BRANDON MULL

TITOKFÖLDE
I. könyv:

A mesés menedék
KI IDE BELÉPSZ,
MÁS EMBERKÉNT TÁVOZOL
Könyvmolyképző Kiadó, 2012
 Írta: Brandon Mull
A mű eredeti címe: Fablehaven

Fordította: Pék Zoltán

A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta

A művet eredetileg kiadta:

Aladdin Papebacks,
an imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division

A borítót tervezte:
Gerencsér Gábor

Fablehaven © 2006 by Brandon Mull

ISBN 978 963 245 479 5

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2012-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info @ konyvmolykepzo . hu
www . konyvmolykepzo . hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsanna, Schmidt Zsuzsanna
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített,

illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül
sem a teljes mű, sem annak része semmilyen formában
− akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást
és bármilyen adattárolást − nem sokszorosítható.
 Marynek,
aki lehetővé tette, hogy megírjam
 Első fejezet

Kötelező vakáció
Kendra kibámult az autó ablakán, az összemosódó fákat-lombokat figyelte.
Amikor kezdett beleszédülni, egyenesen előre nézve kiszúrt magának egy
fát, és követte a tekintetével, ahogy lassan közeledve feléjük, elsuhan mel-
lettük, majd fokozatosan elmarad mögöttük.
Az élet is ilyen? Nézhetsz előre a jövőbe, vagy akár vissza a múltba,
egyedül a jelen túl gyors ahhoz, hogy megemészd? Néha talán ilyen, de ma
biztosan nem. Ma egy végtelen kétsávos autópályán haladtak Connecticut
erdővel borított, dimbes-dombos táján.
− Miért nem mondtátok, hogy Sorenson nagypapa Indiában élt? −
méltatlankodott Seth.
Az öccse tizenegy éves volt, ősszel hatodikba megy. Beleunt a video-
játékba, ami újabb biztos jele volt annak, hogy ez a kocsiút olyan hosszú és
unalmas, mint azok a régi versek az irodalomórán.
Anyu hátrafordult. − Már nem tart sokáig. Élvezd a látványt!
− Éhes vagyok − nyafogott Seth.
Anyu beletúrt a nasiszatyorba. − Mogyoróvaj és keksz?
Seth a kekszért nyúlt. Apu, aki a volánnál ült, mogyorós-karamellás
csokit kért. Karácsonykor eldöntötte, hogy ez lesz a kedvenc csokija, ezért
mindig volt belőle kéznél. Ennek már majdnem fél éve, és még mindig tar-
totta magát ehhez.
− Te kérsz valamit, Kendra?
− Nem, köszi.
Kendra a sorjázó fák parádéját figyelte. Szüleik elmennek egy tizen-
hét napos skandináv hajókirándulásra anyu összes nagynénijével és bácsi-
kájával. Ingyen mennek mind. Nem azért, mert vetélkedőn nyerték, nem.
Azért mennek hajókirándulásra, mert Kendra nagyszülei megfulladtak.
Larsen nagymama és nagypapa rokonokat látogatott meg Dél-
Karolinában. A rokonok lakókocsiban laktak. A lakókocsi elromlott, gáz-
szivárgás vagy mi a szösz, és mind meghaltak álmukban. Larsen nagyma-
ma és nagypapa pedig már réges-rég kikötötte, hogy amikor meghalnak, az
összes gyerekük és azok hitvesei egy általuk félretett pénzösszegből ve-
gyenek részt egy skandináviai hajókiránduláson.
Az unokák nem kaptak meghívást.
− Nem unatkoztok majd egy hajón tizenhét napig? − kérdezte Kend-
ra.
Apu ránézett a visszapillantóból. − Állítólag hihetetlenül finoman
főznek. Csigát, kaviárt, mindent, mi tengernek gyümölcse.
− Egyáltalán nem repesünk ezért az utazásért − jelentette ki anyu
szomorúan. − Nem hiszem, hogy a nagyszüleid balesetre gondoltak, ami-
kor ezt kívánták. De megpróbáljuk kihozni belőle a legjobbat.
− A hajó megáll több kikötőben menet közben − próbálta szándéko-
san másra terelni a szót apu. − Egy időre kiszállhatunk.
− Ez a kocsizás is tizenhét napig tart? − dörmögte Seth.
− Mindjárt ott vagyunk − nyugtatta apu.
− Muszáj Sorenson nagyiékhoz mennünk? − kérdezte Kendra.
− Jó móka lesz. Inkább érezzétek megtiszteltetésnek! Szinte soha
senkit nem hívnak meg magukhoz.
− Pont ez az. Alig ismerjük őket. Tisztára remeték.
− Akkor is a szüleim − zárta le apu. − Én is túléltem valahogy − tette
hozzá.
Az út továbbra is erdős dombok között kanyargott. Átvágtak egy vá-
roson. Egy stoptáblánál megálltak, és Kendra észrevett egy túlsúlyos nőt,
amint beindítja a minifurgonját. A szélvédője jó koszos volt, de a nőnek
láthatóan eszébe sem jutott, hogy a lemosásával bajlódjon.
Kendra előrenézett. Az ő kocsijuk szélvédője is piszkos volt, tele fel-
kenődött bogarakkal, pedig apu lekaparta, amikor legutóbb megálltak tan-
kolni. Egészen Rochesterből hajtottak idáig egy nap alatt.
Kendra tudta, hogy Sorenson nagyiék nem is hívták meg őket. Hal-
lotta, amikor anyu megkérte Sorenson nagypapát, hadd maradjanak náluk a
gyerekek. Ez a temetésen történt.
 A temetés emlékétől Kendra megborzongott. Előtte virrasztás volt,
ahol meg lehetett nézni a nagyiékat egyforma koporsójukban. Kendrának
nem tetszett, hogy Larsen nagypapát kisminkelték. Ki volt az a dilinyós,
aki kitalálta, hogy amikor az ember meghal, egy állatkitömő kicsinosítja?
Inkább emlékezne rájuk elevenen, mint ahogy ott feküdtek ünneplőbe öl-
töztetve. A Larsen nagyszülők része voltak az életének. Mennyi szünidőt és
hosszú látogatást töltöttek náluk!
Kendra viszont alig emlékezett rá, hogy Sorenson nagyiékkal bár-
mennyi időt töltöttek volna. Ők akkoriban örököltek egy birtokot Connec-
ticutban, amikor anyu és apu összeházasodott. Sorensonék sosem hívták
meg őket látogatóba, ők pedig elvétve jöttek Rochesterbe. Amikor mégis,
akkor általában csak az egyikük. Összesen két alkalommal érkeztek kettes-
ben. Egyébként kedvesek voltak, de olyan ritkán és olyan rövid időre talál-
koztak velük, hogy nem alakult ki közöttük szorosabb kapcsolat. Kendra
azt tudta, hogy a nagymama történelmet tanított egy főiskolán, a nagypapa
pedig sokat utazott a kis importcége miatt, de kábé ez volt minden.
Mindenkit meglepett, amikor Sorenson nagypapa megjelent a teme-
tésen. Másfél évnél is több eltelt már azóta, hogy valamelyikük itt járt. El-
nézést kért a felesége nevében, hogy nem tudott eljönni, de gyengélkedik.
Kifogás mindig volt. Kendra néha már arra gondolt, titokban elváltak.
A virrasztás vége felé Kendra fültanúja volt, amint anyu mézesmázo-
san próbálja rábeszélni Sorenson nagypapát, hogy vigyázzanak a gyerekek-
re. A folyosón voltak egy beugróban, a nagyteremtől kicsit messzebb.
Kendra meghallotta őket, mielőtt a sarokhoz ért, és megtorpant hallgatózni.
− Miért nem maradhatnak Marcival?
− Normális esetben az lenne, de ő is jön a kirándulásra.
Kendra kikémlelt a sarok mögül. Sorenson nagypapa barna zakót vi-
selt a könyökén bőrfolttal, és barna nyakkendőt kötött.
− És Marci hová teszi a gyerekeit?
− Az apósáékhoz.
− És ha bébiszittert fogadnátok?
− Két és fél hét sok idő egy bébiszitternek. Emlékszem, egyszer azt
mondtad, szívesen látnád őket.
− Igen, ez igaz. De muszáj június végén? Nem lehet júliusban?
− A kirándulás ideje kötött. Különben is, mi a különbség?
− Akkor épp rengeteg a dolgunk. Nem is tudom, Kate. Kijöttem már
a gyakorlatból, hogy gyerekeket pesztráljak.
− Én is a hátam közepére kívánom ezt a kirándulást, Stan, de a szüle-
imnek fontos volt, úgyhogy megyünk. Nem fogok könyörögni. − Hallat-
szott a hangján, hogy mindjárt elsírja magát.
Sorenson nagypapa sóhajtott. − Hát, majdcsak találunk egy kamrát,
ahová bezárhatjuk őket.
Kendra ekkor elosont onnét. Azóta is aggódott, hogy Sorenson
nagypapáéknál kell lenniük.
A várost elhagyva a kocsi meredek lejtőn kaptatott fel, majd az út
egy tavat megkerülve alacsony, füves dombok közé vezetett. Időnként el-
hajtottak egy postaláda mellett. Néha egy-egy ház is kikandikált a fák kö-
zül, néha csak egy hosszú behajtó bukkant elő.
Ráfordultak egy keskenyebb útra, és azon mentek tovább. Kendra
előrehajolt, hogy megnézze, mennyi benzin van még. − Apu, már negyedig
sincs a tank.
− Mindjárt ott vagyunk. Majd tankolok, ha kitettünk benneteket.
− Mi nem jöhetünk hajózni? − erőltette Seth. − Elbújhatnánk a men-
tőcsónakban. Ti meg kicsempésznétek nekünk a kaját.
− Sokkal jobban fogtok mulatni Sorenson nagyiékkal − nyugtatta
meg anyu. − Csak legyetek türelmesek! Adjatok nekik egy esélyt!
− Meg is érkeztünk! − mondta apu.
Lefordultak az útról egy kavicsos behajtóra. Kendra jelét sem látta
háznak, a behajtó beleveszett a fák sűrűjébe.
A kerekek alatt hangosan ropogott a kavics, több tábla is tudatta ve-
lük, hogy magánterületen járnak. További táblák a birtokháborítókat fi-
gyelmeztették. Alacsony fémkapuhoz értek, ami nyitva állt.
− Ez a világ leghosszabb behajtója! − morogta Seth.
Minél beljebb jutottak, a táblák annál különösebbek lettek. A Magán-
terület és Tilos az átjárás helyét Vigyázat: lőfegyver és A birtokháborítókra
büntetés vár vette át.
− Furcsa − jegyezte meg még Seth is.
− Inkább kísérteties − mormolta Kendra.
Egy újabb kanyar után a behajtó egy magas, öntöttvas kerítéshez ért,
aminek a tetején nőszirom pompázott. A kétszárnyú kapu nyitva állt. A ke-
rítés mindkét oldalt elveszett a fák között, Kendra nem látta a végét. A ke-
rítés közelében még egy utolsó tábla állt:
 Biztos halál vár.
− Sorenson nagypapának üldözési mániája van? − kérdezte Kendra.
− Ez csak vicc − felelte apu. − Úgy örökölte a birtokot. Biztos a táb-
lákat is.
Áthajtottak a kapun, de házat még mindig nem láttak, csak fákat és
bokrokat. Átgurultak egy patak fölötti kis hídon, majd fel egy enyhe emel-
kedőn. Hirtelen megszakadt a fák sora, feltárult egy hatalmas gyep, rajta a
házzal.
Nagy épület volt, megannyi orommal és egy toronnyal, de azért nem
hatalmas. Az öntöttvas kapu után Kendra egy kastélyra vagy udvarházra
számított. A sötét fából és kőből épült ház ódon volt, de láthatóan jó állapo-
tú. A birtok maga azonban tényleg impozáns látványt nyújtott. A ház előtt
színpompás virágoskert terült el. Az udvart aprócska halastó és manikűrö-
zött sövények tették érdekessé. A ház mögött hatalmas, barna pajta tornyo-
sult, legalább öt emelet magas, a tetején szélkakas vigyázott.
− Csodálatos − áradozott anyu. − Bárcsak mind maradhatnánk!
− Te még nem is voltál itt? − lepődött meg Kendra.
− Nem. Csak apád járt itt párszor, mielőtt összeházasodtunk.
− Mindent megtesznek, hogy elvegyék a látogatók kedvét − jegyezte
meg apu. − Én, Carl bácsi, Sophie néni, egyikünk sem töltött itt sok időt.
Nem is értem. Nagy szerencsétek van. Élvezni fogjátok. Ha mást nem,
játszhattok a medencében.
A garázs előtt álltak meg.
Nyílt a ház ajtaja, és Sorenson nagypapa lépett ki, mögötte egy ma-
gas, szikár, nagy fülű férfi és egy sovány, idősebb nő. Anyu, apu és Seth
kiszállt, Kendra a kocsiban ülve figyelt.
A temetésre nagypapa szépen megborotválva jött el, de mostanra fe-
hér borosta serkent ki az arcán. Kopott farmert, munkáscsizmát és flanelin-
get viselt.
Kendra megnézte magának az idősebb nőt. Nem Sorenson nagyi volt.
Habár ősz hajába vegyült még pár fekete hajszál, az arca valahogy korta-
lannak tűnt. Mandulavágású szeme fekete volt, akár a kávé, vonásai ázsiai
ősöket sejtettek. Alacsony volt és kissé görnyedt, mégis egzotikus szépsé-
get sugárzott.
Apu és az ösztövér férfi kinyitotta a kocsi csomagtartóját, és elkezd-
ték kipakolni a bőröndöket és a táskákat. − Te nem jössz, Kendra? − kér-
dezte apu.
A lány kinyitotta az ajtót, és kiugrott a kavicsra.
− Csak vigyétek be − mutatott nagypapa a csomagokra. − Dale majd
felviszi a szobába.
− Anya hol van? − kérdezte apu.
− Edna néninél.
− Missouriban?
− Edna haldoklik.
Kendra még sosem hallott Edna néniről, így a hír nem jelentett neki
semmit. Felnézett a házra. Az ablakok mind dudoros üvegből készültek. Az
ereszek alatt madárfészkek bújtak meg.
Valamennyien az ajtóhoz mentek. Apu és Dale vitte a nagyobb cso-
magokat. Seth egy kisebb táskát és egy müzlisdobozt. Ez a doboz volt az
elsősegélykészlete. Telepakolta mindenfélével, amiről úgy gondolta, jól
jöhet kaland esetén: befőttesgumik, iránytű, müzliszeletek, vízipisztoly,
nagyító, műanyag bilincs, madzag, síp.
− Ő Lena, a gondnok − mutatta be nagypapa az idősebb nőt, aki egy
bólintással üdvözölte őket. − Dale nekem segít a birtok rendben tartásában.
− Ej, de csinos leányzó − dicsérte meg Lena Kendrát. − Lehetsz már
tizennégy is. − Volt valami akcentusa, de Kendra nem tudta hova tenni.
− Októberben leszek.
A bejárati ajtón vaskopogtató lógott, ami hunyorgó manót ábrázolt,
karikával a szájában. A vastag ajtót masszív zsanérok tartották.
Kendra belépett a házba. Az előszoba padlója fényes fából készült.
Egy alacsony asztalon fehér kerámiavázában szépen elrendezett virágok
kornyadoztak. Egyik oldalt magas réz kalaptartó állt, mellette faragott hát-
támlájú, fekete pad. A falon egy rókavadászatot ábrázoló festmény függött.
Kendra belátott egy másik szobába, ahol hatalmas hímzett ágyelő-
szőnyeg takarta el a padló nagy részét. A házhoz hasonlóan a bútorok is
régiek voltak, de jó állapotúak. Ilyen szófákat és székeket lát az ember tör-
ténelmi emlékhelyeken.
Dale elindult felfelé a lépcsőn pár csomaggal. Lena elnézést kért, és
átment egy másik szobába.
− Gyönyörű az otthonotok − áradozott anyu. − Bárcsak lenne időnk
körülnézni!
− Talán, ha visszajöttetek − javasolta nagypapa.
 − Köszönöm, hogy itt maradhatnak a gyerekek − mondta apu.
− Szívesen. Induljatok ám nyugodtan!
− Nagyon szorít az idő − mentegetőzött apu.
− Legyetek jók, és fogadjatok szót Sorenson nagypapának! − ölelte
meg anyu Kendrát és Sethet.
Kendra érezte, hogy könny szökik a szemébe. Nagy nehezen vissza-
tartotta a sírást. − Érezzétek jól magatokat a hajón!
− Seperc alatt elröpül az idő. − Apu fél kézzel átkarolta Kendra vál-
lát, a másikkal megborzolta Seth haját.
Szüleik integetve kimentek. Kendra az ajtóhoz ment, és nézte, ahogy
beülnek a kocsiba. Apu dudált, amikor elindult. Kendra ismét a könnyeivel
küzdött, amint a kocsi eltűnt a fák között.
Most biztos nevetnek, izgatottan várják a házasságuk leghosszabb
vakációját. Kendra szinte hallotta, ahogy kristálypohárral koccintanak. Ő
meg itt maradt. Becsukta az ajtót. Seth, aki szokás szerint csak magával
törődött, egy díszes sakk-készlet finoman megmunkált figuráit vizsgálgat-
ta.
Nagypapa az előszobában állt, feszengve nézte Seth ténykedését, de
udvariasan hallgatott.
− Hagyd békén a sakkot! − szólt rá Kendra az öccsére. − Drágának
látszik.
− Á, semmi gond − jelentette ki nagypapa, de a szavaiból Kendra
érezte, hogy megkönnyebbült, amikor Seth letette a figurákat. − Megmuta-
tom a szobátokat.
Követték nagypapát fel a lépcsőn, majd végig egy szőnyeggel borí-
tott folyosón egy keskeny, rövid lépcsősor aljáig, ami felvezetett egy fehér
ajtóhoz. Nagypapa elindult felfelé a nyikorgó lépcsőn.
− Nem nagyon járnak nálunk vendégek, pláne gyerekek − szólt hátra
a válla felett. − De azt hiszem, a padlásszoba nagyon kényelmes.
Kinyitotta az ajtót, és beléptek. A pókhálóra és kínzóeszközökre
számító Kendra megkönnyebbülten látta, hogy csak egy vidám játszószo-
bába értek. A tágas, tiszta és világos helyiség hosszan nyúlt el, volt benne
két ágy, gyerekkönyvekkel teli könyvespolcok, ruhásszekrények, apró toa-
lettasztalok, egy unikornis hintaló, játékkal teli ládák és egy ketrecben egy
tyúk.
Seth persze azonnal a tyúknál termett. − Csúcs! − Ujját bedugta a vé-
kony rácson, hogy megérintse a narancssárga-aranyszín tollakat.
− Óvatosan, Seth − intette Kendra.
− Nem bánt − nyugtatta meg nagypapa. − Aranyhaj inkább már benti
állat, nem is ismeri a tyúkólat. Általában a nagyanyátok gondoskodik róla.
Gondoltam, szívesen helyettesítitek, amíg nincs itt. Etetni kell, tisztítani a
ketrecét és összeszedni a tojást.
− Tojást tojik! − Seth nem tudott hová lenni ámulatában.
− Naponta egyet-kettőt, ha rendesen etetitek − magyarázta nagypapa.
Egy maggal teli fehér műanyag vödörre mutatott a ketrec közelében. − Egy
mérőkanál reggel és egy este elég kell hogy legyen. Kétnaponta érdemes
cserélni az almot, és figyeljetek oda, hogy mindig legyen bőven vize. És
minden reggel kap egy tálka tejet. Ez a titka a tojásnak − kacsintott nagy-
papa.
− Kivehetjük majd? − A tyúk elég közel totyogott, hogy Seth egy uj-
jal megcirógathassa a tollát.
− Igen, csak utána tegyétek vissza a ketrecbe! − Nagypapa lehajolt,
bedugta az ujját, a tyúk pedig egyből csipkedni kezdte. − Nem vagyok a
kedvence.
− Ezek aztán drága játékok! − jegyezte meg Kendra egy díszes vikto-
riánus babaház előtt állva.
− A játékok játékra valók − jelentette ki nagypapa. − Csak vigyázza-
tok mindenre, annyi elég.
Seth a ketrectől a szoba sarkában álló kis zongorához lépett. Elkezdte
ütni a billentyűket, és a megszólaló hangok meglepték Kendrát. Egy kis
csembaló volt.
− Tekintsétek ezt a saját váratoknak − javasolta nagypapa. − Ésszerű
kereteken belül én nem foglak nyaggatni benneteket, hogy itt rend legyen.
Elég, ha a ház többi részét tiszteletben tartjátok.
− Jó − ígérte Kendra.
− Van sajnos egy rossz hírem is. A kullancsszezon közepén járunk.
Hallottatok már a Lyme-kórról?
Seth a fejét rázta.
− Én igen − mondta Kendra.
− Elsőként Lyme városban fedezték fel, Connecticutban, nem messze
innen. A kullancs csípése okozza. És az erdő ilyenkor tele van velük.
− És mit csinál? − kérdezte Seth.
 Nagypapa egy pillanatig ünnepélyesen hallgatott. − Viszketéssel kez-
dődik, de hamar ízületi gyulladáshoz, bénuláshoz és szívelégtelenséghez
vezet. De különben se jó, ha kullancs bújik a bőrötök alá és issza a vérete-
ket. Ha megpróbáljátok kihúzni, leszakad a feje. Nehéz kiszedni.
− Undorító − fintorgott Kendra.
Nagypapa komoran bólintott. − Olyan kicsi, hogy alig látszik, amíg
tele nem szívja magát vérrel. Akkor akár szőlőszem nagyságúra is meg-
duzzadhat. Lényeg a lényeg, semmilyen körülmények között nem mehettek
az erdőbe. Maradjatok a gyepen! Ha ezt a szabályt megszegitek, a házban
kell maradnotok. Értjük egymást?
Kendra és Seth bólintott.
− A pajtába se menjetek! − folytatta nagypapa. − Túl sok a létra meg
a régi, rozsdás szerszám. A pajtára is az vonatkozik, ami az erdőre: ha bete-
szitek a lábatokat, az egész vakációt szobafogságban töltitek.
− Ühüm − mondta Seth. Észrevett egy kis festőállványt egy festék-
foltos ponyván. Az állványon üres vászon állt. A falnak is támasztottak egy
vásznat, mellette festéktubusokkal teli polcok sorakoztak. − Festeni sza-
bad?
− Másodszor mondom: ez a ti szobátok. Csak vigyázzatok a rendre!
Nekem sok a dolgom, ritkán jövök majd be. Van itt elég játék, amivel le-
foglalhatjátok magatokat.
− És tévé? − kérdezte Seth.
− Nincs se tévé, se rádió − felelte nagypapa. − Ez itt szabály. Ha
szükségetek van valamire, Lenát mindig megtaláljátok. − Egy lila zsinórra
mutatott, ami az egyik ágy mellett lógott a falon. − Húzzátok meg, ha kell
valami. Egyébként pár perc múlva hozza a vacsorátokat.
− Nem együtt eszünk? − kerekedett el Kendra szeme.
− Néha. Most ki kell mennem a keleti kaszálóra, és lehet, hogy későn
érek vissza.
− Mennyi földed van? − kérdezett rá Seth teketória nélkül.
Nagypapa elmosolyodott. − Több, mint amennyi megillet. Legyen
ennyi elég! Reggel találkozunk. − Azzal sarkon fordult, majd megtorpanva
a kabátzsebébe nyúlt. Visszafordult, és egy apró kulcskarikát adott Kendrá-
nak, amin három különböző miniatűr kulcs lógott. − Mindegyik beleillik
valamibe ebben a szobában. Találjátok ki, mit nyitnak.
Sorenson nagypapa kiment, és betette maga mögött az ajtót. Kendra
hallgatta, ahogy lemegy a lépcsőn. Ott állt az ajtónál, várt, majd óvatosan
elfordította a kilincsgombot. Lassan elfordult. Résnyire nyitotta az ajtót,
kikémlelt az üres lépcsőre, aztán betette. Legalább nem zárták be őket.
Seth már kinyitotta az egyik játékokkal teli ládát, és a tartalmát leltá-
rozta nagyban. Régimódi játékok voltak, de remek állapotban. Katonák,
babák, kirakósok, plüssállatok, fakockák.
Kendra az egyik ablakhoz ment, ahol teleszkóp állt. Belenézett, úgy
állította, hogy kilásson, és elkezdte csavarni az élességet. Jobb lett, de va-
lahogy nem tökéletes.
Elvette kezét a gombokról, és megnézte az ablakot. Az ablaküveg itt
is abból a dudoros-buborékos üvegből készült, mint a ház elején. Csak torz
kép jutott be a távcsőhöz.
Kendra kiakasztotta a kallantyút, és kitárta az ablakot. Rálátott az er-
dőre a háztól keletre, amit a lenyugvó nap arany árnyalatokra festett. Köze-
lebb tette a távcsövet az ablakhoz, egy ideig még tekergette a gombokat,
hogy rájöjjön a dolog nyitjára, és élesen fókuszba hozta a fákat.
− Engedj oda! − követelte Seth, aki már mellette állt.
− Előbb szedd össze a játékokat! − A nyitott láda mellett halomban
hevertek a játékok.
− Nagypapa azt mondta, itt azt csinálunk, amit akarunk.
− De nem katasztrófát. Máris széttúrtál mindent.
− Játszok. Ez játszószoba.
− Anyuék azt mondták, mindig rakjunk rendet magunk után, emlék-
szel?
− Anyuék nincsenek itt, vágod?
− Megmondalak nekik.
− Hogyan? Üzenetet dugsz egy palackba? Mire visszajönnek, el is fe-
lejted.
Kendra most vette észre a naptárt a falon. − Felírom a naptárba.
− Jó. Én meg addig távcsövezek.
− Ez az egyetlen, ami engem érdekel. Keress magadnak mást!
− Nem vettem észre a távcsövet. Osztozzunk! Anyuék is mindig azt
mondják, nem?
− Jó − fújt egyet Kendra. − A tiéd. De becsukom az ablakot. Bejön-
nek a bogarak.
− Felőlem.
 Becsukta az ablakot.
Seth belenézett a távcsőbe, és elkezdte tekergetni a gombokat. Kend-
ra alaposabban megnézte a naptárt. 1953-as volt. Minden hónapnál egy
mesebeli palota rajza állt.
Júniushoz lapozott. Június 11-e volt. A hét napjai nem stimmeltek, de
akkor is tudja számolni a napokat a szüleik visszatértéig. Június 28.
− Ez az izé tök homályos − nyafogott Seth.
Kendra somolygott.
 Második fejezet

Szaporodó nyomok
Másnap Kendra a nagyapjával szemben ülve reggelizett. Egy fából készült
faliórán nagypapa fölött az állt: 8:43. A szeme sarkában megcsillant egy
tükröződő napsugár. Seth küldte felé a kés pengéjével. Sajnos nem ült elég
közel az ablakhoz, hogy viszonozza.
− Senki nem szereti, ha elvakítja a nap, Seth − jegyezte meg nagypa-
pa.
A fiú abbahagyta. − Hol van Dale?
− Dale meg én pár órája fent vagyunk már. Odakint dolgozik. Én is
csak azért jöttem be, hogy az első reggeleteken ne legyetek magatok.
Lena letett egy tálat Seth és egyet Kendra elé.
− Mi ez? − kérdezte Seth.
− Búzakrém − világosította fel Lena.
− A bordáidra ragad − tette hozzá nagypapa.
Seth a kanalával megböködte a dolgot. − Mi van benne? Vér?
− Szamóca a kertből és házi málnabefőtt − mondta Lena, és letett az
asztalra egy tálcát, rajta pirítós, vaj, kancsóban tej, kis tálban cukor és
dzsem.
Kendra megkóstolta a búzakrémet. Finom volt, a gyümölcsöktől pon-
tosan olyan édes lett, amilyennek lennie kellett.
− Fincsi! − cuppantott Seth. − Apu meg csigát eszik, haha.
− Ugye, nem felejtettétek el, amit az erdőről mondtam? − kérdezte
nagypapa.
− És a pajtáról − bólintott Kendra.
− Okos lány. Hátul vár benneteket a medence, fertőtlenítve és a töb-
bi. Felfedezhetitek a kertet. A szobában bármikor játszhattok. Csak ne
szegjétek meg a szabályokat, és jól megleszünk.
− Nagymama mikor jön vissza? − érdeklődött Kendra.
Nagypapa a kezére nézett. − Az Edna nénitől függ. Lehet, a jövő hé-
ten, de lehet, hogy csak pár hónap múlva.
− Még szerencse, hogy a nagymama meggyógyult − jegyezte meg
Kendra.
− Hogyhogy meggyógyult?
− Hát, ami miatt nem tudott eljönni a temetésre.
− Ó, igen. Akkor sem volt még teljesen jól, amikor elment Missouri-
ba.
Kendra furcsállta nagypapa viselkedését. Talán nem szereti a gyere-
keket.
− Sajnálom, hogy nem találkoztunk vele − mondta.
− Ő is. Na, nekem mennem kell. − Nagypapa egy falatot sem evett.
Hátratolta a székét, felállt, és ellépett az asztaltól, tenyerét farmerjába dör-
gölve. − Ha kimentek a medencéhez, kenjétek be magatokat naptejjel! Ké-
sőbb találkozunk.
− Ebédnél? − kérdezte Seth.
− Vacsora előtt nem hiszem. Lena segít, amiben csak kell.
Azzal kiment.

Kendra kilépett az ajtón a hátsó verandára. Fürdőruhát húzott, vállára tö-

rülközőt dobott. Az ágya melletti éjjeliszekrényen talált egy kézitükröt, azt
magával hozta. Strasszal díszített gyöngyháznyele volt. Az idő kissé párás
volt, de a hőmérséklet kellemes.
A veranda korlátjához ment, és végignézett a fenségesen nyírt hátsó
udvaron. Fehér kőből kirakott ösvények tekeregtek a virágágyások, sövé-
nyek, veteményesek, gyümölcsfák és virágzó növények között. A felfüg-
gesztett farácsokról összegubancolódott szőlőindák tekeregtek. Mintha
minden növény most borult volna virágba, Kendra sosem látott még ennyi
színpompás szirmot.
Seth már pancsolt. A medence feneke fekete volt, a szélét pedig kö-
vekkel rakták körül, hogy erdei tónak tűnjék. Kendra lesietett a lépcsőn, és
elindult az ösvényen a víz felé.
A kert élettől zsibongott. Kolibrik cikáztak a fák koronáin, szárnyu-
kat lebegés közben látni sem lehetett. Hatalmas, szőrös hasú dongók
zümmentek egyik virágról a másikra. Elképesztően sok és hihetetlenül sok-
féle pillangó repkedett leheletvékony szárnyakon.
Kendra elhaladt egy kis, száraz szökőkút mellett, amiben volt egy
békaszobor. Megtorpant, amikor egy nagy pillangó leereszkedett egy üres
madárfürdető szélére. Hatalmas szárnya kék, fekete és ibolyaszínben pom-
pázott. Sosem látott még ilyen élénk színű lepkét. Persze még sosem járt
ilyen pazar kertben. A ház ugyan nem egy palota, de a kertje fejedelmi.
Nem csoda, ha Sorenson nagypapának annyi a dolga.
Az ösvény végül a medencéhez vezette Kendrát, amit tarka járóla-
pokkal raktak körül. Volt ott néhány napágy meg egy kör alakú asztal nagy
napernyővel.
Seth egy kinyúló kőről bombát ugrott a medencébe, nagy vízfüg-
gönyt verve fel. Kendra letette a törülközőt meg a tükröt, és fogta a napte-
jet. Addig kente a fehér krémet az arcára, karjára és lábára, amíg már nem
is látszott a bőre.
Mialatt Seth víz alatt volt, Kendra fogta a tükröt, és úgy állította,
hogy a napfényt a vízre vetítse. Amikor Seth feljött, a napsugár pont telibe
trafálta az arcát.
− Hé! − kiáltotta, és próbált elúszni. Kendra a tarkóján tartotta a
fényfoltot. A medence szélét megragadva Seth visszanézett, és kezét fel-
emelve próbálta kivédeni a fénysugarat. Kénytelen volt elfordítani a fejét.
Kendra nevetett.
− Ne már! − kiáltotta Seth.
− Nem tetszik, mi?
− Elég. Hagyd már abba! Nagypapa már így is rám szólt egyszer.
Kendra letette a tükröt az asztalra. − Ez sokkal fényesebb, mint a kés.
Tuti, hogy maradandó károsodást okoz a retinádban.
− Remélem is, mert akkor beperellek egy milliárd dollárra.
− Sok szerencsét! Van száz dollárom a bankban. Talán elég lesz egy
kalózos szemtapaszra.
 Seth dühösen feléje úszott, Kendra pedig a medence széléhez lépett.
Amikor Seth ki akart mászni, nemes egyszerűséggel visszalökte. Majdnem
egy fejjel nagyobb volt nála, általában elbírt vele, bár, ha birkózásra került
a sor, a fiú ügyesen kibújt a szorításából.
Seth taktikát váltott, és elkezdte fröcskölni, két kézzel locsolta rá a
vizet. Kendra először hátralépett, mert hideg volt a víz, de aztán átugrott
Seth feje felett a vízbe. Az első didergés után gyorsan megszokta a víz hő-
mérsékletét, és a sekélyebb részre tempózott, el az öccsétől.
Seth üldözőbe vette, és fröcskölő csata alakult ki. A fiú két kezét ösz-
szekulcsolva felcsapta a vizet a medence tetejéről, Kendra pedig két kézzel
köpülte a vizet, ami kisebb, de hatásosabb hullámokat eredményezett.
Gyorsan belefáradtak. Nehéz megnyerni a vízi küzdelmet, ha mindkét fél
eleve vizes.
− Versenyezzünk! − javasolta Kendra, ahogy abbahagyták a csapdo-
sást.
Versenyt úsztak, előbb gyorson, aztán háton, majd mellen, végül ol-
dalúszással. Utána nehezítettek, kéz nélkül úsztak vagy fél lábon ugráltak a
sekély részen. Általában Kendra nyert, de Sethnek jobban ment a hátúszás
és némelyik nehezített szám is.
Amikor Kendra megunta, kiment a medencéből. Az asztal felé indult
a törülközőért, hosszú haját simogatta, élvezte a gumis érzést, ahogy a
nedvességtől összetapadtak a fürtök.
Seth felállt egy nagy kőre a medence mélyebbik végén. − Figyuzd
ezt a dugóhúzót! − Egyik lábát kinyújtva, másikat behajlítva ugrott.
− Szép volt − dicsérte meg Kendra, hogy kiengesztelje, amikor fel-
bukkant. Aztán megakadt a szeme az asztalon. Kolibrik, dongók és pillan-
gók kavarogtak a kézi tükör fölött. Több pillangó és egy méretes szitakötő
pedig rá is szállt.
− Seth, ezt nézd! − sziszegte.
− Mi az?
− Gyere ide!
Seth kiugrott a medencéből, és odacaplatott. Karba font kézzel nézte
a tükör feletti zsibongást. − Ez olyan nagy szám?
− Nem tudom. A rovarok szeretik a tükröket?
− Ezek biztos.
− Nézd azt a piros-fehér pillangót! Hatalmas.
 − A szitakötő is.
− Bárcsak lenne egy fényképezőm! − Kendrának támadt egy ötlete. −
Szerintem nem mered megfogni a tükröt.
Seth vállat vont. − Nem-e?
Odakocogott az asztalhoz, megfogta a tükör nyelét, majd a medencé-
hez szaladt, és beleugrott. Pár rovar azonnal elrepült, a többi Seth után in-
dult, de aztán szétszéledt még a medence előtt.
A fiú felbukkant a víz alól. − Üldöznek a méhek?
− Vedd ki a tükröt a vízből! Tönkreteszed!
− Nyugi, semmi baja − úszott ki oldalra az öccse.
− Add ide! − Kendra elvette a tükröt, megtörölte a törülközővel. Ép-
nek tűnt. − Kísérletezzünk!
Letette a tükröt egy nyugágyra, és hátrébb lépett. − Szerinted vissza-
jönnek?
− Meglátjuk.
Leültek az asztalhoz, nem messze a nyugágytól. Egy perc se kellett,
máris egy kolibri lebegett a tükör fölött. Nemsokára pillangók csatlakoztak
hozzá. Dongó ereszkedett le rá. Hamarosan szárnyas állatok serege tolon-
gott körülötte.
− Fordítsd lefelé − mondta Kendra az öccsének. − Kíváncsi vagyok,
hogy a tükörképükért vagy a tükör miatt jönnek-e.
Seth óvatosan odaosont. A kisállatok rá se hederítettek. Lassan előre-
hajolt, megfordította a tükröt, majd az asztalhoz hátrált.
A tükröt beborító pillangók és méhek felröppentek, de csak pár repült
el. A kavalkád zöme maradt. Két pillangó és egy szitakötő leszállt a nyug-
ágyra a tükör mellé, majd felröppenve visszafordították, és közben kis hí-
ján leverték a nyugágyról.
A sereglet újra közelebb nyomult a tükör felületéhez. Több le is szállt
rá.
− Láttad ezt? − hüledezett Kendra.
− Fura − összegezte Seth.
− Hogyan lehetnek olyan erősek, hogy megemeljék?
− Voltak páran. Megfordítsam megint?
− Ne, félek, hogy lecsúszik és eltörik.
− Oké. − Seth vállára vette a törülközőjét. − Felöltözöm.
− Bevinnéd a tükröt?
 − Jó, de akkor futok. Nem akarom, hogy megcsípjenek.
Seth odaaraszolt a tükörhöz, majd felkapta és elrohant a kerten át a
ház felé. A sereglet egy része lustán üldözőbe vette, de hamar feladta.
Kendra dereka köré tekerte a törülközőt, fogta a naptejet, amit Seth
itt hagyott, és ő is elindult a házba.
A padlásszobába érve Sethet már farmerban és hosszú ujjú, terepszí-
nű ingben találta. Öccse fogta a müzlisdobozt, ami túlélőcsomagként szol-
gált, és elindult az ajtó felé.
− Te meg hová mész?
− Semmi közöd hozzá. Csak, ha te is jönni akarsz.
− Honnét tudjam, hogy akarok-e menni, ha nem tudom, hová tartasz?
Seth morfondírozva méregette. − Megígéred, hogy titokban tartod?
− Várj, kitalálom. Az erdőbe.
− Jössz?
− Elkapod a Lyme-kórt − figyelmeztette Kendra.
− Ne már. Kullancs mindenhol van. Mérges szömörce is. Ha ez olyan
nagy dolog lenne, senki nem menne sehová.
− De Sorenson nagypapa nem akarja, hogy az erdőbe menjünk − em-
lékeztette Kendra.
− Nagypapa nem lesz itt egész nap. Nem fogja megtudni senki, ha
nem jár el a szád.
− Ne csináld! Nagypapa kedves velünk. Ne csapjuk be!
− Annyi bátorság szorult beléd, mint egy vödör homokba.
− Mert az olyan nagy bátorság, ha nem fogadsz szót?
− Akkor nem jössz?
Kendra habozott. − Nem.
− Beárulsz?
− Magamtól nem, de ha megkérdezik, megmondom, hol vagy.
− Nem maradok sokáig.
Seth kisétált. Kendra hallotta, hogy letrappol a lépcsőn.
Kendra odament az ágya melletti éjjeliszekrényhez. A kézitükör mel-
lett a kulcskarika hevert a három parányi kulccsal. Éjszaka sokáig próbálta
kitalálni, mibe passzolnak a kulcsok. A legnagyobb egy ékszerdobozt nyi-
tott a toalettasztalon, benne érdekes ékszerek: hamis gyémánt nyakláncok,
gyöngy fülbevalók, smaragdfüggők, zafírgyűrűk és rubin karkötők. A má-
sik kettőnek még nem talált zárat.
 Kezébe vette a kulcsokat. Mindegyik pici volt, a legkisebb akkora,
mint egy rajzszeg. Hol talál ilyen parányi kulcslyukat?
Előző éjjel főleg a fiókokat és a játékládákat vizsgálta meg. Néhány
fiókon akadt ugyan kulcslyuk, de nem is voltak zárva, és a kulcsok sem
stimmeltek. A ládákkal ugyanez volt a helyzet.
Figyelme a viktoriánus babaházra terelődött. Hol lehetne ilyen icipici
kulcslyuk, mint egy miniatűr házban? A kapcsokat felkattintva kinyitotta a
babaházat. Emeletes volt, sok szobát aprócska bútorokkal rendeztek be. Öt
baba élt a házban: apa, anya, egy fiú, egy lány és egy kisbaba.
Elképesztően élethű volt. Az ágyakon takarók, paplanok, lepedők és
párnák. A szófákon levehető díszpárnák. A fürdőszoba csapjait el lehetett
forgatni. A szekrényekben ruhák lógtak.
Kendrának gyanús lett a szekrény a nagy hálóban. Aránytalanul nagy
kulcslyuk volt a közepén. Beleillesztette a legkisebb kulcsot, és elfordítot-
ta. A szekrény ajtaja kipattant.
Volt benne egy aranyfóliába csomagolt holmi − kibontva kiderült,
hogy egy rózsabimbó alakú csoki. A csoki mögött egy pinduri aranykulcsot
talált. Ráfűzte a karikára. Az aranykulcs nagyobb volt annál, ami a szek-
rényt nyitotta, de kisebb az ékszerdobozénál.
Kendra beleharapott a rózsabimbóba. A puha csoki szinte elomlott a
szájában. Ennél finomabb, krémesebb csokoládét még sosem evett. Három
harapással bekebelezte, és minden falat mennyei volt.
Kendra folytatta a babaház átfésülését, megvizsgált minden egyes
bútort, átkutatott minden szekrényt, belesett minden miniatűr festmény
mögé a falakon. Nem talált több kulcslyukat, így becsukta a babaházat.
Körbenézett a szobában, mi következzen. Egy kulcs maradt, talán
kettő, ha az aranykulcs is nyit valamit. A játékládákban szinte mindent át-
nézett már, de legfeljebb megint beleveti magát. Alaposan átkutatta az éjje-
liszekrények, toalettasztalok és szekrények fiókjait, még a mütyüröket is a
könyvespolcokon. Lehet még kulcslyuk kevésbé gyakori helyen is, egy
baba ruhája alatt vagy az ágy támlája mögött.
A teleszkópnál fejezte be a nyomozást. Nem tartotta valószínűnek, de
azért azt is megvizsgálta. Semmi.
Talán a távcsővel meglátja Sethet. Kinyitotta az ablakot, és látta,
hogy Dale ballag az erdő mellett. Két kézzel fogva vitt valamit, de háttal
volt neki, így Kendra nem láthatta, mit. Dale lehajolt, és azt a valamit letet-
te az egyik alacsony sövény mögé, így most az takarta el Kendra szeme
elől. Dale szapora léptekkel elment onnét, és közben körülnézett, látja-e
valaki. Hamarosan eltűnt szem elől.
Kendra kíváncsisága feléledt. Lesietett az emeletről, majd ki a hátsó
ajtón. Dale-t sehol nem látta. Átszaporázott a gyepen az ablakból látott ala-
csony sövényhez. A sövény után még hatlépésnyit folytatódott a gyep,
majd az erdő szélén hirtelen megszakadt. A füvön a sövény mögött egy
nagy bádog kekszesdoboz várta, teli tejjel.
Egy színpompás kolibri lebegett a doboz felett, szárnya olyan sebe-
sen vert, hogy összemosódtak a mozdulatai. Körülötte több pillangó ciká-
zott. Néha egy leereszkedett és pancsolt a tejben. A kolibri elrepült, egy
szitakötő közeledett. Kisebb sereglet volt, mint a tükör körül, de nagyobb
volt a nyüzsgés, mint amire Kendra egy kis tejnél számított volna.
Figyelte, ahogy különböző szárnyasok érkeznek, lefetyelnek a tejből,
majd elmennek. Vajon isznak a pillangók tejet? És a szitakötők? Ezek sze-
rint. Nem kellett sok idő, és a tej szintje láthatóan apadt.
Kendra felnézett a padlásszobára. Két ablaka volt, mindkettő erre né-
zett. Elképzelte a szobát az ablakok mögött, és hirtelen rájött, hogy a ját-
szószoba csak a padlástér felét foglalja el.
Otthagyta a tejet, és átment a ház túlsó felére. Ott is két ablakot lá-
tott. Igaza volt. A padlástérnek volt egy másik fele. Csakhogy nem tudta,
miként lehet bejutni oda. Vagyis a játszószobában kell lennie egy titkos
átjárónak!
Éppen eldöntötte, hogy felmegy, és nekiáll megkeresni a rejtekajtót,
amikor észrevette, hogy Dale a pajta felől egy másik kekszesdobozzal kö-
zeledik. Kendra elindult feléje. Amikor meglátta őt, előbb fintor suhant át
az arcán, majd széles mosoly jelent meg rajta.
− Mit csinálsz? − érdeklődött Kendra.
− Tejet viszek a házba − felelte a férfi, némileg irányt váltva. Eredeti-
leg az erdő felé tartott.
− Igen? Azt a másik tejet miért tetted a sövény mögé?
− Milyen tejet? − próbálkozott Dale, de ennél bűntudatosabbnak már
nem is látszhatott volna.
− A másikat. A pillangók ittak belőle.
Dale megállt. Ravasz tekintettel nézte Kendrát. − Tudsz titkot tarta-
ni?
 − Persze.
A férfi körülnézett, mintha bárki is figyelhetné őket. − Van pár tehe-
nünk. Sok a tej, hát a felesleget kiteszem a bogaraknak. Élettelibb lesz tő-
lük a kert.
− És ez miért titok?
− Nem tudom, a nagyapátok helyeselné-e. Nem kértem tőle enge-
délyt. Pazarlásnak vélhetné.
− Szerintem jó ötlet. Sokféle pillangót láttam a kertetekben. Nem is
láttam még ennyit. Meg ott a sok kolibri.
A férfi bólintott. − Nekem is tetszik. Így hangulatosabb.
− Akkor nem is a házba vitted a tejet.
− Nem. Ez még nem lett pasztörizálva. Tele van baktériummal. Min-
denféle betegséget el lehet kapni tőle. Nem jó az embernek. A bogarak vi-
szont valamiért így szeretik. Ugye, nem rontod el a titkomat?
− Hallgatok.
− Jó kislány − kacsintott rá Dale cinkosan.
− Azt hová teszed?
− Oda − biccentett fejével az erdő felé a férfi. − Mindennap teszek ki
pár edénnyel az udvar szélére.
− Nem romlik meg?
− Nem hagyom kinn addig. Néha elfogy mind, mire kimegyek az
edényekért. Szomjas kis jószágok.
− Hát akkor viszlát, Dale!
− Láttad az öcsédet?
− Azt hiszem, a házban van.
− Igen?
Kendra vállat vont. − Talán.
Azzal sarkon fordult, és elindult a ház felé. A tornác lépcsőjéről még
visszanézett. Dale éppen letette a tejet egy gömbölyded bokor alá.
 Harmadik fejezet

A borostyánviskó
Seth addig törtetett a sűrű aljnövényzetben, amíg nem talált egy alig látha-
tó, girbegurba, állatok által kitaposott csapást. A közelben állt egy ala-
csony, göcsörtös fa, tüskés levele és fekete kérge volt. Seth végignézte
hosszú ujjú ingét, talál-e kullancsot a terepszínű mintán. Eddig egyet sem
látott. Na persze, úgyis az a veszélyes, amelyiket nem veszi észre. Abban
bízott, hogy majd segít a rovarriasztó, amivel befújta magát.
Lehajolt, és kavicsokból épített egy kis piramist, hogy tudja, hol lé-
pett rá a csapásra. Valószínűleg gond nélkül visszatalál majd, de biztos,
ami biztos. Ha túl sokáig elmarad, nagypapa még rájön, hogy felrúgta a
szabályt.
Beletúrt a müzlisdobozba, és elővett egy iránytűt. A csapás északke-
letnek tartott. Elindult keleti irányban, de az aljnövényzet egyre sűrűbb lett.
Egy másik elmosódott ösvény jó ürügyet kínált, hogy irányt változtasson.
Sokkal könnyebb lesz, mint zsebkéssel utat vágni a bozótosban. Bárcsak
lenne macsétája!
Követte az ösvényt. A magas fák elég sűrűn álltak, az átszűrődő nap-
fény árnycsipkézte, zöldes izzássá tompult. Lelki szemei előtt látta, hogy
napnyugta után az erdő olyan fekete lesz, akár egy barlang.
Valami zörgött a bozótban. Megtorpant, a müzlisdobozból kivett egy
kis műanyag távcsövet. Körbepásztázott, de nem látott semmi különöset.
Továbbment a csapáson, mígnem úgy húszlépésnyire előtte egy állat
bukkant elő az aljnövényzetből az ösvényre. Gömbölyű, sörtés állat, ami a
térdéig sem ért. Egy tarajos sül. Abszolút magabiztosan kocogott feléje.
Seth megdermedt. A tarajos sül már olyan közel ért, hogy ki tudta venni
vékony és éles tüskéit.
Az állat továbbra is feléje ügetett, Seth pedig hátrált. Nem kéne fél-
nie az embertől? Talán veszett? Vagy csak nem vette még észre? Persze,
hisz terepszínű inget visel.
Seth széttárta a karját, lábával dobbantott, és hangosan morgott. A sül
felnézett, az orra rángott, majd letért az ösvényről. Seth hallotta, amint
csörtet a bokrok között.
Nagy levegőt vett. Egy pillanatra majdnem megijedt. Szinte már
érezte, ahogy a tüskék átbökik a farmerját és megszúrják a lábát. Elég ne-
héz lenne eltitkolni az erdőben tett kirándulást, ha tűpárnaként menne haza.
Nem szívesen ismerte be, de jobb szerette volna, ha Kendra is jön. A
tarajos sültől a nővére biztos sikoltott volna, és az ijedtsége növelte volna
az ő bátorságát. Kigúnyolta volna Kendrát, és akkor nem figyel a saját fé-
lelmére. Még sose látott a szabadban tarajos sült. Meglepte, mennyire ki-
szolgáltatottnak érezte magát a temérdek hegyes tüske láttán. És ha vélet-
len rálép?
Körülnézett. Messze bejött már az erdőbe. Persze visszatalálni nem
nagy ügy. Csak követi az ösvényt, aztán meg nyugatnak tart. De ha már
most visszaindul, talán sosem jut vissza ide még egyszer.
Seth továbbment az ösvényen. Néhány fán moha és zuzmó nőtt, va-
lamelyik tövénél repkény tekergeti. Az ösvény elágazott. Az iránytűje alap-
ján az egyik északnyugatnak kanyarodott, a másik egyenesen keletnek. Az
eddigiekhez hűen Seth az utóbbit választotta.
A fák egyre ritkultak, a bokrok pedig egyre jobban a földhöz lapul-
tak. Nemsokára már minden irányba ellátott, és az erdő is kivilágosodott.
Az ösvény egyik felén, látómezeje szélén valami furára lett figyelmes. Úgy
nézett ki, mint egy nagy repkénykocka, amit eldugtak a fák között. Az
ilyen furaságok miatt akarta felderíteni az erdőt, úgyhogy letért az ösvény-
ről, és a repkénykocka felé vette az irányt.
A sűrű aljnövényzet a lábszáráig ért, minden lépésnél a bokája után
kapott. Ahogy törtetett a kocka felé, rájött, hogy egy építmény az, amit tel-
jesen benőtt a repkény. Egy nagy fészerféle.
Megállt, és alaposabban szemügyre vette. A repkény elég sűrű volt,
így nem tudta kivenni, miből készült a fészer, csak a leveles indákat látta.
Körbejárta. A túloldalán nyitott ajtót talált. Seth bekukucskált, és kis híján
felkiáltott.
 A fészer valójában egy nagy fatuskó köré épített viskó volt. A tuskó
mellett egy rongyokba öltözött, vézna öregasszony ült, és egy kötélcsomót
rágcsált. A kortól aszott asszony göcsörtös, csontsovány kezében szoron-
gatta a durva kötelet. Hosszú, ősz haja csatakos és émelyítően sárgás volt.
Egyik hártyás szeme vérben forgott. Több foga hiányzott, és a kötélcsomó
véres volt a rágás helyén, nyilván az ínyétől. Szinte vállig csupasz, sápadt
karján elvékonyodott ráncos bőre, amit halványkék erek és pár lila heg tar-
kított.
Amikor észrevette Sethet, azonnal elejtette a kötelet, és letörölte vé-
kony szája sarkából a csordogáló rózsaszín nyálat. A tuskónak támaszkod-
va nehézkesen felállt. Seth észrevette hosszú, sárgásfehér lábfejét, amit ro-
varcsípések tarkítottak. Szürke körmét gomba vonta be.
− Légy üdvözölve, kisgazdám, mi szél hozott a házamba? − Hangja a
testéhez nem illő módon dallamos és lágy volt.
Seth egy pillanatig tátott szájjal bámulta. Az öregasszony még gör-
nyedten és hajlottan is hórihorgas volt. Meg büdi. − Itt tetszik élni? − kér-
dezte végül.
− Itt hát. Befáradsz?
− Inkább nem. Csak sétálok egyet.
A nő összehúzta a szemét. − Furcsa hely, hogy egy fiú egyedül sétál-
gasson.
− Szeretek felderíteni helyeket. És a nagypapáé a birtok.
− Az övé, azt mondod?
− Nagypapa tudja, hogy itt tetszik lenni? − kérdezte Seth.
− Attól függ, kicsoda ő.
− Stan Sorenson.
A nő elvigyorodott. − Tudja hát.
A kötél, amit rágott, a koszos földön hevert. Volt rajta még egy cso-
mó azon kívül, amit csócsált.
− Miért tetszik rágni a kötelet? − kérdezte Seth.
A nő gyanakodva méregette. − Utálom a csomókat.
− A néni remete?
− Mondhassuk. Gyere be, főzök egy teát.
− Inkább nem.
A nő a kezére nézett. − Biztos ijesztően festek. Hadd mutassak vala-
mit! − Megfordult, és lekuporodott a tuskó mögé. A viskó sarkában egy
lyukból patkány óvakodott ki, de amikor a nő visszatért a tuskó mögül, a
patkány elbújt.
A vénasszony leült, hátát a tuskónak vetette. Egy fabábot tartott a ke-
zében, ami olyan húsz centi lehetett. Elég egyszerű volt, sötét fából farag-
ták, nem volt ruhája, és nem festettek rá arcot sem. Csak egy emberalak,
apró aranykampókkal a csuklók-térdek helyén. A hátából kiállt egy bot. A
nő az ölébe tett egy pedált. Elkezdte táncoltatni a bábot: a botot mozgatta
és a lábával pedálozott. A bábu mintha egy zene ritmusára mozgott volna.
− Ez meg mi? − kérdezte Seth.
− Fajáró − válaszolta a vénasszony.
− Hol a fejszéje?
− Nem favágó, fajáró. Kopogós báb. Táncos Tom. Mendigo a neve.
Ő a társaságom. Gyere be, és játszhatsz vele.
− Inkább nem − ismételte Seth. − Nem is értem, hogy tud itt élni úgy,
hogy nem őrül bele.
− A jó emberek néha beleunnak a társaságba. − Kicsit bosszúsnak
hangzott. − Véletlenül találtál rám? Csak úgy, felderítés közben?
− Igazából csokit árulok a focicsapatom javára. Jó ügyért járom a vi-
déket.
A nő némán rámeredt.
− A gazdagabb környéken több szerencsével járok.
A nő csak bámult.
− Vicc volt. Csak vicceltem.
− Pimasz fiatalember vagy − állapította meg szigorú hangon.
− Maga meg egy fatuskóval él.
A nő végigmérte. − Jól van, szemtelen fiatal kalandor. Próbára te-
gyük a bátorságod? Minden felfedező megérdemel egy lehetőséget, hogy
bizonyítsa, milyen fából is faragták. − Az öregasszony megint visszabújt a
fatuskó mögé. Egy durva, keskeny dobozzal jött vissza, ami fából, drótból
és hosszú, meredező körmökből készült.
− Hát ez?
− Dugd be a kezedet a dobozba, hogy bizonyítsd a vitézséged és el-
nyerd a jutalmad.
− Inkább játszanék a ronda bábbal.
− Csak nyúlj bele, és érintsd meg a doboz alját! − Megrázta. Kicsit
zörgött. Elég mély volt, hogy könyökig bele kelljen nyúlnia, ha el akarja
érni az alját.
− Maga boszorkány?
− Akinek bátor a nyelve, az bátor tettekkel támasztja alá a szavait.
− Ilyesmit boszorkányok csinálnak.
− Állj ki a nyegle szavaid mellett, fiatalember, különben nem lesz túl
kedélyes a hazavezető utad.
Seth elkezdett hátrálni, szemét mindvégig az öregasszonyon tartva. −
Mennem kell. Jó kötélrágást!
A nő csettintett a nyelvével. − Micsoda pimaszság! − Hangja nyugodt
és lágy maradt, mégis fenyegetően hangzott. − Lépj csak be, és igyál egy
kis teát!
− Majd legközelebb! − Seth megkerülte a viskót, ám a szemét egy
pillanatra sem vette le az ajtóban álló rongyos asszonyról. Az nem vette
üldözőbe. Mielőtt azonban teljesen szem elől vesztette volna, az öregasz-
szony felemelte az egyik kezét, két ujját összekulcsolva, a többit behajlít-
va. Majd félig lehunyt szemmel mintha mormolt volna valamit. Azután el-
tűnt.
A viskó túloldalán Seth az aljnövényzetben botladozva törtetett az
ösvény felé, közben hátra-hátrasandított a válla felett. Az öregasszony to-
vábbra sem üldözte. Már attól is megborzongott, hogy visszanézett a rep-
kényes viskóra. A vén banya szerencsétlennek látszott, és szörnyen bűzlött.
Ő aztán be nem dugja a kezét abba a dobozba. Miután az öregasszony ki-
mondta, nem tudott másra gondolni, mint amit az iskolában tanultak a cá-
pák fogazatáról: befelé áll, hogy a halak beúszhassanak, de ki már ne. El-
képzelte, hogy a doboz tele van rossz irányba állított szögekkel vagy üveg-
cseréppel ugyanilyen célból.
Seth nem érezte magát biztonságban, pedig az öregasszony nem kö-
vette. Iránytűvel a kezében sietett az ösvényen hazafelé. Hirtelen valami
fülön találta, de csak annyira, mintha valami megcsípte volna. Gyűszűnyi
kavics esett a lába elé.
Megpördült. Valaki megdobta ezzel a kővel, de nem látott senkit. Le-
hetséges, hogy az öregasszony mégis követi? Biztos jól ismeri az erdőt.
Újabb kis izé pattant le a tarkójáról. Nem volt kemény vagy nehéz,
mint egy kő. Megfordulva épp látta a felé süvítő következő makkot, és le-
bukott előle. A makk és a kavics az ösvény két oldaláról repült felé. Mi a
fene!?
 Fentről repedő fa reccsenését hallotta, és egy hatalmas ág zuhant az
ösvényre előtte, pár levél és gally még érintette is. Ha csak két-három mé-
terrel előrébb jár, a lábánál vastagabb ág fejbe kólintja.
Seth egy pillantást vetett a súlyos ágra, és mindent beleadva futásnak
eredt. A csapás mindkét oldaláról susogó hangokat vélt hallani a bokrok-
ból, de nem állt meg kideríteni, honnan erednek.
Valami elkapta a bokáját, és elvágódott. Hasra zuhant, egyik kezét
megvágta, a szája tele lett földdel. Valami neszezést hallott a háta mögött,
majd egy különös hangra lett figyelmes, ami lehetett nevetés, de akár folyó
csobogása is. Valahol egy száraz ág roppant el, hangja akár a puskalövésé.
Seth nem mert hátranézni, félt attól, amit esetleg láthat, ezért feltápászkod-
va továbbrohant.
Akármi buktatta fel, tutira nem egy gyökér vagy kő volt. Inkább
mintha erős kötelet feszítettek volna ki az ösvényen keresztben. Direkt.
Idefelé semmi effélét nem látott. De az öregasszony nem csinálhatta, még
ha abban a pillanatban kezdett is utána futni, hogy ő eljött.
Seth elhagyta azt a helyet, ahol az ösvény elágazott, és továbbsprin-
telt arra, amerről jött. Futás közben az ösvényt pásztázta kötél vagy más
csapda után. Egyre jobban kapkodta a levegőt, de azért sem lassított. A le-
vegő forróbbnak és fülledtebbnek érződött, mint korábban. Verejték ütött ki
a homlokán, és lecsorgott oldalt az arcán.
Kereste a kis kőpiramist, ami jelzi, hol ért ki az ösvényre. Egy gör-
csös kis fához érve, aminek fekete kérge és tüskés levele volt, megtorpant.
Emlékezett a fára. Észrevette, amikor szétnézett az ösvényen. A fa alapján
betájolta magát, és meg is találta a helyet, ahová felépítette a kőpiramist…
de a kövek eltűntek.
Mögötte az ösvény egyik oldalán levelek zörögtek. Seth az iránytűjé-
re pillantott, hogy biztosan nyugatnak tartson, majd berontott az erdőbe.
Idefelé ráérősen jött, menet közben megbámult néhány békát és szokatlan
követ. Most teljes sebességgel rohant, az aljnövényzet a lábát tépte, ágak
csapdosták az arcát és a mellkasát.
Végül lihegve, a pánik adta erőből kifogyva megpillantotta a házat a
fák között. Az üldözés hangja elmaradt és elhalt. Ahogy kibotorkált a nap-
fényes udvarra, Seth eltöprengett: vajon abból, amit hallott, mennyi lehetett
a valós üldözés, és mennyi az, amit a felajzott képzelete tett hozzá?
A játszószobában az ablakkal szembeni falat több könyvespolc borította. A
lépcsőre nyíló ajtó is azon a falon volt. És az egyik böhöm szekrényt is oda
támasztották.
Kendra egy aranybetűs kék könyvet tartott a kezében. Titkok naplója
volt a címe. A könyvet három erős kapocs zárta le, mindegyiken volt egy
kis kulcslyuk. Az utolsó kulcs, amit Sorenson nagypapától kapott, egyikbe
sem illett, de a babaházban talált aranykulcs az alsó kapocsba belement.
Egyiket ki tudta kapcsolni.
Akkor találta a könyvet, amikor a könyvespolcokon kutatott a titkos
átjáró után. Székre állva nézte át a magasabb polcokat, de eleddig hiábava-
ló volt minden igyekezete. Titkos ajtónak a nyomát sem látta. Amikor ész-
revette ezt az érdekes könyvet, felfüggesztette a kutatást, hogy letesztelje a
kulcsokat.
Mivel az alsó kapocs kinyílt, megpróbálta felfeszíteni a könyv sarkát,
hogy belekukkantson, de a borító kemény volt, a kötés nem engedett. Meg
kell találnia a másik két kulcsot is.
Hallotta, amint valaki felfelé trappol a lépcsőn, és tudta, ez csak egy-
valaki lehet. Kapkodva visszatette a könyveket a helyükre, és zsebre vágta
a kulcsokat. Nem akarta, hogy kotnyeles öcsikéje beleüsse az orrát az ő
titkába.
Seth rontott be, majd becsapta maga mögött az ajtót. Kipirult, erősen
lihegett. Farmerja a térdén csupa kosz volt. Arca verejtékben fürdött, és
mocskos volt. − Jönnöd kellett volna − lihegte, ahogy ledobta magát az
ágyra.
− Összekoszolod az ágyterítőt.
− Durva volt − zihált. − És csúcs.
− Mi történt?
− Rábukkantam egy ösvényre az erdőben, és találkoztam egy rémes
öregasszonnyal, aki egy viskóban él. Szerintem boszorkány. Méghozzá
igazi.
− Na persze!
Seth hasra hengeredett, és ránézett. − Ez komoly! Látnod kellett vol-
na! Tiszta gáz volt.
− Akárcsak te.
− Nem úgy értem, totál redvás meg undorító. Egy régi kötelet harap-
dált. Próbált rávenni, hogy bedugjam a kezem egy dobozba.
− És bedugtad?
− Naná! Még jó, hogy elhúztam. De üldözött, vagy mi. Kövekkel do-
bált, és letört egy nagy ágat. Megölhetett volna!
− Uncsi lehetett.
− Nem hazudok!
− Majd megkérdezem Sorenson nagypapát, laknak-e hajléktalanok az
erdőben − mondta Kendra.
− Ne! Akkor megtudja, hogy megszegtem a szabályt.
− Szerinted nem kéne tudnia, hogy egy boszorkány viskót épített a
birtokán?
− Azt mondta, ismeri a nagypapát. Elég messzire bementem. Talán
már nem is a birtokon voltam.
− Azt nem hinném. Szerintem a környéken minden az övé. Ameddig
a szem ellát.
Seth hátradőlt, kezét összekulcsolta a tarkóján. − Eljöhetnél velem,
hogy meglátogassuk. Visszatalálok.
− Hülye vagy? Azt mondtad, meg akart ölni.
− Ki kéne lesnünk. Kideríteni, miben sántikál.
− Ha tényleg lakik ott egy fura öregasszony, meg kell mondani nagy-
papának, hogy hívhassa a rendőrséget.
Seth felült. − Jó. Mindegy. Csak kitaláltam. Most jobb?
Kendra összehúzta a szemét.
− Találtam mást is, ami csúcs − mondta Seth. − Láttad a lombházat?
− Nem.
− Megmutassam?
− Az udvaron van?
− Igen, a szélén.
− Akkor igen.
Kendra követte Sethet ki az udvarra, át a gyepen. És valóban, az ud-
var sarkában, szemben a pajtával, az egyik terebélyes fán egy világoskék
játékház csücsült. A fa másik oldalán volt, ezért az udvarról nem lehetett
látni. A festék már megkopott, hámlott egy kicsit, de a házikó tetején volt
cserép, az ablakában függöny. A fára létra gyanánt deszkákat szögeztek.
Seth ment fel elsőnek. A létrafokok egy csapóajtóhoz vezettek, amit
felnyomott. Kendra követte.
Belül a lombház nagyobbnak tűnt, mint lentről. Volt benne egy kis
asztal négy székkel. Az asztalon egy puzzle darabjai hevertek. Csak pár
elemet raktak ki.
− Nem rossz, mi? − dicsekedett Seth. − Az én művem.
− Ahan. Van hozzá tehetséged.
− Nem csináltam sokáig.
− Megtaláltad a sarkokat?
− Nem.
− Azzal kell kezdeni. − Kendra leült, és elkezdte keresni a sarokdara-
bokat. Seth is leült, és segített. − Te nem is szereted a kirakóst − jegyezte
meg Kendra.
− Egy fán jobb csinálni.
− Ha te mondod!
Seth megtalált egy sarkot, és félretette. − Szerinted nagypapa enged-
né, hogy ideköltözzek?
− Fura egy szerzet vagy.
− Csak egy hálózsák kéne.
− Este félnél.
− Nem én!
− A boszorkány eljönne érted.
Seth nem felelt, de hirtelen nagyon összpontosított a sarokdarabok
keresésére. Kendra látta rajta, hogy a megjegyzés célba talált. Úgy döntött,
nem ugratja tovább. Nagyban alátámasztotta a meséjét, hogy láthatóan
megijedt attól, akivel az erdőben találkozott. Seth sosem volt ijedős. Ő volt
az a fiú, aki simán leugrott a tetőről abban a tévhitben, hogy egy szemetes-
zsák jó lesz ejtőernyőnek. És ő volt az, aki fogadásból egy élő kígyó fejét a
szájába vette.
Megtalálták a sarkokat, és csaknem végeztek a kép egész szélével,
amikor meghallották, hogy Lena vacsorázni hívja őket.
 Negyedik fejezet

A titkos tó
Az eső megállás nélkül kopogott a tetőn. Kendra még sosem hallott ilyen
zajos záport. Igaz, még sosem tartózkodott a tetőtérben esőben. Valahogy
megnyugtatta a folyamatos dobolás, ami olyan állhatatos volt, szinte hát-
térré halkult anélkül, hogy a hangereje csökkent volna.
Az ablak mellett a távcsőnél állva figyelte az özönvizet. Szél nem
volt, csak csíkot húzó cseppek egymást követő rétegei, amelyek szürke pá-
rává mosódtak össze a távolban. Az ablak alatti eresz már majdnem kicsor-
dult a sok víztől.
Seth a sarokban ült és festett. Lena kifestendő képeket rajzolt neki a
vásznakra, profin és gyorsan, minden figurát Seth kérésének megfelelően
formált. A most készülő mű sárkánnyal harcoló lovagot ábrázolt egy gő-
zölgő pusztában. Lena részletesen megrajzolta, beleértve a fény-árnyék
árnyalatokat, így a végén igencsak profin nézett ki. Megtanította Sethet
festéket keverni, és mintákon mutatta meg, melyik árnyalat melyik szám-
nak felel meg. Ehhez a képhez több mint kilencven árnyalatot használt.
Kendra ritkán látta az öccsét ilyen szorgalmasan dolgozni bármin is.
Lena röviden megmutatta neki, hogyan vigye fel a festéket, valamint a kü-
lönféle ecsetek és eszközök használatát, és a fiú már befejezett egy nagy
vásznat, amin kalózok fosztanak ki egy várost, és egy kisebbet, amin egy
kígyóbűvölő ugrik el egy marni készülő kobra elől. Két komoly kép három
nap alatt. Seth beleszeretett a festésbe! És ezt is mindjárt befejezi.
Kendra odament a könyvespolchoz, és végigfuttatta kezét a könyvek
gerincén, de még hiányzott egy kulcslyuk, nem is szólva a titkos átjáróról a
tetőtér másik felébe. Seth néha az agyára ment, de most, hogy ennyire be-
lefeledkezett a festésbe, már kezdett hiányozni neki.
Talán Lena neki is rajzol ilyen festményt. Kendra először nemet
mondott az ajánlatra, mert dedósnak hangzott, mint a kifestő. De a kész-
termék sokkal kevésbé volt gyerekes, mint várta.
Kendra kinyitotta az ajtót, és lement a kislépcsőn. A ház félhomályos
és csendes volt, az eső kopogása egyre távolodott, ahogy maga mögött
hagyta a tetőteret. Végigment a folyosón, le a lépcsőn a földszintre.
A házban gyanús csend honolt. A félhomály dacára egyetlen lámpa
sem égett.
− Lena?
Nem érkezett válasz.
Kendra átment a nappalin, az ebédlőn, be a konyhába. A házvezető-
nőnek semmi jele. Elment volna?
Kinyitotta a pince ajtaját, és lekémlelt a sötétbe. A lépcső kőből ké-
szült, mintha várbörtönbe vezetne. − Lena? − szólította bizonytalanul. Ha
lent lenne, csak égne a villany.
Kendra visszament a folyosón, és elhúzta a dolgozószoba tolóajtaját.
Mivel itt még nem járt, elsőnek a könyvekkel és papírokkal zsúfolt hatal-
mas íróasztal szúrt neki szemet. A falon szőrös vadkanfej előremeredő
agyarakkal. Egy polcon groteszk famaszkok. Egy másikon golftrófeák. A
lambériás falakat plakettek díszítették, valamint bekeretezett katonai kitün-
tetések és rendjelszalagok. Egy fekete-fehér képen a sokkal fiatalabb
Sorenson nagypapa feszített egy óriási nyársorrú hallal. Az íróasztalon egy
lapos fenekű kristálygömbben egy emberi koponya másolata, nem nagyobb
egy hüvelykujjnál. Kendra behúzta az ajtót.
Megnézte a garázst, a szalont és a családi szobát. Lena talán elment a
boltba.
A lány kiment a hátsó verandára, amit tető védett az esőtől. Imádta az
eső friss, nyirkos illatát. Továbbra is zuhogott, nagy tócsákba gyűlt a kert-
ben. Hová bújnak a pillangók ilyenkor?
Akkor meglátta Lenát. A házvezetőnő a sárban térdelt egy kék és fe-
hér rózsákkal bimbózó bokor mellett, és bőrig ázva gazolt. Ősz haja a fejé-
re tapadt, otthonkája csurom víz volt.
− Lena?
A házvezetőnő felnézett, elmosolyodott és intett. Kendra fogott egy
esernyőt a szekrényből, és kiment hozzá a kertbe.
 − Tiszta víz vagy, Lena.
Lena kihúzott egy gazt. − Meleg eső. Szeretek kint lenni. − A gazt
egy szemeteszsákba dugta.
− Megfázol.
− Ritkán betegszem meg. − Felnézett a felhőkre. − Különben sem
tart már sokáig.
Kendra az ernyőt hátradöntve felfelé kémlelt. Az ég mindenütt ólom-
színben játszott. − Gondolod?
− Majd meglátod. Egy órán belül elmegy.
− Tiszta sár a térded.
− Azt hiszed, bediliztem? − Az apró asszony felállt, karját széttárva
hátradöntötte a fejét. − Felnéztél már az esőbe valaha, Kendra? Olyan ér-
zés, mintha leszakadna az ég.
A lány ismét hátrabillentette az ernyőt. Millió esőcsepp száguldott fe-
lé, megsorozták az arcát, pislognia kellett. − Vagy mintha én szállnék a fel-
hők felé − mondta.
− Jobb, ha bemész, mielőtt rád ragadnak a zakkant szokásaim.
− Ne, nem akartalak megzavarni. − Az ernyő védelmében Kendra le-
törölte a cseppeket a homlokáról. − Gondolom, nincs rá szükséged.
− Pont az élvezetet venné el. Mindjárt bemegyek utánad.
Kendra visszament a házba, majd az egyik ablakon át kilesett Lenára.
Annyira különös volt, nem állta meg, hogy ne leskelődjék. Az asszony né-
ha dolgozott, néha megszagolt egy bimbót, vagy megcirógatta a szirmait.
Az eső meg csak hullt.

Kendra az ágyán ülve Shel Silversein verseit olvasta, amikor a szoba hirte-
len kivilágosodott. Kisütött a nap. Lenának igaza volt. A jóslata után negy-
ven perccel elállt. A házvezetőnő már bejött, száraz ruhát vett, és szendvi-
cseket készített.
A szoba túlsó felén a sárkányt rohamozó lovag képe is elkészült. Seth
egy órája kiment játszani. Kendra lustálkodott.
 Éppen belekezdett egy versbe, amikor Seth beviharzott a szobába.
Zihált, mint a gőzmozdony. A lábán csak zokni volt, a ruháján sárcsíkok
éktelenkedtek. − Meg kell nézned, mit találtam az erdőben.
− Még egy boszorkányt?
− Nem, ez sokkal jobb.
− Egy csapat csavargó?
− Nem húzod ki belőlem. Gyere és nézd meg!
− Van köze remetékhez vagy holdkórosokhoz?
− Nem ember − jelentette ki Seth.
− Milyen mesze van az udvartól?
− Nincs messze.
− Bajba kerülhetünk. Különben is sár van.
− Nagypapa egy mesés parkot rejteget az erdőben − bökte ki Seth.
− Micsoda?
− Meg kell nézned. Vegyél fel sárcipőt vagy valamit!
Kendra becsapta a verseskötetet.

A napfény jött és ment, a sodródó felhőktől függően. Puha szellő borzolta a

lombokat. Az erdőt nyirkos földszag lengte be. Egy nyálkás, rohadó farön-
kön átmászva Kendra felsikoltott, amikor észrevett egy fényes fehér békát.
Seth megpördült.
− Csúcs!
− Inkább undorító.
− Sosem láttam fehér békát − ujjongott a fiú. Megpróbálta megfogni,
de közeledtére a béka hatalmasat ugrott. − Hű! Ez repül!
Megnézte az aljnövényzetet, ahová a béka beugrott, de nem találta.
− Siess! − sürgette Kendra, visszapillantva arra, amerről jöttek. A ház
már nem is látszott. Nem tudta legyűrni a gyomrát összeszorító idegessé-
get.
Öccsétől eltérően ő alapjáraton nem volt engedetlen. Az iskolában
minden tárgyból a legerősebb osztályba került, a jegyei szinte makulátla-
nok voltuk, a szobáját tisztán tartotta, és mindig gyakorol! a zongoraórára.
Seth ellenben megelégedett a pocsék jegyekkel, és gyakran volt szobafog-
ságban. Igaz, rengeteg barátja volt, úgyhogy talán volt némi logika ebben a
büntetésben.
− Hová sietsz? − Seth ismét az élre állt, ösvényt taposva az aljnö-
vényzetbe.
− Minél tovább maradunk, annál valószínűbb, hogy valakinek feltű-
nik.
− Már nincs messze. Látod azt a sövényt?
Nem igazi sövény volt, inkább magas, gondozatlan bokorakadály. −
Szerinted az sövény?
− A park a túloldalán van.
A bokrok fala mindkét irányban a sürűbe veszett. − Hogyan kerüljük
meg?
− Sehogy. Átmegyünk rajta. Mindjárt meglátod.
Elérték a bokrokat, és Seth balra fordult, menet közben a zöld bari-
kádot vizsgálva, néha leguggolt, és alaposabban is megnézte. Az összekap-
csolódó bokrok három-hat méter magasak lehettek, és nagyon sűrűnek lát-
szottak.
− Oké, azt hiszem, itt átpréseltem magam. − Volt egy bemélyedés ott,
ahol két bokor fedte egymást. Seth négykézlábra ereszkedett, és benyoma-
kodott.
− Kismillió kullancsot összeszedünk − jósolta Kendra.
− Azok elbújnak az eső elöl − felelte öccse magabiztosan.
A lány letérdelt, és követte.
− Azt hiszem, nem itt jöttem be az előbb − vallotta be Seth. − Ez
keskenyebb. De ez is jó lesz. Most már hason csúszott.
− Remélem, megéri. − Kendra a könyökén mászott, összehúzott
szemmel. A nedves talaj hideg volt, a bokrokról esőcseppek permetezték.
Seth átért, és felállt. Kendra is átmászott, és ahogy feltápászkodott, elkere-
kedett a szeme.
Egy érintetlen tavacska terült el előtte, úgy kétszáz méter lehetett,
közepén pedig egy kicsi, zöld sziget. A tavat díszes pavilonok vették körül,
amiket meszelt deszkajárda kötött össze. A szép sétányt övező farácsokra
virágzó indák futottak fel. A vízen elegáns hattyúk siklottak. Pillangók és
kolibrik cikáztak a virágok között. A tó túlsó felén pávák sétáltak.
− Ez meg mi? − ámuldozott Kendra.
 − Gyere!
Seth elindult a buja, szépen lenyírt füvön a legközelebbi pavilon felé.
Kendra visszanézett, és most megértette, miért nevezte az öccse a gondo-
zatlan bokrot sövénynek. Ezen az oldalon a cserjéket takarosan megnyír-
ták. A sövény az egész területet körbevette, csak az egyik oldalán volt egy
boltíves bejárat.
− Miért nem a bejáraton jöttünk? − kérdezte Kendra a fiú után ko-
cogva.
− Erre rövidebb. − Seth megállt a pavilonhoz vezető fehér falépcső-
nél, és egy lugasról letépett egy gyümölcsöt. − Kóstold meg!
− Előbb meg kell mosni.
− Most esett! − Seth beleharapott. − Nagyon fincsi.
Kendra is megkóstolta. Ennél édesebb nektarint még nem evett. −
Finom.
Együtt felmentek az extravagáns pavilon lépcsőjén. A fakorlát tökéle-
tesen sima volt. Noha semmi nem védte az időjárástól, a fa mindenütt hi-
bátlan volt: nem mállott a festék, egy repedés, egy szálka sem volt rajta.
A pavilont fehér fonott székekkel és kanapékkal rendezték be. Néhol
az indákból élő koszorút vagy más díszes mintát fontak. Egy színes madár
gubbasztott egy magas ülőkén, és onnét bámult rájuk.
− Nézd a papagájt! − kiáltott fel Kendra.
− Legutóbb majmokat is láttam − újságolta Seth. Kicsik voltak, a
karjuk totál hosszú. Erre-arra lengették. És volt egy kecske. Elszaladt, ami-
kor meglátott.
Seth elindult az egyik járdán, léptei hangosan dobogtak. Kendra las-
sabban követte, próbálta beinni a látványt. Olyan volt, mint egy mesebeli
esküvő díszlete. Tizenkét pavilont számolt össze, mindegyik egyedi. Az
egyikből kis fehér móló nyúlt a tóba, amihez egy vízi alkotmány csatlako-
zott, talán egy csónakház lehetett.
Kendra követte Sethet, akinek a dobogásától a hattyúk beljebb sod-
ródtak a tóba, V alakú fodrozódó hullámot hagyva maguk után. A nap áttört
a felhőkön, és megcsillant a vízen.
Miért tartana Sorenson nagypapa titokban egy ilyen helyet? Hisz ez
csodálatos! Miért vesződne a gondozásával, ha senki sem élvezheti? Több
százan beférnének ide, és még mindig maradna hely.
Kendra a mólos pavilonhoz ment, de a csónakház zárva volt. Nem
volt nagy, talán pár kenu vagy evezős hajó férhetett bele. Talán nagypapa
megengedni, hogy evezzenek a tavon. Nem, nem árulhatja el, hogy tud er-
ről a helyről! Vajon ezért beszélt a kullancsokról, ezért van a szabály, hogy
nem szabad az erdőbe jönni? Hogy titokban tartsa ezt a kis édent? Lehet,
hogy ennyire önző és titkolózó?
A lány teljesen körbejárta a tavat, végig tiszta fapallón. A tó túlsó fe-
lén Seth felkiáltott, és egy apró raj kakadu ijedten felröppent. A nap a fel-
hők mögé bújt. Vissza kell menniük. Azzal nyugtatta magát, hogy még
visszajönnek.

Kendra aggódva vágott bele a bifsztekbe. A közepe rózsaszín volt, szinte

piros. Sorenson nagypapa és Dale már nagyban falatozott.
− Át van sütve? − vizsgálgatta Kendra a húst.
− Hogyne lenne − biztosította Dale teli szájjal.
− Elég piros a közepe.
− Csak így szabad enni a bifszteket − törölte meg a száját egy szalvé-
tával nagypapa. − Közepesen átsütve. Akkor lédús és puha. Ha egészen
megsütöd, akár cipőtalpat is ehetnél.
Kendra Lenára pillantott.
− Egyél csak, kicsim − biztatta a nő. − Nem betegszel meg. Megfőz-
tem rendesen.
− Nekem ízlik − rágott Seth. − Van kecsöp?
− Elrontani egy tökéletes bifszteket kecsöppel? − nyögött fel Dale.
− Te is teszel a tojásra − emlékeztette Lena, egy üveg kecsöpöt téve
Seth elé.
− Az más. A tojáshoz kell a kecsöp. Meg a hagyma.
− Undorító − mondta Seth, felfordítva az üveget a hús fölött.
Kendra beleharapott a fokhagymás krumpliba. Finom volt. Minden
bátorságát összeszedve megkóstolta a húst. A fűszerezése miatt sokkal
könnyebb volt rágni, mint amit eddig evett. − Ez csodás − mondta.
− Köszönöm, drágám − nyugtázta Lena.
Egy darabig csendben falatoztak. Aztán nagypapa megtörölte a száját
és megköszörülte a torkát.
− Szerintetek az emberek miért szeretik annyira megszegni a szabá-
lyokat?
Kendrába belesajdult a bűntudat. A kérdés nem szólt senkinek, és
csak lógott a levegőben válaszra várva. Amikor nem jött felelet, nagypapa
folytatta:
− Az engedetlenség öröméért? A lázadás bizsergető érzéséért?
A lány az öccsére sandított. Az a tányérjára meredt, a krumplit bök-
dösve.
− Rossz volt a szabály, Kendra? − firtatta nagypapa. − Teljesíthetet-
len dolgot kértem?
− Nem.
− Nem volt mit csinálni, Seth? Medence? Lombház? Játék?
− De volt − felelte halkan Seth.
− Akkor mit kerestetek az erdőben? Figyelmeztettelek, hogy annak
következményei lesznek.
− Miért rejtegeted ott azt a fura öregasszonyt? − szaladt ki Seth szá-
ján.
− Fura öregasszonyt? − nézett rá nagypapa.
− Igen, azt. Miért?
Nagypapa elgondolkodva bólogatott. − Van egy elrohadt kötele.
Ugye, nem fújtál rá?
− A közelébe se mentem. Ijesztő volt.
− Megkeresett és megkérdezte, építhetne-e egy viskót a földemen.
Megígérte, hogy nem háborgat senkit. Gondoltam, kinek ártana. Nem lett
volna szabad megzavarnod.
− Seth megtalálta a titkos pihenőhelyedet − magyarázta Kendra. −
Meg akarta mutatni, és a kíváncsiság legyőzött.
− Titkos pihenőhely?
− Nagy tó. Deszkapalló, papagájok, hattyúk, pávák.
Nagypapa szólni se tudott. Dale-re nézett. Az vállat vont.
− Azt reméltem, kiviszel minket csónakázni − folytatta Kendra.
− Ki beszélt itt csónakról?
Kendra a szemét forgatta. − Láttam a csónakházat, nagypapa.
Nagypapa megadóan felemelte a kezét, és továbbra is csak ingatta a
fejét.
 Kendra letette a villáját. − Hagynád, hogy egy ilyen szép hely po-
csékba menjen?
− Ez az én dolgom − szögezte le nagypapa. − A tiétek a szabályok
betartása volt, a saját érdeketekben.
− Nem félünk a kullancsoktól − közölte Seth.
Nagypapa karba fonta a kezét, és leszegte a szemét. − Nem voltam
teljesen őszinte azzal kapcsolatban, miért ne menjetek az erdőbe. − Fel-
emelte a tekintetét. − A földemen menedéket adtam néhány veszélyes ál-
latnak. Több már a kipusztulás szélén áll. Vannak mérges kígyók, békák,
pókok és skorpiók. De nagy testű állatok is akadnak: farkasok, gorillák,
párducok. Vegyszerekkel és egyéb eszközökkel tartom őket távol az udvar-
tól, de az erdő nagyon veszélyes. Főleg a sziget a tó közepén. Tele van
tajpánnal. Ez a világ legerősebb mérgű kígyója.
− Miért nem figyelmeztettél rá? − kérdezte Kendra.
− Titkos menedék. Megvan az összes engedélyem, de ha a szomszé-
dok panaszt nyújtanak be, visszavonhatják. Egy léleknek sem szabad el-
árulnotok, még a szüleiteknek sem.
− Láttunk egy fehér békát − mondta izgatottan Seth. − Az is mérges?
Nagypapa bólintott. − Halálos. Közép-Amerikában a bennszülöttek
belőlük készítik a mérgezett nyilat.
− Seth megpróbálta elkapni.
− Ha sikerül neki, halott lenne − jelentette ki komolyan nagypapa.
A fiú nagyot nyelt. − Többet be nem megyek oda.
− Remélem is − zárta le a témát nagypapa. − Mindenesetre a szabály
mit se ér, ha nincs büntetés. A szobában kell maradnotok, amíg itt vagytok.
− Micsoda?! − hördült fel Seth. − De hazudtál nekünk! A kullancs to-
tál béna ok, hogy ne mehessünk az erdőbe! Azt hittem, dedósnak nézel
bennünket.
− Akkor szólnod kellett volna − vágott vissza nagypapa. − Nem volt
világos, amit a szabályokról és a következményekről mondtam?
− Nem volt világos, hogy miért − feleselt Seth.
− Ahhoz jogom van. A nagyapátok vagyok. És ez az én házam.
− Én meg az unokád vagyok. El kellett volna mondanod az igazat.
Nem mutatsz jó példát.
A lány majdnem felnevetett. Seth ügyvédet játszott. Otthon is mindig
így próbált kimászni a bajból. Néha egész jól érvelt.
 − Te mit gondolsz, Kendra? − kérdezte nagypapa.
Nem várta, hogy kikéri a véleményét. Próbálta összeszedni a gondo-
latait. − Abban igaza van, hogy nem voltál őszinte hozzánk. Én be nem
megyek abba az erdőbe, ha tudom, hogy hemzsegnek benne a veszélyes
állatok.
− Én se − kotyogott közbe Seth.
− Két egyszerű szabályt hoztam, ti megértettétek, és mégis megszeg-
tétek. Csak mert nem mondtam el, mi az oka, szerinted nem érdemeltek
büntetést?
− Nem, most az egyszer nem.
− Szerintem ez nincs így jól. Ha nincs büntetés, a szabály elveszti az
erejét.
− Többet nem csináljuk − ígérte Seth. − Ne zárj be minket a házba
két hétre!
− Ne engem hibáztass! Magadat zártad be, amikor megszegted a sza-
bályokat. Kendra, szerinted mi lenne a tisztességes megoldás?
− Figyelmeztetésként adhatnál csökkentett büntetést. Aztán ha me-
gint bajt keverünk, akkor a teljeset.
− Csökkentett büntetés − morfondírozott nagypapa. − Hogy fizesse-
tek az engedetlenségetekért, de azért kapjatok még egy esélyt. Talán elfo-
gadható. Seth, szerinted?
− Jobb, mint a nagy büntetés.
− Akkor jó. Egy napra csökkentem a büntetést. A holnapi napot a
padlásszobában töltitek. Enni meg a mosdóba persze lejöhettek, de ez min-
den. És ha még egyszer bármilyen szabályt megszegtek, addig maradtok a
tetőtérben, amíg a szüleitek értetek nem jönnek. A saját érdeketekben. Ért-
ve?
− Igen − egyezett bele Kendra.
Seth bólintott.
 Ötödik fejezet

A rejtélyes napló
− Észrevetted a kulcslyukat az unikornis hasa alatt? − kérdezte Seth. A
padlón feküdt a csicsás hintaló mellett, kezét a tarkóján összekulcsolva.
A lány felnézett a festésből. Megkérte Lenát, hogy rajzoljon neki is,
hogy gyorsabban teljen a nap. Kendra le akarta festeni a tó körüli pavilo-
nokat, és Lena ijesztő pontossággal vázolta fel a helyet, mintha az emléke-
zetébe véste volna. Seth nem kért több képet. Szobafogság ide vagy oda,
megcsömörlött a festéstől.
− Milyen kulcslyukat? − adta az ártatlant Kendra.
− Nem kulcslyukakat kerestél?
A lány leszállt a székről, és leguggolt öccse mellé. Valóban volt egy
parányi kulcslyuk az unikornis alján. Kivette a kulcskarikát az ágy melletti
szekrényből. Sorenson nagypapa harmadik kulcsa pont beleillett. Egy kis
csapóajtó pattant fel. Több arany papíros, rózsabimbó alakú csoki pottyant
ki, hasonló ahhoz, amit a miniatűr babaházban talált.
− Hát ez meg mi? − kérdezte Seth.
− Szappan − felelte Kendra.
Benyúlt a kis lyukon, és megtapogatta a hintaló belsejét. Még talált
rózsabimbó csokit meg egy parányi aranykulcsot, amilyet a babaházban is.
A lezárt napló második kulcsa!
− Olyan, mint a csoki − kapta fel a tíz csoki egyikét Seth.
− Kapd be! Parfümös. Jó illatod lesz.
Seth kibontotta. − Fura szappan. Tisztára csokiszaga van. − Bekapta.
Barna szeme kigúvadt. − Szent tehén, ez isteni!
− Te találtad meg a kulcslyukat, osszuk meg, fele-fele − mondta
nagylelkűen Kendra. Aggódott, hogy az öccse különben mindet befalja.
− Jól van − kapott fel még négyet Seth.
Kendra öt csokit tett a szekrénye fiókjába, majd fogta a kapcsos
könyvet. Ahogy gondolta: az aranykulcs nyitotta az egyik kapcsot. Hol le-
het a harmadik kulcs?
A homlokára csapott. Az első kettő olyasmiben volt elrejtve, amit a
másik kulcsok nyitottak. Akkor ez az ékszerdobozban lesz!
Kinyitotta a dobozt, és matatott a csillogó függők, brossok és gyűrűk
között. És tényleg, egy karkötőnek álcázott holmin talált egy parányi
aranykulcsot.
Kendra izgatottan átvágott a szobán, és bedugta a kulcsot a Titkok
naplójának utolsó zárjába. A kapocs kinyílt, és feltárult a könyv. Az első
oldal üres volt. A második is. Gyorsan végigpörgette. Az egész könyv üres
volt. Egy üres napló. Sorenson nagypapa arra akarja biztatni, hogy vezes-
sen naplót?
De az egész dolog a kulcsokkal olyan sunyi volt. Talán ebben is van
valami trükk. Rejtett üzenet. Láthatatlan tinta vagy valami. Mi is az eltűnő
tinta trükkje? Citromlét kell ráspriccelni és a fénybe tartani? Valami ilyes-
mi. Van egy másik, amikor ceruzával finoman meg kell satírozni a lapot, és
megjelenik az üzenet. Vagy talán még ravaszabb.
Kendra alaposabban megvizsgálta a naplót, nyomokat keresett. Pár
lapot az ablak felé tartott, hátha a fény titkos vízjelet vagy más rejtélyes
bizonyítékot mutat meg.
− Mit művelsz? − kérdezte Seth. Már csak egy csokija maradt. Kend-
ra magában megjegyezte, hogy el kell dugnia valahová az övét.
Felemelte az utolsó lapot. A fény semmit nem mutatott.
− Gyakorlok a felvételire az elmegyógyintézetbe.
− Tutira az első leszel − ugratta Seth.
− Csak ha nem látják meg a képedet − vágott vissza Kendra.
Seth a ketrechez ment, és mert egy kevés magot Aranyhajnak. Újabb
tojást tojt. Kinyitotta a ketrecet és kivette a tyúkot, közben megsimogatta
puha tollait.
Kendra lerogyott az ágyra, és a könyv végére lapozott. Hirtelen meg-
állt. Az egyik hátsó lapon írást talált. Nem volt eldugva, csak elég fura he-
lyen. Két szó egészen bent a kötés mellett az amúgy szinte üres oldalon.
Igyál tejet!
 Behajtotta a sarkot, majd átpörgette a többi lapot. Aztán az elejétől
átnézte, hátha elkerülte a figyelmét egyéb írás, de nem akadt több rejtélyes
üzenetre.
Igyál tejet!
Talán, ha a lapot tejbe áztatja, megjelenik a szöveg. Például az egyik
tejesedénybe, amit Dale kirak. Ez lehet a tej, amire utal! Igya meg a pasz-
törizálatlan tejet? Ez mire lenne jó? Hogy gyomorrontást kapjon? Dale kü-
lön intette, hogy ne igya meg azt a tejet. Persze elég furcsán viselkedett.
Talán titkol valamit.
Igyál tejet!
A sok macera, hogy megtalálja a kulcslyukat Sorenson nagypapa
kulcsaihoz, és aztán megtalálja a könyv kulcsait, ezért a fura üzenetért?
Talán nem vesz észre valamit? Vagy túlagyalja? Az egész talán csak azért
volt, hogy addig se unatkozzon?
− Szerinted anyuék engedik, hogy legyen egy csirkénk? − kérdezte
Seth a tyúkot fogva.
− Persze, miután engedték a bölényt.
− Miért nem fogod meg soha Aranyhajat? Nagyon klassz érzés.
− Élő csirkét fogni undorítóan hangzik.
− Inkább azt, mint a döglöttet.
− Nekem elég, ha megsimogatom.
− Nem tudod, mit hagysz ki. − Seth az arcához tette a tyúkot. − Jó
tyúk vagy ugye, Aranyhaj?
A tyúk halkan kotyogott.
− Majd jól kikapja a szemed − figyelmeztette Kendra.
− Á, totál szelíd.
Kendra a szájába dobott egy rózsabimbó csokit, visszatette a Titkok
naplóját a fiókba, és folytatta a festést. Ráncba szaladt a homloka. A képen
lévő pavilonokhoz, tóhoz és hattyúkhoz több mint harmincféle fehér-,
szürke- és ezüstárnyalat kellett. A Lenától kapott színmintákat használva
kikeverte a következőt.
Másnap verőfényes idő köszöntött be, emléke sem maradt az esőnek. A
kolibrik, pillangók és dongók visszatértek az udvarba. Lena hátul kertész-
kedett nagy kalapban.
Kendra az árnyékos hátsó verandán hűsölt. A tetőtéri rabságból ki-
szabadulva jobban tudta élvezni a jó időt. Eltűnődött, vajon a különféle
lepkék az udvaron Sorenson nagypapa gyámoltjai közé tartoznak-e. De
miképpen lehet egy pillangót megakadályozni abban, hogy elhagyja a bir-
tokot? Talán tejjel?
Egy játékkal múlatta az időt, amit a tetőtér egyik polcán talált: egy
háromszög alakú tábla, amin volt tizenöt lyuk, és tartozott hozzá tizennégy
pöcök. A cél azok átugrása, amíg csak egy marad. Ez elsőre egyszerűnek
hangzott, csakhogy ugrás közben egyes bábukat bizonyos helyzetben nem
lehetett ugratni vagy átugrani. A táblán megakadt pöckök határozták meg a
pontszámot.
Kendra eddigi legjobb eredménye három volt, ami a leírás szerint
közepes. Kettő már jó. Az egy zseniális. Az öt vagy több viszont reményte-
len.
Épp újrarendezte a bábukat a következő próbálkozáshoz, amikor
meglátta azt, amire eddig várt. Dale közeledett az udvar szélén, kezében
egy kekszesdobozzal. Kendra letette a játékot, és elébe vágott.
Dale enyhén bosszús képet vágott, amikor meglátta.
− Lenának nem szabad meglátnia, hogy beszélsz velem − mormolta.
− Suttyomban kéne kiraknom a tejet.
− Azt hittem, senki se tudja, hogy kiteszed.
− Hát. Tudod, a nagyapád nem tudja, de Lena igen. Próbáljuk titok-
ban tartani.
− Kíváncsi lennék, milyen az íze.
Na erre Dale felkapta a vizet. − Nem hallottad, mit mondtam? Kap-
hatsz tőle… övsömört. Rühöt. Skorbutot.
− Skorbutot?
− Ez a tej egy baktériumpörkölt. Ezért szeretik annyira a rovarok.
− Van olyan barátom, aki ivott friss tehéntejet. És túlélte.
 − Azok biztos egészséges tehenek − jelentette ki Dale. − Ezek meg…
na mindegy. A lényeg, hogy ez nem közönséges tej. Nagyon fertőzött. Jól
megmosom a kezem utána.
− Szóval szerinted ne is kóstoljam meg?
− Hacsak nem akarsz idő előtti temetést.
− Akkor legalább a pajtába vigyél be! Hogy megnézzem a teheneket.
− Megnézd a teheneket? Megszegnéd a nagyapád szabályát!
− Azt hittem, az a lényeg, hogy ne essen bajunk − mondta Kendra. −
Nem lesz bajom, ha veled leszek.
− A nagyapád szabályai azok a nagyapád szabályai. Megvan rá az
oka. Én nem fogom megszegni. Se megkerülni.
− Nem? Ha engeded megnézni a teheneket, talán nem árulom el,
hogy kirakod a tejet.
− Na látod, ez zsarolás. Nem engedek a zsarolásnak.
− Majd meglátjuk, mit szól nagypapa, ha elmondom neki vacsoránál.
− Azt, hogy törődj a saját dolgoddal. És most, ha megengeded, men-
nem kell.
Kendra nézte, ahogy elballag a tejjel. Furcsán viselkedett, egyfolytá-
ban védekezett. A tej körül valami nagyon nincs rendben. De a sok baktéri-
um miatt nem nagyon akaródzott neki megkóstolni. Kell egy kísérleti nyúl.

Seth szaltót akart ugrani a kőről a medencébe, de háton ért a vízre. Még
egyszer sem sikerült teljesen átfordulnia. Felbukkant a víz alól, és kiúszott,
hogy újra megpróbálja.
− Szép hátas − állt meg a medence mellett Kendra. − Jó lesz a törölt
jelenetek közé.
A fiú kikecmergett a vízből. − Mintha te jobban tudnád! Egyébként
hol lófráltál?
− Megtudtam egy titkot.
− Mi az?
− Nem tudom elmondani, de megmutathatom.
 − Van olyan jó, mint a tó?
− Majdnem. Siess!
Seth törülközőt dobott a vállára, és belelépett a szandáljába. Kendra
elvezette a medencétől, át a kerten, a virágzó bokrokig az udvar szélén. A
növények mögött egy nagy kekszesdoboz volt, tele tejjel. Kolibrik ittak
éppen belőle.
− Tejet isznak? − hökkent meg Seth.
− Ja, de nem ez az érdekes. Kóstold meg!
− Miért?
− Majd meglátod.
− Te kóstoltad?
− Igen.
− És miért olyan nagy szám?
− Mondtam, kóstold meg és meglátod.
Kendra feszülten figyelte, ahogy az öccse letérdel a doboz mellé. A
kolibrik szétröppentek. Seth belemártotta a tejbe az egyik ujját, majd a szá-
jába dugta. − Fincsi. Édes.
− Édes?
Seth lehajolt, és csücsörítve belekortyolt a tejbe. Felegyenesedve
megtörölte a száját. − Ja, édes és krémes. De kicsit meleg.
Ahogy tekintete a lány mögé tévedt, a szeme kidülledt. Felugrott, és
ordítva mutatta: − Az meg mi?
Kendra megfordult. Csak egy pillangót és két kolibrit látott. Az öcs-
csére nézett, aki körbe-körbe forgott, szeme ide-oda cikázott a kertben, a
jelek szerint döbbenten és csodálkozva.
− Ott vannak mindenhol!
− Mik?
− Nézz már körül! A tündérek.
Kendra az öccsére meredt. Lehetséges, hogy a tejtől végleg meglá-
gyult az agya? Vagy csak szórakozik vele? Ez most nem olyan, mintha
színlelne. Egy rózsabokor mellett állt, és csodálkozva figyelt egy pillangót.
Lassan kinyújtotta a kezét, de a pillangó elröppent.
Visszafordult Kendra felé. − A tejtől van? Ez sokkal, de sokkal jobb,
mint a tó!
Őszintének tűnt az izgalma. Kendra a tejre nézett. Igyál tejet! Ha
Seth csak tetteti, akkor hirtelen tízszer jobb színész lett. Beledugta az egyik
ujját, és megnyalta. Sethnek igaza volt, édes és meleg. A nap egy pillanatra
a szemébe tűzött, elvakította.
Az öccsére nézett, aki egy kis csapat lebegő tündért próbált becser-
készni. Háromnak pillangószárnya volt, egynek szitakötő. Kendra önkénte-
lenül felsikkantott a hihetetlen látványtól.
A tejesibrikre nézett. Egy kolibriszárnyú tündér szürcsölt belőle, a
tenyerét használva csészének. A szárnytól eltekintve karcsú női alak volt,
talán öt centi magas. Csillogó türkiz kötényruhát viselt, és hosszú fekete
haja volt. Amikor a lány közelebb hajolt, elröppent.
Kizárt, hogy tényleg ezt látja. Kell lennie valamilyen magyarázatnak.
Pedig amerre csak nézett, közel s távol élénk színben vibráló tündérek röp-
ködtek. Hogy tagadhatná azt, amit a tulajdon két szemével lát?
A kertet nézve hitetlenkedése csodálkozássá olvadt. Tündérek vala-
mennyi elképzelhető fajtája között cikázott, bimbókat fürkészett, siklott a
szél szárnyán, akrobatikusan kerülgetve az öccsét.
Ahogy kábán járta a kert ösvényeit, Kendra látta, hogy a tündérnők
között van mindenféle nemzetiségű: ázsiai, indiai, afrikai, európai. Több
közülük nem hasonlított halandó nőkhöz a kék bőrével vagy smaragdzöld
hajával. Páruk fején antenna lengett. Szárnyuk is roppant változatos volt,
főleg pillangószerű mintázatú, de sokkal elegánsabb alakú és sugárzóan
színes. Az összes tündér fényesen tündökölt, túlragyogták a kert virágait,
ahogy a nap a holdat. Egy sarkon befordulva Kendra megtorpant. Sorenson
nagypapa állt ott flanelingben és bakancsban, karját összefonva.
− Beszélnünk kell − jelentette ki.

Az ingaóra elütötte az egész órát, hármat ütött a bevezető dallam után.

Kendra Sethre nézett, aki ugyanilyen fotelban ült. Túl nagy volt neki. Ezek
felnőtteknek való fotelek.
Nagypapa miért is ment ki a szobából? Bajban vannak? Pedig ő ma-
ga adta a kulcsokat, ami őt és kísérleti nyulát a tejhez vezette.
Ennek ellenére a lány azon aggódott, hogy olyasmit fedezett fel,
aminek rejtve kellett volna maradnia. Nemcsak hogy a tündérek valóságo-
sak, de Sorenson nagypapa udvarán több száz él belőlük.
− Az tündérkoponya? − mutatott Seth a lapos talpú gömbre nagypapa
íróasztalán, benne a hüvelykujjnyi koponyával.
− Gondolom.
− Most lebuktunk?
− Talán nem. A tejivást nem tiltotta meg.
A dolgozó tolóajtaja félrecsúszott. Nagypapa lépett be Lenával, aki
egy tálcán három bögrét hozott. Megkínálta Kendrát, Sethet, majd nagypa-
pát. A bögrében forró csoki volt. Lena kiment, nagypapa pedig leült az asz-
tal mögé.
− Gyorsan megoldottátok a rejtvényt, le a kalappal − kortyolt a bög-
réből.
− Azt akartad, hogy megkóstoljuk a tejet? − lepődött meg Kendra.
− Már ha a megfelelő személyek vagytok. Őszintén szólva, nem is-
merlek benneteket annyira. Reméltem, hogy aki veszi a fáradságot, hogy
megoldja a rejtvényemet, az olyan ember, aki el tudja fogadni a mágikus
lényeknek létrehozott menedék gondolatát. Titokfölde olyan hely, amit a
legtöbb ember nem tudna megemészteni.
− Titokfölde? − ismételte Seth.
− Az alapítók ezt a nevet adták neki több száz évvel ezelőtt. Ez egy
védett hely misztikus lényeknek. Felügyeletét egyik gondnok a másikra
hagyja.
Kendra megkóstolta a forró csokit. Szuper volt! Az íze a rózsabimbós
csokit juttatta eszébe.
− Mi van még a tündéreken kívül? − tudakolta mohón Seth.
− Sok minden, nagy is, kicsi is. Ezért tiltott terület az erdő. Vannak
ott olyan lények, amelyek sokkal veszélyesebbek a mérges kígyónál vagy
egy vad orangutánnál. Az udvarba általában csak bizonyos rendű mágikus
létformák léphetnek be. Tündérek, manók, effélék. − Nagypapa beleivott a
bögrébe. − Ízlik a forró csoki?
− Isteni − áradozott Kendra.
− Ugyanabból a tejből készült, amit ma megkóstoltatok. Ugyanabból,
amit a tündérek isznak. Szinte csak ezen élnek. Amikor halandók isznak
belőle, felnyitja a szemüket egy amúgy láthatatlan világra. De a hatása egy
nap alatt elmúlik. Lena ezután minden reggel készít majd nektek egy csé-
szével, hogy ne a tündérekét lopjátok.
− Honnét van?
− A pajtában készítjük. Ott is van pár veszélyes állat, úgyhogy az is
tiltott terület.
− Miért tiltott minden? − hőbörgött Seth. − Négyszer bementem az
erdő mélyére, és kutya bajom.
− Négyszer? − nézett rá szúrósan nagypapa.
− Még a figyelmeztetés előtt − tette hozzá gyorsan Seth.
− Nos, akkor még nem láthattad, valójában mi vesz körül. És szeren-
cséd volt. Még ha nem is láttad az elvarázsolt lényeket, amik benépesítik
az erdőt, sok olyan helyre tévedhettél volna, ahonnét nem térsz vissza. Per-
sze most, hogy már látod őket, a lények sokkal jobban hatnak rád, úgyhogy
nagyobb a veszély is.
− Ne haragudj, nagypapa, de tényleg ez az igazság? − kérdezte Kend-
ra. − Már többfélét mondtál arról, miért tiltott az erdő.
− Láttátok a tündéreket.
Kendra előrehajolt. − Talán csak hallucináltunk a tejtől. Talán holog-
ram volt. Talán mindig azt mondod, amiről úgy gondolod, hogy elhisszük.
− Megértem az aggodalmad − mondta nagypapa. − Meg akartalak
óvni benneteket attól, hogy megtudjátok az igazat Titokföldéről, hacsak
nem ti magatok derítitek ki. Ilyen terhet én nem szeretnék rátok tukmálni.
Ez az igazság, amit most mondok. Bőven lesz alkalmatok meggyőződni
róla.
− Szóval a tónál látott állatok is másféle lények, ahogy a pillangók is
tündérek − tisztázta Kendra.
− Bizony. A tó veszélyes hely. Ha most visszamentek, barátságos na-
jádokat láttok a vízben, akik hívogatnak, hogy aztán lerántsanak és bele-
fojtsanak.
− Ez szörnyű! − képedt el Kendra.
− Az attól függ, honnan nézzük − tárta szét a kezét nagypapa. −
Számukra az életetek olyan nevetségesen rövid, hogy megölni benneteket
abszurd és vicces. Amúgy meg joguk van megbüntetni a birtokháborítókat.
A sziget a Tündérkirálynő szentélye. Halandó oda nem léphet. Egy gond-
nok megszegte ezt a szabályt. Amint a szent szigetre lépett, pitypangfelhő-
vé változott, ruhástul-mindenestül. Szétszórta a szél, sosem látták többé.
− Miért ment oda? − kérdezte Kendra.
 − A Tündérkirálynő sokak szerint tündérország legnagyobb hatalmú
alakja. A gondnok kényszerhelyzetben volt, és segítséget akart kérni. A ki-
rálynőt nem hatotta meg.
− Vagyis a gondnok nem tisztelte a tilalmat − nézett jelentőségtelje-
sen az öccsére Kendra.
− Pontosan − helyeselte nagypapa.
− A tündérek királynője azon a kis szigeten él? − csillant fel Seth
szeme.
− Nem. Az csak a tiszteletére emelt szentély. Ilyenekből bőven van a
birtokomon, és mind csupa veszélyes.
− Ha a tó veszélyes, miért van rajta csónakház? − kérdezte Kendra.
− Az egyik előző gondnok odavolt a najádokért.
− A pitypangos? − találgatott Seth.
− Egy másik − felelte kurtán nagypapa. − Hosszú történet, majd Lena
egyszer elmeséli, szerintem ismeri.
Kendra fészkelődött a nagy fotelben. − Miért laksz ilyen ijesztő he-
lyen?
Nagypapa összekulcsolta a kezét az asztalon. − Csak akkor ijesztő,
ha oda mész, ahová nem tartozol. Ez az egész menedék megszentelt föld,
olyan törvények irányítják, amiket az itt élő lények nem szeghetnek meg.
Halandók csak ezen a megszentelt földön léphetnek kapcsolatba ezekkel a
lényekkel. Amíg a halandók a határokon belül maradnak, védi őket a me-
nedék alapítópaktuma.
− Paktum? − ráncolta a homlokát Seth.
− Szerződés. Pontosabban az az egyezmény, amit az itt lakó különös
létformák minden rendje aláírt, és ami garantálja a halandó gondnokok biz-
tonságát. Egy olyan világban, ahol a halandó ember lett a meghatározó erő,
a legtöbb varázslény ilyen helyekre menekül.
− Miből áll a paktum? − érdeklődött Kendra.
− A részletek bonyolultak, sok a korlátozás és a kivétel. Általában
véve a kölcsönösség, a megtorlás törvényén alapulnak. Ha nem zavarod
őket, ők sem téged. Ezért nagyobb a védelem, ha nem is látjátok őket. Nem
tudtok kapcsolatba lépni velük, és ők is így viselkednek.
− De most már látjuk őket − mondta Seth.
− Ezért kell óvatosnak lennetek. A törvény lényege, hogy bajt bajért,
mágiát mágiáért, erőszakot erőszakért. Nem kezdeményeznek, ha ti nem
szegitek meg a szabályokat. Csak ti nyithatjátok ki az ajtót. Ha zaklatjátok
őket, azzal lehetőséget adtok, hogy ők is zaklassanak benneteket. Ha bánt-
játok őket, ők is bántanak titeket. Ha mágiát használtok ellenük, ők is eh-
hez folyamodnak ellenetek.
− Mágiát használni? − csapott le Seth.
− Halandóknak sosem lenne szabad mágiát használniuk − magyaráz-
ta nagypapa. − Mi mágiátlan lények vagyunk. De megtanultam pár prakti-
kus dolgot, ami segít a dolgok elintézésében. Semmi különös.
− Át tudod változtatni Kendrát békává?
− Nem. De vannak itt lények, akik igen. És akkor nem tudnám visz-
szaváltoztatni. Ezért hadd fejezzem be a gondolatot: a szabály megszegé-
sébe tartozik, ha tiltott helyre mentek. Vannak földrajzi határok, ahová bi-
zonyos lények beléphetnek, és ahová más lények, köztük a halandó embe-
rek, nem. A határok arra valók, hogy a gonosz lényeket kordában tartsák,
így azok nem okozhatnak galibát. Ha oda mész, ahová nem tartozol, azzal
kinyitod az ajtót az erős ellenségek előtt.
− Vagyis csak jó lények léphetnek az udvarba − vonta le a következ-
tetést Kendra.
Nagypapa elkomolyodott. − Ezek közül egyik sem jó. Nem úgy,
ahogy azt mi értelmezzük. Egyik sem biztonságos. Az erkölcs jobbára a
halandó léthez kötött. Az itteni lények közül a legjobb is egyszerűen csak
nem gonosz.
− A tündérek is ártalmasak? − hökkent meg Seth.
− Nem bántanak senkit, különben nem engedném be őket az udvarra.
Gondolom, képesek jót tenni, de általában nem azért cselekszenek, amit mi
helyesnek tartunk. Vegyük a manókat! Nem azért javítanak meg dolgokat,
mert segíteni akarnak az embereknek. Hanem azért, mert élvezik.
− A tündérek beszélnek? − kérdezte Kendra.
− Emberekhez nem nagyon. Megvan a saját nyelvük, de egymáshoz
is ritkán szólnak, akkor is csak sértegetik a másikat. A legtöbb nem alacso-
nyodik le az emberi beszédig. Semmit nem tartanak magukhoz méltónak. A
tündérek hiú, önző lények. Talán észrevettétek, hogy az összes szökőkút és
madárfürdető üres. Ha víz van bennük, a tündérek odagyűlnek, és egész
nap a saját tükörképüket csodálják.
− Akkor Kendra is tündér? − kérdezte Seth.
Nagypapa az ajkába harapott, és a padlóra nézett, nyilván a nevetését
igyekezett visszafojtani.
− Kivittünk egy tükröt, és köré gyűltek − mondta Kendra, szándéko-
san figyelmen kívül hagyva a megjegyzést és a reakciót. − Nem értettem,
miért.
Nagypapa visszanyerte a lélekjelenlétét. − Pontosan ezt akartam el-
kerülni a madárfürdetők kiürítésével. A tündérek szörnyen önteltek. Egy
ilyen menedéken kívül nem is hagyják, hogy halandók megpillantsák őket.
Mivel önmaguk csodálatát tartják a legfőbb gyönyörnek, megtagadják ezt
az örömöt másoktól. A legtöbb nimfa hasonlóan viselkedik.
− Itt mért nem zavarja őket?
− Zavarja. De ha a tejet isszátok, nem tudnak elrejtőzni, ezért kényte-
len-kelletlen hozzászoktak, hogy a földi lények is látják őket. Néha nevetek
rajtuk. A tündérek úgy tesznek, mintha nem érdekelné őket, mit gondolnak
róluk a halandók, de csak dicsérjetek meg egyet! Ő elpirul, a többiek meg
odatolakodnak, hogy ők is besöpörjenek egy bókot. Pedig az ember azt
hinné, szégyenlősek.
− Szerintem szépek − jelentette ki Seth.
− Csodásak! − értett egyet nagypapa. − És hasznosak is lehetnek. Ők
gondozzák a kertet. De jók? Ártalmatlanok? Nem igazán.
Kendra kiitta a forró csokit. − Akkor ha nem megyünk az erdőbe és a
pajtába, és nem zavarjuk a tündéreket, nem esik bajunk?
− Úgy van. A ház és az udvar Titokfölde legvédettebb része. Csak a
legszelídebb lények jöhetnek ide. Persze van pár éjszaka az évben, amikor
az összes lény ámokfutásba kezd, de erről majd mesélek, ha eljön az ideje.
Seth előrecsusszant a fotelben. − Én a gonosz lényekről akarok hal-
lani. Mi van velük?
− Hogy nyugodt álmod legyen, ezt inkább megtartom magamnak.
− Találkoztam azzal a furcsa öregasszonnyal. Igazából ő is más?
Nagypapa megragadta az íróasztala szélét. − Az a találkozás ijesztő
példa arra, miért tilos az erdőbe menni. Katasztrófa is lehetett volna belőle.
Roppant veszélyes helyen jártál.
− Boszorkány?
− Az. Muriel Taggert a neve.
− Hogyhogy láttam?
− A boszorkányok halandók.
− Akkor miért nem szabadulsz meg tőle?
 − Az a viskó nem az otthona, hanem a börtöne. Jól megtestesíti, miért
nem bölcs dolog felfedezősdit játszani az erdőben. A férje gondnok volt itt
jó százhatvan éve. Ő intelligens, szép nő volt. De túl gyakran látogatta meg
az erdő sötétebb részeit, ahol förtelmes lényekkel paktált le, akik kitanítot-
ták. Hamarosan beleszeretett a boszorkányok hatalmába, és azok megsze-
rezték az irányítást felette. Kész idegroncs lett. A férje igyekezett segíteni
neki, de már megbomlott az elméje. Amikor a nő beleavatkozott az erdő
néhány ocsmány lakója által szervezett alantas lázadásba, a férje kénytelen
volt elintézni, hogy bebörtönözzék. Azóta abban a viskóban tengődik, a
kötélcsomók tartják fogva, amiket te is láttál. Legyen ez figyelmeztetés:
semmi keresnivalótok az erdőben.
− Értem − mondta Seth komolyan.
− Na, eleget fecsegtünk szabályokról meg szörnyekről − állt fel
nagypapa. − Most dolgom van. Nektek meg ott egy új világ, ami felfede-
zésre vár. A nap a vége felé jár, használjátok ki! De maradjatok az udvar-
ban!
− Te mit csinálsz egész nap? − kérdezte Kendra, ahogy kimentek a
dolgozószobából.
− Ó, tengernyi feladatom van, hogy rendben tartsam ezt a helyet. Ti-
tokfölde számos csodának és örömnek ad otthont, de ehhez állandó fel-
ügyeletre szorul. Talán majd velem tarthattok, most, hogy már ismeritek a
hely valódi természetét. Többnyire hétköznapi dolgokat művelek. Szerin-
tem jobban mulattok a kertben.
Kendra megfogta a karját. − Én szeretnék belőle a lehető legtöbbet
látni.
 Hatodik fejezet

Maddox
Amikor Kendra felriadt, a paplan a feje fölött volt, akár egy sátor. Rémlett
neki, hogy valami izgalmas vár rá. Olyan érzés volt, mint a karácsony reg-
gel. Vagy amikor elkérték az iskolából, hogy a családdal elmenjenek a vi-
dámparkba. Nem is, Sorenson nagypapánál van. A tündérek!
Lelökte magáról a takarót. Seth összegubózva aludt, kócos hajjal, tá-
tott szájjal, lába belegabalyodott a takaróba. Még messze járt. Későig
fennmaradtak, és kitárgyalták a nap eseményeit. Mintha barátok lennének,
és nem is testvérek.
Kendra kihengeredett az ágyból, és az ablakhoz caplatott. A nap ki-
kukucskált a horizonton keleten, bearanyozva a fák csúcsát. Felkapott pár
ruhát, lement a fürdőszobába, ahol levette a hálóingét, és felöltözött.
A földszinten a konyhát üresen találta. Lena a verandán volt, egy
széken egyensúlyozott. Szélharangokat aggatott fel. Már több lógott a ve-
randa teljes hosszában. Az egyik körül pillangó cikázott, édes, egyszerű
dallamot játszott rajta.
− Jó reggelt! − köszönt Lena. − Te aztán korán keltél.
− A tegnapi izgalom. − Kendra kinézett a kertre. A pillangók, a don-
gók és a kolibrik már javában nyüzsögtek. Nagypapának igaza volt: sok
csoportosult az újra megtöltött madárfürdetők és szökőkutak körül, a tü-
körképüket csodálva.
− Az a csomó bogár, mi? − jegyezte meg Lena.
− Kaphatok egy forró csokit?
− Felakasztom még ezt az utolsót. − Lena odébb vitte a széket, és
bátran felállt rá. Olyan öreg! Ha leesik, belehal!
 − Óvatosan − mondta Kendra.
Lena legyintett. − Ha olyan vén leszek, hogy már egy székre se tudok
felállni, leugrom a tetőről. − Felakasztotta az utolsó szélharangot is. − Mi-
attatok vettük le ezeket. Gyanút fogtatok volna, ha a kolibrik zenélnek raj-
tuk.
Kendra visszament vele a házba. − Évekkel ezelőtt volt egy templom
hallótávolságon belül, aminek a harangja dallamokat játszott − mesélte
Lena. − Vicces volt nézni, ahogy a tündérek utánozzák a zenét. Még most
is játsszák néha azokat a dalokat.
Lena kinyitotta a hűtőt, kivett egy régi típusú tejesüveget. Kendra le-
ült az asztalhoz, és figyelte, amint az asszony tejet tölt egy tűzhelyen lévő
edénybe. Feltűnt, hogy nem sima kakaót készít, több dobozból is tett bele
ezt-azt.
− Nagypapa azt mondta, téged kérdezzelek a csónakház építőjéről −
szólalt meg.
Lena keze megállt kavarás közben: − Igen? Hát, talán jobban isme-
rem a történetet, mint a legtöbben. Mennyit mesélt róla?
− Azt mondta, hogy odavolt a najádokért. Mi az a najád?
− Vízi nimfa. Hableány. Mit mondott még?
− Csak annyit, hogy te ismered az egész sztorit.
− Patton Burgessnek hívták − fogott bele Lena. − 1878-ban lett a bir-
tok gondnoka, az anyai nagyapjától örökölte meg. Fiatal ember volt akkor,
egész jóképű, bajuszos. Az emeleten van róla egy kép. A tó volt a kedvenc
helye a birtokon. Az enyém is. Órákig bámulta a najádokat. Azok próbálták
lecsalni a víz szélére, hogy szokásuk szerint vízbe fojtsák. Közel ment, né-
ha úgy tett, mintha be akarna ugrani, de mindig kellő távolságban maradt,
csak cukkolta őket.
Lena megkóstolta a forró csokit, majd tovább keverte. − A legtöbb lá-
togatótól eltérően, akiknek minden najád egyforma, ő külön figyelmet for-
dított az egyikre, a nevén szólította. A többiekkel egyre kevésbé törődött.
Egy nap, amikor a kedvenc najádja nem jött el, korán otthagyta őket.
Lena két bögrébe öntötte szét a forró csokit. − Csak azzal törődött.
Amikor a csónakházat építette, a nimfák nem értették, mit akar. Készített
egy széles, erős csónakot, hogy kimehessen a vízre, és közelebb legyen
megszállottsága tárgyához. − Lena az asztalhoz vitte a bögréket. − A najá-
dok minden alkalommal megpróbálták felborítani a csónakját, de nagyon
okosan építette meg, csak körbe-körbe tologatták.
Kendra kortyolt egyet. A forró csokoládé maga volt a tökély. Épp
annyira volt forró, hogy még lehetett kortyolni.
− Patton elkezdte arra csábítani kedvenc najádját, hogy jöjjön ki a
vízből, és menjen ki vele a partra. Az válaszul arra biztatta, csatlakozzon
hozzá a vízben, mert ha ő elhagyja a vizet, halandóvá válik. Ez a kötélhú-
zás három éven át ment. Patton szerenádot adott neki hegedűn, verseket
olvasott, örömteli életet ígért. Olyan őszinte volt, olyan kitartó, hogy sze-
mébe nézve a najád néha már-már megingott. − Lena kortyolt a forró cso-
kiból. − Egy márciusi napon Patton nem vigyázott. Túl közel hajolt a csó-
nak széléhez, és miközben a kedvencével beszélt, egy másik najád elkapta
az ingujját. Erős ember volt, ellenállt, de közben a csónak egyik végébe
került, és az egyensúly felborult. Akárcsak a csónak, amikor két másik na-
jád felnyomta alulról a másik felét.
− Meghalt? − szörnyedt el Kendra.
− Meghalt volna, igen. A najádok megkapták, amit akartak. Az ő bi-
rodalmukban a férfi tehetetlen volt ellenük. A rég áhított diadaltól megré-
szegülve úsztak vele a tó fenekére, hogy halandó áldozataik közé vigyék. A
kedvenc najádja azonban nem tudta ezt elviselni. Megkedvelte Pattont, el-
csábult odaadó figyelmétől, és a társaival ellentétben nem szórakoztatta a
halála. Megküzdött a nővéreivel, és visszavitte a partra. Akkor hagytam el
a tavat.
Kendra szájából a forró csoki az asztalra spriccelt. − Te vagy a na-
jád?
− Voltam. Valaha.
− Halandó lettél?
Lena egy kis konyharuhával szórakozottan felitatta a kakaót. − Ha
megismételhetném, újra így döntenék. Örömteli életünk volt. Patton ötven-
egy éven át igazgatta Titokföldét, majd átadta egy unokaöccsének. Utána
még tizenkét évet élt, kilencvenegy évesen ment el. Az elméje mindvégig
tiszta maradt. A fiatal feleség segít ebben.
− Hogyhogy te még mindig élsz?
− Én is a halandóság törvényeinek a hatása alá kerültem, de azok fo-
kozatosan fejtik ki rám a hatásukat. A halálos ágya mellett ülve talán húsz
évvel látszottam idősebbnek, mint amikor kivittem a partra. Bűntudat gyö-
tört, amiért én olyan fiatalnak látszom, az ő teste meg tönkremegy. Öreg
akartam lenni, mint ő. Persze most, hogy utolér az öregkor, már kevésbé
tetszik.
Kendra kortyolt a forró csokiból. Annyira lekötötte a történet, hogy
meg is feledkezett róla. − Mit csináltál, miután… elment?
− Kihasználtam a halandóságomat. Nagy árat fizettem érte, hát bejár-
tam a világot. Európát, a Közel-Keletet, Indiát, Japánt, Dél-Amerikát, Af-
rikát, Ausztráliát, Óceániát. Sok kalandban volt részem. Angliában úszóre-
kordokat állítottam fel, és még többet is tudtam volna, de visszafogtam
magam, hogy ne keltsek gyanút. Voltam festő, szakács, gésa, trapézartista,
nővér. Sok férfi járt utánam, de én soha többé nem lettem szerelmes. Végül
meguntam az utazást, és hazatértem, oda, ahol a szívemet hagytam.
− Jártál azóta a tónál?
− Csak emlékeimben. Nem lenne bölcs dolog. Megvetnek engem,
mert titokban irigyek rám. Hogy nevetnének, ha most látnának! Ők egy
napot sem öregedtek. Én viszont sok mindent megéltem, amit ők sosem
fognak. Volt közte fájdalmas, és volt csodálatos is.
Kendra kiitta a forró csokit, és megtörölte a száját. − Milyen volt na-
jádnak lenni?
Lena kinézett az ablakon. − Nehéz megmondani. Én is sokszor felte-
szem magamnak a kérdést. Nemcsak a testem lett halandó, az elmém is
átalakult. Jobb szeretem ezt az életet, de talán csak azért, mert alapvetően
megváltoztam. A halandóság a létezés teljesen más állapota. Sokkal inkább
tudatában vagy az időnek. Najádként tökéletesen elégedett voltam. Válto-
zatlan állapotban éltem sok évezreden át, sosem gondoltam múltra vagy
jövőre, mindig a szórakozást kerestem, és mindig meg is találtam. Szinte
nem is vagy tudatában magadnak. Most az egész elmosódik. Nem is, in-
kább olyan, mint egy pislantás. Egyetlen pillanat, ami több ezer évig tart.
− Örökké élhettél volna! − kiáltott fel Kendra.
− Azért nem voltunk halhatatlanok. Nem öregedtünk, és talán néhá-
nyan örökké élnek, már ha a tavak és folyók örökkévalók. Nehéz meg-
mondani. Nem igazán éltünk, nem úgy, mint a halandók. Álmodtunk.
− Hű!
− Legalábbis Patton megjelenéséig − mondta Lena, inkább magának.
− Kezdtem várni a látogatásait, elraktároztam őket az emlékezetemben. Azt
hiszem, itt kezdődött a vég.
Kendra a fejét ingatta. − Én meg azt hittem, félig kínai házvezetőnő
vagy.
Lena mosolygott. − Patton mindig szerette a szememet.
− És mi Dale története? Ő kalózkirály vagy mi?
− Dale hétköznapi ember. Nagyapád másod-unokatestvére. Akiben
bízik.
Kendra üres bögréjébe nézett. Az alján maradt egy kis csokoládéüle-
dék. − Lenne egy kérdésem, és szeretném, ha őszintén válaszolnál.
− Ha tudok.
− Sorenson nagymama meghalt?
− Miért kérdezed?
− Szerintem nagypapa kifogásokat mond, hogy miért nincs itt. Ez ve-
szélyes hely, és hazudott már másról is. Van egy olyan érzésem, hogy meg
akar bennünket kímélni az igazságtól. Sokszor eltűnődöm rajta, hogy véd-e
a hazugság. Meghalt, ugye?
− Nem, él.
− Ő a boszorkány?
− Nem ő a boszorkány.
− Tényleg Missouriba ment valamilyen nénihez?
− Ezt kérdezd a nagypapádtól!

Seth hátranézett a válla felett. A repdeső tündérektől eltekintve a kert nyu-

godt volt. Nagypapa és Dale rég elment. Lena a házban port törölt. Kendra
csinálta a szokásos unalmas dolgait. Kezében ott volt a túlélőcsomag, pár
stratégiai adalékkal. A Lássunk Klassz Szörnyeket hadművelet kezdetét ve-
szi.
Óvatosan lelépett a gyepről az erdőbe, arra számítva, hogy nyomban
farkasemberek rontanak rá. Pár tündért látott, de messze nem annyit, mint a
kertben. Amúgy minden ugyanolyan volt. Szapora léptekkel elindult.
− Hová-hová?
Seth megpördült. Kendra közeledett a kerten át. A fiú visszament a
gyep széléig.
− Látni akarom, valójában mi van a tónál. Azokat a naj-izéket.
 − Te, agyament! Nem hallottad, mit mondott tegnap nagypapa?
− Vigyázok! Nem megyek a víz közelébe.
− Meghalhatsz! És rendesen, nem egy kullancscsípéstől. Nagypapa
nem véletlenül hozta a szabályokat!
− A felnőttek alábecsülik a gyerekeket − szögezte le Seth. − Azért
óvnak minket annyira, mert dedósnak hisznek. Gondolj bele! Anyu is min-
dig szidott, mert az utcán játszok. De mégis ott játszottam, és mi történt?
Semmi. Figyeltem. Elmentem az útból, amikor autó jött.
− Ez teljesen más!
− Nagypapa is mindenhová jár.
Kendra keze ökölbe szorult. − Ő tudja, mit kell elkerülni! Te még azt
se tudod, mivel van dolgod. És ha nagypapa megneszeli, végig a padlás-
szobába leszel zárva.
− Honnét tudná meg?
− Legutóbb is megtudta! Tudta, hogy ittunk a tejből!
− Mert te is ott voltál! A te peched átragadt rám is. Honnét szedted,
hogy most mire készülök?
− A titkosügynök képességeidet még csiszolnod kell. Például kezd-
hetnéd azzal, hogy nem a terepszínű inget veszed fel, ahányszor csak felde-
ríteni mész.
− El kell rejtőznöm a sárkányok elől!
− Ja. Szinte láthatatlan vagy. Csak egy lebegő fej.
− Nálam van a túlélőcsomagom. Ha valami megtámad, elijesztem ve-
le.
− A befőttesgumival?
− Van sípom, tükröm, öngyújtóm. Meg petárdám. Azt hiszik majd,
hogy varázsló vagyok.
− És ezt te el is hiszed?
− Van még ez is. − Seth elővette a kis koponyát a nagypapa íróaszta-
lán lévő kristálygömbből. − Ettől majd kétszer meggondolják.
− Egy mogyorónyi koponyától?
− Biztos nincsenek is szörnyek − váltott taktikát a fiú. − Miből gon-
dolod, hogy nagypapa most igazat mond?
− Nem is tudom, talán a tündérek miatt?
− Ja persze. Elszúrtad. Gratulálhatsz magadnak. Most már nem me-
hetek.
 − Minden alkalommal el fogom szúrni. Ne légy hülye, mert bajod
eshet.
Seth belerúgott egy kőbe, ami bekacsázott az erdőbe.
− Most mit csináljak?
− Mondjuk, felderíthetnéd a tündérekkel teli kertet.
− Már megvolt. Nem tudom elkapni őket.
− Nem kell elkapni őket, inkább figyeld meg a mágikus lényeket,
amiknek a létezéséről senki nem tud. Gyere!
Seth vonakodva követte.
− Jaj, nézd, egy tündér − morogta. − Na, megvolt a milliomodik is.
− Ne felejtsd el visszatenni a koponyát!

Amikor megszólalt a vacsorára hívó harang, egy idegen ült az asztalnál

nagypapával és Dale-lel. Felállt, amikor beléptek. Magasabb volt nagypa-
pánál, és sokkal testesebb, göndör, barna hajú. A sok prémtől, amit viselt,
hegyi embernek tűnt. Az egyik fülcimpája vége hiányzott.
− Gyerekek, ő Maddox Fisk − mutatta be nagypapa. − Maddox, ők
az unokáim, Kendra és Seth.
Kendra megrázta a férfi kérges, vastag ujjú kezét.
− Maga is itt dolgozik? − kérdezte Seth.
− Maddox tündéralkusz − mondta nagypapa.
− Többek között − tette hozzá Maddox. − Mondhatjuk, hogy tündé-
rekre szakosodtam.
− Árulja őket? − ült le Kendra.
− Elfogom, eladom, árulom, veszem. Ahogy esik.
− Hogyan fogja el? − kérdezte azonnal Seth.
− Az embernek legyenek szakmai titkai − harapott bele a disznósült-
be Maddox. − Annyit elárulhatok, egy tündért nyakon csípni nem gyerekjá-
ték. Fürge jószágok. Általában a hiúságukra kell alapozni, és még akkor is
kell hozzá tapasztalat.
− Nincs szüksége egy segédre? − érdeklődött Seth.
− Várjunk ezzel úgy hat évet − kacsintott Maddox Kendrára.
 − Ki vesz tündéreket? − kérdezte Kendra.
− Akik olyan menedékeket vezetnek, mint a nagyapátok. Pár magán-
gyűjtő. Más alkuszok.
− Sok menedék van? − kérdezte Seth.
− Több tucat − felelte Maddox. − Mind a hét kontinensen.
− Még az Antarktiszon is? − hüledezett Kendra.
− Ott kettő, bár az egyik a föld alatt. Kemény környezet. Egyes fa-
joknak tökéletes.
Kendra harapott egyet a húsból. − Hogyhogy az emberek nem fede-
zik fel ezeket a helyeket?
− Világszerte elszánt emberek hálózata dolgozik több ezer éve a me-
nedékek titokban tartásán − vette át a szót nagypapa. − Ősi vagyonok se-
gítségével, amiket letétbe helyeztek nekik. Megvesztegetik, akit kell. Ha
muszáj, máshová települnek.
− Sokat jelent, hogy a legtöbb ember nem látja a kis lényeket − ma-
gyarázta Maddox. − Megfelelő engedéllyel a pillangókat átengedik a vá-
mon. Amikor meg nem, másképp is át lehet kelni a határon.
− A menedékek sok ősi és csodálatos faj végső mentsvárai − mondta
nagypapa. − Az a cél, hogy megmentsük őket a kipusztulástól.
− Ámen − mondta Maddox.
− Milyen az idei szezon? − érdeklődött Dale.
− Ami a csapdába ejtést illeti, minden évben egyre szűkösebb a fel-
hozatal. A vadonban volt egy-két izgalmas fogás. Az egyik egészen hihetet-
len. Több ritka példányt sikerült beszereznem délkelet-ázsiai és indonéziai
menedékekből. Jó lesz cserére. A dolgozószobában majd folytatom.
− Ti is jöhettek − engedélyezte a gyerekeknek nagypapa.
− Király! − ujjongott Seth.
Kendra megint harapott a húsból. Az asszony minden főztje kiváló
volt. Mindig tökéletesen fűszerezett, általában finom mártással vagy szósz-
szal. A lány sosem panaszkodott anyu főztjére, de Lena egészen más kate-
góriába tartozott.
Nagypapa és Maddox olyan emberekről beszélgetett, akiket Kendra
nem ismert, akik szintén a tündérrajongók titokzatos világához tartoztak.
Várta, hátha Maddox rákérdez nagymamára, de nem tette.
A férfi többször is említette az Esthajnalcsillagot. Nagypapát látható-
an felvillanyozta a dolog. Azt pletykálták, hogy az Esthajnalcsillag ismét
megalakul. Egy nő szerint a csillag megpróbálta magához csábítani. Min-
denütt az Esthajnalcsillag támadásáról suttognak.
Kendra nem tudta türtőztetni magát, és közbevágott: − Mi ez a csil-
lagizé? Olyan, mint egy kód.
Maddox bizonytalanul nézett nagypapára. Nagypapa bólintott.
− Az Esthajnalcsillag Társaság egy titkos szervezet − magyarázta a
férfi. − Mindnyájan azt reméltük, hogy több évtizede megszűnt már. Az
évszázadok során a befolyása egyre gyengült. Amikor már azt hittük, tény-
leg vége, megint lábra kapott a szóbeszéd.
− Eltökélték, hogy elfoglalják a menedékeket, és a saját céljaikra
használják őket − tette hozzá nagypapa. − A társaság tagjai démonokkal és
a fekete mágia gyakorlóival érintkeznek.
− Meg fognak támadni minket? − kérdezte Seth.
− Nem valószínű. A menedékeket erős mágia védi. De azért odafi-
gyelek a pletykákra. Nem árt óvatosnak lenni.
− Miért épp Esthajnalcsillag? − kérdezte Kendra. − Olyan szép név.
− Mert ő az éjszaka első hírmondója − felelte Maddox. Némán
emésztették a hallottakat. A férfi megtörölte a száját. − Sajnálom, ez nem
túl vidám téma.
Vacsora után Lena leszedte az asztalt, ők pedig a dolgozószobába
mentek. Odafelé Maddox több ládát és rekeszt felnyalábolt az előszobából.
Dale, Seth és Kendra segített neki. A ládákon voltak rések, nyilván, hogy a
bennük lévő lények levegőt kapjanak, de nem lehetett belátni. Mind zárva
volt.
Nagypapa az íróasztal mögé vonult, Dale és Maddox elfoglalta a fo-
teleket, Lena az ablakpárkánynak támaszkodott, Kendra és Seth pedig lete-
lepedett a padlóra.
− Először is − kezdte Maddox egy nagy fekete láda fölé hajolva −
van itt pár tündér egy timori menedékből. − Kinyitotta a kis ajtót, és nyolc
tündér röppent elő. Két pici, talán kétcentis tündér az ablakhoz suhant. Bo-
rostyánszínük volt, szárnyuk akár a pillangóé. Az egyik az ablaküveget
ütötte pirinyó öklével. Egy nagyobb, olyan tízcentis példány, Kendra előtt
lebegett. Egy miniatűr óceániai bennszülöttre emlékeztetett, szitakötő
szárnnyal a hátán, valamint a bokáján. Háromnak összetett pillangószárnya
volt, ami úgy nézett ki, mint egy színes üvegablak. Egy másiknak
olajosfekete volt a szárnya. Az utolsóé szőrös volt, testét pedig halványkék
pihe fedte.
− Hű! − ámuldozott Seth. − Ez szőrös!
− Pihés szökőkútmanó, csak Roti szigetén található − világosította fel
Maddox.
− Nekem a kicsik tetszenek − jelentette ki Kendra.
− Az gyakoribb fajta, a Maláj-félsziget tele van velük.
− Nagyon gyorsak. Miért nem menekülnek?
− Ha elkapsz egy tündért, elveszti az erejét. Ha ketrecben vagy lezárt
szobában tartod, mint ez itt, képtelen elmenekülni. Bezárva a tündérek
jámborak és engedelmesek.
Kendra a homlokát ráncolta. − Nagypapa honnét tudja, hogy a kert-
ben maradnak, ha megveszi őket?
Maddox nagypapára kacsintott. − Ez a lány egyenesen a lényegre tér.
− Kendrára nézett. − A tündérek igencsak helyhez kötött lények, nem ván-
dorolnak. Ha élhető környezetbe helyezed őket, ott maradnak. Titokfölde
maga a paradicsom nekik, a kertekkel, rengeteg ennivalóval és a többi má-
gikus lénnyel.
− A szökőkútmanót biztosan becserélem − mondta nagypapa. − A
banda-tengeri napszárnyak is szépek. A részleteket majd később megbe-
széljük.
Maddox rácsapott a láda oldalára, és a tündérek visszarebbentek bele.
A színes szárnyúak lassan, lustán. A kicsik, mint a nyíl. A szökőkútmanó
felszállt a szoba egyik magas sarkába. A férfi megint rácsapott a láda olda-
lára, és szigorú parancsot vakkantott egy olyan nyelven, amit Kendra nem
ismert. A szőrös tündér lesiklott a ládába.
− Következzenek az albínó éjvándorok Borneóról! − Három tejfehér
tündér repült ki az egyik ládából, pilleszerű szárnyukon fekete pöttyök.
Maddox több csoport különböző tündért megmutatott. Aztán elkezdte
őket egyesével. Néhányukat a lány undorítónak tartott. Egyiknek tüskés
szárnya és farka volt. Egy másik hüllőszerűen pikkelyes. Maddox bemutat-
ta, hogy a kaméleonhoz hasonlóan alkalmazkodik a környezetéhez.
− És most a nagy fogás − dörzsölte össze a kezét Maddox. − Ezt a
kishölgyet egy oázisban fogtam a Góbi sivatag mélyén. Eddig csak egyet
láttam ebből a fajtából. Tompíthatnánk a világítást?
Dale felugrott, és lekapcsolta a villanyt. − Mi az? − kérdezte nagypa-
pa.
 Válaszul Maddox kinyitotta az utolsó dobozt. Egy káprázatos tündér
röppent ki belőle, szárnya vibrált, akár az aranyfátyol. Alatta három csillo-
gó toll, elegáns fényszalagok. Fenségesen lebegett a szoba közepén, királyi
méltósággal.
− Dzsinnhárfa? − döbbent meg nagypapa.
− Kényeztess bennünket egy dallal, kérlek − szólította fel Maddox.
Aztán megismételte a kérést egy másik nyelven.
A tündér még fényesebben ragyogott, szikrákat szórt. A megszólaló
zene elbűvölő volt. A hangtól Kendra előtt vibráló kristályok sokasága je-
lent meg. A szöveg nélküli dalnak olyan ereje volt, mint egy áriának és egy
édes altatódalnak együtt. Vágyakozás, hívás, reménység és szívfájdalom
szólt benne.
Megbabonázva ültek, amíg véget nem ért. Utána Kendra tapsolni
akart, de nem akarta megtörni a pillanat szentségét.
− Fenséges vagy − dorombolta Maddox, majd megismételte egy má-
sik nyelven. Kínaiul? Megkocogtatta a doboz oldalát, és a tündér fényes
ívben eltűnt.
A szoba sötétnek és sivárnak tűnt. Kendra igyekezett kipislogni a
szeméből a retinájára égett fényeket.
− Hogy tudtál ilyen fogást csinálni? − kérdezte nagypapa csodálkoz-
va.
− A mongol határ közelében elcsíptem egy helyi legendát. Majdnem
két brutális hónapba telt, amíg elkaptam.
− Az eddig ismert egyetlen dzsinnhárfának saját szentélye van egy
tibeti menedékben − magyarázta nagypapa a gyerekeknek. − Azt hitték,
egyetlen példány. A tündérszeretők a világ minden sarkából odautaznak,
hogy lássák.
− Megértem őket − áradozott Kendra.
− Micsoda kivételes fogás, Maddox! Köszönöm, hogy elhoztad az
otthonomba.
− Körbeviszem, mielőtt begyűjtőm az ajánlatokat − mondta Maddox.
− Nem rejtem véka alá, hogy mindent megadok érte, csak üzenj, ha
eladó lesz. − Nagypapa felállt, majd az órára nézve összecsapta a kezét. −
Úgy látom, a harmincon aluliaknak ideje lefeküdni.
− De még korán van! − tiltakozott Seth.
− Nincs vita. Alkudoznivalóm van Maddoxszal. Csak láb alatt lenné-
tek. És a szobátokban kell maradnotok, bármilyen lármát hallotok is lent-
ről. Az alku néha kicsit hangos. Értve?
− Igen − felelte Kendra.
− Alkudni akarok − makacskodott Seth.
Nagypapa a fejét rázta. − Nagyon unnád. Aludjatok jól!
− Akármit hallotok is − tette hozzá Maddox, ahogy Kendra és Seth
kiment a dolgozóból −, higgyétek el, nem mulatunk.
 Hetedik fejezet

A befőttesüveg foglya
A padlódeszkák halkan nyikorogtak, ahogy Kendra és Seth lábujjhegyen
leosont a tetőtérből. A leengedett rolókon és behúzott függönyök között
kora hajnali fény szűrődött be. A házban csend honolt. Nem úgy, mint éjjel.
Amikor a sötét padlásszobában feküdtek az ágyukban, nem tudtak
elaludni, mert hallották a harsogó nevetést, az üvegcsörömpölést, a fuvolá-
zó hangokat, az ajtócsapkodást és a folyamatos kiabálást. Kinyitották az
ajtót, hogy leosonjanak kémkedni, de Lena a padlásszoba lépcsőjén ült
könyvet olvasva.
− Feküdjetek csak vissza! − utasította őket minden alkalommal, ami-
kor csak megpróbálkoztak. − Nagypapátok még tárgyal.
Végül Kendra elaludt. Úgy gondolta, igazából a hajnali csend ébresz-
tette fel. Aztán, ahogy kimászott az ágyból, Seth is felkelt. Most abban a
reményben osontak le, hogy megpillantják az éjszakai mulatozás nyomait.
A belépőben a rézfogas felborítva, körülötte üvegcserepek három-
szögei. Egy festmény a padlón hevert, a kerete megrepedt. A falra narancs-
sárga krétával primitív jelképet firkáltak.
Pisszenés nélkül beléptek a nappaliba. Az asztalok és székek felbo-
rogatva. A lámpaburák megtépve és szétszaggatva. Szanaszét üres poharak,
üvegek és tányérok, több megrepedt vagy eltört. Egy földkupac és egy nö-
vény maradványa körül egy kerámiaváza cserepei. Mindenhol ételmaradé-
kok: olvadt sajt folyt a szőnyegre, a kanapé karfájára paradicsomszósz szá-
radt, egy ottománon fánkot nyomtak össze.
Sorenson nagypapa a szófán horkolt, egy függönyt használva takaró-
nak. A függönyrúd még benne volt. Egy fából készült jogart szorongatott,
mintha maci lenne. A furcsa pálcára leveleket faragtak, tetejét nagy fenyő-
toboz díszítette. Az éjjeli ricsaj dacára nagypapa egyedül volt.
Seth elindult a dolgozószoba felé. Kendra követni akarta, de akkor
észrevett egy borítékot az asztalon nagypapa mellett. A vastag, karmazsin-
szín pecsétet feltörték, és a borítékból egy összehajtott papír egyik sarka
hívogatón kikandikált.
Kendra Sorenson nagypapára pillantott. Háttal feküdt a levélnek, és
nem mocorgott.
Ha nem akarná, hogy mások elolvassák, nem hagyná elöl, nem igaz?
Nem felbontatlanul lopja ki a postaládából. Ráadásul sok megválaszolatlan
kérdése volt Titokföldéről, amik közül számos a nagymamára vonatkozott.
A lány odaóvakodott az asztalhoz, bár a gyomra émelygett. Mi lenne,
ha Sethtel olvastatná fel? A mások holmijában való kutakodás nem az erős-
sége.
De olyan egyszerű lenne. A levél ott hevert előtte, magát kelletve a
nyitott borítékban. Senki nem tudja meg. Megfordította a borítékot. Nem
volt se címzett, se feladó. Egy üres boríték. Személyesen kézbesítették. Ta-
lán Maddox hozta? Valószínűleg.
Még egyszer meggyőződött róla, hogy nagypapa mélyen alszik, majd
kihúzta a krémszínű papírt a borítékból, és széthajtotta. Az üzenetet nagy-
betűvel írták.

Stanley,

Remélem, ez az üzenet jó egészségben talál. Tudomásunkra jutott, hogy az

ET szokatlanul élénk tevékenységet fejt ki az Egyesült Államok északkeleti
részén. Nem tudjuk biztosan, meghatározták-e Titokfölde helyét, de egy
meg nem erősített jelentés szerint kapcsolatban vannak egy (vagy több)
illetővel a menedékből. Egyre több bizonyíték utal arra, hogy a titok kide-
rült.
Nem kell emlékeztesselek egy bizonyos menedék elleni behatolási kí-
sérletre tavaly Brazíliában. Sem azon menedék jelentőségére a tiéddel kap-
csolatban.
Mint tudod, évtizedek óta nem tapasztaltunk ilyen erős ET-
tevékenységet. Felkészültünk rá, hogy átvezényeljük erőinket a környéke-
tekre. Mint mindig, a titoktartás és félrevezetés az első. Légy éber!
 Továbbra is szorgalmasan keresem a megoldást Ruth helyzetére. Ne
veszítsd el a reményt!
Örök hűséggel,
S

Kendra még egyszer végigolvasta a levelet. Ruth a nagymama neve.

Milyen „helyzet”? Az ET az Esthajnalcsillag Társaság lesz. A levél végén
az „S” vajon kinek a neve lehet? Az egész üzenet homályos volt, nyilván
szándékosan.
− Ezt nézd! − suttogta Seth a konyhából.
Kendra összerezzent, teste minden izma megfeszült. Nagypapa cup-
pantott egyet, és megmoccant. A lány egy pillanatra megbénult a bűntudat-
tól. Seth nem nézett rá. Valami fölé görnyedt a konyhában. Nagypapa újra
megpihent.
Kendra összehajtva beledugta a levelet a borítékba, próbálta ugyan-
úgy visszatenni, ahogy találta. Óvatosan az öccséhez lépett, aki sáros pata-
nyomokra bámult.
− Lovagoltak idebent?
− Az legalább megmagyarázná a hangzavart − dünnyögte Kendra.
Igyekezett közömbös hangot megütni.
Lena jelent meg az ajtóban fürdőköpenyben, zilált hajjal. − Nahát, ki
korán kel, rajtakap minket takarítás előtt − jegyezte meg halkan.
Kendra ránézett, igyekezett ártatlan képet vágni. A házvezetőnő nem
mutatta, hogy rajtakapta volna a levélolvasáson.
Seth a patanyomokra mutatott. − Mi történt itt?
− A tárgyalás jól ment.
− Maddox még itt van? − kérdezte Seth reménykedve.
Lena a fejét rázta. − Jó egy órája elment taxival.
Ekkor Sorenson nagypapa csoszogott a konyhába bokszeralsóban,
zokniban és atlétában, amin barna mustárfolt éktelenkedett. Hunyorogva
nézett rájuk. − Mit csináltok fenn ilyen rémesen korán?
− Elmúlt hét − világosította fel Seth.
Nagypapa öklével fojtotta el ásítását. Másik kezében a borítékot fog-
ta. − Ma nem érzem jól magam, lefekszem egy kicsit. Na mozgás! − no-
szogatta magát, a combját vakargatva.
− Ti kint játszhattok délelőtt − közölte Lena. − Nagypapátok alig
negyven perce dőlt le. Hosszú éjszakája volt.
− Ezután nehezen fogom komolyan venni, amikor azt mondja, vi-
gyázzunk a bútorokra − jegyezte meg Kendra. − Mintha traktorral hajtottak
volna be ide.
− Amit lovak húztak! − toldotta meg Seth.
− Maddox szeret mulatni, nagyapátok meg jó házigazda − magyaráz-
ta Lena. − Ruth meg nincs itt, hogy kordában tartsa a nagy vigasságot. Az
sem segített, hogy meghívták a szatírokat. − A sáros patanyomokra biccen-
tett.
− Szatírok? − kérdezte Kendra. − Azok a kecskeemberek?
Lena bólintott. − Van, aki szerint túlságosan is feldobják a partit.
− Azok kecskenyomok? − kérdezte Seth.
− Szatírnyomok, igen.
− Bárcsak láthattam volna őket!
− A szüleid örülni fognak, hogy nem láttad. A szatírtól csak rossz
modort tanulhatsz. Szerintem ők találták ki.
− Kár, hogy elszalasztottuk! − kesergett Kendra is.
− Sose bánd! Nem fiataloknak való parti volt. Gondnokként nagy-
apátok sosem inna, de a szatírokért nem kezeskedem. Majd csapunk egy
rendes murit, mielőtt elmentek.
− És a szatírokat is meghívjuk? − kérdezte Seth.
− Meglátjuk, mit szól hozzá nagyapátok − mondta kétkedve Lena. −
Talán egyet. − Kinyitotta a hűtőt, és töltött két pohár tejet. − Igyátok meg a
tejet, és sipirc! Rám meg vár a takarítás.
Kendra és Seth fogta a poharat. Az asszony kinyitotta a kamra ajtaját,
seprűt és szemétlapátot vett elő, majd kiment. Kendra nagy kortyokban itta
a tejet, majd az üres poharat letette a pultra. − Jössz úszni? − kérdezte az
öccsétől.
− Majd megyek. − Még nem itta meg a tejet.
A lány kiment.
Miután megitta a tejet, Seth bekukkantott a kamrába. A rengeteg polc
csak úgy roskadozott a kajától! Egy polcon kizárólag házibefőttek voltak
nagy üvegekben. Alaposabban megnézve látta, hogy három sorban helyez-
kednek el az üvegek.
A fiú hátrálva körülkémlelt. Azután visszament a kamrába, levett egy
nagy üveg szederdzsemet, majd a második sorból előrébb húzott egy befőt-
tet, hogy leplezze a másik hiányát. Ha a hűtőből elemel egy félig üres üve-
get, az feltűnik, de ha meglovasít egyet a sok felbontatlan befőtt közül a
teli kamrából? Nem valószínű.
Sokkal ravaszabb ő, mint azt Kendra hinné.

A tündér egy alacsony sövényből kiálló ágon egyensúlyozott a medence

mellett. Kitárt karral sétált végig a parányi ágon, mindig az imbolygással
ellentétes irányba dőlve. Minél kijjebb ért, annál bizonytalanabbul állt. A
miniatűr szépségkirálynőnek platinaszőke haja volt, ezüst ruhája és csillo-
gó, áttetsző szárnya.
Seth előreugrott, és lecsapott a medencéhez használt tisztítóhálóval.
A kék háló eltalálta a gallyat, de a tündér az utolsó pillanatban elszökkent.
A levegőben lebegve megállt, és ujját rázva rótta meg Sethet. A fiú újra
meglendítette az eszközt, de a fürge tündér másodszor is kitért előle, mesz-
szire lebbent.
− Ne csináld! − szólt az öccsére Kendra a medencéből.
− Miért ne? Maddox is elfogja őket.
− A vadonban − emlékeztette Kendra. − Ő már a nagypapáé. Mintha
oroszlánra vadásznál az állatkertben.
− Talán nem is lenne rossz gyakorlásnak!
− A végén még bedühödnek rád a tündérek.
− Nem bánják − lopakodott oda egy tündérhez Seth, amely széles,
gézszerű szárnnyal lebegett egy virágágyás fölött. − Elrepülnek, és annyi.
− Lassan emelte a medencehálót. A tündér közvetlen a háló alatt volt, talán
fél méterre a fogságtól. Seth gyors csuklómozdulattal, élesen lecsapott. A
tündér kiröppent a háló alól és elsiklott.
− Mit csinálsz, ha megfogsz egyet?
− Gondolom, elengedem.
− Akkor mi értelme?
− Hogy lássam, képes vagyok-e rá.
Kendra kilépett a medencéből. − Úgy látom, nem. Túl gyorsak. − A
törülközőjéhez ment. − Hű, azt nézd! − Egy virágzó bokor tövére mutatott.
 − Hol?
− Ott. Várj, mindjárt megmozdul. Szinte láthatatlan.
Seth a bokorra bámult, nem tudta biztosan, nővére nem ugratja-e. A
bokor életre kelt, a levelek és bimbók megrázkódtak. − Hű, azta!
− Látod? Átlátszó, mint az üveg.
A fiú előrearaszolt a medencetisztítóval. − Seth, ne!
Hirtelen rohammal megindult, ezúttal a gyors támadás mellett dönt-
ve. Az áttetsző tündér elrepült, eltűnt az ég háttere előtt. − Hogy nem ma-
radnak veszteg!
− Mágia − lelkesedett Kendra. − Elég, ha nézegeted őket. Hogy mi-
lyen sokféle van belőlük!
− Nagyon persze! Mint amikor Anyu elvisz minket autóval, hogy
csodáljuk a fák leveleit.
− Elmegyek reggelizni, éhen halok.
− Menj csak! Talán több szerencsém lesz, ha nem károgsz itt nekem.
Kendra a törülközőjét magára tekerve bement a házba. A hátsó ajtón
belépve azt látta, hogy Lena éppen egy törött dohányzóasztalt cipel ki a
konyhába. Az asztal lapja majdnem teljesen üvegből volt, ami eltört.
− Segítsek? − ajánlkozott.
− Nem bánnám.
A lány odament, és megfogta az asztal másik végét. Letették a tágas
konyha egyik sarkába. Voltak már ott törött tárgyak, a kerámiaedény csere-
pei is, amit Kendra korábban észrevett.
− Miért ide raksz mindent?
− Ide jönnek a manók.
− Manók?
− Nézd csak meg!
Lena a pinceajtóhoz vezette Kendrát, és egy kis csapóajtóra mutatott
az alján, mint amilyet a macskák használnak. − A manóknak külön ajtajuk
van, amin át bejutnak a pincébe, itt meg feljöhetnek a konyhába. Ők az
egyedüli mágikus lények, akik tetszésük szerint léphetnek a házba. A ma-
nóajtót mágia védi az erdő minden más teremtményétől.
− Miért engeditek be őket?
− A manók hasznosak. Megjavítanak dolgokat. Csinálnak mindenfé-
lét. Remek mesteremberek.
− Megjavítják az összetört bútort?
 − Ha kell.
− Miért?
− Ilyen a természetük. Nem fogadnak el ellenszolgáltatást.
− Szép tőlük.
− Emlékeztess este, hogy hagyjak elöl sütéshez valókat. Reggelre
sütnek nekünk valami finomat.
− Micsodát?
− Azt sosem lehet előre tudni. Csak kint hagyod az alapanyagokat, ők
meg készítenek belőle valamit.
− De jó!
− Kint hagyok sok mindent. Akármilyen fura dolgokat hagysz elöl,
mindig valami finom sül ki belőle.
− Annyi mindent nem tudok Titokföldéről! Például mekkora?
− A menedék mérföldekre nyúlik el minden irányban. Sokkal na-
gyobb, mint hinnéd.
− És mindenhol élnek benne?
− A nagy részén − felelte Lena. − De a nagypapád figyelmeztetett
benneteket, hogy vannak köztük igen veszélyes lények is. Sok hely van a
birtokon, ahová még ő sem mer bemenni.
− Többet akarok tudni. Minden részletet.
− Türelem. Majd apránként. − A hűtő felé fordult, és témát váltott. −
Biztos megéheztél.
− Kicsit.
− Csinálok tojást. Seth nem kér?
− De biztos − támaszkodott a konyhapultnak Kendra. − Azon tűnőd-
tem, hogy akkor a mitológiából minden igaz?
− Hogy érted?
− Láttam tündéreket és szatírok nyomát. A többi is igaz?
− Én nem tudok olyan mitológiáról vagy vallásról, amiben minden
válasz benne lenne. A legtöbb vallás igazságon alapul, de beszennyezi az
ember filozófiája és képzelete. Gondolom, a te kérdésed a görög mitológiá-
ra vonatkozik. Hogy van-e kicsinyes istenek panteonja, akik állandóan ci-
vakodnak és beleavatkoznak a halandók életébe? Én nem tudok róla. Van
bármi igazság az ősi történetekben és hiedelmekben? Persze. Egy néhai
najáddal beszélsz. Rántottát?
− Hogy?
 − Reggelire.
− Ja, igen.
Lena felütött néhány tojást egy serpenyőbe. − A legtöbb itteni lény
már akkor létezett, amikor az ősember még törzsben gyűjtögetett. Mi taní-
tottuk meg az embert a kenyér, agyag és tűz titkára. De az ember idővel
vak lett a jelenlétünkre. A halandókkal egyre ritkábban érintkeztünk. És
aztán a sokasodó emberiség kezdett kiszorítani bennünket. A népességrob-
banás és a technika fejlődése megfosztott bennünket ősi otthonainktól. Az
emberiség nem volt különösebben ellenséges velünk, egyszerűen csak szí-
nes karikatúrákká fakultunk, akik mítoszokban és mesékben élnek. Vannak
még a világnak olyan zugai, ahol a fajtánk továbbra is háborítatlanul él a
vadonban. De elkerülhetetlenül elérkezik a nap, amikor kizárólag ezek a
menedékek maradnak nekünk, felvilágosult halandók felbecsülhetetlen
ajándékai.
− Milyen szomorú! − mondta Kendra.
− Ne bánkódj! A fajtám nem törődik ezzel. Elfelejtik, mi van a me-
nedéken túl. Nem is kéne felemlegetnem a múltat. A bukott elmémmel én
tisztábban látom a változásokat, mint ők. Élesebben érzem a veszélyeket.
− Nagypapa szerint egy éjszakán majd minden lény elszabadul.
− Szent Iván éjjelén. A fesztivál napján.
− Az milyen?
− Inkább nem mondok semmit. Szerintem nagypapátok nem szeret-
né, hogy előre aggódjatok. Szívesebben szervezte volna úgy a látogatáso-
tokat, hogy ne essen a fesztivál éjjelére.
− Veszélyben leszünk? − próbálta Kendra közömbös hangon kérdez-
ni.
− Na tessék, máris aggódsz. Nem esik bajotok, ha követitek nagypa-
pátok utasításait.
− És az Esthajnalcsillag Társaság? Maddox bácsi is tart tőle.
− Az mindig is fenyegetést jelentett − ismerte be Lena. − De ezek a
menedékek évszázadokat kibírtak, némelyik évezredeket. Titokfölde jól
védett, és a nagypapátok nem bolond. Ne törődjetek a pletykákkal! Többet
most nem mondhatok. Kérsz sajtot a tojásba?
− Igen, köszönöm.
Amikor Kendra lelépett, Seth elővette a törülközőjébe csomagolt felszere-
lést, benne a túlélőcsomagját és a kamrából kicsempészett befőttesüveget.
Utóbbi már üres volt, tisztára is mosta a fürdőszobában. Elővette a zsebké-
sét, és az árral lyukakat fúrt a fedelébe.
Aztán lecsavarta a fedelet, szedett füvet, virágszirmokat, egy ágat és
egy kavicsot, és beletette az üvegbe. Majd átvágott a kerten a medencéhez.
A medencetisztítót nem vitte. Ha az ügyesség nem hoz eredményt, jöhet a
ravaszság.
Keresett egy jó helyet nem messze egy szökőkúttól, majd elővette a
müzlisdobozból a kistükröt, és beletette a befőttesüvegbe. Az üveget letette
egy kőpadra, aztán a fedéllel a kezében leült nem messze a fűbe.
Nem kellett sokáig várnia a tündérekre. Több is odaröppent a szökő-
kúthoz. Néhányan az üveg körül köröztek lustán. Pár pillanat elteltével egy
méhszárnyú kisebb tündér leszállt a befőttesüveg szájára, és belenézett.
Elégedetten beugrott, és elkezdte csodálni magát. Hamarosan egy
másik is csatlakozott hozzá. Majd még egy.
Seth lassan közelebb araszolt, amíg karnyújtásnyira nem ért. Az ösz-
szes tündér kiröppent az üvegből. Várt. Pár elrepült. Újak érkeztek. Egy
leereszkedett az üvegbe, két másikkal a nyomában.
A fiú odaugrott, és rácsapta a fedelet az üvegre. A tündérek elképesz-
tően fürgék voltak! Azt hitte, mindhármat elkapta, de kettő kiröppent, épp
mielőtt a fedél teljesen rákerült volna. A csapdába esett meglepő erővel
nyomta a fedelet. Seth rátekerte.
A tündér akkora volt, mint a kisujja. A haja égővörös, szitakötőszár-
nya szivárványszínű. A dühös tündér apró öklével hangtalanul dörömbölt
az üveg falán. Seth körös-körül miniatűr harangokat hallott. A többi tündér
nevetve mutogatott. Az üvegbe zárt példány erre még erősebben döröm-
bölt, de hiába.
Seth bizony elkapta.
Nagypapa belemártotta a rudat az üvegbe, majd az ajkához emelte. Fino-
man megfújta, és több buborék bújt ki a műanyag karikából. Keresztülle-
begtek a tornácon.
− Nem lehet tudni előre, mi nyűgözi le őket, de a buborék általában
bejön.
Nagypapa fonott hintaszékben ült. Kendra, Seth és Dale nem messze
tőle. A lemenő nap vörös és lila csíkokat festett a horizontra.
− Nem hozok felesleges technikát a birtokra − folytatta, megint be-
lemártva a rudat. − De a buborékoknak nem tudok ellenállni. − Újabbakat
fújt.
A gyérülő fényben lágyan kirajzolódó tündér közeledett az egyik bu-
borékhoz. Egy pillanatig nézte, majd megérintette, és a buborék élénkzöld
lett. Újabb érintés: tintakék. Újabb: arany.
Nagypapa csak fújta-fújta a gömböket, és egyre több tündér gyűlt a
tornácra. Hamarosan az összes buborék színt váltott. Az árnyalatok egyre
szebbek lettek, ahogy a tündérek elkezdtek versenyezni egymással. Bubo-
rékok pukkantak szét villanva.
Egy tündér összeterelt néhányat, egy egész csokornyi lett, akár egy
sokszínű szőlőfürt. Egy másik tündér bement egy buborékba, és belülről
addig fújta, amíg háromszor akkora lett, majd ibolyaszínben szétpukkant.
Az egyik Kendra közelében mintha hunyorgó szentjánosbogarakkal telt
volna meg. Egy másik nagypapa mellett jéggé változott, majd a tornácra
hullva széthasadt.
A tündérek nagypapa köré gyűltek, mohón várták a következő bubo-
rékokat. Ő csak fújta, a tündérek pedig a fantáziájukkal hencegtek. Megtöl-
tötték a gömböket vibráló köddel. Láncba fűzték őket. Átalakították tűzgo-
lyóvá. Az egyik felszínét tükörré varázsolták. A másik piramis alakot öltött.
A harmadik sercegett, mintha áramot vezettek volna bele.
Amikor nagypapa letette a buborékfújót, a sereglet lassan szétszóró-
dott. A naplemente a végéhez közeledett. Néhány tündér játszott a szélha-
rangok között, halk zenét keltve.
− A család nagy része nem ismer − szólalt meg nagypapa −, mind-
össze pár unokatestvéretek járt nálam. Egyikük sem jött rá, mi folyik itt.
− Nem segítettél nekik? − kérdezte Kendra.
− Amennyit nektek, se többet, se kevesebbet. Nem voltak a megfele-
lő lelkiállapotban.
− Erin volt itt? − érdeklődött Seth. − Az egy liba.
− Ne mondj ilyet! − rótta meg nagypapa. − Azt akarom ezzel monda-
ni, hogy le a kalappal előttetek, amiért ilyen jól fogadtátok ezt az egészet.
Nagyon jól alkalmazkodtok ehhez a különös helyhez.
− Lena szerint bulizhatunk a kecskeemberekkel − kotyogott közbe
Seth.
− A helyedben nem vennék rá mérget. Miért beszélt a szatírokról?
− Észrevettük a patanyomokat a konyhában − mondta Kendra.
− A helyzet kicsit elvadult − ismerte be nagypapa. − Hidd el, Seth,
szatírokkal ismerkedni az utolsó dolog, amire egy magadfajta fiúnak szük-
sége van.
− Akkor te miért teszed? − firtatta Seth.
− Egy tündéralkusz látogatása jelentős esemény, elvárásokkal jár. El-
ismerem, hogy a mulatság a butaság határán ingadozott.
− Fújhatok buborékot?
− Majd máskor. Holnapra különleges kirándulást tervezek nektek.
Délután el kell mennem a magtárba, és magammal viszlek benneteket,
hogy lássátok a birtok egy részét.
− Látunk mást is a tündéreken kívül? − kérdezte Kendra.
− Valószínű.
− Jaj, de jó! − ujjongott a lány. − Mindenre kíváncsi vagyok, amit
megmutatsz.
− Mindent a maga idejében, aranyom!

A lélegzése alapján Seth biztos volt benne, hogy Kendra elaludt. Lassan
felült. A nővére nem mozdult. Halkan köhintett. A lány meg sem rezzent.
Óvatosan felkelt, és a toalettasztalhoz ment. Halkan kihúzta a harma-
dik fiókot. Ez az. Ág, fű, kavics, szirom, tükör meg minden. A sötét szobá-
ban a tündér fénye bevilágította az egész fiókot.
Parányi kezét széttárva az üveg falára tette, és kétségbeesetten nézett
fel rá. Csipogott valamit madárszerű nyelvén, és jelezte, hogy nyissa ki a
fedelet.
Seth hátrasandított a válla felett. Kendra meg sem moccant.
− Jó éjt, kis tündér − suttogta. − Ne aggódj! Reggel kapsz tejet.
Be akarta tolni a fiókot. A pánikba esett tündér még hevesebben tilta-
kozott. Látszott rajta, hogy mindjárt elsírja magát, és a fiú megtorpant.
Holnap talán elengedi.
− Semmi baj, kis tündér − nyugtatta gyengéden. − Aludj csak! Reg-
gel találkozunk!
A tündér esedezve összekulcsolta a kezét, a tekintetében könyörgés
tükröződött. Hihetetlenül szép volt a vörös hajával meg a krémszín bőré-
vel. A tökéletes kiskedvenc. Sokkal jobb, mint a tyúk. Melyik tyúk tud
meggyújtani egy szappanbuborékot?
Betolta a fiókot, és visszafeküdt.
 Nyolcadik fejezet

Megtorlás
Seth kitörölte az álmot a szeméből, és egy pillanatig a mennyezetre meredt.
Oldalt fordult, és látta, hogy Kendra nincs az ágyában. Az ablakon napfény
ömlött be. Nyújtózott egyet, hangosan nyögve begörbítette a hátát. A mat-
rac marasztalta. Ráér még felkelni.
De nem, meg akarta nézni a tündért. Remélte, hogy az alvástól meg-
nyugodott. Lerúgta magáról az összegyűrt takarót, és a toalettasztalhoz sie-
tett. Amikor kihúzta a fiókot, leesett az álla.
A tündér eltűnt. Helyén egy csíkos lábú és fekete szemű, szőrös ta-
rantula volt. Megette a tündért? Ellenőrizte a fedelet. Szorosan zárt. Akkor
jutott eszébe, hogy ma még nem ivott tejet. Ez lehet a tündér másik alakja.
Szitakötőre számított, de tarantula is lehet, miért ne.
Észrevette, hogy az üvegbe tett tükör összetört. Összetörte a kavics-
csal? Még a végén megvágja magát. − Csak semmi rosszalkodás − szólt rá.
− Mindjárt jövök!

Az asztalon egy kerek kenyér pihent, fehér, fekete, barna és narancssárga

színben pompázott. Mialatt Lena vágott belőle, Kendra belekortyolt a forró
csokiba.
− A kitett hozzávalók alapján valami pitére számítottam − jegyezte
meg Lena de a kalikókenyér is finom. Kóstold meg − adott egy szeletet a
lánynak.
− Szépen megjavították az edényt − ismerte el Kendra. − És az asztal
is tökéletesnek látszik.
− Jobb, mint új korában − értett egyet Lena. − Tetszik a domború ol-
dala. A manók értik a dolgukat.
Kendra megvizsgálta a kenyeret. Nemcsak a héja volt furcsa színű,
belül is. Beleharapott. Fahéj és cukor dominált benne. Mohón harapott még
egyet. Mint a szederlekvár. A következő falatnak csokoládéíze volt, némi
mogyoróvajjal. Utána vaníliapuding. − Mennyi íz!
− És nem ütik egymást, pedig elvileg kéne − tette hozzá Lena, és ő is
beleharapott.
Seth kocogott be mezítláb, borzasan. − Jó reggelt! Reggeliztek?
− Kóstold meg ezt a kalikókenyeret − javasolta Kendra.
− Mindjárt. Kaphatok egy kis forró csokit?
Lena töltött neki.
− Köszönöm − vette el. − Mindjárt jövök! Fent felejtettem valamit.
Elsietett, és közben ivott.
− Furcsán viselkedik − jegyezte meg Kendra, a banánízű falatot él-
vezve.
− Valamiben sántikál, ha engem kérdezel − felelte Lena.

Seth letette a bögrét a fésülködőasztalra. Nagy levegőt vett, hogy megnyu-

godjon, és némán imádkozott, hogy a tarantula eltűnjön, és a tündér legyen
ott helyette. Kihúzta a fiókot.
Egy förtelmes kis lény meredt rá az üvegből. Hegyes fogait kivillant-
va rásziszegett. Durva, barna bőr borította, és nagyobb volt a középső ujjá-
nál. Kopasz volt, a füle cakkos, mellkasa keskeny, hasa nagy, keze-lába
aszott. Ajkai, mint a békáé, szeme üveges és fekete, orra csak két nyílás a
szája felett.
− Mit csináltál a tündérrel? − förmedt rá Seth.
A ronda lény megint rásziszegett, és megfordult. Csontos lapockáin
két dudor éktelenkedett, amelyek úgy fityegtek, akár egy levágott szárny
csonkjai.
− Jaj, ne! Mi történt veled?
A lény kiöltötte hosszú, fekete nyelvét, és kérges kezével az üvegre
csapott. Gagyogott valamit ocsmány, reszelős hangon.
Mi történhetett? Hogy változhatott a gyönyörű tündér ilyen förtelmes
kis ördöggé? Talán a tej segít.
Seth kivette az üveget a fiókból, fogta a bögrét a szekrényről, és le-
dübörgött a lépcsőn. Beszaladt a fürdőszobába, bezárta maga mögött az
ajtót.
A bögre még a harmadáig volt. Az üveget a mosogató fölé tartva ön-
tött a forró csokiból a fedélre. A legtöbb lefolyt az üveg oldalán, de a fedé-
len fúrt lyukakon becsorgott valamennyi.
Egy csepp a lény vállára pottyant. Dühösen intett Sethnek, hogy csa-
varja le a fedelet, majd a bögrére mutatott. Nyilván a bögréből akart inni.
A fiú körülnézett. Az ablak csukva volt, az ajtó zárva. Egy törülkö-
zővel betömte az ajtó alatti rést. Az üvegben a lény könyörgött, és mutogat-
ta, hogy inna a bögréből.
Seth lecsavarta a fedelet. A lény egy ugrással kint termett, a pultra
röppent. Vicsorogva meredt rá.
− Sajnálom, hogy leesett a szárnyad − szabadkozott Seth. − Talán ez
segít.
A bögrét a lény felé nyújtotta. Nem tudta, hogy csak belekóstol vagy
belemászik. Az ehelyett a keze felé kapott, s épphogy elvétette az ujját.
Seth elrántotta a kezét, a forró csoki a pultra löttyent. A fürge lény sziszeg-
ve a padlón termett, majd a fürdőkádhoz rohanva beleugrott.
Mire Seth észbe kapott volna, már be is mászott a lefolyón. A sötét
lyukból még felhallatszott a panaszáradata, majd a lény eltűnt. A fiú a ma-
radék forró csokit beleöntötte a lefolyóba, hátha segít az eltorzult tündér-
nek.
Az üvegre nézett. Üres volt, csak pár aszott szirom maradt benne.
Nem tudta, mit csinált rosszul, de az a sanda gyanúja támadt, hogy
Maddox aligha lenne rá büszke.
Délelőtt Seth a lombházban ülve próbálta kiókumlálni, hogyan passzolnak
össze a kirakós darabjai. Most, hogy a széle megvolt, egyáltalán nem lett
könnyebb. Minden darab egyformának tűnt.
Egész délelőtt kerülte Kendrát. Nem volt kedve beszélgetni senkivel.
Képtelen volt megemészteni, milyen ocsmány lett a tündér. Nem volt ben-
ne biztos, mit csinált, de azt sejtette, hogy valamiképp az ő hibája, illetve
annak a következménye, hogy elfogta. Ezért félt annyira előző este sze-
gény pára. Tudta, hogy ronda kis szörnnyé változik.
A játék darabjai megremegtek. Hamarosan az egész ház remegett. Mi
ez, talán földrengés? Még sosem élt át ilyesmit.
Az ablakhoz ugrott. Tündérek lebegtek mindenfelé, körbevették a
lombházat a levegőben. Karjukat felemelve valamit kántáltak.
Az egyik tündér Sethre mutatott. Több társa az ablakhoz siklott. Az
egyikük feléje nyújtotta a tenyerét; fény villant, és az ablaküveg betört.
Seth elugrott onnan. Több tündér berepült.
Seth a csapóajtóhoz szaladt, de a ház olyan hevesen megremegett,
hogy elvágódott. A rázkódás egyre fokozódott. A padló már nem vízszinte-
sen állt. Egy szék feldőlt. A csapóajtó dörrenve bevágódott. Seth arrafelé
mászott. Valami forrón megcsípte a tarkóján. Sokszínű fények villództak.
Seth megragadta a csapóajtót, de nem nyílt ki. Megrántotta. Valami
megperzselte a kézfejét.
Rémülten visszament az ablakhoz, próbálva megőrizni az egyensú-
lyát a rázkódó padlón. A tündércsapat egyre csak kántált. Hallotta vékony-
ka hangjukat. A lombház hangos reccsenéssel hirtelen az oldalára dőlt. Az
ablakban a tündérek helyett feltűnt a gyorsan közeledő föld.
Seth egy pillanatig átélte a súlytalanságot. A házban minden lebegett,
ahogy a föld felé zuhant. Kirakósdarabok repkedtek. És akkor a ház becsa-
pódott.
Kendra naptejet kent a karjára, bár nem tetszett neki a zsíros érzés. Bar-
nább volt, mint amikor idejöttek, de a nap forrón tűzött, nem akart kockáz-
tatni.
Árnyéka kis foltot hagyott a lábánál. Dél körül járt. Hamarosan ebé-
delnek, azután Sorenson nagypapa elviszi őket a magtárhoz. A lány titkon
azt remélte, látnak majd unikornist.
Hirtelen hatalmas csattanás hallatszott az udvar sarkából. Azután
meghallotta Seth visítását.
Mi csaphatott ekkora zajt? Nem kellett sokáig futnia, hogy meglássa
a törött romhalmazt a fa tövében.
Az öccse feléje futott. Az inge elszakadt. Arca véres volt. Tündérek
tucatjai a nyomában. Kendra először poénkodni akart, hogy üldözik a tün-
dérek, amiért el akarta kapni őket, de aztán rájött, hogy ez alighanem igaz.
Talán ők döntötték le a lombházat is?
− Üldöznek! − kiáltotta Seth.
− Ugorj a medencébe!
A fiú irányt váltott a medence felé, és menet közben kezdte lehúzni a
pólóját. A baljós tündérfelhő gond nélkül lépést tartott vele. Szikrázó csil-
lámszalagokat hajigáltak utána. Seth végre lekapta a pólóját, és beleugrott
a vízbe.
− A tündérek Sethet üldözik! − szörnyedt el Kendra.
A kis lények a víz felett lebegtek. Pár pillanat múltán Seth a felszínre
bukkant. A tündérfelhő tökéletes szinkronban rázuhant. A fiú felkiáltott,
ahogy ragyogó fénysugarak villantak körülötte, majd újra lebukott. A tün-
dérek lemerültek utána.
Seth levegő után kapkodva felbukkant. A víz kavargott. A fiú a víz
alatti tűzijáték közepén csapdosott. Kendra a medence széléhez sietett.
− Segíts! − nyújtotta a kezét Seth. Ujjai összeragadtak, akár egy
úszóláb.
Kendra felsikoltott. − Megtámadták Sethet! Segítség! Gyorsan vala-
ki! Megtámadták Sethet!
A fiú közben a medence széléhez igyekezett. A tündérek kavargó fel-
hője újra rátalált, és kísérteties fényvillanások közepette lehúzták a meden-
ce fenekére. Kendra felkapta a medencetisztítót, és futásnak eredt. Meg-
lengette a kíméletlen tündérhorda felé, de nem is érintette őket, hiába tűnt
sűrűnek a felhő.
Seth újra felbukkant a medence szélénél, és a járólapot megragadva
igyekezett kihúzni magát a vízből. Kendra lehajolt, hogy segítsen neki, de
aztán felsikoltott. Seth egyik karja széles, lapos és gumiszerű volt. Nem
volt se könyöke, se kézfeje. Emberbőrbe bújt uszony lett. A másik hosszú
és csonttalan volt, egy húsos csáp ernyedt ujjakkal a végén.
Kendra az öccse arcára nézett. A széles, ajaktalan szájból hosszú
agyarak futottak elő. A haja foltokban hiányzott. Tekintete a rémülettől
üvegessé vált.
A megvadult tündérek ismét körbevették, keze lecsúszott a nedves
kövekről, és újra eltűnt a színes villanások között. A vízről gőz szállt fel.
− Mit jelentsen ez az egész?! − bődült el Sorenson nagypapa, ahogy a
medence felé iparkodott. Lena jött mögötte. A medence vize még párszor
megvillant. Sok tündér elrepült. Néhányuk odaröppent nagypapához.
Az egyik különösen dühösen csiripelt. Rövid, kék haja és ezüstös
szárnya volt.
− Hogy mit csinált? − döbbent meg nagypapa.
A vízből egy felismerhetetlen szörny mászott ki, és hevert le lihegve
a járólapokra. A torz lénynek nem volt ruhája. Lena lehajolt hozzá, egyik
kezét az oldalára tette.
− Fogalma sem volt, mi fog történni − vette védelmébe nagypapa
Sethet. − Ártatlan kíváncsiság volt!
A tündér rosszallón csivitelt.
Kendra elszörnyedve nézte az öccsét. A haja szinte teljesen kihullt,
dudoros fejbőrét májfoltok pettyezték. Arca szélesebb és laposabb lett,
szeme beesett, két agyara, akár a banán. Vállai felett jókora dudor nőtt. A
púp alatt a hátán négy lyukon át kapott levegőt. Két lába egyetlen durva
farokba forrt össze. Uszonyával a földet csapkodta. A csáp vonaglott, mint
a kígyó.
− Szerencsétlen véletlen − békítette a tündért nagypapa. − Szeren-
csétlen. Nem könyörülhettek meg rajta?
A parányi lény vehemensen csipogott.
− Sajnálom, hogy így érzitek. Rettenetes, ami történt. Biztosíthatlak,
nem volt szándékos.
A tündér még tombolt kicsit, majd elrepült.
− Jól vagy? − guggolt le az öccséhez Kendra.
Az felnyögött, majd megint. Úgy hangzott, mintha egy szamár garga-
rizálna.
− Csend, Seth! − szólt rá nagypapa. − Nem tudsz beszélni.
− Megyek Dale-ért − sietett el Lena.
− Mit csináltak vele? − kérdezte Kendra.
− Bosszút álltak − felelte nagypapa komoran.
− Amiért el akarta kapni őket?
− Amiért sikerült neki.
− Elkapott egyet?
− De el ám!
− És ezért torz fókává változtatták? Azt hittem, nem használhatnak
mágiát ellenünk!
− Seth erős mágiával átváltoztatta az elfogott tündért kobolddá, és
ezzel akaratlanul ajtót nyitott a varázserejű megtorlás előtt.
− De ő nem ért a mágiához!
− Véletlen volt − jelentette ki nagypapa. − Értesz engem, Seth? Csapj
háromszor az uszonyoddal, ha érted, amit mondok.
Az uszony háromszor a kövekre csapott.
− Nagyon ostoba dolog volt tündért fogni, Seth. Figyelmeztettelek,
hogy veszélyes. De én is hibás vagyok. Biztos Maddoxról vettél példát, és
tündéralkusz akartál lenni.
Seth esetlenül bólintott, egész duzzadt felsőteste fel-le ugrált.
− Szigorúbban kellett volna megtiltanom. Mindig elfelejtem, hogy a
gyerekek milyen kíváncsiak és merészek. És milyen ötletesek. Sosem hit-
tem volna, hogy el tudsz kapni egyet.
− Milyen mágiát használt? − kérdezte Kendra a hisztéria határán.
− Ha egy fogoly tündér a házban marad naplemente után, kobolddá
változik.
− Mi az a kobold?
− A kobold bukott tündér. Gonosz kis lény. A koboldok annyira utál-
ják magukat, amennyire a tündérek szeretik. Ahogy a tündéreket a szépség
vonzza, a koboldokat a rondaság.
− Ilyen gyorsan megváltozik a személyiségük?
 − A személyiségük ugyanaz marad − felelte nagypapa. − Sekélyes és
önző. A külsejükben történő változás tárja fel ezt a tragikus énjüket. A hiú-
ság nyomorúsággá keseredik. Gonoszak és irigyek lesznek, tobzódnak a
nyomorúságban.
− És amiket Maddox elkap? Azok miért nem változnak át?
− Ő kint hagyja a ketreceket éjjelre. A fogoly tündérek minden éjsza-
ka valamennyi részét kint töltik.
− Ha kint hagyják a ketrecet, nem változnak át?
− Némely erős varázslat hatástalanítása roppant egyszerű.
− A többi tündér miért támadta meg Sethet? Ha olyan önzőek, mit ér-
dekli őket egy társuk?
− Éppen azért, mert önzőek. Mindegyik attól fél, hogy ő lesz a kö-
vetkező. Azt mondják, az öcséd egy tükröt is hagyott a tündérnél, hogy lát-
hassa magát a bukása után. Ez felettébb kegyetlen cselekedetnek számít.
Nagypapa mindenre roppant higgadtan felelt, akármilyen vádlón
vagy dühösen hangzottak is Kendra kérdései. Békés viselkedésétől a lány
megnyugodott egy kicsit.
− Biztos véletlen volt.
Seth élénken bólogatott, rengett a hája.
− Nem gyanítok rosszindulatot − mondta nagypapa. − Sajnálatos bal-
lépés volt. De a tündéreket nem érdekli az indíték. Jogukban áll a megtor-
lás.
− Vissza tudod változtatni?
− Seth visszaváltoztatása messze meghaladja a képességeimet.
A fiú hosszan, gyászosan felbőgött. Kendra megpaskolta a púpját. −
Tennünk kell valamit!
− Igen − értett egyet nagypapa. Tenyerét a szemére tette, majd végig-
húzta az arcán. − Ezt nem lenne egyszerű megmagyarázni a szüleiteknek.
− Ki tudja helyrehozni? Maddox?
− Maddox nem mágus. Különben is elment. Nem tetszik, de egyva-
lakit tudok, aki talán vissza tudná vonni az öcsédre bocsátott bűbájt.
− Kicsoda?
− Seth találkozott vele.
− A boszorkány?
Nagypapa bólintott. − Az adott körülmények között egyetlen remé-
nyünk Muriel Taggert.
A talicska megbillent egy gyökéren. Dale-nek sikerült egyenesben tartani.
A fiú felnyögött. Meztelen volt, csak egy fehér törülközőt tekertek a dere-
kára.
− Bocs, Seth − mondta Dale. − Ravasz egy út ez.
− Ott vagyunk már? − kérdezte Kendra.
− Nemsokára − felelte nagypapa.
Libasorban mentek, elöl nagypapa, mögötte a talicskával Dale, majd
Kendra zárta a sort. A pajtánál induló, alig látható ösvény igazi gyalogúttá
szélesedett. Később kisebb csapások ágaztak el belőle. Azóta nem keresz-
teztek új ösvényt.
− Olyan csendes az erdő − jegyezte meg a lány.
− Akkor a legcsendesebb, ha az ösvényeken maradsz − mondta
nagypapa.
− Túl csendes is.
− Feszültség van a levegőben. Az öcséd komoly kihágást követett el.
Egy tündér bukása súlyos tragédia. A megtorlás ugyanilyen brutális volt.
Mohó tekintetek várják, hátha kiterjed a konfliktus.
− Nem fog, ugye?
− Remélem, nem. Bár ha Muriel meggyógyítja az öcsédet, a tündérek
megsértődhetnek.
− Megint megtámadják?
− Talán nem. Legalábbis nem közvetlenül. A büntetést már megkap-
ta.
− Nem tudjuk meggyógyítani a tündért?
Nagypapa a fejét rázta. − Nem.
− És a boszorkány?
− Seth a rábocsátott mágiától változott meg. De egy tündér lényéhez
hozzátartozik, hogy kobolddá lehet. Egy olyan törvény szerint változott át,
ami azóta létezik, hogy a tündéreknek szárnyuk van. Muriel talán vissza
tudja vonni a Sethre bocsátott bűbájt, de egy bukott tündér visszaalakítása
meghaladja az erejét.
 − Szegényke!
Egy útelágazáshoz értek. Nagypapa balra fordult. − Mindjárt ott va-
gyunk. Ne szólj, amíg beszélek vele!
Kendra a bokrokat és fákat fürkészte, hátha gonosz szemek bámul-
ják. Milyen lények bukkannának elő, ha eltűnne a zöld? Mi történne, ha
leszaladna az ösvényről? Mennyi idő kellene, hogy egy ronda szörny fel-
falja?
Nagypapa megtorpant, a fák közé mutatott. − Megérkeztünk.
A lány meglátta a viskót egy tisztáson, a távoli fák között.
− Túl nagy az aljnövényzet a talicskához − vette Dale a karjaiba
Sethet. Noha a fiú kövérebb lett, nőni nem nőtt. Ahogy átgázoltak a növé-
nyek közt, a férfi könnyedén vitte.
A repkényes viskó egyre közeledett. Körbementek a bejárathoz. A
mocskos boszorkány bent üldögélt, háttal a fatuskónak, egy szúrós kötél
egy csomóját rágicsálva. A fatuskón két kobold üldögélt. Az egyik vézna
volt, kiálltak a bordái, a lábfeje hosszú és lapos. A másik kicsi és zömök
volt.
− Szia, Muriel! − köszönt nagypapa.
A koboldok leugrottak a tuskóról, és elbújtak. Muriel felnézett. Az
arcán megjelenő széles vigyor feltárta rohadó fogait. − Csak nem Stan
Sorenson? − Színpadiasan megdörgölte a szemét és hunyorgott. − Nem,
biztosan álmodok. Stan Sorenson soha nem látogatna meg újra!
− Szükségem van a segítségedre − mondta nagypapa.
− És társaságot is hoztál. Dale-re emlékszem. De ki ez a szép kis-
hölgy?
− Az unokám.
− Szerencse, hogy nem örökölte az ábrázatodat. Én Muriel vagyok,
bogaram, örülök, hogy megismerlek.
− Kendra.
− Igen, persze. Neked van az a szép rózsaszín hálóinged az elején
egy szalaggal.
A lány a nagyapjára sandított. Honnét tud ez az őrült boszorkány az ő
hálóingéről?
− Tudok én ezt-azt − kopogtatta meg a homlokát Muriel. − A távcső a
csillagoknak való, bogaram, nem a fáknak.
− Rá se ránts! − csitította Kendrát nagypapa. − Meg akar szeppenteni
azzal a képességével, hogy belát a szobádba is. A boszorkányokat a félelem
táplálja. De csak a viskója falain belül van ereje.
− Nem léptek be egy kis teára?
− A híreket a koboldok szállítják neki − folytatta nagypapa. − És mi-
vel ők nem tehetik be a lábukat az udvarba, egy bizonyos kobold a szövet-
ségese.
Muriel visítva felröhögött. A rikácsolás jobban illett ösztövér testé-
hez, mint a hangja.
− A kobold látta a szobátokat, és hallotta a hangokat onnét, ahová
Seth dugta − magyarázta nagypapa. − Nincs miért aggódnod.
Muriel tiltakozva intett. − Azt mondod?
− Amit a kobold látott-hallott, nem lehet ártalmas − tisztázta nagypa-
pa.
− Kivéve a saját tükörképét. És ki ez a látogató? Ez a szegény
szörnyszülött? Vajon ki lehet? − A kezét összecsapva vihogott. − Elszánt
kalandorunkat baleset érte? Az okos nyelve végül cserbenhagyta?
− Pontosan tudod, mi történt − jelentette ki nagypapa.
− Hogyne tudnám − károgott Muriel. − Azt tudtam, hogy szemtelen,
de nem gondoltam volna, hogy kegyetlen is! Szerintem zárd be valahová!
A tündérek érdekében. Zárd be jól!
− Vissza tudod változtatni?
− Visszaváltoztatni? Azok után, amit művelt?
− Véletlen volt, te is tudod.
− Mért nem arra kérsz, mentsek meg egy gyilkost a bitótól? Egy csa-
lót a szégyentől?
− Képes vagy rá?
− Esetleg varázsoljak neki egy érdemérmet is? Egy kitüntetést a bű-
néért?
− Képes vagy rá?
Muriel abbahagyta a színjátékot. Ravasz képpel szemlélte a látogató-
it. − Tudod, mi az ára.
− Nem oldhatok ki egy csomót sem − felelte nagypapa.
Muriel felemelte göcsörtös kezét. − Tudod, hogy szükségem van a
csomó energiájára a varázsigéhez − emlékeztette. − Több mint hetven kü-
lönböző hexa hat rajta. Egy csomót ki kell bogoznod.
− És ha…
 − Nincs alku. Egy csomó, és a förtelmes unokád visszaalakul. A
csomó nélkül nem tudom végrehajtani az ellenbűbájt. Ez tündérmágia.
Tudtad az árat, mielőtt idejöttél. Nincs alku.
Nagypapa válla megroggyant. − Mutasd a kötelet!
− Fektesd a fiút a küszöbre!
Dale letette Sethet az ajtó elé. Muriel az ajtóban állva kinyújtotta a
kötelet nagypapának. Két csomó volt rajta. Mindkettőre vér száradt. Az
egyik még nyálas volt. − Amelyik tetszik − jelentette ki Muriel.
− Saját szabad akaratomból kioldom ezt a csomót − mondta nagypa-
pa. Előrehajolva ráfújt a nagyobb csomóra. Az kibomlott.
A levegő megremegett. Forró napokon Kendra látta, amikor a távol-
ban izzik a levegő. Ez hasonló volt, csak épp az orra előtt történt. Lüktető
vibrálást érzett, mintha egy erős sztereo hangszóró előtt állna egy olyan
szám alatt, amiben sok a basszus. Még a föld is megdőlt.
Muriel kinyújtotta a kezét Seth fölé. Motyogott valami kivehetetlen
varázsigét. A fiú hája fodrozódni kezdett, mintha forrna belül. Ezer kukac
mozgott a bőre alatt kiutat keresve. Állott gőz szivárgott a húsából. A hája
elpárolgott. Torz teste megrándult.
Kendra széttárt kézzel, imbolyogva állt, amikor a föld még jobban
megdőlt. Sötétség villant, negatív villám, a lány megtántorodva majdnem
elesett.
A fura érzés elmúlt. A levegő kitisztult, az egyensúly helyreállt. Seth
felült. A régi önmaga volt. Se agyar, se uszony. Se lyuk. Csak egy tizenegy
éves fiú törülközővel a derekán. Elmászott a viskótól, és felállt.
− Elégedett vagy? − vinnyogta Muriel.
− Hogy érzed magad, Seth? − kérdezte nagypapa.
A fiú megpaskolta a mellkasát. − Jobban.
A boszorkány vigyorgott. − Köszönöm, kis kalandor. Ma nagy szol-
gálatot tettél nekem. Az adósod vagyok.
− Nem lett volna szabad ezt tenned, nagypapa − jelentette ki Seth.
− Muszáj volt. Menjünk!
− Maradjatok − mondta Muriel.
− Nem, köszönjük!
− Jól van. Legyintsetek csak a vendégszeretetemre! Kendra, örülök,
hogy megismertelek. Várjon rád kevesebb boldogság, mint amennyit ér-
demelsz. Dale, ugyanolyan néma vagy, mint a bátyád, és majdnem ugyan-
olyan sápadt. Seth, kérlek, megint csinálj majd egy jó kis galibát! Stan,
annyi eszed sincs, mint egy orangutánnak, egyem a szívedet! Mindig szí-
vesen látlak benneteket.
Kendra adott Sethnek egy pár zoknit, cipőt, rövidnadrágot és inget,
majd miután felöltözött, visszamentek az ösvényre.
− Mehetek a talicskában visszafelé is? − incselkedett a fiú.
− Te tolj engem! − morogta Dale.
− Milyen érzés volt fókának lenni? − érdeklődött Kendra.
− Az voltam?
− Mutáns, púpos fóka torz farokkal − pontosított a lány.
− Bárcsak lett volna fényképezünk! Fura volt a hátamon venni a le-
vegőt. És nehezen mozogtam. Minden olyan különös volt.
− Jobb lenne, ha halkabban beszélgetnétek − szólt rájuk nagypapa.
− Képtelen voltam beszélni − folytatta Seth halkabban. − Úgy érez-
tem, tudom, hogyan kell, de amikor megszólaltam, a szavak zagyvák let-
tek. A szám és a nyelvem nem engedelmeskedett.
− És Muriel? − kérdezte Kendra nagypapától. − Ha kioldja az utolsó
csomót, kiszabadul?
− Eredetileg tizenhárom csomó védte − mesélte nagypapa. − Egyet
se tud maga kioldani, persze ettől még próbálkozik. De más halandók ki-
bogozhatják, ha szívességet kérnek tőle, és ráfújnak a csomóra. Erős mágia
védi a csomókat. Amikor kioldják, Muriel a mágiával teljesíti a kívánságot.
− Szóval ha még egyszer a segítségére szorulsz…
− Máshová fordulok − felelte nagypapa. − Sose akartam, hogy egy
csomóig jusson. Kizárt, hogy kiszabaduljon.
− Sajnálom, hogy segítettem neki − mondta Seth.
− Tanultál valamit ebből az egészből?
A fiú leszegte a fejét. − Nagyon sajnálom a tündért. Nem érdemelte
meg.
Nagypapa nem felelt, és Seth csak a cipőjét nézte. − Nem lett volna
szabad a mágikus lényekkel kezdenem − ismerte el végül.
Nagypapa átölelte a vállát. − Tudom, hogy nem akartál rosszat. De itt
a tudatlanság is ártalmas lehet. És nemcsak neked, másoknak is. Ha most
megtanultad, hogy a jövőben óvatosabb és együtt érzőbb légy, nagyobb
tiszteletet mutass a menedék lakói iránt, akkor volt valami jó is ebben.
− Én is tanultam valamit − tette hozzá Kendra. − A fókaember nem
túl jó párosítás.
 Kilencedik fejezet

Hugo
A háromszög alakú fatábla Kendra ölében pihent. A pöcköket vizsgálta, a
következő ugrást tervezgetve. Mellette Lena finoman hintázott a székben,
és a kelő holdat nézte. A tornácról csak pár tündér látszott, ahogy a kertben
siklottak. Szentjánosbogarak hunyorogtak köztük az ezüstös holdfényben.
− Ma este nincs sok tündér − jegyezte meg a lány.
− Kell egy kis idő, mire visszatérnek a kertbe − felelte Lena.
− Nem tudod nekik elmagyarázni?
Lena kuncogott. − Előbb hallgatnának a nagypapádra, mint rám.
− Te közéjük tartoztál, nem?
− Éppen ez a gond. Figyelj!
Az asszony lehunyta a szemét, és halkan énekelni kezdett. Magas,
csilingelő hangja vágyakozó dallamot keltett életre. Több tündér röppent
oda a kertből, laza félkörben lebegtek körülötte, lázas csipogással zavarva
meg a trillázó dalt.
Lena elhallgatott, és mondott valamit egy érthetetlen nyelven. A tün-
dérek választ csiripeltek. Az asszony felelt rá valamit, mire a tündérek el-
mentek.
− Mit mondtak? − kérdezte Kendra.
− Hogy szégyelljem magam, amiért najád dalt éneklek. Nem szere-
tik, ha emlékeztetem őket arra, hogy valaha nimfa voltam, főleg, hogy bé-
kében élek a döntésemmel.
− Eléggé mérgesnek tűntek.
− Idejük nagy részét a halandók gúnyolásával töltik. Amikor egyi-
künk átáll a halandókhoz, a többiekben is felmerül, mit mulaszthatnak. Fő-
leg, ha elégedettnek látszunk. Könyörtelenül kipellengéreznek engem is.
− De nem hagyod, hogy kikészítsenek, ugye?
− Nem. Nem tudják, hogyan szurkáljanak. Azzal élcelődnek, hogy
öregszem, gúnyolják a hajamat és a ráncaimat. Megkérdezik, tetszik-e,
hogy eltemetnek egy dobozban. − Lena a homlokát ráncolva, eltűnődve
bámult az éjbe. − Éreztem a korom ma, amikor segítséget hívtál.
− Hogy érted? − Kendra ugrott egy pöcköt a táblán.
− A segítségedre akartam sietni, és elterültem a konyhában. A nagy-
apád előbb ért oda, mint én, pedig ő sem egy atléta.
− Nem a te hibád.
− Fiatal koromban egy szempillantás alatt ott termettem volna. Vész-
helyzetekben jó voltam. Most meg bicegve megyek segíteni.
− Ugyan már, nagyon is jól mozogsz még. − Kendra nem tudott hová
lépni. Egy pöcköt már vesztett.
Lena a fejét rázta. − Trapézon vagy kötélen egy pillanatig sem bol-
dogulnék. Valaha nagyon ügyes voltam. A halandóság átka. Életed első ré-
szét tanulással töltöd, erősödsz, ügyesedsz. Aztán a saját hibádon kívül a
tested elkezd leromlani. Visszafejlődsz. A kemény kar elpuhul, az érzékek
eltompulnak, az erős szervezet leromlik. A szépség elhervad. A szervek
csődöt mondanak. Emlékszel, milyen voltál fénykorodban, és nem érted,
hová lett az a valaki. Ahogy a bölcsességed és tapasztalatod a csúcsra jut,
álnok tested börtönné válik.
Kendra nem tudott tovább lépni a táblán. Három pecek maradt.
− Ebbe még nem gondoltam bele.
Lena elvette tőle a táblát, és elkezdte újra kirakni. − Fiatal korukban
az emberek úgy viselkednek, mint a nimfák. A felnőttkor még messze van,
az öregség meg pláne. De az elkerülhetetlenül utolér. Dühítő, megalázó,
bosszantó.
− Amikor korábban beszéltünk, azt mondtad, nem változtatnád meg a
döntésedet − emlékeztette Kendra.
− Igaz, továbbra is Pattont választanám, ahányszor csak lehetne. És
most, hogy megismertem a halandó létet, nem tudom elképzelni, hogy elé-
gedett lennék a korábbi életemmel. De a halandóság örömeinek, az élet
gyönyörének ára van. Fájdalom, betegség, hanyatlás, a szeretteink elvesz-
tése… ezek nélkül kibírnám.
A társasjáték elkészült. Lena kezdett. − Megdöbbent, hogy a legtöbb
ember milyen könnyen veszi a test leépülését. Patton. A nagyszüleid. So-
kan mások. Egyszerűen elfogadják. Én mindig rettegtem tőle. Az elkerül-
hetetlensége állandóan kísért. Amióta elhagytam a tavat, a halál baljós ár-
nyékként befészkelt az elmémbe.
Átugrotta az utolsó pecket, már csak egy maradt. Kendra kapiskálta
már, de még mindig nem sikerült lemásolnia, miként csinálja.
Lena halkan sóhajtott. − A természetem miatt évtizedekkel tovább
kell elviselnem az öregkort, mint egy átlagembernek. Az emberi lét meg-
alázó fináléját.
− Legalább ebben a játékban zseni vagy.
Az asszony mosolygott. − Téli éveim egyetlen vigasza.
− Tudsz festeni, főzni meg mindenfélét.
− Nem panaszkodom. Bocsáss meg, ezek a gondok nem fiatal fülnek
valók.
− Ugyan már! Nem ijesztettél meg. Igazad van, nekem sem könnyű
elképzelni, hogy egyszer felnövök. Még azt sem teljesen tudom elhinni,
hogy egyszer gimnáziumba menjek. Néha úgy érzem, fiatalon meghalok.
Nyílt az ajtó, nagypapa kidugta a fejét a házból.
− Kendra, beszélnem kell veled és Sethtel.
− Jó, nagypapa.
− Gyere a dolgozóba!
Lena felállva intett Kendrának, hogy menjen csak.
A lány belépett a házba, és követte nagypapát a dolgozószobába.
Seth már az egyik öblös fotelben ült, ujjaival a karfán dobolt. Kendra leült
a másikba, nagypapa pedig letelepedett az íróasztala mögé.
− Holnapután június huszonegyedike − mondta nagypapa. − Tudjá-
tok, miről nevezetes ez a dátum?
A testvérek összenéztek.
− Szülinapod lesz? − tippelt az öccse.
− Ekkor lesz a nyári napforduló − felelte nagypapa. − Az év leghosz-
szabb napja. Az előző éjjel Titokfölde szeszélyes lakói ünnepelnek. Évente
négy éjszaka eltűnnek a határok, amelyek megszabják, hová léphetnek be
az egyes lények. Ezek a tivornyázó éjszakák kellenek ahhoz, hogy fenn-
tartható legyen az elkülönítés. Szent Iván éjjelén kizárólag a ház falai
szabnak korlátot annak, hová mehetnek, és mit művelhetnek ezek a lények.
Ide csak meghívásra léphetnek be.
 − Már holnap Szent Iván-éjjele van? − hüledezett Seth.
− Nem akartam, hogy előre aggódjatok miatta. Ha betartjátok az uta-
sításaimat, az éjszaka incidens nélkül eltelik. Nagy ricsaj lesz, de ti bizton-
ságban lesztek.
− Mikor van még a többi ilyen nap? − érdeklődött Kendra.
− A téli napforduló és a két napéjegyenlőség. De a legduhajabb a
Szent Iván-éj.
− Nézhetjük az ablakból? − kérdezte Seth mohón.
− Nem. Különben sem tetszene. A fesztivál éjjelén rémálmok öltenek
alakot és járkálnak az udvarban. Velejükig romlott ősi lények kutatnak a
sötétben préda után. Napnyugtakor lefekszetek. Füldugót kaptok. És nem
keltek fel, amíg a napkelte el nem oszlatja az éjszaka összes szörnyűségét.
− Aludjunk a te szobádban? − kérdezte a lány.
− A tetőtér a ház legbiztonságosabb része. Külön védelemmel lett el-
látva gyerekeknek szánt menedékként. Még ha valami balszerencse folytán
hívatlan látogatók hatolnának be a házba, a szobátok akkor is biztonságos.
− Volt már rá példa?
− Ezeket a falakat nem kívánt lény még nem lépte át − mesélte nagy-
papa. − De nem árt az óvatosság. Holnap közösen feltesszük az extra vé-
delmet. A tündérek haragja miatt attól tartok, ez a Szent Iván-éj még a szo-
kásosnál is kaotikusabb lesz.
− Meghalt már valaki? − kíváncsiskodott Seth. − Úgy értem, a birto-
kon?
− Ezt majd máskor megbeszéljük − állt fel nagypapa.
− Az az ember, aki pitypanggá változott − mondta Kendra.
− És más? − makacskodott Seth.
Nagypapa egy darabig komolyan nézett rájuk. − Ahogy már megta-
pasztaltátok, ezek a menedékek veszélyes helyek. A múltban előfordultak
balesetek. Általában olyanokkal, akik oda mentek, ahol semmi keresniva-
lójuk nem volt, vagy olyan dolgokba ártották magukat, amiket nem értek
fel ésszel. Ha betartjátok a szabályokat, nincs miért aggódnotok.
A nap még alig emelkedett a horizont fölé, amikor Seth és Dale elindult a
gödrös földúton, ami a pajtától indult. A fiú eddig észre sem vette a gazos
kocsiutat. A pajta túlsó felén kezdődött, és az erdőbe vezetett. Egy ideig
kanyargott a fák között, majd átvágott egy széles réten.
A ragyogó kék eget csak pár felhőfoszlány zavarta. Dale szaporán
lépdelt, Seth alig tudott lépést tartani vele. Már kezdett izzadni. Délre hő-
ség lesz.
Seth figyelt, hátha lát valami érdekes lényt. Kiszúrt madarakat, mó-
kusokat és nyulakat a réten, de semmi természetfelettit.
− Hol a sok mágikus lény?
− Ez a vihar előtti csend − mondta Dale. − Gondolom, a legtöbbjük
pihen még egyet éjjelre.
− Milyen szörnyek jönnek elő éjjel?
− Stan figyelmeztetett, hogy megpróbálsz majd ilyeneket kiszedni
belőlem. Jobb, ha nem vagy kíváncsi ezekre.
− Attól leszek kíváncsi, ha titkolóztok!
− A saját érdekedben − szerelte le Dale. − Ha elmondjuk, megijedsz.
Vagy még kíváncsibb leszel.
− Megígérem, hogy nem erőszakoskodom többet, ha elmondod.
Dale a fejét rázta. − Miből gondolod, hogy meg tudod tartani az ígé-
reted?
− Annál már úgyse lehetek kíváncsibb, mint amilyen most vagyok.
Semmit nem tudok, és nincs ennél borzasztóbb.
− Igazából nem tudok kielégítő választ adni a kérdésedre. Láttam-e
fura és ijesztő dolgokat? Naná. És nem csak ezen az éjjelen. Kilestem-e a
fesztiválra az ablakból? Egyszer-kétszer. De megtanultam, hogy jobban
járok, ha nem teszem. Az embernek jobb, ha nem jár ilyen dolgokon az
esze. Nem tud tőlük aludni. Már nem leskelődöm. Se Lena, se a nagyapá-
tok, se a nagyanyátok. Pedig mi felnőttek vagyunk.
− Mit láttál?
− Mi lenne, ha témát váltanánk?
− Megöl a kíváncsiság! Tudnom kell!
 Dale megállt és szembefordult vele. − Csak hiszed, hogy tudnod kell,
Seth. Most minden ártalmatlannak tűnik, ahogy a tiszta kék alatt baktatsz
ezen a szép reggelen egy baráttal az oldaladon. De éjjel, amikor egyedül
vagy a szobában, sötétben, amikor az éjszaka tele van természetellenes
hangokkal? Megbánnád, hogy arcot adtam volna annak, ami az ablak előtt
jajong.
Seth nyelt egyet. Tágra nyílt szemmel nézett fel a férfira.
− Milyen arcot?
− Maradjunk ennyiben! Amikor sötétedéskor még kint vagyok, a mai
napig bánom, hogy egykor kinéztem. Ha pár évvel idősebb leszel, eljön
majd a nap, amikor a nagyapád megengedi, hogy kinézz az ablakon a fesz-
tivál éjjelén. Tartogasd addig a kíváncsiságod! Ha újra választhatnék, én
bizony nem leskelődnék.
− Könnyű mondani, miután kinéztél.
− Nem is olyan könnyű. Nagy árat fizettem érte, hogy kimondhas-
sam. Sok álmatlan éjszakát.
− Mi lehet olyan rémes? Elég ijesztő dolgokat el tudok képzelni.
− Én is azt hittem. Csak nem vettem számításba, hogy elképzelni és
látni két roppant különböző dolog.
− Ha egyszer már láttad, miért nem néztél ki máskor is?
− Nem akarok látni semmi mást. A többit elég, ha sejtem.
Dale továbbindult.
− Akkor is tudni akarom − kötötte az ebet a karóhoz Seth.
− Az okos ember a hibáiból tanul, de az igazán okos ember mások
hibáiból. Ne csüggedj, hamarosan klassz dolgot fogsz látni! És még rém-
álmaid sem lesznek tőle.
− Mit?
− Látod, ahol az út átmegy az emelkedőn?
− Látom.
− A meglepetés a túloldalon van.
− Biztos?
− Abszolút.
− Remélem, nem egy tündér − szontyolodott el Seth.
− Mi a baj velük?
− Már kismilliót láttam, és fókává változtattak.
− Nem, nem tündér.
 − Egy vízesés vagy ilyesmi, ugye? − kérdezte gyanakodva a fiú.
− Nem. Tetszeni fog.
− Jó, mert feléledtek a reményeim. Veszélyes?
− Lehetne, de mi biztonságban vagyunk.
− Siessünk! − Seth feliramodott az emelkedőn. Visszanézett Dale-re,
aki csak battyogott. Nem jó jel. Ha a meglepetés veszélyes volna, a férfi
nem hagyná, hogy előrerohanjon.
Az emelkedő tetején Seth megtorpant, és lenézett a túloldalra. Alig
száz méterre tőle egy hatalmas lény gázolt a mezőn két gigantikus kaszá-
val. Az alak nagy tempóban vágott rendet a lucernásban, mindkét kasza
megállás nélkül suhogott és csendült.
Dale felért Seth mellé. − Ez meg mi? − hebegte a fiú.
− A gólemünk. Hugo. Na gyere!
Dale letért a kocsiútról, és elindult a réten munkálkodó góliát felé.
− Mi az a gólem? − követte Seth.
− Figyelj csak! − Dale felemelte a hangját. − Hugo, állj! − A kaszák
csapás közben megdermedtek. − Hugo, ide!
A herkules megfordult, és feléjük indult hosszú, ugrándozó léptekkel.
Seth érezte, hogy beleremeg a föld. A masszív behemót a kaszákat markol-
va megállt Dale előtt, fölébe tornyosulva.
− Földből van? − méregette Seth.
− Földből, agyagból és kőből − pontosított Dale. − Erős varázslat
miatt látszik élőnek. Hugót kétszáz éve adományozták a menedéknek.
− Milyen magas?
− Ha kihúzza magát, majdnem három méter. De többnyire görnyed,
olyankor két és fél körül.
Seth leesett állal nézte a góliátot. Inkább majomra hasonlított, mint
emberre. Hugo amúgy széles volt, karja-lába vastag, a keze és lábfeje
aránytalanul nagy. Földszerű testéből itt-ott fűcsomók és egy-egy pitypang
nőtt ki. Hosszúkás fejéhez kockás áll társult. Arcán méretes száj, orr és fül.
Szeme két üres gödör volt az előreugró homlok alatt.
− Tud beszélni?
− Nem. Énekelni próbálgat. Énekelj nekünk, Hugo!
A széles száj nyílt és csukódott, és csikorgó hangok dörrentek meg,
volt hosszú, rövid, de egyik sem hasonlított semmiféle zenére. Hugo a fejét
ingatta, mintha zenére ringatózna. A fiú igyekezett elfojtani a nevetését.
 − Elég, Hugo.
A gólem elhallgatott.
− Nem túl jó − jegyezte meg Seth.
− Annyira zene, mint a földcsuszamlás.
− Nem kínos neki?
− Nem úgy gondolkodik, mint mi. Nem örül, nem szomorú, nem dü-
hös vagy unott. Inkább olyan, mint egy robot. Parancsnak engedelmeske-
dik.
− Parancsolhatok neki?
− Csak ha utasítom, hogy engedelmeskedjen − felelte Dale. − Külön-
ben egyedül rám hallgat, Lenára és a nagyszüleidre.
− Mit tud még?
− Sok mindent megért. Mindenféle kétkezi munkát elvégez. Egész
csapat kéne, hogy meglegyen mindaz, amit ő maga megcsinál. Sosem al-
szik. Ha adsz neki egy listát a tennivalókról, egész éjjel dolgozik.
− Csináltathatok vele valamit?
− Hugo, tedd le a kaszákat! − utasította Dale. A gólem letette a ka-
szákat. − Hugo, ez itt Seth. Hugo engedelmeskedik Seth következő paran-
csának.
− Mehet? − kérdezte a fiú.
− Először a nevét mondd, hogy tudja, hozzá szólsz.
− Hugo, cigánykerekezz!
Hugo felmutatta a tenyerét, és vállat vont.
− Nem tudja, mi az − tolmácsolta Dale. − Te tudsz cigánykerekezni?
− Igen.
− Hugo, Seth megmutatja a cigánykereket.
A fiú feltette a kezét, és oldalt gördülve csinált egy trehány cigányke-
reket.
− Hugo, engedelmeskedj Seth következő parancsának!
− Hugó, csinálj egy cigánykereket!
A gólem felemelte a kezét, oldalt gördült, és esetlenül vetett egy ci-
gánykereket. A föld beleremegett.
− Elsőre egész jó − dicsérte meg Seth.
− A tiédet utánozta. Hugo, amikor cigánykerekezel, a tested legyen
feszes, egy síkban, mint amikor a kerék forog. Hugo, csinálj egy cigányke-
reket!
 Ezúttal a behemót szinte tökéletes cigánykereket hányt. Keze nyoma
megmaradt a földben.
− Gyorsan tanul − jegyezte meg Seth.
− Legalábbis olyat, amihez nem kell ész. − Dale csípőre tette a kezét.
− Unom a járást. Mi lenne, ha Hugo vinne el bennünket a következő állo-
másunkra?
− Komolyan?
− Ha inkább gyalogolnál…
− Dehogy!

Kendra a fémfűrésszel levágott még egy tököt az indáról. Odébb a hosszú

ágyásban Lena éppen egy nagy pirosat szüretelt. A melegház felében min-
denféle tök nőtt: nagy, kicsi, fehér, sárga, narancsos, zöld és piros.
A melegházhoz egy alig kitaposott ösvény vezetett az erdőből. A tök-
ültetvényen és a többi növényen kívül az üvegházban volt egy generátor,
ami árammal látta el a lámpákat és a klímát.
− Tényleg háromszázat kell levágnunk? − kérdezte Kendra.
− Örülj, hogy nem neked kell kocsira rakni − mondta Lena.
− Miért, kinek?
− Meglepetés.
− A töklámpás tényleg olyan fontos?
− Úgy érted, beválik-e? Nagyon is. Főleg, ha meg tudjuk győzni a
tündéreket, hogy töltsék meg.
− Mágiával?
− Hogy abban legyenek éjjel − magyarázta Léna. − A tündérlámpa
régóta a legjobb védelem kétes szándékú lényekkel szemben.
− De én azt hittem, a ház biztonságos. − Kendra elkezdett levágni
egy nagyra nőtt, narancssárga termést.
− A biztonság kedvéért a fesztivál éjjelén nem árt a túlzás. Főleg
Szent Iván-éjjelen, a mostani helyzetről nem beszélve.
− Hogy tudunk ennyit kifaragni estig?
− Azt Dale-re hagyjuk. Megcsinálja mind, sőt idő előtt végezni fog
velük. Nem mindig művészi a végeredmény, de a tömegtermelés a kisujjá-
ban van. Mi csak mókából faragunk, ő ezt is komolyan veszi.
− Sosem szerettem kibelezni − fintorgott Kendra.
− Komolyan? Én imádom a sikamlós érzést, azt, hogy könyékig
trutyis leszek. Mint amikor a sárban dagonyázunk. Utána jöhet az isteni
pite.
− Ez a fehér túl kicsi?
− Hagyjuk meg őszre!
− Szerinted eljönnek a tündérek?
− Nehéz lenne megmondani − vallotta be Lena. − Néhány biztosan.
Általában nem gond megtölteni a lámpásokat, akármennyit faragunk is, de
a ma éjjel talán kivétel lesz.
− És ha nem jönnek el? − kérdezte Kendra.
− Az sem lesz baj. A mesterséges világítás is megteszi, csak nem
annyira, mint a tündérlámpás. Az távol tartja a háztól a bajt. Ráadásul Stan
kitesz törzsi maszkokat, gyógyfüveket és egyéb védelmet is.
− Tényleg olyan szörnyű ez az éjszaka?
− Sok ijesztő hangot hallasz majd.
− Talán reggel nem kellett volna tejet innunk.
Lena megrázta a fejét, de nem nézett rá. − A legalattomosabb trük-
kökben lesz furfang és illúzió. Tej nélkül még könnyebben rászedhetnének
benneteket, jobban álcázhatnák igazi valójukat.
A lány levágott egy újabb tököt. − Én nem fogok kilesni, az biztos.
− Bárcsak át lehetne ültetni a józan eszedet az öcsédbe is!
− Azok után, ami történt, szerintem viselkedni fog.
Kinyílt az üvegház ajtaja, és Dalé dugta be a fejét. − Gyere csak,
Kendra, bemutatlak valakinek!
A lány az ajtóhoz ment, Lena a nyomában. Az ajtóba érve Kendra
megtorpant, majd felsikoltott. Egy böhöm lény masírozott a melegház felé,
szekér nagyságú riksafélét húzva maga után. − Az meg mi?
− Ő Hugo − kiáltotta Seth a riksából. − Egy földből készült robot! −
Ezzel kiugrott, és a nővéréhez szaladt.
− Előrefutottam, hogy lásd jönni − mondta Dale.
− Hugo nagyon gyorsan tud ám futni − lelkendezett Seth. − Dale en-
gedte, hogy parancsoljak neki, és engedelmeskedett mindenben. Látod?
Parancsra vár.
 A góliát mozdulatlanul állt a melegház mellett, még mindig a riksát
húzva. Ha nem látja mozogni, a lány azt hitte volna, hogy egy szobor. Seth
elhúzott mellette, be az üvegházba.
− Ő meg micsoda? − kérdezte Kendra Lenát.
− Egy gólem. Életre keltett anyag, minimális értelemmel. A kemény
munka zömét ő végzi.
− Ő rakja fel a tököket.
− És talicskázza be a házba.
Seth kilépett az üvegházból egy nagy tökkel. − Megmutathatom
Kendrának, hogyan lehet parancsolni neki? − kérdezte.
− Persze − felelte Dale. − Hugo, engedelmeskedj Seth következő pa-
rancsának!
A fiú két kézzel tartotta a tököt a csípője előtt, kicsit hátradőlve, hogy
egyensúlyban legyen, miközben a gólemhez indult. − Hugo, fogd a tököt,
és hajítsd olyan messzire az erdőbe, amilyen messze csak tudod!
A tunya gólem felserkent. Egyik hatalmas kezével megragadta a tö-
köt, behajlította a karját, majd kinyújtotta, és feldobta a tököt az égbe, akár
egy diszkoszt. Dale halkan füttyentett, ahogy a tök egyre kisebb lett, majd
eltűnt: egy narancssárga pötty a távoli fák csúcsa fölött.
− Láttad? − rikkantott Seth.
− Igazi katapult − mormolta Dale.
− Mondhatom, derék − értett egyet szárazon Lena. − Elnézést, csak
hát azt reméltem, hogy a tök hasznosabb célra kell. Fiúk, segítsetek levágni
a többit, hogy aztán Hugo rakodhasson!
− Nem csinálhatunk még pár trükköt vele? − kérlelte Seth. − Tud ci-
gánykerekezni is!
− Lesz még idő ilyesmire − nyugtatta meg Lena. − Be kell fejeznünk
az esti előkészületeket.
 Tizedik fejezet

Szent Iván éjszakája

Nagypapa egy piszkavassal megigazította a fát a kandallóban. Szikrák
szökkentek fel a kéménybe, ahogy az egyik fa széthasadt, és a belsejéből
kiömlött az izzó zsarátnok. Dale töltött magának egy csésze gőzölgő kávét,
és tett bele három kanál cukrot. Lena a leeresztett rolót széthúzva kikémlelt
az ablakon.
− A nap pillanatokon belül eléri a horizontot − közölte.
Kendra öccse mellett ült a szófán, a tüzet piszkáló nagypapát figyel-
ték. Minden előkészületet megtettek. A ház bejáratait töklámpásokkal rak-
ták tele. Lenának igaza volt, Dale több, mint kétszázat kifaragott. Alig
harminc tündér jelentkezett szolgálatra, sokkal kevesebb, mint amennyire
nagypapa számított a feszült helyzet ellenére is.
Nyolc tündérlámpást tettek a padlásszoba elé a tetőre, négyet-négyet
a két ablakba. Világító rudakat dugtak a tökökbe, kettőt mindegyikbe.
Sorenson nagypapa biztos egy vagonnal rendelt belőlük.
− Azonnal elkezdődik, amint a nap lemegy? − kérdezte Seth.
− Csak miután teljesen besötétedik − tette le a piszkavasat nagypapa.
− De ideje, hogy ti a szobátokba menjetek.
− Én veletek akarok maradni − jelentette ki Seth.
− A padlásszoba a legbiztonságosabb hely a házban − mondta nagy-
papa.
− Akkor miért nem leszünk ott mind? − kérdezte Kendra.
Nagypapa a fejét rázta. − A varázslatok, amik a padlásszobát védik,
csak akkor hatnak, ha gyerekek vannak odabent. Gyerekek nélkül vagy
felnőttekkel a védelem hatástalan.
 − Nem azt mondtad, hogy az egész ház biztonságos? − értetlenkedett
a lány.
− Azt hiszem, az, de egy mágikus menedékben semmi sem biztos.
Aggaszt, hogy olyan kevés tündér jelentkezett délután. Attól tartok, hogy
ez egy felettébb zűrzavaros Szent Iván-éj lesz. Talán a legrosszabb, amióta
itt élek.
A kijelentést hosszú, gyászos vonítás támasztotta alá. A nyugtalanító
hangra egy erősebb vonítás felelt közelebbről, ami vihogásba fúlt. Kendra
megborzongott.
− Lement a nap − jelentette Lena az ablakból. Hunyorogva kémlelt
kifelé, majd kezét a szája elé kapta. Becsukta a zsalugátert, és ellépett on-
nét. − Már az udvarban vannak.
Kendra előrehajolt. Az asszony idegesnek tűnt. Láthatóan elsápadt.
Sötét szeme nyugtalan volt. Nagypapa szemöldöke összeszaladt. − Baj
van?
Lena bólintott.
Nagypapa tapsolt. − Nyomás felfelé a padlásszobába!
A szobában uralkodó feszültség hatására Kendra tiltakozni is elfelej-
tett. A jelek szerint még Seth is érezte. Sorenson nagypapa követte őket a
lépcsőn, végig a folyosón, be a szobába.
− Bújjatok a takaró alá! − adta ki az utasítást.
− Mi az az ágy körül? − nézte a padlót Seth.
− Sókör − felelte nagypapa. − Külön védelem.
Kendra óvatosan átlépett a són, félrehajtotta a paplant, és lefeküdt. A
lepedő hideg volt. Nagypapa kis, szivacsos hengert adott neki. − Füldugó −
adott egy párat Sethnek is. − Javaslom, tegyétek be! Eltompítja a ricsajt,
hogy tudjatok aludni.
− Csak dugjam a fülembe? − nézte gyanakodva a fiú.
− Úgy bizony.
Az udvarból vijjogó nevetés harsant. A testvérek ijedten összenéztek.
Nagypapa leült Kendra ágya szélére.
− Ma este legyetek bátrak és felelősségteljesek a kedvemért!
Mindketten némán bólintottak.
− Tudnotok kell − folytatta −, hogy nem csak a szüleiteknek tett szí-
vességből engedtelek benneteket ide. Nagymamával nem vagyunk már fia-
talok. Elérkezik a nap, amikor valakinek gondoskodnia kell a menedékről.
Utódokat kell találnunk. Dale jó ember, de nem érdekli az irányítás. Ti ed-
dig jó benyomást tettetek rám. Okosak, vállalkozó szelleműek és bátrak
vagytok. Az itteni életnek vannak kellemetlen oldalai is. A fesztivál éje jó
példa erre. Talán eszetekbe jutott, hogy miért nem egy hotelben töltjük az
éjszakát. Ha úgy tennénk, visszatérve romokban találnánk a házat. A jelen-
létünk elengedhetetlen ahhoz, hogy a mágia megvédje a falakat. Ha valaha
dolgozni fogtok a menedéknek, meg kell tanulnotok elviselni bizonyos kel-
lemetlen dolgokat. Tekintsétek a ma éjszakát vizsgának! Ha a kinti ricsajtól
besokalltok, akkor ez nem a ti világotok. Amiben nincs semmi szégyellni-
való. Ritka az olyan ember, aki idetartozik.
− Kibírjuk − állította magabiztosan Seth.
− Szerintem is. Hallgassátok figyelmesen az utolsó utasításaimat!
Miután kimegyek, akármit hallotok, akármi történik, ne keljetek fel az
ágyból! Csak reggel jövünk fel hozzátok. Előfordulhat, hogy az éjszaka
folyamán azt hihetitek majd, én, Dale vagy Lena akarunk bejönni hozzá-
tok. Előre intelek benneteket, nem mi leszünk azok.
− Ez a szoba bevehetetlen, hacsak ti ki nem nyitjátok az ajtót vagy az
ablakot. Maradjatok az ágyban, és ez nem történik meg. A tündérlámpákkal
az ablakoknál van esély arra, hogy senki és semmi nem közelít a ház ezen
részéhez. Próbáljátok meg figyelmen kívül hagyni a zsivajt, és holnap kü-
lönleges reggeli vár rátok. Kérdés?
− Félek − mondta Kendra. − Ne menj el!
− Nélkülem nagyobb biztonságban lesztek. Egész éjjel lent virrasz-
tunk. Minden rendben lesz. Csak aludjatok!
− Semmi baj, nagypapa − mondta Seth. − Majd én vigyázok rá.
− És magadra is vigyázz! − rótta meg szigorúan nagypapa. − Ma éjjel
légy szófogadó! Ez nem játék.
− Úgy lesz.
Odakint a szél fütyülni kezdett a fák között. Nyugodt nap volt, de
most nyekkenő lökések rázták a házat. Zörögtek a cserepek, recsegtek a
gerendák.
Nagypapa az ajtóhoz ment. − Különös szelek fújnak. Mennem kell.
Jó éjszakát, aludjatok jól! Reggel jövök.
Betette az ajtót. A szél alábbhagyott. Aranyhaj halkan kotkodácsolt.
− Aludni? Jó vicc − jegyezte meg Kendra.
− Ja, nem kell sok, hogy becsináljak.
 − Nem hiszem, hogy ma este egy szemhunyásnyit is alszom!
− Én tutira nem.
− Azért próbáljuk meg!
− Jó.
Kendra behelyezte a füldugót. Lehunyta a szemét, összekuporodott,
és befészkelte magát a paplan alá. Csak el kell aludni, és elmenekülhet az
éjszaka rémisztő hangjai elől. Igyekezett erőnek erejével ellazulni, eler-
nyeszteni a testét, lenyugtatni az elméjét.
Nehéz volt nem arra gondolni, milyen lenne, ha örökölnék a birtokot.
Sethnek csak nem adják, nem igaz? Öt perc alatt felrobbantaná az egészet!
Milyen lenne megismerni Titokfölde összes rejtélyét? Egyedül talán ijesz-
tő. Meg kéne osztania anyuékkal, hogy ők is itt lakhassanak.
Pár perc elteltével átfordult a másik oldalára. Mindig nehezen aludt
el, amikor nagyon akart. Próbált semmire sem gondolni, csak a nyugodt,
ritmikus légzésére összpontosított. Az öccse mondott valamit, de a füldu-
gótól nem hallotta. Kihúzta.
− Mi az?
− Mondom, megöl ez a feszkó. Te tényleg használod ezt a füldugót?
− Persze, miért ne?
− Én nem akarok kihagyni semmit.
− Megvesztél?
− Egy cseppet sem vagyok fáradt. Te igen?
− Nem igazán.
− Fogadjunk, hogy ki merek nézni az ablakon!
− Ne légy hülye!
− Még csak naplemente van. Mikor, ha most nem?
− Mikor? Hát sose!
− Te gyávább vagy, mint Aranyhaj.
− Te meg butább, mint Hugo.
Ismét feltámadt a szél, és egyre erősödött. Különös nyögéseket so-
dort, különböző hangmagasságban, amik kísérteties, hamis harmóniát al-
kottak. Hosszú, madárszerű vijjogás nyomta el a kísértetkórust, a ház egyik
végén kezdődött, átment a fejük felett, és elhalkult. A távolban harang kon-
dult.
Seth már nem látszott annyira bátornak. − Talán aludjunk inkább! −
tette be a füldugót.
 Kendra követte a példáját. A hangok eltompultak, de folytatódtak: a
szél jajongása, a ház recsegése, egyre több sikoly, üvöltés, vonítás és vad
kacagás. A párna felforrósodott, a lány megfordította.
A szobába csak a függönyökön átszűrődő fény hatolt be, és az este
beálltával egyre sötétebb lett. Kendra a fülére szorította a tenyerét, így pró-
bálta növelni a füldugó hatását. Altatta magát, hogy csak egy közönséges
vihart hall.
Mély, lüktető dobolás csatlakozott a kakofóniához, kimért ritmusban.
A növekvő hangerőt és tempót jajongó kántálás kísérte. Kendra elhesseget-
te a vadászó démonok túlvilági képét.
Két marok szorult a torkára. Önkéntelen szétcsapott a karjával, kéz-
fejével képen találva Sethet.
− Hé! − támolygott odébb az öccse.
− Úgy kell neked! Mi a fene ütött beléd?
− Látnod kellett volna, milyen képet vágtál − nevetett Seth, már elfe-
ledve a pofont.
− Feküdj vissza!
Seth leült az ágya szélére. − Vedd ki a füldugót! Egy idő után nem is
olyan vészes. Mint az a CD, amit apu tesz be halloweenkor.
Kendra kivette a füldugót. − Ja, csak épp rázkódik az egész ház. És
ez igazi hang.
− Nem akarsz kinézni?
− Nem! Hagyd már ezt!
A fiú felkapcsolt egy éjjeli lámpát, egy világító Snoopyt. − Nem ér-
tem, mi ebben a nagy ügy. Egy csomó klassz izé lehet most odakint. Mit
árthat, ha kilesünk egy kicsit?
− Nagypapa megmondta, hogy ne keljünk fel!
− Nagypapa is megengedi majd, hogy megnézzük, ha idősebbek le-
szünk − jelentette ki Seth. − Dale mondta. Úgyhogy nem lehet veszélyes.
Csak nagypapa dedósnak tart engem.
− Aha, és milyen igaza van!
− Gondolj bele! A vadonban nem akarnál tigrissel találkozni, mert
halálra rémülnél. De egy állatkertben kit érdekel? Nem kaphat el. Ez a szo-
ba biztonságos. Az ablakon kinézni olyan, mint egy szörnyekkel teli állat-
kertbe belesni.
− Inkább mint egy vízbe engedett ketrecből kinézni a szabadon úszó
cápákra.
Hirtelen dobogás rázta meg a tetőt, mintha lovak vágtatnának a cse-
repeken. Seth összerezzent, védekezőn felkapta a kezét. Kendra egy szekér
kerekeinek nyikorgását-recsegését hallotta.
− Nem akarod látni, hogy mi volt az? − kérdezte a fiú.
− Ne akard nekem bemesélni, hogy te nem vagy betojva!
− Számítok rá, hogy félni fogok. Ez a lényeg!
− Ha nem fekszel vissza, reggel megmondalak nagypapának! − fe-
nyegette Kendra.
− Nem akarod látni, ki dobol?
− Nem viccelek, Seth! Különben meg talán nem is látnál semmit.
− Van távcsövünk.
Odakint valami elbődült: egy vadállat mennydörgő üvöltése. A be-
szélgetés megakadt. Az éjszaka tovább tombolt. Újra felhangzott az üvöl-
tés, ha lehet, még erősebben, egy pillanatig elnyomta az egész zsivajt.
A testvérek összenéztek. − Fogadok, hogy egy sárkány − suttogta
Seth, és az ablakhoz szaladt.
− Seth, ne!
A fiú elhúzta a függönyt. A négy töklámpás némileg megvilágította a
tetőt közvetlen az ablak előtt. Seth mintha látott volna valamit kavarogni a
fény peremén túl, valami selymes, fekete anyagot. Aztán csak a sötétség
maradt.
− Csillagokat se látok − tudósította a nővérét.
− Gyere el onnan, Seth! − Kendra a szeméig húzta a paplant.
A fiú hunyorogva kikémlelt.
− Túl sötét van, semmit sem látok. − Az egyik töklámpásból felszállt
egy pislogó tündér, és Sethre nézett a kissé torz üvegen át. − Hé, kijött az
egyik tündér! − A parányi tündér intett, és még három csatlakozott hozzá.
Az egyik pofát vágott a fiúra, majd mindhárman eltűntek az éjben.
Most már tényleg semmit nem látott. Seth behúzta a függönyt, és el-
lépett az ablaktól.
− Kinéztél, most már elég legyen! − dorongolta le Kendra.
− A töklámpásból kiröpültek a tündérek.
− Ügyes vagy. Biztos meglátták, kit is őriznek.
− Igazad lehet. Az egyik grimaszt vágott.
− Feküdj vissza! − parancsolt rá Kendra.
 A dobolás a kántálással együtt elhallgatott. A kísérteties szél elcsitult.
A vonítások, sikolyok és nevetések erőssége és gyakorisága alábbhagyott.
Majd…
Csend lett.
− Valami baj van − suttogta Seth.
− Megláttak. Feküdj vissza!
− A túlélőcsomagomban van elemlámpa.
Az ágya melletti szekrényhez lépett, és a müzlisdobozból elővett egy
kis elemlámpát.
Kendra lerúgta magáról a takarót, és rávetette magát, majd lenyomta
az ágyára. Kicsavarta kezéből a lámpát, és ellökve magát felállt. Seth neki-
támadt. A lány elhajolt, és a lendületét kihasználva a saját ágyára lökte az
öccsét.
− Elég, Seth, különben most lemegyek nagypapáért!
− Nem én kezdtem! − A fiú arca maga volt a sértettség és neheztelés.
Kendra utálta, amikor úgy csinál, mintha ő lenne az áldozat, amikor ő
okozta a bajt.
− Én se!
− Előbb megütöttél, aztán rám ugrottál!
− Viselkedj rendesen, különben lemegyek!
− Rosszabb vagy, mint a boszorkány. Nagypapa építhetne neked egy
viskót.
− Tessék lefeküdni!
− Add oda a lámpámat! A saját pénzemen vettem.
Babasírás szakította félbe őket. Nem volt elkeseredett, csak egy értet-
len csecsemő bömbölése hallatszott. Közvetlen a sötét ablak előtt szólt.
− Egy kisbaba − állapította meg Seth.
− Nem, ez csak egy trükk.
− Maaamaaaaa − visított a baba.
− Elég igazinak tűnik. Kinézek. Talán látok egy csontvázat vagy va-
lamit.
Kikapta a lámpát Kendra kezéből. A lány nem biztatta, de nem is
akadályozta meg. Seth az ablakhoz kocogott. A lámpát az üveghez tartotta,
az egyik tenyerével leárnyékolta, hogy minél kevésbé tükröződjön vissza,
azután felkapcsolta.
− A mindenit! Ez tényleg egy baba!
 − Mást is látsz?
− Csak egy síró babát. − A bömbölés abbamaradt. − Most engem néz.
Kendra nem bírt ellenállni. Odament Seth mögé. A tetőn, az ablakon
túl egy könnyes szemű poronty álldogált, aki alig látszott elég idősnek ah-
hoz, hogy állni tudjon. Textilpelenka volt rajta, más semmi. Szőke fürtjei
voltak, és kis dundi pocakján kiállt a köldöke. Könnyes szemmel az ablak
felé nyújtotta pufók karját.
− Ez csak trükk lehet − figyelmeztette a lány. − Illúzió.
A lámpa fénysugarában a kicsi tett egy lépést az ablak felé, majd
négykézlábra esett. Szája lefittyedt, mintha megint bőgni akarna. Aztán
felállt, és imbolyogva ismét lépett egyet. Mellkasa és karja libabőrös volt.
− Igazinak látszik − véle Seth. − Mi van, ha az?
− Hogy kerülne egy baba a tetőre?
A kicsi az ablakhoz totyogott, dundi tenyerét az üvegnek nyomta. A
fényben megcsillant mögötte valami. Seth feljebb emelte a fénysugarat.
Két zöld szemű farkas lopakodott a tető szélén. A fényre az állatok meg-
torpantak. Mindkettő csapzott és girhes volt. Az egyikük vicsorított éles
fogazatával, és habzott a szája. A másiknak hiányzott az egyik szeme.
− Ő a csali! − kiáltott fel a fiú.
A baba hátranézett a farkasokra, majd Seth és Kendra felé fordult, új-
ra rázendített, csorogtak a könnyei, parányi kezével az ablakot verte. A far-
kasok támadtak. A baba kivárt.
A ketrecben Aranyhaj vadul kotkodácsolt.
Seth kitárta az ablakot.
− Ne! − kiáltotta Kendra, noha ő is ösztönösen ezt akarta tenni.
Amint az ablak kinyílt, bősz szél rontott a szobába, mintha maga a
levegő is arra várt volna, hogy támadhasson. A baba beugrott, és ügyes
bukfenccel ért a padlóra, de már közben átváltozott. A kicsi helyén egy vi-
gyorgó lidérc állt, szeme sárga rés, orra ráncos, arca akár a fonnyadt diny-
nye. Feje kopasz, a tetején ragyás volt, hosszú, hálószerű haj keretezte.
Inas karja esetlen volt, kézfeje hosszú és lebernyeges, a végén kampós ka-
rom. Mellcsontja, vállcsontja és medencéje ijesztően kimeredt. A barna
húsban erek pókhálója duzzadt.
A farkasok természetfeletti gyorsasággal repültek be az ablakon, még
mielőtt Seth betehette volna. Kendra félrelökte az öccsét, és még épp idő-
ben vágta be az ablakot egy hideg, gyönyörű nő előtt, kavargó fekete ruhá-
ban. A jelenés sötét haja úgy hullámzott, akár a pára a szélben. Sápadt arca
szinte áttetsző volt. Üres, perzselő szemébe meredve Kendra megdermedt.
Suttogó gagyogás töltötte meg az elméjét. A szája kiszáradt. Nyelni sem
tudott.
Seth berántotta a függönyt, és az ágy felé húzta a nővérét. Az átme-
neti transz elmúlt, Kendra kábán az ágyhoz futott Seth mellett. Érezte,
hogy valami követi. Amikor a matracra ugrottak, ragyogó fény villant mö-
göttük, amit olyan ropogás kísért, mint a petárda.
Kendra hátranézett. A barna lidérc az ágy közelében állt, csontos vál-
lát simogatva. A mogorva lény majdnem olyan magas volt, mint Dale. Ha-
bozva Kendra felé nyújtotta göcsörtös kezét, de egy újabb fényes villanás-
tól hátratántorodott.
A sókör! Kendra először nem értette, Seth miért húzza az ágy felé.
Legalább az egyikük gondolkodik! Lepillantva látta, hogy valóban az öt
centi magas sókupac vonala tartja vissza a koboldot.
Egy háromméteres százlábú három pár szárnnyal és három pár kar-
mos lábbal repkedett körbe bonyolult mutatvánnyal. Egy kapafogú szörny,
aminek a gerincén szarulemezek futottak végig, áthajított egy szekrényt a
szobán. A farkasok is levetették álcájukat.
A vöröses lidérc tombolt, leszakított könyvespolcokat, kiborított já-
tékládákat, letörte a hintaló szarvát. Fogta Aranyhaj ketrecét, és a falnak
csapta. A vékony rácsok összehajoltak, az ajtó kipattant. A rettegő tyúk
esetlenül próbált repülni aranyszín tollaival.
Aranyhaj az ágy felé menekült. A szárnyas százlábú lecsapott a ré-
mült tyúkra, de elvétette. A vöröses lidérc akrobatikus ugrással elkapta a
tyúk két lábát. Aranyhaj halálra váltan kotkodácsolt.
Seth leugrott az ágyról, felkapott két marék sót, és az inas lidérc felé
rontott. A lény egyik kezébe fogta a tyúkot, és a fiú felé rohant. Mielőtt a
lidérc kinyújtott karja elérte volna, Seth feléje szórta a sót. A démon elen-
gedte Aranyhajat, és hátratántorodott a vakító lángtól.
A tyúk az ágy felé iramodott, és Seth elhajította nagy ívben a másik
marék sót is, hogy fedezze a visszavonulásukat. Megperzselte vele a száz-
lábút. A kapafogú behemót megpróbált Seth előtt az ágyhoz érni, de elké-
sett, és vadul megrázkódott, ahogy a láthatatlan sókorlátnak ütközött. Az
ágyra zuhanva Seth Aranyhajat szorongatta, karja görcsösen remegett.
A lidérc morgott. Arca és mellkasa megégett a sótól, a sebekből füst-
csápok tekeredtek ki. A lény megfordult, levett egy könyvet a polcról, és
kettétépte.
Kitárult az ajtó, és Dale vadászpuskát szegezett a kapafogú szörnyre.
− Maradjatok ott, akármi történik! − kiáltotta a gyerekeknek. Mindhárom
szörny az ajtóhoz iramodott. Dale hátrált a lépcsőn, de a fegyvere néma
maradt. A szárnyas százlábú kisiklott a többi lény fölött.
Puskalövést hallottak a folyosóról. − Csukjátok be az ajtót, és marad-
jatok bent! − üvöltötte a férfi.
Kendra odarohant, és becsapta az ajtót, majd visszasprintelt az ágyá-
hoz. Seth Aranyhajat ölelte, arcán könnyek csorogtak. − Nem akartam −
nyöszörögte.
− Semmi baj!
Lentről puskalövések hallatszottak. Morgás, üvöltés, visítás, üveg-
csörömpölés, farecsegés. Odakint minden eddiginél hangosabban folytató-
dott a kakofonikus lárma. Pogány dobok, éteri kórus, törzsi kántálás, fáj-
dalmas jajongás, torokhangú hörgés, természetfeletti üvöltés és átható si-
koly egyesült kíméletlen diszharmóniában.
Kendra, Seth és Aranyhaj az ágyon ülve várta a hajnalt. A lány egyre
csak a kavargó fekete ruhás nő képével hadakozott. Nem tudta kiverni a
fejéből. Amikor a lelketlen szempárba nézett, úgy érezte, nincs menekülés,
noha a nő az ablakon kívül rekedt.
Késő éjjel az őrjöngés végre csillapodott, ám még idegesítőbb han-
gok vették át a helyét. Babák sírtak az ablak előtt, a mamájukat szólongat-
ták. Amikor erre nem kaptak választ, gyerekhangok kiabáltak segítségért:
− Kendra, kérlek, siess, jönnek!
− Seth, Seth, nyisd ki, segíts! Seth, ne hagyj itt minket!
Miután ezekre sem reagáltak, sikolyok jelezték a fiatalok halálát.
Majd újabb társaság könyörgött bebocsátásért.
A legzavaróbb az volt, amikor nagypapa hangja hívta le őket regge-
lizni. − Sikerült, gyerekek, már kel fel a nap! Gyertek le, Lena pitét sütött!
− Honnét tudjuk, hogy te vagy az, nagypapa? − kérdezte Kendra,
némi gyanakvással a hangjában.
− Onnét, hogy szeretlek. Siessetek, kihűl az étel!
− Szerintem még nem kelt fel a nap − felelte Seth.
− Csak kicsit felhős a reggel.
− Menj el! − küldte el a lány.
 − Engedjetek be, jó reggelt puszit adok!
− A mi nagypapánk sosem ad jó reggelt puszit! − kiáltotta Seth. − Ki
a házunkból!
Ezután öt ijesztő percig vadul dörömböltek az ajtón. Rázkódtak a
zsanérok, de az ajtó kitartott.
Telt az éjszaka. Kendra a fejtámlának dőlt, öccse mellette szundikált.
A zaj ellenére a lány érezte, hogy elnehezülnek a szempillái.
Hirtelen felriadt. Szürke fény szivárgott be a függönyön. Aranyhaj a
padlón kószált, az etetőjéből kiesett magokat csipegetve.
Amikor a függönytől nem tudott beáradni a napfény, Kendra oldalba
bökte Sethet. A fiú pislogva nézett körül, majd az ablakhoz osonva kiku-
kucskált.
− A nap hivatalosan is felkelt − jelentette be. − Átvészeltük!
− Félek lemenni − suttogta Kendra.
− Mindenki jól van − mondta lezseren Seth.
− Akkor miért nem jönnek értünk?
A fiú erre nem tudott mit felelni.
Éjszaka Kendra nem keménykedett az öccsével. Az ablak kinyitásá-
nak a következményei elég brutálisak voltak anélkül is, hogy veszekedje-
nek. És Seth mintha valóban megbánást tanúsított volna. De most ismét az
idióta önmaga lett.
Kendra rámeredt. − Tudod, hogy talán megölted őket?
A fiú arca elkomorult. Elfordult, vállát zokogás rázta. Arcát a kezébe
temette. − Biztosan jól vannak − nyöszörögte. − Dale-nek volt fegyvere
meg minden. Tudnak vigyázni magukra.
Kendra elszégyellte magát, látva, hogy igazából Seth is aggódik.
Odament hozzá, hogy átölelje. A fiú ellökte. − Hagyjál békén!
− Seth, akármi történt, nem a te hibád.
− Hogyne lenne! − Az orra is eldugult.
− Becsaptak minket. Én is ki akartam nyitni az ablakot, amikor meg-
láttam a farkasokat. Olyan igazinak látszottak.
− Tudtam, hogy trükk lehet − zokogta Seth. − De a baba olyan való-
ságosnak tűnt. Azt hittem, elrabolták és csalinak használják. Azt hittem,
megmenthetem.
− Helyesen cselekedtél. − Kendra megint meg akarta ölelni, de Seth
ismét ellökte.
 − Ne!
− Nem akartalak hibáztatni − csitította a lány. − Csak hát úgy visel-
kedtél, mintha nem is érdekelne.
− Dehogynem érdekel! Szerinted én nem félek lemenni? Nem rette-
gek attól, hogy mit találunk ott?
− Nem te tetted. Becsaptak. Én is kinyitottam volna az ablakot, ha te
nem teszed.
− Ha ágyban maradok, ez nem történik meg − búsongott Seth.
− Talán semmi bajuk.
− Ja. És hagyták, hogy egy szörny bejöjjön a házba, egyenesen az aj-
tónkhoz, és nagypapának adja ki magát.
− Talán a pincében kellett elbújniuk. Vagy másvalahol.
Seth már nem sírt. Fogott egy babát, és annak a ruhájába törölte az
orrát. − Remélem.
− De ha mégis történt valami, nem hibáztathatod magad! Te csak ki-
nyitottál egy ablakot. Ha azok a szörnyek valamit csináltak, ők a hibásak.
− Részben.
− Nagypapa, Lena és Dale tudja, hogy kockázatos itt élni. Biztos jól
vannak, de ha mégsem, nem szabad magadat okolnod.
− Ja.
− Komolyan beszélek.
− Jobb szeretem, ha viccelsz.
− Tudod, nekem mi tetszett?
− Mi?
− Amikor megmentetted Aranyhajat.
Seth felnevetett, kissé horkantva eldugult orra miatt. − Láttad, a só
hogy megégette azt a fickót? − Fogta a babát, és megint beletörölte az or-
rát.
− Nagyon bátor dolog volt.
− Örülök, hogy bejött.
− Vágott az eszed.
Seth az ajtóra nézett, majd Kendrára. − Le kéne mennünk felmérni a
kárt.
− Ha te mondod.
 Tizenegyedik fejezet

Másnap reggel
Kendra, amint kinyitotta az ajtót, nyomban tudta, hogy rémes látvány vár
rájuk. A lépcsőház falába cakkos barázdákat vájtak. Az ajtó külső felére
ronda alakokat rajzoltak, és tele volt karcolással-karmolással. A lépcső al-
jánál barna valamit kentek a falra.
− Hozok sót. − Seth visszament az ágyhoz, megtöltötte zsebét azzal a
sóval, ami előző éjjel megégette a támadókat.
Amikor visszatért, Kendra elindult lefelé a lépcsőn. A fokok hango-
san nyikorogtak a csendes házban. A lépcső alján még rémesebb látvány
fogadta őket. A falakat itt is durván összekarmolták. A fürdőszoba ajtaját
letépték, három különböző méretű lyuk tátongott rajta. A padlószőnyeg itt-
ott kiégett és pecsétes lett.
Kendra lassan haladt a folyosón, elborzadva az erőszakos éjszaka
maradványain. Egy összetört tükör. Egy törött lámpa. Egy gyújtóssá aprí-
tott asztal. A folyosó végén az ablak helyén egy ásító négyszög.
− Beengedhették a többieket − mutatott arra Kendra.
Seth égett hajszálakat vizsgált egy nedves foltban a padlón. − Nagy-
papa! − kiáltott. − Hahó, valaki?
Baljós csend válaszolt.
Kendra lement a lépcsőn az előtérbe. A korlát egy része hiányzott. A
bejárati ajtó félig leszakítva lógott, a keretből nyílvessző állt ki. A falakon
primitív rajzok, néhány égetve, néhány kaparva.
Kendra szinte transzban járta végig az alsó szintet. Teljesen tönkre-
tették. Majdnem az összes ablak kitört. Az ajtókat letépték. A megcsonkí-
tott bútorokból kifolyt a tömés a szétmarcangolt szőnyegre. A függönyök
szétszaggatva lógtak. A csillárok ripityára törtek. Az egyik szófa félig el-
égett.
A lány kiment a hátsó verandára. A szélharangokat leverték. A búto-
rokat szétszórták a kertben. Törött hintaszék billegett egy szökőkút tetején.
Az egyik sövényből fonott zsámoly állt ki.
Kendra visszament a házba. Sethet nagypapa dolgozószobájában ta-
lálta. Az íróasztalra mintha üllő zuhant volna. A padlón porrá zúzott emlé-
kek.
− Mindent széttörtek − mondta Seth.
− Mintha bontóbrigád járt volna itt pöröllyel.
− Vagy kézigránáttal. − Seth a falra mutatott, ahová talán kátrányt
kentek. − Az vér?
− Túl sötét, hogy emberé legyen.
Seth az íróasztal romjait megkerülve a hiányzó ablakhoz ment. − Ta-
lán kijutottak.
− Nagyon remélem.
− Az egy ember a gyepen? − kérdezte Seth.
Kendra is odament. − Dale?
A fekvő alak nem mozdult.
− Gyere! − gázolt át szaporán a törmeléken Seth.
Kimentek a bejárati ajtón, és megkerülték a házat. Odafutottak az
alakhoz, aki hanyatt feküdt egy felfordított madárfürdető mellett.
− Jaj, ne − nyögte Seth.
Dale festett szobra volt. Nagyon élethű, csak a festés egyszerűbb
volt, mint a valóságban. Feje oldalt fordítva, szeme hunyorgott, karja vé-
dekezőn felemelve. Az arányok tökéletesek. Ugyanazt a ruhát viselte, amit
előző éjjel.
Kendra megérintette. Fémből volt a ruhája és mindene. Talán bronz?
Ólom? Acél? Ököllel megkocogtatta a karját. Tömörnek hangzott, nem
kongott.
− Szoborrá változtatták − mondta ki Seth.
− Szerinted ő az?
− Csak ő lehet!
− Segíts megfordítani!
Nekifeszültek, de Dale meg se moccant. Túl nehéz volt nekik.
− Ezt most aztán jól megcsináltam! − fogta a fejét Seth. − Mit tet-
tem?
− Talán vissza tudjuk változtatni.
A fiú letérdelve Dale füléhez hajolt. − Ha hallasz engem, adj valami
jelet! − kiáltott.
A fémalak nem reagált.
− Szerinted nagypapa és Lena is itt van valahol? − kérdezte Kendra.
− Nézzünk körül!
A lány tölcsért formált a kezéből: − Nagypapa! Sorenson nagypapa!
Lena! Hallotok?
− Nézd! − guggolt le a madárfürdető mellé Seth. A fürdető egy virág-
ágyás felé dőlt. A virágágyásban volt egy nyom: három nagy ujj és keskeny
sarok. Elég nagy volt, hogy egy ember nagyságú lényé legyen.
− Óriásmadár?
− Nézd a mélyedést a sarok mögött! − Seth beledugta az ujját az ér-
ményi lyukba. − Több centi mély.
− Fura.
Seth izgatott lett. − Van a sarkán valami sarkantyúféle.
− És az mit jelent?
− Követhetjük.
− Követhetjük?!
Seth elindult arra, amerre a nyomok mutattak. − Nézd! − Leguggolva
egy lyukra mutatott a gyepen. − A sarkantyú jó mélyre hatolt a földbe. Vi-
lágosan látszik.
− És mi lesz, ha utolérjük azt a valamit, ami a nyomot hagyta?
Seth megpaskolta a zsebeit. − Sót dobok rá, és megmentem nagypa-
pát.
− Honnét tudod, hogy az a micsoda vitte el?
− Nem tudom − ismerte el a fiú. − De kezdetnek megteszi.
− És ha téged is festett szoborrá változtat?
− Nem fogok ránézni. Csak tükörből.
− Ezt honnét vetted?
− Történelemből.
− Azt se tudod, mit beszélsz − mondta Kendra.
− Majd meglátjuk. Felveszem a terepszín ingemet.
− Előbb nézzünk körül, nincs-e még több szobor itt az udvarban.
− Jó, de aztán mentem. Nem akarom, hogy kihűljön a nyom.
 A félórás kutatás során a testvérek találtak mindenféle bútort a ház-
ból és a verandáról a legváratlanabb helyeken, de több életnagyságú festett
szobrot nem. A medencénél fejezték be.
− Láttad a pillangókat? − kérdezte öccsétől Kendra.
− Aha.
− Nem tűnt fel valami?
Seth a homlokára csapott. − Ma még nem ittunk tejet!
− Bizony ám! Nem tündérek, csak bogarak.
− Ha azoknak a tündéreknek van eszük, nem tolják ide a képüket −
vicsorgott Seth.
− Ja, mert te majd megmutatod nekik. Mi akarsz lenni legközelebb?
Zsiráf?
− Ez nem történt volna meg, ha őrzik az ablakunkat.
− Megkínoztad az egyik társukat − emlékeztette a lány.
− Ők meg engem! Kvittek vagyunk.
− Mindenekelőtt igyunk tejet!
Bementek a házba. A hűtő az oldalán hevert. Nagy nehezen kinyitot-
ták. Pár üveg tej összetört, de maradt néhány ép is. Kendra fogott egyet,
kinyitotta és belekortyolt. Utána Seth következett.
− Kellenek a cuccaim − iramodott fel a lépcsőn.
Kendra elindult nyomokat keresni. Nagypapa nem próbált nekik üze-
netet hagyni? Talán nem volt rá idő. Bejárta a szobákat, de nem talált
semmi utalást nagypapa vagy Lena sorsára.
Seth jelent meg a terepszín ingben, kezében a müzlisdobozzal. − Ke-
restem a vadászpuskát. Nem láttad?
− Nem. Az ajtó mellett van egy nyílvessző. Azzal megdobhatod a
szörnyet.
− Maradok a sónál.
− A pincét kifelejtettük − jegyezte meg Kendra.
− Egy próbát megér.
Kinyitották a konyha melletti ajtót, és lenéztek a sötétbe. Kendra
most fogta fel, hogy ez az egyetlen ép ajtó a házban. Kőlépcső vezetett le a
mélybe.
− Hol a lámpád? − kérdezte a lány.
− Nincs villanykapcsoló?
Nem találtak. Seth matatott a müzlisdobozban, és előhúzta az elem-
lámpát. Az egyik kezébe sót fogott, a másikba a lámpát, és elindult előre.
Hosszabb lépcső volt, mint egy átlagos pincében, húsz lépcsőfoknál is
több. Az alján a lámpa fényében egy rövid folyosót láttak, amit vasajtó zárt
le.
Az ajtóhoz mentek. A kilincs alatt volt egy kulcslyuk. Seth lenyomta
a kilincset, de az ajtó zárva volt. Az ajtó alján volt egy kis csapóajtó.
− Az meg mi?
− A manóknak van, hogy bejöhessenek ezt-azt megjavítani.
Seth benyomta a csapóajtót. − Nagypapa! Lena! Valaki!
Hiába vártak választ. A fiú még egyszer bekiáltott, majd felállt, és
bevilágított a kulcslyukba. − Egyik kulcsod se illik ebbe?
− Azok nagyon kicsik.
− Talán nagypapa szobájában van hozzá kulcs.
− Ha itt lennének, szerintem válaszolnának.
Felmentek a lépcsőn. A tetejére érve hangos, mély nyögést hallottak,
ami legalább tíz másodpercig tartott. Az átható hang kintről jött. Túl erős
volt, hogy egy embertől származzon. Kiszaladtak a hátsó verandára. A
hang elhallgatott. Nehéz volt megmondani, melyik irányból jött.
Füleltek, erre-arra tekintgettek, várták, hogy újra felhangozzon a
szokatlan hang. Egy-két feszült pillanat után Kendra törte meg a csendet. −
Mi volt az?
− Akármi volt is, fogadok, az vitte el nagypapát és Lenát − mondta
Seth. − És úgy hangzott, mintha közel lenne.
− Nagy lehet.
− Akár egy bálna.
− Van sónk − emlékeztette Seth. − Követnünk kell azt a nyomot.
− Biztos, hogy jó ötlet?
− Neked van jobb?
− Nem tudom. Várjunk, hátha felbukkannak? Talán csak elmenekül-
tek.
− Ha eddig nem jöttek elő, már nem fognak. Óvatosak leszünk, és sö-
tétedés előtt visszajövünk. Nem lesz baj. Van nálunk só. Az olyan nekik,
mint a sav.
− Ha valami baj lesz, bennünket ki ment meg? − kérdezte Kendra.
− Nem muszáj jönnöd, de én megyek.
Seth lement a tornác lépcsőin, és elindult a kerten át. Nővére vona-
kodva követte. Nem nagyon tudta, hogyan fog menni a mentőakció, ha a só
nem lesz elég, de Sethnek egy dologban igaza van: nem hagyhatják a sor-
sára nagypapát.
A virágágyásnál érte utol, ahol a nyomot találták. Együtt fésülték át a
füvet, és az érme nagyságú lyukakat követték a gyepen. Olyan ötlépésnyire
voltak egymástól, egyenes vonalban elvezettek a pajta mellett, elhagyva az
udvart egy keskeny ösvényen be az erdőbe.
Mivel itt nem takarta fű, még könnyebb volt követni a nyomokat.
Elmentek néhány keresztező ösvény mellett, de az irány végig világos volt.
A lény nyomait el sem lehetett téveszteni. Gyorsan haladtak. Kendra ébe-
ren figyelt, a fákat fürkészte mitikus lények után, de nem szúrt ki semmi
különöset, csak egy sármányt és pár mókust.
− Éhen halok − közölte Seth.
− Én nem. Csak kezdek álmos lenni.
− Ne gondolj rá!
− És kapar a torkom − folytatta Kendra. − Majdnem harminc órája
fent vagyunk ám.
− Én nem vagyok annyira fáradt − mondta a fiú. − Csak éhes. Keres-
nünk kellett volna kaját a kamrában. Nem semmisíthettek meg mindent.
− Nem leszünk éhesek, ha nem gondolunk rá állandóan.
Seth megtorpant. − Ó-ó!
− Mi az?
A fiú előrement pár lépést, aztán a földhöz hajolva hátrált, el Kendra
mellett. Majd újra előre indult, félrerúgva a leveleket és ágakat az ösvé-
nyen. A lány is rájött, mi a gond, mielőtt Seth kimondta volna: − Nincs
több lyuk.
Kendra segített keresni. Mindketten többször átnézték az ösvény
egyazon részét, majd Seth elkezdett az ösvény mellett kutatni. − Ez nem jó
jel.
− Sűrű az aljnövényzet.
− Még ha találunk is lyukat, akkor sem tudjuk, melyik irányba ment.
− Ha letért az ösvényről, nem fogjuk tudni követni.
Seth négykézláb mászott az ösvény szélén, úgy fésülte át a növényzet
alatt a talajt. Kendra fogott egy botot, és azzal böködött körbe.
− Ne csinálj lyukat! − figyelmeztette Seth.
− Csak a leveleket kotrom el.
 − Kézzel is lehet.
− Ja, hogy megcsípjenek a bogarak.
− Hé, ez az! − Seth mutatott egy lyukat olyan ötlépésre az utolsótól
az ösvényen. − Balra fordult.
− Merőlegesen erre az útra. − Kendra a kezével egy vonalat húzott,
összekötötte a két pontot. Az erdőbe tartott.
− De lehet, hogy még fordul − javasolta az öccse. − Keressünk még
egyet!
A következő lyuk megtalálása majdnem tizenöt percet vett igénybe.
Kiderült, hogy a lény tényleg balra fordult, derékszögben az ösvényre.
− Mi van, ha folyton elfordul? − kérdezte Kendra.
− Ha tovább fordul, akkor már visszafelé megy.
− Talán az üldözőit akarja megtéveszteni.
Seth előrement öt lépést, és szinte azonnal megtalálta a következő
lyukat. Ez megerősítette, hogy az új irány merőleges az ösvényre.
− Itt nem olyan sűrű a növényzet − állapította meg Seth.
− Egy napba telne követni akár húsz métert is.
− Nem akarom követni. Csak egy darabig menjünk még ebbe az
irányba! Talán keresztezünk egy másik ösvényt, ahol megint könnyű lesz a
nyomára bukkanni. Vagy talán nem messze él.
Kendra zsebre dugta a kezét, megtapogatta a sót. − Nem tetszik,
hogy elhagyjuk az ösvényt.
− Nekem se. De nem megyünk messze. És ez az izé szereti a kitapo-
sott utat. Idáig ezt követte. Talán közel vagyunk egy felfedezéshez. Megéri
még menni egy kicsit.
A lány az öccsére meredt. − És ha egy barlanghoz jutunk?
− Benézünk.
− És ha zihálást hallunk a barlangból?
− Neked nem kell bemenni. Majd én megnézem. A lényeg, hogy
megtaláljuk nagypapát.
Kendra a nyelvébe harapott. Majdnem kimondta, hogy ha itt bukkan-
nak rá, akkor darabokban lesz. − Na jó, menjünk még egy kicsit!
Egyenes vonalban indultak el. A földet pásztázták, de nem láttak több
lyukat. Nemsokára száraz, sziklás patakmederbe értek. Nem messze utána
egy kis rétre jutottak. A növényzet és a vadvirágok majdnem a derekukig
értek.
 − Nem látok másik ösvényt − mondta Kendra. − Se szörnyházat.
− Nézzünk körül itt a réten! − Seth alaposan körbejárta a rét szélét,
de nem látott se lyukat, se ösvényt.
− Figyelj, ha továbbmegyünk, akkor már tényleg vakon tapogató-
zunk! − győzködte Kendra.
− És ha felmegyünk arra a dombra? − mutatta Seth a rétről látható
legmagasabb pontot pár száz méternyire. − Ha én rendezkednék be itt, oda
tenném az otthonom. Plusz, ha felérünk, jobban átlátjuk a környéket. A fák
így eltakarnak mindent.
A lány összeszorította a száját. A domb nem volt meredek, könnyű
lenne felmenni. És nincs is túl messze. − De ha ott nem találunk semmit,
visszamegyünk, rendben?
− Rendben.
Elindultak a domb felé, ami az előzőhöz képest más irányban feküdt.
Ahogy gázoltak a sűrűbb aljnövényzetben, oldalt gally roppant. Megtor-
pantak, füleltek.
− Kezdek ideges lenni − suttogta Kendra.
− Nincs gond. Biztos csak egy toboz esett le.
A lány igyekezett elhessegetni magától a kavargó fekete ruhás nő ké-
pét. Már a gondolatától is megdermedt. Attól félt, ha meglátja itt az erdő-
ben, csak összegömbölyödik és hagyja, hogy az azt csináljon vele, ami
akar.
− Én már nem nagyon tudom, merre megyünk. − A fák újra eltakar-
ták a dombot és a rétet is.
− Van iránytűm.
− Ha minden más kudarcot vall, az Északi-sarkot megtaláljuk, mi?
− Az ösvény északnyugatnak tartott − nyugtatta meg a fiú. − Aztán
délnyugatnak fordultunk. A domb nyugatra van, a rét keletre.
− Klassz.
− Csak oda kell figyelni.
A fák hamarosan ritkulni kezdtek, és már a dombon kaptattak. A fák
mind ritkábban álltak, a növényzet egyre magasabb lett. Kendra és Seth
egy közepes emelkedőn baktatott a gerinc felé.
− Érzed a szagot? − kérdezte a fiú.
Kendra megtorpant. − Mintha sütnének valamit.
Alig érezhető, de most, hogy észrevette, határozott illat volt. Kendra
hirtelen riadtan nézett körül. − Istenem − kuporodott le.
− Mi van?
− Guggolj le!
Seth letérdelt melléje. Kendra a domb gerince felé mutatott. Kissé
oldalt gyér vibrálást vettek ki… egy halvány füstoszlop.
− Ja − suttogta a fiú. − Asszem, megtaláltuk.
Kendra ismét a nyelvébe harapott. Remélte, hogy nem nagypapát fő-
zik ott. − Mit csináljunk?
− Maradj itt! − javasolta Seth. − Odamegyek és megnézem.
− Nem akarok egyedül itt maradni.
− Akkor kövess, csak lemaradva! Ne kapjanak el mindkettőnket egy-
szerre! Tartsd készenlétben a sót!
Erre nem kellett emlékeztetnie a lányt. Csak attól tartott, hogy izzadt
kezében megolvad a só.
Seth a bokrok takarásában görnyedve előreosont a vékony füstoszlop
felé. Kendra utánozta a mozgását, és magában örvendezve állapította meg,
hogy az öccse sok-sok katonásdija most kifizetődik. Lopakodás közben is
azon járt az esze, amit csinálnak. Egy sütögető szörnyhöz osonni olyasmi,
amit szívesen kihagyna. Nem a másik irányba kéne inkább osonniuk?
A reszkető füstcsík egyre közeledett. Seth intett, hogy menjen oda
hozzá. Kendra lekuporodott az öccse mellé egy jókora bokor mögött, és
igyekezett halkan venni a levegőt. Seth a füléhez hajolt: − Látni fogom, mi
az, ha megkerülöm a bokrot. Majd kiáltok, ha elfog vagy valami. Készülj!
Most Kendra hajolt hozzá: − Ha hülyéskedsz, esküszöm, megöllek.
Komolyan.
− Nem. Én is félek.
A lány előrearaszolt. Kendra igyekezett nyugodt maradni. A várako-
zás kínszenvedés volt. Felötlött benne, hogy megkerüli a bokrot és kiku-
kucskál, de nem tudta összeszedni a bátorságát. A csend jó jel, nem? Ha-
csak lopva nem lőtték meg Sethet egy mérgezett nyíllal.
A csend kíméletlenül folytatódott. Aztán meghallotta, hogy Seth jön
vissza, sokkal kevésbé óvatosan, mint ahogy elment. Amikor felbukkant a
bokor mögött, már nem osont, normálisan járt. − Gyere, ezt látnod kell!
− Mi az?
− Semmi ijesztő.
Kendra megkerülte vele a bokrot, még mindig elég feszülten. Előttük
egy tiszta részen a domb tetejéhez közel meglátta a vékony füst forrását:
egy derékig érő kőhengert fa kútágassal, amiről vödör lógott. − Egy kút?
− Ja. Gyere, szagold meg!
A kúthoz mentek. A szálló füst még közelről is páraszerű, bizonyta-
lan maradt. Kendra áthajolt a kőperemen, és lenézett a sötét mélységbe. −
Milyen finom illat!
− Leves lehet − jelentette ki Seth. − Hús, zöldség, fűszer.
− Lehet, hogy én is éhes vagyok? Kellemes az illata.
− Szerintem is. Megkóstoljuk?
− Eresszük le a vödröt? − kérdezte kétkedve a nővére.
− Miért ne?
− Lehet ott lent valami.
− Nem hinném.
− Szerinted csak egy jó kis leves?
− Mágikus menedékben vagyunk.
− És ha mérgező?
− Azért megnézhetjük közelebbről − győzködte Seth. − Menten éhen
halok. Különben sem minden rossz, ami itt van. Fogadok, hogy itt vacso-
ráznak a tündérek. Nézd, még tekerő is van!
Forgatni kezdte a kereket, és a vödör leereszkedett a sötétbe.
− Én azért nyitva tartom a szemem − ígérte Kendra.
− Jól teszed.
A lány védtelennek érezte magát. Elég messze voltak a gerinctől,
hogy ne lássa, mi van a domb túloldalán, de elég magasan, hogy lenézve
lássa a térséget. A kút körül nem volt búvóhely, és aggódott, hogy láthatat-
lan szemek kémlelik a lenti fakoronák alól.
Seth csak engedte a vödröt, egyre mélyebbre és mélyebbre. Végül
hallotta, hogy beleloccsan valami folyadékba. A kötél meglazult. Várt egy
pillanatot, majd elkezdte felhúzni.
− Siess! − nógatta Kendra.
− Sietek. Elég mély ez az izé.
− Félek, hogy az erdőből mindenki minket bámul.
− Megvan.
Seth abbahagyta a tekerést, és kihúzta a vödröt, majd a kút kávájára
állította.
Kendra odalépett hozzá. A favödörben húsdarabok, sárgarépa-
karikák, krumpli és hagyma úszott illatos, sárga lében. − Rendes levesnek
látszik.
− Még annál is rendesebbnek. Én megkóstolom.
− Ne!
− Nyugi már! − Seth kicsippentett egy lebegő húsdarabot, és meg-
kóstolta. − Jó! − Kihalászott egy burgonyát, és ugyanezt jelentette. Megbil-
lentette kicsit a vödröt, és kortyolt egyet a léből. − Csodás! Ezt meg kell
kóstolnod!
A bokor mögül, ahol az imént megbújtak, egy lény bukkant elő. De-
réktól felfelé egy félmeztelen férfi volt, a mellkasa igen szőrös, homlokán
hegyes szarvak. Deréktól lefelé szőrös kecskelába volt. A szatír késsel tá-
madt rájuk.
A testvérek ijedten pördültek meg a patadobogás hallatán. − Sót! −
kapott a zsebéhez Seth.
Kendra is só után nyúlt, de közben megkerülte a kutat, hogy az közé
és a támadója közé essen. Seth azonban a helyén maradt. Ő nem mozdult,
és amikor a szatír pár lépésnyire ért, egy marék sót dobott rá.
A szatír azonnal megtorpant, láthatóan meglepte a sófelhő. Seth még
egy marékkal megdobta, és a zsebébe nyúlt egy újabb adagért. A só azon-
ban nem szikrázott vagy sistergett. A szatír csak meghökkent képet vágott.
− Mit csinálsz? − kérdezte halkan.
− Ezt én is kérdezhetném − replikázott Seth.
− Nem, te nem. Elrontod az akciónkat. − A szatír elugrott mellette, és
a késével elmetszette a vödör kötelét. − Idejön.
− Kicsoda?
− Én későbbre tartogatnám a kérdéseket − javasolta a szatír. A kötelet
szorosan körbetekerte a kútkeréken, majd fogta a vödröt, és elindult le a
dombon. A leves minden lépésnél kiloccsant. A domb túloldaláról Kendra
levélzörgést és ágropogást hallott. Sethtel követték a szatírt.
Az besurrant abba a bokorba, ami mögött ők korábban guggoltak.
Kendra és Seth beugrott utána.
Alighogy eltűntek, egy nagydarab, ronda nő bukkant fel, és imbolygó
léptekkel a kúthoz ment. Széles, lapos arca volt, fülcimpája szinte robusz-
tus válláig lógott. Formátlan, lógó mellét durva anyagú házi tunika fedte.
Avokádó bőre barázdált volt, mint a kordbársony, őszülő haja csapzott és
kócos. Testalkata elhízottnak mondható. A kút alig ért a térdéig; jóval na-
gyobb volt Hugónál is. Dülöngélve lépdelt, és a száján keresztül, hangosan
vette a levegőt.
Lehajolt, lapátkezével kitapogatta a kutat, megsimogatta a fakeretet.
− Az ogrék gyengén látnak − súgta a szatír.
Erre az ogre felkapta a fejét. Motyogott valamit egy torokhangú
nyelven. Elcsoszogott pár lépést a kúttól, leguggolt, és megszimatolta a
földet, ahová Seth sója szóródott. − Emberek. − Rekedt hangja vádlón
csengett. − Itt emberek! Hol van emberek?
A szatír ujját az ajkára téve csendre intette őket. Kendra meg se moc-
cant, rémülete dacára próbált halkan lélegezni. Azt tervezte, milyen irányba
fusson.
Az ogre a lejtőn a rejtekhelyük felé indult, erre-arra szimatolva. −
Hallottam emberek. Érzek emberek. És érzek levesem. Emberek ették le-
vesem megin’. Bocsánatot kérni!
A szatír a fejét ingatva jelezte, hogy eszükbe ne jusson, és ujját a tor-
ka előtt elhúzva mutatta a következményt. Seth keze a zsebébe csúszott. A
szatír megérintette a csuklóját, és szemöldökét összevonva rázta a fejét.
Az ogre már félúton járt a bokorhoz. − Annyira szeret emberek leve-
sem, meg is fürödhet benne.
Kendra alig bírta ki, hogy ne eredjen futásnak. Az ogre mindjárt oda-
ér. De a szatír láthatóan tudta, mit csinál. Tenyerét felemelve mutatta, hogy
maradjanak nyugton.
Hirtelen valami csörtetni kezdett az aljnövényzetben olyan húsz mé-
terre jobbra tőlük. Az ogre arra pördült, és gyors, esetlen léptekkel a zaj
felé indult.
A szatír biccentett. Kimásztak a bokorból, és megiramodtak le a
dombon. Mögöttük az ogre csúszva megtorpant, irányt váltott, és utánuk
eredt. A kecskeember egy tüskés bozótba lendítette a vödör levest, és átug-
rott egy kidőlt fán. A testvérek utána.
A lendülettől Kendra nagyobbakat lépett, mint amekkorát akart.
Ahányszor a lába talajt ért, jó esélye volt rá, hogy kibicsaklik a bokája és
elvágódik. Seth pár lépéssel előtte ment, a fürge szatír pedig egyre távolo-
dott előttük.
Az akadályokra rá se hederítve az ogre zajosan üldözte őket, letapo-
sott bokrokat, letört ágakat. Zihálva, sípolva vette a levegőt, rendre károm-
kodott is a maga érthetetlen nyelvén. Otromba mérete és látható kimerült-
sége dacára a torz lény gyorsan közeledett hozzájuk.
A lejtő egyenesbe fordult. Kendra mögött az ogre elesett, ágak és
gallyak ropogtak, akár a tűzijáték. A lány hátranézve látta, hogy a böhöm
óriás máris feltápászkodik.
A szatír egy sekély vízmosásba vezette őket, ahol egy sötét alagút
széles száját látták. − Erre − tűnt el benne. Habár elég nagynak látszott,
hogy az ogre is beférjen, Seth és Kendra kérdés nélkül követte. A szatír
magabiztosnak tűnt, és eddig igaza volt.
Az alagút egyre sötétedett, minél beljebb futottak. Mögöttük súlyos
léptek döngtek. Kendra hátranézett. Az ogre megtöltötte a föld alatti jára-
tot, szinte az összes fényt eltakarta.
Alig látták maguk előtt a szatírt. Az alagút egyre szűkült. Az ogre
nem sokkal Kendra mögött hörgött és köhögött. Remélhetőleg szívrohamot
kapva összeesik.
Az alagútban egy darabig vaksötét lett, majd világosodni kezdett. A
járat tovább zsugorodott. Kendrának nemsokára másznia kellett, és mind-
két oldalt elérte volna a falat is. A szatír lassított, huncut vigyorral nézett
vissza. Kendra is hátrakémlelt.
A lihegő ogre előbb négykézláb, majd hason csúszva mászott, zihál-
va, fulladozva. Amikor végképp elakadt, bosszúsan, frusztráltan felordított.
Utána mintha okádott volna.
Előttük a szatír most már mászott. A járat felfelé vezetett. Egy kis
nyíláson át egy tál alakú mélyedésbe jutottak. Ott egy másik szatír várta
őket. Ennek vörösebb haja volt, és kissé hosszabb szarva. Intett, hogy kö-
vessék.
A két szatír és a két gyerek percekig rohant az erdőben. Amikor egy
tisztásra értek, ahol egy pici tó volt, a vörös hajú szatír megállt, és feléjük
fordult.
− Miért akartátok tönkretenni az akciónkat?
− Suta munka − értett egyet a társa.
− Nem tudtuk − védekezett Kendra. − Azt hittük, csak egy kút.
− Azt hittétek a kéményre, hogy kút? − hitetlenkedett a vörös. −
Gondolom, akkor a jégcsapot néha sárgarépának nézitek? Vagy a szekeret
árnyékszéknek?
− Volt ott egy vödör − tette hozzá Seth.
− És a földben volt − toldotta meg Kendra.
 − Ebben van valami − vélte a másik szatír.
− Az ogre fészkének a tetején lófráltatok − magyarázta a vörös hajú.
− Most már értjük − mondta Seth. − Azt hittük, egy domb.
− Az nem baj, hogy levest loptok az üstjéből − folytatta a vörös. −
Igyekszünk nagylelkűek lenni a dolgainkkal. De legyetek kicsit finomab-
bak! Kicsit fineszesebbek! Legalább várjátok meg, amíg a vénasszony elal-
szik! Tényleg, kik vagytok?
− Seth Sorenson.
− Kendra.
− Én Newel − mondta a vörös. − Ő Doren. Felfogtátok, hogy most
csinálhatunk egy másik állványzatot?
− A régit letépi − magyarázta Doren.
− Majdnem több munka, mintha magunknak főznénk − dohogott
Newel.
− És a mienk sosem olyan ízletes.
− Tehetsége van hozzá.
− Sajnáljuk − szabadkozott Kendra. − Eltévedtünk.
Doren legyintett. − Nem gond! Szeretünk pörlekedni. De ha a borun-
kat rontottátok volna el, az más kérdés.
− Akkor is kell enni, és a potyaleves az mégiscsak potyaleves − for-
tyogott Newel.
− Majd megtaláljuk a módját, hogy kárpótoljunk benneteket − ígérte
Kendra.
− De meg ám − mondta Newel.
− Nincs véletlen… elemetek? − kérdezte Doren.
− Elem? − hökkent meg Seth.
− Igen. C méretű.
Kendra karba fonta a kezét. − Minek nektek elem?
− Fényes − bökte oldalba Doren a társát.
− Imádjuk − bólintott bölcsen a szatír. − Nekünk olyanok, akár az ap-
ró istenek.
A gyerekek hitetlenkedve nézték a kecskeembereket, nem tudták,
miként folytassák a beszélgetést. Nyilvánvalóan hazudtak.
− Jó − vallotta be a vörös −, van egy hordozható tévénk.
− El ne áruljátok Stannek!
− Volt egy hegynyi elemünk, de mind kimerült. És az ellátónk már
nem áll itt alkalmazásban.
− Kitalálhatunk valamit. − Newel diplomatikusan széttárta a kezét. −
Elemet, amiért megzavartátok a levesvezetékünket…
− Aztán még cserélhetünk mást is. Arany, pia, amit akartok. − Doren
kissé halkabbra vette a hangját. − Persze az egyezség köztünk marad!
− Stan nem szereti, ha tévézünk − magyarázta Newel.
− Ismeritek nagypapát? − csodálkozott Seth.
− Ki nem? − mondta Newel.
− Nem láttátok mostanában? − kérdezte Kendra.
− Dehogynem, a múlt héten.
− Úgy értem, tegnap éjjel óta.
− Nem. Miért?
− Nem hallottátok a hírt? − kérdezte Seth.
A szatírok összenéztek. − Ugyan mit? − kérdezte a vörös hajú.
− Nagypapát éjjel elrabolták − mondta Kendra.
− Elrabolták? − hüledezett Doren.
Kendra bólintott. − Lények törtek be a házba, és elvitték őt meg a
házvezetőnőt.
− Házvezetőnő? − ismételte Newel. − Az olyan, mint az autóvezető?
− Lenára gondol − világosította fel Doren.
− Ó! Vagyis… Á, értem!
− Dale-t nem? − kérdezte Doren.
− Szerintünk nem − felelte Seth.
Newel a fejét rázta. − Szegény Dale! Sosem volt népszerű.
− Pocsék a humorérzéke − bólintott Doren. − Túl halk szavú.
− Nem tudjátok, ki vihette el őket? − faggatta őket Kendra.
− Szent Iván-éjjelen? Bárki.
− Segítenétek megkeresni? − vetette fel Seth.
A szatírok nyugtalanul összenéztek. − Hm, ó − kezdte Newel −, ez a
hét nem alkalmas nekünk.
− Sok a feladat − hátrált Doren.
− Tudjátok mit? − mondta Newel. − Most, hogy belegondoltam,
amúgy is kellett volna egy új állványzat. Mi lenne, ha menne mindenki a
maga útjára, és kvittek vagyunk?
− Ne vegyétek a szívetekre, amit mondtunk! − tette hozzá Doren.
− Csak szatirikusan értettük.
 Seth előrelépett. − Tudtok valamit, amit elhallgattok?
− Nem arról van szó − hátrált Newel lassan. − Csak Szent Iván napja
van. Dolgunk akár a tenger.
− Kösz, hogy segítettetek elmenekülni az ogre elől − hálálkodott
Kendra.
− Szívesen − felelte a vörös.
− Nem került semmibe.
− Legalább azt megmutatnátok, merre jutunk haza? − kérdezte a fiú.
A szatírok megálltak. Doren a karját kinyújtva mutatta. − Ott egy ös-
vény.
− Ha eléritek, forduljatok jobbra − mondta Newel. − Az lesz a jó
irány. Üdvözöljük Stant, ha előrekerül.
A szatírok megpördülve berohantak a fák közé.
 Tizenkettedik fejezet

A pajtában
Kendra és Seth a szatírok utasítása alapján megtalálta az ösvényt, és nem-
sokára hazafelé tartottak a lyukakat követve, amik jobb szolgálatot tettek,
mint a kenyérmorzsa.
− Ezek kész idióták − jegyezte meg Seth.
− De az ogrétól megmentettek − emlékeztette Kendra.
− Segíthettek volna megkeresni nagypapát, de simán lekoptattak
minket. − Homlokát ráncolva baktatott.
Az udvarhoz közeledve ismét hallották a nem emberi nyögést,
ugyanazt, mint a pincéből kijövet, csak most még hangosabban. Megtor-
pantak. A meghökkentő hang előttük szólt. Hosszú, gyászos nyögés, mint
egy ködkürt dudálása.
Seth kivett némi sót a zsebéből, és előrerohant. Ezzel a sebességgel
egykettőre elérték az udvar szélét. Minden normálisnak tűnt. Nem láttak
olyan behemótot, amitől a hang eredhetett volna.
− Tudod, a só nem sokat használt a szatírok ellen sem − mondta neki
Kendra.
− Biztos, csak a rossz lényeket égeti − vágta rá Seth.
− Az ogre is a kezébe vette.
− Akkor már összekeveredett homokkal. Láttad, éjjel hogy égtek
azok a szörnyszülöttek?
Vártak egy kicsit, nem akaródzott nekik belépni az udvarba.
− És most? − kérdezte a lány.
A fülsiketítő nyögés újra felhangzott az udvarban, egyre közelebb és
hangosabban. A pajta cserepei megzörrentek.
 − A pajtából jön − jegyezte meg Seth.
− Oda be se néztünk!
− Nem is jutott eszembe.
A szörnyű nyögés harmadjára is felharsant. A pajta beleremegett. Az
ereszről madarak rebbentek fel.
− Szerinted valami a pajtába hurcolta nagypapát és Lenát? − kérdezte
Kendra.
− A hangja alapján még ott is van.
− Nagypapa a lelkünkre kötötte, hogy ne menjünk be oda.
− Szerintem én már így is szobafogságban vagyok − mondta Seth.
− Nem, úgy értem, mi van, ha vadállatokat tart bent? Lehet, hogy
nincs is köze az eltűnéséhez.
− Ez most a legesélyesebb. Különben hol keressük? Nincs semmi
más, amin elindulhatunk. Az a nyom zsákutca volt. Legalább lessünk be!
Seth elindult a pajta felé, a lány vonakodva követte. A hatalmas épü-
let jó öt emelet magasan tornyosult, a tetején bika alakú szélkakas állt.
Kendra eddig sosem nézte meg, hol is lehet bemenni. Látta a nagy dupla
ajtót elöl és néhány kisebb ajtót oldalt.
A pajta recsegett, majd úgy elkezdett rázkódni, mintha földrengés
lenne. Hasadó fák hangja töltötte meg a levegőt, amit újabb gyászos nyö-
gés követett.
Seth hátrasandított Kendrára. Valami hatalmas dolog lehet odabent.
Pár pillanat múlva minden elcsitult.
Az elülső dupla ajtót lakat és súlyos lánc zárta le, így Seth az egyik
oldalsó ajtóhoz ment. A pajtának több ablaka is volt, de a legalacsonyabb is
három emelet magasan.
Lopva megkerülték az egész épületet, de nem találtak nyitott ajtót.
Nem volt még egy repedés vagy kukucskáló sem. − Nagypapa jól lezárta −
suttogta Kendra.
− Lehet, hogy csak zajt csapva tudunk bejutni − mondta Seth. Ismét
elindult körbe.
− Nem tudom, jó ötlet-e.
− Megvárom, amíg megint remegni kezd. − Seth leült az egyik ki-
sebb ajtó elé, ami egyméteres sem volt. Teltek a percek.
− Szerinted tudja, hogy várunk? − kérdezte Kendra.
− Te balszerencsét hozol.
 − Ne hajtogasd már folyton!
Egy tündér siklott fölébük. Seth próbálta elhessegetni. − Menj innen!
− A tündér kitért előle. Minél hevesebben legyezett, az annál közelebb jött.
− Hagyd már, csak felhúzod! − szólt rá Kendra.
− Elegem van belőlük.
− Akkor ne törődj vele, és talán elmegy!
Seth nem figyelt a tündérre. Az a feje mögé rebbent. Amikor erre
nem jött válasz, leszállt a fejére. A fiú odacsapott, de elvétette, mire a tün-
dér elsiklott. Seth felugrott, hogy utánaeredjen, amikor ismét felhangzott a
bömbölés. A kis ajtó beleremegett.
Seth visszahuppant, és két lábbal elkezdte rugdosni az ajtót. A nyö-
gés elnyomta a zajt. Az ötödik rúgásra az ajtó széle felhasadt, és kitárult.
A fiú félregördült a nyílástól, és Kendra is ellépett. Seth a zsebébe
túrva elővette a megmaradt sót. − Kérsz? − tátogta.
Kendra elvett valamennyit. Pár pillanat múlva a fülsiketítő nyögés
elhallgatott. Seth intett a lánynak, hogy várjon. Átmászott a kis ajtón.
Kendra várt, a sót szorongatva a tenyerében.
Seth jelent meg a nyílásban megfejthetetlen arckifejezéssel. − Ezt
látnod kell!
− Mi az?
− Ne aggódj már! Nézd meg!
Kendra átbukott a kis bejáraton. A hatalmas pajta egyetlen helyiség-
ből állt, csak a szélén volt pár szekrény. Az egészet egy gigantikus tehén
uralta.
− Hát erre nem számítottam − mormolta hitetlenkedve Kendra.
Csodálkozva bámult fel a kolosszális kérődzőre. A hatalmas fej
majdnem a tetőgerendákat érte, tizenöt méter magasan is lehetett. Az épület
egész oldalán végigfutó szénapadlás szolgált jászolnak. A tehén patája ak-
kora volt, akár egy jacuzzi. Irdatlan tőgye hatalmasra duzzadt, bokszzsák-
nyi csecseiből csöpögött a tej.
A gargantuai tehén oldalt billentette a fejét, úgy nézte a jövevénye-
ket. Hosszan bőgött, és már attól is megremegett a pajta, hogy a másik lá-
bára állt.
− Szent tehén − mormolta Kendra.
− Pontosan. Nem hiszem, hogy nagypapa egyhamar kifogyna a tej-
ből.
 − Barátok vagyunk − mondta Kendra a tehénnek.
Az állat elfordulva rágni kezdte a szénát.
− Miért nem hallottuk eddig? − töprengett a fiú.
− Talán sosem bőg. Szerintem fájdalmai vannak. Látod, milyen duz-
zadt a tőgye? Tuti meg tudná tölteni a medencét.
− Az fix.
− Valaki biztos minden reggel megfeji.
− Ami ma még nem történt meg.
Álltak és bámultak. A tehén tovább rágcsált. Seth a pajta végébe mu-
tatott. − A kakáját nézd!
− Fúj!
− A világ legnagyobb tehénlepénye.
− Naná, hogy tetszik neked!
A tehén ismét bőgött, most még panaszosabban. Kezüket a fülükre
szorították, amíg abba nem hagyta.
− Meg kéne fejnünk − javasolta Kendra.
− És mégis hogyan?
− Valahogy csak meg lehet. Másoknak is sikerül.
− El se érjük a micsodáit.
− Fogadok, hogy szét tudná szedni ezt a pajtát, ha akarná. Nézd,
mekkora! Egyre dühösebb. A tőgye mindjárt szétdurran. Ki tudja, milyen
ereje van. A tejétől látni lehet a tündéreket. Már csak az hiányzik, hogy egy
óriási varázstehén rohangáljon itt! Törne-zúzna mindent.
Seth kezét karba fonva töprengett a feladaton. − Ezt nem lehet meg-
csinálni.
− Át kell kutatnunk a szekrényeket. Talán vannak ott speciális szer-
számok.
− És nagypapa?
− Nincs több nyomunk. Viszont ha nem fejjük meg a tehenet, újabb
katasztrófa történhet.
A szekrényben találtak mindenféle szerszámokat és eszközöket, de
semmi olyat, ami első látásra a gigantikus tehén megfejésére szolgált vol-
na. Voltak üres hordók körös-körül és a szekrényekben is. Biztos a tejnek,
vélte Kendra. Az egyik szekrényben talált két szétnyitható létrát. − Lehet,
hogy csak ez kell hozzá.
− Hogyan fogjuk meg az izéit?
 − Sehogy.
− Biztos van itt egy óriási fejőgép − vélte Seth.
− Én nem látom. De talán elég, ha átöleljük a csecsét és lecsúszunk
rajta.
− Megvesztél?
− Miért ne? − állt a tőgyek alá Kendra. − Nincs annyira messze.
− Miért nem a hordókat használjuk?
− Minek? Nyugodtan pocsékolhatjuk a tejet. A hordó csak feleslege-
sen megnehezítené a dolgot. Csak enyhítenünk kell a nyomást.
− És ha ránk lép?
− Nincs helye mozogni. Ha a tőgy alatt maradunk, nem eshet bajunk.
A létrákat beállították a mamuttehén tőgyének az egyik oldalára.
Felmásztak. Csak az utolsó előtti fokon állva érték el a csecset a tőgy alatt.
Seth megvárta, amíg Kendra is elhelyezkedik.
− Inog − mondta Kendra.
− Egyensúlyozz!
Kendra lassan kiegyenesedett. Sokkal magasabbnak érződött, mint
amilyennek lentről látszott. − Kész vagy?
− Nem. Remélem, a pajta bent tartja.
− Muszáj megpróbálnunk.
− Átölelni és lecsúszni? − kérdezte Seth.
− Felváltva. Te, majd én, majd te, azután megint én. Aztán ugyanezt
megcsináljuk a másik oldalon is.
− És ha te kezdenéd?
− Neked jobban megy az ilyesmi.
− Az igaz. Én sok óriástehenet megfejtem már. Majd egyszer meg-
mutatom, mennyi díjat kaptam érte.
− Komolyan, kezdd te! − nógatta Kendra.
− És ha fáj neki?
− Szerintem nem vagyunk elég nagyok ahhoz. Engem jobban ag-
gaszt, hogy mi lesz akkor, ha nem indul meg a tej.
− Szóval szorítsam is meg, ahogy csak bírom?
− Persze!
− Előbb én, aztán te. Olyan gyorsan, ahogy csak tudjuk.
− És ha egyszer találok egy trófeát óriástehén fejésért, megveszem
neked.
 − Inkább maradjon a kettőnk titka!
− Mehet?
− Hajrá!
Seth vonakodva megfogta a hatalmas csecset. A tehén elbődült, Seth
hátrahőkölt, aztán gyorsan leguggolt, és két kézzel megragadta a létrát,
hogy visszanyerje az egyensúlyát. Kendra a nevetéstől majdnem leszédült.
Végül a ködkürtszó abbamaradt.
− Meggondoltam magam − mondta Seth
− Háromig számolok − jelentette ki Kendra.
− Kezdd te, vagy nem csinálom! Majdnem leestem és becsináltam
egyszerre.
− Egy… kettő… há-rom!
Seth a csecset átölelve lelépett a létráról. Lecsúszott, és jókora tej-
fröccsel pottyant a padlóra. Kendra követte a példáját. Hiába kapaszkodott
erősen, gyorsabban csúszott, mint várta. Mire leért, a meleg tej eláztatta a
farmerét.
Seth már ment is felfelé a létrán. − Hú, ez undi − mondta, de azért le-
lépett és lecsúszott újból. Ezúttal talpra érkezett. Kendra is felment és le-
csusszant. Minden erejével kapaszkodott, így kicsit lassabban haladt, de a
padlóra érve ismét elesett. Már tej borított mindent.
Hamarosan aztán ráéreztek, és mindketten a talpukra estek. A tőgy
mélyre lógott, és a markolás erősségével egyre jobban tudták irányítani a
becsapódási sebességüket. A tej csak úgy ömlött. Mialatt csúsztak, úgy zú-
dult, mintha tűzoltó fecskendőből spriccelnék. Legalább hetven ugrást kivi-
teleztek, mire apadni kezdett.
− Most a másik oldalon − zihált Kendra.
− Elzsibbadt a karom − panaszkodott Seth.
− Sietnünk kell!
Áttolták a létrákat, és kezdődött elölről az egész. Kendra azt képzel-
te, hogy egy különös játszótéren van, ahol a gyerekek homok helyett tejben
gázolnak, és vastag húspóznán csúszkálnak.
Minden figyelmét a létramászásra fordította, és arra, hogy a lehető
legsimábban érjen földet. Aggódott, hogy ha rutinból csinálja, baleset érhe-
ti, megrándul a bokája, eltörik egy csontja, vagy még rosszabb.
Amint a tejsugár apadni kezdett, kimerülten összerogytak, az sem ér-
dekelte őket, hogy a tejben fekszenek, mert a ruhájuk és hajuk már amúgy
is csupa tej volt. Mindketten kétségbeesetten kapkodták a levegőt. Kendra
megfogta a nyakát. − A szívem úgy ver, mint egy légkalapács.
− Azt hittem, elhányom magam − nyafogott Seth.
− Én inkább fáradt vagyok.
− Gondolj bele! Meleg tej csöpög rólad, az arcod meg vagy százszor
hozzáért egy tehén csecséhez.
− Annál többször.
− Eláztattuk az egész pajtát − mondta Seth. − Sosem iszom többet te-
jet.
− Én meg nem megyek többé játszótérre.
− Mi?
− Nehéz elmagyarázni.
Seth a tehén alatti részt nézte. − Van egy lefolyó, de nem hiszem,
hogy sok tej lemenne ott.
− Láttam egy slagot. A tehén biztos nem szeretné, hogy tej büdösöd-
jön mindenhol. − Kendra felült, és kicsavarta a fehér nedűt a hajából. −
Ennél jobb edzésem még nem volt. Hulla vagyok.
− Ha mindennap megcsinálnám, Herkules lennék − vélte Seth.
− Elteszed a létrákat?
− Ha te meg lemosod a tejet.
A slag hosszú volt, a víznyomás erős, és a lefolyó bírta a strapát. A
tej leöblítése volt a legkönnyebb az egészben. Seth aztán lemosatta magát
Kendrával, majd viszonozta a szívességet.
Amióta elkezdték a fejést, a tehén nem csapott zajt és nem is törődött
velük. Biztos, ami biztos, szólongatták nagypapát és Lenát, előbb csak hal-
kan, nehogy megijesszék a tehenet, majd egyre hangosabban. Akárcsak a
nap folyamán, most sem kaptak választ.
− Visszamenjünk a házba? − kérdezte Kendra.
− Gondolom. Nemsokára besötétedik.
− Fáradt vagyok. És éhes. Keresnünk kéne valami kaját.
Kimentek a pajtából. A nap már lefelé hanyatlott.
− Elszakadt a pólód − mondta Kendra.
− Amikor az ogre elől futottunk.
− Nekem van egy rózsaszín, amit kölcsönadhatok.
− Jó lesz ez, ha megszárad.
− A rózsaszín is elrejtene annyira, mint a terepszín.
− Minden lány ilyen agyatlan?
− Azt akarod mondani, hogy egy zöld ingben a szörnyek nem látnak?
− Nem. Csak kevésbé. Ez a lényeg. Kevésbé, mint téged a kékben.
− Akkor nekem is jól jönne egy zöld.
 Tizenharmadik fejezet

Váratlan üzenet
Az ebédlőben a padlón ülve Kendra beleharapott a második mogyoróvajas
szendvicsébe. A konyhát átvizsgálva hetekre elég ennivalót találtak. A
kamrában volt gyümölcskonzerv és zöldség, ép üvegben befőtt, kenyér,
zabpehely, búzakrém, keksz, tonhal és sok egyéb.
A hűtő az oldalán fekve is működött, az üvegcserepeket kitakarítot-
ták belőle, amennyire tudták. Maradt egy rakás tej, sajt és tojás. A fagyasz-
tóban bőven volt hús.
Kendra harapott még egyet. Hátradőlt és lehunyta a szemét. Az előbb
úgy érezte, meg tud enni még egy szendvicset, de most már nem kívánta. −
Kivagyok − nyögte.
− Én is − felelte Seth. Sajtot tett egy kekszre, arra mustáros szószba
tunkolt szardíniát rakott. − Szúr a szemem.
− Nekem a torkom. A nap még le sem ment.
− Hol keressük még nagypapát?
− Szerintem a legjobb, ha pihenünk egyet. Reggel jobban tudunk
gondolkodni.
− Éjjel mennyit aludtunk?
− Fél órát − saccolta Kendra.
− Majdnem két napot fenn maradtunk!
− Most majd két napot átalszol.
− Miért?
− A mirigyeid majd álomgubót fonnak köréd.
− Hiszi a piszi.
− Ezért vagy annyira éhes. A hibernáláshoz elraktározod a zsírt.
 Seth megette a kekszet. − Kóstold meg a szardíniát!
− Nem eszem olyan halat, amin még rajta van a feje.
− A feje a legjobb! Érzed, ahogy kipukkan a szeme, amikor…
− Köszi! − Kendra felállt. − Muszáj lefeküdnöm.
Seth is felállt. − Nekem is.
Felmentek a lépcsőn, végig a romos folyosón, fel a kislépcsőn a pad-
lástérbe. A szobájuk csatatér volt, kivéve az ágyakat. Aranyhaj a sarokba
masírozott és kotkodácsolni kezdett. A magjai szanaszét hevertek a padlón.
− Igazad van, hogy a só nem vált be − mondta Seth.
− Talán csak itt hat.
− Azok a kecskefickók tök hülyék, de viccesek.
− Szatír a nevük.
− Keresek majd C elemet. Azt mondták, adnak érte aranyat.
− Azt nem, hogy mennyit.
− Akkor is, elemért aranyat! Milliomos leszek.
− Én nem bízom bennük. − Kendra lerogyott az ágyra, arcát a párná-
ba fúrta. − Miért kotkodácsol Aranyhaj?
− Biztos hiányzik neki a ketrece. − Seth odament az izgatott tyúkhoz.
− Kendra, ezt látnod kell.
− Majd reggel − mondta Kendra.
− Most kell látnod!
A lány felnyomta magát az ágyról, és odament Sethhez. A sarokban a
padlón jó száz magból kirakva az állt:

ÉN
NAGYI

− Ez valami vicc − nézett az öccsére gyanakodva Kendra. − Te csi-

náltad?
− Nem, dehogy!
Kendra leguggolt Aranyhaj elé. − Te vagy Sorenson nagyi?
A tyúk leszegte a fejét, mintha bólintana.
− Ez igen volt?
Ugyanaz a mozdulat.
− Mutass egy nemet is, hogy biztos lehessek!
Aranyhaj megrázta a fejét.
 − Hogy történt? − kérdezte Seth. − Valaki elvarázsolt?
A tyúk bólintott.
− Hogyan tudunk visszaváltoztatni? − kérdezte Kendra.
Aranyhaj nem mozdult.
− Nagypapa miért nem változtatott vissza? − kérdezte Seth.
− Sorenson nagypapa próbálta? − faggatta Kendra is.
Aranyhaj bólintott, majd a fejét rázta.
− Igen és nem?
Bólintás.
− Próbálta, de nem tudta − tippelt a lány.
A tyúk bólintott.
− Van rá mód, hogy mi visszaváltoztassunk?
Újabb bólintás.
− A házban is meg lehet csinálni?
Fejrázás.
− El kell vinnünk a boszorkányhoz? − tippelt Seth.
Bólintás. Aztán a tyúk a szárnyával csapdosva odébb ment.
− Várj, nagymama! − nyúlt érte Kendra, de a madár kikerülte a mar-
kát. − Kiakadt.
Seth elkapta. − Nagymama, hallasz minket?
A tyúk nem felelt.
− Nagymama, tudsz válaszolni? − kérdezte Kendra.
A szárnyas fészkelődött Seth markában. Megcsípte a kezét, mire a fiú
elejtette. Aranyhajat figyelték. Percekig nem csinált semmit, ami abnormá-
lis intelligenciáról árulkodott volna, nem válaszolt egyetlen kérdésre sem.
− Az előbb nekünk válaszolt, igaz? − kérdezte Kendra.
− Üzenetet írt! − mutatott Seth az ÉN NAGYI betűkre a sarokban.
− Biztos csak egy kis időrésben tud velünk kapcsolatba lépni − töp-
rengett Kendra. − Eljuttatta hozzánk az üzenetet, és a többit ránk bízza.
− Korábban miért nem beszélt?
− Nem tudom. Talán próbálta, de nem értettük.
Seth elgondolkodva oldalt biccentette a fejét, majd megvonta a vál-
lát. − Reggel elvisszük a boszorkányhoz?
− Nem tudom. Murielnek már csak egy csomója maradt.
− Az utolsó csomót semmiképp nem szabad kioldanunk. De talán
cserélhetünk vele.
 − Mit?
− Vihetnénk neki enni. Vagy más cuccot. Hogy kényelmesebb legyen
a viskója.
− Nem tudom elképzelni, hogy belemegy. Tudni fogja, hogy nagyon
szeretnénk visszaváltoztatni nagymamát.
− Nem adhatunk neki még egy esélyt.
Kendra az ajkába harapott. − És ha nem enged? Nagypapának se en-
gedett. Szabadon engedjük Murielt, hogy visszaváltoztassa nagymamát?
− Azt már nem! − szögezte le Seth. − Ha kiszabadul, mi tartja vissza,
hogy mindnyájunkat tyúkká változtasson?
− Nagypapa azt mondta, nem lehet mágiát használni a másik ellen,
csak ha először az használ ellened. Mi sose ártottunk Murielnek, nem igaz?
− De boszorkány − mondta Seth. − Miért lenne bezárva, ha nem go-
nosz?
− Nem azt mondom, hogy el akarom engedni. Azt mondom, talán
vészhelyzetben vagyunk, amikor nincs más lehetőségünk. Talán megéri
kockáztatni, hogy aztán nagymama segíteni tudjon nekünk.
A fiú ezen elgondolkodott. − És ha a boszorkány el tudná mondani,
hol van nagypapa?
− Vagy mindkettő − jött izgalomba Kendra. − Fogadok, bármit meg-
tenne, hogy kiszabaduljon. Ezt a két dolgot minimum. Akkor talán kimász-
hatnánk ebből a csávából.
− Abban igazad van, hogy nincs sok választásunk.
− Aludjunk rá egyet! − javasolta Kendra. − Mindketten holtfáradtak
vagyunk. Reggel majd döntünk.
− Jó.
A lány bebújt az ágyba, magára húzta a paplant, feje a párnára csuk-
lott, és elaludt, mielőtt bármire gondolhatott volna.

− Nem is kellett volna kimosnunk a tejet a ruhánkból, és akkor menet köz-

ben vajat köpülhetnénk.
 − Fúj!
− Estére talán joghurt is lenne a hónom alatt.
− Te tisztára holdkóros vagy!
− Aztán Lena dzsemével csinálhatnánk gyümölcsös joghurtot.
− Elég!
Seth elégedettnek tűnt. Aranyhaj a talicskában utazott egy jutazsák-
ban, amit a kamrában találtak. Megpróbálták megjavítani a ketrecet, de az
ajtó folyton leesett. A zsákon volt madzag, azt a tyúk nyaka körül meghúz-
ták úgy, hogy még kényelmes legyen neki, így kilógott a feje.
Nem volt könnyű a tyúkban Sorenson nagymamát látni. Az állat
egész reggel egyetlen nagymamás dolgot sem csinált. Nem mutatott reak-
ciót a bejelentésre, hogy elmennek Murielhez, és éjjel tojt egy tojást Kend-
ra ágyára.
A testvérek napkelte előtt ébredtek. A talicskát a pajtában találták, és
úgy vélték, könnyebb azzal vinni Aranyhajat, mint végig kézben tartani.
Most a lányon volt a sor, hogy tolja. A tyúk nyugodt maradt. Talán
élvezi a friss levegőt. Kellemes idő volt, napos, meleg, de nem forró.
Kendra azon töprengett, mire jutnak majd Muriellel. Végül úgy dön-
töttek, abból még nem lehet baj, ha tesznek egy próbát. A végső döntést az
alapján hozzák meg, hogy Muriel mire hajlandó. Raktak a talicskába ételt,
ruhát, szerszámokat és konyhai eszközöket, hátha ezt használhatják csere-
áruként a kiszabadítás helyett. A legtöbb ruha megszenvedte a fesztivál éj-
jelét, de találtak pár ép darabot nagymamának arra az esetre, ha sikerül
visszaváltoztatni. Gondoskodtak róla, hogy a tyúk kapjon tejet, mielőtt el-
indultak, és maguk is ittak.
A viskóhoz vezető ösvényre nem volt nehéz emlékezni. Nemsokára
meg is látták a leveles tákolmányt, ahol a boszorka élt. A talicskát otthagy-
ták, Seth vitte a tyúkot, a lány pedig egy ölnyi holmit csereárunak. Kendra
már intette az öccsét, hogy ne veszítse el a nyugalmát, és legyen udvarias,
akármi történik, de most megismételte.
A viskóhoz közeledve fura zenét hallottak, mintha valaki
befőttesgumit pengetne, és közben kasztanyettán játszana. Amikor körbe-
mentek a bejárathoz, azt látták, hogy a mocskos öregasszony egy kézzel
szájharmonikán játszik, a másikkal a fajáró bábut táncoltatja.
− Nem is reméltem, hogy ilyen hamar lesz látogatóm − nevetett a
dalt befejezve. − Kár Stanleyért.
 − Mit tetszik tudni a nagypapáról? − kérdezte Seth.
− Az erdőben másról sem beszélnek, mint hogy elrabolták − felelte
Muriel. − A najád házvezetőnőt is, ha az ember hallgathat a pletykára. Mi-
csoda skandalum!
− Tetszik tudni, hol vannak? − puhatolózott a fiú.
− Milyen szép ajándékokat hoztatok! − áradozott a boszorkány, és
összecsapta eres kezét. − A takaró fenséges, de csak tönkremenne szerény
hajlékomban. Ne pazaroljátok rám a nagylelkűségeteket; nem is tudnék mit
kezdeni ilyen finomságokkal!
− Cserébe hoztuk − mondta Kendra.
− Cserébe? − kapta ajkára kezét színpadiasan a boszorkány. − A teá-
mért? Ugyan, gyermekem, nem is álmodnék róla, hogy bármit várjak a
vendéglátásért. Gyertek be, és teázzunk hármasban!
− Nem a teáért cserébe − mutatta fel Aranyhajat Seth. − Azt akarjuk,
hogy változtassa vissza a nagymamánkat.
− Cserébe a tyúkért?
− Ő a tyúk − magyarázta Kendra.
A boszorkány az állát vakargatva vigyorgott. − Akkor jól sejtettem −
mélázott. − Szegény bogarak, egyik ősötöket elrabolják, a másikból meg
baromfi lesz.
− Ajánlhatunk érte takarót, köntöst, fogkefét és sok házi finomságot
− mondta Kendra.
− Bájos, de egy olyan varázslat, ami a nagyanyátokat visszaváltoztat-
ja a korábbi állapotába, egy kötélcsomó energiáját igényli.
− Nem oldhatjuk ki az utolsó csomót − tiltakozott Seth. − Nagypapa
tombolna.
A boszorkány vállat vont. − A helyzetem egyszerű. Ebbe a viskóba
zárva a képességeim korlátozottak. Ennek semmi köze ahhoz, hogy hajlan-
dó vagyok-e egyezkedni: a dilemma az, én csak úgy tudom teljesíteni a
kéréseteket, ha az utolsó csomóban rejlő erőt szabadon engeditek. A döntés
a ti kezetekben van. Nekem nincs választásom.
− Ha kioldjuk az utolsó csomót, azt is meg tudja mondani, hová vit-
ték nagypapát? − kérdezte Kendra.
− Gyermekem, semmit sem szeretnék jobban, mint összehozni ben-
neteket az eltűnt nagypapátokkal. De az az igazság, halvány fogalmam
sincs, hová vitték. A csomó kioldásával azonban kapnék annyi erőt,
amennyi ahhoz kell, hogy megtudjam a hollétét.
− Meg tudná találni nagypapát, és visszaváltoztatni nagymamát egy
csomó erejével? − kérdezte Kendra.
− Sajnos csak az egyiket tudnám végrehajtani. Mindkettő nem lehet-
séges.
− Ha nem találja ki, hogyan oldja meg, a csomó marad − fenyegette
meg a fiú.
− Akkor patthelyzetben vagyunk − vont vállat a némber. − Ha azt
mondjátok, hogy nincs alku, csak ha végrehajtom a lehetetlent, akkor nincs
alku. Mindkét kérésnek eleget tudok tenni külön-külön, de egyszerre nem.
− Ha visszaváltoztatja a nagymamát, és kiszabadul, segít nekünk
megkeresni a nagypapát?
− Talán − merengett a boszi. − Igen, nincs rá garancia, de ha kiszaba-
dulok, a képességeimmel talán fényt deríthetek a hollétére.
− Honnét tudjuk, hogy nem támad ránk, ha elengedjük? − kérdezte
Seth.
− Jogos a kérdés. A hosszú fogság talán megkeserített, és alig várom,
hogy másoknak ártsak. De mint az ősi művészet űzője, szavamat adom,
hogy nem ártok nektek vagy nagyanyátoknak, ha kiszabadítotok a rabsá-
gomból. Ha van is bennem rosszindulat, azok ellen fordítom, akik fogság-
ba taszítottak, az ellenségeim ellen, akik évtizedekkel ezelőtt eltávoztak
ebből az életből, és nem azok ellen, akik kiszabadítanak. Sőt, inkább tarto-
zom majd nektek.
− És megígéri, hogy segít megkeresni Sorenson nagypapát? − firtatta
Kendra.
− Lehet, hogy nagyanyátok el sem fogadja a segítségemet. Ő meg
nagyapátok sosem becsült engem. De ha belemegy, hogy segítsek megke-
resni Stant, én megteszem.
− Ezt meg kell beszélnünk magunk között − mondta Kendra.
− Csak tessék!
A testvérek visszamentek az ösvényre. Kendra beöntötte a
csereholmikat a talicskába. Halkan suttogott: − Nem hiszem, hogy van vá-
lasztásunk.
− Nem tetszik, hogy ilyen mézesmázos − mondta Seth. − Ijesztőbb,
mint előtte. Nagyon ki akar szabadulni.
− Ja, de mi is nagyon vissza akarjuk kapni nagypapát és nagymamát.
 − Hazudik − intette Seth. − Szerintem egyik ígéretére sem számítha-
tunk.
− Valószínűleg nem.
− Inkább arra, hogy amint szabad, ránk támad. Ha nem, klassz, de
hoztam sót, hátha ér valamit.
− Ne felejtsd el, hogy nagymama majd segít elbánni vele − emlékez-
tette Kendra.
− Lehet, hogy a nagyi semmit nem tud arról, hogyan kell boszorká-
nyokkal harcolni.
− Csak tanult egy-két trükköt. Kérdezzük meg!
Seth felemelte a tyúkot. Kendra gyengéden megsimogatta a fejét. −
Sorenson nagymama, hallgass ide! Ha hallasz, válaszolj! Nagyon fontos. −
A tyúk láthatóan figyelt. − Kioldjuk Muriel Tagget utolsó csomóját, hogy
visszaváltoztathasson téged?
Bólintás.
− Ez igen volt?
Újabb bólintás.
− Nemet is tudsz?
A tyúk nem csinált semmit.
− Nagymama! Meg tudod rázni a fejed, hogy biztosan jól hallottunk-
e?
A tyúk most sem reagált.
− Talán minden ereje elfogyott − tippelt Seth.
− Mintha biccentett volna. És nem tudom, mi mást csinálhatnánk.
Egy boszorkány kiengedése nagy ár, de csak jobb, mintha nem lenne re-
mény megtalálni nagypapát, és a nagyi örökre tyúk maradna, nem?
− Szabadítsuk ki!
Kendra várt, az érzéseit vizsgálta. Tényleg ez az egyetlen út? A jelek
szerint igen. − Menjünk vissza!
Visszamentek a boszorkány ajtajához.
− Változtassa vissza a nagymamát! − szólította fel Kendra.
− Önként kioldjátok az utolsó csomót, függetlenségem utolsó akadá-
lyát, ha visszaadom nagyanyátok emberi alakját?
− Igen. Hogyan csináljuk?
− Csak mondd, hogy „saját szabad akaratomból elvágom ezt a cso-
mót”, és fújj rá! Kéne valami ruha is a nagyanyátoknak, mert meztelen
lesz.
Kendra elszaladt a talicskához, és hozta a fürdőköpenyt meg a papu-
csot. Muriel az ajtóban állt a kötelet szorongatva. − Tegyétek le a nagy-
anyátokat a küszöbre − utasította őket.
− Én akarok ráfújni a csomóra − ajánlkozott Seth.
− Jó − bólintott Kendra.
− Engedjétek ki a zsákból!
Kendra lehajolt, és széthúzta a zsák száját. Muriel Sethnek adta a kö-
telet. A tyúk felnézett, tollát borzolva a szárnyával csapdosott. A lány pró-
bálta helyben tartani, bár émelygett a kis csontok érintésétől.
− Saját szabad akaratomból elvágom a csomót − mondta Seth.
Aranyhaj hangosan kotkodácsolt. A fiú ráfújt a csomóra, ami kibomlott.
Muriel mindkét kezét a nyugtalan tyúk fölé tette, és érthetetlen sza-
vakat kezdett kántálni halkan. A levegő remegett. Kendra tartotta az izgő-
mozgó tyúkot. Először úgy érezte, buborékok futkosnak a madár bőre alatt,
majd a finom csontok életre keltek. A lány elejtette Aranyhajat, és hátralé-
pett.
Mindent úgy látott, mintha torz tükörben nézné. A banya eltorzult,
előbb széles, majd magas lett. Seth homokórává változott széles fejjel,
keskeny derékkal és bohócos lábfejjel. Kendra megdörgölte a szemét, de a
látvány nem változott. Amikor lenézett, a talaj minden irányba meghajlott.
Imbolyogva próbálta megőrizni az egyensúlyát.
A torztükör-Muriel fodrozódni kezdett, ahogy Aranyhaj is, ami éppen
levedlette a tollait és emberré alakult.
A jelenet elhomályosult, mintha felhő takarta volna el a napot, sötét
aura vette körül Murielt és nagymamát. A sötétség terjedt, egy pillanatra
mindent kitakart, majd ott állt előttük nagymama anyaszült meztelen.
Kendra vállára terítette a fürdőköpenyt.
A viskóból szélsüvöltés hallatszott. Morgott a föld. − Le a földre! −
húzta le Kendrát a nagyi, Seth is lehasalt.
Dühödt széllökés törte ripityára a viskó falait. A tető elszállt a fák fö-
lött, faszilánkok konfettije tört a magasba gejzírként. A tuskó középen ket-
téhasadt. Fa és repkény süvített minden irányba, megsorozta a fák törzsét
és kilyuggatta az aljnövényzetet.
Kendra felemelte a fejét. A rongyos Muriel csodálkozva tátogott. Fa-
forgács hullt, akár a jégeső, s vele repkénydarabok. A boszi vigyorgott,
csorba fogával és gyulladt ínyével. Elkezdett kuncogni, könnyek csordul-
tak ki a szeméből. Széttárta ráncos karjait. − Egyenlőség! Végre itt az igaz-
ság!
Sorenson nagymama felállt. Alacsonyabb és zömökebb volt
Murielnál, haja fahéj- és cukorszínű. − Azonnal hagyd el a birtokot!
A banya rámeredt, tekintetében az örömöt elfelhőzte a gyűlölet. Egy
könnycseppje kicsordult és lefolyt az álla egyik barázdáján. − Hát ez a há-
la, amiért feloldottam az átkot?
− Megkaptad a jutalmad a szolgálatodért. Kiszabadultál. A menedék-
ből való kiutasítás a korábbi tévelygéseid következménye.
− Az adósságomat megfizettem. Nem te vagy a gondnok.
− Ugyanolyan hatásköröm van, mint az uramnak. A távollétében
igenis én vagyok a gondnok. Távozásra szólítalak fel, és sose térj vissza!
Muriel sarkon fordulva elindult. − Hogy hová megyek, az az én dol-
gom. − Nem nézett vissza.
− De nem az én menedékemben.
− A te menedéked?! Tiltakozom, hogy a magadénak nevezed. − Mu-
riel most sem nézett vissza. Nagymama elindult utána, egy fürdőköpenyes
öregasszony egy másik rongyos némber után.
− Az új bűn új büntetést von maga után − figyelmeztette nagyi.
− Talán meglepődsz, ki méri ki a büntetést.
− Ne provokálj! Menj békével! − Nagymama megszaporázta lépteit,
és elkapta Muriel karját.
A boszorkány kitépte a kezét, és szembefordult vele. − Csak fino-
man, Ruth! Ha bajt akarsz itt és most, a kicsik előtt, megkaphatod. Ez nem
a megfelelő pillanat, hogy egy elavult előíráshoz ragaszkodjunk. A dolgok
jobban megváltoztak, mint hinnéd. Javaslom, te távozz, mielőtt én leszek
itt a főnök!
Seth szaladt utánuk. Nagymama hátralépett. A fiú egy marék sót do-
bott a boszira. Nem történt semmi. Muriel rábökött. − A te jutalmad köze-
leg, kis gézengúz vitéz! Én nem felejtek!
− A tetteid megtorlást követelnek − intette nagymama.
A banya továbbindult. − Süket fülekre találsz.
− Azt ígérted, megmondod, hogyan találjuk meg a nagypapát − kiál-
tott utána Kendra.
Muriel hátra sem nézve nevetett.
 − Hallgassatok, gyerekek! − mondta nagymama. − Muriel, megpa-
rancsolom, hogy tűnj el innen! Az ellenkezésed hadüzenet.
− Azért akarsz elküldeni, hogy gonosztettel vádolhass, és igazold a
megtorlást − feleselte a boszorkány. − Nem félek tőled.
Nagymama elfordult. − Kendra, gyere ide! − Szorosan megölelte
Sethet. Amikor a lány odaért, őt is. − Sajnálom, hogy félrevezettelek ben-
neteket, gyerekek, nem lett volna szabad Murielhez küldenem benneteket.
Nem tudtam, hogy ez az utolsó csomója.
− Hogyhogy? − csodálkozott Kendra. − Hallottad, amit beszéltünk.
Nagymama szomorúan mosolygott. − Tyúkként kimerítő világosan
gondolkodni. Az agyam ködös volt. Emberként kapcsolatba lépni veletek −
akár csak egy pillanatra is − rettentő összpontosítást igényelt.
Seth Muriel felé biccentett. − Megállítsuk? Hárman elbírnánk vele.
− Ha megtámadjuk, megvédheti magát mágiával. Lemondanánk a
védelemről, amit az alappaktum biztosít.
− Elszúrtuk? − kérdezte Seth. − Azzal, hogy kiszabadítottuk?
− Már így is eléggé el volt szúrva minden. Bár az, hogy szabadon
van, csak bonyolítja a helyzetet. Hogy a segítségem felér-e az ő bajkeveré-
sével, majd meglátjuk. − Nagymama kipirult. Legyezte magát. − Nagyapá-
tok szép kis csávában hagyott minket.
− Nem az ő hibája − védte Seth.
A nagyi lehajolva a térdére tette a kezét. A lány feszülten figyelte. −
Jól vagyok, Kendra. Csak egy kicsit szédülök. − Próbaképpen kiegyenese-
dett. − Mondjátok el, mi történt! Azt tudom, hogy nemkívánatos lények
hatoltak be a házba, és elvitték Stant.
− Lenát is, Dale-t meg szoborrá változtatták − számolt be Kendra. −
Az udvarban találtunk rá.
Nagymama bólintott. − Gondnokként Stan értékes trófea. A bukott
nimfa szintén. Dale viszont nem, ezért hagyták ott. Van valami nyom, hogy
ki tehette?
− Lábnyomokat találtunk mellette − mesélte Seth.
− Vezettek valahová?
− Nem.
− Van ötletetek, hol lehet nagypapa és Lena?
− Nincs.
− Muriel biztos sejti. A koboldok a szövetségesei.
 − Hová mehetett? − kérdezte Kendra.
Körülnéztek. A banyának hűlt helye volt. Nagymama a homlokát
ráncolta. − Biztos valami különleges praktikával tud rejtőzködni vagy
utazni. Mindegy. Különben sem tudnánk elbánni vele.
− Most mihez kezdünk? − kérdezte Seth.
− Először is megkeressük a nagypapátokat. Ha rábukkanunk, majd
kigondoljuk, mi legyen a következő lépés.
− Hogyan találjuk meg?
Nagymama felsóhajtott. − A legjobb lehetőség Néró.
− Ki? − kérdezte Kendra.
− Egy szirti troll. Neki van látóköve. Ha sikerül megegyeznünk vele,
kiderítheti Stan hollétét.
− Jól ismered? − kérdezte Seth.
− Sosem találkoztam vele. Nagypapátoknak egyszer volt vele dolga.
Veszélyes lesz, de jelenleg ő a legjobb esélyünk. Siessünk! Útközben min-
dent elmesélek.
 Tizennegyedik fejezet

Lépcsőzés nagypapáért
− Hallottatok már embereket beszélgetni alvás közben? − kérdezte nagyi. −
Amikor a szavak távolról jönnek, és alig lehet érteni a jelentésüket?
− Egyszer ez történt velem egy motelben, amikor kirándultunk − fe-
lelte Kendra. − Anyu apuval beszélgetett. Elaludtam, és a hangjukból álom
lett.
− Akkor talán sejted, milyen lelkiállapotban voltam tyúkként. Azt
mondod, június van. Az utolsó világos emlékeim februáriak, amikor a bű-
báj rám szállt. Az első pár napban elég éber maradtam, aztán homály borult
a tudatomra, képtelen voltam értelmesen gondolkodni, képtelen voltam úgy
észlelni a környezetemet, ahogy egy ember.
− Fura − kommentálta Seth.
− Megismertelek benneteket, amikor megérkeztetek, de mintha egy
homályos lencsén át láttam volna. Az elmém csak akkor ébredt fel, amikor
beengedtétek azokat a lényeket az ablakon. A sokk kilökött a kábulatból,
de minden erőmmel kapaszkodnom kellett ebbe az új tudatállapotba. Nem
is tudom elmondani, milyen összpontosítás kellett ahhoz, hogy megírjam
azt az üzenetet. A gondolataim folyton elsiklottak, az elmém pihenni akart.
Meg akarta enni a finom magokat, nem bizarr mintába rendezni.
Széles földúton mentek. Nem indultak vissza a házhoz, hanem követ-
ték az ösvényt a repkény viskót elhagyva, egyre mélyebbre az erdőbe. A
csapás végül elágazott, majd keresztezett egy földutat, ezen haladtak most.
Felettük tűzött a nap, a levegő nehéz és párás volt, az erdő természetellene-
sen néma maradt körülöttük.
Kendra és Seth farmert hozott, de kiderült, hogy nagymama sová-
nyabb éveiből valók, ezért nem ment rá. A teniszcipő nagypapáé volt, több
számmal nagyobb. Így nagymama fürdőruhát viselt a fürdőköpeny alatt, a
lábán pedig csak papucsot.
Ruth maga elé emelte a kezét, meredten bámulva kinyitotta majd be-
csukta a tenyerét. − Furcsa, hogy újra rendes ujjaim vannak − mormolta.
− Tényleg, hogyan lettél tyúk? − kérdezte Seth.
− A büszkeség óvatlanná tett. Legyen ez komor figyelmeztetés, hogy
egyikünk sem védett az itteni veszélyekkel szemben, még ha azt hisszük is,
hogy mi irányítunk. A részleteket majd később.
− Nagypapa miért nem változtatott vissza? − kérdezte a lány.
A nagyi szemöldöke felszaladt. − Biztos, mert tojást tojtam neki reg-
gelire. Szeretném azt hinni, hogy ha egyből elvisz Murielhez, ez az egész
nem történik meg. De gondolom, más megoldást keresett az állapotom or-
voslására.
− Hogy ne kelljen megkérnie a banyát − értette el Seth.
− Pontosan.
− Akkor engem miért változtatott vissza vele?
− Tudta, hogy a szüleitek hamarosan visszajönnek, és nem maradt
idő más megoldásra.
− Nem is tudtad, hogy Seth átváltozott mutáns fókává, és Muriel
visszaváltoztatta? − kérdezte Kendra.
− Ez mind kimaradt − felelte nagymama. − Tyúkként a legtöbb apró-
ság nem tűnt fel. Amikor arra biztattalak benneteket, hogy vigyetek el hoz-
zá, azt feltételeztem, hogy még maradt két csomó a kötelén. Csak amikor
felnéztem, és észrevettem az utolsó csomót, akkor kezdett derengeni, mi a
helyzet. De akkor már késő volt. Tényleg, hogyan lettél fóka?
A testvérek elmesélték, miként lett a tündérből kobold, és beszámol-
tak az ezt követő megtorlásról. Ruth hallgatta őket, néha közbevetett egy-
egy kérdést.
Ahogy az ösvény megkerült egy magas bozótot, fedett híd bukkant
fel előttük. A vízmosáson átívelő szerkezet sötét fából készült. Öreg és vi-
harvert volt, de alapvetően jó állapotú.
− Közeledünk a célhoz − jegyezte meg nagymama.
− A hídon túl van? − kérdezte Kendra.
− Lent a vízmosásban. − A nagyi megállt, és a lombokat kémlelte az
út két oldalán. − Gyanús nekem ez a csend. Komoly feszültség nehezedik
ma Titokföldére.
Továbbindult.
− Nagypapa miatt? − kérdezte Seth.
− Igen, no meg a te ellenséges viszonyod miatt a tündérekkel. Alig
várom, hogy beszélhessek Néróval.
− Segít majd nekünk? − kérdezte Kendra.
− Ha tehetné, inkább bántana. A trollok erőszakosak és kiszámíthatat-
lanok. Ha nem volna ennyire szorult a helyzetünk, eszembe nem jutna in-
formációt kérni tőle.
− Mi a terv? − kérdezte gyakorlatiasan Seth.
− Az egyetlen esélyünk az okos alku. A szirti trollok ravaszok és kö-
nyörtelenek, de a bírvágyuk a gyengéjük.
− Bírvágy? − ráncolta a homlokát Seth.
− Mohóság. A szirti trollok kapzsi teremtmények. Kincseket halmoz-
nak fel. Ravaszul alkudoznak. Élvezik annak örömét, ha jobbak az ellen-
félnél. Akármit érünk el, Nérónak úgy kell érezni, hogy vitathatatlanul ő a
győztes. A reményeim szerint találunk valamit, ami neki értékes, mi vi-
szont meg tudunk válni tőle.
− És ha nem? − tette fel a kérdést Kendra.
− Muszáj. Ha nem jutunk egyezségre, nem ússzuk meg sértetlenül.
Elérkeztek a vízmosás peremére. Kendra a hídra tette a kezét, és elő-
rehajolva lenézett. Meglepő mélység tárult elé. Szívós növények kapasz-
kodtak a meredek sziklafalba. Legalul keskeny patak csörgedezett.
− Hogy jutunk le?
− Óvatosan − felelte sommásan nagymama. Leült a szirt szélére, has-
ra fordult, és lábával tapogatva elindult lefelé. Viccesen festett fürdőkö-
penyben és papucsban. A fal nem volt teljesen függőleges, de azért na-
gyobbrészt elég meredek.
− Ha leesünk, a mélybe gurulunk − jegyezte meg Kendra.
− Ez nyomós ok arra, hogy ne essünk le − értett egyet Ruth nagyi,
miközben óvatosan araszolt lefelé. − Gyertek! Ijesztőbbnek látszik, mint
amilyen. Keressetek biztos fogózót, és egyszerre csak egyik lábbal lépje-
tek!
Seth habozás nélkül követte, majd a lány is elindult, kétségbeesetten
ölelve a vízmosás falát, óvatosan lépdelt, vakon tapogatózott a lábával a
következő kiugró után. De nagymamának igaza volt. Miután elindult, a
mászás nem volt annyira nehéz, mint amilyennek látszott. Sok kapaszkodó
és erős gyökerű csenevész bokor akadt a sziklafalon. Eleinte vigyázva ha-
ladt, majd fokozatosan nőtt a magabiztossága és a sebessége.
Amikor leért a vízmosás fenekére, Seth egy csoport virág mellett
guggolt a patak szélén, Sorenson nagymama a közelben állt.
− Nem sietted el − jegyezte meg gúnyosan az öccse.
− Vigyáztam.
− Még sose láttam olyat, hogy valaki óránként egy centivel megy.
− Most nincs idő civakodni − szólt közbe a nagyi. − Kendra igenis
ügyes volt, Seth. Sietnünk kell tovább.
− Tetszik a virágok illata − áradozott a fiú.
− Gyere el onnét! − szólt rá nagymama.
− Miért? Olyan mesés az illatuk. Szagold csak meg!
− Azok a virágok veszélyesek. És sietünk. − A nagyi intett Sethnek,
hogy kövesse, és óvatosan manőverezve elindult a vízmosás sziklás fene-
kén.
− Miért veszélyesek? − kérdezte Seth, ahogy utolérte.
− Az a lótuszvirág egy sajátos fajtája. Az illata részegítő, az íze iste-
ni. Ha egyetlen virágból csak egy icipicit harapsz, letargikus transzba ke-
rülsz, és élénk hallucinációk kerítenek hatalmukba.
− Olyan, mint a kábítószer?
− Jobban rabul ejt, mint a legtöbb kábítószer. A lótuszvirág íze olyan
vágyat ébreszt, ami sosem csitul. Sokak élete ráment arra, hogy kutatták és
fogyasztották az igéző virágok szirmait.
− Nem akartam én megenni.
− Nem? Ha pár percig szagolod, a szirma a szádban lesz, mire meg-
értenéd, mit is csinálsz.
Csendben megtettek pár száz métert. A vízmosás falai egyre sziklá-
sabbak és meredekebbek lettek. Láttak még pár lótuszvirágcsoportot.
− Hol van Néró? − kérdezte Kendra.
Nagymama a vízmosás falait pásztázta. − Már nincs messze. Egy
párkányon él.
− Fel kell másznunk hozzá?
− Stan azt mondta, a troll leengedett neki egy kötéllétrát.
− Az meg mi? − mutatott előre Seth.
− Nem is tudom − felelte Ruth nagyi. Jóval előttük a vízmosásban
úgy húsz felállított farönk vezetett a patak szélétől a vízmosás falán lép-
csőszerűen. A legmagasabb fa felért egy sziklaperemhez. − Az lesz a cé-
lunk. Bár Stan nem ilyesmiről mesélt.
Odaértek a farönkökhöz. A legalacsonyabb egy méter volt, a követ-
kező kettő méter körül, és mindegyik úgy egy méterrel magasabb az előző-
nél. Az utolsó már verte a tizennyolc métert. A rönkök három lépés távol-
ságra álltak egymástól, kissé csalinkázó sorban. Egyiken sem volt ág,
mindegyik egyforma átmérőjű, olyan negyvencentis lehetett, a tetejük víz-
szintesre vágott.
Nagymama tölcsért formált a kezéből, és felkiáltott a párkányra. −
Néró! Szeretnénk beszélni veled!
− Ma nem jó − felelte egy mély és selymes hang. − Próbálkozz a jö-
vő héten!
A hang tulajdonosát nem látták.
− Muszáj ma vagy soha − makacskodott nagymama.
− Ki az? Kinek ilyen sürgős? − érdeklődött a hang.
− Ruth Sorenson vagyok az unokáimmal.
− Ruth Sorenson? Mit szeretnél?
− Meg kell találnunk Stant.
− A gondnokot? Igen, meg tudom állapítani a hollétét. Gyertek fel a
lépcsőn, és tárgyaljuk meg a feltételeket!
Nagymama körülnézett. − Ezekre a rönkökre gondolsz?
− Azokra bizony.
− Stan azt mondta, van egy létrád.
− Az még azelőtt volt, hogy ezt megépítettem. Nem volt kis munka.
− Veszélyesnek tűnik.
− Nevezhetjük szűrőnek − mondta Néró. − Így teszek róla, hogy aki
a szolgálataimat keresi, komolyan gondolja.
− Szóval másszuk meg ezeket a rönköket csak azért a megtisztelteté-
sért, hogy beszélhessünk veled? És ha innét tárgyalnánk?
− Elfogadhatatlan.
− A lépcsőd nekünk ugyanolyan elfogadhatatlan − jelentette ki
nagymama határozottan.
− Ha valóban szorult helyzetben vagytok, felhágtok rajta − véleke-
dett a troll.
− Mit csináltál a létrával?
 − Még megvan.
− Nem mehetnénk inkább azon? Kérlek! Nem akadálypályához öl-
töztem. Nem fogod megbánni.
− Kössünk kompromisszumot! Egyikőtök megmássza a rönköket. A
másik kettőnek leengedem a létrát. Utolsó ajánlat. Vagy elfogadjátok, vagy
menjetek máshová!
− Majd én − ajánlkozott Seth.
Nagymama ránézett. − Ha valaki felmászik, akkor én. Magasabb va-
gyok, jobban átérem a rönkök közti rést.
− Nekem viszont kisebb a lábam, a rönk tetején biztonságosabban
megállok. És jobban tudok egyensúlyozni.
− Sajnálom, Seth. Ezt nekem kell megtennem.
A fiú megiramodott, gond nélkül felkapaszkodott az első rönkre,
majd békaugrással elrugaszkodott, és a másodikon kötött ki. Nagymama
odasietett. − Gyere le azonnal!
Seth kissé inogva talpra állt. Előrehajolt, megfogta a harmadik rön-
köt. Annak a teteje a mellkasáig ért.
Újabb békaugrás, és már a száznyolcvan centis rönkön csücsült. −
Menni fog ez − mondta.
− Feljebb már nem lesz olyan könnyű − intette Ruth nagyi. − Gyere
le, és hagyd meg nekem!
− Azt már nem! Egy halott nagyim már van.
Kendra szótlanul figyelt. Ülő helyzetéből Seth feltérdelt, majd bi-
zonytalanul talpra állt. Felugrott a következő rönkre. Most már nem lehe-
tett utolérni. Kendra magában örült, hogy Seth mászik. Nem tudta elkép-
zelni, hogy nagymamának menne, pláne fürdőköpenyben és papucsban.
Ott az a rengeteg sok szálka! Azt viszont nagyon tisztán el tudta képzelni,
amint élettelenül elterül az egyik rönkre zuhanva.
− Seth Andrew Sorenson, fogadj szót a nagyanyádnak! Azonnal gye-
re le!
− Ne zavarj, koncentrálnom kell!
− Talán most jó mókásnak látszik, de ha magasabbra érsz…
− Állandóan magasra mászok − mondta Seth. − A barátaimmal min-
dig felkapaszkodunk a tribün alatti állványra a gimiben. Ha onnét leesünk,
kampec. − Felállt. Egyre jobban ment neki. Átugrott a következő rönkre,
egy pillanatig ült rajta lovagló ülésben, majd felállt.
 − Óvatosan − biztatta nagymama. − Ne gondolj a magasságra!
− Tudom, hogy segíteni akarsz, de inkább ne beszélj!
A nagyi odament Kendra mellé. − Meg tudja csinálni? − kérdezte
suttogva.
− Jó esélyei vannak. Nagyon bátor és elég ügyes. A magasság talán
nem lesz gond. Én biztos kiakadnék.
A lány a legszívesebben oda sem nézett volna. Nem akarta látni,
ahogy lezuhan, de nem tudta levenni a szemét az öccséről, ahogy az béka-
ugrásban haladt rönkről rönkre egyre magasabbra. Amikor a tizenharma-
dikra felugrott, immár tizenkét méter magasan, veszélyesen megbillent.
Kendra megborzongott, mintha ő imbolyogna. Seth a lábával szorította a
rönköt, és felsőtestét a másik irányba döntötte, hogy visszanyerje az egyen-
súlyát. A lány végre megint kapott levegőt.
Tizennégy, tizenöt, tizenhat. Kendra nagymamára pillantott. Menni
fog! Tizenhét. Seth felállt, kissé imbolyogva, két kezét oldalra nyújtva. −
Ezek a magasak kicsit inognak − kiáltott le.
Átugrott a következő rönkre, rosszul ért le, túlságosan a szélére. Egy
pillanatig kérdéses volt, visszanyeri-e az egyensúlyát. Kendra testében til-
takozásképp összerándult valamennyi izom. Seth a karjaival cséphadaró-
ként verdesett, és… lezuhant. Kendra felsikoltott, de nem tudta levenni ró-
la a szemét.
Valami villant a párkányon − egy keskeny, fekete lánc, a végén fém-
súllyal. A lánc rátekeredett Seth egyik lábára. Nem zuhant le, csak nekilen-
dült a szirtnek, jó erősen becsapódott a szirtfalba.
Kendra most először pillantotta meg Nérót. Az alkatra emberszerű
trollnak hüllő vonásai voltak. Fényes fekete testét néhány világossárga jel
dekorálta. Úszóhártyás kezében tartotta a láncot, amin Seth lógott. Néró
duzzadó izmokkal felhúzta a fiút a párkányra. Eltűntek szem elől, majd egy
kötéllétra bomlott ki a párkányról egész a szirtfal aljáig.
− Jól vagy? − kiáltott fel Kendra Sethnek.
− Jól − hangzott a válasz. − Csak kiszaladt belőlem a szusz.
Nagymama elindult fel a létrán. A lány követte, igyekezett mindig
csak a következő fokra összpontosítani, és ellenállni a késztetésnek, hogy
lenézzen. Végül felért a párkányra. A kiszögellés végébe ment, egy sötét
barlang bejáratához, amiből hideg huzat áradt.
Néró közelről még ijesztőbb volt. Inas testét apró, síkos pikkelyek
borították. Habár nem volt sokkal magasabb a nagyinál, izmos, széles teste
masszívnak tűnt. Orr helyett inkább ormánya volt, kidülledő szemével
egyáltalán nem pislogott. Homloka közepétől egészen a derekáig éles tüs-
kék sora meredezett.
− Köszönöm, hogy megmentetted Sethet − mondta neki nagymama.
− Elhatároztam magamban, ha a fiú túljut a tizenötödiken, segítek
neki, ha leesne. Bevallom, kíváncsi vagyok, mit kínáltok cserébe férjed
hollétének kiderítéséért. − Hangja nyájas és mély volt.
− Te mire gondoltál? − kérdezte nagymama.
Hosszú, szürke nyelv csusszant elő a szájából, és megnyalta a jobb
szemét. − Kezdjem én? Legyen! Nem kérek sokat, jelentéktelen semmiség
eme illusztris menedék tulajdonosnőjének. Hat láda aranyat, tizenkét hordó
ezüstöt, három ládikó csiszolatlan gyémántot és egy vödör opált.
Kendra nagymamára sandított. Lehet neki ennyi kincse?
− Ésszerű összeg − felelte nagymama. − Nagy kár, hogy nem hoz-
tunk magunkkal kincseket.
− Megvárom, amíg elmentek érte, ha itt hagyod a lányt zálogba.
− Sajnos most nincs időnk elmenni értük. Fedd fel Stan hollétét, és
később megkapod a kompenzációt.
Néró megnyalta bal szemét, és elvigyorodott, a förtelmes mozdulat
felfedte két sor tűéles fogát. − A teljes fizetséget kérem, mielőtt teljesítem a
kívánságod.
Nagymama karba fonta a kezét. − Úgy tudom, így is töméntelen kin-
csed van. Meglep, hogy egy olyan szerény financiális ajánlat, ami tőlem
telik, alkura késztet.
− Folytasd!
− Te szolgálatot ajánlasz nekünk. Talán fizethetnénk mi is szolgálat-
tal.
Néró elgondolkodva bólogatott. − Elképzelhető. A fiúban van spiri-
tusz. Legyen a segédem ötven évig!
Seth rémülten nézett nagymamára.
Az asszony a homlokát ráncolta. − Nyitva szeretném hagyni a jövő-
beni üzletkötés esélyét, ezért nem akarom, hogy azt érezd, méltatlan alkut
kötöttél. A fiúban van spiritusz, de képesség kevés. Ha magadra veszed a
kitanítása terhét, egy kétbalkezest kapnál. Ő többet profitálna a tanításod-
ból, mint te a szolgálatából.
 − Értékelem az őszinteségedet − felelte Néró −, bár az alkudozásról
még sokat kell tanulnod. Kezdek arra gyanakodni, nincs is olyan értéked,
ami felajánlhatsz. Ha így van, akkor jobb, ha most rögtön befejezzük a be-
szélgetést!
− Értékről beszélsz − folytatta nagymama. − Mekkora értéket jelent
egy gazdag trollnak egy kincs? Minél több a vagyona, annál kevésbé gaz-
dagítja az új szerzemény. Egy aranyrúd sokkal többet jelent egy koldusnak,
mint egy királynak. És milyen érték lehet egy esendő emberszolga egy
végtelenül bölcs és ügyes gazdának? Mi olyan értékes szolgálatot kérünk
tőled, amire mi magunk nem vagyunk képesek. Neked sem szabad keve-
sebbel beérned.
− Egyetértek. Vigyázz, szavaid hálót fonnak a lábad köré. − A troll
hangjában halálos él csendült.
− Igaz, hacsak nem vagyok képes rendkívüli szolgálatot tenni. Kaptál
valaha masszázst?
− Komolyan beszélsz? Örök életemben nevetségesnek találtam még
a gondolatát is.
− Minden avatatlannak abszurd a gondolat. Óvakodj az elhamarko-
dott ítélettől! Mind a gazdagságot hajszoljuk, és akik a legtöbbet össze-
gyűjtik, megengedhetnek maguknak olyan kiváltságot, ami a tömegeknek
elérhetetlen. Ezek között is első az a megkönnyebbülés és ellazulás, amit a
masszázs művészetében gyakorlott kéz nyújt.
− És te azt állítod, gyakorlott vagy ebben a művészetben?
− Egy igazi mester tanított. A képességem oly mértékű, hogy már-
már megfizethetetlen. Az egyetlen, aki teljes masszázst kapott tőlem a vi-
lágon, az maga a gondnok, és ő is csak azért, mert az asszonya vagyok.
Adhatnék neked egy teljes masszázst, meggyúrva-gyömöszölve minden
izmot a testedben. Utána újraértékelnéd, mi is az a gyönyör.
Néró a fejét rázta. − Engem nem lehet meggyőzni cikornyás szavak-
kal és grandiózus ígéretekkel.
− Nézd más szemszögből az ajánlatomat! − javasolta nagymama. −
Az emberek csillagászati összegeket fizetnek egy profi masszázsért. Te in-
gyen kapsz egyet, csupán egyetlen szolgáltatásért. Mennyi időbe telik
megállapítanod Stan hollétét?
− Pár percbe.
− Egy masszázs harminc gyönyörűséges percig tart. És valami újat
tapasztalsz meg, olyan örömöt, amit hosszú életed során még nem ismertél.
Talán nem lesz több ilyen alkalom.
Néró megnyalta az egyik szemét. − Való igaz, sose kaptam még
masszázst. De meg tudnék nevezni jó pár dolgot, amit nem csináltam, fő-
ként, mert nem érdekelnek. Megízleltem az emberek étkét, és úgy találtam,
nem elég jó. Nem vagyok róla meggyőzve, hogy a masszázsod valóban
olyan felséges, mint amilyennek leírod.
Nagymama végigmérte. − Három perc. Adok egy háromperces ízelí-
tőt. Ez ad némi bepillantást, hogy miféle elmondhatatlan gyönyör is vár, de
ez alapján megfontolt döntést tudsz hozni.
− Rendben. Egy próba nem árthat.
− Add a kezed!
− A kezem?
− Megmasszírozom az egyiket. Használd a képzeletedet, hogy mi-
lyen érzés lenne az egész testeden.
Néró odanyújtotta a kezét. Sorenson nagymama megfogta, és elkezd-
te gyúrni a tenyerét a két hüvelykujjával. A troll igyekezett közömbös ké-
pet vágni, de a szája meg-megrándult, szeme forogni kezdett.
− Milyen? − kérdezte nagymama. − Túl erős?
A troll vékony ajka remegett. − Pont jó − dorombolta.
Nagymama tovább nyomkodta a tenyerét és a kézfejét. A troll egyre
sűrűbben nyalogatta a szemét.
A masszázs az ujjaknál befejeződött. − A bemutatónak ezzel vége −
jelentette be nagymama.
− Azt mondod, harminc perc? Az egész testemen?
− A gyerekek segítenek. Szolgálatot szolgálatért.
− De kaphatnék a szolgálatomért valami tartósabbat! Kincset! Egy
masszázs túlságosan illanó.
− A masszázsra is érvényes az, ami sok mindenre: az első a legjobb.
És annyi elég is neked. Ráadásul a szolgálataidért bármikor kaphatsz kin-
cset. Viszont egy profi kényeztetésre talán ez az egyetlen esélyed.
A troll a másik kezét is odanyújtotta. − Még egy bemutatót, hogy
könnyebben tudjak dönteni.
− Nincs több ízelítő.
− Egyetlen masszázst ajánlasz? Legyél a személyes masszőröm húsz
évig!
 Nagymama hangja szigorú lett. − Én sem azt kérem, hogy többször
több céllal nézz a látókövedbe. Egyetlen információt akarok. Szolgálatot
szolgálatért. Ez az ajánlatom, ami téged kecsegtet több haszonnal. A masz-
százs harminc percig tart, szemben azzal a pár pillanattal, amíg a követ
kémleled.
− De neked kell az információ − emlékeztette Néró. − Nekem nem
kell a masszázs.
− A szükségletek kielégítése a szegények terhe. A gazdagok és ha-
talmasak megengedhetik maguknak, hogy vágyaiknak és szeszélyeiknek
hódoljanak. Ha elszalasztod ezt a lehetőséget, mindig gyötör majd a kíván-
csiság, mit hagytál ki.
− Hagyd ezt, nagyi! − szólt közbe Kendra. − Inkább add neki a kin-
cset!
Néró felemelte az ujját. − Az ajánlatod szokatlan, és a józan eszem
ellene szól, de a masszázs gondolata felcsigázott, és engem ritkán csigáz
fel bármi. Harminc perc viszont akkor is kevés. Legyen… két óra!
− Hatvan perc − közölte kerek perec nagymama.
− Kilencven − kontrázott Néró.
Nagymama a kezét tördelte. Karba fonta a kezét, majd kivette. Meg-
dörgölte a könyökét.
− Kilencven perc túl sok − mondta Kendra. − Még nagypapának se
adtál egy óránál hosszabb masszázst!
− Hallgass, gyerek! − torkolta le a nagyi.
− Kilencven vagy nincs alku − vetett véget a beszélgetésnek Néró.
Ruth beleegyezőn felsóhajtott. − Jól van… legyen kilencven perc!
− Helyes, elfogadom. De ha nem tetszik a teljes masszázs, az alku
érvénytelen.
Nagymama a fejét rázta. − Nincs visszakozás. Egyetlen kilencven-
perces masszázs Stan Sorenson hollétéért. Életed végéig dédelgeted majd
az emlékét.
Néró megnézte magának Kendrát és Sethet, majd ravasz tekintetét
nagymamára szegezte. − Rendben. Hogyan csináljuk?
A legjobb asztalféle, amit nagymama talált, egy elég keskeny kőpolc
volt a barlang szájánál. Néró ezen elnyújtózott, nagymama pedig megmu-
tatta az unokáknak, miként masszírozzák a lábát. Megmutatta, hogyan és
hol használják az öklüket meg a tenyerük élét.
 − Nagyon erősen − emlékeztette őket, belevájva öklét a troll talpába.
− Adjatok bele apait-anyait! − Letette a lábat, és a troll fejéhez ment. − A
gyerekek megkapták az utasítást, Néró. Kezdődik a kilencven perc.
Kendra vonakodva rátette a kezét a troll duzzadó vádlijára. Nem volt
nedves, de a pikkelyek nyálkásak voltak. Egyszer már fogott a kezében
kígyót, és Néró pikkelyének az anyaga hasonló tapintású volt.
Nagymama a hason fekvő Néró nyakát és a vállát vette kezelésbe.
Több technikát is bevetett: a hüvelykujjával nyomta, tenyerével dörgölte,
öklével préselte, könyökével dögönyözte. Végül rátérdelt a derekára, óva-
tosan kerülgetve a gerincén végigfutó tüskéket, és különféle módokon fej-
tett ki nyomást.
A troll egyértelműen eksztázisba került. Förtelmes elégedettséggel
dorombolt és nyögdécselt. Megállás nélkül ernyedt bókok ömlöttek a szá-
jából. Tunyán ösztökélte őket, hogy erősebben és alaposabban dögönyöz-
zék.
Kendra elfáradt. Nagyi időnként más technikákat is megmutatott neki
meg Sethnek. A lány leginkább a lábfején rühellt dolgozni, durva, repedt
sarkától a tyúkszemei sima párnáin át a duzzadt lábujjakig. De azért igye-
kezett követni a fáradhatatlan nagymama példáját. Amellett, hogy besegí-
tett a lábnál, Ruth megdolgozta a fejet, nyakat, vállat, hátat, kart, kezet,
mellkast és hasat.
Amikor végeztek, Néró euforikus mosollyal ült fel. Gülü szeméből
eltűnt az összes ravaszság. Látszott rajta, hogy készen áll élete legalapo-
sabb szunyókálására.
− Majdnem száz perc − jegyezte meg nagymama. − De jól akartam
csinálni.
− Köszönöm − felelte kábán a troll. − Ilyet még nem pipáltam! −
Felállt, és gyorsan a falnak támaszkodott. − Bőven megszolgáltad a jutal-
mad.
− Még nem találkoztam senkivel, aki ennyire tele lett volna csomók-
kal és feszültséggel − mondta nagymama.
− Most már laza vagyok − lóbálta a karját Néró. − Máris itt vagyok
az információval, amit kértek. − Azzal bement a barlangba.
− Látni akarom a varázskövét − dörmögte Seth.
− Várj türelemmel! − intette nagymama, letörölve a verejtéket a
homlokáról.
 − Biztos kimerültél − mondta neki Kendra.
− Nem vagyok túl jó állapotban. Sokat kivett belőlem. − Halkabbra
vette a hangját. − De csak jobb, mint a sok hordó kincs, ami nincs.
Seth a párkány szélére lépve lenézett a vízmosásba. Nagymama leült
a kőpolcra, ahol masszíroztak, Kendra mellette állva várakozott.
Hamarosan előbukkant Néró. Még mindig nyájas és laza volt, de már
nem olyan megrészegült. − Stant az Elfeledett Kápolna pincéjében tartják
fogva láncon.
Nagymama álla megfeszült. − Biztos?
− Kellett egy kis furfang, hogy megtaláljam, és jól megnézzem ma-
gamnak, tekintve, hogy vannak még ott páran, de igen, biztos.
− Jól van?
− Él.
− Lena is vele van?
− A najád? Ja, őt is láttam.
− Muriel nem volt a közelben?
− A boszorka? Miért lenne… á, szóval ez volt az! Ruth, az alku
egyetlen információra vonatkozott. De nem, őt nem láttam. Azt hiszem,
ezzel az egyezséget lezárhatjuk. − A létra felé intett. − Ha megbocsátotok,
én most ledőlök egy kicsit.
 Tizenötödik fejezet

A tetőtér túloldalán
Nagymama nem volt hajlandó megszólalni, amíg ki nem érnek a vízmo-
sásból. Savanyú, töprengő képet vágott, és ahányszor csak beszélgetni
akartak, lepisszegte őket. Kendra megvárta, hogy újra az ösvényen legye-
nek, a fedett híd mellett, akkor ismét próbálkozott:
− Nagymama…
− Ne itt! − torkolta le Ruth. − A szabadban egy szót se! − Közelebb
intette őket, és halkan mondta: − Legyen elég annyi, hogy még ma el kell
mennünk nagypapáért. Nyomban hazamegyünk, felszerelkezünk, és elme-
gyünk oda, ahol fogva tartják. A pontos helyet majd elmondom, ha a ház-
ban leszünk. Muriel talán még nem derítette ki, és ha igen, akkor se kell
tudnia, hogy mi tudjuk.
Nagymama elhallgatott, és sietve megindult előttük az ösvényen. −
Sajnálom, ha azóta mogorva vagyok, hogy otthagytuk Nérót − szólalt meg
pár percnyi csend után. − Ki kellett találnom egy tervet. Kiváló munkát
végeztetek. Senkinek nem lenne szabad egész délután egy troll lábát masz-
szírozni. Seth hősies volt a rönkökön, és Kendra pont jókor blöffölt az alku
során. Mindkettőtök teljesítménye felülmúlta a várakozásomat.
− Nem is tudtam, hogy masszőr voltál − jegyezte meg a lány.
− Lenától tanultam. A világ körüli útján sok minden ráragadt. Ha le-
hetőségetek nyílik rá, hogy megmasszírozzon, csapjatok le rá! − Nagyma-
ma a füle mögé tűrte egy kóbor hajfürtjét. Egy pillanatra elmerengett, ajkát
biggyesztve a semmibe bámult. − Van egy-két kérdésem, amiről idekint is
beszélhetünk. Találkoztatok egy Warren nevű emberrel?
− Warren? − ismételte Seth.
 − Jóképű és halk szavú. Fehér hajú és bőrű. Dale testvére.
− Nem − mondta Kendra.
− Szent Iván-éjjelen hozhatták a házba.
− Naplementéig nagypapával, Dale-lel és Lenával voltunk, de mást
nem láttunk − felelte a fiú.
Nagymama bólintott. − Biztos a kunyhóban maradt. Hugóval talál-
koztatok?
− Igen! Csúcs − lelkendezett Seth. − Hová mehetett?
Ruth ránézett. − Biztos a pajtában dolgozik.
− Nem hiszem − ingatta a fejét Kendra. − Tegnap nekünk kellett
megfejni a tehenet.
− Megfejtétek Violát? − Nagymamán látszott, hogy teljesen elképedt.
− Hogyan?
Kendra elmesélte a létrás-csúszós akciót. Seth hozzátette, milyen te-
jesek lettek.
− Nagyon okos! − dicsérte őket nagymama. − Stan nem mesélt róla?
− Azért találtuk meg, mert hangosan bőgött − magyarázta a fiú. − Az
egész pajta beleremegett.
− A tőgye már majdnem szétdurrant − tette hozzá Kendra.
− Viola a fejőstehenünk − mesélte nagyi. − Valamennyi menedéken
van egy ilyen haszonállat, bár nem mind szarvasmarhaféle. Öregebb a me-
nedéknél, amit 1711-ben alapítottak. Akkoriban hozták hajóval Európából.
A Pireneusokban született egy menedékben, százéves lehetett, amikor meg-
tette az utat a tengeren át, és már nagyobb volt egy elefántnál. Azóta itt
van, és minden évben egyre nagyobb lesz.
− Akkor ki fogja nőni a pajtát − jegyezte meg Seth.
− A növekedése lassult, de igen, egy nap biztosan kinövi.
− Ő adja a tejet, amit a tündérek isznak − mondta Kendra.
− Nem csak ők isszák. Ősi fajból származik, tündérvilág minden te-
remtményét táplálja és imádja. Naponta megbűvölik az ételét, titkos fel-
ajánlásokat tesznek a tiszteletére. Cserébe az ő teje ambrózia, központi sze-
repet játszik az életben maradásukban. Nem csoda, hogy a tehenet a világ
egyes tájain még ma is szentként tisztelik.
− Biztos tonnaszámra van trágyája − vélte Seth.
− Az is hasznos. A legjobb trágya a világon, sokkal gyorsabban nő-
nek tőle a növények, néha hihetetlen méretűre. A trágyája segítségével egy
évben többször is arathatunk, és sok olyan trópusi növény is megterem,
ami különben elpusztulna. Tettetek ki tejet a tündéreknek?
− Nem − felelte Seth. − Mind lement a lefolyón. Igazából csak meg
akartuk nyugtatni Violát.
− Nem baj. Ha nincs tej, a tündérek kicsit harapósak, de kibírják.
Legkésőbb holnap majd kapnak.
− Tehát általában Hugo feji meg Violát − mondta Kendra.
− Úgy van. Állandó parancs, úgyhogy nyomós oka kell legyen, ami-
ért az elmúlt pár napban nem csinálta. Nem is láttátok Szent Iván-éj óta?
− Nem.
− Bizonyára Warrent és a kalyibát kellett figyelnie újabb utasításig.
Jönnie kell, ha hívjuk.
− Talán történt vele valami? − vélte Seth.
− Ránézésre egy gólem alig több, mint egy elemi intelligenciával
megáldott anyag, de a legtöbb lény a menedékben fél Hugótól. Kevesen
tudnának neki ártani még szándékosan is. Ő lesz a fő szövetségesünk
nagyapátok megmentésében.
− És Warren? − kérdezte Kendra. − Ő is segít?
Nagymama a homlokát ráncolta. − Azért nem találkoztatok vele,
mert az elméje elborult. Dale azért maradt itt, hogy segítsen rajta. Warren
kataton kábulatban van. Titokföldén sok minden történt. Az övé is egy tra-
gikus mese egy halandóról, aki oda ment, ahová nem tartozik. Warren nem
segíthet nekünk.
− És más? − kérdezte Seth. − Például a szatírok?
− A szatírok? − hökkent meg nagymama. − Mikor találkoztatok ti ve-
lük? No, csak találjuk meg nagyapát, lesz hozzá egy-két keresetlen sza-
vam!
− Véletlenül futottunk össze velük az erdőben − magyarázta Kendra.
− Levest mertünk egy kútból, és figyelmeztettek, hogy valójában egy
ogrétól lopunk.
− Azok a zsiványok inkább a saját alamuszi akciójukat védték, mint
titeket − dohogott nagymama. − Évek óta lopják a levesét. A huligánok
nem akarták újra felépíteni a tolvajszerkezetüket, mert az munka. A szatí-
rok lételeme a léhaság. Tipikus érdekbarátok. Nagyapátok meg én tiszte-
lünk sokféle teremtményt a menedékben, és ez a tisztelet általában kölcsö-
nös, de itt sincs több hűség, mint a vadonban. A horda tétlenül figyeli,
ahogy a ragadozók elragadják a betegeket vagy sérülteket. Ha nagyapáto-
kat most azonnal meg akarjuk menteni, csak magunkra és Hugóra számít-
hatunk.

Késő délutánra járt, mire beléptek az udvarra. Nagymama csípőre tett kéz-
zel megállt, és úgy szemlélte a romokat. A ledöntött lombházat. A kertben
szanaszét szórt bútorokat. Az üvegtelenül ásító ablakokat.
− Félek bemenni − motyogta.
− Nem emlékszel, milyen tombolás zajlott?
− Tyúk volt, rémlik? − emlékeztette a nővérét Seth. − A saját tojásait
ette.
Nagymama homlokán elmélyültek a ráncok. − Szörnyű árulás, ami-
kor az otthonodat meggyalázzák − szólt halkan. − Tudom, hogy gonosz
lények ólálkodnak az erdőben, de ilyen pusztításra még sosem vetemedtek.
A testvérek követték nagymamát az udvaron át, fel a lépcsőn. Ruth
lehajolt, felvett egy réz háromszöget, és egy szegről lógó kampóra akasz-
totta. Kendra emlékezett rá, a szélharangok között lógott. A háromszöghöz
rövid rézrúd csatlakozott egy gyöngyláncon. Megkongatta a rudat a három-
szögben.
− Ez majd idehívja Hugót − magyarázta. Átvágott a tornácon az ajtó-
hoz, és benézett az otthonába. − Mintha lebombázták volna − mormolta. −
Micsoda értelmetlen vandalizmus!
Komor kábaságban járta végig a kizsigerelt házat, néha felvett egy
összetört keretet, és megvizsgált benne egy széttépett fényképet, vagy vé-
gigfuttatta a kezét egy szeretett bútor maradványain. Nagymama felment a
lépcsőn a szobájába. Kendra és Seth nézte, ahogy kutat a szekrényben, és
végül egy fém uzsonnásdobozt húz elő.
− Legalább ehhez nem nyúltak.
− Éhes vagy? − kérdezte tőle Seth.
Kendra vállon csapta az öccsét. − Mi az, nagymama?
− Kövessetek!
Lent a konyhában nagyi kinyitotta a dobozt. Kivett egy marék fény-
képet. − Segítsetek ezeket kiteríteni!
A fényképek a házat ábrázolták. Minden szobát több szögből is meg-
örökítettek. A házat kívülről is több oldalról lefényképezték. Száznál is
több fotó volt. Nagymama a gyerekekkel kirakta mindet a padlóra.
− Arra az esetre csináltuk ezeket, ha az elképzelhetetlen bekövetkez-
ne − mondta nagymama.
Kendra hirtelen megértette a kapcsolatot. − A manóknak?
− Okos lány. Nem tudom, felérnek-e a feladathoz, tekintve a kár
nagyságát, de a múltban is tettek már csodákat. Sajnálom, hogy pont akkor
ért bennünket ez a szerencsétlenség, amikor itt vagytok.
− Ne sajnáld! − vigasztalta Seth. − Miattam történt.
− Nem szabad csak magadat hibáztatnod.
− Mi mást tehetnénk? − csatlakozott a lány. − Mi okoztuk ezt az egé-
szet.
− Kendra nem csinált semmit − mondta az öccse. − Ő megpróbált le-
beszélni. Az egész az én hibám.
Nagymama tűnődve nézte Sethet. − Nem akartál ártani nagyapádnak.
Igaz, az engedetlenséggel védtelenné tetted. Úgy tudom, megparancsolta,
hogy ne nézzetek ki az ablakon. Ha megfogadtad volna, és nem esel kísér-
tésbe, hogy kinyisd, a nagyapádat nem viszik el. Nézz ezzel szembe, és
tanulj belőle! De Stan helyzetéért nem vállalhatsz teljes felelősséget.
Nagyapád meg én vagyunk a menedék gondnokai. Mi vagyunk felelősek
azok tetteiért, akiket idehozunk, főleg, ha gyerekek. Stan egyrészt a szülei-
teknek tett szívességből engedte, hogy ide gyertek, de azért is, mert el kell
kezdenünk megosztani ezt a titkot a kiválasztott utódokkal. Nem élünk
örökké. Velünk is megosztották a titkot annak idején, és elérkezik a nap,
amikor ennek az elvarázsolt menedéknek a sorsa a ti kezetekbe kerül. Egy
nap át kell adnunk az irányítást.
Megfogta Seth és Kendra kezét, és nagy szeretettel nézett rájuk. −
Tudom, hogy nem szándékosan vagy rosszindulatból hibáztatok. Nagyapá-
tokkal mi is sok hibát vétettünk. Nem beszélve azokról, akik itt éltek,
akármilyen bölcsek vagy óvatosak voltak is. Nagyapátoknak vállalnia kell
a felelősséget: nem hagyhatta volna, hogy egy ablak kinyitása ilyen ször-
nyű pusztítást és kárt okozzon. A leginkább, persze, azok az ördögfattyak
okolhatók mindezért, akik elrabolták.
Kendra és Seth hallgatott. A fiú elfintorodott. − Nagypapa miattam
került ilyen helyzetbe − mondta, sírással küzdve.
− Én viszont épp miattad szabadultam ki a ketrecből − mutatott rá
nagymama. − Most ne a felelőst keressük, hanem próbáljuk orvosolni a
bajt! Ne csüggedjetek! Tudom, hogy helyre tudjuk hozni a dolgokat. Vi-
gyetek Dale-hez!
Seth bólintott, szipogva megtörölte az orrát a ruhája ujjában. Kimen-
tek a hátsó tornácra, és átvágtak a kerten.
− Tényleg nincs sok tündér − nézett körül nagymama. − Még sosem
láttam a kertet ilyen kihaltnak.
− Azóta vannak ilyen kevesen, hogy megtámadták Sethet − világosí-
totta fel Kendra. − Amióta nagypapa eltűnt, még jobban megcsappant a
számuk.
Amikor megálltak a férfi festett, életnagyságú szobra felett, nagy-
mama a fejét ingatta. − Ezt a varázslatot még nem is láttam, de ez bizony
Dale.
− Tudsz rajta segíteni?
− Talán, ha van elég idő. A varázsige feloldásának egyik része, hogy
meg kell érteni, ki bocsátotta rá és miért.
− Találtunk nyomokat − mesélte Seth. Megmutatta a nyomot a virág-
ágyásban. Kicsit már megfakult, de még felismerhető maradt.
Nagymama a homlokát ráncolta. − Nem ismerős. Sok olyan lény jár-
kál szabadon a fesztivál éjjelén, amivel amúgy sosem találkozunk. Ezért is
bent bújunk meg. Nem biztos, hogy a nyom fontos. Lehet egy ragadozóé,
vagy azé, amin a ragadozó ült, vagy valamié, ami azon az éjszakán éppen
odalépett.
− Akkor így hagyjuk Dale-t? − kérdezte Kendra.
− Nincs más választásunk. Sürget az idő. Csak remélhetjük, hogy ha
megmentjük nagyapátokat, azzal fény derül arra is, mi okozza Dale állapo-
tát, és megtaláljuk a módját, hogy visszavonjuk az átkot. Gyertek!
Visszamentek a házba. Nagymama a válla felett beszélt hozzájuk,
ahogy felmentek az emeletre. − Van pár különösen védett hely a házban.
Az egyik a ti szobátok. A másik egy, a padlás túlsó felén lévő helyiség.
− Tudtam! − kiáltotta a lány. − Kívülről láttam, hogy kell ott lennie
még egy szobának. De nem találtam, hol lehet bemenni.
− Biztos rossz helyen kerested. − Nagymama végigment a folyosón a
szobájához. − A tetőtér két fele nincs összekötve. Amikor felérünk, elmon-
dom a haditervet. − Nagymama leguggolt, és egy törött éjjeliszekrényben
kotorászott. Talált pár hajtűt, azzal feltűzte a haját szoros csigába. Tovább
kutakodott, és talált is egy kulcsot. Utána átment a hálóba, ahol a kulccsal
kinyitott egy szekrényajtót.
Szekrény helyett az ajtó mögött egy másik, acélajtó várta őket, rajta
nagy biztonsági zárral. Egy széf. Nagymama elkezdte forgatni a kereket. −
Négy fordítás jobbra a 11-re, három balra a 28-ra, kettő jobbra a 3-ra, egy
balra a 31-re, és fél jobbra a 18-ra.
Utána meghúzott egy kart, és a súlyos ajtó kattanva kinyílt. Szőnye-
ges lépcső vezetett fel egy másik ajtóhoz. Nagymama előrement. A gyere-
kek követték.
A padlásnak ez a fele nagyobb volt a játszószobánál. Nagyi felkattin-
tott egy kapcsolót, és a felgyulladó lámpák eloszlatták a félhomályt. Hosz-
szú munkapad uralta a szoba egyik felét, a falat szegekre akasztott szer-
számok borították. A másik falnál szép faszekrények álltak. A szobában
szokatlan tárgyak hevertek: madárketrec, fonográf, csatabárd, mérleg, pró-
bababa, strandlabdányi földgömb. Ládák és dobozok sorakoztak a padlón,
épp csak el lehetett férni közöttük. Az ablakokat vastag függönyök takar-
ták.
Nagymama odaintette őket a munkapadhoz, ahol bárszékekre ültek
fel.
− Mi van a dobozokban? − kérdezte Seth.
− Sok minden, és a zöme veszélyes. A legértékesebb fegyvereinket és
talizmánjainkat itt őrizzük. Varázsige-gyűjteményeket, főzetek receptjeit,
az összes jó dolgot.
− Most már beszélhetsz nagypapáról? − kérdezte Kendra.
− Igen. Hallottátok, Néró azt mondta, Stant és Lenát az Elfeledett
Kápolnában tartják fogva. Jöjjön most egy kis történelemlecke, hogy fel
tudjátok mérni a következményeket.
Réges-rég ezt a földet egy Bahumat nevű hatalmas démon uralta. Év-
századokig terrorizálta az itteni őslakosokat. Azok megtanulták, hogy bi-
zonyos térségeket jobb elkerülni, de hiába vigyáztak, a környék sosem volt
teljesen biztonságos. Az őslakosok megadták a démonnak, amilyen áldoza-
tot csak követelt tőlük, de akkor is félelemben éltek. Amikor egy csoport
európai felajánlotta, hogy megdönti a démon uralmát cserébe a földért,
amit a rémuralma alatt tartott, a hitetlenkedő helyiek beleegyeztek.
 Hatalmas szövetségesekkel és erős mágiával az európaiak sikeresen
elfogták és börtönbe vetették a démont. Évekkel később megalapították
Titokföldét a Bahumattól elvett földön.
Teltek az évek. Az 1800-as évek elejére egy nagy családokból álló
közösség alakult ki itt. Az eredeti ház körül építettek még pár lakhelyet. Ez
még azelőtt volt, hogy a mostani ház és a pajta megépült. A régi ház még
áll a birtok mélyén, bár a gyengébb épületek zömét elnyűtte az idő és az
elemek. Noha az otthonok már eltűntek, építettek egy tartós épületet is, egy
templomot.
1826-ban, hála az emberi gyengeségnek és ostobaságnak, Bahumat
majdnem megszökött. Komoly katasztrófa lehetett volna, mert azok közül,
akik a birtokon maradtak, senkinek nem volt erőforrása vagy tudása ver-
senyre kelni egy ilyen fenevaddal. A szökést megakadályozták, de a dolog
a legtöbb itt élőt megviselte, a többségük elköltözött. A démont őrző börtön
megsérült. Külső segítséggel Bahumatot átszállították egy új börtönbe, a
templom pincéjébe. Pár hónapra rá elmaradtak az istentiszteletek, és a
templom az Elfeledett Kápolna nevet kapta.
− Akkor Bahumat még ott van? − kérdezte Kendra.
− Hidd el, tudnánk, ha kiszabadult volna. Kétlem, hogy a világon
bárki képes lenne újra elfogni. A fajtája túl rég eltűnt, börtönbe vetették
vagy elpusztították. Akik tudták, miként kell legyőzni egy ilyen ellenséget,
meghaltak, és nem került más a helyükre. És itt van a másik dolog, ami
aggaszt: hogy Muriel megpróbálja kiszabadítani Bahumatot.
− Miért csinálna ilyen hülyeséget? − kiáltott fel Seth.
− Mert ő a gonosz tanítványa. Eleve azért került a börtönébe, mert
már akkor is sötét dolgokat művelt. Ha előbb ér az Elfeledett Kápolnához,
ami talán már meg is történt, feltéve, hogy a koboldjai tájékoztatták a hely-
zetről, ki kell iktatnunk, ha meg akarjuk menteni a nagyapátokat. Ha en-
gedjük, hogy kiszabadítsa Bahumatot, mind várhatunk a megmentőnkre.
Ezért kell azonnal megállítanom.
− Nem csak neked − mondta Seth.
− Hugóval majd a kezünkbe vesszük az irányítást. Ti már így is épp
eleget tettetek.
− Micsoda? − tátogott Seth. − Azt már nem!
− Nagyapátok kiszabadítása nem lesz nehéz. De ha bekövetkezik a
legrosszabb, és kudarcot vallok, Titokfölde elbukhat. Bahumat sosem fo-
gadta el azt a paktumot, ami védi ezt a szentélyt. A fajtája sem. Magáénak
tekinti ezt a földet, és elég hatalma van, hogy felrúgja az egyezményt, vég-
telen sötétségbe taszítva a menedéket. Minden nap olyan lesz, mint a rette-
netes fesztiváléjjelek, és a birtok lakhatatlan lesz, csak az árnylakók ma-
radnak majd. Minden itt rekedt halandó rémtettek prédája lenne, amibe
jobb bele sem gondolni.
− Ez tényleg megtörténhet? − kérdezte Kendra halkan.
− Nem először fordulna elő − bólintott komoran nagymama. − Azóta
tűnnek el menedékek, amióta az első megalakult. Milliónyi oka van, de a
legfőbb ok maga az emberi balgaság. Volt, amelyiket újraalapították. Má-
sok menthetetlenek lettek. Jelenleg minimum harminc bukott menedék van
a világon. A legrémisztőbb az egészben az Esthajnalcsillag Társaságról láb-
ra kapott pletykák.
− Maddox említette − mondta Seth.
− Nagypapa levelet kapott, hogy legyen résen − tette hozzá Kendra.
− Régebben egy menedék bukása ritkaságszámba ment. Százévente
egyszer-kétszer, ha megesett. Úgy tíz éve híresztelni kezdték, hogy az Est-
hajnalcsillag Társaság ismét rosszban sántikál. Nagyjából azóta ijesztő
egymásutánban semmisülnek meg a menedékek. Az utóbbi öt évben négy
is.
− Miért tenne ilyet bárki is?
− Erre a kérdésre sokan keresik a választ. Gazdagság? Hatalom? Mi,
akik a menedékeket őrizzük, lényegében őrzők vagyunk. Nem akarjuk,
hogy a világ csodálatos mágikus teremtményei kihaljanak. Nem rekesztjük
ki a sötétség teremtményeit sem, nekik is joguk van az élethez. De ha kell,
igenis elszigeteljük őket. Az Esthajnalcsillag Társaság tagjai szóvirágokkal
palástolják igazi szándékaikat, azt állítva, hogy szántszándékkal bebörtö-
nözzük a sötét lényeket.
− És nem? − kérdezte Seth.
− A legerőszakosabb és leggonoszabb démonokat valóban bezárjuk,
igen, de csak a világ biztonsága érdekében. Céljuk a végtelen rombolás és
a jogtalan uralom, ezért ősidők óta hadakoznak a jó emberekkel és a fény
teremtményeivel, és nagy árat fizetnek a vereségért. Sok baljós lény csak
azzal a feltétellel kapott bebocsátást a védett területre, hogy elfogadnak
bizonyos korlátozásokat, méghozzá önként. Az egyik leggyakoribb, hogy
nem hagyhatják el a menedéket, így a Társaság ezek közül is sokat fogoly-
nak tekint. Úgy érvelnek, hogy Titokfölde paktumai mesterséges szabályo-
kat teremtenek, amelyek felborítják a dolgok természetes rendjét. Az embe-
riség zömét feláldozhatónak tekintik. Nekik az a kiindulási alap, hogy a
káosz és vérontás előbbre való az igazságos szabályoknál. Mi nem értünk
ezzel egyet.
− Szerinted az Esthajnalcsillag Társaság keze benne van nagypapa
elrablásában? − kérdezte Kendra.
Nagymama vállat vont. − Lehetséges. Bár remélem, hogy nem. Ha
igen, akkor nagyon kifinomultan csinálták. Egy kívülállónak hihetetlenül
erős akadályokon kell áthatolnia, hogy bejusson egy menedékbe. És a mi-
énk titkosabb a többinél.
A nagyi kinyitott egy fiókot, és kihúzott egy tekercset. Széthajtogatva
kiderült, hogy egy világtérkép. Nagy pontok és X-ek jelöltek különféle he-
lyeket, a névvel feltüntetett nagyvárosokon kívül.
− Az X-ek jelentik az elbukott menedékeket − magyarázta. − A pöty-
työk az aktívakat.
− Titokfölde nincs rajta − jegyezte meg a lány.
− Éles a szemed. A térkép harminchét aktív menedéket jelöl. És öt
nincs feltüntetve, köztük Titokfölde. Közösségünkből még a legmegbízha-
tóbbak közül is csak kevesen tudnak a jelöletlen menedékekről. Mindet
senki sem ismerheti.
− Miért? − kérdezte Seth.
− Azon az öt helyen varázserejű, különleges tárgyakat rejtettek el.
− Miféle tárgyakat? − éledt fel Seth kíváncsisága.
− Nem mondhatom el. A legtöbb részletet magam sem ismerem. Az
itt, Titokföldén elrejtett ereklye nincs nálunk. Egy meg nem nevezett he-
lyen őrzik a birtokon. Gonosztevők, főleg az Esthajnalcsillag Társaság
mindennél jobban szeretné megkaparintani ezeket a tárgyakat a titkos me-
nedékekből.
− Valóban rengeteg dolog miatt kell Titokföldét védeni − összegezte
Kendra.
Ruth nagyi bólintott. − Nagyapátokkal készek vagyunk az életünket
adni, ha kell.
− Talán nem is nekünk kéne érte mennünk. Nem hívhatunk segítsé-
get?
− Vannak, akik a segítségünkre sietnének, ha hívnánk őket, de még
ma meg kell állítanom Murielt, és megtalálni nagyapátokat. Ilyen gyorsan
senki nem ér ide. Titokföldét titoktartás védi, ami néha hátrány. Nem tu-
dom, milyen varázsigék kötik Bahumatot, de biztos vagyok benne, hogy ha
elég időt kap, Muriel fel tudja oldani őket. Most kell cselekednem.
Leszállt a bárszékről, végigment az egyik szűk folyosón a holmik
között, felnyitott egy ládát, s kivett egy indákkal és virágokkal díszített do-
bozt. Abból egy kis nyílpuska került elő, ami nem volt nagyobb egy pisz-
tolynál. Majd egy mini íj fekete tollal, elefántcsont szárral és ezüst hegy-
gyel.
− Csúcs! − kiáltott fel Seth. − Én is akarok egyet!
− Ez a nyíl megöl minden lényt, ami valaha halandó volt, az elvará-
zsoltakat és élőholtakat is, ha a halálos helyen találom el vele.
− És az hol van? − kérdezte Kendra.
− A szív és az agy a legbiztosabb. A boszorkányokkal már nehezebb
a helyzet. Ez az egyetlen bűvös ereklye, amelyről biztosan tudom, hogy
végez Muriellel.
− Meg fogod ölni? − rebegte Kendra.
− Csak végső esetben. Előbb megpróbálom elfogatni Hugóval. De túl
nagy a tét, hogy biztosíték nélkül vágjunk bele. Ha a gólem előre nem lát-
hatóan kudarcot vallana, a magam erejéből nem tudom elintézni a boszor-
kát. Higgyétek el, az utolsó, amit akarok, hogy vér tapadjon a kezemhez!
Egy halandó megölése nem olyan szörnyű tett, mint egy misztikus lényé,
de akkor is feloldaná a védelem zömét, amit a paktum garantál nekem. Va-
lószínűleg száműzetés lenne a részem.
− De hát el akarja pusztítani a menedéket! − méltatlankodott Seth.
− Nem úgy, hogy megöl bárkit is. A Kápolna semleges terület. Ha
odamegyek és elveszem az életét, még ha jogosan is, az egyezség védelme
soha többé nem vonatkozik rám.
− Hallottam, hogy Dale lőtt a puskával akkor éjjel, amikor a lények
betörtek az ablakon − emlékezett vissza Kendra.
− Ők hatoltak be a mi területünkre − magyarázta nagymama. −
Mindegy, mi okból, azzal, hogy betették a lábukat a házba, lemondtak a
védelmükről. Ilyen körülmények között Dale-nek nem kellett tartani a
megtorlástól, azaz az egyezség biztosította státusza megmaradt. Ugyanez
rátok nézve rosszul sülhet el, ha Titokfölde bizonyos tiltott részeire me-
részkedtek. És ha elveszítitek valamennyi védelmeteket, akkor szabadon
vadászhatnak rátok. Pontosan ezért tiltottak azok a részek.
− Akkor sem értem, ki büntethet meg azért, hogy megölöd Murielt −
mondta Seth.
− Az engem védő misztikus korlátok eltűnnek, és természetes módon
bekövetkezik a büntetés. Tudjátok, halandóként mi megválaszthatjuk, me-
lyik szabályt szegjük meg. A menedéket kereső rejtélyes lényeknek ez a
luxus nem adatik meg. Sokuk megszegné a szabályokat, ha tehetné, de így
nem teheti. Amíg engedelmeskedem a szabályoknak, biztonságban vagyok.
De ha elveszítem az egyezség nyújtotta védelmet, sebezhető leszek.
− Ezek szerint nagypapa biztos, hogy életben van? − kérdezte Kendra
halkan. − Nem ölhették meg vagy ilyesmi?
− Stan betartotta a vérontásra vonatkozó szabályokat, és így a sötét
lények még a tombolás éjszakáján sem végezhettek vele. És nem kénysze-
ríthetik olyan helyre, ahol képesek lennének megölni. Börtön, kínzás, őrü-
let, ólommá változtatás… talán. De életben kell lennie. És nekem utána
kell mennem.
− És nekem veled kell mennem − szögezte le Seth. − Szükséged van
segítségre.
− Hugo az.
A fiú arca eltorzult, ahogy a könnyeivel küzdött. − Nem akarlak elve-
szíteni benneteket, főleg nem a saját hibámból!
Sorenson nagymama megölelte Sethet. − Édesem, tetszik a bátorsá-
god, de én meg nem kockáztathatom, hogy elveszítsem az egyik unokámat.
− Nem leszünk itt ugyanolyan veszélyben, mintha veled mennénk? −
érdeklődte Kendra is. − Ha a démon kiszabadul, mindenkinek befellegzett.
− Elküldelek benneteket Titokföldéről − jelentette ki nagymama.
A lány karba fonta a kezét. − Szóval mi várjunk odakint, amíg a szü-
leink visszaérnek, majd mondjuk el nekik, hogy titeket megölt egy démon,
és hogy nem mehetünk be a házba, mert valójában mágikus menedék, amit
most megkaparintottak a sötét lények?
− A szüleitek nem ismerik a hely igazi természetét. És nem is hinnék
el, ha nem a saját szemükkel látják.
− Pontosan! Ha kudarcot vallasz, apu első dolga lesz, hogy bemenjen
a házba, és utánajárjon, mi történt. Mondhatunk mi bármit, nem állíthatjuk
meg. És biztosan kihívja a zsarukat, és az egész világ tudomást szerez Ti-
tokföldéről.
 − Nem látnának semmit.
− De sokan meghalnának megmagyarázhatatlan módon. És a tehenet
igenis látnák, még a tejivás nélkül is, mert Viola halandó lény.
− A trollnál is kapóra jöttünk, hogy veled vagyunk − érvelt Seth. −
Különben meg bármit mondasz, én úgyis követlek.
Nagymama égnek emelte a kezét. − Nem lesz semmi bajom, gyere-
kek, komolyan. Tudom, hogy komor helyzetet vázoltam fel, de ilyesmi idő-
ről időre megtörténik a menedékekben, és többnyire megoldjuk. Nem lá-
tom be, ez miért lenne más. Hugo minden komolyabb incidens nélkül
megbirkózik a dologgal, és ha mégis arra kerülne a sor, én mesterien bánok
a nyílpuskával. Csak várjatok a kapu előtt, és nemsokára értetek megyek!
− De én látni akarom, amint Hugo péppé veri Murielt − lelkesedett
Seth.
− Ha mi örököljük majd egy nap ezt a helyet, nem védhetsz meg
örökké a veszélytől − győzködte Kendra. − Nem válna a javunkra, ha meg-
néznénk, ahogy Hugóval felszámoljátok ezt a nehéz helyzetet? Esetleg
még segíthetnénk is!
− Úgy van! − rikkantotta Seth.
Nagymama szeretettel nézte őket. − Hogy milyen gyorsan felnőnek!
− sóhajtott.
 Tizenhatodik fejezet

Az Elfeledett Kápolna
A nap a horizont felett tétovázott, míg Kendra a riksából kibámult a suhanó
fákra. Emlékezett, hogy ugyanígy bambult kifelé a kocsijuk ablakán, ami-
kor a szülei a menedékbe hozták. Ez az út sokkal zajosabb, döcögősebb és
szelesebb volt. A cél pedig sokkal ijesztőbb.
Hugo húzta a hatalmas riksát. Kendra nemigen hitte, hogy egy
lovasfogat bírná tartani a tempót a gólem szökellő, fáradhatatlan lépteivel.
Nyílt részre értek, és Kendra meglátta a magas sövényt, ami körül-
ölelte a tavat és a pavilonokat. Furcsa volt belegondolni, hogy Lena valaha
itt élt najádként.
Mielőtt beszálltak a kocsiba, nagymama utasította Hugót, hogy en-
gedelmeskedjen Kendra és Seth parancsainak is. Aztán a lelkükre kötötte,
hogy ha rosszul alakulnak a dolgok, Hugóval nyomban visszavonulnak.
Továbbá figyelmeztette őket, hogy vigyázzanak, mit parancsolnak a gó-
lemnek. Mivel nincs saját akarata, tetteiért a büntetés azok fejére száll, akik
a parancsot kiadják.
Nagymama már levette a fürdőköpenyt, most fakó farmert, munkás-
csizmát és zöld topot viselt, amiket a padlásszobában talált. Sethnek külö-
nösen a zöld felső tetszett.
A fiú egy bőrből készült erszényt szorongatott. Nagymama elmagya-
rázta, hogy különleges por van benne, ami távol tartja tőlük a nemkívána-
tos lényeket. Elmondta Sethnek, hogy ugyanúgy kell használni, mint a sót
a szobában. Ugyanakkor megígértette vele, hogy csak végső esetben veszi
elő. Minden mágia, amit használnak, megtorláshoz vezet, ha nem járnak
sikerrel. Nála is volt egy ilyen erszény.
 Kendra üres kézzel utazott. Mivel még nem használt mágiát, nagy-
mama úgy vélte, hiba lenne most elkezdeni. A paktum védelme azoknál a
legerősebb, akik teljes egészében tartózkodnak a mágiától és bajkeveréstől.
A szekér nagyot döccent. Seth elkapta az oldalát, nehogy kiessen. A
válla felett hátramosolygott. − Robogunk ám!
Kendra azt kívánta, bárcsak ő viselné ilyen nyugodtan ezt az egészet.
Kezdett émelyegni. Eszébe jutott, amikor első alkalommal egyedül kellett
énekelnie egy iskolai darabban. Negyedikben. A próbákon mindig jól ment,
de amikor a függöny mögül kikukucskált a közönségre, a hasa furán hábo-
rogni kezdett, míg végül csaknem elhányta magát. Jött a végszó, kiment a
fényben fürdő színpadra, hunyorogva nézte a tömeget, a szüleit keresgélve.
Szólt a bevezető, elérkezett a pillanat, és akkor, ahogy énekelni kezdett, a
félelme elfoszlott és a hányinger eltűnt.
Ma is így lesz? Az eseményt megelőző várakozás rosszabb, mint ma-
ga az esemény? Ha odaérnek, legalább a bizonytalanságot felváltja a való-
ság, és végre csinálhatnak valamit, cselekedhetnek. Most csak aggódni tud.
Milyen messze van már ez a fura kápolna? Nagymama azt mondta,
Hugónak tizenöt perc kell, mert végig jó az út. A lány figyelt, hátha lát egy
unikornist, de nem mutatkoztak mitikus lények. Mindenki elbújt.
A nap a horizont alá bukott. Nagymama előremutatott. Egy tisztás
közepén régimódi templom állt. Dobozszerű épület, nagy ablakaiban üveg-
cserepek meredeztek, akár az agyarak, egyetlen kupolája valószínűleg egy
harangot őrzött. A tető megroggyant. A fából készült falak szürkék és repe-
dezettek voltak. Az eredeti színét megtippelni sem lehetett. Néhány megve-
temedett lépcső vezetett fel az ásító bejárathoz, ahol valaha dupla ajtón át
lehetett belépni. Tökéletes fészek denevéreknek és zombiknak.
Hugo lassított, és megállt az árnyékos bejárat előtt. A kápolna néma
volt. Jelét sem látták, hogy száz éve járt volna itt valaki.
− Jobb szeretném, ha sütne a nap, de legalább van mivel világítanunk
− jegyezte meg nagymama, és egy szerszámmal felhúzta az ezüsthegyű
nyílvesszőt a kis nyílpuskára. − Essünk rajta túl minél gyorsabban! A go-
nosz szereti a sötétséget.
− Miért? − kérdezte Seth.
Nagymama eltűnődött egy pillanatra. − Mert szeret rejtőzködni.
Kendra nem örült a szavaitól támadt bizsergésnek. − Miért nem be-
szélünk kellemesebb dolgokról? − javasolta, miközben lekászálódtak a ko-
csiról.
− Talán mert boszorkányra és szörnyekre vadászunk? − csattant fel
Seth.
− Kendrának igaza van − mondta a nagyi. − Nem segít, ha sötét gon-
dolatokon rágódunk. De szürkület előtt végezni szeretnék, addigra messze
akarok lenni innen.
− Akkor is azt mondom, hoznunk kellett volna puskát − dohogott
Seth.
− Hugo! − adta ki az utasítást nagymama. − Vezess minket halkan a
pincébe! Óvj meg az ártalomtól, de ne ölj meg senkit!
Kendra a föld- és kőgóliát puszta látványától is jobban érezte magát.
Ha Hugo a bajnokuk, nem érhette őket bántódás.
A lépcső nyögött a behemót alatt. Fejét lehúzva óvatosan átcsoszo-
gott a nagy ajtón. A többiek követték, közel maradva hatalmas testőrükhöz.
Nagymama vörös kendőt terített a nyílpuskára, nyilván, hogy elrejtse.
Csak Muriel ne legyen itt − imádkozott Kendra némán. − Találjuk
meg nagypapát és Lenát, de senki mást!
A kápolna belseje még a külsejénél is komorabban festett. A korhadó
padokat összetörték és felborították, a pulpitust ledöntötték, a falakat vörö-
sesbarna macskakaparással firkálták tele. A tetőgerendákat pókháló borítot-
ta, akár megannyi ökörnyál-lobogó. A naplemente borostyánfénye beszű-
rődött az ablakokon és a lyukas tetőn, de annyi nem, hogy eloszlassa a ho-
mályt. Semmi nem utalt rá, hogy ez valaha szent hely volt. Csak egy nagy,
düledező, üres hodály.
A padlódeszkák nyikorogtak, ahogy Hugo egy ajtó felé osont a ká-
polna túlsó végén. Kendra hirtelen aggódni kezdett, hogy a padló besza-
kad, és a góliát rövidebb úton jut a pincébe. Minimum öt mázsát nyomhat.
A góliát óvatosan kinyitotta a beragadt ajtót. Mivel átlagos méretű aj-
tó volt, csak lekuporodva és tekeregve tudott átnyomakodni rajta.
− Minden rendben lesz − nyugtatgatta nagymama, fél kézzel átölelve
Kendra vállát. − Csak maradj mögöttem!
A lépcső lefelé, egy másik ajtókerethez vezetett, amiből hiányzott az
ajtó. Fény ömlött a lépcsőházba. Hugo mellett elnézve, aki próbált átnyo-
mulni a résen, Kendra látta, hogy nincsenek egyedül. Ahogy követte
nagymamát a tágas pincébe, kezdett kitisztulni előtte a kép.
A helyiséget minimum két tucat fényes lámpás világította meg. A
mennyezet magas volt, bútor szinte semmi. Sorenson nagypapa és Lena
széttárt kézzel-lábbal a falhoz volt bilincselve.
Különös alak állt nagypapa és Lena előtt. Sima, sötét fából készült
teste miatt primitív bábnak látszott. Nagypapánál alig volt alacsonyabb.
Izületek helyett aranykampók fogták össze a csuklóját, könyökét, vállát,
nyakát, bokáját, térdét, csípőjét, derekát és az öklét. A fejéről Kendrának
egy fa hokimaszk jutott eszébe, de csak nagyjából, mert ez az izé durvább
és egyszerűbb volt. A szokatlan báb éppen táncolt, karját lengetve, lábával
topogva, zihálva, és a pince túlsó vége fele bámult.
− Az Muriel bábja? − kérdezte Seth halkan.
Hát persze! A banya bizarr táncos bábja, csak sokkal nagyobb, és már
nem a hátában lévő rúd irányítása alatt áll!
A pince túlsó felén volt egy nagy alkóv. Mintha valaki letépett volna
pár deszkát, hogy bejusson a fülkébe. A különös beugrót csomózott kötelek
fonták be, hogy ne lehessen belátni a förtelmes mélyedésbe. A kötelek mö-
gött sötét alak tornyosult. Egy magas, dús mézszőke hajú, gyönyörű nő állt
a fülke mellett, és a sok csomó közül ráfújt az egyikre. Csodás azúrszínű
ruhát viselt, ami hangsúlyozta vonzó alakját.
A nőt olyan koboldfélék vették körül, mint amilyeneket Kendra a bo-
szorka viskójában látott, csak ezek ember nagyságúak voltak. Mindnyájan
az alkóv felé fordulva a földet bámulták. Százötven-százhatvan centisek
lehettek. Volt köztük kövér, sovány, pár izmos is. Volt ott púp, szarv,
agancs, ciszta és farok. Páruknak hiányzott az egyik végtagja vagy füle.
Mindet hegek borították. Viseltes, lifegő bőrük volt, és szárny helyett két
dudor éktelenkedett rajtuk. A koboldok lábánál apró, tündér méretű párjuk
tömkelege állt.
A levegő vibrált. A fülkéből két, fekete füst- és árnyszárny gomoly-
gott kifelé. Kendrát olyan szédülés fogta el, mint amikor nagymama visz-
szaváltozott tyúkból emberré. Az alkóv távolodni látszott, akárha a távcső
rossz végén át néznék. A lámpák állhatatos fényét egy pillanatra sötétség
nyomta el, és ott, ahová a koboldok figyeltek, hirtelen egy újabb ember
nagyságú kobold nőtt ki.
Kendra két kezét a szájára tapasztotta. Akkor a gyönyörű nő csakis
Muriel lehet! Bahumatot is megcsomózott kötelek tartják fogva, mint egy-
kor a boszorkányt, és Muriel kívánságokkal növeli koboldjai méretét, min-
den kívánsággal eltüntetve egy csomót, így iparkodik kiszabadítani a dé-
mont!
− Hugo − suttogta nagymama −, tedd ártalmatlanná a koboldokat, és
fogd el Murielt! Tüstént!
A góliát rohamra indult.
Az egyik kobold megfordult, és undorító vonítás szakadt ki belőle,
mire a többiek megpördültek, szembe a behatolókkal, megmutatva kegyet-
len, ördögi arcukat. A fenséges szőke nő megfordult, és szeme elkerekedett
a meglepetéstől. − Elkapni őket! − kiáltotta.
Több mint húsz nagy kobold volt, és tízszer annyi kicsi. A legna-
gyobb és legizmosabb vezetésével a szedett-vedett bagázs Hugóra rontott.
A behemót a terem közepén csapott össze velük. Egyik kezével deré-
kon kapta a vezért, a másikkal a két lábát ragadta meg, és ellentétes irányba
csavarta. Aztán a vonító koboldot félredobta, ahogy a többiek is odaértek.
Hugo faltörő kosként zuhogó öklével repítette el a koboldokat. Azok
ott nyüzsögtek, a vállára ugrottak, a fejét kaparták, de a góliát csak forgott,
pörgött, dobált, vad balettban, az ocsmány kis lényeket sorban repítette
szanaszét a pincében.
Néhány kobold fürgén kikerülte, és nagymama, Kendra és Seth felé
sprintelt. Hugo megpördült, utánuk iramodott, kettőt felkapott, és botként
használva őket szétcsapdosta velük a többieket.
A koboldok strapabírása imponáló volt. Hugo a falnak vágta az egyi-
ket, és a szívós lény már talpra is pattanva totyogott vissza egy újabb ada-
gért. Még az izmos vezér is küzdött, megnyomorított lábán esetlenül imbo-
lyogva.
Kendra észrevette, hogy a tumultus mögött Muriel az egyik csomóra
fúj. − Nagymama, valamiben sántikál.
− Hugo! − parancsolta Ruth. − Hagyd a koboldokat, fogd el Murielt!
A behemót elhajította az épp kezében lévő koboldot. A vinnyogó lény
végigszántotta a mennyezetet a túlsó falig, ahová émelyítő roppanással fel-
kenődött. A gólem Murielre rontott.
− Mendigo, védj meg! − kiáltotta a boszorka. A nagymama és Lena
közelében táncoló fabáb megiramodott, hogy elvágja Hugo útját.
A legyőzhetetlen gólemtől megszabadulva a sérült koboldok nagy-
mama köré gyűltek, aki Kendra és Seth elé állt. Ruth nagyi az erszényt
meglendítve csillámló porfelhőt szórt közéjük. Ahogy a koboldok odaértek,
elektromos szikrázás hallatszott, és hátralökődtek. Páran belevetődtek a
porfelhőbe, hogy áttörjenek rajta, de villamos fény villant, és ők is vissza-
repültek. Nagymama még több port szórt a levegőbe.
Nagy, sötét szárnyak nyúltak ki az alkóvból. A levegő hullámzott.
Kendra úgy érezte, mintha messziről nézné a pincét, egy keskeny alagút
végén.
Hugo már majdnem odaért Murielhez. A túlméretezett báb a gólem
lábára vetődött, kézzel-lábbal igyekezett megakasztani a bokáját. A gólem
előrebukott. Lerúgta magáról Mendigót, a fabáb végigszánkázott a padlón,
a behemót pedig feltérdelt, és a banya felé nyúlt. Kinyújtott keze centikre
volt a nőtől, amikor mennydörgés rázta meg a pincét, amit egy pillanatnyi
sötétség kísért. Aztán a hatalmas gólem törmelékké omlott.
Muriel diadalmasan felüvöltött, szemében eszeveszett tekintet ült,
magánkívül volt az örömtől, hogy éppen elkerülte Hugo markát. A terem
másik felén Mendigo felült. A báb egyik karja vállból kiszakadt. Fogta és
visszadugta.
Muriel megittasult a biztos győzelemtől. − Hozzátok ide őket! − adta
ki az ukázt.
Vörös kendő vitorlázott a padlóra. Sorenson nagymama fél kézzel
felemelte a nyílpuskát, a másikkal az erszényből kiszórta a maradék port.
Eldobta az erszényt, és előrelépett a csillogó felhőbe, immár két kézzel
fogva a nyílpuskát.
A nyíl kirepült. Mendigo ugrott, kétségbeesetten próbálta elállni a
nyílvessző útját, de Hugo túl messzire ütötte. Muriel sikoltott, és hátratán-
torodott a kötélhálónak, az egyik manikűrözött kezét a vállához kapva. A
háló előrelökte, térdre rogyott, zihálva szorította a vállát, ujjai közül fekete
tollak meredtek ki. − Ezért a fullánkért megfizetsz! − sikoltotta.
− Futás! − kiáltotta Sorenson nagymama a gyerekeknek.
Elkésett. Muriel csukott szemmel, hangtalan mozgó szájjal előre-
nyújtotta véres kezét, és széllökés sodorta el a csillogó port. A sebesült ko-
boldok odarohantak, és durván megragadták a nagyit.
Seth előreugrott, és egy marék port szórt nagymamára és a koboldok-
ra. A szikrázó elektromosságra a koboldok megtántorodtak.
− Mendigo, hozd ide a fiút! − kiáltotta a boszorka.
A fabáb szolga négykézláb Seth felé iramodott. A koboldok szétszó-
ródtak, többen elállták az ajtónyílást, hogy ne szökhessenek el. A fiú port
szórt az ugró Mendigo felé. Az elektromos felhő eltaszította a bábot. Hátul-
ról azonban egy kobold nekiiramodott, és kiütötte Seth kezéből az er-
szényt.
Egy magas kobold megpördítette a fiút, megragadta a felkarját, és a
levegőbe emelte, hogy szemük egy magasságban legyen. A kobold nyitott
szájjal sziszegett, fekete nyelve groteszkül lógott.
− Hé! − ébredt rá Seth. − Te vagy a tündér, akit elkaptam!
A dühös lény a vállára vetette Sethet, és odarohant Murielhez. Egy
másik a nagymamát ragadta meg, hogy a boszorkányhoz vigye.
Kendra ezalatt a rémülettől dermedten állt. Koboldok vették körül. A
menekülésre esélye sem volt. Hugo törmelékkupac lett. Nagymama rosszul
célzott, megsebesítette Murielt, de nem ölte meg. Seth mindent megtett, de
őt és a nagyit is elfogták. Nincs több védelem. Nincs több trükk. Nincs
semmi, ami megóvja őt attól a szörnyűségtől, amit Muriel és a koboldjai
tartogatnak neki.
A koboldok azonban mégsem gyűrték le. Mind ott álltak körülötte,
de képtelenek voltak hozzányúlni és megragadni. A karjuk emelkedett,
majd megakadt, mintha nem engedelmeskedne az akaratuknak.
− Mendigo, hozd ide a lányt! − parancsolta Muriel.
A fabáb átnyomakodott a koboldokon. Kendra felé nyúlt, de a moz-
dulata megakadt, a faujjak rángatóztak, a kampók halkan kattogtak.
− Nem nyúlhatnak hozzád! − kiáltotta a falhoz bilincselt nagypapa a
lánynak. − Nem tettél ellenük semmit, nem használtál mágiát, nem ártottál.
Fuss, Kendra, nem állíthatnak meg!
A lány áttört két kobold között, az ajtó felé. Aztán megtorpant. −
Nem segíthetek?
− Murielt nem kötik azok a törvények, amik a szolgáit − kiáltotta
nagypapa. − Fuss hazáig, azon az úton, amin jöttetek! Útközben ne árts
senkinek! Ne térj le az ösvényről! Aztán menekülj el a birtokról! Törd át a
kaput a furgonommal! Titokfölde elbukik! Az egyikünknek életben kell
maradni!
Muriel, sebesült vállát fogva, nyomban utánaeredt. Kendra felrohant
a lépcsőn, a kápolnán át a bejárathoz.
− Várj, gyermekem! − kiáltotta a banya.
A kápolna küszöbén Kendra megtorpanva visszanézett. Muriel a pin-
cébe vezető lejárónak dőlt. Sápadtnak tűnt. Vére átáztatta ruhája ujját.
− Mit akarsz? − próbált bátornak tűnni a lány.
 − Miért rohansz el olyan sietve? Maradj, beszéljük meg!
− Rosszul nézel ki.
− Á, ez semmi! Egyetlen csomó helyrehozza.
− Akkor miért nem csináltad már meg?
− Beszélni akartam veled, mielőtt elrohansz − turbékolta a boszor-
kány.
− Miről? Engedd el a családomat!
− Majd idővel. Gyermekem, ne rohanj ilyen későn az erdőbe! Ki tud-
ja, milyen szörnyűségek várnak ott?
− Ennél rosszabb nem lehet. Miért engeded szabadon a démont?
− Sosem értenéd meg − felelte Muriéi.
− Azt hiszed, a barátod lesz? Te is ott végzed a falon a többiekkel.
− Ne beszélj olyasmiről, ami messze meghaladja az értelmedet −
förmedt rá a boszi. − Olyan egyezséget kötöttem, ami felmérhetetlen ha-
talmat biztosít. Hosszú-hosszú évekig vártam, és most végre a dicsőségem
órája közeleg. Az Esthajnalcsillag emelkedik.
− Az Esthajnalcsillag? − ismételte Kendra.
Muriel vigyorgott. − Az én ambícióm messze több annál, mint hogy
elfoglaljak egyetlen menedéket. Egy mozgalom tagja vagyok, amelynek
sokkal nagyra törőbbek a céljai.
− Az Esthajnalcsillag Társaság.
− El sem tudod képzelni, milyen kerekek lendültek mozgásba! Éve-
kig voltam bezárva, de a külvilággal tartottam a kapcsolatot.
− A koboldokkal − jegyezte meg Kendra.
− És más cinkosokkal. Bahumat az elfogása óta szervezi ezt a napot.
Az idő a mi szövetségesünk volt. Vártunk és figyeltünk, lopva úgy irányí-
tottuk az eseményeket, hogy minden a mi malmunkra hajtsa a vizet, az idő
nekünk dolgozott. Nincs olyan börtön, ami örökké állna. Erőfeszítéseink
időnként gyümölcsözőnek bizonyultak. Boldogabb pillanatokban több do-
minót is ledöntöttünk egyetlen lökéssel. Amikor Ephirának sikerült rávenni
benneteket Szent Iván éjjelén, hogy kinyissátok az ablakot, joggal remél-
hettük, hogy az események úgy alakulnak, ahogy kell.
− Ephira?
− A szemébe néztél.
Kendra összerezzent. Nem örült, hogy emlékeztetik a gézszerű, feke-
te ruhás, áttetsző nőre.
 Muriel bólintott. − Ő és mások öröklik ezt a menedéket, ami fontos
lépés végső célunk eléréséhez. Sok évtizednyi kitartás után semmi sem áll-
hat az utunkba.
− Akkor miért nem engeded el a családomat?
− Megpróbálnának közbeavatkozni. Nem mintha mennének vele va-
lamire, megvolt az esélyük, és kudarcot vallottak, de én nem kockáztatok.
Gyere, nézz szembe a végzettel a szeretteid oldalán, jobb lesz neked velük,
mint egyedül az erdőben!
Kendra a fejét rázta.
Muriel kinyújtotta ép kezét. Saját vérétől vörös ujjai szokatlan alakba
torzultak. Mondott valamit egy kotyvalék nyelven, ami Kendrát dühös sut-
togásra emlékeztette. A lány kiszaladt a kápolnából, le a lépcsőn, egyene-
sen a riksához. Megállt és hátranézett. Muriel nem jelent meg az ajtóban.
Akármilyen átkot próbált kivetni, ezek szerint nem hatott.
Kendra rohanvást elindult az úton. A lemenő nap még elég fényesen
tűzött. Pár percet voltak csak a templomban. Könnyek vakították el, de fu-
tott tovább. Nem volt biztos benne, nem vették-e üldözőbe mégis.
Az egész családja odalett! Minden olyan gyorsan történt! Az egyik
pillanatban nagymama magabiztosan nyugtatgatta őket, a másikban Hugo
megsemmisült, Sethet és a nagyit elfogták. Őt is elkapták volna, csak Ti-
tokföldére érkezése óta nagyon óvatos volt, így az egyezmény teljes ereje
védte. A koboldok nem emelhetnek rá kezet, Murielt pedig a sebesülése
akadályozza.
Kendra visszanézett az üres úton. A boszorkány mostanra meggyó-
gyíthatta magát, de talán nem ered utána, amíg ki nem szabadítja
Bahumatot, hiszen elég nagy előnye van.
Persze Muriel mágiát is használhat, hogy utolérje. De Kendra gyaní-
totta, hogy a démon kiszabadítása sürgősebb, mint az ő üldözése.
Visszaforduljon? Próbálja megmenteni a családját? Hogyan? Köve-
ket dobálva? Kendra nem számíthatott másra, csak a biztos fogságra, ha
visszatér oda.
De muszáj tennie valamit! Ha a démon kiszabadul, megsemmisül az
egyezmény, Seth meghal, s vele együtt nagypapa, nagymama és Lena is!
Az egyetlen, ami eszébe jutott, hogy visszamegy a házhoz, és keres
valami fegyvert a padláson. Vajon emlékszik a biztonsági ajtó kombináció-
jára? Egy órája látta, ahogy nagymama kinyitja, hallotta a kimondott szá-
mokat. Most nem jutott eszébe, de talán ha ott áll az ajtó előtt…
Tisztában volt vele, hogy nincs sok remény. A ház mérföldekre van.
Mennyi is, nyolc? Tíz? Tizenkettő? Mázlija lesz, ha hazatalál, mielőtt
Bahumat kiszabadul, nemhogy visszaérjen.
Sok csomó volt, és úgy tűnt, Muriel egyszerre csak egyet tud kiolda-
ni. Akkor is, ilyen sebességgel órák kellenek, nem napok, és a démon sza-
bad lesz.
De az is cél lehet, ha hazasiet, és keres valamilyen fegyvert a házban.
Akármilyen rosszak is az esélyei, van egy irány, amerre haladjon, és elég
oka van, hogy odaérjen. Ki tudja, milyen fegyver lesz, hogyan kell hasz-
nálni, vagy egyáltalán bejut-e a tetőtérbe? De legalább van egy terve. Így
legalább azzal nyugtathatja magát, hogy nemhiába választotta a menekü-
lést.
 Tizenhetedik fejezet

Elkeseredett játszma
Hiába rettegett az estétől, nem tudta feltartóztatni. A nap könyörtelenül le-
ment, Kendrának csak a félholdról visszaverődő sugarak mutatták az utat.
Az éjszaka hűvös volt, de nem hideg. Az erdő komor árnyakba öltözött.
Néha nyugtalanító hangokat hallott, de sosem pillantotta meg a hang forrá-
sát. Gyakran hátralesett, ám az út éppoly üres volt, mint előtte.
Felváltva gyalogolt és kocogott. Mivel nem volt semmi jellegzetes
tereptárgy, nem igazán tudta megmondani, mekkora utat tett meg. A földút
nem akart véget érni.
Aggódott Sorenson nagymama miatt. Meglőtte Murielt, és Hugóval
megsebesíttette a koboldokat, nem védi semmi a hasonló kínzástól. Kendra
kezdte azt kívánni, bárcsak elfogadta volna a boszi javaslatát, és a kápol-
nában maradt volna a családjával. Szinte elviselhetetlen volt a bűntudat,
hogy egyedül ő menekül meg.
Az eltelt időt sem tudta mérni. Az éjszaka ugyanolyan végtelennek
tűnt, akár az út. A hold lassan vándorolt az égen. Vagy az út iránya válto-
zik?
Kendra biztos volt benne, hogy már órák óta megy, amikor egy nyílt
terepre ért. A holdfényben egy halvány ösvény elágazott az útról. Egy ma-
gas, árnyas sövénybe futott.
A tó a pavilonokkal! Végre egy ismerős hely! Akkor nincs félórányi-
ra a háztól, és még nem is pitymallik.
Vajon mikor szabadul ki Bahumat? Talán már szabad is. Tudni fogja,
amikor bekövetkezik, vagy csak akkor, amikor rátörnek a szörnyek?
Kendra megdörgölte a szemét. Kimerült. A lába nem akart tovább-
menni. És meg is éhezett. Megállt, nyújtózott, majd kocogóra vette. Ezt
már végig tudja futni, nem? Nincs olyan messze.
Ahogy az útból elágazó, alig kivehető ösvény mellé ért, megtorpant.
Eszébe jutott valami, amihez az út mellett emelkedő szabálytalan sövény
adta az ötletet.
A Tündérkirálynőnek van egy szentélye a szigeten a tó közepén.
Nem ő a leghatalmasabb lény az egész tündérvilágban? Talán segítséget
kérhetne tőle.
Karba fonta a kezét. Olyan keveset tud a Tündérkirálynőről. Azon
kívül, hogy hallotta, milyen hatalmas, csak azt tudta, hogy a szigetre lépni
szinte biztos halált jelent. Valaki megpróbálta, és pitypanggá változott.
De miért is próbálta meg? Nem emlékezett, hogy hallotta volna az
indítékát, csak azt, hogy nagy szükségben volt. De ez arra utal, hogy azt
hitte, sikerrel járhat. Talán csak nem volt elég jó az indoka.
Kendra fontolóra vette az övét. Nagyszüleit és az öccsét halál fenye-
geti. És Titokfölde a pusztulás szélén áll. Az a tündéreknek is rossz lenne,
nem igaz? Vagy őket nem érdekli? Talán csak szedik a sátorfájukat, és
máshová mennek.
Bizonytalanul meredt az ösvényre. Milyen fegyvert is találhat a ház-
ban? Valószínűleg semmilyet. A végén muszáj lesz áttörnie, vagy átmász-
nia a kapun, nehogy Bahumat és Muriel elkapja és megölje. És a családja
elpusztul.
De ez a Tündérkirálynő-dolog még beválhat. Ha valóban olyan ha-
talmas, meg tudja állítani Murielt, talán még Bahumatot is. Szövetségesre
van szüksége. Nemes szándékai ellenére nem látott semmi esélyt arra,
hogy egyedül sikerrel járjon.
Kendrában új érzés támadt azóta, hogy az ötlet megfogant a fejében.
Olyan váratlan érzés volt, egy pillanatra fel sem ismerte, hogy ez maga a
remény. Itt nincs páncélajtós akadály. Csak egy mindenható lény elé veti
magát, és könyörög a családja életéért.
Mi a legrosszabb, ami történhet? Meghalhat, de legalább a saját sza-
bályai szerint. Nincsenek vérszomjas koboldok. Se boszorkányok. Se dé-
monok. Csak egy nagy pitypang.
Mi a legjobb lehetőség? A Tündérkirálynő Murielt változtatja pity-
panggá, és megmenti a családot.
Kendra végignézett az ösvényen. A gyomra remegett. Bátorító ide-
gesség volt, nem a biztos kudarc rettegése. Futásnak eredt.
Most nem a sövény alatt mászik be. Az ösvény egy boltívhez veze-
tett. Kendra átrohant rajta, be a szépen nyírt gyepre.
A holdfényben a fehér pavilonsor és a deszkajárda még festőibb volt,
mint nappal. Kendra el tudta képzelni, hogy a Tündérkirálynő a szigeten él
egy nyugodt tavacska közepén. Persze valójában nem ott él. Ez csak egy
szentély. Kérelmet kell benyújtania, és remélni, hogy a királynő reagál.
A szigetre bejutni az első feladat. A tó tele van najádokkal, akik vízbe
fojtják az embereket. Vagyis kell egy erős, stabil csónak.
A legközelebbi pavilon felé sietett. Próbált nem figyelni a mozgó ár-
nyakra, a különböző sietve elbújó lényekre. Annak tudatában, amire ké-
szült, Kendra bensője úgy kavargott, akár egy turmixgép. Nagyot nyelt,
hogy leküzdje a félelmét. Nagypapa vajon elszaladna? És a nagymama?
Seth? Vagy megpróbálnának mindent, hogy megmentsék?
Felszaladt a legközelebbi pavilon lépcsőjén, és elindult a fapallón.
Cipője hangosan dobogott a deszkákon, dacolva a csenddel. Már látta cél-
ját: a csónakházat három pavilon távolságban.
A tó felszíne fekete tükörként visszaverte a hold fényét. Közvetlen a
felszín fölött néhány tündér lebegett pislákolva. Amúgy életnek semmi je-
lét nem látta.
Kendra odaért a pavilonhoz, és lerohant a lépcsőn, ki a kis mólóra. A
csónakházhoz érve megrángatta az ajtót. Zárva volt, mint korábban. Nem
volt nagy ajtó, de erősnek látszott.
Keményen belerúgott. Lába beleremegett, összerezzent. Vállal taszí-
totta be az ajtót, de annak nem esett baja, csak neki.
Hátralépett. A csónakház lényegében egy vízen úszó pajta volt. Ab-
laktalan. Remélte, hogy még van benne csónak. Ha igen, akkor a vízen le-
het, csak a falak védik, padló nem. Ha beugrik a vízbe, alulról be tud úszni
a csónakházba, és csak felkapaszkodik az egyik csónakba.
Megvizsgálta a vizet. A fekete tükör áthatolhatatlan volt. Talán száz
najád várakozik odalent, talán egy sem, nem lehetett megmondani.
Az egész terv kudarcba fullad, ha megfullad, mielőtt eléri a szigetet.
Annak alapján, amit Lenától hallott, a najádok mohón várják, hogy a víz
közelébe érjen. Beleugrani kész öngyilkosság.
Leült, és elkezdte rugdosni az ajtót, ugyanazzal a módszerrel, ahogy
Seth betört a pajtába. Nagy zajt csapott, de az ajtón semmi nem látszott.
Még keményebben rugdalta, de csak a lába bánta.
Kell egy szerszám. Vagy egy kulcs. Vagy dinamit.
Kendra odaszaladt a pavilonhoz, hátha talál valamit, amivel felfe-
szítheti az ajtót. Semmit nem látott. Bárcsak volna itt egy pöröly!
Próbált megnyugodni. Gondolkodnia kell! Talán, ha tovább rugdossa,
az ajtó végül kinyílik. Ilyen az erózió is. De eddig még meg sem moccant,
és ő nem ér rá egész éjjel. Kell lennie valami okosabb megoldásnak! Mivel
tud dolgozni? Semmivel! Csak pár árnylénnyel, akik a közeledtére elme-
nekülnek.
− Hát jó, ide hallgassatok! − kiáltotta. − Tudom, hogy hallotok. Be
kell jutnom a csónakházba. Egy boszorkány éppen most szabadítja ki
Bahumatot, és egész Titokfölde elpusztul. Nem arra kérlek, hogy tegyétek
ki magatokat bárminemű veszélynek. Csak segítsetek betörni a csónakház
ajtaját. A nagyapám itt a gondnok, engedélyt adok rá. Hátat fordítok, és
behunyom a szemem. Ha hallom az ajtó reccsenését, tízig számolok, és
csak aztán fordulok meg.
Kendra hátat fordított, és lehunyta a szemét. Nem hallott semmit. −
Csak törjétek be! Ígérem, nem nézek oda.
Halk csobbanást hallott, és csilingelő hangot.
− Jó! Úgy hallom, van önként jelentkező! Csak törd be az ajtót!
Nem hallott semmit. Hirtelen megértette, hogy valami kimászott a
vízből, és mögéje osonhat. Nem tudta megállni: hátralesett. Nem volt sehol
egyetlen csöpögő lény sem. Minden nyugodt volt. Az előbb üveges vízfel-
színt most fodrok borzolták. És a dokkon a csónakház közelében egy kulcs
hevert.
Kendra odarohant és felkapta. Nedves volt, rozsdás és kicsit nyálkás.
Hosszabb volt az átlagos kulcsnál, régimódi.
Megtörölte az ingébe, majd a csónakházhoz vitte, és bedugta a kulcs-
lyukba. Beleillett. Elfordította, és az ajtó kitárult.
A lány megborzongott. Vajon miért csenték ki neki a kulcsot? Nyil-
ván egy najád dobta ki, mert azt akarják, hogy kimenjen a vízre.
Mivel csak az ajtón beszűrődő holdfény adott világosságot, a csó-
nakházban homály honolt. Kendra hunyorogva három csónakot látott a
keskeny mólóhoz kötve: két nagy evezős hajót, az egyik kissé szélesebb, és
egy kicsi vízibiciklit. Egyszer hajtott már ilyet egy parkban.
Az egyik falon több evező lógott, különféle méretben. Az ajtó köze-
lében volt egy csörlő és egy kar. Elfordította a csörlőt, de nem moccant.
Meghúzta a kart. Nem történt semmi. Ismét megpróbálkozott a csörlővel,
és ezúttal elfordult. A szemközti oldalon egy ajtó csúszott el, több fényt
engedve be. Kendra tekert tovább, megkönnyebbülten, hogy ki tud jutni a
tóra.
Aztán, ahogy ott állt a csónakház félhomályában, és kifelé bámult az
ajtón át a tóra, kételyek kezdték gyötörni. A félelemtől valósággal hányin-
gere támadt. Tényleg kész a halálba menni? Hagyni, hogy a najádok vízbe
fojtsák, vagy áldozatul essen a tiltott szigetet védő varázslatnak?
Sorenson nagypapa és a nagyi olyan ötletes! Talán meg is szöktek
már. Mi van, ha a semmiért csinálja?
Eszébe jutott egy eset az uszodában három éve. Nagyon le akart ug-
rani az ugrótoronyból. Anya figyelmeztette, hogy magasabb, mint ami-
lyennek látszik, de őt nem lehetett lebeszélni. Sok gyerek leugrott róla,
még nála is fiatalabbak.
Beállt a sorba a létra alján. Amikor sorra került, elkezdett mászni a
létrán, és csodálkozott, hogy minden lépéssel milyen magasra jut. Felérve
mintha egy felhőkarcoló tetején állt volna. Szeretett volna visszafordulni,
de a gyerekek a sorban megtudták volna, hogy berezelt. Plusz a szülei is
figyelték.
Elindult a deszka felé. Enyhe szellő lengedezett. Kíváncsi volt, lent is
érzik-e. Az ugródeszka végénél lebámult a fodrozódó vízre. Lelátott egész
a medence aljára. Már korántsem tűnt olyan jó mókának az ugrás.
Mivel rájött, hogy minél tovább tétovázik, annál inkább felfigyelnek
rá, gyorsan megfordult, és lement a létrán. Igyekezett nem nézni senkire,
aki odalent állt a sorban. Azóta nem járt fent. Sőt, kockáztatni sem nagyon
kockáztatott.
És most ismét egy ijesztő helyzet peremén áll. De ez más. Leugrani a
medencébe, hullámvasútra ülni, vagy órán üzenetet csúsztatni Scott Tho-
masnak, ez mind önként vállalt bizsergés. Nem volt következménye, ha
nem kockáztat. Jelen helyzetében a családja élete a tét, ha nem cselekszik.
Ki kell tartania a döntése mellett, és végigvinni a tervet, tekintet nélkül a
következményekre.
Szemügyre vette az evezőket. Még sosem evezett, simán el tudta
képzelni, hogy ügyetlen lesz, főleg, ha a najádok is megnehezítik a dolgát.
Megvizsgálta a vízibiciklit. Mivel egyetlen utasra tervezték, a szükségesnél
szélesebb volt, feltehetőleg a stabilitás miatt. A gyerekjármű nem volt ak-
kora, mint a csónakok, és közel lesz a vízhez, de legalább tudja kezelni,
vagyis remélte.
Kendra sóhajtott. Letérdelt, eloldozta a vízibiciklit, és a kötelet az
ülésre dobta. Imbolygott, amikor rálépett, le kellett guggolnia, és megfog-
ni, hogy ne essen a vízbe. A jármű alja zárt volt, vagyis a lábát semmi nem
kaphatja el.
Miután elhelyezkedett, Kendra a dokk felé nézve ült. Volt egy kor-
mány az oldalmozgáshoz. A kereket teljesen elfordítva hátrafelé pedálo-
zott, és eltávolodott a kikötőtől. Aztán a kereket a másik irányba forgatva
előretekert, és a hajó halkan kisiklott a csónakházból.
Fodrok gyűrűztek kifelé a vízi jármű elejétől, ahogy a sziget felé for-
dítva szaporán pedálozott. Nem volt messze, talán nyolcvan méterre. A bi-
cikli szépen közeledett a célhoz.
Mígnem távolodni kezdett tőle.
Keményebben tekert, de a bringa srégen hátrafelé siklott. Valaki húz-
ta. Elkezdett forogni. Hiába tekerte a kereket és pedálozott, nem ért sem-
mit. A hajó hirtelen veszélyesen oldalra billent. Valaki megpróbálja felborí-
tani!
Kendra a másik irányba dőlt, nehogy felboruljon, mire a bicikli is
hirtelen arra billent. A lány kétségbeesetten ellentartott. Észrevette a ned-
ves ujjakat, amik a hajó szélét markolják, és odacsapott. Vihogást hallott.
A hajó egyre gyorsabban forgott.
− Hagyjatok békén! A szigetre kell jutnom!
Erre még több torokból tört elő a kacagás.
Kendra dühödten pedálozott, mindhiába. Egyre csak forgott, és az el-
lenkező irányba haladt. A najádok megint elkezdték ringatni a hajót. Az
alacsony súlypontnak köszönhetően elég volt, ha ellenhajolt, hogy ne dől-
jön fel a jármű, de a vízilények nem kímélték. Próbálták elvonni a figyel-
mét, dörömböltek a jármű alján, integettek neki. A vízibicikli ringott és
forgott, aztán a najádok hirtelen megpróbálták erőből feldönteni. Kendra
gyorsan reagált, ide-oda hajolva meghiúsította a tervüket. Patthelyzet ala-
kult ki.
A vízinimfák nem mutatkoztak. Hallotta a nevetésüket, és látta a ke-
züket, de az arcukat nem.
Kendra úgy döntött, elég a pedálozásból. Semmit nem ér vele, csak
az erejét pazarolja. Kizárólag a bringa felborítását fogja megakadályozni.
A kísérletek egyre ritkultak. Nem felelt, nem válaszolt a cukkoló vi-
hogásra, nem törődött a kezekkel a hajó szélén. Csak erre-arra dőlt, amikor
kellett. Egyre jobban ment. Már nem tudták annyira megdönteni.
Abbahagyták a próbálkozást. Egy perc tétlenség után Kendra elkez-
dett a sziget felé pedálozni. Hamarosan megállították. Azonnal abbahagyta
a pedálozást. A najádok még forgatták és ringatták egy kicsit.
Várt. Újabb percnyi nyugalom után ismét nekilátott tekerni. Megint
elhúzták. De már kevésbé buzgón. Érezte, hogy feladják, kezdik unni.
A nyolcadik próbálkozásra a najádok végleg megunták. A sziget kö-
zeledett. Húsz méter. Tíz. Arra számított, hogy az utolsó pillanatban megál-
lítják. Nem tették. A vízibicikli eleje a partra siklott. Minden nyugodt ma-
radt.
Elérkezett az igazság pillanata. Ha a szigetre lép, vagy pitypangfel-
hővé változik, vagy nem.
Szinte már közömbösen ugrott ki a partra. Nem tűnt se mágikusnak,
se különlegesnek, és ő sem változott át pitypangfelhővé.
A háta mögül azonban nevető kórust hallott. Épp időben pördült
meg, hogy lássa, a vízi járművét elsodorják a szigettől. Már túl késő volt,
nem tehetett semmit, legfeljebb, ha utánaugrik. A tenyerével a homlokára
csapott. A najádok nem adták fel, csak stratégiát váltottak! Annyira lefog-
lalta az a kilátás, hogy átváltoztathatják, hogy elfelejtette kihúzni a bringát
a vízből. Legalább a kötelet megfoghatta volna!
Hát akkor még egy szívességet kell kérnie a Tündérkirálynőtől.
A sziget nem volt nagy, Kendra hetven lépéssel körbejárta. Ezalatt
semmi érdekeset nem látott. A szentély biztos valahol középen áll.
Fák ugyan nem voltak, de bokrok igen, többnyire magasabbak nála.
Nem látott ösvényt, és bosszantó volt átfurakodni a bokrok között. Milyen
lehet a szentély? Egy kis épületet képzelt el, de miután párszor átvágott a
szigeten, rájött, hogy ilyet hiába keres.
Talán azért nem változott pitypanggá, mert a sziget beugratás. Vagy
talán a szentély már nincs itt. Mindenesetre egy parányi szigeten rekedt
egy tó közepén, ami tele van olyan lényekkel, akik vízbe akarják fojtani.
Milyen érzés lehet a fulladás? Valóban lenyeli a vizet, vagy csak elájul?
Vagy a démon kapja el előbb?
Nem! Ha már eljött eddig, még egyszer alaposabban körülnéz. Talán
a szentély természetes képződmény, egy furcsa bokor vagy fatuskó.
Ismét körbejárta a sziget szélét, ezúttal komótosabban. Észrevett egy
kis csermelyt. Különös, hogy egy ilyen pici szigeten csermely legyen. Kö-
vette a sziget közepe felé, és odaért, ahol előbugyogott a földből.
A forrásánál egy ötcentis, szépen faragott tündérszobor volt. Fehér
talapzaton állt, ami még pár centit adott a magasságához. Előtte kis ezüst-
tál.
Hát persze! A tündérek parányiak, persze hogy aprócska szentélyt
emelnek!
Térdre rogyott a forrás mellett, közvetlen az apró alak előtt. Nagyon
csendes volt az éjszaka. Az égre nézve látta, hogy keleten a horizont kezd
lilába fordulni. Az éjszaka a végéhez közeledik.
Kendra csak arra tudott gondolni, hogy őszintén kitárja a szívét-
lelkét.
− Üdv, Tündérkirálynő! Köszönöm, hogy meglátogathattalak, és nem
változtattál pitypanggá.
Nyelt egyet. Fura érzés volt egy kis szoborhoz beszélni. Nem volt
benne semmi fejedelmi.
− Ha tudsz, segíts nekem! Nagy szükségem van rá. Egy Muriel nevű
boszorkány szabadon akar ereszteni egy démont, Bahumatot. A boszorkány
fogva tartja Sorenson nagypapát és nagymamát, az öcsémet, Sethet és a
barátomat, Lenát. Ha a démon kiszabadul, az egész menedéket tönkreteszi,
és nem hiszem, hogy meg tudom akadályozni a segítséged nélkül. Kérlek,
nagyon szeretem a családomat, és ha én nem teszek valamit, a démon majd
fog, és…
A szavakat öltött, könyörtelen valóság úgy találta el, mint egy golyó,
és könnyek szöktek a szemébe. Most először fogta fel, hogy Seth meghal-
hat. Eszébe jutottak a vele töltött pillanatok, kedvesek is és bosszantóak is,
és rájött, hogy egyikből sem lesz több.
Rázkódott a zokogástól. Forró könnyek folytak végig az arcán.
Hagyta. Ki kellett engednie, nem nyomhatta el tovább magában ezt a sok
szörnyűséget. Az Elfeledett Kápolnából menekülve ejtett könnyeket a sokk
és a rémület szülte. Ezeket a felismerés.
Könnyek csorogtak le az állán, és belecsöpögtek az ezüsttálba. Zi-
hálva vette a levegőt. − Kérlek, segíts! − nyögte ki.
Aromás szellő lebegett végig a szigeten. Gazdag föld és új virágok il-
latát hozta, csipetnyi tengerszaggal.
A könnyek lassan elapadtak. Kendra letörölte arcáról a könnyeket, és
megtörölte az orrát a ruhája ujjába. Szipogott, csodálkozva, hogy milyen
hamar eldugul az orra.
A kis szobor nedves volt. Rácsöpögött a könnye? Nem!
A szobor szeméből víz szivárgott, belecsorgott az ezüsttálba.
A levegő ismét megmoccant, még mindig illatterhesen. Kendra maga
sem tudta megmagyarázni, hogyan, de megérezte, hogy már nincs egyedül.
Elfogadom az áldozatod, és veled sírok.
A szavakat nem hallotta, de olyan erős nyomot hagytak az elméjé-
ben, hogy Kendra tátogott. Még sosem tapasztalt hasonlót. A szoborból
továbbra is átlátszó folyadék csörgött a tálba.
Keverj egy elixírt könnyekből, tejből és vérből, és a szolgálóimmal
itasd meg!
A könny világos volt. A tejet csak Violától szerezheti be. De kinek a
vére? A sajátja? A tehéné? A szolgálók biztos a tündérek.
− Várj, mit tegyek? Hogyan jutok ki a szigetről?
Válaszul a szél kavargott egy pillanatig, majd meglódult. A kellemes
aromák eltűntek. A kis szobor már nem sírt. A megragadhatatlan jelenés
eltűnt.
Kendra felvette a tálat. Akkora volt, mint a tenyere, és majdnem a
harmadáig megtelt. Eddig azt remélte, hogy a Tündérkirálynő megoldja a
helyzetet. Ehelyett megmutatta neki, miként kezelje a problémát maga. A
telepatikus üzenetet olyan világosan érzékelte, mintha szavakkal hangzott
volna el. A családja még veszélyben van, de a remény szikrája már lánggá
nőtt.
Hogyan jut ki a szigetről? Kendra felállt, és lement a partra. Hihetet-
len, de a vízibicikli feléje sodródott, egyre közeledett, és végül elérte a szi-
getet.
Kendra belelépett. A jármű azonnal ellebegett a parttól, megfordult,
és elindult a kis fehér móló felé.
Nem szólt egy szót sem. Nem pedálozott. Félt bármit tenni, ami
megzavarhatná a nyugodt haladást. A tálat az ölében fogta, vigyázva, ki ne
loccsanjon egy csepp sem.
Aztán meglátta: egy sötét alak állt a mólón, várva a visszatértét. Egy
ember nagyságú báb. Mendigo.
 Torkát összeszorította a félelem. A szigeten mágiát használt! Mert a
szobrot megríkatni, az mágia volt, ugye?
Védett státusa odalett. És Mendigo azért jött, hogy elfogja.
− Kiszállhatnék máshol? − kérdezte.
A jármű csak ment előre. Mit csináljon? Még ha máshol száll is ki,
Mendigo követi.
A vízibicikli húsz méterre volt a mólótól. Tízre. Meg kell védenie a
tál tartalmát. És nem hagyhatja, hogy a báblény elfogja. De miként állít-
hatná meg?
A vízibicikli nekidörgölőzött a mólónak, és megállt mellette.
Mendigo nem mozdult, hogy megragadja. Arra vár, hogy ő kiszálljon.
Kendra letette a tálat a mólóra, és felállt. Nem kerülte el a figyelmét, hogy
a csónak stabilan áll.
Amint a mólóra lépett, a báb megindult, de mint korábban, most sem
tudta megfogni. Ott állt, két keze félig felemelve, ujja remegett. Kendra
fogta a tálat, és megkerülte Mendigót, aki követte végig a mólón.
Miért küldte Muriel utána, ha az nem tudja elfogni? A boszorka tud-
ja, hogy beszélt a Tündérkirálynővel? Ha igen, akkor a báb bizony gyorsan
reagált. Az ittléte valószínűleg elővigyázatosság.
Azonban komoly problémát jelentett. Kendra ezek szerint nem vég-
zett mágiát a szigeten, egyszerűen begyűjtötte az egyik hozzávalót. Viszont
az elixír elkészítése és a tündérekkel való megitatása kétségtelenül mági-
kus cselekedet. És amint a védettsége megszűnik, Mendigo ráveti magát.
Ez nem történhet meg!
Kendra letette a tálat a pavilon lépcsőjére. Majd szembefordult
Mendigóval. A báb jó fél fejjel magasabb volt nála. − Szerintem te úgy vi-
selkedsz, mint Hugo. Nincs agyad, csak azt teszed, amit mondanak. Iga-
zam van, Mendigo?
A fabáb mozdulatlanul állt. Kendra igyekezett legyőzni viszolygását.
− Van egy olyan érzésem, hogy nem fogsz nekem engedelmeskedni, de egy
próbát megér. Mendigo, mássz fel egy fára, és ülj ott örökké!
A báblény nem moccant. Kendra egyenesen feléje indult. Az felemel-
te a karját, hogy megragadja, de nem tudta kivitelezni a szándékát. A lány
egész közelről egy ujjal óvatosan megbökte a törzsét. Nem reagált, tovább-
ra is nekifeszült az akadálynak, ami nem engedte. − Nem érinthetsz meg!
Nem tettem semmi rosszat, nem használtam mágiát. De én megérinthetlek
téged. − Finoman megsimogatta mindkét karját a váll alatt. A báb remegett
az erőfeszítéstől.
− Akarod látni a ma éjszakai második határozott cselekedetemet?
Mendigo reszketett, a horgai csörögtek, de nem tudta megfogni.
Kendra önkéntelenül az ajkába harapva megragadta a báb mindkét karját a
válla alatt, kiakasztotta és elszaladt. Hallotta, hogy a báb üldözi. A tó szé-
léhez szaladt, és a fakarokat beledobta a vízbe.
Valami eltalálta Kendra vállát, és a földre döntötte. Hatalmas erő
nyomta a hátát, leszorította. Alig kapott levegőt. A nyakát tekergetve látta,
hogy Mendigo tornyosul fölébe, lábával szorítja le. Hogy lehet egy ilyen
törékenynek látszó lény ilyen erős? Ahol megrúgta, nagyon fájt, be fog li-
lulni.
A lány a báb másik lába felé nyúlt, hátha leakaszthatja bokából, de a
lény arrébb táncolt. Egy pillanatra Mendigo határozatlannak tűnt. Kendra
felkészült rá, hogy odébb hengeredik, ha támad, és meg akarja rúgni. Ha ki
tudná akasztani az egyik lábát!
Mendigo azonban a mólóra sietett. Mindkét karja a vízen úszott. Az
egyik majdnem a móló mellé sodródott. Fél lábon egyensúlyozva lehajolt,
és a másik lábát a kar felé nyújtotta.
Abban a pillanatban, hogy elérte, egy fehér kéz csapott ki a vízből,
megragadta Mendigo bokáját, és belerántotta a tóba. Kendra lélegzetét
visszatartva várt. A báb nem bukkant fel.
Visszarohant a lépcsőhöz, és felkapta a tálat. A könnyekkel nem mert
futni. Gyorsan, de vigyázva lépdelt, nehogy elpocsékolja értékes terhét.
Átvágott a gyepen, be a boltíven, végig az ösvényen, rá az útra.
Keleten már fakultak a csillagok. Kendra szaporán haladt. Biztos volt
benne, hogy a védettsége megszűnt. De ha a csínytevést nem lehetett elke-
rülni, ez legalább megérte. És gyanította, hogy ma éjjel nem ez lesz az
utolsó csínye.
 Tizennyolcadik fejezet

Bahumat
Mire Kendra a pajtához ért, a keleti horizonton már a hajnalt jelző szürke-
ség derengett. A tótól idáig vezető útja eseménytelenül telt. Az ezüsttálból
egy csepp sem loccsant ki. Megkereste a kis ajtót, amit Seth berúgott, és
bemászott a pajtába.
A titáni tehén szénát ropogtatott. Ahányszor látta Violát, a lány min-
dig elámult hatalmas méretén. A tehén tőgye most is duzzadt volt, majd-
nem annyira, mint amikor megfejték.
Megvoltak a könnyek. Kell még a tej és a vér. Mivel a Tündérkirály-
nő mentálisan kommunikált vele, Kendra a megérzéseire hagyatkozott. A
tej Violáé. És a vér? A sajátja? A tehéné? Jobb biztosra menni, talán mind-
kettő kell. De előbb jöjjön a tej!
Letette az ezüsttálat egy védett sarokba, és fogta az egyik létrát. Csak
pár fröccsentést akart csenni. Most nincs idő rendes fejésre.
Még sosem próbálta felfogni Viola tejét. Korábban csak könnyíteni
akartak az állaton, hagyták a padlóra folyni. Volt rengeteg hordó, de hordó-
ból egy kis tálba áttölteni bajos lehet. És mivel ő maga csúszik le a cse-
csen, könnyen beleeshet a hordóba.
Keresett egy nagy dobozt, amiben Dale kitette a tejet az udvarra. Tö-
kéletes. Elég kicsi, hogy kikerülje, de elég nagy, hogy maradjon benne any-
nyi, amennyi kell. A csecs alá helyezte, próbálta megbecsülni, hová spric-
cel majd a nedű.
Aztán felmászott a létrára, és a tőgyet megmarkolva lecsúszott. Tej-
eső zuhogott a padlóra. Csak pár csepp ment a dobozba. Megigazította a
dobozt, megint felmászott, újból nekiveselkedett. Ezúttal telibe találta,
majdnem csurig telt a doboz, és sikerült talpra érkeznie.
Kendra odavitte a dobozt az ezüsttálhoz. Addig öntötte, míg a tál há-
romnegyedig megtelt. Már csak a vér hiányzott.
Viola hatalmasat bőgött, nem tetszett neki, hogy félbemaradt a fejés.
− Fogsz még hangosabban is bőgni − dörmögte Kendra.
Mennyi vér kell? A Tündérkirálynő nem mondott mennyiséget. Átku-
tatta a szekrényeket szerszámok után. Talált egy gazolót és egy másik do-
bozt. Undorító lesz annyi vért venni, amennyitől megtelik a doboz, de félt,
hogy ha egyből a tálba akarja beleengedni, kiömlik az egész.
− Viola! Nem tudom, értesz-e. Kell egy kicsi a véredből, hogy meg-
menthessem a családomat. Ez fájni fog, de légy bátor!
A tehén nem mutatta, hogy értené. Kendra odament a csecshez, amit
fejt. A tehénnek csak ezt a részét nem védte szőr, úgy gondolta, innét a leg-
könnyebb vért venni.
Pár fokot felment a létrán. Alacsonyan akarta megvágni, hogy hamar
lecsöpögjön. Ha lenne kése, megszúrná. Az egyetlen éles dolog azonban a
gazoló volt, kénytelen lesz bökni.
Ahogy ezt fontolgatta, a rózsaszín csecs közelről idegennek tűnt.
Erősen kell döfnie. Egy ekkora állatnak vastag lehet a bőre. Azzal nyugtat-
ta magát, hogy az óriási tehén enyhe tövisszúrásnak érzi majd. De ő szeret-
né, hogy valaki tövissel szurkálja? Biztos megriad majd.
Kendra felemelte a gazolót, a másik kezében a dobozt tartotta. − Saj-
nálom, Viola! − kiáltotta, és belevágta a gazolót a szivacsos húsba. Majd-
nem a nyeléig beleszaladt. Viola rémülten felbődült.
A nagy csecs Kendrának csapódott, és lelökte a létráról. A gazolót
nem engedte el, és esés közben kirántotta a sebből. A létra zörögve a földre
zuhant mellette.
Viola oldalazva, a fejét dobálva megint elbődült. A pajta remegett, a
lány hallotta fa repedését. A tető remegett. A falak imbolyogtak és recseg-
tek. Kendra a fejére kapta a kezét. A gigantikus paták dobogtak, és Viola
hosszan bőgött. Majd lassanként megnyugodott.
Kendra felnézett. A levegőben por és szalma lebegett. A csecsből vér
csörgött, a végéről már csöpögött le.
Mivel az állat megnyugodott, és a vér szabadon folyt, Kendra félre-
dobta a dobozt, és fogta a tálat. A csecs alá állva felfogta a cseppeket. Egy-
szer a családdal egy barlangban kirándultak, eszébe jutott a sztalaktitról
csepegő víz.
A tálban a folyadék fehérről hamarosan rózsaszínre vált. A csepegés
lassult. A csecs alja és csúcsa vörösre színeződött. A lány úgy vélte, ennyi
elég lesz.
Leült a kis ajtó mellé. Na most jöhet az ő vére! Talán a tehéné is elég.
Nem, sietnie kell! Hogyan vegyen magától vért? A gazolót nem használja
sterilizálás nélkül.
Otthagyta a tálat, és megint átkutatta a szekrényeket. Az egyik kezes-
lábason látott egy biztosítótűt. Kiakasztotta, és visszaszaladt a tálhoz.
Kezét a tál fölé tartotta. Tétovázott. Mindig is utálta a tűket, azt, hogy
előre tudja, fájni fog, mégis ki kell bírnia. De ma nem kényeskedhet. Fogát
összeszorítva megbökte a hüvelykujját, és két csepp vért nyomott a tálba.
Ez elég lesz.
A dobozra nézett. Neki is kéne inni a tejből, hiszen új nap virrad. Be-
lekortyolt. Aztán eszébe jutott, hogy a többieknek is kell, ha megtalálja
őket.
Látott palackozott vizet az egyik szekrényben. Odasietett, kiválasz-
tott egy palackot, lecsavarta a kupakot, kiöntötte a tartalmát, majd megtöl-
tötte tejjel. A palack épp befért a zsebébe.
Aztán fogta az ezüsttálat. A folyadékot lötykölve, hogy az összetevők
elkeveredjenek, kilépett a pajtából. A horizonton hajnali színek derengtek.
Közeleg a napkelte.
És most? Nem látott tündért a közelben. Amikor a Tündérkirálynő
utasítását megkapta, Kendrában kétség sem volt, hogy az említett szolgá-
lók maguk a tündérek. Nekik kell főzetet kevernie, ami révén valahogy
majd segítenek.
Mire való ez a lé? Fogalma sem volt. Milyen hatása lehet? Meggyőzi
őket? És utána? Jobb híján bíznia kell abban a megnyugtató érzésben, ami
akkor támadt benne, amikor a Tündérkirálynő beszélt hozzá.
Először is meg kell találnia a tündéreket. Elindult körbe a kertben.
Látott egyet narancssárga és fekete ruhában, ami szépen ment a pillangó-
szárnyaihoz.
− Hé, tündér, van itt neked valami! − kiáltotta.
A tündér odasuhant, ránézett a tálra, csiripelt valamit, majd eliramo-
dott. Kendra addig járt, amíg nem talált egy másik tündért, de az ugyanezt
művelte. Láthatóan izgatott lett, majd elrepült.
 Hamarosan csapatostul jöttek oda a tündérek, belenéztek a tálba, az-
tán elszálltak. Nyilván a hírt vitték.
Kendra végül Dale fémszobra mellé ért. Letette a tálat a földre, és el-
hátrált, hátha a közelsége elriasztja az apró lényeket. Világosodott. Hama-
rosan több tucat tündér lebegett a tál fölött. Most már nem repültek el.
Szabályos tömeg verődött össze. Egy-egy néha a tálhoz repült és belekuk-
kantott. Az egyik még a peremét is megfogta parányi kezével. De nem ittak
belőle. A legtöbb pár lépés távolságra maradt.
Most már jó száztagúra duzzadt a csődület. És még mindig nem ittak.
Kendra próbált türelmes lenni. Nem akarta elijeszteni őket.
Hirtelen erős szél zavarta meg a csendes reggelt. A lány nem érezte,
de hallotta süvöltését a távolban. Ahogy a szél hangja elhalt, vad üvöltés
visszhangzott az udvaron. A tündérek szétszóródtak.
Csak egy dolgot jelenthetett. − Várjatok! Kérlek, igyátok meg! A ki-
rálynőtök készíttette velem! − A tündérek zavarodottan repdestek erre-arra.
− Siessetek, fogy az idő!
Hogy a szavai tették-e, vagy hogy már nem féltek, mindenesetre a
tündérek ismét a tálnál gyülekeztek. − Kóstoljátok meg! − nógatta őket. −
Csak egy kortyot!
Egyik tündér sem akart első lenni. Kendra beledugta ujját a tálba, és
megkóstolta. Próbált nem fintorogni, pedig sós és förtelmes ízű volt. −
Hmm… fincsi.
Egy hollófekete hajú és dongó szárnyú tündér odalebbent a tálhoz.
Kendrát utánozva beledugta az egyik ujját és lenyalta. A tündér szikrazápor
közepette majdnem száznyolcvan centi nagyra nőtt. Kendra újra azt az illa-
tot érezte, ami a Tündérkirálynőt kísérte. A megnőtt tündér meglepve pis-
logott, majd magasra reppent.
A többiek immár a tál körül tolongtak. Az egész udvart szikrák borí-
tották be, ahogy sorban naggyá változtak.
Kendra hátrálva elfedte a szemét a káprázatos tűzijáték elől. Pillana-
tok alatt ember méretű tündérek fenséges serege vette körül, néhányuk a
földön állt, a legtöbbjük a levegőben lebegett.
A tündérek egyformán magasak és gyönyörűek voltak, a balerinák
könnyed izomzatával. Élénk, egzotikus öltözéket viseltek. Még mindig
megvolt a pompás szárnyuk. Továbbra is fény áradt belőlük, de a szelíd
pislákolás immár fényes ragyogássá lett. A legnagyobb változás azonban a
szemükben látszott. A vidám huncutságot szigorú, dühös tekintet váltotta
fel.
Egy fényes ezüstszárnyú, rövid kék hajú tündér szállt le Kendra előtt.
− Háborúra hívtál − közölte erős akcentussal. − Mi a kívánságod?
Kendra nagyot nyelt. A száz, ember nagyságú tündér sokkal több he-
lyet foglalt el, mint száz apró. Eddig olyan cukik voltak. Most meg tisztele-
tet parancsolóak. Nem szeretne ezeknek a büszke szeráfoknak az ellensége
lenni.
− Vissza tudjátok változtatni Dale-t? − kérdezte.
Két tündér Dale fölé kuporodott, rátették a kezüket, majd talpra állí-
tották. Dale hökkent ámulattal nézett Kendrára, és végigtapogatta magát,
mintha meglepné, hogy él. − Mi folyik itt? Hol van Stan?
− A tündérek meggyógyítottak. Nagymama és a többiek még bajban
vannak. De azt hiszem, ezek a szépséges lények segítenek. − A lány a le-
nyűgöző ezüsttündért csodálta. − Muriel ki akarja szabadítani a Bahumat
nevű démont.
− A démon már szabad − közölte a tündér. − Várjuk a parancsodat!
Kendra összeszorította az ajkát. − Zárjátok be ismét! A boszorkányt
is! És meg kell mentenünk Sorenson nagypapát és a nagyit, az öcsémet,
Sethet és Lenát!
A kék hajú tündér bólintott, és dallamos nyelven utasításokat adott.
Néhány tündér a közeli növények között kutatott. Fegyvereket vettek elő.
Egy sárga kristálykardot húzott elő egy virágágyás földjéből. Egy ibolya-
szín tündér egy rózsabokor tövisét változtatta lándzsává. A kék hajú ezüst-
tündér egy csigaházat varázsolt gyönyörű pajzzsá, a másik kezében egy
árvácskasziromból izzó szekerce lett.
− Ez az akaratod? − kérdezte az ezüsttündér.
− Igen − felelte határozottan Kendra.
A tündérek szárnyra kaptak. A lány utánuk fordult. Aztán egy kéz el-
kapta a bal karját, egy másik a jobbat, és hipp-hopp, máris két tündér kö-
zött repült, egy fekete szemű, karcsú albínó és egy kék pihés tündér között.
A kékben ráismert arra a szökőkútmanóra, akit nagypapa dolgozójában lá-
tott.
A hirtelen gyorsulástól elakadt a lélegzete. Alacsonyan siklottak a
bokrok fölött, fákat kerülgettek, ágak mellett suhantak el. Mivel hátul re-
pült, Kendra megcsodálhatta a tündérsereget, ahogy könnyedén, hatalmas
sebességgel cikáztak az akadályok között.
Felvillanyozó érzés volt. A sebességtől kicsordultak a könnyei. Elsik-
lott alatta a tó a pavilonokkal. Ilyen tempóban pillanatok alatt elérik az El-
feledett Kápolnát.
És ha odaérnek? Bahumat állítólag hihetetlenül erős. Ennek ellenére
a vad tündérlégióval Kendra jónak tartotta az esélyeit.
Visszanézve nem látott egy tündért sem. Dale-t az udvarban hagyhat-
ták.
Továbbsuhantak őrült tempóban az erdőn át, majd az elöl haladó tün-
dérek felsuhantak az égbe. Kendra kísérői követték társaikat, fel a fák csú-
csa fölé. A hirtelen emelkedéstől a szája kiszáradt, a gyomra bizsergett.
És aztán nem moccantak többet. A lány kísérőivel a fák fölött lebe-
gett, nézték, ahogy a többiek az Elfeledett Kápolna felé buknak. Kendra
próbált magához térni a repülés eksztázisából, és megemészteni azt, ami
lent történik.
Négy szárnyas lény repült a tündérek elé. A hatalmas vízköpők mi-
nimum háromméteresek lehettek, borotvaéles karmokkal és kosszarvval.
Pár tündér leszakadt az alakzatból, hogy útjukat állja. A szárnyas lények
kis ellenfeleik felé csaptak, de a tündérek fürgén kikerülték a csapást, és
lenyesték azok szárnyát. A vízköpők pörögve zuhantak a földre.
Valami megcsillant a lány szemében. A nap kikukucskált a horizont
felett.
− Menjünk! − mondta Kendra kísérőinek.
A tündérek lebuktak. Kendra gyomra a torkába ugrott, ahogy a temp-
lom felé zuhantak. Az ajtón ember nagyságú koboldok özönlöttek ki, öklü-
ket rázva sziszegtek a közelgő tündérekre. Sok tündér ledobta a fegyverét,
és egyenesen a koboldok felé szállt, szorosan átölelték és szájon csókolták
őket. Sugárzó szikraözönben minden megcsókolt kobold átalakult ember
nagyságú tündérré!
Kendra látta, hogy az ezüsttündér megcsókol egy hájas koboldot. Az
azonnal átváltozott rezes szárnyú, kövér tündérré. Ahogy az ezüsttündér
odább siklott, a kövér lefogott egy másik koboldot, aki a kényszercsók után
vékony, ázsiai kinézetű tündér lett kolibriszárnnyal.
A tündérek elözönlötték a templomot. A legtöbben nem is vesződtek
az ajtóval. Besiklottak az ablakokon, vagy egyszerűen betörtek a tetőn.
Kendra kísérői a tetőn egy lyuk fölé repültek. Tündérek csókoltak
koboldokat. Mások különféle ocsmány vadakat szorítottak vissza. Az egyi-
kük aranykorbáccsal átküldött egy békaszerű lényt a falon. Egy másikuk
elkapott egy rühes vadat a fehér sörényénél, és kihajította az ablakon. Egy
pilleszárnyú szürke tündér egy izmos minotauruszt üldözött ki az ajtón,
rúdja végéből perzselő gőzlöketeket lőtt ki rá. Sok förtelmes lény önszán-
tából menekült a rettenetes mészárlás elől.
Mások ellenálltak.
Egy fekete pikkelyes démoni törpe körbe-körbe ugrált, és két késsel
csapkodott. Egy tomboló förtelem, ami a medve és a polip keresztezésének
látszott, csápjaival csépelte a tündéreket. Egy zsíros lény nyálkát köhögött
a levegőbe. Úgy festett, mint egy nagy teknős páncél nélkül, hosszú nyaka
alatt teste amőbaszerű tócsára hasonlított. Több tündér zuhant a földre,
szárnyuk összeragadt a nyálkától.
A tündérek ellentámadást indítottak. A törpe alsó fele kővé dermedt.
A polipmedve lenyesett csápokkal vonult vissza. Vízsugár söpörte el a
nyálkalényt. Néhány tündér segített elesett társainak, az egészségesek gyó-
gyítottak, lemosták a nyálkát.
Ahogy a terem tisztult, a tündérek áttörték a pincébe vezető ajtót.
− Vigyetek a pincébe! − parancsolta Kendra. Kísérői azonnal enge-
delmeskedtek, a lány megszédült, ahogy lebuktak a templomba, és besik-
lottak a pinceajtón. A tündéreknek be kellett hajtani a szárnyukat, hogy el-
férjenek, így Kendra a saját lábán szaladt pihés és albínó kísérője között.
A pince időközben megnagyobbodott. Nagyszabású ásás és átalakítás
történhetett: mélyebb, szélesebb és hosszabb lett. Az alkóv a pince túlsó
felén szintén megnőtt, és már nem fedte csomózott kötélháló.
Most nem volt annyi fény, mint korábban, pedig a tündérek maguk-
kal hozták a fényüket. A falakról ocsmány faragások vigyorogtak. Az egyik
sarokba furcsa kincseket hordtak össze: jade szobrokat, tüskés jogarokat,
ékköves maszkokat.
Kendra a családját kereste. A legkönnyebben Sethet szúrta ki. Egy
hatalmas befőttesüvegben volt, aminek a fedelébe légréseket vágtak. Nem
volt magasabb, viszont százévesnek látszott. Ráncok barázdálták az arcát,
feje tetején csak pár szőke hajpamacs maradt. Aszott kezét az üvegnek
nyomta.
Kendra úgy tippelte, hogy a falhoz láncolt orangután a nagypapa le-
het. Az akváriumban úszó nagy lepényhal pedig Lena. Nagymamának
nyomát sem látta.
Tündérkísérőivel a családjához futott. Förtelmes koboldok tucatjai
viaskodtak a tündérekkel. A küzdelem nem tartott sokáig, mivel a csókok
hatására a koboldok visszanyerték eredeti alakjukat.
Kendra odaért a gigantikus befőttesüveghez. − Jól vagy, Seth?
Megöregedett öccse erőtlenül bólintott. Mosolygott: nem maradt fo-
ga.
Egy vicsorgó kobold Kendrára rontott. A kék pihés tündér elkapta a
levegőben, és karját az oldalához szorította. Hasonlított arra a koboldra,
amelyik korábban elkapta Sethet. Albínó kísérője felröppent, és megcsó-
kolta a koboldot, ami tűzpiros hajú, irizáló szitakötőszárnyú tündér lett.
Seth kopogott az üvegen, és izgatottan mutogatott a tündérre. Kendra
megértette, hogy ez volt az, amelyiket ő akaratlanul átváltoztatta.
A vörös hajú tündér odament az üveghez, ujját megrovón rázva Seth
felé. − Sajnálom − tátogta a fiú az üvegből. Kezét összekulcsolva könyör-
gött. A tündér összehúzott szemmel méregette. Aztán csettintett, és az üveg
széttört. Előrehajolt, és homlokon csókolta Sethet. A ráncok kisimultak, a
fiú haja kinőtt, és rögtön a régi önmaga lett.
Kendra előhúzta a zsebéből az üveg tejet, és Sethnek adta. − Hagyj
nagypapának és a nagyinak is!
− De látom a…
Fülhasogató ordítás rázta meg a helyiséget. Az alkóvból kilépett egy
lény, aki csak Bahumat lehetett. A förtelmes démon háromszor akkora volt,
mint egy ember, fején három szarvval megkoronázott sárkányfej. A démon
felegyenesedve járt, három karja, három lába, három farka volt. Testét ola-
jos, fekete pikkelyek fedték éles tüskékkel. Szemében gonoszság csillogott.
Bahumat egyik oldalán az a lenyűgöző nő lebegett, akit Kendra az
ablak előtt látott Szent Iván éjjelén. Elefántcsontszín ruhája természetelle-
nesen lobogott, mintha a víz alatt lenne. A jelenésről Kendrának egy fény-
kép negatívja jutott eszébe.
A démon másik oldalán Muriel állt, most már olyan feketében, akár
az éjfél. A tündérre vigyorgott, és magabiztosan pillantott a hatalmas lény-
re.
Nem maradt kobold idelent. Ragyogó tündérsereg nézett szembe a
végső ellenséggel.
Bahumat lekuporodott. Tintaszerű sötétség gyűlt köré. Előreugrott,
olyan ordítással, mintha ezer ágyút sütnének el. Fekete árnyékfal lökődött
ki belőle, akár egy kátrányhullám. A pincét totális sötétség kebelezte be.
Kendra úgy érezte, megvakult. A démon ordítása még úgy is majd’ megsü-
ketítette, hogy mindkét fülét szorosan befogta.
A Bahumatból áradó árnyéknak nem volt anyaga. Sötétség volt csu-
pán. Hol vannak a tündérek? Hol a fényük?
A talaj morgott, és a lavinaszerű robaj elnyomta a démon üvöltését.
Hirtelen nappali fény öntötte el a pincét. Felnézve Kendra kék eget látott. A
felkelő nap ferde sugarai behatoltak a pincébe. Az egész templomot lerom-
bolták fölöttük!
Fentről és minden irányból tündérek rontottak Bahumatra. A démon
az egyik farkával megvágott egy tündért, egy másikkal egy hihetetlen
gyors karomsuhintással végzett. Csattogó állkapcsával egészben lenyelt
egy sárga tündért. Sok tündér elhullott. Miközben a többségük részt vett a
támadásban, néhányuk kézrátétellel gyógyította a társait, akik gyorsan fel-
épültek.
Muriel színpadias pózban kántált. A közelében két tündér üveggé
változva szétrobbant. A boszorka kinyújtotta torz kezét, és egy másik tün-
dér hamuvá lett, szürke felhővé foszlott.
A csodás nőből hosszú, elefántcsontszín anyagcsíkok lebegtek, bebu-
gyolálva a közelben lévő tündéreket, akik elvesztették a fényüket és ellan-
kadtak. Az ezüsttündér ott termett, és tűzszekercéjével széthasította az
anyagot. Más tündérek csatlakoztak hozzá, fényes kardokkal vagdalták a
mágikus matériát.
A Bahumat körül nyüzsgő tündérek most köteleket fogtak. Olyan kö-
telek voltak, mint amik a fülkéjét borították, csak ezúttal aranyból. A dé-
mon egyre ordított, csapdosott és harapott, de kezdett belegabalyodni a kö-
telekbe, amiken csomók alakultak. A drákói lény egyre lassult. Hatalmas
állkapcsa összecsattant, letépte egy tündér katicamintás szárnyát.
A nő megfordult és elsodródott, légies ruhája már nem lebegett any-
nyira. A fényes harcosok rá sem hederítettek. Két tündér megfogta Murielt,
és Bahumatnak lökték.
Hamarosan a démonhoz volt kötözve. Visított, ahogy teste aszott és
öregedett, a ruhája rongyos lett.
Három tündér leszállt a démon fejére. Megragadták egy-egy szarvát,
és kitépték. Bahumat jajongott. Több tucat tündér megragadta a démont
befogó köteleket, és visszalökték Bahumatot az alkóvba. A tündérek szapo-
rán elkezdtek köteleket fonni a mélyedés elé.
Kendra megfordult. A pihés, kék tündér az orangután felé intett, és a
bilincsek lepattantak. Még egy intés, és az orangután fényözön kíséretében
Sorenson nagypapává változott.
Az albínó tündér kihúzta a rángatózó lepényhalat az akváriumból, és
visszaváltoztatta Lenává. − Hol van a nagyi? − kiáltotta Kendra.
A vörös hajú tündér, aki kiszabadította Sethet, odament az akvárium-
hoz. Kihúzott egy kis csigát, ami a víz szintje felett kapaszkodott, és visz-
szaváltoztatta nagymamává.
Ruth a halántékát dörgölte. − És én még azt hittem, tyúkként ködös
az elmém − motyogta. Nagypapa odasietett és átölelte.
− Kértek tejet? − nyújtotta az üveget Kendra.
Nagypapa a fejét rázta. − Nem aludtunk, a fátyol nem takarta el a
szemünket.
Egy csoport tündér összegyűlt az alkóvnál, karjukat tenyérrel lefelé
fordítva kinyújtották. Föld, agyag és kő állt össze, míg újra meg nem szüle-
tett Hugo. A gólem nyújtózkodott és olyat nyögött, hogy az versenyre kel-
hetett a fogoly démoni üvöltésével.
A tündérek serényen gyógyították egymást, szárnyakat javítottak, se-
beket zártak be. Emitt körbe álltak, majd a karjukat megemelve az üveg-
cserepek összeálltak, két tündér lett belőlük, akik életre keltek. Arrébb né-
hányan összefűzték az ujjaikat és zümmögtek. Hamu kavargott közöttük,
de nem akart testet ölteni. A tündérek elengedték egymás kezét, és a hamu
szétszóródott. Ezek szerint nem lehetett mindenkit megmenteni.
Több tünde megfogta Hugót, és kiemelte a pincéből. Mások nagypa-
pát, nagymamát, Lenát, Kendrát és Sethet repítették fel. A lány a levegőből
látta a tönkretett templomot. A romok pár száz méterre szétszóródtak a tisz-
táson. Az Elfeledett Kápolnát nemcsak lerombolták, hanem teljesen meg-
semmisítették.
A tündérek letették őket jó messze a romoktól és a pincétől. Minden-
kit, kivéve Lenát. Őt két tündér elvitte. A néhai najád nyersen beszélt ve-
lük, és vergődött a szorításukban.
Kendra megérintette Sorenson nagypapa karját, és arrafelé biccentett.
− Nincs mit tenni − sóhajtott nagypapa, miközben a tündérek elvitték
Lenát. Egyik kezével magához ölelte a nagyit.
 − Hé! − kiáltott Kendra. − Hozzátok vissza Lenát!
A tündérek rá se hederítettek, eltűntek az erdőben.
A többiek hatalmas gyűrűben lebegtek a pince fölött. A visszaváltoz-
tatott koboldokkal megháromszorozódott a számuk. Kendra sok tündért
látott elhullani csata közben, de a bajtársaik legtöbbjüket mágiával fel-
élesztették és meggyógyították.
A sugárzó tündérek felemelték a karjukat, és énekelni kezdtek. A ze-
ne rögtönzöttnek tűnt, tele sok száz egymásba kapcsolódó dallammal, szin-
te harmónia nélkül. Ahogy énekeltek, a tisztás talaja hullámzani kezdett. A
templom romjai átsiklottak a tisztáson, bele a nyitott pincébe. A talaj reme-
gett. A pince falai beomlottak. A környező térség felgyűrődött, és elnyelte a
pincét. A rét hullámzott, akár a viharos tenger.
Ahogy a hullámzás alábbhagyott, a pince helyén alacsony domb je-
lent meg. A tündérkórus még erőteljesebben énekelt. Vadvirágok és gyü-
mölcsfák szöktek szárba a tisztáson és a dombon, pillanatok alatt virágba
borultak. Hugo testét is elárasztották a virágszirmok, de a góliát nem törő-
dött velük. Amikor végül abbamaradt a dal, az Elfeledett Kápolna helyén
ragyogó virágokkal és érett gyümölcsfákkal illatos, vidám domb maradt.
− Hugo is tiszta gyümölcs lett − fintorgott Seth.
A tündérek légiója feléjük siklott, felkapták őket, és nyaktörő sebes-
séggel repítették hazafelé. Kendra élvezte, hogy részese a fürge vonulás-
nak, örült, hogy a rettenetes éjszaka szerencsés véget ért. Seth egész úton
hujjogott, mintha a világ legklasszabb hullámvasútján ülne.
Végül a tündérek letették őket az udvaron, ahol Dale várt rájuk. −
Most már mindent láttam − mondta, ahogy a tündérek letették mellé
Sorenson nagypapát és nagymamát.
A rövid kék hajú, ezüstszárnyú tündér megállt Kendra előtt.
− Köszönjük szépen! − hálálkodott a lány. − Csodálatosak voltatok!
Örökre az adósotok maradunk.
Az ezüsttündér kurtán biccentett, a szeme csillogott.
Mint egy jelre, a tündérek Kendra köré gyűltek, és mindegyik adott
neki egy gyors puszit. A csókkal a tündérek vakító szikrázás közepette
visszanyerték eredeti méretüket, és elinaltak. A gyors csóksorozat elké-
pesztő érzés volt. Kendra ismét érezte a Tündérkirálynő aromáját, a gazdag
földet és a nyíló virágokat. Érzett mézet, gyümölcsöt és bogyókat, mind-
egyik elképzelhetetlenül édes. Hallotta a vízesés zenéjét, a szél sírását, a
tenger morajlását. Úgy érezte, mintha a nap melege ölelné át, folyna át raj-
ta. A tündérek megcsókolták a szemét, arcát, fülét és homlokát.
Amikor a háromszáznál is több tündérből az utolsó került sorra, a
lány hátratámolygott, és lehuppant a fűre. Nem fájt. Sőt, kissé meglepő-
dött, hogy nem lebeg, annyira könnyűnek és álmosnak érezte magát.
Nagypapa és Dale felsegítette. − Lefogadom, hogy ez a fiatal hölgy
tudna mit mesélni − mondta nagypapa. − És azt is lefogadom, hogy ennek
nincs itt az ideje. Hugo, végezd a dolgod!
Dale a ház felé támogatta Kendrát. A lány euforikusnak és távolinak
érezte magát. Örült, hogy a családja biztonságban van. Megmagyarázhatat-
lan gyönyört érzett, és az est bajai olyan távolinak tűntek, hogy már-már
azon tűnődött, nemcsak egy szürreális álom volt-e az egész.
Nagypapa Ruth kezét fogta. − Sajnálom, hogy ilyen sok időbe telt,
amíg visszahoztunk − suttogta.
− Sejtem, miért. Beszélnünk kell arról, hogy megetted a tojásaimat!
− Nem a te tojásaid − méltatlankodott nagypapa. − Azé a tyúké, ami-
nek az elméjében laktál.
− Örülök, hogy ilyen higgadtan szemléled a dolgot.
− Van még pár a hűtőben.
A tornác lépcsőjén Kendra megbotlott. Nagypapa és Dale felsegítette
a lépcsőn, bevezették a házba. A bútorok visszakerültek! Szinte mind meg-
volt, némi változással. Az egyik szófából szék lett. Pár lámpaernyő más
anyagból volt. Az egyik képkeret ékkövekkel gazdagodott.
A manók ilyen gyorsan dolgozhattak? Kendra szeme szinte leragadt.
Nagypapa a nagyi kezét fogta, és a fülébe súgott valamit. Seth is fecsegett,
de a szavainak nem volt értelme. Dale a vállán átölelve vezette. Már majd-
nem a lépcsőnél jártak, amikor Kendra nem tudta tovább nyitva tartani a
szemét. Érezte, amint eldől, hogy kezek ragadják meg, majd a tudata el-
szökött.
 Tizenkilencedik fejezet

Búcsú Titokföldétől

Kendra és nagypapa a szekéren pihent, amit Hugo húzott kényelmes tem-

póban az úton. A reggeli ég tiszta volt, csak néhány vékony felhőcske ka-
paszkodott magasan az égbe: véletlen ecsetvonások egy kék vásznon. For-
ró nap lesz, de most még kellemes idő volt.
Két tündér sodródott el a szekér mellett, intettek Kendrának. Az visz-
szaintett, mire elsuhantak, egymás körül keringve. A kertben már nyüzsög-
tek a tündérek, és a lányra különösen figyeltek. Úgy tűnt, mindig örülnek,
amikor csak látják.
− Nem is nagyon tudtunk még beszélni − szólalt meg Kendra.
− Azóta szinte csak aludtál − mondta nagypapa.
Igaz volt. Két nap és két éjszaka aludt a megpróbáltatás után. Egyéni
rekord.
− Az a sok puszi kiütött.
− Örülsz, hogy jönnek a szüleitek? − kérdezte nagypapa.
− Igen is meg nem is. − Kendra három napja ébredt fel. A szüleik ma
délután jönnek értük. − Ezek után hazamenni unalmasnak tűnik.
− Kevesebb démon miatt kell aggódni.
Kendra elmosolyodott. − Az igaz.
Nagypapa karba fonta a kezét. − Olyan különleges dolgot tettél, nem
is tudom, mit mondjak.
− Mintha csak álmodtam volna.
− Ó, nagyon is valóságos volt! Helyrehoztál egy helyrehozhatatlan
dolgot, és közben mindnyájunk életét megmentetted. A tündérek évszáza-
dok óta nem háborúztak. Abban az állapotban lényegében páratlan az ere-
jük. Bahumatnak esélye sem volt. Amit tettél, olyan bátor dolog volt, és
annyira kudarcra ítélt, nem ismerek senkit, aki megpróbálta volna.
− Úgy éreztem, ez az egyetlen remény. Szerinted a Tündérkirálynő
miért segített nekem?
− Bárcsak tudnám! Talán, hogy megmentse a menedéket. Talán meg-
érezte a szándékod őszinteségét. A fiatalságod is segített. A tündérek in-
kább követnek a harcba egy kislányt, mint egy fennhéjázó tábornokot. De
ha őszinte akarok lenni, nem hittem volna, hogy bejön. Csoda volt.
Hugo megállt a kocsival. Nagypapa leszállt, és lesegítette Kendrát,
aki a szigetről hozott ezüsttálat fogta. Elindultak egy alig kivehető ösvé-
nyen a magas, rendetlen sövényben kialakított boltív felé.
− Fura, hogy már nem kell tejet innom − jegyezte meg Kendra. Reg-
gel felébredve az ablakhoz ment, és látta az odakint lebegő tündéreket.
Kellett egy perc, mire leesett neki, hogy aznap még nem is ivott tejet.
− Elismerem, hogy engem ez aggaszt kissé − csóválta a fejét nagy-
papa. − Ilyen lények nem csak a menedékekben találhatók. A halandók
vaksága áldás is lehet. Vigyázz, hová nézel!
− Inkább látom olyannak a dolgokat, amilyenek − jelentette ki Kend-
ra. Átmentek a boltív alatt. Szatírok fogócskáztak karcsú szüzekkel, akik
virágot viseltek a hajukban. A vízibicikli a tó közepén ringott. Tündérek
suhantak a víz felszínén és a pavilonok között.
− Kíváncsi lennék, a tündérek milyen változást okoztak még benned
− morfondírozott nagypapa. − Nem is hallottam még ilyesmiről. Szólj
majd, ha felfedezel bármi furcsát.
− Például ha fókává tudom változtatni Sethet?
− Örülök, hogy viccelsz vele, de én komolyan beszélek.
Felmentek a lépcsőn a legközelebbi pavilonhoz.
− Csak dobjam be a vízbe? − kérdezte a lány.
− Szerintem az lesz a legjobb. Ha a tál a szigetről való, vissza kell
adnod.
Kendra elhajította a tálat, akár egy frizbit. Amint a vízre ért, egy kéz
szinte azonnal feltört és elkapta.
− Ez gyors volt − mondta Kendra. − Lemegy Mendigóhoz.
− A najádok tisztelik a Tündérkirálynőt. Gondoskodnak róla, hogy a
tál oda kerüljön, ahová tartozik.
Kendra a mólót nézte.
− Talán meg sem ismer − mondta neki nagypapa, elértve a szándékát.
 − Csak szeretnék elköszönni, akár megismer, akár nem.
A deszkajárdán a mólóhoz tartozó pavilonig mentek. Kendra kiment
a móló végébe, nagypapa pár lépéssel lemaradt mögötte.
− Ne feledd, ne menj túl közel a vízhez!
− Tudom. − Kendra előrehajolt, és lenézett a vízbe. Sokkal tisztább
volt, mint éjjel. Kicsit meghökkent, amikor a rá visszanéző arc nem a saját
tükörképe volt. A najád tizenhat éves lánynak látszott, telt ajka és aranyszín
haja volt, mely szív alakú arca körül kavargott.
− Lenával akarok beszélni − mondta Kendra hangosan, túlzottan ar-
tikulálva.
− Lehet, hogy nem jön el − készítette fel nagypapa.
A najád csak bámult rá. − Hívd Lenát, kérlek! − A sellő elúszott. −
Eljön − erősködött a lány.
Vártak. Senki nem jött. Kendra a vizet fürkészte. Kezéből tölcsért
formált. − Lena! Kendra vagyok! Beszélni akarok veled!
Teltek a percek. Nagypapa türelmesen várt vele. Aztán egy arc emel-
kedett elő majdnem a felszínig a móló végén. Lena volt az. Még mindig
ősz hajába pár fekete csík vegyült. Habár nem látszott fiatalabbnak, az arca
ugyanolyan kortalan volt.
− Szia, Lena! Kendra vagyok, emlékszel?
A sellő elmosolyodott. Arca centikre volt a felszíntől.
− Csak el akartam köszönni. Nagyon élveztem a beszélgetéseinket.
Remélem, nem baj, hogy megint najád vagy. Mérges vagy rám?
Lena közelebb intette. Kezét a szájához tette, mintha titkot akarna
súgni. Mandulaszín szeme vidám és izgatott volt. Nem passzolt ősz hajá-
hoz.
− Mi az? − hajolt le egy kicsit a lány.
Lena a szemét forgatta és közelebb intette. Kendra még közelebb ku-
porodott, és abban a pillanatban a najád érte kapott, de Sorenson nagypapa
hátrarántotta.
− Megmondtam − ingatta a fejét nagypapa. − Már nem az, aki a ház-
ban volt.
Kendra csak annyira hajolt előre, hogy lelásson a vízbe. Lena nyelvet
öltött rá és elúszott. − Legalább nem szenved.
Nagypapa némán kísérte vissza a pavilonhoz.
− Azt mondta, sose lenne újra najád − szólalt meg egy idő múlva
Kendra. − Többször is megemlítette.
− Biztosan komolyan is gondolta. Én úgy láttam, nem önként ment.
− Én is láttam. Féltem, hogy szenved. Azt hittem, talán meg kéne
mentenünk.
− Most jobban érzed magad?
− Még azt se tudom, emlékezett-e rám. Először azt hittem, de biztos
csak tettette, hogy közel csaljon és vízbe fojtson.
− Valószínű.
− Nem hiányzik neki az emberiét.
− A mostani szemével nem. Mint ahogy halandóként nem akart najád
lenni.
− Miért tették ezt vele a tündérek?
− Szerintem nem büntetésként. Lena a jó szándékuk áldozata lett.
− De vitatkozott velük. Nem akart menni.
Nagypapa vállat vont. − Talán tudták, hogy ha visszaváltozik, meg-
gondolja magát. Úgy fest, hogy igazuk volt. Ne felejtsd el, hogy a tündérek
úgy élik meg az életet, mint a najádok. Az ő szempontjukból Lenának el-
ment az esze, hogy halandó akart lenni. Azt hitték, kigyógyítják az elme-
bajból.
− Örülök, hogy mindenki mást visszaváltoztattak. Csak Lenánál egy
kicsit túlzásba vitték.
− Biztos? Eleve najád volt.
− Nem tetszett neki az öregedés. Most legalább nem hal meg. És nem
öregszik.
− Nem, azt nem.
− Szerintem azért inkább ember lenne.
Nagypapa a homlokát ráncolta. − Igazad lehet. Őszintén szólva, ha
lehetne, visszaszerezném Lenát. Halandóként hálás lenne érte. De najád-
ként csak önként válhat halandóvá. És jelen állapotában nem hiszem, hogy
így dönt. Biztosan össze van zavarodva. Idővel talán más szemszögből lát-
ja majd a dolgokat.
− Milyen lehet ott neki?
− Fogalmam sincs. Annyit tudok, hogy ez egyedi eset. A halandó em-
lékei nyilván eltorzultak, ha egyáltalán megmaradtak.
Kendra öntudatlanul a ruhája ujját csavargatta fájdalmas arckifeje-
zéssel. − Szóval csak úgy itt hagyjuk?
 − Egyelőre. Utánaolvasok, és megrágom a dolgot. Ne gyötörd magad
miatta! Lena sem akarná. A másik lehetőség az volt, hogy felfalja egy dé-
mon. Én most úgy látom, jól van.
Elindultak vissza a kocsi felé. − És az Esthajnalcsillag Társaság? −
kérdezett rá Kendra. − Még mindig fenyegetést jelentenek? Muriel azt
mondta, kapcsolatban áll velük.
Nagypapa két ujja közé csippentette az alsó ajkát. − A Társaság fe-
nyegetés lesz, amíg csak létezik. Nehéz egy hívatlan vendégnek bejutni
egy menedékbe, akár halandó, akár nem. Egyesek szerint lehetetlen, de a
Társaság többször is bebizonyította, milyen ötletesen meg tudja kerülni az
úgymond „lehetetlen” akadályokat. Szerencsére mi megakadályoztuk,
hogy Murielt használva kiszabadítsák Bahumatot, és felszámolják a mene-
déket. De tudjuk, hogy ismerik Titokfölde hollétét. Minden eddiginél ébe-
rebbnek kell lennünk.
− Milyen titkos tárgy van itt elrejtve?
− Sajnálatos, hogy nagyanyád kénytelen volt megosztani veletek ezt
a titkot. Tudom, hogy elővigyázatosság volt arra az esetre, ha mindkettőn-
ket ártalmatlanná tesznek, de ez a tudás rettenetes teher egy gyereknek. So-
sem beszélhettek róla! Próbáltam ezt Seth fejébe is beleverni, isten óvjon
mindnyájunkat! Én vagyok Titokfölde gondnoka, és még én is keveset tu-
dok az itt elrejtett tárgyról. Ha az Esthajnalcsillag Társaság tagjai tudnak a
tárgyról, és minden okunk megvan ezt hinni, akkor mindenáron megpró-
bálnak majd behatolni a menedékbe, hogy rátegyék a kezüket.
− Mit fogtok tenni? − kérdezte Kendra.
− Amit mindig. Beszélünk a szövetségeseinkkel, és minden óvintéz-
kedést megteszünk, hogy a védelmünk kikezdhetetlen maradjon. A Társa-
ság évszázadok óta ismeri több tucat menedék helyét, ám eddig még nem
sikerült behatolniuk egyikbe sem. Lehet, hogy ránk különösen figyelnek,
de ha éberek maradunk, nemigen tehetnek semmit.
− És a szellemnő? Aki elmenekült, miközben Bahumatot foglyul ej-
tették?
− Az ő történetét nem ismerem, de kétségtelenül együttműködött az
ellenségeinkkel. A legtöbb sötét lénnyel, akik Titokfölde vad zugaiban
ólálkodnak, még én sem találkoztam.
Odaértek a kocsihoz. Nagypapa feltette Kendrát, és maga is felült. −
Hugo, vigyél minket haza!
 Csendben haladtak. Kendra azon töprengett, amiről beszélgettek:
Lena sorsáról, az Esthajnalcsillag Társaság fenyegetéséről. Az a végzetes
éjszaka, ami akkor a bajok végének tűnt, most inkább a kezdetnek látszott.
Előrébb, az út mellett Dale egy kidőlt fát hasogatott tüzelőnek. Iz-
zadságban fürödve, dühödten lengette a baltát. Ahogy a szekér elment mel-
lette, felnézett Kendrára. A lány mosolyogva intett neki. A férfi tekintetét
lesütve halványan mosolygott, és folytatta a munkát.
Kendra a homlokát ráncolta. − Dale-lel mi van újabban? Szerinted
megviselte, hogy ólommá változtatták?
− Nem hinném, hogy bármit is érzett. Másvalami miatt ostorozza
magát.
− Mi az?
− Erről egy szót se szólj neki! − Nagypapa elhallgatott, és visszané-
zett Dale-re, majd folytatta: − Bántja, hogy a testvére, Warren nem volt ott,
amikor a tündérek mindenkit meggyógyítottak.
− Nagymama azt mondta, Dale testvére kataton kábulatban van. Én
nem is találkoztam vele. Segíthettek volna rajta a tündérek?
Nagypapa vállat vont. − Tekintve, hogy Lenát visszavitték a vízbe, a
koboldokat tündérré változtatták, és Hugót egy halom törmelékből újra-
gyúrták, szerintem igen, meggyógyíthatták volna Warrent. Elméletileg
minden mágiát vissza lehet fordítani. − Nagypapa az arcát vakargatta. −
Meg kell értened, múlt héten még azt mondtam volna, hogy nem lehet rajta
segíteni. Hidd el, alaposan körbejártam a témát! De még olyat sem pipál-
tam, hogy egy kobold visszaváltozzon tündérré. Egyszerűen nincs ilyen.
− Bárcsak eszembe jutott volna − sajnálkozott Kendra. − Warrenre
nem is gondoltam.
− Egyáltalán nem a te hibád. Egyszerűen nem volt a megfelelő he-
lyen a megfelelő időben. Örülök, hogy mi, többiek igen.
− Warrennel mi történt?
− Ez a nagyobb gond, bogaram! Fogalmunk sincs. Három napra el-
tűnt. Amikor a negyediken előkerült, fehér volt, mint a fal. Leült a kertben,
és azóta nem szólt egy szót sem. Tud enni, tud járni, ha vezetik. Ha betaní-
tod, egyszerűbb feladatokat elvégez. De nem tud kommunikálni. Az elméje
odavan.
A gólem megállt az udvar szélén. Nagypapa és Kendra leszállt. −
Hugo, folytasd a dolgod! − A behemót elhúzta a kocsit.
 − Hiányzik majd ez a hely − nézte Kendra a csillogó tündérektől
övezett virágokat.
− Nagyanyáddal sokáig vártunk, hogy a leszármazottaink között
olyat találjunk, mint ti. Hidd el nekem, visszajössz még!

− Kendra, megjöttek apádék! − szót fel a nagyi.

− Megyek! − Kendra egyedül ült az ágyán a játszószobában. Seth
már lement. A lány már összepakolt, és segített az öccsének is.
Sóhajtott. Amikor a szüleik idehozták őket, számolta a napokat. Most
alig akart lemenni. Mivel semmit nem tudnak a mágikus menedékről, nem
mesélheti el nekik, mi minden történt itt vele. Az egyetlen, akivel megoszt-
hatja, az Seth. Mindenki más őrültnek hinné.
Már attól magányosnak érezte magát, hogy erre gondolt.
Kendra odament a festményhez, amit a tóról készített. Tökéletes em-
lék az itt töltött napokról: egy najád rajzolta kifestő, élete legbátrabb tetté-
nek a helyszínéről.
Mégis habozott, hogy magával vigye-e. Nem lesz túl felkavaró ez az
emlék? Sok rettenetes dolgot is átélt. A családját majdnem megölték. És
elvesztett egy új barátot, amikor Lena visszatért a tóba.
Ugyanakkor a festménytől talán vágyakozna a menedék varázslatos
világa után. Titokföldén annyi csodálatos dolog van. Az élet olyan üres
lenne az elmúlt hetek rendkívüli eseményei nélkül.
Mindenesetre így vagy úgy a festmény fájdalmat okozhat. De persze
az emlékek a festmény nélkül is benne élnek. Magához vette.
A többi csomagja már lent volt. Még egyszer körülnézett, emlékeze-
tébe vésett minden apró részletet, és kiment az ajtón. Leballagott a lépcsőn,
végig a folyosón, és elindult a hallba.
Anyu és apu a hallban állva mosolygott rá. Láthatóan meghíztak, fő-
leg apu, aki tíz kilóval látszott nehezebbnek. Seth mellette állt a sárkányos
festményt szorongatva.
− Te is festettél! − csodálkozott anyu. − Kendra, ez csodás!
− Volt segítségem − mondta Kendra leérve. − Milyen volt a hajóká-
zás?
− Rengeteg élményben volt részünk!
− Látom, apu jó sok csigát evett − vigyorgott kajánul Seth.
Apu megsimogatta a hasát. − Senki se figyelmeztetett a sok desszert-
re.
− Kész vagy, szívem? − ölelte át Kendrát anyu.
− Nem is néztek körül? − kérdezte tőle a lány.
− Kicsit sétáltunk, amíg fent voltál, és megnéztük az alsó szintet. Van
még valami, amit meg akarsz mutatni?
− Nem hiszem.
− Akkor menjünk! − nyitotta ki az ajtót apu. Nem olyan rég az ajtót
leszakították, és nyílvessző állt ki a keretéből, jutott Kendra eszébe.
Odakint Dale az utolsó csomagokat is betette a kocsiba. Nagypapa és
nagymama a behajtón várt. Apu segített Kendrának és Sethnek betenni a
festményeket, anyu pedig nem győzött hálálkodni a nagyszülőknek.
− Nagyon örültünk − biztosította nagymama.
− Hamarosan megint el kell engednetek őket hozzánk − jegyezte meg
nagypapa.
− Az jó lenne − értett egyet Kendra.
− Ja, ja − bólogatott Seth.
A testvérek búcsúzóul megölelték a nagyszülőket, majd beszálltak a
kocsiba. Nagypapa Kendrára kacsintott. Apu beindította a motort. − Jól
éreztétek magatokat?
− Aha − felelte Seth.
− Csodásan − mondta Kendra.
− Emlékeztek, mennyire aggódtatok, amikor elmentünk? − kapcsolta
be az övét anyu. − Fogadok, feleannyira sem volt rémes, mint vártátok.
Kendra és Seth cinkosan összenézett.
 Köszönetnyilvánítás

Külön köszönet Chris Schoebingernek, amiért meglátta a történetben

a lehetőséget, és valósággá tette. Köszönet még Brandon Dormannek a
csodálatos rajzokért; Emily Wattsnak, aki szerkesztői tehetségével kisimí-
totta a gyűrődéseket; Richard Ericksonnak, Sheryl Dickert Smithnek és
Tonya Facemyernek, tervező munkájukat dicséri a remek megjelenés. Há-
lás vagyok az egész Shadow Mountain csapatnak a remek munkáért.
Köszönet illeti a barátokat, akik véleményezték az első változatokat:
Jason és Natalie Conforto, Randy és Rachel Davis, Mike Walton, Lisa
Mangum, Tony Benjamin, az Excel csapat, Nancy, Liz, Tamara, Bryson és
Cherie, Summer, Mary, apám, anyám és a többiek. Látod, Ty, neked is el
kellett volna olvasnod!
Köszönöm Aaron Allennek és családjának a laptopot és a támogatást.
Köszönöm Tiffanynek bizonyos csomók kibogozását. Köszönöm Ryan
Hamiltonnak és Dean Hale-nek a bátorításukat. Köszönöm Tucknak a szó-
tárt és az utolsó percben jött segítségét.
Köszönöm a szüleimnek, hogy a sematikus anyagnál többet adtak
nekem, és a testvéreimnek, hogy megtanítottak cukkolni, és kiterjedt csalá-
domnak, hogy az átlagosnál jobban mellettem álltak.
Köszönöm az összes tanáromnak, iskolatársamnak, ismerősömnek,
partneremnek, barátomnak, riválisomnak, ellenségemnek és közömbös
harmadik félnek. Csak így tovább!
Köszönöm Neked, hogy elolvastad ezt a köszönetnyilvánítást, és re-
mélhetőleg ezt a könyvet is. Meg a következőt. És az utána következőt.
Legfőképpen köszönöm elbűvölő feleségemnek, Marynek, és gyö-
nyörű gyermekeimnek, Sadie-nek és Chase-nek. Köszönöm, hogy fényt
hoztok az életembe a Napon kívül, ami körül keringhetek.
 Olvasási segédlet
A következő kérdések segíthetnek Titokfölde témáinak és motívumainak
feldolgozásában, valamint kiindulópontként szolgálhatnak osztályok és
olvasókörök számára.

1. A szófogadó engedelmesség nagy védelmet jelenthet. Ez az elv hogyan

érvényesül Sethnél? És Kendránál? Miként jelenik meg az engedelmes-
ség a te életedben?

2. Kendra általában betartja a szabályokat, Seth viszont nem. Miként ala-

kult a viselkedésük a könyv folyamán? Mik az előnyei Seth és Kendra
hozzáállásának? És a hátrányai?

3. A következmények lényeges szerepet játszanak a rend, igazságosság és

harmónia fenntartásában. A szabályok hogyan tartják fenn a rendet Ti-
tokföldén? Miként hatnak Kendrára és Sethre döntéseik következmé-
nyei? A múltbéli döntéseid következményei hogyan segítenek vagy hát-
ráltatnak téged?

4. A regényben sok probléma a szereplők döntéseinek eredményeképp jön

létre, gyakran minden rossz szándék nélkül. Néha az is árthat nekünk,
amit nem tudunk. Ez mennyiben igaz Kendrára és Sethre? Vannak ha-
sonló példák körülötted a világban?

5. Igazi kihívás megtenni azt, amitől a legjobban félünk. Mi teszi képessé

Kendrát arra, hogy megtegye azt, amitől retteg? Téged mi ijeszt meg a
leginkább? Miből merítesz erőt a nehezebb helyzetekben?
6. A körülmények úgy alakulnak, hogy Titokfölde sok szereplőjének kocká-
ra kell tennie az életét. Te kockáztatnád az életedet valamiért? Ha igen,
miért?

7. A regény számos szereplője különböző mitológiákon, főleg a görög mi-

tológián alapul. Meg tudod mondani, melyik lény melyik mitológiában
szerepel? Felismertél olyan szavakat a könyvben, amiknek mitikus gyö-
kerük van? Milyen szavaink származnak a mítoszokból?

8. Titokfölde sok lakójára egy bizonyos tulajdonság jellemző. Mit jelké-

peznek a tündérek? A szatírok? És a szirti troll? Mi ezen szereplők erős-
sége és a gyengéje?

9. Lena élete egyik részében najád volt, változatlan állapotban élt. A halan-
dóság mely tulajdonságait kedveli? Melyeket nem? Szerinted mit érzett,
amikor vissza kellett térnie a vízbe? A tündérek jogosan teszik ezt vele?

10. Titokfölde a kihaló mágikus lények védelmére és megőrzésére jött létre.

Miért hasznos cél ez? Szerinted Sorenson nagypapa miért vállalja fel a
mágikus lények védelmét? A mi világunkban milyen nem mágikus nö-
vényeket vagy állatokat fenyeget a kihalás veszélye? Mit teszünk a vé-
delmük érdekében?

11. A könyv elején a mottó azt ígéri, aki belép Titokföldére, más emberként
távozik. A tapasztalatok hogyan változtatják meg Kendrát és Sethet? Te
mit tanultál a könyvből?

Ez csak néhány javaslat a könyv megtárgyalásához. Szívesen hallanánk a ti

ötleteiteket, véleményeteket és kérdéseiteket az üzenőfalon a
Fablehaven.com címen. Aki többet szeretne megtudni Titokföldéről és a
szerzőről, látogasson el erre a honlapra!
 TARTALOM

Első fejezet ● Kötelező vakáció

Második fejezet ● Szaporodó nyomok
Harmadik fejezet ● A borostyánviskó
Negyedik fejezet ● A titkos tó
Ötödik fejezet ● A rejtélyes napló
Hatodik fejezet ● Maddox
Hetedik fejezet ● A befőttesüveg foglya
Nyolcadik fejezet ● Megtorlás
Kilencedik fejezet ● Hugo
Tizedik fejezet ● Szent Iván éjszakája
Tizenegyedik fejezet ● Másnap reggel
Tizenkettedik fejezet ● A pajtában
Tizenharmadik fejezet ● Váratlan üzenet
Tizennegyedik fejezet ● Lépcsőzés nagypapáért
Tizenötödik fejezet ● A tetőtér túloldalán
Tizenhatodik fejezet ● Az Elfeledett Kápolna
Tizenhetedik fejezet ● Elkeseredett játszma
Tizennyolcadik fejezet ● Bahumat
Tizenkilencedik fejezet ● Búcsú Titokföldétől