Könyvmolyképző Kiadó Szeged,

2014
 Írta: Rick Riordan
A mű eredeti címe: The Lost Hero • The Heroes of Olympus
(Book 1)
A művet eredetileg kiadta:
Hyperion Books, an imprint of Disney Book Group
Fordította: Ácsai Roland
A szöveget gondozta: Garamvölgyi Katalin
Copyright © 2010 by Rick Riordan
Permission fór this edition was arranged through the Nancy
Gálit Literary Agency.
Cover © John Rocco

A sorozatterv és annak elemei Katona Ildikó munkája.

© Katona Ildikó, 2014

ISSN 2063-6121
ISBN 978 963 373 747 7

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2014-ben

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor

Korrektorok: Szécsényi Tibor, Schmidt Zsuzsanna

[3]
 Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt., Debrecen
Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű

bővített, illetve rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli
engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak része semmilyen
formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást ét bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.

[4]
 Haley-nek és Patricknek,
a történetek első közönségének,
akik nélkül nem létezne a Félvér Tábor.

[5]
I. * Jászon

ÁSZONNAK AZ ELEKTROSOKK ELŐTT IS ROSSZ NAPJA VOLT.

J Egy iskolabusz hátsó ülésén ébredt, azt sem tudta, hol van,
és egy ismeretlen lány kezét fogta. Persze ez nem feltétlenül lett
volna rossz. Hiszen a lány csinos volt, csak fogalma sem volt
róla, kicsoda, és mit keres mellette. Felült, megdörzsölte a
szemét, és gondolkozni próbált.
Kölykök terpeszkedtek az üléseken, iPodjaikat hallgatták,
dumáltak vagy éppen horpasztottak. Nagyjából egykorúak
lehettek vele… tizenöt-tizenhat évesek. Oké, ez már tényleg
ijesztő. Azt sem tudja, hány éves.
A busz egy kátyús úton döcögött, valahol a sivatag közepén, a
ragyogóan kék ég alatt. Jászon mérget mert volna venni arra,
hogy neki aztán semmi köze a sivataghoz. Megpróbálta
felidézni… az utolsó percet, amire még emlékezett.
De a lány megszorította a kezét.
– Jól vagy, Jászon?
A lány kopott farmert, túrabakancsot és sídzsekit viselt.
Csokoládébarna, tépettre nyírt haja volt, fonott tincsek keretezték
arcát.
Nem volt kisminkelve, mintha észrevétlen akarna maradni, de
ez nem jött össze neki, mert veszélyesen szép volt. Szeme egy
kaleidoszkóp tarkaságát tükrözte, barna volt, kék és zöld.
Jászon elengedte a kezét.

[6]
 – Jól, csak…
A busz elejében egy férfi elkiáltotta magát:
– Figyelem, nyuszikák!
Az ürge edzőféleségnek tűnt: baseballsapkája teljesen eltakarta
a haját, csak gonoszul csillogó szeme látszott ki alóla. Hosszú
kecskeszakálla volt, és olyan undorodó pofát vágott, mintha
valami penészesbe harapott volna. Vastag karján és izmos
mellkasán narancssárga póló feszült, susogós tréningnadrágja és
Nike cipője hófehér. Nyakából síp lógott, az övén megafon
fityegett. Ijesztő fickó lett volna, ha a testmagassága meghaladja a
százötvenhárom centit. Ám amikor megállt az ülések közti
folyosón, valaki megkérdezte:
– Még mindig ül, Hedge edző?!
– Hallottam ám! – nézett körül a tettest keresve. A tekintete
megállapodott Jászonon, még összébb húzta a szemöldökét.
Jászon gerincén hideg futott végig. Biztos volt benne, hogy az
edző tudja, hogy neki itt semmi keresnivalója. Mindjárt felállítja,
és választ követel, hogy mit keres a buszon – és Jászon akkor lesz
csak igazán bajban, merthogy erre maga sem tudja a választ.
De az edző szeme továbbsiklott, és megköszörülte a torkát:
– Öt perc múlva megérkezünk. Maradjanak a párjaikkal! Ne
veszítsék el a feladatlapjaikat! Ha valamelyik nyuszika bajt
találna keverni a kiránduláson, személyesen küldöm vissza, de
azt megemlegeti!
Azzal felemelte a baseballütőjét, és olyan mozdulatot tett,
mintha hazafutást ütne.
Jászon a mellette ülő lányra meredt.
– Joga van így beszélni velünk?

[7]
 A lány vállat vont.
– Mindig így beszél. Ez a Vadon Suli. És mi vagyunk a vadak.
Ezt úgy mondta, mintha egy jól ismert viccet sütött volna el.
– Valami nem stimmel – mondta Jászon. – Nekem nincs itt
semmi keresnivalóm.
Az előtte ülő srác röhögve hátrafordult.
– Mennyire igazad van! Ártatlanul kerültünk ide! Én sem
szöktem meg hatszor, és Piper sem lopta el a BMW-t.
A lány elpirult.
– Nem loptam el azt a kocsit, Leo!
– Bocs, Piper, rosszul mondtam. Hogy is történt? Csak
„rávetted”
az eladót, hogy adja kölcsön? – Szemöldökét felvonva
Jászonra nézett, mintha azt kérdezné: Te elhiszed egy szavat is a
csajnak?
Leo a Mikulás egyik krampuszára emlékeztette Jászont fekete,
göndör hajával, hegyes fülével és vidám gyerekarcával. Kópés
mosolya azonnal arra figyelmeztette az embert, hogy a srác
közelében lehetőleg ne hagyjon elöl gyufát, kést, villát, ollót.
Hosszú, vékony ujjai egyfolytában mozogtak – hol az ülésen
doboltak, hol a haját igazgatták a füle mögé, hol terepszínű
kabátja gombjait piszkálták. A srác vagy hiperaktív volt, vagy
annyira becukrozott-koffeinezett, hogy attól egy vízibivaly is
simán szívinfarktust kapott volna.
– Remélem, nálad van a feladatlapod, mert az enyémből már
régen köpőcsőgolyókat gyúrtam! Miért nézel így rám? Valaki
megint összefirkálta az arcom?
– Nem ismerlek – mondta Jászon.

[8]
 Leo mind a harminckét fogával vigyorgott.
– Aha. Nem a legjobb barátod vagyok, hanem a gonosz klónja!
– Leo Valdez! – kiáltott az edző a busz elejéről. – Valami
probléma akadt hátul?
Leo Jászonra kacsintott.
– Ezt figyeld! – fordult előre. – Elnézést, edző úr! Nem jól
hallom, megtenné, hogy bekapcsolja a hangosbeszélőjét?
Hedge elégedett morgással kapott az alkalmon. Lecsatolta
szíjáról a megafont, és a maga részéről pattogott volna tovább, de
hangja úgy szólt a hangosbeszélőből, mintha Darth Vader
beszélne.
A gyerekek felnevettek. Az edző ismét nekiveselkedett, de a
megafon most ezt harsogta:
– A tehén azt mondja: Múúú!
Amikor a gyerekek felvonyítottak a röhögéstől, az edző
földhöz vágta a hangosbeszélőt.
– Valdez!
Piper elfojtotta a nevetést.
– Istenem, Leó, ezt meg hogy csináltad?
Leo egy csillagfejű csavarhúzót csúsztatott ki ruhaujjából.
– Én mindenre felkészülök.
– Komolyan, srácok – könyörgött Jászon. – Mit keresek itt? És
hová megyünk?
Piper összevonta a szemöldökét.
– Jászon, csak humorizálsz, ugye?
– Nem! Tényleg fogalmam sincs, hogy…

[9]
 – Persze hogy csak viccel! – vágott közbe Leo. – Most akarja
visszaadni, hogy a múltkor borotvahabot fújtam a gumicukrára,
mi?
Jászon értetlenül meredt rá.
– Nem. Attól tartok, komolyan beszél. – Piper megpróbálta
megfogni a fiú kezét, de Jászon elhúzódott.
– Sajnálom – mondta –, de nem tudom, hogy…
– Rendben! – kiabálta Hedge edző. – A hátsó fertály önként
kitakarít vacsora után!
A diákok huhogni kezdtek.
– Ez hiányzott – dünnyögte Leo.
De Piper továbbra is Jászont nézte. Mintha nem tudná
eldönteni, megsértődjön, vagy sürgősen kezdjen aggódni.
– Bevágtad a fejed? Tényleg nem tudod, kik vagyunk?
Jászon tanácstalanul vállat vont.
– Még ennél is rosszabb. Azt sem tudom, en ki vagyok.

A busz egy nagy, vörös homlokzatú épületnél tette ki őket, a

semmi közepén. Talán ott is vagyunk, és ez a Nagy Büdös Semmi
Nemzeti Múzeuma, gondolta Jászon. Hűvös szél söpört végig a
sivatagon. Jászon ruházata nem volt melegnek mondható:
farmerben volt, edzőcipőben, lila pólója fölött vékony széldzseki.
– Akkor jöjjön egy gyorstalpaló amnéziások részére! – kezdte
Leo olyan segítőkész hangon, amiből Jászon rögtön leszűrte,
hogy a srác nem fog segíteni.

[10]
 – A „Vadon Középiskolából” jövünk. – Leo nyuszifüleket
imitált ujjaival a levegőbe. – Ami azt jelenti, hogy rossz fiúk
voltunk.
A családunk vagy a bíróság úgy döntött, hogy túl sok
kalamajkát csinálunk, ezért beutaltak bennünket ebbe a cuki
dutyiba… bocsánat, „kollégiumba”. Nevada segglyukába, ahol
megtanulhatod, hogyan fuss naponta húsz kilométert a kaktusz-
dzsumbujban, és hogyan fonj százszorszépből koszorút a fejedre.
Különfoglalkozásként tanulmányi kirándulásokat tehetünk
Hedge edzővel, aki baseballütővel tart kordában bennünket.
Most már rémlik valami?
– Semmi. – Jászon félénken a többiek felé pislogott. Lehettek
vagy húszan, és a fele lány volt. Egyikük sem látszott visszaeső
bűnözőnek. Eltűnődött rajta, mit követhettek el, hogy
„javítóintézetbe”
küldték őket, és hogy ő mit keres közöttük.
Leo a szemét forgatta.
– Nem unod még? Mi, hárman, együtt kezdtük a félévet.
Összeszokott csapat vagyunk. Te mindent megteszel, amit
mondok
neked: nekem adod a desszertedet, megcsinálod helyettem a
házi feladataimat…
– Leo! – állította le Piper.
– Rendben. Az utolsó mondatot felejtsd el! Különben tényleg
haverok vagyunk. Bár Piper az elmúlt hetekben egy kicsivel több
lett számodra havernál…
– Leó, dugulj el! – pirult el Piper. Jászon érezte, hogy ő is
elpirul.

[11]
 Ha az embernek ilyen csaja van, arra illene emlékeznie.
– Amnéziás lett, szólnunk kell valakinek – mondta Piper.
– Kinek!? – kérdezte gúnyosan Leo. – Talán Hedge edzőnek?
Egy alapos fejbe kólintással próbálná visszatéríteni az
emlékezetét.
Az edző a csoport elején haladt, parancsokat osztogatott, a
sípját fújva próbálta kettes sorban tartani a diákokat, és időnként
homlokráncolva Jászonra pislantott.
– Leó, Jászonnak segítségre van szüksége! – erősködött Piper.
– Agyrázkódást kaphatott, vagy…
– Szevasz, Piper! – maradt le egy srác a menetben, hogy
csatlakozzon hozzájuk. Az új fiú befurakodott Piper és Jászon
közé, és odébb lökte Leót. – Ne foglalkozz ezekkel a seggfejekkel!
Te az én párom vagy, talán elfelejtetted?
Az új srácnak Superman-stílusban lenyalt haja volt,
napbarnította arcából úgy ragyogtak a fogai, hogy elkelt volna
egy figyelmeztető tábla: „Ne nézzen a fogsoromra! Maradandó
szemkárosodást okozhat!” Dallas Cowboys-feliratú fölsőt viselt,
westernfarmert és csizmát, és úgy mosolygott, mintha ő lenne a
javítós csajok mennyei ajándéka.
– Kopj le, Dylan! – morogta Piper. – Nem akarok veled
dolgozni.
– Az kizárt! Ez a te szerencsenapod! – Azzal átkarolta Pipert,
és behúzta a múzeum főbejáratán. Piper olyan tekintettel
pillantott vissza, hogy az felért egy segélyhívással.
Leo felállt, és leporolta a nadrágját.

[12]
 – Utálom ezt az ürgét. – A kezét Jászon felé nyújtotta, mintha
egymásba csimpaszkodva kéne bevonulniuk. – „Dylannek
hívnak.
Annyira dögös vagyok, hogy randizni szeretnék magammal,
csak nem tudom, hogyan csináljam. De jó neked, hogy te
randizhatsz velem, olyan szerencsés vagy!”
– Leo – szólalt meg Jászon –, furcsán viselkedsz.
– Mondtad már párszor – vigyorgott a fiú. – Ha nem
emlékszel rám, legalább elsüthetem a régi vicceimet. Gyere!
Jászon arra gondolt, hogy ha tényleg ez a srác a legjobb
barátja, akkor elég hitvány élete lehet, mindenesetre követte Leót
a múzeumba.

Végigjárták a termeket, időnként megálltak, hogy Hedge edző

kiselőadást tartson nekik a megafonján keresztül, mely vagy egy
Sith nagyúr hangján szólalt meg, vagy olyan oda nem illő
mondatokat nyögött be, mint „a kismalac azt mondja, uííí”.
Leó, aki állandóan babrált valamivel, most éppen
mogyorókból, csavarokból és pipatisztítókból épített valamit.
Jászon túlságosan zavart volt ahhoz, hogy a kiállításra
figyeljen, de annyi lejött neki, hogy a Grand Canyonról és a
múzeumot birtokló hualapai törzsről szólt.
Néhány lány kuncogva Piperre és Dylanre pillogott. Jászon
leszűrte, hogy ők lehetnek az osztály királynői. Egyforma farmert
és rózsaszínű topot viseltek, valamint annyi arcfestéket, hogy az
már egy halloween-bulira is elég lett volna.

[13]
 Az egyik csaj megszólalt:
– Hé, Piper! A te törzsed futtatja ezt a kócerájt? Egy esőtáncért
ingyen beléphetsz?
A többi csaj felvihogott. Még Piper úgynevezett „barátja” is
elnyomott egy mosolyt. A sídzseki ujjától nem látszott, de Jászon
biztos volt benne, hogy Piper keze ökölbe szorul.
– Az apám cseroki indián, nem hualapai. De agysejtek nélkül
nehéz megkülönböztetni őket, ugye, Isabel?
Isabel megjátszott döbbenettel kimeresztette a szemét, és ettől
úgy nézett ki, mint egy kipingált bagoly. – Jaj, bocsika! Az
anyukad volt ennek a törzsnek a tagja? Ó, hát persze! Te nem
tudod, ki volt az anyád.
Piper előreugrott, de mielőtt kitört volna a bunyó, Hedge edző
felkiáltott:
– Elég legyen ott hátul! Viselkedjenek, vagy kettétöröm a
derekukon a baseballütőmet!
A csoport továbbhaladt, de a lányok folytatták a cikizést:
– Jó érzés visszatérni a rezervátumba, mi? – kérdezte az egyik
negédes hangon.
– Apuci biztosan túl részeg a melóhoz – mondta egy másik
mímelt együttérzéssel. – Azért lett a kislányából kleptomániás.
Piper úgy tett, mintha meg sem hallaná őket, de Jászon
szívesen benyomott volna nekik egyet. Hiába nem emlékezett
Piperre és önmagára, a gonoszságot zsigerből utálta.
Leo elkapta Jászon karját.
– Nyugi! Piper nem szereti, ha helyette vívjuk meg a csatáit.

[14]
 Különben is, ha ezek a csajok megtudnák, ki az apja, földig
hajolnának Piper előtt, és azt kiáltoznák: „Nem vagyunk rá
méltók, hogy a közeledben lehessünk!”
– Miért? Ki az apja?
Leo hitetlenkedve felkacagott.
– Te tényleg nem viccelsz? Te tényleg nem emlékszel rá, hogy
a barátnőd apja…
– Szeretnék emlékezni! De ha még a barátnőmre sem
emlékszem, hogyan emlékeznék a faterjára?!
Leo füttyentett.
– Erről komolyan dumálnunk kell, ha visszaértünk a
szobánkba.
Elérték a kiállítás utolsó termét, ahonnan nagy üvegajtók
nyíltak a teraszra.
– Rendben, nyuszikák! – szólalt meg Hedge edző. – Most
megnézhetik a Grand Canyont! Lehetőleg ne törjék össze az
üvegteraszt!
Hetven repülőgépet elbír, szóval a maguk pehelysúlya meg se
kottyan neki. És ne lökdössék le egymást, mert azzal extra
papírmunkát sóznak rám!
– Haver – ámuldozott Leo –, ez nagyon klassz!
Jászonnak egyet kellett értenie. Amnéziája és gyötrő
idegenségérzése ellenére is lenyűgözte a látvány.
A kanyon szélesebb és nagyobb volt, mint az ember a fotók
alapján képzelte. Olyan magasan álltak, hogy a madarak a lábuk
alatt köröztek. Százötven méternyire egy folyó kígyózott a
kanyon mélyén. Amíg a múzeumban időztek, viharfelhők
jelentek meg az égen, és a sziklákra dühös arcokra hasonlító

[15]
árnyakat vetettek. Jászon minden irányban vörös és szürke
szurdokokat látott, mintha egy őrült isten késsel hasogatta volna
fel a sivatagot.
A fiú szúró fájdalmat érzett a szemgödrében. Őrult istenek…
Honnan szedte ezt? Úgy érezte, mintha valami fontos dolog
közelébe ért volna. Olyanéba, amiről tudnia kellene. Ugyanebben
a pillanatban elfogta az összetéveszthetetlen előérzet: veszélyben
van.
– Jól vagy? – kérdezte Leo. – Ugye nem akarsz áthányni a
korláton?
Mert nincs nálam a fényképezőgépem.
Jászon a korlátot markolta. Izzadt, és a hideg rázta, de nem a
magasság miatt. Pislogott egyet, a fájdalom enyhült valamelyest.
– Jól vagyok – nyögte ki. – Csak egy kis fejfájás.
Mennydörgés hallatszott, és egy hideg széllökés majdnem
feldöntötte.
– Ez nem túl bizalomgerjesztő – sandított Leo a felhőkre. –
Körülöttünk tiszta az ég, csak felettünk kavarognak
viharfelhők.
Furcsa, nem?
Jászon felnézett, és belátta, hogy Leónak igaza van. Az
üvegterasz fölött sötét felhődiszkosz lebegett, de az ég többi
része minden irányban tökéletesen felhőtlen volt. Jászon rossz
érzése tovább erősödött.
– Figyelem, nyuszikák! – kiáltotta Hedge edző, és a
viharfelhőre nézett, mintha őt is komolyan aggasztaná. – Rövidre
kell fognunk a látogatást, úgyhogy munkára! Ne feledjék, kerek
mondatokat kérek!

[16]
 Az ég ismét felmorajlott, és Jászonnak éles fájdalom hasított a
fejébe. Önkéntelenül a zsebébe nyúlt, és kivett belőle egy
aranyszínű érmét. Akkora volt, mint egy féldolláros, csak
vastagabb és egyenetlenebb. Egyik felén egy harci balta
látszódott, a másikon egy babérkoszorús férfi, alatta a következő
felirat:

IVLIVS
– Öregem, neked aranyad van? – kérdezte Leo. – Eddig
dugdostad előlem?
Jászon eltette az érmét, és azon tűnődött, hogyan került hozzá,
és miért van az a furcsa érzése, hogy hamarosan szüksége lesz rá.
– Nem érdekes – mondta. – Csak egy érme.
Leo megvonta a vállát. Valószínűleg az agya is hasonlóan
izgága volt, mint a keze.
– Át mersz köpni a korláton?

A feladatlappal nem sokat kínlódtak. Egyfelől azért, mert

Jászon figyelmét túlságosan lekötötte a vihar és a tulajdon
zaklatottsága.
Másfelől azért, mert fogalma sem volt, mit írjon arra, hogy
„Nevezz meg három üledékes réteget, amit megfigyeltél!”, vagy
arra: „Írj két példát az erózióra!”

[17]
 Leo sem tudott segíteni. Túlságosan lefoglalta a pipatisztítóból
fabrikált helikopter.
– Ezt nézd! – dobta el a kész légi járművet. Jászon biztosra
vette, hogy a gépezet azonnal lezuhan, de a pipatisztítóból
készült ro torlapátok forogni kezdtek, és félig átszelte a kanyont,
mielőtt elfogyott a lendülete, és spirális vonalban lebucskázott a
mélybe.
– Ezt hogy csináltad? – csodálkozott Jászon.
Leo vállat vont.
– Ha lett volna nálam néhány hajgumi, még klasszabbat
csináltam volna.
– Mi tényleg barátok vagyunk? – kérdezte Jászon.
– Amikor legutóbb ellenőriztem, még azok voltunk.
– Biztos vagy benne? Milyen volt az első találkozásunk? Miről
beszélgettünk?
– Hát… – ráncolta a homlokát Leo. – Nem emlékszem
pontosan.
Hiperaktív vagyok, haver. Nem várhatod el tőlem, hogy
emlékezzem minden részletre.
– Én viszont egyáltalán nem emlékszem rád. Ahogy a többiekre
sem. Mi van, ha…
– Ha neked van igazad, és a többiek tévednek? Ha csak ma
reggel termettél közöttünk, és mindannyian hamis emlékeket
dédelgetünk rólad?
Jászon fejében egy vékony hangocska ezt mondta: Pontosan ezt
gondolom.

[18]
 Persze ez őrültség. Mindenki természetesnek vette a jelenlétét,
és úgy viselkedett, mintha az osztályba tartozna. Mindenki,
kivéve Hedge edzőt.
– Nesze a feladatlap, mindjárt visszajövök! – nyomta a papírt
Leo kezébe.
Mielőtt Leo ellenkezni kezdhetett volna, Jászon otthagyta.
A teraszon nem tartózkodtak idegenek, talán túl korai volt az
időpont a turisták számára, vagy elijesztette őket a szokatlan
időjárás. A Vadon Iskola diákjai párosával beszélgettek, vagy
röhögcséltek.
Néhány srác aprópénzt dobált a szakadékba. Tizenöt méterrel
arrébb Piper próbálta kitölteni a feladatlapját, de az idióta
partnere, Dylan, állandóan tapizta a vállát, és villogtatta vakító
mosolyát. Piper megpróbálta ellökni magától, és amikor
észrevette Jászont, a pillantásával jelezte, hogy segítsen rajta.
Jászon intett, hogy tartson ki. Azután Hedge edzőhöz lépett,
aki baseballütőjére támaszkodva a viharfelhőket kémlelte.
– Ez a te műved? – kérdezte Jászontól.
Jászon hátrált egy lépést.
– Mármint micsoda? – Mintha úgy hallotta volna, hogy az
edző az imént a vihar megidézésével vádolta.
Az edző rávillantotta rosszindulatú, apró malacszemeit a
sapkája ellenzője alól.
– Velem ne szórakozz, kölyök! Mit keresel itt, és miért akarsz
beleköpni a levesembe?
– Vagyis… maga nem ismer engem? Nem vagyok a
tanítványa?
Hedge felhorkant:

[19]
 – A mai napig színedet se láttam.
Jászon a megkönnyebbüléstől majdnem elsírta magát.
Legalább nem bolondult meg. Egyszerűen rossz helyen volt.
– Nézze, uram, nem tudom, hogyan kerültem ide. Csak
felébredtem az iskolabuszban. Annyit tudok, hogy nem itt van a
helyem.
– Ebben igazad van. – Hedge recsegő hangja mormogássá
tompult, mintha bizalmas információkat akarna közölni. –
Ügyesen bánsz a Köddel, ha ezekkel a srácokkal elhiteted, hogy
ismernek, de engem nem tévesztesz meg. Már napok óta
szörnyszagot szimatolok. Tudom, hogy beszivárgott közénk. De
neked nem szörnyszagod van. Neked félvérszagod van. Szóval,
ki vagy, és honnan szalasztottak?
Az edző szavainak nagy részét ugyan nem értette, Jászon
mégis úgy döntött, hogy őszintén válaszol.
– Nem tudom, ki vagyok. Nincsenek emlékeim. Magának kell
segítenie.
Hedge edző úgy tanulmányozta a fiú arcát, mintha olvasni
próbálna Jászon gondolataiban.
– Nagyszerű – dünnyögte az edző. – Legalább őszinte voltál.
– Persze hogy az voltam! De mit akart azokkal a szörnyekkel
meg félvérekkel mondani? Ugye csak virágnyelven beszélt?
Hedge résnyire húzta a szemét. Jászon lelkének egyik fele
azon tűnődött, hogy a férfi őrült-e, de a másik fele tudta, hogy
nem az.
– Figyelj, kölyök, nem tudom, ki vagy, csak azt, hogy mi. És
hogy bajt jelentesz. Most már három hozzád hasonlót kell

[20]
megvédenem kettő helyett. Te vagy a különleges csomag? Erről
van szó?
– Miről beszél?
Hedge az égre nézett. A felhők sötétebbek és sűrűbbek lettek,
és éppen a terasz felett örvénylettek.
– Ma reggel – kezdte a férfi – üzenetet kaptam a Táborból,
mely szerint elindult egy mentőosztag, hogy felvegyen egy
különleges csomagot. De részleteket nem árultak el. Én meg azt
gondoltam magamban, hogy rendben. Az a két félisten, akiket
szemmel tartok, elég erős, és idősebb a többinél. Tudom, hogy
rájuk talált az ellenség, mert érzem a szörnybűzt a csoportban.
Azt hittem, a Tábor ezért akarja olyan sebbel-lobbal kimenekíteni
őket. Aztán idepottyantál te a semmiből. Szóval, mégis te vagy a
különleges csomag?
Jászon szemgödrében tovább élesedett a fájdalom. Félvérek.
Tábor.
Szörnyek. Továbbra sem tudta, miről beszél Hedge, de az agya
rendesen lefagyott tőle. Mintha az elméje olyan információkhoz
próbálna hozzáférni, amiknek ott kellene lenniük, ám mégsem
találta őket.
Előrebukott, de Hedge edző elkapta. Töpszliségéhez képest
vas izmokkal rendelkezett.
– Hé, nyuszifül! Azt mondod, nincsenek emlékeid? Oké.
Akkor rád is vigyázni fogok az osztag megérkezéséig. Majd az
igazgató megoldja az ügyet.
– Milyen igazgatóról és milyen Táborról beszél?
– Türelem, az erősítés hamarosan itt lesz. Bízzunk benne, hogy
nem történik semmi, amíg…

[21]
 Villám hasította ketté az eget, és a szél dühöngve feltámadt.
A feladatlapok a Grand Canyonba vitorláztak, és a terasz
megrázkódott.
A diákok sikítozva bukdácsoltak, vagy a korlátot markolták.
– Mondanom kell nekik valamit – morogta Hedge. Majd a
megafonjába üvöltött: – Mindenki befelé! A tehén azt mondja,
múúú! Lefelé a teraszról!
– Mintha azt mondta volna, hogy stabil – kiabálta Jászon a
viharban.
– Normális körülmények között az – értett egyet Hedge. – De
most nem beszélhetünk normális körülményekről. Gyere!

[22]
II. * Jászon

VIHAR KISEBB HURRIKÁNNÁ NŐTTE KI MAGÁT. Tölcsérfelhők

A nyúltak a terasz felé, mint egy szörnymedúza csápjai.
A diákok visítva menekültek az épületbe. A viharos szél
elsöpörte füzeteiket, dzsekijeiket, sapkáikat és hátizsákjaikat.
Jászon megcsúszott a síkos padlón.
Leo elvesztette az egyensúlyát, és kis híján átbukfencezett a
korláton. Szerencsére Jászon elkapta a kabátját és visszarántotta.
– Kösz, haver! – kiáltotta Leo.
– Gyerünk, gyerünk, gyerünk! – kiabálta Hedge edző.
Piper és Dylan kinyitotta az ajtót, és elkezdték beterelni a
többieket.
Piper sídzsekije vadul csapkodott a szélben, sötét haja arcába
hullott. Jászon arra gondolt, biztosan fázhat, de a lány
nyugodtnak tűnt, és magabiztosnak. Miközben azt ismételgette,
hogy minden rendben lesz, befelé noszogatta osztálytársait.
Jászon, Leo és Hedge edző feléjük indult, de mintha
futóhomokon sprinteltek volna. Harcolniuk kellett a széllel, ami
folyton visszataszigálta őket.
Dylan és Piper az utolsó diákot is beterelte, aztán képtelenek
voltak tovább tartani az ajtót. A szárnyak becsapódtak, és ők kint
rekedtek a teraszon.
Piper rángatni kezdte a kilincset, amíg a többiek belülről
verték az üveget, de az ajtó nem engedett.

[23]
 – Dylan, segíts! – kiáltotta Piper.
De Dylan csak idiótán vigyorgott, miközben a Cowboys-mezét
lobogtatta a szél, mintha hirtelen nagyon is élvezné a vihart.
– Bocs, Piper – felelte. – Én befejeztem a munkát.
Legyintésétől Piper az ajtónak csapódott, majd a terasz
padlójára csúszott.
– Piper! – ugrott volna előre Jászon, ha a szél nem gátolja meg
benne, és az edző nem löki hátra.
– Edző – mondta Jászon –, engedjen!
– Jászon, Leó, maradjatok mögöttem! – parancsolta Hedge. –
Bízzátok rám! Tudhattam volna, hogy ő a szörny!
– Mi?! – kezdte Leó, de egy aljas feladatlap az arcába
csapódott, és alig tudta levakarni magáról. – Milyen szörny?
Az edző sapkája lerepült a fejéről, és göndör tincsei közt két
dudort vettek észre. A rajzfilmfiguráknak szokott ilyen lenni, ha
alaposan fejbe kólintják őket. Hedge edző felemelte
baseballütőjét, mely már csak nyomokban hasonlított átlagos
ütőre. Átváltozott egy fáról tört, rücskös bunkósbottá, és itt-ott
ágak meg levelek álltak ki belőle.
Dylan őrült mosolyt villantott rá.
– Ugyan már, edző! Miért nem engedi, hogy a fiú vívjon meg
velem? Maga már kiöregedett ebből, nem? Különben nem
nyugdíjazták volna, és nem dekkolna ebben az ostoba iskolában.
Az egész szezont végigjátszottam a csapatában, és fel sem ismert.
Romlik a szaglása, tata!
Az edző dühös, állati hangot hallatott, ami közel állt a
mekegéshez.
– Elég volt, nyuszika! Most rögtön lecsaplak!

[24]
 – Azt hiszi, hogy egyedül megvéd három félvért, öreg? –
kacarászott Dylan. – Sok szerencsét hozzá!
Dylan Leóra mutatott. Tölcsérfelhő csapott le rá, és Leo úgy
repült le a teraszról, mintha lehajították volna. Valahogy sikerült
megfordulnia esés közben, és oldalra csapódott, neki a
kanyonfalnak.
Csúszni kezdett lefelé, miközben vadul tapogatózott
kapaszkodót keresve. Végül tizenöt méterrel a terasz alatt
sikerült beakasztania körmét egy vékony párkányba.
– Segítség! – kiáltott fel. – Kötelet ide! Gumipókot! Bármit!
Hedge edző odadobta az ütőjét Jászonnak.
– Fogalmam sincs, ki vagy, de remélem, megállod a helyed!
Foglald le ezt az izét – bökött Dylanre –, amíg segítek Leónak!
– Hogyan akar segíteni? Talán szárnyai vannak? –
csodálkozott Jászon.
– Nem kellenek ide szárnyak. Mászni fogok. – Az edző lerúgta
a cipőjét, és Jászon majdnem szívinfarktust kapott. Hedge-nek
ugyanis nem lábai voltak. Hanem kecskepatái. Vagyis – jutott el
Jászon agyáig a következtetés – a homlokából kiálló dudorok
sem púpok, hanem szarvak.
– Maga egy faun – állapította meg Jászon.
– Szatír vagyok! – csattant fel Hedge. – A faunok rómaiak. De
ezt később is ráérünk megbeszélni.
Hedge átugrott a korláton, patával előre megcélozta a
kanyonfalat.
Elképesztő rugalmasságról tett tanúbizonyságot, amikor egyik
bélyeg nagyságú kiszögelléstől a másikig ugrált, és közben nem
győzött elhajolni a forgószelektől.

[25]
 – Hát nem aranyos? – fordult Jászon felé Dylan. – Most te
jössz, öcsi!
Jászon Dylan felé hajította a bunkósbotot. Ekkora szélben nem
sok esély volt rá, hogy célba talál, de az ütő Dylan felé zúgott, és
amikor az megpróbált elhajolni előle, még utána is
kanyarodott, aztán olyan erővel csapta fejbe, hogy térdre rogyott.
Piper nem volt olyan kába, mint látszott, felkapta a mellé
guruló dorongot, de mielőtt használhatta volna, Dylan felállt, és
vér – arany vér – csordult le homlokán.
– Szép próbálkozás, öcsi – meredt Jászonra. – De legközelebb
ügyesebb légy!
A terasz megremegett, az üvegen hajszálrepedések cikáztak
végig.
A múzeumba szorult diákok abbahagyták a dörömbölést, és
rémülten figyelték a fejleményeket.
Dylan teste egyszerűen füstté vált, mintha molekulái közt
elengedett volna a ragasztás. Arca felismerhető maradt, ahogy
ragyogó mosolya is, de a testét örvénylő, fekete pára alkotta.
Szemei elektromos szikrák voltak egy élő viharfelhőben. Fekete
füstszárnyak nőttek a hátából, amikkel a terasz fölé emelkedett.
Ha lennének gonosz angyalok, éppen így néznének ki, vélekedett
Jászon.
– Ventus vagy – szaladt ki a száján, bár fogalma sem volt róla,
honnan ismeri ezt a szót. – Egy viharlélek.
Dylan nevetése ahhoz a hanghoz hasonlított, mint amikor a
tornádó letép egy háztetőt.

[26]
 – Örülök, hogy eddig vártam az akcióval, félisten. Leóról és
Piperről már hetek óta tudtam. Bármikor megölhettem volna
őket.
De az úrnőm azt mondta, hamarosan megérkezik a harmadik
is.
Aki különleges lesz. Halálodért busásan megjutalmaz majd
engem.
Dylan két oldalán tölcsérfelhők jelentek meg, majd ventusokká
változtak, szellemszerű fiatalemberekké, akiknek füstös
szárnyaik voltak, és villámló szemük.
Piper fekve maradt, úgy tett, mintha elájult volna, de továbbra
is szorosan markolta a husángot. Arca sápadt volt, de határozott
pillantásából Jászon kiolvasta az üzenetet: Vond el a figyelmüket,
en majd hátulról leütöm őket!
Csinos, okos és kegyetlen. Jászon azt kívánta, bárcsak
emlékezne rá, hogy együtt jártak.
Ökölbe szorított kézzel felkészült a támadásra, de soha nem
jutott el addig.
Dylan felemelte a kezét, és az ujjai közt cikázó
elektromossággal mellkason lőtte Jászont.
Bang! Jászon hanyatt vágódott, szájában égett alufólia íze
áradt szét. Felemelt fejjel konstatálta, hogy ruhája füstölög. A
villám egyenesen belé vágott, és bal cipőjét lerobbantotta a
lábáról. Lábujjai feketélltek a koromtól.
A viharszellem felkacagott. A szél őrjöngött. Piper tiltakozva
kiabált, de hangja vékonynak tűnt, és távolinak.
Jászon a szeme sarkából észrevette Hedge edzőt, aki Leóval a
hátán mászott felfelé a sziklán. Piper már állt, és az ütővel

[27]
csapkodott, próbált megszabadulni a két újonnan érkezett
viharszellemtől, de azok csak játszottak vele, mint macska az
egérrel. Az ütő úgy suhant át a testükön, mintha ott sem
lennének. És Dylan, a fekete szárnyú, világító szemű tornádó,
Jászon fölé hajolt.
– Állj! – kiáltotta rekedten Jászon, és amikor feltápászkodott,
nem tudta volna megmondani, ő lepődött meg jobban, vagy a
viharszellemek.
– Hogyan maradtál életben?! – villogott Dylan teste. – Ennyi
villám húsz ember megöléséhez is elegendő lett volna.
– Most én jövök – felelt Jászon.
A zsebébe nyúlt, és kivette az arany érmét. Hagyta, hogy az
ösztönei átvegyék az irányítást. A levegőbe pöckölte a pénzt,
mint már oly sokszor életében. De amikor elkapta, a tenyerében
egy kard jelent meg. Egy gyilkos élességű, duplapengés fegyver.
A recés markolat éppen a kezébe illett. Az egész fegyver
aranyból volt: markolattól a keresztvason át a pengéig.
Dylan vicsorogva hátrálni kezdett, és két társára nézve
felkiáltott:
– Mi lesz már? Kicsináljátok még ma?
A két viharszellem nem örült a feladatnak, de
elektromosságtól sercegő ujjakkal Jászon felé repültek.
Jászon az első szellem felé sújtott. A penge áthatolt a lényen,
és füstteste szétfoszlott. A második szellem egy villámmal
próbálkozott, de Jászon hárította a kardjával. Egy lépés előre –
egy gyors döfés, és a második viharszellem aranyporként hullott
szét.

[28]
 Dylan felvonított dühében. Úgy nézte a padlót, mintha bízna
társai feltámadásában, de az aranyport messze sodorta a szél.
– Ez lehetetlen! Ki vagy te, félvér?
Piper a döbbenettől még az ütőjét is leejtette.
– Jászon, ezt hogy…?
Hedge edző ebben a pillanatban rugaszkodott vissza a
teraszra, Leót úgy dobta le a válláról, mint egy liszteszsákot.
– Reszkessetek, szellemek! – üvöltötte, és megfeszítette kurta
karját. Csak akkor vette észre, hogy már csak Dylan maradt,
amikor körbenézett.
– A pokolba is, fiú! – csattant fel az edző. – Hagyhattál volna
nekem is belőlük! Imádom a kihívásokat!
Leo talpra állt, és hangosan zihált. Megalázottnak érezte
magát, és mindkét kezéből szivárgott a vér a sziklamászástól.
– Hé, Szuperbak! Vagy ki a fene maga… Most estem le a
rohadt Grand Canyonba, nekem ne emlegessen újabb
kihívásokat!
Dylan rájuk fújt, de Jászon félelmet fedezett fel a tekintetében.
– Fogalmad sincs róla, mennyi ellenséged ébredt fel, félvér. Az
én úrnőm minden félistennel végezni fog. Ezt a háborút nem
nyerheted meg.
A fejük felett lebegő viharból kaotikus erő robbant ki. A
teraszon repedések futottak végig. Az eső úgy ömlött, mintha
dézsából öntenék, és Jászonnak le kellett guggolnia, hogy ne
vágódjon hanyatt.
A felhő közepén feketén és ezüstösen örvénylő lyuk
keletkezett.

[29]
 – Az úrnőm visszaparancsol! – örvendezett Dylan. – És te
velem jössz, félisten!
Jászonra támadt, de Piper hátulról rávetette magát. Bár füstből
állt a teste, Pipernek mégis sikerült fogást találni rajta, és
henteregve a padlóra estek. Leó, Jászon és az edző előreugrott,
hogy segítsenek a lánynak, de a szellem dühödt sikoltást
hallatott.
Szökőárt bocsátott rájuk, ami feldöntötte őket. Jászon és
Hedge edző a hátsójukra estek, Jászon kardja pedig messzire
csúszott az üvegen. Leo alaposan beverte a fejét, az oldalára
fordulva kábán nyögdécselt, és összekucorodott. Piper járt a
legrosszabbul. Dylan ledobta a hátáról, ő meg átesett a korláton,
s most fél kézzel kapaszkodva lógott a mélység fölött.
Jászon elindult a lány felé, de Dylan felüvöltött:
– Akkor ezzel is beérem! – Megragadta a félig öntudatlan Leo
karját, és emelkedni kezdett vele. A vihar még vadabbul forgott,
és úgy szippantotta be őket, mint egy porszívó.
– Segítsen valaki! – kiáltotta Piper.
Aztán lecsúszott a keze a korlátról, és sikítva zuhanni kezdett.
– Mentsd meg, Jászon! – kiáltotta Hedge.
Az edző komoly bak-fu mozdulattal ugrott a szellem után.
Kinyújtott patájával kirúgta Leót a szellem markából. Leo
komolyabb sérülések nélkül a padlóra huppant, Dylan pedig
elkapta az edző karját. Hedge megpróbálta felöklelni, aztán
megrúgta, miközben káromkodva lenyuszikázta. A levegőbe
emelkedtek, egyre nagyobb sebességgel.
Hedge edző még egyszer lekiáltott:

[30]
 – Mentsd meg a lányt! Ezzel elboldogulok! – Aztán a szatír a
szellemmel együtt spirális alakban a felhők közé emelkedett, és
eltűnt.
Mentsd meg a lányt?!, ismételte magában Jászon. De már
késő…
Ám megint győztek az ösztönei. A korláthoz futott. Teljesen
őrült vagyok, gondolta, azzal levetette magát a mélybe.

Jászon nem a magasságtól félt. Hanem attól, hogy

palacsintává lapul a százötven méterrel alatta fekvő
kanyonfenéken. Biztosra vette, hogy az egész akcióval csak
annyit ér el, hogy Piper nem egyedül fog meghalni, de azért a
törzséhez szorította a karját, és fejjel előre siklani kezdett. A
kanyonfal elsuhant mellette, mint egy gyorscsévélt film. Úgy
érezte, mintha az arca lehámozódna a koponyájáról.
Egy másodperc múlva beérte a vadul kapálózó lányt. Elkapta
a derekát, aztán behunyt szemmel várta a véget. Piper
felsikoltott.
Jászon fülébe szél fütyült. Azon tűnődött, milyen lesz a halál.
Annyit gyanított, hogy nem túl kellemes. Azt kívánta, bárcsak
elkerülhetnék a becsapódást.
Aztán a szél hirtelen elállt. Piper abbahagyta a sikítást, és
fuldokolva levegő után kapott. Jászon azt hitte, már meghaltak,
de a becsapódás elmaradt.
– Já-já-Jászon – dadogta Piper.

[31]
 A fiú kinyitotta a szemét. Már nem zuhantak. Harminc
méterrel a folyó fölött lebegtek.
Magához szorította a lányt, aki a fiúhoz fordult, hogy
megölelhesse.
Majdnem összeért az orruk. Piper szíve olyan erősen vert,
hogy Jászon a ruhán keresztül is érezte.
Lehelete fahéjillatú volt.
– Te hogy tudsz…?
– Sehogy – felelte. – Tudnék róla, ha képes lennék repülni.
Aztán megint eszébe jutott: Hiszen azt sem tudom, ki vagyok.
Jászon elképzelte, hogy emelkednek. Piper rémülten kapott
levegő után, amikor hirtelen magasabbra lendültek. Mégsem
lebegünk, állapította meg Jászon. A lába alatt nyomást érzett,
mintha egy gejzír tetején egyensúlyoznának.
– Megtart bennünket a levegő – mondta.
– Akkor utasítsd, hogy tartson jobban! És vigyen ki innen!
Jászon lenézett. Legegyszerűbb megoldásnak az tűnt, ha
lassan leszállnak a kanyon fenekére. Aztán felfelé tekintett. Az
eső már elállt. A nem szűnő dörgések és villámlások ellenére a
felhők sem tűntek olyan vészesnek. Persze semmi nem
garantálta, hogy a szellem nem tér vissza. Fogalma sem volt, mi
történhetett Hedge edzővel. És az eszméletét vesztett Leót is fent
hagyták.
– Segítenünk kell nekik – mondta Piper, mintha Jászon
gondolataiban olvasna. – Fel tudnál…?
– Próbáljuk meg! – Fel, gondolta Jászon, és kilőttek az ég felé.

[32]
 Más körülmények között nagyon klassznak találta volna, hogy
képes meglovagolni a szelet, de a sokkból is megárt a sok, ahogy
mondani szokás… Amikor leszálltak a teraszon, Leóhoz futottak.
Piper megfordította a fiút, Leo felnyögött. Katonazubbonyából
csavarni lehetett a vizet, haja a szörnyportól – amiben alaposan
meghempergett – aranyfénnyel csillogott. De legalább életben
volt.
– Az az ostoba… ronda… bakkecske – motyogta.
– Hová ment? – kérdezte Piper.
Leo az égbe mutatott.
– Azóta nem jött vissza. Légyszi, mondjátok, hogy nem ő
mentette meg az életemet!
– Pedig kétszer is – felelte Jászon.
Leo még hangosabban felnyögött.
– Mi történt? A tornádósrác, az aranykard… aztán bevertem a
fejem. Ennyi, ugye? Csak képzeltem az egészet?

Jászon majdnem elfeledkezett a kardról. A fegyverhez lépett, és

felvette. Tökéletesen egyensúlyozott pengéje volt. Valami azt
súgta neki, hogy forgassa meg. Így is tett. A kard forgás közben
visszaváltozott érmévé, és a tenyerébe pottyant.
– Igen – bólogatott Leo. – Most már tuti, hogy hallucináltam.
Piper megborzongott esőtől átázott ruhájában.
– Jászon, azok a micsodák…
– Ventusok – mondta. – Viharszellemek.

[33]
 – Na, azok. Szóval úgy viselkedtél, mintha… nem először
láttál volna ilyet. Ki vagy te?
Jászon megrázta a fejét.
– Ezt próbáltam elmagyarázni. Hogy fogalmam sincs róla.
A vihar elvonult, és a Vadon Iskola diákjai rémülten pislogtak
ki az üvegajtó mögül. Biztonsági őrök feszegették a zárat, nem
sok sikerrel.
– Hedge azt mondta, három félvérre kell vigyáznia – jutott
eszébe Jászonnak. – Azt hiszem, ránk gondolt.
– És az a dolog, amivé Dylan átváltozott – borzongott meg
Piper.
– Istenem, el sem hiszem, hogy képletesen és szó szerint is
csapta nekem a szelet. Minek hívott bennünket? Felisteneknek?
Leo háton fekve bámulta az eget. Nem nagyon izgatta a
felkelés.
– Nem mondhatnám, hogy istenien érzem magam – sóhajtotta.
– Ti hogy vagytok ezzel?
Reccsenést hallottak, mint amikor egy száraz ág letörik, és a
terasz repedései között tágulni kezdett a rés.
– Le kell jutnunk innen – mondta Jászon. – Talán, ha…
– Oookééé! – szakította félbe Leo. – Nézzetek fel, és
mondjátok, hogy azok nem repülő lovak!
Jászon először azt hitte, Leo tenyleg nagyon beverte a fejét.
Aztán észrevette a kelet felől közeledő, sötét foltot. Túl lassú volt
ahhoz, hogy repülő lehessen, madárnak meg túl nagy. Amikor
közelebb ért, a foltból két szárnyas lény bontakozott ki:
szürkék voltak, négylábúak és teljesen ló formájúak. Eltekintve a

[34]
hétméteres szárnyszélességtől. A lovak egy rikító színűre festett
járművet húztak, egy harci szekeret.
– Megjött az erősítés – újságolta Jászon. – Hedge említette a
mentőosztagot.
– Mentőosztag? – tápászkodott fel Leo. – Ez rosszul hangzik.
– És hová akarnak bennünket vinni? – kérdezte Piper.
Jászon figyelte, ahogy a szekér leszáll a terasz túlsó végén. A
repülő lovak összecsukták szárnyukat, és idegesen átügettek az
üvegen, mintha éreznék, hogy hamarosan szilánkokra törik. Két
tinédzser állt a szekéren – egy magas, szőke lány, valamivel
idősebb lehetett Jászonnál, és egy izmos, borotvált fejű srác,
akinek olyan volt az arca, mint egy téglarakás. Farmert és
narancssárga, rövid ujjú pólót viseltek, hátukon pajzs lógott. A
lány lepattant a szekérről, mielőtt az megállt volna. Kirántott
tőrrel Jászonék felé szaladt, amíg az izompacsirta megfékezte a
paripákat.
– Hol van? – kérdezte a lány. Szürke szemében vad fény
csillogott, és némi meglepődés.
– Kicsoda? – kérdezett vissza Jászon.
A lány úgy vonta össze a szemöldökét, mintha Jászon válaszát
elfogadhatatlannak tartaná. Aztán Leo és Piper felé fordult.
– Hol van Gleeson? A védelmező, Gleeson Hedge?
Az edző keresztneve Gleeson? Leo elnevette volna magát, ha a
délelőtt nem lett volna annyi ijesztő fordulattal telezsúfolva.
Gleeson Hedge: futballedző, kecskeember és félvértestőr.
Miért ne?
Leo megköszörülte a torkát.
– Elfújta a… szél.

[35]
 – Egy ventus – javította ki Jászon. – Egy viharszellem.
A szőke lány felvonta a szemöldökét.
– Úgy érted, anemoi thuellai? Mert ez a görög neve. Ki vagy te,
és mi történt?
Jászon megpróbálta elmesélni, de a lány szürke szemébe nem
volt könnyű belenézni. A történet felénél járt, amikor az izmos
fickó odajött hozzájuk. Mellkasa előtt összefont karral meredt
rájuk.
Bicepszére szivárvány volt tetoválva, ami meglehetősen
furcsán hatott.
Amikor Jászon a történet végére ért, a szőke lány nem tűnt
túlzottan elégedettnek.
– Nem, nem, nem! Megígérte, hogy itt lesz. Megígérte, hogy
ha eljövök, megkapom a választ.
– Annabeth – morogta a kopasz. – Nézd! – mutatott Jászon
lábára.
Jászon szinte el is felejtette, hogy bal cipőjét lerobbantotta a
villám. Lába nem fájt, bár leginkább egy széndarabra hasonlított.
– Az egycipőjű ember – mondta a kopasz. – Ő a válasz.
– Ugyan, Butch! – ellenkezett a lány. – Az kizárt dolog!
Átvágtak!
– Úgy meredt az égre, mintha valami problémája lenne vele. –
Mit akartok tőlem? – sikította az égboltnak. – Mit tettetek vele?
A terasz megremegett, és a lovak sürgetően felnyerítettek.
– Annabeth – mondta a kopasz –, mennünk kell! Ezt a hármat
elvisszük a Táborba, aztán majd meglátjuk, hogyan tovább. A
viharszellemek minden percben visszatérhetnek.
A lány egy kicsit még füstölgött magában.

[36]
 – Rendben – nézett Jászonra sértetten. – Később visszatérünk
az ügyre.
Azzal sarkon fordult, és a szekér felé masírozott.
Piper a fejét rázta.
– Mi baja a csajnak? Mi folyik itt?
– Engem is érdekelne – értett egyet Leo.
– Ki kell juttatnunk benneteket innen – közölte Butch. –
Útközben elmagyarázom.
– Én ezzel a lánnyal nem megyek sehová – mutatott Jászon a
szőkére. – Szerintem meg akar ölni.
Butch habozott a válasz előtt.
– Annabeth rendes lány. Nézzétek el a viselkedését! Látomása
volt, mely szerint ide kell jönnie, hogy megtalálja az egycipőjű
embert. Állítólag ő a probléma kulcsa.
– Milyen probléma? – kérdezte Piper.
– Az egyik táborlakót keresi, akinek három napja nyoma
veszett – mondta Butch. – Lassan eszét veszti az aggodalomtól.
Remélte, hogy itt lesz.
– De kicsoda?
– A fiúja – felelt Butch. – Egy bizonyos Percy Jackson.

[37]
III. * Piper

viharszellemekkel, kecskeemberekkel és repülő fiúkkal teli

A délelőtt után Pipernek be kellett volna golyóznia. De
szimplán csak rettegett.
Kezdődik, gondolta. Ahogy megálmodta.
Leóval és Jászonnal a szekér hátuljában álltak, míg Butch a
gyeplőt fogta, és a szőke lány, Annabeth, egy ezüst
tájolóeszközzel navigált. Átvágtattak a Grand Canyon felett,
majd kelet felé folytatták útjukat. Piper dzsekijén átfújt a jeges
szél. Mögöttük újabb viharfelhők gyülekeztek.
A szekér összevissza zötykölődött, biztonsági öv sehol,
ráadásul a hátulja nyitott volt. Piper azon gondolkozott, vajon
Jászon újra elkapná-e, ha leesne. A délelőttnek különben ez volt a
leginkább zavarba ejtő része. Nem az, hogy Jászon repülni tudott
– hanem hogy ismeretlenként ölelgette őt.
Piper fél éve azon ügyködött, hogy összejöjjenek, és Jászon ne
csak barátként tekintsen rá. Nagy nehezen elérte, hogy végre
megcsókolja. Az elmúlt pár hét élete legboldogabb két hete volt.
Aztán a három nappal ezelőtt látott álom mindent romba
döntött:
egy szörnyű hang szörnyű híreket közölt vele. Senkinek sem
beszélt róla, még Jászonnak sem.
Most már a fiút is elvesztette. Valaki kitörölte a memóriáját, és
most a legrosszabb, szakítás utáni, „levegőnek nézlek”

[38]
forgatókönyvet produkálja. Piper legszívesebben sikított volna.
Jászon mellette állt: azok a kék szemek, az a rövidre nyírt, szőke
haj, az a csinos kis heg a felső ajkán. Az arca kedves és gyöngéd,
de mindig egy kicsit szomorú. Most is csak a horizontot bámulta,
és észre sem vette őt.
Eközben Leo hozta a szokásos, idegesítő formáját.
– Tök jó! – köpött ki egy kósza pegazustollat a szájából. –
Hová megyünk?
– Biztonságos helyre – hangzott Annabeth felelete. –
Pontosabban a magunkfajták egyetlen biztonságosnak számító
helyére.
A Félvér Táborba.
– Félvér? – kapta fel a fejét Piper, ugyanis utálta ezt a szót.
Anynyiszor lefélvérezték – fél-csiroki, fél-fehér –, és egyik sem
ment dicséretszámba. – Ugye, ez valami rossz vicc?
– A félistenségünkre utal vele – mondta Jászon. – Mi félig
halandók, félig istenek vagyunk.
Annabeth hátranézett.
– Sokat tudsz, Jászon. Igazad van, a félistenségetekre utaltam.
Az én anyám például a bölcsesség istennője, Athéné. Butché
Írisz, a szivárvány istennője.
Leo kuncogni kezdett.
– Az anyukád a szivárvány istennője?
– Valami nem tetszik, haver? – kérdezte Butch.
– Nagyon is tetszik. De a szivárvány… nem túl férfias.
– Butch a legjobb lovasunk – közölte Annabeth. – Remekül
bánik a pegazusokkal.
– A szivárvány-pónikkal… – motyogta Leo.

[39]
 – Mindjárt leváglak a szekérről – figyelmeztette Butch.
– Félistenek – mondta Piper. – Ti azt hiszitek, hogy… Ti azt
hiszitek, hogy mi…
Villám villant. A harci szekér megrázkódott, és Jászon
felkiáltott:
– A bal kerék lángol!
Piper hátradőlt. A kerék tényleg égett, és a szekér oldalát fehér
lángok nyaldosták.
A szél felbőgött. Piper hátranézett, a felhőkből sötét alakok
váltak ki, újabb viharszellemek süvítettek a szekér felé. Csak
ezek jobban hasonlítottak lovakra, mint angyalokra.
– Ezek meg…? – kezdett a kérdésbe.
– Az anemoiok különböző alakokban képesek megjelenni –
világosította fel Annabeth. – Néha emberi alakot öltenek, néha
csődörét, a kaotikusságuktól függ. Kapaszkodjatok! Ez rázós
lesz!
Butch a pegazusok közé csapott, azok pedig rákapcsoltak.
A szekér sebességét alig lehetett szemmel követni. Piper
gyomra a torkába ugrott, és amikor visszatért a megszokott
helyére, már egészen máshol jártak.
Balról szürkén nyújtózkodott az óceán. Jobbról hóborította
mezők, utak és erdők terpeszkedtek. Az alattuk lévő völgyet
három oldalról havas csúcsok csipkéi keretezték, északról víz
határolta, és úgy zöldellt, mint a tavasz szigete. Piper antik görög
templomokhoz hasonló épületeket vett észre, látott még egy
nagy, kék házat, egy kosárlabdapályát, egy tavat és egy izzani
látszó mászófalat.

[40]
 Ám mielőtt felfoghatta volna, hogy valójában mit lát, a
kerekeik kiestek, és a szekerük zuhanni kezdett.
Annabeth és Butch megpróbálta kézben tartani az irányítást.
A pegazusok iparkodtak, hogy a levegőben tartsák a szekeret,
de a hipersebesség kiszívta minden erejüket, és egy ötfős szekér
súlya egyszerűen soknak bizonyult még nekik is.
– A tó! – kiáltotta Annabeth. – Célozd meg a tavat!
Pipernek eszébe jutott, hogy apja egyszer azt mondta:
magasból vízbe csapódni éppen olyan rossz, mint betonra.
Aztán – PLACCS!
A legrosszabb a hideg volt. A víz alatt elvesztette tájékozódó
képességét, azt sem tudta, merre van a fent és a lent.
Annyi ideje maradt, hogy ezt gondolja: Milyen hulye halal!
Aztán a zöld derengésben arcok jelentek meg előtte. Hosszú,
fekete hajú lányok ragyogó, sárga szemmel. Rámosolyogtak, a
hóna alá nyúltak, és felfelé úsztak vele.
Aztán kidobták a partra, ahol levegő után kapkodva didergett.
Butch a közelben állt, és a pegazusokról vagdosta le az
elszakadt hámokat. A lovak szerencsére nem sérültek meg,
viszont a szárnyukkal csapkodva rengeteg vizet fröcsköltek
mindenfelé. Jászon, An nabeth és Leo már a parton volt.
Kíváncsiskodó kölykök vették körbe őket, plédeket adtak nekik.
Valaki felsegítette Pipert. Úgy látszik, errefelé rendszeresen
potyogtak a tóba emberek, mert a táborlakók nagy, bronz
levélfújóhoz hasonló dolgokkal a kezükben Piperhez szaladtak,
forró levegőt fújtak rá, és két másodperc múlva a ruhája
tökéletesen száraz volt.

[41]
 Vagy húsz táborlakó sertepertélt körülöttük – a legfiatalabbak
kilencévesek, a legidősebbek tizennyolc-tizenkilenc évesek
lehettek –, mindannyian Annabethéhez hasonló narancssárga,
rövid ujjú pólót viseltek. Piper visszanézett a vízre, és a felszín
alatt meglátta azokat a furcsa lányokat, hajuk lebegett az
áramlásban. Integettek neki, mintha azt mondták volna, „isten
véled”, aztán eltűntek a mélyben. Egy másodperccel később a
szekér roncsát is utánuk hajították a tóból, a szerkezet fröcskölve
és recsegve ért partot.
– Annabeth! – furakodott át a tömegen egy fiú, akinek tegez és
íj lógott a hátán. – Azt mondtam, kolcsonveheted a szekeret, és
nem azt, hogy tönkreteheted!
– Nagyon sajnálom, Will! – sóhajtott a lány. – Megjavítom!
Will gondterhelt arccal nézett a törött szekérre, aztán alaposan
szemügyre vette Pipert, Leót és Jászont.
– Ők azok? Idősebbek tizenháromnál. Miért nem jelentkezett
eddig senki értük?
– Jelentkezett? – hüledezett Leo.
Mielőtt Annabeth elmagyarázhatta volna, Will megkérdezte:
– Sikerült Percy nyomára bukkanni?
– Nem találtunk semmit – ismerte be Annabeth.
A táborlakók pusmogni kezdtek. Piper nem sejtette, ki lehet ez
a Percy, de úgy tűnt, hogy az eltűnése nagy port vert fel.
Egy újabb lány lépett ki a tömegből. Magas volt, ázsiai
vonásokkal, haja sötét és csigás, sminkje kifogástalan. Valahogy
sikerült elérnie, hogy a farmer és a narancssárga póló úgy álljon
rajta, mint egy nagyestélyi. León csak átsiklott a pillantása, de
Jászonon megakadt – mintha őt már méltónak találná, hogy

[42]
ránézzen. Piper nek olyan ajakbiggyesztés jutott, mintha kukából
kihalászott, egyhe tes burrito lenne. Piper ismerte ezt a
lánytípust. A Vadon Középiskolában sok hozzá hasonlóval
kellett megküzdenie, ahogy a többi, rohadt suliban is, ahová
édesapja bezsuppolta. Azonnal tudta, hogy ellenségek lesznek.
– Hát – kezdte a lány –, remélem, hogy megérték a fáradságot.
Leo felhorkant:
– Köszi! Mi vagyunk az új állataid?
– A helyzetben nincs semmi vicces – mondta Jászon. – Igazán
adhatnál néhány választ, mielőtt ítélkezni kezdesz fölöttünk!
Például, hogy hol vagyunk? Miért vagyunk itt? Meddig kell itt
maradnunk?
Pipernek hasonló kérdései lettek volna, csak túlságosan ideges
volt ahhoz, hogy feltegye őket. Megerik a faradsagot. Ha ismernék
az álmát! Nem is képzelik, hogy…
– Jászon – kezdte Annabeth –, ígérem, hogy minden
kérdésedre választ adunk. Drew – fordult a szépségkirálynőhöz
–, minden félisten megérdemli, hogy megmentsük. De
elismerem, az akció nem hozta meg a várt eredményt.
– Hé – vágott közbe Piper –, nem mi kértük, hogy hozz ide
minket!
– De mi sem, édesem – szipogott egyet Drew. – A hajad
mindig olyan, mintha döglött borz lenne a fejeden?
Piper előrelépett, hogy megüsse a lányt, de Annabeth
közbeszólt:
– Állj!
Piper leállt. Drew-tól egyáltalán nem félt, de Annabethet nem
szerette volna ellenségévé tenni.

[43]
 – Azon vagyunk, hogy a vendégeink otthon érezzék magukat
nálunk. Mindegyik kap egy kísérőt, aki körbevezeti a Táborban.
Reméljük, a ma esti tábortűznél valaki elismeri őket.
– Elárulnátok, hogyan kellene elismerni bennünket? – kérdezte
Piper.
Mindenki egyszerre szisszent fel. Aztán a táborlakók hátrálni
kezdtek. Piper először azt hitte, valami nagyon rosszat mondott.
Aztán észrevette, hogy az arcok furcsa, vörös fényben úsznak,
mintha valaki meggyújtott volna egy fáklyát a háta mögött.
Amikor megfordult, elfelejtett levegőt venni.
Leo feje fölött egy izzó kalapács háromdimenziós képe
lebegett.
– Így – mutatott rá Annabeth.
– Mit csináltam? – hátrált Leo a tó felé, aztán felnézett, és
felnyekkent: – Kigyulladt a séróm?! – Lehajolt, de a szimbólum
követte. Úgy hajlongott, mintha valamit írni akart volna lángoló
fejével a levegőbe.
– Ez nem jó jel – kezdte Butch. – Az átok…
– Fogd be, Butch! – mondta Annabeth. – Leó, téged most
ismert el fiaként egy…
– Isten – fejezte be Jászon. – Ez Vulcanus jele, ugye?
Minden szem felé fordult.
– Jászon – tudakolta Annabeth. – Honnan tudsz ilyeneket?
– Fogalmam sincs.
– Vulcanus? – követelte Leo a választ. – Még csak nem is
szeretem a Star Treket! Miről hadováltok?
– Héphaisztosz római neve Vulcanus, ő a kovácsok és a tűz
istene.

[44]
 Az izzó kalapács kihunyt, de Leo tovább csapkodott, mintha
még mindig követné.
– Minek az istene a kicsoda?
Annabeth az íjas srác felé fordult.
– Will, körbevezetnéd Leót? És bemutatnád a lakótársainak a
Kilences Bungalóban?
– Persze, Annabeth.
– Miféle Kilences Bungaló?! Én nem vagyok se Hulk, se anusz!
– ellenkezett Leo.
– Na, gyere, Mr. Spock, majd én elmagyarázok mindent! – Will
a fiú vállára tette a kezét, és a bungalók felé kormányozta.
Annabeth visszafordult Jászon felé. Piper általában nem
szerette, ha más lányok bámulják a fiúját, de Annabeth nem úgy
nézett rá, mint egy jóképű fickóra. Sokkal inkább úgy, mint egy
bonyolult ábrára szokás.
– Nyújtsd ki a karod! – mondta végül.
Amikor Piper észrevette, mit néz a másik lány, elkerekedett a
szeme. Jászon a „fürdőzés” után levette széldzsekijét, és
fedetlenné vált a jobb karja belső felén lévő tetoválás. Piper
csodálkozott, hogy eddig nem vette észre. Milliószor látta már
Jászon karját.
A sötét és feltűnő tetoválás nem jelenhetett meg csak ugy. A
vonalkódszerű, egyenes vonalak fölött egy sas látszódott a
következő felirattal: SPQR.
– Nem láttam még ilyen jelet – mondta Annabeth. – Hol
szerezted?
Jászon a fejét rázta.

[45]
 – Már én is kezdem unni, hogy ezt szajkózom folyton, de nem
tudom.
A táborlakók előrefurakodtak, hogy közelebbről megnézzék
Jászon tetoválását. A jel majdnem annyira nyugtalanította őket,
mint egy hadüzenet.
– Mintha a bőrödbe égették volna – vélte Annabeth.
– Így is történt. – Jászon arca megrándult, mintha fájdalom
hasított volna belé. – Vagyis… gondolom. Nem emlékszem.
Senki sem szólt. Egyértelmű volt, hogy a táborlakók
Annabethet tartják vezetőjüknek. Most is az ő döntésére vártak.
– Kheirónhoz kell mennie – közölte végül Annabeth. – Drew,
megtennéd, hogy…
– Ezer örömmel! – karolta át a fiút a szépség. – Erre, cicafiú!
Bemutatlak az igazgatónknak. Ő egy… nagyon erdekes fickó. –
Gúnyosan Piperre nézett, aztán Jászont a domb tetején álló
nagy, kék ház felé vezette.
A tömeg szétoszlott, végül csak Annabeth és Piper maradt a
parton.
– Ki az a Kheirón? – kérdezte Piper. – Jászon bajban van?
Annabeth habozott.
– Ez jó kérdés. Gyere, körbevezetlek! Beszélnünk kell.

[46]
IV. * Piper

iper gyorsan rájött, hogy Annabeth gondolatai egészen

P máshol járnak.
Felsorolta a Tábor felettébb vonzó programkínálatát – a
varázsíjászattól kezdve a pegazuslovagláson át a lávafalig és a
szörnyekkel való küzdésig –, de olyan fahangon, mintha lélekben
máshol járna. Megmutatta a nyitott étkezőpavilont, amely a Long
Islandszorosra nézett. (Nem tévedés, a New York-i Long Island-
szorosra.
A harci szekérrel ennyire messze jutottak.) Annabeth
elmondta, hogy a Félvér Tábor elsősorban nyári táborként
működik, de akadnak, akik az egész évet itt töltik, és mostanra
már annyi a táborlakó, hogy a Tábor még télen is szinte teli van.
Piper azon tűnődött, ki működteti a tábort, és honnan tudták,
hogy ő és a barátai idetartoznak? Meg hogy egész évben itt kell-e
maradnia, és hogy az említett sportágakban jól teljesít-e majd?
Például szörnyharcból meg lehet bukni? Milliónyi kérdés
merült fel benne, de Annabeth hangulatát tekintve inkább
magában tartotta őket.
Amikor megmászták a Tábor szélén álló hegyet, Piper
visszafordult, és önfeledten rácsodálkozott az elébe táruló
csodálatos panorámára: az északnyugati erdőre, a szépséges
tengerpartra, a patakra, a kenuzó-tóra, a zöldellő mezőre és a
bungalókra, erre a

[47]
 furcsa, a görög omega írásjel alakjában rendeződő
épületcsoportra.
A bungalók a központi tér körül patkó alakban helyezkedtek
el, a patkó két végéből épületfarkincák nyúltak ki. Piper húszat
számolt össze. Az egyik arany színben ragyogott, a másik
ezüstben.
Némelyiknek fű nőtt a tetején. Látott egy vöröset, amelyet
drótakadályok vettek körbe. Egy másik bungaló fekete volt, és
neonzöld fáklyák álltak ki a homlokzatából.
A Tábor a havas tájban, a hósapkás hegyek között külön
világot alkotott.
– A völgy védett a halandó tekintetektől – világosította fel
Annabeth. – Ahogy látod, az időjárást is mi irányítjuk.
Mindegyik ház egy-egy görög istené. A gyermekeik élnek benne.
Úgy nézett Piperre, mintha kíváncsi lenne, mit szól a
hallottakhoz.
– Azt mondod, az anyám egy istennő?
Annabeth bólintott.
– Meglepően nyugodtan fogadod.
Piper nem tudta volna megmondani, miért is nem
csodálkozik.
Nem akarta bevallani, hogy ez megmagyaráz sok furcsaságot,
amit az évek során átélt. Megmagyarázza az apjával folytatott
vitákat, amikor hiába követelte tőle az édesanyja képét, és hogy
az apja miért nem mondta el neki, miért hagyta ott őket a nő. De
leginkább az álom miatt nem érte meglepetésként. Hamarosan rád
találnak, félisten – dörögte a hang. – Ha megtörténik, kövesd az
utasításainkat!

[48]
 Ha együttműködsz, az apad talán életben marad.
Piper felsóhajtott.
– A délelőtt történtek fényében könnyebb elhinni. Szóval,
kicsoda az anyám?
– Hamarosan kiderül – mondta Annabeth. – Hány éves is
vagy? Tizenöt? A félvéreket általában tizenhárom éves korukban
ismerik el a szüleik. Így szól a megállapodás.
– A megállapodás?
– Tavaly nyáron ígéretet tettek… hosszú történet… De
megígérték, hogy felvállalják félisten gyermekeiket. Hogy
jelentkeznek értük tizenhárom éves korukban. Néha egy kicsit
lassabban megy, de láttad, hogy Leót is milyen gyorsan
felvállalták, amikor ideért.
Hamarosan veled is megtörténik. Biztosra veszem, hogy a
tábortűznél megkapod a jelet.
Piper azon tűnődött, vajon ő is egy nagy, fénylő kalapácsot
kap-e a feje fölé, vagy – amilyen az ő szerencséje – valami
cikisebb dolgot.
Teszem azt egy lángoló vombatot. Akárki is az anyja, Piper
biztos volt benne, hogy nem büszke kleptomániával és egyéb
problémákkal küszködő lányára.
– Miért éppen tizenhárom éves korunkban?
– Minél idősebb leszel – magyarázta Annabeth –, annál több
szörny próbál megölni. Általában tizenhárom éves korod körül
kezdenek vadászni rád. Azért küldünk védelmezőket az
iskolákba, hogy megtaláljanak benneteket, és elhozzanak a
Táborba, mielőtt késő lenne.
– Olyanokat, mint Hedge edző?

[49]
 Annabeth bólintott.
– Ő egy… szatír. Félig ember, félig kecske. A szatírok a
Tábornak dolgoznak, megkeresik a félisten-palántákat,
védelmezik, és amikor elérkezik az idő, elhozzák őket.
Piper simán elhitte, hogy Hedge edző félig kecske. Ugyanis
látta már enni. Soha nem volt oda az edzőért, furcsállta is, hogy
az feláldozta magát értük.
– Mi lett vele? – kérdezte. – Amikor felrepültünk a felhők
közé… örökre eltűnt?
– Nem lehet tudni – grimaszolt fájdalmas arccal Annabeth.
– A viharszellemek… kemény ellenfelek. Még a leghatásosabb,
mennyei bronzból készült fegyvereink is átsiklanak rajtuk, ha
nem éred őket készületlenül.
– Jászon kardja porrá változtatta őket – emlékezett Piper.
– Akkor szerencséje volt. Ha jól találod el a szörnyeket,
megsemmisíted és visszaküldöd őket a Tartaroszba.
– Tartarosz?
– Egy mély gödör az Alvilágban, ahol a legrosszabb szörnyek
élnek. Úgy is mondhatnánk, hogy a gonoszság feneketlen gödre.
De a lényeg, hogy ha egy szörny megsemmisül, hónapokig
vagy évekig eltart, amíg újraformálódik. Mivel az a Dylan
nevezetű viharszellem meglógott, kétlem, hogy sokáig életben
tartaná Hedge edzőt. De Hedge védelmező volt, tehát tisztában
kellett lennie a rizikóval. A szatíroknak nincsen halandó lelkük.
Fának vagy virágnak, vagy más hasonlónak születnek újjá.
Piper lelki szemei előtt az edző egy nagyon mérges
árvácskaként jelent meg. De ettől nem érezte magát jobban.

[50]
 Letekintett az alattuk álló bungalókra, és rossz érzés telepedett
rá. Hedge az életét adta azért, hogy épségben eljusson ide.
Valamelyik bungaló az édesanyjáé, ahol a fivérei és nővérei
laknak – újabb emberek, akiket el kell árulnia. Tedd, amit
parancsolunk!
– mondta a hang. Vagy szörnyű következményei lesznek. Kezét a
hóna alá dugta, hogy ne látszódjon, mennyire remeg.
– Minden rendben lesz – biztatta Annabeth. – Itt barátok közt
vagy. Itt mindenkinek rázós élete volt. Tudjuk, min mész át.
Azt erősen kétlem, gondolta Piper.
– Az elmúlt öt évben öt iskolából csaptak ki. Szinte nem
maradt hely, ahová apám be tudna adni.
– Csak ötből?! – kérdezte Annabeth, méghozzá teljesen
komolyan.
– Piper, mi itt mind megrögzött bajkeverők hírében állunk.
Hétéves voltam, amikor elszöktem otthonról.
– Tényleg?
– Legtöbbünknél figyelemzavart vagy diszlexiát állapítanak
meg, gyakran mindkettőt…
– Leo hiperaktív – mondta Piper.
– Pontosan. Tudod, miért? Mert ő is harcra született, mint mi.
Nyugtalanok vagyunk, robbanékonyak. Nem illünk az átlagos
kölykök közé. Ha tudnád, hogy Percynek mennyi baja volt a… –
Az arca hirtelen elsötétült. – Szóval, a lényeg, hogy a félistenek
reputációja meglehetősen rossz. Te hogyan kerültél bajba?
Ha valaki ezzel a kérdéssel állt elő, Piper többnyire bunyózni
kezdett, vagy villámgyorsan témát váltott, vagy elterelő

[51]
hadműveletbe kezdett. Most maga sem tudta, miért, de őszintén
felelt:
– Loptam – mondta. – Nem igazi lopások voltak ezek…
– Szegények vagytok?
– Dehogy! – kacagott fel Piper keserűen. – Mégis loptam…
nem tudom, miért. Gondolom, a figyelem miatt. Az apámnak
csak akkor volt rám ideje, ha bajba kerültem.
Annabeth bólintott.
– Ismerős szituáció. Azt mondod, nem igazi lopások voltak,
ezt hogy érted?
– Hát… senki sem hisz nekem. Se a rendőrök, se a tanárok,
még az emberek sem, akiktől ezt-azt elkértem. Annyira össze
vannak zavarodva, hogy letagadják az igazságot. Pedig az az
igazság, hogy én soha nem loptam. Csak elkértem tőlük bizonyos
dolgokat. Ők meg odaadták. Még a felnyitható tetejű BMW-t is.
Elkértem, mire az eladó azt mondta, persze, vidd csak! Később
rádöbbent, mit tett, és utánam küldte a zsarukat.
Piper várt. Megszokta, hogy az emberek ilyenkor
lehazugozzák, de amikor felnézett, Annabeth bólogatott.
– Érdekes. Ha az apád lenne isten, azt mondanám, Hermész
gyermeke vagy, a tolvajok istenéé. Ő mindenkit rá tud venni
mindenre.
De az apád halandó…
– Teljes mértékben – értett egyet Piper.
Annabeth tanácstalanul megrázta a fejét.
– Akkor nem tudom. De egy kis szerencsével az anyád ma este
jelentkezik érted.

[52]
 Piper titkon abban bízott, hogy mégsem. Ugyanis, ha az anyja
egy istennő, akkor az álmáról is tud, nem? Tudhatja, mit
parancsoltak neki. Piper azon gondolkozott, vajon az olimposzi
istenek a gonosz gyermekeiket villámcsapással büntetik-e, vagy
Alvilágfogságra ítélik őket?
Annabeth Piper arcát tanulmányozta. Piper tudta, hogy
óvatosan kell fogalmaznia. Annabeth nagyon okos lány. Ha
valaki rájönne a titkára…
– Gyere! – mondta végül. – Valamit meg kell néznem.
Még feljebb másztak, amíg el nem érték a hegytetőn lévő
barlangot.
Csontok és régi kardok hevertek előtte a földön. A bejáratot
kígyóhímzéses selyemfüggöny takarta, kétoldalt fáklyák égtek.
Egy bizarr bábszínházra emlékeztetett.
– Mi van mögötte? – kérdezte Piper.
Annabeth bedugta a fejét, aztán sóhajtva visszahúzta a
függönyt.
– Továbbra sincs senki. Egy barátnőm lakik itt. Már napok óta
várom, hogy visszatérjen, de még mindig semmi.
– A barátnőd egy barlangban él?
Annabeth majdnem elmosolyodott.
– A családjának luxuskérója van Queensben, ő meg egy
connecticuti leányiskolába jár. De amikor itt van, akkor
barlangban lakik, igen. Ő az Orákulum, ő mondja meg a jövőt.
Reméltem, hogy segít nekem…
– Megtalálni Percyt – találta ki Piper.
Annabethnek ekkor az utolsó csepp ereje is elfogyott, képtelen
volt tovább tartani magát. Leroskadt egy sziklára, arca olyan

[53]
fájdalmas grimaszba torzult, hogy Piper kukkolónak érezte
magát.
Kényszeredetten elfordította a fejét. A hegytető felé nézett,
ahol egyetlen fenyőfa magasodott az ég előtt. A legalsó ágán
csillogott valami – egy szőrös, arany lábtörlő.
Nem… mégsem lábtörlő volt. Egy báránygyapjú.
Oké, gondolta Piper. Elvégre egy görög táborban vagyunk,
biztos van egy aranygyapjú-másolatuk. Aztán észrevette a fa
tövét.
Először azt hitte, hogy vastag, lila csövet tekertek köré. De a
csőnek hüllőszerű pikkelyei voltak, karmos lába, és egy
aranyszemű kígyófejben végződött, ami az orrlyukain át füstöt
eregetett.
– Az… egy sárkány – nyögte ki. – Az meg az igazi
aranygyapjú?
Annabeth bólintott, de alig figyelt rá. Leejtett vállakkal ült,
megdörzsölte az arcát, és remegve felsóhajtott.
– Bocs, kicsit fáradt vagyok.
– Mindjárt elájulsz – mondta Piper. – Mióta keresed a fiúdat?
– Három napja, hat órája és húsz perce.
– Azt sem tudod, hogy mi történt vele?
Annabeth megrázta a fejét.
– Mindketten nagyon izgatottak voltunk, mert korábban
kezdhettük a téli szünetet. Kedden találkoztunk a Táborban, és
azt hittük, van három közös hetünk. Hogy majd milyen jó lesz. A
tábortűz után adott egy jóéjt-puszit, majd a szállására vonult, és
reggelre eltűnt. Az egész Tábort átkutattuk utána. Kapcsolatba

[54]
léptünk az édesanyjával. Több módon is próbáltuk elérni, de
semmi. Egyszerűen eltűnt.
Piper gondolkozni kezdett. Harom napja, tehát éppen azóta,
hogy az óriás először beszélt hozzá.
– Mióta vagytok együtt?
– Augusztus óta. Augusztus tizennyolcadika óta egészen
pontosan.
– Éppen azóta, hogy megismertem Jászont. De mi csak néhány
hete járunk – mondta Piper.
Annabeth arca megrándult.
– Piper… ami ezt a dolgot illeti. Jobb lesz, ha leülsz.
Piper sejtette, miről lesz szó. Úrrá lett rajta pánik, mintha a
tüdeje kezdett volna megtelni vízzel.
– Figyelj, tudom, hogy Jászon azt hiszi… hogy ma csak úgy
megjelent az osztályban. De ez nem igaz. Már négy hónapja
ismerem.
– Piper – kezdte szomorúan Annabeth –, ezt a Köd miatt
hiszed.
– A tok miatt? – lepődött meg Piper.
– A K-ö-d miatt. Ez egy lepel, amely elválasztja a halandók
világát a varázslat világától. Mivel a halandók agya nem lenne
képes feldolgozni az istenek és a szörnyek létezését, a Köddel
elleplezzük a valóságot. A halandók így olyan formában
láthatják a dolgokat, amit már képesek felfogni. Az emberek
szeme például simán átsiklana a völgyön, és a sárkányt
szippantócsőnek hinnék.
Piper nagyot nyelt.

[55]
 – De te mondtad, hogy nem egyszerű halandó vagyok, hanem
egy félisten.
– A félistenek is megtéveszthetők. Láttam már ilyet. A
szörnyek például behatolnak egy suliba, és embernek adják ki
magukat, és mindenki azt hiszi, ismeri az illetőt. Azt hiszik, már
régóta ott van velük. Mert a Köd nem csak a memóriát alakítja át,
de emlékeket is létrehoz olyan dolgokról, amik soha nem
történtek meg.
– De Jászon nem szörny! – ellenkezett Piper. – Ő ember vagy
félisten, vagy mit tudom én, mi. Az én emlékeim nem
hamisítványok.
Teljesen igaziak. Igazából meggyújtottuk Hedge edző gatyáját,
és az iskola tetejéről tényleg együtt néztük a meteorrajt, és azt a
mamlaszt igazából rá tudtam ott venni, hogy végre
megcsókoljon…
Azon kapta magát, hogy összevissza beszél, és az egész Vadon
Iskolában eltöltött félévről beszámol Annabethnek. Az első
naptól kezdve szerette Jászont. Olyan kedves és türelmes volt
vele, és még a hiperaktív Leóval is kijött, tolerálta a hülye vicceit.
Pipert sem az elkövetett őrültségei alapján ítélte meg. Órákig
beszélgettek, csillagokat néztek, és lassan – végre – egymás kezét
is megfogták.
Ezek az élmények nem lehetnek hamisítványok.
Annabeth lebiggyesztette az ajkát.
– Piper, a memóriád sokkal jobb, mint az átlagos emberé. Ezt
el kell ismernem, és nem tudom, miért van ez úgy, ahogy van.
De ha ennyire ismered…
– Jól ismerem!

[56]
 – Akkor mondd meg, honnan jött?
Piper úgy érezte magát, mint akit orrba vágtak.
– Biztosan mondta, csak…
– Máig nem vetted észre a tetoválását. Beszélt valaha neked a
szüleiről vagy a barátairól? Vagy legalább a legutóbbi
iskolájáról?
– Ne-ne-nem tudom, de…
– Piper, mi Jászon családneve?
Piper agya leblokkolt. Fogalma sem volt, mi Jászon
vezetékneve.
Ez hogy lehet?
Sírva fakadt. Komplett hülyének érezte magát. Leült Annabeth
mellé, és simán darabokra hullott. Ez túl sok volt neki. Mindent,
ami ebben az őrült, szomorú életében jó volt, most el akarnak
venni tőle?
Igen – mondta az álom. Igen, ha nem teszed azt, amit
parancsolunk.
– Hé – folytatta Annabeth –, minden rendben lesz! Jászon itt
van velünk, és ki tudja, lehet, hogy igazából összemelegedtek!
Ez nem tűnt túl valószínűnek. Nem, ha az álom igazat
mondott.
De erről nem beszélhetett.
Letörölt egy könnycseppet az arcáról.
– Azért hoztál fel ide, hogy a többiek ne lássák, hogy sírok,
ugye?
Annabeth megvonta a vállát.
– Gondoltam, hogy nem lesz könnyű. Tudom, milyen érzés
elveszteni egy szerelmet.

[57]
 – Én még mindig képtelen vagyok elhinni… Tudom, hogy volt
valami köztünk. Csak most az egész elmúlt, és mintha nem
ismerne rám. Miért éppen ma bukkant fel közöttünk, ha tényleg
úgy történt, ahogy mondod? Hogy került a buszra? Miért nem
emlékszik a múltjára?
– Jó kérdések – ismerte el Annabeth. – Talán Kheirón választ
ad majd rájuk. De most helyet kell keresnünk neked. Készen állsz
rá, hogy visszamenjünk?
Piper a furcsa bungalókat nézte, az új otthonát, ahol új
családtagjai várják, akik megértik majd minden gondját-baját –
de a családból hamarosan csak csalódott emberek csoportja lesz
megint, és az otthonból egy újabb hely, ahonnan kirúgják. Aruld
el őket!
– figyelmeztette a hang. Vagy mindent elveszitesz!
Nem volt választása.
– Igen – hazudta. – Készen állok.

A központi mezőn néhány táborlakó kosárlabdázott.

Mutatványszámba menő dobásokat produkáltak. Egyik labda
sem pattant le a palánkról. Automatikusan szórták a
hárompontosokat.
– Az Apolló-csapat – magyarázta Annabeth. – Ezek mindennel
brillíroznak, amit fegyverként lehet használni, legyen az íj vagy
kosárlabda.
Elsétáltak a tűzgödör mellett, melynek közelében két fickó
kardozott.

[58]
 – Igazi pengék – észrevételezte Piper. – Nem veszélyes?
– Milyen penge vagy, hogy észrevetted! – mondta Annabeth.
– Bocs, rossz szóvicc volt. Az én szállásom ott van. A hatos –
biccentett egy szürke bungaló felé, amelynek ajtaja fölött egy
bagolyszobor gubbasztott. A nyitott ajtó mögött Piper
könyvespolcokat látott, kiállított fegyvereket és egy
számítógépesített okostáb lát, amilyent az iskolákban szokás
használni. A lányok egy térképet rajzoltak, ami egy csata
térképéhez hasonlított.
– Ha már a pengéknél tartunk – folytatta Annabeth –, gyere
utánam!
Pipert az épület hátuljában álló, fémből készült fészerhez
vezette, ahol – első ránézésre legalábbis úgy tűnt – a kerti
szerszámokat tarthatták. Annabeth kinyitotta az ajtót, de
egyáltalán nem kerti szerszámok voltak benn, hacsak az ember
nem akar hadat viselni a paradicsompalánták ellen. A fészerben
fegyverek sorakoztak:
a kardoktól a lándzsákon át a Hedge bunkósbotjához
hasonlító buzogányokig.
– Minden félistennek szüksége van valamilyen fegyverre.
Hépha isztoszék készítik a legjobbakat, de nekünk is szép
gyűjteményünk van. Athéné gyermekeinél minden a stratégiáról
szól, arról, hogy a megfelelő fegyver a megfelelő ember kezébe
kerüljön. Lássuk csak!
Pipernek nem volt kedve fegyverboltban shoppingolni, de
tudta, hogy Annabeth csak a kedvében akar járni.
Annabeth elsőként olyan hatalmas kardot nyomott a kezébe,
hogy fel sem tudta emelni.

[59]
 – Nem jó… – mondták egyszerre.
Annabeth tovább válogatott a fészer hátuljában, és hamarosan
valami mással rukkolt elő.
– Egy puska? – kérdezte Piper.
– Egy Mossberg 500-as. – Annabeth úgy húzta fel a fegyvert,
mintha gyerekjáték lenne. – Ne aggódj! Emberekre nem
veszélyes.
Úgy alakították át, hogy mennyei bronzot lőjön ki, és csakis a
szörnyekkel végez.
– Hm… Ez sem az én stílusom – vélte Piper.
– Igazad van. Túl hivalkodó.
Visszarakta a puskát, és a számszeríjak közt kezdett matatni,
amikor Piper észrevett valamit a szeme sarkából.
– Ez mi? – tudakolta. – Egy tőr?
Annabeth előkaparta a fegyvert, és lefújta a port a tokjáról.
Úgy nézett ki, mintha hosszú évek óta nem érte volna nap.
– Nem is tudom, Piper – aggodalmaskodott Annabeth. – Nem
hiszem, hogy erre lenne szükséged. A kardok általában jobb
szolgálatot tesznek.
– Neked is tőröd van – mutatott Piper a lány övéről lógó
fegyverre.
– Igen, de… – Annabeth vállat vont. – Megnézheted
közelebbről is, ha szeretnéd.
A fekete, kopott bőrhüvelyt bronzcsík keretezte. Semmi dísz,
semmi hivalkodás. Piper kezébe remekül illett a csiszoltfa
markolat.
Amikor kihúzta a tokjából, negyven centis, háromszög alakú
penge tűnt elő. A bronz úgy csillogott, mintha tegnap

[60]
fényesítették volna. Halálosan éles volt. Amikor a pengén
meglátta saját, visszatükröződő arcképét, meglepődött.
Idősebbnek tűnt, komolyabbnak, nem olyan ijedtnek, mint érezte
magát.
– Tényleg illik hozzád – ismerte el Annabeth. – Az ilyen
tőröket parazoniumnak hívják. Ünnepi alkalmakkor viselték a
görög
hadsereg magas rangú tisztjei. A hatalmat és gazdagságot
szimbolizálta, de ha küzdelemre került sor, megfelelő védelmet
nyújtott.
– Nekem tetszik. Miért kételkedtél benne, hogy jó lesz-e?
Annabeth felsóhajtott.
– Ennek a tőrnek hosszú története van. A legtöbben tartanának
a birtoklásától. Az első tulajdonosa… szóval, alaposan megjárta.
Helenének hívták.
Piper igyekezett felfogni, amit hallott.
– Melyik Helenére gondolsz? Csak nem a trójaira?
Annabeth bólintott.
Piper hirtelen azt kívánta, bárcsak sebészkesztyűt húzott
volna, mielőtt a fegyverhez ért.
– És csak itt hányódik a fészerben?
– Mi csupa antik, görög tárgy közt élünk. Ez nem múzeum. Az
ilyen fegyverek azért vannak, hogy használják őket. Ezek a mi
félisten-
örökségeink. Ez a tőr Menelaosz, Helené első férjének esküvői
ajándéka volt. Helené Katoptrisnak nevezte el.
– Mit jelent a név?

[61]
 – Tükröt – hangzott a felelet. – Látó üveget. Talán mert Helené
csak piperetükörnek használta. Harcban talán soha nem
forgatták.
Piper ismét a pengére nézett. Egy másodpercig a saját
tükörképe meredt vissza rá, aztán a kép megváltozott. A lángok
között egy groteszk arc jelent meg. Mintha sziklából faragták
volna ki.
Ugyanazt a nevetést hallotta, mint álmában. Aztán meglátta
oszlophoz láncolt apját a bömbölő máglya előtt.
És elejtette a tőrt.
– Piper, jól vagy? – Annabeth kikiáltott az udvaron lévő
Apollón-
kölyköknek: – Felcsert! Segítségre van szükségünk!
– Nem, már… jobban vagyok – nyögte ki Piper.
– Biztos vagy benne?
– Igen, csak… – Megpróbálta összeszedni magát. Remegő
ujjakkal felvette a tőrt. – Csak egy kicsit túl sok volt ez az egész.
Ami ma történt. De… a tőrt szeretném megtartani, ha szabad.
Annabeth habozott. Aztán elhessegette az Apollón-kölyköket.
– Megtarthatod, ha tényleg akarod. De nagyon elsápadtál. Azt
hittem, rohamot kaptál, vagy ilyesmi.
– Nem, jól vagyok – bizonygatta Piper, bár a szíve továbbra is
vágtatott. – Nincs egy… telefon a táborban? Felhívhatom az
apámat?
Annabeth szürke szeme majdnem annyira kikészítette, mint a
tőr pengéje. Mintha a másik lány milliónyi lehetőséget pörgetett
volna végig magában, amíg megpróbált Piper gondolataiban
olvasni.

[62]
 – Mi nem használhatunk telefont – felelte végül. – Ha egy
félisten mobiltelefonálna, az olyan lenne, mintha jeleket küldene
a szörnyeknek a tartózkodási helyét illetőleg. De… nálam mégis
van egy – húzta ki a zsebéből. – Szabályellenes, de ha kettőnk
közt marad…
Piper hálásan elfogadta, és megpróbált úrrá lenni kezének
remegésén.
Távolabb lépett Annabethtől, és a mező felé fordult.
Az apja privát számát hívta, bár tudta, mi lesz az eredmény.
Hangrögzítő. Már három napja hiába próbálkozott, az álom
óta.
A Vadon Iskolában naponta egyszer telefonálhattak. Minden
este beütötte a számot, de hiába.
Vonakodva bár, de felhívott egy másik számot is, az apja
személyi asszisztense azonnal felvette.
– Mr. McLean irodája.
– Jane – csikorgatta fogát a lány –, elárulná, hol az apám?
Jane hallgatott egy darabig, talán azon tűnődött,
megmenthetné-
e a választól, ha letenné.
– Piper, azt hittem, az iskolából nem telefonálhatsz.
– Talán nem az iskolában vagyok. Talán elszöktem, hogy a
vadak közt éljek az erdőben.
– Aha – felelte Jane minden aggodalom nélkül. – Megmondom
az apádnak, hogy kerested.
– Hol van?
– Házon kívül.

[63]
 – Maga sem tudja, ugye? – halkította le a hangját Piper, bár
bízott benne, hogy Annabeth udvariasságból nem hallgatózik. –
Mikor akarja értesíteni a rendőrséget, Jane? Lehet, hogy bajban
van.
– Piper, nem akarunk botrányt. Biztos vagyok benne, hogy jól
van. Néha eltűnik pár napra. De mindig visszatér.
– Szóval igazam van. Maga nem tudja, hogy ho…
– Mennem kell, Piper – csattant fel Jane. – Jó tanulást!
A vonal megszakadt. Piper káromkodott. Aztán visszaadta a
telefont Annabethnek.
– Nem sikerült? – kérdezte Annabeth.
Piper nem felelt, mert nem volt benne biztos, hogy nem fakad
ismét sírva.
Annabeth a telefonkijelzőre sandított, és habozni látszott.
– A családneved McLean? Bocs, tudom, hogy nem tartozik
rám. De nagyon ismerős valahonnan.
– Gyakori név.
– Igen, lehet. Mivel foglalkozik az apád?
– Bölcsész diplomája van. Csiroki művész.
Ez volt a szokásos válasza. Nem volt hazugság, de a teljes
igazság sem.
Amikor ezt mondta, az emberek többsége máris elképzelte az
apját, ahogy egy rezervátumban indián szuveníreket árul a
turistáknak.
Bólogató Ülő Bikát. Kagylópénz nyakláncot. Nagy Főnök
feliratú táblácskákat – meg hasonló vackokat.
– Vagy úgy, – Annabeth hangja nem csengett túl meggyőzően.
Mindenesetre eltette a telefont. – Jól vagy? Folytassuk a túrát?

[64]
 Piper az övébe dugta új tőrét, és megfogadta, hogy később, ha
egyedül marad, kitalálja, hogyan működik.
– Persze, mindent látni akarok.

A bungalók klasszak voltak, de egyik sem volt rá akkora hatással,

mint a sajátja. A feje fölött továbbra sem jelent meg a jel – se egy
nyomorék vombat, se más.
A Nyolcas Bungaló teljes egészében ezüstből volt, és a hold
fényével derengett.
– Artemisz? – találgatott Piper.
– Úgy látom, jártas vagy a görög mitológiában.
– Olvastam néhány dolgot, amikor apám az egyik projektjén
dolgozott.
– Azt hittem, csiroki művészetben remekel.
Piper magában káromkodott.
– Ööö… persze, de néha másfelé is elkalandozik.
Piper biztosra vette, hogy végleg elszúrta: a McLean meg a
görög mitológia együtt már túl sok volt. Szerencsére Annabeth
fejében nem állt össze a kép.
– Szóval – folytatta Annabeth –, Artemisz a hold istennője, és a
vadászaté. De tőle nincsenek táborlakóink. Artemisz az örök
szűz, vagyis gyermektelen.
– Oh! – Piper arcára csalódás ült. Mindig kedvelte Artemisz
történeteit, és azt remélte, hogy legalább egy jó fej lesz az
anyukája.

[65]
 – Viszont ott vannak Artemisz Vadászai – pontosított
Annabeth.
– Meglátogatnak néha bennünket. De ők sem a gyermekei,
csak szüzességet fogadott szolgálólányai. Egy csoport
halhatatlan tinédzser, akik együtt kalandoznak, és szörnyekre
vadásznak.
Piper felkapta a fejét.
– Jól hangzik! Tényleg halhatatlanokká válnak?
– Két esetben ők is meghalhatnak: harcban, vagy ha megtörik
a fogadalmukat. Említettem már, hogy le kell mondaniuk a
fiúkról?
Nincs randi. Soha. Egy örökkévalóságig.
– Oh. Akkor hagyjuk!
Annabeth felkacagott. Egy másodpercig szinte boldognak
tűnt, és Piper arra gondolt, hogy jobb időkben szívesen lógna
együtt ilyen baráttal.
Felejtsd el, neked itt nem lesz baratod, emlékeztette magát.
Plane, ha lelepleződsz.
Továbbmentek a következő bungalóhoz, a Tízeshez, amely
csipkefüggönyös ablakaival, rózsaszín ajtajával meg virágos
párkányaival egy Barbie-házra hasonlított. Az ajtóhoz sétáltak,
az erős parfümillattól Piper majdnem öklendezni kezdett.
– Ah! Ide kerülnek a szupermodellek haláluk után?
Annabeth elhúzta a száját.
– Ez Aphrodité bungalója. A szerelemistennőé. Drew a
vezetőjük.
– Ki lenne más! – morogta Piper.

[66]
 – Nem mind olyan rémesek – mondta Annabeth. – A régi
vezetőjük például tök jó fej volt.
– Mi történt vele?
Annabeth arca elkomorult.
– Menjünk tovább!
Megnézték a többi házat is, de Piper csak egyre lehangoltabb
lett. Azon tűnődött, hogy talán Démétérnek, a földművelés
istennőjének a lánya. De Piper minden növényt kinyírt, ami csak
a kezei közé került. Athéné klassz lenne, meg talán Hekaté, a
varázslat istennője is. Biztos volt benne, hogy ő ott is nem kívánt
gyermekként végzi majd, ahol minden kölyök megtalálja az
anyját vagy az apját. Egyáltalán nem várta az esti tábortüzet.
– A tizenkét olimposzi istennel kezdtük – magyarázta
Annabeth.
– A hímnemű istenek bungalói balra, a nőneműeké jobbra.
Aztán tavaly kiegészítettük őket azon istenek szálláshelyeivel,
akiknek nincs trónjuk az Olimposzon: Hekatééval, Hádészével,
Íriszével…
– És kié az a két nagy épület a sor végén? – tudakolta Piper.
Annabeth összevonta a szemöldökét.
– Zeuszé és Héráé. Az istenek királyáé és királynőjéé.
Piper elindult feléjük. Annabeth unott arccal követte. Zeusz
háza leginkább egy bankra emlékeztette fehér márványfalával,
homlokzati oszlopaival és villámokkal díszített, fényes
bronzajtajával.
Héráé valamivel szerényebb méretű volt, de hasonló stílusban
épült. Csak az ajtókra különböző színekben csillogó
pávafarokmintákat véstek.

[67]
 A többi szállással ellentétben, melyek mind hangosak voltak
és forgalmasak, mint egy átjáróház, Zeusz és Héra háza zárva
volt, és némaság honolt bennük.
– Ezek üresek? – kérdezte Piper.
Annabeth bólintott.
– Zeusznak már nagyon régen nem született gyermeke.
Vagyis nem nagyon. Zeuszt, Poszeidónt és Hádészt, a legidősebb
testvéreket, csak Nagy Háromságnak szoktuk nevezni. A
gyermekeik nagyon erősek és veszélyesek. Az utóbbi hetven
évben próbálták elkerülni, hogy félisten gyermekük szülessen.
– Csak probaltak?
– Előfordult, hogy… ööö meginogtak. Van egy barátnőm,
Thalia Grace-nek hívják, ő például Zeusz lánya. De felhagyott a
táborlakósággal, és csatlakozott Artemisz vadászaihoz. A
kedvesem, Percy, Poszeidón fia. És van egy Nico nevezetű fiú,
néha felbukkan itt a táborban, ő Hádész fia. Rajtuk kívül nincs
más félisten, aki a Nagy Háromság gyermeke lenne. Vagy mi
nem tudunk róla.
– És Héra? – nézett Piper a pávatollas ajtóra. Valamiért
nyugtalanította.
– A házasság istennője – közölte Annabeth visszafogottan,
mint ha megpróbálná elkerülni, hogy káromkodjon. – Neki csak
Zeusztól vannak gyermekei. Tehát nincsenek félisten
leszármazottai.
Épületet is csak tiszteletből kapott.
– Úgy látom, nem kedveled őt – észrevételezte Piper.
– Hosszú történet a kettőnk kapcsolata – vallotta be Annabeth.

[68]
 – Azt hittem, békét kötöttünk, de amikor Percy eltűnt… volt
egy furcsa álmom vele.
– Azt mondta neked, hogy gyere el értünk – mondta Piper. –
És te azt hitted, Percy is ott lesz.
– Ejtsük a témát! – kérte Annabeth. – Héráról jelen pillanatban
nem sok jót mondhatnék.
Piper a küszöbre tekintett.
– Ki szokott ide járni?
– Senki. Csak tiszteletből építették neki, mint említettem. Senki
nem lakik benne.
– Valaki azért mégis – mutatott Piper a poros küszöbön lévő
lábnyomra. Próbaképpen megnyomta az ajtót, mire az kinyílt.
Annabeth hátralépett.
– Ööö, Piper, nem hiszem, hogy be kéne…
– Nem arra születtünk, hogy veszélyes dolgokat műveljünk? –
sétált be a lány.

Héra háza nem számított azon helyek közé, ahol Piper szívesen
lakott volna. Hideg volt, mint egy hűtőszekrényben. A terem
közepén lévő háromméteres szobrot, mely a trónján ülő Hérát
ábrázolta hullámzó köntösben, oszlopok vették körül. Piper
mindig azt hitte, a görög szobroknak fehér, üres szemük van, de
Héra színesre festett szeme teljesen emberinek tűnt volna, ha
nem olyan nagy. Piper úgy érezte, Héra követi őt szúrós
tekintetével.

[69]
 Az istennő lábánál lévő bronz parázstartóban tűz égett. Piper
agyán átfutott, hogy vajon ki táplálja, ha a ház mindig üres. Héra
vállán sólyom ült, a kezében egy lótuszvirággal díszített dolgot
tartott. Fonott hajának csigái feketék voltak. Bár mosolygott, a
szeme hideg maradt és számító, mintha ezt üzenné: Anyatok
jobban tudja. Ne álljatok az utamba, mert eltaposlak benneteket!
A szobron kívül más nem volt odabent, se priccsek, se
bútorok, se fürdőszoba, se ablakok, semmi, amit egy esetleges
lakó használhatna.
Bár Héra a házasság és az otthon istennője volt, a hajléka
Pipert inkább egy sírboltra emlékeztette.
Nem, Héra nem lehet az anyja. Ha másban nem is, ebben Piper
biztos volt. Nem a rokonság hozta ide, hanem a félelem, ami a
közelében felerősödött. Az álma, a szörnyű ultimátum, amit
kapott.
Mindez valahogy kapcsolatban állt ezzel a hellyel.
Megdermedt. Nem voltak egyedül. A szobor mögött lévő kis
oltárnál fekete kendőbe burkolózott alak állt. Csak tenyérrel
felfelé fordított kezei látszódtak. Mintha valamit kántált volna:
imát vagy varázslatot.
– Rachel?! – kapott levegő után Annabeth.
A lány megpördült. A lehulló kendő nem takarta tovább a
vörös hajzuhatagot és a szeplős arcot, mely nem illett a kabin
mogorvaságához, sem a fekete kendőhöz. Tizenhét lehetett, egy
átlagos
tinédzser, zöld blúzban és világítós filccel telifirkált, szakadt
farmerban.
A hideg padló ellenére sem viselt lábbelit.

[70]
 – Szia! – futott Annabethhez. – Bocs! Jöttem, amilyen gyorsan
csak tudtam.
Néhány percig Annabeth eltűnt fiújáról beszéltek – hogy nincs
róla hír, satöbbi –, amikor Annabethnek végre eszébe jutott a
magát egyre kínosabban érző Piper.
– Milyen udvariatlan vagyok! – mentegetőzött. – Rachel, ő itt
Piper, az egyik félvér, akit ma megmentettünk. Piper, bemutatom
neked Rachel Elizabeth Dare-t, az Orákulumunkat.
– Ő a barlanglakó barátod – találgatott Piper.
Rachel elmosolyodott.
– Pontosan.
– Szóval orákulum vagy? – kérdezte Piper. – Meg tudod
mondani a jövőt?
– Inkább úgy fogalmaznék, hogy a jövő időnként megrohan –
felelt Rachel. – Próféciákat közlök. Az Orákulum lelke néha
megszáll, és olyan fontos dolgokat mond általam, amiket senki
sem ért. De a próféciákban benne rejlik a jövő.
– Oh – állt Piper egyik lábáról a másikra. – Klafa.
Rachel felkacagott.
– Ne aggódj, mindenki hátborzongatónak találja a dolgot. Még
én is. De általában ártalmatlan vagyok.
– Te is félisten vagy?
– Nem. Egyszerű halandó – felelt Rachel.
– Akkor mit keresel… – mutatott körbe Piper.
Rachel mosolya elhalványult. Először Annabethre sandított,
aztán Piperre.

[71]
 – Volt egy megérzésem. Percy eltűnése valahogy kapcsolatban
áll ezzel a hellyel. Megtanultam hallgatni a megérzéseimre.
Különösen az utóbbi hónapban, mióta az istenek elnémultak.
– Elnémultak? – kérdezte Piper.
Rachel homlokráncolva nézett Annabethre.
– Még nem mondtad neki?
– Még nem jutottunk el idáig – mondta Annabeth. – Piper, ami
az utóbbi hónapot illeti… nos, az teljesen normális, hogy az
istenek nem beszélnek gyakran a gyermekeikhez. De üzeneteket
azért kapunk hébe-hóba. Néhányan még az Olimposzra is
ellátogatnak.
Én gyakorlatilag az egész szemesztert az Empire State
Building tetején töltöttem.
– Hol?
– Napjainkban ott van az Olimposz bejárata.
– Vagy úgy – grimaszolt Piper. – Végül is, miért ne?!
– Tudod, a Titán Háború során elpusztult Olimposzt Anna
beth tervei alapján építették újjá – magyarázta Rachel. –
Annabeth ügyes építész. Ha látnád a salátabárt, amit…
– De a lényeg – vette át a szót Annabeth –, hogy egy hónapja
kezdődött, mármint az Olimposz hírzárlata. A kaput
lelakatolták, senki sem juthat be. Az okát senki sem tudja. Mintha
az istenek elzárták volna magukat előlünk. Még az anyám sem
válaszol az imáimra, és a táborvezetőnket, Dionüszoszt
visszarendelték.
– Nektek a… bor istene volt a táborvezetőtök?
– Igen, de ez…

[72]
 – Tudom, hosszú történet – fejezte be helyette Piper. –
Folytasd, kérlek!
– Tényleg az. A félistenekért továbbra is jelentkeznek, de ezen
kívül semmi. Se egy üzenet. Se egy látogatás. Semmi jel, hogy az
istenek meghallanák szavunk. Mintha valami történt volna,
valami nagyon rossz dolog, aztán egyszer csak Percy is eltűnt.
– És Jászon feltűnt az iskolakiránduláson – egészítette ki
Annabeth szavait Piper. – Kitörölt emlékezettel.
– Ki az a Jászon? – kérdezte Rachel.
– A… – Piper leállította magát, mielőtt azt mondta volna, hogy
a „fiúm”, de az erőfeszítésbe belesajdult a szíve. – A barátom. Az
előbb Annabeth azt mondta, hogy Héra látomást bocsátott rá
álmában.
– Pontosan. Ez volt az első üzenet az istenektől hosszú idő
után. Ráadásul Héra küldte, a legkevésbé segítőkész istennő,
méghozzá annak a félistennek, akit a legkevésbé kedvel. Azt
üzente, megtudom, mi történt Percyvel, ha elmegyek a Grand
Canyon teraszára, és megkeresem az „egycipőjű embert”. De
csak benneteket találtalak ott, meg Jászont az egy cipőjével. És
nem nagyon értem a dolgot.
– Valami rossz dolog történik – értett egyet Rachel. Piperre
nézett, akit hirtelen elfogott a vágy, hogy beszámoljon nekik az
álmáról, hogy elmondja, ő tudja, mi folyik itt – vagy legalábbis
annak egy részét. És hogy a rossz dolgok még csak most
kezdődnek.
– Lányok – kezdte –, nekem most…
Mielőtt befejezhette volna, Rachel teste megfeszült. Szeme
zöldes fényben derengett, és megragadta Piper vállát.

[73]
 Piper megpróbált kiszabadulni, de Rachel ujjai
vaskampókként szorították.
– Szabadíts ki! – mondta Rachel, de egy idős nő hangján, ami
mintha egy alagútból visszhangzott volna, valahonnan
messziről.
– Szabadíts ki, Piper McLean, különben a föld gyomra emészt
el bennünket! Napfordulókor mindennek vége.
A terem forogni kezdett. Annabeth megpróbálta Rachelt
levakarni Piperről, de hiába erőlködött: zöld ködgomolyba
burkolóztak, és Piper többé azt sem tudta, ébren van-e, vagy
álmodik.
A hatalmas szobor mintha felemelkedett volna a trónjáról.
Piper fölé hajolt, és átdöfte pillantásával. Ajkai szétnyíltak, és
Pipert émelyítően erős parfümillat csapta meg. Ugyanazon a
visszhangos hangon szólalt meg, mint Rachel: Az ellenségeink
készülődnek.
A tüzet köpő csak az első közülük. Ha meghajolsz az akarata
előtt, a királyuk feltámad, es mindegyikünket elpusztít.
SZABADÍTS KI!
Piper térde megroggyant, és minden elsötétült.

[74]
V. * Leo

eo túrája nagyszerűen alakult, amíg nem találkozott a

L sárkánnyal.
Az íjász fickó, Will Solace, jó fejnek bizonyult. A dolgok,
amiket Leónak mutogatott, legalább annyira izgik voltak, mintha
illegálisak lennének. Igazi görög csatahajók horgonyoznak a
kikötőben, amiken igazi lángoló nyilakkal meg robbanószerekkel
lehet gyakorlatozni? Szuper technikaórák, ahol igazi
láncfűrésszel meg forrasztólámpával dolgozhatsz? Leo egyből
benne volt. Az erdő szörnyekkel van tele, és egyedül senki sem
léphet be? Szuper! Ráadásul a Táborban nyüzsögtek a
csinosabbnál csinosabb lányok. Leo nem nagyon kapiskálta még
az istenek rokonsági szálait, de remélte, hogy nem mindegyik
csaj az unokatesója. Szívás lenne. És nagyon szerette volna újra
látni a víz alatti csajokat is, akikért talán még egy szolidabb
fulladást is bevállalt volna.
Will megmutatta neki a bungalókat, az étkező pavilont és a
vívóarénát.
– Kapok kardot is? – tudakolta.
Will úgy meredt rá, mint aki megvetendőnek tartja az ötletet –
A Kilences lakója vagy, majd elkészíted magadnak.
– Na, igen. Kié is a kéró, Vulcanusé?
– Mi nem a római neveket használjuk. Az eredeti nevek
mindig görögök. Az apád Héphaisztosz.

[75]
 – Hepaj itt, oszt... – Leo hallotta már valahol a nevet, de
túlságosan össze volt zavarodva. – Oszt még hol van hepaj?
– Héphaisztosz – javította ki Will. – A kovácsok és a tűz istene.
Leo már ezt is hallotta, de inkább nem gondolt rá. A tűz istene?
Most komolyan? Azután, ami az édesanyjával történt, beteg
viccnek tűnt az egész.
– Szóval az a fejem fölött lángoló kalapács báró, vagy gáz? –
kérdezte.
Will nem válaszolt rögtön.
– Szinte azonnal elismert, ez általában jó jelnek számít.
– Az a szivárványpónis fickó, az a Butch, valami átkot
emlegetett...
– Ugyan... ne foglalkozz vele! Mióta a Kilences Bungaló
vezetője elhalálozott...
– Meghalt? Úgy érted, hogy fájdalmas módon?
– Majd a lakótársaid elmondják a történetet.
– Hol vannak a haverjaim? Nem a vezetőjüknek kellett volna
VIP-túrában részesítenie?
– Ő... sajnos nem képes rá. Majd meglátod, miért. – Will
gyorsan elindult, mielőtt Leo újabb kérdést tehetett volna fel.
– Átkok és halálok – morogta Leo -, ez egyre jobb lesz.

Leo éppen a mezőn vágott át, amikor megjelent előtte egykori

bébiszittere, akiről soha nem hitte volna, hogy a Félvér Táborban
látja viszont.
Leo megtorpant.

[76]
 – Mi a baj? – kérdezte Will.
Tia Callida. Callida néni. Mert így nevezte magát a hölgy, át
Leo nem látta ötéves kora óta. Ott állt a mező túlsó felén, egy
nagyon fehér bungaló árnyékában, és őt stírölte. Fekete vászon
özvegyruhát viselt és fejkendőt, az arca semmit sem változott:
ugyanaz a gyűrött pergamen bőr és szúrós, fekete pillantás.
Ráncos kezeiből mintha karmok nőttek volna ki. Őskövületnek
nézett ki, de ahhoz képest nem sokat változott, ahogy emlékezett
rá.
– Az az idős néni – kérdezte Leo – mit keres itt?
Will megpróbálta követni Leo pillantását.
– Milyen öreg néniről beszélsz?
– Az a feketeözvegy. Hány idős nénit látsz ott állni?
Will a homlokát ráncolta.
– Attól tartok, hosszú napod volt, Leó, vagy a Köd továbbra is
megtréfálja az elméd. Szerintem menjünk egyenesen a
szállásodhoz, jó?
Leo ellenkezni szeretett volna, de amikor visszanézett a nagy,
fehér ház felé, Tía Callida eltűnt. Pedig biztos volt benne, hogy
látta. Mintha anyja emléke felidézte volna Callidát a múltból.
És ez nem volt túl jó hír, tekintve, hogy T ía Callida
megpróbálta őt megölni.
– Csak húzom az agyad, haver! – halászott elő néhány
fogaskereket a zsebéből, és babrálni kezdett a mütyürökkel, hogy
megnyugtassa az idegeit. Nem akarta, hogy a táborban őrültnek
gondolják. Vagy őrültebbnek annál, amilyen.
– Hát, akkor lássuk a Kilences Bungit! – mondta. – Kedvem
szottyant egy jó kis átokra!

[77]
Kívülről nézve Héphaisztosz bungalója a fémfalával meg a
vasrácsaival egy garázsra emlékeztetett. A bejárat egy bank
trezorajtójára hasonlított, ugyanis kerek volt, és legalább fél
méter vastag. Jó pár rézfogaskerék elforgatásával nyílt ki,
miközben füst sziszegett a hidraulikus szelepekből.
– Ezek biztosan imádják a steampunkot.
A szállás néptelennek tűnt. A falakból összecsukható,
csúcstechnológiás ágyak álltak ki. Mindegyik digitális
vezérlőfallal rendelkezett: pislogó LED-égők, derengő kövek,
egymásba kapcsolódó fogaskerekek. Leo úgy látta, hogy az
ágyakat számkombinációval lehet kinyitni, és mögöttük
valószínűleg egy tárolónak használható fülke található (esetleg
egy-két csapda, ami távol tarthatja a kéretlen behatolókat).
Leo legalábbis így tervezte volna meg őket. Bár az épület
kívülről nem tűnt emeletesnek, a mennyezetből tűzoltórúd
ereszkedett le. És csigalépcső vezetett az alagsorba. A falakon
minden elképzelhető elektromos barkácsgép megtalálható volt,
ehhez jött még a tőrök, kardok és egyéb pusztító fegyverek
arzenálja. A nagy munkaasztalt vasdarabok borították: anya– és
apacsavarok, csavaralátétek, szögek, szegecsek és ezer egyéb
gépalkatrész. Leo erős késztetést érzett, hogy zsebébe söpörje
őket. Imádta ezeket a dolgokat. De száz kabátra lett volna
szüksége, hogy mind a zsebébe férjen.
Amikor körbenézett, anyja műhelyében érezte magát. Jó, nem
a fegyverek miatt – hanem a szerszámok, a vasdarabok, a

[78]
gépzsír, a fém és a forró motor szaga miatt. Úgy érezte, szeretni
fogja ezt a helyet.
Elhessegette magától a gondolatot. Nem akart fájdalmas
emlékeket. Csak előre! – ez volt a jelmondata. Ne rágódjunk a
múlton, és ne maradjunk egy helyben sokáig! Csakis így lehet
megszökni a szomorúság elől.
Leakasztott egy hosszúkás gépet a falról.
– Egy fűnyírógép? Minek kell a tűz istenének egy fűnyírógép?
A sötétből megszólalt valaki:
– Meg fogsz lepődni.
A terem hátsó részében foglalt volt az egyik priccs. A sötét,
terepmintás függöny elhúzódott, és Leo észrevette a srácot, akit
eddig eltakart, bár nem sokat látott belőle, mert tetőtől talpig
gipsz borította. Még a feje is gézbe volt tekerve, csak az arca nem,
de az is dagadt és véraláfutásos volt. Úgy nézett ki, mint egy
Duracell Nyúl, akit rettenetesen összevertek.
– Jake Mason vagyok – mutatkozott be a srác. – Kezet fognék
veled, ha...
– Megértelek! – mondta Leo. – Fel ne kelj!
A srác elmosolyodott, aztán megrándult a szája, mintha fájt
volna megmozdítani arcizmait. Leo azon tűnődött, mi
történhetett vele, de félt megkérdezni.
– Üdvözlünk a Kilences Bungalóban! – köszöntötte Jake. – Már
egy éve nem kaptunk új lakót. Mostantól én vagyok a főnök.
– Mostantól? – kérdezte Leo.
Will Solace megköszörülte a torkát.
– Hol vannak a többiek, Jake?

[79]
 – Lent, a kovácsműhelyben – mondta Jake vágyakozva. –
Dolgoznak a... tudod, azon a problémán.
– Oh! – Will gyorsan témát váltott. – Akad Leo számára egy
szabad priccs?
Jake alaposan végigmérte Leót.
– Hiszel az átkokban, Leo? Vagy a szellemekben?
Épp az előbb láttam a gonosz dadusomat, gondolta magában. Ennyi
év után halottnak kellene lennie. És egyetlen nap sem telik el úgy, hogy
ne lássam anyámat a lángoló műhelyben. Szóval, gyere nekem
szellemekkel, te Michelin-figura!
De hangosan csak ennyit mondott:
– A szellemekben? Pff. Ugyan. Nyugi. Ma ugyan egy
viharszellem belökött a Grand Canyonba, de semmi különös.
Jake bólintott.
– Akkor jó. Mert a legjobb ágyat kapod. Beckendorfét.
– Hú, Jake – lepődött meg Will. – Biztos vagy te ebben?
Jake kiáltott egyet:
– Az 1-A priccset kérem!
A bungaló morajlani kezdett. A padló szétnyílt, mint egy
fényképezőgép optikája, és egy ágy ugrott fel belőle. A bronz
ágyvég beépített videojátékkal, a fejrész egy sztereó
berendezéssel dicsekedhetett. Az ágy aljából üvegajtós hűtőgép
kandikált ki, az oldalán irányítógombok sorjáztak.
Leo ledobta magát a priccsre, és összefonta ujjait a tarkója
alatt.
– Ezt meg tudnám szokni.
– Az ágy visszahúzódik az alattunk lévő privát hálószobába. –
mondta Jake.

[80]
 – Az anyját! Ez igen! Viszlát! Ha keresnek, lent vagyok Leo
oroszlánbarlangjában. Melyik gombot kell megnyomni?
– Várjunk csak! – csattant fel Will Solace. – Nektek privát
alagsori szobáitok vannak?
Jake elmosolyodott volna, ha fájó arca nem gátolja ebben.
– Rengeteg titkunk van, Will. Nektek, Apollón-kölyköknek,
feleannyi szórakozásotok sincs, mint nekünk. A mi táborlakóink
közel egy évszázadig ásták a Kilences alatti alagútrendszert.
Akkora, hogy még nem értünk a végére. De az ágyhoz
visszatérve, Leó, ha neked nem probléma, hogy egy halott fiú
ágyában alszol, akkor a tiéd.
Leo hirtelen kevésbé találta vonzónak az ágyat. Vigyázva
felült, nehogy megnyomjon egy gombot.
– Az elhunyt csapatvezető? Ez az ő ágya volt?
– Igen – felelt Jake. – Charles Beckendorfé.
Leo látta lelki szemei előtt az ágyból kiugró láncfűrészeket és a
gránátokkal kitömött párnát.
– De nem az ágyában halt meg, ugye?
– Dehogy – felelt Jake. – A tavaly nyári Titán Háborúban.
– A Titán Háborúban – ismételte Leo. – De a háborúnak
semmi köze nem volt ehhez az ágyhoz, ugye?
– A titánok – magyarázta Jake Leónak olyan hangon, mintha
egy idiótához beszélne – nagy és erős fickók, akik az istenek előtt
uralták a világot. Tavaly nyáron megpróbáltak visszatérni.
Kronosz, a vezérük, új palotát épített a kaliforniai Tam-hegyen.
A seregük bevonult New Yorkba, és majdnem lerombolta az
Olimposzt. A megállításukra tett kísérletek során számos félisten
vesztette életét.

[81]
 – Ugye, ez nem szerepelt a hírekben? – kérdezte Leo.
Jogos kérdésnek tűnt, Will mégis hitetlenkedve rázta a fejét.
– Te nem hallottál a Szent Helen-hegy vulkánjának kitöréséről,
sem a pusztító viharokról, vagy a St. Louisban összedőlt
házakról?!
Leo vállat vont. Múlt nyáron megszökött egy újabb
nevelőotthonból, és amikor a gyámügy Új-Mexikóban elcsípte, a
bíróság beutalta őt a legközelebbi nevelőintézetbe, a Vadon
Iskolába.
– Mással voltam elfoglalva.
– Nem számít – mondta Jake. – Szerencséd, hogy lemaradtál
róla. Beckendorf az első hősi halottak közt szerepelt, és azóta a...
– Bungalótokat elátkozták – találgatott Leo.
Jake nem válaszolt. De talpig gipszben volt. Tehát ez felért egy
válasszal. Leo apró jeleket fedezett fel, amik eddig elkerülték
figyelmét. Robbanásnyomot a falon, foltot a padlón, ami akár olaj
is lehetett… de vér is. A törött kardokat és az összetört gépeket,
amiket mintha elkeseredésből rúgtak volna a sarokba. Az egész
helyből csak úgy áradt a balszerencse.
Jake nem közömbösen felsóhajtott.
– Most pedig szundítok egyet. Remélem, jól fogod itt érezni
magad! Kedves hely... volt valamikor.
Lehunyta a szemét, és a terepszínű függöny magától
visszahúzódott.
– Gyere, Leo! – hívta Will. – Megmutatom neked a kovácsmű-
helyt!

[82]
 Mielőtt távoztak volna, Leo visszanézett az ágyára, és
odaképzelte a halott csapatvezetőt – egy újabb szellem, aki nem
fogja békén hagyni.

[83]
VI. * Leo

ogyan halt meg – kérdezte Leo. – Mármint Beckendorf?

–H Will Solace előtte baktatott.
– Egy robbanásban. Beckendorf és Percy Jackson
felrobbantott egy szörnyekkel teli sétahajót. Beckendorf nem élte
túl.
Már megint ez a név – Percy Jackson. Annabeth eltűnt
szerelme. Úgy látszik, ez a srác minden tábori dologban nyakig benne
van, gondolta Leo.
– Szóval, Beckendorf népszerű fickó volt? – kérdezte Leo. –
Mármint mielőtt felrobbant.
– Csodálatos fickó volt – értett egyet Will. – A halála szörnyen
lesújtott mindenkit, fake a háború alatt avanzsált főnökké.
Ugyanúgy, mint én. Jake mindent megcsinált, csak vezér nem
akart lenni. ó csak szerelni akart. Aztán a háború után a dolgok
rosszra tor dúltak. A Kilences Bungaló harci szekerei
felrobbantak. A robotjaik bediliztek. A találmányaik elkezdtek
rosszul működni. Tisztára, mintha átok ülne rajtok, és az
emberek így is kezdték emlegetni: A Kilences Bungaló Átka.
Aztán jött Jake balesete.
– Aminek köze van az általa pedzegetett problémához.
– Ha már dolgoznak a kiküszöbölésén! – bizonygatta lelkesen
Will – Itt is volnánk.

[84]
 A kovácsműhely olyan volt, mintha egy gőzmozdony az
athéni Parthenonnal1 ütközött volna, és aztán egybeolvadt vele.
A kormos falak mentén fehér oszlopok sorakoztak. Az
aprólékosan kidolgozott tető fölött, melyre istenek és szörnyek
reliefjeit vésték kémények füstölögtek. Az épület a folyóparton
állt, a bronz fogaskerekeket vízi energiával hajtották. Leo gépek
zúgását hallotta tűz mormolt, az üllőkön kalapács csengett.
Amikor beléptek az ajtón, a különböző darabokon dolgozó fiúi
és lányok abbahagyták a munkát. A tűz mormolásán és az alkat
részek kattogásán kívül minden zaj elhalt.
– Sziasztok! – kezdte Will. – Bemutatom az új testvéreteket
Leót. Ööö, mi is a családneved?
– Valdez – nézett Leo a táborlakókra. Tényleg a rokonai
lennének? Akadt néhány nagycsaládos unokatestvére a világban,
de testvére nem, neki csak az anyja volt. Amíg meg nem halt.
Az újdonsült rokonok felsorakoztak, és kezet rázva
bemutatkoztak. Neveik összemosódtak Leo fejében: Shane,
Christopher, Nyssa, Harley (nem tévedés, pont, mint a
motorkerékpár). Leo biztos volt benne, hogy nagy részük nevét
elfelejti. Túl sokan voltak. Elsöprően sokan.
Egyikük sem hasonlított a másikra: különböző
arcberendezések, bőrszínárnyalatok, hajszínek és
testmagasságok. Láttukra az ember nem kiáltott volna fel, hogy
„Nahát, itt a Héphaisztosz Banda!” De mindegyiküknek erős,
bőrkeményedéses és gépzsíros marka volt. Még a kis Harley is
úgy nézett ki – pedig ő nyolcnál több nemigen lehetett -, mint aki

1 A Parthenon Athéna Parthenosz, vagyis a szűz Pallasz Athéné temploma

az athéni Akropoliszon.

[85]
simán lenyomna hat menetet Chuck Norrisszal anélkül, hogy
gyöngyözni kezdene a homloka.
És mindegyik gyereket egyfajta szomorú komolyság
jellemezte. Úgy lógott a válluk, mintha az élet keményen
kiosztotta volna őket. Sokan úgy néztek ki, mint akiket szó
szerint megvertek. Le két karfelkötőt, egy pár mankót, egy
szemkötőt, hat Tubigrip. kötést és vagy hétezer sebtapaszt
számlált össze.
– Sziasztok! – rikkantotta Leo. – Úgy hallom, hogy ez a
bulicsapat!
Senki nem nevetett. Csak bámultak rá.
Will Solace megveregette Leo vállát.
– Magatokra hagylak, ismerkedjetek össze! Valaki elkísérné a
vacsorához Leót, ha itt lesz az ideje?
– Majd én – ajánlkozott az egyik lány. Nyssa, idézte fel Leo a
nevét Terepszínű nadrágot viselt, egy topot, ami fedetlenül
hagyta vastag karját, és szétálló, sötét haját vörös kendővel
lapította le. Az állát díszítő szmájlis sebtapasztól eltekintve egy
női akcióhősre emlékeztetett. Mintha akármelyik pillanatban
felkaphatna egy gépfegyvert, hogy leszedje vele a gonosz
idegeneket.
– Klassz – nyugtázta Leo. – Mindig olyan nővérkét szerettem
volna, aki ki tudná belőlem verni a szart.
Nyssa nem mosolygott.
– Gyere, vicces gyerek! Körbevezetlek!

[86]
Leo otthonosan érezte magát a műhelyekben. Olajos ruhájú
szakik és elektromos kéziszerszámok között nőtt fel. Anyja azzal
viccelődött, hogy első cumija egy kerékanyakulcs volt. De a
Tábor kovácsműhelyéhez hasonló helyen még nem járt.
Az egyik srác egy harci fejszén dolgozott, és egy betondarabon
tesztelte az élét. A fejsze úgy szaladt a betonba, mint kés a vajba,
a srác mégis elégedetlen volt az eredménnyel, és folytatta az
élezést.
– Mit akar megölni azzal a fegyverrel? – kérdezte Leo Nyssát.
– Egy páncélhajót?
– Az ember nem lehet elég biztos a dolgában. Még a Mennyei
Bronz esetében is...
– Mert ez Mennyei Bronz?
A lány bólintott.
– Az Olimposzon bányásszák, és hihetetlenül ritka. A
szörnyeknek elvileg már az érintésétől meg kellene
semmisülniük, de akadnak olyan elvetemültek köztük, amiknek
hihetetlenül vastag az irhájuk. A Drakónoknak például...
– A sárkányoknak?
– Hasonló fajról beszélünk. Majd a szörnyharcórán
megtanulod a különbségeket.
– Szörnyharcból már megkaptam a fekete övét.
Továbbra sem sikerült mosolyt csalnia a lány arcára. Leo
bízott benne, hogy nem mindig ilyen komoly. Az apai ágban
nem volt humorérzék?
Elhaladtak néhány fiú mellett, akik egy felhúzható játékon
dolgoztak – legalábbis annak nézett ki. A tizenöt centis kentaur –

[87]
félig ember, félig ló – egy kis íjat tartott a kezében. Az egyik
táborlakó megrántotta a kentaur farkát, mire a szerkezet
rikoltozni kezdett, hogy „Pusztulj, szúnyog!” átvágtatott az
asztalon, és közben mindenre lőtt, amit csak látott.
Bizonyára nem először kapcsolták be, mert León kívül
mindenki elővigyázatosan a földre vetette magát. Mire az egyik
táborlakó felkapott egy kalapácsot, és összelapította a kentaurt,
Leo pólójából éppen hat tű méretű nyílvessző meredt ki.
– Francos átok! – lengette a kalapácsát a táborlakó az ég felé. –
Csak egy varázs-szúnyogirtót akarok csinálni. Már az is túl nagy
kérés?!
Leo feljajdult.
Nyssa kihuzigálta a tűket a pólójából.
– Szerencsére jól vagy. Gyerünk innen, amíg újjá nem építik!
Leo a mellkasát vakargatva megkérdezte:
– Ilyesmi gyakran megesik?
– Újabban igen – felelte Nyssa. – Akármit szerelünk össze,
kiderül, hogy szemétdombra való kacat.
– Az átok miatt?
– Nem hiszek az átkokban, de valami határozottan nem
stimmel. És ha nem oldjuk meg hamarosan a sárkány-problémát,
akkor még rosszabb lesz.
– A sárkány-problémát? – Leo abban reménykedett, hogy
csótányirtásra használt játéksárkányokról beszél, de sejtette,
hogy nem lesz ilyen mázlija.
Nyssa a nagy falitérképhez vezette, amit néhány lány
tanulmányozott. A térkép a tábort ábrázolta: egy félkör alakú

[88]
földdarabot, amit északról a Long Island-szoros, nyugatról
erdők, keletről a bungalók, délről pedig hegyek gyűrűje határolt.
– Valószínűleg a hegyek közt van – mondta az első lány.
– Már kerestük a hegyekben – ellenkezett a második. – Az
erdő jobb búvóhely.
– Ott már állítottunk csapdákat...
– Várjunk csak! – hüledezett Leo. – Ti elvesztettetek egy
sárkányt? Egy igazi, életnagyságú sárkányt?
– Egy bronzsárkányt – pontosított Nyssa. – Különben igen,
egy életnagyságú robotról van szó. A Héphaisztosz-csapat
építette évekkel ezelőtt. Aztán elveszett az erdőben, Beckendorf
megtalálta a darabjait, és újjáépítette. Elméletileg a Tábort
védelmét kéne erősítenie, de egy kicsit kiszámíthatatlan.
– Kiszámíthatatlan.
– Teljesen bekattant. Két bungalót összedöntött, embereket
gyújtott fel, szatírokat próbált felzabálni.
– Ez már inkább beszámíthatatlan, mint kiszámíthatatlan.
Nyssa bólintott.
– Csak Beckendorf tudta irányítani. De amióta meghalt, a
sárkány egyre rosszabb lett. Teljesen bekattant, és megszökött.
Néha felbukkan, elpusztít valamit, és megint eltűnik. Mindenki
azt várja tőlünk, hogy találjuk meg, és pusztítsuk el...
– Elpusztítani? – hökkent meg Leo.
– Tüzet lehel – magyarázta Nyssa. – Halálosan veszélyes és
irányíthatatlan .
– De egy sárkány! Ez nagyszerű, öregem! Próbáltátok jobb
belátásra bírni, és visszaszerezni fölötte az irányítást?
– Persze. Jake Mason megpróbálta. Láttad, mi lett a vége.

[89]
 Leónak eszébe jutott a bungalóban begipszelve fekvő,
magányos srác.
– De ha...
– Nincs más választásunk – fordult Nyssa a többiekhez. –
Rakjunk még több csapdát az erdőbe! Ide, ide és ide. Rakjatok ki
csalinak W30-as motorolajat!
– Azt issza a sárkány? – kérdezte Leo.
– Igen – sóhajtott fel Nyssa. – Lefekvés előtt mindig azt kért
egy kis Tabasco-szósszal ízesítve. Ha beleesik az egyik csapdába,
jöhetnek a savszórók. Azok majd átégetik a páncélját. Aztán
bevetjük a fémvágókat... és befejezzük velük a munkát.
Mindannyian szomorú képet vágtak, és Leo megértette, hogy
ők is annyira sajnálják megölni a sárkányt, mint ő.
– Srácok – okoskodott Leo -, biztosan van valami megoldás.
Nyssa kételkedve nézett, de néhány táborlakó abbahagyta a
munkát, és közelebb lépett, hogy hallja a beszélgetést.
– Mondj egyet! – kérte egyikük. – Ez tüzet fuj. Meg sem
közelíthetjük.
Tűz, gondolta Leo. Mesélhetne nekik a tűzről... De jobb az
óvatosság, még akkor is, ha a saját fivérei és nővérei vették körül.
Különösen azért, mert együtt kell velük élnie.
– Nos... – kezdte habozva Leo. – Héphaisztosz a tűz istene.
Egyikőtök sem tűzálló, vagy ilyesmi?
Megnyugtatta, hogy a többség nem úgy reagált, mintha
valami őrültséget kérdezett volna, csak Nyssa rázta komoran a
fejét.

[90]
 – Ez küklopsz-képesség, Leo. Héphaisztosz félisten
gyermekei... csak kézügyességben jeleskednek. Mi vagyunk az
építők, a kézművesek, a fegyverkovácsok... meg ilyesmik.
Leo leeresztette a vállát.
– Oh.
Hátulról valaki közbeszólt:
– Ami azt illeti, régen...
– Jó, rendben – ismerte el Nyssa -, a múltban valóban akadtak
tűzálló képességgel született Héphaisztosz-gyerekek, de nagyon
kevesen. Ez a képesség hihetetlenül ritka volt. És mindig
veszélyes. De már évszázadok óta nem született ilyen félisten. A
legutolsó... – A társaira nézett segítségért.
– Thomas Faynor volt – segítette ki egy lány. – Az 1666-os
Nagy Londoni Tűzvész okozója, mely tűznek a város nagy része
áldozatul esett.
– Pontosan – mondta Nyssa. – Ha egy ilyen Héphaisztosz-
gyermek tűnik fel a láthatáron, annak katasztrófa a vége. És
nekünk nincs szükségünk több katasztrófára.
Leo megpróbált pókerarcot vágni, de ez sosem tartozott
erősségei közé.
– Értem, mit akartok mondani. Sajnos. Pedig ha tűzállók
lennénk a sárkány közelébe kerülhetnétek.
– Szétmarcangolna a fogával meg a karmával – mondta Nyssa.
– Vagy eltaposna. Nem, el kell pusztítanunk. Hidd el, ha valaki
használható ötlettel állna elő...
Nem fejezte be, de Leo vette az üzenetet. Ez volt a csapat nagy
próbatétele. Ha képesek lennének arra, amire Beckendorf képes
volt, ha megállíthatnák a sárkányt anélkül, hogy elpusztítanák,

[91]
akkor talán megszakadna az átok. Ki voltak éhezve az ötletekre.
Egy táborlakóra, aki tudná, hogyan váljon hőssé.
A távolban megszólalt egy kagylókürt. Mindenki elpakolta a
szerszámait és a munkadarabját. Leónak fel sem tűnt, hogy így
elszaladt az idő, de az ablakon át látta, hogy a nap már
leszállóban van. Az ADHD-ja miatt máskor is előfordult már
vele hasonló. Ha unatkozott, egy ötvenperces óra hat órának
tűnt, de ha érdekelte valami, mint például a Tábor bejárása, az
órák elrohantak, és bumm! A napnak vége lett.
– Vacsora – jelentette be Nyssa. – Gyere, Leo!
– A pavilonban lesz, ugye?
A lány bólintott.
– Menjetek csak! – mondta Leo. – Én maradok egy percet... ha
nem probléma.
Nyssa habozott. Aztán meglágyultak a vonásai.
– Persze. Sok dolgot meg kell emésztened. Emlékszem, milyen
volt az első napom itt. Gyere utánunk, ha végeztél! Csak ne nyúlj
semmihez! Ha nem vagy elég óvatos, itt minden tárgy megölhet.
– Nem nyúlok semmihez – ígérte Leo.
A többiek kivonultak a műhelyből. Leo hamarosan egyedül
maradt a fújtatók hangjával, a vízkerekek nyikorgásával és a
gépek kattogásával.
A térképre meredt. Azokra a helyekre, ahová új testvérei a
sárkánycsapdákat szándékozták kirakni. Nem tetszett neki a
dolog, fagyon nem.
Nagyon ritka, gondolta. És mindig veszélyes.
Kinyújtotta a kezét, és az ujjait nézte. Hosszúak voltak és
vékonyak, nem olyan kérgesek, mint a Héphaisztosz-kölyköké.

[92]
Leo sohasem volt erős gyerek. A kemény környékeken, a kemény
sulikban és gyermekotthonokban az esze segítségével maradt
életben. Ő volt az osztály bohóca, az ügyeletes udvari bolond,
mert nagyon korán rájött, hogy ha az ember viccelődik, és úgy
tesz, mintha nem félne, ritkán püfölik el. Még a legrosszabb
gengszterarcok is békén hagyják, sőt, maguk mellett tartják, hogy
szórakoztassa őket. Ráadásul a humor a fájdalom álcázásának
legjobb módja volt. Ha ez sem vált be, mindig ott volt a B-terv.
Elmenekülni. Újra és újra.
Volt egy C-terv is, de megfogadta, hogy azt soha többé nem
veti be.
De erős késztetést érzett, hogy most kipróbálja. Azt a dolgot,
amit a baleset, vagyis édesanyja halála óta nem próbált.
Kinyújtott ujjai zsibogni kezdtek. Mintha életre kelnének. Ezer
tűszúrást érzett. Aztán a tűz sisteregve fellobbant, és a
tenyerében vörös lángnyelvek perdültek táncra.

[93]
VII. * Jászon

MIKOR JÁSZON MEGLÁTTA A HÁZAT, tudta, hogy halott ember.

A – Itt volnánk! – mondta vidáman Drew. – A Nagy
Háznál, a Tábor főhadiszállásánál.
A fehér csíkokkal keretezett, babakék, háromemeletes
udvarház nem tűnt kifejezetten fenyegetőnek. A korlátos
tornácon nyugágyak álltak egy kártyaasztal és egy üres kerekes
szék társaságában. A nimfa alakú szélcsengők fává változtak
forgás közben. Jászon vakációzó idős urakat képzelt a tornácra,
akik a naplementében szilvalevet kortyolgatnak. Az ablakok
mégis dühös szemekként meredtek rá. A nyitott bejárati ajtó
mintha el akarta volna nyelni. A legmagasabb csúcson bronz
szélsólyom forgott, és felé mutatott csőrével, mintha azt üzenné:
„Menekülj!”
Jászon minden sejtje azt súgta: ellenséges területre lépett.
– Nekem nem szabadna itt lennem – mondta.
Drew belékarolt.
– Ugyan már! A legjobb helyen vagy itt, édesem. Hidd el, sok
hőst láttam már életemben!
Drew határozottan karácsonyillatot árasztott – fenyőfa és
szerecsendió furcsa keverékét. Jászon azon tűnődött, vajon
mindig ilyen illata van-e, vagy ez valami speciális téliszünet-
pacsuli. A rózsaszínnel kihúzott szeme is nagyon zavaró volt.
Ahányszor pislogott, Jászon kénytelen volt ránézni. De hát ez

[94]
volt a cél, hogy lássa a lány meleg, barna szemét. Csinos volt, az
kétségtelen de Jászon kényelmetlenül érezte magát mellette.
Olyan udvariasan szabadította ki a karját, amennyire csak
tudta.
– Nézd, én értékelem, hogy...
– Arról a lányról van szó? – biggyesztette ajkát Drew. –
Könyörgöm, mondd, hogy nem randizol azzal a Kuka Terával!
– Te Piperről beszélsz? Hát...
Jászon nem tudta, mit feleljen. Aznap látta először Pipert – de
meglepő módon bűntudatot érzett emiatt. Tudta, hogy nem
kellene itt lennie. Hogy nem kellene barátkoznia ezekkel az
emberekkel, és főleg nem szabadna randiznia az egyikükkel. És
mégis... Piper a kezét fogta, amikor azon a buszon magához tért.
Azt hitte, együtt járnak. Bátran viselkedett a teraszon,
megküzdött a ventusokkal... Amikor elkapta a levegőben, és
átölelték egymást, hazugság lenne azt állítani, hogy nem szerette
volna megcsókolni. De nem lett volna helyes. Még a saját
sztoriját sem ismerte. Hiba lett volna játszani a lány érzelmeivel.
Drew a szemét forgatta.
– Hadd segítsek a döntésben, szivi! Te ennél többet érdemelsz
A te kinézeteddel és átütő tehetségeddel!
Nem mintha a lány ránézett volna. Valahová a feje fölé bám j –
Várod, mikor jelenik meg a jel, mint Leo feje fölött? – találgatta.
– Tessék? Nem! Vagyis... de. Abból ítélve, amit hallottam rólad
meglehetősen erős lehetsz. Valószínűleg fontos szereped lesz a
Táborban, ebből következik, hogy az apád vagy az anyád
gyorsan elismer. És nem akarom elmulasztani. Veled szeretném

[95]
megtenni az út minden lépését. Anyád vagy apád isten? Ugye
nem az anyád? Sajnálnám, ha Aphrodité-kölyök lennél.
– Miért?
– Mert akkor a féltestvérem lennél, buta fiú. Az ember nem
randizhat a saját háza tájáról. Fúj!
– Az istenek nem rokonok egymással? Nem unokatesó vagy
ilyesmi itt minden táborlakó?
– Hogy te milyen cuki vagy! Aranyom, a családod isteni ága
nem számít, csak az, hogy melyik isten az anyád vagy az apád.
Szóval a többi bungaló lakói nem házi nyuszik, lehet rájuk lőni!
Ki az isten, a kedves papa vagy a mama?
Mint általában, Jászon most sem tudta a választ. Felnézett, de
feje fölött továbbra sem jelent meg semmiféle ragyogó jel. A
Nagy Ház tetején ülő szélsólyom még mindig úgy meredt rá,
mintha azt mondaná: „Fordulj vissza, kölyök, amíg nem késő!”
Aztán lépteket hallott a tornác felől. Nem, nem lépteket. Pata-
dobogást.
– Kheirón! – kiáltotta Drew. – Ő Jászon! Lenyűgöző ifjú!
Jászon olyan gyorsan hátrált, hogy majdnem felbukott. A
tornác sarkán ugyanis egy lovon ülő férfi jelent meg. A baj csak
az volt, hogy nem ült rajta – hanem össze volt nőve vele.
Deréktól felfelé ember volt, göndör, barna hajjal, gondosan nyírt
szakállal. Pólóján a következő felirat állt: „A Világ Legjobb
Kentaurja”, a válláról íj és puzdra lógott. A feje olyan magasan
volt, hogy le kellett hajolnia, ha nem akarta beverni a tornác
lámpájába, mert deréktól lefelé egy fehér csődörben folytatódott.
Kheirón Jászonra mosolygott, de csak egyetlen másodpercig –
aztán kifutott arcából a vér.

[96]
 – Neked... – izzott fel a kentaur szeme, mint egy sarokba
szorított állaté. – Neked halottnak kéne lenned!

Kheirón megparancsolta Jászonnak – jó, valójában csak

megkérte. de parancsnak hangzott hogy menjen be a házba.
Drew-t visszaküldte a társaihoz, aminek a lány nem örült.
A kentaur az üres kerekes székhez ügetett. Levette íját és
tegezét, majd a szék felé farolt, ami varázsdobozként szétnyílt
mögötte. Kheirón óvatosan belelépett hátsó lábával a lyukba,
aztán bepréselte magát a szűk helyre. Jászon egy tolató teherautó
csipogását képzelte a látványhoz, ahogy a kentaur hátsó részét
elnyelte a szék. Aztán a szék összecsukódott, az elejéből egy pár,
pléddel borított műláb ugrott ki. És Kheirón máris egy normális,
kerekes székben ülő halandónak tűnt.
– Gyere! – mondta. – Kapsz limonádét.
A nappalit mintha bekebelezte volna egy esőerdő. Indák
kúszták be a falakat és a mennyezetet – Jászon enyhén szólva
furcsának tartotta. Szobanövények ritkán nőnek ilyen
vehemensen, pláne télen, mégis zöldelltek, és bordó
szőlőfürtöket hoztak.
A kandallóban ropogó tűz előtt bőrkanapék álltak. A sarokban
régi típusú Pac-Man nyerőgép pittyegett. A falakat
maszkgyűjtemény díszítette: szomorú-vidám görög színházi
maszkok, tollas karneváli maszkok, velencei maszkok csőrszerű,
hosszú orrokkal és fából faragott maszkok Afrikából. A szájukból

[97]
kifolyó szőlőindák mintha leveleket hajtó nyelvek lettek volna.
Néhány maszk szemnyílásán vörös szőlőszemek dudorodtak.
Legfurcsább mégis a kandalló fölé akasztott, kitömött
leopárdfej volt. Annyira valóságosnak tűnt, mintha még a
szemével is követné Jászont. Amikor rávicsorgott, a fiú majdnem
kiugrott a bőréből ijedtében.
– Hé, Seymour! – nyugtatta Kheirón. – Jászon barát, legyél
vele barátságos
– Ez él! – lepődött meg Jászon.
Kheirón a kerekes szék oldalzsebében kezdett matatni, és
kivett belőle egy kutyáknak való kolbászt, majd a leopárdnak
hajította. A bestia elkapta, és megnyalta a szája szélét.
– A dekoráció miatt elnézést kérek – szabadkozott Kheirón. –
Az előző igazgatónk búcsúajándéka volt, mielőtt visszarendelték
az Olimposzra. Azt mondta, ha másról nem is, erről eszünkbe
fog jutni. Mr. D-nek sajátos humora volt.
– D mint Dionüszosz?
– Ühüm – töltött limonádét Kheirón, bár keze remegett kissé. –
Seymourra egy Long Island-i garázsvásáron akadt. A leopárd
Mr. D szent állata, mint tudod, és Mr. D-t megdöbbentette, hogy
kitömték ezt a nemes lényt. Életre keltette. Mindezt abból a
megfontolásból tette, hogy egy kitömött fejjel való élet is jobb a
nemlétnél. Seymour előző tulajdonosa sokkal rosszabb sorsra
jutott.
Seymour elővillantotta tépőfogát, és szimatolni kezdett,
mintha újabb kolbászokra áhítozna.
– Ha Seymour csak egy fejből áll, hová tűnik az étel? –
kérdezte Jászon.

[98]
 – Jobb, ha nem tudod – felelte Kheirón. – Kérlek, foglalj helyet!
Jászon remegő gyomorral kortyolt limonádéjába. Kheirón
visszatelepedett a kerekes székébe, és megpróbált mosolyogni,
de Jászon látta, hogy a mosoly nem természetes. Az idős férfi
szeme mély és sötét volt, mint egy kút.
– Nos, Jászon – kezdte -, elmondanád, honnan jöttél?
– Bárcsak tudnám! – Jászon elmesélte neki az egész történetet.
A buszúttól a lezuhanásukig. Nem látta értelmét a titkolózásnak,
és Kheirón jó hallgatóságnak bizonyult. Nem reagált többet a
történetre egy-egy folytatásra biztató bólintásnál.
Amikor Jászon befejezte mondókáját, az öreg a limonádéjába
kortyolt.
– Értem. Gondolom, neked is lenne néhány kérdésed hozzám
– Csak egy – ismerte be Jászon. – Mire célzott, amikor azt
mondta, halottnak kéne lennem?
Kheirón aggódva nézte, mintha attól félne, mindjárt lángra
kap – Tudod, mit jelentenek azok a jelek a karodon? Vagy mire
utal a pólód színe? Emlékszel valamire?
Jászon az alkarján lévő tetoválásra sandított: „SPQR” Alatta
tizenkét vonal.
– Nem tudom – felelte. – Semmire nem emlékszem.
– Tudod, hol vagy, mi ez a hely, és ki vagyok?
– Kheirón, a kentaur – felelt Jászon. – Gondolom, maga
ugyanaz a kentaur, aki az antik regékben szerepel. Aki
Héraklészt is tanította. Ez a Tábor pedig a félistenek tábora, az
olimposzi istenek gyermekeié.
– Tehát elhiszed, hogy az említett istenek még mindig
léteznek?

[99]
 – Persze – vágta rá Jászon. – Már nem imádjuk őket, nem
áldozunk nekik csirkéket, de azért továbbra is itt élnek
körülöttünk, és a civilizációnk fontos részei. Országról országra
vándoroltak az erő és a hatalom középpontját követve. Először
Görögországból Rómába költöztek.
– Magam sem foglalhattam volna össze tömörebben – mondta
Kheirón, de hangjában valami megváltozott. – Tehát tudod, hogy
az istenek valóságosak. Talán már ki is választott valamelyik?
– Lehet – mondta Jászon. – Nem tudom.
Seymour vicsorgott.
Kheirón kivárta, amíg Jászon felfogja, mi történt. Akenta
másik nyelvre váltott, és Jászon egyből megértette – sőt, úgy
azon a nyelven felelt neki.
– Quis erat... – Jászon hangja megbicsaklott, majd visszaváltott
az angolra. – Ez mi volt?
– Latinul beszéltél – mondta Kheirón. – Sok félisten ismer né-
hány kifejezést. A vérükben van, de nem annyira, mint az antik
görög. Tanulás nélkül egyikük sem képes folyékonyan latinul
beszélni.
Jászon megpróbálta megérteni, mit jelent mindez, de túl sok
darab hiányzott az emlékezetéből. Továbbra is úgy érezte, nem
szabadna itt lennie, hogy helytelen és veszélyes. De a kentaur
legalább nem tűnt fenyegetőnek. Mintha aggódott volna a
sorsáért és a biztonságáért.
A tűz visszatükröződött Kheirón szemében, és baljóslatúan
táncoltak benne a lángnyelvek.
– Én tanítottam a névrokonodat, az eredeti Jászont. Nehéz
sorsa volt. Sok hőst láttam feltűnni és letűnni. Néha boldogan

[100]
végezték. De legtöbbször nem. Valahányszor meghalt egy
tanítványom, összetört a szívem, mintha saját fiamat vesztettem
volna el. De te, te más vagy, mint akiket eddig tanítottam. Az
ittléted puszta ténye is katasztrófát okozhat.
– Köszönöm a bátorítást, tanár úr! – felelt Jászon.
– Sajnálom, fiam, de ez az igazság. Bíztam benne, hogy miután
Percynek sikerül...
– Percy Jackson, Annabeth eltűnt kedvese.
Kheirón bólintott.
– ...sikerül győznie a Titán Háborúban, és megmenti az
Olimposzt, mindannyian egy kis békét lelhetünk. Kiélvezhetem a
végső győzelmet, és életem boldogan áldozik le. Csendben
nyugdíjba vonulhatok. De tudhattam volna! Az utolsó fejezet
következik, vagy ismétlődik meg. De ez lesz a legrosszabb.
A sarokban álló játékgép sípolni kezdett. Pac-Man bekrepált.
– O-ké – mondta Jászon. – Tehát megint az utolsó fejezetnél
tartunk, de ez lesz a legrosszabb. Tényleg jól hangzik, de
visszatérhetnénk ahhoz a részhez, hogy nekem halottnak kéne
lennem?
– Attól tartok, erről nem beszélhetek, fiam. Megesküdtem a
Sztüx-folyóra és mindenre, ami szent, hogy soha... – Kheirón
összehúzta szemöldökét. – És te mégis itt vagy. Minden
fogadalom ellenére. Ez lehetetlen. Nem értem. Ki tehette ezt? Ki...
Seymour felbődült. Félig nyitott szájjal belefagyott a
mozdulatba. A játékgép elnémult. A tűz nem ropogott tovább. A
lángok vörös üvegnyelvekké keményedtek. A maszkok groteszk
levélnyelvükkel és kidülledt szőlőszemükkel némán meredtek le
rá.

[101]
 – Kheirón – kezdte Jászon -, mi folyik itt?
Az öreg kentaur mereven ült. Jászon leugrott a kanapéról, de
Kheirón tekintete nem követte. Szája nyitva maradt a mondat
közepén. Szeme rezzenetlen. Mellkasa mozdulatlan.
– Jászon – szólalt meg egy hang.
A fiú egy szörnyű másodpercig azt hitte, a leopárd szólalt
meg. Seymour szájából fekete köd gomolygott elő, és Jászon már
azt gondolta, visszatértek a viharszellemek.
Kikapta zsebéből az aranyat, ami a levegőbe dobva karddá
változott.
A köd egy fekete köntösös asszony alakjává sűrűsödött. Fejét
csukja takarta, szeme derengett a sötétben. A válláról kecskebőr
lógott. Jászon nem tudta, honnan veszi, hogy kecskebőr. De
felismerte, és tudta, hogy ez fontos momentum.
Mi az, rátámadnál a patrónusodra? – nyugtatta a nő. Szavai
visszhangzottak Jászon fejében. Ereszd le a kardod!
– Ki vagy te? – követelte a választ Jászon. – És hogyan...
Kevés az időnk, Jászon. A börtönöm minden órával erősebb lesz. Egy
egész hónapig kellett gyűjtenem az energiát, hogy egy kis varázslatot
végrehajtsak. Idehoztalak téged, de kevés időm maradt és még kevesebb
erőm. Talán többet nem leszek képes kapcsolatba lépni veled.
– Maga börtönben van? – Jászon nem eresztette le a kardját. –
Nézze, én nem ismerem magát, maga nekem nem a patrónusom.
Ismersz – ellenkezett az istennő. És én a születésed óta ismerlek.
– Nem emlékszem, nem emlékszem semmire.
Tudom. Ez elkerülhetetlen volt. Az apád, hogy a haragomat
csillapítsa, nekem adott annak idején. Jászonnak nevezett el, kedvenc
halandóm után. Te hozzám tartozol.
– Nem tartozom senkihez! – tiltakozott Jászon.

[102]
 Eljött az idő, hogy törleszd az adósságodat, és megtaláld a börtönöm.
Szabadíts meg vagy a királyuk előtör a földből, és elpusztít. Akkor
örökre fújhatod az emlékeidet.
– Ezt vegyem fenyegetésnek? Maga rabolta el az emlékeimet?
A téli napfordulóig van időd. Négy kurta nap. Ne hagyj cserben!
A sötét asszony szétfoszlott, a köd visszahömpölygött a
leopárd szájába.
Az idő újra meglódult. Seymour üvöltése köhögésbe fulladt,
mintha lenyelt volna egy szőrgombócot. A tűz ropogva táncolni
kezdett, a játékgép újra csipogott, és Kheirón befejezte a
mondatát: – ...merészelt idehozni?
– Talán az a nő, a ködből – találgatta Jászon.
Kheirón meglepve kapta fel fejét.
– Az előbb még ültél. Miért van kard a kezedben?
– Sajnálom – kezdte Jászon -, de attól tartok, a leopárdja meg-
evett az előbb egy istennőt.
Beszámolt a megállt időről, a látogatásról és a Seymour
szájából megjelenő sötét ködalakról.
– Te jó ég – motyogta Kheirón. – Ez sok mindent
megmagyaráz.
– Akkor miért nem magyarázza el azt a sok mindent nekem
is?! – kérdezte Jászon. – Kérem!
Mielőtt Kheirón megszólalhatott volna, a tornác felől
lábdobogás hallatszott, az ajtó kivágódott, és Annabeth rontott
be rajta egy vörös hajú lánnyal, akivel Pipert támogatták. Piper
feje eszméletlenül csüngött a mellkasára.
– Mi történt? – rohant oda Jászon. – Mi lett vele?
– Héra házában – zihálta Annabeth, mintha végig futottak
volna – látomása volt. Elég rossz.

[103]
 A vörös hajú lány felemelte a fejét, és Jászon könnyeket vett
észre a szemében.
– Azt hiszem... – nyelt egyet a vörös hajú. – Azt hiszem, meg-
öltem.

[104]
VIII. * Jászon

Jkanapéra fektette Pipert,, amíg

ÁSZON ÉS A VÖRÖS HAJÚ aki Rachel néven mutatkozott be, a
Annabeth az elsősegélyzsákért
futott. Piper lélegzett ugyan, de továbbra sem tért magához,
mintha valami kómafélében lebegett volna.
– Meg kell gyógyítanunk! – kiabálta Jászon. – Ugye van rá
mód?
A sápadt, alig pihegő lány láttán Jászonból előbújt a
védelmező.
Talán nem ismerte Pipert. Talán nem volt a barátnője. De
együtt élték túl a Grand Canyont. Végigcsinálták az utat idáig.
Csak egy kicsit hagyta magára, és máris ez történt.
Kheirón a lány homlokára tette a tenyerét, aztán elhúzta a
száját.
– Az elméje nagyon sérülékeny állapotban van. Mi történt,
Rachel?
– Bárcsak tudnám! – hangzott a felelet. – Amint visszatértem a
Táborba, rossz érzésem lett Héra házával kapcsolatosan, és
bementem oda. Annabeth és Piper valamivel később érkezett.
Beszélgettünk, aztán... Valami megszállt. Annabeth azt mondta,
elváltozott hangon beszéltem.
– Próféciát mondtál? – kérdezte Kheirón.

[105]
 Éj Nem. Delphi szelleme belülről érkezik. Tudom, milyen
érzés. Ez távolról jött, mintha egy erő próbálna szócsövéül
használni.
Annabeth egy bőrerszénnyel tért vissza, és letérdelt Piper
mellé.
– Kheirón, ami történt... ahhoz hasonlót még nem láttam
Hallottam már Rachelt próféciát mondani. De ez más volt. Úgy
beszélt, mint egy öregasszony. Megragadta Piper vállát, és azt
mondta neki, hogy...
– Szabadítsa ki a börtönéből? – találgatott Jászon.
Annabeth rámeredt.
– Honnan tudod?
Kheirón három ujját a szívére helyezte, mintha így akarná
megvédeni magát a gonosztól.
– Jászon, mondd el nekik! Annabeth, add ide az orvosságos
erszényt, kérlek!
Kheirón Piper szájába csepegtetett valamit egy fiolából. Jászon
beszámolt róla, hogyan dermedt meg minden a szobában, és
hogy a fekete, köd alakjában érkező asszony azt állította, ő Jászon
pártfogója.
Amikor befejezte, mindenki hallgatott. Jászon ettől még
idegesebb lett.
– Gyakran történik ilyesmi? – tudakolta. – Gyakran kap az
ember természetfölötti hívásokat elítéltektől, hogy hozzák ki őket
a dutyiból?
– Azt mondta, hogy a patrónusod, és nem azt, hogy az anyád?
– kérdezte Annabeth.

[106]
 – Patrónust mondott. Azt is említette, hogy az apám
felajánlotta neki az életemet.
Annabeth a homlokát ráncolta.
– Nem hallottam ilyet azelőtt. A viharszellem, akivel a
teraszon találkoztál, azt állította, hogy az úrnője parancsára
cselekedik ugye? Lehet, hogy az az asszony szórakozik az
agyaddal, akit az előbb láttál?
– Nem hiszem. Ha az ellenségem lenne, miért kérné a
segítségemet? Bebörtönözték. Attól fél, hogy az ellenfele
megerősödik.
Valami királyról beszélt, aki a téli napfordulókor kitör a
földből...
Annabeth Kheirónhoz fordult.
– Ugye, nem Kronoszról beszélt? Könyörgöm, mondd, hogy
nem!
A kentaur gondterheltnek látszott. Megfogta Piper csuklóját,
ellenőrizte a pulzusát.
Nagy sokára megszólalt:
– Nem, nem Kronoszról. Az a fenyegetés elmúlt, de...
– De mi? – kérdezte Annabeth.
Kheirón bezárta az orvosságos zsákot.
– Pipernek pihenésre van szüksége. Majd később beszélünk a
dologról.
– Most beszélünk – jelentette ki Jászon. – Mr. Kheirón, maga
azt mondta nekem, hogy a létező legnagyobb fenyegetés közeleg.
Az utolsó fejezet. Vagyis még a Titánseregnél is rosszabb valami,
jól mondom?

[107]
 – Oh – cincogta Rachel cérnahangon -, te jó ég! Az a nő Héra
volt. Hát persze! Az ő háza, az ő hangja. És ugyanabban a
percben Jászonnak is megjelent.
– Héra? – Annabeth vicsora Seymourénál is ádázabb lett. – Ő
szállt meg? Ő tette ezt Piperrel?
– Azt hiszem, Rachelnek igaza van – mondta Jászon. – Az a nő
istennőnek látszott. Kecskebőr palástot viselt, ami – ha jól tudom
– Juno jelképe.
– Valóban? – ráncolta a homlokát Annabeth. – Én még nem
hallottam róla.
Kheirón vonakodva bólintott.
– Juno Héra római megfelelője, akkor jelenik meg ebben az
alakjában, ha harcra készül. A kecskebőr a római katonák
viseletéhez tartozik.
– Tehát Hérát börtönbe zárták? – kérdezte Rachel. – De ki
zárná börtönbe az istenek királynőjét?
Annabeth összefonta a karját.
– Nos, akárki tette, sürgősen meg kellene köszönnünk neki.
Ha Héra a rácsok közt maradna...
– Annabeth – szólt rá Kheirón -, ne feledd, hogy egy olimposzi
istenről beszélsz! Ő tartja össze az istenek családját. Ha tényleg
bebörtönözték, és pusztulás fenyegeti, akkor a világ is
veszélyben van. Az egész Olimposz stabilitása veszélybe kerül,
ami a békeidőkben sem volt valami biztos. Ha Héra arra kérte
Jászont, hogy segítsen...
– Rendben – morogta végül Annabeth. – Azt tudjuk, hogy a
Titánok képesek bebörtönözni az isteneket. Atlasz néhány éve
Artemiszt tartotta fogva. És az antik történetekben az istenek

[108]
csapdákkal kapják el egymást. De ez a fenyegetés még a
titánoknál is rosszabb...?
Jászon a leopárdfejre tekintett. Seymour úgy nyalogatta a
száját, mintha az istennő még a kutyakajánál is jobban ínyére lett
volna.
– Héra azt mondta, már egy hónapja fogságban sínylődik.
– Talán azóta, hogy bezárták az Olimposzt – vélte Annabeth. –
Tehát az istenek is tudják, hogy valami rossz dolog készülődik.
– Miért pazarolta Héra az energiáját arra, hogy ideküldjön? –
kérdezte Jászon. – Kitörölte az emlékeimet, behajított a Vadon
Iskola kirándulására, és látomást bocsátott rád, hogy eljöjj értem.
Miért vagyok olyan fontos? Miért nem a többi istennek lőtt fel
egy világító rakétát, hogy bajban van? Hogy tudomást szerezzen-
e tartózkodási helyéről, és kiszabadíthassák.
– Az isteneknek hősökre van szükségük, hogy akaratukat
véghezvigyék a földön – magyarázta Rachel. – Ugye? A sorsuk
mindig összefonódik a félistenekkel.
– Pontosan – bólintott Annabeth. – De Jászonnak is igaza van
Miért éppen öt választotta? És miért törölte ki az emlékezetét.
– Piper is belekeveredett valahogy – mondta Rachel. – Héra
ugyanarra kérte őt is. És ha engem kérdezel, Annabeth, Percy el-
tűnésének is köze van a dologhoz.
Annabeth Kheirónra meredt.
– Miért hallgatsz, Kheirón? Milyen fenyegetéssel kell
szembenéznünk?
A vén kentaur arca újabb évtizedet öregedett egyetlen perc
alatt. Szeme körül elmélyültek a ráncok.
– Gyermekeim, ebben az ügyben nem segíthetek. Sajnálom.

[109]
 Annabeth pislogott egyet.
– Te eddig sohasem... soha nem hallgattál el előlem semmit.
Még a legutóbbi Nagy Próféciánál is...
– Az irodámban leszek – közölte komor hangon Kheirón. –
Szükségem van egy kis időre vacsora előtt. Rachel, vigyáznál a
lányra? Ha úgy ítéled meg a helyzetet, hívd ide Argoszt, hogy
vigye a gyengélkedőbe. Annabeth, te beszélgess el Jászonnal!
Mesélj neki a görög és római istenekről!
– De...
A kentaur megfordította a kerekes székét, és elgurult vele a
folyosón. Annabeth tekintete villámlott. Motyogott valamit
görögül, és Jászon sejtette, hogy nem köszönetét.
– Bocs – mondta Jászon. – Miattam van az egész. Nem is
tudom. Mióta itt vagyok, feje tetejére állítottam az egész Tábort.
Kheirón azt mondta, hogy tett egy bizonyos fogadalmat, amiről
nem beszélhet.
– Miféle fogadalmat? – csattant fel Annabeth. – Még soha nem
viselkedett így. És miért kért meg rá, hogy az istenekről beszéljek
neked, amikor...
Nem folytatta a mondatot, mert észrevette Jászon kardját a
kávézóasztalon. óvatosan megérintette a pengét, mintha attól
tartana, megégeti..
– Arany? – kérdezte. – Emlékszel rá, hol szerezted?
– Nem – mondta Jászon. – Mondtam, hogy semmire sem
emlékszem.
Annabeth olyan elszántan bólintott, mintha egy kétségbeesett
tervvel akarna előrukkolni.

[110]
 – Ha Kheirón nem hajlandó segíteni, magunknak kell
megoldani a helyzetet. Ami azt jelenti, hogy... A Tizenötös
Bungaló. Rachel, vigyáznál Piperre?
– Persze – ígérte a lány. – Sok szerencsét mindkettőtöknek!
Annabeth felállt.
– Talán van rá megoldás, hogy visszaszerezd az emlékeid.

A mező délnyugati sarkában lévő új bungalósor felé vették

útjukat. Néhány épület a világító falaknak és a lángoló
fáklyáknak köszönhetően szinte hivalkodónak tűnt. De a
Tizenötös maga volt a visszafogottság. Nádtetejével és tapasztott
falával tanyaházra hasonlított. Ajtajáról vörös virágokból font
koszorú lógott Pipacsok, gondolta Jászon, bár fogalma sem volt,
honnan tudja.
– Szerinted ez az isten-szülőm kabinja?
– Nem. Ez Hüpnosz kabinja, az álom istenéé.
– Akkor, miért...
– Mindent elfelejtettél. Ha van isten, aki segíthet
visszaszerező1 az emlékeidet, az Hüpnosz.
Hiába volt vacsoraidő, a takaróhalmok alatt három kölyök
aludt mélyen. A kandallóban tűz ropogott, és a párkánya fölött
három ág lógott, belőlük pedig nedv csöpögött a réztányérokba
Jászon szívesen beledugta volna az ujját az egyikbe, hogy
megnézze, miféle folyadék az, de legyőzte késztetését.
Valahonnan halk hegedűzene szólt. A levegőben frissen
mosott ruha illata szállt. A helyiség olyan kényelmes és békés

[111]
volt, hogy Jászonnak elnehezedtek a szempillái. Jólesett volna
egy kis szunyókálás. Fáradtnak érezte magát. Tollal tömött
párnákkal, tiszta lepedőkkel és puha dunyhákkal több üres ágy
is kínálkozott...
Annabeth megbökte.
– Ébresztő!
Jászon pislantott egyet. Akkor vette csak észre, hogy a térde
rogyadozik.
– A Tizenötös Bungaló mindenkire ilyen hatással van –
figyelmeztette Annabeth. – Ha engem kérdezel, ez a hely még az
Árész Bungalónál is veszélyesebb. Ott legalább tudod, hol
vannak az aknák.
– Aknák?
A legközelebbi horkoló gyerekhez lépett, és megrázta a vállát.
– Ébresztő, Clovis!
A srác egy kisborjúra emlékeztetett. Szőke bocihaja volt, és ék
alakú feje. Arca pufók, a nyaka bikanyak. Zömök teste
pókhálóvékony karokban-lábakban végződött, mintha a
párnánál nehezebb dolgokat sohasem emelgetett volna.
– Clovis! – rázta meg erősebben Annabeth. Végül hatot
kopogott a homlokán.
– Mi... mi van már? – méltatlankodott Clovis. Hunyorogva
felült. Hatalmas ásítása Annabethre és Jászonra is átragadt.
– Hagyd ezt abba! – állította le Annabeth. – A segítségedre van
szükségünk.
– Aludtam.
– Te mindig alszol.
– Jó éjt!

[112]
 Mielőtt visszaaludt volna, Annabeth kirántotta feje alól a
párnát.
– Ez szemétség! – panaszkodott Clovis lanyhán. – Add vissza!
– Először segítesz – mondta Annabeth aztán szunyálhatsz.
Clovis felsóhajtott. Leheletének melegtej-illata volt.
– Rendben. Miről van szó?
Annabeth vázolta Jászon problémáját, és közben az ujjávai
csettintgetett Clovis orra előtt, hogy el ne aludjon.
Clovist nagyon felizgathatta a dolog, mert még mindig ébren
volt, mire Annabeth befejezte a mondókáját. Sőt, felállt,
kinyújtóztatta tagjait, és Jászonra pislogott.
– Szóval semmire nem emlékszel, he?
– Csak benyomásaim vannak – mondta Jászon. – Olyan
érzéseim maradtak, mint az...
– Mint az, hogy? – kérdezte Clovis.
– Mint az, hogy nem szabadna itt lennem. Ebben a Táborban.
Veszélyben vagyok.
– Hm. Hunyd le a szemed!
Jászon Annabethre nézett, a lány biztatóan bólintott.
Jászon tartott tőle, hogy valamelyik ágyon végzi, ahol aztán
örök időkig szortyoghat, de azért lehunyta a szemét. Gondolatai
elhomályosodtak, mintha egy sötét tó mélyére süllyedne.
Amikor újra kinyílt a szeme, a kandallónál álló székben találta
magát. Clovis és Annabeth mellette térdelt.
– ...komoly, rendben – hallotta Clovist.
– Mi történt? – kérdezte Jászon. – Mennyi ideig vol...
– Csak néhány percig – tájékoztatta Annabeth. – De rázós volt
Kis híján szétfoszlottál.

[113]
 Jászon nagyon bízott benne, hogy csak jelképesen használja
ezt a kifejezést, de Annabeth arca túl komor volt.
– Az emlékek – kezdte Clovis – általában nem ok nélkül tűn
nek el. A tudat alá süllyednek, az álmok világába, és egy ki
alvással visszahozhatok. De ezt most...
– A Léthé okozta? – tudakolta Annabeth.
– Nem – felelt Clovis. – Még csak nem is a Léthé.
– Léthé? – kérdezte Jászon.
Clovis a kandalló tetejéről tejes cseppeket ejtegető ágakra
bökött – Léthé, az Alvilág folyója. Kitörli az emlékeidet, tiszta
lapot csinál az agyadból. Azok az ágak az Alvilág ismert fájáról
származnak. A Léthé vizébe mártották őket, és az atyám,
Hüpnosz szimbóluma. A Léthé nem az a folyó, amiben szívesen
úszkál az ember.
Annabeth bólintott.
– Percy is belement egyszer. Tőle tudom, hogy a folyó még
egy titán emlékeit is képes kitörölni.
Jászon örült, hogy végül nem érintette meg az ágat.
– De nekem... nem ez a bajom, ugye?
– Nem – értett egyet Clovis. – A te memóriádból nem csináltak
tiszta lapot, az emlékeidet nem temették el. Hanem ellopták.
A tűz ropogott. Léthé vize tovább csepegett a
kandallópárkányra tett tálkákba. Az egyik Hüpnosz-puja valamit
motyogott álmában. Egy kacsáról.
– Ellopták? – lepődött meg Jászon. – Hogyan?
– Biztos egy isten tette – mondta Clovis. – Csak egy isten
rendelkezhet ekkora hatalommal.

[114]
 – Ezt már tudjuk. Juno a ludas ebben a dologban, de hogy
csinálta, és legfőképpen, miért?
Clovis a tarkóját vakargatta.
– Juno?
– Hérára céloz – mondta Annabeth. – Valamilyen furcsa okból
Jászon jobban kedveli a római neveket.
– Hmmm – hümmögött Clovis.
– Miért? – kérdezte Jászon. – Ez jelenthet valamit?
– Hmmm – ismételte Covis. Jászon akkor jött rá, hogy a fiú
újra durmolni kezdett.
– Clovis! – kiáltotta.
– Mi? Hogy? – pislogott a srác. – Párnákról beszélgettünk,
ugye? Nem, istenekről. Már képben vagyok. Görög és római.
Persze, nagyon fontos lehet.
– De ugyanazokról az istenekről van szó – mondta Annabeth
csak a nevük más.
– Azért nem egészen – pontosított Clovis.
Jászon előrehajolt. Most már teljesen éber volt.
– Mit értesz azalatt, hogy nem egészen?
– Hát... – ásított Clovis. – Vannak kizárólag római istenek.
Például Janus vagy Pomona. De a főisteneknek sem csupán a
nevük változott meg, amikor Rómába költöztek. A megjelenésük
és az attribútumaik is. Sőt, a személyiségük is némileg.
– De... – Annabeth hangja elcsuklott. – Oké, az emberek
máshogy látták őket az évszázadok elteltével. De ez még nem
változtatja meg őket.
– Dehogynem – mondta Clovis, majd újra elaludt. Jászon
csettintett az orra előtt.

[115]
 – Jövök már, anya! – kiáltotta. – Vagyis... már felébredtem.
Szóval, a személyiségek. Az istenek megváltoztak: az őket
befogadó kultúrához alakították magukat. De ez neked sem új,
Annabeth. Zeusz manapság a drága öltönyökért, a valóságshow-
kért és a Keleti Huszonegyedik utca kínai étterméért rajong,
nem? A római időkben hasonló folyamat ment végbe, és a római
kor majdnem olyan sokáig tartott, mint a görög. Hatalmas
birodalomról beszélünk, mely évszázadokig fennállt. Szóval a
római oldaluk továbbra is tekintélyes részét képezi a
jellemüknek.
– Logikusan hangzik – vélte Jászon.
Annabeth elképedve rázta a fejét.
– Honnan tudsz te ennyit, Clovis?
i ó, én nagyon sokat álmodom. Sok istent látok álmomban és
mindig alakot váltanak. Az álmok képlékenyek, mint tudjátok
Egyszerre lehetsz több helyen, és változtathatod a
személyiségedet. Tényleg sokban hasonlít az istenléthez. Például
a minap azt álmodtam, hogy egy Michael Jackson koncerten
csápolok, de a következő pillanatban már én is kint álltam a
színpadon. Duettet énekeltem a királlyal, de elfelejtettem a „The
Girl Is Mine” szövegét. öregem, annyira ciki volt, én csak ott...
– Clovis – vágott közbe Annabeth. – Visszakanyarodnál
Rómához?
– Ja, igen. Róma. Tehát mi a görög neveiken hívjuk az
isteneket, mert az az eredeti alakjuk. De azt állítani, hogy a római
megfelelőik ugyanolyanok, mint a görögök, hazugság. Rómában
harciasabbá váltak. Kevesebbet foglalkoztak a halandókkal.
Nyersebbek lettek, erősebbek, igazi birodalmi istenek.

[116]
 – Ez volt a sötét oldaluk? – kérdezte Annabeth.
– Azért nem egészen. Hiszen ők jelképezték a tudományokat,
a becsületességet és az erőt is...
– Tehát csupa nemes dolgot! – vágott közbe Jászon. Hirtelen
erős késztetést érzett, hogy kiálljon a római istenek mellett, bár
fogalma sem volt, miért olyan életbe vágó ez számára. – A
tudományok nagyon fontosak, ugye? A tudományoknak
köszönhetően állt fenn Róma ilyen tekintélyes ideig.
Clovis kíváncsi pillantást vetett rá.
– Ezt aláírom. De azért a római istenek nem voltak túlságosan
barátságosak. Például az apám, Hüpnosz... a görög időkben csak
aludt. A római időkben viszont elnevezték Somnusnak. És
elkezdte öldösni azokat az embereket, akik nem voltak elég
éberek a munkájuk közben. Ha rosszkor szundítottak el, bumm,
nem ébredtek fel többet. Aeneas kormányosával is végzett,
amikor Trójából kihajóztak.
– Kedves fickó lehet – állapította meg Annabeth. – De
továbbra sem értem, mi köze van ennek Jászonhoz.
– Ezzel nem vagy egyedül – mondta Clovis. – Én is csak annyit
tudok, hogy ha Héra vette el az emlékeit, csak ő szolgáltathatja
vissza. És ha már találkoznom kell az istenek királynőjével,
inkább legyen Héra-hangulatban, mint Juno-passzban.
Folytathatom végre az alvást?
Annabeth a kandalló fölött lévő ágat szemlélte, melyből Léthé
vize a tálkákba csepegett. Annyira aggodalmas arcot vágott,
hogy Jászon már azt hitte, a feledés vizével vágyik enyhíteni
problémáin. De felállt, és visszadobta Clovisnak a párnát.
– Kösz, Clovis! Találkozunk vacsoránál!

[117]
 – Én inkább ide hozatnám... – ásított Clovis, és a priccséhez
kóválygott. – Annyira álmosnak érzzz... – Arccal előre, pucsító
hátsóval a párnájába zuhant.
– Nem fullad meg? – aggódott Jászon.
– Ez? Dehogy! – legyintett Annabeth. – Viszont egyre
biztosabb vagyok benne, hogy nagy bajban vagy.

[118]
IX. * Piper

P IPER AZ APJÁVAL TÖLTÖTT UTOLSÓ NAPJÁRÓL ÁLMODOTT.

Big Sur közelében voltak, az óceánparton. Éppen
szusszantak egyet két szörfözés között. A délelőtt annyira
tökéletes volt, hogy Piper biztosra vette, hamarosan nagyon
rossz fordulatot vesz – lesifotósok patkányhordáját vagy
minimum egy fehércápa támadást. Kizárt dolog, hogy a
szerencse sokáig kísérje őket.
Egészen addig tökéletes hullámokat kaptak, tiszta eget és két
kilométernyi, néptelen partszakaszt. Apja találta ezt az
elhagyatott helyet, kibérelt egy parti villát a hozzá tartozó
birtokkal, és még titokban is sikerült tartania az egészet. De csak
idő kérdése volt, hogy megtalálják a fotósok – mindig így történt.
– Ügyesen bántál a hullámokkal, Piper! – dicsérte meg lányát,
és megvillantotta híres mosolyát: tökéletes fogak, gödrös áll és
olyan fehér ragyogás, amitől még a gyerekes anyák is sikítva
kérték, hogy alkoholos filccel dedikálja a feneküket (de most
komolyan, gondolta ilyenkor Piper, menjenek a francba!).
Rövidre nyírt, fekete haja sós víztől csillogott. – Egyre jobban
megy a hang ten!
Piper elpirult a büszkeségtől, bár sejtette, hogy apja csupán
kedveskedni akart. A hullámok minduntalan kisodorták, s több
időt töltött a parton, mint a deszkán... A szörfhöz ugyanis külön
tehetség szükségeltetik, az apja például született szörfös volt –

[119]
holott ez képtelenség az ő esetében, mivel Oklahomában
született.
vagyis több száz kilométerre az óceántól. Mégis fantasztikusan
lovagolta meg a hullámokat. Piper régen feladta volna, de a
szörfözés ürügyén több időt tölthetett az apjával. Más mód erre
ugyanis nem nagyon adódott.
– Kérsz szendvicset? – túrt apja az elemózsiás táskába, melyet
szakácsa, Arno készített össze a számukra. – Lássuk a kínálatot:
pulyka-pesztós, rákfasírtos-wasabis... Á, itt van egy direkt neked!
Mogyoróvajas, dzsemmel!
Piper elvette a szendvicset, pedig gyomrát összeszorította a
szomorúság. Mindig mogyoróvajas-dzsemes szendvicset kért.
Egyfelől mert vegetáriánus volt. Azóta nem evett húst, amióta
elmentek a chinoi vágóhíd mellett, és a bűztől felfordult a
gyomra. De nem csak ezért. A mogyoróvajas-dzsemes szendvics
egyszerű étel, amit az „egyszerű” gyerekek uzsonnáztak. Néha
úgy csinált, mintha az apja kente volna meg neki, és nem a
francia szakács, aki arany alufóliába csomagolta, és fogpiszkáló
helyett meggyújtott csillagszórót dugott bele.
Miért nem lehet minden egyszerű? Ezért nem kért a puccos
ruhákból, amiket apja akart vásárolni, sem a divatos cipőkből
vagy a szépségszalonokból. Maga vágta a haját egy garfieldos
gyerekollóval, és direkt tépettre nyírta. Jobb szerette a régi,
kitaposott edzőcipőjét, kopott farmerét, rövid ujjú pólóját és
hódeszkázáshoz vett Polartec dzsekijét.
És rühellte a sznob magániskolákat, amikről apja azt hitte,
ideális helyek számára. Mindegyikből rövid úton kirúgatta
magát. Apja nem győzött új sulikat találni.

[120]
 És tegnap elkövette élete legnagyobb stiklijét: elhajtott az
autókereskedésből egy „kölcsönvett” BMW-vel. Egyre nagyok
nagyobb balhékat kellett csinálnia, ugyanis apjának egyre nő
ingerküszöbe.
De addigra megbánta a dolgot. És az apja még nem tudott
róla.
Reggel szerette volna elmondani neki, de meglepte a
kirándulással, és nem akarta agyoncsapni a hírrel a napot. Ez
volt az első alkalom, hogy az apja együtt akart vele lenni. Mióta
is? Vagy három hónapja?
– Mi baj? – nyomott egy üdítőt a kezébe az apja.
– Apa, valamit el kell...
– Várj, Pipes! Nagyon komoly képet vágsz. Akarsz Három
Kérdést játszani?
Évek óta játszották ezt. Apja számára ez volt a legkevésbé idő-
igényes „kapcsolatépítő” játék. Három kérdést tehettek fel
egymásnak. Semmi sem volt tabu, mindenre válaszolni kellett.
Az apja általában nem ütötte az orrát a dolgaiba – ez nem esett
nehezére, mert Piper ritkán volt a közelében.
Piper tudta, hogy az effajta kérdezz-felelek játékot a legtöbb
kortársa tragikusnak tartaná. De ő szerette. A szörfözéshez
hasonlított. Az se könnyű, de közben legalább úgy érezheti, hogy
van apja.
– Az első kérdés – mondta Piper. – Anya...
Nem volt semmi meglepő a kérdésben. Pipernek ez volt a
vesszőparipája.
Apja megadóan vállat vont.

[121]
 – Mit akarsz tudni, Piper? Már mondtam: lelépett. Nem
tudom, miért, azt sem, hová. A születésed után egyszerűen
eltűnt. Azóta nem hallottam róla.
– Szerinted él még?
Nem valódi kérdés volt. Az apja kitérhetett előle azzal, hogy
nem tudja. De Piper hallani akarta, hogyan mondja ezt.
Apja a hullámokra meredt.
– Tóm nagyapád – szólalt meg végül – mindig azt
mondogatta, hogy ha elég ideig mész a naplemente felé,
elérkezel a Szellemek Országába, ahol az ember a holtakkal
beszélhet. Azt mondta, volt olyan idő, amikor a holtakat még
vissza lehetett hozni, de az emberek eltolták ezt is. Hosszú
történet...
– Mint a Holtak Országa a görögöknél – idézte fel Piper. – Az
is nyugatra esett. És Orpheusz is megpróbálta visszahozni a
feleségét.
Az apja bólintott. Egy évvel ezelőtt legnagyobb szerepét görög
királyként játszotta el. Piper segített neki összegyűjteni a
mítoszokat, a régi történeteket, melyekben az emberek kövekké
változtak vagy lávában főttek meg. Jó volt olvasni őket, Piper
elviselhetőbbnek érezte a saját életét. Egy darabig közelebb
érezhette magát az apjához, de – mint az életben minden – ez
sem tartott örökké.
– Sok hasonlóság van a csiroki és a görög mitológia között –
bólogatott az apja. – Kíváncsi vagyok, mit mondana nagyapád,
ha együtt látna most bennünket, ahogy itt ülünk a föld nyugati
végén. Talán szellemeknek hinne bennünket.

[122]
 – Azt mondod, elhiszed ezeket a történeteket, és hogy
szerinted anya halott?
Az apja szeme könnybe lábadt, és Piper meglátta benne a
mély szomorúságot. Szerinte ez volt az egyik ok, amiért
bomlottak utána a nők. Apja külsőre magabiztos volt és kemény,
de szeme fájdalomról árulkodott. És a nők ki akarták fürkészni a
szomorúság okát. Meg akarták vigasztalni, de sohasem sikerült
nekik. Az apja szerint ez egy csiroki-dolog: a generációkról
generációkra elszenvedett fájdalom és szenvedés sötétsége, ami
mindannyiukban ott élt.
– Nem hiszem el a mítoszokat – mondta végül. – Jó szórakozó
mesélgetni őket, de ha tényleg hinnék a Szellemek Országában
az állatősökben vagy a görög istenekben... Kétlem, hogy tudna
aludni éjszaka. Mindig keresnék valakit, akit okolhatok.
Valakit, akit okolhatna azért, hogy Tom nagyapa meghalt
tüdőrákban, mielőtt apja híres lett, és segíteni tudott volna rajta a
pénzével. Vagy anyáért – az egyetlen nőért, akit szeretett -, aki
lelépett egyetlen búcsúlevél nélkül, és otthagyta egy újszülöttel,
akiről nem volt képes gondoskodni. Akit okolhat azért, hogy
hiába sikeres, mégsem boldog.
– Nem tudom, hogy él-e – folytatta a férfi. – De akár a Holtak
Országában is lehetne. Ugyanolyan kevés esélyünk van rá, hogy
visszakapjuk. Ha mást hinnék... nem bírnám ki.
Hátuk mögött kocsiajtó csapódott. Piper megfordult, és szíve
összeszorult. Jane közeledett feléjük titkárnőruhában, magas
sarkú cipőben botladozott a homokban, kezében az
elmaradhatatlan zsebszámítógéppel. Az arckifejezése egyszerre

[123]
volt ideges és diadalmas. Piper ebből leszűrte, hogy már beszélt a
zsarukkal.
Bárcsak eltaknyólnál! – fohászkodott a lány. Ha léteznek
állatszellemek vagy görög istenek, buktassák el! Nem akarom, hogy
maradandó sérülése legyen, csak vessze el az eszméletét a nap
fennmaradó részére, könyörgöm!
. De Jane egyre közeledett.
– Apa – mondta gyorsan Piper. – Tegnap történt valami...
De az apja is észrevette Jane-t. Gyorsan felöltötte hivatalos
arcát. Jane nem lenne itt, ha nem komoly dologról lenne szó. Egy
stúdió-pápa telefonált, egy projekt kútba esett, vagy megint
Piperrel van probléma.
– Később folytatjuk a beszélgetést, Pipes – ígérte. – Most meg
kell tudnom, mit akar Jane. Tudod, milyen.
Igen. Piper tudta. Az apja udvariasan Jane elé baktatott a
homokon. Piper nem hallotta, miről beszélnek. De nem is volt rá
szüksége. Tudott olvasni az arcokról. Jane éppen most számolt
be az autólopás-ügyről, és úgy mutatott Piperre, mint egy
undorító állatra, ami a szőnyegre vizelt.
Apjából minden energia és jókedv elszállt. Intett Jane-nek,
hogy várjon. Aztán visszament Piperhez. Piper nem tudott apja
szemébe nézni, a férfi pedig úgy meredt rá, mint akinek
eljátszották a bizalmát.
– Azt ígérted, megpróbálod, Piper.
– Apa, utálom azt a sulit. Egyszerűen nem tudok ott maradni.
El akartam mondani a BMW-t, de...
– Kirúgtak – mondta. – Egy autó, Piper?! Tizenhat éves vagy.
Ha akarsz, bármikor kapsz egy kocsit tőlem. Hogy voltál képes...

[124]
 – Úgy érted, Jane venne nekem egy autót? – vágott vissza
Piper. Nem tudta türtőztetni magát. A düh felforrt benne, és
kifutott. – Apa, csak egyszer hallgatnál végig! Csak egyszer ne
kellene az ostoba Három Kérdés-játékodra várnom! Rendes
iskolába akarok járni. Veled akarok a szülők estjére menni, és
nem Jane-nel. Vagy hadd legyek magántanuló! Olyan sokat
tanultam, amikor együtt olvastunk a görögökről. Miért nem
tehetjük ezt mindig így? Mi, ketten...
– Ne csináld ezt velem, Piper! Mindent megteszek, amit tudok.
Ezt már egyszer megbeszéltük.
Nem, gondolta Piper. Ezt nem tudtuk soha megbeszélni. Már évek
óta.
Az apja felsóhajtott.
– Jane beszélt a rendőrséggel, sikerült kicsikarnia egy
megállapodást. Az autókereskedő ejti a vádat, ha hajlandó vagy
elmenni egy nevadai bentlakásos iskolába. Problémás gyerekekre
szakosodtak... akiket nehéz kezelni.
– Ez vagyok én. – Piper hangja remegett. – Egy nagy
probléma-
– Piper... azt ígérted, megpróbálod. De cserbenhagytál. Nem
látok más lehetőséget.
– Tőlem bármit csinálhatsz, csak csináld te! És ne bízd Jane-re
Nem küldhetsz el csak úgy!
Apja az elemózsiás kosárra nézett. A szendvicse érintetlenül
hevert az arany alufóliában. Az egész délutánt szörfözéssel
akarták tölteni. A tervük kútba esett.

[125]
 Piper először nem akarta elhinni, hogy az apja képes Jane
döntésére támaszkodni. Különösen most nem. Ilyen fontos
kérdésben, amikor egy nevelőintézetről van szó.
– Menj oda Jane-hez! – mondta az apja. – Ő majd elmondja a
részleteket.
– De apa...
A férfi elfordult, és az óceánt fürkészte, mintha egészen a
Szellemek Országáig ellátna. Piper megfogadta, hogy nem fog
sírni. Jane-hez sétált, aki hideg mosollyal egy repülőjegyet
nyújtott felé. Mint mindig, most is mindent elrendezett. Számára
Piper csak egy tétel volt a megoldandó feladatok listáján, amit
sikeresen kipipálhatott.

Piper álma változott.

Éjszakai hegytetőn állt, alatta egy város fényei csillogtak,
előtte máglya égett. Mintha a bíbor lángok világosság helyett
sötétet sugároztak volna, de annyi hőt bocsátottak ki, hogy
ruhája gőzölögni kezdett.
– Ez a második figyelmeztetés – mennydörögte egy hang.
Olyan harsány volt, hogy belerengett a föld. Piper hallotta már
ezt a hangot álmában. Próbálta meggyőzni magát, hogy nem
olyan ijesztő, mint az emlékeiben, de a helyzet úgy állt, hogy
sokkal rosszabb volt.
A máglya mögül egy hatalmas arc bukkant elő a sötétből.
Mintha a lángok fölött lebegett volna, de Piper tudta, hogy óriási
testhez tartozik. A durva vonásokat mintha sziklából faragták

[126]
volna ki. A halott arcban csak a nyersgyémánt szemek éltek, és
az arcot keretező rasztatincsekbe emberi csontokat fontak.
Mosolyától Pipert kirázta a hideg.
– Tedd azt, amit mondtunk! – hallatszott az óriás hangja. –
Hajtsd végre a küldetésed! Cselekedj parancsaink szerint, és
akkor élve megúszod! Máskülönben...
A tűz mellé mutatott, ahol Piper meglátta oszlophoz kötözött,
eszméletlen apját.
Kiáltani akart. Magához akarta téríteni, és ráparancsolni az
óriásra, hogy engedje el. De hangja cserbenhagyta.
– Rajtad tartom a szemem – mondta az óriás. Szolgálj engem,
és mindketten életben maradtok! Enkeladosz a szavát adja. De ha
cserbenhagysz... Ezer évet aludtam, fiatal félisten! Tehát
rettenetesen éhes vagyok. Ha becsapsz, jól belakmározom!
Az óriás mennydörögve felnevetett. A föld remegni kezdett,
Piper lábánál egy szakadék nyílt, és a lány belezuhant a
sötétségbe.

Úgy ébredt, mintha átszteppelt volna rajta egy ír tánccsoport.

Mellkasa sajgott, alig kapott levegőt. Megmarkolta az Annabeth-
től kapott tőr nyelét. Katopris, a trójai Helené fegyvere.
A Félvér Tábor mégsem volt álom.
– Hogy érzed magad? – kérdezte valaki.
Piper megpróbált fókuszálni. Egy oldalról elfüggönyözött
ágyban feküdt, mintha orvosi szobában lenne. A vörös hajú lány,
Rachel, mellette ült. A falon egy rajzfilmszatír lógott, és zavarba

[127]
ejtően emlékeztetett Hedge edzőre. Egy lázmérő állt ki a szájából.
Alatta a következő felirat: „Le a bárányhimlővel, éljenek a
kecskék!”
– Hol va.,.? – Piper nem fejezte be a mondatot, mert meglátta
az ajtóban álló fickót.
Az a kaliforniai szörfös típus volt, izmos, napbarnított, szőke
hajú. Rövidnadrágot és rövid ujjú pólót viselt. Csak nem kettő
hanem száz kék szeme volt... Beborították a karját, a lábát és az
arcát. Még a lábfején is akadt egy-egy szem, amik a szandál
pántjai közül kandikáltak fel a lányra.
– Ő Argosz – mondta Rachel. – A biztonsági emberünk, ő
tartja a szemét a dolgokon... és nem csak képletesen értve.
Argosz bólintott, és pislogott az álján lévő szemével.
– Hol...? – futott neki ismét a kérdésnek Piper, de úgy érezte,
mintha vattával tömték volna tele a száját.
– A Nagy Házban. A Tábor irányítóközpontjában. Ide
hoztunk, miután összeestél – tájékoztatta Rachel.
– Te megragadtál – idézte fel Piper. – Aztán jött Héra hangja...
– Nagyon sajnálom a történteket – mondta Rachel. – Hidd el,
nem az én ötletem volt, hogy megszálljalak! Kheirón
meggyógyított egy kis nektárral...
– Nektár?
– Az istenek itala. Kis mennyiségben gyógyhatású a félistenek
számára. Feltéve, ha nem éget porrá.
– Oh. Klassz.
Rachel közelebb hajolt.
– Emlékszel a látomásodra?

[128]
 Piper egy másodpercre megrémült, mert azt hitte, az óriásról
szóló álmára céloz, de rájött, hogy Rachel a Héra-bungalóban
történtekre kíváncsi.
– Az istennő bajban van – mondta Piper. – Megkért, hogy
szabadítsam ki, mintha csapdában lenne. Azt mondta, a föld
elnyel bennünket, beszélt egy tüzes lényről meg a napfordulóról.
A sarokban álló Argosz mellkasából morajlás hallatszott, és
egyszerre pislantott minden szemével.
– Argoszt Héra teremtette – magyarázta Rachel. – Nagyon
szívén viseli az istennő hogylétét. Vigyázzunk, nehogy sírva
fakadjon! Legutóbb is... kisebb árvizet okozott.
Argosz szipogott. Az oldalt álló asztalról felkapott egy mar^
papír zsebkendőt, és törölgetni kezdte szemeit.
– Szóval... – kezdte Piper, és gyorsan elfordult, amikor Argosz
a hónaljában lévő szeméhez ért. – Mi történhetett Hérával?
– Még nem tudjuk – felelt Rachel. – Annabeth és Jászon is itt
volt. Jászon nem akart itt hagyni ilyen állapotban, de Annabeth-
nek támadt egy ötlete, hogyan szerezhetné vissza Jászon az
emlékeit.
– Az... az nagyon jó lenne.
Jászon is itt volt? Azt kívánta, bárcsak eszméletén lett volna,
Vajon jó lesz, ha a fiú visszaszerzi az emlékeit? Továbbra is azt az
ábrándot dédelgette, hogy kapcsolatuk valóságos volt, és nem
csak a Köd tréfája.
Állítsd le magad, parancsolta magának. Ha meg akarja menteni
az apját, nem számít, hogy Jászon szereti-e, vagy sem.
Hamarosan úgyis gyűlölni fogja. Ahogyan a Táborban mindenki.

[129]
 Lenézett a derekán lógó dísztőrre. Annabeth szerint inkább
hatalom– és státuszszimbólum, mint valódi fegyver. Külső
csillogás, belső tartalom nélkül. Ugyanolyan hamis, mint Piper.
Katoprisnak, vagyis tükörnek nevezték. Nem merte még egyszer
kihúzni a tokjából, mert félt a saját tükörképétől.
– Ne aggódj! – szorította meg Rachel a karját. – Jászon kedves
srácnak tűnik. Neki is hasonló látomása volt, mint neked.
Akármi történt Hérával, biztos vagyok benne, hogy együtt kell a
végem járnotok.
Rachel úgy mosolygott rá, mintha jó hírt közölne, de Piper
kedve még sötétebb lett. Abban bízott, hogy a küldetésre – vagy
mire – ismeretlenekkel kell majd elindulnia. Erre most Rachel
gyakorlatilag azt mondta neki, hogy: Jó hírem van! Nem csak az
apádat tartja túszként egy emberevő óriás, de még a szerelmedet is el
kell árulnod! Ugye, milyen nagyszerű?!
– Ugyan már! – vigasztalta Rachel – Nincs okod sírásra! Retten
megoldjátok!
Piper a szemét törölgette, és megpróbált önuralmat
gyakorolni. Ez nem ő volt. Ő kemény csaj hírében áll. Ő a
dörzsölt autótolvaj, a Los Angeles-i magániskolák réme. Most
meg úgy viselkedik, mint egy síró-pityogó kislány.
– Honnan tudod, mi vár rám?
Rachel vállat vont.
– Tudom, hogy nehéz választás előtt állsz, és a lehetőségek
nem éppen fényesek. Mondtam már, vannak bizonyos
megérzéseim. A tábortűznél elismer gyermekének valamelyik
isten. Ha megtudod, ki az, tisztább lesz a kép.
Lehet, hogy tisztább, de nem biztos, hogy jobb.

[130]
 Piper felült az ágyban. Úgy sajgott a homloka, mintha valaki a
szeme közé döfött volna egy karót. Az anyádat nem kaphatjuk
vissza – mondta az apja. Pedig nagyon úgy tűnt, hogy aznap este
jelentkezik érte az édesanyja. Piper most először nem volt benne
biztos, hogy szeretne találkozni vele.
– Remélem, hogy Athéné lesz. – Piper félénken nézett fel, attól
tartott, az Orákulum majd kineveti, de csak mosolygott.
– Megértelek, Piper. Megmondjam az igazat? Azt hiszem,
Annabeth is ezt szeretné. Ti ketten sokban hasonlítotok
egymásra.
Pipert az összevetés még bűntudatosabbá tette.
– Egy újabb megérzés? Te semmit sem tudsz rólam.
– Meglepődnél, milyen sokat tudok.
– Csak azért mondod ezt, mert Orákulum vagy, akinek mindig
titokzatosnak kell hangoznia, nem igaz?
Rachel felkacagott.
– Ne leplezd le a titkaimat, Piper! És ne aggódj! Minden
elrendeződik. De lehet, hogy máshogy, mint képzeled.
– Ezzel nem nyugtattál meg.
A távolban kagylókürt harsant. Argosz morogva kinyitotta
ajtót.
– Vacsora? – találgatott Piper.
– Azt átaludtad – mondta Rachel. – Ez már a tábortűz.
Gyerünk, derítsük ki, hogy ki vagy!

[131]
X. * Piper

P IPERT AZ EGÉSZ TÁBORTÜZES CIRKUSZTÓL ROSSZULLÉT

kerülgette. Az óriás bíbor máglyájára emlékeztette, meg a
cölöpre, amelyhez az apját kötözte.
De a valóság majdnem ugyanilyen rémes volt: egy közös
gajdolás. Az amfiteátrum hegyoldalba vésett üléseivel szemben
kövekkel körberakott tűzgödör derengett. A sorokat megtöltő
ötvenhatvan srác zászlókkal jelzett csoportokba tömörült.
Piper az első sorban rögtön kiszúrta Jászont. Annabeth mellett
ült. Leo a közelükben szorongott egy rakás nagydarab kölyök
között, akiknek acélkék zászlóján kalapács díszelgett. A tüzet fél
tucat táborlakó ugrálta körbe gitárokkal és régimódi hárfákkal –
lantokkal? – a kézben, miközben páncélról és a háborúba
készülődő nagyanyjukról énekeltek. Mindenki velük dalolt, és
saját páncéljára mutogatva marháskodott. Talán ez volt a
legbizarrabb dolog, amit Piper valaha látott. Azok közé a nóták
közé tartozott, amik nappal rettenetesen kínosak, de a sötétben
mindenki együtt fajta, és érzelgősen mulatságos volt az egész.
Ahogy az energiaszint emelkedett, úgy magasodtak a lángok, és
vörösből narancssárgává, majd arannyá változtak.
A dal befejeződött, mindenki ujjongva tapsolt. Aztán egy
lovas jelent meg a színen. A táncoló tűz fényében Piper
legalábbis azt gondolta, hogy ül a lovon. Aztán rájött, hogy egy
kentaur. Alsó része fehér csődöré, a felsőteste egy középkorú

[132]
férfié, akinek göndör haja és szépen vágott szakálla volt. Egy
lándzsát lóbált, amelyre mályvacukrok voltak felnyársalva.
– Szép volt! Köszöntöm az újoncokat! Örülök, hogy élve
megérkeztetek, és a végtagjaitok nagy része a helyén maradt!
ígérem, hamarosan rátérünk a kekszszendvicsekre, de előtte...
– Mikor játszunk zászlóvadászatot?! – kiáltott közbe valaki. A
vörös, vaddisznófejes zászló alatt ülő páncélos kölykök
felmordultak.
– Na, igen – kezdte Kheirón. – Tudom, hogy Árészék már be
vannak sózva, hogy folytathassuk szokásos, erdei játékunkat.
– Meg a gyilkolászást! – kiáltotta egyikük.
– De – folytatta Kheirón – nem térhetünk vissza az erdőbe,
amíg a sárkány fölött nem szerezzük vissza az irányítást.
Kilences Bungaló, van valami jelentenivalótok az üggyel
kapcsolatosan?
A kentaur Leóék csapata felé fordult. Leo Piperre kacsintott, és
pisztolyt formázó ujjaival lepuffantotta. A mellette álló lány
kényelmetlenül topogott. Leóéhoz hasonló katonai kabátot viselt,
és vörös fejkendőt.
– Dolgozunk az ügyön – szólalt meg végül.
Még hangosabb morgolódás.
– Mennyire dolgoztok, Nyssa? – kérdezte egy Árész-kölyök.
– Nagyon keményen – mondta a lány.
Nyssa bekiabálások és bosszankodások közepette – amitől a
tűz kaotikus lobogásba kezdett – visszaült a helyére. Kheirón
megkopogtatta patájával a tűzgödör szélét, mire a táborlakók
elcsendesedtek.

[133]
 – Legyetek türelmesek! – kérte Kheirón. – Időközben sokkal
aggasztóbb problémák is felmerültek.
– Percy? – kérdezte valaki. A tűz tovább sápadt, de Pipernek
nem kellett a láng minőségén mérnie a tömeg feszültségét, ő is
érzékelte.
Kheirón Annabethre mutatott. A lány nagy levegőt vett, és
felállt – Egyelőre nem bukkantam Percy nyomára – jelentette be.
Hangja elcsuklott, amikor kimondta a nevet. – Nem volt a Grand
Canyonban, mint reméltem. De nem adjuk fel. Több csoport
keresi őt, az ország különböző tájain. Grover, Tyson, Nico és
Artemisz Vadászai – mind őt kutatják. Meg kell találnunk. De
Kheirón most nem Percy eltűnésére célzott, hanem egy újabb
küldetésre.
– A Nagy Próféciáról van szó, ugye? – kiáltotta egy lány.
Mindenki hátrafordult. A hang egy rózsaszínű, galambcímeres
zászló alól érkezett. A csapat hátul ült, és amíg vezetőjük fel nem
állt, inkább egymással pletyiztek, mint Kheirónra figyeltek. Drew
volt az.
Az egész Tábor meglepődött. Úgy tűnt, Drew nem sűrűn
alacsonyodott le hozzájuk.
– Mit akarsz ezzel mondani, Drew? – kérdezte Annabeth.
– Ugyan már, ne tettesd magad! – tárta szét a karját, mintha az
igazság egyértelmű lenne. – Az Olimposzon lehúzták a rolót.
Percy eltűnt. Héra látomást bocsátott rád, és három új félistennel
gazdagítottad a Tábort egy nap alatt. Valami nagyon nem
stimmel, és ha jól sejtem, a Nagy Prófécia elkezdődött, vagy
tévedek?
Piper Rachel fülébe suttogott:

[134]
 – Miről beszél? Mi az a Nagy Prófécia?
Aztán észrevette, hogy nem csak ő, hanem mindenki Rachel
felé fordult.
– Na? – kiáltott oda Drew. – Te vagy az Orákulum.
Elkezdődött, vagy sem?
Rachel szeme ijedtnek tűni a lángok fényében. Piper attól
tartott, a lány megragadja, és megint az ijesztő pávaistennő
szócsöve lesz. De Rachel a lehető legnyugodtabban előrelépett, és
megszólította a Tábort:
– Igen – ismerte el – A Nagy Prófécia elkezdődött.
Mindenki egyszerre kezdett hangoskodni.
Piper elkapta Jászon pillantását. A fiú egy kérdést tátogott felé
Jól vagy? Piper bólintott, aztán mosolyt erőltetett az arcára, és
elfordult. Túlságosan fájdalmas volt látni Jászont úgy, hogy nem
lehet mellette.
Amikor a hangzavar alábbhagyott, Rachel újabb lépést tett a
hallgatóság felé. ötvennél több félisten kapta hátra a fejét, mintha
a vörös hajú halandó mindenkinél fenyegetőbb lenne.
– Azoknak, akik nem hallották volna – kezdte Rachel a Nagy
Prófécia az első jóslatom volt. Augusztusban mondtam ki, és így
hangzik:

„Hét félvér válaszol a hívásra.

Vihar, vagy tűz, mi hull a világra...”

Jászon talpra ugrott. Szeme vadul csillogott, mintha

etektrosokkot kapott volna.
Még Rácáéit is váratlanul érte.
– Já-Jászon? – dadogta. – Mit csi.,.?

[135]
 – Ut cum spiritu postrema sacramentum deiuremus – kántáta Et
hostes ornamerita addent ad ianuam necem.
Szorongó némasság telepedett mindenkire. Piper látta az
arcokon, hogy néhányan megpróbálják lefordítani a mondatokat.
Ő a maga részéről annyit tudott, hogy latinul volt, de azt nem,
hogy jövendőbeli szerelme miért változott katolikus pappá
hirtelen.
– Te... elmondtad a próféciát – hebegett Rachel. – „Esküt tart az
utolsó lehelet, / Halál Kapujában fegyveresek.” Honnan tu...?
– Ismerem ezt a próféciát – ránduit meg Jászon arca, és halán-
tékához szorította a kezét. – Nem tudom, honnan, de ismerem.
– Latinul fújja – kiáltotta Drew. – Nem csak helyes, okos is.
Az Aphrodité-kölykök kuncogni kezdtek. Istenem, de
idétlenek gondolta Piper. De a feszült hangulatot ők sem tudták
oldani. A tábortűz kaotikusán és ideges-árnyékzölden
csapongóit.
Jászon zavart ábrázattal visszaült a helyére, Annabeth pedig a
fiú vállára tette a kezét, és valami bátorítót súgott a fülébe. Piper-
be féltékenység nyilallt. Neki kellene mellette ülnie, és
nyugtatgatnia.
Rachel Dare továbbra is döbbenten állt. Hátranézett Kheirónra
tanácsért, de a kentaur mogorván hallgatott, mintha csak nézője
lenne egy darabnak, amelybe nem szólhat bele. Egy tragédiának,
ami rengeteg szereplő halálával végződik.
– Nos – Rachel megpróbálta visszanyerni a lélekjelenlétét -, ez
volt tehát a Nagy Prófécia. Bíztunk benne, hogy még évekig nem
kezdődik el, de attól tartok, már javában tart. És – ahogy Drew is
megjegyezte – furcsa dolgok történnek. A hét félisten, akárkikről

[136]
is legyen szó, még nem gyűlt össze. Az az érzésem, hogy
néhányan itt vannak ma este, de néhányan még hiányoznak.
A táborlakók fészkelődni és pusmogni kezdtek, miközben
ideges képpel egymás felé forogtak. Egy álomittas hang szólalt
meg a tömegben:
– Jelen! Oh... nem névsorolvasást tartotok?
– Folytasd az alvást, Clovis! – kiáltotta valaki, és többen
felnevettek.
– Tehát – folytatta Rachel -, még nem ismerjük a Nagy Prófécia
jelentését, és nem tudjuk, milyen kihívással kell a félisteneknek
szembenézniük, de mivel az első Nagy Prófécia a Titán Háborút
jövendölte meg, feltételezhetjük, hogy a második Nagy Prófécia
legalább olyan rossz dologra figyelmeztet.
– Vagy rosszabbra – dünnyögte Kheirón.
Csak magának motyogta, de mindenki meghallotta. A
tábortűz azonnal sötétlilává vált – ugyanolyan színűvé, mint
Piper álmában.
– Csak annyit tudunk – mondta Rachel -, hogy a prófécia eleje
már beigazolódott. Egy nagy probléma gördült az utunkba,
melynek megoldásához küldetést kell indítanunk. Hérát, az
istenek királynőjét elrabolták.
Döbbent csend. Aztán ötven félisten kezdett egyszerre
beszélni.
Kheirón megint kénytelen volt dobogni a patájával. Rachelnek
várnia kellett, hogy visszaszerezze figyelmüket.
Aztán beszámolt nekik a Grand Canyon teraszán történt
incidensről. Beszélt arról, hogy Hedge edző milyen
önfeláldozóan viselkedett a viharszellemek támadásakor, és

[137]
hogy a szellemek arra figyelmeztettek: ez csupán a kezdet. A
szellemek egy hatalmas úrnő szolgálatában állnak, aki minden
félistent elpusztíthat.
Racheltől azt is megtudták, hogyan vesztette el az eszméletét
Piper Héra házában. Piper megpróbált nyugodt képet vágni,
pedig látta az ájulását parodizáló Drew-t és vihorászó
közönségét. Végül Jászon látomása következett, melyre a Nagy
Ház nappalijában került sor. Az üzenet annyira hasonlított
Piperéhez, hogy a lánynak hideg futkosott a hátán. Az egyetlen
különbség a kis üzenetben az volt, hogy Héra őt arra is
figyelmeztette, hogyne árulja el: Ma meghajolsz az akarata előtt, a
királyuk feltámad és mindegyikünket elpusztít. Ő Héra tehát tudott
az óriás fenyegetésről. De ha így áll a helyzet, miért nem
figyelmeztette Jászont, hogy Piper személyében ellenséges
ügynök kerül a Táborba?
– Jászon, emlékszel a családnevedre? – kérdezte Rachel.
Jászon már szemlátomást magához tért a döbbenetből, de
válaszul mindössze a fejét rázta.
– Akkor továbbra is csak Jászon néven fogunk illetni.
Kétségtelen, hogy Héra téged jelölt ki a küldetés vezetésére.
Rachel szünetet tartott, mintha esélyt akarna adni Jászonnak a
tiltakozásra. Minden szem a fiúra szegeződött, ekkora nyomástól
Piper összeroppant volna. De Jászon bátornak tűnt és
eltökéltnek. Összeszorította állkapcsát, majd ennyit mondott:
– Elfogadom.
– Meg kell mentened Hérát, hogy megakadályozz valami
rettenetes dolgot – folytatta Rachel. – Egy ismeretlen király

[138]
feltámadni készül. A dolog valamiért a téli napfordulón
esedékes, szóval cirka négy nap múlva.
– Vagyis az Istenek Tanácsának napján – mondta Annabeth. –
Ha az istenek eddig nem jöttek volna rá, hogy Héra eltűnt, akkor
ott végleg leesik nekik a tantusz. Könnyen lehet, hogy
összevesznek, egymást vádolják majd az elrablásával. Mindig ezt
csinálják.
– A téli napforduló az év legsötétebb napja. Az istenek
összegyűlnek e napon, ahogy ősi szokás szerint az emberek is,
mert tudják, hogy a sokaságban erő lakozik – tette hozzá
Kheirón. – A téli napforduló idején a fekete mágia megerősödik.
Ősi mágiáról van szó, mely az isteneknél is régibb. Ez az a nap,
amikor a gonosz... mocorogni kezd.
A mocorogni szót olyan hatásosan sikerült kimondania,
mintha a mocorgás főbenjáró bűncselekmény lenne, és nem az
óvodások művelnék, ha elunják az egy helyben ülést.
– Oké! – Annabeth megrovóan Kheirónra nézett. – Köszönjük
a tájékoztatást, Napfény Kapitány! Akármi folyik itt, egyetértek
Rachellel. Jászon kiválasztatott a küldetés vezetésére, tehát...
– Ha annyira fontos fickó, miért nem ismeri el valamelyik
isten saját porontyául? – kötekedett valaki az Árész-
pereputtyból.
– Már elismerték – jelentette be Kheirón. – Régen. Jászon,
mutasd meg nekik a bizonyítékot!
A hú egy pillanatig mintha nem értette volna, mire céloz
Kheirón. De aztán megfeszült izmokkal előrelépett. Pipemek
nem kerülte el a figyelmét, hogy milyen hihetetlenül
szívdöglesztő a tábortűz fényében derengő szőke tincseivel és

[139]
római szoborra emlékeztető, nemes vonásaival. A fiú Piperre
pillantott, aki bátorítóan bólintott, és elpantomimezte, hogy
feldob egy láthatatlan pénzérmét.
Jászon a zsebébe nyúlt. Érme villant a levegőben, és amikor
Jászon elkapta, egy lándzsát tartott a markában. Két méter
hosszú, arany nyelű, hegyes fegyvert.
A félistenek levegő után kaptak. Annabeth és Rachel távolabb
húzódott a jégcsákány-hegyes lándzsafejtől.
– Ez meg mi...? – értetlenkedett Annabeth. – Azt hittem,
kardod van.
– Fej helyett írás jött ki – mondta Jászon. – Egy érme, több
fegyver.
– Haver, ilyet én is akarok! – kiáltotta valaki az Árész-
csapatból.
– Ez simán veri Clarisse elektromos lándzsáját, baromarc! –
ámuldozott az egyik testvére.
Annabeth és Rachel tudta, mi következik. Jászon felemelte
lándzsáját. Mennydörgés rázta meg az eget. Piper karján minden
szőrszál felmeredt. Az arany lándzsa hegyéből villám csapott ki,
és rakétaerősséggel telibe találta a tábortüzet.
Amikor a füst felszállt, és Piper fülcsengése kezdett elmúlni,
az egész Tábor sokkos állapotban, fél vakon és hamuval borítva a
tábortűz helyére meredt. Korom hullott mindenfelé. Egy égő
darab néhány centire az alvó Clovis mellé csapódott, de a kölyök
meg sem rezzent.
Jászon leengedte a dárdáját.
– Bocs...

[140]
 Kheirón kisöpört néhány izzó parazsat a szakállából. Arca
megrándult, mintha a legrosszabb rémálma vált volna valóra.
– Kicsit eltúloztad, de megértettük. Azt hiszem, már mindenki
tisztában van vele, ki az atyád.
– Jupiter – mondta Jászon. – Akarom mondani, Zeusz. Az Ég
Királya.
Pipernek mosolyognia kellett. Az egész annyira logikus volt!
A legerősebb isten, a mítoszok legnagyobb hőseinek apja – ki
más lehetne Jászon papája?
De a táborlakók mintha nem lettek volna ebben annyira
biztosak. Kitört a káosz, mindenki egyszerre kérdezett, amíg
Annabeth fel nem tartotta a kezét.
– Csendet! – kiáltotta. – Hogyan lehet Zeusz fia?! A Nagy
Triász... az esküjük, hogy nem lesz több halandó gyermekük...
eddig miért nem tudtunk a létezéséről?
Kheirón nem felelt. Pipernek az volt az érzése, a kentaur tudja
az igazságot, és az igazságban nincs sok köszönet.
– Az a legfontosabb – bizonygatta Rachel hogy Jászon itt van.
Vár rá egy küldetés, amit végre kell hajtania. Ehhez egy új
próféciára lesz szükség.
Azzal lehunyta a szemét, és elájult. Két táborlakó ugrott oda,
hogy elkapja. Egy harmadik az amfiteátrum széléhez futott, és
felkapott egy háromlábú bronzszéket, mintha ez lenne a feladata.
A széket a szétrobbantott tábortűz elé állította, és közösen
beleültették a lányt. A tűz fénye nélkül sötét volt az éjjel, és
Rachel lába körül zöld köd kezdett örvényleni. Amikor a lány
újra kinyitotta a szemét, a szemgolyói világítottak. Szájából

[141]
smaragd füst bodorodott elő. Hangja reszelős volt és ősi. Ilyen
hangja lenne egy kígyónak, ha beszélni tudna.

Villám fia, a földtől óvakodj,

Óriások bosszúja: heten születnek,
Üllőnek, gerlének enged a ketrec,
Héra dühében sok halál lakoz.

Az utolsó szavaknál Rachel leesett volna a székről, ha segítői

nem kapják el. Távolabb húzták a tűzgödörtől, és egy sarokba
fektették pihenni.
– Ez normális? – kérdezte Piper. Aztán rádöbbent, hogy a
nagy csendet egyedül ő törte meg, és mindenki őt nézi. –
Mármint gyakran szokott füstöt eregetni?
– Istenekre, te aztán észlény vagy! – gúnyolódott Drew. – Nem
zavar, hogy most mondott egy próféciát? Jászon próféciáját Héra
megmentéséhez! Nem értem, hogy...
– Drew! – állította le Annabeth. – Piper kérdése jogos volt.
Valami nagyon bűzlik ebben a próféciában. Ha a ketrec
széttörése Héra dühkitöréséhez vezet, és sok halálhoz... akkor mi
a fenének kiszabadítani? Lehet, hogy csapda, vagy... vagy Héra a
saját megmentői ellen fordul. Soha nem volt hálás a hősöknek.
Jászon szólásra emelkedett.
– Nincs sok választásom. Héra elrabolta az emlékeimet. s
vissza akarom szerezni őket. Különben sem hagyhatjuk cserben
az ég királynőjét, ha bajba került.
Héphaisztosz bungalójából felállt egy lány. Nyssa volt az, a
vörös kendős.

[142]
 – Talán. De Annabethre is hallgathatnátok. Héra bosszúálló
teremtés. Ledobta a saját fiát, a mi atyánkat egy hegyről, mert
csúnya volt!
– Mit csúnya? Kifejezetten ronda! – vihogott valaki az
Aophdité-csapatból.
– Pofa be! – mordult fel Nyssa. – Azon sem ártana
elgondolkoznunk, hogy miért kellene óvakodnunk a földtől? És
mit jelent az „óriások bosszúja”? És mi olyan erős, hogy az ég
királynőjét is elrabolhatja?
Senki sem válaszolt, de Piper úgy látta, mintha Annabeth és
Kheirón némán eszmét cserélne. Magában így fordította le:
Annabeth: Az óriások bosszúja... nem, az lehetetlen.
Kheirón: Ne mondd el nekik! Csak megijesztenéd őket.
Annabeth: Ugye csak viccel? Nem lehetünk ennyire pechesek!
Kheirón: Később világosítsd fel őket, gyermekem! Különben
túlságosan rémültek lesznek ahhoz, hogy bármit tegyenek.
Piper nem akarta elhinni, hogy ennyire pontosan olvas az
arcukról. Két emberéről, akiket alig ismer. Pedig biztos volt
benne, hogy értette őket, és ettől teljesen betojt.
Annabeth nagyot sóhajtott, aztán hangosan ezt mondta:
– Ez Jászon küldetése. A döntés is az övé. Láttuk, hogy a
villám gyermeke. A hagyományok szerint választhat két kísérőt
maga mellé.
Hermészéktől valaki azt kiabálta:
– Az egyik te legyél, Annabeth, te vagy a legtapasztaltabb!
– Nem, Travis! – zárkózott el Annabeth. – Először is, nem
fogok segíteni Hérán. Ahányszor megpróbáltam, becsapott vagy
később visszaharapott. Felejtsd el! Kizárt dolog. Másodszor,

[143]
holnap hajnalban elhagyom a Tábort, és folytatom Percy
keresését.
– A két eset összefügg – szaladt ki Piper száján, bár sejtelme
sem volt róla, honnan vette a bátorságot, hogy közbevágjon. –
Ezt te is tudod, ugye? Ez a probléma, és a barátod eltűnése,
minden összefügg.
– Mégis, hogyan? – firtatta Drew. – Magyarázd el, nagyokos!
Piper megpróbálta megfogalmazni, de felsült.
Annabeth sietett a segítségére.
– Talán igazad van, Piper. Ha a két eset összefügg, akkor én
majd a másik eset felől keresem a választ. Percy felől. Mint
mondtam nem fogok fejvesztve Héra segítségére rohanni, még
akkor sem, ha ezzel az Olimposzt megint puskaporos hordóvá
változtatom, De más oka is van a távolmaradásomnak. A
prófécia máshogy szól – A prófécia megmondja, kit válasszak –
értett egyet Jászon, – „Üllőnek, gerlének enged a ketrec.” Az üllő
Vul... akarom mondani Héphaisztosz jelképe.
A Kilences Bungaló zászlaja alatt álló Nyssa úgy ejtette le a
vállát, mintha egy nehéz üllőt pakoltak volna rá.
– Ha óvakodnotok kell a földtől, kerülnötök kell a földi
utazást. Légi közlekedésre kell hagyatkoznotok – mondta.
Piper majdnem elkottyantotta, hogy Jászon tud repülni, de
időben meggondolta magát. Az információ közlése Jászon dolga,
de a fiú valamiért nem rukkolt elő vele. Talán úgy gondolja, hogy
egy éjszakára egy ijesztő képesség demonstrálása bőven elég.
– A repülő szekerünk darabokban – folytatta Nyssa. – A
pegazusainkat Percy keresésére használjuk. Talán a
Héphaisztosz-csapat elő tud rukkolni valamivel, ami segíthet.

[144]
Mivel Jake mozgásképtelen, én vagyok a rangidős. Önként
jelentkezem a küldetésre.
Nem hangzott túl lelkesnek.
Aztán Leo felállt. Annyira csendben volt, hogy Piper egészé
elfeledkezett a jelenlétéről – és ez annyira nem vallott rá.
– Én megyek – mondta.
A testvérei felbolydultak. Néhányan vissza akarták rángató
padra, de Leo nem hagyta magát.
– Engedjetek, majd én segítek! Tudom, hogy nekem kell
mennem. Van egy ötletem a járművet illetően. Hadd próbáljam
meg tudom oldani!
Jászon egy másodpercig tanulmányozta a fiút. Piper mérget
vett volna rá, hogy nemet mond. De csak elmosolyodott.
– Együtt kezdtük a kalandot, Leó, úgy helyes, ha együtt is
folytatjuk! Oldd meg a közlekedésünket, és benne vagy a
csapatban!
– Igen! – öklözött Leo a levegőbe.
– Veszélyes lesz – intette Nyssa. – Megpróbáltatás-hegyek,
szörnyek, rémes szenvedések. Könnyen lehet, hogy egyikőtök
sem tér vissza élve.
– Tényleg? – párolgott el Leóból a lelkesedés. Aztán eszébe
jutott, hogy közönsége van. – Vagyis... csúcsszuper! Komálom a
nehézségeket! Csapjunk a lecsóba!
Annabeth bólintott.
– Most már csak a harmadik kísérődet kell kiválasztanod,
Jászon, a gerlék...

[145]
 – Persze, persze! – szökkent talpra Drew, és hatalmas mosolyt
villantott Jászonra. – A galamb Aphrodité jelképe, ezt a hülye is
tudja. Én meg szőröstül-bőröstül a tiéd vagyok!
Pipernek ökölbe szorult a keze. Előrelépett.
– Nem.
Drew a szemét forgatta.
– Jaj, szakadtkám, kopj már le!
– Nekem volt látomásom Hérával, és nem neked. Nekem kell
végigcsinálnom.
– Ugyan már, látomása mindenkinek lehet. Csak a megfelelő
időben a megfelelő helyen voltál. – Jászonhoz fordult. – A harc
kipipálva. Van szerelőnk is... – vetett egy megvető pillantást
Leóra. – Van kire bízni a piszkos melót. De neked az én
vonzerőmre is szükséged lesz, el sem tudod hinni, mennyire
meggyőző vagyok. Rengeteget segíthetnék.
A táborlakók arról kezdtek pusmogni, hogy Drew tényleg
mennyire meggyőző. Piper látta, hogy levette őket a lábukról.
Még
Kheirón is a szakállat kezdte vakargatni, mintha Drew
részvétele a küldetésen nem is lenne rossz ötlet.
– Tehát... – kezdte Annabeth. – A prófécia szövege szerint...
– Nem! – Pipert meglepte saját hangja. Sokkal elszántabb volt
és erősebb, mint megszokta. – Nekem mindenképpen mennem
kell Ekkor furcsa dolog történt. Mindenki bólogatni és ühümözni
kezdett, mintha Piper kijelentésének is lenne alapja. Drew hitet-
lenkedve forgatta fejét. Még a saját társai közt is akadt néhány
bólogató Jancsi.

[146]
 – Azonnal felejtsétek el! – kiáltott a tömegre Drew. – Miben jó
Piper?
Piper válaszolni akart, de magabiztossága elpárolgott.
Tényleg, mit tud felmutatni? Nagy harcosnak nem nevezhető, a
tervezésben vagy a problémamegoldásban sem jeleskedik. Csak
két dologhoz ért: bajba kerülni, és rávenni az embereket
marhaságokra.
Ráadásul hazug is. Ugyanis nem Jászon miatt kell részt vennie
a küldetésen. Ha bekerül a csapatba, akkor szépen-lassan
minden tagját el fogja árulni. Fülében visszhangzott az álmában
hallott fenyegetés: „engedelmeskedj, és talán élve megúszod!”
Hogyan választhatna apja és Jászon között?
– Na – mondta Drew öntelt mosollyal -, azt hiszem, ezt
megbeszéltük.
Hirtelen mindenki egyszerre kapott levegő után. Úgy
bámulták Pipert, mintha felrobbant volna. Azon törte a fejét, mi
rosszat tehetett. Aztán rádöbbent, hogy vöröses derengés fogja
körbe a testét.
– Ez meg mi?! – kérdezte.
Hiába pillantott a feje fölé, nem látott égő jelet, amilyen
Leónak méltóztatott megjelenni. De amikor végignézett magán,
féljajdult.
A ruhája... mi a fenét visel? Utálta a nőies ruhákat, és nem is
tartott ruhatárában ilyeneket. De most egy bokáját verdeső, fehér
ruhában pompázott, melynek olyan mély dekoltázsa volt, hogy
maga is zavarba jött tőle. Finom, arany karkötő tekeredett
bicepszére, és egy mesterien kidolgozott, borostyánnal, koralial

[147]
és arany virágokkal díszített nyaklánc csillogott a nyakában. Na,
és a frizurája...
– Istenem – hápogta. – Mi történt?!
Annabeth döbbenten Piper tőrére mutatott, amely frissen
olajozva csillogott, és arany zsinóron lógott az oldalán. Piper
vonakodott kihúzni a hüvelyéből, mert félt attól, amit tükrözni
fog. De a kíváncsiság erősebbnek bizonyult. Kihúzta Katoptrist,
és megnézte magát fényes pengéjében. A haja tökéletes volt: dús,
hosszú és csokoládébarna. Arany szalagokkal font copfja a
vállára omlott. És ki volt festve az arca. Jobban, mint Piper
valaha ki tudta volna pingálni magát. A finom ecsetvonások
cseresznyepirossá tették ajkát, és kiemelték szemének minden
egyes árnyalatát.
Egyszerűen... egyszerűen...
– Gyönyörű vagy – bukott ki Jászonból. – Piper... bombázó
lettél.
Más körülmények között ez lehetett volna élete legboldogabb
pillanata. De most mindenki úgy bámult rá, mint egy
szörnyszülöttre. Drew arcán rettenettel vegyes undor ült.
– Nem! Ez nem lehet! – kiáltotta.
–Ez nem én vagyok – ellenkezett Piper. – Én... semmit sem
értek.
Kheirón meghajlított lábbal fejet hajtott előtte, és mindenki
követte a példáját.
– Éljen, Piper McLean! – mondta komor hangon Kheirón,
mintha temetési beszédet tartana. – Aphroditénak, a galambok
úrnőjének és a szerelem istennőjének leánya!

[148]
XI. * Leo

L EO NEM SOKÁIG CSODÁLTA Piper szépségkirálynővé válással.

Jó, tényleg fantasztikus volt. Kisminkelték az arcát! Csőéi
történt! De Leónak ennél fontosabb dolga is volt. Kislisszolt az
amfiteátrumból, és elrohant a sötétben, miközben azon járt az
esze, hogy mibe keverte magát.
Felállt egy csomó, nála jóval erősebb és bátrabb félisten előtt,
és önként vállalkozott – itt az önként aláhúzandó – egy
küldetésre, ami az életébe kerülhet.
Nem említette, hogy látta Tía Caliidát, de amint tudomást
szerzett Jászon víziójáról, tudta, hogy ugyanarról a fekete ruhás,
fekete kendős hölgyről van szó. Márpedig Tía Callida nem más,
mint Héra. Gonosz bébiszittere az istenek királynője volt Az
ilyen dolgok tényleg ki tudják sütni az ember agyát.
Az erdő felé ügetett, és megpróbálta elfelejteni gyermekkorát s
mindazokat a bonyodalmakat, amik anyja halálában
csúcsosodtak ki De hiába erőlködött.

Kétéves lehetett, amikor Tía Callida először próbálta megölni.

Amíg anyja a műhelyben dolgozott, Tía Callida vigyázott rá
természetesen nem a nénikéje volt – csak egy idős asszony

[149]
közösségből egy mindenki tíája, aki felügyelt a gyerekekre.
Mézben sütött sonka illata volt, és mindig özvegyi ruhát viselt
fekete kendővel.
– Szeretnél szundítani egyet? – kérdezte. – Nézzük, hogy az én
kis hősöm vagy-e!
Leo álmos volt. Az asszony egy vörös és sárga halomra
fektette – párnák lehettek és betakargatta. Az ágy egy falba vájt
kuckóhoz hasonlított, kormos téglafala volt, fém teteje, és egy
négyzet alakú lyukon át a csillagokra látott. Kényelmesen
elhelyezkedett benne, és a szentjánosbogarakként szálló
szikrákat kapdosta. Aztán elbóbiskolt, és egy lángoló bárkáról
álmodott, amely koromtengeren siklott. Leo a fedélzeten állt, és
az eget kémlelve kormányzott. Tía Callida a hintaszékét
nyüstölte – nyííík, nvííík -, és közben altatódalt énekelt. Már
kétévesen is meg tudta különböztetni a spanyolt az angoltól de
most zavarban volt, mert a nyelv, amin Tía Callida énekelt,
egyikre sem hasonlított Minden rendben volt, amíg az anyja haza
nem jött. Sikítva odarohant hozzá, felkapta, és Tía Callidára
kiabált:
– Hogy tehetett ilyet...?! – De az idős hölgy addigra nem volt
sehol.
Amikor Leo visszanézett az anyja válla fölött, lángnyelveket
látott a takarón. Csak néhány évvel később állt össze számára a
kép, hogy egy égő kandallóban aludt...
De nem ez volt a legfurcsább. Hanem, hogy Tía Callidát nem
tartóztatták le ezután, sőt, a házból sem tiltották ki. A következő
években többször is felbukkant náluk. Amikor Leo hároméves
volt, hagyta őt késekkel játszani.

[150]
 – Korán meg kell tanulnod pengékkel bánni – duruzsolta Tía
Callida ha egy nap az én hősöm akarsz lenni. – Leo szerencsére
nem ölte meg magát a késekkel de az a furcsa érzése támadt,
hogy Tía Callida azt sem bánta volna.
Leo négyéves volt, amikor Tía egy csörgőkígyót talált a közeli
tehénlegelőn, és adott a fiúnak egy botot, hogy azzal
piszkálgassa tkáüőt.
– Hol lapul a bátorságod, kicsi hősöm? Bizonyítsd be, hogy a
moirák nem tévedtek, amikor téged választottak! – Leo lenézett a
kígyó borostyánsárga szemére, és hallotta száraz csörgését De
nem vitte rá a lélek, hogy megszurkálja a hüllőt
Sportszerűtlennek érezte. A kígyó is hasonló véleményen lehetett
a kisgyerek megmarását illetően. Leo megesküdött volna, hogy a
kígyó tekintete, amivel Tía Callidára nézett, mielőtt eltűnt volna
a magas fűben, ezt üzente: Megőrült, úrnőm ?
Utoljára ötéves korában vigyázott rá az asszony. Egy csomag
krétát és egy köteg papírt vitt neki. A társasház mögött
üldögéltek, egy kerti asztalnál, az öreg pekánfa árnyékában.
Amíg Tía Callida furcsa dalokat énekelt, Leo lerajzolta a lángok
közt látott hajót. Színes vitorlákkal, evezőkkel, faragott tattal és
egy csodálatos árboccá Amikor elkészült, alá akarta írni, ahogy
az óvodában tanulta, de a szél kikapta kezéből a rajzot. A lap az
égbe vitorlázott, és eltűnt.
Leo majdnem sírva fakadt. Olyan sokáig dolgozott rajta! Tía
Callida csalódottan ciccegett.
– Még nem jött el az idő, kis hősöm. Egy nap elindulhatsz
majd a saját küldetésedre. Megtalálod a sorsodat, és minden
nehézség értelmet nyer. De addig sok fájdalmat kell kiállnod.

[151]
Nagyon sajnálom., de a hősök jelleme már csak így épül.
Gyújtasz nekem egy kis tüzet, hogy öreg csontjaim
felmelegedjenek?
Néhány perc múlva Leo anyukája kijött, és rémülten
felsikoltott. Tía Callida szokása szerint eltűnt, Leo pedig ott
csücsült a romok között. A papírköteg hamuvá égett. A kréták
bugyogó és mészszínű tócsává olvadtak. Leo kezei lobogtak, és
lassan beleégtek a kerti asztalba. A ház lakói évekig találgatták,
hogyan éghet bele egy ötéves gyerek keze a kemény asztalba.

Mostanra Leo már tudta, hogy őrült bébicsősze maga Héra volt.
Vagyis hát az... Isteni nagymamája? A családja bonyolultabb
képet mutatott, mint gondolta.
Vajon az anyja tudta az igazat? Leo emlékezett rá, hogy az
utol-só eset után betessékelte a lakásba az asszonyt, és hosszasan
elbeszélgetett vele, de Leo csak néhány részletet fogott fel.
– Többet nem teheti be ide a lábát – közölte vele. Leo anyjának
gyönyörű arca, kedves szeme és göndör haja volt, de a kemény
munka sokat öregített rajta. Szeme körül mély ráncok ültek. Keze
bőrkeményedéses volt. Ő volt az első diplomás a családjában.
Gépészmérnök lett belőle, aki bármit meg tudott tervezni,
javítani vagy építeni.
Mégsem alkalmazták. Senki sem vette komolyan, és végül egy
műhelyben kötött ki, ahol megpróbált annyi pénzt összekaparni,
hogy kettőjüket valahogy eltartsa. Mindig gépolajszaga volt, és

[152]
amikor Leóval beszélt, keverte a spanyolt az angollal. Úgy
használta a két nyelvet, mint két, egymást segítő szerszámot. Leo
csak évek múlva jött rá, hogy nem mindenki beszél így. Játékból
még morzézni is megtanította. Ha különböző szobákban
tartózkodtak, üzeneteket küldtek egymásnak: Szeretlek. Jól
vagy? Ehhez hasonló, egyszerű dolgokat.
– Nem érdekel, mit mond Callida. Nem érdekel a sors, a
moirák meg elmehetnek az... – mondta az anyja. – Túl fiatal vagy
ehhez. Még mindig az én kisfiam vagy.
Megfogta a kezét, és égésnyomokat keresett rajta, de
természetesen nem talált.
– Figyelj, Leo! A tűz egy eszköz, de a legveszélyesebb minden
eszköz között! Nem ismered a határaidat. Kérlek, ígérd meg,
hogy amíg apáddal nem találkozol, nem játszol többé a tűzzel!
Mert egy napon mijo, találkozni fogsz vele. Ö majd mindent
megmagyaráz.
Leo ezt hallgatta, mióta az eszét tudta. Hogy egy napon
találkozik majd az apjával. De az anyja nem felelt egyik
kérdéséresem, hiába kérdezősködött az apjáról. Leo soha nem
találkozott vele, nem látott róla képeket, mégis úgy beszéltek
róla, mintha a sarki boltba ugrott volna le tejért, és akármelyik
pillanatban betoppanhatna. Leo megpróbált hinni az anyjának.
Egy nap mindenre magyarázatot kap.
A következő néhány évben szinte boldogok voltak. Leo
majdnem elfelejtette Tía Cailidát. Továbbra is álmodott a lángoló
hajóról, de a többi furcsa esemény is ugyanilyen álomnak tűnt.
Aztán nyolcéves korában darabjaira hullott a világ. Addig
minden szabad idejét az anyja műhelyében töltötte. Megtanulta

[153]
kezelni a gépeket. Felnőtteket megszégyenítő ügyességgel mért
meg bármit, és oldott meg bonyolult matematikai feladványokat.
Megtanult három dimenzióban gondolkozni. Fejben oldott meg
mechanikai problémákat, akár az anyja.
Egyik éjjel sokáig maradtak a műhelyben, mert anyja egy
fúrófejen dolgozott, amit szabadalmaztatni szeretett volna. Ha
sikerül eladnia a prototípust, megváltozik az életük. Végre
felszusszanhatnak.
Leo adogatta anyja keze alá a szerszámokat, és béna viccekké
szórakoztatta, hátha sikerül felvidítania. Szerette, amikor meg
tudta nevettetni az anyját. Az asszony elmosolyodott, és így szólt
„Az apád büszke lenne rád, mijo. Hamarosan találkoztok majd
ebben biztos vagyok.”
Anyja műhelye a raktárépület legtávolabbi sarkában volt, és
éjszakánként, amikor csak ők tartózkodtak ott, elég ijesztő helyen
számított. Furcsa zajok visszhangoztak a sötét hangárban, de
Leót nem érdekelték, mert ott volt mellette a mamája. Ha
eltávolodott a műhelytől, morzejelekkel tartották a kapcsolatot.
Elmenőben először az egész csarnokon át kellett caplatniuk,
aztán a pihenőhelyiségen, és csak onnan juthattak ki a parkolóba,
ahol aztán bezárták maguk mögött az ajtót.
Aznap éjjel már a pihenőhelyiségben jártak, amikor az anyja
rájött, hogy a műhelyben hagyta a kulcsait.
– Ez különös – húzta össze a szemöldökét. – Biztos voltam
benne, hogy nálam vannak. Várj meg itt, mijo! Egy perc, és itt
vagyok!
Rámosolygott – ez volt az utolsó mosoly, amit kapott az
anyjától -, és visszaindult a raktárba.

[154]
 Alighogy elment, a belső ajtó becsapódott, a külső ajtó zárja
pedig magától elfordult.
– Anya! – ijedt meg Leo. A raktárban valami nehéz dolgot
hallott lezuhanni. Az ajtóhoz rohant, de akárhogy rángatta és
rugdosta, az nem engedett.
– Anya! – Kétségbeesve morzézni kezdett a falon: Jól vagy?
– Már nem hall téged – válaszolt egy hang.
Leo megfordult, és egy furcsa kinézetű asszonyt vett észre.
Először azt hitte, hogy Tía Callida az. Fekete köntösbe
burkolózott, arcát fekete fátyol takarta.
– Tía? – kérdezte a srác.
Az asszony felkacagott, de olyan halkan és lassan, mintha félig
aludna.
– Én nem a védelmeződ vagyok. Pusztán rokoni hasonlóságról
van szó.
– Mit... mit akar tőlem? Hol van az anyám?
– Ah... hűséges vagy az édesanyádhoz. Milyen szép! Nekem is
vannak gyermekeim, és megtudtam, hogy egy napon majd te
fogsz megküzdeni velük. A gyermekeim megpróbálnak majd
felébreszteni engem, de te megakadályozod őket ebben. És ezt
nem engedhetem.
– Azt sem tudom, ki maga. Nem akarok senkivel megküzdeni.
A nő úgy motyogott, mint egy transzba esett alvajáró:
– Bölcs döntés.
Leo borzongva döbbent rá, hogy az asszony tényleg alszik. A
fátyol mögött csukva volt a szeme. De ami a legfurcsább, a ruhája
nem szövetből készült. Hanem földből. Száraz, fekete por
kavargóit és hullámzott körülötte. Sápadt, alvó arca alig

[155]
látszódott a porfüggöny mögött, és Leót az a szörnyű sejtelem
fogta el, hogy nemrégiben kelt ki a sírjából. Ha az asszony aludt,
Leo véletlenül sem szerette volna felébreszteni. Biztos volt benne,
hogy ébren még szörnyűbb lehet.
– Egyelőre nem végezhetek veled – motyogta. – A moirák
meggátolnak ebben. De anyád nem áll a védelmük alatt, és abban
nem akadályozhatnak meg, hogy a bátorságodat megtörjem.
Emlékezz erre az éjszakára, kis hős, amikor majd arra kérnek,
hogy szállj szembe velem!
– Hagyja békén az anyámat! – Félelem szorította össze a
torkát, amikor az asszony slattyogva elindult. Nem úgy mozgott,
mintegy ember, inkább, mint egy komótos lavina. Fekete földfal
siklott felé – Hogyan akarsz megállítani? – suttogta.
A nő áthaladt egy asztalon, teste molekulái a túlsó felén isin
összeálltak.
Aztán Leo fölé hajolt. A fiú tudta, hogy mindjárt rajta is
áthalad. ő volt az egyetlen dolog az anyja és a nő között.
A keze lángra kapott.
Az asszony arcán álmos mosoly terjedt szét, mintha már nyert
volna. Leo kétségbeesetten felkiáltott. Mindenhol vöröset látott.
A földasszonyt lángnyelvek burkolták be, ahogyan a falakat és a
bezárt ajtót is. Leo elvesztette az eszméletét.
Amikor felébredt, egy mentőben találta magát.
A mentős igyekezett kedvesen viselkedni. Elmondta neki,
hogy a műhely leégett. És hogy az anyja nem jutott ki. Az orvos
azt mondta, nagyon sajnálja, de Leo csak ürességet érzett.
Elvesztette az irányítást a lángok fölött. Pedig az anyja
figyelmeztette, ö okozta a halálát.

[156]
 Hamarosan a rendőrök is elővették, akik már nem voltak ilyen
kedvesek. A tűz a pihenőtérben ütött ki, mondták, ahol Leo
várakozott. Csodával határos módon ő mégis túlélte. De miféle
elvetemült gyerek az, aki bezárja az anyját, aztán tüzet gyújt?
A házban lakó szomszédok is elmondták a rendőröknek,
milyen furcsa fiú Leo. Beszéltek a kerti asztalba égett
kéznyomokról. Mindig sejtették, hogy Esperanza Valdez fiával
valami nincs rendjén.
A rokonai nem vették őt magukhoz. Rosa néni diablónak
nevezte, és ráuszította a gyámügyet. Leo kikötött élete első
nevelőotthonában. Néhány nap múlva lelépett. Némelyik
nevelőotthonban több időt töltött, másokban kevesebbet.
Viccelődött, szerzett néhány barátot, játszotta a lazát, de előbb
vagy utóbb megszökött. A fájdalomenyhítésnek ez volt az
egyetlen módja. Hogy mozgásban legyen, hogy egyre messzebb
és messzebb kerüljön a műhely hamujától.
Megfogadta, hogy többé nem játszik a tűzzel. Hosszú ideig
nem gondolt Tía Callidára, sem a földköpenybe burkolt, alvó
asszonyra.

Már majdnem elérte az erdőt, amikor Tía Callida hangját vélte

hallani: Nem a te hibád volt, kis hősöm. Az ellenségeim ébredeznek. Itt
az ideje, hogy abbahagyd a menekülést.
– Héra – motyogta Leo. – Maga nincs itt, ugye? Bezárták
valahová.
Semmi válasz.

[157]
 De Leo végre megértett valamit. Hogy Héra egész életében
szemmel tartotta. Tudta, hogy egyszer majd szüksége lesz rá.
Talán az általa emlegetett moirák fedték fel előtte a jövőt. Leo
nem tudta biztosan. Csak abban volt biztos, hogy erre a
küldetésre szánták. Jászon próféciája figyelmeztette őket, hogy
óvakodjanak a földtől, és Leo gyanította, hogy ennek köze van a
hullámzó földruhába öltözött asszonyhoz, akit a műhelyben
látott.
Megtalálod a sorsodat – ígérte Tía Callida. Minden nehézség
értelmet nyer.
Hamarosan talán még arra is rájön, mit jelentett az álmában
látott, lángoló hajó. Talán az apjával is találkozik. Esetleg az
anyja haláláért is bosszút állhat.
De ne szaladjunk ennyire előre! Jászonnak megígérte, hogy
szerez egy repülőalkalmatosságot.
Nem az álmában látott hajót – egyelőre még nem. Nincs idő
egy ilyen bonyolult szerkezet megépítésére. Gyorsabb megoldás
kell. Mondjuk, egy sárkány.
Az erdő szélén megtorpant, és bekukucskált a fák közé, a
kormos sötétbe. Bagoly huhogott, és a távolban mintha
kígyókor^ sziszegett volna.
Leónak eszébe jutott Will Solace figyelmeztetése: senki sem
léphet az erdőbe, fegyver nélkül meg pláne! Leónál nem volt sem
mi: se kard, se elemlámpa, semmi, aminek hasznát vehette volna
Visszanézett a kivilágított bungalókra. Még visszafordulhat
bejelentheti a többieknek, hogy csak viccelt. Őrült! És Nyssa
szépen elindulhat a küldetésre helyette, ő meg a Táborban
maradhat, és belerázódhat a Héphaisztosz-csapat

[158]
mindennapjaikba, hogy hasznos tagjává váljon a közösségnek.
Aztán eszébe jutott, hogy hamarosan ő is úgy végezné, mint a
társai: szomorúan, leverten beletörődve saját balszerencséjébe.
„De abban nem akadályozhatnak meg, hogy a bátorságodat
megtörjem”, mondta az alvó asszony. „Emlékezz erre az éjszakára,
kis hős, amikor majd arra kérnek, hogy szállj szembe velem!”
– Higgye el, asszonyom, emlékezni fogok! És akárki maga,
fejjel a veteményeskertbe ültetem a legkeményebb Leó-stílusban!
Nagy levegőt vett, és bevetette magát az erdőbe.

[159]
XII. * Leo

A Z ERDŐ NEM HASONLÍTOTT EGYETLEN HELYRE SEM, ahol eddig

járt. Leo egy észak-houstoni soklakásos társasházban
cseperedett fel. Amíg ki nem kötött a Vadon Iskolában, a
legkeményebb dolog, amit látott, az a tehénlegelőn talált
csörgőkígyó és a hálóinges Rosa néni volt.
De a Vadon Iskola is a sivatag közepén állt. Tehát nem
bővelkedett fákban meg kiálló gyökerekben, amik itt folyton
elgáncsolták. Nem voltak folyamok, amikbe beleeshetett, se sötét
lombok meg ijesztő árnyak és huhogó baglyok, amik világító
szemmel figyelték. Ez a hely maga volt az Alkonyzóna.
Addig bukdácsolt befelé, amíg biztos nem lett benne, hogy a
lakóházak felől senki sem láthatja. Ekkor tüzet varázsolt a
kezéből. Az ujjai hegyén táncoló lángok elég fényt adtak ahhoz,
hogy lásson is valamit. Azóta nem próbálkozott folyamatos
lángolással, hogy ötévesen az asztalba égette a kezét. Anyja
halálát követően nem mert ilyesmivel próbálkozni. Még ettől a
kis tűztől is bűntudata támadt.
Sárkány nyomok után kutatva haladt tovább: hatalmas
lábnyomokat keresett, letaposott fákat, kiégett foltokat. Egy
ekkora lény nem közlekedhet észrevétlenül, nem? De amit látod
az a nagy büdös nada volt. Egyszer megpillantott egy farkas és
medve keverékére emlékeztető, nagy, szőrös lényt, de a bestia
nem mert közel jönni a lángokhoz, amit Leo egyáltalán nem bánt.

[160]
 Aztán egy tisztás közepén észrevette az első csapdát. Egy
harminc méter mély, sziklákkal kirakott oldalú gödröt. El kellett
ismernie, ügyes munka volt. A gödör alján egy jacuzzi nagyságú
tartályban sötét folyadék bugyborékolt, ez volt a tabasco-szósszal
töltött kád. A kád fölött egy forgó ventilátor hajtotta szét az
„illatot” az erdőben. A vassárkányok vajon mióta rendelkeznek
szaglással?
A tartály őrizetlennek tűnt. Leo a csillagok és lángoló kezének
sápadt fényében a levél– és földréteg alatt észrevett valami
csillogót. Egy bronzhálót, ami az egész krátert beterítette. Talán
nem is az észrevett a helyes szó, pontosabb lenne a megérzett.
Mintha a szerkezet hőt sugárzott volna ki, így tudatván Leóval
az ottlétét. Mint egy kerék küllői, hat vastag bronzcsík ágazott
szét a tartálytól. Biztosan nyomásérzékenyek – gondolta Leo.
Amikor a lény rálép, a háló összecsukódik, és voilá, kész az
előrecsomagolt sárkány.
Leo közelebb araszolt, és a hálóra rakta a lábát. Ahogy
gyanította, ez még nem hozta működésbe a csapdát. Valami igazi
nehézsúlyúnak kell rátaposnia. Máskülönben elkapná az
állatokat, az embereket és a kisebb szörnyeket is. Ebben az
erdőben a fémsárkánynál nem igen akadhat súlyosabb lény.
Legalábbis erősen remélte.
Elindult lefelé a kráterbe, és megközelítette a kádat. A szag
letaglózó volt, a szeme máris könnyben úszott. Eszébe jutott,
amikor Tía Callida (Héra, vagy ki a franc) megengedte neki,
hogy jalapenó-paprikát aprítson, és a leve a szemébe ment. Az
volt aztán a fájdalom! De az asszony megint a szokásos
szöveggel jött: „Bírd ki, kis hősöm! Anyád hazájában az aztékok

[161]
úgy büntették a rossz gyerekeket, hogy chilipaprikával
megrakott tűz fölé lógatták ólat Mennyi hőst neveltek így!”
Az asszony komplett őrült volt. Leo igazán repesett a
boldogságtól, hogy éppen őt kell megmentenie.
Tía Cailidának tetszett volna a kád, mert sokkal rosszabb volt
a chilipaprikánál. Leo valami kapcsolót keresett, amivel
hatástalaníthatná a csapdát, de nem talált semmit.
Pánik fogta el. Nyssa azt mondta, sok ehhez hasonló csapda
található az erdőben, és még többet terveznek. Mi van, ha a
sárkány már beleesett az egyikbe, hogyan találja meg az összes
csapdát?
Folytatta a keresést, de továbbra sem találta a műszerfalat. Se-
hol egy „leáll” feliratú gomb. Épp amikor felködlött benne a
lehetőség, hogy a csapdát nem lehet kikapcsolni, és kezdett
kétségbeesni – akkor hallotta meg a hangot.
Vagy inkább rengést. Az a fajta morajlás volt, amit az ember
inkább a gyomrában hall, mint a fülében. Frászt kapott tőle, de
fel sem nézve folytatta a gomb keresését. Messze van – gondolta.
Átdübörög az erdőn. De sietnem kell.
Aztán fújtatás szelét hallotta, mintha egy kuktából fütyülne a
forró gőz.
A nyaka bizseregni kezdett. Lassan megfordult. A gödör
szélénél, tizenöt méterre tőle, vörösen izzó szempárt vett észre.
Sárkánytest derengett a holdfényben, és Leo fel nem tudta fog'
ni, hogy egy ekkora szörny miként kerülhetett elő ilyen meglepő
gyorsasággal. Későn vette észre, hogy a sárkány a lángoló kezet
nézi. Gyorsan eloltotta.

[162]
 Lángok nélkül is jól látta a sárkányt. Orrától a farkáig megvolt
húsz méter, testét bronzlapok alkották. Karmai akkorák voltak.
mint a henteskések, szájában késhegyes fémfogak sorakoztak. Az
orrából gőz csapott ki, morgása a fatörzsbe hasító láncfűrész
hangjára emlékeztetett. Könnyedén kettéharaphatta vagy
agyontaposhatta volna Leót. Az egyetlen szépséghibától
eltekintve – mely tökéletesen romba döntötte Leo terveit – ez volt
a léggyönyörűbb lény, amit életében látott.
– Neked nincsenek szárnyaid... – döbbent rá a fiú.
A sárkány abbahagyta a morgást, és oldalra billentett fejjel
úgy nézett rá, mintha ezt kérdezné: Te miért nem rohansz el
rémülten?
– Nehogy megsértődj – hadarta Leo -, gyönyörű vagy! Te
jóságos isten, ki tervezett téged? Hidraulikusan működsz, vagy
nukleáris energia mozgat, vagy mi a csoda? Ha én csináltalak
volna, akkor szárnyakat sem felejtettem volna el rád rakni. Miféle
sárkány az, aminek nincsen szárnya? De az is lehet, hogy túl
nehéz vagy a repüléshez. Tudhattam volna.
A sárkány felhorkant, egyre kevésbé értette a helyzetet. Neki
el kellett taposnia Leót, és ebben nem szerepelt a beszélgetős
rész. Tett egy lépést előre. Leo felkiáltott:
– Ne!
A sárkány megint vicsorgott.
– Csapda, nem látod, bronzagyú?! – kérdezte Leo. – El akarnak
kapni.
A sárkány kitátott szájjal tüzet fújt. Forró lángfelhő burkolta
be a fiút, égetőbb, mint aminek eddig valaha ellenállt. Mintha
egy nagyon erős és nagyon forró tűzoltócsővel locsolták volna le.

[163]
Egy kicsit csípett, de a fiú állva maradt. Sőt, Leo teljesen sértetlen
volt. De nem csak ő, a ruhái is megúszták. Nem értette, hogyan
történhetett, mindenesetre örült neki. Szerette a katonai dzsekijét,
és gatya nélkül kínos szituációkba keveredhetne.
A sárkány letekintett Leóra. Mivel a pofája is bronzból volt,
arckifejezése nem változott, Leo mégis ezt olvasta le róla: Miért
nem szenesedtél el?
A sárkány nyakából szikra pattant ki, mintha rövidzárlatot
készülne kapni.
– Nem tudsz elégetni – mondta Leo egyszerre szigorú és
nyugodt hangon. Sohasem volt kutyája, de úgy akart beszélni a
sárkányhoz, ahogy egy kutyához beszélne. – Maradj ott, gyere
közelebb! Nem akarom, hogy elkapjanak. Látod azt hitték rólad,
hogy darabokban vagy, és úgy kell összesöpörni. De én ne
hittem nekik. Meg tudlak javítani, ha megengeded...
A sárkány teste nyikorogni kezdett, felmordult, és támadást,
lendült. A csapda azonnal működésbe lépett. A háló olyan
hanggal pattant fel, mintha ezer kukatetővel cintányéroznának.
Repültek a földdarabok, a levelek, villogott a háló. Leo a feje
tetejére állt, ruhájára tabasco-szósz és motorolaj keveréke ömlött.
A következő pillanatban a tartály és a hálóból kiszabadulni
vágyó, hánykolódó sárkány között találta magát.
A sárkány vaktában okádta a tüzet. Megvilágította vele az
eget, és lángba borította a fákat. Szósz és olaj keveréke lángolt a
testükön. Leónak nem okozott fájdalmat, de undorító ízt hagyott
a szájában.
– Abbahagynád?! – kiáltott rá.

[164]
 A sárkány összevissza hánykolódott. Leo ráeszmélt, hogy ha
nem kerül sürgősen távolabb, a bronzlény előbb-utóbb agyon
nyomja. Nagy nehezen sikerült kiküzdenie magát a sárkány s a
tartály szorításából, és megpróbált kibújni a hálóból. Szerencsére
a lyukak elég nagyok voltak ahhoz, hogy egy vékonydongájú
kölyök átbújjon rajtuk.
Leo ezután a sárkány fejéhez futott. A lény a fiú felé harapott,
de fogai a hálóba akadtak. Ismét tüzet fújt, de mintha kezdett
volna fogyni az energiája. A lángok most már csak narancssárga
voltak, és szétfoszlottak, mielőtt elérték volna Leo arcát.
– Figyelj, haver! – próbálta meggyőzni Leo. – Ezzel csak
elárulod, hol vagy, aztán idejönnek savval meg láncfűrészekkel
felszerelkezve. Ezt akarod?
A sárkány szája úgy nyikorgott. mintha mondani akarna
valamit.
– Rendben – mondta Leo. – Akkor bízz bennem!
Leo munkához látott.

Egy órába telt az irányítópanel megtalálása. A sárkány

tarkójában volt – a leglogikusabb helyen. Úgy döntött, a sárkányt
a hálóban hagyja, mert egy kötözött sonkával könnyebben
boldogul. Persze, ez nem volt a sárkány ínyére.
– Maradj veszteg! – korholta a fiú.
A sárkány megint nyikorgóit, mintha nyüszítene.
Leo megvizsgálta a fejében lévő drótokat. Zajt hallott, de
amikor felkapta a fejét, csak egy faszellemet látott, egy driádot –

[165]
Leo szerint így hívták amint éppen az ágait oltogatta. A sárkány
szerencsére nem okozott erdőtüzet, de a driád ettől nem tűnt
boldognak. A lény ruhája füstölgött. Selyemlepedővel oltogatta a
lángokat, és amikor észrevette, hogy Leo figyeli, olyan
mozdulatot tett, ami a driádoknál biztosan valami nagyon
csúnyát jelent. Aztán zöld ködfelhővé változott.
Leo visszafordította figyelmét a drótokra. Zseniális tervezés
volt, Leo egyből átlátta a rendszert. Ez a motort irányító relé, ez
dolgozza fel a szemeken át érkező információkat, ez a lemez...
– Hoppá! Akkor mindent értek!
Nyík? – kérdezte a sárkány kinyitott szájjal.
– Berozsdásodott az irányítólemezed. Ez zavarta meg a
gondolkozásért felelős áramköreidet, mi? Rozsdás agyú vagy,
öregem! Nem csoda, ha kicsit... zavart lettél. – Majdnem őrültet
mondott, de időben leállította magát. – Bárcsak lenne nálam egy
pótlemez, de... ez egy nagyon bonyolult áramkör. Ki kell
vennem, hogy megtisztíthassam. Egy perc, és kész vagyok. –
Azzal kihúzta a lemezt, a sárkány pedig mozdulatlanná dermedt.
Még a szeméből is eltűnt a fény. Leo lecsúszott a hátáról, és
tisztogatni kezdte a tárcsát. A ruhája ujjával felitatott egy kis olaj
és tabasco-szósz elegyet, hogy letörölje vele a lemezen lévő
szennyeződéseket, de minél tovább takarította, annál jobban
aggódott. Néhány áramkör végleg tönkrement. Tudott rajta
javítani, de tökéletes már nem lesz. Ahhoz hogy újra hibátlanul
működjön, egy új tárcsára lett volna szükség, és fogalma sem volt
róla, hogyan készíthetne ilyet.
Igyekezett gyorsan dolgozni. Nem tudta, meddig lehet
kikapcsolva a sárkány irányítótárcsája, hogy ne okozzon

[166]
károsodást – talán sokáig -, de nem akart kockáztatni. Amint
legjobb képessége szerint megtisztította, visszamászott a sárkány
fejére, hogy a drótokat és a váltóműveket is lepucolja.
Meglehetősen piszkos munka volt.
– Tiszta kéz, koszos alkatrész! – dünnyögte anyja régi
mondását. Mire végzett, a keze olajtól feketéllett, és a ruhája
olyan volt, mint aki éppen most maradt alul iszapbirkózásban.
De a mechanika sokkal pofásabb lett. Becsúsztatta a tárcsát, az
utolsó drótot is csatlakoztatta. Szikrák pattantak elő. A sárkány
megremegett, és a szeme felragyogott.
– Jobban érzed magad? – kérdezte Leo.
A sárkány olyan hangot adott ki, mint egy magas
fordulatszámú fúrógép, és amikor kinyitotta a száját, minden
foga pörgött.
– Ez azt jelentheti, hogy igen. Várj, mindjárt kiszabadítalak!
Újabb harminc percet vett igénybe, hogy megtalálja a háló
kapcsait, és kiszabadítsa alóla a sárkányt. De végre ott állt elő és
az utolsó hálódarabot is lerázta a hátáról. Győzedelmesen
felüvöltött, és hosszú lángnyelvet lőtt az ég felé.
– De most komolyan... Nem bírod ki műsorozás nélkül?
Nyík? – kérdezte a sárkány.
– Kell neked egy név. Festusnak foglak hívni.
A sárkány megpörgette fogait, és rávigyorgott. Leo legalábbis
bízott benne, hogy ez mosoly akart lenni.
– Ezt megdumáltuk – mondta Leo. – Már csak egy
problémánk van. Nincsenek szárnyaid...

[167]
 Festus oldalra döntötte a fejét, és fújt némi gőzt. Aztán
félreért-hetetlen gesztussal leengedte a hátát. Azt akarta, hogy
Leo felüljön rá.
– Hová lesz a séta? – kérdezte Leo.
De túlságosan izgatott volt, hogy kivárja a választ. Felmászott
a sárkány hátára, és Festus elügetett a fák közé.

Leo nem csak az időérzékét, de a tájékozódási képességét is

elvesztette. Elképzelhetetlennek tűnt, hogy egy erdő ilyen mély
és vad legyen, de a sárkány csak nyomult egyre beljebb, amíg a
fák felhőkarcolók magasságába nem értek, és a lombok teljesen
eltakarták a csillagokat. Még Leo égő ujjai sem szolgáltattak elég
világosságot, de szerencsére a sárkány világító szeme
fényszóróként is funkcionált.
Miután átgázoltak egy folyón, zsákutcába értek, aminek egy
harmincméteres mészkőfal zárta le a végét. Sima, vastag kőfal,
amelyen a sárkány képtelen lett volna átmászni.
Festus megállt a fal előtt, és úgy emelte fel az egyik mellső
lábát, mint egy vadat jelző vizsla.
– Mi az? – ugrott le Leo a hátáról, de semmit nem látott a
vastag kőfalon kívül, pedig a sárkány kitartóan jelzett.
– Ez nem fog odébb sétálni az utadból – tájékoztatta Leo.
A sárkány nyakában meglazult drótok szikráztak egyet,
egyébként mozdulatlan maradt. Leo a sziklafalra tette a kezét.
Ujjai felizzottak, és a gyújtózsinórként sisteregve végigégő vonal
egy Leónál ötször nagyobb ajtót rajzolt ki a falon. Hátrébb lépett,

[168]
és az ajtó – egy ekkora szikladaraboz képest kísértetiesen halkan
– kitárult.
– Micsoda függesztés! – dünnyögte. – Mesteri tervezés!
A sárkány végre megmozdult, és bemasírozott, mintha haza
menne. Amikor Leo is belépett, az ajtó kezdett becsukódni. A fiú
pánikba esett, mert az az évekkel ezelőtti éjszaka jutott az eszébe
amikor a műhelycsarnokban bezárták. Mi van, ha bennragad? De
amikor fény gyűlt – elektromos égők és falra akasztott fáklyák
keveréke -, és meglátta a barlangot, minden aggodalmát
elfelejtette.
– Festus, hol vagyunk?
A sárkány a terem közepére slattyogott, miközben nagy
lábnyomokat hagyott a porban, aztán felült egy kerek
emelvényre, és összekuporodott.
A hangár nagyságú barlangban sok munkapad és tároló
rekesz állt Mindkét oldalon garázsajtók sorakoztak, meg a
magasban futó hidak bonyolult rendszeréhez vezető lépcsők.
Mindenfelé szerszámok és egyéb eszközök hevertek: hidraulikus
emelők, hegesztők, védőruhák, légásók, targoncák és valami, ami
gyanúsan hasonlított egy atomreaktorra. A faliújságon
ujjlenyomatok elkenődött foltjai. A szerszámokon kívül
fegyverek, páncélok, pajzsok és mindenféle harcászati eszközök
foglalták a helyet. Sokuk fél kész állapotban.
A sárkány emelvénye fölött láncokra akasztott transzparens
lógott, ami már annyira kifakult, hogy csak nehezen lehetett
kibetűzni. Görögül volt, Leo mégis el tudta olvasni: „9-es
Bunker”.

[169]
 Ez azt jelenti, hogy a kilences bungalóé, vagy azt, hogy van
ezen kívül további nyolc bunker? Leo az emelvényen
összekucorodott sárkányra nézett, és rájött, hogy azért annyira
nyugodt, mert hazatért. Valószínűleg azon a szent helyen
szerelték össze.
– Tudnak róla a többiek, hogy...? – Nem fejezte be a kérdést,
mert a hely láthatóan régóta elhagyatott volt. Mindent pókháló
és por borított. A padlón csak a saját cipőjének és a sárkány
hatalmas tappancsának nyomai látszódtak. ö volt az első, aki
belépett ideki tudja, mióta. A 9-es Bunkert elhagyták, a munkák
befejezetlenül hevertek a munkapadokon. Bezárták és elfeledték,
de miért?
Leo a falon lévő, vékony, megsárgult és berepedezett haditér-
képre pillantott. Az alján az 1864-es évszám állt.
– Ez lehetetlen – motyogta.
Aztán egy tervrajzot vett észre a faliújságon, és szíve a torkába
ugrott. A munkaasztalhoz szaladt, felnézett a fekete-fehér,
megfakult rajzra. Egy görög hajót ábrázolt különböző szögekből.
Alatta halvány írás derengett: „PRÓFÉCIA? NAGYON
HOMÁLYOS. REPÜLÉS?”
Az álmában látott hajó volt, a repülő hajó. Valaki meg akarta
itt építeni, vagy legalábbis elkészítette a tervét. Aztán itt hagyták,
elfelejtették... egy közelgő prófécia. De a legkülönösebb az
egészben az volt, hogy a hajónak ugyanolyan árboccsúcsa volt,
mint amilyet annak idején Leo rajzolt: sárkányfejű.
– Ez pont olyan, mint te, Festus – dünnyögte. –
Hátborzongató. A sárkányos árboccsúcs láttán szorongás
kerítette hatalmába, de túl sok minden járt a fejében ahhoz, hogy

[170]
tovább töprengjen rajta. Le akarta venni a tervrajzot, hogy
közelebbről megnézze, de amint hozzáért, a papír elszakadt, így
inkább a helyén hagyta. Körbenézett további nyomok után
kutatva. Hajót nem látott, sem efféle munkához való
alkatrészeket, de számos ajtó és raktár várt még felderítésre.
Festus felhorkant, mintha figyelmeztetni akarná Leót, hogy
kevés idejük van. Igaza volt. Leo rádöbbent, hogy hamarosan
megvirrad, már csak néhány órájuk maradt, ráadásul teljesen
mellékvágányra futottak. Megmentette a sárkányt, de a sárkány
nem tud segíteni neki a küldetésben. Márpedig neki egy
repülőalkalmatosságra volt szüksége.
Festus odatolt neki valamit. Egy bőrből készült szerszámot kis
táskát, ami az emelvénye mellett hevert. Aztán bekapcsolta vörös
szemeit, és fényét a mennyezetre irányította. Leo odanézett,
ahova a fényszóró mutatott, és amikor felismerte a sötét
mennyezeten lógó dolgot, nagyot füttyentett.
– Festus – mondta aztán kedvesen -, lesz egy kis munkink...

[171]
XIII. * Jászon

J ÁSZON FARKASOKRÓL ÁLMODOTT.

Egy tisztáson állt, a vörösfenyőerdő közepén. Előtte
épületromok. Alacsonyan szálló, szürke felhők kavarodtak össze
a talaj menti köddel, és lógott az eső lába. Nagy, szürke
vadállatok sompolyogtak körülötte, lábát súrolták, morogtak,
fogaikat villogtatták. Orrukkal a romok felé lökdösték.
Mivel Jászon nem kívánt a világ legnagyobb kutyakekszévé
változni, nem ellenkezett.
A talaj cuppogott léptei alatt. A funkciójukat vesztett
kémények totemoszlopként tornyosodtak előtte. A dongafalú,
nyeregtetős, emeletes ház tekintélyes nagyságú lehetett
valamikor, de már csak kőcsontváza állt. Jászon áthaladt egy
omladozó kapun, majd egy udvarféleségben találta magát.
Egy kiszáradt, téglalap alakú medencét vett észre maga előtt.
Jászon nem tudta megbecsülni a mélységét az alján kavargó köd
miatt. Kövezetlen ösvény futott körbe a kertben, kétoldalt a ház
romos falai meredeztek. A farkasok a vörös, rücskös vulkanikus
kövekből emelt boltívek alá ügettek.
A medence túlsó végénél megtermett nőstényfarkas ült. Jó f§i
méterrel magasabb volt Jászonnál. Szeme ezüst fénnyel derengett
a Lödön, bundája ugyanolyan gesztenyebarna volt, mint –
Ismerem ezt a helyet – mondta Jászon.

[172]
 A farkas ránézett. Nem beszélt, Jászon mégis értette. A füle és
bajsza mozgása, a szeme villanása, a szája rángása – mind-mind
testnyelvének része volt.
Hát persze – mondta a nőstényfarkas. Kölyökkorodban innen
indultál útnak. Most visszataláltál. Egy új küldetés, egy új kezdet.
– Ez nem igazságos! – mondta Jászon. De amint megszólalt,
tudta, hogy semmi értelme a nőstényfarkasnak panaszkodni.
A farkas semmilyen együttérzést nem tanúsított, ők nem
tudták, mi az igazságosság. A farkas így folytatta: Győzöl vagy
meghalsz. Ez az ősi törvény.
Jászon ellenkezni akart, hogy képtelenség bármit meghódítani,
ha azt sem tudja, ő maga kicsoda, és hová kell mennie. De
ismerte a farkast. Ő volt az Anyafarkas, akit egyszerűen csak
Lupának hívtak, a legnagyobb volt a fajtársai között. Annak
idején ez a farkas talált rá, megvédte, táplálta és kiválasztotta őt.
De ha Jászon a gyengeség legkisebb jelét tanúsította volna,
habozás nélkül széttépi. Kölyke helyett a vacsorája lett volna. A
farkasok nem ismerik a gyengeséget.
– Megmutatod az utat? – kérdezte Jászon.
Lupa torokhangú morgást hallatott, és a köd felszállt a
medencéből.
Jászon először nem értette, mit is lát. A medence túlsó végében
két, sötét oszlop meredt ki a betonból, mint egy alagútásógép
vastag fúrói. Jászon nem tudta eldönteni, hogy az oszlopok kőből
vagy megkövült gyökerekből vannak-e, mindenesetre a
csúcsoknál összefonódó kacsok alkották őket. Az oszlopok
másfél méter magasak voltak, de különböztek egymástól. A
Jászonhoz közelebb álló sötétebb volt, és a gyökerek sűrűsége

[173]
miatt tömörebbnek látszott. Amíg nézte, egy kicsivel magasabb
és szélesebb lett.
A Lupához közelebb álló oszlop levegős volt, mint egy ketrec,
s börtönében egy homályos alak vonaglott.
– Héra! – ismerte fel Jászon.
A nőstényfarkas helyeslőén felmordult. A farkasok a
medencénél köröztek, hátukon felborzolták a szőrt, és a
tornyokra vicsorogtak.
Az ellenség ezt a helyet választotta ki, hogy felébressze legerősebb
fiát, az óriások királyát – mondta Lupa. A mi szent helyünket, ahol a
félistenek kiválasztatnak, az élet és a halál helyét. A leégett házat. A
farkasok házát. Ez tűrhetetlen. Meg kell állítanod őt.
– Őt? Úgy érted, Hérát? – kérdezte zavarodottan Jászon.
A nőstényfarkas türelmetlenül csikorgatta fogát.
Használd az eszed, kölyök! Engem Juno sorsa egy hangyányit sem
érdekel, de ha ő elbukik, az ellenségeink feltámadnak. És ez
mindannyiunk végét jelentené. Ismered ezt a helyet. Képes vagy újra
megtalálni. Tisztítsd meg a házat! Lépj közbe, mielőtt késő lenne!
A sötét oszlop tovább dagadt, mint egy szörnyű virág
bimbója, Jászon érezte, hogy ha egyszer kinyílik, olyasmi kel ki
belőle, amivel nem szeretne találkozni.
– Legalább annyit árulj el, hogy ki vagyok? – kérte Jászon a
nőstényfarkast.
A farkasoknak nincs humorérzékük, de Jászon látta Lupán,
hogy szórakoztatónak találja a kérdést, mintha Jászon egy
alfahím-babérokra törő, karmait próbálgató kölyök lenne.
Te vagy a mi „kegyes” megmentőnk – húzta el száját a
nőstényfarkas, mintha valami okos viccet mondott volna. Ne hagyj
cseren, Jupiter fia!

[174]
XIV. * Jázon

JEgyes Bungalóban mindig mennydörgőit.

ÁSZON MENNYDÖRGÉSRE ÉBREDT . Aztán rájött, hogy hol van. Az

A boltozatos mennyezet kék-fehér csempéi a felhős eget

ábrázolták. Mozaikfelhők úsztak át a mennyezeten fehérből
feketévé válva. Újabb mennydörgés morajlott, villogtak a
mozaikvillám ágai.
A táborlakók által behozott priccsen kívül nem talált más
bútort. Se székek, se asztalok, se szekrények. Amennyire
megítélhette, fürdőszoba se volt. A falfülkékben bronz
parázstartók és márvány talapzaton álló, arany sasok váltották
egymást. A terem közepében egy hat méter magas, festett Zeusz-
szobor állt. Klasszikus, görög tógát viselt, egyik kezében pajzsot,
másikban villámot tartott, készen rá, hogy lesújtson vele.
Jászon a szobrot tanulmányozta, hasonlóságokat keresett saját
maga és az Ég Ura között. A sötét haj? Semmiképpen. A zsémbes
ábrázat? Esetleg. A szakáll? Abból nem kérek. A szandáljában
meg a tógájában Zeusz egy nagyon nagy darab, mérges hippire
hasonlított.
Na, igen. Az Egyes Bungaló. Hatalmas megtiszteltetés, tudta
meg a táborlakóktól. Már aki szeret egy hideg templomban
aludni, miközben Hippi-Zeusz egész éjjel összehúzott
szemöldökkel bámulja.

[175]
 Jászon felkelt, és megmasszírozta a tarkóját. Fájt a
kényelmetlen fekvéstől és a villámdobálástól. Az a kis trükk
nehezebb volt, mint amilyennek látszott. Jászont az ájulás
környékezte utána.
A priccs mellett új ruhái hevertek. Farmer, edzőcipő és a Fél
vér Tábor narancssárga pólója. Határozottan ráfért volna egy
ruhaváltás, de amikor szakadt, lila pólójára nézett, valahogy nem
akaródzott neki levenni. Helytelennek érezte, hogy a Tábor
pólójába bújjon. Hiába győzködte mindenki, továbbra sem érezte
idevalónak magának.
Visszagondolt az álmára, hátha felmerül valami emlék
Lupával vagy a vörösfenyők közt álló rommal kapcsolatosan.
Tudta, hogy már járt azon a helyen, és hogy a farkas valóságos
volt. De amikor megpróbált visszaemlékezni, belesajdult a feje,
és a karján lévő tetoválás mintha égni kezdett volna.
Ha megtalálná a romokat, meglelné múltját is. Akármi
növekedett abban a kőoszlopban, Jászonnak meg kellett állítania.
Feltekintett Hippi-Zeuszra.
– Nem sértődöm meg, ha segítesz.
A szobor mélyen hallgatott.
– Kösz, papa – motyogta Jászon.
Átöltözött, és megnézte magát Zeusz pajzsában. Arca
képlékenynek és furcsának tűnt, mintha egy aranytócsában
olvadna szét. Az biztos, hogy nem festett olyan jól, mint Piper a
múlt éjszakai, váratlan átváltozása után.
Jászon nem tudta, mit gondoljon a dologról. Idiótát csinált
magából, amikor az egész Tábor füle hallatára bombanőnek
titulálta Pipert. Nem mintha azelőtt bármi probléma lett volna a

[176]
kinézetével. Oké, tényleg gyönyörű lett Aphrodité áldása után,
de már nem önmaga volt, és a figyelem középpontjába kerülve
csak feszengett.
Jászon sajnálta a lányt. Lehet, persze, hogy hülyeség
sajnálkozni, hiszen Pipert most választotta ki egy istennő, és
ezzel rögtön a Tábor legjobb csajává is vált. Mindenki körülötte
legyeskedett, dicsérték szépségét, és egyetértettek abban, hogy
neki kell elmennie a küldetésre. De ennek a figyelemnek semmi
köze a lány valódi személyiségéhez. Új ruha, új smink, új,
rózsaszín aura, és bumm! Hirtelen mindenki imádja őt. Jászon
tudta, hogyan érezhet Piper.
Tegnap éjjel, amikor megidézte a villámot, a többiek reakciója
nagyon ismerősnek tűnt Jászonnak. Biztos volt benne, hogy már
átélt hasonló helyzetet. Az emberek csodálják őt, mert Zeusz fia,
különleges bánásmódban részesítik, de ennek semmi köze hozzá.
Vele senki sem törődik, csak a háta mögött álló, nagy és ijesztő
apjával, aki a végítélet villámait rázva mintha ezt mondaná:
Tiszteljétek ezt a kölyköt, vagy árammal etetlek meg benneteket!
A tábortűz után mindenki visszavonult a szállására. Jászon
odament Piperhez, hogy hivatalosan is felkérje: csatlakozzon a
küldetéshez.
A lány még nem tette magát túl a sokkon, de igent mondott,
miközben a karját dörzsölgette, mert fázott az ujjatlan ruhában.
– Aphrodité elcsórta a hódeszkás kabátomat – motyogta.
A saját anyám nyúlta le.
Az amfiteátrum első sorában Jászon talált egy plédet, a lány
vállára terítette.
– Majd szerzünk neked egy új dzsekit – ígérte.

[177]
 Piper végre elmosolyodott. Jászon szerette volna átkarolni de
visszafogta magát. Nem akarta, hogy Piper őt is olyan
sekélyesnek higgye, mint a többieket, akik azonnal rányomulnak,
amint gyönyörű lesz.
Örült neki, hogy Piper vele tart a küldetésre. Jászon
megpróbálta megjátszani a bátrat a tábortűznél. De az ennyi is
volt, színészkedés. Teljesen begazolt a gondolattól, hogy olyan
erős lénnyel kell szembenéznie, ami Hérát is képes elragadni
Különösen, hogy a saját múltjára sem emlékezett. Segítségre volt
szüksége, és helyesnek tűnt, hogy Piper ott lesz mellette. De a
dolgok már anélkül is elég bonyolultak voltak, hogy kiderült
volna, mennyire kedveli a lányt, és hogy miért. Már így is eléggé
összezavarta Pipert.
Felvette az új cipőjét, hogy elhagyja hideg és üres kabinját.
Aztán észrevett valamit, ami múlt éjjel elkerülte figyelmét. Az
egyik fülkéből eltávolították a parázstartót, és kialakítottak benne
egy kis alvókuckót. Hálózsák, hátizsák, képek a falon.
Jászon közelebb lépett. Akárki aludt ott, régen lehetett. A
hálózsák penészszagot árasztott. A hátizsákot porréteg vonta be.
Néhány képnek elengedett a ragasztása, és a padlóra hullt.
Az egyik fotó Annabethet ábrázolta. Sokkal fiatalabb volt,
talán nyolcéves lehetett, de Jászon felismerte: ugyanaz a szőke
haj és szürke szem, ugyanaz a ködös pillantás, mintha egyszerre
ezer dolgon járna az esze. Egy tizennégy-tizenöt éves,
homoksárga hajú srác állt mellette, akinek huncut mosolya volt,
és a pólója fölött szakadt bőrpáncélt viselt. A hátuk mögött lévő
sikátorra mutatott, mintha azt mondaná a fotósnak, hogy „menj
be, és öld meg azokat az izéket!” A következő fotón Annabeth

[178]
ugyanezzel a sráccal egy tábortűz mellett ült, és mindketten
hisztérikusan röhögtek valamin.
Jászon felvette az egyik lehullott fotót. Egy fényképcsík volt,
több fotóval egymás alatt, amilyet az ember a
fényképautomatákban szokott készíteni. Annabeth és a szőke
srác között most egy másik lány is állt. Tizenöt körül lehetett,
tépett haja volt, mint Pipernek, fekete bőrkabátjában és ezüst
ékszereivel olyan volt, mint egy menő gót csaj. A fotó nevetés
közben kapta el, és egyértelművé tette, hogy a két legjobb
barátjával van.
– ŐThália – mondta valaki.
Jászon megfordult.
A válla fölött Annabeth kukucskált át. Szomorú volt az arca,
mintha a kép fájdalmas emlékeket idézett volna fel benne.
– Ő Zeusz másik gyermeke. Ő is itt élt, de nem sokáig... Bocs
kopognom kellett volna.
– Semmi baj – felelt Jászon. – Nem érzem az otthonomnak ezt
a helyet.
Annabeth utazáshoz volt öltözve. Tábori pólójára téli kabátot
vett, tőrét az övébe dugta, és hátizsákot kanyarított a vállára.
– Nem gondoltad meg magad, hogy mégis velünk tarts? –
tudakolta Jászon.
Fejrázás volt a válasz.
– Már így is erős csapat vagytok. Nekem Percyt kell
megtalálnom.
Jászon kicsit csalódott volt. Nem bánta volna, ha valaki olyan
is velük tart a küldetésre, aki már rendelkezik némi

[179]
tapasztalattal. Akkor nem érezné úgy, hogy vakként fog vezetni
két világtalant, Pipert és Leót.
– Ne aggódj, menni fog! – biztatta Annabeth. – Valami azt
súgja, hogy neked sem ez az első küldetésed.
Jászon gyanította, hogy a lánynak igaza van, de ettől nem lett
jobb kedve. Mindenki azt hitte róla, hogy bátor és magabiztos,
pedig elveszettnek érezte magát. Hogyan bízhatnak meg benne,
ha még ő sem tudja magáról, hogy kicsoda?
A mosolygó Annabethet ábrázoló fotóra nézett. Azon
tűnődött, mióta nem mosolyoghatott a lány. Ha ennyire
elszántan keresi, tényleg nagyon szeretheti ezt a Percyt. Ettől egy
kis irigység fogta el. Vajon őt keresi-e valaki ilyen elszántsággal?
Mi van akkor, ha valakinek ő is ennyire fontos, és eszét veszti az
aggodalomtól, o meg nem is emlékszik régi életére?
– Te tudod, ki vagyok, ugye? – találgatott Jászon.
Annabeth megmarkolta a tőrét. Széket keresett, amire leülhet”
ne, de természetesen hiába.
– Az a helyzet, Jászon, hogy... még csak nem is sejtem. Talán
magányos kószáló vagy. Néha akadnak ilyenek. Bizonyos
okoknál fogva a Tábor valahogy nem talál rád. Mégis életben
maradsz, és folyamatosan vándorolsz. Magadtól megtanulsz
harcolni. Egyedül győzöd le a szörnyeket. Bár semmi esélyed,
mégis életben maradsz.
– Amikor Kheirón először meglátott – idézte fel Jászon -, azt
mondta, hogy „neked halottnak kellene lenned”.
– Lehet, hogy ezért mondta – vonta le a következtetést
Annabeth. – A legtöbb félisten elpusztulna egyedül. Zeusz
gyermekének lenni... ennél elképzelni sem lehet veszélyesebbet.

[180]
Az esély, hogy megéld a tizenötöt anélkül, hogy megtalálnád a
Félvér Tábort, mikroszkopikus. De, mint az előbb is mondtam,
előfordulhat. Thália kiskorában szökött el otthonról. Évekig
életben maradt egyedül. Még rám is tudott vigyázni. Szóval,
elképzelhető, hogy magányos kószáló vagy.
Jászon felemelte a karját.
– De mi van ezekkel a jelekkel?
Annabeth a tetoválásokra pillantott. Enyhe rosszallás látszott
az arcán.
– A sas Zeusz szimbóluma, ebben nincs semmi különös. A
tizenkét vonal talán a hároméves korodtól eltöltött évekre utal.
SPQR. Ez a Római Birodalom jelmondatának – Senatus
Populusque Romanus – rövidítése. „A szenátus és Róma népe.” De
hogy ezt miért tetováltattad a karodra, azt ne tőlem kérdezd!
Lehet, hogy nagyon szigorú latintanárod volt...
Jászon szerint egészen más oka lehetett. Az sem tűnt
túlságosan valószínűnek, hogy magányosan élte le eddigi életét.
De akkor hogyan történt? Annabeth elég érthetően megmondta:
a Félvér Tábor az egyetlen biztonságos hely a félistenek számára.
– Az... éjjel furcsa álmom volt – vallotta be. Hülyén jött ki a
bizalmaskodás, de Annabethet nem lepte meg.
– A félistenekkel ez gyakorta megesik – mondta. – Mi volt az?
Beszámolt neki a farkasokról, a romról és a két oszlopról Mi
közben beszélt, Annabeth fel-alá kezdett sétálni, és egyre
feszültebbnek látszott.
– Nem emlékszel rá, hol lehet a ház? – kérdezte.
Jászon a fejét rázta.
– De biztos vagyok benne, hogy már jártam ott.

[181]
 – Vörösfenyőerdő... – tűnődött a lány. – Talán Észak-
Kaliforniában van. Ami a nőstényfarkast illeti... egész életemben
istennőkről, szellemekről és szörnyekről tanultam, de Lupa
nevével még nem találkoztam.
– Nem határozta meg pontosan, kit ért az ellenség alatt. Azt
hittem, talán Héra, de...
– Soha nem bíznék meg Hérában, de nem tartanám
ellenségnek. És ez a bizonyos dolog a földből támad fel... –
Annabeth arca elsötétedett. – Meg kell állítanod.
– Tudod, mi az, ugye? – kérdezte a fiú. – Vagy legalábbis
sejted. Figyeltem az arcodat tegnap este a tábortűznél. Úgy néztél
Kheirónra, mintha rájöttél volna, csak nem akarsz megijeszteni
bennünket.
Annabeth habozott.
– Jászon, a próféciákkal az a helyzet, hogy... minél jobban is
mered őket, annál inkább meg akarod változtatni a sorsot, és ez
katasztrófákba torkollhat. Kheirón szerint szerencsésebb, ha te
találod meg a saját utadat, ha mindenre a maga idejében jössz rá.
Ha az első, Percyvel közösen végrehajtott küldetés előtt mindent
elmondott volna, amit tud... őszintén szólva, nem biztos, hogy
végigcsináltam volna. A ti küldetésetekre ez hatványozottan
igaz-
– Annyira veszélyes lesz?
– Nem, ha .ikerrel jártok. Legalábbis... én bízom benne.
– De azt Km tudom, hol kezdjem. Merre menjek?
– A szörnyek után – javasolta Annabeth.
Jászon átgondolta a dolgot. A Grand Canyonban rájuk támadó
viharszellem azt mondta, a főnöke visszarendelte. Ha tehát

[182]
sikerülne a viharszellemek nyomára bukkannia, megtalálhatja az
őket irányító személyt, és így ráakadhat Héra börtönére.
– Rendben! De hogyan találom meg a viharszellemeket?
– A helyedben megkérdezném a szélistentől. Aiolosz a szelek
ura, de egy kicsit... kiszámíthatatlan. Senki sem talál rá, ha ő nem
akarja, hogy rátaláljanak. Talán a kisebb szelekkel kéne kezdeni,
akik Aiolosznak dolgoznak. A legközelebbi, akinek legtöbb
dolga volt hősökkel, Boreász, az Északi Szél.
– Szóval, ha rákeresek a Google-térképen...
– Őt tényleg könnyű megtalálni – biztosította Annabeth. –
Észak-Amerikában lakik, mint a többi isten. Természetesen a
legészakibb szeglet legrégebbi települését választotta.
– Maine-t? – találgatott Jászon.
– Távolabb.
Jászon megpróbálta maga elé képzelni a térképet. Mi volt
északabbra Maine-től? A legészakibb település...
– Kanada – jutott eszébe. – Québec.
Annabeth elmosolyodott.
– Remélem, beszélsz franciául!
Jászonban felszikrázott az izgalom. Québec – végre van célja!
Megtalálni az Északi Szelet, kinyomozni a viharszellemek
hollétét, rájönni, kinek dolgoznak, és hogy hol található a rom.
Aztán már csak ki kell szabadítani Hérát. Mindezt négy nap
alatt. Sima ügy.
– Kösz, Annabeth! – A kezében tartott fotókra nézett. –
Szóval... veszélyes dolog Zeusz gyermekének lenni. Mi történt
Thálíával?

[183]
 – Ó! Jól van! – felelt Annabeth. – Mindössze csatlakozott
Artemisz Vadászaihoz. Az országot járják, szörnyeket ölnek.
Nem Útjuk túl sokszor a Táborban.
Jászon a hatalmas Zeusz-szoborra pillantott. És megértette
Thália miért aludt inkább a fülkében. Ez volt az egyetlen zuga
kívül esett Hippi-Zeusz látókörén. De még ez sem volt elég.
Inkább csatlakozott Artemisz Vadászaihoz, mint hogy ebben a
hideg és huzatos templomban kelljen maradnia, összezárva a
hatméteres apjával – Jászon apjával -, aki folyton morcosán mered
rá. Kapjátok be a villámomat! Jászon simán megértette Thália
döntését, és azon tűnődött, akad-e vajon egy vadászegylet
hímneműek számára is.
– Ki az a szőke srác a fotón? – kérdezte.
Annabeth vonásai megfeszültek. Érzékeny témához értek.
– Ő Luke – hangzott a felelet. – Már nem él.
Jászon úgy látta, jobb nem feszegetni a dolgot, de abból, ahogy
Annabeth kiejtette Luké nevét, arra kellett következtetnie, hogy
talán nem Percy Jackson az egyetlen, akit Annabeth valaha
szeretett.
Megint Thália arcára nézett. Érezte, hogy a fotó fontos
valamiért. Hogy további titkokat rejt.
Jászon különös kapcsolatot érzett Zeusz másik gyermekével Ö
megértené zavarodottságát, és talán válaszokkal is szolgálna. De
egy másik hang, egy erőszakos suttogás mást ajánlott: Veszélyes.
Tarts magad távol tőle!
– Hány éves most Thália? – kérdezte.
– Nála nehéz megmondani. Egy ideig fa volt. Most meg
halhatatlan.

[184]
 – Mi?!
Fura képet vághatott, mert Annabeth felkacagott.
– Ne aggódj, nem minden Zeusz-kölyök fut be hasonló
életutat. Hosszú történet, de... egy darabig ki volt vonva a
forgalomból. Ha normális módon öregedett volna, most húsz
körül lenne, de ugyanúgy néz ki, ahogy a fotón, vagyis…
körülbelül annyi éves, mint te. Tizenöt, tizenhat.
Az álmában látott nőstényfarkas utolsó szavai motoszkáltak
az agyában, önkéntelenül is feltette a kérdést:
– Mi a családneve?
Annabeth aggodalmas képet vágott.
– Nem használta a családnevét. Ha nagyon kellett, az anyja
nevét használta, de nem jöttek ki jól egymással. Thália nagyon
fiatalon elszökött otthonról.
Jászon türelmesen várt.
– Grace – mondta ki Annabeth. – Thália Grace.
Jászon ujjai megbénultak, és a fotó kihullott a kezéből.
– Jól vagy? – aggodalmaskodott Annabeth.
Egy emléktöredék izzott fel a fiú agyában. Talán Héra
elfelejtette ellopni. De az is lehet, hogy direkt hagyta ott. Hogy
emlékezzen erre a névre, és arra, hogy a múltjába ásni szörnyen,
szörnyen veszélyes.
„Neked halottnak kellene lenned” – mondta Kheirón. Nem a
magányos túlélőnek szóló dicséret volt ez. Kheirón valami
határozott dologra célzott, ami kapcsolatban állt a családjával.
A nőstényfarkas szavai, a Jászon kontójára elsütött vicce
értelmet nyert. Szinte hallotta, ahogy Lupa farkas-kacajt hallat.
– Mi a baj? – faggatta Annabeth.

[185]
 Jászon nem tarthatta titokban előtte. Belehalt volna, és
szüksége volt Annabeth segítségére. Ha ismeri Tháliát, talán
tanácsot adhat neki.
– Esküdj meg, hogy nem mondod el senkinek! – kérte.
– Jászon...
– Esküdj meg! – erősködött tovább. – Amíg ki nem találom, mi
folyik itt, és mi ez az egész – vakarta meg a karjába égetett
tetoválásokat -, titokban kell tartanod!
Annabeth habozott, de végül a kíváncsisága győzött.
– Rendben, addig nem mondom el senkinek, amíg engedélyt
nem adsz rá. Esküszöm a Sztüx-folyóra!
A kabinban a szokásosnál is hangosabban kezdett dörögni
menny.
„Te vagy a mi kegyes megmentőnk” – vicsorogta a farkas.
Jászon felkapta a fotót a padlóról.
– A családnevem Grace – mondta. – És ez a lány... a
testvérem.2
Annabeth elsápadt. Jászon látta, hogy egyszerre csalódott,
kételkedő és dühös. A lány azt hitte, hazudik. Képtelenségnek
tartotta ezt az állítást. Jászon egyik fele is így volt ezzel. Amikor
kimondta, mégis biztosan tudta, hogy ez az igazság.
Ekkor kivágódott az ajtó, és a kopasz Butch vezetésével
féltucat táborlakó özönlött be rajta.
– Gyertek gyorsan! – kiáltotta Butch, és Jászon nem tudta
eldönteni, hogy félelmében vagy izgatottságában ordít-e a fiú. –
A sárkány visszatért!

2 grace: kegy, kegyelem (angol)

[186]
[187]
XV. * Piper

A MIKOR PIPER FELÉBREDT, ELSŐ DOLGA VOLT, hogy tükör után

kapjon. Nem kellett sokáig keresgélnie, mert tükrökkel volt
tele az egész bungaló. A priccsén ülve felnyögött.
Továbbra is szívdöglesztően nézett ki.
Pedig a tábortűz után mindent elkövetett ez ellen.
Összekócolta a haját, ledörzsölte magáról a sminket, és vörösre
sírta a szemét. De semmi sem segített. A haja mindig
visszarendeződött tökéletes frizurába, a varázssminkje ismét
feltűnt az arcán, és szeme egyszerűen képtelen volt dagadt vagy
véreres lenni.
Át is öltözött volna, csakhogy nem volt más ruhája. Az
Aphrodité-lányok természetesen felajánlottak számára néhány
göncöt (Piper szerint csak ki akarták nevetni a háta mögött), de
mind sokkal divatosabb és csicsásabb volt, mint amit viselni
szokott.
És egy áthánykolódott éjszaka után sem változott semmi.
Piper reggelente egy zombira szokott hasonlítani, de aznap olyan
belőtt séróval és tökéletesen sima bőrrel ébredt, mint egy
szupermodell. Még az orra tövében virító pattanás is eltűnt,
pedig olyan makacsul ragaszkodott már napok óta a helyéhez,
hogy Piper nevet is adott neki, és Bobnak szólította.

[188]
 Tehetetlenül felnyögött, megint a hajába túrt, de hiába.
Visszaugrott tökéletes frizurába. Piper egy csiroki Barbie babára
hasonlított.
A kabin túloldaláról Drew odakiáltott neki:
– Jaj, csibefasírtom, ez nem tűnik el csak úgy! – Hangjából
csöpögött a megjátszott együttérzés. – Anyuci áldása minimum
egy napig tart, de ha szerencsés vagy, egy egész hétig is.
Piper a fogát csikorgatta. Egy hét!?
A többi Aphrodité-kölyök – egy tucat lány és öt srác –
gúnyosan vihorásztak kínlódásán. Piper tudta, hogy most meg
kellene játszania a lazát, hogy ne szórakozhassanak rajta. Nem
először akadt dolga sekélyes, elkényeztetett lányokkal. De ez
most más volt. Ugyanis ezek itt a saját fivérei és nővérei – annak
ellenére, hogy semmi közös nincs bennük. Különben is, hogyan
hozott össze Aphrodité ennyi közel egykorú kölyköt?! Inkább
hagyta a dolgot. Jobb, ha nem tudja.
– Ne aggódj, szivi! – rúzsozta a száját fluoreszkálom Drew. –
Úgy véled, nem illesz közénk? Ebben mindannyian egyetértünk,
ugye, Mitchell?
Az egyik kölyök arca megrándult.
– Ööö... Igen!
– Mm-hmm – vette elő Drew a szempillaspirálját. A többiek
csak néztek, de nem mertek megszólalni. – Figyelem, embere
tizenöt perc múlva reggeli, és a kéglink nem öntisztulós!
Mitchell, tanultál a dologból, ugye, aranybogár? Ma te vagy a
kukás, rendicsek? Megmutatnád Pipernek, hogyan kell csinálni,
mert az az érzésem, hamarosan hasonló sorsra jut! Persze, ha

[189]
túléli a küldetést. Mindenki munkára! Én pedig bevetem magam
a fürdőszobába!
Miközben a többiek tüsténkedtek – beágyaztak és ruhákat
hajtogattak Drew fogta sminkkészletét, a hajszárítóját és a fésűjét,
majd eltűnt a fürdőszobában.
Odabent feljajdult valaki, és törülközőjét maga elé kapva,
samponos hajjal egy lány penderült ki az ajtón.
Az ajtó becsapódott, és a lány sírva fakadt. Néhány idősebb
táborlakó vigasztalta, és letörölgette a habot a hajáról.
– Ti eltűritek, hogy Drew így bánjon veletek?! – kérdezte
Piper.
Néhány kölyök ideges pillantást vetett felé, mintha titokban
egyetértenének vele, de hallgattak.
Serényen munkához láttak, bár Piper nem sok értelmét látta a
takarításnak. Egy életnagyságú babaházban laktak, rózsaszín
falakkal és fehér ablakokkal. A babakék és pasztellzöld
csipkefüggönyök természetesen passzoltak a lepedőkhöz és a
pehelypaplanokhoz.
A fiúk részlegét függöny választotta el a lányokétól, de
ugyanolyan takaros és rendes volt, mint a szebbik nemé. Volt az
egészben valami határozottan természetellenes. Minden
táborlakónak egy szekrény állt az ágya végében, melyre rá volt
festve a neve. Piper lefogadta volna, hogy gondosan összehajtott,
szín szerint csoportosított ruhákat rejt. A lakók egyéniségéből
csak az ágyak körül csillant meg valami. Mindenki a kedvenc,
dögösnek tartott sztárját ragasztotta ki. Akadt néhány családi
fotó is, de túlnyomórészt színészek, énekesek és egyéb
díszpintyek képei virítottak a falon.

[190]
 Piper remélte, hogy nem látja meg köztük A Posztert.
Legalább egy éve mutatták be a filmet, és bízott benne, hogy
azóta mindenki lekaparta a faláról. De nem. A tároló mellett, a
szívtipró-kollázs közepén mégis kiszúrta.
A címet rikító vörössel szedték: „Spárta Királya”.
Háromnegyedes fotó, a főszereplő bronzos mellkasa, nagy
mellizmok, kockahas. Görög ágyékkötőt viselt, meg egy lila
köpenyt, és kardot szorongatott a markában. Úgy nézett ki,
mintha olajba mártották volna, rövid, sötét haja csillogott,
gyűrött arcára patakokban folyt az izzadság. Barna, szomorú
szemével a kamerába meredt, mintha ezt üzenné: „Megölöm a
férfiakat, és megbecstelenítőmig, asszonyokat! Ha-ha!”
Ez volt minden idők legröhejesebb posztere. Piper jól
elszórakozott rajta az apjával, amikor először meglátták. A mozi
költség vetése egy bazillion dollár volt. A posztert mindenhová
kibigyesztették. Piper az iskolában sem menekülhetett meg előle,
de az utcán és az interneten sem. Ez lett A Poszter. Élete
legcikibb dolga. Ja, és természetesen az apját ábrázolta...
Gyorsan elfordult, nehogy valaki rajtakapja, hogy a képet
bámulja. Ha a többiek elmennek reggelizni, talán letépheti, és
senki nem fogja hiányolni.
Megpróbált úgy tenni, mintha dolgozna, de nem volt
összehajtogatni való ruhája. Kisimította az ágyát, és észrevette,
hogy a Jászontól tegnap éjjel kapott plédbe takarózott. Felvette,
és az arcához szorította. Sajnos, csak füstszaga volt, nem Jászon-
illata. Miután az anyja elismerte, Jászon volt az egyetlen, aki
őszintén kedves volt vele. Aki nem a hülye ruháival, hanem az
érzéseivel törődött. Annyira meg szerette volna csókolni, de a fiú

[191]
mintha zavarban lett volna, szinte félt tőle. Mondjuk, ezt Piper
nem csodálta. Ugyanis épp rózsaszín ragyogást árasztott
magából.
– Bocsika – szólalt meg egy hang a lába mellől. A hang gazdája
a takarítónőnek beosztott Mitchell volt, aki négykézláb szedeget
te az ágy alá dobált csokoládés papírokat és összegyűrt leveleket.
A jelek szerint az Aphrodité-kölykök mégsem voltak olyan
rendmániásak.
Piper arrébb állt.
– Mivel húztad ki Drew-nál a gyufát?
A lányka a fürdőszobaajtó felé pillantott, hogy meggyőződjön
róla, még mindig zárva van.
– Miután anyánk elismert, azt mondtam rólad, hogy nem is
vagy olyan rossz, mint amilyennek látszol.
Nem volt nagy dicséret, de Piper megdöbbent. Egy Aphrodité-
kölyök, aki kiállt mellette?
– Kösz.
Mitchell vállat vont.
– Ezért végeztem négykézláb. Nem tudom, segít-e valamit, de
isten hozott a Tízes Bungalóban!
Egy szőke, copfos, fogszabályzós lány ruhákkal a kezében
átosont a hálón, és olyan lopva sandított körül, mintha nukleáris
anyagot csempészne.
– Tessék, ezt neked hoztam! – suttogta.
– Piper, bemutatom neked Lacyt! – mondta a továbbra is
kutyapózban álló Mitchell.
– Szia! – köszönt izgatottan Lacy. – Átöltözhetsz. Az áldás
nem gátol meg benne. Egy hátizsák, némi elemózsia, ambrózia és

[192]
nektár szükség esetére, néhány váltás farmer és póló, meg egy
vastag kabát. A bakancsok egy kissé talán túl cicababásak, de
nekünk csak ilyen kollekcióink vannak. Sok sikert a küldetéshez!
Lacy ledobta az ágyra a holmit, és el akart száguldani, de
Piper megfogta a karját.
– Várj! Legalább hadd köszönjem meg! Miért menekülsz el?
Lacy mintha mindjárt szétesett volna az idegességtől.
– Hát...
– Fél, hogy Drew rajtakapja – magyarázta Mitchell.
– Nem akarom viselni a szégyencipőket! – nyelt egy nagyot
Lacy.
– Miket? – kérdezte Piper.
Lacy és Mitchell a sarokban oltárként magasodó, fekete polcra
mutatott. A polcokon az elképzelhető legortopédabb nővércipők
sorakoztak, vastag, messziről világító talppal.
– Egyszer egy hétig ilyenben kellett járnom – panaszkodott
Lacy. – Nem passzolt egyik ruhámhoz sem!
– De van ennél rosszabb büntetés is – figyelmeztette Mitchell.
– Tudod, Drew-nak varázsdumája van. Nem sok Aphrodité-
kölyök dicsekedhet vele, de ha Drew összeszedi magit, nagyon
ciki dolgokra tud rávenni. Te vagy az első ember, aki képes
ellenállni neki Piper – Varázsduma. – Pipernek eszébe jutott,
hogyan ingadozott a tábortűz közönsége Drew és az ö
véleménye között. – Úgy érted, hogy mond valamit, és te
megteszed? Vagy... odaadsz neki valamit. Mondjuk, egy autót?
– Ne adj ötleteket Drew-nak, ha megkérhetlek! – hápogott
Lacy.
– De erről van szó – mondta Mitchell.

[193]
 – Ezért ő a vezetőtök? – kérdezte Piper. – Meggyőzött
benneteket, hogy őt válasszátok?
Mitchell kihalászott egy undorító rágógumit az ágy alól.
– Nem, Silena Beauregardtól örökölte a posztot, aki elhunyt a
háborúban. Drew volt a rangidős. Mindig a csapat legidősebb
táborlakója kapja a posztot, hacsak nem akarja tőle elvenni
valaki, akinek, mondjuk, vagy több éve, vagy több teljesített
küldetése van. Ilyenkor aztán jön a párbaj. Vagyis nem jön, mert
ilyen ritkán szokott történni. Szóval, augusztus óta Drew igája
alatt nyögünk, aki néhány változtatást eszközölt.
– Bizony ám! – termett mellettük emlegetett szamárként Drew,
és az ágynak dőlt. Lacy felvisított, mint egy tengerimalac, és
megpróbált elmenekülni, de Drew kitette elé a karját. Lenézett
Mitchellre.
– Hagytál egy kis szemetet a földön, aranyom. Fuss neki még
egyszer!
Piper a fürdőszoba felé pillantott, és észrevette, hogy Drew a
szemetes tartalmát – akadt benne bőven undorító dolog –
kiöntötte a földre.
Michell a sarkán ült. Úgy meredt Drew-ra, mintha neki akarna
ugrani. De végül csak ennyit mondott:
– Rendben.
Drew elmosolyodott.
– Látod, milyen jó kis társaságot hoztunk itt össze? Egy igazi
családot! Silena Beauregard példája pedig... figyelmeztetés
lehetne a számodra. A Titán Háború alatt titkos információkat
szivárogtatott ki Kronosznak, és segítette az ellenséget.

[194]
 Drew a megszárított, dús, szerecsendió-illatú hajával meg a
csillogó, rózsaszín sminkjével édesen és ártatlanul mosolygott. A
jéghideg szemétől eltekintve, egy iskolakirálynőre emlékeztetett.
Pipert az a furcsa érzés fogta el, hogy Drew a lelkébe lát, ismeri
titkát.
Segítette az ellenséget.
– Persze, erről egyik csapat sem beszél – tette hozzá
bizalmasan. – Ügy tesznek, mintha Silena Beauregard hős volna.
– Feláldozta az életét, hogy megnyerjük a csatát – morogta
Mitchell. – Egy hős volt.
– Mm-hmm – kezdte Drew. – Holnap is te leszel a takarítónő,
Mitchell. Silena eltérítette közösségünket az eredeti küldetésétől.
Nekünk párokat kell összeboronálnunk a Táborban! Hogy aztán
rávegyük őket a szakításra, és kezdhessük elölről az egészet! Ez a
legjobb móka, amit csak ismerek! Semmi közünk az olyan
dolgokhoz, mint a háborúk meg a küldetések. Én például még
egy küldetésen sem voltam. Időpazarlás az egész!
Lacy idegesen felemelte a kezét.
– De tegnap este azt mondtad, hogy el akarsz menni a...
Drew rámeredt, mire Lacy elnémult.
– De amire a legkevésbé van szükségünk – folytatta Drew -, az
egy áruló, aki beszennyezi a rólunk alkotott képet. Ugye, Piper?
Piper válaszolni szeretett volna, de képtelen volt rá.
Lehetetlen, hogy Drew tudjon az álmairól, vagy arról, hogy az
apját elrabolták, vagy mégis?
– Kár, hogy nem sokáig leszel köztünk – sóhajtott Drew – Ha
mégis túléled a kis küldetésedet, akkor ne aggódj, találni fogok
neked egy hozzád illő srácot. Talán valakit Héphaisztosz

[195]
gyermekei közül. Vagy Clovist. Ő elég visszataszító – nézett rá
Drew a szánalom és az undor keverékével. – Őszintén mondom,
eddig azt hittem, hogy Aphroditének nem lehet csúnya gyereke,
de te... Ki az apád? Valami mutáns, vagy...
– Tristan McLean – vágta oda Piper.
Amint kimondta, máris gyűlölte magát. Soha, de soha nem
játszotta ki a „híres papa”-kártyát, de Drew átlökte egy határon.
– Az apám Tristan McLean.
Piper elégedetten hallgatta a néhány másodperces döbbent
csendet, de nagyon szégyellte magát. Mindenki megfordult, és A
Poszterre nézett, az apjára, aki az egész világ szeme láttára
feszítette izmait.
– Istenem! – sikított kórusban a lányok fele.
– Klassz – mondta egy srác. – Az a kardos fickó, aki a moziban
megölte a másik fószert?
– Ahhoz képest, hogy öreg csávó, annyira szexi – olvadozott
egy másik lány, aztán elpirult. – Bocs. Tudom, hogy az apukád.
Ez így elég furcsa.
– Tényleg furcsa – értett egyet Piper.
– Tudnál nekem szerezni tőle egy autogramot? – kérdezte egy
harmadik lány.
Piper mosolyt erőltetett az arcára. Nem mondhatta azt neki,
hogy „ha apám túléli ezt a dolgot...”
– Persze, nem probléma – nyögte ki.
A tény izgatottan felnyüszített. és a többiek megrohamozták
Pipert a kérdéseikkel.
– Voltál már forgatáson?
– Villában laktok?

[196]
 – Vacsoráztál már filmsztárokkal?
– Átestél már a tűzkeresztségen?
A kérdés váratlanul érte Pipert.
– A micsodán? – kérdezte.
A fiúk és a lányok kuncogva bökdösni kezdték egymást,
mintha pikáns témához értek volna.
– Egy Aphrodité-kölyök számára a tűzkeresztség azt jelenti –
magyarázta egyikük hogy valakit magadba habarítasz, aztán
összetöröd a szívét, és kidobod a kukába. Ha ezen átestél,
méltónak bizonyultál Aphroditéhez.
Piper úgy meredt rájuk, mintha viccelnének vele.
– Valakinek szántszándékkal összetörni a szívét?! De hát ez
rémes!
A többiek zavartan pislogtak egymásra.
– Miért? – kérdezte az egyik srác.
– Istenem! – mondta egy lány. – Fogadjunk, hogy Aphrodité
összetörte az apád szívét! Többé senkibe sem tudott beleszeretni,
ugye? Ez annyira romantikus! Ha átesel a tűzkeresztségen, olyan
lehetsz, mint Anyu!
– Felejtsd el! – kiáltotta Piper, egy kicsivel hangosabban a
tervezettnél. Testvérei hátráltak egy lépést. – Senki szívét nem
töröm össze egy ostoba tűzkeresztség miatt!
Ezzel alkalmat adott Drew-nak, hogy visszaszerezze az
irányítást.
– Tessék, már te is kezded! – vágott közbe. – Silena is éppen
ezen a véleményen volt. Ő sem tisztelte a hagyományt'
Beleszeretett Beckendorfba, és szerelmes is maradt! Ha engem
kérdezel, ezért végezte olyan tragikusan.

[197]
 – Ez nem igaz! – nyüszítette Lacy, de amikor Drew rámeredt
azonnal visszaolvadt a tömegbe.
– Különben sem számit, drága Piperém, mivel úgysem i képes
senki szívét összetörni. És ez a hamukázás arról, hogy az apád
Tristan McLean... csak szánalmas harc a figyelemért.
Néhányan bizonytalanul pislogtak.
– Szerinted, nem az apja? – kérdezte egyikük.
Drew a szemét forgatta.
– Ugyan már! Reggelihez, emberek! Piper meg szedje a cók-
mókját, de nagyon gyorsan, induljon a kis küldetésére, és húzzon
el innen!
Drew feloszlatta a tömeget, az emberek szétszéledtek. Drew
„drágámnak” meg „aranyomnak” szólította őket, de egyértelmű
volt, hogy feltétel nélküli engedelmességet követel tőlük.
Mitchell és Lacy segített Pipernek becsomagolni az útra, még a
fürdőszobát is őrizték, amíg átöltözött a jóval kényelmesebb
utazóruhájába. A ruhák használtak voltak, és szerencsére nem
hivalkodók: csak egy kopott farmer, egy póló, egy kényelmes
télikabát és egy hegymászó bakancs, ami pontosan illett a lábára.
Tőrét az övébe dugta.
Amikor kilépett a fürdőből, újra a réginek érezte magát. A
táborlakók az ágyaik mellett álltak, amíg Drew vizitelt. Piper
Mitchell és Lacy felé fordult, és ezt tátogta: „Köszönöm!”
Mitchell komor képpel bólintott. Lacy megvillantotta
fogszabályzóját. Piper nem hitte, hogy Drew valaha megköszönt
volna nekik bármit. Azt is észrevette, hogy a Spárta királya-
posztert valaki összegyűrte és a szemetesbe hajította.

[198]
Nyilvánvalóan Drew parancsára történt. Igaz, Piper az előbb
még saját kezűleg akarta eltüntetni, most mégis bepörgött.
Drew végigmérte, és úgy tett, mintha tapsolna.
– Nagyszerű! A mi kis kommandósunk megint felöltötte az
utcaseprő ruhát! Most már mehetsz! Nem szükséges velünk
tartanod a reggelire. Sok szerencsét az... akármihez. Szevasz!
Piper a vállára akasztotta a táskáját. Tarkóján érezte a többiek
tekintetét, amikor kilépett az ajtón. Elmegy, és elfelejti az egészet.
Az lenne a legegyszerűbb. Nem törődni ezzel a bungalóval,
ezekkel a sekélyes kölykökkel.
De néhányan megpróbáltak segíteni neki. Néhányan még
Drew-val is szembeszegültek érte.
A küszöbről mégis visszafordult.
– Remélem, tudjátok, hogy nem kell Drew parancsaira
hallgatnotok?
A kölykök feszengeni kezdtek, néhányan Drew-ra
pillantottak, de királynőjük egyelőre túlságosan döbbent volt a
visszavágáshoz.
– Deee... – kockáztatta meg az egyikük. – Ő a bungalófőnök, a
csapatvezető.
– Egy zsarnok – helyesbített Piper. – Igazán a saját lábatokra
állhatnátok. Az Aphrodité-kölykökben ennél sokkal több van.
– Ennél sokkal több! – visszhangozták néhányan.
– A saját lábunkra kell állni! – motyogta egy másik.
– Emberek! – kiáltotta Drew. – Elment az eszetek! Csak a
varázsszöveget nyomja!
– Nem – mondta Piper. – Én az igazat mondom.

[199]
 És Piper ezt szentül hitte is. Nem egészen értette a
varázsduma működését, de nem érzett plusz erőt a szavai
mögött. Nem akarta csalással megnyerni a párbajt. Akkor
semmivel sem lett volna jobb Drew-nál. Piper egyszerűen
kimondta, amit gondolt. Különben is, ha varázsdumát próbál
bevetni, egy másik varázsdumással szemben, az úgysem ér
sokat.
Drew gúnyosan rámosolygott.
– Lehet, hogy van némi hatalmad, Miss Filmcsillag, de a
legfontosabb dolgot nem tudod Aphroditéról. Olyan jó ötleteid
vannak? Akkor szerinted mi ennek a társaságnak a célja? Mondd
csak el nekik! Aztán esetleg én is elmondok nekik egy-két dolgot
rólad, na?
Piper egy megsemmisítő választ tervezett, de dühe elpárolgott
és pánikba esett. Silena Beauregardhoz hasonlóan ő is az ellenség
kémje. Egy Aphrodité-áruló. Vajon Drew tudja ezt róla, vagy
csak blöfföl? A lány pillantásától magabiztossága szilánkokra
hullott.
– Biztosan nem ez – nyögte ki Piper. – Az Aphrodité Bungaló
nem erről szól.
Aztán megfordult és elrohant, mielőtt a többiek meglátnák,
mennyire elvörösödött.
A háta mögött Drew felnevetett.
– „Biztosan nem ez”?! Hallottátok, emberek? Ennek lövése
sincs semmiről.
Piper megfogadta, hogy többé nem teszi be a lábát abba a
házba. Soha. Kipislogta könnyeit, és átrohant a mezőn, azt sem
tudta, hová fut. Aztán meglátta az égből lecsapó sárkányt...

[200]
[201]
XVI. * Piper

-L EO?! – KIÁLTOTT FEL PIPER.

Az óriási, bronz halálgép nyakában tényleg Leo ült,
arcán eszelős vigyor. Mielőtt leszállt volna, a Tábor
riasztórendszere bekapcsolt. Felharsant a kagylókürt. A szatírok
kiabálni kezdtek: „Kíméld meg az életünket!” A fél Tábor
pizsama és páncél kombóban az udvarra tódult. A sárkány a
mező közepén landolt, és Leo sietett megnyugtatni őket:
– Minden oké! Ne lőjetek!
Az íjászok vonakodva leengedték fegyvereiket. A harcosok ki-
vont karddal és készenlétbe helyezett lándzsákkal hátráltak né-
hány lépést. Laza kört alkottak a vasszörny körül. A többi
félisten az ajtók és ablakok mögül kukucskált. Senki sem törte
kezét-lábát, hogy üdvözölhesse őket.
Piper ezt nem csodálta. A sárkány hatalmas volt. Úgy
csillogott a reggeli napfényben, mint egy fémpénzekből épített
szobor, a réz és a bronz legkülönbözőbb árnyalataiban.
Húszméteres sárkánygyík fémkarmokkal, fúróhegyes fogakkal
és ragyogó rubinszemekkel. Kitárt denevérszárnyai kétszer
nagyobbak voltak a testénél, mintha fémből készült vitorlák
lettek volna. Valahányszor Meglengette, olyan hang hallatszott,
mintha pénzérmék ömlenének egy nyerőgépből.
– Gyönyörű! – motyogta Piper. A többiek úgy néztek rá,
mintha megbolondult volna.

[202]
 A sárkány felemelt fejjel tűzoszlopot köpött az ég felé. A tábor
lakók fegyvereiket szorongatva távolabb hátráltak, de Leo csak
lazán lecsúszott a sárkány hátáról. Úgy tette fel a kezét, mint aki
megadja magát – csak ne lett volna az az őrült vigyor a képén,..
– Föld né-pe, bé-ké-vel jöt-tem – kántálta. Olyan fekete volt,
mintha meghentergett volna a tábortűz hamujában. Katonai
kabátján és arcán elmázolt korom. Keze gépzsíros, derekán új
szerszámtáska lógott. Szeme vérerektől vöröslött. Haja
összetapadt az olajtól, és felállt, mint egy tarajos sül tüskéi.
Valamilyen furcsa oknál fogva Tabasco-szagot árasztott. De
nagyon boldognak tűnt.
– Festus üdvözöl benneteket!
– Az a dög veszélyes – szegezte előre lándzsáját egy Árész-
lány -, öljük meg azonnal!
– Állj! – parancsolta valaki.
Piper meglepetésére Jászon volt az. Annabeth és Nyssa, a
Héphaisztosz-lány között áttört a tömegen.
Jászon a sárkányra nézett, és csodálkozva rázta a fejét.
– Leó, te meg mit műveltél?
– Találtam egy fuvart! – ragyogott a srác arca. – Azt mondta
veled mehetek a küldetésre, ha szerzek egy fuvart. Nos, én
találtam neked egy első osztályú, repülő rosszmadarat! Festus
bárhova elvisz bennünket!
– Ennek... szárnyai vannak! – dadogta Nyssa, és az álla
veszélyesen közel állt a leeséshez.
– Igen – mondta Leo. – Megtaláltam, és ráerősítettem őket.
– De nem voltak szárnyai. Hol találtad őket?
Leo habozott. Piper látta rajta, hogy valamit eltitkol.

[203]
 – Ööö... az erdőben! Megjavítottam az áramköreit is.
Nagyjából. Szóval többet nem fog bekattanni!
– Nagyjából? – kérdezte Nyssa.
A sárkány megrándult, oldalra döntötte a fejét, és fekete
folyadék spriccelt ki a füléből – talán olaj, remélhetőleg csak olaj –
egyenesen Leóra.
– Csak néhány apró probléma maradt hátra – legyintett Leo.
– Hogyan élted túl...? – nézte csodálkozva Nyssa a sárkányt. –
Mármint a tüzet...
– Gyors vagyok – mondta Leo. – És szerencsés. Most benne
vagyok a küldetésben, vagy sem?
Jászon a fejét vakarta.
– Festusnak nevezted el? Tudod, hogy latinul boldogot jelent?
Azt akarod, hogy a világ megmentésére egy Boldog nevű
sárkányon repüljünk?
A sárkány rándult egyet, megrázkódott, és csattogtatni kezdte
a szárnyait.
– Igen, tesó! És... ööö... szerintem ideje lenne indulni. Én már
összeszedtem néhány dolgot... amit az erdőben találtam. Sajnos,
Festust idegesítik a fegyverek.
Jászon összehúzta a szemöldökét.
– De még haditervünk sincs. Mi csak...
– Induljatok! – javasolta Annabeth. Ő volt az egyetlen, aki
egyáltalán nem tűnt idegesnek. Az arca szomorú volt és
vágyakozó, mintha a küldetés egy szebb időre emlékeztetné. –
Jászon, Már csak három napod maradt a téli napfordulóig, és egy
ideges sárkányt soha ne várakoztass meg! Festus határozottan jó
előjel.

[204]
 Nyomás!
Jászon bólintott, aztán Piperre nézett.
– Készen állsz, harcostárs?
Piper az ég előterében csillogó bronzszárnyakra nézett, és a
karmokra, amelyek könnyedén kettétéphetnék.
– Teljes mértékben!

A „sárkányrepülés” a legklasszabb dolog a világon, vélte Piper.

A magasban jéghideg volt a levegő, de a sárkány teste úgy
ontotta a meleget, mint egy vaskályha, ennek köszönhetően egy
biztonságos buborékban repültek. Ez volt ám az ülésmelegítő! A
sárkányhát pikkelyeinek kialakítása futurisztikus nyergekére
hasonlított, ezért nagyon kényelmesen utazhattak. Leo
megmutatta nekik a réseket, ahová a lábaikat dughatták, mintha
kengyelbe tennék, és hogy hogyan csatolják be a borítás alá
ügyesen elrejtett, bőrből készült biztonsági öveket. Egymás
mögött ültek: Leo legelöl, aztán Piper, majd Jászon. Piper egy
pillanatra sem feledkezett el a mögötte ülő srácról. Azt kívánta,
bárcsak belekapaszkodna, vagy átkarolná hátulról a derekát, de
sajnálatos módon a fiú egyiket sem tette.
Leo úgy irányította a sárkányt a gyeplővel, mintha egész
életében ezt csinálta volna. A fémszárnyak tökéletesen
szuperáltak, Long Island partja hamarosan ködös sávvá olvadt a
hátuk mögött. Connecticut fölött folytatták az útjukat, és eltűntek
a szürke, téli felhőkben.
Leo hátravigyorgott.

[205]
 – Csúcs, mi?
– Mi van, ha észrevesznek? – aggodalmaskodott Piper.
– Erre találták ki a Ködöt – mondta Jászon. – Elrejti a halandó
szeme elől a mitikus lényeket. Ha az emberek észre is vennének,
magánrepülőgépnek hinnének bennünket.
Piper hátrafordult.
– Biztos vagy ebben?
– Nem – ismerte el Jászon. Piper észrevette, hogy a fiú egy s0'
tét hajú lányról készült fotót szorongat a kezében.
Kérdő pillantást vetett rá. Jászon elpirult, és a zsebébe dugta a
képet.
– Jól haladunk. Talán éjfélre odaérünk.
Piper azon tűnődött, kit ábrázolhat a kép, de vonakodott
megkérdezni. Jászon titkolta előtte a fotót, és ez már eleve
gyanús volt. Valami felködlött neki a múltjából? Ez volt az igazi
barátnője?
Állj le!, gondolta. Csak kínzód magad.
Inkább egy sokkal semlegesebb kérdést tett fel:
– Hová megyünk?
– Megkeressük az Északi Szelet, aztán elkapunk pár
viharszellemet.

[206]
XVII. * Leo

L EO TELJESEN BE VOLT ZSONGVA.

A táborlakók képe, amikor a landoló sárkányt meglátták?
Megfizethetetlen! Azt hitte, hogy újdonsült tesói mindjárt
kerékanyákat köpnek.
Festus is nagyszerűen viselkedett. Nem égetett fel egy
bungalót sem, nem nyelt le egyetlen szatírt sem, csak egy kis
olajat spriccelt a füléből. Na, jó. Sok olajat. De azt később is ráér
megbütykölni.
Leo nem törte magát, hogy beszámoljon a 9-es Bunker
létezéséről és a repülő hajó tervéről. Át akarta gondolni még a
dolgot. Majd elmondja a többieknek, ha visszatér.
Mert ott van az a „ha”, gondolta lelke egyik fele. Ugyan mar,
visszatérek!, gondolta a másik.
A bunkerből meglovasított egy frankó varázsszerszámtáskat
és még pár holmit, ami most a hátizsákjában lapult. És volt egy
tűzköpő sárkánya is, ami csak egy kicsit eresztette az olajat. Mi
baj történhetne?
Például az irányító lemez bekrepál, és Festus felfal, súgta
pesszimistább énje.
Oké, az a helyzet, hogy a sárkány még sincs annyira szuper
állapotban, mint állította. Egész éjjel a szárnyak
visszaszerelésével bajlódott, és a bunkerben nem talált új
sárkányagyat, amire

[207]
 kicserélhette volna a régit. Ráadásul ott volt a nyomasztó
határ-idő is. A téli napfordulóig mindössze három nap van hátra.
Igyekezniük kellett. Leo különben egész tisztességesen
letisztította a lemezt. A legtöbb áramkör működőképes. Csak ne
essen szét...
Borúlátó énje megint rákezdte:
Igen, de mi van, ha...
– Pofa be! – mondta Leo hangosan.
– Tessék? – kérdezte Piper.
– Semmi. Hosszú éjszakám volt. Azt hiszem, hallucinálok. Már
csak ez hiányzott.
Mivel Leo elöl ült, nem látta barátai képét, de a nagy hallga-
tásból arra következtetett, utasait nem dobja fel egy kialvatlan,
hallucináló sofőr.
– Csak vicceltem! – Leo gyorsan témát váltott: – Szóval, mi a
terv, bumburnyákok? Valami szélről beszéltél, vagy bélgázról,
nem?
New England felett Jászon előadta a tervet: először meg kell
találniuk egy Boreász nevű fickót, és megszorongatni a tökeit
információkért...
– Boreásznak hívják? – vihogott fel Leo önkéntelenül. – Miért
nem Borásznak, és akkor a borászok istene is lehetne
mellékállásban?
– Másodszor – folytatta Jászon -, meg kell találnunk azokat a
ventiket, amik megtámadtak a Grand Canyonban...
– Nem hívhatnánk őket szimplán viharszellemeknek? –
kérdezte Leo. – A ventiről mindig egy gonosz ventilátor jut
eszembe.

[208]
 Harmadszor, ki kellett deríteniük, kinek dolgoznak a
viharszellemek, hogy megtalálhassák és kiszabadíthassák Hérát.
– Szóval te tudatosan Dylan, a gonosz viharcsávó karjaiba
akarsz futni – hitetlenkedett Leo aki engem a szakadékba dobott,
Hedge edzőt pedig felszippantotta az égbe?
– Pontosan – nyugtázta Jászon. – És talán egy farkas is bekerül
a képbe. De azt hiszem, 6 barátságos. Addig biztosan nem fal fel
bennünket, amíg nem mutatunk gyengeséget.
Jászon beszámolt nekik az álmáról. A nagy, veszélyes anyafar-
kasról meg a leégett házról, és a kőtornyokat hajtó medencéről.
– Aha – mondta Leo. – De fogalmad sincs, hol ez a hely. –
Nincs.
– Az óriásokat se felejtsétek el! – figyelmeztette őket Piper. – A
prófécia az óriások bosszúját emlegeti.
– Álljon meg a menet! – nyögte Leo. – Óriások, vagyis többen
vannak? Miért ne lehetne csak egy bosszúvágyó óriás?
– Kevés rá az esély – felelt Piper. – Olvastam pár görög regét,
és dereng valami az óriások seregéről.
– Már csak ez hiányzott – motyogta Leo. – Amilyen
szerencsénk van, tényleg egy egész légió lesz belőlük. Tudsz még
valamit ezekről az óriásokról? Gondolom, a film miatt az egész
görög mitológiát átnyálaztátok apáddal.
– Az apád színész? – kérdezte Jászon.
Leo felkacagott.
– Mindig megfeledkezem az amnéziádról. Jó, mi?
Megfeledkezni az amnéziáról. Ez vicces. De visszatérve Piper
édesapjára, igen színész. Tristan McLeannek hívják.
– Bocs, de miben is láthattam?

[209]
 – Mindegy – vágta rá Piper. – Szóval az óriások... nos, sok
óriás van a görög mitológiában. De ha azokról van szó, akikre
gondolók, akkor nagy bajban vagyunk. Hatalmasak, szinte
képtelenség végezni velük. Hegyeket hajigáinak, meg
hasonlókat. A Titánok rokonai. A földből keltek ki a Titán
Háború után – most az első Titán Háborúról beszélek, ami sok
ezer évvel ezelőtt történt -» és megpróbálták lerombolni az
Olimposzt. Ha róluk van szó akkor...
– Kheirón azt mondta, megint megtörténik – emlékezett vissza
Jászon. – Meg hogy ez az utolsó felvonás. Csakis rájuk
gondolhatott. Nem csodálom, ha nem akart beavatni bennünket
a részletekbe.
Leo füttyentett.
– Lássuk csak... hegyeket hajigáló óriások, barátságos
farkasok, akik csak akkor esznek meg, ha gyengeséget mutatsz,
gonosz ventilátorok... Az anyját! Inkább fel sem hozom a gonosz
bébiszitteremet...
– Ez egy újabb vicc? – kérdezte Piper.
Leo mesélt nekik Tía Callidáról, aki valójában Héra volt, és
megjelent neki a Táborban. Viszont a saját tűzállóságáról mélyen
hallgatott. Ez továbbra is kényes témának számított, különösen,
hogy Nyssa szerint a tűzálló félistenek szeretnek városokat meg
hasonlókat felégetni. Ráadásul azt is el kellett volna mondania,
hogyan járult hozzá ezzel édesanyja halálához, és ebből... nem
kért. Erre még nem állt készen. Anyja halálának éjszakájáról már
képes volt beszélni, de csak úgy, ha a tüzet kihagyta belőle. Azt
mondta, a műhely összeomlott. Könnyebben jöttek a szavak,

[210]
hiszen nem kellett a barátai szemébe nézni, és repülés közben
előre-meredt.
Aztán beszélt arról a földköpenyes, furcsa asszonyról, aki
aludni látszott, viszont nagyon jól ismerte a jövőt.
Leónak úgy tűnt, egész Massachusetts államot átrepülték,
mire barátai a hallottak után egyáltalán meg tudtak szólalni.
– Ez elég... felkavaró – motyogta Piper.
– Jól összefoglaltad a helyzetet – értett egyet Leo. – Az a
helyet, hogy mindenki azzal a szöveggel jön, hogy ne bízz
Hérában, meg hogy Héra rühelli a félisteneket. A prófécia szerint
is mi engedjük szabadjára a dühét. Szóval fel kell magamnak
tenni a kérdést, hogy... miért is csináljuk ezt?
– Mert kiválasztott bennünket – mondta Jászon. –
Mindhármunkat. Mi vagyunk annak a hét hősből álló csapatnak
az első tagjai, akiket a Nagy Prófécia jövendölt. Küldetésünk egy
nagyobb küldetés kezdete.
Leo ettől nem érezte magát egy szemernyivel sem jobban, de
Jászon véleményével nem tudott vitába szállni. Mert ő is
hasonlóan érzett. Mindössze azt kívánta, hogy ha tényleg van
még négy félisten, akiknek az a sorsuk, hogy beszálljanak a
buliba, tűnjenek fel nagyon gyorsan, mert Leo nem akarta az
összes életveszélyes kalandot kisajátítani magának.
– Ráadásul – folytatta Jászon – csak úgy szerezhetem vissza az
emlékeimet, ha segítek Hérának. Az álmomban látott sötét
torony mintha Héra energiájából táplálkozott volna. Ha a
toronyból kiszabadul az óriások királya, hogy elpusztítsa Hérát...
– Nem túl jó üzlet – értett egyet Piper. – Héra legalább velünk
van. Általában. Ha elvesztenénk őt, az istenek közt káosz törne

[211]
ki. Ő a családi béke alapköve. Az óriásokkal folytatott harc még a
Titán Háborúnál is pusztítóbb lehet.
Jászon bólintott.
– Kheirón azt mondta, a napforduló idején gonosz dolgok
kezdenek mozgolódni, ez a legalkalmasabb időpont a fekete
mágia számára. Valami felébredhet, ha Hérát feláldozzák. És a
viharszellemeket csicskáztató úrnő, aki meg akar ölni minden
félistent...
– Talán az alvó asszony – fejezte be Leo helyette. – Egy teljesen
felébredt földasszony? Nem szívesen találkoznék vele.
– De ki lehet az a nő? – tűnődött Jászon. – És mi köze az
óriásokhoz?
A kérdés jó volt, de természetesen egyikük sem tudta a
választ. Némán repültek tovább. Leo azon gondolkozott, jól tette-
e, hogy annyi mindent elmondott nekik. Eddig senkinek nem
beszélt arról a végzetes éjszakáról a raktárban. Hiába nem
mondta el a teljes igazságot, mégis úgy érezte, mintha feltárta
volna mellkasát, és kivette volna azokat a fogaskerekeket,
amelyektől eddig működött. A teste remegett, de nem a hidegtől.
Bízott benne, hogy a mögötte ülő Piper semmit sem vesz észre
ebből.
Üllőnek, gerlének enged a ketrec – nem így szólt a prófécia? Meg
kell találniuk a varázskő-börtönt, és Piperrel szét kell törniük.
Aztán Héra szabadjára engedi halálos dühét. Jól hangzik. Leo
látta Tía Callidát akció közben: szerette a késeket, a kígyókat és a
tűzre tett csecsemőket. Igen, tényleg eresszük szabadon a dühét!
Ez aztán a remek ötlet!

[212]
 Festus tovább repült. A szél hidegebbre fordult, alattuk
végtelenbe nyúló erdőségek húzódtak. Leo nem tudta egészen
pontosan, hol van Québec. Ő csak kiadta az utasítást Festusnak,
hogy vigye Boreász palotájába, és Festus elindult észak felé.
Remélhetőleg a sárkány ismeri az utat, és talán nem az Északi-
sarkon kötnek ki.
– Miért nem alszol kicsit? – mondta a füléhez hajolva Piper. –
Egész éjjel fent voltál.
Leo ellenkezni próbált, de az alvás szó túlságosan csábítóan
hangzott.
– Vigyázol rám, hogy ne essek le?
Piper megveregette a vállát.
– Bízhatsz bennem, Valdez! A szép emberek sohasem
hazudnak.
– Igaz – motyogta. A sárkány meleg bronzfejének dőlt, és
behunyta a szemét.

[213]
XVIII. * Leo

A ZT HITTE, CSAK NÉHÁNY PERCET SZUNDÍTOTT, de mire Piper

gyengéden rázogatva felébresztette, a nap már lefelé tartott.
– Megérkeztünk – mondta a lány.
Leo kidörgölte az álmot a szeméből. Egy folyót látott, és a
partján egy sziklára épült várost. A város körüli mezőket hó
borította, de a házak barátságosan derengtek a lemenő, téli nap
sugarában. Az épületek egy magas kőfallal körbevett területen
zsúfolódtak össze, mintha egy középkori várost látott volna. Leo
még sosem látott ilyet. A város közepén egy igazi vár állt,
legalábbis Leo várra tippelt. Masszív, vöröstégla fala volt, és
négyzet alakú tornya zöld tetővel.
– Mondjátok, hogy ez Québec, és nem a Mikulás otthona, kérte
Leo.
– Ez Québec – erősítette meg Piper -, Észak-Amerika legrégibb
városa. Ezerhatszáz körül alapították.
Leo felhúzta a szemöldökét.
– Apádnak erről is volt egy filmje?
Piper undok képet vágott, ámde a Leo által is jól ismert
grimasz az új, látványos sminknek köszönhetően nem bizonyult
elég hatásosnak.
– Néha olvasni is szoktam, világos? Attól, hogy Aphrodité
kiválasztott, még nem vagyok üresfejű.

[214]
 – Milyen érzékenyek lettünk hirtelen! – mondta Leo. – Ha
olyan művelt vagy, akkor megmondanád, milyen vár az odalent?
– Az egy hotel.
Leo felnevetett.
– Kizárt.
Ahogy közelebb kerültek, kiderült, hogy Pipernek igaza van.
A nagy bejárat előtt hordárok, portások és inasok szaladgáltak
kofferekkel megpakolva, és áramvonalas, fekete luxuskocsik
dekkoltak a parkolóban. Elegáns öltönyöket és télikabátokat
viselő alakok iparkodtak befelé a hideg elől.
– Az Északi Szél egy hotelben lakik? Ez lehetet...
– Vigyázat, társaságot kapunk! – vágott közbe Jászon.
Amikor Leo lenézett, észrevette a fenyegetést. A torony
tetejéről két szárnyas alak – dühös angyalok éles kardokkal –
emelkedett fel.

Festus nem csípte az angyalokat. Lefékezett, verdesett a

szárnyával, és kimeresztette karmait. Leo felismerte a mély
torokhangot. A sárkánya tüzet készült köpni.
– Nyugi, öreg! – Valami azt súgta neki, az angyalok nem
szeretik, ha megperzselik őket.
– Nem tetszenek nekem – morogta Jászon. – Túlságosan
hasonlítanak a viharszellemekre.
Leo először azt hitte, Jászonnak igaza van, de ahogy az
angyalok közelebb értek, észrevette, hogy sokkal konkrétabbak a
ventusoknál. Eltekintve deres hajuktól meg tollas szárnyaiktól,

[215]
átlagos tinédzserekre hasonlítottak. Bronzkardjaik hegyesek
voltak, mint a jégcsapok. Arcuk éppen eléggé hasonlított
egymásra, hogy testvéreknek véljék őket, de határozottan nem
ikrek voltak.
Egyikük akkora volt, mint egy bivaly. Vörös hokimért,
buggyos melegítőnadrágot és fekete, stoplis csukát viselt. A
srácnak nem ez lehetett az első balhéja, mert mindkét szeme alatt
monokli sötétlett, és amikor vicsorgott, látszott, hogy pár fogát
kiütötték.
A másik srác úgy festett, mintha Leo anyjának ’80-as évekbeli
rockalbumainak borítójáról lépett volna le. Talán a Journeytról,
vagy a Hall and Oateséról, vagy valami még gázabbéról.
Zúzmarás haját bundesliga-frizurában hordta, hegyes orrú
bőrcipőt viselt, menő nacija olyan szűk volt, hogy ránézni is fájt,
és rémes selyeminget vett fel hozzá, amelynek első három
gombja nyitva volt. Biztos ellenállhatatlan szerelemistennek hitte
magát, de szegényke vaságyastól ha nyomott negyven kilót, az
arcát meg ragya borította.
Az angyalok lefékeztek a sárkány előtt, és kardjukat
előreszegezve egy helyben lebegtek.
A hokibivaly felmordult:
– Nem enged.
– Pardon? – kérdezte Leo.
– Nincs jelezve a repülési tervetek – magyarázta a laza
szerelemisten. Mintha nem lett volna elég baja szegénynek, erős
francia akcentussal volt megverve, de olyan feltűnővel, hogy Leo
mar azt hitte, csak megjátssza. – Ez zárt légtér.
– Halál rájuk? – villantotta meg hiányos fogsorát a bivaly.

[216]
 A sárkány gőzt fújt, készen arra, hogy megvédje őket, Jászon
elővarázsolta arany kardját, de Leo leállította őket:
– Nyugi! Úriemberek vagyunk, nem? Megtudhatnám legalább
hogy ki szeretne elpusztítani?
– Kai vagyok – morogta a bivaly. Nagyon büszke volt magára.
mint akinek nagy erőfeszítésébe került bemagolni ezt a
közleményt.
– Ez a Kalaisz rövidítése – magyarázta a szerelemisten. –
Sajnos a testvérem képtelen a két szótagnál hosszabb szavak
kimondására...
– Pizza! Hoki! Halál! – demonstrálta Kai.
– És ez alól a saját neve sem kivétel – fejezte be a
szerelemisten.
– Kai vagyok – ismételte Kai. – Ő Zéthész. A tesóm.
– Gratula! – mondta Leo. – Ez már három mondat volt, bár
nem összetett. Csak így tovább!
Kai felmordult, láthatóan elégedett volt magával.
– Ostoba pojáca! – morogta a testvére. – Nem látod, hogy csak
röhögnek rajtad? De tök mindegy. Én Zéthész vagyok, ami a
Zéthész rövidítése. Viszont az a hölgyemény – kacsintott Piperre,
bár kacsintása inkább szemrángásnak illett be – úgy hív, ahogy
akar. Talán szívesen vacsorázna egy félisten-celebbel, mielőtt
elpusztítunk benneteket.
Piper olyan hangot hallatott, mint aki megpróbálja
felöklendezni a félrenyelt keménycukrot.
– Ez igazán... rémes ajánlat.
– Semmi baj – vonaglott meg Zéthész szemöldöke. – Mi,
Boreádok, nagyon romantikus emberek vagyunk ám!

[217]
 – Boreádok? – kérdezte Jászon. – Úgy érted, Boreász fiai?
– Aha, szóval már hallottál harangozni felőlünk? – Zéthész
roppant önelégült képet vágott. – Mi vagyunk apánk kapuőrei.
Megértheted, hogy nem engedhetünk be nyikorgó sárkányon
repülő ismeretleneket a légterébe, hogy halálra ijesszék az ostoba
halandókat.
Lefelé mutatott, és Leo látta, hogy a halandóknak kezdett
gyanús lenni valami. Többen felfelé mutogattak – egyelőre még
nem rémülten, inkább zavartan és bosszankodva mintha egy túl
alacsonyan szálló helikoptert látnának.
Tehát amennyiben nem kényszerleszállásról van szó, el kell
pusztítanunk benneteket – söpörte ki pattanásos képéből Zéthész
haját.
– Halál! – értett egyet Kai egy kicsivel nagyobb lelkesedéssel
mint amennyit Leo szükségesnek vélt.
– Várjatok! De ez kényszerleszállás! – mondta Piper.
– Ehhh...! – Kai annyira csalódott képet vágott, hogy Leo
majdnem megsajnálta.
Zéthész tanulmányozni kezdte Pipert, nem mintha eddig nem
ezt tette volna.
– Miért mondja azt a csinos hölgy, hogy ez kényszerleszállás,
he?
– Látnunk kell Boreászt. Nagyon sürgős! Kérlek! – Piper
erőltetetten a fiúra mosolygott, ám Leo biztosra vette, hogy
menten belehal a bájolgásba. De Aphrodité bűbája továbbra is
működött, és Piper igézőén nézett ki. Valami lehetett a hangjában
is, mert Leo azon kapta magát, hogy elhiszi minden szavát.
Jászon nagyot bólintott, teljesen meg volt győzve.

[218]
 Zéthész a selyemingéhez ért, talán meg akart róla győződni,
hogy elég mélyen dekoltált-e.
– Nos... egy ilyen bájos hölgyet igazán nem szeretnék
elkeseríteni, de tudod, kislány, ha átengednénk benneteket, a
nővérű lavinát zúdítana a nyakunkba...
– A sárkányunk is elromlott – tette hozzá Piper. – Akármelyik
pillanatban lezuhanhat.
Festus segítőkészen megrázkódott, és oldalra fordított fejje
olajat spriccelt füléből az alattuk parkoló fekete Mercedesre.
– Nem halál? – nyöszörgött Kai.
Zéthész eltöprengett a problémán. Aztán megint egy
tikkelésnek beillő kacsintásban részesítette Pipert.
– Csinos vagy, akarom mondani, igazad van. Egy rosszul
működő sárkány vészhelyzetnek számít.
– Később halál? – Kai kérdése olyan közel állt a
barátságossághoz, mint eddig egyik mondata sem.
– Valahogy majd kimagyarázzuk – döntött Zéthész. – Apa
ugyanis újabban nem kedveli a látogatókat. De legyen! Jöjjetek,
vacak-sárkány utasai! Kövessetek!
A Boreádok kardjai visszakerültek hüvelyeikbe, és az övükből
kisebb fegyverek tűntek elő. Leo elsőre legalábbis fegyvereknek
vélte őket. De amikor a Boreádok bekapcsolták őket, kiderült,
hogy narancssárga fényű zseblámpákról van szó. A rendőrök
szokták ilyenekkel megállítani az autósokat. Kai és Zéthész meg-
fordult, és a hotel tornya felé siklottak.
Leo a barátaira nézett.
– Nekem szimpatikusak. Kövessük őket?
Jászon és Piper nem égett a vágytól.

[219]
 – Azt hiszem, igen – döntött Jászon. – Végre itt vagyunk. Csak
azt tudnám, Boreász miért nem kedveli a látogatókat?
– Pff! Mert még nem találkozott velünk. – Leo füttyentett
egyet. – Festus, csak a fények után!

A tető közelébe érve Leo megijedt, hogy a toronynak ütköznek.

A Boreádok nem lassítottak a zöld nyeregtető előtt, de
szerencsére kinyílt rajta egy ajtó, amelyen át Festus simán
berepülhetett.
A bejárat alsó és felső részét jégcsapok szegélyezték, mintha
fogak lennének.
– Nem tetszik ez nekem – suttogta Jászon, de Leo
megsarkantyúzta a sárkányt, és a Boreádok után siklottak. A
lakás, ahol landoltak, egy menő penthouse lakosztályra
emlékeztetett volna, ha nincs ilyen erős hűtőház beütése. Az
előszobának boltozatos, tíz méter magas mennyezete volt,
hatalmas, függönyös ablakai, és vastag perzsaszőnyeg borította a
padlót. Az előszoba hátuljában lévő lépcső egy másik, hasonlóan
tágas csarnokba vezetett, melyből folyosók ágaztak el jobbra és
balra. De a sok jég a terem szépségeit enyhén szólva félelmetessé
tette. Amikor Leo lepattant a sárkányról, a szőnyeg ropogni
kezdett a lába alatt. A bútorokat vastag zúzmararéteg fedte. A
függönyök mereven álltak, mert keményre fagytak, és a
jégpáncélos ablakok furcsa, vizes fényekkel engedték be a
naplementét. Még a mennyezetről is jégcsapok lógtak, mint

[220]
valami szakáll. Ami pedig a lépcsőt illette, Leo biztos volt benne,
hogy kitörné a nyakát, ha megpróbálna felmenni rajta.
– Skacok, ha megbütykölitek a termosztátot, esküszöm,
beköltözöm! – mondta Leo.
– Én nem – nézett Jászon aggódva a lépcső felé. – Valami nem
stimmel. Valami van odafönt...
Festus megrázkódott, és horkantva lángot fújt. A dér kezdte
befogni a páncélját.
– Ne, ne, ne! – sietett oda Zéthész, bár Leo el sem tudta képzel
ni, hogy képes járni ilyen hegyes cipőkben. – A sárkányt
sürgősen ki kell kapcsolni! Itt tilos a nyílt láng használata!
Tönkreteszi a frizurámat.
Festus felmordult, és forgatni kezdte fúrófogait.
– Oké, haver! – fordult Leo Zéthészhez. – A sárkány egy kicsit
érzékeny a kikapcsolás-témára. De van egy jobb ötletem.
– Halál? – találgatott Kai.
– Ugyan, ember! Felhagyhatnál ezzel a destruktív dumával.
Figyelj!
– Leo – idegeskedett Piper -, te meg mit...
– Figyelj és tanulj, szépségkirálynő! Amikor tegnap éjjel
megszerettem Festust, egy csomó gombot találtam. Olyanok is
vannak, amikről tudni sem szeretnéd, mire valók De a többi... ah,
… is van!
Leo bedugta kezét a sárkány bal mellső lába alá, elfordított
egy gombot, mire a sárkány egész teste megrázkódott. Hátrálva
nézték, ahogy Festus origamiként összehajtogatja magát.
Bronzpáncél pikkelyei egymásba csusszantak, nyaka és farka
visszahúzódott testébe. A szárnya is eltűnt, és a törzse addig

[221]
zsugorodott, amíg egy téglalap alakú vasdarab nem lett belőle,
nagyjából akkora, mint egy bőrönd.
Leo megpróbálta megmozdítani, de legalább hárombillió
kilogrammot nyomott.
– Na, igen. Várjatok! Azt hiszem... aha!
Megnyomott egy másik gombot. A bőrönd tetejéből fül
emelkedett ki, és az aljából kerekek ereszkedtek alá.
– Ta-dam! – jelentette be. – A világ legnehezebb bőröndje!
– Ez hihetetlen! – bámult Jászon. – Egy ekkora lény, hogyan...
– Állj! – parancsolta Zéthész. Kai és ő kivont karddal meredt
Leóra.
Leo felemelte a kezét.
– Oké... mi rosszat csináltam? Nyugi, srácok! Ha ennyire zavar
benneteket a sárkány-bőrönd...
– Ki vagy te? – Zéthész kardja hegyét Leo mellkasának
szegezte– – Talán a Déli Szél egyik gyermeke, kémkedünk-
kémkedünk?
– Mi? Dehogy! – ellenkezett Leo. – Héphaisztosz fia vagyok.
Égy barátságos kovács, senkit sem bánt!
Kai felmordult. Aztán a képét Leo arca elé tolta. Lila monoklis
szemével és szétvert szájával közelről még csúnyább látványt
nyújtott.
– Tüzet szaglok. Tűz rossz – mondta.
– Oh – Leo szíve vadul dobolni kezdett. – Igen, tudjátok... a
ruháim kicsit megpörkölődtek, olajjal dolgozom, meg minden...
– Nem! – lökte hátra kardja hegyével Zéthész. – Mi tüzet
szaglunk, félisten. Először azt hittük, abból a nyikorgó

[222]
sárkányodból árad, de most bőrönddé változott. A tűz szagát
viszont , továbbra is érezzük... meghozza rajtad.
Ha a lakosztályban nincs mínusz húsz fok, Leo izzadni kezd.
– Hé... figyeljetek... nem tudom, hogy... – Kétségbeesetten,
barátaira pillantott. – Egy kis segítség, srácok?
Jászon kezében megjelent az aranypénz. Zéthész szemébe
nézett, és előrelépett.
– Figyeljetek, valami tévedésről lehet szó. Leo nem tűzember.
Mondd el nekik, Leo! Mondd el, hogy nem vagy tűzember!
– Ööö...
– Zéthész – vetette be Piper a csábmosolyát, bár ebben az
idegállapotban és ebben a hidegben nehéz volt bazsalyogni. –
Barátok vagyunk. Engedd le a kardod, és beszéljük meg!
– Csinos lány – ismerte el Zéthész. – És természetesen nem tud
ellenállni a csodálatosságomnak. De sajnos most nincs idő
románcra. – A kard hegyét még erősebben Leo mellkasának
nyomta. A fiú érezte, hogy megfagy a pólója, és érzéketlenné
dermed a bőre.
Azt kívánta, bárcsak bekapcsolhatná Festust. Szükségét látta
egy kis erősítésnek. De még ha el is érné a gombot, belekerülne
néhány másodpercbe, amíg bekapcsolódik, és az őrült, lila
szárnyú srácok is az útjában álltak.
– Halál most? – nyaggatta Kai a testvérét.
Zéthész bólintott:
– Sajnos, azt hiszem, hogy...
– Nem – ellenkezett Jászon. Nyugodtnak tűnt, de Leo tudta,
hogy csak két másodperc választja el attól, hogy feldobja az
érmét a levegőbe, és kibújjon belőle a gladiátor.

[223]
 – Leo Héphaisztosz fia. Nem jelent számotokra fenyegetést
Piper Aphrodité lánya. Én Zeusz fia vagyok. Békés...
De nem tudta folytatni, mert a Boreádok hirtelen felé
fordultak – Mit mondtál? – csattant fel Zéthész. – Zeusz fia
vagy?
– Ööö... Igen. Nem tilos, ugye? Jászon a nevem.
Kai annyira meglepődött, hogy majdnem elejtette a kardját.
– Te nem Jászon – mondta. – Más vagy.
Zéthész előrelépett, hogy alaposabban is megnézze Jászont.
– Nem, ő nem a mi Jászonunk. A mi Jászonunk sokkal
stílusosabb volt. Persze közel sem olyan stílusos, mint én, de
azért elég stílusos. Ráadásul a mi Jászonunk ezer éve meghalt.
– Várjatok – mondta Jászon. – A ti Jászonotok... vagyis az
eredeti Jászon? Az Aranygyapjús srác?
– Persze – mondta Zéthész. – Az Argó legénységéhez
tartoztunk, az volt a hajója. Még a régi időkben, amikor halandó
félistenek voltunk. Aztán elfogadtuk a halhatatlanságot, hogy
atyánkat szolgálhassuk. Szóval én örökre ilyen szívdöglesztő
maradok, és a lökött testvérem örökre pizzát zabálhat és
hokizhat.
– Hoki! – helyeselt Kai.
– A mi Jászonunk halandó halált halt – mondta Zéthész. –
Tehát te nem lehetsz ő.
– Egy szóval sem mondtam – értett egyet Jászon.
– Akkor halál? – kérdezte Kai. Látszott rajta, hogy a társalgás
komoly megterhelésnek teszi ki agysejtjeit.
– Nem – sajnálkozott Zéthész. – Ha tényleg Zeusz fia, akkor
lehet, hogy őt vártuk.

[224]
 – Vártátok? – kérdezte Leo. – Mármint jó értelemben? Tehát,
hogy elhalmozzátok csodás ajándékokkal, vagy rossz
értelemben, vagyis Jászon bajban van?
Egy lányhang válaszolt:
– Az atyánktól függ.
Leo a lépcső felé nézett, és szíve megállt egy pillanatra. A
legfelső fokon egy fehér selyemruhát viselő lány állt. Bőre
természetellenesen sápadt volt, szinte hófehér, de dús sörénye
feketén omlott a vállára, és mindehhez kávébarna szem járult.
Kifejezéstelen tekintettel nézte Leót. nem mosolygott, és nem
vágott barátságos arcot. De nem számított. Leo teljesen
belezúgott, Ö volt a legcsodálatosabb lány, akit életében látott.
Aztán a lány Jászonra és Piperre nézett, és egyből megértette a
helyzetet.
– Apánk látni kívánja Jászont.
– Tényleg ő az? – kérdezte Zéthész izgatottan.
– Majd kiderül – felelte a lány. – Zéthész, hozd a vendégeket!
Leo megragadta a sárkánybőrönd fülét. Nem volt benne biztos,
hogy képes felcipelni a lépcsőn, de a lány közelébe kellett
kerülnie, mert nagyon fontos dolgokat akart kérdezni tőle.
Például, hogy mi az e-mailcíme és a telefonszáma.
De mielőtt egy lépést tehetett volna, a lány fagyosan ránézett.
Nem szó szerint árasztott fagyot a pillantása, de akár így is
történhetett volna.
– Te itt maradsz, Leo Valdez! – parancsolta.
Átfutott rajta, hogy a lány vajon honnan tudja a nevét, de az
önsajnálat erősebbnek bizonyult.

[225]
 – De miért?! – Úgy hangzott, mintha egy sírós óvodás
nyaffantotta volna, de nem tehetett róla.
– Nem lehetsz az apám közelében. Tűz és jég nem férnek
össze.
– Vagy mindenki megy – fogta meg Jászon Leo vállát. – Vagy
egyikünk sem.
A lány oldalra billentette fejét, mint aki nincs hozzászokva az
engedetlenséghez.
– Nem esik bántódása, Jászon Grace, ha jól viselkedsz. Kalai,
vigyázz Leo Valdezre! Őrizd, de ne öld meg!
Kai duzzogott.
– Egy kicsit sem?
– Nem – mondta a lány határozottan. – Apánk döntéséig
vigyázz az érdekes bőröndjére is!
Jászon és Piper Leóra pillantott, arcukról a követező kérdést
lehetett leolvasni: Rendben van így, vagy máshogy szeretnéd?
Leót elöntötte a hála. Készen állnak megküzdeni érte. Nem
akarják itt hagyni a hokibivallyal. Lelke egyik fele harcolni
szeretett volna, kipróbálni, mire képes új szerszámtáskája, és
talán egy-két tűzlabdát is elhajított volna, hogy egy kicsit
felmelegítse a helyet. De a Boreádok megijesztették. És attól a
csodálatos lánytól még jobban félt – még akkor is, ha a
telefonszáma után ácsingózott.
– Rendben, srácok – mondta. – Ne csináljunk balhét, ha nem
szükséges. Menjetek nyugodtan!
– Hallgass a barátodra! – mondta a sápadt lány. – Leo Valdez
tökéletes biztonságban lesz. Bárcsak ugyanezt elmondhatnám
rólad is, Zeusz fia! Most pedig gyere, Boreász király vár rád!

[226]
[227]
XIX. * Jászon

Jhogy ebben a lakosztályban még az a Llegbiztonságosabb,

ÁSZON NEM SZÍVESEN HAGYTA MAGÁRA , de arra gondolt,
EÓT
ha
Kallal, a hokirajongóval marad.
Elindultak a jeges lépcsőn, Zéthész a hátuk mögött haladt ki-
vont karddal. Lehet, hogy a srác úgy festett, mint egy diszkó kori
őskövület, de a kardja nem volt vicces. Jászon azt gyanította,
hogy egyetlen vágással jégkrémmé változtatná őt.
Aztán ott volt a jéghercegnő. Néha megfordult, és hidegen
Jászonra mosolygott. Úgy nézett rá, mint egy érdekes kísérleti
nyálra. Amit már nagyon szeretne felboncolni.
Ha Boreász gyermekei ilyenek, nem biztos, hogy találkozni
szeretne az apjukkal. Annabeth szerint Boreász a szélistenek
legkedvesebbike. Ezt nyilván úgy kell érteni, hogy nem ölte meg
olyan gyorsan a hősöket, mint a többiek.
Jászon tartott tőle, hogy barátait csapdába vezeti. Ha a dolgok
rosszra fordulnak, nem biztos, hogy élve ki tudja vinni őket
innen. Ösztönösen Piper keze után nyúlt, hogy bátorságot
merítsen.
A lány meglepetten vonta fel a szemöldökét, de nem húzta el
| kezét.
– Minden rendben lesz – ígérte. – Csak egy kicsit
beszélgetünk-

[228]
 A jéghercegnő visszafordult a lépcső tetejéről, és észrevette,
hogy fogják egymás kezét. A mosoly eltűnt az arcáról. A
következő pillanatban Jászon keze jéghideg lett Piper markában
– égetően hideg. Gyorsan elengedte a lány kezét, de az ujjai már
füstölögtek a fagytól. Ahogy Piperéi is.
– Nehogy összemelegedjetek nekem! – figyelmeztette őket a
hercegnő. – Különösen, hogy én vagyok az egyetlen esélyetek a
túlélésre. Erre gyertek!
Piper gondterhelt, összehúzott szemöldökkel nézett Jászonra:
Ezt meg miért mondta?
Jászon nem tudta. Zéthész megbökte a hátát jégcsapkardjával,
és követték a hercegnőt a deres falikárpitokkal díszített folyosón.
Fagyos szél futkározott fel és alá, Jászon gondolatai hasonló
sebességgel cikáztak. Rengeteg ideje volt átgondolni a dolgot,
amíg a sárkányon észak felé utaztak. Most mégis teljesen össze
volt zavarodva.
Thália fotója továbbra is a zsebében lapult, bár nem kellett már
nézegetnie. Arca beleégett a memóriájába. Már az amnézia
tudata is eléggé idegesítette, de a gondolattól, hogy van valahol
egy lány, aki választ adhatna a kérdéseire, és ő talán nem találja
meg, szinte a falra mászott.
A fényképen látható lány más volt, mint ő. A kék szemmel ki
is merült a hasonlóság. A lánynak fekete haja volt. Vonásai
déliesek. Az arca sokkal élesebb – szinte sólyomszerű.
Mégis nagyon ismerősnek tűnt. Héra éppen annyi emléket
hagyott meg számára, hogy biztos legyen a testvérség tényében.
Pedig Annabethet váratlanul érte a fejlemény. Mintha azt hitte

[229]
volna, hogy Thália egyke. Thália vajon tud Jászon létezéséről?
Miért kellett elválniuk egymástól?
Héra ellopta erről szóló emlékeit. Az istennő elcsente Jászon
múltját, aztán belecsöppentette egy másik életbe, és most arra
számított, az emlékeiért cserébe kimenti a börtönből. Jászont ez
annyira dühítette, hogy legszívesebben elsétált volna, és Héra
meg rohadjon csak a ketrecében. De képtelen volt rá. Horogra
akadt. Többet kell tudnia.' Ettől még bosszúsabb lett.
– Hé – érintette meg Piper a karját itt vagy?
– Igen... persze, bocs.
Hálás volt Pipernek. Szüksége volt egy barátra. Annak is örült,
hogy Aphrodité ajándéka eltűnőben volt. A smink fakult. A lány
haja lassan visszarendeződött a szokásos tépett, kétoldalt fürtös
frizurába. Így még valóságosabb lett, és – Jászon véleménye
szerint – még szebb.
Most már biztos volt benne, hogy a Grand Canyon előtt nem
ismerték egymást. Kapcsolatuk mindössze a Köd trükkje volt
Piper elméjében. De minél több időt töltött a lánnyal, annál
inkább azt kívánta, bárcsak igaz lett volna.
Állj le! – figyelmeztette magát. Nem sportszerű ilyeneket
gondolnia! Jászon ugyanis nem tudhatta, mi vagy ki vár rá a régi
életében. De holtbiztos, hogy a múltjának semmi köze a Félvér
Táborhoz. Ki tudja, mi lesz a küldetés után? Persze, ha túlélik.
A folyosó végében egy tölgyfa ajtó várta őket, melybe a világ
térképét faragták. Az ajtó négy sarkában négy szakállas, felfújt
képpel szelet süvítő arc Játszódott. Jászon tudta, hogy nem elő'
szór lát ilyen térképet. De ezen a térképen mind a négy fickó a
Tél volt, jeget és havat fújt a világ négy sarkából.

[230]
 A hercegnő megfordult. Barna szeme csillogott, Jászon pedig
karácsonyi csomagnak érezte magát, amit a lány ki szeretne
bontani.
– Ez a trónterem – adta tudtára a lány. – Viselkedj rendesen,
Jászon Grace! Az apám kissé... csípős tud lenni. Én leszek a
tolmács, és megpróbálom rávenni, hogy végighallgasson
benneteket. Remélem, megkíméli az életed! Olyan jól
elszórakozhatnánk egymással...
Jászon úgy érezte a lány nem ugyanazt érti szórakozás alatt
mint ő.
– Ööö... rendben – nyögte ki végül. – De mi tényleg csak pár
szót szeretnénk váltani vele, aztán már itt sem vagyunk!
A lány elmosolyodott.
– Szeretem a hősöket. Annyira bájosan naivak!
Piper a tőrére rakta a kezét.
– Mi lenne, ha felvilágosítanál bennünket? Te leszel a
tolmácsunk, és azt sem tudjuk, ki vagy. Mi a neved?
A lány megvetően szipogott.
– Nem lep meg, hogy nem ismersz fel. Már az antik görögök
sem nagyon ismertek. A szigetük túlságosan meleg volt, túl távol
esett a földemtől. Khiónénak hívnak. Boreász lánya vagyok, a hó
istennője.
Ujjával megkavarta a levegőt, és hóvihar kezdett örvényleni
körülötte – olyan kövér pelyhekkel, mint a vatta.
– Gyertek! – mondta Khióné. A tölgyfa ajtók kivágódtak, és
hideg, kék fény ömlött ki a teremből. – Remélem, túlélitek a
beszélgetést!

[231]
XX. * Jászon

H A AZ ELŐTÉR HIDEG VOLT, akkor a trónterem egy jégverem. A

teremben köd lebegett. Jászon megborzongott, lehelete
látszódott a levegőben. A falakat bíbor derengésű falvédők
díszítették, amelyek havas erdőket, csupasz szirteket és kék
gleccsereket ábrázoltak. A magasban az északi fény színes
fénycsíkjai pulzáltak. A padlót hóréteg borította, és Jászon attól
tartott, hogy seggre esik. A teremben életnagyságú jégszobor-
harcosok álltak, néhányan görög páncélban, mások
középkoriban, páran meg modern terepruhában.
Támadóállásban fagytak meg, magasra emelt kardokkal és
kibiztosított fegyverekkel a kézben.
Jászon – kezdetben legalábbis – szobornak vélte őket. De
amikor megpróbált belépni két lándzsás férfi közé, azok meglepő
sebességgel felé fordultak. Térd– és könyökhajlatuk recsegett,
jégkristályokat spriccelve keresztbe rakták Jászon előtt a
fegyvereiket. A terem túlsó végéből egy férfihang szólalt meg –
talán franciául.
A szoba annyira hosszú és ködös volt, hogy Jászon alig látta a
férfit, de akármit is mondott, a jégszobrok leengedték
lándzsáikat-
– Nyugi – mondta Khióné. – Apám megparancsolta nekik,
hogy ne öljenek meg benneteket. Legalábbis egyelőre.
– Szuper! – mondta Jászon.

[232]
 Zéthész megbökte hátát a kardjával.
– Nyomás, Ifjabb Jászon!
– Megkérhetnélek, hogy ne szólíts így?
– Apám nem a türelméről híres – figyelmeztette Zéthész. – És
a gyönyörű Pipernek sajnos túlságosan gyorsan tönkrement a
varázsfrizurája. Majd kölcsönadok neki egy hajfixálót a gazdag
készletemből.
– Kösz... – morogta Piper.
Továbbhaladtak, és amikor a köd függönyként szétnyílt
előttük, egy jégtrónon ülő férfit láttak maguk előtt. Izmos fickó
volt, jól szabott, fehér öltönyének anyagát hópelyhekből
szőhették. Teste két oldalán sötétlila szárnyak meredeztek.
Hosszú hajából és bozontos szakállából jégcsapok lógtak. Jászon
nem tudta eldönteni, hogy a férfi haja ősz, vagy csak szó szerint
deres. Összehúzott szemöldöke morcos kifejezést kölcsönzött
arcának. De a szeme még így is melegebben fénylett a lányáénál.
Mintha a jég alatt némi humorérzék is lapult volna. Jászon
legalábbis szerette volna ezt hinni.
– Bienvenu – mondta a király. – Je suis Boreász le Roi. Et
vous?
Khióné neki akart látni a fordításnak, de Piper előrelépett, és
meghajolt.
– Votre Majesté – kezdte je suis Piper McLean. Et c'est Jászon,
fils de Zeusz.
A király mosolyogva fogadta a kellemes meglepetést.
– Vous parlez francais? Trés bien!
– Piper, te beszélsz franciául?! – kérdezte Jászon.
– Nem. Miért?

[233]
 – Mert éppen azt csinálod.
Piper nagyot pislogott.
– Valóban?
A király mondott valamit, és Piper bólintott.
– Oui, votre Majesté!
A király felkacagott, és örömében összecsapta a kezét tudott
néhány szót, aztán olyan mozdulatot tett, mintha elhessentené a
lányát.
Khióné sértett képet vágott.
– A király azt mondja...
– Hogy Aphrodité lánya vagyok – szakította félbe Piper –
vagyis természetesen beszélek franciául, a szerelem nyelvén.
Nekem erről fogalmam sem volt. Őfelsége szerint nem szükséges
fordítanod.
Zéthész kuncogni kezdett a hátuk mögött, mire a nővére
gyilkos pillantást vetett felé. Khióné feszülten meghajolt, és
hátralépett.
A király most Jászont vette szemügyre. A fiú úgy vélte, nem
árthat, ha ő is meghajol.
– Fenséges uram, Jászon Grace vagyok. Köszönjük, hogy...
nem ölt meg azonnal. Szabadna megkérdeznem, hogy... egy
görög isten miért beszél franciául?
Piper fordított, Boreász válaszolt.
– Mert a lakóhelye nyelvét beszéli – tolmácsolt Piper. – Az
istenek mindig így tesznek. A legtöbb görög isten angolul beszél,
mert az Egyesült Államokban telepedett le, de Boreászt sohasem
kedvelték azon a tájon. Az ő királysága mindig a messzi északon

[234]
volt. Mostanában Québecet részesíti előnyben, ezért franciául
beszél.
A király ekkor olyasmit mondott, amitől Piper elsápadt.
– A király azt mondja... – bicsaklott el Piper hangja. – Azt
mondja, hogy...
– Bocs, majd én – szólt közbe Khióné. – Apámnak
megparancsolták, hogy végezzen veletek. Ezt nem mondtam
még?
Jászon izmai megfeszültek. A király továbbra is barátságosan
mosolygott, mintha jó hírt közölt volna velük.
– Miért akar megölni bennünket? – kérdezte Jászon.
– Mert a felettesem – kezdte angolul, de erős akcentussal a
király Aiolosz, így rendelte el.
Boreász felállt a trónjáról, és összecsukta a szárnyát. Amikor
közelebb ért, Khióné és Zéthész meghajolt előtte. Jászon és Piper
követték példájukat.
– Leereszkedem a ti nyelvetekhez – mondta Boreász. – Ha már
Piper McLean megtisztelt azzal, hogy az én nyelvemen szólított
meg. Kedveltem Aphrodité gyermekeit, toujours. Ami téged illet,
Jászon Grace... Aiolosztól azt az utasítást kaptam, hogy Zeusz
fiát csak azután öljem meg, hogy... meghallgattam.
Jászon zsebét húzni kezdte az aranypénz. Harc esetén nagyon
rossz esélyekkel indulnának. Két másodperc, amíg elővarázsolja
a kardot. Aztán el kell bánnia a szél urával, a két gyermekével és
egy mélyfagyasztott hadsereggel.
– Aiolosz a szelek királya, ugye? – kérdezte Jászon. – Miért
állna érdekében megölni bennünket?

[235]
 – Ti félistenek vagytok – mondta Boreász, mintha ezzel
megválaszolta volna a kérdést. – Aiolosz a szelek ura, és a
félistenek mindig sok fejfájást okoztak neki. Állandóan
szívességeket kérnek tőle. Szabadon eresztik a szeleket, és
kavarodást okoznak. De az utolsó csepp a pohárban a Tüphón
elleni harc volt, tavaly nyáron...
Boreász intésére a levegőben egy lapos képernyős tévéhez
hasonlító jéglap jelent meg. Mintha harctéri közvetítést láttak
volna. Egy felhőkbe burkolózott óriás egy folyón átgázolva
Manhattanbe tartott. Apró, csillogó alakok – Jászon szerint az
istenek lehettek – rajzottak körülötte dühös darazsakként, és
tűzzel meg villámokkal támadták. Aztán a folyóból hatalmas
örvény emelkedett ki, és a felhőbe burkolt alakot elnyelték a
hullámok.
– A viharóriás, Tüphón – magyarázta Boreász. – Amikor
eónokkal ezelőtt az istenek először legyőzték, nem tűnt el
nyomtalanul
Halála egy sereg viharszellemet idézett meg. Olyan szeleket
akiknek senki sem parancsolt. Aiolosz feladata volt megtalálni és
bezárni őket az erődjébe. A többi isten a kisujját sem mozdította
az ügyben. Még bocsánatot sem kértek az okozott
kellemetlenségért. Évszázadokig tartott elkapni őket, és ez
érthetően felbosszantotta Aioloszt. Amikor tavaly nyáron
Tüphónt ismét elpusztították...
– Halála újabb viharszellemsereget idézett meg – találgatott
Jászon. – Amitől Aiolosz még dühösebb lett.
– C’est vrai – értett egyet Boreász.

[236]
 – De fenséges uram – kezdte Piper -, az isteneknek meg kellett
ölni Tüphónt. Le akarta rombolni az Olimposzt! És miért a
félisteneken csattan az ostor?
A király vállat vont.
– Aiolosz nem öntheti dühét az istenekre. Ők a főnökei. Es
nagyon erősek. Ezért úgy döntött, a félisteneket bünteti meg,
akik az isteneket segítették a harcban. Parancsot adott, hogy ne
kegyelmezzek a segítségért elém járuló félisteneknek, és zúzzam
szét halandó arcotokat.
Kínos csend állt be.
– Ez elég... extrémül hangzik – kockáztatta meg Jászon. – De
maga még nem zúzza be a képünket, ugye? Meg fog hallgatni. Es
ha meghallja, hogy mi múlik küldetésünk sikerén...
– Igen-igen – szakította félbe Boreász. – Aiolosz
figyelmeztetett, hogy Zeusz fia a segítségemet kéri majd, és ha ez
megtörténik, akkor hallgassam végig, mielőtt elpusztítanám.
Mert lehet, hogy... hogy is fogalmazott? Érdekesebbé teszed az
életünket. Tehát én csak arra vagyok kötelezve, hogy
meghallgassalak. Hogy a meghallgatás után mit teszek veled, az
rajtam áll. Szóval, mindenekelőtt meghallgatlak. Khiónének is ez
a kívánsága. Tehát lehet, hogy megúszod élve a dolgot.
Jászon végre újra levegőhöz jutott.
– Nagyszerű, köszönöm!
– Nem kell megköszönnöd! – mosolygott Boreász. – Te fogod
érdekesebbé tenni az életünket. Néha csak a saját szórakozásunk
érdekében tartunk magunk körül félisteneket, mint például
ezeket is – mutatott a jégszobrokra.
Piper torka elszorult.

[237]
 – Úgy érti, ők félistenek? Gyorsfagyasztott félistenek? Még
élnek?
– Ez nehéz kérdés – tűnődött el Boreász, mintha ez még fel
sem merült volna benne. – Csak a parancsomra képesek
megmozdulni. Különben teljesen mozdulatlanok. Persze, ha
kiolvasztanám őket... de az túl sok tócsával járna.
Khioné Jászon mögé lépett, és jéghideg kezével megérintette a
nyakát.
– Az apám csodás ajándékokkal halmoz el engem – suttogta a
fülébe. – Csatlakozz az udvarunkhoz, akkor talán elengedem a
kis barátaidat!
– Tessék? – csattant fel Zéthész. – Ha Khiónéé lehet a srác,
akkor én a csajt akarom! Khiónéval mindig kivételezik, apám!
– Csend legyen, gyerekek! – mondta szigorúan Boreász. – A
vendégeink még azt hiszik, elkényeztettelek benneteket.
Különben is, nagyon előreszaladtatok. Meg sem hallgattuk a
félistenek történetét. Utána majd döntünk a sorsukról. Kérlek,
Jászon Grace, szórakoztass egy kicsit bennünket!
Jászonnak mintha rövidzárlatot kapott volna az agya. Nem
mert Piperre nézni, mert attól félt, akkor végleg elszáll minden
gondolata. Belerángatta társait ebbe az őrültségbe, és most
meghalnak. Rosszabb esetben a Boreász-gyerekek játék babái
lesznek, és Örökre itt kell maradniuk lefagyasztva a
trónteremben, miközben lassan elkopnak a jégtől.
Khióoé simogatni kezdte Jászon nyakát. Jászon nem tehetett
róla, de bőréből elektromos szikra pattant ki. Pukkanás
halatszott, és Khióné hanyatt esve végigszánkázott a padlón.
Zéthész felkacagott.

[238]
 – Hát ez haláli volt, még ha meg is halsz érte!
Egy másodpercig Khióné túlságosan döbbent volt ahhoz, hogy
visszavágjon Jászonnak. Aztán örvényleni kezdett körülötte a
minihóvihar.
– Hogy merészelted...?!
– Állj! – parancsolt rájuk Jászon, összeszedve maradék erejét
és határozottságát. – Nem ölhettek meg, és nem tarthattok itt
bennünket. Küldetést teljesítünk, amit maga az istenek
királynője, Héra rendelt el. Szóval, ha nem akarjátok, hogy Héra
rátok döntse a házat, jobb lesz, ha elengedtek bennünket!
Sokkal magabiztosabbnak hangzott, mint valójában volt.
Khióné hóvihara beszüntette az örvénylést. Zéthész leeresztette a
kardot. Mindketten tanácstalanul néztek apjukra.
– Hm – hümmögött Boreász. A szemében csillogott valami, de
Jászon nem tudta megmondani, hogy harag vagy jókedv. –
Zeusz gyermeke, akit Héra támogat? Ilyet még nem hallottam.
Meséld el a történeted!
Jászon majdnem elpuskázta a lehetőséget. Nem számított rá,
hogy előadhatja mondókáját, és most, hogy mégis alkalom
adódott rá, cserbenhagyták a szavak.
Piper sietett segítségére.
– Felséges uram! – hajolt meg ismét Piper meglepő
nyugalommal, pedig az élete forgott kockán. És a Grand
Canyontól kezdve a próféciáig elmondta a történetet, sokkal
jobban és tömörebben, mint Jászon tette volna.
– Nem kérünk mást egy kis útmutatáson kívül – foglalta össze
Piper. – A viharszellemek megtámadtak bennünket, megtudtuk.

[239]
hogy egy gonosz úrnőnek dolgoznak. Ha megtaláljuk őket, talán
megtalálhatjuk Hérát is.
A király végigsimított jégcsapszakállán. Odakint már leszállt
az est. Pirosba és kékbe vonva a termet csak az északi fény
világított.
– Ismerem ezeket a viharszellemeket – mondta Boreász. –
Tudom, hol a szállásuk, és tudok a rabjukról is.
– Hedge edzőről? – kérdezte Jászon. – Életben van?
Boreász legyintett.
– Egyelőre. De azzal a nővel, aki a viharszellemeket irányítja...
őrültség lenne szembeszegülni. Jobban jártok, ha itt maradtok
jégszobornak.
– Héra bajban van – mondta Jászon. – Három nap múlva
elemésztik, megölik, vagy nem is tudom, mit csinálnak vele. És
egy óriás feltámad.
– Igen – bólogatott Boreász. Lehet, hogy csak képzelte, de
Jászon úgy látta, dühös pillantást küld a lánya felé. – Sok gonosz
dolog ébredezik. Még a gyermekeim is eltitkolják előlem a
híreket. A szörnyek Nagy Feltámadása Kronosszal kezdődött.
Apád bolond fejjel azt hitte, véget vet neki a titánok legyőzésével.
De minden folytatódik tovább. A végső csata hátravan, és ami
most ébredezik, sokkal rosszabb bármelyik titánnál. A
viharszellemek támadása csak a kezdet. A föld mélye sokkal több
rettenetet tartogat. Amikor a szörnyek már nem maradnak a
Tartaroszban, amikor a lelkeket többé nem tudja börtönben
tartani Hádész, akkor... az Olimposz joggal retteg.

[240]
 Jászon nem értette, mire célozgat Boreász, de nagyon nem
tetszett neki, ahogy Khióné mosolygott – mintha az ő fogalmai
szerint ez lenne a jó szórakozás.
– Akkor segít nekünk? – kérdezte Jászon.
– Azt nem mondtam – vonta össze a szemöldökét.
– Kérem, felség! – mondta Piper.
Minden szem Piperre szegeződött. A lánynak rettegnie kellett
volna, de Piper gyönyörű volt és magabiztos. És ennek semmi
köze sem volt Aphrodité ajándékához. Ismét önmaga volt. Az
egy napja viselt ruhájával, a kócos hajával, sminktelenül. De még
ebben a jégveremben is meleg fényt árasztott.
– Ha elárulja nekünk, hol találjuk meg a viharszellemeket,
elfogjuk őket, és elvisszük őket Aiolosznak. A főnöke szemében
nagyot nőne ezzel. Aiolosz talán megbocsátana nekünk és a többi
félistennek. Még Gleeson Hedge-et is megmenthetnénk, és
mindenki jól járna.
– Nagyon csinos – motyogta Zéthész. – Vagyis okos!
– Ne hallgasson rá, atyám! – kiabálta Khióné. – Aphrodité
gyermeke. Varázsbeszédet merészel alkalmazni egy istennel
szemben. Azonnal fagyassza le!
Boreász elgondolkozott a lehetőségen. Jászon a zsebébe nyúlt,
és megmarkolta az érmét. Ha a történések rossz irányt vesznek,
gyorsnak kell lennie.
A mozdulat nem kerülte el Boreász figyelmét.
– Mi van a karodon, félisten?
Jászon észre sem vette, hogy kabátja ujja felgyűrődött, és
kilátszik alóla a tetoválás egy része. Vonakodva megmutatta
Boreász-nak a jeleket.

[241]
 Az isten résnyire húzta a szemét. Khióné fújni kezdett, mint
egy macska, és hátrébb lépett.
Ekkor Boreász egészen váratlan dolgot művelt. Olyan
hangosan felkacagott, hogy egy jégcsap levált a mennyezetről, és
a trónja mellé esett. Az isten alakja villogni kezdett. A szakálla
eltűnt, teste megnyúlt, ruhája lila szegélyes, római tógává
változott. Fején deres babérkoszorú ült, és egy gladius –
Jászonéhoz hasonló, római kard lógott az oldaláról.
– Aquilon – ismert rá Jászon, de fogalma sem volt róla,
honnan tudja az isten római nevét.
Aquilon oldalra döntötte a fejét.
– Ebben a formámban egyből felismersz, ugye? Mégis azt
állítod, hogy a Félvér Táborból érkeztél?
Jászon egyik lábáról a másikra helyezte súlyát.
– Ööö... Igen, felséges uram.
– Héra küldött oda...? – kérdezte a tél ura vidáman csillogó
szemmel. – Már értem. Veszélyes játékot űz az istennő. Bátor, de
veszélyes játékot! Nem csoda, ha az Olimposzt bezárták. Biztos
reszketve figyelik a szerencsejáték kimenetelét.
– Jászon – kezdte idegesen Piper miért változtatott alakot
Boreász? A tóga, a koszorú, mi folyik itt?
– Ez a római alakja – mondta Jászon. – Én sem tudom, miért
változott át.
Az isten felkacagott.
– Azt elhiszem, hogy nem! Ezt a műsort érdekes lesz
végignézni.
– Vagyis szabadok vagyunk? – kérdezte Piper.

[242]
 – Kedvesem – nyájaskodott Boreász -, nem látom okát, hogy
megöljelek benneteket. Ha Héra terve dugába dől – és erősen
gyanítom, hogy így lesz —, úgyis széttépitek egymást. És
Aiolosznak soha többé nem kell bosszankodnia a félistenek
miatt.
Jászon úgy érezte, mintha megint Khióné jéghideg ujja
birizgálná a nyakát – de nem Khióné volt. Hanem az érzés, hogy
Borásznak igaza van. A szelek istene pontosan tudta, hogy
Jászon miért érezte veszélyesnek a Félvér Táborban való
tartózkodást, és hogy mire utalt Kheirón megjegyzése, miszerint
érkezésének katasztrofális következményei lehetnek.
– Jól sejtem, hogy nem fogja nekünk elmondani, mire
célozgatott? – kérdezte Jászon.
– Óh, még a gondolatot is verd ki a fejedből! Hogyan
avatkozhatnék Héra terveibe! Nem csoda, hogy elrabolta az
emlékeidet – kuncogott Boreász. Jól elszórakozott a lelki szemei
előtt megjelenő és egymás torkának ugró félisteneken. – Engem
alapjában véve segítőkész szélistennek ismernek. A
testvéreimmel ellentétben nekem még halandókkal is voltak
szerelmi viszonyaim. A fiaim félistenként kezdték
pályafutásukat...
– Ezért ilyen agyalágyultak – morogta Khióné.
– Fogd be! – vágott vissza Zéthész. – Csak mert te istennőnek
születtél, még nem...
– Lefagyni! – parancsolta Boreász. Úgy látszik, ennek a szónak
nagy súlya volt a házban, mert a testvérek menten elhallgattak.
– Tehát, mint mondtam, jó hírem van, de Boreász ritkán tölt be
fontos szerepet az istenek ügyeiben. Csak ülök a palotámban, a

[243]
civilizáció szélén, és olyan ritkán nyílik módom szórakozásra.
Ott van például az a marha Notus, a Déli Szél, neki legalább
tavaszi szünet jut Cancúnban. De mi jut nekem?! Egy téli
fesztivál, ahol meztelen québeciek hemperegnek a hóban.
– Én szeretem a téli fesztivált – kotyogta közbe Zéthész.
– Tehát – csattant fel Boreász -, úgy érzem, eljött az idő, hogy
végre én is középpontba kerüljek. Megengedem, hogy folytassa
tok a küldetést. A viharszellemeket természetesen a
leghuzatosabb városban, Chicagóban találjátok...
– De atyám! – tiltakozott Khióné.
Boreász meg sem hallotta a lányát.
– A viharszellemekkel talán bejuthattok Aiolosz erődjébe. Ha
valami csoda folytán szerencsével járnátok, ne feledjétek
elmondani neki, hogy az én utasításomra cselekedtetek!
– Biztos lehet benne, hogy elmondjuk! – mondta Jászon –
Chicagóban találjuk meg a nőt, aki irányítja a szeleket? Ő ejtette
foglyul Hérát?
– Ah – vigyorgott Boreász. – Ez két különböző kérdés, Jupiter
fia?
Jupiter – kapta el a szót Jászon. Az előbb még Zeusz fiának hívott.
– A viharlények irányítóját Chicagóban találjátok, de ő csak
egy szolga. Egy szolga, aki minden valószínűség szerint végez
veletek. Ha mégis legyőznétek, és elfognátok a szeleket, menjetek
el Aioloszhoz! Ő a föld minden szelét ismeri, és előbb-utóbb
minden titok eljut a fülébe. Ha valaki meg tudja nektek mondani,
hol őrzik Hérát, ő az. És legvégül Héra bebörtönzőjével is
találkoztok... de higgyétek el nekem, százszor megbánjátok, hogy
nem fagyasztottalak le benneteket.

[244]
 – Atyám – ellenkezett Khióné -, nem hagyhatod őket csak
úgy—
– Azt teszem, amit akarok – mondta kemény hangon a király.
– Egyelőre én parancsolok itt, vagy rosszul tudom?
Abból, ahogy Boreász a lányára nézett, kiderült, hogy van
köztük némi feszültség. Khióné szeme dühtől szikrázott, de
összeszorította a fogát.
– Ahogy kívánja, atyám.
– Most pedig menjetek, félistenek – intett Boreász mielőtt
meggondolom magam! Zéthész, kísérd ki őket, de a hajuk szála
se görbüljön!
Mindannyian meghajoltak, és az Északi Szél istene köddé vált.

Az előtérben Kai és Leo várta őket. Leo fázott, de egyéb baja nem
volt. Sőt, meg is tisztálkodott közben, ruhái frissen mosottak
voltak, talán igénybe vette a szálloda mosodáját. Festus megint
felöltötte sárkányalakját, és lehelete tüzével olvasztgatta
pikkelyeiről a deret, hogy meg ne fagyjon.
Ahogy Khióné lekísérte őket a lépcsőn, Jászon észrevette,
hogy Leo kidülledt szemmel nézi a lányt. Még a haját is
hátranyalta a kezével Ajaj, gondolta Jászon. Megígérte magának,
hogy később figyelmezteti barátját a hóistennővel kapcsolatosan.
Nem az a fajta lány, akire nyomulnia kéne.
A legalsó lépcsőfoknál Khióné Piperhez fordult.

[245]
 – Az apámat átverhetted, kislány, de engem nem tudsz. A mi
meccsünk még nincs lejátszva. Téged pedig, Jászon Grace,
hamarosan viszontlátlak a trónteremben, jégszobor alakjában!
– Boreásznak igaza van – mondta Jászon. – Elkényeztetett
gyerek vagy. Viszlát, jéghercegnő!
Khióné szeme hófehéren felizzott, a dühtől nem talált
szavakat, és felviharzott a lépcsőn. De szó szerint. Ugyanis
félúton hóviharrá változva eltűnt.
– Vigyázz! – figyelmeztette Zéthész. – Minden sértést meg
torol!
Kai egyetértőn felmordult:
– Rossz nővér.
– A hó istennője – legyintett Jászon —, mit tehetne velem. Le
győz hógolyócsatában? – De ahogy kimondta, már tudta, hogy
Khióné sokkal rosszabb dolgokra is képes.
Leo teljesen kiakadt.
– Mi történt odafent? Magatokra haragítottátok az istenlányt?
Rám is haragszik? Gyerekek, őt akartam meghívni az iskolai
bálba.
– Majd később elmagyarázzuk – ígérte Piper, de közben
Jászonra pillantott, hogy átadja neki a feladatot.
Mi is történt odafent? Jászon nem tudta egészen biztosan,
Boreász Aquilonná változott, felvette római alakját, mintha
Jászon jelenlététől skizofrén állapotba került volna.
Jászon Félvér Táborba való kerülésén Boreász/Aquilon jót
derült, aztán mégis kedvesen útjukra bocsátotta őket. Bár a
szemében kegyetlen izgalom csillogott, mintha egy
kutyaviadalra fogadna.

[246]
 Úgyis széttépitek egymást. És Aiolosznak soha többé nem kell
bosszankodnia a félistenek miatt, jósolta boldogan Boreász.
Jászon elfordult, nem akarta, hogy Piper észrevegye
idegességét.
– Igen – hagyta rá. – Majd később elmagyarázzuk.
– Vigyázz magadra, csinos hajadon! – zengte Zéthész. –
Chicagóig sok rosszindulatú széllel találkozhatsz. És sok gonosz
dolog is mozgolódik. Sajnálom, hogy nem maradsz itt. Szép
jégszobor lett volna belőled, visszatükrözhetted volna az
arcomat, ha rád tekintek.
– Kösz – grimaszolt Piper. – De inkább hokizom Kallal.
– Hoki? – csillant fel Kai szeme.
– Csak vicceltem – mondta Piper. – Gondolom, nem az lesz a
legnagyobb problémánk, hogy az aljas szelektől fülgyulladást
kapunk.
– Nem, nem – értett egyet Zéthész. – Valami más. Sokkal
rosszabb.
– Rosszabb – visszhangozta Kai.
– Elárulnátok, micsoda? – mosolygott rá Piper.
De a varázslat most nem működött. A bíborszárnyú Boreádok
szinkronban rázták fejüket. A kinyíló garázsajtó mögött feltárult
a hideg, csillagos ég, és Festus türelmetlenül dobbantott lábával,
már nagyon repülni akart.
– Kérdezd meg Aioloszt, mi az a rossz dolog! – mondta
sötéten Zéthész. – Ö tudni fogja. Sok szerencsét!
Majdnem úgy beszélt, mintha szívén viselné a sorsukat –
pedig néhány perccel ezelőtt még jégszobrot akart csinálni
Piperből.

[247]
 Kai megveregette Leo vállát.
– Vigyázz, nehogy halál! Ha jössz még, lesz hoki, pizza! –
Valószínűleg ez volt élete leghosszabb mondata.
– Gyerünk! – nézett ki Jászon a sötétbe. Szeretett volna már
kikerülni innen, de az volt az érzése, hogy a többi helyhez
képest, ahol megfordulnak majd a közeljövőben, ezt a lakosztályt
kifejezetten vendégszeretőnek fogják tartani. – Irány Chicago, és
próbáljunk meg életben maradni!

[248]
XXI. * Piper

P IPER ADDIG KÉPTELEN VOLT MEGNYUGODNI,

fényei homályba nem vesztek mögöttük.
– Káprázatos voltál! – dicsérte meg Jászon.
amíg Québec I

Az elismerésnek be kellett volna aranyoznia a napját, de ő

csak az előttük álló problémákra tudott koncentrálni. Gonosz
dolgok mozgolódnak – figyelmeztette őket Zéthész. Piper ezt első
kézből tudta. Minél közelebb értek a napfordulóhoz, a lánynak
annál kevesebb ideje maradt a döntésre.
Franciául válaszolt Jászonnak:
– Ha tudnád rólam az igazat, nem gondolnál olyan
csodálatosnak.
– Mit mondtál? – kérdezte a fiú.
– Azt, hogy csak beszélgettem Boreásszal. Mi volt abban
csodálatos?
Piper nem fordult meg, de biztos volt benne, hogy Jászon
mosolyog.
– Megmentettél attól, hogy csatlakoznom kelljen Khióné
mélyhűtött hadseregéhez. Jövök neked eggyel.
Az volt a dolog legegyszerűbb része, gondolta Piper. Kizárt dolog,
hogy átengedje a fiút annak a jégboszorkánynak. Pipert inkább
Boreász átváltozása nyugtalanította, és hogy miért engedte el
őket. Tudta, hogy a dolognak köze van a Jászon karján látható
tetováláshoz. Boreász rómainak hitte Jászont, aki nem vegyülik a

[249]
görögökkel. Piper várta, hogy a fiú magyarázattal szolgáljon, de
az semmi ilyesmivel nem rukkolt elő.
Egészen addig csak legyintett Jászon aggodalmára, mely
szerint nem tartozik a Félvér Táborba. A fiú kétségtelenül egy
félisten. Persze hogy a Félvér Táborba tartozik. De most... mi van,
ha Jászon tényleg más? Mondjuk, ellenség? Legalább annyira
utálta ezt a gondolatot, mint Khiónét.
Leo szendvicseket osztott szét közöttük. Mióta megtudta, mi
zajlott le a trónteremben, hallgatott.
– Nem tudom elhinni, hogy Khióné így viselkedett. Annyira
kedvesnek látszott!
– Hidd el, haver – győzködte Jászon —, hogy a hó csak
távolról szép, közelről hideg és aljas. Találunk neked egy jobb
bálpartnert.
Piper mosolygott, de Leo nem örült az ötletnek. Hallgatott a
palotában nélkülük töltött idejéről, és arról sem beszélt, hogy a
Boreádok miért nyaggatták a tűzzel. Piper gyanította, hogy
valamit eltitkol előlük. Bármi is volt, a fiú hangulata kihatott
Festusra, aki morogva és gőzölögve próbálta magát felfűteni a
hideg, kanadai légtérben. Nevével ellentétben Boldog, a sárkány,
nem volt kimondottan boldog.
Repültek, közben szendvicset majszoltak. Piper el sem tudta
képzelni, hogyan tankolt fel ilyen jól az útra Leó, de még a
vegetáriánus kajáról sem feledkezett meg. A sajtos-avokádós
szendvics isteni volt.
Mindhárman hallgattak. Akármit is találnak Chicagóban,
tudták, hogy Boreász azért engedte tovább őket, mert a
küldetésüket öngyilkos vállalkozásnak vélte.

[250]
 A hold felkelt, csillagképek fordultak a fejük fölött A
Boreásszal és gyermekeivel folytatott beszélgetés jobban
kikészítette Pipert, mint beismerte volna. De a teli gyomortól
végre csökkenni kezdett az adrenalinszintje.
Rázd le magadról, nyuszikái – kiáltott volna rá Hedge edző. –
Ne légy anyámasszony katonája!
Pipernek azóta Hedge-en járt az esze, amióta Boreásztól
megtudta, hogy életben van. Soha nem kedvelte az öreget, de
képes volt leugrani a szikláról, hogy megmentse Leót, és a
teraszon feláldozta magát értük. Piper most már tudta, hogy
amikor az edző a suliban állandóan hajtotta, és kiabált vele, hogy
fusson gyorsabban vagy csináljon több fekvőtámaszt, vagy
amikor elfordult, és hagyta, hogy egyedül harcoljon meg az
iskola legkeményebb csajaival, a maga idegesítő módján segíteni
próbált neki. Megpróbálta felkészíteni a félisten-életére.
A teraszon Dylan az edzőről is elkottyantott valamit: hogy
nyugdíjazás okán került a Vadon Középiskolába, mert
kiöregedett, mintha ez valami büntetés lett volna. Piper azon
gondolkozott, mit jelenthet ez pontosabban, és hogy az edző
vajon ezért volt-e állandóan rosszkedvű. Akármi legyen is az
igazság, Piper erős késztetést érzett a megmentésére, mióta
megtudta, hogy életben van.
Ne szaladj annyira előre! – fogta vissza magát. Nagyobb
problémáid is vannak ennél. Ennek az utazásnak nem lesz boldog
befejezése.
Áruló volt, mint Silena Beauregard. Csak idő kérdése, hogy
efre a társai is rájöjjenek.
Felnézett a csillagokra, és eszébe jutott egy régi éjszaka, amit
apjával Tóm nagypapa kunyhója előtt töltöttek. Tóm nagypapa

[251]
már egy éve elhunyt, de apja egyelőre megtartotta az oklahomai
házat, amelyben felnőtt.
Visszamentek néhány napra, méghozzá azzal az ürüggyel,
hogy kipofozzák az eladáshoz. Piper el sem tudta képzelni, kinek
kéne egy rozzant viskó, ablakok helyett csak zsalukkal, meg két,
szivar szagú kisszobával. Az első éjszakán annyira fullasztó volt
a hőség – augusztus közepén, légkondicionáló nélkül -, hogy apja
azt javasolta, aludjanak odakint.
Leterítették a hálózsákjaikat, és a fákon ciripelő kabócákat
hallgatták. Piper megmutatta a csillagképeket, amikről olvasott: a
Lantot, Herkulest, a Nyilast, a Kentaurt.
Apja összekulcsolta tarkóján az ujjait. Kopott pólójában és
farmerében olyan volt, mint egy átlagos tahlequah-i férfi
Oklahomából, egy csiroki, aki soha nem hagyta el az ősei földjét.
– A nagyapád azt mondaná, hogy a görögök csillagképei nagy
marhaságok. Szerinte a csillagok ragyogó bundájú élőlények,
afféle varázssündisznók. Egyszer, nagyon régen, pár vadász
elfogott néhányat az erdőben. Addig nem tudták, mit ejtettek
zsákmányul, amíg le nem szállt az éjszaka, és a lények világítani
nem kezdtek. Arany szikrák pattogtak a bundájukból, és a
csirokik visszaengedték őket az égre.
– Te hiszel a varázssündisznókban? – kérdezte Piper.
Apja felkacagott.
– Szerintem Tóm nagyapa történetei is nagy marhaságok,
hasonlóan a görögökéhez. De az ég elég tágas. Akad benne hely
Herkulesnek és a sünöknek is.

[252]
 Üldögéltek egy darabig, amíg Piper elég bátorságot nem
gyűjtött hozzá, hogy megkérdezze, ami már régóta fúrta az
oldalát.
– Apa, te miért nem vállalsz soha olyan filmszerepet, amiben
amerikai őslakót kell alakítanod?
Egy hete visszautasított egy jó pár millió dolláros szerepet.
Tóntót kellett volna eljátszania a Magányos lovas új
feldolgozásában. Piper azóta próbálta kitalálni az okát. Apja
mindenféle szerepet elvállalt. Volt már latin-amerikai tanár egy
kemény Los Angeles-i középiskolában. lehengerlő izraeli kém
egy kasszasikert jelentő James Bond-filmben, és természetesen
Spárta királya. De ha indiánszerep került hozzá – mindegy, mit
kellett eljátszania visszautasította.
A férfi rákacsintott.
– Túl közel lennék a kályhához, ahonnan elindultam, Pipes.
Könnyebb eljátszani azt, ami nem vagyok.
– És ez így is marad? Nem éreztél még késztetést, hogy
elvállalj egy olyan szerepet, ami megváltoztathatná a nézők
elvárásait?
– Ha létezik ilyen szerep, Pipes – mondta szomorúan -, én még
nem találtam meg.
Piper a csillagokra tekintett, és megpróbálta őket ragyogó
sünöknek képzelni. De csak a jól ismert pálcikafigurákat látta
bennük. Az égen futó Herkulest, aki szörnyekre vadászik. Talán
apának igaza van. A görögök ugyanolyan marhaságokat
állítottak, mint a csirokik. A csillagok tűzgömbök, és nem többek.
– Apa – kérdezte Piper -, ha nem szeretsz közel lenni az
otthonodhoz, miért alszunk Tóm nagypapa udvarán?

[253]
 Apja nevetése visszhangzott a csendes oklahomai éjben.
– Te túlságosan jól ismersz engem, Piper!
– Nem akarod eladni a kunyhót, ugye?
– Nem – sóhajtott. – Azt hiszem, megtartom.
Piper pislogott egyet, és megpróbált kievickélni az emlékek
közül. Akkor jött rá, hogy elaludt a sárkány hátán. Hogyan képes
az apja olyan sokféle lenni úgy, hogy valójában egyik sem ő?
Piper most ugyanezzel próbálkozott, de úgy érezte, kettéhasad.
Egy darabig talán képes lesz színészkedni. Még álmodozhat
arról, hogy megmenti az apját anélkül, hogy elárulná a barátait.
Pedig a boldog befejezés legalább olyan valószínűtlennek
látszott, mint a varázssünök létezése.
Jászon meleg mellkasának dőlt. A fiú nem tiltakozott. Ahogy
lehunyta a szemét, máris újra elragadta az álom.

Álmában megint a hegytetőn járt. A kísérteties, lila tábortű

nyakat vetített a fák közé. Piper szemét csípte a füst, és a föld a
talpa alatt, mintha a cipője olvadozna.
A sötétből egy hang mennydörgött felé:
– Megfeledkeztél a feladatodról!
Piper nem találta a hang gazdáját, de csakis a gyűlöletes óriás
lehetett, aki Enkeladosznak nevezte magát. Megpróbálta
megkeresni az apját, de az oszlopot, amihez kikötözték, most
nem látta sehol – Hol van az apám? – követelte a választ. – Mit
tett vele?

[254]
 Az óriás nevetése ahhoz hasonlított, mint amikor láva tör fel a
vulkán szájából.
– A testének semmi baja, de a szegény ördög elméje nem tudta
elviselni a társaságomat. Valamilyen furcsa okból zavarónak
találta. Sietned kell, ifjú hölgy, különben nem sok
megmentenivaló marad apádból.
– Engedje el! – kiáltotta. – Ejtsen rabul helyette engem! Ő csak
egy halandó!
– Igen, drágám – dörögte az óriás —, most bebizonyítom,
milyen erős a gyermeki szeretet. Ez az, amit én próbálok. Azzal
bizonyítod be, mennyire fontos neked az apád élete, hogy
megteszed, amit kérek. Ki a fontosabb számodra? Az apád, vagy
egy csalárd istennő, aki kihasznál téged, játszik az érzelmeiddel,
és manipulálja az emlékeidet, hm? Ki neked Héra?
Piper remegni kezdett. A belsejében fortyogó dühtől és
félelemtől alig tudott megszólalni.
– Arra kér, hogy áruljam el a barátaimat.
– A barátaid sajnos halálra vannak ítélve. Küldetésük
kudarcra ítélt vállalkozás. Ha sikerrel jártok is, ismered a
próféciát, Héra dühe áldozatokat szed. Most egyetlen kérdés
létezik: meg akarsz halni a barátaiddal, vagy együtt akarsz élni
az apáddal?
A máglya felmordult. Piper hátra akart lépni, de lába
elnehezedett. Észrevette, hogy a talaj kezdi beszippantani,
iszapként fogja körül a cipőjét. Amikor felnézett, bíbor szikraesőt
látott az égen, és a felkelő napot keleten. Az alattuk elterülő
völgyben városok foltjai derengtek, és nyugaton – egy

[255]
hegyvonulat fölött – ismerős hegycsúcs bukkant fel a
ködtengerből.
– Miért mutatja meg nekem? – kérdezte Piper. – Ezzel elárulja
a tartózkodási helyét.
– Igen, ismered ezt a helyet – mondta az óriás. – Vezesd ide a
barátaidat a valódi úti céljuk helyett, aztán a többit rám bízhatod!
Persze, jobb lenne, ha már azelőtt végeznél velük, hogy ideértek.
Mindegy, melyik lehetőséget választod. A lényeg, hogy a téli
napfordulókor, délben, legyél a csúcson! Akkor visszakapod az
apád, és épségben hazatérhettek.
– Képtelen vagyok rá! Nem kérheti azt, hogy...
– ...eláruld azt az idióta Valdezt, aki mindig az idegeidre ment,
és most valami titkot is rejteget előled? Hogy becsapd a
szerelmed, aki valójában sohasem volt a szerelmed? Fontosabbak
a saját apádnál?
– Megtalálom a módját, hogy legyőzzelek – ígérte Piper. –
Megmentem az apámat és a barátaimat.
Az óriás felmordult a sötétben.
– Egykor én is ilyen büszke voltam. Azt hittem, az istenek
soha nem győzhetnek le. De hegyet görgettek fölém, és a földbe
passzíroztak. Eónokon át szenvedtem alatta, kábultan a
fájdalomtól. Türelmet tanultam, kislány. Megfontoltságot. Aztán
az ébredező föld segítségével sikerült a felszínre törnöm. És én
csak az első vagyok. Testvéreim hamarosan követnek engem. És
a bosszúnk nem marad el – ezúttal nem. Neked, Piper McLean,
ideje lenne
alázatot tanulni! Majd én megmutatom, hogy milyen könnyű
megtörni a lázadó szellemed.

[256]
 Az álom szétfoszlott. Piper arra ébredt, hogy sikítva zuhan a
mélybe.

[257]
XXII. * Piper

P IPER SZALTÓZVA ZUHANT LEFELÉ AZ ÉGBŐL. A mélyben a

hajnali város fényei derengtek, pár száz méterrel távolabb
észrevette az irányíthatatlanná vált bronzsárkányt. Szárnyai
bénán lógtak, szájában rosszul becsavart villanykörteként
villogott a tűz.
Egy test húzott el mellette. Leo. A fiú üvöltött, és vadul
kapkodott a felhők felé.
– Ez nagyon gáááz!
Piper utána akart kiáltani, de már messze járt.
Jászon hangját hallotta a feje fölül:
– Piper, vízszintesen! Tárd szét a karod és a lábad!
A lány nagy nehezen úrrá lett a pánikon, megtette, amit
Jászon mondott, és teste egyensúlyba került. Kinyújtott
végtagokkal zuhant, mint egy ejtőernyős. Ügy érezte, mintha
levegő helyett kemény jéglapon feküdne. Jászon egyszer csak ott
termett mellette, átkarolta a derekát.
Hála istennek – gondolta Piper lelkének egyik fele, míg a másik
ezt gondolta: hát ez nagyszerű, már másodszor ölel át... de csak azért,
mert a halálba zuhanok.
– El kell kapnunk Léót! – kiáltotta Piper.
Jászonnak valamennyire sikerült uralma alá hajtani a szeleket,
zuhanásuk lelassult, de az áramlatok tovább dobálták ókét –
mintha vonakodnának igába hajtani fejüket.

[258]
 – Ez rázós lesz – figyelmeztette Jászon. – Kapaszkodj!
Piper erősen belekapaszkodott a siklórepülésbe kezdő Piper
talán sikított, de a hangot kitépte torkából a sebesség. Látása
elhomályosult.
Aztán egy másik meleg testnek csapódtak, az életéért küzdő és
ehhez mérten káromkodó Leónak.
– Ne kapálózz, én vagyok! – mondta Jászon.
– A sárkányom! Meg kell mentened Festust! – kiáltotta Leo.
Jászon kettejüket is alig bírta el, és Piper tudta, hogy az
ötventonnás vassárkánnyal végképp nem boldogulna. De mielőtt
lebeszélhette volna Leót az ötletről, robbanás hallatszott a
mélyből. Egy raktár mögül tűzgömb csapott az égre. Leo
felzokogott:
– Festus!
Jászon arca kivörösödött az erőfeszítéstől, ahogy megpróbálta
maguk alatt tartani a légpárnát, de egy szünetekkel tagolt esésnél
többre így sem volt képes. Mintha nem is zuhantak, hanem egy
óriási lépcsőn pattogtak volna lefelé, amelynek minden foka
egyenként ötvenméteres volt, és ezt Piper gyomra nehezen
tolerálta.
Miközben dülöngélve és nagyokat döccenve lefelé tartottak,
Piper egy üzemet vett észre maguk alatt. Raktárakat, kéményeket
és egy szögesdróttal körbevett parkolót, ahol hóborította
járművek sorakoztak. Még mindig elég magasan voltak ahhoz,
hogy jég' kásává vagy inkább végkásává placcsanjanak szét,
amikor Jászon így szólt:
– Nem bírom tovább...
És zuhanni kezdtek, mint a kő.

[259]
 Áttörték a legnagyobb raktár tetejét, és beestek a sötétbe.
Piper elkövette azt a hibát, hogy megpróbált talpra esni. És a
lábának ez nagyon nem tetszett. A hideg vasnak csapódott, bal
bokájába fájdalom hasított.
Néhány másodpercig semminek sem volt tudatában – csak a
fájdalomnak, ami olyan éles volt, hogy a füle csengeni kezdett, és
látómezeje vörösben úszott.
Valahonnan alulról Jászon kiáltása visszhangzott:
– Piper! Hol vagy?!
– Aú, haver! Nem vagyok kanapé! – nyögte Leo. – Hová lett
Piper?
– Itt vagyok – préselte ki a hangot a torkán a lány, de csak
nyüszítésre futotta.
Mozgolódást hallott, nyögéseket és lábak dobogását a
vaslépcsőn.
A látása lassan kitisztult. Egy vas tetőjárón feküdt, mely kör-
befutott a raktáron. Leo és Jászon a földszintre esett, most onnan
másztak fel hozzá a magasba. Amikor a lábára nézett, rosszullét
kerülgette. Nem ebben a szögben kellene állnia, ugye?
Jaj, anyám! Elfordult, mielőtt kidobta volna a taccsot. Valami
másra kellett gondolnia. Bármire.
Felnézett a hat méterrel fölötte lévő, csillag alakú lyukra, ahol
átszakították a tetőt. Hogy az esést miként sikerült túlélniük,
arról fogalma sem volt. A mennyezetről lógó halvány fényű
villanykörték képtelenek voltak bevilágítani a hatalmas teret.
Piper mellett, a rozsdás vasfalon a vállalat emblémája látszódott
– vagyis látszódott volna, ha nem fújkálják össze grafitival.
Odalent, a sötét épületben gépeket fedezett fel, robotkarokat,

[260]
félkész furgonokat egy futószalagon. Mintha évek óta állt volna a
munka.
Jászon és Leo odaért mellé.
– Jól va..? – akarta kérdezni Leó, de észrevette Piper lábát. –
Nem, nem vagy jól.
– Köszönöm, hogy megnyugtattál – nyögte a lány.
– Rendbe jössz – ígérte Jászon, bár Piper kihallotta hangjából
az aggodalmat. – Leó, van nálad elsősegélycsomag?
“ Hogyne! – Beletúrt a szerszámtáskájába, és ragtapaszt me
gézköteget húzott elő belőle. Mindkét dolog túl nagy volt ahhoz
hogy az övtáska rekeszeibe férjen. Piper már tegnap reggel
kiszúrta a szerszámtáskát, de nem kérdezte meg Leót, hol
szerezte. Kívülről teljesen átlagos holminak látszott. Csak egy
bőrkötény, sok zsebbel, amilyet az ácsok vagy a kovácsok
használnak. Ráadásul üresnek tűnt.
– Hogy esi... – próbált felülni Piper. – Hogyan vetted ki azokat
egy üres szerszámtáskából?
– Varázslat! – mondta Leo. – Nekem sem tiszta a működése,
de a lényeg, hogy bármilyen szerszámot elő tudok varázsolni
belőle, meg más hasznos dolgokat. – Egy másik zsebből kis
rézdobozt húzott elő. – Mentolos cukorkát a friss leheletért?
Jászon kikapta kezéből a mentolos cukrot.
– Nagyon jó, Leo! De tudsz valamit tenni Piper lábáért is?
– Én szerelő vagyok, öregem. Nem mondom, ha Piper egy
autó lenne, akkor talán... – Csettintett az ujjával. – Várjatok, mi
volt az az isteni kaja, amivel a Táborban megetettek? Rambozia?
– Ambrózia, te hülye! – csikorgatta a fogait Piper. – Ha nem
tört darabokra, találsz belőle a táskámban.

[261]
 Jászon óvatosan lehúzta a táskát a lány válláról, és beletúrt a
csomagba, amit az Aphrodité-kölykök állítottak össze Piper
számára. Talált egy légmentesen záródó zacskót,
összenyomódott, szögletes, leginkább citromos szelethez
hasonlító sütemények voltak benne. Letört egy darabot, és
Pipernek nyújtotta.
A lány egy teljesen új ízzel ismerkedhetett meg. Apja
feketebabos leveséhez hasonlított, amit gyerekkorában evett.
Akkor főzte ezt neki, ha beteg volt. Az emlék egyszerre
megnyugtatta és elszomorította. De a fájdalom enyhülni kezdett.
– Még! – mondta Piper.
Jászon a homlokát ráncolta.
– Nem akarok kockáztatni. Azt mondták, ha sokat eszel belőle,
eléghetsz. Inkább sínbe rakom a lábad.
Piper gyomra összerándult.
– Csináltál már ilyet azelőtt is?
– Igen... azt hiszem. – Jászon a rögzítőkötéshez félbetört egy
lécdarabot, aztán fogta a gézt és a ragtapaszt.
– Ne mozgasd a lábad! – utasította a fiú. – Ez fájni fog.
Amikor Jászon a helyére ugrasztottá a csontot, Pipernek
eltorzult az arca, és Leo karjába vájta a körmét. Leo legalább
akkorát üvöltött fájdalmában, mint a lány. Amikor Piper szeme
elől eloszlott a köd, és újra rendesen kapott levegőt, észrevette,
hogy a lába megint normális szögben áll. A bokáját némi
furnérlemez, géz és ragtapasz segítségével sínbe rakták.
– Aú – mondta.
– A francba, szépségkirálynő! – dörzsölte a karját Leo. –
Szerencse, hogy nem a képem volt közelebb!

[262]
 – Bocs – fintorgott Piper. – Különben meg ne hívj
„szépségkirálynőnek” vagy megint megcsaplak!
– Mindketten nagyszerűen csináltátok. – Jászon talált egy
kulacsot Piper hátizsákjában, és megitatta vízzel. Néhány perc
múlva Piper gyomorégése csillapodni kezdett.
Miután abbahagyta a visítást, Piper meghallotta a szél
vonyítasát. A tetőn tátongó lyukon át kavargó hópelyhek hulltak
be, és a Khiónéval való találkozás után a hó volt az utolsó, amit
Piper látni akart.
– Mi lett a sárkánnyal? – kérdezte. – Hol vagyunk?
Leo arca elkomorult.
– Nem tudom, mi történt vele, egyszer csak oldalra csapódott,
mintha egy láthatatlan falnak ütközött volna, aztán zuhanni
kezdett.
Pipernek eszébe jutott Enkeladosz figyelmeztetése: „Majd én
megmutatom, hogy milyen könnyű megtörni lázadó szellemed.”
Ekkora távolságból sikerült lesöpörnie őket az égről?
Hihetetlennek tűnt. Ha ennyire erős, miért akarja, hogy elárulja a
barátait, miért nem öli meg őket saját maga? És hogyan láthatta
őt több ezer kilométerről? Ráadásul hóviharban?
Leo a falon lévő lógóra mutatott.
– Ami a hollétünket firtató kérdést illeti... – Nem volt könnyű
kivenni, mi van a graffitik alatt, de Piper mintha egy szemet
látott volna, és alatta néhány sablonnal felfestett szót:

MONOKLI MOTOR l-ES

SZERELŐ ÜZEM

[263]
 – Egy bezárt üzem – mondta Leo. – Azt hiszem, Detroitba
pottyantunk.
Piper is hallott a Detroitban bezárt üzemekről, tehát ő is
elképzelhetőnek tartotta a dolgot. De kevésbé lehangoló helyre is
zuhanhattak volna.
– Milyen messze vagyunk Chicagótól?
Jászon odaadta neki a kulacsot.
– Talán háromnegyedét tehettük meg az útnak. Az a helyzet,
hogy a sárkány nélkül kénytelenek leszünk a földön folytatni a
küldetést.
– Azt már nem – tiltakozott Leo. – Nagyon veszélyes. Pipernek
eszébe jutott, hogy álmában le akarta húzni a lábát a homok, és
Boreász király figyelmeztetése a további szörnyűségeket
tartogató földről.
– Igaza van. Különben sem biztos, hogy tudok járni. És két
emberrel nem tudsz átrepülni ekkora távolságot.
– Ez igaz – mondta Jászon. – Leó, a sárkány tényleg nem
magától nett le? Úgy értem, hogy már elég régi, és te nem...
– Nem javítottam meg rendesen?!
– Én nem mondtam ilyet – ellenkezett Jászon. – Talán most is..
megbütykölhetnéd.
– Nem is tudom... – motyogta csüggedten a fiú. Néhány
csavart vett elő a zsebéből, és azokat babrálta. – Először meg kell
találnom, hogy lássam, egyben maradt-e.
– Az én hibám – mondta Piper gondolkozás nélkül.
Egyszerűen képtelen volt tovább magában tartani. Az apjával
kapcsolatos titka úgy égette belsejét, mintha túladagolta volna

[264]
magát ambróziából. Ha tovább folytatja a hazudozást, hamuvá
ég.
– Piper – kezdte kedvesen Jászon aludtál, amikor Festus
bedöglött. Nem lehetett a te hibád.
– Igen, éppen akkor ébredtél fel – értett egyet Leó, aki most
viccelődni sem próbált a lány rovására. – Fájdalmaid vannak,
pihenj!
El akart nekik mondani mindent, de a szavak a torkában
ragadtak. Mindketten olyan kedvesek voltak hozzá! De ha
Enkeladosz mégis figyeli, egyetlen rossz szó megölheti az apját.
Leo felállt.
– Jászon, te maradj itt vele, rendben? Én megkeresem Festust.
Gondolom, a raktár környékén ért földet. Ha megtalálom,
megnézem, tudok-e kezdeni vele valamit.
– Túl veszélyes egyedül csatangolni – ellenkezett Jászon.
– Ugyan, van nálam ragasztószalag meg mentolos cukor, és
nem félek használni! Kutya bajom sem lesz – vágta rá Leo
kicsivel gyorsabban a kelleténél, és Piper előtt világos lett, hogy a
srácot jobban megrázta az eset, mint mutatja. – Aztán nehogy itt
hagyjatok!
Leo a varázstáskájából elemlámpát vett elő, és Pipert meg
Jászont odafent hagyva elindult lefelé a lépcsőn.
Jászon Piperre mosolygott, bár elég idegesen. Ugyanolyan
arcot vágott, mint amikor a Vadon Középiskola tetején először
megcsókolta. Az ajkán lévő csinos heg félholddá görbült az
emléktől melegség járta át Pipert. Aztán eszébe jutott, hogy az
ominózus csók sohasem történt meg.
– Jobban nézel ki – mondta Jászon.

[265]
 Piper nem tudta, a lábára érti-e, vagy arra, hogy lekopott róla
a varázsszépség. A farmere elszakadt, amikor átzuhant a tetőn A
bakancsa foltos volt az olvadt, sáros hótól. Nem tudta, milyen
lehet az arca, de halványan sejtette, hogy rémes.
De mit számít? Azelőtt nem foglalkozott ilyen apróságokkal.
Azon tűnődött, hogy az az idióta anyja, a szerelem istennője,
vajon megváltoztatta-e a gondolkozását is? Ha egy nap azon
kapja magát, hogy legyűrhetetlen vágyat érez divatmagazinok
lapozgatására, akkor megkeresi Aphroditét, és lekever neki egy
„isteneset”.
Úgy döntött, inkább a lábára koncentrál. Ha nem mozgatta, a
fájdalom egész tűrhetőnek bizonyult.
– Ügyesen helyre tetted a lábam. Hol jártál elsősegély-
tanfolyamra?
Jászon vállat vont.
– A szokásos válasz. Nem tudom.
– Azért néhány emléked már van, nem? Mint az a latin
profécia a Táborban, vagy az az álom a farkasról.
– Elég zavaros az egész. Olyan, mintha déja vum lenne.
Felejtettél már el egy szót vagy egy nevet, és érezted úgy, hogy
ott van a nyelved hegyén, pedig mégsem? Na, ilyen érzés. Csak
nálam az egész életemről van szó.
Piper némileg át tudta érezni a problémáját. Az utóbbi három
hónapról – egy elképzelt életről és egy elképzelt kapcsolatról –
kiderült, hogy csak a Köd játéka volt.
A szerelmed, aki sosem volt a szerelmed – mondta Enkeladosz
fontosabb a saját apádnál?

[266]
 Jobban tette volna, ha tartja a száját, de kibukott belőle a
kérdés, ami tegnap óta foglalkoztatta.
– Az a fotó, a zsebedben, egy régi ismerősödet ábrázolja?
Jászon mintha csigaházba húzódott volna vissza.
– Bocs – mondta Piper. – Nem az én dolgom, nem kérdeztem
semmit!
– Nem... semmi baj – ernyedtek el a fiú vonásai. – Csak még én
is tapogatózom. A neve Thália. És a nővérem. Ne emlékszem
részletekre. Abban sem vagyok biztos, hogy honnan veszem ezt,
de... megmondanád, min mosolyogsz?
– Semmin – próbált komoly képet vágni Piper. Szerencsére
nem egy régi barátnő. Nevetségesen megkönnyebbült. – Csak...
örülök, hogy emlékszel. Annabeth neked is elmondta, hogy
Thália felcsapott Artemisz Vadászának?
Jászon bólintott.
– Úgy érzem, meg kell őt találnom. Héra nem véletlenül
hagyott róla emléket a fejemben. Valami köze van ehhez a
küldetéshez. Ugyanakkor... azt is érzem, hogy veszélyes lehet.
Nem biztos, hogy ki akarom deríteni az igazságot. Őrültségnek
hangzik?
– Nem – mondta Piper. – A legkevésbé sem.
A falon lévő lógóra pillantott: MONOKLI MOTOR, és egy
vörös szem. Valamiért zavarta az embléma.
Talán Enkeladosz miatt, aki megfigyelte, és az apjával
zsarolta. Meg kellett mentenie, de nem árulhatta el a barátait.
– Jászon, ha már az igazságnál tartunk – kezdte Piper. – El kell
mondanom valamit, valamit az apámról...

[267]
 De erre már nem maradt ideje. Lentről fémes csattanás
halaszott, mintha becsaptak volna egy ajtót. Végigvisszhangzott
az épületen.
Jászon felállt. Elővette az érmét, a levegőbe pöckölte, és
elkapta arany kardot. Áthajolt a korláton.
– Te vagy az, Leo?
Semmi válasz.
Leguggolt Piper mellé.
– Nem tetszik ez nekem.
– Lehet, hogy Leo bajba került. Menj utána!
– Nem hagyhatlak egyedül.
– Nem lesz semmi bajom. – Piper rettegett, de nem vallotta be.
Előhúzta tőrét, és megpróbált magabiztosnak látszani. – Ha
valaki a közelembe merészkedik, kilyukasztom a bőrét!
Jászon habozott.
– Itt hagyom a csomagod. Ha öt perc múlva nem érek vissza...
– Essek pánikba? – kérdezte Piper.
Jászon elmosolyodott.
– Örülök, hogy újra a régi vagy. A sminked meg a ruhád
sokkal ijesztőbb volt a tőrödnél.
– Nyomás, Sziporka, mielőtt téged is kilyukasztalak!
– Sziporka?!
Jászon sértetten is szexi volt. Ez nem igazság! Aztán elindult a
lépcső felé, és eltűnt a sötétben.
Piper a lélegzetvételeit számolta, abból próbálta megítélni,
mennyi idő telt el. De negyvenhárom körül elvesztette a fonalat.
Aztán az épületben újabb csattanás hallatszott.

[268]
 A visszhang elhalt. Piper szíve zakatolt, de nem kiáltott fel.
Ösztönei azt súgták, nem volna jó ötlet.
Sínbe tett lábára nézett. Nem hiszem, hogy el tudnék futni.
Aztán újra a Monokli Motor-emblémára siklott a tekintete. Nem
hagyta nyugodni egy benső hang. Veszélyre figyelmeztette. A
görög mitológia újabb lénye közelgett...
A keze a hátizsákjára vándorolt. Kivette az
ambróziaszeleteket.
Ha túl sokat eszik belőle, eléghet, de ennyi erővel a bokáját is
helyrepofozhatja, nem?
Bumm. A hang most közelebbről hallatszott, közvetlenül
alóla. Kivett egy egész szelet ambróziát, és a szájába tömte. Szíve
szaporábban kezdett verni. A bőre égett.
Óvatosan a sínnek nyomta sarkát. Se fájdalom, se merevség.
Átvágta a ragasztószalagokat a tőrével. A lépcső irányából
lépteket hallott. Mintha ólomcsizmában járna valaki.
Eltelt már öt perc, vagy több is? A léptek nem hasonlítottak
Jászonéihoz, de lehet, hogy azért, mert a karjában cipelte Leót.
Végül nem bírta tovább. Megmarkolta a tőrét, és felkiáltott:
– Te vagy, Jászon?
– Persze – hangzott a sötétből a válasz. – Jövök már!
Kétségtelenül Jászon hangja volt, de akkor miért diktálják azt az
ösztönei, hogy meneküljön?
Feltápászkodott.
A léptek közelebb értek.
– Semmi baj – nyugtatta a hang.
A lépcső tetején egy arc vált ki a sötétségből. Egy rút pofa,
belapult orral, egyetlen, véreres szemmel a homloka közepén.

[269]
 – Semmi baj – mondta a Küklopsz tökéletesen utánozva Jászon
hangját. – Éppen ideértél vacsorára.

[270]
XXIII. * Leo

L EO E PILLANATBAN MINDÖSSZE ANNYIT KÍVÁNT,

bárcsak ne a budikra zuhant volna...
hogy a sárkány

De persze a rengeteg hely közül éppen a Toi-Toi mobilvécéket

választotta. A gyárudvaron vagy tizenkettő sorakozott belőlük,
és Festus mindet kilapította. Szerencsére régóta nem használták
őket, és a zuhanást követő lánggömb a tartalmuk jelentős részét
elégette. Ám a romok alól így is elég gusztustalan veszélyes
anyag szivárgott ki. Leo átvágott a pocsolyákon, és megpróbált a
száján át Lélegezni. Zuhogott a hó, a sárkány pikkelyei mégis
gőzölögtek a forróságtól. Leót ez természetesen nem zavarta.
Gyorsan felmászott a mozdulatlan testre, és közben egyre
idegesebb lett. A sárkány ugyanis teljesen működőképesnek
látszott, igaz, hogy lezuhant az égből, és nagy robbanással
becsapódott a földbe, de teste még csak be sem horpadt. Úgy
látszik, a tűzlabdát a vécékben felgyűlt gázok okozták, és nem a
sárkány detonációja. Festus szárnya is sértetlen maradt. Semmije
sem tört el. Kívülről nem látszott, mitől zuhant le.
– Nem az én hibám – motyogta. – Festus, te aztán jól lejárattál.
Aztán felnyitotta a sárkány fejében lévő irányítórendszert, és
Leo szíve összeszorult.
– Jaj Festus, ez meg mi a franc?!
A vezetékek teljesen lefagytak, pedig tegnap még semmi bajuk
sem volt. Leo lelkiismeretesen rozsdátlanította a szerkezetet, de

[271]
valamitől mégis lefagyott a sárkány agya, pedig a fejében annyira
melegnek kellett volna lenni, hogy elkerülhető legyen a
jégképződés. A jegesedéstől túlterhelődött vezetékek leégették az
irányítótárcsát. Leo nem értette, hogyan történhetett ez.
Rendben, a sárkány nem volt mai gyerek, de akkor is...
A drótokat gyorsan kicserélhette. Nem ez volt a probléma.
Viszont az elszenesedett irányítólemez már nem volt vicc. A
tárcsa szélét díszítő görög írásjelek és képek – melyek talán
varázserővel bírtak – elmosódtak és megfeketedtek.
Az egyetlen pótolhatatlan alkatrész – és tönkrement. Megint.
Eszébe jutott anyja figyelmeztetése: A legtöbb probléma kisebb,
mint amekkorának látszik, mijo. Semmi sem megjavíthatatlan.
Az anyja mindent képes volt megszerelni, de Leo biztosra
vette, hogy soha nem kellett ötvenéves varázssárkányt javítania.
Összeszorította a fogát, és úgy döntött, megpróbálja. Nem fog
Detroittól Chicagóig kutyagolni a hóviharban, és vállalja a
felelősséget, hogy miatta valljanak kudarcot a barátai.
– Rendben – dünnyögte, és lesöpörte a vállára hullott havat. –
Kérek egy poroló ecsetet, egy pár nitrilkesztyűt meg egy
tisztítósprayt!
A szerszámtáska engedelmeskedett. Leo elmosolyodott,
amikor előkerültek az eszközök. De a táskának is megvoltak a
határai. Például nem tudott Jászon kardjához hasonló
varázstárgyakat Produkálni, sem nagyobb holmikat, mint
például egy láncfűrész. Ugyanis már mindkét kéréssel
próbálkozott. És ha egyszerre túl sok óhajt intézett hozzá, a táska
túlmelegedett, és ki kellett várni, hogy lehűljön és újra
munkaképessé váljon. Minél bonyolultabb volt a kérés, annál

[272]
hosszabb hűlési idő következett. De ha olyan kicsi és egyszerű
dolgokról volt szó, mint amilyeneket az ember egy műhelyben
talál... Leónak csak kérnie kellett.
Belekezdett irányítólemez tisztításába. Amíg dolgozott, hó
lepte be a kihűlő sárkányt. Leónak időről időre szünetet kellett
tartania, hogy tüzet lobbantson, és leolvassza róla. Leo különben
robotpilóta üzemmódban működött, vagyis a keze magától
dolgozott, amíg a gondolatai máshol jártak.
Dühös volt magára, amiért olyan ostobán viselkedett Boreász
házában. Gondolhatta volna, hogy a télisten-család rühellni fogja
első látásra. A tűzisten fia egy tüzet lehelő sárkánnyal berepült a
lakosztályukba – talán nem volt a legjobb ötlet. Leo utálta
kiközösítve érezni magát. Jászon és Piper bemehetett a
trónterembe. Leónak az előtérben kellett várnia Kallal, a hoki és a
súlyos fejsérülések félistenével.
Tűz rossz – mondta Kai.
És ezzel szépen összefoglalta a helyzetet. Leo tudta, hogy
tovább nem titkolózhat a barátai előtt. A Félvér Tábor óta nem
hagyta nyugodni a prófécia egyik sora: vihartól, vagy tűztől, a világ
elpusztul.
Leo tűzember volt, az első 1666 óta, amikor London porig
égett De ha elmondaná barátainak, hogy mire képes – „Hé,
skacok, tudjátok, mi a pálya? Lehet, hogy elpusztítom a világot!” –
vajon tárt karokkal várnák vissza a Táborba? Leo megint
felhúzhatná a nyúlcipőt. Bár ismerős helyzet lenne, mégis
nyomasztotta a gondolat.
Aztán ott volt Khioné. Milyen csinos az a lány! Leo persze
komplett idiótát csinált magából, de nem tehetett róla.

[273]
Kitisztíttatta a ruháját a szupergyors mosodaszolgáltatással –
amit egyébként nagyon jól tett. Megfésülte a haját – az volt aztán
a nehéz munka! – és elővarázsolt az övtáskájából egy doboz
mentolos cukorkát. Tette mindezt abban a reményben, hogy a
lány közelébe lehetett. Természetesen nem volt akkora mákja.
Kiközösítették a rokonai – ez volt az ő keresztje a
gyerekotthon lakói, és így tovább. Az utóbbi három hétben Leo
még a Vadon Középiskolában is harmadik keréknek érezte
magát Jászon és Piper mellett, mióta legjobb barátaiból
szerelmespár lett. örült a boldogságuknak, nem ez volt a
probléma, hanem hogy feleslegesnek érezte magát.
Amikor kiderült, hogy Jászon jelenléte a Vadon
Középiskolában csupán illúzió volt – afféle múló agybaj Leo
titokban reménykedni kezdett. Talán újra tiszta lappal
indulhatnak. De Jászon és Piper megint veszélyesen közeledett
egymáshoz. Ez nyilvánvaló volt abból, hogy az imént kettesben
akartak maradni. Mire számított? Megint ő lesz a fekete bárány.
Khióné csak abban különbözött a többiektől, hogy gyorsabban
taszította el.
Elég legyen, Valdez! – állította le magát. – Senki sem fog egy
jelentéktelen ember fülébe hegedülni. Javítsd meg azt a hülye sárkányt!
Annyira belemerült a munkába, hogy nem tudta, mennyi idő
telt el, amíg meghallotta a hangot.
Tévedsz, Leo – mondta valaki.
Annyira megijedt, hogy beleejtette az ecsetet a sárkány fejébe.
Felállt, de nem lelte a hang gazdáját. Aztán lenézett a földre. A
hó, a vécéből szivárgó vegyszerek és még az aszfalt is hullámzani
kezdett, mintha cseppfolyóssá vált volna. Egy háromszor három

[274]
méteres területen két szem, egy orr és egy száj jelent meg: egy
alvó tó kinagyított arca.
Valójában nem beszélt, mert az ajkai nem mozogtak, de Leo
hallotta a hangját a fejében, mintha a hang a talajból eredne, és a
talpán áthaladva a koponyájában rezonálna.
Nagy szükségük van rád – mondta. Valamiért te vagy a hetek
legfontosabbika. Mint az irányítólemez a sárkány fejében. Nélküled a
többiek ereje mit sem ér. Soha nem érnek el hozzám, és soha nem
állítanak meg. Telítsen fel fogok ébredni.
– Maga... – kezdte Leó, de annyira remegett, hogy abban sem
volt biztos, kimondta-e egyáltalán hangosan – ...maga ölte meg
az anyámat.
Az arcon hullám futott végig. A száj álmatag mosolyra
húzódott, mintha kellemes álmot látna.
Ugyan, Leo! Én is az anyád vagyok, méghozzá az Első Anyád. Ne
szállj szembe velem! Menekülj! Hagyd a fiamat, Prophüriont
feltámadni és királlyá válni, és én leveszem rólad a terhet Könnyű
lélekkel járhatsz e földön.
Leo felkapta az első keze ügyébe kerülő tárgyat, ami
történetesen egy vécéülőke volt, és az archoz vágta.
– Hagyjon békén!
A vécéülőke elmerült a folyékonnyá váló talajban, és az arckép
eltűnt a hullámzó hóban és sárban.
Leo a földet bámulta, várta, hogy az arc újra megjelenjen. De
nem jelent meg. Leo szívesen hitte volna azt, hogy csak képzelte
az egészet.
Aztán a gyár irányából csattanást hallott, mintha két teherautó
roham volna egymásnak. A ropogó és nyikorgó fémek hangja

[275]
végig visszhangzott az udvaron. Azonnal tudta, hogy Jászon és
Piper bajban van.
Menekülj el innen, most! – sürgette a hang.
– Arra várhat! – morogta Leo. – Ide nekem a legnagyobb
kalapácsot, ami van!
A szerszámostáskájába nyúlt, és elővett egy másfél kilós,
kétélű szerszámot, amelynek akkora feje volt, mint egy nagy,
héjában sült krumpli. Aztán lepattant a sárkány hátáról, és a gyár
felé futott.

[276]
XXIV. * Leo

L EFÉKEZETT AZ AJTÓ ELŐTT, és megpróbált nyugodtabban

lélegezni. A földasszony hangja továbbra is a fülében
csengett, és anyja halálára emlékeztette. Leónak nem igen
akaródzott bemenni egy újabb sötét raktárba. Hirtelen ismét
nyolcévesnek érezte magát, magányosnak és tehetetlennek,
miközben valaki, akit szeret, bajba került, csapdába esett.
Elég ebből! – mondta magának. Az a nő pont azt akarja, hogy
így érezd magad. De ettől még nem csitult a félelme. Nagy
levegőt vett, bekukucskált az épületbe, de nem látott semmi
különöset. A beszakadt tetőn át hajnali fény szitált. Néhány
villanykörte derengett odabent, de a padló sötétben maradt.
Látta a vashidat a magasban, a futószalagon sorakozó gépeket,
de nem észlelt mozgást. És a barátait sem látta.
Majdnem elkiáltotta magát, de valami megállította. Valami
rossz érzés. Aztán rájött, hogy egy szag. Valami büdös. Mint az
égő motorolaj, vagy a rossz lehelet.
Leo biztos volt benne, hogy valami nem emberi van a gyárban.
Teste a legmagasabb fokozatra kapcsolt, minden idege vibrált.
A gyár földszintjéről Piper kiáltását hallotta:
– Segíts, Leo!
De Leo nem felelt. Hogyan jutott le Piper a hídról törött
bokával?

[277]
 Becsusszant az ajtón, és bebújt egy konténer mögé.
Megmarkolta a kalapácsát, aztán a dobozok és teherautóvázak
takarásában lassan a terem közepe felé haladt. Végre elérte a
futószalagot. Leguggolt a legközelebbi gépkar mögé.
Piper hangja ismét felcsendült:
– Leo! – Most már kevésbé magabiztosan és nagyon közelről
szólt.
Leo kikukucskált a gép mögül. A túloldalon álló daruról
teherautó-motor lógott a futószalag fölé egy vastag láncon.
Mintha ottfelejtették volna, tíz méter magasban, a gyár
bezárásakor.
A szalagon egy teherautóváz állt, az autó körül három,
targonca nagyságú árny sötétlett. A közelükben lévő
robotkarokról két kisebb valami lógott. Lehettek volna motorok
is, ha az egyik nem ficánkolt volna úgy, mintha élne.
Aztán az egyik targonca megmozdult, és Leo rádöbbent, hogy
egy nagydarab, emberszerű lényről van szó.
– Mondtam neked, hogy nincs ott semmi – hörögte a hang,
mely túlságosan mély és állatias volt ahhoz, hogy emberé legyen.
A másik targonca nagyságú alak megmozdult, és Piper hang)
n felkiáltott:
– Leó, segíts! Segíts...! – Aztán a hang férfias morgássá
változott. – A francba, nincs itt senki. A félistenek nem
lopakodógepék, nem igaz?
Az első szörny felkacagott.
– Ha volt egy kis esze, fejvesztve elmenekült! Vagy a lány
hazudott a harmadik félistent illetően. Na, kezdjük a sütést!

[278]
 Narancssárga fény ragyogott fel – egy jelzőrakéta fénye és Leo
átmenetileg megvakult. Behúzódott a daru mögé, amíg a táncoló
pontok el nem tűntek a szeme elől. Aztán újra kikukkantott, és
olyan rémálomba illő jelenetet látott, amilyet még Tía Callida
sem álmodott.
A darukról lecsüngő, két kisebb valami tényleg nem motor
volt. Hanem Jászon és Piper. Mindketten fejjel lefelé lógtak. A
bokájuknál fogva akasztották fel őket, de nyakig be voltak
tekerve lánccal. Piper ide-oda vonaglott, megpróbált
kiszabadulni. A száját betömték, de legalább élt. Jászon nem volt
ilyen jó állapotban. Ernyedten lógott, felakadt szemmel. Bal
szemöldöke fölött alma nagyságú duzzanat.
A futószalagon álló, befejezetlen autóváz tűzgödörként
szolgált. A jelzőfény egy autógumiból és ételekből álló keveréket
gyújtott meg, ami – a szagból ítélve – kerozinnal volt leöntve. A
lángok fölötti, hosszú fémrúdban Leo egy nyársra ismert, tehát
itt hamarosan nyárson sütés lesz.
De az egészben mégis a szakácsok voltak a legijesztőbbek.
Monokli Motor. Meg az egyszemű embléma. Hogy nem jött rá
eddig?!
Három nagydarab, emberszerű lény állt a tűz körül.
Pontosabban csak kettő állt, és piszkálgatta a tüzet, a legnagyobb
háttal Leónak guggolt. A szemben állóknak izmos, szőrös testük
volt, bőrük vörösen ragyogott a tűz fényében. Az egyik szörny a
páncéling egy fölöttébb kényelmetlennek tűnő ágyékkötő
változatát hordta. A másik kettő szakadt, bolyhos üveggyapot
tógát viselt, melyek szintén nem szerepeltek Leo tíz kedvenc
ruhadarabja között. Máskülönben a két szörny egymás

[279]
ikertestvére lehetett volna. Mindkettőnek vadállatias pofája volt,
és egyetlen szeme a homloka közepén. A szakácsok küklopszok
voltak.
Leo lába remegni kezdett. Eddig is látott már bizarr dolgokat:
Például viharszellemeket, szárnyas isteneket és Tabasco-szószt
kedvelő bronzsárkányt. De ezek egészen mások voltak: három
méter magas, hús-vér szörnyek, akik a barátai húsából akartak
vacsorázni.
Annyira megrémült, hogy alig tudott gondolkozni. Bárcsak itt
lenne Festus! Akkor bevethetne egy tűzokádó, húsz méter
hosszú tankot. De így csak a szerszámos táskája meg a hátizsákja
maradt. Másfél kilós kalapácsa hangyaméretűnek tűnt a
küklopszokhoz képest.
Erről beszélt tehát a földasszony. Azt akarta, hogy Leo
meneküljön el, és hagyja sorsára a barátait.
Ez eldöntötte a kérdést. Nem hagyja, hogy a földasszony
megijessze – soha többet. Leo levette a hátizsákját, és csendben
kicipzárazta.
A vaságyékkötős küklopsz Piperhez lépett. A lány
megvonaglott, ahogy megpróbálta lefejelni a küklopsz szemét.
– Kivehetem a szájából a rongyot? Imádom, amikor visítanak.
A kérdést a harmadik küklopsznak címezte, aki szemlátomást
a vezetőjük volt. A guggoló alak mordult egyet, és Ágyékkötő
kivette a rongyot Piper torkából.
De a lány nem sikított. Remegve felsóhajtott, mintha
nyugalmat erőltetne magára.
Közben Leo megtalálta a hátizsákban, amit keresett: néhány
apró távirányító-egységet, amiket a 9-es Bunkerben talált.

[280]
Legalábbis bízott benne, hogy távirányítók egységei voltak. A
robotdaruk irányítópaneljét könnyű volt megtalálni. Kivett egy
csavarhúzót a szerszámos táskájából, és munkához látott, de
nagyon óvatosnak kellett lennie. A vezér alig hét méterre volt
tőle, és a szörnyek biztosan jó füllel rendelkeztek. Pedig zajkeltés
nélkül a terv kivitelezhetetlennek tűnt – de nem volt más
választása.
A tógás küklopsz tovább piszkálta az addigra már kihunyt és
a mennyezet felé mérges füstöt eregető tüzet. Ágyékkötős barátja
Piperrel szemezett, és várta, mikor csinál a lány valami
szórakoztatót.
– Sikítozz már! Szeretem a vicces sikítozást!
Amikor Piper végre megszólalt, a hangja nyugodtan csengett,
mintha egy rosszalkodó kiskutyát utasítana rendre:
– Nézze, Mr. Küklopsz, maga nem akar megölni bennünket!
Jobban teszi, ha elenged.
Ágyékkötő megvakarta rusnya fejét. Aztán az üveggyapot
tógás haverjához fordult.
– Ez a lány elég csinos, Forgatónyomaték. Lehet, hogy inkább
el kéne engedni.
Forgatónyomaték felmordult:
– Én fogtam, Olajkád. Én engedem el.
Forgatónyomaték és Olajkád veszekedni kezdett, de a
harmadik küklopsz felállt, és rájuk kiáltott:
– Barmok!
Leo kis híján elejtette a csavarhúzót. A harmadik küklopsz
ugyanis nőnemű volt, bár Forgatónyomatéknál és Olajkádnál egy
jó méterrel magasabb, sőt, izmosabb is. Olyasféle zsákruhát

[281]
viselt, mint Rosa néni szokott, csak sodronyból. Hogy is hívták
az ilyet? Otthonka? Igen, a küklopsz asszony otthonkát viselt.
Zsíros, fekete haja rézdrótokkal és csavaralátétekkel díszített
copfban végződött. Vastag szája összemosódott krumpliorrával,
mintha szabadidejét azzal töltené, hogy a falba ütögeti az arcát.
De egyetlen, vörös szeme gonosz intelligenciával csillogott.
A küklopsznő Olajkádhoz ment, és rálökte a futószalagra.
Forgatónyomaték gyorsan hátrálni kezdett.
– A lány Vénusz fattya – morogta a küklopsz asszony. –
Varázsbeszédet alkalmaz rajtatok.
Piper folytatni akarta:
– Kérem, hölgyem...
– Grrr! – ragadta meg a küklopsz asszony Piper derekát. Ne
gyere nekem a cifra szövegeddel, kisanyám! Én Tömítőgyűrű
Mama vagyok! Nagyobb hősöket is megvacsoráztam már nálad!
Leo attól tartott, hogy mindjárt összezúzza Pipert, de Tömítő-
gyűrű Mama elengedte a lányt, hadd himbálózzon a láncán.
Aztán Olajkádat mondta el mindenféle idiótának.
Leo keze félelmetes gyorsasággal járt. Gépies mozdulatokkal
drótokat font össze, kapcsolókat állított, és sikerült csatlakoztatni
a távirányítót. A következő robotkarhoz kúszott, miközben a
küklopszok tovább beszélgettek:
– ...akkor együk meg másodiknak – javasolta Olajkád.
– Hülye! – kiáltotta Tömítőgyűrű Mama, és Leo akkor döbbent
rá, hogy Olajkád és Forgatónyomaték nagy valószínűséggel a
fiai. Ez esetben a rondaság valószínűleg családi vonás náluk. – Ki
kellett volna penderíteni benneteket az utcára kiskorotokban,
mint minden rendes küklopsz gyereket, hogy valami hasznos

[282]
dolgot is tanuljatok. Fene abba a lágy szívembe, hogy nem tettem
meg!
– Lágy szív? – motyogta Forgatónyomaték.
– Mit mondtál, hálátlan?
– Semmit, Mama! Csak hogy lágy szíved volt. Dolgozhattunk
rád, etethettünk, reszelhettük a körmödet...
– Ezért hálásnak kellene lennetek! – üvöltötte az anyjuk. –
Piszkáld meg a parazsat, Forgatónyomaték! Olajkád, te barom, a
salsaszószom a másik épületben maradt! Ugye nem akarod, hogy
szegény anyád ezeket a félisteneket salsaszósz nélkül egye meg?
– De, Mama. Vagyis nem, Mama. Vagyis...
– Hozd már! – kapta fel a legközelebbi autóvázat az asszony,
és Olajkád fejéhez vágta. Olajkád térdre rogyott. Leo egy ekkora
ütéstől bekrepált volna, de Olajkádat megedzette, hogy apró
gyerekkora óta komplett karosszériákat vagdosnak hozzá.
Feltápászkodott, és elszaladt a szószert.
Eljött a pillanat – gondolta Leo. Amíg külön vannak.
Befejezte a második gép szerelését is, és a harmadikhoz lépett.
A robotkarok közt elsuhanó fiút csak Piper vette észre. Rémült
arcára hitetlenkedés ült ki, és levegő után kapott.
Tömítőgyűrű Mama felé fordult.
– Mi az, kisanyám, megrepedt a törékeny csontod?
Szerencsére Pipernek gyorsan vágott az esze. Elfordult Leótól,
és így válaszolt:
– Azt hiszem, a bordáim, asszonyom. Ha belső vérzést
kaptam, nagyon rossz ízem lesz.
Tömítőgyűrű Mama vonyítva nevetett fel.

[283]
 – Ez jó vicc! A legutolsó hős, akit megettünk... ki is volt,
Forgatónyomaték? Mercurius fia, ha jól emlékszem?
– Igen, Mama – felelte Forgatónyomaték. – ízletes volt, csak
kicsit inas.
– Ő próbált ilyen szöveggel átverni bennünket. Hogy ő most
gyógyszeres kezelésen van. Persze, jó íze volt!
– Ürühúsíze volt – kotyogott közbe Forgatónyomaték. – Lila
póló. Latinul beszélt. Kicsit inas, de jó.
Leo ujja megdermedt az irányítófalon. Piper ugyanarra
gondolhatott, amire ő, mert ezt kérdezte:
– Lila póló? Latinul?
– Finom volt – mondta Tömítőgyűrű Mama szeretettel. – Az a
helyzet, kislány, hogy nem vagyunk ám olyan sötétek, mint az
emberek hiszik! Mi, északi küklopszok, nem dőlünk ám be a
hülye trükköknek meg rejtvényeknek.
Leo visszaterelte figyelmét a munkára, de az agya tovább
zakatolt. Elkaptak egy latinul beszélő fiút, akinek olyan lila
pólója volt, mint Jászonnak? Nem tudta, mit jelenthet ez, de a
kihall tást különben is Piperre kellett bíznia. Ha le akarja győzni
ezeket a szörnyeket, gyorsan kell cselekednie, mielőtt Olajkád
visszatér a salsaszósszal.
Leo a küklopszok táborhelye fölött lógó motorblokkra nézett
Bárcsak hozzáférne valahogy! Remek fegyver lenne. De a motort
tartó daru a futószalag másik oldalán állt. Leo nem tudott volna
észrevétlenül átjutni, és az ideje is fogytán volt.
A terv utolsó része volt a legtrükkösebb. A szerszámos
táskájából előhalászott néhány drótot, egy rádió adaptert és egy
kis csavarhúzót, aztán elkezdett összeszerelni egy univerzális

[284]
távirányítót Életében először csendes hálát rebegett az apjának –
Héphaisztosznak – a varázs-szerszámostáska miatt. Ha kijuttatsz
innen, nem foglak akkora rohadéknak tartani, fater.
Piper tovább beszélt, most a küklopszok hiúságának
legyezgetésére gyúrt rá:
– Természetesen már hallottunk az északi küklopszokról –
kezdte Piper, ami Leo szerény véleménye szerint puszta hasalás
volt, mindenesetre elég meggyőzően hangzott. – De azt gondolni
sem mertük, hogy ilyen nagyok és okosak.
– A hízelgéssel sem mész semmire – mondta Tömítőgyűrű
Mama, bár hallatszott a hangján, hogy tetszik neki. – De igazad
van, a környék legklasszabb küklopszainak leszel a reggelije.
– De a küklopszok jók, nem? Azt hittem, az isteneknek
készítenek fegyvereket.
– Ó, én nagyon jó vagyok! Jó vagyok emberevésben,
szétlapításban, na meg kovácsolásban is, csak nem az isteneknek
dolgozom! Az unokatestvéreink, az ősküklopszok, ők dolgoznak
nekik. Azt hiszik magukról, hogy előkelők és magasrendűek,
csak mert röpke pár ezer évvel idősebbek nálunk. Aztán ott
vannak a déli unokatestvéreink, akik szigeteken élnek, meg
terelgetik a nyájukat, az agyalágyultak! De mi vagyunk a
legjobbak, az északi klán, a hűperbórai küklopszok! Létrehoztuk
a Monokli Motort, ahol a legjobb fegyvereket, páncélokat,
szekereket és alacsony fogyasztású városi autókat készítettük, de
sajnos le kellett húznunk a rolót. És el kellett bocsátani a törzs
nagy részét. A titánok vesztettek. Kár! Nem volt többé szükség
küklopsz fegyverekre.

[285]
 – Jaj, de sajnálom! – gazsulált tovább Piper. – Biztos vagyok
benne, hogy csodálatos fegyvereket gyártottak.
Forgatónyomaték vigyorogni kezdett.
– Ja, például a nyikorgó harci kalapácsot! – kapott fel egy
tangóharmonikához hasonló fémdobozban végződő nyelet.
Nekicsapta a padlónak, a beton megrepedt, de a fegyver közben
olyan hangot hallatott, mintha rátapostak volna a világ
legnagyobb műanyag kacsájára.
– Rémisztő! – udvarolt Piper.
Forgatónyomaték elégedett képet vágott.
– Nem olyan jó, mint a robbanó harci balta, de legalább
többször lehet használni.
– Kipróbálhatom? – kérdezte Piper. – Ha eloldoznátok a
kezem...
Forgatónyomaték már ugrott is, de Tömítőgyűrű Mama
megállította.
– Hülye! Már megint átvágott. Elég a dumából! öld meg azt a
fiút, mielőtt kinyiffan magától, nem szeretem a döghúst!
Ne! – Leo ujjai motollaként pörögve csatlakoztatták a
távirányító drótjait. Csak néhány másodpercet!
– Hé, várjatok csak! – próbálta elterelni a küklopszok
figyelmét a lány. – Kérdezhetnék valamit, ha...
A drótok felszikráztak Leo kezében. A küklopszok döbbenten
felé fordultak. Aztán Forgatónyomaték felkapott egy autóvázat,
és Leo felé dobta.

[286]
Leo oldalra vetődött, az autóváz pedig letarolt néhány gépet Ha
fél másodperccel később ugrik el, palacsintává lapul.
De már fel is pattant. Tömítőgyűrű Mama felkiáltott:
– Forgatónyomaték, te küklopszok szégyene, kapd el!
Forgatónyomaték Leo felé dübörgött. A fiú kétségbeesve
kapcsolgatta az összebuherált távirányító-rendszert.
Forgatónyomaték tizenöt méterre volt tőle. Aztán már csak
Ötre. Ekkor az egyik robotkar – végre! – zúgva életre kelt. A
háromtonnás, sárga vaskéz akkora erővel vágta hátba a
küklopszot, hogy arccal a földnek vágódott. Mielőtt
Forgatónyomaték feltápászkodott volna, a robotkéz elkapta a
lábát, és a magasba hajította.
– Ááá! – repült fel Forgatónyomaték a homályba. A mennyezet
túl magasan volt, és túlságosan nagy volt a sötétség ahhoz, hogy
látni lehessen, mi történt, de a hangos csattanásból ítélve a
küklopsz nekicsapódott az egyik gerendának.
Forgatónyomaték többé nem tért vissza. Sárga csillám szitált le
az égből, Forgatónyomaték porrá lett.
Tömítőgyűrű Mama döbbenten bámult Leóra.
– A fiam... te... te...
Olajkád erre a végszóra lépett a tábortűz fénykörébe a salsa
szószos tégellyel.
– Mama, itt van extrapikáns...
Nem fejezhette be a mondatot, mert Leo elfordította a
távirnyitó gombját, és a második robotkar mellkason vágta. A
salsás üveg úgy robbant szét a kezében, mint egy petárda, és
Olajkád hátrazuhant a harmadik gép lábához. A küklopszfiú
immúnis volt a furgonalvázakra, de nem volt immúnis a több

[287]
tízezer kilógd' mos erőt kifejtő robotkarokra. A harmadik
darukar olyan erővel vágta a padlóhoz, hogy szétrepedt, mint
egy liszteszsák.
Két küklopsz kipipálva. Leo már Szerszámos öv Kapitánynak
kezdte érezni magát, de Tömítőgyűrű Mama elkapta a
legközelebbi darukart, és egy állatias kiáltás kíséretében letépte
az állványról.
– Te megütötted a fiaimat! Őket csak én csépelhetem!
Leo megnyomott egy gombot, és a két megmaradt kar
működésbe lépett. Tömítőgyűrű Mamának sikerült elkapnia az
elsőt, és félbetörte. A második kar viszont fejbe vágta, de az
ütéstől csak még dühösebb lett. Letépte a kart a satuknál fogva,
és megpörgette, mint egy baseballütőt. Csak néhány centi
választotta el Piper és Jászon testétől. Aztán Tömítőgyűrű Mama
elengedte a kart, amely Leo felé pörgött. A fiú nagyot kiáltva
oldalra ugrott. A kar a szomszédos gépet találta el.
Leo kezdte kapiskálni, hogy egy dühös küklopszmama nem
olyan ellenfél, akivel egy csavarhúzó és egy távirányító
segítségével elbánhat. Szerszámos Öv Kapitány jövője nem volt
rózsás.
A küklopsz hat méterre állt tőle, a tűz mellett. Ökölbe szorított
kézzel vicsorgott. Páncéling-otthonkájában és zsíros varkocsával
vicces látvány lehetett volna. De hatalmas, vérben forgó szemén
és négyméteres magasságán Leo nem tudott nevetni.
– Van még valami trükk a zsebedben, félisten? – kérdezte
Tömítőgyűrű Mama.
Leo felnézett. Észrevette a láncról lógó motorblokkot – bárcsak
lenne rá ideje, hogy megbabrálja! Bárcsak rávehetné

[288]
Tömítőgyűrű Mamát, hogy előrébb lépjen! Aztán a lánc talán
magától... az a láncszem... Leo nem látta jól – különösen ilyen
távolról de valami azt súgta neki, hogy a fém kezd fáradni.
– Hogyne lenne! Van egy csomó! – emelte fel Leo a
távirányítót. – Még egy lépés, és tűzzel pusztítalak el!
Tömítőgyűrű Mama felnevetett.
– Azt hiszed?! A küklopszok immúnisak a tűzre, te idióta! De
ha annyira szeretnél a tűzzel játszani, majd én segítek!
Puszta kézzel belemarkolt az izzó szénbe, és Leo felé dobta A
széndarabok a fiú lába köré potyogtak.
– Rosszul céloztál! – csodálkozott Leo. Tömítőgyűrű Mama
vigyorgott, és felkapott egy hordót a furgon mellől. Leónak csak
annyi ideje volt, hogy elolvassa a ráfestett szót – kerozin mielőtt
Tömítőgyűrű Mama elhajította. A hordó Leo lába elé csapódott, a
tűzveszélyes anyag szétfröccsent.
A széndarabok felszikráztak. Leo lehunyta a szemét, Piper
felsikoltott:
– Ne!
Leo körül tűzvihar támadt. Amikor kinyitotta a szemét,
hatméteres lángok nyaldosták a testét. De Leo nem bizonyult jó
tüzelőanyagnak, mert a kerozin elégett, és csak apró tócsák
pislákoltak a padlón.
Piper levegő után kapott.
– Leo?!
Tömítőgyűrű Mama döbbenten bámult.
– Te élsz?! – És végre megtette azt a lépést, amire Leo várt. –
Ki vagy te?

[289]
 – Héphaisztosz fia! – mondta Leo. – Mondtam, hogy tűzzel
foglak elpusztítani!
Egyik ujját a levegőbe emelte, és minden akaraterejét
mozgósította. Eddig nem próbálkozott ennyire intenzív és célzott
lövéssel, de egy fehéren izzó tűznyalábbal eltalálta a láncot,
amelyen a motorblokk függött a küklopsz feje felett. A
leggyengébb láncszemre célzott.
A lángok visszahúzódtak a kezébe, de nem történt semmi.
Tömítőgyűrű Mama kacagni kezdett.
– Szép próbálkozás volt, Héphaisztosz fia! Évszázadok óta
nem találkoztam tűzemberrel. Ízletes előétel leszel.
Akkor szakadt el a megolvasztott láncszem, és a motorblokk
halálos némasággal zuhanni kezdett.
– Azt kétlem...
Tömítőgyűrű Mamának felnézni sem volt ideje.
Bumm! Volt-nincs küklopsz. Csak egy homokdomb az
öttonnás motorblokk alatt.
– Mi az, a motorblokkra nem vagy immúnis? – kérdezte Leo. –
Ezt megkaptad!
Aztán zúgó fejjel térdre rogyott. Csak néhány perccel később
hallotta meg, hogy Piper a nevét ismételgeti.
– Leó, jól vagy? Tudsz mozogni?
Feltápászkodott. Eddig még soha nem vetett be ekkora
tűzerőt, és felemésztette minden erejét.
Eltartott egy darabig, mire sikerült Pipert kiszabadítani a
láncaiból. Aztán közösen leengedték az eszméletlen Jászont.
Piper nektárt csepegtetett az ajkai közé. Jászon felnyögött, a fején
lévő seb összehúzódott, és arcába visszatért a szín.

[290]
 – Szerencsére keményfejű srác – mondta Leo. – Azt hiszem,
túléli.
– Hála istennek! – sóhajtotta Piper. Aztán Leóra nézett, de
mintha félelem csillant volna a szemében. – Hogyan tudtad... a
tűz... te eddig is...?
Leo a lába elé nézett.
– Én így születtem – felelte. – Egy potenciális fenyegetés
vagyok. Bocs, el kellett volna mondanom, csak...
– Bocs?! – bokszolt a karjába Piper. Amikor felnézett,
észrevette, hogy a lány vigyorog. – Ez szuper volt, Valdez!
Megmentetted az életünket! Mit sajnálkozol ezen?!
Leo pislogott. Aztán lassan elmosolyodott, de a
megkönnyebbülés érzése elszállt, amikor a padlóra nézett.
Sárga por – az egyik küklopsz, talán Forgatónyomaték,
porított maradványa – pergett a padlón, mintha láthatatlan szél
terelné össze a szemeket.
– Újra alakot öltenek! – csodálkozott Leo. – Nézd!
Piper távolabb lépett a portól.
– Az lehetetlen. Annabeth azt mondta, ha megölik őket, a
szörnyek szétfoszlanak. Visszatérnek a Tartaroszba, és egy jó
darabig nem másznak ki onnan.
– Úgy látszik, ezzel a porral ezt elfelejtették közölni. – Leo
nézte, ahogy az összegyűlt bucka lassan szétterül, és kart meg
lábat növeszt.
– Istenem – sápadt el Piper. – Boreász erre célzott, amikor azt
mondta, a föld rémségeket tartogat. „Amikor a szörnyek már
nem maradnak a Tartaroszban, amikor a lelkeket többé nem

[291]
tudja börtönben tartani Hádész.” Szerinted mennyi időnk
maradt?
Leónak eszébe jutott az arc, amelyik odakint megszólította. Az
alvó nő határozottan a föld egyik rémsége volt.
– Fogalmam sincs. Egy biztos: ki kell jutnunk innen.

[292]
XXV. * Jászon

Jegy kötözött sonka. Mindene

ÁSZON AZT ÁLMODTA , hogy fejjel lefelé, megláncolva lóg, mint
fájt – a karja, a lába, a mellkasa, a
feje. Különösen a feje. Mintha egy túltöltött vízbomba lett volna.
– Ha halott vagyok – motyogta -, mi a francért fáj ennyire?
– Nem haltál meg, hősöm – mondta egy női hang. – Ez még
nem a vég. Jöjj hozzám, beszédem van veled!
Jászon tudata elszállt a testéből. Szörnyek kiabálását hallotta, a
barátai sikítását, robbanások zaját, de mintha mindez a létezés
egy teljesen más síkján történt volna – és egyre távolabb és
távolabb került az egésztől.
Egy föld alatti ketrecben találta magát. Gyökerek és kövek
örvénye zárta körbe. A rácsokon át a kiszáradt medencére és egy
másik földből nőtt oszlopra látott. A vöröskő romokra és a
kiégett házra.
A törökülésben ülő nő arcát fátyol fedte. Amikor félrehúzta,
Jászon büszke és gyönyörű arcot látott meg alatta – egy
szenvedéstől keményre kovácsolt arcot.
– Héra! – ismerte fel.
– Üdvözöllek a börtönömben, Jászon! – köszöntötte az istennő,
– Ez a nap nem a halálod napja. A barátaid megmentenek.
Egyelőre.
– Egyelőre?
Héra a ketrec gyökerei felé intett.

[293]
 – Sokkal nagyobb nehézségek várnak rátok. A föld lázadt fel
ellenünk.
– Maga egy istennő. Miért nem menekül el?
Héra szomorúan elmosolyodott. Alakja ragyogni kezdett,
amíg vakító fénnyel be nem töltötte a ketrecet. A levegő erőtől
zsongott, a molekulák úgy pattantak ketté, mint egy-egy
atomrobbanás. Jászon gyanította, hogy ha testi valójában ülne itt,
megsemmisülne.
A ketrecnek darabokra kellett volna robbannia. A földnek meg
kellett volna repednie, a romos háznak összedőlnie. De a
ragyogás megszűntével a ketrec sértetlen maradt. A rácsokon túl
semmi sem változott. Csak Héra nézett ki máshogy. Még
görnyedtebbnek és fáradtabbnak tűnt.
– Vannak erők, amik az istenek erejénél is nagyobbak –
mondta. – Engem nem könnyű rabul ejteni. Képes vagyok
egyszerre több helyen jelen lenni. De ha a lényem nagyobbik
részét elkapják, az olyan, mintha fél lábbal egy medvecsapdába
léptem volna. Képtelen vagyok elmenekülni, és a többi isten sem
láthat. Csak te találhatsz meg, és napról napra gyöngülök.
– Miért jött ide? – kérdezte Jászon. – Hogyan kapták el?
Az istennő felsóhajtott.
– Nem maradhattam tétlen. Az apád, Jupiter, azt hiszi,
visszavonulhat a világból, és ellenségeinket újra álomba
ringathatja. Azt gondolja, túlságosan beleártottuk magunkat a
halandók ügyeibe, a félisten gyermekeink sorsába, különösen,
hogy a háború óta elismertük ókét. Szerinte ennek köszönhető,
hogy az ellenségeink mozgolódni kezdtek. Ezért záratta be az
Olimposzt.

[294]
 – De maga más véleményen van.
– Igen. Sokszor nem értem a férjem döntéseit vagy
hangulatingadozását, de ez már Zeusz esetében is paranoiának
számított. Nem értem, miért volt ennyire eltökélt és határozott.
Ez annyira... nem illik hozzá. Héraként örülnöm kellene, ha az
uram kívánságait követem. De én Juno is vagyok! – Héra alakja
villogni kezdett, és az egyszerű, fekete köntös alatt Jászon
páncélt fedezett fel, és kecskebőr palástot, a római katonák
szimbólumát, a bronz köpönyegen. – Juno Moneta, ahogyan
egykor neveztek, vagyis Juno, A Figyelmeztető. A birodalom
őrzője voltam, az Örök Róma patrónusa. Nem ülhettem ölbe tett
kézzel, amíg a népem leszármazottait megtámadják. A veszély itt
volt a legerősebb. Egy hang – egy pillanatnyi szünetet tartott m
egy hang idehívott. Az isteneknek nincs emberi értelemben vett
lelkiismeretük, és nem is álmodnak. A hang mégis ezekre
hasonlított. Lágyan és kitartóan figyelmeztetett, hogy ide kell
jönnöm. Ugyanezen a napon Zeusz bezáratta az Olimposzt, én
pedig megszöktem anélkül, hogy beavattam volna a tervembe.
Nem állíthatott meg. Eljöttem ide, hogy utánajárjak a dolgoknak.
– Csapda volt – találgatott Jászon.
Az istennő bólintott.
– Mire rájöttem, hogy a föld milyen rohamos gyorsasággal
ébredezik, már késő volt. Még Jupiternél is bolondabb voltam.
Saját sugallataim bábja. Pontosan így történt első alkalommal is.
Elfogtak az óriások, és a rabul ejtésem híre háborút robbantott ki.
Az ellenségeink most megint felkeltek ellenünk. Az istenek csak
a legnagyobb hősök segítségével győzhetik le őket. öt pedig, akit

[295]
az óriások szolgálnak... azt az asszonyt nem lehet legyőzni... csak
elaltatni.
– Nem értem.
– Hamarosan megérted – mondta Héra.
A ketrec szűkülni kezdett, a gyökérkacsok szorosabbra
fonódtak. Héra alakja megremegett, mint gyertyaláng a szélben.
Jászon árnyakat látott gyülekezni a medence szélén. Nagydarab,
emberszerű lényeket, púpos háttal és kopasz fejjel. Ha nem csalt
a szeme, akkor mindegyiknek több keze volt kettőnél. Farkasokat
is hallott, de nem azokat az ordasokat, amiket Lupával látott. A
vonatásukról meg tudta mondani, hogy egy másik falkával van
dolga. Egy éhesebbel, egy agresszívabbal, egy vérszomjasabbal.
– Siess, Jászon! – figyelmeztette Héra. – A fogvatartóim köze-
lednek, és te kezdesz ébredezni. Többé nem lesz erőm megjelenni
neked. Még álmodban sem.
– Várjon! – kérte Jászon. – Boreász azt mondta, maga veszélyes
játékot űz, mire célzott?
Héra szeme vadul felizzott, és Jászon komolyan eltűnődött
rajta, hogy talán valami őrültséget mondott.
– Egy cserére – felelte Héra. – Csak így hozhatok békét. Az
ellenség a megosztottságunkra játszik, mert ha pártokra
szakadunk, legyőzhetnek. Te vagy az én engesztelő ajándékom,
Jászon. A híd, amely átível ezerévnyi gyűlölködésen.
– Tessék? Én nem...
– Most nem mondhatok többet a dologról – zárta le a
beszélgetést Héra. – Csak azért maradtál eddig életben, mert
elraboltam az emlékeidet. Találd meg ezt a helyet, térj vissza oda,
ahonnan elindultál! A testvéred segítségedre lesz.

[296]
 – Thália?
A kép halványodni kezdett.
– Isten veled, Jászon! Vigyázz magadra Chicagóban! Ott vár
rád a legveszélyesebb halandó ellenfél. Egy nő. Ha meghalsz,
csak-is az ő kezétől halhatsz meg.
– Kiről beszél? – kérdezte Jászon, de Héra alakja eltűnt, és
Jászón felébredt.

Jászon szeme felpattant.

– Küklopszok!
– Mi az, hétalvó?! – hallotta Piper hangját a háta mögül, aki a
derekánál fogva tartotta, hogy le ne essen a bronzsárkányról. Leo
ült elöl, a pilótaülésen. Olyan békésen szelték a téli eget, mintha
semmi sem történt volna.
– De-detroit... – dadogta Jászon. – Nem zuhantunk le? Azt
hittem...
– Semmi baj – mondta Leo. – Már meglógtunk. Csúnya agy-
rázkódást kaptál. Hogy érzed magad?
Jászon feje lüktetett. Eszébe jutott a gyár. Ahogy lejött a
futóhídról. Aztán a fölé hajló lény... egyetlen szem, vaskos ököl.
És minden elsötétült.
– Hogyan tudtatok... a küklopszok...
– Leo lenyomta őket – lelkesedett Piper. – Fantasztikus volt.
Képes tüzet idézni, és...
– Semmiség volt – szakította félbe gyorsan Leo.
Piper felkacagott.

[297]
 – Fogd be, Valdez! Úgyis elmondom neki, törődj bele!
Es úgy is tett. Beszámolt róla, hogyan végzett Leo puszta
kézzel egy egész küklopszfamíliával. Hogyan szabadította ki
Jászont, es vette észre, hogy a küklopszok újjá akarnak születni.
Hogyan cserélte ki Leo a sárkány drótjait, és hogyan emelkedtek
levegőbe éppen abban a pillanatban, amikor a gyárból
felhangzott a küklopszok bosszúszomjas morgása.
Jászon kalapot emelt Leo előtt. Három küklopszot legyőzni
egy szerszámtáskával? Nem semmi. Nem ijedt meg, amikor arról
hallott, mennyire közel járt a halálhoz – csak bűntudata támadt.
Belesétált egy csapdába, hagyta magát kiütni, hogy aztán végig
eszméletlen maradjon, amíg a barátai az életükért harcolnak.
Mi Íven vezető az ilyen?
Amikor Piper beszélt neki a küklopszok előző vacsorájáról a
lila pólós, latinul beszélő fiúról, Jászon úgy érezte, szétrobban a
feje. Mercurius fia... Jászon biztos volt benne, hogy tudnia
kellene a srác nevét, csak kiesett a fejéből.
– Akkor nem vagyok egyedül – szűrte le a következtetést. –
Vannak még hozzám hasonlók.
– Jászon – kezdte Piper te eddig sem voltál egyedül. Itt vol-
tunk neked mi.
– Tu-tudom, de... Héra mondott valamit. Megint álmodtam
vele...
Jászon beszámolt az álmáról.
– Egy csere? – kérdezte Piper. – Mit akar ez jelenteni? Jászon a
fejét rázta.

[298]
 – Szerencsejátékot űz velem. Éreztem, hogy már azzal is
szabályt szegett, hogy a Félvér Táborba küldött, és nagyon
rosszul sülhet el a dolog...
– De meg is menthet vele – reménykedett Piper. – Amit az
alvó ellenségről mond... akár az a nő is lehetne, akiről Leo
beszélt.
Leo megköszörülte a torkát.
– Ami a hölgyet illeti... Detroitban is megjelent nekem. Még'
hozzá egy Toi-Toi vécé tócsájában.
Jászon nem volt benne biztos, hogy jól hallja.
– Toi-Toi vécét mondtál?
Leo beszélt nekik a gyárudvaron megjelenő, hatalmas arcról.
– Nem tudom, hogy legyőzhetetlen-e, de a vécéülőke megse
kottyant neki! Ez tuti. Azt akarta, hogy áruljalak el benneteket.
Én meg azt mondtam magamban: Lédi Kaka, én ilyen szarságra
nem hallgatok!
– Próbál megosztani bennünket. – Piper elengedte Jászon
derekát. A fiúnak rá sem kellett néznie a lányra, sugárzott belőle
a feszültség.
– Mi a baj? – kérdezte.
– Csak, hogy... miért játszanak velünk? Ki ez a nő, és milyen
kapcsolatban áll Enkeladosszal?
– Ki az az Enkeladosz? – Jászon még nem hallotta ezt a nevet.
– Hááát... – remegett meg Piper hangja. – Egy óriás. Valamiért
megragadt a neve a fejemben.
Jászon úgy érezte, a lányt más is aggasztja, de nem akarta
vallatni, így is elég kemény reggel állt mögötte.
Leo megvakarta a fejét.

[299]
 – Én még nem hallottam Enchiladáról, de...
– Enkeladoszról – javította ki Piper.
– Mindegy. De Lédi Kaka említett valami Porpürét...
– Porphüriont? – kérdezte Piper. – Ha jól emlékszem, ő az
óriások királya.
Jászon lelki szeme előtt megjelent a medencéből kiálló, sötét
torony – mely egyre nőtt, ahogy Héra erőtlenedett.
– Lehet, hogy túl vad ötlet – kezdte. – A régi történet szerint
Porphürion elrabolta Hérát. Ez volt az óriások és az istenek
közötti harc kiváltó oka.
– Így van – értett egyet Piper. – De az általad említett regék
elég zavarosak és ellentmondóak. Mintha el akarták volna
mismásolni a sztorit. Csak valami harc rémlik, amiben az
óriásokat szinte lehetetlen volt megölni.
– A hősöknek és az isteneknek össze kell fogni – mondta
Jászon. – Ez Héra tanácsa.
– Nehéz lesz – morogta Leo. – Tekintve, hogy az istenek szóba
sem akarnak állni velünk.
Nyugatnak repültek, Jászon a gondolataiba merült. Kivétel
nélkül nyomasztó gondolatok voltak ezek. Nem tudta volna
megmondani, mennyi idő telt el, de a sárkány lebukott egy
felhőrésen, és a téli napfényben megjelent alattuk a csillogó,
hatalmas tóval határolt város.
A parton felhőkarcolók félholdja. Mögötte – egészen a nyugati
horizontig – a szomszédos települések és utak hóborította
rendszere.
– Chicago – mondta Jászon.

[300]
 Eszébe jutott Héra figyelmeztetése, amit álmában mondott
neki. Hogy a legveszélyesebb halandó-ellenfele itt várja. Ha
meghal, csakis az ő kezétől halhat meg.
– Egy probléma kipipálva – mondta Leo. – Élve ideértünk.
Most már csak a viharszellemeket kell megtalálni.
Jászon mozgásra lett figyelmes odalent. Először azt hitte, egy
magánrepülőgép, de ahhoz túl kicsi volt, túl sötét és túl gyors. A
dolog a felhőkarcolók felé kanyargott. Kígyózás közben alakot
váltott, és egy másodpercre egy ló ködös alakját vette fel.
– Mi lenne, ha követnénk – ajánlotta Jászon. – Kíváncsi
vagyok, hová iparkodik ennyire!

[301]
XXVI. * Jászon

Jment... szóval, mint a szél.

ÁSZON ATTÓL TARTOTT ELVESZTIK A CÉLPONTJUKAT.
, A venti, úgy

– Gyorsabban! – sürgette a többieket.

– Tesó – mondta Leo -, ha ennyire rátapadunk, észrevesz
bennünket. Festus nem egy lopakodó.
– Fék! – kiáltott Piper.
A viharszellem lebukott a belvárosi utcák szövevényébe.
Festus megpróbálta követni, de a szárnyszélessége nem engedte.
Bal szárnya súrolta az egyik ház homlokzatát, és lesöpört egy
vízköpőt, mielőtt Leo újra felrántotta.
– A házak fölé! – javasolta Jászon. – Majd onnan követjük.
– Akarsz vezetni? – morogta Leó, de hallgatott Jászonra.
Néhány másodperc múlva Jászon megint észrevette a
viharszellemet, amint látszólag cél nélkül kanyargott az utcákon.
Gyalogosokat lökdösött, zászlókat csapdosott, és az autókat
taszigálta.
– Nagyszerű – mondta Piper. – Most már ketten vannak.
És tényleg. A Renaissance Hotel sarkán egy második venti
kanyarodott be sebbel-lobbal, és csatlakozott az első
viharszellemhez. őrült táncot lejtve kilőttek egy felhőkarcoló
csúcsáig, meghajlítottak egy rádióantennát, aztán visszasiklottak
az útra.
– Ezeknek már nem kellene több koffein – mondta Leo.

[302]
 – Chicagónál megfelelőbb helyet nem is találhattak volna a
beolvadáshoz – állapította meg Piper. – Itt senkinek sem tűnik fel
néhány újabb gonosz szél.
– Néhány?! – kérdezte Jászon. – Akkor odanézzetek!
A sárkány egy széles sugárút fölött körözött, nem messze egy
tóparti parktól, ahol több viharszellem gyűlt össze, legalább
tizenkettő. Egy nagy köztéri szobor körül örvénylettek.
– Szerintetek melyik Dylan? – kérdezte Leo. – Hadd vágjak
hozzá valamit.
De Jászon most a képzőművészeti installációra koncentrált.
Minél közelebb értek, annál gyorsabban vert a szíve. A szökőkút
valahonnan nagyon ismerős volt. A hosszú gránitmedence
mindkét végében öt emelet magas monolitoszlop állt. Mintha
tévékép-ernyőkből emelték volna őket, és a monitorokon egy
vízköpő óriás pofája villogott.
Lehet, hogy csak véletlen egybeesésről volt szó, de mintha a
romház medencéjének és oszlopainak csúcstechnológiás és
grandiózusabb változatát látta volna. A képernyőkön hirtelen
egy alvó nő arca jelent meg.
– Leo... – kezdte idegesen.
– Látom – sóhajtott Leo. – Nagyon nem örülök neki, de látom.
Aztán a képernyők elsötétedtek. A ventik tölcsérfelhőt
alkottak, és a tornyokkal egymagasságú hullámot csapva siklani
kezdtek a víz felett. Amikor elérték a medence közepét,
felnyitottak egy csatornafedelet, és eltűntek benne.
– Jól láttam, hogy éppen az előbb húzták le magukat? –
hüledezett Piper. – Hogyan kövessük őket?

[303]
 – Talán az lesz a legjobb, ha sehogy – mondta Leo. – Rossz
kisugárzása van ennek a szökőkútnak. Különben is, nem azt
mondták, hogy óvakodjunk a földtől?
Jászon hasonlóan érzett, de követniük kellett a ventiket. Csak
így juthattak közelebb a céljukhoz. Meg kell találniuk Hérát, és a
napfordulótól már csak két nap választotta el őket.
– Tegyél le bennünket a parkban – javasolta -, aztán gyalog
körbenézünk!

Festus a tó és a várossziluett közötti üres területen landolt. A

tábla szerint a Grant Parkban. Jászon úgy vélte, hogy nyáron
bizonyára szép hely lehet, de most csak felsózott járdákkal
csíkozott jég– és hómező volt. A sárkány forró fémtalpai
sisteregtek, amikor letette őket. Festus boldogtalanul csapott
egyet a szárnyával, majd tüzet okádott az ég felé, de nem volt
senki a környéken, aki megláthatta volna. A tó felől fújó szél
fájdalmasan hideg volt. Akinek egy csepp esze volt, fedett helyen
tartózkodott. Jászonnak annyira csípte szemét a szél, hogy alig
látott.
Leszálltak a sárkányról. Festus dobbantott a lábával, aztán
egyik rubinszeme villant egyet, mintha kacsintana.
– Ez normális nála? – kérdezte Jászon.
Leo előhúzott egy gumikalapácsot az övéből, rácsapott a
sárkány rendetlenkedő szemére, és a világítás rendbe jött.

[304]
 – Igen – felelt Leo. – Festus nem maradhat a park közepén,
még a végén elviszik a sintérek, mint kóbor állatot. Ha lenne egy
kutyasípom...
Kotorászni kezdett az övben, de nem talált semmit.
– Túl speciális kérés? – kérdezte. – Rendben, akkor kérek egy
vészjelző sípot. Sok műhelyben használnak ilyet.
Leo most egy nagy, fröccsöntött, narancssárga sípot halászott
elő.
– Hedge edzőt megenné a sárga irigység! Figyelj, Festus! – fújt
Leo a sípba, és az éles hang talán a Michigan-tó túlpartjáig
elhallatszott. – Ha ezt meghallod, azonnal gyere vissza, és k meg
bennünket, rendben? Addig szabadon röpködhetsz, csak ne süss
meg senkit nyílt lángon!
A sárkány felhorkant. Remélhetőleg az egyetértését fejezte ki
vele. Aztán kitárt szárnnyal a levegőbe vetette magát.
Piper lépett egyet, és arca eltorzult.
– Jaj!
– A bokád? – Jászon bűntudatot érzett, amiért megfeledkezett
Annabeth küklopszgyárban szerzett sérüléséről. – Biztos kezd
múlni a nektár hatása.
– Jól vagyok – borzongott meg a lány, és Jászonnak eszébe
jutott a beígért új sídzseki. Bízott benne, hogy elég ideig él ahhoz,
hogy találjon neki egyet. Piper alig észrevehető bicegéssel
továbbsétált. De Jászon látta rajta, hogy nehezére esik kordában
tartani arcvonásait.
– Keressünk egy szélvédett helyet! – ajánlotta Jászon.
– A szennyvízcsatornára gondolsz? – rázta ki a hideg Pipert. –
Csábítóan hangzik.

[305]
 Összébb húzták magukon a ruhákat, és elindultak a szökőkút
felé.

A tábla szerint a Korona szökőkútnál voltak. A víz addigra

néhány tócsa kivételével – amiknek a tetejét máris jéghártya
futotta be – kifolyt belőle. Jászon nem találta normálisnak, hogy
télen víz volt a szökőkútban. Aztán eszébe jutott, hogy a nagy
monitorokon titokzatos ellenségük, a Földasszony arca villogott.
Egyszóval ez a hely több szempontból nem volt rendben.
A szökőkút közepére sétáltak. Egyetlen szellem sem próbálta
megállítani őket, a hatalmas monitorok sem villogtak. A lyuk
elég nagy volt ahhoz, hogy átférjenek rajta. Egy létra vezetett le a
sötétségbe.
Jászon szállt alá elsőnek. Ereszkedés közben felkészítette
magát a csatornaszagra, de egész tűrhető volt. Egy észak-déli
irányban húzódó alagútba érkezett. A levegő meleg volt, és
száraz. A víz vékony erekben csordogált a padlón.
Piper és Leo Jászon után mászott.
– Mindegyik csatorna ilyen szép? – tűnődött Piper.
– Nem – felelt Leo. – Nekem elhiheted.
Jászon a homlokát ráncolta.
– Mért, csatornaszakértő vagy?
– Öregem, én hatszor szöktem meg! Aludtam néhány furcsa
helyen, oké? Merre menjünk?
Jászon oldalra döntött fejjel koncentrált, aztán dél felé bökött.
– Arra!

[306]
 – Honnan vagy benne ilyen biztos?
– Arra megy a légvonat – mondta Jászon. – Talán a ventik sem
pisilnek széllel szemben.
Nem sok nyom volt, úgyhogy kevéssel is beérték.
Sajnos Piper már az első lépésnél megbotlott. Jászonnak kellett
elkapnia.
– A rohadt bokám! – káromkodott.
– Pihenjünk! – döntött Jászon. – Mindegyikünkre ráfér. Közel
egy napja úton vagyunk. Leó, a mentolos cukron kívül más kaját
is elő tudsz varázsolni a hasitasidból?
– Már azt hittem, soha nem kérdezed meg. Leo máris
konyhafőnök üzemmódba kapcsol!
Piper és Jászon leült egy téglapárkányra, amíg Leo a
csomagjában turkált.
Jászon örült, hogy megpihenhetett. Még mindig fáradt és kába
volt, emellett éhes is. És mi tagadás, egy kicsit el akarta odázni a
találkozást azzal a lénnyel, ami rájuk vár. Megforgatta az
pénzt az ujjai között. an^‘
Egy nő. Ha meghalsz, csakis az ő kezétől halhatsz meg –
fjgyelmeztette Héra.
Akárki is az a nő, Khioné, a küklopszmama és a bizarr, alvó
hölgy után egy újabb pszichotyúk hiányzott a legkevésbé az
életéből – Nem a te hibád volt – mondta Piper.
Jászon értetlenül pislogott rá.
– Mi?
– Hogy a küklopszok elkaptak. Nem a te hibád volt.
A fiú a tenyerében tartott érmére nézett.

[307]
 – Marha voltam. Egyedül hagytalak, én meg besétáltam a
csapdába. Tudnom kellett volna, hogy...
Jászon befejezetlenül hagyta a mondatot, mert túl sok dolog
volt, amit tudnia kellett volna. Tudnia kellett volna, hogy ő
kicsoda, hogy hogyan kell szörnyek ellen harcolni, hogy a
küklopszok az áldozataikat hangutánzással csalogatják
magukhoz, és hogy elrejtőznek a sötétben, meg a többi hasonló
trükköt. Ezeknek a dolgoknak mind a fejében kellett volna
lenniük. Szinte érezte hűlt helyüket – mintha üres zsebek
lennének. Ha Héra az akarja, hogy győzzön, miért lopta el azokat
az emlékeit is, amik segíthetnék? Az istennő szerint az
amnéziájának köszönheti, hogy eddig életben maradt. De ennek
nincs semmi értelme. Kezdte érteni, miért akarta Annabeth a
ketrecben hagyni az istennőt.
– Hé! – bökte meg Piper a könyökével. – Ne legyél olyan
szigorú magadhoz! Csak mert Zeusz gyermeke vagy, még nem
kell egyszemélyes hadseregnek lenned.
Néhány méterrel távolabb Leo egy kis tábortüzet gyújtott, és
dúdolva pakolta ki a vacsora hozzávalóit a szerszámtáskájából.
A tábortűz fényében Piper szeme táncolni látszott. Jászon már
napok óta figyelte, de továbbra sem volt képes meghatározni a
pontos színét.
– Tudom, hogy neked is mekkora szívás... – kezdte a fiú. – És
most nem csak a küldetésről beszélek. Hanem, hogy
felbukkantam a buszon, és a Köd megtréfálta az agyad, és azt
hitted, hogy én a te... tudod micsodád voltam.
Piper tekintete a földre siklott.
– Na, igen. Ezt egyikünk sem kérte. Nem tehetsz róla.

[308]
 A halántékára lógó tincseit kezdte birizgálni. És Jászon ismét
azt gondolta, milyen jó, hogy Piperről lekopott Aphrodité áldása.
A sminkkel, a tökéletes frizurával meg a ruhával simán
kinézett huszonötnek. Káprázatosán festett – csak nem ő volt.
Jászon a szépséget eddig nem tekintette az erő egyik formájának,
de Piper – hatalmasnak nézett ki tőle.
A régi Piper jobban bejött neki. A lány, akivel barátkozhat. De
furcsállta, hogy mégsem tudja kiverni a fejéből azt a másik képet.
Mintha nem csak illúzió lett volna, hanem Piper lényének egyik
oldala, amit igyekezett elrejteni a világ elől.
– A gyárban – kezdte Jászon – valamit mondani akartál
apádról.
Piper végighúzta az ujját a téglán, mintha a falra rajzolná a
sikítást, ami a torkában rekedt.
– Valóban?
– Piper – mondta Jászon az apád bajban van, ugye?
Leo a tűz mellett guggolva sercegő paprikákat és
húsdarabokat kevergetett egy serpenyőben.
– Hé, kislány! Mindjárt kész a vacsi!
Piper könnyekkel küszködött.
– Jászon... erről nem beszélhetek.
– A barátaid vagyunk. Engedd, hogy segítsünk!
Ettől csak még rosszabbul érezte magát. Remegő sóhajthatott –
Bárcsak elmondhatnám, de...
– És kész! – jelentette be Leo.
Mint egy botcsinálta pincér, három tányért egyensúlyozott a
kezében, Jászon el sem tudta képzelni, honnan szerezte a
hozzávalókat, és hogyan dobta össze ilyen gyorsan a vacsorát, de

[309]
a paprikás-marhahúsos taco, amihez csípsz és salsa járt,
ínycsiklandozóan nézett ki.
– Leó – csodálkozott Piper, – ezt meg...?
– Leo Konyhafőnök Taco Garázsa rittyentette neked – mondta
büszkén a fiú. – Ja, és ez tofu, nem marha, szépségkirálynőm.
Úgyhogy ne parázz, csak lapátold be!

Jászon idegenkedett a tofútól, de a tacónak olyan finom íze volt,

amilyen jó az illata. Étkezés közben Leo viccelődéssel próbálta
oldani a hangulatot. Jászon örült, hogy Leo ott ül velük. Kevésbé
volt kínos a Piperrel való együttlét. Néha mégis azt kívánta,
bárcsak kettesben lehetne a lánnyal, de ezt a gondolatot
igyekezett elfojtani.
Miután Piper befejezte az evést, Jászon egy kis alvásra biztatta.
Piper ellenkezés nélkül összekucorodott, fejét Jászon ölébe fekte
te. Két másodperc múlva már fújta a kását.
Jászon Leóra nézett, aki megpróbálta visszafojtani a nevetést.
Néhány percig csendben ültek, és limonádét iszogattak, ami Leo
készített kulacsos víz és italpor keverékéből.
– Jó, mi? – vigyorgott Leo.
– Nyithatnál egy kifőzdét, és meggazdagodnál – mondta
Jászon. Aztán a pislákoló parázsba nézett, és valami
nyugtalanítani kezdte. – Leo... Igaz az a dolog... a tűzzel?
Leónak leolvadt a mosoly az arcáról.
– Hát, igen... – nyitotta ki az öklét, és egy kis tűzlabdával
kezdett gurigázni a tenyerében.

[310]
 – Ez klassz – ismerte el Jászon miért nem mondtad el eddig?
Leo összecsukta a markát, a tűzgolyó kialudt.
– Nem akartam, hogy szörnyszülöttnek tartsatok.
– Én villámokat dobálok, és irányítani tudom a szelet. Piper
mindenkit elvarázsol a szépségével, és a szövegével ráveszi az
embereket, hogy BMW-t ajándékozzanak neki. Semmivel nem
vagy nálunk nagyobb csodabogár. Hé, az is lehet, hogy repülni is
tudsz. „Lángolj!” felkiáltással leugorhatnál egy házról.
Leo felhorkant.
– Ha megtenném, egy halálba zuhanó, égő gyereket látnál, aki
egy kicsivel csúnyább dolgot mondana a „lángolj!”-nál. Hidd el,
a Héphaisztosz-bungaló nem tartja olyan klassz dolognak a
tűzerőt! Nyssa szerint a tűzemberek ritkák, és ha egy ilyen
félisten mégis feltűnik, akkor fel lehet készülni a... legrosszabbra.
– Lehet, hogy éppen fordítva igaz – mondta Jászon. – Talán a
különleges képességű emberek akkor tűnnek fel, amikor rossz
dolgok kezdődnek, mert akkor van rájuk a legnagyobb szükség.
Leo eltüntette a tányérokat.
– Talán. De hidd el nekem... ez nem minden helyzetben
ajándék.
Jászon elhallgatott.
– Az anyádról beszélsz, ugye? A halála éjjeléről.
Leo nem felelt. Szükségtelen volt. A tény, hogy viccelődés
helyett hallgatott, eleget mondott Jászonnak.
– Leó, nem a te hibád, hogy meghalt. Akármi történt azon az
éjszakán, nem azért történt, mert tüzet tudsz idézni. Akárki is
legyen az a Földasszony, évek óta megpróbál tönkretenni téged.

[311]
 Meg akarja törni a lelked, és meg akar fosztani mindentől, ami
fontos számodra. Azt akarja, hogy csődtömegnek hidd magad,
De nem vagy az. Te fontos vagy.
– Ő is ezt mondta – nézett fel Leo fájdalmas tekintettel. – Azt
mondta, valami fontosra vagyok hivatott. Valamire, ami sikerre
viszi, vagy megbuktatja a hét félistenről szóló próféciát. Ettől
gazoltam úgy be. Nem biztos, hogy képes vagyok rá.
Jászon szerette volna azt mondani, hogy minden rendben lesz,
de nem akart hazudni. Ugyanis fogalma sem volt róla, mi vár
rájuk. Félistennek lenni azzal jár, hogy olykor nagyon balul
sülnek el a dolgok. Néha simán bekajálják őket a küklopszok.
Ha megkérdeznél egy srácot, szeretne-e tüzet idézni vagy
villámokat dobálni, vagy más varázslatos dolgokat tenni, akkor
nagyon tetszene neki az ötlet. De ezekhez a képességekhez
különféle kényelmetlenségek járultak. Például tél derekán egy
csatornában kell dekkolni, szörnyek elől menekülni, elvesztheted
az emlékezeted, néha végig kell nézned, hogy megfőzik a
barátaidat, és a saját halálodra figyelmeztető álmokat látsz.
Leo megpiszkálta a tábortűz maradékát, puszta kézzel
forgatta a vörösen izzó széndarabokat.
– Gondolkoztál már a többieken, a maradék négy félistenen?
Szóval... ha mi hárman azok vagyunk, akiket a Nagy Prófécia
megjövendölt, kik a többiek? És hol vannak?
Jászon eleget törte ezen a fejét, pedig igyekezett minél
kevesebbet gondolni erre. Volt egy olyan szörnyű gyanúja, hogy
neki kellene vezetni azokat a félisteneket is, és attól tartott,
elbukik.
Szét fogjátok tépni egymást – ígérte Boreász.

[312]
 Jászont arra tanították, hogy soha ne mutasson félelmet. Ezt
tudta a farkasokról szóló álma óta. Magabiztosnak kellett
mutatkoznia, ha bizonytalan volt is. De Leo és Piper élete tőle
függött, és rettegett, hogy cserbenhagyhatja őket. Ha hat félisten
vezetésére
kényszerül – akik talán ki nem állhatják egymást még ennél is
nagyobb felelősség szakad a nyakába.
– Nem tudom – mondta végül. – Majd felbukkannak, ha eljött
az idő. Ki tudja? Lehet, hogy éppen egy másik küldetést
teljesítenek.
Leo felmordult:
– Szerintem még a csatornájuk is szebb a miénknél.
Huzat támadt, és az alagút déli vége felé fújt.
– Pihenj le, Leo! – mondta Jászon. – Én őrködöm először.

Nehéz volt megsaccolni, de Jászon szerint a barátai négy órája

alhattak. Jászon nem bánta. Most, hogy leülhetett, nem érezte
szükségét alvásnak. Eleget volt eszméletlen a sárkányon. Most
legalább jutott ideje, hogy átgondolja a küldetést, a Tháliával
kapcsolatos dolgokat és Héra figyelmeztetését. Az sem volt
ellenére, hogy Piper párnának használta. Olyan aranyosan
szuszogott ál-mában – a levegőt az orrán keresztül szívta be, és a
száján keresztül, halkan puffogva engedte ki. Jászon szinte
sajnálta, amikor felébredt.
Végül tábort bontottak, és folytatták útjukat a csatorna
mélyére.

[313]
 A járat ide-oda kanyargóit, úgy tűnt, soha nem lesz vége.
Jászon nem tudta, mi vár rájuk: egy börtön, egy őrült tudós
laboratóriuma vagy egy óriási szennyvízgyűjtő, ahol minden
végtermék kiköt, és amelyből egy egész világot elnyelő Lédi
Kaka arckép domborodik majd ki.
De csak egy krómozott liftajtóra bukkantak, amit két kurzív M
betű díszített. A lift mellett egy tábla lógott, mint a plázákban
szokott.
– M, vagyis Macy’s? – találgatta Piper. – Azt hiszem, van egy
Chicago belvárosában.
– Esetleg a Monokli Motor? – mondta Leo. – Skacok, nézzétek
ezt a táblát! Kész őrület.

Parkoló, ólak, főbejárat Csatornaszint

Lakberendezés és M Kávézó Első emelet
Női divat– és varázskiegészítők Második emelet
Férfi divat– és fegyverosztály Harmadik emelet
Kozmetikai szerek, főzetek, mérgek és egyebek Negyedik emelet

– Milyen ólak lehetnek? – kérdezte Piper. – És milyen áruház

az, aminek a csatornából nyílik a főbejárata?
– És mérgeket árul... – tette hozzá Leo. – És mit jelenthet az
„egyebek”? Az olyan, mint a fehérnemű?
Jászon nagy levegőt vett.
– Ha megrohannak a kételyek, egyszerűsítsd az életed!

[314]
A lift a negyedik emeleten nyílt ki. Parfümillat csapta meg őket.
Jászon előretartott karddal kilépett.
– Skacok, ezt látnotok kell!
Piper mellé lépett, és a lélegzete is elállt.
– Ez tutira nem a Macy's.
Az áruház egy kaleidoszkóp belsejére hasonlított. A
mennyezet színes üvegmozaikján csillagképek vettek körül egy
hatalmas napot. A behulló nappali fény ezer különböző színre
festette az áruház belsejét. Az emeleti balkonok egy nagy belső
tér körül futottak, és leláthattak a földszintig. Az arany korlátok
vakító fénnyel csillogtak.
A festett üveg mennyezeten és a liften kívül Jászon nem látott
más ablakot, sem ajtót. Az emeleteket üvegmozgólépcsők
kötötték össze. A futószőnyegek keleti mintákban és színekben
pompáztak, de az árukínálat ugyanilyen furcsa volt. A széles
választékot képtelenség volt egyszerre befogadni. Jászon az
áruházakban megszokott pólóállványok és cipőpolcok mellett
páncélos próba-babákat és szöges ágyakat látott, nem beszélve a
mozgó bundáról.
Leo a korláthoz lépett, és letekintett.
– Oda nézzetek!
Az átrium közepén egy szökőkút hat méter magasra spriccelte
a hol piros, hol sárga, hol kék vizet. A medencében aranypénzek
csillogtak, és két végében hatalmas kalitkákhoz hasonló
aranyketrecek álltak.
Az egyikben kicsinyített hurrikán tombolt és villám villogott.
A kijutni akaró viharszellemek rázták a ketrecet. A másik

[315]
ketrecben egy köpcös, izmos szatír jégszobra állt, és egy
bunkósbotot tartott a kezében.
– Hedge edző! – kiáltotta Piper. – Le kell jutnunk hozzá!
Ekkor megszólalt egy hang:
– Segíthetek a kedves vevőknek?
Mindhárman hátraugrottak.
Egy nő jelent meg előttük a semmiből. Elegáns, fekete
ruhájában és gyémánt ékszereivel egy kiöregedett
divatmodellhez hasonlított. Körülbelül ötvenéves lehetett, bár
Jászon ezt nehezen tudta megítélni. Hosszú, sötét haja a vállát
verdeste, és az arca, a maga szürreális szupermodell módján,
fantasztikus volt: vékony, lenéző és hideg, nem egészen emberi.
Hosszú, vörösre festett körmei inkább karmokra hasonlítottak.
A nő mosolygott.
– Mindig örülök az új vásárlóknak, miben segíthetek?
Leo Jászonra pillantott, mintha ezt üzenné: átadom neked.
– Ööö... – kezdte Jászon. – Ez az ön áruháza?
A nő bólintott.
– Üresen állt, amikor rátaláltam. Úgy hallottam, sok üzletet be-
zárnak manapság. A hely nagyon megtetszett. Imádom az ízléses
tárgyakat, szeretek segíteni az embereknek, és jó áron jó
minőséget kínálni. Szóval első... hogy is mondják... befektetésnek
megtette ebben az országban.
Kellemes akcentussal beszélt, bár Jászon nem jött rá, honnan
származhat. A fiú kezdett megnyugodni. A nő hangja andalító
volt és egzotikus. Jászon úgy érezte, akármeddig el tudná
hallgatni – Ezek szerint ön új Amerikában? – kérdezte.

[316]
 – Új... Igen – értett egyet az asszony. – Kolkhisz hercegnője
vagyok. Az ismerőseim fenséges asszonynak szólítanak. De most
áruljátok el, hogy mit kerestek!
Jászon hallott már amerikai áruházakat felvásárló gazdag
külföldiekről. Persze az esetek nagy részében nem mérgeket, élő
bundákat, viharszellemeket és szatírokat árultak, de mégis.
Akinek ilyen szép hangja van, mint Kolkhisz hercegnőjének,
rossz ember nem lehet.
Piper a bordái közé bökött.
– Jászon...
– Ja, bocs. Az a helyzet, fenséges asszony... – mutatott a föld-
szinten lévő aranykalitkára. – ...hogy az az úr a barátunk,
Gleeson Hedge. A szatír. Esetleg... visszakaphatnánk, ha szépen
kérjük?
– Természetesen – egyezett bele azonnal a hercegnő. – De
először szeretném megmutatni nektek az árukészletemet, és nem
bánnám, ha a neveteket is megtudhatnám.
Jászon habozott. Nem tűnt jó ötletnek kiadni a nevüket.
Elméje legmélyéből zavaró emlék ködlött fel, valami Héra
figyelmeztetésével kapcsolatban, de nagyon-nagyon
homályosan.
Különben is, a fenséges asszony kész volt együttműködni,
méghozzá mindenféle teketória nélkül. Ha megkaphatják harc
nélkül, miért jöttek, minden rendben. És ez a finom hölgy nem
tűnt ellenségnek, Piper megszólalt:
– Jászon, szerintem nem...
– Ő Piper – mondta Jászon. – Ez itt Leo. Én Jászon vagyok.

[317]
 A hercegnő Jászonra nézett. Egy töredék másodpercig felizzott
az arca, úgy lángolt a dühtől, hogy bőre alól elővillant a
koponyája. Jászon agya tovább ködösödött, bár tudta, hogy
valami nem stimmel. Aztán a következő pillanatban a fenséges
asszony visszaváltozott normális, elegáns, szívélyes mosolyú és
megnyugtató hangú hölggyé.
– Jászon. Milyen érdekes név – mondta olyan hideg szemmel,
minta chicagói szél. – Számodra van egy speciális ajánlatunk. Jöjj,
gyermekem, kezdjük a vásárlást!

[318]
XXVII. * Piper

P IPER ELSŐ GONDOLATA AZ VOLT, hogy a lifthez rohan. A

második gondolata pedig, hogy rátámad a bizarr hercegnőre,
mert biztosra vette, hogy közel a harc. Elég volt látnia, hogyan
izzott fel a nő arca Jászon nevének hallatán. Őfelsége megint úgy
mosolygott, mintha semmi sem történt volna, és Jászonnak meg
Leónak fel sem tűnt, hogy itt valami nagyon bűzlik.
A hercegnő a kozmetikai osztály felé intett.
– Kezdhetjük a főzetekkel?
– Remek ötlet! – felelt Jászon.
– Srácok – kotyogott közbe Piper -, azért jöttünk, hogy
elkapjuk a viharszellemeket, és kiszabadítsuk Hedge edzőt.
Tehát, ha ez... a hercegnő... tényleg a barátunk, akkor...
– Ó, én több vagyok egyszerű barátnál, drágám – duruzsolta a
hercegnő. – Én kereskedő vagyok. – Gyémántjai felragyogtak, s
szeme úgy csillant meg, mint egy kígyóé. Sötéten és hidegen. –
Ne aggódjatok, hamarosan lemegyünk a földszintre is, rendben?
Leo lelkesen bólintott.
– A legteljesebb mértékben! Ugye, Piper?
Piper megpróbálta bevetni a legszúrósabb pillantását: A frászt
van rendben!
– Persze hogy rendben – tette kezét a nő Leo és Jászon vállára,
majd bekormányozta őket a kozmetikai osztályra. – Gyertek,
fiúk!

[319]
 Pipernek nem maradt más választása, mint követni őket.
Utálta az áruházakat – elsősorban azért, mert néhányban fülön
csípték bolti szarkaságért. Jó, nem egészen fülön csípték, és nem
is bolti szarkaságért. ő csak rábeszélte az eladókat, hogy
vágjanak hozzá egy számítógépet, egy aranygyűrűt, sőt, egyszer
egy fűnyírót is – bár fogalma sem volt, mire használhatná. A
szerzeményeket soha nem tartotta meg. Csak az apja figyelmét
akarta magára vonni a lopásokkal. Lakott a szomszédjukban egy
UPS-es srác, azzal vitette vissza a száj rét. Persze, az átvert
eladók mindig észhez tértek, és szépen értesítették a
zsernyákokat, akik hamarosan rátaláltak.
Egy szó, mint száz, egyáltalán nem örült, hogy megint egy
áru-házban kötött ki. Ráadásul egy olyanban, amelyet egy
sötétben világító, őrült hercegnő működtet.
– Itt megtaláljátok a világ leghatásosabb varázsfőzeteit.
A pulton bugyogó csőrös poharak, az állványokon füstölgő
üvegcsék voltak. A polcokon kristálylombikok. Némelyiknek
hattyú alakja volt, de akadtak mézes mackót formázok is. A
ragyogó fehértől a pöttyösig mindenféle színű folyadék
megtalálható volt bennük. És a szag! Jaj! Akadtak ugyan jó
illatúak, frissen sült süteményre vagy rózsára emlékeztettek, de
égett gumi, bűzborz és tornatermi öltöző szaga keveredett
hozzájuk.
A hercegnő egy vérvörös üvegcsére mutatott. Egyszerű
kémcső volt, parafa dugóval a tetején.
– Ez minden betegséget meggyógyít.
– A rákot is? – kérdezte Leo. – A leprát? A beszakadt körmöt ?

[320]
 – Mindegyiket, édes fiam. Ez pedig – mutatott most egy
hattyúnyakú, kék folyadékot tartalmazó üvegcsére – fölöttébb
fájdalmas halált okoz.
– Csodálatos – mondta Jászon kába és álmos hangon.
– Jászon! – kezdte Piper. – Még sok dolgunk van, vagy
elfelejtetted? – Piper megpróbált varázserőt csempészni szavaiba,
hogy kirángassa a kábultságból a fiút, de hangja saját véleménye
szerint is gyengére sikeredett. A hercegnő túlságosan
megijesztette, magabiztossága romokban hevert. Legutóbb akkor
érezte így magát, amikor az Aphrodité-bungalóban Drew-val
beszélt.
– Sok dolgunk van – motyogta Jászon. – Értem. Majd vásárlás
után elintézzük, oké?
A hercegnő Jászonra bazsalygott.
– Van tűzállóságot biztosító főzetünk...
– Azt a problémát már kipipáltam – mondta Leo.
– Valóban? – A hercegnő még alaposabban megnézte Leo
arcát. – Nem úgy látom, hogy az én márkás naptejemet
használnád... de mindegy. Van vakságot, őrültséget okozó
főzetünk, és altató folyadékunk is...
– Várjon! – Piper továbbra is a vörös kémcsövet bámulta. – Az
emlékezetkiesést is meggyógyítja?
A hercegnő összehúzta a szemét.
– Talán. Igen. Nagy valószínűséggel. Miért, kedvesem? Elfelejt
tettél valami fontosat?
Piper megpróbált közömbös képet vágni, de ha az a kémcső
tényleg gyógyír lehetne Jászon emlékezetkiesésére...

[321]
 Tényleg szeretném, hogy emlékezzen? – tette fel magának a
kérdést.
Ha Jászon rájön, kicsoda, talán Piper barátságából sem kér
többé. Héra okkal fosztotta meg az emlékeitől. Azt mondta, csak
így maradhatott élve a Félvér Táborban. Mi lesz, ha Jászon
rádöbben, hogy ők ellenségek? Lehet, hogy ha kimászik az
amnéziából, gyűlölni fogja Pipert. Talán barátnője is van ott,
ahonnan érkezett.
Teszek rá – döntötte el a kérdést, amitől saját maga is
meglepődött
Nem bírja nézni Jászon gyötrődését, ahogy próbálja felidézni
emlékeit. Segíteni akar neki, a javát akarja, azon az áron is, hogy
elvesztheti. Talán az őrültséges hercegnő áruházába tett út
mégsem lesz haszontalan.
– Mennyibe kerül? – kérdezte Piper.
A hercegnő ködös pillantással nézett rá.
– Az ár... mindig kényes kérdés. Szeretek segíteni az
embereken. Őszintén mondom. És mindig tartom magam az
egyezséghez, de egyesek be akarnak csapni. – Tekintete Jászonra
siklott. – Egyszer találkoztam egy jóképű fiatalemberrel, aki
atyám királyságából akart egy kincset magának. Egyezséget
kötöttünk, megígértem, hogy segítek ellopni.
– A saját apjától? – Leo továbbra is félig transzban lebegett, a
hallottakon mégis megütközött.
– Ne aggódj! – mondta a hercegnő. – Megkértem az árát. A
fiatalembernek cserébe meg kellett szöktetnie engem. A hős
jóképű volt, lehengerlő, erős... – A hercegnő Piperre tekintett. –
Biztos vagyok benne, drágám, hogy ha valaki, te megérted, hogy

[322]
egy nő menynyire tud vonzódni egy hőshöz, és mindenáron
segíteni akar neki.
Piper megpróbált úrrá lenni az érzelmein, de még így is
elpirult. Az apjával olvasott, régi mítoszrészletek kezdtek
összeállni a fejében, de ez a nő nem lehetett az, akire gondolt.
– Szóval – folytatta a fenséges asszony – az én hősömnek
lehetetlen feladatokat kellett teljesítenie, és nem hencegek,
amikor azt mondom, nélkülem nem lett volna rájuk képes. Saját
családom el-árulása árán a hős sikerrel járt, megkapta, amire
vágyott. Amikor fizetésre került sor, mégis becsapott.
– Becsapta? – ráncolta Jászon a homlokát, mintha megpróbálja
felidézni valami fontosat.
– Szemétség! – háborgott Leo.
Az asszony szeretettel megpaskolta az arcát.
– Tudom, hogy te nem i]yen vagy. Leo. Te őszintének látszol,
Olyannak, aki mindig megfizeti az árat, ugye?
Leo bólintott.
– Mit vettünk meg? Mert én kettőt kérek!
Piper félbeszakította őket:
– Tehát a főzet, fenséges asszony, mennyibe is kerül?
A hercegnő alaposan megnézte Piper ruházatát, arcát és
alakját, mintha megpróbálna beárazni egy alig használt félistent.
– Mindent megadnál érte, drágám? – kérdezte a hercegnő. –
Úgy érzem, igen.
A szavak olyan erősen csapódtak Pipernek, mint egy
szörfhullám. Az ajánlat ereje majdnem ledöntötte a lábáról. Igen,
mindent meg akart adni érte. Éppen igent mondott volna,
amikor...

[323]
 A gyomra görcsbe rándult, és rádöbbent, hogy varázsbeszédet
alkalmaztak rajta. Hasonlót érzett, amikor Drew felszólalt a tá-
bortűznél, csak ez ezerszer erősebb volt. Nem csoda, ha a barátai
elkábultak. Azok is így érezték magukat, akiken ő alkalmazott
varázsbeszédet? Bűntudat fogta el.
Minden akaraterejét összeszedte.
– Nem, nem adnék meg érte mindent. De egy ésszerű árat
talán fizetnék. Azután távozunk. Rendben, srácok?
Ha egy másodpercre is, de mintha lett volna némi hatása a
szavainak. A fiúk zavarodott képet vágtak.
– Távozunk? – kérdezte Jászon.
– Mármint... a shoppingolás után? – csatlakozott Leo is.
Piper sikítani szeretett volna. A hercegnő oldalra döntötte
fejét, és újonnan támadt tisztelettel nézett rá.
– Elismerésre méltó – fuvolázta. – Az én ajánlatomat kevesen
képesek visszautasítani. Aphrodité gyermeke vagy, drágám? Hát
persze, tudhattam volna! Mindegy. Nézzünk körbe, aztán majd
eldöntőd, mit szeretnél!
– De az üvegcse...
– Nos, fiúk – fordult Jászon és Leo felé. Szavai sokkal
erősebbek voltak Piper szavainál. Annyira magabiztos volt, hogy
Piper labdába sem rúghatott mellette szeretnétek még többet
látni?
– Persze – vágta rá Jászon.
– Benne vagyok – lelkesedett Leo.
– Csodás – mondta a hercegnő. – Minden segítségre
szükségetek lesz, hogy eljussatok Bay Area-be.

[324]
 Piper a tőréhez kapott. Eszébe jutott az álma a hegytetőről.
Arról az ismerős helyről, amit Enkeladosz mutatott neki, és ahol
két napon belül el kell árulnia a barátait.
– Bay Area-be? Miért pont oda? – kérdezte Piper.
A hercegnő mosolygott.
– Mert ott fognak meghalni, nem igaz?
Aztán a vásárlási lázban égő Jászont és Leót a lift felé terelte.

[325]
XXVIII. * Piper

A MÍG JÁSZON ÉS LEO ELVONULT MEGCSODÁLNI AZ ÉLŐ BUNDÁT,

Piper kérdőre vonta a hercegnőt:
– Meg akarja velük vásároltatni a saját halálukat?
– Mm. – A hercegnő lefújta a kardvitrinre rakódott port. –
Látnok vagyok, édesem. Tudok a kis titkodról. De nem akarunk
most ezen rágódni, amikor a fiúk olyan jól szórakoznak, ugye?
Leo nevetve felpróbált egy elvarázsolt mosómedvebundából
készült kucsmát. Miközben a fiú fel-alá sétált, a mosómedve ide-
oda csapkodta csíkos farkát, és apró lábai vadul kapálóztak.
Jászon a sportruhákat vette szemügyre. A fiúk is szeretnek
vásárolgatni? Ennél határozottabb jele nem is lehetett annak,
hogy a leggonoszabb varázslat alatt állnak.
Piper a hercegnőre pillantott.
– Ki maga?
– Már mondtam, kedvesem. Kolkhisz hercegnője.
– Hol van Kolkhisz?
A hercegnő arca szomorú lett.
– Azt akartad kérdezni, hogy hol volt. Atyám a Fekete-tenger
legtávolabbi partjainál uralkodott, olyan messze, aminél
messzebb a görög hajók akkoriban már el sem jutottak. De
Kolkhisz nincs többé. Eónok óta elpusztult.
– Eónok óta? – kérdezte Piper. A hercegnő ötvennél egy
nappal sem nézett ki többnek. Piper gyomrába egyre

[326]
kellemetlenebb érzés telepedett. Méghozzá Boreász király szavai
miatt. – Hány éves maga?
A hercegnő felkacagott.
– Nem valami udvarias dolog ilyet kérdezni egy hölgytől.
Elég, ha annyit mondok, hogy eltartott egy darabig, amíg az
országotokba költöztem. A patrónusomnak végül mégis sikerült
kihoznia.
Ő tette lehetővé ezt az egészet – mutatott körbe az áruházban.
Piper fémes ízt érzett a szájában.
– A patrónusa...?
– Ó, igen. Jegyezd meg, hogy nem hoz ki mindenkit! Csak
azokat, akik különleges képességgel rendelkeznek, mint
jómagam.
Es tényleg olyan keveset kér cserébe! Csak egy föld alatti
áruház-bejáratot, hogy figyelemmel követhesse a vevőkörömet,
és néha teljesítenem kell egy-két kisebb kívánságát. Mindezt egy
új életért cserébe? Komolyan mondom, ez volt a legjobb üzlet,
amit az év-századok alatt kötöttem.
Futás! – gondolta Piper. Ki kell jutnunk innen.
De mielőtt a gondolatait szavakba önthette volna, Jászon
felkiáltott:
– Hé, ezt nézzétek!
Egy (AGYON)HASZNÁLT RUHÁK feliratú polcról Jászon egy
bíbor pólót vett le, éppen olyat, amilyet az iskolakiránduláson
viselt, csak ez úgy nézett ki, mintha tigriskörmök szántottak
volna végig rajta.
Jászon összehúzta a szemöldökét.
– Honnan olyan ismerős nekem?

[327]
 – Jászon, neked pont ilyen pólód volt – mondta Piper. – Most
már tényleg mennünk kell. – De Piper már abban sem volt biztos,
hogy szavai átjutnak-e a hercegnő varázsfalán.
– Ugyan már! – nyájaskodott a hercegnő. – A fiúk még nem
fejezték be, vagy igen? A pólók nagyon népszerűek, drágám!
Néhai tulajdonosaiktól jutottak hozzánk. Mintha rád öntötték
volna, fiam!
Leo kiválasztott egy narancssárga Félvér Tábor-pólót,
amelynek egy lyuk éktelenkedett a közepén, mintha lándzsával
szúrták volna át. A póló mellett egy behorpadt mellvért feküdt,
valamitől – talán savtól? – alaposan megégett, és egy szakadt,
római tóga. A rajta lévő folt zavarba ejtően alvadt vérre
emlékeztetett.
– Fenséges asszony – szólította meg Piper, és megpróbált
uralkodni az idegein. – Miért nem meséli el a srácoknak, hogyan
árulta el a családját? Biztosan érdekelné őket.
A hercegnő mintha meg sem hallotta volna a szavait, a fiúk
viszont érdeklődve hátrafordultak.
– Újabb történet? – kérdezte Leo.
– Szeretem a történeteket – mondta Jászon.
A hercegnő dühös pillantást lövellt Piper felé.
– Oh, az ember sok őrültséget megtesz a szerelméért, Piper.
Ezt nagyon jól tudod. Különben is, azért habarodtam bele abba a
hősbe, mert az anyád, Aphrodité, szerelmi varázslatot bocsátott
rám. Tehát, ha ő nem szól közbe, akkor én... De az ember nem
lehet haragban egy istennővel, ugye?
A hercegnő hangjából tisztán kicsengett az üzenet: Majd rajtad
megbosszulom.

[328]
 – Emlékeim szerint a hős magával vitte önt, amikor kihajózott
Kolkhiszból – idézte fel Piper a történetet. – Nem igaz, fenséges
asszonyom? Még feleségül is vette, ahogy ígérte.
A hercegnő olyan fájdalmas pillantást vetett rá, hogy Piper
legszívesebben bocsánatot kért volna a szavaiért – de nem szívta
vissza őket.
– Kezdetben – egészítette ki a hercegnő a történetet – való' tol
úgy tűnt, hogy állja a szavát. Apám kincsének elrablása után
továbbra is szüksége volt a segítségemre. Ugyanis, amikor
megszöktünk, a bátyám flottája utánunk eredt. Harci hajóik
könnyedén beértek bennünket. Elpusztítottak volna, ha nem
győzöm meg a testvéremet, hogy jöjjön a fedélzetre, és békésen
beszéljük meg a dolgot. A bátyám megbízott bennem.
– Aztán megölte a saját testvérét – fejezte be helyette Piper,
akinek hirtelen eszébe jutott a szörnyű történet, és a név is. Egy
rossz hírű név, ami M-betűvel kezdődött.
– Tessék? – kapta fel a fejét Jászon. Egy pillanatra megint
majdnem önmaga volt. – Megölte a saját...
– Nem – csattant fel a hercegnő. – Ezek a híresztelések
gyalázatos hazugságok. Az új férjem ölte meg az embereivel. Bár
az igaz, hogy az én csalárdságom nélkül nem tudták volna
megtenni. Aztán a hullámok közé vetették a fivérem testét, hogy
a flottájának meg kelljen keresnie őt, hogy tisztességes
temetésben részesíthessék. Eközben mi megszöktünk. Mindezt a
férjemért tettem. De ő elfeledkezett a megállapodásunkról, és
végül elárult.
Jászon továbbra is kellemetlenül érezte magát.
– Hogyan?

[329]
 A hercegnő Jászon mellkasa elé tartotta a szakadt tógát,
mintha azt méricskélné, hova szúrjon.
– Nem ismered a történetet, fiam? Pedig ha valakinek, neked
ismerned kéne. Róla neveztek el.
– Jászon... – mondta Piper. – Az eredeti Jászon. De akkor
magának... halottnak kéne lennie!
A hercegnő mosolygott.
– Mint említettem, egy új élet, egy új ország. Beismerem, hogy
követtem el hibákat. Hátat fordítottam a sajátjaimnak. Árulónak,
tolvajnak, hazugnak és gyilkosnak neveztek. De cselekedeteimet
csak a szerelem vezérelte. – A fiúk felé fordult, és bűnbánóan
nézett rájuk, miközben a szempilláit remegtette. Piper érezte
hogy a varázslat beborítja barátait, és erősebben tartja őket fogva
mint eddig. – Ti nem tettétek volna meg ugyanezeket a
szerelmetekért, drágáim?
– Dehogynem! – vágta rá Jászon.
– Mint a pinty! – mondta Leo.
– Srácok! – csikorgatta a fogát Piper tehetetlenségében. –
Tényleg nem látjátok, ki ez? Ti nem...
– Menjünk tovább! – ajánlotta könnyed hangon a hercegnő. –
Ha jól emlékszem, a viharszellemek áráról akartatok diskurálni.
És a szatíráról.

Leo figyelmét elterelte a második emeleten lévő műszaki osztály.

– Berosálok! Ez egy páncélozott kovácskazán?

[330]
 Mielőtt Piper megállíthatta volna, leugrott a mozgólépcsőről,
és egy nagy, ovális kályhához rohant, ami egy szteroidokkal
felpumpált grillsütőre emlékeztetett.
Mikor utolérték Leót, a hercegnő így szólt:
– Jó ízlésed van. Ez a H-2000, maga Héphaisztosz tervezte.
Elég forró ahhoz, hogy megolvassza a mennyei bronzot vagy a
birodalmi aranyat.
Jászon arca megrándult, mintha ismerős lenne számára a
fogalom.
– Birodalmi arany?
A hercegnő bólintott.
– Igen, drágám. Mint az a zsebedben ravaszul elrejtett érme. A
tökéletes kovácsoláshoz a birodalmi aranyat Jupiter
templomában kell megszentelni, a római Capitoliumon. Erős és
ritka fém, de a római császárokhoz hasonlóan elég illékony.
Vigyázz, nehogy eltörd a pengéjét... – mosolygott kedvesen. – A
Római Birodalom természetesen jóval az én időm után volt, de
azért hallottam történeteket... Ez az aranytrón a luxustárgyaim
dísze! Héphaisztosz készítette, hogy megbüntesse vele Hérát. Ha
beleülsz, egyből rabul ejt.
Leo ezt parancsnak értelmezte. És révülten a trón felé indult.
– Leó, ne! – figyelmeztette Piper.
Leo pislogott egyet.
– Mennyibe kerülnek?
– Oh, a széket megkapod öt nagy szívességért. Ami a kovács-
tűzhelyt illeti, hét év szolgálat. De ezeket egészen kis
erőfeszítéssel megkaphatod... – vezette tovább a műszaki
osztályon Leót, és tudatta vele a különböző tárgyak árát.

[331]
 Piper nem akarta Leót egyedül hagyni a hercegnővel, de
beszélnie kellett Jászon fejével. Azzal kezdte, hogy félrevonta, és
lekevert neki egy nagyot.
– Aú – motyogta Jászon álmosan. – Ezt miért kaptam?
– Hogy felébredj! – sziszegte Piper.
– Miről beszélsz?
– Varázsbeszédet alkalmaz. Nem érzed?
összevonta a szemöldökét.
– Szerintem semmi baj a nővel.
– Nagyon is problémás! Régen meg kellett volna halnia!
Hozzáment Jászonhoz – a másik Jászonhoz – háromezer évvel
ezelőtt. Nem rémlik, mit mondott Boreász a Hádész
birodalmából megszökő lelkekről? Nem csak a szörnyek
támadnak fel. Ez a nő is visszajött az Alvilágból!
Jászon gondterhelten csóválta a fejét.
– De ez a nő nem szellem.
– Nem, sokkal rosszabb! Ő egy…
– Gyerekek – érkezett vissza a hercegnő Leóval a nyomában. –
Ha gondoljátok, rátérhetünk jöveteletek céljára. Ezt szeretnétek,
nem?
Piper elfojtott egy sikítást. Legszívesebben a tőrével esett
volna a boszorkánynak, de sejtette, hogy nem sok esélye lenne
itt, a hercegnő áruházában, főleg amíg a barátai varázslat hatása
alatt állnak. Piper már abban sem lehetett biztos, hogy harc
esetén az ő oldalára állnának. Ennél jobb tervre volt szüksége.
Mozgólépcsővel lementek a szökőkút szintjére. Piper most
vette csak észre, hogy a padlón – a szökőkúttól északra és délre –
két trambulin nagyságú napóra van kirakva bronzból. A

[332]
túlméretezett, aranyozott kalitkák keletre valamint nyugatra
álltak, a távolabbi rejtette a viharszellemeket. Összepréselt,
sűrített tornádóként kavarogtak. Piper nem tudta megmondani,
hogy hány szellemet lát, de lehettek vagy tucatnyian.
– Hé – rikkantotta Leo Hedge edző egészen jó bőrben van!
A közelebbi kalitkához futottak. A vén szatír abban a
pillanatban dermedhetett meg, amikor beszippantotta az ég a
Grand Canyonnál. Száját kiáltásra tátotta, baseballütőjét a feje
fölé emelte, mintha testnevelésórán lenne, és épp azt ordítaná az
osztálynak, hogy nyomjanak le ötven fekvőtámaszt. Göndör haja
furcsa szögekben meredezett. Ha Piper csak bizonyos részletekre
koncentrált – mondjuk a narancssárga pólóra vagy a hosszú
kecskeszakállra és a nyakából lógó sípra a jó öreg, idegesítő
edzőt látta maga előtt. De nehéz volt figyelmen kívül hagyni a
fején lévő rövid, de vastag szarvakat, és a tényt, hogy a teste
tréningnadrág és Nike cipő helyett szőrős kecskelábban és
patában vég-
– Persze hogy jó bőrben van! – mondta a hercegnő. – Mindig
figyelek az áruim minőségére. Biztos vagyok benne, hogy a
viharszellemek meg a szatír esetében sikerül megegyeznünk
valami kölcsönösen kedvező cserében. Mit szólnátok egy
egyezségcsomaghoz? Ha megegyezünk, a gyógyító főzetet is
hozzácsapom, és mehettek békével – vetett Piper felé egy éles
pillantást. – Jobb, mintha nekiállnánk ellenségeskedni, nem igaz,
drágám?
Ne bízz meg benne! – figyelmeztette egy hang a fejében. Ha
Piper nem tévedett a hölgy kilétét illetően, innen senki nem
távozik békével. És nem ütnek nyélbe tisztességes üzletet. Az

[333]
egész csak átverés. A barátai nagyokat bólogatva bámulták
Pipert, és ezt tátogták felé: Egyezz bele! De Pipernek időre volt
szüksége, hogy átgondolja.
– Egyezkedhetünk – mondta a nő.
– Hogyne! – értett egyet Leo. – Nevezzen meg egy árat!
– Leo! – szólt rá Piper.
A hercegnő kuncogott.
– Nevezzek meg egy árat? Nem ez a legmegfelelőbb módja az
alkudozásnak, fiam, de legalább tisztában vagy a dolgok
értékével. Például a szabadság nagyon értékes dolog. Arra
akartok kérni, hogy eresszem szabadon a szatírt, aki megtámadta
a viharszellemeimet...
– Ők támadtak ránk! – helyesbített Piper.
A fenséges asszony vállat vont.
– Ahogy említettem, a patrónusom időről időre kisebb
szívességeket kér tőlem. Például legutóbb azt kérte, uszítsam
rátok a viharszellemeket, hogy elraboljanak. Biztosíthatlak
benneteket, Rogy részemről semmi személyeskedés nem játszott
szerepet. Ráadásul a hajatok szála sem görbült, mert végül
önszántatokból jöttetek el hozzám. Tehát a szatírt kéritek tőlem,
és a viharszellemeket akarjátok – amik nagyon értékes szolgák
egyébként Rogy átadhassátok őket Aiolosznak. Nem túl
igazságos, ugye? Az ár ezért magas lesz.
Piper látta a barátain, hogy képesek lennének bármit megadni
és megígérni. Mielőtt megszólaltak volna, kijátszotta utolsó
lapját.

[334]
 – Maga Médeia – mondta. – Maga segítette az eredeti Jászon,
hogy ellopja az Aranygyapjút. Maga a görög mitológia egyik lég’
nagyobb gonosztevője. Jászon, Leó, ne bízzatok benne!
Piper minden erejét beleadta a szavakba. Teljesen őszinte volt,
és ez szemlátomást megtette hatását. Jászon távolabb lépett a
boszorkánytól.
Leo a fejét vakarta, és úgy nézett körül, mint aki álomból
ébred.
– Mit csináltunk már megint?!
– Fiúk! – tárta szét a karját barátságosan a hercegnő.
Gyémántok csillogtak rajta, vörös körmei véres karmokra
hasonlítottak.
– Igen, Médeia vagyok. Egy teljesen félreértett személyiség.
Piper, drágám, neked fogalmad sincs róla, milyen volt a nők
sorsa akkoriban. Nem volt semmilyen hatalmunk, semmilyen
befolyásunk. Általában még a saját férjünket sem választhattuk
meg. De én más voltam. A saját kezembe vettem a sorsomat, és
úgy döntöttem, varázslónő leszek. Ez annyira elítélendő?
Megegyeztünk Jászonnal, hogy segítek neki megszerezni az
Aranygyapjút a szerelméért cserébe. Igazságos üzlet. Híres hőssé
tettem! Nélkülem névtelen senkiként pusztult volna el Kolkhisz
partjainál.
Jászon – Piper Jászona – összehúzta a szemöldökét.
– Akkor maga... tényleg meghalt háromezer évvel ezelőtt? És
visszatért az Alvilágból?
– A halálnak nincs hatalma fölöttem, ifjú hős – mondta
Médeia. – Hála a patrónusomnak, ismét hús és vér vagyok.

[335]
 – Maga... újjászületett? – pislogott Leo. – Mint egy szörny?
Médeia kinyújtott ujjainak végéből gőz tört elő, mintha forró
vasra vizet öntöttek volna.
Nektek fogalmatok sincs róla, mi történik, ugye, drágaságaim?
Annál sokkal rosszabb, mint hogy a szörnyek kimásznak a
Tartaroszból. A patrónusom tudja, hogy az óriások és a szörnyek
nem a legjobb szolgái. Én halandó vagyok. Tanultam a
hibáimból. Most, hogy visszatértem az élők közé, nem hagyom
újra becsapni magam. Íme, az általatok áhított dolgok ára!
– Srácok – mondta Piper -, az eredeti Jászon azért hagyta el
Médeiát, mert őrült és vérszomjas nőszemélynek tartotta.
– Rágalom! – kiáltotta Médeia.
– Kolkhiszból visszafelé tartva Jászon hajója kikötött egy
idegen királyságban, ahol a hős feleségül vette egy másik király
lányát, és Médeiát elhagyta.
– Miután két gyermeket szültem neki – mondta Médeia -,
képes volt megszegni a szavát. Kérdem én, szerintetek ez helyes
volt?
Jászon és Leo kötelességtudóan rázták a fejüket, de Piper még
nem végzett.
– Lehet, hogy nem volt helyes, de Médeia bosszúja sem volt
az. Megölte saját gyermekeit, hogy Jászont megbüntesse.
Megmérgezte Jászon új feleségét, majd elmenekült a
királyságból.
Médeia vicsorgott.
– Ez csak egy aljas pletyka, amivel be akarnak szennyezni!
Korinthosz népe – a fékezhetetlen csőcselék – ölte meg a
gyermekeimet és űzött el engem. Jászon nem tett semmit, hogy

[336]
megvédjen. Elrabolta mindenemet. Bosszúból visszalopakodtam
a palotába, ás megöltem a bájos, új aráját. Szerintem igazságos
tett volt. Megfelelő ár.
– Maga őrült – mondta Piper.
– Csak egy áldozat vagyok – jajgatott Médeia. – Úgy haltam
meg, hogy minden álmom összetört, de ez már a múlt. Most már
tudom, hogy a hősökben nem szabad megbízni. Ha meg akarják
szerezni a kincseimet, nagy árat szabok értük. Különösen annak,
aki Jászon nevét viseli.
A szökőkút vérvörös lett. Piper előhúzta a tőrét, remegő
kézzel előretartotta.
– Jászon, Leó, ideje indulnunk! Most!
– Üzletkötés előtt? – kérdezte Médeia. – Mi lesz a
küldetésetekkel, srácok? Az áraimat olyan könnyű megfizetni!
Tudtátok hogy ez egy varázsszökőkút? Ha belehajítanak egy
halottat, még akkor is egészben jön ki belőle, ha előtte
feldarabolták, sőt, erősebb és hatalmasabb lesz, mint valaha.
– Komolyan? – kérdezte Leo.
– Hazudik! – bizonygatta Piper. – Ezt a trükköt már mással is
eljátszotta. Ha jól emlékszem, egy királlyal. Rávette a lányait,
hogy darabolják fel az apjukat, hogy az fiatalon és egészségesen
léphessen ki a vízből, de csak meggyilkolták.
– Nevetséges – búgta Médeia. Piper érezte, hogy minden
szótagot megtöltött varázserővel. – Leó, Jászon, az általam
szabott ár nevetségesen alacsony. Küzdjetek meg egymással! Ha
valamelyikőtök megsérül vagy meghal, semmi probléma. Csak
bedobjuk a szökőkútba, és egészségesebben tér vissza, mint

[337]
valaha. Meg akartok küzdeni egymással, ugye? Haragszotok
egymásra.
– Fiúk, ne! – kiáltott Piper, de ők már úgy meredtek egymásra,
mintha most jöttek volna rá, hogyan éreznek egymás iránt
valójában.
Piper soha nem érezte magát tehetetlenebbnek. Most
megértette, milyen az igazi varázslat. Eddig, ha varázslatra
gondolt, varázspálcák és tűzgömbök jelentek meg előtte. De ez
sokkal rosszabb volt. Médeia ugyanis nem csak mérgekkel és
főzetekkel dolgozott. Hanem egy ezeknél is erősebb fegyverrel: a
hangjával.
Leo összehúzta a szemöldökét.
– Mindig Jászon áll a reflektorfényben. Csak rá figyelnek. Azt
hiszi, örökké az árnyéka leszek.
– Idegesítő vagy, Leo – mondta Jászon. – Semmit sem veszel
komolyan. Még egy sárkányt sem vagy képes megszerelni.
– Állj! – könyörgött Piper, de addigra már mindketten
kivonták fegyvereiket. Jászon az aranykardját, Leo a
szerszámtáskájába dugott kalapácsát.
– Hagyd őket, Piper! – győzködte Médeia. – Csak szívességet
teszek neked. Ha megölik egymást, neked nem kell döntened.
Enkeladosz elégedett lesz. Még ma visszakaphatod az apádat.
Bár Médeia varázsbeszéde nem hatott Piperre, a
varázslónőnek alapjában véve is meggyőző hangja volt.
Visszakaphatja az apját? Minden jó szándéka ellenére Piper ezt
akarta. Annyira vissza akarta kapni az apját, hogy szinte fájt.
– Maga Enkeladosznak dolgozik – bukott ki belőle.
Médeia felkacagott.

[338]
 – Egy óriásnak? Azt már nem. De mindketten ugyanazt a
nagyobb erőt szolgáljuk. Egy patrónust, akihez te egy ujjal sem
nyúlhatnál. Állj tovább, Aphrodité gyermeke! A mai nap nem a
te halálod napja lesz! Mentsd meg magad, és az apád
megszabadul.
Leo és Jászon továbbra is egymást bámulta, összecsapásra
készen, de mintha bizonytalanok és zavartak lettek volna.
Mintha újabb parancsra várnának. Lelkűk egyik felének ellen kell
állnia, reménykedett Piper. Ez teljesen ellentétes az érzelmeikkel.
– Figyelj, kislány! – szakított le egy gyémántot Médeia a
karkötőjéről, és a szökőkút egyik sugarába hajította. Amikor
áthullott a sokszínű fényen, Médeia így szólt: – Ó, írisz,
szivárvány istennője, mutasd nekem Tristan McLean irodáját!
A vízpermet megremegett, és Piper előtt az apja irodája jelent
meg. Az asztalnál az apja asszisztense, Jane ült, és éppen
telefonált. Sötét üzletasszonyruhát viselt, haja szoros kontyban.
– Szia, Jane – köszönt Médeia.
Jane nyugodt mozdulattal letette a telefont.
– Miben segíthetek, hölgyem? Szia, Piper!
– Maga... – Piper dühében beszélni is alig tudott.
– Igen, gyermekem – mosolygott Médeia. – Az apád
asszisztense. Nagyon könnyű irányítani. Ahhoz képest, hogy
halandó elég rendezett agya van, csak hihetetlenül gyenge.
– Köszönöm, hölgyem – biccentett Jane.
– Szóra sem érdemes – duruzsolta Médeia. – Csak gratulálni
szerettem volna, amiért sikerült Mr. McLeant rávenni, hogy
azonnal hagyja el a várost, és Oaklandbe repüljön, méghozzá
anélkül, hogy a sajtó vagy a rendőrség bármit kiszagolt volna.

[339]
Szép munka volt! Senki sem tudja, hol van. Ügyes húzás volt
azzal a hazugsággal együttműködésre bírni, hogy a lánya élete
forog kockán.
– Igen – mondta fahangon Jane, mintha alvajáró lenne. –
Amikor elhitettem vele, hogy a lánya veszélyben van, nagyon
együttműködő lett.
Piper a tőrére nézett. A penge remegett a kezében. Ő is csak
annyira használta fegyvernek, amennyire a trójai Helené. Csak
egy tükör volt a kezében, amiben most egy ijedt kislányt látott,
akinek semmi esélye a győzelemre.
– Lehet, hogy újabb parancsokat kap, Jane – közölte Médeia.
– Ha a lány együttműködik, Mr. McLean hazatérhet. Biztos,
ami biztos, kitalálna egy hihető történetet a távollétére? És
gyanítom, hogy a szegény párának el kell töltenie némi időt a
pszichiátrián.
– Igen, hölgyem. Gondoskodom mindenről.
A kép elhalványult, és Médeia Piperhez fordult.
– Látod?
– Maga csapdába csalta apámat – tombolt Piper. – Az óriást
segítette...
– Ugyan, kérlek! Ne hisztizz! Évszázadok óta készülök erre az
összecsapásra, már akkor is készültem, mielőtt visszahoztak
volna az életbe. Látnok vagyok, mint említettem. És a jövőt
ugyanúgy meg tudom mondani, mint a te kis Orákulumod.
Réges-régen, amikor még a Büntetés Mezején szenvedtem,
látomásom volt a te „Nagy Próféciád” hét hőséről. Láttam Leót,
és tudtam, hogy komoly ellenség válik belőle egy napon.
Megbolygattam patrónusom tudatát, és elmondtam neki a

[340]
félelmemet. Aztán sikerült annyira felébrednie, hogy
meglátogassa Leót.
– Leo anyja... – hebegte Piper. – Leó, hallottad ezt?! Miatta halt
meg az anyád!
– Aha – mondta kábán Leo. Aztán a kalapácsára sandított: –
Egyszerűen... támadjam meg Jászont? Semmi baja sem lesz?
– Biztonságos az egész – ígérte Médeia. – Jászon, csapj oda
keményen, mutasd meg, hogy méltó vagy a nevedre!
– Ne! – kiáltott Piper. Tudta, hogy ez az utolsó esélye. –
Jászon, Leo! Átver benneteket! Tegyétek le a fegyvert!
A varázslónő a szemét forgatta.
– Könyörgöm, kislány! Nem vagy ellenfél számomra. A
halhatatlan Kirké mellett tanultam, aki a nagynéném volt. Képes
vagyok megőrjíteni és meggyógyítani az embereket a
hangommal. Mit tehetnének ezek a gyönge, ifjú hősök velem
szemben? Nyomás, fiúk, öljétek meg egymást!
– Jászon, Leó, figyeljetek! – Piper szívének minden érzését a
hangjába öntötte. Évekig gyakorolta az önuralmat, hogy soha ne
mutasson gyengeséget, de most mindent a hangjába préselt:
félelmet, kétségbeesést, dühöt. Tudta, hogy talán most írja alá
apja halálos ítéletét. De nem engedhette meg, hogy barátai kárt
tegyenek egymásban. – Médeia megbűvölt benneteket! Ez is a
varázslat része. Ti jó barátok vagytok, a legjobbak. Ne harcoljatok
egymással! Harcoljatok ellene!
A fiúk haboztak. Piper érezte, hogy a varázslat megtörik.
Jászon pislantott egyet.
– Leó, az előbb tényleg le akartalak döfni?

[341]
 – Mit mondtál az anyámról...? – húzta össze Leo a
szemöldökét, aztán Médeia felé fordult. – Maga... maga a
Földasszonynak dolgozik. Maga küldte őt a műhelybe. – Leo
felemelte a kezét – Hölgyem, van egy másfél kilós kalapácsom, és
a maga neve áll rajta.
– Ugyan! – mosolygott gúnyosan Médeia. – Akkor máshogy
hajtom be a fizetséget.
Megnyomta a mozaikpadló egyik csempéjét, és az épület meg-
remegett. Jászon Médeia felé csapott a kardjával, de a nő köddé
vált. Amikor újra feltűnt, már a mozgólépcső aljában állt.
– Lassú vagy, Jászon! – kacagott. – Töltsd ki a haragod a kis
kedvenceimen!
Mielőtt Jászon utána vethette volna magát, a szökőkút
végeinél lévő bronz napórák fedele kinyílt, és a gödrökből két
vicsorgó vadállat – hús-vér, szárnyas sárkányok – mászott ki.
Akkorák, mint egy lakókocsi. Nem éppen Festus-nagyságúak, de
azért eléggé nagyok voltak így is.
– Most már tudjuk, mi van az ólakban – mondta elhaló
hangon Leo.
A sárkányok kiterjesztett szárnnyal sziszegtek. Piper érezte a
csillogó bőrükből kiáramló forróságot. Az egyik sárkány felé
fordította dühös, narancssárga szemét.
– Ne nézz a szemükbe! – figyelmeztette Jászon. –
Megbénítanak!
– Jól mondja! – A hercegnő a legnagyobb nyugalommal siklott
felfelé a mozgólépcsőn, és a kapaszkodónak dőlve figyelte a
mulatságot. – Ez a két drágaság velem van. Napsárkányok.
Nagyapám, Héliosz ajándékai, ők húzták a szekeremet, amikor

[342]
Korinthoszból távoztam, és most ők fognak megölni benneteket.
Tá-dám!
A sárkányok előrevetették magukat. Leo és Jászon
visszatámadt, hogy megállítsák őket. Pipert lenyűgözte a fiúk
vakmerősége. Olyan összehangoltan vívtak, mint egy évek óta
összeszokott páros.
Médeia már majdnem elérte az első emeletet, ahol halálos
fegyverek garmadájából válogathatott.
– Azt már nem! – morogta Piper, és utána vetette magát.
Amikor Médeia észrevette, hogy követik, futni kezdett a
mozgólépcsőn. Egy háromezer éves nyanyához képest
meglepően fürge volt. Piper is maxi gázzal tepert, hármasával
véve a lépcsőfokokat, mégsem érte utol. Médeia nem állt meg az
első emeleten. Átugrott a következő mozgólépcsőre, és folytatta
az utat felfelé.
A főzetek, gondolta Piper. Hát persze hogy a főzeteket akarja.
Híres volt a kotyvalékairól.
Piper harci zajokat hallott odalentről. Leo a síppal, Jászon
kiabálva próbálta magára vonni a sárkányok figyelmét. Piper
nem mert visszanézni. Addig nem, amíg egy tőrrel a markában
fut. Látta lelki szemei előtt, hogy elesik, és orrba szúrja magát. Az
aztán rohadt hősies lenne!
A második emeleten álló próbababa kezéből kitépte a
bronzpajzsot, és tovább mászott. Szinte hallotta Hedge edző
kiabálását, mint a Vadon Középiskola testnevelésóráin: Mozgás,
McLean! Ezt nevezed te mozgólépcsőmászásnak?!
Zihálva érte el a legfelső szintet, de már elkésett. Médeia a
főzetek polcánál állt.

[343]
 A varázslónő megragadta a hattyú alakú üvegcsét. A kéket,
ami fájdalmas halált okoz. Piper megtette az egyetlen dolgot, ami
eszébe jutott. Hozzávágta a pajzsot.
Amikor Médeia győzedelmesen visszafordult, éppen
mellkason találta a húszkilós bronzfrizbi. Megtántorodott, és
nekiesett az állványnak. Törtek az üvegek, dőltek a polcok. Mire
a varázslónő feltápászkodott, ruhája szivárványszínű lett a
ráfolyt löttyöktől. A foltok nagy része füstölgőit vagy ragyogott.
– Bolond! – vonyított Médeai. Tudod te, mi lesz, ha
összekeverednek a főzetek?!
– Megölik magát? – reménykedett Piper.
A szőnyeg gőzölögni kezdett Médeia lába körül. A nő
köhögött, arca összerándult a fájdalomtól. Vagy csak szimulált?
Piper megkockáztatta, hogy hátrapillantson, és majdnem
felzokogott kétségbeesésében. Az egyik sárkány leteperte Leót, és
tépőfogait villogtatva harapni készült. Jászon a terem másik
felében küzdött a sárkánnyal, túl távol ahhoz, hogy segíthessen.
– Mindannyian elkárhozunk miattad! – sikította Médeia. A folt
terjedni kezdett, füst szállt fel a szőnyegről, szikrák pattogtak, és
lángok kezdtek kígyózni a polcok felé. – Néhány másodperced
maradt, mielőtt ez a kotyvalék mindent elemészt, és elpusztítja
az épületet. Nincs rá időd, hogy...
Ekkor hatalmas robajjal és színes szilánkesővel kísérve
berobbant a festett üveg ablak, és Festus, a bronzsárkány szállt le
a teremben.
Egyből bevetette magát a csatába, és karmai közé kapta a
napsárkányokat. Piper elkezdte értékelni vasbarátjuk méretét és
erejét.

[344]
 – Ez az én haverom! – büszkélkedett Leo.
Festus felrepült, és a napsárkányokat visszahajította a
gödreikbe. Leo odarohant, és visszatolta a napórák
márványtetejét. A márványlapok megremegtek, ahogy a
sárkányok ostromolni kezdték belülről a fedeleket, de azok
egyelőre ellenálltak.
Médeia ősi nyelven átkozódott. Addigra az egész harmadik
emelet lángokban állt. A levegőt mérges gázok töltötték meg. A
betört mennyezet ellenére is gyorsan fokozódott a forróság. Piper
maga elé szegezte tőrét, és a korlátig hátrált.
– Engem többé nem hagy el senki! – térdelt fel a
varázslóasszony, és megragadta a vörös főzetet, ami csodával
határos módón épen maradt. – Ha azt akarod, hogy a barátod
emlékezete visszatérjen, vigyetek magatokkal!
Piper hátranézett. Leo és Jászon már Festus hátán ült. A
bronzsárkány hatalmas szárnyait csattogtatva karmai közé kapta
a kalitkákat, majd felemelkedett velük.
Az épület remegni kezdett. Tűz és füst nyaldosta a falakat,
megolvasztotta a korlátokat, és méreggé változtatta a levegőt.
– Nélkülem nem élitek túl a küldetést! – hörögte Médeia. – A
barátod örökre emlékek nélkül marad, és az apád meghal.
Vigyetek magatokkal!
Egy szívdobbanásnyi ideig Piper hajlott a szavára. Aztán
meglátta a hercegnő sunyi mosolyát. A varázslónő biztos volt
meggyőzőerejében, ahogy abban is, hogy kicsikarja az
egyezséget, megmenekül, és végül győzedelmeskedik.

[345]
 – Talán máskor, boszorkány! – mondta Piper, és a mélybe
vetette magát. Néhány másodperc zuhanás után Leo és Jászon
elkapta, és a sárkány hátára húzták.
Amikor a betört tetőn át kirepültek Chicago fölé, Piper egy
darabig még hallotta Médeia sikoltozását. Aztán az áruház
felrobbant mögöttük.

[346]
XXIX. * Leo

L EO FOLYTON HÁTRAPILLANTGATOTT. Arra számított, hogy

feltűnnek a rémes napsárkányok, és egy fogatot húznak
majd maguk után, amelyen egy sikítozó, varázserővel bíró
eladónő ülj majd, aki főzetekkel bombázza őket.
Délnyugat felé kormányozta a sárkányt. A lángoló áruházból]
felszálló füst elhalványodott a távolban, de Leo addig nem
nyugodott meg, amíg Chicago külvárosa át nem adta helyét az
alkonyi fénybe boruló, havas földeknek.
– Szép munka volt, Festus – veregette meg a sárkány
fémtestét. – Csodálatos voltál!
A sárkány megremegett, nyakában kattogni-pattogni kezdtek j
az alkatrészek.
Leo a homlokát ráncolta. Nem szerette ezeket a zajokat. Ha az
irányítólemez megint bekrepál... De nem, remélhetőleg csak egy
kisebb probléma lesz. Amit meg tud javítani.
– Ha legközelebb leszállunk, kicsit feltuningollak! – ígérte Leo.
– Megdolgoztál a Tabasco-szószos motorolajért.
Festus megpörgette fogait, de még ez is bágyadtra sikeredett. I
Egyenletes tempóban haladt, nagy szárnyaival elszántan
kanalazta a szelet, de súlyos terhet vitt. Két ketrecet a karmai
között, és három utast a hátán. Leo minél többet gondolt erre,
annál jobban aggódott. A bronzsárkányok teherbíró
képességének is megvoltak a határai.

[347]
 – Leo – paskolta meg Piper a vállát. – Jól vagy?
– Egy agymosott zombihoz képest, igen. – Leo remélte, hogy
nem látszik meg rajta, mennyire zavarban van. – Kösz, hogy
kimentettél az áruházból, szépségkirálynő! Ha nem rángatsz ki
abból a bűbájból...
– Ugyan, ne is foglalkozz vele!
De Leo foglalkozott. Szörnyen érezte magát amiatt, hogy
Médeia ilyen könnyedén szembefordította őt legjobb barátjával.
Ráadásul ezek az érzések nem légből kapottak voltak. Tényleg
zavarta, hogy ő csak másodhegedűs lehet Jászon mellett, és hogy
a barátja úgy tesz, mintha remekül boldogulna nélküle. Leo
fejében valóban megfordultak ezek a gondolatok, de nem volt
büszke rájuk.
Ám az anyja halálával kapcsolatos információk még jobban
zavarták. Médeia meglátta a jövőt az Alvilágban, és patrónusa, a
fekete porköpenyes asszony ezért jött el hét évvel ezelőtt a
műhelybe, hogy ráijesszen Leóra, és tönkretegye az életét. Ezért
halt meg az édesanyja – Leo egyik jövőbeli cselekedete miatt. Ha
nem k a tűzembersége miatt, de közvetett módon mégis miatta
halt meg az anyja.
Amikor Médeiát a felrobbanó áruházban hagyták, Leo az
indokoltnál jobban érezte magát. Remélte, hogy a nő nem éli túl,
es egyenes úton visszatér a Büntetés Mezejére, ahová való. Erre a
gondolatára sem volt büszke.
De ha a lelkek visszatérhetnek az Alvilágból... Leo édesanyját
is vissza lehetne hozni?
Megpróbálta elfojtani a gondolatot. Frankensteines ötlet..,
Természetellenes. Vagyis nagyon nem helyes. Lehet, hogy

[348]
Médeia visszatért a halálból, de egyáltalán nem tűnt embernek a
sziszegő karmaival, fel-felizzó képével és a sok fura holmijával.
Nem, Leo anyja elhunyt. Ha Leo máshogy gondolna rá,
megkattanna. A gondolat mégis vissza-visszatért, mint Médeia
sikolyának visszhangja.
– Hamarosan leszállunk – figyelmeztette barátait. – Esetleg
egy-két órát megyünk még, hogy megbizonyosodjunk róla,
Médeia nem követ bennünket. Kétlem, hogy Festus ennél többet
tudna most repülni.
– Oké – értett egyet Piper. – Gondolom, Hedge edző is
szívesen kívül kerülne már a kalitkáján. A kérdés az, hogy utána
merre?
– Bay Area-be – javasolta Leo. Ködösek voltak az emlékei az
áruházban eltöltött időről, de mintha emlékezett volna erre a
helyre. – Mintha Médeia Oaklandet említette volna, nem?
Piper olyan hosszú ideig nem válaszolt, hogy Leo már azon
gondolkozott, vajon mi rosszat mondott.
– Piper apja – szólt közbe Jászon. – Valami történt Piper
apjával, ugye? Valamilyen csapdába csalogatták.
Piper remegő sóhajt hallatott.
– Nézzétek, Médeia azt sugallta, hogy mindketten
otthagyjátok a fogatokat Bay Area-ben. Arról nem is beszélve,
hogy... hiába megyünk oda, Bay Area hatalmas! Először meg kell
találnunk Aioloszt, és átadni neki a viharszellemeket. Boreász azt
mondta, ő az egyetlen, aki tudja, hová kell pontosan mennünk.
Leo felmordult.
– De hogyan találjuk meg Aioloszt?
Jászon előrehajolt.

[349]
 – Ti tényleg nem látjátok? – mutatott le a fiú, de Leo a
felhőkön és a szürkületben derengő városi fényeken kívül nem
látott mást – Micsodát? – kérdezte Leo.
– Azt az... Izét. A levegőben.
Leo hátrapillantott. Piper ugyanolyan érteden képet vágott,
mint ő.
– Oké – mondta Leo. – Tudnád egy kicsit pontosítani az izét? –
Mint egy kondenzcsík. Csak világít. Halványan, de határozottan
ott van. Chicago óta követjük, azt hittem, látjátok.
Leo a fejét rázta.
– Talán Festus érezte. Szerintetek Aiolosz műve?
– Légi varázsnyomról van szó, és Aiolosz a szelek istene.
Szerintem tudja, hogy rabokat viszünk neki, és így mutatja
nekünk az utat – vélte Jászon.
– Vagy egy újabb csapda – szólalt meg Piper.
Piper hangja aggasztotta Leót. Nem egyszerűen idegességről
árulkodott. Mintha összetörte volna a kétségbeesés saját,
megpecsételt sorsa miatt, amiről ráadásul csak ő tehetett.
– Pipes, jól vagy? – kérdezte.
– Ne hívj így!
– Ahogy akarod. Nem tetszik egyik név sem, amit kitalálok
neked, De ha az apád bajban van, és mi segíthetünk...
– Nem tudtok. – A lány hangja remegett. – Fáradt vagyok. Ha
nem bánjátok...
Jászonnak dőlt, és behunyta a szemét.
Rendben – gondolta Leo. Ennél egyértelműben nem is
fejezhette volna ki, hogy nem akar velünk beszélgetni.

[350]
 Egy darabig némán repültek. Festus mintha tényleg tudta
volna az utat« Tartotta az irányt, enyhén délnyugati irányba
kanyarodva remélhetőleg Aiolosz erődje felé tartott.
Egy újabb szélisten, akit meg kell látogatniuk, az őrültség egy
újabb foka. Nahát, de szuper, Leo alig várta már.
Túl sok minden járt a fejében, hogy alvásra gondolhatott
volna, de testének más volt a véleménye. Az energiaszintje a
béka segge alá süllyedt. A sárkány szárnyainak monoton
csapkodásától szemhéjai elnehezedtek. A feje egyre többször
lecsuklott.
– Szunyálj egyet! – mondta Jászon. – Jó ötlet. Add át a gyeplőt!
– Ugyan, fitt vagyok...
– Te nem vagy robot, Leo. Különben is csak én látom a
felhőcsíkot. Majd figyelem, hogy ne térjünk le az útról.
Leo szeme magától lecsukódott.
– Rendben, talán egy kicsit...
De a mondatot már nem tudta befejezni, előredőlt a sárkány
meleg nyakára.

Álmában recsegő hangot hallott, mintha nagyon rossz lenne a

vétel egy középhullámú rádión.
– Halló! Működik ez az izé?
Leo szeme fókuszálni kezdett – vagy majdnem. Ugyanis
minden ködös volt és szürke, ráadásul szaladgáló
interferenciasávokat vélt látni a szeme előtt. Eddig még soha
nem álmodott rossz rádiókapcsolattal.

[351]
 Mintha egy műhelyben lenne... A szeme sarkából fűrészbakot
látott, esztergapadokat és szerszámos dobozokat. A fal mellett
kovácstűzhely lobogott vidáman.
Nem a Tábor kovácsműhelyét látta. Ahhoz túl nagy volt. £s
nem is a 9-es Bunker. Melegebb volt, kényelmesebb, és láthatóan
nem elhagyatott.
Aztán Leo rádöbbent, hogy középen valami blokkolja a
látását. Valami nagy és életlen. Olyan közel állt, hogy Leónak
kancsalítania kellett, hogy rendesen lássa. Egy hatalmas, ronda
pofa.
– Szent anyám! – nyekkent fel Leo.
Az arc hátrébb lebegett, így végre élesen látta. Egy szakállas
férfi bámult le rá, aki koszos kezeslábast viselt. Az arca
puffadásos volt, és varratok borították, mintha kábé egymillió
méh csipkedte volna össze, de az is lehet, hogy murván
huzigálták. Vagy mindkettő.
– Ajjajjaj – mondta a férfi. – Inkább szent atyád, fiú. Szerintem
elég feltűnő a különbség.
Leo pislantott egyet.
– Héphaisztosz?!
Leónak illett volna megkukulnia, esetleg ledöbbennie, vagy
valami ilyesmi, hiszen először találkozott az apjával, de azok
után, amiken az elmúlt napokban átment – küklopszok,
varázslónők és az emberi ürülékből kirajzolódó arcok után -,
mindössze dühöt érzett.
– Most bukkansz csak elő?! – csattant fel. – Tizenöt év után?
Ezt nevezem gyereknevelésnek, Szőrmók! Minek ütöd bele azt a
ronda orrod az álmomba?

[352]
 Az isten felvonta fél szemöldökét. A szakállábán egy kis szikra
lángra kapott. Aztán hátravetette a fejét, és olyan hangosan
kezdett hahotázni, hogy megremegtek a munkapadok.
– Mintha anyádat hallanám! – mondta Héphaisztosz. –
Hiányzik Esperanza.
– Már hét éve halott – remegett meg Leo hangja. – Nem
mintha érdekelne téged.
– Érdekel, fiam. Érdekelt a sorsotok.
– Gondolom. Azért nem láttalak a mai napig?
Az isten torokhangon felmordult, de ezzel a zavarát, és nem a
dühösségét fejezte ki. Kivett a zsebéből egy apró motort, és
szórakozottan babrálni kezdett a dugattyúkkal – éppen úgy,
ahogy Leo szokta, ha ideges.
– Nem értek a gyerekekhez – vallotta be az isten. – Sem az
emberekhez. Ha már itt tartunk, egyik szerves létformához sem.
Gondoltam rá, hogy beszélek veled az anyád temetésének
napján. Aztán akkor, amikor ötödikes korodban volt az a
tudományos kísérleted, és elkészítetted azt a gőzhajtású
csirkekilövöt. Szép munka volt.
– Láttad?
Héphaisztosz a legközelebbi munkapadra mutatott, amelyen
egy csillogó bronztükör Leo ködös képét mutatta, ahogy a
sárkányon alszik.
– Az én vagyok? – kérdezte Leo. – Vagyis én, miközben ezt
álmodom. Magamat nézem, ahogy álmodom?
Héphaisztosz a szakái lát vakargatta.
– Most kicsit összezavartál, de igen, te vagy. Mindig szemmel
tartottalak, Leo. De beszélni veled... az más tészta.

[353]
 – Féltél – gúnyolódott Leo.
– Furatok és fogaskerekek! – káromkodott az isten. – Dehogy!
– Dehogynem! – Ám Leo dühe addigra elszállt. Éveken át
gondolkozott rajta, mit mondana az apjának, ha találkoznának.
Hogyan fogja lehordani, amiért ilyen apátlan-anyátlan árva lett
belőle. Most pedig a tükröt nézve Leo rájött, hogy az apja
végigkísérte fejlődését, és még azt a bugyuta kísérletet is számon
tartotta.
Lehet, hogy ez nem menti fel Héphaisztoszt, és ettől még a
„szemét” kategóriába tartozik, de Leo legalább át tudta érezni a
helyzetét. Tudta, milyen érzés menekülni az emberek elől, és
kívülállónak lenni. Tudta, milyen elrejtőzni egy műhelyben,
hogy ne kelljen szerves létformákkal találkozni.
– Szóval – morogta Leo -, minden gyermekedet szemmel
tartod? Csak a Táborban van belőlük egy tucat. Hogy sikerült
ennyit összehoznod? Á, hagyjuk! Inkább nem akarom tudni.
Lehet, hogy Héphaisztosz elpirult, de a képe annyira ütött-
vert és vörös volt alapjáraton is, hogy képtelenség volt
megmondani.
– Az istenek nem olyanok, mint a halandók, fiam. Mi
egyszerre több helyen is tartózkodhatunk. Ahová az emberek
hívnak, ahol erősek az érdekeltségeink. Ritka, amikor az egész
lényünk, tehát a valódi alakunk egy helyen van. És veszélyes is.
Hiszen akkor annyira erősek lennénk, hogy akármelyik halandót
elpusztítanánk, aki ránk emeli tekintetét. Tehát, igen... sok a
pulya. Aztán ne felejtsd el a különböző alakjainkat sem, a
görögöt és a rómait. – Az isten ujja megállt a motoron. – Nem

[354]
hiába mondják, hogy istennek lenni nehéz. És igen, igyekszem
követni mindegyik gyermekem fejlődését. De a tiédet különösen.
Leo úgy érezte, Héphaisztosz nyelve megbotlott, és véletlenül
valami fontosat kottyantott el, de ebben nem volt biztos.
– Miért léptél kapcsolatba velem? – kérdezte Leo. – Azt hittem,
az istenek elnémultak.
– De el ám – morogta Héphaisztosz. – Méghozzá Zeusz
parancsára. Elég furcsa parancs, még tőle is. Minden kimenő és
bejövő látomást, álmot és írisz-üzenetet leblokkolt. Hermész csak
ücsörög, és megbolondul az unalomtól, mert nem kézbesíthet
egyetlen levelet sem. Még szerencse, hogy megtartottam az én
kis kalózadómat.
Héphaisztosz megpaskolt egy masinát az asztalon. A
parabolaantenna, a V-6 motor és az eszpresszógép keveréke volt.
Ahányszor Héphaisztosz véletlenül meglökte a gépet, Leo álma
vibrálni kezdett, és színt váltott.
– Még a hidegháborúban használtam – nosztalgiázott az isten.
– Szabad Héphaisztosz Rádió. Azok voltak a szép idők! Azóta
nézheted-ha-fizetsz alkalmazásnak használom, vagy vírus
videókat készítek vele...
– Vírus videókat?!
– De most megint hasznát veszem. Ha Zeusz megtudná, hogy
kapcsolatba léptem veled, elevenen megnyúzna.
– Miért ekkora szemét?
– Több mint szemét, fiú! – Héphaisztosz következetesen
„fiának” szólította Leót, mint egy felesleges csavaralátétet,
aminek nincs konkrét rendeltetése, de nem akarja eldobni, mert
arra gondol, egy napon hasznát veheti.

[355]
 Nem volt túl szívmelengető. De az igazat megvallva Leo sem
volt benne biztos, hogy szeretné, ha „fiamnak” szólítaná. És neki
sem állt rá a szája, hogy ezt a nagydarab, esetlen, ronda fickót
„apának” hívja.
Héphaisztosz megunta a motor babrálását, és a háta mögé
hajította, de mielőtt leesett volna, helikopter-propellereket
növesztett, és belerepült a kukába.
– A Második Titán Háború miatt van az egész, ha jól
gondolom... – mondta Héphaisztosz. – Az dühítette fel ennyire
Zeuszt. Mert bennünket, isteneket... alaposan megszégyenítettek.
Nem tudom máshogy mondani.
– De győztetek – mondta Leo.
Az isten felmordult.
– Győztünk, mert a félistenek... – Héphaisztosz megint
szünetet tartott, mintha majdnem elkottyantott volna valamit. –
Mert a Félvér Tábor vezetett bennünket. Győztünk, mert a
gyermekeink megvívták helyettünk a csatát, és nálunk sokkal
okosabban csinálták. Ha hallgatunk Zeuszra, mindannyian
lemegyünk a Tartaroszba, hogy Tüphón, a viharóriás ellen
küzdjünk, és Kronosz simán nyer. Elég szomorú, hogy a
halandók nyerték meg helyettünk a csatát, és akkor jött ez a kis
senkiházi Percy Jackson...
– Az eltűnt srác...
– Bizony. Ő. Ennek a srácnak volt képe hozzá, hogy
visszautasítsa az általunk felkínált halhatatlanságot, és helyette
azt kérje tőlünk, hogy a továbbiakban jobban figyeljünk a
gyermekeinkre. Ezzel nem téged akartalak megsérteni...

[356]
 – Hogyan vehetném sértésnek? Folytasd, kérlek, mintha nem
is léteznék!
– Köszönöm végtelen megértésed! – ráncolta a homlokát
Héphaisztosz, aztán gondterhelten felsóhajtott. – Ezt hívják
szarkazmusnak, ugye? A gépek nem ismerik a szarkazmust. De,
hogy
szavam ne feledjem, az istenek megszégyenültek, mert a
halandók túltettek rajtuk. Először persze hálásak voltunk. De
néhány hónap múlva keseredni kezdett a szájízünk. Nekünk az
kell, hogy csodáljanak, felnézzenek ránk, bámuljanak és
imádattal illessenek.
– Még akkor is, ha tévedtek?
– A leginkább akkor! Aztán itt ez a Jackson, aki visszautasítja
az ajándékunkat, mintha halandónak lenni valamilyen furcsa
okból jobb lenne, mint istennek... Na, ez aztán megfeküdte Zeusz
gyomrát. Úgy döntött, ideje, hogy visszatérjünk a hagyományos
értékrendhez. Az isteneket tisztelni kell. A gyermekeinket csak
nézhetjük, de nem látogathatjuk. Ezért bezáratta az Olimposzt.
Persze, nem ez volt az egyetlen oka. Mert elkezdtek érkezni a
hírek a föld alatt mozgolódó, rossz dolgokról.
– Az óriásokra gondolsz? A haláluk után rögtön újra alakot
öltő szörnyekre? A feltámadó halottakra? Meg egyéb
apróságokra?
– Bizony, fiú! – Héphaisztosz elfordított egy gombot a
sugárzóállomásán, és Leo álma teljesen színes lett. De az isten
arca annyira tele volt vörös puklikkal meg sárga-fekete
zúzódásokkal, hogy Leo visszasírta a fekete-fehér adást.

[357]
 – Zeusz azt hitte, megfordíthatja a dolgok folyását – mondta
az Isten. – Remélte, ha sokáig kussolunk, a föld újra elszunnyad.
Na, ebben egyikünk sem hitt. Azt már talán mondanom sem kell,
hogy nem állunk készen egy újabb háborúra. A titánok ellen
vívott harcot is alig éltük túl. Ha megismétlődik a régi történet,
akkor még rosszabbra kell felkészülnünk.
– Az óriások – hümmögött Leo. – Héra azt mondta, a
félisteneknek és az isteneknek össze kell fogniuk a legyőzésükre.
Ez igaz?
– Mmm. Utálok egyetérteni anyámmal, akármilyen kérdésről
legyen szó, de igaz. Azokat az óriásokat tényleg nehéz megölni,
hú. Ezek egy más vérvonalat képviselnek.
– „Vérvonalat”? Úgy beszélsz róluk, mintha versenylovak
lennénk
– Á! Inkább harci kutyák! – felelte az isten. – A teremtés
kezdetén minden lény ugyanattól a két szülőtől, Gaiától és
Uránosztói származott, tehát a Földtől és az Égtől. Megvoltak a
különbőzé fészekalja gyerekeik: titánok, ős-küklopszok és így
tovább... Aztán jött Kronosz, a titánok vezére. Talán hallottál
róla, hogyan aprította fel az apját, Uránoszt egy sarlóval, és vette
át a hatalmat a világ fölött. De mi, istenek, a Titánok gyermekei,
összefogtunk, és legyőztük őket. De ezzel még nem volt vége. A
Föld új fajnak adott életet, de ezeket a gyerekeket már Tartarosz,
az örök mélység szelleme nemzette – az Alvilág legsötétebb,
leggonoszabb helye. Ezek az óriásgyerekek egyetlen céllal
születtek. Hogy fellázadjanak az Olimposz ellen, és ledöntsék, és
az a helyzet, hogy veszélyesen közel jutottak a céljukhoz.

[358]
 Héphaisztosz szakálla füstölögni kezdett, ő meg gépiesen
csapkodta a lángokat.
– Ami azt az átkozott anyámat, Hérát illeti, nagyon kétesélyes
játékot játszik, de egy dologban, meg kell hagyni, igaza van.
Méghozzá abban, hogy nektek, félisteneknek, egyesítenetek kell
az erőtöket. Csak így nyithatjuk fel Zeusz szemét, csak így
győzhetjük meg az olimposziakat, hogy el kell fogadni a
segítségeteket Mert csak így kerekedhetünk felül azon, ami
közeleg... És neked oroszlánrészed lesz benne, Leo.
Az isten tekintete elmerült a távolban. Leo azon tűnődött,
hogy kft tényleg képes megosztani önmagát, akkor ebben a
pillanatban vajon hol tartózkodhat még? A görög változata talán
autót szerel, vafy randira indul, míg a római alakja labdajátékot
néz, és pizzát rendel hozzá. Leo megpróbálta elképzelni, milyen
lehet megsokszorozott egóval élni. És bízott benne, hogy a dolog
nem őrökletes.
– Miért pont én? – kérdezte Leó, de ahogy kimondta, jött a
többi kérdés is libasorban. – Miért csak most ismertél el? Miért
nem tizenhárom éves koromban, mint a többieket? De hétéves
koromban is elismerhettél volna, az anyám halála előtt! Miért
nem kerestél meg hamarabb? Miért nem figyelmeztettél erre az
egészre?
Leo keze lángolni kezdett.
Héphaisztosz szomorúan nézett.
– Ez a legnehezebb az egészben, fiú. Hagyni, hogy
gyermekeink a saját útjukat járják. Mert nem sülne el jól, ha
közbeavatkoznánk. Erről a Moirák gondoskodnak. Ami pedig a
sirámot illeti, hogy miért csak most vettelek a nevemre, fiú...

[359]
speciális eset voltál. És épp a megfelelő időben ismertelek el.
Erről többet most nem mondhatok, de...
Leo álma elhomályosodott, és egy pillanatra átváltott a
Szerencsekerék ismétlésére. Aztán Héphaisztosz arca megint
kiélesedett – A fenébe! – mérgelődött az isten. – Nem
beszélhetünk tovább. Zeusz illegális álmot észlelt. Ő a levegő
ura, tehát a hanghullámoké is. Figyelj, fiú! Fontos szerep vár rád
Jászon barátodnak igaza van: a tűz áldás, nem átok. Nem
osztogatom akárkinek ezt az ajándékot. Nélküled nem győzik le
az óriásokat, sem az úrnőt, akit az óriások szolgálnak, aki
rosszabb akármelyik istennél vagy titánnál – Kiről beszélsz? –
követelte Leo a választ.
Héphaisztosz a homlokát ráncolta, és a kép tovább
homályosodott.
– Már mondtam. Igen, biztos vagyok benne, hogy mondtam.
Készülj fel rá, hogy az úton barátokat veszthetsz el. meg értékes
gépeket... De nem a te hibád lesz, Leo. Semmi sem tart örökké,
még a legjobb gépek sem. És minden újrahasznosítható.
– Mim célzol? Ez elég rosszul hangzik.
– Mert az is. – Héphaisztosz képe már alig látszódott, csak egy
folt volt a légköri zavarban. – De vigyázz a...
Leo álma megint átváltott a Szerencsekerékre. A kerék éppen a
„csőd” feliratnál állt meg, és a közönség felkiáltott: „Úúú!” Ekkor
Leo arra riadt, hogy Jászon és Piper kiabál.

[360]
XXX. * Leo

S ZABADESÉSBEN HULLOTTAK LEFELÉ AZ ÉGRŐL. Még mindig a

sárkány hátán ültek, de Festus hideg volt. Gyémántszemei
kihunytak.
– Ne! Nem eshetsz le megint! – kiáltotta Leo.
Alig tudott rajta megkapaszkodni. Szemét csípte a szél, de
sikerült kinyitnia a sárkány nyakán lévő panelt, és matatni
kezdett a kapcsolók között. A drótokat rángatta. A sárkány nagy
nehezen csapott egyet a szárnyával, de Leo orrát égett bronz
szaga csapta meg. Biztosan túlterhelődött a meghajtó. Festusnak
nem volt ere)e tovább repülni, és Leo nem érte el a sárkány
fejében lévő irányítópanelt. Zuhanás közben semmiképpen sem.
Egy város fékeit látta maguk alatt, miközben spirális alakban
lefelé zuhantak. Másodpercek választották el őket a
becsapódástól.
– Jászon! Fogd Pipert, és repülj el vele!
– Miért?
„ Könnyíteni kell a rakományon. Talán újra be tudom indítani,
ha kevesebb súlyt cipel!
– És mi lesz veled? – kiáltotta Piper. – Ha nem tudod
újraindítani, akkor...
– Miattam ne aggódj! Csak kövessetek a földre! Menjetek!

[361]
 Jászon megragadta Piper derekát, kicsatolták a biztonsági
övékét, és egy pillanat múlva már ott sem voltak – kilőttek a
levegőbe.
– Na, Festus, most már csak mi ketten vagyunk, meg a nehéz
ketrecek. Meg tudod csinálni, haver! – biztatta Leó, amíg
javította, és maximális sebességgel zuhantak a föld felé. A város
fényei rohamosan közeledtek. Hogy lásson, lángokat csalt ki a
kezéből, de a szél minduntalan eloltotta őket.
Megrántott egy drótot, amelyről azt feltételezte, kapcsolatban
áll a sárkány fejébe vezető idegrendszerrel, és bízott benne, hogy
ez majd felébreszti.
Festus felnyögött. Nyakában nyikorogtak a fémek. A szeme
halványan pislákolt, és kiterjesztette szárnyát. A zuhanásuk
meredek siklórepüléssé változott.
– Ez az! – dicsérte Leo. – Gyerünk, nagyfiú! Gyerünk!
Továbbra is túl gyorsan siklottak, és a föld ijesztően közeledett
Leónak leszállóhelyet kellett keresnie, méghozzá sürgősen.
Ott volt például egy széles folyó. Azt inkább nem. Egy tüzet
lehelő sárkánynak nem a legmegfelelőbb hely. Ha elsüllyed, az
életben nem hozza fel Festust a mélyből, különösen ilyen
farkasordító hidegben. Aztán Leo meglátott egy folyóparti házat,
amelynek nagy, havas kertjét kerítés vette körül. Egy gazdag
ürge birtokának látszott, ráadásul az egész fényárban úszott.
Tehát tökéletes hely a landoláshoz. Mindent megtett, hogy a
sárkányt a telek fele kormányozza, és mintha Festusba is
visszatért volna az élet. Sikerülni fog!
Aztán minden rosszul alakult. Ahogy közeledtek a gyephez, a
kerítés tövében lévő reflektorok elvakították Leót. Durranásokat

[362]
hallott, mintha világító lövedékek hangja lett volna, aztán a
darabjaira zúzódó fém recsegését, aztán BUMMM!
Leo elvesztette az eszméletét.

Amikor magához tért, Piper és Jászon arcát látta meg először, A

hóban feküdt, sár és olaj borította. Kiköpött egy fagyott
fűcsomót.
– Hol van,..
– Maradj nyugton! – kérte Piper könnyes szemmel. – Nagyot
estél, amikor Festus... amikor Festus...
– Hol van? – ült fel Leó, és úgy érezte, mintha lebegne a feje. A
kertben zuhantak le. De valami történt közben. Rájuk lőttek?
– Tényleg, Leo – mondta Jászon. – Lehet, hogy megsérültél,
jobb lenne, ha...
Leo feltápászkodott, aztán meglátta a roncsot. Festus
elengedhette a nagy kalitkákat, amikor átsiklott a kerítés fölött,
mert kétfelé esve az oldalukon hevertek, de sértetlenek voltak.
Festus nem volt ilyen szerencsés.
A sárkány darabokra hullott. Végtagjai a gyepen hevertek
szétszórva. A farka fennakadt a kerítésen. A teste az udvart
átszelő, hat méter széles és tizenöt méter hosszú árokba zuhant,
mielőtt Héttort volna. A páncéljából csak égett és füstölgő
roncshalom maradt. De a nyaka és a feje – ami úgy feküdt a
fagyott rózsabokrokon, mint egy párnán – meglepő módon
sértetlen volt.

[363]
 – Ne! – kiáltott fel Leo. – A sárkány fejéhez rohant, és
megsimogatta a pofáját. Festus füléből olaj szivárgott. – Nem
halhatsz meg! – könyörgött a fiú. – Te vagy a legjobb dolog, amit
valaha megjavítottam, A sárkány fejében forogni kezdtek a
fogaskerekek, mintha dorombolna. Jászon és Piper Leo mellett
állt, de Leo csak a sárkányt nézte.
Aztán eszébe jutottak apja szavai: Nem a te hibád lesz, Leo.
Semmi sem tart örökké, még a legjobb gép sem.
Az apja csak figyelmeztetni akarta.
– Ez nem igazság!
A sárkány kattant egyet. Aztán egy hosszú nyikorgás
következett. Majd két rövid kattanás. Nyikorgás. Nyikorgás.
Mint egy minta... Leóban felidézett egy régi emléket. És rájött,
hogy Festus mondani akar valamit. Méghozzá morzejelekkel.
Amikre annak idején az anyja tanította. Leo még jobban
koncentrált, és a kattogásokat betűkké alakította magában.
Ugyanaz az egyszerű üzenet ismétlődött újra és újra.
– Igen – mondta Leo. – Megértettem. Úgy lesz. Ígérem.
A sárkány szeme kihunyt. Festus eltávozott.
Leo sírva fakadt. Még csak nem is szégyellte magát a többiek
előtt Barátai mellette álltak, és két oldalról paskolgatták a vállát,
miközben megnyugtató dolgokat sugdostak, de Leo alig hallotta
őket a fülzúgástól.
Jászon végül feltette a kérdést:
– Sajnálom, öregem. De mit mondott Festus?
Leo szipogott. Kinyitotta a sárkány fejében lévő irányítópanelt,
hogy megbizonyosodjon a sárkány haláláról. Az irányítólemez a
menthetetlenségig összetört és szétégett.

[364]
 – Ugyanazt, amit az apám – felelte Leo. – Hogy minden újra-
hasznosítható.
– Te beszéltél az apáddal?! – kérdezte Jászon. – Mikor?
Leo nem válaszolt. Lecsatolta a sárkány fejét. Nyomott vagy
ötven kilót, de Leónak valahogy mégis sikerült felemelnie.
Felnézett a csillagos égboltra, és így szólt:
– Vidd vissza a bunkerba, apa! Maradjon ott, amíg újra nem
hasznosíthatom. Nem kérek mást tőled soha többé, csak ezt.
Feltámadt a szél, és a sárkányfej úgy lebegett el Leo karjából,
mint egy tollpihe. Felrepült az égbe, és eltűnt.
Piper csodálkozva nézett Leóra.
– Válaszolt neked?
– Volt egy álmom – sóhajtotta Leo. – Később elmondom.
Tudta, hogy ennél bővebb magyarázattal tartozik barátainak,
de egyelőre alig jött ki hang a torkán. Ő is törött gépnek érezte
magát. Mintha valaki kivett volna belőle egy alkatrészt, és már
soha többé nem lehetne egész. Még mozog, még beszél, még
tovább halad és teszi a dolgát. De már soha nem találja meg az
egyensúlyt, soha nem lesz egészen pontosan kalibrálva.
Ám nem robbanhatott le teljesen. Különben Festus halála
értelmetlen lett volna. Be kell fejeznie a küldetést – a barátaiért,
az anyjáért, a sárkányáért...
Körbenézett. A telek közepén egy nagy ház fehérlett. Magas
falait reflektorok és biztonsági kamerák vették körül. Leo csak
most vette észre – vagy még pontosabban, most érezte meg -,
mennyire védettek azok a falak.
– Hol vagyunk? – kérdezte. – Mármint, melyik városban?

[365]
 – A nebraskai Omahában – mondta Piper. – Láttam egy táblát,
amikor berepültünk. De nem tudom, kié a ház. Közvetlenül
mögöttetek érkeztünk. Mielőtt lezuhantatok, esküszöm, mintha...
– ...lézerrel lőttek volna ránk – fejezte be Leo a mondatot.
Felkapott egy darabot a sárkány maradványaiból, és átdobta a
kerítésem A következő másodpercben egy cső ugrott ki a falból,
és forró sugár égette szét a bronzot.
Jászon füttyentett egyet.
– Ezt nevezem biztonsági rendszernek! Hogyan maradtunk
egyáltalán életben?!
– Festusnak köszönhetően – mondta Leo szomorúan. – ő kapta
a lövéseket. A lézerek őt tépték darabokra, bennünket észre sem
vettek. Halálos csapdába vezettem...
– Nem tudhattad – vigasztalta Piper. – Megint megmentette
életünket.
– Most hogyan tovább? – kérdezte Jászon. – A kapu zárva és
nem repülhetünk ki a kerítés fölött anélkül, hogy lelőnének.
Leo a nagy, fehér házhoz futó Járdára nézett.
– Mivel ki nem mehetünk, kénytelenek leszünk bemenni.

[366]
XXXI. * Jászon

JbejáratiLajtóig értek. Először a csapda a járdán, aztán a lézerek

ÁSZON EO NÉLKÜL MINIMUM ÖTSZÖR MEGHALT VOLNA , amíg a
a
lépcsőn, az ideggáz a teraszkorlátban, majd a mérgezett nyilakat
lődöző lábtörlő, és végül a robbanó ajtócsengő.
Leo mindegyiket hatástalanította. Mintha előre ki tudta volna
szagolni a csapdákat, és mindig a megfelelő szerszámot húzta elő
táskájából, hogy működésképtelenné tegye őket.
– Káprázatos vagy, öregem! – ismerte el Jászon.
Leo összevont szemöldökkel nézte az ajtózárat.
– Ja, káprázatos – mondta. – Csak a sárkányomat nem tudtam
Beszerelni, egyébként tényleg káprázatos vagyok.
– Hé, nem a te hibád volt...
– A bejárati ajtó nyitva – jelentette be Leo.
Piper hitetlenkedve nézte a bejáratot.
– Elképesztő. Az összes csapda után az ajtó is kipipálva?
Leo elfordította a gombot, az ajtó simán kinyílt. Habozás
nélkül beléptek.
Mielőtt Jászon követhette volna Leót, Piper megragadta a
karját.
– Időre van szüksége, hogy feldolgozza Festus elvesztését. Ne
Vedd magadra!
– Tudom – mondta Jászon.

[367]
 Mégis szörnyen érezte magát. Főleg azért, mert Médeia
áruházában mondott néhány kemény dolgot Leóról. Olyanokat,
amiket egy barát sem érdemel. Nem beszélve arról az aprócska
tényről, hogy fel akarta nyársalni a kardjával. Piper nélkül
mindketten otthagyták volna a fogukat, és a lány sem menekült
volna meg egykönnyen.
– Piper – kezdte tudom, hogy Chicagóban elég kába voltam,
de ami azt a dolgot illeti apáddal... Ha bajban van, segíteni
akarok rajta. Azt sem bánom, ha csapda.
Piper szeme mindig különböző színű volt, de most teljesen
szilánkokra töredezett. Mintha valami olyat látna, amit képtelen
feldolgozni.
– Jászon, te nem tudod, mit beszélsz. Kérlek, ne nehezítsd meg
a helyzetem! Menjünk, együtt kell maradnunk!
Elindult Leo után.
– Együtt – mondta magamagának Jászon. – Ebben nagyok
vagyunk...

Jászormak az volt az első benyomása a házról, hogy rohadt sötét.

Léptei visszhangjából meg tudta állapítani, hogy az előtér
hatalmas, nagyobb, mint Boreász lakosztálya, és csak az udvarról
szivárgott be némi fény. A vastag selyemfüggöny résein halvány
fénypászmák hullottak be. Az ablakok körülbelül három méter
magasak voltak. Köztük ember nagyságú fémszobrok álltak.
Jászon szeme lassan hozzászokott a sötétséghez. A szoba
közepén U-alakba rendezett kanapékat látott, középen egy

[368]
kávézóasztalt, ét egy nagy széket a szoba túlsó végében. Felettük
hatalmas csillár csillant. A hátsó falon csukott ajtók sorakoztak.
– Hol van a kapcsoló? – Jászon hangja ijesztően visszhangzott
a teremben.
– Én nem látok egyet sem – mondta Leo.
– Van tüzed? – kérdezte Piper.
Leo előrenyújtotta a kezét, de nem történt semmi.
– Nincs.
– Kialudt? Hogyhogy? – érdeklődött Piper.
– Ha én azt tudnám...
– Jó-jó – mondta Piper. – Mit csináljunk? Felderítsük a házat?
Leo megrázta a fejét.
– A kinti csapdák után? Rossz ötlet.
Jászon bőre viszketni kezdett. Rühellt félisten lenni.
Körbenézett, de nem találta barátságosnak a szobát. A
függönyök mögé gonosz viharszellemeket, a szőnyeg alá
sárkányokat képzelt. Úgy tűnt, mintha a csillár halálos
jégszilánkokból állna, amelyek alig várják, hogy beléjük álljanak.
– Leónak igaza van – mondta. – Többet nem válunk külön,
mint Detroitban.
– Kösz, hogy emlékeztetsz a küklopszokra – remegett meg
Piper hangja. – Már nem tudtam, mi hiányzott.
– Néhány óra múlva hajnal lesz. Túl hideg van ahhoz, hogy
kint várjunk. Hozzuk be a ketreceket, és pihenjünk meg itt –
javasolta Jászon. – Megvárjuk a napfelkeltét, és eldöntjük, mit
tegyünk.

[369]
 Mivel senki sem állt elő jobb ötlettel, begörgették a Hedge
edzőt és a viharszellemeket tartalmazó kalickákat, aztán
kényelembe helyezték magukat.
Leo szerencsére nem talált sem méregkilövő, sem elektromos
puki-párnákat a kanapékon.
Nem volt abban a hangulatban, hogy újabb adag tacót
készítsen, ráadásul tüzük sem volt, be kellett érniük hideg
élelemmel.
Jászon falatozás közben a falak mellett álló fémszobrokat
nézte. Mintha görög isteneket és hősöket ábrázoltak volna. Ez
talán nem is rossz jel Hacsak nem céltáblának használják őket
gyakorlatozáshoz.
A kávézóasztalon teáskészlet állt néhány fényes brosúra
társaságában, de Jászon nem látta jól a feliratokat. A terem túlsó
végében sötétlő szék erősen egy trónra hajazott. Egyikük sem
próbált ráülni A kalitkák sem tették barátságosabbá a helyet. A
ventusok sziszegve. pörögve kavarogtak börtönükben, Jászont
elfogta az a rossz érzés, hogy ót figyelik. Érezte a Zeusz
gyermeke iránti gyűlöletüket. Hiszen az apja parancsolta meg
Aiolosznak, hogy börtönözze be ókét. A ventusok semmit sem
szerettek volna jobban, mint Jászonból konfettit csinálni.
Ami Hedge edzőt illeti, továbbra is felemelt ütővel és kiáltásra
nyitott szájjal meredezett. Leo jó ideje bajlódott már a ketrecekkel
Különböző eszközöket vetett be, de a zárak feladták neki a leckét.
Jászon úgy döntött, inkább nem ücsörög Hedge edző közelében,
mert a végén még kienged, és nindzsakecske-módba kapcsol.
Hiába volt ideges, Jászon teli hassal elálmosodott. A kanapék
túl kényelmesek voltak – sokkal kényelmesebbek a sárkány

[370]
hátánál és a közelmúltban kétszer is ó őrködött, amíg barátai
aludtak. Egyszóval kimerült.
Piper már felkuporodott a kanapéra. Jászon nem tudta, alszik-
e, vagy csak az apjáról nem akar beszélni. Bármire is célzott
Chicagóban Médeia, amikor azt mondta, Piper visszakapja az
apját, ha együttműködik, elég rosszul hangzott. Ha Piper az apja
életének kockáztatásával mentette ki őket a halál torkából akkor
ezzel csak növelte Jászon bűntudatát.
Ráadásul kezdtek kifutni az időből Ha Jászonnak jól működött
az időérzéke, december huszadik napjának hajnala volt Vagy
másnap lesz a téli napforduló.
– Aludj kicsit! – ajánlotta fel a ketrecekkel babráló Leo. – Majd
én virrasztók.
Jászon felsóhajtott.
Leó, annyira sajnálom a Chicagóban történteket! Teljesen
kivetkőztem önmagámból. Nem vagy idegesítő, és tényleg
komolyan veszed a dolgokat. Különösen a munkádat. Bárcsak
feleannyi dologra képes lennék, mint te!
Leo leeresztette a csavarhúzóját, és a plafonra nézett, aztán
megrázta a fejét, mintha ezt mondaná: Mihez kezdjek ezzel a
sráccal?
– Pedig nagyon igyekeztem, hogy idegesítő legyek. Kérlek, ne
becsüld le az idegesítőkapacitásomat! Ráadásul hogyan utáljalak
tovább, ha bocsánatot kérsz? Én csak egy szimpla szaki vagyok.
Te meg az ég hercege, az Univerzum Urának fia. Nekem utálnom
kéne téged.
– Az Univerzum Ura?

[371]
 – Te vagy Mr. Nagy Durranás, a Villámember. És te vagy a
„Figyeljétek, sólyomként szántom a...”
– Pofa be, Valdez!
Leo ajkán halvány mosoly jelent meg.
– Mi az? Mégis idegesítelek?
– Bocsánat, hogy bocsánatot kértem.
– Elfogadom. – Leo folytatta a munkát, és a köztük lévő
feszültség elpárolgott. Leo továbbra is szomorúnak és
csüggedtnek látszott, de legalább dühös nem volt. – Húzz aludni,
Jászon! – parancsolt a barátjára. – Néhány órába beletelik még a
kecskeember kiszabadítása, aztán ki kell találnom, hogyan
kicsinyítsem le a viharszellemek ketrecét, mert nem fogom
Kaliforniáig elvonszolni ezt a kanárikalitkát.
– Festust is meg tudtad szerelni – mondta Jászon. – Célt adtál
neki. Ez a küldetés volt élete csúcspontja.
Jászon attól tartott, megint sikerült Leót magára haragítania,
de a fiú csak felsóhajtott.
– Remélem. Aludj, haver! Szükségem van néhány, szerves
létformák nélkül eltöltött órán.
Jászon nem volt benne biztos, miről beszél a cimborája, de
nem ellenkezett. Lehunyta a szemét, és hosszú, áldott, álomtalan
álomba merült.
Nem is ébredt fel addig, amíg nem kezdődött el az ordibálás.

– ÁÁÁÁHHHGGGH!

[372]
 Jászon talpra ugrott. Nem tudta, mi volt a megrázóbb: a
fényárban úszó szoba, vagy az üvöltő szatír.
– Az edző felébredt! – jelentette be teljesen feleslegesen Leo.
Hedge edző a szőrös lábain ugrált, és botját lengetve azt
ordítozta: „Meghalsz!” És tényleg nem kegyelmezett a
teáskészletnek. Miután a kanapét is legyőzte, a trónnak rontott.
– Edző! – kiáltott Jászon.
Hedge zihálva megfordult. Olyan vadul forgott a szeme, hogy
Jászon attól tartott, mindjárt rátámad. A szatír továbbra is a
narancssárga pólójában volt, és nyakában lógott a sípja, de
szarvai tisztán látszódtak göndör fürtjei között, és izmos hátsó
fertálya határozottan kecskebakéra hajazott. Jászon arra gondolt,
hogy a szőrözött kifejezés pontosabb lenne.
– Te vagy az új fiú – engedte le a botját Hedge. – Jászon.
Ezután Leóra, majd a szintén felriadó Piperre nézett. A lány haja
úgy állt, mintha kedvenc aranyhörcsögének fészke lett volna.
– Valdez, McLean – kezdte az edző. – Mi folyik itt? A Grand
Canyonban tartózkodtunk, amikor az anemoi thuellaik
megtámadtak minket, aztán... – Ekkor meglátta a viharszellemek
ketrecét, és szeme a legmagasabb katonai készültségi szintbe
váltott:
– Meghaltoook!
– Álljon le, edző! – lépett az útjába Leó, ami akkor is bátor
tettnek minősült, ha Hedge tizenöt centivel alacsonyabb volt nála
Minden oké. Be vannak zárva. Az előbb húztuk ki magát egy
másik ketrecből.
– Ketrecek? Ketrecek? Mi folyik itt? Csak mert szatír vagyok,
ne hidd, hogy nem fekvőtámaszoztatlak meg, Valdez!

[373]
 Jászon megköszörülte a torkát.
– Edző... Gleeson... vagy hogy a fenébe hívják! A Grand Ca-
nyonban megmentett bennünket. Nagyon bátor volt.
– Persze hogy bátor voltam!
– Aztán megjött a felmentő csapat, és elvittek bennünket a
Félvér Táborba. Azt hittük, meghalt, de megtudtuk, hogy a
viharszellem elvitte magát az... operátorához, Médeiához.
– Az a boszorkány! De várjunk csak! Ő halandó volt. Neki
halottnak kéne lennie.
– Nos, igen, valahogy sikerült kiküszöbölnie ezt a kis akadályt
– világosította fel Leo.
Hedge összehúzott szemmel bólintott.
– Vagy úgy! Aztán elküldték, hogy szabadítsatok ki. Kiváló!
– Na, ja – állt fel Piper, de maga elé tartotta a kezét, nehogy
Hedge edző neki találjon ugrani. – Az a helyzet, Glee...
Hívhatnám továbbra is Hedge edzőnek? A Gleesonra nem áll rá
a nyelvem, Szóval a küldetésünk célja nem az ön kiszabadítása
volt...
Csak véletlenül akadtunk magára.
– Oh – párolgott el az edző lelkesedése. De újból felcsillant a
szeme. – Nincsenek véletlenek! Egy küldetésen meg különösen.
Ennek így kellett történnie. Ez a boszorkány búvóhelye? Miért
van itt minden aranyból?
– Arany?! – nézett körbe Jászon, és Leo meg Piper tekintetén
látta, hogy ezt ők is csak most vették észre.
Tényleg majdnem minden aranyból volt a teremben. A
szobrok, a teáskészlet – amit Hedge szétvert – meg a szék, ami
tény lég minden kétséget kizáróan trón volt. Még a függönyöket

[374]
is – amik reggel maguktól széthúzódtak – arany szálakból
szőtték.
– Klassz – nyugtázta Leo. – Most már értem, miért védték
annyira a házat.
– E-e-ez nem Médeia háza, edző – dadogta Piper. – Csak egy
omahai pénzeszsáké. Elmenekültünk Médeiától, és itt zuhantunk
le.
– Ezt hívják a sors kezének, nyuszikák! – kötötte az ebet a
karóhoz Hedge. – Nekem az a feladatom, hogy megvédjelek
benneteket. Mi a küldetésetek célja?
Mielőtt Jászon eldönthette volna, nekiálljon-e elmagyarázni
Hedge-nek, vagy inkább tuszkolja vissza a ketrecébe, a terem
túlsó végében kinyílt egy ajtó.
Egy fehér köntöst viselő, pohos férfi lépett be rajta, akinek
arany fogkefe lógott ki a szájából. Fehér szakálla volt, és
régimódi, hosszú hálósipkát húzott fehér hajára. Amikor
észrevette őket, annyira meglepődött, hogy a fogkefe kiesett a
szájából.
Hátrafordult, és elkiáltotta magát:
– Lit, fiam! Gyere ide, kérlek! Idegenek tartózkodnak a
trónteremben!
Hedge edző azt tette, ami várható volt tőle. Felemelte a botját,
és artikulálatlan üvöltést hallatott:
– Meghalsz!

[375]
XXXII. * Jászon

H ÁRMAN IS ALIG TUDTÁK LEFOGNI A SZATÍRT.

– Nyugalom, edző! – csitította Jászon. – Fogja vissza
magát! Egy fiatalember rontott a terembe, aki Jászon szerint az
idős férfi Lit nevezetű fiacskája lehetett. Pizsamanadrágot és egy
KUKORICAFOSZTÓK feliratú pólót viselt, de akkora kardot
tartott a kezében, hogy azonnal látszott, hogy nem sokat
kukoricázik, ha ölnie kell vele. Hegekkel borított, izmos karja
volt, arcát sötét, göndör haj keretezte. Egész jóképű lett volna, ha
nem sebhelyes az arca is.
Lit egyből kiszúrta a legméltóbb ellenfelet, Jászont, és feje
fölött forgatott karddal elindult felé.
– Nyugalom! – lépett előre Piper, és elővette a legbékítőbb
hangját. – Valami félreértésről lehet szó. Minden rendben.
Lit megállt, de továbbra is bizalmatlannak tűnt.
Ehhez nagyban hozzájárulhatott az edző kiabálása is:
– Kinyuvasztom őket, ne féljetek!
– Edző! – könyörgött Jászon. – Lehet, hogy jó szándékkal
közelednek. Különben se felejtsük el, hogy mi törtünk be az
otthonukba.
– Jó lenne, ha mindannyian letennék a fegyvereket – javasolta
Piper. – Edző, magával az élen!
Hedge összeszorította az állkapcsát.
– Csak egyetlen ütést, légyszi!

[376]
 – Nem – mondta Piper.
– Kössünk kompromisszumot! Először megölöm őket, aztán,
ha kiderül, hogy jó szándékúak lettek volna, bocsánatot kérek.
– Nem! – mondta határozottan a lány.
– Mek-értettem – engedte le az edző a botját.
Piper bocsánatkérőn Litre mosolygott. Hiába volt kócos, és
feszített két napja ugyanabban a hacukában, így is elképesztően
dögös volt, és Jászon egy kicsit féltékeny lett arra a bizonyos
mosolyra.
Lit puffogva eltette a kardját.
– Jól beszélsz, hajadon! A barátaid hálásak lehetnek neked,
különben felnyársaltam volna őket!
– Köszönjük, hogy megkímélt – mondta Leo. – A nyársalással
megvárnám a nyarat.
A fürdőköpenyes öregember felsóhajtott, majd félrerúgta a
teáskannát, amit Hedge edző kivégzett.
– Ha már itt vagytok, foglaljatok helyet!
Lit összehúzta a szemöldökét.
– De méltóságos atyám...
– Nem, nem. Minden rendben, Lit – mondta az öreg. – Új föld,
új szokások. Letelepedhetnek a közelemben. Különben is, láttak
már hálóruhában. Azt hiszem, ezután félredobhatjuk a
formalitásokat. – Megpróbált mosolyogni, bár egy kicsit
erőltetettre sikeredett. – Üdvözöllek benneteket szerény
hajlékomban! Én Midasz király vagyok.

[377]
– Midasz? Az ki van csukva! – mondta Hedge edző. – Midasz
halott.
Leültek a kanapéra, a király pedig a trónra telepedett, ami
nem ment egyszerűen, tekintve, hogy fürdőköntösben volt.
Jászon parázott is, hogy mi lesz, ha a vén csont elfeledkezik róla,
és nem teszi keresztbe a lábát. Csak abban bízott, hogy lesz rajta
egy arany bokszeralsó.
Lit a trón mögé állt, két kézzel markolta a kardját, és Piperre
pillantva zavarba ejtőn megfeszítette a muszkliját. Jászon azon
tűnődött, ő is ilyen izmosnak néz-e ki karddal a kezében. Nem
valószínű. Sajnos.
Piper előrehajolt.
– Szatír barátunk arra bátorkodott célozni, méltóságos uram,
hogy rövid utazásunk során ön a második halandó, akinek,
sajnálatos módon, már halottnak kellene lennie. Midasz király
ugyanis több ezer évvel ezelőtt élt.
– Nagyon érdekes – tekintett ki a király az ablakon a
ragyogóan kék égre és a kápráztató, téli napsütésbe. Omaha
belvárosának épületei egy csoport legóházra emlékeztettek.
Túlságosan nettek és kicsik voltak egy szokásos városhoz.
– Ami azt illeti – kezdte a király kicsit halott voltam egy
darabig. Nagyon furcsa. Mintha álom lett volna az egész, ugye,
Lit?
– Egy fölöttébb hosszú álom, fenséges apám!
– Mégis itt vagyunk. És nagyon jól érzem magam. Még jobban
szeretjük az életet.
– Hogyan jöttek vissza? – kérdezte Piper. – Csak nem egy
patrónus... segítségével?

[378]
 Midasz habozott, de valami megcsillant a szemében.
– Számít ez, drágám?
– Csináljunk belőlük megint halottat! – javasolta Hedge.
– Edző ezzel a dumával csak hátráltat bennünket! –
figyelmeztette jászón. – Mi lenne, ha kimenne őrt állni?
– Gondolod, hogy biztonságos kiküldeni? Annyi csapda
mellett... – köhécselt Leo.
– Ó, igen. Bocsánat az esetleges kellemetlenségekért. Jó kis
védelmi rendszer, ugye? Hihetetlen, hogy az arannyal még
mindig mennyi mindent meg lehet vásárolni. Az országotok teli
van csodás játékokkal! – A király kivett egy távirányítót a
köntöse zsebéből, és megnyomott néhány gombot. Jászon arra
tippelt, hogy a jelszót ütötte be.
– Így ni! – mondta Midasz. – Most már nyugodtan ki lehet
fáradni az udvarra.
Hedge felhorkant.
– Ti tudjátok! Ha mégis szükségetek lenne rám... – kacsintott
jelentőségteljesen Jászonra. Aztán magára mutatott, majd két
ujjal a vendéglátókra, és egyik ujját elhúzta a nyaka előtt. Ilyen
kifinomult jelbeszéddel kommunikált.
– Oké, koszi! – hagyta rá Jászon.
A szatír távozása után Piper újabb diplomatikus mosollyal
próbálkozott.
– Tehát... nem tudják, hogyan kerültek ide?
– Valahogy úgy – felelt a király, aztán homlokát ráncolva Litre
nézett. – Már megint elfelejtettem: miért választottuk éppen
Omahát? Az éghajlata miatt biztos nem.
– Az Orákulum miatt.

[379]
 – Hát persze! Valaki azt mondta nekem, van egy Orákulum
Omahában – vont vállat a király. – De úgy néz ki, becsaptak.
Viszont a ház megjárja, ugye? Litnek – ez a Litüerszész
rövidítése, ronda név, de az anyja ragaszkodott hozzá – van
legalább helye vívni. Mert híres kardforgató a gyerek. Annak
idején az Emberek Aratójának hívták.
– Óh! – próbált lelkesedni Piper. – Milyen kedves név!
Lit mosolya inkább kegyetlen fintor volt. Jászon addigra száz
százalékig biztos volt benne, hogy nem csípi ezt a srácot, és
kezdte erősen bánni, hogy kiküldte Hedge-et.
– Ez a sok arany…– kezdte Jászon.
A király szeme felcsillant.
– Aranyért jöttetek, fiam? Vegyél el egy brosúrát, kérlek!
Jászon a kávézóasztalon heverő füzetekre sandított. Arany: az
örök befektetés.
– Maga aranyat ad el?
– Nem csak eladom. Én csinálom. Az ilyen bizonytalan
időkben, mint amilyen a mostani, az arany a legbiztosabb
befektetési forma, nem gondolod? Kormányok dőlnek meg.
Halottak támadnak fel. Óriások támadnak az Olimposzra. De az
arany megőrzi az értékét!
Leo összevonta szemöldökét.
– Ezt a reklámot én is láttam!
– Nehogy bedőljetek a rossz utánzatoknak! – figyelmeztette
őket a király. – Biztosíthatlak benneteket, hogy egy komoly
befektető számára én kínálom a legjobb árakat! Egyetlen pillanat
alatt képes vagyok az aranytárgyak legszélesebb skáláját
előállítani.

[380]
 – De... – rázta a fejét értetlenkedve Piper. – Úgy tudtam,
fenség, hogy már leállt az „aranycsinálással”
– Leálltam? – nézett döbbenten a király.
– Igen – folytatta Piper. – Egy istentől kapta ezt az ajándékot...
– Dionüszosztól – értett egyet a király. – Megmentettem az
egyik szatírját, cserébe teljesítette egy kívánságomat. Azt kértem,
hogy amihez érek, arannyá váljon.
– Aztán véletlenül arannyá változtatta a saját lányát is –
mondta fel Piper a leckét. – Akkor aztán rádöbbent saját
kapzsiságára, es megbánta bűneit.
– Megbántam bűneim?! – nézett hitetlenkedve Litre a királyi –
Látod, fiam? Nem vagy itt pár ezer évet, és máris eltorzítják a
történetet. Drága lányom, van arra való utalás a történetben,
hogy elvesztettem a varázsérintésemet?
– Ami azt illeti, tényleg nincs. Csak annyit tudunk meg belőle,
hogy rájött, hogyan lehet visszafordítani a dolgot folyóvízzel, és
hogy visszahozta a lányát az életbe.
– Ez tökéletesen igaz. Néha most is vissza kell fordítanom a
dolgot. A házba nem vezettük be a vizet, hogy elkerüljük az
esetleges baleseteket – biccentett a szobrok felé. – De a biztonság
kedvéért a folyó közelében telepedtünk le. Ugyanis hébe-hóba
megfeledkezem magamról, és megveregetem Lit hátát...
Lit hátrált pár lépést.
– Annyira utálom!
– Hányszor mondjam, hogy sajnálom! De a lényeg, hogy az
arany gyönyörű. Minek hagytam volna fel az aranycsinálással?
– Hát... – Piper most már teljesen tanácstalan volt. – Nem az a
történet üzenete? Hogy tanult a hibáiból?

[381]
 Midasz felkacagott.
– Drágám, ideadnád a hátizsákod egy pillanatra? Csak dobd
ide!
Piper habozott, de nem akarta magára haragítani a királyt.
Kiöntötte a tartalmát, és odadobta Midasznak. A király elkapta,
es érintésétől úgy futotta be a táskát az arany, mint a jég. A táska
továbbra is hajlékonynak látszott és lágynak, de határozottan
arany volt. A király visszadobta.
– Mint látod, továbbra is képes vagyok bármit arannyá
változtatni. A hátizsák most már varázserővel bír. Pakoljátok
bele nyugodtan a kis viharszellem ellenségeiteket!
– Komolyan?! – Leónak felcsigázta érdeklődését a dolog.
Elvette a táskát Pipertől, és a ketrec elé tartotta. Amikor elhúzta a
cipzárt, a szelek üvöltve hátrálni kezdtek. De a ketrec
megremegett, a börtön ajtaja kicsapódott, és a viharszellemeket
beszippantotta a táska. Leo gyorsan visszacipzárazta, és
elmosolyodott. – Minden elismerésem, főnök! Klafa.
– Látod? – kérdezte Midasz. – Méghogy az én aranyérintésem
átok lenne? Ugyan! Nem tanultam meg semmilyen leckét, és az
élet nem egy mese, kislány! Ha őszinte akarok lenni, Zoé
lányomat sokkal jobban szerettem aranyszoborként.
– A testvérem kicsit sokat beszél... – magyarázta Lit.
– Pontosan! Ezért is változtattam újra szoborrá. – Midasz a
sarokban lévő, döbbent ábrázatú szoborra mutatott. A lány
mintha ezt mondta volna: De apa!?
– Ez szörnyű – fűzte hozzá Piper.
– Marhaság. Jó így neki. Különben is, ha megtanultam volna a
leckét, megkaptam volna ezeket?

[382]
 Midasz lehúzta XXL-es hálósipkáját, és Jászon hirtelen nem
tudta, hányjon vagy nevessen. Midasznak ugyanis hosszú,
szőrös, szürke fülei voltak, mint Tapsi Hapsinak – csak ezek nem
nyúlfülek voltak, hanem szamárfülek.
– Húha – mondta Leo. – Enélkül meglettem volna.
– Rémes, ugye? – sóhajtott Midasz. – A szatír-incidens után
néhány évvel bíráskodnom kellett egy zenei versenyen, ami
Apollón és Pán között zajlott, és én Pánt hoztam ki győztesnek.
Apollón – aki képtelen volt veszteni – azt mondta, nekem
szamárfüleid vannak, és voilá, azok is lettek! így jutalmazták az
igazságosságomat. Megpróbáltam titokban tartani a füleimet.
Csak a borbélyom tudott róla, de képtelen volt lakatot tenni a
szájára. – Midasz egy másik aranyszoborra mutatott, egy kopasz,
tógás alakra, aki ollót tartott a kezében. – ö az. Több titkot nem
fog kifecsegni.
A király mosolygott. Jászon már nem annak a fürdőköpenyes,
ártalmatlan öregembernek látta, aminek eddig. Boldogságtól
csillogó szemmel nézte őket. Ez egy őrült pillantása volt, aki
tudja magáról, hogy az, elfogadta őrültségét, és még élvezi is.
– Igen, az aranyat sokféle módon fel lehet használni. Azt
hiszem, ezért is jöhettem vissza, ugye, Lit? Hogy anyagilag
támogassam a patrónusunkat.
Lit bólintott.
– A másik ok az én kardforgató tudományom.
Jászon a barátaira pillantott. A teremben hirtelen megfagyott a
levegő.
– Tehát mégis van egy pártfogója – mondta Jászon. – Vagyis
az óriásoknak dolgozik.

[383]
 Midasz király blazírtan legyintett.
– Engem, személy szerint, természetesen nem izgatnak az
óriások. De a természetfeletti zsoldosokat is meg kell fizetni. A
patrónusomnak sokkal tartozom. Megpróbáltam elmagyarázni
ezt a legutóbbi látogatóknak is, de barátságtalanok voltak, nem
voltak hajlandók együttműködni.
Jászon a zsebébe nyúlt, és megfogta az érmét.
– Legutóbbi látogatók?
– Vadászok voltak – vicsorgott Lit. – Artemisz nyavalyás
lánykái.
Jászon gerincén elektromos szikra pattogott végig – és most
szó szerint vett szikráról beszélünk. Elektromos tűz szaga csapta
meg, mintha megolvasztotta volna a kanapé rugóját.
A nővére itt járt.
– Mikor? – követelte a választ. – Mikor voltak itt?
Lit vállat vont.
– Néhány napja. Sajnos, nem tudtam megölni őket. Gonosz
farkasokat vagy miket kerestek. Azt mondták, egy nyugatra tartó
nyomot követnek. Valami eltűnt félistenről is beszéltek. Nem jut
eszembe a neve.
Percy Jackson – gondolta Jászon. Annabeth említette, hogy a
Vadászok is keresik. És Jászon álmában, melyben a vörösfenyő-
erdőben álló, leégett házban járt, ellenséges farkasok üvöltöttek.
Héra azt mondta róluk, ők a fogvatartói. A dolgok
összefüggenek.
Midasz megvakarta szamárfüleit.
– Ezek a Vadászok nagyon idegesítő fruskák voltak –
emlékezett vissza. – Teljesen elzárkóztak az ötlettől, hogy

[384]
arannyá változtassam őket. A kertben található biztonsági
berendezések nagy részét azért állítottam fel, hogy hasonló eset
ne fordulhasson elő. Nekem csak komoly befektetőkre van időm.
Jászon idegesen felállt, és a barátaira pillantott, akik vették az
üzenetet.
Piper elmosolyodott.
– Akkor örülünk, hogy megismerhettük! Üdvözöljük újra az
élők sorában! Kösz az aranytáskát!
– Sajnos nem mehettek csak úgy el! – mondta Midasz. –
Tudom, hogy nem vagytok komoly befektetők, de a
gyűjteményemet tovább kell gyarapítanom.
Lit ajkán kegyetlen mosoly jelent meg. A király felemelkedett
a trónusáról, Leo és Piper hátrálni kezdett.
– Ne aggódjatok! Nem kötelező arannyá változnotok –
biztosította őket a király. – Én minden vendégemnek választási
lehetőséget kínálok: vagy csatlakoznak a kollekciómhoz, vagy
meghalnak Litüerszész keze által. Nekem tényleg mindkét
lehetőség megfelel.
Piper megpróbálta bevetni a varázsszövegét.
– Fenséges uram, ön nem...
A király egy öregemberhez képest meglepő gyorsasággal
előrelőtt, és megragadta Piper csuklóját.
– Ne! – kiáltott Jászon.
De Piper testén, mint a jég, szétterjedt az arany, és egy
szívdobbanással később a lányból csillogó szobor vált. Leo
megpróbált tüzet idézni, de elfelejtette, hogy az ereje itt nem
működik. Midasz elkapta a kezét, és Leót is aranyba
dermesztette.

[385]
 Jászon a döbbenettől mozdulni sem tudott. A barátai éppen
most váltak múlt idővé. És ő nem tudta megállítani.
Midasz bocsánatkérőn mosolygott.
– Az arany üti a tüzet – mutatott az arany függönyökre és
bútorokra. – Ebben a teremben az erőm minden más erőt kiolt: a
tüzet... és a varázsbeszédet is. Már csak egy trófeát kell
begyűjtenem.
– Hedge! – ordította Jászon. – Kéne egy kis segítség!
A szatír életében először nem üvöltött fel, hogy megöl
mindenkit. Jászon azon gondolkozott, a lézerek kapták-e telibe,
vagy az egyik verem mélyén csücsül.
Midasz kuncogni kezdett.
– Nem jön a kecske segíteni? Szomorú. De ne aggódj! Tényleg
nem fog fájni. Lit a megmondhatója.
Jászon kapva kapott az ötleten.
– A harcot választom. Azt mondta, megküzdhetek Littel is.
Midasz csalódottnak tűnt, de vállat vont.
– Egészen pontosan azt mondtam, meghalhatsz Lit keze által
is. De ahogy akarod.
A király hátrébb lépett, Lit felemelte kardját.
– Ezt élvezni fogom! – mondta Lit. – Én vagyok az Emberek
Aratója.
– Gyere, te kis kukoricafosztó! – idézte meg Jászon a fegyverei,
amely most lándzsa alakjában jelent meg, és Jászon örült az
extrahosszúságnak.
– Ó, egy aranyfegyver! Nagyon szép – tapsikolt Midasz.
Lit támadásba lendült.

[386]
 A srác meglehetősen gyors volt. Kaszabolni kezdett, Jászon
alig tudott elmenekülni a csapások elől. De az agya elemző
módra kapcsolt: kiismerte Lit harcmodorát, ami a védelem
helyett teljes egészében a támadásra épült.
Jászon hárított, oldalra lépett, védett. Litet meglepte, hogy
ellenfele még mindig életben van.
– Ez meg miféle stílus? – morogta. – Nem úgy harcolsz, mint
egy görög.
– Légiós kiképzés – felelte Jászon, bár nem tudta, honnan vette
ezt. – Római.
– Római? – csapott le Lit újra, és Jászon újra kivédte a pengét.
– Mit jelent az, hogy római?
– Megszakítjuk adásunkat – csúfolódott Jászon. – Amíg halott
voltál, a rómaiak legyőzték a görögöket, és megteremtették a
világ legnagyobb birodalmát.
– Az lehetetlen – mondta Lit. – A hírüket sem hallottam.
Jászon megpördült a sarkán, és dárdája végével mellkason
vágta Litet, aki Midasz trónjára huppant.
– Jaj, kisfiam, jól vagy? – kérdezte Midasz.
– Jól vagyok – morogta Lit.
– Felsegíthetné! – javasolta a királynak Jászon.
– Ne, apa! – kiáltott fel Lit.
De elkésett. Midasz megérintette fia vállát, és a következő
pillanatban egy nagyon dühös aranyszobor ült Midasz trónján.
– Átkok átka! – vonította Midasz. – Ez volt aztán az aljas
trükk, félisten! Ezért megfizetsz! – Megveregette Lit arany vállát.
– Ne aggódj, fiam! Amint begyűjtöttem a trófeámat, leviszlek a
folyóhoz.

[387]
 Midasz előrelendült. Jászon elhajolt, de az öreg nagyon gyors
volt. Jászon a király elé rúgta a kávézóasztalt, Midasz felbukott
benne. De nem sokáig maradt a földön.
Jászon Piper aranyszobrára nézett. És elöntötte a düh. Zeusz
fia volt, Nem hagyhatta cserben a barátait.
Gyomrába furcsa érzés költözött, a légnyomás olyan gyorsan
zuhant, hogy füle pattogni kezdett. Midasz ugyanezt érezhette,
mert feltápászkodott, és megragadta szamárfüleit.
– Aú! Mit csinálsz?! Itt csak az én erőm működik!
Mennydörgés hallatszott kintről, és az ég elsötétült.
– Tudja, milyen jó tulajdonsága van még az aranynak? –
kérdezte Jászon.
Midasz felhúzta a szemöldökét, érdekelni kezdte a téma.
– Milyen?
– Jól vezeti az elektromosságot.
Jászon felemelte a dárdáját, és a mennyezet berobbant. A
villám úgy törte át a plafont, mint a tojáshéjat. Belecsapott Jászon
dárdahegyébe, és a fegyver energianyalábokat sugárzott szét a
szóbábán, amik felrobbantották a kanapékat. A mennyezetről
nagy vakolatdarabok váltak le. A csillár megnyikordult, a lánc
megadta j magát. Lezuhant, és a padlóhoz szegezte a kiáltozó
Midaszt. Az 1 üveg nyomban arannyá változott.
A robaj elültével jéghideg eső ömlött be a terembe. A csillár
alá szorult Midasz káromkodni kezdett. Az eső mindent elöntött,
az aranycsillárt visszaváltoztatta üveggé. Piper és Leo a többi
szoborral együtt lassan újra emberré vált.

[388]
 Ebben a pillanatban kivágódott a bejárati ajtó, és felemelt
buzogánnyal Hedge edző robogott be rajta. A szája földdel,
hóval és fűvel tele.
– Valamiről lemaradtam? – kérdezte.
– Hol a fenében volt?! – rótta meg Jászon, akinek szédült a feje
a villámidézéstől, és csak arra futotta tőle, hogy ne ájuljon el. –
Segítségért kiabáltam.
Hedge nagyot böfögött.
– Bocsi, csak haraptam valamit. Kit kell megölni?
– Már senkit – felelt Jászon. – Csak fogja meg Leót, én meg
viszem Pipert!
– Nem hagyhatsz itt! – siránkozott Midasz.
Áldozatai fokozatosan visszaváltoztak hús-vér lényekké: a
lánya, a borbélya és egy csomó karddal felfegyverkezett, dühös
fickó.
Jászon felkapta Piper aranytáskáját és a saját felszerelését. Lit
trónoló szobrára gyorsan egy szőnyeget dobott. Remélte, hogy ez
majd megakadályozza az Emberek Aratójának visszaváltozását,
legalább addig, amíg Midasz összes áldozata hús-vér alakot ölt.
– Húzzunk innen! – mondta Jászon Hedge-nek. – Ha jól
sejtem, ezek a fickók minőségi időt szeretnének eltölteni
Midasszal.

[389]
XXXIII. * Piper

P IPER BORZONGVA ÉS FÁZVA ÉBREDT.

Élete legborzalmasabb rémálmában egy szamárfülű
vénember kergette, és közben azt kiabálta: Megvagy, aranyom!
– Te jó ég – csikorgatta a fogát a lány ez tényleg arannyá
változtatott!
– Most már jól vagy – hajolt fölé Jászon, és meleg plédet
borított rá, de Piper továbbra is olyan hidegnek érezte magát,
mint egy Boreád.
Pislogott egyet, és megpróbálta kitalálni, hol lehetnek.
Tábortűz lobogott mellette, maró füsttel töltötte meg a levegőt.
Lángok táncoltak a sziklán. Egy kis barlangban voltak, ami nem
kínált számukra túl nagy védelmet. Odakint szél süvöltött, és
vízszintesen sodorta a havat. Ugyanúgy lehetett nappal, mint
éjszaka. A vihar sötétje miatt nehéz volt megmondani.
– Le-ke-leo? – nyögte ki Piper.
– Jelen! Már nem vagyok aranyos. – Leo szintén takaróba
csavarva ült, nem nézett ki túl jól, de annál azért jobban, mint
ahogy Piper érezte magát. – Én is kaptam aranyozást, csak
gyorsabban lekopott rólam. Fene tudja, miért. Be kellett
mártanunk a folyóba, hogy visszakapjunk. Próbáltunk
megszárogatni, de... sajnos rohadt hideg van.

[390]
 – Hipotermiád van – mondta Jászon. Annyi nektárt be
vetettünk, amennyit csak mertünk, és Hedge edző is
megpróbálkozott egy kis varázslattal, de...
– Mer’ sportorvos is vagyok – merült fel az edző ronda arca. –
Jó, csak mellékállásban. A szádnak gomba és Gatorade-ital szaga
lesz pár napig, de elmúlik. Talán életben maradsz. Talán.
– Kösz – rebegte Piper elhaló hangon. – Hogyan sikerült
legyőzni Midaszt?
Jászon elmondta a sztorit, és a siker nagy részét a szerencse
számlájára írta.
Az edző felhorkant.
– Csak szerénykedik a srác. Láttad volna, hogyan küzdött, hú!
Csitt-csatt, aztán bumm a fejbe a villámmal.
– Edző, maga nem is látott az egészből semmit. Odakint legelt
– mondta Jászon.
De a szatír csak most kezdett belejönni.
– Aztán megjelentem a bunkósbotommal, és leuraltuk az
egész terepet. Mondtam is a kölyöknek utána, hogy .öcsém,
büszke vagyok rád, csak a felsőtesteden kellene egy kicsit
gyúrni...”
– Edző! – szólt rá Jászon.
– Mi van?
– Fogja be!
– Rendben. – Az edző visszaült a tűz mellé, és a bunkósbotját
kezdte rágcsálni.
Jászon Piper homlokára tett tenyérrel ellenőrizte a lány
testhőmérsékletét.
– Leó, be tudnád durrantani a tüzet?

[391]
 – Kérésed parancs! – Leo egy baseball-labda nagyságú
tűzgömböt idézett, és fellobbantotta vele a gyengülő lángokat.
– Nagyon szörnyen nézek ld? – borzongott meg Piper.
– A!– felelte Jászon.
– Rosszul hazudsz – mondta Piper. – Hol vagyunk?
– Pikes Peak, Colorado – felelt Jászon.
– De az a hely... legalább nyolcezer kilométerre van Omahától,
– Jól saccolod – értett egyet Jászon. – Befogtam a
viharszellemeket, és idáig repítettek. Nem örültek neki, és kicsit
gyorsabban húztak a kelleténél, majdnem felkentek a
hegyoldalnak, mielőtt vissza tudtam őket gyömöszölni a táskába.
Azt hiszem, nem próbálom meg újra.
– Miért jöttünk ide?
Leo szipogott egyet.
– Én is ezt kérdeztem tőle.
Jászon kibámult a hófúvásba, mintha keresne valamit.
– Az a csillogó szélösvény, amit tegnap láttunk... most is az
égen volt, de sokat fakult. Követtem, amíg el nem vesztettem
szem elől. Nem tudom pontosan, egyszerűen úgy éreztem, hogy
ide kéne jönnünk.
– Persze hogy ide kellett! – köpte ki Hedge a bunkósbot
forgácsdarabját. – Aiolosz lebegő palotája éppen felettünk
horgonyoz, a csúcsnál. Ez az egyik kedvenc kikötője.
– Akkor a palota vonzott ide – ráncolta a homlokát Jászon. –
Nem tudom. Talán valami más is idehozott...
– A Vadászok nyugatnak tartottak – emlékezett vissza Piper. –
Szerinted a közelben lehetnek?

[392]
 Jászon úgy vakarta meg az alkarját, mintha a tetoválásai
viszketnének.
– Kétlem, hogy valaki életben maradna a hegyek között. Már-
mint ebben az időben. Holnap lesz a napforduló, és nincs más
választásunk, mint megvárni, amíg kitombolja magát a vihar.
Legalább pihenhettek indulás előtt.
De Pipert nem kellett győzködni. Megijesztette a dühöngő szél
és egyfolytában rázta a hideg.
– Fel kell melegítenünk téged – ült le mellé Jászon, és esetlenül
kitárta a karját. – Ugye, nem bánod, ha...
– Tőlem... – mondta Piper, és megpróbált közönyösnek
hangzani.
Jászon átkarolta a lányt, és magához ölelte. Közelebb
húzódtak a tűzhöz. Hedge edző tovább rágódott a bunkósbotján,
a forgácsokat a tűzbe köpködte.
Leo konyhai eszközöket kerített, és nekiállt hamburgert sütni
egy serpenyőben.
– Na, srácok, ha már így összehúzódtatok esti mesére...
valamit el kell mondanom. Omahába jövet volt egy álmom.
Kicsit nehezen értettem a sistergéstől meg a Szerencsekerék-
részletektől, de...
– Szerencsekerék? – Piper azt hitte, Leo szórakozik velük, de
amikor a fiú felnézett a húspogácsákból, arca halálosan komoly
volt.
– Tudjátok, az apám, Héphaisztosz beszélt hozzám.
Leo elmesélte az álmát. A tábortűz fénye és a szél süvítése
még hátborzongatóbbá tette a sztorit. Piper szinte hallotta a

[393]
recsegésektől torzult hangot, ahogy figyelmezteti Leót Tartarosz
fiaira, az óriásokra, és arra, hogy veszteségek érik az út során.
Megpróbált valami jóra gondolni: Jászon ölelő karjára, a testén
lassan végigterjedő melegre, de nem tudott szabadulni a
rémülettől.
– Nem értem. Miért hallgatnak az istenek, ha csak velünk
győzhetik le az óriásokat? Ha szükségük van ránk...
– Ugyan! – vágott közbe Hedge edző. – Az istenek utálják, ha
halandókra van szükségük, ók azt szeretik, ha a halandóknak
van szükségük rájuk, és nem fordítva. A dolgoknak még ennél is
sokkal rosszabbra kell fordulniuk ahhoz, hogy Zeusz beismerje,
hibát követett el, amikor bezárta az Olimposzt.
– Edző – mondta Piper ez már súrolta az intelligens meg-
jegyzés szintjét.
Az edző fujt egyet.
– Mi? Én intelligens vagyok. Nem lepne meg, ha ti, nyuszikák,
nem hallottatok volna az óriások Háborújáról. Nem vet rájuk jó
fényt, hogy halandók segítsége szükséges, hogy elverjék az
ellenséget Azért ez kínos.
– Van más is – vetette közbe Jászon. – Amikor a bezárt Héráról
álmodtam, azt mondta nekem, hogy Zeusz úgy viselkedett, mint
egy igazi üldözési mániás. És hogy azért ment a romokhoz,
mármint Héra, mert egy hang ezt súgta neki. Mi van, ha valaki
befolyásolja az isteneket, ahogy Médeia befolyásolt bennünket?
Piper megborzongott. Neki is hasonló gyanúja támadt. Hogy
egy bizonyos láthatatlan erő irányítja az eseményeket, és segíti az
óriásokat a színfalak mögül. Talán ugyanaz az erő, amelyik
Enkeladoszt informálta a haladásukról, és lesöpörte Festust az

[394]
égről Detroitiban. Talán Leo alvó porasszonya, vagy annak egy
szolgája...
Leo hamburgerzsömléket tett a serpenyőbe, hogy megpirítsa
őket.
– Igen, Héphaisztosz is valami hasonlót mondott, hogy Zeusz
mintha még a szokásosnál is furcsábban viselkedne. De engem
leginkább az zavart, amit apám elhallgatott előlem. Emlegette a
félisteneket, meg hogy egy szakajtó kölyke van. A fene tudja. Azt
sugallta, hogy szinte lehetetlen egy zászló alá állítani a
legnagyobb félisteneket. Mintha Héra hiába próbálná, mert eleve
hülye ötlet, mert ott lapul valahol egy titok, amit Héphaisztosz
nem mond el.
Jászon fészkelődni kezdett. Piper érezte a testéből sugárzó
feszültséget.
– Kheírón ugyanígy viselkedett velem a Táborban. Valami
szent hallgatási fogadalomról beszélt, amit nem szeghet meg.
Tud erről valamit, edző?
– Á! Én csak egy mezei szatír vagyok. Nem kötik az ember
orrára a szaftos ügyeket. Különösen egy ilyen vén... – De
leállította magát.
– Egy ilyen vén csatalónak, mint maga? – kérdezte Piper. –
Maga nem is olyan öreg, és nem is ló.
– A százhatodikat taposom – motyogta az edző.
Leo félrenyelt.
– Hányadikat?!
– Azért ne csináld össze magad, Valdez! Csak ötvenhármat
tesz emberi számítás szerint. De azért sikerült néhány ellenségre
szert tennem ennyi idő alatt is a Párosujjú Patások Tanácsában.

[395]
Sokáig működtem védelmezőként. De elkezdték rebesgetni,
hogy kiszámíthatatlan vagyok. Túl erőszakos. El tudjátok ezt
hinni?
– Hú! – Piper megpróbált nem nézni a barátaira. – Ezt tényleg
nehéz elhinni.
Az edző összevonta a szemöldökét.
– Pedig így van. Aztán, amikor végül kirobbant az a jó kis
háború a Titánok ellen, azt hiszitek, hogy a frontvonalba raktak?
Dehogy! Olyan messzire küldtek, amennyire csak lehet. A
kanadai határhoz! El tudjátok ezt képzelni? Aztán a háború után
kiraktak a legelőre. A Vadon Középiskolába kerültem. Mek!
Mintha túl öreg lennék segítőnek, csak mert szeretek támadó
játékot játszani. Azok a virágszedegetők a Tanácsban, csak a
természetről mekegnek.
– Azt hittem, a szatírok szeretik a természetet – kockáztatta
meg Piper.
– Hát én is kajolom a természetet. Mert mi a természet? Az
erősebb megöli a gyengébbet. És ha egy olyan – hogy is
mondjam – vertikálisan kihívásokkal küszködő szatír vagy, mint
én, szépen kigyúrod magad, fogsz egy nagy bunkósbotot, és nem
hagyod, hogy szarral etessenek. Na, ez a természet – horkant fel
idegesen Hedge. – Virágszedegetők. Ha már itt tartunk,
remélem, vegetáriánus kajád is van, Valdez. mert nem ugrálok a
húsért!
– Van Nem kell megennie a bunkósbotját Van egy kis
tofupogácsám, mert Piper is vegetáriánus. Mindjárt
Összedobom.

[396]
 A sülő húspogácsák illata megtöltötte a levegőt. Piper
általában nem rajongott a sülő hús illatáért, de a gyomra most
olyan hangosan korgott, mintha lázadásra készülne.
Vesztésre állok – mondta magában. Gondolj a brokkolira, a répára,
a lencsére!
De nemcsak a gyomra lázadozott. Jászon karjában, a tűz
mellett ülve, Piper bűntudata lassított, izzó töltényként kúszott a
szíve felé. A hetek óta halmozódó bűntudat – azóta, hogy
Enkeladosz először megjelent álmában – lassan megölte.
Barátai segíteni akartak. Jászon azt sem bánta volna, ha
csapda, csak mentsék meg az apját. De Piper lerázta őket.
Csak azt tudta, hogy az apja halálos ítéletét már azzal aláírta,
hogy rátámadt Médeiára.
Visszanyelte feltörő könnyeit. Talán helyesen cselekedett
Chicagóba n, amikor megmentette a barátait, de a problémáját
csak elnapolta. Nem tudta volna elárulni a barátait, de lényének
egy apró része elég kétségbeesett volt ahhoz, hogy azt gondolja;
Mi van, ha mégis elárulom őket?
Megpróbálta kitalálni, mit tanácsolna az apja. Figyelj, apa, ha
egyszer megkötözne egy emberevő óriás, és csak úgy szabadíthatnálak
ki, ha elárulom a barátaimat, mit tegyek?
Furcsa, hogy ez a kérdés soha nem jutott eszébe, mikor Három
Kérdést játszottak. Az apja persze még véletlenül sem venné
komolyan. Talán Tóm nagypapa egyik történetével példálózna –
csillagsündisznókkal és beszélő madarakkal -, aztán el nevetné
magát, mint aki csak viccel.
A lány azt kívánta, bárcsak több emléke lenne Tom
nagypapáról. Néha álmodott az oklahomai kétszobás házáról.
Eltűnődött, milyen lett volna ott felnőni.

[397]
 – Apja marhaságnak tartotta volna az ötletet. Egész élete arról
szólt, hogy minél messzebb kerüljön attól a helytől, minél
messzebb a rezervátumtól, és minden szerepet vállalt, kivéve az
amerikai őslakosét. Mindig azt hajtogatta Pipernek, hogy milyen
szerencsés, amiért gazdagságban és jólétben nőhet fel egy
kaliforniai villában.
Piper lassan megtanulta, hogy kínosnak érezze az őseit. Mint
apja azokat a nyolcvanas években készült fotókat, amelyeken
tollas hajjal és őrült ruhákban pózol. „El sem hiszem, hogy így is
néztem ki!” – mondogatta. Csirokinak lenni ugyanezt jelentette
számára. Vicces és kicsit szégyellendő dolgot.
De mi maradt nekik a csirokiságon kívül? Apja mintha erre
kereste volna a választ. Talán ezért volt olyan boldogtalan, és
ezért váltogatta a szerepeket. Talán Piper is ezért kezdett lopni,
keresni valamit, amit apja képtelen megadni neki.
Leo tofupogácsákat dobott a serpenyőbe. A szél tovább
tombolt, Piper egy régi történetre gondolt, amit még az apja
mesélt neki... és ami talán a választ rejti a kérdésre.

Egyik nap könnyezve jött haza az iskolából, és az apjának

szegezte a kérdést, hogy miért nevezte el Pipernek. A gyerekek
csúfolták, Mert a „Piper Cherokee” egy repülőgéptípus volt.
Az apja felkacagott.

[398]
 – Ugyan, Piper3! Az egy tök jó repcsi! Különben sem a repülő
után kaptad a neved. Tóm nagypapa választotta. Amikor először
Meghallotta a sírásodat, azt mondta, erős hangod van.
Hangosabb Vagy akármelyik nádsípfújónál. Szerinte a
legnehezebb csiroki dalokat is megtanulod majd, még a
kígyódalt is.
– A kígyódalt?
Az apja elmesélte a legendát az asszonyról, aki egy kígyót
talált gyermeke mellett, és agyonütötte egy kővel, mert nem
tudta, hogy a csörgőkígyókirály volt az. A kígyók háborúra
készültek az emberek ellen, ezért az asszony férje megpróbált
békét kötni velük. Azt ígérte, mindenre hajlandó, hogy kárpótolja
őket királyuk haláláért. A kígyók szaván fogták, és azt mondták
neki, küldje a feleségét a kúthoz, ahol a kígyók megmarják, és
elveszik az életét. A férfi szíve teljesen összetört, de megtette,
amire kérték. A kígyók nagyra értékelték a hatalmas áldozatot, és
hogy állta a szavát. Ezért megtanították a kígyódalra, amit
minden csiroki felhasználhat. Attól kezdve, ha egy csiroki
kígyóval találkozott, csak el kellett énekelnie a dalt, amiből a
kígyó rögtön tudta, hogy baráttal van dolga, és nem marta meg.
– Ez szörnyű! Feláldozta a feleségét?!
Az apja széttárta a karját.
– Nagy áldozat volt. De egyetlen élet árán békét teremtett a
kígyók és a csiroki nemzedékek között. Tóm nagypapa hitte,
hogy a csiroki zene minden problémára gyógyír. Biztos volt
benne, hogy te majd sok dalt megtanulsz, és te leszel a család
legnagyobb muzsikusa. Ezért kaptad a Piper nevet.

3 piper – sípot fújó, furulyázó (angol)

[399]
 „Nagy áldozat.” Lehet, hogy a nagyapja megsejtett valamit a
jövőjéből már csecsemőkorában? Megérezte, hogy Aphrodité
gyermeke? Az apja erre azt mondaná, őrültség. Tóm nagypapa
nem volt orákulum.
És megint ott tartott, hogy... önként vállalkozott erre a
küldetésre. A barátai továbbra is számítottak rá. Megmentették,
amikor Midasz arannyá változtatta. Visszahozták az életbe. Nem
viszonozhatja mindezt hazugsággal.

Lassan felmelegedtek a csontjai. A borzongás elmúlt, és Piper

Jászon mellkasához bújt. Leo kiosztotta az ételt. Piper nem akart
sem megmozdulni, sem megszólalni, nem akart semmit tenni,
amivel megtörheti a pillanatot. De nem cselekedhetett másként.
– Beszélnem kell veletek – ült fel, hogy Jászonnal szembe
kerüljön. – Nem akarok többé titkolózni előttetek.
Hamburgerrel teli szájjal meredtek rá. Most már késő
meggondolnia magát.
– Három nappal az iskolai kirándulás előtt volt egy álmom.
Egy óriás közölte velem, hogy az apámat foglyul ejtették. Azt
mondta, ha nem működöm együtt vele, az apám meghal.
A tűz pattogni kezdett.
Jászon szólalt meg először a bejelentést követően:
– Enkeladosz? Már említetted ezt a nevet.
Hedge edző füttyentett.
– Nagydarab fickó. Tüzet lehel. Nem szeretném, ha ő grillezne
a kecskepapámmal.

[400]
 Jászon tekintete azt üzente, hogy fogja be.
– Folytasd, Piper! Mi történt aztán?
– Me-megpróbáltam elérni az apámat, de csak a személyi
asszisztensét sikerült, aki azt mondta, ne aggódjam.
– Jane-t? – idézte fel Leo. – Médeia nem azt mondta, hogy az ő
irányítása alatt áll?
Piper bólintott.
– Csak akkor kapom vissza az apámat, ha szabotálom a
küldetést. Nem tudtam, hogy pont mi leszünk benne. A küldetés
kezdete után újabb figyelmeztetést kaptam Enkeladosztól. Azt
mondta, holtan akar látni benneteket. Azt akarta, hogy egy
hegyhez vezesselek benneteket. Nem tudom pontosan,
melyikhez, csak annyit tudok hogy a Bay Area-ben található,
láttam a Golden Gate hidat a csúcsról. Holnap, a napforduló
delén, ott vár rám, hogy megejtsük a fogolycserét.
Képtelen volt a barátai szemébe nézni. Arra számított, hogy, a
fiúk kiabálni kezdenek, vagy hátat fordítanak neki. vagy kirúgják
a hóviharba.
De Jászon csak közelebb húzódott, és ismét átkarolta.
– Istenem, Piper, annyira sajnálom!
Leo bólintott.
– Most komolyan. Te már hetek óta hordozod ezt magadban?
Piper, mi segíthetünk.
Rájuk meredt.
– Miért nem ordítjátok le a fejem, vagy ilyesmi?
Megparancsolták, hogy öljelek meg benneteket.

[401]
 – Ugyan már! – mondta Jászon. – Mindkettőnket
megmentettél ezen a küldetésen. Akármikor a kezedbe tenném
az életem.
– A számból vette ki a szót! – kontrázott Leo. – Én is kaphatok
egy ölelést?
– Hát nem értitek?! Azzal, hogy elmondtam nektek, talán
megöltem az apámat.
– Kétlem – böffentett az edző. A tofuburgerét papírtányérba
csavarta, és úgy ette, mint a tacót. – Az óriás nem kapta meg,
amit akart, ezért továbbra is szüksége van az apádra, mint
túszra. Meg' várja, hogy felbukkansz-e a megbeszélt időben. A
küldetéseteket ehhez a hegyhez akarja terelni, ugye?
Piper bizonytalanul bólintott.
– Vagyis Héra valahol máshol van – vonta le a következtetést
Hedge. – És őt is ugyanazon a napon kell megmenteni. Tehát
választanod kell. Hérát mented meg, vagy az apádat. Ha Héra
mellett döntesz, akkor Enkeladosz kezelésbe veszi az apádat. De
az is igaz, hogy Enkeladosz akkor sem hagy futni, ha
együttműködsz vele. Nyilvánvalóan a Nagy Prófécia hét
tagjának egyike vagy.
A hetek egyike. Beszélt erről már Jászonnal és Leóval, de
nehezére esett elhinni. Nem érezte magát annyira fontosnak.
Csak Aphrodité egyik lökött gyereke volt. Ugyan ki gyilkolna és
csalna érte?
– Vagyis nincs igazi választásunk – mondta szomorúan a lány.
– Meg kell mentenünk Hérát, vagy az óriáskirály elszabadul. Ez
a mi küldetésünk. De a világ függ tőle. És Enkeladosz több
csatornán át figyel bennünket. Enkeladosz nem hülye. Tudni

[402]
fogja, ha irányt változtatunk, és másfelé indulunk. És akkor
megöli apát.
– Arra nem kerül sor – ígérte Leo. – Mert megmentjük.
– Nincs rá időnk! – kiáltotta Piper. – Különben is egy csapda!
– A barátaid vagyunk, szépségkirálynő – mondta Leo. – Nem
hagyjuk meghalni az apádat. Csak ki kell találnunk egy tervet.
Hedge edző felmordult.
– Sokat segítene, ha rájönnénk, hol az a hegy. Talán Aiolosz
meg tudja mondani. A Bay Area nem számít a félistenek kedvelt
helyének. A titánok régi otthona, az Othrüsz-hegy, a Tam-hegy
fölött található, Atlasz ott tartja az eget. Remélem, nem ezt a
hegyet láttad...
Piper felidézte az álmában látott panorámát:
– Nem, ez a szárazföld belsejében volt.
Jászon úgy meredt a tűzbe, összeráncolt homlokkal, mintha
megpróbálna visszaemlékezni valamire.
– Nem a félistenek kedvelt helye... Itt valami nem stimmel. A
Bay Area...
– Úgy rémlik, hogy már jártál ott? – kérdezte Piper.
– Én... – Jászon olyan arcot vágott, mint akinek mindjárt
sikerül felidéznie egy emléket, aztán az aggodalom
visszaköltözött tekintetébe. – Nem Jut eszembe. Mi is történt az
Othrüsz-hegyen, edző?
Hedge újra beleharapott a papírburgerébe.
– Tavaly nyáron Kronosz új palotát épített. Egy nagy, ronda
erődöt, ez lett volna új királyságának központja. Ha jól tudom.
a csata elkerülte a környéket. Kronosz Manhattanbe vonult, és
megpróbálta elfoglalni az Olimposzt. Emlékeim szerint néhány

[403]
titánra hagyta a palota őrzését, de miután Kronosz elvesztette a
csatát, az egész palota magától összedőlt.
– Nem – mondta Jászon.
Mindenki ránézett.
– Mit akarsz mondani azzal, hogy „nem”?! – kérdezte Leo.
– Hogy nem így történt. Én... – Jászon teste megfeszült. A
barlang bejárata felé nézett.– Ti is hallottátok?
Egy másodperc csend következett. Aztán Piper is meghallotta
az éjszakába hasító vonyításokat.

[404]
XXXIV. * Piper

–F ARKASOK – MONDTA PIPER. – KÖZEL VANNAK.

Jászon felállt, és elővarázsolta a kardját. Leo és Hedge
felpattantak a helyükről. Piper is megpróbált felállni, de fekete
pontok kezdtek táncolni a szeme előtt.
– Maradj itt! – mondta Jászon. – Majd megvédünk.
Piper a fogát csikorgatta. Utálta a magatehetetlenség érzését.
Nem akarta, hogy megvédjék. Először az a hülye bokája. Most
meg ez az ostoba kihűlés. Talpra akart állni, és fegyvert ragadni.
Aztán a tűz fénykörén kívül, a barlang bejáratán túl, feltűnt
egy vörösen izzó szempár.
Rendben, talán egy kis védelem mégsem árthat.
Újabb farkasok érkeztek a tűz közelébe. A dán dogoknál
nagyobb, fekete bestiák bundájára jég és hó tapadt. Agyaraik
csillogtak, vörösen ragyogó szemük meglepő intelligenciáról
tanúskodott. A legelső farkas majdnem akkora volt, mint egy ló.
Pofája vérfoltos, mintha nemrégiben gyilkolt volna.
Piper kihúzta tőrét a tokjából.
Azután Jászon előrelépett, és latinul mondott valamit. Piper
nem hitte, hogy egy holt nyelv bármilyen hatással lehet a
vadállatokra, de az alfahím kivillantotta az ínyét, és a szőr
felmeredt a gerincén. Az egyik hadnagya támadni próbáit, de
fülön harapta.
Aztán az összes farkas visszahátrált a sötétbe.

[405]
 – Öcsém? Nekem is latinul kell tanulnom! – Leo kezében
remegett a kalapács. – Mit mondtál nekik, Jászon?
Hedge káromkodott egyet.
– Akármit mondott, kevés volt. Nézzétek!
A farkasok visszatértek, de az alfahím nem volt közöttük.
Nem támadtak. Csak vártak. Legalább tizenketten voltak.
Egyenetlen félholdban álltak a tűz előtt, és elzárták a kijáratot.
Az edző meglengette a bunkósbotját.
– Mondom a haditervet: kinyírom őket, ti meg elmenekültök.
– Edző, nem zavarja, hogy széttépik? – érdeklődött Piper.
– Ugyan, a szőröm szála sem görbül meg.
Piper egy embert vett észre a hóviharban, amint éppen utat
vág magának a farkasok között.
– Maradjunk együtt! A falkát tisztelik a farkasok. Hedge,
semmi őrültség! Senkit sem hagyunk itt.
Piper gombócot érzett a torkában. Ö volt a falka leggyengébb
láncszeme. A farkasok biztosan kiszagolták félelmét. Ennyi
erővel egy táblát is akaszthatott volna a nyakába „ingyen ebéd”
felirattal.
A farkasok szétváltak, és a férfi belépett a tűz fénykörébe.
Zsíros, kócos, koromfekete haján ujjpercekből összefűzött korona
ült. Rongyos kabátját többféle bundából varrták: farkas, nyúl,
mosómedve, óz és néhány egyéb állatéból, amiket Piper nem
tudott azonosítani. A prémek nem voltak kikészítve, és a szagból
ítélve frissnek sem mondta volna senki. A férfi vékony volt, de
izmos, mint egy hosszútávfutó. Legszörnyűbb mégis az arca volt.
Vékony, sápadt bőr feszült a koponyáján. Fogait hegyes

[406]
agyarakká reszelte. A szeme ugyanolyan élénkvörös volt, mint a
farkasoké. Leplezetlen gyűlölettel Jászomra meredt.
– Ecce – kezdte – filii Rontani.
– Angolul, ha kérhetem, farkasember! – kiáltotta Hedge.
A farkasember vicsorgott.
– Róma fia, mondd meg a faunodnak, hogy tartsa a száját, ha
nem akarja előételként végezni!
Pipernek eszébe jutott, hogy a faun a szatír római neve. Nem
volt túlságosan hasznos információ. Hasznos az lett volna, ha
rájön, kicsoda ez a farkasember, és hogyan győzhetik le.
A farkasember végignézett kis csapatukon. Az orrcimpája
megremegett.
– Szóval, igaz – tűnődött. – Aphrodité gyermeke.
Héphaisztosz fia. Egy faun. És egy római fiú, aki nem kisebb
személyiség fia, mint Jupiteré. Mindannyian együtt, és még meg
sem ölték egymást. Fölöttébb érdekes.
– Hallottál rólunk? – tudakolta Jászon. – Kitől?
A férfi vicsorgott. Egyszerre lehetett nevetésnek és kihívásnak
is értelmezni.
– A nyomotokban voltunk egész nyugaton, félisten. Bíztunk
benne, hogy mi találunk rátok először. Az óriáskirály busásan
Megjutalmaz majd, ha feltámad. Én Lycaon vagyok, a farkasok
királya. És a falkám nagyon éhes.
A farkasok vicsorogni kezdtek a sötétben.
Piper a szeme sarkából látta, hogy Leo elteszi a kalapácsát, és
valami mást húz elő a szerszámos táskából. Egy átlátszó
folyadékkal teli palackot.

[407]
 Piper feltúrta az emlékezetét a férfi neve után kutatva, mert
biztos volt benne, hogy hallotta már valamikor, de többre most
nem emlékezett.
Lycaon Jászon kardjára meredt. Először az egyik, majd a
másik oldalra lépett, mintha rést keresne Jászon védelmén, de a
fiú kardja vele együtt mozdult.
– Távozz! – parancsolta Jászon. – Itt nem lakatod jól a falkád!
– Hacsak nem parancsolnak egy kis tofuburgert... – kínálta Leo
Lycaon vicsorgott. Láthatóan nem volt tofurajongó.
– Ha a magam akarata szerint cselekedhetnék, téged ölnélek
meg először – mondta Lycaon, mint aki nagyon bánja, hogy
megfosztják ettől a lehetőségtől -, Jupiter fia. Az atyád tett azzá,
ami vagyok. Addig Árkádia halandó királya voltam, ötven
délceg fiam volt, és Zeusz mindet megölte a villámaival.
– Hohó! – kezdte az edző. – De megvolt rá az oka!
Jászon hátrapillantott.
– Edző, maga ismeri ezt a bohócot?
– Én ismerem – felelt Piper. A történet részletei lassan eszébe
jutottak. Rövid, de annál szörnyűbb sztori volt, amin annak
idején jót kuncogtak reggeli közben az apjával. Piper most már
nem tudott rajta nevetni.
– Lycaon meghívta Zeuszt vacsorára – kezdte. – De a király
nem volt benne biztos, hogy valóban Zeusz jött el hozzá. Ezért
próbának vetette alá, mely során emberhúst kínált neki
vacsorára. Zeusz persze vérig sértődött, és...
– Megölte a fiaimat! – vonyította Lycaon. A farkasok kórusban
üvöltöttek vele.

[408]
 – Aztán Zeusz farkassá változtatta – folytatta Piper. – A
vérfarkasokat azóta... likantrópoknak nevezik, az első vérfarkas
után.
– A farkasok királya után – fejezte be Hedge edző. – Egy
halhatatlan, büdös, gonosz korcs után.
Lycaon felmordult:
– Darabokra téplek, faun!
– Kecskére fáj a fogad? Mindjárt a kecskéié'/ fog fájni!
– Állj! – vágott közbe Jászon. – Lycaon, azt mondta, engem
akar először megölni, de...?
– Róma gyermeke, legnagyobb sajnálatomra rád már van
Jelentkező. Mivel ez itt... – legyintett karmaival Piper felé –
elmulasztott megölni, elviszlek a Farkasok Házába. Egy
hölgyismerősöm magának követeli a megtiszteltetést, hogy
megölhet.
– Kiről beszélsz?
A farkaskirály kuncogni kezdett.
– Egy nagy hódolódról. Úgy látszik, mély benyomást
gyakoroltál a hölgyre. Hamarosan a gondjaiba vesz, és én tényleg
nem panaszkodhatom. Mert a Farkasok Házában kiontott véred
a territóriumom új határát fogja kijelölni. Lupa kétszer is
meggondolja majd, hogy megtámadja-e a falkámat.
Piper szíve majdnem kiugrott bordái mögül. Nem értette
pontosan Lycaon szavait, de a nő, aki meg akarja ölni Jászont,
csakis Médeia lehet. Mégis túlélte a robbanást.
Piper feltápászkodott. Fekete pontok ugráltak a szeme előtt, és
mintha táncolt volna vele a barlang.

[409]
 – Jobb lesz, ha távozik – figyelmeztette Piper -, mielőtt
végzünk magával.
Megpróbált varázserőt csempészni a szavaiba, de túl gyenge
volt hozzá. Takarójába tekerve, remegve, sápadtan és izzadtan, a
kezéből majdnem kieső tőrrel nem tűnt túl fenyegetőnek.
Lycaon szeménél mosolyráncok jelentek meg.
– Bátor próbálkozás volt, kislány – mondta. – Értékelem.
Gyors halálod lesz. Csak Jupiter fia kell élve. A többiek – attól
tartok – vacsoraként végzik.
Piperben tudatosodott, hogy eljött a halál pillanata, de
legalább állva éri a vég, Jászon oldalán harcolva.
A fiú előrelépett.
– Nem ölsz meg senkit, farkasember. Amíg velem nem végzek
Lycaon felvonyított, és kimeresztette karmait. Jászon a
farkaskirály felé sújtott a kardjával, de a penge átsiklott rajta,
mintha egy árnyon.
Lycaon nevetett.
– Arany, bronz, acél... Ezek mit sem érnek a farkasaim ellen,
Jupiter ha.
– Ezüst! – kiáltotta Piper. – A vérfarkasok csak attól
pusztultuk el.
– Egyikünknél sincs ezüst! – mondta Jászon.
A farkasok a tűz fénykörébe ugrottak. Hedge egy izgatott
„Juhúúú!” kíséretében támadásba lendült...
De Leo csapott le először. Földhöz vágta a kezében tartott
üveget, amelynek tartalma a farkasokra fröccsent – benzin
összetéveszthetetlen szaga áradt mindenfelé. Aztán egy
tűzlabdát dobott a tócsába, és már állt is a lángfal. Még Lycaon is

[410]
gondterhelt ábrázattal nézte a gátat, ami elválasztotta farkasait a
félistenektől.
– Ne csináljátok már! – panaszkodott Hedge. – Nem
csaphatom le őket, ha a tűz túloldalán vannak!
Ha egy farkas közeledni próbált, Leo újabb lángcsóvát
bocsátott ki a kezéből, de minden egyes lövés fáradtabbá tette, és
a benzin lassan elégett.
– Nem tudok még egy üveg benzint varázsolni –
figyelmeztette a többieket Leo. Aztán elvörösödött. – Ez nem sült
el jól. Égés ez az égés. A szerszámtáskámnak fel kell töltődnie.
Neked mid van, haver?
– Semmim felelt Jászon. – Egyetlen használható fegyverem
sincs.
– És a villámok? – kérdezte Piper.
Jászon összpontosított, de nem történt semmi.
– Talán a havazás zavar be.
– Eresszük el a ventusokat! – javasolta Piper.
– Hogy üres kézzel álljunk Aiolosz elé? – csattant fel Jászon. –
Nem azért jöttünk el Idáig.
Lycaon felnevetett.
– Csak úgy bűzlötök a félelemtől. Néhány másodpercetek van
hátra az életből, félistenek. Imádkozzatok ahhoz, akihez tetszik!
Zeusz nem kegyelmezett nekem, én sem fogok nektek.
A lángok sisteregve kihunytak. Jászon káromkodva elhajította
kardját. Előrehajolt, mintha birkózásra készülne. Leo kivette a
kalapácsot a táskájából. Piper felemelte a tőrét. Nem sok, de jelen
pillanatban mással nem rendelkezett. Hedge edző meglengette a

[411]
bunkósbotját, ő volt közöttük az egyetlen, aki láthatólag égett a
vágytól, hogy meghaljon.
A vihar zaján sercegő hang hatolt át. Mintha eltéptek volna
egy kartonpapírt. A legközelebbi farkas nyakából a következő
pillanatban egy hosszú nyílvessző állt ki. Egy ezüst nyílvessző. A
farkas megrándult, eldőlt, és sötét tócsává olvadt.
Újabb nyílvesszők érkeztek. Újabb farkasok dőltek el. A falka
zavarodottan felbolydult. Egy nyílvessző Lycaont vette célba, de
a farkaskirály elkapta a levegőben. Aztán fájdalmában felkiáltott.
Amikor eldobta, a tenyerén füstölgő, megszenesedett seb
sötétlett.
Újabb nyílvessző csapódott a vállába, és a farkaskirály
megingott.
– Átkozottak! – kiáltotta. A falkájára mordult, a farkasok meg-
fordultak, és futni kezdtek. Lycaon vörösen izzó szemével
Jászonra meredt.
– Még nem végeztünk, fiú – mondta.
Aztán eltűnt az éjben.
Piper néhány másodperc múlva újabb farkasok csaholására
lett figyelmes, de ezek másként hangzottak – kevésbé
fenyegetően, mintha nyomot követő vadászkutyák hangjai lettek
volna. Ha-marosan egy kisebb méretű, fehér farkas ügetett a
barlangba, két másikkal a nyomában.
– Megöljem őket? – kérdezte Hedge.
– Ne! – mondta Piper. – Várjon!
A farkasok oldalra döntötték fejüket, és nagy, arany
szemükkel tanulmányozták a csapatot.

[412]
 Egy szívdobbanásnyi idővel később megjelentek a gazdáik. Fél
tucat, fehér-szürke terepruhát viselő vadász. Mindegyikük
kezében is volt, hátukon ezüst nyílvesszővel teli tegezek lógtak.
Arcukat kapucni takarta, de minden kétséget kizáróan lányok
voltak. Egyikük – aki valamivel idősebb lehetett a többieknél – a
tábortűz mellé kuporodott, és felkapta a Lycaon tenyerét
megsebző nyílvesszőt.
– Majdnem elkaptuk – mondta, majd a társához fordult. –
Phoebe, maradj mellettem, és figyeld a bejáratot! A többiek
eredjenek Lycaon nyomába! Nem veszíthetjük szem elől.
Hamarosan utánatok megyünk.
A Vadászok igent motyogtak, aztán Lycaon falkája után
vetették magukat.
A fehér ruhás lány feléjük fordult, de arca továbbra is
csuklyája takarásában maradt.
– Egy hete követjük a démon nyomát. Mindenki jól van?
Senkit sem haraptak meg?
Jászon döbbenten állt, és a lányt bámulta. Piper nem tudta
nem észrevenni, hogy mennyire hasonlít a hangjuk. Nehéz lett
volna pontosan meghatározni, miben, de a lány beszédmódja,
ahogy a szavakat formálta, Jászonéra emlékeztetett.
– Te vagy az a lány – mondta Piper. – Te vagy Thália.
A lány teste megfeszült. Piper attól tartott, nyílvesszőért nyúl
de csak a kapucniját tolta hátra. Tüskés, fekete haja volt,
homlokát tiara díszítette. A fejék természetfeletti fénybe vonta az
arcát, mintha több lenne közönséges halandónál, szeme kéken
csillogott. ö volt a Jászon fotóján látott lány.
– Ismerjük egymást? – kérdezte Thália.

[413]
 Piper nagy levegőt vett.
– Lehet, hogy meg fog lepni, de...
– Thália – lépett előre Jászon, és megremegett a hangja. –
Jászon vagyok, a testvéred.

[414]
XXXV. * Leo

L EÓ ÚGY ÉREZTE, hogy az egész csapatból ő a legpechesebb, és

ez nem volt kis szó. Miért nincs neki egy régen elvesztett
testvére, vagy egy filmcsillag apja, akit meg kell menteni? Csak
egy szerszámtáskája meg egy összetört sárkánya, ami a küldetés
felénél lezuhant. Talán a Héphaisztosz-csapatot sújtó, ostoba
átok miatt, de Leo más véleményen volt. Az ő élete már a
Táborba érkezés előtt is szerencsétlenségek sorozata volt.
Ezer év múlva, amikor az emberek a tábortűz mellett erről a
küldetésről mesélnek majd, bátor Jászont és gyönyörű Pipert
fognak emlegetni, meg a csicskájukat, a Tüzes Valdezt, aki
hűségesen kísérte őket egy táska varázscsavarhúzóval, és
időnként tofuburgert sütött nekik.
És mintha ez nem lett volna elég, Leo belezúgott minden
útjukba kerülő lányba – különösen az elérhetetlenekbe.
Amikor először meglátta Tháliát, arra gondolt, túl csinos
ahhoz, hogy Jászon testvére legyen. Aztán arra, hogy ezt inkább
mégsem teszi szóvá. Tetszett neki a lány sötét haja, kék szeme,
magabiztos arca. Olyan lánynak látszott, aki focipályán
ugyanúgy lesöpri az ellenfelét, mint a harctéren, és aki mélyen
lenézi a Leo féléket. Tehát pont Leo esete volt.
A két testvér egy másodpercig döbbenten meredt egymásra.
Aztán Thália előreugrott, és megölelte Jászont.

[415]
 – Istenem! Nekem azt mondta, meghaltál! – ragadta meg
Jászon arcát, mint aki alaposan meg akarja vizsgálni. –
Artemisznek hála, tényleg te vagy az. Az a kis heg a szádon.
Kétéves korodban meg akartál enni egy tűzőgépet!
Leo felkacagott.
– Komolyan?
Hedge úgy bólintott, mint aki tisztelettel adózik Jászon
ízlésének.
– Tűzőgép! Magas a vastartalma.
– Vá-várj! – dadogta Jászon. – Ki mondta neked, hogy halott
vagyok? Mi történt velem?
A barlang bejáratában álló fehér farkas vakkantott egyet.
Thália visszanézett a farkasra, és bólintott, de a kezét Jászon
arcán tartotta, mintha attól félne, hogy eltűnik.
– A farkasom arra figyelmeztet, hogy nincs sok időm, és igaza
van. De beszélnünk kell. Üljünk le!
De Pipernek jobb ötlete támadt. Összeesett. Ha Hedge nem
kapja el a fejét alaposan beüti a barlang padlatába.
Thália odaszaladt.
– Mi van vele? Már látom. Bokaficammal kombinált kihűlés. –
Szemöldökét összehúzva a szatírra nézett. – Nem akar valami
természetes gyógymódot alkalmazni rajta?
Hedge gúnyosan nézett rá.
– Szerinted mitől van ennyire jó állapotban? Nem érzed a
Gatorade-ital szagát?
Thália először tekintett Leóra. Méghozzá olyan vádló
pillantsál, mintha azt kérdezné, miért engedte ezt a kecskét
orvost játszani? Mintha Leo hibája lett volna.

[416]
 – Te meg a szatír, vigyétek a lányt bejáratnál álló barátaimhoz!
Phoebe kiváló gyógyító.
– Hideg van kint, nem akarom, hogy lefagyjanak a szarvaim!
Leo tudta, hogy csak le akarják koptatni őket.
– Jöjjön, Hedge! Ezek négyszemközt akarnak beszélni
egymással.
– Fenébe, nem kell leverni senkit!
Hedge a bejárathoz vitte Pipert. Leo is indult volna kifelé, de
Jászon utánaszólt:
– Öregem, ööö... nem maradnál a közelemben?
Leo valami váratlan dolgot pillantott meg Jászon szemében: a
fiú segítséget kért. Szüksége volt valakire, aki mellette van.
Leo elmosolyodott.
– Közel maradásban jó vagyok.
Thália nem tűnt túl boldognak a dolgok ilyetén alakulásától,
de mindhárman letelepedtek a tűz köré. Néhány percig egyikük
sem szólt. Jászon úgy nézte testvérét, mintha egy félelmetes
gépezet lenne – ami felrobban, ha nem megfelelően kezelik.
Thália lazábban vette a dolgokat, mintha az életben nagyobb
meglepetések is érték volna egy elveszettnek hitt testvér
megtalálásánál. De azért ő is egyfajta csodálkozó transzban nézte
a fiút, és talán a kis két évesre gondolt, aki tűzőgépet evett. Leo
rézdrótokat vett ki a zsebéből, és tekergetni kezdte őket.
Végül nem bírta tovább a hallgatást, és megkérdezte:
– Artemisz Vadászainál ez a „nem randizunk” téma egy életre
szól, vagy inkább olyan időszaki dolog? Hogy van ez?
Thália úgy meredt rá, mintha most merült volna fel egy Poce
gödörből. Igen, határozottan bejött neki ez a csaj.

[417]
 Jászon sípcsonton rúgta a barátját.
– Ne foglalkozz Leóval – mondta aztán a nővérének csak
szeretné megtörni a jeget. Inkább arról beszélj, mi történt a
családunkkal, ki mondta neked, hogy meghaltam?
Thália húzgálni kezdte az ezüst karkötőjét. A tűz fényében és
a téli terepruhában kísértetiesen hasonlított Khiónéra, a
hóhercegnőre. Ugyanolyan hideg és gyönyörű volt.
– Emlékszel valamire? – kérdezte a lány. Jászon megrázta a
fejét.
– Három nappal ezelőtt egy buszon tértem magamhoz. Leo és
Piper társaságában.
– Mi semmiről sem tehetünk! – tette hozzá sietve Leo. – Héra
rabolta el az emlékezetét.
Thália izmai megfeszültek.
– Héra? Honnan tudjátok?
Jászon beszámolt a küldetés részleteiről. Beszélt a Táborban
hallott próféciáról, Héra bebörtönzéséről, a Piper apját elrabló
óriásról és a határidőről. Leo csak néha kotyogott közbe, hogy a
legfontosabb dolgokról is essen szó: például, hogyan szerelte
össze a bronzsárkányt, hogyan dobált tűzgömböket és készített
kiváló tacót.
Thália jó hallgatóságnak bizonyult. Semmi sem lepte meg – se
a szörnyek, se a próféciák, se a feltámadt holtak, se a taco. De
amikor Jászon Midasz királyról beszélt, ógörögül káromkodott
egyet.
– Tudtam, hogy fel kellett volna égetnünk a házát – mondta. –
Az az ember egy sorscsapás. De csak Lycaon követésére

[418]
koncentráltunk. Örülök, hogy sikerült megmenekülnötök. Szóval
Héra volt az, aki... éveken át rejtegetett?
– Nem tudom – húzta elő Jászon a zsebében lapuló fotót. –
Éppen csak annyi emléket hagyott, hogy felismerjelek.
Thália vonásai megenyhültek, amikor a képre tekintett.
– Erről teljesen elfeledkeztem. Az 1-es bungalóban hagytam,
ugye?
Jászon bólintott.
– Talán Héra akarta, hogy találkozzunk. Amikor leszálltunk a
barlangnál... az volt az érzésem, hogy valami fontos dolog helybe
lesz. Mintha tudtam volna, hogy közel vagy. Őrültség, ugye?
– Szerintem nem! – nyugtatta meg Leo. – Nekem is az volt j
sorsom, hogy találkozzam a fantasztikus nővéreddel.
Thália meg sem hallotta. Valószínűleg nem akarta tudomásul
venni, Leo mennyire rámozdult.
– Ha istenekkel van dolgod, semmi sem őrültség, Jászon. De
Hérában akkor sem bízhatsz meg. Elsősorban azért, mert Zeusz
gyermekei vagyunk. Héra utálja Zeusz gyermekeit.
– Azt mondta, Zeusz engesztelő ajándékként felajánlotta neki
az életemet. Lehet ebben valami?
Thália arca elsápadt.
– Istenek... Anyának nem kellett volna... Te nem emlékszel,
ugye? Hogy is emlékeznél!
– Mire? – kérdezte Jászon.
Thália arcvonásai öregedtek néhány évet a tűz fényében,
mintha a halhatatlanság nem működne tökéletesen.
– Jászon... nem tudom, hogy mondjam el. Anyánk nem volt túl
kiegyensúlyozott személyiség. Azért akadt meg rajta Zeusz

[419]
szeme, mert televíziós színésznő volt, és gyönyörű. De a hírnevet
nem tudta rendesen kezelni. Ivott, és botrányokat csinált.
Állandó szereplője volt a pletykalapoknak. Soha nem volt elege a
figyelemből. Mielőtt megszülettél, állandóan veszekedtünk...
Tudta, hogy az apánk Zeusz, és képtelen volt feldolgozni. Élete
legnagyobb sikere az ég istenének elcsábítása volt, és nem tudta
elfogadni, amikor az lelépett. Mert az istenek... nem sokáig
maradnak egy helyen.
Leo visszaemlékezett rá, hogy az édesanyja azt ígérte, apja egy
nap visszatér hozzájuk. De az anyja soha nem volt mérges
Héphaisztoszra. Nem a maga kedvéért szerette volna, hogy
visszatérjen – csak Leo miatt, hogy Leónak apaképe lehessen.
Nem érdekelte, hogy a munkája semmiféle előrelépéssel nem
kecsegtette, nem érdekelte, hogy egy kis lakásban szorongtak, és
hogy soha nem jöttek ki a pénzből. Mindig azt mondta, hogy
amíg Leo mellette van, szép az élet.
Leo Jászon arcát nézte – amikor Thália az anyjáról beszélt,
egyre szomorúbb lett és életében először nem volt féltékeny a
barátjára, aki elvesztette az édesanyját, és nehéz idők álltak a
háta mögött. Ő legalább emlékezett a mamájára. Azon kapta
magát, hogy morzézik a térdén: szeretlek. Sajnálta Jászont, hogy
nincsenek hasonló emlékei – semmi, amiben vigaszt lelhetne.
– Vagyis...? – Jászon nem tudta befejezni a kérdést.
– Jászon, vannak barátaid. És most már egy nővéred is. Nem
vagy egyedül – bátorította Leo.
Thália a kezét nyújtotta, és Jászon elfogadta.
– Hétéves koromban – folytatta a lány – Zeusz újra elkezdte
látogatni anyánkat. Talán lelkiismeret-fiirdalása volt, amiért

[420]
zátonyra futott miatta anya élete. De az apánk valahogy
megváltozott. Idősebb lett, szigorúbb, sokkal atyáskodóbban
viselkedett velem. Anya állapota javulni kezdett. Szerette, ha
Zeusz mellette van, ha ajándékokat kap tőle, ha dörgeti neki az
eget. Mindig figyelemre vágyott. Akkoriban születtél meg te.
Anyával... soha nem jöttem ki. De a születésed miatt mellette
maradtam. Olyan aranyos voltál!
És féltem, hogy anya nem képes a gondodat viselni. Mert
Zeusz természetesen ismét eltűnt. Biztosan elege lett anya
követelőzéseiből. Állandóan rágta a fülét, hogy vigye el az
Olimposzra, hogy tegye halhatatlanná, örökre széppé. Amikor
végleg lelépett, anya egyre kiegyensúlyozatlanabb lett. Engem
akkoriban találtak meg először a szörnyek. Anya Hérát okolta.
Azt állította, hogy az istennő téged is meg akar kaparintani. Héra
már az én születésemtől is kiakadt, de két gyermek ugyanattól az
anyától már hatalmas sértésnek számított. Anya azt mondta,
hogy nem ő akart Jászonnak nevezni téged, de Zeusz
ragaszkodott hozzá, mert így próbálta kiengesztelni Hérát, aki
szerette ezt a nevet. Nem tudtam higgyek.
Leo a rézdrótokkal babrált. Úgy érezte magát, mintha
hallgatózna. Nem tartoztak rá ezek az információk, de legalább
jobban megismerhette Jászont. Mintha most bepótolhatná azt a
Vadon Iskolában eltöltött négy hónapot, amikor csak képzelte
Jászon barátságát.
– De hogyan szakadtatok el egymástól? – kockáztatta meg a
kérdést Thália megszorította Jászon kezét.
– Istenek, ha tudtam volna, hogy életben vagy... minden
máshogy alakul. De kétéves korodban anya bepakolt bennünket

[421]
a kocsiba, és azt mondta, családi kirándulásra megyünk. Észak
felé indultunk, a borvidék irányába, egy parkhoz, amit meg akart
mutatni nekünk. Emlékszem, nagyon furcsának tartottam az
egészet, mert anya soha nem vitt bennünket sehová, és
szuperideges volt. Fogtam a kezed, és a park közepén álló, nagy
épület felé sétáltunk, amikor... – Thália nagy levegőt vett. – Anya
azt mondta, menjek vissza a kocsihoz a piknikkosárért. Nem
akartalak egyedül hagyni vele, de csak néhány percről volt szó.
Amikor visszajöttem... anya a lépcsőn térdelt. A mellét verte, és
zokogott. Azt mondta... Azt mondta, eltávoztál. Hogy Héra
kiszemelt, és egyébként is halálra voltál ítélve. Nem tudtam, mit
tett veled. Féltem, hogy teljesen elvesztette az eszét.
Körberohantam a parkot, de te nem voltál sehol. Anyának úgy
kellett elvonszolnia a parkból, rúgkapáltam, sikítoztam. A
következő pár napban teljesen hisztérikus voltam. Nem
emlékszem mindenre, csak arra, hogy kihívtam anyára a
rendőrséget, hamarosan megjelentek a zsaruk, és sokáig
faggatták. Miután elmentek, kirobbant a veszekedés. Azt
mondta, elárul' mm, ahelyett, hogy támogattam volna, mintha az
egész ügyben nem ő számított volna. Végül nem bírtam tovább.
Az eltűnésed olt az utolsó csepp a pohárban. Elszöktem
otthonról, és soha nem tértem haza, még anya temetésére sem,
amikor néhány éve meghalt. Azt hittem, örökre eltűntél, és
senkinek nem beszéltem rólad. Még Annabethnek és Luke-nak
sem. Túl fájdalmas lett volna.
– Kheirón mégis tudott rólam – mondta Jászon távoli hangon.
– Amikor először a Tábor területére léptem, rám nézett, és ezt
mondta: „Neked halottnak kellene lenned.”

[422]
 – Ezt nem értem – mondta Thália. – Soha nem beszéltem neki
rólad.
– Hé, most az a legfontosabb, hogy megtaláltátok egymást!
Szerencsések vagytok – mondta Leo.
Thália bólintott.
– Leónak igaza van. Nézz magadra! Annyi éves vagy, mint én.
Felnőttél.
– De hol voltam időközben? – kérdezte Jászon. – Hogyan
tűnhettem el ilyen hosszú időre, és mi van a római dolgokkal...
Thália összeráncolta a homlokát.
– Római dolgokkal?
– A tesód folyékonyan beszél latinul. Az isteneket a római
nevükön hívja, és tetoválásai vannak – mutatott Leo a Jászon
karján lévő jelekre. Aztán gyorsan összefoglalta Tháliának,
mennyi fura dologba futottak bele: Boreasz Aquilonná változott,
Lycaon Róma fiának nevezte Jászont, és a farkasok hátrálni
kezdtek, amikor latinul beszélt hozzájuk.
Thália megpendítette íja idegét.
– Latinul. Zeusz néha latinul beszélt, amikor másodszor
visszatért anyához. És, mint mondtam, valahogy megváltozott,
katonásabb lett.
– Arra célzol, hogy a római alakjában jelent meg? – kérdezte
Jászon. – Azért hiszem magam Jupiter gyermekének?
– Talán – mondta Thália. – Eddig nem hallottam hasonló
esetről, de megmagyarázná, miért gondolkodsz római
terminusokban, miért beszélsz latinul ógörög helyett. Ez
kivételes esetté tenne téged. De nem magyarázná meg, hogyan
maradtál életben a Félvér Táboron kívül. Zeusz vagy Jupiter –

[423]
ahogy hívni akarod – fiát levadászták volna a szörnyek. Egyedül
évekkel ezelőtt meg kellett volna halnod. Tudom, mert én sem
éltem volna túl barátok nélkül. Kiképzésre lett volna szükséged,
egy biztonságos helyre...
– Nem volt egyedül – bökte ki Leo. – Útközben hallottunk
hozzá hasonló hősökről.
Thália furcsán nézett rá.
– Mire célzol?
Leo elmesélte a Médeia boltjában látott szakadt, bíborszínű
pólót, és hogy a küklopszok egy latinul beszélő Merkúr-kölyköt
emlegettek.
– Máshol nincsenek félistenek? – kérdezte Leo. – Mármint a
Félvér Táboron kívül? Ki tudja, lehet, hogy valami őrült
latintanár istengyerekeket rabol el, és beleveri fejükbe a római
gondolkozásmódot.
Leo egyből rájött, mekkora hülyeséget mondott. Thália olyan I
szúrósan nézett rá csillogó szemével, mintha a gyanúsítottak
sorában állna.
– Bejártam az egész országot – tűnődött el a lány —, de nem I
találkoztam őrült latintanárokkal vagy bíbor pólós félistenekkel. I
Bár... – de nem fejezte be a mondatot, mintha valami kellemetlen
I dolog jutott volna az eszébe.
– Bár? – sürgette Jászon.
Thália megrázta a fejét.
– Beszélnem kell az istennővel. Artemisz talán tanácsot ad.
– Artemisz még szóba áll veled? – kérdezte Jászon. – Az
istenek többsége elhallgatott.

[424]
 – Artemisz a saját szabályait követi – mondta Thália. – Nem
akarja Zeusz tudomására hozni, de nevetségesnek tartja az
Olimposz bezárását. Ő rendelte el, hogy kövessük Lycaont. Azt
mondta, ha megtaláljuk, egy elveszett barátunk nyomára
akadunk.
– Percy Jacksonéra – találgatott Leo. – A srácéra, akit
Annabeth keres.
Thália bólintott. Arcára aggodalom ült ki.
Leo azon gondolkozott, ha ő eltűnne, vágna-e valaki ilyen
aggodalmas képet. Ebben erősen kételkedett.
– Hogy jön Lycaon a képbe? – kérdezte Leo. – És hogyan áll ez
kapcsolatban velünk?
– Ezt kell minél gyorsabban kitalálnunk – mondta Thália. –
Holnap lejár a határidőtök, ne vesztegessétek az órákat.' Aiolosz
talán meg tudja mondani, hogy...
A fehér farkas megjelent az ajtóban, és türelmetlenül
vakkantott – Tovább kell indulnom – állt fel Thália -, ha nem
akarom elveszteni a többi Vadász nyomát. De először elviszlek
benneteket Aiolosz palotájába.
– Nem fontos... ha sietned kell – mondta Jászon bátortalanul.
– Ugyan! – mosolygott Thália, és felsegítette. – Évek óta nem
volt testvérem. Kibírok néhány percet veled, mielőtt idegesíteni
kezdesz. Gyerünk!

[425]
XXXVI. * Leo

A MIKOR LEO MEGLÁTTA, hogy Pipert és Hedge-t mennyire

elkényeztetik odakint, elfogta a sárga irigység.
Azt hitte, befagy a seggük a hidegben, erre Phoebe ezüst sátrat
rittyentett nekik a barlang elé. Leo el se tudta képzelni, hogyan
verte fel ilyen gyorsan, de még kényelmes díszpárnák is kerültek
valahonnan, és kerozinkályha gondoskodott róla, hogy
kellemesen átmelegedjenek. Piper ismét a régi volt, kapott egy
párkát, egy pár kesztyűt és egy olyan terepszínű nadrágot,
amilyet a Vadászok hordtak. Phoebe, Hedge és Piper forró
csokoládét kortyolgatva lazított.
– Ez hihetetlen! – méltatlankodott Leo. – Mi egy barlangban
kuksolunk, ti meg egy luxussátorban terpeszkedtek?! Én is ki
akarok hűlni. Forró csokit és párkakabátot akarok!
Phoebe megvetően fújt egyet.
– Fiúk... – Mintha ez lenne a legnagyobb sértés, amivel elő tud
rukkolni.
– Nyugi, Phoebe – mondta Thália. – Szükségük van
extrakabátra a srácoknak is. És akad még forró csoki.
Phoebe morgott egy keveset, de Leo és Jászon hamarosan
ezüst téli ruhában pompázott, ami hihetetlenül könnyű és meleg
volt. A forró csokoládé meg egyenesen isteni.
– Egészség! – harsogta Hedge edző, azzal megette a hőtartó
poharat.

[426]
 – Biztosan jót tesz a beleinek? – kérdezte Leo.
Thália megveregette Piper hátát.
– Képes vagy továbbmenni?
Piper bólintott.
– Phoebének hála, simán. Ti aztán tudjátok, hogyan kell túlélni
a vadonban. Úgy érzem, le tudnék futni tizenöt kilométert.
Thália Jászonra kacsintott.
– Ahhoz képest, hogy Aphrodité gyermeke, van vér a
pucájában. Tetszik nekem.
– Hé, én is simán lefutok tizenöt kilométert! – csatlakozott Leo.
– A Héphaisztosz-kölykök nagyon kemény csávók. Gyerünk!
Thália természetesen meg sem hallotta.
Phoebének – írd és mondd – cirka hat másodpercébe telt
tábort bontani. Leo ettől teljesen kiakadt. A sátor magától
csukódott össze rágógumi nagyságú kockává. Leo szerette volna
elkérni tőle a műszaki rajzot, de nem volt rá idő.
Thália vékony ösvényt hagyva maga után felfelé szaladt a
hegy-oldalon, és Leo hamar megbánta, hogy megjátszottá a
macsót, mert a Vadászok alaposan lehagyták.
Hedge edző úgy ugrált, mint egy hegyi kecske, és úgy biztatta
őket, mint az iskolai versenyeken:
– Gyerünk, Valdez! Csipkedd magad! Nóta indul! „Van
nekem egy kedvesem...”
– Nóta állj! – csattant fel Thália.
Úgyhogy csendben futottak tovább.
Leo hamarosan a csapat sereghajtója lett, Jászonnal együtt.
– Hogy vagy, haver?
Jászon arcáról leolvasta a választ.

[427]
 – Thália olyan természetesnek veszi – mondta. – Mintha nem
lenne nagy ügy a felbukkanásom. Nem tudom, mire számítottam
de... más, mint én. Sokkal összeszedettebb.
– Ó nem szenved amnéziában, és több ideje volt hozzászokni a
félisten-ügyhöz. Ha istenekkel társalognál évek óta, és
szörnyekkel küzdenél, te is hozzászoknál a meglepetésekhez.
– Lehet. Bárcsak tudnám, mi történt velem kétéves koromban,
miért akart az anyám megszabadulni tőlem! Thália miattam
szökött el otthonról.
– Hé, akármi történt, nem a te hibád. A nővéred belevaló csaj.
Sokban hasonlít rád.
Jászon nem felelt. Leo azon rágódott, nem mondott-e
butaságot. Azt akarta, hogy Jászon jobban érezze magát, de az
egész ügy kívül esett a komfortzónáján.
Leo azt kívánta, bárcsak benyúlhatna a szerszámos táskájába,
és kivehetné belőle a megfelelő szerszámot, amivel megjavíthatja
Jászon memóriáját. Talán egy kalapácsot, amivel megütögethetne
a megakadt alkatrészt, és minden működni kezdene. Sokkal
egyszerűbb lenne, mint „megbeszélni”. „Nem értek a szerves
létformákhoz?” – kösz, apa, hogy ezt örököltem tőled!
Annyira elmerült a gondolataiban, hogy észre sem vette, ami-
kor a Vadászok megálltak. Nekiütközött Tháliának, és majdnem
legurultak a hegyről. Szerencsére a Vadász biztosan állt a lábán,
és mindkettőjüket megtartotta. Aztán az égre mutatott.
– Egy bazi nagy szikla – fulladt el Leo hangja.
A Pikes Peak csúcsának közeiében álltak. Az alattuk elterülő
világot felhőpaplan takarta a szemük elől. A levegő annyira ritka
volt, hogy Leónak légszomja támadt. Leszállt az éj, de telihold

[428]
volt, és a csillagok hihetetlen erővel ragyogtak. Északra és délre
újabb hegycsúcsok törték át a felhőket, mintha szigetek vagy
fogak lettek volna.
De az igazi látványosság mégis felettük volt. Fél kilométeres
magasságban egy bíbor fénnyel ragyogó szikla lebegett. Nehéz
volt megbecsülni a nagyságát. De Leo úgy látta, legalább olyan
széles és magas, mint egy futballstadion. Az oldalán, az éles
sziklák közt barlangok sötétlettek, időnként szél süvöltött ki
belőlük, olyan hangon, mint egy orgonasíp. A szikla tetején álló
erődöt bronzfalak védték.
A lebegő szigetet csak egy keskeny, holdfényben csillogó
jéghíd kötötte össze a Pikes Peakkel.
De Leo hamarosan rájött, hogy a híd nem lehet jég, mert nem
szilárd. Amikor a szél irányt váltott, a híd hullámzani kezdett –
elhomályosodott, megritkult, néhány helyen pamacsokra
szakadozott, mint egy kondenzcsík.
– Ugye nem akarunk rajta felmenni? – kérdezte.
Thália vállat vont.
– Bevallom, én sem vagyok a magasság barátja. De ha be
akartok jutni Aiolosz erődjébe, ez az egyetlen út.
– Ez az erőd mindig itt lebeg? – kérdezte Piper. – Miért nem
veszik észre az emberek a Pikes Peak tetején?
– A Köd miatt – felelt Thália. – Előfordul, hogy néha,
véletlenül mégis meglátják. Ilyenkor a Pikes Peak bíbor fényben
úszik. De az emberek a fény játékára fogják. Pedig valójában
Aiolosz palotájának fényét veri vissza a hegy.
– Hatalmas – ámult Jászon.
Thália felkacagott.

[429]
 – Látnád Olimposzt, öcsi!
– Nem viccelsz? Tényleg jártál ott?
Thália grimaszolt, mintha nem őrizne szép emléket róla.
– Két csoportban vágunk neki a hídnak. Törékenynek nézem.
– Ez biztató. Mi lenne, ha Jászon felrepülne velünk? – kérdezte
Leo.
Thália nevetett. Aztán rádöbbent, hogy Leo kérdése nem vicc.
– Hékás... Jászon tud repülni?
Jászon felpillantott a lebegő erődre.
– Egy kicsit. Pontosabb lenne úgy fogalmazni, hogy irányítom
a légáramlatokat. De itt olyan erősek a szelek, hogy inkább nem
kísérlem meg. Te talán... nem tudsz repülni?
Thália ijedt képet vágott. Aztán sikerült úrrá lennie a
vonásain. Leo rádöbbent, hogy még annál is jobban fél a
magasságtól, mint bevallja.
– Az az igazság, hogy még nem próbáltam. De talán jobb lesz,
ha a hídnál maradunk.
Hedge edző megkopogtatta patájával a jégköd hidat, aztán
felugrott rá. Hihetetlen, de elbírta a súlyát.
– Semmiség. Én megyek előre. Piper, gyere, kislány! Majd
segítek!
– Nem kell, kösz! – De az edző megragadta, és felrántotta a
hídra. Félúton jártak, és a híd továbbra biztosan simult a lábuk
alá. Thália a Vadász-barátjához fordult.
– Phoebe, hamarosan visszatérek. Keresd meg a többieket!
Jelentsd nekik, hogy nemsoká csatlakozom hozzájuk.
– Tényleg maradni akarsz? – Phoebe résnyire húzott szemmel
Leóra és Jászonra sandított, mintha el akarnák rabolni Tháliát.

[430]
 – Minden rendben lesz – ígérte Thália.
Phoebe vonakodva bólintott, aztán a fehér farkasokkal a háta
mögött lerohant a hegyi ösvényen.
– Jászon, Leó, vigyázzatok, hová léptek! – intette őket Thália. –
Bár még sohasem szakadt le...
Mert még nem találkozott velem – mormogta magában Leó,
miközben Jászonnal felfelé másztak.

Félúton aztán minden rosszra fordult, természetesen Leo

hibájából Piper és Hedge biztonságban felért a sziklára. Onnan
integettek és biztatták a többieket, hogy ne lankadjanak, de Leo
nem figyelt oda. A hídépítésen gondolkozott. Azon járt az agya,
hogy ha az övé lenne a palota, ennél a kavargó jégködnél sokkal
stabilabb hidat eszkábálna. Összetartó pántokon és oszlopokon
variált. Aztán eszébe jutott valami, és megtorpant.
– Minek kell nekik híd? – kérdezte.
Thália a homlokát ráncolta.
– Leó, nem a legjobb helyen ácsorogsz. Különben is, mit
akarsz ezzel mondani?
– Szélszellemekről beszélünk, nem? Tudnak repülni.
– Repülnek, de néha szükségük van összeköttetésre a földdel.
– A híd mindig itt van? – kérdezte Leo.
Thália a fejét rázta.
– A szélszellemek nem szeretnek kikötni a földön, de néha
elkerülheted en. Mint most is. Tudják, hogy jövünk.

[431]
 Leo agyában vadul száguldoztak a gondolatok. Annyira
izgatott tett, hogy érezhetően megemelkedett a testhőmérséklete.
Nem lett volna képes szavakba önteni gondolatait, csak annyit
tudott, hogy fontos következtetésre jutott.
– Leó, elárulnád, mi bajod? – kérdezte Jászon.
– Istenek! – ijedt meg Thália. – Gyorsan sétálj tovább! Nézd,
mit csináltál!
Leo hátrálni kezdett, és rémülten vette észre, hogy a
testhőmérséklete tényleg emelkedik. Mint évekkel ezelőtt a
pekanla alatti asztalnál, amikor méregbe gurult. Most az izgalom
váltotta ki ugyanazt a reakciót. Nadrágja gőzölgött a hideg
levegőben.
A cipője gyakorlatilag füstölgött, és a hídnak ez nagyon nem
tetszett. A jég vékonyodni kezdett.
– Leó, fejezd ezt be! – figyelmeztette Jászon. – Elolvasztod a
hidat.
– Igyekszem leállítani magam – mondta Leo. De a teste olyan
gyorsan felfűtötte, amilyen sebességgel a gondolatai
száguldoztak. – Jászon, hogy is nevezett téged álmodban Héra?
Hídnak, ugye?
– Leó, tényleg sürgősen fejezd be – mondta Thália. – Nem
tudom, miről beszélsz, csak azt, hogy a híd...
– Figyelj! – ragaszkodott az ötletéhez Leo. – Ha Jászon híd,
akkor mit köt össze? Két helyet, amik nem tartoznak össze.
Mondjuk a légi palotát a földdel. Eddig is lenned kellett valahol,
nem? És Héra szerint cserebere tárgya voltál.
– Cserebere? – tágult ki Thália szeme. – Istenek!
Jászon összehúzta a szemöldökét.

[432]
 – Miről beszélsz?
Thália egy imaszerűséget motyogott.
– Most már tudom, miért küldött ide Artemisz. Azt mondta
nekem, hogy keressem meg Lycaont, és megtalálom a kulcsot
Percy eltűnésének titkához. Te vagy a kulcs, Jászon. Artemisz azt
akarta, hogy találkozzunk, és halljam a történeted.
– Még mindig nem értem – ellenkezett Jászon. – Nekem nincs
történetem, mert nem emlékszem semmire.
– Leónak igaza van – mondta Thália. – Minden összefügg.
Csak azt tudnánk, hogyan...
Leo csettintett az ujjaival.
– Jászon, hogy is hívják az álmodban látott helyet? Azt a
romos házat? Farkas Ház?
Thália levegő után kapkodott.
– Farkas Ház? Jászon, miért nem ezzel kezdted? Ott tartják
fogva Hérát?
– Te tudod, hol van? – kérdezte Jászon.
Leo alól elolvadt a jég, és a biztos halálba zuhant... volna, ha
Jászon nem rántja vissza a kabátjánál fogva. Aztán mindketten
rohanni kezdtek felfelé. Amikor újra visszanéztek, észrevették,
hogy Thálía a tízméteres szakadék túlsó szélén rekedt, a híd
pedig tovább olvadt.
– Menjetek! – kiáltotta Thália az olvadó híd túlvégéről. –
Tudjátok meg, hol tartja fogva az óriás Piper apját! Mentsétek
meg! Én a Farkas Házhoz viszem a Vadászokat, és tartani fogjuk,
amíg odaértek. Mindkettőt megmentjük!
– De hol van a Farkas Ház? – kiáltotta Jászon.

[433]
 – Pontosan tudod, hol van, öcsi! – Thália addigra olyan messze
járt, hogy a hangja alig hallatszott a szélben. De Leo biztos volt
benne, hogy ezt mondja: „Ott találkozunk! ígérem!”
Leo és Jászon nem álldogálhatott tovább. A lábuk alatt
vékonyodó jégen az életükért másztak. Jászonnak többször is fel
kellett kapnia Leót, hogy a szelek segítségével maradjanak a
levegőben, de a mutatvány több rokonságot mutatott a bungee
jumpinggal, mint a repüléssel.
Végül elérték a lebegő szigetet, és Piper meg Hedge éppen
abban a pillanatban húzták fel őket a sziklára, amikor a jéghíd
utolsó foszlánya is elpárolgott. Zihálva álltak a sziklafalba vésett
lépcső aljában, amely az erődbe vezetett.
Leo visszanézett. A Pikes Peak felhőtengerben lebegett
alattuk, de Tháliát nem látta. És Leónak sikerült felégetnie az
egyetlen lejáratot.
– Mi történt? – kérdezte izgatottan Piper. – Miért füstölög a
ruhád, Leo?
– Kimelegedtem – zihálta. – Sajnálom, Jászon. De tényleg.
Nem tudtam, hogy...
– Semmi baj – mondta mogorván a fiú. – Kevesebb mint
huszonnégy óránk maradt, hogy megmentsünk egy istennőt és
Piper apját. Gyerünk, keressük meg a szelek urát!

[434]
XXXVII. * Jászon

Jsikeresen
ÁSZON MEGTALÁLTA A NŐVÉRÉT, és alig egy óra leforgása alatt I
újra elvesztette. Miközben a sziklára másztak,
többször visszanézett, de Thália eltűnt.
Hiába ígérte meg a nővére, hogy találkoznak, Jászont kételyek
gyötörték. Thália új családra lelt a Vadászok közösségében, és új
anyára Artemisz személyében. Annyira magabiztosan forgott új
életében, úgy lubickolt benne, hogy Jászon nem tudta, jut-e neki
benne hely. És a nővére makacsul meg akarta találni Percyt... De
vajon Jászont is ilyen elszántan kereste?
Ez igazságtalan vád – rótta meg magát a fiú. Hiszen halottnak
hitt Azt is nehezére esett feldolgozni, amit a lány az anyjukról
mondott Mintha Thália egy kisbabát nyomott volna a karjába,
egy rút bőgőmasinát, mondván: „Nesze, a tiéd. Fogd és vidd!”
De ő nem akarta elvinni. Nem akart ránézni, sem elfogadni. Nem
akarta tudomásul venni, hogy volt egy lelkileg
kiegyensúlyozatlan anyja, aki megszabadult tőle, hogy
megbékítsen egy istennőt. Nem csoda, ha Thália elszökött
otthonról.
Aztán eszébe jutott a Félvér Tábor Zeusz-házának félreeső
alkóvja, ahol Thália aludt, hogy az ég istenének fenyegető szobra
ne lássa Mert az apjukban sem volt sok szeretnivaló. Jászon
megértette Thalíát. amiért életének erről a részéről is lemondott.

[435]
Csak bosszankodott, hogy ő nem volt ilyen szerencsés. Neki
gondok húzták a vállát – és nem csak képletesen.
Ugyanis a szelekkel teli arany hátizsák annál nehezebb lett,
minél közelebb kerültek Aiolosz palotájához. A szelek zúgva és
kavarogva küzdöttek.
Egyedül Hedge edző volt jó hangulatban. Felugrált a síkos
lép-csőkön, aztán visszaügetett.
– Gyerünk, nyuszikáim, már csak pár ezer lépcsőfok, bagatell!
Miközben felfelé baktattak, társai nem nyaggatták kérdésekkel
Jászont. Talán látták rajta, hogy rossz kedve van. Piper olyan
aggodalmasan pillantgatott hátra, mintha Jászon állt volna
nemrég a kihűléses halál küszöbén, nem pedig ő. De az is lehet,
hogy Thália ötletén morfondírozott. Leóék ugyanis beszámoltak
neki Thália tervéről – hogy Hérát és Piper apját is megmentik -,
de Jászon nem egészen értette, hogyan gondolja ezt Thália, és
abban sem volt biztos, hogy a hírtől bizakodás vagy inkább
aggodalom tölti el Pipert.
Leo egyfolytában a lábát csapkodta, és azt nézte, nem
gyulladt-e ki valahol a nadrágja. A fiú már nem füstölgött, de
Jászont kikészítették a jéghídon történtek. Leo ugyanis észre sem
vette, hogy füstöl a füle, és lángnyelvek csapnak elő a hajából. Ha
Leo spontán égésbe kezd, valahányszor csak felizgatja magát,
nehéz lesz őt bárhová magukkal vinni. Jászon lelki szemei előtt
látta, ahogy Leóval beállítanak egy gyorsétterembe: „Egy
sajtburgert kérek, és... (a barátom lángol!) ...egy vödröt!”
De leginkább azon aggódott, amit Leo mondott. Jászon
ugyanis egyáltalán nem akart sem híd, sem cseretárgy lenni, csak
azt akarta tudni, honnan jött. Thália ideges lett, amikor Leo

[436]
megemlítette az álmában látott leégett házat. A helyet, amelyről
Lupa azt áhította, hogy élete origója volt. Honnan ismerte Thália
azt a helyet, és honnan vette, hogy Jászon eltalál oda?
A válasz mintha ott lett volna a közelében. De minél közelebb
jutott hozzá, a válasz annál inkább menekülni akart, mint a hátán
cipelt szelek.
Végre elérték a sziget tetejét Az erődöt bronzfalak vették
körük bár Jászon nem tudta, kinek jutna eszébe megtámadni ezt
a helyet. Kinyílt előttük a hétméteres kapu, mögötte csillogó,
bíborszínű kövekkel kirakott út vezetett a fellegvár fehér
oszlopos, kerek épületéhez. Görög stílusban épült, és eltekintve a
tetején trónoló párábólaantennák és rádióvevők erdejétől, egy
washingtoni emlékmű is lehetett volna.
– Elég fura – mondta Piper.
– Gondolom, nem lehet kábeltévét bevezetni egy lebegő
szigetre – vélte Leo. – Nézzétek ezt az első udvart!
A kerek épület egy fél kilométer sugarú kör közepén állt A
talaj a maga ijesztő módján csodálatos volt. Négy részre volt
vágva, mint egy hatalmas pizza, és mindegyik szelet egy
évszakot jelenített meg.
A jobb oldalon elterülő rész jeges senki földje volt, csupasz
fákkal és befagyott tóval. Hóemberek gurultak rajta ide-oda, és
Jászon nem tudta megmondani: csak dekorációk, vagy tényleg
élnek?
Bakói egy őszi park foglalt helyet, arany és vörös lombú
fákkal. A levélhalmokat isten-, ember– és állatalakokba fújta a
szél, mielőtt újra szétszóródtak volna.

[437]
 Az épület mögött Jászon két újabb szeletet fedezett fel. Az
egyik mintha zöld legelő lett volna felhőbárányokkal, míg az
utolsó szelet egy sivatag volt, melynek homokjába
ördögszekerek írtak görög betűkre emlékeztető jeleket, mosolygó
arcokat és egy hatalmas hirdetést: „NÉZZE MINDEN ESTE
AIOLOSZT!”
– Minden negyed egy-egy szélistené – mondta Jászon. – A
négy égtájé.
– Nekem bejön az a legelő – mondta nyálcsorgatva Hedge. -
Nem bánnátok, srácok, ha...
– Menjen csak! – mondta Jászon, aki örült, hogy megszabadul
a szatírtól. Úgyis épp elég nehéz lesz előcsalogatni Aiolosz jó
oldalát, ha Hedge edző nem üvöltözi botját lóbálva, hogy „hulla
vagy!”
Amíg a szatír megtámadta a tavaszt, Jászon, Leo és Piper a
palotába vezető lépcsőhöz sétált. A bejárati ajtón át egy fehér
márvány előtérbe léptek, ahol egy lila transzparensen a
következő szöveg állt: „Olimposzi Időjárás-jelentés”, más
transzparenseken pedig egyszerűen csak ennyi: „Óh!”
– Sziasztok! – lebegett föléjük egy nő. Szó szerint lebegett.
Csinos volt a maga manós módján, ami Jászont a Félvér Tábor
természetszellemeire emlékeztette. Apró, hegyes fülek, kortalan
arc, tizenhat éppen úgy lehetett, mint harminc. Barna szemével
boldogan pislogott. Bár nem volt huzat, sötét haja
samponreklám-stílusban, lassított felvételként szálldosott a
levegőben. Fehér pongyolája ejtőernyőként hullámzott körülötte.

[438]
 Jászon nem tudta, rendelkezik-e lábakkal a hölgy, de hogy
nem érintette velük a padlót, az biztos. Kezében fehér tabletet
tartott.
– Zeusz küldte önöket? – kérdezte. – Már vártuk a
küldöttséget.
Jászon válaszolni akart, de nem tudott gondolkozni, mert
bezavart, hogy a nő átlátszó. Alakja hol elsápadt, hol kiélesedett,
mint-ha ködből lett volna.
– Maga kísértet? – kockáztatta meg a kérdést.
Egyből rájött, hogy megsértette a nőt. A mosoly
ajakbiggyesztéssé húzódott.
– Én egy aura vagyok, uram. Egy szélnimfa, ez, gondolom,
nem lepi meg, és a szelek urának dolgozom. Mellie-nek hívnak.
Itt nincsenek szellemek.
Piper mentette meg a helyzetet.
– Már hogy lenne kísértet! A barátom csupán minden idők lég.
szebb nőjével, a trójai Helénával tévesztette össze önt! Én is majd,
nem összekevertem vele.
Hú, jól nyomta a csaj! Hiába volt túlzó a dicsérete, Mellie
elpirult – Oh... akkor rendben. Tehát Zeusz küldte önöket?
– Ööö... – kezdte Jászon. – Zeusz fia vagyok, igen.
– Nagyszerű! Erre parancsoljanak! – Az aura a biztonsági ajtón
át egy újabb előtérbe vezette őket. Lebegés közben folyamatosan
a tabletjével konzultált. Fel sem nézett repülés közben, de amikor
simán áthatolt egy márványoszlopon, kiderült, hogy teljesen
mindegy, minek ütközik.
– Szerencsére túl vagyunk a főműsoridőn – tűnődött. – A
11:12– es bejelentkezése után beszélhetnek vele.

[439]
 – Nekünk megfelel – mondta Jászon.
A lobby meglehetősen kaotikus volt. Szelek süvöltöttek
körülöttük, és Jászon úgy érezte, mintha láthatatlan
embertömegen kellene átvergődnie. Ajtók nyíltak ki maguktól, és
csapódtak be.
De Jászon további, hasonlóan bizarr dolgokat tapasztalt.
Különböző méretű és alakú papírrepülőgépek repkedtek körbe-
körbe, amiket a szélnimfák elkaptak, kihajtogattak, és miután
elolvasták őket, visszadobták a levegőbe, ahol a papírok újra
összecsukódtak, és továbbrepültek.
Egy csúf lény röppent melléjük, úgy nézett ki, mintha egy
szteroidokat szedő csirke és egy vénasszony keveréke lett volna.
Ráncos arca volt, fekete haját háló fogta le. A kezei mellett
csirkeszárnyai voltak, és kövér, tollas teste karmos lábakban
végződött Hihetetlen volt, hogy egyáltalán repülni tud.
Miközben ide-oda szálldosott, folyton nekiütközött valaminek,
mint egy csirke alakú luftballon.
– Ő nem aura, ugye? – kérdezte Leó, amikor a lény
elszerencsétlenkedett mellettük.
Mellie felnevetett.
– Nem, ez természetesen csak egy hárpia. A mi – hogy is
fejezzem ki magam – csúf mostohatestvérünk. Azt hiszem, ez a
legpontosabb megfogalmazás. Az Olimposzon nincsenek
hárpiák? Az aurákkal – tehát velünk – ellentétben a vad
széllökések szellemei. Mi vagyunk a lágy szellők – nézett
Jászonra a pilláit rebeg– tetve.
– Mindjárt gondoltam – felelte a fiú.

[440]
 – Akkor most – vágott közbe Piper – Aioloszhoz visz
bennünket?
Mellie egy újabb, légmentesen záródó ajtón vezette át őket. A
belső ajtó fölött zöld fény pislogott.
– Van néhány percünk a következő bejelentkezés előtt –
mondta Mellie derűs hangon. – Ha most bemegyünk, talán nem
öli meg önöket. Próba, szerencse!

[441]
XXXVIII. * Jászon

Jrésze akkora volt, mint egy katedrális,

ÁSZON ÁLLA A FÖLDET VERDESTE . Aiolosz erődjének központi
és ezüstkupola lebegett
fölötte. A levegőben, véletlenszerű összevisszaságban, televíziós
eszközök és kellékek úszkáltak, úgymint: kamerák, reflektorok,
díszletek és művirágok. Csak a padlót felejtették el Leo lezuhant
volna a mélységbe, ha [ászon nem kapja el.
– Te szent sza... – nyelt egyet Leo. – Mellie kedves? Megtenné,
hogy legközelebb figyelmeztet?
Az erőd közepében nyolcszáz méter mély, barlangoktól
lyukacsos falú gödör ásított. Néhány alagút egyenesen kifelé
vezetett Jászonnak eszébe jutott, hogy a Pikes Peakről látta a
lyukakból kisüvítő szeleket. De akadtak valamilyen csillogó
anyaggal – talán üveggel vagy viasszal – lezárt üregek is. A
gödör hárpiáktól, auráktól és papírrepülőktől nyüzsgött, de a
repülésképtelenek számára csak egy nagyon hosszú és nagyon
halálos zuhanást jelentett.
– Jaj! – kapott levegő után Mellie. – Bocsánat! – Pongyolája
zsebéből előkapott egy adóvevőt: – Halló, díszletmunkások? Te
vagy az, Nugget? A főstúdióba kérek egy padlót. Igen, járhatót
Kösz.
Néhány másodperccel később hárpiasereg emelkedett fel a
gödörből, legalább három tucat démontyúk padlólap alakú
építőanyagokkal a kezükben. Buzgón kalapáltak és ragasztottak.

[442]
 A munkájukhoz jelentős mennyiségű szigetelőszalagot is
felhasználtak, ami nem nyugtatta meg Jászont. Hamarosan egy
rögtönzött padló lebegett a mélység fölött, melyet a
legkülönfélébb anyagokból – furnérlemezből, márványlapokból,
szőnyegekből és gyeptéglákból – eszkábáltak össze.
– Nem fog elbírni – mondta Jászon.
– Tökéletes lesz – biztosította Mellie. – A hárpiák értik a
dolgukat.
Könnyen beszélt. Ő csak átlebegett fölötte, a lába nem
érintette. Jászon úgy döntött, ő lép először a padlóra, mivel neki
van legtöbb esélye a túlélésre, hiszen képes repülni. Hihetetlen,
de tényleg nem szakadt be alatta.
Piper megfogta a kezét, és követte.
– Ha leesnék, tarts meg!
– Persze – mondta Jászon, és remélte, hogy nem pirult el.
Leo is utánuk merészkedett.
– Engem is kapj el, Superman, de én nem fogom meg a kezed!
Mellie a terem központi részébe vezette őket, ahol a lapos
képernyős tévék laza gömbjének közepén egy irányítópult
látszott.
A gömbben egy alak lebegett, a képernyőket figyelte, és
papírrepülőgép-üzeneteket olvasott.
A férfi észre sem vette őket. Mellie félretolt az útból egy száz
centiméteres Sony tévét, és beléptek az irányító központba.
A lebegő képernyők különböző adásokat sugároztak. Jászon
ráismert néhányra – általában hírműsorokra -, de akadtak furcsa
közvetítések is, például gladiátorküzdelmekről és szörnyekkel

[443]
harcoló félistenekről. Talán csak filmek voltak, de valóságshow-
nak látszottak.
A gömb túlsó felében egy mozivászonhoz hasonlító függöny
lógott, amely előtt kamerák és reflektorok lebegtek.
A gömb közepében ülő férfi egy headsetbe beszélt, és a
kézében tartott távirányítókkal látszólag véletlenszerűen
kapcsolgatta a tévéket.
Égszínkék öltönyének szövetén alakjukat és árnyalatukat
változtató felhők úszkáltak. A hófehér hajú, hatvan körüli férfi
plasztikai műtéttel kisimított arcát több tonna púder fedte, de a
vakolattól sem fiatalabbnak, sem öregebbnek nem látszott, csak
nagyon-nagyon gáznak. Mintha Ken-babát félig megolvasztották
volna a mikrohullámú sütőben. A szeme ide-oda ugrált a
képernyők között, mintha egyszerre akarna mindent látni. Rángó
szájjal motyogott a telefonjába. Lehetett jókedvű, de mérges is –
vagy egyszerre mindkettő.
Mellie a férfi mellé lebegett.
– Uram! Mr. Aiolosz! Ezek a félistenek...
– Várj! – intette csendre felemelt kézzel, aztán az egyik
képernyőre mutatott. – Ezt figyeld!
Éppen egy „viharvadász” program ment, amiben az őrült
adrenalinhajhászok tornádók után vetették magukat. Jászon
látta, hogy egy dzsip beleszáguld a tornádótölcsérbe, és eltűnik
az égben. Aiolosz boldogan felkiáltott:
– A Katasztrófa Csatorna! És az emberek ezt önszántukból
csinálják. – Őrült mosollyal Jászon felé fordult. – Hát nem
csodálatos? Nézzük meg újra!
– Ööö... uram – kezdte Mellie. – Ez az úr itt Zeusz...

[444]
 – Igen, igen, emlékszem rá – mondta Aiolosz. – Visszajöttél.
Hogy ment?
Jászon habozott.
– Micsoda, uram? Attól tartok, összetéveszt valakivel...
– Nem tévesztelek. Jászon Grace vagy, ugye? Mikor is jártál
itt? Egy éve? Egy tengeri szörnyet kerestél, azt hiszem.
– Én... nem emlékszem.
Aiolosz felkacagott.
– Akkor nem lehetett valami emlékezetes tengeri szörny! Én
minden hősre emlékszem, aki a segítségemet kérte. Odüsszeusz,
atya ég! Vagy egy hónapig horgonyzott a szigetemnél. Te
legalább csak néhány napig maradtál. Figyelted a műsort? Ezeket
a bénaságokat beszippantotta a...
– Uram – szakította félbe Mellie. – Két perc múlva adás.
– Adás! – kiáltott Aiolosz. – Imádok adásban lenni. Hogy
nézek ki? Smink!
A következő másodpercben Aiolosz eltűnt az ecsetek,
pamacsok és vatták tornádójában. És amikor a hússzínű füst
felszállt, az arcszíne ijesztőbb volt, mint valaha. Szél túrt a
hajába, és felállította, mint egy deres karácsonyfát.
– Mr. Aiolosz – csúsztatta le válláról Jászon az arany
hátizsákot. – Ezeket a szökevény viharszellemeket önnek hoztuk.
– Valóban? – nézett a táskára Aiolosz, mint egy rajongó
ajándékára, vagyis valami olyasmire, amire semmi szüksége nem
volt. – Nos, nagyon kedves tőletek.
Leo megbökte Jászont, mire a fiú átnyújtotta a táskát.

[445]
 – Boreász javasolta, hogy kapjuk el őket. Azt reméljük,
elfogadja az ajándékunkat, és cserébe visszavonja a félistenek
megölésére kiadott parancsát.
Aiolosz felkacagott, és hitetlenkedve Mellie-re nézett.
– Félistenek megölése? Elrendeltem volna ilyesmit?
Mellie a tabletjéhez fordult segítségért:
– Igen, uram, szeptember tizenötödikéi keltezéssel. „Tüphón
halálakor viharszellemek szöktek meg, a dologért a félistenek
tehetők felelőssé” és így tovább... Igen, általános parancsot adott
ki a megölésükre.
– A fenébe! – bosszankodott Aiolosz. – Biztosan pipa voltam.
Vonja vissza azt a parancsot, Mellie, és... ki is van szolgálatban?
Teriyaki? Teri, vigye le ezeket a szellemeket a Tizennégy E-
tömlöcbe.
Egy hárpia jelent meg a semmiből, felkapta az aranytáskát, és
lespirálozott a mélybe.
Aiolosz Jászonra mosolygott.
– Bocs ezért a „kinyírós”-dologért. De az istenekre, nagyon
dühös lehettem, nem? – Az arca hirtelen elsötétedett, és az
öltönye, a hajtókáit is beleértve, villámoktól villogott. – Már
dereng valami... Mintha egy hang súgta volna, hogy adjam ki a
parancsot. Egy kis hideg borzongás a tarkómon.
Jászon izmai megfeszültek. Egy kis hideg borzongás a
tarkón... Miért hangzik ez annyira ismerősen?
– Egy... hang a fejében, uram?
– Igen. Elég fura. Mellie, meg kell őket ölnünk?

[446]
 – Nem, uram – mondta a nő végtelen türelemmel. –
Visszahozták a viharszellemeket, amivel nagy szolgálatot tettek
nekünk.
– Hát persze – nevetett fel Aiolosz. – Küldjön valami kedves
ajándékot a félisteneknek, Mellie, mondjuk egy doboz bonbont!
– Egy doboz bonbont minden félistennek, uram?
– Ne, az túl drága lenne! Inkább hagyjuk az egészet! De már
idő van! Adásban vagyok!
Megszólalt a műsor szignálja, és Aiolosz a kék vászon felé
repült. Jászon Leóra és Piperre nézett, akik hozzá hasonlóan
zavart képet vágtak.
– Mellie... – kezdte Jászon. – Aiolosz mindig ilyen?
Mellie félénken elmosolyodott.
– Ismerik a mondást! „Szeszélyes, mint az áprilisi időjárás”– A
„bolond lyukból bolond szél fúj” közmondás is rajta alapszik-
– És mi van azzal a tengeri szörnyes üggyel? – kérdezte
Jászon. – Tényleg jártam már itt?
Mellie elpirult.
– Sajnálom, ezt nem tudhatom. Mr. Aiolosz új asszisztense
vagyok Hosszabb ideig kitartottam mellette, mint az elődeim, de
azért én sem vagyok olyan régen itt...
– Általában meddig tartanak a titkárnői? – kérdezte Piper.
– Hát... – gondolkozott el Mellie. – Én már... tizenkét órája
alkalmazásban vagyok.
A lebegő hangszórókból kiáltás harsant:
– Időjárás-előrejelzés tizenkét percenként! Itt az Olimposz
Időjárás-jelentés, az ÖLJ Aiolosszal!

[447]
 A reflektorok a kék vászon előtt dekkoló Aioloszra
szegeződtek. A foga természetellenesen fehér volt, és úgy nézett
ki, mint akinek a sok koffein mindjárt szétveti az arcát.
– Szép napot, Olimposz! Itt Aiolosz, a szelek ura, a tizenkét
percenként jelentkező időjárás-jelentéssel! Florida fölött egy
ciklon halad át, tehát kellemesebb hőmérsékleti viszonyokra
számíthatunk, ugyanis Démétér kedvezni kíván a
narancsfarmereknek – mutatott a kék vászonra, de amikor Jászon
a monitorra nézett, Aiolosz háta mögött Amerika mosolygós
napokkal és mérges viharfelhőkkel díszített térképének digitális
változatát látta. – Tovább haladva a keleti parton... hoppá,
várjunk csak! – Megkopogtatta a fülhallgatóját. – Sajnálom,
emberek! Poszeidón berágott Miamira, szóval úgy néz ki, hogy
Floridában erős fagyok lesznek! Bocs, Démétér! Ami pedig
Közép-Nyugatot illeti, nem tudom, mit követett el Zeusz ellen St.
Louis, de a lakók készüljenek fel téli viharokra! Magát Boreászt
rendelték a helyszínre, hogy büntesse a területet jégveréssel.
Bocs, Missouri! Mégsem, várjanak! Héphaisztosz megsajnálta
Közép-Missourit, vagyis a területen élők kellemes hőmérsékletre
és napsütésre számíthatnak.
Aiolosz ebben a stílusban folytatta a műsort. Leadta az
időjárás-jelentést az ország egész területére, aztán kétszer-
háromszor megváltoztatta előrejelzését, ahogy a módosításokról
szóló hírek beérkeztek a fülhallgatójába. Úgy látszott, az istenek
beleszólnak a szelek irányába és az időjárás alakulásába is.
– Ez hülyeség – suttogta Jászon. – Az időjárás nem ilyen
véletlenszerű.
Mellie gúnyosan elmosolyodott.

[448]
 – Hányszor tévednek a halandó meteorológusok? Frontokról
beszélnek, meg légnyomásról, meg páratartalomról, de az
időjárás mindig meglepi őket. Aiolosztól legalább megtudjuk,
miért ilyen szeszélyes az idő. Nagyon nehéz munka minden isten
kedvére tenni. Ettől mindenki meg...
Nem fejezte be a mondatot, de Jászon tudta, mire gondolt.
Megőrülne. Igen, Aiolosz komplett őrült volt.
– Az időjárás kiszámíthatatlan – összegezte Aiolosz. – Viszlát
tizenkét perc múlva, mert bizonyára újabb hírekkel szolgálhatok!
A reflektorok kialudtak, a monitorok visszatértek a random
műsorsugárzásra, és egyetlen másodpercre Aiolosz arcára kiült a
fáradtság. Aztán eszébe jutott, hogy vendégei vannak, és újra
mosolyogni kezdett.
– Szóval, hoztatok nekem néhány szökevény viharszellemet –
mondta Aiolosz. – Akkor azt hiszem... köszönöm! És mit kértek
cserébe? Mert biztosan akartok valamit. A félistenek már csak
ilyenek.
Mellie újra megszólalt:
– Uram, ez a fiatalember Zeusz fia.
– Igen, igen, ezt eddig is tudtam. Már mondtam, hogy járt
nálam-
– De uram, ők az Olimposzról jöttek.
Aiolosz ledöbbent. Aztán olyan hirtelen kacagott fel, hogy
Jászón majdnem a tátongó mélységbe ugrott.
– Azt akarod mondani, hogy az atyád küldött téged? Végre.
Tudtam, hogy küldeni fog valakit, akivel újratárgyaljuk a
szerződésemet.
– A micsodát?

[449]
 – Hála az égnek! – sóhajtott fel Aiolosz megkönnyebbülten. –
Legalább háromezer éve, hogy Zeusz kinevezett a szelek urának.
Nem mintha hálátlan lennék... nem hát! De a szerződésem hagy
maga után némi kívánnivalót. Halhatatlan vagyok, ez igaz. De
mit jelent az, hogy a „szelek ura”? Természetszellem lennék?
Félisten? Netán isten? Én a szelek istene akarok lenni, az sokkal
kifizetődőbb. Kezdhetnénk ezzel a ponttal a tárgyalást?
Jászon értetlenül pislogott barátaira.
– Maga azt hiszi, hogy az előléptetése ügyében jöttünk?
– Mi más célból jöttetek volna? – vigyorgott Aiolosz. Az
öltönye egészen kék lett. A szövet felhőtlen. – Csodálatos! Az
időjárás-előrejelzéses csatornámmal bőven bizonyítottam
rátermettségemet, nem? Mindig benne vagyok az újságokban.
Meg annyi könyv íródott rólam, hogy csuda! Például a „Jó széllel
francia partra, vagy az „Elfújta a szél”, vagy a „A szél árnyéka”,
vagy...
– Kétlem, hogy ezek a művek magáról szólnának – mondta
Jászon, mielőtt észrevette volna, hogy Mellie hevesen rázza a
fejét.
– Marhaság. Az én életrajzaim, ugye, Mellie?
– Teljes mértékben, uram – nyöszörögte.
– Látjátok? Én persze nem olvasok. Nincs rá időm. De a
halandók láthatóan kedvelnek. Szóval, kezdjük azzal, hogy a
hivatalos titulusom ezentúl legyen „szelek istene” aztán jöhet a
fizetés, meg a többi...
– Uram – mondta Jászon —, mi nem az Olimposzról jöttünk.
Aiolosz pislogott egyet.
– De hát...

[450]
 – Zeusz fia vagyok, ez igaz, de nem a szerződése ügyében
érkeztünk. Egy küldetésen vagyunk, és szükségünk van a
segítségére.
Aiolosz arca megkeményedett.
– Mint a múltkor? Mint minden hős esetében, akik ide
pofátlankodtak? Félistenek! Azt hiszitek, minden csak rólatok
szól, mi?
– Uram, nem emlékszem a múltkori látogatásra, de ha segítene
nekem még egyszer...
– Én mindig segítek! Kivéve, amikor rombolok, de általában
segítőkész vagyok, és néha arra kérnek, hogy mindkettőt
egyszerre csináljam. Mert ott van például Aeneas, az első a te
népedből...
– Az én népemből? – kérdezte Jászon. – Mármint a félistenekre
gondol?
– Ugyan! Én a te félisten-vérvonaladra gondolok. Aeneasra,
Venus fiára, Trója ostromának egyetlen túlélőjére. Miután a
görögök felégették városát, Itáliába menekült, ahol megalapította
azt a királyságot, amiből Róma létrejött bla-bla-bla. Na, én erre
gondoltam.
– Nem értem – mondta Jászon.
Aiolosz a szemét forgatta.
– Tudjátok, engem is bedobtak a konfliktus kellős közepébe!
Juno felhívott, hogy: „Ó, Aiolosz, kérlek, pusztítsd el Aeneas
hajóit a kedvemért! Nem állhatom azt a fickót.” Aztán jön
Neptunus, hogy „Meg ne próbáld! A víz az én felségterületem!
Csitítsd le a szeleket!” De Juno tovább erősködik: „Nem,
pusztítsd el a hajóit, vagy megmondom Jupiternek, hogy

[451]
ellenszegültél!” Szerintetek könnyű ennyi ellentétes parancs
között balanszírozni?
– Biztos vagyok benne, hogy nem – felelte Jászon.
– És ne hányjátok a szememre Amelia Earhart halálát! Azóta is
felháborodott hívásokat kapok az Olimposzról, amiért
lesöpörtem az égről.
– Nekünk csak néhány információra lenne szükségünk –
mondta Piper a legmegnyugtatóbb hangján. – Úgy hallottuk,
maga mindent tud.
Aiolosz megrángatta öltönye hajtókáit, és némileg
enyhültebbnek tűnt.
– Nos, ez természetesen igaz. Például tudom, hogy ez az egész
agyalágyult ötlet, hogy Juno egyesítsen benneteket, nagy
valószínűséggel vérontással fog végződni. Ami téged illet, Piper
McLean, tudom, hogy az apád bajban van. – Kinyújtotta a kezét,
és egy papírdarab szállt a markába. Egy fotó. Pipert ábrázolta
egy férfival, aki valószínűleg az apja volt. Az arcuk hasonlított.
Jászon biztos volt benne, hogy már látta valamelyik filmben.
Piper elvette a fotót. A keze remegett.
– Ez... az apám pénztárcájából esett ki.
– Igen – mondta Aiolosz.^Minden, ami elveszik a szélben,
nálam köt ki. A fotót akkor fújta el a szél, amikor a földszülött
elragadta.
– A micsoda? – kérdezte Piper.
Aiolosz legyintett a kérdésre, és résnyire húzott szemmel
Leóra nézett – Ami téged illet, Héphaisztosz fia... látom a
jövődet. – A szeleten kezébe újabb papír hullt. Egy régi, gyűrött
krétarajz.

[452]
 Leo úgy fogta meg, mintha méregbe mártották volna.
Megtántorodott.
– Mi az, Leo? – kérdezte Jászon.
– Egy gyerekkori rajzom. – Gyorsan összehajtotta, és a kabátja
alá dugta. – Egy.. . semmiség.
Aiolosz felkacagott.
– Semmiség? A siker kulcsa! Nos, hol is tartottunk? Ott, hogy
információra van szükségetek. Biztosak vagytok benne? Az
információk veszélyesek.
Kihívón mosolygott Jászonra. A mögötte álló Mellie
figyelmeztetően rázta a fejét.
– Igen – bólintott Jászon. – Meg kell találnunk Enkeladosz
búvóhelyét.
Aiolosz arcáról leolvadt a mosoly.
– Az óriásét? Minek akarnátok megkeresni? Szörnyű teremtés!
– Még a műsoromat sem nézi.
Piper feltartotta a fotót.
– Az óriás elrabolta az apámat. Meg kell mentenünk, és
szeretnénk megtudni, hol raboskodik Héra.
– Nos, ez a kérés teljesíthetetlen – mondta Aiolosz. – Ezt még
én sem tudom, pedig, higgyétek el, megpróbáltam kideríteni.
Héra tartózkodási helyét varázsfátyol borítja. Olyan erős, hogy
képtelenség meghatározni.
– Egy Farkas Ház nevű helyen van – közölte Jászon.
– Várj csak! – csapott a homlokára Aiolosz, és lecsukta a
szemét. – Fogtam valamit! Igen, egy Farkas Ház nevezetű helyen
van. Csak nem tudom, hol található.

[453]
 – Enkeladosz tudja – próbálkozott tovább Piper. – Ha segít
megtalálni őt, megtalálhatjuk az istennőt is, és...
– Igen – vette fel a fonalat Leo -, és ha megmentjük, nagyon
hálás lesz magának...
– És Zeusz előrelépteti – fejezte be Jászon.
Aiolosz szemöldöke felszaladt.
– Előléptetés? És csak az óriás búvóhelyét kéritek cserébe?
– Nos, ha el tudna juttatni oda bennünket – egészítette ki a
kérést Jászon -, annak külön örülnénk.
Mellie izgatottan összecsapta a tenyerét.
– Persze hogy el tud juttatni! Gyakran küld segítő szeleket a.
– Mellie, maga jobban tenné, ha befogná! – rótta meg Aiolosz j
– Erősen fontolgatom az elbocsátását, amiért holmi álindokkal
beengedte ide ezeket.
Mellie elsápadt.
– Igen, uram. Nagyon sajnálom, uram.
– Nem az ő hibája volt – mondta Jászon. – De ami a segítséget
illeti...
Aiolosz oldalra döntötte a fejét, mintha gondolkozna. Aztán
Jászon rájött, hogy a fülhallgatójába érkező üzenetekre figyel.
– Nos... Zeusz jóváhagyta – motyogta Aiolosz. – Azt mondja...
azt mondja, jobb lenne, ha csak a hétvége után találnátok meg
Hérát, mert nagy bulit tervez... Aú! Ez Aphrodité. Kiabál vele,
emlékezteti rá, hogy a téli napforduló már hajnalban elkezdődik.
Azt mondja, segítsek nektek. És Héphaisztosz... Igen. Hm.
Ritkaság, hogy valamiben egyetértsenek. Várjatok...
Jászon a barátaira mosolygott. Végre melléjük szegődött a
szerencse. Isteni szüleik a hátuk mögé álltak.

[454]
 A bejárat felől hangos böffentés hallatszott. Az előtér felől
Hedge edző baktatott be füves pofával. Mellie észrevette, ahogy
a rögtönzött padlón átsétál, és ijedten levegő után kapott.
– Ez meg ki?!
Jászon elfojtott egy köhintést.
– Ez? Csak Hedge edző. Vagyis Gleeson Hedge. Ő a mi... –
Jászon nem tudta, hogyan fejezze be a mondatot: tanárunk,
edzőnk, Problémánk?
– Vezetőnk – mondta végül.
– Van benne valami bakos – motyogta Mellie.
A háta mögött álló Piper felfújta az arcát, és úgy tett, mintha
hánynia kéne.
– Mi van, nyuszikák? – baktatott hozzájuk Hedge. – Hú, klassz
a kéró! ó, gyeptéglák! r Edző, az előbb evett – mondta Jászon. – A
gyeptéglák a padló részei. A hölgy itt... Mellie.
– Egy aura – mosolygott megnyerőn Hedge. – Bársonyos, mint
egy nyári szellő...
Mellie elpirult.
– Aiolosz éppen segíteni akart nekünk – folytatta Jászon.
– Igen, nagyon úgy néz ki – motyogta a szelek ura. – Nos,
Enkeladoszt a Diablo-hegyen találjátok meg.
– Az Ördög-hegyen? – kérdezte Leo. – Nem hangzik túl jól.
– Emlékszem arra a helyre! – mondta Piper. – Voltam ott
egyszer az apámmal. San Francisco Baytől keletre található.
– Már megint a kikötői rész! – rázta a fejét az edző. – Nem
teszik ez nekem!
– Ami az... – mosolyodott el Aiolosz – utatokat illeti...

[455]
 Az arcára hirtelen kiült a döbbenet. Előrehajolt, és
megkopogtatta a fülhallgatót, mintha nem hallotta volna jól.
Amikor újra felegyenesedett, a szeme vadul égett. A vastag
púder ellenére is öregembernek látszott. Egy nagyon öreg és
nagyon ijedt embernek.
– Nem beszélt hozzám már évszázadok óta. Nem tehetem...
Igen, igen, értem.
Nagyot nyelt, és úgy nézett Jászonra, mintha óriási csótánnyá
változott volna.
– Sajnálom, Jupiter fia. Új parancsot kaptam. Meg kell
halnotok. Mellie felnyikkant.
– De... de uram! Zeusz azt mondta, hogy segítsük őket.
Aphrodité és Héphaisztosz...
– Mellie! – kiáltott rá Aiolosz. – Az állása egyre
bizonytalanabb! Egyes parancsok az istenek kívánságait is
felülírják. Különösen, ha a természet erőiről van szó.
– Kinek a parancsairól? – kérdezte Jászon. – Zeusz ki fogja
rúgni, ha nem segít nekünk!
– Kétlem – intett Aiolosz egy laza csuklómozdulattal, és a
gödör egyik cellája kinyílt. Jászon hallotta, hogy a viharszellemek
sikítva kiszabadulnak, és spirális vonalban feléjük siklanak,
miközben vérért üvöltenek.
– Még Zeusznak is tisztelnie kell a természet törvényeit –
mondta Aiolosz. – És ha az istenek közül éppen ez az asszony
ébredezik, nem lehet megtagadni a kérését. Viszlát, hősök!
Szörnyen sajnálom, de gyorsan pontot kell tennem az ügyre.
Ugyanis négy perc múlva ismét adásban vagyok.

[456]
 Jászon elővarázsolta a kardját, Hedge edző előhúzta a bunkós-
botját, és Mellie felkiáltott:
– Ne!
Éppen abban a pillanatban siklott a lábuk alá, amikor a
viharszellemek egy hurrikán erejével szétrobbantották a padlót.
A szőnyeg-, a márvány– és a linóleumdarabok halálos
lövedékekként fúródtak volna beléjük, ha Mellie nem emeli
pajzsként eléjük a ruháját, és fogja fel vele a becsapódások nagy
részét. Mind az öten eltűntek a gödörben, de még hallották
Aiolosz kiáltását a fejük fölött:
– Mellie, maga annyira ki van rúgva!
– Gyorsan! – kiáltotta Mellie. – Zeusz fia, van hatalmad a
levegő fölött?
– Egy csekély!
– Akkor segíts te is, különben halottak vagyunk! – Mellie
megragadta Jászon kezét. A fiú karján elektromosság futott
végig. Megértette, mit kíván az aura. Úgy kellett irányítani a
siklásukat, hogy berepüljenek az egyik alagútba. A
viharszellemek halálos srapnelfelhőt söpörve követték őket.
Jászon megfogta Piper kezét.
– Összeborulni!
Egymásba kapaszkodva összebújtak.
– Ez NAGYON nem jó! – kiáltotta Leo.
– Gyertek, lepkefingok! – ordibálta Hedge a
viharszellemeknek. – Lenyomlak benneteket!
– Micsoda férfi! – sóhajtott Mellie.
– Mi lenne, ha koncentrálna kicsit? – javasolta Jászon.
– Ja, bocs!

[457]
 A megfelelő irányba állították a szeleket, és besiklottak a
legközelebbi alagútba. De még így is túl nagy sebességgel
csapódtak a meredek és szűk csőbe, és bukfencezve gurultak
tovább lefelé. Esélyük sem volt megállni.
Mellie köntöse hullámzott körülöttük. Jászon és a többiek
kétségbeesve kapaszkodtak belé. Fokozatosan lelassultak, ám a
viharszellemek ott kiáltoztak a hátuk mögött.
– Nem... bírom... sokáig... tartani... – figyelmeztette őket
Mellie. – Kapaszkodjatok erősen, amikor a szelek hátba vágnak
bennünket...!
– Nagyszerűen csinálja, Mellie – mondta Hedge. – Édesanyám
egy aura volt, de ő sem csinálta volna jobban.
– Ugye beszélünk majd írisz-messengeren? – reménykedett
Mellie.
Hedge kacsintott.
– Nem érnének rá később megbeszélni a randit?! – kiáltotta
Piper. – Nézzék!
A hátuk mögött teljesen elsötétült a csatorna. Jászon füle
pattogni kezdett a nyomástól.
– Képtelen vagyok őket visszatartani! – mondta Mellie. – De
megpróbállak benneteket kipárnázni. Ez az utolsó szívesség.
– Köszönjük, Mellie! – mondta Jászon. – Remélem, kap új ál-
lást!
Az auranő mosolygó arca szétoszlott, és lágy szellőbe burkolta
őket. Aztán megérkeztek az igazi szelek, és olyan erővel lőtték ki
a hősöket az égbe, hogy Jászon előtt elsötétült a világ.

[458]
XXXIX. * Piper

P IPER AZT ÁLMODTA,

kollégiumának tetején ül.
hogy a Vadon Középiskola

A sivatagi éj hűvös volt, de hozott magával takarót, és Jászon

is ott ült mellette, kívánhatott ennél több meleget?
A levegőnek zsálya és meszkvitó-füst illata volt. Fekete
fogakként meredeztek a Spring Mountains csúcsai, mögöttük Las
Vegas fényei derengtek.
A csillagok olyan fényesek voltak, hogy Piper attól tartott,
elhomályosítják a meteorrajt. Nem szerette volna, ha Jászon azt
hiszi, holmi képzelgés miatt rángatta fel a tetőre. (Nem mintha
maga a képzelgés nem lett volna eleve totál képzelgés.) De a
meteorok nem okoztak csalódást. Szinte minden percben
áthúzott egy az égen fehér, sárga vagy kék csíkot húzva maga
után. Piper nagyijának biztos volt valami csiroki legendája róluk,
de a lány jelen Pillanatban azzal volt elfoglalva, hogy saját
történetét szövögesse.
Jászon megfogta Piper kezét – végre! —, és két meteorra
mutatott, amik egymás útját keresztezve hullottak le az égről.
– Láttad?! Hihetetlen, hogy erre Leo nem volt kíváncsi.
– Az az igazság, hogy nem is hívtam – mondta Piper
egyszerűen.
Jászon elmosolyodott.
– Tényleg?

[459]
 – Ühüm. Érezted már úgy, hogy három ember már tömeg?
– Aha – felelte. – Például most is. Tudod, mekkora bajba
kerülünk, ha elcsípnek itt bennünket?
– Majd kitalálok valamit! Ismered a meggyőzőképességemet.
Táncolunk?
Jászon felnevetett. Káprázatosán szép volt a szeme, és
mosolyához jól passzolt a holdfény.
– Zene nélkül? Éjjel? Egy háztetőn? Veszélyesen hangzik.
– Veszélyes lány vagyok.
– Nem kétlem.
Jászon felállt, és kinyújtotta a kezét. Néhány lépést lassúztak,
de gyorsan csókolózásba torkollott az egész. Piper annyira
vigyorgott, hogy másodszor alig tudta megcsókolni a fiút.

Aztán az álma változott – vagy meghalt, és az Alvilágba került

mert Médeia áruházában találta magát.
– Add, hogy álom legyen, és nem az örök büntetésem! –
suttogta.
– Nem, kedvesem – mondta egy negédes hang. – Ez nem
büntetés.
Piper megfordult. Attól tartott, Médeiát látja majd, de egy
másik nő turkált a leárazott cuccok közt.
A hölgy fantasztikusan nézett ki – vállát verdeső haj,
hattyúnyak, hibátlan arc, farmerbe és hófehér topba bújtatott,
tökéletes test Piper sok színésznőt látott életében. Az apja női
mind gyönyörűek voltak. De ez a hölgy más volt. Természetes

[460]
eleganciát sugárzott, erőlködés nélkül volt divatos, és festék
nélkül lélegzetei állító. Semmi művit nem talált benne.
Miközben nézte, mintha folyton változott volna. Piper nem
tudta volna megmondani, hogy a szeme vagy a haja színe.
Mindenesetre egyre gyönyörűbb lett, mintha arca beivódott
volna Piper elméjébe – és olyan közel került Piper szépségről
alkotott eszményéről, amennyire közel csak lehetett.
– Aphrodité? Anya, te vagy az?
Az istennő elmosolyodott.
– Álmodsz, drágám. Ha valaki kérdezi, nem találkoztunk,
rendben?
– É-én... – Piper egyszerre ezer kérdést tett volna fel, és
összetorlódtak gondolatai.
Aphrodité felemelt egy türkizkék ruhát. Pipernek nagyon
tetszett, de az istennő elfintorodott.
– Nem az én színem, ugye? Kár, pedig csinos. Médeiának volt
néhány bájos holmija.
– De... de ez az áruház felrobbant – dadogta Piper. – Láttam.
– Igen. Ezért van kiárusítás. Most már csak egy emlék. Bocs,
hogy kirángattalak a másik álmodból. Tudom, hogy az sokkal
kellemesebb volt.
Piper arca égni kezdett. Nem tudta eldönteni, hogy zavarban
van-e, vagy dühös, de leginkább a csalódás kongó ürességét
érezte.
– Nem volt igaz. Soha nem történt meg. De miért emlékszem
rá olyan élénken?
Aphrodité elmosolyodott.

[461]
 – Mert az én lányom vagy, Piper. Te sokkal élesebben
érzékeled a lehetséges dolgokat. Hogy mi lehetett volna. És még
lehet is. Ne add föl! De előbb sajnos – mutatott körbe az
áruházban Aphrodité – más nehézségekkel is szembe kell
nézned. Médeia néhány további ellenségünkkel újra visszatér
majd. A Halál Kapuja kinyílt.
– Mire célzol?
Aphrodité rákacsintott.
– Okos vagy, Piper. Tudod te.
Piperén jeges borzongás futott végig.
– Az alvó asszony. Akit Médeia és Midasz patrónusként
emlegetett. Kinyitotta az Alvilág ajtaját. Visszaengedi a
halottakat a földre.
– Ühüm. De nem csak úgy általában a halottakat. Hanem a
leg-erősebbeket, akik leginkább gyűlölik az isteneket.
– A szörnyek is visszatérnek a Tartaroszból – kötötte össze a
dolgokat Piper -, ezért nem maradnak odalent.
– Igen, a patrónusuk, ahogy hívtad, jó viszonyt ápol
Tartarosszal, a gödör szellemével. – Aphrodité felemelt egy
aranyflitteres ruhát. – Nem... ebben nevetségesen festenék.
Piper idegesen felnevetett.
– Te? Te mindenben szívdöglesztő lennél.
– Kedves tőled – mondta Aphrodité. – De a szépség egyrészt a
legmegfelelőbb és a legtermészetesebb ruha megtalálásán múlik.
Ahhoz, hogy tökéletes légy, annak is kell érezned magad. Ne
akarj az lenni, ami nem vagy. Ez egy istennő számára különösen
nehéz feladat, hiszen olyan könnyen váltunk alakot.

[462]
 – Az apám mindig tökéletesnek látott – remegett meg a
hangja. – Soha nem tudott elfelejteni.
Aphrodité a távolba révedt.
– Igen... Tristan. Nagyszerű férfi volt. Kedves, finom és
jóképű. Mégis annyi szomorúság élt a szívében.
– Kérhetném, hogy ne beszélj róla múlt időben?
– Bocsáss meg, kedvesem! Természetesen nem akartam
cserbenhagyni apádat. Az elválás mindig nehéz, de ez volt a
leghelyesebb. Ha rájön, ki vagyok valójában...
– Várjunk csak! Fogalma sincs róla, hogy istennő vagy?
– Persze hogy nincs! Nem mondtam el neki. A legtöbb
halandónak nehéz elfogadni az ilyesmit. Romba döntheti az
életüket. Kérdezd csak meg a barátodat, Jászont! Különben bájos
srác. Szegény anyja összeroppant, amikor rájött, hogy Zeuszba
szeretett bele. Nem, sokkal jobb így, hogy Tristan egy halandó
nőnek hitt, aki otthagyta őt magyarázat nélkül. Jobb egy
keserédes emlék egy halhatatlan és elérhetetlen istennőnél.
Amivel elérkeztünk egy fontos kérdéshez...
Kinyitotta a markát, és Piper észrevett benne egy világító,
rózsaszín folyadékkal teli üvegcsét.
– Ez Médeia egyik ártalmatlanabb főzete. Csak a közelmúlt
emlékeit törli ki. Ha megmented az apádat – ha meg tudod
menteni -, be kell neki adnod ezt.
Piper nem akart hinni a fülének.
– Azt akarod, hogy kábítsam el apát? Hogy elfeledje, amin
keresztülment?
Aphrodité feltartotta az üvegcsét. A folyadék rózsaszín fénybe
vonta arcát.

[463]
 – Az apád magabiztosnak látszik, de két világ határán
egyensúlyozik. Egész életét azzal töltötte, hogy elfelejtse az
istenekről és szellemekről szóló régi regéket, közben attól retteg,
hogy mégis igazak. Fél tőle, hogy lényének egy fontos részét
tagadta meg, és hogy ez egy nap majd visszaüt. Most egy óriás
fogságában senyved. Egy rémálmot él át. Ha nem hal meg... és
ezzel az emlékkel kell élnie, tudva, hogy az istenek és a
szellemek közöttünk járnak, belerokkan lelkileg. És éppen erre
játszanak az ellenségeink. Hogy Megtörjék, és ezzel téged is
megtörjenek.
Piper szeretett volna közbekiabálni, hogy Aphrodité téved, az
apja a legerősebb ember, akit csak ismer. És hogy ő nem hajlandó
kitörölni apja emlékeit, ahogy Héra tette Jászonnal.
De valahogy mégsem tudott haragudni Aphroditére. Eszébe
jutott, mit mondott az apja néhány hónapja Big Surnél: „Ha
tényleg hinnék a Szellemek Országában vagy az
állatszellemekben vagy a görög istenekben... azt hiszem, nem
jönne álom a szememre Mindig keresnék valakit, akit
okolhatok.”
Most Piper akart valakit okolni.
– Ki ő? – követelte a választ Piper. – Ki irányítja az óriást?
Aphrodité csücsörített. Aztán a következő polchoz sétált,
amelyen horpadt páncélok és tépett tógák voltak, de Aphrodité
úgy mustrálta, mintha divatáruk lettek volna.
– Erős akaratod van – tűnődött el. – Engem soha nem
becsültek különösebben az istenek. A gyermekeimet kinevették.
Leírták őket azzal, hogy beképzeltek és sekélyesek.
– Néhányuk tényleg az.

[464]
 Aphrodité felkacagott.
– Ez igaz. Néha talán én is beképzelt és sekélyes vagyok. A
lányok legyenek kényesek! Ó, ez helyes! – kapott fel egy
megégett és foltos bronzmellvértet, és Piper felé mutatta. –
Tetszik?
– Nem – felelt Piper. – Válaszolnál végre a kérdésemre?
– Türelem, szívem – mondta az istennő. – Véleményem szerint
a szerelem a legerősebb mozgatóerő a világon. Ez sarkallja nagy
tettekre a halandókat. A legnemesebb, legbátrabb cselekedeteiket
a szerelem nevében követték el.
Piper előhúzta tőrét, és tükrös pengéjét tanulmányozta.
– Mint a trójai háborút elindító Helené?
– Ah, Katopris! – mosolygott Aphrodité. – Örülök, hogy
megtaláltad. Annyit bántottak azért a háborúért, de most
őszintén, Párisz és Helené szép pár volt, nem?! És a csata hősei
mára halhatatlanok – legalábbis az emberek emlékezetében. A
szerelem erős, Piper. Még az isteneket is képes térdre
kényszeríteni. Ezt mondtam a fiamnak, Aeneasnak is, amikor
elmenekült Trójából. Azt hitte, elbukott. Azt hitte, született
vesztes. De aztán Itáliába utazott, és...
– Róma alapítóatyja lett.
– pontosan. Látod, Piper, a gyerekeim nagyok tudnak lenni, ha
akarnak. Te is hatalmas lehetsz, mert az én származási vonalam
egészen egyedülálló. Közelebb állok a teremtéshez bármelyik
Olimposzinál.
Piper megpróbált visszaemlékezni Aphrodité születésére.
– De te... nem a tengerből emelkedtél fel? Méghozzá egy
kagylóhéjon?

[465]
 Az istennő felkacagott.
– Az Botticelli agyszüleménye. Szerencsére soha nem álltam
kagylón. Viszont valóban a tengerből születtem. Az ősi Káoszból
a Föld és az Ég, Gaia és Uránosz emelkedett ki először. Amikor
fiuk, a titán Kronosz, Uranoszt...
– ...egy sarlóval feldarabolta – idézte fel Piper.
Aphrodité fintorogni kezdett.
– Igen. Uranosz darabjai a tengerbe estek. Halhatatlan
eszenciájából keletkezett a tenger habja. És a habokból...
– Megszülettél te. Most már emlékszem. Vagyis...
– Uranosz utolsó gyermeke vagyok. Aki nagyobb volt a
titánoknál és az isteneknél. Szóval hihetetlen, de én vagyok a
legidősebb olimposzi isten. Ahogy mondtam, a szerelem
hatalmas erő. És te is több vagy, lányom, egy csinos pofinál.
Mostanra már nyilván magadtól is kitaláltad, kinek a kedvéért
ébredtek fel az óriások, és kinek van akkora ereje, hogy a föld
legmélyebb régiójában ajtókat nyitogasson.
Aphrodité várt egy kicsit, mintha érezné, hogy Piper fejében
most állnak össze a kirakós játék darabjai egy rettenetes képpé.
– Gaia – mondta Piper. – Maga a föld. Ő az ellenségünk.
Bízott benne, hogy Aphrodité hevesen ellenkezni kezd, de az
istennő továbbra is a horpadt páncélokkal teli polcot nézte.
– Évezredek óta szendergett, de most lassan felébred.
Almában is nagyon erős, de ha felébred... végünk. Mielőtt ez
megtörténne, le kell győznötök az óriást, és újra el kell altatni
Gaiát. Különben kitör a felkelés. A halottak tovább folytatják a
feltámadást. A szörnyek egyre gyorsabban öltenek újra testet. Az

[466]
óriások megsemmisítik az istenek szülőhelyét. És ha erre sor
kerül, véget ér az általunk ismert civilizáció.
– De éppen Gaia? A Földanya?
– Ne becsüld őt alá! – figyelmeztette Aphrodité. – Kegyetlen
ellenfél. Ö rendezte meg Uranosz halálát. Ő adta Kronosz kezébe
a sarlót, és biztatta saját apja megölésére. Amíg a titánok uralták
a világot, békésen szendergett. De amikor az istenek legyőzték
őket, ismét felébredt, és dühében életet adott egy új fajnak – az
óriásoknak -, hogy lerombolják az Olimposzt egyszer és
mindenkorra.
– A történelem megismétli önmagát – mondta Piper. – Az
óriások ismét feltámadnak.
Aphrodité bólintott.
– Most már tudod. Mit fogsz tenni?
– Én? – szorult ökölbe Piper keze. – Mit tehetnék? Vegyek fel
egy csinos rucit, és kedvesen beszéljem rá Gaiát, hogy aludjon
még egy kicsit?
– Bárcsak ilyen egyszerű lenne! – mondta Aphrodité. – De
meg kell találnod a saját erődet, hogy küzdhess azért, akit
szeretsz. Mint az én kedvenceim, Helené és Párisz. Vagy a fiam,
Aeneas.
– Helené és Párisz meghalt – emlékeztette Piper.
– Aeneasból pedig hős lett – vágott vissza az istennő. – Roma
első, nagy hőse. A végeredmény tőled függ, Piper, de egy dolgot
elárulok: az óriások legyőzéséhez a hét legnagyobb félistennek
össze kell fogni, de minden erőfeszítés eredménytelen lesz
nélküled. Mert ha a két oldal találkozik... neked kell közvetítő

[467]
szerepet játszani közöttük. Rajtad múlik, vérfürdő vagy barátság
lesz a vége.
– A két oldal?
Piper látása elhomályosult.
– Hamarosan fel kell ébredned, lányom – mondta az istennő. –
Ritkán értek egyet Hérával, de vakmerő lépését én is
szükségesnek tartom. Zeusz túl hosszú ideig különítette el a két
tábort. Pedig csak egyesült erővel menthetitek meg az Olimposzt.
Most pedig ébredj fel! Remélem, tetszeni fog a ruha, amit
választottam neked!
– Milyen ruha? – kérdezte Piper, de az álom addigra elillant.

[468]
XL. * Piper

P IPER EGY UTCAI KÁVÉZÓ TERASZÁN ÉBREDT.

Egy másodpercig azt hitte, még mindig álmodik.
Napfényes reggel volt. A levegő friss, de annyira azért nem
csípős, hogy ne Legyen kellemes kint ülni. A többi asztalnál
biciklisták, üzletem-berek, egyetemisták beszélgettek és
kávéztak.
Eukaliptuszillatot érzett. A régimódi, kis boltok előtt
gyalogosok áramlottak. Kefevirágok és azáleák nyiladoztak,
mintha a telet hírből sem ismernék.
Vagyis Kaliforniában voltak.
Barátai körülötte ültek, és mellkasuk előtt összefont karral
szenderegtek. Mindegyikükön új ruha feszített. Piper végignézett
magán, és levegő után kapott:
– Anyám!
A kelleténél hangosabbra sikeredett a kiáltás, Jászon
megrándult, és beverte térdét az asztalba, ettől mind felébredtek.
– Mi az?! Kit kell lecsapni? – kérdezte az edző.
– Zuhanunk! – ragadta meg Leo az asztalt. – Mégsem? Akkor
hol vagyunk?
Jászon pislogott egyet, megpróbálta összeszedni magát.
Piperre nézett, és felszisszent:
– Mi van rajtad?!

[469]
 Piper valószínűleg elpirult. Az álmában látott türkiz színű
ruhát viselte, fekete macskanadrággal és csizmával kiegészítve.
Los Angeles-i otthonukban hagyott kedvenc ezüst
varázskarperece volt rajta, meg az apjától kapott sídzseki, ami
meglepő módon tökéletesen ment a ruhájához. Elővette
Katoprist, és megnézte magát a pengéjében. Igen, a frizurája is
rendben volt.
– Semmi, csak az... – Aztán eszébe jutott Aphrodité
figyelmeztetése, hogy maradjon titokban a találkozásuk. – Nem
érdekes.
Leo elmosolyodott.
– Aphrodité megint lecsapott? Elnyerhetnéd a legjobban
öltözött harcos díját, szépségkirálynő!
Jászon megbökte a karját.
– Leó, néztél magadra mostanában?
– Mi? Oh!
Aphrodité mindegyiküket kiglancolta. Leo csíkos nadrágot
viselt fekete bőrcipővel, hozzá gallér nélküli inget és feszülő
nadrágtartót. Ehhez jött a szerszámos táskája, egy Ray-Ban
napszemüveg és egy keskeny karimájú kalap.
Piper megpróbált nem nevetni.
– Jó ég, Leo! Az apám ilyen szerelésben jelent meg a legutóbbi
bemutatóján. Leszámítva a szerszámtáskát.
– Fogd be!
– Szerintem menő. Bár én még nála is menőbb vagyok –
örvendezett az edző.
A szatír egy pasztell lidércnyomás volt. Aphrodité bő és
buggyos, kanárisárga öltönybe bújtatta. A két különböző színű

[470]
cipő tökéletesen illett a patájára. Rózsaszínű ingben volt, és az
öltönyhöz passzoló, széles karimájú kalapban. Ehhez jött a
babakék nyakkendő és a zakója hajtókájába tűzött kék szegfű,
amit a szatír némi szimatolás után elfogyasztott.
– Legalább rólam elfeledkezett az anyád – mondta Jászon.
Ez nem egészen így volt. Ha a fiúra nézett, Piper szíve sztepp,
táncra perdült. Jászon farmert és tiszta, bíbor pólót viselt, mint a
Grand Canyonba tett kiránduláson. Lábán új cipő, haja frissen
nyírva. Szeme égszínkék. Aphrodité üzenete egyértelmű volt: ez
a srác nem szorul tuningra.
És Piper szívből egyetértett.
– De – kérdezte feszengve – hogy kerültünk ide?
– Mellie-nek köszönhetően. – Hedge boldogan csámcsogott a
kék szegfűn. – A szelek átlőttek a fél országon. Ha nem lett volna
Mellie utolsó ajándéka, az a kellemes, lágy szellő, amivel
kipárnázta az esésünket, halálra zúztuk volna magunkat.
– És miattunk ki fogják rúgni – sajnálkozott Leo. – Öregem, ezt
megcsináltuk neki.
– Ne aggódj miatta! – mondta Hedge. – Különben sem tehetett
mást. A nimfákra ilyen hatással vagyok. Ha túl leszünk a
küldetésen, megkeresem írisz-messengeren, és segítek neki
munkát találni. Ez a nő egy olyan aura, akivel képes lennék
letelepedni, és kiskecskéket nemzeni.
– Mindjárt behányok – fintorgott Piper. – Kér valaki kávét?
– Kávét! – Hedge mosolya kék volt a szegfűtől. – Imádom a
kávét!
– De... – kezdte Jászon. – Van pénzünk? Hol vannak a
táskáink?

[471]
 Piper lenézett. A táskák a lábuk mellett álltak, egyiket sem
lopták el. Benyúlt a kabátja zsebébe, és két dolgot talált benne,
amire nem számított. Egy pénzköteget. És egy üvegcsét – az
amnézia-főzetet. Az üvegcsét a zsebében hagyta, a pénzt kivette.
Leo füttyentett.
– Zsebpénzt kaptál? Isteni anyád van!
– Pincérnő! – kiáltotta Hedge. – Hat dupla eszpresszót, és
bármit, amit a srácok megkívánnak! A kislány fizeti!

Gyorsan rájöttek, hol vannak. Csak le kellett olvasniuk az

itallapról: „Verve Kávézó, Walnut Creek, CA.” A pincérnőtől
megtudták, hogy december 21-e van, délelőtt kilenc óra, vagyis a
téli napforduló napja, és az Enkeladosz által szabott határidőig
mindössze három órájuk maradt.
A Diablo-hegyet sem kellett sokáig keresniük. Ott magaslott a
horizonton, az utca végében. A Sziklás-hegységhez képest a
Diablo-hegy nem tűnt olyan magasnak, és a csúcsát sem borította
hó. Végtelenül békésnek látszott arany ráncaival és a szürkészöld
fák márványos foltjaival. De Piper tudta, hogy a hegyek mérete
csalóka, és közelről biztosan sokkal magasabb. Nem beszélve a
megtévesztő látszatról. Kaliforniában voltak, állítólagos
otthonában. Tiszta volt az ég, kellemes az idő, kedélyes emberek
vették őket körül, az asztalukon csokoládés süti. De néhány
kilométerre tőlük, valahol a békét árasztó hegyen egy szupererős
és szupergonosz óriás arra készült, hogy felfalja ebédre az apját.

[472]
 Leo előhúzott valamit a zsebéből. A régi rajzát, amit Aiolosztól
kapott. Aphrodité fontosnak tarthatta, mert az új ruhájába is
belecsempészte.
– Mi az? – kérdezte Piper.
Leo óvatosan összehajtotta, és megint eltette.
– Semmi. Nem hinném, hogy kíváncsiak lennétek az ovis
rajtomra.
– Azért ennél többről van szó – mondta Jászon. – Aiolosz azt
Mondta, ez a rajz a siker kulcsa.
Leo a fejét rázta.
– Még nem jött el az ideje. Aiolosz azt mondta., de majd
később.
– Hogy lehetsz ebben ennyire biztos? – kérdezte Piper.
– Bízzatok bennem! – kérte Leo. – Szóval, mi a terv?
Hedge edző hangosat böfögött. Már megivott három kávét,
megevett egy tál fánkot, néhány szalvétát és egy csokor virágot a
vázából. Az ezüst étkészletet is elrágcsálta volna, ha Piper nem
csap a kezére.
– Felmászunk a hegyre – mondta Hedge. – Megölünk
mindenkit Piper apján kívül. Aztán távozunk.
– Köszönjük, Eisenhower tábornok – morogta Jászon.
– Mi van, nem tetszik a tervem?
– Srácok – szólt rájuk Piper el kell mondanom valamit.
A dolgot megnehezítette, hogy ki kellett hagyni az anyjával
való találkozást, de beszámolt nekik arról, mire jött rá álmában:
hogy a valódi ellenségük Gaia.

[473]
 – Gaia? – rázta meg a fejét Leo. – Ő nem az Anyatermészet?
Virágok a hajában, madarak énekelnek a vállán, és őzikék meg
nyuszikák mossák helyette a szennyest.
– Leó, az Hófehérke – mondta Piper.
– Rendben, de...
– Figyeljetek, nyuszikáim – törölte ki a kecskeszakállából a
kávét Hedge. – Piper nagyon komoly dologról beszél. Gaia
kémény ellenfél. Talán még én sem tudnám legyőzni.
Leo Rittyentett.
– Komolyan?!
Hedge határozottan bólintott.
– Ez a földasszony meg a vén ura megérték a pénzüket.
– Uranosz. – Piper önkéntelenül felnézett az égre, hogy lát-e
vajon szemeket.
– Ő – mondta Hedge. – Szóval Uranosz nem volt a legjobb
apa. Gyermekeit, a küklopszokat, a Tartaroszba dobta. Ettől
persze Gaia begőzölt, de türelmesen kivárta az idejét. Újabb
fészekalja gyereket szült – a tizenkét titánt -, és félt, hogy az
apjuk őket is börtönbe veti. Ezért aztán elment a gyerekéhez,
Kronoszhoz..
– A nagy, gonosz ürgéhez – szólt közbe Leo akit tavaly nyáron
újra legyőztek.
– Pontosan. Gaia nyomta kezébe a sarlót, és mondta neki,
hogy: „Mi lenne, ha lehívnám a faterodat, és amíg lekötöm a
figyelmét, te szépen szafaládét csinálnál belőle? Aztán
átvehetnéd a világuralmat. Jó ötlet, nem?”
Mindenki hallgatott. Pipernek hirtelen már nem is ízlett
annyira a csokoládés sütemény. Bár a történetet nem most

[474]
hallotta először, továbbra sem volt képes felfogni. Nehezen
tudott elképzelni egy olyan szemét kölyköt, aki a világhatalom
kedvéért kinyírja a saját apját. De egy olyan szemét anyát is, aki
ráveszi erre a kölykét.
– Határozottan nem egy Hófehérke – mondta végül.
– Hát nem, Kronosz gonosz fickó volt. De Gaia szó szerint
minden gonosz fickó anyja. Annyira öreg, erős és hatalmas, hogy
nehezére esik teljes egészében felébredni – kontrázott Hedge. –
Az idő nagy részében alszik, és mi így szeretjük őt:
elszunnyadva.
– De beszélt hozzám – mondta Leo. – Akkor hogyan alhat?
Gleeson lesöpörte kanárisárga hajtókájáról a morzsákat. A
hatodik kávéjánál tartott, a pupillája akkorára tágult, mint egy
negyeddolláros.
– A tudatának egy része álmában is aktív, álmodik, figyel, és
olyan apróságokra képes, mint vulkánkitöréseket okozni, meg
szörnyeket feltámasztani. Még nincs teljesen ébren, és hidd el,
nem akarod megtudni, milyen az, amikor felébred.
– De egyre erősebb lesz – mondta Piper. – ö támasztja fel az
óriásokat. És ha a királyuk is visszatér, ez a Porphyrion...
– Hadat toboroz az istenek ellen – vágott közbe Jászon. –
Hérával végez először. Újabb háború lesz. És Gaia teljesen
magához tér. Gleeson bólintott.
– Ezért is jó ötlet, ha olyan keveset tartózkodunk a földön,
amilyen keveset csak lehet.
Leo aggódva tekintett a Diablo-hegyre.
– Vagyis a hegymászást... nem nekünk találták ki.

[475]
 Pipernek összeszorult a szíve. Arra kérték, hogy árulja el a
barátait, és most ugyanezek a barátok segítenek neki
kiszabadítani az apját, pedig nyilvánvalóan csapdába sétálnak.
Már az is elég ijesztő, hogy egy óriással kell megküzdeniük. De
most kiderült, hogy az egész mögött Gaia áll, az isteneknél és a
titánoknál is nagyobb erő...
– Fiúk, tisztában vagyok vele, hogy ezt nem kérhetem tőletek –
suttogta Piper. – Túl veszélyes.
– Viccelsz? – böffentett Gleeson, és rájuk villantotta szegfűkék
mosolyát. – Ki akar egy kis csihipuhit?!

[476]
XLI. * Leo

L EO ERŐSEN BÍZOTT BENNE,

hegycsúcsra.
hogy a taxi felviszi őket a

De nem volt ilyen szerencséje. Az autó rángatózva és berregve

kaptatott fel a hegyre. Féltávnál egy láncsorompó zárta el az utat,
és az erdészházat is zárva találták.
– Eddig jöhettem, nem tovább – sajnálkozott a taxis. – Biztos
gyalog akartok tovább menni? Szép kis túra lesz visszafelé, a
kocsim furcsán viselkedik, sajnos nem várhatlak meg benneteket.
– Biztos! – pattant ki Leo a kocsiból mindenkit megelőzve,
mert gyanította, miféle problémával küszködik a jármű, és
amikor lenézett, látta, hogy nem tévedett. A kerekek úgy
süllyedtek az útba, mintha a kocsi futóhomokon hajtott volna.
Nem gyorsan – csak éppen annyira, hogy a sofőr váltó– vagy
tengelyproblémának higgye. De Leo tudta, hogyan áll a helyzet
valójában.
A keményre taposott földútnak nem lett volna szabad
felpuhulja, még Leo cipője is süllyedni kezdett benne. Gaia
szórakozott velük.
Amíg barátai kiszálltak, Leo kifizette a taxist. Meglehetősen
nagylelkű volt – miért ne lett volna? Aphrodité pénzét szórta.
Ráadásul volt egy halvány gyanúja, hogy nem jön le élve a
hegyről.

[477]
 – Tartsa meg a visszajárót, és tűnjön el innen olyan gyorsan,
ahogy tud! – tanácsolta Leó, és a taxis nem ellenkezett.
Hamarosan már csak az autó porfelhőjét látták.
A hegyről káprázatos panoráma tárult eléjük. A Diablo-hegy
alatti völgy egy város-foltokból varrt takaróra hasonlított. Fákkal
szegélyezett utcák hálója, a középosztály rendezett külvárosai,
boltok, iskolák. Normális emberek normális élete – amelyről
Leónak nem sok fogalma volt.
– Az Concord – mutatott északra Jászon. – Walnut Creek
alattunk fekszik. Délre, a hegyek mellett Danville látható. És az...
– mutatott az aranysziklás csúcsok felé, melyeken úgy ült meg a
köd, mint valami tányér peremén. – Az ott Berkeley Hills, az East
Bay. Mellette San Francisco.
– Jászon? Eszedbe jutott valami? – kérdezte Piper. – Jártál már
erre?
– Igen... vagyis nem emlékszem. Mintha fontos lenne ez a hely
valamiért.
– Az a titánok földje – biccentett Hedge nyugat felé. – Rossz
hely, Jászon. Hidd el, ennél közelebb nem akarunk Friscóhoz
kerülni De Jászon olyan vágyakozással tekintett a ködös
medence felé, hogy Leót rossz érzés fogta el. Miért vonzódik egy
olyan helyhez, ami Hedge edző szerint is gonosz, teli van
ártalmas varázslattal és ősi ellenségekkel? Mi van, ha Jászon
innen származik? Talán nem volt alaptalan a célozgatás, hogy
Jászon az ellenségük, és végzetes hiba volt beengedni a Félvér
Táborba.
Nem, ez nevetséges – gondolta Leo. Jászon a barátjuk.
Leo meg akarta mozdítani a lábát, de sarka az útba süllyedt.

[478]
 – Hé, srácok! Ne ácsorogjunk itt!
A többiek is észlelték a problémát.
– Gaia itt még erősebb – morogta Hedge. Kiugrott a cipőjéből,
majd a lábbelit átadta Leónak. – Vigyázz rájuk, Valdez, szép
cipők!
– Ki is pucoljam őket?! – horkant fel Leo.
– Jó ötlet – bólintott elismerően Hedge. – De először másszuk
meg a hegyet, amíg tudjuk.
– Hogyan találjuk meg az óriást? – kérdezte Piper.
Jászon a csúcs fölött lebegő füstre nézett, amit Leo messziről
felhőnek nézett. Valami égett.
– A füst tüzet jelez – mondta Jászon. – Siessünk!

A Vadon Középiskolában Leónak kijutott az erőltetett

menetekből. Azt hitte, edzésben van. De hegyet mászni,
miközben a föld megpróbálja elnyelni a lábad, olyan, mint
légypapíron kocogni.
Hamar fel kellett tűrnie gallér nélküli inge ujját, pedig hidegen
metsző szél fújt. Nem bánta volna, ha Aphrodité rövidnadrágot
és sportcipőt ad rájuk. De a Ray-Ban szemüvegért hálás volt,
legalább védte a szemét. Benyúlt a szerszámos táskájába, és
elővarázsolt néhány dolgot: csavarokat, csavarhúzót és
bronzdarabokat. Kaptatás közben szerelt: nem gondolkozott
rajta, hogy mit csinál, az volt a lényeg, hogy a keze járjon.

[479]
 Mire megközelítették a csúcsot, Leo volt a világ
legdivatosabban öltözött, leizzadt, koszos hőse. A kezét gépzsír
borította.
A mütyür, amit összerakott, egy játékra hasonlított. Olyanra,
amit ha felhúznak, zörögve átgurul az asztalon. Nem tudta
pontosan, mire való, de a táskájába süllyesztette.
Hiányzott neki sokzsebes katonai zubbonya, de Festus még
inkább. Jól jött volna most egy lánglehelő bronzsárkány. De
persze tisztában volt vele, hogy Festus nem térhet vissza – a régi
alakjábn biztosan nem.
Megpaskolta a zsebébe rejtett rajzot, amit a pekánfa alatti
asztalnál készített, ötéves korában. Eszébe jutott, mit énekelt Tía
Callida, amíg ő rajzolt, és hogy mekkora csalódást érzett, amikor
a szél ellopta tőle a képet. „Még nem jött el az idő, kis hősöm” –
mondta Tía Callida. „Egy nap neked is meglesz a saját
küldetésed. Megtalálod a sorsod, és nehéz utad végül értelmet
nyer”
Aiolosz visszaadta a rajzot. Ez csak egyet jelenthetett: a sorsa
hamarosan beteljesedik. De az útja legalább olyan kétségbeejtő
volt, mint ez a hülye hegy. Leo többször is azt hitte, hogy végre
elérték a csúcsot, de kiderült, hogy csak egy újabb hegyhát,
amely mögött egy még magasabb csúcs vár rájuk.
Tartsunk sorrendet! – figyelmeztette magát Leo. Először éljük túl
ezt, aztán ráérek kitalálni, mitől olyan sorsszerű a rajzom.
Jászon végre lekuporodott egy sziklafal mögé, és intett a
többieknek, hogy kövessék a példáját. Leo Jászon mellé kúszott.
Pipernek úgy kellett lenyomnia Hedge edzőt.

[480]
 – Nem akarom összekoszolni az öltönyömet! – panaszkodott
Hedge.
– Psszt! – csendesítette a lány.
A szatír vonakodva letérdelt.
A rejtekhelyül szolgáló sziklán túl, az utolsó csúcs
árnyékában, meglátták az erdős, futballpálya nagyságú
fennsíkot, ahol Enkeladosz, az óriás táborozott.
A magas, bíbor lángokkal égő máglyához ki kellett vágnia
néhány fát. A tisztás szélén további fatörzsek hevertek, meg
néhány építőipari gép állt: egy buldózer, egy nagy daru, a végén
villanyborotvához hasonló pengékkel. Talán egy faaprító kombájn,
gondolta Leo. Egy hosszú, balta-pengés oszlopot is látott, amely
egy oldalára döntött guillotine-ra hasonlított, és talán hidraulikus
fejszeként szolgálhatott.
De hogy az óriásnak miért volt szüksége a gépekre, arra nem
tudott rájönni. Azt sem értette, hogy az előttük álló teremtmény
hogy fér be a vezetőülésbe. Enkeladosz annyira nagy volt,
annyira szörnyűséges, hogy Leo rá sem bírt nézni.
De erőt vett magán, és a szörnyre összpontosított.
Kezdjük azzal, hogy tíz méter magas volt, tehát simán akkora,
mint a fák. Leo biztos volt benne, hogy az óriás kiszúrná őket a
sziklájáról, ha a bíbor örömtűz, ami körül épp kántálva táncikált,
nem kötné le teljesen a figyelmét. Az óriás különben deréktól
felfelé egészen emberszerűnek tűnt.
Izmos mellkasát lángokkal díszített mellvért takarta, mindkét
karja dagadt az izmoktól, a bicepszei nagyobbak voltak Leónál.
Bronzos bőre koromtól sötétlett. Arca durván megmunkált volt,
mint egy befejezetlen agyagszobor. De a szeme fehéren csillogott,

[481]
es csimbókos, csontokkal díszített rasztafrizurája a vállát
verdeste.
Deréktól lefelé még ijesztőbb volt. Zöld pikkelyes lába
karmokban végződött lábujjak helyett – mint egy sárkány lába. A
kezében zászlórúd nagyságú dárdát tartott. Néha a lángokba
mártotta, és a fém vörösen felizzott.
– Rendben – szólalt meg Hedge edző -, a haditerv a
következő...
Leo oldalba könyökölte.
– Ugye, nem akarja egyedül megtámadni?!
– Mér’ ne?
Piper majdnem felzokogott.
– Nézzétek!
A máglya túloldalán, a homályban, cölöphöz kötözött férfit
láttak. Feje lekonyult, mintha eszméletlen lenne, Leo nem látta az
arcát, de Pipernek nem voltak kételyei.
– Apa...
Leo nagyot nyelt. Azt kívánta, bárcsak egy Tristan McLean-
filmben lennének. Akkor Piper apja csak eljátszaná, hogy
elvesztette az eszméletét. Kibogozná a kötelet, hatástalanítaná az
óriást egy ravaszul elrejtett óriásölő spray-vel, aztán drámai zene
csendülne fel, és Tristan McLean bemutatná legújabb csodálatos
menekülését: lassított felvételen rohanna, miközben a háta
mögött felrobban a hegyoldal.
De ez nem film volt. Tristan McLean félholtan kornyadozott,
egy óriás fel akarta falni, és három piperkőc tini-félistenen meg
egy megalomániás kecskén kívül senki sem menthette meg.
– Mi négyen vagyunk – suttogta a szatír -, ő meg egyedül.

[482]
 – Az eddig oké, de nem zavarja, hogy tíz méter magas? –
kérdezte Leo.
– Szóval – kezdte Hedge – Jászon meg én eltereljük a figyel'
mét. Piper odalopakodik, és kiszabadítja az apját.
Mindannyian Jászonra néztek.
– Mi az? – kérdezte Jászon. – Én döntsék?
– Ki más?! – kérdezett vissza Piper.
Eddig nem beszéltek erről, de Jászont még Hedge edző is
elfogadta vezérnek. Együttes erővel jutottak el idáig, de Leo
tudta, hogy ha élet-halál kérdésről lenne szó, Jászonhoz fordulna
válaszért. Bár nem emlékszik semmire, ő a
legkiegyensúlyozottabb közöttük. Lesírt róla, hogy nem először
jár csatában, és tudta, hogyan őrizze meg hidegvérét. Leo nem
bízott túlzottan az emberekben, de Jászonra spéciéi rábízta volna
az életét.
– Nehéz bevallani – sóhajtott Jászon —, de úgy tűnik, Hedge
edzőnek igaza van. Piper csak egy elterelő hadművelettel
kerülhet az apja közeiébe.
Nem nagy esély, gondolta Leo. Nem garantált a túlélés. De be
kellett érniük vele.
Nem ülhettek ott egész nap a támadást tervezgetve.
Közeledett dél, az óriás által megadott határidő, és a föld
változatlanul szerette volna beszippantani a lábukat. Leo térde
máris öt centire süllyedt a talajban.
Leo a gépekre nézett, és őrült ötlet villant a fejébe. Elővette az
útközben készített mütyürkét, és rájött, mire használhatná – ha
szerencséje lenne, amije általában nem nagyon szokott lenni.

[483]
 – Vágjunk bele gyorsan – mondta -, amíg meg nem gondolom
magam.

[484]
XLII. * Leo

A TERV RÖGTÖN AZ ELEJÉN FÉLRESIKLOTT. Amíg Piper a nyakát

behúzva lopakodott a szirt peremén, Leó, Jászon és Hedge
a tisztásra sétált.
Jászon elővarázsolta arany dárdáját. A feje fölé kapta, és
elkiáltotta magát, hogy „Óriás!” ami sokkal magabiztosabban
hangzott Leo tervezett mondatánál, ami valami ilyesmi lett
volna: „Szánalmas porbafingók vagyunk, ne ölj meg bennünket!”
Enkeladosz abbahagyta a tűz körüli kerengést-kántálást.
Vigyorogva feléjük fordult, tépőfogát egy kardfogú tigris is
megirigyelte volna.
– Milyen kedves meglepetés! – morogta.
Leónak valami nagyon nem tetszett a hangjában.
Megszorította felhúzható játékát. Oldalra lépett, és a buldózer
felé araszolt.
Hedge edző elkiáltotta magát:
– Engedd el a színészt, te behemót nyuszika, mert bedugom a
patámat a...
– Fogja be! – szólt rá Jászon.
Enkeladosz bömbölve felnevetett.
– Már el is feledtem, milyen viccesek a szatírok! Ha mi fogjuk
uralni a világot, nem irtunk ki benneteket. Szórakoztathattok,
amíg megeszem a többi halandót.

[485]
 Ez dicséret volt? – nézett Leóra Hedge összeráncolt
homlokkal. – Szerintem nem.
Enkeladosz kitátott szájában fehéren világítottak a fogai.
– Vigyázz! – kiáltotta Leo.
Jászon és Hedge balra ugrott, amikor az óriás tüzet fújt. A
kicsapó kohóláng Festusnak is becsületére vált volna. Leo
beugrott a buldózer mögé, és házi készítésű játékát a
vezetőülésre dobta. Aztán jobbra futott a faaprító géphez.
Szeme sarkából látta, hogy Jászon felpattan, és az óriásra
támad. Hedge letépte magáról a lángoló, kanárisárga zakót, és
dühösen mekegett.
– Szerettem ezt a ruhát! – Felemelt bunkósbottal támadásba
lendült.
Mielőtt az óriás közelébe juthattak volna, Enkeladosz a földbe
döfte a lándzsáját, és ettől az egész hegy megremegett.
Leo hanyatt esett a lokális földrengéstől, és meglepetten
pislogott. A lángoló füvön és a keserű füstön át látta a túloldalon
feltápászkodó Jászont. Hedge edző azonban mozdulatlanul
feküdt.
Esés közben bevágta a fejét egy rönkbe. Szőrös lába a levegőbe
meredt. Térdig lecsúszott, kanárisárga nadrágja olyan látványt
tárt fel, ami nélkül Leo boldogan meglett volna.
Az óriás elbődült:
– Látlak, Piper McLean! – fordult meg, és tüzet fújt a Leo jobb
oldalán található bokorsorra. Piper kifüstölt fürjként ugrott a
tisztásra , az aljnövényzet lángolt körülötte.
Enkeladosz felkacagott.
– Örülök, hogy megjöttél! És elhoztad az ajándékaimat!

[486]
 Leo gyomra megrándult. Piper előre figyelmeztette őket, hogy
akarva-akaratlanul Enkeladosz kezére játszhatna barátait.
Az óriás észrevehette Leo arckifejezését, mert még
hangosabban kacagott.
– Igazad van, Héphaisztosz fia, nem számítottam rá, hogy
életben maradtok, ráadásul ilyen sokáig, de nem számít. Azzal,
hogy idehozott benneteket, Piper McLean teljesítette a
megállapodás ráeső részét. Ha elárul benneteket, állni fogom a
szavam. Viheti az apját. Nem vagyok nagy mozirajongó!
Leo most már sokkal tisztábban látta Piper apját. Inge
cafatokban lógott, a pantallója gyűrött. Csupasz lábfejére sár
ragadt. Nem volt egészen eszméletlen, mert néha felemelt fejjel
felnyögött – igen, Tristan McLean élt. Leo eleget látta ezt az arcot
a moziban, de most egy csúnya vágás szántotta végig. Betegnek
tűnt, soványnak – semmi hősies nem volt benne.
– Apa! – kiáltotta Piper.
McLean pislantott, és megpróbált a lányára nézni.
– Piper...? Hol vagyok?
A lány előhúzta tőrét, és szembefordult Enkeladosszal.
– Engedd szabadon!
– Elengedem, aranyom! – morogta az óriás. – Esküdj
engedelmességet, és minden rendben lesz. Csak a többiek halnak
meg.
Piper hol az apjára, hol Leóra nézett.
– Téged is megöl – figyelmeztette Leo. – Ne bízz benne!
– Ugyan már! – bömbölte Enkeladosz. – Talán nem tudjátok,
de én Athéné legyőzésére születtem. Gaia mindegyikünket
speciális okból szült, egy-egy isten legyőzésére. Én Athéné

[487]
nemezise voltam, úgy is lehet mondani, hogy az Anti-Athéné. A
testvéreimhez viszonyítva kicsi vagyok, de okos! És tartom
magam a megállapodásunkhoz, Piper McLean. Ez is a terv része.
Jászon már talpra szökkent, maga elé szegezte lándzsáját, de
mielőtt támadhatott volna, Enkeladosz felüvöltött, de olyan
hangosan, hogy végigvisszhangzott a völgyön, és talán San
Franciscó-ba is elhallatszott.
Az erdő szélén fél tucat ogre bukkant fel. Leo gyomorforgató
bizonyossággal tudta, hogy a szörnyek nem egyszerűen ott
rejtőztek. Hanem a földből keltek ki.
Az ogrék előreslattyogtak. Alacsonyabbak voltak
Enkeiadosznál, átlagos magasságuk két méter lehetett.
Mindegyiknek hat karja volt. Egy pár a szokásos helyen nőtt ki,
egy extra pár a vállakból, és egy újabb szett a mellkasukból.
Rongyos, bőrből készült ágyékkötőt viseltek, és Leo már a tisztás
túloldaláról érezte a bűzüket. Hat ürge, akik nem mosakodtak
soha, fejenként hat bűzlő hónaljjal... Leo elhatározta, hogy ha
túléli ezt a napot, minimum három órán át zuhanyozni fog, hogy
lemossa ezt a szagot.
Leo Piper felé lépett.
– Ezek... mik?
A lány tőrének pengéjén megcsillant a máglya bíbor fénye.
– Gegenészek.
– Érthetőbben?
– Földszülöttek – mondta. – Hatkarú óriások, akik Jászon ellen
harcoltak, mármint az első Jászon ellen.
– Nagyon okos! – mondta Enkeladosz boldogan. –
Görögországban egy szörnyű helyen éltek, a Medve-hegyen. Az

[488]
a helyzet, hogy a Diablo-hegy jóval kellemesebb hely. Ők a
Földanya alacsonyabb rendű gyermekei, de azért jó szolgák.
Értenek az építőipari gépekhez...
– Gruuum-gruuum – zendített rá az egyik földszülött, és a
többiekre is átragadt a grummogtatás. A kezükkel autóvezetést
imitáltak, berregtek, és az egész műsor valami bizarr, vallásos
rituálénak hatott. – Grum-grum!
– Igen, koszi, fiúk! – mondta Enkeladosz. – És van egy
kiegyenlítetlen számlájuk a hősökkel. Különösen a Jászon
nevezetúekkei.
– Nyál-szón! – kiáltották a földből születettek, majd
göröngyöket kaptak fel a földről, amelyek veszélyes, hegyes
kövekké váltak a kezükben. – Hun van Nyál-szón? Megőni Nyál-
szónt!
Enkeladosz elmosolyodott.
– Látod, Piper, választhatsz. Vagy megmented az apádat, vagy
megpróbálod megmenteni a cimboráidat, és akkor fűbe harapsz.
Piper előrelépett. A szeme olyan dühvel égett, hogy még a
földszülöttek is hátráltak néhány lépést. Szépséget és erőt
sugárzott, de ennek semmi köze nem volt a ruhájához vagy a
sminkjéhez.
– Nem veheted el tőlem azokat az embereket, akiket szeretek.
Egyiket sem.
Szavai akkora erővel hullámzottak végig a tisztáson, hogy a
földszülöttek motyogni kezdtek:
– Mán itt sem vagyunk... – és tovább hátráltak.
– Maradjatok a helyeteken, marhák! – üvöltötte Enkeladosz.
Aztán Piperre vicsorgott. – Ezért kellesz nekünk élve, drágám.

[489]
Nagy hasznodat vehetnénk, de ahogy akarod... Földszülöttek!
Megmutatom nektek Jászont!
Leo szíve összeszorult De az óriás nem Jászonra mutatott,
hanem a máglya túloldalán öntudatlanul darvadozó Tristan
McLeanre.
– Ő Jászon – mondta élvezettel. – Tépjétek szét!

Leo legnagyobb meglepetésére Jászon egyetlen pillantása elég

volt, hogy mindhárman tudják a dolgukat. Mikor kovácsolódtak
össze annyira, hogy olvassanak egymás gondolataiban?
Jászon Enkeladoszra támadt, Piper az apja felé futott, Leo
pedig a három földgéphez iramodott, amelyek Mr. McLean és a
föld' szülöttek közt parkoltak.
A földszülöttek gyorsak voltak, de Leo viharszellemeket
megszégyenítő sprintje végén másfél méterről bevetette magát az
egyik ülésre. Végigzongorázott a műszerfalon, és a gép meglepő
gyorsasággal válaszolt. Olyan gyorsan beindult, mintha tudná,
élet-halál kérdésről van szó.
– Ez az! – kiáltotta Leó, és a daruval a máglyába csapott. Égő
fahasábok vágódtak a földszülöttekhez, mindenfelé szállt a
szikra. A tüzes lavina két ogrét maga alá temetett, azok meg
rögtön visszaolvadtak a földbe. Remélhetőleg egy darabig ott is
maradnak.
A maradék négy ogre égő fahasábok és izzó széndarabok közt
bukdácsolt, amíg Leo megfordította az „aratógépet”

[490]
Megnyomott egy gombot, mire a daru végén lévő éles pengék
zúgva forogni kezdtek.
A szeme sarkából látta, hogy Piper már a cölöp mellett áll, és a
köteleket vagdossa. A tisztás túloldalán Jászon az óriással
küzdött, akinek sikerült elugrania a hegyes dárda elől, és tüzet
lehelt a fiúra. Hedge továbbra is hősiesen el volt terülve,
kecskefarka az égre meredt.
Látszott, hogy hamarosan az egész hegyoldal lángolni fog. A
tűz csak Leót nem zavarta, barátaiban annál több kárt tehetett, és
ezt nem engedhette meg. Cselekednie kellett, méghozzá gyorsan.
Az egyik földszülött – biztosan nem a legintelligensebb – a
faaprító gépre támadt. Leo szembefordította vele a daru karját,
mikor a pengék az ogréhez értek, a lény nedves agyaggá váltóéit,
és darabjai szétspricceltek a tisztáson. Az ogrecafatok nagy része
Leo arcába fröccsent.
Kiköpdöste az agyagot, aztán a gépet a maradék három
földszülött felé navigálta, akik sürgősen rükvercbe rakták
magukat.
– Rossz grum-grum! – kiáltott az egyik.
– Ahogy mondod! – kiáltotta vissza Leo. – Akartok még egy
kis rossz grum-grumot? Akkor gyertek!
Amilyen hülyék voltak, mentek. Az ogrék sziklákkal sorozták
Mg – Leo tudta, hogy vége a játéknak. Egy hátraszaltóval
kiugrott a gépből. Éppen azelőtt, hogy egy szikla összelapította a
vezetőfülkét. A sziklák tovább záporoztak a fémre. Mire Leo
talpra állt, a gép egy összelapított üdítősdobozhoz hasonlított, és
lassan elsüllyedt a sárban.
– Dózer! – kiáltotta Leo.

[491]
 Az ogrék újabb göröngyöket kaptak fel, de most Pipert vették
célba.
A kilencméternyire álló buldózer felzúgott. Leo saját készítésű
kütyüje elvégezte a dolgát. A buldózer irányítófalának pattant, és
beindította. A gép az ellenség felé robogott.
Abban a pillanatban, amikor Piper az utolsó kötelet is elvágta,
és apja teste a karjaiba dőlt, a földszülöttek megindították a
második sziklazáport. De a buldózer oldalra farolt a sárban, és
falként felfogta a sziklák nagy részét. De a kövek akkora erővel
záporoztak, hogy még a gépet is hátralökték. A visszapattanó
sziklák azonban telibe kapták az ogrékat, és két újabb szörnyike
olvadt agyaggá. Az egyik szikla sajnos a gép motorját találta el,
és a buldózer nagyot nyögve leállt, majd olajos füstfelhőbe
borulva kilehelte a lelkét. Lőttek egy újabb játékszernek.
Piper a szirt alá húzta az apját. Az utolsó földszülött utánuk
iramodott.
Leo kifogyott a trükkökből, de nem hagyhatta, hogy a szörny
elkapja Pipert. Futni kezdett hát, át a lángokon, és az első kezébe
eső dolgot – bármit! – kihúzta a szerszámos táskából.
– Hé, baromarcú! – kiáltotta, és hozzávágta a csavarhúzót.
Nem ölte meg az ogrét, de a figyelmét sikerült elvonnia vele.
A csavarhúzó tövig merült a földszülött homlokában, mintha
gyurmából lett volna a feje.
Felnyekkent fájdalmában, és lefékezett. Kihúzta a csavarhúzót
a feléből, Leo felé fordult, és dühösen rámeredt. Sajnos, ez az
utolsó ogre volt a legnagyobb és legvérengzőbb a csapatban.
Gaia tényleg apait-anyait beleadott a teremtésébe: extra

[492]
kiszerelésű izmok, luxuskívitelezésű csúfpofa – minden, ami
szem-szájnak ingere.
Király, gondolta Leo. Szereztem egy újabb barátot
– Megholsz! – üvöltötte a földszülött. – Nyál-szón barátja
meghol!
Az ogre a földbe markolt, a rögök kövekké váltak a kezében.
Leo agya leblokkolt. A szerszámos táskájába nyúlt, de nem
jutott eszébe semmi, ami segíthetne. Most kellett volna okosnak
lennie – de ebből a helyzetből nem tudta kiravaszkodni,
kiügyeskedni, sem kiokoskodni magát.
Rendben, gondolta. Akkor játsszunk a tűzzel, remélem, nem pisilek
be éjszaka!
Lángra lobbant, és „Héphaisztosz!” harci kiáltással, puszta
kézzel az ogrére támadt.
De soha nem érte el.
Az ogre mögött türkizkéken és feketén villant valami. A
csillogó bronzpenge végignyesett a földszülött egyik, majd a
másik oldalán.
Hat kar esett a földre, a használhatatlanná vált kezekből
kigurultak a sziklák. A földszülött lenézett, és nagyon
meglepődött.
– Karok mennek pápá – motyogta.
Aztán a földbe olvadt.
Piper zihálva állt a helyén, kezében agyagos tőrt tartott. Apja a
hegygerincen ült, kába volt és sérült, de élt.
Piper gyilkos képet vágott – majdhogynem őrültnek tűnt mint
egy sarokba szorított vadállat. Leo boldog volt, hogy egy oldalon
állnak.

[493]
 – Senki sem bánthatja a barátaimat! – sziszegte, és amikor Leo
felfogta, hogy most rá célzott, hirtelen melegség töltötte el. Piper
felkiáltott: – Gyere!
Leo látta, hogy a csatának még nincs vége. Jászon még mindig
az óriással küzdött. És bár római volt, elég csehül állt.

[494]
XLIII. * Jászon

A MIKOR JÁSZON LÁNDZSÁJA ELTÖRT, tudta, hogy neki

befellegzett.
Pedig a párviadal nem is indult rosszul. Jászon ösztönei
bekapcsoltak, és egy benső hang azt súgta neki, nem először
küzd ekkora ellenféllel. A nagy méret és erő lassúsággal egyenlő,
tehát Jászonnak egyszerűen csak gyorsabbnak kell lennie.
Megfelelő tempót diktálva ki kell fárasztania ellenfelét, és
vigyázni, hogy közben nehogy szétlapítsák vagy megégessék.
Elpördült az óriás első lándzsadöfése elől, és bokán szúrta
Enkeladoszt. Jászon dárdája áthasította a sárkánybőrt, és
aranyszínű ichor – halhatatlanvér – csurgott le az óriás karmos
lábfejére.
Enkeladosz felüvöltött a fájdalomtól, és tüzet fújt. Jászon ismét
elugrott, és az óriás háta mögé kerülve térdhajlaton szúrta.
így küzdöttek néhány pillanatig, talán néhány percig is –
Jászon nehezen tudta megítélni. Harc zaját hallotta a tisztás
túloldaláról: Munkagépek zúgását, tűz morgását, szörnyek
kiáltozását és szikek döngését. Hallotta Piper és Leo bátran
csengő hangját, ami arra utalt, hogy szerencsére még életben
vannak. De nem engedhette elkalandozni a figyelmét.
Enkeladosz lándzsája csak egy hajszálnyival vétette el. Jászon
tovább hajlongott, de a lába folyton beleragadt a földbe. Gaia
egyre erősebb lett, az óriás egyre fürgébb. Lehet, hogy

[495]
Enkeladosz lassú volt. de hülye nem. Kezdte kitanulni Jászon
harcmodorát – A fiú támadásai csak idegesítették, és egyre
jobban feldühítették.
– Én nem egy alacsonyrendű szörny vagyok – bömbölte. – Én
egy óriás vagyok, aki istenek elpusztítására született! A te kis
arany fogpiszkálód nem árthat nekem, fiú!
Jászon nem vesztegette válaszra az energiáját. Így is elég
fáradt volt. A lábát húzó földtől úgy érezte, mintha ötven kiló
pluszsúlyt cipelne. A füst égette a tüdejét. Széltől táplált lángok
zúgtak, és a levegő hőmérséklete közelített egy forró
kemencééhez.
Jászon felemelte a lándzsáját, hogy hárítsa az óriás következő
csapását – ez hibának bizonyult. „Erő ellen ne küzdj erővel” –
figyelmeztette egy hang. Lupa ezt tanította neki egykor. Kivédte
a támadást, de a félrecsapott lándzsa hegye súrolta a vállát, és a
karja lebénult.
Hátrálás közben majdnem felbukott egy égő farönkben.
Húznia kell az időt! Magára kellett vonnia az óriás figyelmét,
amíg barátai végeznek a földszülöttekkel, és megmentik Piper
apját. Nem bukhat el.
Tovább hátrált, megpróbálta a tisztás szélére csalogatni az
óriást. Enkeladosz megérezte, hogy Jászon fárad. Hatalmas
tépőfogait villogtatva elmosolyodott.
– A nagy Jászon Grace! – gúnyolódott. – Ismerünk téged,
Jupiter fia. Te támadtad meg Othris hegyét. Te ölted meg puszta
kézzel a titán Krioszt, és döntötted fel a fekete trónt!

[496]
 Jászon agya zakatolni kezdett. Nem ismerte ezeket a neveket,
mégis beleborzongott az említésükbe, mintha a teste emlékezne
arra a fájdalomra, amire az agya nem.
– Miről beszélsz? – kérdezte. De amikor Enkeladosz tüzet fújt
rá, rögtön rájött, hogy hibázott.
Jászon figyelme túlságosan elkalandozott ahhoz, hogy elég
gyorsan reagáljon. A lángcsóva elsistergett mellette, de a hátát
hólyagosra égette. Izzó ruhában a földre vetette magát. A füst és
a korom elvakította, nem kapott levegőt.
Az óriás ismét döfött, Jászon pókjárásban hátrált, Enkeladosz
lándzsája a földbe fúródott, éppen a lába közé.
A fiú felugrott.
Bárcsak megidézhetne egy jó kis villámot – de ilyen
kimerültén belehalna már az erőfeszítésbe is. Különben sem volt
meggyőződve, hogy az elektromosság ártana az óriásnak.
„Csatában meghalni dicsőség” – hallotta Lupa hangját.
Ez megnyugtató, gondolta Jászon.
Tett egy utolsó kísérletet. Nagy levegőt vett, és támadott.
Enkeladosz hagyta, hogy közel kerüljön, és vicsorogva várta.
Jászon döfést imitált, majd átgurult az óriás két lába között. A
túloldalon felpattant, és teljes erőből derékon akarta szúrni az
óriást.
De Enkeladosz sejtette, mire készül, és egy óriáshoz képest
elképesztő sebességgel ügyesen oldalra szökkent, mintha a föld
segítené a mozgásban.
Az óriás lecsapott, lándzsája fegyverdörrenéshez hasonló
hanggal csattant Jászon dárdájának, és az arany fegyver
szétrobbant.

[497]
 A robbanás az óriás leheleténél is forróbb volt, arany fénye
elvakította Jászont. A légnyomás leverte a lábáról, és kiszorította
tüdejéből a levegőt.
Amikor kitisztult a látása, egy kráter peremén ült. Enkeladosz
a kráter túlsó szélén állt, pontosabban zavartan támolygott. A
felrobbanó dárda egy tíz méter mély gödröt vájt a földbe, a
sziklák olvadt üvegként folytak az oldalán. Jászon elképzelni
sem tudta. hogyan élte túl, de még a ruhája is fustölgött. Sem
ereje, sem fegyvere nem volt, ellenben Enkeladosz még nagyon is
elevennek tűnt.
Jászon megpróbált felállni, de lába ólommá nehezül,.
Enkeladosz a pusztításra Pislogott, aztán felkacagott.
– Éjé nevezem! De ez volt az utolsó trükköd, félisten!
Enketadosz egyetlen ugrással a kráter túlsó felén termett, és
lecövekelt Jászon előtt. Felemelte a lándzsáját, hegye másfél
méterrel lebegett Jászon mellkasa fölött.
– És most – bömbölte – bemutatom Gaiának az első
áldozatom!

[498]
XLIV. * Jászon

A Z IDŐ LELASSULT, EZ ELÉG IDEGESÍTŐ VOLT, mivel Jászon

moccanni sem bírt. Úgy süppedt a talajba, mint egy
vízágyba, amely kényelmével arra ösztökéli, hogy engedje el
magát, és adja fel Átfutott a fején, hogy vajon igazak-e az
Alvilágról szóló történetek, és ha igazak, akkor a Büntetés
Mezején, avagy az Elizámban köt-e ki. Ha nem emlékszik egyik
tettére sem, bűnöknek számítanak-e még? A bírák enyhítő
körülménynek veszik majd az emlékezetkiesést, vagy az apjának
kell írnia egy igazolást, hogy: „Kérem, mentsék fel fiamat az örök
bűnhődés alól, mivel amnéziás szegény.”
Jászon nem érezte a karját. Lassított felvételen nézte a felé
közeledő lándzsahegyet. Tudta, hogy meg kell mozdulnia, de
képtelen volt rá. Vicces, gondolta. Annyi erőfeszítés az életben
maradásért, aztán egyszer csak: bumm! Fekszel tehetetlenül amíg egy
lángot fújó óriás felnyársal.
Valahonnan Leo rikkantását hallotta:
– Fejet behúzni!
Hagy, fekete penge vágódott hangos puffanással
Enkeladosznak. Az óriás hanyatt esett, és lecsúszott a gödörbe.
– Jászon, kelj fel! – kiáltotta Piper. A hangtól felocsúdott.
Szédülő fejjel felült, aztán Piper a hóna alá nyúlva talpra állította.
– Nehogy meghalj itt nekem! – parancsolta. – Nem halhatsz
meg!
– Igenis, hölgyem! – Jászon továbbra is szédült, de Piper volta
legszebb dolog, amit életében látott. Haja parázslott. Arca

[499]
kormos volt, A karja sebes, ruhája szakadt, és hiányzott a fél
bakancsa. De egyszerűen gyönyörű volt.
Harminc méterrel mögötte Leo egy munkagépen állt – egy
hosszú, ágyúszerű masinán, és a gép vastag csövének végéről
hiányzott a penge.
Jászon lenézett a kráter aljába, és meglátta, hová lett az
alkatrész. Enkeladosz megpróbált feltápászkodni, ámde a
mellvértjéből egy mosógép nagyságú penge állt ki.
Hihetetlen, de az óriásnak sikerült kihúznia a baltafejet.
Fájdalmas üvöltése megremegtette a hegyeket. Hiába patakzott
mellvértjéből az arany ichor, Enkeladosz két lábra állt.
Bizonytalan mozdulatokkal lehajolt lándzsájáért.
– Szép próbálkozás – mondta fájdalomtól eltorzult arccal. – De
nem győzhettek le.
Az óriás páncélja beszéd közben összeforrt, és az ichor-patak
elállt. A sárkánypikkelyes lábán lévő vágás – amit Jászon olyan
nagy erőfeszítések árán ejtett – már csak fakó sebhely volt.
Leo odarohant. Amikor meglátta az óriást, káromkodott egyet.
– Mi van ezzel! Halj meg végre!
– Nekem meg van írva a sorsom – kiabálta az óriás. – Nem
ölhetnek meg sem az istenek, sem a hősök.
– Csak ha összefognak – mondta Jászon. Az óriásnak leolvadt
a vigyor az arcáról. Jászon, mintha félelmet látott volna
megcsillanni a szemében. – Eltaláltam, ugye? Az isteneknek és a
hősöknek közös erővel kell megölniük téged.
– Nem lesz időd kipróbálni! – Az óriás mászni kezdett felfelé a
kráter oldalán, de hiába próbálkozott, folyton visszacsúszott az
üvegsimaságú faion.

[500]
 – Kinek van kéznél egy isten? – kérdezte Leo. Jászon szíve
félelemmel telt meg, amikor a felfelé igyekvő óriásra nézett, mert
tudta, mit kell tennie.
– Leó, vegyél elő egy kötelet a szerszámtáskádból, és tartsd
készenlétben!
Aztán puszta kézzel az óriásra vetette magát.
– Enkeladosz, valami van mögötted! – kiáltotta Piper. Átlátszó
trükk volt, de Piper akkora meggyőző erővel mondta, hogy még
Jászon is bevette.
– Hol?! – kérdezte az óriás, és úgy fordult hátra, mintha
óriáspók mászott volna a hátára.
Jászon lába éppen a megfelelő pillanatban csapódott az óriás
testének. Enkeladosz elvesztette egyensúlyát, a kráter falának
csapódott, és lecsúszott a fenekére. Amíg megpróbált
feltápászkodni, Jászon a nyakába kapaszkodott, és mire felállt,
már a vállán lovagolt.
– Lefelé! – kiáltotta Enkeladosz, de a haj tincsén tovább
lendülő fiút nem tudta elkapni.
Atyám – rimánkodott Jászon. Ha tettem valaha valami jót,
varrni értékelésre méltót, akkor segíts! A saját életem ajánlom fel,
csak mentsd meg a barátaimat’
Ekkor Jászon orrát megcsapta a vihar fémes szaga. Sötétség
nyelte el a napot. Az óriás is megérezte, mi következik, és
megdermedt.
Jászon a barátaira kiáltott:
– Földre!
Aztán minden hajszála égnek állt, és...
Bang!

[501]
 A villám Jászon testéből egyenesen Enkeladoszba futott, majd
onnan a földbe. Az óriás háta megfeszült, és Jászon lerepült róla.
Arra tért magához, hogy a kráter oldalán siklik lefelé a gödör
alján nyíló rés irányába. A villám a hegyet is kettévágta. A föld
hangos morajjal megnyílt, és Enkeladosz lába már a mélység
fölött kalimpált. Csapkodva keresett kapaszkodót a gödör
tükörsima falán, és remegő kezével néhány másodpercig sikerült
is megtartania magát.
Gyűlölködve nézett Jászonra.
– Semmit nem nyertél meg, fiú. A testvéreim hamarosan
feltámadnak, és tízszer erősebbek lesznek nálam. Elpusztítjuk az
isteneket, írmagjuk sem marad! Te is meghalsz, az Olimposz
elpusztul, a...
De az óriás keze megcsúszott, és elnyelte a mélység.
A föld megremegett, Jászon pedig továbbszánkázott a rés felé.
– Kapd el! – dobta utána a kötelet Leo.
Jászont majdnem elnyelte már a mélység, de az utolsó
pillanatban sikerült elkapnia a kötelet. Leo és Piper együttes
erővel felhúzták barátjukat.
Rémülten és kimerültén álltak egymás mellett, és nézték a
dühös szájként bezáruló szakadékot. A föld már nem húzta a
lábukat.
Gaia egyelőre visszavonult.
A hegyoldal lángokban állt, és füst szállt a magasba. Jászon
észrevett egy közeledő helikoptert, tűzoltók vagy riporterek
lehettek.
Körülöttük csatatérré változott a hegy. A földszülöttek agyag'
halmokká töppedtek, csak köveiket és gusztustalan

[502]
ágyékkötőiket hagyták maguk után, de Jászon biztos volt benne,
hogy hamarosan újra felveszik régi alakjukat. A munkagépek
romokban hevertek.
Hedge mocorogni kezdett, majd nagyot nyögve felült, és
megvakarta fejét. Kanárisárga nadrágja sárral kevert dijoni
mustárra emlékeztetett.
Pislogott, és szétnézett a harctéren.
– Ez az én művem, ugye?
Mielőtt Jászon válaszolt volna, Hedge megfogta a
bunkósbotját, és bizonytalan lábakkal felállt.
– Megmutattam nekik, hogy a páros ujjú pata nem pite,
nyuszifülek!
Spontán győzelmi táncra perdült, ünnepelt, közben köveket
rugdosott, és olyan jeleket mutogatott az agyagdombok felé,
amik a szatíroknál valami nagyon csúnyát jelenthettek.
Leo elmosolyodott, Jászon meg önkéntelenül felkacagott.
Talán kicsit hisztérikusabban a kelleténél, de annyira
megkönnyebbült, hogy életben maradtak, hogy nem érdekelte.
A tisztás túloldalán feltápászkodott egy férfi. Tristan McLean
volt az, és feléjük tántorgott. A szeme beesett, sokkos, mintha
nukleáris pusztítás helyszínén gázolna át.
– Piper! – kiáltotta, aztán megbicsaklott a hangja. – Piper, mi...
mi ez a...
De nem tudta befejezni a mondatot. Piper odarohant hozzá, es
magához szorította, de mintha a férfi meg sem ismerte volna.
Jászon hasonlóan érezte magát, amikor a Grand Canyonban
emlékek nélkül magához tért. Csak Mr. McLeannek az ellenkező
problémája volt. Ő túl sok emlékkel küszködött, túl sok

[503]
traumával, és nem tudta feldolgozni őket. Kezdett
összeroppanni.
– El kell vinnünk innen! – mondta Jászon.
– Oké, de hogyan? – kérdezte Leo. – Nincs olyan állapotban,
hogy gyalogoljon.
Jászon a felettük köröző helikopterre nézett.
– Adnál egy hangosbeszélőt, Leo? Pipernek van egy kis
megbeszélnivalója.

[504]
XLV. * Piper

N EM A HELIKOPTERT VOLT NEHÉZ

feltenni rá.
lecsalogatni, hanem az apját

Pipernek néhány szavába került, hogy a Leo által előkapott

hangosbeszélővel leszállásra bírja a pilótát. A parkrendészet
helikoptere elég nagy volt ahhoz, hogy betegszállításra, kutatásra
vagy mentésre használhassák, és amikor Piper arra kérte a
kedves vadőrhölgyet, hogy vigye el őket az oaklandi reptérre, a
nő egyből beleegyezett.
– Ne – motyogta az apja, ahogy felemelték a földről. – Piper,
mi ez az egész...? Szörnyeket láttam... Igazi szörnyeket...
Pipernek Leo és Jászon segítségére is szüksége volt, hogy apját
feltegye a helikopterre, Hedge edző közben összeszedte a
holmikat. Szerencsére addigra ismét „gatyába rázta” magát, így
Pipernek nem kellett a kecskelábak miatt magyarázkodnia.
Sajgott a szíve, hogy így kell látnia az apját. Megtörve, sírva,
mint egy kisgyerek. Nem tudta, az óriás mit tett vele pontosan,
hogyan zúzta össze a lelkét, de inkább nem is akarta tudni.
– Minden rendben lesz, apa – biztatta a lehető
legmegnyugtatóbb hangján. Nem akart varázsbeszédet
alkalmazni, de nem tehetett mást. – Ezek az emberek a barátaink.
Segíteni akarunk neked. Most már biztonságban vagy.
Az apja pislogott egyet, aztán a helikopter propellerét
bámulta.

[505]
 – Pengék. Volt egy gépük sok pengével. És hat karuk volt...
Amikor a helikopter ajtajához támogatták, a pilóta is a
segítségükre sietett.
– Mi történt vele?
– Füstmérgezést kapott – vágta rá Jászon. – Vagy hőgutát.
– Kórházba kell vinnünk – mondta a pilóta.
– A repülőtér is megfelel – javasolta Piper.
– Jó, akkor vigyük a repülőtérre – egyezett bele azonnal a nő.
Aztán homlokráncolva azon töprengett, miért változtatta meg
ilyen gyorsan a véleményét. – Az úr ugye Tristan McLean, a
filmsztár?
– Dehogy – legyintett Piper. – Csak a hasonmása. Felejtse el!
– Hát persze – mondta a pilóta csak hasonlít rá. Én... –
pislogott zavarodottan. – Elfelejtettem, mit akartam mondani.
Na, de induljunk!
Amikor Jászon elismerő pillantást vetve Piperre nézett, a lány
szörnyen érezte magát. Nem akarta irányítani mások
gondolatait, sem olyan dolgokról meggyőzni őket, amikben nem
hisznek. Agymosásnak tűnt, helytelennek: olyasminek, amit
Drew tett a Táborban, és amit Médeia művelt a Para Plázában.
De hogyan segíthetne az apjának? Máshogy képtelen meggyőzni
arról, hogy minden rendben lesz, és hogy nem történt baj. A
traumája túlságosan súlyos volt.
Végre beszálltak, és a helikopter felemelkedett. A pilóta
tovább kérdezgette Pipert a rádión keresztül, arra akart rájönni,
hová tarjak, de a lány nem árulta el. Elkanyarodtak a lángoló
hegytől, és Berkeley Hills felé repültek.

[506]
 – Piper... – Apja úgy szorította a kezét, mintha attól félne, hogy
lezuhannak – Te vagy az? Nekem azt mondták... azt mondták,
meg fogsz halni. Azt mondták... hogy szörnyű dolgok történnek
majd.
– Én vagyok az, apa. – Minden akaraterejére szüksége volt
hogy ne sírja el magát. Erősnek kellett lennie az apja kedvéért. –
Minden rendben lesz.
– Szörnyeket láttam – mondta. – Igazi szörnyeket. A föld
szörnyeit Tóm nagypapa meséiből. És a Földanya haragudott
rám. Az óriás, a Tsul’kalu, tüzet lehelt... – Piperre meredt, szeme,
mint a megtört üveg, s őrült fények csillogtak benne. – Azt
mondták, félisten vagy, hogy az édesanyád...
– Aphrodité – fejezte be Piper. – A szerelemistennő.
– Én... én... én... – vett egy remegő lélegzetet az apja, aztán
mintha elfelejtette volna, hogyan kell kifújni.
A többiek igyekeztek másfelé figyelni. Leo három anyacsavart
húzott elő a táskájából, azokkal játszott. Jászon az alattuk elterülő
völgyet nézte. Az utakon dugók keletkeztek, mert az autósok
megálltak, és szörnyülködve nézték az égő hegyet. Hedge a
szegfűje szárát rágcsálta, és életében először nem volt
hangoskodó vagy hősködő kedvében.
Elvégre Tristan McLean egy filmcsillag, akit nem illik ilyen
állapotban látni. Ő mindig magabiztos, jól öltözött és kedves.
Mindig ura önmagának. Ez volt a közönség felé mutatott képe.
Piper látta már máskor is félrecsúszni ezt az álarcot. De most más
volt a helyzet. Az álarc darabokra tört, megsemmisült.

[507]
 – Én sem tudtam anyáról az igazat – mondta Piper -, amíg el
nem raboltak téged. Amint megtudtuk, hol vagy, egyből
idejöttünk. A barátaim segítettek. Senki sem fog újra bántani.
Az apja képtelen volt abbahagyni a remegést.
– Hősök vagytok, te meg a barátaid. El sem tudom hinni. Te
igazi hős vagy, nem olyan, mint én. Te nem egy szerepet
alakítasz. Annyira büszke vagyok rád, Pipes! – Fahangon
motyogott, félig önkívületben.
Lenézett a völgybe, keze hirtelen elernyedt Piper kezében.
– Az anyád nem mondta el nekem.
– Azt hitte, így lesz a legjobb. – Persze ez Piper számára is
gyenge magyarázatnak tűnt, amit semmilyen varázsbeszéd nem
tett hihetőbbé. Azt már nem mondta el az apjának, mitől tartott
Aphrodité: „Ha abban a tudatban kell élnie, hogy az istenek és a
szellemek közöttünk élnek, belerokkan lelkileg.”
Piper a kabátzsebébe nyúlt. Ott lapult benne az üvegcse,
meleg volt az érintése.
Törölje ki az apja emlékeit? Pont most, amikor végre rájött,
hogy valójában ki is a lánya? És büszke rá! Életében először ő,
Piper volt az apja hőse, és nem fordítva. Most már soha nem
fogja elküldeni magától. Volt egy közös titkuk.
Miért legyenek a dolgok olyanok, mint régen?
Fogta az apja kezét, és mindenféléről mesélt neki: a Vadon
Középiskolában eltöltött időszakról, a Félvér Táborról, a szegfűt
evő es a Diablo-hegyen kiütött Hedge-ről, a sárkányt
megszelídítő Leóról és a latin beszéddel farkasokat rettentő
Jászomról. Barátai szerényen mosolyogtak kalandjaik
felemlegetése közben. Apja mintha megnyugodott volna az

[508]
élménybeszámolótól, de Piper nem volt benne biztos, hogy fel is
fogja, amit mond.
Ahogy a hegyeket maguk mögött hagyva East Bay felé
haladtak, Jászon egyre feszültebb lett. Annyira kihajolt a
helikopter ajtaján, hogy Piper attól tartott, kiesik.
Jászon lemutatott.
– Mi az ott?
Piper lenézett, semmi különöset nem látott, csak hegyeket,
erdőket, házakat, a kanyonban kígyózó utakat. Az East Bayt a
beljebb eső városokkal összekötő autópálya egy alagúton haladt
át a Hegyen.
– Hol? – kérdezte Piper.
– Az az út, amelyik keresztülvág a hegyeken – felelte.
Piper felvette a kommunikációs sisakot, és megkérdezte a
pilótától a rádión keresztül. A válasz nem volt túl érdekfeszítő.
– Azt mondja, a 24-es út – jelentette Piper. – Az meg a
Caldecott-alagút De miért?
Jászon feszülten bámulta az alagút bejáratát, de nem szólt egy
szót sem. Oakland belvárosa fölött átrepülve Jászon lassan szem
elől vesztette az alagutat, de még a távolból is vissza-visszalesett,
és arckifejezése ugyanolyan nyugtalan volt, mint Piper apjáé.
– Szörnyek... – motyogta az apja, és egy könnycsepp gördült le
az arcán. – Szörnyek világában élek.

[509]
XLVI. * Piper

A LÉGI IRÁNYÍTÓKNAK NEM TETSZETT, hogy egy menetrenden

kívüli helikopter szeretne leszállni az oaklandi repülőtéren.
De csak addig, amíg Piper meg nem kaparintotta a rádiót. Aztán
kiderült, hogy semmi akadálya.
Landolás után kiszálltak, és mindenki várakozóan nézett
Piperre.
– Mi legyen? – kérdezte Jászon.
Piper kínosan érezte magát a döntéshozó szerepében, de az
apja kedvéért magabiztosnak kellett látszania. Különösebb terve
nem volt. Csak emlékezett rá, hogy az apja Oaklandben szállt le,
tehát a magángépének ott kellett lennie valahol. Eljött a téli
napforduló is. Meg kellene menteniük Hérát, de nem tudni, hol
találják, és abban sem volt biztos, hogy időben érkeztek. És akadt
még egy probléma: nem hagyhatta magára az apját ilyen
állapotban.
– Először... haza kell vinnem apát. Bocs, srácok.
Mindannyian elkedvetlenedtek.
– Óóó... – mondta Leo. – Vagyis persze. Szüksége van rád. El
kell vinned innen.
– Nem, Pipes – szólalt meg Piper apja. A helikopter ajtajában
pléd takarta a vállát. Nagy nehezen feltápászkodott. – Neked
feladatod van. Egy küldetésed. Nem szabad, hogy...
– Majd én vigyázok rá – ajánlotta Hedge edző.

[510]
 Piper rámeredt. A szatír volt az utolsó ember, akinek a
segítségére számított.
– Maga?
– Védelmező volnék, vagy mi?! – mondta Gleeson. – Ez a
munkám, nem a harc.
A szatír kicsit csüggedtnek látszott, Piper rádöbbent, hogy
talán nem kellett volna elmesélnie, hogyan ütötték ki az edzőt a
legutóbbi összecsapásban. A szatír a maga módján ugyanolyan
érzékeny volt, mint az apja.
Aztán Hedge kihúzta magát, és felszegte az állát.
– De harcolni is tudok – meredt rájuk, mintha azt lesné, ki mer
ellentmondani neki.
– Naná – mondta Jászon.
– Mint az atom – csatlakozott Leo.
Az edző felmordult:
– Védelmezőként vállalom ezt a feladatot. Az apád elég jól
van, Piper. És neked be kell fejezned a küldetést.
– De... – Pipernek úgy égett a szeme, mintha az erdőtűz kellős
közepén állna. – Apa...
Kitárta a karját, és magához ölelte a férfit. Apja teste
törékenynek tűnt, és annyira remegett, hogy Piper megijedt.
– Adjunk nekik néhány percet! – javasolta Jászon, és néhány
méterrel távolabb sétáltak a kifutón.
– Nem akarom elhinni – suttogta az apja —, hogy
cserbenhagytalak.
– Dehogy hagytál, apa!
– Amiket tettek velem... A rám bocsátott látomások...

[511]
 – Figyelj, apa... – vette ki a zsebéből a fiolát Piper. – Ezt
Aphroditétól kaptam, hogy megitassam veled. Kitörli az utóbbi
napok emlékét. Mintha meg sem történtek volna.
A férfi úgy bámult rá, mintha idegen nyelvről kellene
lefordítania a szavait.
– Te egy hős vagy. Azt is el fogom felejteni?
– El – mondta Piper. Hangjába minél több meggyőzőerőt
próbált csempészni. – Igen, elfelejted. Minden olyan lesz, mint
régen.
Tristan lehunyta a szemét, és sóhajtott.
– Szeretlek, Piper. Mindig szeretni foglak. Azért küldtelek el
magamtól, hogy az életem ne őröljön fel téged is. Nem akartam,
hogy úgy nőj fel, mint én, szegénységben és kilátástalanságban,
de a hollywoodi őrülettől is meg akartalak kímélni. Azt hittem...
azt hittem, megvédelek téged. – Az apja szomorú nevetést
hallatott. – Mintha nélkülem jobb vagy biztonságosabb lett volna
az életed.
Piper megfogta a kezét. Az apja máskor is említette már, hogy
csak őt próbálja védeni, de Piper mellébeszélésnek hitte.
Ürügynek. Az apja olyan könnyeden és magabiztosan
viselkedett, mintha egész élete sétalovaglás lenne. Ugyan miért
kellett volna megóvni ettől Pipert?
Piper csak most értette meg, hogy az apja az ő érdekében
cselekedett. Nem akarta, hogy a lánya rájöjjön, milyen ijedt és
sebezhető valójában. És most a stresszkezelő-képességének
utolsó morzsái is elfogytak.
Odanyújtotta az üvegcsét.

[512]
 – Vedd el! Talán egy nap majd újra leülünk, hogy
megbeszéljük ezt. Ha készen állsz rá.
– Ha készen állok rá – mormolta Tristan. – Úgy beszélsz,
mintha... fel kéne nőnöm. Elvégre én lennék az apád. – Elvette a
fiolát. Szemében kétségbeesett remény pislákolt fel. – Szeretlek,
Pipes.
– Én is, apa.
Tristan megitta a rózsaszínű folyadékot. A szeme felakadt, és
előredőlt. Piper elkapta, a barátai is odaugrottak segíteni.
– Fogom – mondta Hedge. A szatír megbotlott, de elég erős
volt ahhoz, hogy megtartsa Tristan McLeant. – Megkértem az
erdész barátunkat, hogy küldesse ide apád gépét. Már jön. Mi is
a házcím?
Piper éppen meg akarta mondani, amikor valami eszébe jutott.
Megtapogatta az apja zsebét, és megtalálta benne a BlackBerryjét.
Furcsa volt, hogy azok után, amin átment, még mindig lapult
nála valami, ami a normális világhoz kötötte. Úgy látszik,
Enkeladosz nem látta okát, hogy elvegye.
– Minden benne van – mondta Piper. – A címe, a sofőrje
telefonszáma. Csak Jane-nel vigyázzatok!
Hedge szeme felvillant, mintha megérezte volna a harc
lehetőségét.
– Ki az a Jane?
Mire Piper közölte a tudnivalókat az asszisztensről, melléjük
gurult apja Gulfstream magánrepülőgépe.
Hedge és a légikisasszony feltámogatták apját a gépre. Aztán
Hedge visszajött elbúcsúzni. Megölelte Pipert, majd Jászonra
meg Leóra nézett.

[513]
 – Nyuszifülek, vigyázzatok nekem erre a lányra, értve
vagyok? Vagy megfekvőtámaszoztatlak benneteket.
– Meglesz, edző! – mondta Leó, és mosoly kúszott az arcara.
– Nem kell fekvőtámaszokat csinálnunk – ígérte Jászon.
Piper végül megölelte a vén szatírt.
– Köszönöm, Gleeson. Vigyázzon rá, kérem!
– Meglesz, McLean! – biztosította a lányt. – A gépen van
gyökérsör és vegetáriánus enchilada, nem beszélve a
százszázalékos vászon szalvétákról. Nyami! Azt hiszem, ehhez
hozzá tudnék szokni.
Ahogy felfelé baktatott a lépcsőn, elvesztette az egyik cipőjét,
és egy másodpercre láthatóvá vált a patája. A légikísérő szeme
tett, mintha minden rendben lenne. Piper elkerekedett, de úgy
agyán átfutott, hogy Tristan McLean mellett cifrább dolgokat is
látott már.
Amikor a repülőgép gurulni kezdett a felszállópályán, Piper
elsírta magát. Túl sokáig tartotta vissza a könnyeit, és most
feltörtek belőle. Mielőtt feleszmélt volna, Jászon átkarolta, és Leo
is zavarba ejtően közel lépett, majd zsebkendőt húzott ki a
táskájából.
– Az apád jó kezekben van – mondta Jászon. – Csodálatos
voltál.
A lány belezokogott Jászon pólójába, de csak hat sóhaj erejéig
hagyta, hogy átöleljék – na, jó, hétig -, aztán ki kellett
bontakoznia Jászon öleléséből, mert sok dolga volt. A
helikopterpilóta már így is zavartan pislogott körbe, mintha nem
értené, minek hozta ide őket.
– Köszönöm, srácok – mondta Piper. – Tudjátok, ti...

[514]
 El szerette volna mondani, hogy milyen sokat jelentenek a
szájára, hiszen mindent feláldoztak, talán még a küldetést is,
hogy segítsenek neki. Ezt nem lehetett eléggé meghálálni, és a
köszöntét sem tudta szavakba foglalni. De a barátai arcáról
leolvasta, hogy értik őt.
Aztán Jászon mellett hullámozni kezdett a levegő, Piper
először azt hitte, csak a kifutópálya felett lebegő délibábot látja,
vagy a helikopter vibráló benzingőzét, aztán eszébe jutott, hogy
Médeia szökőkútjában látott hasonlót. Írisz-üzenet volt. A
levegőben egy ezüst terepruhát viselő, fekete hajú lány jelent
meg, aki íjat tartott a kezében.
Jászon meglepetten hátralépett egyet.
– Thália!
– Hála az isteneknek! – sóhajtott a Vadász. Nehéz volt kivenni
a hátteret, de Piper kiáltozást, fémcsattogást és robbanásokat
hallott.
– Megtaláltuk Hérát – mondta Thália. – Hol vagytok?
– Oaklandben – hangzott a felelet. – És te?
– A Farkas Házban! Szerencsére Oakland nincs messze.
Megpróbáljuk visszaszorítani az óriások csatlósait, de örökké
nemi tartunk ki. Vagy ideértek napnyugta előtt, vagy mindennek
vége.
– Ezek szerint még nem késtünk el? – kérdezte Piper.
Szétáradt benne a remény, de Thália arckifejezése gyorsan
lehűtötte.
– Még nem. De, Jászon... sokkal rosszabb a helyzet, mint
hittem. Porphyrion ébredezik. Siess!

[515]
 – De hol találom meg a Farkas Házat? – kérdezte
kétségbeesve.
– Az utolsó közös kirándulás – mondta Thália, és az írisz-
üzenet szakadozni kezdett. – A park. Jack London. Emlékszel?
Piper számára semmilyen információértéke nem volt a
szavaknak, de Jászon olyan képet vágott, mint akit meglőttek.
Elsápadt és megtántorodott. Az írisz-üzenet eltűnt.
– Jól vagy, haver? – kérdezte Leo. – Tudod, hol van a kéró? –
Tudom – bólintott Jászon. – A Sonoma-völgyben. Nincs messze
innen. Különösen légvonalban.
Piper az erdőőrhöz fordult, aki egyre zavartabb arckifejezéssel
ügyelte a jelenetet.
– Hölgyem – vette elő Piper a legszebb mosolyát. – Megtenné,
hogy még egyszer segít nekünk?
– Persze – egyezett bele a pilóta.
– Nem vihetünk halandót a csatatérre – ellenkezett Jászon. –
Túl veszélyes. – Aztán Leóhoz fordult. – El tudod vezetni a
gépet?
– Hát... – Leo arckifejezése nem nyugtatta meg Pipert. A fiú a
helikopter oldalára tette a tenyerét, és erősen koncentrált, mintha
a gépet hallgatná.
– Bell 412HP helikopter – folytatta a fiú. – Négy propeller,
huszonkét csomós végsebesség, hatezer méteres repülési
magasság A tankja csurig van. Simán elvezetem.
Piper megint az erdészre bazsalygott.
– ugye, nem ellenzi, hogy jogosítvánnyal nem rendelkező
kiskorúak vezessék a gépét? Vissza fogjuk hozni!

[516]
 – Menjetek csak – mondta a pilóta, és közben majdnem torkán
akadtak a nagy nehezen kipasszírozott szavak -, semmi
probléma.
Leo elmosolyodott.
– Akkor ugorj átok fel, skacok! Leo bácsi elvisz benneteket egy
körre.

[517]
XLVII. * Leo

H ELIKOPTERT VEZETNI? Naná! Miért is ne?! Leo a héten jóval

őrültebb dolgokat megtett már. Mire a Richmond híd fölött
átrepültek, és továbbhaladtak észak felé, a nap már lemenőben
volt. Leo meglepődött, hogy máris esteledik. Az idő senkinek
sem repül gyorsabban, mint egy élet-halál harcba keveredő
hiperaktív srácnak.
A magabiztosság és a pánik között ingadozott vezetés közben.
Ha nem gondolt bele, mit csinál, azt vette észre, hogy gépiesen
nyomkodja a megfelelő gombokat, nézi a magasságjelzőt,
mozgatja a botkormányt, és egyenesen repül. De ha megengedte
magának azt a luxust, hogy belegondoljon abba, mit is művel,
kikészült idegileg. Képzeletében Rosa néni kiabált vele, hogy egy
diliházba való őrült, aki le fog zuhanni és el fog égni. Valami azt
súgta neki, hogy a néninek most igaza lesz.
– Minden rendben? – kérdezte Piper a másodpilóta székéből.
Mivel Piper még nála is idegesebbnek tűnt, Leo bátor ábrázatot
öltött.
– Persze! – felelte. – Mi az a Farkas Ház?
Jászon a két ülés közt térdelt.
– Egy elhagyatott ház a Sanoma-völgyben. Jack London
építette, aki mellesleg félisten volt.
Leo hirtelen nem tudta hová tenni a nevet.
– Egy színész?

[518]
 – Egy író – mondta Piper. – Kalandregényeket írt, érted?
Mond valamit neked a Vadon szava vagy a Fehér agyar?
– Mercurius fia volt – folytatta Jászon. – Vagyis Hermészé.
Nagy kalandor és utazó. Még hobó is volt egy ideig, mielőtt egy
halom pénzt keresett a könyveivel. Aztán vásárolt egy farmot
vidéken, és épített rá egy nagy házat, a Farkas Házat.
– Azért nevezte el így, mert a farkasokról írt? – találgatta Leo.
– Részben. A hellyel, valamint a ténnyel, hogy farkasokról írt,
utalásokat hagyott hátra az élettörténetét illetően. Ugyanis
nagyon sok lyuk van benne, például hogy hol született, ki volt az
apja, és miért vándorolt annyit. Ezek a dolgok csak azzal
magyarázhatók, hogy félisten volt.
Az öböl elmaradt mögöttük, a helikopter tovább folytatta útját
észak felé. Ameddig Leo ellátott, sárga hegyek hullámoztak.
– Szóval Jack London is megjárta a Félvér Tábort – találgatott
Leo.
– Nem. Soha nem járt ott.
– Haver, megőrjítesz ezzel a titokzatoskodással. Most
emlékszel a múltadra, vagy sem?!
– Részletekre – mondta Jászon. – Csak részletekre emlékszem.
Es egyik sem kellemes. A Farkas Ház szent földre épült. Jack
London innen indult el gyerekként. Itt jött rá, hogy félisten. Azért
is tért ide vissza. Azt hitte, nyugodtan élhet majd, és
birtokolhatja ezt a földet, de nem jött össze neki. Ugyanis a
Farkas Ház elátkozott hely volt. Egy héttel azelőtt, hogy a
feleségével beköltöztek volna, leégett az épület. Néhány évvel
később London meghalt, és hamvait a telken temették el.
– Honnan tudod mindezt? – kérdezte Piper.

[519]
 Jászon arcán árnyék suhant át. Talán csak egy felhő, de Leo
megesküdött volna rá, hogy sólyom alakja volt.
– Onnan, hogy én is innen indultam útnak – mondta Jászon, –
Erős hely a félistenek számára, és ezért meglehetősen vészélyes
is. Ha Gaia megkaparintja, és felhasználja a hely erejét, hogy
Hérát rabságban tartsa a napforduló idején, és feltámassza
Porphyriont... akkor talán ő is felébred teljes valójában.
Leo a botkormányon tartott kézzel teljes sebességgel vezette a
helikoptert – észak felé száguldottak. Mintha rossz idő közelgett
volna, sötét foltot látott maguk előtt. Talán csak egy felhősáv,
talán egy vihar, méghozzá éppen ott, ahová tartottak.
Piper apja hősnek nevezte őt is. Leo el sem akarta hinni
magáról, mi mindenre volt képes: küklopszokat aprított, robbanó
ajtócsengőket hatástalanított, földgépekkel harcolt hatkezű ogrék
ellen. Mintha mindez egy másik emberrel történt volna meg. ő
csak Leo Valdez volt, a houstoni árva. Az életét szökésben
töltötte, és lelkének egy része most is lelépett volna. Mit képzel
magáról? Egy elátkozott ház felé tart, hogy még több gonosz
szörnnyel küzdjön meg?
Anyja szavai visszhangoztak fejében: „Minden megjavítható.
Csak az nem, hogy örökre elmentél – gondolta Leo.
Pipert és az apját együtt látva ez most különösen fájt neki. Ha
túléli a küldetést és megmenti Hérát, Leóra akkor sem vár
boldog viszontlátás. Nem térhet haza egy szerető családba. Nem
fogja látni az anyját.
A helikopter megremegett. A fém úgy ropogott, mintha
morzejeleket hallana: Nem a vég. Nem a vég.

[520]
 Egyenesbe hozta a gépet, és a kopogás megszűnt. Csak
képzelődött. Képtelen volt belenyugodni anyja halálába, és az a
kísértő gondolat sem hagyta békén, hogy ha Gaia lelkeket képes
visszahozni az Alvilágból, miért ne használja ezt ki valami jóra:
A gondolat az őrületbe kergette. Pedig várt rá egy elvégzendő
feladat.
Inkább átengedte ösztöneinek az irányítást, mint a
helikoptervezetés esetében. Mert ha túl sokat gondolt a
küldetésre, vagy arra, mi minden történhet, jött a pánik. Az a
trükk, hogy nem szabad belegondolni. Csak csinálni.
– Harminc perc múlva ott leszünk – mondta, bár fogalma sem
volt róla, honnan tudja ilyen pontosan. – Aki pihenne kicsit,
annak itt a soha vissza nem térő alkalom.

Jászon bekapcsolta hátul a biztonsági övét, és egyből elaludt.

Piper és Leo teljesen éber volt.
Néhány másodpercnyi kínos csend után Leo így szólt:
Az apád miatt ne aggódj! Egy veszett bakkecskével az oldalán
senki sem mer majd vele szórakozni.
Piper ránézett, Leót megdöbbentette, hogy a lány mennyire
megváltozott. Nem csak külsőleg. Erősebb lett a kisugárzása.
Sokkal határozottabban... Itt volt. A Vadon Középiskolában azzal
töltötte a félévet, hogy minél láthatatlanabb legyen. Elrejtőzött a
leghátsó padban, a busz végében, a menza legtávolabbi
sarkában, olyan messze a hangoskodó kölyköktől, amennyire

[521]
csak lehetett. Most mindegy, milyen ruhában volt, egyszerűen rá
kellett nézni.
– Az apám... – mondta távoli hangon. – Igen, tudom. De most
nem rá, hanem Jászonra gondoltam. Aggódom érte.
Leo bólintott, ö is aggódott, méghozzá egyre jobban, csak ő a
sötét felhők miatt.
– Kezdenek visszatérni az emlékei. Ettől egy kicsit feszültebb.
– De mi van, ha... kiderül, hogy egy teljesen más ember?
Leo ugyanettől tartott. Ha a Köd képes átírni az emlékeiket, az
is megtörténhet, hogy Jászon egész személyisége csak egy nagy
illúzió. Lehet, hogy a barátjuk nem is a barátjuk... És most egy
félistenek számára roppant veszélyes hely felé tartottak, egy
elátkozott házba. Mi van, ha Jászon emlékezete harc közben tér
majd vissza?
– Á! – döntötte el Leo a kérdést. – Azok után, amin
átmentünk? Egy csapat vagyunk. Jászon kézben tartja a
dolgokat.
Piper végigsimított kék ruháján, ami foltos és égett volt a
Diablo-hegyen vívott harctól.
– Remélem, igazad van. Szükségem van rá... – Gyorsan
megköszörülte a torkát. – Vagyis arra, hogy bízzak benne...
– Tudom – mondta Leo. Tudta jól: azok után, hogy látta
összetörni az apját, a lánynak sok lenne, ha Jászont is elveszítené.
Pipernek szembesülnie kellett azzal, hogy az ő erős, filmsztár
apja is összeroppanhat. Még Leónak is szörnyű volt látni,
nemhogy Pipernek... Anyám! Leo bele sem akart gondolni. Nem
csodálta volna, ha Piper elveszti az önbizalmát, és megfordul a

[522]
fejében, hogy ha a gyengeség is öröklődik, ő ugyanígy
összeroppanhat.
– Ne aggódj! – biztatta Leo. – Te vagy a legerősebb,
leghatalmasabb szépségkirálynő, akit csak ismerek. Te aztán
megbízhatsz önmagadban. És ami ennél is fontosabb, bennem is.
A helikoptert megdobta a szél, és a gép huppant egyet. Leo
majdnem felugrott ijedtében. Káromkodott, aztán egyenesbe
hozta a helikoptert.
Piper idegesen felkacagott.
– Megbízni? Éppen benned, Valdez?
– Pofa be! – vigyorgott Leó, és egy másodpercig olyan volt az
egész, mintha csak két haver marháskodna.
Aztán elérték a viharfelhőket.

[523]
XLVIII. * Leo

L EO ELŐSZÖR AZT HITTE, kavicsok vágódnak a szélvédőnek.

Aztán rájött, hogy „csak” jégeső. Fagy kúszott az üvegre,
mint valami szétömlő jégkása, és szinte semmit nem lehetett látni
tőle.
– Jégvihar? – kiáltotta túl Piper a szelet és a motorzajt. –
Sonoma ilyen hideg hely?
Leo ebben erősen kételkedett. Volt a viharban valami tudatos
és rosszindulatú. Mintha direkt támadná őket.
Jászon felriadt. Előremászott, és megkapaszkodott az ülésben.
– Nagyon közel lehetünk.
Leót túlságosan lefoglalta a botkormánnyal való birkózás,
hogy válaszolni tudjon. Hirtelen nehéz lett a vezetés. A gép
akadozva haladt, lelassult, és remegett a jeges szélben. Lehet,
hogy a helikoptert nem készítették fel hideg időre? Az irányítófal
műszerei válaszoltak, és rohamosan vesztettek magasságukból.
Erdők és ködfoltok takarója terült el alattuk. Hegy magasodott
főttük. Leo éppen az utolsó pillanatban rántotta fel a
botkormányt és kerülte el a facsúcsokat.
– Ott van! – kiáltotta Jászon.
A völgy közepén egy rom derengett. Leo megcélozta a
helikopterrel. Körülötte fények villogtak, Leót a Midasznál látott
nyomkövető lövedékekre emlékeztették. Fák reccsentek és

[524]
robbantak fel a Osztás szélén. Alakok mozogtak a ködben.
Mindenfelé dúlt a harc.
A háztól ötvenméternyire lévő jeges mezőn szállt le, és
leállította a motort. Éppen ki akarta fújni magát, de ekkor fütyülő
hangot hallott, és a ködöt sötét folt hasította át.
– Kifelé! – kiáltotta Leo.
Kiugrottak a gépből, de alig hagyták el a propellerek zónáját,
robbanás rázta meg a talajt. Leo felbukott, és a detonáció
beterítette jéggel.
Amikor remegő lábbal felállt, élete legnagyobb hógolyóját
pillantotta meg – egy garázs nagyságú, hóból, jégből és földből
gyúrt gombócot ami palacsintává lapította a Bell 412-est.
– Jól vagy? – futott hozzá Jászon és Piper. Nem esett bajuk
azon kívül, hogy hó– és sárfoltosak voltak.
– Én jól vagyok – borzongott meg Leo. – De attól tartok, az
erdésznek tartozunk egy új helikopterrel.
Piper déli irányba mutatott.
– Arra dúl a csata. – Aztán homlokát ráncolva hozzátette: –
Vagyis... mindenfelé.
Igaza volt. A harci zajok betöltötték a völgyet. A hótól és a
ködtől nehéz volt megmondani, de mintha az egész Farkas Ház
körül háború dúlna.
Mögöttük Jack London álomháza komorlott – vörös és szürke
kövek, masszív gerendák halma. Leónak nem esett nehezére
elképzelni, milyen lehetett, mielőtt leégett: rönkház és kastély
keveréke, mintha egy milliomos favágó építette volna. De a
havas esőben és a ködben kísérteties hangulatot árasztott, és Leo
simán elhitte, hogy a romok elátkozottak.

[525]
 – Jászon! – kiáltotta egy lányhang.
Thália bukkant elő a ködből, parkáját hóréteg borította. Íját a
kezében tartotta, tegeze már majdnem kiürült. Feléjük futott, de
csak néhány lépést tehetett meg, mert egy hatkarú ogre – az
egyik földszülött – előugrott a viharból a lány háta mögül, és
mindegyik, izében egy-egy bunkósbotot tartott.
– Vigyázz! – kiáltotta Leo. Futni kezdtek, hogy a segítségére
legyenek, de Thália tudta kezelni a helyzetet. Ugrott egy
hátraszaltót, és miközben talajtornász módjára átfordult,
nyílvesszőt helyezett az idegre, és térdelő pozícióban landolt. Az
ogre agyaghalommá olvadt a szeme közé lőtt ezüst nyílvesszőtől.
Thália felállt, és odament a nyílvesszőért, de a hegye már
letörött.
– Ez volt az utolsó vesszőm – rúgott az agyagba bosszúsan. –
Hülye ogre!
– Azért szép lövés volt – bókolt Leo.
Mint általában, Thália most sem hallotta meg (ami
aztjelentette, hogy Leót ugyanolyan „nagyra” tartotta). Megölelte
Jászont, biccentett Pipernek. – Éppen időben. A Vadászaim még
tartják a házat, de már nem sokáig, az ellenség bármikor áttörhet.
– A földszülöttek? – kérdezte Jászon.
– És a farkasok. Lycaon zsoldosai – fújt le egy hópihét Thália
az orra hegyéről. – Meg a viharszellemek...
– őket visszavittük Aiolosznakí – méltatlankodott Piper.
– Aki megpróbált megölni bennünket – emlékeztette Leo. –
Talán megint Gaiának dolgozik.
– Nem tudom – mondta Thália. – De a szörnyek szinte abban a
Pillanatban feltámadnak, ahogy végzünk velük. A Farkas Házat

[526]
könnyen bevettük. Rajtaütöttünk az őrökön, és a Tartaroszba
küldtük őket. Aztán tombolni kezdett ez a gyanús hóvihar. Attól
kezdve a szörnyek újabb és újabb hulláma ostromol bennünket.
Mostanra teljesen körbevettek. Nem tudom, ki vagy mi vezeti a
támadást, de jó előre megtervezték. Ez egy csapda, amivel Héra
megmentőit akarják megölni.
– Hol van Héra? – kérdezte Jászon.
– Odabent – mondta Thália. – Ki akartuk szabadítani, de nej
tudtuk áttörni a rácsokat. Hamarosan napnyugta. Héra szerint
Porphyrion akkor születik újjá. És a szörnyek éjjel sokkal
erősebbek. Ha nem tudjuk kiszabadítani Hérát nagyon gyorsan...
Felesleges volt befejeznie a mondatot.
Leó, Jászon és Piper követte őt a romház területére.

Amint Jászon átlépett a küszöbön, összerogyott.

– Hé! – kapta el Leo. – Ne csináld ezt, haver! Mi a baj?
– Ez a hely... – rázta meg Jászon a fejét. – Bocs... minden olyan
hirtelen rohant meg.
– Ezek szerint jártál már itt – mondta Piper.
– Mindketten jártunk itt – felelte Thália. Arca komor volt,
mintha újraélné valaki halálát.
– Ide hozott el anyánk, amikor Jászon kicsi volt. Itt hagyta ót,
nekem meg beadta, hogy meghalt az öcsém. Egyszerűen eltűnt –
A farkasoknak adott – motyogta Jászon. – Héra parancsára.
Lupának ajándékozott.

[527]
 – A történetnek ezt a részét nem ismerem – ráncolta homlokát
Thália. – Ki az a Lupa?
Robbanás rázta meg az épületet. Odakint kék gombafelhő
csapott az égre, havat és jeget szórt mindenfelé, mint egy
forróság helyett hideget árasztó atombomba.
– Nincs idő a kérdésekre – mondta Leo. – Vezess az
istennőhöz!
Jászon összeszedte magát. Thália a nagy U alakú épület
közepére vezette őket, egy belső udvarra, ahol találkozhattak a
Jászon álmában látott üres medencével és a medence fenekéből
kinövő, sziklából és gyökerekből álló tornyokkal.
Az egyik oszlop magasabb volt a másiknál. A hét méter magas
fekete képződmény Leót egy kő hullazsákra emlékeztette. Az
összefonódó gyökerek mögött egy fejet látott, egy széles vállat,
egy széles mellkast és a mellkas mellé simuló vastag karokat. Egy
derékig földbe ásott alakot. Nem, mégsem. Nem bele volt ásva,
hanem abból nőtt ki.
A medence túlsó végében egy kisebb és sűrűbben fonott
torony állt A telefonpózna vastagságú gyökerek között olyan
kicsi volt a hely, hogy Leo a kezét sem dughatta volna át. Csak
belátott. És a ketrec közepében Tía Callida állt.
Éppen olyan volt, ahogy emlékezett rá: sötét haját kendő fedte,
és az özvegyek fekete ruháját viselte. Ráncos arcában csillogó,
ijesztő szem ült.
Nem sugárzott vagy árasztott semmilyen erőt. Úgy nézett ki,
mint egy hétköznapi, halandó özvegyasszony. Mint az ő régi, jó,
őrült bébiszittere.
Leo a medencébe ugrott, és elindult a ketrec felé.

[528]
 – Hola, Tía! Talán akadt egy kis probléma?
A nő összefonta kezét a mellkasán, és bosszúsan felsóhajtott.
– Ne méregess, mintha az egyik szerkentyűd lennék, Leo
Valdez, hanem szabadíts ki!
Thália Leo mellé lépett, és utálkozva nézte a ketrecet – vagy az
istennőt.
– Mindent megpróbáltunk, Leo. Bár lehet, hogy nem szívvel-
lélekkel tettük. Ha rajtam múlna, én simán otthagynám.
– Thálía Grace! Ha kijutok innen, megbánod, hogy
megszülettél!
– Ugyan! – csattant fel Thália. – Maga Zeusz gyermekeinek
átka hosszú évek óta. Annabethre például emésztési
problémákul küszködő teheneket küldött...
– Mert szemtelen volt velem!
– Nekem egy szobrot dobott a lábamra!
– Véletlen baleset! – tiltakozott Héra.
– És elrabolta a testvéremet – csuklott el Thália hangja az
érzelmektől. – Éppen ezen a helyen! Tönkretette az életünket. Itt
kellene hagynunk magát Gaiának!
– Ne! – szakította félbe Jászon. – Thália, testvérkém... én
megértelek. De ennek nem most van itt az ideje. Inkább a
Vadászaidon segíts!
Thália összeszorította az állkapcsát.
– Rendben. De csak a kedvedért, Jászon. Ha engem kérdezel,
nem éri meg a fáradságot.
Thália megperdült, kiugrott a medencéből, és elviharzott.
Leo fenntartásokkal vegyes elismeréssel nézett Hérára.
– Emésztési problémákkal küszködő teheneket?!

[529]
 – Koncentrálj a ketrecre, Leo! – morogta az istennő. – Ami
pedig téged illet, Jászon, bölcsebb vagy a nővérednél. Vagyis jól
választottam magamnak hőst.
– Nem vagyok a maga hőse, hölgyem! – felelte Jászon. – Azért
segítek, mert elrabolta az emlékeimet, és mert maga még mindig
jobb a másik alternatívánál. Ha már itt tartunk, mi a helyzet
azzal? – Jászon az XXL-es hullazsák felé biccentett. Leo csak
képzelte, vagy valóban magasabb lett, mióta itt vannak?
– Az ott – mondta Héra – az óriások újjászületni készülő
királya.
– Undorító – grimaszolt Piper.
– Tényleg az – bólintott Héra. – Porphyrion a fajtája
legerősebbje. Gaiának sok energiára van szüksége, hogy
feltámassza, az én energiámra. Hetek óta gyengülök, mert az én
eszenciám kelti életre.
– Szóval maga most olyan, mint egy keltetőgép, vagy mint a
műtrágya – foglalta össze Leo.
Az istennő rámeredt, de Leót nem zavarta. Ez a nyanya
csecsemőkora óta módszeresen tönkretette az életét. Nála több
joga senkinek sem volt a nő bosszantására.
– Viccelj csak, ha jólesik – mondta fensőbbséges hangon Héra.
– De napnyugta után késő lesz. Az óriás felébred. És egy
ajánlattal áll majd elő: vagy hozzámegyek feleségül, vagy
elemészt a föld Nem lehetek az arája. Tehát mindannyian
elpusztulunk, és halálunk felébreszti Gaiát.
Leo az óriás oszlopra sandított.
– Mi lenne, ha felrobbantanánk?

[530]
 – Nélkülem nincs hozzá elég energiátok. Ennyi erővel egy
hegyet is meg akarhatnál semmisíteni.
– Ma már felrobbantottunk egyet... – tudatta vele Jászon.
– Ne beszéljetek, cselekedjetek! – parancsolta Héra.
Jászon megvakarta a fejét.
– Van valami ötleted, Leo?
– Nem nagyon – vallotta be a barátja, és igyekezett nem átadni
magát a pániknak. – Ha istennő, miért nem robbantja ki magát?
Héra ógörögül káromkodott, és körözni kezdett a ketrecében.
– Használd az eszed, Leo Valdez! Azért választottalak, mert
Van sütnivalód. Egy fogságba esett istennő magatehetetlen. Az
apád is elkapott egyszer egy aranytrónussal. Megalázó volt!
Könyörögnöm kellett neki. Könyörögnöm, hogy szabadon
eresszen, és bocsánatot kellett kérnem, amiért lehajítottam az
Olimposzról. Nekem a fater részéről jogosnak tűnik a dolog –
vágta oda Leo.
Héra istenien szúrós pillantást vetett rá:
Gyerekkorod óta szemmel tartalak, Héphaisztosz fia, mert
tudtam, hogy az életem egy bizonyos pillanatában segítségemre
leszel. Ha valaki el tudja pusztítani ezt a becstelenséget, az te
vagy.
– De ez nem gép. Olyan, mintha Gaia kidugta volna a kezét a
földből, és... – Leo megszédült. A prófécia sora jutott eszébe:
Üllőnek, gerlének enged a ketrec.
– Várjunk csak! Van egy ötletem Piper, szükségem lesz a
segítségedre. És egy kis időre.
A levegő opálos lett a hidegtől. A hőmérséklet olyan gyorsan
lezuhant, hogy Leo szája kicserepesedett, és lehelete meglátszott

[531]
a levegőben. Dér vonta be a Farkas Ház falát. Ventusok robogtak
be, de nem szárnyas emberek, hanem lovak képében, sötét
viharfelhőtesttel és villámló sörénnyel. Némelyiknek ezüst
nyílvessző állt ki a horpaszából. A szeleket vörös szemű farkasok
és hatkarú földszülöttek követték.
Piper kivonta a tőrét. Jászon felkapott egy jeges palánkot a
medence aljáról. Leo a szerszámos táskájába nyúlt, de
idegességében egy mentolos cukorkás dobozt húzott elő.
Remélve, hogy senki sem vette észre a malőrt, visszarakta, és
kalapácsra cserélte.
Az egyik farkas előreügetett. Ember nagyságú szobrot
vonszolt a lábánál fogva. A medence széléhez érve szétnyitotta
az állkapcsát, és ledobta nekik, hogy közelebbről megnézhessék.
Egy lány jégszobra volt. Rövid, tüskés haja volt, és nagyon
meglepett képet vágott.
– Thália!
Jászon előreugrott, de Piper és Leo visszahúzta. Thália teste
körül a földet máris jég hálózta be. Leo attól félt, hogy ha Jászon
hozzáér a lányhoz, ő is megfagy.
– Ki tette ezt? – kiáltotta Jászon. A teste elektromosságtól
sercegett – A saját kezemmel ölöm meg.
A szörnyek mögül Leo egy lány hideg és tiszta kacagását
hallotta. Aztán hófehér ruhában előlibbent a ködből a hang
gazdája. Fekete haján ezüst korona ült. Rájuk meredt azzal a
mélybarna szemével, amit Québecben Leo még annyira szépnek
talált.
– Bon soir, mes amis! – mondta Khióné, a hóistennő. Leo felé
fagyos mosolyt villantott. – Ajaj, Héphaisztosz fia, jól hallottam,

[532]
hogy időre lenne szükséged? Attól tartok, ezzel az eggyel nem
szolgálhatok.

[533]
XLIX. * Jászon

Jvalaha érezheti
ÁSZON A D -
IABLO HEGYEN VÍVOTT CSATA UTÁN NEM HITTE , hogy
még magát ijedtebbnek és kétségbeesettebbnek.
Most megfagyott nővére feküdt a lábánál, szörnyek vették
körbe, és eltört aranyfegyverét deszkával kellett helyettesítenie.
És körülbelül öt perc választotta el attól, hogy az óriások királya
kitörjön, és elpusztítsa őket. Az utolsó, legütősebb lapját pedig
már akkor kijátszotta, amikor Zeusz villámját lehívta az
Enkeladosz elleni küzdelemben. Kételkedett benne, hogy még
egyszer képes lenne rá, és abban is, hogy újra együttműködne
vele az ég. Ami azt jelentette, hogy hadereje egy bebörtönzött,
harmatgyenge istennőből, egy tőrt szorongató barátnőféleségből
és Leóból állt, azt hitte, hogy egy doboz mentolos cukorkával
legyőzheti a sötétség seregét.
Ráadásul Jászont elárasztották legrosszabb emlékei. Biztos
volt kenne, hogy életében már sok veszélyes dolgot hajtott végre,
de abban is, hogy még sohasem állt olyan közel a halálhoz, mint
most.
Az ellenség viszont gyönyörű volt. Khióné mosolygott, és
miközben jégcsap nőt a kezéből, sötét szeme csillogott.
– Mit tettél?! – förmedt rá Jászon.
– Ó, rengeteg dolgot. De a nővéred nem halt meg, ha erre
gondolsz – búgta. – ő meg a drágalátos Vadászai a farkasaink
játékszerei lesznek. Terveim szerint egyenként kiolvasztjuk és

[534]
szórakozásképpen levadásszuk őket. Egyszer az életben hadd
kóstoljanak bele a préda szerepébe!
A farkasok helyeslőén morogtak.
– Bizony, drágáim – nézett Khióné továbbra is Jászonra. –
Tudod, a nővéred majdnem megölte a farkasok királyát. Lycaon
most valamelyik barlangban nyalogathatja a sebeit, de farkasai
csatlakoztak hozzánk, hogy megbosszulják vezetőjüket.
Porphyrion hamarosan feltámad, és mi fogjuk uralni a világot.
– Áruló! – kiáltotta Héra. – Te elkényeztetett, D-listás istenné!
Arra sem vagy méltó, hogy kitöltsd a borom, nem hogy a világot
urald!
Khióné felsóhajtott.
– Maga ugyanolyan fárasztó, mint mindig. Héra királynő! En
néhány évezredre bezáratnám magát.
Khióné legyintésére jég futott végig a börtön falán, és bevonta
az elkövesedett gyökerek közötti réseket.
– Így mindjárt jobb – mondta a hóistennő. – Most pedig,
félistenek, beszéljünk a ti halálotokról...!
– Te csaltad ide Hérát! – mondta Jászon. – Te adtad Zeusznak
az ötletet, hogy zárja be az Olimposzt!
A farkasok vicsorogtak, a viharszellemek nyüszítettek, készen
álltak a támadásra, de Khióné felemelte a kezét.
– Türelem, kedveseim! Ha beszélgetni akar, hadd beszéljen! A
nap lefelé megy, az idő nekünk dolgozik. Így történt, Jászon
Grace. A hangom halk, selymes és hideg, mint a hó. Nem esik
nehezemre az istenek fülébe suttogni, különösen, ha titkos
gyanújukban erősítem meg őket. Aiolosz fülébe is én súgtam,
hogy adjon parancsot a félistenek kiirtására. Kis szívesség ez

[535]
Gaiának, de biztos vagyok benne, hogy ha a fiai, az óriások,
hatalomra kerülnek, bőkezűen meghálálja nekem.
Megölhettél volna Québecben. Miért hagytál futni bennünket?
Khióné fintorgott.
Nehéz lett volna az apám házában megölni benneteket,
amikor határozottan ragaszkodott hozzá, hogy minden
látogatóval találkozni akar. Nem mondhatjátok, hogy nem
próbáltam. Jó lett volna, ha beleegyezik, hogy jégszobrokká
változtassalak benneteket De mivel garantálta, hogy épségben
távozhattok, nem dacolhattam az akaratával. Az apám egy vén
bolond, Zeusztól és Aiolosztól rettegve tölti az életét, de még
mindig erős. Ha az új vezetőim felébrednek, ami nincs már olyan
messze, száműzöm Boreászt, és átveszem az Északi Szél trónját.
De erre kicsit még várni kell. Különben is, az apámnak egy
dologban igaza volt. Hogy öngyilkos küldetésre indultatok.
Biztos vagyok benne, hogy elbuktok.
– Hogy ebbe besegíts – mondta Leo -, Detroit fölött leverted a
sárkányunkat az égről. Azok a lefagyott drótok a fejében... a te
műved volt. Ezért még megfizetsz!
– És te informáltad rólunk Enkeladoszt – tette hozzá Piper. –
Egész úton hóviharok üldöztek bennünket.
Igen, annyira a szívemhez nőttetek! – kacagott Khióné. –
Emikor Omahán túljutottatok, úgy döntöttem, megkérem
Eycaont, hogy keressen meg benneteket. Azt akartam, hogy
Jászon a Farkas Házban harapjon fűbe. – Khióné rámosolygott.
Látod, Jászon, a véred szent földre cseppen, és hosszú évekre
beszennyezi. Félisten testvéreid dühösek lesznek, ha ráakadnak
ennek a két, Félvér Táborból jött félistennek a tetemére. Biztosak

[536]
lesznek benne, hogy a görögök az óriásokkal konspiráltak, és
Csapdát állítottak a fivéreiknek. Annyira... fincsi lesz!
Piper és Leo nem nagyon kapiskálta, miről beszél. Jászon
annál inkább vette a lapot. Az emlékei eléggé visszatértek ahhoz,
hogy Ha. milyen veszélyesen hatékony lehet Khióné terve, –
Egymásnak akarod ugrasztani a félisteneket!
– Gyerekjáték lesz – mondta Khióné. – Csak azt kell a fülükbe
súgnom, amit hallani akarnak.
– Mire jó mindez? – tárta szét a karját Piper. – Csak széttéped a
világot, Khióné! Az óriások mindent elpusztítanak. Ezt te sem
akarhatod. Hívd vissza a szörnyeidet!
Khióné elgondolkozott, aztán elnevette magát.
– A meggyőzőerőd egyre jobb, kislány. De én istennő vagyok.
Rám nem hat a varázsbeszéded. Mi, szélistenek, a káosz lényei
vagyunk! Legyőzöm Aioloszt, és szabadjára engedem a
viharokat! Ha elpusztítjuk a halandók világát, annál jobb! Soha
nem becsültek eléggé, még a görögök idejében sem. Az emberek
meg a globális felmelegedésről szóló nyavalygásuk! Szánalmas!
Én majd gyorsan lehűtöm őket! Ha visszaszerezzük ősi
területünket, hóval borítom be az Akropoliszt!
– Az ősi területet – kerekedett el Leo szeme. – Erre gondolt
Enkeladosz, amikor az istenek gyökereinek kitépéséről beszélt.
Görögországra.
– Csatlakozhatsz hozzám, Héphaisztosz fia – mondta Khióné.
– Tudom, hogy elbűvölőnek találsz. Én megelégedem azzal is, ha
csak ez a kettő hal meg. Utasítsd vissza azt a nevetséges sorsot,
amit a Moirák kínálnak neked! Maradj életben, és légy az én
bajnokom! Nagy hasznát venném a képességeidnek.

[537]
 Leo döbbent képet vágott. Hátranézett, mintha Khióné valaki
máshoz beszélne. Jászon egy másodpercig aggódni kezdett.
Elvégre Leónak nem mindennap tesznek ilyen ajánlatot
gyönyörű istennők...
De Leót olyan erős röhögőgörcs fogta el, hogy kétrét görnyedt.
– Hogy csatlakozzam hozzád?! Na, persze! És ha megunsz, Leó-
jégkrémmé változtatsz?! Senki sem szórakozhat a sárkányommal
büntetlenül! Nem hiszem el, hogy valaha tüzes pipinek
tartottalak!
– Tüzesnek?! – vörösödött el Khióné feje. – Te sértegetsz? Én
hideg vagyok, Leo Valdez. Nagyon-nagyon hideg.
Hóvihart köpött a félistenek felé, de Leo felemelte a kezét.
Tűzfalat húzott maguk elé, amin a pelyhek gőzölögve
szétolvadtak.
Leo elmosolyodott.
– Látja, hölgyem, Texasban így jár a hó. Rohadtul elolvad.
Khióné sziszegett.
– Ebből elég! Héra hanyatlik. Porphyrion erősödik. Öljétek
meg a félisteneket! Ők lesznek a királyunk első vacsorája!
Jászon meglengette jeges palánkját – hősi halálhoz keresve
sem találhatott volna idiótább fegyvert -, és a szörnyek
támadásba lendültek.

[538]
L. * Jászon

A Z EGYIK FARKAS JÁSZONRA VETETTE MAGÁT. A fiú hátfalig rótt,

és a deszkával orrba vágta a vadállatot. Az ütést
megnyugtató reccsenés kísérte. Bár csak ezüsttel lehetett őket
megölni, a régi, deszkás módszer is okozott nekik némi fejfájást.
Jászon patadobogást hallott. Amikor megpördült, észrevette,
hogy egy viharszellem akar rajta átgázolni. Jászon koncentrált,
uralma alá hajtotta a szelet, és mielőtt a viharszellem elgázolhatta
volna, kilőtt a levegőbe, és a ló füstös nyakába kapaszkodva a
hátára piruettezett.
A viharszellem ágaskodni kezdett. Először megpróbálta
lerázni Jászont, aztán szét akart oszlani, hogy megszabaduljon
tőle, de Jászonnak sikerült a hátán maradnia. Akaraterejével arra
kényszerítette a lovat, hogy szilárd halmazállapotú maradjon, és
a ló ezt képtelen volt megtagadni. Jászon érezte a lény őrjöngését
– az őskáosz akart kiszabadulni. Jászonnak minden szellemi
energiájára szüksége volt, hogy úgy táncoljon, ahogy ő fütyül, és
a lovat megfékezze. Aiolosz jutott eszébe, aki ilyen – vagy ennél
rosszabb – viharszellemek ezreit tartja féken. Nem csoda, ha az
agya egy kicsit megbomlott ekkora – és ilyen sokáig tartó –
nyomástól. De Jászonra csak egy viharszellem betörése várt, és
nyernie kellett.
– Az enyém vagy – mondta a fiú.

[539]
 A paripa ugrott egyet, de Jászon erősen kapaszkodott. Az üres
medence alján forgott szikrázó sörénnyel. Patái miniatűr
viharorokat – fergetegeket – kavartak, ahányszor csak a
medencének csapódtak.
– Fergeteg? Így hívnak?
A lószellem megrázta a sörényét, örült, hogy felismerték.
– Ezzel megvolnánk – mondta Jászon. – Jöhet a harc!
Csatába vágtatott a paripán, a kezében forgatott, jeges
palánkkal időnként félrecsapott az útból egy-egy farkast, amik
átzúgtak a ventusokon. Fergeteg erős szellem volt, valahányszor
átugratott valamelyik testvérén, annyi elektromosságot bocsátott
ki magából, hogy a másik ártalmatlan köddé vált.
A kavarodásban Jászon időnként megpillantotta a barátait.
Pipert földszülöttek vették körbe, de úgy tűnt, állja a sarat. Harc
közben olyan lenyűgöző látványt nyújtott, szinte sugárzott a
gyönyörűségtől, hogy a földszülöttek megigézve bámulták, és
elfeledkeztek arról, hogy meg kellene ölniük. Leeresztett
bunkósbottal, bambán nézték, ahogy rájuk mosolyog. A
földszülöttek visszamosolyogtak – de csak addig, amíg Piper fel
nem szeletelte őket a tőrével és nem olvadtak agyagdombbá.
Leo saját kezűleg vette kezelésbe Khiónét. Bár egy istennő
ellen kiállni felért egy öngyilkossággal, Leónál megfelelőbb
embert találni sem lehetett volna a feladatra. Khióné jégcsap
tőrökkel dobálta. fagyos széllökésekkel és hótornádókkal
bombázta. De Leo simán átolvasztotta magát rajtuk. Teste vörös
lángnyelvektől villogott, mintha benzinbe mártották volna. Az
istennő felé lépkedett, és két ezüstfejű kovácskalapácsával
minden útjába álló szörnyet levert.

[540]
 Jászonnak rá kellett döbbennie, hogy egyedül Leónak
köszöntő, hogy eddig életben maradtak. Tüzes aurájával
felmelegítette az udvart, és semlegesítette Khióné télvarázslatát.
Nélküle régen megfagytak volna, a Vadászokhoz hasonlóan.
Ahogy Leo haladt úgy olvadt le a jég a kövekről. Még Thália is
elkezdett olvadni, amikor Leo a közelébe ért.
Khióné hátrálni kényszerült. Dühödt arckifejezését először
döbbentre, majd rémültre cserélte, ahogy Leo egyre közelebb ért.
Jászon is kifogyott az ellenfelekből. Az ájult farkasok
halomban hevertek, vagy sebesülten, vonyítva a romok közé
menekültek. Piper az utolsó földszülöttet is ledöfte és
sárhalommá változtatta, Jászon pedig az utolsó ventuson is
átnyargalt Fergeteggel. Éppen akkor fordította meg paripáját,
amikor Leo Khiónéra rontott.
– Elkéstél! – vicsorgott Khióné. – Az óriás felébredt! Nem
győzhetsz, félisten. Héra terve sosem teljesül. Ti pedig egymás
torkának fogtok esni, mielőtt még megállíthatnátok minket.
Leo felforrósította kalapácsait, és Khióné felé hajította őket, aki
időközben hóvá változott, fehér porképévé önmagának. A
kalapácsok a hóasszonynak csapódtak, és gőzölgő latyakká
olvasztották.
Piper zihálva Jászonra mosolygott.
– Jó kis ló!
Fergeteg a hátsó lábára ágaskodott, patáin elektromosság
cikázott. Lovasbemutatónak is simán beillett a dolog.
Recsegés hallatszott a háta mögül. Héra ketrecén felolvadt a
jég, és lecsúszott róla, mint egy takaró. Az istennő felkiáltott:

[541]
 – Ne is törődjetek velem, elvégre csak az ég királynője
haldoklik!
Jászon leszállt a paripáról, és utasította, hogy várja meg. A
három félisten a medencébe ugrott, és az oszlophoz futott.
Leo a homlokát ráncolta.
– összement a mosásban, Tía Callida?
– Nem, te tökfilkó! A föld húz le! Siessetek már!
Jászonnak Héra nem volt a szíve csücske, jelenlegi állapota
mégis aggasztotta. Nem csak a nő süllyedt, de a föld is úgy
emelkedett körülötte, mint víz a tartályban. A megolvadt kövek a
lábszáráig értek.
– Az óriás ébredezik, másodperceitek maradtak!
– Rajta vagyok az ügyön – mondta Leo. – Piper, segítened kell!
Dumálj a ketrechez!
– Tessék?!
– Beszélj vele! Vesd be minden erőd! Győzd meg Gaiát, hogy
aludjon vissza! Kábítsd el! Lassítsd le, érd el, hogy Héra
ketrecének gyökerei meglazuljanak, amíg én...
– Rendben! – köszörülte meg Piper a torkát, és így szólt: –
Kedves Gaia! Szép esténk van, ugye? Annyira kimerültem! Ön is
fáradt? Nem aludna egy kicsit?
Minél többet beszélt, annál magabiztosabbnak hangzott. Már
Jászon pillái is kezdtek lecsukódni, és erőlködnie kellett, hogy ne
figyeljen Piper szavaira, amiknek tényleg volt némi hatásuk a
ketrecre. A sár sokkal lassabban emelkedett, és a kacsok is
puhulni kezdtek. Már inkább hasonlítottak fagyökerekre, mint
sziklákra. Leo láncfűrészt húzott elő a táskájából. Jászon nem

[542]
tudta elképzelni, hogyan fért el benne. Leo az áramkábelre
nézett, és idegesen felhorkant.
– De hova dugjam be?!
Fergeteg, a viharparipa a medencébe ugratott, és felnyerített.
– Biztos vagy benne? – kérdezte tőle Jászon.
Fergeteg bólintott, aztán Leóhoz ügetett. Leo kételkedve
pislogott rá, de felemelte a dugót, ami a szél szárnyán a ló
szügyéhez lebegett. Villám csapott ki Fergeteg testéből,
összekapcsolódott a dugó villájával, és a fűrész zúgva életre kelt.
– Szuper! A lovadon konnektor is van!
De jókedve nem tartott sokáig, ugyanis a medence túloldalán
óriás oszlopa hatalmasat reccsent, pont úgy. mint egy kettétörő
fa. A gyökerek szétrobbantak, kő– és farepeszeket szórtak a
levegőbe, ahogy az óriás szétfeszítette ketrecét, és kimászott a
főidből.
Jászon Enkeladosznál ijesztőbbet véletlenül sem tudott volna
elképzelni.
Mekkorát tévedett!
Porphyrion sokkal magasabb és deltásabb volt nála. Nem
árasztott forróságot, nem adta jelét, hogy tüzet tudna lehelni, de
volt valami sokkal ijesztőbb benne: egyfajta erő, amit leginkább a
mágneses erővel lehetett rokonítani. Mintha az óriás olyan
hatalmas lenne és olyan nagy tömegű, hogy saját gravitációs
mezővel rendelkezne.
Akárcsak Enkeladosz, az óriások királya is emberszerű volt
deréktól fölfelé, és bronzpáncél védte a mellkasát. Deréktól lefelé
viszont pikkelyes sárkánylába volt, bőre pedig a limababhoz
hasonlított. Nyári levelekre emlékeztető, zöld haja hosszú

[543]
varkocsokba volt fonva, a fonatokat fegyverekkel tűzdelték teli –
tőrökkel, fejszékkel és jókora kardokkal, némelyik véres volt -,
talán félistenek réges-régen begyűjtött trófeái voltak. Az óriás
kinyitotta márványfehér szemét, és nagy levegőt vett.
– Gaiának hála! Feléledtem! – üvöltötte.
Jászon hősiesen felnyüszített, és nagyon-nagyon remélte, hogy
a barátai nem hallották meg. Abban máris biztos lehetett, hogy
nincs olyan félisten, aki méltó ellenfele lenne ennek a fickónak.
Porphyrion hegyekkel tudott volna labdázni. Jászont egy ujjal
szétlapíthatta volna.
– Leo! – szólt oda a barátjának Jászon.
– Mi van? – kérdezte leesett állal a fiú. Piper is elég
döbbentnek tűnt.
– Dolgozzatok tovább! Szabadítsátok ki Hérát!
– Te mit tervezel? – kérdezte Piper. – Ugye nem gondolod
komolyan, hogy...
– Azt hiszem, szórakoztatom kicsit az óriást. Van más
választásom ?

– Kitűnő! – morogta az óriás a közeledő Jászon láttán. – Marjon is

az előétel! Ki vagy te? Hermész vagy Árész?
Jászon eljátszott az ötlettel, hogy kiadja magát
valamelyiküknek, de valami azt súgta neki, ne essen túlzásba.
– Jászon Grace vagyok – felelte. – Jupiter fia.

[544]
 A fehér szemek a veséjébe láttak. Háta mögött bőszen vijjogott
Leo fűrésze, Piper pedig nyugodt hangon, ügyelve rá, hogy ne
áruljon el félelmet, tovább duruzsolt a ketrecnek.
Porphyrion hátravetett fejjel nevetett.
– Csodálatos! – A felhős, éjszakai égre nézett. – Mi az, Zeusz,
feláldozod nekem a fiacskád?! Értékelem a gesztust, de ettől nem
fogsz megmenekülni.
Az ég nem morajlott vissza. Fentről nulla segítség. Jászon
egyedül volt.
Elhajította bunkósbotnak kinevezett deszkáját. Kezébe szálkák
fúródtak, de nem számított, csak az, hogy Pipernek és Leónak
időt nyerjen. És időt csak rendes fegyverrel nyerhetett.
Eljött az ideje, hogy sokkal magabiztosabbnak mutatkozzon,
mint amilyennek valójában érezte magát.
– Ha ismernél – kezdte Jászon -, tőlem reszketnél, nem az
apámtól! Remélem, kiélvezted újjászületésednek mind a két és fél
Percét, mert visszaküldelek a Tartaroszba!
Az óriás hunyorgott. Fél lábával kilépett a medencéből, és
kissé előrehajolt, hogy jobban szemügyre vegye ellenfelét.
– Hencegéssel kezdjük? Mint a régi. szép időkben? Rendben,
félisten. Én Porphyrion vagyok, az óriások királya. Gaia fia.
A Tartaroszból keltem ki, az atyám mélységes mélyéből, hogy
ártalmára legyek az isteneknek. Hadüzenetként elraboltam
Zeusz feleségét. – Az istennő ketrecére vigyorgott. – Helló, Héra!
– A férjem elpusztított már egyszer, te szörnyeteg! – mondta
Héra. – És újra megteszi!
– Nem eszik olyan forrón a kását, aranyom. Zeusz nem volt
elég erős ahhoz, hogy végezzen velem. A nyavalyás félistenekre

[545]
kellett támaszkodnia, és még így is majdnem mi győztünk. Most
befejezzük, amit elkezdtünk. Gaia ébredezik. És sok hasznos
csatlósról gondoskodott. A seregünk megrengeti a földet. És
gyökerestől kiirtunk benneteket.
– Nem meritek – vágott vissza Héra, de Jászon hallotta, hogy
egyre gyengébb a hangja. Piper tovább suttogott a rácsnak, Leo
tovább fűrészelt, de Héra ketrecében tovább emelkedett a föld, és
már derékig ért.
– Dehogynem – riposztozott az óriás. – A Titánok az új
otthonotokat akarták megtámadni, New Yorkot. Bátor, de botor
lépés volt. Gaia bölcsebb és sokkal türelmesebb. Mi, a
leghatalmasabb gyermekei, sokkal, de sokkal erősebbek vagyunk
Kronosznál. Mi tudjuk, hogyan kell elpusztítani benneteket,
olimposziakat, egyszer és mindenkorra. Kidöntünk benneteket,
mint a korhadt fákat. Kitépjük a legősibb gyökereiteket, és
máglyára vetjük.
Az óriás Piperre és Leóra sandított, mintha csak most venné
észre, hogy a ketrecnél ügyködnek. Jászon előrelépett, és hogy
elvonja az óriáskirály figyelmét, felkiáltott:
– Azt mondtad, egy félisten tett el láb alól? Ha olyan gyengék,
hogyan történhetett ilyesmi?
– Ugyan már! Majd pont neked kezdek el magyarázkodni!
Zeusz megdöntésére születtem, az egek urának elpusztítására.
Elveszem a trónját és a feleségét. Ha Héra nem jön hozzám,
akkor az életereje utolsó cseppjét is felszívja majd a föld. Amit
most látsz, kölyök, az még nem az igazi formám. Egyre erősebb
leszek, egészen addig, amíg legyőzhetetlenné nem válók. De
téged már most palacsintává tudlak lapítani!

[546]
 Kihúzta magát, és előrenyújtotta karját. A földből hat méter
hosszú lándzsa pattant ki. Az óriás elkapta, és akkorát
dobbantott sárkánytalpával, hogy a romok is beleremegtek. Az
udvart ismét kezdték megtölteni a szörnyek: viharszellemek,
farkasok és földszülöttek válaszoltak a király hívására.
– Nagyszerű – motyogta Leo. – Már csak újabb ellenségek
hiányoztak!
– Igyekezz! – sürgette Héra.
– Azt csinálom! – csattant fel a fiú.
– Aludj el szépen, kis ketrec! – zümmögte Piper. – Aranyos,
álmos ketrec. Igen, egy köteg földes gyökérnek beszélek. Nem,
nincs ebben semmi furcsa.
Porphyrion végigsöpört dárdájával a romokon. Lecsapta a
kemények tetejét, fa– és kőzáport zúdított az udvarra.
– Zeusz fia! Befejeztem a hencegést, most te jössz! Mit akartál
mondani? Hogyan fogsz elpusztítani?
Jászon a szörnyek gyűrűjére pillantott. Türelmetlenül vártak
királyuk parancsára, hogy darabokra szaggathassák őket. Leo fű-
részgépe tovább zúgott és Piper tovább beszélt, de az egész
teljesen reménytelennek tűnt. Héra ketrecét betöltötte a föld.
– Jupiter fia vagyok – kiáltotta Jászon, és a nagyobb hatás
kedvéért szelet kavart, ami néhány méterrel a föld fölé emelte. –
Róma fia vagyok, a félistenek consulja, az Első Légió praetora. –
Jászonnak fogalma se volt, miről hablatyol, csak darálta a
szöveget, mintha már számtalanszor elmondta volna, Kinyújtotta
karját, és Megmutatta a sólyom tetoválást meg az SPQR feliratot,
és legnagyobb meglepetésére az óriás felismerte.
Porphyrion aggodalmas képet vágott.

[547]
 – Én öltem meg a trójai tengeri szörnyet – folytatta Jászon – Én
döntöttem meg Kronosz fekete trónját, én pusztítottam el a titán
Krioszt a saját kezemmel, és most téged is elpusztítalak
Porphyrion, aztán feletetlek a saját farkasaiddal.
– Hú, öregem – motyogta Leo. – Te aztán sok vörös húst
eszel...
Jászon az óriásra vetette magát, hogy kettétépje.

Az ötlet, hogy puszta kézzel álljon is harcolni egy tizenkét

méteres halhatatlannal, annyira nevetséges volt, hogy még az
óriást is meglepte. Félig repülve, félig ugorva Jászon az óriás
pikkelyes, hüllőszerű térdére pattant, aztán felmászott a karján,
mielőtt Porphyrion felfoghatta volna, mi történik.
Amikor felért a vállára, kikapott egy kardot az óriás
fegyverekkel díszített varkocsából. Aztán egy „Rómáért!”
felkiáltással a legközelebbi alkalmas célpontba, az óriás fülébe
döfte.
Az égből villám cikázott le, és belecsapott a kardba. Jászon le-
repült az óriás válláról, és gurulva ért földet. Amikor újra
felnézett, látta, hogy az óriás támolyog. A haja lángolt, és fél arcát
bekormozta a villám. A füléből kiálló kard eltört. Állkapcsáról
arany ichor csöpögött. A varkocsába font fegyverek izzottak és
szikráztak.
Porphyrion kis híján összeesett. A szörnyek egyszerre
mordultak fel, gyűrűjük szűkülni kezdett Jászon körül. A
farkasok és az ogrék Jászonra szegezték tekintetüket.

[548]
 – Ne! – kiáltotta Porphyrion, aki közben visszanyerte
egyensúlyát, és a félistenre meredt. – Saját kezemmel akarom
megölni!
Az óriás felemelte dárdáját, és a fegyver felragyogott.
– Villámokkal akarsz játszani, fiú? Valamit elfelejtettél. Én
Zeusz ellenpólusa vagyok. Arra teremtettek, hogy végezzek az
apáddal ami azt jelenti, hogy pontosan tudom, mivel ölhetlek
meg téged.
Volt valami Porphyrion hangjában, amiből Jászon arra
következtetett, hogy az óriás nem blöfföl.
Jászon és barátai kisebb sikerszériát tudhattak maguk mögött.
Ók hárman csodálatos dolgokat hajtottak végre. Egyenesen
hősieseket. De amikor az óriás felemelte a lándzsáját, Jászon
tudta, hogy esélye sincs kivédeni a csapást.
Ez a vég.
– Megvan! – kiáltotta Leo.
– Aludj már el! – parancsolta Piper akkora erővel, hogy a
hozzá legközelebb álló farkasok nyomban összeestek, és
hangosan horkolni kezdtek.
A megkövesedett gyökértorony abban a pillanatban
összeomlott Leónak sikerült átvágnia a legvastagabb kacsokat, és
úgy tűnt, véletlenül elvágta Gaia „fővezetékét” is a börtönhöz. A
kacsok hamuvá lettek, és eltűnt a Hérát körbevevő iszap. Az
istennő hirtelen megnövekedett, és áradni kezdett belőle az erő.
– Végre! – kiáltotta. Ledobta magáról fekete palástját, és ott
fehér köntösben, arany ékszerekkel díszített karral Az arca
egyszerre volt gyönyörű és szörnyű. Hosszú, fekete haján arany
korona ragyogott. – Most megfizettek mindenért!

[549]
 Porphyrion hátrálni kezdett. Nem szólt semmit, de utoljára
gyűlölködve visszanézett. Üzenete egyértelmű volt: legközelebb.
Aztán újra földhöz csapta dárdáját, és olyan gyorsan eltűnt a
földben, mint egy süllyesztőben.
Az udvaron összegyűlt szörnyek is berezeltek, de hiába fújtak
visszavonulót, számukra nem volt menekvés.
Héra ragyogása tovább erősödött.
– Takarjátok el a szemeteket, hőseim!
Jászon annyira sokkos állapotban volt, hogy későn
tudatosodott benne a figyelmeztetés.
Látta, ahogy Héra szupernóvává változik, majd erőkörré
robban, és egy szempillantás alatt megsemmisíti a szörnyeket.
Jászon felbukott, a fény beleégett az agyába, és utolsó gondolata
az volt, hogy lángol a teste.

[550]
LI. * Piper

–J ÁSZON! – PIPER EGYRE CSAK SZÓLONGATTA A KARJÁBAN

TARTOTT FIÚT, de már majdnem minden reményét feladta. A
fiú két perce eszméletlen volt, a teste füstölgött, szeme
fennakadt, és alig lélegzett.
– Hiába minden, gyermekem – mondta Héra, aki mellettük állt
egyszerű fekete palástban és kendőben.
Piper nem látta, hogyan vált az istennő atombombává.
Szerencsére behunyta a szemét, de az utóhatásokkal szembesült.
A völgyből a tél utolsó díszlete is eltűnt. A csatának nem maradt
semmilyen nyoma. A szörnyek megsemmisültek. A romok
visszaálltak eredeti állapotukba. Vagyis továbbra is romok
voltak, de nem látszott rajtuk, hogy egy viharszellemekkel és
hatkarú ogrékkal kiegészült farkasfalka pusztított közöttük.
Még a Vadászok is kiolvadtak. Többségük tisztes távolban
várakozott a mezőn, de Thália Piper mellett térdelt, és kezét
Jászon homlokára tette.
Thália felnézett az istennőre.
– A maga hibája! Csináljon valamit!
– Nem beszélhetsz Így velem, kislány! Én az istenek
királynője”.
– Gyógyítsa meg!
Héra szeme villogott az erőtől.

[551]
 – Én figyel mezt ettem. Soha nem bántottam volna készakarva.
Ő volt az én bajnokom. Mondtam neki, hogy hunyja be a szemét
mielőtt felöltőm eredeti alakomat.
– Ööö... – ráncolta a homlokát Leo. – Az eredeti alak elég
veszélyes, nem? Akkor minek vette fel?
– Hogy az energiám szabadjára engedésével segítsek nektek te
bolond! – kiáltotta Héra. – Tiszta energiává változtam, hogy
megsemmisítsem a szörnyeket, helyreállítsam a Farkas Házat, és
megszabadítsam ezeket a szánalmas Vadászokat a jégtől.
– De halandók nem láthatják meg ezt a formát! – kiáltotta
Thálía. – Megölte vele!
Leo csalódottan rázta a fejét.
– Erre célzott a prófécia! „Héra dühében sok halál lakoz” Ne
izéljen már, asszonyom, maga mégiscsak egy istennő, csináljon
valami voodoo varázslatot, és hozza vissza!
Piper csak fél füllel hallgatta beszélgetésüket, Jászon arcát
leste.
– Lélegzik! – kiáltott fel.
– Lehetetlen – mondta Héra. – Bárcsak igazad lenne,
gyermekem, de egyetlen halandó sem...
– Jászon! – szólongatta Piper, és minden akaraterejét a fiú
nevébe sűrítette Nem veszítheti el. – Figyelj rám! Gyere vissza!
Meg lógsz gyógyulni!
Semmi reakció. Csak képzelte volna, hogy lélegzik?
– A gyógyítás nem tartozik Aphrodité képességei közé –
szánakozott Héra. – Még én sem gyógyíthatom meg őt, lányom.
Halandó lelke ugyanis...

[552]
 – Jászon! – ismételte Piper, és úgy érezte, hangja áthatol a
földön, egészen az Alvilágig. – Ébredj fel!
Jászon levegő után kapott, és pillája kinyílt. Egy másodpercig
szabályosan világított a szeme – ragyogó, tiszta arany fénnyel
Aztán a lény kihunyt, és ismét a régi színű lett.
„Mi-mi történt?
– Hz hihetetlen ... – hüledezett Héra.
Piper olyan erősen szorította magához, hogy a hú felnyögött.
– Összeroppantasz.
– Bocs. – A megkönnyebbüléstől nevetni kezdett, hogy még a
könnye is kicsordult.
Thália megszorította testvére kezét.
– Hogy vagy?
– Melegem van – motyogta. – Kiszáradt a szám, láttam valami
nagyon... szörnyűt...
– Hérát – morogta Thália. – A Magasságos Nem-Férek-A-
Bőrömbe-Asszonyt.
– Ez az, Thália Grace! – gúnyolódott az istennő. – Mondd csak,
hadd változtathassalak földi malaccá...
– Abbahagyni! – vágott közbe Piper. Hihetetlen, de
mindketten befogták a szájukat.
Piper felsegítette Jászont, és megitatta az utolsó adag nektárral
Piper Thália és Héra felé fordult.
– Magasságos Úrnőm, nem szabadíthattuk volna ki önt a
Vadászok segítsége nélkül. Thália, te pedig soha nem láthattad
volna viszont Jászont, és én sem találkozhattam volna vele Héra
közreműködése nélkül. Jobb lenne, ha kibékülnétek, hogy a
fontosabb Problémákra koncentrálhassunk.

[553]
 Mindketten rámeredtek, és három hosszú másodpercig Piper
nem tudta, melyikük fog először a torkának ugrani Thália
mordult fel először:
– Neked aztán van vér a pucádban! – Parkija zsebéből egy
ezüst névjegykártyát húzott elő, majd Pipernek nyújtotta. – Ha
valaha megfordulna a fejedben, hogy Vadásznak állj, csak
csörögj rám. Nagy hasznodat vennénk.
– A Vadász nagy szerencséjére igazad van, Aphrodité lánya –
mérte végig Héra Pipert, mintha először látná. – Azon tűnődsz,
miért választottalak téged erre a küldetésre? És hogy miért nem
lepleztem le a titkodat, még ha tudtam is, hogy Enkeladosz
felhasznál téged? Bevallom, egészen eddig a pillanatig nem
voltam benned biztos. De valami azt súgta, hogy ennek a
küldetésnek nélkülözhetetlen része leszel. Most már látom, hogy
igazam volt. Erősebb vagy, mint hittem. És igazad van a közelgő
veszélyekkel kapcsolatosan. Együtt kell működnünk.
Piper elpirult. Nem tudta, hogyan reagáljon Héra dicséretére,
de Leo közbelépett.
– Bizony, kétlem, hogy Porphyrion csak úgy szétolvadt, oszt
jóccakát...
– Igazad van – értett egyet Héra. – Azzal, hogy
megmentettetek engem és ezt a helyet, megakadályoztátok Gaia
felébredését. Időt nyertetek nekünk. De Porphyrion feltámadt.
Csak most jobbnak látta, ha sürgősen eltűnik innen, mert még
nincs teljes ereje birtokában. Az óriásokat csak az istenek és a
félistenek együttes erejével lehet legyőzni, összefogással. Most,
hogy kiszabadítottatok...
– Elmenekült – mondta Jászon. – De hová?

[554]
 Héra nem felelt. Piperén félelem söpört végig. Eszébe jutottak
Porphyrion szavai az istenek gyökereinek kitépéséről.
Görögországba megy. Komor arccal Tháliához fordult. Úgy látta,
hogy a Vadász is hasonló következtetésre jutott.
– Meg kell találnom Annabethet – mondta Thália. – Tudnia
kell róla, mi történt.
Thália... – fogta meg Jászon a kezét. -– Nem volt alkalmunk
beszélni erről a helyről, és hogy...
– Tudom – lágyultak meg a lány vonásai. – Itt vesztettelek el.
nem akarlak elveszteni újra. De hamarosan találkozunk.
Randevúzzunk a Félvér Táborban! – Hérára pillantott –
Remélem, jégben eljuttatja őket oda! Ez a legkevesebb, amit
megtehet.
– Nem te fogod megmondani nekem, hogy mit...
– Héra istennő! – szakította félbe Piper.
Héra felsóhajtott.
– Rendben. Eljuttatom őket. Ti pedig tűnjetek el, Vadászok!
Thália búcsúzásul megölelte Jászont. A Vadászok távozásával
az udvar furcsán csendes lett. Az üres medencéből eltűnt Héra
gyökérbörtöne és az óriáskirály bábja. A csillagokkal teleszórt ég
tiszta volt. Szél suttogott a vörösfenyőágak között. Piper arra az
éjszakára gondolt, amikor apjával Tóm nagyapa verandáján
aludtak. Aztán eszébe jutott a Vadon Középiskola tetején eltöltött
éjszaka, amikor Jászon megcsókolta őt, és ami csak a Köd csalóka
játéka volt.
– Jászon, mi történt itt veled? – kérdezte Piper. – Tudom, hogy
a mamád itt hagyott téged. De azt mondtad, ez a félistenek szent
helye. Mi történt, miután egyedül maradtál?

[555]
 Jászon gondterhelten rázta a fejét.
– Olyan ködös az egész! A farkasok...
– Sorsod lett – mondta Héra. – A szolgálatomba állítottak.
Jászon összevonta a szemöldökét.
– Maga kényszerítette rá az anyámat. Nem bírta elviselni,
hogy Zeusznak két gyermeke van ugyanattól a nőtől. Nem bírta
elviselni, hogy kétszer is elcsábította. Én voltam az ár, amiért
cserébe békén hagyta a családom többi tagját.
– Így jártál a legjobban, Jászon – ragaszkodott igazához Héra.
– Anyátoknak csak azért sikerült kétszer elcsábítani Zeuszt, mert
másodszor Jupiter alakjában jelent meg neki. Ilyen dolog azelőtt
nem fordult elő, soha. Hogy két gyermek, egy görög és egy
római szülessen egyazon családból. El kellett válnod Tháliától. A
te fajtád félistenei itt kezdték útjukat.
– Az ő fajtájának? – kérdezte Piper.
– A rómaiakat érti alatta – magyarázta Jászon. – A félisteneket
itt hagyják, hogy találkozzanak a nőstényfarkas istennővel,
Lupával, ugyanazzal a halhatatlan farkassal, ami Romuluszt és
Rémuszt felnevelte.
Héra bólintott.
– És ha elég erős vagy, életben maradsz.
– De... – nézett értetlenül Leo. – Mi történt aztán? Jászon soha
nem jutott el a Táborba.
– A Félvér Táborba nem is – értett egyet Héra.
Piperrel forogni kezdett a világ, és megszédült.
– Vagyis egy másik táborba mentél. Ahol egészen a
közelmúltig éltél. Egy másik, félistenek számára létrehozott
helyen. De hol?

[556]
 Jászon az istennőhöz fordult.
– Az emlékeim kezdenek visszatérni, de a római táborra nem
emlékszem. Nem akarja nekem elárulni, hol van, ugye?
– Eltaláltad – felelt Héra. – Ez is a sorsod része, Jászon. Neked
kell megtalálnod a táborodba visszavezető utat. És ha sikerűi két
nagy erőt fogsz egyesíteni. Reményt fogsz nekünk adni az
óriások elleni harcban, és ami még ennél is fontosabb, a Gaia
ellen vívott küzdelemben is.
– Azt akarja, hogy segítsünk – mérgelődött Jászon. – Mégis
visszatartja az információkat.
– A válaszaim érvénytelenítenék önmagukat – mondta Héra. –
így dolgoznak a Moirák. Ahhoz, hogy bármit jelentsenek,
egyedül kell megtalálnod az utad. Ti azért megleptetek. Nem
hittem volna, hogy sikerül... – Az istennő a fejét rázta. – Elég
legyen annyi, hogy jól teljesítettetek, félistenek. De ez csak az
első lépés volt. Most vissza kell térnetek a Félvér Táborba, hogy
megkezdjétek a felkészülést a következőre.
Amiről nem árul el nekünk semmit – morgott Jászon. – Ha ól
sejtem, azt a szuper viharszellem-paripámat is elpusztította, és
gyalog kell hazakutyagolnunk, ugye?
Héra legyintett.
– A Viharszellemek a káosz lényei. Ami azt illeti, nem
pusztítottam el, de azt sem tudom, hová lett, és hogy találkozol-e
vele újra. De van ennél gyorsabb út is hazafelé. Mivel nagy
szolgálatot tettetek, én is segítek nektek. Legalább egyszer. A
közeli viszontlátásra, félistenek!
A világ a feje tetejére állt, és Piper majdnem elájult.

[557]
Amikor a látása újra kitisztult, a Tábor étkezőpavilonjában találta
magát, vacsoraidőben. Az Aphrodithé-csapat asztalán álltak.
Piper fél lábbal Drew pizzáján. Hatvan táborlakó pattant fel, és
kapott döbbenten levegő után.
Akárhogy is lőtte át őket Héra az országon, Piper gyomrának
nem tett jót. Csak nehezen tudott úrrá lenni hányingerén. Leo
még ennyire sem volt szerencsés. Leugrott az asztalról, a
legközelebbi bronz parázstartóhoz rohant, és belehányt. Vannak
olyan égő áldozatok, amiknek egy isten sem tud örülni...
– Jászon?! – ügetett előre Kheirón. Az öreg kentaur látott már
néhány furcsaságot az elmúlt néhány ezer év alatt, de még ő is
megdöbbent. – Hogyan...? Mitől...?
Az Aphrodithé-kölykök tátott szájjal meredtek Piperre. Piper
biztos volt benne, hogy szörnyen néz ki.
– Sziasztok – mondta a tőle telhető legnagyobb
természetességgel. – Visszajöttünk, örültök?

[558]
LII. * Piper

P IPER AZ ÉJSZAKA TOVÁBBI RÉSZÉBŐL vajmi kevésre emlékezett.

Elmesélték, mi történt velük útközben, és válaszoltak ezernyi
kérdésre. Végül Kheirón észrevette, milyen kimerültek, és ágyba
parancsolta őket.
Annyira jólesett igazi matracon feküdni, és Piper annyira
fáradt volt, hogy azonnal álomba zuhant. Ezzel megspórolt
magának egy csomó aggodalmaskodást, amit az Aphrodithé-
házba való visszatérés okozott.
Másnap reggel kipihenten ébredt a priccsén. Az ablakon be-
sütött a nap, és lágy szellő lengedezett. Mintha nem is tél, hanem
tavasz lenne. Madarak daloltak, szörnyek vonyítottak az
erdőben. Az étkezőpavilonból reggeli illata áradt: sonka,
palacsinta és hasonló remek dolgok illata.
Drew meg a sleppje összefont karral bámulta.
– Jó reggelt – ült fel Piper mosolyogva. – Csodálatos napunk
van!
– Miattad késtük le a reggelit – mondta Drew. – Ami azt
jelenti, hogy a bungaló-ellenőrzésre te takarítod ki a kérót.
Egy héttel ezelőtt még bemosott volna Drew-nak, vagy
visszabújt volna a takarója alá. Most eszébe jutottak az ellenfelei:
a detroiti küklopsz család, Médeia Chicagóban, Midasz király
Omahában, aki arannyá akarta változtatni... Aztán Drew-ra
nézett, néhány nappal ezelőtt még halálra idegesítette, és

[559]
elnevette magát, beképzelt maszkja darabokra hullott. Hátrálni
kezdett, aztán eszébe jutott, hogy neki dühösnek kell lennie.
– Mit képzelsz...?!
– Azt képzelem, hogy párbajra hívlak – felelte Piper. – Délben
az arénában, megfelel? A fegyvert te választhatod meg.
Kiszállt az ágyból, a legnagyobb nyugalommal nyújtózott
egyet, és társaira mosolygott. Észrevette Mitchellt és Lacyt, akik
segítettek neki bepakolni a küldetésre. Bizonytalanul tekintgettek
Piperre és Drew-ra, mintha egy izgalmas teniszmérkőzés nézői
lennének.
– Hiányoztatok, skacok! – jelentette be Piper. – Nagyszerűen
fogjuk magunkat érezni, ha én leszek a csoportvezető!
Drew paprikavörös lett, és még a leghűségesebb hívei is
idegesen pislogtak. Ez nem szerepelt a forgatókönyvben.
– Te... – fröcsögte Drew. – Te ronda boszorkány! Én sokkal
régebben vagyok itt. Nem tudsz csak úgy...
– Kihívni? – fejezte be helyette Piper. – Hogyne tudnálak. A
szabályok megengedik. Kiválasztott Aphrodithé, teljesítettem
egy küldetést, ami eggyel több annál, amennyit te valaha
teljesítettél. Ha úgy érzem, rátermettebb vagyok a posztra,
nyugodtan kihívhatlak. Hacsak nem akarsz magadtól lemondani.
Jól mondom, Mitchell?
– Pontosan, Piper – vigyorgott Mitchell. Lacy úgy ugrált, mint-
ha repülni akarna.
Néhányan vigyorogni kezdtek, mintha tetszene nekik Drew új
arcszíne.
– Lemondani?! – sikította Drew. – Te megörültél?!

[560]
 Piper vállat vont. Aztán viperagyorsasággal kikapta Katoprist
a Párnája alól, kihúzta a tokból és Drew álla alá szegezte.
Mindenki hátraugrott. Az egyik kabinlakó véletlenül feldöntött
egy pipere. asztalt, rózsaszín púder szállt a levegőbe.
– Párbajozzunk? – kérdezte vidáman Piper. – Ha nem tudsz
várni délig, most is elkezdhetjük. Te diktátor vagy ebben a
házban. Silena Beauregard sokkal jobb vezető volt nálad, mert
tudta, hogy az Aphrodithé-közösség a szeretetről és a szépségről
szól. Arról, hogy mindenkivel kedvesek legyünk, és elhintsük a
szépséget. A jó barátokról, a jó mókákról. A jó cselekedetekről.
Nem csak a jó kinézetről. Silena elkövetett néhány hibát, de
végül kiállt a barátaiért. Ezért volt ő hős. Én helyreállítom itt a
rendet. Úgy érzem, anya mögöttem áll. Kiderítsük?
Drew Piper tőrére bandzsított.
Eltelt egy másodperc. Aztán kettő. Piper nem aggódott.
Vidám, boldog és magabiztos volt. Ami a mosolyából is kitűnt.
– Én... Inkább lemondok – morogta Drew. – De ne hidd, hogy
ezt elfelejtem, McLean...
– Ó, én remélem is, hogy nem felejted el – felelte Piper. – Most
pedig szaladj az étkezőpavilonhoz, és regéld el Kheirónnak,
miért késünk. A vezetőváltás miatt.
Drew az ajtóhoz hátrált. Még a legközelebbi szárnysegédei
sem követték. Éppen távozni akart, amikor Piper utánakiáltott:
– Ja, és Drew, kedvesem...
Az egykori vezető vonakodva fordult vissza.
– Ha esetleg kételkednél abban, hogy Aphrodité lánya
vagyok... – folytatta Piper. – Ajánlom, hogy rá se nézz Jászon
Grace-re, mert ő az enyém, még ha ezt ő nem is tudja. Ha mégis

[561]
rámozdulnál, beteszlek egy katapultba, és átlőlek a Long Island-
szoroson.
Drew olyan gyorsan fordult meg, hogy nekiment az
ajtókeretnek, aztán elsietett.
A kabinra némaság borult. A táborlakók Pipert bámulták, aki
néhány pillanatra elbizonytalanodott. Nem akart megfélemlíteni
mindenkit mint Drew tette. De abban sem volt biztos, hogy a
többiek elfogadták-e őt vezetőnek.
Aztán az Aphrodithé-kölykök olyan hangos és spontán
üdvrivalgást hallattak, hogy az egész Tábor visszhangzott tőle.
Kiterelték Pipert a bungalóból, aztán a vállukon cipelték egészen
az étkezőpavilonig. Még mindig pizsamában volt, haja
szénaboglyaként állt, de nem zavarta. Soha nem érezte ennél
jobban magát.

Miután átöltözött a kényelmes, tábori ruhájába, és letudta

csapatával a délelőtti programokat, eljött a délután, és készen állt
egy kis lazításra.
A diadalérzés bódulatán sokat rontott, hogy találkozóra hívták
a Nagy Házba.
Kheirón emberi alakban, kerekes székben ülve várta az elülső
tornácon.
– Gyere, kedvesem! A videokonferenciához minden készen
áll. A Tábor egyetlen számítógépe Kheirón bronzlapokkal
szigetelt irodájában volt.

[562]
 – A félistenek és a modern technológia nem jönnek ki jói
egymással – magyarázta Kheirón. – Telefonhívások, szöveges
üzenetek vagy az internet böngészése: ezek a legjobb
szörnycsalogatók. Idén ősszel is ki kellett mentenünk egy ifjú
hőst az iskolából Cincinnatiben, mert ráguglizott a gorgókra, és
egy kicsit többet talált, mint amire számított, de mindegy, a
Táborban biztonságban vagy. Persze... nem árt az óvatosság.
Csak néhány percet beszélhetsz.
– Értettem – mondta Piper. – Köszönöm, Kheirón.
A kentaur elmosolyodott, és kigurult az irodából. Piper
habozott, mielőtt megnyomta volna a gombot Kheirón
irodájában kellemes rendetlenség uralkodott. A szoba egyik falát
különböző találkozókról hozott pólók borították: BULI PÓNIK09
VEGAS BULI PÓNIK10 HONOLULU és így tovább. Pipernek
fogalma sem volt róla, kik vagy mik a Buli Pónik, de a foltokból,
az égés– és golyónyomokból arra következtetett, meglehetősen
vad bulikat tarthatnak. Az asztal fölötti polcon régi típusú
magnó állt, mellette kazetták sorakoztak: „Dean Martin”, „Frank
Sinatra” meg a „A 40– es évek slágerei” felirattal. Kheirón
annyira idős volt, hogy Piper nem tudta eldönteni, hogy az 1940-
es évek, az 1840-es évek, netalán a Krisztus előtti negyvenes évek
slágereiről van-e szó.
Az iroda falai félistenek fotóival voltak kitapétázva, és az
egész egy dicsőségcsarnokra hajazott. Az egyik legújabb fotó egy
sötét hajú, zöld szemű, tinédzserkorú fiút ábrázolt. Mivel a
képen Annabethet ölelgette, Piper feltételezte, hogy a srác csakis
Percy Jackson lehet. A régebbi fotókon viszont híres emberekre

[563]
ismert: üzletemberekre, sportolókra, sőt néhány színészre is apja
baráti köréből.
– Ez elképesztő – suttogta.
Piper azon tűnődött, vajon az ő fotója felkerül-e valaha erre a
falra. Végre úgy érezte, hogy a saját életénél valami nagyobb
szabású dolog részese lehet. A félistenek már évezredek óta itt
vannak közöttünk. És ő bármit tesz, értük teszi.
Nagy levegőt vett, és megnyomta a hívás gombot. Felugrott
egy kis képernyő.
Apja irodájából Gleeson Hedge vigyorgott rá.
– Láttad a híreket?
– Nehéz nem látni őket. Remélem, tudja, mit csinál, edző.
Kheirón ebédnél mutatta meg neki az újságot. Az apja
titokzatos visszatérése egy titokzatos helyről címlapsztori lett. A
személyi asszisztensét kirúgta, mert a nő eltitkolta eltűnését, és
elmulasztotta értesíteni a rendőröket. Új emberekkel vette körbe
magát, akiket Tristan McLean „élettrénere” Gleeson Hedge
személyesen válogatott össze. Az újságok szerint Mr. McLean
semmire sem emlékszik az elmúlt hétből, és a média zabálta a
sztorit. Néhány újságíró azt feltételezte, hogy az egész csak a
következő film ügyes reklámfogása. Talán amnéziást fog
játszani? Más feltételezések szerint terroristák vagy fanatikus
rajongók karmaiba került, de az is lehet, hogy a Spárta
királyában bemutatott hihetetlen harctudásának köszönhetően
hősiesen megszökött a váltságdíjat követelő emberrablók karmai
közül Akármi volt az igazság, Tristan McLean híresebb volt, mint
valaha.
– Minden úgy fog menni, mint a karikacsapás – ígérte Hedge.

[564]
 – Ne aggódj, a következő egy hónapban, amíg lecseng a
felhajtás, elrejtjük a kíváncsi tekintetek elől. Apádnak ennél
sokkal fontosabb dolga lesz. Például pihenni, és a lányával
beszélgetni.
– Azért ne fészkelje be magát túlzottan Hollywoodba,
Gleeson! – mondta Piper.
Hedge felhorkant.
– Viccelsz?! Ezekhez az emberekhez képest, akik itt futkosnak,
Aiolosz maga a józanság! Olyan gyorsan elhúzok innen, mint a
pinty, de előbb apádnak fel kell épülnie. Jó srác. Ja, és elintéztem
azt a másik apróságot is. A Bay Area parkőrei új helikoptert
kaptak egy névtelen adományozótól. A bennünket szállító
erdőőr meg visszautasíthatatlan ajánlatot kapott, és Mr. McLean
magánpilótája lett.
– Kösz, Gleeson! – hálálkodott Piper. – Mindent.
– Meg sem próbáltam jó fej lenni, belőlem ez magától jón. Ha
már Aioloszról beszéltünk... Ismerd meg apád új személyi
asszisztensét!
Hedge-t eltolta valaki a képernyő elől, és egy csinos, fiatal
hölgy vigyorgott a kamerába.
– Mellie? – bámult Piper, pedig más nem lehetett, csak az aura,
aki kiszöktette őket Aiolosz erődjéből. – Maga az apámnak
dolgozik?!
– Ugye milyen nagyszerű?!
– Az apám tudja, hogy maga egy... szóval egy aura?
– Dehogy! De imádom a munkám. Olyan frissítő, mint egy
szellő.
Piper elnevette magát.

[565]
 – Örülök. Ez nagyszerű. De hol van...
– Egy másodperc – puszilta meg Mellie Gleesont. – Gyere, te
vén kecske, ne foglald le a képernyőt!
– Mi van már?! – mérgelődött Hedge, de Mellie elrángatta.
– Mr. McLean! A lánya hívja! – sikkantotta az aura, aztán az
edzővel együtt eltűnt a képből.
A következő másodpercben Piper apja jelent meg a
monitoron. Széles vigyor terült el az arcán.
– Pipes!
Tényleg remekül festett. Hozta a régi formáját: csillogó, barna
szem, félnapos borosta, magabiztos mosoly, frissen vágott haj –
mintha forgatásra készülne.
Piper megkönnyebbülésébe némi szomorúság vegyült.
Képtelen volt őszintén örülni a ténynek, hogy újra minden a régi
lett.
Gondolatban számolni kezdte a másodperceket. Egy átlagos
munkanapon, mint amilyen ez is, nagyjából fél percig birtokol-
hatja apja figyelmét.
– Szia – mondta szorongva Piper. – Jól vagy?
– Drágám, sajnálom, hogy olyan sok aggodalmat okoztam az
eltűnésemmel. De nem tudom... – halványodott el a mosolya, és
látszott rajta, hogy megpróbál visszaemlékezni a történtekre,
felidézni egy emléket, aminek ott kellene lennie, mégis hiányzott.
– Őszintén bevallom, hogy fogalmam sincs, mi történt velem.
De jói vagyok. Hedge edzőt az isten küldte.
– Az isten küldte – ismételte Piper. Vicces, hogy pont ezeket a
szavakat használta.

[566]
 – Mesélt nekem az új iskoládról – mondta az apja. – Sajnálom,
a Vadon Középiskola nem vált be, de neked volt igazad, jane
tévedett. Bolond voltam, hogy hallgattam rá.
A beszélgetésből maximum tíz másodperc maradt hátra. De
legalább őszintének tűnt az apja, mintha megbánta volna a
dolgot.
– Tényleg nem emlékszel semmire? – kérdezte Piper némi
reménykedéssel.
– Dehogynem – hangzott a felelet.
Piper gerincén borzongás futott végig.
– Mire?
– Arra, hogy szeretlek – mondta. – Büszke vagyok rád. Jól
érzed magad az új iskolában?
Piper pislantott. Nem akart sírva fakadni. Azok után, amiken
átment, igazán nevetséges lenne.
– Igen, apa. Olyan, mintha nem is iskola lenne, hanem egy
tábor... Azt hiszem, jól érzem itt magam.
– Olyan gyakran hívj, ahogy csak tudsz! – kérte a férfi. – Ne
elejts el hazajönni karácsonyra! És, Pipes...
– Tessék?
Apja megérintette a képernyőt, mintha át akarna nyúlni rajta.
– Te egy gyönyörű, ifjú hölgy vagy, és ezt nem mondtam még
el neked. Egyre jobban emlékeztetsz anyádra. Büszke lenne rád.
Tom nagypapa is azt mondta – kuncogott az apja -, hogy a te
hangod lesz a legerősebb a családban. Egy napon a hírneved
majd túlragyogja az enyémet. És rám úgy fognak emlékezni,
mint Piper McLean apjára. Ennél szebb módon nem is
maradhatna fenn a nevem.

[567]
 Piper válaszolni akart, de attól félt, hogy elbőgi magát. Ezért
Csak megérintette a képernyőt, és bólintott.
Mellie hangja hallatszott a háttérből, és apja felsóhajtott.
– A stúdióból hívnak. Sajnálom, drágám! – Teljesen úgy
hangzott, mint aki tényleg sajnálja, hogy mennie kell.
– Menj csak, apa! – nyögte ki Piper. – Szeretlek.
Apja rákacsintott, és a videóhívás megszakadt.
Negyvenöt másodperc? Vagy talán egy perc is volt?
Piper elmosolyodott. Kis előrehaladás, de haladás.

Jászon kosárlabdával a lába közt egy pádon terpeszkedett,

amikor Piper ráakadt a mezőn. Megizzadt a sok mozgástól, de
narancssárga atlétájában és sortjában nagyon vonzó volt. A
küldetés során szerzett különböző sérülései és zúzódásai a
felcserkedő Ápollón-kölykök jóvoltából gyógyulni kezdtek. Karja
és lába izmos volt és barna – őrjítő, mint mindig. Rövidre nyírt,
szőke haját – á la Midasz – aranyra festette a délutáni nap.
– Szia! – köszönt Jászon. – Hogy vagy?
Csak egy másodperccel később fogta fel a kérdést.
– Hm? Ja, jól. Piper Jászon mellé telepedett, és nézte a jövő-
menő táborlakókat. A Démétér-lányok két Apollón-fiúval
szórakoztak. Ahányszor csak kosárra akartak dobni, füvet
növesztettek a srácok lába köré. A tábori boltra táblát akasztottak
a Hermész-kölykök: „Alig használt repülő cipők 50%-os
engedménnyel!” Az Árész-gyerekek új réteg szögesdróttal vették

[568]
körbe a bungalójukat. A Hüpnosz–ház hortyogott. Egy átlagos
tábori nap volt.
Az Aphrodithé-kölykök lopva Piperéket figyelték, Piper
megesküdött volna, hogy pénzérmék csillognak a kezekben, és
az elcsattanó csókra fogadnak egymás között.
– Aludtál valamit? – kérdezte Piper.
Jászon úgy nézett Piperre, mintha a lány a gondolataiban
olvasott volna.
– Nem sokat. Az álmok...
– A múltadról?
Bólintott.
Nem faggatta tovább. Ha beszélni akar, majd beszél magától,
és jobban ismerte annál Jászont, mint hogy erőltesse a témát.
Persze a Jászonról való ismerete három képzelt hónapon alapult.
„Megérzed a lehetőségeket” – mondta az anyja. Piper
elhatározta, hogy a lehetőségeket valósággá változtatja.
Jászon megpörgette a kosárlabdát.
– Nincs jó hírem – figyelmeztette. – Az emlékeim nem jók...
senki számára sem.
Piper biztos volt benne, hogy Jászon először azt akarta
mondani, „egyikünk számára sem”. Tehát kettőjükre értve a
dolgot. Talán Jászonnak eszébe jutott múltbéli barátnője. De nem
hagyta, hogy aggodalmai beárnyékolják ezt a napos, Jászonnal
eltöltött, téli délutánt.
– Majd megoldjuk – ígérte.
Jászon aggódva nézett Piperre, mintha azért drukkolna, hogy
a lánynak igaza legyen.

[569]
 – Annabeth és Rachel is ott lesz az esti ülésen. Majd ott
elmondom...
– Jó – tépett le egy fűszálat Piper a lába mellől. Tudta, hogy
mindkettejük számára veszélyes dolgokat tartogat a jövő, tudta,
hogy versenyeznie kell majd Jászon emlékeivel, és hogy talán
egyikük sem éli túl az óriások elleni harcot. De jelenleg
mindketten éltek és virultak, és Piper ki akarta élvezni a
pillanatot.
Jászon aggodalmasan tanulmányozta az arcát. Karján
halványkékké sápadt a tetoválás a napfényben.
– Úgy látom, jókedved van. Mitől vagy benne biztos, hogy
minden rendbe jön?
– Mert te leszel a vezetőnk – mondta határozottan a lány. –
Bárhová követnélek.
Jászon pislogott. Aztán lassan elmosolyodott.
– Veszélyes dolgokat mondasz.
– Én egy veszélyes lány vagyok.
– Azt tudom!
Jászon felállt, leporolta a sortját, és a kezét nyújtotta Piper felé
– Leo mutatni akar valamit az erdőben. Jössz?
– Nem hagynám ki. – Piper elfogadta a felé nyújtott kezet, és
akkor sem akaródzott neki elengedni, amikor már felállt.
Jászon oldalra döntötte a fejét.
– Mennünk kell.
– Oké, egy pillanat!
Piper nagy nehezen elengedte Jászon kezét, és kivett egy név-
jegykártyát a zsebéből. Thália ezüst névjegykártyáját, amit arra
az esetre adott Pipernek, ha csatlakozni szeretne Artemisz

[570]
Vadászaihoz. A legközelebbi parázstartóba dobta, és nézte,
ahogy elég. Több összetört szív nem lesz Aphrodithé
bungalójában. Őt pedig nem fogják Vadásszá avatni.
A mező túloldaláról csalódott pillantásokat vetettek felé a
hoppon maradt csóklesők, akik pedig ellene fogadtak, kezdték
bekasszírozni a nyereményt.
De minden rendben volt. Piper tudott várni, és rengeteg jó
lehetőséget látott.
– Gyerünk! – mondta Jászonnak. – Készüljünk fel az újabb
kalandra!

[571]
LIII. * Leo

L EÓ UTOLJÁRA AKKOR PARÁZOTT ENNYIRE, amikor tofuval

kínálta a vérfarkasokat. Az erdei sziklához érve a csapat felé
fordult, és idegesen vigyorgott.
– Itt volnánk.
Lángoló tenyerét az ajtónak nyomta.
Társai levegő után kaptak.
– Leo! – kiáltotta Nyssa. – Te tűzosztó vagy!
– Kösz a tájékoztatást, de tudok róla.
Az immáron gipszmentes, de továbbra is mankókra szoruló
Jake Mason meglepődött.
– Szent Héphaisztosz! Ez olyan ritka, hogy...
A nehéz kőajtó kitárult, és mindenkinek leesett az álla. Leo
lángoló keze már nem is volt téma. Még Piper és Jászon is
döbbenten nézte, pedig ők aztán sok hihetetlen dolgot láttak az
utóbbi időben.
Egyedül Kheirón nem volt meglepődve. A kentaur összehúzta
busa szemöldökét, és megsimította szakillát, mintha a csapat egy
aknamezőn készülne átkelni. Leo ettől még idegesebb lett, de
most már nem gondolhatta meg magát. Ösztönei azt súgták, ezt
a helyet meg kell mutatnia legalább a saját rokonainak, meg
Kheirónnak és a legjobb barátainak.
– Üdvözöllek benneteket a Kilences Bunkerben! – mondta
olyan magabiztosan, amennyire futotta tőle. – Gyertek be!

[572]
A csapat némán bolyongott a bunkerben. Minden úgy volt,
ahogy Leo hagyta a hatalmas gépek, a munkapadok, a régi
térképek és tervrajzok Csak egy dolog változott. Festus feje a
központi asztalon feküdt. Az omahai végzetes becsapódástól
horpadt és kormos volt.
Leo keserű szájízzel a sárkányhoz ment, és megsimogata a
homlokát.
– Bocsáss meg, Festus! ígérem, soha nem feledlek d!
Jászon Leo vállára tette a kezét.
– Héphaisztosz hozta ide?
Leo bólintott.
– De nem tudod megjavítani, ugye? – találgatott Jászon.
– Sajnos, nem – mondta Leo. – De a fejet újrahasznosítom
Festus vékánk marad.
Piper közelebb lépett, és a homlokát ráncolta.
– Hogyan akarod újrahasznosítani?
Mielőtt Leo válaszolhatott volna, Nyssa felkiáltott:
– Ezt nézzetek!
Az egyik munkapad tetején állt, és egy vázlatfüzetet
lapozgatott. amely több száz különböző fegyver és gépezet
tervrajzát tartalmazta.
– Még nem láttam ehhez hasonlót – ámuldozott Nyssa. –
Ebben több zseniális ötlet van, mint Daédaloaz műhelyében volt.
Egy évszázadig tartana, amíg legyártanánk az összes prototípust.

[573]
 – Ki hozta létre ezt a helyet, és miért? – kérdezte Jake Mason
Kheiron hallgatásba burkolózott, de Leo a fali térképre mutatott,
ami már első látogatásakor szemet szúrt neki. A Félvér Tábort
ábrázolta, de az öbölben trierészek, azaz három sorevezős görög
hadihajók horgonyoztak, a völgy körüli szirteken katapultok
meredeztek, és meg volt jelölve rajta az összes csapda,
lővészárok és leshely.
– Ez egy főhadiszállás – mondta a hu – A Tábort valamikor
megtámadták, ugye?
– A Titán Háborúban? – kérdezte Piper.
– Nem – rázta a fejet Nyssa. – Ez a térkép sokkal régebbinek
néz ki. A dátum szerint... csak nem 1864-es?!
Mindenki Kheirón felé fordult.
A kentaur lófarka idegesen megrándult – A Tábort sokszor
megtámadták – ismerte be. – A térkép a legutóbbi
polgárháborúból való.
Láthatóan nem Leo volt az egyetlen, aki nem értette a dolgot.
A többi Héphaisztosz'kölyök ugyanolyan tanácstalanul meredt
egymásra.
– Polgárháború? – kérdezte Piper. – Az amerikai
polgárháborúra gondol, ami százötven évvel ezelőtt történt?
– Igen is és nem is – mondta Kheirón. – De a két konfliktus, a
halandóké es a félisteneké, tükrözi egymást. Ez a nyugati
történelemben egyáltalán nem ritka. Neszetek meg a
polgárháborúkat és a forradalmakat Róma bukásától kezdve.
Mindegyik olyan időpontra esik, amikor a félistenek egymás
ellen harcoltak. De ez a polgárháború különösen szörnyű volt.
Az amerikai halandók számára ez számít történelmük

[574]
legvéresebb konfliktusának. A két világháborúban összesen nem
esett el annyi amerikai, mint akkor A félistenek háborúzása
ugyanilyen nagy veszteségekkel járt. Ez a völgy már akkoriban is
a Fehér labornak adott helyet. Szörnyű csaták dúltak errefelé
hosszú ideig, es mindkét oldalon sok volt áldozat.
– Mindkét oldalon – ismételte Leo. – A Tábor két részre
szakadt?
– Nem – mondta Jászon. – Két különböző csapatról beszél A
háborúban a Félvér Tábor állt az egyik oldalon.
Leo nem volt benne biztos, hogy tényleg tudni akarja-e a
választ, de azért megkérdezte:
– De ki állt a másikon?
Kheirón úgy nézett a 9-es Bunker megtépázott zászlajára,
mintha emlékezne a napra, amikor feltették.
– A válasz nagyon veszélyes, megfogadtam a Sztüx-folyóra,
hogy nem beszélek róla soha. Az amerikai polgárháború után az
istenek nagyon megdöbbentek, hogy ennyi gyermeküket
elvesztették, és úgy döntöttek, ilyesmi nem történhet még
egyszer. A két csapatot örökre szétválasztották. Az istenek
minden erejüket bevetették, olyan erősre szőtték a Ködöt,
amennyire csak tudták, gondoskodtak róla, hogy az ellenségek
ne emlékezhessenek egymásra, hogy soha ne találkozhassanak
küldetéseken, így akarták elkerülni az újabb vérontást. Ez a
térkép az 1864-es év utolsó, legsötétebb napjaiból származik, a
végső napokból, amikor a két ellenfél egymással csatázott. Azóta
is volt néhány szoros helyzet. Az 1960-as évek például különösen
rázósnak számítottak. De sikerült elkerülnünk egy újabb
polgárháború kirobbanását, legalábbis mostanáig. Ahogy Leo

[575]
gyanította, ez a bunker a Héphaisztosz–csapat főhadiszállása
volt. Az elmúlt évszázadban néhányszor kinyitották ajtóit, hogy
a nagyobb feszültségek idején búvóhelyül szolgálhasson. De
nagyon veszélyes belépni, ugyanis emlékeket ébreszthet fel, és az
emlékekkel a régi ellenségeskedést. Még akkor sem éreztem úgy,
hogy megérné a kockázatot kinyitni, amikor tavaly titánok
fenyegették a Tábort.
Leóban a diadalérzés bűntudattá változott.
– De a hely talált meg engem! így kellett történnie. Ez egy jó
dolog.
– Remélem, igazad lesz – sóhajtotta Kheirón.
– Hogyne lenne! – húzta ki zsebéből a rajzot Leó, és a
munkapadra terítette, hogy mindenki jól lássa.
– Tessék! – mondta büszkén. – Ez az én sorsom.
Nyssa a homlokát ráncolta.
– Leó, ez egy hajót ábrázoló gyerekrajz!
– Nézzétek! – mutatott a faliújságra tűzött legnagyobb képre.
A tervrajz egy háromsorevezős görög gályát ábrázolt.
Összehasonlítva a két rajzot, a társai szeme elkerekedett. Nem
csak az árbocok és az evezők száma stimmelt, de a triérész
oldalának és vitorlájának mintái is pontosan megegyeztek.
– Ez lehetetlen – mondta Nyssa. – Az a tervrajz legalább egy
évszázados.
– „Prófécia... Homályos... Repülés...” – olvasta el Jake Mason a
tervrajz alá írt megjegyzést. – Ez egy repülő hajó terve. Nézzétek,
az egy leszállóeszköz! És a fegyverzete... Te jóságos
Héphaisztosz! Forgó lándzsavetők, rögzített számszeríjak,

[576]
mennyei bronz páncélzat. Ez aztán ütős kis hadihajó!
Elkészítették valaha?
– Még nem – mondta Leo. – Nézzétek az orrdíszt!
Kétség sem férhetett hozzá, hogy az orrdísz egy sárkány feje
volt, méghozzá egy bizonyos sárkányé.
– Festus! – ismerte fel Piper. Mindenki megfordult, és az
asztalon fekvő sárkányfejre nézett.
– Orrdísznek szánták – magyarázta Leo. – A mi
szerencsetalizmánunk. A tengerre néző tekintetünk. Nekem kell
megépítenem ezt a hajót. Argó 2-nek keresztelem el, és
szükségem lesz a segítségetekre, tesók.
– Argo 2 – mosolygott Piper. – Jászon hajója után.
Jászon egy kissé feszengett, de bólintott.
– Leónak igaza van. Az utunkhoz éppen erre a hajóra lesz
szükségünk.
– Miféle úthoz? – kérdezte Nyssa. – Csak most jöttetek vissza!
Piper végigfuttatta ujját a rajzon.
- Szembe kell szállnunk Porphyrionnal, az óriáskirállyal.
Azzal fenyegetőzött, hogy gyökerestől kiirtja az isteneket.
– Igazad van – mondta Kheirón. – Rachel nagy Próféciája
továbbra is homályos számomra, de egy dolog biztos: ti hárman
– Jászon, Piper és Leo – tagjai vagytok annak a héttagú
félistencsoportnak, akiknek el kell indulniuk a küldetésre. Hazai
pályán kell megmérkőznötök az óriásokkal, ahol a legerősebbek.
Meg kell állítanotok őket, mielőtt Gaiát teljesen felébresztenék, és
lerombolnák az Olimposzt.
– Óöö... – fészkelődött Nyssa. – Nem Manhattanról beszél,
ugye?

[577]
 – Nem – felelt Leo. – Az eredeti Olimposzról. A hegyről.
Görögországba kell vitorláznunk.

[578]
LIV. * Leo

B ELETELT NÉHÁNY MÁSODPERCBE, hogy mindenki felfogja a

hallottakat. Aztán a Héphaisztosz-kölykök kérdésekkel
árasztották el őket: hol van a maradék négy félisten? Meddig tart
megépíteni a hajót? Miért nem megy mindenki Görögországba?
– Hősök! – dobbantott patájával Kheirón. – A részletek még
homályosak, de Leo helyesen mondja. Segítenünk kell az Argó 2
megépítésében. Talán ez lesz a legnagyobb vállalkozás a Kilences
Bungaló történelmében, még a bronzsárkánynál is nagyobb.
– Legalább egy évbe telik – mondta Nyssa. – Van annyi időnk
egyáltalán?
– Fél évetek van rá, egy nappal sem több. A nyári napfordulón
útra kell kelnetek. Hogy miért? Először is, az istenek akkor a
legerősebbek. A másodszor pedig, mivel a szélistenekben nem
hízhatunk, a gyengébb, nyári szeleket kell kihasználni, közöttük
könnyebb navigálni. Különben sem tolhatjátok későbbre az
indulás napját, mert azt kockáztatnátok, hogy elkéstek az óriások
Megállításával. Mivel a földi utazást kerülnötök kell, és csak a
levegőben vagy a tengeren haladhattok, ez a közlekedési eszköz
tökéletes lesz. Jászon az égisten fia, és...
Nem fejezte be a mondatot, de Leo sejtette, hogy Percy
Jacksonra, eltűnt diákjára, Poszeidón fiára gondol, és arra.
mekkora hasznát vennék a küldetésen.

[579]
 Jake Mason Leóhoz fordult.
– Egy dolog biztos, mától te vagy a vezetőnk. Ez a legnagyobb
megtiszteltetés, ami valaha a Héphaisztosz-házat érte. Van
valakinek ellenvetése?
Senkinek sem volt. Társai rámosolyogtak, Leo úgy érezte,
talán most szűnt meg az őket sújtó átok, és a reménytelenség
érzése szétfoszlott.
– Akkor a dolog hivatalos – jelentette ki Jake. – Te vagy a
vezér.
Leo életében először nem jutott szóhoz. Anyja halála óta
meneküléssel töltötte az életét. Most otthonra és családra talált És
egy munkára, ami rá várt. Hiába volt ijesztő a feladat, Leónak
eszébe sem jutott elfutni előle.
– Ha engem választotok vezetőnek – mondta végül
vigyorogva —, akkor még nálam is őrültebbek vagytok! Építsük
meg azt az ütős kis hadihajót!

[580]
LV. * Jászón

J ÁSZON MAGÁNYOSAN VÁRAKOZOTT AZ EGYES BUNGALÓBAN.

Annabeth és Rachel akármelyik pillanatban megérkezhetett
hogy részt vegyenek a csapatvezetők tanácskozásán, és
szükségét látta, hogy átgondolhassa a dolgokat.
Múlt éjszakai álma rosszabb volt annál, semhogy nagydobra
verje – még Pipernek sem akarta elmondani. Memóriája továbbra
is ködös volt, de az emlékek részletei és szilánkjai elkezdtek
visszatérni. Az éjszaka, amikor Lupa próbára tette a Farkas
Házban, hogy eldöntse, vacsora lesz belőle, vagy farkaskölyök.
Aztán a hosszú út délre, a... nem emlékek voltak ezek, inkább
csak villanások a régi életéből. A nap, amelyiken a tetoválását
kapta. A perc, Antikor egy pajzson felemelték, és praetorrá
választották. A barátai arca: Dakotáé, Gwendolyné, Hazelé,
Bobbyé. És Reynáé. Igen, egészen biztosan volt egy Reyna
nevezetű lány is az életében. Nem tudta pontosan, mi volt
kettőjük között, de az emlék hatására meg kellett kérdőjeleznie
Piperhez kapcsolódó érzelmeit, és el kellett födnie azon, hogy
talán valami nagy hibát követett el Az volt a Probléma, hogy
nagyon szerette Pipert.
Jászon a sarokban lévő hálófülkébe pakolta a cuccait, ahol
annak idején a nővére aludt. Hogy ne érezze magát egyedül.
Thálía fotóját visszatette a falra. Felnézett Zeusz haragos

[581]
tekintetű szobrára. hatalmas volt és büszke, de többé már nem
ijesztette. Inkább elszomorodott a látványától.
– Tüdőm, hogy hallasz – mondta a szobornak.
Zeusz hallgatott. Festett szemével bámult rá.
– Bárcsak személyesen beszélhetnék veled! – folytatta Jászon. –
De megértem, hogy ezt nem teheted meg. A római istenek nem
szeretik a halandók dolgaiba ütni az orrukat, és te vagy az
istenkirály, neked kell példát mutatnod.
Még mélyebb hallgatás. )ászon ennél azért többen
reménykedett. egy szokásosnál hangosabb mennydörgésben, egy
villámban, egy mosolyban. De mégsem... Egy mosoly túl ijesztő
lett volna.
– Emlékszem néhány dologra – mondta a fiú. Minden egyes
szóval tovább fogyott a magabiztossága. – Emlékszem rá, hogy
nem egyszerű dolog Jupiter fiának lenni. Mindenki vezérnek
tekint, mégis mindig egyedül vagy. Gondolom, te is így érzed
magad az Olimposzon. Az istenek morgolódnak a
rendelkezéseid miatt. Nehéz döntéseket hozni, és a többiek csak
kritizálnak. Tudom, nem segíthetsz úgy nekem, mint a többi
isten segíthetne. Tartanod kell a távolságot, nehogy úgy tűnjön,
kivételezel velem. Azt hiszem, csak azt akartam mondani... –
Jászon felsóhajtott. – Hogy mindent megértek. Hogy rendben
van. Megpróbálom magamból kihozni a legjobbat. Megpróbálom
elérni, hogy büszke lehess rám. De azért egy tanácsnak örülnék,
apa. Ha mégis támogatnál, akkor abban, hogy segíthessek a
barátaimnak. Nem szeretném, ha miattam a halálba rohannának.
Nem tudom, hogyan védjem meg őket.

[582]
 A tarkója bizseregni kezdett. Akkor jött rá, hogy valaki áll
mögötte. Amikor megfordult, egy fekete, csuklyás köntöst viselő
asszonyt látott, akinek válláról kecskebőr palást lógott, és egy
római kardot – gladiust – tartott kezében.
– Héra!
Az asszony hátratolta kapucnilát.
– számodra mindig Juno maradok. Különben az apád már
segített neked. Elküldte Pipert és Leót. ók nem csak felelősséget
jelentenek számodra, Jászon, ők a barátaid is. Hallgass rájuk, és
minden rendben lesz.
– Jupiter küldte ide, hogy elmondja ezt nekem?
– Senki sem küldött sehová, hősöm – csattant fel az istennő. –
Nem vagyok küldönc.
– Maga rángatott bele ebbe az egészbe. Miért küldött ide?
– Azt hittem, már tudod – mondta Juno. – A két tábor közti
szakadék áthidalására egy vezetőcsere tűnt a
legcélravezetőbbnek.
– A beleegyezésem nélkül tette.
– Ez igaz. De Zeusz nekem ajánlotta az életedet, én csak
segítek beteljesíteni a sorsodat.
Jászon megpróbált úrrá lenni a dühén. Lenézett narancssárga
pólójára, majd a karján lévő tetoválásra, és tudta, hogy nagyon
nem illenek össze. Két lábon járó ellentmondás vált belőle.
Veszélyesebb keverék Médeia minden kotyvalékánál.
– Nem adta vissza az emlékeimet. Pedig megígérte.
– Idővel visszatérnek – mondta Juno. – De magadnak kell
megtalálnod a visszafelé vezető utat. A következő néhány
hónapot a barátaiddal kell töltened, az új otthonodban. El kell

[583]
nyerned a bizalmukat. Mire kihajózol, a Félvér Tábor vezetője
leszel. És készen állsz rá, hogy békét teremts a két tábor között.
– Mi van, ha kegyed hazudik? – kérdezte Jászon. – Ha csak
azért csinálja, hogy újabb polgárháborút robbantson ki? – Juno
arckifejezéséből nehéz volt olvasni, jókedv? Megvetés?
Vonzalom? Talán egyszerre jellemezte mindhárom.
Akármennyire emberinek tűnt, |ászon tudta, hogy nem az. Még
mindig látta az istennő igazi alakját jelentő vakító tényt, ami az
agyába égett, Juno is volt, és Héra is. Egyszerre több helyen
tartózkodott Hogy mit, és miért tett, nála tényleg nehéz volt
kideríteni.
– Én vagyok a család istene – mondta Héra. – És a családom
oh régóta él szétszakítva.
– Azért választottak külön bennünket, hogy ne öljük meg
egymást – felelte Jászon. – Szerintem ez elég jó indok.
– A prófécia változást követel. Az óriások feltámadnak.
Mindegyiküket csak egy isten és egy félisten ölheti meg, és csak
akkor, ha ók ketten összefognak. A próféciában említett hét
félisten a kor legjobbjai közül kerül ki. Csak az a probléma, hogy
a hetek jelenleg nem egy oldalon állnak. Ha a megosztottság
fennmarad, nem győzhetünk. Gaia erre számít. Egyesítened kell
Olimposz hőseit, hogy együtt elhajózzatok Görögországba, és az
ősi csatamezőn mérjétek össze erőtöket az óriásokkal. Az
isteneket csak így tudjátok rávenni, hogy csatlakozzanak az
ügyhöz. Ez lesz a világ legveszélyesebb küldetése, és a
legfontosabb utazás, amit valaha az istenek gyermekei tettek.
Jászon ismét az apja dühös szobrára nézett.
– Ez nem igazság – mondta. – Mindent elszúrhatok.

[584]
 – El – értett egyet Juno. – De az isteneknek szükségük van a
hősökre. Mint mindig.
– Még magának is? Azt hittem, utálja őket.
Az istennő fanyarul rámosolygott.
– Ez a hír járja rólam. De ha tudni akarod az igazat, irigylem
azokat az isteneket, akiknek halandó gyermekeik vannak. Mert
két világban éltek. Azt hiszem, isteni szüléitek – még Jupiter is, a
fene essen belé – ezért értik meg jobban az emberi világot.
Juno olyan boldogtalanul sóhajtott, hogy dühe ellenére Jászon
majdnem megsajnálta.
– Én vagyok a házasság istennője – mondta. – Egyszerűen
képtelen vagyok a hűtlenségre. Csak két istengyermekem van,
Árész és Héphaisztosz, mindkettő hatalmas csalódás számomra.
A halandó hősök nem teljesítik a kívánságaimat, ezért voltam
sokszor rossz a félistenekhez, Héraklészhez, Aeneashoz meg a
többiekhez. viszont az első Jászont, akinek nem voltak isteni
szülei, hogy segítsék, a szívembe zártam. Ezért örültem, amikor
Zeusz nekem ajándékozott. Te vagy az én hősöm, Jászon. Te
leszel a legnagyobb a hősök között, te fogod egyesíteni a
félisteneket, és így az Olimposzt is.
Szavai homokzsákként nehezedtek Jászonra. Pár nappal
ezelőtt még megrémült a gondolattól, hogy ő vezesse a Nagy
Prófécia félisteneit, hogy messzire hajózva legyőzzék az
óriásokat, és megmentsék a világot.
Továbbra is nyomasztotta a gondolat, de valami megváltozott.
Már nem érezte egyedül magát. Most már voltak barátai. És egy
otthona, amiért harcolhatott. Még egy istennő patrónusa is akadt,

[585]
aki vigyázott rá, és ez akkor sem kevés, ha az istennő kissé meg-
bízhatatlannak számított.
Jászonnak fel kell állnia, és elfogadni a sorsát, ahogy
Porphyrionnal is szembeszállt puszta kézzel.
– Persze továbbra is lehetetlennek tűnt a vállalkozás. Könnyen
főbe haraphat. De barátai számítanak rá.
– És ha elbukom? – kérdezte.
– Nincs nagy győzelem nagy kockázat nélkül – ismerte el
Héra.
– Ha elbuksz, olyan vérontás következik, amilyet még nem
látott a világ. A félistenek elpusztítják egymást. Az óriások
lerohanják Olimposzt. Gaia felébred, és a föld lerázza a hátáról,
amit ötezer év alatt építettünk. Ez mindannyiunk végét jelentené.
– Nagyszerű. Tényleg nagyszerű.
– Kopogtattak.
Juno visszahúzta fejére a csuklyát. Aztán átnyújtotta
Jászonnak a gladiust.
– Eltört fegyvered helyett újat ajándékozok neked. Hamarosan
ismét találkozunk. Akár tetszik, akár nem, én vagyok a
támogatód és egyetlen kapcsolatod az Olimposzhoz. Szükségünk
van egymásra.
Amikor az ajtó nyikorogva kinyílt, és Piper belépett rajta, az
istennő eltűnt.
– Annabeth és Rachel megérkezett – mondta. – Kheirón
összehívta a tanácsot.

[586]
LVI. * Jászón

I LYEN TANÁCSÜLÉST JÁSZON MÉG ÉLETÉBEN NEM LÁTOTT.

Kezdjük azzal, hogy a Nagy Ház pihenőszobájában ültek
Össze, a pingpongasztal körül. Folytassuk azzal, hogy egy szatír
nachost és üdítőt szolgált fel. Valaki behozta Seymourt, a
leopárdfejet a nappaliból, és felakasztotta a falra. A tanácstagok
néha odahajítottak neki egy kutyacsemegét.
Jászon körbenézett a szobában, és megpróbálta felidézni a
neveket. Szerencsére Leo és Piper is mellette ült, akiknek frissen
ki-nevezett csapatvezetőként ez volt az első tanácskozásuk.
Qarisse, az Árész-bungaló vezetője, felrakta bakancsos lábát az
asztalra, de senki sem szólt rá. Clovis, a Hüpnosz-ház vezetője a
sarokban húzta a lóbőrt, amíg Butch az írisz-csapat főnöke
kipróbálta, hogy hány ceruza fér Clovis orrlyukaiba. Travis Stoll
Hermészéktől egy Pingponglabdát akart meggyújtani az
öngyújtójával, az Apollón-hungaló vezetője, Will Solace pedig
azzal szórakozott, hogy a csuklóján tekergette a gézt. A Hekaté-
kölyköket valami Lou Ellen képviselte, aki a Démétéres Miranda
Gardinerrel éppen „lecsavarom az orrodat”-ot játszott, csakhogy
Lou Ellen valami varázslattal tényleg lecsavarta Miranda orrát,
aki mindenáron vissza akarta szerezni tőle.
Jászon remélte, hogy Thália beesik a tanácskozásra. Végül a
megígérte. De egyelőre színét sem látta. Kheirón azt mondta, ne
izguljon Thalía terveit gyakran áthúzza egy szörnyvadászat vagy

[587]
egy Artemisz által elrendelt küldetés, és nagy valószínűséggel
hamarosan újra felbukkan. Jászon mindenesetre tovább aggódott
Kachel Dare, az Orákulum, Kheirón oldalán ült az asztalfőn. A
Dánon Leányiskola egyenruháját viselte, ami elég furcsán hatott
de azért Jászonra mosolygott.
Annabeth nyugtalannak tűnt. Tábori ruhájára páncél simult
tőre az oldalán fityegett, szőke haja lófarokban. Amikor Jászon
besétált a lány olyan arckifejezéssel nézett rá, mintha a puszta
akaratereje elég lenne ahhoz, hogy információkat húzzon ki
belőle.
– Az ülést ezennel megnyitom – mondta Kheirón. – Lou Ellen,
kérlek, add vissza Miranda orrát! Travis, lennél olyan kedves, és
eloltanád azt a labdát? Butch, húsz ceruza minden emberi orrnak
sok lenne. Köszönöm. Mint láthatjátok, Jászon, Piper és Leo
szerencsésen.., vagyis többé-kevésbé szerencsésen visszatért.
Néhányan már hallottatok részleteket a történetből, de most
mindenről beszámolnak nektek.
Mindenki Jászonra nézett. A fiú megköszörülte a torkát, és
belekezdett. Piper és Leo időnként közbekotyogott, és
kiegészítette azokkal a részletekkel, amiket kifelejtett.
Csak néhány percig tartott a beszámoló, de ennyi figyelő szem
előtt sokkal hosszabb időnek tűnt. Nagy volt a csend, és a
tényből, hogy ennyi hiperaktív félisten figyelmét le tudta kötni,
Jászon arra következtetett, hogy a sztori elég ütős lehetett.
Történetét Héra, közvetlenül az ülést megelőző látogatásával
zárta.
– Szóval, Héra itt járt – mondta Annabeth. – És beszélt hozzád.
Jászon bólintott.

[588]
 – Nem mondtam, hogy megbízom benne, de...
– Azt okosan teszed – jegyezte meg Annabeth. a másik tábort
illetően nem hazudott Onnan jöttem.
– A rómaiak tábora – hajított Clarisse egy kutyakolbászt
Seymournak. – Azt akarod elhitetni velünk, hogy létezik egy
másik félisten tábor, és olyanok töltik meg, akik az istenek római
alakjaitól származnak, és mi még csak nem is hallottunk róluk?!
Piper előrehajolt.
– Az istenek elkülönítették egymástól a két tábort, mert
ahányszor összeakadtak, mindig vérontás lett a vége.
– Rendben, elhiszem – nyugtázta Garisse. – De akkor miért
nem futottunk egymásba valamelyik küldetésen?
– Egymásba futottatok – mondta szomorúan Kheirón. – Nem
is egyszer. Mindig tragédia lett a vége, de az istenek kitörölték a
szemtanúk emlékeit. Az ellenségeskedés, Garisse, egészen a
trójai háborúig nyúlik vissza. A görögök lerohanták Tróját, és
porig égették. Aeneas, a trójai hős, megmenekült, majd eljutott
Itáliába, ahol letelepedett, megalapította a várost, melyből a
római birodalom eredezett. A rómaiak egyre erősebbek lettek,
ugyanazokat az isteneket imádták, mint a görögök, de más
neveken, apróbb módosításokkal.
– Az isteneik sokkal harciasabbak – szólt közbe Jászon. –
összetartóbbak, hódítóbbak, fegyelmezettebbek.
– Genyóbbak – nyögte be Travis.
Néhányan cikinek érezték a beszólást, de Garisse vállat vont,
mintha őt nem zavarná.
Annabeth megpörgette tőrét az asztalon.

[589]
 – A rómaiak gyűlölték a görögöket, és bosszút álltak rajtuk,
amikor a görög szigeteket leigázták, és a Római Birodalom
részévé tették.
– A gyűlölet nem pontos szó—javította ki Jászon. – Hiszen
csodálták a görög kultúrát, és egy kicsit féltékenyek is voltak rá.
A görögök viszont barbároknak tartották a rómaiakat, de
tisztelték katonai erejüket. A rómaiak uralkodása alatt a
félistenek két csoportra szakadtak: görögökre és rómaiakra.
– A helyzet azóta sem változott – jegyezte meg Annabeth. –
Pedig őrültség az egész. Kheirón, hol voltak a rómaiak a Titán
Háború alatt? Miért nem segítettek nekünk?
Kheirón a szakáll át húzkodta.
– Segítettek, Annabeth. Amíg te és Percy megmentettétek
Manhattant, mit gondolsz, az Othrys-hegyen, a titánok
kaliforniai bázisán ki végezte el a munkát?
– Hé! – tiltakozott Travis. – Nekünk azt mondta, az Othrys-
hegy magától összedőlt, amikor legyőztük Kronoszt.
– Nem – ingatta a fejét Jászon, és felvillantak előtte a csata
képei Egy csillagos páncélt és kosszarvas sisakot viselő óriást
látott. Eszébe jutott, ahogy félistenseregével megmásszák a Tam-
hegyet, és kígyószörnyek hordáin verekedik át magukat. – Nem
magától dőlt össze. Mi pusztítottuk el a palotát. A titán Krioszt
saját kezemmel küldtem a másvilágra.
Annabeth szeme olyan viharos lett, mintha ventusok
kavarognának benne. Jászon szinte látta, ahogy a lány fejében
összeállnak a kavargó gondolatrészletek:
– A Bay Area... Bennünket az Othrys-hegy miatt mindig távol
tartottak tőle. De nem ez volt az egyetlen ok, ugye? A rómaiak

[590]
tábora valahol San Francisco környékén található. Fogadjunk,
hogy azért helyezték oda, hogy szemmel tarthassák a titánok
territóriumát! Hol van egészen pontosan a tábor?
Kheirón fészkelődni kezdett a kerekes székben.
– Az titok. Az az igazság, hogy még nekem sem árulták el.
Lupa, aki a rómaiaknál hasonló feladatkört tölt be, mint én a
görögöknél, nem túl fecsegő típus. Jászon emlékeit is
megsemmisítették.
– Azt a Tábort erős varázslat veszi körül – mondta Jászon. –
Nagyon védett. Évekig kereshetnénk, akkor sem találnánk meg.
Rachel Dare összefonta ujjait. A szobában tartózkodók közűi
őt aggasztotta legkevésbé a téma.
– Mégis megpróbálod, nem? Felépítitek Leóval az Argó 2-t, és
mielőtt Görögországba indulnátok, megkeresitek a rómaiak
táborát. Szükségetek van a segítségükre az óriások ellen.
– Rossz terv – figyelmeztetett Clarisse. – Ha a rómaiak
meglátják a közeledő hadigályát, támadást sejtenek majd.
– Talán igazad van – ismerte el Jászon. – De meg kell
próbálnunk. Engem azért küldtek ide, hogy megismerjem a
Félvér Tábort, és hogy meggyőzzelek benneteket arról, hogy a
két tábornak nem szabad ellenségeskednie. Én vagyok a
békehozó.
– Hm – mondta Rachel. – Héra biztos benne, hogy csak a két
Tábor összefogásával nyerhetjük meg az óriások elleni harcot.
Hét olimposzi hős, rómaiak és görögök együtt.
Annabeth bólintott.
– A te Nagy Próféciád. Hogyan is hangzott az utolsó sor?
– „A Halál Ajtaja előtt fegyveresek.”

[591]
 – Gaia kinyitotta a Halál Ajtaját – mondta Annabeth. –
Kiengedte az Alvilág leggonoszabb lényeit, hogy ártsanak
nekünk. Médeiát és Midaszt. És biztos vagyok benne, hogy több
hasonló alak van a tarsolyában. Talán ez a sor azt jelenti, hogy a
római és görög félisteneknek kell megtalálni és bezárni az ajtót.
– De azt is jelentheti, hogy a Halál Ajtaja előtt egymásnak
esnek – mutatott rá Clarisse. – Egy szóval sem említi, hogy
együttműködnének.
Csend támadt, amíg a táborlakók megemésztették ezt a biztató
lehetőséget.
– Én velük megyek – mondta Annabeth. Hadd kísérjelek el
benneteket, Jászon, ha megépítettétek a hajót!
– Reméltem, hogy felajánlod – biccentett Jászon. – Neked
mindenképpen jönnöd kell.
– Várjunk csak! – húzta össze a szemöldökét Leo. – Igazán
nem akarom megkérdőjelezni, csak érdekelne, hogy miért
„mindenképpen”?
Annabeth és Jászon egymásra nézett, Jászon látta a lányon,
hogy nagyon is megértette, miért. Rájött a veszélyes igazságra.
– Héra azt mondta: a két Tábor közt lezajlott vezetőcserének
köszönhetően kerültem ide – mondta Jászon. – Hogy a két Tábor
tudomást szerezzen egymás létezéséről.
– Igen, és? – kérdezte Leo.
– A csere kétoldalú – mondta Jászon. – Amikor idejöttem,
kitörölték az emlékeimet. Nem tudtam, ki vagyok, hová
tartozom. Szerencsére befogadtatok, és új otthonra leltem
köztetek. Tudom, hogy nem vagytok az ellenségeim. De a Római
Tábor kevésbé barátságos hely. Vagy nagyon gyorsan

[592]
bebizonyítod a rátermettségedet, vagy meghalsz. Tehát
elképzelhető, hogy ők nem voltak ilyen barátságosak vele, és ha
rájöttek, honnan jött, nyakig van a szószban.
– Vele? – kérdezte Leo. – Kiről beszélsz?
– A kedvesemről – mondta komor képpel Annabeth. –
Nagyjából ugyanakkor tűnt el, amikor Jászon felbukkant. Ha
Jászon a Félvér Táborba került, akkor ő...
– Erről van szó – értett egyet Jászon. – Akkor Percy Jackson a
másik táborban van, és talán arra sem emlékszik, kicsoda
valójában...
-VÉGE-

[593]
 Kislexikon Istenek
„Az elveszett hös”-ben

AIOLOSZ: a görög szélisten. Római alakja: Aiolosz.

APHRODITÉ: A szépség és a szerelem istennője a görög
mitológiában. Héphaisztosz felesége, de Árészbe volt szerelmes,
a háború istenébe. Római alakja: Vénusz.
APOLLÓN: a görög mitológia napistene, de a jövendölés, a zene
és a gyógyítás istene is. Zeusz fia és Artemisz ikertestvére. Római
formája: Apollo.
ÁRÉSZ: görög hadisten. Zeusz és Héra fia, Athéné féltestvére.
Római formája: Mars.
ARTEMISZ: a vadászat és a hold görög istennője. Zeusz lánya,
Apollón ikertestvére. Római alakja: Diana.
BOREÁSZ: az északi szél istene a görög mitológiában. A négy
szélisten (anemoi) egyike. A tél istene is. Khióné apja. Római
alakja: Aquilon.
DÉMÉTÉR: a földművelés görög istennője. A titán Rhea és
Kronosz gyermeke. Római alakja: Ceres.
DIONÜSZOSZ: görög boristen. Zeusz fia. Római megfelelője:
Bacchus.
GAIA: a görögök vele személyesítették meg a Földet. Római
alak: Terra.
HADÉSZ: a görög mitológiában az Alvilág ura és a halottak
istene. Római megfelelője: Pluto.

[594]
 HEKATÉ: a varázslás görög istene. A titán Perszesz és Asztéria
lánya. Római alakja: Trivia.
HéphaisztosZ: a mesterségek, a tűz és a kovácsok görög istene.
Zeusz és Héra fia, aki Aphroditét vette feleségül. Római
megfelelője: Vulcanus.
HÉRA: a házasság istennője. Zeusz felesége és nővére. Római
alakja: Juno.
HERMÉSZ: az utazók és a tolvajok istene a görög mitológiában,
az istenek hírnöke. Zeusz fia. Római alakja: Mercurius.
HÜPNOSZ: az alvás istene. Nüx (az Éjszaka) apa nélkül
született fia, és Thanathosz (Halál) ikertestvére. Római
megfelelője: Somnus.
ÍRISZ: a szivárvány istennője a görög mitológiában, az istenek
hírnöke. Thaumasz és Élektra lánya. Római alak: Iris.
JANUS: a római mitológiában a kapuk, ajtók, átjárók istene,
valamint a kezdeté és a végé.
KHIÓNÉ: a görög mitológiában a hó istennője. Boreász lánya.
NOTOSZ: a Déli Szél istene a görög mitológiában, a négy
szélisten egyike. Római megfelelője: Favonius.
URANOSZ: az ég istene a görög mitológiában. Római alakja:
Uránus.
PÁN: a vadon istene a görög mitológiában. Hermész fia. Római
alakja: Faunus.
POMPONA: a római mitológiában a gyümölcsfák és kertek
istennője.
POSZEIDÓN: a görög mitológiában a tenger istene. A titán
Kronosz és Rheia gyermeke, Zeusz és Hadész testvére. Római
megfelelője: Neptunus.

[595]
 ZEUSZ: az ég istene a görög mitológiában, és az istenek királya.
Római alakja: Jupiter.

[596]