Ulysses

Moore

A Tükrök háza
Nestor vallomása

ALEXANDRA
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Ulysses Moore: La Casa degli Specchi
EDIZIONI PIEMME Spa, 2005
15033 Casale Monferrato (AL)
Via del Carmine 5.
www.edizpiemme.it

Copyright © EDIZIONI PIEMME Spa, 2005

Hungarian translation © Falvay Dávid, 2007

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely
formában vagy módon, a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle
kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Borítóterv és illusztrációk: Iacopo Bruno

Fordítás és a szöveg átültetése: Pierdomenico Baccalario

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2007

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.
Telefon: (72) 777-000
E-mail: info@alexandra.hu
www.alexandra.hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója

Felelős szerkesztő Tóth-Gulyás Zsófia
A kiadványt Hársfai László tördelte
Megjelent 15,67 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 368 836 6

Az olvasóhoz

Itt van végre hát Ulysses Moore harmadik füzetének fordítása. Amint
Pierdomenico elküldte nekünk, azonnal nekiláttunk, hogy mihamarabb
kiadhassuk. El nem tudjátok képzelni, milyen izgatottan várjuk mindig az e-
mailjeit, abban reménykedve, hogy valami újat tudunk meg erről az esetről.
Mindjárt ti is meglátjátok, hogy ebben a könyvben is bőven lesznek
meglepetések…

Gőzhajó Könyvkiadó
 Hahó
mindenkinek!
Küldöm Ulysses Moore harmadik naplójának fordítását.
Egyszerűen hihetetlen, amit megtudtam belőle… de nem akarok előre elmondani semmit. Mielőtt viszont
elkezditek olvasni, mindenképpen el kell mesélnem, mi történt velem a múlt héten.
Felfedeztem, hogy Ermingtonban, egy faluban, nem messze a bérelt szobámtól, van egy turisztikai
könyvekre specializálódott bolt. Elmentem, hogy találjak valamit Kilmore Cove-ról.
Ott kutakodtam könyvek, térképek, képeslapok, kirándulótérképek cornwalli legendák és történetek között,
de semmit nem találtam. Teljesen reménytelen volt a helyzet, ezért segítséget kértem az eladótól. Az egész
délutánt azzal töltöttük, hogy a bolt összes porosabbnál porosabb könyvét átlapoztuk, melyek ki tudja,
mióta hevernek a polcokon, de az égvilágon semmit nem sikerült találnunk.
Kerestem hát egy szabadtéri presszót, hogy kieresszem a gőzt. A téren, ahol a terasz volt, sok ember járt-
kelt, így az elején fel sem tűnt az az elegáns úriember, aki mellettem ült. Most viszont, ahogy megpróbálom
visszaidézni az arcát, nem rémlik semmi, csak a bajusza és a fehér vászoningje. Ásványvizet és mentalikőrt
rendeltem, s végül bementem fizetni. Mire kijöttem, az asztalomon ezt a könyvet találtam:
A KÍVÁNCSI UTAZÓ
Kilmore Cove és környéke kis útikalauza
Remegő kézzel nyitottam ki a könyvet. Az első oldalon olyan kézírással, amelyet immár tökéletesen
ismerek, ezt volt olvasható:
MOORE MAGÁNKÖNYVTÁR
Villa Argo, Kilmore Cove
 Csak ekkor
döbbentem rá, hogy az úriember, aki mellettem ült, közben eltűnt. Arra jöttem rá, hogy akár maga Ulysses
Moore is lehetett! Egy méterre tőlem! Sajnos azonban lelépett…
Mellékelek egy fényképet a könyvről, hogy ti is tanúi legyetek, mi is folyik itt. Még a Kilmore Cove-i régi
vasútállomásról is volt benne egy kép. Ez a könyv bizonyítja, hogy Kilmore Cove tényleg létezik! És hogy
itt van valahol a közelben! De abban bizonyosak lehettek, hogy egész Cornwallt fel kell kutatnom, hogy
megtaláljam…

Hamarosan újra jelentkezem.

Pierdomenico
A
szalonnás rántotta illata lassan belengte a szobát. Julia fordult egyet az ágyban,
álmában előbb fintorgott, majd elmosolyodott, s arcát a párnába temette.
Egészen addig maradt így, míg el nem fogyott a levegője, ekkor egyik szemét
kinyitotta, majd körülnézett.
Hol lehet?
Lassacskán és teljesen összevissza jöttek elő az emlékek: Kilmore Cove-ban
van, a Villa Argóban, egy hálószobában.
De hogy is került ide?
Amint a szobát apránként szemügyre vette, egyre hevesebben kezdett verni a
szíve.
Szalonnás rántotta.
Az ágy végében, egy víztócsa közepén egy halom ruha. Az ő ruhái voltak, s
ahogy erre rájött, egyre gyorsabban záporoztak rá az emlékképek: a vihar,
Manfred támadása, a sziklazátony, a repülés a semmibe, amikor Oblivia Newton
sofőrét elnyelte a tenger…
Julia egyszerre kipattant az ágyból.
– Jason! – kiáltotta.
Lába alatt kényelmes, puha szőnyeget érzett, s ráeszmélt, hogy egy teljesen
ismeretlennek tűnő pizsama van rajta. A ruháihoz kapott, s gyorsan átkutatta a
nadrágzsebeit: az Időkapu négy kulcsa ott volt érintetlenül.
Kivette a kulcsokat, az ágyba rejtette őket, s megpróbált rájönni, hány óra
lehet.
Szalonnás rántotta.
A függöny résein besütött a nap. Reggel van. Vagy éppenséggel délután?
Nem bírta tovább a feszültséget, s úgy ahogy volt, kilépett a hálószobából.
– Jason? – kérdezte a kihalt folyosótól.
Az egész emeleten sötét volt még, kivéve egy hálószobát, amelyben már
elhúzták a függönyt. Julia lábujjhegyen odalopódzott, és bekukkantott. Egy
vetetlen ágyat, néhány szanaszét heverő tornacipőt, s egy kerek asztalkán egy
halom trikót pillantott meg. Csukott szemmel is felismerte volna ezt a
rendetlenséget: ez csak Jason lehet.
Hevesen megdobbant a szíve, amikor a nyitott ablakon át, a konyha irányából
meghallotta a testvére hangját.
– Hurrá! – kiáltott fel kitörő örömmel a lány – visszatért a fivérem!
Kirohant a szobából, átrobogott a folyosón, s valósággal berobbant a
konyhába, ahol Jason és Rick épp a tűzhelynél foglalatoskodott.
– Jason! Rick! – kiabálta Julia, miközben ugrándozva ölelgette őket. – Hát
megjöttetek, hát visszatértetek! Annyira aggódtam értetek…
– Jaj, nővérkém – tolta el magától mosolyogva Jason – hát persze, hogy
megjöttünk, nyugi, minden rendben!
Rick vele ellentétben viszonozta az ölelést, sőt arcon is puszilta a lányt, s
ahogy egy pillanatra találkozott a tekintetük, örömében megremegett a lába.
Gyorsan elfordult, nehogy a lány észrevegye, hogy elpirult.
Julia úgy méregette őket, mintha legalább húsz évig lettek volna távol, vagy
mintha a ruháikból akarná kitalálni, mi is történhetett velük az Időkapun túl.
Sokra azonban így sem jutott.
– Hogy vagytok? – kérdezte végül, miután az első benyomásokat magába
szívta.
– Teljesen ki vagyunk akadva – válaszolt Jason.
– Mitől?
– Sehogy sem sikerül eltalálnunk, meddig kell a szalonnát sütni. Az egyik
pillanatban még nyers volt, két másodperccel később meg már szénné égett! –
dühöngött Rick, miközben egy fakanállal nyomkodta az odasült szalonnát. – Én
amondó vagyok, próbáljuk megenni így.
A lány egyre csak bámulta őket, mintha nem hinné el, hogy tényleg ők azok, s
nevetve kiment utánuk a kertbe, ahol Rick szétosztotta hármuknak a szalonnás
rántottát. Julia azonban boldogan engedte át a maga adagját is az öccsének, mert
az izgalomtól egy falat sem ment le a torkán.
– Megmondanátok végre, mi történt veletek a kapu mögött?
Jason megvonta a vállát, leült a fekete kerti vasszékre, s belekóstolt a
szalonnába.
– Ehetetlen, Rick, abszolút ehetetlen! – Észrevette azonban, hogy a nővérének
remeg a szája, s még mielőtt a lány felrobbant volna idegességében, odavetette:
– Jaj, Julia, olyan hosszú volna elmesélni, hogy teljesen kihűlne a rántottám! – s
egy szót sem szólt többé, hanem gyorsan falni kezdett.
– Egy hihetetlen helyet láttunk – mondta tele szájjal Rick, miközben
eltüntetett egy jókora falatot.
– Meglátod, megtaláljuk majd azt a nyavalyás térképet – tette hozzá Jason,
míg a barátja köhögve járkált az asztal körül. Kitunkolta a tányérját egy szikkadt
kenyérdarabbal, majd töltött magának egy nagy pohár tejet, s egy hajtásra
felhörpintette. – Nem igaz, Rick?
– Még ha az egész országot kell is bejárnunk érte! – helyeselt Rick vörös
arccal, csapzottan.
Julia nagyot lélegzett a friss, párás levegőből. Úgy döntött, egy darabig nem
erőlteti a kérdezősködést, s megvárja, hogy maguktól kiderüljenek a dolgok.
Ahogyan a pohár után nyúlt, hogy tejet töltsön magának, észrevette, hogy remeg
a keze.
– Valami baj van? – kérdezte Rick.
Megrázta a fejét.
– Dehogy, egyszerűen csak boldog vagyok, hogy újra látlak titeket.
– Hát még mi. El sem hiszed, mennyire. Őrületes volt… Ámbár, ahogyan a
kertet elnézem, úgy tűnik, ti sem tétlenkedtetek.
– Mintha forgószél söpört volna itt végig! – kiáltotta Jason is.
Julia körülnézett. A virágokat és az ősi fákat ugyancsak megtépázta az eső és a
szél. Volt valami lehangoló a fűben és a kavicsos ösvényeken szanaszét heverő
rengeteg levélben és letört ágban, ráadásul az udvar közepén még látszottak
Manfred autójának nyomai.
Julia érezte, hogy hevesebben kezd verni a szíve, ahogy a nyomokat nézte, s
apránként újraélte, ahogyan elgáncsolta Manfredot, s megkaparintotta tőle a
kulcsot. A sziklás partszirt felé, a távolba bámult, nézte a megtévesztően kék
tengert s a világítótorony körvonalait, majd lehunyta a szemét.
– Nem én tehetek róla, elszállt a semmibe – mormolta maga elé.
– De ki? – kérdezte Jason a tejbajsza alól.

Julia mindenről beszámolt, ami a Villa Argóban történt; lassan beszélt, érzelmek
nélkül, mintha csak leckét mondana fel. Elmondta, mit mesélt Nestor a régi
tulajdonosról és a Metis fedélzetén tett utazásairól. Elmesélte azt is, hogyan
próbált meg Manfred bejutni a házba, s hogyan álltak ellen ő és Nestor a
végsőkig, egészen a tragikus végkifejletig.
– Sajnálom… – mondta végül a lány, s azt kérdezte magától, ugyan mi vihette
rá arra, hogy a tengerbe dobja azt a kulcsot, amelyet Manfred mindenáron meg
akart szerezni.
– Nagyon is jól tetted! – jegyezte meg Jason elégedetten.
– Hiszen tolvaj volt, épp úgy, mint az úrnője – tette hozzá Rick, aki különösen
haragudott Oblivia Newtonra, talán éppen amiatt, hogy első alkalommal, amikor
meglátta, még olyan csodálatosnak találta, s ez különösen dühítette.
Julia egy kicsit megnyugodott végre. Sikerült egy pohár tejet töltenie
magának, s várta, hogy végre a fiúk is elmeséljék a maguk történetét.
Rick és Jason egymás szavába vágva mesélték sorra az Élet házát, Marukot, s
azt is, hogyan találtak rá a Négy bot fülkéjére, egy másodperccel megelőzve
Oblivia Newtont.
– Oblivia Newton ott volt? – kérdezte döbbenten Julia. – Ez meg hogy lehet?
 – Ha mondom! Azt képzeld el, mi mennyire megdöbbentünk, amikor ott lenn
Egyiptomban is belefutottunk… mint ahogy bárhol, ahol csak megfordultunk.
– Ma reggel viszont Jason kidolgozott egy új elméletet – magyarázta Rick –,
szerinte valójában nem is tettünk időutazást.
– Tényleg – erősítette meg az öccse –, olvastam egy Doktor Mesmero-
képregényben ilyesmiről, amit nem időutazásnak, hanem valami tér-izé-
kontinuum-utazásnak hívtak. Nem emlékszem pontosan, de tudom, hogy a
tizenötödik számban volt.
– Na de miért is nem lehetett valódi időutazás?
Jason olyan arcot vágott, mint amikor egy nagy tudósnak buta kérdést tesznek
fel.
– Igazándiból csak megérzés, de nem tűnt úgy, mintha egy másik korban
lettünk volna. Szinte otthonosan éreztem magam.
– Azért ez túlzás, nem?
– Képzeld el, hogy nemcsak, hogy értettük a nyelvüket, de még a hieroglifákat
is el tudtuk olvasni.
Julia kimeresztette a szemét.
Rick felvette az asztalról az Elfeledett nyelvek szótárát, ezt a vaskos, ám már
igencsak megviselt, koszos borítójú és szakadozott szélű kötetet, felütötte az
ókori egyiptomi nyelveknél, mutatóujjával rábökött néhány hieroglifára, és így
szólt:
– Bezzeg most egy árva szót sem értünk belőle.
Julia megpróbálta felvenni a történet fonalát.
– Na és Oblivia felismert titeket? – kérdezte Jasont.
– Hát nem igazán, mert elrejtőztünk. De éppen amikor Ulysses Moore-t
említette…
– Na meg a térképet.
– Milyen térképet?
– Amit ellopott tőlünk.
– De milyen térképet? – ismételte meg Julia.
– A cornwalli falu, Kilmore Cove első és egyetlen pontos térképe – idézte
fejből Rick. – Készítette Thos Bowen, London, ezer…
Ekkor egy hatalmas tüsszentés szakította félbe, amely egyenesen a
sziklapartról hallatszott.
– Tehát felébredtetek! – kiáltott Nestor a lépcsőről, ahol egy percre megállt,
hogy kifújja magát.
– Nestor! – üdvözölték a fiúk –, hát te meg honnan jössz?
Az öreg kertész nem válaszolt, csak odasántikált hozzájuk.
– Inkább ti honnan jöttök? Aztán meg, még hellyel sem kínáljátok meg a
szegény… HAAAPCI! … öreget…
– Te jól megfáztál! – jegyezte meg Jason.
– Csak az eső miatt – morogta Nestor, és mosolyogva sokatmondó pillantást
vetett Juliára. – Na mi a helyzet?
– Éppen Oblivia Newtonról és a térképről meséltek.
Az öreg arca egy pillanat alatt elkomorult.
– Hát igen, a gaztett – mondta, s leült az asztalhoz.

Jason és Rick folytatták a történetet, töviről hegyire leírva a Seholsincs szobát s

az oltárt, amely alá a térkép volt eldugva.
– Láttad volna azokat a kígyókat, Julia!
– Ott ájultál volna el!
Ahogy haladtak a történetben, úgy szomorodott el egyre jobban Nestor.
– Előre sejthettük volna – jegyezte meg végül. – Az a nő sokkal veszélyesebb
és okosabb, mint ahogy képzeltük.
– De miért volt olyan fontos az a térkép, Nestor?
– Fogalmam sincs – dohogott a kertész.
– Bezzeg a régi tulajdonos tudta – vágott vissza Jason –, ok nélkül nem
küldött volna minket oda, hogy elhozzuk. Mint ahogy abban is biztos volt, hogy
megelőzzük Oblivia Newtont.
– Ahogy tulajdonképpen meg is előztük – pontosított Rick –, csak éppen
azonnal le is nyúlta tőlünk.
Jason nagyot sóhajtott.
– Ezt a csalódást. Ki tudja, kapunk-e még egy esélyt.
– Hogyhogy? – kérdezte Julia.
Jason áthajolt a reggelizőasztal fölött, és úgy suttogta:
– Lehet, hogy a régi tulajdonos többé nem bízik meg bennünk.
– Mitől vagy benne olyan biztos, hogy még él?
– Két lehetőség van: vagy a Villa Argóban él egy titkos szobában… vagy
jeleket hagyott nekünk, amelyek segítségével megtalálhatjuk. Csakhogy a térkép
nélkül elég nehéz lesz felkutatnunk…
– Akkor viszont hogyan találjuk meg? – kérdezte Julia.
Mindhárman Nestor felé fordultak, aki viszont megpróbált kitérni a kérdések
elől.
– Na én megyek, rendbe kell hoznom a kertet.
– Nem mész sehová! – kiáltotta Jason.
– Igen? És mégis hogy akadályozol meg benne?
Nestor hidegen felemelkedett, fájdalmasan dörzsölgette a derekát, s nagyokat
fújtatott.
– Segítened kell! – könyörgött most már Jason – Ugye még itt van?
Nestor felnevetett:
– Fiacskám, te túl sok mesét olvastál. A régi tulajdonos… – Megint
tüsszentett.
– Esküdj meg! Esküdj meg, hogy már nincs itt!
A kertész csípőre tette a kezét, s visszafordult. Sokkal fáradtabbnak tűnt, mint
előző nap, apró szeme lázasan csillogott, mint aki betegséggel küzd.
– Figyelj, Jason! – szólt közbe Julia – lehet, hogy nem ez a megfelelő pillanat,
hogy…
– Dehogynem – szakította félbe az öccse. – Meg kell tudnunk valamit az
igazságból, ha meg akarjuk érteni, mi folyik itt! Túl sok minden van itt, amiről
fogalmunk sincs, túl sok a rejtély a ház körül, a tulajdonosa körül, a barátai meg
az ellenségei körül! Mi például most mik vagyunk, a rejtélyes Ulysses Moore
barátai vagy éppen az ellenségei?
Nestor a kert közepén álló melléképületre bámult, majd a gyerekekre.
Jasonnek végül is igaza van, túlságosan sok kétely között gyötrődnek. Végül ezt
mormogta:
– Hát, ha ez segít valamit, akkor megesküszöm, fiam, hogy egy Moore sem él
már a Villa Argóban. Most boldog vagy?
Majd elsántikált onnan, miközben egy hatalmas vászon zsebkendőbe fújta az
orrát.
– Tulajdonképpen – pontosított kicsit később Rick – azt nem mondta ki, hogy
meghalt volna.

Negyedórával később, miután a gyerekek visszapakolták az evőeszközöket és a

tányérokat a konyhába, nekiültek, hogy kitalálják, hogyan is szervezzék meg a
napot. Rick a sziklaszirthez vezető lépcsőhöz bandukolt, a tengert bámulta,
miközben a könnyű szél borzolta a haját. Julia visszament a szobájába, felvett
egy farmert, és zsebre vágta a négy állat alakú kulcsot. Amikor visszaért, Jasont
még mindig ugyanazon a széken találta, ahol nekiült írni.
– Az a baj, hogy nem tudom, hol kezdjem – magyarázta.
– Azt tudjuk, hol lakik Oblivia Newton? – kérdezte meg fennhangon a lány,
aki beleolvasott az öccse kezében tartott cetlibe.
– Éppen két halászbárka tart kifelé – jelentette be Rick, mikor visszajött –,
lemehetnénk a kis kikötőbe, hogy egy kis rákot szerezzünk ebédre.
Jason belegondolt, hogy a Moore házaspár két ormótlan biciklijével kellene
megmászniuk a Salton Cliff emelkedőt, és megrázta a fejét.
 – Most inkább hagyjuk, jó? Te nem tudod, hol lakik Oblivia?
– Nem, miért?
Jason megmutatta neki, amit lejegyzett.

1. Visszaszerezni a térképet Obliviától.

2. Kitalálni, mi a fene is van azon a térképen (akár még mielőtt
visszaszereznénk).
3. Megtudni MINDENT az Időkapuról.
4. Felkutatni az EGÉSZ Villa Argót, a pincétől a padlásig.

– Még sosem láttalak ilyen rendszerezettnek – jegyezte meg a nővére. – Ez az

egyiptomi út teljesen megváltoztatott.
Rick is odahúzott egy vasszéket melléjük. – És mégis, mennyi időnk van
minderre?
– Csak a mai nap.
– Miért is? – tudakolta Julia.
– Mert ma este megjön apa és anya, Ricknek meg haza kell mennie.
A Kilmore Cove-i fiú erre hirtelen elkomorodott, mintha csak most fogta
volna fel, hogy egyszer el kell hagynia a Villa Argót.
– Még valami hiányzik – dünnyögte Julia, ahogyan a tennivalók listáját
olvasta.
Jason reménytelenül emelte az égre a tekintetét.
– De jó, hogy itt a nővérkém is! Na halljuk, mi hiányzik még?
– Még azt is meg kell tudnunk, mi történt a … – s Julia a lépcső felé bökött, s
remélte, hogy a fiúk így is megértik, mire gondol. Rick bólintott, és tapintatosan
nem szólt semmit, Jason viszont odabiggyesztette a lista aljára:

5. Megtalálni Manfred HOLTTESTÉT.

– Köszi, ez igazán kedves tőled – motyogta a lány.

Ekkor azonban szaggatott köhögés ütötte meg a fülüket. Nestor sántikált arra,
s egy nagy piros gereblyét húzott maga után, amellyel megpróbálta az autó
kerekének nyomait eltüntetni a kavicsról.
– A parton nem láttam semmit – dünnyögte a kertész, válaszolva a gyerekek
kérdésére. – A sziklákon sincs. Mondtam, hogy az ilyeneknek hét élete van – és
tüsszentett.
 – Írd még hozzá azt is, hogy: gyógyszert venni Nestornak – szólt hangosan
Julia.
– Vasárnap van – figyelmeztette Rick –, szerintem Bowen doktor patikája
zárva lesz ilyenkor.
– Nem kell nekem semmiféle gyógyszer – morgott Nestor –, csak egyszerűen
megfáztam.
– A megfázást sem szabad alábecsülni, főleg nem a te korodban – jelentette ki
Julia.
– Mit mondtál? – kiáltott az öccse Rickre.
– Csak azt, hogy vasárnap van – ismételte – és, hogy…
– Bowen doktor? Azt mondtad, Bowen doktor? De hát ez nem ugyanaz a név,
mint aki Oblivia térképét rajzolta?
– Pontosan azért értem meg ezt a szép kort, mert soha életemben nem nyúltam
semmiféle orvossághoz – szakította félbe Nestor, Juliának válaszolva –, és nem
is fogom pont most elkezdeni.
– A cornwalli falu, Kilmore Cove első és egyetlen pontos térképe. Lehetséges
volna? – ismételgette Rick.
– Gondolj arra, hogy egy dologhoz hozzászokhattunk már: ebben a
történetben nincsenek véletlen egybeesések… – mondta Jason.
– Fiúk – szakította félbe Julia –, mondjátok már meg ti is Nestornak, hogy…
Rick és Jason úgy pattantak fel a székről, mint két szöcske.
– Thos Bowen biztos Bowen doktor nagyapja.
– Inkább az ükapja.
– Vagy inkább az ük-ük-ükapja. Hol lakik? Hol vannak a biciklik?
– Hány óra? Talán még pont elkapjuk ebéd előtt…
– Srácok! – kiabálta Julia, míg végre sikerült felhívni magára a figyelmet.
– Mi van?
– Telefon! – mondta Nestor, és a Villa Argo felé bökött – csörög a telefon!
M
iközben beszélt, Jason úgy tartotta görnyedten füléhez a kagylót, mintha súlyos
terhet cipelne.
– Igen, anya… nem, anya… persze, anya… persze, hogy nem mentünk
messzire… nem… persze…
Segélykérően nézett a nővérére, aki gesztikulálva biztatta, mondjon további
részleteket.
– Ha nem mesélünk semmit, anya egyből gyanút fog – avatta be halkan
Ricket. – Ha viszont részletesen mesélsz, oda se figyel.
– Aha, aha, aha, ja. Nem, semmit, Semmiiiiiit! – folytatta Jason, majd
megadóan behunyta a szemét, s szó nélkül hallgatta anyja dühkitörését. –
Dehogy, figyu, csak vicceltem… – jegyezte meg végül – igazából elmentünk
Egyiptomba, és eltévedtünk egy labirintusban, Ricket meg kis híján felfalta egy
krokodil. Rick? Ő a Kilmore Cove-i barátunk. Láttad volna, milyen arcot vágott,
mikor beléptünk abba a szobába, ahol kígyók potyogtak a plafonról… Jason
néhány másodpercnyi szünet után így szólt. – Oké, adom Juliát.
– Helló, anya! – kiabált a lány a telefonba kitörő örömmel. – Hát persze,
remekül vagyunk. Egy kis eső? Dehogy, bazi nagy vihar volt. Így persze otthon
maradtunk, és társasoztunk… Aztán…
– Zuhanás a sziklapartról! – Súgta oda neki Jason, s éppen csak sikerült
elugrania a lány rúgása elől, aki így intette csendre. Jason odasúgta Ricknek,
hogy ne vesztegessék tovább az időt, hanem menjenek a garázsba a biciklikért.
Odébb mentek a telefontól, ám ahelyett, hogy kiléptek volna a házból, a kőfalú
szobába mentek. Az Időkapu ott volt, csendben, mozdulatlanul, mégis
félelmetesen. A megfeketedett és összekarcolt keretben úgy tűnt, mintha
gúnyosan vigyorgott volna a négy kulcslyuk.
– És oda mikor megyünk vissza – kérdezte Rick, akit teljesen elbűvölt a
látvány.
– Amint ezeket végigcsináltuk – válaszolt Jason, és az orra alá tolta a cetlit,
amire még felírta:

0. Azonnal elmenni Bowen doktorhoz.

A lépcső végén a Villa Argo egyik régi tulajdonosának képmása mintha

elégedett vigyorral szemlélte volna őket.
 – Hallottad? – kérdezte Jason, karon ragadva Ricket.
– Mit?
Jason a lépcsőhöz sietett, és hallgatózott. Tisztán hallatszott, hogy az emeleten
apró lépések ütnek zajt.
– Ezt.
– Hallom, hogy az a jó…!
Lassan, lépcsőfokról lépcsőfokra, olyan óvatosan, mint egy kötéltáncos, Jason
elkezdett felmászni a lépcsőn.
– Aztán még sakkoztunk is, én voltam egyedül Jason és Rick ellen, de persze
így is nyertem – csacsogta Julia a telefonba. S ahogy Jason közeledett felfelé a
titokzatos hangok irányába, úgy halkult Julia csevegése.
Szellem jár erre? Tapp-tapp-tapp.
Ulysses Moore?
Ahogy a falhoz simulva haladt, Jason megérintette a képek aranykeretét,
melyek a villa régi tulajdonosait ábrázolták, s eljutott egészen odáig, ahol
Ulysses Moore képének csak a helye volt.
Tapp-tapp-tapp.
A zaj jobbra az első fürdőből jött, azon a folyosón, amely a hálószobákhoz
vitt. Jason megállt, hogy meggyőződjön róla, valóban onnan hallja a lépteket. A
lépcsőtől balra volt a tükrös ajtó, amely a kis toronyszobába vitt, valamint a
könyvtár.
Jason a lépcső korlátján át lekukucskált: Rick ott állt mozdulatlanul a
földszinten, s aggódó pillantásokat vetett fölfelé. Jason intett a fejével, hogy
nyugi. A távolból Julia hangja hallatszott, aki még mindig a telefonba nevetgélt.
Tapp-tapp-tapp. A fürdő ajtaja mögött valaki járkált.
Jason mély lélegzetet vett, előreugrott, megragadta a rézkilincset.
– MOST MEGVAGY! – üvöltötte, és feltépte az ajtót.
Először nem látott senkit, és semmi furcsát sem vett észre, csak hogy a fürdő
ablaka nyitva van. Néhány pillanattal később viszont egy jókora mezei egér
sétált elő az illatszeres dobozok közül, amelyeket Covenant asszony hagyott a
kézmosó peremén, leugrott a földre, s a holttá vált Jason lába között kisurrant.
– Pfúúúj! – kiáltotta Jason, és hátrahőkölt.
– Mi történik ott? – ordított Rick, és felrohant a lépcsőn, hogy a barátja
segítségére siessen. Az egér leszaladt a lépcsőn.
– Jaj, hogy az a… – rémült meg Rick, amikor összetalálkoztak félúton. – Ez
bazi nagy!
Az egér még jobban megijedt, mint ők, és megpróbált a vaskorlát oszlopai
közt lecsúszdázni, azonban elvétette, kalimpálva lezuhant, s a földszinti padlón
landolt tompa puffanással, s ott is maradt ájultan.
 Julia egy másodpercre félbehagyta az élménybeszámolót, hogy megkérdezze
tőlük:
– Srácok, mi a bazi nagy?
Az egér megmozdult, de látszott rajta, hogy még teljesen össze van zavarodva,
s így éppen a telefonszobán keresztül próbált lelépni.
Egy pillanat múlva Julia megtudta a választ előbbi kérdésére, és sikítani
kezdett.

– Igen, anya… nem, anya… dehogy csináltam direkt – mondta Jason a

telefonba, s megpróbálta kihasználni a lélegzetvételnyi szüneteket, amikor anyja
éppen nem beszélt, hogy kimagyarázza magát. – Nem, mondom, hogy nem egy
hülye vicc volt… Egy egér volt… Nem, nem tudom, mit keres egy egér a
fürdőben… Nem, szerintem apa se tudja. Biztos az ablakon jött be. Persze, hogy
nyitva volt. Julia volt ott utoljára… A te illatszereid között találtam… Nem,
anya… tudom, tudom… nem tört el semmi…
Közben Julia és Rick egy-egy hatalmas cirokseprűvel felfegyverkezve
őrködtek a szalonban, nehogy a bestia visszajöjjön, ám míg Rick kifejezetten
élvezte a helyzetet, addig Julia arcán undor ült.
– Jó, jó, persze, rendben, oké. Szia, apa! – Jason hirtelen feszülten figyelni
kezdett. – KOMOLYAN mondod?! – Diadalmasan emelte jobbját a magasba. –
Izé, akarom mondani, de kár, komolyan mondod?
Rick megállt a seprűvel a kezében.
– Nem, dehogy, semmi gond! – folytatta Jason. – Majd mi megoldjuk. Nem
hívom ide Nestort, mert a kert túlsó végében van éppen, és az egész délelőtt
rámegy, amíg idecsoszog. Ebédidőben viszont tutira itt találod. Persze,
megoldom. Igen, szólok neki. Persze, oké, értem. Dehogy mozdulunk el innen.
Szia, apa!
Klakk, végre letette a telefonkagylót, és elkezdett boldogan ugrálni a
szobában.
– Hurrá! Úgy tűnik, nem tudnak egy napon belül ideérni, mert elhúzódott a
költözés… Szuper, előttünk az egész vasárnap. Így megcsináljuk, srácok.
Rövid időn belül harmadszor is elővette a cetlit, amire a teendőket írta.
– Nyomás azonnal Bowen doktorhoz!
– Addig nem indulunk, amíg tuti biztosak nem vagyunk benne, hogy az egér
már kiment – szögezte le Julia, és a kredenc alatt kotorászott a seprűjével.

Mikor elindultak, Nestorba botlottak, éppen a kavicsot gereblyézte, és a

leveleket meg az ágakat szedte össze talicskával.
– Hahó, miért nem csináltok inkább valami hasznosat, ha ennyire ráértek?
Segíthetnétek például rendbe tenni a kertet.
– Bocs, Nestor, de vészhelyzet van! – magyarázta gondterhelten Jason. –
Anyának és apának gondja akadt a költözéssel, és valószínűleg csak hétfő reggel
jönnek meg. Nekünk most mennünk kell, ha csörög a telefon, vedd fel, téged
keresnek. Mondd meg nekik, hogy lementünk a partra.
– Aha, és valójában hova is készültök? – kérdezett vissza gúnyosan a kertész.
– Bowen doktorhoz – válaszolta Julia, aki utolsóként jelent meg az ajtóban, s
kezében elégedetten lóbálta a seprűt.
– És mivel akartok menni?
– Bicajjal.
– Na, azt kötve hiszem.
Nestor visszagörnyedt a gereblye fölé, és folytatta a munkát. Julia lesétált a
lépcsőn, és odament hozzá, míg a fiúk eltűntek a garázs irányában.
– Fáj a hátad?
– Inkább a lelkem – válaszolt az öreg, s valami furcsa fény csillant meg a
szemében. Látszott rajta, hogy rosszkedvű, s hogy egyre az előző esti
eseményeken jár az esze. – Néhány évvel ezelőtt igencsak máshogy zajlott volna
minden. Minden értelemben, hidd el.
– Pedig igenis nagyon jól csináltad – vigasztalta Julia, s a kertész legnagyobb
meglepetésére hirtelen megpuszilta az arcát. – Ne legyél már ennyire mérges.
– Ne? S mégis milyen legyek, boldog?
A garázsból csörömpölés és kiabálás hallatszott.
– Jaj, ne! – kiáltotta Rick. – A fenébe!
– Jaj, ne! – Visszhangozta Jason is.
Julia a garázs irányába bámult, miközben Nestor rendíthetetlenül tovább
gereblyézett.
Rick és Jason kitolták a garázsból a bicikliket.
– Ez meg ki volt? – kérdezte Rick, és úgy látszott, menten sírva fakad. A bicaj
kormánya elgörbült, a lánc pedig szakadtan lógott.
Julia nagyot sóhajtott, és elmesélte, hogy előző este Manfred fel-alá mászkált
a kertben, és tehetetlen dühében mindent összetört, amit csak tudott.
– Én és Nestor semmit nem tehettünk, annyira meg voltunk ijedve… –
magyarázkodott. – Csak néztük innen föntről, ebből az ablakból…
Ahogy visszafordult a Villa Argo felé, hogy megmutassa, melyik ablakban
voltak, egy pillanatra mintha egy embert látott volna, aki a padlásablakból őket
figyeli.
R
ick úgy fektette a biciklit a kavicsra, mintha éppen egy beteget készülne
megoperálni. Körülötte szanaszét szerszámok hevertek, amelyeket Nestor adott
neki: csavarhúzók, kalapácsok, kulcsok, harapófogók.
– Hm… – állapította meg Rick, miután minden oldalról szemügyre vette a
beteget. – Rosszabb, mint gondoltam.
– Nagyon súlyos? – Érdeklődött Julia.
A Covenant testvérek tehetetlenül álltak barátjuk mögött. Jason műszaki
ismeretei addig terjedtek, amennyit a képregényekből ki lehet olvasni, Juliának
pedig soha nem jutott volna eszébe, hogy azzal törődjön, hogyan is működik egy
kerékpár.
Rick meghúzta a láncot, és megpróbálta visszahelyezni a váltó fogaskerekére.
– Asszem, igen: beletelhet egy órába, de még többe is, amíg megcsinálom.
Jason tompán bólintott. Ez a malőr teljesen megváltoztatta a terveiket.
– Tudunk segíteni?
– Most nem. Majd később a másik kettőnél… – s a Moore házaspár két öreg
kerékpárjára mutatott, amelyeket Nestor adott nekik előző délután. – Azoknak
csak a vázát kell kicsit megigazítani. De ahhoz, hogy kiegyenesítsük a vázat,
legalább három ember kell.
Jason elkezdett a zsebében kutakodni.
– Hova raktam a cetlit, amire a teendőket írtam?
Egyenként kiforgatta a zsebeit, ám a cédulának nyoma veszett, mintha csak
valaki ellopta volna. Julia jobbnak látta, ha nem tesz megjegyzést az öccsére, aki
kétségbeesetten próbált rájönni, hol is hagyta a fecnit.
Kicsit odébb Nestor kiöntötte a talicskából a száraz leveleket és ágakat, és
nehézkesen lehajolt, hogy tüzet gyújtson.

Rick megfogott egy csillagcsavarhúzót, és megpróbálta vele ráerőltetni a láncot

a fogaskerékre.
– Ahogy apám mondta mindig, ha nem tudod, hol fogj neki, kezdd ott, ahol
jólesik.
A váltó keservesen csikorgott, de Rick nem zavartatta magát.
– Reméljük, apádnak igaza volt… – dünnyögte Jason.
A Villa Argo fölöttük tornyosult: a függönyök el voltak húzva, s a szobák
bútorokkal és különféle tárgyakkal voltak zsúfolva.
– Amíg vacakolsz a bicajokkal, Julia meg én megnézhetnénk azokat a
szobákat a házban, amik eddig kimaradtak.
– Hogyhogy a bicajokkal? Abban maradtunk, hogy megcsinálom a sajátomat,
s utána ti ketten segítetek a másik kettőnél!
– Rendben – egyezett bele Jason. – Addig is bejárjuk egyenként a szobákat,
hátha találunk valami nyomot, amin elindulhatunk. Mehetünk, nővérkém?
Juliának nem sok kedve volt visszamenni a házba. Még mindig nyomasztotta
az az ember, akit mintha kihajolni látott volna a padlásablakon. Mióta
megérkezett Kilmore Cove-ba, most először fordult elő, hogy félelemmel töltötte
el az ötlet, hogy a házban kutassanak.
– Az az igazság, hogy kalapot viselt – morfondírozott hangosan Julia.
– Ki viselt kalapot?
– Odaadnátok az ötös kulcsot? – kérdezte Rick foghegyről, könyékig
összeolajozott kézzel.

Az ikrek bementek a konyhába, majd onnan az ebédlőbe. Jason elhúzta a virágos

függönyöket, és megnézte a falon lógó képeket, négy 19. századi nyomtatványt,
melyek ótestamentumi jeleneteket ábrázoltak. Kinyitotta egy öreg fatüzelésű
kandalló ajtaját, de üres volt. A konyhabútor fiókjaiban meg csak terítők és
konyharuhák voltak.
– Én azt mondom, itt nincs semmi titok.
Julia bólintott.
– Valamit titkot keresünk?
– Természetesen.
Jason ugyanígy megvizsgálta a szomszédos szalont is. Bekukucskált a
kéménycsőbe, odábbrakott néhány halom könyvet, benézett egy szobor alá is,
amely egy éjfekete vadászkutyát ábrázolt. Végül keserűen kijelentette, hogy
ebben a szobában sincs semmi titok.
Julia megint csak bólintott, és még egyszer megkérdezte:
– Szerinted mit is keresünk tulajdonképpen?
– Egy hiányzó részletet – válaszolt Jason. – Valamit, ami nem stimmel.
Valamit, ami hibádzik. Valami olyan nyomot, ami segít, hogy kicsit többet
megtudjunk a régi tulajdonos utazásairól, a kapuról, vagy arról, milyen szerepe
is van mindebben Obliviának.
Amíg átfésülték a második étkezőt, majd a telefonszobát is, Julia újra arról
kezdett beszélni, miket is mesélt Nestor Ulysses Moore és felesége utazásairól.
– Azt mondta, hogy Oblivia Newton tévedés volt, csúnya tévedés. De nem
hiszem, hogy többet is tudna erről.
Beléptek a kőfalú szobába, s megálltak az Időkapu előtt.
 – Ha valamiféle titkot keresel, akkor szerintem itt lesz – jegyezte meg
megborzongva Julia.
Jason letérdelt a földre, s néhány homokszemcsét csippentett fel.
– Ez legalább megnyugtat, hogy nem mi bolondultunk meg – mutatta meg
testvérének, majd megkérdezte: – Nálad vannak a kulcsok?
Julia bólintott.
– Mit akarsz tenni?
A fiú elvette a kulcsokat.
– Nestor azt mondja, hogy csak akkor lehet újra kinyitni a kaput, ha az, aki
kiment rajta, már visszatért…
– Vagy nem tud többé visszajönni.
Jason beillesztette a felső kulcslyukba az első kulcsot, a nyulasat.
– Azon tűnődöm, visszajöhetett-e volna valaki más helyettem és Rick helyett?
Beillesztette a második és a harmadik kulcsot is: az iguánát és a lovat.
– Jason… nem veszélyes ez?
– Mi?
– Újra kinyitni a kaput.
Végül a legalsó kulcs, a jaguár következett.
Klakk klakk klakk klakk. Kattant a zár, és az Időkapu kitárult.

Jason és Julia dermedten állt meg a küszöbön. A kapun túl ott volt a kerek szoba,
s körben rajta a palindrom felirat. Miután jobban körülnéztek, megpillantották a
három kijáratot, melyek a lefelé menő folyosókra vezettek, s köztük volt az is,
mely a csúszdán át abba a föld alatti barlangba vitt, ahol a Metis pihent.
– Manfred kezében egy ezekhez hasonló kulcs volt – mondta hirtelen Julia. –
Kivette a kulcsokat testvére kezéből, és végigsimította a fejüket. – Persze
zuhogott, és túlságosan meg is voltam ijedve, úgyhogy nem láttam valami jól.
– Egy kulcs – dünnyögte Jason. – És be akart jutni a Villa Argóba, hogy
használja?
– Nagyon úgy tűnt – erősítette meg a lány.
– Na és Nestor?
– Azt mondta, hogy az a Villa kulcsának a másolata.
Jason bólintott. Végül is logikusnak tűnt: Manfred bement a kertész
kisházába, kilopta a kulcsot, hogy bejusson a Villa Argóba, majd megpróbált
betörni a házba. – S te hiszel neki?
– Igen.
– Mintha tegnap nem igazán bíztál volna meg benne.
– Jason, te nem voltál ott! Nestor az életét kockáztatta, hogy megvédje a
házat. Manfred meg mintha megőrült volna, közveszélyes volt… Nestor nem
könnyű eset, de jó ember. És mindaz, amit eddig mondott nekünk, igaznak
bizonyult.
– Hát, akkor annak is igaznak kell lennie, hogy Ulysses Moore már nincs itt –
sóhajtott Jason. – Meg kell keresnünk, Julia… Így semmi támpontunk sincs.
Most, hogy elvesztettük a térképet, fogalmunk sincs, hogy merre tovább. Mintha
hirtelen megszakadt volna minden kapcsolat köztünk és a régi tulajdonos között
– mondta a fiú, s egyre a kerek szoba homályát fürkészte kíváncsian. – Vajon a
hajó visszatért a kikötőhíd innenső oldaláról? S a szentjánosbogarak még mindig
ott köröznek a barlangban…
Testvére azonban leállította, mielőtt tovább folytatta volna:
– Állítsd le magad! Ha átlépjük a küszöböt, muszáj lesz felszállnunk a Metis
fedélzetére.
– Ebben meg miért vagy olyan biztos?
– Nestor elmagyarázta – füllentett Julia, aki egyszerűen csak nem akarta, hogy
Jason megint a barlangban kalandozzon. – Ha egyszer belépsz, végig kell
csinálnod.
Jason a cipője orrával rálépett a küszöbre, s megjegyezte:
– Itt kezdődik tehát az időutazás. Csak még egy lépés, és…
Julia nekifeküdt az Időkapunak, és gyengéden becsukta fivére orra előtt.
– De nem most – szólt. – Most más dolgunk van, itt, Kilmore Cove-ban.

Felmentek az első emeletre, és alaposan megvizsgálták a régi tulajdonosok

portréit, melyek a falakon függtek. Mikor felértek a lépcső tetejére, ahelyett,
hogy egyből a toronyszobába mentek volna, úgy döntöttek, hogy a könyvtárat
járják be. Noha a függönyök be voltak húzva, mégis valami homályos fény
derengett a szobában. Talán a könyvespolcok és a festett mennyezet tette kissé
nyomasztóvá a helyiséget. Az egyik ablakból mégis látszott a kerti fák csúcsa,
egy másikból pedig a kavicsos udvarra és a bejárati kapura lehetett látni. Olyan
érzésük volt, mintha a szoba túlzsúfolt lenne, amit talán az okozott, hogy a
falakat mindenütt sötét fapolcok borították. Néhány polcot rézráccsal zártak le, s
rézlemezekkel választották el témák szerint egymástól a könyveket is.
A szoba közepén egy madár alakú bronz lámpatartó állt, amely egy
kristályasztalkát és egy bivalybőr díványt világított meg. Ezenkívül még egy pár
forgatható karosszék és egy falnak támasztott pianínó tartozott a könyvtár
berendezéséhez.
Miközben Julia a régi könyveket nézegette, mivel teljesen elbűvölték a
polcokon sorakozó aranyozott borítójú becses kötetek, addig Jason felemelte a
zongora fafedelét, s leütött vaktában néhány billentyűt, amivel akkora zajt
csapott, hogy mindketten halálra rémültek.
– Ezt meg ne próbáld még egyszer! – fenyegette meg tréfásan a nővére.
– Értettem! – vágta magát haptákba a fiú.
Azon a polcon, amelyen a felirat szerint paleográfiai kötetek sorakoztak, ott
volt az Elfeledett nyelvek szótára című könyv üres helye, amelyet a srácok
korábban elvittek magukkal.
– Ahhoz, hogy megértsük e hely történetét, minél többet meg kell tudnunk a
legutolsó tulajról is – vetette fel Jason.
– Nestor szerint itt van valahol a Moore család családfája – mondta Julia. – De
sehol sem látom.
Elkezdték hát végignézni a polcokat. Úgy gondolták, hogy biztos egy
hatalmas poros kötet lesz az, ám némi kutakodás után végül elhúztak egy
rézlemezt, amely alatt egy sor vékony fekete vászonba kötött könyvet leltek. A
könyvek gerincén aranyozott számok voltak.
– Lehet, hogy ez lesz az – próbálkozott Julia, és előhúzta a legújabbnak tűnő
kötetet.
A borító üres volt. Belül, néhány ugyancsak üresen hagyott oldal után egy
családfa stilizált rajzát fedezték fel, a következő oldalon pedig egy szigorú
tekintetű férfi fekete-fehér fotóját, akinek hatalmas fehér pofaszakálla volt, és a
brit hadsereg egyenruháját viselte. A kép hátterében egy elefántagyar látszott.
A kép felirata szerint az úriembert Mercury Malcolm Moore-nak hívták, s a
születési és halálozási évszáma szerint a múlt században élt.
A fénykép után leveleket és különböző dokumentumokat kötöttek egybe, oly
módon, hogy az egyes lapokat selyempapírral választották el egymástól. Néhány
levélen régi postabélyegzőt, egzotikus bélyegeket és különleges írásjeleket
találtak.
– Szerintem ez a Mercury valahol Indiában, vagy még messzebb élhetett –
jegyezte meg Julia, ahogy futtában átlapozta a füzetet.
Mercury Malcolm Moore képe és levelezése után Thomas és Annabelle
Moore fényképe következett, akiket vadászruhában kaptak lencsevégre.
Őhozzájuk is különféle levelek, dokumentumok és fotók tartoztak.
Jason levett a polcról egy másik kötetet, s azt is fellapozta.
Újabb nevek, fotók és dokumentumok sorakoztak ebben is, szépen
összerendezve és egybekötve.
Az ikrek letelepedtek a díványra, hogy alaposabban megnézzék.
– Vajon mennyi idejébe telt, míg összerendezte mindezt… – dünnyögte Jason
maga elé. Majd becsapta a könyvet, és kijelentette: – Ez viszont igazándiból nem
családfa, hanem inkább a felmenők összegyűjtött levelei és írásai…
 – Igen? – szakította félbe Julia. – Akkor nézz csak föl a fejed fölé egy
pillanatra!
Jason felnézett a könyvtár festett mennyezetére.
Őt nagy kerek medaliont pillantottak meg, amelyeket egy festett családfa
ágaival kötöttek össze. Az ágakon különféle furcsa állatok és gyümölcsök
csüngtek, s mindegyikhez egy-egy név tartozott.
– Az orrunk előtt a családfa! – kiáltott fel Jason, amint felfogta, mit lát. –
Cantarellus Moore… Tiberius és Adriana Moore… Xavier Moore.
A két testvér elkezdte áganként kibetűzni a neveket, míg el nem jutottak a
legfelső ágig, amelyre csupán két fehér sirály volt festve, két névvel: Ulysses és
Penelope. Ők voltak a dinasztia utolsó képviselői.
– Ez elképesztő! – kiáltott Julia, ahogy tátott szájjal nézte végig az állatokat,
akik e különös fát benépesítették.
– Egyszerűen nem fogom fel, hogy nem vettük eddig észre… – motyogta
Jason.
– Mert mindig csak magunk elé bámultunk.
Az ikrek hamar megtalálták a családfán azokat a neveket, akiket a fekete
könyvekben megismertek, s arra jöttek rá, hogy a mennyezetre festett családfa
mintegy mutatóként használható a kötetekhez.
– Figyu! – kiáltott Jason, ahogy a fa gyökerét nézegette, amely az egyik
medaliont fonta körül. – A Moore-ok családfája három teknős páncéljából ered!
Már megint ugyanaz a szimbólum…
– Mi az, hogy megint?
– Ez a szimbólum van a sziklaszirt barlangjának bejáratán. Ez volt Punt
Földjén, a Seholsincs szobában, az Alapítók szobrának lábánál is.
Jason elvarázsolva bámulta a mennyezeti freskót, alaposabban megnézte a
négy medaliont is, s arra jött rá, hogy ugyanazokkal az állatokkal díszítették
őket, mint amelyeket az Időkapu négy kulcsa formáz.
– Na végre egy nyom!
Julia készségesen elfogadta fivére állítását, csak azt nem tudta elképzelni, mi
is következik ebből.
Jason a freskón felfedezte a Metis rajzát, és egy másik, vitorlásforma hajó
ábrázolását is. Erről a kis toronyszobában lévő hajómodellek jutottak eszébe,
visszafordult, s elhagyta a könyvtárszobát.
Kinyitotta a tükrös ajtót, s belépett abba a szobába, ahonnan az egész Kilmore
Cove-i öböl látszott.
A toronyszoba pontosan ugyanúgy nézett ki, ahogyan Nestor előző este
hagyta. Az öreg kertész valahogy betapasztotta a törött ablakot, ám így is befújt
a szél. Mindenfelé naplók és füzetek hevertek a földön, a hajómodellek pedig az
utazóláda tetején voltak. Jason kézbe vette a Nerfetiti szeme modelljét, s a Nagy
Írnokmesterre gondolt, aki megalkotta. Utána egyenként a többit is végignézte:
egy indián sajka, egy gondola, egy apró vitorlás, egy gálya… De vajon miért
festették fel néhány hajó képét a családfára?
Közben megérkezett Julia is, aki elkezdte körbejárni az ablakokat. Így Rick
meglátta az udvarról, intett neki és felkiáltott:
– Megcsináltam az enyémet, lejöttök segíteni a másik kettőnél?
A lány intett, hogy igen, s a fivéréhez fordult.
– Rick mindjárt kész van.
Jason a fejét csóválta.
– Az is lehet, hogy tévedek. Az is lehet, hogy a Villa Argóban már mindent
felkutattunk, amit fel kellett kutatnunk.
Julia megdöbbent. Éppen most, amikor egyre jobban kezdte érdekelni a ház
históriája…
– Hát ez elég furán hangzik a te szádból. Száz meg száz könyvet kellene még
végigolvasnunk… no meg ezeket a naplókat, meg a noteszeket.
– Nincs időnk, hogy elolvassuk őket.
– Hát akkor, mit akarsz tenni?
– Tekerni!
A
nap már magasan járt az égbolton, mire két biciklit úgy-ahogy helyrepofoztak.
A Kilmore Cove-i öböl felől vasárnapi zajokat és nevetést hozott a könnyű
szellő, a sirályok pedig befészkelték magukat a sziklaszirt réseibe, s onnan
élvezték a szelet.
Nestor közben fel-alá mászkált a talicskával, s szúrós pillantásokat vetett a
gyerekekre, akik utoljára Moore-né kerékpárját javították, amelynek csupán az
első villája volt elgörbülve. Mikor végre elérték, hogy forogjon az első kerék is,
Rick úgy minősítette, hogy a javítás sikeresen befejeződött.
Mentek egy próbakört az udvaron. Noha a fékje nem működött túl jól, Jason
elvállalta, hogy majd ő megy vele, s mindhárman nyeregbe pattantak.
– Nestor, elmentünk! – üvöltötte Jason.
– Meg ne próbáljátok! Nem engedem, hogy azokkal a tragacsokkal
elinduljatok!
A kertész fáradtan letámasztotta a talicskát. A szeme lázasan csillogott, alig
kapott levegőt, és köhögött.
– Nem kéne ilyen állapotban dolgoznod – szólt rá Julia.
– Talán, ha valaki segítene…
– Hiszen vasárnap van!
– Jó, majd megmondom a fáknak meg a fűnek, hogy ma ne nőjenek.
– Nem tudod, hol lakik Bowen doktor?
– Nem én.
– És Oblivia Newton?
– Azt sem.
– De hát nem azt mondtad, hogy mindenkit ismersz Kilmore Cove-ban?
– Én ugyan nem – köhögött Nestor, és hátat fordított a gyerekeknek.
Rick nagyot sóhajtott, letette a földre a bicajt, s bement a villába. Néhány perc
múlva kijött, s odaszólt az ikreknek, akik közben otthagyták a bicikliket, és
egyre Nestort nyaggatták információkért.
– Bowen doktor itt lakik közel, egy kis villában a Humming Bird Alley-n.
Gyakorlatilag a Salton Cliff végén jobbra fordulunk, és ott vagyunk – mondta
Rick.
Nestor dühösen dobbantott.
– Ezt meg honnan tudtad meg?
– Felhívtam anyámat.
– Ez az átkozott technológia, így nem lehet semmit titokban tartani… –
dühöngött a kertész.
– És ugyan miért akartad eltitkolni Bowen doktor címét?
Nestor pár pillanatig hallgatott, mintha keresgélné a helyes választ, majd
dühösen rájuk mordult:
– Meg ne próbáljátok, világos?! Nekem nem kell gyógyszer!
– Ja, most már értem – nevetett Jason. – Azt majd a doki eldönti…
Azzal visszaült az öreg bicaj nyergébe, és elindult a kapu irányába, nyomában
a másik két gyerekkel.
– MEG NE PRÓBÁLJÁTOK! – üvöltött utánuk Nestor. – ÉN SOHA
ÉLETEMBEN NEM VETTEM BE…
Ekkor rátört a köhögés, s összegörnyedt.
Mire kiegyenesedett, a gyerekek eltűntek.

– ÁÁÁÁÁÁÁÁÁ! JAAAAAAAAAAAAAAAAJ! – üvöltött Jason, miközben

elöl száguldott a Salton Cliff-i úton.
– NEEEEEEEEEEEM TUUUUUUUDOK FÉÉÉÉÉKEZNIIIIIII!
Julia csak nevetett, s ügyesen tartotta kordában csikorgó kerékpárját. Rick
viszont pontosan tudta, milyen veszélyes ez az út, s ezért megpróbálta utolérni
Jasont, miközben azt kiabálta, hogy fékezzen lábbal.
– HA LÁÁÁÁÁÁÁBBAL FÉÉÉÉÉÉÉKEZEK, SZÉÉÉÉÉTMEGY A
LÁÁÁÁÁÁÁBAM! – üvöltött vissza Jason, és megpróbált cikcakkban haladni,
hogy így csökkentse a sebességet.
Az első kanyart szélsebesen bevette.
Az út feketén robogott a kerekek alatt. Ricknek úgy tűnt, a kerékpárja furcsán
megy, a kormány mintha jobban remegett volna a szokásosnál, s úgy érezte, az
első kerék bármelyik pillanatban kieshet.
Mire befordult, Jason már a második kanyarhoz ért: megpróbálta nagyobb
ívben bevenni, s üvöltve tűnt el a szerpentinen a szemük elől. Szerencséjére nem
jött szembe autó.
Rick konstatálta, hogy Julia rendben van az ő bicajával, ezért intett neki, hogy
megpróbálja befogni Jasont.
Ráhajolt a kormányra, és beletaposott. A sziklaszirt lassan eltűnt mögötte, s
Kilmore Cove fehér házai egyre közelebbről látszottak a kanyar után.
Amikor elérte a második kanyart, látta, hogy Jason már a harmadikat veszi be,
olyan őrült sebességgel, ami egy versenyzőnek is dicséretére vált volna. Távoli
kiáltásába a félelem mellett immár mintha büszkeség is vegyült volna.
Rick összeszorította a fogát, s bár nem nagyon fűlt hozzá a foga, mégis
megpróbált még jobban gyorsítani, a trikója csak úgy lobogott a menetszéltől.
 Amikor látta, hogy Jason lassítás nélkül robban bele a harmadik kanyarba is,
egy pillanatra lehunyta a szemét. Mire megint felnézett, azt észlelte, hogy ő is
őrült sebességgel száguld a következő kanyar felé egy mezősáv és a tenger
között, s a levegő valósággal süvít a bicaj remegő váza közt. Úgy döntött,
lelassít, behúzta a fékeket, s hagyta, hogy Julia beérje. Egyik kezével elengedte a
kormányt, és azt kiáltotta a lánynak:
– Bowen doktor háza pont ott van, az után a kanyar után! Humming Bird
Alley, egyből jobbra!
Julia bólintott, de egy pillanatra sem engedte volna el a kormányt.
– Remélem, Jason is látta!
Rick és Julia bevették a harmadik kanyart is, s amint kijöttek a kanyarból,
Jason bicaját pillantották meg az árokban, kerékkel fölfelé.
– Jaj, ne! – kiáltott Rick, s gyorsan lepattant a nyeregből.
Jason biciklijének hátsó kereke még egyre forgott, ám a jármű többi része
összevissza görbült. Jason ott hevert a fűben, néhány méterrel odébb.
– JASON, MI VAN VELED! – kiáltotta rémülten a nővére, földre dobta a
kerékpárt, s rohant segíteni.
Jason hirtelen összerándult, majd felült.
– Fékeztem! – jelentette ki végül elégedett vigyorral az arcán. Nadrágját és
pólóját összemocskolta a fű, ám ettől eltekintve, úgy tűnt, sértetlenül megúszta
az esést.
Ráadásul büszkén mutatta nekik azt a kaput, amelynek kis híján nekiment.
Egy világoskék fakapu volt, amelyet egy virágmotívumokból kialakított nagy
„B” betű díszített. – Ez pedig szerintem Bowen doktor háza.
M
iután Nestor meggyőződött róla, hogy a gyerekek eltűntek, otthagyta a talicskáját
az udvar közepén, és bement a kertészlakba. Amint beért, kulcsra zárta az ajtót,
behúzta a függönyt, és odament a fekete bakelittelefonhoz. Gyűlölte ezt a
készüléket, ahogyan gyűlölt mindent, amihez föld alatti vezeték tartozik.
Most azonban elérkezett az a pillanat, amikor telefonálnia kell. Az a veszély
fenyegetett, hogy a helyzet kicsúszik a keze közül. És az is egyre valószínűbb
volt, hogy hibázott korábban.
Amióta hallotta Jason és Rick elbeszélését arról, hogyan szerezte meg tőlük a
térképet az a boszorkány Oblivia, nem tudta kiverni a fejéből, hogy szörnyű, s
ráadásul helyrehozhatatlan hibát követett el.
Rengeteg apró részlet volt, ami sehogyan sem stimmelt a gyerekek
történetében. Például miért nem volt a térkép a helyén? Ki tette át a Seholsincs
szobába? Miért volt az Időkapuhoz vezető út lezárva egy fallal?
Erről neki senki nem mondott semmit.
Ő pedig nem értette.
Természetesen csupán egy magyarázat adódott: Oblivia.
Ám Jason és Rick elmeséléséből úgy tűnt, Oblivia éppen úgy megdöbbent,
amikor meglátta, hogy a Négy bot fülkéje üres. Tehát?
Tehát valami nem működött, valami megváltozott. S erről neki senki sem
szólt.
– Telefonálok – jelentette ki hangosan, mintha engedélyt kérne valakitől, aki
rajta kívül a kertészlakban tartózkodik.
Megérintette a telefont. Nem tudta eldönteni, hogy leüljön vagy állva
maradjon. Az ujjai – mint vészhelyzetben mindig – bizseregni kezdtek. Végül
felvette a kagylót, és egy másik számot tárcsázott.
– Homer & Homer költöztetés – szólt bele egy titkárnő hangja.
– A tulajdonossal szeretnék beszélni.
– Sajnos nem tudom adni, éppen egy…
– Mondja meg neki, hogy a testvére az.
– Tartsa kérem – adta meg magát a titkárnő.
– Szervusz, tesó.
– Szervusz. Nem lehetne valahogy kiiktatni a titkárnődet?
– Sajna neki kell kiszűrnie a zaklatókat. Mondd. Illetve ne is, inkább én
mondom: Covenant-ék őrjöngenek. Ha így csináljuk tovább, elveszik tőlünk a
munkát, és megbíznak egy másik költöztetőcéget.
 – Hát akkor ne csináljátok így tovább. Viszont tartsd még őket holnap
Londonban.
– Nem biztos, hogy menni fog…
– Hozzáteszek még háromszáz fontot.
– Megegyeztünk.
– Ha azt látod, hogy vissza akarnak indulni, hívj fel, rendben?
– Rendben, te vagy a főnök.
– Ne hívj főnöknek.
– Ahogy akarod, tesó.
– Tesónak se! – mondta Nestor, és lecsapta a telefont.
Bosszantó egy fickó, de elég dörzsölt ahhoz, hogy tudja, mikor nem kell sokat
kérdezősködnie. Különben is, miért kellene külön fizetni azért egy
költöztetőcégnek, hogy a lehető leglassabban költöztessen?
Tett egy kört a kertészlakban, majd hirtelen visszament a telefonhoz, felvette a
kagylót, és elkezdte tárcsázni a számot. Tökéletesen emlékezett rá. Annak
ellenére, hogy mennyi idő telt el.
Kicsörgött.
– Nem hallja – morgott az öreg kertész, s idegesen dobolni kezdett az
asztalon. Félrehúzta a függönyt, kinézett, majd megint elhúzta.
Mikor már éppen letette volna, beleszólt egy öblös, mély férfihang.
– Mi van?
– Szia, Leonard! – mondta Nestor egyik lábáról a másikra állva.
A vonal másik végén hosszú csönd volt a válasz.
– Jó ideje nem jelentkeztem – folytatta az öreg kertész.
– Hát igen – válaszolt Leonard Minaxo, a Kilmore Cove-i világítótorony őre.
– És most miért jelentkezel mégis?
– Visszatértek a kulcsok.
Újra hosszú csönd.
– Mennyi?
– Négy és még egy. Vagy talán még kettő.
– Ki dobta be őket megint a játszmába?
– Nem tudom. De újra itt vannak Kilmore Cove-ban.
– Kinél vannak?
– Három gyereknél és a rablónőnél.
– És a gyerekek melyik oldalon állnak?
– Még csak most fognak rájönni.
A
kaputelefonba egy fiatalos női hang szólt bele. Mikor a gyerekek megkérdezték,
beszélhetnének-e Bowen doktorral, elektromos zizzenés hallatszott, kinyílt a
kapu, s máris beléphettek egy rendezett, fehér kavicsos ösvényre.
– Ez is egy kerti törpés család – jegyezte meg gyanakodva Julia, amikor látta,
hogy a doktor kertjéből jó néhány beton kerti törpe kukucskál elő. Volt ott még
egy bojtos kötélen függő hinta, egy kerek kút egy láncon lógó kisvödörrel, egy
dísz fataliga, mely ibolyákkal volt tele.
– Hahó, gyerekek, erre gyertek! – csicseregte a bejárati ajtó irányából ugyanaz
a fiatalos hang, akit a kaputelefonban is hallottak.
A fehér kavicsos kis út átalakult egy négyszögletes téglákkal kirakott
ösvénnyé. A kapu finoman csukódott be mögöttük, olyan hangot adva, mint azok
a keleti szélcsengők, amelyek a levegő legkisebb mozgására is csilingelnek. Egy
sovány, sápadt nő jött ki a házból, aki elképesztő frizurát viselt: olyan formára
volt nagy gonddal feltornyozva a haja, mint egy űrhajóssisak. Kezében két pár
világoskék bolyhos papucsot hozott, s amikor meglátta a gyerekeket, így kiáltott
fel:
– Oh! – s gyors hátraarcot csinált, majd egy harmadik pár papuccsal tért
vissza.
Jason és Rick finoman hátrébb léptek, s így Juliára hagyták a nemes feladatot,
hogy bemutatkozzon.
– Jó napot, asszonyom! – kezdett bele a lány. – Elnézést a zavarásért, a férjét
keressük, mivel…
– Dehogyis zavartok, drágáim – csicseregte a hölgy. – Csak megkérhetnélek
benneteket, hogy vegyetek papucsot a házban? Ugyanis éppen most súroltam fel
a padlót.
– Természetesen.
Bowenné végignézte, amint a srácok levetik a tornacipőt, és felhúzzák a
bolyhos papucsot.
– Veled meg mit történt, drágám? – kérdezte, miközben aggodalmas tekintettel
Jasont vizslatta, vagy még inkább fűtől mocskos ruháját.
Jason nagy vonalakban vázolta a helyzetet, mire az asszony bánatosan ingatta
a fejé:
– Ó, istenem, várj csak egy percet.
S visszasietett a házba.
– Úgy néz ki, mint egy gomba – jegyezte meg Jason, de a barátja oldalba
bökte.
– Úgy tűnik, elég sokat ad a tisztaságra – morogta Julia, aki már bekukkantott
a házba. – A padló olyan fényes, mint a tükör.
Bowenné visszatért, és egy fehér fürdőköpenyt nyújtott oda Jasonnek.
– Légy oly kedves, vedd ezt fel, mielőtt leülsz.
A fiú úgy húzta fel a fürdőköpenyt, mintha fertőző beteg volna, s a többiek
után csoszogott a Bowen-villába, miközben ezt dünnyögte maga elé:
– Amúgy nem történt semmi bajom az esésnél… köszönöm az érdeklődést…

A ház belseje hófehér volt és olyan vakítóan tiszta, hogy szinte káprázott a
szemük. A srácok már megszokták a Villa Argo szobáit, ahol kőből vagy
egyszerű festett téglából volt a plafon, ezért kissé sokkolta őket ez a steril ház,
ragyogó falaival és fénylő parkettájával.
Nagyon kevés bútor volt a házban, és első ránézésre azok sem illettek
egymáshoz. A rusztikus, virágokkal faragott székek egy hegyvidéki parasztházba
illettek volna, míg a kristályüvegből és alumíniumból készült asztalok inkább
egy orvosi rendelőt idéztek. Nyoma sem volt a Villa Argo szép lámpaernyőinek
vagy a sötét üvegű réz állólámpáknak; ehelyett hideg fehér lámpák világítottak
az arcukba a mennyezet négy sarkából.
Bowen doktor a szalonban várta őket. Egy tiroli fotelban terpeszkedett, és
éppen egy rejtvényújság viccrovatát olvasta. Idősödő férfi volt, s olyan arccal
nézett maga elé, mint egy szomorú kisfiú, akit sohasem hagynak a homokban
játszani a többi gyerekkel.
Legalábbis Jason így érezte.
– Szervusztok, gyerekek! – köszönt kedvesen. – Mi szél hozott titeket
errefelé?
A felesége részletesen elmesélte a történetet anélkül, hogy a gyerekek
egyáltalán szóhoz tudtak volna jutni. Majd olyan arccal nézett körül, mint aki
dicséretet vár, hogy milyen ügyesen megoldotta a helyzetet.
– És a bicikli tönkrement? – kérdezte a doktor, s némi kíváncsiság csillogott a
szemében.
– Itt hever a kapu előtt az árokban.
– Totál használhatatlan.
– Ejnye, ez baj.
– De nekem semmi bajom nem lett! – emlékeztette a társaságot Jason.
– Igen, igen, azt rögtön láttam! Edna – kérdezte Bowen doktor a feleségét –,
ugye a garázsban megvan még az a bicaj, amit a lányunk használt?
Edna arca idegesen megfeszült:
 – Igen, éppen azért raktam el jól, hogy épségben megőrizzük.
– A lányunk ugyanis negyvenéves, és Londonban él – magyarázta a doktor. –
Nem hiszem, hogy gyakran fogja a közeljövőben használni.
Visszafordult a feleségéhez, és a következő javaslatot tette:
– Mit gondolsz, kölcsönadhatnánk ezeknek a srácoknak?
– Hm – válaszolta az asszony, s tisztán látszott, hogy nem tölti el túlzott
örömmel az ötlet.
– Ugyan, hozd már elő, a garázsban csak porosodik.
Az asszony még egy utolsó kísérletet tett, hogy tiltakozzon, ám a férje
hajthatatlan volt. Bowenné pillantásából azt lehetett kiolvasni, hogy „amint
magunk leszünk, leszedem a fejed”, ám egy elegáns piruettel elhagyta a
helyiséget.
Óriás hajzuhataga valósággal remegett, miközben eltűnt az ajtóban.
Bowen doktor megvárta, míg sorra becsapódnak az ajtók, majd újra a
gyerekekhez fordult.
– Tehát azt mondjátok, Nestor beteg?
– Pontosan: folyton köhög, tüsszög és fényes a szeme.
– Eljöhetne megvizsgálni.
– Megvizsgálni? Sikerült ez már valakinek? Szerintem egész életemben nem
vett tőlem senki a Villa Argóból még egy aszpirint sem. Illetve, dehogynem… –
helyesbített a doktor. – Egyszer a kertész vett tőlem egy leégés elleni krémet, azt
mondta, az asszonynak lesz.
Megint hatalmasat nevetett.
– Emlékszem, a legerősebb krémet kérte, olyat, amit a sivatagban használnak.
Elég érzékeny bőre lehetett Moore-nénak, hogy így le tudott égni Kilmore Cove-
ban.
– Hát, igen… – mosolygott sokatmondóan Jason és Rick.
– Ja, egyszer meg viperamarás elleni szert vitt. De azonkívül soha semmit.
Ezért nem nagyon hiszem, hogy tudnék neki olyan szert adni, amit be is venne.
Amúgy hogy van az öreg? Már akkor is nehezen lehetett kezelni, amikor a
háziak még ott laktak… képzelem, most milyen lehet.
– Ha úgy áll hozzá az ember, nincs vele semmi baj – mentegette Julia.
– Az öreg Nestor régi vágású figura – folytatta a doktor. – Nem bízik az
orvosokban meg az orvosságokban. Szerintem a lába miatt haragszik rájuk.
Láttátok ti is, hogy biceg, ugye? Klasszikusan az a fajta sántítás, amikor
valakinél abszolút félrekezeltek egy törést. Ez persze abban nem akadályozta
sohasem, hogy gondozza a kertet meg hogy lekerekezzen a faluba bevásárolni és
hírt hozni Moore-ékról, ha már hozzájuk senki se járt.
– Ön sem volt fönn sosem?
 – De, persze néhányszor jártam ott, de be a házba sohasem jutottam. Amióta
Edna rákapott a túrázásra… tudjátok, az ugyanaz, mint a kirándulás, csak spéci
cipőt kell hozzá vásárolni… gyakran sétáltunk végig a szirten, s olyankor néha
nyitva találtuk a Villa Argo kapuját, s váltottunk pár szót Nestorral az
időjárásról, vagy hogy mikor kell az ibolyát elültetni. Olykor távolról a Moore
házaspárnak is köszöntem, ha éppen a privát strandjukra mentek.
– Milyen emberek voltak? – érdeklődött Rick.
– Rettentő zárkózottak, és nagyon szorosan kötődtek egymáshoz. Ha Nestor
nem járt volna bevásárolni rájuk is, olyan lett volna, mintha sohasem éltek volna
Kilmore Cove-ban.
Jasonnek hirtelen kiszáradt a torka, ahogyan ez a mondat megütötte a fülét.
Kényelmetlenül feszengett a fürdőköpenyben, s papucsos lábával idegesen
mocorgott a parkettán.
Miközben a doktor tovább mesélt a Moore család különös zárkózottságáról,
fürkészve nézett körül a házban, s próbált valami olyan nyomot találni, ami
összekötné ezt a derűs, tiroli fotelban üldögélő emberkét azzal, aki azt a rejtélyes
térképet alkotta, amit Puntföldön találtak. Ám bármerre nézett, a falakon csak
bekeretezett, hímzett képeket látott.
– Igazándiból van még egy dolog, ami miatt jöttünk – vallotta be némi
forgolódás után.
– Halljuk.
– Mond önnek valamit Thos Bowen neve?
– Thos Bowen? – A doktor gondolkozott egy percet, majd válaszolt: – Hát, az
egyik ősömet így hívták. – A gyerekek sokatmondóan összenéztek. – Különös
figura volt, térképész.
– Ő az! – kiáltott fel Jason, aki képtelen volt visszafogni magát.
Bowen doktor őszintén elképedve nézett rá.
– Megkérdezhetem, honnan ismeritek a felmenőmet? Egyébként ez az ő
háza…
– Fantasztikus! – kiáltott fel Rick is.
– Elnézést, és véletlenül nincs meg önnek egy-két régi munkája, mondjuk
valami térkép? – kockáztatta meg Jason.
– Ó, dehogy, az ki van zárva – válaszolt azonnal a doktor. – Ugyanis amikor
ideköltöztünk, Edna hallani sem akart arról, hogy egy régi, poros, meg ki tudja
miféle bogarakkal és állatokkal teli házban lakjunk.
– De hát azt mondta, hogy ez Thos Bowen háza…
– Persze, de az nagyon sok éve volt, hogy ő itt lakott. Srácok, ez a ház
körülbelül Napóleon korában épült. Nem viccelek, ti történelemórán tanultatok
róla. Mielőtt beköltöztünk Ednával, teljesen lebontottuk a régi viskót, és
felhúztuk ezt az új, összkomfortos, modern villát. Illetve csak majdnem
összkomfortos, mert Kilmore Cove-ban még senkinél sem működik a
parabolaantenna…
Jason valósággal összecsuklott a díványon, alig látszott ki a fürdőköpenyből.
– Azt tetszik mondani, hogy semmi nem maradt Thos Bowen után?
– Hála istennek! Több tonna poros papírszemetet, ládákat, öreg ruhákat meg
ilyeneket dobtunk ki. Edna még kesztyűvel sem volt hajlandó hozzányúlni.
– Ó, jaj! – nyöszörögte Jason a párnák közül. – Nem hiszem el! Rosszul
vagyok!
Az orvos gyakorlott szemmel úgy ítélte meg, hogy Jason ájulása csupán
melodrámai elem.
– Megmondanátok, mi van a barátotokkal?
– Hát, egy kicsit bonyolult elmagyarázni… – kezdte Julia. – Az az igazság,
hogy azt reméltük, itt találunk egy régi térképet, amelyet az ön őse rajzolt.
– Egy Kilmore Cove-térképet – tette hozzá Rick.
– Csak nem a konyhai térképre gondoltok?! – kiáltott a doktor.
Jason szeme egyből felpattant.
– Konyhai?
Az orvos nagy nehezen feltápászkodott a tiroli karosszékből, és a konyhába
vezette őket, amely annyira ragyogóan steril volt, mintha most húzták volna elő
egy bútoráruház katalógusából. Egy tárgy lógott ki csupán e környezetből, egy
akvarell, amely a Kilmore Cove-i öblöt ábrázolta. A kép elegáns aranykeretben
függött a reggelizőasztal fölött.
– Na, annak a képnek a helyén volt… – magyarázta Bowen doktor. – Jól
emlékszem rá, felülről lehetett látni Kilmore Cove összes házát, meg a partot.
„És erre ön” – gondolta Jason összeszoruló torokkal.
– És most mi van vele?
– Ó, ez egy nagyon régi történet. Nem is emlékszem pontosan…
– Nagyon szépen kérem, ez nekünk rettentő fontos lehet!
Ebben a szent percben Edna Bowen libegett be a konyhába.
– Előszedtem a biciklit… ott van kint – mondta savanyúan. Majd nekiállt
kezet mosni, vadul sikálta a kezét a szappannal.
– Edna, épp jókor jössz! Nem emlékszel véletlenül, mi lett avval a térképpel,
ami a konyhában lógott?
– Azzal a régi, ákombákom rajzzal? Dehogynem. Odaajándékoztuk a
világítótorony őrének. Vagy nem is, megvan! Penelope Moore-nak!
– Hát persze, az a cápaharapásos eset! De hülye vagyok! Ezt elfelejteni…
A gyerekek oldalát majd kifúrta a kíváncsiság.
– Na szóval, hogy is volt… Ismeritek ugye, srácok, a világítótorony őrét?
 – Ők még nem – válaszolt Rick. – Nemrég érkeztek Kilmore Cove-ba. Én
viszont ismerem, Minaxo úr.
– Akkor ezért nem voltatok ismerősek! – morogta Edna, majd hirtelen mintha
eszébe jutott volna valami. – Csak nem ti vagytok a londoni ikrek?
– De igen – válaszolt Julia.
– Hallod, Roger? Ők annak a párnak a gyerekei, akik megvették a Villa Argót.
Gwendaline mesélt róluk, miközben a frizurámat csinálta…
– Ha bármit meg akartok tudni ebben a faluban, csak forduljatok a
fodrásznőhöz! – ékelődött Bowen, majd gratulált az ikreknek az új otthonukhoz.
A gyerekek udvariasan vigyorogtak egy sort, majd megpróbáltak
visszakanyarodni a történethez, ami lényegesen jobban izgatta őket.
– Tehát mi is történt a világítótorony őrével?
Edna megtörölte a kezét, és mesélt tovább.
– Csúnya seb volt a karján, cápa harapta meg.
– Pontosabban a szemén volt a sérülés – helyesbített az orvos.
– Ráadásul vasárnap volt, de a férjem azért persze szépen ellátta.
– Majdnem elvesztette az egyik szemét! Csupa vér volt… és személyesen
Moore-né hozta be hozzám. Oldalkocsis motorral jöttek fel a parttól. Azt
mesélték… tényleg, mit is mondtak? Ja, hogy a partnál akadtak rá. Komplikált
operáció volt, de megmentettem a szeme világát. S ahogy tudtam, az arcát is
összevarrtam. Nem volt valami szép látvány, de legalább túlélte.
– És Roger még azt sem hagyta, hogy fizessenek. Ő már csak ilyen jószívű.
Akkor is, amikor nem kéne – jegyezte meg Edna Bowen, és szúrós pillantást
vetett a bicajra, amelyet pont Morgó szobrának támasztott le a kertben.
– A Moore-házaspár viszont rettentő rendes volt. A következő héten megint
eljöttek az oldalkocsis motorjukkal. Ulysses végig kint maradt, fehér sál volt az
arcán, s egy fura bukósisak. Mintha a második világháborúból lépett volna ki.
Penelope viszont bejött, és ő hozta ezt a képet, amit a falon láttok. Igazán bajban
voltunk Ednával, hogy hova is akasszuk.
Edna megmagyarázta:
– Ha egy kép ronda, akkor csak porfogónak jó, ha viszont szép, akkor meg
betörnek, és mindent összepiszkítanak, amikor ellopják, ahogyan anyámmal
történt, még Clonakiltyben. – Nagyot sóhajtott: – Ezt viszont muszáj volt
kitenni, mert maga Penelope Moore festette.
Julia felemelkedett, hogy jobban szemügyre vegye az akvarellt az öböllel.
– Azt tetszik mondani, hogy ezt ő festette személyesen?
– Bizony! Nem rossz, ugye? – A doktor kicsit szomorkásan nézte a képet. –
Milyen értékes ember volt… annyira szerette mindenki! Milyen szerencsétlen
történet az övék.
 – És a térkép? – kérdezte megint Jason.
– Ja persze, a térkép! Azt meg odaajándékoztuk Penelope-nak. Cserébe a
képért – mondta Edna. – Így legalább az egyiktől megszabadultunk!
A gyerekek tátott szájjal hallgatták a történetet.
– Persze az sem volt véletlen, hogy odaadtuk nekik. Az asszony már akkor
nézegette, amíg a férjem a toronyőrt operálta. Egy csomó kérdést tett fel a
térképről… Így amikor megajándékozott minket a képpel… önként adódott az
ötlet.
– Egy családi emlékért egy másik családi emléket adtunk cserébe – tette hozzá
az orvos.
Jason a fejét csóválta. Sehogy sem értette. Nem ment a fejébe, mi lehet a
kapcsolat a térkép, Penelope Moore és… és hát Oblivia Newton között.
– Vajon miért érdekel ilyen nagyon mindenkit egy sima Kilmore Cove-térkép?
– dünnyögte elgondolkodva.
– Én is ezt kérdezem mindig magamtól – mondta Bowen doktor. – Akkor is
ezen gondolkodtunk, amikor múltkor az a nő jött, hogy is hívták, drágám?
– Gwendaline csak Miss Precíznek hívta! Egy milliomos – lendült bele Edna.
– Nem mintha bármi rossz is lenne abban, csak hát…
– Oblivia Newton?
– Ismeritek?
– Oblivia Newton itt járt? Mégis mikor?
– Mikor is lehetett, Edna?
A felesége megnézte a hűtőre akasztott naptárban.
– Azt hiszem, a múlt hónapban.
– Lefogadom, hogy őt is a térkép érdekelte.
– Pontosan.
Edna megjegyezte:
– Ha tudtuk volna, hogy ilyen fontos, megtartottuk volna. Az is lehet, hogy
nagyon sokat ér.
– Newton kisasszony az mondta, hogy egyedi darab – tréfálkozott Bowen
doktor –, és hogy egész Angliában nem talált más térképet Kilmore Cove-ról.
Sehol, még Londonban sem, még egymillió fontért sem! De persze csak viccelt –
tette hozzá.
– Vagy mégsem… – dünnyögte az orra alatt elgondolkodva Jason.
Tűnődve zsebre vágta egyik kezét, s máris hozzájutott egy értékes
hajcsavaróhoz a fürdőköpenyből.
– Nem tetszik tudni, hol lakik Newton kisasszony? – kérdezte Rick, aki az
egész beszélgetés alatt csöndben volt.
– Mármint hogy én? – kérdezett vissza Bowenné. – Nem, sajnos nem tudom.
De kérdezzétek csak meg Gwendaline-tól lenn a faluban. Ő jár hozzá
rendszeresen hajat vágni.
– Oblivia tehát Kilmore Cove-ban lakik?
– Nem egészen, de biztos, hogy valahol a közelben van a háza, ugye Roger?
– Asszem – mosolygott nyájasan az orvos, és látszott rajta, hogy lassan
visszamerülne a rejtvényújságjába. – Különben is, mi az, hogy valaki Kilmore
Cove-ban lakik? Láttatok valahol olyan táblát, hogy Kilmore Cove vége?
– Nem – válaszolt zavartan Rick –, tényleg.
– Hát nem is, mert nincs sehol tábla. De felesleges ezen morfondírozni, már az
is nagy dolog, hogy egyáltalán van egy út a faluba.
– És Gwendaline-t merre találjuk meg? – kérdezte Jason.
– Én tudom – válaszolt Rick.
– A faluban van az üzlete, úgy hívják, Elegáns és divatos frizurák – tette
hozzá a biztonság kedvéért az asszony, és büszkén megigazította hajkölteményét.
– Vasárnap is nyitva.

– Megnézhetném kicsit közelebbről a képet? – kérdezte Julia, amikor úgy tűnt,

hogy lassan véget ér a beszélgetés.
– Persze.
Míg a fiúk szóval tartották Bowenéket, Julia közelebb ment Penelope
képéhez. A régi tulajdonos felesége finom ecsetvonásokkal festette meg a
Kilmore Cove-i öblöt, a színek tökéletes harmóniában mosódtak egymásba: a
mélykék tenger szinte vibrált, az égbolt horizontja a semmibe veszett, a
sirályokat fehér vonások ábrázolták, s a házak olyanok voltak, mint megannyi
kék, rózsaszín és sárga virág.
Julia úgy érezte, mintha a kép különleges illatot árasztana, egészen közel
hajolt hát, arca szinte a vászonhoz ért.
Csodálatos volt.
Sokáig nézte még, s a szeme megakadt a festő dőlt betűs monogramján: P. S.
– P. S.? – kérdezte hangosan.
– Penelope Sauri – válaszolta nyomban a doktorné. – Így hívták, mielőtt
hozzáment volna Ulysses Moore-hoz. Olasz volt.
Julia bólintott, és nem bírt szabadulni a kép hatásától.
– Szabad? – kérdezte kicsivel később, mivel hirtelen intuíciója támadt.
Lassan, óvatosan leemelte a keretet a falról.
A torkában dobogott a szíve, amikor felfedezte, hogy a vászon hátuljára
valamit odaragasztottak: egy apró tárgyat ragasztószalaggal. Nagyon óvatosan
leszedte a ragasztót.
 A többiek is odajöttek.
– Mit találtál?
A lány az ujjai közt forgatta azt a valamit, ami leginkább fogaskeréknek, vagy
csavarnak, vagy ki tudja, minek látszott…
– Mi az? – jött oda Edna asszony is, majd kivett a mosogatóból egy
törlőrongyot, és aggodalmas arccal elkezdte letisztítani a kép hátulját. Az apró
valaminek zöld bársony talpazata is volt, s a tetején valami koronafélét is
felfedeztek.
– Szerintem ez egy bábu – mondta Rick, miután alaposan szemügyre vette.
– Vagy esetleg egy bábu, amit egy autóalkatrészből csináltak.

– Vagy nem inkább királynő? Mármint a sakkból.

Jason tűnődve vakargatta az orrát.
– Tehát adva van egy sakkbábu, egy királynő, amit egy olyan kép hátulján
rejtettek el, amit Penelope Moore ajándékozott hálából azért, mert megoperálták
a világítótorony őrét. Hm.
– Na és, hova jutunk mindezzel? – kérdezte Rick.
– Egyértelmű: le a faluba!
Kölcsönkérték a bábut Bowenéktől, és kiléptek a kertbe.
J
ulia ráordított a testvérére:
– Mozogj már, úgysem néz téged a kutya se!
Jason horkantott, majd beletaposott a pedálba, amitől az új biciklije csilingelni
kezdett.
A kerékpár is tökéletesen beleillett a Bowen család stílusába: csinos élénk
rózsaszín váz, pillangó alakú kormány, s ami feltette az i-re a pontot, apró, ám
igen hangos csengettyűk a pedálon.
Amint elérték Kilmore Cove első házait, Jason így morgott lehorgasztott
fejjel.
– Itt is vagyunk – mondta. – Én innen gyalog megyek tovább.
Amikor Julia látta, hogy mennyire ki van akadva, nevetni kezdett.
– Ez egyáltalán nem vicces! – vágott vissza a fivére. – Nem mutatkozhatom
evvel a bicajjal, nem vagy képes megérteni?! EZ NŐI!
– Ki vágta haza a biciklijét? Te! Akkor kinek jár Bowenék járgánya? Neked!
Igazam van, Rick?
A vörös hajú fiú felnevetett, és jóváhagyta Julia okoskodását, s evvel rögvest
egy életre be is írta magát abba a fekete könyvbe, amelybe azon barátok nevét
vésték, akik elárulták Jason Covenant-t.
Elhaladtak néhány nyugágyon pihenő horgász mellett, akik épp az élet nagy
dolgait vitatták meg. Jason megpróbált némi méltósággal elmenni mellettük, s
közönyös arccal tolta a kislánybicajt, mintha semmi köze nem volna hozzá. Ám
így is előre elképzelte a neki címzett gúnyos megjegyzéseket.
A három gyerek Rick vezetésével maga mögött hagyta tengert, s befordultak
az egyik kis utcába, amely a falu központja felé kanyargott.
A kikövezett utcát fehérre meszelt házak szegélyezték, melyek világoskék és
sárga ablakkeretei harmonikusan illeszkedtek az apró teraszokon nyíló illatozó
virágokhoz.
Egy cukrászda mellett is elhaladtak, ahonnan olyan átható illatok áradtak,
hogy alig bírtak ellenállni a kísértésnek. Majd egy zöldségárust pillantottak meg,
aki a boltja előtt üldögélve napozott. A zöldséges néni kedvesen üdvözölte
Ricket, a vele lévő lányt s a harmadik fiút is, azzal a nevetséges rózsaszín
biciklivel…
Az utca kétfelé ágazott, pont ott, ahol egy impozáns és méltóságteljes bronz
lovas szobor állt, mely V. Vilmost ábrázolta, amint éppen a tenger felé léptet
lován. Jason és Julia most látták először a szobrot, mely lenyűgözte őket, ám
ugyanakkor valahogy furcsán ismerősnek is tűnt.
Rick továbbment, majd miután egy pillanatra megállt körbenézni egy kis
téren, melyet egy apró fogadó kinti asztalai foglaltak el, úgy tűnt, megtalálta az
utat.
– Itt is vagyunk. Ha minden igaz, itt találjuk Gwendaline Mainoffot – mondta,
mikor egy üzlethez értek, mely fölött két felirat is lógott.
Az egyiken ez állt: Elegáns és divatos frizurák, míg a másik táblán: Szakáll-
és hajvágás csak férfiaknak.
– Na, melyiken menjünk be? – tanakodott Rick.
– Én megpróbálom az Elegáns és divatos frizurákat – szólt Julia, s
letámasztotta bicaját, majd félrehajtotta a műanyag gyöngyökből fűzött
függönyt.
– Akkor én meg a Szakáll- és hajvágás csak férfiaknakon megyek be –
döntötte el Rick.
Jason pedig sötét arccal kint maradt, s vigyázott a kerékpárokra.

– Jó napot, hölgyem! – pattant fel tüstént Gwendaline, amint Julia belépett a

boltba. – Illetve… szervusz.
Csinos, mosolygós, napsütötte arcú, kerek szemű lány volt. Hatalmas fekete
hajzuhataga tökéletesen keretezte harmonikus arcát.
– Szia! – köszönt Julia is.
– Ülj csak le – mutatott a tükör előtti karosszékre a fodrászlány. – Ne
haragudj, egy perc…
Kiment a hátsó ajtón, s máris a szomszédos helyiségben bukkant fel, ahol
Rick várakozott.
– Üdv! – köszönt a fiúnak, majd amikor egy kicsit jobban megnézte,
hozzátette: – Te nem Bannerné fia vagy?
– De, tulajdonképpen…
– Aha, anyád mindig áradozik rólad, hogy milyen édes vagy, meg hogy
milyen jól megy neked a suli. Leülnél egy percre? Bocs, de van egy kuncsaft a
másik részben.
Rick gyorsan megpróbálta megvilágítani, hogy ő és Julia tulajdonképpen
együtt vannak, amit a friss pletykákra kihegyezett fülű Gwendaline persze
egyből úgy értett, hogy együtt járnak.
– Értem, persze, akkor menjünk talán át! – mondta, és átkísérte az Elegáns és
divatos frizurák részlegébe.
Mikor átértek, Rick megkérdezte:
– Hogy is van ezzel a két üzlettel?
 Gwendaline felnevetett:
– Egyszerű, a hölgyek nem szívesen veszik, ha a férfiak meglátják őket
hajcsavarókkal a fejükön, míg a férfiak sohasem hagynák, hogy egy női fodrász
borotválja őket.
– Tökre igaz! – vágta rá Julia, aki egyből szimpatikusnak találta a lányt.
– Akkor melyikőtökkel kezdjem? – kérdezte Gwendaline, s ollót ragadott.
– Az az igazság…
A fodrászlány toppantott a lábával, majd jobban megnézte fiatal kuncsaftját:
– Bocs, egy pillanat, te… csak nem a londoni lány vagy?
– Julia Covenant, örvendek.
Miközben kezet fogtak, Gwendaline sokatmondó, cinkos pillantást küldött
Ricknek, mintegy gratulálva a lányhoz.
– Hát a testvéred?
– Kint vár.
Gwendaline félrehajtotta a függönyt, és beinvitálta. Jason, aki mindeddig
büszkén hirdette, hogy még csak a közelébe sem megy semmiféle fodrászatnak,
amint meglátta, milyen csinos a lány, egyből felpattant.
– Hogy milyen hangulatos itt benn minden… – súgta oda Ricknek, mikor már
bent volt.
A következő percben pedig már egy fehér lepellel a nyakán egy karosszékben
ült, s Gwendaline Mainoff ollója a hajában csattogott.

– Oblivia Newton? – kérdezte a fodrászlány jó negyedórával később, miután

bezsebelte Juliától a hajvágás árát. – Persze hogy ismerem. Állandó kuncsaft.
– Váó! – jegyezte meg közben vagy ötödször is Jason, miközben a tükörben
bámulta magát. A fején immár egy elképesztő, zseléből és hajból komponált
szobrot viselt.
– Azt is meg tudnád mondani, hol lakik?
– Persze – válaszolt Gwendaline, és kilépett a bolt elé. – Gyalog vagytok?
– Nem, bicajjal.
– Az jó, mert elég messze van. Először is, vissza kell mennetek a parti útra a
kikötő után. Vagy felmentek itt, s befordultok Calypso könyvesboltja előtt…
– Jaj, azt ne! Inkább kihagynánk Calypsót… – vágta rá Rick, mert eszébe
jutott, amit előző nap ígértek a könyvtáros néninek, csak hogy kinyittassák a
postahivatalt.
– Mi bajotok van egy olyan nyugodt, kedves hölggyel, mint Calypso? –
kíváncsiskodott a fodrászlány.
– Csak hogy megígértük neki, hogy elolvasunk három könyvet egy hét alatt,
és még hozzá se kezdtünk.
– Ja, ha így áll a helyzet… – mosolygott Gwendaline – akkor menjetek vissza
addig a térig, ahol a szobor van, s onnan egyenesen a parti útra. Az úton
menjetek végig jobbra. Egyszerű, magyarán mindig balkézről legyen a tenger.
Kiértek a faluból, mentek még pár kilométert, elmentek az Owl Clock-i földút
mellett, és tekertek még négy-öt kilométert. Megláttok majd egy kiserdőt, ami
nagyon különös fákból áll. Nem emlékszem pontosan, milyen fák, de Oblivia
magyarázta, hogy valami messzi, egzotikus helyről hozatta őket… A ház
gyönyörű és rettentő modern, úgy néz ki, mint egy fejjel lefelé fordított, tiszta
lila torta. Nem fogjátok eltéveszteni.
A három gyerek köszönte szépen az útbaigazítást, és nyeregbe pattant. Jason,
aki annyira feldobódott az új frizkójától, hogy teljesen elfeledkezett arról,
mennyit problémázott az imént még Bowenék biciklije miatt, egy versenyautó
sebességével vágott neki a távnak, és vadult csilingelt minden huppanónál.
Gwendaline Mainoff egy darabig még nézett utánuk, majd amikor eltűntek a
házak között, visszament a boltba, s újra nekifogott, hogy átfussa a
Buddenbrock-ház mintegy ezer oldalát.

Rick, Jason és Julia elhúztak a király lovas szobra mellett, majd nekivágtak a
jobb oldali sikátornak, mely annyira szűk volt, hogy a háztetők szinte összeértek.
Mikor egy régi kőházakkal övezett térhez értek, hirtelen egy otthonkába öltözött
asszonyság bukkant fel előttük az út kellős közepén, és integetett, hogy álljanak
meg.
– Lassítsatok! – kiáltotta feléjük –, még elütitek Marcus Aureliust!
– Miss Biggles! – ismerte fel Rick röptében, s azonnal lepattant a kerékpárról.
– De hát mi történt?
Az asszony kócosan kóválygott, hálóinget és papucsot viselt, s feldúltan
kutatta az utcákat.
Rick odament hozzá, hogy az asszony felismerje, ám ő csak tovább hajtogatta:
– Marcus Aurelius kiszökött! – nyöszörögte, s a kezébe temette az arcát.
– Ez meg honnét bújt elő? – kérdezte Jason Juliától.
– Psszt!
Hosszú ideig reménytelennek tűnt, hogy megértsék egymást, mígnem az
asszony föl nem mutatott egy kovácsoltvas lámpaoszlopra az út túloldalán,
amelyen egy macska körvonalait pillantották meg.
– Teljesen pánikban van! Sehogyan sem tudom lecsalogatni onnan!
– Ne tessék aggódni, secperc alatt lehozzuk – ajánlkozott udvariasan Rick.
Erre azonban már Jason is kifakadt:
 – Tulajdonképpen Oblivia Newtonhoz kéne mennünk.
Amint ezt a nevet kiejtette, Miss Biggles hirtelen megpördült, s még
feldúltabb arccal meredt rájuk.
– Newton kisasszonyhoz?! Akkor csak menjetek, de gyorsan!
– Tetszik ismerni Oblivia Newtont? – kérdezte kíváncsian Julia.
– Még hogy ismerem-e? Én ne ismerném? Még szép, hogy ismerem… –
nyöszörögte Cleopatra Biggles. – Fülére tapasztott kézzel hagyta ott őket, s
sebesen hazaindult.
Amikor elérte az öreg kőház kapuját, még egyszer visszanézett a gyerekekre,
és így rikoltott:
– Tőle rémült meg ennyire Marcus Aurelius és a többi drágaságom, tőle meg
attól a koromfekete embertől! – mondta, és kitárta az ajtót, ahonnan nyomban
egy tucatnyi miákoló macska özönlött ki, akik a lábához dörgölőztek, s körmüket
kezdték élesíteni a pongyoláján.
– Jól van, jól! – simogatta meg őket egyenként. – Meglátjátok, Marcus
Aurelius hamarosan visszatér!
– Egy pillanat csupán… – nyögte Rick a lámpaoszlop alól. A cica éppen az
oszlop tetején púpozta a hátát, s megvető közönnyel nézte a fiút.
A macskáról vízként peregtek le a hízelgő szavak éppúgy, mint a határozott
parancskiáltások, és az sem hozta ki a sodrából, amikor Rick testi épségét sem
kímélve megpróbált felkapaszkodni hozzá az oszlopra.
Végül persze Jason volt az, aki elvesztette a türelmét, s miközben Cleopatra
Biggles azzal volt elfoglalva, hogy Cézárt és Antoniust kényeztesse, Rick és
Julia pedig továbbra is Marcus Aurelius lelkére próbált beszélni, hirtelen nagyot
rúgott az oszlopba. A cica megrémült a váratlan hangtól, elvesztette az
egyensúlyát, s a földre pottyant, majd fenyegetően fújt egy nagyot, a ház felé
szaladt, Miss Biggles lábához dörgölőzött, s eltűnt a házban.
– Ó, Marcus Aurelius, hát visszatértél! – rebegte a hölgy.
– Épp jókor… – vonta le a tanulságot Jason.

Sajnos Miss Biggles ragaszkodott hozzá, hogy némi süteménnyel hálálja meg a
gyerekek segítségét. Hiába is tiltakoztak, hajthatatlan volt:
– Gyertek csak egy pillanatra a konyhába! Fantasztikusan finom süteményem
van itthon… – tuszkolta őket befelé.
Először Julia engedett az erőszaknak, mert kíváncsi volt, mivel ijesztette meg
Oblivia Newton a cicát. Rick is nyomban követte, mivel sohasem volt képes
ellenállni a szelíd erőszaknak. Utolsóként Jason is belépett, ám jól hallhatóan
morgott.
 Bár ahogy jobban meggondolta, tulajdonképpen ebédidő volt, s az eredeti
programban egy hosszabb vidéki biciklitúra szerepelt, ezért talán nem is akkora
ostobaság harapni valamit előtte.
Beléptek az előtérbe, majd átmentek egy folyosón, amely a konyhához
vezetett.
A folyosón Jason egyszerre arra lett figyelmes, hogy homok csikorog a lábuk
alatt.
Először rá se hederített, utána azonban észrevétlenül körülnézett, honnan is
származik a zaj.
Cleopatra Biggles közben a konyhába ért, és elővett egy virágmintás
bádogdobozt.
– Na, itt is vagyunk, tessék egy kis vajas piskóta!
„Ejha!” gondolta Jason, s zselével borított hajába túrt.
Lemaradt a többiektől, és lehajolt, hogy megérintse azt a vékony
homokréteget, ami a padlót borította. Egészen apró kristályszemek peregtek az
ujjai között, pontosan ugyanolyanok, mint amilyet a Villa Argo kőfalú
szobájában talált.
Ugyanazok a finom, szinte kitapinthatatlan homokszemek.
Sivatagi homok. És egy öreg ajtó alól szivárgott ki.
„Ejha!” gondolta megint Jason, s újra megérintette a frizuráját, „ez olyan, mint
az Időkapu a Villa Argóban!” Majd felugrott, és elkiáltotta magát:
– RIIIIIIICK! JUUUUUULIA!

A Cleopatra Biggles folyosójáról nyíló ajtó igen öreg volt és elhasználódott, ám

vaskos fából készült. Be volt zárva, és Miss Biggles nem emlékezett rá, hogy
valaha is kinyitotta volna, vagy akár csak hogy kulcsa lett volna hozzá. Úgy
rémlett neki, hogy a pincébe vezet, de azt is megjegyezte, hogy elég furcsa pince
lehet, mert időről időre az ajtó résein homok vagy meleg levegő áramlik a házba.
Igazán sohasem jutott eszébe, hogy használja a pincét, sőt egy idő óta el is
torlaszolta a csukott ajtót egy nagy szekrénnyel, hogy ne látszódjék. A cicák
azonban addig élesítették rajta a körmüket, míg néhány napja el kellett vitetnie,
hogy rendbe hozzák.
Az ajtó egészen megdöbbentően hasonlított a Villa Argóban lévőre: különösen
a régi szögek baloldalt, meg a masszív zár egészen olyanok voltak, mint ami a
négy kulcslyukat tartotta az Időkapun.
Ricknek és Juliának elakadt a lélegzete, amikor megpillantotta.
– Miss Biggles… Lehet, hogy az volna a legokosabb, ha el tetszene mondani
szépen sorjában, mi is történt itt tegnap – vetette fel udvariasan Rick.
 A háziasszony, elég összefüggéstelenül ugyan, de előadta, hogy az éjszaka
közepén meglátogatta őt Oblivia Newton és az a fekete ember.
– Manfred – jegyezte meg Julia.
Úgy tűnt, hogy Oblivia különösebb teketóriázás nélkül egyenesen a régi
ajtóhoz tartott. Mondott ugyan valami magyarázatfélét, ám Miss Biggles
túlságosan meg volt rémülve ahhoz, hogy felfogja, mit beszélnek. Rettentő vihar
tombolt, a macskák pedig igencsak izgatottak voltak. Arra, hogy ezután mi is
történt, egyáltalán nem emlékezett. Mikor felébredt, fényes nappal volt, a
macskák megzavarodtak, Marcus Aurelius pedig a lámpaoszlopon töltötte az
egész napot, és úgy látszott, hallani sem akar arról, hogy valaha visszatérjen a
házba.
– Ráadásul a szalonban lévő vitrint is kinyitották! – panaszkodott a nő – hál’
istennek semmit nem loptak el…
– De Miss Biggles, hogy engedhette be őket az éjszaka közepén? – kérdezte
Julia.
– Hát, Newton kisasszony mindig is ilyen volt, kiszámíthatatlan.
– Tehát tetszett korábbról is ismerni?
– Ó, igen, de olyan nagyon sohasem tetszett. Legalábbis nekem.
– Miért, valakinek tetszett?
– A nővéremnek. Az egyik legkedvesebb tanítványa volt – vallotta be Miss
Biggles.
– Tanítványa? Tulajdonképpen miről tetszik beszélni?
– A cheddari általános iskoláról, tudjátok, a híres sajtváros – Miss Biggles
bement a szalonba, és kihozott egy régi, bekeretezett fényképet, amelyen két
lány látszott egymás mellett ülve. – Ez a sokkal fiatalabb vagyok én. Ez pedig,
látjátok, a nővérem, Clio. Pontosabban, Clitennestra Biggles. Mindig ő volt az
okosabb közülünk, noha a szüleink azt szerették volna, ha mindketten karriert
csinálunk. Clio imádott olvasni, az összes könyv, amit a polcomon láttok, tőle
van. Meg aztán világot is akart látni, s így elhagyta Kilmore Cove-ot, és elment
Cheddarba tanítani. Ott ismerte meg.
– És azután?
– Sok-sok év elteltével a nővéremnek egyszer csak honvágya támadt Kilmore
Cove iránt, s végül visszatért. Aztán néhány éve meglátta az újságban, hogy az
egyik kislány, akit még Cheddarból ismert, közben nagy karriert csinált, és
sikeres nő lett. Clio nagyon örült neki. Tudjátok, a mi családunkban mindenki
olyan szentimentális… Talán úgy érezte, kicsit az ő érdeme is – hiszen a
kedvenc tanítónője volt –, hogy az egyik kedvelt tanítványa ilyen sokra vitte…
Így hát, egyszer küldött neki egy apró ajándékot. Oblivia eljött meglátogatni,
hogy megköszönje, anélkül hogy előre értesített volna minket erről. S attól
kezdve ez szokásává vált, még azután is, hogy szegény nővérem meghalt.

Jason egész idő alatt, amíg Miss Biggles Oblivia iskolai pályafutásáról mesélt
Ricknek és Juliának, egyre csak a folyosó közepén lévő ajtót bámulta
mozdulatlanul, mint akit hipnotizáltak.
– Egy másik Időkapu… – suttogta, és végigsimította a durva fafelületet.
Érezte, hogy a szíve vadul dobog. Különös érzések kavarogtak benne:
egyrészt a felfedezés örömétől feldobódott volt, másrészt azonban egy kicsit
csalódott is, hogy létezik még egy ugyanolyan kapu, mint amit az ő házuk rejt.
Amikor a többiek visszajöttek hozzá, és beszámoltak mindarról, amit
Obliviáról megtudtak, szinte nem is figyelt rájuk. Egyre csak a kapun járt az
esze, és azon tűnődött, hogyan is lehetne kinyitni.
– Te azt mondod, ez is egy barlangba vezet, meg egy hajóhoz, mint a másik a
Salton Cliff-szikla alatt? – kérdezte tőle Julia.
– Azt hiszem, igen.
– Ez legalábbis megmagyarázná, hogyan juthatott Oblivia Newton az ókori
Egyiptomba… – mondta maga elé Rick.
Miss Biggles elbűvölten nézte őket, majd a fejét csóválta, és így szólt:
– Ó, ezek a mai gyerekek, mekkora fantáziájuk van! – Majd visszament a
konyhába, hogy a piskóta maradékát megmentse a macskáktól.
Alig lépett ki, Julia máris előkapta a zsebéből az Időkapu kulcsait:
– Kipróbáljuk?
Mind a négyet beillesztették a zárba, ám üresen forogtak, és a kapu meg sem
mozdult.
– Nem működik.
– Úgy tűnik, nem belevalók a kulcsok.
– Szerintem a beleillő kulcs Obliviánál van.
Lassan-lassan kezdett összeállni a kép.
– Mindenképpen meg kell keresnünk őt. Szerintem már visszaért.
– Honnan tudod – vetette közbe Julia –, még bőven ott is lehet. Nem azt
mondtátok, hogy valamit nagyon keresett?
– Igen, de az a térkép volt, és azt már megtalálta.
– Naná. És most, hogy nála van, lehet, hogy az alapján kutat valami után ott
lenn.
Rick bólintott.
– Meglehet… Miért is ne?
Jasonnek viszont kétségei voltak.
– Ne felejtsétek el, hogy az a térkép Kilmore Cove első és egyetlen térképe.
Moore-éké volt, és ők vitték Egyiptomba, hogy elrejtsék a Gyűjteményben. Ez
most már világos.
– Hát, ha te mondod… – dünnyögte a nővére.
– A térképet semmire sem lehet az ókori Egyiptomban használni. Annál
inkább itt és most – mondta, és a faajtóra mutatott. – Már kettő van, értitek? Két
régi kapu, ugyanabban a régi faluban. Szerintem ez nem lehet véletlen
egybeesés.
Majd otthagyta őket, hogy gondolkozzanak el a dolgokon.
– Magyarán, azt mondod… hogy lehet még több is?
– Miért ne?
– Akkor ez lehet a térkép értelme… – bólintott Rick.
– És pontosan emiatt olyan rettentő fontos. Nagyon régi.
– Nem is tudom…
– Emlékszel az évszámra, mikor készült?
– Ezerhétszáz valami… – válaszolt Rick.
– Régi falu, régi ajtók, régi térkép, régi tulajdonos… – mosolygott Jason, de
aztán beleborzongott abba, ami felötlött benne. – A kör bezárul.
– Kértek egy csésze teát, gyerekek? – dugta ki a fejét a konyhából Miss
Biggles –, vagy még kicsit fantáziáltok az ókori Egyiptomról?

Negyedórával később a gyerekek útra keltek. Noha Miss Biggles csak nevetett
rajtuk, mégis sikerült meggyőzniük, hogy egy kisszekrényt toljon a pinceajtó elé,
hogy így ne lehessen kinyitni.
– Csak pár napig – kérlelte Rick –, utána majd mi magunk vesszük el onnan.
– Micsoda butaság ez – nevetgélt a háziasszony, miközben Marcus Aureliust
és Cézárt simogatta, akik féltékenyen próbálták a másikat kitúrni a gazdi
kegyeiből.
– És ne tessék erről senkinek beszélni, jó? – figyelmeztette Julia.
Miss Biggles a kapuban elköszönt tőlük, majd visszament, hogy rendbe tegye
a konyhát: eltette a délután elmosott teáscsészéket, és a süteményesdobozt is
visszahelyezte az asztal közepére.
Mikor mindezt bevégezte, visszatért a folyosóra, hogy egy pillanatot tűnődjön
a kisszekrény fölött. Abszolút meg volt ugyan győződve, hogy szörnyen mutat
az ajtó előtt, mégis úgy döntött, hogy megfogadja ezeknek a helyes kölyköknek
a tanácsát.
Amíg macskahadak kíséretében felfelé mászott az emeletre, azon
gondolkozott, hogy az a kedves lány és a vörös fiú mennyire hasonlítanak
egymásra.
 – Lehet, hogy testvérek – döntötte el –, bár nem rémlik, hogy Banneréknek két
gyereke lenne…
Bement a fürdőbe, kitárta a spalettákat, felvetette Nérónak és Caracallának,
hogy akár ki is mászhatnának a kádból:
– Fiúk, tegnap pancsoltatok, nem igaz? Mik vagytok ti, macskacápák?
Mikor a tükörbe nézett, felsóhajtott. Felgyújtotta a lámpasort, amely a tükröt
szegélyezte, és szórakozottan nekilátott megfésülködni. A fésű azonban
minduntalan megakadt a hajában, s végül úgy beleragadt, mint egy tövisbokorba.
Úgy, ahogy volt, hajában a fésűvel, bement hát átöltözni.
Azon kapta magát, hogy szokatlanul jókedvű. Mintha a tegnap este minden
félelme és rossz emléke elpárolgott volna a gyerekek érkeztével. Olyan kedvesek
voltak, és olyan felnőttes komolysággal beszéltek furcsa, kalandos dolgokról,
hogy egészen felvidult tőlük.
Meg aztán ez a nagy rejtélyeskedés…
– Nagyon kérem, ne tessék erről senkinek beszélni! – ismételte Cleopatra
Biggles Julia aggodalmas hangját utánozva.
Ez a lány meg kifejezetten imádnivaló volt, arra emlékeztette, amilyen ő
lehetett ennyi idős korában.
– Megvan, mire van szükségem! – pattant fel hirtelen, és szoknyát húzott –
majd Gwendaline rendbe teszi a hajam.
Éppen kilépett volna a házból, amikor megszólalt a telefon. Olyan régóta nem
hívta senki, hogy összerezzent a telefoncsörgésre, majd pedig sehogy sem találta
meg a készüléket.
– Jövök, jövök! – kiáltotta aztán a fekete bakelittelefon felé, amely csak nem
akarta abbahagyni a csöngést. – Igen, halló? Ki beszél?
Egy hosszú pillanatra összeráncolta a homlokát, majd felderült az arca.
– Ó, Nestor! Hát persze, hogy emlékszem rád! – kiáltott. – Micsoda kellemes
meglepetés! Nem, dehogyis zavarsz.
A
nap ragyogóan tűzött, s az égbolt oly fehér volt, mint egy megírásra váró napló
üres lapjai. A levegőben tengeri só és a rétek friss, zöld illata keveredett. Dél felé
járt az idő. Jason, Julia és Rick Kilmore Cove egyetlen tengerparti útján taposták
a pedált, amely végighúzódott az egész öböl mentén, és a Salton Cliff túlsó
oldalán, egy olyan emelkedővel hagyta el a tengert, amely jóval meredekebb
volt, mint amin odafelé leszáguldottak. Egymás mellett haladtak és kényelmes
tempóban tekertek, mivel fáradtak is voltak, meg szükségét érezték annak is,
hogy megvitassák az imént szerzett új információkat. Jason ment középen,
mélyen a pillangó alakú kormányra dőlve tekert, és minden hajtásnál érezte a
zsebében lapuló fém királynőfigurát, melyet Penelope Moore festménye mögött
találtak. Julia egyfolytában kérdezgette a többieket, mivel mindenáron tisztázni
akarta Penelope, Ulysses, Bowen doktor, a világítótorony őre, no és Oblivia
Newton életének minél több részletét. A mozaikok, melyek Ulysses Moore
nyomába kellett volna, hogy vezessék őket, folyton összekeveredtek, s így
minduntalan újabb lehetőségek merültek fel.
Az ikrek úgy érezték, évek óta Kilmore Cove-ban élnek, noha valójában alig
pár napja érkeztek; meg huszonnégy óra sem telt el azóta, hogy az első titkos
üzenetet megfejtették, s elkezdték végigjárni azt az utat, melyet valaki – erről
Jason szilárdan meg volt győződve – direkt az ő számukra készített. Ezen a szép
vasárnapon azonban a játszma még inkább összekuszálódott. Nem volt előttük
világos nyom, amit követhetnének, sem egy titkos üzenet, amit megfejthetnének.
Úgy tűnt, mintha abban a szent pillanatban, hogy a térkép Oblivia Newton ölébe
hullott, egyszerre a jeladások sora is véget ért volna.
– Ha tehát létezik egy második Időkapu is… és Oblivia tud róla, hiszen azt
használta… – gondolkodott hangosan Rick –, akkor miért akart mindenáron
bejutni a Villa Argóban lévőhöz?
– Nyilvánvalóan mindegyiket ki akarta próbálni – válaszolt tudálékosan Julia.
– Tudjátok, hogy van az, amikor mi nők, a fejünkbe veszünk valamit…
Rick mosolyogva bólintott.
Utána azonban megint komolyra fordította a szót, és megpróbálta
végiggondolni a helyzetet: – Tehát… tudjuk, hol lakik. Azt is, hogy rosszban van
a régi tulajdonossal, s hogy a viszály oka most éppen mi lehetünk. Azt is tudjuk
már, hogy Miss Biggles kedvenc tanítványa volt…
– No meg, amit Nestor mondott, hogy szörnyű tévedésből került Kilmore
Cove-ba.
 – Lehet, hogy Clio Biggles tévedett volna?
Rick a fejét rázta.
– Lehet, de arról még mindig fogalmunk sincs, mit forgat a fejében. És ez a fő
probléma.
– Szerintem viszont a probléma maga Kilmore Cove – vetette közbe Jason. –
Az egész falu. Először azt hittem, csak a Villa Argo, de amióta megpillantottam
azt a kaput Miss Biggles házában, biztos vagyok benne, hogy…
– …van még több kapu is – fejezte be helyette a mondatot Julia.
– Nem, hanem arról, hogy valaki titokban akarja őket tartani. A mi Időkapunk
egy szerkény mögött bújt meg, ha véletlenül rá nem bukkanok, még évekig ott
maradhatott volna. Miss Biggles azt hiszi, hogy az ő kapuja a pincébe vezet.
– Tulajdonképpen még az is lehet, hogy igaza van – pontosított Rick. – Nem
nyitottuk ugyanis ki.
– Hát persze, ha a négy kulcs egyszer nem nyitotta – vágott közbe Julia.
– Lehet, hogy pontosan az a kulcs nyitja, amit a tengerbe hajítottál tegnap
éjjel… – morogta Jason.
– Dehogy dobtam a tengerbe! Én csak…
– Ezt nézzétek, milyen gyönyörű! – szakította őket félbe Rick. A tengerparti út
hirtelen szétágazott, az egyik fele továbbhaladt a parton, míg a másik ág egy
tengerbe nyúló fokra vezetett, melynek végén a víz közepén álló, fehér
világítótornyot pillantották meg.
Julia, miközben felfelé tekert, hosszan nézte Salton Cliff fehérlő szirtjét az
öböl túloldalán. A szikla tetején ott rejtőzött a Villa Argo, a kistorony
körvonalait ki is lehetett venni a kerti fák között. A lépcsősor, mely a sziklát
kétfelé osztva húzódott egészen a tengerpartig, olyan volt, mint egy fogsor.
– Nem gondoljátok, hogy mielőtt elhagynánk a falut, értesítenünk kéne
Nestort? Nem szeretném, hogy aggódjon miattunk.
– Mégis, hogy értesítsük? Adjunk füstjeleket? Nem láttam túl sok
telefonfülkét errefelé…
– Esetleg Jason…
– Na, ezt felejtsd el. Én tuti, hogy nem tekerek el a Villa Argóig csak azért,
hogy szóljak neki. Különben szerintem úgyis vagy a leveleket szedegeti, vagy
szunyókál. Nem az a típus, aki agyonaggódja magát értünk.
– Erről van szó – mondta Julia. – Talán nekünk kellene aggódnunk érte.
Tegnap elesett, és azért mégis csak egy öregember. Nem hallottad, hogy köhög?
– Bowen doki azt mondta, hogy nem fog rajta a golyó sem.
Julia azonban tovább erősködött:
– Akármilyen mogorva és barátságtalan is, mégiscsak ő az egyetlen, aki tud a
titkainkról. Ha egyáltalán van valaki, akit barátunknak hívhatunk Kilmore Cove-
ban, az ő.
– Tegnap mintha nem lett volna ennyire szimpi neked, nem? – jegyezte meg a
fivére.
– Az tegnap volt, de most ma van.
– Inkább húzzunk bele, Julia! Ha elég gyorsak vagyunk, Nestor meg sem
tudja, hogy kimentünk a faluból.
Julia azonban nem mozdult az út széléről.
– Mi bajod van még?
– Nem tudom – válaszolt a lány. – Nevezd, aminek akarod, női megérzés,
vagy bármi, de az az érzésem, mintha a Villa Argo… félne.
– Ha mondjuk „a nővérkém hülyeségének” hívom, az megfelel?
Julia válaszul kiöltötte rá a nyelvét.
– Olyan, mintha mindjárt történne valami. Lehet, hogy nem kellett volna
elmennünk a faluból.
– Baromság! – nevetett Jason, s felállt a pedálon, hogy még gyorsabban
haladjon. A szél belekapott a trikójába és művészi frizurájába. – Mégis, mi
történne?
Ö
t kilométerrel odébb, egy lila betonból épült villa egyik helyiségében, ahol a
kellemes hőmérsékletet egy négyszázezer fontért vásárolt légkondicionáló
biztosította, megcsörrent a telefon. Noha a dallamcsöngő egy elég lármás és
átütő erejű zenemű, a Valkűrök lovaglása volt Richard Wagnertől, mégsem
hallotta meg senki. A helyiséget teljesen betöltötte valami dübörgő diszkózene
hangja, amely frenetikus kondicionálóedzés aláfestéséül szolgált.
A szoba közepén egy szupermodern szobabicikli állt, melynek alkatrészei
maguk is edzőgépek voltak. A szögekkel kivert kormány a karokat és a vállakat
erősítette, míg a pedálokat úgy állították be, hogy automatikusan kövessék a
zene ritmusát, így a nő, aki a gépen izzadt, arra kényszerült, hogy ritmusra
mozogjon, noha ömlött róla a veríték.
Olybá tűnt azonban, őt mit sem zavarja a fáradtság. Mereven, határozott
magabiztossággal nézett maga elé. Magas volt, izmos és erős.
És úgy tűnt, esze ágába sincs felvenni a telefont.
A tizenötödik csöngetésnél a fehérre lakkozott ajtó csendben félig
becsukódott, s azon nyomban a légkondicionáló alacsonyabb fokozatra kapcsolt,
a zene elhallgatott, a szobabicikli pedig lelassult, s végül megállt.
– MAAAAANFREEEEED! – üvöltötte magából kikelve a nő. – Rárogyott a
bicepszerősítő biciklikormányra, és kifakadt. – Hányszor mondtam már, hogy
sohase zavarj edzés közben?
– Telefon – válaszolt Manfred hangja az ajtónyílásból. – Szerintem fontos
lehet. A bontócégtől telefonálnak.
– Ó! – Oblivia Newton hirtelen felemelte a fejét. Tornadresszét elegáns V
alakban átizzadta. – Kapcsold őket azonnal!
– Már kapcsoltam, de ön nem vette fel a telefont.
– Akkor kapcsold őket újra!
A fehérre lakkozott ajtó bezárult. Oblivia Newton leszállt a kerékpárról, s
felvett egy sötétlila gyapjútörülközőt, melyre óriási, cirkalmas betűkkel
hímeztette a monogramját: O. N.
– Newton – szólt hidegen a kagylóba a Valkűrök lovaglása első taktusára. Egy
tizedmásodpercig hallgatott, majd átvette a szót: – Nem érdekel, mennyibe kerül,
s kifogásokat sem akarok hallani. Még ma. Most. Az összes emberükkel. A
legjobbakkal, legerősebbekkel, legbátrabbakkal. És hozzanak buldózert is, olyan
láncon lógó fémgolyóval. Azt akarom, hogy egy fal se maradjon épen. Illetve
nem. Egy falnak meg kell maradnia…
 A vonal túlsó végén a bontócég igazgatójának sikerült közbevetnie valamit,
mielőtt Oblivia újra üvölteni kezdett volna a kagylóba.
– Már százszor elmagyaráztam, hogy lehet oda eljutni. A faluból kivezető
földúton kell menni. És hagyjanak végre békén azokkal az engedélyekkel!
Megmondtam, hogy a ház az enyém, azt csinálok vele, amit akarok! Fél óra
múlva ott találkozunk.
Dühösen lecsapta a kagylót.
Megtörölte izzadt arcát, a földre dobta a törülközőt, majd berúgta a lakkozott
ajtót, s elindult, hogy megkeresse Manfredet.
Ott találta az üvegajtó előtt, ahogy zsebre dugott kézzel kifelé bámult.
– Indulunk! – parancsolt rá. – Amint lezuhanyoztam és átöltöztem.
Manfred felé fordult. Az orra teljesen eltűnt egy hatalmas ragtapasz mögött. A
szeme karikás és véres volt, pontosan úgy nézett ki, mint aki egy rettenetes
éjszakán van túl. Ráadásul még egy régi sebhely is húzódott végig a nyakától a
mellkasáig. Mindent egybevéve meglehetősen gyanúsan nézett ki.
– Hova megyünk?
Oblivia Newton megállt egy pillanatra, mivel szemlátomást megdöbbent a
szemtelen kérdésen.
– Mióta akarod te tudni, hová megyünk éppen?
Manfred ferdén elhúzta a száját, és megpróbált olyan mosolyt produkálni,
amit Jack Nicholsontól látott nemrég egy gengszterfilmben.
– Csak amióta az életemet kockáztattam önért.
Oblivia villámgyorsan megpördült, s fenyegetően megvillantotta pengeélesre
köszörült lila körmeit.
– Pontosan tudod, mennyire haragudtam, amikor visszajöttem, és nem
találtalak itthon… csak mert éppen a Villa Argo felé támadt kedved őgyelegni…
meglátogattad a kölyköket… s közben rommá törtél egy félmillió fontos kocsit.
Manfred rendületlenül azon igyekezett, hogy megőrizze Jack Nicholson-os
mosolyát, noha közben Oblivia lila körmei végigfutottak a nyakán húzódó
sebhelyen, s a torkához közelítettek.
– De aztán, Manfred… – folytatta Oblivia, és egyszerre teljesen megváltozott
a hangneme, s hirtelen a férfi nyakát is elengedte, amitől az hátratántorodott. –
Aztán odaadtad azt a csodálatos dolgot, amit elraboltál… és elmondtad, hogy az
életedet kockáztattad érte… S így hát úgy döntöttem, megbocsátok.
Oblivia kezében két kulcs villant fel, melyeket a nyakában hordott egy láncon.
– Kicsi, bátor Manfredom… Tegnapig csupán egy cica voltál… – mosolygott
a nő, s előbb az egyik, majd a másik kulcsot is megmutatta. – És most a cicához
egy oroszlán is került… GRRR!
Manfred nagyot nyelt, s nem tudta hirtelenjében eldönteni, mikor fél jobban
Obliviától, amikor dühöng, vagy mikor boldogságban úszik.
– GRRRR… – válaszolt hát mély, ám igen kevéssé meggyőző hangon.
Majd gyorsan újra magára öltötte a szokásos másodosztályú gengszter arcát.
– Jól van, Manfred! – dicsérte meg Oblivia. – Menj, indítsd be a motort!
Mindjárt indulunk.
A férfi mozdulatlanul nézte, míg csak el nem tűnt e rideg ház számtalan
zománcozott ajtajának egyikén. Majd megfordult, és dühösen zsebre vágta a
kezét. Tele volt haraggal, de nem tudta volna megmondani, kire is mérges. Utálta
a munkáját, a Villa Argót, azt az öreg kertészt, no meg a hisztérikus kiscsajt, aki
kis híján megölte. Hirtelen azonban arra is rádöbbent, hogy kezdi gyűlölni
munkaadóját is, aki csupán bábként használja, s aki ugyanolyan lenézően kezeli
őt is, mint ahogy azokat a bontócégeseket fogja. Ám még mindig a bőrén érezte
a lila körmök karcolását…
S ráadásul meg sem tudta, hova mennek.
N
éhány kilométernyi tekerés után egy földút sarkán a három gyerek megállt, hogy
kicsit kifújja magát. A főút, amelyen haladtak, elhagyta a tengerpartot, és enyhén
a szárazföld belseje felé kanyarodott. Amióta kiértek a faluból, még csak autóval
sem találkoztak. A táj kissé ellaposodott, s inkább egy tágas mezőre
emlékeztetett, melyet alacsony, kerek bokrok, kisebb kövek, valamint az enyhe
szélben hajladozó fehér és lila kis virágok tarkítottak. Olykor egy-egy fa is a
szemükbe ötlött, melyek magasba nyúló ágai a széliránnyal ellentétes irányba, a
szárazföld felé hajlottak.
Kinyújtóztatták a lábukat kissé, és körülnéztek. Rick, aki mindig is előrelátó
volt, magával hozott egy kulacs vizet, amelyet most körbekínált a társainak.
A kis földúton nemrég valami nehéz jármű hajthatott végig, amely mély
nyomokat hagyott az úton, és eltörte az út nevét jelző fatáblát is. Jason lehajolt,
és felszedte a fűből a táblát, melyre ez volt írva: Owl Clock.
– Ez érdekes, nem?
Az utcanév mellett egy bagoly fehér rajzát is felfedezték. Hirtelen Juliának
eszébe jutott, amit Bowen doktor mondott nem sokkal korábban, s Rickhez
fordult:
– Tényleg igaz, hogy sose láttál olyan táblát, hogy Isten hozott Kilmore Cove-
ban? Vagy legalább egy sima kiírást, hogy Kilmore Cove, tudod, amilyet mindig
kiraknak minden település elején?
– Hát… az az igazság, hogy nem igazán figyeltem, de… nem. Asszem,
tényleg nincsenek táblák.
– Hány úton lehet bejönni a faluba?
– Csak ezen az egyen – mutatott Rick abba az irányba, ahonnan jöttek. – S
ugyanez megy végig a parton, egészen a Villa Argóig.
– És a Villa Argo után?
– Nem tudom. Sosem jártam arra – válaszolt kicsit zavartan Rick.
Nem igazán akarta bevallani, hogy sohasem mozdult még ki Kilmore Cove-
ból. Valójában még eszébe sem jutott ez korábban. A faluban megvolt minden,
amire vágyott, és most, hogy az utolsó kívánsága is teljesült, s bejutott a Salton
Cliff-i fellegvárba, a Villa Argóba, igazán nem hiányzott neki semmi.
Julia észrevette a fiú zavarát, és kedvesen rámosolygott. Egyre jobban
értékelte Rick kedves figyelmességét, amely annyira más volt, mint az öccse
örökké piszkálódó stílusa.
– Jó, de a vasútállomáson csak van kiírás! – jutott eszébe.
 – Volt – felelt Rick. – De az állomást évekkel ezelőtt bezárták. Sőt, hogy
őszinte legyek, nem is emlékszem, hogy valaha láttam-e vonatot elmenni erre.
Egy kicsit… hogy is mondják, el vagyunk vágva a világtól, ugye?
– Nagyon úgy tűnik – helyeselt Jason. – Sehol egy ház kilométereken
keresztül.
Rick felkapta a kulacsot, s a kerékpárra tette.
– Félelmetes, mi? Úgy érzitek, mintha a nagy semmiben bolyonganátok?
– Azt azért nem! Bár igaz, ami igaz… Londonban valamivel többen vannak.
Néhány másodpercig hallgattak mind a hárman, majd Rick vett egy nagy
lélegzetet:
– Akárhogy is, én szeretek itt élni. S még ha nincs is tábla, hogy: Isten hozott,
én örülök, hogy most itt vagytok ti is.
Azzal felpattant a biciklire, megragadta a nyikorgó kormányt, és tekerni
kezdett.

Néhány méter után azonban már legszívesebben a falba verte volna a fejét.
„Hülye!, hülye!, hülye!” ismételgette magában. „Mekkora hülyét csináltam
magamból: örülök, hogy most itt vagytok ti is… pfúj.”
Hogy juthatott az eszébe ilyen nyálas szöveg? Mintha egy óvodásoknak szóló
mesekönyvből vette volna!
– Nem ismerem én a világot… – mormogta a tenger felől fújdogáló szélnek, s
rögtön azon kapta magát, hogy megint édesapjára gondol. Ő bezzeg ismerte a
világot, és mindig tudta, mikor mit kell mondani.
S vajon mire gondolhat most Jason és Julia? Talán, hogy ez a Rick mégis csak
egy tudatlan vidéki tahó.
Hallotta, ahogy a testvérek halkan nevetgélnek, és önkínzó módon elképzelte,
hogy biztosan rajta mulatnak.
Anélkül, hogy a tekerést abbahagyta volna, hátrafordult, s rájuk kiáltott:
– Hagyjátok már abba!
Jason és Julia, akik persze egészen másról beszélgettek, hirtelen hangos
berregést hallottak, mintha csak egy helikopter közeledne, majd egyszerre csak
megpillantottak egy fénylő fekete tárgyat, amely hatalmas sebességgel robogott
feléjük.
Egy versenymotor volt az, mely éppen készült a kanyart bevenni, s rajta két
ember.
– RICK, VIGYÁZZ! – üvöltötték.
Rick is meghallotta a zajt, ám amikor visszafordult, tátva maradt a szája a
megdöbbenéstől, hogy máris utolérték, hiszen a motor már ott volt a nyakában.
Ösztönösen eldobta magát bal felé, és a földre zuhant. A motor megpróbált a
másik irányba kitérni, a kereke keservesen csikorgott.
A motor vezetője kétségbeesetten manőverezett, hogy megőrizze a jármű
egyensúlyát, s néhány centiméter híján ugyan, de sikerült kikerülnie Rick
bicaját.
Elhúzott Julia és Jason mellett is, a gumik szinte vörösen izzottak a
kétségbeesett fékezéstől. Végül valamivel odébb sikerült lelassítania, majd
megállt.
A motor utasa felhajtotta a sisak ellenzőjét, és dühtől remegő hangon üvöltötte
a gyerekek felé:
– Takarodjatok haza, taknyos kölykök!
Majd a motor, hatalmas porfelleget hagyva maga után, eltűnt azon a földúton,
amelynél néhány perce a gyerekek megpihentek.
Jason hitetlenkedve csóválta a fejét.
Julia földre dobta a biciklijét, és odarohant Rickhez, hogy megnézze, mi baja
esett.
A fiú a földön feküdt mozdulatlanul.
– Jól vagyok… – motyogta Julia felé a vörös hajú srác, amint megpillantotta.
– Épp csak… az ingem szakadt el.
– De hiszen csurom vér vagy!
– Ugyan, semmiség – válaszolta, noha csupa horzsolás volt, s az alkarja
vérzett. – Láttátok ezt? Ki volt ez a két ámokfutó?
Jason megint csak a fejét ingatta.
– Biztos vagyok benne, hogy ők voltak azok.
– Mármint kik? – értetlenkedett Julia.
– Biztos vagyok benne, hogy az, aki beszólt nekünk, az Oblivia Newton volt.
– Oblivia Newton? De hova a fenébe mehetett?
– Nem érdekel – dühöngött Rick, s megragadta a kerékpárt azzal a kezével,
melyről cafatokban lógott az ing –, de most már tényleg elegem van abból, hogy
ez a nő folyton elgázol!
Úgy pattant a nyeregbe, mint egy cowboy a végső csatajelenet előtt.
– Mit akarsz tenni?
– Utánamegyek, s most ő lesz, aki megfizet – jelentette ki anélkül, hogy a
barátai véleményét kikérte volna.

– Na mondd csak el még egyszer… – kérte a három tengerész egyike a

világítótorony őrétől. – Tehát fizetnél nekünk ötven fontot koponyánként csak
azért, hogy Salton Cliff alatt kivessük a hálót?
 Két kollégája a szakállát vakarta, s szemlátomást jól szórakozott ezen az
abszurd munkalehetőségen.
– Mi van? Elittad az eszedet, Leonard?
A világítótorony őre háttal állt a falunak: lenyűgöző testalkatát egy kék
vászonból készült tengerészzubbonyba gyömöszölte. Egész teste vaskos volt,
hosszú haja és szakálla pedig ápolatlan. A lábán egyszerű, durva fapapucs.
– Pontosan – válaszolt olyan hangon, mintha a tenger zúgna egy barlangban.
Az egyik halász odasétált a bárkájához.
– Most pucoltam meg a hálót, s szeretném kiélvezni azt a pár órát, ami még
hátravan a vasárnapból. Végül is nekünk is jár pihenő, nem?
– Meg aztán ha a sziklák közé vetjük ki a merítőhálót, legfeljebb felszántjuk a
feneket, de hogy halat nem fogunk, az biztos – jegyezte meg a társa, aki a
kezével árnyékolta a szemét, és úgy vizslatta Salton Cliffet.
– Bár lefogadom, hogy nem is halat akarsz te fogni, ugye? – vakarta meg a
harmadik tengerész a hasát, ami ugyancsak kilátszott az I AM DAVID
BECKHAM feliratú trikójából.
Leonard Minaxo áttette a testsúlyát a másik lábára. A móló nyikorgott. Nem
szólt egy szót sem, de egész viselkedése fenyegető volt.
– Ötven font, azt mondod. Egy csóró halász nem köphet egy ilyen summára.
Bár én barátilag azt javallanám, hogy inkább menj vissza a toronyba, és nézd
meg, hogy minden rendben van-e.
– Értjük mi, Leonard, világos: a te pénzed, azt csinálsz vele, amihez kedved
van. Mi ledobjuk szépen a hálót a nehezékekkel, s meglátjuk, mit fogunk ki.
A második tengerész a vízbe köpött.
– Te egy kulcsot keresel. Egy régi kulcsot… Az is lehet, hogy megtaláljuk, de
az is, hogy nem.
A harmadik a fejét vakarva még hozzátette:
– De miért pont a sziklák közé kellett pottyannia?
A
gyorsan elhúzó motor által felvert porfelhő sokáig megmaradt az Owl Clock-i
földúton, így a gyerekek könnyen követhették a vad motorosokat bicajjal is. A
kis út dimbes-dombos tájon kanyargott, fűvel, bogáncsokkal és sárga virágokkal
borított enyhe lejtőkön át.
A három gyerek egész úton csendben volt, hiszen evvel is tartalékolták
erőiket, no meg nem akartak túl sok port nyelni.
Az út végén az első dolog, amit megpillantottak, egy kapu maradványa volt,
amelyet szemlátomást a puszta közepében építettek valaha. Két kőoszlopból állt,
amelyeket mára már félig benőtt a növényzet. Tetejét tükörszilánkok borították,
melyek egykor a kaput díszíthették.
A két berozsdásodott kapuszárny ott hevert elhagyatottan a fűben, mintha
valamitől betört volna a kapu.
– Traktornyom – jegyezte meg Rick, aki a nyomokat nézegette a földön. –
Valaki nemrég traktorral járt erre.
Jason lehajolt, hogy ő is jobban megvizsgálja az úton látható nyomokat.
A nővére viszont a kapura rögzített réztábla maradványát próbálta kibetűzni:

– Mond neked valamit ez a név? – kérdezte Ricktől.

– Nem – ismerte el a fiú. – De akármi is legyen, rájövünk.
A kapu mögött a földút enyhe S alakot írt le két füves domb közt. Az egyik
domb tetején viszont egy sor fura építményt pillantottak meg. Magas, keskeny
szélmalmok voltak, melyek hosszúkás, két végükön keskenyedő lapátjai lustán
forogtak. Az utat gazdag lombozatú, szabályosan ültetett fák szegélyezték,
valóságos fasort alkotva.
– Azok az izék meg mik lehetnek ott a dombtetőn?
– Mintha szélmalmok lennének.
– Nem hiszem, nagyon furcsa hangot adnak ki.
A zaj azonban nem a dombtetőről jött, hanem egy teherautó hangja volt,
amely ugyanabból az irányból érkezett, ahonnan a gyerekek.
– Gyorsan! – kiáltott fel Rick, amikor észrevette.
Villámgyorsan felkapták a kerékpárokat az útról, elbújtak a fasor növényzete
mögött, s lehasaltak a fűbe.
A zaj egyre erősebbé vált, s nem sokkal később megpillantottak egy jókora
teherautót, melynek oldalára jól látható betűkkel ezt mázolták:

CYCLOPS ÉS TSA.
BONTÓCÉG

A teherautó eldübörgött a kapu mellett, és továbbdöcögött, míg csak el nem

tűnt a domb mögött.
– Jobb lesz, ha óvatosan megyünk tovább… – jegyezte meg Jason. – Úgy
látszik, valami családi találkozó lesz.
A bicajokat a kapunál hagyták, miután fűvel gondosan beborították, és a fák
között továbbóvakodtak. A domb mögött egy igen furcsa ház körvonalai tűntek
elő. Az épület tetejét majdnem teljesen tükrök borították.
Magas és keskeny, ám határozottan harmonikus ház volt, melynek falát
borostyán nőtte be, az ablakait pedig kovácsoltvas erkélyek és kacskaringós
dekoráció díszítette.
Ahogy közeledtek, úgy vált egyre nyilvánvalóbbá, hogy az épület igencsak
elhanyagolt állapotban van, mintha évek óta lakatlanul állna: néhány tükör
összetört, s a helyén cikcakkos rések feketéllettek a tetőn, a vaskorlátok több
helyen rozsdásak voltak, a borostyánra pedig ráfért volna egy alapos metszés.
Az udvaron emberek és autók gyülekeztek. A gyerekek felismerték az út
szélén álló motort is, amely kis híján halálra gázolta Ricket. Kicsivel odébb
pedig ott állt egy jókora buldózer, darugémjén láncon lógott egy vasgolyó. A
teherautó érkezett utoljára, és a ház elé keresztbe parkolt le. Előtte négy
megtermett, magas férfi állt, fehér atlétatrikójuk jól kiemelte dagadó izmaikat.
Áramvonalas kék nadrágot és egyensapkát viseltek, amelyet egy nyitott szemet
ábrázoló rajz díszített.
A négy férfi szemlátomást a motorosokkal akart beszélni, akik még nem
vetették le fekete kezeslábasukat.
Jason, Julia és Rick a fűben kúszva megpróbáltak a lehető legközelebb jutni
az udvarhoz. Mikor már jobban láttak, rájöttek, hogy Jasonnek igaza volt: a két
vadmotoros valóban Oblivia Newton és Manfred volt.
Juliának elállt a lélegzete, amikor megpillantotta a sofőrt.
– Kezdheted elölről, Julia… – súgta a fülébe fivére. – Éppen csak az orrát
sikerült betörnöd.
– Várjatok meg itt… – mondta hirtelen Rick, és továbbkúszott.
– Hová mész?
– Csak megigazítom annak a fickónak a motorját – válaszolta rejtélyesen a
Kilmore Cove-i fiú.
Jason és Julia lelapultak a fűben.
– Ez meg mit művel? Megőrült?
– Azt hiszem, egyszerűen nagyon dühös.
Az udvarban közben Manfred idegesen körbepillantott, mintha kiszagolta
volna a gyerekeket.
Jason megpillantotta Rick alakját egy domb mögött, majd kicsivel később a
Cyclops Bontócég teherautója mögött látta meg.
Az ikrek szíve a torkukban dobogott, ahogyan a barátjukat követték, s közben
az Obliviával beszélgető ismeretlenek mozgását is szemmel tartották. Manfred is
újra bekapcsolódott a beszélgetésbe, s Rick ezt használta ki ügyesen arra, hogy
elérje Oblivia motorját.
Lehajolt a kerékhez… és néhány pillanattal később a gumik leeresztettek.
Jason és Julia majdnem elnevették magukat, amikor azt látták, hogy Manfred
tovább beszél gesztikulálva a munkásoknak, s semmit sem vesz észre. Rick
puskagolyóként rohant át az udvaron, és ott termett az ikrek mellett.
Úgy nézett ki, mint aki rettentően meg van elégedve magával.
– Megkérdezhetem, hogy csináltad? – kérdezte Jason, és megveregette barátja
vállát.
– Szakmai titok – válaszolta büszkén Rick, és boldogan sütkérezett Julia
elismerő pillantásaiban.
Majd megint a beszélgetőket kezdték figyelni.
– Miről beszélgetnek? – kérdezte Julia Ricktől.
– Sok mindent nem hallottam – ismerte be a fiú –, de mintha arról lenne szó,
hogy ez a ház Oblivia tulajdona.
– Hm… meg kéne tudni valamivel többet is – dünnyögte Jason.
– De hogy? Túl rizikós volna megint úgy odalopakodni, mint Rick.
 A vörös hajú fiú arra mutatott, ahol az imént eltűnt.
– Azt láttam, hogy onnan vezet egy ösvény, ami megkerüli a házat. Talán
hátulról ki tudjuk hallgatni őket anélkül, hogy észrevennének.
Mindössze egy másodpercig mérlegeltek.
– Oké. Próbáljuk meg.
Az út alatt a domb egy térdig érő fűvel takart széles rétté terebélyesedett.
A gyerekek körül egy érintetlen, zöld völgy terült el, amelyből egyedül a
Tükrök háza emelkedett ki, meg a különös szélmalmok a dombtetőn. Az ösvény
nagy ívben megkerülte a házat, majd a túloldalon elterülő mezőn át
visszakanyarodott.
Hátulról úgy nézett ki, mintha a háznak nem is volna teteje. És ami még
különösebb volt, úgy látszott, mintha egy kerek platóra épült volna, amelyet
vaskos fémoszlopok tartottak. Ilyenformán leginkább egy cölöpházhoz
hasonlított. Nem is annyira valódi háznak tűnt, hanem inkább egy fémből,
tükrökből, borostyánból és fából összeállított hatalmas szerkezetnek.
A gyerekek elbűvölve léptek közelebb. Néhány nagyobb madár a
borostyánban fészkelt, s most a lombok közül kukucskált érdeklődve.
Rick észrevette, hogy a házat és a kerek platót vasrudak és hatalmas csavarok
kötik össze, mintha egy nagy gép lenne. A falakon, a borostyán alatt fémhuzalok
és jókora rézcsövek futottak, s alkottak fémvázat.
– Nagyon leleményes – jegyezte meg Rick, miközben alaposan megvizsgálta
ezt a bizarr szerkezetet. – Igazán nagyon leleményes.
– Mi olyan leleményes? – kérdezte Julia, miközben észrevétlenül elérték az
egész szerkezetet tartó vasoszlopokat.
Ha jól füleltek, már egy-két szót ki tudtak venni a ház másik oldalán folyó
beszélgetésből.
– Azt gyanítom, hogy ez a korong… – válaszolt Rick, és a házra mutatott –
arra szolgál, hogy a házat körbeforgassa. Hallottam már emlegetni egy forgó
házat…
– És még sose jöttél ide, hogy megnézd? – hitetlenkedett Jason.
– Nem, nagyon messze volt a falutól… Meg különben is, ha rá nem térünk
erre az útra, soha az életben nem találtuk volna meg.
– Egy ház, ami forog? Biztos vagy te ebben? – kérdezte Julia.
Rick megmutatta neki, hogy a ház valójában vonatkerékre emlékeztető óriási
keréken támaszkodott a platóra.
– De mi okból kéne egy háznak körbeforognia? – kérdezte teljesen elbűvölve.
– Talán, hogy a napot kövesse. Láttátok a tetőn a tükröket?
– Aha.
– Na, szerintem azok igazából nem is tükrök, hanem napelemek. Azok a fura
malmok ott a dombtetőn pedig szerintem szélerőművek: napenergia és
szélenergia.
Ebben a pillanatban a tető felől valami állat mély, hívogató hangja, egy
ismétlődő melankolikus huhogás hallatszott.
– Ez meg mi volt?
– Nem tudom, talán egy madár hangja.
Julia elunta a srácok diskurzusát, és bemászott a fémoszlopok közé, ahol
megpillantott egy félig nyitott kis ajtót. Bemászott a deszkák között, melyek az
ajtót félig eltorlaszolták, majd intett a fiúknak, hogy jöjjenek utána.

Az ajtón túl egy hihetetlen szoba volt. Úgy nézett ki, mint egy tengeralattjáró
gépháza, vagy mint egy óra mechanikája belülről. Bármerre nézett is Rick, Julia
és Jason, csak fogaskerekeket, rugókat, különböző hosszúságú rézcsöveket,
vasdobozokat és egymással bonyolultan összekötött halk gépeket láttak.
Mindösszesen egy szűk folyosó maradt középen szabadon a helyiségben.
– Ez lesz az a gépezet, ami a házat forgatja… – jegyezte meg halkan Rick.
– Életemben nem láttam még ehhez hasonlót! – kiáltott fel Jason, ahogy
körülnézett.
A gyerekek elértek egy kis központi helyiségbe, amelyet egy öreg íróasztal
foglalt el. Az asztalon karok voltak, melyek számtalan fogaskereket
működtettek. A mögötte lévő falon pedig egy kapcsolótábla-félét fedeztek fel,
amelyre stilizált ábrákat véstek: az egyik rajz mintha a házat ábrázolta volna,
míg a másik a napot és a holdat. Újabb rajzok pedig azt jelezték, milyen irányba
kell forgatni az egész szerkezetet.
A kapcsolótáblából néhány cső is vezetett egy sor hideg és meleg vizes
kádhoz, majd tovább a falon túlra.
A teremben háborítatlan csend honolt, melyet olykor az udvarból jövő
beszélgetés távoli zaja, olykor pedig a tető felől hallatszó, ismétlődő huhogás
zavart csak meg.
Rick leporolta az asztalon lévő karokat, és megkísérelte kitalálni, melyik mire
szolgál: – Szerintem ezek szabályozzák a meleg vizet. Ezek meg… ezek meg a
dombon lévő szélmalmok által termelt energiát.
– Igen, de teljesen elhagyatottnak tűnik. Nem régóta, de mégis
elhagyatottnak… – mondta Jason.
– A fogaskerekekkel még ráérünk – javasolta Julia. – Most viszont
mozogjunk, ha még el akarunk valamit kapni abból, amit odaát beszélgetnek.
A gépteremnek egyetlen kijárata volt, egy felfelé vezető lépcső, mely
valószínűleg magába a házba vezetett.
 Az ajtaja természetesen egy tükör volt.

Mikor beléptek, elsőként szárnysuhogást hallottak. Azt érzékelték, hogy valami

sebesen átszeli a szoba poros és sötét levegőjét.
– Hu-hu-hú – visszhangzott a homályból.
A három gyerek belépett egy ránézésre igencsak sivár szobába, melyből az
összes bútort elvitték. Valami különös, vad illat terjengett, s a házfalon futó
borostyán már betört a helyiségbe, s a szoba falaira is felkúszott. A falak nem
kőből, hanem könnyű fából készültek, s még látszottak rajta a régi berendezés
nyomai.
Rick és Jason óvakodva attól, hogy bármihez is hozzányúljon, elért egy
félhold alakú szalonba, ahol az átható szag még erősebben érződött.
Onnan viszont már világosan ki tudták venni az udvarból hallatszó hangokat.
Nagyon óvatosan mozogtak, s mindhármuknak az a fura érzése volt, mintha
valaki figyelné őket.
Julia körülnézett, és a lépcső tetején úgy tűnt, mintha néhány hatalmas sárga
szempárt pillantott volna meg.
– Hu-hu-hú – visszhangzott a homályból.
– Jason… – suttogta halkan.
A két fiú azonban közben már az udvarra nyíló ablakokhoz ért. Magas és
keskeny ablakok voltak, melyeket kovácsoltvas rács óvott. Az ablaküveg
azonban mindenhol betört, a redőnyöket pedig egymásra szögeit deszkákkal
foltozták be.
A két ablak között volt a ház bejárati ajtaja, amely olyannyira befelé dőlt,
hogy szinte kifordult a sarkaiból.
Julia megint hallotta a szárnysuhogást a felsőbb emeletekről, ám megpróbált
ügyet sem vetni rá, és körülnézett.
A szalont teljesen kiürítették, csupán egy öreg, kibelezett kakukkos óra volt
még ott, melynek mechanikája a földön hevert szétszórva, no meg egy kerek
fémasztal, melynek lapjára egy bagolyfejet véstek, s lábai madárlábra
emlékeztettek.
– Baglyok – döbbent rá Julia. Megvan, ki bámult rá olyan nagy és villogó
szemekkel az imént.
Jason és Rick közben kikukucskált: Oblivia és a Cyclops négy embere éppen
összedugták a fejüket valami fölött, amit a teherautó motorházára terítettek ki.
– A mi térképünk! – súgta Rick, amint megpillantotta.
S valóban, a teherautó motorháztetőjén ott hevert Thos Bowen térképe,
amelyet Puntföldön találtak.
 – Le kell rombolniuk ezt a szörnyű házat! – magyarázta éppen Oblivia
Newton. – De lassan, apránként, faltól falig haladjanak!
A bontócsoport egyik munkása hátratolta egyensapkáját, és keserves arcot
vágva megvakarta izzadó fejét.
– Az elég bonyolult lesz, mivel…
– Nem érdekel, mennyire bonyolult! – dühöngött Oblivia. – Meg kell találnom
egy ajtót!
– S biztos benne, hogy itt van még az az ajtó?
– Persze, hogy biztos vagyok benne! Ha tudná, mit csináltam végig csak azért,
hogy biztos lehessek benne!
Oblivia Newton ott szorongatta a kezében Thos Bowen térképét.
A Cyclops alkalmazottja megadóan emelte fel a kezét, jelezve, hogy mindent
elhisz. Mellette Manfred, aki boldog volt, hogy ez egyszer Oblivia nem rajta tölti
ki a haragját, gúnyosan felnevetett.
– Meg ne tessék haragudni a kérdésért, de ha egyszer az ajtó a házban van –
kérdezte a munkás –, akkor miért is kell lebontanunk?
– MERT NEM TALÁLOM! – rikoltotta Oblivia. – Elrejtették valahova,
befalazták valami résbe, vagy lebetonozták egy pincében, vagy mit tudom én!
Pontosan ezért hívtam magukat: egyenként bontsák le szépen a falakat, amíg elő
nem kerül az az ajtó.
– És ha megtaláltuk?
– És ha megtalálták, akkor mehetnek, amerre látnak!
A Cyclops négy embere igencsak zavarban volt, még sohasem kaptak ilyen
megbízást.
– Azon túl, hogy mennyire abszurd a kérése, asszonyom… jó, az ön házáról és
az ön pénzéről van szó… de szeretném, ha megértené, hogy ez veszélyes is
lehet. Nem tűnik szokványos háznak. A falak alumíniumból és fából vannak, a
tető meg tükrökből. Ráadásul olyannyira tele van rakva csövekkel és gépekkel,
hogy szavamra, félek tőle.
– Egy ilyen szép, nagy darab ember megijed egy órásmester játékházától? –
gúnyolódott Oblivia. – Ne nevettesse ki magát! Persze, hogy fából és
alumíniumból van, hiszen könnyűnek kellett lennie, hogy forogni tudjon!
A szalon mélyén Rick elmosolyodott. Neki volt igaza, ez a ház tényleg forog.
– Hát az biztos, hogy nem mindennapi épület… – jegyezte meg a Cyclops
embere. – Nem nevezném játékháznak!
Oblivia gúnyosan felnevetett.
– Dehogynem, a tulajdonosa játékszere volt. Peter Dedalus, egy kábé ekkora
emberke… – és mutatta, hogy a köldökéig érhetett a tulaj.
Amikor ezt a nevet hallotta, Rick izgatott lett.
 – Ez a ház valóságos műszaki-mechanikai ékszerdoboz – tette hozzá a
munkás, s visszavette a sapkáját. – Pláne, hogyha igaz, hogy önmagának
termelte az elektromosságot.
– Sehol egy villanyvezeték, sehol egy telefon – erősítette meg Oblivia is. –
Valóságos rémálom! Mindent azok a tetőn lévő izék termelnek…
– Napelemek.
– Rettenetek! – üvöltötte Oblivia – Ebben a rettentő házban! Gyerünk,
rombolják le!
Ahogy az utolsó rikoltás visszhangzott az üres szalonban, őrületes
szárnycsapkodás hallatszott bentről.
Oblivia és a munkások a ház felé fordultak.
– Szerintem valami állat is van bent – jegyezte meg a munkás.
– Nem érdekel – válaszolt Oblivia. – Megmondtam, mit tegyenek!
– Ahogy óhajtja – zárta le a beszélgetést a munkás kicsit szomorkás hangon. –
Körbenézünk bent, és hozzálátunk.
A gyerekek villámgyorsan elugrottak az ablaktól, s eközben Julia tévedésből
rátámaszkodott a mögötte lévő bagolylábú asztalnak. A bútor fenyegető
fémhangot hallatott, mintha egy rugó pattant volna, és egyet hátralépett.
Julia lemerevedve, üveges szemmel bámulta, egyszerűen képtelen volt logikus
magyarázatot találni arra, amit lát. Vajon tényleg megtörtént, vagy csak
képzelődött?
– Jason…
– Mi van?
– Ez az asztal magától megmozdult.
– Persze, Julia… máris rohanok.
Jason és Rick besurrantak a Tükrök háza kapujába, s onnan újra kinéztek a fal
és a kapufélfa között lévő résen.
A Cyclops emberei a teherautó hátuljában pakoltak épp valamit. Oblivia és
Manfred pedig fel-alá sétálgattak, s közben egész közel értek a csámpás
kapuhoz.
– Hihetetlen öröm lesz lerombolni ezt a viskót! – kiáltotta Oblivia, és
megvetően nézte a Tükrök háza kapuját.
Majd halkan, nehogy a munkások meghallják, odasúgta Manfrednak:
– Meglesz hamar, meglásd! A térkép nélkül száz év alatt se találtam volna
meg! S nézd meg, ide van jelölve, pont Peter házába! Oh, még sohasem voltam
ilyen boldog életemben!
Julia még mindig ott állt mereven a szalon közepén.
– Komolyan mondom, Jason – súgta. – Éppen csak hozzáértem, és… ez a fura
asztal… lépett egyet!
 A bejárat előtt közben Oblivia kiterítette a térképet, nézegette egy kicsit, majd
megint betekerte, és a hóna alá vágta.
– Meddig húzzák még ezek a fiúk a nyavalyás bontást? Mi a frászt
keresgélnek még a teherautóban? Tényleg igaz, hogy minél izmosabb egy férfi,
annál kevesebb esze van!
Manfred, aki pedig kigyúrt fickó volt, először bólintott, majd hirtelen a kaput
kezdte mereven bámulni.
Jason és Rick lélegzetüket visszatartva lapultak a kapuban, s a falon keresztül
is magukon érezték Manfred kutató pillantását.
A szalonban közben Julia kinyújtotta a kezét, hogy megint megérintse az
asztalt.
Manfred olyan grimaszt vágott, mint aki nem túl biztos a dolgában.
Oblivia csípőre tette a kezét, s felfelé nézett a tükörtető irányába.
– Ott kezdjük majd, azzal a röhejes vízmelegítő tetővel! Hallod, micsoda
ricsaj? A fenébe, milyen állatok ezek? Baglyok? Pfúj, micsoda bestiák! Gyerünk
már azzal a buldózerrel! Vagy mi legyen, vállal lökjük be ezt a kaput mi
magunk?
Manfred azonnal megvizsgálta az ajtó szilárdságát, és alig ért hozzá, a kapu
máris nyikorogni kezdett.
– Még belökni sem kell, bedől ez magától is… – állapította meg.
Rick és Jason visszatartották a lélegzetüket.
Julia közben a lépcső teteje felé nézett. A korlát végén, mintha csak szobor
volna, ott gubbasztott egy hatalmas, világos tollú bagoly, mely őt figyelte.
A lány megérintette a kerek vasasztalt. És…
– EZT KAPD KI! – kiáltotta hirtelen Rick, és nekifeszült a kapunak, amely
így veszélyesen Manfred irányába kezdett dőlni, aki védekezőn felemelte a
kezét, hogy megtartsa.
Oblivia sikított.
Jason egy szempillantás alatt megértette barátja ötletét, és ő is elkezdte kifelé
nyomni a kaput. Az öreg kapu sarokvasai panaszosan nyikorogtak, majd
engedtek a túlerőnek, és a kapu Manfred fejére dőlt.
A bagoly a lépcső tetején méltóságteljesen kiterjesztette a szárnyát, és a
szalonba siklott.
– El innen, de gyorsan! – üvöltötte Jason, és a nővére után kutatott a
szemével, ám meglepetésére pillantása a bagolyéval találkozott, aki
zuhanórepülésben felé tartott.
– Hát te meg ki vagy?! El innen, lépjünk le! Ha észrevesznek bennünket, gáz
van!
Julia még mindig ott állt az asztal előtt.
 Megérintette: hideg volt, poros és mozdulatlan. Majd megbűvölten a baglyot
nézte, amint kiterjesztett szárnnyal a kijárat felé vitorlázik.
A srácok egy pillanat alatt mellette termettek.
– A bagoly… – kezdte magyarázni a lány. – Az asztal… aztán meg… ott volt
fenn a lépcső tetején.
Jason gorombán meglökte.
– Húzzunk bele, Julia! Mielőtt észrevesznek! Egy másodpercig sem
maradhatunk! Az a nő mindenre képes…
A bagoly eltűnt a bejáratot beborító porfellegben, és már az udvarból
hallatszott a huhogása, elvegyülve Oblivia sikoltozásával.
A gyerekek rohanva hagyták el a szalont.
Mielőtt azonban kiléptek volna, Rick a szeme sarkából még észrevette, hogy a
poros padlón az asztal mellett három friss nyom látszott, mintha csak az asztal
három lábbal lépett volna egyet.
A
gyerekek lejutottak a lépcsőn, kirohantak a kapun, elérték a kertkaput is, és
végül újra a magas fűben lapultak. Gyanakodva néztek körül, s próbáltak
rájönni, észrevette-e őket valaki… Pontosan ebben a pillanatban meghallották,
hogy beindítják a buldózert. Egyre csak a Tükrök házát nézték, és
mindhármukon valami intenzív tehetetlenségérzés vett erőt.
Ekkor azonban valami különös történt: odaát a tető körül egy csapat bagoly
körözött.
– Sosem láttam még ennyi baglyot egy rakáson!
– Hányan lehetnek?
– És mit művelnek?
A madarak megzavarodtak a zajtól meg a napfénytől, ezért fergeteges,
csapongó szárnyalásba kezdtek a ház körül. Kirepültek a második emelet
ablakain, öblös hangon huhogtak, s leszálltak az udvarra.
Oblivia sikoltott:
– El innen, rusnya férgek!
– Szerintem megpróbálják megvédeni a házukat – mondta Rick.
A buldózer motorja egyre csak járt.
– Most tényleg lebontják?
– Meg kell akadályoznunk! – kiáltott fel Rick.
– Menjünk innen, de gyorsan! Nem akarom végignézni! – kiáltott Julia, és
szaporázni kezdte lépteit, hogy minél előbb eltávolodjon. – Nem tehetünk
semmit… Túl rizikós volna, hogy most lebukjunk…
Jason és Rick ott maradtak és tovább bámulták a buldózert, amely a madarak
kiáltásai közt megindult a ház felé.
– A fene essen Oblivia Newtonba, és abba is, aki idehozta – nyögte Jason,
amikor meghallotta, hogy nyikordul meg az épület a vasgolyó első ütésére.
– Ne! – kiáltotta Julia, és a fülére tapasztotta a kezét.
– A tetőt verik!
– Csináljunk valamit! – javasolta Jason.
Azonban ott maradtak bénultan, és minden dobbanásnál úgy érezték,
összeszorul a gyomruk.
A végén bele kellett törődniük, hogy nem tehetnek semmit: az a nő a
sofőrjével túlságosan veszélyes, és ők csak hárman vannak.
Előszedték a bicajokat a rejtekhelyről és elkerekeztek, közben megpróbáltak
nem figyelni a hátuk mögül jövő zajokra.
 Jason majd felrobbant mérgében. Rick avval próbálta vigasztalni, hogy
legalább jól elkapták Manfredet. Julia szomorú volt és zavart.
A malmok a dombtetőn úgy álltak mozdulatlan, mintha csak a buldózeres
agresszió látványa bénítaná meg őket, ami lerombolja létük célját.
Mindegyik tetején ott volt egy-egy bagoly.
– Legszívesebben mennék, és az ő házát rombolnám le! – tört ki Juliából,
mikor már elég messzire jutottak, és egy biztonságos helyen letámasztották
kerékpárjaikat. Ott ültek a földön, s a fűszálak között a mozdulatlan, mélységes
tengert nézték. Azt szeretném… nem is tudom, mit szeretnék, de azt biztos, hogy
valaki megállítsa őket, és hogy valaki bosszút álljon ezen a boszorkány
Oblivián!
Felkapott egy követ, és dühödten messzire elhajította. Rick körbekínálta az
utolsó korty vizet a kulacsból. Langyos volt és poshadt.
Jason reményvesztetten csóválta a fejét, miközben dühösen rágott egy hosszú
fűszálat.
– Amúgy igazunk volt a térképpel kapcsolatban – mondta kicsivel később.
Rick leült mellé.
– És a kapukkal kapcsolatban is. Nemcsak a Villa Argóban és Biggles néni
házában van, hanem van még egy csomó errefelé elrejtve.
– Vissza kell szereznünk azt a térképet, és meg kell tudnunk, hány kapu van.
És azt is, hogy mire valók.
Nem mondták ki nyíltan, de sehogy sem akarózott visszamenniük a Tükrök
házához, hogy végignézzék, ahogyan darabokra szedik. Most már viszont ahhoz
sem volt igazán merszük, hogy elmenjenek Oblivia Newton házához. Talán attól,
hogy végignézték, hogy kezd neki a rombolásnak Oblivia, hirtelen rádöbbentek,
mennyire veszélyes is valójában ez a nő.
– Szerintetek miért keres Oblivia egy másik kaput? Miért nem elég neki az,
ami Biggles néni házában van?
– Nem tudom! – vágta rá Jason, és a kezébe temette az arcát. – Már semmit
sem értek! Ki ez az Oblivia, és mit akar, mik ezek a kapuk, mennyi van belőlük,
hol vannak és mi a fenére lehet őket használni? A francba! Miért nem segít
nekünk senki? – Elhajította a fűszálat, és megpróbált egy másikat tépni, de az
túlságosan erősnek bizonyult.
– Segítsek? – mosolygott rá Julia.
Sikerült Jason elevenére tapintania, aki inkább lehorzsolta a kezét, de csak
azért is kitépte a fűszálat, majd a szájába vette, noha röhejesen nagy volt.
Az égen egy sirály rikoltott élesen, s mozdulatlanul állt felettük a szélnek
feszülve. Rick is olyan volt, mint az a sirály: nem bírt sem megmozdulni, sem
megszólalni, annyira elmerült gondolataiban.
 – Tudom, ki volt annak a háznak a tulajdonosa… – mondta nagy sokára. – Ő
volt Kilmore Cove órásmestere. A Chubber Sweet Lane-en volt a boltja. Egyszer
bementünk oda apámmal – Rick szeme hirtelen könnybe lábadt. – Az volt… az
első nap az iskolában. Végig gyalog mentünk a boltig. Csak most jutott eszembe,
hol láttam már azt a rajzot, ami az Owl Clock táblán volt, tudjátok, a fehér
baglyot, órával a szájában. Ez volt a bolt cégére, s alatta a felirat:

Peter Dedalus
órák, ingák és egyéb haszontalan időtöltések

Jason úgy döntött, hogy felhagy a rágcsálással, és kiköpte a fűszálat.

– Az ajtó fölött volt egy csengő, amely mindig megszólalt, ha valaki ki- vagy
belépett – folytatta a történetet Rick. – Manapság mindenkinek ilyen van, de
akkor csak az órásmesternél lehetett ilyet látni, és én percekig csak ott álltam, és
csukogattam az ajtót, hogy halljam a csengőszót, míg végül apám oda nem
vonszolt a pulthoz. Nagyon magas pult volt, telis-tele órákkal. Kis órák, nagy
órák, hatalmas órák. Mindenféle színben és alakban. S mindegyik más hangon
ketyegett… Peter Dedalus a bolt hátuljában volt. Asszem, valami függönnyel
volt leválasztva, s a függöny mögött zene szólt. Nem hallottam azóta, de biztos
vagyok benne, hogy felismerném azt a zenét.
– Milyen fajta ember volt ez a Peter?
– Túlságosan lefoglaltak az órák ahhoz, hogy rá is figyeljek. De… úgy rémlik,
hogy egy hosszú orrú, apró emberke volt, foltos ingben, aki kedvesen
mosolygott. Emlékszem, apám így szólt: „Szia, Peter, elhoztam a fiamat. Fiam,
köszönj szépen Peternek!” Aztán megmagyarázta, miért jöttünk: hogy egy órát
ajándékozzon nekem, mivel iskolás lettem. Azt mondta, hogy minden komoly
gyereknek van órája, hogy pontosan be tudjon érni a suliba. Így hát csináltatott
nekem egy órát. – Rick lecsatolt a bicaj vázáról egy karórát, és megmutatta az
ikreknek. – Túl kicsi már a szíja, nem tudom a kezemen hordani, Peter meg
nincs többé, hogy kicserélje.
Elegáns, automata óra volt, világos számlappal, közepén egy bagoly rajza,
alatta a mester monogramja: P. D.
– Nagyon szép – jegyezte meg Julia.
Jason, aki még sohasem hordott órát, csupán a súlyát próbálgatta a tenyerében.
– És könnyű is.
Rick vállat vont.
– Soha nem sietett egyetlen másodpercet sem. Peter nagyon precíz volt
mindenben.
Hirtelen mindhárman arra gondoltak rémülten, hogy mi is történik éppen most
az órásmester házával.
– Talán szólnunk kellene valakinek… hogy megállítsák őket – vetette fel
Julia.
– De kinek? Vasárnap van – emlékeztette Rick, s visszavette az órát. – Meg
különben is, senki sem törődne vele, mi történik Peter Dedalus házával. Szegény
Peter!
– Miért? Mi lett vele?
– Nem tudni. Egy nap egyszerűen eltűnt, legalábbis anyám így mesélte.
– Simán eltűnt, anélkül, hogy bármit is szólt volna valakinek?
– Pontosan: bezárta a boltot, és nem tért vissza többé.
Hirtelen Jasonnek beugrott, mi történhetett vele:
– Felfedezte a kaput.
– Micsoda?
– Egy nap Peter Dedalus felfedezte az Időkaput a házában. Kinyitotta, és
többé nem tért vissza. Ez történt vele.
Hihetetlen volt, és mégis kézenfekvő.
Tökéletes magyarázat.
Ahogy Jason hirtelen felállt, megkordult a gyomra az éhségtől.
– Jut eszembe az órákról, tudjátok, mennyi az idő?
– Fél négy.
– Mi lenne, ha ennénk valamit?
Julia azonban még mindig Rick történetén merengett.
– És a bolt? Megvan még?
– Ó, igen. Persze, hogy megvan.
O
blivia odament a sofőrhöz, és rámordult:
– Már csak ez hiányzott! Miért van az, hogy te mindig a legrosszabb helyen
vagy a legrosszabbkor?
Miután segítettek neki kikecmeregni a kapu romjai alól, a munkások kerítettek
egy fehér lepedőt, hogy arra fektessék. Manfred azonban nem volt hajlandó
beteget jelenteni, hanem nyugodtan állva maradt, és végignézte a bontási
művelet beindítását.
Motorosruháját por és faszilánkok borították, az orra újra vérezni kezdett, s
emiatt folyamatosan egy zsebkendővel kényszerült törölgetni, s ami a
legrosszabb, a napszemüvege megint darabokra tört.
Oblivia felé fordult, és valami érthetetlen mondatot motyogott.
– Megkérdezhetem, mi ütött beléd? Magadra borítod azt a kaput! Agyon is
csaphatott volna! – korholta a nő.
– Kemény koponyám van – vágott vissza Manfred.
Egy jókora szálka fúródott a hüvelykujjkörme alá, amitől belenyilallt a
fájdalom, ahányszor csak a kezét megmozdította.
– Meg különben is, nem olyan biztos, hogy az én hibám volt.
– Már megint jössz a hangokkal, Manfred? – nevette ki Oblivia. – Talán az
egyik gusztustalan madár károgását hallottad!
– Én a házból hallottam a hangot, pont mielőtt a kapu kidőlt volna!
– Na, és mit hallottál? Halljuk!
– Ezt kapd ki! – emlékezett vissza meglehetősen dühösen Manfred.
A buldózer fémgolyója a ház tetejét verte. A Cyclops munkásai precízen
irányították lentről a masinát. Mindegyikük védőszemüveget, és a fület védő
fekete műanyag sisakot viselt.
A tetőt alkotó napelemek egymás után törtek szét. Olykor a buldózer darukarja
belengett, és a golyó a ház falaihoz és támasztékaihoz csapódott hatalmas
robajjal.
Oblivia remekül szórakozott, a kezét dörzsölte izgatottan:
– Hát nem remek előadás?
Lába közt egy utazóhátizsák volt, tele rejtélyes kacatokkal.
– De, remek… – motyogta Manfred az orrához nyomott zsebkendő mögül.
Hirtelen azonban a fémgolyó furcsán beszorult a ház egyik sarkához, és a
Cyclops emberei idegesen próbálták kiszabadítani.
Gyanús nyikorgással a Tükrök házának egész szerkezete lassan forogni
kezdett. Úgy tűnt, mintha valami biztonsági berendezés lépett volna működésbe,
amely előbb elkapta a fémgolyót, majd aktiválta a ház forgását.
– Szerencsétlen hülyék! – üvöltötte Oblivia. – Megmondtam, hogy ez a ház
tud forogni!
Ahogy a ház forgott, a buldózer lánca egyre jobban megfeszült. A Cyclops
emberei egyre idegesebbnek tűntek.
– Ebből baj lesz – vonta le a tanulságot Manfred. „Ha a ház tovább forog –
gondolta –, akkor vagy a lánc szakad el, vagy a buldózer borul fel. Még jó, hogy
odébb parkoltam le a motort.”
Iszonyatos volt a hangzavar.
Oblivia eltakarta a szemét a kezével.
– Miért kell nekem mindig szerencsétlen hülyékkel körbevennem magam? –
kiáltotta, miközben a buldózer elkezdett dőlni, majd a földre zuhant, s a Tükrök
háza a földön vonszolta maga után.
A dombtetőn a malmok újra sebesen forogni kezdtek.
A
Chubber Sweet Lane a nevét a Chubber cukrászdáról kapta, amely éppen a
sikátor sarkán feküdt.
Az üzletnek két felirat nélküli kirakata volt, egyik a sikátorra, míg a másik
Kilmore Cove főterére nézett. A kirakatokban, a csipkefüggöny mögött
válogatott csemegék sorakoztak: egy halom vaníliával töltött tekercs, fényes
mázzal borított sütemények, és gomba formájú csokitorták. Bent pedig a kakaó,
a vanília, a fahéj és a porcukor illata olyan intenzíven kúszott mindenki orrába és
járta át ruháját, hogy még a legszkeptikusabb látogatók is elégedetten
vigyorodtak el.
Julia, Jason és Rick hamar jókedvre derültek, miután befaltak egy hatalmas tál
mazsolás aprósüteményt, némi eperkrémes fánkot, no meg néhány étcsokis
brióst.
Állva ettek, szemben Peter Dedalus órásboltjának cégérével, s így adták körbe
a tálat, míg csak az utolsó morzsát is el nem tüntették.
A csőrében órát tartó bagoly látszott még, az üzlet egyetlen kirakatát azonban
vaskos deszkalap fedte, amely egy rést sem hagyott az üvegen. A bejáratot
masszív ajtó védte, melyet még meg is erősítettek egy kovácsoltvas ráccsal,
amelynek közepén egy hihetetlen bonyolult, különös zár díszelgett.
A rácsra dróttal a következő feliratú táblát erősítették:

AZ ÜZLET BÉRLETI JOGA ÁTADÓ

MEGTEKINTÉS NÉLKÜL ALKALMI ÁRON

tel. ***7480020
(BEJÁRAT HÁTUL)

Miután a gyerekek lenyalták az utolsó csokimorzsát is az ujjukról,

megfogadták a táblán olvasható tanácsot: átmentek egy kőből készült árkád alatt,
és egy félhomályba burkolózó átjárón át kilyukadtak a bolt hátuljánál, egy kis
udvarban. Itt egy szembeötlően modern ajtót pillantottak meg, melyet friss
betonozással, utólag erőltettek a házfalba, s amely látványosan elütött a ház
többi részétől. Úgy nézett ki, mintha valakinek sikerült volna nagy nehezen
hátulról behatolni a boltba, s utána lezárta a bejáratot ezzel az ajtóval, nehogy
másvalaki utánamehessen.
– Na, most jól nézünk ki – nyafogott Jason, miután megállapította, hogy az
ajtót kulcsra zárták. – Úgy néz ki, itt nem jutunk be…
A gyerekek visszamentek hát az elülső bejárathoz, s a zárat kezdték
vizsgálgatni.
– Ez is olyan, mint a többi őrült szerkezete – jegyezte meg Rick. – Nem lep
meg, hogy hátul kellett falat bontani ahhoz, hogy bejussanak. Peter Dedalust
mindenki az ilyen bizarr kütyüjeiről ismerte a faluban – magyarázta az ikreknek.
– Azt mesélik, hogy olyan precíziós gépeket szeretett készíteni, melyek a
legkülönösebb feladatokat is megcsinálták: olyan mozgó kart, mely
zenedarabokat kottáz le, olyan mechanikus kezet, amely a megfelelő pillanatban
lehúzza a lágy tojást a tűzről, maguktól mozgó apró automatákat…
– Mint az az asztal fenn a házban! – kiáltott fel Julia.
– Jaj, nem hagynád már abba ezt a sztorit a lépkedő asztallal?!
– Jason, azt hiszem, a nővérednek igaza lehet – védte meg Rick. – Anyám is
mesélt mindig a szalonról, ami tele volt olyan mechanikus karosszékekkel,
melyek fel-alá mászkáltak a szobában. Mindig azt mondogatta, hogy igazán
praktikus volna, ha még az asztalt is megterítenék.
A gyerekek jót mulattak, ahogy maguk elé képzelték a jelenetet.
A vasrács közepén lévő panel tényleg határozottan eredeti megoldásnak tűnt:
sehol egy kulcslyuk, vagy valami, amit el lehetne fordítani. Ehelyett egy óra
számlapját látták, rajta két mozdulatlan mutatóval, egy öröknaptárt, fölötte
félholddal, valamint jobb- és baloldalt egy-egy csavar.
Jason megpróbálta elfordítani az egyiket, és meglepve tapasztalta, hogy még
működik: az óra mutatói odébb mozdultak. A másik csavar pedig a felhúzó volt.
– Peter berendezései mindig is tökéletesen működtek – állapította meg Rick
elégedetten.
– Hát, nem mondanám: rossz évet mutat a naptár – vetette közbe Julia.
– Mennyi most az idő? – kérdezte Jason.
– Negyed öt.
– Lehet, hogy egyszerűen be kell állítani a pontos időt, és felhúzni, hogy
bejussunk… – Negyed ötre állította a mutatókat, és néhányat tekert a felhúzón.
Semmi nem történt.
– Talán teljesen fel kell húzni… – kockáztatta meg Julia.
Jason megmutatta neki, hogy már teljesen kikészült a keze:
– Akkor miért nem húzod fel te? – vágott vissza – szétmegy az ujjam.
– Menjen szét inkább az enyém?
– Te találtad ki, hogy jöjjünk ide!
Julia csípőre tette a kezét:
 – Igen? És te mit csináltál volna inkább? Volt esetleg bármi jobb terved?
– Visszamentem volna a Villa Argóba, hogy beszéljünk Nestorral. Ő talán tud
valamit erről a Dedalusról, a Tükrök házáról, meg hogy hogyan működnek a
kapuk, és hogy ki rejtette őket el. Tényleg, gondolkoztatok már ezen? Ki rejtette
el a kapukat?
– Ulysses Moore? – kockáztatta meg Julia.
– Nem! – vágta rá Jason. – Hiszen Ulysses Moore volt az, aki nyomokat
hagyott nekünk, hogy megtaláljuk őket. Nem ő az, aki elrejti a kapukat, sőt ő
akarja azt, hogy megtaláljuk őket!
Julia ezen eltűnődött egy kicsit, de nem túl nagy meggyőződéssel. Megvárta,
amíg Jason teljesen feleslegesen végig felhúzza az órát, majd megállapította:
– Így sem történik semmi.
Azonban némi ketyegés után az óra mutatói és az öröknaptár elkezdtek
forogni.
Egy idő után megállapodtak, s a mutatók más időpontot, a naptár pedig más
dátumot mutatott. Most éppen az 1206-os évet jelezte.
Jason nem vesztette el a lelkesedését, mivel meg volt róla győződve, hogy az
évszám valójában azt az időpontot jelenti, amire az órát át kell állítani, hiszen
óraként is ki lehet olvasni: tizenkét óra hat perc. Beállította hát ezt az időpontot a
számlapon, és újra teljesen felhúzta az órát.
A mutatók másodszor is sebesen forogni kezdtek, és a naptár egy újabb
számot mutatott: 334.
– Na, most már elég! – adta fel Jason. – Ez már tényleg túl sok a jóból! Az
még rendben, hogy titkosírást fejtsünk meg, meg hogy a tarot szabályait
tanulmányozzuk, de légyszi, a számokkal hagyjatok békén…
– Számok? – pattant fel hirtelen Rick. – Mi lenne, ha felhívnánk a
telefonszámot, ami a táblára ki van írva! Még az is lehet, hogy valaki kinyitja
nekünk az ajtót.
– Jó ötlet! – helyeselt Julia. – Keressünk egy boltot, ahonnan telefonálhatunk.

– Jaj, Calypso kisasszony, hát hogyne kezdtük volna el olvasni a könyveket… –

hazudta szégyentelenül Julia pár perccel később a könyvesboltban. – Igazán
nagyon szép könyveket tetszett ajánlani!
Az asszonyka egyenként végigmérte őket, majd tekintete Ricken állapodott
meg.
– És te, Banner?
– Ó, persze, én is – mondta bizonytalanul.
– Fogadjunk, hogy még a címére sem emlékszel annak a könyvnek, amit el
kellene olvasnod – korholta Calypso, s végigsimította kék szoknyáját.
Rick úgy érezte, megsértették a büszkeségét, ezért peckesen kihúzta magát:
– Nem igaz! Pontosan emlékszem. Az a címe, hogy… izé… vagyis, hogy…
Azonban hiába erőlködött, még egy halvány emlék sem ugrott be neki a
könyvről.
– Tehát?
– Az igazságot szeretné hallani, Calypso kisasszony? – vágott közbe Julia
mélyet sóhajtva.
– Boldoggá tennétek.
Rick fülig elvörösödött. Ma már sokadszor csinált hülyét magából… Ezt a
nyavalyás vasárnapot! Alig ismert magára: hová lett a megbízható, precíz és
mindig pontos srác?
– Az az igazság, Calypso kisasszony… – vette vissza a szót Rick Juliára, majd
Jasonre pillantva – …hogy tegnap este be kellett fejeznem egy másik könyvet, s
ezért nem tudtam elkezdeni az újat. Tetszik tudni, soha nem szeretem
félbehagyni a könyveket…
– Egy másik könyvet, Banner?! – csapta össze a tenyerét a kisasszony, mint
aki nem hisz a fülének. – Hadd halljuk hát, mi volt az a remekmű, amit egész
éjjel faltál?
Rick felszegte az állát.
– Az elveszett térképek krokodilusa – vágta ki. – Tutanhamon fáraóról szól, aki
eltéved egy egyiptomi Élet házban, ami egy olyan hatalmas labirintus, teli van
fülkékkel, amiben mindenfélét őriznek. Na, és végig egy gyilkos krokodil üldözi,
aki el akarja halászni előtte a térképet. Mivel azonban Tutanhamon egy fáraó,
ezért a Puntföld (ami nagyon fontos hely volt az ókori egyiptomiaknak) összes
tisztviselője körbeveszi a krokodilt, és sikerül megmenteniük a fiatal fáraót.
Calypso kisasszony újra kihúzta magát, és csak annyit mondott:
– Érdekesnek hangzik.
– Meghiszem azt – folytatta Rick. – Ha szeretné, kölcsönadom.
Szerencsére azonban Calypso megelégedett Rick könyvismertetőjével is.
– Akkor most meg tetszik engedni, hogy telefonáljunk? – kérdezett rá nyíltan
Julia.

A fekete bakelittelefon a kassza mögött volt. Julia felvette a kagylót, és tárcsázta

azt a számot, amit Peter Dedalus boltjának ajtaján láttak. Kicsit odébb Calypso
kisasszony a Century című regényt mutatta meg éppen a fiúknak, amely
elmondása szerint egyszerűen kihagyhatatlan.
Amíg várta, hogy valaki felvegye a telefont, Julia szórakozottan a pénztár
körüli polcokon lévő kiírásokat olvasgatta: „megrendelt, de el nem vitt
könyvek”, „könyvek, amelyeket ki kellene cserélni, de nem lehet”,
„megrendelendők még ezen a héten”, „könyvek elajándékozásra”.
Az alsó polcon sorakozott néhány kötet, melyet kérdőjellel jelöltek meg.
Julia kíváncsiságát felkeltette egy vörös bársonyborítású könyv, mely fölött
három nagy kérdőjel éktelenkedett.
Húzott egyet a telefonzsinóron, hogy odaférjen hozzá, s megnézze, mi lehet
az. Egy régi, megsárgult és gyűrött zsebkönyv volt, címlapján egy kis kikötővel.
Azonban amikor a címet olvasta, elállt a lélegzete:

A KÍVÁNCSI UTAZÓ
Kilmore Cove és környéke
kis útikalauza

Julia körbenézett és látta, hogy senki nem figyel rá: Calypso éppen a
klasszikus szerzők sorozatát rendezte, míg Jason és Rick szórakozottan egy
képeskönyvet lapozgatott.
A lány érezte, hogy szíve gyorsabban kezd dobogni. A hívott szám közben
még mindig kicsörgött, ezért a vállával szorítva füléhez a kagylót, kinyújtotta a
kezét, hogy megérintse a könyvet.
Megpróbálta kinyitni, azonban a lapok annyira össze voltak ragadva, mintha
most nyitnák ki először. Julia oldalát most már igencsak furdalta a kíváncsiság,
ezért levette a kötetet a polcról.
Ahogy kinyitotta, egy lap hullott ki belőle. A lány utánakapott, azonban ahogy
lehajolt, leejtette a telefonkagylót, amely nagy robajjal a kasszára esett.
– Mi történik ott? – kérdezte Calypso.
Julia egy szempillantás alatt cselekedett: lehajolt a papírért, és zsebre vágta, a
helyére tette az útikönyvet, felemelte a kagylót, s gyorsan talpra szökkent.
Igyekezett elővenni a legmeggyőzőbb jó kislányos mosolyát, s bár remegett az
ijedtségtől, így szavalt a süket telefonba:
– Halló, igen, csókolom, igen… Peter Dedalus üzletével kapcsolatban…
Hogyne, a Kilmore Cove-i boltról szeretnék… Aha, értem, aha, világos. Hát,
akkor köszönöm, elnézést a zavarásért, köszönöm szépen, viszonthallásra.
Villámgyorsan letette a telefont, s a szeme sarkából még egyszer ellenőrizte,
hogy a könyv ugyanott van-e, ahonnan elvette, majd odament a többiekhez.
– Nos? – kérdezte Jason.
– Sajnos semmi. Csak a takarítónő volt, az iroda zárva van.
 – A fenébe, hiszen vasárnap van! Ez előbb is eszünkbe juthatott volna.
– Hm… – nézett körül idegesen Julia.
Jason és Rick is rájöttek hirtelen, hogy talán jobb volna, ha gyorsan
lelépnének, így futtában elköszöntek Calypso kisasszonytól, és kiléptek a
könyvesboltból.
Calypso egy darabig nézett utánuk a kirakaton át, majd úgy döntött, hogy
ideje befejezni az angol klasszikusok rendszerezését, s fütyörészve munkához
látott.
Néhány perccel később egy középkorú hölgy lépett be a Calypso Szigetébe,
aki fehér turistakalapot és cipőt viselt. Határozott léptekkel a
szerelmesregényekhez ment, és kiválasztott egy piros borítójú kötetet.
– Ezt kérem – jelentette ki igen határozottan.
– Remek választás – udvariaskodott Calypso, s a pénztárhoz lépett, hogy
beüsse az árat.
A régi pénztárgép olyan hangot adott ki, mint egy ingaóra. A tetején egy
vasfigura állt, aki megemelte a kalapját, miközben a lába alól jött ki a blokk.
– Tessék – mondta Calypso, és odaadta a blokkot a hölgynek.
– Gyönyörű pénztárgép! – jegyezte meg. – Jó régi lehet, nemde?
– Ó, hogyne, de még tökéletesen működik – válaszolta Calypso, és büszkén
megsimogatta a kerek rézbillentyűket. – A falu egyik kézművesmestere alkotta.
– Akkor bizonyára valósággal elpusztíthatatlan! De persze majd nem sokára
idejön egy bürokrata valami kormányhivatalból, és kitalálja, hogy le kell
cserélni, mert nem felel meg valami ostoba új jogszabálynak…
– Az meglehet… – mosolygott Calypso. – Csak ahhoz meg is kell találniuk.
Miközben beszélt, a telefon mellett elhelyezett számlálóra esett a pillantása.
„Jé, de különös – gondolta –, a lány telefonja mintha egy másodpercig sem
tartott volna.”
Ahogy kiléptek a boltból, Julia azonnal futásnak eredt, s csak akkor állt meg,
amikor elérték a Chubber Sweet sikátort.
Jason és Rick érdeklődésére, hogy hová a nagy sietség, előhúzta a zsebéből az
összegyűrt papírt.
– Ezt meg hol találtad?
– Egy régi Kilmore Cove-útikönyvben!
A lap egyik oldalán egy vázlatos ceruzarajz volt, mely egy vonatot ábrázolt,
ami éppen egy alagútból jön ki. Alá ezt a mondatot írták: Mi történik a sínekkel
az alagúton túl? A lap hátulján egy másik rajzot találtak, amely azt a
királyszobrot ábrázolta, amely mellett aznap reggel elmentek. A névtelen alkotó
megjegyzése ezúttal így hangzott: ??? Angliának sohasem volt V. Vilmos nevű
királya!
 – Ez meg mit jelentsen? – kiáltott fel Rick. – Mi ez, valami vicc?
– Én meg nem mondom, hogy van-e igazság ebben a királyos dologban…
sosem voltam túl jó töriből.
– De miért csinálnának szobrot egy nem létező királyról?!
– Ráadásul olyat, ami feltűnően hasonlít Nestorra? – hülyéskedett Jason, amin
mindhárman elnevették magukat. – És mi van a sínekkel? Ugyan mi történhet
velük az alagúton túl?
Rick a fejét csóválta.
– Ötletem sincs. De könnyen utánanézhetünk. A vasúti alagút itt van nem
messze, bicajjal öt perc.
Jason azonban megint megállt Peter Dedalus boltjának vasrácsa előtt.
– Előbb azonban próbáljunk meg bejutni ebbe a boltba! – szólt.
– De mégis hogy? Ez a szerkezet sehogyan sem akar működni!
– Azt mondjátok? – kérdezte Jason ravaszkás arccal. A Julia által talált lap
újra felkeltette benne a reményt. Úgy érezte, Ulysses Moore mégsem hagyta
magukra őket, és mintha újra kommunikálni próbálna velük. – Lehet, hogy csak
rá kell jönnünk, mire is való.
Az öröknaptár még mindig ugyanazt a dátumot mutatta, mint amikor legutóbb
Jason elforgatta a mutatókat.
– A naptárban kell keresnünk valahogy a megoldást – kockáztatta meg Jason.
– Gyerünk, Rick, törd a fejed!
A levegőt a sütőből kivett sütemények illata töltötte be, és Rick hangosan
gondolkodni kezdett:
– A naptárban a 334-es év nyilvánvalóan hibás, ugyanakkor a hónap és a nap
helyes. Ez pedig azt jelenti, hogy az évszám igazándiból nem évet jelent. Lehet,
hogy úgy kell beállítani az órát, hogy azt az időpontot mutassa, amit a naptár
száma jelez.
– Ezt már próbáltam, és nem történt semmi.
Rick folytatta:
– Akkor viszont ezt a számot kell kombinálni egy másik számmal…
– De melyikkel?
– Például azzal az időponttal, amikor be akarunk lépni.
– Hány óra van most?
– 17.00 – válaszolt Julia.
– Tehát akkor 17.00 órából csináljunk egy számot, az ezerhétszáz, adjuk hozzá
a 334-et, ami egyenlő…
Néhány próbálkozás után megegyeztek 2034-ben.
– Oké. Akkor most állítsuk át az órát húsz-harmincnégyre…
Rick beállította a mutatókat, Jason pedig felhúzta a készüléket.
 BZZZZT!, mondta a zár, mindazonáltal nem nyílt ki. A mutatók összevissza
forogtak, s a naptár most 116-ot mutatott.
– Nem nyílt ki – sóhajtott Julia.
– Igaz, de bizzent egyet! – jegyezte meg Rick. – Eddig még egyszer sem adott
ki ilyen hangot.
Újra végigcsinálták a műveletet. Közben eltelt egy perc, tehát 17.01-hez adták
hozzá a 116-ot, és így 1817-et kaptak.
– Tizennyolc óra tizenhét perc… – számolta ki Rick, s gyorsan átállította a
mutatókat.
Jason megint felhúzta, s a zár megint BZZZT! hangot adott ki.
– Nem nyílt ki – sóhajtotta megint Julia.
Azonban ezúttal tévedett.
A
Villa Argo kertjében Nestor egyszerre csak lépéseket hallott. Majd egy árnyékot
vett észre a háta mögött. Rémülten megfordult, és szemben találta magát
Leonard Minaxóval.
– Szervusz! – köszönt öblös hangon a világítótorony őre.
Nadrágja térdig vizes volt, jobb szemét pedig barna bőrkötés borította.
Nestor megnyugodott.
– Leonard! A szívbajt hoztad rám! Honnan jössz?
Minaxo a szirt felé mutatott.
– A lépcsőről.
A kertész odaballagott a sziklalépcsőhöz, és lebámult a zátonyok felé. Látta,
hogy a halászok a Villa Argo strandjánál kötötték ki bárkájukat, s intett nekik
üdvözlésképp.
– Hogy ment?
– Sehogy – válaszolt Minaxo, s körülnézett. Hosszan bámulta a kertet, a ház
bejáratát, s közben hagyta, hogy a szél végigsimítsa hosszú haját. Az arca,
mintha álarc lett volna, csupa ránc. Hatalmas, bütykös kezét mindenütt
sebhelyek borították. – Sok idő telt el – tette hozzá anélkül, hogy visszafordult
volna Nestorhoz. – Itthon vannak?
– Nincs itthon senki, lementek a faluba.
– Veszélyes.
Nestor megragadta a gereblyét, és néhány lépést hátrált.
– Nincs választási lehetőségem.
– De volt.
– Jó gyerekek ezek.
Minaxo fütyülni kezdett, furcsa, de harmonikus hangon, mely elvegyült a szél
zúgásával. Majd mélyebb tónusra váltott, s a dallam immár siratót idézett.
– Ne, Leonard, kérlek. Ne most. Hagyd abba.
– Hagyd abba – ismételte a toronyőr. A Villa Argo tetején megjelent két
mókus. – Erről van szó. Hagyd abba, Nestor.
– Csak azért jöttél, hogy ezt elmondd?
– Nem, azért jöttem, hogy elmeséljem, hogy semmiféle kulcsot nem találtunk
a tengerfenéken.
– Kevés esély volt rá, mégis érdemes volt megpróbálni.
– És embert sem.
Nestor bólintott. Ő is lement már reggel, hogy megnézze a zátonyokat, és nem
látta semmi nyomát annak, hogy Manfred odazuhant volna. Valószínű hát, hogy
a vízbe pottyant, és mivel azóta senki sem találta meg, sem ott, sem a parton, az
a legvalószínűbb, hogy újra a gaz úrnőjével együtt rontja a levegőt.
– Köszönöm, Leonard. Legalább megpróbáltuk.
Leonard Minaxo keresztbe fonta kezét óriási mellkasán, és újra hosszan
füttyentett.
– Már megpróbáltuk, és eldöntöttük, hogy abbahagyjuk.
Egy holló jelent meg a szikomorfa ágai közt, és érdeklődve figyelte a két
férfit.
Nestor tetőtől talpig végigmérte a barátját. Ép szeme éppen olyan színű volt,
mint a holló szárnya.
– Leonard, én azt hiszem…
A világítótorony óriása szélesen elmosolyodott, és hangosan elszavalt négy
verssort:

A király egyedül maradt

A játszmát meg nem nyerheti
Győzni visz magával hármakat
S mindhármuk életét elveszi.

Nestor elsápadt:
– Egy újabb jósversed, Leonard?
Minaxo megvonta a vállát.
– Lehet. Tudod, hogy majdnem mindig beigazolódnak a megérzéseim…
– Miért szavaltad ezt nekem?
– Hogy felfogd végre, itt a perc, hogy hagyni kell az egészet, és ki kell szállni
a játszmából. Vége van, Nestor. Fogadd már el, ami nyilvánvaló!
– Nekem az a feladatom, hogy…
– NEM! Nincs semmiféle feladatod! – fortyant fel az óriás, és dühödten
csóválta a fejét. – És főleg nem ruházhatod át három kölyökre. Gondolkozz már!
Azoknak az időknek vége! Időutazások, műholdas telefonok és plazmatévék
korát éljük. Minden mindennel össze van kötve, mint a bábok a madzagokkal.
– Le kell győznünk Obliviát…
A világítótorony őre egészen közel lépett Nestorhoz, s átkarolta. A házra
mutatott, s a konyhára, ahol a gyerekek reggeliztek aznap reggel.
– De nem nekik.
– No, de Oblivia…
 – Neked nem Obliviával van bajod! – gurult méregbe az óriás. – Neked az
egész világgal van bajod! Nem elég neked mindaz, ami történt? Már
elfelejtetted? – s mikor ezt mondta, lehúzta a kötést a jobb szeméről.
Nestor nem nézett oda. Soha nem volt képes még odanézni.
Leonard visszahelyezte a kötést, és mély hangon lezárta a beszélgetést:
– Nem okoztunk már eddig is elég galibát?
Hosszú ideig mindketten hallgattak. A mókusok odébbálltak a tetőről, már egy
kőrisfán ugrándoztak, s a holló is elhagyta a szikomorfa ágait.
Leonard Minaxo megvárta, míg teljesen megnyugszik, majd a kertész vállára
tette egyik kezét.
– Ne haragudj, nem akartam ennyire durva lenni. De valakinek meg kellett ezt
mondani neked, mielőtt még túl késő… Felejtsd el ezt a történetet a régi
tulajdonos megbízásáról…
Nestor lassan felemelte tekintetét, s mélyen a barátja szemébe nézett.
– Ha én nem teszem meg, ki fogja megcsinálni?
– Az biztos, hogy nem három tizenegy éves kölyök.
– És miért nem?
– Mert képtelenek rá. Nem sikerülhet nekik.
Nestor a szája szélét rágta.
– Biztos vagy benne?
– Az imént szavaltam el neked.
– Az csak egy költemény volt.
Leonard Minaxo sóhajtott.
– Szerinted hol máshol lehet az igazság, mint a költészetben?
Nestor szomorúan bólintott. Hosszan megszorította barátja kezét, s elköszönt
tőle.
Megvárta, míg leér a lépcsőn, és beszáll a bárkába. Felemelt kézzel üdvözölte
a halászokat, és hosszan állt mozdulatlan, mintha egy szobor volna csupán a
kertben.
Csak a szeme fénylett.
És teljesen egyedül érezte magát.
A
mint feltárult az órásüzlet kapuja, a gyerekek azonnal beléptek. Hátuk mögött
már a délután első árnyéka vetült a falakra. A sikátor aranyfényben úszott. Az
üzlethelyiség viszont teljes sötétségbe borult.
A bejáraton beszűrődő világosságnál Jason, Julia és Rick első pillantásra
felmérték, hogy a helyiségben teljes a zűrzavar.
Jason előreengedte barátját, aki megpróbálta összeegyeztetni ezt a látványt
azzal, ami az emlékezetében élt arról a régi, apjával tett látogatásról.
A bolt egyetlen helyiségből állt, ahol a falakon körben polcok húzódtak, tele
órákkal. Fémórák, gyöngyházórák, elefántcsontórák úgy álltak ott
mozdulatlanul, mint egy megpihenő madárcsapat. Az óraszerkezetek mind
némák voltak, s a számlapok úgy néztek ki, mint megannyi csodálkozó arc,
melyre a mutatók rajzoltak hol mosolygós, hol szomorú szájat.
A pult fiókjai mind tárva-nyitva álltak, mintha valaki alaposan átfésült volna
mindent: a fiókokat bélelő színes tapétát valaki késsel felhasította. Szanaszét
papírok és gumiszalagok hevertek a földön teljes összevisszaságban. A
pénztárgép oldalára borulva a kirakatnak volt támasztva.
Az üzlethelyiséget a műhelytől egy sötét függöny választotta el, amelyre Rick
emlékezett. Elhúzta a függönyt, és hagyta, hogy a szeme hozzászokjon a
sötéthez. Ez a rész sem volt jobb állapotban.
A gyerekek elértek ahhoz a szükségbejárathoz, amelyet valakik nem sokkal
előttük építettek, és kitárták, hogy némi fény jusson a szobába.
– Micsoda rendetlenség… – jegyezte meg Julia. – Innen aztán mindent
kipucoltak.
Az órák és Peter Dedalus más találmányai azonban szinte mind ott voltak: aki
átkutatta a boltot, nem ezekre volt kíváncsi.
A precíziós szerszámok és az apró alkatrészek, melyet az órásmester használt
a munkája során, mindenfelé szanaszét hevertek a földön, s a fiókokat itt is
kiborították. Egy régi hanglemezgyűjteményt is kiszórtak a tokjából, s most az is
szanaszét hevert a földön.
A vitrinekben azonban a Peter által fabrikált tárgyak nagy része ott volt: az
aprólékosan díszített órák, egy sakk-készlet néhány bábuval, egy jókora,
íróasztalra való ébresztőóra s egy lámpa, mely egyetlen hegesztett láncból állt.
– Kipakolták a fiókokat, szétdobálták az iratokat, szétszedték a lemezeket…
de hozzá sem nyúltak az órákhoz és az egyéb értékekhez – tűnődött Julia. –
Annyi bizonyos, hogy nem az értékekre vadásztak.
 – Az is lehet, hogy miután megtalálták, ami miatt jöttek, egyszerűen
otthagyták a többit – vetette fel Jason.
Rick mindeddig egy szót sem szólt. Csak járkált fel s alá, s hosszasan,
csendben szemlélte magában ezt a borzalmat.
– Gazemberek… – mondta végül, amikor egyáltalán képes volt megszólalni. –
Előbb a boltot, aztán a házat is el kellett pusztítaniuk. S mindez miért?
Jason és Julia csak ingatta a fejét. Való igaz, hogy mind ez idáig erre még nem
jöttek rá.
– Nestornak igaza van, amikor azt mondja, hogy Oblivia Kilmore Cove-ba
érkezése szörnyű tévedés volt – kiáltott Julia is. – A békét rombolta szét!
Feldúlta Miss Biggles nyugalmát, aki békésen éldegélt a macskáival meg az
Időkapujával. Darabokra szedi a Tükrök házát is… Ha van valami, amit nem
bírok, hát az a rosszakarat és a céltalan pusztítás.
– Céltalannak nem nevezném – morgott Rick. – Nagyon is világos a célja.
Hatalmába keríteni Kilmore Cove-ot és az Időkapukat.
– Menjünk haza – javasolta Jason.
Rick megállt az egyik vitrin előtt, majd egyszerre csak figyelmes lett
valamire.
– Srácok… – hívta oda halkan a többieket.
– Mi van?
– Jason, megvan még az a sakkbábu, amit Penelope Moore festménye hátulján
találtunk?
Jason a zsebébe mélyesztette a kezét.
– Persze! – kiáltott fel, és előkotorta a fura figurát. – Miért kérded?
– Csak mert ebből a sakk-készletből való – mondta Rick és a vitrinre mutatott.
Az üveg mögött egy elég nagyméretű, több mint tíz centi magas sakktábla
volt, melyet világos és sötét fából készítettek. A táblán ott állt néhány figura,
melyek feltűnően hasonlítottak arra a bábura, amely Jason zsebében lapult egész
nap.
– Ez meg hogy lehet? – hitetlenkedett Julia.
– Moore-ék és Dedalus ismerték talán egymást? – találgatott Jason.
– De mit keres egy sakkbábu egy kép hátulján?
Rick a fejét csóválta.
– Ezt én meg nem mondom.
A náluk lévő bábu egy királynő volt. A fehér királynő. A táblán a fehér bábuk
szemmel láthatóan hátrányban voltak a sötéttel szemben.
– A sötét királynő fenn van még – állapította meg Jason, s a kezében lévő
bábut a tábla felé közelítette.
Rick megrázta a fejét.
 – Jobb lesz, ha nem nyúlunk hozzá – javasolta. Ez egy félbehagyott parti. És a
mi királynőnket kiütötték…
Jason és Julia megvizsgálták a táblán lévő bábuk helyzetét.
– Én sajnos mindig is hülye voltam a sakkhoz – sóhajtott kicsit később Jason.
Ez azonban nem volt teljesen igaz: rövid távú lépésekben Jason kifejezetten
ügyes volt. Azonban ha kettő vagy több lépést kellett előre eltervezni, agya
elkezdett begőzölni, és az ellenfele rendszerint fölényesen győzött.
– Ki jön most? – kérdezte Julia.
– Hát, ezt nem tudjuk – válaszolt neki Rick.
– Szerinted ki játszott?
– Például Peter Dedalus és… Ulysses Moore? A mi királynőnk fehér, tehát
Peter volt feketével.
Jason megint megvizsgálta a figurák állását.
– Tényleg az egész délutánt azzal akarjuk tölteni, hogy egy unalmas
sakkjátszmát tanulmányozunk? Ne felejtsétek el, hogy egy egész listányi rejtély
van előttünk, amit meg kellene oldanunk, és…
Nővére azonban csöppet sem találta unalmasnak a dolgot.
– Hát nem fantasztikus érzés, hogy itt megállt az idő? Éppen egy sok évvel
ezelőtti játszmát bámulunk, amelyet félbehagytak.
Jason felhorkant.
– Ja, és szerintem mi is jobban tennénk, ha itthagynánk úgy, ahogy van.
– Hát persze… – bólintott Julia. – Nem tudjuk, ki lép.
– Szerintem a fehér jön – vetette közbe Rick.
– Mitől vagy benne olyan biztos?
A fiú csak vállat vont.
– Hát nem száz százalék, de abban biztos vagyok, hogy Peter Dedalus nem
ment el Kilmore Cove-ból anélkül, hogy az utolsó lépését meg ne lépje.
– Igen? – fakadt ki Jason. – Hát akkor nem volt valami figyelmes játékos. Ha
ugyanis én lennék a fehérrel, akkor fognám ezt a lovat, és…
Mikor Jason felemelte a huszárt, az egész tábla vibrálni kezdett.
– Jason! – kiáltott rá rémülten a testvére. – Mit műveltél?
A fiú ott állt elkerekedett szemmel, kezében a huszárral.
– Mi műveltem?!
A sakktábla lassan ketyegni kezdett.
– Jason, azonnal tedd vissza azt a lovat! – ordította Julia. – Valamit
bekapcsoltál!
Rick azonban megállította, mielőtt visszatette volna a bábut a helyére.
– Ne, várj! Ne így. Most már nem teheted vissza, ahonnan elvetted. Lépned
kell!
 Jason nagyot nyelt.
– Ezt meg hogy érted?
A tábla hangosabban kezdett ketyegni.
– Azt hiszem, újraindítottad a játszmát, Jason. És most már a sakktábla
kényszerít, hogy végigjátszd. Ez a ketyegés valami időmérő lehet. Gyerünk, lépj
már! Hová akartad tenni a huszárt?
Jason idegesen bámulta a figurákat, és megpróbálta felidézni, hová is akart
lépni az előbb.
– Én… sosem voltam túl jó sakkban, de… asszem… hogy ha idetenném…
dadogta habozva – akkor sakkot adunk a királynak.
Letette a huszárt, mire a tábla abbahagyta a ketyegést.
– Biztos? – kérdezte Julia.
– Eléggé.
Ahogyan azonban újra megvizsgálta a lépését, Jasont hirtelen szörnyű
kétségek fogták el.
A tábla rázkódni kezdett, mintha belül egyszerre kapcsolt volna be egy sor
apró gépezet.
A gyerekek hátráltak, és óvatosan a kijárat felé húzódtak.
Aztán egymás után felborultak a figurák. A tábla falából pedig előnyílt egy
kicsi fiók.
– Igazad volt, Jason. Sakk-matt! – mondta Rick, és visszament a táblához.
A fiókban pedig volt valami.
N
estor kétszer is megnézte az órát. Körbejárta a Villa Argo földszintjét, majd
idegesen kifakadt. Hol a fenében kódoroghatnak a gyerekek? Már majdnem este
hat, és még mindig nem értek haza.
„Veszélyes” – mondta Leonard.
És Leonard egészen különleges képességekkel bírt, hogy előrelássa a
történéseket. A fél szemével igazából gyakran többet látott, mint a többiek
kettővel. Verseinek pedig általában rejtett mély értelme volt, és rendszerint
megjósolt dolgokat.
Nestor nem volt egy aggódós típus, de ez a hosszú távollét nem nyugtatta meg
igazán… Egyre csak Leonard versének utolsó sora járt a fejében, mint egy
megakadt lemez.
S mindhármuk életét elveszi.
Eszébe jutott az a három úgy-ahogy megbuherált bicikli, amivel útra keltek a
gyerekek…
– Vajon merre vagytok? – kérdezte a kertész Salton Clifftől és a tajtékzó
haboktól.
Besántikált a házikójába, elővett egy távcsövet, majd visszament a szirtre, és
elkezdte végigpásztázni a strandot és a falu partszakaszát, közben olykor nagyot
tüsszentett.
Látta, ahogy Leonard kinyitja, majd újra becsukja a torony ajtaját, és eltűnik a
fehér világítótoronyban. Aztán megint Jason és Julia édesanyjára gondolt, aki
már kétszer telefonált délután, s mindkétszer alig bírta kimagyarázni a kertész,
hogy miért is nem adhatja őket.
– Ha csak a hajuk szála is meggörbült a gyerekeimnek… – mondta hangosan,
miközben Kilmore Cove felnagyítva vonult el a lencsék előtt – megfizetsz érte.
Egyszer és mindenkorra.
„Ahogy már sok-sok évvel ezelőtt meg kellett volna tennem. Ahogyan
mindenkinek meg kellett volna tennie…”
Nestor csak akkor tette le a távcsövet, amikor már megfájdult a karja.
Úgy tűnt, a falu nyugodtan éli mindennapi életét, mint a turista, aki egyszer
idetévedt, s egyből el is feledi mindörökre Kilmore Cove-ot, amint egyszer
hazatér.
– Nem történt semmi – dünnyögte Nestor, nyugalmat erőltetve magára. –
Nemsokára itt lesznek.
Idő…
 Mi ez az egész, ha nem időkérdés?
Húsz méterrel alatta hangosan morajlott a tenger, ahogyan a sziklák közt utat
keresett magának. A szikomorfa, a kőris és a tölgyek ágai hajladoztak a szélben.
A sirályok megpihentek egy pillanatra a Villa Argo tetején, hogy aztán egyből
felröppenjenek megint a széláramok nyomában.
Minden mozgásban volt.
Minden folyékony volt, illékony és változó, s az idő diktálta e kaotikus
mozgás szabályait, miközben gúnyosan figyelt kívülről.
A kulcsok visszatértek. S a kapuk megint kinyíltak. Ki dobta vajon be őket
megint a játszmába?
Az idő?
– Még a kulcsok sem állapodnak meg sosem – gondolkozott hangosan Nestor,
aki mint mindig, most is a tengerrel osztotta meg gondolatait. – Maguktól
mozognak, s mindig új zárakat keresnek, amit kinyithatnak. Kézről kézre,
zsebből zsebbe, fiókból fiókba vándorolnak, míg csak mindenki el nem
felejtkezik róluk. S akkor valaki másnak a kezében tűnnek fel. S újra kell
kezdeni az elejétől a játékot.
Pontosan ebben a pillanatban, amikor éppen a legjobban elmerült
gondolataiban, a kertész egy hangot hallott, amely a nevén szólította.
A kertészlak felé nézett.
Senki.
A Villa Argo padlásablakaira bámult.
Senki.
Aztán megpillantotta Ricket, aki éppen kibukkant a kapu felől biciklijén,
mögötte Juliával és Jasonnel, aki egy rózsaszín, csilingelő kerékpáron ült.
– Nestor! – szólították a gyerekek. – Nestor! Ezt nézd meg, mit találtunk!
Az öreg kertész legszívesebben felszabadult nevetésben tört volna ki, és
egyenként megölelte volna őket… ám nagyot sóhajtva komolyságot erőltetett
magára.
Végre megnyugodva odasántikált a gyerekekhez.
– Szép bicikli – mondta Jasonnek, amikor odaért. – Lefogadom, hogy a falu
összes kislánya irigykedik rád.

A gyerekek legelőször megmutatták neki azt a lapot, amit a Kilmore Cove-

útikalauzban találtak, majd elkezdték kérdésekkel bombázni.
– Te nem tudod, mi történik a vonatsínekkel?
– És a téren lévő szobor? Tényleg nincs V. Vilmos nevű király?
– Feltűnt neked is valami furcsa?
 – Tudtad, hogy egész Kilmore Cove-ban nincs egy tábla sem, ami a helység
nevét jelezné?
– Hol van a vasúti alagút?
– És az állomás?
– Tudtad, hogy van még egy csomó Időkapu?
– Ismered Cleopatra Biggles-t?
– És az Owl Clock-ot?
– Miért nem mondtad soha, hogy Penelope festett?
– Szerinted mit keresett egy sakkfigura az egyik festményének hátulján?
– Mit tudsz Peter Dedalusról? – kérdezte egyszer csak Julia.
Nestort hallván ezt a kérdésáradatot, kezdett rosszat sejteni.
– Peter Dedalus? Ő volt a falu órásmestere.
– Gyakran jött fel a Villába?
– Miért kérdezitek?
– Ugye jó barátja volt a régi tulajdonosnak?
– Barátja, az talán túlzás. Azt hiszem, ismerték egymást.
– S milyen jól hiszed – vágta rá Jason diadalmasan. – Ezt nézd meg, mit
találtunk a boltjában!
Nestor kissé gyanakodva vett a kezébe egy papírborítékot, melyen apró,
vékony betűkkel ez állt:

Egyetlen barátaimnak,
Penelopénak és Ulyssesnek
Megkésve bár.

Nestor szeme elkerekedett a csodálkozástól, s bizonytalanul forgatta kezében

a borítékot.
– Nézd csak meg, mi van benne… – biztatta Rick.
– Neked nem kéne lassan hazafelé indulnod? – mordult rá Nestor ideges
hangon.
– Mindjárt megyek.
– Először azonban ki kell találnunk, hogyan lehet meghallgatni! – tette hozzá
Julia, és a kertészt figyelte, ahogyan az a kezébe csúsztatja a boríték tartalmát:
egy fekete, felirat és címke nélküli hanglemezt.
Amint megpillantotta, Nestor kifakadt.
– Ezt meg hol találtátok?
– A boltjában.
 – A boltja be van zárva – vetette ellen a kertész, és a ház felé kezdett
sántikálni.
– Sikerült kinyitnunk.
Úgy, hogy a gyerekek meg ne lássák, Nestor elmosolyodott.
– Azt hittem, az lehetetlen – mondta fejcsóválva.
– Mi hárman nem ismerünk lehetetlent! – lelkesedett Julia, és megölelte a két
fiút.
Nestor bement a Villa Argóba, s a gyerekek követték.
– Nem tudod, hogy lehet meghallgatni?
Nestor csak dörmögött valamit válasz helyett.
– Én azt mondom, ezen a lemezen lesz rajta, hogy melyik úton jutunk el
ahhoz, amit keresünk.
– És mit is kerestek? – kérdezett vissza Nestor, miközben előttük ment felfelé
a lépcsőn, a régi tulajdonosok arcképei között.
– Természetesen Ulysses Moore-t.
– Akkor elég, ha kimentek a temetőbe.
Felértek az emeletre, és mind a négyen bementek a könyvtárba.
Nestor kinyitotta a ládát, amely a bőrdívány mögött volt, és egy öreg
gramofon alkatrészeit húzta elő belőle. A tölcsért Jasonre bízta, s előszedte a
négyszögletes alapot. Közben Julia megmutatta Ricknek a mennyezetet díszítő
családfát.
Nestor a szoba közepére helyezte gramofont, rászerelte az erősítőtölcsért a
csőre, rátette a lemezt, a tűt az első barázdára helyezte, majd felhúzta a
készüléket.
Néhány üres forgatás után a készülék bekapcsolt.
Először csak a tű halk hangját hallották, meg azt a kattogást, ahogy ide-oda
ugrál a barázdák között. Azután viszont legnagyobb meglepetésükre muzsika
helyett beszédhang hallatszott a lemezről.
Peter Dedalus hangja volt az.
A gyerekek a gramofon körül szorongtak néma csendben, míg Nestor
köhögött egyet, és a zongorára támaszkodott.
A
recsegő lemezről a következő hallatszott: „Drága Penelope és drága Ulysses…
tudom, hogy gyáva megoldást választottam arra, hogy lelépjek, de nem jut már
jobb az eszembe. Nincs már se erőm, se kedvem, se bátorságom máshoz. Kint
zuhog, és úgy érzem, helyes, hogy az utolsó Kilmore Cove-i napom szomorú
legyen. Mindent tönkretettem, és ezt csak most értettem meg teljesen. Nem
bírom továbbcsinálni. Az eső csak egyre veri a tetőn lévő tükreim, és én még
magányosabbnak érzem magam. A rozsda majd megeszi a szerkezetet, amely
körbeforgatja szeretett házamat, amely mindig a napot keresi, s a só egyszer csak
végleg megállítja majd a malmaimat a dombon.
Vár a kapu. Mielőtt végleg elhagynám Kilmore Cove-ot, azt akarom, hogy
megtudjátok, büszke vagyok rá, hogy a barátotok lehettem, és hogy együtt
csináltuk végig veletek és a többiekkel a nagy tervet. Jól tettük, hogy elrejtettük
a kulcsokat, és hogy megóvtuk a kapukat, míg jobb idők nem jönnek. Ez volt az
egyetlen helyes megoldás, hogy megmentsük Kilmore Cove-ot és annak a titkát,
aki építette. Én viszont hibát követtem el, amit most be kell nektek vallanom:
gyengeségemnek és a hibámnak neve is van, és asszonyábrázata: Oblivia
Newton. Az én vétkem, ha a terv nem sikerült jól. S az is az én vétkem, hogy ő
most titeket üldöz. Én vétkem.
Elmesélek nektek mindent az elejétől fogva, hogy megtudjátok, hogyan is
történt mindez. Egy szombat délután ismertem meg az üzletemben. A függöny
mögül figyeltem, ahogy belép, és elsőre azt hittem, ő is csak egy turista azon
kevesek közül, akiknek még sikerül ránk találnia. Az út még megvan, hiába
szedtük le az összes táblát s töröltük ki Kilmore Cove nevét az összes térképről,
s szedtük fel a síneket. Mennyit fáradoztunk, hogy eltüntessünk minden utalást,
minden rajzot, minden könyvet, ami Kilmore Cove-ról tudósít! Csupán Thos
Bowen térképe maradt meg persze, amelyen a kapuk elhelyezkedését és a
hozzávaló kulcsokat jelöltük.
A tervünk jól alakult, szinte az összes kulcsot begyűjtöttük, s elrejtettük a
kapukat. Talán sikerült volna valóban nyom nélkül eltüntetni a titkot, ha be nem
lép egy nap Oblivia az üzletembe.
Gyönyörű volt. Higgyétek el: gyönyörű. És én nem tudtam, hogy ő Oblivia
Newton. Akkor még nem! Almazöld ruhában volt és egy tárgyat hozott, hogy
becsüljem fel. Azt mondta, hogy egy öreg tanítónőjétől, Cleopatra testvérétől,
Clio Biggles-től kapta ajándékba. Természetesen jól ismertem Cliót. De azt nem
gondoltam volna, hogy egy nő, aki oly sok évig távol élt Kilmore Cove-tól
Obliviának ajándékozzon egyet a kulcsok közül: a macskás kulcsot.
Az első reakcióm a megdöbbenés volt. Aztán viszont hibáztam:
megkíséreltem minden áron megvenni a kulcsot. Emlékeztek, mennyit kerestük?
Végül azt hittük, örökre nyoma veszett. De nem, Cheddarban volt, egy általános
iskolai tanító néni vitte magával. S most hirtelen visszatér egy ismeretlen,
gyönyörű nő kezében.
Oblivia Newton megszimatolta az üzletet: nem értette, miért akar egy
egyszerű feltaláló minden pénzt megadni egy egyszerű kulcsért. Elkezdett
odajárni a boltomba, s egy nap utánam jött az Owl Clock-i úton, és beállított a
házamba.
Én meg boldog voltam. Mindig is a találmányaim között éltem, és az, hogy
egy nő van a házamban, álomnak tűnt. Megmutattam neki a Tükrök házát: úgy
tűnt, le van nyűgözve tőle. Azt állította, hogy még sosem látott ilyen házat.
Megforgattam neki a házat, az erkélyről végigkövettük a naplementét. Oblivia
azt mondta, hogy zseni vagyok, a legnagyobbak egyike. És én, aki még sohasem
láttam ilyen szép nőt, hittem neki.
Szegény kicsi Peter Dedalus! Nem tudhattam, hogy az egyetlen dolog, ami
összekötött minket, az a kulcs rejtélye. Oblivia közben pontosan tudta, hogy
előbb-utóbb bevallom neki, miért is olyan fontos az a kulcs. Csak arra várt, hogy
megbízzak benne, mint a pók, aki tudja, hogy ha sokat zümmög, a légy előbb-
utóbb beleesik a hálójába.
És én beleestem egyenesen, teljes szívemből. Egyedül, soha nem avattalak be
bennetek. S ezt soha nem fogom megbocsátani magamnak. Amíg nappal
segítettem nektek eltüntetni a kapukat, addig egy éjjel bekötöttem Oblivia
szemét, és elvittem a faluba. A macskaformájú kulcsával kinyitottam Miss
Biggles kapuját, és átléptük a küszöböt. Alig egy órát töltöttünk Egyiptomban,
de az elég volt neki, hogy mindent megértsen.
Amikor visszatértünk Kilmore Cove-ba, megkérdezte, hogy az ő kulcsa-e az
egyetlen. Nem válaszoltam, de ebből megértette, hogy nem. Később apránként
elmeséltem neki, hogy Kilmore Cove-ban van néhány kapu, és mindegyiknek
megvan a maga kulcsa. Azt is elmagyaráztam neki, hogy minden kapu más, és
hogy mindegyik más helyre nyílik, kivéve egyet, a főkaput, amelyet a négy kulcs
nyit, és amely bárhova vezethet. Soha nem ejtettem ki a Villa Argo nevét, de
biztos vagyok benne, hogy magától rájött. Ekkor kezdett el áhítozni a ti
házatokra.
Ezután hirtelen eltávolodott tőlem, hideg lett és mohó. És én csak ekkor
tudtam meg, milyen is valójában Oblivia Newton. De már túl későn. S nem volt
többé visszaút.
Kezdett összeomlani az az építmény, amit a nektek mondott hazugságokból és
a neki elsuttogott vallomásokból építettem magam köré. Mit tehettem volna?
Mindenkit becsaptam, még magamat is. Egyetlen titok maradt már csak, amit
óvhattam. A legnagyobb titok, amit talán még ti sem ismertek teljesen…”
A lemez most egy darabon üresen forgott, hang nélkül.
Nestor a szakállát simogatta elgondolkozva.
Peter hangja ezután újra beszélni kezdett, de sokkal mélyebb tónusban, s a
felvétel igen rossz minőségű lett, a mellékzajoktól sok helyen alig értették, mit
mond. „Elmeséltem neki, hogy… egyetlen mód arra, hogy… az összes ajtót
nyitja és zárja… egyetlen kulccsal… s akkor ő… megkérdezte, meg tudom-e
szerezni… de én nem válaszoltam… az ígéret…”
Újabb hosszú szünet után Peter Dedalus hangja újra normális sebességen,
tisztán szólt.
Szavai eleinte még szaggatottan szóltak, ám fokozatosan újra tisztán értettek
mindent. Úgy tűnt, mintha az órásmester kiabálna.
„Elmenekülök, igen, még ma éjjel elmenekülök innét! Oda, ahol nem tud
utolérni. Ulysses, Penelope! Megléptem az utolsó lépést… Megőriztem a titkot.
S ő sohasem fogja tudni az összes ajtót a hatalmában tartani!” A hang megint
szaggatottá vált. „Ó, barát… hiányoz… a játszmák… üdvöz… elope… ertész…
Argo és az utazások. Elmenekülök, barátaim. Lelépek ebből a kegyetlen
világból, amely hazugsággal van tele. Elhittem, hogy a szív egy tökéletes
szerkezet, melyet megbízható és stabil fogaskerekek szabályoznak, de rá kellett
jönnöm, hogy a valóság sokkal fájdalmasabb. Isten veled, Ulysses! Isten veled,
Penelope! Postán megkapjátok majd az oroszlános kulcsot, hogy megőrizzétek a
többivel együtt. Nekem már nem lesz rá szükségem. Az üzletemet és a házamat
Obliviának ajándékozom, csináljon vele, amit akar, én nem is akarok tudni róluk
többé. Húzzátok át a nevemet és égessétek el a fehér baglyos cégéremet.
Töröljetek ki még az emlékeitekből is. Én sohasem feledlek titeket.” S a
vallomás ezekkel a szavakkal véget ért.
A
nap lassan lebukott a látóhatár mögött, az ég narancsszínűvé változott. A Villa
Argo könyvtárszobájában a régi hanglemez sistergett még egy kicsit, aztán a
gramofon végleg elhallgatott. Rick felemelte a tűt, és visszatette a helyére.
A gyerekek a padlón kuporogtak, Nestor pedig a zongora mellett állt. Az
alkonyi égbolt egyre vörösebben izzott mögötte, ahogyan ő is egyre jobban
izzott a haragtól.
– Tehát így történt – mondta kis idő múlván Julia. – Tehát Peter volt az, aki a
kapukról beszélt Obliviának.
– Mégpedig jó néhány kapuról, úgy tűnik – tette hozzá Jason.
Nestor ökölbe szorított kézzel egyfolytában köhögött. Felemelte a karját,
mintha így akarná megszüntetni az irritációt, és hosszan így maradt, míg csak
nagy nehezen meg nem nyugodott. Akkor leengedte a vállát, és látszott rajta,
hogy szomorú gondolatok gyötrik.
– Most már azt is tudjuk, Oblivia miért rombolja szét a Tükrök házát –
dünnyögte Rick.
Nestor rémülten vonta fel a szemöldökét.
– Micsoda?
A gyerekek elmeséltek neki mindent az Owl Clock-i földútról és a Cyclops
vállalat buldózeréről, amely ízekre szedte Peter Dedalus házát.
– Semmit sem tehettünk, és képtelenek voltunk arra is, hogy végignézzük… –
zárta le a beszámolót Julia.
– Ez hát a vég – dörmögte az öreg kertész, és a kijárat felé indult.
– Nestor, várj! – szólt utána Julia. – Ne hagyj minket magunkra.
– Mindannyian magunk vagyunk – morgott a kertész.
De mégsem ment el.
– Legalább annyit mondj el, hogy az a kulcs, amit Manfred elrabolt tőled…
Nestor bólintott.
– Az volt az oroszlános, arról beszélt Dedalus a lemezen. Többek között ezt
bízta rám megőrzésre a régi tulajdonos.
– És azzal a kulccsal…
Nestor megint elébe vágott a kérdésnek.
– Igen, azzal a kulccsal lehet kinyitni az órásmester házában lévő kaput.
– Miért nem szóltál korábban a többi kapuról?
A kertész nem válaszolt.
– Nem tudod, hová vezet az a kapu? – kérdezte Julia.
 Nestor meglepetésében felpattant:
– Én? Honnan tudnám?!
– De tudtál az oroszlános kulcsról…
Nestor csak morgott valamit.
– És arról is tudtál, hogy Peter házában van egy kapu.
– Én sem tudok mindent, kölykök! A mindenit!
Nestor hatalmasat csapott egy könyvespolcra, amitől leesett róla a réztábla.
– Peter Dedalus azt mondja, hogy sok kapu van Kilmore Cove-ban – vetette
közbe Rick. – Egy van itt. Egy Miss Biggles-nél. A harmadik a Tükrök házában.
Mennyi lehet még?
– Hogy megtudjuk, elég volna megnézni a térképet, amit elvesztettünk –
morogta Jason.
– A térképen ráadásul a kulcsok neveit is feltüntették…
– Most Oblivia tudja, melyik kulcs hova illik, de nincsenek nála a kulcsok –
szólt közbe Nestor. – Ulysses Moore és a felesége biztonságba helyezték őket.
Mindegyiket, kivéve Oblivia kulcsát, amely akkor nem volt Kilmore Cove-ban.
– És Peterét, amit…
– Amit Manfred elrabolt tőlünk tegnap éjjel.
– Tehát valószínűleg már két kulcs van náluk – szólt Rick.
– Nálunk viszont négy van – vágott vissza Jason.
Julia fel-alá járkált a szobában.
– Bárcsak behúzhatnék neki egyet, és visszavehetném a kulcsokat!
A gyerekek maguk között tárgyalták meg izgatottan az újonnan szerzett
hihetetlen értesüléseket.
Nestor csak nézte őket. Nézte őket, és gondolkozott. Lassan rá is átragadt a
gyerekek lelkesedése, noha nem tudta kiverni a fejéből Leonard versét és
nyugtalanító szavait.
Igen, de Leonard nem volt ott a könyvtárban, hogy meghallgassa őket, és
Leonard nem ismerte őket.
Hirtelen Jason megszakította töprengését, és egy kérdést tett fel:
– Nestor, hány ember tud a kapuk létezéséről?
– Mármint hogy hány ember tudott róla? – kérdezett vissza a kertész. –
Engem, Oblivát és a sofőrjét leszámítva már mind eltűntek…
„Vagy feladták” tette hozzá gondolatban.
– Akkor nálunk az előny – vonta le a következtetést Jason. – Összesen négyen
vagyunk kettő ellen.
Nestor csak bámulta ezt a tizenegy éves gyereket, aki olyan megható
határozottsággal és tenni vágyással beszélt, mint egy felnőtt.
Kétségek gyötörték, s az emeleti hálószobákhoz vezetető folyosót nézve
gondolkodott. Arra gondolt, hogy döntenie kell. S hogy már nincs idő. A helyzet
sokkal gyorsabban változott, mint ahogy ő maga valaha is el tudta volna
képzelni.
Rick elkezdte összefoglalni, mi mindent tudtak meg az imént:
– Tehát… a Moore házaspár terve az volt, hogy elrejtik a kapukat, és a
kulcsokat biztonságba helyezik. A lakosok tudta nélkül megpróbálták a lehető
legjobban elszigetelni Kilmore Cove-ot is a külvilágtól. Peter Dedalus azonban
elárulta őket, és így Oblivia Newton részben megtudta az igazságot… mármint
hogy hogyan lehet becsukni és kinyitni a kapukat… Hallottátok amúgy? Peter
arról is beszélt, hogy van egy módszer arra is, hogyan lehet az összes kaput
ellenőrzés alatt tartani… Aztán… Aztán mi is történt?
– Az, hogy Moore-ék meghaltak – válaszolt Julia. – Oblivia pedig meg volt
győződve róla, hogy most aztán zavartalanul véghez viheti a tervét, ám ekkor
megtudta, hogy Nestor eladta a Villa Argót a szüleinknek. És ekkor jöttünk meg
mi.
– És most nálunk vannak a kulcsok – folytatta Rick. – Mert mi vettük fel őket
a postán.
– És hogy Obliviát távol tartsa tőlük – vetette közbe Jason –, Ulysses Moore
megtaláltatta velünk a négy kulcsot, és elküldött minket Egyiptomba, hogy
visszaszerezzük Kilmore Cove térképét. Mi azonban szépen hagytuk, hogy
lenyúlják tőlünk, és ettől fogva minden összezavarodott.
– Jól leégtünk – ismerte be Rick.
– Csődöt mondtunk.
Julia felsóhajtott.
Nestor köhögött. Majd megint köhögött. Majd végül döntésre jutott.
– Most pedig azt tesszük, amit én mondok! – kiáltott fel.
A gyerekek hitetlenkedve bámultak rá.
– Mi az, amit úgy csinálunk, ahogy te mondod?
– Egyáltalán nem mondtatok csődöt! – mutatott rájuk egyenként Nestor. –
Egyáltalán nem égtetek le! Ezt verjétek ki a fejetekből, világos? Ti… ti… – Ó,
jaj! Nestor a fejét rázta. Sosem volt erőssége, hogy dicsérjen valakit, és most
sem birkózott meg a feladattal. Így inkább köhögött, majd kiadta az ukázt: –
Gyerünk, utánam!

Az öreg kertész elvitte őket körülbelül a folyosó feléig, majd megállt, két kezét
összekulcsolva bakot tartott Jasonnek, s így szólt:
– Lépj fel ide, és nyisd ki a csapóajtót a plafonon!
– Csapóajtót? – kiáltottak fel egyszerre a gyerekek, s mindhárman felnéztek a
plafonra.
És tényleg, ott volt egy fémgyűrűvel lezárt fehér csapóajtó, melyet
ugyanolyan színűre festettek, mint a plafont.
Nestor felemelte Jasont, aki elfordította a gyűrűt.
– Gyerünk – sürgette Nestor.
Jason megpróbálta felfelé nyomni az ajtót, de nem engedett. Ekkor még
egyszer elfordította a gyűrűt, s végre meghallotta a zár kattanását. Nestor letette
a földre.
A csapóajtó mögül egy létra vége csusszant ki. A kertész megragadta, és
elkezdte maga felé húzni.
– Azt a mindenit! – kiáltott fel Julia. – Egy létra a szoba közepén…
Nestor intett nekik, hogy másszanak fel.
– Gyerünk, felfelé!
– Azt a mindenit! – mondta megint Julia, és arra gondolt, hányszor látta ma
már ezt a folyosót, illetve legalábbis úgy gondolta, hogy látta.
M
anfred az egész délutánt azzal töltötte, hogy csak figyelte a Cyclops embereit,
akik miután a buldózer használhatatlanná vált, azzal foglalatoskodtak, hogy fel-
alá mászkáltak a Tükrök házában. Úgy beöltöztek, mint az űrhajósok, és
különféle szerszámokkal, gumikalapácsokkal és motoros fűrésszel
felfegyverkezve járkáltak ki-be.
A buldózer ott feküdt mozdulatlanul és tehetetlenül, s a fémgolyó még mindig
ott volt beszorulva a tetőt tartó falakhoz. A munkások végül úgy állították meg a
ház forgását, hogy kalapáccsal összetörtek egy csomó fogaskereket, amit a
pincében találtak. Ezután viszont alaposan munkához láttak, és szobáról szobára
járva minden egyes falat szétvertek, amivel csak találkoztak.
Estére a Tükrök házából nem maradt más, mint egy törmelékkel borított
fémváz. A teraszokat és a korlátokat szétverték, a függönyöket szétszaggatták, a
padlót pedig felszedték és átlyuggatták, amint azt a híres kaput keresték.
Oblivia az udvaron tanulmányozta Thos Bowen térképét, valamint a Tükrök
háza tervrajzát, és onnan parancsolgatott. A ház tervrajzát Peter Dedalus rajzolta,
aprólékos figyelemmel. Manfred jól emlékezett még arra, mikor be kellett törnie
az üzlet hátsó falát, hogy bejussanak megkeresni a tervrajzot…
Már majdnem lement a nap, amikor az egyik munkás hirtelen felkiáltott:
– Newton kisasszony! Newton kisasszony! Jöjjön csak ide, ezt nézze meg!
Lehet, hogy helyben vagyunk…
Oblivia berohant a házba.
Manfred némileg nyugodtabban lépdelt utána.
– Ez az? – kérdezte a munkás, és rámutatott valamire, amit a gépteremben
talált.
Egy nagy rakás törmelékből kilátszott egy régi kapu, mely egy kőfalnak
támaszkodott. A kaput egy téglából és fából készült válaszfal mögé rejtették,
melybe bevésték a nevet: „Ulysses Moore”.
Oblivia elolvasta, és felnevetett.
– Ezt is megpróbáltad eldugni előlem, mi? De én sokkal okosabb vagyok
nálad!
– Ez az? – kérdezte meg megint a Cyclops munkása.
– Igen, ő az! – válaszolt boldogan Oblivia, amint kiolvasta Ulysses Moore
nevét a válaszfalon. – Ássák ki a romok alól! Gyorsan!
A munkások nekigyürkőztek, és hála a gumikalapácsoknak, nem sokkal
később már teljesen lepucolták róla a falat. Majd kicsit arrább mentek, és
hagyták, hogy Oblivia közelebbről is szemügyre vegye azt, amire annyira
vágyott.
Régi kapu volt, de erősnek és tartósnak tűnt. Egy mély karcolás látszott rajta,
melyet valószínűleg az imént okoztak a munkások, amikor kalapáccsal
tisztították meg. Lent, baloldalt pedig ott volt a zár, egy öreg, masszív zár, éppen
olyan, mint Cleopatra Biggles ajtaján.
Ez az, ehhez kétség sem férhet: Peter Dedalus kapuja.
Oblivia Newton ösztönösen a nyakláncához nyúlt, amelyen az oroszlános
kulcs függött, majd hirtelen eszébe jutott, hogy a munkások még ott vannak,
ezért ridegen elküldte őket:
– Minden rendben. Most elmehetnek.
A négy férfi boldogan tette le a kezéből a szerszámot, és megkérdezték, mikor
jöjjenek vissza a buldózerért, amely a hátán feküdt az udvaron. A nő azonban
határozatlanul intett, és így szólt:
– Inkább hagyjuk… Megveszem a buldózert, hagyják csak itt!
– Ahogy gondolja, Newton kisasszony.
A munkások gyorsan felszálltak a teherautóra, és teljes sebességgel eltűntek a
láthatáron.

Amint elült a por, Oblivia visszatért a kapuhoz, kezében szorongatva az

oroszlános kulcsot, s a vállán ott volt a kacatokkal teli hátizsák. Még mindig
motorosruhát viselt.
Felemelte a kulcsot, és bedugta a zárba. Behunyta a szemét, visszatartotta a
lélegzetét és elfordította a kulcsot.
KLIKK, a zár felpattant, és az ajtó kinyílt.
 Oblivia elmosolyodott és Manfredhez fordult.
– Velem jössz?
Ő azonban elhúzta a száját. Nem nagyon szerette ezeket az ajtókat, sem azt,
ahogy működnek. Leginkább nem is akart róluk hallani többet.
– Nem. Jobb lesz, ha valaki itt marad őrizni a házat…
– Ahogy gondolod. De figyelmeztetlek, nem tudom, mennyi időbe telik, míg
megtalálom Petert… odaát.
– Nem számít – Manfred egy sportfogadási újságot mutatott fel, melyet addig
a csizmájában hordott összetekerve. – Hoztam olvasnivalót. És…
Oblivia azonban már nem figyelt. Eltűnt a küszöbön túl a sötétségben, és
becsapta maga után a kaput.
Manfred leejtette a földre az újságot, és csak azért is befejezte a mondatot:
– …jó utat, asszonyom!
Aztán körülnézett. Végigfutott a hátán a hideg a vasoszlopok és csavarok
láttán. Mikor már jó ideje egyedül volt, eszébe jutott, hogy ott áll az udvaron egy
vadonatúj versenymotor teli tankkal…
– Miért is kéne ittmaradnom ezen az elhagyatott helyen egyedül?! – kérdezte
magától, és felment az emeletre, majd kilépett a kertbe.
Azonban hamar rájött, miért is kell maradnia… amint felfedezte, hogy a
motor mindkét kerekét leeresztették.
Manfred megint körülnézett, de nem látott egy teremtett lelket sem. A Tükrök
házának csontváza olyan volt, mint egy elhagyatott bábszínház. A dombtetőn
azok a furcsa masinák csak egyre forogtak a szélben.
Manfred dühében üvölteni kezdett, és elkezdte rugdosni a földön heverő
tárgyakat.
A
hogy felért a létra tetejére, Jason segített Ricknek és Juliának is felkapaszkodni,
majd odébb mentek a csapóajtótól, és megvárták, míg Nestor is felér. Most
közvetlenül a Villa Argo teteje alatt voltak, s félelmetes homály borult rájuk.
Meleg volt; száraz, illatokkal teli meleg. Hallották, hogy a faszerkezet
mindenhol nyikorog. A tető eresztéke folyamatosan hangokat adott, mintha csak
a gerendák és cserepek szúhangon beszélgetnének egymással.
– Váó! – tört ki Jasonből, amikor körülnézett.
A padlástér egyetlen hatalmas, por borította helyiségből állt, mely tele volt
rongyokkal letakart régi tárgyakkal. A helyiséget a tetőablakokon beszűrődő
alkonyi fény valósággal bearanyozta. A padló hajópadlóra emlékeztetett.
Fivérével ellentétben Julia félve nézett körül. A csapóajtó két oldalán öreg
bútorok álltak, melyeket fehér lepedőkkel és paplanokkal takartak le, s
mindenfelé fenyegető árnyak borultak rájuk.
– Menjetek tovább! – parancsolta Nestor, miközben nagy nehezen felfelé
kapaszkodott a falétrán.
A gyerekek engedelmeskedtek. Átmentek a szoba két oldalán felhalmozott
bútorok közt, és kilyukadtak egy tágasabb részre, amit teljesen megvilágított a
kertre nyíló tetőablak.
A lemenő nap irányába fordulva pedig ott ült egy férfi, hatalmas kalappal a
fején.
Amikor Julia megpillantotta, felkiáltott.

Rick megszorította a kezét, pedig ő is éppen annyira megrémült, Jason pedig

kiszáradt torokkal meredt maga elé, amikor megértette, hogy végre meglelte
Ulysses Moore titkos szobáját. Ott volt a régi tulajdonos néhány méterre tőlük,
és őket várta.
– Ulysses Moore? – suttogta a fiú, s lépett egyet a kalapos férfi sötét alakja
felé.
A férfi nem válaszolt.
Rick hátrált egy lépést.
Az ablak előtt egy hosszú asztal volt, tele festővásznakkal, ceruzákkal és
rajzokkal.
A férfi őket várta, peckesen állva az asztalnál.
– Ulysses Moore? – kérdezte megint Jason, s még egy lépéssel közelebb ment.
Ekkor zajt hallottak. A födém megremegett a kertész bizonytalan léptei alatt,
aki most érte csak őket utol, hirtelen kibukkanva a sötétből.
– Nem tud válaszolni… – mondta halkan Nestor. – Már nem.
Itt a padláson sokkal magasabbnak és hatalmasabbnak tetszett.
Ahogy elment Julia mellett, a vállára tette a kezét.
– Ne félj!
Rick csak ekkor engedte el Julia kezét, s rettentő zavarba jött.
A kertész elsántikált Jason mellett, intett neki, hogy jöjjön még közelebb, s
megmutatta neki, mi is az igazság ezzel az asztalnál álló férfival.
Egy bábu volt.

– Ez volt Penelope műterme – magyarázta Nestor a fényes rajzasztal előtt. –

Ebben a szobában szokott festeni.
Ekkor látták csak, hogy a megvilágított részen kívül mindenhol vásznak és
képek lógnak egymás hegyén-hátán. Még mindig érződött a tempera átható
illata, összekeveredve a faszerkezet szagával.
– Itt minden úgy van még, ahogyan ő hagyta – mondta Nestor. – Az
akvarelljei, a kitört hegyű ceruzái. Ez az ő birodalma a tető alatt: rajzolószén,
vízzel teli tégelyek, és hát persze… a bábu, amit modellnek használt a
festményeihez.
Egy szövetből készült ember nagyságú bábu volt, és hihetetlenül életszerű.
Julia gyanakodva nézte, s meg is érintette, hogy meggyőződjön róla, nem valódi.
Az asztal egyik sarkán ott volt néhány sakkfigura Peter Dedalus sakk-
készletéből.
Nestor látta, hogy Rick észrevette őket, ezért megmagyarázta:
– Volt egy régi fogadás köztük. Minden kiütött sakkbábuért Peter egy kis
találmányt alkotott Moore-nénak. S viszont minden bábuért, amit az órásmester
ütött ki, Penelope festett egy képet.
– S aztán a kép hátuljára ragasztotta, mint ahogy Bowenék képén volt.
– Mióta tartott a parti?
– Két éve – válaszolt Nestor gondolkodás nélkül.
– Miért hoztál minket ide? – kérdezte Jason, miután végignézte Penelope
rajzait és képeit.
– Mert úgy korrekt, hogy megtudjátok – válaszolt Nestor.
Odaállt az ablakhoz, és kinézett a fénybe.
– Mit tudjunk meg? – kérdezett vissza Rick, aki érezte, hogy olyan feszültség
van a levegőben, ami csak a létfontosságú pillanatokat előzi meg.
– Hogy kik is vagytok valójában – válaszolt a kertész, és feléjük fordult. – És
hogy miért is vagytok itt.
– Ulysses Moore-nak már elment a kedve a harctól. Fél életét azzal töltötte, hogy
felépítette és ápolta a titkot, a másik felét pedig azzal, hogy eltüntesse és
megóvja. Ennek a háznak a titkát, a sziklaszirt alatti belső tenger titkát és a
Metisét, amely ott várakozik, kikötve a hídhoz. A négy kulcs titkát – ami most
nálatok van –, no meg a kapuét, amelyet nyitnak. De az igazi titok nem más,
mint maga Kilmore Cove. Ez az apró, ám csodálatos és elbűvölő hely, melyből
más apró, csodálatos és elbűvölő helyekre lehet eljutni. Gyerekek, a kapuk!
Kilmore Cove kapui, melyek oda vezetnek, amit Ulysses Moore mindig úgy
nevezett, hogy… az Álmok kikötői. Olyan helyek, mint ez a ház, vagy mint
Salton Cliff és a strand. Olyan helyek, ahová nem ér el a világ zűrzavara. Ahol
csak szépség és béke honol. És olyan emberek, akik másra sem vágynak, csak
hogy legyen egy kis idejük arra, hogy jól érezzék magukat. Hogy felfedezzék,
milyen szép a sziklák között fürdeni egy elhagyatott parton, vagy csak
egyszerűen elfeküdni, és a felhőket bámulni. Vagy egy friss nyári estén üldögélni
egy jó könyvvel. Vagy hajnalban kelni, és lefesteni a felkelő nap fényeit. Vagy
beföldezni a kezünket. Színeket használni. Verseket írni, és elszavalni a
barátainknak. Együtt nevetni a barátokkal, tüzet gyújtani a parton, és a
csillagokat bámulni. Együtt lenni velük, és osztozni ugyanabban az érzésben,
ugyanabban a vágyban, hogy felfedezzük az élet legegyszerűbb
megnyilvánulásait. És felfedezni, hogy egy kapu mögött egy távoli világ
rejtőzhet. Egy olyan ország, mely bizonyos értelemben ugyanolyan, mint
ahonnan jöttünk, mégis teljesen más. – Nestor odalépett a rajzasztalhoz, és
folytatta: – Ulysses Moore és a felesége számára Kilmore Cove és a kapuk
voltak a világ legnagyobb misztériuma. Egy csodálatos, ám ugyanakkor
veszélyes titok. Mert ha rossz kezekbe kerülnek, akkor a kapuk és a mögöttük
lévő világok megsemmisülnek.
– Oblivia… – suttogta Julia.
– Oblivia – válaszolt Nestor. – Ő az igazi veszély. Ez a kegyetlen nő, aki
számára az idő csak egy szám, egy menetrend, egy fordított elszámolás,
amelyben… meg kell gazdagodni, felesleges számokat gyűjteni, és beszélni,
egyre csak beszélni, ellenségeket szerezni és legyőzni őket, vagy bezárkózni egy
repülő belsejébe. Ó, nem! Ulysses Moore nem akarta, hogy ilyen emberek
jöjjenek Kilmore Cove-ba, akik korlátolt modernséget hoznak magukkal. Meg
akarta őrizni ezt a falut. Meg akarta óvni, épp úgy, mint ahogy a felmenői tették
korábban… Így hát maga köré gyűjtötte a barátait, és elkezdték tanulmányozni,
hogyan lehetne Kilmore Cove-ot távol tartani a modern világ veszélyeitől. El
kellett tüntetni a falut a telefonkönyvekből, a vasúthálózatból, az útikönyvekből
és a helyi éttermeket hirdető katalógusokból. Nem lehettek sem múzeumok, se
mozik, sem olyan fontos események, amin valakinek részt kellene vennie, sem
olyan műemlékek, amit valaki fel akarna keresni. Amikor egyszer eljöttek a
kormánytól, hogy összeírják a falu műemlékeit, Ulysses Moore egyik barátja
megváltoztatta Kilmore Cove egyetlen fontos szobrának nevét úgy, hogy sehol
se utaljanak rá többé. Hiszen kit is érdekelne egy nem létező király szobra? –
Jason felnevetett, ahogy Rick is, aki hitetlenkedve ingatta a fejét. Ekkor Nestor
hangja sötét tónusra váltott. – Később aztán… ti is tudjátok, mi történt. Oblivia
Newton hozzájutott egy kulcshoz, és felfedezte Kilmore Cove-ot.
– Peter elmondta neki a titkot… – tette hozzá Julia.
– És többé senki sem tudta megállítani. – Itt Nestor megállt, mint aki most ért
a történet legnehezebb részéhez. – Ulysses fáradt volt, öreg és megviselt. Előtte
vesztette el Penelopét. Becsapták és elhagyták a barátai. Egyedül érezte magát.
Én persze mindig ott voltam, de ez nem volt elég. Mielőtt azonban… meghalt…
úgy gondolta, valakinek folytatni kell a harcot helyette.
Nestor a gyerekekre pillantott. Hárman együtt sem voltak még
negyvenévesek, de úgy csillogott a szemük, és úgy követték minden mozdulatát,
mintha az ő szavaitól az egész világ sorsa függne. Izgatottan vert a szívük, mint
megannyi őrült üstdob. Hallgatták Nestort, és megértették.
Ők azok. Ők azok, mondta magában Nestor, igen.
– És én azt hiszem, hogy végre megérkezett ez a valaki – jelentette ki.
Az öreg kertész odalépett a bábuhoz, és gyengéden levette a kalapot a fejéről.
Széles, sötét karimája volt, s egy fehér horgonyt rajzoltak rá, melynek közepén
egy aranyérem volt.
– Ez volt a kalapja. Akkor használta, amikor a Metis kapitánya lett, s útra kelt
néha az Időkapun túl.
Nestor leporolta kissé, s köhögött.
– Túl hosszú ideig volt ezen a bábun – folytatta, amikor egy kicsit csillapodott
a köhögés –, pedig valójában egy igazi kapitány fején van a helye. Olyan
valakién, aki ismeri a Metist, aki képes útra kelni vele, és elvezetni a
legtávolabbi Álomkikötőkig is. Olyan valakién, mint te, Jason Covenant – tette
hozzá, és odaadta a kisfiúnak a kalapot.
– Mint én? – kérdezett vissza hitetlenkedve, és úgy tartotta kezében a kalapot,
mint egy ereklyét.
Nestor lehúzta az aranygombos kabátot a báburól, és Juliának nyújtotta.
– És mint te, Julia Covenant – jelentette ki.
Azután az ezüstszablyát csatolta le a báburól, és az övénél fogva Ricknek
adta.
– És mint te, Rick Banner – fejezte be a kertész.
A három gyerek ott állt némán, a kertészt bámulta, s meg sem bírtak mozdulni
a meglepetéstől, csak szorongatták a tárgyat, amit a kezükbe nyomtak. Ahogy
nézte őket, sok év után először, Nestor jóízűen elnevette magát.

– Ulysses úgy gondolta, hogy egy embernek adja át a helyét, nem pedig
háromnak… – folytatta a magyarázatot kicsivel később a kertész. – És azért
készítette elő ezt az egyenruhát, hogy átadhassam neki, amikor megtalálom. S
csak miután kiválasztottam, mondhattam volna el neki mindazt, amit a Villa
Argóról és Kilmore Cove-ról tudok. És persze meg kellett volna ígérnie, hogy
megóvja a kulcsot, és megőrzi a ház titkát, ahogyan a ház előző tulajdonosai
tették, az idők kezdete óta…
Julia szeme tágra nyílt a csodálkozástól.
– Azt akarod mondani… hogy mindazok, akiknek kint van a képe a lépcsőn…
– Ulysses Moore ősei, Kilmore Cove őrzői, akik előttetek voltak. És én, akit
ezzel a feladattal bízott meg Moore úr, a mai napon titeket választottalak, hogy
folytassátok az ezeréves hagyományt. A választás megtörtént. Most rajtatok a
sor, hogy ha akarjátok, elfogadjátok.
– Igen! Igen! Én elfogadom! – kiáltotta lelkesen Jason.
Nestor rámosolygott. A lemenő nap utolsó sugarai őrült vibrálásban fonták
körül alakját.
– Mindhármatoknak el kell fogadni. Vagy mindhárman, vagy egyikőtök sem.
Julia és Rick egymásra pillantottak.
Először a vörös hajú fiú szólalt meg:
– Én itt születtem, Kilmore Cove-ban, s megvédem minden veszélytől. Mert
ez az otthonom.
S magára öltötte az övet az ezüstszablyával. Jason is utánozta, s a fejébe
nyomta a kapitányi sapkát, amely egészen az orráig lecsúszott.
– Segítség, nem látok semmit! Megvakultam! – hülyéskedett.
Julia nagyot sóhajtott, egyszerre volt rémült és boldog.
Ellentétben Jasonnel, aki mintha egy pillanatig se gondolkodott volna el azon,
mi is történik velük, ő a vállán érezte e fontos pillanat minden felelősségét. Az
öccse számára a padlás átváltozott egy régi kastéllyá, a sánta kertész pedig egy
öreg királlyá, aki lovaggá üti az embereit. Neki az egész alig volt több, mint egy
izgalmas játék… Julia viszont mintha légüres térben lépdelt volna, s maga előtt
csupán egy nagy kérdőjelet látott.
A Villa Argo annyira más volt, mint a zűrös nagyváros, ahol felnőtt… Ezen a
helyen hihetetlen mély érzelmeket élt meg, s az életét kockáztatta egy olyan
emberért, akit alig ismert.
Egy öreg, sánta kertészért.
Anya és apa büszkék lennének rá…
 A lány felöltötte Ulysses Moore kabátját, melynek aranygombjai vakítóan
csillogtak.
– Én nem Kilmore Cove-ban születtem ugyan… de azt akarom, hogy ez a falu
ugyanilyen maradjon mindig. Igen, a részemről is rendben van.
Nestor esetlenül meghajolt a gyerekek előtt, és így szólt:
– Nem vagyok valami jó ceremóniamester. De… ettől a perctől fogva
kinevezlek bennetek az Időkapu őreivé és Kilmore Cove lovagjaivá!
A két mókus, aki felkapaszkodott az ereszcsatornán, most meghökkenve állt
meg a Villa Argo tetején. Bajszuk remegett, ahogy kíváncsian körülnéztek:
hirtelen a tetőcserepek remegni kezdtek, mintha csak az öreg ház lakói táncra
perdültek volna a padláson.
K
icsivel később a telefonban Covenant-né már némi rezignált beletörődéssel
beszélt: a költöztetőknek sikerült komoly galibát okozni, amikor, ki tudja, miért,
darabokra szedtek egy régi konyhabútort, amelyet pedig mindenáron Kilmore
Cove-ba akartak hozni a szülők.
– Már-már ott tartok, hogy hamarabb végeznénk, ha mindent eladnánk, és a
nulláról rendeznénk be a házat… – vallotta be Juliának megtört hangon. – Arra
is gondoltam, hogy felülök a vonatra, és itthagyom apádat, bajlódjon ő ezekkel a
kontárokkal, de… egyszerűen lehetetlennek tűnik vonattal eljutni Kilmore Cove-
ba! Ahhoz pedig nem volt erőm, hogy napokig silabizáljam a menetrendet, hogy
valami csatlakozást találjak. – Julia elmosolyodott, de nem szólt semmit. Az
anyja folytatta: – Meg aztán, tudod, milyenek a férfiak, drágám! Elég egy percre
magukra hagyni őket, hogy valami bajt csináljanak…
– Igazad van, anya, ne aggódj! – válaszolt ekkor Julia.
A kőfalú szobában közben Jason és Rick egy tervet dolgoztak éppen ki, amely
azt tartalmazta, mit is kell tenniük a következő időszakban.
A lány maga után húzta a telefonzsinórt, és átkukucskált, hogy közben
megnézze, mire jutottak.
– Jason rendesen viselkedik? – vetette fel akkor az anyjuk. – Tudod, milyen a
testvéred… kell hozzá egy kis türelem…
– Ó, nincs vele semmi gond! – sietett megnyugtatni a lány. – Olyan jó volt,
mint egy kisangyal.
– Ugye nem csináltatok semmi galibát?
– Galibát? Ugyan miféle galibát tudnánk itt csinálni?
– Nagyon kérlek, figyeljetek rá, hogy nehogy vegyetek valamit azoktól az
alakoktól, akik mindenféle mélyhűtött kajával házalnak. Hallottam, hogy
vidéken még nagyon sok van belőlük, s ha egyszer vásárolsz tőlük, soha többé
nem hagynak békén.
– Ugyan, anya! Nem vettünk semmi mirelitet, hiszen Nestor remekül főz.
Képzeld, ma este…
Covenant-nénak azonban úgy látszik, arra volt szüksége, hogy valakinek
kipanaszkodja magát, mert zavartalanul folytatta:
– Akármit is művelnek ezek az átkozott költöztetők, holnap ott leszek a Villa
Argóban. Megígérem. Meglátod majd, hogy minden rendbe jön, ha ott van anya.
– Julia nagyot sóhajtott: éppen most magyarázta el, hogy minden a legnagyobb
rendben! – Rendben, kicsim?
 – Oké, anya.
– Akkor, holnap!
– Rendben.
– Jók legyetek.
– Számíthatsz ránk.
Julia letette a kagylót.
A szék támlájára támasztotta a fejét, és csak hallgatta, hogy fütyül a szél a ház
körül. Már majdnem leszállt az este, és ő nagyon fáradtnak érezte magát.
Ásított, és átment a fiúkhoz.
– Mi van? – kérdezte Jason.
– Holnap jönnek.
– Ez azt jelenti, hogy nagyon kevés időnk van! – kiáltott fel az öccse. – Addig
kell cselekednünk, amíg meg nem jönnek.
Julia kifakadt.
– Ezt felejtsd el! Én szét vagyok esve, Rick szintén.
A Kilmore Cove-i fiú alig látott a fáradtságtól, fájt a lába és égett a bőre a
horzsolásoktól.
– Nem tudom, elenged-e a mamám, hogy megint itt maradjak vacsorára…
A konyha felől sülő hús illata érződött.
– Mi a terv, lovagok? – kérdezte Julia, és leült a földre, pont oda, ahol csupán
egy nappal korábban a négy kulcs rejtélyét próbálták megoldani.
Úgy tűnt, Rick és Jason rettentő komolyan veszik a megbízatást, amit
Nestortól kaptak. Egy nagy halom lapot megtöltöttek nevekkel, nyilakkal és
kiszínezett képekkel. Noha kissé csalódott volt, hogy a régi tulajdonos nem
rejtőzködik valami titkos szobában, Jason most mégis tele volt határtalan
lelkesedéssel. Megragadta a lapokat, melyeket Rickkel írtak tele, és beavatta
testvérét:
– Gyakorlatilag eldöntöttük, hogy először is meg kell állítanunk Obliviát, és rá
kell jönnünk, mire készül. Rick szerint Peter Dedalust akarja megtalálni.
– Mi lenne rá az oka?
– Peter arra utalt, hogy megvan a módja, hogy valaki Kilmore Cove összes
kapuját az uralma alatt tartsa. És Oblivia ezt akarja megtudni.
Julia bólintott.
– Tehát átmegy Peter kapuján, és a nyomába ered.
– Pontosan. A baj csak az… hogy nem tudjuk, hová vezet a Tükrök házának
kapuja.
– Az első dolog, amit meg kell tehát tennünk – foglalta össze Jason hogy
felosztjuk magunk között Ulysses Moore naplóit, amik a toronyszobában
vannak, és átnyálazzuk, hátha kiderül belőle valami.
 Rick amikor az olvasás szót meghallotta, elfintorodott, és tiltakozóan
felemelte a kezét.
– Majd holnap nekiláthatunk! Nekem még el kéne kezdenem Calypso könyvét
is addig…
Mindhármukból kirobbant a nevetés.
– Azután pedig – folytatta rendíthetetlenül Jason – újra felszállunk a Metis
fedélzetére, elhajózunk abba az Álomkikötőbe, ahová Peter menekült, és még
Oblivia előtt megtaláljuk.
– Ha még életben van, akkor ő az utolsó, aki megmaradt Ulysses Moore
barátai közül – jegyezte meg Julia.
– Rajtunk kívül – tette hozzá Jason.
– Rajtunk kívül, persze.
– És ő az egyetlen, aki a kapuk összes titkát ismeri.
A tervet jóváhagyták. Nem maradt más hátra, mint hogy elköszönjenek
egymástól. Rick vette a holmiját, otthagyta Jasonnél a mérőszalagot, valamint az
Elfeledett nyelvek szótárát, amiket még Egyiptomba vitt magával. Majd felült a
bicajra, és elhagyta a Villa Argót.

Jason visszament a konyhába, és megint nekilátott, hogy Nestort gyötörje

mindenféle kérdéssel az ajtókról, a kulcsokról és Ulysses Moore barátairól.
Julia ellenben úgy érezte magát, mint akit kifacsartak. Aznapra már túl sok
furcsa dolgot hallott, és úgy érezte, elege van.
Amikor meglátta, hogy a kertész három húsdarabot süt, odaszólt neki:
– Rám ne számíts, Nestor. Megyek egyenest aludni.
Az öreg kertésznek a szeme se rebbent.
– Oké. Akkor jó pihenést! – válaszolt mosolyogva.
A padlásjelenet óta Nestor olyan volt, mintha kicserélték volna. Nyugodtabb
volt, és jóval kevésbé rejtélyes és sértődékeny. Mintha végre megszabadult volna
valami tehertől.
– Megehetem a te húsodat is? – kérdezte Jason az ikertestvérét.
Julia bólintott. Másra sem bírt gondolni, csak arra, hogy egy hosszú,
zavartalan éjszakát végigaludhasson.
– Holnap majd találkozunk: már nem bírom nyitva tartani a szemem.
– Jóccakát, nővérkém!
Amíg ment a szobája felé, még hallotta, hogy Jason mély hangon így szól
Nestornak:
– El kell nézned neki, Nestor. Végül is mégiscsak egy lány… sokkal
kevesebbet bír, mint mi, férfiak!
 Ahogy felfelé ment a lépcsőn, Julia zajt hallott.
– Ti szóltatok? – kérdezte, hirtelen megperdülve.
Jason és Nestor nem válaszolt, s így arra gondolt, hogy csak képzelődött.
Továbbindult felfelé, de hirtelen huzat borzolta össze a haját. A földszinten
becsapódott egy ajtó, és a toronyszoba tükrös ajtaja hangosan bezárult.
Julia ijedten markolta meg a korlátot.
Ösztönösen a zsebébe nyúlt, és megszorította az Időkapu négy kulcsát.
– Julia! – kiabálta a konyhából Jason. – Csukd be a kistorony ablakát! Huzat
van!
Valójában a huzat csak úgy fütyült a lába közt. A lépcső tetején levő tükrös
ajtóból jött. A Moore ősök arcképei őt bámulták a falakról.
Julia felhágott a második lépcsőfordulóra, és kinyitotta azt az ajtót, mely a
toronyszobába vezetett.
Pontosan úgy, ahogy Jason gondolta, az ablak már megint kinyílt, s a nyitott
konyhaajtóval légvonatot képzett. Julia nekiveselkedett, hogy egyszer és
mindenkorra bezárja rendesen, noha tudta, hogy úgyis hiába.
Amikor azonban elfordította a kilincset, hirtelen megdermedt. A szobában
megváltozott valami.
Valami enyhe illat lengett a levegőben. Valami csípős, vad illat.
Juliát egyszerre elöntötte az irracionális félelem. Hátát a szoba falának vetette,
és megint körülnézett.
Mi változhatott meg, mióta legutóbb itt járt?
Amikor észrevette, végigszaladt a fagyos hideg a hátán. Kinyitotta a száját,
hogy a testvérét szólítsa, de nem jött hang ki a torkán.
Az íróasztal közepén ott hevert Ulysses Moore egyik útinaplója, s
nekitámasztva egy tipikus velencei gondola famakettje.
Julia remegő kézzel odébb rakta a gondolát, és felütötte a naplót.
Ulysses Moore úti feljegyzései voltak, amelyeket Velencében készített. Az
első oldalán ott volt a Szent Márk téri oroszlán rajza.
„Az oroszlános kulcs” – gondolta Julia, és megborzongott. „Lehetséges
volna…?”
Maradék erejét összeszedve lerohant a kistoronyból, berobogott a konyhába.
Elszáguldott Jason és Nestor mellett, kis híján kiborítva a marhasültet.
– Mi történt? – kérdezte a fivére.
Julia kirohant a kertbe, odaszaladt a kistorony alá, és az asztalon talált naplót
lóbálta.
– Hol vagy? – üvöltötte valakinek vagy valaminek a fák között. – Hová
rejtőztél?
Válaszul csak a tücskök ciripeltek dallamosan a fűben. Az ágak csendesen
susogtak. Egy bagoly mély huhogással ellenőrizte, hogy eljött-e már az éjjeli
vadászat ideje. A tenger hullámai a Salton Cliff szirtjeit verték.
Senki sem volt odakint. Abszolút senki.
– Julia? – kiáltotta Jason, aki közben felbukkant a konyhaajtóban. –
Megőrültél?
A lány még egyszer ellenőrizte a kert árnyait, a tetőt, az ablakokat és a
szikomorfa girbegurba ágait.
Végül lemondóan odaballagott a testvéréhez, és vékony hangon így szólt:
– Velence. Peter Dedalus Velencében bujkál.
R
ick megállt az út szélén, hogy megcsodálja fentről a naplementét. A fű
hajladozott a szélben, s a sirályok a tengerbe merülő napfényben játszadoztak.
Alatta Kilmore Cove házai egy újabb nyugodt éjszakára készülődtek. A fiú
elmosolyodott arra a gondolatra, hogy ezek között a látszatra oly nyugodt házak
között valójában olyan kapuk rejtőznek, melyeken keresztül más világokkal
léphetünk kapcsolatba. Azon pedig még jobban mosolygott, hogy ez a hihetetlen
helyzet valójában oly természetesnek tűnik neki.
Miközben a napnyugta mindennek mágikus jelleget kölcsönzött, Rick arra
gondolt, hogy a mágiát és a szépséget egyszerre alkották meg. A napfény, a
sirályok, a tenger, a szél, Kilmore Cove lakosai, akik zsémbesek ugyan, ám a
lelkük mélyén mégis vidámak, mind-mind egyszerre szépek és mágikusak, és
ugyanakkor képesek arra, hogy elkerítsék ezt az öblöt, és mindörökre
változatlanul boldognak tartsák meg.
Talán pontosan így működik a dolog. Talán vannak olyan helyek, ahol a mágia
és a szépség érintetlenül marad mindörökké.
– De az sajnos nem itt van… – adta meg magát hirtelen Rick jóval
bonyolultabb és fájdalmasabb gondolatoknak. – Az idő szélviharként robog, és
mindent magával ragad.
Megfordította a kerékpárt, és tekerni kezdett.
Hirtelen ötlete támadt. Nestor egyik mondata adta, amely mélyen megmaradt
benne… Elérte a falu legmagasabb pontját, és felállt a bicajon, hogy még
gyorsabban haladjon. Az apjától ajándékba kapott óra ragyogott a vázon.
Mikor megérkezett, leugrott, és az utolsó métereken tolta a kerékpárt. Az esti
fényben megnyúlt árnya jóval őelőtte elérte a temető szélét. A szél eggyé vált a
sziklákkal és a bogáncsokkal.
Rick letámasztotta a bicajt egy alacsony kőfalnál, és lehajolt két sárga
virágért, odébbhessentve két sárgás színű szöcskét.
A temető csupán egy kőfallal bekerített telek volt. Könnyen bemászhatott
volna, de úgy döntött, a kapun megy be, amit nyitva is talált.
Óvatosan, nehogy túl nagy zajt csapjon, belépett.
Messze-messze egy hullám csapódott a sziklának, s a távoli robaj mintha a
holtakat üdvözölte volna.
A Kilmore Cove-i fiú elsétált a sírkövek és keresztek között, amelyek
szabályos távolságra feküdtek egymástól, s melyeket fehér tengeri kőből készült
négyzetekkel, kagylókkal és száraz virággal díszítettek. Pernye, fakéreg és moha
illata keveredett a levegőben. A napból már csak egy ív látszott, mely a láthatárt
perzselte.
Rick letérdelt egy egyszerű szürke sírkőhöz. Lehelyezte a két sárga virágot, s
egy kavicsot rakott a szárukra, hogy el ne fújja őket a szél.
Sokáig maradt így, mozdulatlanul és némán.
A nap eltűnt a tenger mögött, és az ég olyan fekete lett, mint egy iskolatábla.
– Apu… – mondta ekkor Rick Banner, mint aki segítséget kér. – Nem találtam
meg őket! Nincsenek itt! Ha igaz, hogy Ulysses és Penelope Moore meghalt, és
Kilmore Cove-ban temették el őket… akkor miért nincsenek itt?
Az olvasónak
Már éppen a nyomdába indultunk, amikor egy újabb e-mailt kaptunk
Pierdomenico Baccalariótól. Fontosnak tartottuk, hogy ti is elolvassátok:

Szia, megint én
vagyok!

Még mindig itt vagyok Cornwall-ban. Miután kiböngésztem Ulysses Moore harmadik füzetét, azonnal
nekiláttam a negyediknek. Éppen most fordítottam le egy igen fontos részt: elküldöm nektek, mivel tudom,
hogy ti is égtek a vágytól, hogy megtudjátok a történet végét.

Peter Dedalus tehát életben van. Ebben már biztosak voltak. Mint ahogy abban is, hogy Szent Márk
oroszlánjának árnyéka, olyan precízen, mint egy iránytű, el fogja vezetni őket a műhelyébe.
Előbb azonban újra meg kellett találniuk a Fekete gondolást, az egyetlen embert, aki képes keresztülvezetni
őket a város kanálisain, s eljuttatni őket a Maskarák szigetére.
Sietniük kellett azonban: a három gyerek már jó sok időt elvesztegetett, miközben Peter rejtekhelyét
kutatták.
– Ha arra gondolok, hogy Oblivia megelőz minket… – dünnyögte Julia aggodalmasan.

– Erre ne is
gondolj, nővérkém – nyugtatta meg Jason, akinek a ruhája még mindig ragasztótól és galambtolltól volt
mocskos.
Ahányszor megmozdult, tollpihék szálltak mindenfele a levegőben.
– Azt hiszem, van egy ötletem… – mondta halkan Rick, és körülnézett.

Most viszont mennem kell. Ha megint találok valami újat, azonnal írok.

A mihamarabbi viszontlátásra:
Pierdomenico

Ui. Mellékelek egy rajzot, amelyet Ulysses Moore negyedik füzetében találtam.
1. A reggeli
2. Hívás Londonból
3. Titokvadászok
4. Féktelenül
5. A fekete bakelittelefon
6. A térkép nyomában
7. Divatproblémák
8. Távol Kilmore Cove-tól
9. Az ellenség
10. Owl Clock
11. A tükrök háza
12. Minden mozog
13. A túlélő
14. Az időjelző kapu
15. A világítótorony őre
16. Királyjátszma
17. Régi és új felfedezések
18. Egy hang a múltból
19. A választás
20. Az ember, aki figyel
21. A padláson
22. Egy új kezdett
23. A dombon
Nyomtatta a Kinizsi Nyomda Kft. Debrecen
Felelős vezető Bördős János igazgató
 Table of Contents
1. A reggeli 9
2. Hívás Londonból 22
3. Titokvadászok. 29
4. Féktelenül 41
5. A fekete bakelittelefon. 46
6. A térkép nyomában. 50
7. Divatproblémák. 66
8. Távol Kilmore Cove-tól 83
9. Az ellenség. 88
10. Owl Clock. 93
11. A tükrök háza. 100
12. Minden mozog. 116
13. A túlélő. 123
14. Az időjelző kapu. 127
15. A világítótorony őre. 140
16. Királyjátszma. 145
17. Régi és új felfedezések. 152
18. Egy hang a múltból 159
19. A választás. 165
20. Az ember, aki figyel 172
21. A padláson. 178
22. Egy új kezdett 188
23. A dombon. 196