Ulysses Moore

Az Elfeledett
térképek boltja
Az ókori Egyiptom földjén

ALEXANDRA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Ulysses Moore: La Bottega delle Mappe Dimenticate
EDIZIONI PIEMME Spa, 2005
15033 Casale Monferrato (AL)
Via del Carmine 5.
www.edizpiemme.it

Copyright © EDIZIONI PIEMME Spa, 2005

Hungarian translation © Kotsis Orsolya, 2006

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rend-
szerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon, a kia-
dóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni
másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában ki-
adásra került.

Borítóterv és illusztrációk: Iacopo Bruno

Fordítás és a szöveg átültetése: Pierdomenico Baccalario

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.
Telefon: (72) 777-000
E-mail: info@alexandra.hu
www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Tóth-Gulyás Zsófia
A kiadványt Hársfai László tördelte
Megjelent 16,64 (A/5) ív terjedelemben
Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető Bördős János igazgató

ISBN 978 963 370 133 1

Az olvasóhoz

Munkatársunknak végre sikerült lefordítani Ulysses Moo-

re második füzetét, miután megfejtette a szöveget titkosító
kódrendszert. Ám a Kilmore Cove-ot és lakóit övező rej-
tély mind a mai napig megoldásra vár. Így hát munkatár-
sunk elhatározta, hogy a további kutatások érdekében egy
darabig még Cornwallban időzik. Még mielőtt belemerül-
nétek a történetbe, lapozzatok hátra a könyv végére, ha
meg akarjátok tudni, mi is történt eddig a pontig…

Gőzhajó Könyvkiadó
Feladó: Pierdomenico Baccalario
Tárgy: A második kézirat fordítása
Dátum: 2005. március 1. 11:23:55
Címzett: Gőzhajó Könyvkiadó

Kedveseim!

Egy internetkávézóból írok nektek St. Ives-ből, ami egy mulatságosan picike
város Cornwallban. Csodálatos hely! Ha nem bánjátok, még eltöltenék itt
néhány hetet. Időközben sikerült lefordítanom a második füzetet is, és
szavamra mondom, ez is sok érdekes meglepetést tartogat. Rengeteg különös
dolog derül ki belőle. De nem akarok elébe menni az eseményeknek.
Éjt nappallá téve dolgoztam, és most úgy érzem, teljesen kimerültem. Mikor
kiléptem a szobámból a ház elé. a szemem sajgott a napfénytől. A Bed &
Breakfast tulajdonosai vettek rá, hogy szívjak egy kis friss levegőt, mert ha
rajtam múlt volna, még mindig a szobában gubbasztanék a toll és a papírok
társaságában, hogy megbirkózzam Ulysses Moore következő rejtjeles
írásával.
A tulajdonosok nagyon derék emberek: elmeséltem nekik, hogy min dolgo-
zom… egy ideje úgy bánnak velem, mint egy családtaggal.
Reggelente velük reggelizem (kóstoltátok már a scones-t? Isteni finom,
különösen tejeskávéval), majd az asztalhoz ülök, kinyitom a következő
jegyzetfüzetet, vagy kutatok a hajóládában, remélve, hogy újabb rajzokra és
fotókra lelek, amik a segítségemre lehetnek. Igazán szórakoztató, mert a nap
végén legtöbbször megkérnek, hogy olvassam föl az aznap lefordított részt,
majd közösen törjük a fejünket.
Tudjátok, mi a furcsa? Hogy a B & B tulajdonosnője már hallott Kilmore
Cove-ról, de sem ő, sem a férje nem tudja megmondani, hogyan lehet
odajutni.
Nem baj! Amúgy sincs sok időm turistáskodni!
Mielőtt elbúcsúznék, még néhány dolgot el kell mondanom: kutatásaim során
rábukkantam egy bizonyos Oblivia Newton nevű nőre, akinek sikeres
ingatlanközvetítő cége van. Főleg nyaralókkal és üdülőtelkekkel foglalkozik.
Vajon ugyanarról a személyről van szó, aki a jegyzetfüzetekben is szerepel?
Ezenkívül számtalan Covenant-t találtam a londoni telefonkönyvben,
annyit, hogy el is ment a kedvem attól, hogy mindet felhívjam.
Ezzel szemben Kilmore Cove-ot semmilyen telefonkönyvben nem
találtam. Ez igazán különös! Eldöntöttem, hogy elmegyek a St. Ives-i
városházára, hátha ott tudnak nekem útbaigazítást adni. Vagy legalább
segítenek találni egy olyan részletes turistatérképet, ami megmutatja az
utat ebbe a különös városkába.
Sürget az idő, mennem kell.
Hamarosan újra jelentkezem.

Pierdomenico
9
E sett, és az ég olyan fekete volt, mint a palatábla. A
sziklaszirt tetején álló Villa Argo ablakában fény
pislogott, a viharos erejű szél hatására hol erőseb-
ben, hol gyengébben. A fák úgy hajladoztak a kertben,
mint a vékonyka fűszálak. A tenger tajtékos hullámai ma-
gasra csaptak, és hatalmas robajjal törtek meg a sziklákon.
Nestor, a kertész még egyszer végigjárta a házat, hogy
meggyőződjön róla, az ablakok be vannak csukva. Sánti-
kálva járt egyik szobáról a másikra, a sötétben is biztosan
tájékozódva a különös bútorok között. Hála az itt eltöltött
sok-sok esztendőnek, úgy ismerte a ház minden zugát,
mint a tenyerét, centiméterre pontosan tudta a bútorok he-
lyét, így hát épp egy pillanattal korábban hajolt le, mint-
sem hogy nekiütközött volna a szalonban lógó, súlyos ve-
lencei csillárnak.
Elhaladt a lépcső mellett és elért az oszlopcsarnokhoz;
megállt az ablak előtt, és az üvegen keresztül az eső áztat-
ta kertre nézett. Nekitámaszkodott a halászhálót tartó női
szobor talapzatának. A villámok cikázó fényében a női
alak mintha életre kelt volna.
Nestor összedörzsölte a tenyerét, majd elindult felfelé a
lépcsőn a régi tulajdonosok képeivel díszített fal mentén,
és belépett a toronyszobába. Gyors pillantást vetett a nap-
lókra és a hajómodellekre, majd visszasántikált a föld-
szintre. Végigment a boltíves folyosón, ami a kőfalú szo-
bába vezetett, és felkapcsolta a villanyt.
A padlón papírlapok és ceruzák hevertek. Itt töltötték a
gyerekek a délutánt, a négy kulcs rejtélyén törve a fejüket.
Nyúl, Iguána, Ló, Jaguár.
És kinyitották az ajtót…

10
 SZOMBAT ESTE KILMORE COVE-BAN

Nestor a fekete ajtóra nézett. A felületét mindenütt kar-

colások és égési nyomok borították. Megint zárva volt, de
immár a másik oldalról. Hermetikusan zárva.
– Remélem, jól vannak… – suttogta magában a kertész,
és végighúzta kezét az időkapu elszenesedett fáján. Ráné-
zett az órájára, amit egy régi órásismerőse ajándékozott
neki. A mutatók lassan rótták a maguk köreit a számlapon.
– Már meg kellett érkezniük… – dünnyögte összeszorított
ajkakkal.

11
12
J ason kisimította arcából csapzott tincseit, és megszó-
lalt:
– Itt egy folyosó…
– Meg egy kis fény is végre… – tette hozzá a nővére.
Rick, aki az ikrek mögött állt, visszasüllyesztette zse-
bébe a kezében lévő gyertyacsonkot.
– Mintha kicsit melegebb lenne…
Elindultak a folyosón, erősen kapaszkodva egymás ru-
hájába. A ruhákat a hajóládában találták: néhány igencsak
nagyméretű nadrágot és inget, valamint három pár ké-
nyelmetlen fapapucsot.
Ricknek igaza volt: a folyosóban sokkal melegebb volt,
mint a Metis barlangjában.
Jason leguggolt, és megvizsgálta a talajt.
– Homok – állapította meg. – Mindenütt csupa homok.
A nővére végigsimított a folyosó oldalát alkotó kőszik-
lákon. Sötét, majdnem fekete kő volt, egészen másmilyen,
mint a Salton Cliff kősziklái.
– Olyan, mintha egy vulkán belsejébe mennénk befe-
lé… – kacagott fel hangosan.
Rick hátrafordult, hogy megvizsgálja az ajtót, amin az
imént beléptek. Az ajtó belső oldala teljesen beleolvadt a
sziklafalba; aki nem tudott a létezéséről, bizony észre sem
vette.
Vállára vetette a kötelet, amit magával hozott, és to-
vább indult.
Jason idegesen fütyörészett.
– Figyelj, hová lépsz! – intette a nővére. – Nem szeret-
ném, ha beleesnél valami csapdába!
Ekkor a folyosó derékszögben elkanyarodott. A kanyar
után újabb folyosó következett, mely nem sokkal később
egy felfelé tartó lépcsősorban folytatódott. A fény egy – a

13
mennyezeten lévő – rácsos ablakon keresztül szűrődött be.
Jason beállt a magasból érkező napsugarak fényébe, és
boldogan sóhajtott fel:
– Végre egy kis napfény!
Rick bizonytalanul csóválta a fejét:
– Az lehetetlen! Nem tölthettük az egész éjszakát a bar-
langban.
Ekkor azonban Julia észrevette, hogy az órája megállt.
– Talán a hajnal… – vetette föl.
Rick odaállt Jason mellé a fényzuhatagba.
– Innen azt mondanám, hogy a nap már magasan jár.
Legalábbis magasan kell lennie, hogy besüssön egy föld
alatti járatba. Hihetetlen… Nem telhetett el ennyi idő.
– Bár az legalább megmagyarázná, miért vagyok ilyen
fáradt… – mondta Jason, a mellkasán lévő sebeket masszí-
rozva.
– Van valakinek fogalma róla, hogy mégis hol va-
gyunk? – szólt közbe Julia, a két fiú mellé lépve.
– Szerintem… valahol Salton Cliff alatt… egy kicsit
távolabb a Villa Argótól – válaszolta Rick gyakorlatiasan.
– Nincs jobb ötletem, így hát egyetértek – tette hozzá
Jason, és fellépett az első lépcsőfokra.

Az emelkedő felénél hirtelen mindhárman megtorpantak.

A rácson keresztül két ember hangja ütötte meg a fülüket;
beszélgettek:
– …egy szállítmány gyantát, de a legjobb minőségből
ám.
– Elvitetted a masztaba mellett álló piacra?
– Természetesen, de ma nem nagyon lehet mozogni,
mindenütt ellenőriznek!
– Igen, tudom, hála a fáraó látogatásának!

14
 AZ IDŐKAPUN TÚL

– Az bizony! Legközelebb hálás leszek neki, ha otthon

marad…
A két férfi elsétált a lyuk közeléből, és hangjuk lassan
elenyészett a távolban. A gyerekek tanácstalanul néztek
egymásra.
– Ti is hallottátok? – kérdezte Julia.
– Tisztán és félreérthetetlenül – válaszolta Jason, és új-
ra elindult felfelé a lépcsőn.
– A „fáraó” szót is?
– Igen, a fáraó szót is.
– Hát te, Rick?
A vörös hajú fiú kinyitotta az Elfeledett nyelvek szótá-
rát, és lapozgatni kezdte.
– Egy pillanat, Julia, meg akarom nézni, mit jelent az a
szó, hogy masztaba.
A lépcső tetején Jason egy tömör téglafalba ütközött,
ami elzárta előlük az utat.
– Jason, te tudod, mi az a masztaba? – kérdezte a nővé-
re, mikor utolérte. De ekkor ő is észrevette a falat. – Ne-
hogy azt mondd, hogy be vagyunk zárva!
Jason dörömbölni kezdett öklével a téglafalon, és tü-
relmetlenül így válaszolt:
– De igenis be vagyunk zárva! Nem hinném azonban,
hogy ez a fal sokáig fogva tarthat minket. Mindenütt om-
ladozik.
– Masztaba! – kiáltott fel Rick, amikor megtalálta a
megfelelő szócikket a szótárban. – Csonka piramis alakú
építmény, az ókori egyiptomiak szent helye. Belsejét rend-
szerint freskók és falfestmények díszítik. A temetkezési te-
rem általában el van rejtve benne, hogy megvédjék az itt
nyugvót a sírrablóktól.

15
 – Szent egyiptomi épület? – kerekedett el Julia szeme. –
Temetkezési terem? Sírrablók?
Ekkor mint akibe villám csapott, odafordult az öccsé-
hez. – Jason! – kiáltott fel.
Rick becsukta az Elfeledett nyelvek szótárát.
– Mondjátok, hogy csak álmodom!
– Jason! – ismételte meg Julia. – Te titkolsz valamit!
Valójában azonban Jason is épp olyan döbbenten né-
zett, mint ők. Bár meglepetése mögött, ahogy azt a nővére
nagyon jól sejtette, határtalan öröm bujkált.
– Tehát… valóban így működik… – motyogta a tégla-
falnak dőlve.
Eszébe jutott, hogy miről is ábrándozott a Metis fedél-
zetén állva, amikor nem tudták megfejteni, hogyan lehet a
hajót mozgásba hozni. Felidézte a pillanatot, amikor kita-
lálta, hogy minden erejét összeszedve arra kell koncentrál-
nia, hogy elérjék Egyiptom partjait…
– Egyiptom!
Rick a barátjára nézett, aztán Juliára, végül pedig a fo-
lyosó falára, ami körbevette őket, és megjegyezte:
– Világos. Nem Kilmore Cove-ban vagyunk többé. Ez
nem lehet Kilmore Cove…
– Mit értesz az alatt, hogy nem vagyunk többé Kilmore
Cove-ban? – kérdezte Julia rémülten.
Rick a fejük felett lévő rácsra mutatott.
– Hallottad azt a két embert az előbb, nem? A gyanta, a
masztaba, a fáraó…
Jason összeszorította az ajkát, hogy elnyomjon egy mo-
solyt. Julia felé fordult, és nekiszegezte mutatóujját.
– Jason, te…
De nem fejezhette be a mondatot, mert valaki kívülről
megütögette a téglafalat.

16
 AZ IDŐKAPUN TÚL

Nem sokkal éjfél előtt, mikor a vihar a tetőfokára hágott,

Kilmore Cove világítótornyának lámpája kigyulladt. A to-
rony csúcsán először narancsszínű fény jelent meg, mintha
csak egy hatalmas izzó villanykörte lenne, majd lassan két
fehér fénycsóva kezdett forogni, belevilágítva az éjszaka
sötétjébe.
A fény fehér csíkot hasított a fekete tengervízbe, egé-
szen messzire világítva a horizonton, majd újra a városka
felé vette az irányt, és egy pillanatra végigfutott az apró
házak tetején, mint egy nagy, vigyázó fehér szem.
A város lakói az igazak álmát aludták, abban a biztos
tudatban, hogy a ragyogó fény őrködik álmuk felett.
Csupán egyetlen autó rótta a városka kihalt utcáit.
Olyasmi autó volt, amilyennel a gengszterek járnak, egy
igazi méregdrága, fekete luxusjármű. Ablaktörlői eszeve-
szett sebességgel csapkodtak a szélvédő előtt. Az autó ki-
bukkant a domb mögül, és abban a pillanatban sötétített
üvegei sem voltak képesek felfogni a világítótorony vakító
fényét, ami egy pillanatra teljesen elvakította a vezető
szemét. A sofőr nagyot fékezett, mire a hátsó ülésről el-
lentmondást nem tűrő női hang csattant fel:
– Ilyet soha többé ne csinálj!
A férfi dünnyögött valamit az orra alatt válaszként,
majd egyesbe, aztán pedig kettesbe kapcsolt, és elindult a
város központja felé. Elhaladtak egy kis móló mellett, és a
hátuk mögött hagyták a világítótornyot. Befordultak a má-
sodik, meredek kis utcába, és továbbhajtottak.
– Nem erre kell menni – szidta tovább a sofőrt a hátsó
ülésen ülő nő.

17
 – De erre rövidebb – szólt vissza a férfi, a nő arcát für-
készve a visszapillantó tükörben.
A nő lila körmei csillogtak a sötétben.

Az autó egy kis kerek térre ért, melynek közepén egy fen-
séges lovas szobor állt. A bronzból készült ló hasa alatt
egy csapat sirály gubbasztott, menedéket keresve az eső
elől.
„Na, erre való a művészet” gondolta a sofőr, magában
kuncogva.
Hosszas manőverezés után befordultak egy keskeny si-
kátorba, ami alig volt szélesebb, mint az autó maga. A ké-
toldalt álló régi házak teteje méltóságteljesen hajolt az utca
fölé. Az esővíz vízesés módjára zuhogott lefele az esőcsa-
tornákban.
– Megjöttünk – szólalt meg a sofőr, ahogy kiértek a si-
kátorból.
Az ablaktörlő még csapott egyet-kettőt, a vezető pedig
leparkolt egy kétszintes, ferde tetejű, alacsony házacska
mellett, melynek erkélyét virágok díszítették.
– Csodálatos! – csilingelt a nő hangja. Kölnit szórt ma-
gára, majd kinyitotta a kocsiajtót. – Indulás!
– Én is menjek?
– Mi az hogy! Vagy elfelejtetted, mi a dolgod, Manfred?
– sziszegte Oblivia Newton, majd sarkon fordult és elin-
dult a ház irányába, anélkül hogy becsukta volna a kocsiaj-
tót.

18
19
 z ütések megismétlődtek. Egy koppanás. Két kop-

A panás. Egy koppanás, majd megint kettő.

– Menjünk vissza… – suttogta Julia, de Jason
csöndre intette.
Egy koppanás. Két koppanás.
Finom ütések voltak, mintha csak azért ütögetné valaki
a falat, hogy meggyőződjön róla, valóban létezik-e.
– Miért kopognak? – kérdezte Julia.
– Ha nem maradsz csöndben, én…!
Jason kettőt kopogott a falon.
– Na és te mit csinálsz? – vágott vissza Julia grimaszol-
va.
– Válaszolok.
Rick, aki egy kicsit hátrébb álldogált, a fejét csóválta.
– Nem tudom, hogy ez jó ötlet-e! Nem biztos, hogy el
kellene árulnunk, hogy itt vagyunk.
A fal túloldaláról újabb két koppanás hallatszott. Aztán
egy erősebb ütés, amelyre Jason egy hasonlóval válaszolt.
– Jason! – súgta dühösen Julia. – Nem hallottad, amit
Rick mondott?
– Cssst! Valamit tesz-vesz…
Ekkor furcsa, beazonosíthatatlan zajt hallottak a fal tú-
loldaláról, amit azonban néhány másodpercnyi csend kö-
vetett. Végül pedig óriási csattanás hallatszott.
– Hallottad?
– Igen.
– Mi volt ez?
– Mintha egy vasrúd lett volna, amit valaki végighúzott
a falon.

20
 A FAL

Tovább hallgatóztak, de úgy tűnt, a túloldalon az isme-

retlen is megállt egy pillanatra. Majd hirtelen porfelhő
szállt fel a fal alsó részétől.
Jasonnek furcsa sejtése támadt. Eltávolodott a faltól, és
így kiáltott:
– Futás! Meneküljetek!
Hatalmas robaj következett, aztán fehér porfelhő lepett
el mindent.

Julia lefutott a lépcsőn. Fellökte Ricket, és rohant, ahogy

csak a lába bírta. Mindent por borított körülötte. Nem né-
zett hátra, de hallotta Jason hangját maga mögött:
– Futás! Menekülj!
Még hallotta, hogy Rick is futásnak ered. Minden erejét
összeszedve gyorsított a léptein, befordult a sarkon, és hal-
lotta, hogy a háta mögött tégladarabok zuhannak a földre.
Rick köhögni kezdett, majd tovább kiabált:
– Menj! Menj!
Amikor elérte az ajtót, ahol bejöttek, gondolkodás nél-
kül, teljes pánikba esve, felrántotta, és kiugrott rajta.
A következő pillanatban teljes sötétség vette körül. El-
botlott valamiben, és elvesztette az egyensúlyát.
Elesett, és egy szőnyegen landolt.
Egy szőnyegen?
Mikor megfordult, látta, amint az időkapu egy hangos
csattanással becsapódik a háta mögött. Az utolsó légáram-
lat felkavarta a fehér port, és a következő pillanatban Rick
kiabálása és az öccse hangja a semmibe veszett, mintha
soha nem is létezett volna.
Julia talpra ugrott, mintha rugóból lettek volna a lábai.
Az időkapu?
Hová keveredett?

21
 Szőnyeg, asztal, egy eltolt szekrény, kék dívány és fote-
lok. Az eső hevesen verte az ablaktáblákat.
– Villa Argo? – kérdezte fennhangon.
Ekkor egy férfi árnyéka jelent meg az ajtóban. Felkiál-
tott.
Nestor is felüvöltött, és elhajította a kezében lévő papí-
rokat.
Mikor kissé megnyugodtak, a kertész szólalt meg első-
ként:
– Julia, jól vagy?
A kislány válaszra nyitotta a száját, de nem jött ki hang
a torkán. Csak bámulta meredten az időkaput és a szállin-
gózó porfelhőt, ami vele együtt érkezett a szobába. Képte-
len volt felfogni, ami történt.
– Hol vannak a többiek? – kérdezte Nestor.
Julia megrázta a fejét. A háta mögött az időkapu bezá-
rult. Az ajtó felületét karcolások és égésnyomok borítot-
ták. A négy rombusz alakban elhelyezkedő kulcslyuk úgy
virított az ajtón, mint egy gúnyos arc.
Rick nem volt sehol. Jason sem. Egyedül volt.
Julia még egyszer megrázta a fejét.
– Nem tudom – válaszolta. – Nem tudom.

Cleopatra Biggles, aki élete mind a hatvanöt évét Kilmore

Cove-ban töltötte, kopogásra ébredt az éjszaka közepén.
Tapogatózva kereste meg az éjjeliszekrényen álló kislám-
pa zsinórját, és meghúzta, hogy felkapcsolja a lámpát.

22
 A FAL

– Mi történt, Antonius? – kérdezte az egyik hatalmas

kandúrt, aki az ágy végében aludt. – Te is hallottad?
Antonius ekkor felugrott az ablakpárkányra, és kinézett
az ablakon. Minden porcikája megfeszült, a farka az égnek
meredt. A másik macska azonban nyugodtan aludt, mintha
semmi nem történt volna.
– Sajnálom, hogy felébresztelek, Cézár, de azt hiszem,
jött valaki.
Cleopatra kisasszony megdörgölte a szemét, majd fel-
emelte a családi fotó mellett álló ébresztőórát. Hunyorog-
va olvasta le az időt: pár perccel múlt éjfél.
– Ki lehet az ilyenkor?
Bárki volt is, másodszor is bezörgetett, ezúttal sokkal
erősebben.
– Jövök már, jövök! – dünnyögte Biggles kisasszony,
miközben előhalászta gyapjúpapucsát az ágy alól. A mű-
velet közben véletlenül rálépett a harmadik macska farká-
ra, aki ijedtében egyetlen ugrással az ágy fejtámláján ter-
mett.
– Ne haragudj, Marcus Aurelius!
Miután vékony kezével megigazította összekócolódott
haját, lebotorkált a félhomályos, nyikorgó falépcsőkön,
újabb és újabb macskákat zavarva el az útjából.
– El az útból, gyerekek! Gyorsan! Engedjetek! – mond-
ta hangosan Biggles kisasszony, felébresztve mind a húsz
macskáját. – Ajtót kell nyitnom!
Az eső szakadatlanul verte az ablaküveget, a terasz ol-
dalát, és a kerti lak tetejét. A bejárati ajtó üvegén keresztül
egy alak körvonalai rajzolódtak ki a feje felett lógó lámpa
halovány fényében.
Hirtelen felrémlettek Biggles kisasszony emlékezetében
a tévésorozatokban látott hasonló jelenetek, így hát mielőtt

23
résnyire nyitotta volna az ajtót, előbb gondosan beakasz-
totta a biztonsági láncot.
– Newton kisasszony, maga az? – kiáltott fel meglepet-
ten, mikor végre felismerte az ajtó előtt állót. – Mi történt?
– Kinyitja az ajtót, Miss Biggles? – mosolyodott el
Oblivia jegesen, és összehúzta magán a bundáját. – Idekint
ítéletidő van!
Cleopatra Biggles kiakasztotta a láncot, kinyitotta az aj-
tót, és beengedte a vendéget. Oblivia cipőjének tűsarka
hangosan kopogott a régi, nyikorgó parkettán. Amikor a
macskák meglátták őt, nagyot fújtak, és rémülten mene-
kültek be a szalon sötétjébe.
– Newton kisasszony, rettenetesen röstellem az öltözé-
kemet, de be kell vallanom, nem számítottam látogatóra!
A ház is iszonyú rendetlen… – mondta Biggles kisasz-
szony, és már épp becsukta volna az ajtót, mikor egy erős
kéz feltartóztatta, és belökte az ajtót.
Egy villám fénye hirtelen megvilágította a küszöbön ál-
ló mozdulatlan és csuromvizes Manfred visszataszító ké-
pét.
Cleopatra Biggles ijedtében a szája elé kapta a kezét,
Antonius és Marcus Aurelius pedig kimeresztették karma-
ikat a háttérben.
– Newton kisasszony! Ez az ember magával van? Mi
történt? Mit akarnak?
Oblivia válaszra sem méltatta. Biztos léptekkel végig-
ment a folyosón, amely összekötötte a szalont a konyhá-
val, megállt a pincelejáró előtt, és tapogatni kezdte a falat.
– Hát nincs világítás ebben a házban? – csattant fel, mi-
előtt még észrevette volna, mi történik az ajtónál. – Ó,
igen, Miss Biggles, lenne olyan kedves, és beengedné a
sofőrömet is?

24
 A FAL

Ekkor Biggles kisasszony egy kissé megnyugodva hát-

rébb lépett. – Parancsoljon… – mondta Manfrednek.
Manfred utálkozó grimaszt vágott a két macska felé,
akik Biggles kisasszony háta mögött őrködtek, majd belé-
pett a házba. Megállt az előszoba közepén csöpögő kabát-
jában, és így szólt:
– Utálom a macskákat.

A pinceajtó előtt Oblivia Newton kibújt a bundájából, és a

földre ejtette. Öltözéke, amit a kabát alatt viselt, leginkább
egy túlcicomázott műsorvezetőnőjére emlékeztetett. Ma-
gas sarkú szandált viselt, amelyet hosszú zsinórral kötött
meg a lábszárán, fehér lenszoknyát spárgaszerű övvel,
habkönnyű blúzt párducmintás mandzsettával és egy
szőrmestólát. Vékony nyakát egy arany lapocskákból ké-
szített nyaklánc ékesítette.
Az irigylésre méltó külső láttán Cleopatra Biggles még
egyszer automatikusan végigsimított a haján és kék virá-
gos hálóingén.
– Miss Newton, önnek gyönyörű…
– Hol a villany? – szakította félbe szárazon Oblivia
Newton. – Kapcsolja fel a villanyt!
Cleopatra Biggles felkapcsolta a mennyezeten lévő
lámpát, mely a vihar miatt még a szokottnál is reszketőbb,
haloványabb fénnyel árasztotta el a földszinti szobát.
– Na végre! – mondta Oblivia, a pinceajtó felületét für-
készve. – Végre itt vagyunk!
Biggles kisasszony megpróbálta megnyugtatni Antoni-
ust és Marcus Aureliust, akiket teljesen felzaklatott a késő
éjszakai betolakodók látványa, majd kedvesen megkérdez-
te:
– Mit mondott, elnézést?

25
 Oblivia végigsimította kezével a zárat, majd felszedett a
földről egy kis homokot.
– Semmi különöset, kedves… – válaszolta tettetett ked-
vességgel. – Miért nem megy vissza aludni?
Ekkor Manfred, mintha csak a végszóra várt volna,
Biggles kisasszony mögé lépett, és egy hirtelen mozdulat-
tal egy kloroformmal átitatott zsebkendőt tapasztott a szája
elé.
Cleopatra Biggles szeme egy pillanatra elkerekedett a
döbbenettől, majd hirtelen összecsuklott Manfred karjá-
ban, miközben a macskák ijedten futkostak ide-oda a szo-
bában.
– Később találkozunk, Manfred – sziszegte Oblivia
Newton. – Addig is tudod, mi a dolgod.
Benyúlt a szoknyája zsebébe, és elővett egy kulcsot,
melynek a végét egy macskafej díszítette. Beillesztette a
kulcsot a pinceajtón lévő zárba, és elfordította.
Klakk, kattant a zár.

26
27
 mikor a porfelhő lassan elült, Jason egy kőből fa-

A ragott kutyafejet vett észre, ami fenyegetően me-

redt rá a téglafal túloldaláról. Nem kellett sok idő
hozzá, hogy felismerje benne Anubiszt, a sakálfejű egyip-
tomi istent. Egész pontosan a halottak istenét.
A szobor a másik oldalról áttörte a téglafalat, és bedőlt
a folyosóba.
– Julia? – szólalt meg Jason, miután feltápászkodott.
Megfordult és körbenézett, de nem sokat látott, mert a le-
vegőben még mindig sűrű fehér por kavargott. – Rick?
A fiú néhány lépés távolságra állt tőle, a lépcső aljában.
– Jól vagy?
– Én igen. És te?
– Épek a csontjaim, de Julia hol van?
– Nem tudom – válaszolta Rick két köhögés között. –
Előttem futott. Azt hiszem, elérte az ajtót, és visszament a
barlangba. Megnézem…
– Várj! – kiáltotta Jason, és hallgatózni kezdett. Mintha
egy vékony hangocskát hallott volna a fal túloldaláról. –
Valaki van itt…
A két fiú közelebb lépett a halottak istenének szobrá-
hoz, és kikukucskáltak a kövek közül.
A fal másik oldalán, egy hatalmas kupac törött amfora
alatt egy velük egyidős lányt pillantottak meg.
– Se… segítség! – dadogta az ismeretlen.
– A mindenségit, Rick! Azt hiszem, segítenünk kellene
neki… – kiáltotta Jason, és átmászott a falon.
A két fiú kihúzta az ismeretlen kislányt a törött vázák
alól. A lány furcsa, tunikaszerű ruhát viselt, ami a baleset
előtt fehér lehetett. Haját teljesen leborotválták egy hosszú

28
 A VENDÉGEK

tincs kivételével, ami a feje jobb oldaláról lógott alá, egé-

szen a mellkasáig.
Ahogy Jason és Rick kiszabadította őt az amforák alól,
talpra ugrott, leporolta a ruháját, és megörült, hogy nem
esett komolyabb baja.
– Azt hiszem, nagy zűrt okoztam! – jegyezte meg kö-
högve a szállingózó porfelhőben.
Jasont és Ricket túlzottan lekötötte az eléjük táruló lát-
vány, nem is válaszoltak a lánynak.
Egy kicsiny, poros szobában álltak, ami telis-tele volt
furcsa kinézetű fabútorokkal. Egy hatalmas kő lábfej, né-
hány krokodil alakú láda és madárlábas asztal, valamint
egy sor amfora hevert a földön.
A lány kiegyenesedett, csípőre tette a kezét, és a falon
keletkezett lyukat kezdte vizslatni hunyorogva.
„Rövidlátó” – gondolta Rick.
– Mégis honnan jöttök? – kérdezte a lány.
Teste erős virágillatot árasztott, és a bőre telis-tele volt
az amforák okozta horzsolásokkal.
– Onnan – válaszolta Jason.
– És mi van ott?
Jason és Rick egy pillanatig habozva nézett egymásra.
– Óóó… semmi… ott nincs semmi. Vagyis hát pont az
van ott, ami itt is van. Ja, és természetesen jó sok por…
– Ez borzasztó! – siránkozott a lány. – Ha az apám ezt
meglátja, nekem végem.
– Nekem mondod?! – sóhajtotta Jason.
Rick azonban csak állt összeszorított ajakkal, és egy
szót sem szólt.
A lány áthajolt az Anubisz-szobor mellett a folyosóra,
és megkérdezte:
– Miért kopogtatok a falon?

29
 – Öööö… – dadogta Jason. – Igazából nem volt semmi-
lyen különösebb okunk rá. Csak úgy beszélgettünk egy-
más között, aztán kopp-kopp, kopogtattunk egy kicsit,
hogy megnézzük, milyen vastag is ez a fal.
– Rögtön meghallottam ám! Ez a fal vékony, akár a
szeba.
– A fal vékony, akár a szeba… – ismételte meg Jason a
mondatot rémülten.
A háta mögött Rick kapkodva fellapozta az Elfeledett
nyelvek szótárát, és a fülébe súgta:
– Szeba: vékony anyagból készült napernyő. – Majd ki-
csit kétségbeesetten hozzátette: – Ősi egyiptomi szó.
A lány közben elmesélte nekik, mi történt:
– Épp egy vicces osztrakont kerestem, amikor meghal-
lottam a hangotokat.
– Osztrakon: cserépdarab, amit mottók vagy átkok írá-
sára használtak – suttogta Rick Jason legnagyobb szeren-
cséjére. Majd aggódva megint hozzátette: – Ősi egyiptomi
szó.
– Szóval ekkor én is közelebb léptem, hogy megkopog-
tassam a falat… – folytatta a lány. – Már épp azt hittem,
hogy tévedtem, mikor újra meghallottam a kopogásotokat.
Ekkor elhatároztam, hogy keresek valami nehezet e között
a sok kacat között, és így bukkantam rá erre az Anubisz-
szoborra… Csak a talapzatát akartam nekiütni a falnak, de
mint látjátok, eldőlt, és kidöntötte az egészet… A csudába
is!
Jason elmosolyodott.
– Nem akartam ekkora bajt okozni – mondta a lány –,
de rettentő kíváncsi voltam! Azt gondoltam, hogy egy tit-
kos átjárót fedeztem fel… vagy valami hasonlót.

30
 A VENDÉGEK

– Helyette azonban csak minket fedeztél fel – mondta

Rick.
– Hát bizony – kuncogta a lány. – És semmi titkos átjá-
ró.
Míg beszélt, Jason alaposan szemügyre vette, majd el-
határozta, hogy megbízik benne.
– Ide hallgass! Tudom, hogy furcsának fog tűnni, hogy
megkérdezem, de… hol is vagyunk pontosan? – kérdezte a
lánytól.
– A Vendégek házának a raktárában.
– Aha… – bólogatott Rick, és a háta mögötti folyosóra
mutatott. – Hát nem létezik semmilyen titkos folyosó,
merthogy arra is csak… izé… raktárak vannak… a Ven-
dégek házának a raktárai…
– Aha… – bólogatott Jason hevesen.
– És ti mit csináltok itt lent?
– Öööö… hm… hát… mi vendégek vagyunk, természe-
tesen.
A lány arca ekkor felragyogott.
– Tényleg? Azt akarjátok mondani, hogy ti is az utolsó
flottával érkeztetek?
Jason először nemet, majd igent intett a fejével.
Rick az utóbbi mellett döntött, és megerősítette.
– Igen, így van, az utolsó flottával, a legutolsóval.
– De hiszen ez fantasztikus! Nem is tudtam, hogy gye-
rekek is érkeztek. Azt hittem, hogy csak a szokásos unal-
mas, öreg udvari írnokok jöttek. Mindenesetre az biztos,
hogy nem idevalósiak vagytok… – mosolyodott el ravasz-
kásan. – Rögtön rájöttem ám! Rettentő furcsa ruhát visel-
tek, na meg az akcentusotok is elég vicces. Még soha nem
hallottam ilyet.

31
 Rick gyorsan közbelépett, mielőtt még a beszélgetés
veszélyessé vált volna.
– Próbáljuk meg helyretenni ezt a falat, mit szóltok? –
javasolta.
A három gyerek munkához látott. Egy hosszú deszkát
húztak az amforacserepek közé, aminek egyik végét egy
félhold alakú fejtámasz díszítette, és a falhoz támasztották.
A lány szerint a deszka egykor ágyként szolgált, de már
nem használta senki.
Szerencsére senki sem zavarta meg őket, így hát a baj
észrevétlen maradhatott.
Jason nagyon aggódott Julia eltűnése miatt, de nem be-
szélt róla, legalábbis míg a lány velük volt.
– Csodálatos! – kiáltott fel a lány, amikor befejezték a
munkát. – Mintha csak új lenne! Nem is látni a lyukat, le-
galábbis míg valakinek eszébe nem jut odébb tolni a desz-
kát. Ha szedjük a lábunkat, és gyorsan eltűnünk innen,
senki nem fog leszidni minket. Velem jöttök?
Jason összeszorította a fogát, majd úgy döntött, meg-
próbál időt nyerni.
– Persze, menj csak előre! Mi összeszedjük a holmin-
kat, aztán utánad megyünk…
Amint a lány kilépett a szobából, Rick egy batyuba
csomagolta azt a kevés dolgot, amijük még volt: az Elfele-
dett nyelvek szótárát, Ulysses Moore naplóját, a gyertya-
csonkokat és a kötelet, amit olyan fontosnak tartott elhoz-
ni.
– Rick, szerinted Julia miért nem jött vissza? – suttogta
Jason a barátja fülébe, ügyelve, nehogy más is meghallja.
– Nem tudom, de épp most zártuk ki őt a fal túloldalára.
Bárhol is legyünk, innen visszafordulni elég kockázatos.

32
 A VENDÉGEK

– Hm… te tulajdonképpen láttad, hogy Julia kinyitotta

az ajtót… akkor nem hinném, hogy veszélyben van… – ál-
lapította meg Jason. – Azt hiszem, egyszerűen csak nem
tud visszajönni ide…
– Ezt meg honnan veszed?
– Az ikertestvére vagyok, érzem. Hagyjunk neki valami
jelet! – javasolta a fiú, és a földön heverő cserepekre mu-
tatott. – Írjunk üzenetet a falra!
Az egyiptomi lány bekukucskált a szobába.
– Akkor hát jöttök vagy sem?
– Ó, persze, jövünk – kapta hátra a fejét Jason, és gyor-
san elindult a lány felé. Még egy utolsó jelentőségteljes
pillantást vetett Rickre.
A vörös hajú fiú felvette a földről egy törött amfora fü-
lét, és a deszkához lépett, ami a lyukat takarta.
Ahogy Jason és a lány eltűnt a szeme elől, nyomtatott
betűkkel a következő üzenetet írta a falra.

NE MOZDULJ!
RÖGTÖN JÖVÜNK.

Aztán még hozzátette:

Ui.: Azt hiszem, tényleg Egyiptomban vagyunk.

A Villa Argo kőfalú szobájában Nestor leültette Juliát a

díványra. A lány még mindig nem tudta felfogni, mi is tör-

33
tént. Az események olyan gyorsan pörögtek, hogy észre
sem vette, hogy ő az egyetlen, aki visszajött az időkapun.
Mi elől is menekült? Azon a helyen, ahol voltak, történt
valami…
– Egy robbanás, azt mondod? – kérdezte Nestor türel-
mesen.
Julia a kezébe hajtotta a fejét.
– Igen… Volt ott egy lépcső, aminek a végét egy fal
zárta el. Vékony fal volt, legalábbis Jason azt mondta.
Mintha lett volna valaki a fal túloldalán… valaki, aki ko-
pogott. Jason visszakopogott neki, és aztán jött a robba-
nás… nagy porfelhővel. Jason azt kiabálta, hogy fussak,
így hát futottam. Odaértem az ajtóhoz, kinyitottam, és…
itt találtam magam. A másik oldalon.
Ekkor Julia észrevette, hogy a zsebében lapul a négy
kulcs, amivel kinyitották az időkaput. Remegő kézzel az
előtte álló kis asztalra tette a kulcsokat.
– Furcsa… – mormolta a kertész, idegesen sétálva fel s
alá a szobában.
– Várjunk csak… – szakította félbe hirtelen Julia, fel-
emelve tekintetét a kulcsokról. – Furcsa… mi a furcsa?
Nestor legyintett egyet.
– Á, hát csak az, ami veled történt.
Julia hirtelen talpra ugrott, mert különös sejtése támadt.
– Te tudod, mi történt! Te nagyon jól tudod, hogy mi
van az ajtó mögött!
Nestor felvonta a szemöldökét, majd megpróbálta elte-
relni a beszélgetést.
– Kérsz egy csésze teát?
– Nem! Mondd meg, mi az, ami furcsa? Te tudod, ho-
gyan működik az ajtó? Tényleg Egyiptomban voltunk,
ahogy Jason gondolta? És hogy kerültem megint ide?

34
 A VENDÉGEK

– Megyek, és készítek neked egy csésze teát. Jót fog

tenni – jelentette ki Nestor határozottan, és kiment a szo-
bából.
– Nestor! Hová mész? Nestor! Nem kell semmiféle tea!
A választ akarom hallani! – kiabált utána Julia, majd az
időkapuhoz futott, és megpróbálta kinyitni. Hiába. Nem
nyílt.
– Ne erőlködj! – szólt vissza Nestor a konyhaajtóból. –
Nem lehet kinyitni.
A harag majd szétvetette Juliát. Visszament az asztal-
kához, dühödten felkapta a kulcsokat, és egymás után beil-
lesztette őket a zárba.
NYÍLJ. Először a nyulat, majd az iguánát, aztán a lovat,
és végül a jaguárt.
– Felesleges erőlködni – ismételte meg Nestor a kony-
hából. – Nem fog kinyílni.
– Ezt mondod te… – dühöngött Julia összeszorított fo-
gakkal.
Elfordította a kulcsokat, és rángatni kezdte az ajtót, elő-
ször húzta, aztán tolta, ám az egy hajszálnyit sem moccant.
Újra megpróbálta, de az ajtó nem nyílt.
Amikor kiment Nestor után a konyhába, a kertészt a
mosogatónak támaszkodva találta, amint a kertet fürkészte
a konyha ablakából. A tűzön egy rézkannában víz forrt.
– A tea mindjárt kész… – mondta halkan, kerülve a
lány tekintetét.
– Miért nem nyílik ki? Mit tudsz arról az ajtóról? Hol
van Jason és Rick? És hol a csudában voltunk mindhár-
man nem sokkal ezelőtt, amíg nem robbant az a valami?
Nestor megvonta a vállát.

35
 – Túl sokat kérdezel. Nem tudok ennyi kérdésre egy-
szerre válaszolni. És egyáltalán ne számíts rá, hogy min-
degyikre tudom a választ!
Julia közelebb lépett, lábával egy piros-fehér kockás
huzattal bevont sámlit húzott magához, és leült.
– Miért beszélsz így velem? Mi rosszat tettem?
Nestor eloltotta a tüzet a teáskanna alatt, és egy kék
mintás fehér porcelánedényből tealeveleket szórt a lobogó
vízbe.
– Nem tettél te semmi rosszat, sőt örülök neki, hogy itt
vagy épen és egészségesen.
– Épen és egészségesen? Miért?
Nestor csak hümmögött. A teavíznek lassan olyan színe
lett, mint a rézkannának.
– Hát, csak mert olyan helyre mentetek, ahol az ember
soha nem tudhatja, mi fog történni… – válaszolta Nestor.

36
37
 mikor a kifelé vezető nagy terembe értek, az

A egyiptomi lány megszólalt:

– Ja igen… az én nevem Maruk.
– Örülök. Én Jason, ő pedig…
Ekkor Rick is utolérte őket, miután még egy jelet raj-
zolt a cserépdarabbal a terem falára, hogy megtalálják a
visszafelé vezető utat.
– Ő Rick!
– Milyen furcsa nevetek van! Mik vagytok ti, núbiaiak?
– csodálkozott el Maruk, miközben elindult felfelé a kő
lépcsőfokokon.
– Nem – válaszolták a fiúk egyszerre.
– Nagy szerencse! – mosolyodott el Maruk. – Az apám
mindig azt mondja, hogy a núbiaiak mind tolvajok. És hát
amilyen körülmények között találkoztunk…
– Hát akkor akár te is lehetnél núbiai! – tréfálkozott
Jason.
Maruk értette a tréfát, de tovább faggatta a fiúkat:
– Akkor mégis honnan jöttök pontosan? Mert núbiaiak
valóban nem nagyon lehettek, ahhoz túl világos a bőrötök.
Mik vagytok: föníciaiak, minósziak, sémiták, líbiaiak?
– Hát, igazából… – vágott bele Rick. – Ezt egy kicsit
nehéz elmagyarázni. Mondjuk úgy, hogy messziről jöt-
tünk, nagyon messziről.
– Én angol vagyok, ő pedig ír – intézte el röviden
Jason.
– Író?
– Nem, ír. Ó nélkül. Írország egy sziget. Én is egy szi-
getről jövök, csak az nagyobb… Angliának hívják.
Maruk kacagva rázta meg a fejét.
– Még soha nem hallottam ezekről a helyekről.

38
 AZ ÉJSZAKAI VALLOMÁS

– És az Egyesült Királyságról? – próbálkozott Rick.

– Ha Alsó- és Felső-Egyiptomra gondolsz, arról termé-
szetesen igen. De köztünk maradjon: egy kicsit le vagyok
maradva földrajzból.
– Akkor te nem hallottál még a Manchester Unitedről
sem? – csodálkozott el Jason.
– Nem – válaszolta Maruk a fiú legnagyobb döbbeneté-
re, aki ekkor úgy nézett Rickre, mintha nem is értené,
hogy él ember ezen a földön, aki nem látta játszani a
Manchester Unitedet.
De megvetése egy csapásra szertefoszlott, ahogy felér-
tek a lépcső tetejére, és kiléptek az udvarra.
Egy hatalmas kertben találták magukat, amelyet min-
den oldalról kőfal határolt. A fal olyan magas volt, mint
egy sziklaszirt, és tűzvörösen izzott a nap fényében. Sirá-
lyok köröztek a kapuk és az ablaknyílások körül. A fal
méreteihez képest a madarak parányi, fehér szúnyogoknak
tűntek.
– Mit neked Manchester United… – motyogta Rick
döbbent ámulattal a hangjában.
Maruk teljesen közömbös arccal indult el a kert közepe
felé, ahol pálmafák, susogó bambusznáderdő, és vízzel teli
medencék között egy elegáns, oszlopokkal szegélyezett
ház állt. Befordult egy döngölt földútra, amelynek két ol-
dalát szfinxszobrok szegélyezték. Minden egyes szobor
napellenzőt tartott a kezében, amelyek beárnyékolták az
utat.
Jason és Rick bizonytalanul követte a lányt, tátott száj-
jal bámulva mindenfelé.
– Jason, hova keveredtünk? – kérdezte Rick, amikor az
útról egy rétre értek, ahol hegyes csőrű kócsagok és íbi-
szek sétálgattak nyugodtan a virágágyások között.

39
 – Fogalmam sincs – válaszolta Jason bizonytalanul. –
Ezért azt hiszem, jobb, ha követjük az egyetlen személyt,
aki magyarázattal szolgálhat…

– Ha nem bánjátok, egy pillanatra bemennék a mesterem-

hez – mondta Maruk. – Utána bemutatlak titeket az apám-
nak, a Nagy Írnokmesternek.
– Rendben… – suttogta Jason, majd aggódó pillantást
vetett Rickre. – Bemutat minket az apjának.
Maruk megállt egy hatalmas szobor mellett, amely há-
romszor akkora volt, mint egy ember. Az alaknak pávián-
feje volt, és egy pálcát tartott a kezében.
– Ez Thot isten – mondta a lány, és köszöntötte a pávi-
ánembert.
Azután elindult a szobor háta mögött álló négyszögletű
épület felé.
Rick megköszörülte a torkát, és felolvasta az ide vonat-
kozó részt a szótárból.
– Thot. Ősi egyiptomi isten, aki írásra és matematikára
tanította az embert.
– Nehogy azt mond nekem, hogy több ezer évet utaz-
tunk azért, hogy az iskolában kössünk ki! – csattant fel
Jason.
Rick megvonta a vállát, és tovább olvasott.
– Szerencsére úgy tűnik, hogy zenét és játékokat is taní-
tott.
– Hú, hál’ istennek… – sóhajtott fel Jason.
Maruk után eredtek, majd megálltak a négyszögletű
épület előtt, és hosszan bámulták a homlokzatot díszítő hi-
eroglifasort.

40
 AZ ÉJSZAKAI VALLOMÁS

– Az Írnokok Palotája… – olvasta el Rick az írást,

mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. – De…
Jason!
– Nehogy megkérdezd, hogy lehet ez! – szakította félbe
a barátja, belépve Maruk után az Írnokok Palotájába. –
Nem tudom, hogyan, de én is el tudom olvasni!

Az Írnokok Palotájában sötét volt és hűvös. Ahogy a lány

két újdonsült barátjával belépett, mindenki meghajolt.
Rick és Jason szólni sem bírt a döbbenettől, és egy da-
rabig megpróbáltak válaszolni a meghajlásokra. Majd
Rick nem bírta tovább, és megkérdezte:
– Mondd csak, Maruk, az, hogy az apád a Nagy Írnok-
mester, azt jelenti, hogy ő egy nagyon fontos személy itt?
Maruk elmosolyodott, és hátradobta tincsét.
– Hát a fáraó és a főpap után azt mondanám, hogy ő a
legfontosabb ember ebben az országban.
Rick nyelt egyet, míg Jason a háta mögött kíváncsian
mosolygott.
A három gyerek végigment egy hieroglifákkal díszített
szűk folyosón, míg végül egy nagyobb helyiségbe értek,
melynek mennyezetéről víz zuhogott a terem közepén álló,
kék kövekkel kirakott medencébe.
– Ez itt a Vizek terme… – magyarázta Maruk. – Arra
vannak az írószobák ott pedig a virágos medencék. A lép-
cső tetejéről nyílik a terasz. Várjatok meg itt, amint végez-
tem, jövök.

41
Nestor egy csésze gőzölgő teát nyomott Julia kezébe, és
hosszan elnézte, ahogy a kislány a kezében szorongatva a
bögrét, behunyt szemmel szívja be a forró tea illatát.
– Azt hiszem, Egyiptomban jártunk… vagy valami ha-
sonló helyen – mondta Julia.
– Egyiptomban… bizonyára… – mormolta a kertész. –
Na és hogy jutottatok oda?
Beletelt egy kis időbe, míg Julia rászánta magát, hogy
elmesélje mindazt, ami azután történt, hogy átlépték a
szekrény mögött megbúvó ajtó küszöbét. Ám amikor vég-
re beszélni kezdett, többé semmi nem állíthatta meg. Be-
szélt a kerek szobáról, a lépcsőről, az ugrásról a sötétbe, a
csúszásról, a világító barlangról és a Metisről.
– Jason fogta meg a kormányrudat, és… ő mozdította
meg a hajót.
Amikor ehhez a ponthoz ért, Nestor elmosolyodott, de
arcát a csészéje mögé rejtette.
– Jason, hát persze. És amikor kinyitottátok az ajtót a
barlangban, azt, ami felett a három teknős van…?
– Volt ott egy folyosó, a földön homokkal… Megtalál-
tuk a lépcsőt a végén az álfallal, és aztán… aztán a fal le-
omlott, és én otthagytam őket.
– Ühüm – dünnyögte Nestor.
Julia felemelte tekintetét a bögréről.
– Hogy tudsz ilyen nyugodt maradni?
Nestor megvonta a vállát.
– Nem tudom. Talán ez amolyan angol sajátosság.
– Ez nekem túl sok! – csattant fel Julia, lecsapta az asz-
talra a csészét, és felpattant a székről.
– Mit akarsz csinálni?
– Hagyj békén!
Julia kirohant a szalonba, és felkapcsolta a villanyt.

42
 AZ ÉJSZAKAI VALLOMÁS

Odakint, a Villa Argo falain túl tombolt a vihar. A fa ab-

laktáblák nyikorogtak a szélben, ami minden apró kis re-
pedésben utat talált magának. Az eső tomboló erővel verte
a ház falát.
Julia keresztülment a szalonon, és a kerek telefonasz-
talkához lépett. Olyan izgatott volt, hogy kétszer is leejtet-
te a kagylót, mielőtt a füléhez emelte volna.
– Mit csinálnék? Itt nincs senki, aki segítene nekem! –
zokogta a londoni lakás számát tárcsázva, ahol a szülei az
éjszakát töltötték.
Eltévesztette a számot, és lecsapta a kagylót, majd újra
felvette.
A kertész közben lekapcsolta a villanyt a konyhában, és
elindult a szalon felé.
– Hívom a szüleimet! – kiabálta Julia. – Igen, azt csiná-
lom! Ők majd adnak valami tanácsot!
A londoni szám. A londoni szám…
Könnyei megállíthatatlanul hullani kezdtek a telefonra.
Végre kicsengett.
Julia mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon egy kissé,
és lehuppant a mellette álló nagy fotelba. Míg várta, hogy
végre meghallja a szülei hangját a vonal túlsó végén, a
boltív felé fordult, ami elválasztotta a szalont a telefon-
szobától.
A telefon kicsengett, és a monoton, egyenletes búgás
valahogy megnyugtatta.
Nestor jelent meg a boltív alatt, kezében két tárggyal,
amiket a szalonban vett fel az asztalról. Mosolygott, de
mosolyában valamiféle szomorúság bujkált.
A magasba emelte az első tárgyat.
– Mór fej. Punt földjéről származik, az ókori Egyip-
tomból. Körülbelül háromezer-ötszáz éves. Moore úr hoz-

43
ta haza Punt városának piacáról, amikor a harmadik alka-
lommal jártak Egyiptomban a Metisszel.
Julia szeme elkerekedett, és kezével letakarta a telefon-
kagylót.
Nestor a második tárgyat is a magasba emelte.
– Ez egy dobozka a Halottak Tekercsével, egy körülbe-
lül ötezer éves, örökre eltűnt vallásos szöveggel. Moore
asszony szerezte meg hosszas alkudozás után, amikor ha-
todszorra jártak Egyiptomban a Metisszel.
Ekkor leengedte a két tárgyat, és Juliához fordult:
– Most már érted, hogy miért vagyok ilyen nyugodt?
A telefon még egyszer kicsengett. Julia szipogott egy
kicsit, majd letette a kagylót.

44
45
 ick és Jason felmentek a lépcsőn, és ahogy Maruk

R mondta, valóban a teraszra jutottak. Lenéztek a

kertre, és most először végre fölülről is megszem-
lélhették a helyet, ahová kerültek. A falakon túl hatalmas,
zsúfolt város terült el, alacsony, négyszögletes házakkal,
melyek mögött a távolban csillogó víztükör látszott.
– Annak ott a Nílusnak kell lennie… – mondták a fiúk,
amikor meglátták.
A víz kék volt, akár az ég, de fehér hullámok és három-
szögletű vitorlák tarkították.
A két fiú hosszan fürkészte a tájat, körbetekintve min-
den irányba. A nap vakítóan ragyogott az égen a fejük fe-
lett.
– Mit csinálunk mi itt? – kérdezte Rick.
Jason megvakarta a feje búbját.
– Tettünk egy sétát az ókori Egyiptomban. És felfedez-
tük, hogy el tudjuk olvasni a hieroglifákat – válaszolta.
– Nem úgy értem. Általánosságban mit keresünk itt? –
csattant fel Rick. – Miért lyukadtunk ki itt?
Válaszként Jason előhúzta a csomagból Ulysses Moore
naplóját, és lapozgatni kezdte.
– Azért vagyunk itt, mert a ház régi tulajdonosa ezt
akarta.
Kinyitotta a naplót a Tutanhamon halotti maszkját áb-
rázoló képnél. A kép alatt megjegyzésként ez állt: a fáraó
kincse. Rick felé fordította a képet.
– Ide nézz! Erre a képre gondoltam, mikor a kezembe
fogtam a Metis kormányrúdját, ott a barlangban.
– A gyerekfáraó – mondta Rick alig hallhatóan.
– Nem tudom, mi köze van ehhez a helyhez… és azt
sem tudom, mi köze a régi tulajdonosnak a fáraóhoz, de

46
 A TERASZON

nagyon szeretném megtudni, mielőtt hazamegyünk –

mondta Jason.
Rick lapozott egyet. Ulysses Moore apró betűs bejegy-
zése elárult néhány információt a helyről, amit Punt föld-
jének hívták. A naplóban találtak egy ceruzarajzot a szfin-
xekkel és napellenzőkkel szegélyezett útról, amelyen ők is
végigjöttek, mielőtt az Írnokok házához értek.
– Ő már járt itt… – állapította meg Rick halkan. – Iga-
zad volt.
– Már akkor sejtettem, amikor beléptünk a barlangba.
Igen… Ulysses Moore és a felesége eljutott a Metisszel
ide, ahol most mi is vagyunk.
Rick bólintott, és elolvasta a bejegyzést a naplóban.
– Az öreg Moore azt írja, hogy ez a város a fáraók ked-
velt helye volt, gyakran ellátogattak ide. Hm… ezt hall-
gasd meg! Punt afféle elveszett város Afrikában… soha
egyetlen régész sem találta meg.
– Nem ír semmit ezekről a hatalmas falakról?
Rick lapozott egyet-kettőt a naplóban.
– De igen. Azt írja, hogy ezeken a falakon belül őrzik
Punt legnagyobb kincsét. Egy folyosókból, lépcsőkből,
tornyokból és aknákból álló labirintust rejt magában, olyan
járatokkal, melyek szerteszét ágaznak; a föld alatt is.
Jason tágra nyílt szemmel bámulta a falakat.
– És mire jó egy ilyen labirintus?
Rick a fejét csóválta.
– Hadd olvassam tovább! Hm… igen. Valahol ebben a
kertben van a labirintus bejárata, egy templomban, amit az
Élet házának hívnak, és Thot istennek szentelték. A labi-
rintusban őrzik a „Gyűjteményt”, vagyis az ókori világ
minden ismeretét.

47
 Ekkor Rick megfordította a naplót, hogy elolvassa
Ulysses Moore átlósan írott megjegyzését. – Ezer eszten-
dővel az Alexandriai könyvtár keletkezése előtt.
Jason elismerően füttyentett egyet.
Rick gyorsan tovább olvasott:
– Az ókori utazók legfőbb úti célja volt Punt, ahol min-
den megtalálható. Piacain, kikötőjében, vagy a beérkezett
karavánoknál mindenféle áru fellelhető volt: papirusz, bo-
rostyán, gyanta, arany, elefántcsont, kvarc, pigmeusok… –
ennél a pontnál Rick megállt az olvasásban. – Hogy érti
azt, hogy pigmeusok?
– Hát… azt hiszem azokra a kis emberekre gondol a
dzsungelben! – válaszolta Jason, majomszerű mozgást
utánozva.
Rick nevetni kezdett, majd folytatta az olvasást.
– Végül pedig van itt egy kezdetleges várostérkép is…
legalábbis annak látszik.
– Mutasd csak!
A vörös hajú fiú Jason elé tette a ceruzával rajzolt tér-
képszerűséget, melyen utcák és terek voltak feltüntetve.
Egyes városrészeket a készítő ceruzával bekarikázott.
A mellette lévő oldalra a következő rejtélyes útbaigazí-
tást firkantotta.

HOGY ITT ELIGAZODJ, NAGY SZERENCSE KELL

MEG JÓ CSILLAGOK HOZZÁ,
A NÉGY BOT TORONYBAN KERESD A TÉRKÉPET.

Ebben a pillanatban Maruk hangját hallották a hátuk

mögött.
Rick gyorsan bedugta a naplót a batyuba.

48
 A TERASZON

– Most mit csináljunk? – súgta oda Jasonnek.

– Azt hiszem jobb, ha követjük – válaszolta a fiú. – Az-
tán majd meglátjuk.

A három gyerek kilépett az Írnokok házából, és elindultak,

hogy találkozzanak Maruk apjával, a Nagy Írnokmesterrel,
akit az Élet házában kellett keresniük, tehát a falon belül.
Odafelé menet a kertben Jason és Rick hosszan faggat-
ták a lányt az Élet házáról, a Gyűjteményről és Thot isten-
ről. Ő azonban kedvetlenül, immel-ámmal válaszolgatott a
kérdéseikre, mintha untatná, hogy olyasmiről kell beszél-
nie, amit úgyis mindenki tud.
Az Élet házának győzelmi kapujához vezette a fiúkat.
Két hatalmas szobor tartotta a keresztoszlopot. A kaputól
lépcső vezetett felfelé, melynek minden fokát különböző
színűre festettek.
Ahogy az ajtóhoz értek, rettentő emberáradattal találták
magukat szembe. A nagy nyüzsgés láttán Jasonnek egy
pillanatra olyan érzése támadt, mintha a londoni metróba
keveredett volna csúcsidőben.
A döbbenettől megnémulva haladtak át egy hatalmas
termen, amelynek az oldalából minden irányba folyosók,
lépcsősorok és ablakok nyíltak, melyeken keresztül meg-
számlálhatatlanul sok emeletet lehetett látni. Számtalan
lépcső volt a végtelennek tűnő teremben, melyek hol felfe-
lé, hol meg lefelé vezettek a győzelmi kaputól. A terem
közepén egy úszómedence nagyságú nyílás tátongott,
melynek belsejében újabb lépcsők, folyosók és aknák nyíl-
tak. Az akna fala mellett csörlős teherhordó kosarak
ereszkedtek le, majd emelkedtek fel emberekkel és papi-
rusztekercsekkel.

49
 A poros, fülledt levegőben ezerféle szag terjengett: bőr-
és papiruszszag keveredett a fahéjfa és a szerecsendió illa-
tával.
– Üdvözöllek titeket a Gyűjteményünkben! – köszön-
tötte őket ünnepélyesen Maruk.
– És mégis mit gyűjtötök itt? – kérdezte Jason, miköz-
ben utat engedett egy hatalmas teherhordó kosárnak, ami
épp akkor emelkedett fel az aknából.
– Írásokat, papirusztekercseket, fatáblákat. De vannak
tárgyak is, bútorok, munkaeszközök, érmék… egyszóval
minden, amit megőrzésre ide helyeztek.
Jason elnézte a sürgő-forgó embereket, akik hol fel-
másztak egy-egy létrán, olyan magasra, hogy végül már
csak apró rovaroknak tűntek, hol pedig leereszkedtek az
aknába, míg el nem tűntek a sötétségben. Hirtelen egy ha-
talmas hangyabolyban érezte magát.
– Ezt az egészet a te apád vezeti? – kérdezte Rick bi-
zonytalanul, de őszinte csodálattal a hangjában.
– Igen – válaszolta Maruk büszkén. – Gyertek velem!

A lány két bíborszínű tunikába öltözött férfi elé vezette új

barátait. A férfiak magas, fehér tollal ékesített kék fejfedőt
viseltek, és épp egy csésze karkadét szürcsölgettek egy
félreeső sarokban, néhány szobor között. Amint észrevet-
ték Marukot, a hátuk mögé rejtették az italt, és mereven
meghajoltak.
– Tiszteletreméltó mutatók! – üdvözölte őket Maruk, de
még csak eszébe sem jutott meghajolni. – Én és a barátaim
meglátogatnánk a Nagy Írnokmestert a szobájában.
A magasabbik férfi felhúzta a szemöldökét, megköszö-
rülte a torkát, majd szárazon, mint a papirusznád, így
szólt:

50
 A TERASZON

– Sajnálom, fiatal leány, de a 32-es szabály szerint sem

én, sem a társam nem teljesítheti a kívánságodat.
A másik, aki alacsonyabb és testesebb volt a társánál,
szomorúan csóválta a fejét.
Maruk a homlokát ráncolta:
– És mégis mi a 32-es szabály? – kérdezte.
– Gyerekeket nem engedhetünk be!
– De én a Nagy Írnokmester lánya vagyok!
A magasabb mutató végigmérte a lányt, majd úgy tett,
mintha meglepődne.
– Azt hiszem, igazad lehet, kérlek, bocsáss meg! A ké-
résed azonban így sem teljesíthetem!
– És miért nem?
– 4. szabály: első a biztonság. Azt mondják, a fáraó
bármelyik percben megérkezhet. Nem látjátok, micsoda
felfordulás van ma az Élet házában? Mi, mutatók is kemé-
nyen dolgozunk, hogy rendet tartsunk. Az emberek hő-
zöngenek, mert mindenki be akar jönni, de a parancs vilá-
gos. 12-es szabály: újonnan érkezők nem léphetnek be az
Élet házába, míg csak új parancsot nem kapunk.
Kis, köpcös társa csüggedt ábrázattal bólogatott.
– Hát, ami azt illeti, nekem nem úgy tűnik, hogy olyan
rettentően dolgoznátok! – vágott vissza Maruk a karkádéra
mutatva.
A köpcös elmosolyodott, de a kollégája szigorú pillan-
tást vetett rá.
– Tehát, a barátaimnak és nekem sürgősen beszélnünk
kell az apámmal! – folytatta Maruk.
– Ó… igen, a Nagy Írnokmester szobájába akartok
menni. A helyzet azonban az, leányom, hogy a tizenkettes
szabály szerint…

51
 – Engem nem érdekelnek a szabályok! – csattant fel
Maruk. – Be akarok menni apám szobájába!
– Ó, természetesen! – dörzsölte össze a kezét a maga-
sabb mutató. – A barátaidnak azonban attól tartok, kint
kell maradniuk, sajnos nem léphetnek be a Gyűjteménybe.
– És miért nem?
– A 12-es számú szabály. Már elmondtam. Nem hallot-
tátok? Egyetlen új látogatót sem engedhetek be újabb uta-
sításig.
– Hát akkor én most utasítalak!
– Ez esetben… – dohogott a mutató. – Pepi, mondd
meg neki te!
– A 8-as számú szabály: minden vendégnek rendelkez-
nie kell belépővel! Igazam van, Micerinó?
– Jól mondod, barátom! – helyeselt elégedetten a kollé-
gája.
Maruk dúlt-fúlt magában, majd Rickhez és Jasonhöz
fordult, akik eddig egy árva szót sem szóltak.
– Szörnyű! Mindig ilyen szőrszálhasogatók… Rendben
– fordult újra a mutatókhoz –, elfogadom. A barátaimnak
nincs belépőjük. De tegyük fel, hogy ha lenne nekik, akkor
beengednétek minket az apámhoz?
A mutatók vitatkozni kezdtek egymás között, minden-
féle szabályokat és szabályzatokat emlegetve, majd hosz-
szas vita után így szólt Micerinó:
– Hát tulajdonképpen igen, bemehetnének.
– Nincs más szabály, ami tiltaná – tette hozzá Pepi.
– Hát ez csodálatos! – kiáltott fel Maruk. – Egy utolsó
kérdés: hol lehet ilyen belépőt szerezni?
– 41-es szabály: elég kérni egyet az egyik mutatótól –
válaszolta Pepi készségesen.

52
 A TERASZON

Micerinó gyilkos tekintettel nézett rá, a szeme villámo-

kat szórt.
– Remek! Akkor hát lenne olyan kedves, és adna két
belépőt a barátaimnak, hogy bemehessünk végre apám
szobájába?

– A házban található tárgyak nagy része azokról az utazá-

sokról származik, amelyeket Moore úr és a felesége tetet-
tek a Metis fedélzetén – magyarázta Nestor Juliának.
Visszatértek a kőfalú szobába, kezükben egy-egy csé-
sze teával, és mindketten a zárt ajtót lesték.
– És te soha nem mentél velük?
Nestor elmosolyodott. Látszott az arcán, hogy gondola-
tai visszakanyarodnak a régi idők felé. Sokáig harapdálta
az ajkát, míg végül rászánta magát a válaszra:
– Nem… én jobban szerettem itthon ülni, itt a házban,
és tenni a dolgom.
– De soha nem kérdezték meg tőled, hogy nem akarsz-e
velük menni?
– Hát hogyne kérdezték volna! – kuncogott Nestor. –
Penelope, vagyis Moore asszony minden alkalommal
meghívott a Metis fedélzetére, és kért, hogy tartsak velük.
Ha tudnád, mennyit győzködött! De én… nem! Én inkább
itt maradtam, jobb volt nekem itt Kilmore Cove-ban. Én
jobban szeretem az olyan mozdulatlan, állandó dolgokat,
mint a fák és a kövek. És az igazat megvallva Moore úr is
így volt vele. Sokszor mondogatta: „Csak ha megállsz egy
pillanatra, akkor eszmélsz rá igazából, mennyi ember ro-
hangál megállás nélkül, fölöslegesen.”

53
 Julia belekortyolt a teába, majd megszólalt:
– De hiszen ő soha nem állt meg…
– Ő utazó volt – szakította félbe a kertész. – Az utazók
nem rohangálnak. Ők utaznak. Az utazáshoz mindig kell,
hogy legyen egy álló pont az életedben, egy pont, ahonnan
elindulsz, és ahová visszatérsz, hogy felkészülj a követke-
ző útra. Nem létezik kör középpont nélkül. És nem létezik
utazás hazatérés nélkül. Legalábbis ő mindig ezt mondta…
Még a legfontosabb útja előtt is. Ugye érted, mit akarok
mondani?
– Úgy érted, a halála előtt – bólintott Julia.
– Igen, úgy. A halála előtt.
– Mégis milyen ember volt a régi tulajdonos?
Nestor elgondolkozva vakarta meg a feje búbját.
– Nagyon karakán ember volt, és nagyon okos. Min-
dennél jobban szerette ezt a házat. Ezt a házat és a felesé-
gét.
– És Penelope?
– Édes volt, segítőkész, jószívű és egy igazi álmodozó.
– És te? Te mióta vagy itt?
Nestor megvonta a vállát.
– Ki emlékszik már arra? Olyan, mintha mindig itt let-
tem volna. Pontosabban ott… ott kint… a kerti lakban.
Bár több időt töltöttem ebben a házban, mint ott. Itt voltam
minden alkalommal, mikor ők ketten útnak indultak az
időkapun át… néha tíz, tizenöt napig is távol voltak. Oly-
kor egy álló hónapig. Ilyenkor én vigyáztam a kertre, meg
a házra is. A bútorokra, a szobrokra és a tárgyakra, amik
annak idején az övéik voltak, és most a szüleidé… Rend-
ben tartottam a szalont, a könyvtárat, a hálószobákat meg
a tetőt. Néhány bútort én helyeztem el, míg a többit… a
többit Penelope, vagyis Moore asszony.

54
 A TERASZON

– Ezt hogy érted?

– Általában ő mondta meg, hová kerüljenek a tárgyak,
amiket az útról hazahoztak. „Igen, ott fent tökéletes lesz”,
mondta. Ekkor Moore úr rám nézett, mintha csak azt akar-
ná mondani: „Többé el sem mozdítjuk onnan! Feltéve
természetesen, ha Moore asszony úgy nem dönt, hogy át-
rendezi a házat.” Márpedig néha úgy döntött, és akkor jó
nagy felfordulás volt ám órákon keresztül.
– Nagyon különös emberek lehettek.
– De még mennyire.
– Szerettem volna ismerni őket. Nincs róluk fénykép
vagy festmény? Jut eszembe: a lépcső tetejéről pont
Ulysses Moore képe hiányzik. Nem tudod véletlenül, hová
lett?
Nestor a kezét dörzsölgette.
– Talán a padláson van valahol. Ulysses Moore nem
szerette azt a képet. Mindig azt mondta, hogy ha meglátja,
úgy érzi magát, mintha már meghalt volna. Miután azon-
ban meghalt a felesége…
– Hogy halt meg?
– Leesett a szikláról – válaszolta Nestor hosszú szünet
után.

55
56
P epi és Micerinó, az Élet házának két mutatója átadta
a két belépőt Ricknek és Jasonnek; pontosabban két
fekete kőből készült szkarabeuszt, amelyekkel sza-
badon járhattak a Gyűjtemény területén.
Ezután felkísérték őket egy keskeny, repedezett lépcső-
soron, mely a hatalmas épület oldalán futott felfelé egy
alacsony, szűk folyosó bejáratáig, amely befelé lejtett.
– Én és Pepi sok olyan járatot ismerünk, amikről mások
még csak nem is tudnak – mondta büszkén Micerinó, mi-
közben fejfedőjének tolldísze könnyedén súrolta a meny-
nyezetet. – Erre gyertek, kedves vendégek. Elkísérünk ti-
teket egy darabon, mielőtt visszatérnénk halaszthatatlan
teendőinkhez.
A folyosóban halvány fény pislákolt, amelyet minden-
felől bronztükrök vertek vissza. A falak okkersárgák vol-
tak, és itt-ott különböző méretű fülkék nyíltak mindkét ol-
dalon, amelyek papirusztekercseket, fatáblákat és poros
szobrokat rejtettek magukban.
Rick észrevette, hogy minden falfülkét egy ábra, egy
szám vagy éppen egy ábra és egy szám jelöl. Rögtön tudta,
hogy ezek alapján a jelek alapján tudják a Gyűjteményben
dolgozó emberek azonosítani a rengeteg tárgyat.
Nem sokkal később egy kicsi, kerek helyiségbe értek,
amelynek a tetejében az ég kékje csillogott. Mintha csak
egy gyárkémény belsejében álltak volna.
Beléptek az egyetlen folyosóba, ami a kerek helyiség-
ből nyílt, és csendben folytatták útjukat. Egy keresztező-
déshez értek, ahonnan másik két folyosó is nyílt, amelyek
különböző irányba vezettek. Micerinó teljes biztonsággal
vágott neki a jobb oldalinak, ami egy kissé meredeken
emelkedett felfelé.

57
 – Mi a munkátok pontosan? – kérdezte hirtelen Rick
Pepi mellé lépve. – A biztonságra ügyeltek?
– 17-es szabály: a biztonságra az őrök felügyelnek –
válaszolta Micerinó Pepi helyett, anélkül hogy hátrafordult
volna. – Mi azzal foglalkozunk, hogy fejben tartjuk, mi
hol található a Gyűjteményben – tette hozzá, és a folyosó
két oldalán található falfülkékre mutatott. – Minden fülké-
ben van valami. Csak mi tudjuk, melyikben mit kell ke-
resni, és hogyan lehet megtalálni. Amit tudunk, később to-
vábbadjuk a beosztottainknak.
– Szájról szájra? – kérdezte Rick.
– Természetesen… – válaszolta Micerinó. – Az írás
csak arra való, hogy tompítsa a memóriát.
Rick hitetlenkedve vakargatta a fejét.
– De hiszen itt több száz, sőt több ezer falfülke van!
Csak nem azt akarod mondani, hogy mindannyian ismeri-
tek az összeset?
– Természetesen nem. Az lehetetlen lenne – válaszolta
Micerinó. – Minden mutató csak egy épület egy részlegé-
nek a falfülkéit ismeri.
– Miért? Milyen… milyen nagy ez a hely?
– 2-es szabály: a Gyűjteményben huszonkét épület van.
Minden épületben huszonkét terem. Minden teremben hu-
szonkét folyosó, és minden folyosóban…
– Huszonkét falfülke? – kérdezte Rick.
– Huszonkettő? Miért pont huszonkettő? – kérdezett
vissza Micerinó nevetve. – Minden folyosóban ötvenkét
fülke van. Vagy száznégy. Vagy százötvenhat.
– Nem lehetett volna valami egyszerűbbet kitalálni,
mondjuk tízszer tízszer tíz? – súgta oda Jason a barátjának.
– A 2-es számú szabály természetesen csak a Felső
gyűjteményre vonatkozik… – tette hozzá Micerinó. – De

58
 A GYŰJTEMÉNY

ott vannak ezenkívül a föld alatti folyosók is. Azokból

még több van, sokkal több… De mi itt meg is állunk, mert
most már tényleg vissza kell térnünk a munkánkhoz – zár-
ta le a beszélgetést a mutató. – Már majdnem megérkezte-
tek, kedves vendégek. Ha a Nagy Írnokmester szobájába
akartok jutni, menjetek át ezen a folyosón, mindig csak
előre, ne térjetek le semerre. Meglátjátok, egy szempillan-
tás alatt a piramishoz értek.
Rick, Jason és Maruk elindultak a folyosó irányába. A
két mutató egy utolsó figyelmeztetéssel engedte őket út-
jukra.
– Ne feledjétek a 9-es szabályt: Ne nyúljatok a fülkék
tartalmához mutató segítsége nélkül!
– Megértettük – válaszolta Maruk mosolyogva.
– Ó igen… és a 19-es szabály: ha meghalljátok az őrök
trombitáinak hangját, sietve hagyjátok el az Élet házát!

– Itt aztán jól el lehet tévedni a sok folyosó és falfülke kö-

zött – állapította meg Jason, míg a Nagy Írnokmester szo-
bája felé igyekeztek.
– Bizony. Ezért van szükség a mutatókra – bólogatott
Maruk. – Hogy ne tévedjünk el.
– Van olyan ember, aki már bejárta az egész Gyűjte-
ményt?
– Az apám. Talán… – válaszolta a lány, végighúzva
kezét a folyosó falán. – De ő sem az egészet. Vannak
olyan folyosók, ahová évek óta nem tette be senki a lábát.
Ezek az Elhagyott folyosók.
Ekkor Maruk olyasféle mozdulatot tett a kezével, mint-
ha a gonoszt akarná távol tartani magától.
– Gondolom, a föld alatti járatokról beszélsz, amik ott
lent vannak abban az aknaszerűségben – találgatott Rick.

59
 – Ó, nem. Az ott az Alsó Gyűjtemény. Az Elhagyott fo-
lyosók fent vannak…
Maruk megállt, és a barátaira nézett. Furcsa fény csillo-
gott a szemében, miközben mesélni kezdett:
– Régen, évekkel ezelőtt, azokban a folyosókban tűz-
vész tört ki, és sok ember meghalt. Két mutató, férj és fe-
leség eltűnt, soha nem találták meg őket. Odavesztek a
tűzben, mindazzal együtt, ami abban a részlegben volt.
– Ez aztán a vidám történet! – dünnyögte Jason elbi-
zonytalanodva.
Maruk újra elindult.
– Minden pont úgy történt, ahogy a két örök szerelmes
balladájában…
– Vagyis?
– A ballada szerint két szerelmes bolyong évszázadok
óta ezekben a járatokban. Egymást keresik, de soha nem
találkoznak…
– De mi – kérdezte gyorsan Jason –, …mi persze pon-
tosan tudjuk, hogy hol vagyunk, igaz?
– Hát, többé-kevésbé… – mosolyodott el Maruk. – Bár
még soha nem jártam erre.

Szerencsére azonban Micerinó útbaigazítása pontosnak bi-

zonyult. Alig száz lépés múlva a folyosó egy tágas helyi-
ségbe torkollt, és a gyerekek egy szabályos, négyszög
alaprajzú piramis belsejében találták magukat.
– Megérkeztünk – sóhajtotta megkönnyebbülten
Maruk, ahogy körbenézett. – Íme apám szobája!
A terem egyszerű volt, mégis fenséges látványt nyúj-
tott. Hosszú, földig érő lenvászon függönyök dagadoztak a
könnyű szellőben, akár egy hajó vitorlái, a két oldalra nyí-
ló hatalmas ablakrések előtt.

60
 A GYŰJTEMÉNY

A terem mértani közepén négy, mindenféle holmival te-

lipakolt asztal állt, előttük négy alacsony ülőalkalmatos-
sággal. A szemközti falon hasonló falfülkék nyíltak, mint
a folyosók oldalán, mindegyiket más szimbólummal jelöl-
ték. Mindenütt papirusztekercsek álltak, mintha hatalmas
orsók vagy vászontekercsek lennének, amelyeket a falhoz
döntött valaki.
– Papa? – kiáltott Maruk, és elindult a terem belseje fe-
lé.
Senki nem válaszolt. Megkerülte a négy asztal, és újra
kiabált. Hiába.
Jason és Rick a küszöbön ácsorogtak, kissé megretten-
ve a szokatlanul méltóságteljes környezetben.
– Lehet hogy le kéne lépnünk, mielőtt az apja meglát
minket… – súgta oda Jason a barátjának.

Ekkor azonban a szoba másik végéből egy nő lépett elő.

– Maruk! – kiáltotta. – Mit keresel te itt?
A lány a fiúk felé fordult, és intett, hogy lépjenek bel-
jebb. Rick és Jason lassan araszolt előre a lazúrkővel kira-
kott padlón, majd megálltak az egyik asztal mellett.
– Az apád nincs itt. Elment a fáraó fogadására – mond-
ta a nő Maruknak.
A fiúk félénken néztek a nőre, és bátortalanul moso-
lyogtak. A nő hosszú, fehér ruhát viselt, tartása egyszerre
volt furcsa és elegáns. Bal karja mozdulatlanul lógott egy
fehér gézcsíkkal a nyakába kötve, míg jobb kezének finom
gesztusai végigkövették beszédének minden szavát.
– Apám segédjének megsérült a bal karja a tűzvészben,
amiről beszéltem. Azt is beszélik, hogy egy fejét ért ütés
miatt elveszítette az emlékezőképességét. Ezért aztán, ha
olykor furcsa dolgokat mond, ne is törődjetek vele! – súgta

61
oda Maruk a két fiúnak. – Mikor jön vissza az apám? –
kérdezte hangosan.
– Nem tőle függ, hanem a fáraótól. Ha itt megvárod,
megismerheted Tutanhamont… – válaszolta a nő.
– Tutanhamont? – szólt közbe Jason, és előrelépett,
majd hirtelen Rick felé fordult. – Na mit mondtam? Biztos
voltam benne, hogy köze van ehhez a helyhez!
A nő elmosolyodott.
– Maruk… kik ezek a te új barátaid?
– A ház vendégei. Tegnap érkeztek a hajókkal.
– A királyi hajóval?
– I…i…igen – dadogta Jason. – Ugye Rick?
Rick arrébb lépett egy lépést, hogy ne süssön a szemébe
a nap.
Innen jobban szemügyre vehette Maruk beszélgetőpart-
nerét. Középkorú asszony volt, arca szabályos, vonásai fi-
nomak, határtalan kedvesség áradt belőle.
– Nem igaz, Rick? – ismételte meg a kérdést Jason.
– De… persze, persze. A hajóval jöttünk…
– Hát ez csodálatos! – csillant fel a nő szeme. – És me-
lyik hajóval pontosan? – kérdezte a Rick mellett álló asz-
talra mutatva.
A fiú csak ekkor vette észre, hogy az asztalon számta-
lan kis hajómodell áll.
Maruk látva a fiú döbbenetét, így szólt.
– Szépek, ugye Rick? Apám készítette őket. Ez a szen-
vedélye.
A vörös hajú fiú döbbenten nézte a modelleket. Végig-
futtatta rajtuk a tekintetét, és akaratlanul is összehasonlí-
totta őket azokkal, amelyeket néhány órája látott a Villa
Argo toronyszobájában.
A hideg végigfutott a hátán.

62
 A GYŰJTEMÉNY

– Ezzel érkeztünk – suttogta, és egy kis hajóra mutatott,

ami pontos mása volt a Villa Argóban látott Nefretiti Sze-
mének.
Jason is kővé dermedt a döbbenettől.
– Ó, bizonyára csodálatos utazás volt! – mondta a nő,
és közelebb lépett. Lenvászon ruhája susogott a lazúrköves
padlón.
– Igen, csodálatos volt! – válaszolta Rick akadozva,
majd felemelte a Nefretiti Szemének modelljét, és odanyúj-
totta Jasonnek. – Ez nem lehet igaz… nem lehet igaz… –
suttogta.
A nő hangosan felkacagott.
– A Nagy Írnokmester boldog lesz, ha megtudja, hogy
ennyire tetszik nektek a munkája.
– Régóta készít a Nagy Írnokmester ilyen hajómodelle-
ket? – kérdezte Rick.
– Mindig ezt csinálta – válaszolta Maruk. – Amikor
csak ideje van, leül az asztal mellé, fogja a darabkákat, és
épít. Azt mondja, hogy miközben apró dolgokat épít, nagy
dolgokon töri a fejét. Nem igaz? – kérdezte a nő felé for-
dulva.
A nő csak mosolygott.
– Azt is gyakran mondja, hogy szeretné, ha több ideje
lenne, hogy befejezhesse az egész flottát. Lassan hónapok,
sőt majdnem egy év telt el, és még mindig nem készült el
az egyik hajóval. Szeretnétek látni, min dolgozik?
Rick bólintott, és a nő a másik asztalhoz lépett, oda,
ahol Maruk apja dolgozni szokott.
Az asztal közepén egy hajómodell állt egy vászonda-
rabbal letakarva. A Nagy Írnokmester segédje óvatosan
felemelte a leplet a jobb kezével.

63
 Ricknek földbe gyökerezett a lába, ahogy meglátta a
készülő hajómodellt.
– Hát nem gyönyörű? – kérdezte a nő.
A Nagy Írnokmester asztalán ott állt a Metis.

– Mesélj az ajtóról! – kérte Julia a kertészt a Villa Argo

kőfalú szobájában.
Nestor az asztalra tette a csészét.
– Az igazat megvallva én csak annyit tudok, amennyit
Moore úr elmesélt nekem. A fal, amin az ajtó található, a
ház legrégebbi szárnyához tartozik. Még azelőtt épült,
hogy a rómaiak kikötöttek volna Anglia partjainál. Még a
keltáknál is előbb. Sőt, talán még régebben, mint Stone-
henge sziklaköre.
Julia keresztbe tette a kezét, és kételkedve nézett Nes-
torra.
– És ki építette?
– Nem tudom – válaszolta a kertész. – Moorék sem tud-
ták. Sőt én azt hiszem, épp ezt akarták kideríteni az útjaik
során.
– Azt akarod mondani, hogy ez az ajtó mindig is itt
volt?
– Meglehet…
– Mondd el az igazat!
– Nem tudom – ismételte a kertész. – De azt tudom,
hogy Moore úr volt az első, aki valóban itt lakott, aki be-
költözött a Villa Argóba. Mindig volt valami ezen a szik-
laszirten: egy kastély, egy torony vagy valami. Ha bemész

64
 A GYŰJTEMÉNY

a könyvtárba, ott találod a családfát. És ha nekiállsz elol-

vasni, könnyen beleveszhetsz a történelem útvesztőibe.
– Meddig nyúlik vissza?
– Én csak egy párszor láttam, amikor Penelope elővette,
hogy leporolja. Rettenetesen régi, és nagyon is szerteágazó
családfa. Annak idején például a férje keresztneve egysze-
rűen csak More volt, egy o-val.
– Angolul „több”-et jelent.
Nestor a fejét csóválta.
– Csakhogy ez nem angol… Ez egy latin szó. „Szokást”
jelent, „hagyományt”, „régi tradíciót”. Ha akarod, keresd
meg a szótárban.
– Csakhogy a szótár Ricknél van – válaszolta Julia ke-
ményen. – És most szeretnék lemenni, hogy visszaszerez-
zem.
E szavak hallatán Nestor felpattant.
– Későre jár. Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha felmész
aludni.
Julia szeme elkerekedett.
– Micsoda?! Az öcsém és Rick még Egyiptomban van-
nak, vagy valahol… valahol…
– Punt földjén – pontosított Nestor közömbösen, mi-
közben kinyitotta az ablakot, hogy megnézze, esik-e még
odakint.
– Pontosan! Tehát ők Punt földjén járnak, nekem meg
aludnom kellene?! Szerintem inkább vissza kellene men-
nem hozzájuk, hogy segítsek nekik! Lehet, hogy veszély-
ben vannak!
– Nagyon nemes gondolat! – helyeselt Nestor. – Csak-
hogy nem tudsz visszamenni.
– És miért nem?

65
 – Amíg ők odaát vannak, az ajtó erről az oldalról nem
nyílik.
– Nem hiszek neked!
Nestor a vésőnyomokra és a megperzselődött részekre
mutatott.
– Nem lehet kinyitni, míg az utazók vissza nem tér-
nek… vagy míg soha többé nem tudnak visszatérni. Há-
rom utazó lépett be az ajtón. Három utazónak kell hát
visszatérnie ahhoz, hogy az ajtót újra ki lehessen nyitni.
Sajnálom, de így működik. Várnunk kell, nem tehetünk
mást.
Julián teljes kétségbeesés lett úrrá.
– Azt akarod mondani, hogy nem lehet kinyitni, csak…
csak…
– Csak a másik oldalról. Igen – mondta Nestor, és visz-
szament a telefonszobába.

66
67
R ick és Jason szótlanul bámulta a hajómodelleket.
Ezer meg ezer gondolat és kérdés kavargott a fe-
jükben. Nem tévedtek: azon az asztalon, ott az
ókori Egyiptomban, annak a hajónak a modellje állt, ame-
lyet Salton Cliff barlangjában kormányoztak a viharban.
Ulysses Moore naplóinak a tetején pedig, a Villa Argo to-
ronyszobájában ott volt a Nefretiti Szemének a pontos má-
sa.
Kilmore Cove-ban volt egy darabka az ókori Egyip-
tomból. Az ókori Egyiptomban pedig volt egy darabka…
miből is pontosan? Mi is volt a Metis pontosan? És kik
ismerték?
– Ez valóban egy nagyon különös hajó… – motyogta
Rick, amikor a nő végül újra letakarta a hajómodellt. –
Még soha nem láttam ehhez hasonlót.
– Úgy bizony… – válaszolta ő. – Azt hiszem, ez egy
képzeletbeli hajó, a Nagy Írnokmester fantáziájának szü-
leménye. Talán ezért is tart olyan sokáig befejezni…
– Igazából az apám egy rajz alapján készítette el ezt a
hajót – bökte ki Maruk.
Rick és Jason úgy néztek rá hirtelen, mint akik kísérte-
tet látnak.
– Egy rajz alapján? Biztos vagy benne? Megnézhetjük a
rajzot?
A Nagy Írnokmester segédje mosolyogva nézett rájuk.
– Milyen kíváncsiak a barátaid! – kiáltotta, majd a te-
rem végében álló polcrendszerhez lépett.
Rövid keresgélés után egy papiruszlapot vett le az
egyik polcról.
– Íme a rajz, amiről Maruk beszélt – mondta, és kinyi-
totta a félbehajtott lapot.

68
 A HAJÓKÉSZÍTŐ

A papirusz belsejében egy papírlap feküdt a Metis váz-

latával. Egy egyszerű, de modern füzetlap volt, amelyet
mintha Ulysses Moore egyik naplójából téptek volna ki.
Amikor Jason felismerte a hajót, nem bírta tovább.
– De hiszem ez a rajz U…! – kiáltotta, mielőtt még a
barátja csendre inthette volna.
– Ti tudjátok, ki készítette ezt a rajzot? – kérdezte az
asszony.
– Nem, nem – válaszolt gyorsan Rick. – A barátom
csak azt akarta mondani, hogy ez a rajz egy unikum.
Rendkívül értékes lehet!
Maruk elmosolyodott.
– Igen, mi is így gondoljuk. Szép, nem igaz?
– Mégis hogy a csudába kerülhetett ide ez a papírlap? –
suttogta Jason Ricknek, amikor a két egyiptomi nő elfor-
dult, hogy visszategyék a papiruszt a helyére.
– Nem tudom, és nem is akarom tudni – vágott vissza a
vörös hajú fiú, és néhány lépéssel eltávolodott az asztaltól.
– Talán jobb lenne, ha visszamennénk a nővéredhez, mie-
lőtt még…
– Várjunk csak egy pillanatra… – szakította félbe
Jason, és a szoba túloldalán lévő papiruszokat kezdte für-
készni, majd halkan hozzátette:
– Nem azt mondta Maruk, hogy az Élet házában meg-
őrzésre helyeznek el dolgokat? Mi van akkor ha a régi tu-
lajdonos… – Jason elmosolyodott, és Rick sejtette, hogy
mire gondol.
– Arra gondolsz, hogy Ulysses Moore azért jött ide,
hogy valamit elrejtsen itt? – fejezte be a mondatot Jason
helyett.
– Gondolj csak bele! Lehet, hogy pont itt járt, ebben a
szobában, és beszélt a Nagy Írnokmesterrel! Lehet, hogy

69
elvitte magával a Nefretiti Szemének mását, és cserébe itt
hagyta a Metis vázlatát. Ez sok mindent megmagyaráz,
nem gondolod? Például azt is, hogy miért vagyunk itt.
– Ezt hogy érted?
– Például úgy, hogy valójában ő küldött ide minket,
hogy elhozzuk azt, amit letétbe helyezett a Gyűjtemény-
ben.
– Nem rossz gondolat – bólintott Rick. – Lehet benne
valami. Kár, hogy a régi tulajdonos halott.
– Ezt mondod te… – vágott vissza Jason, és eszébe ju-
tottak a furcsa zajok, amiket a Villa Argóban hallott.
– Ti meg miről sugdolóztok? – szakította félbe a be-
szélgetést Maruk a hátuk mögé lépve.
– Csak elmélkedtünk valamiről… – válaszolta Rick, és
rámosolyogott. – Az előbb azt mondtad, hogy az Élet há-
zába rengeteg tárgy érkezik a világ minden tájáról…
– Így igaz.
– Ez azt jelenti, hogy bárki itthagyhat megőrzésre bár-
mit?
– Hát persze. Elég, ha odaadja az egyik mutatónak
megmondja a nevét, és kifizet egy bizonyos összeget.
Hogy mennyit kell fizetnie, az attól függ, hogy mit akar
itthagyni megőrzésre, és mennyi ideig – magyarázta
Maruk a hajtincsét csavargatva.
– Ez tehát azt jelenti, hogy ha mi tudnánk egy bizonyos
személy nevét, akkor meg lehetne nézni, hogy ez a sze-
mély hagyott-e valamit a Gyűjteményben megőrzésre? –
kérdezősködött tovább Rick.
– Talán egy mutatót kellene megkérdezni, nem? – szőt-
te tovább a gondolatot Jason.
– Ó, nem szükséges… – szólt közbe a Nagy Írnokmes-
ter segédje, aki eddig csendben hallgatta a beszélgetést. –

70
 A HAJÓKÉSZÍTŐ

A nevek itt vannak feljegyezve ezeken a papiruszokon –

mutatott az egyik polcsoron álló tekercsekre.
Jason és Rick közelebb lépett a polcokhoz. Minden
polcot egy-egy hieroglifával jelöltek. A fiúk olvasni kezd-
ték a jeleket, és behelyettesítették őket az ábécé betűivel.
Az „M” betűvel jelölt polc előtt megálltak.
– Moore… itt kellene lennie, azt hiszem – motyogta
Jason halkan.
– Segítsek megkeresni? – kérdezte a nő.
– Nem, nem… Csupán egy butaságról van szó, nem
szeretnénk rabolni az idejét – válaszolta Jason, akinek a
fejében megszólaltak a vészharangok.
– Ha engedélyt ad rá, majd mi megkeressük, és utána
mindent szépen visszateszünk a helyére.
– Persze hogy engedélyezem, csak nyugodtan, majd
Maruk segít nektek – mosolygott rájuk az asszony, és ma-
gukra hagyta őket.

A polcokon rengeteg papirusztekercs állt, nehéz vászon-

huzatba csomagolva. Minden tekercs egy listát tartalma-
zott, emberek neveivel, akárcsak egy modern telefon-
könyv. Ahhoz azonban, hogy el lehessen olvasni a neve-
ket, az egyik végét rögzítve ki kellett tekerni a földön az
egész papiruszt. Az apró, precíz jelekkel írott lista minden
bejegyzése tartalmazta a személy nevét, a Gyűjteményben
elhelyezett tárgyat, a befizetett összeget, és a bejegyzés
végén egy rövid mottót.
Maruk szerint a mottó alapján lehet tudni, hogy melyik
falfülkében található a tárgy.
– Nem lett volna egyszerűbb azt írni, hogy 16450-es
fülke – dünnyögte Rick, és felolvasta az egyik mottót –,

71
mint azt, hogy a bolond két kelyhet keres a világban, hogy
koccinthasson?
De ahogy kimondta, már tudta is a választ a kérdésre.
A mottó segített megjegyezni a falfülkére vonatkozó
adatokat. Sokkal egyszerűbb megjegyezni egy kis történe-
tet, mint egy számot.
Az első három tekercsen nyomát sem találták Ulysses
Moore-nak, így a fiúk kezdtek kételkedni a megérzésük-
ben.
Már majdnem feladták, amikor Rick tekintete egy feke-
te pacára esett a negyedik papirusz kellős közepén.
– Megvan! – kiáltotta. Nem bírta leplezni izgalmát.
Az ujja mellett ott állt a régi háztulajdonos hieroglifák-
kal írott neve. A következő pillanatban azonban végigfu-
tott a hideg a hátán: valaki megpróbálta megsemmisíteni
az egész bejegyzést. A név egy részét és az azt követő
szöveget fekete tintacsík tette teljesen olvashatatlanná.
– Ez nem lehet… – fakadt ki Jason, és a földről fel-
emelve a tekercset a fény felé tartotta. – Egyáltalán nem
lehet elolvasni… semmi nem látszik azon kívül, hogy
Ulysses Moore… és talán még ez a szó: tér…kép! Térkép!
Nézd csak meg Rick! Az van ideírva, hogy térkép!
Rick elgondolkozva dörzsölgette az állát. Lehet, hogy
Jasonnek igaza van. Egy biztos: a titokzatos személynek,
aki el akarta tüntetni ezt a bejegyzést, nem lehetett túl sok
ideje, hiszen olyan kapkodva húzta át a sort, hogy a szö-
veg egy része látható maradt.
Ulysses Moore: térkép.
Mi más kellett volna, hogy biztosan tudják, a Gyűjte-
mény valami nagyon fontos dolgot rejt, amit nekik meg
kell találniuk?

72
 A HAJÓKÉSZÍTŐ

Visszatették a papiruszokat a helyükre, és elköszöntek a

Nagy Írnokmester segédjétől. Maruk kivezette őket a szo-
bából, és elindult az Élet házának kijárata felé. Jason és
Rick követte a lányt.
Amikor egy alacsony mennyezetű, sötét padlós szobába
értek, ahonnan három irányba három folyosó nyílt, a lány
azt választotta, amelyik mellett egy a fején csillagos eget
tartó szobor állt.
– Te tényleg nem tudod, milyen logika szerint vannak
elrendezve ezek a szobrok és folyosók? – kérdezte Rick. –
Akarom mondani, biztos van valami oka, hogy ezt a fo-
lyosót választottad, és nem valamelyik másikat?
– Mert erre kell menni – válaszolta Maruk. – Ez a Csil-
lagok folyosója. Feleslegesen faggatózol, Rick. A folyo-
sók elrendezése a mutatók legféltettebben őrzött titka.
Senki nem tudja rajtuk kívül.
– Ők pedig mindenféle mottókat használnak, hogy el ne
felejtsék a fülkéket… – folytatta Rick a gondolatmenetet.
– Például: a Pap után a Csillagok folyosójára fordulj!,
vagy a falfülkét a Csillagok alatt találod.
Ekkor megállt, és megvizsgálta a másik két kijárat előtt
álló szobrot, és hozzátette:
– Vagy például: menj végig a Papnő folyosóján, azután
pedig a Toronyén…
– Azt mondtad torony? – szólt közbe Jason.
Rick jobban szemügyre vette a toronynak titulált szob-
rot.
– Torony, igen! Miért, te minek neveznéd? Világítóto-
ronynak? Vagy gyárkéménynek?
– Torony, torony… – ismételgette Jason, miközben a
Rick hátán lógó batyuban kutatott. – Várj csak egy pillana-
tot…

73
 Kinyitotta Ulysses Moore naplóját, és felolvasta a be-
jegyzést, amit a régi háztulajdonos írt a Punt földjét ábrá-
zoló rajz mellé.

HOGY ITT ELIGAZODJ, NAGY SZERENCSE KELL

MEG JÓ CSILLAGOK HOZZÁ,
A NÉGY BOT TORONYBAN KERESD A TÉRKÉPET.

– Nem lehet, hogy ez egy mottó a mutatóknak?

Maruk kíváncsian bámulta a naplót.
– Ez micsoda? És hol találtátok?
Jason és Rick tudomást sem vettek a lányról.
– Talán a régi tulajdonos, miután elhelyezte a térképet a
Gyűjteményben… – kezdett bele egy elméletbe, Rick.
– Visszament a Villa Argóba, és… – szőtte tovább a
gondolatot Jason.
– Igen, lemásolta a naplójába a Nagy Írnokmester mot-
tóját, hogy el ne felejtse…
– Vagy talán azért írta le, mert sejtette, hogy valaki
csúnyán ki akar babrálni vele…
– Igen, lehetséges…
Ekkor Maruk felé fordultak, akinek gyanakvó kifejezés
ült ki az arcára.
– Mit forgattok a fejetekben ti ketten?
– Elvinnél minket megint Pepihez és Micerinóhoz? –
kérdezte Jason. – Szeretnénk tudni, hogy ez a mondat va-
lóban elvezet-e minket egy falfülkéhez.
Maruk összeráncolta a homlokát.
– Persze, de nem hinném, hogy ez ma lehetséges lenne.
Nem látjátok, mekkora felfordulás van?

74
 A HAJÓKÉSZÍTŐ

– Ó igaz… a fáraó! – Jason lehorgasztotta a fejét, majd

óvatosan megkérdezte: – És ha a …a toronyban keresd a
térképet! épp erre a folyosóra vonatkozik?
– Nem hinném, Jason… – mondta halkan Rick. – Túl-
ságosan nagy egybeesés lenne.
De a barátja nem hallgatott rá, hanem fogta magát, és
befordult a Toronnyal jelzett folyosóra. Mielőtt eltűnt vol-
na, még visszaszólt:
– Csak egy másodperc! Te csak maradj ott, ahol vagy!
– Ne is álmodj róla! – kiáltotta Rick, és a nyomába
eredt. – Nem hagyom, hogy eltűnj, mint a nővéred!
– Kinek a nővére? – kérdezte Maruk, és a fiúk után ro-
hant.

A Torony folyosójában a fiúk alaposan szemügyre vették

az egyes falfülkéket jelölő szimbólumokat, majd megszá-
molták őket. Két sor falfülke volt mindkét oldalon. Az
egyik oldalon az alsó sor fülkéit kehellyel, a felső sorét
karddal jelölték. A szemközti falon egy bot és egy érme
volt látható.
– Bot! – kiáltotta Rick. – Négy botot kell keresnünk!
Nem volt nehéz feladat. Egyszerűen el kellett menniük
a jobb oldalon lévő negyedik falfülkéig.
– A mindenit! – csattant fel Jason, amikor belenézett.
Anélkül, hogy különösebben behajoltak volna, láthatták,
hogy a falfülke teljesen üres. – Hát persze. Túl egyszerű
lett volna.
Rick egy kicsit tovább sétált a folyosóba, és hangosan
számolni kezdett:
– Öt bot, hat, hét, nyolc, kilenc… és végül tíz bot és…
a csudába! – állt meg a számolásban Rick hirtelen.
– Mi van? Mit találtál? – kiáltotta Jason.

75
 – Azt hittem, hogy tizenegy botot fogok találni, ehe-
lyett… itt valami gyerekféle támaszkodik a botnak.
– És?
Rick továbbment, és eltűnt a folyosó kanyarulatában.
Maruk nevetve követte.
– Ezt senki nem érti, csak a mutatók. Én megmondtam
nektek, hogy ez egy titok!
– Itt van egy nő egy bottal! – kiáltotta Rick. – Aztán
egy szakállas férfi! Majd vége a folyosónak!
– Gyere vissza! – kiabálta Jason.
Ekkor Rick újra feltűnt a folyosóban, és visszafutott a
másik kettőhöz a batyuval a hátán.
– Hát ezért van ötvenkét falfülke minden folyosóban! –
lihegte, amikor megállt előttük.
– Nem értem… Mi van?
Rick kifújta magát, majd az első fülkére mutatott.
– Tudod, milyen egy pakli kártya? A számok egytől tí-
zig mennek, aztán jön a bubi, a dáma és végül a király.
Pont úgy, mint itt! Egytől tízig botok, aztán a gyerek, a nő
és végül a szakállas férfi. Ellenőriztem: a többi szimbó-
lumnál is van gyerek, nő meg szakállas férfi.
Jason e magyarázat után teljesen új fényben látta a fa-
lakon lévő jeleket.
– Hát persze! A kehely a kör… a kard a pikk, a bot a
treff és az érme a káró.
– Ez lenne hát a ti híres titkos kódotok? Egy pakli kár-
tya? – kérdezte Maruktól.
– Én egy árva kukkot sem értettem abból, amit mondta-
tok – válaszolta a lány.
– Te még soha nem kártyáztál?
Maruk megrázta a fejét.
– Azt sem tudom, miről beszéltek.

76
 A HAJÓKÉSZÍTŐ

– Akkor ti mégis mit játszotok, már bocs?

– Szenetet, nádpálcikákkal.
Jason és Rick tanácstalanul nézett össze. Ezután mind-
hárman visszamentek abba a szobába, ahonnan elindultak.
– De hisz ez logikus, Jason – suttogta Rick. – Maruk
még sohasem kártyázott, feltehetőleg azért, mert a kártyát
még fel sem találták. Hm… úgy számozzák a falfülkéket,
mint egy pakli kártya lapjait, bár a kártyát még nem is is-
merik. Szép kis rejtvény, mondhatom.
Ekkor a fiú megállt a Torony folyosójának bejáratánál,
és hosszan bámulta az ajtó mellett álló szobrot. Elgondol-
kozva vakargatta a feje búbját.
– Ettől még nem oldottuk meg a rejtélyt. Már tudjuk,
hogy a fülkéket a kártyalapok szerint számozzák, de mik
ezek a szobrok?
– Mit szólnátok, ha elindulnánk végre? – sürgette őket
Maruk, aki láthatóan kezdett türelmetlenné válni.
Abban a pillanatban trombiták hangja törte meg az épü-
let csöndjét.
– Gyorsan! – kiáltotta a lány, és megragadta a két fiú
ruhaujját.
– Mi van?
– 19-es szabály: riadó! Ha megszólalnak a trombiták,
mindenkinek el kell hagynia a Gyűjteményt, méghozzá ha-
ladéktalanul!

Nem messze a három gyerektől, az Élet házának a bejára-

tánál két ember vitatkozott hevesen.

77
 – Egy térképről lenne szó… igen, pontosan, asszo-
nyom… de most… – Pepi elmosolyodott, és egyre inkább
reménykedett, hogy mestere mielőbb megérkezik, és a se-
gítségére siet. Micerinót azonban mintha a föld nyelte vol-
na el a Győzedelmi Kapu körüli óriási felfordulásban.
– Itt van bent, nem igaz? – erőszakoskodott tovább az
előtte álló nő türelmetlenül, és egy határozott mozdulattal
feltűrte blúzának leopárdmintás ujját.
– Ó igen, bizonyára… – dünnyögte Pepi zavartan. – Az
egyetlen probléma csupán, hogy… a 4-es szabály…
Oblivia nem várta meg, míg a mutató befejezi a monda-
tot. Lilára festett, hosszú körmét Pepi asztalon támaszkodó
kézfejébe mélyesztette.
– Mi a probléma?
A mutató szemei elkerekedtek a fájdalomtól, és meg-
próbálta elhúzni a kezét az asztalról, de hiába. Ujjai ottma-
radtak az ismeretlen nő kezének szorításában.
– Az igazság az, hogy jelen pillanatban lehetetlen be-
lé…
– Belépni? – fejezte be a mondatot a nő.
– Igen, így van. A fáraó érkezését várjuk, és pa… pa…
parancsba kaptuk, hogy fel kell függeszteni a látogatáso-
kat, míg Őisteni Fensége meg nem tekintette a Gyűjte-
ményt…
A nő egyre erősebben szorította a kezét.
– Az az érzésem, hogy nem értett meg! – sziszegte.
– Ez egy kicsit fáj… – nyöszörögte Pepi zavartan.
Ekkor a nő egy utolsót szorított a kezén, majd hirtelen
elengedte. Levette a válláról a stóláját, és az asztalra dobta
kettejük közé.

78
 A HAJÓKÉSZÍTŐ

– Ugye nem azt akarja mondani, hogy feleslegesen tet-

tem meg ezt a hosszú utat? Azért, hogy maga azt mond-
hassa nekem, hogy ma nem lehet belépni?! Ne vicceljen!
Pepi kihúzta a kezét az asztalon fekvő stóla alól. A nő
azonban az ujjai alá csúsztatta a drága szőrmét.
– Én… ööö… nem… és köszönöm… – dadogta a mu-
tató. – Értem én, hogy mit szeretne, és biztosíthatom róla,
hogy mindent megtennék, amint lehetséges… és ez egy
valóban gyönyörű szőrme, de…
Oblivia hipnotikus erővel nézett Pepi szemébe.
– Márpedig nekem be kell jutnom a Gyűjteménybe!
Mert meg kell találnom ezt a térképet! Meg. Kell. Talál-
nom. A. Térképet.
– De… nekem nincs felhatalmazásom… én csak egy
egyszerű beosztott vagyok… meg aztán… nemsokára
életbe lép a 19-es szabály… ami világosan kimondja, hogy
mindenkit ki kell küldenünk a Gyűjteményből… és senkit
nem engedhetünk be – dadogta Pepi.
– Mégis meddig?
– A fáraó érkezéséig.
– De nem tart sokáig. Csak egy pillanat lenne az egész.
Épp csak egy pillantást akarok vetni a térképre – mondta a
nő, majd közelebb hajolt Pepihez, és hátrasimította a toll-
díszt a mutató fején. – És higgye el, nagyon sokféleképpen
meg tudom hálálni, ha valaki kedves velem… – búgta ne-
gédesen Pepi fülébe. – Nagyon bőkezű vagyok ám…
Pepi kővé dermedt, ám abban a pillanatban, mikor már
majdnem beadta a derekát, újra felharsantak a trombiták.
Ekkor a pávatoll kettétört a nő kezében. Pepi elkapta a
fejét, és hátrébb lépett. A következő pillanatban meglátta
Micerinó alakját a bejárat körüli tömegben.

79
 – Sajnálom, de nem mehet be! – bökte ki hirtelen. –
Nem lehetséges!
Ezután zavartól lángoló ábrázattal sarkon fordult, és
Micerinó után sietett.

Oblivia Newton ottmaradt egy fél pávatollal a kezében.

Amikor földre dobta a tollat, a trombiták újra felharsantak,
és látta, hogy az őrök kikísérik az Élet házából a vendége-
ket.
– Valahogy csak be lehet jutni… – sziszegte, és úgy
összeszorította az ajkát, hogy egészen elfehéredett. Lené-
zett a lábfejére, és egy pillanatig elgondolkodva bámulta a
leopárdpöttyszerű festéket a lábkörmein, majd toppantott
egyet mérgében. Nem volt ideje várakozni. De ugyanak-
kor egyáltalán nem állt szándékában üres kézzel távozni.
Ekkor egy mosolygó fiatalemberen akadt meg a tekin-
tete, aki egy oszlopnak támaszkodott alig pár méterrel
odébb. Mintha csak rajta nevetett volna.
– Mit akarsz? – kérdezte Oblivia durván.
A fiú arckifejezése mit sem változott. Szemének villa-
nása arra engedett következtetni, hogy okos ember, min-
denféle gátlás nélkül. Hanyagul ellökte magát az oszlop-
tól, és közelebb lépett, tudomást sem véve a körülötte zsi-
bongó tömegről.
– Hallottam, hogy keresel valamit a Gyűjteményben…
– szólalt meg.
– Lehetséges.
– Azt is hallottam, hogy egy térképről van szó.
– És ha rosszul hallottad?
– Tudok egy üzletet nem messze innen, ahol igen sok-
féle térképet árulnak…

80
 A HAJÓKÉSZÍTŐ

Newton kisasszony megvető mozdulattal emelte fel a

szőrmestólát az asztalról.
– Kösz az igyekezetet, de nem hinném, hogy abban a
boltban megtalálom azt a térképet, ami engem érdekel.
Abból csupán egy példány van… az pedig ott van bent,
sajnos – mutatott az Élet házára.
Az ifjú hagyta, hogy Oblivia elhaladjon előtte, és mé-
lyen belélegezte parfümje illatát, majd így szólt:
– Ez esetben talán tudom, hogy juthatsz be oda, hogy
megkeresd, feltéve persze, ha tudod, merre van.
Oblivia megállt és a fiúra nézett. Újabb trombitaszó
harsant, felszólítva mindenkit, hogy hagyja el az épületet.
Hirtelen azonban a terem közepén, az akna környékén va-
lami hatalmas robajjal összetört. A trombiták megszólal-
tak, az őrök pedig lélekszakadva rohantak, hogy megnéz-
zék, mi történt.
Elérkezett az idő, hogy elrejtőzzenek a Gyűjtemény
belsejében.
– Be tudsz vinni most rögtön? – kérdezte a fiatal nő.
A fiú mosolya még szélesebb lett.
– És te tudsz fizetni rögtön… és bőkezűen?

81
82
 gyerekek futni kezdtek, míg egy csigalépcsőhöz

A nem értek, ami lefelé vezetett egy hatalmas, már

kiürített alagútba. Ott keresztülrohantak egy vak-
sötét átjárón, és egy csillagos mennyezetű helyiségbe ju-
tottak, melynek ablakai a kertre néztek.
A következő, harmadik vagy negyedik trombitaszó még
gyorsabb futásra sarkallta őket.
Aztán egyszer csak Rick hirtelen megállt.
– Mennünk kell, gyorsan, futás! – kiabálta Maruk. – A
fáraó mindjárt itt lesz!
– Csak egy pillanat… – könyörgött Rick, és körbené-
zett. Egyáltalán nem érzett fáradtságot, sőt a futás mintha
felélénkítette volna. Pont úgy, ahogy az apja mondta min-
dig: „Ha nem tudod, mit kell tenned, fuss! Ez a legjobb
módja, hogy friss oxigén jusson az agyadba.”
Rick számára a futás soha nem menekülést jelentett,
hanem időspórolást, lehetőséget a dolgok átgondolására.
A csillagos mennyezetű helyiségben a földre dobta a
batyuját, és elővette belőle az Elfeledett nyelvek szótárát.
Jason lihegve követte.
– Mit csinálsz?
– Meg kell néznem valamit. Te csak törődj Marukkal!
Jason bólintott, majd megfordult, és széttárta a karját,
hogy testével eltakarja a szótárt a lány elől.
– Maruk, ide hallgass, tudsz titkot tartani? – kérdezte,
hogy elterelje a lány figyelmét. – Hát jó, az igazság az,
hogy mi nem a királyi flottával érkeztünk.
Rick egy gyors pillantást vetett minden irányba, hogy
meggyőződjön róla, egyedül vannak a teremben, majd ki-
nyitotta a szótárt, és gondolkodóba esett. „Mit is kell ke-
resnem? Mit kell keresnem?” A helyiségben álló két szo-

83
borra nézett. Az egyik alak fejjel lefelé lógott egy fa ágá-
ról, míg a másik leginkább a halál képmására emlékezte-
tett. Azután megnézte a szótár tartalomjegyzékét, hátha at-
tól ihletet kap. Kinyitotta az „Ókori Egyiptom nyelve” cí-
mű résznél…
Jason eközben folyamatosan beszélt Marukhoz.
– Azt mondtuk neked, hogy a flottával jöttünk, mert kü-
lönben nem hittél volna nekünk. Valójában azonban –
ezen a ponton gyorsan hátranézett, hogy lássa, hol tart a
barátja a keresésben, majd folytatta – mi egy másik hajó-
val jöttünk. És nem is tudjuk pontosan, hogy mit keresünk
itt. De te segíthetsz nekünk. Csak azt kérem tőled, hogy
bízz bennünk… legalább egy kicsit!
Maruk beharapta az alsó ajkát, és megpróbált Jason há-
ta mögé lesni.
– Mit csinál Rick? És mi az a valami az ölében?
– Az Elfeledett nyelvek szótára – válaszolta Rick auto-
matikusan, miközben ide-oda lapozgatott a szótárban.
– Elmagyaráznátok, hogy mi folyik itt? – csattant fel
Maruk.
– Rick megpróbálja megfejteni a Gyűjtemény kódrend-
szerét – mosolygott rá a lányra Jason. – Mert akkor talán
megtaláljuk a térképet. A Négy bot térképét.
Maruk hevesen megrázta a fejét.
– Nem, most nem kereshetjük meg! Ki kell mennünk
innen!
– Ha mi kimegyünk innen – mondta Rick még mindig a
szótárt lapozgatva –, talán soha nem lesz alkalmunk visz-
szajönni.
– Miért nem? Nem jöhetünk vissza holnap?
– Nem – válaszolta Jason. – Nem maradhatunk itt soká-
ig, vissza kell mennünk Juliához.

84
 MEGÉRZÉSEK

– Juliához?
– A testvéremhez, Ő… lemaradt. De mielőtt vissza-
mennénk hozzá, még van itt egy kis dolgunk.
– Micsoda?
– Nem tudjuk egész pontosan, de fontos dolog.
– És ki küldött titeket?
– Azt sem tudjuk pontosan. Csak egy nyomot követ-
tünk, egy aprócska nyomot, amire az apád szobájában
bukkantunk rá. Tudod a név, amit a papiruszon kerestünk.
Egy barátunk… vagyis valaki, akinek talán szüksége van a
segítségünkre.
– Mégis kicsoda ő?
– Nem tudjuk – válaszolta Jason.
– És van valami, amit egyáltalán tudtok? – csattant fel
Maruk.
Jason a fejét csóválva nevetni kezdett.
– Az igazat megvallva, nem túl sok, Maruk. De higgy
nekem, igazat beszélek. Gondold csak el, hogy néhány
órával ezelőtt…
Az Élet házának falai megremegtek az újabb trombita-
szótól.
A lány megragadta Jason kezét, és kiabálni kezdett.
– Nem tudom, hol voltatok néhány órával ezelőtt, de ha
most nem megyünk ki innen, hamarosan nagyon nagy
pácban leszünk mindannyian. Tilos ellenszegülni a Királyi
Őrség parancsának.
– Megvan! – kiáltott fel hirtelen Rick.
– Micsoda?
– Megtaláltam!

85
Cleopatra Biggles szalonjában Manfred nagyot ásított. Le-
hajigálta a földre a fotelban felhalmozott kézimunka-
magazinokat, és kényelembe helyezte magát.
Biggles kisasszony a díványon feküdt, és kissé kinyílt
szájjal édesdeden aludt, míg macskái úgy sétálgattak körü-
lötte, mint a zsákmányukat vigyázó oroszlánok.
Manfred egyetlen mozdulattal elhessentette őket.
– Sicc innen, ronda dögök!
Aztán felállt, és kiment a konyhába. A hűtőben csak
zöldségeket és néhány csokoládés fánkot talált. A fánkok-
ból megevett egyet-kettőt, a többit odadobta a macskák-
nak.
Két fémdobozt talált még a konyhában, az egyikben kü-
lönböző ízű savanyúcukorkák, a másikban kőkeményre
száradt vajas sütemények voltak.
A konyha további felszerelése csupán egy virágos, por-
celán teáskészletből, néhány virágos vázából, két virágos
függönyből és egy hatalmas karfiolból állt.
Miután Manfred semmit nem talált, ami kedvére való
lett volna inkább a szalonban álló kis vitrinnel próbálko-
zott. Itt sem járt szerencsével: néhány csecsebecse, egy
porcelán angyalka, a Reader’s Digest négy száma, és egy
újabb, ezúttal gombostűkkel teli fémdoboz volt az ered-
mény.
Mikor megszúrta magát, úgy látta, mintha a macskák
nevetnének rajta.
– El innen, ronda dögök! – üvöltötte, majd leszopogatta
vérző ujját, és az órájára pillantott.

86
 MEGÉRZÉSEK

Az autó a bejárattól néhány méterre állt. A radiátorra

terített kabátja már épp megszáradt.
Felvette hát, kitárta az ajtót, és kilépett az esőbe. Ami-
kor beindította a motort és tolatni kezdett, látta, hogy
Biggles kisasszony macskái az ajtóból figyelik.
– Utálom a macskákat! – sziszegte fogcsikorgatva.

87
88
J
ták.
ason egyetlen ugrással Rick mellett termett, és lekuco-
rodott mellé. Az Elfeledett nyelvek szótárában egy
táblázatot látott, melyben az ábrákat 0-21-ig számoz-

– Ezek a tarot-kártya nagy arkánumai… – suttogta

Rick. – Hogy nem jöttem rá előbb?!
A szótár leírta, hogy a tarot a világ legrégebben ismert
kártyája, minden későbbi modern kártyaféle őse. Egyesek
úgy tartották, hogy a tarot-kártya lapjai a Bölcsesség Táb-
lái, amelyek segítségével Thot isten megtanította az em-
bert az írás, az aritmetika, a zene és a játékok titkára. Ezért
minden tarotot „arkánumnak”, vagyis titoknak, misztéri-
umnak neveznek.
Rick hangosan olvasni kezdett.
– A tarot-kártya ötvenkét kis arkánumra és huszonkét
nagy arkánumra osztható. Az 52 kis arkánumban négyféle
szimbólum található: kehely, érme, kard, bot… pont, mint
a falfülkék jelei.
– Míg a 22 nagy arkánum… – folytatta Jason hangosan.
– huszonkét figurából áll, melyek jelentése függ az elhe-
lyezkedésüktől. Például a 21-es nagy arkánum a Világ, a
12-es az Akasztott Ember, a 13-as nagy arkánum pedig a
Halál.
Az Akasztott ember és a Halál szobra állt a csillagos
mennyezetű szobában.
– Így már érthető, hogy miért szerencsétlen szám a
13… – mosolygott Rick, és felállt. – Olvasd csak el újra
Ulysses mottóját!
Jason kinyitotta a naplót, és lassan felolvasta a monda-
tot.

89
 – Tehát… – motyogta Rick, és a táblázatot böngészte. –
Nekünk most…
– Nekünk most ki kell mennünk innen! – nyöszörgött
Maruk, miközben aggódva nézett körül az elhagyott folyo-
sókon.
Rick rá se hederített. Elmélyülten tanulmányozta a táb-
lázatot.
– Micerinó azt mondta, hogy a Gyűjteményben hu-
szonkét részleg található, mindegyikben huszonkét terem
van, és mindegyikben huszonkét folyosó. Huszonkettő…
ez a nagy arkánumok száma.
– Fiúk! Én nem tudom, hogy miről beszéltek, de…
Jason újraolvasta a napló szövegét, és hirtelen felkiál-
tott:
– Csak egy perc, Maruk! Ha meg kell találnunk a Négy
bot térképét, az azt jelenti, hogy négy bot jelöli a falfülkét.
Azt is tudjuk, hogy a térkép a toronyban van…
– A Torony: 16-os számú nagy arkánum – olvasta Rick.
– A mottó szerint ahhoz, hogy megtaláljuk, szerencsére és
jó csillagokra van szükségünk…
Ezen a ponton Rick hirtelen becsukta a szótárt.
– A Szerencse a 10-es számú nagy arkánum, míg a
Csillagok a 17-es. Világos, mint a nap! Az előbb, mikor a
Torony folyosójába beléptünk, tévedtünk!
Jason és Maruk mellé lépett, és megmutatta nekik a fel-
fedezését.
– A térkép a Torony folyosójában van, de a Csillagok
terméből indulva a Szerencse részlegében… a Négy bot
falfülkéjében. Egyszerű, nem?
Maruk tátott szájjal bámult.
Jasonből azonban kitört a nevetés.

90
 A LELEPLEZETT ARKÁNUM

– Ne lepődj meg, Rick mindig ilyen. A lényeg az, hogy

ő érti, amit mond.
Úgy tűnt, Rick valóban érti a kódot, olyannyira, hogy
körülnézett, majd így szólt:
– Most már csak egyetlen dolgot kellene tudnunk: hogy
hol vagyunk pontosan. Te tudod, Maruk?
A lány alig hallhatóan motyogott valamit, majd kicsit
hangosabban megismételte:
– Ha igaz, pont a Szerencse részlegében kell, hogy le-
gyünk…
– Remek! – csillant fel Rick szeme. – Erre ráhibáztunk!
Lássuk hát…
A vörös hajú fiú odalépett a Halállal jelzett folyosó be-
járatához. 13-as számú nagy arkánum.
Fölnézett a szoba mennyezetére, amelyen arany csilla-
gok ragyogtak.
– Ha ez a Csillagok terme, akkor tényleg közel va-
gyunk. Csak meg kell találnunk a Torony folyosóját…
Jason aggódva nézett körül.
Maruk a fejét csóválta.
– Arra… – mutatott az egyik irányba Rick.
Ekkor az egyiptomi lány dobbantott egyet a lábával.
– NEM! Nekünk pont az ellenkező irányba kell men-
nünk, a kijárat felé! Méghozzá gyorsan, mielőtt jönnek az
őrök…
Jason és Rick könyörgő tekintettel néztek rá.
– Légy szíves! – kérte az egyikük.
– Nagyon fontos lenne! – tette hozzá a másik.
Maruk nagyot nyelt.
– Egy rakás hazugsággal traktáltatok, miért higgyek
most nektek?

91
 – Mert… mindezek ellenére is szimpatikusak vagyunk
neked? – próbálkozott Jason rimánkodó arccal.
A lány nagyot sóhajtott.
– Rendben, elkísérlek titeket… De csak a következő
trombitaszóig. Megértettétek?

Újra futásnak eredtek. Zihálásuk és szandáljaik kopogása

messze visszhangzott az üres épület termeiben. Az első fo-
lyosónál, amit Rick vezetésével elértek, egy angyalhoz ha-
sonlatos férfi szobra őrködött, a másodiknál egy szárnyas
démon, míg végül megtalálták a Tornyot. Bevetették ma-
gukat a folyosóba, és hangosan számolni kezdték a falfül-
kéket:
– Egy bot, két bot, három bot… négy bot! Ez az!
Megálltak a két falfülke előtt.
A Négy érme fülkéje alul tele volt papiruszokkal és te-
kercsekkel. A felső falfülke azonban, amelyet Négy bottal
jelöltek, első pillantásra csupán néhány jókora pókhálót
rejtett.
Ekkor Rick elővette a batyuból az utolsó megmaradt
gyertyacsonkot, és, Maruk legnagyobb ámulatára, meg-
gyújtotta egy gyufaszállal, majd Jason kezébe nyomta.
– Nézd meg te! – mondta, majd bakot tartott Jasonnek,
és felemelte, pont annyira, hogy a fiú bekukkanthasson a
fülke belsejébe.
– Vigyázz! – suttogta Maruk, míg Jason behajolt a fül-
kébe, maga előtt tartva a gyertyát.
– Siess már! – sürgette Rick az erőlködéstől zihálva. –
Már nem bírlak soká tartani…
– De nem látok semmit… – mondta Jason a sötét lyuk
belsejét fürkészve.

92
 A LELEPLEZETT ARKÁNUM

A falfülke mintha évek óta elhagyatott lett volna. Telje-

sen és reménytelenül üres volt. Jason már majdnem meg-
kérte Ricket, hogy engedje le, amikor egy aprócska papír-
tekercset fedezett fel a fülke legtávolabbi sarkában. Ki-
nyújtotta a kezét, és kihalászta a sarokból.
– Bingó!
Ebben a pillanatban Maruk megütögette Rick vállát.
– Felfedeztek minket! Futás! – suttogta riadt tekintettel.
Rick egy pillanatra elvesztette az egyensúlyát, megin-
gott, Jason pedig egyenesen a nyakába zuhant, kezében a
papírdarabbal.
Maruk rohanni kezdett végig a folyosón, míg Ricknek
és Jasonnek épp csak annyi ideje maradt, hogy letérdelje-
nek. A következő másodpercben közeledő léptek zaja ütöt-
te meg a fülüket.
– Gyorsan, ide be! – súgta Rick, és a Négy érmével je-
lölt fülkére mutatott. Bebújt a fülkébe a batyuval együtt, és
elrejtőzött a tekercsek között. Jason követte a példáját, mi-
közben a léptek zaja egyre erősödött.

– Messze van még? – kérdezte Oblivia Newton idegesen,

mikor a sokadik ugyanolyan folyosóba léptek.
– Nagyon türelmetlen vagy, asszony… és nagyon han-
gos – szitkozódott a fiú. – Ha meg akarod találni a térké-
pedet, bízz bennem, és maradj csöndben egy kicsit…
– Téged sem tanítottak jó modorra! – csattant fel
Oblivia mérgesen.
Az ifjú megállt a Csillagok termének közepén. A fejük
felett a mennyezeten az ég csillagai pompáztak.

93
 – Ide hallgass! Ha jó modorra tanítottak volna, akkor
most nem mászkálnék itt veled titokban a térképed után
kutatva.
Oblivia megsemmisítő pillantás vetett a fiúra, de nem
szólt semmit.
Mióta csak beléptek a Gyűjteménybe, a fiú egyre meg-
vetőbben beszélt vele, különösen, hogy magas sarkú cipő-
jében a folyosók göröngyös padlóján meggyűlt a baja a já-
rással.
– Ide figyelj, fiú! Nem azért fizetlek, hogy így beszélj
velem!
– Én pedig nem azért hoztalak ide, hogy az őrök mar-
kában végezzem. Ha nem maradsz csöndben, észrevesz-
nek! És biztosíthatlak, hogy nem egy leányálom egy ege-
rekkel teli, nedves cellában rohadni.
Az egerek gondolatára Oblivia hátán végigfutott a hi-
deg.
– Egyáltalán nincs szándékomban börtönbe kerülni…
– Látom, kezdjük érteni egymást – válaszolta a fiú. –
Akkor hát maradj csöndben, és kövess! Már majdnem ott
vagyunk.

Befordultak a Torony folyosójába, és elérték a Négy bottal

jelölt fülkét.
– Ez az! – mondta a fiú.
– Melyik? – kérdezte Oblivia rosszul leplezett izga-
lommal a hangjában. – Ez itt lent?
A tekercsekkel teli alsó fülkére mutatott.
– Nem, a másik.
Oblivia lábujjhegyre állt magas sarkú szandáljában.

94
 A LELEPLEZETT ARKÁNUM

– Végre! – kiáltotta, majd gúnyos kacajra fakadt. –

Most véged van, Ulysses Moore, vagy ne legyen a nevem
Oblivia Newton!
Szavait azonban furcsa zaj követte, ami leginkább elfoj-
tott kiáltásra hasonlított.
– Mit mondtál? – kérdezte a fiútól.
– Én egy szót sem szóltam.
A nő megcsóválta a fejét.
– Furcsa… pedig mintha hallottam volna valamit.
A fiatal egyiptomi idegesen nézett körbe.
– Akkor hát fogd, amiért jöttél, de siess! Ki kell men-
nünk innen!
– Évek óta várok erre a pillanatra… – dünnyögte fél-
hangosan Oblivia, és újra felágaskodott, hogy belessen a
falfülkébe. Elővett egy öngyújtót, és meggyújtotta.
Az ifjú döbbenten bámulta.
– Ez nem lehet! – csattant fel a következő pillanatban
Newton kisasszony. – ITT SEMMI NINCS! CSAK EGY
GYERTYACSONK!
– Cssst! – torkollta le az ifjú. – Azt akarod, hogy észre-
vegyenek a fáraó katonái!
Oblivia arca bíborvörös lett.
– NINCS ITT! – kiáltotta, és földhöz vágta a gyertya-
csonkot. – NINCS ITT A TÉRKÉP!
– Én megyek… – csattant fel a kísérője.
Oblivia azonban párduc módjára rávetette magát, és
megragadta a karját, mielőtt még a fiú arrébb léphetett
volna.
– Itt maradsz, fiú! Nem mész sehova! Át akarsz verni,
mi? Hová hoztál?
– Pontosan oda, ahová kérted… – válaszolta az ifjú,
miközben megpróbált kiszabadulni Oblivia kezei közül.

95
 A nő azonban nem eresztette.
– Ne próbálj átverni, kölyök! – sziszegte Oblivia, és a
falhoz lökte, akár egy zsák krumplit. – Ki vele: miért nincs
itt Kilmore Cove térképe?
Az alsó falfülkében lévő papiruszok zörögni kezdtek.
– Nem tudom! – kiáltotta a fiatal egyiptomi. – Azt sem
tudom… ki az a Kilmore Cove… én oda hoztalak, ahová
kérted…
Oblivia dühödten bámult a fiúra, és nem tudta, hogy
higgyen-e neki vagy sem.
Ebben a pillanatban a távolból léptek zaja hallatszott,
melyet lándzsák és bronz pajzsok csörgése kísért. Őrök
közeledtek.
– Meghallottak minket… – dünnyögte a fiú.
Obliviának hirtelen eszébe jutott az egerekkel teli bör-
tön, és elengedte a fiút.
– Rendben – mondta, és lehajolt, hogy felvegye a föld-
ről a gyertyacsonkot. – Tegyük fel, hogy hiszek neked.
Vigyél ki innen!

96
97
 fáraó katonái futva közeledtek. Előretartott lán-

A dzsákkal ellenőrizték a folyosót, egy pillanatra

megálltak, vitatkoztak egymás között, majd szét-
váltak, és újra a betolakodók keresésére indultak. Lépteik
zaja egyre távolodott, míg végül elhalt a messzeségben.
Jason és Rick még egy jó darabig gubbasztott a falfül-
kében, és csak jó néhány, örökkévalóságnak tűnő perc
után merték elmozdítani a tekercseket, és kikukucskálni
mögülük.
Nem láttak senkit, a folyosó üres volt.
Jason csöndesen kikúszott a falfülkéből. Rick utána.
Körbekémleltek, hátha meglátják valahol Marukot, a
lányt azonban, akárcsak a többieket, mintha a föld nyelte
volna el.
– Te is hallottad, Jason? – kérdezte Rick suttogva. –
Vagy csak álmodtam? Hogy kerül ide Oblivia Newton
kisasszony?
Beleszagolt a levegőbe, és az orrát ugyanaz az illat
csapta meg, mint amikor először találkozott Newton kis-
asszonnyal a Villa Argo előtt, mikor kis híján elütötte
Oblivia sofőrje.
Jason meglobogtatta Rick orra előtt a papírdarabot,
amit a falfülkében talált.
– Egy hajszálon múlott, hogy megelőztük – mondta.
Kisimította a papírtekercset. Egy rövid üzenet állt rajta;
ugyanazokkal a karakterekkel írták, mint a másik kettőt,
amit a sziklarepedésből előkerült dobozban és Calypso
postai csomagjában találtak.

98
 REJTETT ÜZENET

– De hisz ezek a Festo-korong ábrái! – suttogta Rick,

miután jobban szemügyre vette az üzenetet.
– A játszma folytatódik…
– Most nincs idő lefordítani. Az őrök bármikor vissza-
jöhetnek. Ki kell jutnunk innen.
Végigmentek a folyosón, de mielőtt kiléptek volna a
következő helyiségbe, kikukucskáltak a fal mögül. Senkit
sem láttak. Elhatározták, hogy visszamennek a Csillagok
termébe.
Ha nem találják ott Marukot, megpróbálnak kijutni va-
lahogy.
A zsebükben szorongatták a belépőként szolgáló szka-
rabeuszokat, és mindketten a hallottakon törték a fejüket.
– Kicsoda tulajdonképpen Oblivia Newton? – kérdezte
Jason egy kis idő elteltével.

99
 – Nem tudom… – válaszolta Rick – Soha nem találkoz-
tam vele azelőtt, hogy hozzátok mentem volna tegnap dé-
lután… Talán az anyukámat kellene megkérdezni. Ő biz-
tos tudja. Vagy Gwendaline-t, a fodrászt. Anya mindig azt
mondja, hogy ha Kilmore Cove-ba berepül egy légy,
Gwendaline az első, aki tud róla.
– Oblivia Newton… – ismételgette halkan Jason. –
Oblivia Newton itt van Egyiptomban.
– Még mindig nem tudom elhinni! – csóválta a fejét
Rick is.
Ekkor beléptek a szárnyas démon által őrzött folyosóba.
– Hallottad, mit mondott? Most véged van, Ulysses
Moore, vagy ne legyen a nevem Oblivia Newton!
– Igen, hallottam. Majdnem sikítottam egyet – vallotta
be Jason. – Most tehát már tudjuk, hogy Oblivia nem na-
gyon kedveli a régi tulajdonost.
– Most jut eszembe… – szólalt meg hirtelen Rick. –
Amikor a Villa Argóhoz értem, Oblivia és a kertész épp
veszekedtek valamin!
– Min?
– Azt nem értettem pontosan, de köze volt a Villa Ar-
góhoz.
– Szerinted Oblivia tud az ajtóról… meg a barlangról és
a hajóról?
– Talán igen… – válaszolta Rick. – De most már jus-
sunk ki innen valahogy, oké?
Miközben a folyosókon bolyongtak, ügyelve minden
apró zajra, Jason agya tovább zakatolt.
„Elhagyott”. Ez az egy szó kattogott a fejében, majd
hirtelen, akár egy villámcsapásra, minden világossá vált
számára. A szekrény mögé rejtett, vésőnyomokkal teli
időkapu, a postai csomag, amit senki nem vett fel, a félig

100
 REJTETT ÜZENET

beomlott föld alatti folyosó, a légmozgás a barlangban, és

a Metis kapitányának hajónaplója, amelyben elbúcsúzik
utolsó útja előtt.
– De hisz itt mindent megsemmisítettek, kitöröltek! –
kiáltott fel hirtelen. – Eltüntettek minden nyomot. Gondolj
csak bele, Rick! A folyosót egy fal torlaszolta el, a bejegy-
zést kitörölték, a falfülke üres! Mindent bezártak, elrejtet-
tek… mintha valami olyasmiről lenne szó, amit nem talál-
hat meg senki. Valami nagyon veszélyes dologról.

A Villa Argo körül tombolt a vihar.

Julia az ablakmélyedésben állt, és nézte a kertben haj-
ladozó fákat. Nestor csendesen mellé lépett, és néhány
percig szótlanul bámulta a lány háta mögül az esőt és a vi-
lágítótorony lustán körbeforduló fénycsóváját.
– Minden este világít? – kérdezte Julia.
– Nem. Csak néha, ha Leonard felkapcsolja… – vála-
szolta a kertész.
– Miért? Nem működik jól?
– De igen, a gond az őrrel van.
– Ezt nem értem…
– Leonard a fél szemére vak… – mondta a kertész, és
megvárta, hogy a fénycsóva végigpásztázza a kert határát,
majd elenyésszen a tengerben, a távoli horizonton. – Egy-
szer megtámadta egy cápa…
Julia hátán végigfutott a hideg.
– Ez néha megtörténik a tengeren – tette hozzá a ker-
tész.

101
– Itt maradhatsz, ha akarsz… – ajánlotta fel Julia, egy kis
idő múltán.
Ám amikor megfordult, észrevette, hogy Nestor már
nem áll a háta mögött; magára hagyta a sötétben. Nekidőlt
hát a halászlány szobrának, egy pillanatra elgondolkozott,
majd visszament a lépcsőfordulóba. A falon függő arcké-
pek szigorú tekintettel meredtek rá. Hirtelen zaj ütötte meg
a fülét. Mozdulatlanná dermedt.
Valami koppant a felső szinten, pont az ő szobájában.
Igyekezett elterelni a figyelmét.
– Nincs senki ebben a házban! – ismételgette magában.
Előtte, a földszinten szobák és kisebb helyiségek nyíl-
tak, melyeknek sorát a konyha zárta. Egyetlen lámpa sem
égett.
– Nestor? – szólt Julia elhaló hangon.
Az eső vadul verte az ablaktáblákat.
Julia másodszor is hallotta a koppanást az emeleten.
Ekkor megmarkolta a kovácsoltvas korlátot, és fellépett az
első lépcsőfokra.
– Nestor?
Tett néhány lépést felfelé, mígnem a lépcsősor falából
nyíló egyetlen ablakon keresztül fényt pillantott meg a
kertben. A következő pillanatban motorzúgás hallatszott.
Julia szeme elkerekedett, majd lerohant a lépcsőn,
egyenesen a boltíves ablakhoz.
– Nestor! Nestor! – kiabálta.
A Villa Argo udvarán egy hatalmas autó állt meg.

102
103
R ick és Jason hirtelen megtorpantak. Az Élet házá-
nak csöndjét hirtelen trombitaszó törte meg, majd
hangos éljenzés hallatszott, ami mintha egészen
közelről jött volna.
Óvatosan kidugták a fejüket a folyosó kijáratán, ami
egy óriási sárga helyiségbe nyílt. A terem ablaka a kertre
nézett. Az éljenzés odakintről jött.
Rick beharapta a szája szélét, és bizonytalanul pillantott
hátra. Eltévesztette az utat…
A két fiú óvatosan az ablakhoz lopakodott, és kiku-
kucskáltak. A kertben hatalmas ünneplő tömeg gyűlt össze
a főút mentén. A színes virágszirmok esőjében és a lenge-
dező zászlók között egy aranyozott kocsi közeledett, me-
lyet két csodálatos fekete paripa húzott.
– Ez ő, Tutanhamon! – kiáltotta Jason, amikor meglátta
a kocsiban álló alakot.
A gyerekfáraó fehér és aranyszín ruhát viselt, és széles
kézmozdulatokkal köszöntötte az ünneplő tömeget. Az ol-
dalán egy tiszteletet parancsoló férfi állt, akinek hosszú,
fehér szakálla egészen a gyeplőig lógott.
– Az lehet Maruk papája… – mondta Rick.
Bárcsak beszélhettek volna a Nagy Írnokmesterrel! Ta-
lán ő azon kevesek közé tartozik, akik ismerték Ulysses
Moore-t.
Jason szíve hevesen vert az izgalomtól, ahogy a jelene-
tet nézte. Mit nem adott volna azért, hogy ott lent lehessen
a kertben, és egyenesen a fáraó szemébe nézhessen!
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy lépjünk – mondta Rick.
– Jobb, ha visszafelé indulunk, mert erre soha nem jutunk
el a Csillagok termébe.

104
 FÉNYEK A KERTBEN

– Psssszt! – sziszegett ekkor egy hangocska a hátuk

mögül.
– Mit mondtál?
– Semmit.
– Mintha sziszegést hallottam volna…
– Talán kintről jött – vélte Jason.
– Pssszt! – ismétlődött meg a sziszegés.
Rick a folyosó előtt őrködő szoborra nézett.
– Már megint hallottam!
– Tudom, én is hallottam! – tette hozzá Jason.
– Psszt, fiúk! Itt vagyok lent – szólalt meg újra a han-
gocska.
Ekkor Maruk feje bukkant elő a lábuknál lévő falfülke
belsejéből.
– Elmentek az őrök?
– Maruk! – kiáltott fel Rick. – Mit csinálsz ott bent?
A lány többször körbekémlelt, hogy nincs-e még valaki
a folyosókon, majd végül előbújt rejtekhelyéről. – Nem
sok hiányzott ahhoz, hogy mindnyájunkat letartóztassa-
nak! – kiáltotta, ahogy felegyenesedett, majd lesöpört egy
pókhálót a karjáról. – Én megmondtam…
– Hát ezért nem találtunk… – dünnyögte Jason.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy mi történt. Amikor
Maruk meghallotta a léptek zaját a folyosón, rohanni kez-
dett, majd elbújt a szobor mögé. Majd mikor látta, hogy
Oblivia és a fiatal egyiptomi lélekszakadva elrohannak
mellette, gyorsan bebújt a legközelebb eső falfülkébe.
– Most már tényleg menjünk ki innen, kérlek szépen
benneteket! – könyörgött a lány, miközben megigazította
hajtincsét.

105
Maruk egy lefelé vezető, meredek lépcsőhöz vitte a fiúkat.
– Hallottad, hogy miről beszélnek? – kérdezte Rick.
– Hogyne hallottam volna! A nő dühöngött, a fiú pedig
próbálta megnyugtatni. Azt is hallottam, hogy az Elfele-
dett térképek boltjába igyekeznek, ami az Élet házán kívül
található.
– Jó tudni… – mondta Jason félhangosan.
A lépcső nem sokkal később egy nyílásba torkollt, ame-
lyen keresztül a nap fénye ragyogott be a sötétbe. Jason,
Rick és Maruk kimásztak a nyíláson, és a következő pilla-
natban már ott álltak az Élet házának kertjében, a fáraót
ünneplő tömeg háta mögött.
Obliviának és kísérőjének nyoma veszett.
Amennyire tudták, leporolták a ruháikat, majd kerestek
egy nyugodt helyet.

Miután leültek, és hátukat egy naspolyapálma törzsének

vetették, Jason és Rick alig öt perc leforgása alatt lefordí-
totta az üzenet szövegét.
Mikor elkészültek, Rick hangosan felolvasta az ered-
ményt:

Ui.: Jobbnak láttam biztonságba helyezni a térképet a

Seholsincs szobában.

– Tessék, itt a következő nyom – mosolyodott el Jason.

– A Seholsincs szoba.
– Nem hiszem, hogy ez az üzenet túl sokat segít… – ál-
lapította meg Maruk. – Sőt, az az érzésem, hogy a baráto-
tok meg akar tréfálni titeket.

106
 FÉNYEK A KERTBEN

– Miért?
– Ha azt mondja, hogy a térképet a Seholsincs szobában
rejtette el, az azt jelenti, hogy megsemmisítette.
– Ezt nem értem…
Maruk nagyot kacagott.
– A Seholsincs szoba egy szófordulat! Valamit a
Seholsincs szobába tenni annyit jelent, mint kidobni, el-
dobni azt. Egy olyan helyre tenni, ami nem létezik.
– Biztos?
– Hát persze! A mondás egy legendából származik, egy
meséből, mint amilyen a két szerelmes balladája, akik re-
ménytelenül keresik egymást a labirintus folyosóiban.
– A barátunk azonban azt mondja, hogy biztos helyre
akarta tenni a térképet…
– Mert nincs biztosabb hely annál, ha megsemmisítünk
valamit. Talán épp ezt akarja mondani a barátotok…
– Az lehetetlen! – ellenkezett Jason. – Tudjuk, hogy itt
Egyiptomban van elrejtve egy térkép, ami Kilmore Cove-
ot ábrázolja. És bármi is van még azon a térképen, az biz-
tos, hogy fontos dolog. Talán magyarázatot adhat az idő-
kapura és a Metisre. Akárhogy is, de meg kell találnunk a
Seholsincs szobát, még mielőtt Oblivia Newton akadna rá.
– Akkor hát…? – kérdezte Rick.
– Akkor hát ti mindketten bolondok vagytok! – zárta le
Maruk a vitát. – És ez az Oblivia Newton még nálatok is
bolondabb! Megkeresni a Seholsincs szobát épp olyan,
mint egy homokszemet keresni a sivatagban. Gondolkod-
jatok egy kicsit! Ahhoz hogy az összes szobát egyenként
átvizsgáljátok, egy egész élet kell.
– Nekünk nincs rá egy egész életnyi időnk – dünnyögte
Rick. – Még egy egész délutánunk sincs.
Maruk lekuporodott a fűbe.

107
 – Hát ez az… Így aztán azt hiszem, itt lenne az ideje,
hogy töviről hegyire elmeséljétek nekem, hogy kik is
vagytok tulajdonképpen, és honnan jöttetek. Nem gondol-
játok?

Julia elbújt a halászlány szobra mögé, és onnan leste, hogy

mi történik odakint.
Az udvarban egy fekete sportautó állt meg, amit egy
napszemüveges férfi vezetett. Mikor kinyitotta a kocsi aj-
taját, a belső világítás fényében kirajzolódott zömök, de
izmos alakja. Gyűrött esőkabátot viselt.
A férfi kiszállt a kocsiból, és a Villa Argo bejáratához
rohant… de nem kopogott.
Julia hallotta, hogy lenyomja a kilincset, annak remé-
nyében, hogy nyitva találja az ajtót. Ezután megkerülte a
házat, és eltűnt a lány szeme elől.
Ekkor egy kéz ragadta meg hátulról, és a magasba
emelte.
– Maradj csöndben! – intette Nestor, majd letette, és
lassan elengedte. – Akkor talán azt hiszi, hogy nincs itthon
senki…
– Ki ez?
– Cssst!
Nestor hátratolta Juliát a sötétbe, egészen a lépcső aljá-
ig. Ekkor nagyot villámlott, és az esőkabátos férfi alakja
tisztán kirajzolódott az ablak előtt. Julia kis híján sikoltott
egyet, de Nestor a szájára tapasztotta a kezét.
Az ismeretlen az ablakhoz nyomta a homlokát, és be-
nézett.

108
 FÉNYEK A KERTBEN

– Nem láthat semmit. Az üvegek kívülről fényvisszave-

rőek – suttogta Nestor.
A férfi ekkor a teraszajtó kilincsére tette a kezét, le-
nyomta, majd rángatni kezdte.
Az ajtó azonban zárva volt.
– Mindent bezártam – súgta Nestor Juliának. – Nem tud
bejönni.
Az esőkabátos férfi végigment az oszlopcsarnok előtt,
és minden ajtót megvizsgált.
– És a konyhaajtó? – kérdezte Julia.
– Zárva. Mindent bezártam. Nem tud bejönni.
– És a kőfalú szoba ablaka! – suttogta Julia. – Azt ki-
nyitottad, hogy megnézd, esik-e odakint!
– Maradj itt! – utasította ekkor Nestor, majd eltűnt a sö-
tétben.

Julia mozdulatlanná dermedve hallgatta Nestor távolodó

lépteinek zaját, aki elindult, hogy ellenőrizze a kőfalú szo-
ba ablakát.
Közben le sem vette a szemét az ismeretlenről, aki
mindeközben módszeresen végigpróbálta a terasz összes
ajtaját.
Zárva, zárva, zárva.
Ekkor a férfi az utolsó ajtóhoz lépett. Az üveg mögött
az eső elmosta alakjának és arcának körvonalait. Julia
azonban megesküdött volna, hogy a vihar ellenére is hallja
lépéseit a terasz kövezetén.
Mikor a negyedik ajtóhoz ért, a férfi lenyomta a kilin-
cset.
Julia ereiben megfagyott a vér.
Az ajtó nyitva volt.

109
Anélkül, hogy tudatában lett volna annak, hogy mit is csi-
nál, előugrott a rejtekhelyéről.
– NE! – visította.
Az ismeretlen a döbbenettől mozdulatlanná dermedt.
Csak félig nyitotta ki az üvegajtót, és bekukucskált a
résen. Jeges légáramlat süvített be a szobába.
– Hahó! – kiáltotta.
Ebben a pillanatban egy villám szántott keresztül az éj-
szakai égbolton.
Julia az ajtóhoz rohant, és teljes erőből a férfi arcába
csapta. Hallotta, ahogy a napszemüveg reccsenve elreped.
Az ismeretlen hátrált egy-két lépést, tenyerét az orrára ta-
pasztva.
Julia villámgyorsan becsukta az ajtót, és ráfordította a
biztonsági zárat.
Ekkor lépteket hallott, majd Nestor hangja szólalt meg
a háta mögött.
– Julia, mit történt? Ó, ne…
Az üveg másik oldalán Manfred térdre rogyott a vizes
füvön; az orra vérzett. Az arcát egyik kezébe temette, má-
sikkal a fűben tapogatózott, napszemüvege után kutatva.
– Eltörted az orromat! – üvöltötte, miközben megpró-
bált talpra állni. – Ezért még megfizetsz!
Dülöngélve elbotorkált az üvegajtóig, és teljes erőből
nekirontott. BUMM!
Nestor és Julia a lépcsőhöz rohantak. Az üveg azonban
nem törött be.
– Szétverek mindent! Darabokra zúzom a házat! – üvöl-
tötte Manfred a zuhogó esőben.
– Ne félj… – nyugtatta Nestor Juliát. – Nem lesz sem-
mi baj! Ütésálló üveg. Nem tudja betörni.
BUMM! A csattanás megismétlődött.

110
 FÉNYEK A KERTBEN

– EZÉRT MEGFIZETTEK! – üvöltötte az idegen.

A világítótorony fénye lassan körbefordult, és végig-
pásztázta a kertet.
– Nestor, ki ez az ember? És mit akar? – kérdezte Julia.
A kertész komor tekintettel nézett rá.
– Be akar jönni!

111
112
A
gyerekek átvágtak a kerten, és újra végigmentek a
szfinxekkel szegélyezett úton.
A fiúk elmesélték Maruknak, hogy miként kerül-
tek Punt földjére, és megeskették, hogy nem árulja el a tit-
kukat senkinek. Meséltek neki Juliáról és arról, hogy mi-
ként tűnt el az időkapu túloldalán, sőt elmondtak neki
mindent, már amennyit ők maguk is tudtak, a régi háztu-
lajdonosról. Jason még hozzátette, hogy feltételezése sze-
rint Ulysses Moore él, és talán Kilmore Cove-ban rejtőzik,
de az is lehet, hogy egy börtönben sínylődik.
A történet végén Maruk döbbenten hallgatott, egyetlen
szót sem volt képes kinyögni. Már az elején sejtette, hogy
Jason és Rick valami titkot rejteget, ez a történet azonban
minden elképzelését felülmúlta. És mégis, valami furcsa
és megmagyarázhatatlan oknál fogva ennek a két mókás
kinézetű fiúnak sikerült elnyernie a bizalmát.

Megálltak a Vendégek házának raktárához vezető lépcső

tetején, hogy átgondolják, mit is tegyenek.
Vagy visszamennek a lépcsőhöz, és megkeresik Juliát,
vagy kilépnek a kapun egyenesen bele a város forgatagá-
ba, hogy megkeressék az Elfeledett térképek boltját.
– Ha a boltba akartok menni, akkor nélkülem kell men-
netek… – mondta Maruk. – Nincs engedélyem, hogy el-
hagyjam az Élet házának kertjét.
– Szerintem ostobaság odamenni! – motyogta Rick, és
mikor látta, hogy Jason nem válaszol, megismételte han-
gosan. – Szerintem ostobaság kimenni a városba!
Jason felkapta a fejét.

113
 – Lehet, hogy ostobaság, de az Elfeledett térképek bolt-
ja az egyetlen nyom, amit követhetünk. És ráadásul nincs
sok időnk.
Rick bizonytalanul csóválta a fejét.
Minden olyan komplikáltnak tűnt… Csupán egyetlen
útmutató volt a kezükben; egy mondat. Ui.: Jobbnak lát-
tam biztonságba helyezni a térképet a Seholsincs szobá-
ban.
Ráadásul ez a mondat valahogy más volt, mint a hason-
ló karakterekkel írott összes többi, amit korábban találtak.
Ez az üzenet nem volt rímbe szedve, egyáltalán nem volt
vers formája. Egyszerű, hétköznapi szöveg volt. Szinte
gyakorlatias.
De talán pont emiatt éppoly rejtélyes.
Maruk törte meg a csendet, és rögtön döntött is helyet-
tük.
– Ide hallgassatok, a következőt csináljuk: én itt mara-
dok az Élet házának raktára előtt, és itt várok Juliára, amíg
ti távol vagytok. Csak találjátok ki, mit mondjak neki, ha
megérkezik, amiből biztosan tudja, hogy veletek vagyok.
Ez jó megoldásnak tűnt. Ha nem is a legtökéletesebb-
nek, de mégis csak megoldásnak.
– Igen… – mondta Jason egy csöppnyi habozás után. –
Rendben. Ha Julia visszajön, ugyanabba a szobába lyukad
ki, ahol találkoztunk.
– Ezt sejtettem – mosolyodott el Maruk.
– Mondd meg neki, hogy Rick és az öccse, Jason el-
mentek, hogy teljesítsenek egy megbízást. Mondd meg
neki azt is, hogy ne aggódjon, jól vagyunk.
– És hogy nagyon aggódtunk miatta.

114
 ODAKINT

– Igen – helyeselt Jason. – Mondd meg neki, hogy ag-

gódtunk miatta, és hogy nem kellene minden alkalommal
olyan gyorsan elrohannia, ha én azt mondom, „futás”.
Ezután Jason az egyiptomi lány vállára tette a kezét.
– Köszönöm, Maruk. Igazi jó barát vagy.
Végezetül Rick még hozzátette:
– Jut eszembe, Julia Jason kiköpött mása, nem nehéz
felismerni. Ikrek. Csak éppen Julia sokkal… – szebb, gon-
dolta magában, de csak ennyit mondott: – … sokkal maga-
sabb.

Egyetlen szó nélkül felmutatták a szkarabeuszokat az ajtó-

nál álló őröknek, és a következő pillanatban már ki is lép-
tek a kapun. Jason és Rick ott álltak Punt városának forga-
tagában. A fal túloldalán futó utak mentén temérdek bódé
állt a lehető legkülönfélébb árukkal. Itt mindent lehetett
kapni: mindenféle bégető, mekegő, kotkodácsoló, káráló
és röfögő állatot, különböző méretű ketrecekbe zárva, va-
lamint alabástromtányérokat és szobrokat, illatos füstölő-
ket, ricinusolajjal teli cserépedényeket, ropogós kovászta-
lan kenyeret, kosárba halmozott fügét és datolyát, gyéké-
nyeket és gyapjúköpönyeget. Nők kínálgatták drágakö-
vekkel kirakott ékszereiket a piac gazdagabb vevőinek.
Jason ügyet sem vetett a körülötte nyüzsgő sokaságra,
csak ment egyenesen előre, míg Rick, az árusok legna-
gyobb örömére, minden bódénál megállt. Szinte zsongott a
feje a látványtól; bármerre ment, újabb és újabb emberek,
tárgyak, színek, hangok és illatok vették körül…
Az idő pedig nagyon kevés volt arra, hogy mindent
megnézzen.

115
 Egyszer csak Jason megtorpant a bazár egyik kiszéle-
sedő részén. Egy hatalmas, ébenfekete bőrű férfi állt előt-
te, aki négy láncra vert, földön ülő emberre vigyázott.
– Jaj, nem! – nyögte Rick, és eszébe jutott, amit a nap-
lóban olvasott. – A rabszolgapiacon vagyunk!
A téren mindenfelé hasonló bódék álltak, ahol az alku
tárgyai hús-vér emberek voltak.
Egy kicsivel odébb az út szűk sikátorrá változott. A két
oldalt álló, ferde falú házak között színes bódék foglalták
el az utca nagy részét.
– Rick! – kiáltotta Jason. – Ott van a bolt… az lesz az!
Egy négyszögletes épületre mutatott, amelyet mintha az
Élet házának tégláiból építettek volna. A külső falakra hie-
roglifákat rajzoltak, amelyek a tengert, az eget és a nap éj-
szakai útját ábrázolták.
A bejárat előtt egy földbe ásott kőtáblán a következő
felirat állt:

ELFELEDETT TÉRKÉPEK BOLTJA

A ritka alkalmak egyike, hogy rálelj az útra

– Azt hiszem, igazad van – válaszolta Rick.

– Hát jó. Akkor menjünk be.

Lementek a bejárathoz vezető négy lépcsőfokon, majd fel-

lebbentették a függönyt. Ahogy beléptek, megcsapta orru-
kat a füstölőben égő tömjén illata. A szoba mennyezetéről
száz meg száz térkép lógott vékony ezüstláncra erősítve.
Egy hatalmas, alacsony asztalon papiruszlapok hevertek,
egzotikus nevű kikötők, városok és folyók rajzaival.

116
 ODAKINT

A fiúk kissé bizonytalanul indultak el az üzlet belseje

felé a rengeteg képzeletbeli tájat ábrázoló térkép között,
melyeket a távoli keletet megjárt őrült utazók készítettek.
A nagy látnokok részletesen megrajzolták Bábelt, ahol a
világ összes nyelvét egyszerre beszélik, valamint az embe-
riség legrégebbi városát, Urt. Az egyik falon egy elátko-
zott város feketére festett falainak képe lógott, amelyet
olyan emberek építettek, akiknek a homlokuk közepén
szarv nőtt. A másik falon egy égi város képe függött. Ebbe
a városba csak télen lehetett eljutni, mikor a felhőkből le-
zúduló esővíz megfagyott, és vékony, törékeny hidat kép-
zett az ég és a legmagasabb hegyek csúcsa között. A tér-
képek nagy része a kanyargós, végtelen Nílust ábrázolta
szélükön szép, aranyozott hieroglifákkal írt tudnivalókkal.
Néhány térkép szövegét a nagy északi kereskedőnép, a fö-
níciaiak ábécéjével írták, más térképeket ismeretlen nyel-
veken. Itt az üzletben azonban, ahogy minden egymás he-
gyén-hátán hevert, egymástól távoli világok találkoztak.
Ahogy a függöny legördült a hátuk mögött, a bazár za-
jai egészen elhalkultak, és helyüket a térképek közül érke-
ző képzeletbeli hangok vették át. A fiúkat hirtelen teljesen
megbabonázta a hely: a millió egzotikusan csengő név és a
tinta alatt megbúvó ezernyi titokzatos történet. Az Élet há-
zának egyetlen folyosója sem volt olyan varázslatos és sej-
telmes, mint ez a szoba.
Ahogy lassan araszoltak előre az Elfeledett térképek
boltjában, Jason óvatosan végigsimította az egyik térkép
vásznát, amely egy palota ezernyi szobáját ábrázolta, a
szobák között lépcsőkkel és folyosókkal. Rick egy fatáblá-
ra festett térképet nézett megbabonázva, mely tengeri út-
vonalakat és kikötőket ábrázolt.

117
 A két fiú ijedten rezzent össze, amikor egy rekedt,
mennydörgő hang szólalt meg a háttérben.
– Har! Csak nézelődni és a térképeket összefogdosni
jöttek a fiatalurak, vagy vásárolni is szándékoznak vala-
mit?
Jason egyetlen ugrással megfordult, egyenesen a hang
irányába. A sarokban, közvetlenül a bejárat mellett, egy
kipárnázott, trónusszerű ülőalkalmatosság mélyén fátyolos
tekintetű, ritkás hajú öregember ült.
Lábát egy tál gőzölgő vízben áztatta. A trónus mellett
egy krokodilszobor állt, vastag kötéllel a szék karfájához
kötve.
– Jó… Jó napot, uram! – dadogta Jason, és egy lépést
tett az öregember felé.
A második lépésnél azonban a krokodil, amit eddig
szobornak hitt, kinyitotta a szemét. Hatalmas, sárga pupil-
lája volt, középen egy függőleges fekete csíkkal. Jason
kővé dermedt.
– Az az izé él? – csúszott ki Rick száján a kérdés.
Az öregember rekedten felkacagott.
– Har, har… – mondta, és az állat orrára tette hatalmas
kézfejét, ami olyan dagadt volt, hogy az ujján lévő gyűrűk
teljesen beleágyazódtak a bőrébe.
– A fiatalúr azt kérdezte, hogy élsz-e, Talos?
Talos, mintegy kigúnyolva a kérdezőt butaságáért, hir-
telen kitátotta állkapcsát, elővillantva háromsornyi tűhe-
gyes fogát.
Jason és Rick rémülten hátrálni kezdett.
Ekkor a krokodil becsukta a száját, a gazdája pedig
megmozgatta fájós lábát a forró vizes tálban.
– Nos, fiatalurak… mondjátok csak, mit keres két ide-
gen egy olyan boltban, mint az enyém?

118
 ODAKINT

Mikor látta, hogy a fiúk továbbra is bizonytalanul ácso-

rognak, hozzátette:
– Elég csak rápillantani az orrotok hegyére, hogy az
ember észrevegye, hogy idegenek vagytok, és nagy való-
színűséggel eltévedtetek. Tehát bizonyos értelemben a leg-
jobb helyre jöttetek…
Jason nagy levegőt vett, mielőtt válaszolt volna.
– Az igazat megvallva, téved, uram. Mert egyáltalán
nem vagyunk idegenek, és nem is tévedtünk el. Két fiú
vagyunk Punt városából… és valami egészen különleges
dolgot keresünk. Nem igaz? – fordult megerősítésre várva
Rickhez.
– De igen. Pontosan így van… Egy… térképet kere-
sünk… – dadogta feleletképpen Rick.
– Egy térképet! Har har har! – krákogta az öregember,
és kissé felegyenesedett a trónusán. – Micsoda szerencsés
nap ez a mai! Megtudhatnám mégis, hogy miféle térképet
kerestek?
– Egészen pontosan Kilmore Cove térképét keressük –
válaszolta Jason komolyan.
– Alsó- és Felső-Egyiptom összes istenére! – kiáltott fel
az öreg, megütögetve Talos hátát a kézfejével. – Tényleg
szerencsés egy nap ez a mai! Egy délelőtt leforgása alatt
két ember, és mindkettő ugyanazt a térképet keresi! Na-
gyon fontos egy térkép lehet, ha még a nők és a gyerekek
is a keresésére indulnak!
Rick és Jason elengedte a füle mellett a sértést.
– Azt akarja mondani, hogy már járt itt valaki, aki ezt a
térképet kereste? – kérdezte Rick.
– Har har! Úgy bizony! – az öregember kiemelte az
egyik lábát a tálból, figyelmesen megvizsgálta, majd visz-
szaengedte. – Az a nő az én egyik emberemmel jött…

119
Látnotok kellett volna! Olyan volt, mint egy hisztérikus
papnő. Jól fel is idegesítette Talost… Tudjátok, ő nem bír-
ja az ideges embereket.
Jason és Rick összenéztek. Oblivia és a fiatal egyiptomi
tehát itt járt.
– És mit mondott neki?
– Pontosan azt, amit nektek is mondani fogok. Hogy
nincs nálam az a térkép, sőt az igazat megvallva én azt
gondolom, hogy az a térkép valójában nem is létezik. Ha a
Gyűjteményben lett volna… és valóban értékes lenne, va-
lamelyik emberem már jelezte volna. Mi több, már máso-
latot is készített volna nekem.
– Bár ön jobban szereti ellopni az eredeti példányokat,
nem igaz? – bukott ki Jasonből arcátlanul.
– Har har! Éles a nyelved, fiatalúr! De vigyázz: aki so-
kat kaszabol, a végén megvághatja magát! – amikor befe-
jezte a mondatot, Talos egy hirtelen mozdulattal becsapta
a farkát a szék mögé. – Meg aztán, milyen csúnya szó az
„ellopni”. Gondoljatok csak bele, micsoda pocsékolás ott
rohasztani egynémely térképet az Élet házában, mikor van
ember, aki a saját súlyát aranyban odaadná, csakhogy
megkaphassa egyiket-másikat…
– De az Élet háza mindenki előtt nyitva áll – vágott
vissza Rick.
– De a térképek nem. A térképek azok számára állnak
nyitva, akik tudnak olvasni belőlük. Minden embernek
megvan a maga térképe, fiatalúr, ahogy minden embernek
megvan a maga ösvénye, amire rá kell lelnie…

Jason és Rick még vártak néhány másodpercet, mielőtt

visszaterelték a beszélgetés irányát az eredeti mederbe.

120
 ODAKINT

Az öregember arca félig rejtve maradt a bolt félhomá-

lyában, és az ezernyi ránc között csak groteszk vigyorra
húzódó szája rajzolódott ki erőteljesen.
– Mi azonban azt gondoljuk, hogy az a térkép igenis lé-
tezik… – mondta Jason.
– A hisztérikus papnő is pont ezt mondta az imént. Har
har! És én erre azt mondtam, hogy akkor menjen, és ke-
resse meg maga. Beszéljen a mutatók fejével, vagy kuta-
kodjon az Eltemetett archívumban, ahol azokat a tárgyakat
tartják, amiket még nem katalogizáltak, vagy amelyeknek
lejárt a fizetési határidejük. Elküldtem vele az egyik embe-
remet. Természetesen fizetnie kellett a szolgálatomért…
– Nem hinném, hogy az a térkép az Eltemetett archí-
vumban lenne, és a mutatók sem tudnak majd segíteni neki
– jelentette ki Jason.
– Én is ezt mondtam neki, Metsző Nyelvű, de ő olyan
dühös volt, és annyira fizetni akart valakinek a segítségért,
hogy nem tehettem mást: segítettem neki egy icipicit. Har
har har!
– Mi biztosan tudjuk, hogy a térkép odabent van a
Gyűjteményben – szólt közbe Rick. – Csak valaki megvál-
toztatta a helyét.
– Har! És hová tette?
Jason és Rick megint összenéztek, majd Jason bele-
egyezően bólintott, és Rick így szólt:
– A Seholsincs szobába.
Az öregember hirtelen abbahagyta a nevetést, sőt kis
híján felállt a székből. Előrehajolt, és megmutatta arcát a
fényben.
– Mit mondtál, fiatalúr?
Rick megismételte a mondatot, ezúttal kissé reszkető
hangon.

121
 – Ja! – bólintott egyet az öreg, és megint hátravetette
magát a trónuson. – Az egész más!
– Miért?
– Fiatalok vagytok, túl fiatalok ahhoz, hogy belekezdje-
tek ebbe a kutatásba – recsegte az öreg izgatottan. – Men-
jetek innen! Kifelé! Keressetek magatoknak játszótársakat,
és kacsázzatok a folyóparton, vagy fogjatok egy táblát, és
játsszatok senetet. Dobáljátok a nádpálcikát, vagy csinálja-
tok, amit akartok, de felejtsétek el a Seholsincs szobát!
– Nem lehet. Ez rettentő fontos nekünk.
– Egy fontos dolog van… – mordult rájuk az öreg. – Az
idő. Az fontos. És nektek van időtök. Ne pazaroljátok hát
fölöslegesen olyan dologra, ami nem létezik! El innen! Ki-
felé! Menjetek!
Ekkor kiemelte egyik lábát a tálból, és megbökte vele
Talos farkát. Az állat abban a pillanatban hason csúszva
előrelendült.
Rick egyetlen centit sem mozdult. Bár a tál éktelen csö-
römpöléssel felborult, Jason üvöltött, a krokodil mind a
harmincezer tűhegyes fogát kivillantva nekirontott, Rick
egyetlen centit sem mozdult. Sőt, valahogy még az is átfu-
tott az agyán mindeközben, hogy az állat, aki épp megtá-
madja őt, egyenesen feléje csúszva a bolt padlóján, igen
otrombán mozog.
Amikor pedig Talos állkapcsa összecsattant a levegő-
ben néhány ujjnyira az orrától, Rick még mindig csak állt
mozdulatlanul, mint aki gyökeret eresztett.
Ekkor a hirtelen támadásnak vége szakadt.
Az öreg egy vezényszót kiáltott, és az állat gyanakvó
tekintettel visszahúzódott a lábához.
A levegőben még egy darabig érezni lehetett leheleté-
nek átható szagát.

122
 ODAKINT

Rick nem lépett arrébb, és később, mikor felidézte ma-

gában az esetet, maga sem tudta megmagyarázni, mi is
történt valójában. Talán valahogy nem tudta elképzelni,
hogy felfalhatja őt egy öreg tolvaj székkarfához kötözött
szobakrokodilja. Vagy annyira megrémült, hogy tudat alatt
a legrövidebb menekülési utat választotta: azonnal a kro-
kodil vacsorájává válni, és véget vetni a rémálomnak.
Tény azonban, hogy amikor Talos megnyugodott, az
öregember felállt, és odalépett Rickhez.
Ráncokkal borított arcán őszinte döbbenet és elismerés
látszott.
– Alsó- és Felső-Egyiptom összes istenére, har! – kiál-
totta, majd a fiú elé bicegett fájós lábain, és megérintette
rezzenéstelen arcát. – Az anyámra esküszöm, akit Anubisz
és a többi túlvilági isten vigyázzon, hogy még soha éle-
temben nem láttam ehhez foghatót! Ki vagy te, fiatalúr?
Hős vagy bolond?
Rick jobb szeme becsukódott, majd kinyílt. A pillanat-
nyi őrület, ami mozdulatlanná dermesztette, elmúlt, és las-
sanként újra beeresztette agyába a való világ történéseit.
A háta mögött Jason kidugta a fejét az asztal alatt fel-
halmozott régi térképek közül, és amikor látta, hogy Rick
egészben van, feltápászkodott, leporolta a ruháját, és mellé
lépett.
Az öregember elismerő pillantást vetett rá is.
– Metsző Nyelvű és Kőszívű. Még soha nem láttam eh-
hez foghatót! Har! Remek! Tetszetek nekem! – mondta,
majd visszahanyatlott a trónusára, és lábával maga elé
húzta az üres tálat.
Jason látta, hogy Rick kis híján összeesik, így hát gyor-
san egy széket tolt a háta mögé, és leültette rá.

123
 Majd magának is kerített egyet, leült, és makacsul a
bolttulajdonos szemébe nézett.
– Nos? – szólalt meg. – Akkor folytathatjuk a beszélge-
tést?

– Metsző Nyelvű és Kőszívű… – kezdte az öregember a

krokodil fejét simogatva. – Még senki nem mutatott ekko-
ra bátorságot Talos előtt! Azt hiszem, rosszul ítéltelek meg
benneteket. Mit szólnátok, ha egyezséget kötnénk? Azt hi-
szem, szükségem lenne néhány új emberre…
Jason elhatározta, hogy kihasználja a pillanatnyi előnyt,
amire szert tettek, és merészen így válaszolt:
– Nem érdekel az ajánlat, öreg. Mi azért jöttünk, hogy
megtaláljuk a Seholsincs szobát.
– Har! Én megszállottja voltam annak a helynek, Met-
sző Nyelvű! Minden alkalommal, mikor hallok róla…
mintha újra érezném az orromban a füst szagát, és látnám
a magasba felcsapó lángokat, amelyek évek munkáját és
vágyait hamvasztották el… – mondta sötét arckifejezéssel
ejtve ki az utolsó szavakat.
– Miféle tűzvészről beszélsz? Arról, ami a Gyűjte-
ményben tört ki évekkel ezelőtt?
Az öregember arca hirtelen lángba borult.
– Metsző Nyelvű, te ismered a történetet?
– Csak részben, azt hiszem – válaszolta Jason, majd
megszorította Rick karját, hogy erőt öntsön belé, és fi-
gyelmeztesse, hogy amennyiben el akar ájulni, még várnia
kell egy kicsit.

124
 ODAKINT

– Ah! – kiáltotta Oblivia Newton, amikor cipősarka nagy

reccsenéssel kettétört.
– Isten hozott az Eltemetett archívumban… – mosolyo-
dott el az egyiptomi fiú.
Megvárta, míg a nő abbahagyja a kiabálást és leveti a
szandálját, majd egy újabb mosolyt engedett meg magá-
nak, ami Obliviát még jobban feldühítette.
Hatalmas lendülettel messzire hajította a cipőt, majd
portól könnyező szemmel körülnézett a helyiségben.
Nagy, sötét, föld alatti teremben álltak, amelyet az épí-
tők a sziklákba vájtak. A fiú körbejárt a helyiségben, és
egyenként meggyújtotta a ricinusolajjal megtöltött lámpá-
kat, amelyeknek sárgás fénye alig-alig világította be az
óriási teret. A falakról és a mennyezetről a sivatag homok-
ja pergett a padlóra, kis kupacokban felhalmozódva a kő-
padlón és az egymás hegyén-hátán heverő tárgyakon.
– Ez undorító! – sziszegte Oblivia lábujjhegyen egyen-
súlyozva. Rettegett attól, hogy a lábát a földre tegye. – És
mégis, hogy lehet itt eligazodni?
– Csak kérni kell – mondta a fiú. – És minden kérés
után…
– Tudom. Minden kérés után fizetni kell – legyintett
Oblivia a kezével.
Szerencsére Oblivia tudta, hogy működik a világ, és
egy egész csomag közönséges öngyújtóval indult el
Kilmore Cove-ból, amelyeket azután aranyáron adott el
Punt piacán. A kereskedő miután meglátta, hogy mire va-
lók, egy egész zsák debent adott értük, abban a hitben,
hogy az év üzletét kötötte meg. A pénzen pedig, amit ka-
pott, Oblivia megvásárolhatta Punt földjének összes kor-
rupt emberét.

125
 Míg feszült figyelemmel követte vezetőjét, egyszerre
eszébe öltött a falfülkében talált gyertyacsonk. Ahogy rá-
nézett, egyre inkább az az érzése támadt, hogy valaki
megelőzte. Valaki, akinek a birtokában volt egy modern,
„Made in China” gyertya. Ki lehetett az? És mikor járt itt?
– Megjöttünk… – mormolta a fiú, kiszakítva őt a gon-
dolataiból. – Ő a mi emberünk.
Oblivia felnézett az alakra.
– Ember? – kérdezte.
A fiú ekkor közelebb hajolt hozzá, és suttogva elma-
gyarázta, hogy nem kellene kritizálnia a férfi külsejét, mi-
vel az idelent született és nőtt fel.
– Ráadásul… – tette hozzá viccesen – roppant hiú.
Oblivia bólintott. Végtére is elképzelhető, hogy az előt-
te álló lény még soha nem nézett tükörbe.
Akkor ugyanis tudná, hogy mennyire visszataszító a de-
formált teste, körtéhez hasonlatos fejformája és aludttej-
színű, váladékozó szeme.
A bemutatkozás nagyon gyors volt. A föld alatti ember
ahelyett, hogy megnézte volna őt, megszagolta, és mikor
Oblivia kezet nyújtott neki, ahelyett hogy megszorította
volna a kezét, közelebb hajolt, és megvizsgálta, mint va-
lami drágakövet. Oblivia megpróbálta leplezni undorát, és
meggyőzni magát arról, hogy ez a nyálkás, tejszínű te-
remtmény segíthet neki megtalálni, amit keres.
– Igennnn… – dünnyögte a föld alatti ember, és elen-
gedte a kezét. – Mit is keres pontosannn?
Elmagyarázták neki, kihangsúlyozva Kilmore Cove ne-
vét.
A férfi a fejét csóválta, és hosszan hallgatott.
Ekkor a fiú intett Obliviának, hogy itt az ideje, hogy a
zsebébe nyúljon. A föld alatti ember úgy csapott le az ér-

126
 ODAKINT

mékre, mint kígyó az áldozatára, és egyetlen mozdulattal a

zsebébe csúsztatta őket.
„Mi az ördögöt kezd a pénzzel idelent?” – morfondíro-
zott magában Oblivia, de aztán úgy döntött nem feszegeti
a kérdést.
– Talán van itt valami magának… – sziszegte a férfi az
Eltemetett archívumban felhalmozott tárgyak között laví-
rozva.
Fej nélküli szobrok, törött bútorok, pergamenekkel teli
ládák és törött cserépkorsók között haladtak előre. Egyik-
másik korsóban egerek nyüzsögtek százszámra.
– Ugye idelent nincsenek egerek…? – motyogta
Oblivia, akinek hirtelen eszébe jutott, hogy mezítláb van.
– De igennn… – válaszolta a föld alatti ember, akinek
kitűnő hallása lehetett. – Sok-sok finom, kövér egér van itt
lent.
Fiatal kísérője rosszmájú pillantást vetett rá, de Oblivia
úgy tett, mintha észre sem vette volna. Óvatosan lépdelt a
két férfi mögött, halálra váltan, és csakis küldetésének cél-
jára koncentrált.
Aztán hirtelen eszébe jutott Manfred. Miért is nem hoz-
ta magával? Manfred kiváló egérvadász volt. Megszorítot-
ta a zsebében lapuló gyertyacsonkot, és hirtelen megtor-
pant. Mielőtt elindultak volna, Manfred azt mondta, hogy
fényeket látott Salton Cliff szikláinál, a Villa Argo alatt.
Kilmore Cove térképe pedig eltűnt abból a fiókból, ahol
lennie kellett volna.
Lehet, hogy…?

127
128
L ábával az üres tál szélét ütögetve az öregember me-
sélni kezdett.
– Sok-sok évvel ezelőtt én voltam az egyik legel-
ismertebb mutató. A legnagyobb tudósok engem kerestek
fel, csak engem, hogy megtalálják a legrégebbi iratokat, a
legtávolabbi tájakat ábrázoló térképeket, és hogy felderít-
sék a csillagok rejtelmeit. Aztán egy nap megkeresett egy
férfi… Har! Még most is világosan emlékszem rá! Hogy
is felejthetném el! A férfi jó ideje kutatta Punt városának
történetét. Az alapító iratot tanulmányozta, amit a tenger-
ről ideérkező első emberek készítettek, akik az istenek se-
gítségével felépítették az Élet házát. Har, igen! Bizony fia-
talurak, az Élet háza a legrégebbi építmény Punt földjén.
Öregebb a sivatag homokjánál, ami csak sok-sok eszten-
dővel később került ide a szél szeszélyének köszönhetően,
amikor az alapítók már rég itt hagyták ezt a földet… Har!
Itt hagyták! De az alapító iratban…
– Mi van benne?
– Van benne egy hiba. Az iratban van egy lista a ház
összes szobájáról, ám a lista szerint egy szobával több van.
Vagyis van egy helyiség, amit még soha egyetlen mutató
sem talált meg. Egy szoba, amelyről, úgy tűnik, a Nagy Ír-
nokmesterek sem tudtak. Miután megvizsgáltam a régi le-
írásokat, arra a következtetésre jutottam, hogy az alapító
valószínűleg hibás, és ezt el is mondtam a tudósnak. Ő
azonban nem hitt nekem. Azt állította, hogy a szoba igenis
létezik, de hollétét rejtvény őrzi. Csakhogy nincs semmifé-
le rejtvény. Értitek? Semmiféle rejtvény nem létezik! Har!
Nincs rejtvény, se rejtély, mert az a szoba sincs. Csupán
egy hiba van az alapító iratban, egy bejegyzés egy szobá-
ról, ami sehol sincs. – Az öreg megvakarta az orrát. – Har!

129
Azt gondoltam, hogy az a tudós csak viccel, és egy időre
el is feledkeztem róla. De egy nap visszatért… és azt
mondta, megtalálta a szobát. Azt állította, hogy megoldot-
ta a rejtvényt. „Milyen rejtvényt?” kérdeztem tőle. Har! A
megoldás ott van mindenki ajkán, és mindenki szeme
előtt. Har! Ezt válaszolta nekem. Tudjátok, miért mondta
ezt nekem? Hogy próbára tegyen. Én voltam a legjobb
mutató – ekkor széttárta a karját. – És a szoba keresése
közben egy beteg öregemberré váltam, aki egy krokodil
társaságában tengeti napjait.
– De mégis, hogy tudta az az ember elhitetni, hogy va-
lóban megtalálta a Seholsincs szobát? – kérdezte Jason.
– Har! Har! Azt mondta: „Ha megtalálod a szobát, és
belépsz, odabent megtalálod a három teknősbéka szimbó-
lumát. Akkor majd meglátod, hogy igazat szóltam.”
– Három teknősbékát? – kérdezte Jason döbbenten, és
eszébe jutott, hogy ugyanezt a szimbólumot látták az ajtó
felett, amelyen keresztül kiléptek a Villa Argo barlangjá-
ból.
– Ismered ezt a jelet, Metsző Nyelvű? Láttad már vala-
hol?
– Csak egyszer – bólintott Jason.
– Akkor szerencsésebb vagy nálam, mert én soha nem
találtam rá. Bár hónapokig, sőt évekig kutattam utána, el-
hanyagolva mutatói feladataimat, olyannyira, hogy végül a
kollégáim meggyűlöltek. Csak kerestem azt a szobát, hogy
bebizonyítsam annak az embernek… nem is tudom, mit.
Talán azt, hogy legalább olyan jó vagyok, mint ő. Vagy ta-
lán, hogy én vagyok a világ legjobb kutatója. Ma már nem
tudnám pontosan megmondani, fiatalurak De az biztos,
hogy a harag és az elkeseredett düh gyorsan felemésztette
napjaimat, míg éjt nappallá téve bolyongtam a ház folyo-

130
 A KUTATÓ

sóiban és termeiben, rajzokat készítve minden titkos ala-

gútról, szobáról és ajtóról. És hála a sokévi állhatatos kuta-
tásnak, mára úgy ismerem az Élet házát, mint a tenyere-
met. De most, hogy a lábaim megdagadtak, és a bokáim
minden lépésnél sajognak a fájdalomtól, már nem sokat ér
a tudásom. Har! Har! Beküldhetem oda az embereimet,
amikor csak akarom, de… Elküldhetem őket, ahová csak
akarom odabent, bármelyik folyosóba vagy átjáróba…
Egy dologban azonban biztos vagyok! A Seholsincs szoba
nem létezik!
– És a tűzvész? Mi köze a tűznek ehhez a történethez?
– kérdezte Jason.
A bolttulajdonos lehajtotta a fejét, mintha hirtelen egy
rossz emlék villant volna az agyába a távoli évek homá-
lyából.
– Utoljára léptem be mutatóként a Gyűjteménybe, és
azt hittem, hogy megfejtettem a rejtvényt. Ott volt min-
denki száján, és mindenki szeme előtt… Én találtam va-
lamit, ami ott volt mindenki száján, és mindenki szeme
előtt, és azt gondoltam, ki tudja, miért, hogy ugyanarra az
eredményre jutottam, mint ő. Így aztán berohantam a ház-
ba, oda, ahol én naiv azt gondoltam, a megoldás lapul…
Ó, igen, har! – kiabálta az öregember székének karfáját
rázva dühében. – Azt hittem, tudom, mit csinálok! Biztos
voltam benne, hogy csak egy lépés választ el a megoldás-
tól! – ekkor a hangja elkomorult. – Bent töltöttem az éj-
szakát a házban, a hajnalt vártam. Majd elmozdítottam a
tükröket… a tükrök pedig összegyűjtötték a felkelő nap
sugarait… és lángra lobbantották a papiruszokat. Hát így
tört ki a tűzvész. Igen. Az én hibám volt, meg a kutakodá-
somé. Alighogy az első papirusz lángra kapott, gonosz
szél süvített végig a szobán, és a tűz terjedni kezdett, egyik

131
falfülkéről a másikra, egyik faasztalról a másikra. Egy pár
perc múlva a Gyűjtemény egész részlege égett. LÁN-
GOLT MINDEN! – kiáltotta, majd egészen elhaló hangon
folytatta. – Örökre el kellett hagynom az Élet házát. Ide
menekültem, és egy saját kis gyűjteményt kreáltam ma-
gamnak rejtélyekből. Az én személyes gyűjteményem jó-
részt szertefoszlott álmokból áll, amelyeket a hozzám ha-
sonló őrült álmodozóknak teszek félre… – ekkor mintha
újra visszatért volna az élet a tekintetébe. – Feltéve persze,
hogy hajlandók megfizetni a segítségemet.

Hosszú csönd következett ezután.

– Mi volt a rejtély kulcsa? – kérdezte Rick, aki közben
visszanyerte egészséges arcszínét, sőt láthatóan élénkebb
lett, mint korábban.
– Har! Har! – sóhajtotta az öreg, és megigazította a
párnákat a háta mögött. – Kőszívű hallgatja, amit mondok,
de nem érti… Nincs semmiféle rejtély. A Seholsincs szoba
nem létezik!
– De azt mondtad, hogy az a férfi megtalálta a szobát…
– NEM TALÁLT MEG SEMMIFÉLE SZOBÁT,
MERT AZ A SZOBA NEM LÉTEZIK! – üvöltötte az
öreg, és Talos farka remegni kezdett az idegességtől.
– Mégis azt állította, hogy megtalálta a szobát, amit egy
olyan rejtvény őrzött, ami ott volt mindenki száján… –
vágott vissza Rick. – És te azt hitted, hogy megfejtetted a
rejtvényt! Mi volt hát az?
– Talán túl ostoba vagy, hogy felfogd, fiatalúr? Nincs
semmiféle rejtvény!
Jason felállt a székről.

132
 A KUTATÓ

– Ez esetben, azt hiszem, csak raboljuk az idejét. Kö-

szönjük a történetet. Az lesz a legjobb, ha elolvassuk az
alapító iratot.
Az öreg hirtelen felkacagott.
– Micsoda?! Az alapító irat elégett a tűzvészben, az
összes többi papirusszal együtt, ami a Seholsincs szobára
vonatkozott…
– Akkor máshová megyünk… – vágott vissza Jason.
– Egyet kivéve… – fejezte be a mondatot a bolttulajdo-
nos, és komótosan vakargatni kezdte Talos fejét.

A Villa Argo kertjében Manfred hangosan üvöltött.

Julia befogta a fülét.
– Miért kiabál? Mi baja van velünk? Ki ez az ember,
Nestor?
Manfred őrült módjára rohangált a ház körül; mindená-
ron be akart jutni. Dörömbölt a konyhaajtón, a bejárati aj-
tón és az üvegajtókon, de minden zárva volt.
Az ütések hallatán Nestor haragja nőttön-nőtt. De a ker-
tész pontosan tudta, hogy ha szemtől szemben találná ma-
gát azzal a megszállottal, a legrosszabb is bekövetkezhet-
ne.
Bent kellett hát maradniuk a házban, mint két fogoly-
nak, míg Manfred kitöltötte a dühét Villa Argo zárt ajtóin
és ablakain.
De a helyzet csak rosszabb lett, amikor abbahagyta az
üvöltést.

133
 Nem is vették észre azonnal, csak mikor a csend kez-
dett túl hosszúra nyúlni. Akkor Julia egyszer csak megszó-
lalt:
– Talán feladta, és elment.
Elég volt azonban kimennie az oszlopcsarnokba, hogy
lássa, az autó még mindig ott áll az udvaron.
Nestor nem szólt egy szót sem, csak ment a kislány
után, mint valami árnyék. Karját mereven az oldalához
szorította, arcvonásait megkeményítette a harag. Valójá-
ban azonban nagyon is gyengének látszott, és mióta Julia
Villa Argóba érkezett, most először tűnt fel neki, hogy a
kertész milyen öreg.
– Mit csinálhat? – kérdezte.
Nestor nem felelt a kérdésre, csak fogta magát, felment
a lépcsőn, és kinyitotta a toronyszoba tükrös ajtaját. Belé-
pett a szobába, és fürkészni kezdte a kertet az ablakokból.
Julia utána ment, és megállt az ajtóban. Csikorgó han-
got hallott a tetőn vagy a padláson.
Észrevette, hogy valaki egy fadarabbal megpróbálta fel-
feszíteni a toronyszoba ablakának törött zárszerkezetét.
– Ki ez az ember, Nestor? – kérdezte sokadszorra elha-
ló hangon.
– Ez egy hosszú történet.
– Meséld el!
– Nem most, kislány, nem most…
– De igen, mondd el! – erősködött Julia.
A szél olyan erővel süvített a torony körül, mintha csak
el akarta volna repíteni.
– Végzetes hiba volt – mondta Nestor. – Moore asszony
hatalmas tévedése, sok-sok évvel ezelőtt. Egyszer elhatá-
rozta, hogy egy kis életet hoz Kilmore Cove-ba, és been-
gedi ide a modern világot.

134
 A KUTATÓ

– A modern világot? De hiszen amikor Jasonnel meg-

érkeztünk, egy pillanatra azt hittük, hogy itt száz évvel
ezelőtt megállt az idő!
A kertész szárazon felkacagott, majd kibicegett a szo-
bából, és elindult a ház többi ablaka felé.
– Sajnálom, de ki kell, hogy ábrándítsalak. Ez egyálta-
lán nem így van. Az idő sajnos, itt is, mint másutt, őrült
mód rohan.

Julia követte Nestort a szülei szobájába. A kertész kinyi-

totta a spalettákat, és kinézett az esőbe. Megvárta, míg a
világítótorony fénye végigkúszik a kerten, hogy jobban ki
tudja venni a részleteket.
Julia belebámult a szoba sötétjébe, és maga elé idézte a
berendezési tárgyakat: a nagy smaragdzöld baldachinos
ágyat és a napsárga falon lógó régi tájképeket.
– Mi volt a tévedés? – kérdezte.
Nestor egy darabig szótlanul bámult ki az ablakon,
majd becsukta a spalettákat, és így szólt:
– Moore asszony meghívott néhány embert teára. Moo-
re úr nem örült neki, de az asszonyom… ő olyan naiv volt
néhány dologban… Elég annyi, hogy meghívta ezeket az
embereket teára, és többé nem tudta kitenni őket a házból.
Julia bólintott.
– Ez az ember az egyik azok közül?
– Igen, a sofőr… De ő csak egy nevetséges bohóc, lega-
lábbis eddig azt hittem…
Nestor keresztülment a szobán, és elindult a ház másik
végében lévő ablakokhoz.
– Járt már itt korábban?
Odakint a szél tovább erősödött.

135
 – Többször is, de soha nem léphetett be a házba. Min-
dig a gazdájával érkezett, Oblivia Newtonnal. A nő járt
idebent, egyetlenegyszer. De többé őt sem engedték be.
Ugyanazért.
Julia odalépett Nestor mellé, és kinézett az ablakon.
Hirtelen minden világossá vált előtte.
– Nem mondjuk el a mamának és a papának. Nyugodj
meg, Nestor! Soha nem adjuk el neki ezt a házat.
– Jól van, kislány, okos vagy.
A kertből hirtelen hatalmas lárma hallatszott.
– A szerszámosbódé! – csattant fel a kertész, amikor
meghallotta a hangot. – Be akar törni ide.

136
137
A
hogy kiléptek az Elfeledett térképek boltjából,
Rick felkiáltott:
– Jason, ezt nem tudjuk megcsinálni!
Jason megtorpant, és böngészni kezdte Punt városának
térképét, amit Ulysses Moore naplójában találtak:
– Ahelyett, hogy panaszkodsz, inkább segíts kiigazodni
ezen a térképen! Egy kukkot sem értek belőle. Add ide azt
a vacak batyut, ha akarod!
– Szeretném felhívni rá a figyelmedet, hogy ebben a
„vacak batyuban” van mindenünk, ami Kilmore Cove-ból
még maradt. És ha így folytatjuk, egy idő után ez lesz az
egyetlen dolog, ami mibelőlünk marad úgy nagy általános-
ságban. Sőt igen valószínű, hogy évezredek múlva egy ré-
gész fogja kiásni a sivatag homokjából, és nem ért majd
belőle egy kukkot sem.
– Jól van, na! – csattant fel Jason. – Ne idegeskedj már!
Olyan vagy, mint a nővérem.
– Talán azért, mert a nővérednek egy kicsit több sütni-
valója van, mint neked.
– Ikrek vagyunk!
– Na és?
– Tehát igen valószínű, hogy a sütnivaló egyenlő részre
oszlott kettőnk között.
– Akkor egyszerűen csak lehetne belőle egy kicsit több
is! – vágott vissza Rick, a vállán egyensúlyozva a batyut,
miközben ellenőrizte, hogy megvan-e még az övére akasz-
tott új csomag.
– Oké, átadom az üzenetet a nővéremnek, ha újra talál-
kozunk…
– Azt próbáld meg, Jason! – kiáltotta Rick, és kikapta a
kezéből Ulysses Moore naplóját.

138
 PUNT FUTÁRJAI

– Te meg vigyázz a naplóra, oké! Hallottad, mit mon-

dott az öreg?
– Hát persze! Azt mondta: Har! Har! És aztán belekö-
pött a tálba! – válaszolta Rick, miközben tanulmányozni
kezdte a naplóban lévő rajzot, majd felemelte a tekintetét,
és idegesen körülnézett. Rikító színű ruhába öltözött nők
és férfiak haladtak el mellettük, pillantásra sem méltatva
őket. Egy obeliszk áll a tér közepén, négy út találkozásá-
nak jeleképp. Mind a négy út közepén csatornaszerű víz-
elvezető árok húzódott. – Hol a csudában lehetünk?
– Har! Har! – válaszolta Jason.
Rick igyekezett szemrehányó képet vágni, de végül
mégis elmosolyodott. Majd mikor az idegessége végleg
elpárolgott, nagyot nevetett, és bicegni kezdett:
– Har! Har! Talos, gyere csak ide! Talán van egy kis
feladat, amit rábízhatnánk erre a két kölyökre.
– Har!
A két fiú jóízűen nevetett, majd Rick újra megnézte a
naplót, és így szólt:
– Ha ez itt az obeliszk, akkor a kikötőnek arra kell len-
nie.
Az egyezség, amit az öreggel kötöttek, nagyon egysze-
rű volt: kiszállítanak két csomagot a városban, az öreg pe-
dig cserébe elárulja nekik, hogy mi az egyetlen utalás a
Seholsincs szobára, ami megmaradt a tűzvész után…
„Csupán két csomagról van szó. Nem tart sokáig, és a
borravalót megtarthatjátok. Har! Har! Na persze csak ha
valóban Puntba valósiak vagytok.”
A két fiú elfogadta az egyezséget, és most ott lógott az
oldalukon a két bőrtekercs, amelyek egy-egy térképet rej-
tettek. Az elsőt egy föníciai hajó kapitányának kellett át-
adniuk, aki épp Mükénébe készült. A másodikat egy

139
senunak, vagyis gyógyítónak, aki hosszú útra készült,
hogy újabb hozzávalókat szerezzen be orvosságaihoz.

A kikötőt nem volt nehéz megtalálni. Az obeliszktől kelet-

re Punt városának utcái egy sor mólóhoz és hídhoz vezet-
tek a Nílus partjára. Ahogy a part felé igyekeztek a nyers-
téglából épült házak közötti szűk utcákon ökrös szekereket
kerülgetve, a levegő egyre frissebb lett. A forró nap után a
nap lassan ereszkedni kezdett, és a víz irányából néha hűs
légáramlat kúszott be az utcákba. Ez a szél volt az, ami
először elbizonytalanította Jasont.
– Sós szaga van – mondta, Rick mellett szökdécselve. –
Nem kellene sósnak lennie.
Rick nem válaszolt. Túlságos lekötötte a gondolatait,
hogy megtalálja a helyes utat.
– Igazad van. Ez tengervíz… – állapította meg végül,
mikor elérték a partot.
Ekkor jöttek rá, hogy Punt földje nem a Nílus mentén
terül el, hanem a Vörös-tenger partján.

A föníciai hajónak vékony törzse és a Metisre emlékeztető

orra volt. A kapitány, egy fekete hajú, cserzett arcú liba-
noni férfi hangos kacajjal fogadta őket.
– Nocsak, a bolt új uputjai! Na, sikerült kijavítania az
öregnek a térképet?
Rick átnyújtotta a papirusztekercset.
– Szép hajója van, uram – tette hozzá, és szakértő
szemmel fürkészte az árbocokat és az evezőket.
– Hová készül? – kérdezte Jason.

140
 PUNT FUTÁRJAI

– A mükénéi kikötőbe, az alsó területek érintésével… –

felelte a férfi, majd kicsavarta a papiruszt, és a földre terí-
tette: – Jól van, jól… remek munka!
Egy-egy debent dobott oda borravalóként a két fiúnak,
akik röptében kapták el az érméket.
Nem sokkal később az érméket már be is váltották egy-
egy jókora darab sült birkahúsra, fűszerezett zöldségekre
és vörös-tengeri hallal töltött kenyérre.
A fiúk egy kis pihenőt engedélyeztek maguknak. Leül-
tek az egyik mólóra, és lábukat lóbálták a víz felett. Míg
falatoztak, elnézték a vízen úszó, hosszú rúddal hajtott,
keskeny csónakokat és a fáraó aranyozott flottáját, amely a
kikötő közepén horgonyzott.
Ennél finomabbat még soha nem ettek.

Később, mikor szájuk már kiszáradt a szomjúságtól, visz-

szamentek az obeliszkhez, és elindultak abba a negyedbe,
ahol az orvos lakott.
Rick rájött, hogy Punt városában igen egyszerű eliga-
zodni. Az Élet házának gigantikus falai szinte minden ke-
reszteződésnél feltűntek, míg az ellenkező irányban a ten-
ger kékje csillogott a messzeségben. Az utak merőlegesek
voltak egymásra, és az egyes negyedeket mindig egy szé-
lesebb út választotta el egymástól. A kisebb házakban az
építőmunkások laktak, a város szélén lévő alacsony há-
zakban a parasztok éltek, a két-, sőt néha háromszintes
elegánsabb házakban pedig a tisztviselők, a papok és az
orvosok.
Míg a címzettet keresték, a fiúk egy kisebb tömegbe
keveredtek, mely két muzsikus köré verődött, akik a Két
szerelmes balladáját adták elő. Egyikük fehérre festett
arccal egy húros hangszert pengetett, és néha belefújt egy

141
panaszos hangú fasípba. A másik tetőtől talpig feketébe
öltözve, feketére mázolt arccal, dobokat, kongákat és fatá-
nyérokat ütögetett, és hozzá szisztrumot, egy csilingelő
hangszert rázogatott.
Rick és Jason, miután meghallgattak néhány versszakot
a balladából, rádöbbentek, hogy a történet valóban az Élet
házában bolyongó két szerelmesről szól.
– Soha nem értettem, hogy a szerelmes daloknak miért
kell mindig ilyen drámainak lenniük – bökte ki Jason,
amikor maguk mögött hagyták a tömeget. – Ha legalább
az egyik szerelmes nem hal meg, az emberek oda sem fi-
gyelnek.
Rick nem válaszolt. Nagyon jól tudta, mennyire szen-
vedett az anyja, amikor a papája eltűnt a tengeren, és biz-
tos volt benne, hogy szívesen lemondott volna arról, hogy
hallja ezt a szép szerelmes éneket.

Rögtön felismerték az orvos házát a bejáratnál hosszú sor-

ban várakozó emberekről. Férfiak, nők, gyerekek és öre-
gek vártak türelmesen a vizsgálatra és a gyógyszerre.
A fiúk futárnak mondták magukat, és a többieket meg-
előzve beléptek a rendelőbe.
Egy illatos helyiségben találták magukat, ahol vízzel te-
li kádak előtt két kopaszra borotvált fiú állt. A szoba telis-
tele volt különleges növényekkel és mindenféle színű po-
rokkal teli edényekkel. Mindegyiken ott állt szép hierogli-
faírással a por neve: timsó, réz, vas-oxid, mész, szódabi-
karbonát, kén, arzén, szén. Voltak még edények mézzel,
erjesztett sörrel, gerincvelővel és folyékony agyaggal
megtöltve.
Az orvos, egy köpcös, pirospozsgás ember épp boroga-
tást készített egy asszonynak, aki lehorzsolta a sípcsontját.

142
 PUNT FUTÁRJAI

Ahogy meglátta őket, felismerte a papiruszt, ami Jasonnél

volt.
Hirtelen megfeledkezett az asszonyról és a sebről, és
dühösen felkiáltott:
– A térkép! Végre! Már azt hittem, sose készül el!
Kikapta Jason kezéből a tekercset, és anélkül, hogy
akár csak egy pillanatra is ránézett volna, fennhangon ol-
vasni kezdte.
Jason megköszörülte a torkát, míg végül sikerült félbe-
szakítania az orvos monológját.
– Nekünk azt mondták, hogy a szállításért jár egy kis
borravaló…
– Borravaló! – kiáltott fel az orvos, és az arca még vö-
rösebb lett. – Borravaló egy félkész, későn átadott térkép-
ért? Örüljetek, hogy nem korbácsoltatlak meg titeket! Tűn-
jetek innen!
A két fiú kiviharzott a szobából. Mikor végre kint vol-
tak, Jason hangosan kihirdette a sorban állók között, hogy
a doktor ma mindenkit ingyen vizsgál meg.

– Biztos, hogy erre fel kell szállnunk? – kérdezte Oblivia

Newton, miközben a hideg futkosott a hátán.
A föld alatti ember egy nyíláshoz vezette őket; egy ak-
naszerű mélyedéshez, ami hosszan benyúlt a föld alá. Az
akna két oldalán ezer meg ezer folyosó nyílt minden
irányba, amelyeket egymás között vékony fából vagy kö-
telekből tákolt hidacskák kötöttek össze. Az egymáshoz
erősített és kifeszített kötelek dzsungelében kocsiszerű
járgányok billegtek a végtelen űr fölött.

143
 Oblivia és két vezetője az egyik fakocsi előtt álltak. A
járgány alig volt nagyobb, mint egy csatornafedél, amit
négy kötél közé erősítettek.
– Igen, ezzel kell menni! – mondta a föld alatti ember,
és elsőként Obliviát tessékelte oda a kezdetleges kocsihoz.
A kötél, amire ráerősítették, a szemközti falon lévő nyílás
aljához vezetett, amely ha lehet, egy még az előbbinél is
sötétebb terembe nyílt. – Amit keresel, a túloldalon van.
De ahhoz, hogy használhasd a szállítóeszközt, meg kell fi-
zetned a szállítást.
Oblivia ránézett a fiatal egyiptomira, aki gúnyos mo-
solyra húzta a száját.
– Menj csak egyedül, úgy olcsóbb.
– Kedves, nagyon kedves, mondhatom… – vágott visz-
sza Oblivia, és előkeresett a zsebéből néhány debent. Alig
húzta ki a kezét a zsebéből, a föld alatti ember úgy vetette
rá magát az érmékre, mint egy légyre vadászó gekkó.
– Igennn… most felszállhatsz a járgányra.
Oblivia óvatosan rátette a lábát a falapra, amely nyiko-
rogni kezdett, és veszélyesen billegett a kötélen, mintha
bármelyik pillanatban a mélybe zuhanhatna.
– A mindenségit! Ez az izé nem bír el!
– De… elbír, csak tartsd erősennn a kötelet.
Oblivia megragadta az egyik kötelet, és megvizsgálta,
hogy elég erős-e.
– Indulás! – parancsolt rá a föld alatti ember, és rálökte
a nőt a kocsira. Majd anélkül, hogy időt hagyott volna neki
a sikításra, fellépett mellé a falapra, kioldotta a biztosíté-
kot, ami hirtelen a mélybe zuhant. A kocsi recsegett-
ropogott, oldalra dőlt, miközben csigalassúsággal csúszott
előre a középső kötélen, ami hihetetlen módon elbírta

144
 PUNT FUTÁRJAI

őket. Egy kis idő múlva Oblivia ott állt az akna túloldalán,
egy teljesen sötét teremben.
Lassanként a szeme hozzászokott a sötéthez. A terem
telis-tele volt cserépedényekkel.
A föld alatti ember beleszagolt a levegőbe, majd elin-
dult két sor hatalmas váza között.
– Ha akarsz, gyere utánam – mondta. – De figyelj, hová
lépsz.
Mielőtt elindult volna a férfi után, Oblivia hátranézett.
Fiatal vezetője az akna túloldaláról gúnyos mozdulattal in-
tegetett neki. Ekkor Oblivia elhatározta, hogy nem adja
meg neki azt az örömöt, hogy ijedtnek lássa, így hát sar-
kon fordult, belépett a sötétbe, és a föld alatti ember után
eredt.
Mikor a lába az első lépés után földet ért, valami puhát
érzett a talpa alatt, ami a következő pillanatban hangos vi-
sítást hallatva kicsusszant csupasz lábfeje alól.
– Nnne félj! – mondta a férfi, aki néhány méterrel előtte
járt a sötétben. – Az egerek itt nagyon kicsik, és elmene-
külnek, ha lassan jársz. A pókok azonban nem félnek.
Őket csak taposd el, és kész.
– Én… – motyogta Oblivia, aki hirtelen ezernyi apró
lény neszezését vélte hallani maga körül.
– Szegény állatkák, be vannnak zárva ide… csak vala-
mi ennnivaló után kutatnak… – tette hozzá a föld alatti
ember. – De nnnem bántanak!
– Én… most azonnal ki akarok menni ebből az undorító
lyukból! – mondta Oblivia.
A föld alatti ember ekkor kinyitott egy korsót, és felki-
áltott:
– Itt van! Talánnn találtam nnneked valamit!
De Oblivia ekkor már ájultan feküdt a porban.

145
Amikor kinyitotta a szemét, azonnal talpra ugrott, és elle-
nőrizte, hogy egyetlen egér sem maradt a ruhájában. Azu-
tán körbenézett és látta, hogy a föld alatti ember vissza-
hozta őt az első terembe, ahol a ricinusolaj-lámpák pislá-
koltak halovány fénnyel.
A fiatal egyiptomi előtte állt, míg a föld alatti ember a
pénzét számolgatta.
– Minden rendben?
Oblivia menteni próbálta a helyzetet.
– Persze, csak ki nem állhatom az egereket.
– Szegény kis állatok… – suttogta a föld alatti ember,
és közelebb lépett. – Szegény apró állatkák.
Oblivia Newton megrázta a fejét, hogy elhessegesse
magától a szörnyű helynek még az emlékét is, majd be-
nyúlt ruhája zsebébe, és észrevette, hogy szinte minden
pénze elfogyott.
– Igennn… – dünnyögte a föld alatti ember, mielőtt
még a nő kérdezhetett volna. – A visszafelé utat is kifizet-
ted… De hasznos utazás volt, nnnem igaz?
Ekkor egy sötét csomagot nyomott a kezébe, amelyen
vörös színű hieroglifaírás állt.
– Feladóhely: Kilmore Cove – olvasta Oblivia.
A szeme elkerekedett, és csodálkozó tekintettel bámult
a föld alatti emberre, aki lomha mozdulatokkal vakargatta
körte formájú fejét.
– Tudtam, hogy van számodra valami az Eltemetett
archívumban.
Oblivia reszkető kézzel nyitotta ki a csomagot, amely-
ből porfelhő szállt fel. Egy vékony, apró tárgyat talált
benne, papírból. Egy névjegykártya volt.

146
 PUNT FUTÁRJAI

– Ezt kerested? – kérdezte a fiú.

Oblivia megfordította a kártyát. A háta kissé megégett,
de üres volt.
– NEM! – üvöltötte. – Egyáltalán nem ezt kerestem!
Ezért kellett eljönnöm idáig? Egy vacak névjegykártyáért?
Gwendaline címéért, amit évek óta tudok? Ezért nem kel-
lett volna Egyiptomig utaznom!
A föld alatti ember szomorúan lehajtotta a fejét.
– Pedig ez minden, ami az Archívumban van…
Ez minden, ami az Archívumban van? Egy fodrász név-
jegykártyája? Oblivia ökölbe szorította a kezét, és majd
szétvetette a düh. Hogy is gondolhatta, hogy itt lent meg-
találja Kilmore Cove térképét? Ó, milyen naiv volt! Ez a
névjegykártya csupán azt bizonyítja, hogy a Moore házas-
pár gyakran megfordult az Élet házában és annak sötét fo-
lyosóin. Gonosz tréfát űzött vele a sors!
Oblivia a kísérőjéhez fordult.
– Vigyél ki innen! Most azonnal! – kiabálta. – Beszélni
akarok a főnököddel! MOST!

147
148
M
uralkodott.
iután újra átvágtak a városon, a fiúk visszatértek
az Elfeledett térképek boltjába. A nap lemenő-
ben volt, és a boltban még nagyobb sötétség

Az öregember a szokott helyén ülve várta őket, oldalán

a mozdulatlan Talossal. A levegőt szagok furcsa keveréke
töltötte be: rothadás bűze, tömjén és valami édes illat ke-
veredett egymással. Ez utóbbit Rick nem tudta beazonosí-
tani.
Jason elmesélte az öregnek, miként teljesítették a kül-
detésüket, és emlékeztette, hogy most már rajta a sor, hogy
teljesítse az ígéretét. Az öreg nagyot sóhajtott, és nyugta-
lanul fészkelődni kezdett a trónusán. Láthatóan feldühítet-
te őt, hogy a fiúk ilyen gyorsan teljesítették az egyezség
rájuk vonatkozó részét.
– Har! Metsző Nyelvű, meghallgattalak, és igazad van.
Most rajtam a sor, hogy beszéljek. Mit akartok hát tudni?
– Csak azt, amit megígért. Az utolsó utalást, ami a
Seholsincs szobára vonatkozik.
Az öreg krákogott egyet-kettőt, és egy hatalmasat kö-
pött az edénybe.
– Har! Még mindig azt hiszitek, hogy a térképetek ott
van bent?
– Igen, biztosak vagyunk benne.
– És mi van, ha hazudtam nektek, és csak azért ígértem
meg, hogy mesélek nektek, hogy kiszállítsátok a térképe-
ket? Nem gondoltátok, hogy ez a gonosz öregember…
har, be akar csapni titeket? Hiszen tudjátok, mivel foglal-
kozom.
– De igen, eszünkbe jutott – válaszolta Jason. – Csak-
hogy az is eszünkbe jutott, hogy te nem sokra mész azzal

149
az utalással, mert túl öreg vagy ahhoz, hogy egyedül meg-
keresd a szobát, és túl nemtörődöm ahhoz, hogy bárkinek
is elmondd, aki neked dolgozik.
– Har! Jól beszélsz, Metsző Nyelvű! – Talos megmoz-
dította a farkát, emlékeztetve a fiúkat nyugtalanító jelenlé-
tére. – Furcsa fiúk vagytok ti. Kiismertetek, és látjátok,
hogy én már túl fáradt vagyok. És már így is túl régóta őr-
zöm ezt a titkot… úgyhogy nem számít… Ismeritek a Két
szerelmes balladáját?
Jason és Rick bólintottak. Félig-meddig hallották a vá-
rosban, mikor a doktor háza felé igyekeztek.
– Természetesen… – folytatta az öregember. – Min-
denki ismeri itt Punt földjén. Mindenki száján ott van. Én
tehát azt hittem, hogy a rejtély kulcsa a ballada utolsó so-
rában áll. Har! De vigyázzatok… – azt öregnek nem volt
ideje, hogy befejezze a mondatot, a két fiú már gyorsan
búcsút is intett. Felemelték a bejáratot takaró függönyt, és
a következő pillanatban már el is tűntek a bazár forgatagá-
ban.
– Vigyázzatok, mert én felgyújtottam a Gyűjteményt,
amikor hittem ebben az utolsó sorban… – motyogta a
bolttulajdonos, és a hangja tele volt szomorúsággal.
A bejárati ajtó függönye épphogy legördült, mikor a
szemközti falon egy másik függöny lebbent fel, mely egy
kisebb helyiség bejáratát takarta. Két ember lépett elő a
függöny mögül.
– Ehe, ehe! – köhögött Oblivia. – Förtelmes szag ter-
jeng ott hátul.
Az öregember arcára a szokásos, cinikus arckifejezés
ült ki.

150
 AZ UTOLSÓ NYOM

– Hallottad ezt, Talos? – recsegte, és megsimogatta a

krokodil homlokát. – Az asszonyságnak nem tetszik a
vackod…
Oblivia Newton a bejárati ajtóhoz lépett, óvatosan fel-
emelte a függönyt, kihajolt, és mélyet szippantott a friss
kinti levegőből.
– Levegőt! – kiáltotta, miközben a száját törölgette kéz-
fejével.
Amikor visszafordult az öreg felé, Talos idegesen
megmozdította a farkát.
– Har! Nem ajánlom, hogy közelebb gyere! – mordult
rá a bolttulajdonos. – Láttad a gyerekeket?
Oblivia bólintott.
– És?
– Ők azok. De hárman kellett volna lenniük… Hiány-
zott a lány. A kisebbik fiú ikertestvére.
– Metsző Nyelvű ikertestvére? Har! – dörmögte az El-
feledett térképek boltjának tulajdonosa.
– Miféle Metsző Nyelvű? Miről beszélsz? A neve
Jason, Jason Covenant. A másik… a másik pedig Rick
Banner, egy falusi suhanc, egy halász fia.
– Vigyázz a szádra, papnő! – mordult rá az öreg. – Én
és Talos is halászok gyermekei vagyunk! Nem igaz,
Talos?
A krokodil ekkor kitátotta a száját, elővillantva tűhe-
gyes fogait, majd nagyot dobbantott a farkával a földön.
– Ők lopták el a térképet az orrom elől! – panaszkodott
Oblivia.
– Azt nem hinném… – szólt közbe fiatal egyiptomi kí-
sérője. – Abból, amit hallottunk, úgy tűnik, ők is csak ke-
resik.
– Téged senki nem kérdezett!

151
 – Har! Har! – krákogott az öreg nevetve, míg trónusá-
ról szemlélte a jelenetet. – Egy hisztérikus papnő és egy
keménykedő nagylegény… Ezt megjegyzem magamnak!
Esküszöm, ez az év legszórakoztatóbb napja! Nem igaz,
Talos?
Még hagyta, hogy a nő és a férfi vitázzanak egy dara-
big, majd hirtelen összecsapta a tenyerét. – Nem ártana
nektek egy kis szervezés. Na meg persze egy pár lábbeli a
hölgynek. Ha pedig a fiúk… Metsző Nyelvű és Kőszívű
nyomába akartok eredni, tudnotok kell, hogy a Seholsincs
szoba felkutatására indultak. Meg vannak róla győződve,
hogy a térkép abban a szobában van elrejtve.
Oblivia undorral teli arckifejezéssel nézett az öregre:
– Csak nem azt akarod mondani, hogy megadtad nekik
a helyes útmutatást?
Az öregember ekkor nagyot sóhajtott.
– Har! Har! Alsó- és Felső-Egyiptom összes istenére!
Ezek az idegenek nem értenek egy hieroglifányit sem ab-
ból, amit mondok! Hányszor kell még elmondanom?
Nincs helyes útmutatás! Mert a Seholsincs szoba nem lé-
tezik!

152
153
M aruk felkiáltott:
– Hát persze, hogy biztos vagyok benne! Ez
csak egy dal, semmi több.
Újra együtt voltak. Egy szökőkút szélén üldögéltek,
ahonnan jól szemmel tarthatták az Élet házának raktárát,
nehogy szem elől tévesszék Juliát vagy magát az Élet há-
zát, ahonnan Maruk apukája léphetett ki bármelyik pilla-
natban.
Míg Jason és Rick a térképek kézbesítésével foglala-
toskodtak, Maruk lement a raktárba és megállapította,
hogy senki nem mozdította el a deszkát, amivel a falon ke-
letkezett lyukat betakarták. Most pedig épp azt bizonygatta
a fiúknak, hogy az öregembertől kapott információ teljes
képtelenség.
– De hiszen te magad is azt állítottad, hogy nincs olyan
ember, aki bejárta volna a Gyűjteményt! Ezer meg ezer fo-
lyosója van, miért ne létezhetne hát a Seholsincs szoba?
– Egész pontosan – tette hozzá Rick, miután mindenfé-
le számításokat végzett a jegyzetfüzetében –, csak a falon
belül mintegy tízezer-hatszáznegyvennyolc folyosó van.
Vagyis huszonkét részlegben huszonkét terem, és azokban
huszonkét folyosó. Ezt mind be kellene járni…
– És akkor még nem is beszéltünk a titkos alagutakról!
– vágott a barátja szavába Jason. – Az öreg azt állította,
hogy ő száz, sőt ezer szobát is ismer! Ezeket a falakat va-
lószínűleg többszöri nekifutásra építették, és akár az ösz-
szes munkavezető elrejthetett itt valami kis titkot: egy fal-
fülkét, egy lépcsősort, bármit…
– Ez lehetséges – ismerte el Maruk.
– Ötszázötvenháromezer-hatszázkilencvenhat falfülke!
Ha minden fülkére egyetlen percet szánunk csak… – foly-

154
 KÉT SZERELMES BALLADÁJA

tatta Rick rendíthetetlenül. – Hát még mindig nem hiszel

nekünk?
Maruk elmosolyodott, és a hajtincsét csavargatta.
– Az apámmal kellene beszélnetek, hogy meggyőzzön
titeket, hogy a Seholsincs szoba nem létezik. Mindenesetre
nem hiszem, hogy elég lenne elolvasni a Két szerelmes
balladáját ahhoz, hogy megtaláljátok. Az öregember, aki-
vel beszéltetek egy tolvaj. Méghozzá a legrosszabb fajta.
Ha csak kiejtitek a nevét egy mutató előtt, máris Hórusz
jelét mutatja nektek, hogy elűzze a gonoszt magától. Ti
nem tudtok róla semmit! Ő a sötét mutató, aki felgyújtott
egy egész részlegnyi iratot! Egy szörnyeteg, aki csupán a
titkos összeköttetéseinek köszönhetően maradhatott élet-
ben, és nyithatott boltot a városban. Meg aztán, már ne is
haragudj, de hogy lehetne ez igaz? A ballada csak egy
ének! Egy ének, amit többé-kevésbé mindenki ismer.
– Néha úgy lehet a legjobban elrejteni valamit, ha oda
tesszük mindenki szeme elé!
– Ha tudományos alapon próbálnánk felkutatni a
Seholsincs szobát, az hétszázhatvannyolc napot venne
igénybe csak felső szinteken – kiáltott fel Rick, és lerakta
a tollat. Ahogy meglátta a többiek bizonytalan arckifeje-
zését, hozzátette: – Mit szóltok?

– Lássuk csak, a Két szerelmes balladája – kezdett bele

Maruk – két emberről szól, akik egy nap elhatározzák,
hogy felkutatják a házban az élet értelmét. Amikor elin-
dulnak, a férfi belép egy folyosóba, a nő pedig egy másik-
ba. Attól a naptól fogva bolyongani kezdenek a labirintus-
ban, és soha többé nem találkoznak össze.
– Ami azt akarja jelképezni, hogy nem lehet rálelni az
élet értelmére – összegezte a történetet Jason.

155
 – Vagy azt, hogy nem lehet rálelni egyedül – pontosí-
tott Rick. – Mi a vége a történetnek?
– A nő is és a férfi is biztos benne, hogy egy nap újra
összetalálkoznak, és akkor, együtt, végre megtalálják, amit
keresnek: a Seholsincs szobát.
Jason ránézett Rickre.
– Pontosan.
– Igen ám csakhogy a ballada végén a két szerelmes
nem találkozik, és nem találja meg a szobát.
– Persze, mert ez egy szerelmi történet – vágta rá Jason.
– Én azonban biztos vagyok benne, hogy a szoba létezik.
– És odabent, ott van a térkép, amit keresünk, Obliviával
együtt.
– Jó lenne, de szerintem tévedtek – mondta Maruk.

Maruk elment a zenetanítóhoz és elkérte tőle a ballada

pontos szövegét. Jason és Rick ez idő alatt idegesen sétál-
gatott a kertben.
A Nagy Írnokmester lánya nem váratott sokáig magára.
Amikor visszaért, lehuppant melléjük a földre, és kiterí-
tett előttük egy hosszú szöveggel teleírt papirusz.
– A zenetanító szerint ez az eredeti és legrégebbi válto-
zata a Két szerelmes balladájának.
Ebben a pillanatban három szempár szegeződött a bal-
lada utolsó strófájára, ami így szólt:

Szobánknak zengő kulcsa van,

Küszöbe csalfa fény,
Ott találkozik az összeillő órában,
Ki szeret és követ mindörökké.

156
 KÉT SZERELMES BALLADÁJA

– Mit csinál? – kérdezte Nestor Juliától, bízva a kislány

éles látásában.
Az emeleti kis fürdőszobában álltak a vendégszoba
mellett. Itt volt a ház egyetlen olyan ablaka, ami a szer-
számoskamrára nézett.
– Nem tud bemenni – válaszolta Julia. – Azt hiszem,
feladta. Ott tántorog vizesen és ázottan.
Ekkor Manfred felemelte a kezét, és rázni kezdte öklét
a Villa Argo becsukott ablaktáblái felé.
– Úgyis bemegyek! – üvöltötte. – Nemsokára beme-
gyek!
Majd eltűnt a szemük elől.
Julia és Nestor átmentek egy másik szobába, hogy
szemmel tartsák.
– Nem látom – motyogta a kislány.
Ebben a pillanatban két hatalmas csattanást hallottak a
konyhaajtó irányából.
– De legalább halljuk – mosolyodott el Nestor. Ráné-
zett a kislányra, és bátorítóan mosolygott egy pillanatig. –
Nagyszerű lány vagy, tudod?
– Igen… – válaszolta Julia, és újra kinézett az esőbe.

Manfred még egyszer körbejárta a földszint összes ajtaját.

Hasztalan. Ekkor visszament a kocsihoz.
A második emeletről Julia és Nestor látta, hogy az autó
vezetőfülkéjének lámpája felgyullad.
– Talán feladja és elmegy – szólalt meg a lány.

157
 Manfred azonban bekapcsolta a rádiót, és valami rock-
zenét kezdett üvöltetni teljes hangerővel.
– Talán elmegy… – ismételgette Julia reménykedve.
A vezetőfülke lámpája megint felvillant, de a következő
pillanatban újra kialudt.
– Kiszállt a másik oldalon – mormolta Nestor. – Csak
el akarja hitetni velünk, hogy az autóban ül.
– Miért? Mire készül?
A kert végében, az autón túl állt a kertészlak.
Mikor Julia megfordult, látta, hogy Nestor elrohan az
ablaktól.
– Nestor, hova mész? Mit csinálsz? – kiabálta, de a ker-
tész nem válaszolt. Utánaeredt hát, le a lépcsőn, át a tele-
fonszobán, a szalonon és a konyhán, és megállt előtte a be-
járati ajtónál.
– Ne menj ki! – könyörgött a kislány. – Ne hagyj itt!
Nestor idegesen legyintett.
– Bármi történjék is, bármit is látsz az ablakból, ne gye-
re ki a házból! Ide nem tud bejönni, érted? De be tud men-
ni oda, ahová nem kéne. Julia, te ügyes lány vagy, tudom,
hogy bízhatok benned. Ricknek és a testvérednek arra van
szüksége, hogy te itt maradj bent. És hogy távol tartsd azt
a gazembert az időkaputól!
– Ne hagyj egyedül!
Nestor tekintete végigpásztázott a konyhabútorokon. A
mosogatóban még ott voltak az edények, amit a gyerekek
használtak vacsoránál.
A kertész hirtelen sarkon fordult.
– Nem vagy egyedül.
Majd kitárta a konyhaajtót, és eltűnt a viharban.
Julia egy szempillantás alatt becsapta az ajtót, ráfordí-
totta a kulcsot, majd felrohant az emeleti ablakhoz.

158
 KÉT SZERELMES BALLADÁJA

– Papa, mama, Jason, Rick! – ismételgette felfelé menet

a lépcsőn, mintha csak valami imádságot mormolna.
– Papa, mama, Jason, Rick! – mondogatta a sötét folyo-
són.
Megállt a szalon ajtajában.
A világítótorony fénycsóvája lassan végigkúszott a ker-
ten.
Valaki elfutott odakint.

159
160
A
mikor Jason másodszor is elolvasta a Két szerel-
mes balladájának utolsó versszakát, így szólt:
– Oké, most te jössz, Rick.
A vörös hajú fiú csodálkozva nézett rá.
– És miért?
– Mert te vagy az észlény – válaszolta Jason. – Nekem
csak megérzéseim, őrült húzásaim meg nagy mázlim van.
De ha okoskodni kell… hát rajtad a sor.
Ezután Marukhoz fordult.
– Csak egy perc és kész, meglásd.
– Jason, dugulj el! – intette le Rick. – Legalább egy ki-
csit segíthetnétek ti is.
– Neked nem mond semmit ez a versszak? – kérdezte
Jason Marukot. – Nem utal semmi olyasmire, ami az Élet
házával kapcsolatos… vagy egy másik itteni legendával?
Gondolkodj, kérlek!
Maruk átfutotta néhányszor a versszakot, majd megráz-
ta a fejét.
– Nem, semmi sem jut az eszembe…
– Pedig ez a versszak mondja meg, hogyan kell eljutni
a szobához! – erősködött Jason.
– Ha ez igaz… – dünnyögte Rick – utalnia kellene egy
helyre, vagy legalább arra, hogy honnan kell elindulni,
hogy odajusson az ember.
– Így igaz. – Vagy talán azt is megmondja, hogy mikor
lehet odamenni… – jegyezte meg Maruk. – Itt az áll, hogy
a „összeillő időben”.
– Összeillő idő? – ismételte meg Jason. – Mi illik össze
mivel?
– Mondjuk a puzzle darabjai. Vagy a kéz ujjai – vála-
szolta Rick.

161
 – Vagy az alsó és a felső fogsor… haha… legalábbis a
legtöbb esetben – kuncogott Maruk.
– Valami, ami összeillik… – morfondírozott Jason.
– Nem jó – szakította félbe Rick. – Ahhoz, hogy valami
összeilljen valamivel, legalább két dolog kell. A két dolog
pedig akkor illik össze, ha tökéletesen összesimulnak. Egy
óra, önmagában nem lehet összeillő…
– Igaz. A mi szerelmeseink azonban ketten vannak. Az
összeillő órában találkoznak. Vagyis a tökéletes órában –
vonta le a végkövetkeztetést Rick.
– Ez az! – kiáltott fel Maruk, de rögtön rá is kellett jön-
nie, hogy ez a gondolatmenet nem vezetett sehova.

Újra és újra elolvasták hát a versszakot, sőt Rick gyorsan

átfutotta az egész szöveget, de semmi érdekeset nem talált
benne.
– A szobának nincs ajtaja – mondta Jason egy kis idő
elteltével. – Itt azt írja, hogy fényküszöbe van. A küszöb
pedig az ajtó alsó része, ha átlépsz rajta, bent vagy a szo-
bában. Tehát nincs ajtó. Csak a szobát kell megtalálni, a
tökéletes órában.
– Lehet, hogy a nap sugaráról van szó? Talán a szobá-
ban sötét van, és a fény csak a küszöböt világítja meg.
– Vagy fordítva. A dal azt mondja „csalfa fény”. Va-
gyis csalóka, olyan fény, ami valójában nincs is.
– Mint valami látomás.
– Igen, mint egy látomás vagy szellem.
– De lehet, hogy valami, ami egyszerre csak feltűnik,
de korábban nem volt ott.
Egy pillanatra elgondolkodtak.
Maruk törte meg a csendet.
– De ha nincs ajtó, mire való a kulcs?

162
 METSZŐ NYELVŰ ÉS KŐSZÍVŰ

– Nincs ajtó, de van kulcs. Ráadásul zengő…

– Egy zengő kulcs, vagyis valamilyen zaj…
– Vagy zene.
– Lehet, hogy valamiféle violinkulcs! – elmélkedett
Jason.
– Kár, hogy a violinkulcsot és a hangjegyeket csak több
száz évvel később találták fel. Nem, a zengő kulcsnak egy
valóságos kulcsnak kell lennie.
– Kezdem azt hinni, hogy az a mi sorsunk, hogy állan-
dóan kulcsokat meg ajtókat keressünk – mosolygott Jason
Rickre.
Néhány próbálkozás után Maruk felállt.
– Fiúk, én belefáradtam a gondolkodásba! Szerintem
tartsunk egy kis szünetet! Már csak azért is, mert a nap
nemsokára lemegy, és hideg lesz.
– Mit mondtál? – kapta fel hirtelen a fejét Jason.
– Azt, hogy nemsokára hideg lesz – szólt közbe Rick. –
A sivatagban nagyon nagy a hőingadozás.
– Megvan hát, hogy mit jelent az „összeillő óra”! Meg-
van! – lelkesedett Jason. – Miért nem jutott előbb az
eszünkbe?
Rick és Maruk elbizonytalanodva néztek egymásra.
– Lennél olyan kedves, és megosztanád velünk a titkot?
– De hiszen olyan világos, mint a nap! Mi mindig úgy
gondoltunk az énekben szereplő két szerelmesre, mint egy
férfira és egy nőre. De felejtsétek el egy pillanatra a törté-
net egészét. Ne úgy gondoljatok rájuk, mint hús-vér embe-
rekre! Gondoljatok valami másra! Például a Napra és a
Holdra. Vagy a Napra és Földre.
Ricket teljesen lenyűgözte az ötlet.
– A két örök szerelmes, akik soha nem találkozhatnak.
„Ki szeret és követ mindörökké.”

163
 – Nem lehet a Nap és a Hold, mert az Amon-Ré és Thot
isten lenne. Sem a Nap és a Föld, mert a Föld Geb isten…
– morfondírozott Maruk. – De van másik két szerelmes,
akik ide illenek: Geb, a föld és Nut, az ég.
– Ha így van, mi lehet számukra az „összeillő óra”? –
tanakodott Jason. Az óra, amikor meglelhetjük a
Seholsincs szobát?
– A hajnal! – kiáltotta Maruk.
– Vagy a napnyugta – helyesbített Rick. – A vers nem
mondja meg pontosan, hogy melyik. De az öregember az
Elfeledett térképek boltjában elárulta. Emlékszel, mit
mondott, Jason? Azt mesélte, hogy az egész éjszakát a
házban töltötte, és várta a hajnalt, majd elfordította a tük-
röket…
– Igen, hajnalban… – helyeselt Jason.
– Ő azt hitte, hogy hajnalban megtalálhatja a fénykü-
szöböt. A nap fénye azonban lángra lobbantotta a papiru-
szokat, és felgyújtotta a Gyűjteményt. Tehát az „összeillő
óra” nem a hajnal, hanem a napnyugta. Vagyis… nemso-
kára!
– Nemsokára, de hol? – kérdezte Maruk.
Egyetlen hely volt csupán, ahol kutathattak. Ott, ahol az
Elfeledett térképek boltjának tulajdonosa is: az Elhagyott
folyosókban.
Jason és Rick egyszerre fordult Maruk felé.
Csak a lány vihette be őket oda.

164
165
A
z Elhagyott folyosók ajtaja egy hatalmas, üres te-
rembe nyílt. Odabent minden fekete volt, a leve-
gőben pedig szúrós szag terjengett.
– Évek óta nem lépett be ide senki – mondta Maruk, és
megállt a küszöbön. – Nagyjából a tűzvész óta…
Fenyegető csend vette körbe őket. A gyerekek néhány
bizonytalan lépést tettek a terem közepe felé. A halott és
elfeledett dolgok fájdalmas és nyomasztó jelenléte érző-
dött a levegőben. A falakon és a mennyezeten fekete füst-
csíkok kúsztak végig, mint megannyi horgas óriáskéz. A
szobrok, amelyek egykor a termet díszítették, fenyegető
megcsonkított árnyakként álltak a sarokban. Egykor büsz-
ke és méltóságteljes állatarcuk szomorú tekintettel bámulta
a kiégett falakat. Még az Élet házának kertjére nyíló ha-
talmas ablak sem oldotta a hely búskomorságát. Úgy tűnt,
a levegő megállt az ablaknyílás előtt, mintha egy láthatat-
lan falba ütközött volna.
Rick kinyitotta az Elfeledett nyelvek szótárát, Jason pe-
dig meggyújtott egy olajlámpást, és bevilágított vele az
egyik folyosóba. A feketén tátongó, kiégett falfülkék sora
félelmetes látványt nyújtott.
– Mintha csak egy föld alatti temetőben lennénk… ka-
takombában – mondta, és igyekezett nem gondolni azokra
a képregényekre, amelyekben a hasonló helyekről hirtelen
horgas csontvázkezek bukkannak elő.
Maruk még mindig az ajtóban ácsorgott. Nem tudta el-
dönteni, hogy belépjen-e vagy sem.
Úgy nőtt fel, hogy azt tanulta, az Elhagyott folyosók til-
tott hely, ahol nincs semmi, csak hamu, sötétség és romok.
– Jössz? – kérdezte Jason, amikor észrevette habozását.

166
 AZ ELHAGYOTT FOLYOSÓK

– Nem tudom, képes vagyok-e rá – felelte a lány. – Ma

gyakorlatilag megszegtem a ház összes szabályát, és vele
együtt az apám minden utasítását.
– Akkor, ha még egyet megszegsz, az már nem oszt,
nem szoroz… – bátorította Jason, és kinyújtotta a kezét a
lány felé.

Maruk becsukta a szemét, és átlépte a küszöböt. Mikor új-

ra kinyitotta, Jason még mindig ott állt előtte kinyújtott
karral. Az arcát megvilágította az olajlámpa halovány fé-
nye. Rick a háta mögött állt, háttal a lemenő nap fényének,
ami lassanként narancssárgára festette az égboltot. A padló
kemény volt és hideg.
– A nap lenyugvóban van – mondta. – Hová megyünk?
– Nem tudom – válaszolta Jason. – De nemsokára kide-
rítjük, ugye, Rick?
Finoman megfogta Maruk kezét. Kezének érintése po-
zitív energiát öntött a lányba, ami szöges ellentétben állt
az Elhagyott folyosók lehangoló látványával.
Rick odalépett az egyik szoborhoz, lesöpörte róla a
kormot és a pókhálókat, és felfedezte, hogy a szobor az 1-
es számú nagy arkánumot, a Mágust ábrázolja.
– Van valami ötleted? – kérdezte Jason.
– Azt hiszem, igen – válaszolta a barátja a szokásos
gyakorlatiassággal a hangjában. – Ha helyes az elméletünk
az „összeillő órá”-ról, legalább három terem van, ahol el-
kezdhetünk kutatni. A Hold terme, a 18-as nagy arkánum,
a Csillagok terme, a 17-es nagy arkánum, és a Nap terme,
a 19-es nagy arkánum.
– Ki szeret és követ mindörökké… – mormolta Jason.

167
 – De ha kockáztatni akarunk, az ellenkező irányba in-
dulunk, és elmegyünk a 6-os nagy arkánumhoz is a Szer-
tők termébe – tette hozzá Rick.
Jason észrevétlenül megszorította Maruk kezét, jelezve,
hogy a Szeretők terme lesz a helyes irány.

A három gyerek lassan haladt előre egymáshoz lapulva,

míg a lemenő nap fényében árnyékuk egyre hosszabbra
nyúlt a kövezeten.
Jason meredten bámult maga elé, magasba tartva a
lámpást. A hamu, ami lerakódott a tükrökre, nem verte
vissza a fényt, így sötétben botorkáltak előre. A falfülkék,
mint ásító fekete szájak szegélyezték az útjukat.
Maruk egyre csak a sötét padlót és hangosan kopogó
szandáljának orrát bámulta.
Rick minden folyosó végén ellenőrizte a szótárban az
arkánumok sorrendjét, hogy eldöntse, melyik irányba foly-
tassák útjukat.
Egyre beljebb hatoltak a dermedt levegőjű labirintus-
ban. Egyikük sem szólt. Agyukban rémisztő gondolatok
kavarogtak.
Árnyékuk nemsokára teljesen beleveszett a fekete falak
sötétjébe. Minden lépésük nyomán fekete felhőben kava-
rodott fel a földre rakódott hamu. Szandáljuk alatt papi-
ruszdarabok és szénné égett fadarabok recsegtek. Szemük
könnyezett a csípős levegőtől.
– Ne nyúljatok semmihez, és ne dörzsöljétek a szeme-
teket! – mondta Rick, akinek eszébe jutottak apja tanácsai.
Majd optimistán hozzátette: – Már közel járhatunk.
A mennyezetről mindenhonnan hatalmas kormos pók-
hálók lógtak. Hirtelen valami eltorlaszolta előttük a folyo-
sót.

168
 AZ ELHAGYOTT FOLYOSÓK

Jason magasabbra emelte a lámpát.

Maruk sikított egyet, és vadul megszorította a kezét.
Két összeölelkező csontváz feküdt előttük.

Jason észrevette, hogy nem is ijedt meg annyira. Végtére

is mióta csak beléptek az Elhagyott folyosókra, a csontvá-
zakon járt az esze.
Finoman kiszabadította a kezét Marukéból, és közelebb
tartotta a ricinusolajba áztatott kanócot a csontvázakhoz.
A ruhájuk egy része még rajtuk volt. A nagyobbik
csontváz, a férfié a földön ült falnak vetett háttal, és a kar-
jai között tartotta a kisebb, női alakot, mintegy védelmez-
ve őt. Bármilyen szörnyű volt is a látvány, volt a testhely-
zetükben valami nagyon megható. Jason elképzelte őket
élve, ahogy körbevette őket a füst és a lángok, ahogy meg-
álltak, hogy egymást szorosan átölelve megvárják, amíg a
tűz kialszik.
– A lelkük boldogtalan – szólalt meg Maruk a hátuk
mögött. – Mert nem készítették fel őket túlvilági útjukra.
Még egy szkarabeusz sincs a szívük felett, amelynek át
kellene kísérnie őket Thot színe elé, és Maat mérlegéhez,
ahol szívük megmérettetik.
Jason ránézett a lányra, de nem pontosan értette, hogy
az miről beszél.
Maruk leguggolt a csontvázak mellé, és előhúzta a ru-
hája alól a nyakában lógó láncot.
Imádkozni kezdett, végigsimítva majd megszorítva a
láncon függő köveket és fémdarabokat, mintha csak rózsa-
füzér lenne.
Jason és Rick csöndben várták, hogy Maruk befejezze
az imádságot, majd elővették zsebükből a két szkarabe-

169
uszt, amit akkor kaptak, mikor beléptek az Élet házába, és
a csontvázak mellkasára helyezték őket.
– Nyugodjatok békében… – mormolta Rick, és to-
vábbment.
Még sokáig gyalogoltak a sötétben, míg végül egy nagy
négyszögletes terembe értek. A helyiségben két hatalmas
szobor állt, amelyek háromszor olyan magasak voltak,
mint egy ember. Fejüket eltakarta a mennyezetről lesza-
kadt, koromtól megfeketedett függöny.
– Ez az! – suttogta Rick, és körbenézett a teremben a
Szeretők nagy arkánum jele után kutatva.
Maruk felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. A helyiség-
nek óriási ablaka volt, ami az Élet házának udvarára né-
zett.
A lány odarohant az ablakhoz, és felnézett a narancs-
sárga égboltra. A horizonton ott ragyogott a hatalmas vö-
rös napkorong. Kikönyökölt az ablakpárkányra, és mélye-
ket lélegzett a kinti friss levegőből.
– Úgy érzem, újra élek… – sóhajtott fel, anélkül hogy a
barátaira nézett volna.
Ha megfordult volna, látta volna, hogy mindhármuk ar-
ca és ruhája fekete a koromtól, mintha fekete hamuesőben
sétáltak volna.

Bárhová néztek, mindenütt csak égett fadarabokat és pók-

hálókat láttak. A két hatalmas szobrot is pókhálók borítot-
ták, melyek úgy lengedezek a finom szellőben, mint vala-
mi finom csipkekendő.
– Lehet, hogy itt kapott lángra a tűz? – kérdezte Jason,
égett fadarabokon lépkedve, amelyek csikorogva törtek
össze a lába alatt.

170
 AZ ELHAGYOTT FOLYOSÓK

– Nem vagyok valami nagy tűzvészszakértő – válaszol-

ta Rick. – De az biztos, hogy itt tombolt csak igazán.
– Csak próbáltam rájönni, hogy ez lehet-e a szoba, ahol
az öregember kutatott.
Rick megvonta a vállát.
– Honnan tudhatnánk?
Ránéztek a napkorongra, ami lassan, de feltartóztatha-
tatlanul közeledett a horizont vízszintes vonalához.
– Mindenesetre nem hinném, hogy lenne még egy al-
kalmunk.
– Még egy alkalmunk… mire? – kérdezte Rick.
– Arra, hogy végigcsináljuk, amit ő.
Rick próbált visszaemlékezni az öregember történetére.
– Azt mondta, hogy elmozdított néhány tükröt… és
hogy a nap sugaraitól lángra kaptak a papiruszok. Ha ez az
a szoba, itt kell valahol lenniük a tükröknek.
Rick az ablakhoz lépett, és kinézett.
Nem ismerte a kertnek azt a részét, ahová az ablakok
néztek, de figyelmesen vizslatni kezdte a horizontot.
– Ha a tükrök összegyűjtötték a nap fényét, akkor a tük-
röknek az ablakkal szemközt kell lenniük… A nap nyuga-
ton megy le, ott ni… vagyis az ellenkező irányban kel fel,
ott… Tehát a tükrök valahol a szobrok közelében van-
nak…
– Ízisz és Ozirisz – dünnyögte Maruk.
– Tessék?
– A két szobor Íziszt és Oziriszt ábrázolja, a két sze-
relmest. Miután Oziriszt Széth egy csellel megölte, testét
feldarabolta és szétszórta Egyiptom földjén. Ízisz bolyon-
gani kezdett hát a Nílus mentén, hogy megtalálja szerel-
mese maradványait. Mikor összegyűjtötte a testrészeit,
összerakta Ozirisz holttestét, és elkészítette az első múmi-

171
át, Ízisz gondoskodásának köszönhetően Ozirisz újra élet-
re kelt. – Maruk egy könnycseppet dörzsölt szét az arcán
kézfejével, majd keserűen elmosolyodott. – Furcsa –
mondta. – Talán ez az élet titka, amit a ballada két szerel-
mese keresett: a szerelem ereje, ami legyőzi a halált…
– Azt hiszem, igazad lehet – válaszolta Rick meghatot-
tan.

Jason közelebb lépett a szobrokhoz, és sokáig nézte őket.

Megpróbálta kivenni a vonásaikat a rájuk rakódott korom
alatt. A feje fölé emelte a lámpást. Arra a következtetésre
jutott, Ízisz valószínűleg a jobb oldali alak lehet, mivel a
magasban és a félhomályban egy női arc méltóságteljes
vonásait vélte kirajzolódni. A szobor keze letörött, és feke-
te, elüszkösödött arca az ablak felé nézett.
Ozirisz azonban Ízisz oldalán állt, és a nőt nézte.
Jason letette a földre a lámpást, lassan törölgetni kezdte
a hamut és a kormot a két szobor lábfejéről. A szobrok lá-
bát kőből faragott lepel borította, mely alól néhány növény
bújt elő az évek múltával.
„Az élet, ami halálból születik” – gondolta Jason.
Lehajolt, hogy felemelje a lámpást. És akkor hirtelen
észrevette: Ozirisz fején valami megcsillant a nap fényé-
ben.
– Rick! – kiáltotta. – A tükör! A tükör! Megtaláltam!
Ott van Ozirisz fején!
A hátuk mögött a nap lassan kezdett eltűnni a dűnék
mögött.
– Tudtam, hogy még jól fog jönni! – kiáltotta Rick, és
nagy büszkén előhúzta a batyuból a kötelet, amit egészen
idáig cipelt a Villa Argóból.

172
 AZ ELHAGYOTT FOLYOSÓK

Gyors és gyakorlott mozdulatokkal hurkot kötött rá, és

Ozirisz nyakába hajította.
– Reméljük, hogy Ozirisz megbocsátja nekünk a tiszte-
letlenséget – motyogta Jason, mielőtt megragadta volna a
kötelet, hogy felmásszon a szoborra. – Maruk, mondj va-
lami imát, jó?
– Te meg vigyázz magadra! – válaszolta a lány.
– Viccelsz? Ez gyerekjáát… – a kő, amire Jason rátette
a lábát, nagy reccsenéssel letörött.
A fiú nyöszörögve bukfencezett végig a padlón, de a
következő pillanatban már talpra is ugrott, és még a hamut
sem porolta le magáról. Elszégyellte magát az esés miatt,
így hát, hogy szégyenét leplezze, gyorsan újra munkához
látott.
Megragadta a kötelet, és csak a kezével kapaszkodva
mászni kezdett felfelé. A következő pillanatban már el is
érte Ozirisz kezét, és felkapaszkodott rá. A szobor arca a
feje magasságában volt. Visszadobta a kötelet, majd le-
szakított egy darabot a vászonból, és törölgetni kezdte vele
a szobrot.
– Jason! – kiáltotta Maruk. – A nap mindjárt lemegy.
A fiú teljes erőből dörzsölni kezdte a szobor felületét,
sűrű, fekete koromfelhőt verve fel maga körül, ami egy
pillanatra teljesen elhomályosította a látását.
A következő percben már megfordult a fejében, hogy
talán tévedett. Ám kitartását végül siker koronázta: má-
sodszor is meglátta a felvillanó fénypontot.
Igaza volt tehát: a fekete hamuréteg alatt valóban egy
tükör csillogó felülete bújt meg.

173
– Ízisz fején is kell lennie egy tükörnek! – kiáltotta Jason,
mikor az első tükör már majdnem teljesen előbukkant a
hamuréteg alól.
Leoldotta hát a kötelet Ozirisz nyakából, és a földre ej-
tette. Rick habozás nélkül felkapta, és a következő pilla-
natban már fent is volt az istennő ölében. Akárcsak Jason,
ő is a vászon egy darabját használta, hogy megtisztítsa a
szobrot, és nemsokára kiderült, hogy a barátja megérzése
helyes volt: az Ízisz homlokát övező korona tetején ott
volt a másik tükör.
– Megvan! Megvan! – kiabálta kitörő örömmel.
Ekkor a nap utolsó fénysugarai bevilágították a hori-
zontot, és úgy vetültek rá Ozirisz arcára, mint valami fé-
nyes nyílvessző.
Egy pillanatig Jason ott állt a ragyogó fénysugárban,
amelyben fekete porszemcsék táncoltak. Majd arrébb lé-
pett, és megpróbált az istenség válla mögé húzódni. Várt,
de nem történt semmi.
Maruk vette észre a hibát a földről.
– Nem egymásra néznek! A két szerelmes nem egymás-
ra néz! A tükrök nem verik vissza a fényt egymás felületé-
ről!
Valóban, a fénynyaláb Ozirisz tükréről Ízisz vállára vi-
lágított, nem messze a fején viselt tükör lapjától. Ott azon-
ban elenyészett.
– Ízisz tükrét nem lehet mozgatni! Rögzítve van – kiál-
totta Rick, miután megpróbálta elfordítani.
– Lehet, hogy nem is a tükröt kell mozgatni – válaszol-
ta Jason. – Hanem a szobrot!
Lecsusszant a mélybe, és pár pillanatig himbálózott
Ozirisz karjába kapaszkodva. Aztán nagy lendületet véve a
földre ugrott, és az istennő szobrához rohant.

174
 AZ ELHAGYOTT FOLYOSÓK

– Gyerünk, mozdulj meg! – kiáltotta a szobornak, mi-

közben teljes erőből nekifeszült a talapzatnak. – Gyerünk!
Nézz szépen a szerelmed szemébe!
De a napsugár még mindig csak Ozirisz tükrét világítot-
ta meg.
– Gyorsan! – kiabálta Rick, és beletartotta kezét a szo-
bát megvilágító fénycsóvába.
Maruk odarohant Jason mellé, és ő is lökdösni kezdte a
szobrot.
És akkor, elképesztően lassan, a szobor megmozdult.
Ízisz lassan elfordult az ősrégi sínen. Súlya alatt elsze-
nesedett fadarabok recsegtek. A saját tengelye körül for-
gott, lassan, méltóságteljesen, míg végül szembe nem ke-
rült szeretőjével.
Mikor a tekintetük találkozott, a napsugár táncolni kez-
dett koronáik között. A nap még egyszer, utoljára megcsil-
lantotta fényét a tükrök között, mielőtt végleg lebukott
volna a láthatáron.
Ekkor látta meg Rick Ízisz istennő karjából a
Seholsincs szoba fényküszöbét.

Nestor sántikálva vágott át a kerten, a szakadó esőben. Az

udvarban parkoló kocsiból dob és elektromos gitár fülsike-
títő hangja dübörgött.
A fák között álló kertészlak ajtaja tárva-nyitva volt, és
bentről meleg, sárgás fény kúszott ki az udvarba.
Nestor nyitva felejtette. Most, megfeledkezve hátfájásá-
ról, lehajolt, és óvatosan megkerülte az egész kertet.

175
 – Hol vagy? Hol vagy? – dünnyögte magában, miköz-
ben igyekezett megkülönböztetni a dolgok körvonalait a
félhomályban.
A világítótorony fénye ekkor bevilágította a kertet, és
Nestor végre megtalálta a talicskát. A japáncseresznyefa
törzse mögött volt, pontosan ott, ahol a munka végeztével
hagyta.
Fogta a lapátot, ami a talicskában feküdt, és egy párszor
meglendítette a levegőben a feje felett. Nem volt épp a
legtökéletesebb fegyver, de a semminél jobb volt.
Bárhogy is, be kell érnie ezzel.

Amikor belépett a házba, Manfredet az íróasztalnál találta,

épp az egyik fiókban kotorászott.
– Kifelé innét! Most rögtön! – üvöltött rá Nestor, és fél-
reugrott az ajtóból, maga elé tartva a lapátot. – Ki innen,
mielőtt én kergetlek el!
Manfred felhorkant, a zsebébe csúsztatott valamit, és a
kertész felé fordult.
– Látom, végre meggondoltad magad, és kijöttél a ház-
ból. Nem tanítottak meg rá, hogyan kell bánni a vendég-
gel?
– Tedd vissza a helyére, amit elvettél!
– Ugyan mit vettem volna el?
Nestor megsuhintotta a lapátot.
– Azt mondtam, tedd vissza oda, ahonnan elvetted!
Manfred felemelte a kezét.
– Ugyan… Ne húzd fel magad, öreg! – mondta, miköz-
ben kabátjáról esőcseppek hullottak az íróasztalon fekvő
papírokra.
Nestor keze reszketni kezdett, hát erősebben megszorí-
totta a lapát nyelét.

176
 AZ ELHAGYOTT FOLYOSÓK

Manfred a sebes orrára mutatott, amin ott billegett a tö-

rött napszemüveg.
– Látod, mit művelt a te kis barátnőd? Eltörte az orro-
mat.
– Túl jól bánt veled… Kifelé innen! És tedd vissza a
helyére, amit elvettél!
Manfred kezében egy kulcs jelent meg. Régi, rozsdás
kulcs volt, olyasmi, mint a másik négy, ami az időkaput
nyitotta.
– Erre gondolsz? – kérdezte Oblivia Newton sofőrje
gonosz mosollyal az arcán, majd hirtelen megrázta a fejét.
– Sajnálom, de nem hinném, hogy visszaadhatom. Épp
most találtam rá, és az az érzésem, hogy a kisasszony na-
gyon fog örülni neki. Hé! Vigyázz azzal a lapáttal! – kiál-
totta Manfred, amikor Nestor fenyegetően felé suhintott a
lapáttal.
– KIFELÉ!
A két férfi lassan kerülgetni kezdte egymást a szobá-
ban, néhány lépés távolságot tartva, mint két támadásba
lendült vadállat. Egyik oldalon Nestor a lapáttal, a mási-
kon Manfred a feje fölé tartott kulccsal.
– A te kis barátnőd bántott engem – mondta Manfred. –
Én csak meg akartam látogatni, hogy együtt megigyunk
egy csésze finom teát.
– Tedd vissza a kulcsot a helyére! – üvöltötte Nestor, és
az asztalra csapott a lapáttal.
– Különben?
– Tedd le!
Ekkor Manfred megállt háttal a bejárati ajtónak, és las-
san hátrálni kezdett kifelé.
– Jól van, jól. Itt hagyom. Most már úgyis tudom, hol
kell keresnem. Talán visszajövök érte pár nap múlva. Ki-

177
hátrált a kertészlakot körülvevő tornácra, és lelépett a két
lépcsőfokon, ami a kertbe vezetett. – Talán akkor jövök
vissza, ha minden gyerek itthon van, mit szólsz hozzá?
– Tedd le a kulcsot a földre, aztán menj a kocsidhoz, és
tűnj el innen!
Manfred lassan leengedte a kezét, amelyikben a kulcsot
tartotta, mintha engedelmeskedne Nestor utasításának.
– Hol vannak a gyerekek? Bezártad őket a házba? Vagy
elküldted őket valahova? Mondjuk Ulysses Moore után?
Nestor dühösen nekicsapta a lapátot a tornácnak.
Manfred ijedtében ugrott egyet, majd megragadta a lapát
másik végét, és megrántotta.
A kertész elvesztette az egyensúlyát és a földre zuhant.
Legurult a tornácról, egyenesen a vizes fűbe.
Mikor földet ért, úgy érezte, minden csontja darabokra
törött.
A háta mögött Manfred visszatette a kulcsot az esőka-
bátja zsebébe.
– Sajnálom, öreg. Pedig egész jó ütés volt…
Nestor megpróbált felállni. A jéghideg esővíz befolyt a
kabátja alá.
Végül nagy nehezen sikerült feltérdelnie. Ekkor a sze-
me sarkából látta, hogy a lapát a magasba lendül. Manfred
lesújtani készült.
Oldalra vetette hát magát, hogy elkerülje az ütést. Egy
hajszál híja volt.
– Jók a reflexeid ahhoz képest, hogy milyen öreg vagy!
– kuncogta Manfred.
Nestor rúgása pont a gyomorszájánál érte.
Köhögni kezdett, és kétrét görnyedt. A napszemüvege
leesett a földre, és Manfred tapogatózva kutatott utána a
vizes fűben.

178
 AZ ELHAGYOTT FOLYOSÓK

– Ezt nem kellett volna, öreg! Most feldühítettél!

Másodszor is felemelte a lapátot.
Abban a pillanatban azonban a kocsiban elhallgatott a
zene.

179
180
M íg a nap lassan leereszkedett a láthatáron, a gye-
rekek koromtól maszatosan kiszaladtak az Élet
házából, és egy teljesen szabályos, négyszög
alakú víztükör felé rohantak. A medence közepén a szere-
lem istennőjének, Hathornak, a félig tehén, félig asszony
istennőnek a szobra állt.
Csak akkor álltak meg lihegve, amikor a medence mel-
lé értek.
– Biztos vagy benne, hogy itt van? – kérdezte Jason
Ricket.
– Holtbiztos. A napsugár pontosan ide világított!
Rick leguggolt és kutatni kezdett a fűben, a medence
oldalánál.
– Itt van, ni! Megvan! – kiáltotta, és kezével ásni kez-
dett, ott, ahol a legpuhább volt a talaj.
Maruk és Jason letérdeltek mellé, hogy segítsenek. A fű
nagy földlabdákkal együtt, csomókban fordult ki a földből.
Egy homorú kőrácsot találtak a földréteg alatt, nyolc ro-
vátkolt kőpallóval. Mintha csak egy csatornafedő vagy
vízelvezető lett volna.
– Ez a fényküszöb! – kiáltotta Rick. Fogott egy kavi-
csot, és beledobta a lyukba.
A kő valami fémtárgynak ütődött, visszapattant róla,
majd egy kemény felületnek csapódott és még hármat
koppant.
– Egy lépcső lehet odalent – vélte Jason, és elhajolt,
hogy beengedjen egy kis fényt a sötét lyukba.
Ekkor Maruk felállt, és körbenézett. Egy apró, elha-
gyott oázisban álltak. Senki nem járt erre, talán mert túl
közel volt az Elhagyott folyosókhoz.

181
 – Tényleg mindenki szeme előtt volt – mondta Rick. –
Ki tudja, hányan jöttek már ide beszélgetni, és észre sem
vették a nyílást, vagy ha igen, azt hitték, egy egyszerű le-
folyó.

A rács alatt egy szűk folyosó vezetett lefelé, amelyen épp-

hogy elfért egy ember.
Jason megragadta az egyik kőrudat, és rángatni kezdte.
Az egész rács furcsán csörömpölni kezdett. De nem moz-
dult.
– Beszorulhatott… – lihegte, és újra próbálkozott. – Ki
tudja… mióta nem nyitották ki…
A negyedik próbálkozás után feladta, és hátravetette
magát a fűben.
– Szerintem inkább be van zárva – mondta Rick.
– Hallottátok ezt a zajt? – kérdezte Maruk. – A dal zen-
gő kulcsot említ.
Miközben megpróbálták kitalálni, mi okozhatta a csö-
römpölést, Rick észrevette, hogy a kőpallók alatt furcsa
rézkorongok lógnak lefelé. Bedugta a kezét a pallók kö-
zött, és megmozdította az egyik korongot. Csörömpölő
hangot adott.
– Nincs zár. Nincs semmi, csak ez a fura csengőszerű-
ség – állapította meg.
Letette a lámpást, és hasra feküdt a rácson, hogy még
egyszer megvizsgálja. A korongok a kőpallókról lógtak
egy-egy bronzhuzalon, és balra meg jobbra lehetett őket
mozgatni. Ha elmozdították őket, megváltozott a hangjuk.
– Mi a csuda akar ez lenni? – kérdezte Jason, a feje
búbját vakargatva földes kezével.
Maruk mondani akart valamit, de inkább beharapta az
alsó ajkát, és nem szólt.

182
 A ZENGŐ KULCS

Rick újra végigtanulmányozta a csengőket. Mindegyik

mozdítható volt, bár mintha össze lettek volna kötve egy-
mással. Megszámolta őket: tizenhat korong volt, minden
rúdon kettő.
– Ez nekem magas – sóhajtotta. – Fogalmam sincs, mit
kéne csinálni ezekkel.
– Talán… lehet, hogy egy óriási szisztrum… – kockáz-
tatta meg bizonytalanul Maruk, miután bátorságot gyűjtött.
Ez volt az első alkalom, hogy barátait elbizonytalanod-
ni látta egy olyan rejtvény előtt, ami számára egyszerűnek
tűnt.
– Mi? – kérdezte Jason.
– Egy szisztrum. Egy hangszer – ismételte meg a lány,
és Hathor istennő szobrára mutatott. A zene istennője egy
szisztrát tartott a kezében. És mivel a fiúk nem válaszol-
tak, így folytatta: – Egy ütős hangszer, amit többféle mó-
don lehet alakítani, attól függően, hogy milyen dalt kísér.
– És te tudod, hogyan működik? – kérdezte Jason.
– Egy kicsit le vagyok maradva a zeneórákkal, de ez
nem nehéz.
Maruk odalépett a rácshoz, és ellenőrizte a korongok
állását.
– Melyik dalhoz állítsam?
– A Két szerelmes balladájához! – válaszolták kórus-
ban a fiúk.

Maruk leguggolt a nyílás fölé, és tologatni kezdte a koron-

gokat a kőpallókon, míg végül meg nem kapta a megfelelő
hangot.
– Kész – mondta, és felállt.
– Kész? Micsoda? – kérdezte Jason. – Hiszen nem tör-
tént semmi.

183
 – Talán, mert nem is kell történnie semmi különösnek –
mondta Rick. Lehajolt, megragadta a rácsot, és húzni
kezdte. Megint hallották a csörömpölést, de a rács nem
engedett.
Rick már épp feladni készült, amikor a fedő mintha pár
centit megmozdult volna, és lassan felemelkedett.
A vörös hajú fiú kibillent az egyensúlyából, és majd-
nem hanyatt esett, de Jason elkapta, és segített neki a föld-
re tenni a rácsot, közvetlen a lyuk mellé.
Aztán felfordították, és akkor végre megértették, ho-
gyan is működik a szerkezet. A korongokat kis súlyokkal
és kötelekkel kötötték össze. Ha a helyes sorrendbe ren-
dezték őket, a kötélrendszer felengedett egy vastagabb kö-
telet, ami különben alulról a falhoz rögzítette a rácsot.
– Nagyon okos szerkezet – állapította meg Rick, elbű-
völve vizsgálgatva a köteleket.
Jason felkapta az olajlámpást, és a folyosó bejáratához
lépett. A szíve őrülten kalapált.
– Úgy kell annak, aki nem hitt nekünk! Menjünk! – ki-
áltotta, és rálépett a sziklába vájt keskeny csigalépcső első
fokára.
Ekkor azonban az egyiptomi lány a vállára tette a kezét.
Megfordult.
– Nagy voltál – mondta a lány.
Jason rámosolygott.
– Te voltál nagy, a szisztrával…
– Hát igazából mind nagyok voltunk! – felelte a lány,
és másik kezét Rick vállára tette.
– Csak a szerencsén múlott! – legyintett Rick.
– Igen, a Szerencsén! – bólintott Jason, és a magasba
emelte a lámpát. – A 10-es számú nagy arkánum.

184
 A ZENGŐ KULCS

– Ez azt jelenti, hogy ő is benne volt a játékban – tette

hozzá Maruk.

Elindultak lefelé.
A lépcső meredek volt és bizonytalan. Épphogy a sar-
kuk elfért a lépcsőfokokon, amelyeknek ráadásul a magas-
sága is folyton változott. Minden lépésüket egy kisebb
puffanás kísérte hát.
– Erről nem szólt az ének – mérgelődött legelöl Jason
az olajlámpással a kezében, melynek fénye úgy villódzott,
mint egy viharba került hajóé.
Dohos, fülledt szag volt odalent. A lámpa lángja meg-
perzselte a falakról lógó vastag, függönyszerű pókhálókat.
Apró állatok neszezését hallották lentről, akik megrémülve
a betolakodóktól, gyorsan fedezéket kerestek a sötétben.
Sok-sok év telhetett el azóta, hogy valaki utoljára betette a
lábát ide.
– Megjöttünk! – mondta Jason, amikor nem találta a
következő lépcsőfokot a lába alatt. – Leértünk!
Felemelte a pókhálókkal borított lámpát, és végre kör-
bevilágított a Seholsincs szobában.

Julia az ablaknál maradt. Amikor látta, hogy Nestor a föld-

re zuhan, nem habozott. Kirohant a szalonból, le a lép-
csőn, majd ki az oszlopcsarnok üvegajtaján át a kertbe,
egyenesen Manfred kocsijához. Valahogy el kellett terel-
nie a férfi figyelmét. Egyetlen dolog jutott az eszébe: be-

185
szállt, lekapcsolta az üvöltő zenét, majd kimászott a kocsi-
ból, és elbújt a sárhányó mögé.
– Hé! – kiáltotta Manfred a zuhogó esőben. – Csak nem
előbújt a kiscica a vackából?
– Ne, Julia! – üvöltötte Nestor a földről. – Menj be!
Csukd be az ajtót! És ne engedd be!
A Villa Argo ajtaja nyitva volt, alig pár lépésnyire Julia
háta mögött, de ő nem mozdult a kocsi mögül.
– CSUKD BE AZ AJTÓT! – üvöltötte Nestor másod-
szor is.
Ekkor Manfred hirtelen futásnak eredt az ajtó felé,
hogy bejusson a házba.
Julia mozdulatlanul várt, míg az esőkabátos férfi a ko-
csi mellé ért. Amikor az alakja feltűnt a sárhányó mellett,
a kislány kiugrott az autó mögül, és elgáncsolta.
Manfred a földön találta magát, anélkül hogy értette
volna, mi is történt pontosan, hiszen az előbb még a ház
felé rohant. A következő pillanatban pedig már a földön
feküdt. Mikor kinyitotta a szemét, egy pocsolyát látott
maga előtt, melynek közepén, mint egy kis hajóroncs, ott
feküdt a kulcs, amit a kertész íróasztalából lopott el, és
ami kiesett a kabátja zsebéből.
Ekkor Julia kiugrott a rejtekhelyéről, lehajolt és felkap-
ta a kulcsot a földről, majd megfordult, hogy visszaszalad-
jon a házba. Ám közte és a nyitott ajtó között ott feküdt
Oblivia Newton sofőrje.
A világítótorony fénycsóvája végigfutott a kerten.
– Julia! – kiáltotta Nestor az esőben. – Menj onnan!
Fuss!
Nem kellett kétszer mondania, Julia megfordult, és ro-
hanni kezdett a zuhogó esőben. Hallotta, hogy Manfred
feláll, és káromkodik.

186
 A ZENGŐ KULCS

A kislány futott, hátra sem nézve egészen a tengerpar-

tig. Elért a sziklaszirt szélére, ahol a lépcsősor kezdődött.
Oda, ahol Jason előző nap a mélybe zuhant.
Ott megfordult, és hunyorgott egy darabig, hogy ki tud-
ja venni Manfred alakját az esőben, majd a feje fölé emel-
te a kulcsot.
– Ha kell, gyere ide és vedd el! – kiabálta. – Gyere, és
vedd el, ha mered!
A szél belekapott a hajába.
A kertben a férfi először a Villa Argo nyitott ajtajára,
majd a lányra nézett. Úgy nézett ki, mint egy esőkabátba
csavart hatalmas mamut.
– Ne, Julia! Menj onnan! – Nestor is felállt.
Manfred habozott egy pillanatig, majd döntött.
Elindult Julia felé.
– Add ide a kulcsot!
Julia elmosolyodott, pedig a szíve majd kiugrott a
mellkasából félelmében. De ő diktálta a szabályokat.
– Add ide a kulcsot, te vakarcs! – mondta másodszor is
Manfred egy mennydörgés közepette.
A fénycsóva megint fordult.
– Ha közelebb jössz, bedobom a tengerbe!
Manfred megállt mintegy három lépésre tőle. Az eső-
kabátja lobogott a szélben.
– Vigyázz, mit csinálsz, kislány! – fenyegetőzött a férfi.
– Vigyázz te! – vágott vissza Julia, és megbillegtette a
kulcsot az ujja hegyén. – Mert véletlen le találom ejteni!
– Julia! – kiabálta Nestor Manfred háta mögül.
– Szólt a nagypapád, kislány – süvítette Nestor. – Miért
nem válaszolsz?
– Mert épp beszédem van egy nagy esőkabátos disznó-
val! – kiáltotta Julia.

187
 A szóban forgó disznó előrevetette magát. Egy szempil-
lantás alatt eltűnt a három lépés távolság kettejük közül.
A lány azonban nem várta meg, hogy odaérjen. Végtére
is nemhiába volt ő Julia Covenant, a művészitorna-bajnok,
a sprintverseny győztese és az iskolai röplabdacsapat leg-
jobb játékosa.
Egyetlen ugrással oldalra vetette magát, és elhajította a
kulcsot a sziklaszirten túlra. Egy hatalmas vizes tömeg sú-
rolta az arcát.
A világítótorony fénycsóvája fordult egyet.
Manfred eltűnt a mélyben.

188
189
J ason egy fénykört írt le maga körül, ahogy körbefor-
dult a lámpával. A Seholsincs szoba hosszú volt és
keskeny; egy sötét, pókhálókkal teli ősrégi terem,
melyet a sziklába vájtak. Jason lámpájának fénye bizony-
talanul villódzott az oxigénben szegény poros levegőben.
A fal mentén két sor aranyszarkofág állt egymással
szemben. A szarkofágok között vékony kőpalló húzódott,
amely egy mindenféle tárgyakkal telizsúfolt oltárféleség-
hez vezetett.
– Kik lehetnek? – kérdezte Jason, megvilágítva a szar-
kofágok tetején lévő aranymaszkokat. Az ősrégi, évezre-
des arcok szigorú tekintettel meredtek rá.
– Az alapítók – válaszolta Maruk. – Azok, akik a ten-
gerről érkeztek, és felépítették az Élet házát.
Az alapítók arca egyenesen előre nézett. Mozdulatlanul
és méltóságteljesen álltak évezredek óta hosszú, szoros kő-
ruhájukban. Karjukat oldalukhoz szorították, míg lábfejük
egy-egy teknősbéka hátán nyugodott.
A gyerekek csöndben, egyetlen szó nélkül bámulták a
különös helyet.
– Oda nézzetek! Az öregember igazat mondott! – szó-
lalt meg Rick elsőként, és letérdelt a földre. A lépcső aljá-
ban három aprócska poros szobor állt: három kicsi elefánt-
csont teknősbéka.
Ugyanaz a három teknősbéka, amelyet Salton Cliff bar-
langjában az ajtó fölött láttak. Jason nagyot nyelt, majd
hátrafordult, és újra körülnézett.
Lépett előre egy párat. Úgy érezte, mintha friss havon
járna. A kőpadlót egy-két centi vastag, finom homokréteg
borította.
– Azt hiszem, el kéne jutnunk az oltárig – mondta.

190
 A SEHOLSINCS SZOBA

Az olajlámpa halovány fénye nyugtalanul táncolt a

szarkofágok kifejezéstelen arcán.
Maruk elindult utána. Megint előhúzta ruhája alól a
nyakéket, és két kézzel megszorította. Ujjai elfehéredtek
az erőlködéstől.
Rick zárta a sort, aki aggódó tekintettel kémlelt körbe.
Nem érezte túl jól magát itt lent, a csend és a sötétség
birodalmában. Az volt az érzése, hogy megzavarják az
alapítók álmát.
A terem teli volt furcsa hangokkal. Távoli puffanások,
vízcseppek csöpögése törte meg a csendet. Rick megeskü-
dött volna rá, hogy időnként sziszegést hall, de aztán el-
hessegette magától a gondolatot. „Csak a képzeletem játé-
ka” – gondolta magában.
A három gyerek lassan, lépésről lépésre közeledett a
különböző tárgyaktól roskadozó oltárhoz. Az alapítók szi-
gorú tekintettel figyelték őket.
– Mindjárt ott vagyunk – suttogta Jason, elhessegetve
maga elől a pókhálókat. Felemelte a lámpát, hogy fényénél
valami olyan tárgyat keressen, ami hasonlíthat egy térkép
tartójára.
Aztán hirtelen megtorpant.
– Mi van, Maruk? – kérdezte.
– Semmi, miért? – felelte a lány a háta mögül.
– Akkor elengednéd a vállam? Így nem tudok haladni.
– De hiszen hozzád se értem.
A lámpa fénye vészjóslóan villódzott.
– De ha ez nem a te kezed – motyogta Jason lassan
formálva a szavakat –, akkor… mégis mi van a válla-
mon?
– Világíts ide, Jason. Nem látok semmit.

191
 Rick hirtelen megtorpant és hátrafordult, egyenesen a
két sor szarkofág irányába. Egy pillanatra az volt az érzé-
se, hogy valami megmozdult az egyik szobor tövében.
Jason lassan felemelte a lámpát, és a bal válla irányába
világított.
– Jaj, ne! – üvöltötte Maruk. – Jaj, Jason!
A fiú csigalassúsággal fordította el a fejét.
A valami sziszegő hangot adott, és a következő pilla-
natban egy sárga szempár nézett farkasszemet vele.
Egy kígyó volt.
Jason elfojtotta az üvöltést, és a lámpát tartó kezével le-
söpörte az állatot a válláról. A hüllő leesett a földre, teker-
gett egy párat a homokban, majd eltűnt a sötétben.
– Hú, ezt megúsztam! – sóhajtott fel Jason megköny-
nyebbülten, majd újra a magasba emelte a lámpát.
Amikor meglátta, mi veszi őket körül, Maruk hatalma-
sat sikított. Rick, aki néhány lépéssel mögöttük járt, kővé
dermedt a félelemtől.
A terem tele volt kígyókkal. Kígyók lógtak a mennye-
zetről, kígyók sziszegtek a kőpadlót borító homokréteg
alatt, és kígyók bújtak elő a szarkofágokból. Mindenfelé
sziszegő hüllők tekeregtek egymás hegyén-hátán. Néha
megtámadták egymást minden látható ok nélkül, majd hir-
telen visszahúzódtak a sötétbe. A gyerekek érkezése feléb-
resztette őket.
– Rick? – dadogta Jason. – Mit csináljunk?
A kígyók tovább hullottak a mennyezetről, tompa puf-
fanással érve földet.
– Rick?
– Cssst! Gondolkodom…
– Nem tudnád egy kicsit gyorsabban csinálni?
Maruk motyogott valamit.

192
 A SEHOLSINCS SZOBA

– A kígyók süketek – emlékeztette Rick, miközben lá-

zasan igyekezett emlékezetébe idézni mindent, amit csak a
hüllőkről tanult. – Egy dolog idegesíti őket, a rezgés.
– Nagyszerű. Akkor hát ne rezegjünk, oké?
– És… azt hiszem, félnek a tűztől… meg talán a fénytől
is.
– Hát ez remek. Sőt fantasztikus. Egyetlen olajlámpánk
van.
Jason leeresztette a lámpát a lábához, és körbefordult
vele. A sziszegő állatsereglet vadul menekülni kezdett.
Maruk felsikított.
– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha minél gyorsabban
eltűnünk innen – mondta Rick. – Most még bénultak ezek
a vadállatok, de…
– Szerinted mérges kígyók?
– Nem tudom. Lehet.
– Én megpróbálom! – mondta Jason hirtelen. – Már
majdnem meg tudom érinteni az oltárt!
Rick rémülten nézett rá.
– Ne, Jason! Ne csinálj őrültséget! Ki kell hátrálnunk
innen, vissza a lépcsőhöz. Aztán el kell tűnnünk, amíg
nem késő!
– De Rick, csak egy méterre vagyok az oltártól.
– Az lehet, de a föld tele van mérges kígyókkal! – üvöl-
tötte Maruk.
– Lehet, hogy csak egyszerű kígyók – vágott vissza
Jason. – Ti csak maradjatok nyugton!
– Jason!
A fiú felemelte a lámpást, és két lépést tett előre.
Az oltár telis-tele volt mindenféle tárggyal, amelyeket
vastagon borított a por, a homok és a pókhálók: ékszerek-

193
kel teli korsókkal, apró kőszobrokkal, fésűkkel, papirusz-
tekercsekkel és fadobozkákkal.
– Gondolkozz, Jason, gondolkozz! – biztatta magát, és
még egy lépést tett az oltár felé. Kilmore Cove térképe
bárhol lehetett a rengeteg holmi között.
Maruk nyöszörgő hangot hallatott, és Jason felé fordult,
kezében a lámpával.
Majd visszafordult az asztalhoz, és tovább törte a fe-
jét.
– Gondolkozz, Jason! – mondta magának még egyszer,
és felidézte magában az üzenet szövegét. „Ui.: Jobbnak
láttam biztonságba helyezni a térképet a Seholsincs szo-
bában.”
A térkép nem lehet itt régóta. Talán néhány éve.
Jason kinyújtotta a kezét, és tapogatni kezdte az oltár
tetejét, ott, ahol a legkevesebb volt a pókháló.
Egy doboz, egy melltű, egy aranyozott szobrocska…
Mit kell keresnie pontosan?
– Jason! – kiáltotta Rick a háta mögül. – Mozogj már!
Itt tekeregnek a lábam körül!
Jason végighúzta a kezét a porban, és felemelt néhány
tárgyat.
A térkép. Kilmore Cove térképe. Hol lehet? Egy biztos
helyen kell lennie…
„Talán… – gondolta – …aki idehozta, pont a legrégeb-
bi tárgyak között rejtette el, hogy elterelje róla a figyelmet.
Gondolkodj, Jason! Vagy inkább csak hagyd, hogy a meg-
érzéseid vezessenek!”
Ekkor leeresztette a lámpát, és letette maga mögött a
földre.
– Jason?

194
 A SEHOLSINCS SZOBA

A fiú becsukta a szemét, és koncentrált. Elképzelte,

hogy ő lép be ide a térképpel a kezében, amit el akar rejte-
ni biztos helyre. Egy fontos térképpel. A térképpel, amit
Oblivia Newton nem találhat meg. Elképzelte, hogy felfe-
dezi az Élet házának legtitkosabb szobáját, egy szobát,
amit ezernyi mérges kígyó őriz.
Szíve a torkában dobogott, a halántéka lüktetett.
Mély lélegzetet vett.
Felfordította a tenyerét, benyúlt az oltár lapja alá. Meg-
érintette a követ, majd finoman megnyomta.
Takk.
Egy könnyű tárgy esett a tenyerébe.
Jason kinyitotta a szemét. Egy pillanatig csak apró, vil-
lódzó pontokat látott, hisz olyan erősen szorította össze
szemhéját, hogy belesajdult a szeme.
Mikor kihúzta kezét az oltár lapja alól, egy lapos fake-
retet látott.
Megfordult, és a lámpa fénykörébe tartotta, hogy job-
ban lássa.
Egy megfakult, sárgás térkép volt. A bal alsó sarkában,
díszes keretben a következő szöveg állt:

195
 Jason eltátotta a száját. Majd két társára nézett, és elki-
áltotta magát:
– Megtaláltam! Megtaláltam! Megvan Kilmore Cove
térképe!
Ebben a pillanatban a lámpa fénye kihunyt!

196
197
 mikor sötét lett, Jason erősen megmarkolta a kere-

A tet, Rick üvöltött egyet, Maruk pedig hangosan

imádkozni kezdett.
Sziszegő, tekergő sötétség vette őket körül.
– Ne mozogjatok! – kiáltotta Rick, és matatni kezdett a
batyuban.
– Meg sem moccantunk! – válaszolta Maruk, egy pilla-
natra abbahagyva az imádkozást.
Rick kutatott még egy darabig, majd végre megtalálta a
gyufát, és meggyújtott egy szálat.
Riadt ábrázata felvillant a gyufa lángjának fényében.
– Újra meg kell gyújtanunk a lámpát! Jason, add oda
Maruknak! Gyorsan!
Jason lehajolt a sötétben, és megragadta a lámpát. Mi-
kor a gyufa elaludt, Rick meggyújtott egy másikat.
– Nem tudnád inkább te ideadni a gyufát? – csattant fel
Jason.
– Gyerünk már, add oda a lámpát Maruknak!
Jason tett egy lépést Maruk felé, és odanyújtotta neki a
lámpát.
– Megvan! – mondta a lány.
A gyufa megint kialudt Rick kezében, és a fiú már
gyújtotta is a harmadik szálat.
– Gyerünk, Maruk, lépj hátra egyet! Itt vagyok. Add
ide…
Nem tudta befejezni a mondatot, mert egy kígyó esett
Maruk fejére. A lány óriásit sikított, és a lámpával söpörte
le magáról az állatot.
A lámpa kirepült a kezéből, az egyik alapító szarkofág-
jához csapódott, és ripityára törött. Maruk sikítozva ro-

198
 VÉGKIFEJLET

hanni kezdett a kijárat felé, feldöntve maga körül mindent,

amit csak ért, Ricket is beleértve.
– Futás! – kiabálta Jason, és a nyomába eredt.

Üvöltve rohantak fel a lépcsőn, míg végül kifulladva, de

épen és egészségesen bukkantak ki a kertben.
Nem volt azonban idejük fellélegezni, mert alig dugták
ki a fejüket a nyíláson, máris szembe találták magukat a
fiatal egyiptomival. Az ifjú kezében kés villant.
– Legyetek jó gyerekek, és meg ne moccanjatok! – pa-
rancsolta az egyiptomi, és a kút felé irányította Marukot és
Ricket.
Ezután megragadta Jasont, aki kis híján visszabújt az
alagútba, és egyetlen mozdulattal a másik kettő mellé lök-
te.
– Nagyszerű! – szólalt meg az ifjú háta mögött Oblivia
Newton. – Íme, visszatértek a híres felfedezők a küldeté-
sükből!
Az ég vérvörösen izzott a háta mögött.
A nő egyenesen Jasonhöz lépett, aki igyekezett elrejteni
a háta mögött a térképet.
– Nézzenek csak oda! Kit látnak szemeim? A híres
Jason Covenant!
– Mit akarsz? – kérdezte Jason, miközben hasztalan
igyekezett átvergődni a medence túloldalára.
Oblivia közelebb hajolt hozzá.
– Tényleg nem sejted? – kérdezte, majd intett az egyip-
tominak hogy vegye el a térképet.
– Ne! – kiabálta Jason, teljes erőből rúgkapálva.
A következő pillanatban azonban hatalmas ütés érte a
fejét. Eszméletlenül rogyott össze.

199
 – Gyáva féreg! – csattant fel dühösen Rick, de a követ-
kező másodpercben egy erős rúgás őt is földre terítette.
Maruk lehajolt, hogy felsegítse.
– Tolvaj! – sziszegte oda mérgesen Obliviának.
A Kilmore Cove-i kisasszony kitépte az ifjú kezéből a
térképet, és egy megvető pillantást vetett Marukra.
– Hát te meg ki a csuda vagy ezzel a nevetséges haj-
tinccsel? Csak nem a híres Julia?
– Maruk vagyok, a Nagy Írnokmester lánya!
– Ó jaj, kérlek, bocsáss meg a tévedésért! – kiáltotta
Oblivia Newton gúnyosan, miközben le sem vette szemét
a szerzeményéről.
Egy határozott mozdulattal kettétörte a keretet, kitépte
belőle a térképet, és elégedett mosollyal kisimította.
– Megvagy… Milyen régóta kerestelek már téged,
Kilmore Cove térképe! Te egyetlen és felbecsülhetetlen
értékű kincs! Végre az enyém vagy!
– Tolvaj! – visította Maruk.
– Tedd el láb alól! – utasította Oblivia az egyiptomit,
anélkül hogy felnézett volna a térképből. – A másik kettőt
meg dobd be a kígyóknak vacsorára!
Ezután összetekerte a térképet, és a ruhája alá rejtette.
Az ifjú a magasba emelte a kést, és fenyegetően Maruk
felé indult. Jason eszméletlenül feküdt a földön, Rick pe-
dig a hasát ért rúgás miatt nem tudott feltápászkodni.
– Megállj! – kiáltotta ekkor egy ellentmondást nem tűrő
hang.
Az Elfeledett térképek boltjának tulajdonosa lépett ki
sántikálva az árnyékból.

200
 VÉGKIFEJLET

– Világosan megegyeztünk, nem! Har! – recsegte, fájdal-

masan vonszolva dagadt lábait. – Tied a térkép, enyémek a
kölykök!
– Csinálj velük, amit akarsz, öreg! – válaszolta Oblivia.
– Nekem már semmi dolgom itt!
– Har! Har! Nagyszerű! Remek! Ha éppen tudni aka-
rod, Talos és én reméljük, hogy soha többé nem látunk vi-
szont! Har! – mondta az öreg, majd a fiúhoz fordult, és
dühödt pillantást vetett rá. – Hogy mertél engedelmesked-
ni egy ilyen parancsnak? Ezek csak gyerekek… Har! 32-
es szabály: gyereket nem lehet. Talán nem tanítottalak
meg rá?
Oblivia gúnyosan felkacagott.
– Te pedig ne nevess, papnő! Har! Csak azért hagyom
meg neked a térképet, hogy lásd, még mindig ér valamit a
szavam ebben a városban.
Ekkor az öregember előrenyújtotta egyik dagadt lábát,
és megbökte vele Metsző Nyelvű eszméletlen testét.
– Na meg azért, mert ez még él! – tette hozzá, majd
szigorú tekintettel Obliviához fordult. – Tűnj el innen, mi-
előtt még meggondolom magam, és úgy döntök, hogy
örömet okozok Talosnak!
– Rendben. Parancsold meg az emberednek, hogy vi-
gyen ki innen! – válaszolta Oblivia. – Akkor nem látsz
többé!
Az Elfeledett térképek boltjának tulajdonosa intett a fi-
únak, és az elindult a nővel együtt a kert kijárata felé.
Az öreg lehajolt Rickhez.
– Hé, Kőszívű, hogy vagy?
Rick köhögött néhányat, mielőtt megszólalt volna:
– Miért hagytad elmenni? – kérdezte végül.

201
 – Mert a szavamat adtam rá! Har! És mert fizetett a
térképért.
Maruk eközben mert egy kis vizet a szökőkútból, és
megmosta vele Jason arcát.
– A barátodat csúnyán helyben hagyták, Kőszívű, de…
A víznek hála, Jason hirtelen köhögni kezdett, és visz-
szanyerte az eszméletét.
– Har! Azt hiszem, kutya baja.
– Hova mentek? – kérdezte Jason a szemét dörzsölget-
ve.
– Elmenekültek a térképpel – válaszolta Maruk.
Amikor Jason meglátta az öreget, elkerekedett a szeme.
– Te meg mi a csudát keresel itt? Vagy úgy! Értem
már! Szóval te tehetsz róla, hogy Oblivia megszerezte a
térképet!
Az öreg védekezően emelte fel a kezét.
– Látom, az ütés nem vette el a nyelved élét. Nem én
loptam el a térképet. Nekem csak fizettek, hogy megtalál-
jam. És mint mindig, sikerült. Har, har… – mondta, és bi-
cegve hátralépett. – Har! Napnyugtakor még jobban fáj-
nak ezek az átkozott lábak!
Ezután odalépett a rácshoz, ami még mindig el volt
mozdítva a lépcső fölül.
– Olyasmit csináltatok, amit soha nem gondoltam volna
– mondta a fejét csóválva. – Hathor kútja alatt! Ki hitte
volna! Har har!

202
 VÉGKIFEJLET

Mikor Oblivia kilépett a kertből, elbúcsúzott a fiútól, és

gyorsan távozott. Többször is megállt menet közben, hát-
ranézett, de úgy tűnt, senki nem követi.
A biztonság kedvéért legalább ötször letért az útról,
majd minden alkalommal, amikor visszakanyarodott,
megállt és körbenézett.
Amikor már egészen biztos volt benne, hogy a fiú a
boltból nem követi, elindult a Gyógyítók városrésze felé.
Elővigyázatosságból még utoljára megállt az úti céljá-
val szemközti sarkon, és várt néhány percig. Türelmetle-
nül számolta magában a másodperceket; már alig várta,
hogy hazaérjen, és tüzetesen szemügyre vehesse Kilmore
Cove térképét.
Bár nagyon szeretett volna gyorsan eltűnni innen, tudta
jól, hogy nem kockáztathatja meg, hogy valaki leleplezze.
Mikor úgy vélte, hogy eleget várt, kilépett rejtekhelyé-
ről, átvágott az úton, és elindult egy azelőtt jobb időket is
látott, kétemeletes ház felé.
Még egyszer utoljára körbenézett, majd belépett a ház-
ba.
Odabent csönd honolt. A ház azelőtt adóhivatal volt, de
már jó ideje elhagyottan állt. Rossz híre miatt senki nem
bolygatta: nincs is jobb eszköz, ami távol tartja az embe-
reket a háztól, mint a befizetendő adó gondolata.
A pincében egy csomó törött korsó és nádköteg mögött
egy faajtó lapult. Ulysses Moore megpróbálta bezárni és
elrejteni ezt az ajtót is.
– Most majd megtalálom mindet… – suttogta Oblivia,
és megszorította a térképet.
Odébb rúgta a szoba közepén álló asztalt, és az ajtóhoz
ment. Fogta a macskafejes kulcsot, és a zárba illesztette.
Nem is kellett elfordítania, mert az ajtó nyitva volt.

203
 „Szóval a kulcsra csak a másik oldalon van szükség…”
– állapította meg magában.
Különös tény volt, és egyben veszélyes is.
Hiszen ki tudja, mi történne, ha valaki más is megtalál-
ná az ajtót?
Úgy döntött, hogy ezen majd később töpreng. Kinyitot-
ta hát a faajtót, és átlépte a küszöböt. A következő pilla-
natban ott állt Cleopatra Biggles kisasszony házában.
A macskák fújtatva ugrottak talpra, de ő pillantásra sem
méltatta őket.
– Manfred?
Az órája egy kattanással újra járni kezdett. Cleopatra
Biggles még mindig a díványon aludt nyitott szájjal, ölé-
ben az összekuporodott macskával, Cézárral.
Oblivia kinézett az ablakon. Az eső elállt, de az ég még
mindig fekete volt a sűrű viharfelhőktől. A csatornában
magasan állt az esővíz.
– Manfred! – kiáltotta újra, a bejárati ajtó felé fordulva.
– A mindenségit! Hol az ördögbe csavarogsz?
Már majdnem elhatalmasodott rajta a szokásos dühro-
ham, amikor hirtelen eszébe jutott a ruhája alá rejtett térkép.
Elővette, széthajtotta, és nevetni kezdett.
Nevetett, nevetett, egyre hangosabban, mit sem törődve
azzal, hogy a sofőrje és a kocsija eltűnt.
Végül még egyszer, utoljára a szalon felé fordult. Visz-
szament a szobába, felvette a földről a bundáját, lehúzta
Biggles kisasszony lábáról a papucsot, és belebújt.
Amikor kiment, lekapcsolta a villanyt.
– Jó éjt, Miss Biggles…
Kilépett az utcára, és elindult a vizes járdán.
Az eső és a papucs ellenére Oblivia Newton remek
hangulatban volt.

204
205
R ick, Jason és Maruk megvárták, míg az öregember
eltűnik a szemük elől, majd visszamentek az Élet
házába. A fáraó és kísérete épp akkor vonult be a
kertbe, így senki nem törődött velük.
Rick és Jason még egy pillantást vetettek az Élet házá-
nak sötétben kirajzolódó falaira, majd elindultak a föld
alatti raktárak felé.
Mikor megérkeztek, követték a jelet, amit Rick hagyott
a falakon, míg végül visszajutottak a szobába, ahol
Marukkal találkoztak.
Elmozdították a deszkát, és kiszedték a téglákat, amik a
folyosót takarták.
Egyikük sem szólt egy szót sem, mert tudták, eljött a
búcsú pillanata.
– Azt hiszem – szólalt meg végül Maruk, amikor a nyí-
lás szabaddá vált –, hogy itt el kell búcsúznunk.
Jason megmasszírozta a feje búbját, ami még mindig
sajgott az ütéstől.
Rick zavartan rugdosta a lába előtt heverő kavicsokat.
– Igen, úgy tűnik…
– Hát jó… akkor… – az egyiptomi lány levette a nya-
kából szerencsehozó nyakékét, és a két fiú felé nyújtotta.
– Nem tudom pontosan, hogy melyikőtöknek adjam, de
szeretném, ha ezt magatokkal vinnétek.
Végül is Jason kezébe nyomta, aki tiltakozni kezdett.
– Maruk, ne! Ez sokat jelent neked – mondta, mert
eszébe jutott, hányszor szorította kezébe a lány a láncot az
imái során.
Maruk a szájára tette a mutatóujját.

206
 OTTHON

– Ez az én ajándékom. Hórusz szeme vigyáz majd rá-

tok, megvéd a bajban, ahogy tette ott, a Seholsincs szobá-
ban is.
Jason még egyszer tiltakozni próbált.
– Vigyétek magatokkal, bárhová is mentek! – mondta
Maruk, mielőtt a fiú megszólalhatott volna.
Ekkor Rick a földre tette a batyut.
– Ajándékért ajándék jár – mondta, és elővette a meg-
maradt gyufaszálakat. – Tessék. Hogy mindig emlékezz
ránk, és hogy elkápráztasd a barátaidat. Nem olyan érté-
kes, mint a nyakláncod, de nincs más, amit adhatnánk ezen
és egy méternyi kötélen kívül.
Maruk úgy nézett a gyufára, mint a világ legértékesebb
ajándékára.
Aztán egy pillanatra mindhárman elhallgattak. Az
együtt töltött hihetetlen délután járt a fejükben.
– Találkozunk még? – kérdezte Maruk.
– Arra mérget vehetsz! – válaszolta Jason.
Rick elmosolyodott.
– Visszajövünk, egész biztos.
Ekkor megölelték egymást.
– Sajnálom a térképet – suttogta Maruk.
– Ne is törődj vele!
– Megtaláljuk.
Mikor kibontakoztak az ölelésből, még álldogáltak egy
darabig, az utolsó szavakat keresgélve.
– Na mozgás! A nővéred már vár rád, Jason… Te meg,
Rick, ne hallgass rá túlzottan!
– Úgy lesz, Maruk. Vigyázz magadra, és erre a helyre
is, ha tudsz!
– Indulás, menjetek! – bátorította őket Maruk. – Mert
még a végén úgy döntök, hogy veletek megyek!

207
Rick és Jason átléptek a falon, és bezárták maguk mögött a
nyílást. Hallották, hogy Maruk ugyanígy tesz a túloldalon,
és mikor végeztek, még koppantottak egyet búcsúzóul.
Azután lementek a lépcsőn, követték a kanyargós fo-
lyosót, és végül elértek az ajtóhoz, ahol az egész hihetetlen
történet kezdődött.
– Itt vagyunk! – mondta Rick.
Jason ránézett az ajtóra.
– Tudod, mi bosszant a legjobban?
– Mi?
– Hogy ez után a sok erőfeszítés után még mindig nem
tudjuk, miért olyan fontos az a térkép. Kilmore Cove volt
rajta, meg egy csomó fura név… De nem értem, miért kel-
lett eldugni ide. És ha belegondolok, hogy csak egy kis
szerencse kellett volna, hogy kiderítsük!
– Azt hiszem, szerencsénk az volt bőven ott a kígyók-
nál!
Jason bólintott.
Úgy érezték magukat, mintha egy társasjáték bábui len-
nének, de nem ismernék a játékszabályokat.
– És a játszma folytatódik – mondta Jason, és az időka-
pura tette a kezét. – Főleg, ha ez az ajtó a Villa Argóba
nyílik…
– Aha, a játszma folytatódik – bólintott Rick.
Nagy levegőt vettek, és átlépték a küszöböt.

Nestor elvitte Juliát a sziklától.

– Gyere, menjünk be! – mondta a kislánynak.
– Bántott téged?

208
 OTTHON

A kertész megrázta a fejét.

– Nem, csak darabokra zúzott. Hát te, hogy vagy?
– Csak egy kicsit megijedtem.
– Jól van.
– Szerinted… meghalt? – kérdezte Julia halkan, és visz-
szanézett a tengerre.
Nestor nem válaszolt, csak álltak csendben egymással
szemközt. A világítótorony fénycsóvája fordult egyet, az
eső zuhogott.
– Szerinted meghalt? – ismételte meg a kérdést Julia. –
Ekkora esést, ilyen magasról…
Nestor összeszorította az ajkát.
– Vagy azt gondolod, hogy hibáztam? Hogy az én hi-
bám? – erősködött a kislány.
Nestor nem válaszolt. Sarkon fordult, a kocsihoz ment,
és kinyitotta az ajtaját.
– Nestor! – kiáltotta Julia a bejárati ajtóból. Csuromvi-
zes volt, és egész testében reszketett. – Mondj már vala-
mit!
– Nem halt meg, légy nyugodt. Az olyanoknak, mint ő
hét életük van, akár a macskáknak – válaszolta Nestor, és
beült a volán mögé.
– Mit csinálsz? – kérdezte Julia.
– Elviszem ezt innen.

Julia belépett a házba. Reszketett, akár a nyárfalevél. Le-

rogyott az étkezőben álló egyik fotelba, felhúzta a lábát, és
átkulcsolta a karjával.
Hallotta, hogy Nestor beindítja Manfred autóját, majd a
motorzúgás lassan elhalt a távolban.
Mikor kinyitotta a szemét, a kertész előtte állt, és őt
nézte.

209
 – Hogy vagy? – kérdezte.
Julia megdörzsölte a szemét.
– Hova tetted az autót?
– Lelöktem a szikláról – hallotta Nestor tömör válaszát,
de ekkor már nem bírta nyitva tartani a szemét. Halálosan
fáradt volt.
– Nem mondjuk el senkinek, ugye? – suttogta.
– Nem.
Julia bólintott.
– Akkor jó. Most már csak meg kell várnunk, hogy
Rick és az öcsém visszajöjjenek, és akkor… Mert vissza-
jönnek, ugye?
– Hát persze. Visszajönnek.
Még mondott valamit, majd mély álomba zuhant. Hirte-
len nagyon könnyűnek érezte magát, mintha valaki a ma-
gasba emelte volna. Érezte a bőrén a lépcsőforduló hideg
légáramlatát, majd a lepedő és a nehéz takaró puha, meleg
érintését.
A takaró nehéz volt, súlyos, mint a fáradtság, ami ha-
talmába kerítette.
Álomba merült. Álmában hallotta, hogy az időkapu ki-
nyílik, és az öccse felkiált:
– Itthon vagyunk!
Aztán Rick és Nestor hangjával álmodott, és léptek za-
jával a lépcsőn. És bár képtelen volt kinyitni a szemét, Ju-
lia tudta, hogy kint elállt az eső, és a vihar elült.

210
211
H ajnalra a vihar, ami Kilmore Cove felett tombolt
az éjszaka, teljesen elcsendesedett. A felhők rit-
kulni kezdtek az égen, átengedve maguk között az
első napsugarakat. A sirályok alacsonyan köröztek a hul-
lámok felett, halakra várva. A tenger felszíne lassan kisi-
mult.
A hullámverés algát, kagylókat, fadarabokat és hálóma-
radványokat vetett a partra, néhány nagyobb hordalékkal
együtt, amit a halászoknak el kell majd takarítaniuk, hogy
újra tengerre szállhassanak hajóikkal. Volt közöttük egy
néhány méter hosszú, nagy fatörzs és egy szakadt vitorla
is, amit ki tudja, honnan sodort ide a víz.
És volt köztük egy ember is. Mozdulatlanul feküdt, arc-
cal a homokban. Sötét ruhát viselt és egy esőkabátot. A
hullámok játékosan lóbálták nadrágszárát. Mezítláb volt.
A férfi váratlanul köhögött egyet.
Egyetlenegyet, majd káromkodni kezdett.
Hirtelen felült, elriasztva maga körül a sirályokat, és
heves köhögésben tört ki, majd köpködni kezdte a tenger-
vizet, amit lenyelt.
Mikor abbahagyta, megmozdította a lábát; először az
egyiket, aztán a másikat, majd a karjait, végül megtapogat-
ta a bordáit.
Úgy érezte magát, mintha ezer apró darabra zúzták vol-
na, de úgy tűnt, valójában semmije sem tört el.
Lehunyta a szemét, majd megint kinyitotta.
A jobb keze sajgott és tiszta vér volt. Megdagadt ujjai
között valamit szorongatott. Ahhoz, hogy kiegyenesítse
őket, a másik kezét kellett használnia.
Még egyet köhögött, majd elmosolyodott.

212
 A VIHAR UTÁN

Manfred még mindig ott szorongatta a kezében a régi

kulcsot. A kulcs végét egy oroszlánforma díszítette.

213
214
1. Szombat este Kilmore Cove-ban ............................... 9
2. Az időkapun túl ........................................................ 12
3. A fal ......................................................................... 19
4. A vendégek............................................................... 27
5. Az éjszakai vallomás................................................ 37
6. A teraszon ................................................................ 45
7. A Gyűjtemény .......................................................... 56
8. A hajókészítő ........................................................... 67
9. Megérzések .............................................................. 82
10. A leleplezett arkánum ............................................ 88
11. Rejtett üzenet ......................................................... 97
12. Fények a kertben ................................................. 103
13. Odakint ................................................................ 112
14. A kutató ............................................................... 128
15. Punt futárjai ........................................................ 137
16. Az utolsó nyom .................................................... 148
17. Két szerelmes balladája ...................................... 153
18. Metsző Nyelvű és Kőszívű ................................... 160
19. Az Elhagyott folyosók .......................................... 165
20. A zengő kulcs ....................................................... 180
21. A Seholsincs szoba .............................................. 189
22. Végkifejlet ............................................................ 197
23. Otthon .................................................................. 205
24. A vihar után ......................................................... 211

215
216