővérére, aki gesztikulálva biz-
tatta, mondjon további részleteket.
– Ha nem mesélünk semmit, anya egyből gyanút fog –
avatta be halkan Ricket. – Ha viszont részletesen mesélsz,
oda se figyel.
– Aha, aha, aha, ja. Nem, semmit, Semmiiiiiit! – folytat-
ta Jason, majd megadóan behunyta a szemét, s szó nélkül
hallgatta anyja dühkitörését. – Dehogy, figyu, csak viccel-
tem… – jegyezte meg végül – igazából elmentünk Egyip-
tomba, és eltévedtünk egy labirintusban, Ricket meg kis
híján felfalta egy krokodil. Rick? Ő a Kilmore Cove-i ba-
rátunk. Láttad volna, milyen arcot vágott, mikor beléptünk
abba a szobába, ahol kígyók potyogtak a plafonról…
Jason néhány másodpercnyi szünet után így szólt. – Oké,
adom Juliát.
– Helló, anya! – kiabált a lány a telefonba kitörő
örömmel. – Hát persze, remekül vagyunk. Egy kis eső?
Dehogy, bazi nagy vihar volt. Így persze otthon marad-
tunk, és társasoztunk… Aztán…
– Zuhanás a sziklapartról! – Súgta oda neki Jason, s ép-
pen csak sikerült elugrania a lány rúgása elől, aki így intet-
te csendre. Jason odasúgta Ricknek, hogy ne vesztegessék
tovább az időt, hanem menjenek a garázsba a biciklikért.
Odébb mentek a telefontól, ám ahelyett, hogy kiléptek
volna a házból, a kőfalú szobába mentek. Az Időkapu ott
volt, csendben, mozdulatlanul, mégis félelmetesen. A
megfeketedett és összekarcolt keretben úgy tűnt, mintha
gúnyosan vigyorgott volna a négy kulcslyuk.

23
 – És oda mikor megyünk vissza – kérdezte Rick, akit
teljesen elbűvölt a látvány.
– Amint ezeket végigcsináltuk – válaszolt Jason, és az
orra alá tolta a cetlit, amire még felírta:

0. Azonnal elmenni Bowen doktorhoz.

A lépcső végén a Villa Argo egyik régi tulajdonosának

képmása mintha elégedett vigyorral szemlélte volna őket.
– Hallottad? – kérdezte Jason, karon ragadva Ricket.
– Mit?
Jason a lépcsőhöz sietett, és hallgatózott. Tisztán hallat-
szott, hogy az emeleten apró lépések ütnek zajt.
– Ezt.
– Hallom, hogy az a jó…!
Lassan, lépcsőfokról lépcsőfokra, olyan óvatosan, mint
egy kötéltáncos, Jason elkezdett felmászni a lépcsőn.
– Aztán még sakkoztunk is, én voltam egyedül Jason és
Rick ellen, de persze így is nyertem – csacsogta Julia a te-
lefonba. S ahogy Jason közeledett felfelé a titokzatos han-
gok irányába, úgy halkult Julia csevegése.
Szellem jár erre? Tapp-tapp-tapp.
Ulysses Moore?
Ahogy a falhoz simulva haladt, Jason megérintette a
képek aranykeretét, melyek a villa régi tulajdonosait ábrá-
zolták, s eljutott egészen odáig, ahol Ulysses Moore képé-
nek csak a helye volt.
Tapp-tapp-tapp.
A zaj jobbra az első fürdőből jött, azon a folyosón,
amely a hálószobákhoz vitt. Jason megállt, hogy meggyő-
ződjön róla, valóban onnan hallja a lépteket. A lépcsőtől

24
 HÍVÁS LONDONBÓL

balra volt a tükrös ajtó, amely a kis toronyszobába vitt, va-

lamint a könyvtár.
Jason a lépcső korlátján át lekukucskált: Rick ott állt
mozdulatlanul a földszinten, s aggódó pillantásokat vetett
fölfelé. Jason intett a fejével, hogy nyugi. A távolból Julia
hangja hallatszott, aki még mindig a telefonba nevetgélt.
Tapp-tapp-tapp. A fürdő ajtaja mögött valaki járkált.
Jason mély lélegzetet vett, előreugrott, megragadta a
rézkilincset.
– MOST MEGVAGY! – üvöltötte, és feltépte az ajtót.
Először nem látott senkit, és semmi furcsát sem vett
észre, csak hogy a fürdő ablaka nyitva van. Néhány pilla-
nattal később viszont egy jókora mezei egér sétált elő az
illatszeres dobozok közül, amelyeket Covenant asszony
hagyott a kézmosó peremén, leugrott a földre, s a holttá
vált Jason lába között kisurrant.
– Pfúúúj! – kiáltotta Jason, és hátrahőkölt.
– Mi történik ott? – ordított Rick, és felrohant a lép-
csőn, hogy a barátja segítségére siessen. Az egér leszaladt
a lépcsőn.
– Jaj, hogy az a… – rémült meg Rick, amikor összeta-
lálkoztak félúton. – Ez bazi nagy!
Az egér még jobban megijedt, mint ők, és megpróbált a
vaskorlát oszlopai közt lecsúszdázni, azonban elvétette,
kalimpálva lezuhant, s a földszinti padlón landolt tompa
puffanással, s ott is maradt ájultan.
Julia egy másodpercre félbehagyta az élménybeszámo-
lót, hogy megkérdezze tőlük:
– Srácok, mi a bazi nagy?
Az egér megmozdult, de látszott rajta, hogy még telje-
sen össze van zavarodva, s így éppen a telefonszobán ke-
resztül próbált lelépni.

25
 Egy pillanat múlva Julia megtudta a választ előbbi kér-
désére, és sikítani kezdett.

– Igen, anya… nem, anya… dehogy csináltam direkt –

mondta Jason a telefonba, s megpróbálta kihasználni a lé-
legzetvételnyi szüneteket, amikor anyja éppen nem be-
szélt, hogy kimagyarázza magát. – Nem, mondom, hogy
nem egy hülye vicc volt… Egy egér volt… Nem, nem tu-
dom, mit keres egy egér a fürdőben… Nem, szerintem apa
se tudja. Biztos az ablakon jött be. Persze, hogy nyitva
volt. Julia volt ott utoljára… A te illatszereid között talál-
tam… Nem, anya… tudom, tudom… nem tört el semmi…
Közben Julia és Rick egy-egy hatalmas cirokseprűvel
felfegyverkezve őrködtek a szalonban, nehogy a bestia
visszajöjjön, ám míg Rick kifejezetten élvezte a helyzetet,
addig Julia arcán undor ült.
– Jó, jó, persze, rendben, oké. Szia, apa! – Jason hirte-
len feszülten figyelni kezdett. – KOMOLYAN mondod?!
– Diadalmasan emelte jobbját a magasba. – Izé, akarom
mondani, de kár, komolyan mondod?
Rick megállt a seprűvel a kezében.
– Nem, dehogy, semmi gond! – folytatta Jason. – Majd
mi megoldjuk. Nem hívom ide Nestort, mert a kert túlsó
végében van éppen, és az egész délelőtt rámegy, amíg ide-
csoszog. Ebédidőben viszont tutira itt találod. Persze,
megoldom. Igen, szólok neki. Persze, oké, értem. Dehogy
mozdulunk el innen. Szia, apa!
Klakk, végre letette a telefonkagylót, és elkezdett bol-
dogan ugrálni a szobában.

26
 HÍVÁS LONDONBÓL

– Hurrá! Úgy tűnik, nem tudnak egy napon belül ideér-

ni, mert elhúzódott a költözés… Szuper, előttünk az egész
vasárnap. Így megcsináljuk, srácok.
Rövid időn belül harmadszor is elővette a cetlit, amire a
teendőket írta.
– Nyomás azonnal Bowen doktorhoz!
– Addig nem indulunk, amíg tuti biztosak nem vagyunk
benne, hogy az egér már kiment – szögezte le Julia, és a
kredenc alatt kotorászott a seprűjével.

Mikor elindultak, Nestorba botlottak, éppen a kavicsot ge-

reblyézte, és a leveleket meg az ágakat szedte össze talics-
kával.
– Hahó, miért nem csináltok inkább valami hasznosat,
ha ennyire ráértek? Segíthetnétek például rendbe tenni a
kertet.
– Bocs, Nestor, de vészhelyzet van! – magyarázta
gondterhelten Jason. – Anyának és apának gondja akadt a
költözéssel, és valószínűleg csak hétfő reggel jönnek meg.
Nekünk most mennünk kell, ha csörög a telefon, vedd fel,
téged keresnek. Mondd meg nekik, hogy lementünk a part-
ra.
– Aha, és valójában hova is készültök? – kérdezett visz-
sza gúnyosan a kertész.
– Bowen doktorhoz – válaszolta Julia, aki utolsóként
jelent meg az ajtóban, s kezében elégedetten lóbálta a sep-
rűt.
– És mivel akartok menni?
– Bicajjal.
– Na, azt kötve hiszem.

27
 Nestor visszagörnyedt a gereblye fölé, és folytatta a
munkát. Julia lesétált a lépcsőn, és odament hozzá, míg a
fiúk eltűntek a garázs irányában.
– Fáj a hátad?
– Inkább a lelkem – válaszolt az öreg, s valami furcsa
fény csillant meg a szemében. Látszott rajta, hogy rossz-
kedvű, s hogy egyre az előző esti eseményeken jár az esze.
– Néhány évvel ezelőtt igencsak máshogy zajlott volna
minden. Minden értelemben, hidd el.
– Pedig igenis nagyon jól csináltad – vigasztalta Julia, s
a kertész legnagyobb meglepetésére hirtelen megpuszilta
az arcát. – Ne legyél már ennyire mérges.
– Ne? S mégis milyen legyek, boldog?
A garázsból csörömpölés és kiabálás hallatszott.
– Jaj, ne! – kiáltotta Rick. – A fenébe!
– Jaj, ne! – Visszhangozta Jason is.
Julia a garázs irányába bámult, miközben Nestor ren-
díthetetlenül tovább gereblyézett.
Rick és Jason kitolták a garázsból a bicikliket.
– Ez meg ki volt? – kérdezte Rick, és úgy látszott, men-
ten sírva fakad. A bicaj kormánya elgörbült, a lánc pedig
szakadtan lógott.
Julia nagyot sóhajtott, és elmesélte, hogy előző este
Manfred fel-alá mászkált a kertben, és tehetetlen dühében
mindent összetört, amit csak tudott.
– Én és Nestor semmit nem tehettünk, annyira meg vol-
tunk ijedve… – magyarázkodott. – Csak néztük innen
föntről, ebből az ablakból…
Ahogy visszafordult a Villa Argo felé, hogy megmutas-
sa, melyik ablakban voltak, egy pillanatra mintha egy em-
bert látott volna, aki a padlásablakból őket figyeli.

28
29
R ick úgy fektette a biciklit a kavicsra, mintha éppen
egy beteget készülne megoperálni. Körülötte sza-
naszét szerszámok hevertek, amelyeket Nestor
adott neki: csavarhúzók, kalapácsok, kulcsok, harapófo-
gók.
– Hm… – állapította meg Rick, miután minden oldalról
szemügyre vette a beteget. – Rosszabb, mint gondoltam.
– Nagyon súlyos? – Érdeklődött Julia.
A Covenant testvérek tehetetlenül álltak barátjuk mö-
gött. Jason műszaki ismeretei addig terjedtek, amennyit a
képregényekből ki lehet olvasni, Juliának pedig soha nem
jutott volna eszébe, hogy azzal törődjön, hogyan is műkö-
dik egy kerékpár.
Rick meghúzta a láncot, és megpróbálta visszahelyezni
a váltó fogaskerekére.
– Asszem, igen: beletelhet egy órába, de még többe is,
amíg megcsinálom.
Jason tompán bólintott. Ez a malőr teljesen megváltoz-
tatta a terveiket.
– Tudunk segíteni?
– Most nem. Majd később a másik kettőnél… – s a
Moore házaspár két öreg kerékpárjára mutatott, amelyeket
Nestor adott nekik előző délután. – Azoknak csak a vázát
kell kicsit megigazítani. De ahhoz, hogy kiegyenesítsük a
vázat, legalább három ember kell.
Jason elkezdett a zsebében kutakodni.
– Hova raktam a cetlit, amire a teendőket írtam?
Egyenként kiforgatta a zsebeit, ám a cédulának nyoma
veszett, mintha csak valaki ellopta volna. Julia jobbnak
látta, ha nem tesz megjegyzést az öccsére, aki kétségbe-
esetten próbált rájönni, hol is hagyta a fecnit.

30
 TITOKVADÁSZOK

Kicsit odébb Nestor kiöntötte a talicskából a száraz le-

veleket és ágakat, és nehézkesen lehajolt, hogy tüzet
gyújtson.

Rick megfogott egy csillagcsavarhúzót, és megpróbálta

vele ráerőltetni a láncot a fogaskerékre.
– Ahogy apám mondta mindig, ha nem tudod, hol fogj
neki, kezdd ott, ahol jólesik.
A váltó keservesen csikorgott, de Rick nem zavartatta
magát.
– Reméljük, apádnak igaza volt… – dünnyögte Jason.
A Villa Argo fölöttük tornyosult: a függönyök el voltak
húzva, s a szobák bútorokkal és különféle tárgyakkal vol-
tak zsúfolva.
– Amíg vacakolsz a bicajokkal, Julia meg én megnéz-
hetnénk azokat a szobákat a házban, amik eddig kimarad-
tak.
– Hogyhogy a bicajokkal? Abban maradtunk, hogy
megcsinálom a sajátomat, s utána ti ketten segítetek a má-
sik kettőnél!
– Rendben – egyezett bele Jason. – Addig is bejárjuk
egyenként a szobákat, hátha találunk valami nyomot, amin
elindulhatunk. Mehetünk, nővérkém?
Juliának nem sok kedve volt visszamenni a házba. Még
mindig nyomasztotta az az ember, akit mintha kihajolni lá-
tott volna a padlásablakon. Mióta megérkezett Kilmore
Cove-ba, most először fordult elő, hogy félelemmel töltöt-
te el az ötlet, hogy a házban kutassanak.
– Az az igazság, hogy kalapot viselt – morfondírozott
hangosan Julia.
– Ki viselt kalapot?

31
 – Odaadnátok az ötös kulcsot? – kérdezte Rick fog-
hegyről, könyékig összeolajozott kézzel.

Az ikrek bementek a konyhába, majd onnan az ebédlőbe.

Jason elhúzta a virágos függönyöket, és megnézte a falon
lógó képeket, négy 19. századi nyomtatványt, melyek
ótestamentumi jeleneteket ábrázoltak. Kinyitotta egy öreg
fatüzelésű kandalló ajtaját, de üres volt. A konyhabútor fi-
ókjaiban meg csak terítők és konyharuhák voltak.
– Én azt mondom, itt nincs semmi titok.
Julia bólintott.
– Valamit titkot keresünk?
– Természetesen.
Jason ugyanígy megvizsgálta a szomszédos szalont is.
Bekukucskált a kéménycsőbe, odábbrakott néhány halom
könyvet, benézett egy szobor alá is, amely egy éjfekete
vadászkutyát ábrázolt. Végül keserűen kijelentette, hogy
ebben a szobában sincs semmi titok.
Julia megint csak bólintott, és még egyszer megkérdez-
te:
– Szerinted mit is keresünk tulajdonképpen?
– Egy hiányzó részletet – válaszolt Jason. – Valamit,
ami nem stimmel. Valamit, ami hibádzik. Valami olyan
nyomot, ami segít, hogy kicsit többet megtudjunk a régi
tulajdonos utazásairól, a kapuról, vagy arról, milyen sze-
repe is van mindebben Obliviának.
Amíg átfésülték a második étkezőt, majd a telefonszo-
bát is, Julia újra arról kezdett beszélni, miket is mesélt
Nestor Ulysses Moore és felesége utazásairól.
– Azt mondta, hogy Oblivia Newton tévedés volt, csú-
nya tévedés. De nem hiszem, hogy többet is tudna erről.

32
 TITOKVADÁSZOK

Beléptek a kőfalú szobába, s megálltak az Időkapu

előtt.
– Ha valamiféle titkot keresel, akkor szerintem itt lesz –
jegyezte meg megborzongva Julia.
Jason letérdelt a földre, s néhány homokszemcsét csip-
pentett fel.
– Ez legalább megnyugtat, hogy nem mi bolondultunk
meg – mutatta meg testvérének, majd megkérdezte: – Ná-
lad vannak a kulcsok?
Julia bólintott.
– Mit akarsz tenni?
A fiú elvette a kulcsokat.
– Nestor azt mondja, hogy csak akkor lehet újra kinyit-
ni a kaput, ha az, aki kiment rajta, már visszatért…
– Vagy nem tud többé visszajönni.
Jason beillesztette a felső kulcslyukba az első kulcsot, a
nyulasat.
– Azon tűnődöm, visszajöhetett-e volna valaki más he-
lyettem és Rick helyett?
Beillesztette a második és a harmadik kulcsot is: az
iguánát és a lovat.
– Jason… nem veszélyes ez?
– Mi?
– Újra kinyitni a kaput.
Végül a legalsó kulcs, a jaguár következett.
Klakk klakk klakk klakk. Kattant a zár, és az Időkapu ki-
tárult.

Jason és Julia dermedten állt meg a küszöbön. A kapun túl

ott volt a kerek szoba, s körben rajta a palindrom felirat.
Miután jobban körülnéztek, megpillantották a három kijá-

33
ratot, melyek a lefelé menő folyosókra vezettek, s köztük
volt az is, mely a csúszdán át abba a föld alatti barlangba
vitt, ahol a Metis pihent.
– Manfred kezében egy ezekhez hasonló kulcs volt –
mondta hirtelen Julia. – Kivette a kulcsokat testvére kezé-
ből, és végigsimította a fejüket. – Persze zuhogott, és túl-
ságosan meg is voltam ijedve, úgyhogy nem láttam valami
jól.
– Egy kulcs – dünnyögte Jason. – És be akart jutni a
Villa Argóba, hogy használja?
– Nagyon úgy tűnt – erősítette meg a lány.
– Na és Nestor?
– Azt mondta, hogy az a Villa kulcsának a másolata.
Jason bólintott. Végül is logikusnak tűnt: Manfred be-
ment a kertész kisházába, kilopta a kulcsot, hogy bejusson
a Villa Argóba, majd megpróbált betörni a házba. – S te
hiszel neki?
– Igen.
– Mintha tegnap nem igazán bíztál volna meg benne.
– Jason, te nem voltál ott! Nestor az életét kockáztatta,
hogy megvédje a házat. Manfred meg mintha megőrült
volna, közveszélyes volt… Nestor nem könnyű eset, de jó
ember. És mindaz, amit eddig mondott nekünk, igaznak
bizonyult.
– Hát, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy Ulysses
Moore már nincs itt – sóhajtott Jason. – Meg kell keres-
nünk, Julia… Így semmi támpontunk sincs. Most, hogy
elvesztettük a térképet, fogalmunk sincs, hogy merre to-
vább. Mintha hirtelen megszakadt volna minden kapcsolat
köztünk és a régi tulajdonos között – mondta a fiú, s egyre
a kerek szoba homályát fürkészte kíváncsian. – Vajon a

34
 TITOKVADÁSZOK

hajó visszatért a kikötőhíd innenső oldaláról? S a szentjá-

nosbogarak még mindig ott köröznek a barlangban…
Testvére azonban leállította, mielőtt tovább folytatta
volna:
– Állítsd le magad! Ha átlépjük a küszöböt, muszáj lesz
felszállnunk a Metis fedélzetére.
– Ebben meg miért vagy olyan biztos?
– Nestor elmagyarázta – füllentett Julia, aki egyszerűen
csak nem akarta, hogy Jason megint a barlangban kalan-
dozzon. – Ha egyszer belépsz, végig kell csinálnod.
Jason a cipője orrával rálépett a küszöbre, s megjegyez-
te:
– Itt kezdődik tehát az időutazás. Csak még egy lépés,
és…
Julia nekifeküdt az Időkapunak, és gyengéden becsukta
fivére orra előtt.
– De nem most – szólt. – Most más dolgunk van, itt,
Kilmore Cove-ban.

Felmentek az első emeletre, és alaposan megvizsgálták a

régi tulajdonosok portréit, melyek a falakon függtek. Mi-
kor felértek a lépcső tetejére, ahelyett, hogy egyből a to-
ronyszobába mentek volna, úgy döntöttek, hogy a könyv-
tárat járják be. Noha a függönyök be voltak húzva, mégis
valami homályos fény derengett a szobában. Talán a
könyvespolcok és a festett mennyezet tette kissé nyomasz-
tóvá a helyiséget. Az egyik ablakból mégis látszott a kerti
fák csúcsa, egy másikból pedig a kavicsos udvarra és a be-
járati kapura lehetett látni. Olyan érzésük volt, mintha a
szoba túlzsúfolt lenne, amit talán az okozott, hogy a fala-
kat mindenütt sötét fapolcok borították. Néhány polcot

35
rézráccsal zártak le, s rézlemezekkel választották el témák
szerint egymástól a könyveket is.
A szoba közepén egy madár alakú bronz lámpatartó
állt, amely egy kristályasztalkát és egy bivalybőr díványt
világított meg. Ezenkívül még egy pár forgatható karos-
szék és egy falnak támasztott pianínó tartozott a könyvtár
berendezéséhez.
Miközben Julia a régi könyveket nézegette, mivel telje-
sen elbűvölték a polcokon sorakozó aranyozott borítójú
becses kötetek, addig Jason felemelte a zongora fafedelét,
s leütött vaktában néhány billentyűt, amivel akkora zajt
csapott, hogy mindketten halálra rémültek.
– Ezt meg ne próbáld még egyszer! – fenyegette meg
tréfásan a nővére.
– Értettem! – vágta magát haptákba a fiú.
Azon a polcon, amelyen a felirat szerint paleográfiai
kötetek sorakoztak, ott volt az Elfeledett nyelvek szótára
című könyv üres helye, amelyet a srácok korábban elvittek
magukkal.
– Ahhoz, hogy megértsük e hely történetét, minél töb-
bet meg kell tudnunk a legutolsó tulajról is – vetette fel
Jason.
– Nestor szerint itt van valahol a Moore család család-
fája – mondta Julia. – De sehol sem látom.
Elkezdték hát végignézni a polcokat. Úgy gondolták,
hogy biztos egy hatalmas poros kötet lesz az, ám némi ku-
takodás után végül elhúztak egy rézlemezt, amely alatt egy
sor vékony fekete vászonba kötött könyvet leltek. A köny-
vek gerincén aranyozott számok voltak.
– Lehet, hogy ez lesz az – próbálkozott Julia, és előhúz-
ta a legújabbnak tűnő kötetet.

36
 TITOKVADÁSZOK

A borító üres volt. Belül, néhány ugyancsak üresen ha-

gyott oldal után egy családfa stilizált rajzát fedezték fel, a
következő oldalon pedig egy szigorú tekintetű férfi fekete-
fehér fotóját, akinek hatalmas fehér pofaszakálla volt, és a
brit hadsereg egyenruháját viselte. A kép hátterében egy
elefántagyar látszott.
A kép felirata szerint az úriembert Mercury Malcolm
Moore-nak hívták, s a születési és halálozási évszáma sze-
rint a múlt században élt.
A fénykép után leveleket és különböző dokumentumo-
kat kötöttek egybe, oly módon, hogy az egyes lapokat se-
lyempapírral választották el egymástól. Néhány levélen
régi postabélyegzőt, egzotikus bélyegeket és különleges
írásjeleket találtak.
– Szerintem ez a Mercury valahol Indiában, vagy még
messzebb élhetett – jegyezte meg Julia, ahogy futtában át-
lapozta a füzetet.
Mercury Malcolm Moore képe és levelezése után Tho-
mas és Annabelle Moore fényképe következett, akiket va-
dászruhában kaptak lencsevégre. Őhozzájuk is különféle
levelek, dokumentumok és fotók tartoztak.
Jason levett a polcról egy másik kötetet, s azt is fella-
pozta.
Újabb nevek, fotók és dokumentumok sorakoztak eb-
ben is, szépen összerendezve és egybekötve.
Az ikrek letelepedtek a díványra, hogy alaposabban
megnézzék.
– Vajon mennyi idejébe telt, míg összerendezte min-
dezt… – dünnyögte Jason maga elé. Majd becsapta a
könyvet, és kijelentette: – Ez viszont igazándiból nem csa-
ládfa, hanem inkább a felmenők összegyűjtött levelei és
írásai…

37
 – Igen? – szakította félbe Julia. – Akkor nézz csak föl a
fejed fölé egy pillanatra!
Jason felnézett a könyvtár festett mennyezetére.
Őt nagy kerek medaliont pillantottak meg, amelyeket
egy festett családfa ágaival kötöttek össze. Az ágakon kü-
lönféle furcsa állatok és gyümölcsök csüngtek, s minde-
gyikhez egy-egy név tartozott.
– Az orrunk előtt a családfa! – kiáltott fel Jason, amint
felfogta, mit lát. – Cantarellus Moore… Tiberius és
Adriana Moore… Xavier Moore.
A két testvér elkezdte áganként kibetűzni a neveket,
míg el nem jutottak a legfelső ágig, amelyre csupán két
fehér sirály volt festve, két névvel: Ulysses és Penelope.
Ők voltak a dinasztia utolsó képviselői.
– Ez elképesztő! – kiáltott Julia, ahogy tátott szájjal
nézte végig az állatokat, akik e különös fát benépesítették.
– Egyszerűen nem fogom fel, hogy nem vettük eddig
észre… – motyogta Jason.
– Mert mindig csak magunk elé bámultunk.
Az ikrek hamar megtalálták a családfán azokat a neve-
ket, akiket a fekete könyvekben megismertek, s arra jöttek
rá, hogy a mennyezetre festett családfa mintegy mutató-
ként használható a kötetekhez.
– Figyu! – kiáltott Jason, ahogy a fa gyökerét nézegette,
amely az egyik medaliont fonta körül. – A Moore-ok csa-
ládfája három teknős páncéljából ered! Már megint ugya-
naz a szimbólum…
– Mi az, hogy megint?
– Ez a szimbólum van a sziklaszirt barlangjának bejára-
tán. Ez volt Punt Földjén, a Seholsincs szobában, az Alapí-
tók szobrának lábánál is.

38
 TITOKVADÁSZOK

Jason elvarázsolva bámulta a mennyezeti freskót, ala-

posabban megnézte a négy medaliont is, s arra jött rá,
hogy ugyanazokkal az állatokkal díszítették őket, mint
amelyeket az Időkapu négy kulcsa formáz.
– Na végre egy nyom!
Julia készségesen elfogadta fivére állítását, csak azt
nem tudta elképzelni, mi is következik ebből.
Jason a freskón felfedezte a Metis rajzát, és egy másik,
vitorlásforma hajó ábrázolását is. Erről a kis toronyszobá-
ban lévő hajómodellek jutottak eszébe, visszafordult, s el-
hagyta a könyvtárszobát.
Kinyitotta a tükrös ajtót, s belépett abba a szobába,
ahonnan az egész Kilmore Cove-i öböl látszott.
A toronyszoba pontosan ugyanúgy nézett ki, ahogyan
Nestor előző este hagyta. Az öreg kertész valahogy beta-
pasztotta a törött ablakot, ám így is befújt a szél. Minden-
felé naplók és füzetek hevertek a földön, a hajómodellek
pedig az utazóláda tetején voltak. Jason kézbe vette a
Nerfetiti szeme modelljét, s a Nagy Írnokmesterre gondolt,
aki megalkotta. Utána egyenként a többit is végignézte:
egy indián sajka, egy gondola, egy apró vitorlás, egy gá-
lya… De vajon miért festették fel néhány hajó képét a csa-
ládfára?
Közben megérkezett Julia is, aki elkezdte körbejárni az
ablakokat. Így Rick meglátta az udvarról, intett neki és
felkiáltott:
– Megcsináltam az enyémet, lejöttök segíteni a másik
kettőnél?
A lány intett, hogy igen, s a fivéréhez fordult.
– Rick mindjárt kész van.
Jason a fejét csóválta.

39
 – Az is lehet, hogy tévedek. Az is lehet, hogy a Villa
Argóban már mindent felkutattunk, amit fel kellett kutat-
nunk.
Julia megdöbbent. Éppen most, amikor egyre jobban
kezdte érdekelni a ház históriája…
– Hát ez elég furán hangzik a te szádból. Száz meg száz
könyvet kellene még végigolvasnunk… no meg ezeket a
naplókat, meg a noteszeket.
– Nincs időnk, hogy elolvassuk őket.
– Hát akkor, mit akarsz tenni?
– Tekerni!

40
41
A
nap már magasan járt az égbolton, mire két bicik-
lit úgy-ahogy helyrepofoztak. A Kilmore Cove-i
öböl felől vasárnapi zajokat és nevetést hozott a
könnyű szellő, a sirályok pedig befészkelték magukat a
sziklaszirt réseibe, s onnan élvezték a szelet.
Nestor közben fel-alá mászkált a talicskával, s szúrós
pillantásokat vetett a gyerekekre, akik utoljára Moore-né
kerékpárját javították, amelynek csupán az első villája volt
elgörbülve. Mikor végre elérték, hogy forogjon az első ke-
rék is, Rick úgy minősítette, hogy a javítás sikeresen befe-
jeződött.
Mentek egy próbakört az udvaron. Noha a fékje nem
működött túl jól, Jason elvállalta, hogy majd ő megy vele,
s mindhárman nyeregbe pattantak.
– Nestor, elmentünk! – üvöltötte Jason.
– Meg ne próbáljátok! Nem engedem, hogy azokkal a
tragacsokkal elinduljatok!
A kertész fáradtan letámasztotta a talicskát. A szeme
lázasan csillogott, alig kapott levegőt, és köhögött.
– Nem kéne ilyen állapotban dolgoznod – szólt rá Julia.
– Talán, ha valaki segítene…
– Hiszen vasárnap van!
– Jó, majd megmondom a fáknak meg a fűnek, hogy
ma ne nőjenek.
– Nem tudod, hol lakik Bowen doktor?
– Nem én.
– És Oblivia Newton?
– Azt sem.
– De hát nem azt mondtad, hogy mindenkit ismersz
Kilmore Cove-ban?
– Én ugyan nem – köhögött Nestor, és hátat fordított a
gyerekeknek.

42
 FÉKTELENÜL

Rick nagyot sóhajtott, letette a földre a bicajt, s bement

a villába. Néhány perc múlva kijött, s odaszólt az ikrek-
nek, akik közben otthagyták a bicikliket, és egyre Nestort
nyaggatták információkért.
– Bowen doktor itt lakik közel, egy kis villában a
Humming Bird Alley-n. Gyakorlatilag a Salton Cliff vé-
gén jobbra fordulunk, és ott vagyunk – mondta Rick.
Nestor dühösen dobbantott.
– Ezt meg honnan tudtad meg?
– Felhívtam anyámat.
– Ez az átkozott technológia, így nem lehet semmit ti-
tokban tartani… – dühöngött a kertész.
– És ugyan miért akartad eltitkolni Bowen doktor cí-
mét?
Nestor pár pillanatig hallgatott, mintha keresgélné a he-
lyes választ, majd dühösen rájuk mordult:
– Meg ne próbáljátok, világos?! Nekem nem kell
gyógyszer!
– Ja, most már értem – nevetett Jason. – Azt majd a do-
ki eldönti…
Azzal visszaült az öreg bicaj nyergébe, és elindult a ka-
pu irányába, nyomában a másik két gyerekkel.
– MEG NE PRÓBÁLJÁTOK! – üvöltött utánuk Nes-
tor. – ÉN SOHA ÉLETEMBEN NEM VETTEM BE…
Ekkor rátört a köhögés, s összegörnyedt.
Mire kiegyenesedett, a gyerekek eltűntek.

– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! JAAAAAAAAAAAAAAAAJ! – üvöl-

tött Jason, miközben elöl száguldott a Salton Cliff-i úton.
– NEEEEEEEEEEEM TUUUUUUUDOK FÉÉÉÉÉ-
KEZNIIIIIII!

43
 Julia csak nevetett, s ügyesen tartotta kordában csikor-
gó kerékpárját. Rick viszont pontosan tudta, milyen veszé-
lyes ez az út, s ezért megpróbálta utolérni Jasont, miköz-
ben azt kiabálta, hogy fékezzen lábbal.
– HA LÁÁÁÁÁÁÁBBAL FÉÉÉÉÉÉÉKEZEK,
SZÉÉÉÉÉTMEGY A LÁÁÁÁÁÁÁBAM! – üvöltött visz-
sza Jason, és megpróbált cikcakkban haladni, hogy így
csökkentse a sebességet.
Az első kanyart szélsebesen bevette.
Az út feketén robogott a kerekek alatt. Ricknek úgy
tűnt, a kerékpárja furcsán megy, a kormány mintha jobban
remegett volna a szokásosnál, s úgy érezte, az első kerék
bármelyik pillanatban kieshet.
Mire befordult, Jason már a második kanyarhoz ért:
megpróbálta nagyobb ívben bevenni, s üvöltve tűnt el a
szerpentinen a szemük elől. Szerencséjére nem jött szembe
autó.
Rick konstatálta, hogy Julia rendben van az ő bicajával,
ezért intett neki, hogy megpróbálja befogni Jasont.
Ráhajolt a kormányra, és beletaposott. A sziklaszirt las-
san eltűnt mögötte, s Kilmore Cove fehér házai egyre kö-
zelebbről látszottak a kanyar után.
Amikor elérte a második kanyart, látta, hogy Jason már
a harmadikat veszi be, olyan őrült sebességgel, ami egy
versenyzőnek is dicséretére vált volna. Távoli kiáltásába a
félelem mellett immár mintha büszkeség is vegyült volna.
Rick összeszorította a fogát, s bár nem nagyon fűlt hoz-
zá a foga, mégis megpróbált még jobban gyorsítani, a tri-
kója csak úgy lobogott a menetszéltől.
Amikor látta, hogy Jason lassítás nélkül robban bele a
harmadik kanyarba is, egy pillanatra lehunyta a szemét.

44
 FÉKTELENÜL

Mire megint felnézett, azt észlelte, hogy ő is őrült sebes-

séggel száguld a következő kanyar felé egy mezősáv és a
tenger között, s a levegő valósággal süvít a bicaj remegő
váza közt. Úgy döntött, lelassít, behúzta a fékeket, s hagy-
ta, hogy Julia beérje. Egyik kezével elengedte a kormányt,
és azt kiáltotta a lánynak:
– Bowen doktor háza pont ott van, az után a kanyar
után! Humming Bird Alley, egyből jobbra!
Julia bólintott, de egy pillanatra sem engedte volna el a
kormányt.
– Remélem, Jason is látta!
Rick és Julia bevették a harmadik kanyart is, s amint ki-
jöttek a kanyarból, Jason bicaját pillantották meg az árok-
ban, kerékkel fölfelé.
– Jaj, ne! – kiáltott Rick, s gyorsan lepattant a nyereg-
ből.
Jason biciklijének hátsó kereke még egyre forgott, ám a
jármű többi része összevissza görbült. Jason ott hevert a
fűben, néhány méterrel odébb.
– JASON, MI VAN VELED! – kiáltotta rémülten a nő-
vére, földre dobta a kerékpárt, s rohant segíteni.
Jason hirtelen összerándult, majd felült.
– Fékeztem! – jelentette ki végül elégedett vigyorral az
arcán. Nadrágját és pólóját összemocskolta a fű, ám ettől
eltekintve, úgy tűnt, sértetlenül megúszta az esést.
Ráadásul büszkén mutatta nekik azt a kaput, amelynek
kis híján nekiment. Egy világoskék fakapu volt, amelyet
egy virágmotívumokból kialakított nagy „B” betű díszített.
– Ez pedig szerintem Bowen doktor háza.

45
46
 iután Nestor meggyőződött róla, hogy a gyere-

M kek eltűntek, otthagyta a talicskáját az udvar

közepén, és bement a kertészlakba. Amint beért,
kulcsra zárta az ajtót, behúzta a függönyt, és odament a
fekete bakelittelefonhoz. Gyűlölte ezt a készüléket, aho-
gyan gyűlölt mindent, amihez föld alatti vezeték tartozik.
Most azonban elérkezett az a pillanat, amikor telefonál-
nia kell. Az a veszély fenyegetett, hogy a helyzet kicsúszik
a keze közül. És az is egyre valószínűbb volt, hogy hibá-
zott korábban.
Amióta hallotta Jason és Rick elbeszélését arról, ho-
gyan szerezte meg tőlük a térképet az a boszorkány
Oblivia, nem tudta kiverni a fejéből, hogy szörnyű, s rá-
adásul helyrehozhatatlan hibát követett el.
Rengeteg apró részlet volt, ami sehogyan sem stimmelt
a gyerekek történetében. Például miért nem volt a térkép a
helyén? Ki tette át a Seholsincs szobába? Miért volt az
Időkapuhoz vezető út lezárva egy fallal?
Erről neki senki nem mondott semmit.
Ő pedig nem értette.
Természetesen csupán egy magyarázat adódott:
Oblivia.
Ám Jason és Rick elmeséléséből úgy tűnt, Oblivia ép-
pen úgy megdöbbent, amikor meglátta, hogy a Négy bot
fülkéje üres. Tehát?
Tehát valami nem működött, valami megváltozott. S er-
ről neki senki sem szólt.
– Telefonálok – jelentette ki hangosan, mintha enge-
délyt kérne valakitől, aki rajta kívül a kertészlakban tar-
tózkodik.
Megérintette a telefont. Nem tudta eldönteni, hogy leül-
jön vagy állva maradjon. Az ujjai – mint vészhelyzetben

47
mindig – bizseregni kezdtek. Végül felvette a kagylót, és
egy másik számot tárcsázott.
– Homer & Homer költöztetés – szólt bele egy titkárnő
hangja.
– A tulajdonossal szeretnék beszélni.
– Sajnos nem tudom adni, éppen egy…
– Mondja meg neki, hogy a testvére az.
– Tartsa kérem – adta meg magát a titkárnő.
– Szervusz, tesó.
– Szervusz. Nem lehetne valahogy kiiktatni a titkárnő-
det?
– Sajna neki kell kiszűrnie a zaklatókat. Mondd. Illetve
ne is, inkább én mondom: Covenant-ék őrjöngenek. Ha
így csináljuk tovább, elveszik tőlünk a munkát, és meg-
bíznak egy másik költöztetőcéget.
– Hát akkor ne csináljátok így tovább. Viszont tartsd
még őket holnap Londonban.
– Nem biztos, hogy menni fog…
– Hozzáteszek még háromszáz fontot.
– Megegyeztünk.
– Ha azt látod, hogy vissza akarnak indulni, hívj fel,
rendben?
– Rendben, te vagy a főnök.
– Ne hívj főnöknek.
– Ahogy akarod, tesó.
– Tesónak se! – mondta Nestor, és lecsapta a telefont.
Bosszantó egy fickó, de elég dörzsölt ahhoz, hogy tud-
ja, mikor nem kell sokat kérdezősködnie. Különben is, mi-
ért kellene külön fizetni azért egy költöztetőcégnek, hogy
a lehető leglassabban költöztessen?

48
 A FEKETE BAKELITTELEFON

Tett egy kört a kertészlakban, majd hirtelen visszament

a telefonhoz, felvette a kagylót, és elkezdte tárcsázni a
számot. Tökéletesen emlékezett rá. Annak ellenére, hogy
mennyi idő telt el.
Kicsörgött.
– Nem hallja – morgott az öreg kertész, s idegesen do-
bolni kezdett az asztalon. Félrehúzta a függönyt, kinézett,
majd megint elhúzta.
Mikor már éppen letette volna, beleszólt egy öblös,
mély férfihang.
– Mi van?
– Szia, Leonard! – mondta Nestor egyik lábáról a má-
sikra állva.
A vonal másik végén hosszú csönd volt a válasz.
– Jó ideje nem jelentkeztem – folytatta az öreg kertész.
– Hát igen – válaszolt Leonard Minaxo, a Kilmore
Cove-i világítótorony őre. – És most miért jelentkezel mé-
gis?
– Visszatértek a kulcsok.
Újra hosszú csönd.
– Mennyi?
– Négy és még egy. Vagy talán még kettő.
– Ki dobta be őket megint a játszmába?
– Nem tudom. De újra itt vannak Kilmore Cove-ban.
– Kinél vannak?
– Három gyereknél és a rablónőnél.
– És a gyerekek melyik oldalon állnak?
– Még csak most fognak rájönni.

49
50
 kaputelefonba egy fiatalos női hang szólt bele.

A Mikor a gyerekek megkérdezték, beszélhetnének-

e Bowen doktorral, elektromos zizzenés hallat-
szott, kinyílt a kapu, s máris beléphettek egy rendezett, fe-
hér kavicsos ösvényre.
– Ez is egy kerti törpés család – jegyezte meg gyana-
kodva Julia, amikor látta, hogy a doktor kertjéből jó né-
hány beton kerti törpe kukucskál elő. Volt ott még egy
bojtos kötélen függő hinta, egy kerek kút egy láncon lógó
kisvödörrel, egy dísz fataliga, mely ibolyákkal volt tele.
– Hahó, gyerekek, erre gyertek! – csicseregte a bejárati
ajtó irányából ugyanaz a fiatalos hang, akit a kaputelefon-
ban is hallottak.
A fehér kavicsos kis út átalakult egy négyszögletes tég-
lákkal kirakott ösvénnyé. A kapu finoman csukódott be
mögöttük, olyan hangot adva, mint azok a keleti szélcsen-
gők, amelyek a levegő legkisebb mozgására is csilingel-
nek. Egy sovány, sápadt nő jött ki a házból, aki elképesztő
frizurát viselt: olyan formára volt nagy gonddal feltor-
nyozva a haja, mint egy űrhajóssisak. Kezében két pár vi-
lágoskék bolyhos papucsot hozott, s amikor meglátta a
gyerekeket, így kiáltott fel:
– Oh! – s gyors hátraarcot csinált, majd egy harmadik
pár papuccsal tért vissza.
Jason és Rick finoman hátrébb léptek, s így Juliára
hagyták a nemes feladatot, hogy bemutatkozzon.
– Jó napot, asszonyom! – kezdett bele a lány. – Elné-
zést a zavarásért, a férjét keressük, mivel…
– Dehogyis zavartok, drágáim – csicseregte a hölgy. –
Csak megkérhetnélek benneteket, hogy vegyetek papucsot
a házban? Ugyanis éppen most súroltam fel a padlót.
– Természetesen.

51
 Bowenné végignézte, amint a srácok levetik a tornaci-
pőt, és felhúzzák a bolyhos papucsot.
– Veled meg mit történt, drágám? – kérdezte, miközben
aggodalmas tekintettel Jasont vizslatta, vagy még inkább
fűtől mocskos ruháját.
Jason nagy vonalakban vázolta a helyzetet, mire az asz-
szony bánatosan ingatta a fejé:
– Ó, istenem, várj csak egy percet.
S visszasietett a házba.
– Úgy néz ki, mint egy gomba – jegyezte meg Jason, de
a barátja oldalba bökte.
– Úgy tűnik, elég sokat ad a tisztaságra – morogta Julia,
aki már bekukkantott a házba. – A padló olyan fényes,
mint a tükör.
Bowenné visszatért, és egy fehér fürdőköpenyt nyújtott
oda Jasonnek.
– Légy oly kedves, vedd ezt fel, mielőtt leülsz.
A fiú úgy húzta fel a fürdőköpenyt, mintha fertőző be-
teg volna, s a többiek után csoszogott a Bowen-villába,
miközben ezt dünnyögte maga elé:
– Amúgy nem történt semmi bajom az esésnél… kö-
szönöm az érdeklődést…

A ház belseje hófehér volt és olyan vakítóan tiszta, hogy

szinte káprázott a szemük. A srácok már megszokták a
Villa Argo szobáit, ahol kőből vagy egyszerű festett téglá-
ból volt a plafon, ezért kissé sokkolta őket ez a steril ház,
ragyogó falaival és fénylő parkettájával.
Nagyon kevés bútor volt a házban, és első ránézésre
azok sem illettek egymáshoz. A rusztikus, virágokkal fa-
ragott székek egy hegyvidéki parasztházba illettek volna,

52
 A TÉRKÉP NYOMÁBAN

míg a kristályüvegből és alumíniumból készült asztalok

inkább egy orvosi rendelőt idéztek. Nyoma sem volt a Vil-
la Argo szép lámpaernyőinek vagy a sötét üvegű réz álló-
lámpáknak; ehelyett hideg fehér lámpák világítottak az ar-
cukba a mennyezet négy sarkából.
Bowen doktor a szalonban várta őket. Egy tiroli fotel-
ban terpeszkedett, és éppen egy rejtvényújság viccrovatát
olvasta. Idősödő férfi volt, s olyan arccal nézett maga elé,
mint egy szomorú kisfiú, akit sohasem hagynak a homok-
ban játszani a többi gyerekkel.
Legalábbis Jason így érezte.
– Szervusztok, gyerekek! – köszönt kedvesen. – Mi szél
hozott titeket errefelé?
A felesége részletesen elmesélte a történetet anélkül,
hogy a gyerekek egyáltalán szóhoz tudtak volna jutni.
Majd olyan arccal nézett körül, mint aki dicséretet vár,
hogy milyen ügyesen megoldotta a helyzetet.
– És a bicikli tönkrement? – kérdezte a doktor, s némi
kíváncsiság csillogott a szemében.
– Itt hever a kapu előtt az árokban.
– Totál használhatatlan.
– Ejnye, ez baj.
– De nekem semmi bajom nem lett! – emlékeztette a
társaságot Jason.
– Igen, igen, azt rögtön láttam! Edna – kérdezte Bowen
doktor a feleségét –, ugye a garázsban megvan még az a
bicaj, amit a lányunk használt?
Edna arca idegesen megfeszült:
– Igen, éppen azért raktam el jól, hogy épségben meg-
őrizzük.

53
 – A lányunk ugyanis negyvenéves, és Londonban él –
magyarázta a doktor. – Nem hiszem, hogy gyakran fogja a
közeljövőben használni.
Visszafordult a feleségéhez, és a következő javaslatot
tette:
– Mit gondolsz, kölcsönadhatnánk ezeknek a srácok-
nak?
– Hm – válaszolta az asszony, s tisztán látszott, hogy
nem tölti el túlzott örömmel az ötlet.
– Ugyan, hozd már elő, a garázsban csak porosodik.
Az asszony még egy utolsó kísérletet tett, hogy tilta-
kozzon, ám a férje hajthatatlan volt. Bowenné pillantásá-
ból azt lehetett kiolvasni, hogy „amint magunk leszünk,
leszedem a fejed”, ám egy elegáns piruettel elhagyta a he-
lyiséget.
Óriás hajzuhataga valósággal remegett, miközben eltűnt
az ajtóban.
Bowen doktor megvárta, míg sorra becsapódnak az aj-
tók, majd újra a gyerekekhez fordult.
– Tehát azt mondjátok, Nestor beteg?
– Pontosan: folyton köhög, tüsszög és fényes a szeme.
– Eljöhetne megvizsgálni.
– Megvizsgálni? Sikerült ez már valakinek? Szerintem
egész életemben nem vett tőlem senki a Villa Argóból
még egy aszpirint sem. Illetve, dehogynem… – helyesbí-
tett a doktor. – Egyszer a kertész vett tőlem egy leégés el-
leni krémet, azt mondta, az asszonynak lesz.
Megint hatalmasat nevetett.
– Emlékszem, a legerősebb krémet kérte, olyat, amit a
sivatagban használnak. Elég érzékeny bőre lehetett Moo-
re-nénak, hogy így le tudott égni Kilmore Cove-ban.

54
 A TÉRKÉP NYOMÁBAN

– Hát, igen… – mosolygott sokatmondóan Jason és

Rick.
– Ja, egyszer meg viperamarás elleni szert vitt. De
azonkívül soha semmit. Ezért nem nagyon hiszem, hogy
tudnék neki olyan szert adni, amit be is venne. Amúgy
hogy van az öreg? Már akkor is nehezen lehetett kezelni,
amikor a háziak még ott laktak… képzelem, most milyen
lehet.
– Ha úgy áll hozzá az ember, nincs vele semmi baj –
mentegette Julia.
– Az öreg Nestor régi vágású figura – folytatta a dok-
tor. – Nem bízik az orvosokban meg az orvosságokban.
Szerintem a lába miatt haragszik rájuk. Láttátok ti is, hogy
biceg, ugye? Klasszikusan az a fajta sántítás, amikor vala-
kinél abszolút félrekezeltek egy törést. Ez persze abban
nem akadályozta sohasem, hogy gondozza a kertet meg
hogy lekerekezzen a faluba bevásárolni és hírt hozni Moo-
re-ékról, ha már hozzájuk senki se járt.
– Ön sem volt fönn sosem?
– De, persze néhányszor jártam ott, de be a házba soha-
sem jutottam. Amióta Edna rákapott a túrázásra… tudjá-
tok, az ugyanaz, mint a kirándulás, csak spéci cipőt kell
hozzá vásárolni… gyakran sétáltunk végig a szirten, s
olyankor néha nyitva találtuk a Villa Argo kapuját, s vál-
tottunk pár szót Nestorral az időjárásról, vagy hogy mikor
kell az ibolyát elültetni. Olykor távolról a Moore házas-
párnak is köszöntem, ha éppen a privát strandjukra men-
tek.
– Milyen emberek voltak? – érdeklődött Rick.
– Rettentő zárkózottak, és nagyon szorosan kötődtek
egymáshoz. Ha Nestor nem járt volna bevásárolni rájuk is,

55
olyan lett volna, mintha sohasem éltek volna Kilmore
Cove-ban.
Jasonnek hirtelen kiszáradt a torka, ahogyan ez a mon-
dat megütötte a fülét. Kényelmetlenül feszengett a fürdő-
köpenyben, s papucsos lábával idegesen mocorgott a par-
kettán.
Miközben a doktor tovább mesélt a Moore család külö-
nös zárkózottságáról, fürkészve nézett körül a házban, s
próbált valami olyan nyomot találni, ami összekötné ezt a
derűs, tiroli fotelban üldögélő emberkét azzal, aki azt a
rejtélyes térképet alkotta, amit Puntföldön találtak. Ám
bármerre nézett, a falakon csak bekeretezett, hímzett ké-
peket látott.
– Igazándiból van még egy dolog, ami miatt jöttünk –
vallotta be némi forgolódás után.
– Halljuk.
– Mond önnek valamit Thos Bowen neve?
– Thos Bowen? – A doktor gondolkozott egy percet,
majd válaszolt: – Hát, az egyik ősömet így hívták. – A
gyerekek sokatmondóan összenéztek. – Különös figura
volt, térképész.
– Ő az! – kiáltott fel Jason, aki képtelen volt visszafog-
ni magát.
Bowen doktor őszintén elképedve nézett rá.
– Megkérdezhetem, honnan ismeritek a felmenőmet?
Egyébként ez az ő háza…
– Fantasztikus! – kiáltott fel Rick is.
– Elnézést, és véletlenül nincs meg önnek egy-két régi
munkája, mondjuk valami térkép? – kockáztatta meg
Jason.

56
 A TÉRKÉP NYOMÁBAN

– Ó, dehogy, az ki van zárva – válaszolt azonnal a dok-

tor. – Ugyanis amikor ideköltöztünk, Edna hallani sem
akart arról, hogy egy régi, poros, meg ki tudja miféle bo-
garakkal és állatokkal teli házban lakjunk.
– De hát azt mondta, hogy ez Thos Bowen háza…
– Persze, de az nagyon sok éve volt, hogy ő itt lakott.
Srácok, ez a ház körülbelül Napóleon korában épült. Nem
viccelek, ti történelemórán tanultatok róla. Mielőtt beköl-
töztünk Ednával, teljesen lebontottuk a régi viskót, és fel-
húztuk ezt az új, összkomfortos, modern villát. Illetve csak
majdnem összkomfortos, mert Kilmore Cove-ban még
senkinél sem működik a parabolaantenna…
Jason valósággal összecsuklott a díványon, alig látszott
ki a fürdőköpenyből.
– Azt tetszik mondani, hogy semmi nem maradt Thos
Bowen után?
– Hála istennek! Több tonna poros papírszemetet, ládá-
kat, öreg ruhákat meg ilyeneket dobtunk ki. Edna még
kesztyűvel sem volt hajlandó hozzányúlni.
– Ó, jaj! – nyöszörögte Jason a párnák közül. – Nem hi-
szem el! Rosszul vagyok!
Az orvos gyakorlott szemmel úgy ítélte meg, hogy
Jason ájulása csupán melodrámai elem.
– Megmondanátok, mi van a barátotokkal?
– Hát, egy kicsit bonyolult elmagyarázni… – kezdte Ju-
lia. – Az az igazság, hogy azt reméltük, itt találunk egy ré-
gi térképet, amelyet az ön őse rajzolt.
– Egy Kilmore Cove-térképet – tette hozzá Rick.
– Csak nem a konyhai térképre gondoltok?! – kiáltott a
doktor.
Jason szeme egyből felpattant.
– Konyhai?

57
 Az orvos nagy nehezen feltápászkodott a tiroli karos-
székből, és a konyhába vezette őket, amely annyira ragyo-
góan steril volt, mintha most húzták volna elő egy bútor-
áruház katalógusából. Egy tárgy lógott ki csupán e környe-
zetből, egy akvarell, amely a Kilmore Cove-i öblöt ábrázol-
ta. A kép elegáns aranykeretben függött a reggelizőasztal
fölött.
– Na, annak a képnek a helyén volt… – magyarázta
Bowen doktor. – Jól emlékszem rá, felülről lehetett látni
Kilmore Cove összes házát, meg a partot.
„És erre ön” – gondolta Jason összeszoruló torokkal.
– És most mi van vele?
– Ó, ez egy nagyon régi történet. Nem is emlékszem
pontosan…
– Nagyon szépen kérem, ez nekünk rettentő fontos le-
het!
Ebben a szent percben Edna Bowen libegett be a kony-
hába.
– Előszedtem a biciklit… ott van kint – mondta sava-
nyúan. Majd nekiállt kezet mosni, vadul sikálta a kezét a
szappannal.
– Edna, épp jókor jössz! Nem emlékszel véletlenül, mi
lett avval a térképpel, ami a konyhában lógott?
– Azzal a régi, ákombákom rajzzal? Dehogynem. Oda-
ajándékoztuk a világítótorony őrének. Vagy nem is, meg-
van! Penelope Moore-nak!
– Hát persze, az a cápaharapásos eset! De hülye va-
gyok! Ezt elfelejteni…
A gyerekek oldalát majd kifúrta a kíváncsiság.
– Na szóval, hogy is volt… Ismeritek ugye, srácok, a
világítótorony őrét?

58
 A TÉRKÉP NYOMÁBAN

– Ők még nem – válaszolt Rick. – Nemrég érkeztek

Kilmore Cove-ba. Én viszont ismerem, Minaxo úr.
– Akkor ezért nem voltatok ismerősek! – morogta Ed-
na, majd hirtelen mintha eszébe jutott volna valami. –
Csak nem ti vagytok a londoni ikrek?
– De igen – válaszolt Julia.
– Hallod, Roger? Ők annak a párnak a gyerekei, akik
megvették a Villa Argót. Gwendaline mesélt róluk, mi-
közben a frizurámat csinálta…
– Ha bármit meg akartok tudni ebben a faluban, csak
forduljatok a fodrásznőhöz! – ékelődött Bowen, majd gra-
tulált az ikreknek az új otthonukhoz.
A gyerekek udvariasan vigyorogtak egy sort, majd
megpróbáltak visszakanyarodni a történethez, ami lénye-
gesen jobban izgatta őket.
– Tehát mi is történt a világítótorony őrével?
Edna megtörölte a kezét, és mesélt tovább.
– Csúnya seb volt a karján, cápa harapta meg.
– Pontosabban a szemén volt a sérülés – helyesbített az
orvos.
– Ráadásul vasárnap volt, de a férjem azért persze szé-
pen ellátta.
– Majdnem elvesztette az egyik szemét! Csupa vér
volt… és személyesen Moore-né hozta be hozzám. Oldal-
kocsis motorral jöttek fel a parttól. Azt mesélték… tény-
leg, mit is mondtak? Ja, hogy a partnál akadtak rá. Komp-
likált operáció volt, de megmentettem a szeme világát. S
ahogy tudtam, az arcát is összevarrtam. Nem volt valami
szép látvány, de legalább túlélte.
– És Roger még azt sem hagyta, hogy fizessenek. Ő
már csak ilyen jószívű. Akkor is, amikor nem kéne – je-
gyezte meg Edna Bowen, és szúrós pillantást vetett a bi-

59
cajra, amelyet pont Morgó szobrának támasztott le a kert-
ben.
– A Moore-házaspár viszont rettentő rendes volt. A kö-
vetkező héten megint eljöttek az oldalkocsis motorjukkal.
Ulysses végig kint maradt, fehér sál volt az arcán, s egy
fura bukósisak. Mintha a második világháborúból lépett
volna ki. Penelope viszont bejött, és ő hozta ezt a képet,
amit a falon láttok. Igazán bajban voltunk Ednával, hogy
hova is akasszuk.
Edna megmagyarázta:
– Ha egy kép ronda, akkor csak porfogónak jó, ha vi-
szont szép, akkor meg betörnek, és mindent összepiszkíta-
nak, amikor ellopják, ahogyan anyámmal történt, még
Clonakiltyben. – Nagyot sóhajtott: – Ezt viszont muszáj
volt kitenni, mert maga Penelope Moore festette.
Julia felemelkedett, hogy jobban szemügyre vegye az
akvarellt az öböllel.
– Azt tetszik mondani, hogy ezt ő festette személyesen?
– Bizony! Nem rossz, ugye? – A doktor kicsit szomor-
kásan nézte a képet. – Milyen értékes ember volt… annyi-
ra szerette mindenki! Milyen szerencsétlen történet az
övék.
– És a térkép? – kérdezte megint Jason.
– Ja persze, a térkép! Azt meg odaajándékoztuk
Penelope-nak. Cserébe a képért – mondta Edna. – Így le-
galább az egyiktől megszabadultunk!
A gyerekek tátott szájjal hallgatták a történetet.
– Persze az sem volt véletlen, hogy odaadtuk nekik. Az
asszony már akkor nézegette, amíg a férjem a toronyőrt
operálta. Egy csomó kérdést tett fel a térképről… Így ami-

60
 A TÉRKÉP NYOMÁBAN

kor megajándékozott minket a képpel… önként adódott az

ötlet.
– Egy családi emlékért egy másik családi emléket ad-
tunk cserébe – tette hozzá az orvos.
Jason a fejét csóválta. Sehogy sem értette. Nem ment a
fejébe, mi lehet a kapcsolat a térkép, Penelope Moore és…
és hát Oblivia Newton között.
– Vajon miért érdekel ilyen nagyon mindenkit egy sima
Kilmore Cove-térkép? – dünnyögte elgondolkodva.
– Én is ezt kérdezem mindig magamtól – mondta
Bowen doktor. – Akkor is ezen gondolkodtunk, amikor
múltkor az a nő jött, hogy is hívták, drágám?
– Gwendaline csak Miss Precíznek hívta! Egy millio-
mos – lendült bele Edna. – Nem mintha bármi rossz is
lenne abban, csak hát…
– Oblivia Newton?
– Ismeritek?
– Oblivia Newton itt járt? Mégis mikor?
– Mikor is lehetett, Edna?
A felesége megnézte a hűtőre akasztott naptárban.
– Azt hiszem, a múlt hónapban.
– Lefogadom, hogy őt is a térkép érdekelte.
– Pontosan.
Edna megjegyezte:
– Ha tudtuk volna, hogy ilyen fontos, megtartottuk vol-
na. Az is lehet, hogy nagyon sokat ér.
– Newton kisasszony az mondta, hogy egyedi darab –
tréfálkozott Bowen doktor –, és hogy egész Angliában
nem talált más térképet Kilmore Cove-ról. Sehol, még
Londonban sem, még egymillió fontért sem! De persze
csak viccelt – tette hozzá.

61
 – Vagy mégsem… – dünnyögte az orra alatt elgondol-
kodva Jason.
Tűnődve zsebre vágta egyik kezét, s máris hozzájutott
egy értékes hajcsavaróhoz a fürdőköpenyből.
– Nem tetszik tudni, hol lakik Newton kisasszony? –
kérdezte Rick, aki az egész beszélgetés alatt csöndben
volt.
– Mármint hogy én? – kérdezett vissza Bowenné. –
Nem, sajnos nem tudom. De kérdezzétek csak meg
Gwendaline-tól lenn a faluban. Ő jár hozzá rendszeresen
hajat vágni.
– Oblivia tehát Kilmore Cove-ban lakik?
– Nem egészen, de biztos, hogy valahol a közelben van
a háza, ugye Roger?
– Asszem – mosolygott nyájasan az orvos, és látszott
rajta, hogy lassan visszamerülne a rejtvényújságjába. –
Különben is, mi az, hogy valaki Kilmore Cove-ban lakik?
Láttatok valahol olyan táblát, hogy Kilmore Cove vége?
– Nem – válaszolt zavartan Rick –, tényleg.
– Hát nem is, mert nincs sehol tábla. De felesleges ezen
morfondírozni, már az is nagy dolog, hogy egyáltalán van
egy út a faluba.
– És Gwendaline-t merre találjuk meg? – kérdezte
Jason.
– Én tudom – válaszolt Rick.
– A faluban van az üzlete, úgy hívják, Elegáns és diva-
tos frizurák – tette hozzá a biztonság kedvéért az asszony,
és büszkén megigazította hajkölteményét. – Vasárnap is
nyitva.

62
 A TÉRKÉP NYOMÁBAN

– Megnézhetném kicsit közelebbről a képet? – kérdezte

Julia, amikor úgy tűnt, hogy lassan véget ér a beszélgetés.
– Persze.
Míg a fiúk szóval tartották Bowenéket, Julia közelebb
ment Penelope képéhez. A régi tulajdonos felesége finom
ecsetvonásokkal festette meg a Kilmore Cove-i öblöt, a
színek tökéletes harmóniában mosódtak egymásba: a
mélykék tenger szinte vibrált, az égbolt horizontja a sem-
mibe veszett, a sirályokat fehér vonások ábrázolták, s a
házak olyanok voltak, mint megannyi kék, rózsaszín és
sárga virág.
Julia úgy érezte, mintha a kép különleges illatot árasz-
tana, egészen közel hajolt hát, arca szinte a vászonhoz ért.
Csodálatos volt.
Sokáig nézte még, s a szeme megakadt a festő dőlt be-
tűs monogramján: P. S.
– P. S.? – kérdezte hangosan.
– Penelope Sauri – válaszolta nyomban a doktorné. –
Így hívták, mielőtt hozzáment volna Ulysses Moore-hoz.
Olasz volt.
Julia bólintott, és nem bírt szabadulni a kép hatásától.
– Szabad? – kérdezte kicsivel később, mivel hirtelen in-
tuíciója támadt.
Lassan, óvatosan leemelte a keretet a falról.
A torkában dobogott a szíve, amikor felfedezte, hogy a
vászon hátuljára valamit odaragasztottak: egy apró tárgyat
ragasztószalaggal. Nagyon óvatosan leszedte a ragasztót.
A többiek is odajöttek.
– Mit találtál?
A lány az ujjai közt forgatta azt a valamit, ami legin-
kább fogaskeréknek, vagy csavarnak, vagy ki tudja, minek
látszott…

63
 – Mi az? – jött oda Edna asszony is, majd kivett a mo-
sogatóból egy törlőrongyot, és aggodalmas arccal elkezdte
letisztítani a kép hátulját. Az apró valaminek zöld bársony
talpazata is volt, s a tetején valami koronafélét is felfedez-
tek.
– Szerintem ez egy bábu – mondta Rick, miután alapo-
san szemügyre vette.
– Vagy esetleg egy bábu, amit egy autóalkatrészből
csináltak.

– Vagy nem inkább királynő? Mármint a sakkból.

Jason tűnődve vakargatta az orrát.
– Tehát adva van egy sakkbábu, egy királynő, amit egy
olyan kép hátulján rejtettek el, amit Penelope Moore aján-

64
 A TÉRKÉP NYOMÁBAN

dékozott hálából azért, mert megoperálták a világítótorony

őrét. Hm.
– Na és, hova jutunk mindezzel? – kérdezte Rick.
– Egyértelmű: le a faluba!
Kölcsönkérték a bábut Bowenéktől, és kiléptek a kert-
be.

65
66
J
ulia ráordított a testvérére:
– Mozogj már, úgysem néz téged a kutya se!
Jason horkantott, majd beletaposott a pedálba, amitől
az új biciklije csilingelni kezdett.
A kerékpár is tökéletesen beleillett a Bowen család stí-
lusába: csinos élénk rózsaszín váz, pillangó alakú kor-
mány, s ami feltette az i-re a pontot, apró, ám igen hangos
csengettyűk a pedálon.
Amint elérték Kilmore Cove első házait, Jason így
morgott lehorgasztott fejjel.
– Itt is vagyunk – mondta. – Én innen gyalog megyek
tovább.
Amikor Julia látta, hogy mennyire ki van akadva, ne-
vetni kezdett.
– Ez egyáltalán nem vicces! – vágott vissza a fivére. –
Nem mutatkozhatom evvel a bicajjal, nem vagy képes
megérteni?! EZ NŐI!
– Ki vágta haza a biciklijét? Te! Akkor kinek jár
Bowenék járgánya? Neked! Igazam van, Rick?
A vörös hajú fiú felnevetett, és jóváhagyta Julia okos-
kodását, s evvel rögvest egy életre be is írta magát abba a
fekete könyvbe, amelybe azon barátok nevét vésték, akik
elárulták Jason Covenant-t.
Elhaladtak néhány nyugágyon pihenő horgász mellett,
akik épp az élet nagy dolgait vitatták meg. Jason megpró-
bált némi méltósággal elmenni mellettük, s közönyös arc-
cal tolta a kislánybicajt, mintha semmi köze nem volna
hozzá. Ám így is előre elképzelte a neki címzett gúnyos
megjegyzéseket.
A három gyerek Rick vezetésével maga mögött hagyta
tengert, s befordultak az egyik kis utcába, amely a falu
központja felé kanyargott.

67
 A kikövezett utcát fehérre meszelt házak szegélyezték,
melyek világoskék és sárga ablakkeretei harmonikusan il-
leszkedtek az apró teraszokon nyíló illatozó virágokhoz.
Egy cukrászda mellett is elhaladtak, ahonnan olyan át-
ható illatok áradtak, hogy alig bírtak ellenállni a kísértés-
nek. Majd egy zöldségárust pillantottak meg, aki a boltja
előtt üldögélve napozott. A zöldséges néni kedvesen üd-
vözölte Ricket, a vele lévő lányt s a harmadik fiút is, azzal
a nevetséges rózsaszín biciklivel…
Az utca kétfelé ágazott, pont ott, ahol egy impozáns és
méltóságteljes bronz lovas szobor állt, mely V. Vilmost
ábrázolta, amint éppen a tenger felé léptet lován. Jason és
Julia most látták először a szobrot, mely lenyűgözte őket,
ám ugyanakkor valahogy furcsán ismerősnek is tűnt.
Rick továbbment, majd miután egy pillanatra megállt
körbenézni egy kis téren, melyet egy apró fogadó kinti
asztalai foglaltak el, úgy tűnt, megtalálta az utat.
– Itt is vagyunk. Ha minden igaz, itt találjuk
Gwendaline Mainoffot – mondta, mikor egy üzlethez ér-
tek, mely fölött két felirat is lógott.
Az egyiken ez állt: Elegáns és divatos frizurák, míg a
másik táblán: Szakáll- és hajvágás csak férfiaknak.
– Na, melyiken menjünk be? – tanakodott Rick.
– Én megpróbálom az Elegáns és divatos frizurákat –
szólt Julia, s letámasztotta bicaját, majd félrehajtotta a mű-
anyag gyöngyökből fűzött függönyt.
– Akkor én meg a Szakáll- és hajvágás csak
férfiaknakon megyek be – döntötte el Rick.
Jason pedig sötét arccal kint maradt, s vigyázott a ke-
rékpárokra.

68
 DIVATPROBLÉMÁK

– Jó napot, hölgyem! – pattant fel tüstént Gwendaline,

amint Julia belépett a boltba. – Illetve… szervusz.
Csinos, mosolygós, napsütötte arcú, kerek szemű lány
volt. Hatalmas fekete hajzuhataga tökéletesen keretezte
harmonikus arcát.
– Szia! – köszönt Julia is.
– Ülj csak le – mutatott a tükör előtti karosszékre a fod-
rászlány. – Ne haragudj, egy perc…
Kiment a hátsó ajtón, s máris a szomszédos helyiségben
bukkant fel, ahol Rick várakozott.
– Üdv! – köszönt a fiúnak, majd amikor egy kicsit job-
ban megnézte, hozzátette: – Te nem Bannerné fia vagy?
– De, tulajdonképpen…
– Aha, anyád mindig áradozik rólad, hogy milyen édes
vagy, meg hogy milyen jól megy neked a suli. Leülnél egy
percre? Bocs, de van egy kuncsaft a másik részben.
Rick gyorsan megpróbálta megvilágítani, hogy ő és Ju-
lia tulajdonképpen együtt vannak, amit a friss pletykákra
kihegyezett fülű Gwendaline persze egyből úgy értett,
hogy együtt járnak.
– Értem, persze, akkor menjünk talán át! – mondta, és
átkísérte az Elegáns és divatos frizurák részlegébe.
Mikor átértek, Rick megkérdezte:
– Hogy is van ezzel a két üzlettel?
Gwendaline felnevetett:
– Egyszerű, a hölgyek nem szívesen veszik, ha a férfiak
meglátják őket hajcsavarókkal a fejükön, míg a férfiak so-
hasem hagynák, hogy egy női fodrász borotválja őket.
– Tökre igaz! – vágta rá Julia, aki egyből szimpatikus-
nak találta a lányt.
– Akkor melyikőtökkel kezdjem? – kérdezte Gwendaline,
s ollót ragadott.

69
 – Az az igazság…
A fodrászlány toppantott a lábával, majd jobban meg-
nézte fiatal kuncsaftját:
– Bocs, egy pillanat, te… csak nem a londoni lány
vagy?
– Julia Covenant, örvendek.
Miközben kezet fogtak, Gwendaline sokatmondó, cin-
kos pillantást küldött Ricknek, mintegy gratulálva a lány-
hoz.
– Hát a testvéred?
– Kint vár.
Gwendaline félrehajtotta a függönyt, és beinvitálta.
Jason, aki mindeddig büszkén hirdette, hogy még csak a
közelébe sem megy semmiféle fodrászatnak, amint meg-
látta, milyen csinos a lány, egyből felpattant.
– Hogy milyen hangulatos itt benn minden… – súgta
oda Ricknek, mikor már bent volt.
A következő percben pedig már egy fehér lepellel a
nyakán egy karosszékben ült, s Gwendaline Mainoff ollója
a hajában csattogott.

– Oblivia Newton? – kérdezte a fodrászlány jó negyedórá-

val később, miután bezsebelte Juliától a hajvágás árát. –
Persze hogy ismerem. Állandó kuncsaft.
– Váó! – jegyezte meg közben vagy ötödször is Jason,
miközben a tükörben bámulta magát. A fején immár egy
elképesztő, zseléből és hajból komponált szobrot viselt.
– Azt is meg tudnád mondani, hol lakik?
– Persze – válaszolt Gwendaline, és kilépett a bolt elé.
– Gyalog vagytok?
– Nem, bicajjal.

70
 DIVATPROBLÉMÁK

– Az jó, mert elég messze van. Először is, vissza kell

mennetek a parti útra a kikötő után. Vagy felmentek itt, s
befordultok Calypso könyvesboltja előtt…
– Jaj, azt ne! Inkább kihagynánk Calypsót… – vágta rá
Rick, mert eszébe jutott, amit előző nap ígértek a könyvtá-
ros néninek, csak hogy kinyittassák a postahivatalt.
– Mi bajotok van egy olyan nyugodt, kedves hölggyel,
mint Calypso? – kíváncsiskodott a fodrászlány.
– Csak hogy megígértük neki, hogy elolvasunk három
könyvet egy hét alatt, és még hozzá se kezdtünk.
– Ja, ha így áll a helyzet… – mosolygott Gwendaline –
akkor menjetek vissza addig a térig, ahol a szobor van, s
onnan egyenesen a parti útra. Az úton menjetek végig
jobbra. Egyszerű, magyarán mindig balkézről legyen a
tenger. Kiértek a faluból, mentek még pár kilométert, el-
mentek az Owl Clock-i földút mellett, és tekertek még
négy-öt kilométert. Megláttok majd egy kiserdőt, ami na-
gyon különös fákból áll. Nem emlékszem pontosan, mi-
lyen fák, de Oblivia magyarázta, hogy valami messzi, eg-
zotikus helyről hozatta őket… A ház gyönyörű és rettentő
modern, úgy néz ki, mint egy fejjel lefelé fordított, tiszta
lila torta. Nem fogjátok eltéveszteni.
A három gyerek köszönte szépen az útbaigazítást, és
nyeregbe pattant. Jason, aki annyira feldobódott az új
frizkójától, hogy teljesen elfeledkezett arról, mennyit
problémázott az imént még Bowenék biciklije miatt, egy
versenyautó sebességével vágott neki a távnak, és vadult
csilingelt minden huppanónál.
Gwendaline Mainoff egy darabig még nézett utánuk,
majd amikor eltűntek a házak között, visszament a boltba,
s újra nekifogott, hogy átfussa a Buddenbrock-ház mintegy
ezer oldalát.

71
Rick, Jason és Julia elhúztak a király lovas szobra mellett,
majd nekivágtak a jobb oldali sikátornak, mely annyira
szűk volt, hogy a háztetők szinte összeértek. Mikor egy
régi kőházakkal övezett térhez értek, hirtelen egy otthon-
kába öltözött asszonyság bukkant fel előttük az út kellős
közepén, és integetett, hogy álljanak meg.
– Lassítsatok! – kiáltotta feléjük –, még elütitek Marcus
Aureliust!
– Miss Biggles! – ismerte fel Rick röptében, s azonnal
lepattant a kerékpárról. – De hát mi történt?
Az asszony kócosan kóválygott, hálóinget és papucsot
viselt, s feldúltan kutatta az utcákat.
Rick odament hozzá, hogy az asszony felismerje, ám ő
csak tovább hajtogatta:
– Marcus Aurelius kiszökött! – nyöszörögte, s a kezébe
temette az arcát.
– Ez meg honnét bújt elő? – kérdezte Jason Juliától.
– Psszt!
Hosszú ideig reménytelennek tűnt, hogy megértsék
egymást, mígnem az asszony föl nem mutatott egy ková-
csoltvas lámpaoszlopra az út túloldalán, amelyen egy
macska körvonalait pillantották meg.
– Teljesen pánikban van! Sehogyan sem tudom lecsa-
logatni onnan!
– Ne tessék aggódni, secperc alatt lehozzuk – ajánlko-
zott udvariasan Rick. Erre azonban már Jason is kifakadt:
– Tulajdonképpen Oblivia Newtonhoz kéne mennünk.
Amint ezt a nevet kiejtette, Miss Biggles hirtelen meg-
pördült, s még feldúltabb arccal meredt rájuk.
– Newton kisasszonyhoz?! Akkor csak menjetek, de
gyorsan!

72
 DIVATPROBLÉMÁK

– Tetszik ismerni Oblivia Newtont? – kérdezte kíván-

csian Julia.
– Még hogy ismerem-e? Én ne ismerném? Még szép,
hogy ismerem… – nyöszörögte Cleopatra Biggles. – Fülé-
re tapasztott kézzel hagyta ott őket, s sebesen hazaindult.
Amikor elérte az öreg kőház kapuját, még egyszer visz-
szanézett a gyerekekre, és így rikoltott:
– Tőle rémült meg ennyire Marcus Aurelius és a többi
drágaságom, tőle meg attól a koromfekete embertől! –
mondta, és kitárta az ajtót, ahonnan nyomban egy tucatnyi
miákoló macska özönlött ki, akik a lábához dörgölőztek, s
körmüket kezdték élesíteni a pongyoláján.
– Jól van, jól! – simogatta meg őket egyenként. – Meg-
látjátok, Marcus Aurelius hamarosan visszatér!
– Egy pillanat csupán… – nyögte Rick a lámpaoszlop
alól. A cica éppen az oszlop tetején púpozta a hátát, s
megvető közönnyel nézte a fiút.
A macskáról vízként peregtek le a hízelgő szavak ép-
púgy, mint a határozott parancskiáltások, és az sem hozta
ki a sodrából, amikor Rick testi épségét sem kímélve meg-
próbált felkapaszkodni hozzá az oszlopra.
Végül persze Jason volt az, aki elvesztette a türelmét, s
miközben Cleopatra Biggles azzal volt elfoglalva, hogy
Cézárt és Antoniust kényeztesse, Rick és Julia pedig to-
vábbra is Marcus Aurelius lelkére próbált beszélni, hirte-
len nagyot rúgott az oszlopba. A cica megrémült a váratlan
hangtól, elvesztette az egyensúlyát, s a földre pottyant,
majd fenyegetően fújt egy nagyot, a ház felé szaladt, Miss
Biggles lábához dörgölőzött, s eltűnt a házban.
– Ó, Marcus Aurelius, hát visszatértél! – rebegte a
hölgy.
– Épp jókor… – vonta le a tanulságot Jason.

73
Sajnos Miss Biggles ragaszkodott hozzá, hogy némi süte-
ménnyel hálálja meg a gyerekek segítségét. Hiába is tilta-
koztak, hajthatatlan volt:
– Gyertek csak egy pillanatra a konyhába! Fantasztiku-
san finom süteményem van itthon… – tuszkolta őket befe-
lé.
Először Julia engedett az erőszaknak, mert kíváncsi
volt, mivel ijesztette meg Oblivia Newton a cicát. Rick is
nyomban követte, mivel sohasem volt képes ellenállni a
szelíd erőszaknak. Utolsóként Jason is belépett, ám jól
hallhatóan morgott.
Bár ahogy jobban meggondolta, tulajdonképpen ebéd-
idő volt, s az eredeti programban egy hosszabb vidéki bi-
ciklitúra szerepelt, ezért talán nem is akkora ostobaság ha-
rapni valamit előtte.
Beléptek az előtérbe, majd átmentek egy folyosón,
amely a konyhához vezetett.
A folyosón Jason egyszerre arra lett figyelmes, hogy
homok csikorog a lábuk alatt.
Először rá se hederített, utána azonban észrevétlenül
körülnézett, honnan is származik a zaj.
Cleopatra Biggles közben a konyhába ért, és elővett
egy virágmintás bádogdobozt.
– Na, itt is vagyunk, tessék egy kis vajas piskóta!
„Ejha!” gondolta Jason, s zselével borított hajába túrt.
Lemaradt a többiektől, és lehajolt, hogy megérintse azt
a vékony homokréteget, ami a padlót borította. Egészen
apró kristályszemek peregtek az ujjai között, pontosan
ugyanolyanok, mint amilyet a Villa Argo kőfalú szobájá-
ban talált.

74
 DIVATPROBLÉMÁK

Ugyanazok a finom, szinte kitapinthatatlan homoksze-

mek.
Sivatagi homok. És egy öreg ajtó alól szivárgott ki.
„Ejha!” gondolta megint Jason, s újra megérintette a
frizuráját, „ez olyan, mint az Időkapu a Villa Argóban!”
Majd felugrott, és elkiáltotta magát:
– RIIIIIIICK! JUUUUUULIA!

A Cleopatra Biggles folyosójáról nyíló ajtó igen öreg volt

és elhasználódott, ám vaskos fából készült. Be volt zárva,
és Miss Biggles nem emlékezett rá, hogy valaha is kinyi-
totta volna, vagy akár csak hogy kulcsa lett volna hozzá.
Úgy rémlett neki, hogy a pincébe vezet, de azt is megje-
gyezte, hogy elég furcsa pince lehet, mert időről időre az
ajtó résein homok vagy meleg levegő áramlik a házba.
Igazán sohasem jutott eszébe, hogy használja a pincét,
sőt egy idő óta el is torlaszolta a csukott ajtót egy nagy
szekrénnyel, hogy ne látszódjék. A cicák azonban addig
élesítették rajta a körmüket, míg néhány napja el kellett vi-
tetnie, hogy rendbe hozzák.
Az ajtó egészen megdöbbentően hasonlított a Villa Ar-
góban lévőre: különösen a régi szögek baloldalt, meg a
masszív zár egészen olyanok voltak, mint ami a négy
kulcslyukat tartotta az Időkapun.
Ricknek és Juliának elakadt a lélegzete, amikor megpil-
lantotta.
– Miss Biggles… Lehet, hogy az volna a legokosabb,
ha el tetszene mondani szépen sorjában, mi is történt itt
tegnap – vetette fel udvariasan Rick.

75
 A háziasszony, elég összefüggéstelenül ugyan, de elő-
adta, hogy az éjszaka közepén meglátogatta őt Oblivia
Newton és az a fekete ember.
– Manfred – jegyezte meg Julia.
Úgy tűnt, hogy Oblivia különösebb teketóriázás nélkül
egyenesen a régi ajtóhoz tartott. Mondott ugyan valami
magyarázatfélét, ám Miss Biggles túlságosan meg volt
rémülve ahhoz, hogy felfogja, mit beszélnek. Rettentő vi-
har tombolt, a macskák pedig igencsak izgatottak voltak.
Arra, hogy ezután mi is történt, egyáltalán nem emléke-
zett. Mikor felébredt, fényes nappal volt, a macskák meg-
zavarodtak, Marcus Aurelius pedig a lámpaoszlopon töl-
tötte az egész napot, és úgy látszott, hallani sem akar arról,
hogy valaha visszatérjen a házba.
– Ráadásul a szalonban lévő vitrint is kinyitották! – pa-
naszkodott a nő – hál’ istennek semmit nem loptak el…
– De Miss Biggles, hogy engedhette be őket az éjszaka
közepén? – kérdezte Julia.
– Hát, Newton kisasszony mindig is ilyen volt, kiszá-
míthatatlan.
– Tehát tetszett korábbról is ismerni?
– Ó, igen, de olyan nagyon sohasem tetszett. Legaláb-
bis nekem.
– Miért, valakinek tetszett?
– A nővéremnek. Az egyik legkedvesebb tanítványa
volt – vallotta be Miss Biggles.
– Tanítványa? Tulajdonképpen miről tetszik beszélni?
– A cheddari általános iskoláról, tudjátok, a híres sajt-
város – Miss Biggles bement a szalonba, és kihozott egy
régi, bekeretezett fényképet, amelyen két lány látszott
egymás mellett ülve. – Ez a sokkal fiatalabb vagyok én. Ez

76
 DIVATPROBLÉMÁK

pedig, látjátok, a nővérem, Clio. Pontosabban, Clitennestra

Biggles. Mindig ő volt az okosabb közülünk, noha a szüle-
ink azt szerették volna, ha mindketten karriert csinálunk.
Clio imádott olvasni, az összes könyv, amit a polcomon
láttok, tőle van. Meg aztán világot is akart látni, s így el-
hagyta Kilmore Cove-ot, és elment Cheddarba tanítani.
Ott ismerte meg.
– És azután?
– Sok-sok év elteltével a nővéremnek egyszer csak
honvágya támadt Kilmore Cove iránt, s végül visszatért.
Aztán néhány éve meglátta az újságban, hogy az egyik
kislány, akit még Cheddarból ismert, közben nagy karriert
csinált, és sikeres nő lett. Clio nagyon örült neki. Tudjá-
tok, a mi családunkban mindenki olyan szentimentális…
Talán úgy érezte, kicsit az ő érdeme is – hiszen a kedvenc
tanítónője volt –, hogy az egyik kedvelt tanítványa ilyen
sokra vitte… Így hát, egyszer küldött neki egy apró aján-
dékot. Oblivia eljött meglátogatni, hogy megköszönje,
anélkül hogy előre értesített volna minket erről. S attól
kezdve ez szokásává vált, még azután is, hogy szegény
nővérem meghalt.

Jason egész idő alatt, amíg Miss Biggles Oblivia iskolai

pályafutásáról mesélt Ricknek és Juliának, egyre csak a
folyosó közepén lévő ajtót bámulta mozdulatlanul, mint
akit hipnotizáltak.
– Egy másik Időkapu… – suttogta, és végigsimította a
durva fafelületet.
Érezte, hogy a szíve vadul dobog. Különös érzések ka-
varogtak benne: egyrészt a felfedezés örömétől feldobó-
dott volt, másrészt azonban egy kicsit csalódott is, hogy

77
létezik még egy ugyanolyan kapu, mint amit az ő házuk
rejt.
Amikor a többiek visszajöttek hozzá, és beszámoltak
mindarról, amit Obliviáról megtudtak, szinte nem is fi-
gyelt rájuk. Egyre csak a kapun járt az esze, és azon tűnő-
dött, hogyan is lehetne kinyitni.
– Te azt mondod, ez is egy barlangba vezet, meg egy
hajóhoz, mint a másik a Salton Cliff-szikla alatt? – kérdez-
te tőle Julia.
– Azt hiszem, igen.
– Ez legalábbis megmagyarázná, hogyan juthatott
Oblivia Newton az ókori Egyiptomba… – mondta maga
elé Rick.
Miss Biggles elbűvölten nézte őket, majd a fejét csóvál-
ta, és így szólt:
– Ó, ezek a mai gyerekek, mekkora fantáziájuk van! –
Majd visszament a konyhába, hogy a piskóta maradékát
megmentse a macskáktól.
Alig lépett ki, Julia máris előkapta a zsebéből az Időka-
pu kulcsait:
– Kipróbáljuk?
Mind a négyet beillesztették a zárba, ám üresen forog-
tak, és a kapu meg sem mozdult.
– Nem működik.
– Úgy tűnik, nem belevalók a kulcsok.
– Szerintem a beleillő kulcs Obliviánál van.
Lassan-lassan kezdett összeállni a kép.
– Mindenképpen meg kell keresnünk őt. Szerintem már
visszaért.

78
 DIVATPROBLÉMÁK

– Honnan tudod – vetette közbe Julia –, még bőven ott

is lehet. Nem azt mondtátok, hogy valamit nagyon kere-
sett?
– Igen, de az a térkép volt, és azt már megtalálta.
– Naná. És most, hogy nála van, lehet, hogy az alapján
kutat valami után ott lenn.
Rick bólintott.
– Meglehet… Miért is ne?
Jasonnek viszont kétségei voltak.
– Ne felejtsétek el, hogy az a térkép Kilmore Cove első
és egyetlen térképe. Moore-éké volt, és ők vitték Egyip-
tomba, hogy elrejtsék a Gyűjteményben. Ez most már vi-
lágos.
– Hát, ha te mondod… – dünnyögte a nővére.
– A térképet semmire sem lehet az ókori Egyiptomban
használni. Annál inkább itt és most – mondta, és a faajtóra
mutatott. – Már kettő van, értitek? Két régi kapu, ugya-
nabban a régi faluban. Szerintem ez nem lehet véletlen
egybeesés.
Majd otthagyta őket, hogy gondolkozzanak el a dolgo-
kon.
– Magyarán, azt mondod… hogy lehet még több is?
– Miért ne?
– Akkor ez lehet a térkép értelme… – bólintott Rick.
– És pontosan emiatt olyan rettentő fontos. Nagyon ré-
gi.
– Nem is tudom…
– Emlékszel az évszámra, mikor készült?
– Ezerhétszáz valami… – válaszolt Rick.
– Régi falu, régi ajtók, régi térkép, régi tulajdonos… –
mosolygott Jason, de aztán beleborzongott abba, ami felöt-
lött benne. – A kör bezárul.

79
 – Kértek egy csésze teát, gyerekek? – dugta ki a fejét a
konyhából Miss Biggles –, vagy még kicsit fantáziáltok az
ókori Egyiptomról?

Negyedórával később a gyerekek útra keltek. Noha Miss

Biggles csak nevetett rajtuk, mégis sikerült meggyőzniük,
hogy egy kisszekrényt toljon a pinceajtó elé, hogy így ne
lehessen kinyitni.
– Csak pár napig – kérlelte Rick –, utána majd mi ma-
gunk vesszük el onnan.
– Micsoda butaság ez – nevetgélt a háziasszony, mi-
közben Marcus Aureliust és Cézárt simogatta, akik félté-
kenyen próbálták a másikat kitúrni a gazdi kegyeiből.
– És ne tessék erről senkinek beszélni, jó? – figyelmez-
tette Julia.
Miss Biggles a kapuban elköszönt tőlük, majd vissza-
ment, hogy rendbe tegye a konyhát: eltette a délután elmo-
sott teáscsészéket, és a süteményesdobozt is visszahelyez-
te az asztal közepére.
Mikor mindezt bevégezte, visszatért a folyosóra, hogy
egy pillanatot tűnődjön a kisszekrény fölött. Abszolút meg
volt ugyan győződve, hogy szörnyen mutat az ajtó előtt,
mégis úgy döntött, hogy megfogadja ezeknek a helyes
kölyköknek a tanácsát.
Amíg macskahadak kíséretében felfelé mászott az eme-
letre, azon gondolkozott, hogy az a kedves lány és a vörös
fiú mennyire hasonlítanak egymásra.
– Lehet, hogy testvérek – döntötte el –, bár nem rémlik,
hogy Banneréknek két gyereke lenne…

80
 DIVATPROBLÉMÁK

Bement a fürdőbe, kitárta a spalettákat, felvetette Néró-

nak és Caracallának, hogy akár ki is mászhatnának a kád-
ból:
– Fiúk, tegnap pancsoltatok, nem igaz? Mik vagytok ti,
macskacápák?
Mikor a tükörbe nézett, felsóhajtott. Felgyújtotta a lám-
pasort, amely a tükröt szegélyezte, és szórakozottan neki-
látott megfésülködni. A fésű azonban minduntalan meg-
akadt a hajában, s végül úgy beleragadt, mint egy tövisbo-
korba.
Úgy, ahogy volt, hajában a fésűvel, bement hát átöltöz-
ni.
Azon kapta magát, hogy szokatlanul jókedvű. Mintha a
tegnap este minden félelme és rossz emléke elpárolgott
volna a gyerekek érkeztével. Olyan kedvesek voltak, és
olyan felnőttes komolysággal beszéltek furcsa, kalandos
dolgokról, hogy egészen felvidult tőlük.
Meg aztán ez a nagy rejtélyeskedés…
– Nagyon kérem, ne tessék erről senkinek beszélni! –
ismételte Cleopatra Biggles Julia aggodalmas hangját utá-
nozva.
Ez a lány meg kifejezetten imádnivaló volt, arra emlé-
keztette, amilyen ő lehetett ennyi idős korában.
– Megvan, mire van szükségem! – pattant fel hirtelen,
és szoknyát húzott – majd Gwendaline rendbe teszi a ha-
jam.
Éppen kilépett volna a házból, amikor megszólalt a te-
lefon. Olyan régóta nem hívta senki, hogy összerezzent a
telefoncsörgésre, majd pedig sehogy sem találta meg a ké-
szüléket.

81
 – Jövök, jövök! – kiáltotta aztán a fekete bakelittelefon
felé, amely csak nem akarta abbahagyni a csöngést. –
Igen, halló? Ki beszél?
Egy hosszú pillanatra összeráncolta a homlokát, majd
felderült az arca.
– Ó, Nestor! Hát persze, hogy emlékszem rád! – kiál-
tott. – Micsoda kellemes meglepetés! Nem, dehogyis za-
varsz.

82
83
 nap ragyogóan tűzött, s az égbolt oly fehér volt,

A mint egy megírásra váró napló üres lapjai. A leve-

gőben tengeri só és a rétek friss, zöld illata keve-
redett. Dél felé járt az idő. Jason, Julia és Rick Kilmore
Cove egyetlen tengerparti útján taposták a pedált, amely
végighúzódott az egész öböl mentén, és a Salton Cliff túl-
só oldalán, egy olyan emelkedővel hagyta el a tengert,
amely jóval meredekebb volt, mint amin odafelé leszágul-
dottak. Egymás mellett haladtak és kényelmes tempóban
tekertek, mivel fáradtak is voltak, meg szükségét érezték
annak is, hogy megvitassák az imént szerzett új informá-
ciókat. Jason ment középen, mélyen a pillangó alakú kor-
mányra dőlve tekert, és minden hajtásnál érezte a zsebé-
ben lapuló fém királynőfigurát, melyet Penelope Moore
festménye mögött találtak. Julia egyfolytában kérdezgette
a többieket, mivel mindenáron tisztázni akarta Penelope,
Ulysses, Bowen doktor, a világítótorony őre, no és Oblivia
Newton életének minél több részletét. A mozaikok, me-
lyek Ulysses Moore nyomába kellett volna, hogy vezessék
őket, folyton összekeveredtek, s így minduntalan újabb le-
hetőségek merültek fel.
Az ikrek úgy érezték, évek óta Kilmore Cove-ban él-
nek, noha valójában alig pár napja érkeztek; meg huszon-
négy óra sem telt el azóta, hogy az első titkos üzenetet
megfejtették, s elkezdték végigjárni azt az utat, melyet va-
laki – erről Jason szilárdan meg volt győződve – direkt az
ő számukra készített. Ezen a szép vasárnapon azonban a
játszma még inkább összekuszálódott. Nem volt előttük
világos nyom, amit követhetnének, sem egy titkos üzenet,
amit megfejthetnének. Úgy tűnt, mintha abban a szent pil-
lanatban, hogy a térkép Oblivia Newton ölébe hullott, egy-
szerre a jeladások sora is véget ért volna.

84
 TÁVOL KILMORE COVE-TÓL

– Ha tehát létezik egy második Időkapu is… és Oblivia

tud róla, hiszen azt használta… – gondolkodott hangosan
Rick –, akkor miért akart mindenáron bejutni a Villa Ar-
góban lévőhöz?
– Nyilvánvalóan mindegyiket ki akarta próbálni – vála-
szolt tudálékosan Julia. – Tudjátok, hogy van az, amikor
mi nők, a fejünkbe veszünk valamit…
Rick mosolyogva bólintott.
Utána azonban megint komolyra fordította a szót, és
megpróbálta végiggondolni a helyzetet: – Tehát… tudjuk,
hol lakik. Azt is, hogy rosszban van a régi tulajdonossal, s
hogy a viszály oka most éppen mi lehetünk. Azt is tudjuk
már, hogy Miss Biggles kedvenc tanítványa volt…
– No meg, amit Nestor mondott, hogy szörnyű tévedés-
ből került Kilmore Cove-ba.
– Lehet, hogy Clio Biggles tévedett volna?
Rick a fejét rázta.
– Lehet, de arról még mindig fogalmunk sincs, mit for-
gat a fejében. És ez a fő probléma.
– Szerintem viszont a probléma maga Kilmore Cove –
vetette közbe Jason. – Az egész falu. Először azt hittem,
csak a Villa Argo, de amióta megpillantottam azt a kaput
Miss Biggles házában, biztos vagyok benne, hogy…
– …van még több kapu is – fejezte be helyette a mon-
datot Julia.
– Nem, hanem arról, hogy valaki titokban akarja őket
tartani. A mi Időkapunk egy szerkény mögött bújt meg, ha
véletlenül rá nem bukkanok, még évekig ott maradhatott
volna. Miss Biggles azt hiszi, hogy az ő kapuja a pincébe
vezet.
– Tulajdonképpen még az is lehet, hogy igaza van –
pontosított Rick. – Nem nyitottuk ugyanis ki.

85
 – Hát persze, ha a négy kulcs egyszer nem nyitotta –
vágott közbe Julia.
– Lehet, hogy pontosan az a kulcs nyitja, amit a tenger-
be hajítottál tegnap éjjel… – morogta Jason.
– Dehogy dobtam a tengerbe! Én csak…
– Ezt nézzétek, milyen gyönyörű! – szakította őket fél-
be Rick. A tengerparti út hirtelen szétágazott, az egyik fele
továbbhaladt a parton, míg a másik ág egy tengerbe nyúló
fokra vezetett, melynek végén a víz közepén álló, fehér vi-
lágítótornyot pillantották meg.
Julia, miközben felfelé tekert, hosszan nézte Salton
Cliff fehérlő szirtjét az öböl túloldalán. A szikla tetején ott
rejtőzött a Villa Argo, a kistorony körvonalait ki is lehetett
venni a kerti fák között. A lépcsősor, mely a sziklát kétfelé
osztva húzódott egészen a tengerpartig, olyan volt, mint
egy fogsor.
– Nem gondoljátok, hogy mielőtt elhagynánk a falut,
értesítenünk kéne Nestort? Nem szeretném, hogy aggód-
jon miattunk.
– Mégis, hogy értesítsük? Adjunk füstjeleket? Nem lát-
tam túl sok telefonfülkét errefelé…
– Esetleg Jason…
– Na, ezt felejtsd el. Én tuti, hogy nem tekerek el a Vil-
la Argóig csak azért, hogy szóljak neki. Különben szerin-
tem úgyis vagy a leveleket szedegeti, vagy szunyókál.
Nem az a típus, aki agyonaggódja magát értünk.
– Erről van szó – mondta Julia. – Talán nekünk kellene
aggódnunk érte. Tegnap elesett, és azért mégis csak egy
öregember. Nem hallottad, hogy köhög?
– Bowen doki azt mondta, hogy nem fog rajta a golyó
sem.

86
 TÁVOL KILMORE COVE-TÓL

Julia azonban tovább erősködött:

– Akármilyen mogorva és barátságtalan is, mégiscsak ő
az egyetlen, aki tud a titkainkról. Ha egyáltalán van valaki,
akit barátunknak hívhatunk Kilmore Cove-ban, az ő.
– Tegnap mintha nem lett volna ennyire szimpi neked,
nem? – jegyezte meg a fivére.
– Az tegnap volt, de most ma van.
– Inkább húzzunk bele, Julia! Ha elég gyorsak va-
gyunk, Nestor meg sem tudja, hogy kimentünk a faluból.
Julia azonban nem mozdult az út széléről.
– Mi bajod van még?
– Nem tudom – válaszolt a lány. – Nevezd, aminek aka-
rod, női megérzés, vagy bármi, de az az érzésem, mintha a
Villa Argo… félne.
– Ha mondjuk „a nővérkém hülyeségének” hívom, az
megfelel?
Julia válaszul kiöltötte rá a nyelvét.
– Olyan, mintha mindjárt történne valami. Lehet, hogy
nem kellett volna elmennünk a faluból.
– Baromság! – nevetett Jason, s felállt a pedálon, hogy
még gyorsabban haladjon. A szél belekapott a trikójába és
művészi frizurájába. – Mégis, mi történne?

87
88
 t kilométerrel odébb, egy lila betonból épült villa

Ö egyik helyiségében, ahol a kellemes hőmérsékletet

egy négyszázezer fontért vásárolt légkondicionáló
biztosította, megcsörrent a telefon. Noha a dallamcsöngő
egy elég lármás és átütő erejű zenemű, a Valkűrök lovag-
lása volt Richard Wagnertől, mégsem hallotta meg senki.
A helyiséget teljesen betöltötte valami dübörgő diszkózene
hangja, amely frenetikus kondicionálóedzés aláfestéséül
szolgált.
A szoba közepén egy szupermodern szobabicikli állt,
melynek alkatrészei maguk is edzőgépek voltak. A szö-
gekkel kivert kormány a karokat és a vállakat erősítette,
míg a pedálokat úgy állították be, hogy automatikusan kö-
vessék a zene ritmusát, így a nő, aki a gépen izzadt, arra
kényszerült, hogy ritmusra mozogjon, noha ömlött róla a
veríték.
Olybá tűnt azonban, őt mit sem zavarja a fáradtság.
Mereven, határozott magabiztossággal nézett maga elé.
Magas volt, izmos és erős.
És úgy tűnt, esze ágába sincs felvenni a telefont.
A tizenötödik csöngetésnél a fehérre lakkozott ajtó
csendben félig becsukódott, s azon nyomban a légkondici-
onáló alacsonyabb fokozatra kapcsolt, a zene elhallgatott,
a szobabicikli pedig lelassult, s végül megállt.
– MAAAAANFREEEEED! – üvöltötte magából kikel-
ve a nő. – Rárogyott a bicepszerősítő biciklikormányra, és
kifakadt. – Hányszor mondtam már, hogy sohase zavarj
edzés közben?
– Telefon – válaszolt Manfred hangja az ajtónyílásból.
– Szerintem fontos lehet. A bontócégtől telefonálnak.

89
 – Ó! – Oblivia Newton hirtelen felemelte a fejét. Tor-
nadresszét elegáns V alakban átizzadta. – Kapcsold őket
azonnal!
– Már kapcsoltam, de ön nem vette fel a telefont.
– Akkor kapcsold őket újra!
A fehérre lakkozott ajtó bezárult. Oblivia Newton le-
szállt a kerékpárról, s felvett egy sötétlila gyapjútörülkö-
zőt, melyre óriási, cirkalmas betűkkel hímeztette a monog-
ramját: O. N.
– Newton – szólt hidegen a kagylóba a Valkűrök lovag-
lása első taktusára. Egy tizedmásodpercig hallgatott, majd
átvette a szót: – Nem érdekel, mennyibe kerül, s kifogáso-
kat sem akarok hallani. Még ma. Most. Az összes embe-
rükkel. A legjobbakkal, legerősebbekkel, legbátrabbakkal.
És hozzanak buldózert is, olyan láncon lógó fémgolyóval.
Azt akarom, hogy egy fal se maradjon épen. Illetve nem.
Egy falnak meg kell maradnia…
A vonal túlsó végén a bontócég igazgatójának sikerült
közbevetnie valamit, mielőtt Oblivia újra üvölteni kezdett
volna a kagylóba.
– Már százszor elmagyaráztam, hogy lehet oda eljutni.
A faluból kivezető földúton kell menni. És hagyjanak vég-
re békén azokkal az engedélyekkel! Megmondtam, hogy a
ház az enyém, azt csinálok vele, amit akarok! Fél óra múl-
va ott találkozunk.
Dühösen lecsapta a kagylót.
Megtörölte izzadt arcát, a földre dobta a törülközőt,
majd berúgta a lakkozott ajtót, s elindult, hogy megkeresse
Manfredet.
Ott találta az üvegajtó előtt, ahogy zsebre dugott kézzel
kifelé bámult.

90
 AZ ELLENSÉG

– Indulunk! – parancsolt rá. – Amint lezuhanyoztam és

átöltöztem.
Manfred felé fordult. Az orra teljesen eltűnt egy hatal-
mas ragtapasz mögött. A szeme karikás és véres volt, pon-
tosan úgy nézett ki, mint aki egy rettenetes éjszakán van
túl. Ráadásul még egy régi sebhely is húzódott végig a
nyakától a mellkasáig. Mindent egybevéve meglehetősen
gyanúsan nézett ki.
– Hova megyünk?
Oblivia Newton megállt egy pillanatra, mivel szemlá-
tomást megdöbbent a szemtelen kérdésen.
– Mióta akarod te tudni, hová megyünk éppen?
Manfred ferdén elhúzta a száját, és megpróbált olyan
mosolyt produkálni, amit Jack Nicholsontól látott nemrég
egy gengszterfilmben.
– Csak amióta az életemet kockáztattam önért.
Oblivia villámgyorsan megpördült, s fenyegetően meg-
villantotta pengeélesre köszörült lila körmeit.
– Pontosan tudod, mennyire haragudtam, amikor visz-
szajöttem, és nem találtalak itthon… csak mert éppen a
Villa Argo felé támadt kedved őgyelegni… meglátogattad
a kölyköket… s közben rommá törtél egy félmillió fontos
kocsit.
Manfred rendületlenül azon igyekezett, hogy megőrizze
Jack Nicholson-os mosolyát, noha közben Oblivia lila
körmei végigfutottak a nyakán húzódó sebhelyen, s a tor-
kához közelítettek.
– De aztán, Manfred… – folytatta Oblivia, és egyszerre
teljesen megváltozott a hangneme, s hirtelen a férfi nyakát
is elengedte, amitől az hátratántorodott. – Aztán odaadtad
azt a csodálatos dolgot, amit elraboltál… és elmondtad,

91
hogy az életedet kockáztattad érte… S így hát úgy döntöt-
tem, megbocsátok.
Oblivia kezében két kulcs villant fel, melyeket a nya-
kában hordott egy láncon.
– Kicsi, bátor Manfredom… Tegnapig csupán egy cica
voltál… – mosolygott a nő, s előbb az egyik, majd a másik
kulcsot is megmutatta. – És most a cicához egy oroszlán is
került… GRRR!
Manfred nagyot nyelt, s nem tudta hirtelenjében eldön-
teni, mikor fél jobban Obliviától, amikor dühöng, vagy
mikor boldogságban úszik.
– GRRRR… – válaszolt hát mély, ám igen kevéssé
meggyőző hangon.
Majd gyorsan újra magára öltötte a szokásos másodosz-
tályú gengszter arcát.
– Jól van, Manfred! – dicsérte meg Oblivia. – Menj, in-
dítsd be a motort! Mindjárt indulunk.
A férfi mozdulatlanul nézte, míg csak el nem tűnt e ri-
deg ház számtalan zománcozott ajtajának egyikén. Majd
megfordult, és dühösen zsebre vágta a kezét. Tele volt ha-
raggal, de nem tudta volna megmondani, kire is mérges.
Utálta a munkáját, a Villa Argót, azt az öreg kertészt, no
meg a hisztérikus kiscsajt, aki kis híján megölte. Hirtelen
azonban arra is rádöbbent, hogy kezdi gyűlölni munkaadó-
ját is, aki csupán bábként használja, s aki ugyanolyan le-
nézően kezeli őt is, mint ahogy azokat a bontócégeseket
fogja. Ám még mindig a bőrén érezte a lila körmök karco-
lását…
S ráadásul meg sem tudta, hova mennek.

92
93
N éhány kilométernyi tekerés után egy földút sarkán
a három gyerek megállt, hogy kicsit kifújja magát.
A főút, amelyen haladtak, elhagyta a tengerpartot,
és enyhén a szárazföld belseje felé kanyarodott. Amióta
kiértek a faluból, még csak autóval sem találkoztak. A táj
kissé ellaposodott, s inkább egy tágas mezőre emlékezte-
tett, melyet alacsony, kerek bokrok, kisebb kövek, vala-
mint az enyhe szélben hajladozó fehér és lila kis virágok
tarkítottak. Olykor egy-egy fa is a szemükbe ötlött, melyek
magasba nyúló ágai a széliránnyal ellentétes irányba, a
szárazföld felé hajlottak.
Kinyújtóztatták a lábukat kissé, és körülnéztek. Rick,
aki mindig is előrelátó volt, magával hozott egy kulacs vi-
zet, amelyet most körbekínált a társainak.
A kis földúton nemrég valami nehéz jármű hajthatott
végig, amely mély nyomokat hagyott az úton, és eltörte az
út nevét jelző fatáblát is. Jason lehajolt, és felszedte a fű-
ből a táblát, melyre ez volt írva: Owl Clock.
– Ez érdekes, nem?
Az utcanév mellett egy bagoly fehér rajzát is felfedez-
ték. Hirtelen Juliának eszébe jutott, amit Bowen doktor
mondott nem sokkal korábban, s Rickhez fordult:
– Tényleg igaz, hogy sose láttál olyan táblát, hogy Isten
hozott Kilmore Cove-ban? Vagy legalább egy sima kiírást,
hogy Kilmore Cove, tudod, amilyet mindig kiraknak min-
den település elején?
– Hát… az az igazság, hogy nem igazán figyeltem,
de… nem. Asszem, tényleg nincsenek táblák.
– Hány úton lehet bejönni a faluba?
– Csak ezen az egyen – mutatott Rick abba az irányba,
ahonnan jöttek. – S ugyanez megy végig a parton, egészen
a Villa Argóig.

94
 OWL CLOCK

– És a Villa Argo után?

– Nem tudom. Sosem jártam arra – válaszolt kicsit za-
vartan Rick.
Nem igazán akarta bevallani, hogy sohasem mozdult
még ki Kilmore Cove-ból. Valójában még eszébe sem ju-
tott ez korábban. A faluban megvolt minden, amire vá-
gyott, és most, hogy az utolsó kívánsága is teljesült, s be-
jutott a Salton Cliff-i fellegvárba, a Villa Argóba, igazán
nem hiányzott neki semmi.
Julia észrevette a fiú zavarát, és kedvesen rámosolygott.
Egyre jobban értékelte Rick kedves figyelmességét, amely
annyira más volt, mint az öccse örökké piszkálódó stílusa.
– Jó, de a vasútállomáson csak van kiírás! – jutott eszé-
be.
– Volt – felelt Rick. – De az állomást évekkel ezelőtt
bezárták. Sőt, hogy őszinte legyek, nem is emlékszem,
hogy valaha láttam-e vonatot elmenni erre. Egy kicsit…
hogy is mondják, el vagyunk vágva a világtól, ugye?
– Nagyon úgy tűnik – helyeselt Jason. – Sehol egy ház
kilométereken keresztül.
Rick felkapta a kulacsot, s a kerékpárra tette.
– Félelmetes, mi? Úgy érzitek, mintha a nagy semmi-
ben bolyonganátok?
– Azt azért nem! Bár igaz, ami igaz… Londonban va-
lamivel többen vannak.
Néhány másodpercig hallgattak mind a hárman, majd
Rick vett egy nagy lélegzetet:
– Akárhogy is, én szeretek itt élni. S még ha nincs is
tábla, hogy: Isten hozott, én örülök, hogy most itt vagytok
ti is.
Azzal felpattant a biciklire, megragadta a nyikorgó
kormányt, és tekerni kezdett.

95
Néhány méter után azonban már legszívesebben a falba
verte volna a fejét. „Hülye!, hülye!, hülye!” ismételgette
magában. „Mekkora hülyét csináltam magamból: örülök,
hogy most itt vagytok ti is… pfúj.”
Hogy juthatott az eszébe ilyen nyálas szöveg? Mintha
egy óvodásoknak szóló mesekönyvből vette volna!
– Nem ismerem én a világot… – mormogta a tenger fe-
lől fújdogáló szélnek, s rögtön azon kapta magát, hogy
megint édesapjára gondol. Ő bezzeg ismerte a világot, és
mindig tudta, mikor mit kell mondani.
S vajon mire gondolhat most Jason és Julia? Talán,
hogy ez a Rick mégis csak egy tudatlan vidéki tahó.
Hallotta, ahogy a testvérek halkan nevetgélnek, és ön-
kínzó módon elképzelte, hogy biztosan rajta mulatnak.
Anélkül, hogy a tekerést abbahagyta volna, hátrafor-
dult, s rájuk kiáltott:
– Hagyjátok már abba!
Jason és Julia, akik persze egészen másról beszélgettek,
hirtelen hangos berregést hallottak, mintha csak egy heli-
kopter közeledne, majd egyszerre csak megpillantottak
egy fénylő fekete tárgyat, amely hatalmas sebességgel ro-
bogott feléjük.
Egy versenymotor volt az, mely éppen készült a ka-
nyart bevenni, s rajta két ember.
– RICK, VIGYÁZZ! – üvöltötték.
Rick is meghallotta a zajt, ám amikor visszafordult, tát-
va maradt a szája a megdöbbenéstől, hogy máris utolérték,
hiszen a motor már ott volt a nyakában. Ösztönösen eldob-
ta magát bal felé, és a földre zuhant. A motor megpróbált a
másik irányba kitérni, a kereke keservesen csikorgott.

96
 OWL CLOCK

A motor vezetője kétségbeesetten manőverezett, hogy

megőrizze a jármű egyensúlyát, s néhány centiméter híján
ugyan, de sikerült kikerülnie Rick bicaját.
Elhúzott Julia és Jason mellett is, a gumik szinte vörö-
sen izzottak a kétségbeesett fékezéstől. Végül valamivel
odébb sikerült lelassítania, majd megállt.
A motor utasa felhajtotta a sisak ellenzőjét, és dühtől
remegő hangon üvöltötte a gyerekek felé:
– Takarodjatok haza, taknyos kölykök!
Majd a motor, hatalmas porfelleget hagyva maga után,
eltűnt azon a földúton, amelynél néhány perce a gyerekek
megpihentek.
Jason hitetlenkedve csóválta a fejét.
Julia földre dobta a biciklijét, és odarohant Rickhez,
hogy megnézze, mi baja esett.
A fiú a földön feküdt mozdulatlanul.
– Jól vagyok… – motyogta Julia felé a vörös hajú srác,
amint megpillantotta. – Épp csak… az ingem szakadt el.
– De hiszen csurom vér vagy!
– Ugyan, semmiség – válaszolta, noha csupa horzsolás
volt, s az alkarja vérzett. – Láttátok ezt? Ki volt ez a két
ámokfutó?
Jason megint csak a fejét ingatta.
– Biztos vagyok benne, hogy ők voltak azok.
– Mármint kik? – értetlenkedett Julia.
– Biztos vagyok benne, hogy az, aki beszólt nekünk, az
Oblivia Newton volt.
– Oblivia Newton? De hova a fenébe mehetett?
– Nem érdekel – dühöngött Rick, s megragadta a ke-
rékpárt azzal a kezével, melyről cafatokban lógott az ing –,
de most már tényleg elegem van abból, hogy ez a nő foly-
ton elgázol!

97
 Úgy pattant a nyeregbe, mint egy cowboy a végső csa-
tajelenet előtt.
– Mit akarsz tenni?
– Utánamegyek, s most ő lesz, aki megfizet – jelentette
ki anélkül, hogy a barátai véleményét kikérte volna.

– Na mondd csak el még egyszer… – kérte a három tenge-

rész egyike a világítótorony őrétől. – Tehát fizetnél ne-
künk ötven fontot koponyánként csak azért, hogy Salton
Cliff alatt kivessük a hálót?
Két kollégája a szakállát vakarta, s szemlátomást jól
szórakozott ezen az abszurd munkalehetőségen.
– Mi van? Elittad az eszedet, Leonard?
A világítótorony őre háttal állt a falunak: lenyűgöző
testalkatát egy kék vászonból készült tengerészzubbonyba
gyömöszölte. Egész teste vaskos volt, hosszú haja és sza-
kálla pedig ápolatlan. A lábán egyszerű, durva fapapucs.
– Pontosan – válaszolt olyan hangon, mintha a tenger
zúgna egy barlangban.
Az egyik halász odasétált a bárkájához.
– Most pucoltam meg a hálót, s szeretném kiélvezni azt
a pár órát, ami még hátravan a vasárnapból. Végül is ne-
künk is jár pihenő, nem?
– Meg aztán ha a sziklák közé vetjük ki a merítőhálót,
legfeljebb felszántjuk a feneket, de hogy halat nem fo-
gunk, az biztos – jegyezte meg a társa, aki a kezével ár-
nyékolta a szemét, és úgy vizslatta Salton Cliffet.
– Bár lefogadom, hogy nem is halat akarsz te fogni,
ugye? – vakarta meg a harmadik tengerész a hasát, ami
ugyancsak kilátszott az I AM DAVID BECKHAM feliratú
trikójából.

98
 OWL CLOCK

Leonard Minaxo áttette a testsúlyát a másik lábára. A

móló nyikorgott. Nem szólt egy szót sem, de egész visel-
kedése fenyegető volt.
– Ötven font, azt mondod. Egy csóró halász nem köp-
het egy ilyen summára. Bár én barátilag azt javallanám,
hogy inkább menj vissza a toronyba, és nézd meg, hogy
minden rendben van-e.
– Értjük mi, Leonard, világos: a te pénzed, azt csinálsz
vele, amihez kedved van. Mi ledobjuk szépen a hálót a ne-
hezékekkel, s meglátjuk, mit fogunk ki.
A második tengerész a vízbe köpött.
– Te egy kulcsot keresel. Egy régi kulcsot… Az is le-
het, hogy megtaláljuk, de az is, hogy nem.
A harmadik a fejét vakarva még hozzátette:
– De miért pont a sziklák közé kellett pottyannia?

99
100
 gyorsan elhúzó motor által felvert porfelhő sokáig

A megmaradt az Owl Clock-i földúton, így a gyere-

kek könnyen követhették a vad motorosokat bi-
cajjal is. A kis út dimbes-dombos tájon kanyargott, fűvel,
bogáncsokkal és sárga virágokkal borított enyhe lejtőkön
át.
A három gyerek egész úton csendben volt, hiszen evvel
is tartalékolták erőiket, no meg nem akartak túl sok port
nyelni.
Az út végén az első dolog, amit megpillantottak, egy ka-
pu maradványa volt, amelyet szemlátomást a puszta köze-
pében építettek valaha. Két kőoszlopból állt, amelyeket má-
ra már félig benőtt a növényzet. Tetejét tükörszilánkok borí-
tották, melyek egykor a kaput díszíthették.
A két berozsdásodott kapuszárny ott hevert elhagyatot-
tan a fűben, mintha valamitől betört volna a kapu.
– Traktornyom – jegyezte meg Rick, aki a nyomokat
nézegette a földön. – Valaki nemrég traktorral járt erre.
Jason lehajolt, hogy ő is jobban megvizsgálja az úton
látható nyomokat.
A nővére viszont a kapura rögzített réztábla maradvá-
nyát próbálta kibetűzni:

101
 – Mond neked valamit ez a név? – kérdezte Ricktől.
– Nem – ismerte el a fiú. – De akármi is legyen, rájö-
vünk.
A kapu mögött a földút enyhe S alakot írt le két füves
domb közt. Az egyik domb tetején viszont egy sor fura
építményt pillantottak meg. Magas, keskeny szélmalmok
voltak, melyek hosszúkás, két végükön keskenyedő lapát-
jai lustán forogtak. Az utat gazdag lombozatú, szabályosan
ültetett fák szegélyezték, valóságos fasort alkotva.
– Azok az izék meg mik lehetnek ott a dombtetőn?
– Mintha szélmalmok lennének.
– Nem hiszem, nagyon furcsa hangot adnak ki.
A zaj azonban nem a dombtetőről jött, hanem egy te-
herautó hangja volt, amely ugyanabból az irányból érke-
zett, ahonnan a gyerekek.

102
 A TÜKRÖK HÁZA

– Gyorsan! – kiáltott fel Rick, amikor észrevette.

Villámgyorsan felkapták a kerékpárokat az útról, elbúj-
tak a fasor növényzete mögött, s lehasaltak a fűbe.
A zaj egyre erősebbé vált, s nem sokkal később megpil-
lantottak egy jókora teherautót, melynek oldalára jól látha-
tó betűkkel ezt mázolták:

CYCLOPS ÉS TSA.
BONTÓCÉG

A teherautó eldübörgött a kapu mellett, és továbbdöcö-

gött, míg csak el nem tűnt a domb mögött.
– Jobb lesz, ha óvatosan megyünk tovább… – jegyezte
meg Jason. – Úgy látszik, valami családi találkozó lesz.
A bicajokat a kapunál hagyták, miután fűvel gondosan
beborították, és a fák között továbbóvakodtak. A domb
mögött egy igen furcsa ház körvonalai tűntek elő. Az épü-
let tetejét majdnem teljesen tükrök borították.
Magas és keskeny, ám határozottan harmonikus ház
volt, melynek falát borostyán nőtte be, az ablakait pedig
kovácsoltvas erkélyek és kacskaringós dekoráció díszítet-
te.
Ahogy közeledtek, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy
az épület igencsak elhanyagolt állapotban van, mintha
évek óta lakatlanul állna: néhány tükör összetört, s a he-
lyén cikcakkos rések feketéllettek a tetőn, a vaskorlátok
több helyen rozsdásak voltak, a borostyánra pedig ráfért
volna egy alapos metszés.
Az udvaron emberek és autók gyülekeztek. A gyerekek
felismerték az út szélén álló motort is, amely kis híján ha-
lálra gázolta Ricket. Kicsivel odébb pedig ott állt egy jó-

103
kora buldózer, darugémjén láncon lógott egy vasgolyó. A
teherautó érkezett utoljára, és a ház elé keresztbe parkolt
le. Előtte négy megtermett, magas férfi állt, fehér atlétatri-
kójuk jól kiemelte dagadó izmaikat. Áramvonalas kék
nadrágot és egyensapkát viseltek, amelyet egy nyitott
szemet ábrázoló rajz díszített.
A négy férfi szemlátomást a motorosokkal akart be-
szélni, akik még nem vetették le fekete kezeslábasukat.
Jason, Julia és Rick a fűben kúszva megpróbáltak a le-
hető legközelebb jutni az udvarhoz. Mikor már jobban lát-
tak, rájöttek, hogy Jasonnek igaza volt: a két vadmotoros
valóban Oblivia Newton és Manfred volt.
Juliának elállt a lélegzete, amikor megpillantotta a so-
főrt.
– Kezdheted elölről, Julia… – súgta a fülébe fivére. –
Éppen csak az orrát sikerült betörnöd.
– Várjatok meg itt… – mondta hirtelen Rick, és to-
vábbkúszott.
– Hová mész?
– Csak megigazítom annak a fickónak a motorját – vá-
laszolta rejtélyesen a Kilmore Cove-i fiú.
Jason és Julia lelapultak a fűben.
– Ez meg mit művel? Megőrült?
– Azt hiszem, egyszerűen nagyon dühös.
Az udvarban közben Manfred idegesen körbepillantott,
mintha kiszagolta volna a gyerekeket.
Jason megpillantotta Rick alakját egy domb mögött,
majd kicsivel később a Cyclops Bontócég teherautója mö-
gött látta meg.
Az ikrek szíve a torkukban dobogott, ahogyan a barát-
jukat követték, s közben az Obliviával beszélgető ismeret-

104
 A TÜKRÖK HÁZA

lenek mozgását is szemmel tartották. Manfred is újra be-

kapcsolódott a beszélgetésbe, s Rick ezt használta ki ügye-
sen arra, hogy elérje Oblivia motorját.
Lehajolt a kerékhez… és néhány pillanattal később a
gumik leeresztettek.
Jason és Julia majdnem elnevették magukat, amikor azt
látták, hogy Manfred tovább beszél gesztikulálva a mun-
kásoknak, s semmit sem vesz észre. Rick puskagolyóként
rohant át az udvaron, és ott termett az ikrek mellett.
Úgy nézett ki, mint aki rettentően meg van elégedve
magával.
– Megkérdezhetem, hogy csináltad? – kérdezte Jason,
és megveregette barátja vállát.
– Szakmai titok – válaszolta büszkén Rick, és boldogan
sütkérezett Julia elismerő pillantásaiban.
Majd megint a beszélgetőket kezdték figyelni.
– Miről beszélgetnek? – kérdezte Julia Ricktől.
– Sok mindent nem hallottam – ismerte be a fiú –, de
mintha arról lenne szó, hogy ez a ház Oblivia tulajdona.
– Hm… meg kéne tudni valamivel többet is – dünnyög-
te Jason.
– De hogy? Túl rizikós volna megint úgy odalopakodni,
mint Rick.
A vörös hajú fiú arra mutatott, ahol az imént eltűnt.
– Azt láttam, hogy onnan vezet egy ösvény, ami meg-
kerüli a házat. Talán hátulról ki tudjuk hallgatni őket anél-
kül, hogy észrevennének.
Mindössze egy másodpercig mérlegeltek.
– Oké. Próbáljuk meg.
Az út alatt a domb egy térdig érő fűvel takart széles rét-
té terebélyesedett.

105
 A gyerekek körül egy érintetlen, zöld völgy terült el,
amelyből egyedül a Tükrök háza emelkedett ki, meg a kü-
lönös szélmalmok a dombtetőn. Az ösvény nagy ívben
megkerülte a házat, majd a túloldalon elterülő mezőn át
visszakanyarodott.
Hátulról úgy nézett ki, mintha a háznak nem is volna
teteje. És ami még különösebb volt, úgy látszott, mintha
egy kerek platóra épült volna, amelyet vaskos fémoszlo-
pok tartottak. Ilyenformán leginkább egy cölöpházhoz ha-
sonlított. Nem is annyira valódi háznak tűnt, hanem in-
kább egy fémből, tükrökből, borostyánból és fából össze-
állított hatalmas szerkezetnek.
A gyerekek elbűvölve léptek közelebb. Néhány na-
gyobb madár a borostyánban fészkelt, s most a lombok
közül kukucskált érdeklődve.
Rick észrevette, hogy a házat és a kerek platót vasrudak
és hatalmas csavarok kötik össze, mintha egy nagy gép
lenne. A falakon, a borostyán alatt fémhuzalok és jókora
rézcsövek futottak, s alkottak fémvázat.
– Nagyon leleményes – jegyezte meg Rick, miközben
alaposan megvizsgálta ezt a bizarr szerkezetet. – Igazán
nagyon leleményes.
– Mi olyan leleményes? – kérdezte Julia, miközben ész-
revétlenül elérték az egész szerkezetet tartó vasoszlopokat.
Ha jól füleltek, már egy-két szót ki tudtak venni a ház
másik oldalán folyó beszélgetésből.
– Azt gyanítom, hogy ez a korong… – válaszolt Rick,
és a házra mutatott – arra szolgál, hogy a házat körbefor-
gassa. Hallottam már emlegetni egy forgó házat…
– És még sose jöttél ide, hogy megnézd? – hitetlenke-
dett Jason.

106
 A TÜKRÖK HÁZA

– Nem, nagyon messze volt a falutól… Meg különben

is, ha rá nem térünk erre az útra, soha az életben nem talál-
tuk volna meg.
– Egy ház, ami forog? Biztos vagy te ebben? – kérdezte
Julia.
Rick megmutatta neki, hogy a ház valójában vonatke-
rékre emlékeztető óriási keréken támaszkodott a platóra.
– De mi okból kéne egy háznak körbeforognia? – kér-
dezte teljesen elbűvölve.
– Talán, hogy a napot kövesse. Láttátok a tetőn a tükrö-
ket?
– Aha.
– Na, szerintem azok igazából nem is tükrök, hanem
napelemek. Azok a fura malmok ott a dombtetőn pedig
szerintem szélerőművek: napenergia és szélenergia.
Ebben a pillanatban a tető felől valami állat mély, hívo-
gató hangja, egy ismétlődő melankolikus huhogás hallat-
szott.
– Ez meg mi volt?
– Nem tudom, talán egy madár hangja.
Julia elunta a srácok diskurzusát, és bemászott a fém-
oszlopok közé, ahol megpillantott egy félig nyitott kis aj-
tót. Bemászott a deszkák között, melyek az ajtót félig el-
torlaszolták, majd intett a fiúknak, hogy jöjjenek utána.

Az ajtón túl egy hihetetlen szoba volt. Úgy nézett ki, mint
egy tengeralattjáró gépháza, vagy mint egy óra mechani-
kája belülről. Bármerre nézett is Rick, Julia és Jason, csak
fogaskerekeket, rugókat, különböző hosszúságú rézcsöve-
ket, vasdobozokat és egymással bonyolultan összekötött

107
halk gépeket láttak. Mindösszesen egy szűk folyosó ma-
radt középen szabadon a helyiségben.
– Ez lesz az a gépezet, ami a házat forgatja… – jegyez-
te meg halkan Rick.
– Életemben nem láttam még ehhez hasonlót! – kiáltott
fel Jason, ahogy körülnézett.
A gyerekek elértek egy kis központi helyiségbe, ame-
lyet egy öreg íróasztal foglalt el. Az asztalon karok voltak,
melyek számtalan fogaskereket működtettek. A mögötte
lévő falon pedig egy kapcsolótábla-félét fedeztek fel,
amelyre stilizált ábrákat véstek: az egyik rajz mintha a há-
zat ábrázolta volna, míg a másik a napot és a holdat. Újabb
rajzok pedig azt jelezték, milyen irányba kell forgatni az
egész szerkezetet.
A kapcsolótáblából néhány cső is vezetett egy sor hideg
és meleg vizes kádhoz, majd tovább a falon túlra.
A teremben háborítatlan csend honolt, melyet olykor az
udvarból jövő beszélgetés távoli zaja, olykor pedig a tető
felől hallatszó, ismétlődő huhogás zavart csak meg.
Rick leporolta az asztalon lévő karokat, és megkísérelte
kitalálni, melyik mire szolgál: – Szerintem ezek szabá-
lyozzák a meleg vizet. Ezek meg… ezek meg a dombon
lévő szélmalmok által termelt energiát.
– Igen, de teljesen elhagyatottnak tűnik. Nem régóta, de
mégis elhagyatottnak… – mondta Jason.
– A fogaskerekekkel még ráérünk – javasolta Julia. –
Most viszont mozogjunk, ha még el akarunk valamit kapni
abból, amit odaát beszélgetnek.
A gépteremnek egyetlen kijárata volt, egy felfelé vezető
lépcső, mely valószínűleg magába a házba vezetett.
Az ajtaja természetesen egy tükör volt.

108
 A TÜKRÖK HÁZA

Mikor beléptek, elsőként szárnysuhogást hallottak. Azt ér-

zékelték, hogy valami sebesen átszeli a szoba poros és sö-
tét levegőjét.
– Hu-hu-hú – visszhangzott a homályból.
A három gyerek belépett egy ránézésre igencsak sivár
szobába, melyből az összes bútort elvitték. Valami külö-
nös, vad illat terjengett, s a házfalon futó borostyán már
betört a helyiségbe, s a szoba falaira is felkúszott. A falak
nem kőből, hanem könnyű fából készültek, s még látszot-
tak rajta a régi berendezés nyomai.
Rick és Jason óvakodva attól, hogy bármihez is hozzá-
nyúljon, elért egy félhold alakú szalonba, ahol az átható
szag még erősebben érződött.
Onnan viszont már világosan ki tudták venni az udvar-
ból hallatszó hangokat.
Nagyon óvatosan mozogtak, s mindhármuknak az a fu-
ra érzése volt, mintha valaki figyelné őket.
Julia körülnézett, és a lépcső tetején úgy tűnt, mintha
néhány hatalmas sárga szempárt pillantott volna meg.
– Hu-hu-hú – visszhangzott a homályból.
– Jason… – suttogta halkan.
A két fiú azonban közben már az udvarra nyíló abla-
kokhoz ért. Magas és keskeny ablakok voltak, melyeket
kovácsoltvas rács óvott. Az ablaküveg azonban mindenhol
betört, a redőnyöket pedig egymásra szögeit deszkákkal
foltozták be.
A két ablak között volt a ház bejárati ajtaja, amely
olyannyira befelé dőlt, hogy szinte kifordult a sarkaiból.
Julia megint hallotta a szárnysuhogást a felsőbb emele-
tekről, ám megpróbált ügyet sem vetni rá, és körülnézett.
A szalont teljesen kiürítették, csupán egy öreg, kibele-
zett kakukkos óra volt még ott, melynek mechanikája a

109
földön hevert szétszórva, no meg egy kerek fémasztal,
melynek lapjára egy bagolyfejet véstek, s lábai madárlábra
emlékeztettek.
– Baglyok – döbbent rá Julia. Megvan, ki bámult rá
olyan nagy és villogó szemekkel az imént.
Jason és Rick közben kikukucskált: Oblivia és a
Cyclops négy embere éppen összedugták a fejüket valami
fölött, amit a teherautó motorházára terítettek ki.
– A mi térképünk! – súgta Rick, amint megpillantotta.
S valóban, a teherautó motorháztetőjén ott hevert Thos
Bowen térképe, amelyet Puntföldön találtak.
– Le kell rombolniuk ezt a szörnyű házat! – magyarázta
éppen Oblivia Newton. – De lassan, apránként, faltól falig
haladjanak!
A bontócsoport egyik munkása hátratolta egyensapká-
ját, és keserves arcot vágva megvakarta izzadó fejét.
– Az elég bonyolult lesz, mivel…
– Nem érdekel, mennyire bonyolult! – dühöngött
Oblivia. – Meg kell találnom egy ajtót!
– S biztos benne, hogy itt van még az az ajtó?
– Persze, hogy biztos vagyok benne! Ha tudná, mit csi-
náltam végig csak azért, hogy biztos lehessek benne!
Oblivia Newton ott szorongatta a kezében Thos Bowen
térképét.
A Cyclops alkalmazottja megadóan emelte fel a kezét,
jelezve, hogy mindent elhisz. Mellette Manfred, aki bol-
dog volt, hogy ez egyszer Oblivia nem rajta tölti ki a ha-
ragját, gúnyosan felnevetett.
– Meg ne tessék haragudni a kérdésért, de ha egyszer az
ajtó a házban van – kérdezte a munkás –, akkor miért is
kell lebontanunk?

110
 A TÜKRÖK HÁZA

– MERT NEM TALÁLOM! – rikoltotta Oblivia. – El-

rejtették valahova, befalazták valami résbe, vagy lebeto-
nozták egy pincében, vagy mit tudom én! Pontosan ezért
hívtam magukat: egyenként bontsák le szépen a falakat,
amíg elő nem kerül az az ajtó.
– És ha megtaláltuk?
– És ha megtalálták, akkor mehetnek, amerre látnak!
A Cyclops négy embere igencsak zavarban volt, még
sohasem kaptak ilyen megbízást.
– Azon túl, hogy mennyire abszurd a kérése, asszo-
nyom… jó, az ön házáról és az ön pénzéről van szó… de
szeretném, ha megértené, hogy ez veszélyes is lehet. Nem
tűnik szokványos háznak. A falak alumíniumból és fából
vannak, a tető meg tükrökből. Ráadásul olyannyira tele
van rakva csövekkel és gépekkel, hogy szavamra, félek tő-
le.
– Egy ilyen szép, nagy darab ember megijed egy órás-
mester játékházától? – gúnyolódott Oblivia. – Ne nevettes-
se ki magát! Persze, hogy fából és alumíniumból van, hi-
szen könnyűnek kellett lennie, hogy forogni tudjon!
A szalon mélyén Rick elmosolyodott. Neki volt igaza,
ez a ház tényleg forog.
– Hát az biztos, hogy nem mindennapi épület… – je-
gyezte meg a Cyclops embere. – Nem nevezném játékház-
nak!
Oblivia gúnyosan felnevetett.
– Dehogynem, a tulajdonosa játékszere volt. Peter
Dedalus, egy kábé ekkora emberke… – és mutatta, hogy a
köldökéig érhetett a tulaj.
Amikor ezt a nevet hallotta, Rick izgatott lett.
– Ez a ház valóságos műszaki-mechanikai ékszerdoboz
– tette hozzá a munkás, s visszavette a sapkáját. – Pláne,

111
hogyha igaz, hogy önmagának termelte az elektromossá-
got.
– Sehol egy villanyvezeték, sehol egy telefon – erősítet-
te meg Oblivia is. – Valóságos rémálom! Mindent azok a
tetőn lévő izék termelnek…
– Napelemek.
– Rettenetek! – üvöltötte Oblivia – Ebben a rettentő
házban! Gyerünk, rombolják le!
Ahogy az utolsó rikoltás visszhangzott az üres szalon-
ban, őrületes szárnycsapkodás hallatszott bentről.
Oblivia és a munkások a ház felé fordultak.
– Szerintem valami állat is van bent – jegyezte meg a
munkás.
– Nem érdekel – válaszolt Oblivia. – Megmondtam, mit
tegyenek!
– Ahogy óhajtja – zárta le a beszélgetést a munkás ki-
csit szomorkás hangon. – Körbenézünk bent, és hozzálá-
tunk.
A gyerekek villámgyorsan elugrottak az ablaktól, s
eközben Julia tévedésből rátámaszkodott a mögötte lévő
bagolylábú asztalnak. A bútor fenyegető fémhangot halla-
tott, mintha egy rugó pattant volna, és egyet hátralépett.
Julia lemerevedve, üveges szemmel bámulta, egyszerű-
en képtelen volt logikus magyarázatot találni arra, amit lát.
Vajon tényleg megtörtént, vagy csak képzelődött?
– Jason…
– Mi van?
– Ez az asztal magától megmozdult.
– Persze, Julia… máris rohanok.
Jason és Rick besurrantak a Tükrök háza kapujába, s
onnan újra kinéztek a fal és a kapufélfa között lévő résen.

112
 A TÜKRÖK HÁZA

A Cyclops emberei a teherautó hátuljában pakoltak épp

valamit. Oblivia és Manfred pedig fel-alá sétálgattak, s
közben egész közel értek a csámpás kapuhoz.
– Hihetetlen öröm lesz lerombolni ezt a viskót! – kiál-
totta Oblivia, és megvetően nézte a Tükrök háza kapuját.
Majd halkan, nehogy a munkások meghallják, odasúgta
Manfrednak:
– Meglesz hamar, meglásd! A térkép nélkül száz év
alatt se találtam volna meg! S nézd meg, ide van jelölve,
pont Peter házába! Oh, még sohasem voltam ilyen boldog
életemben!
Julia még mindig ott állt mereven a szalon közepén.
– Komolyan mondom, Jason – súgta. – Éppen csak
hozzáértem, és… ez a fura asztal… lépett egyet!
A bejárat előtt közben Oblivia kiterítette a térképet, né-
zegette egy kicsit, majd megint betekerte, és a hóna alá
vágta.
– Meddig húzzák még ezek a fiúk a nyavalyás bontást?
Mi a frászt keresgélnek még a teherautóban? Tényleg igaz,
hogy minél izmosabb egy férfi, annál kevesebb esze van!
Manfred, aki pedig kigyúrt fickó volt, először bólintott,
majd hirtelen a kaput kezdte mereven bámulni.
Jason és Rick lélegzetüket visszatartva lapultak a kapu-
ban, s a falon keresztül is magukon érezték Manfred kuta-
tó pillantását.
A szalonban közben Julia kinyújtotta a kezét, hogy me-
gint megérintse az asztalt.
Manfred olyan grimaszt vágott, mint aki nem túl biztos
a dolgában.
Oblivia csípőre tette a kezét, s felfelé nézett a tükörtető
irányába.

113
 – Ott kezdjük majd, azzal a röhejes vízmelegítő tetővel!
Hallod, micsoda ricsaj? A fenébe, milyen állatok ezek?
Baglyok? Pfúj, micsoda bestiák! Gyerünk már azzal a bul-
dózerrel! Vagy mi legyen, vállal lökjük be ezt a kaput mi
magunk?
Manfred azonnal megvizsgálta az ajtó szilárdságát, és
alig ért hozzá, a kapu máris nyikorogni kezdett.
– Még belökni sem kell, bedől ez magától is… – állapí-
totta meg.
Rick és Jason visszatartották a lélegzetüket.
Julia közben a lépcső teteje felé nézett. A korlát végén,
mintha csak szobor volna, ott gubbasztott egy hatalmas,
világos tollú bagoly, mely őt figyelte.
A lány megérintette a kerek vasasztalt. És…
– EZT KAPD KI! – kiáltotta hirtelen Rick, és nekife-
szült a kapunak, amely így veszélyesen Manfred irányába
kezdett dőlni, aki védekezőn felemelte a kezét, hogy meg-
tartsa.
Oblivia sikított.
Jason egy szempillantás alatt megértette barátja ötletét,
és ő is elkezdte kifelé nyomni a kaput. Az öreg kapu sa-
rokvasai panaszosan nyikorogtak, majd engedtek a túlerő-
nek, és a kapu Manfred fejére dőlt.
A bagoly a lépcső tetején méltóságteljesen kiterjesztette
a szárnyát, és a szalonba siklott.
– El innen, de gyorsan! – üvöltötte Jason, és a nővére
után kutatott a szemével, ám meglepetésére pillantása a
bagolyéval találkozott, aki zuhanórepülésben felé tartott.
– Hát te meg ki vagy?! El innen, lépjünk le! Ha észre-
vesznek bennünket, gáz van!
Julia még mindig ott állt az asztal előtt.

114
 A TÜKRÖK HÁZA

Megérintette: hideg volt, poros és mozdulatlan. Majd

megbűvölten a baglyot nézte, amint kiterjesztett szárnnyal
a kijárat felé vitorlázik.
A srácok egy pillanat alatt mellette termettek.
– A bagoly… – kezdte magyarázni a lány. – Az asz-
tal… aztán meg… ott volt fenn a lépcső tetején.
Jason gorombán meglökte.
– Húzzunk bele, Julia! Mielőtt észrevesznek! Egy má-
sodpercig sem maradhatunk! Az a nő mindenre képes…
A bagoly eltűnt a bejáratot beborító porfellegben, és
már az udvarból hallatszott a huhogása, elvegyülve
Oblivia sikoltozásával.
A gyerekek rohanva hagyták el a szalont.
Mielőtt azonban kiléptek volna, Rick a szeme sarkából
még észrevette, hogy a poros padlón az asztal mellett há-
rom friss nyom látszott, mintha csak az asztal három láb-
bal lépett volna egyet.

115
116
 gyerekek lejutottak a lépcsőn, kirohantak a ka-

A pun, elérték a kertkaput is, és végül újra a magas

fűben lapultak. Gyanakodva néztek körül, s pró-
báltak rájönni, észrevette-e őket valaki… Pontosan ebben
a pillanatban meghallották, hogy beindítják a buldózert.
Egyre csak a Tükrök házát nézték, és mindhármukon va-
lami intenzív tehetetlenségérzés vett erőt.
Ekkor azonban valami különös történt: odaát a tető kö-
rül egy csapat bagoly körözött.
– Sosem láttam még ennyi baglyot egy rakáson!
– Hányan lehetnek?
– És mit művelnek?
A madarak megzavarodtak a zajtól meg a napfénytől,
ezért fergeteges, csapongó szárnyalásba kezdtek a ház kö-
rül. Kirepültek a második emelet ablakain, öblös hangon
huhogtak, s leszálltak az udvarra.
Oblivia sikoltott:
– El innen, rusnya férgek!
– Szerintem megpróbálják megvédeni a házukat –
mondta Rick.
A buldózer motorja egyre csak járt.
– Most tényleg lebontják?
– Meg kell akadályoznunk! – kiáltott fel Rick.
– Menjünk innen, de gyorsan! Nem akarom végignézni!
– kiáltott Julia, és szaporázni kezdte lépteit, hogy minél
előbb eltávolodjon. – Nem tehetünk semmit… Túl rizikós
volna, hogy most lebukjunk…
Jason és Rick ott maradtak és tovább bámulták a buldó-
zert, amely a madarak kiáltásai közt megindult a ház felé.
– A fene essen Oblivia Newtonba, és abba is, aki ide-
hozta – nyögte Jason, amikor meghallotta, hogy nyikordul
meg az épület a vasgolyó első ütésére.

117
 – Ne! – kiáltotta Julia, és a fülére tapasztotta a kezét.
– A tetőt verik!
– Csináljunk valamit! – javasolta Jason.
Azonban ott maradtak bénultan, és minden dobbanásnál
úgy érezték, összeszorul a gyomruk.
A végén bele kellett törődniük, hogy nem tehetnek
semmit: az a nő a sofőrjével túlságosan veszélyes, és ők
csak hárman vannak.
Előszedték a bicajokat a rejtekhelyről és elkerekeztek,
közben megpróbáltak nem figyelni a hátuk mögül jövő za-
jokra.
Jason majd felrobbant mérgében. Rick avval próbálta
vigasztalni, hogy legalább jól elkapták Manfredet. Julia
szomorú volt és zavart.
A malmok a dombtetőn úgy álltak mozdulatlan, mintha
csak a buldózeres agresszió látványa bénítaná meg őket,
ami lerombolja létük célját.
Mindegyik tetején ott volt egy-egy bagoly.
– Legszívesebben mennék, és az ő házát rombolnám le!
– tört ki Juliából, mikor már elég messzire jutottak, és egy
biztonságos helyen letámasztották kerékpárjaikat. Ott ül-
tek a földön, s a fűszálak között a mozdulatlan, mélységes
tengert nézték. Azt szeretném… nem is tudom, mit szeret-
nék, de azt biztos, hogy valaki megállítsa őket, és hogy va-
laki bosszút álljon ezen a boszorkány Oblivián!
Felkapott egy követ, és dühödten messzire elhajította.
Rick körbekínálta az utolsó korty vizet a kulacsból. Lan-
gyos volt és poshadt.
Jason reményvesztetten csóválta a fejét, miközben dü-
hösen rágott egy hosszú fűszálat.

118
 MINDEN MOZOG

– Amúgy igazunk volt a térképpel kapcsolatban –

mondta kicsivel később.
Rick leült mellé.
– És a kapukkal kapcsolatban is. Nemcsak a Villa Ar-
góban és Biggles néni házában van, hanem van még egy
csomó errefelé elrejtve.
– Vissza kell szereznünk azt a térképet, és meg kell
tudnunk, hány kapu van. És azt is, hogy mire valók.
Nem mondták ki nyíltan, de sehogy sem akarózott visz-
szamenniük a Tükrök házához, hogy végignézzék, aho-
gyan darabokra szedik. Most már viszont ahhoz sem volt
igazán merszük, hogy elmenjenek Oblivia Newton házá-
hoz. Talán attól, hogy végignézték, hogy kezd neki a rom-
bolásnak Oblivia, hirtelen rádöbbentek, mennyire veszé-
lyes is valójában ez a nő.
– Szerintetek miért keres Oblivia egy másik kaput? Mi-
ért nem elég neki az, ami Biggles néni házában van?
– Nem tudom! – vágta rá Jason, és a kezébe temette az
arcát. – Már semmit sem értek! Ki ez az Oblivia, és mit
akar, mik ezek a kapuk, mennyi van belőlük, hol vannak
és mi a fenére lehet őket használni? A francba! Miért nem
segít nekünk senki? – Elhajította a fűszálat, és megpróbált
egy másikat tépni, de az túlságosan erősnek bizonyult.
– Segítsek? – mosolygott rá Julia.
Sikerült Jason elevenére tapintania, aki inkább lehor-
zsolta a kezét, de csak azért is kitépte a fűszálat, majd a
szájába vette, noha röhejesen nagy volt.
Az égen egy sirály rikoltott élesen, s mozdulatlanul állt
felettük a szélnek feszülve. Rick is olyan volt, mint az a si-
rály: nem bírt sem megmozdulni, sem megszólalni, annyi-
ra elmerült gondolataiban.

119
 – Tudom, ki volt annak a háznak a tulajdonosa… –
mondta nagy sokára. – Ő volt Kilmore Cove órásmestere.
A Chubber Sweet Lane-en volt a boltja. Egyszer bemen-
tünk oda apámmal – Rick szeme hirtelen könnybe lábadt.
– Az volt… az első nap az iskolában. Végig gyalog men-
tünk a boltig. Csak most jutott eszembe, hol láttam már azt
a rajzot, ami az Owl Clock táblán volt, tudjátok, a fehér
baglyot, órával a szájában. Ez volt a bolt cégére, s alatta a
felirat:

Peter Dedalus
órák, ingák és egyéb haszontalan időtöltések

Jason úgy döntött, hogy felhagy a rágcsálással, és ki-

köpte a fűszálat.
– Az ajtó fölött volt egy csengő, amely mindig megszó-
lalt, ha valaki ki- vagy belépett – folytatta a történetet
Rick. – Manapság mindenkinek ilyen van, de akkor csak
az órásmesternél lehetett ilyet látni, és én percekig csak ott
álltam, és csukogattam az ajtót, hogy halljam a csengő-
szót, míg végül apám oda nem vonszolt a pulthoz. Nagyon
magas pult volt, telis-tele órákkal. Kis órák, nagy órák, ha-
talmas órák. Mindenféle színben és alakban. S mindegyik
más hangon ketyegett… Peter Dedalus a bolt hátuljában
volt. Asszem, valami függönnyel volt leválasztva, s a füg-
göny mögött zene szólt. Nem hallottam azóta, de biztos
vagyok benne, hogy felismerném azt a zenét.
– Milyen fajta ember volt ez a Peter?
– Túlságosan lefoglaltak az órák ahhoz, hogy rá is fi-
gyeljek. De… úgy rémlik, hogy egy hosszú orrú, apró em-
berke volt, foltos ingben, aki kedvesen mosolygott. Em-

120
 MINDEN MOZOG

lékszem, apám így szólt: „Szia, Peter, elhoztam a fiamat.

Fiam, köszönj szépen Peternek!” Aztán megmagyarázta,
miért jöttünk: hogy egy órát ajándékozzon nekem, mivel
iskolás lettem. Azt mondta, hogy minden komoly gyerek-
nek van órája, hogy pontosan be tudjon érni a suliba. Így
hát csináltatott nekem egy órát. – Rick lecsatolt a bicaj vá-
záról egy karórát, és megmutatta az ikreknek. – Túl kicsi
már a szíja, nem tudom a kezemen hordani, Peter meg
nincs többé, hogy kicserélje.
Elegáns, automata óra volt, világos számlappal, köze-
pén egy bagoly rajza, alatta a mester monogramja: P. D.
– Nagyon szép – jegyezte meg Julia.
Jason, aki még sohasem hordott órát, csupán a súlyát
próbálgatta a tenyerében.
– És könnyű is.
Rick vállat vont.
– Soha nem sietett egyetlen másodpercet sem. Peter na-
gyon precíz volt mindenben.
Hirtelen mindhárman arra gondoltak rémülten, hogy mi
is történik éppen most az órásmester házával.
– Talán szólnunk kellene valakinek… hogy megállítsák
őket – vetette fel Julia.
– De kinek? Vasárnap van – emlékeztette Rick, s visz-
szavette az órát. – Meg különben is, senki sem törődne ve-
le, mi történik Peter Dedalus házával. Szegény Peter!
– Miért? Mi lett vele?
– Nem tudni. Egy nap egyszerűen eltűnt, legalábbis
anyám így mesélte.
– Simán eltűnt, anélkül, hogy bármit is szólt volna va-
lakinek?
– Pontosan: bezárta a boltot, és nem tért vissza többé.
Hirtelen Jasonnek beugrott, mi történhetett vele:

121
 – Felfedezte a kaput.
– Micsoda?
– Egy nap Peter Dedalus felfedezte az Időkaput a házá-
ban. Kinyitotta, és többé nem tért vissza. Ez történt vele.
Hihetetlen volt, és mégis kézenfekvő.
Tökéletes magyarázat.
Ahogy Jason hirtelen felállt, megkordult a gyomra az
éhségtől.
– Jut eszembe az órákról, tudjátok, mennyi az idő?
– Fél négy.
– Mi lenne, ha ennénk valamit?
Julia azonban még mindig Rick történetén merengett.
– És a bolt? Megvan még?
– Ó, igen. Persze, hogy megvan.

122
123
 blivia odament a sofőrhöz, és rámordult:

O
kor?
– Már csak ez hiányzott! Miért van az, hogy te
mindig a legrosszabb helyen vagy a legrosszabb-

Miután segítettek neki kikecmeregni a kapu romjai alól,

a munkások kerítettek egy fehér lepedőt, hogy arra fektes-
sék. Manfred azonban nem volt hajlandó beteget jelenteni,
hanem nyugodtan állva maradt, és végignézte a bontási
művelet beindítását.
Motorosruháját por és faszilánkok borították, az orra új-
ra vérezni kezdett, s emiatt folyamatosan egy zsebkendő-
vel kényszerült törölgetni, s ami a legrosszabb, a nap-
szemüvege megint darabokra tört.
Oblivia felé fordult, és valami érthetetlen mondatot mo-
tyogott.
– Megkérdezhetem, mi ütött beléd? Magadra borítod
azt a kaput! Agyon is csaphatott volna! – korholta a nő.
– Kemény koponyám van – vágott vissza Manfred.
Egy jókora szálka fúródott a hüvelykujjkörme alá, ami-
től belenyilallt a fájdalom, ahányszor csak a kezét meg-
mozdította.
– Meg különben is, nem olyan biztos, hogy az én hibám
volt.
– Már megint jössz a hangokkal, Manfred? – nevette ki
Oblivia. – Talán az egyik gusztustalan madár károgását
hallottad!
– Én a házból hallottam a hangot, pont mielőtt a kapu
kidőlt volna!
– Na, és mit hallottál? Halljuk!
– Ezt kapd ki! – emlékezett vissza meglehetősen dühö-
sen Manfred.

124
 A TÚLÉLŐ

A buldózer fémgolyója a ház tetejét verte. A Cyclops

munkásai precízen irányították lentről a masinát. Minde-
gyikük védőszemüveget, és a fület védő fekete műanyag
sisakot viselt.
A tetőt alkotó napelemek egymás után törtek szét. Oly-
kor a buldózer darukarja belengett, és a golyó a ház falai-
hoz és támasztékaihoz csapódott hatalmas robajjal.
Oblivia remekül szórakozott, a kezét dörzsölte izgatot-
tan:
– Hát nem remek előadás?
Lába közt egy utazóhátizsák volt, tele rejtélyes kaca-
tokkal.
– De, remek… – motyogta Manfred az orrához nyomott
zsebkendő mögül.
Hirtelen azonban a fémgolyó furcsán beszorult a ház
egyik sarkához, és a Cyclops emberei idegesen próbálták
kiszabadítani.
Gyanús nyikorgással a Tükrök házának egész szerkeze-
te lassan forogni kezdett. Úgy tűnt, mintha valami bizton-
sági berendezés lépett volna működésbe, amely előbb el-
kapta a fémgolyót, majd aktiválta a ház forgását.
– Szerencsétlen hülyék! – üvöltötte Oblivia. – Meg-
mondtam, hogy ez a ház tud forogni!
Ahogy a ház forgott, a buldózer lánca egyre jobban
megfeszült. A Cyclops emberei egyre idegesebbnek tűn-
tek.
– Ebből baj lesz – vonta le a tanulságot Manfred. „Ha a
ház tovább forog – gondolta –, akkor vagy a lánc szakad
el, vagy a buldózer borul fel. Még jó, hogy odébb parkol-
tam le a motort.”
Iszonyatos volt a hangzavar.
Oblivia eltakarta a szemét a kezével.

125
 – Miért kell nekem mindig szerencsétlen hülyékkel
körbevennem magam? – kiáltotta, miközben a buldózer
elkezdett dőlni, majd a földre zuhant, s a Tükrök háza a
földön vonszolta maga után.
A dombtetőn a malmok újra sebesen forogni kezdtek.

126
127
A
Chubber Sweet Lane a nevét a Chubber cukrász-
dáról kapta, amely éppen a sikátor sarkán feküdt.
Az üzletnek két felirat nélküli kirakata volt, egyik
a sikátorra, míg a másik Kilmore Cove főterére nézett. A
kirakatokban, a csipkefüggöny mögött válogatott cseme-
gék sorakoztak: egy halom vaníliával töltött tekercs, fé-
nyes mázzal borított sütemények, és gomba formájú
csokitorták. Bent pedig a kakaó, a vanília, a fahéj és a por-
cukor illata olyan intenzíven kúszott mindenki orrába és
járta át ruháját, hogy még a legszkeptikusabb látogatók is
elégedetten vigyorodtak el.
Julia, Jason és Rick hamar jókedvre derültek, miután
befaltak egy hatalmas tál mazsolás aprósüteményt, némi
eperkrémes fánkot, no meg néhány étcsokis brióst.
Állva ettek, szemben Peter Dedalus órásboltjának cégé-
rével, s így adták körbe a tálat, míg csak az utolsó morzsát
is el nem tüntették.
A csőrében órát tartó bagoly látszott még, az üzlet
egyetlen kirakatát azonban vaskos deszkalap fedte, amely
egy rést sem hagyott az üvegen. A bejáratot masszív ajtó
védte, melyet még meg is erősítettek egy kovácsoltvas
ráccsal, amelynek közepén egy hihetetlen bonyolult, külö-
nös zár díszelgett.
A rácsra dróttal a következő feliratú táblát erősítették:

AZ ÜZLET BÉRLETI JOGA ÁTADÓ

MEGTEKINTÉS NÉLKÜL ALKALMI ÁRON

tel. ***7480020
(BEJÁRAT HÁTUL)

128
 AZ IDŐJELZŐ KAPU

Miután a gyerekek lenyalták az utolsó csokimorzsát is

az ujjukról, megfogadták a táblán olvasható tanácsot: át-
mentek egy kőből készült árkád alatt, és egy félhomályba
burkolózó átjárón át kilyukadtak a bolt hátuljánál, egy kis
udvarban. Itt egy szembeötlően modern ajtót pillantottak
meg, melyet friss betonozással, utólag erőltettek a házfal-
ba, s amely látványosan elütött a ház többi részétől. Úgy
nézett ki, mintha valakinek sikerült volna nagy nehezen
hátulról behatolni a boltba, s utána lezárta a bejáratot ezzel
az ajtóval, nehogy másvalaki utánamehessen.
– Na, most jól nézünk ki – nyafogott Jason, miután
megállapította, hogy az ajtót kulcsra zárták. – Úgy néz ki,
itt nem jutunk be…
A gyerekek visszamentek hát az elülső bejárathoz, s a
zárat kezdték vizsgálgatni.
– Ez is olyan, mint a többi őrült szerkezete – jegyezte
meg Rick. – Nem lep meg, hogy hátul kellett falat bontani
ahhoz, hogy bejussanak. Peter Dedalust mindenki az ilyen
bizarr kütyüjeiről ismerte a faluban – magyarázta az ik-
reknek. – Azt mesélik, hogy olyan precíziós gépeket szere-
tett készíteni, melyek a legkülönösebb feladatokat is meg-
csinálták: olyan mozgó kart, mely zenedarabokat kottáz le,
olyan mechanikus kezet, amely a megfelelő pillanatban
lehúzza a lágy tojást a tűzről, maguktól mozgó apró auto-
matákat…
– Mint az az asztal fenn a házban! – kiáltott fel Julia.
– Jaj, nem hagynád már abba ezt a sztorit a lépkedő
asztallal?!
– Jason, azt hiszem, a nővérednek igaza lehet – védte
meg Rick. – Anyám is mesélt mindig a szalonról, ami tele
volt olyan mechanikus karosszékekkel, melyek fel-alá

129
mászkáltak a szobában. Mindig azt mondogatta, hogy iga-
zán praktikus volna, ha még az asztalt is megterítenék.
A gyerekek jót mulattak, ahogy maguk elé képzelték a
jelenetet.
A vasrács közepén lévő panel tényleg határozottan ere-
deti megoldásnak tűnt: sehol egy kulcslyuk, vagy valami,
amit el lehetne fordítani. Ehelyett egy óra számlapját lát-
ták, rajta két mozdulatlan mutatóval, egy öröknaptárt, fö-
lötte félholddal, valamint jobb- és baloldalt egy-egy csa-
var.
Jason megpróbálta elfordítani az egyiket, és meglepve
tapasztalta, hogy még működik: az óra mutatói odébb
mozdultak. A másik csavar pedig a felhúzó volt.
– Peter berendezései mindig is tökéletesen működtek –
állapította meg Rick elégedetten.
– Hát, nem mondanám: rossz évet mutat a naptár – ve-
tette közbe Julia.
– Mennyi most az idő? – kérdezte Jason.
– Negyed öt.
– Lehet, hogy egyszerűen be kell állítani a pontos időt,
és felhúzni, hogy bejussunk… – Negyed ötre állította a
mutatókat, és néhányat tekert a felhúzón.
Semmi nem történt.
– Talán teljesen fel kell húzni… – kockáztatta meg Ju-
lia.
Jason megmutatta neki, hogy már teljesen kikészült a
keze:
– Akkor miért nem húzod fel te? – vágott vissza –
szétmegy az ujjam.
– Menjen szét inkább az enyém?
– Te találtad ki, hogy jöjjünk ide!

130
 AZ IDŐJELZŐ KAPU

Julia csípőre tette a kezét:

– Igen? És te mit csináltál volna inkább? Volt esetleg
bármi jobb terved?
– Visszamentem volna a Villa Argóba, hogy beszéljünk
Nestorral. Ő talán tud valamit erről a Dedalusról, a Tükrök
házáról, meg hogy hogyan működnek a kapuk, és hogy ki
rejtette őket el. Tényleg, gondolkoztatok már ezen? Ki rej-
tette el a kapukat?
– Ulysses Moore? – kockáztatta meg Julia.
– Nem! – vágta rá Jason. – Hiszen Ulysses Moore volt
az, aki nyomokat hagyott nekünk, hogy megtaláljuk őket.
Nem ő az, aki elrejti a kapukat, sőt ő akarja azt, hogy meg-
találjuk őket!
Julia ezen eltűnődött egy kicsit, de nem túl nagy meg-
győződéssel. Megvárta, amíg Jason teljesen feleslegesen
végig felhúzza az órát, majd megállapította:
– Így sem történik semmi.
Azonban némi ketyegés után az óra mutatói és az örök-
naptár elkezdtek forogni.
Egy idő után megállapodtak, s a mutatók más időpon-
tot, a naptár pedig más dátumot mutatott. Most éppen az
1206-os évet jelezte.
Jason nem vesztette el a lelkesedését, mivel meg volt
róla győződve, hogy az évszám valójában azt az időpontot
jelenti, amire az órát át kell állítani, hiszen óraként is ki
lehet olvasni: tizenkét óra hat perc. Beállította hát ezt az
időpontot a számlapon, és újra teljesen felhúzta az órát.
A mutatók másodszor is sebesen forogni kezdtek, és a
naptár egy újabb számot mutatott: 334.
– Na, most már elég! – adta fel Jason. – Ez már tényleg
túl sok a jóból! Az még rendben, hogy titkosírást fejtsünk

131
meg, meg hogy a tarot szabályait tanulmányozzuk, de
légyszi, a számokkal hagyjatok békén…
– Számok? – pattant fel hirtelen Rick. – Mi lenne, ha
felhívnánk a telefonszámot, ami a táblára ki van írva! Még
az is lehet, hogy valaki kinyitja nekünk az ajtót.
– Jó ötlet! – helyeselt Julia. – Keressünk egy boltot,
ahonnan telefonálhatunk.

– Jaj, Calypso kisasszony, hát hogyne kezdtük volna el ol-

vasni a könyveket… – hazudta szégyentelenül Julia pár
perccel később a könyvesboltban. – Igazán nagyon szép
könyveket tetszett ajánlani!
Az asszonyka egyenként végigmérte őket, majd tekinte-
te Ricken állapodott meg.
– És te, Banner?
– Ó, persze, én is – mondta bizonytalanul.
– Fogadjunk, hogy még a címére sem emlékszel annak
a könyvnek, amit el kellene olvasnod – korholta Calypso,
s végigsimította kék szoknyáját.
Rick úgy érezte, megsértették a büszkeségét, ezért pec-
kesen kihúzta magát:
– Nem igaz! Pontosan emlékszem. Az a címe, hogy…
izé… vagyis, hogy…
Azonban hiába erőlködött, még egy halvány emlék sem
ugrott be neki a könyvről.
– Tehát?
– Az igazságot szeretné hallani, Calypso kisasszony? –
vágott közbe Julia mélyet sóhajtva.
– Boldoggá tennétek.
Rick fülig elvörösödött. Ma már sokadszor csinált hü-
lyét magából… Ezt a nyavalyás vasárnapot! Alig ismert

132
 AZ IDŐJELZŐ KAPU

magára: hová lett a megbízható, precíz és mindig pontos

srác?
– Az az igazság, Calypso kisasszony… – vette vissza a
szót Rick Juliára, majd Jasonre pillantva – …hogy tegnap
este be kellett fejeznem egy másik könyvet, s ezért nem
tudtam elkezdeni az újat. Tetszik tudni, soha nem szeretem
félbehagyni a könyveket…
– Egy másik könyvet, Banner?! – csapta össze a tenye-
rét a kisasszony, mint aki nem hisz a fülének. – Hadd hall-
juk hát, mi volt az a remekmű, amit egész éjjel faltál?
Rick felszegte az állát.
– Az elveszett térképek krokodilusa – vágta ki. – Tutan-
hamon fáraóról szól, aki eltéved egy egyiptomi Élet ház-
ban, ami egy olyan hatalmas labirintus, teli van fülkékkel,
amiben mindenfélét őriznek. Na, és végig egy gyilkos
krokodil üldözi, aki el akarja halászni előtte a térképet.
Mivel azonban Tutanhamon egy fáraó, ezért a Puntföld
(ami nagyon fontos hely volt az ókori egyiptomiaknak)
összes tisztviselője körbeveszi a krokodilt, és sikerül
megmenteniük a fiatal fáraót.
Calypso kisasszony újra kihúzta magát, és csak annyit
mondott:
– Érdekesnek hangzik.
– Meghiszem azt – folytatta Rick. – Ha szeretné, köl-
csönadom.
Szerencsére azonban Calypso megelégedett Rick
könyvismertetőjével is.
– Akkor most meg tetszik engedni, hogy telefonáljunk?
– kérdezett rá nyíltan Julia.

133
A fekete bakelittelefon a kassza mögött volt. Julia felvette
a kagylót, és tárcsázta azt a számot, amit Peter Dedalus
boltjának ajtaján láttak. Kicsit odébb Calypso kisasszony a
Century című regényt mutatta meg éppen a fiúknak, amely
elmondása szerint egyszerűen kihagyhatatlan.
Amíg várta, hogy valaki felvegye a telefont, Julia szó-
rakozottan a pénztár körüli polcokon lévő kiírásokat ol-
vasgatta: „megrendelt, de el nem vitt könyvek”, „könyvek,
amelyeket ki kellene cserélni, de nem lehet”, „megrende-
lendők még ezen a héten”, „könyvek elajándékozásra”.
Az alsó polcon sorakozott néhány kötet, melyet kérdő-
jellel jelöltek meg.
Julia kíváncsiságát felkeltette egy vörös bársonyborítá-
sú könyv, mely fölött három nagy kérdőjel éktelenkedett.
Húzott egyet a telefonzsinóron, hogy odaférjen hozzá, s
megnézze, mi lehet az. Egy régi, megsárgult és gyűrött
zsebkönyv volt, címlapján egy kis kikötővel.
Azonban amikor a címet olvasta, elállt a lélegzete:

A KÍVÁNCSI UTAZÓ
Kilmore Cove és környéke
kis útikalauza

Julia körbenézett és látta, hogy senki nem figyel rá:

Calypso éppen a klasszikus szerzők sorozatát rendezte,
míg Jason és Rick szórakozottan egy képeskönyvet lapoz-
gatott.
A lány érezte, hogy szíve gyorsabban kezd dobogni. A
hívott szám közben még mindig kicsörgött, ezért a vállá-

134
 AZ IDŐJELZŐ KAPU

val szorítva füléhez a kagylót, kinyújtotta a kezét, hogy

megérintse a könyvet.
Megpróbálta kinyitni, azonban a lapok annyira össze
voltak ragadva, mintha most nyitnák ki először. Julia olda-
lát most már igencsak furdalta a kíváncsiság, ezért levette
a kötetet a polcról.
Ahogy kinyitotta, egy lap hullott ki belőle. A lány utá-
nakapott, azonban ahogy lehajolt, leejtette a telefonkagy-
lót, amely nagy robajjal a kasszára esett.
– Mi történik ott? – kérdezte Calypso.
Julia egy szempillantás alatt cselekedett: lehajolt a pa-
pírért, és zsebre vágta, a helyére tette az útikönyvet, fel-
emelte a kagylót, s gyorsan talpra szökkent. Igyekezett
elővenni a legmeggyőzőbb jó kislányos mosolyát, s bár
remegett az ijedtségtől, így szavalt a süket telefonba:
– Halló, igen, csókolom, igen… Peter Dedalus üzleté-
vel kapcsolatban… Hogyne, a Kilmore Cove-i boltról sze-
retnék… Aha, értem, aha, világos. Hát, akkor köszönöm,
elnézést a zavarásért, köszönöm szépen, viszonthallásra.
Villámgyorsan letette a telefont, s a szeme sarkából
még egyszer ellenőrizte, hogy a könyv ugyanott van-e,
ahonnan elvette, majd odament a többiekhez.
– Nos? – kérdezte Jason.
– Sajnos semmi. Csak a takarítónő volt, az iroda zárva
van.
– A fenébe, hiszen vasárnap van! Ez előbb is eszünkbe
juthatott volna.
– Hm… – nézett körül idegesen Julia.
Jason és Rick is rájöttek hirtelen, hogy talán jobb volna,
ha gyorsan lelépnének, így futtában elköszöntek Calypso
kisasszonytól, és kiléptek a könyvesboltból.

135
 Calypso egy darabig nézett utánuk a kirakaton át, majd
úgy döntött, hogy ideje befejezni az angol klasszikusok
rendszerezését, s fütyörészve munkához látott.
Néhány perccel később egy középkorú hölgy lépett be a
Calypso Szigetébe, aki fehér turistakalapot és cipőt viselt.
Határozott léptekkel a szerelmesregényekhez ment, és ki-
választott egy piros borítójú kötetet.
– Ezt kérem – jelentette ki igen határozottan.
– Remek választás – udvariaskodott Calypso, s a pénz-
tárhoz lépett, hogy beüsse az árat.
A régi pénztárgép olyan hangot adott ki, mint egy inga-
óra. A tetején egy vasfigura állt, aki megemelte a kalapját,
miközben a lába alól jött ki a blokk.
– Tessék – mondta Calypso, és odaadta a blokkot a
hölgynek.
– Gyönyörű pénztárgép! – jegyezte meg. – Jó régi le-
het, nemde?
– Ó, hogyne, de még tökéletesen működik – válaszolta
Calypso, és büszkén megsimogatta a kerek rézbillentyű-
ket. – A falu egyik kézművesmestere alkotta.
– Akkor bizonyára valósággal elpusztíthatatlan! De
persze majd nem sokára idejön egy bürokrata valami kor-
mányhivatalból, és kitalálja, hogy le kell cserélni, mert
nem felel meg valami ostoba új jogszabálynak…
– Az meglehet… – mosolygott Calypso. – Csak ahhoz
meg is kell találniuk.
Miközben beszélt, a telefon mellett elhelyezett számlá-
lóra esett a pillantása. „Jé, de különös – gondolta –, a lány
telefonja mintha egy másodpercig sem tartott volna.”

136
 AZ IDŐJELZŐ KAPU

Ahogy kiléptek a boltból, Julia azonnal futásnak eredt,

s csak akkor állt meg, amikor elérték a Chubber Sweet si-
kátort.
Jason és Rick érdeklődésére, hogy hová a nagy sietség,
előhúzta a zsebéből az összegyűrt papírt.
– Ezt meg hol találtad?
– Egy régi Kilmore Cove-útikönyvben!
A lap egyik oldalán egy vázlatos ceruzarajz volt, mely
egy vonatot ábrázolt, ami éppen egy alagútból jön ki. Alá
ezt a mondatot írták: Mi történik a sínekkel az alagúton
túl? A lap hátulján egy másik rajzot találtak, amely azt a
királyszobrot ábrázolta, amely mellett aznap reggel elmen-
tek. A névtelen alkotó megjegyzése ezúttal így hangzott:
??? Angliának sohasem volt V. Vilmos nevű királya!
– Ez meg mit jelentsen? – kiáltott fel Rick. – Mi ez, va-
lami vicc?
– Én meg nem mondom, hogy van-e igazság ebben a
királyos dologban… sosem voltam túl jó töriből.
– De miért csinálnának szobrot egy nem létező király-
ról?!
– Ráadásul olyat, ami feltűnően hasonlít Nestorra? –
hülyéskedett Jason, amin mindhárman elnevették magu-
kat. – És mi van a sínekkel? Ugyan mi történhet velük az
alagúton túl?
Rick a fejét csóválta.
– Ötletem sincs. De könnyen utánanézhetünk. A vasúti
alagút itt van nem messze, bicajjal öt perc.
Jason azonban megint megállt Peter Dedalus boltjának
vasrácsa előtt.
– Előbb azonban próbáljunk meg bejutni ebbe a boltba!
– szólt.

137
 – De mégis hogy? Ez a szerkezet sehogyan sem akar
működni!
– Azt mondjátok? – kérdezte Jason ravaszkás arccal. A
Julia által talált lap újra felkeltette benne a reményt. Úgy
érezte, Ulysses Moore mégsem hagyta magukra őket, és
mintha újra kommunikálni próbálna velük. – Lehet, hogy
csak rá kell jönnünk, mire is való.
Az öröknaptár még mindig ugyanazt a dátumot mutatta,
mint amikor legutóbb Jason elforgatta a mutatókat.
– A naptárban kell keresnünk valahogy a megoldást –
kockáztatta meg Jason. – Gyerünk, Rick, törd a fejed!
A levegőt a sütőből kivett sütemények illata töltötte be,
és Rick hangosan gondolkodni kezdett:
– A naptárban a 334-es év nyilvánvalóan hibás, ugya-
nakkor a hónap és a nap helyes. Ez pedig azt jelenti, hogy
az évszám igazándiból nem évet jelent. Lehet, hogy úgy
kell beállítani az órát, hogy azt az időpontot mutassa, amit
a naptár száma jelez.
– Ezt már próbáltam, és nem történt semmi.
Rick folytatta:
– Akkor viszont ezt a számot kell kombinálni egy má-
sik számmal…
– De melyikkel?
– Például azzal az időponttal, amikor be akarunk lépni.
– Hány óra van most?
– 17.00 – válaszolt Julia.
– Tehát akkor 17.00 órából csináljunk egy számot, az
ezerhétszáz, adjuk hozzá a 334-et, ami egyenlő…
Néhány próbálkozás után megegyeztek 2034-ben.
– Oké. Akkor most állítsuk át az órát húsz-
harmincnégyre…

138
 AZ IDŐJELZŐ KAPU

Rick beállította a mutatókat, Jason pedig felhúzta a ké-

szüléket.
BZZZZT!, mondta a zár, mindazonáltal nem nyílt ki. A
mutatók összevissza forogtak, s a naptár most 116-ot mu-
tatott.
– Nem nyílt ki – sóhajtott Julia.
– Igaz, de bizzent egyet! – jegyezte meg Rick. – Eddig
még egyszer sem adott ki ilyen hangot.
Újra végigcsinálták a műveletet. Közben eltelt egy
perc, tehát 17.01-hez adták hozzá a 116-ot, és így 1817-et
kaptak.
– Tizennyolc óra tizenhét perc… – számolta ki Rick, s
gyorsan átállította a mutatókat.
Jason megint felhúzta, s a zár megint BZZZT! hangot
adott ki.
– Nem nyílt ki – sóhajtotta megint Julia.
Azonban ezúttal tévedett.

139
140
A
Villa Argo kertjében Nestor egyszerre csak lépé-
seket hallott. Majd egy árnyékot vett észre a háta
mögött. Rémülten megfordult, és szemben találta
magát Leonard Minaxóval.
– Szervusz! – köszönt öblös hangon a világítótorony
őre.
Nadrágja térdig vizes volt, jobb szemét pedig barna
bőrkötés borította.
Nestor megnyugodott.
– Leonard! A szívbajt hoztad rám! Honnan jössz?
Minaxo a szirt felé mutatott.
– A lépcsőről.
A kertész odaballagott a sziklalépcsőhöz, és lebámult a
zátonyok felé. Látta, hogy a halászok a Villa Argo strand-
jánál kötötték ki bárkájukat, s intett nekik üdvözlésképp.
– Hogy ment?
– Sehogy – válaszolt Minaxo, s körülnézett. Hosszan
bámulta a kertet, a ház bejáratát, s közben hagyta, hogy a
szél végigsimítsa hosszú haját. Az arca, mintha álarc lett
volna, csupa ránc. Hatalmas, bütykös kezét mindenütt
sebhelyek borították. – Sok idő telt el – tette hozzá anél-
kül, hogy visszafordult volna Nestorhoz. – Itthon vannak?
– Nincs itthon senki, lementek a faluba.
– Veszélyes.
Nestor megragadta a gereblyét, és néhány lépést hátrált.
– Nincs választási lehetőségem.
– De volt.
– Jó gyerekek ezek.
Minaxo fütyülni kezdett, furcsa, de harmonikus han-
gon, mely elvegyült a szél zúgásával. Majd mélyebb tó-
nusra váltott, s a dallam immár siratót idézett.
– Ne, Leonard, kérlek. Ne most. Hagyd abba.

141
 – Hagyd abba – ismételte a toronyőr. A Villa Argo tete-
jén megjelent két mókus. – Erről van szó. Hagyd abba,
Nestor.
– Csak azért jöttél, hogy ezt elmondd?
– Nem, azért jöttem, hogy elmeséljem, hogy semmiféle
kulcsot nem találtunk a tengerfenéken.
– Kevés esély volt rá, mégis érdemes volt megpróbálni.
– És embert sem.
Nestor bólintott. Ő is lement már reggel, hogy megnéz-
ze a zátonyokat, és nem látta semmi nyomát annak, hogy
Manfred odazuhant volna. Valószínű hát, hogy a vízbe
pottyant, és mivel azóta senki sem találta meg, sem ott,
sem a parton, az a legvalószínűbb, hogy újra a gaz úrnőjé-
vel együtt rontja a levegőt.
– Köszönöm, Leonard. Legalább megpróbáltuk.
Leonard Minaxo keresztbe fonta kezét óriási mellkasán,
és újra hosszan füttyentett.
– Már megpróbáltuk, és eldöntöttük, hogy abbahagy-
juk.
Egy holló jelent meg a szikomorfa ágai közt, és érdek-
lődve figyelte a két férfit.
Nestor tetőtől talpig végigmérte a barátját. Ép szeme
éppen olyan színű volt, mint a holló szárnya.
– Leonard, én azt hiszem…
A világítótorony óriása szélesen elmosolyodott, és han-
gosan elszavalt négy verssort:

A király egyedül maradt

A játszmát meg nem nyerheti
Győzni visz magával hármakat
S mindhármuk életét elveszi.

142
 A VILÁGÍTÓTORONY ŐRE

Nestor elsápadt:
– Egy újabb jósversed, Leonard?
Minaxo megvonta a vállát.
– Lehet. Tudod, hogy majdnem mindig beigazolódnak
a megérzéseim…
– Miért szavaltad ezt nekem?
– Hogy felfogd végre, itt a perc, hogy hagyni kell az
egészet, és ki kell szállni a játszmából. Vége van, Nestor.
Fogadd már el, ami nyilvánvaló!
– Nekem az a feladatom, hogy…
– NEM! Nincs semmiféle feladatod! – fortyant fel az
óriás, és dühödten csóválta a fejét. – És főleg nem ruház-
hatod át három kölyökre. Gondolkozz már! Azoknak az
időknek vége! Időutazások, műholdas telefonok és plaz-
matévék korát éljük. Minden mindennel össze van kötve,
mint a bábok a madzagokkal.
– Le kell győznünk Obliviát…
A világítótorony őre egészen közel lépett Nestorhoz, s
átkarolta. A házra mutatott, s a konyhára, ahol a gyerekek
reggeliztek aznap reggel.
– De nem nekik.
– No, de Oblivia…
– Neked nem Obliviával van bajod! – gurult méregbe
az óriás. – Neked az egész világgal van bajod! Nem elég
neked mindaz, ami történt? Már elfelejtetted? – s mikor
ezt mondta, lehúzta a kötést a jobb szeméről.
Nestor nem nézett oda. Soha nem volt képes még oda-
nézni.
Leonard visszahelyezte a kötést, és mély hangon lezárta
a beszélgetést:
– Nem okoztunk már eddig is elég galibát?

143
 Hosszú ideig mindketten hallgattak. A mókusok odéb-
bálltak a tetőről, már egy kőrisfán ugrándoztak, s a holló is
elhagyta a szikomorfa ágait.
Leonard Minaxo megvárta, míg teljesen megnyugszik,
majd a kertész vállára tette egyik kezét.
– Ne haragudj, nem akartam ennyire durva lenni. De
valakinek meg kellett ezt mondani neked, mielőtt még túl
késő… Felejtsd el ezt a történetet a régi tulajdonos megbí-
zásáról…
Nestor lassan felemelte tekintetét, s mélyen a barátja
szemébe nézett.
– Ha én nem teszem meg, ki fogja megcsinálni?
– Az biztos, hogy nem három tizenegy éves kölyök.
– És miért nem?
– Mert képtelenek rá. Nem sikerülhet nekik.
Nestor a szája szélét rágta.
– Biztos vagy benne?
– Az imént szavaltam el neked.
– Az csak egy költemény volt.
Leonard Minaxo sóhajtott.
– Szerinted hol máshol lehet az igazság, mint a költé-
szetben?
Nestor szomorúan bólintott. Hosszan megszorította ba-
rátja kezét, s elköszönt tőle.
Megvárta, míg leér a lépcsőn, és beszáll a bárkába. Fel-
emelt kézzel üdvözölte a halászokat, és hosszan állt moz-
dulatlan, mintha egy szobor volna csupán a kertben.
Csak a szeme fénylett.
És teljesen egyedül érezte magát.

144
145
A
mint feltárult az órásüzlet kapuja, a gyerekek
azonnal beléptek. Hátuk mögött már a délután első
árnyéka vetült a falakra. A sikátor aranyfényben
úszott. Az üzlethelyiség viszont teljes sötétségbe borult.
A bejáraton beszűrődő világosságnál Jason, Julia és
Rick első pillantásra felmérték, hogy a helyiségben teljes a
zűrzavar.
Jason előreengedte barátját, aki megpróbálta összee-
gyeztetni ezt a látványt azzal, ami az emlékezetében élt ar-
ról a régi, apjával tett látogatásról.
A bolt egyetlen helyiségből állt, ahol a falakon körben
polcok húzódtak, tele órákkal. Fémórák, gyöngyházórák,
elefántcsontórák úgy álltak ott mozdulatlanul, mint egy
megpihenő madárcsapat. Az óraszerkezetek mind némák
voltak, s a számlapok úgy néztek ki, mint megannyi cso-
dálkozó arc, melyre a mutatók rajzoltak hol mosolygós,
hol szomorú szájat.
A pult fiókjai mind tárva-nyitva álltak, mintha valaki
alaposan átfésült volna mindent: a fiókokat bélelő színes
tapétát valaki késsel felhasította. Szanaszét papírok és gu-
miszalagok hevertek a földön teljes összevisszaságban. A
pénztárgép oldalára borulva a kirakatnak volt támasztva.
Az üzlethelyiséget a műhelytől egy sötét függöny vá-
lasztotta el, amelyre Rick emlékezett. Elhúzta a függönyt,
és hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a sötéthez. Ez a
rész sem volt jobb állapotban.
A gyerekek elértek ahhoz a szükségbejárathoz, amelyet
valakik nem sokkal előttük építettek, és kitárták, hogy né-
mi fény jusson a szobába.
– Micsoda rendetlenség… – jegyezte meg Julia. – In-
nen aztán mindent kipucoltak.

146
 KIRÁLYJÁTSZMA

Az órák és Peter Dedalus más találmányai azonban

szinte mind ott voltak: aki átkutatta a boltot, nem ezekre
volt kíváncsi.
A precíziós szerszámok és az apró alkatrészek, melyet
az órásmester használt a munkája során, mindenfelé sza-
naszét hevertek a földön, s a fiókokat itt is kiborították.
Egy régi hanglemezgyűjteményt is kiszórtak a tokjából, s
most az is szanaszét hevert a földön.
A vitrinekben azonban a Peter által fabrikált tárgyak
nagy része ott volt: az aprólékosan díszített órák, egy
sakk-készlet néhány bábuval, egy jókora, íróasztalra való
ébresztőóra s egy lámpa, mely egyetlen hegesztett láncból
állt.
– Kipakolták a fiókokat, szétdobálták az iratokat, szét-
szedték a lemezeket… de hozzá sem nyúltak az órákhoz és
az egyéb értékekhez – tűnődött Julia. – Annyi bizonyos,
hogy nem az értékekre vadásztak.
– Az is lehet, hogy miután megtalálták, ami miatt jöt-
tek, egyszerűen otthagyták a többit – vetette fel Jason.
Rick mindeddig egy szót sem szólt. Csak járkált fel s
alá, s hosszasan, csendben szemlélte magában ezt a bor-
zalmat.
– Gazemberek… – mondta végül, amikor egyáltalán
képes volt megszólalni. – Előbb a boltot, aztán a házat is
el kellett pusztítaniuk. S mindez miért?
Jason és Julia csak ingatta a fejét. Való igaz, hogy mind
ez idáig erre még nem jöttek rá.
– Nestornak igaza van, amikor azt mondja, hogy
Oblivia Kilmore Cove-ba érkezése szörnyű tévedés volt –
kiáltott Julia is. – A békét rombolta szét! Feldúlta Miss
Biggles nyugalmát, aki békésen éldegélt a macskáival meg
az Időkapujával. Darabokra szedi a Tükrök házát is… Ha

147
van valami, amit nem bírok, hát az a rosszakarat és a célta-
lan pusztítás.
– Céltalannak nem nevezném – morgott Rick. – Na-
gyon is világos a célja. Hatalmába keríteni Kilmore Cove-
ot és az Időkapukat.
– Menjünk haza – javasolta Jason.
Rick megállt az egyik vitrin előtt, majd egyszerre csak
figyelmes lett valamire.
– Srácok… – hívta oda halkan a többieket.
– Mi van?
– Jason, megvan még az a sakkbábu, amit Penelope
Moore festménye hátulján találtunk?
Jason a zsebébe mélyesztette a kezét.
– Persze! – kiáltott fel, és előkotorta a fura figurát. –
Miért kérded?
– Csak mert ebből a sakk-készletből való – mondta
Rick és a vitrinre mutatott.
Az üveg mögött egy elég nagyméretű, több mint tíz
centi magas sakktábla volt, melyet világos és sötét fából
készítettek. A táblán ott állt néhány figura, melyek feltű-
nően hasonlítottak arra a bábura, amely Jason zsebében
lapult egész nap.
– Ez meg hogy lehet? – hitetlenkedett Julia.
– Moore-ék és Dedalus ismerték talán egymást? – talál-
gatott Jason.
– De mit keres egy sakkbábu egy kép hátulján?
Rick a fejét csóválta.
– Ezt én meg nem mondom.
A náluk lévő bábu egy királynő volt. A fehér királynő.
A táblán a fehér bábuk szemmel láthatóan hátrányban vol-
tak a sötéttel szemben.

148
 KIRÁLYJÁTSZMA

– A sötét királynő fenn van még – állapította meg

Jason, s a kezében lévő bábut a tábla felé közelítette.
Rick megrázta a fejét.
– Jobb lesz, ha nem nyúlunk hozzá – javasolta. Ez egy
félbehagyott parti. És a mi királynőnket kiütötték…
Jason és Julia megvizsgálták a táblán lévő bábuk hely-
zetét.
– Én sajnos mindig is hülye voltam a sakkhoz – sóhaj-
tott kicsit később Jason.
Ez azonban nem volt teljesen igaz: rövid távú lépések-
ben Jason kifejezetten ügyes volt. Azonban ha kettő vagy
több lépést kellett előre eltervezni, agya elkezdett begő-
zölni, és az ellenfele rendszerint fölényesen győzött.
– Ki jön most? – kérdezte Julia.
– Hát, ezt nem tudjuk – válaszolt neki Rick.
– Szerinted ki játszott?
– Például Peter Dedalus és… Ulysses Moore? A mi ki-
rálynőnk fehér, tehát Peter volt feketével.
Jason megint megvizsgálta a figurák állását.
– Tényleg az egész délutánt azzal akarjuk tölteni, hogy
egy unalmas sakkjátszmát tanulmányozunk? Ne felejtsétek
el, hogy egy egész listányi rejtély van előttünk, amit meg
kellene oldanunk, és…
Nővére azonban csöppet sem találta unalmasnak a dol-
got.
– Hát nem fantasztikus érzés, hogy itt megállt az idő?
Éppen egy sok évvel ezelőtti játszmát bámulunk, amelyet
félbehagytak.
Jason felhorkant.
– Ja, és szerintem mi is jobban tennénk, ha itthagynánk
úgy, ahogy van.
– Hát persze… – bólintott Julia. – Nem tudjuk, ki lép.

149
 – Szerintem a fehér jön – vetette közbe Rick.
– Mitől vagy benne olyan biztos?
A fiú csak vállat vont.
– Hát nem száz százalék, de abban biztos vagyok, hogy
Peter Dedalus nem ment el Kilmore Cove-ból anélkül,
hogy az utolsó lépését meg ne lépje.
– Igen? – fakadt ki Jason. – Hát akkor nem volt valami
figyelmes játékos. Ha ugyanis én lennék a fehérrel, akkor
fognám ezt a lovat, és…
Mikor Jason felemelte a huszárt, az egész tábla vibrálni
kezdett.
– Jason! – kiáltott rá rémülten a testvére. – Mit művel-
tél?
A fiú ott állt elkerekedett szemmel, kezében a huszár-
ral.
– Mi műveltem?!
A sakktábla lassan ketyegni kezdett.
– Jason, azonnal tedd vissza azt a lovat! – ordította Ju-
lia. – Valamit bekapcsoltál!
Rick azonban megállította, mielőtt visszatette volna a
bábut a helyére.
– Ne, várj! Ne így. Most már nem teheted vissza, ahon-
nan elvetted. Lépned kell!
Jason nagyot nyelt.
– Ezt meg hogy érted?
A tábla hangosabban kezdett ketyegni.
– Azt hiszem, újraindítottad a játszmát, Jason. És most
már a sakktábla kényszerít, hogy végigjátszd. Ez a ketye-
gés valami időmérő lehet. Gyerünk, lépj már! Hová akar-
tad tenni a huszárt?

150
 KIRÁLYJÁTSZMA

Jason idegesen bámulta a figurákat, és megpróbálta fel-

idézni, hová is akart lépni az előbb.
– Én… sosem voltam túl jó sakkban, de… asszem…
hogy ha idetenném… dadogta habozva – akkor sakkot
adunk a királynak.
Letette a huszárt, mire a tábla abbahagyta a ketyegést.
– Biztos? – kérdezte Julia.
– Eléggé.
Ahogyan azonban újra megvizsgálta a lépését, Jasont
hirtelen szörnyű kétségek fogták el.
A tábla rázkódni kezdett, mintha belül egyszerre kap-
csolt volna be egy sor apró gépezet.
A gyerekek hátráltak, és óvatosan a kijárat felé húzód-
tak.
Aztán egymás után felborultak a figurák. A tábla falá-
ból pedig előnyílt egy kicsi fiók.
– Igazad volt, Jason. Sakk-matt! – mondta Rick, és
visszament a táblához.
A fiókban pedig volt valami.

151
152
N estor kétszer is megnézte az órát. Körbejárta a Vil-
la Argo földszintjét, majd idegesen kifakadt. Hol a
fenében kódoroghatnak a gyerekek? Már majd-
nem este hat, és még mindig nem értek haza.
„Veszélyes” – mondta Leonard.
És Leonard egészen különleges képességekkel bírt,
hogy előrelássa a történéseket. A fél szemével igazából
gyakran többet látott, mint a többiek kettővel. Verseinek
pedig általában rejtett mély értelme volt, és rendszerint
megjósolt dolgokat.
Nestor nem volt egy aggódós típus, de ez a hosszú tá-
vollét nem nyugtatta meg igazán… Egyre csak Leonard
versének utolsó sora járt a fejében, mint egy megakadt le-
mez.
S mindhármuk életét elveszi.
Eszébe jutott az a három úgy-ahogy megbuherált bicik-
li, amivel útra keltek a gyerekek…
– Vajon merre vagytok? – kérdezte a kertész Salton
Clifftől és a tajtékzó haboktól.
Besántikált a házikójába, elővett egy távcsövet, majd
visszament a szirtre, és elkezdte végigpásztázni a strandot
és a falu partszakaszát, közben olykor nagyot tüsszentett.
Látta, ahogy Leonard kinyitja, majd újra becsukja a to-
rony ajtaját, és eltűnik a fehér világítótoronyban. Aztán
megint Jason és Julia édesanyjára gondolt, aki már kétszer
telefonált délután, s mindkétszer alig bírta kimagyarázni a
kertész, hogy miért is nem adhatja őket.
– Ha csak a hajuk szála is meggörbült a gyerekeim-
nek… – mondta hangosan, miközben Kilmore Cove felna-
gyítva vonult el a lencsék előtt – megfizetsz érte. Egyszer
és mindenkorra.

153
 „Ahogy már sok-sok évvel ezelőtt meg kellett volna
tennem. Ahogyan mindenkinek meg kellett volna ten-
nie…”
Nestor csak akkor tette le a távcsövet, amikor már meg-
fájdult a karja.
Úgy tűnt, a falu nyugodtan éli mindennapi életét, mint a
turista, aki egyszer idetévedt, s egyből el is feledi mindö-
rökre Kilmore Cove-ot, amint egyszer hazatér.
– Nem történt semmi – dünnyögte Nestor, nyugalmat
erőltetve magára. – Nemsokára itt lesznek.
Idő…
Mi ez az egész, ha nem időkérdés?
Húsz méterrel alatta hangosan morajlott a tenger, aho-
gyan a sziklák közt utat keresett magának. A szikomorfa, a
kőris és a tölgyek ágai hajladoztak a szélben. A sirályok
megpihentek egy pillanatra a Villa Argo tetején, hogy az-
tán egyből felröppenjenek megint a széláramok nyomá-
ban.
Minden mozgásban volt.
Minden folyékony volt, illékony és változó, s az idő
diktálta e kaotikus mozgás szabályait, miközben gúnyosan
figyelt kívülről.
A kulcsok visszatértek. S a kapuk megint kinyíltak. Ki
dobta vajon be őket megint a játszmába?
Az idő?
– Még a kulcsok sem állapodnak meg sosem – gondol-
kozott hangosan Nestor, aki mint mindig, most is a tenger-
rel osztotta meg gondolatait. – Maguktól mozognak, s
mindig új zárakat keresnek, amit kinyithatnak. Kézről kéz-
re, zsebből zsebbe, fiókból fiókba vándorolnak, míg csak
mindenki el nem felejtkezik róluk. S akkor valaki másnak

154
 RÉGI ÉS ÚJ FELFEDEZÉSEK

a kezében tűnnek fel. S újra kell kezdeni az elejétől a játé-

kot.
Pontosan ebben a pillanatban, amikor éppen a legjob-
ban elmerült gondolataiban, a kertész egy hangot hallott,
amely a nevén szólította.
A kertészlak felé nézett.
Senki.
A Villa Argo padlásablakaira bámult.
Senki.
Aztán megpillantotta Ricket, aki éppen kibukkant a ka-
pu felől biciklijén, mögötte Juliával és Jasonnel, aki egy
rózsaszín, csilingelő kerékpáron ült.
– Nestor! – szólították a gyerekek. – Nestor! Ezt nézd
meg, mit találtunk!
Az öreg kertész legszívesebben felszabadult nevetésben
tört volna ki, és egyenként megölelte volna őket… ám na-
gyot sóhajtva komolyságot erőltetett magára.
Végre megnyugodva odasántikált a gyerekekhez.
– Szép bicikli – mondta Jasonnek, amikor odaért. – Le-
fogadom, hogy a falu összes kislánya irigykedik rád.

A gyerekek legelőször megmutatták neki azt a lapot, amit

a Kilmore Cove-útikalauzban találtak, majd elkezdték
kérdésekkel bombázni.
– Te nem tudod, mi történik a vonatsínekkel?
– És a téren lévő szobor? Tényleg nincs V. Vilmos ne-
vű király?
– Feltűnt neked is valami furcsa?
– Tudtad, hogy egész Kilmore Cove-ban nincs egy táb-
la sem, ami a helység nevét jelezné?
– Hol van a vasúti alagút?

155
 – És az állomás?
– Tudtad, hogy van még egy csomó Időkapu?
– Ismered Cleopatra Biggles-t?
– És az Owl Clock-ot?
– Miért nem mondtad soha, hogy Penelope festett?
– Szerinted mit keresett egy sakkfigura az egyik fest-
ményének hátulján?
– Mit tudsz Peter Dedalusról? – kérdezte egyszer csak
Julia.
Nestort hallván ezt a kérdésáradatot, kezdett rosszat sej-
teni.
– Peter Dedalus? Ő volt a falu órásmestere.
– Gyakran jött fel a Villába?
– Miért kérdezitek?
– Ugye jó barátja volt a régi tulajdonosnak?
– Barátja, az talán túlzás. Azt hiszem, ismerték egy-
mást.
– S milyen jól hiszed – vágta rá Jason diadalmasan. –
Ezt nézd meg, mit találtunk a boltjában!
Nestor kissé gyanakodva vett a kezébe egy papírboríté-
kot, melyen apró, vékony betűkkel ez állt:

Egyetlen barátaimnak,
Penelopénak és Ulyssesnek
Megkésve bár.

Nestor szeme elkerekedett a csodálkozástól, s bizonyta-

lanul forgatta kezében a borítékot.
– Nézd csak meg, mi van benne… – biztatta Rick.

156
 RÉGI ÉS ÚJ FELFEDEZÉSEK

– Neked nem kéne lassan hazafelé indulnod? – mordult

rá Nestor ideges hangon.
– Mindjárt megyek.
– Először azonban ki kell találnunk, hogyan lehet meg-
hallgatni! – tette hozzá Julia, és a kertészt figyelte, aho-
gyan az a kezébe csúsztatja a boríték tartalmát: egy fekete,
felirat és címke nélküli hanglemezt.
Amint megpillantotta, Nestor kifakadt.
– Ezt meg hol találtátok?
– A boltjában.
– A boltja be van zárva – vetette ellen a kertész, és a
ház felé kezdett sántikálni.
– Sikerült kinyitnunk.
Úgy, hogy a gyerekek meg ne lássák, Nestor elmoso-
lyodott.
– Azt hittem, az lehetetlen – mondta fejcsóválva.
– Mi hárman nem ismerünk lehetetlent! – lelkesedett
Julia, és megölelte a két fiút.
Nestor bement a Villa Argóba, s a gyerekek követték.
– Nem tudod, hogy lehet meghallgatni?
Nestor csak dörmögött valamit válasz helyett.
– Én azt mondom, ezen a lemezen lesz rajta, hogy me-
lyik úton jutunk el ahhoz, amit keresünk.
– És mit is kerestek? – kérdezett vissza Nestor, miköz-
ben előttük ment felfelé a lépcsőn, a régi tulajdonosok
arcképei között.
– Természetesen Ulysses Moore-t.
– Akkor elég, ha kimentek a temetőbe.
Felértek az emeletre, és mind a négyen bementek a
könyvtárba.
Nestor kinyitotta a ládát, amely a bőrdívány mögött
volt, és egy öreg gramofon alkatrészeit húzta elő belőle. A

157
tölcsért Jasonre bízta, s előszedte a négyszögletes alapot.
Közben Julia megmutatta Ricknek a mennyezetet díszítő
családfát.
Nestor a szoba közepére helyezte gramofont, rászerelte
az erősítőtölcsért a csőre, rátette a lemezt, a tűt az első ba-
rázdára helyezte, majd felhúzta a készüléket.
Néhány üres forgatás után a készülék bekapcsolt.
Először csak a tű halk hangját hallották, meg azt a kat-
togást, ahogy ide-oda ugrál a barázdák között. Azután vi-
szont legnagyobb meglepetésükre muzsika helyett beszéd-
hang hallatszott a lemezről.
Peter Dedalus hangja volt az.
A gyerekek a gramofon körül szorongtak néma csend-
ben, míg Nestor köhögött egyet, és a zongorára támaszko-
dott.

158
159
 recsegő lemezről a következő hallatszott: „Drága

A Penelope és drága Ulysses… tudom, hogy gyáva

megoldást választottam arra, hogy lelépjek, de
nem jut már jobb az eszembe. Nincs már se erőm, se ked-
vem, se bátorságom máshoz. Kint zuhog, és úgy érzem,
helyes, hogy az utolsó Kilmore Cove-i napom szomorú le-
gyen. Mindent tönkretettem, és ezt csak most értettem meg
teljesen. Nem bírom továbbcsinálni. Az eső csak egyre ve-
ri a tetőn lévő tükreim, és én még magányosabbnak érzem
magam. A rozsda majd megeszi a szerkezetet, amely kör-
beforgatja szeretett házamat, amely mindig a napot keresi,
s a só egyszer csak végleg megállítja majd a malmaimat a
dombon.
Vár a kapu. Mielőtt végleg elhagynám Kilmore Cove-
ot, azt akarom, hogy megtudjátok, büszke vagyok rá, hogy
a barátotok lehettem, és hogy együtt csináltuk végig vele-
tek és a többiekkel a nagy tervet. Jól tettük, hogy elrejtet-
tük a kulcsokat, és hogy megóvtuk a kapukat, míg jobb
idők nem jönnek. Ez volt az egyetlen helyes megoldás,
hogy megmentsük Kilmore Cove-ot és annak a titkát, aki
építette. Én viszont hibát követtem el, amit most be kell
nektek vallanom: gyengeségemnek és a hibámnak neve is
van, és asszonyábrázata: Oblivia Newton. Az én vétkem,
ha a terv nem sikerült jól. S az is az én vétkem, hogy ő
most titeket üldöz. Én vétkem.
Elmesélek nektek mindent az elejétől fogva, hogy meg-
tudjátok, hogyan is történt mindez. Egy szombat délután
ismertem meg az üzletemben. A függöny mögül figyel-
tem, ahogy belép, és elsőre azt hittem, ő is csak egy turista
azon kevesek közül, akiknek még sikerül ránk találnia. Az
út még megvan, hiába szedtük le az összes táblát s töröltük
ki Kilmore Cove nevét az összes térképről, s szedtük fel a

160
 EGY HANG A MÚLTBÓL

síneket. Mennyit fáradoztunk, hogy eltüntessünk minden

utalást, minden rajzot, minden könyvet, ami Kilmore
Cove-ról tudósít! Csupán Thos Bowen térképe maradt
meg persze, amelyen a kapuk elhelyezkedését és a hozzá-
való kulcsokat jelöltük.
A tervünk jól alakult, szinte az összes kulcsot begyűj-
töttük, s elrejtettük a kapukat. Talán sikerült volna valóban
nyom nélkül eltüntetni a titkot, ha be nem lép egy nap
Oblivia az üzletembe.
Gyönyörű volt. Higgyétek el: gyönyörű. És én nem tud-
tam, hogy ő Oblivia Newton. Akkor még nem! Almazöld
ruhában volt és egy tárgyat hozott, hogy becsüljem fel.
Azt mondta, hogy egy öreg tanítónőjétől, Cleopatra testvé-
rétől, Clio Biggles-től kapta ajándékba. Természetesen jól
ismertem Cliót. De azt nem gondoltam volna, hogy egy
nő, aki oly sok évig távol élt Kilmore Cove-tól Obliviának
ajándékozzon egyet a kulcsok közül: a macskás kulcsot.
Az első reakcióm a megdöbbenés volt. Aztán viszont
hibáztam: megkíséreltem minden áron megvenni a kul-
csot. Emlékeztek, mennyit kerestük? Végül azt hittük,
örökre nyoma veszett. De nem, Cheddarban volt, egy álta-
lános iskolai tanító néni vitte magával. S most hirtelen
visszatér egy ismeretlen, gyönyörű nő kezében.
Oblivia Newton megszimatolta az üzletet: nem értette,
miért akar egy egyszerű feltaláló minden pénzt megadni
egy egyszerű kulcsért. Elkezdett odajárni a boltomba, s
egy nap utánam jött az Owl Clock-i úton, és beállított a
házamba.
Én meg boldog voltam. Mindig is a találmányaim kö-
zött éltem, és az, hogy egy nő van a házamban, álomnak
tűnt. Megmutattam neki a Tükrök házát: úgy tűnt, le van
nyűgözve tőle. Azt állította, hogy még sosem látott ilyen

161
házat. Megforgattam neki a házat, az erkélyről végigkö-
vettük a naplementét. Oblivia azt mondta, hogy zseni va-
gyok, a legnagyobbak egyike. És én, aki még sohasem lát-
tam ilyen szép nőt, hittem neki.
Szegény kicsi Peter Dedalus! Nem tudhattam, hogy az
egyetlen dolog, ami összekötött minket, az a kulcs rejté-
lye. Oblivia közben pontosan tudta, hogy előbb-utóbb be-
vallom neki, miért is olyan fontos az a kulcs. Csak arra
várt, hogy megbízzak benne, mint a pók, aki tudja, hogy
ha sokat zümmög, a légy előbb-utóbb beleesik a hálójába.
És én beleestem egyenesen, teljes szívemből. Egyedül,
soha nem avattalak be bennetek. S ezt soha nem fogom
megbocsátani magamnak. Amíg nappal segítettem nektek
eltüntetni a kapukat, addig egy éjjel bekötöttem Oblivia
szemét, és elvittem a faluba. A macskaformájú kulcsával
kinyitottam Miss Biggles kapuját, és átléptük a küszöböt.
Alig egy órát töltöttünk Egyiptomban, de az elég volt neki,
hogy mindent megértsen.
Amikor visszatértünk Kilmore Cove-ba, megkérdezte,
hogy az ő kulcsa-e az egyetlen. Nem válaszoltam, de eb-
ből megértette, hogy nem. Később apránként elmeséltem
neki, hogy Kilmore Cove-ban van néhány kapu, és minde-
gyiknek megvan a maga kulcsa. Azt is elmagyaráztam ne-
ki, hogy minden kapu más, és hogy mindegyik más helyre
nyílik, kivéve egyet, a főkaput, amelyet a négy kulcs nyit,
és amely bárhova vezethet. Soha nem ejtettem ki a Villa
Argo nevét, de biztos vagyok benne, hogy magától rájött.
Ekkor kezdett el áhítozni a ti házatokra.
Ezután hirtelen eltávolodott tőlem, hideg lett és mohó.
És én csak ekkor tudtam meg, milyen is valójában Oblivia
Newton. De már túl későn. S nem volt többé visszaút.

162
 EGY HANG A MÚLTBÓL

Kezdett összeomlani az az építmény, amit a nektek

mondott hazugságokból és a neki elsuttogott vallomások-
ból építettem magam köré. Mit tehettem volna? Mindenkit
becsaptam, még magamat is. Egyetlen titok maradt már
csak, amit óvhattam. A legnagyobb titok, amit talán még ti
sem ismertek teljesen…”
A lemez most egy darabon üresen forgott, hang nélkül.
Nestor a szakállát simogatta elgondolkozva.
Peter hangja ezután újra beszélni kezdett, de sokkal mé-
lyebb tónusban, s a felvétel igen rossz minőségű lett, a
mellékzajoktól sok helyen alig értették, mit mond. „Elme-
séltem neki, hogy… egyetlen mód arra, hogy… az összes
ajtót nyitja és zárja… egyetlen kulccsal… s akkor ő…
megkérdezte, meg tudom-e szerezni… de én nem vála-
szoltam… az ígéret…”
Újabb hosszú szünet után Peter Dedalus hangja újra
normális sebességen, tisztán szólt.
Szavai eleinte még szaggatottan szóltak, ám fokozato-
san újra tisztán értettek mindent. Úgy tűnt, mintha az
órásmester kiabálna.
„Elmenekülök, igen, még ma éjjel elmenekülök innét!
Oda, ahol nem tud utolérni. Ulysses, Penelope! Meglép-
tem az utolsó lépést… Megőriztem a titkot. S ő sohasem
fogja tudni az összes ajtót a hatalmában tartani!” A hang
megint szaggatottá vált. „Ó, barát… hiányoz… a játsz-
mák… üdvöz… elope… ertész… Argo és az utazások.
Elmenekülök, barátaim. Lelépek ebből a kegyetlen világ-
ból, amely hazugsággal van tele. Elhittem, hogy a szív egy
tökéletes szerkezet, melyet megbízható és stabil fogaske-
rekek szabályoznak, de rá kellett jönnöm, hogy a valóság
sokkal fájdalmasabb. Isten veled, Ulysses! Isten veled,
Penelope! Postán megkapjátok majd az oroszlános kul-

163
csot, hogy megőrizzétek a többivel együtt. Nekem már
nem lesz rá szükségem. Az üzletemet és a házamat
Obliviának ajándékozom, csináljon vele, amit akar, én
nem is akarok tudni róluk többé. Húzzátok át a nevemet és
égessétek el a fehér baglyos cégéremet. Töröljetek ki még
az emlékeitekből is. Én sohasem feledlek titeket.” S a val-
lomás ezekkel a szavakkal véget ért.

164
165
A
nap lassan lebukott a látóhatár mögött, az ég na-
rancsszínűvé változott. A Villa Argo könyvtárszo-
bájában a régi hanglemez sistergett még egy ki-
csit, aztán a gramofon végleg elhallgatott. Rick felemelte a
tűt, és visszatette a helyére.
A gyerekek a padlón kuporogtak, Nestor pedig a zon-
gora mellett állt. Az alkonyi égbolt egyre vörösebben iz-
zott mögötte, ahogyan ő is egyre jobban izzott a haragtól.
– Tehát így történt – mondta kis idő múlván Julia. –
Tehát Peter volt az, aki a kapukról beszélt Obliviának.
– Mégpedig jó néhány kapuról, úgy tűnik – tette hozzá
Jason.
Nestor ökölbe szorított kézzel egyfolytában köhögött.
Felemelte a karját, mintha így akarná megszüntetni az irri-
tációt, és hosszan így maradt, míg csak nagy nehezen meg
nem nyugodott. Akkor leengedte a vállát, és látszott rajta,
hogy szomorú gondolatok gyötrik.
– Most már azt is tudjuk, Oblivia miért rombolja szét a
Tükrök házát – dünnyögte Rick.
Nestor rémülten vonta fel a szemöldökét.
– Micsoda?
A gyerekek elmeséltek neki mindent az Owl Clock-i
földútról és a Cyclops vállalat buldózeréről, amely ízekre
szedte Peter Dedalus házát.
– Semmit sem tehettünk, és képtelenek voltunk arra is,
hogy végignézzük… – zárta le a beszámolót Julia.
– Ez hát a vég – dörmögte az öreg kertész, és a kijárat
felé indult.
– Nestor, várj! – szólt utána Julia. – Ne hagyj minket
magunkra.
– Mindannyian magunk vagyunk – morgott a kertész.
De mégsem ment el.

166
 A VÁLASZTÁS

– Legalább annyit mondj el, hogy az a kulcs, amit

Manfred elrabolt tőled…
Nestor bólintott.
– Az volt az oroszlános, arról beszélt Dedalus a leme-
zen. Többek között ezt bízta rám megőrzésre a régi tulaj-
donos.
– És azzal a kulccsal…
Nestor megint elébe vágott a kérdésnek.
– Igen, azzal a kulccsal lehet kinyitni az órásmester há-
zában lévő kaput.
– Miért nem szóltál korábban a többi kapuról?
A kertész nem válaszolt.
– Nem tudod, hová vezet az a kapu? – kérdezte Julia.
Nestor meglepetésében felpattant:
– Én? Honnan tudnám?!
– De tudtál az oroszlános kulcsról…
Nestor csak morgott valamit.
– És arról is tudtál, hogy Peter házában van egy kapu.
– Én sem tudok mindent, kölykök! A mindenit!
Nestor hatalmasat csapott egy könyvespolcra, amitől
leesett róla a réztábla.
– Peter Dedalus azt mondja, hogy sok kapu van
Kilmore Cove-ban – vetette közbe Rick. – Egy van itt.
Egy Miss Biggles-nél. A harmadik a Tükrök házában.
Mennyi lehet még?
– Hogy megtudjuk, elég volna megnézni a térképet,
amit elvesztettünk – morogta Jason.
– A térképen ráadásul a kulcsok neveit is feltüntették…
– Most Oblivia tudja, melyik kulcs hova illik, de nin-
csenek nála a kulcsok – szólt közbe Nestor. – Ulysses
Moore és a felesége biztonságba helyezték őket. Minde-

167
gyiket, kivéve Oblivia kulcsát, amely akkor nem volt
Kilmore Cove-ban.
– És Peterét, amit…
– Amit Manfred elrabolt tőlünk tegnap éjjel.
– Tehát valószínűleg már két kulcs van náluk – szólt
Rick.
– Nálunk viszont négy van – vágott vissza Jason.
Julia fel-alá járkált a szobában.
– Bárcsak behúzhatnék neki egyet, és visszavehetném a
kulcsokat!
A gyerekek maguk között tárgyalták meg izgatottan az
újonnan szerzett hihetetlen értesüléseket.
Nestor csak nézte őket. Nézte őket, és gondolkozott.
Lassan rá is átragadt a gyerekek lelkesedése, noha nem
tudta kiverni a fejéből Leonard versét és nyugtalanító sza-
vait.
Igen, de Leonard nem volt ott a könyvtárban, hogy
meghallgassa őket, és Leonard nem ismerte őket.
Hirtelen Jason megszakította töprengését, és egy kér-
dést tett fel:
– Nestor, hány ember tud a kapuk létezéséről?
– Mármint hogy hány ember tudott róla? – kérdezett
vissza a kertész. – Engem, Oblivát és a sofőrjét leszámítva
már mind eltűntek…
„Vagy feladták” tette hozzá gondolatban.
– Akkor nálunk az előny – vonta le a következtetést
Jason. – Összesen négyen vagyunk kettő ellen.
Nestor csak bámulta ezt a tizenegy éves gyereket, aki
olyan megható határozottsággal és tenni vágyással beszélt,
mint egy felnőtt.

168
 A VÁLASZTÁS

Kétségek gyötörték, s az emeleti hálószobákhoz vezete-

tő folyosót nézve gondolkodott. Arra gondolt, hogy dönte-
nie kell. S hogy már nincs idő. A helyzet sokkal gyorsab-
ban változott, mint ahogy ő maga valaha is el tudta volna
képzelni.
Rick elkezdte összefoglalni, mi mindent tudtak meg az
imént:
– Tehát… a Moore házaspár terve az volt, hogy elrejtik
a kapukat, és a kulcsokat biztonságba helyezik. A lakosok
tudta nélkül megpróbálták a lehető legjobban elszigetelni
Kilmore Cove-ot is a külvilágtól. Peter Dedalus azonban
elárulta őket, és így Oblivia Newton részben megtudta az
igazságot… mármint hogy hogyan lehet becsukni és ki-
nyitni a kapukat… Hallottátok amúgy? Peter arról is be-
szélt, hogy van egy módszer arra is, hogyan lehet az ösz-
szes kaput ellenőrzés alatt tartani… Aztán… Aztán mi is
történt?
– Az, hogy Moore-ék meghaltak – válaszolt Julia. –
Oblivia pedig meg volt győződve róla, hogy most aztán
zavartalanul véghez viheti a tervét, ám ekkor megtudta,
hogy Nestor eladta a Villa Argót a szüleinknek. És ekkor
jöttünk meg mi.
– És most nálunk vannak a kulcsok – folytatta Rick. –
Mert mi vettük fel őket a postán.
– És hogy Obliviát távol tartsa tőlük – vetette közbe
Jason –, Ulysses Moore megtaláltatta velünk a négy kul-
csot, és elküldött minket Egyiptomba, hogy visszaszerez-
zük Kilmore Cove térképét. Mi azonban szépen hagytuk,
hogy lenyúlják tőlünk, és ettől fogva minden összezavaro-
dott.
– Jól leégtünk – ismerte be Rick.
– Csődöt mondtunk.

169
 Julia felsóhajtott.
Nestor köhögött. Majd megint köhögött. Majd végül
döntésre jutott.
– Most pedig azt tesszük, amit én mondok! – kiáltott
fel.
A gyerekek hitetlenkedve bámultak rá.
– Mi az, amit úgy csinálunk, ahogy te mondod?
– Egyáltalán nem mondtatok csődöt! – mutatott rájuk
egyenként Nestor. – Egyáltalán nem égtetek le! Ezt verjé-
tek ki a fejetekből, világos? Ti… ti… – Ó, jaj! Nestor a fe-
jét rázta. Sosem volt erőssége, hogy dicsérjen valakit, és
most sem birkózott meg a feladattal. Így inkább köhögött,
majd kiadta az ukázt: – Gyerünk, utánam!

Az öreg kertész elvitte őket körülbelül a folyosó feléig,

majd megállt, két kezét összekulcsolva bakot tartott
Jasonnek, s így szólt:
– Lépj fel ide, és nyisd ki a csapóajtót a plafonon!
– Csapóajtót? – kiáltottak fel egyszerre a gyerekek, s
mindhárman felnéztek a plafonra.
És tényleg, ott volt egy fémgyűrűvel lezárt fehér csapó-
ajtó, melyet ugyanolyan színűre festettek, mint a plafont.
Nestor felemelte Jasont, aki elfordította a gyűrűt.
– Gyerünk – sürgette Nestor.
Jason megpróbálta felfelé nyomni az ajtót, de nem en-
gedett. Ekkor még egyszer elfordította a gyűrűt, s végre
meghallotta a zár kattanását. Nestor letette a földre.
A csapóajtó mögül egy létra vége csusszant ki. A ker-
tész megragadta, és elkezdte maga felé húzni.
– Azt a mindenit! – kiáltott fel Julia. – Egy létra a szoba
közepén…

170
 A VÁLASZTÁS

Nestor intett nekik, hogy másszanak fel.

– Gyerünk, felfelé!
– Azt a mindenit! – mondta megint Julia, és arra gon-
dolt, hányszor látta ma már ezt a folyosót, illetve legaláb-
bis úgy gondolta, hogy látta.

171
172
M anfred az egész délutánt azzal töltötte, hogy
csak figyelte a Cyclops embereit, akik miután a
buldózer használhatatlanná vált, azzal foglala-
toskodtak, hogy fel-alá mászkáltak a Tükrök házában. Úgy
beöltöztek, mint az űrhajósok, és különféle szerszámokkal,
gumikalapácsokkal és motoros fűrésszel felfegyverkezve
járkáltak ki-be.
A buldózer ott feküdt mozdulatlanul és tehetetlenül, s a
fémgolyó még mindig ott volt beszorulva a tetőt tartó fa-
lakhoz. A munkások végül úgy állították meg a ház forgá-
sát, hogy kalapáccsal összetörtek egy csomó fogaskereket,
amit a pincében találtak. Ezután viszont alaposan munká-
hoz láttak, és szobáról szobára járva minden egyes falat
szétvertek, amivel csak találkoztak.
Estére a Tükrök házából nem maradt más, mint egy
törmelékkel borított fémváz. A teraszokat és a korlátokat
szétverték, a függönyöket szétszaggatták, a padlót pedig
felszedték és átlyuggatták, amint azt a híres kaput keres-
ték.
Oblivia az udvaron tanulmányozta Thos Bowen térkép-
ét, valamint a Tükrök háza tervrajzát, és onnan parancsol-
gatott. A ház tervrajzát Peter Dedalus rajzolta, aprólékos
figyelemmel. Manfred jól emlékezett még arra, mikor be
kellett törnie az üzlet hátsó falát, hogy bejussanak megke-
resni a tervrajzot…
Már majdnem lement a nap, amikor az egyik munkás
hirtelen felkiáltott:
– Newton kisasszony! Newton kisasszony! Jöjjön csak
ide, ezt nézze meg! Lehet, hogy helyben vagyunk…
Oblivia berohant a házba.
Manfred némileg nyugodtabban lépdelt utána.

173
 – Ez az? – kérdezte a munkás, és rámutatott valamire,
amit a gépteremben talált.
Egy nagy rakás törmelékből kilátszott egy régi kapu,
mely egy kőfalnak támaszkodott. A kaput egy téglából és
fából készült válaszfal mögé rejtették, melybe bevésték a
nevet: „Ulysses Moore”.
Oblivia elolvasta, és felnevetett.
– Ezt is megpróbáltad eldugni előlem, mi? De én sokkal
okosabb vagyok nálad!
– Ez az? – kérdezte meg megint a Cyclops munkása.
– Igen, ő az! – válaszolt boldogan Oblivia, amint kiol-
vasta Ulysses Moore nevét a válaszfalon. – Ássák ki a ro-
mok alól! Gyorsan!
A munkások nekigyürkőztek, és hála a gumikalapács-
oknak, nem sokkal később már teljesen lepucolták róla a
falat. Majd kicsit arrább mentek, és hagyták, hogy Oblivia
közelebbről is szemügyre vegye azt, amire annyira vá-
gyott.
Régi kapu volt, de erősnek és tartósnak tűnt. Egy mély
karcolás látszott rajta, melyet valószínűleg az imént okoz-
tak a munkások, amikor kalapáccsal tisztították meg. Lent,
baloldalt pedig ott volt a zár, egy öreg, masszív zár, éppen
olyan, mint Cleopatra Biggles ajtaján.
Ez az, ehhez kétség sem férhet: Peter Dedalus kapuja.
Oblivia Newton ösztönösen a nyakláncához nyúlt, ame-
lyen az oroszlános kulcs függött, majd hirtelen eszébe ju-
tott, hogy a munkások még ott vannak, ezért ridegen el-
küldte őket:
– Minden rendben. Most elmehetnek.
A négy férfi boldogan tette le a kezéből a szerszámot,
és megkérdezték, mikor jöjjenek vissza a buldózerért,

174
 AZ EMBER, AKI FIGYEL

amely a hátán feküdt az udvaron. A nő azonban határozat-

lanul intett, és így szólt:
– Inkább hagyjuk… Megveszem a buldózert, hagyják
csak itt!
– Ahogy gondolja, Newton kisasszony.
A munkások gyorsan felszálltak a teherautóra, és teljes
sebességgel eltűntek a láthatáron.

Amint elült a por, Oblivia visszatért a kapuhoz, kezében

szorongatva az oroszlános kulcsot, s a vállán ott volt a ka-
catokkal teli hátizsák. Még mindig motorosruhát viselt.
Felemelte a kulcsot, és bedugta a zárba. Behunyta a
szemét, visszatartotta a lélegzetét és elfordította a kulcsot.

175
 KLIKK, a zár felpattant, és az ajtó kinyílt.
Oblivia elmosolyodott és Manfredhez fordult.
– Velem jössz?
Ő azonban elhúzta a száját. Nem nagyon szerette ezeket
az ajtókat, sem azt, ahogy működnek. Leginkább nem is
akart róluk hallani többet.
– Nem. Jobb lesz, ha valaki itt marad őrizni a házat…
– Ahogy gondolod. De figyelmeztetlek, nem tudom,
mennyi időbe telik, míg megtalálom Petert… odaát.
– Nem számít – Manfred egy sportfogadási újságot mu-
tatott fel, melyet addig a csizmájában hordott összeteker-
ve. – Hoztam olvasnivalót. És…
Oblivia azonban már nem figyelt. Eltűnt a küszöbön túl
a sötétségben, és becsapta maga után a kaput.
Manfred leejtette a földre az újságot, és csak azért is
befejezte a mondatot:
– …jó utat, asszonyom!
Aztán körülnézett. Végigfutott a hátán a hideg a vas-
oszlopok és csavarok láttán. Mikor már jó ideje egyedül
volt, eszébe jutott, hogy ott áll az udvaron egy vadonatúj
versenymotor teli tankkal…
– Miért is kéne ittmaradnom ezen az elhagyatott helyen
egyedül?! – kérdezte magától, és felment az emeletre,
majd kilépett a kertbe.
Azonban hamar rájött, miért is kell maradnia… amint
felfedezte, hogy a motor mindkét kerekét leeresztették.
Manfred megint körülnézett, de nem látott egy teremtett
lelket sem. A Tükrök házának csontváza olyan volt, mint
egy elhagyatott bábszínház. A dombtetőn azok a furcsa
masinák csak egyre forogtak a szélben.

176
 AZ EMBER, AKI FIGYEL

Manfred dühében üvölteni kezdett, és elkezdte rugdosni

a földön heverő tárgyakat.

177
178
A
hogy felért a létra tetejére, Jason segített Ricknek
és Juliának is felkapaszkodni, majd odébb men-
tek a csapóajtótól, és megvárták, míg Nestor is
felér. Most közvetlenül a Villa Argo teteje alatt voltak, s
félelmetes homály borult rájuk. Meleg volt; száraz, illa-
tokkal teli meleg. Hallották, hogy a faszerkezet minden-
hol nyikorog. A tető eresztéke folyamatosan hangokat
adott, mintha csak a gerendák és cserepek szúhangon be-
szélgetnének egymással.
– Váó! – tört ki Jasonből, amikor körülnézett.
A padlástér egyetlen hatalmas, por borította helyiség-
ből állt, mely tele volt rongyokkal letakart régi tárgyak-
kal. A helyiséget a tetőablakokon beszűrődő alkonyi fény
valósággal bearanyozta. A padló hajópadlóra emlékezte-
tett.
Fivérével ellentétben Julia félve nézett körül. A csa-
póajtó két oldalán öreg bútorok álltak, melyeket fehér le-
pedőkkel és paplanokkal takartak le, s mindenfelé fenye-
gető árnyak borultak rájuk.
– Menjetek tovább! – parancsolta Nestor, miközben
nagy nehezen felfelé kapaszkodott a falétrán.
A gyerekek engedelmeskedtek. Átmentek a szoba két
oldalán felhalmozott bútorok közt, és kilyukadtak egy tá-
gasabb részre, amit teljesen megvilágított a kertre nyíló
tetőablak.
A lemenő nap irányába fordulva pedig ott ült egy férfi,
hatalmas kalappal a fején.
Amikor Julia megpillantotta, felkiáltott.

Rick megszorította a kezét, pedig ő is éppen annyira

megrémült, Jason pedig kiszáradt torokkal meredt maga

179
elé, amikor megértette, hogy végre meglelte Ulysses Mo-
ore titkos szobáját. Ott volt a régi tulajdonos néhány mé-
terre tőlük, és őket várta.
– Ulysses Moore? – suttogta a fiú, s lépett egyet a ka-
lapos férfi sötét alakja felé.
A férfi nem válaszolt.
Rick hátrált egy lépést.
Az ablak előtt egy hosszú asztal volt, tele festővász-
nakkal, ceruzákkal és rajzokkal.
A férfi őket várta, peckesen állva az asztalnál.
– Ulysses Moore? – kérdezte megint Jason, s még egy
lépéssel közelebb ment.
Ekkor zajt hallottak. A födém megremegett a kertész
bizonytalan léptei alatt, aki most érte csak őket utol, hir-
telen kibukkanva a sötétből.
– Nem tud válaszolni… – mondta halkan Nestor. –
Már nem.
Itt a padláson sokkal magasabbnak és hatalmasabbnak
tetszett.
Ahogy elment Julia mellett, a vállára tette a kezét.
– Ne félj!
Rick csak ekkor engedte el Julia kezét, s rettentő za-
varba jött.
A kertész elsántikált Jason mellett, intett neki, hogy
jöjjön még közelebb, s megmutatta neki, mi is az igazság
ezzel az asztalnál álló férfival.
Egy bábu volt.

– Ez volt Penelope műterme – magyarázta Nestor a fé-

nyes rajzasztal előtt. – Ebben a szobában szokott festeni.

180
 A PADLÁSON

Ekkor látták csak, hogy a megvilágított részen kívül

mindenhol vásznak és képek lógnak egymás hegyén-
hátán. Még mindig érződött a tempera átható illata, ösz-
szekeveredve a faszerkezet szagával.
– Itt minden úgy van még, ahogyan ő hagyta – mondta
Nestor. – Az akvarelljei, a kitört hegyű ceruzái. Ez az ő
birodalma a tető alatt: rajzolószén, vízzel teli tégelyek, és
hát persze… a bábu, amit modellnek használt a festmé-
nyeihez.
Egy szövetből készült ember nagyságú bábu volt, és
hihetetlenül életszerű. Julia gyanakodva nézte, s meg is
érintette, hogy meggyőződjön róla, nem valódi.
Az asztal egyik sarkán ott volt néhány sakkfigura Pe-
ter Dedalus sakk-készletéből.
Nestor látta, hogy Rick észrevette őket, ezért megma-
gyarázta:
– Volt egy régi fogadás köztük. Minden kiütött sakk-
bábuért Peter egy kis találmányt alkotott Moore-nénak. S
viszont minden bábuért, amit az órásmester ütött ki,
Penelope festett egy képet.
– S aztán a kép hátuljára ragasztotta, mint ahogy
Bowenék képén volt.
– Mióta tartott a parti?
– Két éve – válaszolt Nestor gondolkodás nélkül.
– Miért hoztál minket ide? – kérdezte Jason, miután
végignézte Penelope rajzait és képeit.
– Mert úgy korrekt, hogy megtudjátok – válaszolt
Nestor.
Odaállt az ablakhoz, és kinézett a fénybe.
– Mit tudjunk meg? – kérdezett vissza Rick, aki érez-
te, hogy olyan feszültség van a levegőben, ami csak a lét-
fontosságú pillanatokat előzi meg.

181
 – Hogy kik is vagytok valójában – válaszolt a kertész,
és feléjük fordult. – És hogy miért is vagytok itt.

– Ulysses Moore-nak már elment a kedve a harctól. Fél

életét azzal töltötte, hogy felépítette és ápolta a titkot, a
másik felét pedig azzal, hogy eltüntesse és megóvja. En-
nek a háznak a titkát, a sziklaszirt alatti belső tenger tit-
kát és a Metisét, amely ott várakozik, kikötve a hídhoz. A
négy kulcs titkát – ami most nálatok van –, no meg a ka-
puét, amelyet nyitnak. De az igazi titok nem más, mint
maga Kilmore Cove. Ez az apró, ám csodálatos és elbű-
völő hely, melyből más apró, csodálatos és elbűvölő he-
lyekre lehet eljutni. Gyerekek, a kapuk! Kilmore Cove
kapui, melyek oda vezetnek, amit Ulysses Moore mindig
úgy nevezett, hogy… az Álmok kikötői. Olyan helyek,
mint ez a ház, vagy mint Salton Cliff és a strand. Olyan
helyek, ahová nem ér el a világ zűrzavara. Ahol csak
szépség és béke honol. És olyan emberek, akik másra
sem vágynak, csak hogy legyen egy kis idejük arra, hogy
jól érezzék magukat. Hogy felfedezzék, milyen szép a
sziklák között fürdeni egy elhagyatott parton, vagy csak
egyszerűen elfeküdni, és a felhőket bámulni. Vagy egy
friss nyári estén üldögélni egy jó könyvvel. Vagy hajnal-
ban kelni, és lefesteni a felkelő nap fényeit. Vagy beföl-
dezni a kezünket. Színeket használni. Verseket írni, és el-
szavalni a barátainknak. Együtt nevetni a barátokkal, tü-
zet gyújtani a parton, és a csillagokat bámulni. Együtt
lenni velük, és osztozni ugyanabban az érzésben, ugya-
nabban a vágyban, hogy felfedezzük az élet legegysze-
rűbb megnyilvánulásait. És felfedezni, hogy egy kapu
mögött egy távoli világ rejtőzhet. Egy olyan ország, mely

182
 A PADLÁSON

bizonyos értelemben ugyanolyan, mint ahonnan jöttünk,

mégis teljesen más. – Nestor odalépett a rajzasztalhoz, és
folytatta: – Ulysses Moore és a felesége számára Kilmore
Cove és a kapuk voltak a világ legnagyobb misztériuma.
Egy csodálatos, ám ugyanakkor veszélyes titok. Mert ha
rossz kezekbe kerülnek, akkor a kapuk és a mögöttük lé-
vő világok megsemmisülnek.
– Oblivia… – suttogta Julia.
– Oblivia – válaszolt Nestor. – Ő az igazi veszély. Ez
a kegyetlen nő, aki számára az idő csak egy szám, egy
menetrend, egy fordított elszámolás, amelyben… meg
kell gazdagodni, felesleges számokat gyűjteni, és beszél-
ni, egyre csak beszélni, ellenségeket szerezni és legyőzni
őket, vagy bezárkózni egy repülő belsejébe. Ó, nem!
Ulysses Moore nem akarta, hogy ilyen emberek jöjjenek
Kilmore Cove-ba, akik korlátolt modernséget hoznak
magukkal. Meg akarta őrizni ezt a falut. Meg akarta óvni,
épp úgy, mint ahogy a felmenői tették korábban… Így
hát maga köré gyűjtötte a barátait, és elkezdték tanulmá-
nyozni, hogyan lehetne Kilmore Cove-ot távol tartani a
modern világ veszélyeitől. El kellett tüntetni a falut a te-
lefonkönyvekből, a vasúthálózatból, az útikönyvekből és
a helyi éttermeket hirdető katalógusokból. Nem lehettek
sem múzeumok, se mozik, sem olyan fontos események,
amin valakinek részt kellene vennie, sem olyan műemlé-
kek, amit valaki fel akarna keresni. Amikor egyszer eljöt-
tek a kormánytól, hogy összeírják a falu műemlékeit,
Ulysses Moore egyik barátja megváltoztatta Kilmore
Cove egyetlen fontos szobrának nevét úgy, hogy sehol se
utaljanak rá többé. Hiszen kit is érdekelne egy nem létező
király szobra? – Jason felnevetett, ahogy Rick is, aki hi-
tetlenkedve ingatta a fejét. Ekkor Nestor hangja sötét tó-

183
nusra váltott. – Később aztán… ti is tudjátok, mi történt.
Oblivia Newton hozzájutott egy kulcshoz, és felfedezte
Kilmore Cove-ot.
– Peter elmondta neki a titkot… – tette hozzá Julia.
– És többé senki sem tudta megállítani. – Itt Nestor
megállt, mint aki most ért a történet legnehezebb részé-
hez. – Ulysses fáradt volt, öreg és megviselt. Előtte vesz-
tette el Penelopét. Becsapták és elhagyták a barátai.
Egyedül érezte magát. Én persze mindig ott voltam, de ez
nem volt elég. Mielőtt azonban… meghalt… úgy gondol-
ta, valakinek folytatni kell a harcot helyette.
Nestor a gyerekekre pillantott. Hárman együtt sem
voltak még negyvenévesek, de úgy csillogott a szemük,
és úgy követték minden mozdulatát, mintha az ő szavai-
tól az egész világ sorsa függne. Izgatottan vert a szívük,
mint megannyi őrült üstdob. Hallgatták Nestort, és meg-
értették.
Ők azok. Ők azok, mondta magában Nestor, igen.
– És én azt hiszem, hogy végre megérkezett ez a vala-
ki – jelentette ki.
Az öreg kertész odalépett a bábuhoz, és gyengéden le-
vette a kalapot a fejéről. Széles, sötét karimája volt, s egy
fehér horgonyt rajzoltak rá, melynek közepén egy arany-
érem volt.
– Ez volt a kalapja. Akkor használta, amikor a Metis
kapitánya lett, s útra kelt néha az Időkapun túl.
Nestor leporolta kissé, s köhögött.
– Túl hosszú ideig volt ezen a bábun – folytatta, ami-
kor egy kicsit csillapodott a köhögés –, pedig valójában
egy igazi kapitány fején van a helye. Olyan valakién, aki
ismeri a Metist, aki képes útra kelni vele, és elvezetni a

184
 A PADLÁSON

legtávolabbi Álomkikötőkig is. Olyan valakién, mint te,

Jason Covenant – tette hozzá, és odaadta a kisfiúnak a
kalapot.
– Mint én? – kérdezett vissza hitetlenkedve, és úgy
tartotta kezében a kalapot, mint egy ereklyét.
Nestor lehúzta az aranygombos kabátot a báburól, és
Juliának nyújtotta.
– És mint te, Julia Covenant – jelentette ki.
Azután az ezüstszablyát csatolta le a báburól, és az
övénél fogva Ricknek adta.
– És mint te, Rick Banner – fejezte be a kertész.
A három gyerek ott állt némán, a kertészt bámulta, s
meg sem bírtak mozdulni a meglepetéstől, csak szoron-
gatták a tárgyat, amit a kezükbe nyomtak. Ahogy nézte
őket, sok év után először, Nestor jóízűen elnevette magát.

– Ulysses úgy gondolta, hogy egy embernek adja át a he-

lyét, nem pedig háromnak… – folytatta a magyarázatot
kicsivel később a kertész. – És azért készítette elő ezt az
egyenruhát, hogy átadhassam neki, amikor megtalálom. S
csak miután kiválasztottam, mondhattam volna el neki
mindazt, amit a Villa Argóról és Kilmore Cove-ról tudok.
És persze meg kellett volna ígérnie, hogy megóvja a kul-
csot, és megőrzi a ház titkát, ahogyan a ház előző tulaj-
donosai tették, az idők kezdete óta…
Julia szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Azt akarod mondani… hogy mindazok, akiknek kint
van a képe a lépcsőn…
– Ulysses Moore ősei, Kilmore Cove őrzői, akik előt-
tetek voltak. És én, akit ezzel a feladattal bízott meg Mo-
ore úr, a mai napon titeket választottalak, hogy folytassá-

185
tok az ezeréves hagyományt. A választás megtörtént.
Most rajtatok a sor, hogy ha akarjátok, elfogadjátok.
– Igen! Igen! Én elfogadom! – kiáltotta lelkesen Jason.
Nestor rámosolygott. A lemenő nap utolsó sugarai
őrült vibrálásban fonták körül alakját.
– Mindhármatoknak el kell fogadni. Vagy mindhár-
man, vagy egyikőtök sem.
Julia és Rick egymásra pillantottak.
Először a vörös hajú fiú szólalt meg:
– Én itt születtem, Kilmore Cove-ban, s megvédem
minden veszélytől. Mert ez az otthonom.
S magára öltötte az övet az ezüstszablyával. Jason is
utánozta, s a fejébe nyomta a kapitányi sapkát, amely
egészen az orráig lecsúszott.
– Segítség, nem látok semmit! Megvakultam! – hü-
lyéskedett.
Julia nagyot sóhajtott, egyszerre volt rémült és boldog.
Ellentétben Jasonnel, aki mintha egy pillanatig se
gondolkodott volna el azon, mi is történik velük, ő a vál-
lán érezte e fontos pillanat minden felelősségét. Az öccse
számára a padlás átváltozott egy régi kastéllyá, a sánta
kertész pedig egy öreg királlyá, aki lovaggá üti az embe-
reit. Neki az egész alig volt több, mint egy izgalmas já-
ték… Julia viszont mintha légüres térben lépdelt volna, s
maga előtt csupán egy nagy kérdőjelet látott.
A Villa Argo annyira más volt, mint a zűrös nagyvá-
ros, ahol felnőtt… Ezen a helyen hihetetlen mély érzel-
meket élt meg, s az életét kockáztatta egy olyan emberért,
akit alig ismert.
Egy öreg, sánta kertészért.
Anya és apa büszkék lennének rá…

186
 A PADLÁSON

A lány felöltötte Ulysses Moore kabátját, melynek

aranygombjai vakítóan csillogtak.
– Én nem Kilmore Cove-ban születtem ugyan… de azt
akarom, hogy ez a falu ugyanilyen maradjon mindig.
Igen, a részemről is rendben van.
Nestor esetlenül meghajolt a gyerekek előtt, és így
szólt:
– Nem vagyok valami jó ceremóniamester. De… ettől
a perctől fogva kinevezlek bennetek az Időkapu őreivé és
Kilmore Cove lovagjaivá!
A két mókus, aki felkapaszkodott az ereszcsatornán,
most meghökkenve állt meg a Villa Argo tetején. Baj-
szuk remegett, ahogy kíváncsian körülnéztek: hirtelen a
tetőcserepek remegni kezdtek, mintha csak az öreg ház
lakói táncra perdültek volna a padláson.

187
188
 icsivel később a telefonban Covenant-né már né-

K mi rezignált beletörődéssel beszélt: a költöztetők-

nek sikerült komoly galibát okozni, amikor, ki
tudja, miért, darabokra szedtek egy régi konyhabútort,
amelyet pedig mindenáron Kilmore Cove-ba akartak hozni
a szülők.
– Már-már ott tartok, hogy hamarabb végeznénk, ha
mindent eladnánk, és a nulláról rendeznénk be a házat… –
vallotta be Juliának megtört hangon. – Arra is gondoltam,
hogy felülök a vonatra, és itthagyom apádat, bajlódjon ő
ezekkel a kontárokkal, de… egyszerűen lehetetlennek tű-
nik vonattal eljutni Kilmore Cove-ba! Ahhoz pedig nem
volt erőm, hogy napokig silabizáljam a menetrendet, hogy
valami csatlakozást találjak. – Julia elmosolyodott, de nem
szólt semmit. Az anyja folytatta: – Meg aztán, tudod, mi-
lyenek a férfiak, drágám! Elég egy percre magukra hagyni
őket, hogy valami bajt csináljanak…
– Igazad van, anya, ne aggódj! – válaszolt ekkor Julia.
A kőfalú szobában közben Jason és Rick egy tervet
dolgoztak éppen ki, amely azt tartalmazta, mit is kell ten-
niük a következő időszakban.
A lány maga után húzta a telefonzsinórt, és átkukucs-
kált, hogy közben megnézze, mire jutottak.
– Jason rendesen viselkedik? – vetette fel akkor az any-
juk. – Tudod, milyen a testvéred… kell hozzá egy kis türe-
lem…
– Ó, nincs vele semmi gond! – sietett megnyugtatni a
lány. – Olyan jó volt, mint egy kisangyal.
– Ugye nem csináltatok semmi galibát?
– Galibát? Ugyan miféle galibát tudnánk itt csinálni?
– Nagyon kérlek, figyeljetek rá, hogy nehogy vegyetek
valamit azoktól az alakoktól, akik mindenféle mélyhűtött

189
kajával házalnak. Hallottam, hogy vidéken még nagyon
sok van belőlük, s ha egyszer vásárolsz tőlük, soha többé
nem hagynak békén.
– Ugyan, anya! Nem vettünk semmi mirelitet, hiszen
Nestor remekül főz. Képzeld, ma este…
Covenant-nénak azonban úgy látszik, arra volt szüksé-
ge, hogy valakinek kipanaszkodja magát, mert zavartala-
nul folytatta:
– Akármit is művelnek ezek az átkozott költöztetők,
holnap ott leszek a Villa Argóban. Megígérem. Meglátod
majd, hogy minden rendbe jön, ha ott van anya. – Julia
nagyot sóhajtott: éppen most magyarázta el, hogy minden
a legnagyobb rendben! – Rendben, kicsim?
– Oké, anya.
– Akkor, holnap!
– Rendben.
– Jók legyetek.
– Számíthatsz ránk.
Julia letette a kagylót.
A szék támlájára támasztotta a fejét, és csak hallgatta,
hogy fütyül a szél a ház körül. Már majdnem leszállt az es-
te, és ő nagyon fáradtnak érezte magát.
Ásított, és átment a fiúkhoz.
– Mi van? – kérdezte Jason.
– Holnap jönnek.
– Ez azt jelenti, hogy nagyon kevés időnk van! – kiál-
tott fel az öccse. – Addig kell cselekednünk, amíg meg
nem jönnek.
Julia kifakadt.
– Ezt felejtsd el! Én szét vagyok esve, Rick szintén.

190
 EGY ÚJ KEZDETT

A Kilmore Cove-i fiú alig látott a fáradtságtól, fájt a lá-

ba és égett a bőre a horzsolásoktól.
– Nem tudom, elenged-e a mamám, hogy megint itt
maradjak vacsorára…
A konyha felől sülő hús illata érződött.
– Mi a terv, lovagok? – kérdezte Julia, és leült a földre,
pont oda, ahol csupán egy nappal korábban a négy kulcs
rejtélyét próbálták megoldani.
Úgy tűnt, Rick és Jason rettentő komolyan veszik a
megbízatást, amit Nestortól kaptak. Egy nagy halom lapot
megtöltöttek nevekkel, nyilakkal és kiszínezett képekkel.
Noha kissé csalódott volt, hogy a régi tulajdonos nem rej-
tőzködik valami titkos szobában, Jason most mégis tele
volt határtalan lelkesedéssel. Megragadta a lapokat, me-
lyeket Rickkel írtak tele, és beavatta testvérét:
– Gyakorlatilag eldöntöttük, hogy először is meg kell
állítanunk Obliviát, és rá kell jönnünk, mire készül. Rick
szerint Peter Dedalust akarja megtalálni.
– Mi lenne rá az oka?
– Peter arra utalt, hogy megvan a módja, hogy valaki
Kilmore Cove összes kapuját az uralma alatt tartsa. És
Oblivia ezt akarja megtudni.
Julia bólintott.
– Tehát átmegy Peter kapuján, és a nyomába ered.
– Pontosan. A baj csak az… hogy nem tudjuk, hová ve-
zet a Tükrök házának kapuja.
– Az első dolog, amit meg kell tehát tennünk – foglalta
össze Jason hogy felosztjuk magunk között Ulysses Moore
naplóit, amik a toronyszobában vannak, és átnyálazzuk,
hátha kiderül belőle valami.
Rick amikor az olvasás szót meghallotta, elfintorodott,
és tiltakozóan felemelte a kezét.

191
 – Majd holnap nekiláthatunk! Nekem még el kéne kez-
denem Calypso könyvét is addig…
Mindhármukból kirobbant a nevetés.
– Azután pedig – folytatta rendíthetetlenül Jason – újra
felszállunk a Metis fedélzetére, elhajózunk abba az Álom-
kikötőbe, ahová Peter menekült, és még Oblivia előtt meg-
találjuk.
– Ha még életben van, akkor ő az utolsó, aki megma-
radt Ulysses Moore barátai közül – jegyezte meg Julia.
– Rajtunk kívül – tette hozzá Jason.
– Rajtunk kívül, persze.
– És ő az egyetlen, aki a kapuk összes titkát ismeri.
A tervet jóváhagyták. Nem maradt más hátra, mint
hogy elköszönjenek egymástól. Rick vette a holmiját, ott-
hagyta Jasonnél a mérőszalagot, valamint az Elfeledett
nyelvek szótárát, amiket még Egyiptomba vitt magával.
Majd felült a bicajra, és elhagyta a Villa Argót.

Jason visszament a konyhába, és megint nekilátott, hogy

Nestort gyötörje mindenféle kérdéssel az ajtókról, a kul-
csokról és Ulysses Moore barátairól.
Julia ellenben úgy érezte magát, mint akit kifacsartak.
Aznapra már túl sok furcsa dolgot hallott, és úgy érezte,
elege van.
Amikor meglátta, hogy a kertész három húsdarabot süt,
odaszólt neki:
– Rám ne számíts, Nestor. Megyek egyenest aludni.
Az öreg kertésznek a szeme se rebbent.
– Oké. Akkor jó pihenést! – válaszolt mosolyogva.
A padlásjelenet óta Nestor olyan volt, mintha kicserél-
ték volna. Nyugodtabb volt, és jóval kevésbé rejtélyes és

192
 EGY ÚJ KEZDETT

sértődékeny. Mintha végre megszabadult volna valami te-

hertől.
– Megehetem a te húsodat is? – kérdezte Jason az iker-
testvérét.
Julia bólintott. Másra sem bírt gondolni, csak arra, hogy
egy hosszú, zavartalan éjszakát végigaludhasson.
– Holnap majd találkozunk: már nem bírom nyitva tar-
tani a szemem.
– Jóccakát, nővérkém!
Amíg ment a szobája felé, még hallotta, hogy Jason
mély hangon így szól Nestornak:
– El kell nézned neki, Nestor. Végül is mégiscsak egy
lány… sokkal kevesebbet bír, mint mi, férfiak!
Ahogy felfelé ment a lépcsőn, Julia zajt hallott.
– Ti szóltatok? – kérdezte, hirtelen megperdülve.
Jason és Nestor nem válaszolt, s így arra gondolt, hogy
csak képzelődött.
Továbbindult felfelé, de hirtelen huzat borzolta össze a
haját. A földszinten becsapódott egy ajtó, és a toronyszoba
tükrös ajtaja hangosan bezárult.
Julia ijedten markolta meg a korlátot.
Ösztönösen a zsebébe nyúlt, és megszorította az Időka-
pu négy kulcsát.
– Julia! – kiabálta a konyhából Jason. – Csukd be a kis-
torony ablakát! Huzat van!
Valójában a huzat csak úgy fütyült a lába közt. A lép-
cső tetején levő tükrös ajtóból jött. A Moore ősök arcképei
őt bámulták a falakról.
Julia felhágott a második lépcsőfordulóra, és kinyitotta
azt az ajtót, mely a toronyszobába vezetett.
Pontosan úgy, ahogy Jason gondolta, az ablak már me-
gint kinyílt, s a nyitott konyhaajtóval légvonatot képzett.

193
Julia nekiveselkedett, hogy egyszer és mindenkorra bezár-
ja rendesen, noha tudta, hogy úgyis hiába.
Amikor azonban elfordította a kilincset, hirtelen meg-
dermedt. A szobában megváltozott valami.
Valami enyhe illat lengett a levegőben. Valami csípős,
vad illat.
Juliát egyszerre elöntötte az irracionális félelem. Hátát
a szoba falának vetette, és megint körülnézett.
Mi változhatott meg, mióta legutóbb itt járt?
Amikor észrevette, végigszaladt a fagyos hideg a hátán.
Kinyitotta a száját, hogy a testvérét szólítsa, de nem jött
hang ki a torkán.
Az íróasztal közepén ott hevert Ulysses Moore egyik
útinaplója, s nekitámasztva egy tipikus velencei gondola
famakettje.
Julia remegő kézzel odébb rakta a gondolát, és felütötte
a naplót.
Ulysses Moore úti feljegyzései voltak, amelyeket Ve-
lencében készített. Az első oldalán ott volt a Szent Márk
téri oroszlán rajza.
„Az oroszlános kulcs” – gondolta Julia, és megborzon-
gott. „Lehetséges volna…?”
Maradék erejét összeszedve lerohant a kistoronyból,
berobogott a konyhába. Elszáguldott Jason és Nestor mel-
lett, kis híján kiborítva a marhasültet.
– Mi történt? – kérdezte a fivére.
Julia kirohant a kertbe, odaszaladt a kistorony alá, és az
asztalon talált naplót lóbálta.
– Hol vagy? – üvöltötte valakinek vagy valaminek a fák
között. – Hová rejtőztél?

194
 EGY ÚJ KEZDETT

Válaszul csak a tücskök ciripeltek dallamosan a fűben.

Az ágak csendesen susogtak. Egy bagoly mély huhogással
ellenőrizte, hogy eljött-e már az éjjeli vadászat ideje. A
tenger hullámai a Salton Cliff szirtjeit verték.
Senki sem volt odakint. Abszolút senki.
– Julia? – kiáltotta Jason, aki közben felbukkant a
konyhaajtóban. – Megőrültél?
A lány még egyszer ellenőrizte a kert árnyait, a tetőt, az
ablakokat és a szikomorfa girbegurba ágait.
Végül lemondóan odaballagott a testvéréhez, és vékony
hangon így szólt:
– Velence. Peter Dedalus Velencében bujkál.

195
196
 ick megállt az út szélén, hogy megcsodálja fentről

R a naplementét. A fű hajladozott a szélben, s a sirá-

lyok a tengerbe merülő napfényben játszadoztak.
Alatta Kilmore Cove házai egy újabb nyugodt éjszakára
készülődtek. A fiú elmosolyodott arra a gondolatra, hogy
ezek között a látszatra oly nyugodt házak között valójában
olyan kapuk rejtőznek, melyeken keresztül más világokkal
léphetünk kapcsolatba. Azon pedig még jobban mosoly-
gott, hogy ez a hihetetlen helyzet valójában oly természe-
tesnek tűnik neki.
Miközben a napnyugta mindennek mágikus jelleget
kölcsönzött, Rick arra gondolt, hogy a mágiát és a szépsé-
get egyszerre alkották meg. A napfény, a sirályok, a ten-
ger, a szél, Kilmore Cove lakosai, akik zsémbesek ugyan,
ám a lelkük mélyén mégis vidámak, mind-mind egyszerre
szépek és mágikusak, és ugyanakkor képesek arra, hogy
elkerítsék ezt az öblöt, és mindörökre változatlanul bol-
dognak tartsák meg.
Talán pontosan így működik a dolog. Talán vannak
olyan helyek, ahol a mágia és a szépség érintetlenül marad
mindörökké.
– De az sajnos nem itt van… – adta meg magát hirtelen
Rick jóval bonyolultabb és fájdalmasabb gondolatoknak. –
Az idő szélviharként robog, és mindent magával ragad.
Megfordította a kerékpárt, és tekerni kezdett.
Hirtelen ötlete támadt. Nestor egyik mondata adta,
amely mélyen megmaradt benne… Elérte a falu legmaga-
sabb pontját, és felállt a bicajon, hogy még gyorsabban ha-
ladjon. Az apjától ajándékba kapott óra ragyogott a vázon.
Mikor megérkezett, leugrott, és az utolsó métereken
tolta a kerékpárt. Az esti fényben megnyúlt árnya jóval őe-

197
lőtte elérte a temető szélét. A szél eggyé vált a sziklákkal
és a bogáncsokkal.
Rick letámasztotta a bicajt egy alacsony kőfalnál, és le-
hajolt két sárga virágért, odébbhessentve két sárgás színű
szöcskét.
A temető csupán egy kőfallal bekerített telek volt.
Könnyen bemászhatott volna, de úgy döntött, a kapun
megy be, amit nyitva is talált.
Óvatosan, nehogy túl nagy zajt csapjon, belépett.
Messze-messze egy hullám csapódott a sziklának, s a
távoli robaj mintha a holtakat üdvözölte volna.
A Kilmore Cove-i fiú elsétált a sírkövek és keresztek
között, amelyek szabályos távolságra feküdtek egymástól,
s melyeket fehér tengeri kőből készült négyzetekkel, kagy-
lókkal és száraz virággal díszítettek. Pernye, fakéreg és
moha illata keveredett a levegőben. A napból már csak
egy ív látszott, mely a láthatárt perzselte.
Rick letérdelt egy egyszerű szürke sírkőhöz. Lehelyezte
a két sárga virágot, s egy kavicsot rakott a szárukra, hogy
el ne fújja őket a szél.
Sokáig maradt így, mozdulatlanul és némán.
A nap eltűnt a tenger mögött, és az ég olyan fekete lett,
mint egy iskolatábla.
– Apu… – mondta ekkor Rick Banner, mint aki segít-
séget kér. – Nem találtam meg őket! Nincsenek itt! Ha
igaz, hogy Ulysses és Penelope Moore meghalt, és
Kilmore Cove-ban temették el őket… akkor miért nincse-
nek itt?

198
A DOMBON

199
200
 Az olvasónak

Már éppen a nyomdába indultunk, amikor egy újabb e-

mailt kaptunk Pierdomenico Baccalariótól. Fontosnak
tartottuk, hogy ti is elolvassátok:

Szia, megint én vagyok!

Még mindig itt vagyok Cornwall-ban. Miután kiböngésztem Ulysses

Moore harmadik füzetét, azonnal nekiláttam a negyediknek. Éppen most
fordítottam le egy igen fontos részt: elküldöm nektek, mivel tudom,
hogy ti is égtek a vágytól, hogy megtudjátok a történet végét.

Peter Dedalus tehát életben van. Ebben már biztosak voltak. Mint ahogy
abban is, hogy Szent Márk oroszlánjának árnyéka, olyan precízen, mint
egy iránytű, el fogja vezetni őket a műhelyébe.
Előbb azonban újra meg kellett találniuk a Fekete gondolást, az
egyetlen embert, aki képes keresztülvezetni őket a város kanálisain, s
eljuttatni őket a Maskarák szigetére.
Sietniük kellett azonban: a három gyerek már jó sok időt elvesztegetett,
miközben Peter rejtekhelyét kutatták.
– Ha arra gondolok, hogy Oblivia megelőz minket… – dünnyögte Julia
aggodalmasan.
– Erre ne is gondolj, nővérkém – nyugtatta meg Jason, akinek a ruhája
még mindig ragasztótól és galambtolltól volt mocskos.
Ahányszor megmozdult, tollpihék szálltak mindenfele a levegőben.
– Azt hiszem, van egy ötletem… – mondta halkan Rick, és körülnézett.

Most viszont mennem kell. Ha megint találok valami újat, azonnal írok.

A mihamarabbi viszontlátásra:
Pierdomenico

Ui. Mellékelek egy rajzot, amelyet Ulysses Moore negyedik füzetében

találtam.
1. A reggeli .................................................................... 9
2. Hívás Londonból ..................................................... 22
3. Titokvadászok .......................................................... 29
4. Féktelenül ................................................................ 41
5. A fekete bakelittelefon ............................................. 46
6. A térkép nyomában .................................................. 50
7. Divatproblémák ....................................................... 66
8. Távol Kilmore Cove-tól ........................................... 83
9. Az ellenség ............................................................... 88
10. Owl Clock .............................................................. 93
11. A tükrök háza ....................................................... 100
12. Minden mozog ..................................................... 116
13. A túlélő ................................................................ 123
14. Az időjelző kapu .................................................. 127
15. A világítótorony őre ............................................ 140
16. Királyjátszma ...................................................... 145
17. Régi és új felfedezések ......................................... 152
18. Egy hang a múltból ............................................. 159
19. A választás ........................................................... 165
20. Az ember, aki figyel ............................................. 172
21. A padláson ........................................................... 178
22. Egy új kezdett ...................................................... 188
23. A dombon............................................................. 196
Nyomtatta a Kinizsi Nyomda Kft. Debrecen
Felelős vezető Bördős János igazgató