Ulysses

Moore
A villámok mestere
ALEXANDRA
Pierdomenico Baccalario története
Nyomdai tervezés és megvalósítás: Dreamfarm s.r.l.
A borító grafikai terve és illusztrációk: Iacopo Bruno
A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:
Ulysses Moore: II Maestro di Fulmini
EDIZIONI PIEMME Spa, 2009
ViaTiziano, 32 - 20145 Milánó
www.edizipiemme.it
Copyright © EDIZIONI PIEMME Spa, 2009
International Rights © Atlantyca S.p.A. - Olaszország
Hungarian translation © Túri Zsuzsanna, 2011
Minden jog fenntartva.
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani,
információs rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában
vagy módon a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül;
tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben,
mint amilyen formában kiadásra került.
Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2011
7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.
Telefon: (72) 777-000
e-mail: info@alexandra.hu
www.alexandra.hu
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő Szabó Lea
A kiadvány magyar változatát Hársfai László tördelte
ISBN 978 963 297 566 5
1. fejezet
A KALANDLÁDIKÁK
A ház magas volt és keskeny, ablakaiból fény áradt. Az
utcára nyíló kovácsoltvas kapuja résnyire nyitva állt.
A csillagokat felhők takarták, ami szokatlanul félelmetessé tette a csúcsos
tetőt és a padlás kerek hajóablakait. Az utca, amelyben a ház állt, macskakővel
volt kirakva, és a járda mellett autók végeláthatatlan sora parkolt.
Valamivel távolabb egy kis protestáns templom állt. Az
utca levitt egészen a Temzéig.
 A folyó vize ugyanolyan színű volt, mint az aszfalt.
A rácsos kapura fényszóró fénye vetült. Egy taxi állt
meg, pontosan előtte.
A bal oldali ajtó résnyire kinyílt.
— Biztos, hogy jó a cím?
Az ajtó még egy kicsivel jobban kinyílt, hogy a kocsi
utasa körül tudjon nézni. Ebben a pillanatban egy férfi
lépett elő az egyik bokor árnyékából, mintha csak szólította volna valaki, és a
taxihoz lépett.
— Isten hozta, doktor Voynich! — köszönt éles hangon.
Kezén, mellyel a kocsi ajtajának támaszkodott, feltűnő aranygyűrű csillogott.
— Várjon meg itt! — utasította doktor Voynich a
taxist.
Hagyta, hogy az aranygyűrűs kinyissa a kocsiajtót,
majd kiszállt a taxiból.
A férfi hátrált egy lépést, és már lendült is a karja a
kézfogáshoz, ám szinte azonnal le is eresztette, mert
eszébe jutott, hogy Voynich sosem fog kezet senkivel.
Megvárta, míg a Gyújtogató felteszi keménykalapját, és
magához veszi az esernyőjét.
— Förtelmes ez a hely — jelentette ki doktor Voynich,
miközben körülnézett.
— Úgy gondolja? Ez egyike azoknak a lakónegyedeknek, amelyek a leg…
Voynich a levegőbe lendítette az esernyőjét:
— Uhh! Polgári építészet, csupa fölösleges cikornya
mindenütt! Az efféle díszítések nem védenek meg sem
az esőtől, sem a hidegtől. Menjünk be, nézzük meg ezt
a haszontalanságot…
A férfi előzékenyen kísérte Voynichot egészen a nyitott rácsos kapuig.
— Farrinor úr munkáiról lenne szó… — suttogta, és
egy kis cédulát nyújtott át neki, amelyre a következőket
írta valaki:
Hopper Farrinor
— Kalandládikák —
— Vagyis?
— Érdekesnek találtam őket.
Újabb bosszús ernyőlendítés.
— Érdekesnek. Ez már önmagában is felér egy hadüzenettel.
— Személyesen is meggyőződhet róla, doktor Voynich.
 Miután beléptek a kapun, a gyűrűs férfi elhaladt a
kertet megvilágító lámpa mellett. A lámpa fényében látszott, hogy fekete
kabátot és fekete nadrágot visel.
Nyakában kifogástalan, sötét színű nyakkendő, fején
ugyanolyan keménykalap, mint Malarius Voyniché.
— Farrinor úr a szalonban vár bennünket. Elkészítette
a teát… — magyarázta.
— Kizárólag rebarbarateát iszom.
A két férfi szó nélkül lépett be a házba. Átvágtak az
elegáns előszobán, melyben egy üres fogas árválkodott,
és a szalon felé vették az irányt. Farrinor úr a díványon
üldögélt, és amint meglátta őket, felpattant.
— Doktor Voynich! — mondta felindultságtól remegő
hangon. — Nem is reméltem, hogy ekkora megtiszteltetésben lesz részem…
Malarius Voynich levette a kalapját, esernyőjét pedig
egy asztalkának támasztotta, és körülnézett.
— Ne szaporítsuk a szót, Farrinor úr. Mindketten
tudjuk, hogy miért vagyok itt.
Farrinor nagyon sovány férfi volt.
— Természetesen. A világ legnagyobb irodalomkritikusa nem udvariassági
látogatásra jött.
— Pontosan. Hol vannak tehát a munkái?
— Ott az asztalon, ön előtt — felelte Farrinor úr. —
Kalandládikának neveztem el őket.
Malarius Voynich rosszindulatú vigyorral intett kísérőjének:
— Farrinor úr túlságosan szerény, nem igaz?
Majd válaszra sem várva az asztalhoz lépett, és vizsgálgatta kezdte a rajta
sorakozó különös tárgyakat.
Eltérő nagyságú könyveknek tűntek, csakhogy nem
papírból, hanem teljes egészében fából készültek. Ide—
oda forgatta a kezében az egyiket, melyen a következő
felirat állt: A Szélfútta család utazása a levegőben, és megcsodálta a doboz
finom kidolgozását. A fakönyvecske egy kattanással kinyílt. Régi képeslapokra
emlékeztető
papírlapok voltak a belsejében. Némelyiken írás, másokon rajzok látszottak.
— Érti, doktor Voynich… a papírtól a fáig, és a fától a papírig… egyfajta
időutazás, és egyben a képzelet
középpontja is. A fa, amely emlékezetünkbe idézi, hogy
korábban mire írtak, hogy milyen anyag őrizte az elbeszélő művészet
remekeit. A fa, ami védelmezi a képzeletet, és…
— És a fa, amiből jó kis tüzet lehet rakni… — fejezte be
Malarius Voynich szárazon.
Farrinor úr alig észrevehetően összerezzent.
— Á, igen, persze: a fából tüzet is lehet rakni, hogy felmelegítse az emberek
szívét…
Malarius Voynich türelmetlenül legyintett.
— Hagyja ezt az üres művészfecsegést! Amikor én tűzről beszélek, Farrinor
úr, olyan tűzre gondolok, ami éget. Elpusztít mindent, ami haszontalan, és
gyönyörű
hamuhegyet hagy maga után!
Könyörtelen tekintettel nézte az asztalon sorakozó,
fából készült könyveket.
— Nem tetszenek önnek a kalandládikáim?
— Épp ellenkezőleg, Farrinor úr. Borzasztóan eredetinek találom őket.
Ujjaival a Vándorló város című könyv borítóján
dobolt. Kezébe vette és kinyitotta: a belsejében teleírt
papírlapokat, iránytűt és tájolót talált.
— Hallotta a fedél nyikorgását? — kérdezte halkan
Farrinor úr. — Azért ad ki ilyen hangot, hogy titokzatos
hatást keltsen. Az iránytű pedig természetesen azokat az
olvasókat segíti, akik meg szeretnék találni a Vándorló várost.
Malarius Voynich hirtelen becsapta a könyv fedelét.
— Ebből elég! — ordította. — Ez itt az összes létező
kalandládika?
— Igen, mindegyiket magam készítettem.
— Tökéletes. — Doktor Voynich körbejárta a szalont,
és mindent jól megnézett. — Úgy tűnik, hogy szeret utazni, igaz, Farrinor úr?
— Ó, igen, uram… — A harmadik férfi köhintett párat.
— Akarom mondani, doktor Voynich. Amikor csak tehetem, utazgatok.
Malarius Voynich megállt egy afrikai maszk előtt,
amely a kandalló fölött lógott a falon. A kandallóban
ropogott a tűz.
— Dogon — tájékoztatta Farrinor úr.
— Hogy mondta?
— A maszk, ami előtt áll, egy dogon rituális maszk.
A dogonok Közép-Afirikában élő népcsoport…
Malarius Voynich megfordult.
— A bolondját járatja velem, Farrinor úr? Én nem
 utazom. Utálok utazni. Az utazás tele van kényelmetlenséggel, előre nem
látható, kiszámíthatatlan eseményekkel. Elvesztegetett idő. És nekem nincs
elvesztegetnivaló időm. Különösen most, amikor olyan alakokat kell
ellenőriznem, mint maga. Hogy őszinte legyek, van itt
azonban valami, ami meglepett. Ezekben a ládikákban
nem minden a maga agyszüleménye. Nemcsak… szavak
vannak bennük, hanem tárgyak is. Valódi tárgyak. Maga
játszik a valósággal.
— Pontosan, doktor Voynich! — ujjongott Farrinor úr. —
Nem is fogalmazhatott volna jobban! Én játszom a
valósággal. Azt találtam ki, hogy egy kalandos történetet
átalakítok…
— Azt találta ki! Azt találta ki! Ezt nevezi maga találmánynak? — kérdezte
dühösen Malarius Voynich. — Hány éves maga, Farrinor úr?
— A jövő héten leszek huszonkettő.
— Helyben vagyunk! Valóban azt hiszi, hogy huszonkét évesen már saját
találmánya lehet? Hogy írhat, faraghat, és játszadozhat a valósággal… huszonkét
évesen?
— Én…
Malarius Voynich esernyőjének hegye néhány centiméterrel Farrinor úr orra
előtt megállt.
— Tudja, fiatal barátom, hogy a valósággal nem szabad játszani? — Voynich
leengedte az esernyőjét. A vérszomjas műkritikus sarkon fordult, felvette
keménykalapját, és kisietett a szalonból. — Kövessen, Farrinor úr!
— Hová akar menni?
— Mozogjon! — ordította a kritikus, és kilépett a nyirkos londoni éjszakába.
Ekkor egy pillanatra megállt, és a harmadik férfihoz
fordult, aki kikísérte őket.
— Megrögzött, gyógyíthatatlan álmodozó. Vegye fel a
nevét a Veszélyes Személyek listájára, és tisztítsa meg a
terepet!
A férfi élénken bólogatott.
— Gázömlés?
A város felett megdördült az ég.
Malarius Voynich felnézett a kékes villámokkal teli
felhőkre.
— Nem. Legyen a jó öreg villámcsapás.
— Itt vagyok! — kiáltotta a fiatal művész, amint beérte
őket.
 Malarius Voynich a ház előtt várakozó taxihoz kísérte. Helyet foglaltak a
hátsó ülésen, és maguk mögött hagyták az utcát.
— A fenébe! — kapott észbe Farrinor úr, alighogy elindultak. — Otthon
felejtettem a kulcsaimat! Majd nevetve hozzátette: — Gyakran előfordul velem,
amikor sietek.
— Egyedül él, Farrinor úr?
— Igen, miért?
— Egyszerű kíváncsiság.
— A kíváncsiságról jut eszembe, megmondaná, hogy
hová megyünk az éjszaka közepén?
— Ismeri William Turnert, Farrinor úr?
— A festőt?
— Pontosan. Akkor feltételezem, hogy ismeri a Tűz a
Parlamentben című híres festményét is.
— Láttam vagy tízszer.
— És azt is tudja, hogy miért tört ki az a tűzvész,
Farrinor úr?
— Nem, azt nem tudom.
— Azért, mert valaki kitalált valamit — felelte Malarius
Voynich, és titokzatosan keresztbe tette kezét esernyője
fogantyúján.
2. fejezet
EGY CSÉSZE FORRÓ CSOKOLÁDÉ
A taxi nagy sebességgel száguldott, miközben lassan
megvirradt. Rick Banner tekintete az üvegre tapadt.
Úgy érezte magát, mint az aranyhalacska, amelyik
megszokta, hogy kis, gömb alakú akváriumában élje az
életét, és egyszer csak váratlanul kiengedik a nyílt tengerre.
A szóban forgó „tengert” ezúttal a főváros, London
jelentette. A hatalmas vasútállomás. A parkolóhelyeken
várakozó taxik hosszan kígyózó sora: különleges fémállatok, nagy kerek vagy
hosszúkás fényszórószemekkel.
Az utak, a bérházak, a forgalom és a váratlanul felbukkanó felhőkarcolók,
ezek az elhibázott üveg-és beton-
építmények. A szórakozóhelyek fényei. A sötétben sétálgató emberek. A
Temze. Az óratorony.
— Váó! — jegyezte meg Rick hátradőlve a kocsi ülésén.
— Nem gondoltam volna, hogy London ilyen óriási.
A taxi belseje is idegesítette: a sofőrt az utasoktól elválasztó üveg tele volt
ragasztgatva telefonszámokkal, térképekkel, a taxistársaság szabályzatával, az
utasok jogairól szóló ismertetővel, a főváros legjobb indiai éttermének
hirdetésével. Túl sok volt az információ.
— Téged nem idegesít ez a hatalmas város? — fakadt ki
Rick.
A mellette ülő Jason megrázta a fejét.
— Nem. Én itt nőttem fel.
— És nem hiányzik?
— Egy kicsit, talán… De nem hagynám ott Kilmore
Cove-ot Londonért.
— Komolyan mondod?
— Azt hiszem, igen — felelte Jason, és hirtelen elhallgatott.
Az ifjú Covenant-t különös érzés fogta el. Nem szomorúság volt, inkább egy
köztes érzés. Enyhe melankólia amiatt, hogy elveszített valamit, és büszkeség,
hogy rátalált helyette valami jobbra: hiszen ő immár Kilmore Cove kicsiny, de
határtalan világához tartozik. Hirtelen távoli szirénázás hasított a levegőbe.
Valahol a városban tűz ütött ki.
Rick ránézett az órájára.
— Mennyi idő múlva érünk a reptérre?
— Még kábé húsz perc.
— Rendben — bólintott a fiú. — Ha semmi nem jön közbe, időben odaérünk.
— Ja… — mormolta Jason, akinek elvonta a figyelmét a
szirénázás.
Két, megkülönböztető jelzést használó tűzoltóautó
közeledett mögöttük. A taxis lelassított és félrehúzódott,
hogy utat engedjen nekik, majd visszatért a sávjába. A villogó fény eltűnt az
utcák útvesztőjében.
— Csúnya ügy — jegyezte meg Rick, miközben ő is,
akárcsak Jason, a Gyújtogatok Klubjára gondolt.
— Bár lehet, hogy csak egy macska, amelyik nem tud
lejönni a fáról.
— Vagy egy öreg néni, aki kizáródott a lakásából.
Nevettek, bár egyiküknek sem volt jókedve. Orrukat az
ablakhoz nyomták, és lesték, hogy nem látszanak-e valahol felvillanó lángok
vagy égbe szálló füstcsík. De nem láttak semmi ilyesmit.
Amikor a Heathrow repülőtérre értek, gyengén eleredt
az eső.
— Fizethetek arannyal is? — kérdezte Jason a sofőrtől,
hátizsákjában kotorászva. Nestor gondosan becsomagolt
 mindent, amire a Képzeletbeli Utazóknak szükségük
lehet.
A férfi indiai-angol keveréknyelven válaszolt, mire
Jason úgy döntött, hogy jobb lesz, ha nem viccelődik.
Gyorsan elővette a pénztárcáját, kikotorta belőle a maradék fontjait, és
kifizette a fuvart.
— A nyugtát, legyen szíves — szólt Jason, mielőtt kiszállt
volna a nemzetközi járatokhoz vezető bejárat előtt.
Rick mozdulatlanul állt, és az eget figyelte.
— Szeretnél előbb bőrig ázni, vagy mehetünk? — kérdezte Jason.
Rick pislogott a szemébe hulló esőcseppektől.
— Ilyenkor is ugyanúgy járnak a repülőgépek? Úgy
értem, amikor esik az eső.
Jason felnevetett.
— Ne csináld, Rick, hiszen ez csak egy-két csepp!
Szerintem indulnak a gépek, igen.
Úgy tűnt, Rick megnyugodott. Megigazította hátizsákját, és követte Jasont az
automatikusan nyíló üvegajtókon át. A repülőtér előcsarnokában azonban
egyszer csak megállt, és megszorította barátja karját.
— Mielőtt bármit mondanál vagy tennél, Jason, jobb,
ha tudod, hogy én még soha életemben nem ültem repülőgépen.
— Ó, hát még én sem.
— És nem félsz?
— Nem.
— Jó neked. Én borzasztóan.
— Jobban, mint Punt földjén, Egyiptomban? Vagy mint
János pap kertjében?
— Hát, azok a helyek valahogy mind olyanok voltak,
mintha csak álmodnánk az egészet, nem? Mintha elaludtunk volna a Metis
parancsnoki hídján, hogy aztán kisvártatva felébredjünk. Nem tűntek valóságos
helyeknek. Ide viszont nem egy időkapun át érkeztünk. És… nincs nálunk
Ulysses Moore egyik naplója sem, hogy útbaigazítson bennünket.
— Pusztán csak felszálltunk egy 1974-es gőzmozdonyra, amelyik az éjjel
keresztülszáguldott velünk Anglián.
— Aztán beültünk egy teljesen átlagos taxiba.
— És most itt vagyunk.
Körülnéztek.
— Szerinted most mi a teendő? — kérdezte Rick, és végre elengedte Jason
karját.
 — Ne aggódj, én tudom, hová kell mennünk. Meg kell
keresnünk a gépünket a kijelzőtáblán. Ott van fönt, látod?
— És melyik a mi gépünk?
— A London-Toulouse járat.
A gépek indulását jelző tábla körül hatalmas volt a
tömeg. Rick keresni kezdte a járatukat, és kisvártatva meg
is találta.
— Check-in 15. Ez mit jelent?
— Bejelentkezés. Meg kell mutatnunk az okmányainkat
és a csomagjainkat annak a hölgynek, aki ott unatkozik a
15-ös számú ablak mögött, és tudomására kell hoznunk,
hogy valóban fel akarunk szállni a gépre.
— Miért, megtehetjük azt is, hogy nem szállunk fel?
— Mi van veled, Rick?! Sose kérdeztél még ilyeneket.
A fiúk beálltak a 15-ös számú ablak előtti rövidke sorba, és elővették az
útlevelüket.
— Mutasd, hogy nézel ki a fotón — kérte Jason.
Rick kinyitotta az útlevelét.
— Ne is mondd! Nestor rettenetes képet készített
rólam.
— A fenébe is, tényleg — állapította meg Jason, ahogy
rápillantott.
— Ha van valami, amit nem értek, akkor az, hogy miért
van szükségem egy olyan iratra, amire ráírják, hogy én
vagyok én.
Jason ásított.
— Sok lesz már, Rick. Ilyen bonyolult kérdést ne tegyél
fel nekem hajnali négykor.
— Öt óra van.
— Annyi amennyi. De van egy javaslatom: csekkoljunk
be, és aztán várjuk meg Anitát egy extra adag forró csokoládé és egy-egy
mazsolás süti társaságában. Mit szólsz?
— Remek ötletnek tűnik.
— Reménykedjünk, hogy arannyal is lehet fizetni —
dünnyögte vidáman Jason.
3. fejezet
MENEKÜLÉS LONDONBÓL
„Átverem a szüléimét” — gondolta Anita Bloom, miközben édesapjával a
Heathrow repülőtér indulási termináljai felé közeledtek. A finom esőfüggönyön
keresztül alig-alig látták az előttük haladó autó fényszóróit.
— Még hajnali öt óra sincs! — morogta az édesapja,
miközben borostás arcát vakargatta, és hátradőlt a vezetőülésen. — El lehet
képzelni, hogy milyen forgalom lesz itt néhány órán belül — csóválta a fejét. —
Ha ez a civilizáció, akkor azt hiszem, közeledik a világvége.
Anita nem felelt. Tudta, hogy édesapja szeret magában beszélni, szabad
folyást engedve gondolatainak.
Néha ő maga is megtette. De nem ezen a reggelen. Ha
most beszélni kezdene, biztosan tengernyi butaságot
mondana.
Egyszerre volt fáradt és rémült.
Fáradt, hiszen egész éjjel nem aludt. Tágra nyílt
szemmel feküdt londoni házuk hálószobájában, és próbálta magától távol
tartani az aggasztó gondolatokat.
Gyakran előfordult vele, hogy nem tudott elaludni, ha
tudta, hogy csak kevés ideje van az alvásra. Mire végre
elaludt, már fel is kellett kelnie.
És rémült is volt, hiszen ha az előtte álló utazásra
gondolt, amiről a szülei mit sem tudtak, szó szerint
elakadt a lélegzete. Ahelyett, hogy visszatérne Velencébe,
ahogyan a szülei hiszik, Anita arra készült, hogy fölszáll
a toulouse-i gépre, és Franciaországba repül.
És ha majd ott lesz…
Flap-flap, az ablaktörlők serényen dolgoztak a vizes
üvegen.
— Mindjárt megérkezünk — mondta az édesapja. —
Lehet, hogy gyalog hamarabb ideértél volna. — Valaki
dudálni kezdett. — Eső és csúcsforgalom. Tipikus londoni reggel. Nem
tudom, hogy mikor engedélyezik már végre az áthelyezésemet.
— Velencében is szokott esni — szólalt meg végre
Anita.
— De ott legalább nincs csúcsforgalom — mosolyodott
el az édesapja.
A sorban állás felidegesítette. Fogta magát, és átlósan
befurakodott két autó közé.
A manőver hatására Anita kis híján leesett az ülésről,
a mögöttük haladó autó sofőrje pedig alaposan felbőszült. Mr. Bloom
leeresztette az ablakot, hogy bocsánatkérően inthessen egyet, aztán lépésben
haladt tovább.
 Az indexlámpa sárgán villogott, a sorban egymás
mögött parkoló autók olyanok voltak, mint a vágóhídon
várakozó állatok. Anita adott egy puszit az apukájának,
majd elővette a táskáját, amivel néhány nappal ezelőtt
Londonba érkezett, és az ölébe tette. Kinézett az ablakon át a nedves,
pocsolyákkal szegélyezett járdára, és arra gondolt, hogy tulajdonképpen
egyáltalán nem esik nehezére elmenni innen.
Kíváncsi volt, vajon Kilmore Cove-ban is ilyen esős-e
az idő, és hogy a fiúknak sikerült-e épen, egészségesen
eljutniuk Londonba. Ha nem találja meg őket, egyszerűen felszáll a velencei
gépre, és elrepül az édesanyjához, mintha mi sem történt volna. Mintha az a két
délután, amit Cornwallban töltött (ami mellesleg nincs is rajta a
térképeken), csak álom lett volna.
Mintha nem lenne nála Morice Moreau útinaplója.
Azé az illusztrátoré, akinek velencei házában írta gyakran a másnapi leckéjét.
A napló azonban igenis nála volt, érezte, hogy enyhén lehúzza kabátja belső
zsebét. Egy kicsi, vékony könyvecske, alig húszoldalas, amelyben az
utolsó négy oldal ráadásul teljesen üres.
Nestor elmagyarázta nekik, hogy ennek a könyvnek a
segítségével el lehet jutni a Haldokló Faluba. Ez volt az
a könyv, aminek a lapjain keresztül egy ismeretlen nő
arra kérte Anitát, hogy mentse meg őt.
De pontosan mitől is?
Anitának most is bizseregtek az ujjai, ha eszébe
jutott, hogy milyen érzés volt megérinteni a tizenhatodik
oldalon található kis képkeretet. És még most is visszhangoztak a fülében az
ismeretlen nő szavai.
— Jó utat! — mondta az édesapja, s ezzel kiragadta
Anitát a gondolatai közül.
Flap-flap, az ablaktörlők tovább integettek az orra előtt.
— Meglesz, apu. Te pedig siess, nehogy elkéss a munkából!
Az apja elnevette magát.
— Három órám van, hogy visszaérjek a központba.
Talán sikerülni fog. Add át üdvözletemet anyának, és
hívj fel, ha megérkeztél! Rendben?
Anita kinyitotta az ajtót, s közben egyre kisebbnek
érezte magát.
— Apu, figyelj csak…
— Igen?
 Sok-sok „nem” villant fel lelki szemei előtt. Nem mesélhette el az
édesapjának, hogy mire készül. Nem hoz-
háttá a tudomására, hogy a horgas tölgy mögött megtalálta a Kilmore Cove-ba
vezető ösvényt. Azt sem magyarázhatta el neki ebben a néhány percben, hogy
találkozott egy ifjúsági regény szereplőivel, és egy sánta kertész megbízta, hogy
keressen meg egy nem létező falut valahol a Pireneusokban. Nem oszthatta meg
vele, hogy Képzeletbeli Utazó lett. Olyan utazó, aki a valóságban is felkeres
bizonyos helyeket, amelyek elvileg csak a képzeletben léteznek.
„Tudod, apu — kezdte volna —, két dologra van szükség ahhoz, hogy az
ember eljuthasson egy képzeletbeli helyre. Egy tárgyra, ami arról a helyről
származik, és egy vezetőre.”
— Anita? — szólalt meg újra az édesapja.
Anita ránézett. Egy tárgy és egy vezető. Megszorította a kabátzsebében lapuló
füzetet.
— Igen, apu?
— Mi van veled? Siess, mert lekésed a gépet!
— Ha véletlenül…
— Ha véletlenül… micsoda?
— Semmi. Nem érdekes. Akkor majd hívlak.
Kiugrott az autóból, és ügyet sem vetve a felcsapódó
vízre, beszaladt a repülőtér épületébe.
— Érted már, hogy miért esernyő ennek a városnak a
szimbóluma, és miért nem egy datolyapálma? — kérdez-
te a szőke férfi a szomszéd ülésen ülő göndör hajú fivérétől, öt autóval
hátrébb.
Az apró szemű, sűrű eső olyan egyenletesen kopogott
a Forbice fivérek luxuskivitelű, 1994-es Aston Martin
DB7-es autóján, mint amikor valaki gyakorlott kézzel
veri az írógép billentyűit.
A göndör hajú megrázta a fejét, és azt mondta:
— Még szerencse. Nem lenne könnyű egy datolyapálmát tartani a fejünk
fölött, és úgy mászkálni.
Fivére döbbenten meredt rá. A nemzetközi járatok
termináljaihoz vezető előcsarnokból fehér fény áradt, és
megvilágította a vizes járdát.
— Ez egy poén akart lenni?
— Azt hiszem, igen — felelte a göndör, miközben a
hátsó ülés felé hajolt, hogy elővegyen egy esernyőt. —
Elővegyem a tiédet is?
 — Tudod, hogy utálom azt az esernyőt. Már régen
kiment a divatból.
— Ahogy akarod. Ázz el nyugodtan. A kislány bement
az épületbe.
— Ki mondta, hogy el kell áznom? Itt nem tudunk
leparkolni,
úgyhogy
egyikünknek
az
autóban
kell
maradnia.
— De miért éppen én legyek az, aki elázik?
— Mert én vezetek, édes öcsém. Na fuss gyorsan a
lány után, mielőtt még meglóg!
Anitát elragadta a tömege ő pedig úgy szorította a
mobiltelefonját, mintha mentőöv lenne. Gyorsan átfutotta a kapott üzeneteket,
és ő is küldött egyet a barátjának, Tomminak Velencébe. Pár szóban beszámolt
neki a dolgok állásáról.
Nem megyek vissza Velencébe. Franciaországba utazunk,
Toulouse-ba, hogy megkeressük a Haldokló Falut. Találj ki valamit anyu
megnyugtatására.
Szeretett volna írni Jasonnek vagy Ricknek is, hogy hol
vannak, de tudta, hogy egyiküknek sincs mobiltelefonja.
Megkereste, hogy hol kell bejelentkezni a toulouse-i
járatra. Szerencsére a jegyeket már megváltották, úgyhogy minden rendben
volt.
Check-in 15.
Vadul kalapáló szívvel állt be a sor végére. Az volt az
érzése, hogy mindenki őt nézi. „Íme — szólalt meg egy
hang a fejében —, a kislány, aki megszökött otthonról.”
— Merre vagytok? — kérdezte a telefonját markolva.
Nagyon félt.
A félelmet nem tudta elűzni magától. Félt, hogy a
szülei leleplezik, és megszidják (tudta persze, hogy ez
elkerülhetetlen, és számolt is vele). De volt egy ennél
leküzdhetetlenebb aggodalma is, ami előző este öltött
valóságos alakot, amikor édesapjával a Frognal Lane
23-as számú ház elé vitette magát, és ott a saját szemével látta a Gyújtogatok
Klubjának tábláját a bejárati kapu mellett.
A Gyújtogatok.
Egy csapatnyi ember, akikről nem tud semmit azon
kívül, hogy a Moore család egykori londoni házában
tartják a gyűléseiket. Ugyanabban a teremben, ami valamikor a Képzeletbeli
Utazókat látta vendégül.
Anita tudta, hogy egyikük Velencében megpróbálta
ellopni Tommitól és tőle azokat az útmutatásokat, amelyek segítségével el
lehet jutni Kilmore Cove-ba. És jól emlékezett, hogy egy másik Gyújtogató, aki
egy párnatorony tetején trónolt, beszélt velük a Moreau-féle füzet lapjain
keresztül.
„Te ki vagy?” — kérdezte Jasontől, mire Nestor villámgyorsan becsukta a
könyvet.
A Kilmore Cove-i kertész elmagyarázta, hogy a
Gyújtogatok elégetnek mindent, ami nem tetszik nekik.
Kilmore Cove pedig most valószínűleg nem tetszik
nekik.
S az útinapló sem, ami a zsebében lapul.
Sorban állás közben Anitának hirtelen jobb kedve
lett. Megpillantott egy magas, kissé fésületlen fiút, aki az
ügyintézőnővel vitatkozott. Amikor meghallotta, hogy
miről beszélnek, nevethetnékje támadt.
— Nincsen tizenöt fontom! — kiabálta.
Jason volt az, aki magából kikelve magyarázott. Rick
mellette állt. Arca olyan vörös volt, mint a haja. A sor a
hátuk mögött egyre nőtt, és az ideges utasok morgolódni kezdtek.
— Mi a gond? — kérdezte Anita az előtte álló utastól.
— Azt hiszem, hogy annak a srácnak a zsákja kétszer
olyan nehéz, mint a megengedett. És nem akarja kifizetni a pótdíjat.
Anita elmosolyodott.
— Megengedi, hogy előremenjek? Ismerem őket, és
kifizetem helyette a pótdíjat.
— Miért is ne? Minél előbb megoldódik a dolog,
annál hamarabb végzünk.
Anita odalépett az ablak előtt álló Jasonhöz és
Rickhez. Jason szeme a kora reggeli időpont ellenére
élénken felcsillant. A mögötte álló Rick zavartan elmosolyodott.
— El sem tudod képzelni, hogy…
— Tévedsz, el tudom képzelni! — felelte Anita. —
Tizenöt font, ugye? Fizethetek bankkártyával?
— Anita! — tiltakozott Jason. — Hiszen ez kész rablás!
A lány odanyújtotta a bankkártyáját az ügyintézőnőnek.
— Jól utaztatok?
— Igen — mosolyodon el Rick. — És te?
— Nem volt rossz. És van egy hírem is.
— Igen?
— Megtaláltam az ellenség főhadiszállását.
— Ó — felelte Jason.
Csendben befejezték a regisztrációt, és figyelemmel
kísérték, ahogy a csomagjaik lassan eltűnnek a szállító-
szalagon. Ezt követően elosztották egymás közt a beszállókártyákat.
— Mindhárman egymás mellett ülünk — közölte
Anita, miután megvizsgálta a jegyeket.
— Én az ablaktól legtávolabbi helyre szeretnék ülni —
szólalt meg Rick.
— Én pedig egy forró csokit szeretnék — hajtogatta
Jason. — És alig várom, hogy megtudjam, mit fedezett fel
Anita.
A göndör hajú férfi sietve elhagyta a terminált, és vissza
ült az autóba. Néhány szóban elmagyarázta a fivérének,
hogy mit látott a reptéren.
—
Vajon
mit
visznek
abban
a
hátizsákban?
Aranyrudakat?
— Fogalmam sincs.
— Akárhogy is, de elmennek, és nem térnek vissza
Velencébe.
— Szerinted mit tegyünk?
— Parkoljunk le egy biztonságos helyen.
— És aztán?
— Felhívjuk a főnököt.
— Lehet, hogy ilyenkor még alszik. Nem fog örülni,
ha felébresztjük.
 A göndör hajú az órájára nézett.
— Három óra alvás is elég neki.
— És mi van, ha… mondom, ha éppen beletrafálunk
abba a három órába, amikor alszik?
A Forbice fivérek néhány másodpercre elcsendesedtek, miközben az eső
tovább verte az autó tetejét.
— Toulouse — ízlelgette a város nevét a szőke, mintha
csak egy mozifilm címéről lenne szó.
— Eretnekek és trubadúrok földje, a Pireneusok lábánál.
— A kérdés a következő: mi dolga van ennek a három
kölyöknek Toulouse-ban?
— Egy túlsúlyos hátizsákkal.
Erről halvány elképzelésük sem volt. A megbízatásuk
úgy szólt, hogy menjenek Cornwallba, kövessék Anita
Bloomot, és tudjanak meg valamit egy Kilmore Cove
nevű unalmas falucskáról. Egyéb utazásról szó sem volt.
Pláne nem külföldiről.
— Mi még soha nem voltunk a Pireneusokban.
— Képzelheted, micsoda remek időtöltés! Hegyek,
kecskék,
trágyaszag.
Ezerszer
inkább
egy
kávé
Biarritzban vagy egy luxuslakosztály a nizzai Negresco
Hotelben.
— Igen, csakhogy a kölykök Toulouse-ba tartanak.
Most mit tegyünk?
— Követnünk kellene őket. Szálljunk fel ugyanerre a
gépre, tudjuk meg, hogy mit forgatnak a fejükben, aztán
majd kapcsolatba lépünk a főnökkel.
A szőke beindította az autót, és elhajtottak parkolóhelyet keresni.
— Talán adódik valami jó kis gyújtogatnivaló is —
heherészett a göndör.
— Aztán szépen hazajövünk…
— …és élvezzük a jól megérdemelt pihenést — helyeselt a göndör.
4. fejezet
A CSODAGYÓGYSZER
 Julia az ágyában forgolódott. Nem tudott elaludni, fájt a feje.
A szobában félhomály volt, a komódon álló óra öt óra
öt percet mutatott.
Vajon a toulouse-i gép felszállt már?
Julia bosszúsan felkelt. Minden a láz miatt van, ami
sehogy sem akar elmúlni. Ezért nem utazhatott el a többiekkel. Az ablakhoz
lépett, és kitárta az ablaktáblákat.
Az ég sáfrányszínű volt. A tenger szinte mozdulatlannak
tűnt, teljes szélcsend. A sokadik köhögőroham milliárdnyi szikrát robbantott
szét a fejében.
Julia visszatámolygott az ágyához, és belezuhant. Az
átmelegedett ágynemű érintése nem esett jól. Friss leve-
gőre vágyott. Ha a gondolataiba mélyedt, izzadni kezdett. Ha nem
gondolkodott, gondolkodni akart.
Továbbra is csak egyetlenegy dolog foglalkoztatta: a
többiek veszélyes útra indultak, és ő semmilyen módon
nem tud kapcsolatba lépni velük. Otthon kellett maradnia, mert lázas.
A takarója szélét rágcsálva lebámult a padlóra. A földön vagy tíz könyv és
folyóirat hevert, amiket Jason és az anyukája hoztak fel neki abban a reményben,
hogy segítségükkel könnyebben múlatja majd az időt. Ő azonban sosem
rajongott igazán az olvasásért, így a könyvek egymás hegyén-hátán, szétdobálva
hevertek. A könyvjelzők általában az ötödik vagy a hatodik oldalnál kandikáltak
ki belőlük. Egyszer-kétszer eljutott egészen a huszadik oldalig is, de akkor már
nagyon meg kellett magát erőltetnie.
Julia a tettek embere volt. Nem volt ínyére, hogy a
szobájában raboskodjon, és könyveket bújjon. Ki akart
menni!
Hirtelen elege lett az egészből. Mégpedig annyira elege, hogy rögtön támadt is
egy ötlete.
Felkelt, és odament a szoba túlsó végében álló domború szekrényhez.
Felpattintotta a tizennyolcadik századi zárat, és megpróbálta hangtalanul kinyitni
a szekrényajtót. Ez nem volt éppen könnyű feladat, hiszen a régi bútorok
hajlamosak a nyikorgásra.
Elfojtott egy köhögőrohamot, és kiválasztott egy
kényelmes, sportos öltözéket. Farmernadrágot, fekete
pólót és egy nem túl vastag pulcsit. Felhúzott egy pár
piros-fekete csíkos zoknit, és kedvenc lapos talpú cipőjét a kezében tartva
kilépett a hálószobából.
Lábujjhegyen végiglopózott a második emeleti folyosón, anélkül hogy
felkapcsolta volna a villanyt. Belépett a márvánnyal burkolt fürdőszobába,
cipőjét letette a kádat körülvevő lépcsőre, és kinyitotta a gyógyszeres
szekrénykét.
Vigyázva, hogy zajt ne csapjon, szemrevételezte a
különös feliratokkal ellátott dobozkákat és üvegcséket,
hátha talál valamit, ami egyszer s mindenkorra elmulasztja a lázát.
Mind ez idáig a szülei ragaszkodtak hozzá, hogy csakis természetes szerekkel
kezeljék.
Végre megpillantotta az aszpirin zöld színű csomagolását. Tudta, hogy ennie
kell valamit, mielőtt beveszi.
Kivett két tablettát a dobozból, és a zsebébe csúsztatta.
Visszatette a gyógyszert a helyére, és bezárta a szekrénykét. Majd fogta a
cipőjét, és kiment a fürdőszobából.
A lépcsőház falán lógó portréalakok csendben figyelték.
Julia lassan lement a lépcsőn. Lábujjaival érezte a
zoknin áthatoló hideget. A kőlépcsőkön mindig könnyű
légáramlatot lehetett érezni, a toronyszobától egészen a
földszintig, a kőfalú, téglakupolás szoba ajtajáig. Julia
leért a lépcső aljára, és a konyha felé vette az irányt.
Keresztülvágott a Villa Argo földszinti szobáin. Úgy
tűnt, mintha a felhalmozott sok ezer tárgy csendben
lélegezne a homályban.
A konyhában csend és nyugalom honolt. Julia kinyitotta a hűtő ajtaját, és
gyorsan felmérte a tartalmát. Kivett egy szelet sonkát, majd kinyitotta a
kredencet, hogy kenyeret szerezzen. Bekapcsolta a vízforralót, és miközben arra
várt, hogy a víz felforrjon, eszegetni kezdett.
A szomszéd szobában üldögélő férfi felkelt a fotelból.
Julia nem hagyta abba az evést. A piros-fehér kockás kisszéken maradt, és épp
csak egy pillantást vetett a férfira.
Nestor tűnt fel sántikálva az ajtóban.
— Nem kellene itt lenned — mondta Julia, miután
lenyelte a falatot. A sonkának hungarocellhez hasonló
állaga volt. — Ha a szüleim észreveszik…
Nestor végigsimította hófehér haját.
— Nem fogják észrevenni. Meghallom, amikor lejöttök. Van időm eltűnni.
— Akkor sem rendes dolog — folytatta Julia. — Végtére
is ez már az ő házuk.
Az öreg kertész a konyha melletti étkezőben álló
fotelre mutatott. Puha, kerekded ülőalkalmatosság volt,
 széles karfákkal és virágos devonshire-i huzattal.
— Ebben a fotelben töltöttem a fél életemet, Julia.
A vízforraló fütyülni kezdett.
— Akkor vidd át a kisházba. Nem hiszem, hogy anyu
tiltakozna.
— Ebben a fotelben és ebben a szobában töltöttem a
fél életemet. A dolgokat nem lehet olyan könnyen megváltoztatni.
Julia felnevetett.
— És te utálod a változást, ugye?
Nevetése annak szólt, hogy kezdetben, amikor a Villa
Argóba költöztek, édesanyja megpróbálta a saját ízlésüknek megfelelően
átalakítani a ház berendezését.
Áthelyezte a bútorokat, felcserélte a képeket. A lépcső
tetején elhelyezett nagyméretű falitükör helyére egy
kisebbet akasztott. Vásárolt egy modern és kényelmes
karosszéket. De egyik változtatása se bizonyult hosszú
életűnek: a bútorok, amiket nappal áthelyezett, éjszaka
maguktól visszakerültek a régi helyükre. Az új bútorok
eltörtek. Az új vázák a földre zuhantak. Az építész, akinek az lett volna a
feladata, hogy segítse az átrendezést, néhány sikertelen kísérlet után visszatért a
megnyugtatóan mozgalmas fővárosba. És minden maradt a régiben.
„Kísértetek — vonta le a következtetést Covenant úr.
— Ebben a házban kísértetek laknak. Biztosan ezért volt
ilyen olcsó.”
A Villa Argo látszólagos átalakíthatatlansága mögött
azonban valójában az öreg kertész állt, aki nem volt
más, mint a régi tulajdonos. Nestor minden éjszaka
bejött a házba, és mint a ház igazi gazdája, eltöltött itt
néhány nyugalmas órát a múlton merengve.
Őrizte az új lakók álmát.
— Egy teát?
— Miért ne?
Julia kérdés nélkül kiválasztotta Nestornak a régi
készlet egyetlen épen maradt darabját. Az öreg gyerekkora óta ezt használta.
— Nem vagy álmos? — kérdezte.
— Az öregek keveset alszanak — felelte Nestor. — Túl
sok gondolatuk… és gondjuk van.
— Rájuk gondolsz?
— Igen. És egyáltalán nem tetszik nekem ez a dolog.
 Főképpen azért nem, mert fogalmunk sincs, hogy mi
történik velük.
— Ebben tévedsz — mondta hamiskásan Julia. — Az
előbb támadt egy ötletem.
— Egy ötleted?
— Igen. Morice Moreau füzete ablakkönyv, ugye? Egy
olyan könyv, amin keresztül kapcsolatba lehet lépni
másokkal.
— Pontosan — felelte Nestor.
— És te azt mondtad, hogy a Villa Argo könyvtárában
létezik egy másik példány.
— Igen, de nem találom — sóhajtott Nestor. — Pedig
azt hiszem, tudom, hogy mit forgatsz a fejedben.
— Ha megtalálnánk a füzetet, „beszélhetnénk” velük.
Feltéve persze, hogy ők is kinyitják a saját példányukat.
Nestor bólintott.
— Jó ötlet.
Julia elmosolyodott, bármennyire is fájt a feje.
A kertész az órájára nézett.
— Nemsokára el kell mennem, hogy feleljek a szüleid
érdeklődő telefonhívásaira. Minden bizonnyal felhívják
majd a St. Ives Gimnáziumot, hogy információhoz jussanak a váratlan
osztálykirándulással kapcsolatban.
Jason és Rick eltűnésének fedezésére azt találták ki,
hogy a gyerekek Londonba mentek iskolai kirándulásra.
— Én is veled megyek — jelentette ki Julia.
— Szó sem lehet róla. Itthon maradsz, és megvárod,
amíg lemegy a lázad…
Julia Nestor orra alá nyomta az aszpirint.
— Eszemben sincs megvárni! Most azonnal elindulok,
hogy megkeressem azt a füzetet.
— Nem tűnik túl jó ötletnek — felelte Nestor teáját
szürcsölgetve. — A gyógyszerek nem mulasztják el a
betegséget, csak kicsit mérséklik a rossz közérzetet.
— Tudsz valami jobbat ajánlani?
Nestor elgondolkodott.
— Talán igen. De nem vagyok biztos benne, hogy ez
lenne a megfelelő alkalom…
— Méghogy nem ez a megfelelő alkalom? Nestor! Én
 nem akarok tovább várni. A dolgok, úgy látszik, beindultak. A többiek
elmentek, és ki tudja, merre járnak.
A könyvtáradból eltűnt füzet lenne az egyetlen lehetőség, hogy megtudjuk, mi
van velük! Aztán ott vannak a Gyújtogatok is! Én pedig itt ülök karba tett
kézzel. És ez, őszintén szólva, nincs ínyemre.
Nestor elmosolyodott.
— Határozott jellemű a kisasszony.
— Miért, eddig még nem tűnt fel?
— De persze. Tudtam jól — nevetgélt Nestor. Julia gyanakvó pillantást vetett
rá. — Éppen ezért választottalak ki benneteket, gyermekem.
Amikor kiléptek a konyha ajtaján, a nap már éppen elvált
a horizonttól, és a felhők mögül pislogott rájuk. A hatalmas szikomorfa
beárnyékolta a Villa Argo tetejét, a park füve harmatos volt. Julia követte
Nestort a kisházba.
Az asztalon még mindig ott voltak felhalmozva a
könyvek, amiket előző nap átnéztek: az Elfeledett nyelvek szótára, a
Képzeletbeli helyek kézikönyve, a Nemlétező
könyvek rövid katalógusa, és természetesen a Lehetetlen tárgyak lexikona.
Az öreg kertész nem vett róluk tudomást. Sorra nyi—
togatta a tűzhely fölötti szekrénykéket.
— Vajon hová tehettem…
Julia ásítozva leült.
— Tegnap, amikor Anita itt volt… — morogta vádló
hangon — egy szót sem szóltál erről a gyógyszerről.
— Tényleg? — kérdezte szórakozottan Nestor, miközben odébb tolt néhány
tégelyt. — Á, itt van! — mondta, azzal előhúzott egy lekvárosüveget.
Az üvegre valaki egy címkét ragasztott, melyen elegáns kézírással a
következő felirat állt: Chrysopea. Julia rögtön felismerte Penelope keze nyomát.
— Ez a feleségem régi titkos receptje…
Nestor kihúzta az üvegből a dugót, kiszedett néhány
kanálkával az átható illatú, morzsolt gyógynövényből, és
egy csészébe tette.
— Bízzál benne, és meglátod, szinte újjászületsz.
Julia undorodva fintorgott.
— Biztos vagy benne?
— Ez minden betegségre jó — mosolygott Nestor.
Azzal kevés vizet töltött a csészébe, és kevergetni kezdte. — Egy kis cukorral
nem is olyan rossz.
Julia összeszorította a fogát, és befogta az orrát, úgy
 próbálta lenyelni a kotyvalékot.
— Idd meg egyszerre az egészet!
— Biztos?
— Csak ha tényleg meg szeretnél gyógyulni.
— Kedves vagy! Hát persze, hogy meg szeretnék gyógyulni.
Julia szó nélkül megitta az egészet. A Chrysopeának
keménytojás-és homokíze volt, némi keserű lecsengéssel.
— Kh! — köhögött, miután lenyelte a folyadékot. — Ez
borzalmas!
— Nincs igazad.
Nestor újra az órájára nézett.
— Rendben. Most aztán tényleg mennem kell. Jókora
utat kell megtennem a telefonközpontig.
Julia megivott néhány pohár vizet.
— Jaj nekem! Szörnyűséges ízű a szám.
— Ne légy türelmetlen. Ha tényleg meg akarsz gyógyulni, gyógyulj meg.
Julia gúnyosan elismételte, amit Nestor mondott,
majd amikor a kertész már az ajtóban volt, megkérdezte:
— Nestor, hol volt a füzet, amikor utoljára láttad?
— Az útikönyvek polcán — felelte Nestor mosolyogva. —
Ugyanott, ahol korábban a naplóim.
— Amiket aztán szép fokozatosan felcsempésztél
nekünk a toronyszobába, ugye?
— Igen, amiket Leonard és Calypso egy ládába csomagoltak, és elküldték egy
ismeretlennek, aki megjelentette őket — tette hozzá Nestor, és kisántikált a
kertbe.
Az ajtó magától becsukódott a háta mögött. Julia még
egy darabig a szobában maradt, majd felállt, és kilépett
a friss reggeli levegőre.
Az idő. És hogy ne legyenek kétségei. Ha tényleg meg
akarsz gyógyulni, gyógyulj meg.
Végigsimított a homlokán. Egy sirály emelkedett fel a
sziklazátonyról: hófehér ecsetvonás az égen.
Julia a kavicsos ösvényt nézte, amely átszelte a parkot, és folytatódott a nagy
kovácsoltvas kapun túl is.
Nestor a főútnál parkolta le oldalkocsis motorját, és
most éppen azzal foglalatoskodott, hogy beindítsa.
Amikor meglátta a kipufogóból felszálló füstöt, Julia
azon kapta magát, hogy elmúlt a fejfájása. Egyik ujjával
 megnyomkodta a nyakát.
A torka sem fájt többé.
Hitetlenkedve végigtapogatta a testét, mintha csak
ellenőrizni akarná, hogy megvan-e mindene. Fájó csontjai helyén, amelyek
úgy meggyötörték az előző napokban, újra érezte az izmokat, és kedve támadt
mozgásba lendülni.
— A mindenit — mondta ki hangosan —, tényleg jobban érzem magam.
5. fejezet
FRANCIAORSZÁGBAN
Rick félelmei ellenére az Air France ATR 500-as
London-Toulouse járata, pontosan a menetrend szerint, megérkezett a francia
városba.
Miközben a kétmotoros gép délnek fordulva átfúrta a
felhőket, hogy elérje a leszállópályát, Anita Jason és Rick
kezét kereste, és mindkettőt megszorította.
Jasonét talán egy kicsivel jobban.
Mikor a gép néhány zökkenést követően kiengedett
fékezőszárnyakkal végre földet ért, és az aszfalton gördülő gumik súrlódása is
elhalt, a lány hátradőlt az ülésen, és elmosolyodott.
— Megérkeztünk — mondta.
Rick csak ekkor nyitotta ki a szemét.
Körülöttük az utasok kikapcsolták a biztonsági öveiket. Egy hang franciául
haszontalan utasításokat ismételgetett a hangosbemondóban. Megérkeztek az
első
mobilhívások is, amit az utastérben felcsendülő változatos dallamok jeleztek.
— Mozogjatok — nógatta őket Jason, aki elsőként állt
fel az ülésről.
A repülőgép félig üres volt. A gyerekek, a csomagjaikkal vesződő utasok
között cikázva, hamarosan elérték a kijáratnál őrködő utaskísérőt. Gyorsan
elköszöntek, lementek a lépcsőn, és felszálltak egy kisbuszra.
A levegő meleg volt és párás, szinte nehéz.
A többi utas lassanként utolérte őket. Néhányan
kerekeken guruló kisbőröndöt húztak maguk után,
mobiltelefonjukat a vállukkal szorították a fülükhöz. Egy
elegáns hölgy élénk gesztusokkal kísért társalgást folytatott barátnőjével az
időjárásról. Egy üzletember a mobilját ellenőrizte, és közben megigazította a
nyakkendőjét.
Egy másik úr folyton a cipője orrát nézegette, mintha
azt próbálná felidézni magában, hogy vajon miért éppen
 ezt a lábbelit húzta fel ma reggel. A busz túlsó végében
két fekete ruhás alak álldogált, esernyővel a kezében: egy
szőke és egy göndör hajú, és az egyik helyi újságba
mélyedtek.
Éppen ez az újság vonta magára Rick figyelmét.
A vörös hajú fiú hátat fordított a többi utasnak, és előbb
Jasonre, majd Anitára nézett.
— Figyeljetek csak… látjátok ott azt a két fickót az
újsággal?
Anita a fiú válla fölött odakukucskált.
— Fordítva tartják az újságot — állapította meg. —
Nyilvánvaló, hogy nem olvasnak…
— Éppen erre gondoltam én is.
A kisbusz megrázkódott, és elindult. Anita, Rick és
Jason szorosan egymáshoz húzódva megfogták a kapaszkodót. A szőke és a
göndör hajú férfi leeresztették az újságjukat.
— Bennünket figyelnek — súgta Anita Jason fülébe.
— Ne fantáziáljatok, jó? — felelte halkan a fiú.
— De komolyan mondom, hogy bennünket néznek.
A göndör engem bámul.
— Biztosan te vagy az esete.
— Hülye — nevette el magát Anita.
A kisbusz egy zökkenéssel ráfordult az útra, és megindult a repülőtér lapos
épülete felé. A két fekete ruhás alak egész úton meg se mozdult. A gyerekek
ugyanígy tettek.
A reptér épületének bejáratánál szálltak ki a buszból.
Az útlevél-ellenőrzés után mindannyian elindultak a
csomagjaikért a táblákkal jelzett irányba. Jason, Anita és
Rick szinte futottak, hogy minél hamarabb maguk
mögött hagyják a fekete ruhásokat. Anita benyúlt a zsebébe, hogy
meggyőződjék róla, Morice Moreau füzete még mindig ott van.
Elérték a szállítószalagokat, amelyeken a csomagok
érkeztek, és elhelyezkedtek egy sarokban, hogy ott várják meg a sajátjaikat.
— Tegyünk úgy, mintha semmit sem vettünk volna
észre, vagy adjuk tudtukra, hogy felfedeztük őket? — kérdezte Rick.
— Mégis hogyan? Menjünk oda, és kérdezzük meg,
hogy véletlenül nem Gyújtogatók-e? — kérdezte gúnyosan Jason.
— Hol vannak?
A két idegennek nyoma sem volt.
 — Biztosan kimentek. Nem látom őket.
— Talán nem voltak csomagjaik.
— Az is lehet, hogy tévedtünk, és egyszerűen csak túl
álmosak voltak ahhoz, hogy rendesen tartsák az újságot.
Kigyulladt egy piros színű lámpa, sípoló hangot hallottak, és a szállítószalag
elindult. A csomagok huppanó hangok kíséretében megjelentek a nyílásban, és
keringeni kezdtek az utasok előtt. Elsőként Jason hátizsákja került elő, fémesen
zörögve. Majd Rické, s végül Anita gurulós bőröndje is felbukkant. Mielőtt
elindultak volna
kifelé, még egyszer körülnéztek mind a hárman.
— Eltűntek — állapította meg Anita fellélegezve.
De sajnos tévedett.
Amint elhagyták a poggyászfelvétel helyét, máris
megpillantották őket. Ott álltak a terminál kijáratánál,
az esernyőjükre támaszkodva, egy újságosbódé előtt.
A gyerekek gondterhelt pillantásokat váltottak.
— Szerintem azok ketten ott ránk várnak… — suttogta
Rick.
— Hát akkor megvárakoztatjuk őket — felelte Jason.
Megigazította a hátizsákját, és a farmerja zsebéből
elővette azt a kis füzetet, ahová feljegyezte utazásuk állomásait. Fogott egy
tollat, és kihúzta az elsőt: „London-Toulouse”.
Ekkor jelzett Anita telefonja.
— Küldök egy üzenetet Tomminak — mondta. — Most
hová is megyünk?
A következő úti cél M. városka* volt a Pireneusokban. Ide távolsági busszal
lehetett eljutni. Ehhez azonban előbb el kellett menniük az autóbusz-állomásra,
majd egyszer és mindenkorra…
— Le kell ráznunk őket — jelentette ki Rick.
— Így van.
* Kedves olvasó, az esetleges veszélyek elkerülése végett úgy döntöttünk,
hogy nem adjuk közre a helység nevét.
Jason felemelte a tekintetét a jegyzetfüzetből.
— Nekem van is egy ötletem — közölte vigyorogva.
— St. Ives Gimnázium. Jó napot kívánok! — szólt a telefonba Nestor az
„Ezer hívás házának” nevezett telefonközpontban. — Jó napot, Covenant
asszony, miben segíthetek? Á, igen, a váratlan osztálykirándulás!
Nestor egy mechanikus kar előtt üldögélt, aminek a
segítségével tovább lehetett kapcsolni a Kilmore Cove-ba beérkező hívásokat.
Ceruzájával egy sárgaréz táblán
dobolt, amelyre rá volt vésve a faluban lakó összes család neve.
— Tudjuk, hogy váratlanul érte önöket, de… néha
előfordul az ilyesmi — magyarázta Jason édesanyjának,
miközben igyekezett megértőnek mutatkozni. — Hogy
mennyi ideig lesznek távol? Néhány napig. Minden
tanár velük ment, ne aggódjon! Nagyon jól fogják érezni magukat, miközben
mi itt csak dolgozunk, nem igaz?
Elmosolyodott, és kinézett az ablakon. A Kilmore
Cove-ot körülvevő erdő olyan volt, mint egy fákból álló
labirintus.
— Jól mondja, Covenant asszony. Nagyon igaza van.
Szerencsések ezek a gyerekek. Ha bármi kétsége van,
hívjon
bennünket
nyugodtan!
Nem
hiszem,
hogy
Jasonnek jut ideje telefonálni. A kirándulást szándékosan úgy szervezték,
hogy a gyerekeknek ne legyen egy percnyi szabadidejük sem. Igen, tudom.
Ismerem. De
bízzunk benne, hogy jól lefárasztják őket. Köszönöm.
Magának is. További szép napot.
Nestor befejezte a beszélgetést, és félretette azt a kis
készüléket, aminek a segítségével az imént eltorzította a
hangját. Kihúzta a dugaszt az asztalon lévő fekete telefonból, és újra
összekötötte a St. Ives Gimnázium vonalával.
Idegesen ingatta a fejét. Nem nagyon tetszett neki,
hogy ilyen fondorlatokhoz kell folyamodnia. Egyébként
sem volt ínyére, hogy megtévesszen másokat, de ez a
megoldás
még mindig jobb
volt,
mint megpróbálni
megértetni a Covenant szülőkkel, hogy a fiuk mentőakcióra indult a
Pireneusokba.
A
mechanikus
kar,
amelyik
lehetővé
tette,
hogy
Kilmore Cove lakói telefonos kapcsolatot tudjanak létesíteni a külvilággal,
újból működésbe lépett.
— Úgy látszik, ő is korán kelő… — dünnyögte Nestor.
Az újabb hívás a Banner-házból jött, és ennek is a St.
Ives Gimnázium volt a célja.
Gyorsan megragadta a dugaszt, és újból csatlakoztatta a saját telefonjához.
— St. Ives Gimnázium. Jó napot! A, üdvözlöm
Bannerné, hogy van? Hogyan? A kirándulás? A gyerekek
éppen most indultak el. Remek mulatság lesz. És
nagyon hasznos is. Meglátja, a fia jól fogja érezni magát.
Ó, nem, nem érnek haza estére. Holnap. Tudja, elegendő időt kell hagyni
nekik… mindenre!
— Taxi! — kiáltotta Anita, amint kilépett a repülőtér épületéből.
A lány gyorsan körülnézett, és beállt a taxira várakozók sorába.
A fekete ruhások könyökükkel oldalba böködték egymást. A göndör hajú
rögtön otthagyta az újságosbódét, és a taxikhoz sietett. Előrefurakodott, és
beszállt a soron következő kocsiba.
— Kövesse azt a kocsit! — adta ki az utasítást, és az
előttük haladó járműre mutatott.
Szőke hajú társa viszont, meglehetősen idegesen, ott
maradt az újságosbódé mellett. Még arra sem volt ideje,
hogy elolvassa a legfontosabb híreket, amikor a reptér
kijáratánál feltűnt Rick, hátizsákkal a vállán, a napsütésben csillogó vörös
hajjal.
— Taxi! — kiáltotta ő is, majd beállt a sorba.
„Vajon mi van a harmadikkal? — tette fel magának a
kérdést a szőke. — Ő miért nincs itt?” Gyorsan kellett
döntenie. Kövesse a vörös hajút, vagy várja meg a másikat?
A taxira várakozók sorában öten álltak. Négyen.
Ketten. A szőke összehajtogatta az újságját, és beállt a
 sorba.
Látta, hogy Rick, három emberrel előtte beszáll egy
taxiba. Megkísérelte kihallgatni, hogy mit mond a sofőrnek, de nem sikerült
elcsípnie egyetlen szót sem. Úgy tett hát, mint a társa: lökdösődve
előrefurakodott, és beszállt a következő taxiba. Utasította a sofőrt, hogy
kövesse azt a kocsit, amelyikben Rick ül.
A reptér előcsarnokában Jason elmosolyodott.
Nyugodtan kisétált, és beszállt egy harmadik taxiba.
— A központi autóbusz-pályaudvarra, legyen szíves —
mondta a sofőrnek.
Ellenőrizte az óráját. Ricknek és Anitának ötven perc
állt a rendelkezésére, hogy összezavarják üldözőiket, és
elérjék az M-be induló járatot.
Vagy, ha nem sikerül őket lerázni, akkor hagyják,
hogy ő egyedül utazzon tovább.
Miután megérkezett a buszpályaudvarra, Jason kiválasztott egy nyugalmas
helyet a kis téren található presszók egyikének kerthelyiségében. Rendelt egy
üdítőt, és körülkémlelt, hogy üldözőik közül nincs-e valamelyik a
közelben. Szerencsére egyiküket sem látta. Megpróbálta
elképzelni, hogy hol lehetnek. Kinyitotta a hátizsákját, és
kivette belőle Morice Moreau füzetét, amit Anita rábízott. A két férfi minden
bizonnyal ezt keresi. A gyerekek információi szerint ez a könyvecske
tartalmazza azokat a tudnivalókat, amelyek segítségével el lehet jutni Árkádiá-
ba, a Haldokló Faluba. Az igazat megvallva azonban az
útmutatás eléggé hézagos volt. Morice lerajzolt egy
hegyet, csúcsán egy lángokban álló kastéllyal, ahonnét
két aprócska figura menekül. Egy férfit, aki egy ház ajtaján lép ki éppen,
miközben egy tükörben nézegeti magát. Majd ugyanezt a férfit, amint egy patak
partján sétálgat. Végül pedig ugyanét egy sűrű erdőben, a
Haldokló Falu falai előtt. Ezenkívül volt még a füzetben
egy meglehetősen vázlatos oldal is. Nem látszott rajta
más, mint elszórva néhány betű és egy tüskés vagy sörényes négylábú állat
vázlata. Az utolsó négy oldal pedig üresen állt.
Teljesen üresen.
Jason átlapozta mind a húsz oldalt, és elidőzött azoknál a lapoknál, amelyeken
a fekete színű képkeretek látszottak. Teljesen üresek voltak, ami azt jelentette,
hogy pillanatnyilag senki más nem nyitotta ki a füzet nála lévő
példányát. Visszatért hát a rajzok vizsgálatához, hátha
sikerül ötletet merítenie belőlük. Figyelmesen megszemlélte őket, de nem
látott rajtuk semmi különöset.
Mivel azonban hozzá volt szokva, hogy olyan nyomokat
kövessen, amelyekről sok minden elmondható, csak az
nem, hogy világosak, nem esett kétségbe. Az már sokkal
rosszabbul érintette, amikor a füzet szinte magától a
kezébe csusszant, és hirtelen kinyílt azon az oldalon,
ahol az égő kastély képe volt látható.
A kastély melletti képkeretben megjelent egy alak. Az
a bizonyos férfi, a párnatorony tetején.
Jason érezte, hogy a szíve hevesen kalapál. Ujját a rajz
felé közelítette, de egyelőre nem ért hozzá. Eszébe
jutott, amikor Kilmore Cove-ban kinyitották a füzetet,
és ugyanez a férfi megjelent benne. Ő akkor megmondta a nevét, mire Nestor
kitépte a kezéből a füzetet.
Sajnos azonban ő akkor azt is elárulta, hogy éppen hol
vannak.
Veszély, figyelmeztette Jasont agyának ésszerűen gondolkodó fele.
Az ösztönös rész azonban erősebbnek bizonyult.
Jason a rajzra helyezte az ujját.
— KI VAGY? — kérdezte egy parancsoló hang a fejében.
— Te ki vagy? — kérdezett vissza a fiú.
— KI VAGY?
A férfi hangjából szörnyű rosszindulat áradt.
De a makacsul ismételgetett kérdés mégis mosolyra
ingerelte Jasont.
— Én vagyok az, akire nem számítottál.
— Akire nem számítottam? Mit jelentsen ez?
— Valaki, akinek nem érhetsz a nyomába. Akit nem
láthattál előre, és akit nem tarthatsz az ellenőrzésed
alatt.
— Mondd meg a nevedet!
— Képzeletbeli Utazó vagyok.
— NEM!
— De igen.
— A Képzeletbeli Utazók nem léteznek többé!
Megszüntettük a térképeiket, elégettük a naplóikat! Ez
nem lehet valóságos beszélgetés. Te nem létezhetsz!
— Márpedig én létezem. Tudod, mi az igazi probléma,
te tökkelütött firkálmány? — mondta Jason. — Az, hogy
 talán éppen te nem létezel!
— De én itt vagyok teljes valómban! Húsból-vérből és
lángból! És meg foglak találni benneteket! Megtalálom
a könyvet is! És mindent elégetek!
— Arra azért még várni kell! — ordította Jason. —
Akárki is vagy, ez alkalommal mi találunk meg téged!
Becsapta a füzetet, és visszacsúsztatta a hátizsákba.
A presszó vendégei döbbenten néztek rá: a viselkedése
meglehetősen nagy feltűnést keltett.
Jason kifizette az italát, és lassan elsétált az M-be
induló autóbuszhoz. Hamarosan meg is találta a lepukkant, öreg járművet.
Körülkémlelt, hogy jönnek-e már a barátai, de nem
látta őket. Felszállt, és kért a sofőrtől három jegyet.
Három kis fehér papírfecni kék számokkal.
Kényszerítenie kellett magát, hogy ne gondoljon az
iménti beszélgetésre. Hiszen a valóságban nem is beszélt
senkivel.
A pályaudvar túlsó végében mozgást vett észre: Rick
bukkant fel az emberek között. Teljes sebességgel
rohant, hátizsákja a hátát verdeste. Jason felemelt tenyérrel üdvözölte.
— Egy hajszálon múlt! — zihálta a vörös hajú fiú, amikor megérkezett.
— Hogy ment?
— Hát úgy, hogy besurrantam egy sikátorba, és
elkezdtem rohanni.
— És nem vett üldözőbe?
— Nem volt sok esélye — kacsintott Rick. —
Szerencsére sokkal gyorsabb voltam, mint ő.
Majd vetett egy pillantást a félig üres autóbuszra.
— Anita?
— Még nem érkezett meg.
Rick végigsimított a haján.
— Belevaló lány, szerintem mindjárt itt lesz.
— A busz azonnal indul.
Vártak néhány percig, majd amikor látták, hogy a
sofőr be akarja indítani a motort, megkérték, hogy várjon még egy kicsit.
A férfi morgott valamit, majd újabb két perc elteltével be akarta zárni az
ajtókat.
— Várjatok! — hallatszott egy hang a tér túlsó vége
felől.
 Mindhárman kihajoltak, hogy megnézzék, ki kiabál.
Anita volt az. Szélsebesen leugrott egy konflisról, és odaszaladt hozzájuk.
— El sem tudjátok képzelni, hogyan kerültem arra a
járgányra! — kiáltotta elégedetten.
— Nem, tényleg nem — ismerte be Jason, miközben
elkapta a kezét.
— Hát a bőröndöd hová lett?
— Fel kellett áldoznom.
Anita felugrott a buszra, a sofőr pedig abban a pillanatban becsukta az ajtót. A
lány kissé zavarba jött, hogy Jason karjai közt találta magát. Egymásra néztek,
majd Jason letette őt a földre, és a helyére kísérte.
— A holmik, amik a bőröndödben voltak, pótolhatók
— mondta a fiú, miközben borzas haja alól ránézett
Anitára. — Az a fontos, hogy te ideértél.
6. fejezet
AZ ARZENÁLBAN
Velencében is megvirradt. Az Arzenál hajóépítő műhelyeinek tetői olyanok
voltak, mint a homályos, sötét égboltra meredő fordított V betűk. A motorcsónak
vezetője lassan manőverezett; a jármű benzincsíkot húzott maga után.
A csónak aljában Tommi csendben ücsörgött. Nézte
a mögöttük hosszan elnyúló olajfoltot, és a város régi
dokkjai körül elterülő sötét, füves területet. Balra tőlük
egy öreg fekete acéldaru állt, földbe vert felkiáltójel.
Távolabb a füvön az Enrico Dandolo nevű tengeralattjáró váza látszott. Olyan
volt, mint egy ottfelejtett óriási játékszer. Még egyetlen turista sem jött ki Szent
Ilona kertjeiből, hogy keresztülvágjon az Arzenál széles lépcsőin. A kétségbeejtő
csendben a motorcsónak vezetője egy fatetejű műhely menedékébe kormányozta
a kis hajót, és sietősen kikötött.
— Szállj ki — utasította Tommit.
Nem kellett kétszer mondania. Attól a pillanattól
kezdve, hogy a férfi megjelent a Ca’ degli Sgorbinál, a
fiú szó nélkül engedelmeskedett neki.
Maguk mögött hagyták a műhely fehér oszlopait, és a
füves rész felé indultak. Az öreg Arzenál nagyméretű,
lapos, téglából épült hangárok hosszú sorából állt,
melyeknek óriási ablakai a lagúnára nyíltak. A férfi
berángatta Tommit az egyik hangárba, amelynek az ajtaja nyitva állt.
Amikor már bent voltak, az ismeretlen lámpát gyújtott. Egy hatalmas, félig
üres helyiségben álltak.
 A tetőt láthatólag fagerendák tartották, az óriási
méretű fűtéscsövek viszont rézkukacok módjára fúrták át a falakat.
A csarnok közepén átlátszó műanyag kockát pillantott meg, valamint egy
tizennyolcadik századi viseletbe öltözött bábut, két feketére lakkozott széket,
egy kéz formájú fotelt, és még számos olyan berendezési tárgyat, amelyek
mintha egy tudományos-fantasztikus filmből kerültek volna oda. Legalábbis
Tomminak úgy tűnt.
A hatalmas csarnok hideg és steril hatást keltett.
A férfi gorombán intett Tomminak, hogy üljön le.
Lángvető esernyőjét a kéz formájú fotel egyik ujjára
akasztotta, levette keménykalapját, és kabátjával együtt
a földre hajította.
— Isten hozott! Ez a mi pavilonunk a Velencei
Biennálén — heherészett a Gyújtogató. — Csodálatos
klubunk kihelyezett székháza. — Belevetette magát a
kéz formájú fotelbe, ami elgördült a súlya alatt. —
Amint láthatod, nem semmisítünk meg minden új
találmányt.
Tommi továbbra is némán figyelte. Mielőtt megparancsolta volna neki, hogy
kövesse őt az Arzenálba, a férfi így szólt hozzá: „Most aztán tényleg nagy bajba
kerültél, fiam!”
És e tekintetben a fiúnak nem voltak kétségei.
— Kezdjük akkor az elején, rendben? — mondta a férfi szakállát
morzsolgatva. — Az én nevem Eco.Te pedig…
— elhallgatott, hogy Tomminak legyen ideje folytatni, de
mivel a fiú nem szólt egy szót sem, maga fejezte be a
mondatot: — Tommaso Ranieri Strambi. Becenevén
Tommi. Anita Bloom kis barátja.
— Senkinek nem vagyok a kis barátja — vágott vissza
Tommi.
— Á, hát mégis megvan a nyelved.
— A barátja vagyok, és kész.
— Szóval a barátja, nem a kis barátja. Rendben.
Imádom a pontosságot. Találkoztunk már néhány nappal ezelőtt a Caffé
Duchamp-ban.
Tommi alig észrevehetően bólintott. Nagyon is
jól emlékezett. A férfi ellopta tőlük azokat az utasításokat, amelyeknek a
segítségével el lehet jutni Kilmore Cove-ba.
— Igyekszem érthetően beszélni veled, fiacskám… —
 folytatta a Gyújtogató. — Csupán azt kell elmondanod,
hogy milyen üzenetet kaptál a barátnődtől, Anitától
kicsivel ezelőtt… — Eco elővette Tommi mobiltelefonját,
és megmutatta neki.
— Semmi fontosat.
— Semmi fontosat. Azt majd én döntöm el, hogy mi
fontos és mi nem.
Tommi kelletlenül körbenézett.
— Miért, ki maga, hogy ezt el akarja dönteni?
— Ahogyan már említettem, a nevem:
Eco.
Velencében dolgozom. Gyújtogató vagyok. Akarsz egy
névjegyet?
— Sosem hallottam olyanról, hogy valaki gyújtogató
lenne. Az nem foglalkozás.
— Nem? És a tűzoltók? Ha tűzoltók vannak, akkor
tűzgyújtóknak is lenniük kell, nemdebár? Mi többé-
kevésbé ugyanazt csináljuk, mint a tűzoltók: ha érkezik
egy riasztás, már megyünk is. És ha van ott valami, amit el kell égetnünk…
Akkor elégetjük.
Tommi rögtön Morice Moreau házának legfelső
emeletére gondolt. Ott volt a festő műterme, amit
elemésztett a tűz. Szipogott egyet-kettőt, és nem szólt
semmit.
Eco egyik ujjával dobolni kezdett a térdén.
— Használd az eszedet, fiacskám. Nem akarlak sem
elrabolni, sem megölni. Csupán azt szeretném megtudni, mit írt neked Anita.
— Nem is ő volt.
— Nem, hát akkor ki?
— Egy barátom.
— Egy barátod…
— Egy osztálytársam. A ma reggeli dolgozat miatt.
— Nagyon jó. Csakhogy ha így folytatod, akkor nem
valószínű, hogy bemész megírni azt a dolgozatot.
— Azt mondta, hogy nem akar elrabolni.
— Azt mondtam, hogy semmi bántódásod nem esik,
ha elmondod, hogy mit írt neked Anita. Hazaengedlek,
mintha mi sem történt volna. De azt tanácsolom, hogy
felejtsd el ezt az egész ügyet.
 — Mit akar ezzel mondani?
— Felejtsd el a barátnődet, a Ca’ degli Sgorbit… és
Ulysses Moore-t is.
A név hallatán Tommi felugrott a székről.
— Tudod, ugye, hogy kiről beszélek?
— Olvastam a könyveit.
— Sokkal jobb könyvekhez is hozzá lehet jutni. Ott
van például Morice Moreau vázlatfüzete.
Tommi nyelt egyet. Hogyan tudná átverni ezt az
embert? Hiszen látszólag mindenről tudott: Morice
Moreau vázlatfüzetéről, amit Anita talált a festő műtermében, a
találkozásukról Ulysses Moore naplóinak fordítójával, Anita londoni
utazásáról…
Arról viszont talán nem tud, hogy Anita megtalálta
Kilmore Cove-ot…
— Morice Moreau már egy ideje rajta volt a feketelistánkon. És micsoda
meglepetés, ugyanezen a listán szerepel Ulysses Moore és naplóinak fordítója is.
— És most már én is rajta vagyok? — érdeklődött
Tommi.
Eco jóízűen, de gonoszul felnevetett. Erős hangja
mennydörgésként hatott az Arzenál üres hangárjában.
— Nem, te nem szerepelsz rajta Tommaso Ranieri
Strambi — folytatta Eco. — Nem szerepelsz rajta, mert
túlságosan kicsike hal vagy. És hidd el nekem, hogy ez a
szerencséd.
— Miért?
— Mert ha felkerülsz a Gyújtogatok feketelistájára, az
azt jelenti, hogy valaki beszélt rólad doktor Voynichnak —
magyarázta. — És doktor Voynich, miután hallott rólad,
kihúzza az íróasztalfiókját az „L” betűnél, és előveszi a listáját. Azután
kinyitja a „T” jelzésű fiókot, hogy elővegyen egy tollat, és felírja a nevedet a
listára. Majd mindkettőt beteszi az „M” jelzésű fiókba, ami „megfigyelést”
jelent. Tudod, hogy ez mivel jár?
— Nem — felelte Tommi, bár az igazat megvallva
nagyon is el tudta képzelni.
— Azzal jár, hogy bizonyos ideig nyomozni fognak
utánad. És ha a nyomozás, hogy úgy mondjam, pozitív
eredménnyel
zárul…
 akkor
a
neved
átkerül
a
„Megsemmisíteni” feliratú szekcióba, vagyis meg fognak semmisíteni. Egy
szénfekete vonallal áthúzzák a nevedet. Zakk! És a probléma meg van oldva.
— A p-probléma?
— Pontosan. A probléma. Morice Moreau egykor
problémát jelentett. Ulysses Moore egy jelenleg is létező probléma. A
fordítójából is probléma lehet, még ha pillanatnyilag nem is túl nagy probléma.
Te és a barátnőd még a legkisebb problémánál is kisebb probléma vagytok.
Egyszóval, amint láthatod, a helyzeted nem annyira kétségbeejtő.
Miközben Eco beszélt, Tommi agya lázasan igyekezett feldolgozni az
információkat. Doktor Voynich feketelistája, emberek, akiket egyetlen vonással
megsemmisítettek, a tűzvész… Morice Moreau egykor probléma volt, és azt
mondják, úgy halt meg, hogy felakasztotta magát a műtermében, miközben
leégett a háza. Különös, és cseppet sem biztató összefüggésekre jött rá.
— Mióta… végzik ezt a munkát?
— Ó, hivatalosan csak nagyjából ötven éve. Akkor nyitottuk meg a központi
székházunkat Londonban.
— És korábban?
— Korábban valódi székhely nélkül tevékenykedtünk… — Széttárta a karját,
és felnevetett. — Mindenki a saját szakállára, központi irányítás nélkül. Nem
volt még ilyen elegáns egyenruhánk sem — magyarázta. — Olyan
spéci lángvető esernyőkkel sem rendelkeztünk, mint
amilyet nemrég láthattál, de volt számos egyéb lehetőség. Tudtad, hogy a
villámokat is oda lehet vonzani egy bizonyos helyre? Visszatérve Londonhoz, a
magunkfajták nem kedvelik az olyan újdonságokat és abszurd találmányokat,
mint Morice Moreau festményei vagy Ulysses Moore történetei. A megoldáshoz
igazi alapítónk életéből merítünk ihletet, aki elsőként fedezte fel, hogy a tűz
hatalma révén megsemmisíthető minden probléma.
Tommi egy árva szót sem értett abból, amit Eco
mondott, de tekintetével követte a Gyújtogató kövérkés,
felékszerezett kezének mozdulatát, amellyel a kocka
mellett álló fabábura mutatott. A bábun fekete köpeny
és csőrös maszk volt.
Eco észrevette a fiú döbbenetét, és elvigyorodott.
— Nem ismered ezt az öltözéket, igaz?
 — Ismernem kellene?
— Esetleg ismerhetnéd. Hamugróf ruhái — magyarázta a Gyújtogató.
— Hamugróf — suttogta meglepetten Tommi. A Velencei Köztársaság
titkosrendőrségének ügynöke, aki felkutatta Peter Dedalust, és felgyújtotta a
Maskarák szigetén található laboratóriumát.
— Ő volt az, aki megmutatta nekünk az „utat”, méghozzá éppen itt
Velencében, sok-sok évvel ezelőtt.
Eco előadását váratlan zaj szakította félbe: olyan volt,
mintha valaki végigfutna a hangár tetején.
Eco és Tommi felemelték tekintetüket, úgy figyelték a
különös zajt. A Gyújtogató meglepetten ráncolta össze a
szemöldökét.
— Ez meg mi volt?
Felállt a kéz formájú fotelból, és lassan elindult a
hangár bejárata felé, miközben a tető felől érkező zaj hirtelen abbamaradt.
Tommi felállt a székről. Szemmel tartotta Hamugrófot, Ecót és a tetőt,
miközben gyorsan megpróbálta eldönteni, hogy mitévő legyen.
A széles ablakokon keresztül jól látta a szürkés felhőket. A hatalmas csarnok
csaknem üres volt, eltekintve egy-két tárgytól, mint például a régi velencei
maskarába öltöztetett báb…
A Hamugrófot ábrázoló bábut nézve Tommit elöntötte a bizonyosság, hogy
Velencében is kell lennie egy titkos, képzeletbeli helynek, ami nem lehet másutt,
mint az Ulysses Moore naplóiban említett Maskarák szigetén.
Ahhoz, hogy eljuthassunk egy képzeletbeli helyre, két
dolog szükségeltetik. Egy vezető és egy arról a helyről
származó tárgy…
Eco elérte az ajtót, és hirtelen mozdulattal kinyitotta.
Mereven fürkészni kezdte a tetőt. Olyan volt, mint egy
hajszálcsíkos öltönyben feszítő szobor.
Tommi lábujjhegyen a bábuhoz osont.
— Biztosan egy macska volt… — morogta Eco egy
sóhaj kíséretében, és be akarta csukni az ajtót.
Ám még mielőtt ezt megtehette volna, valami beszáguldott a lábai között.
Tommi megdermedt. Az egyik ablakon keresztül egy
árnyat látott leugrani a tetőről.
Hitetlenkedve kimeresztette a szemét.
Egy majom volt az.
7. fejezet
A KÖNYVTÁR
 A Villa Argo eresztékei halkan nyikorogtak a meleg reggeli napfényben. Julia
törökülésben ült a könyvtár közepén, a Moore-ok festett családfája alatt, mely az
alapítótól, Xaviertől kiindulva egészen az utolsó sarjig, Ulyssesig ágazott.
Julia arra várt, hogy a szülei bemenjenek a faluba, és
végre megkezdhesse a kutatást.
A fivérével, Jasonnel ellentétben ő nem rajongott
különösebben az itt felhalmozott kötetekért, melyeknek
téglaszínű borítóján aranybetűvel szerepelt a cím. Az
már sokkal jobban tetszett neki, hogy a könyvszekrények
legtöbbje elfordult a saját tengelye körül, és mögöttük
titkos járatok nyíltak, melyeken keresztül észrevétlenül
lehetett közlekedni a ház emeletei között.
Julia elsőként a sárgaréz táblácskákkal ellátott polcokat vizsgálta meg, hogy
meggyőződjön róla, nem kerülte egyszerűen másik helyre a füzet.
Ezzel a foglalatossággal eltöltött néhány órát. Ujját
végigfuttatta a könyvek gerincén, és nem győzött csodálkozni rajta, hogy
milyen meglepő könyveket őriznek itt.

A
füzetnek
természetesen
nyoma
sem
volt.
Mindössze két könyvet talált, amelyeknek valami köze
lehetett Morice Moreau-hoz. Az egyik egy tanulmány
volt a 19. század végének illusztrátorairól. Ebben a
Könyvfestők című kiadványban a következő rövidke közleményt találta a
francia festőről: Morice Moreau (Toulouse, 1863 — Velence, 1948). Francia
festőművész. Több mint ötven útleírást és kalandregényt illusztrált.
Legfontosabb munkái: a Gulliver utazásai, Jules Verne regényeinek
díszkiadása, A sarkvidéktől az Egyenlítőig, és A letűnt világ mítoszai című kötet,
amelyet az ősi civilizációk legendáinak szenteltek.
A másik egy ennél jóval érdekesebbnek tűnő füzet volt,
melynek a borítójára valaki a következőket írta lendületes kézírással:
Úriemberek Társasága
Akiket másképpen
 „Képzeletbeli Utazók” néven tisztelnek
Székhelyük a Frognal Lane 23. szám alatt található
Jelenléti ív
(Vélt vagy képzeletbeli jelenlét és hiányzás regisztrálása) 1908—1909
A füzet egy jelenléti ívet tartalmazott. Minden lapot
sűrűn beosztottak. A Képzeletbeli Utazók Klubjához
tartozó úriemberek az aláírásukkal igazolták jelenlétüket. A jelenlévők száma
általában tizenkettő és húsz között volt, de karácsony közeledtével elérte a
harmincat is. A leggyakrabban előforduló aláírások a következők voltak: Moore
úr, a házigazda; egy olasz úriember, bizonyos Marinetti; és a dupla M, ami
természetesen Morice Moreau-t jelentette.
Úgy tűnt, mintha a Képzeletbeli Utazók Klubjának
tagjai vonzódtak volna az „M” betűhöz.
A jelenléti ív lapjain időről időre felbukkantak bizonyos bejegyzések is.
Márciusban például az aznapi jegyző, Guadalupi úr a következő eseményről
emlékezett meg: Soreson úr és neje élménybeszámolót tartottak a kur-landiai
tavaknál tett képzeletbeli utazásukról. Ezt követően egy kis fogadásra került sory
amikor is megkóstolhattuk e
barátságtalan vidék jellegzetes, aranyhalpikkelyből készült édességeit. Tíz
oldallal később Frisch úr a következőt jegyezte fel: Bulwer-Lytton úr
útinaplóinak felolvasása Agarthiban tett képzeletbeli utazásáról. Jelen voltak:
öten, köztük Morice Moreau illusztrátor.
Julia térdére fektette a jegyzéket, lapozgatta, és
tovább olvasta az egyre ritkuló bejegyzéseket. Eljutott
egészen az utolsó oldalakig, melyek teljesen üresek voltak. Úgy tűnt, az
összejövetelek nagyjából nyár elején abbamaradtak. Az utolsó bejegyzés 1909.
június 19-én keletkezett. Megemlékezett az egyik klubtag haláláról,
és említést tett Moreau úr elhatározásáról, aki felderítő-
útra készült egy eddig ismeretlen képzeletbeli helységbe, Árkádiába.
— Bingó! — motyogta Julia, ujját a jegyzékre helyezve.
Végre megtudott valami pontosabbat a füzet titokzatos
alkotójának utazásáról.
Ezerkilencszázkilenc.
Lapozgatta még egy kicsit a jelenléti ívet, abban a
reményben, hogy hátha felfedez még valami érdekességet,
majd végül becsukta. Továbbra is a földön ülve, elgondolkodott. Az, hogy
megtudta, mikor utazott Morice Moreau Árkádiába, nem bizonyult annyira
hasznos információnak. Hány éves is volt akkor? Negyvenhét. Ez is csak egy
felesleges adalék. Vagy legalábbis nem segít neki a könyvtárból eltűnt füzet
megtalálásában.
Megpróbálta újra végiggondolni, amit már tudott: a
füzet nem akármilyen könyv volt, hanem ablakkönyv.
Lapozgatás közben látni lehetett mindazokat, akik ugyanabban a pillanatban
nézegették a saját példányukat, mintha ők is a könyv illusztrációi lennének. Az
ablakkönyv igazi ritkaság, mindössze négy példány van belőle, és a készítésük
módját titok övezi. Az elsőt Anita találta meg Morice Moreau velencei
műtermében, és az a példány nem is volt teljes: az utolsó négy oldala ugyanis
üres. Ez feltehetőleg azt jelenti, hogy ez volt a rajzoló saját példánya, amit
magával vitt oda, ahol letelepedett.
A Könyvfestők enciklopédiája szerint Moreau Velencében halt meg 1948-ban.
Ha valóban hét évet töltött azzal, hogy elkészítse a Ca’ degli Sgorbi freskóit,
akkor legkésőbb 1941-ben kellett odaköltöznie. Vagyis harminckét év telt el
aközött, hogy elindult Árkádiába, illetve, hogy felbukkant Velencében.
— Harminckét év az nem kevés… — mormolta Julia,
és tovább gondolkodott.
Számba vette, hogy mi mindent tud a többi három
füzetről. Az egyik annál a titokzatos nőnél van, aki segítséget kért Moreau
füzetén keresztül: az árkádiai asszony, aki arra sarkallta őket, hogy induljanak el
a falu felkutatására. A másik a párnatorony tetején trónoló
apró termetű férfinél, aki, Anita elmondása szerint,
nagyon gonosz. Feltehetőleg egy Gyújtogató. De vajon
hol lehet? Valószínűleg Londonban, ahol a Gyújtogatok
Klubjának székhelye is található.
Ezeken kívül már csak egy példány létezik. Annak
az olvasója soha se tűnt fel egyik fekete keretben
sem. Mintha az a füzet nem lenne senkinél. Talán elveszett.
Julia egyszer csak arra lett figyelmes, hogy nyílik a földszinten a konyhaajtó.
Azonnal felismerte Nestor sántikáló lépteit. A kertész visszatért a
telefonközpontból.
Megvárta, míg az öreg felér a könyvtárba, majd nekiszegezte a kérdést:
— Hány ember léphetett be a könyvtáradba, Nestor?
A férfi néhány percig gondolkodott, mielőtt válaszolt
volna. Ránézett a lány ölében heverő jelenléti ívre, és
megkérdezte tőle, hogy hol találta. Julia rámutatott az
egyik könyvespolcra.
— Nem sok — felelte végül Nestor. — A feleségem,
Leonard…
— Senki más?
 — Peter és Black gyakorlatilag soha sem olvastak.
A Biggles nővérek sem szomjazták a tudást, meg aztán,
ahogy felnőttek, el is veszítettük őket szem elől. A Nagy
Nyár után, amikor szétosztottuk egymás közt a vörös
bársonybéléses dobozka kulcsait. Szóval akkor nem
mindenki értett egyet azzal, hogy…
— Hogy el kellene tüntetni Kilmore Cove-ot a térképekről.
— Pontosan.
— És mi a helyzet Phoenix atyával? — kérdezte Julia.
— Phoenix atya sok évre elhagyta a falut, amikor úgy
döntött, hogy papnak tanul. Akárcsak Clio Biggles, amikor kiderült, hogy
gyermeket vár. Amikor Phoenix atya visszatért, és elfoglalta a hivatalát,
néhányszor feljött meglátógatni, de… nem emlékszem, hogy akár egyetlen
könyvet is kölcsönadtam volna neki.
— Nem emlékszel, vagy nem is tetted?
— Moreau füzete egyenesen Londonból érkezett —
idézte fel Nestor. — Annak a gyűjteménynek a része volt,
amit a nagyapám meg akart semmisíteni, édesapám
viszont megpróbált megmenteni. Nem valószínű tehát,
hogy bárkinek is megmutattam vagy kölcsönadtam volna.
— Vagyis nem marad más, mint hogy valaki elvitte —
vonta le a következtetést Julia.
— De hát miért?
— Talán, mert nagyon is érdekelte, hogy mi van benne — próbálkozott Julia.
— Vagy esetleg meg akarta találni a Haldokló Falut. — Egy pillanatra
elgondolkodott. — Mit is mondtál Leonardról és Calypsóról? — kérdezte
végül. — Ők vitték el a naplóidat a fordítónak, igaz? És
Anita éppen a kiadott naplók segítségével talált ide
Kilmore Cove-ba. Talán van itt valami, amit még te sem
tudsz… Egy titok, amit még a nagy Ulysses Moore-nak sem sikerült
felfedeznie. Végtére is Leonard sosem adta
fel a reményt, hogy megtudja, kik építették az időkapukat… Lehet, hogy itt a
titok nyitja.
Nestor nehézkesen az ajtófélfának támaszkodott.
— Nem minden titkot lehet megfejteni, Julia. Húsz
éven át kerestük a választ az efféle kérdésekre.
— És aztán?
— Aztán túlságosan veszélyessé vált a kutatás — felelte
Nestor halkan. — Senki sem jött rá közülünk a kapuépítők titkára. Se én, se
Penelope, se a barátaink. Ennyi.
Semmi szükség rá, hogy tovább feszegessük ezt a titkot.
— Én egyetértek veled, Nestor. De természetesen
Leonard, Calypso vagy a fivérem más véleményen vannak.
— A kapuépítők már nem élnek, Julia — vágott vissza
Nestor. — Nincs mit felfedezni.
— Akkor miért küldted el Anitát és a fiúkat, hogy
keressék meg azt a nőt?
Nestor a kezét dörzsölgette, és nem felelt.
— Talán mégis vannak még Képzeletbeli Utazók? —
kérdezte Julia.
A toronyszoba tükörajtaja hirtelen kivágódott, és
nekicsapódott a falnak. Váratlan szélroham suhant végig
a lépcsőházon, és megmozgatta a Moore család őseit
ábrázoló portrékat.
Nestor felrohant, hogy becsukja az ablakot. Szokás
szerint megint magától nyílt ki. Amikor megfordult, látta, hogy Julia
halálsápadt és nagyon meg van ijedve.
— Mi történt veled? — kérdezte a kislánytól.
— Ez a szél… — felelte Julia.
— Már megint az ablak.
Julia a fejét ingatta.
— Nem, ez lentről jött… A föld alól… A barlangból.
Nestor a zárral babrált, egyszer és mindenkorra be
akarta zárni az ablakot. Majd egyik kezével végigsimított
a haján. Mély ránc osztotta ketté a homlokát.
— Tévedsz — mondta kevés meggyőződéssel a hangjában.
8. fejezet
A GYERTYAFÉNYES FOGADÓ
— És most hogyan tovább? — kérdezte Rick a többiektől.
A távolsági busz letette őket M. település aprócska
főterén. A levegő csípős volt, és csodálatos kilátás nyílt a
zöld erdőkkel borított Pireneusokra. A legmagasabb
csúcsok a falu fölött szöktek az ég felé. Az ellenkező
oldalon pedig dombokká szelídülve, fokozatosan belesimultak a toulouse-i
síkságba.
Anita pulóvert húzott.
Rick letette a hátizsákját a földre, és körülnézett. A kis
tér, ahol álltak, nagyjából kör alakú volt, közepén kőből
 faragott szökőkúttal. A kristálytiszta víz egy kis, hajlított
fémkifolyóból bugyogott elő, és összegyűlt a központi
medencében. Nagy csapatnyi fecske cikázott a levegőben.
Közel s távol egyetlen embert láttak, aki egy asztalnál
üldögélt, egy nyikorgó cégér alatt. A cégéren a következő felirat állt: Auberge
de la Paix, vagyis Nyugalom Szigete Fogadó.
Az asztalon mimózával és vadvirággal teli váza állt.
A virágok mámorító illata betöltötte a levegőt.
— Együnk valamit! — javasolta Jason. — És talán hozzájuthatunk némi
használható információhoz is.
Rick körülnézett. A napsütés és a hegyek sétára csábították.
— Megkérdezhetjük azt az öregembert is… — tréfálkozott Anita. — Lehet,
hogy ismeri az utat a képzeletbeli Árkádiába…
Az asztalnál ülő ember, mintha hallotta volna, hogy
róla beszélnek, ajkához emelte kék színű poharát, és egy
hajtásra kiitta a tartalmát.
— Egészségetekre! — mondta.
— Egészségére! — felelte a lány.
A férfi éppen csak rájuk nézett hályogtól megsárgult
szemével. Letette a poharát, és elmosolyodott.
— Éppen egy olyan helyet keresünk, ahol ehetnénk
valamit — folytatta Jason nehézkes, de hibátlan francia—
sággal.
— Már meg is találtátok — felelte az öreg köhécselve. —
A legjobb, és egyben az egyetlen helyet, ahol ehettek
valamit. Khm, khm, khm…
A vastag faajtó túloldalán elfeledett világ tárult eléjük. Alacsony, sötét
fagerendás mennyezet, vászonterítővei letakart kis kerek asztalok, elszáradt
virágcsokrok, és gyertyák. A levegőben sült hús és sajt illata érződött.
Ellenállhatatlan volt.
— Figyeljetek arra, hogy mit beszéltek, és vigyázzunk,
hogy ne keltsünk túl nagy feltűnést… — mormolta Jason,
amikor beléptek.
— Ezzel nem lesz gond. Nézd, milyen sokan vannak!
A fogadóban nem volt egy lélek sem. A pulthoz közeledve egyre
határozottabban lehetett érezni a konyhából áradó, parázson sült étel illatát. A
teljességgel érthetetlen étlapot kézzel írták egy sarokban álló táblára.
A három gyerek a bejárattól legtávolabb eső asztalok
egyikét választotta ki. Az üvegpoharak fejjel lefelé álltak
 a térítőn. Felfordították őket, és várták, hogy történjen
valami.
Egy függöny mögül előbukkant a tulajdonosnő pirospozsgás arca. Határozott
fellépésű, szép nő, spanyolos orral. Haját hátrakötötte egy kendővel, amely
ugyanolyan anyagból készült, mint a térítők. Hegylakókra jel lemző léptekkel
közeledett a gyerekek asztalához, és egy
kancsó, láthatóan jéghideg vizet hozott.
Barátságtalan mozdulattal letette eléjük, majd megkérdezte, hogy mit
szeretnének enni.
Rick gyorsan átfutotta a táblán lévő étlapot, és találomra rendelt egy
cassoulet- t.
A nő meg se mozdult.
— Én is azt kérek — döntött Jason.
A két barát Anitára nézett.
— Az finom? — kérdezte a kislány.
— Igen, nagyon — felelte a fogadósnő. — Akkor három
cassoulet lesz?
— Legyen — egyezett bele Anita, kissé bosszankodva a
nő kurta-furcsa modorán.
— Bort?
— Nem, köszönjük — felelte Jason. — Coca-Colájuk
van?
— Nincs.
— Buborékos ásványvíz?
— Az sincs. Borunk van. Vagy vizünk. Vizet már kaptatok. Bort pedig
rendelhettek.
— Rendben, a víz jó lesz — döntötte el a kérdést Anita.
A nő eltűnt a függöny mögött. Léptei kalapácsütésként visszhangoztak a
faborítású padlón.
— A mindenit, de kedves! — mormogta Rick meglepetten.
— Te legalább tudod, hogy mit rendeltünk?
— A legelső ételt az étlap tetejéről.
A függöny mögül gyanús csörömpölés hallatszott,
majd forró vaj sercegése, amitől összefutott a szájukban
a nyál.
Jason vizet töltött mindannyiuknak, és miközben az
ablakon át a teret bámulták, megvizsgálta a dolgok állását.
— A világos útmutatások itt véget érnek — mondta. —
Innentől kezdve a megérzéseinkre kell hagyatkoznunk.
 Rick szó nélkül megivott három pohár jéghideg vizet.
— A könyv nem mond semmi különöset — folytatta
Jason. — És a rajzok sem túl világosak. Az egyik kép egy
tükörbe néző férfit ábrázol, a következőn ugyanezt az
embert láthatjuk egy patak partján.
— Első pont: meg kell találnunk a patakot — ismételte
Anita.
— És aztán?
— Aztán majd meglátjuk.
— Fantasztikus terv.
Egy pillanatig csendben maradtak.
— Küldenem kellene egy üzenetet az anyukámnak, de
fogalmam sincs, hogy mit írjak — szólalt meg Anita.
— Írd meg neki, hogy rossz gépre szálltál.
— Szia, anyu. Minden rendben. Rossz gépre szálltam.
Holnap érkezem. Ez fantasztikus.
Rick és Jason halkan fohászkodtak, hogy a londoni
osztálykirándulásról szóló meséjük ennél valamivel
hihetőbben hangozzék.
A függöny váratlanul szétnyílt. A fogadósnő három
gőzölgő cserépedénnyel a kezében az asztalhoz lépett.
Letette a gyerekek elé, majd elővett egy öngyújtót, és
meggyújtotta az asztal közepén álló gyertyát. Szó nélkül
megfordult, és elment, magukra hagyva a gyerekeket,
akik a tányérjuk tartalmát vizsgálgatták.
A cassoulet egyfajta sűrű, téglaszínű leves volt, amelyből nagyobb
csontdarabok kandikáltak ki, valamint…
— Bab — állapította meg Jason. Ő már belemerítette a
kanalát a forró levesbe, és megpróbálta azonosítani az
összetevőit. — Krumpli. Zöldségek. Húsdarabok. Fura
húsdarabok. Jaj nekem, ez itt… disznólábnak tűnik.
— Nem csak annak tűnik, de az is — jelentette ki Rick
a levesét kavargatva.
A szájába vett egy kanállal. Forró volt. Tűzforró.
Anita eltolta magától az edényt.
— Nem hiszem, hogy meg bírnám enni — állapította
meg.
Elővette a hátizsákból Morice Moreau füzetét.
— Hátha előbbre jutok egy kicsivel — magyarázta, és
 kinyitotta.
— Azzal a székes fickóval vigyázz… — figyelmeztette
Jason. — Ma már láttam!
— Tényleg? És mit mondott?
A fiúk kipirult arccal, erőlködő állkapcsokkal,
könnybe lábadt szemmel, rendíthetetlenül rágtak.
Anita elmondatta Jasonnel, hogyan zajlott le a beszélgetés közte és a
párnaoszlop tetején trónoló férfi között, majd fellapozta a füzetet, hogy
megnézze, pillanatnyilag vannak-e más olvasók is rajtuk kívül. Azt a lapot
nézegette, amelyiken az utazó a patakparton sétál, majd továbblapozott egészen
az üres oldalakig.
Mintha Morice Moreau-nak nem lett volna semmi
más lerajzolnivalója. Vagy csak nem volt már ideje,
hogy megtegye.
Jason megtörölte a száját a szalvétával.
— Megeszed a levesedet vagy sem?
Anita a fejét rázta.
— Ez azért furcsa — mondta. — Miért nem fejezte be a
könyvet?
Jason átnyúlt az asztalon, hogy maga elé húzza Anita
ételét.
— Ha nem eszed meg, akkor majd mi elosztjuk.
Megragadta a cserépedényt, és felemelte az asztalról.
Át akarta emelni a gyertya felett, de a láng megégette a
kezét.
— Vigyázz! — kiáltotta Anita.
De már késő volt: Jason meglökte az edénnyel a gyertyát, az pedig egyenesen
a kinyitott füzetre borult.
Anita villámgyorsan kapcsolt. Rögtön eloltotta a lángot, majd egy Júliához
méltó, megsemmisítő pillantást küldött Jason felé.
— Nem tudnál jobban vigyázni? Más se hiányzik,
mint hogy elégjen az egész könyv.
— Sajnálom… — mondta Jason. — Nem direkt csináltam.
— A mindenit — szólalt meg Rick. — Nézzétek a lapokat!
Anita ránézett a füzetre. Azon a részen, ahová a gyertya esett, különös foltok
tűntek elő.
Valójában nem is foltok voltak, hanem rajzok. Stilizált
ábrák, amelyek a meleg hatására lassan kirajzolódtak a
papíron.
 — Citromlé — ismerte fel váratlanul a vörös hajú fiú. —
Milyen hülyék voltunk! Ezek a lapok valójában nem üresek! Citromlével írtak
rájuk! Nem írtatok még sosem titkos üzenetet citromlével?
Jason és Anita a fejüket ingatták.
— Mártsd bele a tolladat citromlébe, írd le, amit
akarsz, és mire a citromlé megszárad, az írás eltűnik.
Ahhoz, hogy el lehessen olvasni az üzenetet, melegíteni
kell a papírlapot.
— És a citromlé több mint ötven éven át megmarad?
— Valószínűleg nem citromlevet használt, de valami
ahhoz hasonlót, végtére is festő volt, nem? Nézzétek!
Azon a lapon, amelyiken egy állat vázlata volt látható, immár egy jóval
bonyolultabb rajz tűnt elő. Az állat egy római kori vízvezeték árkádjai között
álldogált.
A rendezetlenül, ide-oda felrótt betűkből ekkorra értelmes mondat kerekedett
ki: A fű útját három oszlop nyitja meg, ez az út a víz határáig vezet.
- A mindenit! — kiáltott fel Anita. — A mindenit!
- Siessünk! — mondta szinte ordítva Jason. — Tartsd
oda a gyertyát a következő lapok fölé is!
Ügyelve, nehogy a lapok meggyulladjanak, a gyertyát
a papírhoz közelítették, és így további írást és rajzokat
tettek láthatóvá. Az első, látszólag üres oldalon egy szárnyas nő rajza tűnt elő,
aki lándzsát tartott a kezében.
Mihelyst eléritek a határt
Mutassátok be okmányaitokat,
s folytathatjátok az utazást.
Ezek után Morice Moreau egy kis tóra nyíló rácsos
kaput rajzolt.
Ha a kaput zárva lelitek, ne feledjétek, hogy kopogni nem lehet.
De senki sem tart majd neveletlennek,
ha ehelyett elzárjátok a vizet.
A következő kép egy fákkal benőtt, csipkézett tornyot
ábrázolt, ahonnét apró, stilizált emberkék hullottak a
semmibe.
Melegen ajánljuk, hogy felfelé menet ne pihenjetek:
s a csalóka menedékben ne bízzatok meg.
Amikor a fogadósnő visszatért, hogy elvigye a tányérokat, a gyerekeket egy
könyv fölé hajolva találta. A gyertya még mindig ott volt a kezükben.
Megköszörülte a torkát, mire mind a hárman felkapták a fejüket.
 — Akartok még valamit? — kérdezte közönyösen.
— Igen… Egy dolgot szeretnénk kérdezni… — felelte
Jason, miközben Anita gyorsan elrejtette a könyvet. —
Van a falu közelében patak?
— Vagy egy régi, római kori vízvezeték?
9. fejezet
A MAJMOK IDEJE
Nem is egy majom.
Hanem sok. Legalább tíz majom rohant az Arzenál
pavilonjainak tetején. Leugráltak a földre, majd a hajó
építő műhelyeket körülvevő füves részen kezdtek futká-
rozni.
Amikor az első majom Eco lábai között beszáguldott
a hangárba, a Gyújtogató felkiáltott, és elborzadva félre—
ugrott.
— Ki innen, te bestia!
A majom azonban végiggaloppozott a gyantás padlón, és felugrott az áttetsző
műanyag kockára. Lármázva hívni kezdte a társait.
Eco becsapta a bejárati ajtót, sebesen visszament a
holmijához, és megragadta lángvető esernyőjét.
— Azt mondtam, hogy ki innen! — bömbölte a fogantyúba kapaszkodva. —
Megértetted? Te pedig maradj ott, ahol vagy, kölyök!
Tommi válaszképpen átsomfordált a kocka túloldalára. Hallotta, hogy a
Gyújtogató meghúzza a ravaszt, és látta, hogy láng csap ki az esernyőből. A
majom felüvöl-tött, és leugrott a padlóra. Tommi a földön találta magát, de
fogalma sem volt róla, hogyan került oda.
— KIFELÉÉÉ! — kiáltotta Eco, és újból felemelte füstölgő esernyőjét.
Az átlátszó kocka olvadni kezdett, mint serpenyőben
a vaj. Égett műanyag bűze terjengett a hangárban.
A majom elszaladt, Eco pedig utána.
Tommi felállt. Szinte gondolkodás nélkül megragadta Hamugróf köpenyét és
álarcát, és kereket oldott.
— GYERE IDE! — üvöltötte Eco.
Tommi nem tudta, hogy kinek szólt a kiáltás, neki
vagy a majomnak. Mindenesetre nem vesztegette az időt
kérdezősködéssel, hanem elindult az ellenkező irányba.
A Gyújtogató esernyőjéből újabb lángcsóva csapott
ki. A fal egy darabon megfeketedett a füsttől. A majom
visítva felkapaszkodott a rézcsöveken, és onnan elérte a
 tetőgerendákat.
— ÁLLJ MEG! — ordította Eco Tomminak.
A fiú azonban nem engedelmeskedett. Őrült sebességgel átrohant a hangáron,
egészen odáig, ahol már nem volt neonvilágítás. Tapogatózva kereste a kijáratot.
A háta mögött Eco egy harmadik lángcsóvát lőtt ki,
ezúttal a mennyezet felé.
A hangár fala mentén osonva Tommi ráakadt egy
ajtóra, amely azonban zárva volt. Megpróbálta kinyitni,
de csak a lánc és a rajta lógó lakat halk csörrenése volt
az eredmény. Újra futni kezdett. Talált egy második ajtót
is, amin át a szomszédos hangárba jutott. Ez is ugyanolyan hatalmas és
kétségbeejtően üres volt, mint az előző. Egy mozdony méretű nyíláson át Tommi
egy harmadik hangárba jutott, mely semmiben sem különbözött a korábbiaktól.
A körülötte lévő egyenletes szürkeségben Tommi felfedezett egy keskeny
fénycsíkot, amely egy lemezből készült ajtó alatt szűrődött be. Az ajtó bal alsó
sarka fölhajlott, mint a könyvekben a szamárfül. A résen át kavicsos udvar
látszódott. A menekülés útja.
Tommi befurakodott a résbe, az azonban túl szűknek
bizonyult ahhoz, hogy át tudjon préselődni rajta.
A fiú hátranézett. Hallotta Eco ordibálását:
— RANIERI STRAMBI! RANIERI STRAMBI!
A szíve hevesen kalapált. Bedugta a résbe Hamugróf
köpenyét és álarcát, majd megragadta az ajtólemezt, és
megpróbálta felfelé hajlítani.
VUMMl Eco lángvető esernyője újabb tűznyalábot lőtt ki a szomszédos
hangárban. Egy pillanat erejéig óri
ási fénymedúza úszott be a terembe, felfalta a szürkés
homályt, forró csápjai kis híján elérték Tommit.
A fiú minden erejét bevetette, és a vékony lemez egyre jobban felhajlott.
Fogait összeszorította az erőlködéstől, homlokán
gyöngyözött az izzadság, amikor végre úgy tűnt, hogy
mindjárt sikerül.
Meg tudja CSINÁLNI!
Hirtelen engedett a szorításon, mert a lemez felsebezte a kezét. Hason feküdt a
földön, lüktető ujjakkal, a rozsdától piszkosan.
Átcsúszott a lyukon, amelyet sikerült kiszélesítenie.
A feje kibukkant a túloldalon. Gazos udvart látott maga
előtt, és a hangárok tetején szaladgáló megvadult majmokat.
A távolban, valahol a hajódokkok környékén észrevett
 egy darut. Olyan volt, mint egy olajfúró torony.
Előrébb kúszott, és amennyire csak tudott, a földhöz
simult, hogy átférjenek a vállai is. A pólója elszakadt, de
folytatta a kúszást. Arca alatt érezte a kavicsokat és a
gazt, és tudta, hogy hamarosan szabad lesz.
Végre!
Vállával még utoljára előrébb lökte magát, minek
következtében felszakadt a bőre.
Folytatta a kúszást a résen át. Törzs, derék, medence.
Amikor végre átért, azonnal felpattant.
— Igen! — kiáltotta, miközben magához vette
Hamugróf öltözékét.
Szabad volt.
Látta a lagúna csillámló vizét, és sietősen arrafelé vette az irányt.
Befordult a hangár sarkánál, és nekilapult a falnak.
Az ég most még sötétebb volt, mint néhány órával
korábban. Nem lehetett észrevenni, hogy reggel van.
Araszolni kezdett a fal mentén. Valahányszor úgy
tűnt, hogy Eco hangját hallja, megállt. Ha meglátott egy
lángcsóvát, úgyszintén.
És valahányszor megállt, megpróbált magyarázatot
találni arra, ami történt.
Láng csap ki egy esernyőből? Majmok Velencében?
Körülnézett, hogy biztos legyen benne, senki sem látja, majd egyik hangártól
a másikig futott. Lélegzetvisszafojtva rohant. Nem tudta, hogy ez a hely tényleg
olyan elhagyatott-e, mint amilyennek látszik, vagy más Gyújtogatok tartják
megfigyelés alatt.
Súrlódó hang ütötte meg a fülét, téglát kaparászó
karmok hangja, majd egy árny ugrott fel mellette, és
néhány lépésnyivel előtte megállt.
Egy újabb majom volt.
10. fejezet
A TITOKZATOS GONDOLA Tommi nem hitt a szemének.
Velencében nincsenek majmok.
Van egy szárnyas oroszlán a Szent Márk téren.
Vannak lovak a dóm homlokzatán. Aztán ott van Szent
Teodor sárkánya.
Oroszlán. Ló. Sárkány.
De majom egy sincs.
 Morice Moreau majmát kivéve: a majom, akit a Ca’
degli Sgorbi freskóin megörökített.
Erre most itt áll egy vele szemben. Óvatosan, tágra
nyílt, borostyánszínű szemekkel. Felhúzott ajkai mögül
kétsornyi éles fog villant elő.
Tommi tett egy lépést balra. Az állat utánozta, mintha meg akarná
akadályozni, hogy továbbmenjen.
A fiú ezután jobbra lépett. A majom ekkor balra.
„Nincs mit tenni, úgy tűnik, azt akarja mondani,
hogy errefelé ne menjek tovább.”
— Morice — mondta ekkor Tommi, és saját magára
mutatott. — Morice Moreau barátja vagyok.
A majom még jobban vicsorgott.
— FFFSHHH! SKRII SKRIII! — sziszegte.
— Barát. Jó barát vagyok.
— MRRIIIC!
— Igen, igen! — kiáltotta a fiú, mert úgy tűnt neki,
hogy a majom az illusztrátor nevét mondja. — Morice!
Morice barátja!
— MRRIIIC!
„Ez lehetetlen — gondolta Tommi. — Ez egy vadállat,
amelyik itt nőtt fel az Arzenál elhagyatott hangárai
között. Nem lehet Morice Moreau majma! Hány éve
halt meg Moreau? Ötven? Hatvan?”
És a többi majom… Azok vajon honnan kerültek ide?
Hogy lehet, hogy eddig senki se látta őket? Ezernyi kérdés, és egyikre sincs
válasz. Agyában egymást kergették a gondolatok.
VUMM!
Hallatszott
Eco
lángvető
esernyőjének
hangja.
— Morice! — üvöltötte Tommi, kétségbeesetten tekint—
getve hátrafelé.
Erezni vélte arcán a tűz leheletét.
Egy lépést tett a majom felé.
— Vigyél el engem Morice-hoz!
Az állat egyensúlyozni kezdett a mancsain, mintha
 mérlegelné, hogy mitévő legyen. A tetőkön körös-körül
furcsa táncoló árnyak látszottak.
Ekkor a majom megfordult, és ügetni kezdett a hepehupás terepen. Szaladt
néhány métert, majd megállt, és hátranézett a fiúra.
„Azt akarja, hogy kövessem” — gondolta Tommi, és
nagyot dobbant a szíve.
Tett néhány lépést az állat felé.
A majom összegörnyedt, és folytatta útját a távoli,
sima lagúna felé.
Tommi úgy döntött, hogy nem tesz fel újabb kérdéseket, inkább követi az
állatot.
Hangárok és udvarok hosszú sora előtt haladtak el.
Elérték az egyik dokkot, és a falához simultak. Árnyékuk
visszatükröződött a mozdulatlan vízen: elöl a majom, és
rögtön utána Tommi, hóna alatt Hamugróf köpenyével
és álarcával. Az elmosódó fények, amik a lagúna túloldalán látszottak, a Szent
Mihály-szigetnek, Velence temetőjének a fényei voltak.
A holtak szigete.
A majom gyorsan szaladt, mintha jól ismerné az utat.
A dokk mentén végig, egymástól azonos távolságra
kikötőhelyek látszottak, de nem horgonyzott ott egyetlen hajó sem.
A lagúna iszapos vize ütemesen csapkodta a köveket,
és algás csíkot hagyott maga után. Olyan volt, mint megannyi nyálkás
simogatás.
A dokk végén fedett épület állt, teteje oszlopokon
nyugodott. A földön vastag hajókötelek hevertek halomban, mellettük
kagylókkal borított halászhálók. A tető
alatt műanyag ponyvával védett csónakok sorakoztak.
A hal-és algaszag szinte elviselhetetlennek tűnt.
A tető árnyékában a víz olyan fekete volt, mint a tinta: a többi majom
körvonala az ég felé magasodott.
„Ez a rejtekhelyük — gondolta Tommi, miközben a
ponyvával fedett csónakokat szemlélte. — Itt bújnak
meg, a vízen.”
Vezetője megállt egy elnyűtt ponyvával letakart gondolaféleség előtt, mely
szinte pókháló vékonyságú kötéllel volt a parthoz kötve.
— MRRRIIIC! MRRRRICC! — a majom lármázva
ugrálni kezdett a köveken.
Mintha arra akarná biztatni a fiút, hogy szálljon be a
 gondolába.
Tommi a földre helyezte Hamugróf köpenyét és álarcát, és a sötét színű víz
fölé hajolt, hogy elérje a bárkát fedő ponyva egyik sarkát.
A vászon elszakadt, és belecsúszott a vízbe.
Szétterült, mint egy nagy levél, majd elsüllyedt.
— És most hogyan tovább?
— MRRIIIC! — sipította a majom olyan hangosan,
hogy Tommi hátán felállt a szőr.
A fiú letérdelt, és megragadta a vékonyka kötelet,
amivel a csónakot kikötötték.
— Azt a… — motyogta, és ujja hegyével megérintette a
fekete színű fát. — Te… ezt tudtad? — kérdezte a majomtól.
Az állat hol az egyik, hol a másik oldalra hajtotta a
fejét, és borostyánszínű szemével Tommit figyelte.
A fiú végighúzta ujjait a csónak fénylő fáján, egészen
a hajóorrba vésett, aranyozott betűkig. Rögtön rájuk
ismert.
Egy „P” és egy „D” betű.
A majom beugrott a bárkába, és figyelmeztetően felkiáltott. Majd
továbbszökdécselt a szomszédos csónakokba, és elillant.
Kevesebb, mint tíz másodperc alatt a Tommira szegeződő sok-sok szempár
egytől egyig eltűnt, elnyelte őket ez a varázslatos város.
A fiú ott találta magát egyes-egyedül Hamugróf
köpenye és álarca mellett.
Peter Dedalus gondolája, amit a tizennyolcadik századi Velencében
készítettek, az orra előtt ringatózott.
Lassan hajtotta a pedálokat, hagyta, hogy a gondola
szabja meg az útirányt. A Kilmore Cove-i órásmester
háromszáz évvel korábban készített tökéletes szerkezete
olyan simán siklott a vízen, mintha éppen akkor olajozták volna meg. Tommi
úgy érezte magát, mint aki vízibiciklin ül.
Elhaladt a Castello negyed házai mellett… mintha csak
álomban lebegne. E különös reggel előrehaladtával, egyszerre csak ráébredt,
hogy már nem is aggódik. Nem félt, hogy újra nyakon csípik a Gyújtogatok,
vagy esetleg valakinek feltűnik, hogy nem ment aznap iskolába.
Belenyúlt a zsebébe, hogy megkeresse a mobiltelefonját, de az nem volt nála.
Ekkor eszébe jutott, hogy Eco elvette tőle. Ezután nem fog tudni kapcsolatba
lépni Anitával.
Tovább taposta a pedálokat, és maga mögött hagyta
 a Várkerületet. Elérte a Fondamenta dei Mendicantit.
Egyik csatornából a másikba kanyarodott, mígnem szinte váratlanul kijutott a
hosszan kígyózó, csillámló vizű
Canal Grandéra. A széles csatornát átszelő gondola
olyan volt, mint egy ketyegő vízicsibe. Déli irányba tartott, a Dorsoduro felé.
Nem akart hazamenni, és iskolába sem. Nem. Ma
reggel semmiképp.
Nem fog hazamenni.
Immáron megértette: részesévé vált Ulysses Moore
történetének. Következésképpen egyetlen hely volt, ahová mehetett.
Vagyis tulajdonképpen kettő. Az első a Ca’ degli
Sgorbi, ahol minden elkezdődött. Oda kellett mennie,
mielőtt még Eco és a többi Gyújtogató megelőzik. Üzenetet kellett hagynia
Anita édesanyjának.
No meg azért is, mert támadt egy ötlete.
A másik úti célja egy olyan hely volt, ami csak az időn
kívül létezett, nem szerepelt Velence térképén.
Tommi sebesen taposta a pedálokat. Tudta, hogy sietnie kell.
Először a Ca’ degli Sgorbiba.
Utána pedig a Barátok szerelme sikátorába.
Ez az a hely, ahol Ulysses Moore szerint a Peter
Dedalus-féle időkapu rejtőzött.
11. fejezet
A VANDÁL
Egy szürke londoni reggelen a napfény véletlenül elérte
Malarius Voynich irodáját. Behatolt a sűrű, állott levegőbe, és ott egészen
elgyengült.
A város legádázabb irodalomkritikusa, aki egyetlen
tollvonással eldöntheti írók százainak sorsát, egy magasra emelt
borbélyszéken ült, ahonnét éppen elérte az íróasztalát.
Malarius Voynich alacsony volt.
A legkülönfélébb diplomák és a legtekintélyesebb
bizonyítványok sorakoztak dolgozószobája falain, letűnt
időkből származó emlékek gyanánt.
A soha le nem porolt, aranyozott keretek még kellemetlenebbé tették az
amúgy is áporodott levegőt. Az elolvasásra váró könyvek törmelékhalomként
hevertek egymás tetején a dolgozószoba egyik sarkában, mintha
most rakták volna le őket valami járműről. Egy nap
talán, egy ritka, kíváncsi pillanatában Malarius Voynich
 előveszi majd valamelyiket, ránéz a borítójára, elolvassa
a szerző nevét, szórakozottan átlapozza az első oldalakat, stilisztikai
pontatlanságra vadászva, és ha rátalál, abban a pillanatban könyörtelenül
szétszedi a könyvet.
De az is lehet, hogy kisebbfajta remekműnek titulálja.
Be nem fejezett remekműnek. Olvashatónak. Kis ötletnek. Valami
olyasminek, amit akár el is lehetne olvasni.
Ez a jobbik eset. Előfordulhat, hogy így határoz. Attól
függ, milyen kedve van.
Ezen a reggelen a szokásosnál jobb kedve volt.
Majdhogynem felvillanyozódott. Nem az éjszakai tűzeset miatt, minek során
füstté váltak azok a bizonyos kalandládikák, sokkal inkább a Jasonnel, ezzel a
szellemes sráccal folytatott iménti beszélgetése miatt.
Felvette a nevét az asztalon heverő listára.
A feketelistájára.
Majd tanulmányozni kezdte Európa térképét, amit a
lista mellé helyezett. Eddig három hely volt rajta rajzszöggel megjelölve: egy
Cornwallban, egy Londonban, egy pedig Velencében.
A rajzszögek egy-egy cédulát is a térképhez rögzítettek: a cornwalli cédulán
Ulysses Moore neve állt. A klub alapítójának elfajzott unokája, egy „romantikus
álmodozó”.
Ha volt valami közös Malarius Voynichban és Ulysses
Moore nagyapjában, akkor a gyakorlati érzék volt az.
Vagyis semmi álmodozás, semmi alvás, villámgyors döntések.
A döntés ezúttal a következő volt: haladéktalanul
meg kell gátolni a Képzeletbeli Utazók esetleges visszatérését.
— Megállítunk titeket! — mennydörögte Malarius
Voynich.
Volt azonban valami, amit doktor Voynich nem tudott
besorolni az ábécé betűivel ellátott fiókjainak egyikébe
sem.
Ez pedig a kétség volt.
A kétség nem talált helyet magának a „K” betűs fiókban. A kétség a fejében
volt. És nagyon úgy hangzott, mint a vereség.
Ujjaival az íróasztalán dobolt, és újra meg újra átgondolta a könyv lapjain
keresztül folytatott beszélgetést.
Malarius Voynich keze elindult az íróasztal lapján, és
egyenesen Morice Moreau füzete felé vándorolt. Ez a
húsz oldal tartalmazza a Haldokló Falu, Árkádia megtalálásához szükséges
összes információt.
A füzet puszta véletlenségből élte túl a Képzeletbeli
Utazók Klubjának megsemmisítését. A lehetetlen utazásokról, elveszett
utakról, ismeretlen, föld alatti birodalmakba vezető barlangokról, a tenger
mélyén vagy a föld megközelíthetetlen hegyláncai között rejtőző városokról
szóló beszámolók gyűjteményét annak rendje s módja
szerint kisöpörték.
Ez a kicsi kis könyv mégis megmaradt. És ki tudja, mi
módon, idekerült doktor Voynich íróasztalára, hogy gyötörje őt.
Hogy növelje benne a kétséget.
Ez a könyv lehetővé tette, hogy kapcsolatba tudjon
lépni azokkal az olvasókkal, akik ugyanabban a pillanatban hajolnak a saját
példányuk lapjai fölé.
És működött.
Valóban működött.
Mit kellene elégetni ahhoz, hogy megoldódjon a
probléma? A könyv összes létező példányát?
Malarius Voynich már napok óta ezen gondolkodott.
Amióta aggasztó híreket kapott Velencéből, és elküldte a
Forbice fivéreket Cornwallba.
„Kövessétek azt a kislányt!” — rendelkezett. Most az
ő válaszukra vár. És más információkra is, hogy eldönthesse, hogyan tovább.
Telefonhívásra éppen nem várt.
S most mégis megcsörrent a készülék.
Lenyomta az emelőkart, és a borbélyszéket leengedte
egészen a „T” betűvel jelzett fiókig, ahonnét elővette a
telefont.
Felemelte a kagylót, és beleszólt:
— Voynich.
Eco volt az.
— Akadt egy kis probléma, doktor Voynich — szólalt
meg a velencei Gyújtogató.
— Miféle probléma?
— Majmok — felelte Eco.
— Mit jelent az, hogy „majmok”?
— Azt jelenti, hogy megtámadott egy majomhadsereg,
uram. És a kis Ranieri Strambi elmenekült. Van azonban
még valami más is. A fiú magával vitte Hamugróf köpenyét és álarcát.
— Vissza kell szerezned! — ordította magából kikelve
 Voynich. — Haladéktalanul találd meg a fiút!
— Kerestem, uram. De nem ment haza, és az iskolába
sincs…
— Menj el Moreau házába.
— Ott is jártam. De már elkéstem. Tommaso Ranieri
Strambi ott volt, ebben biztos vagyok, mert… Tudom,
hogy furcsán hangzik, doktor Voynich, de a fiú fehér festékkel bemázolta
Morice Moreau freskóit. Tönkretette őket!
Malarius Voynich belekapaszkodott a telefonkagylóba.
— Fehér festékkel? Ez azt jelenti, hogy megrongálta
Moreau rajzait?
— Mint egy igazi vandál, uram! Hónapok kellenek a
rendbetételükhöz!
— És a restaurátornő? Bloomné?
— Még nem látta, mi történt. De biztos, hogy nagy
csapás lesz számára. Nem beszélve arról, hogy most
majd még többet kell fizetnünk neki a ház restaurálásá
ért.
— De vajon miért tette ezt az az átkozott kölyök? —
kérdezte Malarius Voynich. — Mit akart ezzel elérni?
— Nem tudom, de…
— Mondtál neki valamit?
— Semmit! Nem tudhat róla, hogy mi finanszírozzuk
a ház restaurálási munkálatait. Erről senki sem tud.
Mégis, doktor Voynich… Furcsa dolgok történnek mostanában Velencében.
Majmok… soha életemben nem láttam majmokat az Arzenálban!
— Ne beszélj ostobaságokat, Eco. A majmok csak egyszerű állatok.
— Doktor Voynich… Vannak dolgok, amiket képtelen
vagyok megmagyarázni. Komolyan mondom. Egyszer s
mindenkorra pontot kell tennünk a „Morice Moreau-
ügy” végére.
— Éppen ezt tesszük, Eco. Helyreállítjuk a freskókat,
hogy megértsük, mit akart ábrázolni Moreau, és miért.
„És hogy megoldhassam ennek a beszélő füzetnek a rejtélyét — tette hozzá
magában Malarius Voynich. — Hogy végre magyarázatot találjak erre az
átkozott rejtélyre!”
— Mi a feladatom, doktor Voynich?
— Kerítsd elő a fiút! — rendelkezett a Gyújtogatok
főnöke. — Kerítsd elő a föld alól is! Nem tűnhetett el.
 — Megpróbálom, de… Egy pillanat, doktor Voynich —
mondta Eco. A vonal túlsó végén felcsendült az Indiana
Jones-filmek zenéje. — Micsoda egybeesés… Kaptam
egy SMS-t. Akarom mondani… Tommaso Ranieri
Strambi kapott egy SMS-t.
— Egy SMS-t? Mi van benne?
— Anita Bloomtól jött. Azt mondja, hogy: Megérkeztünk Toulouse-ba, és
leráztuk a két Gyújtogatót. Távolsági busszal elmentünk
M-be. Kérlek,
nyugtasd meg anyut.
Puszi. A.
— Toulouse? Hogy jön ide Toulouse? — tette fel a kérdést saját magának
Malarius Voynich, miközben az orra előtt heverő térképre meredt.
— Milyen Gyújtogatókról van szó, doktor Voynich?
12. fejezet
A VÍZ HATÁRA Három hátizsákos alak kapaszkodott felfelé azon az
ösvényen, ami M-ből indult a hegyek közé. Tőlük balra
patak csörgedezett, a gyerekek magabiztos léptekkel
vágtak át az aranyló mezőkön. Gyakran helyet cseréltek,
és
szinte
folyamatosan
beszélgettek.
Általában
Rick
haladt elöl, ő diktálta a tempót. Anita ment középen,
miközben Velencéről és az ottani életről mesélt a fiúknak. Jason egyfolytában
agyament poénokkal szórakoztatta a társait.
Egyszerre
voltak
meggondolatlanok,
de
irigylésre
méltóan nyugodtak is. Sose néztek hátra, csak követték
az ösvényt.
Biztosak voltak benne, hogy helyesen értelmezték az
útmutatásokat. Anita időről időre megállt, és küldött
egy SMS-t Tomminak. Csak akkor kapcsolta be a telefonját, amikor üzenetet
írt, és sosem nézte meg a kapott SMS-eket. Félt, hogy meglátja anyukája vagy
apukája nevét, és kiderül, hogy mennyire aggódnak érte.
Tomminak viszont muszáj volt írnia. A neki küldött
üzenetek némi biztonságérzettel töltötték el: ez volt az
egyetlen élő kötelék, ami pillanatnyilag az otthonához
fűzte.
Miközben ezen morfondírozott, az ösvény elhagyta a
mezőt. Emelkedni kezdett, és behatolt egy erdőbe, ahol
világos színű, göcsörtös törzsű fák álltak sűrűn egymás
mellett. Gyökereik tekergődző kígyók módjára hálózták
be a köveket.
— Megérkeztünk az erdőbe… — mondta Jason, és
felidézte a füzetben látott rajzot. — Jó felé megyünk, látjátok?
Az erdőben nedves moha és páfrány illata érződött.
Ahogy haladtak felfelé, a patak egyre jobban elvékonyodott. Olyannyira, hogy
Jason néha hencegésből átugrált fölötte.
Rick
mindannyiszor
figyelmeztette,
hogy ne csinálja: a fű mindkét parton dús volt és
fényes, könnyűszerrel megcsúszhatna, egyenesen rá a
kövekre.
Anita ellenben csak mosolygott: szerette Rick gyakorlatiasságát, és
mindenben egyetértett vele. De magával ragadta őt Jason élénksége, és az is,
hogy hol Supermant alakított, hol pedig rettentően félszegnek mutatkozott.
Eközben rendíthetetlenül kapaszkodtak felfelé.
Egyre magasabbra.
Egyszer csak egy fennsíkra értek, ahol fehér kőhíd
nyúlt át a patak felett.
— És most? — kérdezte Rick, miközben körülnézett. —
Melyik parton menjünk tovább?
Előttük magas, kopár hegy magasodott, olyan meredek, mint egy várfal. Az
ösvény, amit eddig követtek, a híd árkádjai alatt véget ért.
Néhány apró, tömör bogyó jelezte, hogy nemrégiben
dámszarvas járhatott erre. A tücskök lusta, monoton
ciripelése teljesen betöltötte a levegőt.
Jason felment a hídra, és hívta a többieket is.
A patak túlsó partján egy kis kápolna romjai látszottak. Korábban talán a
Szűzanya szobra lehetett benne, amilyet a keresztutaknál szokás felállítani.
A kőből készült talapzatot három oszlop tartotta.
 — A fű útját három oszlop nyitja meg, ugye? — szavalta Jason, miközben egy
útra mutatott, amely átszelte az aranyló fennsíkot. — Én azt mondom, ezen az
oldalon menjünk tovább.
Így hát a fűtengeren keresztül folytatták útjukat.
Jó egyórányi menetelés után egyre fáradtabbnak érezték magukat. Az út déli
irányba haladt, mindig ugyanabban a magasságban. Bal oldalukon síkság terült
el, jobbra még magasabb hegyek emelkedtek.
A mezőket hatalmas margaréták pöttyözték, olyan
fajta, amilyennel se Rick, se Jason nem találkozott még
soha: erős rostos szárukat sűrű pihe fedte, szirmaik,
egyetlen sötétlila szirom kivételével, mind hófehérek
voltak. Anita szedett egy csokorral emlékbe.
Egy teremtett lélekkel sem találkoztak. A civilizáció
hangjai, egy-egy távoli vonatfütty kivételével, nem
hatoltak el idáig. Ezenkívül csak birkakolomp hangját
hallották, de magát a nyájat nem sikerült megpillantaniuk.
Már-már kezdték feladni, amikor a fennsíkon egy
római kori vízvezeték maradványait pillantották meg.
Árkádjait befutotta a borostyán, a vízelvezető árkot fészkek és bokrok tömték
el. A vízvezeték átszelte a völgyet, felkapaszkodott a hegyek közé, ahol elnyelte
egy szűk szurdok.
Elértek a „víz határára”, ahogyan Morice Moreau
nevezte.
A még mindig, több ezer év után is szorosan egymáshoz illeszkedő kövek
tényleg egy képzeletbeli határvonalat formáztak.
A vízvezeték még így, romjaiban is tiszteletet parancsoló látvány volt.
Kitörölhetetlen, fenséges jel a tágas füves völgyben.
A gyerekek biztosak voltak a dolgukban: letértek
az útról, és követték a hegyek közé behatoló vízvezetéket.
— Á, doktor Voynich, merőben szokatlan dolog történt…
— magyarázkodott a göndör hajú férfi a toulouse-i Place
du Capitole téren található telefonfülkében. — Követtük
a lányt egészen a repülőtérig, ott aztán… Úgy döntöttünk, hogy mi is
elutazunk ugyanazzal a géppel… de aztán elveszítettük őt szem elől. A fivérem
szerint felszállt egy olyan ló vontatta városnéző konflisra, amivel a turistákat
szokták furikázni.
A telefonfülke mellett ácsorgó szőke férfi szórakozottan nézegette a város
egyik utolsó, úgynevezett pan de bois építményét: egy középkori házikót,
melynek homlokzati részét egymást keresztező lécek alkották.
 Látta a fivérét, aki bent vacakolt a telefonnal, látta,
hogy felkapja a fejét, és hallotta, amint milliomodszor is
elismétli: „nagyon sajnálom, doktor Voynich”, vagy „feltétlenül, doktor
Voynich”. Végül pedig látta, hogy leteszi a kagylót.
— Na, mi volt?
A göndör végigsimított a haján.
— Azt kérdezted, hogy mi volt? Megmondtam neki,
hogy sajnáljuk.
— És ő?
— Nem érdekelte. Cornwallról akart hallani. Hogy
sikerült-e megtalálnunk Kilmore Cove-ot.
— Te pedig megmondtad neki, hogy megtaláltuk,
igaz?
— Igen, de ettől még jobban bedühödött. Azt állította, hogy az lehetetlen.
Mert hogy Kilmore Cove nem létezik! Egyszerűen nem létezhet!
— Hát, ha ő mondja…
— Elmagyaráztam neki, hogy lehet eljutni a faluba,
mire ő azt mondta: „A saját szememmel akarom látni.”
— Ezt mondta? „A saját szememmel akarom látni?”
— Pontosan. És várj, ezt hallgasd meg! Beszámoltam
neki arról a három taknyosról is, akik a megbízásunkból
figyelik a házat. Erre egy kicsit lenyugodott. Majd amikor Toulouse-ról
kezdtünk beszélni, újból behergelte magát. És…
— Próbáljon meg ő elkapni egy tizenhárom éves lányt!
Én már ehhez öreg vagyok.
— Ez az újdonság.
— Mi, hogy öreg vagyok?
— Nem. Úgy tűnik, hogy annak a tizenhárom éves
lánynak, akit követtünk, van egy barátja Velencében, aki-
nek sorban küldi az SMS-eket. És ezt figyeld, nekünk
most emiatt azonnal M-be kell utaznunk.
— Hová?
— M-be, a Pireneusokba. Toulouse-ból távolsági
busszal lehet odajutni. A három kölyök is egyenesen
odament. Az a feladatunk, hogy érjük utol, és kövessük
őket.
— Szeretnéd tudni, hogy mit gondolok?
— Nem — felelte a göndör hajú, miközben méltóság—
teljes léptekkel elindult az autóbusz-pályaudvar irányába. — A parancs az
parancs, nincs mit tenni.
13. fejezet
CALYPSO HÁZÁBAN
Kilmore Cove az öböl és a kikötő köré épült picike falu
volt. Egyik oldalról a Salton Cliff szikla határolta, csúcsán a tornyos Villa
Argóval és a villa parkjának évszázados fáival, a másik oldalon pedig egy
tengerbe nyúló hegyfok magasodott, amelyen Leonard Minaxo világító-
tornya állt. Középütt az öreg falucska házai olyan szorosan álltak egymás
mellett, hogy ha valaki kihajolt az egyik ház erkélyén, megérinthette a
szomszédjáét.
Julia Nestor motorjának oldalkocsijában ült. Az öreg
kertész a faluba vezető műút hajtűkanyarjaival küzdött.
Néhány perc múlva megérkeztek a kikötő előtti kis
— Egy óra múlva találkozunk — jelentette ki Nestor,
miután motorját a világítótoronyhoz vezető emelkedő
irányába fordította.
Julia végigsimított a haján. Boldog volt, hogy újra jól
érzi magát.
Befordult az egyik utcába, amely a falu központja felé
vezetett. Pár perc múlva elérte a főteret, ahol egy szép
szökőkút állt. A tér egyik oldalán a postahivatal épülete
magasodott, szemben vele pedig Calypso könyvesboltja,
a lassan himbálódzó cégérrel:

CALYPSO
A TENGERBŐL KIMENTETT REMEKMŰVEK
A könyvesbolt nyitva volt.
Julia a kirakatüveghez lépett, és megpróbálta meglesni,
hogy ki van a boltban. Sajnos nem járt sikerrel, így
kinyitotta az ajtót, ami halkan csilingelt egyet.
— Julia! — harsant fel egy hang.
— Cindy! — felelte Julia, miután felismerte a barátnőjét. A nagydarab,
hirtelenszőke, mindig jókedvű Cindy azon kevesek közé tartozott, akikkel Julia a
faluban barátságot kötött. — Hát te mit csinálsz itt? Átvetted
Calypso helyét?
— Csak délutánonként vagyok itt, hogy pár órára
kinyissam a boltot.
 — Elmagyaráznád bővebben?
— Ó, nincs ezen mit magyarázni. Calypso nagyjából
tizenöt napig távol lesz, és megkért, hogy viseljem addig
gondját a könyvesboltnak. Ki kell bontanom az újonnan
érkező könyvcsomagokat, és időről időre változtatni
kicsit a kirakaton.
Julia körülnézett: a könyvesboltban rend volt, és mindenütt feltűnően színes
újdonságokat lehetett látni.
— Miben segíthetek? — kérdezte Cindy. — A tesztkönyvek ott vannak azon a
részen. A tankönyveket… itt tartjuk, elrejtve a pult alatt.
— Komolyan? Calypso nekem mindig azt mondta,
hogy nem árul tankönyveket.
— Hivatali titok! — felelte Cindy, és Juliára kacsintott. —
Itt van minden egyes tantárgy.
— Hát ezt majd alkalomadtán kihasználom. Vannak
még más titkok is, amikről nem tudok?
Cindy elnevette magát.
— Nem, nincsenek.
Sok minden szóba került, míg végül Julia elővezette
azt a témát, ami leginkább foglalkoztatta. Röviden leírta Morice Moreau
füzetét, és megkérdezte Cindytől, hogy nem látta-e véletlenül itt a
könyvesboltban.
— Azt hiszem, nem… — felelte Cindy rövid gondolkodás után. Odalépett
ahhoz a négy polchoz, ahol a régi és használt könyveket tartották, az üzlet hátsó
felében, és gyorsan átfutotta a címeket. — Biztos vagy benne., hogy itt van a
boltban?
— Egyáltalán nem. Ez is csak egy lehetőség.
— Előfordulhat, hogy megvette valaki.
— Akkor viszont félek, hogy bottal üthetem a nyomát.
— Az nem biztos. Calypso nagyon precíz nyilvántartást vezet ezekről a
dolgokról.
— Valójában nem nagyon hiszem, hogy megvette volna valaki.
Tulajdonképpen egy eléggé személyes tárgyról van szó. Olyan könyvről, amit
szerintem Calypso inkább megtartana magának. Nem is tudom, hogyan
magyarázzam meg, hogy mire gondolok…
Cindy a tenyerébe támasztotta kövérkés, pirospozsgás arcát.
— Ha gondolod, azért tehetünk egy kísérletet a nyilvántartással, vagy
esetleg…
Felemelte a pult mögötti függönyt, és intett Juliának,
 hogy kövesse. Egy kisméretű helyiségben találták magukat, ami egy fényes
zárral ellátott, csukott ajtóhoz vezetett.
Az ajtó láttán Julia igyekezett teljesen közönyös
maradni, de egy pillanatra mégis megdermedt, és barátnője ezt észre is vette.
— Mi van veled?
— Semmi, tényleg.
Cindy megvizsgált néhány kulcscsomót, melyek egyforma szögeken lógtak a
falon.
— Itt vannak a ház és a postahivatal kulcsai — mondta. — Calypso
elmagyarázta, hogy szükség esetén hogyan kell használni őket.
— Cindy, én nem hiszem, hogy…
— Azt mondtad, hogy személyes tárgyról van szó,
nem? Akkor menj be egy pillanatra Calypso házába, és
nézz körül. Nem hiszem, hogy bármit is ellopnál, nem
igaz?
Julia az ajkába harapott.
— Nem, persze, hogy nem. Meg aztán gyorsan le is
lepleződnék, ha Calypso hazajön.
— Pontosan. Menj, nézd meg. Én nem szólok senkinek.
Julia magához vette a kulcsokat.
— Öt perc múlva itt vagyok.
Cindy megmutatta, melyik a bejárati ajtó kulcsa.
Majd megkérdezte Júliától, hogy tudja-e, merre van
Calypso háza.
— Az igazat megvallva, nem — ismerte be Julia.
— Megmutatom — mosolyodon el a barátnője. — Igaz,
hogy hozzáment Leonardhoz, de ennek ellenére továbbra is itt lakik a szülei
házában. Az édesanyja miatt.
— Az édesanyja? Még él az édesanyja?
— Igen. Úgy tudom, ő Kilmore Cove legidősebb
embere. Azt mondják, több mint százéves. Már nincs
minden rendbe a fejével.
Julia lassan bólintott, miközben furcsa aggodalom
vert tanyát a lelkében. Hallotta már emlegetni Calypso
édesanyját, mégpedig az esküvőn; de találkozni még
sosem találkozott vele. Mi lenne, ha most felkeresné…
— Otthon van? — kérdezte, bár közben rájött, hogy
ostobaságot kérdezett.
— Igen, úgy tudom, évek óta nem kelt fel. Az asszonyok egymást váltják az
ágyánál.
Julia bólintott.
— Értem.
A bolt ajtajában Cindy elmagyarázta neki, hol találja
Calypso házát. Éppen indulni akart, amikor egy pillanatnyi habozás után
megkérdezte: — Cindy, hogy hívják Calypso édesanyját?
— Ifigénia. De ne aggódj miatta, süket, mint az ágyú.
— Hé, nyuszika! — nyekeregte néhány perccel később egy
hang,
amelynek
a
gazdája
nyilvánvalóan
idősebbnek
próbált látszani a koránál. — Meggyógyultál?
Julia lassan megfordult, jól tudta, hogy ki szólította meg.
— Kit látnak szemeim… — mormolta, amikor meglátta
a tér közepén, a szökőkút előtt felsorakozó három Fiintet.
— Ezt éppen mi is mondhatnánk. A kis beteg — jegyezte meg a kis Flint, a
bandavezér.
— Ja, a kis beteg… — kontrázott a középső Flint, a
 banda ökle.
— Ha beteg, akkor nem támadjuk meg, ugye, fiúk? —
kérdezte a nagy Flint, az összes közül a leglükébb.
— Ne is! — nevetett Julia. — Elég, ha rád tüsszentek, és
rögtön megbetegszel.
— Hallottátok, fiúk? — aggodalmaskodott a nagy Flint. —
Inkább hagyjuk.
— Maradj csendben, te féleszű — szakította félbe a kis
Flint. — Engedd, hogy én beszéljek.
A nagy Flint erre elővette a táskájából az uzsonnáját,
és eszegetni kezdett.
— Mit mászkálsz itt Kilmore Cove-ban, he? — kezdte
újból a kis Flint. — Nem inkább otthon kellene feküdnöd
a magas láz miatt?
— És azt meg ki mondta neked, hogy magas lázam
van?
— A testvéred.
— Meggyógyultam.
— Akkor meg miért nem vagy az iskolában? Vagy
miért nem írod a leckét?
— Már nem vagy akkora stréber?
Julia csípőre tette a kezét. Ha volt valami, amit nem
tudott elviselni, az az, ha strébernek nevezték.
— Nem, szépfiúk! Nem vagyok stréber. És nem írok
leckét.
— Azt mondta, hogy „szépfiúk” — állapította meg a
nagy Flint, és egy pillanatra abbahagyta a rágást.
A kis Flint elvörösödött. Egy pillanatba tellett csak, és Julia megértette, hogy
miről van szó. Ugyanezt az idegesítő zavart látta Rick arcán is, ahányszor csak
valami kedveset akart mondani neki. Azt leszámítva, hogy ezúttal nem mondott
semmi kedveset.
— Mindenesetre még nem válaszoltál arra, amit kérdeztem — folytatta a kis
Flint.
— Ja, nem válaszoltál.
— Mi dolgod itt a faluban?
— Sétálgatok. Miért, talán tilos? Vagy engedélyt kellene kérnem? — A három
Flint egymásra nézett. — Arra vártok, hogy engedélyt kérjek? És mégis kitől?
Tőled, Flint? — kérdezte, és egy lépést tett a kis Flint felé.
Felemelte a kezét, hogy a kis dugó vállára tegye, de az
 hátrahúzódott, mintha félne a lány érintésétől.
— Jó, ha tudod, hogy követni szoktunk téged, szépségem — mondta,
miközben a cipője orrát bámulta.
Ez a kijelentés meglepte Juliát.
— Követtek engem? De hát miért?
— Mindhármatokat követni szoktunk — pontosított a
nagy Flint, miközben zacskót formázott az uzsonnája
csomagolásából.
Julia még jobban hegyezte a fülét.
— Mindhármunkat? A fivéremet, Ricket és engem?
— Pontosan.
— Ja, a városi taknyost, és a vörös fejűt.
— És miért követtek bennünket?
— Mert most ez a munkánk — felelte a kis Flint.
— Ja, igazi munka.
Julia újra csípőre tette a kezét.
— Talán valaki megbízott vele benneteket?
— Pontosan. Egy nagyon fontos személy.
— Ja, nagyon fontos.
— Van neki egy igazi Martinja — tette hozzá a nagy
Flint.
— Egy Aston Martinja, te hülye! — gúnyolódott a kis
Flint.
— Ja. Egy Aston Martin. És elvittek minket egy körre.
A kis Flint tett egy lépést előre, és rosszindulatú
tekintetét Juliára szegezte.
— A helyzet az, hogy ti, Covenant-ok forgattok valamit a fejetekben. Ti és az
a vörös fejű Banner. — Elővett a zsebéből egy arany pénzérmét. Épp
amilyeneket előző
este Jason és Rick vittek magukkal.
Az érme fénylett, és Julia meglepetten kérdezte:
— Ez hogy került hozzád?
A kis Flint gyorsan visszatette az érmét a zsebébe.
— Mondjuk úgy, hogy… találtam.
— Ja. Tegnap éjjel.
— Az állomás környékén.
— És felötlött bennünk néhány kérdés.
— Jó néhány kérdés…
— Például az, hogy mit keres Banner éjfélkor az állomáson.
 — Főképpen, hogy mindenki tudja, Kilmore Cove-ból
évek óta nem indulnak vonatok.
— Ja. Évek óta nincsenek itt vonatok.
— Csakhogy egy vonat mégis elindult tegnap este.
— Ja. Egy csomóan hallották.
— Azonkívül Black Vulkán, az állomásfőnök nincs otthon. Lehet, hogy ő is
elutazott?
— Ja. Elutazott.
— Akárcsak Banner.
— Ha most összerakjuk ezeket az információkat, kiderül, hogy valami nem
stimmel… — mondta a kis Flint. — Érted, Julia? — két társával együtt
fenyegetően közeledett
a lányhoz. — Jól figyelj, Julia…
— Állj, ne közelítsetek! — figyelmeztette őket Julia,
miközben folyamatosan hátrált a tér egyik vége felé.
— Miért, különben mit csinálsz? Sikoltozni kezdesz?
— Sikoltozni? — förmedt rá Julia. — Igazán furcsa
elképzeléseitek vannak a lányokról.
— Azt hiszem, nem értettél meg, Julia. Nem akarunk
mi semmi rosszat. Pusztán csak tudni szeretnénk, mire
készültök.
— Nem készülünk semmire, fiúk.
— Csakhogy szerintünk ez nem igaz.
— Szerintünk egyáltalán nem igaz.
— Nem igaz, és kész — tette hozzá a nagy Flint.
Julia egyenesen abba a kis sikátorba hátrálj amelyik
Calypso házához vezetett. Miután erre rájött, tovább
hátrált lépésről lépésre. A szeme sarkából folyamatosan
ellenőrizte a házszámokat.
A három Flint szorosan egymás mellett haladva
fenyegetően közelített.
— Szóval? Mire is készültök ti, Covenant-ok és a vörös
fejű?
Julia elérte Calypso házának bejáratát, gyorsan megragadta a kulcsokat, és
megpördült.
— Rendben, elmesélek nektek mindent — kiáltotta. —
Menjünk föl hozzám, jó?
A három fiú döbbenten nézett egymásra.
— De hát te nem is itt laksz.
 — Ja. Te ott laksz fönt a szikla csúcsán…
Julia fohászkodott magában, hogy elsőre eltalálja a
kulcsot.
„Ugye, a jó kulcscsomót adtad ide, Cindy?”
A kulcs behatolt a zárba. Julia elfordította, és az ajtó
kinyílt. Mögötte egy virágillatú lépcsőház tárult fel.
Megcsinálta.
Egy szempillantás alatt besurrant Calypso házának
előszobájába. Bezárta az ajtót a háta mögött, és nekidőlt.
„Megúsztam” — gondolta, és végignézett az első emeletre vezető lépcsőn.
14. fejezet
A HATÁR
A római vízvezeték, mélyedéseken és lejtőkön át, egyre
távolabbi vidékre vezette a három gyereket. A hely lépésről lépésre
búskomorabbá vált, ahogyan felfelé kapaszkodtak. Jason és Rick néha
megtorpantak, hogy megbizonyosodjanak arról, jó úton haladnak-e.
Amikor nem látták a fal vagy az árkádok nyomait,
akkor is megpróbálták tartani az irányt. Biztosak voltak
benne, hogy előbb vagy utóbb rátalálnak egy újabb falszakaszra.
Így haladtak egészen késő délutánig, amikor feltűnt
nekik, hogy már eléggé magasan járnak. A hőmérséklet
csökkent, és egyre erősebben fújt a szél.
Jason, Anita és Rick keveset beszéltek, igyekeztek tartalékolni az energiáikat
a mászáshoz. Többször is négy-kézlábra kellett ereszkedniük, és segíteniük
kellett egymást az átfutásban a növények szövevényén, az omladékos kövek
kikerülésében, a virágokkal benőtt hasadékok átugrásában. Egyik alkalommal,
amikor egy
tágas, köves területen haladtak keresztül, ahol ritkás
fenyőerdők susogtak, meg kellett mászniuk egy meredek
sziklafalat. A műveletet egy kiszáradt fa csúcsán ülő
kíváncsi sólyom is figyelemmel kísérte.
Jason úgy döntött, hogy felkapaszkodik a vízvezeték
árkádjára, ami kőhidacska gyanánt ívelt át a sziklafal fölött. Társai
figyelmeztetésével mit sem törődve egyensúlyozott át a szűk hídon, és kevesebb,
mint egy perc múlva már a túloldalon volt.
— Te meg vagy kergülve — szólalt meg Rick, aki
inkább valamivel lejjebb, kis kitérővel kerülte meg a
sziklát. — Ez az árkád bármelyik pillanatban leomolhatott volna.
— Ez az árkád itt áll már több mint kétezer éve, Rick.
 Ha le kellett volna dőlnie, már régen ledőlt volna —
vágott vissza Jason, és intett Anitának, hogy jöjjön át
nyugodtan ott, ahol ő.
Anita gondolkodott egy pillanatig, majd szó nélkül
követte Jasont.
— Mintha a falnak beszélnék — morgolódott Rick.
A sólyom felröppent, és éles hangján elrikoltotta
magát.
Nagyjából húsz perc múlva a hegy még kövesebbé,
szürkébbé és hidegebbé vált. A vízvezeték pedig egy régi
falmaradvány tövében véget ért.
— Itt ér véget a víz útja — mondta Jason, miközben
nehéz hátizsákját a földre ejtette.
— Vagy éppen itt kezdődik — állapította meg Anita.
Az orruk előtt egy függőleges hasadék húzódott a
sziklában. A hasadék aljában régen tónak vagy forrásnak
kellett lennie, az táplálhatta a vízvezetéket. Mégpedig
egy gátnak köszönhetően, ami összegyűjtötte és elvezette a vizet a csatornába.
Ez a csatorna — vagyis maga a vízvezeték — aztán továbbvitte a vizet a völgy
irányába.
Mindebből azonban mára nem maradt más, csak a
hegy oldalában álló romok. Semmi egyéb.
Újra hallották a sólyom rikoltó hangját. Metsző szél
támadt, és sorra hajlítgatta a sziklákon egyensúlyozó fákat.
Jason, Rick és Anita leültek, hogy eldöntsék, mitévők
legyenek. Elővették a füzetet, és lapozgatni kezdték, hátra támad valami
ötletük. Kisvártatva Rick felállt, és a meder mohos kövein egyensúlyozva a
fekete hasadékhoz lépett. Végigtapogatta a felszínét, hátha talál valamiféle
átjárót.
De nem volt ott semmi. Se barlang, se bejárat a hegy
belsejébe.
— Nem sok választási lehetőségünk van — állapította
meg Jason. Ameddig a pára engedte, körülhordozta
tekintetét az alattuk elterülő, fenyőkkel benőtt sziklás
tájon. — Szerintetek elérkeztünk a határra?
— Nem tudnám megmondani. De tulajdonképpen
minek a határához is kell elérnünk?
Anita folytatta a füzet tanulmányozását. Morice
Moreau útmutatásai szerint, ha elérkeznek a határra,
 meg kell mutatniuk az okmányaikat, és továbbmehetnek.
— A rajz hibás — jegyezte meg a velencei kislány. — Én
itt nem látok semmiféle hidat. És őrt ábrázoló szobor
sincs sehol.
Rick visszatért rövid felderítőútjáról.
— A meder túlsó oldalán van egy kis ösvény, amelyik
végighalad a parton, aztán azokon a bokrokon túl elindul lefelé. Ezen kívül két
lehetőségünk van: vagy felmászunk… — és a fölöttük magasodó csaknem
függőleges sziklafalra mutatott, mintegy jelezvén az ötlet abszurditását. — Vagy
pedig visszafordulunk.
— Másszunk fel — tréfálkozott Jason, mert jól tudta,
hogy Ricknek most jól jönne egy kis vidámság.
A vörös hajú fiú azonban annyira fáradt volt, hogy
csak lehuppant a barátja mellé. Elővett a hátizsákjából
egy kulacs vizet, és odanyújtotta Anitának. Amikor a
lány végzett, ő is ivott.
— Fogalmam sincs, hogy miféle okmányokról beszél —
folytatta Anita a saját gondolatmenetét.
Felállt, és járkálni kezdett a kiszáradt meder körül.
Elérte a vadvirágokkal benőtt romos kőfalat, és átmászott rajta. Továbbment a
szemközti hegygerincre tartó ösvényen. Néhány perc múlva elérte azokat a
bokrokat, amelyeket már alulról is láttak. Befordult a nagyméretű
kövek mögött, és eltűnt a fiúk szeme elől.
— Mi a véleményed? — kérdezte Jason, amikor a lány
magukra hagyta őket.
— Erről a helyről, vagy Anitáról?
— Mindkettőről.
— Ami a helyet illeti, szerintem jó úton járunk.
Anitáról, hát… Nem gondolok semmi különöset.
Belevaló lány. Nem panaszkodik. És hát… te is látod,
nem?
— Hogy csinos.
— Igen, nagyon csinos.
Jason a barátjára sandított.
— Mit hallok, hiszen neked a nővérem tetszik, nem?
— Jason, nézd…
— Jó, rendben, oké. Ne is mondj semmit. Pontosan
tudom, hogy miért ballagsz előttünk egyetlen szó nélkül. Hiányzik, ugye?
Rick a kezét bámulta.
 — Jason, ez így nem tisztességes.
Jason felállt, felemelte a hátizsákját, és eligazgatta a
vállam.
— Hiányzik neked a nővérem vagy sem? Vagy az egész
ott Kilmore Cove-ban csak átverés?
— Nagyon hiányzik — felelte Rick barátja szemébe
nézve.
— És ő ezt tudja?
— Mit?
— Hogy hiányzik neked.
— Hogyan mondhatnám meg neki, Jason? Azt hiszem,
hogy tudja. Hogy talán mostanra megértette.
— Ebben tévedsz — jelentette ki Jason, és Rick felé
nyújtotta a kezét, hogy felsegítse. — Te azt hiszed, hogy a
lányok megértik. De nem értenek azok semmit. Ha
megbízol bennem, aki egy lány mellett nőttem fel, akkor
röviden a következőt ajánlom: amikor találkoztok, azonnal csókold meg.
Ettől a tanácstól Rick kis híján elvesztette az egyensúlyát.
— Ugye csak viccelsz?
— Miután már annyi évet töltöttem megfigyeléssel,
alkottam néhány alapszabályt. Ezek megmagyarázzák
például, hogy te és a nővérem miért nem beszéltek egymással szinte soha.
— Hogy érted azt, hogy nem beszélünk egymással?
— Figyelj! Jason Covenant egyes számú szabálya a
következő: ha valaki elmondja neked, hogy tetszel egy
lánynak, és a lány is tetszik neked, akkor attól a perctől
kezdve biztos, hogy az életben nem fogtok beszélni egymással.
Rick elnevette magát.
— Hát végül is… ez tulajdonképpen igaz. Ahányszor
csak ránézek a nővéredre, ő pedig rám, mint ahogy tegnap is történt, amikor
arra kért, hogy vigyük magunkkal Árkádiába… úgy érzem magam, mint egy
idomított csimpánz.
Jason hevesen bólogatott, és folytatta:
— Jason Covenant kettes számú szabálya: ha tetszeni
szeretnél egy lánynak, tegyél meg mindent, amit csak
tudsz annak érdekében, hogy komplett idiótának nézzen.
Rick megint felnevetett.
— Nem gondoltam, hogy ilyen filozofikus vagy.
— Nem is vagyok az. Csupán csak megfigyelem a dolgokat, és levonom a
következtetéseket — folytatta Jason, miközben nekivágott annak az ösvénynek,
amelyiken Anita korábban eltűnt.
— Van harmadik szabály is?
— Pillanatnyilag még nincs, de dolgozom rajta.
A köveken túl ők is befordultak, és végigmentek egy
fenyőkkel szegélyezett rövidke ösvényen. Amikor az
ösvény már elég széles volt ahhoz, hogy ketten is elférjenek egymás mellett,
Rick Jason mellé lépett.
— Mondok neked valamit Anitáról, Jason.
— Igen?
— Nemrég azt mondta, hogy tetszel neki — felelte Rick
vigyorogva, miközben megelőzte a barátját.
Jason leblokkolt. „Tetszem neki?” — ismételgette
magában.
Akkor most az első szabály értelmében…
— Hitvány kutya! — kiáltotta nevetve Ricknek. —
Hitvány kutya vagy! Ez nem igaz!
— De igaz! — vágott vissza Rick, és nagyon jól mulatott.
Futásnak eredtek, mintha az egész napos kutyagolás
cseppet se fárasztotta volna ki őket.
Amint kikanyarodtak az ösvényről, olyan erős szélroham csapta arcul őket,
hogy szinte elvesztették az egyensúlyukat. A hegyvonulat mögött váratlan
látvány tárult a szemük elé. A magaslat, amire fölkapaszkodtak, egy teraszban
végződött, ami a semmi fölé nyúlt. A terasz legszélén egy szárnyas nő szobrának
körvonalai látszottak: egyik kezében lándzsát tartott, másikkal a meredélyre
mutatott.
— A határ… — mormolta Jason.
A szél vadul fújt minden irányból. Szétzilálta Anita
haját és ruháját. A lány már elérte a teraszt, és a szakadék felé tartott.
— Vedd elő az okmányokat, Jason.
— Milyen okmányokat?
— Az őrültségi bizonyítványt, és a nyilatkozatot arról,
hogy fiatalon akarunk meghalni.
— Ez aztán a szél! — kiáltotta Anita, amikor a fiúk utolérték. Hajfürtjei az
arcába csapódtak, és kígyóként tekergőztek. A hegy csúcsáról lezúduló fagyos
levegő folyamatosan kavargott körülöttük, mintha le akarná rántani őket a
semmibe.
— Hol lehetünk? Mi ez az elképesztő hely? — kérdezte
Jason, amikor a szárnyas szobor tövébe ért.
 A terasz egy mély, sötét szakadékra nyílt, amelyet
mintha a hegy szívébe vágtak volna egy óriási karddal.
— Ez a határ! — kiáltotta Rick a háta mögött.
— Más szóval az a hely, ahonnan vissza kell fordulnunk! — ordította Anita.
— Visszafordulni? — szólalt meg Jason elszánt tekintettel.
A lány mogyoróbarna szemével rámeredt, és félrehúzta arcába lógó haját.
— Miért? Van jobb ötleted?
Jason alaposan megvizsgálta a hasadékot. Lehetetlennek tűnt átugrani a mély
szakadék túloldalára. A távolság legalább öt vagy hat méter volt. A szemközti
perem alacsonyabban feküdt az innenső oldalnál: jó egy méter volt a
szintkülönbség.
Jason lekuporodott a földre, ahol kevésbé fújt a szél.
Kihajolt a szakadék peremén, ahol a szikla látszólag
véget ért.
— Jason? — szólalt meg Anita a feje fölött.
A lány előbb letérdelt, majd lehasalt barátja mellé.
Közel hajolt Jasonhöz, hogy a fiú hallhassa, amit mond.
Az arcuk összeért, és Jason egyetlen szót sem bírt felfogni abból, amit Anita
mondott.
Csak nézte a lányt, és végül megszólalt:
— Ki a csudát érdekel az első szabály?
— Mit mondtál?
Jason talpra ugrott, és tekintetével Ricket kereste.
A fiú, hátát egy sziklának támasztva, hátrébb állt, hátizsákja a lábánál hevert.
Megrázta a fejét.
— Ne próbáld meg, Jason.
Jason elindult a barátja felé.
Anita is felállt, és követte.
— Mi történik?
— De ne most! — mondta Rick.
Anita továbbra sem értette a dolgot.
— Nem most? De mit?
— Már döntött — felelte Rick, anélkül hogy ránézett
volna a lányra. Tekintetét a barátjáéba fúrta. Jason ott
állt előtte szokásos, kihívó nézésével.
— MIRŐL döntött? — kiáltotta Anita.
— Ugrani akar.
Anita nem hitt a fülének.
—
 VICCELTEK?

NEM
GONDOLHATJÁTOK
KOMOLYAN, HOGY…
Nem volt képes befejezni a mondatot.
A szél újult erővel feltámadt, és kis híján lesodorta
őket a szikláról.
Ugrani.
Jason lekucorodott, és kinyitotta a hátizsákját.
— Nincs más lehetőség — mondta. — De az biztos,
hogy nem lesz könnyű ugrás. A távolság legalább öt
méter.
— Szerintem inkább hat — jelentette ki Rick, miközben barátjához szaladt.
Egy rúgással odébb lökte Jason hátizsákját, és a sajátját nyomta a kezébe. — A
kötél az enyémben van, te hülye.
— Hülye, aki mondja.
— Lökött. A kötél nálam van. Tíz méter. Mint
mindig.
— Szuper — mosolyodon el Jason. — Akkor csináljuk
úgy, ahogy mondom.
— Nem akarok balesetet, Jason — vágott vissza Rick.
— Magamra kötöm a kötelet és a karabinert. Te
magadnál tartod a másik végét. Két méter elég lesz?
— Jason, figyelj rám… Egy és fél méter.
— Ha leugrom, és meg is érkezek, akkor minden rendben lesz. Kifeszítjük a
kötelet a két perem közé, és a segítségével ti is át tudtok jönni hozzám.
Odaköthetjük a szoborhoz.
— Jaj, istenem — dadogta Anita.
— Ha esetleg mégsem érkezek meg…
— JASON!
— Jaj, istenem, jaj, istenem, jaj, istenem…
A fiú Anita felé fordult.
— Légy szíves, maradj nyugton egy kicsit. Ha nem
sikerül, akkor is nálatok lesz a kötél, és fel tudtok húzni.
— Nem tudlak megtartani — felelte Rick. — Ha lezuhansz, túl nagyot rántasz
rajtam.
 Anita a fejét rázta.
— Jaj, istenem. Ezt nem hiszem el. Ez nem lehet igaz.
Ezt nem mondhatjátok komolyan.
— És a szél is túl erős — folytatta Rick.
Mind a ketten felnéztek a hegyre.
Valóban, fentről nagyon erős, váltakozó irányú széllökések érkeztek. Hol
hátulról fújt, ami segíthette Jason ugrását, hol pedig éppen ellenkezőleg,
szemből.
— Ja, a szél.
— Soha életemben nem találkoztam még ekkora széllel. Azt hiszem, ez már
igazi orkánnak mondható.
— Mi lenne, ha megpróbálnánk kihasználni…
Mintha csak a kérdésre válaszolna, a szél még
nagyobb erővel kezdett fújni, és bömbölve a sziklafalhoz
nyomta a gyereket.
— MOST AZONNAL HAGYJÁTOK ABBA! — kiáltotta Anita. —
MENJÜNK EL INNEN! MENJÜNK HAZA!
— Rick, az okmányok — mormolta egyszer csak Jason,
miközben egy jeges szélroham a kőfalhoz nyomta. — Oda
van írva, hogy be kell mutatni az okmányokat.
— Ha megmondod, hogy milyen okmányokról van
szó, bemutatom.
— Mégis kinek? — kérdezte Jason. — Kinek kell bemutatnunk az
okmányokat?
Rick a fejét rázta.
— Itt nincs senki.
A szél fütyülve irányt változtatott, és ezúttal a szakadék túlsó széle felé fújt.
— Őt kivéve.
— Ki az az ő?
— A szél Ő itt van. Hé, várj csak egy percet, Rick!
Emlékszel, hogy mit olvastunk a füzet első felében?
A felszereléssel kapcsolatos tanácsokra gondolok.
Amikor Morice Moreau azt mondja, hogy ne vigyünk
magunkkal bankjegyeket? Csak aranyat és ezüstöt…
— És egy övét, amin zsebek vannak, igen. Egy sátrat,
egy takarót és egy szúnyoghálót.
— Aztán?
— Estélyi ruhát a bálok miatt, amire elkerülhetetlenül
meghívást fogunk kapni.
 — Igen, azt hoztam. Mi van még?
Rick próbált visszaemlékezni:
— Margarétás szélforgóra feltétlenül szükség van.
— Margarétás szélforgó. Mi az ördög az a margarétás szélforgó?
— Szélrózsának hívják azt a jelet, ami a tengerészeti
térképeken a szélirányt jelöli.
— Na de margaréta…?
Mindketten Anitára néztek. Amikor átkeltek a fűten—
geren, a lány szedett néhányat azokból a különös, pihés
szárú margarétákból.
— Mi az, fiúk? — kérdezte félősen Anita.
— Mi van, ha azok a virágok, amiket szedtél, azok a
margarétás szélforgók? — vetette fel Jason.
Elővették a margarétákat Anita hátizsákjából, szorosan a markukba fogták,
nehogy a szél elvigye. Kerestek egy védett helyet, hogy megvizsgálhassák a
virágokat.
Nagyon erőteljes növénykék voltak. A szirmaik mind
hófehérek, kivéve azt az egyet, amelyik a virágfej legtetején helyezkedett el,
és sötétlila színben pompázott.
Kicsivel később azonban a lila szirom már alul volt.
Aztán bal oldalt.
— Láttátok? — kérdezte Jason, amikor észrevette, mi
történt.
A szirom a széliránynak megfelelően változtatta a
helyét. Az egész virágfej forgott az erőteljes, pihés száron, mint egy
hajókormány, mégsem szakadt le.
— A mindenségit! — szólalt meg Rick.
— Mutatja a szélirányt — mosolyodott el Jason.
Anita melléjük kucorodott, és meglepetten bámulta a
virágot.
— Csak az a baj, hogy nem működik… — Rick felállt,
és újból kitette magát a körülöttük fütyülő szélnek. —
Nézd csak… A margaréta most jobbra mutat, miközben
a szél éppen az ellenkező irányból fúj… balról.
— Figyeljük, mikor változik.
Számolni kezdtek.
— Három, négy, öt másodperc…
— Most jobbról fúj a szél! — harsogta Rick.
— A szirom pedig felfelé mozdult!
 — Számolj!
— Három, négy, öt…
— Megint változott a szélirány. Most a hegytető felől fúj!
— A margaréta ismét mozgásban van.
A fiúk szerepet cseréltek. Jason figyelte a szelet, Rick
pedig a margarétát.
Elvégeztek jó néhány kísérletet, és bármennyire valószínűtlennek tűnt, le
kellett vonniuk a következtetést.
— A margaréta nem egyszerűen csak jelzi a szélirányt!
— mondta Rick. — Hanem előrejelzi! Megmutatja, hogy
öt másodperc múlva merről fog fújni a szél!
Anita finoman szólva kiakadt.
— Akkor most ezzel? — kérdezte.
Anitának csak azt kellett figyelnie, hogy merre mozdul a szirom. Jason háta
mögött állt, és várta, hogy a szirom
bal oldalon legyen. Akkor azt kellett kiáltania: „Fuss,
Jason!”
A fiú körülbelül tíz méterre a szakadék szélétől guggolt, mint a rajtra várakozó
futók. Rick mögötte állt, kezében lazán lógott a kötél egyik vége. A másik végét
két övbújtató és egy karabiner segítségével Jason derekához erősítették.
Anitának csak az volt a dolga, hogy kiáltson.
A „Fuss, Jason!” kiáltás után a fiúnak öt másodperc
áll majd a rendelkezésére, hogy elérje a szakadék peremét, és leugorjon,
reménykedve abban, hogy jó szelet kap. Rick követni fogja egészen a szakadék
pereméig.
Ott hasra vágja magát, készen arra, hogy megtartsa
Jasont, ha nem sikerül az ugrás.
Őrület.
Miközben a margarétás szélforgóra meredt, Anita
érezte, hogy a szíve vadul kalapál.
A körülöttük kavargó szél csak tovább rontott a dolgon. Valahogy
összezavarta az érzékeit.
Egy pillanat tört részéig felemelte a tekintetét, és
Jasonre nézett.
Amikor a Kilmore Cove-i fiú az övéhez erősítette a
kötelet, le sem vette a szemét Anitáról. Közel volt hozzá, hogy kimondjon
valami nagyon fontosat, de végül mégsem tette meg. Hagyta, hogy Rick rákösse
a kötelet, és jelezte, hogy minden rendben. Majd lekuporodott, és
várta a jelet.
 Attól a pillanattól kezdve Anita számára megállt az
idő.
A szél cibálta a haját. A margaréta feje pedig felfelé
fordult, aztán lefelé, jobbra, majd újra felfelé.
Anita az ugrásra készülő Jasont nézte. Rájött, hogy jó
érzés ránézni.
Fölfelé, lefelé, jobbra…
Erős volt, rokonszenves, intelligens. Minden más
fiútól különbözött, akiket ismert. Ugyanazokat a könyveket olvasta, amiket
Tommi, de…
Jason nagy volt.
Felfelé, lefelé, balra.
Balra.
Anita felugrott, és elordította magát:
— FUSS, JASON, FUSS!
A Kilmore Cove-i fiú szélsebesen elrajtolt. Nem több
mint két-három másodperc alatt, tíz lépésben a terasz
széléhez ért. A negyedik másodpercben már el is rugaszkodott. Az ötödikben
pedig…
Az ötödik másodpercben a szél iránya hirtelen megváltozott. Jason háta mögül
kezdett fújni, felpuffasztotta a pólóját és a nadrágját, szinte megtartotta a fiút.
Jason a levegőben előrefelé körözött a karjával.
Már megtett egy métert, kettőt, hármat.
Túl volt a négy méteren is.
Rick hasra vágta magát.
A szél még erősebben fújt.
Öt méter, hat, hét.
Anita felkiáltott.
Jason már-már elérte a szakadék túlsó szélét.
Egy hajszálnyira volt csak tőle. Már annyira se.
Kinyújtotta a karját, és megérintette a peremet.
De csak megérintette.
Aztán lezuhant a semmibe.
15. fejezet
UNIVERZUM RÁDIÓ
A tenger felől elképesztő erővel fújt a szél. Sós leheletével fütyülve körüljárta
a világítótornyot. A bejárati ajtó a torony aljában zárva volt, a Villa Argo öreg
kertészének azonban volt hozzá kulcsa, és bement. Amikor megpillantotta a
hosszú csigalépcsőt, úgy érezte, nem fogja bírni szusszal: már elfelejtette,
milyen fárasztó is feljutni a torony tetejére.
— Az ördög vigyen el, Leonard… — morogta. — Az
ördög vigyen el téged is meg az utazásaidat is. Ez az
utolsó alkalom, hogy előkerítelek.
Lassan elindult felfelé, lépcsőfokról lépcsőfokra sántikálva.
Nem volt már abban a korban, hogy ilyen fáradságos
dolgokra vállalkozzék.
Leonard szobája közvetlenül a torony automatikus
világítóberendezése alatt helyezkedett el. Pontosan
olyan volt, ahogyan Nestor emlékezett rá: a tengerre
néző ablakok előtti asztalokat elborították a kinyitott
hajózási térképek. Mindenütt könyvhalmok és parafa
táblák, amikre Leonard előszeretettel tűzött mindenféle
kisebb-nagyobb cetliket.
Az utazások és a… kalandok terme.
Nestor leült az egyik lépcsőfokra, hogy kifújja magát.
Hosszasan nézegette a kiterített és összegyúrt papírlapokat, a térképeket,
amelyeken a világítótorony őre bejelölte a hajók útirányát és helyzetét.
Elmosolyodott a gondolatra, hogy Leonard most megosztja Calypsóval
ezt a fékezhetetlen szenvedélyt. Maga elé képzelte a falu
apró termetű, finom, törékeny könyvtárosnőjét, és felidézte első, ötven évvel
ezelőtti találkozásukat a régi parkban, a dombok között, a két uszkárkölyökkel.
Eszébe jutott Calypso precizitása, kifogástalan nyilvántartásai, és megpróbálta
maga elé képzelni, ahogyan győzködi Leonardot, hogy tegye rendbe a szobát.
Leonard meg a térképei és az utazásai.
— Rendben, Leonard, te átkozott fafejű alak — morogta Nestor, és
nehézkesen feltápászkodott. — Megtudhatnám, hogy ez alkalommal hová
tűntél?
Calypsóval együtt, minden különösebb magyarázat
nélkül, hajóra szállt. Nem mintha magyarázkodniuk kellett volna, hiszen
mindketten felelősségteljes, felnőtt emberek. Nem tudhatták, hogy épp ezekben a
napokban fog felbukkanni a faluban Anita Bloom az útinaplóval, és hogy a
Képzeletbeli Utazók Klubja is újra hallat magáról. Nestor nem volt biztos benne,
hogy Morice Moreau füzetének elveszett példánya Leonardnál van,
de mindenképpen tennie kellett legalább egy kísérletet.
Nekilátott, hogy számba vegye Leonard könyveit és a
szobában szanaszét heverő feljegyzéseit. Szokás szerint
utazásokról és felfedezésekről szóltak. A felfedezések
egyetlen célra irányultak, megtudni valamit a kapuk építőiről, azokról, akik
létrehozták vagy Kilmore Cove-ba szállították az időkapukat. Valójában nem sok
mindent sikerült megtudni róluk: állatalakokkal jelölték meg az
alkotásaikat, leggyakrabban három teknősbékával.
Leonard szerint a teknős a tenger szimbóluma, ezért a
kapuépítők minden bizonnyal a tenger felől érkezhettek.
De hogy aztán mi lett velük? Visszatértek a tengerre?
Meghaltak? Átadták valakinek a tudásukat?
Nestor mindössze annyit tudott bizonyosan, hogy
egyes helyeket összekapcsoltak egymással, és az időkapukon át gyorsabban el
lehetett érni egyik helyről a másikra. A kapuk, legalábbis látszólag, nagyon
egyszerű ele mekből álltak. Az alapanyaguk például fa volt. Tartozott
hozzájuk egy-egy díszes kulcs, illetve egy-egy többé-
kevésbé bonyolult zárszerkezet is. A kapuk titkát és az építőik kilétét azonban
sohasem ismerte meg senki.
Nestor tovább vizsgálgatta Leonard feljegyzéseit.
— Szigetek, szigetek és újabb szigetek. Vajon ezúttal
hová mehettél? És mit keresel?
Egy pillanatra megállt annál a hajózási térképnél,
amelyik a Cornwall és Írország közti tengerszorost ábrázolta. Leonard felírt
erre a térképre egy mondatot, amivel Nestor teljes mértékben egyetértett. Egy
mondatot, amit ő maga évek óta ismételgetett, már Penelope eltűnése előtt is: A
kapuépítők mind meghaltak.
— Bravó, kedves, fafejű barátom… — morogta a kertész.
— Végre te is megértetted? A legtöbb, amit tehetünk,
hogy titokban tartjuk a kapuk létezését.
Mégis…
Mégis volt valami, ami megmozdult Nestorban, amikor a kapukra gondolt.
Mire volt jó akkor az a sokévi kutatás, hová jutottak vele?
De még ha mind meghaltak is…
Folytatta Leonard a feljegyzését.
…elképzelhető volna, hogy senkinek sem adták tovább a művészetüket?
E sorok olvastán Nestor elmosolyodott. A térkép mellett ugyanis egy
félreérthetetlen című könyv hevert.
A végtelen felfedezői
Útikalauz a múltba
Élménybeszámoló első kézből
A borítón Dante Alighieri portréja volt látható. Leonard
jegyzetei és aláhúzásai elborították a könyv oldalait, és
mindenhová emlékeztető cédulák voltak beillesztve.
 — Hát ez honnét van? — tette fel magának a kérdést az
öreg kertész, miközben odakint a szél egyre növekvő
zúgással korbácsolta a hullámokat.
A papírokra ejtette a könyvet, és tovább kotorászott a
térképhalmok és jegyzetekkel ellátott kötetek között,
amíg meg nem találta, amit keresett. Egy félig eltemetett
rádió adó-vevő készüléket a National Geographic meggyűrődött számai alatt.
A világítótorony rádiója egy fekete bakelitdoboz volt,
akkora,
mint
egy
kisebbfajta
tévékészülék.
Peter
Dedalus közvetlenül az elutazása előtt állította be.
Leonard szerint sosem működött tökéletesen, de Peter
meg volt győződve az ellenkezőjéről. Nestor megpróbálta felidézni, hogyan
kellett a készüléket üzembe helyezni. Ellenőrizte, hogy nincs-e bekapcsolva, de
akkor eszébe jutott, hogy, mint minden Peter tervezte készüléket, ezt is csak ki
kell nyitni, és kitenni a napra. Nincs szükség egyéb energiaforrásra.
Nestor hóna alá kapta a rádiót, és szuszogva kisétált
a szobából. Felment az utolsó néhány lépcsőfokon, amelyek a világítótorony
tetejére vezettek, és kilépett az óri ási lámpát körülvevő mellvédre.
Az erős szélben csak támolyogva tudott haladni, a
haja teljesen összeborzolódott.
A földre helyezte a rádiót, kinyitotta, és várt, hogy a
napelemek, amiket Peter a fedőlapra szerelt, elegendő
mennyiségű fénnyel töltődjenek fel, és a gépezet működésbe lépjen.
Várakozás közben körbejárta a mellvédet. Végignézett a Kilmore Cove-i
öblön, és Shamrock Hills erdővel borított lejtőin.
Majd fogta a rádiót, és visszavitte a lépcsőházba.
Bezárta az ajtót, lesimította a haját, és nekidőlt a fehérre meszelt falnak.
Benyomott egy kapcsolót, mire a ládából a rosszul
beállított
rádiókra
jellemző
recsegő
zaj
tört
 elő.
Tekergetni kezdte a szabályozógombot, először jobbra,
majd balra. Természetesen nem sok adót lehetett fogni
Kilmore Cove-ban. Az egyetlen átjátszóállomást ők építették nagyjából
tizenöt évvel ezelőtt. Rákötötték egy megbuherált zenegépre, és attól kezdve
huszonnégy órán át Black Vulkán lemezgyűjteményének darabjait
közvetítette. A faluban, érdekes módon, senki sem
panaszkodott emiatt. Blacknek szép nagy lemezgyűjteménye volt.
A frekvenciák közti portyázás közben Nestor rátalált
erre is. Meghallgatott néhány percet a King Crimson
nevű rockzenekar egyik hetvenes években megjelent
lemezéből, az In The Wake of Poseidon ból.
Gyűjtemény ide vagy oda, Vulkán zenéi kezdtek unalmassá válni, előbb vagy
utóbb nem ártana lecserélni őket.
Nestor tovább csavargatta a szabályozógombot, amíg
rá nem talált egy olyan frekvenciára, ahol teljes volt a
csend.
„Helyben vagyunk — állapította meg magában. — Ez a
nulla frekvencia.”
Peter annak idején sok energiát fektetett abba, hogy
elmagyarázza, hogyan működik ez a frekvencia, de
Nestornak nem sok érzéke volt a tudományos felfedezésekhez és a túlságosan
racionális magyarázatokhoz.
A lényegre azért emlékezett: úgy hívták, hogy „mikrohullámú kozmikus
háttérsugárzás”, és hogy a hatvanas években fedezte fel két, rádióantennákkal
kísérletező
úriember. Peter azt mondta, hogy ez a sugárzás egyforma intenzitással érkezik
a világűr minden pontjáról. Ez a világegyetemet kialakító ősrobbanás zajának
visszhangja.
Nestor azzal is megelégedett volna, ha a fekete bakelitdoboz ráhangolódik a
megfelelő hullámsávra, és lehetővé teszi, hogy kapcsolatba lépjen Leonard
vevőkészülékével.
Fejével a mikrofonhoz közelített, és lenyomta a megfelelő gombot.
— Leonard? Leonard Minaxo, hallasz engem? Nestor
vagyok. Leonard? Válaszolj! Itt Nestor beszél Kilmore
Cove-ból.
Elengedte a gombot, és hallgatta a tökéletes csendet,
amely úgy körülölelte, mint az anyaméh.
Legalább tízszer megismételte a műveletet, sikertelenül. Ellenőrizte, hogy jó
gombot nyomott-e le, jó helyen állnak-e a szabályzók. Tett még néhány
kísérletet, majd meggyőződött róla, hogy fölösleges.
Talán érdemesebb lenne megkeresni Juliát, és valamilyen módon kapcsolatba
lépni a Toulouse-ban lévő gyerekekkel. Esetleg felhívni Anita mobilját az Ezer
hívás házából: az egyetlen olyan helyről, ahonnan tényleg lehet telefonálni
Kilmore Cove-on kívülre is.
Újból fölemelte a rádiót, és visszavitte abba a szobába, ahol találta.
— Szükség lenne a gépek felújítására, Peter… — mormolta. — Itt már semmi
se működik.
Letette a készüléket az asztalra, és megragadta a szabályzógombot, hogy újra
beállítsa Vulkán hullámsávját.
— …OR! — recsegte a készülék, majd egy sor kopogás
következett.
Nestor rémülten összerezzent. Jól hallotta volna?
Gyorsan visszatekerte a szabályozógombot, és újra
behozta a nulla frekvenciát. Bekapcsolta a mikrofont, és
beleszólt:
— Leonard? Hallasz engem? Vége.
Miután befejezte, eltelt öt másodperc, és a hangszóró
elviselhetetlenül recsegni kezdett:
— N…STOR! ÉN …GYOK …EO…ARD!
…OSSZU… LLAK! …ÉGE!
Nestor lenyomta a mikrofon gombját.
— Én is rosszul hallak téged. Hol vagytok? Vége.
— Azt el sem hinnéd, vége — felelte Leonard, vagy legalábbis Nestor így
értette, miközben fülét a dobozhoz szorítva próbálta azonosítani a hallott
szavakat.
— Próbáld meg elmondani. Vége.
— …-TENGER! Veletek mi van? Miért kerestél?
Vége.
— Eljött Kilmore Cove-ba egy kislány, aki olvasta a
naplóimat. Egyébként kösz, hogy értesítettetek a kiadásukról, vége.
A másik oldalon nevetés hallatszott.
— Nincs mit. Szívesen tettük. Csak emiatt hívtál?
Vége.
— Nem. Történtek egyéb dolgok is. Hosszú lenne
elmagyarázni, de éppen keresünk egy személyt, aki
segítséget kért tőlünk. Mikor tértek haza? Vége.
— Kinek van ránk szüksége? Nem értem, próbálj meg
 kicsit világosabban beszélni, vége.
Leonard hangja elhalkult, mintha a rádió töltése lassan kezdene lemerülni.
Nestor kétségbeesetten felemelte a fekete bakelitdobozt, és az ablak elé állt vele.
Abban reménykedett, hogy a készülék így kap annyi fényt, ami elegendő a
beszélgetés befejezéséhez.
— Majd elmondom, ha hazaértek. Most viszont
figyelj: éppen egy könyvet keresünk. Tudsz valamit
Morice Moreau-ról? Vége.
— Hogy mondtad? Milyen könyvet? Nem hallottam,
vége.
— Egy útinaplót. ÚTINAPLÓ! Vége.
— Ismételd meg a nevet. Vége.
— MORICE MOREAU! Vége.
— Várj. Vége.
Nestor várt, de nem történt semmi.
— Leonard? Calypso? Ott vagytok még? Vége.
Leonard hangja szélrohamszerűen tört elő a rádióból, Nestor egy pillanatra el
is kapta a fülét. A hirtelen mozdulattól a rádió kicsúszott a kezéből, és leesett a
földre.
—
…SMERTE!

NEM
PONTOSAN
…SMERTE!
…KI AZ!
— Ne! — kiáltotta Nestor, miközben próbálta megérteni, mit mond Leonard.
A rádió borítása megrepedt, és néhány fogaskerék
kigurult a padlóra.
— A fenébe is, ne!
Megnyomta a mikrofon kapcsolóját.
— LEONARD! NÁLAD VAN A FÜZET? KICSO
DA MORICE MOREAU?
Lekuporodott a készülék mellé, nehogy egyetlen hangot is elmulasszon.
— …YPSO! — hallatszott Calypso hangja. — Morice
Moreau a …PÁM volt!
 Gombnyomás.
— Mit mond Calypso? Ki volt Morice Moreau? Vége.
Csak távoli recsegés, és egy elhaló hang hallatszott,
mintha valaki a kísértetek országából telefonálna.
Aztán csend.
Nestor a homlokát ráncolta.
Biztosan rosszul hallotta.
Mintha Calypso azt mondta volna, hogy Morice
Moreau a nagyapja volt.
16. fejezet
CSALÁDI ÜGYEK
Az előtér falait vidám barackszínű tapéta borította.
Julia nem vett tudomást a Flintek ordibálásáról, és
lassú léptekkel elindult az első emeletre. Zaklatott volt.
Nemcsak azért, mert az imént éppen csak hajszálon
múlt, hogy megmenekült a három huligán elől (ki a csuda bérelhette fel
őket?), hanem azért is, mert behatolt egy idegen házba.
Ahová nem hívta senki.
Csendesen haladt lépésről lépésre, míg el nem ért egy
alacsony mennyezetű tágas szalonba. A szalon két kis
négyszögletes ablaka az utcára nézett, ahonnan éppen az
imént menekült be. Az ablaktáblák nyitva álltak, és gyér
fényt engedtek a szobába. A lépcső mellett egy pár
nemezpapucs hevert. A padló világos színű fája olyan
fényes volt, mint a tükör, Julia levette a cipőjét, mert
félt, hogy összepiszkolja.
Lábujjhegyen keresztülment a szobán, találomra
kiválasztott egyet a két, ajtó nélküli kijárat közül, amelyek további
helyiségekbe vezettek. A konyhában találta magát. Egy hatalmas konyhában,
amelynek a mennyezete vörös téglával volt kirakva. Minden vízszintes felületet
szárazvirág-csokrok díszítettek. A fűtőtest előtt egy kosárban levendula
illatozott. Egy hosszú polcon szépen elrendezve néhány szakácskönyv
sorakozott.
Julia visszafordult, és feltette magának a kérdést,
hogy folytassa-e a kutatást, vagy jobban tenné, ha
lemenne a lépcsőn, belerúgna egyet-kettőt a Flintekbe,
és szépen hazamenne a Villa Argóba.
Végül is az előbbi mellett döntött. Bement a másik
ajtónyíláson, és egy hosszúkás szalonban találta magát. Itt
 lila színű volt a tapéta, az ablakok magasabbak és keskenyebbek voltak, és
hűvös, lenvászonból készült függönyök keretezték. A négy fal közül hármat
könyvespolcok foglaltak el. A polcokon nagyság szerint egymás mellett
sorakoztak a könyvek. Ennek a szalonnak is két kijárata volt.
Az egyiknek félig be volt hajtva az ajtaja, a másik azonban
sarkig nyitva állt, és egy nagyméretű fürdőszobába vezetett. Julia látta bent a
fürdőkádat és egy aranyozott tükröt.
Reszketve odalépett a könyvekhez. Harisnyás lábai
nesztelenül surrantak a viasszal felkent padlón. A lenvászon függönyök a
vállát súrolták. Ragyogóan tiszta, meleg idő volt, a falu szokásos zajai
megnyugtatóan hatottak, és a Flintek emléke is távolinak tűnt.
Juliát mégis különös érzés kerítette hatalmába… valami nem stimmelt ebben a
vidám és rendezett házban.
Nekilátott, hogy számba vegye a könyveket, hátha
megtalálja köztük a keresett füzetet.
— Calypso? — kérdezte egy vékony hang, amitől Julia
összerezzent.
Alig volt több egy suttogásnál, mint amikor ráfújunk egy selyempapírra, hogy
megrezegtessük. Mégis elegendő volt ahhoz, hogy Julia hátán végigfusson a
hideg.
— Calypso, drágám, te vagy az? — kérdezte újra a
remegő hangocska. — Megjöttél?
Julia megborzongott. Korábbi rossz érzése testet
öltött. Tudta, hogy Calypso idős édesanyjának a hangját
hallja a félig csukott ajtó mögül, ami ott van tőle egy-két
lépésre.
„Meghallott” — gondolta Julia.
Nem mozdult, csak fülelt. Mintha lepedő súrlódását
hallotta volna, aztán egy régi matrac rugóinak nyikorgását. Majd egy hosszú
sóhajtást. Ennek hallatán végre megmozdult.
„Lehet, hogy szüksége van valamire — gondolta Julia,
mert közben eszébe jutott, hogy Calypso idős édesanyja
már nem tud felkelni az ágyából. — Talán azért hívott,
mert azt gondolja…”
Julia mereven az oldalához szorította a két kezét.
Eldöntötte, mit fog tenni. Két lépést előre lépett a fényesen csillogó padlón, és
kezét a behajtott ajtó rézgombjára helyezte. Egy kicsivel jobban kinyitotta, és
belesett.
Fehérmárvány-borítású komódot látott odabent, és a
 hatalmas ágy egyik sarkát. Az ágytakarón hófehér kéz
pihent.
— Calypso? Drágám? — szólalt meg újra a vékony hangocska.
Julia erőt vett magán, és behajolt az ajtón. Egy darabig csak az idős asszony
karját nézte, majd tekintete feljebb vándorolt egészen az arcáig. A néninek apró,
ráncos arca volt. Elefántcsontszínű fején ritkás, vékony szálú hófehér haj
fénylett. Arcát ráncok szabdalták, mint egy kisgyermek rajzát az ákombákomok.
Hatalmas szeme egészen világoskék volt.
Az ágyon feküdt, és olyan sovány volt, hogy a takaró
szinte nem is emelkedett fel a teste fölött. Párnába süppedő feje a sétapálcák
végén lévő gombra emlékeztetett.
Julia rámosolygott.
— Nem Calypso vagyok, asszonyom… — mondta. —
Julia a nevem. Segíthetek önnek valamiben?
Az idős asszony lassan elfordította a fejét.
Kék szemét lehunyta, majd újra kinyitotta, és arcán
álmodozó mosoly jelent meg, mint aki már hozzászokott, hogy az emlékezete
néha váratlan meglepetésekkel szolgál.
— Á, anyu, te vagy az! — szólalt meg végül vérfagyasztó egyszerűséggel az
idős asszony.
Julia megdermedt. Calypso édesanyja nyilvánvalóan teljesen összekeverte az
időt, a szerepeket és a szereplők életkorát.
Az idős asszony Julia szeme láttára a szája elé kapta a
kezét, mint egy kislány, és bocsánatot kért:
— Nagyon sajnálom, anyu. Nem akartam.
A lány csak nézte. El akart menni, de képtelen volt
megmozdulni.
— Anyu, sajnálom — mondta az idős asszony. — Igazán
sajnálom! — És zokogni kezdett.
Julia nem tudta, hogyan viselkedjen. Legszívesebben
elmenekült volna, de a valószerűtlen párbeszéd fogva
tartotta. Egy olyan játék részesévé vált, ami egyáltalán
nem volt az ínyére, mégis úrrá lett rajta a gyötrő kíváncsiság.
— Nem akartam kinyitni azt az. ajtót, anyu… — mondta
szemét eltakarva a néni. — Tudom. Persze, hogy figyelmeztettél. Tudom,
hogy nem kellett volna megtennem.
Julia késztetést érzett rá, hogy befogja a fülét.
— Bocsáss meg, anyu. — Az idős asszony tovább siránkozott. — Tudom,
hogy sok fáradságodba került megcsinálni azt az ajtót.
 Milyen ajtóról beszélhet?
— Tudom, hogy veszélyes, és zárva kellene maradnia! —
panaszolta a néni, miközben egyik kezével eltakarta az
arcát. Majd hirtelen felemelte a tekintetét, és hevesen
megrázta a fejét. Haja szétterült a párnán, mint a pókháló.
—
De
nem
beszéltem
senkivel
sem.
Senkivel!
Esküszöm! Senkivel, senkivel, igazat mondok!
Julia hátrált egy fél lépést. Ez már túl sok volt neki,
nem bírta tovább hallgatni.
— Látod, hogy jól viselkedtem? — folytatta ágyából az
asszony. — Ne menj el! Anyu! Gyere ide! Olvass nekem
egy mesét.
Julia meg akarta rázni a fejét, de egyszerűen képtelen
volt rá. A nyaka olyan merev volt, mint egy bot.
— Gyere ide, anyu! — ismételte kitartóan az idős
asszony.
Julia lábai önálló életre keltek. A lány odalépett az
ágyhoz, mereven, mint egy bábu.
— Egy szép mesét, anyu, azok közül, amiket apu írt!
Julia ajka és keze forró volt, és egyre forróbb lett.
— Apu meséit mindig ott tartom a komódban.
Az idős asszony vékony, gyenge hangja követelődző
volt.
— Nyisd ki a komódot, anyu!
A komód néhány lépésnyire állt Júliától.
— Hozd ide a könyvet.
Egy kis fiókos szekrény, fehérmárvány-tetején olvasólámpa. Julia
gondolkodás és ellenkezés nélkül odalépett a szekrényhez.
— Egy szép utazásos történetet, jó? — folytatta ezalatt
az idős asszony. — Azok közül, amiket annyira szeretek.
Igaz, hogy én még nem utazhatok. Mert veszélyes, ugye?
Calypso édesanyja felemelte egyik kezét az ágyról.
Borzasztóan sovány volt, akár egy csontváz keze, és szinte teljesen áttetsző.
 Julia arcához emelte.
A lány eközben kihúzta a komód fiókját.
— Egy szép mesét…
A fiókban egy füzet hevert.
Egy útinapló.
Morice Moreau füzete.
— A Haldokló Falu történetét szeretném hallani… —
Az idős asszony keze megpihent Julia arcán, meg akarta
simogatni.
Majd hirtelen mindene megmerevedett: a keze, a karja, a ráncokkal teli arca.
A szeme olyan hideggé vált, mint két üveggolyó.
Az imént még elanyátlanodott, kedves arc helyén
rémült ábrázat jelent meg.
— TE NEM AZ ANYUKÁM VAGY! — ordította teli
torokból az idős asszony.
Julia hátrébb húzódott.
— KI VAGY? KI VAGY? — kiáltozott Calypso édesanyja, és sovány
mellkasa minden levegővételnél fel-emelkedett.
Julia próbált jelezni, hogy ne kiabáljon, de képtelen
volt megmozdulni.
— SEGÍTSÉG! CALYPSO! SEGÍTSÉG!
Julia megragadta a füzetet, kiborította a fiók tartalmát a földre, majd lelkében
rémülettel és zavarodottsággal elmenekült.
17. fejezet
ÉG ÉS FÖLD KÖZÖTT
Anita fénysebességgel száguldott.
Rávetette magát Rick hátára, és vele együtt szorította
a kötél végét. Kevesebb, mint egy méterre voltak a szakadék szélétől, amelybe
Jason belezuhant.
A kötél az orruk előtt tekeredett le. Talán két másodperc telhetett el
csigalassúsággal. Amikor már úgy tűnt, hogy nem következik be, akkor jött a
rántás. A kötél iszonyatos erővel a mélység felé rántotta őket. Rick és
Anita hason csúsztak a semmi felé.
— ÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁÁ!
Anita centiméterenként próbálta megtámasztani a
testét. De nem engedett a szorításon.
Rick fogát csikorgatva ugyanígy tett. A mélységtől
néhány centiméterre megálltak. A kötél megfeszült a
kezükben, és lassan himbálódzott.
 Rick intett a lánynak, hogy segítsen.
Anita engedelmeskedett. Lecsúszott Rick hátáról,
ügyelve, hogy egy pillanatra se engedje el. Végül megragadta a bokáját, és
olyan erősen tartotta, amilyen erősen csak tudta.
Lassú és kimerítő művelet volt. Centiméterről centiméterre hátráltak a
szakadék peremétől, és vonszolták a kötelet, melynek vége a semmibe veszett.
Végül sikerült felhúzniuk Jasont is.
A fiú megkapaszkodott a terasz peremében, felkászálódott, és zihálva a hátára
fordult.
— Jason!
— Jól vagy?
Jason úgy szuszogott, mint egy fújtató, és csukva tartotta a szemét. Az ujjait
felhorzsolta, és a homlokán csúnya vágás éktelenkedett.
— Jól vagyok — lihegte.
Kinyitotta a szemét, és előbb Anitára, majd Rickre
nézett.
Jobb kezének hüvelyk-és mutatóujját egymáshoz
közelítette, majd kissé eltávolította, kevesebb, mint tíz
centiméterre egymástól.
— Kábé ennyi — mondta. — Csak ennyi hiányzott.
— Elképesztő ugrás volt — állapította meg Rick. —
Jobban nem is csinálhattad volna. Jókor ugrottál el, és a
szél is a segítségedre volt.
Jason köhögött, megfordult, és megpróbált lábra állni.
— Jason Covenant hármas számú szabálya… — mondta, majd egy hosszú
percre elhallgatott. Lassacskán visz-szanyerte a színét, és nyugodtabban
lélegzett. — Az a különbség az igazi férfi és a középszerű ember közt,
hogy az igazi férfi sosem hátrál meg. És végül eléri, amit
akar.
— Jason…
Az ifjú Covenant kissé imbolyogva lábra állt.
Anita odalépett hozzá, hogy támogassa. Hagyta, hogy
a fiú átölelje. Megsimogatta sebesült homlokát, és megkérdezte, hogy fáj-e.
Jason bólogatott, és közben Anitát nézte.
— Az előbb elkövettem egy hibát.
— Őrült voltál! — csapott le rá Anita. — Őrültek voltunk
mindhárman.
Jason nevetve rázta a fejét.
— Ó, nem. Az úgy rendben volt. Abban volt a hiba,
 hogy az ember így nem indulhat neki egy ilyen vállalkozásnak.
— Hát hogyan kellene nekiindulnia?
— Így — felelte Jason. Azzal magához szorította Anitát,
és szájon csókolta.
A lány megdermedt, Jason szorítása azonban erős
volt és határozott. És a kezdeti megdöbbenés után el
kellett ismernie, hogy nem is volt… kellemetlen.
A váratlan és esetlen csók kezdetben hidegen hagyta.
Csak állt tágra nyílt szemmel, de azért nem húzta el az
arcát.
Hagyta, hogy Jason megcsókolja.
A szél kavargóit körülöttük.
És Anita lehunyta a szemét.
— FUSS, JASON! FUSS!
A fiú újból nekiiramodott teljes sebességgel, pontosan úgy, ahogyan az előbb
is. A szíve azonban sokkal könnyebb volt.
„Ha már idáig eljutottam, az azt jelenti, hogy oda is
meg kell érkeznem. És ha meg fogok érkezni, akkor nyugodtan ugorhatok. Ha
pedig ugorhatok, akkor az azt jelenti…”
Elhagyta a szilárd talajt, és elrugaszkodott a semmibe, miközben eszelősen
fújt körülötte a szél. Másodjára is észlelte, ahogyan a tátongó fekete mélység
magába akarja szippantani, és teljes bizonyossággal tudta, hogy
annak a szakadéknak nincs alja.
A levegőben összehúzta magát, és hagyta, hogy a szél
támogassa és röpítse. Messzebbre, mint amennyire a
saját erejéből képes lenne ugrani.
Repült a szél szárnyán, egészen a szakadék túlsó pereméig.
Ott maradt összegömbölyödve a semmi szélén, mint
egy párduc. Hat méterrel odébb Rick, a kötéllel a kezében, tágra nyílt
szemmel bámulta. Jason érezte, hogy ég az ajka. Megcsókolta a bal, majd a jobb
kezét. Felállt, és győzedelmesen az ég felé nyújtotta az öklét.
Őrjönghetett a szél, elszabadulhatott a vihar, csapkodhattak a villámok.
Sikerült átugrania.
Hátranézett.
Jason Covenant elnyerte merészsége jutalmát.
A bátorság révén, és Anita segítségével sikerült.
18. fejezet
MENEKÜLÉS VELENCÉBŐL
Velencében a déli nap fénye egészen varázslatos és egyszersmind
valószerűtlen volt. Áthatolt az aranyszínű halpikkelyeken, amelyek szanaszét
lebegtek a lagúna vizén, mint maroknyi konfetti. Tommaso Ranieri Strambi lassú
mozdulatokkal tekerte Peter Dedalus lábbal hajtható gondoláját. Fáradt volt és
rémült.
Felfedezett valamit.
Valami nagyon-nagyon fontos dolgot.
Kicsivel korábban visszatért a Ca’ degli Sgorbiba. Az
ajtót nyitva találta. Valószínűleg úgy maradt, amikor Eco
elrabolta őt. Felment, hogy megnézze a francia festő
freskóit. Szerette volna megérteni, hogy miért találja
annyira félelmetesnek azt a házat. Kitárta az összes ablaktáblát, hogy
beengedje a fényt, és…
És mit látott?
Arcokat. A sötétből előbukkanó arcokat.
Majomarcokat.
És más állatok arcát.
„Most már értem…” — suttogta, mielőtt még bármit
is tényleg megértett volna.
Attól a pillanattól kezdve nem bírta abbahagyni a
remegést. A félelem, amit akkor érzett, amikor átlépte
ennek az átkozott háznak a küszöbét, ahol egy akasztott
férfit találtak a legfelső emeleten, miközben a tűzvész
mindent felemésztett, semmi sem volt ahhoz képest, ami
most járta át, amikor elkezdte megérteni a dolgokat.
Mindez a sok állat…
majom,
jaguár,
iguána,
páva,
aligátor,
ló,
sárkány,
mamut,
bálna,
macska,
oroszlán
Morice Moreau zűrzavaros és rémisztő freskóján a
semmiből bukkantak elő, egy sűrű lombú fa levelei
közül. A fa gyökerei a semmi fölött lógtak, az állatok
 pedig egyenesen a lépcsőház sötétlő hasadékába zuhantak. A mélyben egy
kovács várta őket, üllővel és kalapáccsal felszerelkezve. Mint Héphaisztosz, az
istenek kovácsa.
A freskón volt még egy másik állat is: egy holló. Az
egyetlen rendelkezésre álló helyen röpködött hátborzongatóan.
A holló kivételével éppen ezeket az állatokat faragták
az időkapuk kulcsaira.
Erre most itt vannak megfestve a Ca’ degli
Sgorbiban.
Ez nem lehet véletlen.
Abban a pillanatban, amikor erre rájött, Tommi meg
értette, hogy ez a ház sokkal többet rejt egy egyszerű
freskónál. Az egész ház egy üzenet, ami olyasvalakinek szól, aki képes
megérteni.
Tommi folytatta a pedálozást, és rettentően vágyott rá,
hogy Anita ott legyen mellette, és elmesélhesse neki
mindazt, amit felfedezett.
Amikor megértette, hogy a Ca’ degli Sgorbi freskói
egy üzenetet próbálnak közvetíteni, arra is rájött, hogy
miért érdekli ez az egész a Gyújtogatókat.
Morice-nak és Ulyssesnek egyaránt köze van a képzeletbeli helyekhez:
egyikük megfestette, a másikuk pedig egy olyan faluban él, ami nem létezik.
Tommi felrohant a Ca’ degli Sgorbi második
emeletére valamiért, amit Anita anyukájánál látott
néhány nappal ezelőtt. Egy hatalmas fényképgyűjtemény volt, ami most ott
hevert a lába előtt a gondolában. Az igazi restaurátorok, mint amilyen Anita
édesanyja is, a munka minden fázisában lefényképezik a freskókat.
Miután Tommi megtalálta az albumot, magához vette, és leszáguldott a
földszintre. Akkor azonban hirtelen megállt, mert eszébe jutott valami.
Túlságosan veszélyes lenne itthagyni a freskókat,
mindenki szeme előtt…
Letette a földre a fotóalbumot, visszament a fölső
szintre, és magához vette a fehér festékeskannákat.
Lecsavarta a kupakjukat, és a freskókra löttyintette a
festéket. Az egész lépcsőházat bemázolta, mintha csak
örökre el akarná tüntetni az összes festményt.
Aztán lement a földszintre, és magához vette a fotóalbumot. Kiszaladt a
csatornához, és többé hátra sem nézve, beugrott a gondolába.
Akár egy vandál. Egy bűnöző.
 Összemázolt, örökre tönkretett egy műalkotást.
A Sgorbi család.
Az állatok és a kulcsok.
Az arcok, amelyek egy gyökerek nélküli fa lombja
közül lestek rá.
Tommaso Ranieri Strambi mindezt maga mögött
hagyta, és pillanatnyilag Peter Dedalus gondolájával siklott a vízen. A Barátok
szerelme sikátorát kereste.
A Barátok szerelme sikátora természetesen nem létezett.
Legalábbis nem Tommi Velencéjében.
A fiú eltökélten átkutatott minden vízi utat a Centani
utca, a Campo dei Frari és a Saoneri utca között, de
nem találta meg azt a kis közt, és azt az ajtót, amiről
Ulysses Moore könyveiben olvasott.
Már majdnem egy óra volt, és Tommi határozottan
elfáradt.
Hagyta, hogy a víz áramlása nekisodorja egy viszonylag elhagyatottabb
csatorna falának. Elgondolkodott.
Emlékezetébe idézte, hogy mit mondott nekik Ulysses
Moore naplóinak fordítója, amikor Anitával megkérdezték tőle, hogyan lehet
eljutni Kilmore Cove-ba.
Anitának ajándékozta az óráját azzal, hogy majd hasznát
fogja venni.
Egy tárgy arról a helyről, ahová el szeretnénk jutni…
Tommi pontosan egy olyan járműben ült, ami arról a
helyről származott: ez a lábbal hajtható gondola Peter
Dedalusé volt. Ezenkívül nála volt az első Gyújtogató,
Hamugróf köpenye és álarca is. Vagyis nem a tárgy volt
az, ami hiányzott.
A fordító elszavalt egy mondókát is, ami vezetőként
szolgált.
Egy vezető.
Ez az, ami hiányzik. Tomminak nem volt vezetője.
Kivéve talán a gondolát. Lehet, hogy a gondola a vezetője? Lehajolt a
fogaskerekekhez, amik a gondola alsó részében helyezkedtek el, és valamiféle
útmutatást keresett. Azt remélte, hátha Peter hagyott ott valami effélét.
Például egy robotpilótát.
Talált egy emelőkart, egy kis piros emelőkart, amely
fehér színű kerámia gömböcskében végződött. A gömböcske tetején egy „K”
betű látszott. „K mint Kilmore Cove?” — találgatta Tommaso.
Felemelte a kart, és a gondola lassan elindult, anélkül
hogy bárki hajtotta volna. Hogy még biztosabb legyen a
dolgában, Tommi magára öltötte Hamugróf köpenyét,
és fejére húzta a csőrös álarcot.
„Hinnem kell benne — gondolta, miközben a gondola magától haladt tovább
bal felé, a Frari magas harangtornyának irányába. — Egyszerűen csak hinnem
kell benne.”
A gondola balra fordult, és betért egy szűk csatornába, ahol Tommi már
kétszer is járt aznap délelőtt.
Lehunyta a szemét, és elrendezte az orrán az álarcot.
Mélyet lélegzett, és hagyta, hogy a gondola magától
menjen tovább.
Kocc, a gondola nekiütődött a partfalnak.
Kocc. Kocc.
Tommi kinyitotta a szemét, és körülnézett. Egy hoszszú, szűk csatornában
volt, amelyből jobbra egy kis sikátor nyílt.
— Nem történt semmi… — motyogta halkan.
Minden ugyanúgy néz ki, mint korábban. Iszapos víz
és a csatornára néző házak.
Az ajkába harapott.
Nem hitt benne elég erősen. Tévedett. Az időkapuk
nem léteznek. Velencében legalábbis nincsenek.
Lassan felemelte a tekintetét a háztetők irányába,
nézte a kéményeket és az antennákat…
Hirtelen talpra ugrott a gondolában, amitől kis híján
elveszítette az egyensúlyát. Döbbenten nézett körül:
sehol egy antenna, elektromos vezeték vagy telefon—
kábel.
— Ezt nem hiszem el… — motyogta, és kiugrott a
partra.
Gyors mozdulattal kikötötte a gondolát, és belépett a
sikátorba.
A sikátor végén balra egy kis lépcsőt pillantott meg,
amely olyan volt, mintha csak ráfestették volna a ház
oldalára. A lépcső tetején ajtó állt.
Vajon az 1751. évben jár?
Tommi kinyitotta az ajtót, és belépett egy sötét szobába, amely tele volt ócska
limlomokkal és egymásra halmozott bútorokkal.
 A fiú úgy érezte, menten elájul.
A bútorok mögött kis ajtót pillantott meg. Egy időkapu volt, és elképzelhető,
hogy nyitva van. Az utolsó ember, aki használta, Alvajáró Fred volt, legalábbis
Ulysses Moore könyvei szerint. Tommi nem tudta,
mi történt vele azután, hogy elindult Velencébe.
Feltehetőleg visszatért Kilmore Cove-ba ezen az ajtón
keresztül. Vagy az is lehet, hogy… nem. Akkor az időkapu még mindig nyitva
van.
Tommi bepréselte magát a szobát ellepő ezernyi
kacat közé, és megkísérelte kinyitni a mögöttük rejtőző
ajtót.
Az ajtó kinyílt.
— Most pedig remélhetőleg egy hálószobában kötök
majd ki… — mormolta.
Aztán nem gondolkodott többet, csak belépett az
ajtón.
19. fejezet
VOYNICH BŐRÖNDJE
Malarius Voynich már nem is emlékezett rá, hogy mikor
utazott utoljára. Arra azonban nagyon is jól emlékezett,
hogy az utazás milyen elviselhetetlen volt. Az előkészületeket egyenesen
utálta.
Mennyi ideig is lesz távol? Kilmore Cove Cornwallban van, Cornwall pedig
jó messze.
Egy nap?
Kettő?
Három?
Ez pedig azt jelenti, hogy szállodában kell aludnia.
Remek.
Aprólékos precizitással helyezte a holmikat skót kockás bőröndjébe. Egy
háziköntöst, egy pizsamát, egy alvómaszkot, egy pár füldugót.
És persze a gyógyszereket. Az összes gyógyszerét.
Be a bőröndbe.
Ingek. Három ing.
Be a bőröndbe.
Nadrágok. Két nadrág.
Be a bőröndbe.
Nyolc pár zokni. Teljesen egyformák, ugyanolyan
hosszú szárral.
 Be a bőröndbe.
És még?
Vajon mire lesz még szüksége?
Fogselyem. 15 centiméter.
Be a bőröndbe.
Tökéletesen klimatizált lakásán kívül az időjárás esetleg megváltozhat, akár az
előrejelzések ellenére is.
Cornwall pedig híres arról, hogy gyakoriak a váratlan
időjárás-változások.
Esőkabát.
Könnyű
pulóver.
Vastag
pulóver.
Mindegyik szürke színű.
Be a bőröndbe.
És még?
Az íróasztalhoz lépett, és megfogott egy fekete bőr
irattartót, mely oldalt masnival volt összekötve.
Gondolkodott egy kicsit, majd kioldotta a csomót, és kinyitotta az irattartót.
57 gépelt A4-es oldalt tartalmazott. Mindegyik oldalon 30 sor, minden sorban 60
leütés, dupla sortáv, Times New Roman betűtípus. Az első
oldalon a cím:
A szívnek nem lehet parancsolni
Malarius Voynich regénye
A következő 56 lap a szóban forgó regény első részét tartalmazta. Tökéletes,
hibátlan alkotás. A mintaregény, amin Voynich már idestova ötvenhét éve
dolgozott a legnagyobb titokban. Évente csak egy-egy oldalt írt, szép nyugodtan.
Megfontoltan. Precízen.
Senki sem tudott a mű létezéséről. Malarius Voynich
saját teremtményének, és egyszersmind az egyetlen
gyengeségének tekintette.
Amikor megcsörrent a telefon, a Gyújtogatok főnöke
összerezzent, visszacsúsztatta a lapokat az irattartóba,
mint egy gyermek, akit rajtakapnak, amint éppen a lekvárosüvegből
nyalakodik.
— Voynich! — kiáltott bele a kagylóba.
Eco volt az.
— Itt állok a Ca’ degli Sgorbi előtt. Itt van Bloomné,
 a restaurátornő is — kezdte a velencei Gyújtogató.
Malarius Voynich nem szólt egy szót sem.
— Azért hívom, mert éppen most érkezett egy üzenet a
kis Bloom lánytól. Azt mondja, hogy: Drága Tommi, elértük a határt. Jason
éppen most ugrott át a túloldalra. Nagyon félek, de most már továbbmehetünk.
Hall engem, doktor Voynich? Mit gondol a dologról? Doktor Voynich?
— Hallottam.
— Szerintem fontos lehet…
— Idefigyelj, Eco! Én éppen Kilmore Cove-ba készülök, hogy személyesen
rendezzem el ezt az ügyet.
— Tudom, doktor Voynich. És fel fogom keresni
Londonban, mihelyst…
— …MIHELYST elintézted a dolgokat Bloomnéval.
És megtaláltad azt a kis vandált, a majmok urát. Ám,
mivelhogy én éppen most indulok, nem szükséges
közölnöd velem az összes üzenetet, ami a kis Bloom
lánytól érkezik.
— Arra gondoltam, esetleg fontos lehet…
— Mostantól a Forbice fivéreknek küldd tovább ezeket az üzeneteket, ők
vannak ráállítva a kislányra.
— Doktor Voynich, én…
— A Forbice fivérek a saját keretükből vásároltak egy
francia mobiltelefont, a száma: +33 3648 39327.
Amikor utoljára beszéltem velük, egy erdőben voltak.
Hívd őket minél hamarabb, mielőtt még szétmarcangolja őket egy feldühödött
vaddisznócsorda. Világos?
Ezen a ponton megszakította a beszélgetést.
Megfontoltan körülnézett, és az 57 oldalt tartalmazó
irattartót becsúsztatta a bőröndbe.
Újra, immár ki tudja, hányadszor leellenőrizte, amit
becsomagolt, és a bőrönd mellé tette platinából készült
lángvető esernyőjét is. Végül bezárta a bőröndöt.
— Ulysses Moore… — mormolta villanásnyi gyűlölettel a hangjában.
— Csupán az összes lehetetlen variációt kell kiküszöbölni… — mondta a
göndör — s akkor, ami marad, bármennyire valószínűtlen is, okvetlenül megfelel
a valódi tényállásnak.
— Ez könnyű — jegyezte meg a mellette haladó szőke.
— Sherlock Holmes.
A Forbice fivérek elérkeztek ahhoz a teraszhoz, amelyik a semmi fölé nyúlt. A
szél kavargott körülöttük, ők pedig a szakadék két pereme közé kifeszített
kötelet szemlélték. Egyik végét a szárnyas szobor talapzatához
kötözték, a másikat egy kőrakáshoz.
A göndör a fivéréhez fordult, és felemelte az esernyőjét.
— Tévedés: Sir Arthur Conan Doyle.
— Hogy jön az ide? Ezt a mondatot Sherlock Holmes
mondja a A négyek jelében.
— Óriási tévedés, kedves bátyám. Sherlock Holmes nem mond semmit. Sir
Arthur Conan Doyle mondatja
ezt a mondatot az egyik szereplőjével.
A másik idegesen arrébb ment.
— Nem ez a legmegfelelőbb pillanat arra, hogy ezeken
a finom részleteken vitatkozzunk. Most azt kell eldöntenünk, hogy merre
menjünk tovább.
— Az útirány egyértelmű — felelte a testvére, miközben esernyőjével
igyekezett védekezni a szélrohamok ellen.
A göndör a szakadék fölé kifeszített kötél teherbíró
képességét próbálgatta.
— Azt mondod, hogy megtart?
— Nem tudom. De menj csak nyugodtan előre.
— Miért éppen én?
— Mert a mezőn végig én mentem elöl. Nézd meg,
milyen lett a nadrágom. Befogta a fű. A gyapjúöltönyömet ki lehet dobni!
— Akkor egyértelmű, hogy neked kell elöl menned.
Ha már úgyis ki kell dobni az öltönyödet, nem számít,
hogy tönkremegy, ha szétzúzod magad a sziklákon.
Mindketten kihajoltak, és lenéztek a mélybe.
— Erről jut eszembe, te látsz egyáltalán sziklákat ott
lent?
— Nem, nem látok semmit.
— Tényleg muszáj továbbmenni? Vajon mi lehet ezen
a szakadékon túl?
— Halvány gőzöm sincs. De menj csak nyugodtan előre.
20. fejezet
A TITKOS KAPU
Ahogy a tóhoz értek, az ég egyre jobban elsötétült.
Miután a kötél segítségével átjutottak a szakadék
fölött, Rick, Anita és Jason alig szóltak egymáshoz.
Anita észrevette, hogy a mobiltelefonja már nem
 működik. Ugyanaz történt vele, mint Kilmore Cove-ban. Talán ez már annak a
jele, hogy közelednek az úti
céljukhoz?
Az ösvény ereszkedni kezdett a hegyek között, és
hamarosan elért egy völgybe, amelyet meredek sziklafalak vettek körül. A táj
itt fent eléggé kopár volt, de az alacsonyabban fekvő lejtőket már kiterjedt
erdőségek borították.
A délutáni nap lassan lehanyatlott.
Továbbra is kelet felé tartva elértek egy tóhoz, amelyet három vízesés vize is
táplált.
Nem számítottak efféle látványra: a tó medre tökéletesen kerek volt, mint egy
stadion, amit tízméteresnél is magasabb sziklák vettek körül. A magasból három
vízesés zuhogott a tó kísértetiesen kékes vizébe. Robajuk betöltötte a levegőt.
A gyerekek haja a fejükre tapadt, a ruhájuk teljesen
átázott.
— Ti láttok itt valahol kaput? — kérdezte Jason a vízesések előtt.
— Neeem! — kiáltotta Anita, remélve, hogy sikerül túlharsognia a vízesések
robaját.
— Várjatok meg itt! — mondta Rick.
Odanyújtotta nekik a hátizsákját, és szó nélkül elindult felfelé a csúszós
sziklákon. Mászás közben cserjékbe és fagyökerekbe
kapaszkodott.
Kevesebb,
mint
negyedóra alatt elérte a sziklastadion felső peremét.
Odafönt elakadt a lélegzete az elébe táruló látványtól.
Tágas, kerek völgyet látott maga előtt, amit teljes egészében elfoglalt egy
folyó. A folyó vize három ágra szakadt, ezek táplálták a három vízesést. Itt fent
azonban egy henger alakú hegyet öleltek körül, amely úgy magasodott Rick
előtt, mint egy óriási, felfordított karácsonyi kalács. A szikla tetején sűrű erdő
látszott.
A levegőben vízcseppek kavarogtak, és emiatt nehéz
volt kivenni e vad, ősi táj körvonalait. A borús, ködös
eget vörös-és narancsszínű, ecsetvonáshoz hasonlatos
felhők tarkították.
Rick a sziklák között egyensúlyozva a folyó felé tartott. Sokszor lenézett,
hátha meglátja Anita vagy Jason arcát az erdő sűrűjében, de nem járt sikerrel.
Abban sem volt biztos, hogy a barátai látják őt. De mindez nem számított. Az
egyetlen ember, akit látni szeretett volna, Julia volt. Akiről úgy tudta, hogy
lázasan fekszik az ágyában, otthon Kilmore Cove-ban.
Megcsúszott egy víztől síkos kövön, és az eséstől meglepetésében felkiáltott.
Ez figyelmeztetés volt, gondolta.
Nem kalandozhatnak el a gondolatai.
Immár sokkal jobban összpontosítva folytatta útját,
és időnként körülnézett. Pontosan emlékezett Morice
Moreau útmutatásaira. Ha a kaput zárva lelitek, ne feledjétek, hogy kopogni
nem lehet. De senki sem tart majd neveletlennek, ha ehelyett elzárjátok a vizet.
„Melyik kapun nem lehet kopogni? — tanakodott
magában Rick. A válasz szinte azonnal ott volt a fejében.
— A vízből készült kapun”. És mivelhogy nem neveletlenség elzárni a vizet,
ez csakis azt jelentheti, hogy valamiképpen el is lehet zárni.
— Azzal kapcsolatban, ami történt, Jason… — kezdte
Anita, amint magukra maradtak.
A fiú kerülte a tekintetét.
— Bocsáss meg. Nagyon sajnálom. Magam sem
tudom, hogy miért tettem.
— A — mondta Anita. — Szóval magad sem tudod,
hogy miért tetted?
— Így van — folytatta Jason. — Nem tudom. De ne csinálj nagy ügyet belőle.
„Hogyhogy nagy ügyet?” — akarta kérdezni Anita. És
azt is el szerette volna mondani, hogy nem esett neki
rosszul a csók. Nem ilyen direkt módon persze, hanem… szépen körülírva, de
azért úgy, hogy a lényeg felől ne legyen semmi kétség.
Meg szerette volna értetni Jasonnel, hogy minden
rendben.
Hogy őt most csókolták meg először életében.
És hogy az egész elképesztő volt.
Anita szerette volna elmondani, hogy… nincs ellenére, ami történt. Most
viszont úgy tűnik, mintha Jason …
vissza akarná csinálni a dolgot. Mintha meg sem történt
volna.
Amióta túljutottak a szakadékon, Jason Covenant
első számú szabálya átvette az uralmat. Anita és Jason
nem beszéltek egymással, nem néztek egymásra, és hozzá sem értek
egymáshoz.
Mintha Anita valamivel megfertőződött volna.
— Nem értelek, Jason — mondta Anita olyan halkan,
hogy Jason nem is hallhatta.
 — Megyek, megnézem, Ricknek nincs-e szüksége rám —
jelentette ki a fiú. — Te meg vigyázz addig a zsákokra.
— Rendben, vigyázok.
Jason eltűnt a fák között. Egy szempillantással később
olyan zaj hallatszott, mintha ezernyi krétát húznának
végig egyszerre a világ legnagyobb tábláján.
Anita befogta a fülét, miközben Jason visszarohant,
hogy megnézze, minden rendben van-e.
— Mi történt?
—
Fogalmam
sincs.
Úgy
tűnt,
mintha…
nem
tudom… mintha…
— Jason, nézd!
Olyan volt, mintha az egyik vízesés vize lassan kezdene elapadni, és végül
teljesen elállt. Ahol az imént még folyékony falat láttak, most egy fekete kapuval
elzárt üreg látszódott. A kapuba egy nagy aranyozott „Á”
betűt véstek.
— Árkádia — mondták ki egyszerre a gyerekek.
21. fejezet
A STRANDON
Julia kirohant Calypso házából, egyenesen az utcára.
A Flintek épphogy csak észrevették, amint kiugrott eléjük, és mezítláb
átrohant a falu főterén, akár a villám.
— Láttátok ezt?
— Ja, láttuk.
A kis Flint kiadta a parancsot, mire mindhárman
Julia nyomába eredtek.
A lány, torkában dobogó szívvel, keresztülszáguldott
Kilmore Cove utcáin, és az volt az érzése, hogy élete legnagyobb baklövését
követte el. Végigrobogott a főutcán, és befordult a parti sétányra. A stégről
beugrott a homokba, és elérte a strandot. Tovább szaladt egészen a
hullámtörő vonaláig. Csak akkor kezdett lassacskán
megnyugodni, amikor a lábával megérezte a hideg tengervizet.
Görcsösen magához szorította Morice Moreau füzetét. Felemelte, és még
egyszer megvizsgálta a napfényben. Ráismert.
Ez volt az.
Ugyanolyan, mint amilyet Anitánál látott.
Kinyitotta.
Ugyanazok a rajzok. Ugyanazok a fekete keretek…
— Hé, nyuszika! — kiáltoztak a Flintek.
Julia gyorsan becsukta a füzetet, és a háta mögé dugta. A fiúk úgy bámultak rá
a stégről, mint három gubbasztó bagoly.
— Mit csinálsz te ott?
— Ja, mit csinálsz?
— És mit dugdosol a hátad mögött?
Julia még mindig képtelen volt megszólalni. Újra és
újra azt a jelenetet látta maga előtt, amikor az ágyban
fekvő idős asszony anyunak szólítja. És arra kéri, hogy
olvasson mesét neki ebből a kis könyvből. Amelyben az
édesapja által írt történetek vannak.
Rengeteg információt kellett feldolgoznia egyszerre,
így hát, amikor az egyik Flint újból feltette a kérdést,
hogy mit rejteget a háta mögött, Julia válasz helyett futni kezdett a
világítótorony irányába.
— Állítsátok meg!
— Futás!
— Meg fog lógni!
Az üldözés a strandon a kitartás és az állóképesség
próbája volt. Julia mezítláb futott a homokban, a három
fiú pedig a sétányon üldözte, és egy pillanatra sem veszítették szem elől.
Amikor a strand véget ért, Julia még jobban begyorsított, és egy hajszálnyival
megelőzte a három erőszakos frátert. A part mentén végigfutó sétányon folytatta
a menekülést. Az út elvitt egészen a világítótoronyig, azon túl pedig kivezetett a
faluból. Érezte, ahogy a kis Flint a levegőt markolássza alig egy méternyivel a
háta mögött.
— Állj meg!
— Ja, állj meg!
És sokkal messzebbről:
— Álljatok már meg ti is, fiúk!
Juliának esze ágában sem volt megállni. Sőt, begyújtotta a rakétákat, és maga
mögött hagyta a három fiút.
Olyan könnyedén ment neki, hogy szinte sajnálta őket.
Hónapok óta nem futott ilyen jólesően.
 Megállt egy pillanatra, és szembefordult a Flintekkel.
— Na mi az, feladtátok?
A kis Flint gyűlölködő pillantást vetett rá, és újból
utánairamodott.
— Ne merj ujjat húzni velünk… nyuszika!
— Miért? Hiszen úgysem értek utol soha!
A Flintek közül kettő ott loholt a nyomában, míg a
harmadik, a legnagyobb, jó száz méterrel lemaradva
döcögött utánuk. Julia már éppen tovább akart futni,
amikor meglátta, hogy a kis Flint hirtelen elsápad, és
megáll az út közepén.
Julia nem értette meg rögtön, hogy mi történt.
Amikor azonban a második Flint is abbahagyta a futást,
és mereven bámult valamit Julia háta mögött, a lány is
megfordult.
És szemtől szembe találta magát egy szörnyeteggel.
A Flintek üvöltve elszeleltek. Az egyik pillanatban még
ott voltak, a következőben már elhúzták a csíkot a falu
irányába.
Julia viszont hátrált egy lépést, és magához szorította
Morice Moreau füzetét, hogy megvédje. Nem volt persze biztos benne, hogy
képes lenne bármit is tenni a rémes látomás ellen. Az előtte álló alak tetőtől
talpig feketében volt, köpenye egészen a lábfejéig ért. Az arcát
ijesztő, csőrös álarc takarta, ami elborzasztó külsőt kölcsönzött neki.
Az alak felemelte az egyik kezét, és a lányra mutatott.
— Te vagy Julia, igaz? — kérdezte olyan hangon, ami
minden volt, csak nem félelmetes. Leginkább egy kisfiú
hangjára emlékeztetett.
Julia megdöbbent, nem tudta, hogy mihez kezdjen.
Elmeneküljön vagy… válaszoljon.
— Öööö… igen. Julia vagyok.
Ekkor a feketébe öltözött alak álarca alól egy Júliához
hasonló korú fiú arca bukkant elő.
— Tommaso Ranieri Strambi vagyok — mutatkozott
be. — A mindenit, nem gondoltam, hogy ilyen magas
vagy.
Juliának elakadt a szava. Nemcsak amiatt, hogy ez a
maskarába öltözött srác ismeri őt, de mit jelent az,
hogy… nem ilyennek képzelte?
 — Bocs, de… megtudhatnám, hogy ki vagy?
— Persze. Velencéből jöttem, 1751-ből. A Maskarák
szigetéről. — Julia megtántorodott, de a fiú folytatta: — Ez
itt Hamugróf öltözéke, gondolom, felismerted.
— De…
— Ebben az albumban… benne van a Ca’ degli
Sgorbiról készült összes fotó. Morice Moreau freskói…
Tudsz követni?
— Igen… de…
— Anita elmondott neked mindent?
— Azt hiszem, hogy…
— Szuper. Mert én most majd elmondom a történet
második részét. Nem fogod elhinni… Sosem fogjátok
elhinni… — Szemével a kikötőt pásztázta, Kilmore
Cove öreg házait, és végül fent a szikla csúcsán a Villa
Argót. — Á, ott van. Pontosan olyan, amilyennek elképzeltem.
— Bocsáss meg, de minek a második részéről van szó? —
kérdezte Julia, miközben még erősebben magához szorította a füzetet.
Tommi ravaszul elmosolyodott.
— Nos… felfedeztem az időkapuk titkát. Rájöttem,
hogy hogyan hozták létre őket.
Felemelte az albumot.
— Minden itt van ezeken a fényképeken.
22. fejezet
ÚTBAN FELFELÉ
Miközben felfelé haladtak a tavat körülvevő szűk, csúszós
ösvényen, hogy elérjenek a nyíláshoz, ahol az imént még
a vízesés zubogott, Rick elmesélte barátainak, hogy mit
látott a szikla tetejéről. Beszámolt róla, hogy hogyan találta meg és hozta
működésbe a kezdetleges zárószerkezetet.
— Volt ott egy fogaskerék, amelyik elterelte a vizet a
központi vízesés felé, ez pedig itt… kiszáradt.
— És szerinted meddig fog ez tartani?
— Nem tudom. Nem vagyok biztos benne, hogy végleg sikerült elzárni.
S valóban, amint közeledtek a kapuhoz, érezték, hogy
egyre erősebben spriccel fentről a víz. Meggyorsították a
lépteiket, és mire elérték a kaput, a vízesés már újra tombolt a hátuk mögött. A
lezúduló víz robaja olyan
erős volt, hogy nem hallották egymás hangját.
 Benyomták a kaput, ami éppen csak annyira nyílt ki,
hogy be tudjanak menni. Odabent egy sziklába vájt
folyosón haladtak végig.
A folyosó lassan emelkedett a felszín irányába.
Pontosan annak a hegynek a lábánál bukkantak ki a föld
alól, amit Rick látott.
A nap már csak remegő körnek látszott a horizonton.
Vörös-és narancsszínű fénypászmák tűztek a kalács formájú hegyre, amelyet
teljesen körülvett a folyó. A víz habzott és zúgott, mintha el akarná foglalni a
szikla területét is.
Ebben a helyzetben egyetlen dolgot tehettek.
— Melegen ajánljuk, hogy felfelé menet ne pihenjetek… — szavalta Rick — s
a csalóka menedékben ne bízzatok meg.
Elindultak körbe a hegy lába körül, míg végül ráakadtak egy fölfelé vezető
lépcsőszerűségre, amelyet a mészkőbe vájtak.
— Azt hiszem, Morice Moreau azt akarja mondani,
hogy ne vesztegessük az időt idelent, hanem induljunk
el fölfelé… — mormolta Jason. — Ezeken a kivájt mészköveken.
— Pontosan ez az, ami hiányzott nekünk itt a nap
végén — jegyezte meg gúnyosan Anita.
— Nem tudunk felmászni — állapította meg Rick. —
Nincs hozzá semmilyen segédeszközünk.
— Van kötelünk és karabinereink — vágott vissza
Jason. A homlokán lévő seb egyre jobban elkékült.
— De itt vannak a hátizsákjaink is. Nagyon nehezek.
Jason továbbra is felfelé kémlelt.
— Már csak egy lépésre vagyunk a Haldokló Falutól… —
suttogta. — Biztosan tudom, hogy ott van fent.
Kezével az első vájatra támaszkodott. A kő még
meleg volt.
— Nem tűnik nehéznek. A vájat eléggé mély.
Kinyújtotta a kezét, és kényelmesen elérte a következő lépcsőfokot.
Gyerekjáték volt felhúzni magát.
— Jason… — szólította meg Anita.
— Megállás nélkül kell felmenni — ismételte, és megkezdte a
felkapaszkodást. — És én nem szeretnék több időt elvesztegetni. Ha nem
akartok feljönni, várjatok meg itt.
— Veszélyes — figyelmeztette Rick.
— Annyira nem, mint az ugrás vagy a vízesés elterelése.
 — Jason… a hátizsákjaink nagyon nehezek.
— Akkor hagyjátok itt őket, és másszatok fel nélkülük.
— És a tiéd?
— Én nem hagyom itt. Benne vannak az aranyak.
Némi tétovázás után mindhárman elindultak felfelé.
Jason ment elöl. Kezével megragadta a következő vája—
tot, és könnyedén felhúzta magát, mintha egyszerű tűzoltólétrán kapaszkodna
felfelé. A kő a bordáinak ütődött.
Anita mászott középen, tele kétségekkel. Haragudott
Jasonre. A fiú olyan tiszteletlen és hányaveti lett vele
szemben! Ahogyan egyre följebb kapaszkodott, megbizonyosodott felőle,
hogy egyáltalán nem nehéz a felhú-
zódzkodás. Egyetlen szabályt kell csupán betartani: nem
szabad lenézni. A világ semmi kincséért sem.
Anita nem nézett le. És nem nézett föl sem.
Csak a fehér, porló követ nézte maga előtt.
Rick zárta a sort.
Erős karjának nem okozott problémát a felhúzódzkodás. Vasmarkával
szilárdan megkapaszkodott a vájatokbán. Ahányszor csak észrevette, hogy Anita
lelassul, figyelmeztette, biztatta: — Ne nézz le. Mindjárt megérkezünk. Már csak
egy
kicsi van hátra.
A három gyerek folytatta a mászást. A nap melegítette a tarkójukat, és a folyó
zúgása úgy szállt fel hozzájuk, mint valami távoli muzsika.
Olyanok voltak, mint a mélység fölött függeszkedő
denevérek.
Anita úgy döntött, hogy megáll egy pillanatra, és kifújja magát, de abban a
pillanatban rájött, hogy hibát követett el.
Azonnal elnehezültek a lábai, és úgy érezte, hogy a mélység magához vonzza,
mintha csak kampót akasztottak volna hátulról a ruhájába.
— Minden rendben? — kérdezte alulról Rick.
Anita lehunyta a szemét. Arcát a fehér falhoz nyomta, lába mintha gyökeret
vert volna a kőbe, és először az egyik, majd a másik kezével is elengedte a
sziklát. Úgy érezte, hogy az izmai elzsibbadtak a sok erőlködéstől, a
térdei égtek a horzsolásoktól.
— Hajrá! — biztatta Jason fentről. — Már jóval túl
vagyunk a felén!
Valószínűleg ez a mondat volt az, ami végleg megbénította. Látta magát
kívülről, amint kapaszkodik, jóval túl a csúcsra vezető út felén, a sziklafalon, és
elfogta a szédülés. A vájatba helyezte a lábát, de nem volt képes
onnan kimozdítani vagy felemelni.
— Anita! Jól vagy? — kérdezte Rick.
„Nem — gondolta a lány. — Egyáltalán nem vagyok jól.
Cserbenhagynak a lábaim.”
— Anita?
Anita még erősebben kapaszkodott a sziklába.
Eddig minden rendben ment.
Most nem lehet megállni.
De képtelen volt továbbmenni.
— Jason, gyere vissza! — kiáltotta Rick. — Anitának
valami gondja van!
— Nem, nincsen semmi baj. Minden rendben — felelte a lány. — Csak pár
percre van szükségem. Mindjárt összeszedem magam.
Egy madár repült el mellettük. Éles hangjára Anita
kinyitotta a szemét. Egy fekete folt, két hollószárny
néhány centire a hajától.
Anita a madárra nézett.
Aztán pedig lefelé.
Rick egyik kezével megtámasztotta a bokáját.
— Nyugodj meg — mondta neki. — Nem történt semmi. Tovább kell
másznod, ahogyan eddig is tetted.
A lány azonban nem válaszolt. Most, hogy látta,
milyen magasan van, teljesen megdermedt.
— Nem tudom… végigcsinálni… — motyogta. —
Képtelen vagyok felmászni.
— Egyszerre csak egy lépés, szépen nyugodtan — ismételte Rick
A vörös színű alkonyi nap lebukott a fogazott hegyláncok mögött, s lilára
festette a felhőket.
— Nem bírok megmozdulni, Rick…
— Mégis meg kell mozdulnod.
A lány érezte, hogy a kétségbeesés könnyeket csal a
szemébe.
— Nem vagyok rá képes…
— De, képes vagy rá. Hiszen már idáig feljöttünk.
Lélegezz nyugodtan — folytatta Rick. — Az a legfontosabb, hogy próbáld
megőrizni a nyugalmadat. Várunk egy kicsit. Utána továbbmegyünk. Vagy ha
úgy gondolod, el is indulhatunk lefelé.
Anita a fejét rázta, és teljesen ostobának érezte
 magát. Rick kedves volt, segítőkész és figyelmes. Nem
követett el semmi meggondolatlanságot. Nem élvezte a
sikereit. Nem rázta az öklét az ég felé, mint egy gladiátor, aki éppen most ölte
meg az ellenfelét. Rick szilárd volt, mint a kőszikla.
Ő viszont olyan, mint a szanaszét pergő homokszemek.
Miért is nem maradt Velencében, és írta szépen a házi
feladatát, Miculival a térdén? Miculi, aki végigegyensúlyozott az
esőcsatornán, és eltűnt a tető alatti műteremben.
A macskája nem félt a magasságtól. Csak mászott
fürgén, és sosem nézett lefelé. Egy macska. Pontosan így
kell csinálni. Ahogyan Miculi.
Mászni, és nem gondolni semmire.
— Macska vagyok — jelentette ki.
— Igen — erősítette meg rögtön Rick. — Pontosan. Te
most egy macska vagy.
Anita kiszabadította a kezét a résből, ahová beszorult,
és keresgélni kezdte a következő kapaszkodót a feje
felett.
— Csak így tovább, nagyon ügyes vagy!
— Mint egy macska!
Anita elérte a következő rést, és felhúzta magát.
A teste nehéz volt, nagyon nehéz. Anita most egy hatalmas és nehéz macska
volt. Esetlen, ormótlan macska.
De macska, aki nem fél a magasságtól.
Csukott szemmel ismételgette az iménti mozdulatokat.
És tovább kapaszkodott.
Ekkor érezte, hogy valaki megragadja.
Felismerte Jason karját. Hagyta, hogy a fiú felhúzza,
és lefektesse a földre egy fa alá.
Anita összegömbölyödött, mint otthon az ágyban
szokta, amikor nem akar felkelni.
— Jaj, istenem… — motyogta. — Jaj, istenem.
Jason mellé térdelt. Anita a szemébe nézett, és egyetlen hosszú pillanatig
ugyanazt a tekintetet látta maga előtt, mint amikor annak idején a fiú
megcsókolta. Majd meglátta Rick semmiből előbukkanó fejét, és a pillanat
szertefoszlott.

A
 fiú egyetlen mozdulattal felhúzta
magát.
Anita hálásan rámosolygott.
— Váó! Megcsináltuk! — kiáltotta Rick, és a földre
hajította a zsákokat.
Anita lendületesen átölelte. Arcát egészen közel tartotta a fiúéhoz, mígnem
érezte, hogy kezd átmelegedni.
— Nélküled sohase lettem volna képes rá, köszönöm.
Az erős, szilárd, megbízható Rick.
— Fantasztikus voltál — dicsérte a fiú, aki egészen
zavarba jött az öleléstől és Jason szúrós tekintetétől.
Barátja néhány lépésnyi távolságról figyelte őket, és nem
szólt egy szót sem.
23. fejezet
ET IN ARCADIA EGO
Az ég dörögni kezdett, jelezve, hogy a távolban valahol
zivatar tombol. A három gyerek leült egy fa alá megpihenni és élvezni a
naplementét. Amikor az ég szürkülni kezdett, és lilás fények tűntek fel a
horizonton, Jason felállt.
Összeszorította az ajkát, mintha félne, hogy valami kicsúszik a száján. Szó
nélkül továbbindult az erdő sűrűje felé.
Rick és Anita követték. Rátaláltak egy kőből kirakott
ösvényre, amely behatolt a bokrok közé, a sűrű fűbe.
A körülöttük lévő erdő állathangoktól, mocorgástól,
ágak reccsenésétől visszhangzott.
— Borsódzik a hátam… — mondta Anita néhány percnyi lassú menetelés
után. — Neked nem?
Rick az előttük haladó Jason hátára meredt.
— De, nekem is. És olyan érzésem van, mintha figyelne valaki.
Jason is megállt. Mintha mozgást látott volna a fák
között.
— Mi történt?
— Nem tudom.
Az ösvény kiszélesedett, és elhaladt egy sima felületű,
hatszögletű hasáb mellett, melyet beleptek a növények.
Olyan volt, mint egy szobor talapzata. A rácsavarodó
gyökerek oldalra döntötték. Rákúszott a borostyán, és
jelentős részét eltakarta. Jason félretolta a növényeket, s
ezzel egy egyszerű felirat vált láthatóvá:
ET IN ARCADIA EGO
Ebben a pillanatban mindhárman rájöttek, hogy ugyanarról a helyről van szó,
mint amit Morice Moreau füzetében láttak. A rajzon három ember látható egy
erdőben, egy alacsony kőépítmény előtt. Az illusztráció címe pontosan ez: Et in
Arcadia ego.
— Én is Árkádiában vagyok… — mormolta Jason, és
megérintette a kőbe vésett betűket.
Megpróbálta körbejárni a hasábot, de a sűrű növényzet megakadályozta
ebben. Így aztán felkapaszkodott rá, hogy a magasból szemlélje meg.
— Mit látsz? — kérdezte Rick a földről.
Jason a hasábon állt a lenyugvó nap fényében. Az
előttük haladó útra mutatott, és így szólt:
— Ott lent… van egy város.
Az erdő ritkulni kezdett. Feltűnt egy-egy magányosan
álló fa vagy füves tisztás, és itt-ott felvillant a szürke és
tűzvörös színű égbolt kicsiny darabkája is. A növényzetből elő-előbukkant
néhány antik oszlopmaradvány, melyet körülölelt a rácsavarodó borostyán. Egy
templom oromdísze, melyet négy barázdált oszlop tartott.
Egy női szobor, felirat nélküli talapzattal. Odébb
néhány csúcsos tetejű építmény, melyek ablakaiból
virágok bukkantak elő. Egy templom, melynek magas
harangtornyán lilaakác indái csüngtek. Egy torony vagy
csillagvizsgáló, ami a zöld tengerbe merült. Az utakat,
utcákat, ösvényeket benőtte a fű. A házak belsejében
fák nőttek.
Jason, Anita és Rick egy réges-régi, elhagyatott településen sétált, melyet
részben már visszahódított a természet. A középkori lakóházak tetőteréből
faágak nyúltak ki. A kiszáradt kutak medencéjét évszázados gyökerek fonták
körül. Az árnyas részeken puha, sötétzöld színű moha nőtt. Határtalan, fehér
virágokkal pöty-työzött füves mezők szolgáltak közterekként.
A körülöttük lévő város épületei különböző korsza
kokban és stílusban épültek, és úgy tűnt, kizárólag állatok laknak bennük.
Számtalan madár rakott fészket a házak kéményein. A pincékben nyulak
tanyáztak.
Rágcsálók egymást követő nemzedékei pusztították az
impozáns paloták tetőszerkezetét, melyek összedőltek,
mintha gyufából épültek volna.
 — Íme a Haldokló Falu — szólalt meg Anita, miközben
félretolta egy kúszónövény indáit, melyek egy szobor
karjáról csüngtek.
— Teljesen elhagyatott ez a hely… — állapította meg
Jason a lereteszelt ablaktáblájú házak között bolyongva.
Sárga és zöld tollú madarak raja rebbent fel előtte. A
szárnysuhogás váratlanul érte őket.
— Jaj, a fenébe! — kiáltott fel Anita.
Egy bokrokkal benőtt római kori színház előtt álltak. Az
amfiteátrum mögött két fenséges, reneszánsz épület és
egy 17. századi szökőkút látszódott. A kutat, melyből
még vékonyka sugárban csordogált a víz, megsárgult
moha borította. Odébb újabb romos házak álltak,
melyeket befontak a fák, a virágok és a levelek.
Olyan volt, mintha ezredéveken keresztül különböző
építészek és alkotók találtak volna menedéket ebben az
erdőben, a hegy tetején, és mindnyájan itthagyták volna
a kéznyomukat. A településen vonalak és formák teljes
kavalkádja uralkodott.
Ahogyan leszállt az este, a madarak éneke lassan-lassan elhalkult, és az
elhagyatott házakban tanyázó állatok sem menekültek már rémülten a gyerekek
elől.
— Fiúk? — kérdezte Anita, és megszorította Jason
karját.
— Mi az?
— Egy nagy valamit láttam mozogni azon a részen —
mutatta a kislány.
— Van ott valaki? — kiáltotta Rick, a mohos kúthoz
közeledve.
Kezét a vízbe merítette. Jó hideg volt.
Megnedvesítette az ajkát.
— Van ott valaki? — ismételte meg a kérdést Rick.
Virágos rét. Egymásra roskadt házak. Gerendák,
melyeken változatos színű gombák virítottak. Romok,
oszlopok, és egy szobrokkal szegélyezett széles út.
— Talán arra ment? — találgatta Rick, és az út irányába mutatott.
— Várjatok — mondta Anita. — Tegyünk egy próbát.
Leült a földre, és a hátizsákból elővette Morice
Moreau füzetét. Gyorsan kinyitotta, és megkereste azt a
 keretet, amelyikben a menekülő nőt látták.
A nő azonban nem volt benne.
— Nyisd ki a füzetedet! — kiáltotta Anita. Hangja
menekülésre késztetett néhány rémült kis állatot. —
Hallasz engem? Itt vagyok! Nyisd ki a füzetedet!
Jason és Rick körbe-körbe tekintgettek. Az árnyak
sűrű hálólént körbefonták a várost.
— Itt vagyok! — ordította Anita. — Hallasz engem?
A lány becsukta, majd újra kinyitotta a saját példányát.
Ez alkalommal a nő is feltűnt a keretben.
Anita elmosolyodott, amikor megpillantotta. Kezét a
rajzra helyezte, és így szólt:
— Megérkeztem, észrevetted? Eljöttem hozzád.
— Hallottam a hangodat.
Jason a fülét hegyezte. Szárnysuhogás? Vagy egy
hang? Honnan jöhet? Megszorította Rick kezét, és intett
neki, hogy segítsen megtalálni a hang forrását.
— Nem vagyok egyedül — folytatta Anita. — Hárman
vagyunk. Én és a barátaim azért jöttünk, hogy segítsünk
neked.
— Hogy segítsetek nekem? Hosszú évek óta nem járt
itt senki.
Jason mormolt valamit, mire Rick a szemével jelezte,
hogy ezúttal ő is hallotta. Két különböző irányba indultak el, és a legkisebb
zaj sem kerülte el a figyelmüket.
Intettek Anitának, hogy folytassa a beszélgetést, mire a
lány beleegyezően bólintott.
— Mi mégis itt vagyunk, látod?
— Nem, nem látlak.
— Mi sem látunk téged. Merre vagy?
— Elrejtőztem.
Jason egy magas, keskeny házhoz ért, míg Rick az
ellenkező irányban elindult egy oszlopsor mentén.
— Én nem rejtőztem el. Itt vagyok a szökőkutas téren —
mondta Anita. — Ülök a földön, és veled beszélgetek.
Ha szeretnél megismerkedni velem, itt várlak. Anita
Bloom a nevem.
— Hogyan találtátok meg az idevezető utat?
— Van egy jó útikönyvünk: Morice Moreau füzete.
 — Ó, Morice — a nő sóhaját a füzetlapon keresztül is
érezni lehetett.
Jason elhagyta a magas, keskeny házat, és egy robusztus, háromemeletes
építmény felé vette az irányt, amely a tér túlsó végén állt. Rick pedig óvatosan
szlalomozott az oszlopok között.
— Ismerted Morice Moreau-t?
— Igen — felelte a rajzolt nőalak. — Egyike volt az utolsóknak, akik
idelátogattak. De azóta már sok idő eltelt.
Nagyon sok idő. Megígérte, hogy visszatér. Én pedig…
vártam rá. De…
— Ő nem tért vissza soha többé.
— Nem.
— Hány éve vársz rá?
— Tíz, száz, ezer? Mit számít az idő, ha az ember
egyedül van?
Jason ezúttal biztos volt benne, hogy jól hallotta.
A hang valahonnan a közelből szólt. Felnézett, hogy lássa, vajon a ház
belsejéből vagy mögüle jött-e.
— Most jut eszembe… — szólalt meg Anita. — Még
nem is tudom a nevedet.
A rajzolt nőalak hallgatott egy percig, mielőtt válaszolt volna.
— Nincs többé nevem. Hívj Utolsónak, ha akarsz.
Anita egy pillanatra elvette az ujját a papírról.
— Az utolsó, de kik közül?
A nő felkacagott, de olyan hangosan, hogy azt a
könyvön kívül is hallani lehetett.
— Túl sokat kérdezel, Anita Bloom. Túl sokat!
Jason is hallotta a nevetést: erősen és tisztán szólt.
Beszaladt annak a kis palotának a háta mögé, amelynek
a fala mellett addig meglapult, és…
— Becsaptál — mondta Utolsó a füzetlapon keresztül.
— Nem igaz!
Utolsó alakja abban a szempillantásban eltűnt a
keretből.
— Utolsó! — kiáltotta Anita.
A kis palota háta mögött egy vadvirágokkal teli kert volt.
A virágok legalább térdig értek. Amikor Jason felbukkant az épület mögött,
szemtől szembe találta magát a nővel.
Mindkettejüket annyira váratlanul érte a találkozás,
 hogy egy pillanatra mozdulatlanná merevedtek. Jason
magasba emelte a kezét. Utolsó ujjatlan, kék tunikát
viselt. Nagyon rövid haja és aprócska, mozgékony fülei
voltak. Nem viselt cipőt, és szokatlanul hosszú ujjai
között egy könyvet tartott, ami pontosan olyan volt,
mint Morice Moreau füzete.
Jason eltátotta a száját.
A nőnek mélységes mély, fekete szeme volt, és hosszú
egyenes orra.
— Én… — kezdte Jason.
Egy pillanat kérdése volt csak az egész. A nő, szarvasborjúhoz illő
szökelléssel, eltűnt az erdő sűrűjében, mintha ott se lett volna.
Jason csak pislogott. Vajon tényleg látta? Vagy csak
képzelődött?
A nőnek olyan sima volt a bőre, mint a márvány.
Mintha maga is a távoli múltból itt maradt szobor lett
volna. Vajon hány éves lehet? Húsz? Harminc? Száz?
Anita futva érkezett.
— Arra menekült — szólalt meg a fiú.
Mire Anita meg sem állt, hanem futott tovább.
A lány átvágott a virágos mezőn, és az erdő felé vette az
irányt. Ahol a lombok már nagyon sűrűvé váltak, meg
állt, és karját a feje fölé emelte.
— Én vagyok az, hallasz engem? Utolsó! Látsz? Én
vagyok az, Anita Bloom! Nem csaplak be! Gyere, nézz
rám! Csak egy kislány vagyok! Ez pedig itt… —
Felemelte a könyvecskét. — Ez itt a füzetem!
Nem történt semmi.
— Utolsó! — hívta újból Anita. — Kérlek! Ne menekülj
el! A barátaid vagyunk! Csakis azért jöttünk el ide, hogy
segítsünk rajtad! Nagyon hosszú utat tettünk meg.
Miattad! Csakis miattad!
A lomb Anita előtt szinte észrevétlenül megmozdult.
Megreccsent egy ág. Súrlódó zaj hallatszott: egy test,
amint utat tör magának a sűrűben.
Anita lassan leengedte a karját.
— Utolsó…?
Először egy kéz, majd hamarosan egy másik bukkant
elő a levelek közül. Végül pedig a márványszerű arc.
 Utolsó ott állt bizonytalanul, félig-meddig a lombok rej—
tekében. Hol egyik, hol másik oldalra hajtotta a fejét,
mint egy figyelő állat.
Anita elmosolyodott.
— Barátok — mondta.
Majd meg sem várva a nő reakcióját, letelepedett a
fűbe.
És hagyta, hogy Utolsó alaposan szemügyre vegye.
24. fejezet
BLOOMÉK
— Ezt most magyarázd el még egyszer… — szólt bele
Anita édesanyja a mobiljába. Menet közben telefonált. —
Azt mondod, hogy elveszítetted a lányunkat?
— Nem veszítettem el! — vágott vissza Anita édesapja,
miközben
ujjaival
londoni
irodájának
íróasztalán
dobolt.
— Ne beszélj velem ilyen hangon. Nem ez a megfelelő pillanat.
— Ismétlem, nem veszítettem el a lányunkat. A megfelelő időpontban
kikísértem a repülőtérre.
— Három órával az indulás előtt.
— Akkorra kísértem ki, amikorra kérte!
— Ne beszélj velem ilyen hangon!
— Te pedig hallgasd meg, amit mondok!
— Nem, te hallgasd meg, amit én mondok! A munkások rossz címre
szállítottak ki ötven liter festéket, és én azzal töltöttem az egész délelőttöt, hogy
visszaszerezzem. De ez még semmi! Teljesen magamon kívül vagyok, mert
rábíztam a Ca’ degli Sgorbi kulcsait Anita egyik barátjára, aki eltűnt valahová, és
nem zárta be a
házat…
— Figyelj…
— …egy vandál behatolt, és egy vödör fehér festéket
szétkent a lépcsőház freskóin. Erre te most azt mondod,
hogy a lányunk eltűnt?
— Nem tűnt el! Elutazott Toulouse-ba!
— De hát miért?
— Mert eltévesztette a gépet!
— El kellett volna kísérned becsekkolni! Meg kellett
volna győződnöd róla, hogy a velencei gépre szállt-e föl!
A velenceire! Nem a toulouse-ira!
Bloom úr felhorkant.
— De hát hogyan lehetséges, hogy amellett a sok-sok
ellenőrzés mellett, amin ma keresztül kell menni, egy
kislány mégis a toulouse-i gépre szálljon fel a velencei
helyett?
Bloomné átlépett a Ca’ degli Sgorbit körülvevő pirosfehér elkerítőszalagon.
— Nem tudom!
— Mit csinálsz?
— Éppen átlépek a kordon fölött! Szeretnék minél
messzebbre kerülni a tulajdonostól, mielőtt még eszébe
jut, hogy az egész az én hibám! Felfogtad? Vandálok!
Akiknek nincs jobb dolguk, mint megrongálni Moreau
freskóit.
— Az a fickó szerencsétlenséget hoz.
— Hagyd már ezt a butaságot.
Bloom úr otthagyta az íróasztalát, a mobiltelefonján
folytatta a beszélgetést, és futólépésben átvágott az irodáján.
— Hallasz? — kiabálta a telefonba. — Máris indulok
Velencébe.
— Annak nincs semmi értelme. Inkább menj
Toulouse-ba, és keresd meg a lányunkat.
— Nem veszi fel a telefonját?
— Nem. Küldött egy üzenetet, hogy túl sokba kerül.
Azt írja, hogy küldjünk mi is SMS-t. Azt is írta, hogy
minden rendben, az első géppel Velencébe repül. És
hogy ne aggódjunk, van elég pénze…
— Te viszont aggódsz, és én úgyszintén — fejezte be
helyette a férje.
Kilépett a bankból.
— És van még valami… — suttogta a felesége.
— Micsoda?
— Miközben a festékek átszállítását intéztem, felhívott Strambi asszony.
— Nem ismerek semmiféle Strambi asszonyt.
— Anita kis barátjának az édesanyja.
— Annak, akit ma reggel megkértél, hogy zárja be a
 házat?
— Igen ő.
Bloom úr hidegséget érzett a bordái között.
— Nem volt ma iskolában, és nem ment haza ebédelni sem.
— Micsoda?!
— Jól hallottad.
Bloom úr megpróbált pontosan visszaemlékezni rá,
hogy hány éves is a lánya.
— Elképzelhető, hogy…
— Hogy együtt szöktek meg? — a felesége hisztérikusan felnevetett. — Most
mire vársz, mit feleljek erre?
— Hamarosan ott leszek! — kiáltotta Bloom úr.
Kinyomta a mobiltelefonját, és szapora léptekkel
elindult a járdán. Kezdetben nem tűnt fel neki, hogy egy
férfi néhány méter távolságból követi. Kisvártatva azonban erős, robusztus
kéz nehezedett a vállára. Bloom úr felemelte a fejét, és pillantása találkozott egy
bikanyakú, szakállas fickó tekintetével, akinek az öltözéke szutykos
volt a koromtól és a gépzsírtól.
— Elnézést, Bloom úr — szólalt meg az ismeretlen. — De én azt hiszem,
tudom, hogy hol tartózkodik a lánya.
— De hát ki maga?
— Csak egyetlen szívességet tegyen meg nekem: a
világ semmi kincséért se térjen most haza. — Fölöttük
dörögni kezdett az ég. — Látja? Közeledik a vihar. És
viharban legjobb, ha nyugton marad az ember.
— De hát miről beszél?
— Arról, hogy tudják, kicsoda ön, és hogy hol lakik —
kacsintott a szakállas. — De szerencsére mi meg azt tudjuk, hogy ők
kicsodák, és hogy hol laknak. Egálban vagyunk, érti? Feltéve, ha ön most nem
megy haza.
Otthon ugyanis várják.
Bloom úr érezte, hogy a torkában dobog a szíve.
— Megtudhatnám, hogy maga kicsoda?
— Black Vulkán a nevem, Bloom úr. Örülök, hogy
megismerhetem.
25. fejezet
KIHUNYÓ PARÁZS
Árkádia főterén kis tábortűz lobogott, izzó parázsdarabkák pattogtak az ég
felé. Négyen ültek körülötte, arcukon árnyék és vörös fény viliódzott felváltva.
 — Hosszú ideje nem beszéltél senkivel, igaz? — kérdezte Anita a nőtől, aki a
tüzet gyújtotta.
Utolsó bólintott.
— Ezért nem bízol bennünk?
A nő a fejét rázta. Kukoricát sütött a parázson, majd
odanyújtotta a gyerekeknek.
— Ez nem bizalom kérdése — felelte. — Azt hiszem,
elfelejtettem, hogyan kell beszélni az emberekkel.
Egy cső kukorica repült át a tűz fölött, és Jason térdei
közt landolt.
— Váó! Köszönöm — mondta a fiú.
— Hová mentek el a többiek? — kérdezte Anita.
Utolsó nem felelt azonnal. Komoran gondolkodott, a
lángokba meredt.
— Sokan arrafelé mentek el, amerről ti jöttetek.
Mások… mások kipróbáltak egy másik utat, de…
— De…?
— De nem jártak sikerrel. És nem tértek vissza.
— Mit akarsz ezzel mondani?
A nő még gondterheltebb lett.
— Nem szívesen beszélek erről. Legalábbis most nem.
— Furcsa, hogy ezt a helyet Haldokló Falunak hívják… — szólalt meg Anita.
— Miközben pedig állítólag itt nincsenek betegségek.
A nő bólintott.
— Így igaz. De talán azért nincsenek betegségek, mert
senki sincs, aki megbetegedhetne.
— Vajon zajt tud csapni az a fa, amelyik egy olyan
erdőben dől ki, ahol senki se hallja? — kérdezte Jason felemelve a
kukoricáját. Majd amikor látta, hogy Rick furcsán néz rá, magyarázatképpen
hozzátette. — Ez ugyanaz, nem? Egy zen-buddhista idézet volt egyébként.
Utolsó egy pillanatig csendben maradt, majd folytatta:
— Ez a falu szép lassan megsemmisül, a víz tönkreteszi. A szikla, amelyiken
épült, napról napra mállik, és lassacskán darabjaira hullik szét. Ez az oka annak,
hogy sokan elmentek. Mások megöregedtek, és meghaltak,
vagy pedig… vagy pedig a másik utat választották… és
belül rekedtek.
— Belül rekedtek?
— Meg fogom mutatni nektek, de ha lehet, nem most.
— Ó, hát persze — mondta udvariasan Jason, miközben majd szétvetette a
kíváncsiság. — Tudunk várni.
— Morice Moreau egyike volt az utolsó utazóknak,
akik ránk találtak. Itt töltött valamennyi időt, elkészítette a rajzait… és…
feltett nekem egy csomó kérdést, amire nem tudtam válaszolni. Mikor elment,
itthagyta a füzetét, hogy azon keresztül kapcsolatban tudjunk maradni, hogy
segíteni tudjon nekem… valaminek a
véghezvitelében…
Utolsó ezen a ponton ismét elakadt az elbeszélésben,
mintha olyasvalamiről lenne szó, amivel nem szívesen
néz szembe.
Mindannyian elhallgattak, és némán rágcsálták a
kukoricát.
— Kérdezhetek tőled valamit? — szólalt meg Anita.
— Persze.
— Te milyennek láttál engem a füzetbeli keretben? —
kérdezte halkan a kislány. — Mert én téged úgy láttalak,
mintha futnál, mintha el akarnál menekülni.
Utolsó a tenyerébe támasztotta az állát, és elmosolyodott.
— Ez furcsa… Én valójában soha sem menekültem.
Sőt, talán én voltam az egyetlen, aki nem tette. —
Megrázta a haját, majd hozzátette: — Én egy lányt láttam, aki rám néz… és a
kezében egy kulcsot tart.
— Egy kulcsot?
— Pontosan.
— Egy pillanat… — szólalt meg hangosan Jason.
Maga elé húzta a hátizsákját, és kinyitotta. Elővett
belőle egy kulcsot, amelyiknek nyúl formájúra volt faragva a fogantyúja, és
megmutatta Utolsónak.
— Egy ilyesfajta kulcs volt az? — kérdezte.
Utolsót láthatóan felkavarta a kulcs látványa, de megrázta a fejét.
— Hasonlított rá, de nem ez volt az.
— Akkor inkább ilyen volt? — mutatta Rick a nála lévő,
lovat mintázó kulcsot.
A nő ismét a fejét rázta. A szeme csillogott, de egy szó
sem hagyta el az ajkát.
— Hol találtátok ezeket a kulcsokat? — kérdezte végül.
— Postán érkeztek — felelte Jason.
— Az is postán kapta őket, akinek korábban a birtokában voltak.
— Hallottál már Ulysses Moore-ról?
 Utolsó lassan ingatta a fejét.
— És az időkapukról? — kérdezte Rick.
— Mit mondtál? — nézett rá a nő.
— Az időkapukról? Hallottál már az időkapukról?
Utolsó ezúttal idegesen nézett rájuk.
— Talán… elérkezett a pillanat, hogy megmutassam
nektek, amit ígértem. — Utolsó felállt. — Gyertek velem.
Szó nélkül átballagott a réten. Meztelen talpai olyan
könnyedén mozogtak a fűben, mintha a test, amit hordoznak, teljesen
súlytalan lenne. A gyerekek követték.
Fejük fölött az égbolt kupoláját aprócska csillagok pöty-työzték. Gyorsan
haladtak az épületek, fák és kúszónövények fojtogatta oszlopok között.
Senki sem mert megszólalni.
Egy különös, kerek épület előtt álltak meg, ami keresztelőkápolnára vagy egy
óriási teknős hátára emlékeztetett. A bejárat fölötti szalagdíszt nehezen lehetett
kivenni a félhomályban.
— Ott van bent — magyarázta Utolsó a bejáratra
mutatva.
— Mi van ott bent? — kérdezte halkan Jason.
Utolsó a fejét rázta.
— Arrafelé mentek el… — felelte. — És nem tértek visz-sza soha többé.
Anita nyelt egyet. Nem tetszett neki ez a hely. Semmi
kedve sem volt éjszaka bemenni.
Jason Ricket kereste a tekintetével, és amikor látta, hogy vörös hajú barátja
bólint, elindult a különös épület
bejárata felé.
— Bemehetünk? — kérdezte.
— Én nem megyek be veletek — felelte különös fénnyel
a szemében Utolsó.
— Miért?
— Félek.
— De hát… — Jason az épület bejáratára mutatott. —
Mi van odabent?
— Menj be, és nézd meg magad.
Anitának úgy tűnt, hogy zajt hall. Hátrafordult, és a
távolban megpillantotta annak a tűznek a vöröslő parazsát, ami mellett
nemrégiben eszegettek.
Megzavarodva pislogott.
Mintha két árnyat látott volna átszaladni a réten, a
 parázs mellett.
26. fejezet
A HOLLÓS KULCS
Jason és Rick átléptek a küszöbön.
Úgy tűnt, mintha egy elhagyatott templomba léptek
volna. A kőpadló hiányos volt és töredezett. A boltíves
tetőre négy ablakot vágtak, melyeken keresztül ezüstös
fénynyalábok hatoltak az épület belsejébe.
Belül minden teljesen csupasz volt. A kőfalakon nem
látszott semmi díszítés. Régi, rozsdás fémszerszámok:
csákányok, villák, fémgerendák, horgok és pengék voltak
fölhalmozva a falak mentén haszontalanul. Az egyetlen
építészeti elem a helyiségben egy elefántcsontszínű ajtó
volt, melyet látszólag teljes egészében csontból készítettek. Az ajtó
díszítésének különös, bonyolult rajzolata volt. Tíz körből állt, melyeket
meghatározott számú
vonal kötött össze egymással. A díszítést nagyméretű
árral vésték a csontba, oly módon, hogy a felület nagy
részét lepattintották. Az elefántcsontkaput két öreg
sarokvassal fogatták a terem kőfalához. A fém zárszerkezet erős volt, és
durván megmunkált.
— Te is arra gondolsz, amire én? — kérdezte a barátjától Jason.
— Én arra gondolok, hogy ez egy… időkapu.
— Szerinted ez is egyike a mi kapuinknak?
— Valami olyasmi, de… — habozott. — Nem tudom,
Jason… Ez olyan, mintha… hibás lenne.
Ahogy közelebb léptek, Jasonnek és Ricknek az volt a
benyomása, hogy a kaput egyszerűen „elkezdték”, de
nem fejezték be. Mintha az, ami előtt állnak, egy időkapu csontváza lenne,
nem a kész kapu.
Körülnéztek. A földön fadarabok hevertek, mellettük
a megmunkálásukra és lecsiszolásukra alkalmas gyalu és
egyéb szerszámok. Úgy tűnt, mintha már időtlen idők
óta ott lennének.
Zajt hallottak, és látták, hogy Anita és Utolsó a bejáratnál állva nézik őket,
mintha nem tudnák eldönteni, hogy bejöjjenek-e.
— Minden rendben? — kérdezte Anita. — Talán jobb
lenne, ha elmennénk innen…
— Még egy pillanat — felelte egyszerre a két fiú.
 Jason az elefántcsontkapunak támasztotta a kezét, és
érezte a jéghideg érintést. Tanulmányozni kezdte a rajzokat. A körök
mindegyikét vonal kötötte a többihez, és meg voltak jelölve egy-egy betűvel
vagy egyéb szimbólummal. Ezeket azonban nem sikerült kiolvasnia.
— Mi van, ha ezek az időkapukkal összekötött helyeket jelölik? — motyogta
Rick. — Minden kör egy hely.
A vonalak pedig… az oda vezető utakat jelentik.
— Az tíz helyet jelent — számolt Rick.
— Tízet — erősítette meg Jason. Egyiket a másik után
érintette meg, miközben azt mondta:
— Ez lehet itt Kilmore Cove.
— Ez Velence.
— Punt földje.
— János pap kertje.
Itt elakadtak. A többi helyen még nem jártak. Eddig
legalábbis nem.
Lehetséges volna? Egymásra néztek, majd újra az
ajtóra. Megpróbálták megérteni, hogy mit jelent a rajz.
Elfojtott kiáltást hallottak, és megfordultak. Anita
tágra nyílt szemmel meredt rájuk, és valamit tartott a
kezében.
— Mi történt?
— Utolsó a kezembe nyomott valamit — felelte a lány.
Mire felértek a bejárathoz, Utolsó eltűnt.
— Hová ment? — kérdezte Jason.
— Nem tudom. Azt mondta, hogy valami nincs rendben.
— És ez mit jelenthet?
— Nem tudom! — mondta szinte ordítva Anita. — Zajt
hallottunk… — Felemelte a kezét, hogy megmutassa a
többieknek, mit adott neki a nő. — Azt mondta, lehet,
hogy nekem kell majd kinyitnom…
— Kinyitni, de mit?
Anita egy hollós fogantyúval ellátott kulcsot szorongatott a markában.
A távolból mennydörgés hallatszott. A gyerekek hoszszan néztek egymásra.
— Én nem is tudom, hogy jól hallom-e… — suttogta
Anita.
A kulcs lassan Jason, majd Rick kezébe vándorolt, és
végül újra visszatért Anitához.
— Szerintetek, mit tegyek?
 — Próbáld meg kinyitni az elefántcsontkaput.
— És azután?
27. fejezet
A VILLÁMOK MESTERE
A göndör hajú férfi fürgén haladt előre az erdőben, egészen addig, míg el nem
érte a rét szélét.
— Mit látsz? — suttogta a szőke a háta mögött.
— Egy tábortűz maradványait, semmi mást.
— Biztos vagy benne?
— Igen, biztos vagyok.
Egyik épülettől a másikig osontak, és vigyáztak, hogy
ne csapjanak zajt. Majd egy romos falnak támaszkodva
gyorsan megvitatták, hogy mit kellene tenni.
— Négyen voltak. A három gyerek és egy nő. Ettek.
— Kukoricát.
A göndör hajúnak megkordult a gyomra.
— Nem is tudtam, hogy szereted a kukoricát.
— Eddig én sem tudtam — erősítette meg a fivére. —
De mindazok után, amin keresztülmentünk, ahogy
elhagytuk azt a vízesést… és a sziklamászás itt a végén…
Azt hiszem, szívesen ennék valamit.
— Már ha megkínálnak valamivel.
— Már ha végre sikerül eldöntenünk, hogy most
mihez fogjunk.
A göndör hajú még egy darabig próbálgatta a mobiltelefonját, mielőtt a
zsebébe süllyesztette volna.
— Most vettem, és nem működik!
— Biztosan a víztől van.
— Nem tudom, mitől van, és nem is érdekel.
A fivére kihajolt, hogy körülnézzen a fal túloldalán.
— Mit csinálnak?
— Nem tudom. Itthagyták a hátizsákjaikat, és elmentek. Nem látom őket.
Vagyis… megvannak. Egy kerek épület felé mennek, ott lent.
Az ég újból megdördült.
— Zivatar közeledik — állapította meg a göndör
hajú.
— Annál jobb nekünk — tette hozzá a szőke.
— Miért?
A göndör hajú meglengette az esernyőjét, amitől nem
 vált meg soha.
— Egy jó kis villámlás megfelelne nekünk, nem? Nézz csak körül: mindenütt
fák vannak. Egy másodperc alatt
lángra kapnának.
— Csak az a kár, hogy mi is itt vagyunk a kellős közepén.
— Feltelepíthetjük a villámhárítót a harangtorony
tetejére. Aztán keresünk valami menedéket, és…
— Vurnm!
— Pontosan: vurnm! Doktor Voynich kénytelen lenne nélkülözni bennünket a
továbbiakban. Ami itt van, az
mind hamuvá égne.
— Számos problémát sikerülne vele megoldanunk.
— Ebben az egyben biztos vagyok.
A Forbice fivérek a fal mentén osonva másik megfigyelőhelyet kerestek,
ahonnan jobban láthatják a nőt és a gyerekeket.
— Ez aztán tényleg meglepő hely… — mormolta a
göndör hajú, miután a szeme megszokta a sötétséget. —
Nézd, mennyi elhagyott holmi.
A szoba, ahová besurrantak, tele volt mindenféle tárgyakkal: régi ruhákkal,
ékszerekkel, edényekkel.
— Valakinek nagyon sietős lehetett a dolga, ha itthagyta ezt a sok mindent,
nem gondolod?
Felemelt egy gyöngysort, és végigpergette az ujjai
között.
— Hé, mi volt ez? kérdezte a göndör hajú.
— Micsoda?
— Nem hallottál valami zajt?
— Nem hisze…
Ebben a pillanatban Utolsó toppant elébük.
A göndör hajú a meglepetéstől elejtette a gyöngysort.
— Ti mit kerestek itt? — üvöltötte a nő túlkiabálva a
mennydörgés zaját.
Anita hagyta, hogy Jason és Rick az elefántcsontkapuhoz vezessék. A hollós
kulcsot a zárhoz közelítette, beleillesztette és elfordította.
Klakk! hallatszott, és az ajtó könnyedén kinyílt.
— Szentisten… — motyogta a lány. — Kinyílt.
Az ajtórésen át mélységes sötétség látszott.
Eközben az eső csendesen áztatni kezdte a Haldokló
Falu épületeit. Szabályos ütemben dobolt a tetőkön,
 először csak lágyan, finoman, aztán egyre szaporábban.
A korábban még oly távoli mennydörgés hangjai egyre
közelebbről hallatszottak.
— Ti láttok valamit a kapu túloldalán? — kérdezte
Rick, miközben áthajolt Anita válla fölött.
Semmi. Csak az áthatolhatatlan sötétség.
— Én azt javaslom, hogy csukjuk be, és holnap
nyissuk ki újra — szólalt meg Anita. — Nappali világosságnál.
Vumm! hallatszott a mennydörgés robaja. Egy villám minden bizonnyal a
közelben csapott be, fénye egy pillanatra bevilágította a helyiséget, és a dörrenés
olyan fülsiketítő volt, hogy csengett tőle a fülük.
Anita Jason karjai között keresett menedéket, aki
továbbra is az elefántcsontkapu mögé kémlelt.
— Ez csak egy zivatar… — mondta a fiú. — Fogd meg a
kezem.
— Mire készülsz?
Jason átkulcsolta Anita ujjait, és tapogatózva közeledett az
elefántcsontkapuhoz. Éppen csak annyira nyitotta ki, hogy lépésről lépésre
behatoljon a mélységes sötétségbe, amely lassacskán elnyelte, mint valami
folyadék.
— Jason? Mit látsz? — kérdezte Anita.
— Semmit — felelte a fiú. Erősen és határozottan szorította Anita kezét. —
De van itt egy járat. Engedd, hogy még egy lépést tegyek.
— Jason… — mondta sírós hangon Anita. — Félek…
Jason újabb lépést tett előre.
Ekkor már csak az a keze látszott ki az ajtónyílásból,
amellyel Anitáét szorította. Rick a lány másik kezét fogta, és rámosolygott.
— Már egészen hozzászoktam, hogy tartalak benneteket.
— Itt víz van — közölte ugyanekkor Jason a sötétből. —
Víz és… hullámzás zaját hallom.
Elképzelhetetlen volt, hogy valóban hullámzás
zaja legyen, hiszen egy hegycsúcson voltak a Pireneusokban.
— És fényeket is látok… olyanok, mintha fáklyák
fényei lennének… — tette hozzá Jason. — Igen, fáklyák
azok. Távoli fáklyák!
VUMMl
Egy újabb villám, amely az előzőnél is közelebbinek
tűnt, mintha egyenesen a falu közepébe vágott volna
bele. Az egész hegy megremegett, és a levegőben az
 ózon szúrós szaga terjengett.
Az erős fényben, amely minden részletet elhalványított, Anita már nem érezte
a kezében Jason kezét.
— Jason! — ordította.
Erős légörvény keletkezett, ami egyetlen pillanat alatt
bevágta az elefántcsontkaput. Rick gyors mozdulattal
visszahúzta Anita kezét, nehogy a kapu szétlapítsa.
— Nyisd ki! Nyisd ki gyorsan a kulccsal! — utasította
Anitát.
A lány újból elfordította a kulcsot, és kitárta az
ajtót.
Rick megkönnyebbülten fellélegzett: attól félt, hogy
mint minden időkapu, ez sem fog kinyílni addig, amíg
az, aki bement, vissza nem jön.
— Jas… — kiáltotta, de ebben a pillanatban észrevette,
hogy a kapu túloldalán áll valaki.
Elakadt a lélegzete, és nem tudta kimondani a barátja nevét.
Mert az alak, akit a kapu túloldalán látott, legalább
két méter magas volt.
FOLYTATJUK…