A

fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Ulysses Moore: La Città Nascosta

EDIZIONI PIEMME Spa, 2008
Via Tiziano 32 - 20145 Milano
www.edizpiemme.it

Copyright © EDIZIONI PIEMME Spa, 2008

International Rights © Atlantyca S.p.A. - Italy
Hungarian translation © Köhler Ágnes, Falvay Dávid, 2009
 Minden jog fenntartva.
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben
tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes
megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és
tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Borítóterv és illusztrációk: Iacopo Bruno Fordítás és a szöveg átültetése:

Pierdomenico Baccalario
Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2009
7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.
Telefon: (72) 777-000
e-mail: info@alexandra.hu
www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Szabó Lea

A kiadványt Hársfai László tördelte
Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen Felelős vezető Bördős János
igazgató
Megjelent 18,7 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 297 078 3

Ulysses Moore
A titkos város
 Ezt a könyvet édesanyámnak ajánlom.
Ő kezdte el.
NB. Morice Moreau naplóbejegyzéseit Gianni Gudalupi és Alberto Manguel
Fantasztikus helyek kézikönyve (Rizzoli, 1982) című műve ihlette.
1. fejezet
A VELENCEI MACSKA
Anita lábujjhegyen ágaskodott a kertben.
— Miculi? Hol vagy, Miculi?
Száját kissé eltátva várt, figyelt, hogy a legkisebb neszt is meghallja.
A kőkút felé fordult. Valami nyafogás? Nyöszörgés? Levélzörrenés?
Megnézte. De semmi.
Macskáját a kút mögött sem találta.
A lány a hajába túrt, és a copfjáról lehúzta a hajgumit. Hosszú, sötét,
szögegyenes haja a vállára omlott. Maga sem tudta, hogy haragjában vagy az
aggodalomtól harapdálja-e az ajkát. Későre járt. A júniusi égbolt cukrozott
narancshéj színben borult fölé. A lagúna felől pimasz szél fújt az épphogy
virágba borult lilaakácok közé, édes illatot árasztva mindenfelé.
— Miculi? — próbálkozott még egyszer, bár tudta, hogy hiába keresi a
macskát odakint. Bizonyára felmászott valamelyik lilaakáccal körbe-futtatott
ágra, végigegyensúlyozott a lugas kovácsoltvas kerítésén, és mint már annyiszor,
átugrott házuk kis kertjének kőfalán. És mindez tőle karnyújtásnyira történt, míg
ő a kerti asztalnál tanult délután.
„Az ördögbe is.”
A szél, akárcsak egy régi legyezőt, úgy forgatta a történelemkönyv lapjait.
„Az ördögbe is” — gondolta megint. Mikor is látta utoljára?
Az előbb.
„De mennyivel ezelőtt?” — tűnődött, miközben hajgumiját az ujjai körül
tekergette. Anitának sosem volt karórája. Időérzéke mindig kizáró-
lag vizuális volt. Amikor a nap a lagúna alá hanyatlott, és megvilágította a
Mestre és Chioggia felé igyekvő vaporettók között a vizet, akkor a dé-
lután a végéhez közeledett.
A lagúna felett, hangos szárnysuhogással, gyors röptű galambraj szelte át az
eget.
Ez is a küszöbönálló naplementét jelezte. A lány számára pedig ez intő jel
volt. Nem maradt vesztegetni való ideje.
Felkapta, és gyors mozdulattal a hátizsákjába hajította a könyvét, a füzetét és a
tollát, majd átviharzott az ósdi ház hosszú és szűk udvarán.
Régi, háromemeletes épület magasodott fölötte, málladozó falakkal, keskeny,
hosszú, boltíves ablakokkal. A tető alatti mély, fekete nyílásokból vasrudak
álltak ki a restauráláshoz.
 Áthaladt a ház előtti kiskapun, majd rátámaszkodott az első emeletre vezető
szűk lépcső korlátjára, és fülelt. A távolból édesanyja kisrádió-
ját hallotta, amely szokás szerint komolyzenei adóra volt beállítva. Valamelyik
híres darab hegedűszólama úgy siklott fel s alá a kőlépcsőzeten, mint egy
kísértet, s melankolikusan visszhangzott mindenhonnan.
A lépcsőház falát freskók borították: sötét képek, árnyékba vesző ember-
és állatalakokkal. Három emelettel feljebb a mennyezet fénylő aranyszínben
tündökölt, rajta nagy sötét repedés futott végig.
Az örökké képzelgő Anita számára ez a repedés egy fa gyökere volt.
— Az idő és az elmúlás fája, mely ürességgel és csenddel táplálko-zik —
mormolta, miközben végigkövette a repedés szakadozó útját, egé-
szen a sötét nyílásig, amiben végül eltűnt. A nyílásban pedig, úgy vélte, apró,
ezüstszínű falevelek csillognak.
Nem volt mit tenni: amióta az eszét tudta, ő már csak ilyen volt.
Különlegesnek látta a dolgokat.
Akkor is, ha mások gyakran mondták neki, hogy téved. Meg hogy bizonyos
dolgok nincsenek.
De azon az estén a macskája tényleg nem volt sehol.
Az alsó lépcsőfokra térdelt, és újra hívni kezdte: — Miculi?
Csak a hegedűk feleltek a rádióból, meg kintről egy távoli hang. A régi
fogadóból. Vagy a csatornák felől.
Anita elindult felfelé, kettesével szedve a fokokat. Fejét elfordította a festett
arcokról, s szorosan a korlátba kapaszkodott. Egyszer azt képzelte, hogy azok a
falba bújt alakok elrabolják, vagy megragadják a ruhá-
ja szélét. És azóta nem tudott szabadulni ettől a gondolattól. Gyorsan szaladt,
a lélegzetét is visszafojtva ért a második emeletre, ahol átugrált a padlóra
helyezett fémállványokon. A fenti szobákat, egészen a padlá-
sig, állványzatok foglalták el.
Anita anyukája ott volt fenn, épp a tető alatt. Festéktől és krétapor-tól
maszatos munkaruhában. Szőke haját műanyag sisak védte, s óriási sárga
védőszemüvegében leginkább egy ronda bogárra emlékeztetett.
A nő restaurátor volt. Pár hete kapta új megbízatását, hogy restaurálja ezt a
festményekkel teli régi házat. Türelmesen dolgozott, egyik faltól a másikig
haladt, késekkel, vésőkkel és desztillált vízzel átitatott vat-tapamacsokkal
felszerelkezve. Kaparta, vakarta, tisztította a falakat, s lassan újra napvilágra
varázsolta a freskókat. Legalább egy évbe telik, míg rendbe hozza az egész
házat.
Anita pedig addig vele marad.
A lány örült, hogy Velencébe költöztek, nagyon szerette az öreg házban
tanulással töltött délutánokat. A ház nem volt az övék, de anyukája munkájának
köszönhetően Anita kicsit szinte már… a család otthonának tekintette.
— Anyu! — kiáltotta, amikor belépett. — Nem láttad Miculit?
Édesanyja az állványzat legfelső szintjén egyensúlyozott, és nem hallotta a
kérdést. Teljesen elmerült a munkájában, és átadta magát a rá-
dióból érkező muzsikának.
Anita még egy próbát tett, aztán úgy döntött, inkább annyiban hagyja a dolgot,
és egymaga indul a macska keresésére. Hátizsákját feltűnő helyre, az ajtó mellé
tette, így édesanyja tudni fogja, hogy elment.
Leszáguldott a lépcsőn, visszament a kertbe, aztán a kapu felé vette az irányt.
Nem sokkal később végre kiléphetett az aranyló velencei napsü-
tésbe.
A festmények miatt a velenceiek csak Ca’ degli Sgorbinak, vagyis Pacák
házának hívták az öreg épületet. Dorsoduróban, a város legdélibb negyedében
állt, ott, ahol a velenceiek szerint már csak helybéliek éltek.
Anita nem volt velencei. Néhány hónapja érkezett a vizek varázslatos
városába. Bloom volt a vezetékneve. Anita Bloom: tizenkét éves, egy olasz
restaurátornő és egy angol bankár egyetlen, boldog gyermeke.
Apukája Londonban várt arra, hogy utánuk jöhessen. Még akkor is, ha —
ahogy sokszor mondogatta — egy banki alkalmazottat Londonból Velencébe
helyezni sosem tartozott a világ legtermészetesebb dolgai kö-
zé.
— Velence tetszeni fog neked, meglásd! — így búcsúzott apa a lá-
nyától, amikor Anita útnak indult édesanyjával. — És most menj gyorsan, ne
sírj! Ha pedig hiányozna London, ne felejtsd el: minden órában indul repülőgép!
„Így is van” — gondolta Anita, miközben végigszaladt a városne-gyed utcáin,
hogy megkeresse a macskáját. Csakhogy London egy csep-pet sem hiányzott
neki. És nem ő, hanem az apukája szállt repülőre, hogy meglátogassa családját.
A lány minden kis szegletet felkutatott, benézett minden kapualjba, a
kúszónövények közé, a tetők fölé, a görbe kémények mögé. Megkérdezte a
járókelőket, hogy nem láttak-e véletlenül errefelé egy feketefehér macskát,
amelyiknek folt van a szeme körül. De Miculival senki sem találkozott.
Ahogy Anita egyre távolabb került a Ca’ degli Sgorbitól, lassan elnyelte a
város vizekkel és fényekkel teli labirintusa. A nap tüzes fénnyel izzott a csipkés
háztetők girbegurba peremén, és aranyszínűre festette az épületek homlokzatát.
— Miculi! — hívta újra a macskát, s a Campo San Trovasón kötött ki.
Velencében a tereket „campónak” hívják, az utcákat pedig „callénak”
vagy „fondamentának”. A Campo San Trovaso furcsán kihaltnak tűnt.
Egy árva lélek sem járt a fehér téren, melyet a fák, a nagy templom szür-ke
árnyéka és a kövezeten keresztülcikázó fénynyalábok borítottak.
Egyedül Anita volt ott, és az eltűnt macskáját kereste.
Megállt egy pillanatra. A rejtélyes csend, amely a világ bármely má-
sik városában elképzelhetetlen lett volna, gondolkodásra késztette.
Anita pedig szeretett gondolkodni.
Szerette, amikor egy gondolat hirtelen magával ragadja, és repíti, sebesen
viszi, akármerre, ahová csak akarja, míg hirtelen rá nem döbben, hogy mivel is
foglalatoskodott korábban.
Hát persze, meg kell találnia a macskát.
Mégpedig azonnal.
Körülnézett: velencei otthona a tőle balra lévő utcában, néhány háznyira volt.
A templom túloldalánál majdnem ellátott a lilaakácos lu-gasig. Tehát… ha
Miculi valóban végigment a falon, és úgy szökött inog, akkor könnyen
felkapaszkodhatott annak a kis sárga háznak az ereszén, keresztülmehetett a régi
kolostor tetején, és onnan a földre ugorhatott…
„Az igazat megvallva bárhol lehet” — látta be végül Anita.
Megint tekergetni kezdte a hajgumiját az ujjai körül.
„A macskák ragaszkodnak a szokásaikhoz!” — jutott eszébe.
Vagyis van még egy lehetőség. Létezik egy hely, nem messze innen, ahol
érdemes az összes többi előtt megnéznie.
A San Trovaso műhelyben. A város utolsó és egyetlen zugában, ahol még
gondolákat készítettek.
Három hete Miculi a kikötőben bújt meg, a hajók között. Ijedten gubbasztott
egy gondola alján.
Anita önkéntelenül elmosolyodott.
„Ez az! — gondolta. — Tuti megint oda ment vissza.”

A San Trovaso műhely parányi faház volt, mintha egyenesen az Al-pokból

pottyant volna le a tengerpartra. Csak három gondola várakozott a műhelyben,
faállványon. Későre járt, úgy tűnt, a régi raktárban sincs már senki.
Anita a kapunak támaszkodott, és a rácsokon keresztül kémlelte a helyet.
Egyszer csak lépéseket hallott a ház felől.
— Bocsánat! — kiáltotta, miközben lábujjhegyen ágaskodott. — Legyen
szíves!
A gondolaépítő mester, egy hórihorgas, görbe férfi dugta ki fejét a faházból.
Anita megkérdezte tőle, hogy nem látott-e errefelé véletlenül egy macskát.
— Nem bizony! — felelte a férfi erőteljes velencei akcentussal. Azután
levette a kalapját, és még mordult egyet: — De kérdezd csak meg Vicentinéket, a
89-ben. És reménykedj, hogy ők sem látták!
 Anita megköszönte, és sietve odébbállt. Ismerte Vicentinéket a 89-ből, és
nagyon jól tudta, hogy egyáltalán nem igaz, hogy macskát esznek, tehát nem is
kapta fel a vizet.
Akárhogy is, a macskáját mintha elnyelte volna a föld.
Hova az ördögbe bújhatott? Már mindent tűvé tett érte. De semmi.
Sehol egy macska. Semmi nyávogás. Segítséget kell kérnie valakitől!
Elszaladt a 173-as számig, mely a 14-estől balra, a 78-astól pedig jobbra volt.
Ez teljesen természetes így. Velencében a házszámok rejté-
lyes sorrendben követték egymást, valami titkos kód szerint, amit csak a
postások ismerhettek.
Amikor odaért a 173-as számú ház elé, felnézett, és néhány lépést hátrált. A
második emeleti, világos kövekkel szegélyezett ablak nyitva volt. A mellette
lévő erkélyről büdöskék csüngtek alá, szúrós illatukkal a szúnyogokat is elűzték.
Mivel a kapu mellett hiába is keresett volna csengőt, Anita tölcsért formált a
tenyeréből, és felkiabált:
— Tommi!
A bentről érkező zajok után rövid idő múlva egy barna hajú, nagy szemű fiú
jelent meg az ablakban.
— Anita! — kiáltotta. — Várj, lejövök, és beengedlek.
— Nem mehetek fel! Miculit keresem!
— Már megint?
Anita mérgesen legyintett.
— Igen, már megint! Tudsz segíteni vagy nem?
Tommi megmarkolta az ablakpárkányt, és kikerekedett szemmel mondta:
— Még jó, hogy tudok! Rögtön jövök!
És így is tett. Anita az utcáról gyakorlatilag a fiú minden mozdulatát
követhette, elég volt, ha csak a zajokat hallgatta lentről.
Tommi most fénysebességgel átöltözik, ebben a pillanatban nekiüt-közik az
asztalnak, és felborít egy könyvtornyot, most kimegy a szobá-
ból, keresztülszáguld a folyóson, aztán a meredek lépcsőn levágtat a
konyhába.
A lány hallotta, amint Tommi kitalál valami ürügyet a szüleinek, amiéit el kell
mennie, majd küszködik a bejárati ajtóval, és néhány hiá-
bavaló kísérlet után végül, mint egy harcra kész katona, kilendül az ut-cára.
— Most meg mikor tűnt el? — kérdezte, miközben másik karjával is belebújt
a pulóverébe, amit végre rávett gyűrött ingére.
— Nem tudom pontosan. Úgy egy-két órája. De lehet, hogy három is van már.
— Világos.
Tommi benyúlt a nadrágzsebébe, és sorban kihúzott belőle: egy iránytűt;
stopperórát; egy pár horgot, zsinórral együtt; egy doboz víz alatt is meggyulladó
gyufát; svájci bicskát és egy vaníliás keksszel teli pléhdobozt.
— Tudod, mit fogunk csinálni? — kérdezte, és odanyújtotta Anitá-
nak a kekszet. — A torkosságát kihasználva fogjuk lépre csalni.
— Szerinted már megint elbújt valahová?
Tommi bólintott.
— Biztos vagyok benne. De, ahogy a nagyi mondaná, egyetlen macska sem
tud ellenállni a vaníliás sütinek.

Sietve keresztülmentek a hosszúkás árnyaival egyre kísértetiesebbé váló San

Trovaso téren. Anita még néhányszor szólongatta Miculit, Tommi pedig az
ellenállhatatlanul illatozó kekszet rázogatta a levegő-
ben. Szétmorzsolt pár darabot, maga mögé szórta, és ezzel a módszerrel
sikerült is négy macskát odaédesgetnie.
De egyikük sem volt Miculi.
Miközben a Ca’ degli Sgorbihoz közeledtek, minden egyes ház mellé
morzsákat szórtak, a csatornát átszelő hídra és végig a kikötő lépcsői-re is.
De semmi sem történt.
— Hülye egy macska! — fakadt ki Tommi, és a levegőbe hajította az utolsó
sütidarabot is. Majd a ház elé érve szokása szerint megállt. Úgy tűnt, mint aki a
homlokzatot tanulmányozza, mintha a téglafal málladozó vakolata
partszakaszokat, szigeteket és felfedezésre váró titkos kin-cseket ábrázoló
kalóztérkép volna.
Kívülről igencsak méltóságteljes benyomást keltett a Ca’ degli Sgorbi. Egy
emelettel magasabb volt a mellette álló házaknál. Márvány arabeszkkel díszített
meredek tetejét hatalmas padlásablak szelte ketté.
Hat kéménye volt, egytől egyig ferdék. Az ablakok zárva voltak és a bejáratot
két nagy, szőlőindaszerűen egymásba fonódó „M” betű vette közre.
— Gyerünk, Tommi — biztatta Anita —, nézzük meg a házban!
— Anyukád itthon van?
— Gondolom, igen. — Anita kinyitotta a csikorgó kaput, és várta, hogy
barátja végre kövesse. — Megtudhatnám, mi bajod? — kérdezte.
— Nagyon jól tudod — felelte Tommi. — Ennek a háznak… nincs túl jó híre.
— Jaj, ne már! — grimaszolt Anita.
Sietve keresztülhaladtak a lépcsőházon, és a szűk belső udvarra értek. Tommi
ijedt pillantásokat vetett a falakat díszítő freskókra.
— Nem felejtenéd el végre a babonáidat?
— Ez nem babona. Értsd meg, hogy ez a Ca’ degli Sgorbi, és…
— Az anyukám szerint Morice Moreau Háznak is nevezik — szakí-
 totta félbe Anita.
Tommi megvonta a vállát.
— A velenceiek csak Ca’ degli Sgorbinak hívják — folytatta, miközben a
falakat díszítő rajzokra mutatott — mindazon csúfságok, pacák és
ákombákomok miatt, amiket az az őrült a falakra festett.
— Művész volt — helyesbített Anita. — Nagy francia festő és illusztrátor.
Anyukám azt mondta, hogy hét évébe telt, amíg kifestette az egész házat.
— Na igen, aztán meg felakasztotta magát.
— Tommi!
— Ez az igazság.
— Nem igaz! — fakadt ki Anita. — Végelgyengülésben halt meg.
— És akkor ki gyújtotta fel a műtermét a legfelső emeleten?
A lány elhallgatott, és a ház homlokzatát figyelte. A téglafal az évek során a
nedvesség miatt felpúposodott, és hatalmas hasként domboro-dott egészen a
padlásablakig. Az aranyozott, repedezett mennyezet feletti padláson volt a
műterem. Fent még látszott egy nagy sötét folt, egy mindent elfedő füstszakáll.
Valóban volt egy tűz, amely a ház egy részét elpusztította. De ki tudja, hány
évvel ezelőtt.
És ki tudja, miért.
„Nem akasztotta fel magát” — gondolta Anita.
Tommi közelebb lépett hozzá, és a fülébe súgta: — Azért egy kicsit félelmetes
ez a ház…
— Igen, egy kicsit az — ismerte be a lány.
Tommi felmutatott a megégett tetőre.
— Jártál már odafönt, a legfelső emeleten?
Anita megrázta a fejét.
— Anyukám szerint veszélyes. Öreg gerendák tartják, amik lesza-kadhatnak.
Előbb rendbe kéne hozatni.
— Ja — nyugtázta tömören Tommi.
Néhány pillanatra elgondolkoztak.
Majd Tommi előhúzott a zsebéből még egy kekszet.
— Igaz is, Miculi — mosolyodott el Anita.
És nekiláttak újra a keresésnek.

Ellenőrizték a kert összes szegletét, majd Tommi felmászott a lilaakácos falra,

hogy megnézze, hátha a macska csak bennragadt a szom-
széd udvarban.
— Mit látsz? — kérdezte lentről Anita.
Tommi a fal tetején gubbasztva ide-oda forgatta a fejét.
 — Nézd meg te — javasolta a lánynak, és felé nyújtotta a kezét, hogy segítsen
neki felkapaszkodni.
Anita megragadta Tommi karját, egyik lábát nekitámasztotta a fal-nak, majd a
másikkal lépett egyet felfelé, és a fiú mellé huppant.
Virágzó fák, teraszok, keskeny és magas házak, falak, épületek, te-tők,
árkádok útvesztője fogadta. A labirintusba vezető számtalan bejárat megannyi
kijárattal.
— Érted már, hogy mi a gáz?
— Bármerre elmehetett innen — sziszegte Anita, mint akinek elszállt minden
bátorsága.
— Vissza fog jönni, ne félj.
— Azt mondod?
— Persze. Meg aztán, itt legalább nem kerülhet veszélybe. Nem ütheti el az
autó.
Tommi egy vaníliás kekszet hagyott a fal tetején, majd a lugas rácsa-iba
kapaszkodva leereszkedtek a földre.
Remélem, nem esett a kútba… — aggódott Anita.
Az ki van zárva — vágta rá Tommi.
De azért mindenesetre elmentek megnézni. A kút kávája csaknem olyan
magas volt, mint ők, világos kőből épült, és a tetejét vasrács fedte.
Tommi számtalan zsebe közül az egyikből elemlámpát vett elő, és a rácsok
közé világított.
A kútban csak szemét volt, amit az évek során dobtak bele, amikor a ház
lakatlan volt.
— Látod?
Anita bólintott.
Elindultak befelé a házba.
A lány felfelé vette az irányt, de Tommi nem ment utána.
— Lehet, hogy ott bujkál az emeleten!
— Anyukád nem engedi, hogy én felmenjek.
— Tommi, anyukám senkinek sem engedi meg, hogy felmenjen.
Dolgozik, és nem szereti, ha hozzányúlnak a dolgaihoz.
— Hát ez az… — a fiú végigsimította a haját —, vagyis jobb, ha én inkább
lent maradok.
Anita visszament hozzá.
— Valld be az igazat. Ez csak kifogás.
Tommi a fal furcsa rajzaira nézett. Egyszemű szörny, talán Polüp-hémosz, egy
polip karjai, tengerszirtek görgő kőzátonyai, amelyek el-süllyesztettek egy
hajót…
 Megrázta a fejét.
— Lehet, hogy kifogás… — vallotta be —, de azt mondják, furcsa dolgok
történtek ebben a házban…
Fémes zörej hallatszott a felső szintről. Majd ismét ugyanaz a zaj.
— Csak nem azt akarod mondani, hogy félsz?
— Ugyan már, dehogy félek. Csak … — Tommi hirtelen elhallgatott és
kimeresztette a szemét. A lépcső tetején, épp Anita mögött, egy fehér alak állt,
hatalmas sárga szemekkel.
— Vigyázz! — kiáltotta barátnőjének a fiú, és egyet hátralépett.
A lány és a sárgaszemű kísértet is mozdulatlanná dermedt. Aztán Anita
anyukája levette a védőszemüvegét, és elkiáltotta magát: — Én vagyok az,
Tommi! Elég volt a munkából… mára befejeztem!
Kiszabadította a haját a sapka alól, és a munkaköpenyét is kigom-bolta. Végül
lehúzta a kezéről a kesztyűt, és a földre dobta.
— Ööö… csókolom! — motyogta Tommi, amikor a nő elhaladt mellette.
— Miben sántikáltok ti ketten itt? — kérdezte, és megsimogatta lá-
nya fejét.
— Miculit keressük — felelte Anita.
— Már megint, az a macska! — mérgelődött az édesanyja. — Szóval már
megint elbújt?
— Úgy néz ki.
— Egy biztos: nem rabolták el — viccelődött. — Akárhol is van…
majd holnap megkeressük.
— De…
— Ó, nem, Anita — sóhajtott fel az anyukája. — Ma este nem lesz macska
vadászat. Egész nap fent dolgoztam az állványokon. Fáradt vagyok, piszkos, és
csak arra vágyom, hogy lezuhanyozzam és bekapjak valamit. — Anita szomorú
tekintettel bámult a felfelé vezető lépcsőre. — Vissza fog jönni, ne félj! —
biztatta anyukája.
— Tommi is ugyanezt mondta.
— És igaza is van. Holnap délután, amikor majd kijössz ide leckét írni, ott fog
várni rád a kertben.
Anita Tommi tekintetében keresett vigaszt, de egyetlen velencei barátja
túlságosan is zavarban volt, amiért anyukáját kísértetnek nézte, és most
lehorgasztott fej el várta, hogy minél előbb véget érjen ez a beszélgetés.
2. fejezet
Az AKASZTOTT EMBER REJTÉLYE
Mindhárman kiléptek az utcára, és becsukták maguk mögött a Morice Moreau
Ház ajtaját. Erős szél kerekedett a lagúna felől, amely magával hozta a
Giudecca-sziget illatait, és elhullajtott füzetlapokat táncoltatatott az úton.
Tommi két lépéssel leelőzte barátnőjét és Mrs. Bloomot. Boldog volt, hogy
épségben kijutott a félelmetes házból.
Anita viszont nem látta félelmetesnek otthonát. Az ő szemében in-kább
határozott egyéniségű hely volt: a hat kémény hat kócos hajfürt, az erkély
mosolygó száj, a bejárati ajtó mellett a két pince pedig szemtelen orca.
— Tommi azt mondta, hogy a ház régi tulajdonosa felakasztotta magát a
padláson — bökte ki kertelés nélkül.
— De Anita! — tiltakozott a fiú, aki szégyenében megint elvörösö-
dött. — Nem is igaz!
— De, azt mondtad! — Anita megvárta, míg anyukája az utolsó lakatot is
összekattintotta a bejárati ajtó láncán, majd megkérdezte, hogy mindez igaz-e.
— Nem, egyáltalán nem igaz. Micsoda badarság! — nevetett a nő, miközben
elindultak. — Ki mondta ezt neked, Tommi?
— Hiszen mindenki tudja.
Anita nem hagyta annyiban a dolgot.
— Szóval nem akasztotta fel magát?
A restaurátornő a fejét ingatta.
— Ugyan már! Morice Moreau végelgyengülésben halt meg, a saját házában
töltötte öreg napjait, épp úgy, ahogy mindig is akarta. — Meg-
állt, és felmutatott a fehér padlásablakra. — Ott halt meg fent, a műtermében,
miután megivott egy csésze forró teát. Azt mondják, hogy az utolsó szavai így
hangzottak: „Túl sok szépséget láttam”.
— Tommi szerint ez a ház szerencsétlenséget hoz.
— Anita! — a fiú megint hevesen tiltakozott. Nem volt hozzászokva ahhoz,
hogy egy felnőttel ilyen őszintén lehessen beszélgetni. Elég volt csak a saját
anyjára gondolnia, Vele ez teljes képtelenség lett volna.
— Tényleg azt mondtad? — kérdezte a nő.
— Dehogyis, Bloom néni — igyekezett védekezni. — Csak Dorsoduróban…
úgy értem, mielőtt maguk ideérkeztek volna, mindig mindenki azt mondta, hogy
ne menjünk a Sgorbiba játszani.
— Na és ti… — tapogatózott a nő —, le merem fogadni, hogy mindig ott
kötöttetek ki.
— Hát, nagyjából — ismerte be Tommi, és tenyerével végigsimította barna
haját. — Volt egy amolyan… bátorságpróba-szerűség. Be kellett dobnunk a Ca’
degli Sgorbi kertjébe a labdát, és érte menni. De úgy, hogy … tehát hogy a
majom ne… — A fiú itt elakadt.
— Miféle majom?
— Szóval… tehát mi azt hittük, hogy… lakik ott egy… majom.
Ezúttal Anita nevette el magát.
— Egy majom? Velencében? Hát ez nagyon vicces!
— Viszont igaz — vágott közbe az anyukája.
Tommi kimeresztette a szemét.
— Morice Moreau-nak tényleg volt egy majma, amikor ideköltözött —
mondta. — Egy gibraltári majom, és annyira szerette, hogy meg is festette.
— Tényleg? — hitetlenkedett Anita. — És hová?
— Pontosan azokra a freskókra, amelyeket most tisztítok. De ez még semmi.
Amikor a férfi a karosszékében meghalt, a majom értesítette a szomszédokat…
— Micsoda sztori… — motyogta Tommi.
— És aztán mi lett a majommal? — kérdezte Anita.
Bloomné megvonta a vállát.
— Ki tudja? Egyesek szerint egyedül maradt, és éppen miatta ütött ki a tűz,
amiben a legfelső szint félig leégett.
— Te jó ég! — kiáltott fel Anita, majd hirtelen megtorpant. — A há-
tizsákom! — Anyjára nézett, de látta, hogy nála hiába keresné.
— Tehát akkor igaz, hogy volt tűz? — kérdezte Tommi, ismét felvil-
lanyozódva.
— Hogyne. És csak a szerencsén múlt, hogy… — Ekkor valaki rán-gatni
kezdte a karját. — Mi az, Anita?
— Légyszi, add ide a kulcsokat! Fent maradt az iskolatáskám.
— És miért kell az most neked?
— Benne van a holnapi leckém.
Mindhárman megfordultak. Az egymás hegyén-hátán kúszó apró házak
seregét már szürke homály borította. Az ég lila színű volt, a horizonton
megjelentek az éjszaka első árnyai. A dagadó hold fehér cikke-lyének fénye is
kezdett feltűnni.
— Hazamegyek érte, kicsim — sóhajtott fel Bloomné.
— Nem, majd én visszamegyek érte.
— Nem tudod kinyitni a lakatokat.
— Dehogyisnem.
— Ugye megbízhatok benned?!
 Anita kinyújtotta a kezét, és bólintott.
— Rohanok. Előbb fogok hazaérni, mint te.
A kulcsok Bloomné zsebéből lánya tenyerébe csúsztak.
— Vigyázz a lépcsőn. Nincs villany.
Anita Tommira sandított, aki alig észrevehetően nemet intett a fejé-
vel.
A lány elbúcsúzott tőle, majd egyedül ment vissza a Ca’ degli Sgorbihoz.
Egyszer sem fordult hátra.
Amikor a lakatok kinyitásához a kulcsok között keresgélt, észrevette, hogy
összeszorul a torka, és a szíve is gyorsabban ver. De nem a fu-tástól. Ellentétes
érzelmek furcsa egyvelege volt ez, a félelmet is beleértve. Érezte, hogy valami
fontos dolog fog történni. Valami, amiről még nem tud.
De amit a ház nagyon is jól ismer.

A lakatot könnyen kinyitotta, és az ajtó hang nélkül kinyílt.

Anita belesimult a lépcsőház hideg árnyékába. Anyja kisrádiója nélkül a
Morice Moreau Ház nagyobbnak tűnt. Mintha az éjszaka megnövesztette volna.
Az előszoba ablakán keresztül hirtelen felsejlett a kút. Félelmetes gondolatok
kavarogtak a fejében, melyeknek sehogy sem tudott ellenállni. Végül valahogy
mégis sikerült elűznie őket.
„Butaság” — gondolta, és nem foglalkozott vele többet. Elindult a lépcsőn
fölfelé.
A lépcsőház szűk volt, a lépcsőfokok pedig túl alacsonyak ahhoz, hogy
egyesével lépkedjen rajtuk. Ahhoz viszont túl nagyok, hogy kettesével szedje
őket. Csak ügyetlen léptekkel tudott haladni. Anita elhatá-
rozta, hogy rá se néz a festett arcokra, sem az óriási kígyókra, amelyek mintha
rátekeredtek volna az első emeleti ablakokra. Persze nem igazi kígyók voltak,
hanem mitológiai alakok. Anyukájától tudta. A Szirének.
Szkülla és Kharübdisz. Az argonauták utazása. Athéné szent tölgye, amely
tudott beszélni.
„Jó, jó, majd máskor.”
Anita szélsebesen elhagyta az első emeletet, a zárt szobákat, és lé-
legzet-visszafojtva, egy szempillantás alatt felszaladt a másodikra, ahol az
állványok voltak.
Az első emelet meglehetősen alacsony volt, a másodiknak viszont nagyon
magas volt a mennyezete, legalább három és fél méteres. Anyukája az
állványokat a nagy szalonban állította fel, amelynek egyik ablaka a kertre nézett,
a másik meg a csatorna felőli erkélyre. Ez volt a ház legnagyobb szobája.
Anita hunyorgott, hogy legalább egy-két dolgot kivehessen a sötétben:
szerencsére a hátizsákja éppen ott volt, ahol hagyta, a szalon bejárati ajtaja
mellett.
Az állványzat olyan volt, akár egy vasóriás. Ecsetek, vízzel teli vöd-rök,
lapátok és gipszes dobozok hevertek mindenütt. De szinte semmit sem lehetett
élesen kivenni.
Anita fogta a hátizsákját, és elindult lefelé a lépcsőn.
Ám pár lépés után mintha valami neszt hallott volna.
Mintha…
De nem is.
Talán inkább…
Nyávogás?
— Miculi? — kérdezte vékony hangon.
Anita mozdulatlanul várt a második emeleti lépcsőfordulóban.
Hallgatózott. A francia festő háza csendben lélegzett, magába fogadva a nap
utolsó tüneményeit. A sötét redőnyök résein át fénynyalábok hatol-tak be. Ahogy
a falakra vetültek, mintha lassan életre keltették volna a festményeket.
A lány behunyta a szemét, és eldöntötte, hogy felhagy a képzelő-
déssel. A valóság sokkal egyszerűbb volt: egy múlt századi illusztrátor régi
házának második emeletén állt. Egy rég halott festő, aki…
Ekkor megint hallotta.
Újra az a zaj.
Kinyitotta a szemét, de eközben úgy érezte, mintha valami elsurrant volna a
lába előtt.
— Jaj! — kiáltotta. — Mi volt ez? — és kezét a szája elé kapta. — Csak nem
egy majom? A gibraltári majom?
De majmok nem voltak abban a házban. Már nem. Sok év telt el azóta.
Velence. Egy restaurálásra szoruló ház. Falain a számtalan csodá-
latos freskó.
Hosszúkás arcú, furcsa állatalakokat látott, karmokkal, amelyek egy fa ágába
kapaszkodnak, a fa gyökerei pedig a levegőben lógnak.
Reccs-reccs, mondta az öreg fa a feje fölött. Utána pedig, ehhez most már
semmi kétség nem fért, nyávogás következett. Anita felnézett oda, ahol a lépcső
a középen berepedt, aranyozott mennyezetihez ért.
Onnan jött a hang.
Reccs-reccs.
Apró lépések a fapadlózaton.
— Buta macska… — morogta a lány, és a szája szélét harapdálta. — Ezt nem
mondhatod komolyan… hogy felmentéi oda?!
Odafent volt a festő műterme. Ahol örök békére szenderült, miután megitta
utolsó csésze teáját. A leégett műterem. A padlásablak mögött, a ferde kémények
alatt.
Anyukája nemhiába figyelmeztette: tényleg nem volt világítás a Morice-
házban. Egy parányi fény sem.
Anita a korlátra tette a kezét, felmerészkedett az első lépcsőfokra, és felnézett
a magasba. Sötét volt, csak néhány aranyszínű fénysáv csillant fel erre-arra.
Reccs-reccs.
Egyre gyorsabban vert a szíve. Egyre erősebben.
A lány elindult felfelé.
Egyik lépcsőfok a másik után, keze végig a korláton. Csakis felfelé nézett,
még véletlenül sem pillantott le. Amikor majdnem a lépcső tetejére ért, a macska
harmadszorra is elnyávogta magát, és Anita szólni akart hozzá. De teljesen
kiszáradt a szája, így hangtalanul ért a lépcső-
fordulóba, ahonnan végre meglátta a ferde ajtót, amely a Ca’ degli Sgorbi
legmagasabban fekvő szobáját őrizte.
A rozoga ajtó mögül átszűrődött a nap egyik utolsó fénysugara, és pillanatra
megcsillantotta rajta a láncot a lakattal.
A macskának ott kellett lennie mögötte. Anita hallotta, amint a fapadlózaton
kapar.
Megállt, megnézte, hogy megvannak-e még a kulcsok.
Aztán továbbment.
Keze reszketett, szíve majd kiugrott a helyéről.
Az utolsó lépcsőfokok voltak a legnehezebbek. Ki tudja miért, szö-
get ütött fejében a gondolat, hogy talán mégsem Miculi kaparászik oda-
bent. És mint minden dolog, amin egyszer elkezdett töprengeni, ez sem akart
távozni.
Amikor az ajtó elé ért, hívogatni kezdte a macskát. Hangos nyávogás volt a
válasz.
Anita megnyugodott.
— Miculi! Hogy kerültél oda, mondd csak?!
Mintha egy feketefehér, fel-alá mozgó pamacsot látott volna az ajtó szűk résén
keresztül.
— Ne aggódj! — nyugtatgatta Anita. — Itt vagyok. Én vagyok az.
Mindjárt kiengedlek. Csak hadd keressem meg a jó kulcsot, és… már
megyünk is haza.
„Hát persze, haza” — gondolta magában. Nem nézett hátra, de most meg
olyan érzése támadt, mintha lett volna valami mögötte. Hallotta. A képek felől
jött. De nem fordult meg. A kulcsot kereste, és kipró-
bált egyet.
 Nem volt jó.
A következő sem.
És az azt követő sem.
Miculi most még hangosabban nyávogott. Anitának pedig csak nem sikerült
eltalálnia a jó kulcsot. És megint hallotta a kacarászó hangot a háta mögött.
— A fenébe! — kiáltotta dühösen.
Belerúgott az ajtóba, ami hatalmasat szólt. Hosszan visszhangzott az egész
lépcsőház.
Anita mély levegőt vett. Odabent Miculi elhallgatott. A halvány fény eltűnt az
ajtó körül. Teljesen sötét lett.
A lány befogta a fülét. Nem fordult hátra, saját tenyere alatt hallotta az üres
dübörgést.
Amikor megnyugodott végre, hallotta, hogy jön valaki a lépcsőn.
Most nem képzelődött.
De nem ám!
Ezek igazi lépések voltak. Anita ereiben megfagyott a vér. Valaki jön felfelé!
Ki az ördög lehet az?
Próbálta féken tartani fantáziáját, homlokát az ajtónak támasztotta, és
csendben várta, hogy a lépések elhallgassanak.
De csak egyre közeledtek. Lépések. És megint csak lépések.
Nem akarnak abbamaradni.
Megfordult. Nem volt ott senki. A korláthoz ment, lenézett.
Egy árnyék jött felfelé, majd végre felismerte a barátját, és hatalmasat
sóhajtott.
— Tommi!
— Anita! — volt a válasz. — Mi van? Mi volt az a zaj?
„Az ajtó” — gondolta a lány. Aztán megint becsukta a szemét. Csak Tommi
volt az, egyetlen velencei barátja. Nem kísértet, nem hajdanvolt lovag vagy
régmúlt idők utazója. Még csak nem is a majom. Csak Tommi, aki itt liheg az
utolsó lépcsőfordulóban.
— Te meg mit keresel itt? — kérdezte.
— Nem jöttél. Gondoltam megnézem, mi van veled.
— Itt van mögötte.
— Mi van itt mögötte?
— Miculi. Hallottam a nyávogását.
Tommi kettesével szedte az utolsó lépcsőfokokat.
— Akkor fogjuk meg. De gyorsan! Már semmit sem lehet látni.
— Zárva van az ajtó. — Anita átadta neki a kulcscsomót.
Tommi tollba épített elemlámpájával megvizsgálta a lakatot, és né-
 hány próbálkozás után már kattant is a zár. A fiú épp csak annyira lazí-
totta meg a láncot, hogy az ajtó résnyire kinyíljon, és kisurranhasson rajta a
halálra rémült feketefehér kismacska.
— Megvagy végre! — kiáltotta nevetve Anita.
Miculi a lány karjaiba kuporodott, védelmet keresett.
Tommi még mindig az ajtót fogta. Tekintetét elfordítva próbált semmit sem
megpillantani abból, ami odabent lehet, megfeszítette a láncot, és visszazárta a
lakatot.
Egy perccel később már kint is voltak a friss esti levegőn, és a kaná-
lis partján sétáltak.
Az utcán már égtek a fények.
3. fejezet
A FRANCIA FESTŐ
— Milyen ember volt? — kérdezte Anita később azon az éj elen.
Anya és lánya ugyanabban a szobában aludtak. Sőt egy ágyban is, még ha ez
nem is tetszett Anita apukájának. Hatalmas ágy volt, három egymásra pakolt
óriási gyapjúmatraccal. Szinte meg kellett mászni, mint valami hegyet, ha a
tetejére akart jutni. De fönt aztán olyan érzése volt az embernek, hogy végtelen,
kényelmes habokba süpped, amiből csak nagy nehézségek árán tud szabadulni.
— Kicsoda volt milyen ember? — kérdezett vissza Bloomné a könyve mögül.
Mindig ugyanazt a könyvet olvasta, késő estig.
„Biztos valami végtelen történet” — gondolta Anita.
Felkönyökölt a párnára, és édesanyja szemébe nézett.
A nőt körberagyogta a lámpa halvány fénye. Érződött hajának frissen mosott
illata, szemüvegének szára aranyosan csillogott.
— Úgy nézel ki, mint Virginia Woolf — mondta Anita.
Anyukája elnevette magát, és letette a könyvet.
— Szerintem már aludnod kellene ilyenkor.
— De ha egyszer nem vagyok álmos!
Bloomné betette a könyvjelzőt oda, ahol éppen tartott, s kezével a kislámpa
felé nyúlt, hogy lekapcsolja végre.
— Kérdeztél valamit. Kiről beszéltél?
— A francia illusztrátorról.
— Morice Moreau-ról?
— Igen, róla. Milyen ember volt?
Katt, hallatszott a lámpa felől.
A szobára koromsötétség telepedett, de mindez csak néhány má-
sodpercig tartott. Anita szeme hamarosan hozzászokott a sötéthez, az ablak
felől lassan szürkés, tejszínű fény szűrődött be, és kezdtek kirajzolódni a tárgyak
körvonalai.
Mindig nyitva hagyták a zsalugátereket éjszakára.
— Nagyon eredeti egyéniség volt, semmiféle elvárásnak nem akart megfelelni
— felelte anyja, és nyakig betakarózott. — Gyerekkönyveket illusztrált.
— Tényleg? Milyen gyerekkönyveket?
— Főleg olyanokat, amelyek utazásról szólnak. Például a Gulliver utazásai t.
Ismered?
— Amelyikben Lilliput van, meg az óriások szigete?
 — Igen. És Mandeville lovag utazásaihoz is készített rajzokat, meg Marco
Polo útleírásaihoz.
— Ő az a velencei utazó, aki járt Kínában.
— Pontosan!
— Tommi elvitt a házához — magyarázta Anita a párnára dőlve. — Azt is
mondta, hogy nem is az az igazi háza.
— Igazi vagy sem — vélekedett anyukája —, az a fontos, hogy mi minek
tartjuk. Ha nekünk megfelel, hogy az igazi legyen… akkor az is lesz, ilyen
egyszerű.
— De Tommi szerint…
— Tommi annyi mindent mond — nevetett a nő.
Anita megértette, mire gondol, és ő is elnevette magát. Aztán hallgattak egy
ideig.
— Tényleg volt egy majma?
— Anita… most már aludj!
— Igaz vagy nem?
— Igen, igaz. Afrikából hozta magával, amikor visszafelé átkelt a Gibraltári-
szoroson.
— Járt Afrikában?
— És még sok más helyen is. Nagy utazó volt.
— És lefestette az összes helyet, ahol megfordult?
— Igen, nagyjából — ásított Bloomné. — Mondjuk, hogy lefestett mindent,
ami tetszett neki, tekintet nélkül arra, hogy járt-e ott valójában vagy sem.
— De te tudod, hogy tényleg járt-e ott?
— Hadd dolgozzam még néhány hónapig, hogy a freskók vissza-kaphassák
eredeti színüket. Akkor talán majd ez is kiderül. De most már… jó éjszakát!
— Jó éjszakát!

Kis idő elteltével:

— Anyu?
— Mi az?
— Holnap megmutatod a majmot?
— Anita…
— Azt mondtad, hogy lefestette. Megmutatod?
— Nem hagynád már abba…?
— Légyszi!
— Anita, mindjárt éjfél! Holnap iskolába kell menned, és…
— Csak hadd nézzem meg az arcát annak a majomnak!
— Nem lehet. Fent van a padlásszobában.
 — Felmegyek veled az állványra.
— De édesapád…
— De anyu!
— Jó, rendben…
— Megígéred?
— Meg.
És Anita végre elaludt.

A másnap délelőtt valósággal elrepült.

Anita izgatottan jött haza az iskolából. Megmelegítendő ebéd és cé-
dulák tömkelege fogadta anyukája utasításaival. Nem törődött velük, és hogy
hamarabb végezzen, inkább hidegen ette meg az ételt. Megnézte a
leckefüzetében, hogy mit adtak fel másnapra, kiválasztotta a megfelelő
könyveket és füzeteket, és bedobta a hátizsákjába.
— Mehetünk? — kérdezte Miculitól, aki időközben felmászott a hű-
tőszekrény tetejére, hogy onnan figyelje az eseményeket.
A lány megfogta, és betette a széldzsekije zsebébe. A macska forgo-lódott
kicsit, majd kényelmesen elhelyezkedett benne, fehér pofácskáját és két mancsát
kilógatta.
— Gyerünk!
Elindult, átkelt egy kis hídon, majd a Borgón lyukadt ki. Szinte futott
Miculival. A macska erősen kapaszkodott a zsebébe.
A kora délutáni fényben, amikor a csatorna mentén nyüzsögtek az emberek, és
a kikötőben, mint egy vízen lebegő piacon, a Giudecca-sziget zöldségeitől
roskadoztak a hajók, a Ca’ degli Sgorbi egyáltalán nem tűnt félelmetesnek.
Csupán egy öreg, fehér csipketetős velencei ház volt, amelyet jócskán
megviseltek az évek. Bloomné pedig aznap az öszszes zsalugátert kinyitotta.
Anita az egyik világos lépcső tetején állt. Az ablakon át beragyogott a
napfény, és apró fénypatakocskát vetített a padlózatra. A lány a kert-hez ért,
elhaladt a lugas lilaakácos füzérei alatt, és hátizsákját letette az asztal mellé.
Miculi kiugrott a zsebéből.
— Aztán viselkedj rendesen! — figyelmeztette a lány. — Megértetted?
Semmi kedvem megint felkutatni érted az egész várost!
A kiscica felemelte a fejét, és nyalogatni kezdte a bundáját. Anita a
mozdulatot beleegyezésként értelmezte.
— Te is jobban jársz — tette hozzá, majd folytatta útját, és elindult
megkeresni az anyukáját.
Csak a rádió hangját kellett követnie, és máris újra a második emeleti
nagyszobában találta magát.
 — Szia! — köszönt.
A restaurátornő az állvány legtetején térdelt, épp a mennyezet ge-
rendáira illesztette fel az öntapadó burkolópapírokat.
— Szia! — hangzott föntről. Bloomné sóhajtva felállt. — Ha apád tudná,
hogy ezt megengedem neked…
— Mit?
A nő az egyik vasrúdra bökött. Az tartotta az egész szerkezetet.
— Látod azt ott? Vajatok vannak belevésve. Azokra tedd a lábad, mintha
lépcsőfokok volnának, és gyere fel. De óvatosan.
Anita azonnal engedelmeskedett, és elindult felfelé. Az állványzat
megremegett.
— Lassan!
A lány ügyesen kapaszkodott, és megérkezett anyukája mellé a tetejére.
— Hát itt van az én kismajmom! — viccelődött a nő, és kedvesen
összeborzolta lánya haját. — Vigyázz! Ha szédülsz, ereszkedj négykéz-lábra.
— Oké.
— És főleg… nehogy lelökd a festékesvödröt. Ha te esel le, az nem kerül
olyan sokba.
Anita kiöltötte a nyelvét. Tudta, hogy anyukája viccel. Szerette, amikor
tréfálkozott vele, mert ez felnőttes volt. Az izgatottságtól alig fért a bőrébe.
— Hol van? — kérdezte.
Anyukája óvatosan az állványzat túlsó oldalára húzódott, a szalon felé.
— Pontosan itt — mondta, és lehajolt egy lámpáért. Fehér fénykort vetített a
falra, amelyben egy füleit hegyező, vörös, rövid szőrű, sűrű
szemöldökű és ravaszkás tekintetű kismajmot látott.
— Nahát! — mondta Anita.
„Ez furcsa” — gondolta, mert éppen ilyennek képzelte.
A gazdája keze nyomán örök mozdulatlanságra ítélt állatnak szemtelen,
kíváncsi pofácskája volt, de egyszersmind titokzatosan bölcsnek is tűnt. Anita
leginkább vakmerőnek mondta volna.
— Bemutatom neked Ptolemaioszt! — mondta édesanyja, és ujjával az állat
kerek feje fölé festett feliratra bökött.
Anita kuncogni kezdett.
— Meglehetősen furcsa név egy majomnak.
— Utazóknak való név — folytatta anyukája. — Ptolemaiosz görög tudós
volt, aki az elsők között rajzolt térképet a Földről, a kontinensekről és a
tengerekről. Rettenetesen téves elgondolásai voltak, mégis évezre-deken
keresztül az ő elképzeléseit tekintették mérvadónak.
Anita megpróbálta megérinteni a falat, de anyukája megállította.
 — Nem szabad hozzányúlni! A freskón minden egyes ujjlenyomat
eltávolíthatatlan zsírréteget képez.
Anita szót fogadott.
— Szerinted miért rajzolta ilyennek?
— Fogalmam sincs.
— Miért emeli fel a karját?
— Talán a mennyezetet tartja.
Anita megrázta a fejét.
— Nem. Túl távol vannak a mancsai a gerendáktól. Valami mást csinál…
Mélyen a majom szemtelen szemébe nézett, próbálta felfedni a furcsa tekintet
titkát.
— Szerintem… elégedett, nem gondolod?
— Lehet — hagyta rá az anya.
Anita folytatta:
— Tart valamit a karjában, valamit, ami nincs ott. Valami könnyű
dolgot. Vagy csak… azt várja, hogy valamit maga fölé emeljen.
Anyukája megvonta a vállát.
— Nem tudom, mit felelhetnék erre. De lehet, hogy művészettörté-
nész lesz belőled. — Eloltotta a lámpát. — Mindenesetre… a majmot akartad
látni, és a majom itt van. De most, ha nem haragszol, azt hiszem, itt az ideje,
hogy nekiláss a házi feladataidnak.
Anita bólintott.
— Lefelé… — kezdte el anyukája a mondókáját, de Anita gyorsabb volt nála.
Az állvány széléhez húzódott, majd a támasztórúdba kapaszkodva elkezdett
lefelé ereszkedni.
— Szia, anyu! — mondta, majd még mielőtt végképp eltűnt volna odalent,
még hozzátette: — Szia, Ptolemaiosz!
Anita leviharzott a napfénytől csillogó lépcsőházban. Morice Moreau freskói
mintha megelevenedtek volna. Alighogy odaért a lugas-hoz, észrevette, hogy a
macskának megint nyoma veszett.
— Jaj, ne! — kiáltotta.
Ezúttal azonban szeme sarkából még éppen láthatta Miculi farká-
nak fehér végét, amint a fal mentén elsuhan.
Ahogy sejtette, a macska a lugason keresztül jutott át a falhoz, de amikor
odaért, nem a szomszéd kertje felé vette útját, hanem felmászott az
ereszcsatornára, és egyenesen a tetőre indult. Az ereszcsatorna legtetején
bemászott egy kis nyílásba és épp abba a szobába jutott, ahol előző
este Anita rátalált.
— Aha, most lelepleztelek! — fakadt ki a lány.
 Anyukája táskája a lépcső alján hevert. Anita előbb meggyőződött róla, hogy
édesanyja nem láthatja meg, aztán kinyitotta a táskát. Nem szeretett anyja
holmija közt engedély nélkül kutatni, de most mégis megtette. Megtalálta a
kulcscsomót, felment a lépcsőn a padlásszoba szabálytalan ajtajáig. A lakat
azonnal kinyílt.
Ettől kis híján megijedt.
Óvatosan belökte az ajtót, és lassan feltárult előtte a csupasz szoba.
A padlót hatalmas nejlonleplek borították, hogy megvédjék az esőtől.
Belépett.
Morice Moreau műterméből tényleg kevés maradt. Olyan volt, mint egy
hosszú, keskeny terasz, ahonnan látni lehetett a lagúna lapos vonalát és a
Giudecca-sziget házainak körvonalait.
Miculi úgy ült a tetőn, a ragyogó napsütésben, mint egy egyiptomi szfinx.
Amikor észrevette, hogy gazdája belépett, csak meglengette a farkát.
Anita tétován keresztülvágott a nejlonmezőn, hogy megfogja. A gerendák
feketék lettek a tűztől, a falakat a füst összekoszolta, a deszka-
padló több helyen berepedt. Galambtollak voltak mindenfelé. És egér-szag.
Újabb rajzok.
Azokon a falakon, amelyek nem pusztultak el a tűzvészben, újabb freskók
sorakoztak.
Sötét réteg fedte őket. Nem törődve édesanyja intelmeivel, Anita megérintette
a freskókat.
A fal meleg volt.
Amikor elhúzta a kezét, ottmaradt az ujjlenyomata. Ujjbegye pedig fekete lett.
Újra megérintette a falat. Azután harmadszor is, és apránként le-szedte róla a
sötét réteget.
Elmosolyodott.
Amikor utoljára simított végig ujjával a freskón, ismerős szempárt fedezett
fel.
— Ptolemaiosz — suttogta.
Letérdelt a fal előtti nejlonra, és munkához látott: feltárta a majom második
portréját. Miculi időnként elégedett pillantást vetett rá.
Második Ptolemaiosz lényegesen különbözött a lenti Ptolemaiosztól. Az alsó
égnek emelte karját, mintha csak a mennyezetet tartaná, ez pedig ugrásra készen
állt. A másik bölcsnek tűnt, kimértnek és megfontoknak, ez viszont őrültnek és
haragosnak.
Anita sokáig nézte a majmot, és azon töprengett, vajon mit is csinál.
Miért festette le Morice ebben a két furcsa pózban?
„Talán még több kép van…” — jutott eszébe, és körülnézett. De több majmot
már nem talált. Így aztán megint letérdelt a rajz elé.
— Mit akarsz mondani nekem? — kérdezte hangosan, miközben óvatosan
felemelte a padlót védő nejlonburkolatot.
Alatta sötét, megrongálódott, égett fa volt. Öreg, görbe gerendák kandikáltak
ki az újabb nejlonrétegek alól.
Szólnia kellene Tomminak, és mindent elmondani neki. Tommi imádja az
ilyesmit. Ő viszont…
Anita a majom portréja elé tette a kezét a padlóra. A fa kissé meg-
nyikordult.
Azután megnyomott egy gerendát; majd egy másikat is. Azt a pon-tot akarta
eltalálni, ahonnan úgy tűnt, mintha Ptolemaiosz épp elrugasz-kodna.
Nem történt semmi.
Csak régi fa. Régi nyikorgó fa és…
Reccs, mondta a padló. Csak egyetlenegyszer, de határozottan.
Anita ijedten rántotta el a kezét. Mi volt ez? Megint a padlóra tá-
maszkodott, ugyanoda, ahonnan az előbb a hang jött. De az öreg gerendák
most nem tettek egyebet, épp csak megcsikordultak.
Anita gondterhelten ejtette kezét az ölébe. Hallotta egyáltalán azt a hangot?
Tényleg hallotta? Valóban megtörtént mindez? De mi is?
Izgatottan felállt, és mivel nem tudott úrrá lenni érzésein, idegesen Miculi
keresésére indult. A macska semmi áron nem akart engedelmes-kedni, de Anita
hajthatatlannak tűnt.
— Most pedig indulás lefelé! Megértetted?
Karjába kapta a macskát, és elhagyta a műtermet.
— Nem jöhetsz fel ide többé! Soha többé, világos? — hajtogatta to-vább. —
Soha többé!
Bezárta az ajtót, és visszatette a kulcsokat anyukája táskájába.

Mérgesen írta a házi feladatokat. És nyögvenyelősen.

Tízszer kellett elolvasnia ugyanazt a mondatot, hogy megértse.
Folyton azon kapta magát, hogy akaratlanul is a ház falait bámulja, az
ablakokat és a görbe tetőt. Ahányszor csak a padlásablakra tévedt a tekintete,
felidéződött benne a pillanat, amikor a padló különös reccsenést hallatott.
Azután megrázta a fejét, és tovább olvasott.
Miculi nem szökött el: egész délután Anita előtt gubbasztott az asztalon.
Még este is ott ült, amikor Bloomné kilépett a kertbe.
— Nos, indulhatunk haza?
Anita felnézett. Anyukája alakja élesen kirajzolódott a sötét lépcső-
ház előtt. Mosolygott.
 Anita becsukta a könyveit és a füzetét, majd szó nélkül bepakolta az
iskolatáskába. Miculi magától becsúszott a kabátzsebébe.
— Sok leckéd volt mára? — kérdezte édesanyja, majd így folytatta: — Tommi
nem jött át?
Anita nem válaszolt. Mintha gondolatait áthatolhatatlan vattacso-móba
bugyolálták volna, ami megakadályozta, hogy elérjék a száját.
— Valami baj van? — kérdezte anyukája, akinek kezdett gyanússá válni a
hosszú csend.
Anita megrázta a fejét, követte őt a kijáratig, de még mielőtt elhagyták volna a
Ca’ degli Sgorbit, még egyszer látni akarta egy pillanatra a második emeleti
freskót.
Vissza akart menni Ptolemaioszhoz.
— Rögtön jövök, anyu! — mondta, azzal ledobta hátizsákját, és a lépcső felé
szaladt.
Az állvány mellé húzódott, és megkereste. A majom még mindig odafönt volt,
a szoba sarkában. Tényleg olyan volt, mintha két mancsá-
val tartaná a plafon gerendáit.
Anita még jobban megnézte. Persze az esti félhomály nem igazán volt
segítségére, mégis, ahogy ide-oda járkált a szalonban, úgy tűnt, mintha a
gerenda, amelyet Ptolemaiosz tart… ferde lenne.
Vagy mintha elmozdították volna.
A meglepetéstől pislogni kezdett.
Hogy lehet, hogy anyukája nem vette észre?
— Anita!
— Jövök már!
Aztán anélkül, hogy kicsit is gondolkodott volna rajta, felmászott a plafon
sarkához. Miculi mélyen bebújt a zsebe aljába. Anita vigyázott, nehogy anyukája
szerszámai közül hozzáérjen valamihez. Óvatosan a Ptolemaioszt ábrázoló
festményhez lépett.
Valóban történt valami: a mennyezet gerendájának vége most töké-
letesen beleillett a majom magasra emelt mancsába. A fagerenda úgy tíz
centivel lej ebb csúszott.
Anita felemelte a kezét, hogy megérintse. A gerenda vége kicsit megingott.
A lány meglökte.
És a fadarab a kezében maradt.
Anita csaknem elvesztette az egyensúlyát. Kezében egy körülbelül húsz
centiméter hosszú és ugyanolyan mély fadobozféleséget tartott. A gerenda
egyfajta rejtett fenekét. Azt a rejtett feneket, amelyet ő lazított ki, amikor
megnyomott valamit a felső szint padlózatán.
 — Anita! Bezárlak! — kiabálta anyukája a földszintről.
A lány belenézett a dobozba. Volt benne egy megsárgult boríték; egy csomag,
vékony madzaggal összekötött fekete ecset; egy fekete fém festékesdoboz és egy
furcsa rézgyűrű.
Az összes tárgyat bepakolta a zsebébe, visszatette a rejtett feneket a gerenda
végébe, és finoman összenyomta.
Reccs, hallatszott, és a gerenda máris újra tökéletesen összeolvadt a
mennyezettel.
Ptolemaiosz mancsai fölött pedig megint megjelent a tízcentis rés.
— Az ördögbe… — mormolta.
És lemászott az állványról.
4. fejezet
A BORÍTÉK
Anita fürdőköpenyben térdelt a kád előtt; mögötte a csapból meleg víz folyt,
ami lassanként teletöltötte a kádat. A titkos ládikó tartalma a föl-dön hevert.
Édesanyja kint tett-vett, lefekvéshez készülődött.
Anita elsőként a festékesdobozt nyitotta ki. Nagyon apró tárgy volt, úgy
tízszer tízcentis. Tizenkét akvarelles dobozt tartalmazott, melyeket már jócskán
elhasználtak. Tizenkét tubus vízben oldódó festékpor. Volt még benne néhány
keverőedény és egy ecsettartó is. A doboz külsején pedig vájat látszódott, amibe
tökéletesen beleillett a rézgyűrű.
Anita ujjára húzta a gyűrűt. A résből kicsiny asztalka csúszott ki, melyen ki
lehetett nyitni a festékesdobozokat, ha épp nem volt kéznél egyéb támaszték.
A vízből felszálló forró gőz kezdte bepárásítani a tükröket.
Anita gyors pillantást vetett az ecsetekre, majd a megsárgult boríték
következett. Ez állt rajta: Kéretik visszavinni Morice Moreau címére, Borgo
Fondamenta 89, Velence. A becsületes megtaláló juta-lomban részesül. Vagy
kéretik elküldeni Moore úr, Képzeletbeli Utazó részére Londonba, a Frognal
Lane 23-ba.
A lány néhányszor megforgatta a borítékot, majd eldöntötte, hogy melyik
oldalán nyitja ki. Valami tömör, de meglehetősen könnyű dolgot rejthetett.
Körmével behasította oldalán a papírt, majd feltépte.
Egy könyv volt benne.
Vagy napló.
Vagy olyasmi, ami ennek a kettőnek a keverékére hasonlított. Ke-ményfedeles
kis könyv, szabálytalan lapszélekkel, kézzel vágott papír-ból.
Anita maga elé tette a földre, a borítékot pedig a festékesdoboz és az ecsetek
tetejére helyezte.
A könyv borítójára ezt írták: Utazás a Haldokló Faluba.
Rögtön alatta, hosszú vonal után a dátum állt: 1909.
Még lej ebb pedig az aláírás: Morice Moreau.
Anitát lázba hozta a felfedezés, és kinyitotta a könyvet.
Az első oldalon egy ládán lovagoló ember rajzát lehetett látni. A fér-fi széles
karimájú kalapot viselt, hosszú haja kilógott fejfedője alól. Gör-be ó-lábát
hosszú fekete csizma takarta, és könyvet tartott a kezében.
A láda annyira tömve volt, hogy úgy látszott, azonnal kinyílik, és a földre veti
utasát.
 A rajz ajánlás lehetett, mert Morice Moreau ezt írta a kép alá: Képzeletbeli
Utazó barátaimnak.
— Képzeletbeli Utazók… — mormolta Anita, miközben újra elolvasta a
borítékra írt címet.
Moore Úr, Képzeletbeli Utazó.
Lapozott egyet.
Itt egy nagyobb méretű rajzot talált, amely három embert ábrázolt.
Erdőben voltak, valami furcsa, négyszögletes, rendkívül alacsony épít-mény
mellett. Az illusztráció alatt ezt olvasta: Et in Arcadia ego.
Az oldal egyik felén üres keret tátongott: nem volt benne semmilyen kép.
Másik felén szorosan egymás alá írt érthetetlen szimbólumok sora
következett. Anita most már gyorsabban lapozott, mert valami furcsa izgalom
lett rajta úrrá.
A jegyzettömb alig néhány tucat lapján további rajzok és érthetetlen
bejegyzések következtek. Mintha csak egyiptomi hieroglifákkal írták volna. Üres
keretek, rajzok, bejegyzések sorai követték egymást, látszó-
lag minden rendszert nélkülözve, és csak imitt-amott rémlett fel értelem a
vázlatok és színes foltok mágikus összevisszaságában.
Akárcsak a könyv végén, ahol Anita elidőzött a Haldokló falu címet viselő
oldalnál. Őszi színekbe öltözött, nyugtalanító hangulatú tájat ábrázolt; középen
magas, előredőlő meredélyekkel tarkított kopár szikla látszott, amely óriási
gombaként terpeszkedett a körben kirajzolódó er-dők között.
„Nincs is itt semmiféle falu…” — gondolta Anita, miközben a meleg víz
tovább csobogott a háta mögött. Egészen megfeledkezett a für-désről, csak nézte
a képet, s a szíve, maga sem tudta volna megmondani, miért, egyre sebesebben
vert.
Volt itt, ahogy már az előző oldalakon is, egy virágmintákkal övezett képkeret.
Kicsi, akár egy pecsét, de leginkább ez keltette fel a lány érdeklődését. A
többitől eltérően, ebbe a keretbe egy nő képét rajzolták.
Hulló falevelek vették körül, szoknyáját fellibbentette a szél. Fejét
hátrafordította, hogy megnézze, nem követi-e valaki. Olyan volt…
mintha kifelé nézne a könyvből. Mintha az olvasó elől menekülne. Anita elől.
— Mi az ördög?! — mormolta a lány.
A kád csaknem színültig megtelt meleg vízzel. Az egész fürdőszobát gőzfelhő
borította.
Anita ujjával az őszi tájképre bökött, majd lassan végighúzta a szí-
nes kép mentén. A papír durva volt, szemcsés felületű, olyan anyagból
készült, amilyet eddig még sosem látott. Ujját a menekülő nő képkerete fölé
emelte, azután habozott még kicsit, majd megérintette.
 Ekkor történt valami.
Anitát váratlanul szomorúság öntötte el. Az ujjhegyéből indult, és szétterjedt
az egész testében. Érezte maga körül a virágok illatát, és tá-
volról hallotta, ahogyan a fák hajladoznak a szélben.
Még erősebben odanyomta az ujját a laphoz, eközben még erőteljes-ebbé vált
az érzés. Fák, virágok, a távoli szél.
Aztán pedig, nagyon jól kivehetően, fejében a nő hangját hallotta.
— Segítség… — szólt. — Kérlek, segíts!
Anita, mint a villám, elkapta az ujját a képről. Ijedtében azonnal visszatért a
valóságba.
Most már édesanyja lépteit és kiáltását hallotta odakintről: — Anita! Anita!
Még mindig a fürdőkádban vagy? Kérlek, siess!
A lány nyomban talpra ugrott.
Összezavarodott mindattól, amit látott és hallani vélt, de nem akarta, hogy
anyukája felfedezze Morice Moreau hátrahagyott tárgyait.
Gyorsan elrejtette valamennyit az egymásra rakott törülközők alá, ledobta a
fürdőköpenyét, és gondolkodás nélkül beugrott a forró vízzel teli kádba.
Még épp idejében.
Édesanyja kinyitotta a fürdőszobaajtót, de úgy megcsapta a gőz, hogy
kénytelen volt hátraugrani.
— Anita! — kiáltotta, miközben karjával a gőzt hessegette. — Biztos, hogy
minden rendben?
— Persze, anyu — felelte a lány. Elzárta a csapot, és megpróbált
mozdulatlanul ülni a forró vízben.
A túlfolyó győzte lenyelni a vízáradatot, de jó része még így is ki-folyt a
kádból, és elárasztotta a fél fürdőszobát.
— Muszáj fürdés közben ekkora rumlit csinálnod?
— Majd feltörlöm.
— Biztos, hogy nincs semmi baj?
— Persze, hogy nincs — bólintott Anita.
Pedig dehogyisnem volt. Nagyon forró volt a víz. Égetett.
— Ne fürödj ilyen meleg vízben! — kezdte a kioktatását édesanyja.
„Kérlek, menj ki — könyörgött magában Anita. — Menj ki, vagy ordítani
fogok.”
A nő elmosolyodott.
— Az ágyban várlak. Vigyázz, hogy legalább a hajad ne legyen vizes!
Abban a pillanatban, hogy becsukta maga mögött az ajtót, Anita kiugrott a
kádból. Olyan piros volt a bőre, mint a ráknak.
Gyorsan megtörülközött, agyán átfutott minden, ami az imént tör-
 tént. Meggyőzte magát arról, hogy nyilván tévedett. Mint számtalan-szor, már
megint hagyta, hogy elragadja a képzelete. Csak hitte, hogy hallja azt a hangot.
Anyukája azt kiáltotta, hogy „Siess!” ő meg azt gondolta, hogy valaki azt kiáltja:
„Segítség!”
Hát ez történt.
Ennyi az egész.
Ahogy teltek a percek, heves szívdobogása alábbhagyott. Leengedte a vizet.
Hagyta, hogy a lefolyó víz bugyborékolása elringassa. Kivörösö-
dött bőréről felitatta a nedvességet, és megfelelő krémet keresett a rengeteg
kis ingyenes termékminta között, melyeket olyan szorgalmasan gyűj-tögetett.
Bekente magát, felvette a pizsamáját, és nyugodtan megmosta a fogát, mintha
ugyanolyan szokványos este lenne ez is, mint bármelyik másik.
Szokványos, átlagos este.
Kikémlelt az ajtón, hogy megnézze, anyukája ágyban van-e már.
Felismerte a folyosó végén égő lámpa fényét.
Remek.
Kihalászta Morice Moreau holmiját a törülközőhalom alól, és befu-tott abba a
szobába, amelyben a kis könyvespolc állt. A nagyobbik ott maradt Londonban,
apukájával együtt.
Kinyitotta a fiókot, ahol a füzetei is voltak, és igyekezett mindent el-rejteni
benne.
De amikor a könyvecskét próbálta eltüntetni, ismét úrrá lett rajta a
kíváncsiság.
Nyelt egyet.
És másodszorra is kinyitotta.
Legnagyobb meglepetésére azonban a virágmintás keret üres volt.
Az asszony eltűnt belőle.
Hát ez meg hogy lehet?
Anita gyorsan végiglapozta a jegyzettömböt, és tekintete egy másik kis
keretnél állapodott meg. Az egyik oldalon félelmetes kép volt, amely lángokba
borult kastélyt ábrázolt. Ennek az oldalnak a szélére rajzolták a keretet. Anita
már az előbb is látta ezt az oldalt, de akkor a keret mintha üres lett volna.
Csakhogy ezúttal nem volt az.
Egy férfi volt benne, aki egy párnákból felépített torony tetején ült, és
rendkívül hosszú nyelű, fekete esernyővel a kezében egyensúlyozott.
A kép, amely az előbb elkerülte Anita figyelmét, egyszerre volt vicces és
nyugtalanító.
A lány hátrafordult.
A lakás sötét és néma volt. Csak a hálószobában világított a kislámpa, a könyv
lapjai pedig sercegtek édesanyja kezében.
Anita újra a torony tetején ülő férfi képkeretére nézett. A férfi még mindig a
keretben volt. Tehát nem tévedett.
Rátette a képre az ujját.
És azonnal, akárcsak az előbb, egy érzés indult el a kezén keresztül, a
csuklóján és a karján át, majd ellepte az egész testét, és mint megannyi apró
nyüzsgő bogár szétáradt benne.
Amit most érzett, az a félelem volt.
Anita ujjai mozdulatlanul és mereven feküdtek a rajzon.
Azután hangot hallott a fejében. Szárazán sziszegő, gonosz férfi-hang volt,
amely gúnyosan ezt kérdezte tőle: — Hát te meg ki volnál?
Abban a pillanatban hajókürt hangzott fel a távolban. Anita az ijedt-ségtől
felkiáltott. Behajította a könyvet a fiókba, beszaladt a szobába, és amilyen
gyorsan csak tudott, a takaró alá menekült. Édesanyja aggódva tette le a könyvét.
— Most meg mi van veled?
— Nincs semmi. Minden rendben — hazudta a lány. — Azért azt mégis
hozzátette: — Ne oltsd el a lámpát, kérlek szépen!
5. fejezet
SEGÉLYHÍVÁS
— Beszéltek hozzám, hát nem érted? — magyarázta Anita Tomminak.
Az iskolából tartottak hazafelé. Anita beszámolt a fiúnak a két ma-jomról, a
duplafenekű gerendáról, a benne talált tárgyakról és a könyvről.
Tommi nyugodtnak tűnt. Kérdéseket tett fel, és próbált megnyugtató
válaszokat találni rájuk: — Szóval rátetted a kezed… és hallottad a hangot.
— Pontosan.
A fiú a fejét csóválta.
— Ez valóban nagyon furcsa.
— Nagyon furcsa — erősítette meg Anita —, és kétszer is megtörtént, nem
csak egyszer.
— De először még… nem ijedtél meg.
— Nem. Inkább olyan… szomorú érzés fogott el. Hallottam, hogy valaki
segítséget kér tőlem. Egy nő, azt hiszem.
— Másodszorra viszont…
— Féltem, és kész. Olyan volt, mintha az a párnatorony tetején ülő
férfi benne lenne a könyvben, és onnan nézne engem. Szörnyű érzés volt!
Tommi megállt a híd előtt.
— Azt hiszem, bele kéne kukkantanom ebbe a könyvbe. Nálad van?
— Itt akarod megnézni?
— Nem, nálunk, otthon. Megvannak a megfelelő eszközeim.
— Miféle eszközeid, már megbocsáss?
— Te csak ne aggódj. Itt van a könyv, vagy nincs?

Tommi eszközei a következők voltak: nagyító, papírvágó, sárga öntapadó

post-it lapok és kabala fémpénz, amit nagynénjétől kapott ajándékba.
A fiú szobájában ültek a szőnyegen, törökülésben. Anita megmutatta
barátjának az ecseteket, a festékeket, a gyűrűt és a borítékot a könyvecskével.
Tommi egyesével végignézte őket a nagyító alatt, felírt valamit a post-it
lapocskákra, és letette maga mellé. Amikor Anita odaadta neki a borítékot a
vékony könyvvel, a fiú felkiáltott: — Ejha! — De mást nem fűzött hozzá. Végül
kezébe vette a könyvet. — Tehát ez volna az…
Megmérte a hosszúságát és a szélességét: húszszor tizenöt centimé-
ter, vastagsága: két centi. Majd a súlyát is lemérte: huszonhét gramm.
Anita hagyta, hadd csinálja; nem szólt közbe. Tommi letette a könyvecskét a
szőnyegre, pontosan a lába elé, és hosszasan vizsgálta a nagyí-
tóval, majd megállapította, hogy nincs rajta semmi különös.
— Nyisd ki! — mondta Anita.
Mielőtt így tett volna, Tommi gumikesztyűt húzott a kezére.
— Kicsit szűk… — morogta, mert alig tudta beletuszkolni az ujjait.
— Anyukámtól loptam…
— Ezt használják az igazságügyi szakértők?
— Ő a rákot pucolja vele.
— Akkor remélem, kimostad.
Tommi gúnyos fintort vágott, majd kinyitotta a könyvet.
Mindent pontosan úgy talált, ahogy Anita mondta: az ajánlás az ele-
jén, az akvarellek, a furcsa betűk, a hieroglifaszerű írás.
— Gondolhattam volna — jegyezte meg Tommi.
— Láttad azokat a jeleket?
Néhány oldal után a fiú bevallotta:
— Én ismerem ezt az írást.
— Mit értesz azon, hogy ismered?
— Majd elmagyarázom. Hol van az a képkeret, amiről beszéltél?
— Előrébb.
A fiú előrelapozott.
— Ez az… — állította meg hirtelen Anita. — Itt kéne lennie ezen az
oldalon… itt.
A lángokba borult kastély képe mellett a kis keret üresen állt.
— Ez az?
— Igen. De a férfi már nincs itt.
— Hogyhogy nincs már itt?
Anita nem tudta levenni a szemét az üres keretről.
— Ott volt.
— Azt akarod mondani, hogy a beszélő rajz eltűnt?
— Ne gúnyolódj!
— Nem gúnyolódom.
— De igenis gúnyolódsz. Pedig mérget vehetsz rá, hogy a férfi bent volt
abban a keretben!
— És a nő? — Anita mérgesen kezébe vette a könyvet, és fellapozta a
tájképnél. Rámutatott a bal alsó sarokban lévő üres keretre. — A nő is eltűnt?
— Hát, nagyon úgy tűnik.
— De te biztos vagy benne, hogy láttad őket.
— Mindkettőjüket.
Tommi kesztyűs kezével beletúrt gesztenyebarna hajába.
 — És nem lehet, hogy tévedsz? Hogy kiszínezted kissé a rajzok le-
írását és…
— Mondtam már, hogy a keretekben volt két rajz.
— Amelyek beszéltek hozzád, aztán eltűntek. És szerinted ez nor-
mális?
— Egyáltalán nem hinném, hogy normális. Pont ezért mondtam el neked.
— Jó, de…
— De úgy tűnik, tévedtem! Rosszul tettem, és most azt hiszed ró-
lam, hogy hallucinálok!
— Anita, nem hiszem azt, hogy hallucináltál, de… — Tommi lapozni kezdett,
hogy megkeresse a többi keretet. — De csak belátod, hogy…
— Mit kell még belátnom?
— Jaj, hagyd már abba! Veled nem lehet beszélgetni!
— Veled sem.
Anita összefonta maga előtt a karját, és csökönyös hallgatásba burkolózott.
Tommi tovább lapozott.
— Amúgy tényleg nagyon szép — mondta, de nem jött válasz. — Valami
útinapló lehet.
Semmi válasz.
A fiú most minden figyelmét az első oldal ajánlásának szentelte. És amikor
meglátta a ládát a Képzeletbeli Utazóval, hozzátette: — Hát itt van az utazóláda!
Ez hihetetlen! Épp úgy, ahogy gondoltam. Összeállt a kép.
Anita sanda pillantást vetett a fiúra.
— Mit értesz az alatt, hogy összeállt a kép?
Tommi alig észrevehetően elmosolyodott.
— Ó, semmi különös. Három dolog kezdett igazán érdekelni.
Anita durcásan nézett rá.
— Az első a borítékra írt lakcím. A második a különféle feljegyzések
betűtípusai. A harmadik az ajánlás. És tudod, miért?
— Nem, fogalmam sincs.
— Mert olyan érzésem van, mintha ismerném őket.
Tommi odalépett az ágya feletti polchoz, és egyesével végigpásztázta a
könyveket.
— De hova tettem? — morgott magában.
Amikor megtalálta a könyvet, átnyújtotta Anitának.
— Nézd meg, hogy hívják az írót.
— Ulysses Moore.
— Hát ez az. Ulysses Moore. És a boríték egy bizonyos Moore úrnak van
címezve.
 Anita ide-oda forgatta a könyvet. Az időkapu volt a címe.
— Talán csak véletlen egybeesés — mondta.
— Ne ítélj elhamarkodottan. — Tommi kinyitotta a könyvet, és megmutatta a
lánynak a nagy utazóláda képét. — Na ez a második egybeesés: a könyv
fordítója beszámol arról, miszerint meghívták Comwallba, hogy
megismerkedjen egy titokzatos íróval. Amikor odaért, ezt a ládát adták neki a
szállodában, ahol megszállt.
— És mi volt a ládában?
— Naplók. Ennek a bizonyos Ulysses Moore-nak a füzetei, és mindet
titkosírással írták. Érthetetlen krikszkrakszokkal. És épp ez a harmadik
egybeesés.
Tommi gyorsan lapozni kezdte a könyvet, míg végül megtalálta azokat a
jeleket, amelyek megegyeztek a Morice Moreau könyvében sze-replőkkel.
— A mindenit! — kiáltott fel Anita, amikor felismerte őket. — Ez meg hogy
lehet?
— Ulysses Moore története talán nem is puszta kitaláció.
— Miről szól?
— Egy olyan faluról, amelyet nem lehet megtalálni.
— A haldokló faluról?
— Nem. Kilmore Cove-nak hívják, és valahol Cornwallban van…
Ugyanolyan falu, mint a többi, kivéve az időkaput.
— Vagyis?
— Olyan kapuk ezek, amelyeket csak nagyon különleges kulcsokkal lehet
kinyitni. Mindegyiknek állatformája van. És mindegyik kulcs csak egy kaput
nyit. Ha pedig kinyitják a kapukat, akkor ezek… nagyon tá-
voli helyekre vezetnek.
— Ez lehetetlen.
— Miért?
— Nem léteznek ilyen kapuk.
— Olyan könyvek sem léteznek, amelyekben életre kelnek a képek.
Anita az ajkába harapott.
— Folytasd.
Tommi megvonta a vállát.
— Egyszerű. Valaki, valamilyen oknál fogva, elküld négy kulcsot néhány
gyereknek. És hogy, hogy nem, ez a négy kulcs épp az időkapuk egyikét nyitja.
Sőt: épp az igazi, a legigazibb időkaput. Az összes időkapu közül a
legfontosabbikat. Ez egy megviselt fakapu, melyet valaki mintha pántostul ki
akart volna tépni a falból, és egészen fekete a füsttől, mert talán valaki
megpróbálta elpusztítani.
 Anita egyre jobban figyelte barátja szavait.
— A gyerekek ki tudják nyitni a kaput, de ehhez meg kell fejteniük egy-két
érthetetlen titkosírással írt üzenetet.
— És hogy csinálják?
— Egyszerű. A házban, ahol laknak, van egy könyvtár. Ott megtalálják az
Elfeledett nyelvek szótárát. Az segít nekik.
— És mi történik, amikor kinyitották a kaput?
— Egy képzeletbeli helyre jutnak az ókori Egyiptomban. Egy olyan helyre,
amelyet még soha senki nem talált meg.
— Olyan, mint Kilmore Cove.
— Pontosan. De nem ez az egyetlen hely, ahová elutaznak. Eljutnak János Pap
kertjébe is, amelyről Marco Polo is említést tesz. Meg ide, Velencébe is.
— Velencébe?
— A Maskarák szigetét keresték.
— És létezik olyan?
— Sajnos nem — vallotta be Tommi. — De a sziget leírása ráillik a lagúna
egyik kis szigetére, ahol valaha állt egy kolostor. És amelyik…
hogy, hogy nem… kigyulladt. Éppen, mint a könyvben.
„Már megint a tűz” — gondolta Anita. — Ettől persze még nem világos, hogy
a két dolog hogyan függ össze egymással — mondta végül.
— Morice és Moore ugyanazt az írást használják. És mindketten utazók —
próbált ellentmondani Tommi.
— Képzeletbeliek.
— Lehet. De van itt valami, ami talán jól jöhet… A fordító, aki az utazóládát
kapta, azt állítja, hogy rengeteg keresgélés után végül eljutott Kilmore Cove-ba.
— Ez lehet, hogy csak tréfa.
— Én is azt gondoltam. De a könyvekben fényképek is vannak, és…
sok minden, ami miatt elbizonytalanodtam.
— Megpróbálhatnánk felhívni.
— Kit? Ulysses Moore-t? Már utánanéztem az interneten. A neve nincs a
telefonkönyvben. Vagyis… benne volt ötven évvel ezelőtt, de az-tán kitörölték.
— Nem rá gondoltam! Felhívhatnánk ezt a… fordítót, aki megtalálta a ládát
és benne a naplókat.
— És mit mondunk majd neki?
— Elmondjuk, amit felfedeztünk. Lehet, hogy tud segíteni.
Tommi gondterhelten vakargatta a feje búbját.
— Nem hinném, hogy ez pofonegyszerű volna.
— Mégiscsak kell, hogy legyen neve, nem gondolod?
A fiú felolvasta a nevet a könyvből.
 — Álnév is lehet.
— Nézzünk utána! — Anita bekapcsolta barátja számítógépét, és rákeresett a
névre az interneten. — Ez bizony nem tűnik álnévnek — mormolta valamivel
később. — Fordító. Egy könyvkiadónak dolgozik.
— Jobban szemügyre vette az oldalt, majd hozzátette: — Van itt egy email
cím is.
Tommi látta, hogy barátnője egyre szaporábban veri a számítógép
billentyűzetét, és hirtelen aggódni kezdett.
— Várj! Mit akarsz csinálni?
Anita ráklikkelt az „Elküld” gombra.
— Kész is.
— Mi van kész?
— Írtam neki.
— És mégis mit, ha szabad érdeklődnöm?!
Anita a levélben megírta egy részét annak, ami történt velük. Nem mindent,
csak annyit, amennyi szerinte elég volt ahhoz, hogy felkeltse a fordító
érdeklődését.
Aznap délután, amikor elküldte az e-mailt, még nem jött válasz. És másnap
reggel sem, amikor Tommi szinte még hajnalban felkelt, hogy bekapcsolja a
számítógépét, és megnézze a szendergő ház csendjében az új üzeneteit.
A gyerekek másnap találkoztak az iskolában, de szándékosan kerül-ték az e-
mail témát. Délután megírták együtt a házi feladatot, közben időnként a
számítógép képernyőjére vagy Tommi mobiltelefonjára sandítottak.
Amikor Anita hazaért, a fordító még mindig nem válaszolt.
Hogy elterelje a figyelmét, Tommi lezuhanyzott. Amikor visszatért a
szobájába, mobiltelefonja kijelzőjén látta, hogy üzenete érkezett. De nem
Anitától jött. Az üzenet küldőjének számát nem ismerte.
Ez csak vicc, igaz? , olvasta.
„Ő az! — gondolta. — A fordító.”
Nem vicc, uram, válaszolta Tommi, és közben az izgalomtól majd kiugrott a
szíve.
Várt.
Várta, hogy megjelenjen a kis boríték.
Amikor már éppen minden reménye elszállt, újabb üzenete érkezett.
Veronában lakom. Holnap San Donà di Piavéba megyek. Talál-kozhatnánk
esetleg Velencében, hogy beszéljünk a dologról?
A feszült izgalomtól Tommi ujjai megdermedtek. Csupán két billentyűt volt
képes lenyomni a telefonján.
OK.
Aztán felhívta Anitát.
6. fejezet
A KÍSÉRTETKÁVÉHÁZBAN
— Szerintem pedig ő lesz az, a fekete keménykalapos — suttogta Anita a
Santa Margherita teret kémlelve a házuk mögül.
Tommi mellette állt, és elhúzta a száját.
— Csak nem gondolod, hogy ilyen öreg?
— Miért, szerinted hány évesnek kéne lennie?
— Nem tudom… arról nem írtak az interneten — válaszolta a fiú.
Anita még egyszer alaposan megnézte a kecskeszakállas, feketeka-lapos férfit,
aki a Duchamp kávéház asztalánál ücsörgött. Próbálta meg-fejteni, hogy öreg-e
vagy fiatal, de számára a felnőttek mind egyformá-
nak tűntek.
— Ez neked öreg?
— Nem ő az, hidd el. Meg aztán a könyv sincs nála — zárta rö-
vidre a beszélgetést Tommi.
Abban állapodtak meg, hogy ismertetőjegyként mindketten ma-gukkal hozzák
Ulysses Moore egy-egy könyvét.
Vártak.
— Vajon ő tudja, hogy mi hány évesek vagyunk? — kérdezte kicsit később
Anita.
— Nem, még csak nem is sejti.
— Remélem, nem fog megharagudni.
— Ha bevallottuk volna neki a korunkat, lehet, hogy nem is lett volna
hajlandó találkozni velünk… — Torkán akadt a szó. — Ott van — húzta
mosolyra a száját Tommi, és elpirult.
A tér túloldalán kissé görnyedt hátú, farmernadrágos férfi tűnt fel, aki gyűrött
kabátot viselt, és rendkívül kócos, mákszínű haj fedte a fejét.
Ulysses Moore első könyvének egyik példányát tartotta a kezében. Kicsit
bizonytalanul körbetekintett. Amikor felismerte a hóhér házát, az egyetlen olyan
házat a téren, amely mellett nem állt másik épület, a kávézó asztalait is
végigpásztázta, majd elindult feléjük, hogy helyet foglaljon.
— Az ördögbe is, ez tényleg eljött! — mondta Anita. A férfi leült egy
asztalhoz, amely éppen a keménykalapos asztala mellett állt. Megpróbálta
felkelteni a kalapos figyelmét azzal, hogy a nála lévő könyvet mutogatta, de
mivel az szemlátomást nem szándékozott róla tudomást venni, ismét elkezdett
körbetekintgetni.
 — És most mit csináljunk? — suttogta Tommi.
Anita enyhén oldalba bökte.
— Menj előre! Én majd követlek.
— Várj! Ez nem ilyen egyszerű! Jól végig kell gondolnunk, hogy mit
mondjunk neki, és hogyan… — Nagy levegőt vett, miközben beletúrt barna
hajába. Teljesen elvörösödött.
— Az ember azt gondolná, hogy megint begyulladtál — jegyezte meg Anita.
— Mi az, hogy megint?
A lány most határozottan oldalba bökte, hogy mindenképpen elő
kelljen bújnia rejtekhelyéről.
— Gyerünk! Ha minden kötél szakad, majd kérsz tőle egy autogra-mot!

— Fordító úr? — szólították meg a gyerekek, amikor odaléptek az asztalhoz.

A férfi felnézett, és előbb az egyiket, majd a másikat vette szemügyre. Amikor
meglátta a könyvet, bemutatkozott nekik.
— Tommaso Ranieri Strambi — mondta Tommi.
— Anita Bloom.
— Örvendek a szerencsének. Üljetek le.
A férfi hangja kissé szórakozottnak tűnt. A gyerekek odahúztak két széket, és
leültek vele szemben.
— Hallgatlak titeket.
Rendeltek három szénsavas üdítőt, és amíg várták, hogy kihoz-zák, Anita
töviről hegyire elmesélte az elmúlt néhány nap eseményeit. A fordító nem szólt
semmit.
— A Morice Moreau név mond magának valamit? — kérdezte Tommi.
— Nem igazán. Sőt úgy is fogalmazhatnék: egyáltalán nem.
— És mindaz, amit elmeséltünk?
— Hát… jó sztori. Ha egy könyvben olvasnám, tudni szeretném, mi lesz a
folytatás.
— De hisz nekünk?
— Persze, hogy hiszek.
— És nem gondolja ön is, hogy… összefüggés van… a között a könyv között,
amelyet találtunk, és amit maga írt … Ulysses Moore-ról?
— Ulysses Moore Kilmore Cove-ban lakik. A ti Moore-otok meg Londonban.
A Moore egyébiránt pedig elég gyakori vezetéknév.
— Tehát azt hiszi, hogy nincs semmilyen összefüggés?
— Ezt nem mondtam. Azt mondtam, hogy… jó sztori. Ennyi. Hol van ennek
az illusztrátornak a háza?
Anita röviden elmagyarázta.
 — Ha akarja, elkísérjük.
A szomszéd asztalnál a keménykalapos úr nagy zajt csapva letette a csészéjét
a kistányérra.
A fordító hátrasimította a haját.
— Igen, esetleg később megnézném. Elhoztátok a képeskönyvet?
— Nem — vágták rá egyszerre a gyerekek.
A férfi kérdőn nézett rájuk.
— Biztos helyen van — mondta Tommi.
— De csináltunk néhány fényképet.
— És a fényképek itt vannak?
— Természetesen.
Anita keresgélni kezdett a hátizsákjában. Aztán letette a képeket a férfi elé.
— Érdekes…
— Ugye?
— És nem is érték nélkül való. Jól teszitek, ha biztos helyen őrzi-tek. — A
fordító néhány képet kritikus szemmel vizsgálgatott. — És mi a helyzet az
eltűnő rajzokkal?
— Két keretben voltak — mondta Anita, és megmutatta a szóban forgó
fényképeket.
— És a keretek is eltűnnek?
— Nem. Csak a bennük lévő rajzok.
— A haldokló falu… — olvasta fel a férfi, miközben a második keret melletti
tájképet nézte.
— Mondd ez magának valamit?
— Sosem hallottam róla.
— És ezek a betűk? — érdeklődött Tommi a hieroglifaszerű szimbó-
lumokra mutatva.
— Minden kétséget kizáróan a Festo-korong betűtípusa — állapította meg a
fordító.
— A micsoda? — szólt közbe Anita.
— Ulysses Moore és barátai használták ezt az írást — magyarázta a férfi. —
Ezek a betűk egy krétai régészeti leleten láthatók. Sohasem fej-tették meg őket.
— És ön képes lenne rá?
A férfi rövid töprengés után válaszolt.
— Ó, nem… legalábbis most semmiképp. Nagyon sok idő kéne hozzá…
A keménykalapos férfi ezalatt szinte teljesen eltűnt egy rózsaszín újság lapjai
mögött.
— Ha nem akarjátok az időt vesztegetni, jobban teszitek, ha… — motyogta a
fordító — az Elfeledett nyelvek szótárát használjátok.
 Tommi kidüllesztette a szemét.
— Magának megvan?
— Jaj, dehogy! Persze, hogy nincs. Tudomásom szerint az egyetlen létező
példány egy cornwalli öreg ház könyvtárszobájában található.
— A Villa Argóról beszél? — kérdezte a fiú bátortalanul.
— Pontosan.
— De hát a Villa Argo… Kilmore Cove-ban van, Cornwalban. És Kilmore
Cove nem…
— London két óra repülővel, ahonnan még két óra autóút Zennorig.
Onnan pedig… már nagyon közel van. Szerintem megérné a fáradságot, ha
figyelembe vesszük, hogy milyen rejtélyre derülhetne fény.
— Ha jól értem — próbálta összefoglalni Anita —, ön azt javasolja nekünk,
hogy utazzunk el Kilmore Cove-ba, ebbe a bizonyos Villa Ar-góba, és
tanulmányozzuk az Elfeledett nyelvek szótárát?
A férfi bólintott.
— Azt hiszem, ez jó ötlet. Ha Convenant-ék beengednek titeket…
helyben vagytok. Mármint a két gyerekre gondolok, természetesen. Fö-
lösleges lenne beavatni a szüleiket.
— És ön nem tudna velünk jönni? — kérdezte Anita.
— Úgy értem… ha ismeri az utat, egy csomó időt megspórolhat-nánk.
A fordító egy kis piros noteszt vett elő.
— Attól tartok, nem. Rengeteg elintéznivalóm van az elkövetkező
hetekben. Régi, rém unalmas ügyek. Nektek viszont, ha nem tévedek,
holnaptól itt a szünidő.
— Honnan tudja?
A férfi letette a noteszt.
— A tanítási szünetek nem tartoznak az államtitkok közé.
— Mit szólsz hozzá? — kérdezte Anita Tommitól.
— Ne is kérdezd… a szüleim tuti nem engednek el. — Mindenesetre… az
utasításokat odaadhatom — mosolyodott el a férfi.
— Az utasításokat?
Egy leragasztott fehér borítékot húzott elő a zsebéből.
A pecsétviaszra az „U” és az „M” kezdőbetűket nyomtatták, Ulysses Moore
lendületes és nehezen olvasható írásával pedig ez állt a borítékon:
UTASÍTÁSOK.
— Mi ez? — kérdezte Anita.
— Eléggé egyértelmű — felelte a naplók fordítója.
— Ha elolvassátok, eljuttok Kilmore Cove-ba. Tudjátok, hogy szól a versike?
A gyerekek a fejüket rázták, mire a férfi felállt az asztaltól, és dalo-lászni
kezdett:
Ha a horgas tölgynél a fehér elveszik, az ikerfenyőknél segítségre lelsz.
Fekete a ház színe, mely ezerfelé csábít, s üzeni: indigószín mutatja a rejteket!

Anita és Tommi kérdőn néztek egymásra. A férfi kacarászott, elnézést kért,

majd meglehetősen gyorsan elindult a mosdó felé.
A gyerekek csöndben ültek az asztalnál. A lezárt borítékot bámulták, amely a
poharak és az üres üvegek között hevert, és fogalmuk sem volt róla, mit is
gondoljanak valójában. Szép napos délután volt. A csillogóan tiszta levegő
magával hozta a városban sétáló emberek zsivaját.
Egy toronyóra elütötte a három órát.
— Mire gondolsz? — kérdezte Anita.
A szomszédos asztalnál a keménykalapos férfi felállt, és öltözködni kezdett. A
meleg nap ellenére hosszú, hamuszürke köpenyt viselt, és vastag talpú cipőt.
— Arra, hogy szomjas vagyok.
— Te nem találod ezt az egészet kicsit furcsának? — erősködött a lány. —
Úgy tűnt, mintha előre tudta volna, hogy mit akarunk neki mondani. És láttad a
noteszét?
— Nem. Mi volt benne?
— Üres volt. Nem igaz, hogy annyira elfoglalt. Tommi megvakarta a tarkóját.
— Nem is tudom, hogy mit gondoljak.
A mellettük lévő asztalnál a kalapos férfi néhány pénzérmét hajított egy
kistányérra, majd elindult. De előbb még megpróbálta kihalászni az esernyőjét
az asztal lábai közül, ahová beakadt. Meglehetősen ügyetlen mozdulattal rántotta
ki, olyannyira, hogy elveszítette az egyensúlyát, és egyenesen Tommi hátának
vágódott.
— Jaj! — kiáltott fel a fiú, miközben ő meg a poharak és az üvegek közé
esett.
— Bocsánat… — mentegetőzött a férfi, és előbb Tommi vállába, majd a
billegő asztalba kapaszkodott, hogy feltápászkodjon. — Jaj, ne haragudjon! Az
esernyő miatt történt! Borzasztóan sajnálom!
Anita segített neki, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
— Semmi baj. Előfordul az ilyesmi.
— Na igen… — zsörtölődött Tommi, mert csuromvizes lett a nadrágja.
— Nagyon sajnálom! Borzasztó kellemetlen! Higgye el, nagyon sajnálom! —
A férfi még néhányszor meghajolt, azután hátat fordított nekik, és gyors
léptekkel elviharzott.
— Micsoda egy alak! — dünnyögte Tommi még mindig panaszos hangon, a
gyapjúfelöltős férfi után bámulva. — Miért jár ilyen szép idő-
 ben kalapban meg esernyővel?
Az egyik pincér hozzálátott a romok eltakarításához, majd nedves ronggyal
letörölte az asztalt.
— Kértek még valamit, gyerekek? — kérdezte.
— Nem, köszönjük — felelte Anita.
Azután megérkezett a fordító. Ránézett az asztalra, és nyugodt hangon
megkérdezte:
— A borítékot sikerült megmenteni?
Tommi kővé dermedt.
Anita az asztalra nézett.
— Itt volt. Biztosan leesett…
De az asztal alatt semmilyen boríték nem volt.
— Egy perce még itt volt, mielőtt az öregúr… — Anita a tér felé fordult. —
Az esernyős férfi…
— Ellopta! — kiáltott fel Tommi.
Egy pillanatig sem habozott. Anitával a sarkában futásnak eredt.
A fordító nézte, ahogy villámsebesen elnyargalnak. Tekintete összetalálkozott
a pincérével, és néhány eurót dobott az asztalra.
— Hát igen, ezek a gyerekek… olyan kiszámíthatatlanok!
És ő is nyakába szedte a lábát.
7. fejezet
Az ÜLDÖZÉS
Tommi olyan gyorsan futott, akár egy jó vadász, aki úgy ismeri a tere-pet,
mint a saját tenyerét. Nemhiába, ez Velence. A szülővárosa. Nem hagyhatta,
hogy az esernyős férfi meglógjon előle.
Anita úgy ötvenlépésnyire lemaradt mögötte, hátizsákja futás közben
rendületlenül a vállát verdeste. A fordító leghátul szaladt, jókedvű-
en kerülgetve a turistákat.
Amikor befordultak a de San Pantalon utcába, Tomminak úgy tűnt, mintha a
fekete keménykalap a sarkon balra vette volna az irányt. Utá-
naeredt, fel-, majd leszaladt a kis hídon, kettesével szedve a lépcsőfokokat.
— Elnézést! — kiáltotta oda egy japán párnak, mivel épp tönkretette a
romantikus pózban készülő fényképüket. A pár beállt a második felvé-
telre.
— Elnézést! — kiáltotta most Anita, miután, másodszorra, ő is félbeszakította
a fényképezkedést.
A fordító pedig hihetetlen nyelvöltögetős pózban került rá a fény-képre.
Néhány további kanyar után Tommi orrát hirtelen megcsapta a Tonolo
cukrászdából kiáramló fánkillat.
Keresztülvágott a soron, és folytatta az üldözést. A férfi újra felbukkant előtte.
Csak úgy száguldott az öreg.
Azonnal jobbra fordult, hogy megpróbáljon elébe vágni.
— Szabad lesz? Szabad?
A csatornánál kötött ki, és megállt.
A férfi nem volt sehol.
Semerre sem látta. Átment volna a hídon? Visszafordult? Vagy talán beszállt
abba a gondolába, amely épp elhagyni igyekezett a kikötőhidat?
Miközben azon törte a fejét, hogy mihez kezdjen, Anita utolérte.
— Meglógott. Te látod valamerre?
Mindketten a turistaáradatot kémlelték.
— Nem.
— Az ördögbe is!
Elváltak egymástól. Egyikük felszaladt a hídra, a másik a sikátor fe-lé
nyargalt. De még csak egy lyukas bakancs sem akadt a horgukra.
Amikor újra találkoztak, a fordítóba botlottak. Megkínálta őket fánkkal.
Nyugodtnak tűnt.
 — Ki volt az az ember? — kérdezte tőle Anita lihegve.
— Fogalmam sincs. De bárki is legyen, jól bedőlt a trükknek.
— Ezt nem értem…
A fordító bekapta az utolsó falat fánkot is, összegyűrte a zsíros szalvétát, aztán
keresett egy szemetest. Amikor visszajött, levette a csuklójáról a karóráját, és
átnyújtotta Anitának.
Nagyon könnyű volt. A számlapja közepére egy baglyot és a P. D.
kezdőbetűket vésték.
— Erre szükségetek lesz — mondta szinte suttogva —, hogy Kilmore Cove-
ba jussatok.

A keménykalapos férfi egyenesen a Danieli Hotelba vitette magát a

gondolával.
— Jó estét, Eco úr! — üdvözölték a londinerek.
Ő tudomást sem vett róluk, hanem egyenesen felment a szobájába.
Szürke felöltőjét a kalapjával együtt az ágyra dobta. Gyorsan lezu-hanyozott,
majd egy londoni számot tárcsázott.
— Voynich! — szólt bele a kagylóba egy krákogó hang.
— Jó napot, főnök! Itt Eco.
— Cseppet sincs jó napom.
— Pedig lehetne.
— Mit akarsz?
— Érdekes eszmecserének voltam ma fültanúja. Egy fordító… aki a listánkon
szerepel… meg két gyerek beszélgetésének.
— Milyen fordító?
Eco megmondta a nevet.
— Egészen pontosan mi történt?
— Találkozott két gyerekkel Velencében, akik egy bizonyos Morice Moreau-
ról meséltek neki.
— Aha.
— Meg egy Kilmore Cove-nak nevezett helyről. Mond ez a név magának
valamit?
— Miért? Kellene?
— Rajta van a listán.
Az Eco névre hallgató ember gyorsan összefoglalta a történteket, míg végül
kikötött a borítéknál, amely a Kilmore Cove-ba vezető utasí-
tásokat tartalmazta.
— És? Megszerezted?
— Természetesen. Itt van előttem.
 — Nyisd ki!
— Csak az engedélyére vártam.
— Megkaptad.
Eco feltépte a viaszpecsétet.
— Mi van benne? — kérdezte Voynich, Londonból.
— Hát… hümmögött a keménykalapos. — Ez csak egy üres papír.
— Egy üres papír?
— Pontosan, főnök. Mindössze egy darab átkozott fehér papiros.
Vajon mit jelenthet ez?
Voynich nevetni kezdett.
— Azt, hogy már megint egy szélhámossal van dolgunk. Hacsak…
mindez nem egy utasítás, ami ahhoz a rejtélyes faluhoz vezet. Egy üres
papírlap.
— Vagyis: egy nem létező helyről van szó.
— Ahogy mondod — nyugtázta a főnök.
Eco fel-alá kezdett járkálni a szobában.
— Mit akar, mit tegyek?
— Hagyd a fenébe a fordítót. Koncentráljunk inkább a Morice Moreau-féle
ügyre. Már jó ideje függőben van, nemde?
— Igen — helyeselt Eco.
— Tudod, hogy hol van az a ház?
— Gyorsan megtalálom.
— Akkor menj, és nézz körül. Aztán jelentkezz!
— Rendben, főnök. És a borítékkal meg a papirossal mi legyen?
— A szokásos, ami az ilyesfajta haszontalan holmiknak kijár.
Most meg Eco kezdett el nevetni.
— Ezer örömmel.
— Csak kérlek, figyelj oda, hogy ne vesd el a sulykot. Nem szeretnék egy
egész emeletet kifizetni Danielinek.
Eco megszakította a beszélgetést. Ledobta a földre a borítékot és a papírlapot,
majd keresztülbillegett a szobán, egészen az esernyőjéig.
Megmarkolta, eltekerte a fogantyúját, mire láng csapott elő a végéből, ami
mindent megsemmisített.
Ezután kiment a mosdóba átöltözni. De előtte megigazította a szakállát, és
eltávolított két bosszantó szőrszálat a bal füléből. Könnyű öl-tönyt vett magára,
karjára helyezte szürke felöltőjét, és elhagyta a szállodát.
A Borgo Fondamenta felé vette útját. Egy órával később már a helyszínen
volt. Felismerte a Ca’ degli Sgorbit, és megállt a félig nyitott kapu előtt.
Fentről kellemes zene hallatszott.
8. fejezet
HAZATÉRÉS
— Átvert minket — jelentette ki Anita, miközben hazafelé bandukoltak.
— Mégis mi oka lett volna rá?
— Nem tudom. De tuti, hogy átvert minket.
— Legalább kaptál tőle ajándékba egy órát.
— „Erre szükségetek lesz, hogy Kilmore Cove-ba jussatok…” — utánozta a
férfi hanghordozását, és az órát vizsgálgatta. — Vajon mit jelent ez?
— És a versike? — folytatta Tommi.
— Na, igen, az meg a másik.
Csöndben haladtak tovább Anitáék háza felé.
— Arról az esernyős fazonról pedig nem is beszélve morfondírozott tovább a
lány.
— Ja.
— Lehet, hogy összejátszanak.
— De mégis miért?
— Hogy ugrassanak bennünket — válaszolta Anita határozottan, és megállt
egy keskeny utca végén.
— Fekete a ház színe, mely ezerfelé csábít… — dudorászta Tommi. — Hja…
— De még mennyire hja! — fakadt ki Anita. — Az egésznek csak annyi
értelme volt, hogy jól felbosszantottam magam. Ráadásul kicsit félek is.
Mindenhol esernyős férfiakat látok.
Tommi felnevetett.
— Azért kölcsönadjam Ulysses Moore könyveit?
— Nem is tudom… — habozott Anita. — Talán jobb, ha nem is gondolok rá
többé.
— Te tudod. Akkor szia, holnap találkozunk!
— Szia!
Mindketten elindultak hazafelé.

Miközben magányosan sétált velencei otthona felé, a csatorna végénél Anita

azon kapta magát, hogy nyugtalan. Olyan érzése volt, mintha valaki figyelné. De
nyilván csak képzelődött. Akárki is volt az a keménykalapos alak, tőle semmit
nem akart. A boríték kellett neki, a Kilmore Cove-ba vezető utasításokkal.
Ami persze csupán egy üres boríték volt.
A valódi útmutatást a gyerekmondóka és az óra rejtette, amit Anita a karján
viselt… Ez csak nem azt jelenti… hogy a férfi most őt keresi?
— A fenébe is! — mérgelődött, és blúza ujját ráhúzta a karórára.
Meggyorsította a lépteit. Amikor hazaért, és meggyőződött róla, hogy
anyukája nincs otthon, felment Morice Moreau könyvéért. Letette az asztalra, és
nézegetni kezdte.
Volt valami azon a borítékon és az ajánlásban, ami nem hagyta nyugodni, és
amire a délutáni találkozó sem tudott fényt deríteni.
Anita kinyitotta a könyvet.
Aztán becsukta.
Majd ismét kinyitotta.
Még egyszer végiglapozta, és alaposan megvizsgálta mind a húsz oldalt. A
második oldalon a keret üres volt, a lángoló kastély melletti úgyszintén, és az
utolsó… Jaj ne!
Anitának majdnem megállt a szíve. A keretben megint feltűnt a menekülő
asszony. Pontosan ott, ahol legelőször látta.
— Tommi … — suttogta ijedten.
De a Tommi most nem volt mellette.
Anita egyedül ült a szobában. És egyedül volt az egész házban.
Tenyerét gondolkodás nélkül a rajz fölé helyezte.
Jó sok időbe telt, amíg összeszedte a bátorságát, és megérintette a képet.
Abban a pillanatban illatfelhő és hangkavalkád árasztotta el, de ezeknek semmi
köze nem volt Velence illataihoz és hangjaihoz.
Leginkább valamilyen erdőből jöhettek. Vagy kertből, és távoli vidé-
ket idéztek meg.
Aztán meghallotta a hangot.
— Segíts! Segíts!
Anita mély levegőt vett.
— Ki vagy te? — kérdezte a rajztól.
— Az utolsó vagyok. Segítségre van szükségem.
— Hogyhogy az utolsó?
— A Haldokló Falu utolsó lakója.
„A Haldokló Falu” — gondolta Anita. Akaratlanul elkezdte ismé-
telgetni magában a fordító mondókáját.
Ha a horgas tölgynél a fehér elveszik, az ikerfenyőknél segítségre lelsz…
— Hol vagy? — kérdezte.
— Bujkálnom kell.
— Veszélyben vagy?
— Igen. És öreg is vagyok már.
— Miért vagy veszélyben?
 — Mert még mindig itt élek. És te? Ki vagy? Morice lánya?
Anita szíve már megint majdnem abbahagyta a dobogást.
— Nem — felelte sietve. — Nem vagyok Morice lánya.
— Akkor ki vagy?
— Anita a nevem. Anita Bloom.
A nő képmása megremegett. Mintha az őt alkotó fekete vonala-kat
összefodrozta volna a szél.
— Mi történt veled?
— Mennem kell.
— Hová kell menned?
A hangok és az illatok, amelyek Anita fejében kavarogtak, kezdtek
elhalványulni.
— Megjött ő.
— Ki az az ő?
A lány érezte, hogy a kapcsolat megszakad. Tenyerét felemelte a képről, és
látta, ahogy a rajz elhalványul, majd eltűnik a könyvben.
Hirtelen zajt hallott a háta mögött. Kulcs fordult a zárban.
Klikk-klikk-klikk.
Összerezzent. Becsukta a könyvet, és a fiók mélyére süllyesztette. Az ajtóhoz
szaladt, és a következő pillanatban átölelte édesanyját.
Nyugodtan vacsoráztak, közben könnyedén cseverésztek. Az asztal alatt
Miculi dorombolva a lábukhoz dörgölődzött. Anita a nap egyetlen eseményéről
sem tett említést.
Amikor eljött a mosogatás ideje, Bloomné elmesélte Anitának., hogy beszélt
az apukájával telefonon.
— Azt kérdezte., hogy van-e programunk a közeli hosszú hétvé-
gére.
Anita forró vizet engedett a mosogatóba.
— Nekem nincs — felelte.
Anyukája alufóliát vett elő a fiókból, és letakarta a megmaradt zöldségeket.
— Mi lenne, ha azt mondanánk neki, hogy jöjjön el, és látogasson meg
bennünket?
— Az szuper lenne! — válaszolta lelkesen Anita.
Már több mint egy hónapja nem találkoztak.
Anyukája kinyitotta, majd újra becsukta a hűtő ajtaját.
— Vagy ha szeretnéd, akár te is elutazhatsz hozzá.
— És te?
— Oh… lassan haladok a munkámmal — sóhajtott Bloomné. — Nem
hagyhatom abba éppen most…
 Anita megsejtette a beszélgetésük hátterében megbújó kimon-datlan
gondolatokat: apukája látni akarja, anyukája pedig inkább azt szeretné, ha inkább
a lánya menne Londonba, és nem a férje látogatna Velencébe. Mert így nem
kellene félbeszakítania a Ca’ degli Sgorbi restaurálását.
— Még gondolkodom rajta — válaszolta édesanyja felvetésére.
Anita egyedül maradt a konyhában. Befejezte a mosogatást, egymás mögé
állította az edényszárítón a tányérokat. Hallotta, amint anyukája jön-megy a
házban, fürdővizet készít, majd telefonál Londonba.
Anita elzárta a csapot, és a szivaccsal letörölte a mosogató kör-nyékét. A
beálló csendben furcsa zajra lett figyelmes: halk, folyama-tos kaparászásra.
Az ablak felől jött.
A macska felmászott az ablakpárkányra, és kitartóan nézett valamit. Karmával
az üveget kopogtatta, szőre égnek meredt.
— Miculi, gyere le onnan!
Anita odalépett a kiscicához, megpróbálta megsimogatni, de az nyugtalanul
kitért a kedves mozdulat elől, a földre ugrott, és mérgesen fújni kezdett.
— Mi van veled?
A lány még sosem látta ilyennek. Lehajolt, hogy megnyugtassa, de Miculi
kiszaladt a konyhából.
— Furcsán viselkedik ez a macska… — morfondírozott Anita.
Mielőtt összehúzta a függönyt, kinézett az ablakon.
Odakint a ház előtt egy feketébe öltözött férfit látott. Anita azonnal felismerte.
Fekete keménykalapot viselt, és hosszú esernyő
volt nála. Mozdulatlanul állt a csatorna mellett. Felfelé bámult, az ablakuk
felé. Őt nézte.
— A mindenit! — kiáltotta Anita.
Azonnal behúzta a függönyt, a telefonhoz szaladt, és már tárcsázta is a
számot.
— Tommi! Itt van az esernyős férfi! A házunk előtt!
— Mindjárt ott vagyok nálad!
— Ne, azzal semmire sem megyünk…
— Akkor hívd ki a rendőrséget!
— És mit mondjak nekik? Hogy a házunk előtt áll egy esernyős férfi, aki az
ablakunkat bámulja?
— Jó, de… csak ne ess pánikba!
— Könnyű azt mondani, nem téged bámul az utcáról egy tök fekete alak!
— Várj! — Tommi néhány másodpercre elnémult, majd amikor visszatért a
telefonhoz, így folytatta: — Itt senki sincs az ablak előtt.
Mégis hogyan talált meg?
 — Fogalmam sincs.
— A Ca’ degli Sgorbi! — kiáltotta a fiú.
Anita ijedtében ugrott egyet.
— Hogy lehettünk ennyire hülyék?! A Duchamp kávézóban el-mondtad, hogy
hol találtad a könyvet és…
— Ő meg odament. Azután követte anyukámat idáig.
— Pontosan.
— És most?
— Tennünk kell valamit! — felelte Tommi határozottan. — Odamegyek!
— Tommi, gondolkozz! Mi értelme annak, hogy idegyere? Még a végén arra
is rájön, hogy te hol laksz.
— De nem hagyhatlak ott egyedül!
— Arra kéne rájönnünk, hogy…
— Hogy mit akar?
Anita még jobban a füléhez szorította a kagylót.
— Az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, hogy… a könyvet akarja
megszerezni. Jaj, Tommi, újra láttam azt a nőt a képkeretben!
Ott volt megint. De most… beszéltem is vele.
— Ó, Anita!
— Isten bizony! Beszéltem vele! Hallottam a hangját, és ő az enyémet. Azt
kérdezte, hogy Morice Moreau lánya vagyok-e.
Tommi felsóhajtott.
— És te mit feleltél erre?
— Az igazat. Ő meg mintha megijedt volna. Azt mondta, hogy visszajött
valaki. És eltűnt a rajz.
— Ki jött vissza?
— Nem tudom. Elismételte, hogy segítségre van szüksége. És még hozzátette,
hogy ő a Haldokló Falu utolsó lakója. És hogy már idős.
— Egyszerre csak egy dolgot, légyszi… Nézzük csak sorjában. Az a férfi a
házatok előtt, ha tényleg a könyv miatt van ott… akkor a legfontosabb teendőnk,
hogy eldugjuk a könyvet, nem igaz?
— De igen, így van.
— A baj csak az, hogy Keménykalap most már tudja, hol laksz.
Ahogy kiteszed a lábad, felfeszítheti az ajtót, mindent felforgat, és…
— Vagyis máshová kell dugnom a könyvet.
— Pontosan. De mi van, ha téged is követni fog, ahogy az anyukádat?
Anita nagyot nyelt.
— A fenébe is! Miért nem hagytam azt a majmot nyugton, és folytattam a
leckeírást?
 — Most már egészen biztos, hogy ez egy különleges könyv… Ott vannak
azok az érthetetlen bejegyzések. Meg az a nő, aki a lapjairól segítséget kér tőled.
Rá kell jönnünk, hogy ki ő és mit akar. És ki kell derítenünk, hogy tud előjönni
és eltűnni.
— Igen, igazad van.
— De hogy ezt mind megfejtsük… az csak egyféleképpen lehetséges.
Anita feszülten várta, hogy Tommi befejezze a gondolatát.
— Az Elfeledett nyelvek szótára segítségével.
— Ami azt jelenti, hogy ahhoz Kilmore Cove-ba kell menni. Hát, a fordító
szerint már meg is tanultuk az odavezető utat…
— Igen… — helyeselt Tommi gondterhelten —, az ikerfenyőkkel meg a
fekete házzal. Egy kukkot sem értettem az egész mondókából!
— Na és a baglyos óra vajon mire jó?
— Az legalább egy óra. És működik. Peter Dedalus saját kezűleg készítette. A
gépészzseni. Megvan, hogy kire lenne szükségünk! Egy ilyen zsenire, mint
Dedalus, aki segítene mindent megmagyarázni.
Mert ez éppen olyan, mintha most beindítottunk volna egy… egy gé-
pezetet.
— Azzal, hogy kinyitottuk a könyvet?
— Igen. És most, hogy beindítottuk, meg kell fejtenünk, hogy egészen
pontosan mit is indítottunk be. Lehet, hogy elég lenne megint eldugni a könyvet,
és megvárni, amíg lenyugszanak a kedélyek.
Lehet, hogy Keménykalap úr csak egyszerű…
— Várj! — szakította félbe Anita. — Miért nem jutott ez előbb az eszembe?!
— Micsoda?
— Támadt egy ötletem.
— Vagyis?
— Bízz bennem, Tommi!
— Én bízom benned, csak… ne csinálj semmi őrültséget.
— Megígérem.
Anita letette a kagylót, és a konyhába sietett. Nem kapcsolta fel a lámpát, úgy
nézett át a függönyön, az utca felé. Keménykalap már nem volt ott. Anita
elképzelte, amint gyors léptekkel halad előre az esti nedves sétányon, miközben
esernyőjét ritmikusan kopogtatja az utcaköveken.
Visszament a folyosóra, bekopogott a fürdőszoba ajtaján, és amikor édesanyja
kiszólt, ő benyitott.
— Végiggondoltam a dolgot — vágott azonnal a közepébe.
Leült a kád szélére. Anyukáját tetőtől talpig beborította a fürdő-
hab. Kérdő tekintettel nézett a lányára.
 — Szeretnék elmenni apához Londonba — folytatta halkan Anita. — És
aztán, szeretném, ha apa elvinne engem autóval Cornwallba kirándulni.
9. fejezet
ÚTON KILMORE COVE -ba Anita kilógatta karját a kocsi ablakából, ujjait
széttárta a levegőben, és hagyta, hogy a huzat hátrafeszítse a kezét.
Az ég telis-tele volt szertefoszló felhőkkel. Az utat messzire elnyúló sárga és
fehér virágú mezők övezték. Kis kőfalak sorai választották el egymástól a
földeket, ezeket pedig helyenként apró erdők, magányos öreg fák, nyugodt
birkanyájak váltották fel.
A vezetőülésnél Anita apukája is leengedte az ablakot. Ingujját felgyűrte,
könyökét a nyitott ablak peremén nyugtatta. Mosolygott.
Bloom úr gondolkodás nélkül elfogadta lánya javaslatát: hiszen mi is lehetne
nagyszerűbb, mint néhány pihenéssel eltöltött nap kettesben Anitával,
Cornwallban?
Persze nem sejthette, hogy mi történik majd velük.
Anita mindent gyorsan elintézett: anyukájával interneten lefoglalták a
repülőjegyet, és nemsokára már kint is volt a velencei Marco Polo reptéren,
néhány órán belül pedig a gép leszállt a londoni Gatwicken. Ekkor
visszakapcsolta a mobilját, hogy SMS-t küldjön anyukájának ( Szerencsé-
sen földet értem! A kaja szörnyű volt! ), egyet meg Tomminak ( A titkos város
hadművelet kezdetét vette. ). Apukája a kijáratnál, az érkezési oldalon várt rá egy
rém vicces virágos kalapban és táblával a nyakában, amelyen ez állt:
ELVESZETT LEÁNYZÓ.
Anita nem bírta ki nevetés nélkül.
Az autó a parkolóban várt rájuk. Apukája kevés csomagja a hátsó ülésen
kapott helyet.
— Jövünk, Zennor! Fürdőruhát hoztál? — kérdezte Bloom viccelőd-ve, a
szokásos nyirkos és szürke időjárásra utalva. Aztán beindította a motort. Amikor
kiértek a parkolóból, az autó sárgás fényszórói mintha szétfolytak volna a
ködben.
— Angol vér folyik az ereinkben — jegyezte meg apa. — Csak nem fogunk
egy kis friss levegőtől berezelni?!
Útnak indultak, és ahogy távolodtak Anglia fővárosától, és szapo-rodtak a
kilométerek, úgy tisztult ki a levegő. A feltámadt szél lassan el-fújta a felhőket, s
az ég szinte kék színben kukucskált ki felettük.
A bristoli elágazás után letértek az autópályáról. Apa és lánya ekkor letekerték
az ablakokat, és már nem is húzták fel többé, hagyták, hogy a szél összeborzolja
a hajukat.
 Az egyik kanyar után hirtelen felbukkant a tenger, kék-fehér sáv, amely rögtön
el is tűnt, mintha magába nyelte volna egy tengerbe nyúló hegyfok.
Ez remek alkalom volt, hogy kezdetét vegye a tengervadászat: ki látja meg
előbb egy kanyarból vagy egy emelkedőről… Végül teljes hosszában
megmutatkozott, a Zennorba vezető nyílegyenes út mentén.
Zennor.
Kétmaroknyi ház.
Mondókába öntött rejtély.

Mivel még nem kezdődött el az igazi nyár, a falu szinte összes házának zárva
voltak az ablakai, az utcákon is alig járt ember. A levegőben si-rálycsapat
körözött.
— Nahát… mennyi mindent megváltoztattak azóta, hogy utoljára jártam itt —
adott hangot nemtetszésének Mr. Bloom, miközben épp egy szűk zsákutcába
hajtott be… minden bizonnyal csak tévedésből.
Anita nem akarta szóvá tenni, hogy valószínűleg egész egyszerűen eltévedtek.
Inkább a táj szépségében gyönyörködött: megcsodálta a sötét kövekből és fából
épített, szorosan egymás mellett álló házikókat, a falak geometrikus szerkezetét
és a tengerparti naplementében vöröslő eget.
A következő utca végén feltűnt a szálloda. Szerény épület volt, és csak
miattuk nyitották ki. Két kicsi fehér ház közé ékelték be. Apró, de nagyon zöld
kert is tartozott hozzá, a homlokzatát pedig kúszónövények borították, egyszóval
olyan volt, mint egy tündérlak.
— Hát, megérkeztünk! — ujjongott Bloom úr, és teljesen feleslegesen ugyan,
de kitette az irányjelzőt.
Anita és apukája megismerkedtek a tulajdonossal, felvitték a tetőtéri szobába
a csomagjaikat, és kinyitották az ablakot, ahonnan a tengerre lehetett látni.
Azután lementek a faluba sétálni, ettek egy rettenetesen csípős zöldbablevest
az egyetlen nyitva tartó étteremben, és megbeszélték a harcsabajszú
vendéglőssel, hogy bizony mennyire végérvényesen megváltoztak az idők.
Anita szemében az idő nem változott. Az idő csak szorított, és kész.
Egyre nőtt benne a feszültség, ha arra gondolt, hogy tényleg itt van. És nagyon
zavarta, hogy nem tudja, mit kellene tennie, hogy megoldja a mondóka rejtélyét.
— Tetszett már hallani egy bizonyos Kilmore Cove nevű faluról? — szegezte
a kérdést egyenesen a vendéglősnek.
— Sajnálom, nem — vágta rá amaz gyanúsan sietősen.
Utána már nem jött vissza az asztalukhoz beszélgetni, hanem a terem végéből
figyelt, egy pillanatra sem veszítette volna őket szem elől.
 A hálószoba függönyén keresztül a holdfény beszűrődött a szobába, Anitának
nem jött álom a szemére. A versikére gondolt, és próbálta felidézni azt a keveset,
amit Kilmore Coveról tudott. Olvasta Ulysses Moore első könyveit, melyeket
Tommi adott neki kölcsön, és tudta, hogy ez a falu már vagy hatvan éve nem
szerepel a térképeken.
Nagy ötlet volt.
Eltüntetni egy egész falut. Elszigetelni a világ többi részétől. Távol a
villámgyors repülőktől, vonatoktól, távol az ünnepektől, a világi dolgok-
tól, a felhőkarcolóktól és a parkolóktól.
Egy kicsit talán olyan, mint az a Velence, amelyet a velenceiek kép-zeltek el
maguknak. Biztos menedék, mindig egyforma, és ezért ellenáll minden
változásnak.
Hirtelen esni kezdett. Finom, szemerkélő esőcseppek hullottak, melyek lágyan
kopogtak az ablaküvegen. Anita lassan álomba szenderült.
Másnap reggel a szálloda előtt elhaladó bárányok bégetése ébresz-tette őket.
Bloom aggódva figyelte, hogy nem tesznek-e kárt az autójá-
ban, majd amikor a nyáj elvonult, hatalmasat nyújtózkodott.
Gyönyörű nap volt.
— Ilyenkor a legjobb biciklizni! — jelentette ki Anita, megszakítva édesapja
sportos ébredését.
A mondatra Mr. Bloom szinte megdermedt.
— Bi-bi-cik-liz-ni? — dadogta.
— Hát persze! — felelte lánya, és kibújt a meleg takaró alól. — Bé-
reljünk biciklit, és tekerjünk egy kicsit a part mentén vagy a mezőkön!
— Jó ötlet… — hazudta apukája, akinek szemmel láthatóan nem volt
szándékában biciklinyeregben gyötörnie magát —, de előbb irány reggelizni!

Frissen készült teasüteményt ettek házi áfonyalekvárral. Anita próbálta

kipuhatolni a szálloda tulajdonosától, hogy hallott-e már Kilmore Coveról.
De tőle is nemleges választ kapott.
— Az ördögbe is! — mérgelődött. Majd taktikát váltott. A mondóka első sora
jutott az eszébe. Letörölte szája széléről a tejbajuszt, és kertelés nélkül
megkérdezte:
— Messze van innen a horgas tölgy?
Apukája meglepődve nézett rá.
— Különös fafajta…
Anita nem vette le a szemét a nőről.
— Hogy is mondta, kisasszony?
Tam, dobbantotta Anita szíve.
 — Horgas tölgy.
A tulajdonosnő mindkét szemöldökét felhúzta. Kinézett az ablakon.
A résnyire nyitott üvegen keresztül az állatok erős szaga áramlott be, mely a
só illatával keveredett.
— Rég nem hallottam már ezt a nevet. Nagyon régen.
Tam, dobbantotta megint Anita szíve.
A nő arcán a rengeteg ránc olyan volt, mint egy térkép, mely a kincs helyét
jelzi, s évei számát rejti.
— Mégis honnan szeded ezt? — kérdezte minden kertelés nélkül Anitától.
— Egy mondókában szerepel — felelte a lány.
— Egy mondókában? És hogy van az a mondóka?
— Nem emlékszem pontosan… — mosolyodon el Anita. — De a zennori
horgas tölgyről szól.
— A lányom ugyanis Olaszországban él — lépett közbe Mr. Bloom, mintha
ennek az információnak bármiféle jelentősége lehetne.
A nő megvonta a vállát.
— Nos… — mondta — az a mondóka mindenesetre téved. Mert Zennorban
nincs semmiféle horgas tölgy.
Tam, tam, dobbantotta Anita szíve, de most az izgalomba keserű
csalódottság vegyült.
A ház tulajdonosa néhány lépésnyire hátrébb húzódott, mintha azon törné a
fejét, hogy mit mondjon és miről hallgasson. Aztán megállt, és egy nagy sóhaj
után végül kibökte:
— A tölgy éppen a falu határán túl van. — A tenger felé mutatott.
— Úgy öt kilométerre legalább, a parton. Persze, ha egyáltalán megvan
még… — Arcán széles mosoly jelent meg. — De ha még mindig él, biztos nem
fogják eltéveszteni. Ott van a strand mögött. Ronda és fekete.
Az ágain csüng az összes balszerencse.
— Balszerencse? — kérdezte Bloom, miközben beleharapott egy sü-
teménybe.
— Azért hívják horgas tölgynek, mert az ágaira azoknak a horgá-
szoknak a zsinórját akasztják fel, akik nem tértek vissza a tengerről. Így vagy
úgy, de nem tértek vissza, és elhiheti nekem, ennek sohasem a jó szerencse az
oka.

— Gyerünk, nyomd azt a pedált! — noszogatta később Anita apukáját.

Mr. Bloom apró fekete pontnak tűnt a strand felé vezető köves út legtetején.
Apró fekete, biciklin dülöngélő pontnak.
Lentről Anita látta, hogy elereszti a féket, és felgyorsul a kövek és a pici
mélyedések között.
— Ne! Lassan! Fékezz! — Összeszorította a fogát, ahányszor csak megugrott
vele a kerékpár. — Emelkedj fel az ülésről! Állj rá a pedálra!
De édesapja rendíthetetlenül hagyta magát tovább görgetni, és időnként egy
ősállat eszeveszett üvöltéséhez hasonlító hangot hallatott a fékkel.
A lejtő alján az utolsó nagy huppanástól aztán kipenderült alóla a kerékpár, és
nagyot csattant a kövön. De valahogy mégis talpon tudott maradni.
— Aaaaaah! — kiáltotta.
— Régen nem bicikliztél, ugye? — nevetett Anita, aki jól szórakozott a
jeleneten.
Mr. Bloom, úgy látszott, már annak is örül, hogy egyáltalán életben maradt.
— Ami azt illeti, mindig is utáltam — vallotta be, és felemelte a biciklit a
földről.
— Szólhattál volna.
— Hagytam volna ki a híres horgas tölgyet? Apropó, nem itt kéne lennie
valahol?
— Öt kilométert mondott a hölgy.
Anita végignézett az előttük elnyúló hosszú, köves strandon, amely egy zöld
hegyfokban végződött.
Eközben édesapja aggódva bámulta az imént mögöttük hagyott meredek
lejtőt. Már a visszaútra gondolt. Zsebkendővel felitatta az izzadt-ságot a
homlokáról, majd megigazította válltáskáját, amelyben víz, két sajtos szendvics,
a napszemüvege és egy olyan könyv volt, amit már több mint egy hónapja
készült elolvasni.
— Akkor menjünk — mondta azután, hogy mindent rendben talált.
Anita tekerni kezdett. A kerekek belesüppedtek a strand köveibe.
Ahogy haladtak, kígyószerű nyomvonalat húztak maguk után, amit hamar
eltöröltek a hullámok.
Volt, hogy gyorsan vissza kellett menniük a homokos részre, nehogy egy
túlságosan nagy hullám elkapja őket. Máskor viszont a tenger mélyen
visszahúzódott, a nedves parton fényesre csiszolt kavicsokat és algafüzéreket
hagyva maga mögött.
Amint elhagyták a hegyfokot, meglátták a horgas tölgyet. A szálloda
tulajdonosnőjenek igaza volt: tényleg lehetetlen volt nem észrevenni.
Magányos, fenyegetően fekete színű fa volt, és épp ott magaslott, ahol véget
értek a mezők, és láthatóvá vált a part. Olyan vastag volt a törzse, hogy
valamiféle őrtoronynak is beillett volna.
Amint közelebb értek a fához, Anita furcsa hangra lett figyelmes, majd
észrevette, hogy az ágakon láthatatlan fonalak sokasága lóg: horgászzsinórok,
melyeken különböző nagyságú kanyargós horgok himbá-
lództak. Ahogy a szél a horgokat mozgatta, azok egymásnak vagy a fa
törzsének ütődtek, és dallamosan csilingeltek.
— Angyalhívogatónak is nevezik őket — jegyezte meg Bloom úr, amikor
leszálltak a bicikliről. — Tudod, amilyeneket az ajtókra szoktak tenni.
— Ez viszont inkább… a tengerészlelkek hívogatója.
A horgas tölgy valóban öreg volt. Sok nevet és dátumot véstek a törzsébe.
Jonathan, 1929. Az Eb ikrek, 1886. Matthew, 1992.
— Tényleg lenyűgöző ez a hely — mondta ismét az apa, miközben
megérintette a fa kérgét.
Anita arra vágyott, bárcsak úgy tudna rajzolni, mint Morice Moreau, hogy
megörökíthesse a csilingelő fát. Érezte, hogy a festő zseb-könyve úgy nehezedik
a hátára, akár egy kő.
Azután a Kilmore Cove-ba vezető mondókára gondolt. Ha a horgas tölgynél a
fehér elveszik…
De most, hogy Anita rátalált a horgas tölgyre, ezek a szavak nem mondtak
számára semmit.
Bloom leterített egy plédet a parton, ráfeküdt, és elővette a könyvét.
— Végre! — kiáltotta, miközben boldogan elterült. Ivott egy korty vizet, majd
a lányát is megkínálta vele. Ő azonban nem kért. — Biztos?
Igen. Anita biztos volt benne. Biztos volt abban, hogy ott van, ahol lennie kell.
És hogy nem véletlenül került oda. A fordító azt akarta, hogy épp onnan induljon
el. Attól a fától.
De merre?
Távcsövet formált a kezéből, és a szárazföldet kezdte kémlelni. A tölgy mellől
ösvény indult, ami beleveszett a pillangók rajával tarkított mezőbe. A part
viszont folytatódott tovább dél felé. A lány bizonytalanul a szája szélébe
harapott: eleinte arra gondolt, hogy bejárja a partot, töviről hegyire felkutatja,
amíg meg nem találja Kilmore Cove-ot. Elvég-re is, ha tengerpartra néző falu,
előbb-utóbb rá kell bukkannia. Csakhogy akkor apukáját is meg kéne győznie
arról, hogy jöj ön utána…
Megnézte az időt Peter Dedalus óráján. Délelőtt tizenegy felé járt.
Ha a horgas tölgynél a fehér elveszik…
A horgok mind különbözőek voltak. Talán van közöttük egy fehér is? Anita
óvatosan, vigyázva, nehogy megszúrja magát, elkezdte keresni.
A fehér horgot.
— De még ha meg is találnám… hogy tudnám elveszíteni? — tépe-lődött
hangosan.
— Hogy mondod, kicsim? — kérdezte apukája a partról.
 — Semmi!
Egy fehér horog. Fehér horog.
A fa kérge telis tele volt nevekkel és fába vésett számokkal. De ott sem akadt
semmi, ami fehér.
Ahogy a feliratokat tanulmányozta, az egyik név szemet szúrt neki.
— Penelope Moore, 1997 — olvasta, és közelebb hajolt a fához. Felnézett a
zsinórok között. Az ágakon keresztül átsejlő eget fehér felhők csíkoztak. Aztán a
mezők között elnyúló ösvényt kezdte vizsgálni. Talán abba a távoli kis erdőbe
vezet?
„A fehér elveszik” — mondta magában.
Lehet, hogy a felhők jelentik a fehéret? És ha elvesznek a felhők…
akkor nem látod az eget? Azaz bent vagy az erdőben?
Nem túl meggyőző.
Ennek ellenére úgy döntött, megpróbálja.
Szólt apukájának, hogy kicsit biciklizik az ösvény mentén, majd elbúcsúzott
tőle.
— Itt várlak — dörmögte elégedetten Mr. Bloom.
— Apu, ha kicsit késnék, találkozunk a szállodában.
Mr. Bloom letette a könyvet.
— De ugye nem maradsz túl sokáig? — Anita felelet helyett csak
elmosolyodott. — Vigyázz magadra! — figyelmeztette apukája. — Nehogy
eltévedj az ösvények között!
Később, amikor lánya már a mezők felé tartott, hozzátette: — És ne áruld el
anyunak, hogy egyedül elengedtelek. Ha csak megsejtené…
10. fejezet
A FEHÉR
Az ösvény nem volt kitaposva, és hamarosan annyira elkeskenyedett, hogy
már nem is lehetett rajta tekerni. Anita leszállt a bicikliről, és tolni kezdte.
Ahogy elképzelte, az út a mezőkön túl, az erdőbe vezetett. Észre sem vette, és
már bent járt a sűrűben, hagyta, hogy elcsábítsa a friss, hű-
vös levegő illata. Az aljzatban bogarak nyüzsögtek, és imitt-amott vadvirágok
bukkantak elő. Ha felnézett, nem látott mást, csak a feje fölött összeboruló
ágakat.
Azután kettévált az út.
Éppen az elágazás előtt egy fűvel benőtt követ pillantott meg. Amikor
megmozdította a lábával, két jelölést vett rajta észre: egy fehéret és egy sárgát.
— Fehér ösvény, sárga ösvény — mormolta. — Most már kezdem érteni.
A fehéret elveszíteni, ez talán azt jelenti, hogy ne a fehér ösvényen menjek.
— Elveszítem a fehéret, és követem a sárgát. Próba, szerencse.
A sárga ösvény még mélyebbre vezetett az erdőben, majd lassanként
emelkedni kezdett az út. A téli esőzések kimosták a puha talajt; nagy kövek,
kiálló gyökerek meredeztek Anita lába előtt. Kénytelen volt minduntalan
felemelni a biciklijét, mert nem tudta rajtuk áttolni. Kezdett egészen megizzadni.
Az emelkedő után az út lejtőssé vált, majd egy sziklás völgybe tor-kollott,
ahonnan ismét látni lehetett a tengert. Itt újabb elágazás következett, és nem
messze tőle Anita újra megtalálta a kőre festett jeleket.
És ismét a nem fehér út mellett döntött.
Egy tisztáshoz érkezett.

Amerre csak a szem ellátott, végeláthatatlan síkság terült el. A távolban

állatok hangját hallotta. Amikor meglátta a nyugodtan legelésző nyájat, hirtelen
jókedve kerekedett, és ilyen vidám hangulatban folytatta tovább útját. Tetszettek
neki a bárányok, de attól azért megkímélte volna magát, hogy egy görbe szarvú
kos megkergesse, úgyhogy inkább villámsebesen átszelte a rétet.
Ahogy átért a túlsó oldalra, ránézett a karórájára: több mint egy órá-
ja úton volt, és nincs nála víz, se szendvics. A gyomra panaszkodni kezdett.
Töprengéséből ismerős hang zökkentette ki. Üzenete érkezett, Tommitól.
Itt V-ben minden rendben. Keménykalap nem tűnt fel.
Haláluncsi. Veled?
Anita megpróbált válaszolni, de néhány méter után megszűnt a tér-erő. Majd
később, gondolta.
Nem sejtette, hogy ettől a pillanattól kezdve a mobiltelefonja már egyáltalán
nem fog működni.
Haladt tovább az erdőben, majd ismét egy rét következett, ahol a fű
között kis csermelyre bukkant. Fölé hajolt, hogy igyon belőle, de megcsúszott.
Nem sok hiányzott, hogy hasra vágódjon.
Térdig állt a hideg vízben. A patak medre iszapos volt, a partja pedig nyálkás.
Amikor kijött a vízből, szinte tetőtől talpig piszkos volt. Kivette a gumit a
hajából, és szorosabbra kötötte a copfját.
„Csak nem fogok megtorpanni egy kis esés miatt?!” — gondolta magában.
Folytatta útját.
A nem fehér ösvény két furcsa fenyőhöz vezetett. Közös törzsükből V
alakban nőttek tovább. Nem sokkal azelőtt, hogy a fákhoz ért, az út is-mét
elágazott. A különböző színű jelöléseket most közvetlenül a fák kér-gére
festették.
Anita egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát. Körülnézett.
Már két órája úton volt, és fogalma sem volt, merre járhatott. Melyik irányban
lehet a tenger? Olyan sokat kanyargóit, hogy lehetetlen volt kitalálnia.
Leült.
Finom madársóskaillat terjengett a levőben, és pillangók repkedtek körülötte.
A két fát nézte.
Két fa nőtt ki egy törzsből.
Ikerfák?
… az ikerfenyőknél segítségre lelsz…
Hát ezek volnának azok? De miféle segítségről van szó?
Akárhogyan is meresztette a szemét, semmiféle segítséget nem ta-lált. Sem a
kövek között, sem a fenyőkre aggatva. Semmit, kivéve a ma-dárcsicsergést vagy
a falevelek suhogását.
Elindult, hogy kicsit körülnézzen. A fatörzsre festett ösvények kö-
zül a jobb oldali kék jelzésű volt, a bal oldali pedig fehér. Az egyik to-vább
emelkedett, a másik lefelé haladt.
Anita a kék ösvényt választotta.
A versike azt mondja, itt „segítségre lelsz”. Mégsem lelek. Vagy a segítség
talán… elveszett? — töprengett.
Csakhogy az egyetlen dolog, amit Anita elveszített, az a fehér ös-vény volt a
horgas tölgynél.
Lehetséges volna… hogy most ösvényt kell váltania?
A nem fehérről a fehérre?
Kinézett a V alakú fák ágai között, és azt látta, hogy az erdő lankás dombok
vonulatában folytatódik tovább.
Ulysses Moore Shamrock Hillsnek nevezte őket a naplóiban. De ezt Anita
még nem tudhatta.
— Merre tovább? — kérdezte magától.
A fehér ösvény mellett döntött.
És eltűnt az erdő sűrűjében.

Fél órával később, amikor sejteni kezdte, hogy körbe-körbe jár, megállt.
Ismerősnek tűnt a táj: a kövek, a fák csoportja, a tisztás…
— A fenébe! — bosszankodott.
A fehér ösvény nagy kört írt le az erdőben, és visszakanyarodott az
ikerfenyőkhöz.
És az egész út alatt egyetlen elágazással sem találkozott. Egyetle-neggyel sem.
A mondóka szerint egy fekete háznak kellene itt lennie valahol.
Vagy kőnek, esetleg barlangnak, valaminek, ami „ezerfelé csábít”.
Vagy minimum egy indigószínű ösvénynek.
Fekete a ház színe, mely ezerfelé csábít, s üzeni: indigószín mutatja a rejteket!

Itt viszont nincs semmi ilyesmi. Csak fák mindenfelé, erdő, soha véget nem
érő erdő.
Ráadásul kezdett későre járni: már több mint három órája volt annak, hogy
Anita otthagyta édesapját a parton.
A mobiltelefon nem működött.
Mi lehet az a ház, amely ezerfelé csábít?
A madarak hívogató hangja?
Talán elment mellette anélkül, hogy észrevette volna? Lehet, hogy volt egy
útszakasz az erdőben, ahol valami csábította?
Ahelyett, hogy a kört teljesen bezárva visszatért volna az ikerfenyőkhöz,
Anita megfordult, hogy ismét bejárja ugyanazt az utat, amelyet épp az imént tett
meg. Ha így tesz, újra megfigyelhet mindent, de ezúttal másképp, új látószögből.
Hátha elkerülte valami a figyelmét: például egy faágra kötözött indigócserje,
egy fekete tábla, esetleg egy növényzetbe beleolvadt házi-kó…
Ezerfelé csábít. Ezerfelé csábít.
Az erdő mindenhol ezerfelé csábít: állatok zörgetik a leveleket, madarak
énekelnek, bogarak nyüzsögnek. Mi lehet a házuk?
Fekete, a vers szerint.
De végig az egész ösvényen nem volt semmi fekete.
Hacsak nem…
 Anita jó darab utat megtett visszafelé, majd megállt, és figyelni kezdett.
Az ösvény félkör alakban köves árokká mélyült, a szélét kevés fű és gyér
növényzet szegélyezte. A fák ugyanakkor nagyon sűrűn nőttek, egyfajta
hangszigetelt, sötét, árnyékos medencét képeztek.
Síri csönd volt.
Amikor először haladt el erre, furcsa érzése volt, és gyorsabban is tolta a
biciklijét. Most ugyanez az érzés fogta el.
Mi ez?
A kis szélvédett medencében az erdő hangjai eltompultak. Ugyan-azok a
hangok voltak, mint az ösvény többi részén… madárcsicsergés, levélsusogás,
csak… Volt még valami más is.
Ha figyelmesen fülelt, halk, de jól kivehető hangot hallott. Mintha a távolban
valaki beszélne.
Igen. Beszédhang volt!
De öröme hamar szertefoszlott. Azután meg visszatért…
„De ez nem ugyanaz a hang” — állapította meg Anita.
Az új hangnak más színe volt, és néhány másodpercig lehetett csak hallani.
Aztán szertefoszlott.
Anita összerezzent. Mintha másféle zörejt is hallott volna, amely leginkább
írógépkattogáshoz hasonlított: kop-kop.
— Olyan… fémes hang — mormolta maga elé egyre nagyobb döb-benettel.
Kop-kop. Rendkívül szokatlan hang egy erdő kellős közepén.
Kop-kop. És távolról jön. Próbálta kifülelni, honnan érkezik. Felkapta a fejét.
A köves part túloldaláról?
Kop-kop. És megszűnt a hang.
Anita döntött végre. Otthagyta a biciklijét az ösvényen, és elkezdett felfelé
mászni a part mentén. Megpróbálta a lehető legkisebb zajt csapni.
Kop-kop. Megint kezdődött. Nagyon panaszos… és nagyon távoli hang.
Kop! Harsányan zengő hang.
Amikor odaért a köves part szélére, felegyenesedett, és örömében elakadt a
lélegzete. Az erdő közepén kis faházikó állt, egy fekete ház.
Sötét zsinórkötegek meg kábelcsomók vezettek az épületbe, és tűntek el az
erdőben.
Onnan jöttek a hangok, és a kattogás is.
Fekete a ház színe, mely ezerfelé csábít.
11. fejezet
A GIMIBŐL HAZAFELÉ
Ahogy a parti út a tenger felé fordult, Jason Covenant megigazította a
dzsekijét, és felkapta maga mellől a könyveit. Megkapaszkodott az előtte lévő
ülésben, és felállt.
— Hé, Covenant, hová mész? — vetette oda a Flint fivérek közül a
legkisebbik, aki a kisbusz hátsó ülésén terpeszkedett.
— Ja, tényleg… — csatlakozott az előtte szólóhoz a legnagyobb Flint is, az
egy méter nyolcvan centis langaléta, akinek feje göndör haja miatt még
nagyobbnak látszott — hisz’ még nem vagyunk a vityillótoknál!
— Még hogy vityilló — szólt közbe a kövérkés középső Flint, aki épp egy
szelet mézes-mogyorós sütit nyammogott, amit a Chubber cukrászdából szerzett,
ki tudja milyen úton-módon.
Jason rájuk se hederített. Sokatmondó pillantást váltott a többi osztálytársával,
akik megértően néztek vissza rá. Mindenki jól ismerte a Flinteket, tudták róluk,
hogy miféle banda. A lelkük legmélyén azt érezték: még szerencse, hogy a
Flintek újabban Jasont és nővérét, Juliát pé-
cézték ki maguknak, no meg Rick Bannert, bár ő ritkán járt busszal.
Aznap viszont Jason egyedül volt, mert Julia még otthon lábado-zott, míg
Rick… nos Rick úgy döntött, hogy itt a tavasz.
Bár még gyakran esett az eső, a vörös hajú fiút ez nem tántoríthatta el attól,
hogy felpattanjon édesapja kerékpárjára, és minden reggel elke-rekezzen a St.
Ives Gimnáziumba. Néha látták is az úton, főleg visszafe-
lé, a lejtős útszakaszon, ahol rendszeresen megelőzte a kisbuszt, és intett
osztálytársainak. Ilyenkor a Flinteken kívül minden gyerek az ablakhoz tódult, és
boldogan kiabálták a nevét, Kilmore Cove buszsofőrje, Rosemeyer bácsi pedig
tövig nyomta a dudát.
— Hé, Covenant? Süket vagy? — kezdték újra Flinték.
Jason csak nyugodtan ment tovább előre.
— Ne törődj velük… — súgta oda a kis Giger, aki sovány, nagy or-rú,
szemüveges gyerek volt, de a többieknél kicsit többet engedett meg magának,
mert édesapja volt a polgármester. — Nincs jobb dolguk.
Jason felelet helyett csak sóhajtott egyet. Leült az egyik első ülésre, és
megkérte Rosemeyer bácsit, hogy tegye ki a világítótorony elágazásá-
nál.
— És onnan egyedül mész haza? — érdeklődött a buszvezető elké-
 pedt arccal. Azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy Rosemeyer bácsi kancsal lett
volna, de egyenesen sem volt képes nézni, s amikor az utasokkal társalgott, a
busz mindig életveszélyesen kacskaringózott az úton.
— Hogyne, Rosemeyer bácsi — nyugtatta meg gyorsan Jason, hogy az öreg
mielőbb az útra összpontosíthasson.
A gyerekek a lejtős útra meredtek.
— Jó nagyot kell majd másznod hazáig — jegyezte meg a kis Giger.
— Lehet, hogy csónakkal megyek… — mondta Jason.
— Attól még a sziklára mindenképpen fel kell másznod — okosko-dott a
polgármester fia.
Éppen ekkor bukkant elő a Salton Cliff szikla a falu túloldalán, s a szirt
csúcsán feltűnt Jason otthona, a Villa Argo tornya.
— Ja — hagyta rá Covenant. — De meg kell etetnem Leonard lovát.
Giger szótlanul bólintott. Az igazat megvallva ő mindig is tartott a
világítótorony őrétől, olyan félelmetes volt a szemén azzal a kötéssel.
— Még mindig úton van?
— Igen.
— Talán jobb is — nevetett Giger, és megigazította a szemüvegét.
— A világítótorony elágazás! — jelentette be a buszvezető, és fékezett.
Látványos kézmozdulattal indexelt, és nagyot kacsázva megállt az út bal oldalán.
A gyerekek jó része leejtett valamit a nagy zöttyenésre.
— Hé, ez meg miféle kacskaringó volt?! — tiltakozott hátulról a kis Flint.
— Elejtettem a sütimet!
— Hogy az a…
A sofőr szeme villámokat szórt, amikor hátrafordult.
— Ti hárman maradjatok szépen csöndben, értettem?
— Te meg tanulj meg vezetni! — röhögéséit az ülés mögé bújva az egyik
Flint.
A kisbusz ajtaja kinyílt.
Jason lelépett a lépcsőn, de még visszaszólt: — Sziasztok!
— Szervusz, Covenant! — köszönt el tőle Rosemeyer bácsi. — A holnapi
viszontlátásra. Üdvözlöm a nővéredet!
Jason válasz helyett tisztelgett, majd a busz ajtaja becsukódott. A so-főr
hangos csikorgással egyesbe kapcsolt, és a busz, jókora füstfelhőt pö-
fékelve, teljes gőzzel elrobogott.
Jason ott maradt az út szélén, integetve osztálytársainak, s csak akkor engedte
le a kezét, amikor észrevette, hogy a Flintek a hátsó ablakból grimaszolnak és
mutogatnak felé.
Jason keze ökölbe szorult.
 „Nem kell velük törődni” — csitította magát.
A nővére tényleg nem törődött velük.
De sem ő, sem Rick nem tudta megállni, hogy levegőnek nézze őket. A
Flintek rettentő rosszak voltak, neveletlenek és elképesztően ostobák. Jason mit
nem adott volna érte, ha egyszer megleckéztethetné őket. Mélyet sóhajtott, és
lassan megnyugodott.
A sirályokat nézte.
Összecsatolt könyveit átvetette a vállán, és elindult a toronyhoz vezető földes
úton.

A nap még magasan járt. Szép idő ígérkezett délutánra, az előző napi esőtől
kellemesen csillogott a fű. Jason kimérten lépkedett a tengerbe nyúló hegyfok
legvégén fehérlő világítótorony irányába.
Körülötte a csillogó, végtelen víztömeg.
Gondtalanul ballagott a torony lábánál fekvő két épület felé. Az első
Leonard Minaxónak és feleségének, a falu könyvtárosának, Calypsónak a
háza volt.
Ez a lak nem is olyan régen még rideg és fenyegető ház volt, ám mostanra,
mintegy varázsütésre, megváltozott: pirosló muskátlik virítottak a bejárat két
oldalán és a földszinti ablakokban, amik mögött ízléses virágmintás függöny
lógott.
Calypso valósággal csodát tett Leonard otthonával.
A második épület az istálló volt. A kanca felismerte Jason lépteit:
türelmetlenül felnyerített.
— Jövök már, jövök! — nevetett a fiú.
Letette a könyveit, és belépett az épületbe. Megsimogatta a lovat, majd
kiszabadította a bokszából, és körbevezette a ház körül.
— Néha kell egy kis szabadság, ugye?
Leonard lova boldogan ügetett, míg Jason összekészítette a szénát, és gyorsan
kitakarította a bokszot.
Az állatgondozás hihetetlenül megnyugtatta. Negyedóra alatt végzett is
mindennel, és megígérte a lónak, hogy még aznap este visszajön Rickkel.
Ariadné fújtatott, és kockacukrot követelt.
— Még ma este! — nyomatékosította a fiú.
Elindult hazafelé. Semmi kedve nem volt csónakba szállni, majd egészen a
Villa Argo strandjáig lapátolni, hogy utána még a meredek lépcsőn is
felkapaszkodjon.
Inkább a kényelmesebb utat választotta. Ráadásul kis szerencsével a faluban
összefuthat édesapjával is, aki szépen hazaviszi autóval. Ha nem, hát húsz
perccel később lesz otthon.
Kiért a főútra, ahol Rosemeyer bácsi kitette, és befordult Kilmore Cove
irányába. De kellemetlen meglepetés várta.
Mi több, három kellemetlen meglepetés.
A Flintek úgy álltak az út közepén, mintha csak egy westernfilmből léptek
volna elő.
— Helló, Covenant! — szólította meg a kicsi, aki mint mindig, most is
középen állt.
A három Flint nagyon hasonlított egymásra: mindegyiküknek sá-
padt volt az arca, göndör sötét a haja, és mindhárman igénytelenül öl-
tözködtek. Testalkatuk és magasságuk azonban igencsak különbözött. A
legkisebb és a legnagyobb kifejezetten sovány volt, míg a középső kövér és
puhány.
Jason nem sokat udvariaskodott.
— Mit akartok? — kérdezte.
— Hallottátok, azt kérdi, mit akarunk? — szólalt meg a kis Flint, a
bandavezér.
Ja, hogy mit akarunk — ismételte meg a nagy Flint, a legerősebb.
— Hehe — tette hozzá a középső Flint, aki a legbutább volt közöttük, majd
hirtelen elbizonytalanodott. Tényleg, mit is akarunk? — kérdezte a kicsitől.
A másik oldalba bökte, hogy észhez térjen.
— Tudod te jól, hogy mit akarunk.
Jason mozdulatlanul állt az út szélén.
— Nem akarunk idegeneket Kilmore Cove-ban.
— Egy idegent sem!
— Főleg, ha városszaguk van!
— Ha bűzlenek!
— És lám-lám, néhány idepofátlankodott a mi sziklánk tetejére…
„Már megint ugyanaz a nóta — gondolta Jason, és a fejét csóválva elindult a
falu felé. — Nem szabad rájuk figyelni. Észre se kell venni őket”.
Amikor azonban melléjük ért, a nagy Flint elállta az útját.
— Hé, Covenant, hallottad, mit mondott neked az unokatestvérem?
— Hallottam, persze — nézett végig rajtuk Jason. — Csak éppen fü-
tyülök rá.
A két nagyobb a kis Flintre nézett, aki fenyegetően elvigyorodott.
— Nem fütyülhetsz rá, Covenant. Mégpedig azért nem, mert mi sem
fütyülünk rá.
— Mi aztán nem.
— Mi aztán nem fütyörészünk — tette hozzá a középső fenyegető
 arccal.
Jason gúnyosan felnevetett.
— Tudjátok, a buszon épp azon gondolkodtam, hogy mi a fenét keresnek
ilyen alakok, mint ti a gimnáziumban? Nemcsak hogy folyton hü-
lyeségeket beszéltek, de még azt sem vagytok képesek rendesen elmondani.
— Azzal ellökte magától a középső Flintet. Amaz annyira meglepődött, hogy
majdnem beleesett az árokba.
— Hé, tesók, ez megütött! — kiáltotta.
— Dehogy ütöttelek meg! — tiltakozott Jason, és csodálkozva bámult a fiúra.
A középső Flint a kis Flint karját rángatta.
— Hallottad, mit mondott?
— Ezt hagyd ránk, tesó.
— De hát megütött…
— Nem ütött meg, csak éppen meglökött. De nem lökhet meg té-
ged.
— Hé! — kezdett begurulni Jason. — Most már engedjetek utamra, oké?
— Tudod, mi a te bajod, Covenant? Az a te nagy bajod, hogy nem vagy
tisztában azzal, hogyan működnek a dolgok itt, Kilmore Cove-ban.
— Miért, hogyan működnek?
— Úgy működnek, hogy ha mi nem akarunk átengedni… akkor te nem mész
át.
— Nagyon érdekes.
— És úgy is működnek, hogy ha mi gimibe akarunk járni, akkor oda fogunk
járni. Mégis mit képzelsz?
Hogy az iskola csak a magadfajta városi patkányoknak jár? És a csó-
ró Kilmore Cove-iak meg maradjanak ostobák? Mi igenis gimibe akarunk
járni!
— Én… tulajdonképpen nem is akarok járni — vallotta be a közép-
ső. — De apu…
— Kuss! — förmedt rá a kis Flint. — Szóval ott tartottam., Covenant, hogy
ma elhatároztuk, elmagyarázzuk neked, hogyan is mű-
ködnek a dolgok. Neked meg a nővérednek… meg annak a vörös hajú itteni
haverotoknak.
Jason csak most gondolta azt, hogy ezek a srácok komolyan beszélnek. Kissé
aggódni kezdett. Az úton senki. A torony túl messze van. A falu jó néhány
kanyarral odébb. Jobbra egy meglehetősen meredek lejtő
a tenger felé, balra egy ugyancsak meredek domboldal. Meg kell hagyni, jól
helyszínt választottak.
— Tehát? — kérdezte, és igyekezett megőrizni a hidegvérét.
 A kis Flint felröhögött, és felemelte a kezét.
— Két dolog van — mutatta az ujjain.
— Halljuk.
— Az első: úgy döntöttünk, Covenant, hogy úthasználati díjat fogsz fizetni.
— Most hülyéskedsz?
— Dehogyis. Te idegen vagy. És az idegenek, ha olyan helyen járnak, ami
nem az övék, fizetnek, mint a katonatiszt. Tehát, ahányszor meglátunk a
faluban… te szépen perkálsz.
— Ti meg vagytok őrülve.
— De ez még nem minden, Covenant! Csak hogy lásd, milyen nagylelkűek
vagyunk. Te választhatsz. Ugye, tesók?
— Aha.
— Választhatsz.
— Tehát vagy örökre fent maradsz a szépséges házadban a hegyte-tőn, vagy
ha betolod a képed a főtérre…
— Vagy a mólóra…
— Vagy a Chubberbe…
— Fizetsz szépen.
Jason nem hitt a fülének. De úgy tűnt, a Flintek most nem viccelnek.
Mintha komolyan gondolnák, amit mondanak.
— És mi a másik lehetőség? — kérdezte, hogy egy kis időt nyerjen.
— Ó! — felelte a kis Flint. — A másik sokkal jobb, mint az első. Sőt, a
másodikkal talán azt is megúszod, hogy fizess. Nem igaz, tesók?
— Ja!
— Naná!
— De hát, ez is tőled függ. Hogy van a nővéred?
Jason megdermedt.
— Hogy jön ide a nővérem?
— Egy ideje nem láttuk…
— És akkor mi van?
— Miért nem jár suliba?
— Szamárköhögése volt.
— Fúúúj — tört ki a középső Flintből.
— Kuss! — üvöltött rá megint a kis Flint. — Maradj már csöndben!
— Mi a másik lehetőség? — kérdezte újra Jason, és közben érezte, hogy
megborzong.
— Mondd meg neki te, tesó.
A nagy Flint gúnyosan felröhögött, majd odalépett Jasonhöz, és a fülébe
súgta:
 — Az unokatestvérem esetleg hajlandó lenne téged befogadni a faluba, ha
Julia vele járna.
Jason kimeresztette a szemét. Vadul ellökte a nagy Flintet, és fel-
üvöltött:
— Hogy van merszed ehhez?!
— Hé, ne olyan hevesen! — szólt rá a kis Flint.
— Ha csak megpróbálsz a nővérem közelébe menni… — kiáltotta Jason. —
Én, én…
— Na, mit csinálsz, mi?
Jason már nem látott a haragtól. Még egyet lökött a nagy Flinten, és a másik
kettőnek támadt.
— Takarodjatok a szemem elől! — üvöltötte.
De azok hirtelen bekerítették. A nagy igyekezett hátulról lefogni, míg a kicsi
az arcába akart karmolni. Közben a középső harciasán kiabálta:
— Üssétek, üssétek!
Jason még soha életében nem verekedett komolyan. Viszont fej-ből tudta az
összes Doktor Mesmero képregényt, és a kisujjában volt valamennyi
harcművészeti technika, melyeket a képregény hőse elő-
szeretettel használt.
Csattal összefogott tankönyveivel hirtelen elkezdett szélmalomként körözni a
két Flint között, és néhányszor véletlenül sikerült is orrba csapnia valamelyiket.
Ám egyszer csak rúgást kapott a sípcsontjára, egy ütés pedig az orrát érte. Erre
megpördült, előbb kihúzta magát, majd hirtelen lehajolt, és a nagy Flint
gyomrába fejelt. Egyik kezével elkapta az elképedt langalétát, míg a másikkal
szorgalmasan csépelni kezdte.
— Aúúú, ez fáj!
— Üssétek, üssétek! — ismételgette papagáj módjára a középső
Flint.
Jason továbbra is a nagy Flintbe kapaszkodott, és nagyot lökött rajta.
— Most megfizetsz!
— Üsd-vágd, nem apád!
A nagy Flint hirtelen ököllel kezdte verni Jason hátát. Egy jókora ütésre
válaszul, az ifjú Covenant kitátotta száját, és teljes erővel beleharapott ellenfele
sovány csípőjébe.
— Aááááá! — üvöltötte amaz, és vadul rángatózni kezdett. — Eressz el,
eressz el!
Amikor a középső Flint látta, hogy ennek a fele se tréfa, beavatko-zott a
küzdelembe: hogy kiszabadítsa unokatestvérét, elkapta Jason lá-
bát.
 Túl sokan voltak.
Jason elengedte a nagyot, aki arrébb pördült az aszfalton. Közben vaktában
rúgott néhányat, hogy távol tartsa ellenfeleit. Majd talpra ugrott, és —
valamelyik filmből véve az ötletet — hadonászni kezdett ma-ga előtt.
— Na, mi van, becsináltatok?
A három unokatestvér összenézett. A kis Flint a veséjét fogta, a nagy a
harapásnyomot vizsgálgatta aggódó arccal, a középső pedig még a többieknél is
határozatlanabbnak tűnt.
Hirtelen fülsiketítő dallamkürt hangja töltötte be a levegőt: Bertillon
kisasszony kocsija szinte a semmiből bukkant elő a kanyarban. A kis francia
sportkocsi úgy száguldott a kacskaringós úton, akár egy ver-senyautó.
TŰŰŰ!
A második alkalommal már közvetlenül mellettük hallatszott a du-da. A
szélvédő mögött Jason megpillantotta az idős zongoratanárnő elképedt arcát, és
jól ismert kócos frizuráját.
VUMMM!
A gyerekek félreugrottak. A Flintek az út tenger felőli oldalára vetették
magukat, míg Jason a domboldal felé.
Bertillon néni drapp kocsija elhúzott az út közepén, és keresztülgá-
zolt Jason könyvein, majd az utolsó dudaszó kíséretében eltűnt a kanyarban,
anélkül, hogy egy kicsit is megpróbált volna lassítani.
Amikor az autó már elhúzott, a három Flint lassan felkászálódott a lejtőről, és
bambán körülnézett. Jason nem volt sehol.
— Elütötte? — kérdezte aggódva a középső. — Hallottam egy bor-zalmas
hangot.
A kis Flint megvizsgálta a könyvek szétszórt maradványait az úttes-ten.
Megrázta a fejét. Vérnyomot sehol sem látott.
— Nem — jelentette ki, és a domboldal felé mutatott.
— Az történt, hogy ez a gyáva alak meglépett.
12. fejezet
ZÁRT KAROKKAL VÁRT VENDÉG
A koszos kisablak üvegén keresztül Anita fura gépezetet pillantott meg, mely
az egész helyiséget betöltötte. Rézből készült félgömböt formált a szoba
közepén, s a gépezetből jó tucatnyi csuklós fémkar állt ki, melyek egy-egy
csipeszben végződtek.
Minden kattanásnál a fémkar felemelt egy-egy huzalt, és a szemközti falat
beborító számtalan dugattyú egyikéhez csatlakozatta.
Azután egy kattanással lekapcsolta a huzalt és egy másik réshez illesztette.
Mialatt a huzal néhány másodpercig a dugattyúban volt, a gépből különös
hangok hallatszottak.
„Ez egy telefonközpont — ismerte föl Anita. — Olyan, amit azokban a régi
filmekben, ahol a telefonközpontos kisasszonyok kihúznak egy dugót a falból,
hogy máshová dugják, így kapcsolva össze a hívót és a hívott felet.
Magyarán egy olyan gép, amely a telefonhívásokat irányítja.
Kifejezetten különös.
És meglehetősen régimódi.”
Anita megpróbált többet is megtudni a házról, ezért többször is körbejárta, de
hiába próbált bejutni: az egyetlen ajtót kulcsra zárták, míg az ablakot vasrács
védte.
Ahogy a házat vizsgálgatta, kábelkötegekre lett figyelmes. Az erdő
felől vezettek a központba. A tízesével összefogott kábelek a földön húzódtak,
s lassan benőtte őket az aljnövényzet.
„Bingó” — gondolta magában Anita, amikor a huzalok között néhány színeset
fedezett fel.
…indigószín mutatja a rejteket!

Nyomban letérdelt, és hamarosan meg is találta az indigókék kábelt.

„Na, itt is van!”
A kezében.
Visszasétált a bicikliért, aztán követni kezdte a huzalt. Sűrű avarban kellett
gázolni, ami alól olykor ki sem látszott, amit követett. Jó tízpercnyi séta után a
talaj enyhén lejteni kezdett, és egyre kavicsosabbá vált. Anita fülét vízcsobogás
ütötte meg.
A huzal most már nyílegyenesen húzódott a kövek között, és egy frissen
kitaposott ösvényhez vezetett.
 — Na, megérkeztünk — bátorította magát.
A huzalt követve kilépett az erdőből, és hamarosan egy meredek sziklafal
fölött átívelő hídhoz érkezett. A szakadék mélyén csobogó patak csillámlott.
Jobbra a fénylő, égszínkék, napfényben úszó sáv húzódott: a tenger. Másik
oldalról a sűrű erdő.
A hídnak nem volt alja, ezért úgy festett, mint egy szakadék fölött függő
kovácsoltvas csontváz.
Felülről, mintegy lugasként, vasgyűrűk fedték, oldalról pedig rengeteg
redőnyszerű fémlap borította.
Alja azonban nem volt.
A híd két végén két-két kisebb, virágmintával díszített fémoszlop állt,
melyeket fémgyűrűvel kötöttek össze.
A baloldali oszlopon nagy, sárga szemű bagoly figyelt. A másikon pedig
valami fészekféleséget pillantott meg.
Az oszlopokon ráadásként különös tábla is függött. A baglyos oszlopon ez
állt: MENJ EL, míg a másikon: GYERE.
Ennyi.
Egy aljzat nélküli híd és egy fémbagoly.
Szárnysuhogásra lett figyelmes. Megpillantott egy fehér madarat. A tenger
felé repült.
„Hej, ha én is tudnék repülni…” — gondolta.
De nem tudott.
Az indigókék kábel a hídon át vezetett, és a túlsó oldalon eltűnt.
Anita megpróbálta felmérni, hogy mennyire tartós a szerkezet.
Meglehetősen erősnek találta. Végiggondolta, mi lenne, ha egyik oldalába
kapaszkodva vagy a felső gyűrűkbe csimpaszkodva vergődne át rajta, de úgy
döntött, egyik megoldás sem túl biztonságos.
Nem, valami mást kell kitalálnia.
„Lássuk csak a mondókát.” Párszor elmondta magában, de semmi sem jutott
eszébe.
Megint elolvasta a táblákat.
GYERE.
MENJ EL.
Majd az oszlopokat kezdte végigtapogatni, hátha ráakad valamiféle
kapcsolóra, ami működésbe hoz egy rejtett gépezetet, de hiába.
Semmi.
A bagolyra nézett. Egy hatalmas sárga szempár.
— Te meg mit bámulsz? — kérdezte Anita. — És miért van az oszlopodra
írva, hogy MENJ EL?
 Vállat vont, s megragadta a baglyot, hátha meg lehet mozdítani.
Meghúzta, mint egy kart, és…
Klikk, klikk, klikk.
A bagoly felemelkedett az oszlopon, végigment a vasgyűrűn, és kikötött a
másik, GYERE feliratú oszlopon, a fészek fölött.
Alig állapodott meg, az oldalsó fémlapok elkezdtek legördülni, és mint egy
dominó, kirakodott belőlük a híd alja.
— Ez az! — kiáltotta boldogan Anita.
A lapok gyors kattogással egymás után álltak össze, míg el nem értek a
túlpartra.
Ezután a szerkezet hangos kattanással megállt.
Ekkor azonban valami határozottan furcsa dolog történt. A híd túloldalán a
másik bagoly is felemelkedett az oszlopán, és elindult a túlsó oszlop irányába.
Amint átért, a fémlapok hirtelen visszacsúsztak a helyükre, és a híd alja
megint eltűnt. Anita csalódottan bámult maga elé.
Majd újfent megrántotta a MENJ EL feliratú oszlop baglyát.
A szemközti bagoly ellenkező irányba mozdult, és a fémlapok a helyükön
maradtak.
— A fenébe! — dünnyögte Anita, és harmadszor is megpróbálta.
A bagoly ismét átment a GYERE feliratú oszlopon lévő fészekhez, és a lapok
újra leereszkedtek, kényelmes járdát alkotva. Ám aminthogy megállapodtak, a
túloldalt lévő bagoly is megindult., és a lapok újra elkezdtek kinyílni.
Vajon át tud rohanni a hídon, mielőtt a lapok becsukódnak?
„Á, lehetetlen” — gondolta.
Olyan volt ez a híd, mint egy sakkjátszma: amint odébb helyezte a baglyot, a
másik végén azonnal ellentéteset lépett valaki. Ha átküldte a madarat a GYERE
feliratú oszlopra, a másik oldalon lévő bagoly azonnal a MENJ EL feliratú
oszlopra lépett, és a járófelület megint eltűnt.
Talán azt kellene elérni, hogy mindkét bagoly egyszerre legyen a GYERE
oszlopon.
De mégis hogyan?
„Két lehetőség van… — tűnődött magában. — Vagy megállítom ezt az
átkozott közelebbi madarat, vagy a túloldalit kapom el valahogy.”
— Gondolkozz, Anita, gondolkozz… — biztatta magát fennhangon.
Ha legalább volna vele valaki. Mondjuk Tommi vagy akár Miculi.
Ehelyett itt áll egyedül, egy lehetetlen híd előtt egy erdő közepén, és jó
eséllyel teljesen eltévedt. Valahol persze errefelé kell lennie a tengernek is…
Talán megpróbálhatna leereszkedni a szakadékba, vagy mehetne tovább, hogy
keressen egy másik átjárót!
 Csak az a bökkenő, hogy mindkét megoldás nagyon sokáig tartana.
És neki kevés ideje volt.
Hány óra lehet?
A baglyos óra egy óra huszonöt percet jelzett.
Egy óra huszonöt perc.
Több mint három órája bolyong az erdőben.
Bagoly.
Óra.
És Peter Dedalus monogramja, egy furcsa emberé, aki azokat a zseniális
szerkezeteket alkotta Kilmore Cove-ban.
„Ahhoz, hogy eljuss Kilmore Cove-ba, erre van szükséged…” — emlékezett
vissza Anita a fordító szavaira, amikor megkapta tőle az órát.
— Oké, szükségem van rá, de miért? — kérdezte elveszetten a lány.
Óra. Bagoly. Monogram. Híd. Bagoly. Fészek.
Az óra megcsillant a napfényben.
— Akarod ezt az órát? Ezt akarod? — kiáltotta hangosan, hogy a túloldali
bagoly is hallja. — Lerakom ide, rendben?
Odalépett a fészkes oszlophoz, amelyen a GYERE felirat volt, és megfelelő
helyet keresett a karórának.
Meg is találta. Az egyik díszítőmotívum közepén volt egy kis kerek fülke, ami
tökéletesen megfelelt a célnak. Elhelyezte benne az órát.
Ahogy letette, ismerős kattanás ütötte meg a fülét, a bagoly pedig a túlsó
oszlopon megmozdult.
Mindezt úgy, hogy Anita hozzá sem ért.
A MENJ EL-oldali bagoly odaért a másik oszlophoz, és még mielőtt
beindította volna a gépezetet, furcsa mozdulatot tett: viccesen előrehajolt, mintha
csak Anita óráját akarná felcsippenteni.
A lány a hídra meredt. A padlólemezek lassan összeálltak.
Elérték a túloldalt. A másik bagoly meg se moccant. Anita várt.
A bagoly továbbra sem mozdult.
Semmi sem történt.
A lány egyik lábát a hídra helyezte. Úgy tűnt, megtartja.
Nagy levegőt vett, és a bicajt a hídra tolta.
Olyan érzés volt, mintha egy hajó fedélzetére lépett volna.
Lélegzet-visszafojtva rohant végig a hídon, rettegett, nehogy megnyíljon a
lába alatt a talaj. Villámgyorsan átért.
Amikor visszanézett, látta hogy a túloldali bagoly egy oszlop tetejéről kémleli
őt, amelyen a következő felirat állt: ISTEN HOZOTT.
És ekkor megértette, hogy végre-valahára megérkezett Kilmore Cove-ba.
13. fejezet
SZERENCSÉS TALÁLKOZÁS
Jason lélekszakadva rohant végig a dombok közt kanyargó kis úton.
Bertillon néni autójának dudája még a fülében csengett, a Flint unokatestvérek
ütéseitől pedig sajogtak a csontjai.
Csak akkor állt meg egy percre, hogy kifújja magát amikor már jó magasra
jutott, és az út lassan a Shamrock Hills erdőibe ért. Úgy tűnt, mintha a távolból a
Flintek hangját hallaná.
„A fenébe — gondolta. — Üldözőbe vettek.”
Térdre rogyott. Égett a tüdeje és sajgóit a háta. De leginkább a megtépázott
büszkesége fájt. Hiszen elfutott, ahelyett, hogy megleckéztette volna a
semmirekellőket.
Újra elindult fölfelé., de ezúttal nem rohant, csak tempósan lépdelt.
Egészen eddig nem akart mást, csak minél messzebb kerülni a Flintektől.
Most viszont tervet akart kidolgozni.
Idő.
Még nem hallotta, hogy Phoenix atya harangozott volna a temp-lomban, tehát
még nem lehet fél kettő.
„Az tuti, hogy a fuvarról viszont már lecsúsztam” — gondolta.
Valami nedveset érzett a száján. Rájött, hogy felrepedt az ajka.
Újra futásnak eredt. De hamarosan lassított.
Abban reménykedett, hogy előbb-utóbb lesz egy ösvény jobbra, ami
visszavisz a faluba, vagy legrosszabb esetben a Kilmore Cove melletti
vasútállomáshoz. Semmi kedve nem volt átvánszorogni az összes dom-bon, és
árkon-bokron jutni haza a Villa Argóba. De mi van, ha nincs is ilyen ösvény?
Úgy döntött, hogy legfeljebb tíz percig gyalogol az úton, aztán — ha van
ösvény, ha nincs — lekanyarodik jobbra.
Egyszer csak különös zaj ütötte meg a fülét. Megfordult, hogy
megbizonyosodjon róla, nem a Flintek tértek-e vissza, de senkit sem látott.
Gyorsított.
Megint hallotta a zajt. Aztán megint.
Jason lassított, és megpróbálta kitalálni, mi lehet a hang és honnan jön.
Nem mert megállni, mert attól tartott, a háta mögött jön valaki.
Az ösvény a fák közül egy vadvirágos tisztásra bukkant ki, ahonnan pompás
kilátás nyílt az öbölre és a völgyben meghúzódó városkára. A Villa Argo az öböl
túlsó felén volt, kissé lej ebb, ami azt bizonyította, hogy mégis túl magasra
mászott.
Jason megfordult, két lépést hátrált, hogy tájékozódjon, ám ekkor…
— Vigyááázz! — kiáltotta valaki a háta mögül. — El az útbóóóól!
Ahogy villámgyorsan megpördült, egy száguldó színes foltot pillantott meg.
Egyenesen felé tartott. Fejest ugrott a fűbe.
Egy bicikli húzott el pár centivel az orra előtt, majd kicsivel lej ebb nagy
csikorgással lefékezett.
Jason pördült egyet a füvön, majd talpra ugrott.
— Hé! — tiltakozott. — Mi a rossz nyavalya…
Amit az imént színes foltnak látott, valójában egy fekete hajú lány volt, aki
arccal a fűben hevert, mellette a felfordult bicaja, még mindig forgó kerekekkel.
Jason azonnal hangnemet váltott, közelebb lépett, és megkérdezte: —
Megütötted magad?
A lány a hátára fordult, és az eget bámulta, majd Jason kócos fe-
je lassan a látóterébe úszott. Elmosolyodott.
— Azt hittem, hogy elütöttelek.
— Minden oké?
— Azt leszámítva, hogy olyan, mintha a fák fej el lefelé lógnának az égről,
asszem, nincs gond. — A lány nagy nehezen felült. — A mindenit, mekkorát
repültem!
— Nem tört el semmid?
— Szerintem nem. A fű tompította az esést. De te… Vérzik a szád!
Jason megérintette az ajkát.
— Ja, nem. Az nem ettől van. Hanem… — felnézett a dombra, majd le a
völgybe. — Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz errefelé?
— Megpróbáltam fékezés nélkül lezúgni ezen a lejtőn. — A lány az öbölben
fekvő falu irányába mutatott. — Egyet mondj meg: az ott Kilmore Cove, ugye?
Jason a fejét vakarta.
— Izé, igen.
Erre a lány öklével diadalmasan a levegőbe csapott, és felkiáltott: — Ez az,
megcsináltam! Megtaláltam!
Aztán hirtelen megölelte a döbbenten álló Jasont, és egy puszit nyomott a
homlokára.
— El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldog vagyok!
Jason némán nézte, ahogy a lány vidám szökdécseléssel felállítja a
kerékpárját. Nem is tudta, mire vélje a dolgot.
Ez a dombtetőről lezúduló kiscsaj határozottan őrültnek tűnt. Más-részt meg
határozottan csinosnak. Nagy, zöld szeme volt, éjfekete haja szépen keretbe
foglalta hosszúkás arcát.
 — Tudom, most azt hiszed, bolond vagyok, de…
— A, dehogy! Ugyan már… — Jason odalépett, hogy segítsen hely-repofozni
a gépet. — Gyakran megesik velem, hogy egy csaj elgázol bicajjal, hogy aztán
azonnal homlokon csókoljon.
A lány kezet nyújtott a fiúnak.
— Anitának hívnak — mutatkozott be, majd az állát simogatva, el-
gondolkozva méregette a fiút. — Várj, meg ne mondd! Cinikus humor.
Pimasz arc. Legalább két hónapos frizkó. Hm… azt hittem, legalább pár évvel
idősebb vagy nálam, de… szinte tuti, hogy te vagy… Jason. Jason Covenant.
Jason megdöbbent. A szemébe lógó csapzott haját félresöpörte, és Anitát
bámulta.
— Te meg honnan tudod, hogy ki vagyok?
— Covenant! — rikoltotta ebben a pillanatban a legkisebbik Flint, aki most
bukkant ki az erdőből.
— Úgy látszik, nem csak én tudom a nevedet — jegyezte meg Anita, és ő is a
hang irányába nézett.
A három Flint unokatestvér ott állt, ahol az ösvény az erdőből a tisztásra ért.
Jasonre mutattak, és újult erővel vetették magukat utána.
— Most nem lépsz meg!
— Elkapunk, Covenant!
— A fenébe! — kiáltotta Jason.
Anita végigmérte a három fenyegetően közeledő figurát, és még hozzátette:
— Ja, és majdnem elfelejtettem: szinte vonzza a balhékat.
— Figyu… — dadogta Jason —, nem tudom most elmagyarázni, de… azok
ott…
— Világos. Ugorj föl! — szólt Anita, és a pedálra tette a lábát.
Jason a bicajra nézett, aztán a lejtőre, majd odalent Kilmore Cove háztetőire.
— Lehet, hogy ez…
— Veszélyes. Naná — felelte Anita Bloom. — De hát pont ezért jöttem.

A Kilmore Cove-i templom harangja két órát ütött.

Rick Banner az ágyában hevert, ölében nagy fekete füzetet, szájában pedig
tollat tartott. Már vagy tizedszer húzta át ugyanazt a pár mondatot, mert sehogy
sem sikerült jól megfogalmaznia.
Pedig már hosszú ideje kigondolta. Talán túl régen is: legalább öt-
venoldalnyi szöveget satírozott már ki a füzetben.
— Drága Julia… — olvasta fennhangon. Eddig még oké.
— A szemed… — kezdte, de egyből el is kalandozott, és a plafon repedéseit
kezdte bámulni.
 Kihúzta. Túl banális. Meg különben is, éppen a szemével kezdte tizenhárom
oldallal ezelőtt a levelet. Vagy tizennégy? Sehogy sem akart sikerülni.
Hagyjuk a szemét. Próbáljunk meg valami konkrétabbra koncent-rálni. Valami
olyanra, amiből Julia egyből megérti, mit is akar mondani.
— Ha veled vagyok, mindig… — kezdte újra nagy lendülettel — még akkor
is, ha most éppen szamárköhögésed van…
Dühösen, undorral húzta ki a mondatot. A homlokát ütögetve próbálta
megérteni, miféle sötét erő akadályozza meg abban, hogy papírra vesse azokat a
csodálatos gondolatokat, amik a fejében kavarogtak. Hol van a gát? Az agya
valamelyik szegletében? Vagy a kezé-
ben?
Nem lehet, hogy a tollal van gond? Vagy éppen ezzel a fekete fü-
zettel? Valahol azt olvasta, hogy a színeknek köze van a dolgok ala-kulásához,
és hogy némelyik színnel például jobb kifesteni a házat.
Lehet, hogy ennek a fekete füzetnek negatív kisugárzása van, és ez gátolja
abban, hogy befejezze az izé… a végleges… szerelmi vallomását.
Szerelem. Micsoda nagy szó. Sőt, túl nagy szó, és mégis, jóban-rosszban,
napról napra ez foglalkoztatta az utóbbi éveken, miközben az időkapukon át
utazgattak.
S már titokban sem kellett tartania, hiszen mindenki tudta a faluban. Sőt,
Ricken kívül mindenki tudta azt is, hogy Julia iránt érzett szerelme nem
egyoldalú.
Valami okból azonban sosem beszéltek erről egymás közt.
Ha a lány valami miatt megölelte, ő hirtelen szoborrá dermedt. Ha pedig ő
akart vallomást tenni, mindig belezavarodott a mondókájába.
Ha meg írni akart neki… alig vetett papírra egy mondatot, máris kihúzta.

— Rick! — hallatszott az utcáról. — Riiiick!

Jason volt az.
A vörös hajú fiú az ágyba rejtette a fekete füzetet, de a következő
pillanatban meggondolta magát, megint elővette, megcsókolta, és visz-szatette
a helyére, a fiók mélyére.
Kihajolt az ablakon.
— Mi van?
Jason ott állt a ház előtt, felrepedt szájjal és tetőtől talpig sárosan.
— Gyere le! Beszélnünk kell!
— Mi történt veled?
— Mozogj már!
Jason nem volt egyedül. Kicsit odébb egy idegen lány állt, aki egy profi
mounten bike-ra támaszkodott. Aluváz, Avid Juicy tárcsafék és ki-
lencsebességes Shimano XTR váltó.
Ez aztán komoly gép.
— Idefigyelj, Rick! — üvöltötte megint Jason. — Lejössz végre, vagy így, az
ablakon keresztül kell üvöltve elmesélnem mindent? Nagyon fontos! Felfognád
végre?!
A mellette álló lány üdvözlésképpen intett egyet, amit Rick zavartan
viszonzott.
— Jövök.
Ez meg ki lehet? És hol szerezte azt a bicajt? A faluban ilyet tutira nem kapni.
Rick előásta a szobája mélyéről a tornacipőjét, majd hirtelen
elbizonytalanodott, és visszament az ablakhoz.
— Mennyire fontos? — kiáltott le barátjának.
— Annyira azért nem fontos — felelte Jason.
Rick bólintott.
Gyorsan átöltözött, de nem hozta magával az időkapu kulcsát.

Jason villámgyorsan túlesett a bemutatkozási formaságokon, és rábeszél-te a

többieket, hogy keressenek egy nyugis helyet, ahol mindent megbeszélhetnek.
Utána gyorsan elmesélte, mi történt a Flint unokatestvérekkel, majd átadta a
szót Anitának.
— A dolog úgy áll — kezdte vázolni a helyzetet Anita, miközben a két fiú
törökülésben figyelmesen hallgatta —, azért jöttem ide, hogy megmutassak
nektek egy nagyon különös könyvet.
A két srác összenézett. Miután vettek három vaníliás brióst a Chubberben,
letelepedtek egy nyugodt partszakaszra. Olyan helyet vá-
lasztottak, amelyik elég magasan volt ahhoz, hogy szemmel tarthassák a
környéket, de elég félreeső is, hogy nyugodtan beszélgethessenek.
— Bár be kell vallanom, azt azért nem gondoltam, hogy ennyire ne-héz ezt a
falut megtalálni.
— Már hogy értve? — érdeklődött Rick.
Anita lerúgta a cipőjét, és a homokba fúrta a lábát.
— Nagyon különös úton jött — magyarázta Jason. — Öt kilométerre
Zennortól indult, aztán elért egy különös fához…
— A horgas tölgyhöz — pontosított Anita.
Rick a fejét rázta.
— Sosem hallottam ezt a nevet.
— Azután keresztüljött az erdőn, egészen a telefonközpontig.
— Aha — mondta Rick, mert azt már tudta, hol van.
 — És onnan egy mechanikus hídig.
— Mechanikus híd?
— Baglyos — tette hozzá Anita. — Ami hol azt mondta: „Menj el”, hol meg
azt: „Gyere.”
Rick kételkedő grimaszt vágott.
— Ahogy elmesélte, amolyan Peter Dedalus-féle találmánynak hangzik —
jegyezte meg Jason. — Még akkor is, ha egyikünk sem…
— Talán a hasadéknál lehet… — találgatott Rick.
— Milyen magasságban is van?
Míg a két srác azon vitatkozott, hogy pontosan hol is lehet a híd, Anita
csodálkozva nézte őket. Ahhoz képest, ahogy Ulysses Moore könyvéből
elképzelte őket, most határozottan érettebbnek látszottak.
Jason megnyúlt és megerősödött, és szinte nagyobb darabnak tűnt, mint
Kilmore Cove-i barátja. Miközben magyarázott, hosszú, kihívó hajának egyik
tincsét csavargatta az ujja körül. Rick viszont sokkal szikárabb lett.
Széles váll, izmos biciklista láb, vörös, rövidre nyírt haj.
— Izé… — szólt közbe kis idő elteltével. — Nem lehetne ezt máskor
megbeszélni?
A két fiú elhallgatott, s végül Jason szólalt meg: — Csak azon tanakodtunk,
hogy miért nem a parti úton jöttél.
— Ja. A gimibusz is arra jár.
— Gimibe jártok? — kérdezte Anita.
— Igen, St. Ives-be. Közel van Kilmore Cove-hoz. Rick például mindig
bicajjal megy.
— Nem tudtam. Nekem egy fordító mondta el az utat, aki pár éve járt erre,
asszem. És könyvet írt Kilmore Coveról.
— Hülyéskedsz?
— Dehogy hülyéskedek.
— És mégis mit írt? — kérdezte Rick.
— Egy kalandregényt. Amiben… ti szerepeltek.
Jason és Rick döbbenten összenéztek.
— Mi van?
— Pontosan. Az időkapukról szól, meg az állatformájú kulcsokról.
Meg egy bizonyos Oblivia Newtonról.
— De hát ez meg hogy lehet? — álmélkodott Rick. — Hiszen ez a történet…
akarom mondani… ez titok.
— A fordító azt mesélte, hogy hozzájutott Ulysses Moore titkos naplóihoz,
amiket egy nagy utazóládában talált.
— A láda — suttogta Jason, és Rickhez fordult. — Ugye tudod, melyik ládára
gondolok?
— De hát… az nem lehet!
— Folytasd!
Anita bólintott.
— Néhány nappal ezelőtt Velencében ráakadtam egy nagyon-nagyon fura
könyvre. Egy padlás titkos restekében találtam. A könyv és a ház tulajdonosa
egy bizonyos Morice Moreau nevű illusztrátor volt.
— Sose hallottam ezt a nevet.
— Én sem.
— A könyv gyakorlatilag olvashatatlan, titkosírással írták. És mivel
ugyanolyan írásjeleket használnak benne, mint amit Ulysses Moore használt…
ezért hoztam el nektek.
— Egy… fordító útbaigazítása alapján.
— Meglehetősen zavaros útbaigazítása alapján — tette hozzá Jason.
— Pontosan. Olyan volt, mintha nem akart… — magyarázta Anita — vagy
nem tudott volna világosabban beszélni.
Rick és Jason bólintott.
— Mindenesetre — folytatta a lány, és a hátizsákjából előhúzta Morice
Moreau könyvét, és az ölébe tette —, a fordító szerint a titkosírás megfejtéséhez
egy bizonyos Elfeledett nyelvek szótárára van szükség.
— Hát ahhoz elég, ha felmegyünk hozzánk — mondta Jason.
— Persze csak akkor, ha neked már volt szamárköhögésed — pontosított
Rick. — Máskülönben jobb lesz, ha mi hozzuk le.
— Ki tudnád nyitni egy percre? — kérdezte Jason, és a könyvre mutatott.
Anita végigsimította a borítót, és felsóhajtott.
— Van még egy dolog, amiről tudnotok kell.
Azután egy szuszra elmesélte a hol eltűnő, hol előbukkanó képek rejtélyét.
14. fejezet
Az ELTŰNT MÉHEK
Az újságok arról cikkeztek, hogy késik a tavasz. De ennél azért többről volt
szó. Túl hamar érkezett a meleg, amitől idő előtt kirügyeztek a fák, és
megjelentek az első virágok. Aztán meg napokig ömlött az eső, és annyira hideg
lett, hogy minden elpusztult.
A Villa Argo kertjében a virágágyásokat kimosta a víz, a szép petú-
niák maradékai fagyott csontvázként árválkodtak a mindent elfojtó óriá-
si gyomnövények között.
— Hm, ezeket már senki sem menti meg — mondta ki az ítéletet felettük
Nestor, és elhajította a feleslegessé vált kapát. — Mégis ki kényszerít rá, hogy
csináljam?
Nyújtózkodott, és megmasszírozta fájós derekát, mert szúrni kezdett. A kor
jele. Vagy annak, hogy megint esni fog.
A Villa Argo kertésze felpakolta a szerszámokat a fataligára, s a kerti
szerszámos bódé felé indult velük. Gyönge szél lengedezett a fák kö-
zött, megmozgatva a háztető fölé magasodó szikomorfa ágait is. Rova-rok
zümmögtek és szálltak virágról virágra. A kertész szigorúan nézte a nyüzsgést.
— Túl kevés a méh — morgolódott az öreg, miközben a talicskát tolta. — Túl
kevés a méh.
Ha nincsenek méhek, amik beporozzák a virágokat, nem lesznek új növények,
tehát nem lesz mit enniük a növényevőknek, ebből követke-zik, hogy a húsevők
is táplálék nélkül maradnak. Mindez nem csupán Nestor pesszimista jóslata volt,
hiszen már Albert Einstein is megmondta: amikor eltűnnek a Földről a méhek,
az emberiségnek négy éve marad hátra.
— És csak a jó ég tudja, hogy igaza volt-e — morgolódott Nestor el-
komorodva.
Ekkor megpillantotta Jasont és Ricket. Egy ismeretlen lány társasá-
gában.
Egy idegen.
„Az idegen mindig veszélyt jelent” — jutott azonnal a zsémbes kertész
eszébe. Az első gondolata az volt, hogy elbújik egy fa mögé.
Jason azonban már messziről kiszúrta., így nem menekülhetett el.
— Nagyon örvendek, Nestor úr. Anita Bloom vagyok — mutatkozott be az
idegen lány kedvesen mosolyogva.
Nestor is dünnyögött valami köszönésfélét, közben a szeme sarká-
 ból méregette a betolakodót. Okos, helyes, angol. De mit keres itt?
— Ugye azért jöttetek, srácok, hogy segítsetek nekem a petúniákkal? —
kérdezte, csak hogy megtörje a csendet. — Esetleg szeretnétek rendbe tenni a
virágágyásokat? Akkor, gyerünk, lássunk munkához!
— Nem segíteni jöttünk, Nestor — felelte türelmetlenül Jason. — Inkább
nekünk volna szükségünk a te segítségedre.
A kertész hátat fordított nekik, és továbbtolta a talicskát.
— Ez komoly. Valami nagyon különös dolog történt. Egy könyv.
E szavak hallatán az öreg kertész riadtan megállt, bár próbált úgy tenni,
mintha nem érdekelné a dolog.
— Mutasd meg neki a könyvet, Anita — javasolta Jason.
A lány letette a hátizsákját, és előhúzott belőle egy kicsi, sötét borí-
tójú útinaplót.
Nestor erős szúrást érzett a derekában, amikor megpillantotta.
Azonnal felismerte, de kétségbeesetten próbált úgy tenni, mintha nem tudná,
miről van szó. Minden igyekezete ellenére tágra nyílt szemmel bámult a
könyvre.
Ki sem nyitotta, úgy mondta:
— Morice Moreau…
— Ismered?
— Ó, persze. Ismerem.
Nagyon is jól ismerte. E könyv pontos másolata odabenn volt a házban, nála.
És most, hogy egy vadidegen lány kezében látta viszont, vadul kalapálni kezdett
a szíve. Muszáj volt letenni a talicskát.
— Hol találtátok? — motyogta.
— Morice Moreau házában.
— De hát ő…
— Velencében.
A kertész előbb Jasonre, majd Rickre bámult. Végül a lányon állapodott meg a
tekintete.
— Te Velencében laksz?
— Pontosan.
— És akkor hogyan jutottál el ide?
— Egy másik könyvsorozat segítségével — szólt közbe Jason. — Ami
Ulysses Moore neve alatt jelent meg.
Nestor szeme rövid időn belül másodszor is hatalmasra kerekedett.
— Hogy mondod?
Amikor a gyerekek elmesélték az egész históriát a fordítóról, az utazóládáról
meg a naplókról, Nestor nem hitt a fülének… ez nem lehet igaz… és mégis
megtörtént.
Kiadták a naplóit.
— Mindenki a kisházba! — szólt rá a gyerekekre. — Én is jövök mindjárt.
Majd a talicskáról teljesen elfeledkezve, dühödt léptekkel a Villa Argo
bejárata felé sántikált.

— Covenant-né? — kérdezte, amikor bezörgetett az üvegen. — Bejöhe-

tek?
Mivel választ nem kapott, kinyitotta az ajtót, és belépett. Az előszobában friss
hűvös volt. A kandalló előtti fehér dívány még őrizte annak a nyomát, aki
korábban innen bámult a tűzbe. Odébb a halászó nő szobra nézte a szirt alatt
elterülő végtelen tengert.
Nestor végigsimította a szobrot, átment az előszobán, majd a lépcsőházon,
ahol a Villa Argo korábbi tulajdonosai néztek le rá a képkere-tekből, s
megérkezett a konyháig.
— Asszonyom? — kérdezte újra a nappali küszöbéről. Covenant-né éppen
végzett az asztal leszedésével, és az olasz kávéfőzőt tömte meg őrölt kávéval,
Covenant úr pedig a Times sportrovatát olvasta elmélyülten. Végül ő vette észre
a kertészt.
— Á, jó napot, Nestor! — üdvözölte, és letette az újságot. — Épp jó-
kor jön egy kávéra.
— Köszönöm, uram, de sajnos évek óta nem szabad kávét innom.
Asszonyom…
— Üdv, Nestor!
Covenant úr székkel kínálta, de az öreg udvariasan elhárította, és Julia
egészségi állapota felől érdeklődött.
Jason testvére szinte már teljesen láztalan volt. Kicsit még köhögött, de a
nehezén túl volt.
— Remek — jegyezte meg a kertész.
— De nem akart még valami mást is kérdezni, Nestor?
A kertész mélyet sóhajtott, majd kibökte: — Hát, tulajdonképpen azt
szeretném megkérdezni… Izé, szüksé-
gem volna… egy könyvre a könyvtárból. Már ha nem okoz gondot.
Jason és Julia szülei összemosolyogtak.
— Már hogy okozna gondot, Nestor — felelte az asszony. — A könyvtár a
rendelkezésére áll.
— Meg különben is jól tudja, hogy kérdeznie sem kell. Hiszen az adásvételi
szerződésben a könyvtárhasználati jogról is szó esik — tette még hozzá a férje.
— Bármikor felmehet, amikor csak jólesik.
 „Ahogy mindig is szoktam — gondolta magában Nestor, amikor el-
köszönt. — Csak most túlságosan fáj a hátam ahhoz, hogy a titkos átjárót
használjam.”
Juliát a Villa Argo felső szintjén különítették el. Nem tudott napirendre térni a
balszerencséje fölött. Szamárköhögés! Ki hallott már olyat, hogy valakinek
Kilmore Cove-ban szamárköhögése legyen?
A válasz: senki.
Amikor doktor Bowen megvizsgálta, bevallotta, hogy szinte már ar-ra sem
emlékszik, hogyan kell kezelni ezt a betegséget. Majd még hozzá-
tette: könnyebben kikezel valakit, akit kardhal marcangolt szét, mint egy
szamárköhögéses tinit.
Így aztán a gyógymód is meglehetősen általános volt: „Maradj szé-
pen ágyban, amíg el nem múlik.”
És ő ezt is tette: szépen feküdt, és közben attól rettegett, hogy sosem múlik el
a köhögése. Vagy tíz napig olyan lázas volt, hogy majdnem szétment a feje.
Amint kicsit lej ebb ment a láz, megpróbált olvasni, de nagyon hamar be kellett
hunynia a szemét. Zavarta a fény, de zavarta a sötétség is. Melege volt,
ugyanakkor fázott is. Bőre megérzett minden huzatot, ajtónyitást, füle
meghallotta a legkisebb zajt is a Villa Argóban.
Minden lépést a lépcsőn.
Pár napja azonban kezdett jobban lenni.
Nem volt már láza, homloka hűvös volt, és a szemét is nyitva tudta tartani,
anélkül, hogy úgy érezné, ezer apró tűvel szurkálják. Rendszeresen felkelt,
órákat töltött a karosszékben, és most olvasni is tudott.
Édesanyja ugyan még nem engedte, hogy elhagyja a házat, vagy akár
lemenjen a földszintre, de Julia érezte, hogy túl van a nehezén.
Éppen a szobában járkált fel-alá, amikor a könyvtárba vezető lépcső
irányából Nestor sántikáló léptei ütötték meg a fülét.
Különösnek találta a dolgot.
Az ablakhoz ment, és amikor kinézett, azt látta, hogy Rick és Jason éppen
belépnek a kertész kisházába. És mintha lett volna velük még valaki. Egy lány.
„Nagyon különös” — morfondírozott Julia, és végiggondolta a töb-bi
szokatlan dolgot is, amire felfigyelt.
Jason nem jött haza ebédre (hallotta, hogy a szülei morognak miatta), Rick
pedig meg sem próbált feljönni hozzá, hogy beköszönjön (igaz, kifejezetten ő
tiltotta meg a fiúnak, hogy belépjen a szobájába, amíg ilyen állapotban van).
Közelebb lépett a szobaajtóhoz, és meghallotta, hogy Nestor könyveket pakol
a könyvtárban. Lehet, hogy megint működésbe hozta a titkos átjárót?
— Hm…
 Julia kinyitotta az ajtót, mire friss fuvallat libbentette meg hálóingét.
Édesanyjuk ragaszkodott ahhoz az abszurd ötlethez, hogy a folyosó vé-
gén lévő ablakot nyitva tartsák. Így gyakorlatilag az egész házban fo-
lyamatosan huzat volt.
Julia látta, hogy a fehér függöny lengedezik. Kilépett a szobából.
Lábujjhegyen osont a Nestor okozta zaj irányába. Elhaladt szülei háló-
szobája és a nagy márvány fürdőszoba előtt, ahol megcsillant a kézmosó
fölötti nagytükör. Megállt, és megnézte magát benne. Sápadt volt és so-vány,
szeme véreres, haja csapzottan hullt a vállára.
Hát nem most fogják készíteni róla élete legjobb fotóját, az tuti.
De nem volt láza. És ettől olyan erősnek érezte magát, mint egy oroszlán.
— Szia, Nestor! — köszönt, és belépett a könyvtárba.
A kertész egy zsámolyon állt, és a legfelső polcon lévő könyvek kö-
zött kutakodott. Kezével akár a plafonra festett freskót is elérhette volna, ami
a Moore-ok családfáját ábrázolta.
Amikor a nevét hallotta, hirtelen megfordult.
— Julia! — kiáltotta döbbenten. — Neked nem az ágyban kéne lenned?
Mintha tetten ért tolvaj lenne, letette a polcra a könyveket, és csak bámulta a
lányt.
Julia beljebb lépett.
— De, kéne. Csak éppen zajt hallottam és… Te meg mit művelsz itt?
— Egy könyvet keresek.
— Segíthetek?
— Nem hiszem — válaszolta Nestor titokzatos hangon. — Itt kellene lennie.
Pontosabban, mindig is itt volt. De… most nem találom.
Julia észrevette, hogy a kertész már három nagyobb kötetet a szoba közepére
helyezett. Az egyiket jól ismerte. Az Elfeledett nyelvek szótá-
ra.
— Mégis milyen könyvet?
— Nincs címe — morogta Nestor. — Szürke, és nincs rajta felirat.
Ilyen kicsi. És itt volt az Utolsó pillantás a régi városra és az Utazzunk
Indiába elefántot nézni között. Most pedig nincs sehol.
— Talán Jason vitte el.
Nestor fürgén leugrott a zsámolyról.
— A fenébe — mondta. — Lehet, hogy ugyanaz?
— Mi ugyanaz?
— Semmi. Csak úgy mondtam.
— Nagyon fontos az a könyv?
A kertész válaszra sem méltatta. Szakértő szemmel a többi polcot kezdte
mustrálni, és további két könyvet rakott a korábban kiválasztot-takhoz. A szótár
mellett most már ott sorakoztak a következő kötetek: Képzeletbeli helyek
kézikönyve, a Nem létező könyvek rövid katalógusa és természetesen a Lehetetlen
tárgyak lexikona.
— Nestor — szólította meg Julia mi folyik itt?
Az öreg úgy bámult rá, mintha csak most venné észre, hogy a szobában van.
— Hogy mi folyik? Á, semmi. Csak néhány régi.., kézikönyvet keresek elő…
— Ismerlek már. Amikor így nézel, az azt jelenti, hogy valami rendkívüli
történik.
— Miért, hogy nézek?
— Hát így.
— Julia, biztosíthatlak arról, hogy semmi különös nem történik. —
„Legalábbis egyelőre” — tette hozzá magában.
— És melyik könyvet nem találod?
— Nem az a helyzet, hogy nem találom… Ha nincs a polcon, az azt jelenti,
hogy nincs meg. Hogy valaki elvitte.
— Ez nem válasz.
— Vigyázz magadra! — köszönt el tőle a kertész.
Ezzel távozott a könyvtárból.
15. fejezet
A TITKOS KÖNYVEK
— Nyisd ki — szólította fel Nestor Anitát, amikor végre visszaért a kisházba.
Valamennyien a faasztal körül ültek. Míg Nestor távol volt, Rick azzal múlatta
az időt, hogy vizet forralt, és készített egy jó meleg vaníliás pótkávét. Közben
karamellás cukrot szopogattak, amit egy fémdoboz-ban találtak.
Anita kinyitotta a könyvet, és megmutatta a srácoknak az ajánlást, majd
odanyújtotta Nestornak. Ő azonban, bár az asztalnál ült, hozzá sem nyúlt.
— Igen, ő az — mondta.
Már a következő oldalon, ahol az Et in Arcadia ego felirat, valamint három,
egy sírféle körül álló ember látszott, előbukkantak a Festo-korong rejtélyes
szimbólumai.
— Na, itt van az az írás — mutatta Anita.
Jason és Rick azonnal felismerte. Nestor pedig csupán bólintott.
— És itt van az első keret — folytatta Anita. — Látjátok? Ez mindig is üres
volt, miközben… — gyorsan előrelapozott, és megkereste azt a keretet,
amelyben a lángoló vár volt. — Ó, odanézzetek, milyen szerencsések vagyunk!
Megint előjött!
A keretben ugyanis ott volt a férfi, aki párnákból rakott torony tetején
egyensúlyozott. Ahogy megpillantotta a rajzot, Nestor azonnal felpattant, és
odalépett a könyvhöz.
— Ugye ti is látjátok? — kérdezte Anita remegő hangon.
— Én látom — mondta Jason.
— Én is — így Rick.
— A mindenit… — morogta a kertész.
— Ez az egyik olyan rajz, amelyik hol eltűnik, hol megjelenik — magyarázta
Anita, és szemlátomást nehezére esett lélegezni. Úgy érezte, hogy a rajzon
látható férfi elszívja előle a levegőt.
— És ha ráteszed a kezed… — kérdezte Jason —, akkor hallod, amint beszél
hozzád?
Anita bólintott.
— Az a helyzet… — vallotta be a lány —, hogy kicsit félek ettől a rajztól.
— Hát nem csodálom — suttogta Rick az asztal túloldaláról. — Tényleg
félelmetes.
— Én kipróbálom — döntötte el az ifjú Covenant, és a könyv felé nyújtotta a
kezét.
 — Várj! — állította meg Nestor. — Nem biztos, hogy ez annyira jó ötlet. — A
kertész Anitára nézett. — Te már beszéltél vele?
— Csak egyszer. Megkérdezte, ki vagyok — felelte a lány.
— És mit válaszoltál neki?
— Semmit. Becsuktam a könyvet, és berohantam a szobába.
— Oké — mondta Jason. — Kipróbálom.
Kezét a rajz fölé helyezte, és várt.
— Érzel valamit? — kérdezte Rick, aki szemben ült vele.
— Az égvilágon semmit — felelte a barátja.
Utána viszont megérezte. Az ujjbegy én át hullámokban jött a forró-
ság, és lassan szétterült a testében. Elakadt a lélegzete.
Jason szája tátva maradt a döbbenettől.
Meleg. Meleg levegő. Áporodott, fertőzött levegő. Egy kályha zúgá-
sa. Perzselő tűz. Autók kürtőinek. Mindezt egy másodperc töredéke alatt
érezte meg, és a következő pillanatban száraz, rekedt hang ütötte meg a fülét:
— Te ki vagy, taknyos?
Arrogáns, magabiztos, dohányfüstben érlelődött hang.
— Miért, te ki vagy? — feleselt hangosan Jason.
— Kihez beszélsz? — kérdezte Rick.
Nestor csendre intette:
— Pszt!
— Hozzád beszélek — folytatta Jason —, mit csinálsz ott a székek tetején?
— Te nem létezhetsz — szólt a könyvből az arrogáns hang. — Ez lehetetlen.
— Nem te fogod eldönteni, hogy mi lehetetlen — vágta rá a fiú.
— Jason… — próbálta leállítani Nestor.
— Hogy hívnak? — kérdezte a hang az ifjú Covenant fejében. — És mégis,
szerinted most hol vagy?
— Jason Covenant-nak hívnak. És Kilmore Cove-ban vagyok…
— Jason! Ne! — üvöltötte Nestor, és rávetette magát a könyvre. Ki-tépte a
srác kezéből, és becsapta. — Nem lett volna szabad megmondanod, hol vagy!
— De…
— Semmi de. Nem lett volna szabad megmondanod.
— De hát csak egy rajz volt!
— Ez nem csak egy rajz.
— Nem? Hát micsoda?
Nestor először Jasonre, majd Rickre, végül Anitára nézett.
Egyik kezét erősen a könyvre szorította.
Végül megszólalt:
— Ez valami olyasmi… amiről meg voltam győződve, hogy már nem is
létezik.
Hosszú csend következett.
Nestor idegesen járkált fel-alá, majd kinyitott egy kis dobozt, amiben húsz
centi hosszú, sötétbarna szivar volt.
Úgy tette le az asztal közepére, mintha ez mindent megmagyarázna.
— Nem is tudtam, hogy dohányzol — jegyezte meg Rick.
— Mert nem is dohányzom.
A szivaron lévő címkén részletesen kidolgozott rajz volt: egy keménykalapos
úriember, kezében óriási szivarral, amit éppen egy villám gyújt meg.
— Ez a szivar és az a kép, amelyik a lépcsőnél lóg… mindössze eny-nyi
emlékem maradt nagyapámtól. Nagyapám, Moore tábornok, kato-naember volt,
és… na, kár kerülgetni a témát, sem apám, sem én nem jöttünk ki vele.
Nagyapám úgy tartotta, ő a Moore-dinasztia utolsó igazi leszármazottja. Sosem
tért napirendre egyetlen lánya elvesztése fölött, aki az édesanyám volt —
mesélte Nestor, majd így folytatta: — Mindig is merev és racionális
gondolkodású ember volt. Sohasem nyugodott be-le, hogy a lánya olyan
emberhez ment hozzá, mint apám, aki vele ellentétben romantikus álmodozó
volt. Nagyapám egyszerűen gyengének tartotta édesapámat, és úgy látta, én is rá
hasonlítok. Végrendeletében úgy határozott, hogy a családi vagyonból semmi se
jusson apámnak, csak egy ház. Az a tengerparti ház, amit nagyapa mindig is utált
— Nestor az asztalra támaszkodott, és így folytatta: — Ez a ház, a Villa Argo.
Azután nagyot sóhajtott, és tovább magyarázta: — Minden más, beleértve a
londoni palotát, amelyben laktunk, nagyapám barátaié lett — Nestor felemelte a
szivart. — A Gyújtogatok Klubja-béli barátoké, akik imádtak szivarozni.
Nagyapámhoz hasonló emberek voltak, akik előszeretettel kritizálták az olyan
embereket, mint apám. Nagyapám találta ki az egész klubot. A londoni házunk
egész földszintjét elfoglalta. Volt ott egy zöld-piros szőnyeges szalon,
karosszékekkel, könyvespolcokkal meg dohányzóasztalokkal, ahol korábban
még a Moore család barátai jöttek össze rendszeresen. Ők sokkal érdeke-sebb
emberek voltak a bűzös dohányosoknál. Közöttük ismerte meg édesanyám
apámat. — Nestor az asztal körül keringett. — Nagyapám szemében ezek az
emberek voltak felelősek a lánya haláláért. — Kezébe vette Anita naplóját, és
kinyitotta az ajánlásnál. — A Képzeletbeli Utazók Klubja — magyarázta —,
amelynek tagja volt apám is, és az illuszt-
rátor Morice Moreau is.
Anita csettintett az ujjával, mert hirtelen rádöbbent valamire.
— A borítékon az állt, hogy juttassuk el a következő címre: Mr. Moore,
Képzeletbeli Utazó, Frognal Lane 23, London.
— Frognal Lane 23, pontosan. Ez volt a régi házunk címe.
 Jason feltette a kezét:
— Tehát ez a Morice azt akarta, hogy a könyv eljusson…
— …valószínűleg valamelyik ősömhöz — fejezte be helyette Nestor.
— Az biztos, hogy nem nagyapámhoz, mivel ő volt az, aki bezáratta a
Képzeletbeli Utazók Klubját, és a helyén létrehozta azt a szörnyű dohá-
nyos klubot. A ház könyvtárából eltűnt minden könyv, amit nem tud-tunk
idemenekíteni apámmal. A Képzeletbeli Utazóknak jó pár térképük volt nem
létező helyekről. A térképek magyarázatokat is tartalmaztak arra vonatkozóan,
hogyan lehet eljutni a különleges helyekre, de fény-képekkel és rajzokkal is
kiegészültek. Időn kívüli országok ezek, mint amilyeneket ti is láttatok.
Az utolsó mondatot persze Jasonnek és Ricknek címezte.
— A Képzeletbeli Utazók így elveszítették székhelyüket — folytatta Nestor.
— A Gyújtogatok elégették az összes haszontalannak ítélt könyvet. Hogy azután
mi történt… azt már nem tudom. Én elhagytam Londont, és édesapámmal
ideköltöztünk, és természetesen nem is gyanítottam… hogy mi is van… itt
valójában.
Nestor Anitára nézett, mintha azon tűnődne, mennyit árulhat el ne-ki.
— Jólesik azt hinnem, hogy apám tudta… Éppen azért választotta ezt a
helyet… hogy megóvja. De mindegy is. Most nem erről van szó.
A gyerekek feszülten várták, hogy a kertész végre rászánja magát, és
elmesélje, miről is van szó valójában.
— Az a helyzet… — keményítette meg hangját az öreg —, hogy a könyvek
között, amiket elhoztam a londoni házból, nehogy nagyapám tűzre vesse őket,
azt hittem, ott van ennek a könyvnek is a pontos mása.
Nestor elmosolyodott, és kinyitotta a könyvet, majd gyorsan újra becsukta.
— Tisztán emlékszem rá. Gyermekfej el olvastam: Morice Moreau.
Azok az akvarellek, rajzok, és különösen… azok a megfejthetetlen írá-
sok… csodálatosak voltak. Minden éj el azon gondolkodtam, hogy mit is
jelenthetnek. Aztán… apránként… elkezdtem megérteni. És lefordítani.
És lassan rájöttem, mi is valójában az a könyv, amiről annyit álmodoz-tam.
Rick már nem bírta elviselni az újabb hatásszünetet.
— Tehát?
— Ó, igazán egyszerű — mosolyodon el Nestor, és végre leült.
— Nem más, mint a Képzeletbeli Útikönyv, amelynek segítségével el lehet
érni a Haldokló Falut.
— Nem értem — szólt közbe a vörös hajú fiú. — Egy kukkot sem értek.
Neked megvolt ennek a könyvnek a másolata.
Nestor bólintott.
— De most már nincs meg?
 — Kerestem. De nincs. Ott volt mindig is a könyvtárszobában, arra is
pontosan emlékszem, hol. De… — Nestor széttárta a karját, jelezve, hogy a
könyv eltűnt.
— De hát mi történhetett vele?
— Ez az, amit nem tudok. Nem emlékszem rá, hogy valaha is köl-csönadtam
volna bárkinek is. Talán Leonardnak? Vagy éppen…
Penelopénak? Nem tudom. Nem tudnám megmondani.
— És a te példányod is ilyen betűkkel volt írva? — kérdezte Anita.
— Ez volt benne a legszebb — bólintott Nestor. — Éppen Morice Moreau
volt az, aki segített felfedezni a Festo-korong hieroglifáit. És amikor a
képzeletbeli utazásaimról naplókat írtam… csak őt utánoztam.
— De miért beszélsz folyton… képzeletbeli utazásokról és utazók-ról? —
kérdezte Jason.
— Mert más szót nem lehet rá használni.
— Na várjunk csak… — állította meg ismét Rick, aki egyre jobban
összezavarodott. — Már megint elveszítettem a fonalat. Én nem vagyok
képzeletbeli utazó. Én… tényleg elmentem azokra a helyekre. Ti is tudjá-
tok, milyen helyekre.
Nestor úgy állt a vörös hajú srác előtt, mint tanító bácsi egy különö-
sen nehézfejű gyerek előtt.
— Igazad van, Rick. Te valóban elmentél azokra a helyekre. Pontosan
ugyanúgy, ahogyan a többi utazó is.
— Tehát nem képzeletbeli utazók — erősködött Rick.
— A Képzeletbeli Utazó nem azt jelenti, hogy valaki úgy tesz, mintha utazna.
— Hát akkor mit? — kérdezett közbe Anita.
— Valóban elutazik egy képzeletbeli helyre.
Rick a döbbenettől elfelejtette becsukni a száját. Széttárta a karját, és az
asztalra támaszkodott.
— De hát azt meg hogy lehet?
— Például egy időkapun át — szólt közbe Jason, aki barátjával ellentétben
nagyon is otthon érezte magát ebben a beszélgetésben.
Rick bambán bámult rá, majd Nestorhoz fordult segítségért. Még mindig nem
értett semmit.
— Egy képzeletbeli hely… legalábbis szerintem… azt jelenti, hogy nem
létezik — mondta lassan formálva a szavakat.
— Éppen ezt a hibát követi el az emberek többsége! Ahogy nagyapám meg a
gyújtogató barátai is. A képzeletbeli hely igenis létezik! — kiáltotta Nestor. —
Csak éppen nem mindenki számára.
— Most hülyéskedtek velem? — értetlenkedett Rick.
 Anita rámosolygott. Megértette, hogy Rick miért van zavarban, ő
mégis inkább Jasonhöz érezte közelebb magát. Neki könnyebb volt fel-fognia,
hogy miről van szó, hiszen egész nap mást sem csinált. És végül valóban eljutott
egy olyan helyre, amiről azt gondolta, hogy nem létezik.
Nestor felsóhajtott, és széles gesztusokkal próbálta megvilágítani Ricknek a
helyzetet.
— Mire van szüksége egy Képzeletbeli Utazónak?
— Mit tudom én. Bőröndre?
A kertész felnevetett.
— Nem. Képzeletre. És mi a képzelet?
— Fantázia?
— Megint csak nem. A képzelet „mozgásban lévő kép”. Ahhoz, hogy el
tudjon indulni, a Képzeletbeli Utazónak be kell indítania valamit, amit nem talál
meg… önmagában. Ismeri azt a helyet, ahová el akar jutni, még mielőtt az első
lépést megtenné. Ott van a kép a fejében. Látja, elképzeli. Tudja, hogy létezik.
Meg van róla győződve. És ekkor, és csak ekkor… ha úgy dönt, hogy elindul, és
megvan, amire szüksége van…
akkor ér célba.
Nestor elkapta tekintetét Rickről, és Anitát kezdte méregetni, mintha pontosan
tudná, milyen útvonalon érkezett Kilmore Cove-ba.
— És mire van szüksége? — kérdezte Anita.
— Hogyan? — kérdezett vissza Nestor.
— Azt tetszett mondani, hogy ha a Képzeletbeli Utazó úgy dönt, hogy elindul,
és megvan, amire szüksége van, akkor eljut arra a helyre, ahová igyekszik. Én
meg azt kérdezném, mire is van szüksége?
— Szerintem te tudod.
— Két dologra — felelte ösztönösen Anita.
Nestor bólintott, kivárt, és csak utána folytatta: — Pontosan két dologra van
szüksége. Először is egy tárgyra, ami arról a helyről származik, ahová el akar
jutni.
Anita elcsodálkozott, és Peter Dedalus órájára gondolt.
— És mi a második? — kérdezte Jason.
— Egy vezető — folytatta Nestor. — Ami lehet egy ember, egy állat, egy
időkapu…
— Egy mondóka — vetette közbe Anita.
— Vagy éppen egy könyv — fejezte be a mondatot Nestor, és a könyvecskére
mutatott. — Morice Moreau vezető volt, aki lerajzolta eb-be a könyvbe az ő
titkos útvonalát. S ez az út…
— A Haldokló Faluba visz — fejezte be helyette Anita.
 — Pontosan. A biztonság kedvéért azonban elrejtette az útvonalat.
És hogy ellenőrizni tudja, ki is akarja használni, egy olyan könyvbe rajzolta…
ami valójában nem is könyv.
— Hát micsoda? — kérdezte Rick, aki már lemondott róla, hogy bármit is
felfogjon ebből a zavaros információzuhatagból.
— Egy ablakkönyv — szótagolta lassan Nestor.
Az idős kertész a magával hozott könyvek közül előhúzta a Lehetetlen tárgyak
lexikonát, és elkezdte lapozni.
— Banánkönyvek, Hatszögű könyvek, Láthatatlan könyvek… — hadarta, majd
így szólt: — Itt is vannak. Ablakkönyvek. Ahogy ebben a pótolhatatlan
furcsaságtárban írják… az ablakkönyv nem más, il-letve talán pontosabb így
fogalmazni, nem volt más, mint … titkos módon előállított könyvek, melyeket
egy mitikus fa, a Betulla Psicopomporia (lásd a Fantasztikus botanika
kézikönyvét ) cellulózá-
ból készítenek. Az első forrásunk egy ablakkönyv létezéséről Kr. e. 105-ből
származik. A kínai udvar egyik magas rangú tisztviselője, Ts’ai Lun, akit sokan a
papír feltalálójának is tartanak, alkotta meg az első
pár ablakkönyvet, a császár legszűkebb köre számára. A könyv nevét
legfontosabb tulajdonsága után kapta, nevezetesen, hogy oldalain keresztül
„látni” lehet azokat az olvasókat, akik ugyanazon oldal fölé „hajolnak,” mintha
csak egy illusztrációt néznénk. Úgy tűnik, hogy néhány ritkább példány még azt
is lehetővé teszi, hogy az olvasó és az illusztráció beszélgetést folytasson
egymással.
— Mint a miénk — suttogta Jason.
Nestor felnézett a könyvből, és magyarázni kezdett: — Gyakorlatilag ez azt
jelenti, hogy ha egy másik olvasóval egy időben nyitod ki a könyvet, akkor a két
olvasó úgy látja egymást, mintha a szöveg illusztrációi lennének.
— Ez azt jelenti… — szólalt meg Anita —, hogy ha én látom őket, akkor…
— Pontosan — vágta rá Nestor. — Akkor ők is látnak téged.
— Őrület — motyogta Jason.
Rick a szék támlájának támaszkodott.
Nestor folytatta az olvasást:
Az ablakkönyveket a különböző dinasztiák közötti örökösödési háborúk alatt
elpusztították, s előállításuk titka a feledésbe merült.
Néhány oldal azonban megmenekült, és a Mennyei Birodalomba eljutó első
európaiak a kontinensre hozták. A jezsuita Giovanni Pian del Carpine és a
velencei Marco Polo szerezhettek néhány ilyen oldalt.
Említés történik ugyanis arról, hogy a 13. századi Velencében vagy
Portugáliában, Tengerész Henrik idejében és később is feltűntek ablakkönyvek…
— A vén kertész becsukta a könyvet és kinyitotta a Nem létező könyvek rövid
katalógusát. — Nézzük most meg azon könyveket, amelyek nem léteznek… —
dünnyögte . — Homokkönyv… Szél-könyv… Á, itt is van, éppen ott, ahol
gondoltam.
— Micsoda?
— Morice Moreau: Voyage dans le village qui meurt, 1888, megjelent négy
példányban.
— Négy példány.
— Már megbocsáss, Nestor… — kérdezte Rick a vaskos könyvre mutatva —,
hogyan lehetséges összeállítani a nem létező könyvek katalógusát? Hiszen, izé…
sok-sok milliárd olyan könyv lehet, amelyik nem létezik.
— Ez igaz. De csak kevés igazán fontos akad közöttük. — A Kilmore Cove-i
srác eltátotta a száját. A kertész a fejét ingatta: — Képzelet, Rick. Képzelet!
Jason elkezdte a bal keze ujjain számolni.
— Ez az egyik példány… A második az, ami a Villa Argo könyvtárában volt.
— A harmadik pedig, amelyik a széktorony tetején trónoló pasinál van —
szolt közbe Rick.
— A negyedik annál a nőnél van, aki segítséget kér — fejezte be Anita.
— De hát kik ezek az emberek? — érdeklődött Jason. Anita felemelte
tekintetét az asztalról, mert rossz érzése támadt.
És egy sápadt női arcot pillantott meg, aki a kisház ablakán bámult befelé.
Felsikoltott.
16. fejezet
BARÁTOK és ELLENSÉGEK
Tommi sokadszorra is megnézte a mobilját. De meg se mukkant, és a
kijelzője is üres volt. Az ágyára hajította a készüléket.
A nyitott ablakon át behallatszott a járókelők hangja, ő mégis egyedül
érezte magát. És határozottan aggódott.
A számítógépe úgy zümmögött, mintha méhkast rejtettek volna el benne.
Már minden létező chatprogramot letöltött. De egyiken sem jött üzenet, se
email.
Anita többé nem adott hírt magáról, és az Ulysses Moore-könyvek
fordítója sem válaszolt a levelekre.
„Az a jó hír, ha nincs hír” — mondogatta mindig nagymamája.
Tommi szívesen elmesélte volna neki ezt az egész sztorit. Erre varrjon
gombot…
Egyetlen pozitívum volt ebben az aggasztó csendben: a keménykalapos,
esernyős férfi is felszívódott. Mintha sosem létezett volna.
Tommi többször is visszament a Campo Santa Margheritára, és vé-
gignézte a Duchamp asztalait, sétált azokon az utcákon, ahol az üldözés
zajlott, átkutatta a környéket, de… sehol semmi nyom.
És ez, ha a többi nem is, legalább tényleg jó hír volt.
Megnézte az időt a multifunkcionális búváróráján. 65 méteres mély-séget
is kibírt, egyszerre mutatta a párizsi, a New York-i és a sanghaji időt, volt
rajta precíziós magasságmérő, barométer, hogy a váratlan vi-harokat el
lehessen kerülni, no meg iránytű.
Tommi nyolc hónapig kuporgatta össze az árát a zsebpénzéből, mi-re
végre megvehette.
— Hét óra — mondta magának.
Angliában hét óra volt. Hogy lehet, hogy Anita nem telefonál?
Gondolt egyet, és elindult otthonról. Tett egy kört az ellenkező
irányba, hogy az esetleges követőket lerázza, majd miután meggyőző-
dött róla, hogy senki sem jár a nyomában, számtalan hídon és csatornán
át megközelítette a Ca’ degli Sgorbit.
Bloomné zsebrádiójának hangját már két háztömbnyi távolságból
meghallotta.
Anita édesanyja a kapu előtt állt, a színeket ellenőrizte egy fehér táblán.
— Szia, Tommi! — köszönt. — Szerinted a kettő közül melyik a zöl-
debb?
— A jobb oldali., asszonyom — válaszolta habozás nélkül.
— Te is azt mondod, ugye? — A nő még egyszer megnézte a színeket,
aztán bólintott. — Legyen akkor a jobb oldali.
— Van valami híre Anitáról?
— Hát, nem sok. Megérkezett, kocsival továbbindultak, jól van.
Ennyit tudott ő is.
— Szuper — mondta, hogy leplezze csalódottságát. — Biztosan remekül
érzi magát odaát.
— Ha beszélek vele, megmondom, hogy üdvözlöd — zárta rövidre a
témát Bloomné.
Ebben a pillanatban megszólalt egy mobiltelefon.
— Micsoda véletlen! — kiáltotta a restaurátornő. — Ez talán éppen ő.
Berohant a Ca’ degli Sgorbiba, Tommi követte. Egy hatalmas váll-
táskából előkotorta a mobilját, és kinyitotta.
— Na, mit mondtam? A férjem az.
A fiú ott maradt a küszöbön, és figyelt. Míg az asszony üdvözölte a férjét,
az ő keze az izgalomtól ökölbe rándult.
Bloomné arca nyugodt, kisimult volt. Ez azt jelenti, hogy minden oké…
Ám hirtelen megmerevedtek a vonásai.
— És mégis mikor történt? — kérdezte.

Az ablakon kívül szürke homály. Odabent nemkülönben.
A szűk londoni iroda levegője olyan sűrű volt, hogy szinte vágni lehetett a
füstöt. Az állott, kellemetlen szag azt sugallta, hogy nagyon-nagyon régen
szellőztettek a helyiségben.
Az átható dohányfüsttől az iroda falain lévő képek annyira megfe-
ketedtek, hogy szinte ki sem lehetett venni, mit ábrázolnak. A szürke-fekete
kockás padlón félelmetes íróasztal állt, elé megfakult, kikopott medvebőrt
terítettek. Az asztalban betűkkel jelölt fiókok sorakoztak. A medvebőrön
két zsámoly, az asztalon néhány odavetett tárgy: hamutar-tó; homályos
kristály, aminek tetején egy rég kialudt szivar hevert; csontból készült
levélkés; terrakotta váza, amiben elszáradt növény szomorkodott; egy
zsinórral bekapcsolható zöld lámpa; néhány szemlá-
tomást új könyv, borítójukon a következő cetlivel: ÚJDONSÁG.
És Morice Moreau könyvének egy példánya. Csukva volt.
És valaki meredten bámulta.
Ez a valaki az íróasztal mögött ült. Kopasz fej, vastag teknős-békakeretes
szemüveg. Meglehetősen apró férfi volt, ezért, hogy megfelelően elérje az
asztalt, fodrászszéken foglalt helyet, amire még egy halom párnát is
felhalmozott. A szék karfájánál volt egy fogantyú, amivel állítani lehetett a
magasságot.
A férfi kifejezetten dühösnek látszott.
Valami nagyon nem hagyta nyugodni.
A háta mögötti falon számos diploma lógott. Irodalomból, történe-
lemből, filozófiából, szociológiából, bölcsészetből és kémiából. Mellette jó
néhány kitüntetés, valamint sok-sok, kitűnő eredménnyel elvégzett
tanfolyamról és továbbképzésről szóló bizonyítvány.
Ám ha választania kellett volna a számos díszes okmány közül, minden
bizonnyal azt a sötétlila szegélyű papírt választja, melynek tetején jókora
korona díszelgett, s alatta a következő szöveg:
REÁLTUDOMÁNYOK KARA
KONKRÉTSÁGI BIZONYÍTVÁNY

MALARIUS VOYNICH

ÉS A „GYÚJTOGATOK KLUBJA”
SZÁMÁRA
TEVÉKENYSÉGÜK HARMINCADIK ÉVFORDULÓJA
ALKALMÁBÓL, AMIÉRT A KÉPZELET TÉVÚTJAI ELLENI
KUTATÁSNAK ÉS MEGELŐZÉSNEK SZENTELIK ÉLETÜKET.

Malarius Voynich elemezte és tanulmányozta a jelenségeket. Elolvasott,
megfigyelt, meghallgatott mindent.
Hogy azután szisztematikusan elpusztítsa.
Malarius Voynich kritikus volt. Sőt, ő volt a kritikus. A világ összes
kritikusa őt tekintette vitathatatlan mesterének. Senki nem érhetett
Malarius Voynich, a pusztító nyomába, akinek villámai bárkire lesújt-
hatnak.
A Gyújtogató.
Olvasott, figyelt és hallgatott. És ha valami olyasvalamire bukkant, ami
nem győzte meg… legyen az bármi: egy gondolat, egy mondat, egy vessző,
amelynek távolról is köze lehet a… képzelethez? (ezt a szót ő so-ha nem
vette volna a szájára)… akkor Malarius Voynich, mint egy véreb, azonnal
szagot fogott. Tolla pedig munkához látott, és szinte rögtön le-sújtott.
Ezen a londoni késő délutánon azonban Anglia legkegyetlenebb
irodalomkritikusa idegesen dobolt hideg íróasztala lapján.
Szokatlan eset.
 Valami, ami nem fért össze meggyőződésével.
Egy rejtély.
Nagyon lassan Morice Moreau könyvének borítójára tette a kezét.
Kisméretű, szép kivitelű, értékes, teljes egészében kézzel illusztrált könyv
volt. Igazi könyvgyűjtőnek való.
A tartalma azonban… útikönyv egy elképzelt helyre.
Ennél rosszabbat kitalálni sem lehetett volna.
Nyomban tűzre kéne vetni.
Ha nem volnának benne azok a lapok… amelyek képesek önmagu-kat
megváltoztatni.
Ráadásul ok nélkül.
— Kell, hogy legyen valami magyarázat… — mondta fennhangon a vén
kritikus, s szemét megdörzsölte a vastag szemüveg alatt.
De hiába kutatta immár több mint harminc éve, nem jött rá a
magyarázatra. Pedig a kutatáshoz felhasználta a világ összes városában élő
munkatársát, akik maguk is többnyire kritikusok voltak.
És ha valaki bármit is hallott Morice Moreau-ról… azonnal értesítette.
Bármi apró jel, akár egy mondat, egy szó vagy egy szótag is hozzáse-gítheti,
hogy végre megfejtse e rettenetes varázskönyv rejtélyét.
Hát még mindaz, amit a könyv oldalán keresztül hallott.
— Hülyeség. Mind-mind hülyeség — mondogatta magában Malarius
Voynich.
Igen ám, de évtizedek óta ezt ismételgette, amióta megszerezte ezt az
átkozott könyvet. Kihúzta a „C” betűvel jelzett fiókot, és elővett belő-
le egy kék és egy piros ceruzát. A „J” betűvel jelzett fiókból pedig egy
kockás jegyzetfüzetet. S ráírta: Jason Covenant. Kilmore Cove.
Majd a második nevet aláhúzta, és figyelmesen megnézte.
— Lehetséges volna? — kérdezte magától.
Kihúzta az „E” betűvel jelzett fiókot. A dossziéban, amelyben a velencei
Eco barátjától származó információkat gyűjtötte, megtalálta a le-
gutóbbi telefonbeszélgetésükről szóló feljegyzést.
— Két kiskölyök… — olvasta újra Malarius Voynich. — Morice Moreau
könyve, útbaigazítás Kilmore Cove-ba.
Tehát nem tévedett. Ugyanaz a név.
Kilmore Cove.
Talán nem volna haszontalan megnézni a listán.
Keresgélni kezdett az íróasztalon, de a telefont sehol sem találta.
Végül belenézett a „T”-vel jelzett fiókba, és végül ott meglelte. Tárcsá-
zott egy számot. Az öreg Pires remegő hangja szólalt meg a másik
oldalon.
— Szervusz, Pires. Lejött már valaki a klubba?
— Jó estét, Lord Voynich — felelte remegő hangon a Gyújtogatok
Klubjának háznagya. — Attól tartok, pillanatnyilag senki, uram.
— Remek. Azonnal ott vagyok. Készítsen nekem egy rebarbarateát.
— Hogyne, uram. Természetesen cukor nélkül, uram.
Malarius válaszra sem méltatta. A karral leeresztette a fodrászszé-
ket, leugrott róla, majd áttogyogott az irodáján a felöltőért és az esernyő-
ért.
Tényleg nagyon kicsi volt.
Hatalma azonban nem a magasságában rejlett.
Hanem a mélységben.

Néhány perccel később a Gyújtogatok Klubjának ajtaján kopogtatott.
Valami köszönésfélét dünnyögött Piresnek, majd odadobta neki a kabátját
és az esernyőjét. Ezután belépett a főterembe, amely teljes mértékben
megegyezett azzal, ahol egykor a Képzeletbeli Utazók tartották összejö-
veteleiket.
Nyomasztó csönd honolt a helyiségben, és ugyanaz a pállott levegő
volt itt is, mint a kritikus irodájában.
A berendezés főként egyforma kerek asztalokból és karosszékekből állt.
Az asztalokon könyvek, tervrajzok és jegyzetek hevertek. Néhány réztábla
jelezte, milyen ügyekben tevékenykednek éppen a Gyújtogatok: Egyszerű
dolgok bonyolítása; Újdonságok tönkretétele; Veszélyes sze-
mélyek ellehetetlenítése; Falurombolás; Rossz ízlés fenntartása.
Voynich azonnal a saját szakterülete alá tartozó területhez, a köny-vekhez
sietett. Vetett egy pillantást arra a cetlire, amire pár perccel korábban az
irodájában jegyzetelt, és máris a katalógusszekrényhez lépett.
A fal mellett álló jókora masszív bútoron három téma szerepelt:
Elpusztítandó könyvek. Piacról eltüntetendő könyvek. Figyelmen kívül ha-
gyandó könyvek.
Az utolsó témához tartozó cédulákat villámgyorsan végigpörgette.
Nem tartott sokáig, hiszen a katalógus összeállítója, aki a klub pincéjé-
ben dolgozott, és akinek mindig elfelejtette a nevét, igazán jó munkát
végzett.
Kilmore Cove. képzeletbeli falu, amelyben Ulysses Moore ízléstelen regénye
játszódik, egy ízléstelen fordító tolmácsolásában. S mögötte még: „Eco”, ami
azt jelentette, hogy már ráállítottak egy kritikust, hogy nézzen utána.
Amikor Ulysses Moore nevét olvasta, valamiféle veszélyérzet villant át
Voynich agyán.
Ulysses Moore.
Vajon hol hallotta ezt a nevet?
Vetett egy pillantást a Veszélyes Személyek listájá ra a terem előte-rében,
majd visszatért a cédulához, hogy alaposan áttanulmányozza.
És nem volt hiábavaló az alapossága: Cornwall.
— A mindenit — dünnyögte Malarius Voynich, és visszatette a cé-
dulát. — Bonyolódnak a dolgok.
S lázas gondolatokkal a fejében fel-alá kezdett sétálni.
— A rebarbarateája, uram — jelentette be a háznagy, aki gólyaléptekkel
közeledett.
De London leghírhedtebb kritikusa ügyet sem vetett rá. Az útjelző
nyilak (no meg Harry Potter arcképe mögött) ott volt a Veszélyes Szemé-
lyek listája.
„Hát persze. Ezért volt olyan ismerős ez a név” — gondolta Malarius
Voynich, amint megpillantotta Ulysses Moore nevét. Hiszen ez nem más,
mint Raymond Moore, a Gyújtogatok Klubja alapítójának gyű-
löletes unokája.
Tizenkét évesen hagyta el Londont, és apjával a cornwalli Kilmore Cove-ba
költözött… olvasta villámgyorsan. 1967 óta nincs hír-adás róla, feltehetőleg
elhunyt.
— Kilmore Cove — ízlelgette a nevet fennhangon Malarius Voynich.
Megint ugyanaz a falu.
És egy olasz fordító, akit Eco követett.
Két kölyök Velencéből.
És Morice Moreau, az illusztrátor.
Vajon mi kötheti össze ezeket az információmorzsákat? És miért van az,
hogy annyi év után először Malarius Voynich szinte izgatottnak érezte
magát? Talán mert végre a megoldás közelébe került?
Addig-addig öblögette gondolatait a rebarbarateában, míg végül ar-ra a
felfedezésre jutott, hogy itt villámgyorsan cselekedni kell. Túl sok a
homályos pont. Egész kétséghegyeket kell megmásznia.
Magyarán a legjobbakra lesz szüksége. A felesleges dolgok kiiktatá-
sának profi mestereire.
Malarius Voynich elvigyorodott.
Igen, a Forbice fivérek kellenek ide.

17. fejezet
A TERV
— Julia! — kiáltotta Nestor, amikor az ablakon bebámuló szellem-
alakban nagy nehezen felismerte a lányt. — Hát, te meg mi az ördögöt
művelsz odakinn?
Az ajtóhoz sietett, és nyomban beengedte Jason testvérét, aki a háló-
ingére vette fel az esőkabátot, és most szó szerint vacogott a hidegtől.
Amikor levetette a köpenyt, azonnal köhögni kezdett.
— Megmondanád egyáltalán, hogy jutottál ki? — kérdezte Nestor.
— Az hiszed, köh… köh… egyedül… köh… te ismered a titkos átjá-
rót?
Nestor ideges lett.
— Azonnal vissza kell menned a házba, különben a szüleid…
— Köh… semmit sem vettek észre, emiatt ne aggódj…
Julia mezítláb az asztalhoz lépett. Nézte a nyitott könyveket, majd
idegesen megkérdezte:
— Megtudhatnám, hogy mit műveltek itt? És te… mi még nem is
ismerjük egymást.
— Nővérkém — szólt közbe gyorsan Jason —, bemutatom neked Anitát.
Anita, ő pedig Julia.
A két lány kissé kelletlenül üdvözölte egymást. Mindeközben Rick egy
szót sem szólt. Mintha megbénult volna.
— Szia, Rick! — üdvözölte végül Julia.
— Szia, Julia. Minden oké?
— Szerinted?… köh… — kérdezett vissza a lány, és összehúzta a
hálóingét.
— Általában nem ilyen elegánsan öltözködik — súgta Jason Anitá-
nak.
— Édes vagy — vágott vissza a nővére.
— Julia, azonnal menj vissza a szobádba! — szólt rá Nestor.
— Nem én, míg el nem mondjátok, hogy mi folyik itt.
— Semmi különös.
— És ezért a semmi különösért szerveztétek ezt a titkos gyűlést?
— Anita hozott egy könyvritkaságot, amit Velencében talált.
— És mégis miért ide hozta? — érdeklődött a lány, miközben alig tudta
elfojtani a feltörő köhögést.
 — Azért, mert talán nem is valódi könyv.
— Hanem?
— Ablakkönyv.
Julia zavartan Morice Moreau könyvére pillantott, de úgy tűnt, az idegen
lány sokkal jobban érdekli.
— És mégis, mi a fene az az ablakkönyv?
Jason kinyitotta, és elkezdte magyarázni testvérének a rajzokat és a
hieroglifákat, és azt is elmondta, hogy úgy gondolják, ebben a könyvben
leírták, miként lehet eljutni a Haldokló Faluba.
— És van benne… egy nő, aki segítséget kért.
Julia leült a földre, csupasz lábát maga alá húzta.
— És mit akarunk tenni?
Mélyen Anita szemébe nézett, aki mindezt szó nélkül, nyugodtan tűrte, és
csak egész enyhén vörösödött el.
— Először is… le akarjuk fordítani — felelte Jason, és meglóbálta az
Elfeledett nyelvek szótárát —, hogy megtudjuk, milyen fantasztikus dolgok
állnak benne. Azután… meglátjuk.
— Rendben. Lássunk neki! — vágta rá Julia, és bekapott egy cukorkát.
— Julia! — kiabált rá Nestor.
— Segítek én is.
— Szépen felmész a szobádba!
— Maradok.
— Nem maradhatsz.
— Én viszont megyek — szólt Anita, és felállt az asztaltól. Tudta, hogy
mennie kell, hiszen már nagyon rég volt, hogy elbúcsúzott az édesapjától.
Mostanra biztosan halálra aggódta magát.
— Helyes — bólintott Nestor, amikor a lány elmagyarázta a helyzetet. —
Ez felelősségteljes viselkedés.
— Most rám célzol? — kérdezte dühösen Julia.
Anita közben elindult a kijárat felé.
— Holnap esetleg visszajöhetek — mondta.
— A könyvet itt hagyod nekünk? — kérdezte Jason.
— Persze. És ha esetleg szükségetek volna rá…
Azzal felírta egy cetlire a mobilszámát, ám Jason elkérte a vonalast is.
— Itt nincs térerő. Errefelé nem működnek a mobilok.
Anitának viszont csak Velencében volt vonalas száma, így hát azt adta
meg.
Utána gyorsan elosztották a feladatokat: Rick és Jason nyomban ne-kiáll
lefordítani a titkosírással írt szöveget, Julia pedig visszamegy a szobájába
pihenni.
— És vigyázz, nehogy a szüleid meglássanak! — szólt rá aggódva Nestor.
Azután elkísérte Anitát a kertkapuig, és megmutatta neki a parti utat,
amin kijuthat a faluból. Mielőtt a lány a nyeregbe pattant volna, Nestor a
kezébe nyomta azt a cukorkásdobozt, amelyikből a délután folyamán
majszolgattak.
Anita először vissza akarta utasítani, de a Villa Argo kertésze rá-
tukmálta:
— Szükséged lesz rá holnap — mondta.
E mondatban ott lebegett egy-két ki nem mondott, jövőre vonatkozó
utalás. Anita kissé nyugtalan lett, amikor ezt megértette.
Két dolog szükséges.
Egy vezető.
És egy tárgy arról a helyről.
Megköszönte, és a hátizsákjába dobta a dobozt, majd felpattant a
biciklijére.

Közben a kisházban a gyerekek nekiláttak a fordításnak. Lassan, betűről
betűre az Elfeledett nyelvek szótára segítségével a hieroglifák értelmes, ám
továbbra is rejtélyesen homályos mondatokká álltak össze.
Kissé aggódva pillantottak azokra az oldalakra, amelyeken a fekete
keretek voltak, de mindhárom üres maradt azon a délután.
Rick többször is megkérdezte barátjától: — Szerinted mi most mit
fordítunk?
Ahogy haladtak előre a szövegben, Jasont egyre jobban magával ragadta
a könyv, s már másra se vágyott, csak hogy eljuthasson oda… a Morice
feljegyzéseiből és rajzaiból megismert Haldokló Faluba.
Mire leszállt az este, a fiúk is hazamentek, Nestor asztalán nagy halom
feljegyzést hagyva.
Mindketten hullafáradtak voltak.
Jason keresztülsétált a parkon, hogy megvacsorázzon a szüleivel, de
Ricknek bicajra kellett pattannia, hogy lejusson a faluba.
Időközben a Villa Argo kertésze elégedetten nézegette a fiúk munkájának
gyümölcsét az asztalon, de semmihez sem nyúlt. Ugyanis tudta jól, hogy a
kreatív munkához a látszólagos rendetlenség elengedhetet-len. Elkészítette
sült kolbászból és zöldborsóból álló vacsoráját, és azon melegében, állva, a
tűzhelynél megette.
Közben sok minden kavargott a fejében.
Anitára gondolt, arra, ahogy a semmiből felbukkant.
 Aztán arra a fordítóra, akivel a lány és a barátja találkoztak Velencében.
No meg a naplóira és az utazóládájára, amik valahogy odakerültek.
Az biztos, hogy nem ő akarta így.
A vacsora kellős közepén eszébe jutott valami, ami nem hagyta nyugodni.
Letette a kanalat a zöldborsós tepsibe, és a fekete bakelittele-fonhoz lépett.
A világítótorony számát tárcsázta.
De senki sem vette föl.
Letette a kagylót, majd Kilmore Cove használaton kívüli vasútállomását
hívta. Barátja, Black Vulkán a hármadik csöngetésre jelentkezett.
— Helló, kertész!
— Nem tudod, hol lehet Leonard?
— Halló! Örülök, hogy hallok felőled. Hogy s mint vagy?
— Black! Nem tudod, hová mehetett Leonard?
— Hogy a mennykőbe tudnám?!
— Csak óvatosan a mennykővel, a derekam azt súgja, mindjárt esni fog.
— Nem mondod.
— Áruld el, hová ment! Tudom, hogy tudod.
— Esküszöm, hogy fogalmam sincs. Nagy sietve, hogy így mondjam, teljes
vitorlázatban indult útnak. Tudod te is, milyen… Mintha újra csavargó
kamasszá vált volna.
— Aha. És a tudtom nélkül osztogatja másoknak a holmijaimat.
— Mi van?
— Ugye erről sem tudsz semmit, mi?
— Fogalmam sincs, miről beszélsz, öreg.
Nestor pár másodpercig hallgatott, s csak utána folytatta: — Nem
mondod, hogy téged nem avattak be?!
— Idefigyelj, Nestor! Mi lenne, ha abbahagynánk ezt a „tudom, hogy
tudod, hogy tudom” játékot, és elárulnád végre, hová akarsz kilyukadni?
— Oda szeretnék kilyukadni, hogy amikor már azt hittem, vége az
egésznek… — magyarázta Nestor —, meg akartam szabadulni az utazó-
ládámtól. Benne az utazásainkról szóló naplókkal. Egyszer s
mindenkorra le szerettem volna zárni a múltat.
— Igen, mesélted nekem is.
— És azt is elmondtam, ki ajánlkozott, hogy megsemmisíti?
— A szerelmes gerlepár.
— Leonard és Calypso — helyeselt Nestor. — Egyszerűen a tengerbe
kellett volna hajítaniuk, amikor hajóra szállnak. Erre tudod, mit
csináltak?… Odaadták az egészet egy fordítónak.
— Zseniális.
 — De te persze semmiről sem tudtál.
— A szakállamra esküszöm.
— És akkor persze arról sincs fogalmad, hogy e zseniális ötlet
eredményeképpen megint egy sereg ember tud Kilmore Coveról.
— És ez olyan nagy baj szerinted?
Nestor a válasz előtt eltűnődött.
— Látod, pontosan ezen gondolkodom én is.
— Tehát akkor nem is haragszol Leonardra?
— Dehogynem, majd szétvet a méreg. Meg akartam szabadulni a múlttól,
Black. Túl mély sebeket ejtett. Valaha el akartunk rejtőzni, de lehet, hogy
most stratégiát kell váltanunk — tette még hozzá a kertész, mielőtt lerakta a
kagylót.

— Sajnálom — mondta sokadszorra is Anita.
— Sajnálod?! Csak ennyit tudsz mondani? — dühöngött az apja, és
idegesen hadonászott a villájával a zennori kis étteremben.
— Nem vettem észre, hogy ennyire elszaladt az idő!
— Igen? És az sem tűnt föl, hogy közben lement a nap?
— Apa… ne haragudj…
A vendéglő tulajdonosa éppen a megfelelő pillanatban érkezett a gőzölgő
sült hússal és krumplival, hogy egy pillanatra félbeszakítsa a szemrehányás-
áradatot. Olyan ínycsiklandó volt az étel, hogy mindenkit egyből jókedvre
derített volna. Noha farkaséhes volt, Anita óvatosságból még nem nyúlt
hozzá.
— Legalább egy SMS-t küldhettél volna… — folytatta édesapja. — Vagy
felhívhattál volna.
— Nem volt térerő.
— És mégis merre jártál?
— Végigbicikliztem a parti úton.
— És hová lyukadtál ki?
— A St. Ives Gimnáziumhoz — vágta rá Anita az első nevet, ami az
eszébe jutott.
Apja komoran markolta a kezében lévő villát.
— Édesanyád teljesen kikészült.
— Miért? Csak nem mondtad el neki?!
— Naná, hogy elmondtam! Több mint hat órára eltűntél!
— Ő sosem tenne ilyet!
Apukája félbevágott egy krumplidarabot.
— Mit nem tenne?
 — Soha nem mond el neked olyasmit, amitől felhúzod magad. Mint
például ezt a mait… tutira nem mondta volna el neked.
— Soha?
— Legalábbis ritkán.
Mr. Bloom megvonta a vállát, és kissé nyugodtabban így szólt: — Na
akkor egyél!
Anitának nem kellett kétszer mondani. Aznap keresztültekert a fél erdőn,
majd vissza a tengerparton. Nem csoda, hogy majd kilyukadt a gyomra.
Csendben ettek, és nem hozták többé szóba az esetet. A vacsora végén a lány
megkínálta apját a Nestortól kapott cukorkával.
— Hogy ne csak keserítsem az életedet.
Apja bekapott egy szemet. Utána hazatelefonáltak, hogy édesanyját is
megnyugtassák, s Anita titokban küldött egy SMS-t Tomminak: Ott voltam.
És beszéltem velük!
Mire kiléptek az étteremből, milliónyi csillag ragyogott az égen.

18. fejezet
A FORBICE FIVÉREK
— Ennek kéne lennie — mondta másnap a szőke férfi a sportkocsi vo-
lánjánál.
— Elég szörnyű — felelte göndör hajú testvére.
A két fivér csak bámulta a tágas zöld mezőt, Zennor apró házait és a
sziklaszirt mögött felsejlő tengert.
— Sehol egy szálloda — mondta a göndör.
— Arra célzol, hogy eltévedtem? Az útjelző táblák pedig világosan
fogalmaztak.
— A világért sem szeretnék vitába szállni veled, de egy útjelző tábla
sehogyan sem fogalmaz. Legfeljebb azt mondhatjuk… hogy jelez.
— Igaz — ismerte el kelletlenül a szőke. — Mindemellett az útjelző
táblán világosan az állt, hogy Zennor.
Persze a tábla méretéhez képest túl nagy betűkkel. Több teret kellett
volna hagyni a feliratnak.
— Meg egy élénkebb szín sem ártott volna. Olyan, mintha sírfelirat lenne.
— A göndör előhúzta zakója zsebéből Cornwall térképét, amely a megfelelő
részhez volt hajtva. Ellenőrizte, majd unott hangon megje-gyezte: — Igen,
megérkeztünk. — Majd kinézett az ablakon. — De a szállodát akkor sem
látom.
— Talán ott lesz a házak között valahol — vélekedett a szőke. A göndör
fújt egyet. — Próbáljunk útbaigazítást kérni?
— Isten ments. Képtelen vagyok elviselni a helyi népesség szörnyű
dialektális kiejtését.
— Érthetőbben?
— Menjünk, s nézzünk szét a házak között, megpihenvén a megszokásban,
mint aki tudja, mit kell tenni, és másra nincs szüksége…
— az utolsó mondatnál a göndör figyelmeztetően felemelte a mutatóuj-
ját.
A szőke eltöprengett.
— Várj egy percet… Marcel Proust?
A másik bólintott.
— Egészen pontosan?
— A megszokás… a megszokás… Bimbózó lányok árnyékában, negyedik
fejezet — vágta rá a szőke.
 — Pontosan, bravó!
Egy pillanatig mindketten hallgattak.
— Mellesleg ez egy teljesen felesleges mondat — jelentette ki a sző-
ke.
— Jól mondod, testvérem. Ha nekem jutott volna… biztosan kivá-
gom. És akkor most sokkal gyorsabb és gördülékenyebb volna a szöveg.
A Forbice fivérek felnevettek.
Amit feleslegesnek találtak, azt mindig elpusztították.
Egyszer s mindenkorra.

A falu közelében az út enyhén emelkedni kezdett. Egyre jobban idegesí-
tették őket a kocsiút szélén lábatlankodó tyúkok.
— Miért éppen ide, a puszta közepére? — nyafogott a szőke. — Mi-
ért nem tudott Voynich inkább New Yorkba küldeni minket? Ott volt az a
másik eset, azzal a kölyökkel, aki nyitott egy szellemügynökséget.
— Will Moogley — felelte a göndör. — És nem ő nyitotta, hanem a
nagybátyjától örökölte.
— És te ezt elhiszed?
— Én azt hiszem el, amit olvasok. Ez a munkám. Különben is…
odanézz! — Figyelmeztette testvérét egy kerékpárra, amelyik éppen
akkor bukkant ki a házak közül. — Egy lány.
— Lehet, hogy pontosan őt keressük?
— Előveszem a Hibakeresőt, és azonnal megmondom… — A gön-dör a
hátsó ülésről előhúzott egy fekete kis bőröndöt., amelyben a legkü-
lönbözőbb méretű ollók voltak, mintha csak egy ollókereskedő árube-
mutatója lett volna. A bőrönd oldalzsebéből elővett egy mechanikus
szemüveget, ami fogaskerekekkel volt tele. Ahogy a fogaskerekeket forgatta,
a szemüveg lencséi megnyúltak, akár egy fényképezőgép objektív-je. A
kerékpárra fókuszált, és felkiáltott: — No, lám!
— Mi a helyzet?
— Kétségkívül ő az. Ránézésre tizenhárom éves. Hosszú sötét haja van.
Hátizsákot hord, és nagyon gyorsan teker.
Zakója zsebéből, ahonnan korábban elővette a térképet, most egy
szabályosan körbevágott fényképet keresett meg, vetett rá egy pillantást, és
kijelentette:
— Nos, máris sikerült azonosítanunk Anita Bloom kisasszonyt.
— Mihez kezdjünk most? — kérdezte a testvére, és a gázra lépett. —
Kövessük?
— Hm… Ne fárasszunk magunkat feleslegesen. Inkább azt kellene
megtudnunk, honnan bukkant elő.
Nem sokkal később leparkoltak a fogadó előtt.
Mr. Bloom a teraszon napozott egy csésze kávé és újság mellett.
— Jó napot! — köszönt rájuk.
A göndör és a szőke egymásra néztek.
— Jó napot! — felelték, majd arcukon kifürkészhetetlen, merev mo-
sollyal lassan közelebb léptek.
— Elnézést, lehetséges, hogy tévedünk, de mintha az előbb innen
kerékpározott volna ki egy kislány.
A férfi felnevetett.
— Nincs itt semmi tévedés. A lányom volt az.
— Szabad ez a két hely? — érdeklődött a göndör.
— Hogyne — felelte Mr. Bloom, s egy tányérra mutatott, amelyen néhány
szem cukorka árválkodott. — Megkínálhatom önöket? A lányom hagyta itt
az imént.
A Forbice testvérek udvariasságból vettek a cukorból, de nem ették meg.
— Mintha meglehetősen sietős lett volna a dolga.
— Lefogadom, hogy a strandra tartott.
Mr. Bloom becsukta az újságot.
— Á, nem. A néhány kilométerre lévő tengerparti kisvárosba tart.
— Kisváros?
— Semmit sem tudok róla. Csupán annyit, hogy állítólag van ott egy
gimnázium.
A Flintek megint összenéztek.
— És mi a neve ennek e kisvárosnak? — kérdezte a göndör.

A tengerparti sziklák és a kőfallal határolt legelők között egyenesen hú-
zódó parti út kihalt volt.
Anita az emelkedőn a Horgas Tölgyhöz ért, de ezúttal továbbment a
nagyra nőtt útszéli gazok között.
Negyedóra múlva egy négyes kereszteződéshez ért, ahol megállt, hogy
áttanulmányozza a táblákat. Mindenfelől tücsökciripelést hallott.
Az eddigi parti út, amelyen érkezett, innentől a szárazföld felé fordult, és
a tábla szerint ZENNOR irányába haladt, majd ST. IVES felé, ahová a
Kilmore Cove-i srácok jártak gimibe. A szembe lévő úton a TENGER
feliratot olvashatta. A negyedik út volt a legkisebb, s aszfalto-zása
meglehetősen megviseltnek tűnt. Mellette semmiféle útjelző tábla nem volt.
Anita körbenézett, látja-e valaki.
Majd nekivágott a negyedik útnak.
 — Jövööööök! — kiáltotta, ahogy nekilódult a lejtőnek.
A menetszél kellemesen simogatta az arcát, miközben elhaladt egy igen
modern, ám szemlátomást lakatlan, kör alakú betonvilla előtt. Leginkább
egy felfordított tortára emlékeztetett. A kapuja tárva-nyitva állt.
Egy csomó ablak betörve.
Ez a szellemvilla egykor Oblivia Newton háza volt.
Anita elhúzott mellette, majd az Owl Clock földút mellett is. Innentől már
a tenger irányába robogott a biciklijén, a kormányra hajolva.
És ekkor hirtelen előbukkant egy kis öböl, és a szirtfokon egy villa:
Kilmore Cove.
Amikor a kanyar után megpillantotta az első házakat, Anita felnevetett.
Nevetett.
Hiszen lehet, hogy az egész csak káprázat. De most már ő is ennek a
káprázatnak a része.
19. fejezet
A VEZETŐ
Anita fékezés nélkül száguldott át a falun, s nem sok híja volt, hogy el
nem gázolt három gyereket, akik az iskolabuszhoz igyekeztek.
Visszafordult, és bocsánatot kért, de nem állt meg. A lehető legnagyobb
lendületre volt szüksége, hogy felkapaszkodjon a Salton Cliff szerpentinén.
Rettentően elfáradt, mire felért, de amikor végre belépett a Villa Argo
kertkapuján, úgy érezte, minden fáradságért kárpótlást kapott.
Boldog volt.
Más szóval lehetetlen volt kifejezni, mit érzett az évszázados fák
árnyékában, a könnyű szellőben, a tenger tükröződésében gyönyörködve.
A fák levelei között játszadozó fény túláradó örömmel töltötte el.
— Anita! — köszönt rá Rick a konyhaküszöbről.
A lány rámosolygott, de nem felelt. Még mindig levegő után kap-kodott a
maga mögött hagyott emelkedő után. Biciklijét a vörös hajú fiú járgánya
mellé támasztotta, hogy lelakatolja.
— Á, nem kell lezárni. Itt aztán senki nem lopja el.
Anita megfogadta a tanácsot, és közben a fiú bicajának a kormányá-
ra csatolt karórát méregette. Eszébe jutott, hogy olvasott róla Ulysses
Moore könyvében: ezt az órát kapta az édesapjától.
Futólépésben Jason közeledett a konyha felől.
— Na végre! — kiáltotta, amikor megpillantotta a lányt. Szeme izga-
tottan csillogott. — Már kezdtünk aggódni, hogy el sem jössz. — Még
arra sem hagyott időt Anitának, hogy válaszoljon. Elkezdte a ház felé húzni,
és közben folytatta a lelkes szónoklatot: — Gyakorlatilag lefordí-
tottuk az egész könyvet! A szüleim mindjárt elmennek dolgozni —
magyarázta tovább. — Ezért úgy döntöttünk, hogy a házban tartjuk a
megbeszélést.
A Villa Argo pontosan olyan volt, amilyennek Anita elképzelte. Sőt még
olyanabb. Ami elsőként a szeme elé tárult, az a hatalmas, téglával kirakott
konyha volt, benne a piros-fehér kockás abrosszal letakart asztal. Onnan a
szalonba mentek át, amely zsúfoltig tele volt a legkülönö-
sebb tárgyakkal: a barátságtalan öreg bútorok között szobrok, vázák, bú-
torok, álarcok tömkelege sorakozott a világ minden részéről. A padló
szinte ki sem látszott a rengeteg tarka szőnyeg alól, melyek némelyike az
idők során megkopott. A szalonból egy másik kisebb helyiségbe jutottak,
ahol egy kerek asztalon a ház egyetlen telefonkészüléke volt elhelyezve.
Anita huzatot érzett a lépcső irányából.
Jobbra fordult, és megpillantott egy kisebb helyiséget, ahová há-
romfokú lépcsőn lehetett feljutni. Ez volt a ház legrégibb szobája. Tégla-
boltozattal és sziklafallal.
A falban pedig ott volt egy megfeketedett, kormos, összekarcolt aj-tó: az
időkapu. Félig eltakarta egy szekrény, de a fal és a bútor között látni lehetett
a négy kulcslyukat.
— Itt van a nővérem is… — suttogta Jason, kizökkentve Anitát
álmodozásából. Az ajtóhoz kísérte a lányt.
A háta mögül Rick még hozzátette:
— Próbálj ügyet sem vetni a köhögésére.
Nestor is felbukkant, aki lázmérőt és egy gyógynövényes löttyel teli
poharat tartott a kezében.
— Szia, Anita! — morogta. Majd hozzátette: — Covenant kisasz-szony a
legcsökönyösebb lány, akit valaha láttam.
— Jó napot, Nestor!
A sánta kertész Jason kezébe nyomta a lázmérőt.
— Próbáld meg nem elfelejteni, hogy kétóránként meg kell mérnie a
lázát, és még egy pohárral meg kell innia ebből a lókörömfűfőzetből.
— Eszembe sincs! — kiáltotta Julia az ajtóból. — Én nem iszom meg azt
a kotyvalékot!
— Máris csillapította a köhögésedet, tehát természetesen szépen megiszod
— vágott vissza Nestor, és eltűnt a ház homályában.
Anita belépett a napsütötte szobába. Julia a kandallóval szemben lévő
fehér díványon feküdt. Lábát skótkockás pokróc takarta. Grimaszo-kat
vágott.
Anita elnevette magát, majd Julia is.
— Szia!
— Szia!
— Kicsit jobban érzed magad?
— Ez a Nestor megőrjít.
Anita odaült hozzá. A szőnyegen szanaszét hevertek az előző napi
könyvek, papírhalmok, rajzok, kitört hegyű ceruzák, két vonalzó, egy
iránytű, egy sárga filctoll és tucatnyi jegyzetlap.
— Nem lustálkodtatok — jegyezte meg kissé szomorúan, amiért ő
kimaradt a munkából.
Jason a papírhalom kellős közepébe huppant.
— Hülyeség — mondta sokatmondó arccal. — Nem igaz, Rick?
 A vörös hajú fiú elvigyorodott.
— Tehát? Mi van benne? — kérdezte Anita.
— Hát éppen ez a probléma — válaszolta a szőke fiú.
Jason intett Ricknek, hogy üljön le mellé, majd benyúlt a dívány alá, és
előszedte Morice Moreau könyvecskéjét.
Anita egy párnán kucorgott, és remegett az izgalomtól. Juliára né-
zett, majd a fiúkra.
És várt.
— A könyved húsz oldalból áll, beleértve az ajánlást is — kezdte Jason.
— Minden lapon vannak rajzok és egy csomó titkosírással írt mondat. A
tizenhatodik oldal csupán vázlat, míg az utolsó négy üresen maradt… Rick?
— Azok a keretek, amelyekben az emberek feltűnnek, a 2., az 5. és a 13.
lapon találhatók. Mindhárom prímszám. És azt gondoljuk, hogy ez nem
lehet véletlen.
— Miért?
— A könyv mérete 15 x 20 centiméter — felelte Jason.
— És akkor mi van?
— 15 egyenlő 13 plusz 2-vel. 20 pedig 2 meg 5 meg 13-al — magyarázta
Rick.
Anita zavartan vigyorgott.
— Váó! — mindössze ennyit tett hozzá a felfedezéshez, de közben arra
gondolt, ez valami olyasmi, ami rettentően tetszene Tomminak.
Jason kinyitotta a könyvet a 2. oldalon.
— Itt van egy normális betűkkel írt felirat, viszont az értelme
meglehetősen homályos. Így szól… Et in Arcadia ego. — magyarázta Rick.
Jason bólintott.
— Alatta pedig ott az egyik keret. Ebben viszont még sohasem tűnt fel
senki. A keretet körülvevő rajz, ahogy ti is látjátok, pásztorokat ábrá-
zol valami sírféle körül, egy dombos, erdős tájon.
— És mit jelent a felirat? — kérdezte Julia.
— Latinul van — felelte fivére. — És azt jelenti… „Én is Árkádiá-
ban”.
— Persze azonnal utánanéztünk ennek az Árkádiának — folytatta Rick,
kezében a Képzeletbeli helyek kézikönyvével —, és kiderült, hogy az ókori
Görögország egyik tartománya volt. De ez még semmi. 1500-tól kezdve
néhány híres festő odaírta a képére az Et in Arcadia ego mondatot. És nem
igazán tudni, miért. Annyi biztos, hogy Árkádia mitikus hellyé vált. Olyan
legendás hellyé, ahol semmiféle betegség nem létezik.
Vagy, mások szerint, ahol mesés kincset rejtettek el.
 Julia jelentkezett.
— Már megyek is oda!
— De most jön a lényeg — folytatta Jason. — Illetve az elrejtett szö-
veg.
Rick előásta az egyik jegyzetcédulát, megköszörülte a torkát, és komoly
hangon olvasta: — A falu, amelyről beszélek nektek, barátaim, messze van
mindentől, és nem csupán földrajzi értelemben. Az utazásról való szokásos
elképzeléseket félre kell tenni. Az, hogy útlevelet vagy bármi más do-
kumentumot használj, vagy hogy egyáltalán legyen ilyened, most mellőzendő
kérdés. Vízumra sem lesz szükségetek, az egyszer biztos. Emellett fontos, hogy
az utazó ellássa magát a megfelelő személyes okmá-
nyokkal és egészségügyi igazolásokkal. Jó, ha a nyakatokban viseltek egy
apró kis névtáblát a személyes adataitokkal. Azt se felejtsétek el ráírni: az
emberi fajhoz tartozó egyed.
Rick szünetet tartott. A gyerekek összenéztek.
— Tényleg ez van odaírva? — hitetlenkedett Anita.
— Várj, várj csak! — így Jason.
Rick pedig folytatta:
— Papírpénzt nem fogadnak el. A fizetéshez aranyat és ezüstöt hozzatok
magatokkal. Ha lehet, kis címletekben. Ajánlatos beszerezni egy erre
használatos zsebekkel ellátott övet, hogy az esetleges lopásokat elkerüljétek.
Mivel az a hely, amelyről beszélek, a külvilággal semmiféle kapcsolatot nem
tart fenn, a kereskedés meglehetősen hasraütésszerűen történik. Éppen ezért
javasolt mindenféle csecsebe-csék beszerzése, hogy a kereskedőkkel
csereberélni tudjatok. Azt taná-
csolom, hogy nagyon kevés csomaggal induljatok útnak. Az utazóládát vagy
bőröndöt felejtsétek el, helyette ajánlatos bőrzsákokkal felkere-kedni. Egy
sátor, egy takaró és egy szúnyogháló bőven elegendő lesz.
De semmiképpen ne felejtsetek el estélyi ruhát bepakolni, hogy megfelelő
öltözéket viseljetek a bálban, ahová elkerülhetetlenül meghívást nyertek.
Elengedhetetlen, hogy legyen nálatok margarétás szélforgó.
— Bál?
— És mi az a margarétás szélforgó? — kérdezte Anita.
— Fogalmunk sincs — ismerte be Jason.
— A szöveg… — olvasott tovább Rick — néhány jó tanáccsal folytatódik.
A faluban ne másszatok fel a romokra, mert megcsíphetnek a kígyók és a
skorpiók. Ne bízzatok a hűtött italokban, valamint a zöldség- és
gyümölcsfélékben, mert vérhast okozhatnak. Igyatok fehérjés vizet.
— Azaz?
 — Megkérdeztük Nestortól. Víz, felvert tojásfehérjével.
— Pfuj! — szólt hozzá a kérdéshez Julia. — Még egy gusztustalan Nestor-
féle recept.
— Vigyetek magatokkal ipekakuána és kalomelánból készült főzetet
gyomorpanaszok, kötözőszert véraláfutások és kinin-szulfátot láz ellen.
Jason hozzátette:
— Nestor szerint ezek ősi gyógyszerek, mert amikor Morice a könyvet
írta, még nem létezett aszpirin.
— Ezzel vége is a praktikus jó tanácsoknak — szólt Rick. — Hogy úgy
mondjam… az útravalónak.
Jason bólintott, és megmutatta a többieknek, melyik oldalnál tartanak.
Az 5. következett. A második keret. Ahol a párnatorony tetején ülő
férfi tűnt elő.
— És itt is vagyunk a legborzasztóbb oldalon… — suttogta.
A keretet körbefogó rajz igen beszédes volt. Egy éjfekete hegy tetején
lángoló várat ábrázolt. A várból két apró, fehér pötty távolodott, mintha
csak két menekülő ember lenne.
— És ide mi van írva? — kérdezte Anita, miközben borzongva bá-
multa a várat körülvevő vérvörös lángokat.
— Meglehetősen nyugtalanító szöveg — ismerte el Jason.
Rick tovább olvasott:
— Senkivel se beszéljetek az utazásotokról. Titokban készüljetek rá, ha nem
akarjátok, hogy a falut felgyújtsák. Voltak olyanok, akik nem voltak elég
óvatosak, és mindent elveszítettek, az életüket is. Jobb, ha már most tudjátok,
hogy sokan keresik hiába az odavezető utat.
Csupán a jó kereső számára tűnik elő. Ha meglelitek, az a kérésem, legyetek
óvatosak és diszkrétek. — A vörös hajú fiú rövid szünetet tartott, mielőtt
belefogott volna a fordítás utolsó részébe. — Kedves barátaim! Annak
ellenére, hogy mennyire izgalmas és erényekben milyen gazdag ez az utazás,
egyre kevesebben vannak, akik elég bátrak ahhoz, hogy útra keljenek és
megkeressék e falut.
A filozófusok ezért hívják „Haldokló Falunak ” — Elmosolyodott, és letette
a könyvet. — Itt a szöveg vége. Innentől illusztrációk követ-keznek.
A következő oldalon tényleg ott volt egy ember, aki éppen kilép a házából,
és egy csomó tyúk társaságában tükörbe néz.
— Íme, az utazó, amint útra kel… — mondta Rick —, körülötte csirkék
és tyúkok.
— Ezek kakasok — pontosított Anita. — Tarajuk van, és a csőrük alatt
kis szakálluk.
 — Azaz?
— Lehet, hogy az utazó francia — próbálkozott a lány.
— Miért? — kérdezték egyszerre a többiek.
— Morice Moreau francia volt. A tükörben nézi magát, és… a kakas
pedig a gallok és a franciák szimbóluma.
— És a tükör? — kérdezte Rick.
— Vajon szépnek találja magát? — morfondírozott Jason.
— Hé, srácok! Mi lenne, ha megnéznénk ezt a rajzot egy tükörben?
— szólalt meg hirtelen Julia.
— Jó ötlet! Rohanok, hozok egyet! — kiáltotta Jason, és már szaladt is le
a lépcsőn.
Miközben Jasonre vártak, a többiek a könyvet lapozgatták.
Egy másik rajzon ugyanazt az embert fedezték fel egy patak partján.
Majd erdőben lehetett látni. És végül a Haldokló Falu falai előtt.
A könyv utolsó rajza félkész vázlat volt csupán néhány, látszólag
értelmetlenül odavetett betűvel: TER R, és egy különös állat körvonalai.
Valami tarajossül-féle.
A következő négy oldal pedig üres volt.
Egy apró ezüsttükörrel a kezében, Jason időközben visszatért. A gyerekek
a kakasos rajz elé tartották a tükröt, és a tükörképet vizsgálgatták.
— Ti láttok valami különlegeset? — kérdezte Julia.
— Semmit — mondták kórusban.
Majd Anitának feltűnt valami.
— Várjatok, nekem úgy tűnik, mintha itt lenne valami…
— Micsoda?
A lány a fejét csóválta. Megfordította a könyvet.
— Itt. Látjátok? Mintha a kakasok lába betűket formázna.
— Egy „M”! — kiáltott fel Julia.
— Hol? — kérdezte Rick.
— Itt. A tükörből nézd!
— És mit jelenthet az „M”? — töprengett Jason.
Lapoztak, és tovább tanulmányozták a könyv rajzait a tükörben.
— Itt meg egy „O” — mutatott rá Anita.
Ismét csak Julia bólintott, míg a két fiú semmit sem látott.
A következő rajzon két elrejtett betűt is felfedeztek.
— Ezt én is látom! — kiáltotta Rick. — A fák között. Egy másik „M”!
— Inkább egy „N” — pontosított Anita.
— De ti hogyhogy látjátok? — nyűgösködött Jason.
— Te csak írd le őket — szólt rá nővére, és lapozott. Rick, Anita és Julia
addig böngészték a betűket, míg bele nem fájdult a szemük.
És apránként újabb és újabb betűket találtak a rajzokban.
Jason ugyan egyet sem látott, cserébe viszont a könyv végére a be-tűk egy
világos szóvá álltak össze. Egy francia helység nevévé.
Ahhoz, hogy a Haldokló Falut megtalálja valaki, tehát e helységből kell
elindulnia.*

* Szerkesztői megjegyzés: Kedves Olvasó, hogy az esetleges veszélyt
elkerüljük, úgy döntöttünk, nem tesszük közzé e francia helység nevét.

20. fejezet
KÉMEK
A St. Ives Gimnázium egy óriási park közepén állt. Az odavezető út
eltávolodott a fehér homokos parttól. Először a zöldből kibukkanó
háztetőket pillantotta meg az ember, utána meghallotta a gyerekek kiabálá-
sát is.
— Gyűlölöm az ilyen helyeket — szólalt meg a göndör, és kidugta kezét a
sportkocsiból.
— Nekem mondod? — hagyta rá a testvére, aki szintén rosszkedvű
volt.
A gimnázium bejárata előtt találtak egy nagy parkolót. Egy csomó
kerékpár, néhány autó és régi iskolabusz is állt ott.
— Látod a kiscsajt? — kérdezte a göndör.
— Nem. De ahogy ezt a visítozást elhallgatom, nemsokára látunk pár
százat.
A kocsiban maradtak. Lassan körbehajtottak a parkolón, és megnéz-ték a
többi autót. Végül csalódottan megálltak egy hársfa árnyékában, leengedték
az ablakokat, és elkezdtek gondolkodni.
— A kérdés a következő: mit keres ezen a helyen Anita Bloom?
Nyaral, vagy ide jár iskolába?
— Lehet, hogy vissza kellene mennünk az apjához, és ott megvárni.
— Ezt mindenképpen megtesszük majd. Nem azt mondta, hogy holnap
hazaindulnak?
A szőke előhalászott a bőröndből egy egészen speciális ollót, a
kesztyűtartóból meg egy szivart, amit kettévágott. Az egyik felét
meggyújtot-
ta, és kékes füstfelhőket kezdett eregetni.
— Azt nézd, tesó, micsoda járgány! — hallatszott egy hang egészen
közelről.
— Azanyját — mondta egy másik.
— Ez tutira egy Cadillac — nyögte be a harmadik.
— A, ez egy Aston Martin, tesó!
Néhány lépésre a kocsitól három fiú állt, akik a következő pillanatban
már megbűvölve keringtek a kocsi körül, akár éj eli lepkék a gyer-tyaláng
körül.
— Váó!
 — Apám, micsoda színek!
— Ez egy 1997-es DB7-es!
A szőke kifújt egy újabb füstkarikát, majd figyelmeztetően felemelte az
ujját, melyen megcsillant a Gyújtogatok aranygyűrűje.
— Khm, kisfiam… — szólalt meg. — Csak hogy tisztában légy vele, ez
egy 1994-es DB7-es. — És a legkisebb Flint elkomorodott arcába né-
zett.
— Fantasztikus autó, uram — szólalt meg a srác, aki elragadtatással
bámulta a műszerfalat.
A göndör hátrafordult a volánnál.
— Állítsd le magad, öcsi. Úgysem engedünk a közelébe.
— Hé… micsoda modor ez! — szólt rá a szőke. — Nem történik más,
mint szépen nyugodtan cseverészünk egy ifjú autórajongóval.
— Akkor mondd meg a rajongó barátodnak, hogy a haverja össze-
fogdossa az ablakot.
— Nem a haverom — vágta rá gyorsan a legkisebb Flint. Majd azonnal
rámordult a nagy Flintre, hogy távolítsa el a középsőt az ablak-tól —, …
hanem az unokatestvérem. És sajnos az ember nem válogathatja meg a
rokonait.
Ezen mindkét férfi jót nevetett.
— Titkos ügynököknek tetszenek lenni? — kérdezte a nagy Flint.
— Ezt meg honnan veszed, nyakigláb? — vágott vissza a szőke, és nagyot
szívott a szivarból.
— Ügynököknek szokott ilyen autója lenni. Maga meg úgy dohány-zik,
mint egy ügynök. És a műszerfalon ott van egy lány fotója.
— Ahhoz képest, hogy milyen a kiejtésed, egész jó megfigyelő vagy.
— Tőlem tanulta — szólt közbe gyorsan a kis Flint.
— Valóban?
A fiú Anita Bloom képére mutatott a műszerfalon, és így szólt: — Tudom,
hol van ez a csaj. Csak az időt vesztegetik, ha itt keresik.
Válasz helyett a szőke a legkisebb srác arcába fújt egy füstkarikát.
— Komolyan beszélsz, kölyök?
— Flint a nevem.
— Rendben, Flint. Mégis mit tudsz erről a lányról?
— Maga elvisz egy körre a kocsijával — javasolta a kis Flint —, én meg
elvezetem magukat a lányhoz.

A Villa Argo kertjében erős szél fújt. Anita egészen odáig felmászott, ahol
a sziklalépcső kezdődött. Szédítő volt ilyen magasságból lenézni a tengerre.
 A háta mögül meghallotta Jason lépteit, de nem fordult meg.
— Jó kis feladvány, mi? — kérdezte a fiú. — Ráadásul a Pireneusokban
van, ahol én még sosem jártam.
A Franciaországot Spanyolországtól elválasztó hegységben volt a
Haldokló Faluba vezető út kiindulópontja. Az előbb nézték meg az at-
laszban, és arról álmodoztak, hogyan lehetne eljutni oda.
Árkádia.
A Haldokló Falu.
Egy titkos hely, ahol nem léteznek betegségek.
Egy nő, aki segítséget kér. És ők, a Képzeletbeli Utazók, képzeletben
máris útra keltek.
Nehéz útra, amelyre kevesen vállalkoztak volna.
— Mi csak gyerekek vagyunk — mondta ki hangosan Anita a legu-tóbbi
gondolatát.
— És akkor?
A szél megborzolta a hajukat. Odalenn zúgott a tenger.
— Ez egyszerűen túl nagy feladat — folytatta Anita. — Talán el ké-
ne… mondani valakinek.
Jason közelebb lépett hozzá. Magasabb volt a lánynál. Hosszú haja úgy
verdeste az arcát, mint a hullámok a sziklát.
— Mégis kinek?
Anita elgondolkozott, és arra jutott, hogy egyedül Tommit avatná be
szívesen.
A szirt mélyén a tenger már tintafekete volt.
— Ez a Haldokló Falu nagyon hasonlít Kilmore Cove-ra, nem? —
tűnődött Jason. — Nincs rajta a térképékén. Kicsi. Védett. És mindkettő-
nek megvan a maga titka. És a titkokat… csak kevesen ismerhetik meg.
— Az a nő a könyvben… — halkította le a hangját Anita — azt mondta,
hogy ő az utolsó. De kik közül, Jason?
A fiú a fejét rázta, és a fakorlátnak támaszkodott.
— Talán az utolsó lakosa? — tűnődött.
— Félt.
— Ha én volnék Kilmore Cove utolsó lakosa… én is megijednék. És én is
segítséget hívnék. — jelentette ki Jason.
— Te tényleg elmennél… oda?
— Szeretném megpróbálni.
— De hát szinte semmit sem tudunk róla! — kiáltotta Anita. — Oké, van
egy városnév a Pireneusokban. Meg pár fura rajz. Ez kicsit kevés ahhoz,
hogy megtaláljuk a Haldokló Falut, nem?
 — Mutathatok neked valamit?
És Jason levezette a lányt a lépcsőn.
Rick látta odabentről, ahogy elindulnak a sziklán lefelé, és így szólt: —
Azok ketten meg mit művelnek?
— Ne törődj vele — felelte Julia. — Miért, te éppen mit művelsz?
Rick megvakarta a fejét.
— Nem tudom. Ez az ötlet, elmenni a Pireneusokba, hogy kövessük a
könyv utasításait… ráadásul most rögtön, de legkésőbb azonnal…
enyhén szólva… őrültségnek tűnik.
Ekkor Nestor lépett be a szobába, kezében egy öreg fényképező-
géppel. Rickhez lépett, és így szólt: — Mosolyogj!
Az egész helyiséget betöltötte a vaku fehér villanása.
— Hé! — tiltakozott Rick a szemét dörgölve. — Te meg mit csinálsz?
— Végzem a munkámat — felelte rejtélyesen a vén kertész.
Julia felnevetett, azután viszont megborzongott, így gyorsan feljebb húzta
a kockás takarót.
— Én azt mondom, az öcsémnek igaza van — suttogta.
A lány szeme lázasan csillogott.
Rick csak nézett rá, és eszébe jutott az ezernyi mondat, amit megpróbált
papírra vetni. Érezte, hogy vadul ver a szíve.
— Beteg vagy, Julia.
A lány behunyta a szemét, és ezzel lezárta a beszélgetést. A fiú elkezdte
összeszedni a szétszórt papírokat.
— Rendet kell raknunk, mielőtt megjönnek a szüleid. — Julia kö-
högni kezdett. — Tehetek érted valamit? — kérdezte Rick.
— Igen. Vigyél magaddal Árkádiába.
Jason a szokásos szemtelen stílusában ment lefelé a lépcsőn. Nem ért
hozzá Anitához, de végig vezette, egészen a szikla mélyén megbúvó kis
partszakaszig. Mialatt a lány lehúzta a cipőjét, hogy lábát a vízbe mártsa,
Jason megkeresett valamit, amit korábban rejtett itt el.
Kicsivel később egy rettentően büdös horgászdobozzal tért vissza.
A dobozban horgok meg krétalabdacsok voltak.
Az ifjú Covenant Anita kezébe nyomta a labdacsokat.
— Tudod, mik ezek? — kérdezte.
A lánynak beugrott valami, amit Ulysses Moore könyvében olvasott.
— Ezek a föld-fény gömbök. Minden labda egy szentjánosbogarat rejt
magában, ami aztán… kinyílik… és…
Felnézett a meredeken fehérlő Salton Cliff sziklára. Sokkal magasabb
volt, mint képzelte.
 — Ezek a gömbök, a doboz meg egy titkosírással írt cetli… — mondta
halkan Jason. — Mindössze ennyi volt a kezünkben, amikor ez az egész
történet elkezdődött. Sokkal kevesebb, mint a te ablakkönyved.
Anita ökölbe szorította a kezét.
— De hát ez őrültség! — kiáltotta. — Arról nem is beszélve, hogy a
szüleimnek mit mondanék… — Idegesen rágni kezdte a szája szélét. — Meg
különben is… mi értelme van annak, ha követjük Morice Moreau
utasításait?
— Megmentjük azt a nőt, aki segítséget kért tőled.
— De hát fogalmunk sincs, hogyan!
— Van egy ötletem.
— Miféle ötlet? — kérdezte Anita, és még mindig a kezében szo-rongatta
a gömböket.
A tenger háborgott a sziklák között. Sirályok keringtek a szélben.
Ha tudta volna, hogyan kezdjen hozzá, Jason legszívesebben megcsókolta
volna a lányt.
De mivel nem tudta, inkább megosztotta vele az ötletét.

— Tehát azt mondjátok, itt láttátok — foglalta össze a göndör, kezében a
napszemüveggel.
— Pontosan, uram — felelte a kis Flint.
— Éppen itt — tette hozzá a nagy Flint.
— Én nem értem… — panaszkodott a középső Flint. Ott álltak min-
dannyian Kilmore Cove sétánya előtt. A Forbice fivérek megítélése szerint
egy gusztustalanul kicsi és undorítóan vizes tengerparti település közepén.
— Merre ment?
— Errefelé.
A két fivér tekintete azonnal a Salton Cliff sziklán magasodó villán
állapodott meg.
— Ki lakik odafönn?
— Fúj! — felelte a nagy Flint.
— A Covenant család — pontosított a kis Flint.
A göndör szeme felcsillant.
— Covenant-t mondtál?
— Pontosan, uram.
— Ellenőrizd — szólt a fivérére. — Ez az egyik név a listánkon.
— Jason Covenant — olvasta a szőke.
— Ő az! — kiáltotta a középső Flint.
A nagyobbik ökölbe szorította a kezét.
 — Mi gyűlöljük a Covenant-okat — magyarázta a kis Flint.
— Miért? — érdeklődött a göndör.
— Mert idegenek.
— Mi is idegenek vagyunk.
— De önöknek Aston Martin DB7-esük van.
A Forbice testvérek felröhögtek.
— Hát tényleg így működik a világ, kisfiam. Éppen így. Na meséljetek
szépen valamit róluk.
A kis Flint vállat vont.
— Leginkább odafönn vannak. Ritkán jönnek le a faluba. Azért is, mert
csak egyetlen idevalósi barátjuk van.
— Rick Banner — tette hozzá a nagy Flint.
— De önöket miért érdekli mindez? — kíváncsiskodott a legkisebb
unokatestvér.
A göndör megigazította a napszemüvegét.
— Azzal te ne törődj, csak folytasd.
— Az információért cserébe viszont fizetni kell. Mint a filmeken — vágott
vissza a kis Flint.
— Egészen mostanáig kocsikáztattunk benneteket az autónkon. Ez talán
nem elég?
A három Flint kérdőn nézett egymásra.
— Csináljuk így… — szólt közbe a szőke. — Nekünk információra van
szükségünk mind a lányról, mind a Covenant-okról… — A pénztár-cájából
kivillantott egy tízfontos bankjegyet. — Ti nyitva tartjátok a sze-meteket,
mi pedig megfizetjük az információkat.
A kis Flint elkapta a tízfontost.
— Előre kell fizetni.
Miközben a szőke a pénztárcájával volt elfoglalva, a testvére alaposan
körbenézett. Házak és házak mindenfelé.
— Mondjátok csak, srácok… lehet itt enni valahol?
— Elmehetnek a SaltWalker fogadóba — felelte a kis Flint.
— Vagy ebédeljenek a Chubber cukrászdában — tette hozzá a nagy Flint.

A Villa Argóban egész délután Jason ötletét vitatták meg.
A gyerekek, ezúttal Julia nélkül, bezárkóztak a kertészházba, és legalább
húsz különböző változatot dolgoztak ki. Délután ötre készen állt a részletes
stratégia, így Anita kiléphetett a Villa Argóból, hogy hazain-duljon az
édesapjához.
Amikor elhagyta Oblivia Newton egykori házát, nyomába szegő-
 dött egy autó.
Egy Aston Martin DB7.

Kilmore Cove-ban csupán néhány dolgot kellett elrendezni. Nestor két
napon belül másodszor is tárcsázta Black Vulkán számát az üzemen kí-
vüli állomáson.
— A segítségedre van szükségünk — vágott azonnal a dolgok kö-
zepébe Nestor.
— Ki az a mi? És miféle segítségre?
— Meg lehet oldani, hogy egy mozdony kijusson Kilmore Cove-ból,
anélkül, hogy bárki is észrevenné?
— Jól tudod, hogy lezártuk a keleti alagutat.
— Persze, de azt is tudom, hogy hagytunk egy menekülő sínt a dombokon
át.
— Hová akarsz menni?
— Nem én. Hanem… a gyerekek közül kettő.
— Hová akarnak menni?
— Londonba.
— Londonba? Jó nagy út… meg kell néznem.
— Ez azt jelenti, hogy meg lehet csinálni?
— Ez azt jelenti, hogy le kell mennem a pénztárba, hogy bekapcsol-jam
Peter menetrendmasináját. És ahogy Peter találmányait ismerem, az
legalább félórába telik. Mikor szeretnének indulni?
— Holnap — felelte Nestor.
Black Vulkán gúnyosan felnevetett.
— Kell még valamiről tudnom?
— Nem. Nem lesz sok csomagjuk. Egy hátizsák, egy sátor és egy
szúnyogháló.
— Szúnyogháló.
— Ők akarták. Most éppen a kinin-szulfátot és a fehérjés vizet készí-
tik a konyhában.
— Megbolondultak?
— Egyszerűen csak elolvastak egy könyvet, amelyben útravaló jó
tanácsok voltak. És úgy döntöttek, hogy szóról szóra betartják.
— Mégis milyen útra készülnek?
— Nem is tudom… Szinte félek elmondani neked.
Black hosszan hallgatott.
— Megtalálták? Megtaláltak egy kapukészítőt?
— Nem ezt mondtam.
 — De ezt gondoltad.
— Egy nő az, Black. És azt szeretném, hogy elvidd őket Londonba holnap
éj el.
— Majd visszaszólok.
Black Vulkán lerakta a telefont. Nestor pedig várt.
Hosszú percekig. Egy fél órát.
Végül megcsörrent a telefon.
— Mondjad — szólt bele azonnal a kagylóba.
— Csak egyetlen lehetőség van, hogy a megfelelő váltókon haladjon végig
a vonat és mégse találkozzon más szerelvénnyel. Sőt, még észre se vegyék.
— Remek.
— Meglehetősen kockázatos út — folytatta Black. — Holnap éj el egy óra
húsz és egy óra huszonnyolc között kell elindulni. Csak ebben a nyolc
percben lehetséges egyáltalán szabad pályát találni.
— Megyek, szólok a gyerekeknek.
— És ha megérkeztek Londonba? — kérdezte Black remegő hangon.
— A kapukészítő Londonban él?
— Nem.
— Akkor mit keresnek Londonban?
— Repülőre szállnak.
21. fejezet
A VISSZAÚT
Mr. Bloom kocsijának ablaka előtt ismerős táj rohant el. Hazafelé
tartottak. Cornwall vadregényes vidéke lassan elmaradt, s feltünedeztek az
első külvárosi házak. Majd a házerdő egyre sűrűbbé vált, és teljesen
betöltötte a látóhatárt.
London. A nagyváros. A sugárutak és a fények.
— Igazán szép nyaralás volt, nem? — kérdezte Anita apja, amikor a
piros lámpánál lefékezett.
A lány csak bámulta ezt az üvegből, téglából és betonból összera-kott
világot maga körül. Nézte a járdán siető és egymást kerülgető embereket.
Azután apjára pillantott, és bólintott. Igen, jól érezte magát. Nagyon jól.
— És a gimiben milyen volt?
Anita lelkesen válaszolt. Elmesélte, hogy mennyire jó hely. És hogy
nagyon szeret bicajozni, de Velencében sajnos nem lehet. És hogy a St.
Ives környéki partszakasz egyszerűen isteni.
Mr. Bloom megigazította a visszapillantó tükröt.
— Ez már igen. Egy Aston Martin jön mögöttünk!
Anita viszont inkább az utcatáblákat böngészte az ablakból.
— El tudnál vinni a Frognal Lane-re? — kérdezte váratlanul édesapjától.
— Frognal Lane? Az meg hol van?
— Nem tudom.
— És minek?
Anita improvizált valamit. Már megint. Azt mondta, hogy van ott egy
illatszerbolt, amit édesanyja nagyon szeret.
— Így legalább vehetnénk neki ajándékot — erősködött.
Azután arra gondolt, hogy a Frognal Lane nem is létezik. Hogy az egész
csak játék volt. Tréfa. Nincs is Frognal Lane. Nincsenek is gono-szok.
Nincsenek gyújtogatók.
Azután Morice Moreau majmára gondolt: az állat túlélte, amikor lángra
kapott a felső szint. Vannak éghető dolgok. És vannak, amelyeket nem lehet
elégetni.
Apja közben az utcajegyzéket böngészte, hogy ráakadjon a Frognal Lane-
re. Anita találta meg.
Ott volt.
Hampstead kerület. NW3, 7DY.
 Nagyot dobbant a szíve.
— Itt van — mutatta apjának a térképet.
Ő pedig megnézte, és elkezdte forgatni a fejét.
— Itt van valahol a közelben.
„Lehetetlen” — gondolta Anita. Belekapaszkodott az ülés szélébe, és
mereven szorította.
Apja végighajtott egy-két kisebb utcán, majd néhány kanyar után
kibukkantak egy alacsony fákkal szegélyezett utcára. A házak egyre ki-
sebbek és öregebbek voltak errefelé.
— Na, hol lesz az az üzlet?
— A 23-as szám alatt — dadogta Anita.
A kocsi lépésben ment végig a Frognal Lane-en. 13, 15.
Anita kihajolt az ablakon.
17, 19.
Sivár, meggörbedt házak, mint megannyi vénasszony. Sárgaréz ere-szek
és csúcsos tetők. Padlásablakok és megfakult cserepek. Keskeny, résnyi
ablakok. Szűk, virág nélküli erkélyek. Kihalt házak. 21.
Az utca még jobban összeszűkült. Egy kismotor vágott eléjük, még éppen
az útszűkület előtt. Apja a fékre lépett, Anitát pedig csak a biztonsági öv
óvta meg attól, hogy be ne verje a fejét.
— Ez meg mit képzel? — dühöngött Bloom, és dudált.
A motoros fickó hátranézett, majd elhúzott. Anitának úgy rémlett, hogy
bukósisak helyett, keménykalapot visel.
— Láttad ezt? — morgott az apja.
— Igen — felelte a lány, és erősen lehunyta a szemét, azt remélve, hogy
csak álmodik.
— Huszonhárom — szólt édesapja, és indexelt. — Itt kéne lennie. —
Kihajolt, hogy körbenézzen. — Én semmiféle boltot nem látok errefelé.
Te látsz valamit?
Kiszálltak az autóból. Anita kidülledt szemmel bámult. Sötét járda, a
bejáraton fekete rács. Három lépcsőfok. Az ajtótól balra névtábla.
Rajta egy keménykalapos férfi, akinek villám gyújtja meg a szivar-ját.
— Jaj, ne — mondta halkan. — Jaj, ne… menjünk innen!
— Lehet, hogy elköltözött az üzlet.
— Nem, nem, nem, apa — ismételgette Anita. — Én kevertem ösz-sze.
Nem is itt van. Tévedtem. Menjünk innen.
Visszaültek az autóba, és szótlanul araszoltak hazáig a forgalom-ban. Mr.
Bloom megnyomott egy gombot a kulcstartójárt, és a kapu kitá-
rult előttük.
 A pincegarázsban leparkoltak a 34-es helyre. A csomagtartóból ki-vették
a bőröndjüket. Szó nélkül mentek a lifthez.
A ház tehát létezik.
És léteznek a gyújtogatok is.
Mégis igaz.
— Összekészítetted a holmidat holnapra?
— Igen.
Ez is igaz volt.
— És hányra kell kiérnünk a reptérre?
— Öt ötvenre.
— Atyaúristen! Más járat biztos nincs?
— Nincs — suttogta Anita.
Ez is igaz volt.
— Megvan már a jegyed Velencébe?
— Igen — mondta a lány., és beléptek a liftbe., de nem mert a tü-
körbe nézni.
Ugyanis ez csak részben volt igaz. A maradék részben jókora hazugság
volt.
Megvolt a jegye.
Csak éppen nem Velencébe.

Aznap este, kilométerekkel arrébb, Nestor sántikált a Villa Argo kertjé-
ben.
A garázsból kitolta az oldalkocsis motort, át a kerten. Miután kiért az
útra, indított, és elindult lefelé a faluba. Volt nála egy chubberes
süteményesdoboz.
A nap lassan lebukott a felhős horizonton. Nestor be sem kapcsolta a
bukósisak pántját, úgy hajtott Miss Stella, Kilmore Cove legidősebb
tanárnőjének házához.
— Jó estét kívánok, Miss Stella! — köszönt udvariasan. — Nestor
vagyok, a kertész.
Hogy rávegye a vén tanítót a kapunyitásra, meglóbálta a
süteményesdobozt.
Tíz perccel később egy öreg dívány szélén kuporgott, amely szemlá-
tomást bármelyik percben összeroskadhatott volna. A csészében lévő
langyos teának határozottan fokhagymaíze volt. Miután elmerengtek a
régi szép időkön, Nestor igyekezett a tárgyra térni: a Kilmore Cove-i iskola
kulcsaira.
— Önnek még biztosan megvan a kulcsa, Miss Stella, igaz? — vetette oda
a kertész.
Sajnos előre látható volt, hogy elég megemlíteni az iskolát, a tanárnő
máris elérzékenyül. Csupán néhány hónapja ment nyugdíjba. Marriet
igazgató úr rejtélyes eltűnése adta meg a végső lökést neki is.
— Azt tudja, hogy nem sokkal azelőtt veszett nyoma, hogy az a nagy
bálna partra vetődött? — merengett sipítozó hangon.
Nestor pontosan emlékezett mindenre, és meg is értette Miss Stella
érzelmeit. Végtére is még őt is tanította valamikor.
Egy órával később markában a Kilmore Cove-i iskola kulcsaival tá-
vozott.

A Villa Argo kertésze a régi iskolaépület mögött állította le oldalkocsis
motorját, hogy senkinek se legyen útban, majd körbesétálta az épületet,
hogy meggyőződjön, sehol sem égnek a lámpák. Csak ezután kezdte a
kulcscsomót bogarászni, hogy megtalálja a megfelelő kulcsot.
Belépett… és megborzongott. Mindenki ismeri azt a furcsa érzést, ami
akkor fogja el az embert, ha hosszú idő elteltével tér vissza egykori
iskolájába. Üres termek, padok és székek, letörölt táblák, tanári asztalok
kulcsra zárt fiókokkal, naplók és az összetéveszthetetlen krétaszag.
Kitörölhetetlen képek. Túlságosan sok emléket hordozott mindez, hogy
valaha is el lehessen felejteni.
Meg aztán Nestor nem is szeretett felejteni. O azok közé tartozott, akik az
emlékeket óvták. Sőt, ő volt az egyik utolsó közülük.
Elindult hát. Cipője csikorgott a kihalt folyosón, ahol egykor ő is
szaladgált. Itt kötött barátságot Leonard Minaxóval, Black Vulkánnal,
Peter Dedalusszal, Clitennestra és Cleopatra Bigglesszel. Egy másodpercre
maga előtt látta őket gyermekként mosolyogva, kék köpenyben, mintha
csak most is az üres épületben kísértenének.
Elhaladt az igazgatói iroda előtt. Feltűnt neki, hogy az iskola új vezetője,
akit Londonból küldtek Ursus Marriet helyére, megváltoztatott egyet s
mást. A homályos üvegajtó helyén, ahol a névtábla lógott, most egy csúf,
feketére mázolt modem ajtó éktelenkedett. Ha nem lett volna annyira sietős
a dolga, és ha kicsit fiatalabb, legszívesebben megállt volna, hogy a kulccsal
az ajtóba karcolja: vesszen a diri. De így csak ment tovább.
Az a helyiség, amit keresett, a földszinti folyosó végén volt, a tanári szoba
után. Nagy nehezen megtalálta az ajtaját, egy nagy halom haszná-
laton kívüli tankönyv mögött.
Hosszú ideje zárva volt már az ajtó, de Nestor jól gondolta, hogy Stella
kisasszony kulcscsomóján ott lesz az odaillő kulcs.
 Benyitott az iskola pincéjébe.
A lépcső nedves volt és rosszul megvilágított. A kertész a korlátba
kapaszkodva óvakodott lefelé.
A lépcső alján szűk folyosó nyílt, s abból az ábécé betűivel jelzett pincék.
A pince, B pince, C…
Nestor megállt a D-vel jelzett helyiség előtt.
D, mint Dedalus.
És kinyitotta az utolsó ajtót is.
A lépcsőház világítása kialudt. Nestor felgyújtotta a villanyt a pincében. S
igaza volt. A helyiségben, poros vászonnal letakarva, ott volt a jókora
gépezet. Felemelte a vásznat. A szerkezet egy fémből készült ős-hüllőre
hasonlított. Mintha valaki, valamilyen képtelen ötlettől vezérel-ve,
szövőgépet, templomi orgona darabjait és tengeralattjárót kereszte-zett
volna. Ez is olyan volt, mint Peter összes masinája: gyakorlatilag lehetetlen
volt eldönteni, hogy mire jó vagy miként lehet bekapcsolni.
— Helló, Identity! — köszönt rá kedélyesen Nestor, és megpaskolta a
vasszörnyet. — Szükségem volna egy szép új útlevélre. Szerinted
megoldható?
Körbejárta a gépet, majd meghúzott egy kart, utána egy másikat. S
Identity működésbe lépett. Régi írógépre emlékeztető billentyűzet
bukkant fel a kertész orra előtt.
Rick Banner, írta be komótosan az öreg.
Előbukkant egy másik billentyűzet. Azon az „angol útlevél” szót pötyögte
be. Majd libanyakszerű csőr emelkedett ki a gépezetből, amelybe Nestor
beillesztette Rick aznap délután készült fényképét.
Identity benyelte a fotót, és őrült zakatolásba kezdett.
Nestor drukkolt, hogy a gép tényleg azt tegye, amit kell.
22. fejezet
ÉJFÉL
Amint meghallotta az első harangkondulást, Rick Banner kipattant az
ágyból. Menetkészen várta a pillanatot: ahogy az instrukció szólt,
kényelmes ruhában és sokzsebes övvel, hogy a lopásokat elkerülje.
Óvatosan, hogy ne üssön nagy zajt, az ágya alól előhúzta az utazótáskát,
benne egy váltás ruhával és néhány cuccal.
A biztonság kedvéért még egyszer megmérte, mert Jason a lelkére kötötte,
hogy olyan kicsinek kell lennie, hogy felvihessék kézipoggyászként a
repülőre.
Rick még soha életében nem ült repülőn. Sőt, még csak nem is látott
repülőt.
Gyorsan megigazította az ágyat. A levelet jól láthatóan elhelyezte a
párnán, hogy édesanyja azonnal meglássa, amint benyit.
Pillanatra megállt, és az alvó ház hangjait figyelte. A folyosó végéről
hallotta édesanyja szuszogását.
A párnára nézett, és mélyet sóhajtott. A levele hemzsegett a legmerészebb
hazugságoktól. Hiszen valójában szó sem volt semmiféle londoni iskolai
kirándulásról, amiről elfelejtett előre szólni. Ez csak az ő
agyszüleményük volt. És Rick utált hazudni.
— Gyerünk! — biztatta magát, hogy legyőzze a kísértést, és ne dobja be a
törülközőt. — A többieknek szükségük van rám.
Kilépett a hálószobából, végigment a folyosón, majd halkan kinyitotta a
lépcsőházba vezető ajtót. Lenézett a lépcsőn, és megpillantotta a sötét utcát.
A homályban a fehér falak különös ezüstfényben játszottak.
Rick megigazította a vállán a táskáját, majd még egyszer hátranézett, és
kilépett az ajtón.

A sziklaszirten álló villában időközben dühös veszekedés zajlott. Két
homályba burkolózó figura lapult a kis toronyszobában. Az ablakból a park
fáinak sötét körvonalai látszottak, s az ágakon keresztül messziről vibráltak
a völgyből a város fényei. A tengert éppen csak sejteni lehetett a sötét égbolt
alatt.
— Ne hülyéskedj!
— Mondom, hogy veletek tudok menni.
— Dehogy tudsz.
 — Dehogynem… köh köh.
— Halkabban!
— Köh…
Jason betapasztotta nővére száját, mire az tompa hangon a tenyerébe
köhögött.
— Fúúúj!
— Bocs, Jason. És most… — Julia visszatartotta a lélegzetét, és néhány
másodperc múlva megkönnyebülve mondta. — Na, sikerült! Mit szólsz?
Elmúlt a köhögés!
Jason felállt, és csípőre tette a kezét.
— Érted már, miért nem jöhetsz?
— Ez csak egy kis köhögés.
— Tegnap még lázasan feküdtél!
— Megittam az összes főzetet! Már meggyógyultam!
— Ez egy veszélyes utazás.
— Még veszélyesebb, ha itt maradok.
— Ha te is lelépsz, azt anya sosem bocsátja meg nekünk. Nem fogja
bevenni az egész váratlan osztálykirándulásos mesét.
Julia elhallgatott, és a hallottakon töprengett.
— Az egész tervet romba döntheted — ütötte a vasat a fiú.
— Nincs is tervünk.
— Egy része igenis megvan. Te meg csak azért is jönni akarsz velünk…
aztán ha vacakul leszel, majd púp leszel a hátunkon.
— Púp a hátatokon? Hogy merészeled púpnak nevezni a nővéredet?
— Ne kiabálj!
— Te meg ne nevezz… köh köh…
— Pszt! Pszt!
Jason még belefojtott néhány köhögésrohamot a nővérébe, közben
ékesszólóan próbálta győzködni. De mivel a lány csupán egy-egy dühös
szóval válaszolt, feladta, hátat fordított neki, és a sötét kerti fákat kezdte
bámulni.
Majd’ tíz percig nem történt semmi. A két testvér csak hallgatta az öreg
tető nyikorgását meg a szú percegését a vénséges gerendában.
Aztán a park mögül hirtelen megpillantottak egy borostyánszínű
fényforrást, amely balról jobbra lassú kört írt le.
— Ez a jel — szólalt meg Jason, és megfordult.
Felvette a földről a kézipoggyászát. A néhány apró aranypénz, amit
Nestor adott nekik, megcsörrent a zsákban. A toronyszoba ajtajához lépett.
Julia némán állt mögötte a sötétben.
 — Hamarosan jelentkezem — szólt Jason, és megfogta a kilincset.
Nem érkezett válasz.
A fiú próbált mosolyogni.
— Figyu, Julia, sajnálom. De nem én döntöttem így. Tényleg nagyon
sajnálom. Hamar visszajövünk, meglásd.
Semmi válasz. Az ellenfényben úgy állt Julia karba tett kézzel, mint egy
kőszobor.
Jason kinyitotta a kis torony tükörajtaját, és kilépett a lépcsőházba.
Lentről a tévé hangja ütötte meg a fülét. A szüleik biztos valamelyik
kedvenc végtelen történelmi filmjüket nézik.
— Mondd meg nekik, hogy üdvözlöm őket — mondta még indulás előtt.
— Jason? — suttogta Julia a szobából.
— Igen?
— Találd meg azt a Haldokló Falut.
A fiú bólintott.
— Találd meg Árkádiát… — tette hozzá Julia — és azt a nőt, aki
segítséget kér.
— Bízhatsz bennünk.
Jason visszafordult, hogy nővére szemébe nézzen, de a szoba sötétjében
még abban sem volt biztos, hogy nem háttal áll-e neki.
Így hát elindult a folyosón. Körülbelül félúton lábujjhegyre állt, és
meghúzott egy plafonról lelógó kart, mire leereszkedett a padlásra vezető
létra. Gyorsan felmászott rajta, majd felhúzta a létrát, és lezárta maga után
a csapóajtót. Odafönn, emlékezetből tájékozódva a sötétben,
végiglopakodott a szanaszét heverő bútorok között, míg Penelope
dolgozószobájához nem ért. Óvatosan kinyitotta a tetőablakot, és kilépett a
tetőre. Kitapogatta azt a kötélvéget, amellyel be lehetett csukni az ablakot
kívülről.
Innen négykézláb mászott tovább, ügyelve, nehogy zajt üssön vagy
lecsússzon a mélybe. Amikor a tető szélére ért, megragadta a szikomorfa
ágát, és átlendült a törzsre. A sötétben is könnyedén rátalált a fakéregbe
vájt apró résekre. Ezekbe helyezve a lábát, gyorsan lejutott a földre.
Egy bokor mögé bújt, és körbekémlelt. Felnézett a toronyra. Az ablakban
megpillantotta Julia körvonalait. Intett neki, de nem volt biztos benne, hogy
a testvére látja-e.
Megnézte, mennyi az idő.
Éjfél múlt öt perccel.
A kert végéből Nestor másodszor is jelzett, és Jason követte a
borostyánszín fénynyalábot. A fűben haladt, nehogy a kavicsos ösvényen
zajt csapjon.
Egyszerre a Villa Argo bejárati kapujánál találta magát, ahol már várta
az öreg, fényes hátú svábbogárra emlékeztető, fekete oldalkocsis motor.
Nestor a járgány mellett állt, és végre leeresztette a tompított fényszórót,
amivel a jeleket adta.
— Késésben vagyunk — mondta köszönés helyett.
Odanyújtott Jasonnek egy pilótasisakot, amelyet az álla alatt kellett
bőrszíj al megkötnie. Ő is felvette a saját fejvédőjét és második világháborús
filmbe illő szemüvegét.
Jason beugrott az oldalkocsiba, és lába közé szorította az utazótáskáját.
Nestor motorja üresben gurult lefelé a sziklán, hogy minél kisebb zajt üssön.

Rick megnézte az édesapjától kapott órát: éjfél múlt tíz perccel. A pár
száz méterre mögötte lévő Clark Beamish Állomástól csupán egy gazzal
borított kisebb mező választotta el. Az épületben egyetlen lámpa sem égett,
ami valószínűleg azt jelentette, hogy Black Vulkán már elindult otthonról.
Még tíz percük volt indulásig, számolgatta Rick.
— London — mondogatta magának az ifjú Banner, és igyekezett lélekben
felkészülni élete eddigi leghosszabb utazására.
Miközben Jasonre várt, idegesen fel-alá járkált. Végül megállt egy sötét
sarkon, jó messze a lámpáktól, és egyre nyugtalanabb lett.
Három perccel később lépteket hallott, mire reménykedve megfordult.
Három alak közeledett a homályban.
— Jason? — kérdezte a vörös hajú fiú, mert az arcokat lehetetlen volt
kivenni.
Tett egy lépést az árnyak felé, de megtorpant. Miért vannak hárman?
Végül rábeszélték Nestort, hogy Julia is jöhessen? Ez a gondolat örömmel
töltötte el.
— Julia? Te is jössz, Julia?
Közben a három alak a fénykörbe ért, és Rick rádöbbent a tévedésre.
— Nem, Banner, nem Julia vagyok — nyögte be a kis Flint. — Sem az
átkozott öccse.
— Kukucs — vigyorgott rá a nagy Flint — Meglepi!
A középső Flint csak ostobán röhögcsélt valamin.
— Hát te meg mit művelsz itt nagy magányosan a sötétben, mi?

Lefelé robogtak a szerpentinen. Jason érezte, hogy a csípős éj eli szél a
sisakja alá fúj, és a fülébe kúszik. Mellette Nestor úgy hajolt a motorra,
mint egy háborús hős. Nagyon gyorsan hajtott, vadul váltotta a
sebességeket, s a fék minden kanyarban keservesen csikorgott.
Pár perc alatt leértek a Salton Cliff szikláról, elhagyták Bowen doktor
házát, majd jobb felé fordultak, balról maguk mögött hagyva Kilmore Cove
házait.
Amikor az állomás előtti térre értek, Rick még nem volt ott. Jason
kipattant az oldalkocsiból, és levette a sisakot. Nestor járva hagyta a motort,
és a fényszóróval a pénztárépületet kezdte pásztázni.
— Elhoztál mindent? — kérdezte a fiútól.
— Igen. Legalábbis azt hiszem.
— Aztán nehogy nekem valami őrültséget műveljetek. Ha odaát nem
találtok semmit, azonnal gyertek haza.
— Én bízom benne, hogy találunk.
Nestor egy darabig hallgatott.
— Az orvosságok? — kérdezte aztán.
— Itt kell, hogy legyenek.
— A szótár?
— Érzem a súlyát.
— Az aranyak?
— Megvannak — felelte Jason, és előhúzott néhányat a zsebéből.
— Aztán csak lassan a megtakarított pénzemmel, hé! Ha lehet, ne költsd
el mindet.
Jason mosolygott, de közben körbekémlelt, hátha meglátja Ricket.
Nestor megértette, mi jár a fejébe.
— Menj! Pár perc van csak hátra, és ahogy Ricket ismerem, már a
síneknél vár.
Gyorsan búcsút intettek egymásnak, majd Jason eltűnt a bokrok mögött.
A csipkebokrok között kanyargó ösvényen megkerülte az öreg
állomásépületet. A túloldalon megpillantott egy pöfögő, elsötétített
mozdonyt a sínen.
Balek Vulkán ott állt mellette.
— Ezt nevezem pontosságnak. Ugorjatok fel, srácok! — rikkantotta.
Jason lihegve ért oda.
— Rick?
— Nem veled van? — kérdezte az öreg loboncos szakállú masiniszta.
— Nem, azt hittem már felszállt.
Jason odanyújtotta Blacknek a hátizsákot, aki automatikusan belódította
a mozdony belsejébe.
— Nem értem… — mondta halkan a fiú. — A téren nem volt. És itt sincs.
Jason sarkon fordult.
 — Hé! Te meg hová mész?
— Megyek, megnézem, mi történt vele.
Black az órájára pillantott.
— Az indulásig csak néhány perc van hátra.
— Rick itt lakik a közelben!
— Tizenhárom perc! — üvöltötte Black Vulkán. — Tizenhárom perc, és
el kell indulnunk innen, Covenant, különben… különben nincs mit tenni.
Hallasz engem?
Black Vulkán tehetetlenül tárta szét a karját. Jason már megint eltűnt.

— Beszari!
— Taknyos!
— Nyomi!
A Flintek körben keringtek Rick körül, és felváltva csúfolták. A kicsi és a
nagy tűnt igazán veszélyesnek, míg a középső inkább csak megpróbálta
utánozni őket.
- Nem szabad ám ilyen későn elmenni hazulról.
- Nagyon veszélyes ilyen későn mászkálni…
- Az csak nagyfiúknak való.
- És te még kisfiú vagy, úgy ám…
Rick egy szót sem szólt. Csak lassan forgott körbe. Hallgatott,
gondolkodott és kalkulált.
„A mindenit” — mindössze ez járt a fejében.
- Tetszik nekem az a hátizsák, tudod, gyufafej?
- Nekem is tetszik, tesó.
- Azt hiszem, Banner, jobb lesz, ha szépen nekünk adod.
- Különben még a végén kénytelenek leszünk elvenni.
A nagy Flint támadt először. Rúgott egyet, és utána azonnal nyújtotta a
kezét, hogy elvegye Ricktől a hátizsákot. De ő nem dőlt be a cselnek, hanem
hátralépett, és a zsákot használva fegyverül jól képen törölte vele ellenfelét.
A nagy Flint nyögve vonult vissza.
— Figyeljetek, srácok — szólalt meg ekkor Rick, és a három kölyökre
nézett. — Én nem akarok vitatkozni veletek. Hagyjatok szépen elmenni, és
nem zavarlak titeket többé.
— Nem zavarsz minket többé? — a három Flint közelebb lépett.
Rick hátrált, és megint a falnál találta magát.
— Ez nem túl sportszerű játék — próbálkozott másként. — Hárman egy
ellen… — Figyelmesen körbenézett, mérlegelte a lehetőségeket, majd úgy
döntött, tennie kell valamit. — Jobban mondva, két és fél egy ellen.
 Rick nekiugrott a kis Flintnek, és jókorát taszított rajta. Amaz elterült,
így néhány másodpercre felszabadult előtte az állomáshoz vezető út.
Rick azonnal ugrott, de a következő pillanatban kemény ütést érzett a
vádliján. A nagy Flint elgáncsolta. Rick elveszítette az egyensúlyát, és
elesett. Égő fájdalom nyilallt a hátába, és rögtön ezután a három Flint
rávetette magát. Megragadták és felrángatták a földről. Egyikük,
valószínűleg a kicsi, letépte a válláról a zsákot.
— Hagyd békén azt a zsákot!
— Csak nem te akarod megmondani nekünk, hogy mit csináljunk,
Banner?! — üvöltötte a nagy Flint.
— Nem ő volt — jegyezte meg a középső.
Rick kihasználta a pillanatnyi zavart, és egy rúgással kiszabadult az őt
lefogó fiú szorításából.
— Hagyd békén azt a zsákot! — kiáltotta az előbbi hang.
— Mi folyik itt? — értetlenkedett a kis Flint, és körbenézett. — Ki az, ki
beszél?
Apró fényes tárgy villant a levegőben, és gurulva landolt közöttük a
fűben.
— Azta, tesó, ez egy aranypénz! — rikkantotta az egyik Flint.
A kis Flint pillanatra elengedte a hátizsákot, mire Rick azonnal
visszakaparintotta.
— Az enyém! — üvöltötte. — Én láttam meg először!
— Nem! Az enyém!
— Aranypénz!
A következő percekben testek kavalkádja feszült egymásnak a pénz utáni
harcban. Rick megfordult. Egy árnyék állt mellette.
— Minden rendben? — Jason volt az. — Kevesebb, mint négy percünk
maradt — tette még hozzá.
— Gyerünk!

Mire odaértek az új vágányokhoz, a Clio 1974-es mozdony már olyan
vadul zihált, akár egy türelmetlen paripa.
— Nyomás! — kiáltotta Black Vulkán a masinisztafülkéből, amikor végre
megpillantotta a két fiút az állomásnál. — Ebben a pillanatban kell
elindulnunk!
Az öreg mozdony sípolt, és a nagy vaskerekek lassan megmozdultak.
Rick és Jason még gyorsabban rohantak. Jason elérte a lépcsőt,
megragadta a korlátot, és felhúzta magát, majd kihajolt, hogy segítsen
Ricknek.
 Rick felhajította a zsákot.
— Gyerünk! Gyorsan! — üvöltötte Jason, és próbálta elkapni barátja
kezét.
Rick látta, hogy a mozdony egyre gyorsabban pöfög el mellette, és már
csak jó tíz méter volt a peronból előtte. Összeszedte minden erejét, és
rohant.
— GYERÜNK!
A peron végén elrugaszkodott.
A mozdony sípolt, a kerekek vadul villogtak a sínen. Rick a levegőben
kalimpált, kezével kétségbeesetten nyúlt valami kapaszkodó után. A gőztől
és a füsttől semmit sem látott, ám egyszer csak…
— Megvagy! — kiáltotta Jason, és elkapta a kezét. Rick nagy lendülettel
a mozdony oldalának csapódott. Bár nagyon beütötte a térdét, valahogy
mégis megőrizte az egyensúlyát.
Felhúzta magát.
— Ez nem sokon múlt — nyögte keservesen, amikor végre biztonságban
volt.
— Muszáj mindenhonnan elkésnetek? — morgott Black Vulkán, aki
háttal állt nekik, különböző karok és fogantyúk sűrű erdejében, amivel ezt a
hihetetlen gőzöst irányította. — Hej, ezek a mai fiatalok…
A két srác végre elvigyorodott. Kimerültén a földre rogytak.
— Helyezkedjetek el kényelmesen! — kiáltotta még a masiniszta, és a vén
lokomotív sok-sok év után megint zakatolva száguldott az éjszakában. —
Ha minden jól megy, pár órán belül Londonban leszünk.

Később néhányan azt állították, hogy aznap éj el hihetetlen dolgokat
láttak. Mrs. Carton, aki a penzance-i használaton kívüli vasútvonal mellett
lakott, például azt találta mondani, hogy először vonatfüttyöt hallott.
Amikor pedig pár perccel később kiment a konyhába, hogy igyon, egy
gőzőst látott elszáguldani az ablak előtt. A mozdony keletről nyugat felé
tartott. Ráadásul még azt is bizonygatta, hogy két gyerek utazott rajta, akik
integettek neki. Persze senki sem hitte el, amit mondott.
A mozdony útjáról hírt adott a southamptoni UFO Today című
diáklap is, amely a következő címmel közölt cikket az esetről: A
földönkívüliek vonaton érkeznek?
Az álnéven publikáló újságíró szerint tucatnyi személy egybehangzó
vallomása alapján csütörtök éj el három óra harminc és négy óra között
rendkívüli jelenséget lehetett megfigyelni. Először távoli fenyegető füttyszót
hallottak, majd antracit színű gőzfelhőt láttak, végül a semmiből
előbukkant egy ősi, legalább hatvanéves, száguldó mozdony.
Hónapokkal később a Charing Cross állomás karbantartója, egy bizonyos
Hugh Pennywise bevallotta a feleségének, esküdni merne rá, hogy egy
gőzmozdonyt látott beállni az állomás egyik holtvágányára.
Elmondása szerint azon a vágányon legalább 1956 óta nem közlekedett
szerelvény. Ez a mozdony viszont fényszórók nélkül és igen halkan érkezett,
s megbújva az állomáson veszteglő modern vonatok között, elfoglalta az
egyik szabad vágányt, halkan fékezett, majd megállt. Két gyerek szállt ki a
mozdonyból, valamint egy hosszú szakállú masiniszta, akik egyszerűen
elsétáltak az állomásépület felé, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
Hugh Pennywise nem jött elő, mert azt gondolta, hogy valami
milliomoscsemeték, akik megengedhetnek maguknak egy saját mozdonyt.
Nem sokkal később a lokomotív elindult abba az irányba, amerről
érkezett… mintha nem is létezett volna. Egyszerűen eltűnt.
23. fejezet
KIÁLTÁS VELENCÉBEN
Tommi Ranieri Strambi két híddal arrébb járt, amikor kiáltásokat
hallott.
Megijedt, és futni kezdett.
Anita édesanyja volt az, a kiáltások pedig a Ca’ degli Sgorbiból érkeztek,
a lezárt ablakok és a nejlonnal borított, megégett tető mögül.
— Gyerünk, Tommi, szedd a lábad! — noszogatta magát a fiú futás
közben.
Ám amikor annyira közel járt már, hogy azt is megértette, mit kiabál az
asszony, rájött, Anita anyukája nem segítségért kiáltozik. Inkább rettentő
dühös.
Tommi lassított és fülelt.
— Ez nem lehet igaz! — kiabálta a restaurátornő. — Nem hiszem el!
És most mihez kezdjek?
A zárt ajtó mögül Tommi hallotta a fémállvány nyikorgását, és amikor
bekukucskált, azt látta, hogy Mrs. Bloom lefelé robog a lépcsőn.
Ezért gyorsan hátralépett, és úgy tett, mintha éppen akkor érkezne.
— Ó, szia, Tommi! — köszönt szórakozottan az asszony, akinek csupa
mész volt a ruhája.
— Csókolom. Hogy tetszik lenni?
— Hallottad már azt a kifejezést, hogy… tragédia?
— Anitával történt valami?
A nő a kulcsot kereste, hogy végre lelakatolhassa a bejáratot, de túl ideges
volt, és sehol sem találta a kulcscsomón.
— Segíthetek? — udvariaskodott Tommi.
— Igen, köszönöm. Sőt, megtennéd, hogy bezársz itt, és aztán utá-
nam jössz, hozzánk?
— Persze. De valamit… Anitáról tetszett mondani…
— Anitáról?
— A tragédia…
— Ja, nem. Anitának ehhez semmi köze… A freskófestékkel történt
tragédia. Ahelyett, hogy ideszállították volna, ahogy megbeszéltük, lerakták
a lakásban! Tommi megkönnyebbült.
— Tehát csak annyi történt, hogy eltévesztették a címet?
— Mi az, hogy csak? Most rohanhatok, és könyöröghetek a szállí-
 tóknak, hogy rakják vissza a hajóba, és hozzák át ide!
Legrosszabb esetben segítek áthozni.
— Ötven kilót? Oké, de aztán nehogy meggondold magad!
Tommi elmosolyodott.
— Emiatt ne tessék aggódni. Viszont Anitáról nem tetszett hallani
valamit?
— Elvileg délután érkezik.
— Tényleg?
„Fura — gondolta Tommi. — Még csak egy SMS-t sem írt.”
— Rohanok haza, Tommi! — búcsúzott el az asszony. — Zárj be szépen
mindent, aztán gyere utánam, jó?
A fiú bólintott. Megvárta, amíg Anita anyukája elmegy, majd felné-
zett a házra.
Megborzongott.
Gyűlölte Morice Moreau házát.
Tiszta szívéből gyűlölte. Mégis arra kényszerítette magát, hogy be-
menjen. Úgy támasztotta be az ajtót, hogy kívülről úgy látsszon, zárva van.
Majd nagyon óvatosan elindult felfelé a lépcsőn. Minden fokon megállt, és a
francia festő rejtélyes freskóit bámulta.
— Te meg miért festettél ide ilyeneket, mi? — kérdezte, s hangja
visszhangzott az üres házban, ahogy felfelé kapaszkodott.
Tommi megérkezett oda, ahol pár napja Anitára és Miculira bukkant.
Morice Moreau dolgozószobájának ajtaja csukva volt. Kinyitotta, belépett a
festő műtermébe, és megint elgondolkozott.
— Miért égett le? — kérdezte a fekete falaktól. Megtalálta a falra festett
majmocskát, és tőle is ugyanezt kérdezte.
Azután a girbegurba velencei háztetőket nézte, s mögöttük a lagúna
mélykék csillogását.
— Hogy lehet felgyújtani valamit?
A tűz eszelős dolog.
Amikor erre gondolt, megmagyarázhatatlan félelem töltötte el a szívét.
Gyorsan becsukta a háta mögött az ajtót, és lerohant a lépcsőn.
Ott azonban megtorpant.
A kapu már nem volt betámasztva.
Valaki bejött rajta.
Tommi megfordult. A belső kert felé, az akácos lugasra pillantott.
Elakadt a lélegzete.
A kisasztalnál egy keménykalapos, esernyős férfi ült. És őt nézte.
Tommi kezében megremegett a kulcscsomó. Egy lépést tett felé.
 — Maga mit keres itt? — kérdezte, és próbálta leplezni hangja remegését.
— Nem szabad bejönni ide. Magántulajdon. Hívom a rendőrséget!
A férfi levette a keménykalapját, és kifinomult mozdulattal az asztalra
tette.
— Mi ez a nagy kapkodás, Tommi Ranieri Strambi? Hová ez a nagy
sietség? Mitől félsz? Hiszen csak magunk vagyunk itt, te meg én.
— Honnan tudja a nevemet? Menjen innen!
Ebben a pillanatban Tommi nadrágzsebében jelzett a mobil. A fiú
mindenre számított, csak erre a hangra nem.
— SMS-t kaptál — szólalt meg a keménykalapos. — Nézd meg. Lehet,
hogy Anita barátnőd írt. Biztosan mindjárt megérkezik.
— Menjen innen…
A férfi a fejét rázta. Felvette az esernyőjét, a magasba emelte, és
megcsavarta a fogantyút. Az esernyő fémhegyéből félméteres lángnyelv
csapott ki. A láng egy pillanattal később kialudt, és Tommi ijedtében a
földre zuhant. A lilaakác ágai lángokban álltak.
A Gyújtogató hirtelen ott termett előtte.
Sokkal gyorsabban mozgott, mint ahogy azt a fiú képzelte.
Tehát ezért tudta lerázni őket a múltkor. Mert gyors volt.
— És most… kedves Tommi… — fuvolázta a férfi nem gondolod, hogy el
kéne beszélgetünk egy s másról?
Tommi menekülni próbált, de a Gyújtogató megint meglepte a
gyorsaságával. Egy másodperc alatt megelőzte, az ajtónál termett, és el-
állta az útját. Felemelte az esernyőjét, és így szólt: — Azonnal add ide a
mobilod!
Tommi a falig hátrált.
Az esernyő hegyét bámulta, ahonnan a lángnyelv csapott ki az imént.
Lassan előhúzta a telefonját.
Megnézte az üzeneteket.
Tényleg Anita küldött SMS-t.
Nem jövök haza Velencébe. Franciaországba megyünk, Toulouse-ba, hogy
megtaláljuk a Haldokló Falut. Ments ki anyánál.
Egy szempillantás alatt elolvasta, és abban a pillanatban törölte is.
Majd az előtte álló Gyújtogatóra nézett.
— Mit írt? — kérdezte a férfi.
— Semmi olyat, ami magára tartozna — vágta rá Tommi.
A Gyújtogató az esernyőjével kiverte a kezéből a telefont, majd felvette a
földről, és megnézte a kijelzőt.
— Mondok én neked valamit — suttogta Eco, amikor rájött, hogy Tommi
törölte az üzenetet —, most aztán tényleg nagy bajba kerültél, fiam.

FOLYTATJUK…