A

fordítás az alábbi kiadás alapján készült: Ulysses Moore: I Guardiani di

Pietra
EDIZIONI PIEMME Spa, 2006
15033 Casale Monferrato (AL)
Via G. del Carretto, 10
www.edizpiemme.it

Borítóterv és illusztrációk: Iacopo Bruno Fordítás és a szöveg átültetése:

Pierdomenico Baccalario
Copyright © EDIZIONI PIEMME Spa, 2006
 Hungarian translation © Falvay Dávid, 2008

Minden jog fenntartva.

Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs rendszerben
tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon a kiadóval történt előzetes
megállapodás nélkül; tilos továbbá terjeszteni másféle kötésben,
borítóval és tördelésben, mint amilyen formában kiadásra került.

Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2008

7630 Pécs, Üszögi-kiserdő u. 1.
Telefon: (72) 777-000
e-mail: info@alexandra.hu
www.alexandra .hu

Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója Felelős szerkesztő Tóth-Gulyás

Zsófia
A kiadványt Hársfai László tördelte'
Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető Bördős János igazgató
Megjelent 18,7 (A/5) ív terjedelemben

ISBN 978 963 370 710 4

Ulysses Moore

A szikla őrei

Visszatérés a kezdetekhez
 ALEXANDRA

Az olvasóhoz
Tudósítónk, Pierdomenico Baccalario, miután elküldte Ulysses Moore ötödik
kéziratának fordítását, eltűnt. Cornwallból küldött utolsó e-mailje igencsak
különös volt, íme:
Küldöm hát a legutóbbi füzetet, amelyet megfejtettem.
Azt hiszem, most már csak egy füzet maradt. S úgy érzem, nagy újdonságokra
bukkantam. Találkoztam valakivel, aki segít, hogy eljussak Kilmore Cove-ba. A
nevét nem árulhatom el, mivel megígértem neki, hogy titokban tartom a kilétét.
Viszont megmutattam neki az utazóládát, és együtt ráakadtunk egy összetekert
rajzra, amelyről kiderült, hogy nem más, mint Cornwall ösvényeinek térképe.
Van ott egy bizonyos ösvény, amelyről úgy látszik, az lehet az egyetlen út,
amelyen ma még el lehet jutni Kilmore Cove-ba.
Holnap megpróbálok eljutni oda.
Hát nem lenne fantasztikus? Úgy érzem, igen közel vagyok hozzá, hogy
megfejtsem Ulysses Moore rejtélyét!
Ti csak ne aggódjatok, hamarosan újra jelentkezem: Pierdomenico.

Azonban mivel már több mint egy hónap eltelt azóta, hogy ezt az
üzenetet
megkaptunk,
mégis
kezdünk
kissé
nyugtalankodni...
Pierdomenico nem veszi fel a telefonját, és nem válaszol az e-mailekre sem.
Felhívtuk a szállásadóját is, de ők sem tudnak semmit róla. A kölcsönzött autóját
sem vitte vissza. A szó szoros értelmében nyomtalanul eltűnt.
Ha valaki bármilyen felvilágosítással tud szolgálni róla, kérjük, azonnal
jelentkezzen. Köszönjük a segítséget!

A Gőzhajó szerkesztősége
Ui. Ha valaki még nem találkozott volna vele, itt a fényképe:
 ok-sok éve már annak, hogy utoljára bálnát láttak Kilmore Cove partjainál. A
falu legnagyobb tengeröble S azonban továbbra is őrzi nevében a régi szép idők
emlékét: Whales Call, azaz Bálnahívogató. Az öböl a kis kikötőtől keletre nyílik,
hosszú, homokos partja egészen a Salton Cliff éles és zord szirtjeiig nyúlik.
Odafenn, a szikla legmagasabb csúcsán díszelgett a Villa Argo kertje, s a ház kis
tornyának sötét ablakai is látszottak messziről. Alant a tenger fenyegetően
morajlott, s a tarajos hullámok magasra csaptak.
Este volt, s mint minden páratlan napon, Gwendaline Mainoff, a falu fodrásza,
most is a homokban kocogott, hogy jó karban tartsa magát. Mélyen elmerült
gondolatai, valamint a régi, fülhallgatóból szóló szimfonikus zene hullámai közt.
A nap már több mint fél órája lenyugodott, de valami bizonytalan derengés
mégis ottmaradt az égbolton, talán csak azért, hogy az ember újra
végiggondolhassa az elmúlóban lévő nap eseményeit. A felhőtlen ég áttetszően
tiszta volt.
Gwendaline elsőre észre sem vette a homokban heverő fura testet. A zenére
figyelve egyszerűen elfutott mellette.
Csak akkor torpant meg, miután már végigért a part-szakaszon, egészen az
első sziklákig, ahonnan, miután megérintette a célként kijelölt sziklát,
visszafordult a falu irányába. Finoman megtörölte a homlokát, és levette a
fülhallgatót.
- Hát ez meg micsoda?! - kiáltott fel. - Egy partra vetett bálna?
A lány lépett egy-két lépést a vizes homokban a tenger felé, ujjával
kitapogatta a Walkman kapcsolóját, lehalkította a zenét, de ahelyett, hogy
megnyugodott volna, még idegesebb lett.
A homokban egy ember feküdt hanyatt, széttárt lábbal és kézzel, mintha csak
egy hosszú úszás után pihenne. Farmer kezeslábasa a testére tapadt.
Úgy nézett ki, mint egy partra vetett vízi hulla.
A tenger felé bámult, hátha talál valami kapaszkodót, de csak a látóhatár
egyenes síkját látta, amint lassan beleolvadt a sötétbe. Kilmore Cove csendesen
várakozott. A falu egyetlen nyitva tartó ivójából is hazatértek már az emberek, s
a sötét háztetők alatt kigyúltak az első esti fények. Nemsokára felgyújtják a parti
út ritkás lámpasorát is.
Gwendaline habozott néhány percet, mielőtt rászánta magát, hogy közelebb
lépjen ehhez a nedves ruhahalomhoz.
Lábnyomai hatalmas zárójelet rajzoltak ki a homokban, mintha csak időt
szeretne nyerni.
Ekkor gyors egymásutánban két dolog történt. Először is az öböl túloldaláról
tompa zaj hallatszott, mintha valaki egy régi fényképezőgépet sütött volna el, és
kigyúlt Leonard Minaxo világítótornyának fénye. A toronyból fehér, meleg
fényhasáb pásztázott körül.
A második zaj pedig egy másodperccel később az volt, hogy a homokban
heverő férfi felköhögött.
- Tehát mégsem halt meg... - morogta a fodrászlány, s önkéntelen mozdulattal
megigazította a nyakán a fülhallgatót.
A férfi megint köhögött, és furcsa mozdulatot tett, mintha még mindig a
vízben volna, és egy reménytelii karcsapást próbálna befejezni.
- Jól van? - kérdezte Gwendaline, mikor már ott állt előtte.
A férfi csuromvizes volt, egész testét algák borították, bőre záptojásszínű volt,
lába önkéntelenül rángatózott, mintha még mindig úszna a semmiben.
- Elnézést - szólította meg újra Gwendaline, és letérdelt hozzá. - Uram, hall
engem?
A férfi megmerevedett. Majd újra köhögött, és mikor végül a lány felé fordult,
Gwendaline rájött, hogy már látta valahol ezt az embert. Szeme még mindig
csukva volt, s a nyakán egy hosszú sebhely látszott, mely a ruha alatt is
folytatódott.
- Tudok segíteni? - kérdezte megint a lány, és a vállára tette a kezét.
A férfi bágyadtan bólintott, és panaszosan nyögött.
- Azt hiszem... az igencsak... rám férne...
- Fel tud állni? Jöjjön, segítek... - s megpróbálta a nedves ruháinál fogva
felhúzni a férfit.
A férfi még a szemét sem nyitotta ki, úgy követte engedelmesen a lány
utasításait, mígnem nagy nehezen talpra kecmergett, miközben Gwendaline
szorosan tartotta a karjával.
- Jöjjön, erre megyünk... - mondta a fodrászlány, és a falu felé támogatta.
- Igen... - motyogta Manfred, és kétségbeesetten próbálta megőrizni
egyensúlyát.
Mikor végre kinyitotta a szemét, zavartan próbálta a fényeket elkülöníteni
egymástól, majd végül megfordult, hogy rájöjjön, ki is sietett a segítségére.
Amikor megpillantotta a lányt, gyorsan újra lehunyta a szemét.
„Egy szirén... - gondolta. - Egy szirén mentett meg.”
 ason megvárta, míg édesapja kocsija eltűnik a sarkon, majd hirtelen nővére
felé fordult, és így szólt: J-Megyek. Fedezz!
- Eszemben sincs! - tiltakozott Julia. - Ez hülyeség!
A fiú idegesen körülnézett, és így folytatta: - Gyorsan végzek. Maximum
negyedóra!
- Jason... - sóhajtotta a nővére. - Nem végzel negyedóra alatt. A világítótorony
kint van a faluból. Messze van. Ráadásul gyalog vagy.
- De csak odafelé. Amint odaérek, felkapom a bicajom, és jövök - pontosította
a fiú. - Mindenképpen vissza kell szereznem. Most!
- Elmehetsz érte suli után is!
Jason megrázta a fejét, mire két apró fehér tollpihe szállt fel a hajából,
amelyek rejtélyes módon túléltek minden tisztogatási kísérletet. Fekete
szurokfoltok, valamint jó néhány karcolás emlékeztette még az elmúlt napok
kalandjaira.
Julia még egyszer megpróbálta jobb belátásra bírni. A Kilmore Cove-i iskola
kitárt kapuja felé mutatott, s a lépcsőre, amely úgy nézett ki, mint egy fogsor egy
nyitott szájban. Majd felhívta fivére figyelmét a rézcsengőre, amely néhány perc
múlva az első óra kezdetét jelzi majd.
- Mégis, mit mondjak Miss Stellának?
- Találj ki valamit! - vágta rá Jason. - Csak nem azt akarod mondani, hogy
azok után, amit az utóbbi napokban végigcsináltunk, félsz egy tanár nénitől? Én
csak azt akarom...
- Mit is akarsz? - szakította félbe Julia, hogy zavarba hozza.
Tökéletesen megtanulta már, milyen az, amikor az öccse különös dolgokat
vesz a fejébe. Ráadásul messziről bűzlött neki, hogy Jason nem egyszerűen azért
akar elmenni Leonard Minaxóhoz a toronyba, hogy visszaszerezze a bringáját,
amit különben is látványosan utált. Bowenéktől kapta kölcsön ezt a rózsaszín
járgányt, amelynek kormánya pillangó alakú, egyszóval egyértelműen női bicaj
volt.
Mindazonáltal Julia hiába erőlködött, nem tudott rájönni, mit forgat a fejében
Jason.
Jason könyörgő tekintettel nézett nővérére.
- Julia... segítened kell!
- Csak azt mondd meg, miért. És hogy miért nem tudod elintézni suli után.
A fiú nagyot sóhajtott, majd ujján számolva elkezdte sorolni:
- Egy, mert apa elénk jön. Kettő, mert hazavisz minket.
Három, mert ő és anya kérdezősködni fognak, és végül négy, mert vigyázni
fognak ránk. De akkor te meg arra válaszolj, hogyan fogunk mozogni, amikor
annyi mindent kell tennünk?
 Julia a szája szélét rágta. Mióta nemrég kinevezték őket Kilmore Cove
lovagjaivá, hirtelen jó adag felelősség is nyomta vállukat.
- Hát elég gázos lesz, ha apa és anya a házban nyü-
zsögnek...
- Azért ne felejtsd el, hogy itt van az a költöztető
Londonból...
- Egy-két napig távol kéne maradnunk az Időkaputól.
Jason azonnal tiltakozóan felemelte az ujját.
- Na azt már nem! Ezt most nem tehetjük meg. Most, hogy már tudunk az
Első kulcsról!
- De ha csak a közelébe is megyünk a kapunak, anya rögtön felfedezi!
- Akkor is meg kell kockáztatnunk. És sietnünk kell, Julia.
- Tehát?
- Tehát elmegyek Leonard Minaxóhoz. - Jason előhúzott a nadrágzsebéből egy
félig elégett régi fotót, és a toronyőr arcára bökött. - És megkérdezem tőle,
valójában ő-e Ulysses Moore.
Julia vetett egy ideges pillantást az iskolára, no meg a csengőre.
- És tényleg azt hiszed, hogy majd szépen azt válaszolja: „Igen, én vagyok
Ulysses Moore”?
Jason újra arra gondolt, amikor előző nap Leonard a Metis kormányát
markolta, és úgy vezette át a hajót az időtengeren, mint egy igazi kapitány.
- Egy kapitány sosem hazudik a legénységének - válaszolta.
- Nem mondja el a teljes igazságot, de hazudni nem hazudik.
Az ikrek még egy pillantást váltottak, majd Julia végképp beadta a derekát.
- Negyedóra, nem több, oké?
Fivére bólintott, villámgyorsan hátat fordított neki, és futásnak eredt a tenger
felé vezető úton.
Julia megvárta, míg eltűnik, majd megpróbált felkészülni a Miss Stellával való
találkozásra.
Éppen a lépcsőhöz ért, amikor a csengő megszólalt.
Jason rohant, hátán az iskolatáskával, és elért a főútra.
Elfordult a téglafalnál, és nekivágott a parti útnak. Egy sor haláruspultot
állítottak fel egymás mellé egy nyikorgó épület lábánál, amely nem volt más,
mint a Windy Inn, a falu egyetlen fogadója. Jason körbekémlelt, nem látja-e apja
kocsiját, majd megnyugodott, hogy tiszta a levegő.
Éppen nekivágott volna a parti emelkedőnek a világí-
tótorony irányába, amikor hirtelen megtorpant. Olyan átható illat csapta meg
az orrát, hogy esélye sem volt az ellenállásra.
Az illatfelhő csábító kísértésként lengedezett a levegőben.
 Jason beleszimatolt a levegőbe, egyszer, majd még egyszer: vaníliás sütemény
és frissen sült almás pite.
Nem volt nehéz kitalálnia, melyik kirakat felől is érkezik e csodás csábítás: a
Chubber cukrászdából.

- Miért is ne? - tette fel magának a költői kérdést Jason, és egyszerre

átértékelte, mennyire is sürgős a küldetése.
Zsebébe mélyesztette kezét, és reménykedve kotorászott benne, míg csak,
némi izgatott keresgélés után, elő nem húzott belőle egy szép kerek egyfontos
érmét.
- Ez az! - kiáltott fel boldogan.
Átrobogott az út túloldalára, meggyőződött róla, hogy senki ismerős nincs a
láthatáron, lenyomta tudat alá a félelmét, hogy lebukhat, és benyitott a
cukrászdába.
Benn sűrű édes illatokkal volt terhes a levegő. Tojásfehérje, kakaó, vanília,
porcukor, mazsola és még annyi más finomság, ami mind csak rá várt a bolt
vitrinjeinek rabságában.
Jason szinte transzban ment át a cukrászda deszkapadlóján, s immár semmi
sem állt közte és az édességek között. Letette a pénzdarabot a márványpultra, s
fel sem emelve tekintetét a pult mögött álló hölgy kék kötényéről, rendelt két
hatalmas vaníliás süteményt.
- Egyet nekem, egyet a nővéremnek - füllentette, mentegetőzésképpen, noha
esze ágába sem volt magával cipelni a másik sütit az iskoláig.
- Nem baj, ha egy kicsit még meleg? - kérdezte az eladó.
- Dehogy. Sőt.
Jason megragadta a papírzacskót, és megfordult, hogy kilépjen az ajtón.
Hirtelen azonban elakadt a lélegzete. Kint ott állt édesapja és egy másik férfi,
aki valahonnan ismerősnek tűnt neki, s szemlátomást éppen befelé készültek.
Gyors hátraarcot csinált, és anélkül, hogy a pult mögött álló hölgy észrevette
volna, besurrant a skót kockás függöny mögé.
Rögtön azután, hogy sikerült elbújnia, kinyílt a cukrászda ajtaja, és
behallatszott rajta Covenant úr hangja.

Jason mozdulatlanul kuporgott a függöny mögött, és onnan hallgatta, ahogy

apja rendel két tejeskávét és két süteményt.
- Igazán kedves volt öntől, hogy eljött a kamion elé Kilmore Cove-ba... -
mondta kicsivel később a társaságában lévő férfinak. - És rettentően sajnálom azt
a tegnap esti esetet.
Holmer úr...
 Jason emlékezett rá. Ő volt az a híres költöztető, aki azért jött Kilmore Cove-
ba, hogy személyesen felügyelje, rendben megérkeznek-e a bútorok Londonból.
Találkozott már vele előző este a villa kertjében, miközben anyjuk éppen
alaposan leszidta őket a nővérével.
- Mérnök úr, ha nincs ellenére - pontosította közben a férfi.
„A híres mérnök”, pontosította magában Jason is, és kikukucskált a függöny
mögül.
Látta, hogy helyet foglalnak egy kis asztalnál, s elkezdenek néhány rajzokkal
és írással teli papírt tanulmányozni.
Amíg a mérnök mindenféle mennyiségekről és köb-méterekről magyarázott
valamit az apjának, Jason csendben elmajszolta az egyik sütemény felét,
miközben szemmel tartotta őket. „Az tuti, hogy innen ki nem jutok úgy, hogy
észre ne vegyenek” - állapította meg. Így hát megvizsgálta a mögötte lévő
folyosót: sötét volt és poros. Padlója ugyanolyan sötét fából készült, mint a
cukrászdában, a fehérre festett falakra az évek során a csokoládé-és vaníliagőztől
illatozó kemény réteg rakódott.
A folyosóról két ajtó nyílott. Az első egy apró sárga mosdóba vezetett,
amelynek apró ablaka a cukrászda belső
udvarára nyílott.
A másik ajtó zárva volt.
Jason megpróbálta kinyitni, de rájött, hogy nincs kilincse.
A félhomályban letérdelt, hogy közelebbről is megvizsgálja, s ekkor
végigfutott a hideg a hátán.
- A mindenit... - dünnyögte maga elé hitetlenkedve s a zacskóba ejtette a fél
süteményt.
Az ajtó pontosan ugyanúgy nézett ki, mint amely a Villa Argo szekrénye
mögött rejtőzött. Ugyanolyan volt, mint az az ajtó, amely Miss Biggles
pincéjéből nyílt, s amely alól időről időre egyiptomi sivatagi homok szűrődött be
a házba. S
pontosan ugyanolyan volt, mint a Tükrök házában lévő ajtó, amely Kilmore
Cove-ot a j távoli Velencével kötötte össze.
Más szóval Időkapu volt.

Jason összerezzent.
Megütötte a fülét, ahogy valaki hátratolt egy széket a cukrászdában, és
meghallotta apja hangját, amint így szólt: - Mindjárt jövök.
Csak néhány másodperce volt, hogy beugorjon a nyitott mosdóba.
Abban a pillanatban fordította el a zárat, amikor apja bekopogott.
- Foglalt?
 Jason kétségbeesetten nézett körül, majd hogy le ne leplezze magát, köhögött,
és kinyitotta a vízcsapot.
- Ó, elnézést... - mondta Covenant úr az ajtó túloldaláról.
Megpróbálta a másik ajtót is kinyitni, majd nekiállt fütyörészve kivárni, hogy
felszabaduljon a vécé.
Jason leizzadt. Nyelt egyet. Majd még egyet, s törte a fejét, mihez is fogjon.
Próbálta megőrizni a nyugalmát, és végigvette a lehetőségeket. Az, hogy
kimenjen az ajtón, ki volt zárva. Így csupán két lehetőség maradt: vagy ott
marad bezárkózva az idők végezetéig, vagy megkísérel kimászni a kisablakon.
A második mellett döntött.
Felállt hát a kézmosóra, és így éppen elérte. Miközben tovább folyatta a vizet,
hogy elleplezze az esetleges zajokat, befelé kinyitotta az ablakot, és megpróbálta
megítélni, mekkora lehet. A nyílás éppen akkorának tűnt, hogy a feje és az
iskolatáska kiférjen, de egy felnőtt már bizonyosan nem tudta volna átpréselni
magát rajta.
Úgy döntött, hogy nem reménytelen a dolog.
Megpróbált továbbra is nyugodt maradni. Kikötötte egyik cipőfűzőjét, s az
ablak külső kilincsére kötötte, hogy be tudja maga után zárni az ablakot kívülről
is.
Kidobta a táskáját, s hallotta, ahogy földet ér a túloldalon.
Végül felkapaszkodott a vécé falán, kidugta a karját és a fejét, s sarkával
meglökve magát megpróbált lendületből átjutni az ablakon.
Sikerült teljesen beszorulnia. Feje a jobb vállának nyomódott, bal karját
mozdítani sem bírta, keze kilógott, míg lábával befelé kalimpált.
Jason megpróbált mélyeket lélegezni, és megőrizni nyugalmát. Egyre azt
ismételgette magában, hogy úgyis meg-oldódik valahogy a dolog. Abszurd egy
helyzet. Lepergett a szeme előtt, ahogy apja belép a vécébe, és lábánál fogva
húzza ki az ablaknyílásból. Erre, noha éppen ettől félt a legjobban, mégis ideges
vihogásban tört ki.
Ekkor viszont rájött, hogy ha teljesen kifújja a levegőt tüdejéből, akkor meg
tudja mozdítani a vállát és a bal kezét.
Kezével keresgélt valami kapaszkodó után a kinti falon, de hiába. Ekkor a
jobb lábával kezdett el tapogatózni. Már kezdett teljesen elkeseredni, amikor a
lábával rátalált egy kiszögellésre.
Érezte, ez az utolsó esély: megtámasztotta a lábát, kifújt minden levegőt a
mellkasából, s amikor már úgy érezte magát, mint egy partra vetett hal, nagyot
rúgott.

Covenant úr közben visszasétált a függöny túlsó felére.

 - Van esetleg egy pótkulcs a mellékhelyiséghez? - kérdezte az eladótól. -
Először azt hittem, van bent valaki, de úgy tűnik, csak rosszul zárták be az
ajtót...
- Persze. - A hölgy egy fiókból kihúzott egy rézkulcsot, s egy szalvétán
odanyújtotta a férfinak.
- De ez csak az első ajtóhoz jó. A másikat soha nem lehetett kinyírni.
Covenant úr visszament a folyosóra, és bedugta a kulcsot az első ajtó zárjába.
Hallotta, hogy odabenn a földre esik a másik kulcs.
- Szabad? – kérdezte még egyszer.
Majd belépett.
Pontosan, ahogy képzelte: odabenn nem volt senki.
Elzárta a csapot, és kissé zavartan nézett körül: nem elég, hogy a
vécépapírtartót valaki félig leszakította a falról, de még egy papírzacskót is talált
a padlón, amelyben egy félig elmajszolt vaniliás süteményt fedezett fel.

„Jaj, ne!” - gondolta Jason a fal másik oldalán, amikor hiába kereste ugyanazt
a papírzacskót.
Egy négyszögletű, kavicsos udvaron találta magát, amelyet két egymást
keresztező kővel kirakott ösvény szelt ketté X
alakban. A vécéablaktól rögtön balra egy melléklépcső nyílott, valamint
néhány pincelejáró. Valami kókadt futónövény látszott az egyik sarokban, s a
kavicsok között itt-ott néhány sápadt fű csomó kukucskált ki.
Jason tett néhány bizonytalan lépést a fal mentén, és megpróbált rájönni, hová
gurulhatott az iskolatáskája.
- Csak nem ezt keresed? - kérdezte hirtelen egy hang a lépcső felől.
A fiú megpillantotta a táskáját valaki kezében, azonban mivel az illető a
lépcsőn állt, amely egy árkád árnyékában emelkedett meredeken, nem tudta
kivenni az arcvonásait.
- Ó, igen, izé, ezer köszönet... - válaszolta kissé ijedten. -
Visszakaphatnám?
- Ez egy iskolatáska, ugye? - folytatta a hang.
Jasonnek az az érzése támadt, mintha már hallotta volna ezt a hangot valahol,
de sehogy se tudott rájönni, honnan ismerős.
- Öööö... igen - ismerte be.
- És hogyhogy nem vagy iskolában?
- Izé... ma osztálykirándulás van, de nekem nem volt kedvem elmenni.
- Érdekes... - Fémes kattanás hallatszott, ahogy a láthatatlan férfi megnézte a
karóráját a lépcső tetején. - És ugyan hová kirándultak a többiek?
Jason összeszorította a száját. Ez meg minek kérdezősködik annyit?
- Visszakaphatnám a táskámat? - kérdezte idegesen.
- Természetesen... - válaszolta a hang, és végre kilépett az árnyékból.
„Ó, a fenébe” - gondolta Jason.
Az igazgató volt az.
 Villa Argo verandájának ablaka mögött két nő állt mozdulatlanul. Az egyik a
hálóját javító halászlány A szobra volt, a másik pedig Covenantné, aki végre
egyedül maradt. Végre egy kis nyugalom.
A férje elvitte a gyerekeket a suliba, ő pedig már el-mosogatta a reggeli
tányérokat, és magában eltervezte az egész napot.
Először is kiszellőztetett a földszinten, majd felmászott az emeleti szobákba,
és beágyazott. Utána felment a kistoronyba, és rendbe rakta a füzeteket és a
hajómodelleket, amelyeket a gyerekei voltak kedvesek szétszórni. Utána
csendben bámulta a kilátást az ablakból.
Az öböl fényárban úszott, s az enyhe szél lágyan borzolta a víztükröt.
Csak akkor mozdult meg, amikor a szeme sarkából megpillantotta a kertészt,
ahogy átsántikál a parkon.
„Lássunk munkához...” - mondta magának, és visszament a földszintre.
Nekilátott, hogy végignézze azt a tengernyi kacatot és mütyürt, amivel tele
volt a villa: faálarcok, állatszobrocskák, különös formájú vázák, kandeláberek,
dobozok, kagylók, parfumös üvegcsék és mindenfajta dísztárgyak. Először az az
ötlete támadt, hogy kiszórja a kacatok nagy részét, felszedi a poros szőnyegeket,
hogy kimossa őket, és leszedi a függönyöket, hogy némi friss levegő jusson a
szobákba.
Nem tudta azonban eldönteni, hogy hol lásson neki, ráadásul ez a ház, hiába
volt a végtelenségig telezsúfolva limlommal, mégis valami különös harmóniát
árasztott magából, amihez valahogy nem volt könnyű hozzányúlni.
Vagy mindent ki kellene dobni, vagy semmit.
Valahogy azonban meg kell oldania ennek a kacathegynek a problémáját,
mivel a férje és Homer mérnök bármelyik percre várták a kamion érkezését a
londoni bútoraikkal. Addigra pedig legalább nagyjából tisztában kellene lennie
azzal, hogy mi is kerül a házba, és hova, valamint, hogy mit kéne kirakni a
garázsba.
Azt is el kell döntenie, hogy a legfontosabb bútorok hová kerüljenek.
„Annyi hely van itt, hogy túl sok lesz a választási lehetőség...” - mondta
korábban a férje.
De valójában nem ez volt a helyzet.
Például hova tegye a fekete bőrdíványt? Mondjuk a szalonba a sárga helyére.
Rendben, de a sárga szín remekül passzol a fölötte lógó kép színeihez, ami
viszont borzalmasan mutat a fekete dívánnyal. Viszont ha a képet is leszedi,
akkor ott tart, hogy tapétát is kéne cserélni. És így tovább... és mindig oda jutott,
hogy mindent szét kell szedni.
Olyan volt, mintha a Villa Argoban minden egyes tárgyat úgy helyeztek volna
el, hogy soha többé ne lehessen elmozdítani semmit.
 - De hát mégis muszáj elmozdítanom! - kiáltotta az asszony a verandán.
Odalépett a franciaablakhoz, mélyet lélegzett a tenger-illatból, s egy pillanatra
sikerült megfeledkeznie a bosszantó bútorokról.
Egy
rendeden
hajtincse
megcsiklandoztá
 az
orrát
Hátrasimította, nagyot sóhajtott, és visszafordult a Villa Argo felé.
- Hát akkor mit tegyek? - tette fel a kérdést a halászlány szobrának, akinek a
szeme se rebbent, s szemlétől mást uralta a helyzetet.
Kavicszörgést hallott a háta mögül, mire gyorsan megfordult.
- Jó napot! - köszönt Nestor, és egy szikomorfának támaszkodott.
- Jó napot!
- Nekifogott a nagytakarításnak?
- Valami olyasmi.
- Helyes, helyes... - dünnyögte a kertész teljes nyuga-lommal, ami felkeltette
az asszony gyanakvását. Már az első
este óta akart néhány keresetlen szót váltam a kertésszel, amikor a gyerekeit
tetőtől talpig kormosan találta.
- Épp beszélni akartam magával - szólította meg.
Nestor azonnal védekező pozícióba vonult.
- Én ugyan nem tudom, mit ügyködtek. Rögtön az elején megmondtam önnek,
nem igaz? A gyerekkel én nem foglalkozom. Ha viszont a növényekről akar
velem beszélgetni, akkor persze csupa fül vagyok.
Covenantné rámosolygott.
- Kitalálta a gondolataimat... Akkor csak annyit mondjon meg: nem kergette
őrületbe Jason és Julia?
- Nem.
- Jól van...
- Azt viszont meg nem mondom, hogy nem törtek-e össze valamit a házban,
mert ahogy mondtam, nem mászkáltam folyton utánuk.
Az asszony elmélázva nézte a kaput.
- A'sszem, nem. Attól eltekintve, hogy a könyvtárat feldúlták, meg egy-két
bútort odébb toltak...
- Gondolom, felfedezték az új birodalmukat.
- És ahogy Jasont ismerem, minden tárgyról kitalált legalább ezer fantasztikus
történetet. Na látja, ez az igazi bajom a házzal.
- A történetek?
- Nem, a tárgyak. Nem tudom, hol fogjak hozzá. Pedig nemsokára megjön a
teherautó a bútorokkal, és akkor... ha így folytatom, az lesz a vége, hogy mindent
kihordatok majd a kertbe.
- Remek ötlet - kiáltotta Nestor. - Vagy el is adhatja őket.
Havonta egyszer van ócskapiac a faluban. Sőt, ha lesz egy felesleges
karosszék, még én is elfogadnék egyet a kisházba.
 Az asszony elámult a kertész szemtelensége hallatán.
- Az ócskapiac nem is rossz ötlet - mondta végül. -
Eladhatom ezt a sok régiséget a házból.
Majd elnézést kért, és visszavonult a házba.

Nestor gyorsan lesöpörte zöld vászonnadrágját, és sán-tikálva a kisház felé

sietett.
Felmászott a fa előtérre, kinyitotta az ajtót, belépett, és máris ott találta magát
a telezsúfolt íróasztalnál. Kihalászta a fekete bakelittelefont, megnézett egy
telefonszámot a falon lógó kistáblán, és dühösen feltárcsázta.
Leonard Minaxo az ötödik csörgésre vette fel a kagylót.
- Én vagyok az - mondta Nestor.
- Hahó, öreg, na mi van? Annyi évig nem is beszéltünk egymással, most meg
hirtelen olyanok lettünk, mint két turbékoló galamb?
- Ki akarja dobni a bútorokat.
- Csak nyugi. Ki akarja kidobni a bútorokat?
- Az asszony. Megjött a faluba a Homer & Homer cég mérnöke. Egy kisebb
vagyont fizettem neki, hogy a lehető
legtovább húzza az időt, de úgy tűnik, nem volt elég.
- Azért fizettél neki, hogy minél lassabban dolgozzon?
- Pontosan.
- Te bolond vagy...
- Nevezz, aminek csak akarsz, de Covenant-ék ma délutánra várnak egy
teherautót.
- És...?
- Jó volna, ha... - egy végtelennek tűnő pillanatig csend volt, majd a kertész
folytatta: - Jó volna, ha valami útakadályba ütköznének.
Leonard Minaxo felnevetett.
- Várjunk csak. Azt akarod mondani, hogy nekem kéne megcsinálnom?
- Pontosan.
- Mintha csak megint jó barátok volnánk?
- Hát, esküdt ellenségek azért sohasem voltunk.
- Ez nézőpont kérdése.
- Ezt már megbeszéltük. Most arról van szó, hogy emberéletet óvjunk meg.
- Ne kezdd újra.
- Vagy hogy megmentsük valakinek az életét, ha cápa marja meg.
- Már minden lehetséges módon megköszöntem.
- És én azóta sántítok.
- Ha így folytatod, eljátszod a lehetőségét, hogy segítsek.
 - Tehát segítenél?
- Attól függ.
- Mitől?
- Tetszettek a gyerekek - váltott hirtelen témát Leonard.
- Most nem róluk beszéltünk.
- Pedig nem ártana, nem gondolod?
- Tegnapelőtt feljöttél ide a sziklára, csak azért, hogy elmondd, hogy
becsapom magam...
- És most se mondok mást. De, hihetetlen szerencsédre, két igazán értékes
kölyökbe futottál bele.
- Háromba. Elfeledkezel Bannerről.
- Bannert én találtam.
- Azért arra nem lennék büszke.
- De szégyenkeznem sem kell. Az óceán hibája volt, nem az enyém.
- Ide figyelj, Leonard! Neked is megvannak a saját elképzeléseid, meg nekem
is.
- Már nagyon közel voltunk hozzá, hogy felfedezzük a kapuépítők titkát.
Nagyon közel.
- Ezt a témát már lezártuk.
- Már csak egy utazást kellett volna végigcsinálni.
- Ezt a témát már lezártuk!
- Penelope is velem értett egyet.
- Mondtam már, hogy ezt a témát már lezártuk! - üvöltötte Nestor. -
Meghallgatsz végre, vagy nem? Meg akarom állítani ezt a kamiont, mielőtt beér
a faluba. Tőled pedig csak annyit kérdezek, hogy meg tudod-e csinálni? Megvan
még a Cyclops kulcsa? Emlékszel, hová rejtettük?
- Persze.
- Londonból jönnek. Tehát csak egy út van, ahol elébük lehet vágni.
- Hé, öreg!
- Mi van?
- Most megállítom neked ezt a teherautót, de este feljövök hozzád. És egyszer
és mindenkorra megbeszéljük, mit is akarunk tenni az Időkapukkal.
- Rendben. Ma este.
- És még valami! Tegnap Velencében visszamentem Zafonhoz.
Nestor egy percig hallgatott, majd így sóhajtott: - És...?
- Még él. Ráncosabb és sápadtabb, mint valaha. És azonnal felismert.
- Még a bezúzott szemeddel is?
- Amikor Odüsszeusz álruhában tér haza, az öreg Argosz kutya akkor is
felismeri.
 - Azt akarod mondani, hogy csak az öregek ismerik fel egymást?
- Azt akarom mondani, hogy jó szimat kell ahhoz, hogy rájöjjünk, hányadán is
állnak igazán a dolgok.
 diri összeráncolta a homlokát, majd akkora lélegzetet vett, mintha csak be
akarta volna szippantani azt a A kevés levegőt is, ami még maradt az irodában.
Egy hatalmas szekrény tetején rozsdás ventilátor billegett, amely úgy nézett
ki, mint valami prédára leső húsevő növény.
A beszűrődő napfény tigriscsíkokat rajzolt a padlóra, és a levegőben
porszemek örvénylettek. Halálos csend honolt az irodában.
Jason és Julia a tanári asztallal szemben ültek ölbe tett kézzel, és mereven
bámulták cipőjük orrát. Meg sem mertek moccanni, mivel a kényelmetlen
székek a legapróbb mozdulatra is panaszosan nyikorogtak. Szemben velük a diri
a szúette katedrán csiszatolta ritmikusan a könyökét, s a kezében tűhegyes fekete
ceruzát tartott fenyegetően.
- Nos hát, Covenant kisasszony, volnál olyan szíves még egyszer elmesélni a
te verziódat az eseményeket illetően?
Julia kissé felemelte a fejét, és halálra váltan motyogta: - Nagyon sajnálom,
igazgató úr.
- Hát akkor elmesélem én. Miss Stellának azt állítottad, hogy a fivéred azért
maradt otthon, hogy édesanyádat ápolja, akinek begipszelték a lábát.
- Ó, te... - dünnyögte Jason fejcsóválva nővére felé.
Az igazgató tolla fenyegetően pihent egy fehér lapon.
- Érdekes kis történet, nem igaz? Főleg, ha figyelembe vesszük, hogy Jason
úrfi időközben inkább a saját lábát próbálta kitömi, miközben a Chubber
cukrászda vécéjének hátsó ablakán mászott kifelé.
Most Julián volt a sor, hogy csóválja a fejét, és így szi-szegjen: - Te pedig...
A diri a telefonra tette a kezét.
- Arra gondoltam, legjobb lesz, ha felhívom édesanyátokat, és megkérdem,
hogy érzi magát...
- Jaj, nagyon kérem, ne! - kiáltotta Julia, akit még az ötlettől is kivert a hideg
verejték. - Nem mondtam igazat!
A diri keze megállt a telefon fölött.
- Netán hallhatnánk akkor egy újabb verziót?
Jason nagyot sóhajtott.
- Ne tessék haragudni, az én hibám az egész.
Az igazgató lassan felemelkedett a székről, s könnyed léptekkel az öreg
iratszekrényhez sétált.
- Csak nem? Akkor most tartsam vissza a lélegzetemet?
Végre meghallhatjuk az igazságot?
Jason megvonta a vállát.
- Ahogy gondolni tetszik. El akartam menni a világí-
 tótoronyhoz még tanítás előtt, hogy visszaszerezzem a biciklimet.
- A toronyhoz? Mégis mit keres ott a te kerékpárod?
- Tulajdonképpen nem is az enyém. Igazából Bowen doktor lányáé, csak
kölcsönkaptam a dokitól, amikor az enyém tönkrement, ahogy nekimentem a
kerítésének. És azért van a világítótoronynál, mert otthagytam, amikor beültem
Minaxo kocsijába, amivel a Turtle Parkba hajtottunk, hogy szurokkal
megállítsunk két betörőt, akik éppen kirámoltak mindent a Villa Argoból.
Az igazgató épp csak felvonta kissé a szemöldökét.
- És sikerült?
- Szerencsére igen - válaszolta szerény vigyorral Jason.
- De erről természetesen a szüleitek mit sem tudnak.
- Ó, nem - válaszolta Jason. - ők úgy tudják, hogy Bowen doktor pincéjét
takarítottuk ki... - Jason csak ekkor vette észre, hogy Julia tágra nyílt szemmel
bámul rá.
- És mondd csak... - kérdezte kíváncsian a diri, és közelebb lépett. - Nem
gondolod, hogy egy kicsit túlzásba viszed a fantáziálást?
- Egyáltalán nem! - vágta rá Jason. - Azt tetszett kérni, hogy mondjam el az
igazságot, nem igaz? Hát, ez az igazság.
- Édes fiam... - robbant ki az igazgatóból, miközben idegesen hadonászott a
hegyes ceruzával. - Én nem tudom, mi a módi Londonban, de itt Kilmore Cove-
ban a magadfajták jobban teszik, ha nem gúnyolódnak velem.
- De én egyáltalán nem gúnyolódom! Éppen a torony felé mentem, ahogy az
előbb mondtam, amikor tettem egy kis kitérőt a Chubber felé, hogy vegyek két
süteményt, egyet magamnak, egyet a nővéremnek.
- És aztán...?
- Aztán bejött az apám. Miután nem akartam összefutni vele... inkább hirtelen
úgy döntöttem... hogy hátul lépek le.
- És mégis, miért nem akartál vele találkozni?
- Mert ő úgy tudta, hogy suliban vagyok - fejezte be a mondókáját Jason jóval
csendesebben.
Az igazgató széttárta a karját, majd fenyegetően az ikrek felé bökött az
ujjával:
- Tehát, vegyük sorba: van egy lányka, aki ízléstelen hazugságokkal
szórakoztatja a tanárnőt, valamint egy fiúcska, aki iskola helyett cukrászdába
megy, majd utána a világítótoronyhoz készül csavarogni.
- Nem csavarogni mentem.
- Ürítsétek ki a zsebeiteket - szólt rájuk a diri. - Ha nem akarjátok, hogy
hazatelefonáljak...
Jason és Julia komótosan nekiláttak, hogy kipakolják a zsebeiket, és szépen a
tanári asztalra halmoztak egy adag befőttesgumit, aprópénzt, egy fél megperzselt
fényképet, ceruzavégeket, négy régi kulcsot, valamint egy egyiptomi készítésű
ékszert.
- Egy barátnőmtől kaptam. Szerencsét hoz - magyarázta gyorsan Jason,
amikor meglátta, milyen elképedt arcot vág az igazgató.
- Rendben. Mindez itt marad nálam - döntötte el a férfi, s mindent besöpört
egy dobozba, s a dobozt besüllyesztette az asztalfiókba.
- Ez nem igazság! - tiltakozott Julia. - Legalább a lakáskulcsokat tessék
visszaadni!
Az Időkapu négy kulcsa egy pillanatra újra előkerült a dobozból.
- Ezeket?
Julia bólintott.
Az igazgató a telefon felé nyúlt.
- Felhívom édesanyátokat, és utána máris megkaphatod. -
Miután a két testvér nem válaszolt, a diri rosszindulatú vigyorral
visszacsúsztatta a kulcsokat a dobozba. - Mars az osztályba! Egy szót se halljak!
 anfred hirtelen felült az ágyban, és nagyot üvöltött.
Arra ébredt, hogy egy tökéletesen sötét szobában M hever egy díványon.
- A ló! - ordította megint. Verejtékben úszott, és tüzelt a homloka. Körülnézett,
de csak sötétséget látott mindenfelé.
Felkönyökölt, megtapogatta magát, és rájött, hogy egy frissen mosott
selyempizsama van rajta.
- Mi történik? Hol vagyok? Oblivia?
De aki odajött hozzá, nem Oblivia volt. Sokkal finomabb hangja volt, és a
keze is sokkal gyengédebb. S ráadásul lilára lakkozott műkörmöt sem viselt.
- Semmi baj. Tűzforró vagy. Komoly lázad van.
Manfred megpróbált válaszolni, de hiába. Azután valami nedvességet érzett a
homlokán. Valaki egy vizes törülközőt rakott a fejére, aminek a súlyától
visszahanyatlott az ágyra.
- Jól van, így ni... - bátorította a hang. - Most majd szépen levisszük ezt a
csúnya lázat.
Manfred megint felemelte a fejét, de képtelen volt ellenállni.
Hagyta, hogy a vizes ruha körbefonja, mint egy ölelő kéz, s újra a heverő puha
párnái közé ejtette a fejét.
- Én... lezuhantam... - motyogta, mintha csak mentegetőzne.
- Persze, lezuhantál - mondta a szirénhang. - De szerencsére partot értél.
- Kétszer is - tette még hozzá Manfred, mielőtt álomba merült.
Gwendaline felállt, és olyan arccal vizsgálta a díványán fekvő embert, mint
egy vöröskeresztes ápolónő, így, hogy nem az a borzasztó kezeslábas volt rajta,
egészen vonzónak találta álomtól kisimult arcát, forradalmár szakállát és azt a
rejtélyes sebhelyet a nyakán.
Közben arra is rájött, honnan ismeri. Oblivia Newton kisasszony házában
látta, Kilmore Cove határában, meg később is összefutottak a fogadóban, ahol
pár szót még váltottak is.
„Jó pasi” - gondolta Gwendaline.
Persze nem az a fajta férfi, akitől odáig lennének a szülei...
de látszik rajta, hogy már megélt egyet s mást. Egy ilyen rejtélyes, tengerről
jött férfi könnyen magába bolon-dítja az olyan romantikus lelkeket, mint
amilyen ő is.
- Jobban vagy már, „Sebhelyes”? - kérdezte később a fodrászlány, és
végigsimított a haján. - Maradnod kéne még pár órát, mert Oblivia kisasszony
nincs otthon. Nem tudod, hol lehetne utolérni?
- Nem, Oblivia... elment. Messzire.
- Mégis hová?
 - Velencébe... - nyögte ki nagy nehezen Manfred, félig önkívületben a láztól.
- Velencébe ment?
- A kapu oroszlánja... a tükrök... tükrök...
- Szeretnél egy tükröt? Vagy tükröket?
- Ezerhétszáz...
Gwendaline felnevetett.
- Nincs itt annyi tükör, Sebhelyes.
Manfred továbbra is félrebeszélt:
- Ezerhétszáz... És amíg várakoztam, a motorom... a tükröknél... mindet
kilyukasztották... átkozott kölykök… aztán Egyiptomban... a térképpel...
Gwendaline még hallgatta pár percig, de miután rádöbbent, hogy
gyakorlatilag egy kukkot sem ért, kiment a szobából.
Visszavonult a konyhába, felhívta a Newton-házat, és hagyott egy újabb
üzenetet Oblivia hangpostáján.
Majd kissé csalódottan felhívta az anyját.
- El sem tudod képzelni, mi történt velem. De tényleg nem.
De igen. Honnan tudtad? Egy férfi, igen. De mi az, hogy „na végre”? Nem
olyan, mint ahogy gondolod. Nem! Nem jöhetsz ide, hogy megnézd. Alszik. Sőt
delíriumban van. Lázas. Azt mondja, hogy lezuhant a szikláról egy ló miatt.
Lehet, hogy valami lóversenyen elvesztette az összes pénzét. De mindenesetre
kiúszott a partra, és én találtam meg. Persze.
Rejtélyes és vonzó... Hogy mondod? Nem, nem engedtem be mindenféle
algáktól mocskosan az ágyba. Ráadtam Alfonse pizsamáját. Legalább
megtanulja, hogy engem nem lehet elhagyni egy nappal a szülinapom előtt.
Tökéletesen áll neki.
Mintha csak neki vettem volna. Látod. Szerintem ez a sors keze. Nem, nem
tudom. Egyelőre én... Sebhelyesnek hívom.
A szomszéd szobában Manfred megint elkezdett hangosan félrebeszélni.
- Hallod? Ez ő. Félrebeszél, mondtam. Persze, hogy lejegeltem, de ő csak
mondja tovább a szöveget minden féle oroszlánokról, motorról, Velencéről...
Lehet, hogy valami utazó... - Gwendaline kezével eltakarta a kagylót. Manfred
hangja egyre erősebben hallatszott. - Várj egy percet, anya.
Most valami kertészről meg egy csapat gyerekről halandzsázik.
Visszahívlak. Szia!
Gwendaline visszament a nappaliba, hogy megnézze, mi történik. Manfred
izgatottan forgolódott az ágyon, és a kezében szorongatta azt a lepedőt, amellyel
a lány betakarta.
- Az Időkapu... a villába, a villába! Látni akarom a kaput.
De ott vannak a kölykök... a kölykök... meg kell állítani ezeket az átkozott
kölyköket... meg kell állítani őket!
Gwendaline hirtelen elkezdett figyelni.
- Azért ez nem túlzás, Sebhelyes?
- Megállítani, bezárni, lecsukni. Be kell zárni az Időkaput!
A házba! Mindenki a házba!
Ekkor a Mainoff-ház telefonja újra megszólalt. A fodrászlány két lépéssel ott
termett, és ezt trillázta a kagylóba: - Gwendaline Mainoff, Elegáns és divatos
frizurák, sajnálom, ma zárva tartunk, csak otthoni frizurakészítést tudok vállalni.
- Pár másodpercig csak hallgatott, majd dühösen kirobbant: - Anya!
Megmondtam, hogy ne hívj a benti számon!
Nem, rosszabbul van: valami kölykökről beszél, akik bezárták az Időkaput.
Igen. Nekem mondod? Nem elég, hogy mennyi dolgom van, pont egy Időkapu
hiányzott!
 z akácszínű hajnal első fényei kezdtek felderengeni a lagúna sötétjében. Az
éjszaka utolsó hangjai is lassan A felszívódtak a velencei háztetők és hidak
körvonalai között.
Az első napfény éppen két embert világított meg, akik egy régi ház küszöbe
előtt álltak, mintha csak a fénysugárban botlottak volna meg.
- Nem érted, Oblivia... - mondta egyikük, és kezét a kapunak támasztotta,
mintha csak zárva akarná tartani.
- Csak az egyikünk térhet vissza...
- Miért is? - kérdezte a nő éles hangon. Oblivia Newton pontosan tudta, hogy
ha valaki átmegy egy Időkapun, akkor azon vissza is mehet. - Te ezen a kapun át
jöttél Velencébe. És még nem tértél vissza, tehát...
Peter Dedalus hátrált egy lépést, s így kikerült a fényből, amely most éppen az
öreg ajtót pásztázta szemérmetlen fehér ragyogással.
- Szeretnélek egy fontos apróságra figyelmeztetni - mondta.
- Ki tudtad nyitni a Tükrök házában lévő kaput. Az Időkapukat azonban csak
akkor lehet kinyitni, hogyha már visszatért az, aki átment rajta.
- De hát te nem jöttél vissza... - kezdte megérteni Oblivia. -
Ez akkor azt jelenti...
- .. .hogy valaki Velencéből átment helyettem a kapun.
Oblivia felnevetett.
- Csak nem azt akarod mondani, hogy... Kilmore Cove-ban él egy 18. századi
velencei polgár?
Most Peteren volt a sor, hogy felnevessen.
- Hát, ha már erről van szó, két ilyenről is tudok.
- Miről beszélsz?
- Ulysses Moore felesége, Penelope innen érkezett. 18.
századi velencei volt.
Oblivia megpróbálta követni az eseményeket: - Ez akkor azt jelenti, hogy...
- Hogy valaki úgy döntött, itt marad helyette Velencében örökre - fejezte be a
mondatot Peter.
- S te tudod, ki az?
- Nem - ismerte be az órásmester. Majd a köpenye alatt keresgélt valamit, s
végül előhúzott egy velencei pénzérmét.
Megforgatta Oblivia orra előtt. Velencei aranydukát volt, 1751-es keltezésű.
- Ajánlok egy fogadást.
- Tudod, hogy imádok fogadni.
- Előtte viszont meghívlak egy kávéra.

Noha a város időtlen szépségben ragyogott, lakói lassan már ébredeztek. A

kávéházak elé már kirakták a padokat a törzsvendégek számára, a textilárusok
pedig már kiterítették árujukat. A csónakokból éppen zöldséggel teli kosarakat
raktak partra a reggeli piac kofái, s a házalók már elkezdték házról házra járva
kínálgatni a cirokseprűket.
Oblivia és Peter a Calle della Caritá egyik kávézójának teraszára telepedtek le,
és forró feketekávét rendeltek. Amikor megkapták az italt, hosszan melengették
a forró csészével fagyott ujjaikat.
Mindketten kissé megkopott hosszú köpönyeget viseltek. A köpeny alatt
azonban igencsak különböző ruhát hordtak: a férfi egy kormos pamutbársony
nadrágot, míg a nő egy fekete bőrből készült motorosruhát.
- Miért rendezzük mindig ezeket a jeleneteket, Peter? -
kérdezte meg újra a nő, amikor már felhörpintette a kávéját.
Hosszú, lila körmei úgy pihentek az asztal szélén, mint megannyi különös,
egzotikus rovar. - És különben is, miért vártál meg?
Peter nem válaszolt. Éppen azon igyekezett, hogy új üveget fabrikáljon
szemüvege fémkeretébe. A műhelyében kitört előző
esti tűzvészben elveszítette ugyanis a régit.
Oblivia Newton megvárta, míg a Kilmore Cove-i órásmester boszorkányos
gyorsasággal végez a szereléssel, majd mélyen a szemébe nézett.
- Nem vártalak meg - válaszolta ekkor Peter. - Éppen csak egyszerre értünk
oda.
- Kinyithattad volna az Időkaput, hogy én örökre ideát rekedjek... - folytatta
könyörtelenül Oblivia -, mehettél volna a barátaidhoz, hogy elmondd nekik:
„vigyázzatok, Oblivia már tud az Első kulcsról! Elárultam neki a legvégső titkot
is! Sőt még azt is, hogy Black Vulkán magával vitte az összes kulcsot!”
Megtehetted volna, nem?
Peter Dedalus bólintott.
- De igen, megtehettem volna.
- Hát akkor?
Az órásmester sóhajtott.
- Valahogy nem akarózott...
- A fogadás - szakította félbe Oblivia durván.
Peter megint mélyet sóhajtott.
- Te vissza akarsz jutni Kilmore Cove-ba, hogy nyomára akadj az Első
kulcsnak, meg a többinek is, amelyeket Black Vulkán helyezett biztonságba.
- Pontosan.
- Csakhogy ez nem fog sikerülni.
- Miért is?
- Black Vulkán nem volt olyan ostoba, hogy Kilmore Cove-ban rejtse el a
kulcsokat. Éppen mivel jól tudta, hogy vannak olyan emberek, mint te, messzire
vitte őket. Nagyon messzire.
Elmondtam már, hogyan csinálta: kinyitotta a falu egyik Időkapuját... és
egyszerűen odaát maradt.
Oblivia a szája szélét harapdálta.
- Tehát az az ajtó, amelyiken átment...
- Pontosan: az az ajtó most zárva van. És mindaddig zárva is lesz, míg valaki
nem jön rajta vissza.
- Peter, én nem nagyon érek rá. Mi lenne a fogadás?
- Csak egy úton eredhetsz Black Vulkán nyomába.
- És te ismered azt az utat?
- Igen.
- És elmondod?
- Talán. - Peter felmutatta az érmét, és lassan folytatta. -
Másrészt viszont én is szeretnék vissza jutni Kilmore Cove-ba.
És van legalább egy dolog, amit én sem tudok.
- Hogy ki ment vissza helyetted Kilmore Cove-ba - tippelt Oblivia. - És csukta
rád az ajtót.
- Pontosan. Mondjuk úgy, hogy mindkettőnknek jó oka van rá, hogy
visszamenjen, de csak egy menetjegyünk van.
- Tehát? - érdeklődött türelmetlenül Oblivia.
- Tehát ezzel a pénzzel fogjuk eldönteni. Játsszunk fej vagy írást. Egy forduló.
Aki nyer, visszamehet.
Oblivia hosszan nézte a fénylő pénzdarabot az asztal közepén.
- Ha belemegyek, akkor elmondod, hogyan jutok Black nyomára?
- Igen.
- És ha nem megyek bele?
- Akár most is visszamehetsz Kilmore Cove-ba, de soha nem akadhatsz rá
Blackre.
Oblivia felvette a pénzdarabot, és megforgatta lila körmei közt:
- És te mit nyersz azzal, ha én belemegyek?
- A szabadságomat, hogy nem kell több titkot őrizgetnem.
És ötven százalék esélyt, hogy hazajutok.
A nő megpörgette a pénzt az asztalon. Megvárta, míg megáll, majd így
válaszolt:
- Elfogadom.
Peter hirtelen felpattant ültéből. Megigazította billegő
szemüvegét az orrán, és így szólt:
- Akkor gyere velem.
- Hova megyünk?
- A mechanikus gondolámra.
ikor kicsöngettek, a gyerekek egyszerre özönlöttek ki,
boldogan
kiabálva,
 az
osztálytermekből.
M Végigrohantak a nagylépcsőn, éppen csak az igazgatói ajtaja előtt
lassítottak kissé. Az igazgató ott állt mozdulatlanul, mint egy sóbálvány.
Az egyforma gyerekek erdejéből három alak szakadt ki, s szó nélkül
megálltak a diri sovány profilja előtt: Jason, Julia és Rick.
Amíg az utolsó gyerek el nem hagyta az épületet, az igazgató úgy tett, mintha
nem is látná őket. Majd Rickhez fordult gyanakvó arccal:
- Hát te mit akarsz itt, Banner?
- Ő is velünk van - magyarázta Jason.
- Ó, valóban?
- Igen. Szerelmes a húgomba.
Rick és Julia egyszerre rúgta bokán a fiút, de olyan gyorsan, hogy az igazgató
észre sem vette.
- Vigyázz magadra, ifjú Banner! Ha nem tudnád, Covenant kisasszony
büntetésben van - mondta komoran.
Rick arca közben ugyanolyan vörös lett, mint a haja. Julia Covenant, aki még
Ricknél is pirosabb volt, oda se hederített fivérére, aki fájdalmasan tapogatta a
bokáját, és megkérdezte: - Akkor most vissza tetszik adni a lakáskulcsainkat,
igazgató úr?
A férfi olyan tekintettel vizslatta a három gyereket, mint aki már
keserűen
megtanulta,
hogy
 a
legelvetemültebb
gazfickókkal kell mindig vesződnie. Ebben a pillanatban szabályosan kopogó
léptek zaja ütötte meg fülüket, amiből megértették, hogy Miss Stella vonul lefelé
a lépcsőn, elmaradhatatlan tűsarkújában, csak hogy még tovább nyújtsa
kínjaikat.
- Meg kell kérdeznünk Miss Stellától! - jelentette ki a diri.
- Jaj, ne már! - tiltakozott Jason, és lerogyott a legalsó lépcsőfokra.
Mind a négyen tiszteletteljes csendben várták, hogy a tanárnő befejezze
hosszú és fáradságos útját a lépcsőn. Miss Stella a maga részéről kellemesen
meglepődött e kis fogadóbizottság láttán.
- Tanárnő! - szólította meg az igazgató -, azon tűnődtem éppen, vajon a
Covenant testvérek jól viselkedtek-e ma.
A tanárnő szélesen elmosolyodott, és azt válaszolta, hogy az ikrek nemcsak
hogy jól viselkedtek, de különösen ügyesen elemezték az általa felolvasott
verseket.
Az igazgató elégedetten bocsátotta útjára a tanárnőt.
- Akkor most vissza tetszik adni a lakáskulcsokat? -
kérdezte megint Julia.
A diri nem válaszolt, csak kikísérte őket az iskola elé.
Kint egy pillantással megállapította, melyik Covenant úr kocsija a tér
túloldalán. Elhelyezkedett, hogy jó messziről is látszódjék, és hozzáfogott az
utolsó diadalmas prédikációjának, amelyet ezekkel a szavakkal zárt:
- Tehát ha még egyszer elkapom hármotok közül bármelyiket is...
- Hé! - tiltakozott Rick. - Nekem mi közöm van ehhez?
- Igenis közöd van, Banner! - szakította félbe az igazgató. -
Különben nem jöttél volna ide te is. Tehát ha még egyszer azon kapom
bármelyiket is, hogy mindenféle történetet talál ki, hogy lóghasson, nem fog
meghatni semmiféle világítótorony, cukrászda vagy kerékpár! Remélem, a
büntetésre emlékezni fogtok egy darabig! - A diri tartott egy kis hatásszünetet,
hogy a gyerekek felfoghassák szavai fenyegető élét, majd így zárta le
szónoklatát: - Következésképpen, mivel fenntartom magamnak a jogot, hogy
tetszésem szerint határozzak a dobozban lévő
holmitokról, úgy döntöttem, hogy ma csupán egy részüket szolgáltatom
vissza. A lakáskulcsokat... - és e szavakkal átnyújtotta Júliának az Időkapu négy
kulcsát - és ezt a szakadt befőttesgumit.
Jason undorodva nézte a kezébe adott gumidarabkát.
- És a fénykép? Meg az egyiptomi medál?
- Holnap reggel. Az iskola bejáratánál - mosolygott az igazgató, majd
színpadiasan hátat fordított a három gyereknek.
- Aztán pontosak legyetek.
- Azt hittem, már nem is jöttök - jegyezte meg Covenant úr, amikor végre
odaértek hozzá.
- Apu, emlékszel Rickre? - mutatta be a fiút Julia.
- Hát így napfénynél, meg korom és alga nélkül kicsit máshogy nézel ki... de
mindazonáltal, szia, Rick.
- Jó napot kívánok, Covenant úr!
- Jó napot kívánok, Covenant úr! - utánozta gúnyosan Jason, és komor arccal
ült le az anyósülésre.
Édesapja ránézett, és megkérdezte:
- Valami gond volt?
- Hát, bizonyos értelemben igen - vágott közbe Julia. -
Rengeteg házit kaptunk, és... ugye ma délután átjöhet Rick tanulni hozzánk,
apa?
- Persze - mosolygott Covenant úr, de közben kezével a sziklaszirt felé intett. -
De azért anyát is meg kéne kérdezni, nem gondolod? Az jó, ha ebéd után még
beszéltek erről?
- Persze, majd telefonálok. Viszontlátásra, Covenant úr! -
válaszolta Rick. Elindult a kerékpárja felé, de még egyszer visszanézett
Juliára. - Majd hívlak.
- Nem, majd én hívlak - válaszolta a lány.
- Ezek ketten kezdenek kifejezetten émelyítőek lenni -
sziszegte maga elé Jason, és bekapcsolta az övét.

Rick vidám szívvel kerekezett hazafelé. Szélsebesen húzott el Kilmore Cove

temploma mellett, s közben arra gondolt, milyen fantasztikus ez a nap, és hogy
még mit tartogathat a délután számukra. Intett Phoenix atyának, aki éppen a
harangtorony árnyékában diskurált egy-két helybelivel, majd a tenger felé vette
útját, ahol a halászok éppen a ponyvákat vették le a haláruspultokról. A szirten
ott magasodott a Villa Argo. Rick megvárta, míg Covenant-ék ezüstmetál kocsija
felbukkan a szerpentinen, majd amikor megpillantotta, letámasztotta a lábát egy
sziklára, és úgy bámult biciklije nyergén támaszkodva a felfelé kanyargó autó
után, míg csak a kocsi el nem érte célját.
- Én hívlak - motyogta maga elé, amikor a távoli alakok már teljesen
beolvadtak a park zöldjébe.
Rick elmosolyodott, megpördült, és hazafelé vette az irányt.

- Hogyhogy? - kérdezte édesanyja nem sokkal később. Nem tudta felfogni, mi

történhetett.
Rick egy kisebb ajándékdobozzal érkezett haza: egy papírdobozzal, amelyet
fényes sárga anyaggal borítottak, és zöld masnis szalaggal kötöttek át, s egy
búzakalászt is elhelyeztek rajta dekorációként.
- Gyerünk, nyisd ki!
- De hát ez az enyém?
- Igen, anya! A tiéd, s lehet, hogy részben az enyém is.
Az asszony megfogta a dobozt, és óvatosan levette a kockás térítőt az
asztalról, és úgy tette le az ajándékot. Hosszan, csodálkozva nézte. Közben a
háta mögött, a tűzhelyen lassan elforrt a krumplileves.
- De hát megbolondultál?
- Lehet - vigyorgott a fiú. - Gyerünk már!
A csomagból édes gyümölcsillat szállt fel. Bannemé éppen az imént érkezett
haza Connorséktől, ahol heti takarítást vállalt, és nagyon fáradt volt.
- Mégis mit ünneplünk? - kérdezte, és lassan, tisztí-
tószerszagú kezével elkezdte kibontani a csomagot.
- Talán egy gyönyörű délutánt? - kérdezett vissza Rick.
A szalag a földre hullt, és ahogy lefejtette a fényes csomagolópapírt, egyszerre
csak egy tucat hatalmas, cukorral borított gyümölcszselé került elő belőle.
Amikor megpillantotta, az asszony összecsapta a kezét.
- Rick! De hát ez a mi... - kiáltotta szinte rémülten a rátörő
érzésektől.
- Igen - fejezte be helyette a mondatot a fia. - Ezek a mi kedvenc édességeink.
Az enyém, a tiéd... és apáé.
Hirtelen rájuk törtek az emlékek. Rick édesapja minden vasárnap mise után
elment a Chubberbe, hogy gyümölcszselét vegyen, míg a felesége beszélgetett
kicsit, Rick pedig a templom előtti téren összeverődő sirályokat kergette. Néha
Rick is elkísérte, és olyankor ő választotta ki az édességet: öt rózsaszínt
választott, ami a kedvence volt, és csak kettő zöldet, mivel azt túl savanykásnak
találta, bár édesapja azt kedvelte inkább.
Később azonban az édességek eltűntek a Banner-ház életéből, éppen úgy, mint
Rick édesapja. Ő odaveszett a tengerbe, a gyümölcszselék pedig ott maradtak a
cukrászda kirakatában, ahová az özvegyasszonynak többé nem akaródzott
betenni a lábát.
- Gyerünk... - nógatta Rick, aki ezen a szent napon döntötte el, hogy feléleszti
ezt a hagyományt, bár hétköznap volt, és misére se mentek. - Vegyél egyet.
Édesanyja szeme könnybe lábadt, és megrázta a fejét.
- N-nem... Te válassz egyet.
Rick kivett egy zöldet, ami csak édesapjának ízlett.
 Szájába vette, de nem harapott bele, mert rettegett a régi savanyú íztől.
Meglepetésére az édesség azonban fantasztikus mentaízzel olvadt el a nyelvén.
Rick elmosolyodott. Ízlett neki.
Felnőtt.
 eonard Minaxo letette a fekete bakelittelefont. Visszatett a helyére néhány
hajózási térképet, amelyek szinte L beborították a torony tetején található kis
szoba asztalát.
Egy kisebb, légnyomásmérési adatokkal telefirkált térkép tetején ott hevert a
Kíváncsi utazó című Kilmore Cove útikönyv, amelyet néhány napja Calypsótól
hozott el, nehogy a gyerekek kezébe kerüljön.
Leonard becsukta maga mögött az ajtót, és elindult lefelé a több mint ezer
lépcsőfokból álló csigalépcsőn, amely a tetőtől a földszintig vezetett. A lépcső,
amelynek egyáltalán nem volt korlátja, a torony külső falán futott. A fal elég
rémisztően nézett ki, az évek során Leonard ide szögezte ki ugyanis az általa
elejtett legnagyobb halak csontjait. E legimpozánsabb darabok között volt
bálnaállkapocs, melyet Észak-Szibériában ejtett el, három éles, csendes-óceáni
cápafogsor, egy rozmáragyar, valamint egy sarkvidéki narvál hosszú szarva is.
Leonard leért a földszinti ajtóhoz, ám még továbbhaladt lefelé néhány
fordulót, míg csak el nem jutott egy föld alatti kapuhoz, amely elzárta az utat.
Ellenőrizte a zárat, majd visszament, és kilépett a toronyból.
Erős, egyenletes szél fújt, amely lapos, erőteljes hullámokat vetett.
A férfi az istállóhoz ment, és kinyitotta Ariadné bokszát.
- Eljött a te időd - mondta a kancának, és gyorsan végigsimította nyakát. - Ma
is kimegyünk.
Két gyors mozdulattal felnyergelte a lovat, és kantárjánál fogva a ház előtti
rétre vezette. Végiggondolta még egyszer, hogy mindent bezárt-e, és hogy kése
ott van-e az övében, majd gyakorlott mozdulattal nyeregbe pattant.
- Gyerünk! - kiáltotta Ariadné fülébe. - Az erdőbe megyünk, kicsinyem!
A ló előbb idegesen galoppozott az úton, majd kis idő
elteltével féktelen vágtára váltott.
Leonard úgy dőlt előre a nyeregben, mint egy profi cowboy.
Szemvillanás alatt maga mögött tudta a toronytól a parti útig vezető szakaszt,
és már a Crookheaven dombjai felé robogott.
Néhány határozott kézmozdulattal egy szűk ösvényre irányította Ariadnét. Az
ösvény elkerült néhány szabálytalan formájú sziklát, és a falu mögötti dombra
vezetett fel. Miután hamarosan felértek a gerincre, már vízszintes terepen
haladtak tovább, egyre mélyebben az erdőben.
Hamarosan nem érezték többé a tengeri fuvallatot, amely átadta helyét a
dombság mélyebb légáramlatainak. Ariadné elérte az erdő első nyúlványait, s
behatolt a lombok közé.
Leonard csak ekkor nyugodott meg a nyeregben, és fogta kissé vissza a lovat.
- Várjál csak kicsit... - súgta. - Elég rég jártam errefelé utoljára.
A színes bokrokkal és zöld aljnövényzettel tarkított erdő
 alacsony, ritkás fákból állt. Itt-ott évszázados tölgyek magasodtak, máshol
néhány magas, világos törzsű fa úgy emelkedett ki, mint megannyi hosszúlábú
gólya.
Leonard határozottan haladt előre az ösvényen, s lovát az erdő legősibb, mély
sűrűjébe vezette, ahol egymásba fonódó ágak vetettek sötét árnyat az utazóra.
Csupán egyszer pattant le a nyeregből, hogy a talajt megvizsgálja, s hamarosan
rátalált egy szélesebb földútra, amelyen egy piros szalaggal megjelölt fatörzsig
lovagolt, majd balra fordult.
Leszállt a lóról, és fütyörészve elkezdett gallyakat vágni késével, míg Ariadné
arra használta az időt, hogy friss füvet legelésszen.
Körülbelül tíz perc múlva Leonard abbahagyta a munkát, és odasétált egy
jókora zöld vászonnal borított járműhöz, amelyet száraz ágakkal és levelekkel
álcáztak.
Felhajtotta a vásznat, és diadalmasan kibetűzte: CYCLOPS
ÉS TSA. BONTÓCÉG.
Körbejárta a járművet, levette róla a vásznat. Az álca alól egy jókora sárga
buldózer került elő, melynek darukarja egy dinoszaurusz nyakára emlékeztetett.
Felugrott a lánctalpra, majd onnan beszállt a vezetőfülkébe. Háta mögött
kényelmesen elhelyezte a sofőr párnáját. Kinyújtotta a kezét, és végigvizsgálta a
számára oly ismerős fogantyúkat és karokat.
Egy percre zavartan felvonta a szemöldökét, de azután eszébe jutott, hogy a
slusszkulcsot a gázpedál alá rejtették. Lehajolt és felvette. Beindította a motort,
és elfordította a fogantyúkat.
- Előre, te bestia. Újra munkához látunk.
 z asztalnál Jason rosszkedvűen bámulta azt a nagy halom borsót, amit
édesanyja a tányérjára pakolt. Míg A Julia az iskoláról mesélt, villáját miniatűr
katapultnak használva sikerült többé-kevésbé szabályos, apró piramisokat
építenie a kis zöld golyócskákból. Időrendben a következő
gondolatok gyötörték; először is a diri, aki lenyúlta a Maruktól ajándékba
kapott szerencsehozó nyakéket, valamint Ulysses Moore egyetlen fényképét,
másodszor pedig az a tény, hogy nem jutott el a világítótoronyhoz, hogy
beszéljen Leonard Minaxóval. Ráadásul enyhe undorral töltötte el az is, hogy ott
kell ülnie a családi ebédnél, s a tetejébe még azt is el kellett viselnie, hogy Julia
és Rick - megítélése szerint - émelyítően enyelgő pillantásokat vetettek
egymásra.
- És neked hogy telt a délelőttöd? - kérdezte a háta mögül édesanyja, s kis
híján elcsúszott a véletlenül földre pottyant borsószemeken. - Ó, Jason, légy
szíves, ne játssz az étellel!
A fiú eltolta magától a tányért.
- Nem vagyok éhes.
- Fejezd be az ebédet - szólt rá nyugodt hangon édesapja. -
És válaszolj anyának.
- Mi?
- A suli - súgta Julia.
Jason csak ekkor tért magához merengéséből, és fogta fel, mi is zajlik
körülötte: ott ültek négyesben a konyha előtti verandán terített asztalnál, a fehér
lenvászon terítő lengedezett az enyhe szélben, a kérd fák ágain átszűrődő
napsugár pedig fényfoltokat rajzolt a kavicsos udvarra.
A Villa Argo éles körvonalai sötéten nyújtózkodtak minden irányban, az
embernek az az érzése támadt, mintha csak éppen fejesugráshoz készülődne a
szirtről az épület.
- A suliban nem volt semmi - foglalta össze tömören Jason, és a többiek
tányérját kezdte bámulni.
- Julia éppen azt mesélte, hogy verseket elemeztetek -
jegyezte meg édesapja, és szelíden visszatolta a tányért az orra elé.
- Ja. Ilyen elvont cuccokat.
- Ezt hogy érted?
- Hát, hogy amit leírtak a versben, az nem is azt jelenti, amit odaírtak - fejtette
ki Jason.
- Fantasztikus - jelentette ki Covenant úr. - Ez majdnem olyan, mint hogy te
most éppen teljesen másról beszélsz, mint amire gondolsz.
- Jason még mindig a kísértetet kergeti, aki szerinte a házban jár - próbált más
irányt szabni a beszélgetésnek Julia.
 Covenantné hirtelen letette az asztal szélére a kezében tartott nagy halom
tányért, idegesen megigazította a haját, mely összevissza borzolódott a szélben.
- Akármilyen furán hangzik is, én hiszek Jasonnek.
A fiú meglepődve nézett fel.
- Azaz?
- Egész délelőtt mást sem tettem, mint hogy megpróbáltam helyet csinálni az
érkező új bútoroknak. De ez egy rémálom, higgyétek el. Mintha csak meg lenne
babonázva ez a ház.
- Nemsokára megjön Homer, ő majd segít - jegyezte meg a férje, és megnézte
az óráját.
- Be akarjátok engedni? - kérdezte riadtan Jason.
- Izé, persze, ő az építész. Végül is ez a munkája.
- És csak nem akarja odébb rakni az izéket... asztalokat, foteleket vagy... izé, a
szerkényeket?
- Jason, mi van veled?
A fiú aggodalmas pillantást vetett nővérére. Ha még egy felnőtt lesz a házban,
még kritikusabb napnak néznek elébe.
Ilyenformán teljesen lehetetlennek tűnt, hogy használhassák az Időkaput.
- De ha ti meg ez a bácsi egész nap bútorokat fogtok tologatni... - rögtönzött
Julia - elég nehezen fogunk tudni a tanulásra koncentrálni. Nem igaz, Jason?
- Aha.
- Ugyan már, gyerekek - tört ki édesapjukból -, akkora ez a ház, hogy még
csak hallani sem fogtok minket. Meg különben sem fogunk egész délután
dolgozni.
- Hát ebben én nem lennék olyan biztos - szólt rá a felesége.
- Szinte lehetetlen bármit is áthelyezni ebben a házban. Tudod, mi történt
velem ma reggel? Tudod, melyik az az étkező a fekete szerkénnyel és a két
sarokbútorral?
Covenant úr bólintott, amit úgy is lehetett értelmezni, hogy rémlik neki
valami.
- Na, van ott két váza a sarokbútoron. Áttettem őket onnan a szalonba, mert
arra gondoltam, hogy a helyükre rakhatnánk az édesanyámtól kapott piros
gyertyatartókat.
A férfi mosolya hirtelen az arcára fagyott, és ábrázatára valami szófogadó
bánat ült ki. Mindig is utálta az anyóstól kapott gyertyatartókat.
- És akkor? - dünnyögte.
- Felmentem valamiért az emeletre, és mire visszajöttem, a két váza megint ott
volt az eredeti helyén.
- S eltűntek anyád gyertyatartói - vigyorgott megkönnyebbülten Covenant úr.
 - Hát nem fogod fel? Hogy tudna két váza magától visszamászni a bútor
tetejére?
Jason ravaszkásan somolygott.
- A kísértet - suttogta.
- Pontosan! - kiáltott fel az édesanyja. - Ráadásul egy olyan szellem, aki nem
akarja, hogy itt bent bármit is megváltoztassunk.
- Gyerünk, Julia, meg kell találnunk! - kiáltott fel Jason, s felemelkedett az
asztaltól.
Covenant úr azonban visszatessékelte a helyére.
- De előbb edd meg szépen a borsódat.

Nem sokkal később Covenantné lépett ki a konyhaajtón, kezében egy csésze

kávéval, melyet a férjének szánt. Erre a szokásra legutóbbi olasz útjuk során
kaptak rá.
- Mi lenne akkor... - javasolta éppen Julia, aki még mindig a házi feladat miatt
aggodalmaskodott - ha ti ma kihagynátok a rendrakásból a kőfalú szobát, és mi
ott szép nyugodtan tanulhatnánk?
Jason, aki éppen az utolsó falat kihűlt borsóval szenvedett, elámult nővére
ravaszságán, hiszen ha magukra maradnának abban a szobában, meg tudnák óvni
a betolakodóktól az Időkaput is.
- De miért nem mentek egy nyugodtabb helyre tanulni, mondjuk a
könyvtárba? - vetette fel édesapjuk, hálás mosollyal nyugtázva a gőzölgő kávét.
Fél kanál cukrot rakott bele, és elkezdte vadul keverni az óra járásával ellentétes
irányban. - És a barátotok? Ő is jön tanulni délután?
- Miféle barát? - szólt közbe a felesége.
- Rick - válaszolta Julia.
- Az a vörös hajú srác - pontosított Jason.
Covenant úr a kanalat elhelyezte a csészealjon, megfogta a csészét, és a
szájához emelte. Ebben a szent pillanatban megcsörrent a telefon.
- De hát ez lehetetlen! - kiáltott fel dühösen, és mérgesen lecsapta a csészét. -
Minden egyes alkalommal ez megy!
- Téged keresnek - nevetett az asszony.
A férfi dühösen felpattant az asztaltól, eltűnt, hogy megkeresse a készüléket.
A gyerekek hallották, ahogyan a másik szobában felveszi a telefont, és arra
lettek figyelmesek, hogy apjuk beszélgetés közben egyre idegesebben kiabál.
- Kész vagyok - mondta Jason, és felállt. - Megyek.
Julia intett neki, hogy üljön vissza és maradjon csöndben, s együtt várták
egyre izgatottabban, mikor nyílik már a konyhaajtó, hogy megtudják, mi is
történt.
 - Ez egyszerűen hihetetlen! - dühöngött édesapjuk, amikor nem sokkal később
visszaült az asztalhoz. Felkapta a csészét, és mérgesen egy hajtásra kihörpintette
a kávéját. - Őrület! Ezek közveszélyes bolondok! Közveszélyesek!
- Mi történt?
- Csupán annyi, hogy a kamionosok visszafordultak!
- Hogyhogy visszafordultak?
- Azt mondják, hogy először is majdnem beleütköztek egy kidőlt fába, ami ott
hevert keresztben az úton! Egy kidőlt fa!
Mintha akkora vihar lett volna erre, ami teljes fákat csavar ki!
A fél délelőttöt azzal töltötték, hogy valahogy eltakarítsák, de ez még mind
semmi! Azt mondják, hogy annyira tele volt kátyúkkal az út, hogy attól féltek,
tönkreteszik a teherautót.
- Kátyúk?
- Láttál te egyetlen gödröt is tegnap este az úton?
- Talán másik úton jöttek... - vetette fel az asszony.
- De hát csak egyetlen út van! S az is nagy szám, hogy legalább egy út van!
De még mindig nincs vége: a sofőr akkor döntött úgy végleg, hogy visszafordul,
amikor meglátott egy különös, félszemű óriást, aki fenyegetően pont nekik akart
menni egy hatalmas sárga buldózerrel!
Jason és Julia sokatmondóan néztek egymásra.
- Hülyéskedsz? - kérdezte Covenantné.
- Éppen most mesélte el mindezt Homer. Mindjárt találkozom vele a téren, és
elmegyünk utánanézni, mi az ördög folyik az úton.
- És én mihez kezdjek?
- Fogalmam sincs - válaszolta a férfi, idegesen tépkedve a térítőt. - Lazíts.
Olvass valamit. Sétálj egyet. Én mindenesetre megyek. - Elindult, de az autó
előtt még felkiáltott: - A fenébe!
A fészkes fenébe!
Jason és Julia megvárták, míg eltűnik, majd pontosan abban a pillanatban,
amikor anyjuk feléjük fordult, hogy kérdezzen valamit, felpattantak, és kórusban
szavalták: - Mi akkor megyünk tanulni.
 ason és Julia lerohant a lépcsőnj melynek falát a Villa Argo régi
tulajdonosainak képe díszítette.
JApjuk telefonbeszélgetése mintha csak elfújta volna Jason borongós
gondolatainak nagy részét, s mint amikor fuvallat éri a parazsat, úgy lángolt fel
újra lelkesedése.
- A Chuberrnél, érted? - mesélte nővérének, míg a kis toronyszoba felé
tartottak.
- Biztos vagy benne?

- Annyira, mint abban, hogy itt állok.

- Villa Argo, Miss Biggles... - foglalta össze Julia. - A Tükrök háza és a
Chubber. Négy kapu. De összesen mennyi lehet?
Jason a fejét csóválta.
- Ez az, amit nem tudunk. És ez az, amit legelőször meg kell tudnunk.
- Hol fogjunk hozzá?

- A könyvtárban - javasolta a fiú. - A Maskarák szigetén Peter arról beszélt,

hogy van egy könyv, amelyben meg lehet találni Kilmore Cove kapuit és az Első
kulcs rajzát. - Felnézett, hogy nővére szemébe nézhessen, de az hátat fordított
neki. A napfény úgy esett a lányra, mintha valami fényes anyag borítaná a testét,
s egyre csak a Kilmore Cove-i öblöt bámulta merengve a kistorony ablakán át. -
Julia?
A lány kizökkent gondolataiból.
- Oké. A könyvtárban. Én megyek, és hívom Ricket.

Jason a sárga réztáblákat olvasta, melyekkel a villa könyvtárának egyes

polcait jelölték.
A konyhából felhallatszott, ahogy édesanyja az edényekkel ügyködik, kint
pedig a szél zúgott a kerti fák ágai között.
Felfelé bámulva haladt el a régi zongora, a bivalybőr dívány és a forgószékek
között, és figyelmesen silabizálta a bőrbe kötött kötetek gerincét. Volt olyan régi
könyv, melyre aranyozott betűvel nyomták a címet, s számos egyszerű fekete
kötésű, cím nélkül álló is. Nagyméretű, vékony kötetek, amelyekben gombák
rajzára bukkant, mellettük hosszú latin szavakkal; anatómiai értekezések, tele
gusztustalan ábrákkal; kisebb bre-viáriumok a csillagképekkel, és vaskos
enciklopédiák.
Végigböngészett
 rengeteg
regényt,
útinaplót,
térkép—
gyűjteményt és filozófiai munkát. Miközben egyenként nézte végig a
könyveket, a hatalmas, mennyezetre festett családfáról mintha csodálkozva
bámulták volna a család ősei.
Végül, nagy sokára, rálelt arra, amit keresett. Elégedetten nyugtázta, hogy
nagyméretű, vékony könyvről van szó, melyet vörös szattyánbőrbe kötöttek.
A címét elegáns szecessziós karakterekkel nyomták a gerincre: Menekülők
kézikönyve. Kulcsok, lakatok, titkos átjárók és szökéshez használatos gépezetek.
Odahúzott egy széket a polchoz, és leemelte a kötetet.
Egyből feltűnt neki, hogy a címlapjába egy kerek tükröt foglaltak.
Julia ekkor lépett be a helyiségbe, kezében az Elfeledett nyelvek szótárával.
- Rick később jön - mondta, és lekuporodott öccse mellé a szőnyegre. - Te mit
találtál?
Jason nem válaszolt, annyira lenyűgözte a kezébe tartott könyv.
A hosszú, keskeny lapok igen vékony, selyempapírhoz hasonlatos,
alabástromszínű
anyagból
készültek.
 A
szürkésfehér oldalakra két hasábban nyomtatták a szöveget, melyeket elegáns
virágdíszítés választott el. Olykor a sűrűn szedett szöveget fekete-fehér képekkel
törték meg, melyek általában bonyolult lakatok rajzát, vagy szerkények, ládák és
lakások titkait megóvni hivatott zárak és más mechanizmusok műszaki rajzát
ábrázolták. Minden ábrához nyilak és számok sokasága tartozott, melyek
részletesen megvilágították az adott szerkentyű működését: például ha az ember
elforgatja az 1. jelű
kart, melyet egy kandeláber belsejében rejtettek el, akkor elmozdul a 2. jelű
csigán függő súly, s ez elfordítja a 3. jelű
tengelyt, amely kinyitja a 4. jelű ajtót, amely egészen addig a pillanatig
egyszerű tükörtartónak látszott.
Jason figyelmesen tanulmányozta azokat a szerkezeteket, amelyek a
„Voronoff” kombinációjú zárat úgy állították be, hogy azt csupán
egyetlenegyszer lehessen használni, s utána megsemmisítse magát. Azt is
megtanulhatta, hogyan alkották meg a „Coquebrune” kulcs fogazatát, amellyel a
francia nemesség igyekezett megóvni az otthon őrzött ékszereket.
- Ez király... - motyogta maga elé minden egyes oldalnál, s elbűvölve bámulta
a láncok és kulcsok, páncélszekrények és csapóajtók, forgóajtók és titkos termek
sokaságát.
Egy idő után hirtelen rádöbbent, miért is kereste annyira ezt a könyvet, s ezért
gyorsan becsukta a kötetet, majd újra kinyitotta a végénél, hogy ráakadjon
valami tartalomjegyzék-félére.
A kézikönyv több elkülönülő cikkből állt, más-más szerzők tollából, más-más
módon illusztrálva. Jason középre tette a könyvet, hogy nővére is láthassa, és
úgy forgatta a tartalomjegyzék finom lapjait (ahol a szerzők neve a legnagyobb
összevisszaságban sorakozott), míg csak rá nem akadt valamire: Raymond
Moore. Rövid tudományos értekezés Cornwall nyolc kapujáról. Gépészeti
érdekességek, avagy minden betörő álma. A 223. oldalon.
- Nyolc kapu! - kiáltott fel a fiú, és vadul a 223. oldalhoz lapozott.
- Raymond Moore... ismételgette egyre Julia, s felnézett a plafonra festett
családfára. Megpróbálta megtalálni ezt a nevet a családfa rengeteg neve között,
elkezdve a legutolsó névtől, Ulyssesétől, egészen a család ősatyjáig, Xavier-ig. -
Ez az! -
rikoltotta, amikor ráakadt Raymond nevére, aki kissé közelebb helyezkedett el
Xavier-hez, mint Ulysseshez. Egy bizonyos Madame Fionát vett el feleségül.
Julia megszámolta, hány nemzedéknyire is van a régi tulajdonostól, és
kijelentette:
- Ez az ember, akiről beszélünk, legalább négyszáz éve élt.
 - Leonard Minaxo is beszélt róla - vetette oda Jason.
- Raymond Moore-ról? Minek kapcsán?
- Tegnap - idézte fel a fiú. - Amikor éppen átmentünk a Turde Park bejáratán,
azt mondta, hogy a parkot a Moore-ok egyik őse tervezte: s éppen ez a Raymond
- bökött rá a cikk szerzőjének nevére. - Bár, ha pontosak akarunk lenni, Leonard
száján valami olyasmi csúszott ki, mintha Raymond az ő őse lenne.
- Akkor hát a világítótorony őre...
- Pontosan - zárta le a mondatot Jason, és olvasni kezdett.

A cikk a kor tipikusan dagályos és fellengzős nyelvezetén íródott. Egy

végtelennek tűnő, olvasóknak szóló köszöntő után a szerző nagy nehezen rátért,
hogyan szerzett tudomást egy dél-cornwalli nyugodt kis helyről, melyet csak a
tengerről lehet megközelíteni, s ahol egy sorozat igen különös zár található. A
helység néhány kőépületből állt csupán, és semmi említésre méltó
jellegzetességgel nem bírt, hacsak a gyönyörű tájat nem számítjuk, amely
azonban hasonlóképp megragadó a környék többi helységében is.
Julia felhívta Jason figyelmét arra, hogy Raymond még csak véletlenül sem
írja le Kilmore Cove nevét, s hogy többször is hangsúlyosan említi, hogy
szárazföldön nem lehet eljutni oda, csakis hajón.
A nyolc zár nyolc ajtóba szerelve található, melyek a helység
legkülönbözőbb
épületeiben
találhatók:
 egy
postaállomás, egy romantikus fészek, egy halászkunyhó, egy istálló, egy ősi
templom a dombtetőn, bizonyos Beamish-tanya és a világítótorony.
A szerző azt is megjegyzi, milyen érdekes, hogy egyik ajtó sem található a
falu valamely reprezentatív épületében, mint mondjuk a templomban, hanem
kifejezetten jelentéktelen házakban. Az egyik ajtóhoz ráadásul még csak fal sem
tartozott,
hanem
egyszerűen
 egy
szekér
hátuljának
támasztották.
Mindegyik ajtó vaskos, igen kemény, sötét színű fából készült. A nyolc ajtó
egyike régebbinek tűnt a többinél, és a rajta lévő zár is komplikáltabb volt. Ez az
ajtó egy öreg őrtorony belső falában található, amely egy római épület a
sziklaszirt csúcsán.

Az ikrek borzongva ismerték fel az ábrán a Villa Argoban lévő

Időkapu zárját.
- Ez azt jelenti... hogy ez a ház az ókori római torony helyére épült?
- Egy ősi őrtorony helyére - pontosította Jason, és elkezdte fennhangon
olvasni a szöveget: - Ezen kapuk csodálatos zárszerkezetei nem igényelnek
semmiféle karbantartást, mechanikájuk
mindenfajta
nyomatéktől,
súlytól
vagy
súrlódástól mentesen forog, mintha csak folyékony hal-mazállapotúak
volnának. Különös figyelmet érdemel maga az anyag is, amelyből csodálatra
méltó módon megalkották őket: olyan különösen finom fémötvözet ez, amely a
legak-kurátusabb alkímiai vizsgálódásnak alávetve sem azonosítható.
Igen kicsiny mennyiségű vegyszerrel vizsgálatnak vetettem alá, hogy
milyenségét megállapíthassam, s ez alapján az valószínűsíthető, hogy ezen
ötvözet legnagyobb részben aranyból állhat, mivel a higanytól eltekintve
semmilyen vegyszerrel nem lépett reakcióba. A szerkezetek azonban nem
mutalják sem az arany törékenységét, sem annak hőfokát, mindezért csupán az
áltálam végzett vizsgálatok eredményét tartalmazó táblázatot (3. sz.) tudom
hagyományozni azon tudósok számára, aki el kívánnák látogatni e mondott
helyre, hogy tovább folytassák a vizsgálódást. - Jason tartott egy kis szünetet,
majd folytatta. - A fentebb említett szerkezeteket egyszerű, ám finom művű
kulcsok mozgatják, mélyek tollazata fantasztikus állatalakzatokat formáz.
Vizsgálódásom során öt kulcsot volt alkalmam a nyolcból megszemlélni, melyek
rajzát az alábbiakban közlöm (5. ábra): páva, macska, oroszlán, nagyobb
tengeri hal, s egy különös majom. Jó okom van azt feltételezni, hogy a kulcsok
pontos száma tizenegy: négy tartozik a toronyban lévő komplex zárhoz, és hét a
faluban lévő
többi ajtóhoz. E kulcsok mintázata azonban előttem ismeretlen.
 Várjunk csak... várjunk... - mondta halkan Jason, és félbehagy-ta az olvasást.
Felkapott egy papírt, és odamásolta azoknak a kulcsoknak a nevét, amelyeket
Raymond Moore említett, és melléjük tette azokét, amelyekről ők tudtak:
Páva
Macska
Oroszlán
Nagyobb tengeri hal (bálna?) Ló
Nyúl
Iguána
Jaguár

- Nyolc kulcs. Még hiányzik három.

- És négy ajtó - tette hozzá Julia. - A Villa Argon, Miss Biggles-én, a Tükrök
házáén és a Chubber cukrászdáén kívül.
- Viszont Raymond azt mondja, hogy van egy kapu a világítótoronyban.
- Igaz.
- A többi helyet viszont elég nehéz beazonosítani... Mi lehet a halászkunyhó,
vagy ez a Beamish-tanya?
- Megkérdezhetjük Ricktől - vetette fel Julia.
Jason elgondolkozott.
- Minden kapu jelölve van azon a térképen, amit Oblivia lenyúlt tőlünk -
mondta kis szünet után.
- És amit valaki elrejtett az ókori Egyiptomban, hogy biztonságban legyen.
- Pontosan ugyanúgy, ahogyan valaki elrejtette valahová az összes kulcsot.
- Black Vulkán?
- Ja - mondta Jason, és lapozott. - A kulcsok mestere.

Raymond Moore tanulmánya kicsit alább véget is ért néhány általános

megjegyzéssel a kulcsok természetét illetően, valamint hogy mit jelenthetnek az
állatok. A szöveg után, az utolsó oldalon állt egy ábra, amitől az ikreknek elakadt
a lélegzete.
Az Első kulcs.
Olyan volt, mint azok a kulcsok, amelyek náluk voltak, kivéve a tollazatot
díszítő állatot: három teknőst.
- Hát persze, a teknősök! Hogy nem jutott ez az eszünkbe hamarabb? -
kiáltotta Jason.

Az ábrát Raymond Moore e szavakkal kommentálta: A zárszerkezetek

formájának és a kapuknak alapos vizsgálata alapján arra a feltételezésre
jutottam, hogy azok egy alkotó keze munkája. Vagy pedig olyan csodálatos
kézművesek egy csoportjáé, akik oly módon készítették e mechanikai
gyöngyszemeket, hogy egy közös kiinduló terv inspirálta őket, amely alapján úgy
alkották meg a kulcsokat, hogy azok mindegyike a maga módján egyedi legyen.
A faluban senki sem tud semmit e kapukészítők kilétéről, még csak azt sem, hogy
egyetlen emberről, egy csoportról, avagy egy ősi vésnöknépről van-e szó, amely
mára feledésbe ment csodálatos kézművesismeretekkel bírt. Mindazonáltal jó
okom van azt feltételezni, hogy az egyetlen kiinduló rajz, amely alapján az összes
kulcsot megformázták, megfelel annak, amit e zárósorok illusztrációjaként
közlök, s amelyet Első kulcsnak nevezek, minthogy ez képes a fentiekben leírt
mind a nyolc kaput nyitni és zárni. E kulcs - már amennyiben valóban létezik,
ami korántsem tekinthető bizonyosnak -
formájában és méretében megegyezik a többi kulcséval, és tollazata három
teknőst ábrázol. Ez valójában a kapukészítők aláírása, kézjegye, avagy
megkülönböztető jele: a három teknős, a békés és bölcs állatok, melyek éppúgy
megélnek földön, mint a vízben, s akik a hosszú életet kutatják. Kedves olvasó, a
további szimbolizmusok felderítésének nemes fel-adatát rád hagyom.

- Tehát a három teknősbéka nem más, mint a kapukészítők szimbóluma -

foglalta össze Jason.
- S ott vannak a sziklaszirt alatti barlangban - mondta Julia.
- S a Turtle Parkban is ezt faragták ki, nem véletlenül nevezik teknősök
parkjának.
- És az sem véletlen, hogy a parkot Raymond Moore tervezte.
A két testvér egy darabig csöndben volt, s átérezték, milyen nagyszerű
felfedezést tettek.
- Te azt hiszed, hogy valaki a Moore családból alkotta volna a kapukat? -
kérdezte kicsit később Julia.
Jason megrázta a fejét.
- Nem. Nem hiszem. Jobban mondva: nem tudom.
Tekintetét még mindig nem tudta levenni a teknősbékás Első kulcs rajzáról.
Ebben a pillanatban a gyerekek meghallották édesanyjuk lépteit a házban.
Jason összecsapta a könyvet, és határozottan így szólt: - Mennünk kell.
- Hol kezdjük?
- Meg kell találnunk ezt a kulcsot. Tehát meg kell találnunk Black Vulkánt.
- De hogyan?
- Először is beszéljünk Nestorral.
 eter Dedalus mechanikus gondolája lassan siklott a csatorna vizén. A hajó
látszólag magától haladt, Pmindenféle evező, rúd, vagy éppen motor segítsége
nélkül. Valójában a Kilmore Cove-i órásmester egy egyszerű
pedálos hajtószerkezetet helyezett el a fekete hajótestben, amely lehetővé
tette, hogy kényelmesen, a farban ülve lehessen vezetni a járművet.
A bárka csendben úszott végig a Canal Grande vizén, hogy aztán beforduljon
a Rialto felé, ahol a köd még mindig szürke foltokat festett a házak közé.
- Csodálatos Velence hajnalban, nem gondolod?
Oblivia egy kevéssé lelkes, kurta szóval válaszolt. Idegesen kuporgott az
orrban, és szemlátomást teljesen hidegen hagyta e nedves és penészes város
vonzereje.
- Mégis meddig megyünk még? - kérdezte, amikor már a sokadik apró híd
alatt kellett lehajtaniuk a fejüket.
Amikor a híd alatt haladtak át, Peter lassított kissé, és megmutatott az ideges
nőnek egy a híd alatti falba vésett feliratot, amelyet csak a víz felől lehetett látni.
- Bizonyos dolgok csak akkor derülnek ki, ha a megfelelő
perspektívából nézed - jegyezte meg rejtélyesen.
- Légy szíves, kímélj meg a hajós bölcselkedésektől -
morgott Oblivia. - Térjünk inkább a lényegre.
- A lényeg, Oblivia? Az a lényeg, hogy ha nincs nálad a megfelelő kulcs, nem
tudod a megfelelő ajtót kinyitni.
- Nekem mondod? - vágott vissza gúnyosan a nő. - Évekbe telt, míg rájöttem,
hogyan kell a macskás kulcsot használni. És végül puszta mázli volt, hogy
sikerült.
- Azonban e mázlit nem kéne alábecsülnöd, mivel, ahogy mondtad, egyenesen
elvitt ahhoz a térképhez, amelyen a nyolc kapu van bejelölve.
- Hát azért nem egyenesen... - emlékezett vissza Oblivia borzongva az
Elfeledett térképek boltosára és a vérszomjas krokodiljára.
- Tehát azt is tudnod kell, hogy az egyik Időkapu a Villa Argoban van.
- Figyelmeztetlek, Peter: ha még sokáig húzol, darabokra szedem ezt az ócska
bárkát!
Válasz helyett az órásmester gyorsabban kezdett tekerni, és megelőzött egy
gondolást.
Oblivia folytatta:
- Évek óta próbálom megvenni azt a házat. Csak éppen előbb a tulaj, aztán
meg a röhejes kertésze megakadályoztak benne.
- Meg is mondom neked, miért - jegyezte meg Peter. Majd néhány hosszú
másodpercig csendben volt, mintha csak azt mérlegelné alaposan, mit is
mondjon el, és mit hallgasson el. -
 Mert az az ajtó nem egy... egyszerű Időkapu. Az a legősibb Időkapu. - Ezt az
utolsó mondatot egy szuszra mondta el, mintha valami nagy súlytól szabadult
volna meg, és még gyorsan hozzátette, mielőtt meggondolta volna magát: - És ez
az egyetlen kapu, amely egy helyett négy kulccsal nyílik, és az egyeden, amely
tudja változtatni az útirányt.
- Hogyan?
- Egy kifejezetten színpadias szerkezet segítségével, melyet még Raymond
Moor alkotott meg, és amelyet később unokája, William tökéletesített, és
egészített ki egy hajóval. Williamnek zseniális érzéke volt a színházhoz és a
színdarabokhoz.
Oblivia hirtelen érdeklődni kezdett.
- Miféle hajóról beszélsz?
- A Villa Argo tele van meglepetésekkel. Sok nemzedéknyi igen eredeti lakója
volt, akik mind bolondultak a titkos járatokért.
- Imádom a titkos járatokat!
- Nekem mondod... - Peter egy pillanatra elborították a szomorú emlékek, ám
néhány másodperc múlva váratlanul bizalmasan szólt a nőhöz: - Például a
könyvtárban elég elfordítani azt a réztáblát, amely a történelmi könyveket jelzi,
és máris ott van egy. - Majd hirtelen megbánta, hogy újabb dolgot vallott meg. -
De nem visz sehová - igyekezett kisebbíteni előbbi mondandóját. - Szinte csak
egy játék. Az igazi titkos átjárók máshol vannak.
- Máshol, Peter?
- Persze: a ház alatt föld alatti járatok valóságos hálózata húzódik, melyek egy
hatalmas barlanghoz vezetnek. Sőt… -
Peter ez alkalommal még időben észbe kapott, majd így folytatta: - A
barlangban van egy hajó... a hajón túl pedig még egy kapu, amelyen el lehet jutni
bármelyik másik helyre, ahová a faluban lévő Időkapuk vezetnek.
Peter szavai hallatán Oblivia szeme felragyogott.
- Most már értem! Hát így juthattak el azok a kölykök Egyiptomba... és ide,
Velencébe is. A Villa Argoban lévő kapu irányítja a többit is!
- Miféle kölykökről beszélsz? - kérdezte Peter.
- Ne is törődj vele - intette le Oblivia, és folytatta: - Tehát a gyerekeknél van a
négy kulcs...
- Miféle gyerekekről beszélsz? - kérdezte megint az órás.
Megvető sóhajjal Oblivia végül elmesélte röviden azt a keveset, amit a ház
adásvételéről és a Covenant ikrekről tudott.
- De hát... - jutott eszébe a beszámoló végén - ennek a Black Vulkánnak nem
kellett volna a Villa Argo négy kulcsát is magával vinnie?
- De valóban azt kellett volna tennie - válaszolta Peter. - De többet én sem
tudok, mert én hamarabb leléptem, mint ő.
Oblivia fejében zakatolni kezdtek a gondolatok. Ha a Villa Argoban lévő ajtón
át mindenhová el lehet jutni, ahová a többi kapu nyílik, akkor...
- Tudtam, hogy meg kellett volna vennem azt a házat! -
kiáltotta.
- Mondjuk úgy, hogy ha Black nyomába akarsz eredni.., -
fejezte be Peter vékony hangon - egyetlen lehetőséged, hogy a Villa Argoban
lévő Időkaput használd.
- Mégis, hová menjek rajta? Te talán tudod, merre menekült Black Vulkán?
- A pávás kulcs a pávás kaput nyitja - válaszolta Peter Dedalus. - Az pedig egy
varázslatos kertbe vezet...
- Igen?
- Figyelj... - mondta az órásmester.
A mechanikus gondola befordult egy szűkös csatornába, melynek partján egy
jellegtelen ház állt, jókora belső kerttel.
- Itt van bent? - kérdezte Oblivia.
- Ó, dehogy... - nevetett fel Peter. - Ez Marco Polo szülőháza. Pontosabban azt
senki sem tudja, hogy valójában itt született-e, de a velenceieknek jólesik, hogy
azt mondják.
- És mi köze van ennek a fickónak a kerthez?
- Van köze, nyugodj meg... mivel pontosan Marco Polo elbeszéléséből tudunk
erről a csodálatos és hihetetlenül gazdag kertről, ahol smaragdfolyók folynak, és
aranyeső hull az égből…
- Ez érdekesen hangzik - dünnyögte Oblivia.
- Olyan hatalmas a kert, mint egy ország, s valahol keleten található, talán
Etiópiában, ki tudja? Senki sem járt még arra, még Marco Polo sem, aki úti
feljegyzéseiben, amit az Egymillió címen is emlegetnek, csak beszámol a
szóbeszédről, amit hallott.
- Engem bármiféle millió csak akkor érdekel, ha pénzről van szó - vetette oda
Oblivia de csak folytasd.
- Már befejeztem. Azt hiszem, hogy Black Vulkán elment oda, hogy ott rejtse
el Kilmore Cove kulcsait. És ha meg akarod találni, akkor egyetlen esélyed van,
mégpedig ha bejutsz a Villa Argoba.

Ahogy elhaladt a könyvkupacok között, Calypso majdnem felsikított. Nem

gondolta volna, hogy van valaki a boltban.
Semmilyen zajt sem hallott, még az ajtófélfára akasztott csengettyű sem
szólalt meg, így meg volt győződve róla, hogy egyedül van.
Egyet hátralépett, és a szívére tette a kezét, mintha csak meg akarta volna
akadályozni, hogy kiugorjon a helyéből. Aztán a falnak
támaszkodott,
lassan-lassan
 megnyugodott
valamennyire, és így szólt:
- Talán szólhatnál, mielőtt bejössz, nem gondolod?
Az előtte álló ember elmosolyodott. Merev mosoly ült ki az arcára, ahogyan a
szemét takaró kendőt vakargatva megpróbált nehézkesen mentegetőzni.
- Bocs. Tudod, oly régóta élek egyedül, hogy teljesen elfeledkeztem minden
illemről.
Calypso még egy szemrehányó pillantást vetett rá, majd közelebb lépett, és
megpróbált rájönni, mit is akart az imént csinálni.
- Mit akarsz, Leonard? - kérdezte kertelés nélkül. - Többet voltál itt a
könyvesboltban az elmúlt néhány napban, mint korábban egy év alatt.
- Felfedeztek minket - mondta a férfi.
- Ki fedezett fel? És főleg, mit?
- A srácok. A londoni gyerekek.
- Örülök.
- Én viszont nem.
Calypso alaposan végigmérte.
- Te nem azért jöttél, hogy ezt elmeséld. És már ha érdekel, teljesen
összesarazod a padlót.
Leonard Minaxo arca egyszerre felderült.
- Megint vezettem a buldózert. Mint a régi szép időkben.
Az asszony a fejét csóválta egyre mérgesebben: - Csak azt ne mondd, hogy
újra kezdtétek!
- De bizony.
- Melyik úton?
- A londonin.
- A mindenit, Leonard! - kiáltotta Calypso. - Magyarán megint el vagyunk
vágva a világtól?
- Hát a'sszem, pár napig igen - ismerte be a toronyőr, vaskos kezét bámulva. -
Tudod, hogy megy az... egy-két kidöntött fa, néhány jobbfajta kátyú...
Calypso kivett a frissen érkezett regények közül egy második világháborús
történelmi krimit, és kirakta a kirakat közepébe.
- Akkor megint szólni kell Alvajáró Fred testvérének, hogy menjen
megjavítani az utat.
- Már szóltam Frednek.
- Leonard, megmondanád, miért kezdtétek újra ezt az őrültséget? Vagy talán
csak te kezdted újra? A te ötleted volt az egész, ugye?
- Nem, Calypso. Hallgass meg... Ezek a gyerekek pontosan olyanok, mint
amilyenek mi voltunk az ő korukban. Egyáltalán nem ostobák.
 - Ezt majd akkor tudom megítélni, ha visszahozzák a könyveket, amiket
olvasásra adtam nekik.
- Nem csak könyvekről van itt szó.
- Ó, nem? Hát még miről? Elsüllyedt hajókról? Oxigénpalackokról és
merülésről?
- Ezek a gyerekek visszahozták a kedvemet, hogy... újra kezdjem - ismerte be
Leonard Minaxo. – Megint magam előtt láttam az ifjú Banner haját, Velence
kulcsait...
- Utaztál?
- Igen. Újra utaztam. És megértettem, hogy még sohasem voltam ilyen közel
ahhoz, hogy megtudjam az igazat.
- Évek óta ezt mondod.
- A többiek feladták, de én nem, Calypso. Azt hiszem, tudom, mi történt. Én
folytatom.
- Ez már beteges, Leonard.
- Hidd el, nagyon közel vagyok már.
- Én viszont azt hiszem, hogy egyáltalán nem vagy közel semmihez. Menj
inkább, és mosakodj meg!
Minaxo ottmaradt mozdulatlanul a bolt közepén, míg csak a boltos kisasszony
meg nem állt csípőre tett kézzel, és idegesen meg nem kérdezte:
- Leonard, miért jöttél ide?
A férfi egyik lábáról a másikra állt, s nem tudta eldönteni, mit is feleljen:
- El akartam köszönni.
- Leonard... ne... - suttogta maga elé Calypso, és ebben a két szóban minden
féltő aggodalma benne volt.
- Visszamegyek a tengerre. Hogy kutassak - mondta végül a világítótorony
őre, és hirtelen sarkon fordult.
Ezúttal, amikor kifelé ment, a bejárati csengettyű vadul csörömpölt.
 ulia alig tette le a telefont, Rick gyorsan elköszönt édesanyjától, és elindult
otthonról. Az édesapjától kapott Jöreg órát felcsatolta a bicaj kormányára, és
nekivágott a Salton Cliff emelkedőnek. Miközben teljes erővel tekert, arról
álmodozott, micsoda délután elé néz: megkérdezte édesanyját, mit tud Leonard
Minaxóról és Black Vulkánról, és alig várta, hogy megoszthassa a híreket
Jasonnel és Juliával. Nem mintha különösen értékes információk lettek volna:
Leonard mindig is tipikus tengeri medvének számított, hallgatag volt és
szűkszavú. Szinte semmit sem lehetett tudni a családjáról, s arról sem, hogyan is
lett a torony őre. A faluban kevesen voltak vele közelebbi kapcsolatban, s éppen
Rick édesapja volt egyike e keveseknek. Ami Blacket illeti, ő is tipikusan
magányos ember volt világéletében: ő volt Kilmore Cove utolsó állomásfőnöke,
s évekig az állomás fölött lakott. Amikor bezárták a vasutat, ő is elhagyta a falut.
Ennyi. Viszont Rick derűlátó volt, és úgy ítélte meg, hogy ez is több, mint a
semmi.
Amikor az első kanyarhoz ért, még jobban beletaposott a pedálba. Három
napja fantasztikusabbnál fantasztikusabb felfedezéseket tettek, és ő úgy érezte,
ma is remek formában van. Valami különöset érzett a levegőben. Valamit, ami
más volt, mint a megszokott ideges cornwalli légkör, s más, mint az örökké sós
tengeri szél. Úgy érezte, mintha jelen volna még valaki, aki segít tekerni a
kerékpárt, s aki erőt, biztonságot és nyugalmat ad neki. Aki megmutatja, hogyan
fejlődhet s nőhet fel, s aki segít, hogy ne csak magára, de édesanyjára is
gondoljon.
Behajtott a Villa Argo kerti kapuján, s letámasztotta a biciklit a konyhai
bejárat előtt. Előbb Jasont, majd Juliát szólította, s próbálta elleplezni, hogy
megremeg a hangja, amikor a lány nevét kell kimondania. Igazából érthető volt e
remegés, Rick korábban még sosem csókolt meg lányt.
S noha valójában lopott, sietős és kapkodó csók volt, mégis az a pillanat, míg
Julia nem nyitotta ki a szemét, mindörökre bevésődött az emlékezetébe.
- Jó napot! - köszönt Covenant-nének, aki hirtelen előbukkant a villa sok
bejáratának egyikén. Sovány volt és kócos.
Rick udvariasan köszönt még egyszer, és megkérdezte, merre vannak a
gyerekek. Megtudta, hogy lementek a partra, és hogy Nestor is velük tartott.
Amikor ráébredt, hogy nem várták meg, Rick némi csalódottságot érzett, sőt
tán valami irigységet is. Tulajdonképpen a Villa Argo nem az ő otthona. S nem
az övé a kőbe vájt lépcső, sem a privát strand, amely olyan volt, mint valami két
szirt közé vájt apró fehér homoklegyező. Igaz, hogy Nestor őt is kinevezte az
ikrekkel együtt Kilmore Cove lovagjává, de attól még Rick mindig is idegen
marad ebben a házban.
Ez az idegen azonban jobban szerette e házat, mint ahogy azt Jason és Julia
valaha is képzelte volna.

Az ikrek édesanyja megvárta, míg ez a vörös hajú fiú eltűnik a lépcsőn, majd
mosolyogva visszament a házba. „Helyes srác” -
gondolta, miközben fel s alá járkált a földszinti előszobában. A baloldalt
függő aranyozott nagy tükör azonban megtorpantotta.
Megállt, hogy megnézze magát egy percre.
- Jézus Mária... - jegyezte meg, ahogy meglátta, hogy a haja kócos, szeme
alatt a fáradtságtól sötét karikák vannak, s a bőre olyan ráncos, mint valami régi
ruha.
Megpróbálta kicsit rendbe hozni magát, de a tükör kíméletlenül ugyanazt a
képet mutatta.
- Na, ezt teszi a költözés.
Gyorsan visszafordult, és odament a telefonhoz. Fejből tárcsázta férje számát,
ám hiába várt kapcsolásra. Maga elé képzelte, ahogyan az építésszel karöltve
döcögnek valami istenverte úton, és próbálják megtalálni a teherautót a
bútoraikkal. Önkéntelenül is elmosolyodott. Az is lehet, hogy sokkal
nyugodtabban kellett volna mindent csinálni, gondolta az asszony. Valószínűleg
el kell felejteni a londoni kapkodást, és felvenni a vidék ritmusát. Meg kell
szokniuk a falu nyugodt mindennapjait, összeismerkedni valakivel... Nekik kell
alkalmazkodni ahhoz, ami adva van, nem pedig a környezetet idomítani
magukhoz. De hogy is fogjon neki?
Finom női ösztöne hamar megtalálta a helyes választ.
Ravaszkás mosollyal körbenézett, nincs-e a készülék közelében lévő
fiókokban valami telefonkönyv, vagy ilyesmi.
Talált egy régi naptárat, élénksárga címlapján akvarell tájképpel. Felütötte, s
elegáns női írással írt nevek és telefonszámok listáját pillantotta meg.
„Ez nem lehet más, mint a régi tulajdonos feleségének notesze” - gondolta
Covenantné, s kicsit zavarba jött.
Azonban
Penelope
Moore
kézírása
 olyan
furcsán
ismerősnek tűnt, és olyan akkurátusán jegyezte fel a számokat, hogy nem bírt
ellenállni a kísértésnek, hogy bele ne lapozzon.
Az asszony elmosolyodott, amikor rátalált arra a számra, amit tudat alatt
valójában keresett:

Fodrász: Gwendoline Mainoff, Elegáns és divatos frizurák (kedden házhoz

jön).

A ház körül csak a fák figyeltek csendben. Covenantné körülnézett, tárcsázott

és várt.
Gwendaline a harmadik csörgésre vette fel a kagylót.

A tenger felől nézve a Salton Cliff lépcsője nem volt több, mint egy sziklába
karcolt sebhely. A meredek tengervíztől síkos lépcsőfokok esedeges vonalban
kanyarogtak lefelé.
Rick szinte futva vágott neki, nem gondolva arra, milyen baleset érte néhány
nappal korábban Jasont. A nap fehéren vakított a felhőkkel rojtos égbolton. A
sirályok kifeszített szárnnyal, mozdulatlanul lebegtek, mintha láthatatlan madzag
tartaná őket. Rick fülét visszhangzó beszéd ütötte meg lentről, ezért kihajolt, és
megpillantotta Nestor fehér üstökét, s mellette a Covenant ikreket.
Óvatosan tovább lépdelt lefelé, és néhány pillanat múlva odaért hozzájuk.
- Rick! - köszönt rá először Jason. - Éppen rólad beszéltünk.
- Tényleg? - vigyorgott Rick. - Szia, Nestor! Szia Julia! - És mégis, miért?
- Tudsz evezni?

Jason és Julia már elmesélték röviden Nestomak, mi minden történt

Velencében, s most, hogy Rick is megérkezett, elmondták azt is, mit tudtak meg
az Időkapuk számáról és a hozzá tartozó kulcsokról.
Rick tátott szájjal hallgatta őket.
- Hét Időkapu van Kilmore Cove-ban? - ismételte, és az ujján kiszámolta,
hányat is találtak meg eddig. - És a többi merre van?
Az ikrek megmutatták azon helyszínek listáját, amit a Menekülők
kézikönyvéből másoltak ki, és röviden a cikk tartalmát is összefoglalták neki.
- Ez fantasztikus! - kiáltott fel Rick. - Ez végre meg-magyarázza, miért is
akarta Ulysses Moore a barátaival mindenáron megóvni a falut a kéretlen
kíváncsiskodóktól.
Most viszont meg kellene találnunk a kapukat!
 - Az a helyzet... - magyarázta Jason, és felmutatott a szikla csúcsára - hogy
amíg anyánk őrzi a házat, nem nagyon tudunk lebicajozni a faluba.
- Értem - mondta Rick. - Akkor hogyan lássunk neki?
Az ikrek a vén kertészre néztek, aki csak dörmögött valamit maga elé.
- Mielőtt megjöttél, éppen a tűzről meséltünk Nestomak, és arról, hogy lehet,
hogy Peter odaveszett a romok alatt.
- Valóban - bólintott Rick komoran. - Bár ami azt illeti, ennyi erővel Oblivia is
meghalhatott.
Nestor a fejét rázta.
- Nem hiszem...
- Ezt csak egyetlen módon tudhatjuk meg biztosan - mondta Julia. - Oda kell
menni a Tükrök házához, és meg kell nézni, visszajötte már, vagy ottmaradt
Velencében.
- Vagy pedig elmehetünk felkutatni a kulcsokat, amelyeket Black Vulkán
rejtett el - tette hozzá Jason.
Ahogy meghallotta ezt a nevet, Rick gyorsan elmondta azt a keveset, amit
megtudott az egykori vasutasról. Majd a három jó barát várta, hátha Nestor
kiegészíti még valamivel a képet.
- Nem tudom pontosan, hová mehetett a kulcsokkal -
mondta a kertész. - Az volt a megállapodás, hogy senkinek sem mondja el, mit
fog tenni, hogy ily módon a kulcsok teljes biztonságban lehessenek. Black régi
barátja volt Moore-nak: valódi kétkezi mesterember volt, bolondult minden... a
lángoló tüzért. Mindegy volt neki, hogy mi célból: hogy kenyeret süssön, hogy
az általa gyártott cserepeket égesse ki, hogy fémet kovácsoljon... akkor érezte
igazán elemében magát, ha a lángok közelében lehetett.
- És egyedül élt?
- Ó, igen. Mindig azt mondta, hogy magányosan akar élni a saját dolgai
között, a saját időbeosztásában. Úgy tartotta, hogy a házasság csak
időpocsékolás. Azonban ha egy nő került a szeme elé, azonnal udvarolni kezdett
neki. Nem volt az a kifinomult típus, de... nagyon jól csinálta. Mindig roppant
találó bókokat mondott, és szerették a nők.
Julia fintorgott.
- Pfuj... de hát alacsony volt és kövér!
- Higgyétek el. Annyira jól bánt a szavakkal, hogy a nőknek ez fel sem tűnt.
Azzal se törődtek soha, hogy ideje legnagyobb részében olajtól és gépzsírtól
mocskosán dolgozik. Black pusztán a hódítás kedvéért hódította meg a nőket...
noha, azt mondják, egyszer összetörte egy hódolója szívét.
- Ki volt az?
Nestor morgott valamit az orra alatt, aztán úgy döntött, folytatja:
 - Nem szeretem az ilyen pletykákat, de... úgy beszélik, Miss Biggles nővére,
Clitennestra őmiatta költözött el. Barátok voltak, nagyon jó barátok, Clio pár
évvel idősebb volt nála, de... - a kertész megcsóválta a fejét. - Most mit mondjak,
előfordul az ilyesmi. Mindazonáltal nem hiszem, hogy Black Vulkán magánélete
sokat segítene nektek abban, hogy megtaláljátok. Azt viszont jó, ha tudjátok,
hogy nagyon jól bánt a szavakkal, és nagyon ügyes volt minden kétkezi
munkában.
A Villa Argo verandáján lévő halászlány szobrát ő készítette.
- Az is csak egy nő - poénkodott Jason.
- Tényleg - dünnyögte zavartan Nestor. - Mindig ő javította meg a kertkaput
is, amikor elromlott.
- És az mikor volt?
- Ó, szerintem majdnem harminc éve. Akkortájt, amikor elkezdtem a kertben
dolgozni. - Nestor egy darabig az elvonuló felhőket bámulta, majd folytatta: -
Amikor a régi tulajdonos elhatározta, hogy ideköltözik Pénelopéval, a villa
egyáltalán nem volt jó állapotban, sőt. Kifejezetten elhanyagolt volt.
Rettentő huzatos volt, és a bútorok jó része is használhatatlan.
-De... a Moore-ok mindig itt laktak, nem?
-Nem mindig - válaszolta Nestor. - A ház évekig lakatlanul állt.
- Tehát akkor Ulysses apja nem itt lakott? - kérdezte Julia, akinek eszébe jutott
a lépcső mellől az utolsó előtti, Ulysses Moore hiányzó portréja előtt lévő kép.
- Nem mindig. De rettentően szerette ezt a helyet, és az, hogy nem lakott itt,
nem őmiatta volt.
- Hát ki miatt?
- A nagyapja miatt.
- Az a katonaruhás fickó? - jutott Julia eszébe.
- Az. Tudjátok, Ulysses édesapja nem volt Moore. Egy másik családból
származott, és elvette feleségül Annabelle Moore-t, Mercury Malcolm Moore
lányát. A nagyapa sohasem bocsátotta meg magának, hogy csak egy lány utódja
volt, mivel úgy gondolta, hogy így a Moore-dinasztia kihal.
- Mindig tudtam, hogy jobbak a fiúk! - nevetett fel Jason.
- Hülye! - szólt rá Julia.
- Megállapodtak, hogy Annabelle fia felveszi a nagyapja nevét, de így sem
alakultak jól a dolgok. A pár úgy tervezte, hogy ideköltözik, de Annabelle
meghalt Ulysses születésekor.
- Ó! – kiáltottak a gyerekek. – Tehát Ulysses anya nélkük nőtt fel?
- Az hagyján: de az öreg Mercury ezután azt gondolta, hogy szeretett lánya a
házasság miatt halt meg. Attól fogva türelmetlen volt mind Ulysses édesapjával,
mind a gyerekkel szemben. Gyűlölte azt az embert, mert úgy gondolta, hogy
gyenge és álmodozó, és megvetette a gyermeket, aki ezt a fontos nevet viselte.
- És te honnan tudod mindezt? – kérdezte Julia, teljesen a történet hatása alatt.
Nestor megvonta a vállát.
- Az idő. Sok-sok év telt el. Igaz, ezekről a témákról senki sem beszélt
szívesen, mégis olykor előkerültek. Mindig, ha valamit meg kellett javítani,
megemlítették, hogy az öreg hogyan hagyta tönkremenni. És hogy Kilmore
Cove-ról mindig azt tartotta, hogy egy világvégi kis falu, ahol csak tudatlan
halászok laknak.
- De szerencsére megváltoztak a dolgok.
Nestor a homokba mélyesztette a kezét.
- Hát igen. Ide költözött a két utolsó Moore.
- De most eljött a Covenant-ok ideje – mondta Jason, anélkül, hogy
végiggondolta volna, mit beszél. – És a Bannereké. Most mi vagyunk Kilmore
Cove új lovagjai!

A parton rövidebb hullámokat vetett már a tenger, ami azt jelezte alig
észlelhetően, hogy megkezdődött az apály.
Rick törte meg a csendet:
- Bocsi, nem emlékszem, miért is kérdeztétek, hogy tudok-e evezni.
Julia a hullámtörő sziklák felé bökött:
- Hát, csak mert Jason és én nem tudunk.
A vörös hajú fiú kérdőn nézett rá, mire folytatta: - Nestor azt mondja, hogy ott
a sziklákon túl van egy kis evezős csónak. Arra gondoltunk, hogy azzal
mehetnénk le a faluba.
Rick kimeresztette a szemét, mivel kissé tartott a sziklák közötti örvényektől.
- Csónakkal akartok eljutni Kilmore Cove-ba?
- Pontosan. Tudsz evezni?
- Különben elviszlek benneteket én - szólt közbe Nestor. -
Már ha gyorsan megjárjuk. Vissza kéne mennem a kertbe, mielőtt anyátok
észrevesz valamit.
- És mit mondasz neki?
- Azt, amit mindig szoktam - válaszolta Nestor. - Hogy nem kötelességem
rátok vigyázni. S hogy a vízen mentetek le a faluba, s úgy tudom, végül úszva
indultatok neki.
Julia Ricket nézte, Rick pedig a habzó tengert bámulta.
- Tehát?
Számtalan történet szólt olyan bárkákról, melyek itt a szikláknál szenvedtek
hajótörést. Hullámokról, melyek a sziklának csapják a hajókat, vagy alig látszó
kövekről, melyeken remekül meg lehet fenekleni, ha nem elég tapasztalt a hajós.
 - Még szép, hogy tudok evezni - válaszolta a vörös hajú srác.

Nestor mutatta az utat. Ügyesen bicegett a síkos köveken, míg el nem ért egy
a szirt mellett kiemelkedő nagyobb sziklához. A kezével a kőbe kapaszkodva
óvatosan megkerülte a sziklát egy szűkös ösvényen.
A szirt egyik nyúlványa itt valami tetőfélét képezett, melynek oltalmában,
avatatlan szemek elől jól elrejtve, ott ringatózott egy apró evezős csónak.
- Segítsetek már kihúzni... - morgott a kertész, s megmutatta a srácoknak,
hogy először a vászonponyvát kell róla levenni, amely a nedvességtől védte a
bárkát.
Néhány perccel később a csónak ott hevert a homokfövenyen, készen arra,
hogy vízre szálljanak vele.
Rick a két faevező súlyát próbálgatta, majd behelyezte őket a villákba.
- Mi van?
- Semmi gond.
Jason közben a hajóorra pingált nevet silabizálta: Annabelle.

- Kettő, maximum három órán belül mindenképpen vissza kell érjetek - szólt
rájuk Nestor, miközben segített nekik a vízre tolni a csónakot.
Jason és Julia térdig vízben állva próbálták megtartani a hajót, míg a hullámok
ritmusosan emelgették az orrát.
- De nem bírunk mindennel végezni három óra alatt! -
tiltakozott Jason. - Meg kell találnunk öt Időkaput, rá kell jönnünk, hol rejtette
el Black Vulkán a kulcsokat, meg kell győződnünk róla, hogy Oblivia visszatért-
e Velencéből, és ki kell mennünk a toronyhoz is.
- A toronyhoz minek? - kérdezte Rick, ám elkapta Julia tekintetét, aki arra
intette, hogy fogja be.
- Akkor döntsétek el, mit akartok csinálni - zárta le a vitát Nestor.
- A kulcsokkal kezdünk - döntötte el a többiek helyett is Jason. Lehúzta, és a
csónakba dobta pólóját, hogy össze ne vizezze. Lökött még egyet a bárkán, és
intett a többieknek, hogy szálljanak be.
Rick leült az evezőkhöz, s némi kezdeti bizonytalanság után sikerült a
csónakot a nyílt víz felé irányítania.
Nestor hosszan nézett utánuk a partról, míg csak meg nem kerülték a fokot.
Majd ezt suttogta maga elé: - Black, hová dugtad el a kulcsokat, mi?

A világítótoronynál Leonard Minaxo megitatta a lovát, majd újra felment a

csigalépcsőn, ügyelve a lépcsőfokokra. Odaért a dolgozószobához, amelyet a
fényszóró alatti helyiségben alakított ki, ellenőrizte, hogy a fény
kapcsolórendszere jó van-e beállítva, majd nekiült a hajózási térképeknek.
Volt néhány olyan rajza a Kilmore Cove-i öbölről, amely telis-tele volt
jegyzetekkel és útvonalszámításokkal. Most ezeket futotta át gyorsan.
Ezután megkerülte az asztalt, és kinyitott egyet a száz meg száz hajótörésről
szóló könyve közül, hogy utánanézzen egy adatnak, amely fontosnak tűnt.
Visszaült a térképhez, és berajzolt egy újabb X-et, majd ujjával kijelölt egy
nem több mint két tengeri mér-földes hozzávetőleges útvonalat a toronytól a
nyílt tenger irányába.
Megnézte az óráját. Ha összekapja magát, gondolta, még aznap meg tud
valamit csinálni. Lehet, hogy csak odaugrik, és előzetesen felméri gyorsan a
terepet. Hacsak, életében először, nem lesz őrült szerencséje.
- Most már tényleg nagyon közel vagyok... - dünnyögte maga elé elégedetten.
Visszatette a helyére a hajótöréses könyvet, összecsavarta a térképet, a hóna
alá csapta, és villámgyorsan lerobogott a csigalépcsőn. Amikor leért, előkeresett
néhány oxigénpalackot, a régi búvárszemüvegét, uszonyokat és a búvárruhát, és
mindent felkapott a vállára.
Kilépett a toronyból, és elindult a tenger felé, ahol a motorcsónakja
ringatózott a mólóhoz kötve. A palackokat felrakta az állványra, a
búvárfelszerelés többi részét meg behajította a csónakba. A térképet kiterítette a
kormány melletti asztalkára, eloldozta a kötelet, gázt adott, és egyenesen a nyílt
tenger felé vette útját.
Hirtelen szinte eufórikus öröm töltötte el.
- Ezúttal nem szöksz meg előlem... - mondta, s a csónak gerince ritmusosan
csapkodta a víztükröt.

Alig haladt néhány száz métert, amikor meglátott valamit mozogni a Salton
Cliff magasságában. Egy apró bárkát, alig néhány méterre a Sharp Heelstől, a
Villa Argo alatt magasodó két szirttől.
- Kutya legyek, ha ez nem az Annabelle... - hitetlenkedett Leonard Minaxo, és
lassított kissé. - De hát mit művel ez a vén bolond? Ő is úgy döntött, hogy újra
tengerre száll?
Leonard felnevetett, és úgy döntött, a saját dolgával törődik inkább. Megnézte
a hajózási térképet.
„Nyugodt tenger és ideális hőmérséklet” - súgta ösztöne és a barométer.
- Ez a tökéletes nap ahhoz, hogy újrakezdjem a merülést.
 z Annabelle könnyedén megkerülte az egész szirtet, és elérte a nyílt tengert.
Finoman siklott át a part menti A hullámokon, és már az „éles sarkok”, a Whales
Call-
öböl bejáratánál magasodó két szikla felé közelített.
- Ami a világítótornyot illeti... - magyarázta Julia Ricknek, amikor a kertész
alakja már elég távol volt tőlük. - Az a helyzet, hogy nem akarunk még
Nestomak beszélni a gyanúnkról.
- Arra gondolsz, hogy Leonard esetleg nem más, mint maga Ulysses Moore?
- Pontosan - válaszolta Jason. - És azért nem akartuk neki mondani, mert ha
így volna, az azt jelentené, hogy Nestor hazudott nekünk.
- Lehet, hogy kényszerítették... - kockáztatta meg Rick, s egy pillanatra
megállt az evezéssel, hagyva, hogy a csónak elkapja az áramlatot.
- Mégis ki? - kérdezte Julia.
- Leonard - felelte Jason. - Lehet, hogy titokban akarja tartani. Elhagyta a
Villa Argot, és elmenekült a toronyba, ahol senki sem zavarja többé.
- És miért tett volna így?
- Ez az, amit még nem tudunk.
- Ha így áll a dolog, akkor végleg befellegzett a kísér-tetelméletednek.
- Azért nem véglegesen fellegzett be - pontosította Jason. -
Mondjuk inkább úgy, hogy pillanatnyilag félretesszük. Segítsek evezni?
- Hát, ketten kevésbé fárasztó - egyezett bele Rick, és odébb csúszott a padon.
Jason felállt, és óvatosan egyensúlyozva a billegő csónakban leült barátja
mellé.
Rick megmutatta neki, hogyan kell csinálni, és rábízta a jobb oldali evezőt.
Jason beleadott apait-anyait, de a bárka elkezdett pörögni a tengelye körül, mint
egy motolla.
- Ne így! - üvöltötte Rick. - Bemeríted az evezőt, meghúzod, és csak utána
emeled ki!
- Fiúk, ezt hagyjátok abba! - nyögte Julia. - Szédülök!
- Én csak segíteni akartam...
- Az lehet, de így csak összetöröd a csónakot!
- Akkor miért nem próbálod meg te? – dühöngött Jason, és hirtelen felállt az
ülésről. Ahogy felpattant, a térdével megütötte az egyik evezőt, ami kis híján a
vízbe esett. Két életveszélyes lépéssel visszaült a farba, és mérgesen a szirt felé
fordult, amikor megértette, hogy Juliának tulajdonképpen igaza volt.
A két szikla már annyira közel volt, hogy tisztán hallható volt, ahogy
örvénylik a tenger a sziklafalnál.
- Neki fogunk menni! - ismételgette riadtan Julia, és a sziklák között fehéren
tajtékzó vizet bámulta mereven.
 - Csak nyugalom - intette Rick, majd megragadta mindkét evezőt, és teljes
erőből húzni kezdte, hogy eltávolodjanak a sziklától. - Minden a legnagyobb
rendben.
Az első három evezőcsapás azonban nem hozott látható eredményt, és a
következő néhány sem, olyannyira, hogy Rick arcára is kezdett kiülni a pánik.
- A fenébe is! - kiáltotta, majd még gyorsabban próbált csapkodni a
lapátokkal.
A csónak minden evezőcsapásnál egyre jobban visz-szacsúszott a szikla
irányába.
- Rick! Nekimegyünk!
Most már alig tíz méterre volt a csónak orra a két sziklától.
A jobb oldali szirt olyan magasra emelkedett kecsesen, mint egy
templomtorony, s tetején sirályok hada figyelte érdeklődve az eseményeket. A
másik sziklát jobban legömbölyítették a hullámok, s úgy emelkedett ki a vízből,
mint egy teknős páncélja. A tenger vadul örvénylett a csónak és a sziklák között.
Rick még egy kísérletet tett, hogy a nyílt tenger felé irányítsa a hajót, ám úgy
látszott, hogy Jason segítségével sikerült valami olyan áramlatba juttatni a
csónakot, amely kikerülhetetlenül a sziklák felé lökte őket.
- Ha nem bírsz vele... - gondolt egy nagyot a Kilmore Cove-i fiú, apja egyik
kedvenc mondását idézve fel - menj vele!
S ahogy kimondta, azonnal abbahagyta az erőlködést, és elkezdett az áramlás
irányába evezni.
Az apró lélekvesztő kétszeres sebességgel száguldott a sziklák felé.
- Segítség! - visította Julia, amikor látta, hogy a csónak orra úgy
megemelkedik, mint valami katapult.
Jason csupán arra szorítkozott, hogy tátott szájjal bámulja a történéseket.
Rick egyenesen tartotta az evezőket, elszámolt tízig, majd elszámolt még
kettőig, és háromra bemerítette a bal evezőt a vízbe, és egy nagyot húzott rajta az
áramlat irányában.
Az Annabelle kifordult a nyílt tenger felé, alig húsz centire húzva el a
magasabb szikla mellett. Amikor idáig jutottak, Rick felemelte a másik evezőt,
és ellenkező irányban is megismételte az előbbi műveletet. Egy tarajos hullám
hátán elsiklottak a második életveszélyes kődarab mellett is.
A gyerekek érezték, ahogy a csónak alja finoman végigkarcolódik a szikla víz
alatti nyúlványán, majd végre kijutottak az áramlatból, és elsiklottak a két szikla
mellett.
Rick most már olyan magabiztosan evezett, mint valami vén tengeri medve.
Arca gyöngyözött a verítéktől, és ingujjai a válláig felgyűrődtek.
- A mindenit... - motyogta Jason. - Ez nem sokon múlott.
 - Mondtam, hogy tudok evezni, vagy nem mondtam? -
vigyorgott rá Rick.
Juliából kirobbant a nevetés, ahogy kiengedte a percek óta visszatartott
levegőt tüdejéből.
- Azért visszafelé inkább kerüljünk kicsit, jó?
- Elég, ha ülve tartod az öcsédet.
- Nagyon vicces - vágta rá Jason, és az egyre közeledő falut kezdte nézni.
Julia viszont a tengerből kiemelkedő sziklákat, és az impozáns szirtfalat
bámulta egyre. Amikor eszébe jutott, hogyan repítette le onnan fentről
Manfredet, szinte megborzongott.
Utána azonban megpillantott valami furcsát, beékelődve a bokrok és a szikla
közé.
- Az meg micsoda? - kérdezték egymástól a gyerekek. Rick kezével
beárnyékolta a szemét, úgy próbált kivenni valamit, s hagyta, hogy az áramlat
pár méterrel közelebb sodorja a csónakot.
- Szerintem az egy kocsi - döntötte el kicsivel később.
- Nem, nem autó - javította ki Jason. - Ez egy homokfutó.
Pontosabban csak volt.
- Már bocs, de mit keres egy homokfutó a sziklafalon? -
érdeklődött Julia.
- Mit tudom én. Talán a tengerbe akarták hajítani, de nem sikerült.
- Akarjátok, hogy közelebb menjünk, vagy...? - kérdezte Rick, és az egyik
evezővel kormányozva irányba fordította a ladikot.
- Dehogyis! A francba a homokfutóval. Gyerünk Kilmore Cove-ba, az
állomásra - határozott Jason.

Alig tíz perccel később partra húzták a csónakot. Rick tanácsára ki is kötötték
egy alkalmas vaskarikához, és elindultak a Windy Inn felé.
Onnan továbbhaladtak a tér felé, ahol V. Vilmosnak, Anglia nem létező
királyának szobra áll, és felmentek a Pembley Roadon egészen a kislépcsőig.
A lépcső tetején egy gazzal benőtt nagyobb térre lyukadtak ki, amelynek egyik
oldalát egy impozáns épület foglalta el: a régi vasútállomás.
Az állomásépület kétemeletes, jókora épület volt. A kapu és az ablakok évek
óta le voltak zárva, fölöttük egy álló óra díszelgett. Szél süvített a téren,
mindenfelé pollent és virágport hordva szét. A gyerekek cipőfűzőiért ezernyi
bogáncs ragadt.
- Isten hozott bennetek a Clark Beamish állomáson... -
mondta Rick, és egy árkádsor alá vezette az ikreket, ahol egykor a pénztár volt
- avagy Kilmore Cove használaton kívüli állomásán.
 A három jó barát hosszan bámult felfelé. Az épület tetején hatalmas
üvegkupola látszott, amelyen varjak sétálgattak.
- Várj csak... - szólt hirtelen elsápadva Jason. - Mit mondtál, hogy hívják ezt a
helyet?
- Kilmore Cove használaton kívüli állomása.
Jason előkotort a zsebéből egy cetlit.
- De hogy hívják?
- Clark Beamish Station - ismételte meg Rick.
Jason örömében ökölbe szorította a kezét. Kihúzott egy Időkaput a listájáról,
és felkiáltott:
- És hopp, már meg is találtuk a Beamish-tanyát, amiről Ulysses ősapja írt a
cikkében!
- Tehát?
- Tehát ezen az állomáson van egy Időkapu!
- Lehetséges, hogy Black Vulkánnál ilyen útra is lehetett jegyet váltani?
 eter Dedalus csatornák bonyolult labirintusán át vezette lábbal hajtott
gondoláját, mely halkan siklott a vízen.
PEgyik utasnak sem volt sok kedve beszélgetni. Az órás még komorabb volt,
mint általában, azon gyötrődött lelkiismeret-furdalások közepette, hogy már
megint miket fecsegett ki Obliviának. A nő viszont remegett a türelmetlenségtől,
és csak egyetlen gondolat járt egyre a fejében: Villa Argo, Villa Argo. És megint
csak Villa Argo.
Noha nemrég még halálosan fáradtnak érezte magát, mostanra ez az érzés
átadta helyét annak az őrült vágynak, hogy mihamarabb visszatérhessen Kilmore
Cove-ba, és bármi áron bejusson a Villa Argoba. Számtalan ötlete támadt,
hogyan lehetne mindezt megvalósítani, például hogy fegyveresen
megrohamozza a házat, már ha Manfred tényleg tud bánni a pisztollyal, ahogy
állította magáról, amikor felvette.
Mindenekelőtt azonban le kell játszania ezt a fogadást Peterrel. És persze meg
kell szabadulnia Petertől.
A sokadik kanyar után, amikor már végképp fogalma sem volt, merre járnak,
hirtelen felismerte azt a helyet, ahonnan elindultak. A Barátok szerelmének
sikátora.
- Na végre-valahára! - kiáltott fel ingerülten. - Már azt hittem, sosem érünk
ide. Hány óra van?
Peter megnézte az óráját.
- Dél - mondta. - Az összes óra megáll, ha átmennek vele az Időkapun, kivéve
az enyémek.
- Ó, valóban? - vetette oda Oblivia. - Ha ezt tudom, hoztam volna magammal
párat, amikor szétszedtem a boltodat.
- Sikerült bejutnod? - motyogta hitetlenkedve Peter.
- Hát persze - mosolygott rosszindulatúan a nő. - Igaz, hogy a hátsó bejáraton
mentem... és még a falat is ki kellett dönteni hozzá.
Az órásmester olyan erővel harapott ajkába, hogy kiserkent a vére.
- Fel a fejjel, Peter! Megnyered a fogadást, és máris mehetsz vissza a
boltocskádba rendet csinálni. Jut eszembe, hol az érméd?
Peter elővette zsebéből a pénzdarabot.
- Először - mondta. - Én választom a...
- Írás - előzte meg Oblivia.
Az órásnak leesett az álla.
- De... - dadogta zavartan Peter. - Én akartam...
- Tied a fej. Enyém az írás. Mi a baj?
- Én akartam az írást - hajtogatta az emberke, és elkezdett izzadni. - Sőt én
akarom az írást.
 Oblivia felállt a gondolában, amitől a hajó himbálózni kezdett, és a gallérjánál
fogva megragadta Petert.
- Ez meg milyen játék, mi? Zseniális Peter Dedalus!
Oblivia megkaparintotta a pénzdarabot, és megpörgette a gondola palánkján.
Majd oda sem nézve így kiáltott: - Mi jött ki? írás? Nézzenek oda, micsoda
véletlen!
- Oblivia, én...
A nő felkapta az érmét a gondola aljáról, és továbbra is a férfi szemébe nézve
megint megpörgette.
- És most? Fantasztikus! Csak nem megint írás? Csak nem preparált az érme?
- Oblivia a hajó farába lökte Petert, aki úgy terült el, mint egy zsák. - Komolyan
azt gondoltad, hogy átverhetsz engem egy hamis pénzzel? Tényleg azt gondolod,
hogy olyan nagyokos vagy? Hogy képzelted, hogy egy ilyen röhejes fogadással
kifoghatsz rajtam?
- De hát honnan...?
- Sose adj hamis pénzt egy hamiskártyás kezébe - röhögött Oblivia. - Amikor
először felvetetted ezt a fogadást, kipróbáltam néhányszor, mintha csak azon
tűnődtem volna, belemenjek-e. És mindig írás lett. Mindegy is... én nyertem. És
most búcsúzunk.
A nő zsebre vágta a pénzt, kinyújtotta a kezét a csatorna partfala felé, és ki
akart szállni a gondolából.
- Nem! - üvöltötte váratlanul Peter, és minden bátorságát összeszedve
megpróbálta megállítani. Két ugrással ott termett a hajó másik végén, és
belekapaszkodott a lábába. - Nem hagylak elmenni!
- Peter! - sikította Oblivia. - Mit művelsz?
Megpróbált kiszabadulni, de a férfi minden erejével szorította a lábát.
A hajó vészesen imbolygott.
Több mint egy percig viaskodtak így, míg végül Oblivia konditermekben,
drága
pénzen
kisportolt
 fizikuma
felülkerekedett. Kiszabadította a lábát, és hatalmas erővel, páros lábbal állón
rúgta Petert.
Kilmore Cove órásmestere hátrahanyadott, nekiesett a gondola peremének, és
egyetlen jajszó nélkül zuhant a vízbe.
Oblivia megfeszítette izmait, és egy olyan ugrással, amely legjobb edzőjének
is dicséretére vált volna, felhúzódzkodott a csatorna partfalán.
- Látod, Peter, mire jó, ha edzésben van az ember? -
nevetett, leporolta a hasát, míg társa a vízben kapálózott. -
Viszlát!
Válaszra sem várva, Oblivia belépett a sikátorba, majd onnan abba a sötét
helyiségbe, ahonnan az Időkapu nyílott, és átlépett a küszöbön.
Behúzta az ajtót maga mögött.
És újra Kilmore Cove-ban volt.

- Manfred? - kérdezte odaát. - Hahó! Manfred?

Miután hiába várt válaszra, elkezdett fel s alá mászkálni a Tükrök háza üres és
poros szobáiban.
- Hová az ördögbe bújtál, Manfred? - dühöngött Oblivia Newton, és azon
átkozódott, hogy ahányszor visszatér egy utazásról, ez az istencsapása sosincs a
helyén.
- Manfred? - kérdezte még egyszer, és hátrafordult. De nem az embere volt az.
Egy bagoly sárga szemét pillantotta meg, aki a lépcső tetején gubbasztott. Úgy
nézett átható tekintettel, némán, mintha csak átkot mondana rá.
- Te meg mit akarsz? - kiáltott rá Oblivia, aki kezdte kényelmedenül érezni
magát az állat, súlyos tekintetétől.. A bagoly nem mozdult.
Oblivia lehajolt, felkapott a padlóról valami törmeléket, és a madár felé
hajította, mire az felrebbent. Amikor már meggyőződött róla, hogy valahol jóval
odébb, a kihalt emeleti szobákban szállt le, akkor indult csak tovább.
Ráismert a bejárati ajtóra, amely Manfred fejére zuhant előző nap, és óvatosan
átlépett a romjain. Kiért a házból, ott is körbenézett, és egyre jobban
elkeseredett. Mindenfelé zöldellő
dombokat látott. Szélmalmok erdeje forgott lassan a távolabbi gerincen. A
Cyclops nagy buldózere még mindig ott hevert vészesen előredőlve.
Ott volt a motorja, pár lépéssel odébb, s mindkét kereke le volt eresztve.
- Manfred! - üvöltötte Oblivia Newton. - Hová bújtál, te átkozott idióta?
Manfred!
 Rick, Jason és Julia körbejárták az állomásépületetm valami nyílás után
kutatva, ahol bekukkanthatnának. De ez a komor, poros épület úgy állt előttük,
mint egy megbonthatatlan monolit. Nem sokkal később már megint ott
bandukoltak a síneken, amelyek két irányba tűntek el messze, a dombok között.
Az egyik irányban a sínpár egy fordított tölcsér alakú régi vízgyűjtő ciszterna
mellett haladt el. A másik irányban a kihalt sínek lepusztult bódék között
vezettek, s tűntek el a fák közt. A vezetékek, melyek egykor a motorkocsikat
látták el árammal, élettelenül himbálóztak a szélben.
- Hol érnek véget a sínek? - kérdezte Jason.
- Kelet felé... - válaszolta Rick. - Az alagútban, Shamrock Hills alatt. A másik
irányban... hát, a másik irányban ott vannak Crookheaven erdői és azok a szeles
dombok, amelyeken a Türkök háza áll..
- És mi van a sínek végén?
- Nem tudom. Egy földhányás?
- Vagy talán egy vonat?
- Nem hiszem, hogy egyetlen kocsi is megmaradt volna, amióta megszüntették
a vonalat.
- Én elmegyek, és benézek ebbe az alagútba – döntötte el Jason, és lehajolt,
hogy megvizsgálja a sínek fémanyagát. A sín melegen vibrált. – Nagyon messze
van ide?
- Az a domb alatt van – mutatott Rick egy bokorral és kerek kövekkel borított
kürtős kalács alakú púpra, amely a Turtle Parkon belül emelkedett.
- Ne haragudj, Jason - vetette közbe a nővére -, de mégis mire gondolsz, mit
találsz abban az alagútban?
- Fogalmam sincs. De nem te kértél meg az előbb, hogy hagyjalak titeket pár
percre magatokra?
E szavak hallatán Julia valósággal kővé dermedt, és egy másodperc alatt a
szivárvány összes színe végigvonult az arcán. Rick elfordult, úgy tett, mintha mit
sem hallott volna, és mintha még mindig roppant figyelmesen az állomásépületet
vizsgálgatná.
Jason kuncogva odébb állt, míg nővére ott maradt a lehető
legkínosabb zavarban.

- Figyu, az ám, amit Jason mondott, egyáltalán nem igaz! -

erősködött kis idő múlva Julia lehorgasztott fejjel, a vörös hajú fiú hátának.
- Nem számít - dünnyögte a fiú, és le nem vette volna a tekintetét az állomás
homlokzatáról.
Rick elkezdett fel-alá mászkálni, üres tekintettel bámult valahová a háztető és
az ég közé, és megpróbálta leplezni, hogy érzések tömege hömpölyög benne, s
hogy sehogyan sem bírja összeszedni a gondolatait. Ha Jason ilyen poént
engedett meg magának, az azt jelenti, hogy a testvérek beszéltek őróla
egymással. Azaz még valószínűbb, hogy Julia osztott meg valami titkot
ikertestvérével. De mi lehetett az? Mit mesélhetett neki? Csak nem a csókot is?
A francba.
- Nem fáj? - kérdezte Julia.
- Micsoda? - dörmögött a srác, és egy pillanatra ránézett.
- Hát azok a tüskék.
Rick csak ekkor vette észre, hogy annyira elsodorták a gondolatai, hogy
belemászott egy tüskebokorba, és sikerült térdig belegabalyodnia a szúrós
ágakba. Tehetetlenül nézte tövisekkel borított lábát. Hogy lehet ekkora
marhaságot művelni? És az hogy lehet, hogy ennyire ver a szíve?
- Á, nem... - sikerült kinyögnie, valami mélyről jövő
életösztönnel megóvva méltósága maradékát. - Egyáltalán nem fáj. - S hogy
még meggyőzőbbnek hasson, elkezdett Juliának magyarázni valamit, a második
emelet felé mutatva. - Csak innen látni igazán a tetőt és azt a fura üvegkupolát.
Julia engedelmesen odanézett, de semmi különöset nem látott.
- Igen?
- Ő, izé... semmi - ismerte el Rick. - Úgy tűnik, tényleg totál be van zárva.
Megpróbálta megmozdítani a jobb lábát, és érezte, ahogyan a tövisek
végigkaristolják pucér bőrét a lábszárán. De nem állt meg. A tüskék
belehasítottak a lábába, de ő összeszorította a fogát. Jobb láb, bal láb, jobb, bal.
Amikor végre kijutott a bokorból, mindkét lábát vörös karcolások sűrű
szövevénye borította.

Miközben Julia és Rick éppen a pénztár oldalsó bejáratára szögelt

deszkákat
feszegették,
 Jason
visszaért
felfedezőútjáról.
A Kilmore Cove-i fiúnak sikerült néhány rozsdás szöget kirángatnia, és most
éppen nagyokat fújtatva ide-oda rángatott egy jó harminc centi széles, egy centi
magas deszkát.
- Semmi, srácok - számolt be Jason, akinek a cipőjét rozsda borította. - Az
alagút teljesen üres. És különben meg nem is igazi alagút. Csak egy lyuk a
hegyben, amelyiknek a túloldala le van zárva. Itt mi a helyzet?
- Ha két szöget leszámítunk, akkor ugyanott vagyunk, ahol voltunk - mondta
Julia, és átnyújtotta neki a meggörbült bizonyítékokat.
- Szerszámok kellenének, hogy ide bejussunk! - fogalmazta meg Rick.
- Nem hoztál magaddal semmit? Még a szokásos öt méter hosszú kötelet sem?
Rick megdöbbenésében majdnem ugrott egyet, csak ekkor tudatosult benne,
hogy ki tudja, mióta, talán ez az első alkalom, hogy nem hozta magával a
hátizsákját.
- Nem, nem hoztam el. Még az Elfeledett nyelvek szótárát sem, meg a...
- Nincs nálunk semmi - foglalta össze Julia, aki maga is meglepődött az
aznapi expedíció előkészületeinek totális csődjén. - Elindultunk, hogy
felkutassuk Black Vulkánt üres kézzel. Hogy lehetünk ekkora marhák?
- Az én cuccaim még a dirinél vannak - emlékeztette Jason.
- Talán elugorhatnánk hozzánk - vetette fel Rick hogy legalább egy kalapácsot
szerezzünk.
Jason elkezdett felfelé bámulva járkálni fel s alá.
- Kár volna máris elmenni...
- Csak pár perc.
Jason tűnődni kezdett.
- Black itt lakott?
- Az emeleten.
- De imádott tűzzel dolgozni. Veszélyes dolog.
- Sose gondoltam, hogy a sarki pék életveszélyes lenne -
vágta rá Rick, megnevettetve Juliát is.
Jason megcsóválta a fejét.
- Nem érted. Arra gondolok, hogy Black tutira nem az állomás emeletén
dolgozott tűzzel, nem gondoljátok?
- Nem.
- Pedig logikusnak hangzik.
- Hát akkor hol dolgozott?
Jason gyanakodva szimatolt a levegőbe.
 - Szerintem... lehet, hogy az egyik bódét használta, ott a sínek mellett.

Rick és Julia követték a sínek melletti közelebbi kis épülethez.

Egyszerű szerszámosbódénak tűnt, melynek farostlemezei annyira
megviselődtek az idők során, mint valami összegyűrt papír.
Belül nem volt más, csak por, üvegcserép és egy halom kidobált szerszám,
ahonnan Jason előhalászott egy régi petróleumlámpát és egy öngyújtót.
A második házikó azonban érdekesebbnek tűnt. Ez téglából épült, és ahogy
Julia rögtön észrevette, hatalmas, füsttől fekete kéménye volt. Az ajtaját lakat
zárta le, amely noha régi volt, mégis erősnek látszott, az egyetlen ablakát pedig
kemény zsalu takarta.
- Na, itt sem jutunk előbbre... - jegyezte meg Rick.
- Ez is be van zárva.
- Talán igen, talán nem - válaszolta Jason, és teljesen feleslegesen még
egyszer körüljárta az épületet.
Julia kicsit messzebbről figyelt, és nem tudott elszakadni a hatalmas kémény
látványától.
- De talán... - mondta - be lehet jutni valahogy.
A tetőn egyensúlyozva Rick bekukucskált a kéménybe.
- Nagynak nagy... - mondta. - Kétszer olyan magas, mint én.
Bedobott egy követ, amit a sínek közül szedtek, és hallották, ahogy belül
földet ér.
- A kályha nyitva van - jelentette ki Jason.
- Szerinted be lehet menni? - kérdezte Julia.
Rick megvonta a vállát.
- Talán. De nincs kötelünk. Meg aztán van egy kis gond a korommal is. Ha
valaki átmászik itt, az tiszta feketén jön ki belőle.
- Nekem a tegnapi már elég volt - szólt Jason.
- Támadt egy ötletem - mondta Julia.
Rick rájött, mi jár az ikrek fejében, és elkezdett tiltakozni: - Na nem! Én ide
be nem megyek! Akkor inkább fejjel nekimegyek a téglafalnak.
- Rick...
- Mégis milyen magas az a kémény?
- Egy méter?
- Kettő?
- Nem, és punktum.
- Majd mi leeresztünk.
- Összekötjük a trikóinkat, abból egész jó kis kötél lesz...
- Na ne hülyéskedj!
 - Ez az egyetlen lehetőség, hogy bejussunk!
- És akkor mi van? Kit érdekel, hogy bejutunk-e?
- Lehet, hogy fontos!

- Őrült fontos!
- Ráadásul nekünk pár óra múlva haza kéne érnünk...
- És nem várhatunk holnapig!
- Srácok! - szakította félbe a kórust Rick. - Ez hülyeség, értitek? Én ebbe a
kéménybe bele nem mászok! Oké?

- Kész vagy? - kérdezte öt perccel később Jason a tetőről.

Rick a kémény peremén ült, és a lába már belógott a nyílásba. Arcára valami
undorral vegyes beletörődés ült ki.
- Ez akkor is hülyeség - ismételte sokadszorra.
Julia, aki ott hasalt mellette, biztatóan rámosolygott.
- Azért csináljuk, hogy megtaláljuk, hová rejtették el a kulcsokat. Sőt, hogy
megtudjuk, hol az Első kulcs.
- Még meg is halhatok - morgott Rick, és gyanakodva vizsgálgatta a sötét
kéménynyüást. - Lehet, hogy odatettek valami hegyeset, hogy jól átszúrjon.
- Talán egy középkori lándzsát? - hülyéskedett Jason. -
Vagy egy páncélos lovag vár odalenn! Tényleg, miért is ne?
- Ha ennyire vicces, akkor miért nem mész te?
- Mert elegem van abból, hogy tetőtől talpig kormos legyek.
- Miért, én talán nem voltam ott tegnap a tűzben? - vágott vissza Rick.
- De nem neked kellett két hordó szurkot a velencei rablóbanda fejére
zúdítanod!
- Elég már, fiúk! - lépett közbe Julia, és felállt. - Vagy most nekivágunk, vagy
soha. Komolyan.
Rick és Jason váltottak egy pillantást.
- Oké. Próbáljuk meg - sóhajtott nagyot Rick, a kémény peremén
egyensúlyozva. Julia odahajolt hozzá, és puszit nyomott az arcára.
- Jól van, Rick - mondta neki. Majd még a fülébe súgta halkan, hogy Jason
meg ne hallja: - Még jó, hogy te is ott voltál a tűzben.
Rick arca lángvörös lett, már csak azért is, mert Julia arca, miután a fülébe
suttogta ezt a mondatot, ottmaradt mozdulatlanul a füle mellett, mintha valami
különösen érdekeset látott volna meg a háta mögött.
- Hé! - tiltakozott Jason is, aki úgy találta, hogy ez a puszi kissé kezd hosszúra
nyúlni.
 - Van ott valaki... - mondta halkan Julia, és elhúzódott Ricktől. A gazzal benőtt
udvar felé mutatott, ami szinte vibrált a délutáni forróságban.
Jason és Rick megfordult.
Egy ember tartott az állomás felé, aki húzta a lábát porban.
- Ez meg kicsoda?
- És mit akar?
A srácok összenéztek. Jason leugrott a földre, Julia követte.
Végül Rick is kimászott a kéményből.

A kunyhóban közben egy pók elunta, hogy folyton rázkódik a fal, ezért
lemászott a pókhálójáról. Hosszú lábain eljutott egészen a kéménykürtő alá
elhelyezett lándzsa hegyéig, végigment a lándzsanyélen, míg csak el nem jutott a
falnak támasztott középkori páncélig. Mindenhol szürke pókhálók lengtek a
függőágyszerü eresztékek között. Száz meg száz apró szem és szőrős láb
súlyától csikordult meg olykor egy rozsdás vassisak. A pók lassan és
kényelmesen mászott le a vérten, majd egy új útvonalon elindult felfelé a falon.
Elért egy falra akasztott kulcscsomóhoz, megmozdította, mintha csak egy apró
hinta volna, és nekilátott, hogy megszője egy újabb légycsapdáját.
 gy mezítlábas nő, fekete motoros bőrszerkóban szelte át az utat Kilmore Cove
partjain fürgén és határozottan.
E Már vagy két órája gyalogolt így, és csak úgy dúlt benne a méreg. Vállára
vetve cipelte szédületes tűsarkúját, miközben számba vett minden egyes kis
követ, mely fájdalmasan szurkálta a talpát.
- Ezért is meg fogsz fizetni, Manfred! Jaj, de mennyire hogy meg fogsz
fizetni!
A nap sugarai könyörtelenül égették, és minden egyes csepp verejtéke csak
még tovább és tovább gerjesztette haragját. De persze még véletlenül sem azért,
hogy belefáradjon, és leüljön megpihenni.
Oblivia csak nagy néha állt meg, hogy kifürkéssze, melyik kanyarnál is tart
éppen a Kilmore Cove és a civilizáció között vezető úton. Meg hogy
kibosszankodja magát, amiért egyetlenegy autó sem tévedt erre az útra.
Minden lehetséges gondja-baja közül, melyre hazatértekor számított, az volt a
legutolsó, hogy nyoma vész a sofőrjének!
Elképzelte, amint álomba merült a Tükrök háza valamelyik zugolyában, vagy
a lóverseny eredményeit böngészi a sportújságban.
De mindez nem volt más, mint puszta képzelődés.
Valójában azonban semmi, de semmi. Manfred sehol sincs.
Oblivia először felült a motorjára, mert eltökélte magában, hogy akkor is
hazáig motorozik, ha szétzúzza a kerekeket, de persze nem voltak nála a
kulcsok.
Úgyhogy az egyetlen motor, amire még számíthatott, a saját lába volt.
Végre feltűnt egy ismerős fa, amely már nem lehetett túl messze
az
otthonától.
 Oblivia
felgyorsította
lépteit.
Megelégedéssel töltötte el a futógépen eltöltött hosszú verejtékes órák
gondolata.
- New York-i maraton! Pfuj! - tört ki belőle, amikor a domboldalon
kirajzolódtak előtte lila, utópisztikus, feje tetejére állított tortaforma
cementvillájának kerek körvonalai.
Hálát adott az égnek, amiért legalább a lakáskulcsokat nem hagyta ott annál az
ügyefogyottnál, és a bejárathoz lépett. Az automata nyílászárók elektromos
ciripelése és a kis sárga fényű
villogás valóságos energiabombaként hatottak rá.
- Újra itthon - súgta maga elé Oblivia, amikor belépett a csupasz sétányra.
Ekkor vette észre, hogy a garázsajtó nyitva van.
- Manfred! - kiáltotta, és egy pillanatra felcsillant benne a remény.
Azután mérge tízszeresére hágott. A garázs üres volt. Nem volt ott a
sportkocsi, sem a motor, de még a homokfutó sem.
- Hova lettek a járműveim? Megmondaná valaki, hogy hova a fenébe tűnt el
innen az összes járművem?
Annyira kikelt magából, hogy elfelejtette lekapcsolni a riasztóberendezést,
amikor belépett a házba. Épp hogy átlépte a konyha küszöbét, és egy vágyakozó
pillantást vetett a jeges üdítőktől roskadozó hűtőre, amikor működésbe lépett a
félelmetes hangerejű sziréna, és az egész megtelt vörös lézersugarakkal.
- Jaj, ne már, a francba! Én vagyok az! - üvöltötte Oblivia. -
Kapcsolj ki! Kapcsolj már ki! Kapcsol már kil Visszament az ajtóhoz, kitépte
a falból a riasztó ve-zérlőpultját, és nem is a távirányítóval próbálta hallgatásra
bírni, hanem inkább addig ütötte, verte öklével amíg végre a lézer ki nem hunyt
és a szirénázás teljesen abba nem maradt.
Mélyet lélegzett, ismét a konyhába lépett, megragadta a hűtő
ajtaját, kitárta, és végre megkaparintotta az extra-luxus kiszerelésű narancs-
répa-citromlevet.

Eltelt fél óra, mire képes lett újra szabályosan lélegezni. Habos, lila
fürdőköntösbe burkolózva ült le a nappaliban a törhetetlen üvegből és
alumíniumból készült asztal mellé. Hajbalzsamából könnyű marakujaillat áradt.
A kókuszos öregedésgátló testápolóból pedig, mellyel bekente bőrét, fehéres
fény szikrá-
zott mindenfelé. Az asztalon vörös kristálypohár feszített, az ásványi sók
pótlásához nélkülözhetetlen kotyvalékkal.
 - Jól van - mondta, még ha nem is volt jól egyáltalán semmi. - És most mihez
kezdjek?
Kényszerítette magát, hogy az utolsó cseppig kiigya az italát és odafigyeljen a
helyes légzésre, majd a tízperces relaxáció alatt végiggondolta a nap hátralevő
részét. Elsődleges célja továbbra is ugyanaz maradt: behatolni a Villa Argoba.
De ehhez most egy második számú cél csatlakozott: elevenen megnyúzni
Manfredet.
Oblivia megpróbált visszaemlékezni rá, hogy hova is tehette annak a volt
gengsztereket közvetítő irodának a telefonszámát, amelyen keresztül annak
idején felvette őt.
És ezt gondolta: „Kétségkívül nincs jobb egy régi kol-
 légánál, ha jól meg akarom leckéztetni...”
Miközben a noteszét keresgélte, tekintete a telefonra tévedt, és észrevette,
hogy az üzenetrögzítő kijelzője három meghallgatásra váró üzenetet jelez.
Bip.
„Jó napot, Newton kisasszony! - üdvözölte egy halványan ismerős hang. - Ne
haragudjon, hogy zavarom. Gwendaline Mainhoff vagyok.”
„Ez a név... homályosan rémlik” - gondolta Oblivia.
„Az Elegáns és divatos frizurák fodrásza vagyok.”
„Vagy úgy - gondolta Oblivia, amikor végre felismerte a hangot. - Csakhogy
nem vagy az én fodrászom. Az ő fodrásza vagy, Kilmore Cove-ból. ”
„A sofőrje itt van nálam” - folytatta Gwendaline.
Oblivia körmei abban a pillanatban a fényesre lakkozott üzenetrögzítőn
landoltak.
- Mit beszélsz?
„Legalábbis azt hiszem, hogy ő az. Egyfolytában magáról beszél. Az igazat
megvallva inkább csak félrebeszél. A láz miatt. Azt hiszem, nincs túl jól. De ez
természetes: amikor rátaláltam a parton, tegnap este, csuromvizes volt. És...”
Bip.
Oblivia a második üzenetet is elindította.
„Megint én vagyok az, elnézést. Az előbb biztos lejárt a szalag. Igen, tudom,
mindig túl sokat beszélek... Szóval azt akartam mondani, hogy jöhet, amikor
csak akar, mert most már egész nyugodt. Lefektettem a díványra a lakásomban.
Az üzlet felett lakom, emlékszik? Antibiotikumot adtam neki, és szerintem most
kicsit mintha nyugodta...”
Bip.
Harmadik üzenet.
„Esküszöm, nem hívom többet. A helyzet az, hogy mégsem egészen úgy van,
hogy bármikor jöhet... Hatkor el kell mennem itthonról: egy vendég otthoni
hajvágást kért, el kell vállalnom.
Új vendég. Covenantné, nem ismeri? Tudja, aki ott lakik a sziklán lévő
házban. Mindenesetre, jöjjön bármikor hat óra kivételével. És még egyszer
bocsánat, hogy...”
Bip.
Oblivia kábán felemelte a fejét. Esze ágába se volt azon töprengeni, vajon
hogyan került Manfred félholtan a partra, és hogy a fodrásznő miért vitte fel
magához. Eszébe se jutott azon tanakodni, vajon miket mondhatott Manfred
lázálmában. És hogy abból egyáltalán mit foghatott fel a fodrásznő.
A három telefonhívás közül csakis a legutolsó vésődött élesen az agyába:
- Covenant-néhez kell mennie hajat vágni.
 A Villa Argoba.
Hatkor.
Es miközben valami szédítő gondolat kezdett fejében keringeni, Oblivia ajka
halvány mosolyra rándult. Majd torkából hörgés tört fel, mintha csak nevetni
akarna. Majd még egy hörgés. Végül szíve mélyéből felszabadult az öröm, és
szinte azonnal és immár feltartóztathatatlanul előtört belőle az önkéntelen
nevetőgörcs, hogy szinte még a könnye is kicsordult.
- Mégis hogy csinálta? Az a tökkelütött! Hogy csinálta?
Istenem, Manfred, fantasztikus vagy! Bocsáss meg nekem!
Bocsáss meg! Ez fantasztikus! Egyszerűen fantasztikus! -
Oblivia zsebkendőért nyúlt, megtörölte az orrát, bement a fürdőszobába, és
levette a fürdőköntösét.
- Kettőnkre, Villa Argo! - mondta, és elégedetten a tükörbe nézett. Végre az
igazi Oblivia Newton mását ismerte fel benne.
- Egy jó kis frizura, az kell ide! - nevetett.
A fényes, fekete szerelés mellett döntött, ami egyszerre volt sportos és laza,
aztán lement Manfred szobájába, elővett egy baseballsapkát, egy fehér inget és
egy krémszínű, fekete csíkos nadrágot. Leterítette őket az ágyra, majd így szólt:
- Ez így tökéletesen meg fog felelni a fodrásznő se-gédjének.
Túláradó jóindulatában még az is megfordult a fejében, hogy kiveszi az
éjjeliszekrény fiókjából Manfred kedvenc tükrös napszemüvegét.
- Édes, drága Manfredom... - sziszegte gúnyosan. - Ez aztán az igazi férfihoz
illő szemüveg, tessék.
Mindent bedobált egy hátizsákba, lement a garázsba, es mivel
tökéletesen
híján
volt
mindenféle
járgánynak,
megkereste azt a dobozt, amiben a régi fekete görkorcsolyáját tartotta.
Kissé határozadanul felvette, majd ismét nekivágott az útnak, és bravúros
ügyességgel szelni kezdte az aszfaltot.
Annyira eltökélt volt, hogy még a kaput is elfelejtettél bezárni, és a
riasztóberendezést sem kapcsolta vissza. Zseniális agytekervényeivel
gondolatban már a Villa Argoban járt, aznap délután hatkor, Gwendaline
Mainhoff és újdonsült segédje társaságában.
- A terv tökéletes. Sőt... első osztályú! - dudorászta az aszfalton suhanva
Oblivia Newton.
 ki az állomás udvarának porában sántikálva közeledett, nem volt más, mint
Alvajáró Fred, Kilmore Cove A városházának hivatalnoka, akivel Rick előző nap
találkozott. A gólyaszerű, hórihorgas és görbe hátú férfi csak akkor lett
figyelmes a gyerekekre, amikor azok hárman már utolérték a Clark Beamish
Station kapujában.
- Hé, kölykök! - üdvözölte őket. - Titeket meg mi szél hozott? Mit csináltok
itt?
- Ó, semmit... - felelte Rick, és bemutatta Alvajárót az ikreknek. - Épp a régi
állomást mutattam meg nekik.
- Vagy úgy, hát persze - morogta amaz. Majd kotorászni kezdett a
nadrágzsebében, mely olyan mélynek tűnt, mintha a térdéig ért volna, és
előhúzott belőle egy blokkokba csomagolt medvecukorrudacskát.
- Medvecukor? - kínálta őket.
- Nem, köszönjük - felelték kórusban a gyerekek.
Fred bekapta a rudacskát, egy-két furcsa holmit húzott még elő a zsebéből,
meg egy sportújságot, amit a hóna alá csapott, és végül egy kulcscsomót.
- Na végre.
A többi tárgyat visszapakolta a zsebébe, de nagyon-nagyon, Julia szerint
szánalmasan lassan, és azután, mintha csak most vette volna észre a gyerekeket,
megkérdezte: - Na és mit is csináltok ti itt tulajdonképpen?
- És te? - kérdezte Julia türelmetlenül.
Fred fáradtan nézett végig a régi állomás zárt kapuján, és amikor a vakolaton
meglátta a hatalmas repedést a boltív és az óra között, összeráncolta a homlokát.
- El ne felejtsem bevakolni ezt a repedést, még mielőtt összedől az egész.
Megcsörgette a kulcsokat, és a bejáraton lógó lakatokhoz lépett.
- Hogy én? - mondta néhány pillanattal később, amikor eszébe jutott Julia
kérdése. - A munkámat végzem.
Próbálgatni kezdte a különféle kulcsokat, míg végül rátalált a zárba illőre.
Kattant a zár, Fred kioldotta a láncot, kezét a kapunak támasztotta, mintha
csak meg akarna győződni róla, hogy nem fog rádőlni.
- Te nem a városházán dolgozol? - kérdezte Rick. Fred kissé megrúgta a
kaput, mire az épp annyira mozdult el, hogy a sovány test átférjen rajta.
- Jaj, gyermekeim, ha az elég lenne... Manapság legalább egy-két
különmunkát kell vállaljon az ember, különben aligha húzza ki a hónap végéig!
- Bejöhetünk mi is? - érdeklődött Jason, amikor látta, ahogy Fred, mint kagyló
a házába, becsusszan az ajtórésen.
- Hát persze - hangzott bentről a válasz. - Gyertek csak!

Rick, Jason és Julia végre beléptek a Clark Beamish Station kapuján.

Elhagyták a bejáratot, és egy tágas csarnokba értek, melynek magas
mennyezetén nagy központi üveg és kovácsoltvas tetőablak volt. Akárcsak
valami katedrális ablakain át, úgy szűrődtek be a fénysugarak a kupolából.
Középen nagy csillár lógott. Sötéten hullámzó karjain madarak raktak fészket.
A laterna felett kinövő kúszónövények ágai, mint liánok himbálództak a
levegőben.
Lent a terem tompán visszhangozta lépteik zaját. Az évek során az eső áztatta,
a szél pedig porral borította a márványpadlózatot, és finom, sárga virágmezőt
hintett rá.
A központi termet oszlopsor vette körbe; elegáns boltívei alól, mint száraz
virágok, csüngtek a gömblámpák. Egyik oldalon a jegypénztár volt, magas
ablakokkal és világos kőlappal. A másikon kovácsoltvas padok egész erdeje állt,
alattuk élénk színű gombák virultak.
A bejárattal szemben ugyanolyan boltív nyílt, mint amelyen át bejöttek; ez
vezetett a vágányokhoz. Felette trónolt a túlméretezett, vasból készült
menetrendtábla, melyet a virág-és lengedező füzérmintákkal tűzdelt
dekorációláncok tartottak egyensúlyban, mint valami óriási nyakláncon a medál.
A teret egy szolid mosdóbejárat és egy bódé lehúzott redőnyei tették teljessé.
A gyerekek néhány perc alatt felmérték mindezeket a részleteket, miközben
Fred lassú és kimért léptekkel haladt a jegypénztár felé. Az oszlopok vésetei, a
boltív vájatai hatalmas, meggyűrt levelek erezetére emlékeztettek, míg a
margarétával borított padló ügyes márványfaragó mester munkájának tűnt.
- Micsoda egy abszurd hely... - morogta Jason.
- Le merem fogadni, hogy évek óta egy lélek nem tette be ide a lábát...
- Kivéve őt.
Fred megint a kulcsok között babrált, a jegypénztár ajtajába illőt kereste.
- Ki tudja, mit akar itt...
Mentek utána, nézelődtek: még mindig lenyűgözte őket a látvány. Az állomás
épületében meleg és nyirkos volt a levegő, akár egy fóliasátorban.
Az épület többi részéhez képest a jegypénztár kifejezetten normálisnak tűnt.
Egyszerűen berendezett kis szoba volt: egy asztallal - rajta az óriási menetrend
és a jegynyomtató gép -
meg egy forgószékkel.
- Dedalus - mormogta Rick, amikor felismerte a jegynyomtató gépen az
órásmester keze munkáját.
- Kétségkívül - hagyta helyben Jason, és nem bírta levenni csodálkozó
tekintetét a kerekded billentyűkről, amelyek a régi írógépek billentyűire
emlékeztettek. Mindegyiken volt valami furcsa szótag és egy, kettő vagy három
szám, mindenféle látható logikai szabály nélkül. - A szokásos érthetetlen
szerkezet...
Hátuk mögött Julia hirtelen felkiáltott.
- Mi az? - kérdezte a két srác, és azon nyomban meg-fordultak.
Julia mellett a menetrend néhány centimétemyire felemelkedett az asztalról.
- Semmi - felelte a lány. - Csak belelapoztam a menetrendbe, és... magától
felemelkedett.
Rick benézett a poros könyv alá, és észrevette, hogy 32 egy fekete vaslemezen
fekszik, amit pedig egy lecsavarható kar tart.
- Csak egy nagyon érzékeny könyvtámaszték - mondta, és közben felemelte.
Aztán megnyomta, és a hatalmas vasúti menetrend felemelkedett a levegőbe, és
lebegni kezdett.
Julia elmosolyodott.
- Hát persze. Csak egy közönséges könyvtámaszték...
Körbenéztek: Alvajáró Fred eltűnt egy másik szobában, közvetlenül a
jegypénztár mellett.
- Hát mit ne mondjak, indult egy-két vonat erről az állomásról - jegyezte meg
Jason, amikor megpróbálta felemelni a menetrend kemény borítóját.
Porfelhőt fújt húgára, majd felolvasta a kötet címét:
MINDEN KILMORE COVE-BÓL INDULÓ, AZON
ÁTHALADÓ ÉS ODA ÉRKEZŐ VONAT ÖRÖK

MENETRENDJE
ÉRVÉNYES 1936. JANUÁR 18-ÁTÓL.

Belelapozott: telis-tele volt végeérhetetlen, oszlopokba rendezett

táblázatokkal, melyek előtt a különféle állomások nevei sorakoztak.
Minden táblázat fölött ott állt, vastag betűkkel kiemelve, a célállomás neve, a
vasúti kocsik száma, és helyenként a különleges vonat vagy közönséges vonat,
vagy pedig a csak ünnepnapokon megjelölések.
Jason zajokat hallott a szomszédos szobából, úgyhogy már nem érdekelte a
menetrend, hanem inkább azt javasolta a többieknek, hogy nézzék meg, mit
csinál Alvajáró Fred odaát.
Fred feje éppen egy nagy lyukban tűnt el a falon. Amikor meglátta a
gyerekeket, nem tűnt valami jókedvűnek.
- Ja, ti vagytok azok. Bocsánat, de... azt hiszem, van itt valami baj.
- Mit csinálsz? - kérdezte Rick kíváncsian.
Az a lyuk nem egyszerűen csak egy lyuk volt, leginkább valamiféle
vezérlőpultnak tűnt, amiben különböző nagyságú csövek vonultak, piros és kék
színű csapokkal és szelepekkel felszerelve.
Ez a szoba volt egyébiránt az állomás irányítóközpontja.
Nagy részét egy fekete vaslemez foglalta el, amelyen vízszintes vájat
húzódott, a vasúti vágány modellje. Ehhez a fő
vágányhoz csatlakoztak két irányban a többiek, mindegyik saját
számmal
megjelölve.

A
vágányok
közötti
metszéspontoknál a vasúti váltó makettje volt, amelyet egy kis piros
kallantyúval lehetett működésbe hozni.
Nyilvánvalóan ebből a központból irányították a falu összes vasúti váltóját.
- Még jó, hogy itt csak egy vágány van... - morogta Jason, miközben a fejét
rázta.
Ez a végtelenül komplikált szerkezet igencsak túlzásnak tűnt egy ilyen kis
falucska állomásán. Legalább annyira, amennyire a gigantikus tábla az indulások
és az érkezések kiírására, és az óriási menetrend.
Alvajáró Fred a három gyerek felé fordult, és letörölt egy apró
izzadságcseppet a homlokáról.
- Nekem mondod?
- De mit csinálsz itt egész pontosan? - tört ki Juliából.
Fred a falban húzódó csövekre bökött, és szelíden ezt felelte:
- A szelepeket tekergetem, mi mást csinálnék?
- És... miért?
- Mert ha én nem csinálom, ki más csinálná helyettem?
A gyerekek tanácstalanul egymásra pillantottak.
- De mire jó az, ha tekergeted ezeket a szelepeket?
Fred megvakarta a füle tövét.
- Az igazat megvallva, nem tudom. Én csak annyit tudok, hogy hetente kétszer
ide kell jönnöm, és mindegyiket el kell tekernem. A pirosakat el kell zárnom, a
kékeket meg ki kell nyitnom.
- Olyanok, mint a vízvezeték - jegyezte meg Rick kí-
váncsian. Rátette a csőre a fülét, majd így szólt: - Sőt, határozottan azt
állítanám, hogy az is.
 Julia azonban nem hagyta ennyiben.
- Szóval te hetente kétszer idejössz, és eltekered a szelepeket... aztán elmész.
- Ez a munkám.
- De nem tudod, miért csinálod.
- Ha csak erről van szó, ezzel az emberek többsége így van.
- De már ne is haragudj, ha erősködöm, ki bízott meg téged ezzel a munkával?
Fred sóhajtott egyet.
- Oh, hát a jó öreg Black, még mielőtt elment volna.
A srácok megdermedtek.
- Te ismerted Blacket?
- Persze.
- És... elmondta neked, hogy hova megy?
Fred arca gondterheltté vált.
- Az igazat megvallva... talán igen, de nem emlékszem pontosan.
- Légyszi'!
Fred idegességében, hogy kihagy a memóriája, csoszogni kezdett ide-oda a
földön.
- Jaj, gyermekeim, olyan rég volt már az!
- Nagyon fontos lenne nekünk...
Fred ásított egyet, és nekidőlt a falnak.
- Na jó, végtére is pihenhetek kicsit - határozta el. - Tehát Black érdekel
titeket, igaz? Hadd gondolkodjam csak...
Rick, Julia és Jason csendben hallgatták, ahogy Alvajáró Fred ujjaival dobolt
a vaslemezen.
- Mielőtt elindult volna - vágott bele a férfi, amikor a srácok már-már minden
reményüket elvesztették Black lejött hozzám a faluba. Tudtuk már mindannyian,
hogy az állomás be fog zárni, a röplapokból. Szóval nem volt nagy újság
számomra, hogy az állomásfőnök el fog menni. Hogyan is lehetne vonatokkal
dolgozni, ha egyetlenegy vonat sincs?
- Pontosan - helyeseltek kórusban a gyerekek.
- Azt mondta: „Alvajáró, drága barátom!” Mert réges-régi barátok voltunk.
Egy iskolába jártunk. Az igazat megvallva, mindannyian egy iskolába jártunk,
mert nem volt valami sok gyerek akkoriban... Tehát azt mondta, „barátom”, és
megkérdezte, hogy megtennék-e neki egy szívességet.
Merthogy elmegy a faluból, szüksége lenne valakire, aki elvállalná ezt a
munkát a szelepekkel kapcsolatban. „Hetente kétszer”, mondta, öt perc az egész.
És előre fizet, mert jól ismer, és tudja, hogy én meg fogom csinálni. Azt
feleltem, hogy már épp elég dolgom van a Kilmore Cove-i irattárban, de ő azt
mondta, hogy havi nyolc sterlinget fizet. Mire én azt feleltem: „Áll az alku.” És
áldást ittunk rá.
A srácok némán hallgatták.
- Akkor megkérdeztem: „És mikor indulsz, öregem?” Azt felelte, hogy
azonnal indul, másnap reggel, vagy nem is, igen, már emlékszem. A délutáni
vonattal.
- A délutáni vonattal?
- Hát igen - dünnyögte Alvajáró Fred. - Pontosan ezt mondta: „a délutáni
vonattal”.
- De akkorra már megszüntették a vonalat, vagy nem?
- Igazad van, öcskös - mondta Fred. – Semmilyen vonat sem volt már aznap
délután. Sem pedig reggel. Szóval ezért nevetett úgy, világos. Jól megtréfált. Az
ördögbe is! Én meg hogy elhittem, hogy tényleg vonattal utazik... - Alvajáró
mindkét karját térdének támasztotta, olyan volt, mint valami hatalmas pók. - Jól
átvert az öreg Black, mondhatom. Még hogy vonattal!
- Talán különleges vonatra szállt - próbálkozott Julia.
- Mégis hogyan? - kérdezte Jason. - Azon az oldalon a vágányok az alagútban
végződnek.
- És a túloldalon?
A srácok Fredhez fordultak.
- Tudod, hogy hol végződnek a sínek a crookheaveni oldalon?
- Már hogyne tudnám: Crookheavenben - mondta a férfi. -
Bemennek az erdőbe, és ott véget is érnek. Mintha lenne még ott néhány
váltó, de az már mind holtvágány. A bátyámmal oda járunk gombászni, amerre
azok a sínek vannak.
- Szóval vonat egy szál se.
- Egy szál se. Az biztos. Szép kis tréfa... - Fred megrázta a fejét. - Pedig úgy
emlékszem rá, mintha csak tegnap történt volna, már csak azért is, mert... aznap
délután, amikor elutazott, hallottam a sorompó csilingelését, és az a hang még
mindig itt cseng a fülemben, drága gyermekeim! És jut eszembe, Black adott
nekem még egy sterlinget egy másik dologért cserébe.
- Milyen dologért?
- Azt csak egyszer kellett megcsinálnom, de egy kicsit bonyolultabb volt, mint
a szelepek eltekerése. „Épp csak egy kicsivel bonyolultabb”, mondta. Helyére
kellett tennem az irányítóközpont összes váltóját... és ki kellett kapcsolnom a
központot. Így ni, ezt a kallantyút kellett meghúznom...
Fred megrántotta a váltókat bekapcsoló kallantyúkat, és az irányítóközpont
megannyi apró klikket hallatott.
- Világos - mondta Jason. - És amikor lekapcsoltad... láttál vonatot a
vágányokon?
 - Jaj, dehogy... - mondta Fred. — Évek óta nem voltak már ott vonatok. Csak
egy szám volt, itt...
És miközben ezt mondta, egy négyszögletes részre mutatott a vágány modellje
alatt.
- Milyen szám? - kérdezte Jason.
Fred elmosolyodott.
- Akár hiszed, akár nem, tudtam, hogy előbb vagy utóbb valaki nekem fogja
szegezni ezt a kérdést. Hogy meg fogja kérdezni: „Hé, hallod-e, Fred, fel tudnád
idézni, milyen szám jelent meg a Clark Beamish állomás irányítóközpontján,
amikor kikapcsoltad?
- Na és, emlékszel?
Alvajáró Fred arcán a mosoly még ravaszabbá vált.
- Kitűnő memóriám van, tudtátok? És épp ezért általában nem jegyzek fel
semmit. De ebben az esetben kivételt tettem.
Azzal kinyitotta kissé meggyötört pénztárcáját, és miután összevissza
kutakodott egy halom kisebb-nagyobb papírdarab között, végre előhúzta az
egyiket, mely az idő múlásával szinte kifényesedett, és amelyen az írás már
majdnem teljesen elhalványodott.
- A nemjóját... - mérgelődött Alvajáró Fred, és megpróbálta a fény felé tartani
a papírost. - Alig látszik. Talán... 1374?
A srácok lenyűgözve bámultak a váltók irányítóközpontjára.
- Lehet, hogy ez valamelyik vonat száma? - kérdezte Jason.
- Te tényleg azt hiszed, hogy Black vonattal ment el? -
morogta Julia. - Nem azért, de nem hinném, hogy túl könnyű
lenne vasút nélkül vonatra szállni...
- Várjatok csak! - kiáltott fel a hivatalnok. - Most, hogy így belegondolok, kint
az indulási táblán ki volt írva valami.
- De mi?
Fred idegességében újra vakargatni kezdte a fejét.
- Az volt kiírva, hogy... az volt kiírva, hogy...
A gyerekek minden próbálkozása közben előredőltek, mintha csak segíteni
akarnák az emlékek felidézésében.
- Megvan! - kiáltott fel végre Alvajáró. Az volt odaírva, hogy: Végállomás,
Kümore Cove.
- Végállomás, Kilmore Cove... - ismételték kórusban a gyerekek, miközben a
központot nézték.
- És itt fönt megjelent az 1374-es szám - tette hozzá Jason, és kezét a váltókra
tette.
- És a váltók milyen helyzetben álltak?
 - Jaj, gyerekek... most már aztán tényleg túl kíváncsiak vagytok! Én sem
emlékezhetek mindenre! - morogta a férfi. -
Hagyjátok végre, hadd fejezzem be a munkám. Rendben?
- Oké... - válaszolták erre ők, de egyáltalán nem tűntek elégedettnek.
Fred megint bedugta a fejét a csövekkel teli lyukba, és hihetetlen lassan újra
hozzáfogott a piros és kék szelepek tekergetéséhez.
A srácok összenéztek. Majd Julia kinyújtotta a kezét az állomás központi
vezérlőkallantyúja felé, és megrántotta. A fekete vaslemez megremegett és
vibrálni kezdett, miközben halk, zümmögő hangot adott.
- Működik - mondta.
- Mit mondtok? - kérdezte Alvajáró Fred, fejét mé mindig a csövek között
tartva.
- Semmit, semmit! - vágták rá sietve a srácok.
Kigyulladt a vágányok előtti számok halványpiros fénye, és világítani kezdtek
a váltók kallantyúi is.
Rick kezét egy apró gyűrűre tette, ami forogni kezdett, és négy kis
vashengerben számokat pörgetett. Néhány másodperc alatt az 1374-eshez
érkezett.
Az állomás nagyterméből pedig valamilyen zaj hallatszott.

Kirohantak, keresztülvágtattak a jegypénztáron, és látták, hogy a zaj az

érkezéseket és indulásokat jelző táblából jött, amely szintén működésbe lépett.
Néhány vashenger sebesen pörögni kezdett, míg végül kiírta a pontos időt.
Ezután a tábla, fekete csíkjaival, mozdulatlan maradt, mintha csak egy újabb
utasításra várna.
- És most? - kérdezte Jason.
Julia kis ideig töprengett, majd visszament a jegypénztárba.
Leült a hatalmas menetrend mellé, és kérdőn nézett Rickre és testvérére.
- Ez a hely szerintem kezd valahogy nyomasztóvá válni.
Szerintetek nem?
- Lehet, hogy abba kéne hagynunk a feltérképezését.
- És valójában még nem is láttuk Black Vulkán lakását. Itt kell lennie valahol
fent.
- Te láttál itt valahol lépcsőt?
- Nem. Talán kintről lehet felmenni.
- Kérdezzük meg Fredtől!
- Lehet, hogy épp miatta olyan nyomasztó itt - mondta Julia. - Olyan lassú,
hogy az már idegesítő.
- De akkor is ő az, aki utoljára találkozott Black Vulkánnal Kilmore Cove-ban.
 - És akit az állomásfőnök megbízott egy feladattal.
- Ami teljesen értelmetlennek tűnik...
- Mintha csak valami vízvezetékrendszert állítgatna be... -
folytatta Rick. - Lehet, hogy a vágányoknál lévő ciszternával van összekötve.
Jason odalépett a jegynyomtató géphez, és vizsgálgatni kezdte azt a rengeteg
kerek billentyűt, amelyen számok álltak 1-től 10-ig, meg furcsa betűkapcsolatok:
TP, SH, CR, VA, IO... és így tovább.
- Figyu, Rick! - mondta értesz te ebből valamit?
A vörös hajú fiú Jasonnel együtt hosszú percekig tanulmányozta a
billentyűzetet, míg végül feladták.
- Teljes értelmetlenségnek tűnnek - jegyezte meg. - Főleg ezek a betűk.
- Lehet, hogy vonatokat jelez - próbálkozott Julia.
- És ez miből derülne ki?
A lány feléjük lökte az óriási menetrendet.
- Talán ebből a kolosszusból.
Rick megragadta a könyvet, és lapozni kezdte. Jason, aki már az előbb
belenézett, elmondta neki, hogy van felépítve: - Felül vannak feltüntetve a
célállomások, aztán a vonat száma, és alul az összes időpont...
- Próbáld megkeresni Kilmore Cove-ot a célállomásoknál -
vetette fel Julia.
- Mégis miért?
- Ha az indulási táblán az állt, hogy Végállomás, Kilmore Cove, akkor ez azt
jelenti, hogy Kilmore Cove volt a célállomás.
Jason és Rick egymásra néztek.
- Miért ne?
Belelapoztak a menetrendbe; porfüggöny és vastag pókháló szállt fel belőle.
- Itt vannak azok a vonatok, amelyeknek Kilmore Cove a végállomásuk! -
kiáltott fel Jason, amikor megtalálta a megfelelő oldalt.
- Kettő - mondta Rick, és a következő oldalt is megnézte.
- A Déli Panoráma vonat 3458, Zennor... felől, és ez itt. Az 1974-es.
- És az honnan érkezik?
- Nincsenek megállók feltüntetve a menetrendben -a jegyezte meg Rick. -
Illetve kitörölték őket.
- Kitörölték?!
- Fekete tintával.
Rick a fény felé fordította a lapot, hátha sikerül kihámoznia valamit az oldalt
befedő fekete csíkok közül. Mintha az lenne itt... János kertje.
- János kertje?
- János kertje - mondta most már határozottan Jason. -
 Alatta meg: valami Shamrock.
- Shamrock Hills - segítette ki Rick. - Az a domb, ahol az alagút van. Akkor
ez a szó itt pedig Crookheaven, a sínek túloldala.
- És ez a megálló talán... T... Turtle Park?
- Olyan, mint valami helyi érdekű metró – jegyezte meg Julia.
- Főleg, hogy a Turtle Parkban nincs is vasút – mondta Rick. - Az emelkedőn
van, ott fönt.
Julia leszállt a székről, és ő is az átsatírozott oldalt kezdte el böngészni.
- Ez az - bökte ki néhány másodperccel később.
- Micsoda?
- A vonat, amiről a barátod beszélt.
- Nem a barátom - tiltakozott Rick.
- Azt mondta, hogy 1374, de alig volt olvasható a papír.
Simán lehetett 1974, nem gondoljátok?
- De lehet... - mormogta az öccse. - És akkor?
- Nem tudom. De megpróbálhatnánk beírni a számot az irányítóközpontra.
- Majd én megyek - ajánlkozott Rick, és már fordult is vissza. - Megvan. De jó
lesz sietni: Alvajáró azonnal kész lesz a csövekkel. És ahogy kidugja a fejét a
lyukból, észre fogja venni, hogy mindent bekapcsoltunk.
- Akkor nem ártana, ha kitalálnál valamit!
Megint csak Julia volt a legfürgébb:
- Szerintem próbáljunk meg jegyet nyomtatni.
- De hogyan?
- Nincs valamilyen fura szám vagy jel a menetrendben?
- Itt van az 1974, aztán meg... talán valami... igen, de ki van törölve. Lehet,
hogy... hát talán... egy C. C-vel kezdődik.
Julia elhelyezkedett a billentyűzet előtt és felsóhajtott: - Próbáljuk meg. A
vonat számával kezdte, ahogya a menetrendben volt.
Ujját az 1-es billentyű fölé tette, és lenyomta. A billentyű
fémesen megcsikordult és besüllyedt, majd úgy is maradt. Julia Rickre nézett,
és folytatta.
- Ezerkilencszázhetvennégy - mondta, miközben egymás után lenyomta a 9-
es, a 7-es meg a 4-es billentyűket, és mindegyik lent is maradt.
- Inkább olyan, mint egy évszám, nem mint egy vonat -
mondta Jason.
- Most keresd meg a C-t - sürgette a lányt Rick.
Julia gyorsan átfutotta a billentyűket, és a fejét rázta.
- Nincsen.
- Hogyhogy nincsen?
 - Csak CL van.
Rick ismét megpróbált kiböngészni valamit a menetrend lapján.
- Nem is tudom, nem tudom... Próbáld meg lenyomni a CL-t, úgysem lehet az
egészből egy kukkot sem érteni.
Julia lenyomta, és ez a billentyű is leragadt, úgy, mint a többi.
- Az az érzésem, hogy ez a gép elromlott - mondta csalódottan. - Akkor most
mit nyomjak le szerintetek?
- 1974, CL... - kezdte ismételni hangosan Jason. - 1974, CL...
Rick kétségbeesetten böngészte tovább a menetrendet.
- VB? TR? OE? AA? - olvasta Julia a még le nem nyomott billentyűket.
- Van olyan, hogy IO? - kérdezte egyszer csak Jason, -
mintha beléhasított volna egy hirtelen felismerés.
Eltelt egy kis idő, mire Julia megtalálta.
- Igen, van. De miért?
- CL-IO - mondta Jason. - Nem így hívták Miss Biggles nővérét?
- Clitennestra Biggles - felelte Rick. - Más néven Clio.
Igen. Pont így hívták!
- Megpróbáljam? - kérdezte Julia.
- Próbáld.
Julia lenyomta az IO betűket. A gép még egyet csikordult, és ezzel egy időben
az összes többi billentyű, amely addig le volt ragadva, felkattant.
Aztán szörcsögő hang hallatszott, és a készülék hátából felszippantódott egy
papír, nyomtatásra várva.
- Nem megy - mondta Julia, néhány perces izgatott várakozás után.
- Mi hiányozhat még mindig?
- Megvan a vonat száma, a kód... mit tudom én.
- Három - mondta Rick.
- Három micsoda?
- Nyomd meg a hármat. Talán az utasok számára kíváncsi -
próbálkozott.
Julia lenyomta a 3-at. A billentyű pár másodpercig lenyomva maradt, majd
hirtelen felpattant, és az egész gépezet kattogni kezdett. Ez épp annyi ideig
tartott, míg végül a masina kiköpött magából egy négyszögletes papírt, elegáns
szecessziós kerettel, amin a következők álltak:

KILMORE COVE VÁROS - Clark Beamish Station Menetjegy a különleges

vonatra ? CLIO 1974 - Az örök ifjúság vonata
Érvényesség: csak ma Utasok száma: 3
A beszállás feltételeinek tisztázása érdekében kérjük, fáradjanak az
információhoz, vagy tekintsék meg a ki-függesztett hirdetőtáblát.

- Csodálatos... - suttogta Julia, akit teljesen lenyűgözött a friss nyomtatvány

látványa. - És most?
A másik szobában Alvajáró Fred nagyot ordított.
- Most aztán futás, nézzük meg, mi történik odaát!
 blivia Newton megállt Gwendaline Mainhoff üzletének két cégére előtt, és
próbálta egyensúlyban tartani magát O átkozott görkorcsolyáján Majd a földre
huppant, egy csöppet sem kecses mozdulattal lerántotta lábáról a korcsolyát, és
elhajította. Kinyitotta a hátizsákját, és kivett belőle egy pár túrabakancsot, mely
tökéletesen passzolt feszes trikójához, amelyben a faluba érkezett.
Becsöngetett.
A második csöngetésre Gwendaline, még mindig a telefonkagylóval a
kezében, kihajolt az emeleti ablakon.
- Ki...? - kérdezte volna, de röpke szemügyrevétel után azonnal felismerte
Obliviát, és mintha csak rugóval rántották volna, úgy húzta vissza fejét a
szobába. - Csodás! Bocs, anyu, de megjött Newton kisasszony. Majd hívlak!
Oblivia összeráncolta a homlokát. Lépteket hallott a lépcső
felől, majd látta, amint kinyílik az ajtó a Szakáll-és hajvágás csak férfiaknak
feliratú cégér alatt.
Gwendaline óriási nagy nyuszis papucsában pompázva kilépett az utcára.
- Newton kisasszony! - szólította meg Obliviát. - Erre tessék.
Oblivia mosolyt erőltetett az arcára, és eltökélten fordult oda hozzá.
- Jó napot, Gwendaline!
- Annyira sajnálom, hogy ide kellett fárasztanom, de tényleg nem tudtam
másképp megoldani.
- Manfred odafönt van?
- Manfred? Persze, Manfred... Bent van. Kövessen csak nyugodtan, de ígérje
meg, hogy nem fog megbotránkozni a rendetlenség miatt! Elnézést, de... egyedül
élő, dolgozó nő
vagyok, egyszóval... - Gwendaline élőrement a fodrászüzletbe, majd átjutottak
egy kis ajtón, amely ott nyílt rögtön mögötte. -
Csukja csak be nyugodtan. Így ni, köszönöm.
Elhagytak egy rövid, patkó formájú folyosót, amely az üzlet másik felébe
vezetett, onnan pedig meredek, kopott lépcső vitt a felső szintre.
- Erre tessék... - mondta Gwendaline. - És ne haragudjon a rendetlenségért.
- Értem én, hogyne érteném. Én is egyedül élő, dolgozó nő
vagyok.
- Jaj, tényleg? Ez csodálatos! Akarom mondani, sajnálom, de... úgy értem,
akkor mi megértjük egymást. Éreztem, hogy van valami közös bennünk, azonnal
tudtam. Erre tessék. Jöjjön csak, vigyázzon a küszöbre, úgy ni...
Gwendaline lakása minden túlzás nélkül bűbájos volt. A türkizre tapétázott
előszoba kicsiny konyhába vezetett, ahonnan a lila színű lodzsás nappali nyílt,
égszínkékre festett plafonnal. Fonott karosszékek habos fehér pámácskákkal
álltak az elefántcsontszínű, aranyberakásos szőnyeg körül. Egy másik szőnyeg a
falon lógott, és az alacsony, fából készült asztalt száraz mogyoróágak díszítették.
- Itt van - mutatott Gwendaline a fonott ágyon fekvő férfira.
- Próbáltam megtenni mindentj ami csak tőlem tellett, és azt hiszem, lement a
láza.
Manfred, ahogy meghallotta a lány lépteit, karját erőtlenül a földre ejtette,
majd kínkeserves, majdhogynem gusztustalan nyögést hallatott. Obliviának egy
tizedmásodpercre sem volt szüksége ahhoz, hogy észrevegye, szimulál.
- Manfred - mondta száraz hangon.
A sofőr szeme úgy pattant fel, mintha ostorral csaptak volna rá, karját pedig
visszarántotta a takaró alá. A szoba végében álló két nő alakja kezdett kiélesedni
előtte, és ahogy felismerte Obliviát, azonnal talpra szökkent.
- Newton kisasszony! - kiáltotta, és próbálta magát lehetőleg minél jobban
eltakarni a takaróval. - Én... izé, hogyan...
- Csak egész nyugodtan - hűtötte le Oblivia. - Halljuk, mi történt?
- Én... - Manfred szája kissé nyitva maradt. - Le ... estem.
- Honnan?
- A... a... - dadogott a férfi, és valami értelmes válaszon törte a fejét.
Gwendaline, mintha szárnyai lettek volna, csapkodni kezdte a kezével.
- A Salton Cliff-szikláról. Egész nap csak ezt ismételte!
Manfred morgott egyet.
- És mégis mit csináltál egész pontosan a Salton Cliff-sziklán?
- A homokfutóval mentem fel... a Villa Argo felé vezető
úton...
- És hogy bírtál leesni a homokfutóval a Villa Argo felé vezető útról?
Manfred egyre jobban zavarba jött, dereka körül csavargatni kezdte a takarót,
így viszont a felsőteste teljesen pucér maradt.
- Megpróbáltam kikerülni egy lovat.
- Aha - mondta Oblivia fagyos hangon. - Szóval megpróbáltál kikerülni egy
lovat.
Gwendaline megérezte a helyzet feszültségét, és előrukkolt egy mentő
javaslattal:
- Valaki kér esetleg egy csésze teát?
Oblivia a fodrásznő felé fordult, és ragyogó tekintettel ezt mondta:
- Micsoda remek ötlet! Veled jövök, így legalább magára hagyjuk Manfredot,
hogy... átöltözzön. - Azzal odahajította neki a nemrég nagy gonddal kiválasztott
ruhát. - Egy szót se -
sziszegte fagyosan. - Vagy ki leszel rúgva.

Gwendaline konyhája épp olyan bájos volt, mint a ház többi része. A kékre
lakkozott konyhabútor polcait száraz virágok és napraforgók díszítették.
A lány három ezüstszegélyű porceláncsészét rakott az asztalra, és feltette a
gázra a vízforralót, amelynek tetején rugós madárka csücsült.
- Amikor forr a víz... - magyarázta - fütyülni kezd.
- Mesés! - áradozott Oblivia Newton. - Ez a kedves kis hely valóban nagyon
elragadó.
- Igazán? Teljesen egyedül csináltam itt mindent, vagyis...
mindent egyedül terveztem el, és aztán segítettek megcsinálni.
- Tökéletesen elragadó. Figyelj ide, drágám... - vágott bele Oblivia határozott
hangon - nem tudom, hogy kérhetnék elnézést a történtekért. Azt hiszem, jóvá
kell tennem ezt a dolgot.
- Ugyan már, hagyja! Higgye el, csak... csak örömet okozott. Évek óta nem
hallottam horkolást ebben a házban...
még ha félrebeszélt is, meg néha kiabált, olyan szép volt, higgye el.

- Hallottad, amit mondott?

- Eleinte a maga nevét ismételgette. Aztán meg valami kapukra és kulcsokra

haragudott.

- Ja, az ajtók! - turbékolta teátrálisan Oblivia. – Csak az ismerős mese.

- Milyen mese?
- Manfred teljesen megőrül a kapukért. Mintha... nem is tudom, mintha valami
ajtógyűjtő lenne.

- Ez lenyűgöző - sóhajtott fel Gwendaline, amikor ezzel az új részlettel

gyarapíthatta a férfiról összeszedett információit - Igen, az, de idegesítő.
Felettébb idegesítő. Látod, ugye, mi történt megint?
- Úgy érti, a sziklán?
- Igen, a sziklán.
- Azt mondta, ez már a második eset, hogy lezuhant onnan.
- És mindig ugyanaz miatt a kapu miatt.
- Attól tartok, ezt nem értem, Newton kisasszony.
De ekkor a madárka a vízforraló tetején segítségére sietett, mert füttyentett
egyet, és Gwendaline kiöntötte a forró vizet a teáskannába.
- A Villa Argoban... - magyarázta tovább Oblivia - állítólag van egy régi ajtó,
a 18. vagy a 19. századból. Mindenáron meg akarja nézni. De... valamilyen
oknál fogva ez sohasem sikerül neki.
- Szegénykém!
 - Nekem mondod? Gyakorlatilag másról sem beszél! Mert ha egyszer a fejébe
vesz valamit, azt egykönnyen ki nem veri belőle senki. És ha csak belegondolsz,
hogy már attól megnyugodna, ha megpillanthatná! Egyetlenegy pillantás elég
volna neki! De hát amíg itt a dolgok valahogy el nem rendeződnek... - Oblivia
egy kézmozdulattal mintha homályos célzást akart volna tenni valamire, amit
Gwendaline egyből megérteni vélt.
- Persze. Az új tulajdonosok körüli dolgokra gondol, meg...
ilyesmire...
- Pontosan. Ilyesmire. Nyilván belátod, hogy nem olyan egyszerű beállítani
ezekhez a londoniakhoz és megkérni őket, hogy ugyan már hadd menjünk be a
házba, és nézzünk meg egy ajtót.
- Tényleg nem olyan egyszerű. Még azt hihetnék, nincs ki mind a négy
kerekünk.
- Hát ez az.
- Vagy megeshet, hogy lezuhanunk a szikláról.
- Jaj, ne is mondd!
Gwendaline felemelte a tálcát, és elindult a nappali felé.
- Manfred vajon már befejezte az öltözködést?
- Szegény lelkem... - turbékolta Oblivia, miközben odaállt a konyhaajtó és
Gwendaline közé, hogy a lány minden figyelmét magára terelje.
- Bárcsak akadna valaki, aki arra járna...
- Várjon egy percet - szakította félbe abban a pillanatban Gwendaline.
- Igen? - sóhajtott fel Oblivia, remélve, hogy terve sikerült.
- Nekem ma pont a Villa Argoban van megbeszélt időpontom Covenant
asszonnyal! - kiáltott fel Gwendaline. -
Hatkor!
- Komolyan mondod? - pislogott Oblivia, meglepettséget színlelve. - Hát nem
lenne fantasztikus, ha magaddal vinnél minket is?
Gwendaline megrázta a fejét.
- Sajnos én egyedül dolgozom.
- Ez biztos?
Gwendaline mereven bámult Oblivia Newtonra.
- Mit is akar tőlem egészen pontosan?
Oblivia kiengedte a lányt a nappaliig, ahol Manfred épp a díványt rendezgette.
- Jaj, hát nagyon egyszerű, Gwendaline drágám! Én kint maradhatnék az
autóban, amíg te és az új segéded... „Manny”, levágjátok Covenantné haját. És
amikor már majdnem befejezted, ő egy pillanatra otthagyna téged, és megnézné
ezt a csodálatos ajtót… Hidd el, örökre hálás lesz neked. Nem igaz, Manny?
- Örökre hálás - hagyta helyben a férfi, és fejére húzta a sapkát.
 Gwendaline-nak feltűnt, hogy Manfred milyen csinos lett az új ruhájában.
- Hát... tulajdonképpen... - dadogta. - Azt hiszem, tényleg meg lehetne
próbálni úgy, ahogy maga mondja.
- Kitűnő! - kiáltott fel vidáman Oblivia, azzal lehuppant az egyik fonott
karosszékbe. - Azt hiszem, most már igazán jól fog esni ez a tea.
Gwendaline mosolygott, és kissé zavartan odanyújtott felé egy csészét.
De amikor magának akart tölteni, hirtelen megállt. A nyitott ablakon keresztül
éktelen zaj hallatszott be. Mintha valahol eszementen harangoztak volna.
Oblivia is felfigyelt a zajra.
- Ez meg mi a csuda? - kérdezte.
Gwendaline néhány másodpercig hallgatózott, majd megvonta a vállát.
- Meg nem tudnám mondani. De ha az állomás még működne, azt gondolnám,
hogy a régi sorompó csengője szólt.

Jason, Julia és Rick berontottak az irányítóközpont szobájába, ahol Alvajáró

Fred hisztérikusan ugrált fel s alá.
- Mi történik itt? Mit műveltetek? - ismételgette, miközben a hajába túrt.
A központ úgy forgott, mint egy mókuskerék, és a harmadik vágány kijelzője
őrülten villogott.
- Miért villog?
- A váltó – döbbent rá Rick.
- Melyik váltó? – nyögte Fred.
Rick nem magyarázkodott, csak meghúzta az a kart, amely a fővágány és a
harmadik közötti váltót szabályozta. A kijelző
végre abbahagyta a villogást.
- Ügyes vagy… - jegyezte meg Fred, de még mindig félholt volt az ijedségtől.
Alig fejezte be a mondatot, az irányítókőzpont újra forogni kezdett, és most a
másik oldali három váltó lámpája kezdett el villogni vadul.
- Jaj, ne! Már megint kezdi! – nyögte Fred, és újra a haját kezde tépkedni. –
Még rosszabb, mint az előbb!
Jason és Julia Rickre hagyták azt a feladatot, hogy megpróbáljon kiigazodni a
szerkezeten valahogy.
- Gyerünk, Rick…
- Kapcsold be!
- Könnyű azt mondani! - tört ki a vörös hajú fiú. Aztán elkezdett hangosan
gondolkodni: - Ha a harmadik vágány kijelzője azért villogott, mert jön egy
vonat...
- Már hogy érted azt, hogy jön egy vonat? - nyöszörögte Fred.
Rick az ujjával tapogatta ki a vágányok jeleit.
 - A vonat befut az állomásra... és aztán... erre megy tovább... és ez a három
váltó azért villog... mert el kell döntenünk, hogy merre küldjük tovább.
- És merre küldjük? - szólt közbe Julia.
Rick a kezét tördelte, miközben a kijelzők hajszínéhez illő
piros fénye megvilágította fehér arcbőrét.
- Küldjük mondjuk... ide! - döntötte el végül, és meghúzott két kart.
- Tehát?
- Az alagútba - válaszolta a fiú.
És az irányítóközpont villogása hirtelen abbamaradt.

- Ez meg mit jelentsen, hogy az alagútba? - dühöngött Jason, aki alig fél órája
járt ott. - Az alagút le van zárva!
Rick magyarázkodni próbált, de ekkor újabb zaj hallatszott, amitől mind a
négyen a kijárat felé fordultak. Úgy tűnt, mintha az állomás csarnokában
forgószél süvítene végig.
Lélekszakadva rohantak vissza a másik oldalra, hogy megtudják, mi
történhetett: az érkező és induló vonatokat jelző
tábla bekapcsolódott, és a számlapok vadul pörögtek végig a táblán. A zaj,
ami betöltötte az egész csarnokot, olyan volt, mintha valaki vaskártyalapokat
pörgetne végig.
Azután a betűk egyre lassabban váltakoztak a kijelzőn, és a zaj is kezdett
alábbhagyni.
- Mi folyik itt? - kérdezte megint Alvajáró Fred.
- Csak annyi, hogy Black üzenetet hagyott nekünk... -
mondta büszkén Jason.
A kijelzőn végre megállapodtak a betűk.
- Üzenetet?
- És mit jelent? - kérdezte Julia.
- Lövésem sincs - felelte zavartan Rick.
- Azt jelenti, hogy jó nyomon vagyunk.
- Ti teljesen bolondok vagytok! – üvöltötte Alvajáró Fred, majd hangosan
felolvasta az induló vonatok tábláján látható szöveget:

Félig homokkal, és félig széllel Töltsd fel szíved, ha itt felszállsz, Bátor utazós,
s barátod, hidd el, Kell, hogy legyen legalább száz.

Alig fejezte be a felolvasást, amikor hangos füttyszó visszhangzott végig az

állomáson, amibe beleremegett a margarétákkal borított padló.
Valami távoli, tompa remegés közeledett, ami a csarnok közepén lévő
tetőablakról hatalmas felhőkben verte fel a port.
- Jön! - kiáltott Jason, aki rádöbbent, mi is történik velük.
Majd izgatottan nézett körül, hogy merre is lehetne kijutni az
állomásépületből.
- Mi jön? - kérdezte Fred, aki még mindig a mondóka hatása alatt volt.
- Az ezerkilencszázhetvennégyes vonat! - rikoltotta Rick.
Ekkor már világosan kivehető volt, hogy a zajt egy nagy sebességgel közeledő
mozdony okozza. Nyugat felől érkezett, a crookheaveni erdők irányából.
- Gyorsan! Nyisd ki a vágányokhoz vezető ajtót! – üvöltött rá Jason
Alvajáróra, és az állomás kettős kijárata felé igyekezett. - Jön a vonat!
- Egy pillanat, egy pillanat... - nyögte panaszosan Fred, aki nehezen követte a
felgyorsult eseményeket. - Mit is kéne tennem?
- Keresd meg a kulcsot, és nyisd ki ezt az ajtót!
A férfi előkotorta a kulcscsomót, és átgázolt a virágokon Jason nyomában. A
vonat robaja egyre közelebbről hallatszott, már szinte remegett belé az egész
épület. A csillár úgy himbálózott, mint érett gyümölcs a fán.
- Egy másodpercnyi nyugalmat kérek, gyerekek! -
könyörgött a Kilmore Cove-i hivatalnok, és kétségbeesetten próbálta végig a
kulcsokat.
- Gyorsan!
- Ez sem az... Ez sem az... - próbálkozott komótosan Fred.
Jason nem várt tovább. Ő a maga részéről úgy döntött, hogy inkább kimegy
hátul, mert még úgy is hamarabb odaér, ha meg kell kerülnie az egész
állomásépületet, mintha végigvárja Fred csigatempóját. Átgázolt a
margarétákon, és már kint is volt az épületből, majd hatalmas lendülettel fordult
be a sarkon.
Már majdnem a vágányhoz ért, amikor olyan léghullám csapta meg az arcát,
hogy elakadt a lélegzete.
Fekete tömeg húzott el mellette, és ő csak tátott szájjal bámult utána.
Jason a földre vetette magát, de csak egy feketén csillogó valamit sikerült
kivennie, ami hihetetlen sebességgel húzott el a sínen, forró légörvényt kavarva
maga után.
A vonat megállás nélkül száguldott át Kilmore Cove állomásán.

- Láttátok? - kérdezte Jason a többieket, akik közben szintén odaértek a

vágányhoz.
- Nem - felelte Julia. - És te?
- Én csak egy fekete foltot láttam, ami ebből az irányból érkezett, és úgy
húzott el előttem, mint egy rakéta.
 Rick nekivágott a síneknek.
- Akkor gyerünk!
- De hát soha nem érjük utol! - tiltakozott Julia.
- Az alagútba vezető vágányra irányítottuk... - emlékeztette Rick - az alagút
viszont le van zárva!
- Akkor már hallanunk kellett volna a csattanást! - kiabálta Jason, és ő is
futásnak eredt Rick után.
Mielőtt a fiúk után indult volna, Julia a sínre tette a kezét, de az már nem
remegett.
- Gyerekek, hé! - dadogta Alvajáró Fred a hátuk mögül, de azok rá sem
hederítettek. - Az irányítóközponttal most mit csináljak?
 sínek mellett rohanva Jason, Julia és Rick alig öt perc alatt érték el a dombot.
A sínek a homályba vesztek, s A eltűntek az alagút fekete bejáratában.
Jason, Julia és Rick bizonytalanul megállt, mivel nem tudták eldönteni,
továbbmenjenek-e. Úgy érezték, mintha csak egy kitátott, hatalmas száj előtt
állnának, amelyet gyomok és a szélben lengedező kúszónövények szegélyeznek.
- Azt mondjátok, hogy odabenn van, tehát... - mondta halkan Jason.
- Nem lehet máshol - felelt rá Rick.
- Már ha létezik egyáltalán - pontosított Julia, aki megborzadt a könyökéhez
érő növényektől .
Jason a sínek fölé hajolt, hogy meggyújtsa a petró-
leumlámpát, amelyet az imént talált. Sokáig szenvedett az öngyújtóval és a
kanóccal, de végül csak egy fekete, émelyítő
szagú füstfelhőt sikerült előcsalnia a lámpából.
- Nem tudtál volna magaddal hozni egy elemlámpát? - szólt rá a nővére.
Jason morgott valamit, és tovább ügyködött.
Nagy nehezen sikerült a füstfelhőt átváltoztatnia apró, pirosas fényforrássá.
- Na meg is vagyunk - kiáltotta büszkén.
Átlépett a síneken, és elsőként hatolt be a sötétbe.
Julia és Rick követték, meresztgetve a szemüket, hogy valamit kivegyenek a
homályban.
- Látsz valamit, Jason? - kérdezte Julia néhány lépés után.
- Csak köveket és a síneket.
- Milyen hosszú lehet? - folytatta a lány.
- Nem tudjuk - válaszolta Rick. - Csupán annyit tudunk hogy a hegy
túloldalán már nem lyukadnak ki a sínek, azaz...
Ám nem folytatta a mondatot.
Jason felemelte a lámpást.
- A mindenit... - dünnyögte. - Látjátok ti is?
Julia hirtelen Rick felé fordult.
- Tényleg ott van! Igazad volt!
Rick elmosolyodott, kezét Julia kezére tette, és mereven nézett maga elé, a
sínekre, ahol Black Vulkán elveszett mozdonya, kissé porral borítva bár, de ott
villogott feketén.

- A táblára az volt írva... - dünnyögte Rick, és megtorpant a mozdonylépcső

előtt - hogy aki itt fel akar szállni, annak félig homokkal és félig széllel kell
feltöltenie a szívét.
- S barátod kell hogy legyen legalább száz - idézte Julia.
- És szerintetek ennek van valami értelme?
 A gyerekek elbűvölten bámulták a lokomotív csillogó alakját, amely úgy
fújtatott ott a síneken, mint valami ugrani készülő vadállat.
- A'sszem, ez igazából nem is rejtvény - vélekedett Jason -, hanem inkább
költészet.
- Ezt meg honnan veszed?
- Mert különben tök értelmetlen - felelte. - Ez olyasmi lehet, mint az a cucc,
amit ma reggel csináltatott velünk Stella tanárnő. Ilyen elvont vers, vagy mi.
Ahol a szavak tök mást jelentenek, mint ami oda van írva.
- És akkor ezek szerinted mit jelentenek?
- Hát, izé, erre való a verselemzés... – nyögte Jason kissé zavartan. - Például
izé... a homok, az igazán nem is homok, hanem hogyishívják...
- ...az emlékezet. Mindaz, ami az idők folyamán felhalmozódott az
emlékezetedben, és megszilárdult - szólt közbe Rick.
- Ez az, pontosan!
- De egyben könnyű is - melegedett bele Rick -, mert a szél, a képzelet szele
könnyedén felkapja, és messzire sodorja. Ám a szél meg lelassul, ahogy a
homokkal találkozik... és így találja meg mindkettő a helyes mértéket.
Az ikrek tátott szájjal bámultak rá.
- A száz barát pedig - fejezte be a lendületes verselemzést Rick - igazából az
összes lehetséges érzést és érzelmet jelenti.
E három dolognak kell betöltenie a szívedet, legalábbis Black üzenete szerint,
ha fel akarsz szállni a mozdonyára.
- Hát, ja - foglalta össze Jason. - Akkor én felszállhatok.
- Sose mondtad, hogy költő is vagy... - mondta halkan Julia, és összeborzolta
Rick vörös haját.
- Hát, eddig magam sem tudtam - felelte amaz. „Csak azt, hogy
a szívem csordultig van” tette
volna hozzá
legszívesebben, de csak a tekintetével próbálta ezt kifejezni, ahogy Juliát
nézte az alagút sötétjében.
Felmásztak hát a mozdonyra az oldalsó létrán. Elöl Rick, a költő, utána Julia,
s végül Jason. A lokomotív acélja olyan fényes volt, mint a csiszolt gyémánt, és
kazánja úgy fújtatott, mintha csak lélegezne.
Rick kinyitotta a létra tetején lévő kisajtót, és belépett a masiniszta fülkéjébe.
Ezt a kis helyiséget vörös szőnyeggel borították. A fém műszerfalon lévő kerek
kijelzők várakozva figyelték a három gyereket. Apró fogantyúk erdeje állt ki a
padlóból, mint egy csokor vasvirág, s mindegyik kart egy-egy rajzzal látták el.
A gépházat egy üvegajtó választotta el az apró fülkétől, amelyben csupán
néhány utas fért el. A falon bekeretezett fénykép lógott, amelyen három férfi
pózolt a mozdony előtt: Black Vulkán, Peter Dedalus és Leonard Minaxo. Peter
és Leonard sokkal fiatalabb volt a képen, mint ahogy a gyerekek megismerték
őket.
- Ez a fotó még a cápás baleset előtt készülhetett... -
jegyezte meg Jason - mivel a képen Leonard még nem viselt kötést a szemén.
- Amúgy maga ez a baleset is elég gyanús... - tette hozzá Rick -, mivel ezen a
tengerszakaszon egyáltalán nincsenek cápák.
- Hát persze - morogta Jason, akinek a leghalványabb fogalma sem volt, merre
élnek valójában a cápák.
A három barát körülnézett, hátha találnak valamit, ami a segítségükre lehet, s
végül a tekintetük azon az ajtón akadt meg, ami elvileg a mozdonyhoz csatolt
vagonokhoz vezetett volna, ha lettek volna ilyenek.
- Srácok... - szólalt meg hirtelen Jason. - A'sszem, mázlis napom van ma.
- Miért?
- Ez már a második... - felelte a fiú, majd letérdelt az ajtóhoz, és elkezdte
simogatni. - Még egy Időkapu. Biztos vagy benne? - kérdezte a nővére.
- Teljesen tuti.
- Tényleg így van - erősítette meg Rick is, és nekidőlt az ajtónak, úgy próbálta
kinyitni. - Csak persze zárva. És persze nincs meg hozzá a kulcs.
- Ez az első mozgó Időkapu - állapította meg Julia. - Már úgy értve, hogy nem
egy ház falába van rögzítve. Ha lennének sínek, el tudnánk vinni bárhová!
- Igaz... - döbbent rá a két fiú is.
- Akkor ezért akarta Black ilyen alaposan elrejteni.
- És most már azt is tudjuk, merre tűnt el Black.
- Azt mondod?
- Hát persze! - vágta rá Jason. - Emlékszel, Julia, mit is írt az a könyv? Hogy
az egyik kapu egy szekér hátuljában van.
- Igaz!
- És mivel közlekedtek, mielőtt a gőzgépet feltalálták volna?
- Szekéren - felelt Rick.
- Hát ez az.
- Magyarán ez lenne - gondolkodott Julia - a pávás... kapu.
Jason bólintott.
- És Peter azt mesélte, hogy Blacknél volt a pávás kulcs.
Hát ezt a kaput nyitotta ki vele. Mielőtt elindult, még el-
helyezte az utolsó üzenetet a mozdonyról, aztán jól eldugta a gépet a
crookheaveni erdőben lévő holtvágányon, és átlépett a kapun. Előbb azonban
még megkért egy abszolút gyanún felül álló embert, Alvajáró Fredet, hogy
tüntesse el utána a nyomokat, és törölje ki a számokat. És még ha valaki beszélt
is volna Freddel, és sikerült is volna előhívnia a mozdonyt, ahogy mi tettük,
akkor is csak egy versikét, no meg egy zárt kaput...
és csókolom.
- Pláne, hogy ezt az Időkaput sem lehet addig kinyitja míg az, aki használta,
vissza nem tért rajta...
Jason megkopogtatta az ajtót.
- Ráadásul azt sem tudjuk, hová vezet. Tehát arról sincs fogalmunk, merre tűnt
el a kulcsok őre.
- Az lehet ám... - mondta maga elé Julia. - Hogy itt, ezen a... hogy így
mondjam, spéci mozdonyon kell keresnünk a választ, hogy hová is vezet a kapu.
Emlékeztek, milyen állomásokat jelzett a menetrend.
- Ja, kitörölték mindegyiket.
- Amióta csak belevágtunk ebbe a kalandba, mást sem csinálunk, csak
eltüntetett nyomokat követünk. Ahogy Egyiptomban! - kiáltotta Julia.
- Aha, az Élet házának eltüntetett bejegyzései... - jutott Jason eszébe, és kissé
szomorkásán idézte fel Maruk emlékét.
-T e mit mondasz, mihez fogjunk? - kérdezte Rick Juliától.
A lány színpadiasan megpördült.
- Itt vagyunk a világ legkülönösebb mozdonyán, amely ki tudja, miféle
fantasztikus helyre röpíthet el minket...
Rick a szája szélét harapdálta.
- Mégis hová?
- Fogalmam sincs.
- És mégis hogyan? - tette fel a jogos kérdést öccse.
- Legalább próbáljuk meg! - vetette fel Julia. - Például... -
szólt a lány, aztán lekuporodott, és elkezdte mozdonygéphez tartozó fogantyúk
ábráit böngészni, és egyszer csak elvigyorodott.
- Most meg mit vigyorogsz?
- Csak mert nyomon vagyunk. Ezeket nem rendes betűkkel írták, hanem a
Festo-korong írásjeleivel!
Jason és Rick is leült gyorsan a lány mellé.
Juliának igaza volt: a karokon valóban annak a titkosírásnak a hierogliféi
voltak, amit korábban Ulysses Moore használt a számukra hagyott üzenetekben.
Illetve amit a barátaival használt.
- Jó, de most, hogy nincs nálunk az Elfeledett nyelvek szótára. .. ki mondja
meg, hogy... hová visz minket ez a mozdony?
Jason koncentrált. Már fejből tudta a Festo-korong betűinek nagy részét, így
nekilátott egy fogantyúnak, és kiolvasta: - Erre az van írva: A kezdethez.
A három gyerek összenézett.
 Ez az úti cél egyszerre tűnt vonzónak és félelmetesnek. Julia érezte, hogy
libabőrős lesz a háta és a karja.
- Tényleg fel akarjuk deríteni, hol kezdődött minden? -
kérdezte Jason vékony hangon.
Rick bólintott, és a barátja vállára tette a kezét. Julia is követte példáját.
- Hát akkor előre a kezdethez! - kiáltotta Jason, és megnyomta a kart.
És a lokomotív elindult.
 eonard a nyílt tengeren leállította a csónakmotort, és hagyta, hogy a kishajót
az áramlat ringassa lassan.
L Kilmore Cove partjából csupán egy távoli sötét csík látszott a látóhatáron.
Az égen kíváncsi felhők leselkedtek.
Javában fent volt még a nap.
A világítótorony őre kiment az orrba, és elkezdte leereszteni a horgonyt. A
tenger mélységét mérte, öt, tíz méter. Húsz.
Harminc. Negyven. Negyvenhat. És a horgony leért a fenékre.
- Meg is vagyunk - morogta Leonard.
Ha még néhány méterrel mélyebb a víz, nem lett volna elég a kötél. Bement a
kabinba, és még egyszer utoljára ellenőrizte a térképét. Még sohasem merült
ilyen mélyre. És nem is volt már mai gyerek. Bár lélekben sokszor kölyöknek
érezte magát.
Sóhajtott, és így szólt:
- Oké. Fussunk neki.
Belebújt a búvárruhába, hátrasimította hosszú haját, és gondosan ügyelve a
pontos illeszkedésre, felvette a maszkot is.
Magára vette a felfújható mellényt, bekötötte a palackokat, és bebújt a
békatalpba. Ellenőrizte az övébe tűzött kést, és kipróbálta a víz alatti lámpát is.
Végül az órát és a mélységmérőt csatolta a karjára, hogy majd a feljövetelnél ki
tudja kalkulálni a nyomáskiegyenlítéshez szükséges időt, és végül magára vette a
két 250 baros palackot.
Odatogyogott a csónak széléhez, és egyetlen hatalmas, óriáshoz méltó lépéssel
kilépett a peremen.
- Kettőnkre, te átkozott kulcs… - mondta, mielőtt a pipát a szájába vette
volna, és azon túl csak a légzésének hangja hallattszott.

Leonard fejjel lefelé merült, a horgonykötél fekete vonalát használva a

tájékozódáshoz. Orsó alakban hatolt egyre mélyebbre a tenger csendjében. A
mély tenger feketeségében ezüstös buborékokat hagyott maga fölött, melyek a
felszín felé törtek. Átvágott egy világoskék halrajon, a halak riadtan spricceltek
szét előle. Egyre mélyebbre merült, s valami eufórikus félelem vett erőt rajta.
Homály borult rá, a maszk meg a palackok fénye egyre tompult, s a halak színe
inkább már csak megannyi eltérő árnyalatú árnyékként látszott.
Felkapcsolta a lámpát, amely sápadt fénykört rajzolt maga elé.
Ellenőrizte az óráját és a mélységmérőt.
Tovább ereszkedett.

Szinte meglepődött, amikor elérte a feneket. Repedésekkel szaggatott, széles

sziklafelület volt, melyet olykor világos homokos részek tarkítottak.
Leonard megállt, és megpróbált tájékozódni ebben a víz alatti sivatagban.
Találomra elindult valamerre, és szélesedő körökben kezdte felderíteni a
terepet, miközben a lámpával folyamatosan körbe-körbe világított.
Halak, sötét szikla, homok, repedések.
Semmi különös.
Újabb és újabb köröket tett meg. Eltelt húsz perc.
Megnézte az órát, és ellenőrizte a palackokat.
Semmi különös.
Tovább kutatott.

Újabb tíz perc telt el, és még mindig nem talált semmi érdekeset, csak ezt a
végtelen, monoton tenger alatti tájat, melyet néma halak népesítettek be.
„Még öt perc, aztán ideje visszaindulni” - mondta magának, mivel tudta, hogy
a felemelkedéshez be kell tartania az összes óvintézkedést.
Egy másodperccel azelőtt azonban, hogy felfelé indult volna, egy hosszú,
keskeny árnyékra lett figyelmes. Olyan volt, mint egy hatalmas szikla, vagy egy
hihetetlen hosszú hal, vagy talán, mint egy tengeri szakadék széle.
Leonard megnézte az óráját.
Még négy perc harminc másodperce volt a visszaindulásig.
Úgy döntött, megnézi. Átjutott egy homokos sávon, és befordult két fekete,
kocka alakú szikla mögött.
Aztán megdermedt.
Fel-alá pásztázott a lámpával, és egyszerűen képtelen volt elhinni, amit lát. Ez
maga volt az álom. Az, amiről évek óta álmodott. Ökölbe szorította a kezét, és
örült, hogy hallgatott a megérzésére, hogy vissza kell térnie a tengerre. Hogy
meghallotta a hívást.
„És igen” - gondolta. „Itt van.”
Annyiszor látta és tanulmányozta korábban, és most itt van előtte törékenyen
és fenségesen.
Négy perc.
De most nem térhetett vissza a felszínre.

Izgatottan tempózott a fenéken.

Alig harminc méterre tőle, egy szakadékban, ott hevert egy jókora vitorlás
hajó roncsa. Az árnyék, amit először észrevett, pedig nem volt más, mint az
algákkal borított főárboc, amely még mindig büszkén felfelé mutatott. A homok
szinte teljesen beborította a hajótestet, de az árboc rendíthetetlenül meredt a
magasba.
 Leonard odaúszott a roncshoz, felriasztva ezzel százezernyi apró halat. Majd
végre megérinthette.
Fából volt. Ötszáz éves fából. Végigúszott a fenséges hajótest egész hosszán,
míg el nem jutott oda, ahol az orrnak kellett lennie, melynek palánkzata szinte
épnek tűnt. Az orrdísz is ott fehérlett a rárakódott homokréteg alatt.
Ahogy megpillantotta, Leonard kezdett elmondhatatlanul izgatottá válni.
Annyi év után! És mindig is itt hevert nyugodtan, negyvenhat méterrel a felszín
alatt. Alig öt mérföldre a parttól.
Egy mindössze kétperces merülés.
Noha már bizonyos volt benne, melyik hajóról van szó, azért végigment az orr
oldalán, hogy megnézze azt a részt, ahol a korábban tanulmányozott képek
szerint a hajó nevének kell lennie. Kézzel kezdte vakarni a homokot, majd hogy
gyorsabban haladjon, a kését is előhúzta. A penge végigkarcolta a deszkát, míg
csak el nem akadt egy sárgaréz lemezben.
Leonard ujjongó várakozással kaparta le a homokréteget, míg csak
elemlámpájával meg nem világíthatta az öt betűt.

FIONA
Semmi kétség. Tényleg ő az.

Megnézte az órát, és nagyon frusztrálta, hogy alighogy rátalált, máris el kell

válnia tőle. Szinte búcsúzóul simította végig a hajótestet.
Már csak egyetlen perce maradt, s ezt arra használta fel, hogy befejezze a
roncs körülúszását. Ott, ahol a hajótest a tengerfenéknek ütközött, széles
hasadást pillantott meg a testen, és úgy döntött, ezt még gyorsan megnézi,
mielőtt visszaindul.
Ügyesen odasiklott, hasával néhány centire a tengerfenéktől, és
megkapaszkodott a lék szélében. Közelről még mélyebbnek és feketébbnek tűnt,
mintha csak ez okozta volna a hajó elsüllyedését...
Harminc másodperc.
Leonard lámpájával bevilágított a lyukon.
Korhadt fa, algák, rákollók, felzavart, ideges halak. Igaza volt, a lék tényleg
nagyon mély volt, a hajó szívéig hatolt.
Tizenöt másodperc.
Leonardnak hirtelen az az érzése támadt, hogy van valami furcsa abban a
lékben. Valami természetellenes, amire mindenképpen szánnia kell még egy fél
percet… Legfeljebb kihagy egy légnyomás-kiegyenlítési szakaszt, döntötte el.
Nem ez lesz az első alkalom, hogy úgy kell feljönnie, hogy nem tartja be az
összes biztonsági előírást.
A lámpával körbepásztázott a málladozó gerendák között.
Felsőtestét beerőltette a lékbe, és megpróbálta megérteni, mi is történhetett a
hajóval. Ekkor megpillantott valamit csillogni maga alatt. Ujjaival elsöpörte a
homokot. Egy fémtárgy volt az.
Egy karkötő.
Felvette.
De nem karkötő volt.
Hanem valami, aminek nem volna szabad ott lennie.
Leonardnak elakadt a lélegzete, és valami megérzésnek engedelmeskedve
hirtelen felfelé világított a lámpával. A maszkjából hatalmas buborékok törtek
elő: legszívesebben felüvöltött volna. Ösztönösen hátraszökkent, és a palackok
nekiütődtek a fának. Eszeveszetten fészkelődön, és próbált a lehető leghamarabb
kiszabadulni onnan. A fa megrepedt, Leonard
még
egy
hatalmasat
lökött
magán,
újabb
buborékfelhőt bocsátva ki, és végre kiszabadult a roncsból.
Az imént talált tárgyat a búvárruha alá rejtette, és határozottan elindult felfelé.
A fejéből azonban sehogyan sem tudta kiverni, amit látott.
Egy hajóroncsba beszorult ember koponyáját.
Egy olyan ember koponyáját, aki még mindig fekete búvárruhát viselt.
Leonard huszonöt méteren állt meg először, hogy kiegyenlítsen.
Kétségbeesetten próbált megnyugodni, és koncentrált, hogy lassan lélegezzen,
de érezte, hogy nem sikerülhet. Sokkal több oxigént használt el, mint normális
körülmények között. Nem volt már arra elég, hogy a szabályos tizenöt percet
kivárja ott lent. Kockáztatnia kellett.
Megnézte az óráját, és próbált megnyugodni.
Vajon meddig bírja ki levegővétel nélkül? Három percig?
Négyig? Nem volt már mai gyerek, de tudta, meg kell csinálnia. Muszáj
feljutnia, elérnie a csónakot, és visszamennie Kilmore Cove-ba.
Végre megtalálta azt a hajót, amit évekig keresett, bár az is kiderült, hogy nem
ő fedezte fel először.
Ki lehetett az az ember, aki beszorult a roncsba? Ki?
Leonard lefelé nézett, és megpróbálta memorizálni az elsüllyedt hajó
koordinátáit, hogy kicsit csökkenjen benne a feszültség.
Ki volt az az ember?
Hirtelen rájött, és erre a gondolatra összeszorult a gyomra.
Leonard a fejét rázta a fekete vízben. De ez a megérzés nem hagyta nyugodni,
befészkelte magát gondolatai közé, és ott is maradt.
Még egyszer ellenőrizte a mélységmérőt és az oxigénszintet a palackban.
Vagy most megpróbál, szépen lassan elhasználva a maradék oxigént,
felemelkedni, vagy nem lesz rá módja, hogy bárkinek is elmesélje, mire jött rá.
Behunyta egyetlen szemét, rábízta magát az áramlatja s hagyta, hogy
kimosódjanak agyából a nyomasztó gondolatok.
Majd újra felnézett, és figyelmes lett valamire. Mintha mozgást látott volna,
vagy jobban mondva, mintha megérezte volna valaminek a jelenlétét. Mintha
megrengett volna a víz.
Majd egy óriási árnyék borította be. Megpördült.
És ottmaradt mozdulatlanul huszonöt méterre a víz alatt, mivel a meglepetés
valósággal megbénította.
Egy bálna volt az.
 mozdony kirohant az alagútból, és szétrobbantotta az álmos Kilmore Cove-i
délutánt. A motor fémesen A csikorgott, és még valami más zaj is keveredett
hozzá, ami sikolyra emlékeztetett.
A napfény csak egy futó pillanatra tűnt elő, s máris újra homályba borult
minden. Mikor a mozdony megállt, alig pár perc telt el az indulás óta. Egy
puffanás hallatszott, mintha valami a földre esett volna.
Aztán csend. És sötét.
Rick, Jason és Julia kihajoltak az ablakokon, hogy kö-
rülnézzenek.
Vaksötét.
- Éjszaka van - mondta Jason.
- Én inkább azt hiszem, hogy egy másik alagútba jutottunk -
jelentette ki Rick, kicsivel több gyakorlati érzékről téve tanúságot.
- Mi legyen? Leszálljunk? - kérdezte halkan Julia.
- Gondolom, igen.
- Egy pillanat. Gondoljuk csak végig a dolgokat egy percig... - Rick gyorsan
átnézte a mozdony fiókjait, és ráakadt egy-két hasznosnak tűnő cuccra: egy
elemlámpa, egy kék jelzőrakéta, egy piros jelzőrakéta, egy tekercs
ragasztószalag, egy toll, egy üres üveg, egy doboz gyufa, és végül elégedetten
nyugtázta, hogy volt ott egy műanyag kötél is, a végén horoggal.
- Most már elégedett vagy? - kérdezte Jason.
- Csak ha találok egy hátizsákot is, amibe bepakolhatok -
felelte Rick.
Lassan lemásztak a lépcsőn, és rádöbbentek, hogy egy természetes vájatban
vannak. Nem egy alagútban, hanem egy barlangban.
A lokomotív mellett valami járdaszerű volt, valami ösvény, ami eltűnt a
sötétben.
Jason indult neki először. Érezte, hogy a feje fölött hatalmas, nedves levegővel
teli tér van, messziről vízcsepegést, szárnyverdesést és torz visszhangokat
hallott. A mozdony meleg motorját mintha apró rozsdafoltok lepték volna el.
- Jason, várj! - szólt rá Rick, aki még ott állt a mozdonynál.
- Fogd a lámpát.
- Ricknek igaza van - szólt közbe Julia, aki tapogatózva haladt a sötétben. -
Várj!
Jason azonban végtelenül türelmetlen volt, és a kí-
váncsiságtól szinte elalélt. Főleg, amikor odaért a barlang falához, kezével
elkezdte kitapogatni a falfelületet, és legnagyobb
megdöbbenésére
ráakadt
 valamire,
ami
megszólalásig
olyan
volt,
mint
egy
villanykapcsoló.
Megnyomta.
A barlang sötétjében felgyulladt egy sor gyenge, derengő
fényű lampion, melyek egy meredek lépcsősort világítottak meg.
- A mindenit... - dünnyögte Julia, ahogy rádöbbent, mekkora barlangba
jutottak.
Egyre újabb és újabb lampionok bukkantak elő, mint a gombák eső után a
földből, és egy felfelé kanyArgo ösvényt jelöltek ki számukra. A láthatatlan
mennyezetről fehér cseppkövek csüngtek, a talajon pedig cseppkőhalmok
tornyosultak. Nedves, fehér gézre emlékeztető szálak foglalták keretbe az árnyas
részeket, a szikla végtelenbe vesző
kanyarulatait, a vízből és kőből kialakult mélyedéseket és domborulatokat, a
felfelé tornyosuló fantasztikus formákat, melyek törpeházaknak, megmászni
való göcsörtös fáknak, apró varázslókastélyoknak, s mindenfelől előbukkanó,
milliónyi nedvesen sárgálló apró toronynak tűntek.
- Köszi, nem kell a lámpa, Rick - vigyorgott Jason, ahogy végignézte ezt az
előtáruló sziklaszínházat.
Ez volt a kezdet.
Elindultak felfelé az első lépcsősoron, majd befordultak két cseppkő között,
melyek mintha csak őrt álltak volna, és egyszerre ott találták magukat egy
kovácsolt vasból készült, finom virágmotívumokkal díszített ketrec előtt. A
ketrec egy magasból alácsüngő drótkötélen függött.
A lampionok halovány fényénél, a barlang valószerűtlen csendjében Jason
mintha egy csiga körvonalait látta volna az őket körülvevő mályva fátylon túl.
Odalépett a ketrechez, kinyitotta az ajtaját, és felfedezte, hogy belül ugyanolyan
vörös kárpittal borították, mint a mozdonyt.
- Ki akar lifttel menni? - kérdezte.
Julia és Rick gyanakodva méregették a drótkötelet, amely igencsak vékonynak
tűnt a hatalmas kalitkához képest.
- Én inkább gyalog mennék... - döntötte el Julia.
Rick nem szólalt meg. Homloka verejtéktől gyöngyözött, és egy múlt századi
utazóbőrönd súlya húzta a vállát.
 - Ezt meg sem hallottam - morgott Jason, de azért bezárta a ketrec nyikorgó
ajtaját.

Elindultak a lépcsőn felfelé, mentek, aztán befordultak, aztán tovább

kapaszkodtak. Szinte teljes csendben másztak felfelé a lépcsőn, s egyre csak a
következő lampionig hátralévő fokokat számolták
magukban.
Egymástól
bizonyos
távolságra
gyalogoltak, s a leghátul haladó Rick többször is elveszítette szem elöl
barátait, bár a lépteiket folyamatosan hallotta. Csak amikor egy-egy lámpa
fényéhez értek, akkor pillantotta meg az ikrek hátát a derengő fénykörben.
Úgy érezték, egy örökkévalóság óta kutyagolnak felfelé a barlangban. A
lecsüngő és tornyosuló cseppkövek látványa egyszerre lenyűgözte és
nyugtalanította őket. A vízcsepegés monoton hangja, valamint az ő
lélegzetvételük és lépteik zaja szinte elveszett a végtelen térben, amely szédítő
mélységeket nyitott meg körülöttük.
Amikor egy, az ösvényt keresztező vízérhez jutottak, Rick szólt a többieknek,
hogy álljanak meg feltölteni az üveget.
Ő kortyolt elsőként, úgy találta, hogy hideg s homokosan sűrű a víz, s
átnyújtotta a palackot Juliának, majd Jasonnek.
- Ez miféle hely? - kérdezte valamelyikük.
- Csodálatos hely - válaszolta Rick, és kezével letörölte izzadt homlokát. -
Elképesztően csodálatos.
- Oké, de hol vagyunk?
- Ahol minden elkezdődött.
Rick visszavette az üveget, és még egyszer megtöltötte, majd feltette a
kérdést:
- Mi minden?
- Mindaz, amit fel kell fedeznünk - felelte Jason és újra nekiindult.
Ezernyi lépcső és száz meg száz forduló után Jason felért egy sík részre, ahol
a sötétben egy gém formájú fémkar látszott, mely a csőrében a lift drótkötelét
tartotta.
- A'sszem, végre felértünk... a barlang tetejére - dünnyögte, és
nekitámaszkodott a korlátnak.
Julia arrafelé nézett, amerre véget értek a lampionok, és ahol a mennyezet
szédítően lesüllyedt.
- Mi van ott elöl? Egy ajtó?
 - Nem, inkább rácsos kapunak tűnik. Ami be van zárva -
válaszolta Jason.
Rick is utolérte őket, és földre dobta válláról az öreg bőröndöt. A robaj
messzire visszhangzott.
- Remek. Egy bezárt kapu. És most?
- És most megpróbáljuk kinyitni - felelte Jason.

A rács azonban nem zárta le az egész ösvényt. Az ösvény, amely idáig

felvezetett, megkerülte, és jobboldalt folytatódott egy alacsony és szűk
mellékbarlangban, amely mintha már közvetlenül a felszín alatt húzódott volna.
A hatalmas, fekete kapu előtt három fehér márvány lép-csőfok volt, s a kaput
szépen kidolgozott, faragott gerenda zárta le. Két kisebb oszlop magasodott
kétoldalt, melyek egy csúcsos árkádban értek össze. Az árkád közepén egy
kőtáblát pillantottak meg, s rajta öt bevésett betűt:

MOORE
Alatta egy márványlapon pedig a következő latin mottót: Curiositas anima
mundi.
- A kíváncsiság a világ lelke... - fordította le Julia.
- Ez a Moore család mottója - jegyezte meg Jason. - Azaz...
ahol minden elkezdődött.
A gyerekek megragadták a vasrudakat, és Rick megpróbált a lámpával
bevilágítani a kapun túlra: egy világos színű lapokkal lekövezett, félig
természetes, félig ember alkotta folyosót pillantottak meg odaát.
- Nézd csak! - kiáltott hirtelen Jason, és megszorította Rick karját, mutatva,
hogy világítson egy feliratra, amit mintha a falon látott volna.
És tényleg, a falon ott volt egy tábla, a fal közepére erősítve.
Kacskaringós betűkkel a következő szöveg állt rajta:
Itt nyugszanak,
új és új kíváncsiságtól vezérelve a Moore család
eltávozott nemzedékei.
Londonból származtak, Kümore Cove-ot választották otthonukul.
E helyen, melyet
Xavier, a család ősatyja választott ki, és melyet Dr. Raymond Moore és
Madam Fiona díszítettek.
S melyet szerény, de szorgos munkával unokájuk, William tökéletesített.
 Kilmore Cove - Turtle Park Kr. u. 129-1580.

- Ez a mauzóleum bejárata! - döbbent rá Rick, miközben Jason a szöveget

olvasta. - Ez a Moore család tagjainak temetkezési helye. Erről beszélt nekem
Phoenix atya.
- Ez azt jelenti, hogy most a Turtle Park alatt vagyunk? -
kérdezte Jason.
- Szerintem igen.
A három gyerek csak bámulta a fehér, elmosódó folyosót, és hirtelen nem
tudták, mit is mondjanak.
- Ha arra gondolok, hogy itt halottak vannak, kiráz a hideg... - szólalt végül
meg Julia. - Nem mehetnénk odébb innen?
- Én viszont amondó vagyok, hogy meg kell próbálnunk bejutni - vetette fel
Jason. - Azt hiszem, hogy nagyon sok kérdésre odabenn, a rács mögött találjuk
meg a választ.
Megpróbálta betaszítani a kaput, s a zaj tompán visszhangzott a barlangban,
de semmi egyéb nem történt.
- Nincs mit tenni - dühöngött.
- Lehet, hogy jobb is békén hagyni a halottakat... - jegyezte meg komoran
Rick, aki minden cseppkő mögé láthatatlan szellemarcokat képzelt.
- Halottak – válaszolta Jason. – Nem tudnak semmit tenni velünk!
- Hát, remélem, ez nem telesen igaz… - dünnyögte Rick, és édesapjára
gondolt.
Julia egy határozott és nyugodt mozdulattal leállította öccsét.
- Jason, nincs nálunk a kulcs, amivel oda bejuthatnánk.
- És mégis kinél van? - kérdezte Jason, és odébb ment a rácstól. Különösen
nyugtalannak látszott, egyszerre tűnt ijedtnek és mélyen csalódottnak.
- Bizonyára a régi tulajdonosnál, mint ahogy a Villa Argo összes többi kulcsa
- felelt Julia. - Megkérdezhetjük apát. Vagy Nestort.
Rick odaadta a lámpát Jasonnek, és odébbment pár lépést.
Nem tudta elviselni azt a hideg áramlatot, ami a mauzóleum folyosójáról
áradt, kifelé.
Odasétált a jobb oldali folyosó bejáratához, megállt, és felfelé bámult.
Julia még egy kis ideig ottmaradt a testvére mellett, majd megérezte Rick
zavarát, és odament hozzá.
Kedvesen megsimogatta a könyökét.
- Menjünk? - kérdezte halkan. Még valamit hozzátett volna, de a torkán akadt
a szó.
A barlang felé fordult, ami megint sötétségbe borult. A gém alakú kampót
nézte feszült figyelemmel.
És rádöbbent, hogy a ketrecet tartó drótkötél lassú forgással elkezdett
feltekeredni.
Valaki beindította a liftet.
 estor többször is idegesen nézte meg az óráját. A gyerekek túl sokáig
maradtak el, már rég vissza kellett N volna érniük.
Szerencsére eddig még nem kérdezősködtek utánuk.
Covenantné teljesen elmerült a házimunkában, míg a férje késő délután
telefonált, hogy az út tényleg teljesen járhatatlan, és hogy csak vacsorára ér haza
a mérnökkel.
- Időpocsékolás - mondta magának Nestor. - Időpocsékolás az egész, semmi
más.
Besántikált az évszázados fák árnyékában álló kis házába, és megállt a tükör
előtt. Mélyen saját szemébe nézett, és feltette a kérdést:
- Beszélnem kellett volna nekik Leonardról?
Feleletet azonban nem adott, hanem elkezdett ruhákat rendezgetni, s közben
úgy csóválta a fejét, mint egy ideges, vén gebe. Megpróbálta elképzelni, mit is
művelhetnek ebben a pillanatban a gyerekek a faluban, de sehogy sem sikerült
megnyugodnia.
Azóta, amióta látta, milyen állapotban jöttek meg Ve-lencéből, elkezdett félni,
és arra gondolt, hogy lassítania kellene az események folyását. Túl sokat
kockáztattak, miközben Peter Dedalus után kutattak, és nagyon nem akarta, hogy
ugyanezt csinálják végig Blackkel is.
Főleg, mivel minél többet tűnődött rajta, annál gyanúsabbá vált neki, hová is
vihette magával Black az összes kulcsot.
Ha jól ismerte Blacket, márpedig meglehetősen jól ismerte legendás
életszeretetét, akkor a viharos óceán, az örök hó birodalma, egy dzsungel, a
hegyvidék... és a nyugodalmas gyönyörök kertje közül biztosan ez utóbbit
választotta volna.
Ráadásul Black ezt a helyet ismerte a legjobban.
Nestor azonban azzal is tisztában volt, hogy ő csak találgat, és végső soron a
gyerekeknek kell határozniuk. Nekik kell döntésre jutniuk, hogy merre folytatják
a rejtély megfejtését.
- Persze, hogy a gyerekeknek kell dönteniük... - morogta, és megint a
tükörhöz lépett. - De talán én is tudok valamit segíteni nekik.

Fejébe nyomta gyapjúkalapját, kilépett a kis házból, átsétált az udvaron, és

elért a Villa Argo hátsó bejáratához.
„Éppen időben” - mondta magának.
Alig fordult be a sarkon, amikor egy világoskék autó, benne néhány emberrel,
leparkolt az udvar közepén. Nestor felvonta a szemöldökét, megállt, és hallgatta,
ahogy Covenantné odaslattyog a kijárathoz, és igy szól:
- Gwendaline? Maga az? Örvendek. Covenant.
 „A fodrász” - gondolta Nestor megnyugodva.
Besurrant a házba, felment a lépcsőn, végigsimított nehányat a lépcső melletti
képkeretek közül, és a könyvtár felé vette lépteit. Ahogy odaért, hátrapillantott
még egyszer, majd amikor meggyőződött róla, hogy senki sem látja, elfordította
a négy sárgaréz lemezt, amelyek a történelmi könyvek polcát jelezték. Egy halk
kattanás hallatszott a könyvespolc mögül, a vén kertész még egyszer hátranézett,
majd belépett a titkos bejárón, amely az imént tárult fel előtte.
A fal mögött egy apró, ablaktalan titkos szoba volt, melyet egy lámpa
világított meg, amely automatikusan felkapcsolódott minden alkalommal,
amikor valaki használta a titkos ajtót. Egy meredek lépcső vezetett fel a
kistoronyba, s volt ott még egy alacsony kisasztal, rajta néhány hajómodell és
egy tucatnyi fekete füzet.
Nestor megvakarta a szakállát, majd elkezdett gyorsan válogatni az aprólékos
gonddal megalkotott hajómodellek között, és végül kiválasztott egy szövetből
készült, díszesen felszerszámozott tevét.
- Íme, a sivatag hajója - mondta a kertész. - És a hozzá tartozó útinapló.
Odatérdelt a kisasztalhoz, gyorsan fellapozott néhány füzetet, majd amikor
megtalálta a megfelelő naplót, gyorsan zsebre vágta.
Éppen elindult felfelé a lépcsőn, amikor valami különös megérzésnek
engedelmeskedve visszafordult.
A könyvtár falához tapasztotta belülről a fülét, és hallgatózni kezdett.
Úgy rémlett, mintha egy ismerős hangot hallana nagyon messziről.
Hitetlenkedve csóválta meg a fejét.
Majd lehajolt, és a lépcső alól előhúzott egy összetekert régi festményt.
- Gyere, levegőzünk kicsit... - mondta Nestor Ulysses Moore arcképének,
amely egy idő óta a lépcső alatt hevert. A hóna alé csapta a vásznat, és elindult
felfelé a lépcsőn.
Kinyitotta a másik titkos ajtót is, és máris a toronyszobában volt. A szoba
parkra nyíló ablaka, ugyanúgy, mint korábban mindig, most is kicsapódott.
Gyorsan bezárta, remélve, hogy senki sem figyelt fel a zajra.
Vetett egy pillantást a fodrásznő kocsijára: olyan volt, mint egy négykerekű
savanyú cukor. Semmi különöset nem látott, így otthagyta a füzetet és a tevét az
asztal közepén, és kilépett a kistoronyból, behúzva maga mögött a tükrös ajtót.
Éppen elindult volna lefelé a lépcsőn, amikor beszélgetés zaja ütötte meg a
fülét. Covenantné és a fodrászlány éppen azt vitatták meg, melyik helyiség is
lenne ideális az otthoni hajvágáshoz.
Nestor megint megvakarta a szakállát, és a gyerekszoba felé vette lépteit.
Megállt a padlásra vezető csapóajtó alatt, lehúzta a létrát, és felmászott a
padlástér poros oltalmába.
 Amint felért, maga után húzta a létrát, és becsukta a csapóajtót. Magabiztos
otthonossággal mozgott a sötétben.
Odaért Penelope dolgozószobájához, a kapitányi zubbonyba és kalapba
felöltöztetett babához lépett, és a kard markolatára tette a kezét.
Nagyot sóhajtott, és a helyiség túlsó fala felé indult.
Klikk, hallatszott egy másik szerkezet kattanása. És egy perccel később már
újra a kertben volt.

Egyetlen szóval lehetne jellemezni Oblivia Newton kifejezését, amikor végre

a Villa Argo szalonjának aranyozott tükrében szemlélhette magát. Diadalmas.
Olyan könnyen suhant be a házba, mint ahogy a szívószál csusszan be egy
egzotikus koktéllal teli pohárba. Gwendaline és Manfred már kivonták a
forgalomból Covenant-nét, és szerencsére sem a kölyköknek, sem annak a
szörnyű
kertésznek nem volt nyoma.
Végre-valahára bent volt hát a Villa Argoban, abban a házban, amit mindennél
jobban szeretett volna megvenni magának.
És ahová eddig a pillanatig sohasem engedték, hogy betegye a lábát.
- Benn vagyok - mondta, és finoman meghajolt a tükör előtt.
Egy pillantással felmérte a szalon berendezését, és megállapította, hogy
barokkosan túlzsúfolt, és tökéletesen ízléstelen. Ám hihetetlenül izgalmas.
Oblivia végigsimította a sárga selyemdíványt, egy darabig nézegetett egy
kínai vázát, majd a konyha felé fordult, ahonnan vidám, női csevely hallatszott: a
háziasszony és Gwendaline a konyhát választották ki a hajvágás színhelyéül.

A nő az ajtó mögül kukkantott be, és megpróbálta elkapni Manfred pillantását.

Amikor meglátta, egy pillanatra szinte megsajnálta: samponhab borította a
szerencsétlen sofőr karját és elhagyhatatlan napszemüvegét. Annak ellenére,
hogy kissé mereven mozgott, tökéletesen játszotta a fodrászsegéd szerepét.
Ebben a pillanatban éppen gyöngéden tartotta a páciens fejét egy világoskék
lavór fölé, amelybe normális esetben lazán bele-fojtott volna bárkit.
Gwendaline mellette sztorikkal és pletykákkal bombázta az asszonyt, ám
közben fürkésző tekintetét nem kerülte el semmi sem, ami körülötte történik.
Manfred amint megpillantotta Obliviát, kissé durván elengedte az asszony
nyakát, különösképpen nem zavartatva magát morgott valamit, és csatlakozott
úrnőjéhez.
- A kertész? - suttogta, amint odaért mellé.
Oblivia teátrális mozdulattal végigsimította az arcát, és mint mindig, most is a
szakállát kezdte lila körmeivel birizgálni.
 - Manfred, drágám... te csak ne aggódj a kertész miatt. Úgy tűnik, egyáltalán
nem vett észre minket.
A férfi kissé bizonytalanul bólintott. Nem törődött vele, hogy milyen
kellemetlenül karmolásszák az arcát, hanem megigazította baseballsapkáját, és
így szólt.
- Jobb lesz így.
- Én elkezdem keresni a kaput - mondta a nő.
Manfred Gwendaline felé nézett.
- Én meg befejezem a hajfestést, és jövök.
- Nézzenek oda! - élcelődött Oblivia, szokatlanul jó-
kedvűen. - Csak egy napra hagylak magadra, és máris új úrnőt találsz
magadnak.
Manfred semmi humorosat nem talált ebben.
- Egy perc alatt végzek.
Oblivia bólintott.
- Csak nyugodtan, drágám. Kell itt legyen valahol egy könyvtár, én ott kezdek.

Manfred újra munkához látott, Oblivia pedig elkezdte feltérképezni a

földszintet, de előtte meggyőződött róla, hogy minden bejárati ajtó jól be van-e
zárva. Semmi kedve nem volt hozzá, hogy meglepjék munka közben.
Majd csak akkor nyit ajtót, gondolta magában, ha ha-zaérkeznek a gyerekek,
azok az édes taknyosok, akiknél ott van az Időkapu kulcsa. Ami az igazi
Időkaput nyitja, a legősibbet, ahogy Peter Dedalus fogalmazott.
Amikor lent sehol sem talált rá a könyvtárra, elhatározta, hogy az emeleten
folytatja.
- No lám, itt az összes Ulysses Moore uraság! - suttogta, amikor
megpillantotta a családi ősök képeit a lépcsőn. - Itt az egész bagázs, akik
megpróbálták megtartani maguknak az Időkapukat.
A lépcsőtől csak egy lépésnyire volt a könyvtár. Ahogy egy pillantást vetett a
könyvekre, Oblivia hirtelen kezdte magát valahogy
kényelmetlenül
érezni.
Valahogy
furcsán
nyugtalanította a milliónyi papírra vetett szó, ami körülvette.
- Mire jó ez a hely? - kérdezte fennhangon, és megpróbálta elhessegetni a
fejfájást, ami mindig rátört, ha irodalomközelbe került.
- Milyen táblákra gondoltál, Peter? - kérdezte hangosan, és megpróbálta
felidézni Peter Dedalus homályos utalásait.
 Odalépett az egyik polchoz, és megpróbálta elfordítani a táblákat, de nem
történt semmi.
- Kriptozoológia- betűzte ki nagy nehezen a feliratot. - Hát az meg mi az
ördög lehet?
Már éppen elkezdett idegeskedni, amikor az Ókori történelem feliratú
táblácska halkan elfordult egy tengely körül, ugyanúgy, mint a mellette lévő
három tábla. Oblivia elvigyorodott:
- Tegye fel a kezét, aki tudja, mi a különbség az újkor és a modem kor között.
Amikor a polc kinyílott, kíváncsian benézett, és így szólt: - Kukucs! Van ott
valaki?
 kárki is volt az, közeledett.
A barlang mélyéről.
A Liften.
És csak Julia vette észre.
- Minden oké? - kérdezte Rick, mikor látta, milyen sápadt a lány.
Julia fejét teljesen betöltötte a mélybe lógó kötél nyikorgása.
Mereven bámulta, hogyan csillan meg újra és újra a fény a drótkötélen, ahogy
lassan a csigára tekeredik.
- Julia? - kérdezte megint Rick. - Minden oké?
A lány szótlanul hagyta, hogy a fiú megsimogassa, majd szinte a karjai közé
rogyott.
- A lift - nyögte ki végül halkan, mert még ahhoz is túl ijedt volt, hogy
kiabáljon.
Rick megfordult, és csak most vette észre, hogy valaki beindította a liftet.
Úgy szorította Juliát, mintha ezen múlna az élete.
- Jason! A lift! - figyelmeztette barátját, aki addig a kaput vizsgálgatta
érdeklődve.
Most hirtelen megfordult, és rémülten bámulta a csigára lassan feltekeredő
drótkötelet. Ám ahelyett, hogy a menekülésre gondolt volna, inkább odaszaladt.
Amikor odaért a korláthoz, lefelé világított a zseblámpával, és megpróbált
kivenni valamit a sötétben.
A fénysugár elveszett a homályban, hiszen a barlang természetesen túl nagy
volt ahhoz, hogy egy zseblámpa fénye bevilágíthassa. Arra viszont elég volt,
hogy a lassan emelkedő, fekete vasketrec tetejét megvilágítsa.
- Jason, gyere el onnan! - üvöltött rá Rick, miközben Juliát tartotta.
Jason egyre meresztette a szemét, és megpróbált kivenni valamit a vasrácsok
között. Nem látott tisztán, de egyszerre megpillantott egy árnyát, amitől hirtelen
elakadt a lélegzete.
Valami vagy valaki tényleg volt a ketrecben.
- Jason! - szólt rá megint Rick.
- Menjetek csak! Felfelé az ösvényen!
Ricknek és Juliának nem kellett kétszer mondani, azonnal nekivágtak a
barlangból kivezető hosszú ösvénynek.
Jason hátrált néhány lépést a kapu felé, mintha csak az ideális helyet keresné a
várakozáshoz. Nem akart se túl közel, sem túl távol kerülni a nyíló ajtótól. És
valahogy azt sem szerette volna, ha a kapu, a sírok felé kanyargó folyosóval, a
háta mögé kerülne. Bebújt hát egy cseppkőoszlop mögé, és várt. Magában
eldöntötte, hogy most már mindenképpen megvárja, míg felér a lift. Ha ez a
kezdet, mondta magában, akkor innen kell valóban elkezdeni mindent.
 Jason hallotta, ahogy nővére és Rick léptei elhalnak a folyosó mélyén.
Egyedül maradt.
Ekkor végre meglátta a ketrecet. Először csak a tetejét, amelyet egy csomó
lánccal rögzítettek a dróthoz, majd magát a kabint.
Szíve a torkában dobogott a félelemtől. A lift mélyén, a rácsok mögött egy
ember állt.
- Rick, most már elég, álljunk meg! - nyögte ki végül Julia.
Egy gömbölyű sziklára támaszkodott, körbenézett, és megpróbált nyugodtan
lélegezni. A barlang itt, a kapun túl már kevésbé volt meredek és ijesztő.
Ráadásul messze, az ösvény végén, még a napfény derengését is meglátták.
- Hogy vagy? - kérdezte Rick, és barátnője mellé térdelt.
- Jobban - válaszolta, de még mindig nagyon sápadt volt, és rogyadozott a
térde. - Fogalmam sincs, mi lelt, teljesen bepánikoltam. - Majd az ösvény felé
mutatott, ahol felkapaszkodtak, és így szólt Rickhez: - Jason viszont még ott van
lent...
- Tudom - bólintott a vörös hajú fiú.
- Nem hagyhatjuk magára.
- Nem, de te...
- Én jól vagyok. Te viszont menj, és hozd fel az öcsémet.
Rick felállt. Sötét volt, és a lámpát Jasonnél hagyta, de emlékezett az útra,
amin feljöttek.
- Mindjárt jövünk.
- Az jó lesz - mosolygott Julia. - Mert én nem jövök utánatok, hogy
megmentselek, az tuti...
A lány körülnézett. Az ösvény végén már a napfény látszott.
Ricknek viszont csak a távolodó lépéseit hallotta a barlang felől.
Fény. Sötétség.
A térdére könyökölt egy pillanatra.
És a fényt választotta.
Egy perc sem telt el, és Rick már le is ért a kapu szintjére.
Az utolsó kanyarnál járt, amikor Jason hangja ütötte meg a fülét:
- Hogy csináltad?
A sziklához lapult, és úgy óvakodott tovább. A másik beszélő hangját nem
sikerült kivennie, de Jason hangját feszültnek érezte.
Tett még egy lépést előre, majd még egyet, és megpillantotta barátját a kapu
előtt, kezében a zseblámpával.
- Nem szívesen maradnék itt eltemetve - hallotta Jason hangját.
Ricknek valami szörnyűség villant át az agyán, és megpróbált még
óvatosabban közelebb jutni.
 A másik ember hangja vontatottan és tompán hallatszott.
Megborzongott.
- Van egy javaslatom... - mondta halkan Jason. - Menjünk szépen föl ezen az
ösvényen, és felejtsük el ezt az egész ügyet.
Mintha mi sem történt volna. Mit szólsz hozzá?
Egy kavics megcsikordult Rick lába alatt, mire Jason hirtelen elhallgatott.
- Ki van ott? - kérdezte ekkor a férfi hangosan és érthetően.
Rick összeszorította a fogát, és megpróbált rájönni, ismeri-e valahonnan ezt a
hangot.
- Rick? - kérdezte Jason, és odavilágított a lámpával.
„Miért nem marad csöndben?” - gondolta a Kilmore Cove-i fiú, és megpróbált
a falhoz lapulni.
Jason úgy tűnt, lemondott róla. Lehajolt, és a kapu elől felvette azt az öreg
bőröndöt, amit Rick cipelt odáig.
- Akkor én felmegyek... - jelentette ki, és elindult az ösvényen.
Egy magas, sovány árnyék bukkant fel a háta mögött És Jason lámpája egy
pillanatra megvilágította Alvajáró Fred arcát.
- Helló, Rick! - köszönt oda nyugodtan Jason, amikor odaért hozzá. - Láttad,
ki volt a liftben?
Fred szálkás árnyéka tűnt fel a háta mögött.
Rick a fejét rázta.
- De hát, hogy csinálta?
- Azt mondja, hogy utánunk jött az alagútban, amíg mi a lokomotívval
bajlódtunk. És amikor éppen eldöntötte, hogy felmászik a létrán, a Clio hirtelen
megindult, mint egy őrült, s neki nem maradt más választása, minthogy olyan
erősen kapaszkodjon, ahogy csak tud. Azt is elmesélte, hogy elájult, s amikor
magához tért, már mindenhol égtek a fények.
- Aztán beültem a liftbe... - tette hozzá Fred, aki közben felkapaszkodott
melléjük. - Mert az még oké, hogy ez az egész egy rémálom, de hogy még holtra
is fárasszam magam, nem igaz?
- Persze - dünnyögte nyűgösen Rick, akinek nem tetszett, hogy hirtelen
bezavart ez a fickó a kutatóútjukba.
- És Julia merre van? - érdeklődött Jason.
- A'sszem, már kiment ... - válaszolta Rick és a barlang csúcsán lévő fény felé
mutatott.
Jason tett még néhány lépést, majd körbenézett, és így szólt: - Én viszont
ismerem ezt a barlangot valahonnan...
Néhány méter megtétele után egy olyan mélyedéshez ért, ami már
határozottan ismerősnek tűnt neki. A földön galambtollakat és még friss
szurokfoltokat fedezett fel, amelyek előző napról maradtak ott.
- Hát persze! A Turtle Parkban vagyunk!
- Ó, remek! - kiáltotta Alvajáró Fred. - Évek óta szeretnék eljutni ide, hogy
megnézzem.

Néhány perccel később már mind odakint voltak. Bár olyan erős fényről már
nem lehetett beszélni, hiszen a nap már jócskán lemenőben volt.
A régi teknősbékás park madarak és rovarok alkonyati énekétől zengett.
Fűcsomók és girbegurba bokrok borították mindenfelé az ösvényeket, amelyek
egykor szabályos alakzatokat kirajzolva borították be a domboldalt.
Julia megkönnyebbült nevetésben tört ki, amikor megtudta, ki is volt az a
rejtélyes ember, és hirtelen eszébe jutott az a kiáltás is, amit akkor hallott,
amikor a mozdony beindult.
Majd egy kerek, feje tetejére állított kuglóf alakú szerkezetet mutatott a
többieknek, amely oszlopokon állt: ez volt a Moore-mauzóleum másik, tengerre
nyíló bejárata.
Úgy látszott tehát, hogy a régi tulajdonosok sírkamráinak két bejárata van, az
egyik a fény felé nyílt, míg a másik a homályba burkolózott.
No meg várt rájuk odalenn egy különös vonat is. Fred nem hallgatta végig a
gyerekek izgatott beszélgetését, hanem nagyot sóhajtott, és elbúcsúzott tőlük,
mondván, hogy visszamegy gyalog a faluba. Még azt is hozzátette, hogy annyi
minden történt vele az állomáson, hogy egy kis időre van szüksége, hogy
megeméssze.
A gyerekek megvárták, míg eltűnik a bokrok között, és akkor Jason
megmutatta Ricknek és Juliának azt a kis házat, amibe Leonard vezette be előző
nap.
- Ott van benn mindegyikük aláírása - magyarázta. - És onnan ereszkedett
először le Black Vulkán, hogy kikutassa ezt a barlangot, ahonnan éppen
kibújtunk.
- Minden dolgok kezdete? - tűnődött Rick.
- Talán - válaszolta Jason. - Vagy éppen a vége mindennek, ha meggondoljuk,
hogyan alakulnak a dolgok.
Hangjába némi keserűség vegyült. Végül is szinte semmit nem tudtak meg az
Első kulcsról, és Black Vulkánról is csak annyit, hogy elhagyta a falut a „saját
mozdonyán, és a „saját”
Időkapuján keresztül.
Ráadásul már kezdett esteledni, pedig jól az eszükbe vésték Nestor
figyelmeztetését, hogy három órán belül térjenek vissza.
- A mauzóleumból vezet lefelé egy ösvény a Villa Argohoz... - magyarázta
Jason. - Az lesz a legrövidebb út hazafelé.
- És a csónak? - kérdezte Julia, miközben elindultak azon az ösvényen, amit
öccse javasolt.
- Egy halászfaluban senki sem lop csónakot - nyugtatta meg Rick.
 ár majdnem záróra volt, amikor a Kilmore Cove-i könyvesboltban Calypso
fülét fura zaj ütötte meg.
M Letette a polcra a gyerekkönyvet, amit éppen lapozgatott, és elkezdett
fülelni. Mintha valami ritmikusan ismétlődő, egyre erősödő vibrálás lett volna.
Mintha közeledő
lépések vagy apró hullámok verték volna fel a csendet. Vagy mintha valaki
egy falat kopogtatna, üreget keresve mögötte.
Amint odafigyelt, a zaj egyből elhallgatott, s Calypso arra gondolt, csak
képzelődött. Újra belemerült hát az Alvajárók című sorozatba, amely
foszforeszkáló, sötétben is olvasható könyvekből állt. A kezében tartott kötet
csillagjegyeket ábrázolt.
Ekkor újra meghallotta a zajt, még erősebben, még konkrétabban és még
izgatottabban.
Ekkor Calypso már biztos volt benne, hogy nem képzelődik.
Valaki tényleg kopogtatott. És egyre erősebb zajt ütött, s a kopogás teljesen
betöltötte a könyvesboltot.
Kopp, kopp.
Kopp, kopp.

Kopp, kopp.

Hátulról hallatszott a zaj.

- Az nem lehet - morogta maga elé, és a pult felé lépett.
És mégis...
Kopp, kopp.

Kopp, kopp.
Kopp, kopp.
Calypso hátrasimította a haját, és csak hallgatta ezt a rejtélyes hangot. Lépett
néhányat a bolt hátulja felé, és félrehajtotta a függönyt. A kopogás egy fényes és
komplikált zárszerkezetű, sötét fából készült, öreg ajtó mögül hallattszott.
Kopp, kopp.
Kopp, kopp, KOPP.
KOPP, KOPP, KOPP.
Ezt az ajtót Calypso még sohasem nyitotta ki. A kulcs sem volt meg hozzá,
amióta évekkel azelőtt odaadta Leonardnak.
Az volt a bálna formájú kulcs.
- Ez nem lehet... - ismételte a könyvesboltos, és végigsimította a régi faajtót, s
megérintette a zárat is.
 A zaj egyre gyorsabb és hangosabb lett. Most már olyan volt, mint valami
törzsi dob üteme, vagy éppen... Igen, borzongott meg egy pillanatra Calypso:
olyan volt, mint egy erőlködő szívverés. Egy izgatott és ijedt szívverés. Fülét a
kapuhoz tapasztotta, és egész testét átjárta ez az őrült, vibráló remegés.
KOPP, KOPP, KOPP, KOPP, KOPP, KOPP, KOPP, KOPP.
- Leonard...? - suttogta Calypso az Időkapunak.
És a zaj hirtelen abbamaradt.

A nő úgy ugrott el a kaputól, mintha áramütés érte volna.

- Ne! - üvöltötte, és mint egy őrült, kirohant a boltból. -Ne, Leonard, ne!
Szandálja csattogott a tér kövezetén, ahogyan a part felé szaladt
lélekszakadva.
Ahogy
kurta
lábaitól
telt,
keresztülrobogott a falun, és semmivel sem törődött, csak egyre a tengerre
gondolt.
Elfutott a cukrászda és a királyszobor mellett, elhagyta a parti sétányt és a
Windy Inn épületét is, és odaért a Whales Call partszakaszához. Először a nyílt
tenger felé nézett. Majd a világítótorony felé.
Sehol egy csónak. Sem a tengeren, sem a Leonard háza melletti tárolóban.
És mégis, Calypso biztos volt benne, hogy valami megmagyarázhatatlan
dolog történt odakinn a nyílt tengeren.
Úgy érezte, zsibbad a keze és fáj a füle, mintha csak tengervíz ment volna
bele. A hajába túrt.
Mit tehetne?
Egy kocsi állt meg a Windy Inn előtt, pár lépéssel odébb.
Calypso a vizet bámulta, ami az apállyal lassan húzódott vissza, nedves sávot
hagyva a parti homokban. És megpillantott egy partra húzott csónakot.
Az Annabelle- t.
- Leonard, ne! - nyögte megint Calypso, és valami kimondhatatlan dolog járt a
fejében.
- Asszonyom? Minden rendben? - kérdezte egy hang a háta mögül.
Calypso megfordult. Egy fiatal férfi nézett rá a kocsija nyitott ajtaján át. Az
autóban ült egy másik férfi is. Mindketten mosolyogtak.
- Láttam a part felé rohanni... - magyarázta a fiatalabbik -
láttam, ahogy a hajába túr. A világért sem szedek beleavatkozni a dolgaiba,
de... jól érzi magát?
 Calypso a fejét csóválta.
- Nem tudom - mondta.
A férfi becsukta maga mögött az ajtót, és közelebb lépett.
Ismerősnek tűnt az arca, de valahogy mégsem egészen.
- Segíthetek? A nevem Covenant, a Villa Argoban lakom -
mondta, és felmutatott a szirttetőre.
Calypso a sziklára nézett, majd megint a nyílt tengert vizslatta, végül a partra
húzott csónakra esett a pillantása.
- Azt hiszem... hogy egy barátom bajban van - mondta.
- Miféle bajban?
- Ön tud evezni? - kérdezte hirtelen a Kilmore Cove-i könyvesboltos
kisasszony.
 mikor Jason, Julia és Rick megérkeztek a Villa Argo kertkapujához, már
háromnegyed hét volt. Óvatosan A mentek el az évszázados fák mellett és nagy
kerülőt tettek a kertben, hogy az öreg kertész kis házához érjenek hátulról.
- Nestor! - szólították.
Hallották, ahogy a férfi kisántikál a fapadlón, hogy ajtót nyisson nekik.
- Na végre! - kiáltotta, amikor megpillantotta őket. -
Megtudhatnám, mit műveltetek ennyi ideig?
A gyerekek gyorsan összefoglalták, mi minden történt velük.
Nestor leült, és így summázta beszámolójukat: - Tudtam.
Majd kihúzta magát, és felállt.
- Már majdnem vacsoraidő - jegyezte meg. - Ez a nap elment.
- Mi meg alig tudtunk meg valamit - vágta rá Rick.
- Legalább annyit megtudtatok, hogy Black a pávás kaput használta... -
emlékeztette őket a kertész, és a kistorony felé intett. - Megpróbálhatnátok
körbenézni odafenn, a régi tulajdonos holmija között, hátha ráakadtok valami
nyomra, hogy hová is nyílik az a kapu.
- Pontosan ezt terveztük - nyugtázta Jason.
- Jössz te is?
Nestor elmosolyodott.
- Nem tehetem. Itt van édesanyátok. Ez az ő háza. És nem hiszem, hogy
nagyon örülne, ha az öreg kertész csak úgy ki-be járkálna.
Mintha csak szólították volna, Covenantné egyszerre megjelent a színen, és
egy másik személy társaságában kilépett a konyhából. A gyerekeknek csak ekkor
tűnt fel, hogy az udvaron parkol egy világoskék kocsi is, pár lépésre Rick
bicajától.
- Hát ez meg kicsoda? - kérdezte Julia szinte rémülten.
Jason bezzeg egyből felismerte. Az a gyönyörű lány volt az, aki két nappal
korábban levágta a haját.
- A fodrászlány - sóhajtotta.
És tényleg, édesanyjuk frizurája könnyedebb és csillogóbb volt.
A két nő kellemesen elcseverészett egymással egészen a kocsiig. Aztán
Gwendaline beült az autóba, hátradobta a fodrászkészletét, és kezet fogott az
asszonnyal.
- És a segédje? - kérdezte meg Covenantné, mielőtt elváltak.
- Ó, ne törődjön vele - válaszolta könnyedén, bár kissé zavartan a lány. - Ő
gyalog jön le, majd útközben felszedem.
- Hát akkor két hét múlva látjuk egymást! - búcsúzott az asszony.
- Üdvözlöm a gyerekeket! - kiáltotta Gwendaline, és egy ügyes manőverrel
már el is hagyta a villa kertjét.
 Rick, Jason és Julia közömbös arccal léptek be a szobába, és megpróbáltak
minél kevesebb kérdezősködés árán feljutni az emeletre.
Anyjuk éppen az utolsó hajszálakat söpörte fel fütyörészve.
- Gyerekek...
- Anya! Milyen csodás a frizkód! - szakította félbe Julia.
- Tényleg? Hát, ez a Gwendaline érti a dolgát.
- Hát az már igaz! Figyu, mi most felugrunk még egy percre a toronyszobába.
- Persze - mondta a nő, és megnézte az óráját. - Apátoknak már lassan itt kéne
lennie. Azt mondta, hogy kész katasztrófa...
Mintha az úton tornádó söpört volna végig. Mit szeretnétek vacsira?
De a gyerekek már eltűntek.

A toronyszoba pasztellszínekben játszott: az ég barackszínben pompázott, és a

kerti fákat bearanyozta a lenyugvó nap fénye.
Az égbolton összesűrűsödtek a felhők, mintha csak a tücsökzenére gyűltek
volna össze, ami, mint minden este, napnyugtakor csendült fel.
A gyerekek beléptek a szobába, s nem kapcsoltak villanyt, csak álltak, és
élvezték a pillanatnyi csendet, ami annyira más volt, mint a mauzóleum
nyomasztó csendje. Végignézték Ulysses Moore hajógyűjteményét és útinaplóit,
amiket már korábban áttanulmányoztak. Elmerengtek a tenger víztükrének
látványában, és eszükbe jutottak a sziklaszirtek mellett csap-dosó tarajos
hullámok, melyek között aznap délelőtt eveztek át.
- Ezt nézzétek! - szólt Jason, aki először vette észre, hogy az asztalon ott
hevert egy útinapló és egy különös szövetből készült tárgy.
- Ez meg micsoda?
- Ki tette ezeket ide?
- A szellem, az ő szelleme!
Rick felvette a füzetet, és az ablakhoz emelte, hogy a lemenő nap fényében
olvassa el. Közben vetett egy pillantást Nestor kis házára is. Nem látszott ugyan
semmi, mégis biztos volt benne, hogy a vén kertész figyeli őket.
- Nestor szólt, hogy jöjjünk fel a kistoronyba, hátha ráakadunk valami
nyomra... - dünnyögte. - És micsoda véletlen, máris ráakadtunk.
- Kezd ez az egész szinte ijesztővé válni... - tette hozzá Julia. - Mintha valaki
ellenőrizne, mintha a régi tulajdonos figyelne minket, és kihallgatna a fal mögül.
- Persze! Ez így van! Tudjuk, hogy ez a helyzet. Viszont pontosan ezekre a
jelekre van szükségünk! - zárta le a vitát Jason. - Rick, mi áll a füzetben?
-Valami kertről ír - olvasta Rick. - János pap kertjének nevezik. Hallottatok
már róla?
Az ikrek rázták a fejüket.
 - Marco Polo ír róla... - folytatta Rick. - Figyeljetek: hatalmas birodalmát az
egész világon ismerik, hadserege számos különböző népből áll, és ez egyike
János pap csodáinak. Úgy tűnik, hogy 1165-ben, a középkor kellős közepén ez a
János pap írt egy levelet az összes nyugati uralkodónak, amelyben leírta országa
minden gazdagságát, ideértve egy csodatévő vizű szökőkutat. Úgy mondják,
hogy bárki iszik annak vizéből, soha többé nem betegszik meg, és nem is
öregszik többé.
- Valami örök fiatalság kútja, vagy mi?
- A'sszem, valami olyasmi... - válaszolta Rick, és megmutatta Ulysses Moore
egyik rajzát, ami egy erdő közepén álló szökőkutat ábrázolt. - Mikor a levél
megérkezett, több tucat kalandor kelt útra kelet felé, hogy megleljék ezt az
országot, de úgy tűnik, senkinek sem sikerült, és sokan meghaltak útközben.
- Mint Puntföld.
- Pontosan.
- De miért van itt egy teve? - kérdezte Julia.
Rick addig lapozott a füzetben, míg rá nem akadt egy tevekaraván rajzára.
- Aha, megvan. Úgy látszik, néhány mezopotámiai kereskedő ismerte az utat
János pap kertjéhez, és kereskedtek is az uralkodóval, akinek aranyért és
drágakövekért cserébe fűszereket vittek. A tevét pedig arabul „a sivatag
hajójának”
nevezik.
Julia felnevetett.
- Tehát ez is a régi tulajdonos hajómodell-gyűjteményének része?
- Szerintem igen - vágta rá Rick. Megforgatta még egyszer az útinaplót,
becsukta, majd átpasszolta Jasonnek. - Irtó sok minden van még benne. Még egy
térkép is erről az országról, az összes palota nevével... de az tuti, hogy most
nincs időnk végigolvasni.
- Indulnunk kell - jelentette ki Jason.
- Te megőrültél? - vágta rá a nővére. - Én teljesen kivagyok.
- Kivagy, vagy nem vagy ki, egyszerűen nincs vesztegetni való időnk! -
erősködött a fiú.
- Menj csak, ha annyira akarsz - tört ki Juliából, és a zsebéből kivette az
Időkapu négy kulcsát, és letette az asztalra.
- Én most biztos képtelen vagyok rá.
- De Julia, tényleg nem érted? Ott van Black Vulkán az Első Kulccsal! Végre
minden világos! Emiatt a szökőkút miatt nevezte el a mozdonyát „az örök
fiatalság vonatának”!
- Én viszont azt hiszem, hogy ennek sokkal romantikusabb oka lehetett... -
jegyezte meg Julia. - A Clitennestra Biggles nevet adta a mozdonynak, és le
merném fogadni, hogy 1974
volt az az év, amikor találkoztak. És azért az örök fiatalság vonata, mert a
szerelem mindörökre megfiatalít.
Rick és Jason döbbenten meredt rá.
- Tudod, mi az én véleményem? - zárta le a témát Jason. -
Nem az van, hogy Black tudott bánni a nőkkel, hanem hogy a nők egyszerűen
furcsák, nem igaz, Rick?
- Juliának van igaza.
- Na tessék! - dühöngött Jason.
- Nem indulhatunk el azonnal. Vacsoraidő van, és itt vannak a szüleitek is.
Jobb lesz, ha holnapra halasztjuk az utat.
- És Oblivia? - vágta rá Jason.
A parkra nyíló ablak hirtelen halk reccsenéssel kitárult. Egy kéz tűnt elő az
alkonyatí aranyló félhomályban, és betapasztotta Jason száját. Két alak
közeledett hangtalanul Rick és Julia irányába.
- Egy szót se... - suttogta Manfred, és úgy kapta fel Jasont, mintha csak egy
szalmabáb volna. - Vagy kitekerem a nyakát.
Oblivia odament a régi tulajdonos íróasztalához, és végigsimította az Időkapu
négy kulcsát.
- Oblivia iránt érdeklődtél, kedveském? - suttogta. - Nézd, mi sem
egyszerűbb: Oblivia indulni akar, mégpedig azonnal.
 z Annabelle apró, könnyű teste a csendes esti tengert hasítva eltávolodott a
Kilmore Cove-i öböltől. Calypso A ült az orrban, és a laposan hömpölygő
hullámokat vizslatta.
- Arra... - mutatott egy világosabb pont felé, amit csak ő
ismerhetett fel az egyre feketébb vízfelszínen.
Biztos volt a dolgában. Érezte, hogy milyen irányba kell menni, mintha csak
közvetlen összeköttetésben állna a vízzel.
Covenant úr és Holmer mérnök aggódó pillantásokat váltottak egymással.
Addig rendben van, hogy az ember segít egy bajban lévő hölgynek. Az is
rendben van, hogy tengerre száll egy evezős csónakon nem sokkal napnyugta
előtt. Az is rendben van, hogy jó messzire eltávolodik a parttól... már feltéve, ha
az egész nem tűnik teljesen értelmetlennek.
- Calypso asszony, már megbocsásson... - szólalt meg Covenant úr, de közben
tovább evezett. - Nem magyarázná esetleg el nekünk, hogy mit is csinálunk
tulajdonképpen?
Az asszonyka meg sem fordulva válaszolt, miközben folyamatosan a tengert
kémlelte tüzetesen.
- Egy barátomat keressük.
- Persze - folytatta Covenant. - De miért is errefelé keressük pontosan?
- Mert itt van valamerre.
Homer nekifeszült az evezőnek, és nagyot húzott rajta.
- És még nagyon messze van innen?
A mérnök hangja határozottan bosszúsnak tűnt, ezért Calypso hátrafordult.
- Könyörgök, higgyenek nekem, uraim: nem vagyok bolond.
- Ezt senki nem állította! - kiáltotta a mérnök, de mintha az ellenkezőjéről lett
volna meggyőződve.
- De gondolják, és én tudok az arcukról olvasni. És az önök szempontjából
még igazuk is van. Az a helyzet, hogy… én érzem, hogy valami történt itt,
valahol a közelben. Mást, vagy többet sajnos nem mondhatok, mindössze még
néhány perc türelmüket kérem. És még egy kis erőfeszítést. - Calypso
bizonytalanul elmosolyodott. Sápadt arca olyannak tűnt, mint a vízen tükröződő
holdvilág. - Remek gyümölcslevest tudok főzni, és megígérem, hogy amint
hazaérünk, meghálálom a fáradozásukat.
- Hát amennyiben így áll a helyzet, asszonyom - válaszolta Covenant úr. -
Muszáj teljesítenünk óhaját, nem igaz, Homer?
- Hát persze - morogta amaz minden meggyőződés nélkül, és arra gondolt,
hogy ezt a halászfalut igencsak különös népek lakják: azért fizetnek neki, hogy
minél tovább húzzon egy költözést.
Aztán
 megostromolják
a
hotelben,
mert
összetévesztették valami Ulysses Moore-ral, eltűnik egy kamionja valami útra
dőlt fa meg olyan kátyúk miatt, amit mintha direkt ástak volna az útra. És most,
a nap lezárásaként egy holdkóros nő meggyőzi, hogy kievezzenek a nyílt
tengerre, egy állítólagos bajban lévő barátja miatt. - Egyre kevesebbet látni... -
szólt végül, és lenyomta tudat alá kétségeit.
Szinte válaszként a hátuk mögött kigyúltak Kilmore Cove világítótornyának
fényei.
- Jobb így? - bátorította Covenant.

- Ott! - kiáltott fel hirtelen Calypso, és a tengerre mutatott. -

Látják?
- Mit?
Covenant és Homer elengedték az evezőket, és abba az irányba bámultak,
amerre Biggles kisasszony mutatott. Egy tintafekete csík, egy tejfehér sáv a
látóhatáron, és az egyre sötétedő égbolt. A két férfi mindössze ennyit látott.
Utána viszont a torony fényhasábja megvilágított egy fekete, örvénylő
alakot,
ami
valami
óriási
fekete
madárra
emlékeztetett, és ami alig húsz méterrel odébb a vízbe csobbant.
- Egy bálna farka - kiáltotta Covenant úr. - Jól láttam? Egy bálna volt?
- Igen! - kiáltotta Calypso is. - Fordítsuk meg a csónakot!
- Miért? Hová fordítsuk? - kérdezte Homer, aki hirtelen pánikba esett. - Nem
veszélyes ez, nem borulhatunk fel?
- Nem, nem! Könyörgök, siessünk! - nyöszörögte Calypso.
A két férfi határozott mozdulatokkal evezett a sötétben, míg a csónak orra bele
nem ütközött valamibe.
- A bálna! - üvöltötte Homer, és talpra ugrott.
- Jaj, ne! - nyögte viszont Calypso, és mélyen kihajolt a csónakból. - Leonard!
A vízben egy ember volt.

Covenant úr lekapta a cipőjét és az ingjét, és a vízbe vetette magát.

 - Óvatosan! - kiáltotta Homer, aki megpróbálta egyensúlyban tartani a
csónakot.
A víz mozdulatlan volt és langyos. Covenant odaúszott a vízben lebegő
testhez, és megkísérelte megmozdítani.
- Él? - kérdezte Calypso.
- Úgy tűnik... - válaszolta, és odahúzta a csónaktesthez. -
Igen, él. Csak elvesztette az eszméletét.
Gyakorlatlan mozdulatokkal lecsatolta róla a búvár-maszkot, ami a vízbe
esett.
- Rajta van az egész búvárfelszerelés.
- Még szerencse! A felfújható mellény nélkül biztosan elmerült volna.
- Túl nehéz ahhoz, hogy kihúzzam! - Covenant úr megkereste a két palack
rögzítését, és nagy nehezen leakasztotta őket, nem törődve vele, hogy azonnal
alámerültek.
Azután így próbálta meg a csónakba tuszkolni. Homer és Calypso Leonard két
karjánál fogva kevés sikerrel próbáltak segíteni neki.
- Valóságos óriás a barátja, asszonyom!
- Gyerünk!
- Nyomja meg!
- Húzzák fel! És vigyázzanak, el ne essenek!
Leonard teste a csónak peremén hevert, majd nagy nehezen átfordult, és
tompa puffanással landolt a csónak fenekén.
- Kész! - kiáltott fel hitetlenkedve Homer. - Megcsináltuk!
Calypso Leonard fölé hajolt, félresimította a haját, és megpróbálta
újraéleszteni.
- Kitartás, mássz fel... - mondta a mérnök Covenant-nak, most már tegezve a
férfit. Kezénél húzva segítette fel a fedélzetre.
- Húúú! - sóhajtott végül. - Nem hittem volna, hogy sikerül.
- De én sem... - ismerte el Homer.
Hirtelen mindketten elhallgattak. A vízfelszín fodrozódni kezdett, majd
megemelkedett a vízszint, s a tenger még feketébbé vált. A bálna háta emelkedett
ki lassan, elegánsan és ellenállhatatlanul a tengerből. Olyan volt, mint egy tenger
felett átívelő híd.
A következő pillanatban eltűnt, ám előtte még felvillant az Annabelle- nél
mintegy háromszor nagyobb farka is, egyszer még az ég felé csapott vele, aztán
a mélybe merült.
- Ezt megúsztuk... - motyogta Homer. - Ha egy méterrel idébb jön fel...
- Hát igen - bólintott Covenant is, és arra gondolt, hogy néhány másodperccel
korábban pontosan ott úszott el a bálna fölött.
 - Annyira kicsik vagyunk, hogy még csak észre sem vett volna minket.
Covenant úrnak azonban más járt a fejében.
- Nekem pedig az volt az érzésem, hogy, nem is tudom…
mintha üdvözölne minket. - Calypso felé fordult, akinek most már jóval
nyugodtabb volt a tekintete. - Nincs igazam? Nem úgy érzi ön is, hogy ez a
bálna mintha valahogy segített volna nekünk?
- De igen, így történt - válaszolt a nő. - Ő hívott ide minket.
Nem véletlenül nevezik ezt az öblöt úgy, hogy Whales Call.
Bálnahívogató.
- Elképesztő volt - mondta ekkor Homer. - Valami egészen elképesztő. Sokért
nem adnám, ha még egyszer láthatnám...
Egy olyan hang hallatszott ekkor, mintha egy cső robbant volna szét. Vagy
mintha a világ legnagyobb zuhanyát nyitották volna ki hirtelen. A bálna lélegzete
betöltötte a levegőt, és csak annyi idejük maradt, hogy felpillantsanak, mielőtt
meleg és bűzös víz borította volna be őket, ami kis híján felborította a csónakot
is.
- Ó, a francba! Ez szörnyű! - jajgatott Homer, akit éppúgy, mint társait, tetőtől
talpig beborított a víz. - Fúúúúj! Ez rettentő, micsoda bűz!
Ebben a szent pillanatban a csónak fenekén heverő férfi hevesen köhögni
kezdett, és kinyitotta egyetlen szemét. Egy szót sem szólt, csak egyre köhögött.
Körbenézett, és próbált rájönni, mi is folyik körülötte.
- Én vagyok az, Leonard! - üdvözölte Calypso.
- Banner... - motyogta Leonard Minaxo, amikor kicsit csillapodott a köhögése.
- Covenant - mutatkozott be Covenant úr, aki a bálna által kiköpött algáktól
zöldellt. - Ez a félig emésztett apróhalakkal borított úriember mellettem Homer,
a Homer & Homer társaság részéről. Homer mérnök úr, a pontosság kedvéért.
- Láttam! - üvöltötte Leonard.

- Mit láttál? - kérdezte Calypso.

Úgy tűnt, Leonard csak fokozatosan tér vissza a való világba. Végigtapogatta
a testet, majd esetlenül megfordult a csónakban.
- Ne! Leesett rólam! Elvesztettem!

- Megtenné, hogy nyugton marad egy percre? - kérdezte Covenant, akit

idegesített az óriás fészkelődése.
- Megtaláltam a vitorlást! - kiabálta Leonard. Arca olyan volt, mint egy hulláé,
és úgy tűnt, észre sem veszi a másik két férfit. - Megtaláltam, Calypso, ott van
lent! Ez... Raymond Moore vitorlás hajója. Ezzel érkezett Kilmore Cove-ba.
- Leonard... nyugodj meg... - csitítgatta Calypso.
 - Ott voltam lent... de elfogyott a levegőm... - A férfi felült a csónakban. - És
akkor sietnem kellett a feljövetellel, mert az volt az utolsó pillanat... és ki kellett
egyenlíteni a nyomást... és akkor érkezett az a bálna. Egy bálna, Calypso! És
meglökött! A felszín felé! Mintha mindent tudna!
- Mi mindent?
A világítótorony őre ekkor észrevett valami dudort a mellkasán. Lehúzta a
cipzárt, egyik kezével benyúlt a kezeslábas alá, és kihúzott egy fémórát.
- Nem vesztettem el! - mosolyodott el, miközben az Annabelle bizonytalanul
haladt a nyílt tengeren. Megmutatta az órát Calypsónak, majd Homemek és
Covenant-nak is.
Szép, fémből készült búváróra volt, fedelén egy bagollyal.
- Igazán szép - jegyezte meg Covenant. - És mellesleg az jut róla eszembe,
hogy most már tényleg ideje volna visszamenni. A feleségem bizonyára már
aggódik.
- Ott volt a vitorláson - magyarázta Leonard Calypsónak. -
Raymond Moore 16. századi vitorlásán.
- Nehezen tudnám elképzelni, hogy ez a tárgy egy 16.
századi kronométer lenne - akadékoskodott Homer mérnök.
- Ott volt Banner, beszorulva lenn - fejezte be egy szuszra Leonard Minaxo. -
Ott lenn halt meg Rick édesapja.
 ulia lassan lépett közelebb a Villa Argo-beli Időkapuhoz.
- Gyerünk, kislány, nyisd ki szépen - sürgette Oblivia a Jháta mögül. - És
igyekezz.
Julia habozott. Hallotta, ahogyan édesanyja tesz - vesz a konyhában, és tudta,
hogy elég volna egy kiáltás, hogy a segítségükre siessen. Az a férfi azonban, akit
ő taszított a mélybe pár napja, szorosan tartotta a kezében Jasont mögötte.
És ahányszor ő habozni látszott, mindig megszorította fivére torkát, amitől a
fiú felnyögött fájdalmában.
A lány Rick felé fordult.
- Engedelmeskedj nekik - tanácsolta a vörös hajú fiú.
Julia úgy érezte, valami különös magabiztosság van a fiú hangjában, mintha
pontosan tudná, mit kell tenniük.
Mintha lenne valami terve.
Úgy döntött, bízik a megérzésében, és felemelte a négy kulcsot. Egyenként
beillesztette őket a zárba.
Klikk. Klikk. Klikk. Klikk.
- Ó, fantasztikus... - susogta Oblivia, amikor végzett.
- Csak utánatok, drágáim.
- Kellene valami fény - mondta Rick.
Oblivia odalépett Manfred hátizsákjához. Kotorászott egy kicsit a kacatok
között, és előhúzott egy elemlámpát.
- Zseblámpa - mondta.
- Az nem működik - erősködött Rick. - Gyertyák kellenek.
- Nagyon is jól működik. Gyerünk! - förmedt rá Obiivia, és a lámpát
felkattintva betaszította a fiút. - Elég legyen a hülyeségekből!
Beléptek a folyosóra, Julia és Rick elöl, középen Oblivia, és végül Manfred
Jasonnel.
- Néggyel egy nyílj ki sorsszerűén? - kezdte szavalni Rick. - A mottót négyből
háromban leld meg?
- Te meg mit motyogsz itt össze? — mordult rá Oblivia - A négy közül kettő a
halálba vezet... - folytatta Rick. - S csak egy a négyből visz oda le.
- És ez meg mit jelent?
Julia és Rick megállt a folyosó végén, a kerek szoba közepén, ahonnan a négy
kijárat indult.
- Ez az a versike, ami ahhoz kell, hogy megtudja valaki, melyik az egyetlen
folyosó, ami leviszi az embert - válaszolta Rick keményen, és a terem négy
nyílására mutatott.
Oblivia Newtonnak még éppen maradt ideje, hogy körbevillantsa a
zseblámpát. Megpillantotta a körös-körül a falba vésett betűket és az
állatfigurákat a kapuk árkádja fölött.
Utána, mint addig minden alkalommal, egy igen erős széláramlat érkezett
lentről, és becsapta az Időkaput Manfred háta mögött.
És az elemlámpa kialudt.

- Jason! - üvöltötte Julia a sötétben.

- Jaaaaaj! - üvöltötte Manfred.
- Hhhrrrrr! - üvöltötte Jason.
- Manfred! - üvöltötte Oblivia.
Kaotikus sikoltozás, kiáltozás, rohanó léptek és ütközések zaja hallatszott a
sötétben.
- Jason! - kiáltotta megint Julia.
- Julia! - üvöltötte Jason. - Lefelé!
- Átkozott taknyos!
- Manfred, lelépnek!
- Megharapta a kezem!
- Hol vagy?
- Itt!
- Ki az!
- Manfred.
Fellobbant egy gyufa lángja. Egy apró fénykörben felvillant Manfred
elgyötört arca.
- Itt vagyok - mondta.
Körülöttük mindenfelé sötét volt.
- Hallod őket?
- Igen. Lefelé mennek.
- De merre?
A gyufa elaludt. Manfred meggyújtott még egyet. Hallotta a gyerekek
távolodó lépteit, de mintha legalább két folyosóról visszhangzott volna
egyszerre.
- Nem tudom. Talán arra. - Figyelmesen hallgatózott egy darabig. - Vagy talán
arra.
- Dönts!
- Hogy is volt a mondóka? - kérdezte Manfred. - Kettő a halálba, egy lefele?
- Manfred! - adta ki a parancsot Oblivia. - Csinálj valamit!
- Rick hol van? Hol? - kiáltotta suttogva Julia. Szorosan fogta Jason kezét, és
együtt rohantak a sötétben azon a folyosón, ami a Metis hez vezetett.
- Ott lesz előttünk - mondta Jason. - Mozogjunk! .
Julia kifulladva követte valamivel lemaradva.
 - Vigyázz a kútra.
- Látom - válaszolta Jason. - Itt vannak a szentjánosbogarak.
Az őket körbevevő tökéletes homályt valóban megtörte valami a padlóból
szűrődő, derengő fény ott, ahol a föld alatti barlanghoz vezető kút nyílott.
Julia visszafordult.
- Nem hallom őket. És nem hallom Ricket sem.
- Gyerünk tovább!
Átmásztak a kúton, és továbbrohantak.
- Honnan bújtak elő? - nyögte Julia. - Hogy csinálták?
- Nem tudom. Fogalmam sincs.
Elérték a csúszdás szobát, és megint fülelni kezdtek.
- Senki sincs mögöttünk.
- Akkor Rick már lement.
- És meg sem várt minket?
Jason a nővérére nézett. Majd a csúszdára mutatott.
- Menjünk.
- Ne várjuk meg?
- Ne itt, Julia. Szeretnék minél távolabb lenni tőlük.
Bekuporodtak a csúszdába, előbb Julia, majd Jason, és lecsúsztak.
Amint leértek a homokba, egyből Rick nyomait kezdték keresni, de
mindhiába.
- De hát akkor merre lehet Rick? - nyögte Julia.
Jason a hajóhídhoz futott.
- Nem tudom - kiáltotta. - De segíts előkészíteni a hajót!

- A négy közül kettő a halálba vezet, s csak egy a négyből visz oda le... -
ismételgette magában Rick, miközben tapogatózva haladt előre egy másik
folyosón. - A négy közül kettő a halálba vezet. A négy közül kettő a halálba
vezet.
Megállt, hogy kicsit kifújja magát. Egyre csak a mondókát ismételgette
magában. Mikor valamennyire megnyugodott, csak akkor kezdett el fülelni.
Nem hallotta már sem Oblivia, és Manfred hangját, sem Jason és Julia lépteit.
Nem hallott semmit. Semmi hang nem jött egyik irányból sem.
Egyedül volt. A sötétben.
A rossz folyosón.
De ő döntött így. A fény kialvását követő zűrzavarban Rick tudatosan indult el
az egyik rossz folyosón, amely a mondóka szerint a halálba visz, abban a
reményben, hogy Manfred és Oblivia majd őt követik, nem pedig Jasont és Juliát
a Metis hez .
 Azt akarta, hogy a barátai előnyhöz jussanak, és arra gondolt, hogy csak egy
rövid szakaszon megy be az új folyosóba, aztán majd visszamegy.
Most azonban, hogy idáig jutott a sötétben, ki tudja, hány méter és hány
kanyar megtétele után, rá kellett döbbennie, hogy nem képes visszatalálni.
És hogy már azt sem tudja pontosan, melyik irány lenne is a „visszafelé”.
Egyedül maradt a sötétben. Sötét és csend.
Mit tegyen?
Veleszületett optimizmusa meggyőzte, hogy ereszkedjen négykézlábra, és
próbáljon meg így tájékozódni tapogatózva.
Egyszer csak egy falhoz ért.
Megérintette, és egyik kezével a sziklát tapogatva elindult felfelé. Ám
egyszerre a szikla a semmibe veszett, és ő megint ottmaradt a homályban,
viszonyítási pont nélkül.
- Merre kell mennem? - kérdezte magától.
Hangja fémesen visszhangozva visszaverődött. Ez azt jelentette, hogy a
sötétben Rick olyan ponthoz jutott, ahol a folyosó kiszélesedett. De hogy
mennyire? És milyen irányban?
Néma kiáltás szorongatta a torkát, de Rick visszafojtotta, keményen lenyomva
a gyomrába a félelmet, és megpróbált lelket önteni magába.
Az őt körülvevő tömény sötétséget vizslatta, és hangosan tette fel a kérdést:
- Merre menjek, apu?

- Erre menjünk le - döntötte el Manfred, és fellobbantotta a sokadik gyufát.

- Miért pont arra?
- Mintha onnan láttam volna valami fényt.
- De én a lépteket a másik irányból hallottam.
- Kettéváltak - magyarázta Manfred. - Ismerik ezeket az alagutakat.
A gyufa ellobbant.
- Miért hagytad, hogy lelépjen?
- Megharapta a kezemet.
- Béna alak vagy.
Manfred valamit dünnyögött válaszul.
- Mit mondtál?
- Azt mondtam, hogy én nem akartam ide bejönni. Soha nem is akartam, és
mégis mindig ezt kell csinálnom.
- Nem tudunk egyszerűen visszamenni oda, ahonnan jöttünk?
- Már próbáltam.
- És?
- Be van zárva a kapu.
 - Próbáltál kopogni?
- Igen.
Manfred meggyújtott még egy gyufát.
- Már alig van. Ha le akarunk menni, akkor azt most kell megtennünk.
- Biztos vagy benne, hogy ez a helyes folyosó?
- Nem.
- És ha ez a rossz folyosó?
- Ez van.

A sötétben Rick sokáig állt mozdulatlanul, lehunyt szemmel.

Amikor újra kinyitotta, megpillantott valamit. Pislogott.
Majd megtörölte a szemét, hogy megbizonyosodjon róla, nem téved-e.
Egy apró, hunyorgó fénypontot látott.
Egy fénypontot, ami néhány méterre tőle villogott, mintha csak szélfutta
virágpor volna.
Vagy egy szentjánosbogár.
Ki tudja, honnan bukkant elő, de finom fénykör lengte körül.
- Köszönöm, apu... - motyogta Rick, és érezte, hogy könnybe lábad a szeme.
A szentjánosbogár csak egyet jelenthetett. Hogy a Metis barlangja nem
lehetett már nagyon messze. Sőt, most először mintha a sziklákhoz csapódó
hullámok zúgását is hallotta volna.
Újra reménykedve felállt, és odalépett a szentjánosbogárhoz, amely mintha
csak rá várt volna egy szürke sziklán.
Lehajolt hozzá, kezébe vette. Majd nyitott tenyerében tartva a feje fölé emelte.
A bogár felemelkedett, és Rick követte. Ez az apró, hunyorgó fényforrás
csupán arra volt elég, hogy az orra hegyéig ellásson, de legalább már nem volt
egyedül, egy élőlény társául szegődött, és vezette őt.
Rick csak ment előre, és semmire sem gondolt, csupán a zümmögő bogárkát
követte a szemével.
Fogalma sem volt, mennyi ideig ment. Ám egyszerre azt érezte, hogy
láthatatlan falak veszik körül, és hogy a talaj a lába alatt szabályosabbá, simábbá
vált.
Az út emelkedni kezdett.
Rick követte. Noha közben rádöbbent, hogy a szentjánosbogár messzire vezeti
a Metis től , mégsem állt meg, hiszen immár ez a kis rovar volt az egyetlen
kapocs, ami az élethez kötötte.
Csak gyalogolt felfelé, mígnem a bogár le nem szállt egy szikla tetejére.
Rick megpróbálta kitalálni, mit is csinál a szentjánosbogár, és csak túl későn
jött rá, hogy az állat elkezdte befúmi magát egy lyukba a sziklán.
 - Ne, várj! - kiáltotta. - Hová mész?
Megpróbálta elkapni, de a szentjánosbogár már jó mélyre jutott a lyukban. S a
fénye elkezdett eltűnni a szeme elől.
- Jaj, ne! - nyöszörögte Rick, aki kezdett pánikba esni arra a gondolatra, hogy
megint egyedül marad a homályban.
A sziklának dőlt, ám hirtelen rádöbbent, hogy nem kö-
zönséges sziklával van dolga, hanem egy emberi kéz által megmunkált kővel.
Sőt... egy szoborral. Egy hatalmas szobor, ami fölébe magasodva az egész teret
betöltötte.
A szobor mintha ránehezedett volna, láthatatlanul, feketén magasodott fölébe
a sötétségben.
A vörös hajú fiú a talpazatot kezdte tapogatni, hátha ráakad valamire, bár nem
tudta, mit is keres. Talán egy kapaszkodót, vagy valamit, amit tapintásával
felismerhet...
Mondjuk egy villanykapcsolót.
Megdermedt.
Megint végigtapogatta.
És valóban, egy régi típusú, kerek, fekete, porcelán villanykapcsoló volt,
közepén a kis fel-le kapcsolható fogantyúval.
A keze remegett.
pelnyomta a kallantyút.
És kigyúlt a fény.

Az Annebelle gyors iramban érte el a Whales Call-i partot, és a három férfi a

partra húzta a csónakot. Mindannyian rothadó algától és döglött haltól bűzlöttek.
- Nem is tudom, hogyan köszönjem meg önöknek - szólt Leonard a másik két
férfinak, mikor végre szárazföldet éreztek a talpuk alatt. - Megmentették az
életemet.
- Ne nekünk köszönje - válaszolta Covenant úr. - Hanem Calypso
kisasszonynak. Ő kért meg minket, hogy vízre szálljunk, és ő vezetett el minket
önhöz.
Leonard megfordult, és megölelte az apró termetű
asszonykát.
- Fogalmam sincs, hogy csináltad, Calypso, de köszönöm.
- Magam sem tudom - suttogta a nő válaszul. - De örülök, hogy sikerült.
Ahogy Homer és Covenant elnézte ezt a különös óriást, ahogy érzelmesen
ölelgeti az asszonykát, kezdték magukat zavarban érezni, mintha betolakodók
volnának a jelenetben.
- Khm... - köhögött a mérnök. - Én lassan visszamennék a szállodámba, hogy
lezuhanyozzak.
- Én még lassan tudatnám a feleségemmel, hogy még életben vagyok... - tette
hozzá Covenant.
Leonard elengedte Calypsót.
- Autóval megy a Villa Argoig? - kérdezte a sziklatetőn lévő ház új
tulajdonosát.
- Leonard... - próbálta leinteni a nő.
- Hogyne. Elvigyem valameddig?
- Igen - válaszolta az óriás. - Jó volna, ha elmehetnék önnel, hogy
beszélhessek Nestorral.
- Leonard, hagyd ezt... - tört ki Calypsóból.
- Úgy érti... a kertészünkkel?
- Igen. Fantasztikus gyógyfüvei vannak a kis házában.
Covenant úr megvonta a vállát.
- Hogyne. Üljön be a kocsiba.
 szentjánosbogarak úgy örvénylettek a móló körül, mint valami miniatűr
csillagraj. Jason és Julia a Metis hídján A álltak és a barlangot nézték.
Jason a kötél végét markolta, készen, hogy elengedje a hajót, de nem tudta
rászánni magát. Rick még mindig nem jött meg.
- Mi történik akkor, ha... - kezdte Julia.
- Nem tudom - vágta rá a testvére, meg sem várva a kérdés végét.
Nem tudhatta, mi történik azokkal az emberekkel, akik a barlangban
maradnak, mikor ők elérik és kinyitják azt a kaput, a belső tenger túlpartján.
Nem tudhatta.
Még mindig várakoztak. A belső tenger nyugodtnak tűnt, de valami
visszafojtott várakozás remegett a vízen. A két gyerek tekintete pedig szinte
vibrált a nyugtalanságtól.
Ekkor, végre-valahára megpillantottak valami mozgást a csúszda irányából.
Látták, hogy egy test landol a homokban, és feltápászkodik.
- Rick! - sikoltotta Julia, és megragadta fivére karját.
A szentjánosbogarak őrülten köröztek, lángsugarakat húzva a levegőben. Apró
hullámok verték az időtenger partját.
A földet ért alak elkezdett a híd felé rohanni. Majd elnyújtott kiáltást hallottak,
és egy második ember is a partra zuhant, nehézkesen elterülve a homokban.
Julia mosolya egyszerre az arcára fagyott.
- Ők azok! - üvöltötte Jason, és abban a pillanatban elengedte a kötelet. -
Gyerünk! Gyerünk! El kell tűnnünk.
Ahogy elszabadult a kötéltől, a Metis teste megemelkedett, és kezdett
eltávolodni a hídtól. Oblivia azonban már ott loholt az öreg deszkákon, léptei
üstdobként döngtek a pallón.
Jason a kormányhoz rohant, megragadta, és megpróbálta megfordítani a hajót.
Egy dobbanás, még egy, és még egy.
Nekifutás.
És ugrás.
A Metis teste megfeszült, és lassan engedelmeskedett a gyerekkapitány
manőverének. Tompa puffanás hallatszott a hajó oldalán: Oblivia.
Egy másodpercig úgy tűnt, lecsúszik a palánkon, de azután lilára lakkozott
körmeivel sikerült megkapaszkodnia a hajó peremén.
- El innen! - kiáltott rá Julia, és egy evezővel rácsapott a kezére.
- Jaaaaj! - sikoltotta Oblivia, és a másik kezével is megkapaszkodott. -
Átkozott taknyos!
- El innen! El innen! - kiáltotta megint Julia, és megint ráütött az evezővel.
Jason a kormányt markolta, és a Metis orrát a fekete kapu felé irányította.
Fel kellett pörgetnie az utazást, és mihamarabb ki-robbantania az idővihart,
hátha a szélörvény a tengerbe sodorja Obliviát.
Időközben Manfred is elérte a hajóhidat, és döbbenten bámulta a hajót, ami
egy teljesen nyugodt tenger közepén küszködött a széllel. Nem tudta rászánni
magát, hogy ugorjon.
A Metis bukdácsolt egy darabig, majd felvette a helyes irányt.
- János pap kertje felé! - üvöltötte ekkor Jason.
A barlangban felerősödött egy szélörvény, és a felzavart szentjánosbogarak a
szurdokban kerestek menedéket.
- Az örök ifjúság kertjéhez! - rikoltotta megint a fiú, és a hajótest
megemelkedett.
A löket felborította Juliát, viszont ahelyett, hogy lesodorta volna, besegítette
Obliviát a hajóba.
A tenger vadul örvénylett, ahogyan a Metis elhúzott a híd mellett.
- Manfred! - süvítette Oblivia. - Ugorj, te szerencsétlen, átkozott balfácán!
Ugorj!
„Tenger, víz, szél, vihar.”
Ez a négy szó villant át hirtelen Manfred agyán.
A Metis ott siklott el alig egy méterre tőle. Látta, hogy Oblivia valamit kiabál
felé, de egy szót sem értett belőle. Látta azt az elviselhetetlen kis csajt a
fedélzeten heverni, és azt az elviselhetetlen srácot, ahogy a kormányt markolja
rémülten.
Megpróbálta összerakni a képet. Régi hajó. Kiskölyök.
Szikla. Hajótörés.
Majd megint Oblivia tajtékzó arcára esett a pillantása.
„Most vagy soha” - szánta el magát végül, és ugrott.

A fény annyira elvakította Ricket, hogy be kellett hunynia a szemét, majd csak
a szemére tapasztott ujjai közül nézett hunyorogva.
Annyira megdöbbentette, amit látott, hogy térdre rogyott tőle.
Egy kősárkány lábánál találta magát, ami legalább öt méter magasan
tornyosult fölébe. Rémületes, szikár sárkány volt, szárnyak nélkül, de kitátott
szájjal. Hosszú taraja mozogni látszott a barlang mozdulatlanságában.
Farkára támaszkodott, és lábait figyelmeztetően maga elé nyújtotta. Nem
támadott, őrsárkány volt. Kincset őrzött.
Amikor a szeme megszokta a fényt, és szíve is megnyugodott lassan, látván,
hogy a szörnyeteg csupán egy szobor, Rick észrevette, hogy a sárkány nincs
egyedül. Háta mögött egy keskeny, árkádos híd húzódott végig a sziklarepedés
fölött, hosszan, végtelenbe veszően. A híd két oldalán, szabályos távolságra
egymástól további fantasztikus szoboralakok látszottak. Ugyanolyan lampionok
világították meg őket vibráló, tompa, a sötétbe olvadó fénnyel, mint amilyeneket
délután láttak a barlangban.
Rick még mindig alig tért magához, de feltápászkodott, hogy szemügyre
vegye az elé táruló látványt. A sárkánnyal szemben, a híd túloldalán egy
farokuszonyát felemelő bálna volt látható. Odébb egy kunkori farkú majom,
majd egy hosszú fülű nyúl.
- Aztán az iguána... - mosolyodott el Rick, ahogy felismerte a többi szobrot is.
- A macska, a jaguár... a páva.
Egy ló sörénye. Majd az oroszlán, aki úgy gömbölyödött össze, mint valami
szfinx. A mamut hosszú, görbe, homályba mutató agyara, mintha két hatalmas
kérdőjel volna.
A tizenegy kulcs állatai.
Rick tett egy-két lépést a hídon, majd kihajolt az alacsony kőkorláton, ami a
függőhidat szegélyezte. Lenézett. Egy szögletes sziklagúlát pillantott meg.
Elsétált a sárkány orra előtt. Majd lassan továbblépdelt felfelé a híd ívét
követve. Sorra köszöntötte az állatokat, és úgy érezte, azok is viszonozzák az
üdvözlést. Úgy érzékelte, mintha mások is jelen lennének láthatatlanul a
homályban. Mintha a homályból figyelnék őt kíváncsian.
De nem félt. Nem érezte ijesztőnek ezt a helyet.
Szíve úgy vert ugyan, mint valami üstdob, de ez a dobszó mintha a menetelés
ütemét jelezte volna, arra bátorította, hogy határozottan továbbhaladjon.
Tisztelettudóan fejet hajtott mind a tizenegy állatnak, és érezte, hogy az őt
figyelő láthatatlan tekintetek elégedetten nyugtázzák viselkedését.
Rick nyugodt volt, mert tudta, hogy közöttük ott van édesapja is.
Kialudt szentjánosbogárként a sárkány vállán.

Amikor átért a hídon, Rick egy hatalmas kapu előtt találta magát, ami
valahogy ismerősnek tetszett. Egy kőből készült boltív szegélyezte, melyen egy
felirat díszelgett: Curiositas anima mundi, a Moore család mottója. Ekkor már
világosan megértette, hová jutott. A kapun túl már látszott is a kanyargós, fehér
folyosó.
- A mauzóleum... - mondta Rick. - Ahol mind nyugszanak.
Ahogy megállt a temető küszöbénél, a Kilmore Cove-i fiú végre megértette,
mit is jelent valójában a sziklaszirt mondókája: A négy közül kettő a halálba
vezet nem azt jelentette, amit mindig gondolt. Hanem azt, hogy a négyből két
folyosó, úgy látszik, a család őseinek sírjaihoz vezet.
Rick fejben megpróbálta összerakni a szirt alatti bar-langrendszert, ezt a föld
alatti világot, amelyben a Salton Clifftől el lehetett jutni egészen a Turtle Parkig,
és még ki tudja hány és hány helyre, anélkül hogy feljönne az ember a
napvilágra.
- Most már értem, apa, hogy miért nem látta soha senki a régi tulajdonost... -
motyogta Rick Banner maga elé. - Ő a föld alatt járt-kelt. Egy olyan barlangban,
mely kívül van az időn, s amelyet az ősei az örök nyugalomhoz kiválasztottak.

Rick a hideg rácsra tette a kezét, és belökte a kaput.

A fekete kapurács megnyikordult, és könnyen, mintha csak bambusznádból
volna, megmozdult, és kinyílott.
A fiú még visszapillantott egyszer, de tudta, hogy nincs más választása.
Belépett a fehér folyosóra, és maga mögött hagyta a hidat a tizenegy állattal.
Amikor eltűnt a folyosón, a lampionok is kialudtak, és az egész barlang újra
álomba merült.
A gyéren megvilágított folyosó alig volt három méter magas. Meleg levegő
áramlott benne, ami erős fűszer-és szárazvirág-illatot hozott magával.
Rick óvatosan haladt, figyelt, le ne taposson valamit, noha olybá tűnt, a
mauzóleum padlóját nemrégiben takarították.
Az első sír teljesen váratlanul tűnt elé. A folyosó jobb oldalán állt egyedül,
befalazva, és egy márványlappal fedve, amelyen már alig látszott a kecses
felirat: XavierMoore.

Az ősapa.
Két megfeketedett fülke választotta el a következő sírtól, amely ugyanúgy
helyezkedett el a falban.
Rick nyelt egyet, és a másik falhoz lapulva haladt tovább.
Mindig legfeljebb két sír volt egymás felett, és a sírokat fülkék választották el
egymástól. Némelyik fülkében megcsillant a fény valami tárgyon, s több helyen
is elhervadt, száraz virágot pillantott meg. A sírkövek megfeleltek a Moore-ok
egész családfájának. A házastársakat egymás fölé temették, az egyedülálló
szülők sírja magában állt. A születési és halálozási dátumok fokozatosan
emelkedtek, és egyre közelítettek a jelenhez.
Rick elhaladt egy üres sír mellett, és elért az első olyan párhoz, akiket ismert.

Raymond és Fiona Moore a tengerről érkeztek.

Ők akarták a házat, a kertet és ezt a kőkaput.

Rick végigsimította a márványlapot, és úgy érezte, valami különös energia

vibrál át ujjain. Itt nyugszik hát az az ember, aki mindennek az építését
elindította! Az az ember, aki talán elsőként tanulmányozta a Kilmore Cove-i
kapukat és kulcsokat. Aki a Villa Argot felépítette, és aki a Turtle Park elvadult
erdejét kertté varázsolta.
Elvette a kezét a márványról, és ekkor vette észre, hogy valaki friss virágot
hozott Raymondnak. Tiszteletteljes félelemmel érintette meg a növényt, és
végignézett a folyosón.
Ki jöhetett le a mauzóleumba, és mikor?
Szíve egyre hevesebben dobogott, ahogy továbblépett.
Elhaladt William Moore sírja mellett, aki Raymond unokája, és művének
befejezője volt, és elért egy nagyobb, kerek helyiségbe, ahonnan egy másik
folyosó nyílott, valamint egy felfelé vezető lépcső.
Rick megértette, hogy a Turtle Parkbeli mauzóleumhoz érkezett, és hogy az a
lépcső minden bizonnyal a felszínre visz.
A másik folyosó meg, ami éppen olyannak tűnt, mint amin megérkezett,
valószínűleg az örök ifjúság vonatának állomásához vezet.
Elindult rajta, és észrevette, hogy itt vannak a legfrissebb sírok. Szinte futva
haladt el mellettük. Ahogy közeledett, egyre erősebben érezte a virágillatot a
levegőben. A Villa Argo régi tulajdonosainak sírjánál állt csak meg.
Penelope sírját virágok borították, de üres volt, és márványlap sem fedte. A
virágok között egy festmény is látszott, de Ricknek nem volt ereje, hogy
megérintse. Csak a színeit tudta kivenni, és felismerte ugyanazokat a finom
akvarellszíneket, amiket a Villa Argo padlásán látott.
A sírja tele volt virággal.
És Ulysses Moore sírja is üres volt.

- Tudtam én... - motyogta Rick, de alig kapott levegőt. Meg kellett

támaszkodnia a szemközti falon. A falhoz nyomta mindkét tenyerét, hogy a
szikla hidegét érezze.
„Üres. Két üres sír.”
Végiggondolta Phoenix atya szavait, Alvajáró Fred szavait.
Végiggondolt száz meg száz elhangzott mondatot.
De a két sír akkor is üres maradt.
A falhoz simulva araszolt tovább, de a szemét csak nem tudta levenni a
Penelope sírjából kiömlő virágözönről.
Ekkor vette észre, hogy a kétoldalt lévő sír fülkéjében valaki elhelyezett két
szál egyszerű margarétát.
Rick elolvasta a sírfeliratot a két kövön: Annabelle Moore
1929-1947
Kihunyt, miközben fényt adott.
és
John Joyce, később Moore
1921-1996
Aki Velencében élt, és aki Velencéből más úton tért vissza.
- John Joyce Moore... - dünnyögte maga elé Rick, miközben még egy darabka
helyére került a fejében las-san összeálló gondolatmozaikban.
Most jött rá, ki döntött úgy, hogy ottmarad Velencében Penelope helyett. Az
apja. Ulysses Moore édesapja.
Rick nem bírta tovább. Futásnak eredt. Végigrohant a folyosón, fel a lépcsőn,
kettesével szedve a fokokat. Ott állt a Turtle Parkbeli mauzóleum fehér oszlopai
között, és a tető rései között megpillantotta a csillagos égboltot.
- Ki akarok menni - jelentette ki, és kétségbeesetten próbálkozott, hogy
kijusson valahogy ebből a szentélyből.
A dombtetőn álló templom egyike volt azon helyeknek, ahol egy Időkapunak
kellett lennie, jutott eszébe hirtelen, miközben önmaga számára is megdöbbentő
erővel feszegette a rács zárszerkezetét.
Valami frenetikus haraggal sikerült végre feltépnie a zárat, és kijutnia a
parkba. Odakinn mélyeket lélegzett, és hirtelen megnyugodott. Látta a csillagos
égboltot maga fölött, látta a tengert, melyben ott morajlott a nap összes emléke.
Látta Kilmore Cove ezernyi szentjánosbogarát pislogni a sötétben.
Látta egy autó fényszóróit, ahogy kapaszkodik felfelé a szirten a Villa Argo
felé.
- Én Rick Banner vagyok - mondta magának. - Banner.
Nem vagyok Moore. Nem is akarok az lenni. - Visszatekintett a mauzóleum
fehér körvonalaira. - És mi, Bannerek egyszerű
népek vagyunk. Egyenes és őszinte emberek. Nem titkolózunk.
Nem hazudozunk... - ujjával a mauzóleumra, majd a Villa Argora bökött. -
Tudni akarom, hol vagy, Ulysses! Hol bujkálsz? Mondd meg! El kell árulnod!
Meg kell mondanod, ki is vagy! Muszáj megtudnom, nem érted? Ezt így nem
csinálha-tod tovább! Mondókákkal, folyosókkal, mauzóleummal, naplókkal,
kulcsokkal... Elég volt! Meg kell tudnom mindent!
Mindent! És most! Jason és Julia odabenn vannak! És Oblivia meg Manfred
is! Ulysses! Gyere elő, egyszer és mindenkorra!
A mauzóleum némán bámulta.
- Gyáva vagy! Egyszerűen gyáva alak! De én sokkal bátrabb vagyok nálad!
Én Banner vagyok!
Megfordult.
Szél fújt a park ágai között. Egy árny mozdult az alj-növényzetből.
Rick futva indult a Villa Argo irányába.
 dőközben Velencében Peter Dedalus a csatornához közel kötötte ki lábbal
hajtható gondoláját. A bal oldali parton I ment végig, megragadott egy
bronzkopogtatót, és bezörgetett egy „C” alakban virágmotívumokkal díszített
kapun.
Rövid várakozás után egy vidám és fiatalos hang szólt ki, érdeklődve, hogy ki
az.
- Peter Dedalus vagyok... - válaszolta amaz, míg bentről egy kiskutya éktelen
csaholása hallatszott.
- Nyughass, Diogo! Egy szót sem hallok! - kiabálta Rossella Caller.
Peter megismételte a nevét.
A kapu kinyílt, és a kiskutya kifutott rajta, átrohant az órásmester lába közt,
izgatottan körbeugrálva a látogatót.
- Az a Peter? - kérdezte csodálkozva Rossella. - A Maskarák szigetéről?
- Pontosan - válaszolta a férfi meghajolva. - Elnézést, hogy csak így, üres
kézzel teszem tiszteletemet önöknél.
- Ki az, Rossella? - kérdezte ekkor Alberto, és megjelent az ajtóban.
Peter őt is köszöntötte, és megint meghajolt.
- Talán a gyerekeket keresi... - kezdte Rossella, de elkapta férje szigorú
tekintetét.
- Nem értem, mi célból zavar minket otthonunkban - vette át a szót Caller úr. -
Azt sem látom át, hogy tulajdonképpen velem óhajt-e beszélni, vagy a
feleségemmel, esetleg valami családi barátunkkal.
Peter megdörzsölte a kezét.
- Nézze. Felesleges, hogy a szót szaporítsuk. - Egyenesen Alberto szemébe
nézett. - Önnél itt kell lennie még a házban egy régi nyomdagépnek.
Alberto Caller megdermedt: Velencében az állam szigorúan ellenőrzött
minden nyomdaterméket, és ha valaki nyomdagépet tartott otthon, azzal jó
eséllyel vonta magára a titkosrendőrség érdeklődését, amely minden áron
próbálta megakadályozni az illegális könyvek terjedését.
- Attól tartok, uram, téved - tiltakozott.
Peter Dedalus a fejét rázta.
- Nézze, én nem a rendőrségnek dolgozom. Én használni szeretném azt a
gépet.
- Ismétlem... itt valami tévedés van...
- Tudom, hogy itt kell lennie - mondta Peter. - Én építettem.
És igazán hálás volnék, ha hozzájárulna, hogy használhassam.

Alvajáró Fred teljesen kivolt. Nem is annyira az átélt eseményektől, mint

inkább a munkától. Amikor végre visszajutott a hivatalba, hogy megnézze,
nincs-e valami sürgős elintéznivaló, egy egész halom aktát talált az asztalán, és
rajta egy kedves cédulát: Hová az ördögbe tűntél? Ez a cucc holnap reggelre kell
nekem!
Fred nagyot fújt, mert pontosan tudta, hogy a faluban ő az egyetlen, aki képes
használni a Vén Baglyot, azt a masinát, ami az összes okiratot és engedélyt
nyomtatta. Ellenőrizte az elintézendő iratokat, felgyűrte az ingujját, és
elhatározta, hogy megpróbált minél hamarabb a munka végére járni. Kinyitotta
azt a fiókot, ahol a lyukkártyákat tartották, kiválasztott néhány megfelelőt,
bement az irattárba, és beillesztette a cédulákat a Vén Bagoly nyílásába.
A gép töméntelen hengere és fogaskereke forogni kezdett, és a masina
előhalászta az irattárból, és részletes jelentések formájában ki is nyomtatta
mindazokat az információkat, amelyeket Fred kért.
Szerencsére a Peter Dedalus által tervezett masina kifogástalanul működött,
így gyorsan készültek az ügyiratok.
Frednek még fütyörésznie is maradt ideje, és az egész felhalmozódott munkát
alig egy óra alatt befejezte.
Visszarakta a helyükre a perforált lyukkártyákat, és készült hazaindulni, csak,
gondolta, előtte még beugrik egy kis beszélgetésre a kocsmába.
Már éppen zárta volna be a hivatal ajtaját, amikor észrevette, hogy a Vén
Bagoly még mindig dolgozik. Hallotta, hogy forog néhány fogaskerék, majd
megütötte a fülét a nyomdagép kattogása, ahogy a sokadik lapot is kiköpte.
Fred elkomorodott. Lehetséges volna, hogy elfelejtett valamit? Legalább
kétszer ellenőrzött minden iratot, és aprólékos gonddal nyomtatott ki minden
szükséges oldalt.
Újra kinyitotta az ajtót, visszasétált, de a lámpát nem gyújtotta fel. Odaért a
hatalmas gépezethez, és látta, hogy valóban kidobott még egy utolsó lapot.
Ez azonban nem közönséges irat volt, hanem egy levél, amit egy másik
papírdarabhoz mellékeltek, amelyet úgy hajtottak össze, hogy ne lehessen
elolvasni a belsejét.
Fred kezébe vette a levelet, és elolvasta:
Szia, Fred!
EGy szívességet kérek tőled.
Péter ?edalus vagyok, az órás.
Egy olyan üzenetátviteli ren?szer segítséGével írok neke?, ami lehet, hogy
okoz eGy-két hibát. Ne is törő?j vele: eGyszerűen ez eGy olyan mó?szer, amit
még nem használtam.
Arra szeretnélek kérni, hoGy vi?? el a mellékelt levelet a Villa Argoba.
Keres? meg Nestort, a kertészt.
UGye megtesze??
TényleG sürGős.
Örök hálám:
Peter
 mikor végre alábbhagyott a vihar a barlangban, Jason fáradtan nézett fel a
kormány mögül. Julia a Metis A hídján hevert.
Odarohant hozzá, és közben körülnézett, de senki mást nem látott.
- Julia? Jól vagy?
A nővére kinyitotta a szemét.
- Könyörgök, mondd azt, hogy csak magunk vagyunk.
Éppen ebben a pillanatban egy vízbe zuhanó test csobbanása hallatszott
tisztán, és Manfred hangja: - A fenébe is, majdnem sikerült...
Jason az ajkába harapott.
- Attól tartok, nem igazán.
Az ikrek odasiettek a hajó oldalához, és megpillantották Manfredet, ahogy
dühöng a vízben. Az egész átkelést a hajó oldalán kapaszkodva vészelte át, és
most, pont a végén sikerült a vízbe esnie, és tetőtől talpig eláztatnia magát.
Oblivia viszont már felment a lépcsőn, ami a három teknőssel jelzett fekete
ajtóhoz vezetett.
- Hát, sziasztok, taknyosok! - üdvözölte őket gúnyosan.
Julia már ugrott is volna le a Metis ről, de Jason leállította.
- Most nem tehetünk semmit.
Végignézték, ahogy Manfred víztől csöpögve követi kelletlenül úrnőjét a
lépcsőn.
- Hacsak azt nem, hogy keresünk két embert odaát, és velük megyünk vissza...
- súgta Julia. - És evvel végleg elzárjuk őket az Időkapuktól.
- De ezt ők is eljátszhatják velünk.
A testvérek a hajón maradtak, míg Oblivia odaért az ajtóhoz, és benyitott.
- Ó, hát ez csodálatos! - kiáltott fel, ahogy bekukkantott. -
Hát kellemes Első kulcsot, kölykök!
- Majd meglátjuk, ki nevet a végén!
- Elfelejtetted, hogy is volt a múltkor Puntföldön?
Jason keze ökölbe szorult dühében.
- Várjuk meg, míg kimennek... - döntötte el a nővére.
Oblivia eltűnt odaát a fekete kapu mögött. Manfred viszont még visszafordult,
hogy egy fenyegető pillantást vessen rájuk, hátán a zsákkal, szemén fényes
fekete napszemüvegével.
Majd ő is belépett.
Amint maguk maradtak, az ikrek nekiálltak tanakodni, mitévők legyenek.
- Irtó fáradt vagyok, Jason - vallotta be Julia. - Egész álló nap csak fel-alá
rohangásztunk egyik helyről a másikra. És arról sincs elképzelésem, mi lehet
emögött az ajtó mögött.
Hála istennek, Jasonnél ott volt Ulysses Moore útinaplója.
 - Úgy tűnik, mintha ez a hely félig valami földi paradicsom, félig meg egy
középkori vár volna... - állapította meg, ahogy átlapozta a füzetet.
- Tehát?
- Tehát a'sszem, be kéne kukkantanunk legalább.
- És Rick?
- Nem tudom, Julia, de valami azt súgja, ez alkalommal csak mi ketten
leszünk.
Julia fáradtan és rémülten sóhajtott. Fivére bátorítóan hátba veregette.
- Megcsináljuk, nővérkém. Csupán ki kell nyírnunk azt a kaput, megtalálni
Black Vulkánt, és visszamenni, mielőtt Oblivia teszi ugyanezt.
Julia igen kevés meggyőződéssel követte Jasont le a hajóról, és fel a sóval
borított lépcsőfokokon.
- Három teknős... ti óvjatok minket - motyogta a fiú, és belökte az ajtót. -
Velem vagy, nővérkém?
- Veled vagyok - felelte Julia.

Odaát egy szökőkutat pillantottak meg. A kapu egy faragott

virágmotívumokkal díszített árkád mögött nyílott, egy kolostorudvarban, melyet
apró fehér oszlopok szegélyeztek. A levegőben a víz robaja és valami távoli
kiáltozás hangja hallatszott.
Jason a kijárat felé nézett, és meglátott egy csoport háttal álló embert. Azonnal
intett Juliának, hogy rejtőzzenek el, és mindketten bebújtak a kolostor oszlopai
közé.
Jó ötven méterre tőlük körülbelül húsz páncélos katonát láttak. Csillogó
vaspáncélt viseltek, s kezükben hegyes lándzsát tartottak.
- Itt valami tévedés van, higgyék el! - sikította Oblivia Newton
a
katonák
közül.
Manfred
hanyatt
hevert,
napszemüvege mellette, darabokra törve.
- Tévedésről szó sincs, uram! - jelentette az egyik katona egy férfi felé
fordulva, aki szemlátomást a feljebbvalója lehetett. - Ezt a két idegent most értük
tetten a kolostorudvaron.
- Mindent megmagyarázok! - kiáltotta Oblivia.
- Tömlöcbe velük! - mennydörögte a katonák vezére.
Jason és Julia elégedetten néztek össze.
 - Elkapták őket! - suttogta.
- Még jó, hogy ők jöttek ki előbb...
Az ikrek az egész kerengőt megkerülték, csak hogy elkerüljék a katonák
tekintetét, akik mit sem törődve a tiltakozásukkal, Obliviát és Manfredot kísérték
kifelé.
Átkeltek egy árnyékba borult részen, remélve, hátha ráakadnak egy másik
kijáratra. Egy felfelé vezető lépcsőt pillantottak meg. Jason csak nézte a
homályba vesző
lépcsőfokokat, és végül a nővéréhez fordult: - Merre menjünk?
 ovenant úr nem sokkal azelőtt parkolta le kocsiját a Villa Argo udvarán. Rick
bement a kertkapun, és C egyenesen Nestor kis háza felé vette az irányt.
Látta, hogy odabent égnek a lámpák. Felment a lépcsőn, és izgatottan
bezörgetett.
Az ajtót Leonard Minaxo, a világítótorony őre nyitotta ki.
Fehér törülközőbe burkolózott, csapzott haja a homlokába lógott.
- Hát te meg mit keresel itt? - kérdezte Ricktől.
- Ezt én is megkérdezhetném tőled. Nestor nincs itthon?
A Villa Argo kertésze előbicegett Leonard háta mögül.
- Á, Rick, te vagy az?! Gyere csak beljebb. Éppen Leonarddal... beszélgetünk.
Intett Leonardnak, hogy álljon odébb az ajtóból, és hellyel kínálta az ifjú
Bannert.
- És Jason meg Julia?
- Bementek - felelte Rick keményen.
Nestor hangjában volt valami különös.
- Hogyan? - Nestor elsápadt. - Ilyenkor? A szüleik észre fogják venni!
- És nincsenek egyedül.
- Ezzel meg mit akarsz mondani? - Nestor remegő kézzel egy széket húzott
magához, és lerogyott.
Közben Leonard lassan odalépett Rick mellé. A fali mosdókagylónak
támaszkodott, és így szólt: - Izzadt vagy.
- Futottam - zárta rövidre Rick a társalgást kettejük között, és ismét Nestorhoz
fordult. Szemében reménytelen gyűlölet izzott. Égett a tudásszomjtól. - Ott van
Oblivia és Manfred is.
Nestor eltátotta a száját, majd újra becsukta. Olyan erősen markolta a térdét,
hogy elfehéredtek az ujjai.
- Itt voltak a házban. Megleptek minket hátulról, és kényszerítettek, hogy
menjünk be az Időkapun.
A vén kertész egyre csak a fejét rázta, de egy szót sem tudott kinyögni.
Leonard ököllel a mosdóra csapott.
- Ez nagyon nem hiányzott! De hogy juthattak be a házba?
- Ezt mi sem tudjuk.
- Te nem voltál végig a kertben? - folytatta Leonard.
- És nem volt itthon az édesanyjuk is?
- A fodrászlány! - kiáltott hirtelen Nestor, mindkettőjük felé fordulva. - A
fodrászlánnyal jöttek be. A lánynak... A fenébe, milyen hülye vagyok! Volt egy
segédje.
- Manfred - tippelt Rick.
- Oblivia meg gondolom a kocsiban bújt el. Én meg... nem is gondoltam rá,
hogy ellenőriznem kéne. - Majd megint Rickhez fordult. - De te akkor hogy
kerülsz ide?
- Leléptem. Bementem az egyik folyosón, ami a halálba visz.
- No és Jason és Julia?
- Nem tudom. Azt hiszem, elérték a Metis t.
- És...
- Nem tudom.
Nestor felállt, az ablakhoz lépett, és a Villa Argo fényeit nézte.
- Figyelmeztetnünk kell a szüleiket.
Rick várt pár percig, hátha a két felnőtt mond majd valamit, de
miutántovábbra is hallgatott mindenki, így szólt: - Ti ugye jól tudjátok, hogy mi
van a szikla alatt? Tudtok mindent a barlangról, az örök ifjúság vonatáról, a föld
alatti járatokról, ugye? Ismeritek a kertet is, nem...?
Semmi válasz.
- Mint ahogy azt is tudjátok merről jutottam ki. Nem igaz?
Tudjátok?
- Átmentél a hídon? - kérdezte Leonard Minaxo.
- Igen - válaszolta Rick. - És láttam a virágokat.
A két férfi hosszú, aggodalmas pillantást váltott egymással.
- Ki vitte oda?
Csend.
- Melyikőtök Ulysses Moore?
- Rick... - mondta halkan Leonard, de nem folytatta.
- Nem. Most már elég! Most már meg kell tudnom mindent! Rájöttem, hogy
az édesapja Velencében élt, hogy lehetővé tegye Penelope házasságát! Rájöttem,
hogy Penelope sírja üres! Mint ahogy Ulyssesé is! Miért? Elárulnátok?
Nestor odébb ment pár lépést, lehajolt, és a dívány alól előhúzott egy
összetekert régi képvásznat.
- Julia odalent van Obliviával... - folytatta akadozva Rick. -
És Jason is. Nem tudom, mit tegyek. Most már semmit nem tudok!
- Ha felszálltak a hajóra, akkor már nincs lehetőség utánuk menni - szólalt
meg Leonard, Nestorhoz fordulva. - Jól mondom?
Rick könnyes szemmel nézett az öreg kertészre.
- Melyikőtök Ulysses Moore? - kérdezte megint.
Nestor odabicegett hozzá, és szó nélkül kitekerte a képet.
Rick megnézte a festményen lévő arcképet. A vászon elszakadt, és később
újra összevarrták. Kézfejével letörölte könnyeit.
- Ez a kép hiányzik a lépcsőfeljáróból?
- Igen - válaszolta Leonard Minaxo.
 Rick ujjával betűzte ki a kép alján látható feliratot.
Ulysses Moore.
- Tehát te vagy az? - suttogta.
Ebben a másodpercben valaki hangosan zörgetett a kis ház ajtaján. Nestor
összetekerte a képet, és Leonardra nézett, aki az ajtóhoz sietett.
Alvajáró Fred volt az.
- Hé, Fred! - kiáltotta az óriás. - Hát téged mi szél hozott?
- Üzenetet hoztam Nestomak! - motyogta. - Egy üzenetet Nestornak!
 - Üzenet? - kérdezte Leonard. - Mégis honnan és kitől?
- Peter Dedalustól! - kiáltotta Alvajáró Fred, és meglobogtatta a kezében
tartott frissen nyomtatott lapot.

Megjegyzés az olvasónak
Kedves Olvasó!

Tudósítónk rejtélyes eltűnése egyre jobban aggaszt minket.

Éppen mielőtt a nyomdába indultunk volna, ezt a levelet kaptuk. A
postabélyegző és a bélyeg is Kilmore Cove-ból való.
Tizenhét nappal ezelőtti dátummal adták fel.