A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Ulysses Moore: L’Isola delle Maschere

EDIZIONI PIEMME Spa, 2006
15033 Casale Monferrato (AL)
Via dél Carmine, 5
www.edizpiemme.it

Copyright © EDIZIONI PIEMME Spa,

2006 Hungárián translation © Falvay Dávid, 2007

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszer-
ben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt
előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borí-
tóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Borítóterv és illusztrációk: Iacopo Bruno

Fordítás és a szöveg átültetése: Pierdomenico Baccalario

A 135. oldalon szereplő idézet Révész Csaba fordítása

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója,

2007 7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.
Telefon: (72) 777-000
e-mail: info@alexandra.hu www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Tóth-Gulyás Zsófia
A kiadványt Hársfai László tördelte
Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető Bördős János igazgató

Megjelent 18,2 (A/5) ív terjedelemben

 Ulysses Moore

A Maskarák szigete
Hívatlan vendégek

ALEXANDRA
 Az olvasóhoz

Sok próbálkozás után Pierdomenicónak végre sikerült

elküldenie Ulysses Moore negyedik füzetének fordítását.
Ha elolvassátok, sok mindenre rájöttök majd...
Noha örömmel vesszük e rejtélyes történet folytatását,
mégis kicsit aggódunk tudósítónkért. Abból, amit írt, úgy
tűnik, egész közel került ahhoz, hogy felfedezze, merre
bújik meg Kilmore Cove városa. Azóta azonban nem je-
lentkezett, s a mobilja is ki van kapcsolva. Reméljük, mi-
hamarabb hírt adhatunk róla..
Gőzhajó Könyvkiadó
 Feladó: Piedomenico Baccalario
Tárgy: Kilmore Cove létezik!
Dátum: 2006. február 3. 16:24:01
Címzett: Gőzhajó Könyvkiadó
► csatolt dokumentum, 327 KB

Kedveseim!
Komolyan aggódom. Mindent megpróbáltam, hogy elküld-
jem nektek ezt az e-mailt a negyedik kézirat fordításával, de
mindig visszapattant. Ha most végre megkapjátok, kérlek, vá-
laszoljatok azonnal.

A füzet telis-tele van meglepetésekkel, az állatok is leesik

majd, ha elolvassátok... de nincs időm többet írni erről.
Most minden erőmmel azon vagyok, hogy megtaláljam
Kilmore Cove-ot, a kísértetfalut.
Tegnapelőtt útra keltünk kettesben, jómagam és zennori
szállásom tulajdonosa, akit annyira kíváncsivá tett az eset,
hogy mindenáron velem akart tartani.

Az egyetlen nyom, amit követhettünk, az a Kilmore Cove

útikönyv volt, amelyet az a rejtélyes ember (Ulysses Moore?)
Hagyott ott nekem a kávézó asztalán. Utánanéztem: a könyv-
kiadó tizenöt éve megszűnt, s úgy tűnik, több példány nincs is
forgalomban a könyvből, legalábbis a legjobb Notting Hill-i
antikváriusoknál nem tudnak róla.
De ez már mit sem számít, mert lassan meglesz... Azt hi-
szem, tényleg sikerült megtalálnom ezt a kísértetfalut, amely
hónapok óta nem hagy nyugodni!

Kocsival elértünk arra a részre, amelyet az útikönyv úgy

nevez, hogy „Kilmore Cove környéke”, s végigautóztunk a
parti úton, míg egy útelágazáshoz nem értünk.
Az utat behajtani tilos táblákkal zárták le, ami felkeltette
gyanakvásomat: mintha valaki meg akarná akadályozni, hogy
eljussunk Kilmore Cove-ba! Ezért kiszálltam, odébb tettem a
táblákat, és továbbhajtottunk a tengerparton.

Bár ne tettük volna!

Rögtön az első kanyar után az aszfalt tele volt lyukakkal, s a
panzió tulajdonosa rémülten mutatott egy jókora buldózerre,
amely keresztben állt az úton...
Egy elegáns úriember intett nekünk, hogy álljunk félre, és
megkérdezte, hogy nem láttuk-e a táblákat. Frissen vasalt ke-
zeslábast viselt, és levendulaillatú kölni csapta meg az orro-
mat. Megpróbáltam rájönni, hogy ugyanaz a férfi-e, akit a ká-
vézóban láttam, de az arcát egy sárga bukósisak takarta el.

Utána láttam, hogy int egy másik férfinak, aki a buldózert

vezette, s akkor úgy döntöttem, ideje hátraarcot csinálni.

Ja, és még valami. Amikor visszaértünk a szállásra, a tulaj-

donos megemlítette, hogy úgy látta, a buldózer kormányánál
ülő férfi egyik szemén fekete kötés volt. Mond ez nektek va-
lamit?

Hamarosan jelentkezem, legalábbis remélem...

Pierdomenico
 Hirtelen tompa hang hallatszott, és kigyúltak a Kilmore
Cove-i világítótorony fényei. A fehér fénysugár lassan kör-
beforogva elkezdte pásztázni a tengert és a partot. Messzire
világított, fénynyalábokat hasítva ki az égbolt sötétjéből. A
háztetők felett egészen a dombokig ért, s amerre a fénysugár
elhaladt, rémülten merevedtek meg a vadnyulak és a baglyok.
Elért a Villa Argó évszázados fáihoz is, s fénye beszűrődött
a tengerre nyíló ablakok spalettáinak résein.
A padláson három ember hajolt egy csukott, sérülésekkel és
leszakított cédulákkal borított utazóláda fölé.
– Ez csak Leonard... – mondta Nestor, a kertész.
– A világítótorony – tette hozzá Júlia a testvére kedvéért.
Jason még nem látta kigyúlt fényekkel, hiszen előző este
éppen Puntföldön járt, Egyiptomban. Odament hát a padlásab-
lakhoz, és kikukucskált az ablaktáblán a sötét éjszakába.
– Váó – suttogta, mikor a fénysugár másodszor pásztázott
végig rajta.
Árnyéka megnyúlt, s egészen a padlás végénél lévő, fehér
lepedőkkel letakart bútorokig és az otthagyott képekig elért
egy pillanatra. – Minden este világít?
– Már ha Leonard el nem felejti felgyújtani – válaszolt kö-
högve Nestor.
A levegő tele volt a beszáradt tempera szagával.
Júlia mosolygott. Ez már a második este volt egymás után,
hogy Leonard nem felejtette el a fényeket. Előző éjjel a torony
kíváncsi pillantása velük együtt nézte a tomboló vihart, s azt,
ahogyan Manfred megpróbálta betörni a Villa Argó ajtaját.
Jason eljött az ablaktól, és megint letérdelt az utazóládához.
Segített a nővérének felpattintani az utolsó lakatot is, és meg-
fogta a fedelet. Egy leszakított cédulán még kivehető volt va-
lami az Ulysses Moore kacifántos kézírásával körmölt „Velen-
ce, emlékek” feliratból.
– Helyben vagyunk – mondta a fiú kicsit aggódó hangon.
Felemelte a bőrönd tetejét, amelyből jókora porfelleg szállt
fel.
A világítótorony fénye a plafonon táncolt.
– Varázslatos... – mondta Júlia, ahogy végigsimított a puha
vörös textilen, melyre néhány maroknyi illatos bogyót szórtak,
hogy a molyokat és rágcsálókat távol tartsák.
– Én azt mondanám, ez egy köpeny – kockáztatta meg
Jason.
Óvatosan felemelte az anyagot, amelyet virágmotívumok-
kal díszítettek, vörös alapon vörös hímzéssel. Különösen csil-
logott, mintha ezüstszálakkal szőtték volna át. Igencsak meg-
viselt állapotban volt a kelme, s a szegélye több helyen is le-
szakadt.
A ládában három rekesz volt, egy-egy régi érmével és né-
hány fehér papírmasé álarccal a tetején.
– Velencei maskarák – kiáltott fel Júlia, miközben gyöngé-
den kivett egyet.
Kíváncsian forgatta a kezében: egy arcot ábrázolt, amelyet a
szemrésznél kivágtak, az orrnál pedig lekerekítettek. A maska-
rán két arany könnycsepp volt, továbbá tartozott hozzá még
egy fekete fejfedő. Három ilyen álarc volt, s mindegyikkel járt
egy-egy éjfekete szövetből készült köpeny, amelyet a nyaknál
lényes gombostűvel lehetett rögzíteni.
A gyerekek csöndben egymás mellé helyezték a földre az
álarcokat és a köpenyeket, miközben Nestor kíváncsian nézte
őket.
A rekeszekben találtak néhány kendőt U. M. és R M. mo-
nogrammal, valamint egy pár csipkekesztyűt, egy hosszú sá-
lat, egy agár formájú gombostűt, egy színházi látcsövet, egy
sétapálcát sárgaréz gombbal, és egy megfakult, feliratokkal
ellátott térképet, mely a 18. századi Velencét ábrázolta. Olyan
vékony papírból volt, hogy amikor Jason megpróbálta kinyit-
ni, kis híján elszakította. Végezetül egy vígjáték szövegköny-
vére bukkantak, valamint néhány, immár megsárgult boríték-
ba zárt meghívóra. A borítékon jól látszott a felirat:
Sant'Angelo Színház.
A gyerekek egyenként végignézték a tárgyakat, s megpró-
bálták kitalálni, mire is szolgálhattak. Nestor elmondta nekik
azt a keveset, amit ő az öreg tulaj és felesége elbeszéléseiből
megtudott a régi velencei életről és ünnepekről. Míg a mese
tartott, egy jó órán át, a gyerekek úgy érezték, mintha nem is
egy poros, lepedőkkel álcázott bútorokkal teli padláson volná-
nak, hanem a csatornák városának rejtélyei közt bolyonganá-
nak hatalmas báltermek, álarcok és mulatságok közt.
Egy idő után azonban az álmosság kezdte legyőzni az ál-
modozást, s a gyerekek egyre nagyobbakat ásítottak. Nestor
végül így zárta le mondókáját, nagyot köhögve:
– Azt hiszem, ideje lefeküdni, gyerekek. Holnap iskola.
Jason felkapott egy álarcot, az arcára tette, és hirtelen a nő-
vére felé fordulva rémisztőén rákiáltott.
– Jaaaajj! – sikította Júlia. – Ezt azonnal hagyd abba, egyálta-
lán nem vicces!
 Fenyegető köd szállt fel a város csatornáiból, gomolygott
az épületek között, s a házak kiszámíthatatlanul tűntek el és
bújtak elő belőle. A gondolások törékeny fekete csónakjukban
pihentek, orrig gyapjúpokrócba burkolózva. Hozzászoktak,
hogy rá se hederítsenek a város különféle hangjaira.
Éjszaka Velencében csak maskarába öltözött emberek járkál-
tak.
Egy lila, sovány, szellemhez hasonló női maskara éppen a
Régi gettó csatornáinak partját rótta öles léptekkel. Nagyon
magas sarkú cipőt viselt, ami arra kényszerítette, hogy gólya
módra, furán, sántikálva járjon. A penészes utcatáblák egyre
ritkultak, de mégsem lassította lépteit. Találkozóra ment, amit
semmiképpen nem hagyhatott ki.
Megpróbált tájékozódni a fura utcanevek között, ami nem
volt könnyű, hiszen az utca, út vagy tér szó helyett számos
különböző, csak velencei tájszólásban létező szót használtak. A
rengeteg hidat pedig más-más fantáziadús névvel illették. A
város tele volt különös kövekkel: homályos célból átlyukasz-
tott kövekkel, olyan járdákkal, melyekre nem szabad rálépni,
mert balszerencsét hoznak, és csodatévő farönkökkel, melye-
ket viszont meg kell érinteni. Az utcák sarkán lévő szegletkö-
veket „a banditák púpjának” nevezték, mivel azért helyezték
őket oda, nehogy a gonosztevők megbújhassanak a legsöté-
tebb szegletekben.
Ez a maskara azonban szemlátomást nem félt a sötét sar-
koktól, útja inkább rettentően sietősnek tűnt.
Miután átkelt a sokadik békésen szunnyadó kis hídon is,
végre megállt. Egy szűk réshez ért, az omladozó, nedves és
romos paloták között. A kiugró támfalak a feje fölé magasod-
tak, a kémények nem füstöltek sehol, s az ablakok is sötétek
voltak.
Megérkezett a Halottak sikátorába.
 Késett... – sziszegte egy hang a leghomályosabb szeglet fe-
lől.
Egy férfi hangja volt, aki szürke álarc mögé rejtőzött, mely-
hez hosszú hollócsőr és füstszínű köpeny tartozott. Úgy nézett
ki, mint egy megtépázott madár.
– Én mindent megtettem, amit ebben a cipőben lehetett... –
válaszolt a lila maskara. Odavonszolta magát egy lépcsőhöz,
amely egy ajtóhoz vezetett, leült és elkezdte kifűzni a cipőjét.
Kinyújtotta igen vékony lábát, melyet ugyanolyan lila tunika
borított, mint a cipője.
– hátravetette a fejét, s így láthatóvá vált finom, nőies nyaka.
– Nem kapok levegőt...
– Megálljon! – szólt rá a madárcsőrű, mivel rájött, hogy a nő
le akarja oldani az álarcát.
– Nem szükséges, hogy megtudjam a kilétét, sem az, hogy
ön megtudja, ki vagyok én. Jól van?
– Kimerültem.
– Ön nagyon sovány. Beteg talán?
A lila maskara megvárta, míg újra lélegzethez jut, s csak
utána válaszolt:
– Nem ön az első, aki ezt kérdezi... Nem vagyok beteg, csak
fáradt.
– Lehet... Azért azt tanácsolom, vizsgáltassa ki magát. Ügy
néz ki, mint maga a halál.
– Igazán kedves. – A lila maskara újra felállt. – Azonban...
ha megengedi, törődjön a maga dolgával, s én is azt teszem
majd. Ha nem tévedek, üzleti ügyben vagyunk itt.
– Igen: ön olyan valakit keresett, aki hozzáfér a tízek tanácsa
információihoz. Hát itt vagyok. Mit akar megtalálni?
– Nem mit, hanem kit. Egy olyan férfit keresek, akit mágiá-
val vádolnak.
A madárcsőrű maskara közelebb csoszogott a nedves köve-
zeten a lépcsőhöz. A közeli csatornából gőzfelhők gomolyog-
tak felfelé, melyek különösen fénylettek a holdfényben.
– Gondolom, jól ismeri a tízek tanácsa direktíváit a mágikus
praktikák tekintetében. Velencében ugyanúgy tilos a mágia,
mint némely könyv, a hazárdjátékok és mindenfajta illuzionis-
ta, hamiskártyás, szélhámos tevékenység, vagy varázsszer
árusítása.
– Pontosan ezért fordulok önhöz.
– Azt szeretné, hogy belenézzek a tanács irattárába?
– Tudom, hogy a tízek tanácsa működteti a város legkiter-
jedtebb titkosrendőrcsoportját.
Ön igen jól tájékozott, asszonyom. Büszke vagyok rá, hogy
én is közéjük tartozom. De én se ismerem a többi titkosrendőr
kilétét. Akkor is ezt a maskarát hordjuk, amit most rajtam lát,
– amikor gyűlést tartunk. Mondja, kérem, kit is keres?
– Peter Dedalusnak hívják – sziszegte a lilába öltözött mas-
kara.
A titkosrendőr hosszan elgondolkozott, mielőtt válaszolt
volna.
– Attól tartok, e név ismeretlen számunkra. Mivel foglalko-
zik?
– Gépeket szerkeszt, mechanikus ördöngösségeket és órá-
kat.
– Azt mondja, órákat?
– Órákat, igen, kicsi, nagy, mindenféle méretű és alakú órá-
kat.
– És mégis, mi olyan mágikus vagy veszélyes ebben a tevé-
kenységben?
A lila maskara előhúzott a köpenye alól egy pénzzel teli er-
szényt.
– Az, hogy aki megtalálja, hirtelen gazdag lesz. Nagyon
gazdag. Sokkal gazdagabb, mint amit egy titkosrendőri fizetés
valaha is lehetővé tesz...
A másik hátrált néhány lépést, de látszott, hogy nem igazá-
ból lepődött vagy sértődött meg az ajánlaton.
 – Ez megvesztegetés. És a tízek tanácsa célul tűzte ki, hogy
kiirtja a korrupciót.
– Azt később is megteheti. Ha megtalálja nekem Peter
Dedalust, ez a pénz az öné.
Néhány pénzdarab gyorsan gazdát cserélt, mintegy meg-
erősítve az ajánlatot.
Hosszú hallgatás következett.
– Találkozzunk holnap este hatkor – zárta le a beszélgetést a
titkosrendőr. – A Szent Márk téren, a kávézóban. Ott beszámo-
lok,
– mire jutottam az emberével kapcsolatban.
– Rendben. Miről fogom felismerni?
– Ugyanígy leszek öltözve.
– Neve is van?
– Nevezzen nyugodtan Hamugrófnak.
– Elbűvölő. Hát akkor, holnap hatkor. Én ott leszek. Aztán
jó híreket hozzon, Hamugróf!
A titkosrendőr elindult a Halottak sikátorában, majd egy-
szerre, mint aki meggondolta magát, visszafordult, és meg-
kérdezte:
– És önnek van neve?
Hívjon nyugodtan Newtonnak – válaszolt a lila maskara. –
Mint az angol tudóst.
 Amint a csengő felhangzott az iskola falai közt, az épület
szinte beleremegett a kitörő üdvrivalgásba.
– Gyerekek, csak lassan... – motyogta Stella kisasszony kré-
taporos kezével, miközben különböző korú izgatott gyerekek
hordái rajzottak le mellette a lépcsőn.
A kiabálás csupán az igazgatói iroda előtt halkult el kissé –
melyről azt képzelték a kölykök, hogy sárgára festett ajtaja
mögött mindenféle szörnyű dolgok történnek ám újra felhar-
sant, amint épségben elosontak mellette, s a gyerekhad boldo-
gan robogott a boltíves bejárat irányába, mely az iskola előtti
térre vezetett.
Kilmore Cove iskolája egy szempillantás alatt teljesen ki-
ürült. Illetve csak majdnem teljesen.
Az egyik gyerek alig érte el a kijáratot, visszafordult, s ket-
tesével szedve a lépcsőket felrobogott az emeletre, benyitott a
tanterembe, felkapta az ottfelejtett iskolatáskáját, és igyekezett
mihamarabb újra a szabadba jutni.
Amikor azonban másodszorra is elhaladt volna a sárga
igazgatói ajtó előtt, hirtelen egy dörgő, tiszteletet parancsoló
hang megállította.
– Megállni! – kiáltott rá az igazgató, aki éppen kilépett az
irodájából. – Hát te meg ki vagy?
– Jason Covenant-nak hívnak – fordult vissza kedvetlenül a
gyerek.
Egy nagyon magas férfi állt előtte. Magas volt és sovány,
mint egy fekete gólya, és csillogó cipőt hordott. Szigorú kiné-
zetét alaposan lerontotta az a röhejes pöttyös csokornyakken-
dő, amely az ingnyakán díszelgett. Jason beharapta az ajkát,
hogy el ne nevesse magát.
– Covenant? – gondolkozott el az igazgató. – Nem rémlik,
hogy járna ide ilyen nevű gyerek.
– Ő, sajnálom... igazgató úr... – válaszolt a fiú, akinek persze
sehogy sem jutott eszébe a diri neve. – Én és a testvérem csak
pár napja érkeztünk a faluba, és...
Az igazgató csettintett az ujjával.
– Hát persze! A londoniak! Az ikrecskék a Villa Argóból.
Noha nehezére esett, Jason mégsem tiltakozott az ikrecske
meghatározás ellen, mert azt gondolta, minél hamarabb véget
ér e kínos beszélgetés, annál jobb.
Úgy tűnt azonban, az igazgató más véleményen van.
– És hogy érzed magad, fiam, egy ilyen kis faluban, mint
Kilmore Cove?
– Remekül, igazgató úr.
– És abban a... fura házban? – kérdezte olyan ferde mosoly-
lyal, hogy valósággal eltorzult az arca.
– Fura? Miért tetszik ezt mondani?
Az igazgató nem válaszolt. Kezét Jason vállára tette, s egé-
szen a kijáratig kísérte, mintha valami fontos titkot akarna
megosztani vele. Az iskola előtti tér már majdnem teljesen ki-
ürült, csupán Júlia és Rick várakozott ott. A városka kis utcái-
ban lassan elhalt a gyerekek nevetése a kőházak között.
– Gondolom, az ott a nővérkéd – mondta a diri.
Á, nem. Az ott Rick. Rick Banner. Itt lakik a sarkon – vála-
szolt Jason hamiskás vigyorral. Az igazgató elhallgatott, s any-
nyira megdöbbent egy pillanatra, hogy Jason végre kiszabadí-
totta magát a kezéből. – Akkor mehetek? Csókolom! – mondta,
s a választ meg sem várva rohant a többiekhez.

– Mit akart?
– Mit tudom én. A’sszem, csak kérdezősködni. Ciki, hogy
még a neve sem jutott eszembe...
Rick előttük haladt.
– Marriet úr. Ursus Marriet. De nem szabad Ursusnak szólí-
tani, mert megvadul tőle.
– Ursus? – dünnyögte Júlia. – Ebben a faluban senkinek
sincs normális neve?
 – Anyámnak például normális neve van – válaszolt Rick,
anélkül hogy lassított volna.
– És az mi?
– Anya.
– Azt is mondta, hogy a Villa Argó egy fura ház – folytatta
Jason.
– Már hogy értve?
- Azt nem fejtette ki, de olyan különösen csillogott a szeme...
Tudod, mintha valamit el akart volna mondani.
– Lehetséges, de tuti, hogy valami teljesen felesleges dolgot.
Mint mindig, egyébként – jegyezte meg Rick. – Különben pe-
dig... mi lenne, ha megpróbálnánk megszervezni a napot?
Elég komolynak tűnik a programunk!
– Ugyan már, semmi különös – hülyéskedett Jason. – Épp
csak vissza kell utaznunk az időben Velencébe, hogy megtalál-
juk Peter Dedalust, még mielőtt Oblivia Newton találja meg, s
meg kell tőle tudnunk annak a titkát, hogyan lehet a falu ösz-
szes kapuját ellenőrzés alatt tartani.
– S mindezt, még mielőtt a szüléink visszaérnek – emelte fel
AZ ujját figyelmeztetően Júlia.
Odaértek egy kovácsoltvas lámpaoszlophoz, amelyhez két
bicaj volt láncolva: egy hatalmas, öreg járgány, és egy modern,
élénkrózsaszín darab.
– Szerintem most váljunk szét – javasolta Rick. – Én gyorsan
hazaugrom a biciklimért, s jövök utánatok a Villa Argóba.
– Helyes. Én közben benézek Calypsóhoz, s elkérem tőle azt
d Kilmore Cove útikönyvet, amit tegnap láttam – vetette fel
Júlia. – Még az is lehet, hogy abban az özönvíz előtti könyvben
van valami érdekes infó... miért is nem vágtam rögtön zsebre
avval a cetlivel együtt, amit benne találtam! Csak éppen
Calypso rajtakapott, hogy kíváncsiskodom, és... nem voltam
elég gyors.
– Én viszont... – kezdte Jason, majd undorral végigmérte ke-
rékpárját, és így folytatta: – hazamegyek és elbújok, mielőtt a
diri meglát ezen a járgányon.
– Na, akkor nemsokára látjuk egymást – köszönt el tőlük
Rick, és hátizsákjával a vállán odébbállt.
 Calypso Szigetének cégére enyhén himbálózott a kikötő fe-
lől érkező fuvallatban. Júlia megpróbált benyitni a könyvesbolt
ajtaján, de zárva találta.
– De kár! – kiáltott fel.
– Azt remélte, még nyitva lesz az üzlet, s így megkaparint-
hatja a Kíváncsi utazót, azt a Kilmore Cove útikönyvet, amely-
ben előző nap azt a cetlit találta, amin azok a különös meg-
jegyzések voltak. Valaki azt jegyezte fel arra a papírra, hogy a
falu vasútja nem vezet sehová, s hogy a főtéren egy soha nem
létezett király szobra áll... S ráadásul e furcsaságokat Nestor
még meg is erősítette.
Júlia a kirakat üvegéhez nyomta az arcát, de azonnal vissza
is hőkölt rémülten: úgy érezte, mintha valaki a másik oldalról
őt bámulná. „Milyen buta vagyok” – gondolta, mikor végre
megnyugodott.
– Calypso kisasszony! – szólította a bolt tulajdonosát.
Majd odébb ment, s keresett magának egy napsütötte he-
lyet.
A vakító kék eget mindössze egy-két bárányfelhő tarkította.
A templomtoronyban lassan ütni kezdett a harang, amire egy
csapat madár rebbent odébb.
– Hát ez az! – Júlia megnézte az óráját: a könyvesboltnak
még nyitva kellene lennie.
Még egy utolsó kísérletet tett: átsétált a tér túloldalára, ahol
a posta volt. Pontosan azt látta, amire számított: a könyves-
boltos hölgy éppen másik hivatalának eleget téve postáskisasz-
szonyként tevékenykedett. Ott ült az ajánlott leveles pultnál,
arca fölött zöld ellenzővel.
– Jó napot kívánok, Calypso kisasszony!
Mire az felkapta tekintetét egy halom fenyegető, bélyeggel
és pecséttel ellátott borítékról.
– Á, az ifjú Covenant kisasszony, miben segíthetek?
– Tulajdonképpen azt reméltem, hogy a boltban találom...
 Az asszonyka rámutatott egy halom vászonzsákra, melyek
úgy hevertek ott, mint egy halom tűzifa.
– Sajnálom, de hétfőnként itt szoktam lenni. – Hosszan sila-
bizálta a címzést egy borítékon, majd végül úgy döntött, hogy
nem talál benne kivetnivalót, s a mögötte lévő egyik zsákba
dobta. – Ezeknél a modern masináknál, amik lézerrel olvassák
le a címzést, minden egyes címet ellenőrizni kell. Különben
egy csomó levél végzi a kukában, amilyen ostobák ezek a gé-
pek... Ó, a technológia! Néhány éve még elég volt azt írni egy
levélre, hogy „a Kilmore Cove-i Iskola igazgatójának", és szé-
pen megkapta. Ma, ha úgy adod fel, hogy nem írod ki az irá-
nyítószámot és a pontos címet, sosem érkezik meg.
És mi Kilmore Cove irányítószáma? – kérdezte hirtelen Jú-
lia.
Calypso felemelte a szemellenzőt.
Az meg minek neked? Itt vagy már Kilmore Cove-ban, s itt
ón elintézem a postát. Az irányítószám annak kell, aki kívülről
akar Kilmore Cove-ba írni valakinek... Különben is, ha nem
tévedek – folytatta hirtelen sürgető hangon – a harang éppen
most jelezte, hogy vége a délelőtti postai műszakomnak.
Ahogy a könyvesboltos kisasszony leszállt a hokedliről,
szinte teljesen eltűnt a pult mögött, majd kicsivel később elő-
bukkant a faajtóban.
– Azt mondtad, hogy valami könyvet keresel, nem? Már el
is olvastad azt, amit a múltkor adtam?
– Ö... izé... – dadogta Júlia, aki hirtelen bűntudatosan rá-
döbbent, hogy teljesen elfeledkezett az Üvöltő szelek című re-
mekmű elolvasásáról. – Az az igazság, hogy még nem olvas-
tam ki, de...
Calypso kisasszony nagy csörömpöléssel zárta be maga
mögött a postahivatal bejárati ajtaját.
– Akkor hát, miben tudok segíteni?
– Tetszik rá emlékezni, mikor legutóbb arra jártunk, és be-
kéredzkedtünk telefonálni?
 – Mivel tegnap délután volt, és még nem vagyok teljesen
szenilis, persze hogy emlékszem. Tehát?
Calypso egy keskeny, fényes kulcsot helyezett a zárba, és el-
fordította.
– Szóval... miközben telefonáltam, mintha láttam volna egy
könyvet, ami nagyon érdekel.
– Mintha láttad volna, vagy tényleg láttad? – vetette közbe
Calypso, aki még mindig nem nyitotta ki a bolt ajtaját.
– Láttam.
Néhány pillanatig mozdulatlanul álltak a könyvesbolt bejá-
rata előtt. Bentről tompa zaj hallatszott, mintha csak egy halom
könyv borult volna fel.
Calypso úgy tett, mintha nem hallott volna semmit.
– Esetleg elárulnád, melyik volt az a könyv? Akkor talán
nem töltjük itt az egész délutánt.
– Körülbelül ilyen vastag volt, és...
A boltos kisasszony felnevetett.
– Egy könyv legfontosabb ismertetőjegye, hogy milyen vas-
tag. A címe vagy a szerző neve csupán másodlagos ehhez ké-
pest...
– A Kíváncsi utazó – mondta halkan Júlia. – Egy régi
Kilmore Cove-útikönyv.
Calypso arca egy másodpercre megfeszült. Ám mindez csak
egy másodpercig tűnt így, majd újra a szokásos kedvességgel
nézett a lányra.
– Csak nem arra a vörös bársonyborítású, olcsó könyvtári
kölnire gondolsz?
– De igen, arra!
– Ó, mennyire sajnálom! Legalább húsz éve porosodott a
polcon, ám... tegnap este, éppen miután elmentetek, megvette
valaki!
– Megvette?
– Igen, bejött valaki, aki csak erre járt, s megkérdezte, mi ér-
dekes van errefelé. „Mégis mire gondol?" – kérdeztem vissza.
– Sétáljon egyet a kikötőben egy jó könyvvel." De ő addig
erősködölt, amíg eszembe nem jutott, hogy van még egy pél-
dány abból az útikönyvből. Nem valami nagy szám, azokkal
az ősi fekete-fehér fotókkal, de neki, úgy tűnt, megfelel, s meg
is vette.
– Milyen ember volt?
– Őszintén megvallva egy csinos férfi – válaszolta Calypso,
és résnyire kinyitotta a bolt ajtaját. – Magas, elegáns és kimért
– lette még hozzá.
Júlia hátán egyszerre végigfutott a hideg, ahogy az ajtórésen
át bekukucskált a sötét boltba.
Csupán egyszerű egybeesés volna, hogy valaki rátalál arra a
könyvre, ami húsz éve ott áll a polcon? Ráadásul pont azután,
hogy ők ott jártak? S ki lehet ez a magas, elegáns, kimért férfi,
aki megvette? És miért pont most?
Júlia a zsebébe nyúlt, és ellenőrizte, hogy megvan-e még az
időkapu négy kulcsa, melyek hirtelen különösen nehéznek
tűntek. Hátrált néhány lépést.
– Megpróbálhatunk rendelni belőle, ha egyáltalán létezik
még a kiadó...
A lány azonban most már nem akart mást, csak mihama-
rabb odébbállni.
Elérte a biciklijét, és valami válaszfélét dadogott:
– Nem... igazán nem fontos, Calypso kisasszony! Semmi
gond. Én csak... érdeklődtem.
És elrobogott hazafelé.

Rick Banner is sietett haza. Felment az emeletre, hogy bekö-

szönjön, ám csak néhány percig maradt, majd újból lerohant,
négyesével ugorva át a lépcsőfokokat.
Amikor leért az utcára, még felnézett, s megpillantotta any-
ja kissé aggódó tekintetét, aki a konyhaablakból integetett utá-
na.
Rick is intett neki, ám vigyázott, nehogy édesanyja meglássa
a csúnya horzsolást a karján. Ezt a sebet Manfred motorja
hagyta emlékül, ám elégedetten gondolt rá, hogy teljes elégté-
telt vett érte. Megnézte az óráját, majd elindult a falu templo-
ma felé.
A Szent Jakab-templom magas, keskeny, sátortetős épület
volt. Rick letámasztotta a biciklijét, és azon tűnődött, bemen-
jen-e: a templom csupasz csendje mindig arra ösztökélte ellen-
állhatatlanul, hogy olyasmire gondoljon, amire igazán semmi
kedve nem volt gondolni. Elhessegette édesapja temetésének
emlékképeit, és benyitott.
– Ó, köszönöm – kiáltott fel Phoenix atya, a falu plébánosa,
aki éppen egy hosszú botot tartott a kezében, melynek végén
vizes rongy lógott. – Csak nem azért jöttél, hogy segíts nekem,
Banner? – Phoenix atya, mint mindig, most is őszinte volt és
joviális. – Megtennéd, hogy megfogod ezt a vödröcskét?
A szóban forgó vödröcske egy szappanos vízzel teli hatal-
mas tartály volt, melyet a pap és Rick alig tudtak kivonszolni.
Cipekedés közben a plébános fütyörészve mesélte el Ricknek,
hogy meg akarja a templom homlokzatát tisztítani az előző
napi eső után rárakódott sártól.
– Különben is már hónapok óta meg kellett volna csinál-
nom... – tette hozzá az atya, s a rúd végét a tartályba mártotta,
s elkezdte sikálni a homlokzatot.
Rick némi csodálattal bámulta: Phoenix atya azon kevés
emberek egyike volt, akik mindig azzal foglalkoznak, ami ép-
pen adódik, és sosem panaszkodnak.
Folyton mosolygott, kedélyes volt, mindenkihez volt egy jó
szava, és mindenki számára szakított egy kis időt, hogy bár-
miben tanácsot adjon. S tanácsai ráadásul általában telitalálat-
nak bizonyultak.
– Na, mondj csak el mindent, ifjú Banner! – javasolta a fiú-
nak, mikor éppen vagy ötödször húzta végig a botot a hom-
lokzaton.
Csak nyugodtan, magunk vagyunk, a többiek mind ebédel-
nek.

Rick körbenézett, majd közelebb lépett a pap fekete reve-

rendájához, és a fülébe súgta:
– Moore úr miatt jöttem.
Phoenix atya letámasztotta a botot, mely hosszú árnyékot
vetett a téren, mint egy napóra:
– Moore úr? De hát mi dolgod neked Moore úrral?
Rick gyorsan elmesélte neki új barátait, akik megvették a
Villa Argót. A plébános természetesen tudott már az esetről, s
most elégedetten hallgatta, hogy Rick máris összebarátkozott
velük, mert úgy vélte, csak jót tesz a falunak, ha némi friss
emberutánpótlás érkezik.
Amikor azonban Rick kibökte, hogy valójában mi is nyomja
a szívét, a pap felnevetett:
– A temetésük érdekel?
– Igen – válaszolta Rick nagyot sóhajtva, és határozottan
kényelmetlenül kezdte magát érezni. Másrészt viszont csak
nem hagyta nyugodni a gondolat, hogy miért nem találta meg
sehol a Moore házaspár sírját a Kilmore Cove-i köztemetőben.
Ráadásul Jason szavai is ott zakatoltak a fejében, hiszen a ba-
rátja napok óta mást se szajkózott, csak hogy esetleg az öreg
tulaj meg se halt, s hogy a Villa Argóban valaki bujkál...
Rick beavatta kételyeibe a lelkészt, aki figyelmesen meg-
hallgatta.
– Én nem voltam személyesen jelen – jegyezte meg, amikor
Rick végére ért mondandójának. – Szinte senki nem volt ott a
faluból, csak Nestor, Minaxo és Calypso kisasszony.
– És miért nincs ott a temetőben Ulysses sírja?
– Talán ugyanazért, amiért a feleségét meg a nagyszüleit se
oda temették – felelte az atya.
Rick elámult: tényleg, a temetőben nem látta egyik Moore
ős nevét sem, amelyek a Villa Argó könyvtárszobájának pla-
fonját díszítették.
 – A magyarázat roppant egyszerű, fiam: a Moore-okat azért
nem a köztemetőbe temetik, mert ennek a régi családnak saját
mauzóleuma van a domboldalban.
– Mauzóleum? Azaz?
– Olyan régi családi közös sírféle, amelynek a bejárata a
Turtle Parkban van. Ezért van, hogy nem találod meg őket a
temetőben.
– Tehát őket... külön temették el?
– Így is mondhatjuk, ha jobban tetszik.
Rick azonban még mindig nem nyugodott meg.
– De mégis, hány évesen haltak meg? És mikor is történt
mindez?
– Fiam, egy vén paptól sose kérdezz számokat és dátumo-
kat nevetett fel Phoenix atya. – Erre nem én fogom megadni a
választ.
– Hát ki fogja?
A plébános eltűnődött egy percre, majd kibökte:
– Alvajáró Fred.
Rick tudta, kicsoda Alvajáró Fred, és azt is hallotta, hogy
azért nevezik így, mert naphosszat félálomban újságot olvas-
gat. De még sosem beszélt vele, és azt sem tudta, mit is dolgo-
zik. Miig is kérdezte Phoenix atyát, aki így felelt:
– Látod ott szemben azt az épületet?
S egy alacsony kőépületre mutatott, amely előtt virágoskert
díszelgett.
– Igen – válaszolta Rick.
– Jól van. Van ott bal kéz felől egy ajtó, azon bemész, és el-
jutsz oda, amit úgy hív a köznyelv, hogy a cédulairoda. Való-
jában az a falu, születési, halálozási, és állandólakhely-
bejelentő anyakönyvi hivatala. Gyakorlatilag ott mindenkiről
megtudsz mindent, aki csak megszületett, meghalt vagy meg-
házasodott itt a faluban, de még arról is, akinek esze ágában
sincs megházasodnia. Ha sietsz, még ott találod Alvajáró
Fredet, aki biztos éppen sportújságot olvas.
 – És mit kérdezzek tőle?
– Ő foglalkozik az önkormányzatnál mindenféle tanúsít-
vánnyal és engedéllyel – folytatta az atya. – Mondd meg, hogy
szükséged van a Moore család irataira. Ha nem akarná kiadni,
mondd neki bátran, hogy nekem kell. Ha megkapod a papíro-
kat, azokból mindent megtudsz majd.
Rick bólintott, megköszönte Phoenix atya segítségét, és átsé-
tált ahhoz az ajtóhoz, amit a pap mutatott neki. Benyitott.
A plébános pár másodpercig még ott álldogált magában a
templom előtt, majd elmosolyodott, és újra munkához látott.

– Hé, barátom! Segíthetek valamit? – kérdezte egy férfi egy

csillogó ezüstmetál terepjáró volánja mögül, amely az út szélé-
re húzódott, hatalmas porfelhőt verve fel.
Volt ott egy másik, igen furcsa jármű is. Egy homokfutó,
magyarán egy olyan kétüléses, tető nélküli, vázra szerelt kis-
autó, amelynek hatalmas kerekei voltak, és amelynek a motor-
ját közvetlenül a vezetőülés mögött helyezték el. Egy fedett ló
szállító utánfutót húzott maga után, amelybe nagy nehezen
egy hatalmas csillogó sportmotort gyömöszöltek bele. A ho-
mokfutó motorja keservesen füstölt.
– Gáz van, főnök?
– Ja – hagyta rá a homokfutó vezetője, s elkeseredetten bá-
multa a füstoszlopot. Farmer kezeslábast viselt, és olyan gumi-
csizmát, amilyet a halászok hordanak. Mégsem tűnt vadász-
nak, inkább határozottan gengszterarca volt, a napszemüvegét
celluxszal ragasztotta össze.
A terepjáró sofőrjét ellenben mintha skatulyából húzták
volna ki: bézsszínű bársonyruhát és skót kockás vadászkalapot
viselt.
– Oda kell figyelni ezeken a vacak utakon, ha nem akarja az
ember gallyra vágni a kocsiját. Szép motor, a magáé?
– Nem – felelte a gengszter, és feltolta a napszemüvegét.
Szemmel láthatóan nyűgős volt. Sőt, azt is mondhatnánk,
hogy határozottan ideges. S az ismeretlen fickó hangnemét
túlságosan is közvetlennek találta.
– Igazán nem akarok beledumálni, de... mintha ez a homok-
futó nem volna elég erős, hogy elvontassa ezt a rakományt.
A másik férfi felhorkantott.
A skót sapkás rendíthetetlenül folytatta:
– Ráadásul a motor is tönkremegy így ott hátul.
Nem volt más kéznél. Valaki kilyukasztotta a kerekeimet.
– Ó, az pech.
A gengszternek valahogy az az érzése támadt, mintha az
ismeretlen férfi előre tudta volna, mi történt.
– És mihez kezd most?
– A faluban kicseréltetem a kereket.
– Kilmore Cove-ban? Micsoda szerencsés véletlen, én is ép-
pen oda tartok. Elvigyem egy darabon?
A gengszterképű férfi eltűnődött. Felmerült benne az a lehe-
tőség, hogy leüti a fickót, és egyszerűen lenyúlja a csillogó te-
repjárót, de végül meggondolta magát, és így feleit:
– Ha esetleg elhúzna a dombtetőig, az jó volna. Ez az utolsó
emelkedő a falu előtt, onnantól már megoldom.
– Van a homokfutón vonóhorog?
– Elvileg.
– Oké, akkor hozok egy kötelet, és felvontatom.
– Köszönöm – nyögte ki a gengszter.
– Gondolom, kissé komplikált napja volt, nem? – próbálko-
zott még egyszer a skót kalapos, mielőtt visszaült volna a te-
repjáróba.
– De még mennyire! – válaszolta Manfred, Oblivia Newton
sofőrje, és begyömöszölte magát a homokfutó volánja mögé.
 Jason a Villa Argó kavicsos udvarán ült, kezében a Rémisz-
tő lények kézikönyve című klasszikussal, és éppen a „titkos
szobákéról szóló fejezetet olvasta. A képlet pofonegyszerű
volt: az olyan régi házakban, ahol a szellemek szoktak rejtőzni,
szinte mindig akad egy titkos szoba, ahová csak egy titkos át-
járón keresztül lehet bejutni. Na, és ezt a szobát úgy lehet meg-
találni, hogy kívülről meg kell számolni az ablakokat. Jason
tehát egy ősi fának vetette a hátát, fogott egy kockás füzetet,
amit a kézikönyvre helyezett, és nekilátott, hogy összeszámol-
ja a földszinti ablakokat. Hét. Majd az emeletieket. Nyolc. És
még három padlásablak.
Ekkor Nestor dugta ki a fejét a konyhaajtóból, kezében egy
szénfekete lábossal.
– Jaaaason! Bejönnél végre ebédelni?
– Jövök! – rikkantotta a fiú, és felállt.
De nem indult el.
– Ha egy titkos szobában bujkálsz, úgyis megtalállak... –
morogta.
Majd elindult, hogy megszámlálja a többi oldalon is az ab-
lakokat.
– Felhívtad édesanyádat? – ordította ki Nestor, majd választ
se várva visszament a konyhába, és a lábost letette a három
személyre megterített asztal közepére. Az asztalon egy na-
rancslével színültig töltött kancsó, három pohár és három régi,
csorba tányér sorakozott.
– Ha kihűl, úgy kell nekik... – zsörtölődött a vén kertész, és
a márványmosogatónak támaszkodott.
Az asztal mellé a gyerekek már összekészítették a felszere-
lést útra: három velencei köpönyeget, három zseblámpát, egy
hátizsákot, néhány méternyi kötelet, egy fényképezőgépet, egy
sokfunkciós svájci bicskát, egy iránytűt, Velence 18. századi
térképet, és természetesen a régi noteszt az úti feljegyzésekkel.
Nestor éppen odasétált volna a füzethez, amikor megcsör-
rent, a telefon.
– Na, végszóra – morgott, és odasántikált az egzotikus tár-
nyakkal telezsúfolt asztalhoz, ahol a telefon is lapult valahol.
Covenant asszony volt az, az ikrek édesanyja.
– Nem, asszonyom... Természetesen voltak iskolában. Most
csak Jason van itthon. Nem tudom, Júlia hol marad. Lehet,
hogy bevásárol a faluban. Nem, sajnos Jasont sem tudom adni,
mert éppen a ház ablakait számlálja. Ahogy mondom. Úgy
Imiik, nagyon elfoglalt. Igen. Hogyne. Persze, hogy megmon-
dom nekik: lehet, hogy önök ma éjjel, de legkésőbb holnap
reggel érkeznek. Ó, a mindenit, mennyire bánt, hogy így elhú-
zódott a költözés... De sajnos előfordul az ilyesmi. A mai vi-
lágban senki sem végzi rendesen a dolgát, az a baj. De ne ag-
gódjon. Próbálja meg később. Igen, egy kicsit később.
És letette a telefont.
– Kicsit később mi már valahol Velencében leszünk – mond-
ta Jason, miközben egy pillanatra elhúzott Nestor előtt.
Villámgyorsan megszámolta mindkét oldalt az ablakokat,
és lerobogott a lépcsőn.
– Hahó – kiáltott utána a kertész. – Kész a sült!
– Egy másodperc! – üvöltötte Jason fentről.
– Sehol egy titkos szoba – dünnyögte néhány perccel ké-
sőbb, miközben szedett magának a húsból. – Legalábbis sehol
egy olyan titkos szoba, amelynek ablaka van. Ami persze nem
jelenti azt, hogy ne lehetne a házban egy... – gyorsan fellapozta
a Rémisztő lények kézikönyvének tárgymutatóját –
...befalazott titkos szoba. Hogy megtaláljunk egy befalazott
titkos szobát, először is ki kell számítani a ház területét kívül-
ről, majd egyenként le kell mérni az összes belső helyiség terü-
letét is. Egyszerű kivonás segítségével megkapjuk...
– Jason – szakította félbe Nestor nincs több titkos szoba a
házban.
– Több?
– Mármint az időkapu szobáján kívül.
 –Hát éppen ez az – jegyezte meg Jason, és felszúrt a villájára
egy jókora darab sült húst. – Az időkapun túl lévő kerek szo-
bának négy kijárata van. Egy visz a Villa Argóba. A másik visz
le a Metis barlangjába. De mi van a másik kettővel?
– Az öreg tulaj sosem beszélt nekem semmiféle különleges
szobáról – zárta rövidre a témát a kertész.
– Te jártál arra?
– Nem.
– Látod? Akkor honnan is tudhatnánk? Az is lehet, hogy a
Villa Argó alatt vannak titkos földalatti szobák, olyanok, mint
amilyenekbe a rómaiak temetkeztek. Hogy is hívják azokat?
Megvan, katakombák! Végül is ez egy régi római épület, nem?
– Valóban, ezen a dombon állt egy ősi őrtorony.
Tehát ez is az én elméletemet igazolja! Ulysses Moore titkát
valamelyik alagút közelében kell keresnünk. Lehet, hogy ott
bujkál, s csak néha jön át az időkapun, hogy útbaigazításokat
hagyjon nekünk. Ez az! Miért is nem jöttem rá hamarabb?
– Azt hittem, ezt a kérdést egyszer már tisztáztuk. Az öreg
tulaj már nem csinálhat semmi olyasmit, amiről beszélsz. Ezt is
figyelembe kéne venned.
Jason összeszorította a száját, és úgy tűnt, nem győzték meg
a kertész szavai.
– Igen, de...
– Mi az, hogy de? – szólt rá Nestor. – Még mindig nem hí-
ved el?
Jason elhitt mindent, amit Nestor mesélt nekik Ulysses Mo-
ore-ról, a kapukról és Kilmore Cove lovagjairól, de mégsem
hagyta nyugodni valami: az volt az érzése, mintha valaki fi-
gyelné őket, és... hogy ők tulajdonképpen azokat a nyomokat
követik, amelyeket személyesen az öreg tulaj hagyott számuk-
ra.
– És ha nem is halt meg, csak foglyul ejtették valahol?
Nem esett fogságba. Jason, légy szíves: ma Peter Dedalust
kell megtalálnotok, ami egy csöppet sem lesz könnyű.
 – Persze – hagyta rá zavartan Jason. De aztán csak visszatért
arra a kérdésre, ami a leginkább foglalkoztatta, és így szólt: –
Akkor hát nem marad más, mint a szellemelmélet.
– Tessék?
Lehet, hogy a házban egy szellem bujkál, aki minket próbál
segíteni. Ulysses Moore szelleme, vagy... hát persze! Lehet,
hogy Penelope szelleme...
– Azt hiszem, lassan jegyzetelned kéne, Jason – morogta
Nestor. – Különben még elfelejted ezt a rengeteg zseniális ötle-
tet.
Hirtelen Júlia jelent meg a konyha ajtajában, és így szólt:
– Eltűnt! – Lihegve nézett előbb a kertészre, majd fivérére. –
Eltűnt, nincs sehol!
– Ki tűnt el? – érdeklődött Nestor.
– A Kilmore Cove-útikönyv – kiáltotta a lány, és ledobta
magáról a hátizsákját, majd asztalhoz ült.
– Na-na! – szólt rá Nestor, és odanyújtott egy törülközőt.
Miközben kezet mosott, Júlia elmesélte, mi is történt Calypsó-
nál.
– Ez nem lehet véletlen egybeesés – állapította meg végül
Jason. – Valaki meg akarja akadályozni, hogy megtudjuk az
igazat Kilmore Cove-ról.
–Ki lehet az?
– Biztos, hogy nem Oblivia Newton... – dünnyögte Nestor.
A gyerekek kérdőn bámultak rá, mire megmagyarázta:
– Calypso azt mondta, hogy egy férfi vette meg a könyvet.
Ráadásul egy ismeretlen.
– Igaz.
– Hogy láttad? Félt vagy aggódott Calypso?
Júlia megrázta a fejét.
– Nem, nem. Kifejezetten nyugodt volt. Én ijedtem meg.
Megpróbálta elmagyarázni azt a borzongást, ami végigfutott a
hátán, amikor bekukkantott a boltba. Mintha lett volna valaki
odabent
 – És ki volt az?
– Nem azt mondtam, hogy volt bent valaki – pontosította a
lány csak azt, hogy olyan volt, mintha lett volna.
– Mondjuk egy szellem?
– Jaj, ne kezdd már megint! – esett kétségbe Nestor.
Miközben Júlia szedett magának a húsból, a fivére röviden
összefoglalta legújabb elméleteit: – Nem is olyan hülyeség,
mint amilyennek elsőre látszik: tegnap este a szellem volt az,
aki azt sugallta, hogy Velencében kell kutatnunk, azzal, hogy
becsapta a torony ajtaját, hogy odahívjon minket.
Júlia pontosan emlékezett: zajt hallott, felment megnézni,
mi az, és az asztal közepén egy gondola makettjét találta meg,
egy fekete füzet társaságában. Majd kirohant, hogy megnézze,
van-e valaki a tetőn, de senkit sem látott.
A notesz úgy termett ott, mintha csak odavarázsolták volna
hirtelen a toronyszoba közepére: benne Ulysses Moore apró,
szinte kivehetetlen kézírásával írt velencei úti feljegyzéseivel.
– Mire gondolsz, Jason? – kérdezte a lány.
A fiú előhúzta a Rémisztő lények kézikönyvét
– Ha szellem jár a házban, tudom, hogyan kapjuk el.

Egy férfi bújt elő a bolt végében meghúzódó könyvespolcok

rejtekéből, és így suttogott:
– Elnézést, hogy zajt csaptam.
– Ne aggódj – válaszolta Calypso, Júlia már elment.
A férfi a falnak támaszkodott, kinézett a térre, és nagyot só-
hajtott:
– És milyennek láttad? Nyugodt volt?
– Hát nem éppen. Azt hiszem, kicsit megijesztetted. Ponto-
san azt mondtam neki, amit te mondtál nekem, pedig nem sze-
retem az ilyesmit.
– Sajnálom, de úgy éreztem, az a fontos, hogy ne terelődjön
el a figyelme. Legalábbis ne most... – mondta a férfi, és előhúz-
ta a zsebéből a Kíváncsi utazó. Kilmore Cove és környéke kis
útikalauza című könyvet.
– Lehet, hogy igazad van – mosolygott a boltos kisasszony,
és letette a kulcsokat a pultra, de szerintem csak még jobban
felkeltetted a gyanakvását.
– Volt egy cetli is ebben a könyvben.
– Azt hiszem, Júlia vitte el tegnap, amikor rábukkant a
könyvre.
– Tudod, mi volt rajta?
– A te jegyzeteid. A tiéd... vagy valamelyik barátodé.
– Légy szíves, ne mondj neveket.
A nő felnevetett:
– Aztán miért ne? Attól tartasz, valaki kihallgat?
– Meglehet.
– Kezd egy kicsit üldözési mániád lenni...
– Meglehet. – A férfi megint csak kifelé bámult. – Biztosan
elment?
Calypso bólintott, majd hátat fordított a kirakatnak, és úgy
mondta:
– Éppen teljes gőzzel teker fölfelé a sziklán. Kérsz valamit
enni?
– Veszélyes az a szikla... – motyogta a férfi, és megint zsebre
vágta az útikönyvet. – Köszönöm, nem. Ideje mennem.
– Hová?
– Nagyon kíváncsi vagy, Calypso... Mindig is túl kíváncsi
voltál.
– Hiszen sohase mondtál el semmit! Te csak csendben meg-
lapulsz, hogy...
Mikor visszafordult a kirakat felé, csak akkor döbbent rá,
hogy már egyedül van a helyiségben.
S a bejárat fölötti csöngő még csak meg sem szólalt
 Az önkormányzat bejárata egy hosszú folyosóra nyílott. A
folyosó enyhén lejtett, és a végén valami halvány elektromos
derengés látszott. A bejárati ajtót egy modern fémkar zárta be
a fiú háta mögött. A rút neonlámpák úgy zümmögtek a plafo-
non, mint megannyi légypapírra ragadt rovar. A folyosó végén
egy hatalmas aranykeretű kép díszelgett. Rick megpróbált rá-
jönni, kit is ábrázol a festmény, amelyen a figurák az idő fo-
lyamán igencsak megfakultak, mikor egy rekedt hang ütötte
meg a fülét:
– Erre tessék.
A fiú egy férfit pillantott meg, aki egy hatalmas ventilátor
hűsében kuksolt, ölében egy összehajtott sportújsággal. Az
asztalon szanaszét perforált papírok hevertek. A falakat né-
hány régi kép díszítette, valamint egy apró fiókokkal telezsú-
folt iratszekrény. A látványt egy megviselt bőrfotel tette teljes-
sé, valamint egy ajtó, amelyen ott virított a felirat:

KILMORE COVE-I IRATTÁR

IDEGENEKNEK
BELÉPNI TILOS!

A kilincsen is lógott egy tábla, amely arra figyelmeztette a

látogatót, hogy a belső teremben lévő gépek működésben van-
nak.
– Miben segíthetek? – kérdezte a férfi.
Szürke, lenvászon bokanadrágot viselt, és piros-fehér csíkos
inget. A ventilátortól kísértetiesen lobogott hosszú pofaszakál-
la, amely bálnavadász külsőt kölcsönzött neki.
Rick bemutatkozott, és kezet rázott Alvajáró Freddel.
– Phoenix atya mondta, hogy öntől kérdezzem meg...
A fiú elmagyarázta, mi járatban is van, míg Fred elégedet-
ten simogatta a szakállát.
– A mindenit, ez igen! Ez aztán jó kis kutatási feladatnak
tűnik. Írd alá ezt a nyomtatványt, légy szíves.
Hogy felérje az asztalt, Ricknek lábujjhegyre kellett ágas-
kodnia.
– Pontosan mire is vagy kíváncsi a Moore családdal kapcso-
lóban? – kérdezte Alvajáró Fred, miután elvette az aláírt pa-
pírt, és az iratszekrényhez lépett.
Kihúzott egy-két fiókot, végigpörgette a benne lévő cédulá-
kat, majd egy jó tucatnyit kiválasztott közülük.
– Remek. Ezek tökéletesnek tűnnek. Tehát?
– Én... izé, nem is tudom pontosan. Ahogy gondolni tetszik.
Alvajáró Fred eltűnt az irattárban. Rick hallotta, ahogyan fü-
työrészik odabent, majd a füttyszót lassan más zajok nyomták
H, mintha valaki egy óriási írógépen dolgozna, később más
fémes zajok is hallatszottak bentről. Ahogy teltek a percek,
úgy alakult át Fred fütyörészése fáradt hörgéssé, melyet oly-
kor halk káromkodás tarkított.
Rick nem tudott ellenállni a kíváncsiságnak, és odalépett az
ajzóhoz, hogy bekukucskáljon a másik szobába

Leesett az álla attól, amit megpillantott: az egész helyiséget

egy csövekkel, fogaskerekekkel és gombokkal teli hatalmas
masina foglalta el.
Alvajáró Fred behelyezte a perforált kártyákat egy résbe,
ahol azok nyomban eltűntek.
– Aha. Hát persze! – kiáltott fel a hivatalnok, és újra fütyö-
részni kezdett.
Egy futószalagon néhány frissen kinyomtatott dokumen-
tum érkezett valahonnan.
Rick gyorsan visszasietett a helyére, miközben Fred is meg-
érkezett a papírokkal.
– Meg is vagyunk! – kiáltotta a férfi, és a ventilátorhoz tar-
totta a nyomdafestéktől nedves papírokat, hogy gyorsabban
megszáradjanak. – Láttad ezt? Kevesebb, mint öt perc alatt a
Vén Bagoly előhorgászott mindent, amit csak rejt a mi irattá-
runk.
Visszahelyezte a lyukkártyákat az iratszekrénybe, és átadta
Ricknek az eredményt.
– És még képesek Alvajárónak nevezni engem...
Rick vetett egy pillantást a kezében tartott lapra: a Moore
család felmenőinek listáját olvashatta rajta, néhány évszázadra
visszamenőleg. Visszatartotta a lélegzetét, amikor ahhoz a két
névhez ért, amelyek igazán érdekelték.

Kilmore Cove
Önkormányzati Hivatal
Anyakönyvi, lakcím és sok más szerinti irattár

1. Moore, Ulysses, született Edinburgh (Anglia). 63 éves.

Házas, felesége neve Sauri Penelope, feltehetően elhunyt (le-
zuhant a Salton Cliff szikláról).

2. Moore, Sauri Penelope, született Velencében (Olaszor-

szág). 57 éves. Férjezett, férje neve Moore Ulysses, feltehetően
elhunyt (lezuhant a Salton Cliff szikláról).

Tényállás: a halál beálltának hivatalos igazolása folyamat-

ban. Örökösök, illetve rokonok, a hatodik fokig bezárólag:
senki. Végrendeleti végrehajtó: Nestor MacDouglas.

Alvajáró Fred Rick válla fölött belekukucskált az iratba.

– Tényleg vigyázni kell azzal a sziklával, mi? – jegyezte
meg.
Ezután azt is megmagyarázta, mit is jelent, hogy „a halál
beálltának hivatalos igazolása folyamatban" – a jogszabály ki-
mondja: ha valakinek nem kerül elő a holtteste, akkor legalább
tíz évet várni kell, mielőtt holttá nyilvánítják.
– És nem találták meg a holttestüket?
– Elvitte a tenger.
 – Tehát akkor tulajdonképpen... nem is számítanak halott-
nak?
– Mondjuk inkább azt, hogy a bürokrácia kissé szőrszálha-
sogató, de... a Salton Cliff szikla tényleg nem játék. Ha onnan
lezuhan valaki, az áramlás könnyen kiviszi a testet a nyílt te-
nyérre, ott meg... megeszik a halak. Ronda egy ügy, na.
Rick az édesapjára gondolt, s az erős áramlatokra, majd pe-
dig Manfredre, aki ugyancsak arról a szikláról zuhant le, és
túlélte.
– Olykor a tenger is tévedhet.
– Nem úgy, mint a Vén Bagoly! Harminc éve vagyok itt, s
az óta egy hibát sem vétett. Leszámítva persze, hogy kicsit fu-
rán nyomtatja a „d” betűt. De az is inkább egyfajta védjegy,
mint hiba.
– Már hogy értve?
Ez volt Dedalus egyik legutolsó találmánya, mielőtt elment
volna. Emlékszel ugye az órásmesterre, aki néhány éve nyom
nélkül eltűnt?
Rick nem kapott levegőt.
– Azt akarja mondani, hogy a Kilmore Cove-i irattárban egy
olyan masina működik, amelyet Peter szerkesztett?
– Naná: mégpedig a Vén Bagoly! Percek alatt nyálazza át az
egész irattárat, és úgy szedi elő a megfelelő iratot, hogy soha
még csak egy lap sem vész el. Ez a mechanika és a régi vágású
nyomdászat valódi műremeke. A számítógépek meg egyéb
elektromos ketyerék a nyomába sem érhetnek. A Vén Bagoly
rugókkal és fogaskerekekkel dolgozik, és sötétben, áram nél-
kül is működik.
Rick most már nagyobb tisztelettel olvasta újra a kezében
szorongatott dokumentumokat, majd megkérdezte:
– Megpróbálhatnánk még egy keresést esetleg?
Az irodában távolról a Szent Jakab-templom harangjának
hangja visszhangzott.
Hmm... valójában már be kellett volna zárnom... de kivéte-
lesen nem bánom, feltéve, hogy gyorsan végzünk vele. Mire
akarsz rákeresni?
Peter Dedalus – válaszolta Rick mosolyogva
 Julia kissé aggódva nézte az öccsét.
– Biztos vagy te ebben? – kérdezte. – Mindjárt el kell indul-
nunk.
– Már majdnem kész vagyok – válaszolta Jason halálosan
komolyan. – Már csak a 65. oldalt kell elolvasnom.
Egy pillanatra Júliának eszébe jutott, hogy ellenőrzi, tényleg
azt írja-e a kézikönyv, hogy tojássárgájával kell bekenni az aj-
tókat, és lisztet kell szétszórni a folyosókon, de aztán úgy dön-
tött, durvább eszközhöz folyamodik:
– Anya ki fog akadni.
Jason a fejét ingatta.
– Észre sem fogja venni. És különben is, mi fogunk előbb
hazaérni, és leszedjük a csapdákat, még mielőtt bármi is fel-
tűnne neki.
„Szellemcsapdák" állapította meg magában a lány. Tehát
ezen ügyködik az öccse.
– És Nestor? Ő mit szól mindehhez?
– Ne aggódj! Egyetért velem.
Jason befejezte a fürdőszoba ajtajának bemázolását, majd
odalépett a nővéréhez, és kitépte egy szál haját.
– Aú! Mit művelsz?
– Jó hosszúra van szükségem – magyarázta a fiú. Majd a
hajszálat a tojásfehérjével bekent ajtófélfára ragasztotta, és elé-
gedetten szemlélte a művét: – Tökéletes! Tökéletes szellemfo-
gó.
– Jason... én tényleg azt hiszem...
– Megállj! Ha belegyalogolsz, sose tudjuk rögzíteni a nyo-
mait!
S megmutatta, hogy a padlót finoman meghintette liszttel,
ami a Rémisztő lények kézikönyve meggyőző receptje szerint
arra szolgál, hogy rögzítse a szellemek nyomait.
– Jól van! Azt csinálsz, amit akarsz! – húzta fel az orrát Júlia,
s átlépte a lisztet. – De most már gyere le! Mindjárt itt lesz
Rick, és akkor azonnal indulunk.
– Oké, csak addig hagyj itt, kérlek, még néhány hajszálat!

Néhány perccel később valóban beesett Rick is, aki lecsatol-

ta az édesapjától kapott karórát a bicajról, és odasétált Júliá-
hoz. A lány duzzogva bámulta a partra vezető lépcsőket.
Minden rendben?
Júlia megfordult. Igazán jólesett neki, hogy Rick így aggó-
dik miatta.
Jason fent van az emeleten, és éppen szellemcsapdákat állít
– mondta kissé megvetően. – Most, hogy végre elhitte, hogy az
öreg tulaj tényleg meghalt, azt vette a fejébe, hogy a házban
kísért az ő vagy a felesége szelleme.
– Hmm... érdekes kérdés – felelte Rick.
Júlia elindult a veranda felé, Rick utána. Elmentek a halász-
hálót javító nő szobra előtt. Kellemes meleg szűrődött be az
ablakon. Ha nem éppen most indultak volna egy kisebb idő-
utazásra, ideális idejük lett volna egy jó strandolásra odalent a
parton
– Vajon milyen idő lesz Velencében...? – tűnődött el Rick.
– Vajon eljutunk-e egyáltalán Velencébe? – vágta rá Júlia.
– Újabb érdekes kérdés.
A konyhában a lány megmutatta neki, mit találtak az utazó-
ládában, és kitett a tányérjára egy adag húst.
– Kicsit már hideg, de...
– Ne aggódj, szuper lesz. Jó napot, Nestor!
– Rick.
– Nemrég megtudtam, hogy téged MacDouglasnek hívnak.
– Fantasztikus.
Az öreg kertész odaballagott a mosogatóhoz, megtöltött
vízzel egy smaragdzöld locsolókannát, majd szó nélkül kiment
a kertbe.
– Mi a baja? Megsértődött?
Júlia megvonta a vállát.
 – Azt hiszem, mégsem teljesen ért egyet azzal, amit Jason
művel az emeleten: hajszálakat ragaszt az ajtókra, grafitporral
szórja be a tükröket, hogy csapdába ejtse a szellemeket, és...
– Grafitporral?
– Jason könyve szerint, ha egy szellem grafitporban nézi
meg magát, akkor ott marad a képmása a tükrön. Ezért el-
használta a ház teljes ceruzakészletét, és bekente szürke porral
Ulysses Moore dolgozószobájának tükrös ajtaját.
– Jut eszembe, Ulysses Moore: találtam egy-két érdekeset
róla a faluban... – Rick megmutatta Júliának, mit kapott Alva-
járó Fredtől, és azt is elmesélte, hogyan jutott hozzá. – Az első
lap a felmenők listája. Talán érdemes volna összevetni a fala-
kon lógó képekkel. A másik lapon viszont annak a keresésnek
az eredménye van, amit Fred Peter Dedalusról csinált.
– Ez meg mit jelent?
– Ezt kérdeztük mi is.
A Peter Dedalusszal kapcsolatos dokumentumon ugyanis
ez szöveg állt:

Sajnáljuk, de nincs engedélyezve, hogy ez a szerkezet információ-

kat nyújtson az ön által keresett személyről. Ha vele akar kapcsolatba
lépni, megteheti, amennyiben a helyes kulcsot használja, és azt írja:
DEDA. Hogy a kellemetlenségeket (elkerülje, felhívjuk figyelmét,
hogy a kulcs nem mélyen van.

– Freddel megpróbáltuk azt beírni DEDALUS helyett, hogy

DEDA, de... – magyarázta Rick – nem adott ki semmi többet a
masina.
Felmentek az emeletre, hogy Jasont is beavassák a fejlemé-
nyekbe. Rick megemlítette a mauzóleum dolgát is, tehát hogy
létezik egy családi sír, ahová a Moore-okat temetik.
– Szívesen elmennék, hogy megnézzem, valóban létezik-e
ez a mauzóleum, de...
A velencei küldetés mindennél sürgősebb – fejezte be he-
lyette a mondatot Júlia, és fenyegető pillantást vetett testvéré-
re. – Ami nem tűr további halogatást.
A három gyerek lement, hogy elköszönjön Nestortól, és
hogy összeszedje az úti holmit. Majd ellenőrizték, hogy min-
den megvan-e az induláshoz.
Júlia elővette nadrágzsebéből az időkapu négy kulcsát, és
így szólt: Kilmore Cove lovagjainak nevében nincs más hátra...
induljunk!

Klikk. Klikk. Klikk. Klikk.

A négy kulcs elfordult a zárban, s az összekarcolt, megko-
pott időkapu feltárult.
A küszöbön túl szinte hideg volt.
Először Jason lépett be. Ezúttal nem gyertyacsonkokat hoz-
tak magukkal, hanem zseblámpákkal világították meg az átjá-
rót, mely a kerek szobába vezetett.
– Érte valaha természetes fény ezt a helyet? – kérdezte Rick,
mikor barátja után ő is belépett, kezében a kötéllel, s hátán a
zsákkal.
Júlia szó nélkül követte a fiúkat. Visszafordult még, hogy
elbúcsúzzon Nestortól, aki bátorítóan mosolygott rá.
– Óvatosak legyetek, jó?
– Megígérjük – felelte a lány.
– S ha nem találjátok meg Pétért, hagyjátok az egészet, és
azonnal gyertek vissza.
– Rendben.
Jason megállt a szoba közepén, ahonnan a négy folyosó
nyílt. Az egyik a Villa Argóba vezetett. A másik lefelé. A fenn-
maradó kettő pedig, ahogyan az a vers szólt, amit a négy
kulccsal együtt megtalált pergamenen olvastak, a halálba.
– A négy közül kettő a halálba vezet, s csak egy a négyből
visz oda le – mondta fel a verset Jason megborzongva.
A zseblámpák fénye belehasított a homályba, s láthatóvá
váltak egy pillanatra a kőoszlopokba faragott állatformák: a
bikák, a halak, az éjjeli lepkék, és végül a Villa Argóba vezető
folyosó fölött az albatrosz.
A három barát háta mögül még Nestor szólt utánuk a ka-
puból:
– A zene, gyerekek! Ne feledjétek, hogy Peter élt-halt a ze-
néért! Ez még fontos lehet... Gyerekek, hallotok engem?
Rick, Jason és Júlia azonban már nem felelhettek. A Villa
Argó lépcsőjén erős légörvény söpört végig, amely meglökte
Nestort, aki, hogy megőrizze egyensúlyát, elengedte az ajtót.
S az időkapu tompa dörrenéssel bezárult.
 Jason hirtelen megállt.
– Hogy mondod? – kérdezte a testvérét.
– Én nem mondtam semmit.
– Én sem.
A fiú vállat vont, és továbbment.
Júlia, Jason és Rick mély hallgatásba burkolózva vágott ne-
ki, immár másodízben, hogy leereszkedjen a barlangba. Mind-
hárman pontosan emlékeztek még, milyen volt, mikor két
nappal korábban a lépcsőkön lefelé menet majdnem kialudtak
a gyertyák, s ők kis híján teljes sötétben maradtak. A síkos lép-
csőkön olykor leomlott sziklák torlaszolták el a járatot, ame-
lyek alatt csak kúszva tudtak átjutni. Átlépték azt a csatorna-
nyílást, ahová múltkor Jason a fénylő földet ejtette, és végül
elértek a csúszdához.
Ricknek eszébe jutott, mi is történt legutóbb, ezért megkér-
dezte:
– Elhoztuk?
– Persze.
Júlia megmutatta az Elfeledett nyelvek szótárának megviselt
példányát. Majd odalépett a csúszdához, és most is, éppúgy,
mint előző alkalommal, elsőként csúszott le. Testvére és Rick
habozás nélkül követték.
Egy másodperccel később már a földalatti barlangban talál-
ták magukat.

Így, nappali világosságban, a százezernyi szentjánosbogár

fénye nélkül a barlang más képet mutatott, mint amikor elő-
ször jártak ott. Felülről fény szűrődött be, s a fénysugarak apró
lényköröket rajzoltak a parton, olyan érzetet keltve, mintha
csak egy fényoszlop erdő tartaná a barlang mennyezetét. A
sziklafal fordított boltozatként hajolt föléjük, ahogy Jason vé-
gigpásztázta elemlámpájával a kanyarulatait.
Még egy legördülő kődarab zaja ütötte meg fülüket, majd
csend telepedett a tájra.
– Még sokkal szebb, mint ahogy emlékeztem... – mondta
torkában dobogó szívvel Júlia.
A Metis már visszatért az ő oldalukra, s most ott horgony-
zott békésen a famólóhoz kötve. A könnyű, szabályos formájú,
régi hajótest kecsesen ringatózott a vízen.
A gyerekek odaértek a hajóhídhoz. A főárbocon még ott ló-
gott az a kötél, amelybe előző alkalommal Rick kapaszkodott
kétségbeesetten, hogy a vízbe ne essen, s az evezők is ott he-
vertek, ahol Júlia hagyta.
Júlia végigsimította a hajó oldalát díszítő görög betűket, me-
lyek a Metis nevét adták ki, majd a fiúkra nézett:
Akkor hát? Beszállunk?

Behajították a hátizsákokat, és beugrottak maguk is. Megint

csak egyenesen az egyetlen kabin felé indultak, ahol megtalál-
lak régi ruhájukat.
Rick megérintve a ruhadarabokat, érezte, hogy már meg-
száradtak. Úgy döntöttek, hogy az egyik ládában helyezik el
őket, s hogy a hátizsákokat elöl, hagyják.
A kabinasztalon egy csukott könyv hevert.
– A hajó utolsó kapitányának fedélzeti naplója... – motyogta
Rick, most, hogy újra megpillantotta a fekete bőrbe kötött fü-
zetet.
– Jobban mondva az utolsó előtti kapitányé – élcelődött
Jason, majd beírta nevét az első üres oldalra, és folytatta a nap-
lót, Én, Jason Covenant, nővéremmel és barátommal, Rick
Bannerrel együtt újra birtokba veszem a Metist. Itt az idő, hogy
újra tengerre szálljunk. Itt az idő, hogy újra útra keljünk.

A gyerekek odaléptek a csörlőhöz, és lassan elkezdték fel-

húzni a horgonyláncot.
A Metis eltávolodott a hajóhídtól, és várta az új útirányt.
A víztükör túloldalán, a keskeny algákkal és kagylókkal bo-
rított lépcső tetején még látszott a kapu és a sziklagerenda.
– És most mihez kezdünk, Jason? – kérdezte a nővére. –
Fogjunk evezőt?
– Nem hinném... – mondta halkan az ifjú kapitány. Nadrág-
zsebéből elővette Ulysses Moore naplóját, találomra felütötte,
és olvasni kezdett: – ...ez is, mint a többi palota, ezernyi iszap-
ba süllyesztett tölgyfa cölöpre épült. S az iszap az, ami megóv-
ja a cölöpöket a víz és az élősködők pusztításától.
A kis piactéren van egy szerencsét hozó domb is, amelyről
jól lehet látni a Canal Grandén sikló gondolákat, s a fűzős ru-
háikban korzózó dámákat... – aztán mélyet sóhajtott, újra eltet-
te a naplót, a kormányra tette kezét és így szólt: – Velence, 18.
század.
S behunyta a szemét.

Nagyon lassan nyitotta ki újra, vagy az is lehet, hogy ki sem

nyitotta igazán, miközben a szél örvényleni kezdett a hajó kö-
rül. A Metis megmozdult, s orrával a túlsó part felé fordult.
– Jason! – sikoltotta Júlia, amikor a szél tovább erősödött.
A gyerekek elemlámpái villogni kezdtek, majd felkapcso-
lódtak, s hirtelen mind kialudtak. A szél egyre egyenletesebbé
és erősebbé vált, s kezdte felkorbácsolni a tengert. A fényképe-
zőgép millió darabra robbant szét.
– Jason! – üvöltötte megint a lány, és Rick karjaiba mene-
kült.
A fiú lenyűgözve bámulta, ahogy a barlang részei úgy
kezdtek egymásba olvadni, mint egy festményen: a fényoszlo-
pok szétolvadtak és elmosódtak, a tengervíz valósággal por-
zott, s összekeveredett az egyre keményebben tomboló széllel.
A Metis orra hol kiemelkedett, hol alásüllyedt a vízben, kés-
ként hasította a tengert.
– Előre! – üvöltötte Rick, és Jason felé fordult.
Jason azonban csak a tengert látta... s nem a barlang apró
víztükrét, hanem a végtelen nyílt tengert, amely fölött vihar-
felhők tornyosulnak, ahol a nap ugyanabban az időpillanatban
kel fel és nyugszik le, ahol a színek folyamatosan mosódnak át
egymásba. A tengert, amelyet a mélyben megbúvó, titkokat I
kutató óriás élőlények népesítettek be. Az idők kezdetének
tengerét, s a tengert, mely énekel.
Jason szorosan markolta a kormányt, s megértette, hogy ő is
része ennek az éneknek. Megértette, hogy ez az énekszó szét-
árad a vízben, s beivódik minden élőlénybe, s azt is tudta,
hogy ösztönösen, hívó szóként érti meg ezt az éneket, mert ez
a tenger hívó szava.
S ekkor megpillantotta azt a sok hajót, mely útjukat keresz-
tezi, melynek kapitányai ott álltak hídjukon, és őt köszöntötték
ünnepélyesen.
Ám ekkor a hajók, melyeket látni vélt, ezüst fényben tova-
siklottak, messzire tűntek, s mire Jason újra kinyitotta a sze-
mét, már odaát volt.

Hétfő délutánonként a Kilmore Cove-i fodrászüzletben

mindig némi forrongás volt érezhető. Gwendaline Mainoff két
cégtáblája csöndesen himbálózott a tengeri szélben, míg bent
két falubeli hölgyike üldögélt a kényelmes fotelekben, élénk
beszélgetésbe merülve.
– Hallottátok? – kiáltott fel hirtelen Biggles kisasszony, aki
igazán elemében érezte magát a fodrászkisasszony keze alatt.
Azt mondják, megint érkezett valaki!
– Csakugyan? – kérdezte Gwendaline s mivel úgy ítélte
meg, hogy a hölgy csevegni óhajt, lejjebb kapcsolta a hajszárí-
tót. – A londoni családra gondol?
– Ó, dehogy! Azok már a múlt héten érkeztek. Ma viszont,
úgy hallottam, egy férfi érkezett.
– Hogyhogy ma? – kurjantotta a szépségszalon másik kun-
csaftja, aki megpróbálta túlkiabálni a szárítóbura zümmögését.
Bowenné volt, a falu orvosának pedáns felesége. – Ki érkezett
a városba?
 – Az igazat megvallva valamit én is hallottam... – mondta
Gwendaline, miközben Biggles kisasszony fejét igazgatta a
tükörnél. – Lehet, hogy ez az új ember a Windy Innben szállt
meg?
– Abban az öreg, koszos szállodában? – sopánkodott Edna
Bowen, és feljebb emelte a burát, amelytől olyan feje volt, mint
egy űrhajósnak. – Szegény ember! Hanyatt-homlok fog elme-
nekülni.
– Úgy hallottam, csinos férfi. Magas és elegáns, és skót koc-
kás kalapot visel.
– Reméljük, fiatal is! – viccelt Gwendaline, mire a két hölgy
gúnyosan felnevetett.
A téma azonban jóval izgalmasabb volt, mintsem hogy egy
poénnal el lehessen ütni: a három nő megosztotta egymással
mindazt, amit az esetről tudott, s a hiányzó láncszemeket némi
következtetéssel és találgatással pótolták. Negyedóra komoly
eszmecsere után megállapították, hogy az ismeretlen férfi egy
hatalmas autón érkezett, még az is lehet, hogy egy amerikai
terepjárón.
– Ó, igazán?! – kiáltotta kissé gunyorosan Bowenné, mivel
érzése szerint Biggles kisasszony azt sem tudja, hogy néz ki
egy amerikai kocsi. – Na, én nem hiszem: nem láttam semmifé-
le amerikai terepjárót a városban. S te, Gwendaline?
A fodrászlány emlékezett rá, hogy két nappal azelőtt látott
egy hatalmas fekete sportkocsit parkolni éppen Biggles kisasz-
szony háza előtt.
Cleopatra Biggles könnyedén felnevetett.
– Ó, az meglehet! Minden bizonnyal Newton kisasszony so-
főrje volt az, aki felkeresett...
– Ó, igen? És ugyan mi okból keresett fel téged Newton kis-
asszony?
- – Képzeljétek, nem is emlékszem rá – válaszolta őszin-
tén Biggles kisasszony. – Rettentő késő volt... aztán tombolt a
vihar, és Marcus Aurelius olyan izgatott volt, szegényke utálja
a villámlást!
A három nő egészen addig pletykálkodott, míg egy harma-
dik kuncsaft be nem esett.
– Micsoda délelőtt volt ez ezekkel a kölykökkel! Gwen, be-
férek hozzád? – kérdezte Stella tanárnő.
Gwendaline az órára pillantott, és felsóhajtott. Ezt a plety-
kára éhes asszonyokkal teli műszakot biztos, hogy nem fogja
időben befejezni.
– Hogyne, Stella kisasszony, foglaljon helyet

– Remek.
Mondd csak, Stella, hallottál erről az új férfiról, aki Kilmore
Cove-ba érkezett? – kérdezte villámgyorsan Bowenné, nehogy,
a másik két nő megelőzze az újsággal.
A tanárnő leült mellé.
– Nem, ki az?
Biggles kisasszony villámgyorsan rávágta:
– Azt mondják, akkora autója van, amekkorát még senki
sem látott!
 Rick, Jason és Júlia leszálltak a Metis fedélzetéről, és felka-
paszkodtak a lépcsőn, mely a teknősbékás ajtóhoz vezetett.
Benyitottak, és egy csendes udvaron találták magukat. Egy ház
belső udvarában voltak, melynek közepén egy hatszögletű kút
állt. Egy kis árkádokkal díszített erkélysor nyílt az udvarra,
amelyre egy korlát nélküli kőlépcsőn lehetett feljutni.
– Azt mondjátok, megérkeztünk Velencébe? – kérdezte Jú-
lia.
– Szerintem... igen – motyogta Rick.
A három gyerek néhány pillanatig még ott maradt az idő-
kapu mögött, hogy meggyőződjenek róla, van-e valaki rajtuk
kívül az udvarban, de egy teremtett lelket sem láttak.
Hátuk mögött az időkapu egyáltalán nem volt feltűnő, egy
kőárkád mögött bújt meg, amelyet egy félig összetört dom-
bormű díszített. Úgy nézett ki, mintha csak egy pince, vagy
egy raktár ajtaja volna. Rick megpróbálta benyomni, s a kapu
engedett.
– Hát, legalább majd vissza tudunk menni... – jegyezte meg.
Tettek pár lépést a kút felé, s a vasrácson át belekukucskál-
tak. Ahogy lassan megszokták az új környezetet, kezdtek felfi-
gyelni a beszűrődő hangokra is: a távoli beszélgetés zajára, s a
tenger egyhangú morajára.
Úgy döntöttek, hogy felmásznak a lépcsőn az emeleti lo-
dzsára, ahonnan rengeteg háztetőn túl a nyílt tengert pillantot-
ták meg.
Úgy tűnt, a házat már hosszú évek óta nem lakja senki.
Júlia a lodzsa végén lévő kis erkélyhez ért, s amikor kiné-
zett, megdöbbenésében felkiáltott. Az erkély egy nagy kanális-
ra nyílt, amely nyüzsgött a fényesre festett, tarka vitorlájú fa-
hajóktól. Evezősök egész sora emelte és merítette hangos
csobbanással vízbe az evezőket, s a gondolások szabályos rit-
musban lökték tovább csónakjaikat. A csatorna túloldalán, egy
zöldellő szigeten kupolák és harangtornyok álltak. A kis er-
kély alatt hosszú, fehér kővel kirakott járda húzódott, melyen
emberek jártak-keltek. A háztól nem messze két koldus táncol-
tatott furulyaszóra egy betanított kutyát.
– Micsoda forgatag! – kiáltotta Rick.
– Kár, hogy a fényképezőgép nem élte túl az utat – jegyezte
meg Júlia.
Jason elégedetten vigyorgott: pontosan oda vezette a Metist,
ahová akarta.
– Most már csak azt kéne kiderítenünk, Velence melyik ré-
szén vagyunk... – mondta Rick.

A gyerekek magukra öltötték a köpönyegeket, és lementek

az udvarba. Felhúzták a rácsot, amely belülről zárta le a nagy
bejárati ajtót, és kiléptek. Noha sütött a nap, mégis friss volt a
levegő, s az égen mindenhol apró bárányfelhők tündököltek.
Megfordultak, és kívülről úgy látták, a ház nincs is teljesen
elhagyatva. A kapun egy kopott angol lobogó lógott.
– A felfedező Cabotók háza... – olvasta Jason Ulysses Moore
naplójából. – Giovanni és fia, Sebastiano, az angol király megbízá-
sából indultak el, hogy utat találjanak Kína felé...
– Na, ez érthetővé teszi a zászlót – mondta Júlia Ricknek.
– Ők. ketten fedezték fel Terranova szigetét és Kanadát. Giovan-
ninak nyoma veszett egy expedíció során, amely alkalmával elért a
Labrador félszigetre. Eltűnt, ki tudja, merre...
– Amúgy Ulysses Moore módra, nem?
– És mivel Sebastiano sorsa sem alakult jobban, az emberek kezd-
ték úgy gondolni, a családot balszerencse sújtja.
– Na, ez érthetővé teszi, miért áll üresen a ház.
A gyerekek arra is felfigyeltek, hogy a járókelők, mikor el-
haladnak a Caboto-ház mellett, igyekeznek minél nagyobb
ívben kikerülni a palotát.
A part amúgy eléggé zsúfolt volt. Egyesek fonott kosarak-
ban halat, gyümölcsöt, vagy éppen gyömbért cipeltek, mások
csirkét vagy énekesmadarakat árusítottak.
 Maskarát viselő férfiak és nők vonultak el mereven, mintha
botot nyeltek volna, miközben csipkezuhatagból készült öltö-
zetükkel hivalkodtak.
Jason kiterítette Velence térképét a rakpart fehér kövezetére,
s megpróbált rájönni, a város melyik részén lehetnek. A
Caboto-házat a Castello-csatorna partján találták meg, nem
messze az Arzenáltól, attól a hatalmas gyártól, ahol Velence a
hajóit építette. így hát jobbra feküdt tőlük a város főtere, a
Szent Márk tér, kupolájának és harangtornyának körvonalai
látszottak is onnan. Balra pedig ott volt a kikötő, a tenger ka-
puja.
– Hát, ha van ennek a városnak központja, akkor az errefelé
van – jelentette ki Jason.
– A lehető legjobb helyen vagyunk, hogy ráakadjunk egy
órásmesterre, nem?
– S ha megkérdeznénk valakit? – vetette fel Júlia. – Mondjuk
egy járókelőt vagy az egyik kutyás koldust.
– És mit kérdezzünk? Hol lakik Peter Dedalus?
– Hát először megkérdezhetjük, hogy vannak-e a városban
órásmesterek – mondta Júlia.
– Azt a’! – kiáltott hirtelen Rick, ahogy előkotorta az óráját a
hátizsákból. – Ez jár!
– Az meg hogy lehet? Az enyém ugyanúgy megállt, mint a
múltkor – csodálkozott Júlia.
– Peter minden bizonnyal úgy szerkesztette meg az óráit,
hogy lehessen velük idő utazni – magyarázta Rick, miközben
ámulva nézte a két keskeny mutatót, ahogy körbejártak a fehér
bagollyal díszített számlapon.
– Ó, persze! – mondta gúnyosan Jason. – Aztán direkt neked
adta el.
– Ó, esz van gyönyörű! – kiáltott fel egy hang a hátuk mö-
gül furcsa spanyolos kiejtéssel, amitől ijedten pattantak fel. –
Mucho gyönyörűséges!
A kutyás koldusok egyike volt az, egy magas fiú, akinek
annyira kék szeme volt, hogy szinte fehérnek látszott. Hosszú
haját selyemkendő borította, szakadozott, foltozott, zsebekkel
teli ruhái lógtak rajta.
– Mucho szépséges, drága tárgy! – ismételte a fiú széles mo-
sollyal, mely látni engedte igencsak hiányos fogsorát.
Rick gyorsan visszarakta az órát a hátizsákba, míg Júlia a
fiúhoz fordult:
– Kérdezhetnénk tőled valamit?
A koldus hátrált egy lépést, és viccesen meghajolt.
– Természetesen, kicsi senorita. Don Diego Valente bármi-
ben a szolgálatára áll.
– Remek. Mi tulajdonképpen... hmm, egy órást keresünk.
– Que?
Órást, tudod, aki órákat csinál – szólt bele a beszélgetésbe
Jason is. – Mint az a mucho szépséges tárgy, amit az előbb lát-
tál. Óra! Tikk-takk
– Ó, tikk-takk, hát persze! – rikoltotta a koldus. – Óra, idő-
masina, hát persze, amigo. Venécia tele van időmasinákkal.
– És mégis, merre találjuk őket?
– Kövessetek! – szólt rájuk a koldus, és odament társnőjé-
hez, aki a táncoló kutyával várakozott. – Dieguita! – szólította,
majd teljesen érthetetlen nyelven még odaszólt valamit.
Dieguita nagydarab lány volt, ám vonásait alig lehetett kivenni
a kosz és a ruha helyett viselt rongyok miatt. Ráadásul rettene-
tes szaga volt.
Amikor a lány abbahagyta a furulyázást, a kiskutya majd
kiugrott a bőréből örömében. Kicsi, barna korcs volt, sörtés
szőrébe apró csengőket akasztottak a koldusok, a fejére pedig
piros fejfedőt kötöttek, amit a kiskutya szemlátomást rettentő-
en szégyellt.
– Figyelj, Dieguita, az amigók egy boltot keresnek, ahol
időmasinákat lehet kapni. Érted?
Dieguita nemcsak, hogy értette, de szemlátomást bántotta
is, hogy társa ennyire nem bízik benne. Rögtön heves veszeke-
désbe kezdtek, amelynek végeztével a koldusok végül a Szent
Márk térre vezető partra irányították őket.
– Menjetek csak egyenesen – magyarázta Dieguita – Menje-
tek az oszlopok mellett, s ott van ajtó, ami mucho balszerencse,
és ott vagytok Szent Marcos tér. Ott nézzetek fel a torony. Raj-
ta van naty időmasina, naty és natyon új, biztos lesz mucho
szép nektek!
Don Diego Valente félbeszakította.
– De, Dieguita, mio amor, ők boltokat keresnek!
A lány megint megdühödött:
– És akkor? Amíg keresik boltokat, nézik szép időmasina!
A két koldus megint civakodott egy darabig, míg Don Die-
go le nem zárta a vitát:
– A Szent Marcos térről kérdezzetek Rialto híd és az Órások
sikátora: ott találtok sok-sok időmasina, amit akartok.
– Remek! – mondta Júlia. A kiskutya odajött hozzá, mire a
lány elkezdte simogatni a fejét. – Köszönjük a felvilágosítást.
– Diogo! Lábhoz, por favor!
A gyerekek odébb mentek pár lépést.
– Na, látod? – vetette oda Júlia a testvérének. – Most már azt
is tudjuk, merre menjünk.
– Pontosan oda, ahová magamtól is indultam volna.
– Mosd meg a kezed, amint tudod – javasolta Rick a lány-
nak. – Szerintem ez a kutyus százmillió bacilust akasztott rád.

Ezernyi hajó nyüzsgött a tengeröbölben, hogy a Canal

Grandréra, erre az egész várost átszelő ezüstszalagra jusson. A
Tana-csatorna magasságában Jason, Júlia és Rick felmentek
egy ideiglenes fahídra, s onnan nézték elbűvölve a mellettük
kecsesen sikló gondolát, amely a belső csatorna felé tartott. A
napfény megcsillant a zománcdíszeken, oszlopokon és arany
borításokon, amitől az egész látkép álomszerűvé lett.
– Vajon a mi időnkben is ilyen lehet még? – kérdezte Rick,
ahogyan körülnézett.
 Rick és Júlia mélyen elgondolkozva átment a hídon, míg
Jason hátra maradt, aztán egyszerre csak hirtelen megállt.
– Jason? Nem jössz?
– Eltűntek! – kiáltotta hirtelen rémülten. – A koldusok el-
tűntek!
Júlia visszasétált a hídfeljáróhoz.
– És akkor mi van? Biztos átmentek valahová máshová.
– Becsuktam én a kaput? – kérdezte Jason. – Én jöttem ki raj-
ta utolsóként. Becsuktam a kaput, nem? – ismételgette.
– Ó, a francba!
Rick szeme elkerekedett.
– Nem tudom, a’sszem nem, de... csak nem azt akarod
mondani...
Szó nélkül vágtattak a Caboto-házhoz. Odaértek az angol
lobogóval díszített kapuhoz, és benyitottak az udvarba.
– Nem hiszem el... – nyögte reményvesztetten Jason.
A kiskutya, Diogo farkcsóválva futott eléjük.
– Mondjátok azt, hogy itt vannak még... súgta maga elé. –
Hogy itt vannak az emeleten...
Júlia lehajolt, és megsimogatta a táncos kiskutyát.
– Hol vannak a gazdik, mi? Hova lettek?
– Nincsenek itt! – jelentette ki fennhangon Rick, miután vil-
lámgyorsan ellenőrizte az egész udvart.
A kiskutya kiszabadította magát Júlia öleléséből, és határo-
zottan a felé az árkád felé tartott, amely mögött az időkapu
rejtőzött.
– Jaj, ne! Ezt nem hiszem el... – nyöszörögte Jason.
Elmentek Kilmore Cove-ba!
 Nestor fáradt volt, és aggódott. Felment a lépcsőn, és meg-
állt a kis toronyszoba poros és összekarcolt ajtaja előtt. A tü-
körre árnyék vetült.
– A gyerekek elmentek, és ez így van jól – mondta a kertész,
és félig kinyitotta az ajtót. – Igaz, hogy csak gyerekek, de
ügyesek, és talán tényleg sikerül megtalálniuk Pétért. Végül is
a boltja ajtaját is sikerült kinyitniuk, ahová egyikünk sem jutott
be. Már persze mielőtt ő be nem törte a hátsó falat. Meg kü-
lönben is, nem maradt senki más. Mind meghaltak, eltűntek,
vagy elmentek. – Nestor köhögött. – De az is lehet, hogy téve-
dek... Lehet, hogy semmi értelme Peter után kutatni – düny-
nyögte fejcsóválva. – Végül is mi lehet az a nagy titok, amit
nem mondott el Obliviának? Megint az Első kulcs régi történe-
te? Az csak egy legenda, semmi több. Másrészt viszont milyen
titok lehetett annyira fontos, hogy így elszökjön, hogy még az
oroszlános kulcsot sem viszi magával? – A vén kertész újra
végiggondolta, hogyan is volt, amikor az oroszlános kulcsot
megtalálták a postahivatalban, egy kis dobozban. Gondterhel-
ten megvakarta a fejét. – De egy dolgot azért még elmondhat-
tam volna nekik... A Régi házat, amelynek tulajdonosa...
Ebben a pillanatban a földszintről olyan zaj hallatszott hirte-
len, mintha egy ajtót csapott volna be valaki.
– Que passa, Dieguita? – kiáltotta egy ismeretlen hang a
lépcső aljáról.
Nestor megdermedt, huzat borzolta végig a lábát. A kis to-
ronyszoba ablaka hirtelen kivágódott.
– Diego, esz van álom? – kiáltotta ekkor egy női hang. Nes-
tor pánikba esve keresett valamit, amivel megvédheti magát.
Megragadott egy sétabotot, amit a sarokban lévő vázában ta-
lált, és sántikálva elindult lefelé a lépcsőn.
És csak ment, ment lefelé.

(...)
 – Először is gondolkozzunk – adta ki a parancsot Rick a
többieknek. – Azzal nem jutunk előre, ha ordibálunk.
– SENKI SEM ORDIBÁL! – üvöltötte Jason, és öles léptekkel
rótta a köröket fel-alá az udvaron.
– Mit javasolsz, mit tegyünk, Rick? – kérdezte Júlia, aki ad-
dig is megszabadította a kiskutyát a csengőktől.
– Hárman érkeztünk Velencébe, ők pedig ketten tértek visz-
sza Kilmore Cove-ba, igaz?
– Igaz-
– Ez viszont azt jelenti, hogy odaát az időkapu még várja,
hogy egy utazó visszatérjen...
Júlia bólintott.
– Mint amikor múltkor én hamarabb jöttem vissza Egyip-
tomból. A másik oldalról a kapu mindaddig zárva maradt,
míg vissza nem tértetek ti is.
– EGY UTAZÓ! – üvöltötte Jason. – CSAK EGY! Csak az a
bibi, hogy mi hárman vagyunk! Hogy a fenébe lehettünk ilyen
hülyék?

Diogo megrémült a kiabálástól, és most ijedten szaladgált

körülöttük.
Rick és Júlia egymásra néztek.
– Akkor mit tegyünk? – kérdezte a lány.
– Csak egy lehetőség van. Egyikünknek vissza kell térnie a
négy kulccsal – mondta a vörös hajú fiú. – Utol kell érni azt a
két koldust... és visszahozni őket ide. S utána mindhárman
visszajuthatunk Kilmore Cove-ba.
– Hát hogyne! – kiabálta Jason. – Elmegyünk a Villa Argóba,
beszélünk velük, és meggyőzzük őket, hogy kússzanak végig
egy földalatti csatornán, szálljanak fel a Metis fedélzetére,
utazzanak át egy időviharon, csak azért, hogy visszatérhesse-
nek ide, Velencébe koldulni. Mi sem egyszerűbb!
– Segítenünk kell Nestornak – mondta Rick.
– Ricknek igaza van: ketté kell válnunk – tette hozzá Júlia.
Előhúzta a zsebéből a négy kulcsot, és a fiúkhoz fordult: – Ki
megy vissza?
– Én megyek – javasolta Jason. – Az én hibám az egész, ne-
kem is kell rendbe hoznom.
Júlia habozott egy pillanatig, mielőtt odaadta volna öccsé-
nek a kulcsokat. – És ha nem sikerül?
Rick kinyújtotta a kezét a kulcsokért.
– Én megyek. Én ismerem egyedül Kilmore Cove-ot, és én
vagyok... a legnagyobb darab is. Ha esetleg... verekedni kell...
Júlia megrázta a fejét.
– Inkább én megyek – mondta. – Ne felejtsük el, hogy azért
jöttünk ide, hogy megtaláljuk Peter Dedalust. És ti sokkal
ügyesebben fejtetek meg titkos üzeneteket, mint én. Arról nem
is beszélve, hogy én már egyszer megvédtem Nestorral a Villa
Argót...
– Húzzunk sorsot – javasolta Jason.
– Hogyan?
– Letesszük a kulcsokat ide középre... így...
Júlia letette a négy kulcsot a földre, ám Jason abban a pilla-
natban fel is kapta őket, s határozott léptekkel elindult az idő-
kapu felé.
– Jól van. A sors úgy akarja hát, hogy én menjek.
– Jason!
– Nyugi, visszajövök értetek! Alkonyaikor találkozunk
ugyanezen a helyen.
– Jason, gyere vissza azonnal!
– A te órád jár, Rick. Alkonyaira itt vagyok.
– Jason, állj meg! – üvöltötte Rick.
De Jason nem állt meg, hanem belökte az időkaput, és el-
tűnt a másik oldalon.
Rick pedig ott maradt az udvar közepén mozdulatlanul.
– Mondhatom, hatásos lelépő. Alkonyaira itt vagyok... Gratu-
lálok! És most hogyan tovább?
Rick és Júlia ott maradt tehát egy ismeretlen városban, a 18.
századi Velence egy kora délutánján. Néhány pillanatig zavar-
tan hallgattak mindketten.
Végül Júlia törte meg a csendet:
– Menjünk el ehhez a Rialtóhoz, nézzünk utána Peter
Dedalusnak, aztán jöjjünk ide vissza minél hamarabb. Remél-
jük, addig az öcsémnek sikerül valamit alakítania odaát...
– Oké – válaszolta Rick.
Attól, hogy Jason lelépett, s hogy kettesben maradt Júliával,
minden sokkal bonyolultabbnak tűnt számára.
Kettesben. Csak két napja ismeri. Ráadásul borzasztó helyes
lány.
– Mi van veled? – kérdezte a lány.
– Én... nem tudom... sajnálom... – mentegetőzött feleslege-
sen dadogva Rick. – Gyere, menjünk. Csak vesztegetjük itt az
időt – tette hozzá végül.
Ez a sürgető hang nem tetszett Júliának. Ügy látta, Rick hir-
telen komor és ideges lett, s rá sem ismert arra a fiúra, aki any-
nyira óvta őt az elmúlt napokban.
– Sajnálom, ha a terhedre vagyok, de nem én döntöttem
úgy, hogy itt maradjak Velencében!
– Abszolút nem zavarsz – mondta gyorsan a fiú. – Tényleg.
Csak az a helyzet... A napfény hirtelen megvilágította vörös
haját. – Az a helyzet, hogy nem vagyok hozzászokva. Mármint
lányokhoz szokva.
Júlia felnevetett.
– Azért vagy magad alatt, mert lány vagyok?
– Nem azért vagyok magam alatt, mert lány vagy – vágott
vissza nagyot nyelve Rick. – Hanem azért, mert te vagy az a
lány.
Júliának nem sok tapasztalata volt udvarlókkal, de az az ér-
zése támadt, hogy pontosan az ilyen bókok hallatán szoktak a
lányok felpattanni.
S valóban fel is pattant.
Ment Rick után, kifelé a Caboto-házból, át a hídon, s még
tovább a Szent Márk tér felé, Diogóval, aki végre csengők nél-
kül ügetett a lábai alatt.
– Úgy érzem, ez a legeredetibb randi, amiben valaha részem
volt.
Rick paprikavörös lett, és még gyorsabban szedte a lábát
 Amikor Jason kilépett az időkapun, és kiért a Villa Argói-
ban, a kőfalú szobában már nem volt senki. A fiú körülnézett a
szekrény fedezékéből, s egyszerre az egyik koldus hangja ütöt-
te meg a fülét.
– Hé, öreg, nem mozdulsz, por favor! Maradsz nyugodtan,
nem lélekzesz! Jó, mucho bien! Akkor, hogy hívják esz a hász?
Válasz helyett csak valami elfojtott nyögést hallott, majd
Dieguita éles hangját.
– Ha nem veszed ki szájából a rongy, hogyan válaszol?
– Csend, Dieguita! Bien. Kiveszem zsebkendő, de te meg-
ígérsz, hogy nem kiabálsz, mint az előbb, bien? Na, tessék,
hogy hívják esz a hász!
Jason rémülten hallotta meg Nestor hangját, ahogy nagy
nehezen kinyögte:
– Villa Argó, nyomorult...
– Villa Argó Nyomorult. – Ismételte Don Diego Valente.
– Szép – mondta Dieguita. – Mucho szép hász.
Jason maga köré húzta a köpönyegét, és megpróbálta apró
lépésekkel megközelíteni a lépcsőt. Úgy tűnt, mintha minden
bútort odébb raktak volna, mintha csak valaki porszívózás
után elfelejtette volna visszatolni a bútorokat. Vagy mintha
vad küzdelem zajlott volna...
– Azt javaslom, hogy ne nyúljatok semmihez! – fenyegető-
zött Nestor.
Jason közben odaért a lépcsőhöz, és átkukucskált a veranda
ajtaján. Attól, amit ott látott, megfagyott a vér az ereiben: a két
koldus a kandalló előtti díványhoz kötözte Nestort, egy füg-
gönyt használva kötél helyett. Nestor meggyö-
és kócos, Don Diego pedig, aki előtte állt, elvesz-
r tört volt
tette a
kendőjét, ám nem hagyta el szörnyű spanyol akcentusát.
– Tied van esz a hász?
– Nem – válaszolt a kertész.
 Dieguita a halászhálót javító nő szobrát bámulta.
– Esz a te senorád?
– Nem! – utasította vissza ezt is a kertész, a díványon teke-
regve.
– Csak viselkedj bien, öreg senor! – szólt rá Diego. – Mi nem
akartunk bántani semmit! Te támadtál bottal! Ha esz nem te
hászad, akkor mért vaty itt?
– Én vagyok a kertész – válaszolt büszkén Nestor.
– És donde van a te urad?
– Mindjárt jön.
– Bien! Akkor nem problemosz, hogy egy pochitot várunk
rá... – vigyorgott gúnyosan Don Diego.
– Ti meg kik az ördögök vagytok?
– Utcai artisták – válaszolt a fiú. – De jobban tetszik lakni
hászban, mint lakni utcán.
– Esz van hol Venéciában? – kérdezte Dieguita, amikor ki-
nézett az ablakon.
– Ez nem Velence! – vetette oda Nestor. – Angliában va-
gyunk!
Anglia? Asz hol van Venéciában?
– Ó, istenem! – nyögte Nestor dühösen.
– Hmm... Nem értem, esz a senor mit beszél. És nem értem,
hogy jöttünk ide. Asz ajtó, ahol bejöttünk nem nyílik.
A két koldus megpróbálta megmagyarázni Nestornak, mi
történt velük, de aztán rájöttek, hogy bármi is történt, tulaj-
donképpen jól jártak.
– Bella hász, sok drága dolog... – mondta Don Diego. – Túl
sok egy öreg senornak.
– Te meg mire készülsz, gazember?
– Megnész esz a hász. Vámos, Dieguita?
Jason egy másodperccel előbb húzódott az árnyékba, mie-
lőtt a két koldus odaért volna. Azok megálltak egy percre, s
hangosan megvitatták, merre induljanak, majd végül az emelet
felé vették útjukat. Minden képet kommentáltak, s akkor se
hallgattak el egy percre sem, amikor a könyvtárba értek.
Jason óvatosan, nehogy zajt üssön, belépett a verandára.
Nestor kimeresztette a szemét.
– Te meg mit keresel itt? És ez a két alak...?
– Adódott egy kis probléma – dadogta a fiú.
– Ezt magamtól is kitaláltam! – tekergeti a vén kertész a dí-
ványon. – Próbáld meg, ki tudsz-e szabadítani ebből az izéből.
A függönyt azonban túl szorosan kötötték meg.
– Várj, keresek egy kést a konyhában!
– Jaaaaj! – sikította odafent Dieguita, majd némi zaj hallat-
szott. – Liszt a földön? Hoty lehet...
A kínos szitu ellenére a kertész mégis elmosolyodott:
– Azt hiszem, beleestek a szellemcsapdáidba.
– Tűnjünk el gyorsan... – súgta Jason, és segített Nestornak
feltápászkodni.
– Nem! Nem hagyhatjuk a kezükben a házat! – tiltakozott a
kertész.
– Akkor mit akarsz tenni?
– Nem is tudom, talán fel kéne hívni... Sőt nem is: rohanj el
a világítótoronyba, és hívd ide Leonard Minaxót! – adta ki a
parancsot a kertész.
A fiú bólintott.
– Mondd el neki, mi történt – folytatta Nestor. – Ne félj tőle,
mondj el neki bátran mindent. Ő mindent tud. Velünk van.
– M i mindent tud?
Fentről újabb robaj hallatszott.
– Jason, légy szíves... rohanj! Most!
Jason elindult a veranda ajtaja felé, de még mielőtt kinyitot-
ta volna, visszafordult.
– És te mit fogsz tenni addig?
– Megpróbálom elterelni a figyelmüket, és messzire csalni
őket innét. Megpróbálom a kútba esett galamb tervet... Mondd
meg Leonardnak, ő majd elmagyarázza.
Jason kitárta az ajtót, és megismételte:
 – Kútba esett galamb, értettem.
Siess! – suttogta Nestor, mivel meghallotta, hogy a két kol-
dus lefelé tart a lépcsőn.
Jason körbefutotta a házat. A szíve vadul dobogott, és egyre
szorongatta a zsebében az időkapu négy kulcsát.
Végigkúszott a fal mellett, hogy meg ne lássák, és észrevette
Rick biciklijét egy fának támasztva.
A Villa Argóból újabb kiáltások hallatszottak. A fák a park-
ban viszont mintha kővé váltak volna, mozdulatlanul, csend-
ben álltak.
Csak észre ne vegyék, az a lényeg.
A konyhaajtó mellé kuporodott, és mérlegelte, milyen
messze van tőle a kerékpár.
Egy rövid vágta a bicajig, rápattanni, eltekerni a kavicson
egészen a kertkapuig... Végig tudja csinálni, anélkül hogy le-
bukna?
Ebben a pillanatban Dieguita megint élesen felsikított. Jason
kihasználta az alkalmat, hogy nekivágjon.
Három ugrással elérte a bicajt, megfordította, felpattant rá,
egy rúgással elindította, s csak ezután taposott a pedálba. Rick
járgányát igencsak kemény volt hajtani, de szerencsére vala-
hogy sikerült beindítania. Nyílegyenesen végighajtott a bejára-
ti úton, anélkül hogy bármi is történt volna, és zavartalanul
elérte a kaput. Elhaladt az oszlopok mellett, melyeket kőgo-
lyók koronáztak, és teljes gőzzel nekivágott a sziklaszirtről
levezető útnak. Megpillantotta a világítótornyot az öböl túl-
partján, ami nem volt több mint egy tengertől körülölelt arasz-
nyi kék-fehér folt. Rádöbbent, hogy alaposan bele kell húznia.

Miután az ismeretlen férfi otthagyta a dombtetőn, Manfred

lejtmenetbe fordította a homokfutót, és hagyta gurulni, csupán
annyit fékezett olykor, amennyi ahhoz kellett, hogy a kanya-
rokat be tudja venni. így is a legtöbb kanyarban úgy megdőlt a
járgány, mint egy vitorlás, s Manfred folyton kihajolt, hogy
egyensúlyban tartsa valahogy, miközben hangosan átkozta az
egész világot, önmagát is beleértve.
Mikor végre leért a faluba, megkönnyebbülten sóhajtott, és
egyenesen a parti vendéglőt vette célba.
Kicsivel később megállította a homokfutót, és káromkodott.
Gyakorlatilag egy napja megállás nélkül káromkodott, mióta a
Tükrök házánál észrevette, hogy kilyukasztották a motorja
kerekét. Elgyalogolt Oblivia Newton házához, hátulról árkon-
bokron keresztül, óvakodott be, nehogy észrevegye valaki,
hogy nincs nála kulcs, csak a garázshoz.
A Newton-ház gépkocsiparkja kissé megfogyatkozott: oda-
lett a sportkocsi, amely szombat éjjel zuhant a szirtről a ten-
gerbe, s vasárnapra használhatatlan lett a sportmotor is. Nem
maradt más, mint egy homokfutó és egy ló szállító utánfutó,
melyet Oblivia szeszélyből vásárolt egyszer, mikor néhány
napra kedvet kapott a lósporthoz.
Manfred a garázsban aludt, majd a délelőtt nagyobb részét
azzal töltötte, hogy megpróbálta az utánfutót rákapcsolni a
homokfutóra, ami végre nagy nehezen összejött. Mivel azon-
ban a kertkapu kulcsa sem volt nála, kénytelen volt különböző
föld- utakon elhagyni Oblivia házát, s csak késő délelőtt érke-
zett vissza a Tükrök házához
Még szerencse, hogy Oblivia eddig nem tért vissza a kapun
túlról.
A Cyclops Bontócég buldózere továbbra is ott hevert veszé-
lyesen előre dőlve, s nem messze tőle ott volt Oblivia ver-
senymotorja is, totál leeresztett gumikkal. Manfred valahogy
beerőltette a ló helyére a motort, úgy-ahogy rögzítette, és elin-
dult Kilmore Cove felé, hogy egy gumist találjon valahol.

Egy homokkal borított falépcső vezetett a falu ivója, a Salt

Walker bejáratához. Ahogy belépett az ember, olyan sötétben
találta magát, mint egy cet gyomrában. Manfred talált egy fél-
reeső asztalt, lerogyott, és megnézte, hány óra. Egy óra múlt. A
kocsmában csak egy-két vendég volt, no meg egy csapat kö-
lyök, akik a helyiség egyetlen videojátéka körül nyüzsögtek az
ivó túloldalán.
Manfred falra mászott a gyerekektől, mivel azokra a tak-
nyosokra emlékeztették a Villa Argóban, akiket legszíveseb-
ben lehajtott volna a szikláról.
– Messziről jön? – kérdezte a kocsmáros, miközben egy
ronggyal úgy tett, mintha letörölné az asztalra évek alatt rá-
száradt mocskot.
– Kintről – válaszolta Manfred, és megigazította celluxszal
megragasztott napszemüvegét.
– Tudja, hogy miért hívják így? Mert amikor forgalomba ke-
rült, még a világháború előtt, cellulózból készítették. Azért
nevezték celluxnak.
Most viszont törött szemüvegnek nevezik.
A kocsmáros megértette, hogy jobb, ha nem erőlteti a tár-
salgást, és megkérdezte:
– Mit parancsol?
– Sült kolbászt és almalevet jég nélkül.
– Remek – vetette a vállára a kocsmáros a koszos rongyot. –
Kettő vagy három deci?
– Egy korsóval.
A kocsmáros megkerülte a pultot, és eltűnt a konyhában,
ahonnan hamarosan a sülő kolbász ínycsiklandó illata érző-
dött.
Manfred alig harapott bele a kolbászba, amikor egy férfi
nyitott be, aki piros-fehér csíkos pólót, szürke vászonnadrágot
és olyan pofaszakállat viselt, mint egy bálnavadász.
– Kié ez a tragacs odakint? – kiáltotta.
Manfredet elöntötte a düh, és kolbásszal és alma lével teli
szájjal bugyborékolta.
– Az enyém.
– Ó, ezer bocsánat – visszakozott a másik. – Azt hittem, va-
lamelyik gyereké.
 Manfred rádöbbent, hogy jobb, ha leállítja magát, és meg-
kérdezte:
– Hol találok egy nyavalyás gumijavítót ebben a faluban?
– Mire kell?
– A motor kerekét kéne kicserélni.
– Miféle motor? – A férfi kiment, megnézte, s nyomban
visszajött. – Apám, ez aztán a motor! Ha megvárja, amíg hara-
pok valamit, elkísérem az unokatestvéremhez. Cipész, de iga-
zából inkább a kocsikhoz ért.
– Oké – mondta Manfred, és belekezdett a második kol-
bászba.
A férfi is rendelt egy adagot, és leült a szomszéd asztalhoz.
– Örvendek, Fred Goodtaste. De a faluban csak Alvajáró
Frednek hívnak.
Manfred kurtán intett.
– Manfred. És a faluban nem hívnak sehogy.
– Ez jó! – nevetett Alvajáró Fred. – Honnan jön?
A velem született humorérzékből – válaszolt Manfred, és
rendelt még egy korsó almalevet
 Rick és Júlia gyorsan szedték a lábukat a rakparton, dugig
volt gondolákkal és hajókkal. Diogo büszkén ügetett a lábuk
alatt.
A két gyerek megcsodálta azt a két, obeliszkhez hasonló
oszlopot, melyek a tér bejáratát jelezték, s amelyek tetején ott
díszelgett a város szimbóluma, Szent Márk oroszlánjának
szobra.
A teret emberektől nyüzsgő fehér árkádsor szegélyezte. Ri-
kító ruhák, fehér parókák és harisnyák, ezerszínű álarcok és
szédítő cipők örvénylettek mindenfelé.
Egy égbe szökő harangtorony emelkedett a tér közepén,
amely olyan volt, mint egy kilövésre váró vörös márványraké-
ta.
Rick és Júlia belemerültek ebbe az örvénylő tengerbe, szoro-
san fogva egymás kezét. Sült hal, egzotikus fűszerek, sütemé-
nyek és kandírozott gyümölcs illata keveredett egymással.
– Merre lehet ez a Rialto – kérdezte Júlia.
– Ötletem sincs – válaszolta Rick -, de én a templom felé in-
dulnék.
A Szent Márk bazilikának mintha nem lett volna kiterjedé-
se, olyan elfolyónak tűnt, mint valami tengeri élőlény. A hom-
lokzatán öt hatalmas boltív volt, melyet kisebb-nagyobb osz-
lopok fehér erdeje vett körül, nem is beszélve a csúcsos bal-
dachinokról és az egymást érő kupolákról, no meg a négy ara-
nyozott bronz lóról.
Miközben a templom felé haladtak, Ricknek feltűnt a bazili-
ka mellett egy épület egy hatalmas mechanikus órával.
– íme, a nagy időmasina – viccelődött.
Óriási nagy volt az óra, számlapja arany, fehér és kék szí-
nekben pompázott, fölötte bronzszobor, a csúcsán pedig egy
nagy harang díszelgett.
– Ejha! – tört ki Júliából. – Annyira nagy, hogy alig vettem
észre. Lehet, hogy Peter munkája?
 – Hát, nem látok rajta baglyokat... – válaszolta a fiú, miután
alaposan tanulmányozta az órát.
Rick és Júlia átmentek alatta, és megtalálták az útjelzést Ri-
alto felé: a széles főutca, amin jöttek, hamar átment emberek-
kel és üzletekkel teli utcák és sikátorok útvesztőjébe, s minden-
felé csatornák nyíltak.
Ha felnéztek, úgy érezték, a házak egymásnak dőlnek. Ár-
kádok és bástyák, sikátorok és ösvények labirintusán haladtak
keresztül, s mindenfelől virágok, szőnyegek és feslett címerek
szegélyezték útjukat.
Követték a tömeg hömpölygését, s így hamar kijutottak egy
kis térre. Rick és Júlia szinte észre sem vette, hogy egy nagy,
árkádokkal szegélyezett, fehér hídra vezető lépcsőn lépdel fel-
felé, amely a legnagyobb csatorna fölölt húzódott. Megérkez-
tek a Rialtóhoz.

A híd alatt gondolák és csónakok suhantak, s aranyló palo-

ták tükröződtek a Canal Grande víztükrén. A túloldalon egy
hatalmas piac terült el, s onnan nyílt az az utca, amit kerestek,
az Órások sikátora.
Rick és Júlia hosszan bolyongtak a bódék között, s minden-
felé Peter Dedalus után érdeklődtek, de semmi útbaigazítást
nem kaptak, amin továbbmehettek volna.
Csüggedten tértek vissza a piactérre, ahol kőszobrászok fa-
ragták a követ, szikrát hányva mindenfelé, fekete óriások
hordtak borssal teli zsákokat a hátukon, s nemes kereskedők
nyitották éppen boltjuk ajtaját.
Leültek a mellé a kúp alakú szobor mellé, amely Ulysses
Moore jegyzetei szerint szerencsét hoz.
– Hiába! Túlságosan nagy! – nyögte Júlia, s megsimogatta a
kiskutyát, aki rendíthetetlenül követte őket. Elbátortalanodva
nézte ezt a kanálisokból, utcákból, hidakból, boltokból és szí-
nekből összeálló kavalkádot. – Neked van valami ötleted?
Rick elkezdte Ulysses Moore noteszét lapozgatni, hátha ta-
lál valami képet.
– Egyelőre nincs. – Egy darabig olvasgatott, majd megje-
gyezte: – Itt az öreg tulaj beragasztott és megjelölt egy képre-
gényt.
– Egy képregényt? És mit ír?
– Három mágikus és titkos hely van Velencében: egy a Barátok
szerelmének sikátorában, a második a Maravegie A híd alatt gondolák
és csónakok suhantak, s aranyló paloták tükröződtek a Canal Grande
víztükrén. A túloldalon egy hatalmas piac terült el, s onnan nyílt az
az utca, amit kerestek, az Órások sikátora.
– Szerintem ez a képregény pontosan a mi kapuinkról be-
szél!
– Ja – helyeselt Rick. – Csak éppen mi nem jártunk e helyek
egyikén sem.
– Ez csak azt jelenti, hogy legalább négy mágikus hely van...
Diogo ugatott.
– Pontosan.
Rick átadta a naplót Júliának, és elkezdte megkeresni a kép-
regényben említett helyeket a térképen.
– Az a helyzet, hogy... oké. Megvan a gettó és a Szent Jero-
mos. Megtaláltam a Maravegie hidat is. Nem mondanám,
hogy közel vannak. A Barátok szerelmét viszont... egyáltalán
nem találom.
– Akkor tuti, hogy az kell nekünk – jegyezte meg keserűen
Júlia.
Megnézte Ulysses Moore noteszének következő lapjait, és
felkiáltott:
– Hé Rick! Ezt nézd meg, mi van ide írva e mellé a kép mel-
lé!
A fényképen egy régi velencei ház látszott, gótikus boltíves
ablakokkal, mely egy csatorna partján állt.
– A Santa Marina-i Régi ház- olvasta Rick. – És akkor mi van?
– Mi az, hogy mi van? Nem te mondtad, hogy Penelope ve-
lencei volt?
 Rick még egyszer megnézte a fotót. A bejárat előtt hatalmas
fa állt, fölötte egy S alakban tekergő gyíkot ábrázoló festett
címerrel.
– Sauri... – mormolta Rick. – Hoppá! Lehetséges volna?
– Hol van ez a Santa Marina?
– Van egy ilyen nevű csatorna, nem túl messze innen – elle-
nőrizte Rick. – Át kell menni az új Rialto hídon, és aztán kábé
balra fordulni.

A fényképhez képest a házat átfestették sárgára, s a gyí- kos

címer helyett egy másikat találtak, amely virágból kirakott C
betűt formázott.
– Mi legyen, becsöngessünk?
– Hogyan? Nem rémlik, hogy a 18. században lett volna
már kaputelefon...
– Valami hasonló csak lesz.
Rick odament a bejárathoz, és a bronz kopogtatóra muta-
tott.
– És utána mihez kezdünk?
– Majd rögtönözünk – vetette fel Rick.
És lendületesen bezörgetett.
A kopogtató tompa, messzire visszhangzó hangot adott ki.
Júlia intett Diogónak, hogy maradjon nyugton, de a kutyus
elbújt a lába között, és remegve bámulta az ajtót.
Rick még egyszer zörgetett, mire az ajtó feltárult, s egy kö-
zépkorú úriembert pillantottak meg, aki kifogástalan barna
bársonyöltönyt viselt. Kerek, figyelmes szeme volt, hosszú,
ápolt bajsza és rövid fehér parókát viselt. Térdnadrág volt raj-
ta, alatta fehér harisnyával, fekete cipőjét aranygomb díszítet-
te, mellényének és hosszú zakójának pedig sötét bőr hajtókája
volt.
– Mit óhajtanak? – kérdezte, majd amikor rájött, hogy gye-
rekekkel van dolga, gyorsan hozzátette: – Ó, nem, sajnálom,
nem tudok semmit adni nektek...
 És már csukta is volna vissza az ajtót, de Rick megelőzte:
– Ne haragudjon, uram, nem akartuk zavarni, de... Nem is-
meri véletlenül...
– Sajnálom, gyerekek, azt hiszem rossz helyre zörgettetek.
–...Ulysses és Penelope Moore-t? – fejezte be a mondatot Jú-
lia.
A kifogástalan úriember szemöldöke felszaladt a csodálko-
zástól.
– Ó, ez a név! – mondta végül, és elkomorodott.
– De... mi köze lehet két ilyen kölyöknek Moore-ékhoz?
S az ajtó észrevétlenül kitárult.
– Ez egy hosszú és meglehetősen homályos történet, uram –
folytatta Júlia. – Mondjuk talán úgy, hogy most mi lakunk
Ulysses Moore házában, és az ő révén kerültünk kissé vadre-
gényes úton Velencébe, nem tudom, érthető-e...
– Az igazat megvallva, kisasszony, nem... Azt is be kell val-
lanom ugyanakkor, hogy meglepő a közlése, mivel bizonyos
értelemben mi lakunk Ulysses Moore házában. Illetve a pon-
tosság kedvéért, az ő drága feleségének házában. De honnan is
jöttök ti pontosan?
– Cornwallból, uram – válaszolta Rick. – Angliából.
A háziúr arcára megdöbbenés ült ki.
– Azt a hétszázát, ez aztán a meglepetés!
– Mi folyik ott, Alberto? – kérdezte ekkor egy hang. S egy
pillanattal később a választ meg sem várva megjelent az ajtó-
ban egy göndör fekete hajú, púderezett pirospozsgás arcú, vi-
dám tekintetű fiatalasszony. – Sziasztok! – kiáltott fel, amikor
Ricket és Júliát meglátta. – Hát ti kik vagytok? – Diogo végre
eltávolodott Júlia bokájától, és az újonnan érkező felé ugrott,
aki kitörő örömmel fogadta: – Hát, szia! Te meg ki vagy, mi?
Ó, kicsike!
A férfi kissé hidegen nézte a sörtés bundájú kutyát, aki az
asszonnyal játszott, majd úgy döntött, túlesik a formaságokon:
– A feleségem, Rossella Caller. Engem Alberténak hívnak.
Úgy érzem, hogy ezen a ponton talán szerencsésebb volna, ha
eszmecserénket odabent folytatnánk. Arra kérnélek csupán
bennetek, hogy a kedves kis barátotok ide- kint...
– Dehogyis, dehogyis! – szegült ellene Rossella, és a keblé-
hez szorította a kis korcsot, aki boldogan képen nyalta. – Hát
persze, hogy te is bejössz! Hát, persze.

A Sauri-Caller-ház belülről különösen nézett ki. Miután át-

haladtak egy smaragdzöld szobán, elértek egy impozáns lép-
csősorhoz, amely az emeletre vezetett, s utána egy szűk és ma-
gas, vörös bársonnyal borított folyosón kísérték őket végig,
melyet fényes képek és bútorok díszítettek. Ezután áthaladtak
egy üvegasztallal ellátott étkezőn, s kilyukadtak egy boros-
tyánnal befutott belső kertbe, ahol kecses fák magasodtak. He-
lyet foglaltak egy vajszínű pavilon alatt, míg Diogo nekilátott,
hogy alaposan feltérképezze a terepet.
Mielőtt még leültek volna, Alberto Caller párnákat helyezett
a székekre, egy vászonnal lefedte a könyveket, melyeket ép-
pen olvasott, és megvárta, míg Rossella friss limonádéval kí-
nálja mindannyiukat. A nő is roppant elegáns volt: világoskék
selyemköpenyt viselt, amely nyakban és derékban világosabb
szalaggal zárult, vállát pedig ragyogó muszlin díszítette.
– Ezek a gyerekek azt mondják, hogy Angliából jönnek, és
hogy Ulysses Moore házában vendégeskednek – magyarázta
Alberto.
– Csakugyan? Micsoda kedves egybeesés! Ez volt a Sauri
család háza, Penelope családjáé. Mióta nem láttuk őket! Mond-
játok csak, jól vannak?
Rick és Júlia zavartan néztek egymásra.
– Hát, valójában... nincsenek nagyon jól. Hogy is mondjam...
mindketten...
A Caller házaspár arca elborult.
– Ó, mennyire sajnálom.
– Miattunk igazán nem szükséges! – sietett tisztázni a dol-
got Júlia. – Mi tulajdonképpen nem is ismertük őket.
– Akkor hát megmagyaráznátok, milyen kapcsolatban áll-
tok velük. És hogy minek köszönhetjük a látogatást?
– Alberto, légy kedvesebb a gyerekekkel! – szólt rá az asz-
szony.
– Én kedves vagyok, Rossella. Csak éppen azt szeretném
megtudni, mi a hétszentségért jöttek ide. Tudod nagyon jól,
hogy igen kevés embert engedünk be a házunkba, s hogy jó
okunk van rá.
– Ó, Alberto, ez az örökös gyanakvásod! Nem látod, hogy
ezek jó gyerekek? Testvérek vagytok?
– Hát, nem teljesen.
Rick mélyen elpirult, mikor Júlia angyali mosollyal pontosí-
tott:
– Unokatestvérek. Unokatestvérek vagyunk.
– És rokonságban álltok Moore-ékkal? – kérdezte továbbra
is gyanakvóan Alberto.
Rossella hátrébb húzódott a széken, és mentegetőzve így
szólt:
– A rokonság a mániája.
– Hát a Moore családfán el lehet bogarászni, az biztos –
mondta Rick.
Alberto elhúzta a száját.
– Igencsak sok a pontatlanság abban a családban. Egy kissé,
hogy is mondjam, megfoghatatlan.
– Nekünk mondja! – kiáltott fel Júlia. – Mindazonáltal, Gal-
lér úr, mi nem állunk rokonságban a Moore családdal. Miután
meghaltak, a szüleim megvették a házukat Angliában, és ami-
kor beköltöztünk, számos őket érintő figyelemre méltó dolgot
fedeztünk fel, mint például ezt a füzetkét...
A lány átnyújtotta a házaspárnak Ulysses Moore útinapló-
ját.
Amikor megpillantották, mindkettőjük szeme meghatódot-
tan csillogott.
 – Emlékszem ezekre a régi füzetekre! Hol is szokta venni
őket?
Ili
– Zafon boltjában, a Forno sikátor sarkán.
– Tehát önök személyesen ismerték Ulysses Moore-t? – kér-
dezte Rick.
– Hát, igen – válaszolta Alberto.
– És milyen ember volt? Már külsőleg?
– Magas, elegáns. És azt mondanám, imponáló volt – vála-
szolt Rossella Caller.
– Hát azért, Rossella... – vetette ellen Alberto némi éllel a
hangjában. – Azt azért nem mondanám, hogy imponáló.
– Te beszélsz? Nálad imponálóbb volt, az biztos.
– Minden bizonnyal, de nem a szónak abban az értelmében,
hogy imponálónak lehessen nevezni.
– Szóval imponáló férfi volt – zárta le a vitát Rossella.
– Egy megbízható, előzékeny úriember, aki mindig kész
volt segíteni mindenkinek. És minden egyes kutyához lehajolt,
hogy megsimogassa – tette hozzá.
– Na, ez igaz! Kissé idegesítő volt vele sétálni – pontosított
Alberto.
– És Penelope?
– Ö volt a megtestesült kedvesség. Okos és kifinomult.
Amikor még itt élt ebben a házban, mielőtt külföldre költözött
volna, csodálatos ünnepélyeket szervezett. Egy meghívó a
Sauri-házba! Ez volt a legelegánsabb dolog, amit valaki elérhe-
tett Velencében. Ö, hmm... egyszerre volt természetes és kifi-
nomult, lényegi és barokkos.
– Gyönyörű volt.
– Aha! – vágott vissza Rossella.
– Pontosan tudod, hogy a kifejezést tisztán esztétikai érték-
ítéletként használtam.
Rossella bájosan mosolygott, és Júliához fordult bizalmasan:
– Látod, milyenek a férfiak? Ha megdicsérünk egy imponá-
ló férfit, leszidnak érte, de az ő esetükben csupán „tisztán esz-
tétikai értékítéletről” van szó.
Júlia felnevetett, ám ugyanakkor meglepődött kicsit, milyen
bizalmas vele az asszony.
Alberto viszont Rickkel kezdett el foglalkozni, és roppant
részletességgel fejtegette neki, milyen rokoni kapcsolatban áll
a Sarui család a velencei nemességgel.
– Amíg ti végeztek ezekkel a férfitémákkal – szakította félbe
Rossella – addig mi, hölgyek visszavonulunk egy percre. – Az-
tán hozzátette: – Gyere, mutatok valamit.
 Napfény lassan beszűrődött a velencei függönyödön.
Amikor a napsugár elért a brokátból készült ágyhoz, Oblivia
Newton megdörzsölte a szemét, s fordult egyet az ágyban.
Édes félálomban maradt még egy darabig, míg messziről hul-
lámverés zaja, valamint emberi hangok szűrődtek be kintről.
– Ó, ez maga a paradicsom! – mondta végül, amikor a nap-
fény felébresztette.
Nyújtózkodott, pontosan úgy, ahogyan az Ájurvéda órán
megtanulta, és meztelen talppal lelépett a padlóra. A hátizsák-
ja a sarokba dobva hevert. Oblivia kinyújtotta a lábát érte, de
nem érte el. Ahogy tekintete az edzőtermekben formált izmos
combjára esett, hirtelen elgondolkozott. Önmagát gyönyörű
karcsúnak látta, ám Hamugróf, és még előtte mások is, azt
kérdezték, jól van-e. Lehet, hogy betegnek néz ki?
Feldühítette ez a gondolat, ezért felállt, s elkezdett kuta-
kodni a zsákban lévő még el nem adott limlomok között, míg
végül elő nem kotort egy táblázatot, amelyen a napi tornagya-
korlatai szerepeltek.
Lilára lakkozott körmét végigfuttatta egy számsoron, s elle-
nőrizte a magasságát és a súlyát.
– Tudtam én, hogy tökéletes vagyok! – kiáltott végül.
Szemernyi háj sem volt a hasfalán, bicepsze a sok súlyzó-
zástól, combja pedig a szobabiciklitől volt kőkemény. Miféle
betegségről gagyognak akkor ezek a velenceiek?
– Az ördögbe is! – morogta, és a hátizsákba vágta a tábláza-
tot.
Hideg vízzel megmosta az arcát, hogy magához térjen, és
kinézett az ablakon. Hány óra lehet? Dél? Hatig még bőven
ráért. Hat után pedig, hála Hamugróf közreműködésének,
megtalálja Peter Dedalust.
Amint kinyitotta a szoba ablakát, azonnal két szobalány jött
be. Hajbókolva jó reggelt kívántak, és nekiláttak, hogy segítse-
nek neki az öltözködésben.
 – Mondjátok meg az igazat: soványnak találtok engem? –
fordult Oblivia az egyik asszonyhoz, aki éppen a fűzőjét kö-
tözte.
A nő felnevetett, és irgalmatlan sok szóvirág után, a másik
nő helyeslése mellett, beismerte, hogy nemcsak soványnak,
hanem rettentő soványnak találja. A két szobalány szerint egy
jó tizenöt kilócska bizonyosan jót tett volna neki.
Oblivia döbbenten nézte őket.
Utána azonban elgondolkozott, s végül elégedetten elmoso-
lyodott. Miközben egy csodálatos fehér-arany ruhaköltemény-
ben és egy kis álarccal a szemén lefelé tartott a lépcsőn, hogy
megreggelizzen, kitalált egy reklámmondatot a 21. század túl-
súlyos nőinek: Néhány kilócska plusz? Gyere topmodellnek a 18.
századi Velencébe!
És ez csak egy volt a számtalan ötlet közül, amire az időka-
pukat használni lehetne, ha végre egyszer a hatalmába kerít-
hetné őket. Mindet megtalálta már azon a térképen, amit
Egyiptomban kaparintott meg, most csupán ki kellene őket
nyitni. S pontosan ezért kutatott Peter után.
Leért az étkezőbe, ahol a többi vendég éppen élénk beszél-
getésbe merült. Oblivia választott egy nyugodt asztalt, és ren-
delt magának egy fekete italt tejfelhővel, ahogyan a tejszínes
kávét a korabeli Velencében nevezték.
– Miről beszélgetnek az urak? – kérdezte a főpincért.
– A városi titkosrendőrségről. Tegnap házkutatást tartottak
két nyomdában, és mindkettőt bezárták, mivel tiltott könyve-
ket nyomtattak bennük.
– Miféle tiltott könyveket?
A férfi közelebb hajolt, és úgy súgta:
Úgy hiszem, valami új francia divattal állhatnak kapcsolat-
ban, amit felvilágosodásnak neveznek. De véleményem szerint
csupán múló szeszély ez is.
 Sauri-ház udvarában Júlia vetett még egy utolsó pillantást
Rickre, aki igyekezett érdeklődő arckifejezéssel figyelni azt az
információáradatot, amit Alberto zúdított rá, majd követte
Rossellát egy teljesen márványból készült régi konyhába.
– Ha egyszer belekezd, egy napig abba se hagyja – magya-
rázta Rossella, miközben keresztülhaladtak a helyiségen. –
Csak azért nem látsz sehol személyzetet, mert rossz tapasztala-
tunk volt Daniéval, a legutóbbi inasunkkal, s azóta Alberto
nem akar felvenni senkit – folytatta. – S talán igaza is van, túl
sok a szóbeszéd a városban.
Júlia úgy érezte, jobb, ha nem érdeklődik e szóbeszédek
iránt, inkább csendben követte Rossellát a lépcsőn.
Odaértek egy szobához, amely abból ítélve, milyen nehezen
nyílt az ajtó, valószínűleg hosszú ideje zárva volt.
– Várj egy pillanatot itt, kérlek... – mondta a nő, és előre-
ment, hogy ablakot nyisson.
Fényárral telt meg a szoba, és Rossella kikiáltott: – Rendben,
gyere, ezt nézd meg!
Júlia belépett a fekete-fehér kockás padlójú hálószobába,
melynek falánál egy zöld ágy volt. Egy alacsony, kerek aszta-
lon rengeteg ékszerdobozt, egy tükröt, egy dézsát és egy vi-
rágmintás kézmosó tálat fedezett fel.
– Ez volt Penelope szobája... – magyarázta Rossella.
– Mikor Alberto és én ideköltöztünk, úgy döntöttünk, hogy
nem nyúlunk semmihez, hanem meghagyjuk olyannak, ami-
lyen volt.
Júlia tett néhány lépést abban a szobában, amely egykor
Penelope -é volt, és mélyet lélegzett. A szobában a bezártság és
a nedvesség szaga valami kellemes édeskés illattal vegyült.
Végül megállt egy kép előtt, és bátortalan hangon megkérdez-
te:
– Ez ő?
– Igen. Gyönyörű, ugye? – válaszolta Rossella, és ő is köze-
lebb lépett.
A kép egy fiatal lányt ábrázolt, akinek világos haja kék
masnival volt összefogva. A lány a nyitott ablaknál állt, ugya-
nabban a szobában, ahol most a képet nézték.
– Ö festette? – kérdezte Júlia, aki teljesen belemerült
Penelope tekintetébe.
– Ó, nem. Ulyssestől kapta, amikor megkérte a kezét: egy
flamand mester festette, akinek nem emlékszem a nevére.
Júlia egyszerűen képtelen volt levenni a szemét a képről.
– Nagyon hasonlítasz rá, tudod? – mondta Rossella. – Ezért
is akartam megmutatni neked.
Az udvarból Alberto hangja hirtelen megtörte a kettejük
közt kialakult bensőséges hangulatot.
– Hahó, ti ketten! Végleg magunkra hagytok minket?
– Azt hiszem, vissza kellene mennünk ahhoz a morgós vén-
emberhez – nevetett Rossella, és újra bezárta a spalettákat.
Júlia csak ebben a pillanatban értette meg, hogy tévedés tör-
tént.

Az udvarban Rick elgyötörtén süppedt a karosszékbe. Al-

berto felállt, hogy hellyel kínálja Rossellát és Júliát, majd foly-
tatta az elbeszélést:
– Tehát ahogy mondtam, úgy döntöttünk, hogy kivesszük a
Sauri-házat, ez az oka annak, hogy minket találtatok itt.
Rick gyorsan összefoglalta a legfontosabb infókat, amelyek
eddig elhangzottak:
– A Sauri család kihalt Pénelopéval, amikor ő felvette a Mo-
ore nevet.
„Ó, a francba!” – gondolta Júlia.
– A városban kisebb felzúdulást keltett, amikor kiderült,
hogy a kis Penny beleszeretett egy külföldibe, ráadásul egy
északiba.
– Pontosan – tette hozzá Alberto. – Botrány azért nem volt...
de nem sok hiányzott hozzá.
 Júlia Rickre nézett, aki nyugodtan bólogatott, s szemláto-
más nem fogta fel, mit fedeztek fel az imént.
Caller úr megsimogatta a bajszát, és visszatért a legelső té-
mára:
– Még mindig nem magyaráztátok meg, mit kerestek Velen-
cében. Elég hosszú ide az út Angliából...
– Egy embert keresünk – magyarázta Rick. – És mivel
Ulysses Moore barátja volt, úgy gondoltuk, esetleg önök is jó-
ban lehetnek vele. Úgy hívták, illetve hívják, hogy Peter
Dedalus.
Az órásmester neve úgy gomolygott a levegőben, mint a ci-
garettafüst, ám hiába teltek a hosszú másodpercek, Callerék
nem reagáltak.
– Azt mondjátok, Dedalus? – ízlelgette a nevet zavartan Al-
berto. – Nem emlékszem, hogy hallottam volna ezt a nevet. És
te, Rossella?
A nő is ingatta a fejét.
– Mi módon volt Ulysses barátja?
– Hát, izé, tulajdonképpen... – Rick Júliára nézett segélyké-
rőn, de a lány túlságosan elmerült gondolataiban.
– Júlia?
Ahogy a nevét meghallotta, a lány felemelte a fejét, és így
szólt:
– Valójában nem tudjuk.
S rögtön utána felnézett Penelope Moore szobájának csukott
ablakára.
„A francba!” – mondta magában megint.

– Peter hihetetlenül ügyes kézműves... órákkal foglalkozik,

hogy pontosak legyünk – magyarázta Rick, majd lehajolt a há-
tizsákjáért. – Például ezt a karórát ő csinálta.
Alberto Caller némi gyanakvással nézegette az órát.
– Karóra, azt mondod? Az meg micsoda? – érdeklődve for-
gatta a kezében, és teljesen lenyűgözte, hogy milyen kicsi. –
Merem állítani, hogy élek-halok az órákért, de még csak ha-
sonlót sem láttam soha életemben.
– Nagyon különleges darab... – sietett megmagyarázni Rick.
– Látják ezt a baglyot? Ez amolyan védjegyféle.
– Ó, hát persze! – kiáltott fel Rossella, amikor ellenfényben
is megvizsgálta az órát. – A bagoly! Nekünk is van valamink,
amire baglyot véstek, nem igaz, Alberto?
– De drágám, az nem óra!
– Igaz... de Penelope -é volt...
Ricknek hirtelen eszébe jutott, amit Nestor mondott nekik
búcsúzóul, mielőtt az időkapu bezárult volna: „A zene! Ne
feledjétek, hogy Peter élt-halt a muzsikáért.”
– Peter imádta a zenét – mondta.
– Látod, tökfilkó? – vidult fel Rossella – Ugye, hogy igazam
van.
Alberto a homlokát ráncolta, míg a gyerekek kérdőn néztek
az asszonyra.
– A harangjáték, ami a szekrény tetején van! – kiáltotta
Callerné. – Meg szeretnétek nézni, gyerekek?
– Valószínűleg nem volna érdektelen – válaszolt Rick.
Mind a négyen felálltak
– Júlia? Mi van veled? – súgta Rick a lánynak, kissé hátra
maradva. – Mióta visszajöttetek az emeletről, olyan furcsa
vagy.
– Naná, Rick! Neked nem tűnt fel valami? – válaszolta hal-
kan.
– Minek kellett volna feltűnnie?
– Penelope egy olyan család utolsó sarja, amely 1751- ben
kihalt...
Júlia nem folytatta a mondatot, hagyta, hogy Rick végig-
gondolja, és megértse.
Amikor leesett neki, majdnem elájult. Hát persze, hiszen ha
a Sauri család kihalt 1751-ben, az azt jelenti, hogy Penelope a
18. században született.
 Magyarán: Ulysses Moore ideutazott az időben, hogy elve-
gye feleségül.

(...)

Négy vidám hölgy vonult végig kényelmes tempóban

Kilmore Cove utcáin.
– Ó, milyen aranyos kislány volt – mondta éppen Biggles
kisasszony, miközben hazafelé kísérte a többi asszony. – Tény-
leg bűbájos teremtés volt. A nővérem mindig áradozott róla...
Nyomban megmutatom az összes fényképet...
Mögötte Bowenné vonult, aki megpróbálta megóvni a szél-
től vadonatúj frizuráját. Stella kisasszony folyton a kirakatokat
és a visszapillantó tükröket kereste, hogy meggyőződjön róla,
nem volt-e túl merész döntés melíroztatni a haját. Gwendaline
pedig kedvesen csevegett mindhármukkal.
– Remélem, egyikőtök sem allergiás a macskákra... – neve-
tett Biggles kisasszony, miközben kinyitotta az ajtót. – Szegény
nővérem, amíg élt, egyfolytában köhögött. Na de kerüljetek
csak beljebb!
Bowenné automatikus mozdulattal söpörte le szürke térd-
szoknyáját, és így morgott magában:
– Minden tele lehet macskaszőrrel.
Cleopatra Biggles húsz macskája egytől egyig ott sorakozott
az emeleti lépcsőfeljárón. A háziasszony trillázva üdvözölte
őket, és így szólt vendégeihez.
– Érezzétek magatokat otthon, csak felugróm a képekért.
Míg Stella kisasszony és Gwendaline az ajtónál beszélget-
tek, Bowenné gyorsan megvizsgálta a szobát: pontosan úgy,
ahogy gondolta, minden dívány és szék tele volt macskaszőr-
rel, ami teljességgel lehetetlenné tette számára, hogy otthon
érezze magát.
Ráadásul a padlót vékony homokréteg borította, a folyosó
közepén pedig egy kupac homok éktelenkedett!
 – Marcus Aurelius, engedj már át! – kiáltotta a házigazda
fentről.
– Szerintetek nem zavarunk? – kérdezte Gwendaline, mikor
hallotta, hogy az asszony sorra húzogatja ki a fiókokat.
Bowenné megvonta a vállát
– Ő erősködött.
– Hát én igazán nem bánom – mondta Stella kisasszony, és
megnézte az óráját. – De nem gondoljátok, hogy tolakodás
megnézni a régi fotóit?
Igazából nem a régi családi fotók érdekelték őket, Biggles
kisasszony meggyőzően állította, számos fényképe van
Oblivia Newton fiatalkorából. S a milliomos asszonyt amúgy
is számtalan rejtély vette körül, mióta megjelent, ráadásul a
Biggles kisasszonynál tett látogatásai a legképtelenebb találga-
tásokra adtak okot, így hát érthető, hogy a hölgyek nem állhat-
tak ellen a kíváncsiságuknak.
– Na, itt is vannak! – örvendezett Cleopatra Biggles, s négy
hatalmas fotóalbummal a kezében jött le a lépcsőn.
Miután módszeresen átlépte az összes macskát, azt javasol-
ta a többieknek, hogy menjenek át a konyhába, ahol kényelme-
sen ki tudják teríteni az albumokat az asztalra.
Egy perccel később a teavíz már forrt a tűzhelyen, és a négy
nő belemerült a fekete-fehér fényképekbe.
Biggles kisasszony a fényképek kapcsán egymaga idézte fel
Kilmore Cove közelmúltjának számos epizódját:
– Ez itt akkor készült, amikor még járt a vasút, és az állomá-
son ott volt az öreg Black Vulkán. Ez meg a nagy tonhalas
nyár. Ez meg itt az a tél, mikor a delfinek megtámadtak egy
bálnát, aki ott agonizált a fövenyen.... Ezt pedig a nővérem,
amikor beutazta Olaszországot: Firenze, Róma, Velence. Itt is
van a gondolában!
Majd megint visszatértek Kilmore Cove-ba. Íme, az első ál-
dozás! Vacsora a tengerparton '74-ből, meg az egyik nagy lagzi
a Turtle parkban, aztán a Szent Elmóba tartó fáklyás körmenet.
Majd a polgármester-választás következett, s az iskolaigazgató
érkezése, akiről Stella kisasszony bevallotta, hogy még a lehe-
lete is megfélemlíti a gyerekeket.
– Sokkal több gyerek volt régen a faluban! – jegyezte meg
Bowenné, akinek eszébe jutott mennyire tele volt olykor a férje
rendelője lehorzsolt könyökű gyerekekkel.
És így tovább: Leonard, a világítótorony őre, fiatalon és két
szemmel. A következő oldalon Phoenix atya, szinte teljesen
felismerhetetlenül, ahogy zsebkendővel az arcán napozik...
– És ez, aki háttal áll a mólon vadászsapkában, az ki? – fi-
gyelt fel egy alakra a fodrászlány.
Az asszonyok körbeadták a fényképet, s mindenki alaposan
megvizsgálta.
– Tudjátok, ki ez? Moore úr a Villa Argóból! – jelentette ki
Biggles kisasszony.
A kép megint körbejárt. Biggles kisasszonynak akár igaza is
lehetett, azonban a férfi olyan messze volt, hogy nem igazán
lehetett felismerni.
Ekkor azonban Biggles kisasszony végre felfedezett egy szí-
nes fotót az albumban, és gyorsan kikapta: Oblivia Newton
volt az, egy derekáig érő agárral, amelynek nyakörvét csillogó
drágakövekkel rakták ki.
–Na, végre-valahára! – vonta magára mindenki figyelmét a
házigazda. – A mi rejtélyes milliomosunk.
Gwendaline azonban még mindig azt a fekete-fehér képet
szorongatta, melynek hátterében Ulysses Moore volt látható.
– Ezt elvihetném? – kérdezte kíváncsian.
Aztán szinte észrevétlenül becsúsztatta a képet a táskájába.
 Jason villámgyorsan robogott át az egész falun, s nemsoká-
ra már az öböl túloldalán kerekezett felfelé. Elhagyta a főutat,
aztán ráfordult arra a kis útra, mely a világítótoronyhoz vitt.
Hosszú és igencsak szűk földút volt, s mindkét oldalról köz-
vetlen közel hullámzott, örvénylett, habzott a tenger. A torony
az út legvégén emelkedett, ahol a földnyelv hatalmas, négy-
szögletes sziklákkal borított tisztássá szélesedett. A szél mint-
ha minden irányból egyszerre fújt volna, s a sirályok az égen
egyhelyben vitorláztak.
Jason igyekezett a lehető legjobban ruháiba burkolózni,
hogy megvédje magát a süvítő széltől, de mindhiába. Trikója
zászlóként lobogott, s időről időre tengervízzel borította be
egy-egy felfröccsenő hullám.
A széllel küszködve jutott egyre közelebb a világítótorony-
hoz, s csak most döbbent rá, milyen magas, legalább három-
szor akkora, mint a Villa Argó tornya. A fehér épületen egyál-
talán nem volt ablak, s az egyetlen bejárat, az aljában lévő ajtó,
nevetségesen kicsinek tűnt. Jason meg se próbálta kinyitni,
hiszen egy jókora lakat zárta. Szédülten bámult felfelé, majd a
torony lámpája alatt lévő keskeny stégre nézett kíváncsian. Ez
után kezével beárnyékolva a szemét körülnézett, de senkit
nem látott.
Megkerülte a tornyot, és lement az őr egyszerű, kétszintes
házához, melynek spalettái szinte mind zárva voltak, Látta,
hogy van ott egy harmadik, kisebb épület is nem messze.
– Minaxo úr! – kiáltotta. – Minaxo úr!
Odaért a bejárathoz, és megint elkiáltotta magát.
Bekopogott, de senki nem válaszolt.
A bejárattól jobbra lévő egyik ablak fél ablaktáblája kissé
nyitva volt. Bekukucskált a fémrácson keresztül, és egy asztalt
pillantott meg, rajta késsel, egy kézmosót, valamint egy öreg
fatüzelésű kályhát. Minaxónak azonban nyomát sem látta.
Összébb húzta ruháit, miközben a szél fenyegetően zúgott
körülötte. Majd hirtelen, mintha csak a fuvallat hozta volna,
egyszerre egy hatalmas árnyék vetült rá.
Jason megfordult, és ijedten meredt egy hosszú hajú férfira,
aki ott állt, háta mögött a vakító nappal, kezében pedig valami
hegyes fémszerszámmal.
– Hát te meg ki vagy? – kérdezte a férfi.
Jasonnak összeszorult a torka, és alig kapott levegőt. A férfi
egy szigonyt tartott a kezében. A szél belekapott az ingébe,
mely úgy csapkodott a teste körül, mint egy tépett vitorla.
A fiú erős kísértést érzett, hogy lassan hátráljon egy, két, és
még egy lépést, majd nyaka közé kapja a lábát, és elinaljon. De
legyőzte a kísértést, hiszen mégiscsak Nestor küldte ide...
– Te vagy Leonard? – kérdezte meg nagy nehezen.
A férfi egyik pillanatban még ott állt Jason előtt, a követke-
zőben már letérdelt, néhány centiméterre a fiútól. Jobb szemét
fekete kendő takarta el. Másik szeme nagyon tisztán, jéghideg
kéken világított. Vékony orra volt és széles válla. Nyakában
pedig egy cápafog függött.
– Én kérdeztelek előbb – mondta, s letámasztotta maga előtt
a szigonyt. A hegye olyan könnyedén fúródott a fűbe, mint kés
a vajba.
– Engem Jason Covenant-nak hívnak – válaszolta. – És Leo-
nard Minaxót keresem.
– Jason Covenant... – A férfi haja hullámzott a szélben. – És
miért is keresed Leonard Minaxót?
– Mert Nestor azt mondta, hogy ő a mi oldalunkon áll.
A férfi kihúzta magát.
–Magyarázd ezt meg.
Jason mélyet lélegzett.
–Nem tehetem, hacsak nem te vagy Leonard.
A világítótorony őre méregette ezt a széltől és félelemtől
remegő gyereket, és önmagát a hatalmas szigonnyal, messze-
messze a legközelebbi emberlakta helytől.
–Bátor kölyök vagy – mondta. Átlépte Jasont, és ment ajtót
nyitni. – Én vagyok Leonard. Gyere beljebb.

A ház belülről nagyon hideg volt, mintha még soha nem fű-
tötték volna fel a falakat és a padlót. Leonard Minaxo intett
Jasonnak, hogy üljön le egy gerendából faragott zsámolyra. A
szigonyt az asztalra tette a kés mellé, levette az ingjét, és a
csaphoz lépett. Miközben jéghideg vízzel mosakodott, meg-
kérdezte Jasont:
– Miért küldött Nestor?
Jason legszívesebben mindent azonnal elmesélt volna, de
úgy döntött, jobb az óvatosság:
– Azt mondta, barátok vagytok.
– Nem hiszem, hogy ezt a szót használta. – Leonard kezét és
izmos karját mosta a jeges vízzel. – Egykor barátok voltunk.
De... hogy versben válaszoljak: így újra éledne öregkorod, s forrna
véred, bár érzed: megfagyott.
– Nem értem....
– Ez Shakespeare, kölyök. Azt jelenti, hogy néha azért em-
lékezel a barátaidra, hogy emlékezz a fiatalságodra. Még so-
sem olvastál Shakespeare-t, ugye? Mit olvasol te egyáltalán?
–A Mesmero kapitányt – válaszolta Jason, majd pontosította:
– Ez egy képregény.
– És csodálkozol, hogy itt tart a világ?
– Nestor veszélyben van – vágott vissza Jason, mert kissé
sértette ez a gúnyos megjegyzés. – És azt mondta, csak te
tudsz segíteni.
– Hogyhogy veszélyben? – Leonard Minaxo elzárta a vizet.
– Azt mondta, hogy meg kellene próbálni a kútba esett ga-
lamb tervet.
Leonard félrebillentette a fejét.
– Tényleg a kútba esett galambról beszélt neked? Mikor?
Tíz perce. Még mielőtt az a kettő visszaért volna, hogy ki-
kérdezze
– Kiről beszélsz?
 – Nem tudom, két koldus... Azaz... két rabló. Behatoltak a
Villa Argóba, és a díványhoz kötöztek Nestort. – A toronyőr
káromkodott, és törölközés nélkül visszavette az ingjét. – És
hogyan gondolja ezt a kútba esett galamb tervet?
– Nem tudom. De azt mondta, hogy megpróbálja őket tá-
volra csalni a háztól.
– Akkor nincs vesztegetnivaló időnk! – Leonard felkapta a
szigonyt az asztalról, a kést pedig odadobta Jasonnek. – – Tu-
dod használni?
Jason maga is meglepődött, ahogy reflexszerűen elkapta a
kést.
– Azt hiszem...
Leonard elégedetten vigyorgott.
– Egyszerű – mondta. – Odatartod valamihez a pengéjét,
megnyomod... ő meg vág.

– Mi ez a kútba esett galamb terv? – ordította Jason a szél-

ben, miközben Leonard Minaxo után szaladt.
– A kút a Turtle parkban van – válaszolta, miközben a köze-
li épület felé tartott. – Tudod, Kilmore Cove parkja.
– Jason a fejét rázta. Fogalma sem volt, hol ez a park, sőt
még azt sem tudta, hogy van egyáltalán a faluban ilyesmi.
– Leonard odalépett az épület ajtajához, és elkezdte elhúzni
a reteszeket. A szagból a fiú rájött, hogy egy istállónál állnak.
– Egykor a parkban lévő domb alatt barlangok voltak, a brit
hadjárat idején a rómaiak börtönként használták, s ott hallgat-
ták ki a lázadó keltákat, druidákat és kémeket.
Jason bólintott, bár egy árva kukkot sem értett az egészből.
– Leonard kitárta az istálló ajtaját, és belépett: – Gyerünk,
szépségem, kifelé!
Jason ottmaradt az ajtóban mozdulatlanul. A tengerre nyíló
istállóban egy gyönyörű, sötét szőrű, fehér sörényű ló volt.
Leonard durván megsimogatta az állat orrát, majd Jasonhoz
fordult:
 – Hogy boldogulsz a lovakkal?
– Én... még sosem ültem lovon...
– Remek. Mindig adódik egy legelső alkalom.
– Tulajdonképpen itt van a bicajom kint.
– De nekem nincs. Gyere!
Jason zavartan lépett be az istállóba. A ló úgy rázta a söré-
nyét, mintha csak értette volna, hogy útra kelnek.
– Ő Ariadné – mondta Leonard. Ariadné, ő meg... Jason
Covenant. – Várta, hogy a fiú megsimogassa a ló orrát, majd
nagy kezével megfogta Jason kezét, s odanyomta az állat sző-
réhez, és kijelentette: – na, most már barátok vagytok. – Majd
egy kampón lógó nyeregre mutatott, is rászólt Jasonre: –
Nyergeld fel, légy szíves.
A fiú próbált tiltakozni, mondván, hogy még sosem nyerge-
it fel lovat, de hiába.
– Nem érem el, túl magasan van a nyereg! – kiáltotta két-
ségbeesetten.
– Akkor ugorj – mondta a toronyőr, és kiment az istállóból.

– Tehát ki akartok rabolni... – mondta Nestor, s merev lép-

tekkel követte a koldusokat a konyhába. – Egyszóval rablók
vagytok.
Don Diego Valentét teljesen lenyűgözte a hűtőszekrény vi-
lágítása, és szinte teljesen kipakolta, hogy rájöjjön, hogyan
működik. Közben Dieguita a dísztárgyakat vizsgálta végig, s
kihozta mindegyiket, amelyet értékesnek talált.
A két koldus túllépett azon a problémán, hogy hová is ke-
rültek, és miképp, helyette inkább annak az egyszerűbb fela-
datnak láttak neki, hogy kirámolják a Villa Argót.
– Rablók, rablók! – gesztikulált Don Diego, majd csípőre tett
kézzel lecövekelt a nyitott hűtő előtt.
– Könnyű azt mondani, rablosz! De kérdezlek téged, ki nem
rablosz életében? Ki nem rabolsz el egy sehorita szíve? Vagy
az időt, attól, akinek nincs mucho belőle? Vagy... ö, mi is har-
madik?
Don Diego az orrát vakarta, és próbálta felidézni a harma-
dik hatásos példát, amelyeket, úgy tűnt, betanulta valahonnan.
Amikor látta, hogy kínlódik, Nestor felnevetett:
– Nem gondoltam, hogy ilyen filozofikus gondolkodó
vagy... Mindazonáltal szerintem nem különösebben emelke-
dett idea összeszedni egy házból az értéktárgyakat, ahogy a
társad teszi éppen!
– Igaz, esz van rablás – egyezett bele a koldus, és kiment a
kertbe a kőlépcsőhöz. – Ember elvesz más embertől valami,
bien. De akkor a tízek tanácsa is rablosz, mert elvesz pénzt
minden boltostól! Inkább ászt mondd, öreg senor, milyen ten-
ger esz?
– Az Atlanti-óceán.
– A fiú szeme felragyogott. Összekulcsolta a fején a kezét, és
mélyet lélegzett a balzsamos levegőből.
– Claro! Tudtam én. Felismertem szagát!
– Honnan jössz? Spanyol vagy?
– Don Diego van világpolgár. Én mamám volt valenciai,
papám ki tudja. Muerto, meghalt, mielőtt megmondta. Köhö-
gött, így, hogy ne én is meghal, hajóra mentem. Tiszenkét éves
voltam. Láttam az atlanti-óceáni szigetek: Zöldfok is. Láttam
Marseille, Genova. Asztán megtámadták a hajót. Megesküd-
tem, nem mész hajóra többé. Megismertem Dieguita, mentem
Venécia, dolgoztam fűszerkereskedőnek, asztán elküldött.
– Despeus... élni kellett valahogy.
Dieguita lépett ki a házból, és diadalmasan kiáltotta, kezé-
ben egy aranyozott fémlámpával.
– Nészd, mi amor: tiszta arany!
Nestor dühösen ismerte fel a telefonasztali kislámpát. Vala-
hogy el kell tüntetni innen messzire ezt a két fickót, mielőtt
szétszedik a Villa Argót.
– Na, halljuk... Hová akartok menni?
– Que?
 –Hová szeretnétek cipelni ezt a sok holmit? Ha gyalog in-
dultok, a gazdám azonnal utolér titeket.
Don Diego csak ekkor mérte fel igazán, mennyi aranyozott
kacatot hordott össze Dieguita a házból.
– Ó, kell nekünk ló. Hol van istálló a hászban?
– A Villa Argóban egyáltalán nincs istálló.
Don Diego hitetlenkedett:
– Akkor mivel mentek?
– Gyalog vagy hajón.
– Hajón nem, esküdtem rá!
– Hát akkor el kell jutnotok a legközelebbi istállóhoz, hogy
lóhoz jussatok... – jegyezte meg Nestor tettetett közönnyel.
– Asz van hol?
– Nem fogom elárulni.
– De fogsz elárulni, öreg senor!
Nestor úgy tett, mint aki köntörfalazni próbál, s így szólt:
– Elég messze van gyalog.
– Aha, ravasz senor, míg mi keres ló, megjön a gazda, mi?
– Felőlem akár a hátatokra is vehetitek ezt a sok holmit, és
nekivághattok az útnak.
Don Diego mérlegelte Nestor szavait, s a kavicson halmo-
zódó kacathegyet.
Dieguita! – kiáltotta.
A lány megjelent az ajtóban, s egy ezüstvázát forgatott a ke-
zében boldogan:
– Míra! Csupa ezüst. Esz, mint tükör!
– Állj, állj! – parancsolt rá Don Diego – Van egy problemito..
 Rossella és Alberto Caller egy gyönyörű intarziás szek-
rényhez vitték Júliát és Ricket, melynek tetején dísztárgyak
sorakoztak: két kínai Ming-dinasztia korabeli szobor, egy tole-
dói tőr és egy szmirnai ékszerdoboz.
– Nem látom a harangjátékot – nézett körül kíváncsian Júlia.
– Persze, mert egy kissé különös darab… – morogta Alber-
to.
Hozott egy széket, levette mindkét cipellőjét, felállt rá, és le-
akasztott a falról egy kisméretű képet a szerkény fölül.
– Rick! – kiáltotta Júlia, amikor felismerte a képen ábrázolt
házat és kertet. – Ez nem a Villa Argó?
– Hogy mondod? – kérdezte Alberto.
– Ez az a ház, amelyikben lakunk – magyarázta Júlia. – Itt a
park, a szirt, itt a kertkapu.
– Valóban? – mondta Rossella. – Mutasd csak meg nekik a
keretet, Alberto!
A férfi megfordította a képet, és megmutatta a gyerekeknek,
hogy az aranyozott keret hátuljába egy kart süllyesztettek. Egy
kis fémhengerre egy baglyot véstek, Peter jelét. A fémhengert,
amely apró fémtüskékkel volt tele, egy fogaskerék kötötte ösz-
sze a karral.
– Na, mindjárt meghalljátok... – dünnyögte Alberto, és
meghúzta a kart
A sok fémtű ekkor apró fémpálcákat kezdett el ütögetni,
amiből egy igen bájos dallam állt össze.
Ahogyan a muzsikát hallgatta, Rick úgy érezte, hirtelen
visszarepült gyermekkorába. Ez volt az a zene, amit akkor hal-
lott, sok-sok éve, amikor édesapjával bementek Peter Dedalus
boltjába, hogy a karóráját megvásárolják. Azonnal felismerte,
hiszen ez a dallam úgy ivódott az emlékezetébe, mint a ke-
resztneve.
– Valami baj van, fiú? – kérdezte Rossella.
Rick hirtelen kiszakadt emlékei közül, és rádöbbent, hogy a
harangjáték már nem szól, s hogy vendéglátóik és Júlia őt né-
zik.
– Hogyan? Mi...?
Égett a szeme és lángvörös volt az arca, ahogy mindig, ha
az édesapjára gondolt.
– Rick... minden oké? – fogta meg a kezét Júlia.
– Az övé – jelentette ki a vörös hajú fiú, s a harangjátékra
mutatott. – Peteré, felismertem.

– Hát igen, ez komoly feladvány – jegyezte meg Alberto, és

a földre támasztotta a képet. – Nem is tudom, merre kéne elin-
dulnotok. Ilyen kevés információ alapján nehéz lesz egy em-
bert egy ekkora városban, mint Velence, megtalálni.
– Nem beszéltetek még a boltosokkal az Órások sikátorá-
ban? – kérdezte Rossella.
– De igen, de senki sem tudott semmit mondani.
– Abban biztosak vagytok, hogy ez a Peter nem használ más
nevet, vagy becenevet, vagy ilyesmit? – vetette fel Alberto.
– Tulajdonképpen az is lehet, hogy más nevet vett fel. Hogy
nyugodtabban élhessen...
– Magyarán ez az ember nem akarja, hogy megtalálják?
– Bizonyos értelemben... elmenekült – ismerte be
Júlia.
Hagyott maga után egy vallomást, amelyben elnézést kér
egy hibáért, amelyet elkövetett, s hogy új életet akar kezdeni
itt, távol
– mindentől.
– Akkor miért nem tartjátok tiszteletben az akaratát?
– Mert úgy gondoljuk, hogy Peter egy olyan titkot hozott
magával, amely Ulysses Moore-t illeti. És mi... ezért akarjuk
megtalálni őt.
– Hát ez fantasztikus, Alberto! Olyan, mint a kincsvadászat!
Caller úr elgondolkozva simogatta a bajszát.
– Egyetlen dolog maradt utána, ez a harangjáték.
 Rick egy darabig hallgatott, majd így szólt:
– Mi találtunk egy sakk-készletet is... meg egy papírt, amin
az állt, hogy ha kapcsolatba akarunk vele lépni, akkor a megfe-
lelő kulcsot kell használnunk, s azt beírni, hogy DEDA.
– Ez meg mi, valami feladvány? – morogta Alberto.
– Igen, de teljesen érthetetlen. Ráadásul ez az üzenet egy
másik találmányából származik – pontosította Rick.
– Egy olyan gép, ami levéltári dokumentumokat szortíroz.
Ha az ő nevére keresünk rá, ezt a mondatot adja ki.
– Hát ez valóban elég bizarr. Egy feltaláló-aranyműves Ve-
lencében, aki imádja a sakkot és a zenét, s aki látszólag értel-
metlen üzeneteket hagy maga után. Azt mondom, hogy csak
egyet tehetünk...
– Az én férjem mindenre tud megoldást! – dicsérte Rossella.
– Persze csak ha ti úgy gondoljátok, hogy minket is bevon-
tok a kutatásba... – tette hozzá Caller úr.
– Természetesen, igazán hálásak lennénk! – kiáltott fel Júlia.
– Rendben, akkor hát... vegyünk köpenyt, és induljunk!
Megpróbálom valahogy becsomagolni ezt a képet, hogy ma-
gunkkal vihessük.
– Hová megyünk?
– A Santa Maria della Piéta Kórházba – válaszolta Alberto
Caller.

A kis csapat sietve hagyta el a házat. Caller úr bezárta a ka-

put maga után egy hatalmas díszes kulccsal, amit aztán olyan
hosszú madzagon akasztott a nyakába, hogy a mellénye alá
lógott. A képet a feleségének adta át, ő maga egy másik ruhába
csomagolt tárgyat hozott magával.

A csatorna partján vezette őket végig, ahonnan hamar elér-

tek a zöldségesek sikátorához. Útközben elmagyarázta a ter-
vet.
– A Santa Maria della Piéta Kórház mellett van a város négy
nagy zenei intézetének egyike – mondta. – Néhány évvel
ezelőttig maga Antonio Vivaldi is ott tanított.
– A négy évszak szerzője? – kérdezte Júlia.
– Pontosan – vágta rá Alberto. – Szóval, ha az egyetlen
nyom, amin elindulhatunk, az ez a harangjáték...
– folytatta – akkor azt hiszem, először is rá kellene jönnünk,
milyen dallamot játszik. S hol tudnák nekünk ezt megmonda-
ni, ha nem a város legjobb zeneiskolájába?
– De természetesen csak mi ketten érdeklődhetünk – mond-
ta Rossella Júliának.
– Miért?
– Mert ez egy lányiskola: ifjú lánykák tanulnak itt énekelni
és hegedülni, de szigorúan elrejtik őket a közönség szeme elől,
koncertet is csak rács mögül adnak.
– Micsoda mánia ez az örökös rejtőzködés – csúszott ki Rick
száján hirtelen. – Rácsok, titkok, álarcok. Önök mindent titok-
ban csinálnak?
Alberto Caller nem válaszolt azonnal. Óvatosan tartotta hó-
na alatt azt a csomagot, amit otthonról cipelt magával, mintha
attól félne, eltűnik. Kis idő múlva így szólt halkan:
–Hát valójában szinte mindent...
– Önök legalább nem maskarában járkálnak, mint a többi
velencei – szólt közbe Júlia.
– Az álarc csupán az arcvonásokat tartja titokban. Ahhoz,
hogy a lelked vonásait rejtsd el, sokkal ügyesebbnek kell len-
ned – mondta Alberto eltűnődve. – Különben pedig megérkez-
tünk: menjetek, érdeklődjetek, s tudjatok meg valamit erről a
harangjátékról.

Rick és Alberto kint várakoztak. Egyszerre csak egy kikiáltó

szava hangzott fel egy lovas szobor lábánál:
– Virgonc hölgyek! Ma este a Sant’Angelo színházban Goldo-
ni színdarabja, a Virgonc hölgyek!
– Végre valami jó hír – mosolyodott el Alberto Caller.
 – Minden bizonnyal roppant szórakoztató előadás lesz. Te
voltál már színházban?
Rick a fejét rázta.
– Ha van kedvetek, elmehetünk. Meddig terveztek Velencé-
ben maradni?
Rick csak most döbbent rá, mennyire elszaladt az idő. Még
semmire sem jutottak, s a nap máris alacsonyan járt, s az ég
kezdett aranyszínbe borulni. Az a tervük, hogy egy délután
alatt megtalálják Pétért, némiképp optimistának bizonyult.
– Azt hiszem, csak egy napot – válaszolta.
Kár. Jót mulattunk volna
Ricknek hirtelen elállt a szava, mert eszébe jutott a Jasonnel
megbeszélt találka. Vajon mi történik most Kilmore Cove-ban,
s vajon hazajutnak-e valaha? Reménykedve várta, hogy
Rossella és Júlia kijöjjenek, de amikor meglátták őket, már az
arcukra volt írva, hogy nem jártak sikerrel.
– Rejtély – mondta Júlia Ricknek. – A tanárok közül még
senki sem hallotta ezt a dallamot. Valószínűleg későbbi lehet.
– Későbbi? – kérdezte Alberto – Már hogy értve?
– Ó, semmi... csak úgy mondtam...
Rick azonban pontosan értette: lehetséges, hogy a harangjá-
ték dallamát később komponálták, mint a 18. század.
– Akkor hát nem jutottunk előbbre.
– Azt azért nem – válaszolta Rossella, és egy cetlit vett elő.
A hegedűtanár megadta annak a képkeretezőnek a címét, aki
valószínűleg ezt a keretet készítette, és aki a harangjátékot be-
szerelte.
– Hát akkor nincs más hátra, mint utánanézni – mondta Al-
berto.

Különféle utakon és sikátorokon keresztül megint csak a

Szent Márk térre lyukadtak ki, ahol már kezdtek korzózni a
dámák hatalmas abroncsú szoknyáikban.
Alberto az árkádok alá vezette a gyerekeket, egy kávéház-
hoz
– Ahányszor csak erre járunk – magyarázta mindig beülünk
legalább egy vaníliás-csokoládés édességre.
A cégéren A Győzedelmes Velencéhez felirat volt olvasható, de
Alberto elmondta a gyerekeknek, hogy a velenceiek egyszerű-
em Caffé Floriannak hívják, mivel Floriano a neve annak a
nagybajuszú úrnak, aki a rézüstben készült tojáslikőrkrémet
felszolgálja.
A választék igen meglepő volt: fűszerezett aromás víz, li-
monádé, sörbet, kőkemény fagylalt, és persze a vaníliás-
csokoládés édesség. Alberto mind a négyüknek rendelt egy
adagot, amelyet melegen szolgáltak fel, papírzacskóban.
Mikor kifelé mentek a kávézóból, Gallér úr arca hirtelen el-
borult.
– A Hamugróf – mondta a kapuban, és aggódó pillantást
vetett Rossellára, aki szintén megdermedt.
– Talán nem látott meg minket – mondta a felesége.
A házaspár hirtelen megfordult, s most a térnek háttal áll-
tak, szembe a gyerekekkel.
– Mi történt?
– Egy csúnya találkozás, attól tartok – válaszolta Alberto, s
idegesen simította végig a kezében tartott csomagot.
– Adja csak ide nekem – javasolta Rick.
Alberto a feleségére nézett, aki bólintott.
– Nagy szívességet tennél... Az a helyzet, hogy ez a... sze-
mély... azt hiszem, üldöz engem.
– Semmi gond.
– Akkor a következőt tesszük: ti menjetek csak végig az ár-
kádok alatt egyenesen, míg el nem értek San Moisé nevű
templomhoz. Mi addig lerázzuk ezt az embert, és utolérünk
benneteket.
Ricknek nem kellett kétszer mondani. Hóna alá csapta a ba-
tyut, amiről némi meglepetésére kiderült, hogy sokkal köny-
nyebb, mint gondolta, s Júliával egyetemben elfutott arra,
amerre mutatták neki.
Átfurakodtak a téren nyüzsgő emberek között, s jó néhány
maskarát is láttak szembe jönni. Amikor egy lila maskara szin-
te súrolta őket, intenzív parfümillat csapta meg Rick orrát.
– Rick? Jól vagy? – érte utol Júlia.
A fiú bólintott. Egy pillanatra úgy rémlett neki, hogy ismeri
valahonnan ezt az illatot... majd megrázta a fejét, és tovább-
ment.

– Hamugróf – suttogta Oblivia Newton a szürke maskarába

öltözött férfinak, s a vállára tette a kezét.
A titkosrendőr a Café Flórian előtt éppen egy középkorú
párral beszélgetett, akik meglehetősen nyugtalannak tűntek. A
férfi idegesen forgatta a szemét, míg a nő vörös arccal szoron-
gatott egy egyszerű aranyozott képkeretet a kezében. Oblivia
megvetően mérte végig az asszonyt, akinek alakját kifejezetten
dundinak talált.
A Hamugróf hirtelen megfordult.
– Ó, maga az – szólt. – Éppen az én drága barátaimmal cse-
verészünk, Rossella és Alberto Caller – mutatta be őket – Ő
pedig itt...
– Newton, mint a tudós – mutatkozott be Oblivia.
– Caller úr kiváló tudós volt- folytatta Hamugróf, erősen
megnyomva a múlt időt – míg át nem költözött az új otthoná-
ba.
– Ön velencei, asszonyom? – kérdezte Rossella, aki megpró-
bált témát váltani.
– Nem éppen – válaszolta hidegen Oblivia. – De úgy hi-
szem, a gróf úrnak olyan mondandója van számomra, ami
hozzásegít, hogy jobban megismerjem a várost.
– Remek – mosolygott Alberto – mi tulajdonképpen úgyis
búcsúzóban voltunk éppen. Gróf úr, legmélyebb tiszteletem, jó
munkát!
Gyorsan meghajolt, kezet csókolt, majd feleségével együtt
eltűntek.
– Csak folytasd a kisded játékaidat... – morogta a Hamugróf
Alberto után úgysem sokáig játszogathatsz már.
– Úgy látom, álarc ide vagy oda, önt mindenki ismeri a vá-
rosban – jegyezte meg Oblivia.
– Csupán azok, akik rettegnek a tízek tanácsától – válaszolta
metsző hangon a férfi.
– Miért, ezeknek mi félnivalójuk van?
– Felvilágosultak, akik tiltott könyveket terjesztenek. De
előbb-utóbb tetten érem őket.
– Ezt örömmel hallom. De mi ma más okból találkoztunk,
ha nem tévedek.
Hamugróf nem válaszolt, csak elindult a zsúfolt tér felé.
– Megtalálta az emberemet? – eredt a nyomába Oblivia.
– Elhozta a jutalmamat?
A nő megcsörgette a pénzt a ruhája alatt, mire a gróf bólin-
tott.
Bementek az óratorony alá, megkerülték az épületet, és elér-
tek egy kis kapuhoz, ami egy vaksötét sikátorra nyílt.
– Tehát?
– Csak ne olyan sietve, Newton kisasszony. Hosszú és bo-
nyolult nyomozás után vagyok, s mégis kevés információ áll a
rendelkezésemre. Nagyon kevés. Azonban... szerencsénkre...
S a férfi egy fémtárgyat húzott elő a ruhája alól, amiről
Oblivia egy pillanatig azt hitte, kés, de kiderült, hogy egy
kulcskarika, amelyen rengeteg kulcs lóg. Hamugróf kiválasz-
tott néhány kulcsot, s kinyitotta a kaput. Belépett, s intett
Obliviának, hogy kövesse.
Egy sziklaszobába léptek be, amely közepén egy padláslép-
cső magasodott.
– Nem értem – mondta Oblivia.
Hamugróf kinyújtotta a kezét.
– A pénzt, asszonyom!
– Előbb mondja meg, megtalálta-e Pétert.
 Hamugróf a padlás felé mutatott.
– Természetesen. Noha már nem ezt a nevet használja. Most
úgy hívatja magát, hogy Angol Péter, az órás.
– Ő az!
– Ezt örömmel hallom. Ebben a pillanatban itt van két eme-
lettel fölöttünk, s éppen a toronyórát javítja. Elég felsétálnia, ha
találkozni akar vele.
Oblivia elmosolyodott. A titkosrendőr gyorsan a pénzes-
zsák után kapott, s köpenye alá rejtette.
– Sok szerencsét, Newton kisasszony. Ha újra szüksége len-
ne rám, tudja, hol talál meg.

– Csak belekukkantok – mondta Rick.

– Nem! – vágta rá Júlia, s megsimogatta Diogót. – Rick,
Caller úr egy szóval sem mondta, hogy megnézheted...
– Észre sem veszik – vetette ellen a fiú. – Csak felhajtom a
csomagolást, s megnézem, mi az...
– Nem.
A két gyerek a földön ült a templom bejárata előtt.
– Milyen arcot vágott az előbb! – folytatta Rick.
– De Rossella is. Ügy tűnt, tényleg megijedtek.
– S emiatt az izé miatt! – jegyezte meg Rick, s a csomagra
bökött, amit rájuk bíztak. – Csak úgy mondom, hogy semmit
nem tudunk róluk azon kívül, hogy Penelope házában élnek.
– S ráadásul Nestor erről nem is mondott semmit...
– Talán nem is az, aminek hisszük.
– Az is lehet, hogy nem is tudott róla – mondta maga elé Jú-
lia.
– Gondolom, különben említette volna.
– Van még valami, amit nem értek... – mondta Júlia.
– Jó neked, hogy csak egy dolgot nem értesz.
– Ha Penelope tényleg Kilmore Cove-ban élt, akkor valaki-
nek itt kellett maradnia helyette, nem? Valahogy úgy, ahogy
mi jártunk ezzel a két koldussal. Ők odaát... mi meg itt.
 – Reméljük, már nem sokáig. – Júlia hátán végigfutott a hi-
deg arra a gondolatra, hogy itt ragadnak Velencében.
– Tényleg, hány óra van?
– Szerintem ez egy könyv – mondta Rick.
Felhajtotta a csomagolást, s megnézte, mit rejt.
 Jason észrevett az istálló sarkában egy széket, azt húzta
oda a kampó alá, amelyen a nyereg lógott. Fekete bőrből ké-
szült angol nyereg volt, s igencsak nehéz darab: kábé egy ton-
na bőr, fém és textil. Remegett a keze, s kis híján leejtette az
egészet. Összeszorította a fogát, és nagy nehezen sikerült le-
szállnia vele a székről és odacipelni a nyerget Ariadné bokszá-
hoz.
A kanca érdeklődve figyelte ténykedését.
Kintről fémes zaj hallatszott, mintha egy fémhordót görget-
tek volna, de Jason oda se hederített.
Bement a bokszba, s letette a nyerget a földre.
-Nyergeid fel, légy szíves! – utánozta Leonard Minaxo hang-
ját. – Mintha olyan egyszerű volna...
Ariadné horkantott, mire Jason hátrahőkölt, mivel az állat
legalább négyszer akkora volt, mint ő.
– Oké, Ariadné, most az együttműködésedre van szüksé-
gem... – mondta végül.
A ló közelebb lépett. Jason mélyet lélegzett, majd nagyot
lódított a nyergen, és a kanca hátára dobta. A lószerszám va-
dul csörömpölt.
– Megcsináltam! – örvendezett a fiú, s megsimogatta a ló
nyakát. – Ügyes bestia...
Megkötötte a szíjakat Ariadné hasa alatt, s minden zsinórt
meghúzott, amiről úgy gondolta, hogy meg kell húzni.
Ekkor jelent meg Leonard Minaxo az istálló ajtajában.
– Na?
Jason a felnyergelt lóval lépett ki a bokszból.
– Gyerünk, sürget az idő – mondta a toronyőr, és kivezette
Ariadnét az istállóból.
Gyors pillantással ellenőrizte a nyerget, majd eloldotta a szí-
jakat a hasa alatt.
– Rosszul raktam fel? – kérdezte Jason.
– Nem, tökéletesen – válaszolta amaz. – Csak most nem lesz
rá szükségünk.
– Hogy értve nem lesz rá szükségünk?
– Ehhez kötjük a lovat – magyarázta Leonard.
Az épület mögött egy apró hintó állt, melyre két egymáshoz
kötözött hordót erősítettek fel, hátulra.
A toronyőr leemelte a nyerget a ló hátáról, s helyette befog-
ta az állatot a kocsirúdon lévő könnyű hámba.
– Hé! Megmondanád, hogy akkor miért kellett felnyergel-
nem? – háborgott Jason.
– Arra nem Ariadnénak volt szüksége, hanem nekem.
Jason tátott szájjal, értetlenül bámult rá.
Leonard mosolygott.
– Meg kellett tudnom, hogy képes vagy-e olyasmit megcsi-
nálni, amit nem tudsz – magyarázta. – Hogy tényleg olyan
ügyes vagy-e, mint mondják.
– Ki mondja?
– Ugorj fel.
Ariadné fürgén galoppozott, s a kocsi végiggördült a kavi-
csos úton. Jason egy kis ülésen kuporgott Leonard Minaxo
mellett. A fémhordók hátul zörögtek.
– Mit viszünk? – kérdezte, miközben a falu felé tartottak.
– Nálad van még a kés, amit adtam?
– Persze, hogy nálam, de én meg kérdeztem valamit – vá-
gott vissza Jason.
Minaxo felemelte jobb kezét.
– Egy pillanat, kapitányom: fogd csak meg a gyeplőt.
Jason ösztönösen megragadta a két vékony bőrszíjat.
– És most mit csináljak vele? – kérdezte riadtan.
– Semmit, csak tartsad.
– Jaj, a fenébe – nyögte Jason, és az ülésen kitámasztotta
magát a lábával.
– Hol a kés?
– Az övemben – dadogta Jason, és rémülten meredt az útra.
Leonard kihúzta a kést, hátrafordult a hordókhoz, és elvágta a
kötelet, amivel össze voltak kötve. Megigazította a két fémtar-
tályt, majd szorosabbra kötötte a kötelet.
– Azt hiszem, így jobb lesz – mondta, és a kést bedugta egy
résbe az ülés alatt. – Nem túl jó ötlet késsel az övedben mász-
kálni – tette hozzá, és visszaült a helyére.
Amint Minaxo visszavette a gyeplőt, Jason lerogyott mellé.
– Jaj! – mondta, hogy ez mennyire vág...
Végigdöcögtek a kanyargós főúton, de a hordók már nem
zörögtek.
– Szurkot – mondta kicsivel később Leonard.
– Mit tetszik?
– Azt mondtam, hogy két tartály szurkot szállítunk.
– És mihez kezdünk két hordó szurokkal?
– A Turtle parkba visszük.
– És hol van a Turtle park? – próbálta Jason túlkiabálni a ke-
rékzörgést.
– Kilmore Cove túlsó végén. De ne aggódj. – Leonard meg-
rántotta a gyeplőt, és a kocsi letért egy kis földútra, amit szinte
látni sem lehetett. – Ariadné és én tudunk egy rövidebb utat.

A falu háta mögött száguldottak végig, a Kilmore Cove-i

öblöt körülölelő domb alatt, a régi vasútállomás magasságá-
ban. Átkeltek a vágányokon, az általános iskola közelében a
domb felé fordultak, és elkezdtek felkapaszkodni az ösvényen.
A növényzet mind sűrűbbé vált, s hamarosan azon kapták
magukat, hogy az ösvény fölé behajló faágak között, a ló hasát
súroló fűben ügetnek.
Áthaladtak egy kovácsoltvas árkád alatt, amelyet egymásba
fonódó liliomok díszítettek, s megérkeztek egy ciprusokkal és
egyéb különös növényekkel sűrűn körbevett tisztásra.
– Turtle park, avagy a Teknősök parkja – mondta Minaxo
körbenézve, s visszafogta a lovat.
– Ez micsoda? Olyan, mintha teljesen elhagyatott lenne
– Mint ahogyan az is. Mikor megtervezték, vagy kétszáz
éve,
– botanikus kertnek készült, ahová a világ minden részéről
telepítettek növényeket. Mára azonban a behozott növények
összekeveredtek az őshonos fajtákkal, amitől az egész még
szebb lett, mint eredeti állapotában, legalábbis szerintem.
– Ki tervezte? – kérdezte Jason, teljesen lenyűgözve a fensé-
ges fáktól, a futónövényektől és az ösvényeket benövő elbur-
jánzott bokroktól.
– Az én egyik... illetve az egyik Moore felmenő ötlete volt,
aki amatőr botanikus volt.
– A te egyik felmenőd, vagy a Moore-oké? – tette fel a kér-
dést Jason.
Leonard ferde mosollyal nézett a fiúra.
– Nem kerüli el semmi a figyelmed, mi? Az egyik Moore-ős
volt az, csak nyelvbotlás volt. Úgy hívták, Raymond Moore, és
Ulysses Moore ük-ükapja volt, vagy valami ilyesmi.
– Úgy érted, hogy a Moore család régóta itt élt Kilmore
Cove-ban?
– Hol máshol?
– Én azt hittem, hogy a ház elhagyatottan állt, és hogy
Ulysses... Moore úr kezdte újra lakni, amikor ideköltözött.
– így is volt. De mindig is a Moore család tulajdona volt.
Ulysses nagyapja elhagyta, ő pedig úgy döntött, visszaköltö-
zik.
Jason megpróbálta felidézni Ulysses nagyapjának arcát a
Villa Argó lépcsőjén sorakozó képek valamelyikéről, s végül
halványan egy elegáns, vadászruhába öltözött férfi arca ugrott
be neki.
Közben Leonard végighajtott az ösvényen, keresztül egy ré-
ten, melynek közepén egy különös műemlék állt. Három szo-
rosan egymás mellett álló teknősbéka.
– Hoppá! – szaladt ki Jason száján.
– Hoppá mi?
– A három teknős! – mondta Jason.
 Ugyanazok a teknősök voltak, mint amelyeket Salton Cliff
barlangjának bejárata fölé véstek a sziklába.
Leonard megrántotta a gyeplőt.
– Mint az időkapu teknősei.
Jason szeme kigúvadt.
– Hát te meg honnan tudsz a...
– Én is ugyanezt kérdezném tőled – szakította félbe a világí-
tótorony őre.

Alvajáró Fred unokatestvérének a főutcán volt cipészüzlete,

míg az épület hátulján egy halászkunyhót alakított át csónak-
és autójavító műhellyé. Ahol régen tonhal- és bálnadarabok
voltak, ott most több mázsa autógumi, csónakmotor, hajókor-
mány, kipufogódob és autóalkatrész tornyosult.
Alacsony, kövér, borostás fickó volt, aki nem szokott bemu-
tatkozni.
Vagy tíz percig méregette Manfred motorját, anélkül hogy
közelebb lépett volna. Azután hüvelykujját a nadrágtartójába
akasztotta, foga között megforgatta a szájában tartott fogpisz-
kálót, és kimondta a végső ítéletet.
– Ilyen gumim egyáltalán nincs.
Manfred keze ökölbe szorult a zsebében, de megpróbálta
leplezni a dühét.
Alvajáró Fred kötelességének érezte, hogy megpróbáljon
közvetíteni. Feljebb húzta vászonnadrágját, és így szólt:
– Hogyhogy nincs? Több ezer gumid van itt bent.
Az unokatestvér azonban nem engedett. Megdörzsölte bo-
rostás állát, és így szólt:
– Az igaz, hogy több ezer gumim van, de ilyen nincs. Ez egy
óriási luxusmotor, s nekem csak normális alkatrészeim van-
nak. Higgyél nekem, főnök! Ha ezt a kereket akarod megcsi-
náltatni, Bristolba kell menned. Vagy Londonba. Szóval egy
nagyvárosba.
Manfred nem szólt semmit.
 – Ha akarod, felírom, milyen típus kell hozzá, de aztán ne-
ked kell utánajárnod.
– Nem tudnád megrendelni? – vetette fel Fred.
– Na neeem. Tudod te, mennyi melóm van? Tutira nem fér
bele. Hallgass ide, főnök! Ez lesz a leggyorsabb. Ha nem tudod
addig hová tenni a motort, itt hagyhatod, amíg gumit nem ta-
lálsz. Azt az izét pedig...
– Az egy homokfutó – vetette oda Manfred.
– Ja. Azt a homokfutót vidd csak el.
Alvajáró Fred unokatestvére felírta egy cetlire a gumiab-
roncs típusát.
Manfred megállapodott vele, hogy maxi- J mum egy
hétre otthagyja a műhelyben a motort, majd beszállt a homok-
futóba, hogy mihamarabb leléphessen. El kellett jutnia Bristol-
ba, majd vissza a Tükrök házához, mielőtt Oblivia visszatérne
azon a kapun.
– Ne haragudj az unokatestvérem stílusáért – kezdte Fred,
odalépve Manfred járgányához. – A melóban amúgy nincs
párja. – Manfred úgy döntött, nem avatja be új ismerősét, hogy
őneki sem volt párja a melóban, míg a londoni alvilágban te-
vékenykedett. – Sajna, tényleg így van, nem sok motor van
errefelé Kilmore Cove-ban – tette hozzá Alvajáró Fred.
Manfred nem volt beszélgetős kedvében, ezért indítózott.
– Sőt, egészen pontosan csupán egy motor van a faluban –
folytatta rendületlenül Fred. – De az sem igazi motor, hanem
amin van oldalt egy olyan izé, tudod, nem?
– Nem igazán. De azt hiszem, nem is érdekel nagyon.
– Oldalkocsis motor, ez az! A Villa Argó régi tulajdonosáé
volt. – Ahogy e ház nevét meghallotta, Manfred megdermedt.
– Igazán különös alak volt – folytatta Alvajáró Fred. – És
képzeld, ma bejött hozzám egy kölyök, hogy megtudja, mikor
halt meg. Meg hogy meghalt-e egyáltalán.
Manfred összeráncolta a homlokát.
– Mi van?
 – A dokumentumokat akarta látni – mesélte tovább Fred. –
Mivel azonban a tengerbe veszett, hivatalosan még nem is
halt– meg, és... – A férfi felnevetett. – Szóval, lehet, hogy azt
hisszük, rég halott, közben meg itt mászkál a faluban!
Manfred a volánra támasztotta kezét, – Ja. Csakhogy egy
ilyen faluban egy perc alatt megtudná i mindenki.
– És honnan tudnánk? Mikor soha senki sem látta szemtől
szemben. Még az is lehet, hogy én vagyok a Villa Argó öreg
tulajdonosa! Haha!
– Ja... – Manfred felnézett Fredre a homokfutóból. – És ki
volt az a kölyök? Csak nem egy vörös hajú taknyos?
– De, pont ő. Banner. Ismered?
– Ahaaaa. Egyedül volt, vagy egy kis csajjal?
Fred elgondolkozott. Kikísérte Ricket az irodából, s látta,
ahogy felült a bicajra, de nem volt vele senki.
– Egyedül volt, kerékpárral.
Manfednak beugrott, hogy szembetalálkozott két napja az-
zal a kölyökkel, amikor felfelé tekert a Villa Argóba, sőt majd-
nem el is ütötte. S tegnap is kis híján elütötte, amikor a Tükrök
házát mentek lebontani. De akkor nem egyedül volt. Ketten
voltak, vagy talán hárman is.
– Hát, annyi biztos, hogy ha az öreg tulaj még élne, az sok
mindent megmagyarázna – dünnyögte maga elé.
Ez aztán igazi bombahír volna az úrnőjének. Címlapra való.
Hatalmas betűkkel szedve, mint Maradona gólja a világbaj-
nokságon.
– Szóval fontos dolog
Erről a gondolatról eszébe ötlött egy másik. Aznap, úgy lát-
szik, csak úgy kipattantak a fejéből az ötletek.
Kihajolt a volán mögül, és megkérdezte:
Jut eszembe a különös alakokról... Nem találkoztál véletlen
a városban egy fickóval, aki egy szürke terepjáróval furikázik?
 Leonard Minaxo és Jason tovább kocsikáztak a parkon át.
Az óceán kékje kivillant a fák lombja közül, a másik oldalon
pedig Kilmore Cove háztetői feketéi lettek, – Te ismerted
Ulysses Moore-t? – kérdezte Jason.
– Erről nem szeretnék beszélni.
– Én viszont szeretnék.
– Miért?
– Hogy megtudjam, mi történt vele.
– Elveszített mindent, s elhagyta a házát.
– Milyen ember volt?
– Szerette ezt a helyet.
– Milyen típus volt?
– Telhetetlen.
– Azaz?
–Egy percig sem maradt nyugton, és senki nem mondhatta
meg neki, mit tegyen. És senkinek sem lehetett más vélemé-
nye.
– Veszekedtetek?
– Erről nem szeretnék beszélni.
– Nem akarsz nekem segíteni.
– Miben?
– Hogy megtaláljam. Vagy legalább a szellemét.
– Ez aztán a...! – kiáltott Leonard. – Hogy jön ide a szelleme?
–Szerintem a Villa Argóban van.
– Jellemző, miben hisznek a gyerekek: szellemekben!
Jason szívesen visszavágott volna, de végül nem tette. Attól
félt, hogy nevetségessé válik. Leonard olyan magabiztos volt,
olyan biztosan mondott ítéletet mindenről, hogy elbizonytala-
nodott.
– Nézd, én is a te oldaladon állok. Pontosabban Nestor olda-
lán, éppúgy, mint te. És Oblivia ellen – tette hozzá.
– Egy dolgot mondj meg, utaztál?
Jason hallgatott egy sort. Ez a kérdés csak egyet jelenthetett,
hogy a Metis fedélzetén átszelte-e az időóceánt.
– Igen – ismerte be végül.
– Egyedül?
– A nővéremmel és Rickkel.
– Merre jártál?
– Egyiptomban. És Velencében. De Velencében rögtön az
elején balul sült el a dolog. És te?
Leonard nem válaszolt, de Jason biztos volt benne, hogy ő is
utazott.
– Szép volt – tette hozzá a fiú.
– Mit láttál Egyiptomban?
– Puntföldön voltam, hogy megkeressem a Seholsincs szo-
bát.
– De nem találtad meg...
– De, megtaláltam. És megtaláltam a térképet is, amit
Ulysses Moore rejtett oda nekünk. De aztán megérkezett
Oblivia, és elrabolta tőlünk.
– És Velencében?
– Elmentünk, hogy megkeressük Peter Dedalust. De aztán
közbejött ez a két koldus, és...
– Két sikertörténet, mondhatom. – Jason nem válaszolt, mire
Leonard még hozzátette a bajsza alól: -- Nestor hibát követett
el.
– Ha ránk célzol, egyáltalán nem követett el hibát. Mindenre
mi jöttünk rá, magunktól...
– Igazán? Ez meglepő.
– Meg az öreg tulaj is úgy akarta, hogy...
– Mit tudsz te róla?! – szakította félbe durván Leonard. –
Majd egy gyors fordulóval megállította a kocsit. – Megérkez-
tünk.
Jason körülnézett. A dombtetőn voltak. Jobbra tőlük a fák
ágai mögött messziről látszott a Villa Argó teteje.
– Most mit teszünk?
Leonard leszállt a kocsiról, és elkezdte eloldani a szurkos
hordókat.
– Felvisszük ezeket a kúthoz. Aztán megvárjuk, hogy idere-
püljenek a galambocskák.

Felgörgették a szurokkal teli hordókat egy rövid ösvényen,

míg el nem értek egy ajtó nélküli házig, amelyet teljesen benőtt
a növényzet. Leonardnak mélyen le kellett hajolnia, hogy be-
férjen a bejáraton.
Belül egy kezdetleges kandalló állt, a falakat korommal bo-
rított vakolatnyomok, valamint szénnel rótt feliratok tarkítot-
ták.
– Jó rég nem jártam erre... – dünnyögte a toronyőr, ahogy
körülnézett.
– Mi ez a hely? – kérdezte Jason.
– Ide jártunk játszani, amikor akkorák voltunk, mint te
most. Ez volt a titkos helyünk.
Jason csak nézte azt a sok fekete gyerek kéznyomot a falon,
majd megpróbálta kibetűzni a feliratokat, amelyek nagyobb
része már teljesen olvashatatlanná vált. A szíve a torkában do-
bogott, amikor a Festő-korong írásjeleit fedezte fel a falon, vál-
takozva a normál ábécé betűivel. Hitetlenkedve érintette meg
ujjával a falat.
– Te... ismerted ezeket a szimbólumokat?
– Csakúgy, mint minden gyerek – válaszolta nyugodtan Le-
onard. – Ez volt a titkos ábécénk. Ide az van írva, hogy: Csupán
az álmok matrózai vagyunk, s nem...
– S nem vagyunk horgony, naszád, kapitány – fejezte be helyet-
te Jason. – Ez is Shakespeare?
– Nem – mosolygott Leonard, aki megdöbbent, milyen
gyorsan fordította le a szöveget a gyerek. Megrázta a fejét, és
újra kiment az épületből, vissza a szurokkal telt hordókhoz. –
Most segíts nekem, kérlek.
– Jövök – válaszolta bentről Jason, de még mindig a felira-
tokat bámulta.
 Megtalálta Ulysses nevét girbegurba kézírással, amely
egyáltalán nem emlékeztetett arra, amit a noteszekből megis-
mertek. Penelope nevét nem látta sehol, de kicsivel feljebb azt
olvasta: /A nagy nyár. S mellette legalább három aláírást ki
tudott olvasni: Peter, Clio, Black, s a negyedik, amelyet szinte
teljesen letöröltek.
Mit keresnek itt ezek a nevek így egymás mellett? Peter biz-
tos az órás, Clio pedig Cleopatra Biggles nővére... de ki lehetett
ez a Black? Jason borzongva nézegette a nyomokat a titkos
házban. Hány év telhetett el azóta? Húsz? Harminc? Vagy még
több?
–Hé, kölyök! – szólt rá kintről Leonard. – Nem jössz?
– Te nem írtad alá – mondta neki Jason a hordóknál.
– Talán letörlődött az aláírásom – dünnyögte Leonard.
– Mi ez a nagy nyár?
– Ó, az tényleg nagy nyár volt... – mondta Leonard. – Ez
volt az első nyár, amit Ulysses Moore itt töltött. Akkor alakult
meg a csoport.
–És aztán?
– És aztán valaki túl sokat kezdett kérdezősködni. És a cso-
port feloszlott.

A kisház mögött, egy hátsó udvarféle közepén Jason egy

kutat pillantott meg, melynek száját rozsdás rács zárta le.
Leonard és Jason odagörgették a hordókat egészen a kút pe-
reméig, majd a toronyőr megfeszítette bicepszét, és felemelte a
rácsot.
– És most jön a szurok – mondta.
Jason elment a késért, és segített felnyitni a hordókat.
Kesernyés szurokszag terjedt szét a levegőben
– Mi van ebben a kútban? – kérdezte Jason, és megpróbálta
megbecsülni a mélységét. – Nagyon mély?
– Mi azt hittük, a föld közepéig ér – tréfálkozott Leonard. –
S ezért úgy döntöttünk, felkutatjuk, s teszünk egy olyan uta-
zást, mint amit Vernénél lehet olvasni... Tudod, mikor leeresz-
kedtek a vulkán száján. Elsőként Black ereszkedett le. Azután
csak Black Vulkánnak hívtuk. A többiek meg a kötelet tartot-
ták.
– És mi történt?
– Az, hogy Black kábé öt méterrel lejjebb leért a fenékre.
Először csalódottak voltunk, de aztán még érdekesebb felfede-
zőutakat tettünk. A barlangból egy csomó alagút nyílik, ame-
lyeket régen börtönnek használtak, majd később, a második
világháború alatt muníciót tároltak itt arra az esetre, ha a né-
metek megszállnák az országot.
– Azt viszont még mindig nem értem, mit keresünk most itt
– mondta Jason.
Leonard odalépett egy jókora fához.
– Látod azt az ösvényt? Ha Nestor tényleg azt mondta,
hogy megpróbálja a kútba esett galamb tervet, akkor nemsoká-
ra onnan fog megérkezni, és bemegy a barlangba, éppen itt
alattunk. Na, én elmegyek Ariadnéért.
– És én?
– Te csak őrködj ügyesen.

Kicsivel később, nem messze tőlük, Dieguita lerogyott az

ösvényen
– Porfavor, elég! Nem bírom!
Don Diego pár lépéssel odébb letette a földre a lepedőbe
csomagolt értéktárgyakat, kinyújtóztatta a derekát, és megdör-
zsölte a csuklóját.
– Dieguita, nyugi! Figyelj, senor! Hol van esz asz átkozott
ló?
Nestor felmutatott egy nyílásra a domboldalon, nem sokkal
feljebb, és így szólt:
– Még néhány lépés, már látszik a barlang bejárata.
Don Diego odament a kertész mellé, és arrafelé bámult,
amerre Nestor mutatott:
 – Istálló barlangban, gondolsz, vagyok hülye?
– Azt mondtad, vigyelek a legközelebbi istállóhoz, nem azt,
hogy a legjobb istállóhoz. Ha gondolod, lemehetünk a faluba
is, de figyelmeztetlek... – felemelte összekötözött kezét, ha
meglátnak így engem, és rájönnek, mit cipeltek, nem könnyen
fogtok lelépni.
– Vámos, vámos! A holmit elvisszük. S te nem ravaszkodsz!
– Kivagyok! Muerta! – panaszkodott Dieguita.
Ekkor nyihogás hallatszott.
– Látod! – kiáltott fel Nestor elégedetten. – Ahogy mond-
tam, ott a ló néhány lépésnyire innen.
– A nyerítéstől a két koldus újra erőre kapott.
Diego felkapta a lepedőből fabrikált zsákot, a hátára vette,
és rászólt társára, hogy keljen fel.
– Gyerünk, mi amor! Mindjárt ott vagyunk – bátorította. -
– Még kis kitartás, és gazdag vagyunk!

Elértek a barlang bejáratához, ahonnan egy csomó madár

repült ki. Bent kénszag terjengett.
A barlangba rengeteg sirály és mindenféle egyéb madár
fészkelte be magát, akiket felzavartak, ezért most riadtan reb-
bentek fel, és menekültek kifelé.
Diego és Dieguita tollból és guanóból álló kemény szőnye-
gen lépdeltek.
– Pfuj! – tört ki a lányból, ahogy Nestor nyomában lépdelt. –
Hogyan lehet istálló esz a hely?
– Üdv! – kiáltotta ekkor egy hang a barlangból. – Mikor a
szemük kissé hozzászokott a homályhoz, egy impozáns férfi-
alakot pillantottak meg, aki egy fehér sörényű lovat tartott kö-
tőféken. – Minek köszönhetem a látogatást?
Nestor szólásra nyitotta volna száját, de Don Diego meg-
előzte:
– Lósz, mi keresünk dós ló. Szép, gyors lósz.
– Lovakat akartok, hát persze – kiáltotta Leonard, és köze-
lebb lépett. Egy felülről beszűrődő fénysugár megvilágította a
fekete kötést a szemén. – És mivel tudtok fizetni?
– Egy ezüsttányér – válaszolt készségesen Dieguita.
– Rendben. Gyertek, válasszatok – mondta Leonard, és hát-
rált egy lépést.
– Na, végre, egy okos senor! – kiáltotta boldogan Don Die-
go, akinek tetszett a félszemű óriás hozzáállása. – Dieguita,
vámos! Tedd le a holmi, és gyere!
A lány azonban gyanakvóbbnak bizonyult, s a világért sem
hagyta volna ott a zsákmányt Nestornál.
– A két koldus elindultabba az irányba, amerre Leonardot
látták eltűnni. Elértek abarlang egyetlenmegvilágított részére,
ott megálltak, felnéztek, majd tanácstalanul kémleltek körül.
–Caballero? Hol vagyol?
– MOST! – üvöltötteLeonard.

Fent a kút szájánál Jason meghallotta a kiáltást, és vállal be-

borította az első hordó ragadós, bűzös tartalmát a kútba. Majd
egy percet sem késlelkedve beborította a második tartályt is.
Amikor meghallotta lentről az üvöltést, lerohant az ösvé-
nyen a barlang szájához, ahonnan riadt madárfelhő rajzott ki
pánikszerűen.
Nestor kiabált:
– Leonard, hogy vannak a galambocskák?
Jason a sikamlós talajon csúszkálva berontott a barlangba.
– Nestor! – kiáltotta boldogan, mikor megpillantotta az öre-
get épen és egészségesen. Megragadta Leonard Minaxo kését,
és egy mozdulattal elvágta a rongyot, amivel Nestor kezét ösz-
szekötötték.
– Hé-hé! Lassan a testtel, le ne vágd a kezem! – tréfálkozott
boldogan Nestor, és megölelte.
Bentről tompa nyögés hallatszott, s meglátták Don Diego
fekete alakját elterülni egy szurok- és madártolltócsában.
Dieguita már ott hevert mozdulatlanul. Leonard Minaxo fe-
nyegetően tornyosult felettük. A szurok összemocskolta a nad-
rágját, az ingjét és a cipőjét is.
– Gyerünk, fiam! – hívta Jasont. – Hagyd ott az öreget, és
segíts nekem megkötözni őket. Ne én mocskoljam magam ösz-
sze egyedül...

Tíz perccel később Jasont tetőtől talpig szurok borította,

amelybe mindenhol madártollak ragadtak stílszerűen.
Segített Leonardnak megkötözni a két jómadarat, akik még
mindig se nem láttak, se nem hallottak a nyakukba zúduló
fekete záportól, ráadásul Leonard még egy altatót is beadott
nekik, hogy végképp nyugton maradjanak egy időre. Majd
felrakták őket a kocsi hátuljára a rablott holmival egyetemben.
Míg Leonard tevékenykedett, Nestor a háttérben maradt, s
hagyta, hogy a toronyőr döntsön és rendezzen el mindent. Egy
pár szót váltottak csupán, míg az öreg kertész a kocsi hátuljá-
ban kiterített szurokkal és tollal borított csomagot bámulta
csendben.
– Szállj fel a bakra – javasolta végül Leonard Nestornak,
Ariadné kötőfékjét tartva. – Mi majd gyalogolunk a gyerekkel.
– És most mi a terv? – kérdezte Jason.
– Visszamegyünk a Villa Argóba, és... – Nestor nem nézett
Leonardra. – És visszavisszük ezt a két alakot oda, ahonnan
jöttek, aztán elhozzuk Júliát és Ricket. Nálad vannak a kul-
csok, ugye?
– Persze.
Jason előhúzta a zsebéből a négy kulcsot, amelyek éppen
úgy szuroktól ragadtak, mint ő maga.
– Jól van – sziszegte Nestor.
- És ha nem hoztam volna magammal? Akkor Júlia és Rick

végleg Velencében ragadt volna?

– Pontosan – válaszolta a kertész.
– És az időkapu végleg bezárult volna? – folytatta rendület-
lenül a fiú.
 – Ó, nem. Nem olyan egyszerű azt végleg bezárni! – szólt
közbe váratlanul Leonard.
– Ha már itt tartunk, kinyitni sem mindig olyan könnyű –
válaszolta élesen Nestor, aki mintha valami régi, őt érintő eset-
re emlékeztette volna Leonardot.
– Nem értem... – motyogta Jason.
– A négy kulcs mindig visszatér. Éppen ezért nem maradt
volna sokáig Ricknél és Júliánál. Vagy elvesztették volna, vagy
valaki ellopta volna tőlük.
– És aztán?
– És aztán valaki Kilmore Cove-ban kapott volna egy cso-
magot a postán, benne a négy kulccsal. És minden újra kezdő-
dött volna elölről.
– Pontosan ez történt velünk két napja!
– Elhiszem – folytatta Leonard flegmán. – Mindig így kez-
dődik. Látszólag véletlenül.
Oda se figyelj arra, mit beszél Leonard – vetette közbe Nes-
tor, aki szemlátomást szerette volna lezárni a témát, miközben
felkapaszkodott a bakra. – Imád versekben és rébuszokban
beszélni
– Te meg oda se figyelj arra, amit Nestor mond. Egy ideje
már egyáltalán nem szeret beszélni. Tudod, mit mondott róla
mindig... Ulysses?
– Leonard, elég!
Jason kérlelte a tekintetével, hogy folytassa, mire az óriás
befejezte a mondatot:
– Ha nem volna a kert minden reggel rendben, már azt is elfelej-
teném, hogy van a kertészem.
– Nagyon vicces – morogta Nestor, s megrántotta a gyeplőt,
hogy elindítsa a lovat. – Igazán humoros.
– Ulysses Moore is szeretett versben és rébuszokban beszél-
ni – jegyezte meg Jason.
– Lehet, hogy tőlem tanulta – mosolygott Leonard.
Mielőtt nekiindultak volna, Leonard és Jason még egy pilla-
natig csendben hallgatta a kocsi zörgését és Ariadné patáinak
kopogását a Villa Argóhoz vezető ösvényen.
Néhány percnyi bandukolás után Jason megkérdezte a vilá-
gítótorony őrétől:
– Te is megkaptad postán a kulcsokat?
– Meglehet – válaszolta amaz, és az arca megkeményedett.
 Rick észrevette, hogy Caller úr csomagjában egy könyv rej-
tőzik. Csupán egy gyors pillantást vetett a borítójára, melyen
ez a cím díszelgett:

ENCYCLOPÉDIE
OU DICTIONNAIRE RAISONNÉ
DES SCIENCES, DES ÁRTS,
ET DES MÉTIERS

– Rick! – szólt rá Júlia. – Teszed azonnal vissza a helyére!

Ricknek elállt a szava. Az a titkos valami, amit Caller úr
olyannyira dugdosott, nem volt más, mint egy egyszerű encik-
lopédia, amely ráadásul a leghétköznapibb címet viselte. De
nem ezen döbbent meg Rick, hanem a címlap különös tipográ-
fiáján, s különösen a furcsán nyomtatott „d” betűkön.
Ezt a könyvet is pontosan ugyanolyan „d” betűkkel nyom-
tatták, mint amilyeneket a zsebében lapuló dokumentumokon
látott, amelyeket Kilmore Cove-ban adott ki a Vén Bagoly, Pe-
ter Dedalus találmánya.
– A mindenit, Júlia! – kiáltott fel, miközben visszadugta a
csomagba a könyvet. – A dolgok kezdenek bonyolódni.
A lány azonban alig figyelt rá, mivel a tömegben felfedezte
Callerék mosolygó, ám még mindig határozottan feszült arcát.
Alberto alig ért oda hozzájuk, máris visszavette a könyvet.
– Köszönöm – mondta, mikor újra nála volt.
– Ne haragudjatok ránk ezért. Kellemetlen egy epizód volt –
mentegetőzött Rossella.
– Ki volt ez a szürke ruhás figura?
– Hamugrófnak hívják – felelte Alberto. – A velencei titkos-
rendőrség tagja.
– Annyira nem tűnik titkosnak, ha azonnal felismerték...
– Csak akkor ismerjük fel, ha a maskaráját hordja. De arról
fogalmunk sincs, ki rejtőzik alatta.
– És mit akar önöktől?
– Mindenáron a házunkban akar szaglászni – válaszolt Al-
berto.
Amikor látta, hogy a férje kezd újra nekihevülni, Rossella
belekarolt, és megkérdezte tőle:
– És most hová megyünk?
Alberto egy pillantást vetett az asszony hóna alatt lévő kép-
re, és így felelt:
– Szerintem nézzünk utána ennek a képkeretnek. – Majd a
csomagba rejtett könyvre mutatott, és így szólt:
– Ezt el akartam vinni egy barátomnak, de most talán túl
kockázatos lenne. Ki tudja, mennyi titkosrendőrbe futunk még
bele...
– Hát jó. Srácok, akkor keressük tovább Peter barátotokat!
– Azt hiszem, ráakadtam még egy nyomra – szólt közbe hir-
telen Rick.
– Mégpedig?
– Az önnél lévő könyvet – válaszolta a fiú – ő nyomtatta.
– Rick! – feddte meg Júlia.
Alberto hirtelen szoborként merevedett meg az út közepén.
Rossella hol a férjére, hol a fiúra bámult, s nem tudta, mit is
mondjon.
– Éppen csak egy pillantást vetettem rá – mentegetőzött
Rick. – Nem érdekel, mi van beleírva, bele sem néztem, eskü-
szöm. De...
– De...? – nézett rá kérdőn Alberto.
– Azok a „d” betűk a címlapon! – kiáltotta Rick. Előkapta a
zsebéből a lapokat, amelyeket Alvajáró Fred nyomtatott neki,
és megmutatta nekik. – Teljesen ugyanazok a nyomdai karak-
terek. Ez Dedalus névjegye.
– Honnan valóak ezek az írások?
– Kilmore Cove-ból, Angliából. Ahogy említettem, egy Peter
Dedalus által tervezett nyomdagépből származnak.
 – Ó egek, Alberto! – kiáltotta Rossella az írásokat nézegetve.
– A fiúnak igaza van.
– Attól még senki nem hatalmazta fel arra, hogy belenézzen.
– Bocsásson meg nekünk, Caller úr – vetette közbe Júlia –
Rick nem akarta
– Ha meg tudja mondani, hogy nyomtatták ezt a könyvet,
talán előrébb jutunk – erősködött a vörös hajú gyerek.
Alberto felemelte a csomagolóanyagot, s szeretettel simítot-
ta végig az enciklopédia borítóját. Majd felütötte a könyvet,
amelyből friss papír és tinta illata szállt fel.
– Nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű volna, fiam. Ezt a
könyvet én nyomtattam.

Nagy kört téve jutottak vissza a Santa Marinához, de ahe-

lyett, hogy bementek volna Callerék házába, egy kicsi, igen-
csak elhagyatott mellékutcába fordultak be.
– Vigyázzatok, gyerekek, el ne csússzatok – figyelmeztette
őket Alberto, miközben egy kis csatorna felé vezette a csapa-
tot. A kanális vize pontosan olyan sötétnek tűnt, mint a sikátor
kövezete.
Le kellett hajolniuk, hogy bejussanak egy csónaktárolóba,
ahol néhány centiméternyi vízzel és algával borított kövön
csúszkáltak. Távolról jövő egércincogás tette még hangulato-
sabbá útjukat.
– Mióta a titkosrendőrök elkezdtek körözni a városban... –
morogta Caller úr, megvilágítva, hová is tartanak éppen – ne-
künk, nyomdászoknak százféle trükköt kell kieszelnünk, hogy
elbújjunk előlük. De már itt is vagyunk.
A tároló burkolata enyhén újra emelkedni kezdett, s megint
szárazra került. Egy folyosón fűrészporral borított padlójú tit-
kos szobához jutottak.
Rossella intett a gyerekeknek, hogy maradjanak csendben,
míg Alberto meggyőződött róla, hogy kintről csupán a tenger
morajlása hallatszik. Utána egy kulcsot illesztett a fában meg-
búvó zárba, és beinvitálta vendégeit a helyiségbe.
– Isten hozott benneteket titkos nyomdámban.

– Váó! – jegyezte meg Júlia, amikor Alberto felgyújtott né-

hány falra függesztett olajlámpást.
A helyiséget jó néhány fekete masina töltötte be, amelyek
akkorák voltak, mint egy-egy bika. A gépeket mindenfelé üres,
tintafoltos, vagy éppen félig nyomtatott papírlapok borították.
A szobában szanaszét kifeszített köteleken frissen nyomott
lapok száradtak. A földet dézsába beáztatott papírkötegek,
tintával feltöltött kádak és fűrészpor borította. Az asztalokon
vonalzók, vágógépek és azok a négyszögletes anyaminták he-
vertek, amelyeken a lapokat állították össze. A levegőben erős
ragasztószag érződött.
– Nem messze vagyunk a házunktól... – mondta Rossella, és
végigkalauzolta őket a papírlapok között, melyek úgy lógtak
mindenfelé, mint a száradó fehérnemű.
– Ezt a nyomdagépet együtt vettem Penelope házával – tette
hozzá Alberto.
Megmutatta a gyerekeknek azt a kisszekrényt, amelyben a
cserélhető karaktereket tartotta: az egyes betűket négyszögle-
tes fémlapokra vésték fel, melyekből nagy türelemmel, egyen-
ként kellett kirakni a nyomtatandó szöveget.
Caller úr előkereste a „d” betűket tartalmazó fiókot, s ki-
emelt néhány karaktert.
– Ezek azok a betűk.
Alberto egy tintába áztatott szivacshoz nyomta a karaktert,
majd egy üres lapra nyomta. Egy tökéletes „d” betű lenyomata
maradt a papíron, amely semmilyen furcsaságot nem muta-
tott.
– Nem ezt a „d”-t keressük! – tiltakozott Júlia.
– Így van – mosolygott Caller úr. – Az a sajtóprés hibája.
Látjátok ott azt a masinát? Miután összeállítottam egy oldalt,
berakom oda, és meghúzom azt a kart. A prés betintázza az
összeállított oldalt, behúz egy lapot, és nagy erővel a lapra
préseli a kirakott szavakat. Utána kiadja a lapot, amit lehet
felvágni és bekötni, azonban ekkorra már... minden „d” betű
olyanná alakul át, mint amilyet ti az enciklopédia címlapján
láttatok az imént.
– Dedalus névjegye – mosolygott Rick.
– Amire már néhány antwerpeni gyűjtő is felfigyelt – foly-
tatta Alberto. – Nagyon keresettek az én nyomtatványaim. De
nem könnyű folytatni a munkát ebben a lyukban, ráadásul
úgy, hogy a titkosrendőrök bármikor rajtad üthetnek...
– És miért is kell elrejtőzniük?
– Ez egy hosszú történet... – sóhajtotta Alberto.
– Nem sokkal ezelőttig Velencében voltak a világ legjobb
nyomdászai, s mindenki itt nyomtatta ki a könyveit...
– magyarázta Rossella. – Ezek között azonban akadtak má-
giáról szóló tiltott könyvek is. így a tízek tanácsa úgy döntött,
hogy ellenőrzése alá vonja a különböző nyomdák tevékenysé-
gét, hogy megtudja, mit is nyomtatnak.
– És ez az enciklopédia tiltott könyv volna?
– Csak az olyan tudatlan fickók számára, mint ez a Hamu-
gróf- dühöngött Alberto. – Valójában ez egy egészen rendkívü-
li idea, mely Franciaországból származik.
Rick bután nézett.
– Nálunk füzetekben árusítják.
– Már eljutott Angliába is? – kiáltott fel meglepetten Alber-
to.
– Még, hogy eljutott-e? Házhoz szállítják, és részletre is
megveheted.
– Látod, Rossella? – mondta Alberto, és dühösen csapott a
levegőbe. – Az angolok mindig előttünk járnak mindenben.
Rick odament a préshez, és megsimogatta a fémszerkezetet.
Néhány részletben felismerte Peter keze munkáját: a különbö-
ző nagyságú fogaskerekek, a hajtókerekek és fatámasztékok
alkalmazása... Ő gyártotta, ez kétségtelen. Peter tehát akkor is
járt Velencében, amikor Penelope ^ még élt... mikor még
Ulysses Moore barátja volt.
– Rick? Van valami ötleted? – érdeklődött Júlia a szoba túlsó
végéből.
– Nincs. Igazán semmi. És neked?
Júlia újraolvasta a dokumentumokat, amelyeket a Vén Ba-
goly nyomtatott.
– Tehát... ahhoz, hogy kapcsolatba lépjünk Peterrel, a jó kul-
csot kell használni, és beírni, hogy DEDA.
– Megpróbáltam már beírni, hogy DEDA, még Kilmore
Cove-ban – mondta Rick, miközben körbe- körbe járkált a prés
körül, – de nem jött ki semmi.
– Talán nem a jó kulcs volt nálad.
– Azt hiszem, a megfelelő kulcs Oblivia Newtonnál van –
felelte Rick arra a kulcsra utalva, amely a Tükrök házában lévő
kaput nyitotta.
– Ha gondoljátok, megpróbálhatjuk beírni, hogy DEDA
ezen a gépen – javasolta Alberto. – Lehet, hogy ez a ti zseniális
feltalálótok hagyott olyan nyomot maga után, amit meg lehet
találni, akárhol is legyen.
Caller úr felöltött egy olyan kötényt, amely egykoron fehér
lehetett, megfogott egy üres betűanyamintát, és egymás mellé
helyezett néhány karaktert, amelyek a DEDA szót adták ki.
Beillesztette a présbe, megforgatott egy felhúzó rugót, és meg-
húzott egy kart. Várta, vajon mi történik. A gép pöffentett
egyet, majd behúzta a mintát, bemártotta a tintába, és a túlsó
oldalon egy fehér lapot köpött ki, amelyre ez volt írva: –
DEDA.
Alberto megfogta a még tintától fényes lapot, és megmutat-
ta a többieknek is.
– Hát, azt hiszem, semmi nem történt. Nem volt jó ötlet, saj-
nálom.
Rick ugyanolyan csalódottan nézte a lapot, mint azt a mási-
kat, amelyiket Kilmore Cove-ban köpött ki a gép.
 – Jason kellene ide – mondta, barátja zseniális megérzéseire
gondolva. Aztán kissé bátortalanul így szólt halkan: – De talán
Peter tényleg akart nyomot hagyni maga után...
– Lehet, hogy azt akarta, hogy a barátai rátaláljanak, ha eset-
leg megbocsátanak neki. Emlékszel, mit mondott azon a leme-
zen? – tette hozzá Júlia. – Hogy azért menekül, mert szégyelli
magát. S mert nincs mersze hozzá, hogy bevallja a többieknek,
mit is árult el Obliviának.
– Aha – mondta Rick.
– De nem Ulysses találta meg a lemezt, és nem is Penelope,
hanem mi. Senki sem tudhatta, mi is történt vele, sőt még azt
sem, hogy a házában lévő kapun át menekült el, és hogy itt
ragadt Velencében. Emlékszel? Miután kinyitotta a kaput, el-
küldte a kulcsot Ulyssesnek.
Rossella így szólt halkan:
– Micsoda bizarr történet.
– De valójában azt akarta, hogy rátaláljon valaki, Rick! –
folytatta Júlia, és ügyet sem vetett Caller asszonyra. – Külön-
ben miért rejtette volna el a lemezt a sakk-készletben, amin két
éven át játszott egy végtelen játszmát Ulysses ellen? Akarattal
lépett rosszat, hogy Ulysses behúzza a döntő lépést, s így ki-
nyíljon a titkos fiók. És szerintem azért küldte el a kulcsot
Ulyssesnek, mert azt akarta, hogy ő kövesse. És talán... talán
hagyott nyomokat ott is, ahová a kapuja nyílik Velencében.
– Tényleg! – ismerte el Rick, majd Callerékhez fordult:
– Nem tudják, merre van a Barátok szerelmének sikátora?
A házaspár döbbenten nézett a fiúra.
– Nem is hallottam róla.
– Biztosak vagytok benne, hogy létezik ilyen nevű utca?
Rick felsóhajtott:
– Látod, egy helyben topogunk.
– Az nem lehet, hogy Ulysses Moore feljegyzései ne nyújt-
sanak valami segítséget – tört ki Júliából. – Ő aztán tudta, hová
nyílnak a kapuk.
 A lány idegesen lapozgatni kezdte a füzetet.
– Azért a harangjátékról és a képkeretről se feledkezzetek
meg! – figyelmeztette őket Rossella, aki figyelmesen hallgatta a
beszélgetésüket, de egy árva kukkot sem értett belőle. – Be-
szélnünk kellene azzal, aki gyártotta – mondta, és meglóbálta a
képet, amelyet lassan fél napja hurcolt magával.
Rick oda se figyelt rá, mivel túlságosan lekötötte a frissen
kinyomtatott lap tanulmányozása.
– Használd a megfelelő kulcsot, és írd, DEDA! – motyogta. –
A megfelelő kulcs...
Gyorsan megkérdezte Albertét, hogy a prés beállításához,
vagy bármelyik masinához nem kell-e valami kulcsot használ-
ni, de a férfi azt válaszolta, hogy semmi ilyesmire nincs szük-
ség.
„A helyes kulcs. És írd, DEDA!" – gondolkozott egyre Rick.
Rossella még egyszer lejátszotta a harangjátékot, hátha ab-
ból ihletet merítenek.
– Én úgy gondolom, hogy mára felfüggeszthetnénk a kuta-
tást, mi szólnátok hozzá, ha most szépen hazamennénk, és...
– De hát mi nem azt írtuk be, hogy DEDA! – tört ki belőle,
mivel hirtelen intuíciója támadt. – Mi azt írtuk, hogy: BEBA,
Dedalus fura „d” betűjével! – Rick eufórikus örömmel terítette
ki a nyomdaprés tetejére a Kilmore Cove-ban kapott papírt. –
Pedig Peter világosan fogalmazott: a papíron, amit az ő masi-
nája nyomtatott, az áll, hogy DEDA, a különös „d” betűk nél-
kül, amelyek pedig a többi dokumentumon mind ott vannak.
Tehát? Hogy lehetne leírni azt, hogy DEDA, normális betűk-
kel?
Alberto határozottan rázta a fejét:
– Nem lehet. Már százféle módon próbáltam, de mindig
ezek a fura „d” karakterek jönnek ki, mintha csak a prés emlé-
kezne rá, és egyenként alakítaná át őket.
– Kell, hogy legyen valami megoldás! – tiltakozott Rick, és
pontosan úgy kezdett el fel-alá járkálni a szobában, ahogyan
Jason szokott mindig, mielőtt valami zseniális ötlete támadt. –
És ha a DEDA nem is egy szó? Ha nem is Peter vezetéknevé-
nek eleje, mint ahogyan mi hisszük? Mi lehetne más, mint egy
szó?
– Hát szám az bizonyosan nem – állította Rossella.
– És mi lehet a helyes kulcs, és mi a helytelen?
Júlia a helyiség plafonját kezdte bámulni:
– Peter azt mondta, hogy nem mélyen van a kulcs, tehát,
akkor magasan kell lennie.
– Talán a masinák fölött? – kockáztatta meg Alberto.
– Magas kulcs... magas kulcs... mondogatta Rossella, aki
kezdett ráérezni e különös kutatás ízére.
– De hát, ha nem szó... és nem szám... – ismételgette Rick,
majd hirtelen megállt a szoba közepén. Eszébe ötlöttek Nestor
szavai. – A zene... És ha hangjegyek?
– Hogy mondtad, fiam?
– Hangjegyek!
– Nem tűnnek hangjegynek... – felelte Alberto Caller.
– Azokat általában ötvonalas kottára írják.
– Violinkulcsban! – rikkantotta Rossella. – Az a magas kulcs,
míg a basszuskulcs a mély!
Rick ökölbe szorította a kezét.
– Hát persze! Megvan hát a kulcs!
Alberto azonban még mindig zavartan nézte a szöveget.
– Ha gondoljátok, nekem mindenféle karakterem van, hang-
jegyek is, de attól még ide az van írva, hogy DEDA, és nem
pedig dó-ré-mi-fá, vagy ilyesmi.
– Persze, de Angliában így írják le a hangjegyeket! – magya-
rázta Rick. – Mi betűket használunk, míg az olaszok a dó-ré-
mit. Nálunk az első hang a C, a második a D, a harmadik az E,
és így tovább.
– Tehát azt akarod mondani, hogy ez azt akarja jelenteni,
hogy kottázzuk le, hogy ré-mi-ré-lá, egy violinkulccsal?
– Nem tudom, ez csak hipotézis – felelte Rick.
 – Mire vársz, Alberto, próbáljuk meg! – ösztökélte a felesé-
ge.
– Nem lesz könnyű mulatság: három lépésben lehet csak
kottalapot nyomtatni: először a kottavonalakat nyomtatja az
ember, majd másodszorra a hangjegyeket... és végül, ha még
szöveget is akarunk rá, az a harmadik.
– Akkor húzzunk bele! – döntötte el a kérdést helyette
Rossella.
Elővették a kottafüzet nyomtatásához használt anyamintát,
majd kiválasztották a hangjegyeket és a violin-kulcsot ábrázo-
ló karaktereket. Először a kotta vonalait nyomtatták a lapra,
majd azokat a hangjegyeket helyezték a mintába, melyeket
Rick szerint a DEDA szó valójában jelölt. Majd a présbe behe-
lyezték az új mintát, és az előzetesen kinyomtatott ötvonalas
papírt.
– Na, lássuk, mi lesz – dünnyögte Alberto, és meghúzta a
kart.
A lapot behúzta a gép, majd a tintába mártotta, s utána rá-
nyomta a mintát. Ezután a lapot a túloldalon kiköpte, és im-
már a megfelelő helyre rá volt nyomtatva a négy hangjegy is.
Rick elgyötört arccal nézett maga elé. Az égvilágon semmi
sem történt...
Júlia a vállára tette a kezét, de ez ahelyett, hogy megvigasz-
talta volna, csak még jobban frusztrálta a fiút. Ügy érezte,
mintha ezzel a lány csak azt mondaná neki kedvesen, hogy
hülyeséget talált ki.
Alberto nekilátott, hogy a lapot leszedje a hengerről, mikor
a henger elkezdett az ellenkező irányba forogni, s újra beszip-
pantotta a lapot a nyomdagépbe.
– Mi folyik itt? – hitetlenkedett. – Azt a mindenit! A nyom-
daprés magától bekapcsolt!
A gép mechanizmusa mozgásba lendült: fogaskerekek és
rozsdás csapágyak kezdtek forogni, anélkül hogy valaki elin-
dította volna őket, s egész olyan hangot adott ki, mint egy óri-
ási írógép.
A masina másodszor is rányomtatott valamit a lapra, utána
pedig újra kiköpte az oldalt. Alberto felvette, megmutatta a
többieknek, és így szólt, miközben büszkén pödörte a bajszát:
– Úgy látom, a dalocskánk elkészült...
A négy hangjegy után most már egy sor további hangjegy
sorakozott.
– Még szöveg is van hozzá! – mondta Rick, és lassan szóta-
golva kiolvasta a hangjegyekhez tartozó szöveget:

Csupán az álmok matrózai vagyunk,

S nem vagyunk horgony, naszád, kapitány,
Egyszerű hajósinasként dolgozunk,
Sose tudjuk meg, mi lesz az útirány.

A Maskarák szigete
A Fekete Gondolás,
az oroszlán pihenőhelyén
 Az óratorony belsejében meleg volt, s a levegő fűrészpor-
ral volt tele. Oblivia felmászott az emeletre, az óragép mögé.
Türelmetlenül nézett körül, de senkit sem látott. Az áll-
ványról azonban kitartó kopácsolás hallatszott, ezért felmá-
szott a létrán. A fal rései között galambok turbékoltak.
Ekkor megpillantott egy embert, aki háttal volt ugyan, de
így is azonnal felismerte apró hátáról és hegyes fejéről, melyen
összevissza álltak a rendetlen hajtincsek, melyek úgy verdes-
ték vállát, mintha muzsikára táncolnának. Peter Dedalus volt
az.
Oblivia tett egy lépést felé, és így szólt:
– Szia, Peter!
A férfi nem fordult meg. A kalapálás azonban abbamaradt,
s a férfi visszatartotta a lélegzetét.
– Én vagyok az, Peter – mondta Oblivia.
A férfi nagyon lassan megfordult. Oblivia levette az álarcát,
és negédesen rámosolygott.
– Ez nem lehet igaz... – nyögte Peter.
– Ha tudnád, mennyit vesződtem, csak hogy megtaláljalak –
mondta Oblivia.
Peter egyre egy pontot bámult a padlón valahol félúton, az
óraszerkezet és a nő lába között.
– Ez nem lehet igaz. Hogyan kerülsz ide?
A házunkból, Peter. Megtaláltam a kulcsot. És kinyitottam a
kaput
Oblivia még egy lépést tett felé, mire a férfi felpattant, mint
egy rugó.
– Hazudsz! Az nem lehet! Az a kapu évekre bezárult!
– Most viszont újra kinyílt.
– De hát erről az oldalról volt bezárva! Elmentem, hogy
megnézzem, és visszatértem... Zárva volt!
– Ó, drágám, annyi titkot őriznek e kapuk, hogy nehéz
megérteni, hogyan is működnek igazán... Talán kellene is pár
szót váltanunk erről.
– Be volt zárva – ismételgette Peter. – Úgy nézett körül,
mintha azt kutatná, merre menekülhetne, majd reménytelenül
és dühödten kezdte tördelni a kezét. – Mit tettél velük?
– Kivel, drágám?
– Azt hittem, Penelope és Ulysses megtalálják... – motyogta
Peter.
– Megtalálják? Mit is? Ha a térképre gondolsz, rajta Kilmore
Cove minden kapujával – majd színpadias mozdulattal kiterí-
tette a szoba közepén -, akkor el kell, hogy keserítselek, de az
nálam van.
– Ó, nem... Ne! – üvöltötte Peter. – Mit tettél Pénelopéval és
Ulyssesszel?
– Ó, mennyire aggódsz! Az égvilágon semmit nem tettem
velük, Peter drága. Önként vonták ki magukat a forgalomból,
mikor leugrottak a drágalátos házuk szirtjéről. Ó, igen, micso-
da romantikus szerelmi történet
Sajnálom, hogy ezt kell, mondjam, Peter, de attól tartok, én
maradtam meg egyedül a barátaid közül... Ezért hát, kincsem,
gyere ide... hadd dédelgesselek kicsit!
– Menj innen!
– Hát nem hiányoztam?
– Nem!
Oblivia azonban nem kedvetlenedett el az órás viselkedésé-
től, látszott, jól ismeri, és tudja rejtett gyengéjét is.
– Peter... – suttogta. – S addig ismételgette, míg csak közel
nem jutott hozzá. Az emberke megpróbált ellenállni, de
Obliviának sikerült befurakodnia közé és a lépcső közé, hogy
semmiképpen ne menekülhessen. – Hagyd abba, drágám... –
folytatta Oblivia, mígnem az órás hirtelen meg nem adta ma-
gát.
– De igen. Hiányoztál – súgta.
– Ó, Peter, hát komolyan mondod?
– Még mindig... gyönyörű vagy.
 – Ó, drágám, végre egy férfi, aki képes értékelni egy szép
nőt! – kiáltotta Oblivia, parfümfelhőbe borítva a férfit.
Peter meg sem próbált tiltakozni, képtelen volt ellenállni a
nőnek.
– Ha tudnád, mennyit vesződtem, hogy megtaláljalak! foly-
tatta a hízelgést Oblivia. – Hát Peter, ily sok idő elteltével sincs
semmi mondanivalód a számomra? Nincs valami titkod, amit
megosztanál a te kedves Obliviáddal?
Egy hosszú percig Peter behunyta a szemét, s küzdött a
benne kavargó érzésekkel.
– Nincs! – döntötte el végül, és messze eltaszította magától a
nőt.
Obliviát meglepetésszerűen érte a lökés, s magas sarkú ci-
pőjében egészen az óra fogaskerekéig csúszkált tántorogva,
ahol végképp elveszítve egyensúlyát elesett, jóvátehetetlenül
elszakítva szép ruháját is.
Peter levetette magát a lépcsőn, s a lehető leggyorsabban
próbált menekülni.
Oblivia lerúgta a cipőjét, és úgy rohant utána lefelé a lép-
csőn:
– Állj meg, átkozott, állj meg!
De Peter nem állt meg. Lerohant a lépcsőn, ki a házból, és
eltűnt a sikátorokban.
Oblivia kiabálva követte, míg csak ki nem merült, s végül a
Szent Márk tér kellős közepén megállt, mivel a kis órásmester
végképp eltűnt a szeme elől a tömegben.
Dühösen nézett körül.
Néhány férfi nevetve bámulta, míg az asszonyok meg- bot-
ránkozva fordították el tekintetüket.
Oblivia csak ekkor döbbent rá, hogy öltözéke nagyobbik fe-
le fent maradt a toronyban, beakadva az óra fogaskerekei kö-
zé.
– Egyáltalán nem mulatságos! – kiabálta Oblivia a szabóüz-
let közepén kifeszített lepedő mögül. Három segéd tüsténke-
dett körülötte, s próbálták levenni a méreteit, és új ruhát varrni
neki.
A lepedő túloldalán a Hamugróf kacarászott még egy sort,
majd így szólt:
– A partnere alaposan faképnél hagyta, mondhatom!
– Nem a partnerem! – üvöltötte Oblivia. – És különben is,
maga most szépen újra előkeríti nekem!
A Hamugróf megigazította az álarc szürke csőrét az orrán.
– Ez sokkal bonyolultabb munka lesz, mint az előző.
– Mennyivel bonyolultabb?
– Legalább a duplája.
– A duplája?! Maga megőrült! – fordult meg dühösen
Oblivia, amivel elérte, hogy megszúrja magát egy tűvel.
A Hamugróf finoman meghajolt.
– Ebben az esetben nincs más hátra, mint hogy elköszön-
jünk egymástól.
– Várjon! – hívta vissza a nő. – A duplája. Rendben, maga
pénzéhes rabló, megadom, de azzal a feltétellel, ha ma estig
előkeríti.
– Hogy ön mindig mennyire siet, asszonyom... Csináltassa
csak meg a ruháját, aztán elmegyünk, és megkeressük a lagú-
nában.
– A lagúnában?
– Igen, ott. – A Hamugróf elhúzott a mellényzsebéből egy
fehér zsebkendőt, benne egy összetekert száraz algával. – Az a
szerencsés helyzet állt elő, hogy a partnere, aki mint tudjuk,
nem is a partnere, maga után hagyott néhány ilyen apró zöld
algát.
– És akkor mi van? Ennek a nyomorult városnak a kanálisai
annyira tele vannak algával és moszattal, hogy úgy bűzlik az
egész kóceráj, mint egy szemétdomb.
– Nem gondolnám, hogy egész Velencében bárhol is talál
ebből a speciális algából egy szálat is – vágta rá a gróf. – Véle-
ményem szerint ez egyedül a lagúna egy bizonyos szigetén
tenyészik... Ami mellesleg azt is megmagyarázza, miért volt
olyan nehéz ráakadni az emberünkre a városban.
– Melyik az a sziget?
– Ó, ön túl sokat kérdez, asszonyom. Amint kész az új ruhá-
ja, magam kísérem el oda.
– Gyerünk, nem vesztegethetjük az időt! – parancsolt rá
Oblivia a varrónőkre, s figyelmeztetés nélkül megfordult,
amivel sikeresen elszakította nagy nehezen összevarrt szok-
nyáját.
– A fenébe is! – vetette oda nekik. – Nem adnának egy far-
mernadrágot?
 A Villa Argó kertjében Nestor még egyszer megismételte:
– Nem tudod megcsinálni, Jason...
Mindketten szuroktól és madártolltól voltak mocskosak, és
éppen a lábukat csusza tolták a füvön, hogy a kavicsos sétányt
össze ne koszolják. Leonard közben mezítláb leemelte a még
mindig álélt koldusokat a szekérről, és bevitte őket a házba.
– Miért nem? – erősködött Jason.
– Igaz, hogy meg vannak kötözve, és a szájuk is be van köt-
ve, de akkor sem tudod egyedül levinni őket. És adja magát a
helyzet, hogy Leonard már utazott a Metis -en, mikor még... itt
volt az öreg tulaj.
Jason a ház felé bámult, és egyszerre volt féltékeny és csaló-
dott. Féltékeny volt, mint az az ember, aki kincset talált, és
nem akarja mással megosztani, s csalódott, mivel hosszan
őrizgetett egy titkot, amiről egyszerre kiderült, hogy nem is
igazán titok, hogy nem csak ők tudnak róla... A világítótorony
őre is tudott mindent.
– Jason, nagyon kérlek! Rengeteg tennivaló van itt is... –
erősködött Nestor, kitalálva a fiú gondolatait. – Nemsokára
megjönnek a szüleitek. Nem hiszem, hogy felesleges vitával
kellene töltenünk az időt.
– Miért nem mondtad korábban, hogy Leonard is tud a ha-
jóról?
– Mert megesküdtem neki, hogy nem árulom el – válaszolta
Nestor, és a toronyőrre nézett, aki éppen ekkor lépett ki a ház-
ból magabiztos léptekkel.
Leonard mélyet lélegzett, és haloványan elmosolyodott.
– Hányán tudnak még róla, Nestor? – sziszegte Jason a vén
kertésznek. – Szeretném egyszer és mindenkorra tisztázni: há-
nyán tudnak a kapukról?
– Más senki, Jason. Tényleg. Csak mi négyen, és Leonard.
Aki azonban nem akarta, hogy beavassunk titeket...
– Miért?
 – Mert úgy gondolta, hogy nem fog sikerülni nektek.
Jasonnak összeszorult a gyomra, amikor végigfutott rajta, mi is
történt eddig: az egész napot elvesztegette két koldus miatt,
Nestort megkötözték, mint a szalámit, a Villa Argót kirámol-
ták, és...
– Nincs még veszve semmi, Jason. Még... győzhetünk, én
hiszek benne.
– Hé, ti ketten, van még valami, amit meg akartok gyónni
egymásnak? – szólt rájuk Leonard Minaxo a konyha küszöbé-
ről. – Vagy mehetünk, hogy lezárjuk ezt az ügyet egyszer és
mindenkorra?
– Jövünk – válaszolta Nestor.

Jason és Leonard lábujjhegyen óvakodtak oda az időkapu-

hoz, hogy ne hagyjanak fekete lábnyomokat maguk után szer-
te a folyosón.
Jason előhúzta a zsebéből a négy kulcsot.
Klikk. Klikk. Klikk. Klikk.
A toronyőr a vállára dobta a még mindig kábult koldusokat,
vigyázva, hogy le ne pottyanjanak.
Átmentek a kerek szobán, és lementek a csúszós lépcsőn.
Jason mutatta az utat, és Leonard fáradhatatlanul követte.
– Itt minden megváltozott... – mondta, mikor odaértek, ahol
a folyosót eltorlaszolta a kőomlás.
– A sziklák között van egy átjáró.
Elsőként Jason kúszott át, majd Leonard áttuszkolta
Deigutiát a kövek alatt, Jason pedig elkapta a túloldalon, majd
ugyanezt végigcsinálták Don Diegóval is. Leonard csak ezután
préselte át magát.
Mikor elérték a csúszdát, először a két koldust lódították le,
majd utánuk csúsztak maguk is.

– A Metis! – suttogta Leonard, mikor földet értek a földalatti

parton. – Ő viszont mit sem változott...
 Miután felrakták a két koldust a fedélzetre, Leonard meg-
állt, s néhány percig csak bámulta elbűvölten a hajót. Majd a
fedélzetre lépett, és egyenesen a kapitányi kabin felé vette út-
ját.
Jason hallotta, ahogy az útinaplót lapozgatja, s ahogy ki-
nyitja a ládát.
Kicsivel később Leonard kijött, és így szólt:
– Nincs meg se a kabát, se a kalap...
Jason érteni vélte, mire céloz a toronyőr.
– Fent vannak a padláson Penelope dolgozószobájában.
Leonard elgondolkozva bólintott.
– Hát persze, ti oda is felmentetek... – Majd megragadta a
kormányt, és kiadta a parancsot: – Horgonyt fel! Zárjuk végre
le ezt az ügyet!
Jasonnek igazán rosszul esett, hogy nem ő vezeti a Metist,
de úgy döntött, engedelmeskedik. Felhúzta hát a horgonyt,
majd leült a két koldus mellé. Leonard megragadta a kor-
mányt, és a hajó eltávolodott a mólótól.
– Biztos, hogy tudod, hová kell mennünk? – kiáltotta oda
neki Jason, amikor a hullámverés erősödni kezdett.
– Viccelsz velem, kölyök?
A szél egyre jobban örvénylett, s a felfröccsenő hullámok
felébresztették Don Diegót, aki rémülten döbbent rá, hogy egy
hajó fedélzetén van, de hiába próbálta páni félelemmel kisza-
badítani magát kötelékéből.
A Metis orra felemelkedett, s a szél mágikus kört vont a ha-
jótest köré.
Jason egyre csak a kapitányt nézte, ahogy ott áll a hajó taján
szálegyenesen. Tiszteletet parancsoló termetével olyannak
tűnt, mint azok az őrszemek, amelyek az ókorban Herkules
oszlopait vigyázták.
– Én vagyok az! Emlékeztek még rám? Én vagyok! – kiáltot-
ta Leonard, örömtől vagy éppen haragtól remegve.
A szél tovább erősödött, majd mintha robbanás történt vol-
na.
Átlépték az idő határát.
Manfred kopott farmerja zsebébe dugott kézzel kelt át a
parti úton. A szállót Windy Inn-nek hívták. Nem sokkal a vá-
roska főtere után állt, s állandóan ki volt téve a bársonyos ten-
geri szélnek, amiről a nevét is kapta.
Manfred átfutotta a szálló parkolójában lévő kocsikat, de
szürke terepjárót nem talált. „Lehet, hogy az az átkozott vá-
rosházi tintanyaló rosszul tudta" – gondolta.
Viszont a kocsmáros is megerősítette, hogy hallott egy is-
meretlen férfiról, aki nemrég érkezett, és aki a városka egyet-
len szállójában, a Windyben szállt meg.
Oblivia sofőré a rozoga épületet nézte, melyet mintha csak a
rárakódott tengeri só tartott volna egyben. A két emelet és a
tetőtér minden eresztéke keservesen nyikorgott a szélben.
Manfred újra végiggondolta, hogyan is találkozott azzal az
ismeretlen skót kockás kalapos férfival a sziklán, és úgy dön-
tött, érdemes nyomoznia egy kicsit. Utána talán még lesz ideje
gumit szerezni a motorjához.
Benyitott hát a szállóba. Az ajtó a padlót karistolta csiko-
rogva.
Ahogy végigment az előtéren, úgy érezte, mintha egy hajó-
hídon lépkedne: a padló tele volt lyukakkal és horpadásokkal,
s minden irányból befújt a szél.
– Van itt valaki? – kérdezte, és próbált rájönni, merre lehet
valami recepcióféle.
– Erre tessék – válaszolta egy női hang. – Jó napot!
Egy poros kis szobában egy kifejezetten csinos lányka üldö-
gélt, akinek haját rengeteg hajtű fonta körbe.
Manfred nem ismerte fel, de azért valami köszönésfélét mo-
tyogott.
– Agatha mindjárt jön – mondta a lány.
„A fodrászlány!" – ugrott be hirtelen Manfrednak.
„Gwendaline, a fodrászlány, aki néhanapján házhoz jött
Obliviához frizurát csinálni.”
Mit kereshet ez itt ezen a lepattant helyen újságot olvasgat-
va?
Agatha nem sokat váratott magára.
Gwendaline-re ügyet sem vetett, amiből egyértelmű volt,
hogy a lány már hosszabb ideje ott lehetett. A férfi felé fordult:
– Miben segíthetek?
– Őőő... – Mandred a háta mögé bökött a kijárat felé, és va-
lami ilyesmit morgott: – Összefutottam ma egy úriemberrel,
aki egy szürke terepjárót vezetett, és...
A fodrászlány a háta mögött hirtelen letette az újságot.
– És, őőő... elvitt egy darabon... és... – Manfred a pultra tá-
maszkodott, és feltolta napszemüvegét. – És valamit a kocsijá-
ban hagytam, ez az – nyögte ki végül egy szuszra.
– Ó, ez kellemetlen! – udvariaskodott Agatha, aki mintha
rádöbbent volna, hogy a vendég csak halandzsázik.
Manfred bólintott.
– És azt mondta, hogy ma éjszakára önöknél száll meg...
– Ó, igen! – válaszolta a lány gépiesen mosolyogva.
– Ő, remek. Akkor... megvárhatnám itt?
– Természetesen. De nem hiszem, hogy estig visszatérne.
– Nem mondta, hová megy?
– Nem, sajnos.
– És... – Manfred a pultra könyökölt. – Meg tudná mondani
a nevét?
Agatha elgondolkozott egy percre, majd így felelt:
– Furcsa, de magam sem tudom.
– Csak aláírta a vendégkönyvet, vagy valami, nem?
– Tulajdonképpen az történt... hogy csak ma reggel érkezett,
s azonnal tovább is állt, így hát... Á, megvan... A szobát a kö-
vetkező névre foglalta: „A Villa Argó tulajdonosa."
Manfred diadalmasan fordult a fodrászlány felé:
– Akkor hát a kölyöknek igaza volt: nem halt meg az öreg!
Köszönöm, Agatha! – kiáltotta, és elindult kifelé.
 Gwendaline utána futott.
– Ne haragudjon... – szólította meg.
– Mi van? – mordult rá Manfred visszafordulva.
– Azt hiszem, mindketten ugyanazt az embert keressük... És
ön azt mondta, hogy reggel már találkozott vele.
– Igen, elvitt egy darabon a terepjárójával.
Gwendaline megmutatott neki egy fekete-fehér fényképet.
– Ez az a férfi? Aki háttal áll?
– Honnan szerezte ezt a fotót? – kérdezte Manfred, és az or-
rára tolta a napszemüveget.
Egy helybeli hölgytől, Cleopatra Bigglestől – magyarázta
Gwendaline. – Ez itt az előtérben Phoenix atya. A másik ott a
háttérben háttal... Hát pont ez az, amit öntől szeretnék meg
kérdezni, mert valaki azt mondta, hogy Ulysses Moore, a „Vil-
la Argó tulajdonosa”.
Hát persze! – kiáltotta Manfred, mivel felismerte a terepjá-
rós fickó kalapját.
Gwendaline elégedetten mosolygott, s úgy érezte, megütöt-
te a főnyereményt.
Alig várta, hogy beszámolhasson erről a hölgyeknek
 Julia repesett az örömtől, ugyanakkor zavarban is volt.
– Hát... izé... – nyögte ki. – Ez a fivérem, Jason. Jason, bemu-
tatom Rossella és Alberto Callert.
– Örvendek – szorította meg a kezüket Jason. – Majd rájött,
hogy csupa szurok a mancsa, ezért gyorsan a háta mögé dugta,
és így mentegetőzött. – Elnézést, kissé mozgalmas volt a mai
nap...
– Ebben egy percig sem kételkedtünk – jegyezte meg Alber-
to, aki alig leplezett borzongással méregette ezt a szurokkal és
tollakkal borított fiút, aki a hosszú évek óta lakatlan Caboto-
házból bújt elő.
Júlia és Rick azonban úgy léptek be, mintha csak otthon
volnának. Az udvarba érve alig bírták magukba tartani az
üdvrivalgást, amikor meglátták a várakozó Jasont, a két meg-
kötözött és betapasztott szájú koldust... és a világítótorony
őrét.
„Ő Leonard” – mutatta be Jason.
„Szia!” – köszönt Júlia, kissé megzavarodva ettől a váratlan
találkozástól.
„Mi már ismerjük egymást” – mondta Rick.
„Banner! – válaszolta Leonard. – Pont olyan a hajad, mint
apádé volt.”
Miután azonban nem sok idejük volt hosszú magyarázko-
dásra, Jason csupán annyit mondott, hogy Leonard Nestor ba-
rátja, és hogy segített visszahozni a két gazfickót. Júlia és Rick
a maguk részéről csupán annyit közöltek, hogy odakint két
úriember várakozik rájuk
Úgy határoztak, hogy kettéválnak. Leonardnak ugyanis
még el kellett szállítania a két koldust a híres velencei ólom-
börtönbe.
„Itt találkozunk egy óra múlva, elég az nektek?”
Jason Júliára és Rickre nézett kérdőn, hogy mit is feleljen.
„Talán jobb volna két órán belül – válaszolta végül a lány. –
Ránk még vár egy rövidke gondolázás is.”

A kis csoport a Szent Márk tér felé sétált.

– Tehát ti a Caboto-házban laktok? – kérdezte Alberto Caller
Jasontől.
– Igen, de... csak átutazóban vagyunk – válaszolta helyette
Júlia. – A testvéremnek közben...
– Valamit meg kellett bütykölnie a pincébe.
– Pincétek is van? Ez elég meglepő Velencében.
– Hát, nem igazi pince... – pontosított Jason. – Van néhány
nedves és koszos helyiség, amelyekben szivárgott a víz, és azt
kellett betömködni... szurokkal... És ott volt még az a rengeteg
galamb is...
Rossella kedvesen helyeselt.
– Befészkelnek mindenhová! – mondta, miközben Diogo ott
szaladgált mellette.
Jason most Ricknek és Júliának se mondhatott semmit arról,
mi történt Kilmore Cove-ban, hogy elkerülje Callerék kíváncsi
kérdéseit.
– Azt hiszem, megtaláltuk – mondta viszont Rick, hogy ba-
rátját is beavassa az új fejleményekbe.
– Callerék egyszerűen fantasztikusak, Jason! – lelkesedett
Júlia is.
– Na, azért nem essünk túlzásokba – szerénykedett Alberto.
– Azért annyira nem volt nehéz rájönni, hol találjuk a Fekete
Gondolást.
– Fekete Gondolás? – kérdezte Jason, és elgondolkozva ki-
húzott néhány madártollat a hajából.
– Peter nem Velencében él, hanem egy kis szigeten, amelyet
a Maskarák szigetének hívnak.
– Alkonyaikor találkozunk a Fekete Gondolással, aki elvisz
minket oda.
– És hol van a találka?
– Ez komoly feladvány volt – válaszolt Júlia -, és Alberto
nélkül sose találtuk volna ki! A lapon csak annyi állt, az orosz-
lán pihenőjénél.
Jason eltűnődött.
– Hmm... szerepelt egyszer valami ilyesmi egy képregény-
ben – mondta végül. – Nem lehet, hogy van valahol egy orosz-
lánszobor? S a pihenője esetleg az árnyékát jelenti.
Alberto az ajkába harapott, mert zavarta az újonnan jött fiú
gyors észjárása.
– Pontosan! – lelkesedett Rossella. – Meggyőződésünk sze-
rint a Fekete Gondolás azon a ponton vár ránk, ahol a Szent
Márk téri oroszlán árnya végződik alkonyaikor.
Már esteledett, s a lenyugvó nap bearanyozta a velencei
háztetőket. Miközben a Paglia hídon keltek át, a három gyerek
arra gondolt, vajon mi várhat most rájuk.
Peter Dedalus tehát életben van. Ebben már biztosak voltak.
Mint ahogy abban is, hogy Szent Márk oroszlánjának árnyéka
olyan precízen, mint egy iránytű, el fogja vezetni őket a műhe-
lyébe.
Előbb azonban újra meg kellett találniuk a Fekete Gondo-
lást, az egyetlen embert, aki képes keresztülvezetni őket a vá-
ros kanálisain, s eljuttatni őket a Maskarák szigetére.
Sietniük kellett azonban: már jó sok időt elvesztegettek Pe-
ter rejtekhelyét kutatva.
– Ha arra gondolok, hogy Oblivia megelőz minket... – düny-
nyögte Júlia aggodalmasan.
– Erre ne is gondolj, nővérkém – nyugtatta meg Jason, aki-
nek a ruhája még mindig szurokkal és galambtollal volt tele.
Ahányszor megmozdult, tollpihék szálltak mindenfelé a le-
vegőben.
– Azt hiszem, van egy ötletem... – mondta halkan Rick, és
körülnézett. – Lehetséges, hogy a Fekete Gondolás talpig feke-
tébe van öltözve...
– Gratulálok – kacsintott Jason. – Az évszázad felfedezése!
 Odaértek a Szent Márk térre, és mindannyian a két oszlop
tetejét bámulták
– Az oroszlán... – magyarázta Alberto Caller. – Városunk
rejtélyes szimbóluma.
Miért rejtélyes?
– Mert nem tudni, ki hozta ide, s azt sem, honnan. Van, aki
azt állítja, valójában egy kiméra, azaz egy ősi kínai szobor,
melyre utólag fabrikáltak szárnyakat, és...
Rossella egy kis fából készült kioszkra mutatott az oszlop
lábánál.
– Ugye mindenki kér egy jó fűszeres teát? – szakította félbe
kedvesen férje ömlengéseit.
Rick a hosszú árnyékot bámulta, mely az oszloptól messzire
nyúlt a lagúnán.
– Az oroszlán pihenője... – motyogta, és szívből remélte,
hogy valóban azt jelenti, amire ők gondolnak, mert nem lesz
már idejük más megoldást kipróbálni.
A nap lejjebb ereszkedett a háztetők mögött, s az oszlop ár-
nyéka egyre messzebbre nyúlt a láthatáron.
Amikor az égből már csak egy keskeny aranysáv látszott, s
míg a többiek a fűszerezett teával égették meg a nyelvüket,
addig Rick végre felfedezte, hol is pihen meg az oroszlán: egy
aranyozott végű oszlopnál, melyhez egy fémorrú gondola volt
kikötve.
A gondolás egy színes bőrű férfi volt, bal fülében fülbevaló-
val, cipője vége felfelé kunkorodott, s a fejét vörös bársonyból
készült kendővel kötötte be.
A Fekete Gondolás.
Amikor a gyerekek engedélyt kértek, hogy beszállhassanak,
a gondolás Jasonre nézett, majd határozottan megrázta a fejét.
– Ne is álmodj róla, hogy beteheted a lábadat a gondolámba
– mondta neki fenyegetően.
– De hát ez csak toll!
– Kérem szépen! – mondta Rick. – Nekünk önre van szük-
ségünk!
– És én állok a rendelkezésetekre. Én csak azt mondtam,
hogy ő nem léphet a gondolámba. Önök a gyerekek szülei? –
kérdezte, amikor megpillantotta Alberto és Rossella Callert.
– Ö, nem, csupán együtt utazunk.
– És mi lenne az útirány?
– A Maskarák szigete.
– Nem létezik semmiféle Maskarák szigete.
– A barátunk azt mondta, hogy ön ismeri ezt a helyet...
– S ki lenne a barátjuk?
– Peter Dedalusnak hívják.
A Fekete Gondolás megrázta a fejét.
– Nem ismerem.
– Lehet, hogy nevet változtatott – erősködött Alberto.
– Angliából jött, órákat és más csodálatos szerkentyűket
fabrikál.
– Ezt hallgassa meg! – mondta Rossella
Megforgatta a képkeretbe fabrikált harangjáték fogantyúját.
Amikor a zeneszót meghallotta, Diogo egyből két hátsó lábára
állt, és táncra perdült.
A gondolás mulatott egy sort a kutyuson, majd megcsóválta
a fejét.
– Nem lehet, hogy a barátjukat Angol Péternek hívják?
– De igen! Ö az! – kiáltotta lelkesen Rick.
– Akkor még az is lehet, hogy tudom, merre keressük a
Maskarák szigetét...
– Éljen! Nagyon kérem, induljunk nyomban!
– Mindannyian?
– Minden kárát megtérítjük – sietett megnyugtatni Alberto,
Jason ruházatára célozva.
– Hát jó – sóhajtotta a férfi, és egyenként besegítette őket a
csónakba. Mikor Jasonra került a sor, ráterített egy lepedőt, és
rászólt: – Te meg ott maradsz a hajó végében, s meg se moz-
dulsz, különben a lagúnába hajítalak.
 (…)

– Engem keresnek! – csicseregte Bowenné, és kaffogó cso-

dapapucsában rohant a telefonhoz. – Halló? Na? Komolyan
mondod? Rohanok!
– Letette a telefont, és villámgyorsan elviharzott keresztrejt-
vényfejtésbe merült férje orra előtt.
Bowen doktor meglepve nézett rá. Nem is emlékezett, mi-
kor látta utoljára feleségét ilyen sebességgel átöltözni, és elro-
hanni otthonról.
– Szia! Vacsora a sütőben! – kiáltotta oda az asszony, és be-
csapta maga mögött az ajtót.
Edna egész nap valósággal röpködött az örömtől. Igaz,
hogy szinte mindig feldobta, ha elment fodrászhoz, és feltöl-
tődött friss pletykákkal... de ilyen eufórikusnak akkor látta
utoljára, amikor egyszer Elton John Torquayben koncertezett,
és egy betege adott két ingyenjegyet nekik.
Bowen doktor elégedetten nyugtázta, hogy váratlanul ka-
pott néhány órányi nem remélt nyugalmat, majd úgy döntött,
megvacsorázik, mivel a felesége sütőre tett utalását úgy értel-
mezte, hogy egyedül fog enni.
– Vagdalt – állapította meg Bowen doktor, mikor bekukkan-
tott a sütőbe.
Kinyitotta a hűtőt, hátha talál egy sört, majd eszébe jutott,
hogy a pincében még volt egy pár. Ahogy lefelé indult, elment
a telefon mellett, s észrevette, hogy az asszony rosszul tette le
a kagylót. Ahogy megigazította, hirtelen különös ötlete tá-
madt. Mi is volt Ursus száma?
Párszor mellétárcsázott, míg végül sikerült eltalálnia az is-
kolaigazgató számát.
– Hahó, öregfiú! – üdvözölte. – Magam vagyok itthon egy
fasírt és némi sör társaságában. Nincs kedved csatlakozni?
Az igazgató elgondolkozott, majd így felelt:
– Oké, átmegyek.
 – Remek. Behűtöm a sört.
– Mondd csak, hallottál erről a halálesetről?
Bowen alig bírt megszólalni.
– Micsoda?
– Nekem Stella tanárnő szólt – magyarázta Ursus Marriet. –
Szerveztek valami találkozófélét Biggles kisasszony házában...
a te feleséged is ott volt... Izé, emlékszel a Villa Argó tulajdo-
nosára?
– Moore-ra gondolsz? Hogyne, tavaly halt meg.
– Hát ez az. Úgy néz ki, egyáltalán nem halt meg. Látta va-
laki ma a városban, egy szürke Chevroletben, vagy valami
ilyesmi autóban...
– Hülyéskedsz?
– Egyáltalán nem. Áll még a meghívás?
A mindenit, persze... – mondta a doktor. – Csak igyekezz,
ha lehet!
 A gondola halkan siklott a lagúnán, maga mögött hagyva
Velence fényeit. Ahogy lement a nap, a tenger tűzpirossá vált,
s pára lebegett a víztükör felett.
A homokzátonyokat gázlómadarak népesítették be, s a se-
kély, sötét víz felszíne alatt angolnák nyüzsögtek.
– A lámpást! – adta ki a parancsot a Fekete Gondolás, mikor
kezdett teljesen besötétedni, s a víz is lassan feketévé vált.
Ahol nappal a lagúna vizét jobban érte a fény, most vízpára
alkotta ködréteg lengedezett. A Fekete Gondolás azonban ma-
gabiztosan vezette csónakját.
Hamarosan sűrű fehér falként szállt le rájuk a köd. Ho-
mályba borulva siklottak a mozdulatlan vízen, csupán a gon-
dolásra bízhatták magukat.
Kis idő elteltével, ami a gyerekek számára örökkévalóság-
nak tűnt, a hajó orra homokos partnak ütközött.
– Algás Szent György szigete – mondta ekkor a Fekete
Gondolás. A lámpás fényénél megcsillant a fülbevalója.
– A Maskarák szigete.

Elsőként a gyerekek szálltak ki, s segítettek a partra húzni a

gondolát.
Egy algákkal borított partszakaszon találták magukat, kicsi-
vel odébb pedig egy erdősáv kezdődött.
Kanyargós ösvény vezetett a sziget belseje felé.
– Csak néhány ház van a sziget keleti oldalán... – magyaráz-
ta a Fekete Gondolás. – A másik parton egy kolostor található.
Angol Péter a szerzeteseknél él egy fakunyhóban, amely a ko-
lostor fala mögé épült. Legfeljebb tíz perc alatt oda lehet érni.
Rick bólintott.
– Menjünk?
Alberto és Rossella gyors pillantást váltottak egymással.
– Ha nem gond, mi itt megvárnánk titeket – mondta halkan
Callerné, s gyanakodva nézett körül.
 – Semmi probléma – füllentette Rick, mivel igazából kissé
megrettent a ködös sziget látványától. – Villámgyorsan megle-
szünk.
Rossella megszorította Júlia kezét, mintha csak arra figyel-
meztetné, hogy vigyázzanak. A lány felkapta Diogót, és a két
fiúval együtt eltűnt az ösvényen.
Kicsivel később egy ág reccsent.
– Alberto, mi volt ez? – kérdezte Rossella szemét meresztve
a ködben.

Az erdő kísértetiesen sötétlett az ösvény két oldalán, a fa-

törzsek és ágak kicsavart alakzatokat rajzoltak a szürke köd-
ben. Hatalmas madarak reppentek fel, s tompa vijjogással re-
pültek tova az éjszakában. Az ösvény kanyarodott, s a három
gyerek immár a kolostor irányába tartott.
– Ezt a kísérteties helyet... – mondta Rick.
Egy közeli ágról egy bagoly huhogott rájuk váratlanul, s Jú-
lia ijedtében ugrott egyet, majd megfogta Rick kezét.
Egy szót sem szóltak, csak csendben, kézen fogva mentek
tovább, míg csak egy falhoz nem értek.
A fal mögött megpillantották a kolostor alacsony, négyszög-
letes épületét.
Egy enyhe emelkedő bal oldalán indultak el a fal mellett.
A dombtetőről már jobban látták az épületegyüttest. A ko-
lostor úgy magaslott a ködben, mint egy óriási teknős páncélja.
Feljebb, abban az irányban, amerre tartottak egy kisebb temp-
lomot és egy vaskos harangtornyot pillantottak meg. A refek-
tórium néhány ablakából gyertyafény szűrődött ki, s dallamos
énekszó ütötte meg a fülüket: egy férfikórus énekelt latinul.
Jason, Júlia és Rick addig meresztgették a szemüket a köd-
ben, míg meg nem pillantották azt a házat, ahol feltehetően
Peter lakott. A faházat a fal és templom hátulja közé építették.
Ablakaiban világosság derengett, ami arra utalt, hogy valaki
van odabent.
 Ahogy közelebb mentek, rögtön felismerték Oblivia New-
ton éles hangját.
– Én megmondtam... – morogta Júlia. – Megelőzött minket.
– Másszunk át, és próbáljuk meg kihallgatni őket.
– A ködbe burkolózva Hamugróf óvatosan körülnézett,
majd végre levette álarcát. Mélyet szippantott a friss levegő-
ből, letette az olajlámpást a földre, és kinyújtózkodott. Majd
fütyörészve arra gondolt, vajon mennyit kell még várakoznia.
– Nem mintha különösebben aggódott volna: többet kere-
sett az elmúlt két nap alatt, mint tavaly egész évben. És min-
dehhez csupán egy órást kellett megkeresnie. Amikor már el-
érték a Szent György-sziget házait, nem mutatott túl sok haj-
landóságot arra, hogy még a kolostorhoz is elgyalogoljon.
– Hamugróf komolyan fontolóra vette, hogy mi volna, ha itt
hagyná a szigeten ezt a hisztérikus nőt, és egyedül térne haza,
hiszen tulajdonképpen megbízatása arra szólt, hogy megtalálja
Peter Dedalust, s nem arra, hogy idegenvezetést tartson a la-
gúnán.
– Végül azonban eszébe jutott, hátha még leesik neki valami
kis aprópénz, így úgy döntött, megvárja Obliviát.
– Hogy elüsse az időt, sétálni indult, s elgondolkozva ban-
dukolt a sziget két partja között húzódó egyetlen ösvényen.
Menet közben azonban hangokat hallott szemből, ezért gyor-
san magára öltötte álarcát, és elrejtőzött az erdőben.
– Néhány másodperc elteltével három gyereket pillantott
meg, egyikük különös, madártollból készült öltözetet viselt.
Hirtelen kíváncsi lett, honnan is kerültek elő, s lement a
partra, ahol megpillantotta egy gondola lámpásának fényét.
A ködben három ember körvonalait vélte felfedezni, ám
ahogy közelebb lopakodott, óvatlanul rálépett egy faágra.
– Alberto, mi volt ez? – kérdezte Callerné, s a Hamugróf
azonnal felismerte a hangját.
– Semmi, drágám, biztos valami állat...
Hamugróf hegyezni kezdte a fülét.
 – Reméljük, a gyerekek hamar végeznek – mondta kicsivel
később Rossella.
– Az órás háza itt van nem messze – nyugtatta meg a há-
zaspárt az őket fuvarozó gondolás.
Az órás? Hát ők is? Mitől lehet olyan fontos ez a különös
mesterember?
Hamugróf gúnyosan elvigyorodott: talán itt az idő, hogy ő
is vessen egy pillantást erre a rejtélyes Angol Péterre. S ki tud-
ja, az is lehet, hogy e sikeres nap betetőzéseképpen még a
Caller házaspárt is sikerül börtönbe juttatnia.

(…)

– Amikor megcsörrent a telefon, Nestor keze éppen tele volt

azokkal a tárgyakkal, amelyeket Don Diego és Dieguita pró-
bált meg elemelni. Éppen azon igyekezett, hogy mindent visz-
szategyen a helyére, amikor észrevette, hogy két lámpa is szét-
esett, s hogy az egyik kisszobornak letört a feje. „Talán meg
lehet ragasztani...” – gondolta.
A telefon egyre csak csöngött.
– Halló, ki az? – nyögte a kertész, miután átlépett néhány
akadályt, s felvette a kagylót.
Beletelt néhány másodpercbe, mire rájött, ki van a vonal-
ban.
– Biggles kisasszony, ha megkérhetném, vegyen levegőt!
Egy árva szót sem értek!
Letette a földre a kezében tartott tárgyakat, és leült.
– Igen, én vagyok. Igen, Nestor vagyok. Mi van a Windy
Inn-nel? Persze, hogy tudom, mi az, a szálloda! Micsoda? Az
öreg tulaj ott van a Windy Inn ben? De hát... az nem lehet...
nem hiszem... ki látta? Egy fényképen? Phoenix atya látta? Biz-
tos benne?
Biggles kisasszony még hangosabban kezdett magyarázni, s
végül Nestor így szólt:
 – Jó, jövök, és megnézem. Biztos. Most indulok. Igen, ahogy
akarják... Igen, találkozzunk mindannyian a szállóban... Igen,
persze. Viszlát, Cleopatra!
Mikor letette a telefont, egyszerre száz gondolat kezdett ka-
varogni a fejében, melyek közül most már az tűnt a leglényeg-
telenebbnek, hogy rendet rakjon a Villa Argóban. Ulysses Mo-
ore a városban? De hát az meg hogy lehet
Gyorsan letette a tárgyakat összevissza, felszedte a felmosó-
rongyokat a padlóról, majd tett egy gyors kört a házban, hogy
becsukja az ablakokat, és elindult.
Eszébe sem jutott, hogy kerékpárral menjen, úgy érezte, az-
napra már elég testmozgást végzett.
– Gyere, szépségem. Megnézzük, mi folyik odalent – mond-
ta fennhangon, amikor Leonard lovára esett a pillantása.
 A kolostor falának tetejéről Ricknek és Jasonnak sikerült
bejutni egy félig nyitva hagyott ablakon át Peter házának felső
emeletére. Júlia előbb még Diego lelkére kötötte, hogy legyen
jó kutya, és maradjon csendben, majd ő is a fiúk után mászott.
Különös gépezetek laboratóriumába csöppentek.
Volt ott minden: kis kalapácsok, rugók, fémvázak és szer-
kentyűk. Az egyik oldalon lévő csukott ajtó a templom belse-
jébe vezetett. A másik oldalon lévő lépcső lefelé vezetett. A
szoba sötét volt, ám lentről a padló résein át rengeteg gyertya
fénye és egy elkeseredett veszekedés zaja szűrődött fel.
A három gyerek lábujjhegyen odaóvakodott a lépcsőhöz,
majd az utolsó lépcsőfokra hasalva bekukkantottak az alsó
szintre, ahol elsőként egy apró, szemüveges, hosszú orrú em-
berkét pillantottak meg, Peter Dedalust. Az órásmester elég
szorult helyzetben volt Oblivia Newton, idegesítő jelenléte
miatt.
– Ez mindig láb alatt van! – morogta Jason. – Na, most me-
gyek, és...
Rick visszatartotta.
– Pszt! Először hallgassuk meg, miről beszélnek.

– Miért üldözöl engem? – rázta a fejét panaszosan Peter.

– Miért erőszakoskodsz ennyire?
– Peter, drágám...
– És ne hívj DRÁGÁM-nak! – nyögte a férfi. – Nagyon jól
tudom, hogy nem érdekellek egy cseppet sem! Nagyon jól tu-
dom, hogy mindig is átvertél, és hogy most is becsapsz! Te...
téged csak a kapuk érdekelnek... Azt akarod megtudni, mit
tettünk, s hogy miért.
– Ó, nem! Tévedsz, Peter! Nem érdekel. Pontosan tudom,
mit tettetek: megpróbáltátok elrejteni az összes kaput. És ki-
vontátok a forgalomból a kulcsokat. Mindet, kettőt kivéve.
A macskás és az oroszlános kulcs ott lógott Oblivia nyaká-
ban egy láncon.
– Az oroszlános kulcs! – üvöltött fel az emberke. – De hát...
az nem lehet nálad, Oblivia!
– Ez a mi kulcsunk, Peter. Ez a kulcs nyitja azt a kaput, ame-
lyet te építettél, hogy...
– Nem! – szakította félbe a férfi. – Én nem készítettem sem-
miféle kaput! A kapu már megvolt. Mint ahogy az összes töb-
bi.
– Na, megvan az első újdonság. Tehát nem ti csináltátok a
kapukat. Hát akkor ki?
– Azt senki se tudja! Se én, se Ulysses, se Penelope, senki. Ez
volt az egyik szabály köztünk.
– Szabály, Peter?
A férfi egy sarokban vonaglott, s kezébe temette arcát.
– Igen, voltak szabályok... amelyeket én nem tartottam be.
Oblivia odahúzott egy széket, és leült.
– Mesélj hát a szabályokról, Peter.
– Nem... nem tehetem.
– Ugyan miért nem? A régi barátaid mind meghaltak már.
Csak én maradtam.
– De hát te... hogyan kerülhetett hozzád az a kulcs? – mo-
tyogta Peter. – Kinyitottam vele a Tükrök házában lévő kaput,
s eljuttattam Ulyssesnek, hogy ő majd biztonságba helyezi a
többivel együtt.
– De nem így történt, drágaságom. Ulysses már a másvilá-
gon van, és a kulcsot a kertésze kapta meg.
– A kertész? – hitetlenkedett Peter.
– Igen, a kertész – vágta rá diadalmas mosollyal Oblivia.
– Az a vén bolond...
– Ó bizony – mondta a nő. – Lehet, hogy rájött, hol vannak
eldugva a kulcsok, és elkezdte elővenni őket.
Peter elgondolkozva bámult rá.
– Lehet, hogy ő nyitotta újra ki a kapukat. Az...
– Igen, Peter?
 – Az Első kulccsal – suttogta alig hallhatóan.
– Nagyon jó, Peter. A második újdonság. Mi is ez az Első
kulcs?
– Nem, ezt igazán nem mondhatom el. Ez minden szabály-
nak ellentmond.
– Mik azok az átkozott szabályok, Peter?
Az emberke egy szuszra felmondta:
– Első szabály: Kilmore Cove-ot meg kell védeni. Második
szabály: senkinek sem szabad a kapukról beszélni. Harmadik
szabály: nem szabad az után kutatni, ki építette a kapukat.
Mikor befejezte, Oblivia várt egy pillanatot, majd kirobbant
belőle a nevetés.
– Ezek lennének a híres barátaid szörnyű szabályai? Ó,
egek, ezt az érzelgősséget! Esküszöm, olyanok vagytok, mint a
kiscserkészek: ne gyújts tüzet az erdőben, és ne bántsd az álla-
tokat! És... áruld már el nekem, ki találta ki?
– Moore.
– Akkor hát ez a misztikus Ulysses Moore az egész ügy lát-
hatatlan kulcsfigurája? Na és halljuk csak... mi történt volna,
ha valaki rájön, ki építette a kapukat?
– Ezt a szabályt az után hozta Ulysses, hogy mindannyian
mindenféle módon próbáltuk megtudni az igazat. És miután
minden kísérlet abba fulladt, hogy megoldhatatlan rejtély elé
kerültünk, vagy kis híján otthagytuk a fogunkat.
– És az Első kulcs, Peter?
Ebben a pillanatban egy kutya kezdett ugatni a falnál.

– Lemegyek... – súgta Júlia, amikor meghallotta Diogo

hangját.
Jason a vállára tette a kezét.
– Nem, inkább én megyek.
Óvatosan, hogy ne csapjon zajt, végigment a szobán, majd
az ablakból kiugrott a fal tetejére. Mire lehuppant a földre, a
kutya már elhallgatott.
 – Diogo! – suttogta Jason a kutyus után kémlelve. Elindult
az erdő felé. – Diogo, merre csavarogsz?
Egy pillanatra úgy rémlett, hogy ott látja az ösvényen állni
mozdulatlanul.
– Diogo?
Lassan közelített hozzá, s azt hitte, tévedett.
Ekkor egy kesztyűs kéz ragadta meg a vállát hátulról, s egy
madárcsőrű maskarát pillantott meg.
– Ha csak megmozdulsz, te taknyos, kitekerem a kiskutyád
nyakát... sziszegte Hamugróf.

Oblivia kinézett az ablakon, majd amikor a kutya elhallga-

tott, újra kezdte a vallatást:
– Tehát, Peter, halljuk csak... Mire föl ez a sok titkolózás?
– Az a veszély fenyegetett, hogy Kilmore Cove látványos-
sággá válik, amire mindenki belépőt válthat.
– Ezt üzletnek hívják, drágaságom, amivel az égvilágon
semmi baj sincs.
– Mi nem így gondoltuk.
– Nézzenek oda, a romantikus lovagok! Ahelyett, hogy
megismertettétek volna az egész világgal, milyen hihetetlen
hely Kilmore Cove, megpróbáltátok... elrejteni! Eltüntetni. El-
dugni egy falut a 21. században! De mégis hogy képzeltétek?
Amikor ott az internet, a műholdak, a mobiltelefon... a kom-
munikáció korában élünk, drágám, erre ti... erre nem gondol-
tatok?
– Nem csináltunk internetet, se luxusszállót. Ez volt az első
szabály: megvédeni Kilmore Cove-ot. Még arról is lemond-
tunk volna ennek érdekében, hogy idő utazzunk.
– De aztán... aztán sajnos megérkeztem én. És beleakadtam
a csapat leggyengébb láncszemébe. – Oblivia közelebb lépett, s
újra parfümfellegbe borította a férfit.
– És a leggyengébb láncszem köpött.
– Igen, köptem! Igen... mert azt hittem, te is olyan vagy,
mint én. Szerettelek!
– Drágám, hát én is szerettelek. Erre te ahelyett, hogy el-
mondtál volna mindent nekem... egy szép nap leléptél, és
egyedül hagytál.
– Te nem szerettél engem, Oblivia... – nyögte Peter. – Te
csak azt akartad megtudni, hogyan lehet a kapukat ellenőrzés
alatt tartani.
– Hát, ami azt illeti, azt még most is szeretném megtudni.
Mondjuk, hogy legyen ez a te búcsúajándékod, Peter... hogy
végleg eltűnjek. Gyerünk, drágám, ne kéresd magad... – sut-
togta Oblivia, s lilára lakkozott körmével az órás hajába túrt.
Peter sokáig szó nélkül szívta be kábultan a nő édes illatát.
Majd egy fiókokkal teli szekrényhez lépett. Előhúzott belőle
egy régi fényképalbumot és egy különös fényképezőgépet.
Mindkettőt letette az asztalra, és így szólt:
– Az az igazság, hogy hiányzik Kilmore Cove... és az összes
ismerősöm. Mást se tettem ezekben az években, csak rájuk
gondoltam. Rátok. És ezeken a régi fényképeken nézegettelek
benneteket minden álló nap.
Oblivia szórakozottan belelapozott az albumba.
– Néhány hónappal azután, hogy megérkeztem, megpróbál-
tam visszajutni – folytatta Peter. – Visszamentem a Barátok
szerelmének sikátorába, hogy megnézzem, nyitva-e a kapu, de
zárva találtam. Arra gondoltam, hogy valaki helyettem be-
ment rajta, és kilyukadt Kilmore Cove-ban... Noha, ahogy te is
tudod, a kapu jól el van rejtve.
– Mi az hogy! Te, ki ez itt ezen a képen?
– Phoenix atya – mondta Peter, az albumra pillantva.
Oblivia lapozott egyet.
– És ez itt veled a világítótoronynál?
– Ulysses.
– Ez lenne Ulysses? – kiáltotta Oblivia, és figyelmesebben
megnézte a fotót. – A mindenit! Hány éves lehet itt?
Legalább húsz – válaszolta Peter.
 Oblivia letette az albumot, és újra felvette a beszélgetés fo-
nalát:
– Tehát, drágám: mit is tettél, amikor rájöttél, hogy zárva a
kapu?
– Biztos voltam benne, hogy a többiek megtalálták... és be-
zárták.
– Mit találtak meg, ne haragudj?
– Az Első kulcsot. Azt, amelyik az összes kaput ellenőrzi. –
Peter megigazította a szemüveget az orrán, és megkerülte az
asztal. – Először azt hittük, csupán legenda. De aztán alapo-
sabban megnéztem egyenként a zárakat, és rájöttem, hogy el-
vileg létezhet olyan kulcs, amely mindegyiket nyitni és zárni
képes, mint egy szállodai főkulcs. Ulysses rátalált egy utalásra
egy a könyvtárában lévő ősi könyvben. Menekülők kézikönyve.
Kulcsok, lakatok, átjárók és szökéshez használatos gépezetek. Sok
más írás között volt benne egy cikk, amelyet a dédapja, Ray-
mond írt a Kilmore Cove-i kapukról. S amelyben több rajz is
volt az Első kulcsról, a főkulcsról.
Oblivia halkan sikkantott.
– Hihetetlen! Pontosan erre van szükségem! Egy olyan
kulcsra, amely Kilmore Cove összes kapuját nyitja!
S nem is csak azokat, amelyek Kilmore Cove-ban vannak –
magyarázta Peter -, hanem az összes időkaput. Az Első kulcs a
kapukészítők főkulcsa, amelyet ők maguk használnak ahhoz,
hogy ide-oda utazzanak az időben...
– Már megint a kapukészítők... De hát kik ezek?
– Nem tudjuk – vallotta be Peter. – Soha nem sikerült rájön-
nünk. De... amikor úgy döntöttünk, hogy véget vetünk a ka-
puknak, és kidolgoztuk azt a tervet, hogy eltüntetjük Kilmore
Cove-ot a világ szeme elől, megint csak meg kellett találnunk
az Első kulcsot. Mindenfelé kutattunk utána, mivel ha tényleg
létezik, akkor azzal nem csak kinyitni lehetne a kapukat, ha-
nem bezárni is.
– Már hogy értve bezárni?
 – Ha Kilmore Cove-ból átmész egy időkapun, akkor az
nyitva marad mindaddig, míg valaki a másik irányból át nem
megy rajta. Erről az oldalról nem lehet bezárni. Ez egy olyan
utazás, amely csak egy irányból nyitott: Kilmore Cove-ból.
– Ezt fejtsd ki bővebben...
– Az Első kulcs mindkét oldalról képes nyitni és zárni a ka-
pukat. Akié ez a kulcs, az mindörökre megnyithatja vagy be-
zárhatja az álomkikötők közötti átjárókat. Azt is megteheti,
hogy egy helyet soha többé ne lehessen elérni, s ezzel óvja meg
minden veszélytől. Ez az egyetlen kulcs, amelyikkel ezt meg
lehet tenni. Ez az Első kulcs.
Oblivia Newton maga elé képzelt ezernyi lezárt kaput a vi-
lág minden pontján, melyeket ő egyenként kinyitogat, s mind
nagyobb és nagyobb kincseket halmoz fel mindenfelől.
– Akarom ezt a kulcsot – suttogta.
–Peter elmosolyodott. – Mindannyian akartuk. S egy lépésre
voltunk attól, hogy ráakadjunk. Közel voltunk már. Rettentő
közel. De aztán én megfutamodtam... Nyitva tartottam a sze-
mem. S amikor oly sok ideig senki nem érkezett Velencébe, azt
hittem, Ulysses és Penelope végül is megtalálták, és bezárták
vele Kilmore Cove össze kapuját, és...
– És kizártak vele engem is – fejezte be a mondatot Oblivia.
– Nem akarsz átverni? Nem nálad van az Első kulcs?
– Sajnos nem! Ha nálam lenne, akkor legalább egyszer visz-
szalátogattam volna Kilmore Cove-ba.
A nő dühösen kezdett fel-alá járni a szobában, majd megállt
az égő kandeláber mellett.
– Akkor hát hol van?
– Ha nem találták meg, akkor fogalmam sincs. De miután a
kapuk sokáig zárva voltak... az az érzésem, hogy mégis megta-
lálták. És ha ez igaz, akkor azt is biztonságba helyezték a többi
kulccsal együtt.
– Hová?
– Kérdezd meg Ulysses Moore-tól.
 – Moore meghalt, Peter! Azért kérdezlek téged, mert egye-
dül te maradtál életben közülük!
– Black is meghalt?
Black? – kérdezte Oblivia. – Ki az a Black?
– Black Vulkán. A mozdonygépész. Amikor megszöktem,
hárman maradtak: Ulysses, Penelope és ő. *
– Nem él Kilmore Cove-ban semmiféle Black Vulkán.
Peter megmutatott neki egy fényképet az albumból:
– Na, éppen itt van ő, a hatalmas lángvörös szakállával.
Ha valaki, akkor ő biztos volt benne, hogy létezik az Első
kulcs.
– Black Vulkán... – dünnyögte Oblivia. – Tehát van még egy.
– Kiterítette az asztalra Kilmore Cove térképét, melyen az ajtó-
kat jelölték, és megkérdezte: – Hol lakott?
– Itt, az állomáson.
Oblivia felkiáltott, és lila körmével az állomásra mutatott.
– Itt is van egy kapu, az állomáson. És fogadjunk, te azt is
tudod, hogyan nyílik.
– A pávás kulccsal, ha jól emlékszem...
Oblivia galléron ragadta Pétért, és cuppanós csókot nyo-
mott a homlokára. – Ügyes voltál, drágaságom, nagyon ügyes.
És, most, ha nincs ellenedre... áruld már el, hol van a pávás
kulcs.
– Most viszont, ha nincs ellenükre... – vágott közbe egy is-
meretlen hang – lennének olyan szívesek, önök ketten, hogy
elárulják, miről is folyik a beszélgetés? Mert be kell vallanom,
egy kissé meg vagyok zavarodva. Mindenekelőtt azonban...
örvendek, Angol Péter... Newton kisasszony, örülök, hogy újra
látom.
Egyik kezében a lámpással a Hamugróf belépett a szobába,
gúnyosan meghajolt, és Jasont a szoba közepére lódította.

(...)
 Manfred dühtől fuldokolva vágott neki a Salton Cliff emel-
kedőjének. A homokfutó motorja az utolsókat rúgta, s ez nem
igazán javított a lelkiállapotán. Legszívesebben örökre elfelej-
tette volna azt a tragacsot. Vissza akart menni a Villa Argóba
Oblivia sportkocsijáért, amit otthagyott az udvaron.
Manfred tisztán emlékezett rá, hogy a kulcsot a műszerfalra
tette. Arról viszont fogalma sem volt, mi történhetett a fekete
sportkocsival, amely lezuhant a sziklafalról, de úgy gondolta,
ideje annak is utánanézni.
Miközben a tragacs köhögve kapaszkodott felfelé a szerpen-
tinen, bőven volt ideje, hogy végiggondolja a legfrissebb híre-
ket. Mindenekelőtt azt, hogy Ulysses Moore visszatért. Miért
tűnt el a faluból, és keltette halálhírét? És főképpen, vajon mi-
ért tért vissza? És merre lehet most? Manfrednak az is eszébe
jutott, hátha éppen a Villa Argóba ment.
Többek között ezért is szánta rá magát, hogy még egyszer
felmásszon oda, noha Oblivia kifejezetten megtiltott neki min-
den ilyesmit.
Előbb még elkísérte a boltjáig a fodrászkisasszonyt, s elkérte
a névjegyét, gondolván, hogy ha egyszer lezárja végre ezt az
ügyet, majd felhívja. Utána visszament a Tükrök házába, hogy
meggyőződjön róla, Oblivia nem tért-e időközben vissza. Majd
miután senkit nem talált a háznál, elhatározta, hogy azonnal
elindul a Villa Argóba.
Miközben a homokfutó felfelé kanyargóit, Manfred azon
vette észre magát, hogy szinte az út közepén halad. Rájött,
hogy tériszonya van a sziklán. Túlságosan magasnak és mere-
deknek érezte.
Ahogy csigalassúsággal döcögött felfelé, a homokfutó orra
egy hirtelen széllökéstől kissé felemelkedett. Manfred pár má-
sodpercig üresben tekergette a kormányt, mire nagy nehezen
sikerült visszahelyeznie a járgány kerekeit az aszfaltra.
A következő kanyar után az út egyenesbe fordult, s a szikla
szélén vezetett felfelé egyenesen a Villa Argóhoz: Oblivia
Newton sofőrje undorodva bámulta a tengert, s az út közepére
kormányozta a kocsit.
Nyerítés hallatszott.
Manfred meghallotta, és újra előre nézett. Hirtelen a ka-
nyarból egy kis hintó bukkant elő, melyet egy vágtató ló hú-
zott.
– A fenébe! – kiáltotta Manfred, és elrántotta a kormányt.
Megpróbálta kikerülni a hintót, s gázt adott, hogy az út szélére
húzódjon. Ebben a szent pillanatban egy újabb szélroham kap-
ta oldalba a homokfutót, s megint megemelte a kocsi elejét.
– Jaaaaj, ne! Neeeeee! – kiáltotta a férfi, mikor rádöbbent,
hogy útja véget ért.
Elengedte a kormányt, hogy kiugorjon a járműből, de bele-
akadt a biztonsági övbe. Mire sikerűit kikeverednie belőle, a
homokfutó első kerekei már a szakadék fölött pörögtek a leve-
gőben, és a kocsi lassan borulni kezdett.
Bele a semmibe.
Manfred kiszabadította magát, és ugrott. Három nap lefor-
gása alatt immár másodszor sikerült lezuhannia a Salton
Cliffről.
 Peter Dedalus faházában hirtelen felgyorsultak az esemé-
nyek. Még a lépcső tetején lapuló Rick és Júlia sem tudták tel-
jesen követni a bekövetkező történéseket.
– AZONNAL MAGYARÁZZÁK MEG, MI EZ AZ EGÉSZ! –
üvöltötte a Hamugróf, és fenyegetően elindult a szoba közepe
felé. – Mi ez a Barátok szerelmének sikátora, mik ezek az átko-
zott kapuk!
Amikor Jason mellé ért, a fiú hirtelen kinyújtotta a lábát, és
ügyesen elgáncsolta a grófot.
A titkosrendőr mozgását a köpönyeg és a maskara is akadá-
lyozta, így fejjel előrezuhant, s darabokra törte olajlámpását.
– Meneküljünk! – sikította Oblivia, és megragadta Pétért,
aki rémülten húzódott a sarokba!
Oblivia egy pillanatra elengedte Pétért, hogy átlépje a föl-
dön heverő Hamugrófot, aki azonban fektében megfordult, és
megragadta a nő bokáját.
– Júlia, Rick! Meneküljetek! – ordította Jason lépcsőn lapuló
barátainak.
– Eresszen el! Eresszen el! – visította Oblivia, és olyan vadul
rugdalózott, hogy az álarc leszakadt Hamugróf arcáról.
Ugyanebben a pillanatban Oblivia túl közel került a gyer-
tyához, és a ruhája tüzet fogott.
A nő hisztérikusan sikoltozni kezdett, lerángatta magáról a
lángoló köpenyt, és a földön fetrengő Hamugróf arcába vágta.
Egy szemvillanás alatt a férfi ruházata is lángba borult, s a
lángnyelvek kezdtek a lámpásból kiömlött olajtól síkos padló-
ra is átterjedni.
Júlia hallotta Oblivia és a gróf kiáltásait, s amint meglátta,
milyen gyorsan terjed a tűz, a bátyjára kiáltott:
– JAAASON, csupa szurok vagy! Menekülj!
Megpróbált lerohanni még a lépcsőn, de félúton meg kellett
állnia, mivel lángnyelvek és szürke füst állták útját. Hátrált
egy lépést, és köhögni kezdett.
 – JAAASON! – üvöltötte megint.
Kezével próbálta eltakarni az arcát, megpróbált a lángok
között lejjebb jutni.
Ekkor a falépcső hangos recsegéssel leszakadt, Júlia pedig
lezuhant.

Abban a pillanatban, amikor a lángok kezdték uralni a tere-

pet, Jason észrevétlenül elkezdett gurulni a padlón, s elért ab-
ba a sarokba, ahol Peter Dedalus lapult. Hallotta Oblivia és a
Hamugróf ordibálását, s érezte, hogy a hátát szinte perzselik a
lángok.
A szurok azonban ahelyett, hogy meggyulladt volna, in-
kább mintha szigetelte volna ruházatát a lángoktól.
– Peter, meneküljünk! – kiáltotta az órásmesternek. – Mo-
zogj! Ki kell jutnunk innen!
Az emberke azonban nem mozdult, mereven bámulta, ho-
gyan falják fel elevenen a házát a lángok.
– Oblivia... – suttogta kábultan. – Meg kell mentenem
Obliviát...
– Nem, Peter! – üvöltött rá Jason. – Ki kell jutnunk az abla-
kon keresztül! Te mész elöl, gyerünk!
Jason megragadta az órásmester csuklóját, aki elveszetten
bámult rá.
– Te meg ki vagy?
– A Villa Argóból jöttem – vetette oda a fiú.
Peter két kezét Jason vállára helyezte, és így szólt:
– Ott van az Első kulcs, fiam. Mindig is ott volt...
– Hol?
– A Villa Argóban... – suttogta a kis ember, és kirántotta
magát Jason kezéből. – OBLIVIA! – üvöltötte, és a lángnyelvek
felé indult.
– Ne, Peter! Fordulj vissza!
De Peter meg sem hallotta. Bevetette magát a lángok közé,
és eltűnt a tűztengerben. Jason elborzadva nézte végig, hogyan
enyészik el árnya a lángok között.
Majd elfordította könnybe lábadó szemét. A ruhájára ragadt
tollak kezdtek lángra kapni. A tűznyelvek elérték az asztalon
heverő albumot, s a fényképek egyenként gyulladtak meg.
Jason felkapta, de az album, mint milliónyi lángoló tűzmadár,
darabokra hullott. Csupán néhány megperzselt oldal maradt a
kezében.
A kiáltozás közben megszűnt. Csak a tűz ropogása hallat-
szott.
Jason az ablakig hátrált, s megpróbálta kinyitni, de úgy
tűnt, légmentesen bezárták.
– Nyílj ki, te átkozott, nyílj ki!
Valahonnan Rick hangját hallotta, aki az ő nevét kiáltozta.
Majd egy női hang és rögtön utána egy tompa robaj is meg-
ütötte a fülét. Füst ment az orrába, s szédülni kezdett, miköz-
ben látta, hogy a nadrágja is tüzet fog.
De az ablak csak nem nyílt ki.
Visszafordult a szobába, megragadta a fényképezőgépet,
amely még mindig az asztalon hevert, és belevágta az ablakba.
Az üveg ezer darabra tört. Hirtelen friss levegő áramlott a
szobába, amely egy pillanatra visszavetette a lángokat, és ki-
tisztította a fiú fejét.
Jason újra felmarkolta a gépet, és még néhányszor belevágta
a megmaradt üvegbe.
Azután fejjel előre kiugrott a sötét éjszakába.

Rick odaért Júliához, karjába vette, s egy ugrással elérte

megint a lépcsőt.
– Kiviszlek innen, Júlia. Kiviszlek innen. – Lendületesen át-
vágott Peter laboratóriumán, amely mostanra teljesen megtelt
füsttel, s afelé az ablak felé tartott, ahonnan bejöttek. Hallotta
ugyan alulról a kiáltásokat, de kényszerítette magát, hogy ne
figyeljen oda. – Kiviszlek innen, Júlia, nyugodj meg. – Ki-
mászni azonban, Júliával a kezében, korántsem volt olyan egy-
szerű, mint bejönni... – Ne aggódj – ismételgette. – Kiviszlek
innen.
Összeszorította a fogát, egyik kezével tartotta a lányt, úgy
rugaszkodott el a fal irányába.
Rosszul számította ki az ugrást, s lecsúszott a falról, de fél
kezével éppen meg tudott kapaszkodni. A lányt a világért sem
engedte volna el, s pontosan úgy függött ott, fél kézzel ka-
paszkodva, mint ahogy Jason lógott korábban a Kilmore Cove-
i sziklán.
Jéghideg éjszaka volt. Olyan sűrű volt a köd, mint a folyé-
kony füst. Rick szerencsétlen denevérként lógott a falon, és a
lábával tapogatózva keresett támasztékot. Nagy nehezen sike-
rült megvetnie a lábát, s keservesen földet értek valahogy.
A ház immár egyetlen hatalmas fáklyává vált.
Rick feltápászkodott, bár csípője keservesen sajgott, még
mindig szorongatta a lányt. Óvatosan távolabb vitte Júliát, s
gyengéden a fűbe fektette. Majd megpördülve nézett hátra,
mivel hirtelen üvegcsörömpölést hallott a háta mögül. Valaki
beverte a földszinti ablakot, és fejjel előre kiugrott a házból.
Jason!
Amikor boldogan látta, hogy a fiú feláll a földről, felemelte
a karját, és így kiáltott:
– Itt vagyunk, Jason! – Majd visszafordult a lány felé. Az
ezüstös fényben gyönyörűnek látta az arcát.
És mozdulatlannak. Rick a mellkasára hajolt, hogy ellenő-
rizze a szívverését. Dobog egyáltalán? Vagy csupán az ő szíve
ver mindkettőjükért? Arcát a lány ajkaihoz közelítette, hogy
megnézze, lélegzik-e. – Júlia... ugye élsz?
Lélegzett, igen, lélegzett. És Rick megcsókolta.

Jason a füsttől vöröslő szemmel pillantotta meg néhány mé-

terrel odébb Ricket, aki éppen a földön fekvő nővére fölé ha-
jolt.
Odarohant hozzájuk, még mindig a kezében szorongatva
Peter Dedalus fényképezőgépét és néhány oldalt a fotóalbu-
mából.
– Rick, Júlia...
A vörös hajú fiú lelkesen pattant fel a földről.
– Erre! Itt vagyunk, minden oké! Kihoztam...
Ebben a pillanatban hatalmas robaj hallatszott. Jason háta
mögött az egész épületszerkezet megrogyva oldalra dőlt, mi-
közben ablakaiban úgy lobogott a tűz, mint megannyi kemen-
cében. A következő másodpercben a ház összeomlott.

Leonard Minaxo pontosan tudta, hogy a koldusokat pár

nap múlva úgyis kiengedik a börtönből, de abban bízott, hogy
annyira megviselte őket az utazás, hogy jó ideig kerülni fogják
a Caboto-házat.
Meg különben is, valószínűleg az is elég lesz, ha addig a pár
óráig vannak hűvösön, míg ők visszatérnek Kilmore Cove-ba.
Leonard szokatlanul jókedvű volt, hogy annyi év után visz-
szatérhetett Velencébe... Külön kiélvezte e megismételhetetlen
táj, e vízre és homokdűnékre épített műalkotáserdő minden
egyes apró részletét. Bámulva nézte a kereskedők hosszú eve-
zős hajóit a Canal Grandén, s nekivágott a dózsepalota mögöt-
ti keskeny sikátoroknak, hogy viszontláthassa még egyszer az
Arzenált, Velence hatalmas hajógyárát.
Ahogy ballagott a kis utakon, a feje megtelt hajdani történe-
tekkel és helyszínekkel. Azon kapta magát, hogy egy szűk és
nedves, ám neki oly ismerős sikátorba jutott, ahol egy apró,
régiségekkel és keleti árukkal teli bolt bújt meg: Zafon keres-
kedése.
Leonard belépett.
– Ez az illat! – kiáltott fel. – Mióta nem éreztem ezt!
Egy összeaszott fűzfára emlékeztető apró vénember bújt elő
a bálák és áruhalmok rejtekéből. Igencsak meglepettnek tűnt.
– A látásom romlott meg vénségemre... vagy tényleg egy
régi vendéget látok, aki már évek óta nem járt erre?
 – Nem káprázik a szemed – mondta Leonard, és odafutott,
hogy megölelje. – Zafon! Hát még élsz, öreg barátom! Mennyi-
re örülök!
– Csak lassan a testtel! Ha ennyire szorongatsz, nem sokáig
húzom már! – mondta a vénember. – Mi történt veled? Milyen
ismeretlen tengereken jártál? És honnan ez a kötés a szeme-
den?
– Cápa volt.
– Cápa, ej-ej. Hiába, a tengerész az tengerész marad!
A két férfi lelkes beszélgetésbe merült, melyet időről időre
hangos nevetés szakított meg.
Mikor végül Leonard búcsút vett, és megígérte, hogy hama-
rosan visszatér, az öreg boltos eltűnt a pult mögött, és néhány
fekete füzettel a kezében tért vissza.
– El ne feledkezz ezekről! A város legjobb minőségű note-
szei!
– Nem tudom kifizetni, Zafon.
Az öreg a kezébe nyomta, és így szólt:
– Már kifizetted ezzel a jóízű beszélgetéssel, öreg barátom.
Legközelebb, ha erre jársz, megadhatod a pénzt is.
Leonard hatalmas kezébe fogta a füzeteket, és megígérte:
– Akkor pár napon belül visszatérek.
A vénember fogatlan szájával szélesen rávigyorgott, és kikí-
sérte.
– Hogy nem sül le a bőr a képéről! Pontosan ugyanezt
mondtad legutóbb, amikor erre jártál!

Amikor a tűz alábbhagyott, a szigetlakok mind odasereglet-

tek, hogy megnézzék, mi történt. Angol Péter házából nem
maradt más, csak egy parázsló és füstölgő halom. Júlia, Rick és
Jason kicsit távolabb ültek a földön, és remegtek a félelemtől,
mikor látták, hogy egy emberi testet emelnek ki a romok alól.
– A mindenit... – suttogta Júlia, amikor meglátta.
A Hamugróf volt, akinek a teste szörnyen összeégett.
 Rossella megölelte a lányt, de Júlia Rick szemét kereste se-
gélykérőn. Csak egy másodpercre nézett rá, de a fiú nyomban
észrevette, és zavartan lesütötte a szemét.
– Hálát adhat Istennek, ha egyáltalán túléli, de nagyon csú-
nyán járt – mondta Alberto Caller a mellette ülő Jasonnek.
– Ha arra gondolok, hogy én is ott voltam bent...
Alberto hirtelen felállt, és hitetlenkedve csóválta a fejét.
– És ha én arra gondolok, hogy ismertem ezt az embert...
A férfi, aki Hamugrófnak hívatta magát, nem volt más, mint
a Caller-ház utolsó inasa, akit Alberto kirúgott, mikor úgy
döntött, hogy nem akar több betolakodót a házában.
Két szerzetes gondjaiba vette a grófot, addig a többiek neki-
láttak, hogy megkeressék Pétért és Obliviát. Az órásmesternek
mindössze a szemüvege került elő. Oblivia után pedig nem
maradt más, mint köpenyének egy darabja.
– Lehet, hogy Oblivia még kijutott, mielőtt összedőlt a ház –
magyarázta Jason. – De Peter...
Olyan lassú és nehézkes volt, hogy az tűnt valószínűbbnek,
hogy a teste ott hever valahol a romok alatt, találmányai tör-
meléke közt.
Diogo nyugtalan volt, a szőre a szokásosnál is csapzottabb,
s most Júlia karjaiba kuporodott. Amint magához tért attól az
ütéstől, amelyet Hamugróf mért rá, azonnal a házhoz futott, és
ott várta a gyerekeket.

A Fekete Gondolás hazafuvarozta a gyerekeket és Calleré -

ket. A gondolára mély csend borult egész úton.
Jasonnak végig Peter utolsó szavai jártak a fejében: „Az Első
kulcs ott van, fiam. Mindig is ott volt”.
Az Első kulcs a Villa Argóban van, tehát...
A fiú felállt, és úgy nézte hosszan a távolodó Maskarák szi-
getét, mely lassan eltűnt az éjszakában, s a füstoszlopot, amely
a kolostorból a sötét ég felé szállt. A gondola halkan siklott, s a
mozdulatlan víztükröt csak az evezőcsapások törték meg sza-
bályos ritmusban.

– Gyerekek... egészen biztos, hogy nem akartok nálunk

aludni? – kérdezte Rossella Caller a három gyerektől, amikor
odaértek a Caboto-ház elé. – Csak egy éjszakára legalább...
– Igazán köszönjük, Rossella, de nem – válaszolta Júlia.
– Nekünk inkább haza kellene mennünk. Hanem... – Júlia
Diogóra bökött, aki ott csóválta a farkát a lábuk alatt. Felvette,
és gyengéden Rossella kezébe nyomta. – Attól tartok, mi nem
vihetjük haza magunkkal.
A nő szeme felragyogott.
– Komolyan mondod? Alberto, és mi?
Caller úr nagy komolyan bólintott, s megsimogatta a kisku-
tya drótszőrét.
– Semmi gond: nálunk lesz, amíg vissza nem jöttök érte. –
Majd hirtelen a feleségéhez fordult. – Rossella, a hétszázát! A
kép!
– Ó, tényleg! – mondta az asszony. – Annyi minden történt,
hogy majdnem megfeledkeztem róla.
S odanyújtotta a gyerekeknek a képet a harangjátékkal, amit
Júlia és Rick határozottan visszautasítottak.
A házaspár azonban hajthatatlannak bizonyult.
– Egész nap magunkkal cipeltük, akkor most csak nem visz-
szük haza – zárták le a vitát, és Júlia kezébe nyomták a képet.
– Köszönjük, Alberto! Köszönjük, Rossella! Köszönünk
mindent! – mondta a lány. Nélkületek sohasem találtuk volna
meg Pétért. Még akkor is, ha...
– Így kellett végződnie – fejezte be helyette Jason.
Alberto mindhármukat megölelte, pedig olyan szutykosak
és kormosak voltak, mint három kéményseprő.
– Hihetetlen volt ez a mai nap. Ez volt egész életem leghihe-
tetlenebb napja. Csak azt remélem, egyszer azt is elmesélitek
majd, valójában mi is történt.
– ígérjük – felelte Jason. – Csak előbb még nekünk is fel kel-
lene fognunk.
– Esetleg holnap? – kérdezte reménykedve Rossella, aki sze-
retettel szorongatta Diogót.
– Esetleg holnap – hazudta Rick.
– Fagylaltidőben – mondta Rossella. – A Győzedelmes Velen-
cében...
Pontosabban a Café Flóriánban! – javította ki Júlia
 Az utolsó kanyar után végre megpillantották Kilmore
Cove első házait. Covenant asszony felsóhajtott.
– El sem hiszem! Ez hihetetlen! Megérkeztünk! Legszíve-
sebben kiszállnék, és megcsókolnám a földet!
– Csak tessék! -nevetett rá a férje, indexelt, és megállította a
kocsit.
A házaspár kiszállt az autóból a friss esti szélben. Tőlük
messze jobbra a világítótorony tükröződött ezüstösen a ten-
gerben. A fénye azonban nem világított.
– Valami búcsú vagy helyi ünnepség lehet ott lent – jegyezte
meg Covenant úr, és a falu főtere felé bökött.
Valóban, kisebb csoportosulás verődött össze Kilmore Cove
egyetlen fogadója előtt.
– És ott fent, ottvan a házunk, az édes otthonunk... – tette
hozzá az asszony,és a Villa Argó kivilágított tornyára mutatott
a szirttetőn.
Megölelték egymást.
– Talán most, két nap kavargás után, valóban elkezdhetjük
az új életünket – mondta Covenant-né.
– Hmm... – felelte a férfi, s elmerült a falusi élet csendjében,
amelyet csak a fogadó felől hallatszó ordibálás zavart meg.
– Menjünk – vetette fel az asszony valamivel később. –
Jason és Júlia biztos nagyon várnak már.
A férje mosolygott, mivel pontosan tudta, milyen nehezére
esik az asszonynak, hogy nem lehet a gyerekeivel
– Menjünk.
Visszaszálltak a kocsiba, és leereszkedtek Kilmore Cove-ba
a part menti úton. A Windy Inn előtt lassítottak, mert úgy lát-
szott, mintha az egész falu ott gyűlt volna össze.
Covenant úr leengedte az elektromos ablakot, és megkér-
dezte a legközelebbi járókelőt:
– Elnézést, mi folyik itt?
– Visszatért a Villa Argó régi tulajdonosa! – magyarázta
amaz, és a szálló felé mutatott.
– Hogyan mondja, kérem?
– Ulysses Moore, a régi tulajdonos! Nem halt meg: vissza-
tért a faluba, és most ott van a szállóban, bezárkózva a szobá-
jába.
Egy frissen melírozott hajú hölgy még hozzátette:
– S most mind azt várjuk, hogy kijöjjön végre. Hát nem fan-
tasztikus?
Covenant úr azonban kevéssé találta fantasztikusnak a dol-
got. Sőt... hirtelen leperegtek a szeme előtt az elmúlt hét ese-
ményei: amikor először beszéltek az öreg kertésszel, amikor
megnézték a házat, amikor sor került az adásvételre, ráadásul
nevetségesen alacsony áron...
– Van kedved megnézni, hogyan vertek át minket? – fordult
hirtelen a feleségéhez, és dühtől remegve kipattant az autóból.
– Ó, egek, csak ezt ne! – nyöszörögte az asszony a műszer-
falra borulva. – Tudtam, éreztem! Túl szép lett volna... És ép-
pen csak hogy eladtuk a londoni lakást – kiáltotta keservesen,
majd követte a férjét a tömegben
A szálló bejáratánál egy lány reménytelenül próbálta feltar-
tóztatni a kiabáló tömeget.
– Mondd meg neki, hogy jöjjön ki! Mondd meg neki, hogy
beszélni akarunk vele!
– Igen! Igen! Beszélni akarunk Ulysses Moore-ral!
Covenant-éknak nagy nehezen sikerült magukra vonni a
szerencsétlen lány figyelmét.
– Kisasszony... ne haragudjon! Hahó, kisasszony?
– A Villa Argó tulajdonosát akarjuk látni! – sikoltotta
Bowenné a hátuk mögül.
– Azt az embert akarjuk látni, akié ez a kocsi – ordította Stel-
la kisasszony.
Covenant-né meglátott a hotel előtt egy szép szürke terepjá-
rót, amely valahogy ismerősnek tűnt neki... de honnan is?
– Hé... – szólt rá a férjére, s megrángatta a zakóját. – Azt
nézd meg...
– Mi ez az egész a Villa Argó régi tulajdonosával? – üvöltöt-
te a férfi a portáslány felé.
– Fogalmam sincs, uram. Tényleg... – mentegetőzött zavar-
tan a lány. – Egyszerre csak idesereglett egy csomó ember az-
zal, hogy az emeleten lakó emberrel akarnak beszélni, mert-
hogy ő a Villa Argó régi tulajdonosa. Ő meg bezárkózott a
szobájába, hogy telefonáljon, és...
„Megvan!”
– Nem Homer kocsija az ott? – kiáltott fel Covenant asz-
szony.
A tömeg felmordult.
– Kinyitja az ablakot!
– Nézzétek!
– Itt van Ulysses Moore!
Egy férfi hajolt ki az ablakon.
– Covenant úr, Covenant asszony! Végre-valahára! – kiabál-
ta. – A Villa Argó új tulajdonosai döbbenten álltak. A férfi foly-
tatta: – Már egy órája próbálom önöket felhívni mobilon! Nem
mertem a tömeg miatt kimenni a szobából, és...
A tömeg egyszerre elhalkult, és feszült figyelemmel hallgat-
ta a férfit.
Covenant-ék ekkor ismerték csak fel a férfit.
– Homer? – bámultak rá elképedve.
– Ki az a Homer? – kérdezték néhányan.
– A költöztetőnk! – válaszolta Covenant-né.
– Homer, maga meg mit művel ott fent? – érdeklődött
Covenant úr.
– Még hogy mit művelek? Idejöttem, és kivettem a szobát,
amit maga foglalt le nekem, és... Mikor kinéztem, megláttam
ezeket az embereket, akik szemlátomást tőlem akartak vala-
mit!
A tömegből csalódott moraj hallatszott.
– De hát akkor nem is Ulysses Moore...
 – Ez csak az új tulajdonosok költöztetője...
– Csak éppen megszállt itt.
És néhány perc alatt szétszéledtek.
Miközben a Villa Argóba tartottak felfelé, Covenant-ék és
Homer lassan rekonstruálták az eseményeket: a faluban híre
ment, hogy egy ismeretlen szállt meg a Windy Innben, aki „a
Villa Argó tulajdonosa” néven vett ki szobát. Ez pedig azért
volt, mert Covenant foglalta le a szobát telefonon, és Agatha, a
portáslány nem ismerte a nevét, ezért ezt írta be a szálloda-
könyvbe. Homer mindössze annyit követett el, hogy többször
is lement a faluba, hogy találkozzon a költöztető teherautóval,
és hogy hasonló vadászkalapot viselt, mint amilyet egykor a
Villa Argó régi tulajdonosa.
– És még van, aki azt mondja, hogy nem is igaz, hogy falu-
helyen az emberek beleütik az orrukat a mások dolgába! – fa-
kadt ki az asszony. – Akkor már éljen a városi élet, én azt
mondom...
Covenant úr azonban csak nevetett.
Később, amikor végleg eloszlott a félreértés, az egész falu
egyenként ment oda hozzá bemutatkozni, és mindenki ra-
gaszkodott hozzá, hogy meghívja egy italra a Salt Walkerben.
Több tucat ajándékcsomagot sóztak rá, és az ügy hatalmas kol-
lektív röhögéssel zárult.
– Ráadásul az a tény – fordult a Homer & Homer névadójá-
hoz Covenant hogy gyakorlatilag senki nem ismerte személye-
sen az öreg tulajt, aki annyira zárkózottan élt ott fent, mint a
medve a barlangjában... szóval ez is csak fokozta az emberek
kíváncsiságát. Megérti, ugye?
Homer úr értette. Sőt még azt is érteni vélte, hogy ebben a
faluban kissé lökött a lakosság nagy hányada.
– Ó, egek! – sikította hirtelen az asszony.
Az út kellős közepén ott volt egy gazdátlan lovas hintó.
Covenant úr lassított, majd megállt a szikla szélén, és meg-
látta a Villa Argó kertészét, aki egy ösvényről kukucskált az út
felé.
– Nestor? – kérdezte ámulva az asszony. – Maga meg mit
művel itt? És kié ez a ló?
Covenant-ék rövid időn belül harmadszor is kiszálltak az
autóból.
– Ó, Covenant-ék! – mosolygott zavartan a kertész. – A
mindenit! Elnézést a ló miatt. Rögtön visszaviszem az istálló-
ba.
– Mi folyik itt? – veszítette el türelmét a nő. – Mindenki
megbolondult ebben a faluban?
Nestor élénk taglejtésekkel igyekezett megnyugtatni a há-
zaspárt.
– Nem, dehogy... nyugodjanak meg. Éppen lefelé hajtottam
a faluba – nyögte ki nagy keservesen, és a lóra mutatott. – Mi-
kor Ariadné... á, semmi, nem történt semmi különös...
Kivéve persze, tette hozzá magában, hogy egy gazfickó ép-
pen az imént zuhant le a homokfutójával a szikláról.
– Hogy vannak a gyermekeim? – bökött a ház felé
Covenantné, aki most már igazán kezdett pánikba esni.
– Jól, nagyon is jól... azt hiszem – motyogta Nestor. – Volt
egy kis kellemetlenség, de...
– Hogy érti azt, hogy „azt hiszi"?
És miféle kellemetlenségekről beszél?
A Villa Argó kertjében már teljesen sötét volt, és egy levél-
zizzenés sem hallatszott.
Jason, Júlia és Rick mozdulatlanul állt a Covenant házaspár
és a költöztető előtt, és meglehetősen kényelmetlenül érezték
magukat.
– Akárki is vagy, takarodj azonnal vissza oda, ahonnan jöt-
tél
– kiáltott rá az asszony Rickre, amikor végre sikerült kivá-
logatnia a saját gyerekeit a koromtól és szuroktól feketéllő há-
rom alak közül.
– Szia Jason, hello, Júlia, majd találkozunk... – motyogta le-
hajtott fejjel a fiú, és eloldalgott.
– Én ebben nem lennék olyan biztos a helyedben... – szólt
utána dühösen az asszony, miközben Rick hiába kereste a bi-
ciklijét.
– Leonardnál van! – jutott hirtelen Jason eszébe. – Vidd el
Bowenék rózsaszín járgányát!
– Leonard? Bowenék? Ki ez a sok ismeretlen név?
Rick lassan eltávolodott, miután még egy kísérletet tett,
hogy elbúcsúzzon.
– Anya...
– Csend legyen, Júlia! Rettentően csalódtam benned.
– Az én hibám az egész! – kiáltott fel Jason.
– Asszonyom, én...
– Maga is jobban tenné, ha csendben maradna, Nestor. Néz-
ze meg, hogy néznek ki a gyerekeim! Egyáltalán mi ez?
– Szurok, anya, meg korom. Ez meg, azt hiszem... alga.
Jason megint lesütötte a szemét, de nem bírta megállni,
hogy el ne vigyorodjon.
– Esetleg... – kockáztatta meg az édesapjuk.
– MAGYARÁZATOT KÖVETELEK! MÉGPEDIG AZON-
NAL! – szakította félbe a felesége.
– Bowen úr ki akarta üríteni a pincéjét – vett egy nagy leve-
gőt Júlia.
Jason tágra nyílt szemmel bámult rá: most fordult elő elő-
ször, hogy Júlia talált ki valami jó kifogást.
– Eljött, hogy segítséget kérjen Nestortól – folytatta a lány. –
Mi ketten pedig felajánlottuk, hogy Rickkel együtt segítünk
egy kicsit. Bowen úr ugyanis idős ember. A pincéje pedig...
– Csupa szurok volt – folytatta Jason.
– És korom – vágta rá Júlia. – Korom és szurok mindenhol.
Ja, és algák. De fantasztikus volt. Két napig dolgoztunk egy-
folytában. A végén Bowen úr hálából nekünk adta a lánya ró-
zsaszín bicaját... és még valamit, amit Jason meg én neked
akartunk ajándékozni.
 Covenant-né ajka láthatóan remegni kezdett.
– Ez mmmmmeg, mmmi?
– Egy festmény a Villa Argóról – mosolygott rá Júlia. – Ha-
rangjáték van a keretébe foglalva.
Nestornak leesett az álla, amikor megpillantotta. Peter
Dedalus édes melódiája betöltötte az egész kertet, és végképp
elűzte szüleik haragját.
– Ó, drága kicsikéim! – sóhajtotta az asszony, s végképp
megbocsátott mindent.
A férfiak, Homer, Nestor és Covenant elégedett pillantást
váltottak egymással.
Odafent a toronyszoba rejtekében Leonard is elmosolyo-
dott. Megvárta, míg mindannyian bemennek a házba, majd
kilépett a tetőre.
Könnyedén átmászott a szikomorfa ágaira, és leereszkedett.

(…)

Oblivia Newton köhögve vánszorgott végig a Régi gettó si-

kátorain, s igyekezett mihamarabb elérni a Barátok szerelmé-
nek sikátorát. Olykor hátranézett, mert rettegett attól a gondo-
lattól, hogy a Hamugróf vagy egy másik titkosrendőr bukkan
fel mögötte.
Rettentő fáradt volt. Leginkább az idegei merültek ki, s ha-
sogatott a feje. Mindazonáltal eltökélte, hogy folytatja a kuta-
tást, mert immár tudta, mit is keres: az Első kulcsot.
Miután elhagyta a Maskarák szigetét, visszasietett a foga-
dóba, s ügyet sem vetett a vendéglősre, aki elképedve bámulta
W
kormos és tépett ruházatát. Felment a szobájába, felvette feke-
te bőr motoros ruháját, s a megmaradt pénzén kiegyenlítette a
számlát.
Majd elhagyta a fogadót. Elhaladt egy színház előtt, ahol
éppen egy Goldoni-darabot adtak, s megállt egy pillanatra,
hogy rájöjjön, merre is kell mennie.
 Némi kanyargás után rátalált végre arra a sötét sikátorra,
amit keresett, s meglelte azt a kis lépcsőt is, amely úgy nézett
ki, mintha csak a házfalra festették volna.
Oblivia koszosnak érezte magát, és arra vágyott, hogy meg-
fürödhessen jakuzzis fürdőszobájában, és maracuja-eszenciás
samponnal hajat moshasson.
Lement a lépcsőn, átment egy árkád alatt, és elért az utolsó
sikátorig, amely két hatalmas középkori palota között húzó-
dott.
A Barátok szerelmének sikátorához ért. Benyitott egy kis aj-
tón, és belépett egy sötét helyiségbe, ahol megpillantotta az
időkaput, ami elől valaki már elhúzta a gondolatestet, amely
mögé rejtették.
Oblivia ekkor meglátta, hogy egy másik ember is van a szo-
bában, aki éppen olyan mocskos, mint ő.
– Azt hittem, nem fogsz visszatérni... – suttogta Peter
Dedalus. – Lefogadtam volna, hogy...
– Sose fogadj velem – fojtotta belé a szót Oblivia. – Elhoz-
tam mindent. Készen állunk?
– Igen – válaszolta az öreg Kilmore Cove-i órásmester, s a
Tükrök házába vezető időkapura nézett.
 A Villa Argóban már leoltották a lámpákat. Jason megfü-
rödve, illatosan forgolódott az ágyán, s hiába várta, hogy ki-
gyúljanak a világítótorony fényei. Holdfényes éjszaka volt, és a
baglyok már elkezdtek huhogni odakint. Az öreg ház ereszté-
kei nyikorogtak és recsegtek a sötétben, és most, hogy az ösz-
szes szellemcsapdáját eltakarították, Jason biztos volt benne,
hogy a szellem fel-alá rohangál a folyosókon.
A fiú Peter fényképezőgépét bámulta, mely az ablak mellett
hevert, és behunyta a szemét. Azonnal lángok kezdtek táncol-
ni a szeme előtt, és újra hallotta a szörnyű sikoltozást.
Egy másodpercig úgy tűnt neki, hogy mégis kigyúltak a to-
rony fényei. Utána nyerítést hallott a sötétben, s eszébe jutott a
vágta a dombokon át a Turtle Park felé, majd a toronyőrt látta
maga előtt, ahogyan a Metist kormányozza, s végül Peter
fényképei jutottak eszébe.
„Ki ez itt veled a toronynál?”
„Ez Ulysses Moore."
„Lehetséges volna?" – kérdezte magától Jason.
Kimászott a takaró alól. Csupasz lába fázott a hideg padlón,
de odament az ablakhoz, és az óceánt bámulta.
A világítótorony sötéten szunnyadt odalent.
A fényképezőgép mellett ott hevert az a néhány oldal is,
ami megmenekült Peter albumából. Az egyik képen Peter lát-
szott egy alacsony, kövérkés, hegyes szakállú férfi társaságá-
ban. Ő lehetett Black Vulkán.
A második fotó viszont a világítótoronynál készült
„Ki ez itt veled a toronynál?"
„Ez Ulysses Moore.”
Jason zajt hallott az ajtó felől. Lépések zaját Finom, halk lép-
tek közeledtek. Valaki a folyosón sétált.
A lépések pontosan az ő ajtaja előtt álltak meg.
Távolról hallatszott, ahogy hullámok verik a sziklát.
A szoba ajtaja kitárult.
 Előbb egy kéz, majd egy csupasz lábfej jelent meg az ajtó-
ban.
– Júlia!
– Jason! Hát te nem alszol?
A fiú mély lélegzetet vett.
– Nem.
– Nem tudok elaludni – vallotta be a lány, és leült testvére
agyara
– Én sem.
– Mit csináltál?
– Kifelé bámultam.
Jason is mellékuporodott. Bedugták a lábukat a meleg taka-
ró alá, és ledőltek egymás mellé az ágyra.
Jason még mindig a fotókat szorongatta a kezében.
Egy darabig csendben hevertek egymás mellett.
– Eláruljak valamit? – kérdezte később Júlia. – Rick megcsó-
kolt.
– Megcsókolt?
– De igazán. A számon.
Jason tátott szájjal bámult a nővérére.
– És te?
– Én úgy tettem, mintaki még nem tért magához,
Jason felnevetett:
– A mindenit... holnap megmondom neki.
– Meg ne próbáld! Oké?
– És milyen volt?
Júlia a tarkójára tette a kezét, és a hálószoba plafonját bá-
multa.
– Szép. – Majd kis szünet után azt kérdezte az öccsétől: –
Szerinted Peter megcsókolta valaha is Obliviát?
– Nem tudom, de gondolom, igen.
– Tehát tényleg szerette?
– Bevetette magát a lángok közé utána.
Jason egy képet forgatott a kezében.
 – Mi van nálad?
– Egy kép Peterről.
– Mutasd csak.
Egy fekete-fehér kép volt, rajta Peterrel és egy másik férfival
a Kilmore Cove-i világítótoronynál.
Jason torka teljesen kiszáradt.
– Júlia, emlékszel, mit mondott Peter? Hogy azon a képen
Ulysses Moore van...
Júlia szeme elkerekedett.
– Tényleg ezt mondta – suttogta a lány, és az öccsére bá-
mult. – Én is hallottam. De hát, Jason... ez meg hogy lehet?
– Nem tudom. En is ezen töprengek. De... lehet, hogy meg-
változtatta a nevét.
Peter társaságában ugyanis Leonard Minaxo mosolygott a
fényképen.

– FOLYTATJUK –
 Az olvasónak

Ez az utolsó e-mail, amit Pierdomenico Baccalarió-

tól küldött, mielőtt Kilmore Cove keresésére indult.

Feladó: Pierdomenico Baccalario

Tárgy: Ötödik füzet
Dátum: 2006. február 4. 16:24:01.
Címzett: A Gőzhajó szerkesztősége
► 1 melléklet, 241 kb

Hahó, megint én vagyok!

Remélem ez az üzenet megérkezik gond nélkül hozzátok,
mert nem fogom tudni újraküldeni. Most megyek Kilmore
Cove-ba. Ezúttal gyalog...
Jó volna viszont, ha előtte elolvasnátok ezt a részletet
Ulysses Moore
ötödik füzetéből, amelyet éppen most fordítottam le:

– A sínek a homályba vesztek, s eltűntek az alagút fekete bejáratá-

ban.
Jason, Júlia és Rick bizonytalanul megállt, mivel nem tudták el-
dönteni, továbbmenjenek-e. Úgy érezték, mintha csak egy kitátott,
hatalmas száj előtt állnának, amelyet gyomok és a szélben lengedező
kúszónövények
– szegélyeznek.
 – Azt mondjátok, hogy odabent van, tehát... – mondta halkan
Jason.
– Nem lehet máshol – felelt rá Rick.
– Már ha létezik egyáltalán – pontosított Júlia, aki összerezzent a
könyökéhez érő növényektől.
Jason a sínek fölé hajolt, hogy felgyújtsa a petróleumlámpát, ame-
lyet az imént talált. Sokáig szenvedett az öngyújtóval és a kanóccal,
de végül
– csak fekete, émelyítő szagú füstfelhőt-sikerűit előcsalnia a lám-
pából.
– Nem tudtál volna magaddal hozni egy elemlámpát? – szólt rá a
nővére. Jason morgott valamit, és tovább ügyködött.
Nagy nehezen sikerült a füstfelhőt átváltoztatnia apró, pirosas
fényforrássá.
– Na, meg is vagyunk – kiáltotta büszkén.
Átlépett a síneken, és elsőként hatolt be a sötétbe.
Júlia és Rick követték, meresztgetve a szemüket, hogy valamit ki-
vegyenek a homályban.
– Látsz valamit, Jason? – kérdezte Júlia néhány lépés után.
– Csak köveket és a síneket.
– Milyen hosszú lehet? – folytatta a lány.
– Nem tudjuk – válaszolta Rick. – Csupán annyit tudunk, hogy a
hegy túloldalán mérnem lyukadnak ki a sínek, azaz...
Ám nem folytatta a mondatot.
Jason felemelte a lámpást.
– A mindenit... dünnyögte. – Látjátok ti is?
Júlia Rick felé fordult hirtelen.
– Tényleg ott van! Igazad volt!
Rick elmosolyodott, kezét Júlia kezére tette, és mereven nézett
maga elé a sínekre, ahol Black Vulkán elveszett mozdonya kissé por-
ral borítva bár, de ott villogott feketén.
Hihetetlen, nem? Most rohanok, de hamarosan újra hírt
adok magamról. Pierdomenico
Ui.: Mellékelek egy fotót is, amit az ötödik füzetben találtam