CASSANDRA CLARE

és WESLEY CHU

A mágia
vörös tekercsei
A LEGŐSIBB ÁTOK

Első könyv

Első kiadás
Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2020
Írta: Cassandra Clare, W esley Chu
A mű eredeti címe: The Red Scrolls of Magic (The Eldest Curses Book 1.)

A művet eredetileg kiadta:

MARGARET K. McELDERRY BOOKS,
An imprint of Simon & Schuster Children’s Publishing Division

The Red Scrolls of Magic

Copyright © 2019 by Cassandra Clare, LLC All rights reserved.

Cover photo-illustration © 2020 by Cliff Nielsen

Cover design by Nicholas Sciacca

Fordította: Kamper Gergely

A szöveget gondozta: Leléné Nagy Márta

ISSN 2060-4769
EPUB ISBN 978-963-373-263-2
MOBI ISBN 978-963-373-272-4

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2020-ban Cím:

6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: Katona Ildikó

Műszaki szerkesztők: Zsibrita László, Gerencsér Gábor, Tamaskó Dávid

Korrektorok: Szász Dorottya, Széll Katalin

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve rövidített

kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem a teljes mű, sem annak
része semmilyen formában – akár elektronikusan vagy mechanikusan, beleértve a
fénymásolást és bármilyen adattárolást – nem sokszorosítható.
 Mert mindenki megérdemel
egy nagy szerelmes történetet
– C. C. –

A szerelemnek, a legnagyobb kalandnak

– W. C. –

„A halhatatlanság vágya
valójában egy súlyos hiba megörökítésének vágya.”
– Arthur Schopenhauer –

„Most már magányod titka, könnyeid kútfeje feltárult.”

– William Shakespeare –
(Vas István fordítása)
 ELSŐ RÉSZ

A szerelem városa
†††

„Párizsban nincs menekvés a múlt elől.”

– Allen Ginsberg –
 ELSŐ FEJEZET

Karambol Párizsban

Az Eiffel-torony harmadik emeletéről nézve úgy terült el a

város Magnus Bane és Alec Lightwood előtt, mint valami
ajándék. A csillagok úgy ragyogtak, mintha tudnák, hogy
versenytársuk akadt. A keskeny macskaköves utcák
aranyszínben világítottak odalent, a Szajna ezüst szalagját
finom ötvösmunkával készült bonbonos dobozka köré
csomózták. Párizs a sugárutak, a bohémok, a szerelmesek
és a Louvre városa.
Párizs egyben Magnus több kínos balfogásának és
rosszul elsült tervének a színhelye is volt, a számos
katasztrofális szerelmi kalandról nem is beszélve. A múlt
azonban most mit sem számított.
Magnus ezúttal mindent jól akart csinálni Párizsban.
Négyszáz éve járta a világot, és ennyi idő alatt megtanulta,
hogy akárhová utazik is az ember, a társaság az, ami
igazán számít. A kis asztal fölött mosolyogva pillantott
Alec Lightwoodra, aki Párizs csillogásával mit sem
törődve képeslapokat írt a családjának.
 Ahányszor befejezett egyet, Alec odabiggyesztette a
végére, hogy: „Jó lenne, ha itt lennél”. Magnus ilyenkor
elkapta előle a lapot, és cirkalmas betűivel hozzátette:
„Mondjuk ez pont nem igaz.”
Ahogy Alec széles vállát az asztal fölé görnyesztve írt,
rúnák hullámzottak izmos karján. Az utolsó még a
nyakára is felfutott, közvetlenül álla határozott vonala
alatt ért véget. Mindig kócos fekete hajából egy kósza tincs
a szemébe hullott. Magnus hirtelen nagyon szeretett volna
odanyúlni, és a helyére igazítani, de ellenállt a kísértésnek.
Alec nem nagyon szerette, ha nyilvánosan kimutatják az
érzéseiket. Igaz, nem voltak körülöttük árnyvadászok, a
hétköznapi emberek sem feltétlenül lelkesedtek az ilyen
gesztusokért. Magnus nem bánta volna, ha elfogadóbbak.
– Mély gondolatokba merülsz? – kérdezte Alec.
Magnus felhorkant.
– Igyekszem nem.
Létfontosságú volt, hogy élvezzék az életet, de néha
komoly erőfeszítésbe telt. Nem volt könnyű megtervezni a
tökéletes európai utazást sem. Magnus jó pár zseniális
ötletet kénytelen volt önmaga megvalósítani. El tudta
képzelni, mit szólt volna egy utazási ügynök, ha előáll a
kissé szokatlan elképzeléseivel.
– Gondolt esetleg valamire? – kérdezné az irodában
dolgozó hölgy, ha felhívná.
– Először megyek nyaralni az új pasimmal – felelné
Magnus, mivel csak nemrég alakult úgy, hogy közhírré
tehette a kapcsolatát Aleckel, és most szívesen dicsekedett
vele. – Nagyon új. Annyira új, hogy még újautó-illatunk
van.
 Annyira új, hogy még mindketten tanulták a másik
ritmusát, minden pillantással, minden érintéssel, minden
mozdulattal csodás, de ismeretlen területre jutottak.
Magnus néha azon kapta magát, hogy döbbenten mered
Alecre – vagy azt vette észre, hogy a fiú figyeli így őt.
Olyan volt, mintha egyszerre fedeztek volna fel valami
váratlant, ámbár mérhetetlenül kívánatosat. Még nem
voltak biztosak egymásban, de nagyon szerettek volna
azok lenni.
Vagy legalábbis Magnus erre vágyot.
– Klasszikus szerelmi történet. Rányomultam egy
buliban, ő randira hívott, aztán vállt vállnak vetve
hősiesen harcoltunk a gonosz ellen egy mágikus
háborúban, úgyhogy végre ránk fér a vakáció. Az a
helyzet, hogy ő árnyvadász – mondaná.
– Bocsásson meg, hogy mondta? – csodálkozna el a
képzeletbeli utazási ügynök.
– Ó, hát tudja, hogy van ez. Annak idején a világot
lerohanták a démonok. Valami olyasmi volt, mint a fekete
péntek, csak több véres folyóval és kevesebb gyötrelmes
üvöltéssel. Mint mindig, ha a nemes és igaz emberek
(szóval nem magamról beszélek) nehéz időket élnek át,
ezúttal is eljött egy angyal. Az Angyal átadta a maga
tudását a kiválasztott harcosainak és a
leszármazottaiknak, hogy ők védelmezzék az emberiséget.
Saját titkos országot is létrehozott a számukra. Raziel
angyal nagy adományozó volt. A szóban forgó daliás és
erényes árnyvadászok a mai napig láthatatlan
védelmezőként harcolnak, és nem csak szentfazekak,
hanem igazi szentek, minden irónia nélkül. Baromi
idegesítő. Szó szerint szentek. Nálam biztos szentebbek,
mert én démonok ivadéka vagyok.
Azt még Magnus sem tudta elképzelni, mit lépne erre az
utazási ügynöke. Valószínűleg csak nyüszítene
zavarodottságában.
– Elfelejtettem volna említeni? – folytatná azért. – Az
árnyvadászoktól mindenben különböző lények is léteznek.
Vannak alvilágiak is! Alec az Angyal gyermeke, és az
egyik legősibb idrisi család sarja. Idris a nephilimek
otthona. Elég biztos vagyok benne, hogy a szülei nem
verték volna a hátsójukat a flaszterhoz, ha azt látják, hogy
egy tündérrel, egy vámpírral vagy egy vérfarkassal kavar
New Yorkban. Abban is biztos vagyok, hogy még ezeket is
jobban tűrték volna, mint egy boszorkánymestert. Az én
fajtámat tekintik a legveszélyesebbnek és a
leggyanúsabbnak az alvilágban. Démonok gyerekei
vagyunk, én meg egyenesen egy bizonyos hírhedt
nagyobb démon fia, bár nincs kizárva, hogy pont erről
elfelejtettem beszámolni a pasimnak. Tisztes
árnyvadászoknak nem illik a magamfajtát hazavinniük
anyuhoz és apuhoz. Van múltam. Igazából jó pár múltam
van. Ráadásul a jó árnyvadászfiúk eleve nem visznek
haza pasikat.
Csakhogy Alec hazavitt egyet. Az ősei termében állt, és
gondolkodás nélkül szájon csókolta Magnust az összegyűlt
nephilimek szeme láttára. Ez volt a legigazibb és
legszívhezszólóbb meglepetés Magnus hosszú életében.
 – Nemrég együtt harcoltunk egy nagy háborúban,
amivel elhárítottuk az emberiségre leselkedő veszélyt.
Nem mintha az emberiség hálás lenne érte, mivel nem is
tud róla. Az árnyvadászoknak sem dicsőség, sem
megfelelő anyagi kárpótlás nem jutott, és olyan
veszteségeket szenvedtek el, hogy arról beszélni is nehéz.
Alec elvesztette az öccsét, én a barátomat, és mind a
kettőnknek jól jönne egy kis pihenés. Az a kellemetlen
érzésem, hogy Alec soha nem engedett meg magának
nagyobb luxust annál, mint amikor vett egy szép új kést.
Valami jót akarok tenni vele. Kicsit el akarok távolodni a
sok zűrtől az életünkben, hogy kiokoskodjuk, hogyan
lehetünk igazán együtt. Tud ajánlani ehhez valamilyen
útitervet?
Az utazási ügynök erre még Magnus képzeletében is
lecsapta a telefont.
Nem, kénytelen volt maga megtervezni a romantikus
európai utazást. Elvégre ő volt a ragyogó és rejtélyes
Magnus Bane. Bármikor képes összehozni egy stílusos
kirándulást. Az angyalok gyermeke és egy jól öltözött
démonivadék egymásba szeretnek, és nekivágnak
Európának. Mi baj származhatna belőle?
A stílus kérdésén merengve Magnus hetykén rézsút
tolta a fején karmazsin barettjét. Alec felnézett a
mozdulatra, aztán rajta is felejtette a szemét.
– Szóval mégis szeretnél egy ilyet? – kérdezte Magnus. –
Csak szólj! Történetesen jó pár hasonló van elrejtve a
ruházatomban. Mindenféle színben. Egy barettbőségszaru
vagyok.
 – Ezt speciel kihagynám – sóhajtotta Alec. – Megint.
Azért kösz.
A szája sarka felfelé kanyarodott, a mosolya
bizonytalan volt, de azért igazi.
Magnus a tenyerére támasztotta az állát. Ki akarta
élvezni ezt a lehetőségekkel teli csillagfényes pillanatot
Párizsban Aleckel, és eltenni az emlékei közé, hogy hosszú
évek múltán is élvezhesse. Remélte, hogy később nem fog
fájni ez az emlék.
– Mi jár a fejedben? – kérdezte Alec. – Komolyan.
– Komolyan? Te.
Alecet láthatólag meglepte a gondolat, hogy Magnusnak
rajta jár az esze. Egyszerre volt nagyon könnyű és nagyon
nehéz meglepni – nem csak viccből volt szokás az
árnyvadászok jó szemét és reflexeit emlegetni. Akár a
semmiből érkezett, akár a közös ágyukban fordult felé – az
ágyat egyelőre csak alvásra használták, amíg Alec nem
szeretett volna többet –, a fiú mindig résen volt. Egy olyan
apróság viszont, mint a gondolat, hogy ő jár Magnus
eszében, váratlanul érte.
Magnus úgy érezte, rég eljött az ideje, hogy rendes
meglepetéssel szolgáljon Alec számára. Történetesen elő is
készített egyet.
Párizs volt az utazásuk első állomása. Talán klisének
tűnhet egy romantikus európai vakációt éppen a
szerelmesek városában kezdeni, de Magnus szentül hitte,
hogy a klasszikusok jó okkal klasszikusok. Majdnem egy
hete voltak már itt, és úgy érezte, ez a megfelelő pillanat,
hogy hozzáadja a dolgokhoz a rá jellemző sajátos csavart.
 Alec végzett az utolsó képeslappal is, Magnus pedig érte
nyúlt, aztán leengedte a kezét. Elolvasta, mit írt a fiú, és
elmosolyodott. Alec a húgának írt lapot is azzal fejezte be,
hogy „jó lenne, ha itt lennél”, ezúttal azonban saját
kezűleg tette hozzá, hogy: „mondjuk, ez pont nem igaz”.
Halvány vigyorral nézett Magnusra.
– Készen állsz a következő kalandra? – kérdezte
Magnus.
Alec kíváncsian nézett rá.
– A kabaréra gondolsz? Kilenc órára szólnak a jegyeink.
Utána kellene járnunk, mennyi időbe telik eljutni oda.
Nyilvánvaló volt, hogy Alec még soha életében nem
vakációzott rendesen. Folyamatosan úgy próbált
megtervezni mindent, mintha csatába készülnének.
Magnus könnyedén legyintett, mintha egy legyet
hessegetne odébb.
– Mindig megcsíphetjük a késői előadást a Moulin
Rouge-ban. Fordulj meg!
Az árnyvadász háta mögé mutatott, Alec pedig
engedelmeskedett.
Egy rikító kék és lila csíkos hőlégballon sodródott az
Eiffel-torony felé. Alatta a kosár helyén egy asztal és két
szék állt egy négy kötélre erősített deszkán. Az asztal két
személyre volt megterítve, középen karcsú váza állt egy
szál rózsával. A terítéket háromágú gyertyatartó tette
teljessé, bár az Eiffel-torony körül kavargó erős szél
folyton elfújta benne a gyertyákat. Magnus olyankor
bosszúsan csettintett az ujjaival, mire mindhárom újra
fellobbant.
 – Hű! – szólt Alec. – Ballonnal is tudsz repülni?
– Hát persze! – jelentette ki Magnus. – Meséltem már azt
az esetet, amikor elloptam egy hőlégballont, hogy
megszöktessem a francia királynét?
Alec úgy mosolygott, mintha Magnus viccelne.
A boszorkánymester visszamosolygott rá. Marie
Antoinette-tel rendesen meggyűlt a baja.
– Fura – mondta eltűnődve Alec –, de még sosem
láttalak autót vezetni.
Felállt, hogy megcsodálja a ballont, amit Magnus
álcavarázslattal láthatatlanná tett mások számára.
A körülöttük lévő mondénok azt gondolhatták, hogy Alec a
semmibe bámul.
– Tudok vezetni. Autót is, hajót is, repülőt is, meg
mindenféle járművet, ami csak eszedbe juthat. Nem fogok
nekimenni a ballonnal egy kéménynek! – tiltakozott
Magnus.
– Aha. – Alec összeráncolta a homlokát.
– Nagyon belefeledkeztél a gondolataidba – jegyezte
meg Magnus. – Azon elmélkedsz tán, hogy milyen
csodálatosan romantikus az új barátod?
– Azt próbálom felmérni – felelte Alec –, hogyan
védhetlek meg, ha nekimegyünk a ballonnal egy
kéménynek.
Ahogy ellépett Magnus mellett, Alec egy pillanatra
megállt, és félrehúzott egy önálló életre kelt hajtincset
Magnus homlokából. Az érintése könnyű volt, gyengéd, de
lezser, mintha fel sem tűnne neki, mit csinál. Magnus
eddig észre sem vette, hogy a szemébe lóg a haja.
 Lehajtotta a fejét, és elmosolyodott.
Egészen szokatlan érzés volt, hogy valaki törődik vele,
de úgy gondolta, hozzá tud majd szokni.
Magnus álcavarázslattal elterelte róluk a mondénok
figyelmét, aztán a székét lépcsőnek használva a
himbálódzó deszkára kapaszkodott. Amint megvetette
mindkét lábát, olyan volt, mintha szilárd talajon állna.
A kezét nyújtotta.
– Bízz bennem!
Alec habozott, de elfogadta Magnus kezét. A férfi
szorítása erős volt, a mosolya kedves.
– Bízom.
Követte Magnust, és a korlát fölött könnyedén ő is a
deszkára ugrott. Leültek az asztalhoz, a ballon pedig
ingatagon, mint egy evezős csónak a hullámokon,
láthatatlanul elsodródott az Eiffel-toronytól. Pillanatokkal
később már magasan az épület fölött repültek, alattuk a
szélrózsa minden irányában Párizs.
Magnus figyelte, ahogyan Alec háromszáz méter
magasból beissza a város látványát. Volt már szerelmes
életében, de valami mindig félresikerült. Ezek az esetek
mindig megviselték, és bőséggel volt alkalma megtanulni,
hogyan épüljön fel a fájdalomból.
A korábbi szerelmei olyanokat mondtak Magnusnak,
hogy őt képtelenség komolyan venni, hogy rémisztő, hogy
túl sok, hogy nem elég. Lehet, hogy Alecnek is csalódást
okoz majd. Valószínűleg így lesz.
Magnus azt szerette volna, hogy ha Alec érzelmei nem
is tartanak ki, legalább ez az utazás maradandó emlék
legyen. Remélte, hogy valami nagyobb dolgot is
alapozhatnak rá, de úgy volt vele, hogy ha végül csak
ennyit lesznek együtt, akkor ezek a hetek legalább
számítsanak.
Az Eiffel-torony kristályos ragyogása fokozatosan
halványult mögöttük. Arra sem számított senki, hogy a
torony tartósan a helyén marad. Most mégis ott állt, és
Párizs jelképe lett.
Hirtelen erős széllökés billentette meg a deszkát, és a
ballon vagy tizenöt méternyit zuhant. Jó párszor
körbefordultak, majd Magnus színpadias mozdulatára a
járművük egyenesbe jött.
Alec megmarkolta a széke karfáját, és a szemöldökét
ráncolva pillantott a boszorkánymesterre.
– Tulajdonképpen hogyan kell irányítani ezt az izét?
– Gőzöm sincs! – felelte vidáman Magnus. – Azt
terveztem, hogy csak mágiát használok.
A hőlégballon szinte súrolta a Diadalív tetejét, aztán
éles kanyarral a Louvre felé haladt tovább alig pár
centivel a háztetők fölött.
Magnus nem érezte olyan gondtalannak magát, mint
amilyennek mutatkozott. Szörnyen szeles nap volt. Az,
hogy stabilan függőlegesben tartsa a ballont, a megfelelő
irányba terelje, és közben mindvégig láthatatlanok
maradjanak, több erejét szívta el, mint gondolta. És még
hátra volt a vacsora felszolgálása, ráadásul a gyertyákat is
újra meg újra meg kellett gyújtania.
A romantika kemény meló.
Odalent sötét levelek nőtték be a töltés falának vörös
tégláit, a macskaköves utcákon sorakozó lámpák
rózsaszínben, narancsban és kékben világítottak a fehérre
festett épületek között. A hőlégballon másik oldalán a
Tuileriák kertje terült el, kerek tava szemként nézett fel
rájuk. Aztán ott volt a Louvre üvegpiramisa a közepén
átvágó vörös fénysugárral. Magnusnak hirtelen eszébe
jutott, hogyan gyújtotta fel a párizsi kommün a
Tuileriákat, látta maga előtt a levegőben szitáló hamut és a
vért a guillotine-on. A város magán viselte hosszú
története és számtalan régi bánat foltjait. Magnus remélte,
hogy Alec szemén keresztül megint tisztának láthatja
majd.
Csettintett az ujjaival, és egy vödör jégbe hűtött palack
jelent meg az asztal mellett.
– Pezsgőt?
Alec felugrott a helyéről.
– Magnus, látod azt a füstöt arrafelé? Ég valami?
– Ezt értsem úgy, hogy nem kérsz pezsgőt?
Az árnyvadász egy, a Szajnával párhuzamosan futó
útra mutatott.
– Elég furcsa az a füst. Széllel szemben gomolyog.
Magnus arrafelé intett a pezsgőspoharával.
– A tűzoltók gond nélkül eloltják.
– Most meg a tűz a háztetőkön ugrál. Jobbra fordult.
Most meg elbújt egy kémény mögött.
Magnus keze megállt a levegőben.
– Bocsáss meg?
– Na, jó, a füst átugrott a Rue des Pyramides-on. – Alec
hunyorogva figyelt.
 – Felismered innen a Rue des Pyramides-ot?
Alec meglepetten pillantott Magnusra.
– Nyilván alaposan tanulmányoztam a város térképeit,
mielőtt útnak indultunk – mondta. – Felkészültem.
Magnusnak megint az jutott eszébe, hogy Alec úgy
készül egy vakációra, mint az árnyvadászküldetésekre
szokott, merthogy soha életében nem vakációzott még.
Szemügyre vette az esti égboltra szálló fekete füstöt,
remélve, hogy a fiú téved, és folytathatják az eltervezett
romantikus estét. Csakhogy Alec sajnálatos módon nem
tévedett: a füstfelhő túl fekete és túl sűrű volt, a belőle
gomolygó csíkok pedig csápokként vibráltak a levegőben,
mit sem törődve a széllel, aminek pedig szerte kellett volna
foszlatnia őket. A füst alatt egyszerre világítani kezdett
valami.
Alec a deszka szélén állt, és már-már ijesztő látványt
nyújtva hajolt ki a peremén.
– Két ember kergeti a füst… izét. Azok szerintem
szeráfpengék. Árnyvadászok.
– Hurrá, árnyvadászok – sóhajtott Magnus. –
A jelenlévők természetesen kivételek a szarkasztikus hurrá
alól.
Felállt, és miután csalódottan nyugtázta, hogy ennek
valóban utána kell járniuk, egy határozott mozdulattal
sebesen lejjebb irányította a ballont. Nem látott olyan
élesen, mint Alec, akinek rúnák segítették ki a szemét, de
így is hamarosan kivette a két alakot, amint Párizs
háztetőin vágtatva üldözték a füstöt.
Magnus egy nőt látott, aki egy pillanatra az ég felé
fordította gyöngyházfényű arcát. Hosszú copfja csak úgy
lobogott mögötte futtában, olyan volt, mint egy ezüst- és
aranyszínű folyó. A két árnyvadász felfoghatatlanul
gyorsan rohant.
A füst végiggomolygott egy csupa irodaépületből álló
szakasz fölött, aztán egy keskeny utcához érve egy nagy
lakóházra borult, kikerülte a tetőablakokat, a csöveket és a
szellőzőnyílásokat. Az árnyvadászok folyamatosan
üldözték, és ha túl közel került hozzájuk egy fekete csáp,
hát odacsaptak neki. A füst sötét felhőjében
szentjánosbogár-szerű sárga fénypontok cikáztak
párosával.
– Iblisz démonok – dörmögte Alec, aztán elővette az íját,
és egy nyílvesszőt illesztett az idegre.
Magnus hangosan felnyögött, amikor indulás előtt
észrevette, hogy Alec magával készül vinni az íjat.
– Mégis miből gondolod, hogy bármit is le kell
nyilaznod az Eiffel-toronyból? – kérdezte akkor, de a fiú
csak szelíden mosolygott, rántott egyet a vállán, és a
helyére szíjazta a fegyvert.
Magnus fölöslegesnek gondolta felvetni, hogy hagyják,
hadd intézkedjenek a párizsi árnyvadászok a saját
idegesítő démonkatasztrófájuk ügyében. Alec egy születési
rendellenesség folytán képtelen volt hátat fordítani a
nemes ügyeknek. Magnus ezt találta az egyik legvonzóbb
tulajdonságának.
Most már közelebb jártak a háztetőkhöz. A deszka
veszélyesen ingott, ahogy kéményeket, háztetőket és
tetőkijárókat kerültek meg.
 Kellemetlenül élénk szél fújt. Magnus úgy érezte, az
egész éggel harcban állnak. A ballon megbillent, egyik
oldalról a másikra hajolt, mire a jegesvödör felborult.
Éppenhogy sikerült kikerülni egy magas kéményt, Magnus
annyira belefeledkezett a deszkáról legördülő pezsgősüveg
látványába. A palack üvegszilánkok és habzápor közepette
robbant szét odalent a tetőn.
A boszorkánymester épp nyitotta volna a száját, hogy
megjegyezze, mennyire kár a veszendőbe ment jóféle
pezsgőért, amikor Alec a szavába vágott.
– Bocs a pezsgő miatt! Remélem, nem valami nagy
becsben tartott különlegesség volt.
Magnus elnevette magát. Alec megint a veséjébe látott.
– Háromszáz méter magasan imbolygó deszkákra
kizárólag közepes árú pezsgőket viszek magammal.
Kicsit túlbecsülte a szelet, és a deszka ingaként lódult a
másik irányba, kis híján kilyukasztva egy óriásplakátot.
Magnus gyorsan helyrebillentette a ballont, aztán lenézett,
hogy felmérje a helyzetet.
Az Iblisz démonok két csapatra oszlottak, és körbevették
az árnyvadászokat a tetőn. A szerencsétlen páros csapdába
esett, bár továbbra is hősiesen harcolt. A szőke nő sarokba
szorítva is villámgyorsan mozgott. Az elsőnek támadó
Ibliszt szeráfpenge hasította ketté, de a második és a
harmadik sem járt jobban. Csakhogy túl sokan voltak. Egy
negyedik démon is az árnyvadásznőre vetette magát,
világító szemei párhuzamos csíkokként szelték át a
sötétséget.
Magnus Alecre pillantott, mire a fiú bólintott.
A boszorkánymester rengeteg mágia felhasználásával
egyetlen pillanatig teljes mozdulatlanságban tartotta a
hőlégballont. Alec kilőtte az első nyílvesszőt.
Az Iblisz démon nem érte el a nőt. A szeméből eltűnt a
fény, füstös teste szertefoszlott, csak a háztetőbe fúródó
lövedék maradt utána. Három másik démon is hasonló
sorsra jutott.
Alec keze követhetetlen sebességgel mozgott, egyik
nyílvessző röpült a másik után a lenti forgatagba.
Ahányszor csak egy világító szempár elindult az
árnyvadászok felé, egy lövedék telibe találta, mielőtt
elérhette volna őket. Magnus őszintén sajnálta, hogy az
elemeket kell kordában tartania ahelyett, hogy a
szerelmére koncentrálhatna.
Az Ibliszek maradéka az ég felől érkező új fenyegetéssel
kezdett foglalkozni. Hárman elfordultak az
árnyvadászoktól, és a ballon felé száguldottak. Az első
kettővel nyílvessző végzett, mielőtt a deszkára ugorhattak
volna, Alecnek azonban nem maradt ideje harmadszor is
felajzani az íjat. A démon tátott pofájában meredező
tűhegyes fekete fogaival vetette magát a fiúra.
Alec azonban máris eldobta az íjat, és egy szeráfpengét
rántott elő helyette.
– Puriel! – kiáltotta, mire a fegyver angyali fénnyel
kezdett világítani.
A fiú testén felragyogtak a rúnák, ahogy egyetlen gyors
mozdulattal elválasztotta az Iblisz fejét a testétől. A démon
fekete hamuvá porladt.
Újabb csapat démon érte el a ballont, de ők is gyorsan
hasonló sorsra jutottak. Az árnyvadászok ezzel
foglalkoztak, Alec is erre született. Az egész teste kecses és
villámgyors fegyver volt, eszköz, amit arra teremtettek,
hogy démonokat pusztítson, és a szeretteit óvja. Alec
nagyon értett mindkettőhöz.
Magnus inkább a mágia és a divat terén mutatott
kiemelkedő képességeket. Elektromos hálóba csalt egy
démont, egy másikat pedig a szél láthatatlan barikádjával
vett körül. Alec lelőtte a Magnus által mozdulatlanságban
tartott Ibliszt, aztán az utolsó még odalent ólálkodó
démont is. Időközben a szőke árnyvadásznőnek és a vele
lévő férfinak nem maradt dolga. Ott álltak a füstös hamu
forgatagában a pusztulás közepette, és kissé
tanácstalannak tűntek.
– Nagyon szívesen! – integetett le nekik Magnus. – Nem
tartoztok semmivel!
– Magnus! – kiáltott rá Alec. – Magnus!
A fiú hangjából sütő riadalmat hallva Magnus felkapta
a fejét, és előbb érzékelte, hogy a szél kicsúszott a
szorításából, mint hogy a ballon alatt lógó deszka
meglódult volna alattuk. Tett még egy utolsó kapkodó,
hasztalan mozdulatot, de Alec már kibillent az
egyensúlyából, és egyenesen a boszorkánymesternek
zuhant.
– Kapaszkodj! – kiabálta a fülébe Alec, ahogy a
hőlégballon zuhanni kezdett egyenesen egy színház
cégére felé, ahol ragyogó sárga izzók sora rajzolta ki a
CARMEN szót.
Magnus egész életében azon dolgozott, hogy amit tesz,
az látványos legyen.
Hát ez az ütközés az volt.
 MÁSODIK FEJEZET

Csillagok írják ki a neved

A hőlégballon alatt lógó deszka éppen az R betűbe készült

becsapódni, amikor Alec megmarkolta Magnus ruhájának
ujját, magához szorította a boszorkánymestert, és vele
együtt levetette magát. A csillogó égbolt és a csillogó város
helyet cserélt egymással, ahogy forogni kezdett a világ.
Magnus már nem tudta, mi van fent, és mi van lent, amíg
aztán földet értek, és már kizárólag a lentre tudott figyelni.
Egy pillanatnyi vaksötét következett, aztán azt vette észre,
hogy Alec karjában fekszik a gyepen.
Magnus sűrűn pislogott, és még éppen időben sikerült
eltüntetnie a csillagokat a szeme elől, hogy lássa, amint a
ballon nekiütközik a feliratnak, és látványos robbanással
szikrák meg szilánkok repülnek szerteszét. A légi járművet
odafent tartó gázláng meglódult, és a ballon, meg vele
együtt a színház homlokzatán álló felirat tüzet fogott.
Az utcán már kezdtek gyülekezni a bámészkodók.
A párizsi rendőrök szirénájának jellegzetes visítása egyre
közelebbről hallatszott. Van, amit még álcavarázslattal
sem lehet eltüntetni.
Erős kezek rántották talpra Magnust.
– Jól vagy?
A boszorkánymester maga is meglepődött, de jól volt.
A jelek szerint az árnyvadászok számos képessége közé
tartozott az abszurd magasságból való biztonságos
zuhanás is. Magnust jobban felzaklatta Alec aggodalmas
tekintete, mint maga a baleset. Azon kapta magát, hogy
legszívesebben hátrafordulna, hogy megnézze, kinek szól
ez a pillantás – nehezen hitte el, hogy személyesen neki.
Magnus évszázadok óta kokettált a halállal, és nem
szokta meg, hogy valaki ennyire megijedjen, amikor
szokás szerint kevésen múlott, hogy megússza.
– Nem panaszkodom – mondta most, és megigazította a
kézelőjét. – Ha azt tenném, csak egy jóképű úriember
figyelmét kívánnám magamra vonni vele.
Szerencsére aznap este épp nem adták elő a Carment,
így a jelek szerint senki sem sérült meg. Magnus és Alec
felálltak, leporolták magukat, aztán a roncsokat figyelték.
A gyülekező tömeg szerencsére nem láthatta őket, így hát
azon ámuldoztak, hogy vajon hová tűnhettek a
hőlégballon utasai. Csend lett, aztán a hatalmas cégér az
égőkkel előrebillent, és miután a lángok megolvasztották a
tartószerkezet utolsó darabjait is, az egész hangos
durranással zuhant a földre, friss füstfelhőt és szikrákat
küldve a levegőbe. Az emberek óvatosan hátrébb
húzódtak, de azért nem hagyták abba a fényképezést.
– El kell ismernem – jegyezte meg Magnus, miközben
egy félig leszakadt szövetdarabot igyekezett a helyére
rángatni a ruháján –, az este nem egészen terv szerint
alakul.
Alec komoran nézett rá.
– Bocs, hogy elszúrtam.
– Semmi sincs elszúrva. Fiatal még az este, és a
foglalásaink élnek – felelte Magnus. – A színház
nagyvonalú adományt fog kapni egy ismeretlen
törzsvendégtől a különös baleset utáni javítások
költségeinek fedezésére. Hamarosan esti sétára indulunk a
világ legromantikusabb városában. Én egészen kitűnőnek
találom ezt az estét. Legyőztük a gonoszt, az is jó.
Alec összeráncolta a homlokát.
– Ritkaság, hogy ennyi Iblisz démon összegyűljon.
– Hagyjunk valamit a Párizsi Intézetnek is, különben
mivel szórakoztatnák magukat? Tapintatlanság lenne a
részünkről, ha elhappolnánk előlük minden legyőzendő
gonoszt. Különben is vakációzunk. Carpe diem! Élj a
mának! Ne a démonoknak.
Alec egy vállrándítással és egy halvány mosollyal adta
meg magát.
– Aztán meg átkozottul jól bánsz azzal az íjjal, és ez
nagyon, de nagyon vonzó – tette hozzá Magnus.
Az volt a szerény véleménye, hogy Alecnek több
dicséretre van szüksége. A fiú láthatólag meghökkent, de
azért nem esett neki rosszul a dolog.
– Jól van. De most új ruhák kellenek. Ha valamelyik
párizsi tündér meglát így, egy jó évszázadra annyi a
jóhíremnek.
– Nem is tudom – szólt Alec. – Nekem bejössz így.
 Magnus sugárzott, de megőrizte az elszántságát. Nem
úgy képzelte, hogy egy hőlégballon-baleset szaggatja majd
le róla a ruhát ezen az úton. Célba vette hát a Rue Saint-
Honorét egy gyors ruhatárfrissítés céljából.
Bejártak jó pár boltot. Ezek egy része eleve késő estig
nyitva volt, másokat rá lehetett bírni, hogy kinyissanak
egy régi kedves vevő kedvéért. Magnus kiválasztott egy
kasmírmintás vörös bársonyzakót, hozzá rozsdavörös
zsabós inget, Alec pedig laza bőrdzsekit kapott
indokolatlanul sok cipzárral.
Miután ezzel megvoltak, Magnus telefonált párat, majd
örömmel közölte, hogy a séf asztalánál vacsoráznak a
tündérek Szent Iván-éji vendéglő névre hallgató
legmenőbb helyi éttermében.
A hely odakintről egészen hétköznapi vörös téglás
épületnek látszott gipszből készült homlokzattal, odabent
viszont tündérek barlangjára emlékeztetett. A földet
burjánzó smaragdzöld moha lepte, a falakat és a
mennyezetet pedig szabálytalan sziklák alkották, mintha
csak a föld gyomrában lettek volna. A mindenfelé álló
fákból akár a kígyók, indák nőttek ki, és az asztalok között
kúsztak-másztak. Jó pár vendég úgy vadászott az ételre,
mert a fogások felemelkedtek a tányérjukról, és
menekülni igyekeztek a szabadság felé.
– Mindig hülye érzés a tündérek éttermeiben rendelni –
elmélkedett Alec, miután megrendelték a salátát. –
Mármint New Yorkban folyton ezt csinálom, de azokat a
helyeket ismerem. Az Árnyvadászkódex szerint soha
semmilyen körülmények között nem ehetünk a tündérek
ételéből.
– Ez a hely teljesen biztonságos – mondta Magnus egy
levelet rágcsálva, ami közben megpróbált kimászni a
szájából. – Mármint nagyjából biztonságos. Amennyiben
kifizetjük az ételt, nem ajándéknak, hanem árunak
tekintik. A pénzügyi tranzakció létrejötte nagyon nem
mindegy. Vékony a határvonal, de hát nem mindig így
van, ha tündérekről van szó? Ne hagyd szökni a salátádat!
Alec nevetve döfte a villáját a tündér capresébe.
– Már megint azok az árnyvadászreflexek – állapította
meg Magnus.
Mindig ügyelt rá, hogy mondén szerelmei a lehető
legkevesebbet kerüljenek kapcsolatba az alvilággal.
A saját biztonságuk és lelki békéjük érdekében is. Mindig
azt feltételezte, hogy az árnyvadászok is akkor elégedettek,
ha minimális a kapcsolatuk az alvilággal. Távol tartották
magukat tőlük, azt mondták magukról, hogy ugyan nem
mondénok, de nem is alvilágiak – valami harmadik dolog
inkább, különleges, talán kicsit még jobb is. Alec viszont
minden jel szerint szívesen jött ide. Semmi sem riasztotta
meg Párizsban vagy akár Magnus világában. Még az is
előfordulhatott, hogy Alec egyszerűen csak ugyanolyan
boldog volt, mint ő, amiért végre együtt lehetnek.
Egymásba karolva vonultak ki az étteremből, Magnus
érezte az árnyvadász kőkemény bicepszeit. Tudta, hogy
Alec szükség esetén megint egyetlen szemvillanás alatt
harcra kész lenne, ebben a pillanatban azonban elengedte
magát. Magnus nekidőlt.
Befordultak a Quai de Valmyra, ahol erős szembeszél
fogadta őket. Alec felhúzta a kapucniját, becipzározta a
dzsekijét, és közelebb húzta magához Magnust.
A boszorkánymester a Canal Saint-Martin felé vette az
irányt, követve az egyszer csak kanyart leíró csatornát.
A parton párok sétáltak, mások a víz mellett leterített
pokrócokon ülve piknikeztek. Az egyik ilyen csapathoz egy
fedorát viselő férfisellő is csatlakozott. Magnus és Alec
átballagott egy kék vas gyaloghíd alatt. A csatorna
túlpartján ütőhangszerekkel kísért hegedűszó szólt.
A párizsi mondénok is hallották a halandó dobost, de csak
a Magnushoz és Alechez hasonlóak láthatták és hallhatták
a körülötte pörögve-forogva hegedülő tündérlányt, akinek
a hajában virágok csillogtak, akár az ékkövek.
Magnus a víztől egy csendesebb utcába terelte Alecet.
A kétoldalt egymáshoz préselődő alacsony szürke házak
falán ragyogó sápadt holdfény ezüstös kaleidoszkóppá
változott az ingó fák lombjaiban. Ötletszerűen fordultak be
a sarkokon, hagyták, hogy a véletlen vezesse őket. Magnus
ereiben zubogott a vér. Végre érezte, hogy él, végre
felébredt a tompaságból. Remélte, hogy Alec is ugyanúgy
fel van dobva, mint ő.
Hűvös szél simogatta Magnus nyakszirtjét, egészen
libabőrös lett tőle. Egy pillanatra valami különöset érzett.
Valami viszketést, egy borzongató jelenlétet. Megtorpant,
és hátranézett. A sétáló embereket figyelte. Még mindig
érezte: egy szempár figyelte, fülek hallgatták, vagy talán
levegőben lebegő gondolatok fókuszáltak rá.
– Valami baj van? – kérdezte Alec.
Magnus csak most vette észre, hogy eltávolodott Alectől,
és ösztönösen arra készült, hogy egyedül szálljon szembe
a fenyegetéssel. Lerázta magáról a kellemetlen érzést.
– Mi baj lehetne? Veled vagyok.
Kinyújtotta a kezét, és összefűzték az ujjaikat. Alec
bőrkeményedéses tenyere az övéhez simult. A fiú
könnyebben megtalálta a helyét az éjszakában, mint
napközben. Talán jobban érezte magát a bőrében így,
hogy még azok sem bámulhatták meg, akik rendelkeznek
a látás képességével. Talán minden árnyvadász jobban
érzi magát az árnyak között.
A Parc des Buttes-Chaumont bejáratához érve
megálltak. A város fényei világosbarna árnyalatot
kölcsönöztek a látóhatárnak, ahol a fák összeolvadtak az
éjszakai égbolttal. Magnus halványan egy kupac vibráló
csillagra pillantott a fénylő holdtól jobbra.
– Ott van az Ökörhajcsár, aztán mellette az Északi
Korona és a Hercules.
– Miért tartják romantikusnak a csillagok mutogatását?
– kérdezte Alec, bár közben mosolygott. – Nézd, az ott…
Dave… a vadász… Az meg a… Béka! És… a Helikopter. Bocs,
nem ismerem a csillagképeket.
– Azért romantikus, mert ilyenkor továbbadjuk a
tudásunkat a világról – magyarázta Magnus. – Az, aki
ismeri a csillagokat, tanítja a társát, aki nem ismeri őket.
Ez romantikus.
– Nem hinném, hogy én bármit taníthatnék neked –
mondta Alec, és közben levette a dzsekijét.
Továbbra is mosolygott, de a boszorkánymester szívébe
belehasított valami.
 – Dehogynem taníthatsz. Mi van a kézfejeden?
Alec felemelte a kezét, és úgy vette szemügyre, mintha
most látná először.
– Egy rúna. Láttál már ilyet.
– Nyilván tisztában vagyok az alapokkal. Rúnákat
rajzoltok a bőrötökre, és mindenféle képességet kaptok
tőlük – bólintott Magnus. – A részletek nem világosak.
Tégy hát a kedvemre! Az a jel a kezeden az első, amit mind
megkaptok, igaz?
– Igen – felelte lassan Alec. – Voyance. Általában ezt a
rúnát kapják meg először az árnyvadász gyerekek. Ezzel
győződnek meg róla, hogy egyáltalán bírják a rúnákat. És
segít átlátni az álcavarázslaton, ami mindig jól jön.
Magnus alaposabban megnézte a szemet formáló
halvány vonalakat Alec sápadt bőrén. Az álcával az
alvilágiak védték magukat, az árnyvadászoknak pedig
azért kellett átlátni rajtuk, mert az alvilágiak fenyegetést
jelenthettek rájuk.
Vajon Alecnek is ugyanez jutott eszébe, amikor a saját
kezén lévő jelre pillantott, csak volt olyan jó lélek, hogy
nem mondta ki hangosan? Talán ezzel is Magnust védte,
mint amikor levetette magát vele a hőlégballonról.
Különös, gondolta a boszorkánymester. De kedves.
– És ez? – kérdezte.
Egyszerre azon kapta magát, hogy végighúzza az ujját
Alec bicepszén. Figyelte, ahogy a fiú megborzong a
váratlanul intim gesztustól.
Alec Magnus szemébe nézett.
– Pontosság – felelte.
 – Szóval ennek kell megköszönnöm, hogy olyan jól
bántál az íjjal?
Ha már úgyis Alec kezét fogta, közelebb húzta magához
a fiút, hogy az ösvény közepén találkozzanak a lágy
holdfényben. Odahajolt, és apró csókot nyomott Alec
karjára.
– Köszönöm – suttogta. – És ez?
Most Alec nyakának oldalát simította végig az ujjával.
Alec reszketeg lélegzete megtörte az éjszaka bársonyos
csendjét. A fiú hirtelen Magnus dereka köré fonta a karját,
és egymáshoz préselte a testüket. Magnus a ruháikon
keresztül is érezte Alec szívverését.
– Ekvilibrium – mondta a fiú alig hallhatóan. –
Biztosabban állok tőle a lábamon.
Magnus lehajtotta a fejét, és az ajkával gyengéden
megérintette az Alec nyakába szinte teljesen beleolvadó,
ezüstösre halványult rúnát. A fiú élesen szívta be a
levegőt.
Magnus addig csúsztatta az ajkát a meleg bőrön, amíg
el nem érte Alec fülét.
– Azt hiszem, nem működik – búgta.
– Nem is akarom, hogy működjön – dörmögte válaszul
Alec.
Elfordította az arcát, és elkapta Magnus száját. Úgy
csókolt, ahogyan minden mást is csinált, szenvedéllyel,
teljes szívét beleadva. Teljesen levette a lábáról Magnust.
A boszorkánymester belemarkolt Alec karján lévő puha
dzsekijébe, és lesütött szempilláin keresztül észrevette,
hogy a hold fénye megcsillan kivillanó csupasz bőrén. Az
újabb finoman megmunkált, leginkább hangjegyre
emlékeztető rúnára az Alec kulcscsontja alatti
mélyedésben talált rá.
– És ez mi? – kérdezte halkan Magnus.
– Állóképesség – felelte Alec.
Magnusnak elkerekedett a szeme.
– Ez komoly?
Alec elvigyorodott.
– Aha.
– De tényleg – folytatta Magnus –, szeretném ezt
tisztázni. Nem csak azért mondod, mert szexisen hangzik?
– Nem – válaszolta Alec fátyolos hangon, aztán nyelt
egyet. – De örülök, ha így van.
Magnus Alec kulcscsontja alá illesztette a gyűrűit, és
látta, ahogyan a fiú megborzong a fém hűvös érintésétől.
Felfelé húzta a kezét Alec nyakán, a tarkójára tette a
tenyerét, és megint közelebb húzta magához.
– Istenem, de szeretem az árnyvadászokat! – suttogta
közben.
– Örülök – mondta megint Alec.
A szája puha volt és meleg, ami látszólag szöges
ellentétben állt erős kezével. Aztán ebből az ellentétből
semmi sem maradt, amikor a csókok egyszerre nyújtottak
mindent átható biztonságérzetet, és kergették vadul előre.
Magnus kis idő múlva levegő után kapkodva lépett hátra,
mert hamarosan nem lett volna más választása, mint
hogy leteperje Alecet a földre.
Ezt nem tehette meg. Alec még soha nem csinált
hasonlót. Az első párizsi éjszakájukon Magnus kora
hajnalban arra ébredt, hogy a fiú még ébren van, és fel-alá
járkál a szobában. Biztos volt benne, hogy Alecet néha
aggasztja, mibe keveredett. Kizárólag az ő kezében volt a
döntés, hogy továbblépnek-e.
– Nem lenne gond, ha kihagynánk a kabarét? –
érdeklődött pattanásig feszült hangon Alec, és belebújt a
dzsekijébe.
– Milyen kabarét? – kérdezett vissza Magnus.
Kisiettek a parkból, és elindultak Magnus lakásának
irányába. Kétszer megálltak, mert rossz irányba fordultak
a keskeny utcák valamelyikén, kétszer pedig azért, hogy
csókolózzanak egy felemásan megvilágított sikátorban.
Ha Alec nem tájékozódik olyan jól, reménytelenül
eltévedtek volna.
Egy árnyvadász kapóra jön, ha az ember útra kel.
Magnus úgy tervezte, hogy soha többé nem indul el
otthonról egy árnyvadász nélkül. Volt már ebben a
lakásban forradalmár és rossz festő, a XVIII. században
pedig itt rabolták el tőle a vagyonát. Akkor először lett
gazdag, és mindenét elveszítette. Azóta még párszor
megtörtént vele ugyanez.
Mostanság Brooklynban élt, a párizsi lakás üresen állt,
csak az emlékeit tartotta itt. Mindössze érzelmi okokból
nem adta el, meg azért, mert a párizsi divathéten szállodai
szobát találni a pokol egy csakis az ő számára tartogatott
különleges bugyrának tűnt.
Magnus nem is foglalkozott a kulcsokkal, csak
csettintett az ajtó előtt, és a mágiája utolsó tartalékaival
nyitotta ki. Aleckel akkor is csókolóztak, amikor beléptek
az épületbe. Felváltva döntötték a falnak egymást,
miközben valahogy felbotorkáltak négyemeletnyit.
A lakás ajtaja hangos csattanással vágódott ki, ők pedig
szinte bedőltek rajta.
A bársonyzakó még a lakásba sem jutott be, mivel Alec
még a folyosón letépte, és a földre dobta. Amikor átléptek a
küszöbön, már Magnus ingét húzta szét. Kézelők és
gombok csilingeltek valahol a távolban a padló deszkáin.
Magnus vadul rántotta le a bőrdzseki cipzárját, és a
kanapé karfájának döntötte Alecet, hogy aztán átbillentse
rajta a párnákra. Alec kecsesen zuhant hanyatt, közben
maga után rántotta Magnust.
A boszorkánymester megcsókolta az ekvilibrium-,
aztán az állóképesség-rúnát. Alec teste ívbe hajlott alatta,
ujjai Magnus vállát szorították.
Aztán Alec hangja egészen sürgető lett, miközben azt
hajtogatta, hogy valami, valami, Magnus, valami, valami.
– Alexander – dörmögte válaszul Alec, mire a fiú teste
azonnal hevesen reagált.
Szorítása erősödött a vállán. Magnus hirtelen támadt
aggodalommal nézett rá.
Alec tágra nyílt szemmel bámult a fal felé.
– Magnus! Ott!
Magnus követte Alec tekintetét, és egyszerre rádöbbent,
hogy társaságuk van. Egy alak ült a lila, kétszemélyes
fotelban nem messze tőlük. Az ablakon beszűrődő színes
fényben Magnus egy dús barna hajú, szürke szemű nőt
pillantott meg, ismerős, fanyar mosollyal az arcán.
– Tessa?
 HARMADIK FEJEZET

A Karmazsin Kéz

Feszélyezett csendben ültek a nappaliban. Alec a kanapé

másik végébe húzódott, messze Magnustól. Ma este semmi
sem alakult terv szerint.
– Tessa! – ismételte csodálkozva Magnus. – Rád aztán
nem számítottam. Mondjuk nem is hívtalak.
Tessa kortyolt a teájából. Tökéletesen összeszedettnek
tűnt. Mivel ő volt Magnus egyik legkedvesebb és legrégebbi
barátja, a boszorkánymester úgy érezte, legalább
sajnálkozva nézhetne rá egy kicsit. Tessa nem tette.
– Egyszer azt mondtad, nem bocsátanád meg, ha nem
néznék be hozzád, amikor úgy alakul, hogy egy városban
vagyunk.
– Megbocsátottam volna! – jelentette ki Magnus. – Sőt
mi több, megköszöntem volna.
Tessa Alec felé pillantott, mire a fiú elvörösödött. A nő
szája sarka elindult felfelé, de kedves volt, és a teáscsészéje
mögé rejtette a mosolyát.
– Akkor megállapíthatjuk, hogy kvittek vagyunk –
mondta Tessa. – Egyszer beállítottál egy hegyi
erődítménybe, amikor épp egy úrral voltam. Az is elég
kínos volt.
Félig elrejtett mosolya már nem volt olyan könnyed.
Megint Alecre pillantott, aki egykor élt árnyvadászoktól
örökölte a színeit. Olyan árnyvadászoktól, akiket Tessa
szeretett.
– Ezt már elengedhetnéd – tanácsolta Magnus.
Tessa épp úgy boszorkánymester volt, mint Magnus, és
hozzá hasonlóan ő is megszokta, hogy túl kell tennie
magát azoknak az emlékén, akiket valaha szeretett és
elvesztett. Hosszú évek óta rendszeresen vigasztalták
egymást.
A nő megint ivott a teájából, a mosolya visszatért,
mintha soha el sem tűnt volna.
– Pillanatig se aggódj, elengedtem! – mondta. –
Egyelőre.
Alec, aki úgy kapkodta köztük ide-oda a fejét, mintha
egy teniszmérkőzést nézne, felemelte a kezét.
– Bocsánat, de ti jártatok?
Erre mindkét boszorkánymesternek fennakadt a szeme.
Tessa és Magnus ugyanolyan döbbent tekintettel fordult
felé.
– Te mintha jobban elszörnyedtél volna – mondta
Magnus Tessának –, pedig valamiért én is mélyen sértve
érzem magam.
Tessa halványan elmosolyodott, aztán megint Alecre
nézett.
– Magnusszal több mint száz éve barátok vagyunk.
 – Oké – nyugtázta Alec. – Ezek szerint ez egy baráti
látogatás?
Éle volt a hangjának, amitől Magnus felhúzta a
szemöldökét. Alec néha feszengett, ha új emberekkel
kellett találkoznia. Magnus úgy sejtette, hogy ez
megmagyarázza a hangvételét. Azért nem értette a dolgot,
mert annyira látványosan belehabarodott a fiúba, hogy az
semmilyen körülmények között nem lehetett féltékeny.
Tessa felsóhajtott. A vidámság egy pillanat alatt eltűnt
szürke szeméből.
– Bár baráti látogatás lenne! – mondta halkan. – De nem
az.
Mocorogni kezdett ültében, kicsit mereven mozgott.
Magnus összehúzta a szemét.
– Tessa! – mondta. – Megsebesültél?
– Semmi olyasmi, ami ne gyógyulna meg – felelte a nő.
– Bajban vagy?
Tessa hosszú, kifürkészhetetlen pillantást vetett rá.
– Én nem. Te viszont igen.
– Hogyhogy? – Alec hangja hirtelen megtelt
feszültséggel.
Tessa az ajkába harapott.
– Magnus – szólt. – Beszélhetnénk négyszemközt?
– Nyugodtan mondhatod Alec előtt is – jelentette ki
Magnus. – Bízom Alecben.
– Az életedet is rábíznád? – kérdezte nagyon halkan
Tessa.
Ha más ül ott velük szemben, Magnus azt hitte volna,
csak színpadiasan megjátssza magát. Tessától azonban
nem szokta meg az ilyesmit. Ő általában komolyan
gondolja, amit mond.
– Igen – bólintott Magnus. – Az életemet is.
Sok alvilági soha nem árulta volna el a titkait egy
árnyvadásznak, akármit mondjon is Magnus, Tessa
azonban más volt. Felvette a lábánál heverő kopott
bőrtáskát, és előhúzott belőle egy tekercset. Feltörte rajta a
viaszpecsétet, aztán kibontotta.
– A Spirális Tanács hivatalosan is utasításba adta, hogy
te, Magnus Bane, Brooklyn fő boszorkánymestere,
semlegesítsd a Karmazsin Kéz névre hallgató
démonimádó szektát az emberek között. Azonnal.
– Értem én, hogy a Spirális Tanács a legjobbat akarja –
mondta szerényen Magnus. – Másfelől viszont nem dobom
el az agyam a hangvételüktől. Hallottam a Karmazsin
Kézről. Komolytalanok. Egy csapat ember, akik
démonmaszkban járnak bulizni. Jobban érdekli őket, hogy
egymás köldökéből igyák a tequilát, mint hogy démonokat
imádjanak. Vakációzom éppen, és nem óhajtok ezzel a
képtelenséggel foglalkozni. Üzenem a Spirális Tanácsnak,
hogy inkább megfürdetem a macskámat, Miau-ce-tungot.
A Spirális Tanács voltaképpen a boszorkánymesterek
irányítótestületeként működött, bár igyekezett titokban
tevékenykedni, és nem mondhatta magát hivatalosnak.
A boszorkánymesterek eleve nehezen viselték, ha meg
akarták nekik mondani, mit csináljanak, Magnus pedig
még a többieknél is nehezebben.
Tessa arcán árnyék futott át.
– Magnus, könyörögnöm kellett a Tanácsnak, hogy
eljöhessek hozzád. Igen, a Karmazsin Kéz mindig
komolytalan volt, de mint kiderült, új vezetőjük van, aki
gatyába rázta őket. Megerősödtek, mélyen a zsebükbe
nyúltak, és komolyan nekifeküdtek a toborzásnak. Sok
haláleset köthető hozzájuk és még több eltűnés.
Velencében találtak egy halott tündért egy pentagramma
mellett, amit a vérével festettek.
Magnus meghökkent, úgy kellett kényszerítenie magát,
hogy ne mozduljon.
Semmi szükség nem volt rá, hogy Tessa a szájába rágja,
mit jelent ez. Mindketten tudták, hogy tündérvérrel
Nagyobb Démonokat is meg lehet idézni; olyanokat, akik
valaha az angyalok között is a legnagyobbak voltak, aztán
a legmélyebbre buktak alá.
Az is kimondatlan maradt, hogy Tessa meg Magnus
mindketten egy-egy Nagyobb Démon gyerekei voltak.
Magnus ennek következtében közelebb érezte magát
Tessához. Nemigen szaladgáltak a világban Nagyobb
Démonok gyerekei.
Magnus eleddig nem árulta el Alecnek, hogy az apja a
Pokol egyik hercege. Azt gyanította, hogy egy ilyen
információ nem tenne igazán jót egyetlen formálódó
kapcsolatnak sem.
– Valóban? – kérdezte Magnus, miközben igyekezett
semleges hangot megütni. – Ha ez a szekta valóban egy
Nagyobb Démon megidézésén dolgozik, az tényleg igen
rossz hír. A szektának és jó eséllyel számos ártatlan
illetőnek is.
Tessa bólintott, és előredőlt.
 – A Karmazsin Kéz egyértelmű célja, hogy káoszt
keltsen az árnyvilágban, ezért a Spirális Tanács engem
küldött, hogy bánjak el velük. Velencében eljátszottam egy
tanítványukat, hogy kiderítsem, miben mesterkednek, és
ki lehet a vezetőjük. Aztán egy szertartás során olyan
főzetet ittam, amitől elvesztettem az alakváltó
képességemet. Alig úsztam meg élve. Mire pár nappal
később visszatértem, a szekta már elhagyta a helyet. Meg
kell találnod őket.
– Ahogy oly gyakran mondom – sóhajtotta Magnus –,
miért pont én?
Tessa már nem mosolygott.
– Nem igazán adok hitelt az ilyen pletykáknak, de az
alvilágban azt rebesgetik, hogy a Karmazsin Kéz új
vezetője nem is annyira új. Állítólag az eredeti alapító tért
vissza.
– És ha megkérdezhetem, ki volna ez az alapító?
Tessa elővett egy fényképet, és lecsapta az asztalra.
A fotó egy falra festett képről készült. A festmény esetlen,
amatőr alkotás volt, szinte mintha egy gyerek mázolta
volna. Egy sötét hajú férfi terpeszkedett rajta egy trónon.
Ketten pálmalevelekkel legyezték, egy harmadik szolga
pedig előtte térdelt. Nem, nem megalázkodott, a jelek
szerint inkább a talpát masszírozta.
A kezdetlegesség ellenére is mindannyian felismerték a
szektaalapítót a fekete hajáról, a markáns vonásairól és
macskákat idéző jellegzetes sárga szeméről.
– Az alapítót Nagy Méregnek nevezik – mondta Tessa. –
Nem ismerős véletlenül? Magnus, az emberek azt állítják,
hogy te vagy a Karmazsin Kéz alapítója, egyben új
vezetője.
Magnus hátán végigfutott a hideg, aztán a felháborodás
kerekedett felül.
– Tessa, a legkevésbé sem alapítottam szektát! –
tiltakozott. – Még csak nem is bírom a démonimádókat.
Unalmas barmok, akik unalmas démonokat imádnak. –
Elhallgatott egy pillanatra. – Éppen az ilyesmiken szoktam
viccelődni igazából. – Újra elhallgatott. – Nem mintha arra
is képes lennék. Még csak ugratásból sem. Soha… – Elakadt
a hangja.
– Képes lennél azzal poénkodni, hogy alapítasz egy
démonimádó szektát?
Magnus tehetetlenül tárta szét a karját.
– Bármivel képes lennék poénkodni.
Magnus emlékeiben távolról felrémlett valami. Egy
Karmazsin Kéz nevű szekta… egy réges-régi vicc.
Valamikor évszázadokkal korábban elmesélt egy viccet.
Meg mert volna esküdni rá, hogy Ragnor Fell is ott volt.
Egy nagyon hosszú és nagyon meleg éjszakán történt.
Semmi másra nem emlékezett.
Magnus mély lélegzetet vett, és nyugalmat erőltetett
magára. Öreg barátja, Ragnor meghalt, egy nemrég véget
ért háború áldozatául esett. Magnus igyekezett nem
gondolni rá túl sokat.
Mostanra már hiányos volt az emlékezete a szóban
forgó eseményt illetően. Hosszú évszázadokat senki sem
őrizhetett meg hibátlanul a fejében, és Magnus nem tudta
megkülönböztetni az elhomályosodó emlékeket azoktól,
amiket szándékosan metszettek ki. Ő maga is tüntetett már
el emlékeket varázslattal. A boszorkánymesterek néha így
segítettek egymásnak átvészelni a halhatatlanság
jelentette megpróbáltatásokat.
De miért lennének eltüntetett emlékei egy démonimádó
szektáról? És ki tüntette volna el őket? Nem mert Alec felé
nézni.
– Tessa – szólt óvatosan –, biztos vagy benne, hogy nem
zavart meg a Nagy Méreg szimpatikus arca és megnyerő
modora?
– Van egy festmény a falon. – Alec hangja nyugodt volt,
pusztán a tényt állapította meg. – Mind a két képen
ugyanaz a felöltő van rajtad.
Magnus nem fordult a fiú felé, inkább a két másik
boszorkánymester, Ragnor Fell és Catarina Loss
társaságában őt ábrázoló festményre pillantott. A képet
egy művészi hajlamú vérfarkas ismerőse festette, így
egyiküket sem takarta álcavarázslat. Catarina mélyen
kivágott ruhája elég sokat megmutatott gyönyörű kék
bőréből, Ragnor íves szarvai pedig gondosan belőtt göndör
fürtök közül emelkedtek ki, zöld arca olyan éles
kontrasztot alkotott fehér kravátlijával, mint a tavaszi
falevelek a kései hóval. Magnus világító macskaszeme
körül ráncok jelentek meg, ahogy mosolygott. Mindig
nagy becsben tartotta ezt a képet.
És valóban ugyanazt a felöltőt viselte mindkét képen.
Fontolóra vette, aztán el is vetette a lehetőséget, hogy a
Nagy Méreg egy véletlen egybeesés folytán rendelkezett az
övével pontosan megegyező felöltővel, ezt a darabot
ugyanis az orosz cár varratta hálából személyesen neki a
saját szabójával. Valószínűtlennek tűnt, hogy Miklós egy
másikat is készíttetett volna holmi szektavezérnek.
– Semmire sem emlékszem a Karmazsin Kézről –
mondta Magnus. – De az emlékekkel könnyű babrálni, és
szerintem valaki az enyémekbe is belenyúlt.
– Magnus! – szólt Tessa. – Én tudom, hogy nem te vagy
a démonimádó szekta vezetője, de nem mindenki ismer
úgy a Spirális Labirintusban, mint én. Azt hiszik, hogy te
állhatsz emögött. Az árnyvadászokhoz akartak menni, én
győztem meg őket, hogy adjanak neked egy esélyt
felszámolni a szektát, és bizonyítani az ártatlanságodat,
mielőtt ráállítják az ügyre valamelyik intézetet. Nem
bánnám, ha többet is tehetnék, de ennyi telt.
– Nem gond – mondta Magnus. Nem akarta aggasztani
Tessát, úgyhogy könnyedséget kényszerített magára, bár
inkább tombolni lett volna kedve. – Megoldom egyedül is.
Egy ideje nem nézett Alecre. Kíváncsi lett volna rá,
összeszedi-e valaha is annyira a bátorságát, hogy megint
felé tudjon fordulni. Az árnyvadászok és az alvilágiak
közötti egyezség értelmében az árnyvadászokat értesíteni
kellett volna erről a démonszektáról és a gyilkosságokról,
arról pedig főleg, hogy egy boszorkánymester az első
számú gyanúsított.
Tessa helyette fordult Alechez.
– Magnus nem tett semmi rosszat – biztosította.
– Ezt nélküled is tudom – közölte a fiú.
Tessa vállában oldódott a feszültség. Csészéjét az
asztalra tette, és felállt. Tekintete elidőzött Alecen, száját
meleg, édes mosolyra húzta, és Magnus tudta, hogy nem
csak Willt, de Cecilyt, Annát és Christophert is ott látja
benne – több nemzedékre való szeretett arcot, akik már
csak az emlékezetében éltek.
– Örülök, hogy találkozhattam veled, Alexander.
– Alec – helyesbített a fiú, miközben maga is Tessát
tanulmányozta.
– Alec – bólintott Tessa. – Szívesen maradnék segíteni,
de minél gyorsabban vissza kell térnem a Labirintusba.
Portált nyitnak nekem. Kérlek, vigyázz Magnusra!
– Hogy mondod? – hökkent meg Magnus.
– Persze, hogy vigyázok rá – nyugtatta meg Alec. –
Tessa, mielőtt még elmész… Ismerősnek tűnsz.
Találkoztunk már?
Tessa megállt előtte, és lenézett rá. Komoly és kedves
volt az arca.
– Nem – felelte –, de remélem, azért még fogunk.
A hátsó fal felé fordult, ahol egy frissen nyíló portál
különös fénnyel világította meg a bútorokat és a lámpákat.
A levegőbe vágott íves nyíláson át Magnus látta a Spirális
Labirintus fogadószobájának híresen kényelmetlen
székeit.
– Akárki is ennek a szektának az új vezetője – mondta
Tessa, mielőtt átlépett volna a portálon –, légy óvatos! Úgy
sejtem, boszorkánymester lehet. Nem sokat tudtam meg,
de egyszerű szektatagként is erős védvonalakkal
találkoztam, és láttam, hogyan söpörnek félre
varázslatokat. Valami titkos könyvet emlegetnek, A mágia
vörös tekercseit. Nem sikerült szereznem belőle egy
példányt sem.
– Körbekérdezek a párizsi árnypiacon – bólintott
Magnus.
– Figyelik a mágiát, szóval lehetőség szerint ne használj
portált! – tanácsolta Tessa.
– Mindeközben te most is portált használsz – jegyezte
meg kedélyesen Magnus. – Szóval szokás szerint most is
arra figyeljek, amit mondasz, ne arra, amit csinálsz.
Értem. És veled minden rendben lesz?
Tessa elmúlt százéves, de így is sokkal fiatalabb volt
Magnusnál, aki gyakorlatilag egész életében ismerte őt, és
mindig feladatának érezte, hogy a szárnyai alá vegye.
– A Spirális Labirintusba tartok, és ott is maradok. Ott
mindig biztonságban leszek. Te viszont minden
valószínűség szerint veszélyesebb helyekre készülsz. Sok
szerencsét! Illetve… bocs a vakációdért!
– Nincs miért bocsánatot kérned – mondta Magnus.
Tessa csókot dobott neki, majd átlépett a portálon, és
vele együtt a fényes boltív is eltűnt Magnus nappalijából.
Magnus és Alec jó pár pillanatig mozdulatlan maradt.
Magnus továbbra sem tudta rávenni magát, hogy
egyenesen a fiúra nézzen. Túlságosan félt attól, amit az
arcán láthatott. Ott állt a párizsi lakása közepén az
emberrel, akit szeretett, és nagyon egyedül érezte magát.
Magnus komoly reményeket fűzött ehhez az utazáshoz.
Erre alig kezdték el a vakációt, és máris összeszűrte a levet
egy alvilági barátjával, hogy eltitkoljanak valami fontosat
az árnyvadászok elől. Ami pedig még rosszabb volt, nem
esküdhetett meg Alecnek, hogy ártatlan abban, amivel
vádolják. Ugyanis semmire sem emlékezett.
Egy rossz szava sem lehetett, ha Alec átgondolja az
egész kapcsolatukat. Járj velem, Alec Lightwood! A szüleid
gyűlölnek, nincs helyem a világodban, neked pedig nem fog
tetszeni az enyém, ráadásul még romantikus vakációra sem
mehetünk anélkül, hogy a sötét múltam be ne árnyékolná a
jövőnket.
Nagyon szerette volna, ha jobban megismerik egymást.
Magnus az idők során kemény munkával jó véleményt
alakított ki magáról, Alecet pedig még többre tartotta. Azt
hitte, felfedett minden sötét titkot, megbirkózott minden
démonnal, elfogadta minden hibáját. A lehetőség, hogy
léteznek még a saját maga számára is ismeretlen titkai,
zavarba ejtette.
– Nem Tessának kellett volna bocsánatot kérnie – szólt
végül. – Hanem nekem. Ne haragudj, amiért elszúrtam a
vakációnkat!
– Semmi sincs elszúrva – felelte Alec.
Amikor Magnus rájött, hogy a saját korábbi szavait
hallja vissza a fiútól, végre ránézett. Alec halvány
mosollyal nézett vissza rá.
Az igazság ezúttal is úgy bukott ki Magnusból, mint
ahogyan az korábban is előfordult már Alec társaságában.
– Nem értem, mi folyik itt.
– Majd kiokoskodjuk – felelte a fiú.
Magnus tudta, hogy hosszú élete során nem egyszer
érezte magát dühösnek és elveszettnek. Ha a Karmazsin
Kézre nem is emlékezett, arra igen, amikor először embert
ölt. Gyerek volt még, máshogy hívták, és egy másik
országban élt, amit később Indonéziának neveztek el.
Magnus megbánta már, hogy akkor az volt, aki, de nem
törölhette le magáról a múlt mocskát.
Nem akarta, hogy ezt a mocskot Alec is lássa, vagy,
hogy hatással legyen rá. Nem akarta, hogy Alec is úgy
gondoljon rá, mint más árnyvadászok.
Magnusnak akadtak olyan szerelmei, akik mostanra
sikítva menekültek volna, ráadásul Alec árnyvadász volt.
Márpedig az ezzel járó kötelezettségeket a nephilimek
szentebbnek tartották, mint a szerelmet.
– Ha úgy éreznéd, hogy erről be kell számolnod a
Klávénak – mondta lassan Magnus –, megérteném.
– Viccelsz? – kérdezte Alec. – Ebből az idióta
hazugságból egyetlen szót sem fogok továbbadni a
Klávénak. Senkinek sem szólok, Magnus, ígérem.
Alec tekintetében értetlenség látszott. Magnust magát is
meghökkentette, mennyire megkönnyebbült, amiért Alec
nem feltételezte róla a legrosszabbat.
– Esküszöm, tényleg nem emlékszem semmire.
– Hiszek neked. Kezeljük a helyzetet. Meg kell találnunk
és meg kell állítanunk az illetőt, aki valójában vezeti a
Karmazsin Kezet. – Alec vállat vont. – Szóval akkor
csináljuk ezt.
Magnus nem tudta, hozzászokik-e a valaha, hogy Alec
Lightwood újra meg újra meglepi. Remélte, hogy nem.
– Aztán meg rá kell jönnünk, miért nem emlékszel erre.
Utánajárunk, ki tüntette el az emléket, és miért. Nem
aggódom.
Magnus aggódott. Tessa hitt benne, mert jóindulatú volt.
Döbbenetes, de Alec is hitt benne. Még kábán és az Alec
reakciója felett érzett megkönnyebbüléstől szédülten sem
tudta elűzni a nyugtalanságát. Nem emlékezett az esetre –
így hát lehetséges volt – nem valószínű, de lehetséges –,
hogy olyat tett, amit most már szégyellne. Magnus nagyon
szeretett volna biztos lenni benne, hogy rászolgált Alec
bizalmára. Szeretett volna megesküdni a fiúnak, hogy
soha életében nem követett el semmilyen
megbocsáthatatlan bűnt.
Sajnos nem tehette.
 NEGYEDIK FEJEZET

Sok titok van még

Az első párizsi éjszakájukon Alec nem tudott aludni.

Felkelt, és fel-alá járkált. Közben az alvó Magnust nézte az
ágyban – abban az ágyban, amelyikben együtt aludtak.
Semmi más nem történt még benne, és Alec remény meg
félelem között őrlődött, amikor arra gondolt, mire kerülhet
sor ott hamarosan. Magnus selymes fekete haja szétterült
a fehér párnán, bőre barnaságát egészen kiemelte a
világos ágynemű. Erős, szálkás karja ott nyugodott, ahol
Alecnek kellett volna feküdnie, a csuklóján vékony arany
karperec csillogott. Alec nem igazán tudta elhinni, hogy ez
valóban megtörténik vele. Nagyon nem szerette volna
elrontani.
Egy héttel később pontosan ugyanezt érezte. Mindegy
volt neki, hogy egy szektával harcolnak, egy
hőlégballonon szállnak, vagy éppenséggel egy
hőlégballonon szállva harcolnak egy szektával, ami az
utóbbi napok eseményeiből kiindulva egészen életszerű
lehetőségnek tűnt a jövőre nézvést. Egyszerűen boldog
volt, hogy Magnusszal lehet. Soha nem hitte volna, hogy
egyszer egy teljesen igazi romantikus vakációra mehet
valakivel, akivel tényleg jól érzi magát, sőt még azt sem,
hogy egyáltalán illendő ilyesmire vágynia.
Mindazonáltal nem örült volna különösebben, ha az
apja tudomást szerez róla, hogy az új barátja futólag
démonimádó szektát alapított, és végigfutott a hátán a
hideg a gondolattól, hogy mi fog történni, ha a Klávéban
meghallják ezeket a pletykákat. Márpedig innen vagy
onnan idővel mindenképpen eljut a fülükbe, bármennyire
gondosan őrzik is a titkot Magnusszal.
A törvény szigorú, de a törvény az törvény, tartotta a
népe, és Alec pontosan tudta, mit jelent ez. Látta, hogyan
bánik a Klávé azokkal az árnyvadászokkal, akik szerintük
valamilyen bűnt követtek el. Egy alvilágira sokkal rútabb
büntetés várna. Alec látta, amikor börtönbe vetették Clary
alvilági barátját, Simont, pedig semmi rosszat nem csinált.
Alec már a gondolatba is beleremegett, hogy a ragyogó
Magnust bezárják a sötétbe.
Az előző este nem sokkal Tessa távozása után mind a
ketten lefeküdtek, Magnus azonban csak nyugtalanul
forgolódott. Egy ponton Alec arra ébredt, hogy Magnus
egyenes háttal ül az ágyban, és a semmibe bámul. Amikor
Alec reggel elment, a boszorkánymester még aludt, bár
egészen kicsavarodva, mintha a teste hánykolódás közben
adta volna meg magát a kimerültségtől. Tátott szájával
nem volt éppen maga a megtestesült elegancia, mint
általában.
Alec megszokta, hogy akiket szeret, azok bosszantják is
egyben. A kapcsolat elején általában a bosszúság volt
túlsúlyban, és csak minimális vonzalmat érzett, aztán
ahogy telt az idő, a bosszúság mértéke csökkent, a
ragaszkodása pedig egyre erősebb lett. Ez jellemezte a
viszonyát Jamesszel, a parabataiával, egyben legközelebbi
barátjával is, sőt nemrég pontosan ezeken a lépéseken
ment végig Clary Fairchilddal is, miután a lány belépett az
életükbe. Clarynek is megvoltak a maga elveszett emlékei,
amik aztán még időben tértek vissza, hogy segítsenek
megnyerni a háborút. Az ő fejéből személyesen Magnus
tüntette el az emlékeket. Most pedig nagyon úgy fest a
helyzet, hogy sok-sok évvel ezelőtt Magnus emlékeivel is
babrált valaki.
Magnus egyetlen pillanatig sem bosszantotta Alecet.
A fiú nem is tudta, mit kezdjen ezzel. A káosz
csillámporfelhőként keringett Magnus körül, és Alec maga
is megdöbbent, mennyire jól viseli ezt a zűrzavart.
Most visszafelé tartott Magnus lakásába a reggeli
testmozgás után. Hűvös reggel volt, Párizsra harmat
takarója borult. A nap már kezdett kikukucskálni az
épületek fölött.
Magnus lakása zavarba ejtően kellemes volt, de
edzőterem nem került bele, és Alec persze edzőpartnert
sem talált magának, így hát rögtönöznie kellett.
Felfedezett egy uszodát a folyóparton. Valami rejtélyes
oknál fogva a párizsiak egy hely mellett, ahol úszhattak,
építettek egy helyet, ahol úszhattak. A mondénok furcsák.
Alec végül úszott pár hosszt az egyik medencében.
A haja és a ruhája még nedves volt. Egy hatalmas és
nyilvánvalóan teljesen fölösleges napszemüveget viselő
nő elismerően füttyentett egyet, amikor elhaladtak egymás
mellett.
– Beau gosse! 1 – kiáltotta utána.
Amikor Alec megérkezett Magnus épületéhez, szinte
repült a negyedik emeleten lévő lakásig, hármasával
szedve a lépcsőfokokat. Kinyitotta az ajtót, és elkiáltotta
magát:
– Magnus? – Megtorpant. – Mi a rosseb?
Magnus a szoba közepén, nagyjából térdmagasságban
lebegett, körülötte könyvek és fényképek tucatjai keringtek
a levegőben. A brooklyni lakásból megidézett három nagy
diófa szekrény elfoglalta nagyjából a szoba felét,
tartalmuk javarésze kiborult a padlóra. Az egyik polc
féloldalra billent, és nagyon úgy tűnt, hogy pillanatokon
belül lebucskázik a helyéről, egyenesen az ablaküvegbe.
Az asztalokon és a székeken több tányérnyi félig megevett
péksütemény hevert.
A fekete-fehér elektrosztatikus energia vibrálása
hátborzongató, szellemszerű fénnyel töltötte meg a
nappalit. Időről időre vakító fehérség tüntetett el mindent
szem elől. Alec egyetlen pillanatig sem kételkedett benne,
hogy démonoktól származik.
– Magnus, ez meg mi?
A boszorkánymester odakapta a fejét, a tekintete
megállapodott Alecen. Üveges volt a szeme. Aztán pislogott
egyet, és visszatért belé a fény.
– Alexander, hát megjöttél! Milyen volt a kardió?
– Elég jó – felelte lassan Alec. – Minden rendben?
 – Csak kutatómunkát végzek. Próbálok rájönni, hogyan,
miért és mikor veszíthettem el bizonyos emlékeimet. Főleg
azokra koncentrálok, amik éppen elég időt fednek le egy
démonimádó szekta megalapításához. Mindenesetre úgy
döntöttem, hogy időrendben végigveszek minden
eseményt az életemben.
– Akkor ez eltarthat egy darabig – jegyezte meg Alec.
Magnusnak pörgött a nyelve, hallhatóan élvezte a
nyomozást. Vagy talán csak túl sok kávét ivott. Alec három
kávéfőzőt és fél tucat bögrét látott a többi tárgy között
lebegni.
Magnus azt mondta neki, hogy ne aggódjon, de a jelek
szerint ez nem akadályozta meg abban, hogy ő maga
igenis aggódjon.
– Tudod – folytatta a boszorkánymester –, az emlékek
ritkán állnak meg a saját lábukon. Egymásba fonódnak,
egyéb emlékekből származnak, azok adnak nekik
jelentést. Minden egyes emlék segít létrehozni számos
másikat. Olyan ez, mint egy hatalmas pókháló. Ha
eltüntetsz egyetlen emléket, bizonyos szálak a semmiben
fognak lógni.
Alec elgondolkodott Magnus szavain.
– Ezek szerint találnod kell egy olyan emléket, amelyik
nem vezet sehová.
– Pontosan.
– De mi van, ha egyszerűen elfelejtettél valamit? Nem
emlékezhetsz az életed minden egyes pillanatára.
– Ezért kerítettem segítséget. – A levegőben körülötte
úszó tárgyakra mutatott. – Elhoztam a
fényképalbumaimat Brooklynból. Átfutottam azokat a
pillanatokat, amik a Karmazsin Kéz alapításához vezettek,
aztán mágiával papírra nyomtattam őket, hogy mindet
rendszerezhessem.
Alec összehúzta a szemöldökét.
– Szóval emlékkönyvet készítesz?
Magnus vágott egy grimaszt.
– A laikus megfigyelő szemében nagyon hasonlónak
tűnhet, amit csinálok, igen.
Alec a lebegő fényképekre nézett. Az egyik repülő
szőnyegen ábrázolta Magnust egy sivatag fölött.
A következőn Magnus Viktória-korabeli ruhában egy
rideg, gyönyörű szőke nővel táncolt. Egy másikon egy
idősebb, jóképű férfi vállára tette a kezét. Alec közelebb
hajolt, hogy hunyorogva jobban megnézhesse magának a
képet. Mintha könnyeket látott volna Magnus arcán.
Mielőtt az ujjai összezárulhattak volna körülötte, a kép
úgy sodródott tova, akár az őszi falevél, majd bukfencet
vetett a levegőben.
– Ez egy eléggé személyes emlék – mondta gyorsan
Magnus.
Alec nem erőltette a dolgot. Bimbódzó kapcsolatukban
nem először fordult elő, hogy szembejött Magnus múltja,
és a barátja bezárta előtte az ajtót. Alec gyűlölte ezeket a
pillanatokat, de igyekezett megértő lenni. Még nem
ismerték egymást annyira jól, de annak is eljön az ideje.
Mindenkinek vannak titkai. Alec korábban is titkolózott
még a hozzá legközelebb állók előtt is. Magnusnak számos
oka lehetett rá, hogy ne áruljon el neki egyet s mást.
 Alec azt szerette volna, hogy Magnus mindent
elmondhasson neki, közben azonban maga sem tudta,
képes lenne-e szembenézni azzal, amit ez a „minden”
jelent. Emlékezett a gyomorforgató, riadt érzésre, ami
akkor kerítette hatalmába, amikor megkérdezte, hogy
Magnus és a gyönyörű barna hajú nő régen egy pár volt-e.
Mérhetetlenül megkönnyebbült, amikor kiderült, hogy
Tessával csak barátok voltak.
Talán soha nem kell találkoznia Magnus egyetlen
exével sem. Talán soha nem is kell gondolnia rájuk. De
soha. Lehet, hogy egy sem él közülük New Yorkban. Még
az sem kizárt, hogy mind meghaltak, gondolta
reménykedve Alec, aztán rögtön el is szégyellte magát
miatta.
– Megtaláltad, amit kerestél? – kérdezte, hogy
mihamarabb elsimítsa a pillanatnyi zavart.
– Egyelőre nem – felelte Magnus. – Csak most kezdtem.
Alec már nyitotta is a száját, hogy felajánlja a
segítségét, de gyorsan be is csukta, mielőtt megszólalhatott
volna. Az egy dolog, hogy szeretné, ha Magnus megnyílna
neki, de egészen más lenne belépni a több évszázadra való
emlékek fortyogó katyvaszába; ki tudja, hány száz ember,
hány tucat otthon, hány ezer esemény közé.
– Hosszú és zűrös folyamat lesz – mondta gyengéden
Magnus. – Használd ki az alkalmat, és nézz meg pár
párizsi látnivalót, Alexander! Néhány kisebb templomot.
Vagy az egyik múzeumot.
– Jól van – bólintott Alec. – Nemsokára visszajövök, és
rád nézek.
 – Remek!
Magnus halványan rámosolygott, mintha így mondana
neki köszönetet, amiért megértőnek mutatkozik.
Alec a nap java részét azzal töltötte hát, hogy
megtekintett pár fontosabb nevezetességet. Tudta, hogy
Párizs a templomairól híres, így hát felkeresett néhányat a
legismertebbek közül. Turisták között tolongott a Notre-
Dame-ban, aztán a Sainte-Chapelle lenyűgöző színes
ablakait csodálta meg, onnan pedig a Saint-Eustache híres,
hatalmas orgonáját nézte meg egyedül, majd a Saint-
Sulpice árnyas csendességében kötött ki. Az Église de la
Madeleine-ben jóval tovább időzött Jeanne d’Arc
szobránál, mint tervezte. A harcias Jeanne két kézzel
emelte magasba sújtásra kész kardját. Arcát élesen felfelé
fordította, mintha az ellenfele sokkal magasabb lenne
nála. Jellegzetes árnyvadászpóz volt ez, bár Alec legjobb
tudomása szerint Jeanne d’Arc nem tartozott közéjük.
A tekintetéből sütő eltökéltség a láthatatlan szörny előtt
ettől még éppoly lenyűgözőnek bizonyult. Az aznap látott
rózsaablakok és korinthoszi oszlopok minden szépsége
ellenére Jeanne arckifejezése volt az, ami órákkal később
is vele maradt.
A templomokban akaratlanul is azt kereste, hol
lehetnek elrejtve a nephilim fegyverek. A világ szinte
minden templomában egy árnyvadászrúna jelölte a
helyet, ahonnan vészhelyzetben fegyverhez juthattak.
Persze megkérdezhette volna a Párizsi Enklávé bármelyik
árnyvadászát, de Magnusszal nem akarták nagydobra
verni, hogy a városban járnak. A Notre-Dame-ban pár
percig a kőpadlót fürkészte az ismerős rúna után kutatva,
de már kezdte magára vonni az emberek figyelmét – a
székesegyházban a legtöbb turista felfelé nézett, nem
pedig a lába elé. Nemsokára feladta. Az épület óriási volt, a
fegyverek bárhol lehettek.
A legtöbb helyen senki sem törődött vele, de volt egy
rémes pillanat, amikor a Pont des Arts-on átsiető
tömegben megpillantott két alakot, akik ismerős jeleket
viseltek a csupasz karjukon. Élesen sarkon fordult, és
elindult a másik irányba, hogy aztán gyorsan behúzódjon
az első szűk mellékutcába. Mire pár perccel később
előmerészkedett, az ismeretlen árnyvadászok már
eltűntek.
Egy pillanatig csak állt ott a zsúfolt utcán, aztán
hirtelen nagyon magányosnak kezdte érezni magát. Nem
szokta meg, hogy el kelljen rejtőznie a többi árnyvadász
elől; végtére is a kollégái meg a szövetségesei voltak. Most
nagyon feszélyezte ez a szokatlan érzés, de amíg nem
tisztázzák a szekta ügyét, nem akarta, hogy keresztezzék
egymást az útjaik. Nem mintha nem bízott volna
Magnusban – egyetlen pillanatig sem hitte, hogy a
boszorkánymesternek a jelenben bármi köze is lenne a
Karmazsin Kézhez. De hogy viccből, egy kétszáz évvel
korábbi alkoholmámoros éjszakán nem alapított-e egy
ilyen szektát? Nos, ez már inkább kitellett tőle. Szívesen
felhívta volna Magnust, de nem akarta zavarni kutatás
közben.
Miután továbbindult, elővette hát a mobilját, és
hazatelefonált. Pár másodperccel később a húga ismerős
hangját hallotta.
– Halihó! Na, milyen Párizs?
Alec széles mosolyra húzta a száját.
– Szia, Isabelle!
A háttérben rettenetes csörömpölés hallatszott, aztán
újabb hang szólalt meg.
– Alec az? Add ide a telefont!
– Mi ez a zaj? – kérdezte némiképp riadtan Alec.
– Á, csak Jace – felelte Isabelle. – El a kezekkel, Jace!
Engem hívott!
– Nem, a hangra gondoltam. Mintha ezer kukafedél
hullott volna alá az égből.
– Ja, Jace éppen egy nagy fejszével csapott rá egy láncra,
amikor telefonáltál – mondta a lány. – Jace! A fejszéd
beszorult a falba! Lényegtelen, Alec. Mesélj a
kirándulásról! Milyen Magnus? És nem a személyleírására
gondolok.
Alec köhintett.
– A képességei iránt érdeklődnék, és nem a mágiáról
beszélek – tisztázta Isabelle.
– Igen, vágom, mire célozgatsz – közölte szárazon Alec.
Ebben a témában nem rendelkezett kész válasszal
Isabelle számára. Amikor New Yorkban találkozgattak
Magnusszal, Alec többször is úgy érezte, hogy tovább akar
lépni, de megijedt a saját érzelmei intenzitásától.
Csókolóztak, ölelgették egymást, de egyelőre ennyi történt,
és Magnus soha nem erőltetett semmit. Aztán jött a
háború, amikor pedig az is véget ért, Magnus vakációzni
hívta Európába, ő pedig igent mondott. Alec feltételezte,
hogy ez azt jelenti, készen áll rá, hogy bárhová elmenjen
és bármit megtegyen Magnusszal. Elmúlt már tizennyolc
éves; felnőtté érett. Ő hozhatta meg a saját döntéseit.
Csakhogy Magnus nem próbálkozott. Mindig nagyon
óvatosan bánt Aleckel. A fiú egyáltalán nem bánta volna,
ha nem finomkodik annyira, mert nem igazán voltak
erősségei a beszélgetések, különösen az érzéseket taglaló
kínos beszélgetések – azaz az összes érzéseket taglaló
beszélgetés –, és fogalma sem volt róla, hogyan hozza
szóba a folytatást. Alec soha nem csókolt meg senkit
Magnus előtt. Tudta, hogy a boszorkánymester komoly
tapasztalatot szerzett már, és ettől csak még feszültebb lett,
de Magnust megcsókolni a legcsodálatosabb érzés volt a
világon. Amikor csókolóztak, a teste magától értetődően
indult Magnusé felé, olyan szorosan simult hozzá, ahogy
csak tudott. Ezen kívül csak harc közben mozgott ilyen
ösztönösen. Korábban nem is sejtette, hogy valami ennyire
igazinak tűnhet, és ilyen sokat jelenthet. Most pedig itt
voltak együtt Párizsban, és bármi megtörténhetett.
Legalább annyira volt mámorító, mint félelmetes.
Nyilván Magnus is tovább akart lépni. Ugye?
Alec úgy gondolta, hogy a hőlégballonozás éjszakáján
alakul majd valami, Magnus figyelmét azonban – érthető
okokból – elterelte a démonszekta.
– Alec! – kiáltotta a telefonba Isabelle. – Ott vagy még?
– Ja… igen, bocs. Persze.
A lánynak ellágyult a hangja.
– Nagyon ciki? Vigyázz, mert az első vakáción dőlhet el
egy pár jövője!
 – Ezt meg mégis mire alapozod? Soha életedben nem
vakációztál senkivel!
– Igaz, de Clary adott kölcsön pár mondén magazint –
magyarázta vidáman Isabelle. Clary és Isabelle nem
barátkozott össze egykönnyen, de Alec húga – talán épp
ezért – kifejezetten nagyra tartotta kettejük kapcsolatát. –
Márpedig a magazinok szerint az első kirándulás nagyon
fontos, mert akkor derülhet ki, hogy két ember összeillik-e.
Akkor ismeritek meg egymást igazán, kiderül, hogy tudtok
együttműködni, és meglátjátok, hosszú távon is
működőképes lesz-e a kapcsolat.
Alec gyomra hirtelen elszorult, úgyhogy gyorsan témát
váltott.
– Hogy van Simon?
Alec részéről a kétségbeesés jele volt, hogy szóba hozta
Simont, mivel nem lelkesedett érte, hogy a húga egy
vámpírral jár. Bár igaz, ami igaz, Simon ahhoz képest
rendes srácnak tűnt. Alec nem ismerte igazán jól, csak
annyit tudott, hogy Simon sokat beszélt, leginkább a
mondén világ olyan dolgairól, amikről Alec még sosem
hallott.
Isabelle a kelleténél kicsit hangosabban nevette el
magát.
– Jól. Vagyis nem tudom. Időnként találkozunk, és
ránézésre semmi baja, de nem igazán érdekel. Tudod,
hogy vagyok a fiúkkal, ő is csak egy játékszer. Egy kis
vérszívó játékszer.
Isabelle rengeteg fiúval járt, de soha nem hebegett így.
Talán Alecet éppen ezért feszélyezte annyira Simon.
 – Hát, amíg nem a te véredet szívja… – vont vállat Alec.
– Figyu, kéne egy szívesség!
– Miért vetted elő ezt a hangodat? – kérdezte élesen
Isabelle.
– Milyen hangomat?
– Az „árnyvadász hivatalos küldetésen” hangodat. Alec,
te most vakációzol. Ki kell kapcsolódnod.
– Kikapcsolódom.
– Nem hiszem el.
– Segítesz vagy sem?
Isabelle elnevette magát.
– Hát persze. Mibe keveredtetek Magnusszal?
Alec megígérte Magnusnak, hogy nem szól senkinek, de
Isabelle csak nem számított.
Elfordult a járókelőktől, és szabad kezével eltakarta a
telefonját.
– Erről hallgatnod kell, anya és apa sem tudhatja meg.
Jace előtt is titokban kell maradnia.
Zörej hallatszott a telefonban.
– Alec, bajban vagy? Fél óra alatt Alicantéban vagyok,
onnan Párizs még három.
– Nem, nem, semmi ilyesmi.
Alecnek hirtelen leesett, hogy elfelejtette
álcavarázslattal védeni magát, nehogy a mondénok
kihallgathassák a beszélgetést, de a jelek szerint a New
York-iakhoz hasonlóan a párizsiak sem hederítettek rá,
miközben elsiettek mellette. A mobiltelefon-
beszélgetésekkel még akkor sem foglalkoznak az emberek,
ha a legnagyobb nyilvánosság előtt zajlanak; a jelek
szerint ez valamiféle univerzális szabály.
– Utána tudnál nézni az Intézet levéltárában egy
Karmazsin Kéz nevű szektának?
– Persze. Elárulod, miért?
– Nem.
– Meglátom, mit tehetek.
Isabelle nem erőltette tovább a dolgot. Sosem faggatta
Alecet a titkairól. Ez volt az egyik oka annak, hogy a fiú
bízott a húgában.
Másfelől viszont mindenféle zajok hallatszottak a vonal
másik végéről, aztán dulakodás kezdődött.
– Húzz el, Jace! – sziszegte Isabelle.
– Igazából… – szólt közbe Alec. – Beszélhetnék egy
pillanatra Jace-szel?
Valamit kérdezni szeretett volna, viszont a húga előtt
nem szívesen hozta szóba a dolgot.
– Hát jó – sóhajtott Isabelle. – Adom.
Némi szöszmötölés után Jace megköszörülte a torkát, és
könnyedén beleszólt a mobilba, mintha egy perccel
korábban nem is ő civakodott volna Isabelle-lel a
telefonért.
– Halihó!
Alec elmosolyodott.
– Hali!
Látta maga előtt Jace-t, aki megkérte Alecet, hogy
legyen a parabataia, aztán mindig úgy tett, mintha nem is
lenne rá szüksége. Alecet persze nem verhette át.
Jace Alec tizenegy éves kora óta élt velük a New York-i
Intézetben. Alec mindig is szerette a fiút, és annyira közel
érezte magához, hogy egy darabig maga sem volt vele
tisztában, miféle szeretet ez voltaképpen. Amikor most
Jace-re gondolt, hirtelen rádöbbent, kire emlékeztette a
Tessa nevű boszorkánymester.
Komoly és békés, mégis sugárzó tekintete egészen olyan
volt, mint Jace-é, amikor zongorázott.
Alec elhessegette magától a különös gondolatot.
– Milyen Párizs? – kérdezte könnyedén Jace. – Ha nem
érzed jól magad, korábban is hazajöhetsz.
– Párizs nagyon kellemes – felelte Alec. – Hogy állnak a
dolgok?
– Hát, remekül megy az üzlet, kaszabolom a
démonokat, szóval minden oké – mondta Jace.
– Szuper. Hm, Jace, kérdezhetnék valamit? Ha
szeretnéd, hogy történjen valami, és úgy érzed, hogy eljött
az ideje, de a másik talán csak arra vár, hogy megadd a
jelet, hogy készen állsz… Hogy talán készen állsz… Nem,
hogy egészen biztosan, talán, készen állsz… Szóval hogy
akkor mit tennél? Ez csak egy hipotetikus helyzet.
Egy pillanatra csend lett.
– Nos… – Jace hümmögött egy sort. – Jó kérdés. Örülök,
hogy hozzám fordultál ezzel. Szerintem ne vacakolj, és
add meg a jelet!
– Remek – nyugtázta Alec. – Én is erre jutottam. Kösz,
Jace!
– Nehéz telefonon jeleket megbeszélni – mondta
elgondolkodva Jace. – Majd kitalálok mindenfélét, és
megmutatom őket, amikor hazaérsz. Mondjuk, van egy jel
arra, hogy „ott jön mögötted egy démon, és le kellene
döfnöd”, igaz? De kell majd egy másik jel arra is, ha a
démon ott jön mögötted, viszont célba tudom venni. Így
logikus.
Megint csend lett.
– Add vissza Isabelle-t! – mondta Alec.
– Várj, várj! – torkolta le Jace. – Mikor jössz haza?
– Isabelle-t! – parancsolt rá Alec.
A lökdösődés újrakezdődött, de Isabelle-nek hamarosan
sikerült ismét birtokba vennie a telefont.
– Biztos, hogy ne jöjjek segíteni? Vagy szívesebben
maradtok kettesben Magnusszal?
– Jobb nekünk ketten – jelentette ki határozottan a fiú. –
Ami azt illeti, vissza is kellene mennem. Szeretlek, Isabelle.
– Én is téged – felelte a lány. – Várj! Jace azt mondja,
beszélni akar még veled. Lehet, hogy félreértette a
kérdésedet.

Magnust ugyanabban a testhelyzetben találta, ahogyan

hagyta. Úgy tűnt, egyáltalán nem mozdult azóta, csak a
papírok, fényképek és könyvek ciklonja lett kétszer akkora
és kétszer olyan kaotikus körülötte.
– Alec! – szólt vidáman a boszorkánymester, akinek
láthatólag jelentősen javult a hangulata. – Milyen Párizs?
– Ha párizsi árnyvadász lennék – felelte Alec –, kétszer
annyit kellene edzenem, hogy jóvátegyem azt a rengeteg
kávét meg harapnivalót, amire jártában-keltében beugrik
az ember.
– Párizs az egyetlen olyan nagyváros a földön – adott
neki igazat Magnus –, ahol a kávézás és a nassolás
kötelező.
– Hoztam neked egy kis pain au chocolat 2-t – mondta
Alec, és felemelt egy kissé megviselt papírzacskót.
Magnus úgy húzta szét a könyv- és papírtornyot, mint
valami függönyt, aztán magához intette Alecet.
– Találtam valamit – mondta. – Gyere be!
Alec épp le akarta tenni a zacskót, de Magnus a fejét
rázta.
– Hozd csak magaddal azt a csokis sütit is!
Alec bátortalanul belépett a körbe, aztán megállt a
boszorkánymester mellett. Magnus fél kézzel kihalászta a
péksüteményt Alec zacskójából, a másikkal pedig maguk
elé intette az egyik kimerevített képet, hogy aztán
felnagyítsa. Egy komor, zöld bőrű és fehér hajú
boszorkánymestert ábrázolt, aki egy krumpliszsákba
öltözve egy bádogbögrékkel teli faasztalon ült.
Ez Ragnor Fell, gondolta Alec. Ismerte ezt a képet, ott
lógott Magnus lakásának a falán. A boszorkánymester
mintegy mellékesen megjegyezte pár nappal Ragnor
halála után, hogy jó barátok voltak. Egyre világosabb lett,
hogy kifejezetten közel álltak egymáshoz. Alec kíváncsi
lett volna rá, miért nem beszélt erről Magnus a
boszorkánymester halála után. Igaz, hogy egy háború
kellős közepén jártak. Alec és Magnus akkor még csak
arra próbált rájönni, mik is ők egymásnak.
Végül is nem arról volt szó, hogy Magnus titokban
tartotta előtte.
Az asztal másik oldalán, Ragnor Fell-lel szemben a
félmeztelen Magnus ült, aki mindkét kezét tenyérrel felfelé
kinyújtotta. Úgy tűnt, éppen egy palackot próbál
elvarázsolni.
Magnus csettintett az ujjaival, mire a kép megremegett,
és még nagyobbra nőtt. A boszorkánymester nyelt egyet.
– Pontosan emlékszem erre az éjszakára. Ivós játékot
játszottunk. Előtte a szó legszorosabb értelmében az
ingünket is elvesztettük pár sajtkereskedő ellen, akikről
kiderült, hogy tehetséges amatőr hamiskártyások. Valahol
a negyedik és az ötödik kancsó glögg között komoly
beszélgetésbe merültünk az élet értelméről, pontosabban
arról, mennyivel könnyebb is lenne az életünk, ha nyíltan
használhatnánk a képességeinket anélkül, hogy a
mondénok összecsinálnák magukat, és megpróbálnának
máglyán elégetni bennünket, ahányszor meglátnak egy
szikrányi mágiát.
– És arra jutottatok Ragnorral, hogy ha alapítanátok egy
démonimádó szektát, könnyebb lenne az életetek? –
kérdezte hitetlenkedve Alec.
– A világ sokszor nem bánik valami jól a
boszorkánymesterekkel. Néhanapján kísértést érzünk,
hogy valamit visszafizessünk a sok disznóságból.
Sokáig csendben voltak, végül Magnus felsóhajtott.
– Nem a démonidézésről beszélgettünk – mondta –,
hanem arról, milyen vicces lenne démonnak kiadni
magunkat, és rávenni a hiszékeny mondénokat, hogy
megtegyenek ezt-azt.
– Miféle ezt-azt?
– Amit csak akarunk tőlük. Hogy megmasszírozzák a
lábunkat, szaladgáljanak pucéran a főtéren, vágjanak
záptojást a papokhoz. Szóval érted, olyan hétköznapi
dolgokat, amiket a poénból alapított szekták csinálnak
általában.
– Persze – bólintott Alec. – Hétköznapi dolgokat.
– Arra nem emlékszem, hogy meg is tettük volna, pedig
az ember azt hinné, hogy egy szektaalapítást nem olyan
könnyű elfelejteni. Ami azt illeti, leginkább semmit sem
tudok felidézni arról az éjszakáról. A következő emlékem
majdnem három évvel későbbről származik, vakációra
utaztam Dél-Amerikába. Rettenetesen erős volt az a glögg,
de azért három év emlékezetkiesés túlzásnak tűnik. –
Magnus komornak tűnt. – A beszélgetés meg a hároméves
emlékezetkiesés nem tetszik nekem. A beszélgetés nagyon
gyanús, az emlékezetkiesés meg nagyon praktikus.
Azonnal meg kell találnom a Karmazsin Kezet.
Alec elszántan bólintott.
– Hol kezdjük?
Magnus sokáig nem szólt, mintha gondosan fontolóra
vette volna, mit mondjon ezután. Úgy mérte végig Alecet,
mintha tartana tőle. Talán azt hitte, hogy úgysem tud
segíteni?
– Kezdetnek megkeresek pár alvilági forrást, hogy
információt szerezzek a szektáról.
– Mit tehetek? Szívesen segítek – jelentette ki Alec.
– Mindig segítesz – mondta Magnus, aztán
megköszörülte a torkát, és hozzátette: – Csak azon
gondolkodtam, milyen kár, hogy az első párizsi utadat
megzavarja egy ilyen piszlicsáré ügy a múltamból, meg
egy csomó féleszű mondén. Azért jól érezted ma magad,
ugye? Úgy volna rendjén. Elvileg nem fog sokáig tartani.
Visszajövök, mielőtt egyáltalán eszedbe jutna, hogy
hiányzom.
– Hogy a fenébe érezném jól magam – kérdezte Alec –,
ha egyszer tudom, magad vagy a bajban?
Magnus még mindig azzal a különös, óvatos tekintettel
méregette. Alec semmit sem értett az egészből.
– Mindig ott van a kabaré – dörmögte Magnus.
Mosolygott, mire Alec viszonozta. Ez nem vicc volt.
Eszébe jutott a levegőben forgó sok színes kép, és karba
fonta a kezét.
Alecnek három közeli barátja volt a világon: Isabelle,
Jace és a gyerekkori barátjuk, Aline, aki viszont igazából
inkább számított a húga barátjának, mint az övének.
Ismerte őket, évek óta együtt harcolt velük. Megszokta,
hogy tagja egy csapatnak.
Azt viszont nem szokta meg, hogy ennyire
megkedveljen valakit anélkül, hogy töviről hegyire
kiismerte volna. Amikor Magnus ott harcolt mellette,
feltételezte, hogy most már vele is egy csapatot alkot. Alec
nem tudta, mit lépjen, ha a boszorkánymester nem akar
egy csapatot alkotni vele, egy dologban viszont biztos volt.
– Magnus, árnyvadász vagyok. A démonok meg az
imádóik lekapcsolása benne van a munkaköri
leírásomban. Nagyjából-egészéből ez a meló lényege. Ami
viszont még fontosabb, hogy valakinek rád is vigyáznia
kell. Nem fogsz itthagyni.
Alec hirtelen nagyon magányosnak érezte magát. Azért
jött el erre az útra, hogy jobban megismerhesse Magnust,
de most úgy tűnt, ez teljességgel lehetetlen. Talán Magnus
nem is akarta, hogy megismerje. Talán nem látott Alecben
mást, csak olyasvalakit, aki egyszer majd a repkedő képek
közé kerül, és azon múló jelenések egyike lesz, amire a
boszorkánymester már alig-alig emlékszik vissza.
A fiúnak egyszerre leesett a tantusz: Magnus
magánügyének tekintette ezt az egész démonszektás
kalandot, és igazából egyikük sem volt benne biztos, hogy
Alec a magánügyei része lehet-e. Mi van, ha Magnus
tényleg valami retteneteset tett több száz évvel korábban?
Mi van, ha az elveszett emlékekből kiderül, hogy Magnus
ostoba volt, érzéketlen, sőt egyenesen kegyetlen?
A boszorkánymester előredőlt, kivételesen komoly volt
a tekintete.
– Ha velem jössz, nem biztos, hogy tetszeni fog, amit
megtudunk.
Alec felengedett valamelyest. Nem tudta elképzelni,
hogy Magnus valaha is kegyetlen lett volna.
– Ezt hajlandó vagyok megkockáztatni. Mi a következő
lépés?
– Neveket akarok, egy találkozóhelyet, és/vagy A mágia
vörös tekercseinek egy példányát – mondta Magnus. –
Szóval pontosan tudom, hová menjünk. Mindjárt lemegy a
nap, nyitásra éppen odaérünk a párizsi árnypiacra.
– Még sosem jártam árnypiacon – jegyezte meg Alec. –
A párizsi esetleg különösen ragyogó és elegáns?
Magnus elnevette magát.
– Jaj, dehogy, egy igazi szemétdomb.

1
szépfiú (francia)
2
csokis párna vagy croissant (francia)
 ÖTÖDIK FEJEZET

Árnypiac

– Isten hozott az arènes de lutèce-ben! Gladiátoraréna volt

az ókori Rómában. Ez a hatvannyolcadik legnépszerűbb
turistalátványosság Párizsban. Ma este pedig itt vásárolja
meg Martha nevű tündérnénikéd a havi illegális
gőteszemgolyó-ellátmányát.
A piac bejáratánál álltak egy kőlelátók között vezető
keskeny átjáróban. Azok számára, akik nem rendelkeznek
a látás képességével, az átjáró egy homokkal teli
mélyedéshez vezetett, ami még most is minden kétséget
kizáróan látszott, hogy valamikor gladiátorok küzdőteréül
szolgált. A piac népe számára azonban alvilágiaktól
zsúfolt, kiáltásoktól és szagoktól kaotikus standok
labirintusa volt.
Még a bejárathoz sem értek, máris fürkész tekintetek
szegeződtek rájuk. Alec tudta ezt, és kellőképpen feszült is
volt miatta. Egy selkie aggodalmas pillantást vetett rá a
szeme sarkából, aztán nem épp elegánsan kitért az
útjukból.
 Alec mélyen a homlokába húzta a bőrdzsekije alatt
viselt pulóvere kapucniját, hogy árnyékot vessen az
arcára. Puha bőrkesztyű takarta a kezén lévő rúnákat.
Senkit nem verhetett át. Próbálkozhatott bármivel,
messziről sütött róla, hogy az Angyal gyermeke.
Nyilvánvaló volt a tartásából, a mozgásából, a
tekintetéből.
A nephilimeknek nem tiltották meg, hogy az
árnypiacokra járjanak, de nem is látták őket szívesen.
Magnus örömmel vitte magával Alecet, bár ezzel
jelentősen komplikálta a dolgokat.
A keskeny átjáróban a piac felé tolongó tömegben
rövid, de intenzív klausztrofóbia kerítette őket hatalmába.
Ázott állatok és állott víz szaga terjengett, mindenki
kellemetlenül közel került egymáshoz. Aztán egyszerre
vakító fény üdvözölte őket azon a helyen, amit a piac népe
La Place des Ombres-nak nevezett. Itt már fafüst, fűszerek
és tömjén, meg napon szárított gyógynövények illata
uralta a piacot. Az egész kellemesen ismerős volt Magnus
számára, kevéske állandóság a folyamatos változás
évtizedei és évszázadai során.
– A párizsi árnypiac nem pontosan olyan, mint a többi.
Ez volt a legelső a világon, a történetét átszövi a politika és
a vér. A tizenkilencedik század előtt innen indult az
alvilágiak szinte minden jelentősebb konfliktusa a
mondénokkal, a nephilimekkel és egymással is. – Magnus
alaposan megfontolta a következő szavait. – Oda akarok
kilyukadni, hogy vigyázz magadra.
Ahogy elindultak az első standok között, Magnus
észrevette, hogy egy feszültségtől majd szétpattanó
buborék követi őket. Az alvilágiak összesúgtak körülöttük.
Némelyik vádló pillantásokat vetett rájuk, pár kereskedő
egyenesen lehúzta a függönyt, vagy becsukta az ablakát,
amikor a közelükbe értek.
Alec összehúzta a szemöldökét, a tartása merev volt.
Magnus megtorpant, látványosan Alec keze után nyúlt, és
erősen megszorította. Egy vérfarkas hangosan hörögve
csapta be a standja ablakát, amikor elhaladtak mellette.
– Itt amúgy sem akartam megállni – mondat Alec.
– Nyilván nem – bólintott Magnus. – Senki sem akar egy
Farkasburger nevű helyen enni. Tisztára úgy hangzik,
mintha kannibál lenne a fazon.
Alec elmosolyodott, bár Magnus gyanította, hogy csak
őt akarta megnyugtatni vele. Alec továbbra is szemmel
tartotta a környezetét, egész életében úgy nevelték, hogy
folyamatosan résen kell lennie. Magnus elengedte a fiú
kezét, hagyta, hogy hol kicsit eltávolodjon tőle, hol
visszatérjen mellé. Tudta, hogy Alec mindig oda
helyezkedik, ahonnan a legjobban átlátja a helyzetet.
Magnus először egy nagy vörös sátornál állt meg, ami
kitűnt a többi közül a piac egyik főutcáján. A sátor hosszú
volt, magas és keskeny, a hátul lévő fő helyiségbe egy
előtéren keresztül lehetett bejutni. A bejárattól balra vörös
folyadékkal teli borospalackot ábrázoló cégér lógott, alatta
a felirattal: A BOR AZ ÉLET. ÉLJETEK JÓL!
Magnus félrehúzta a vörös függönyt, és bedugta a fejét
a hátsó szobába, ahol megpillantotta a világ első (és
valószínűleg egyetlen) vérsommelier-ját egy íves
mahagóni íróasztal mögött. Me-cö Fog a húszas évei
közepén járó fiatalembernek tűnt, az arca széles volt és
kellemes, a szeme csillogott, és határozottan éteri hangulat
vette körül. Sűrű fekete hajának egy tincsét rikító sárgára
festette, amitől barátságos méhecskére emlékeztetett.
A lábát feltette az asztalra, és egy vidám dallamot dúdolt.
Magnus azóta ismerte felületesen Me-cö Fogat, amióta
az 1700-as évek elején divatba jött a vérátömlesztés.
Magnus csodálta a vállalkozókedvet, márpedig abban Me-
cö Fog tobzódott. Talált egy piaci rést – hol máshol, mint a
piacon –, és betöltötte.
– Nocsak, Brooklyn fő boszorkánymestere! – Me-cö Fog
arcán elragadtatott mosoly terült szét. – Csak beszélgetni
ugrottál be? Mindig fontos az adásvétel, de veled üzletet
kötni külön boldogság lenne.
Me-cö Fog mindenkivel így kokettál. Annyira nem tudta
abbahagyni, hogy Magnus el-elgondolkodott rajta, vajon
őszinte-e az érdeklődése. Persze ez most mit sem számított.
– Attól tartok, most én is üzleti ügyben jöttem. – Magnus
széttárta a karját, úgy viszonozta a mosolyt.
Me-cö Fog maga is utánozta a mozdulatát.
– Soha nem utasítom vissza a lehetőséget, ha profitra
van kilátás. Főzetekhez keresel hozzávalókat? Van egy
fiolányi sárkánydémonvérem. Száz százalékig tűzálló.
– Naná, folyamatosan azon aggódom, mikor fog tüzet a
vérem – bólintott Magnus. – Igazából ma nem vért
szeretnék venni. Információra van szükségem a
Karmazsin Kézről.
– Újabban sokat hallottam róluk – mondta Me-cö Fog,
majd Magnus háta mögé nézett, és elakadt a szava.
Magnus megfordult, és Alecet pillantotta meg, aki
bizonytalanul lépett be a függöny mögé. Me-cö Fog felállt
az íróasztala mögül, és hűvösen mérte végig a fiút.
– Elnézését kérem, árnyvadász úr, de mint látja,
ügyféllel vagyok. Amennyiben később visszatér,
szolgálatára lehetek.
– Velem van – közölte Magnus. – Alexander Lightwood,
ő itt Me-cö Fog.
A férfi összehúzta a szemét.
– Nehogy megjegyzést tegyen a nevemre! A szüleim
nyilván nem számítottak rá, hogy a kisfiukból vámpír
lesz. Egyáltalán nem találom viccesnek a nevemet érintő
megjegyzéseket.
Magnus úgy döntött, nem tesz említést a vámpír barátai
körében használatos gúnyneveiről. Me-cö Fog
nyilvánvalóan nem vágyott rá, hogy Alecet a barátai
között tudja. A tekintetét úgy szegezte a fiúra, mintha arra
számítana, hogy az bármelyik pillanatban rátámadhat.
Azt azért meg kellett adni neki, hogy Alec keze könnyedén
nyugodott az oldalán lógó szeráfpenge markolatán.
– Jó napot! – mondta Alec. – Magnusszal jöttem. Magnus
miatt jöttem. Egyetlen másik árnyvadász sem tud róla,
hogy itt vagyok. Csak a Karmazsin Kézre vagyunk
kíváncsiak. – Egy pillanatnyi szünet után még hozzátette. –
Fontos lenne.
– Mégis, mit tudhatnék én róluk? – kérdezte Me-cö Fog.
– Biztosíthatom, árnyvadász, nem üzletelek szektákkal.
Nem árulok semmit a pult alatt, ezt szigorúan betartom.
Egyszerű vérkereskedő vagyok, aki a legjobb legális,
igazolt eredetű vért árulja a törvénytisztelő alvilágiaknak.
Amennyiben vért szeretnél vásárolni, boszorkánymester,
boldogan adok tanácsot a választáshoz. Máskülönben nem
tudok segíteni.
– Azt hallottuk, új vezérük van – jegyezte meg Alec.
– Semmit sem tudok az illető férfiról – jelentette ki
határozottan Me-cö Fog.
– Férfi? – kérdezte Magnus. – Ez is valami.
Me-cö Fog elhúzta a száját.
– Pár pillanattal ezelőtt még hajlandónak mutatkoztál
segíteni – mondta a boszorkánymester.
Egy jó darabig patthelyzet alakult ki, majd Me-cö Fog
visszaült az asztalához, és a papírjai között kezdett
kutakodni.
– Nos hát, nem jönnék ki belőle jól, ha lábra kapna a
pletyka, hogy információt szivárogtattam az
árnyvadászoknak.
– Elég régóta ismerjük egymást – emlékeztette Magnus.
– Ha bennem bízol, benne is megbízhatsz.
Me-cö Fog felnézett a papírokból.
– Benned megbízom, de attól még az árnyvadászokban
nem fogok. Senki sem bízik az árnyvadászokban.
Egy pillanattal később Alec feszülten szólalt meg.
– Gyere, Magnus, menjünk!
Mielőtt kiléptek volna a helyiségből, Magnus
megpróbálta elkapni Me-cö Fog tekintetét. A vámpír
szorgosan tanulmányozta a kezében tartott lapokat, és
rájuk sem hederített. Odakint megálltak. Alec feszesen
karba fonta a kezét, és nyugtalanul figyelte az előttük
elhaladó tömeget. Egészen úgy nézett ki, mintha Me-cö Fog
kidobója volna.
– Bocsáss meg ezért! – mondta Magnus.
Egyetlen alvilágira sem haragudhatott, amiért
gyanakodott egy árnyvadászra. Alecre éppúgy nem
haragudhatott, amiért sértve érezte magát.
– Figyu – szólt Alec –, ez így nem lesz jó! Te csak tedd a
dolgod, én addig meghúzom magam, és találkozhatunk,
miután kiderítettél valamit.
Magnus bólintott.
– Ha vissza akarsz menni a lakásba…
– Nem úgy gondoltam, hanem úgy, hogy te csak tedd a
dolgod, én addig meghúzom magam, és követlek a piacon.
Nem lépek közbe, hacsak veszélybe nem kerülsz. – Alec
habozott. – Vagy ha azt szeretnéd, hogy…
– Nem – rázta a fejét Magnus. – A közelemben akarlak
tudni.
Alec óvatosan körülnézett, aztán magához húzta a
boszorkánymestert.
Az árnypiac nyüzsgéséből tompa moraj maradt.
Magnus mellkasában engedett valamelyest a frusztráció
feszülő csomója. Becsukta a szemét. Minden
elcsendesedett, mozdulatlan és édes lett.
– Tűnés a standomtól! – ordította hirtelen Me-cö Fog,
mire Magnus és Alec szétrebbent. A vámpír a sátor
bejáratából meredt rájuk. – Ne ölelgess itt nekem
árnyvadászokat az üzletem előtt! Senki sem fog vért venni
valakitől, aki árnyvadászölelgető szeánszot rendez a
standja előtt. Menjetek innen!
Alec elindult, hogy beleolvadjon a tömegbe. Előtte még
végighúzta a kezét Magnus karján.
– A közelben leszek – mondta épp csak olyan hangosan,
hogy Magnus hallhassa. – Vigyázok rád!
Aztán eltűnt, mire Magnus számára azonnal visszatért
a külvilág. Alec már nem volt sehol, egyszerűen beleolvadt
a háttérbe.
Magnus felgyűrte palackzöld selyemingének ujját,
közben próbálta elűzni a feszélyezettséget, ami akkor
támadt benne, amikor Alec azt mondta, hogy „ez így nem
lesz jó”.
A következő fél órában Magnus az árnypiac
boszorkánymestereitől és tündéreitől próbált információt
vásárolni. Így, hogy távol maradt Alectől, gond nélkül
beleolvadt a tömegbe. Igyekezett könnyednek és
gondtalannak mutatkozni, és eltitkolni, hogy súlyos felhők
lebegnek fölötte, vagy hogy igencsak híján van az időnek.
Benézett a Les Cserefis en Cage-hoz (ahol egy mogorva
boszorkánymester tündéreket távol tartó varázslatokat
árult) és a Le Tombeau des Loups-hoz (a Farkasok Sírboltja
nevű, vérfarkasok elleni varázslatokat áruló standot
természetesen vámpírok vezették). Megsimogatott számos
törvénytelen úton beszerzett különös lényt, amikről
gyanította, hogy hamarosan főzetalapanyag válik belőlük.
Többször is megállt, hogy puszta szakmai
kíváncsiságból végignézze a távoli helyekről érkezett
boszorkánymesterek mágikus bemutatóit. Csakis az
európai árnypiacokon megtalálható ritka hozzávalókat
vásárolt a varázslataihoz. Tudta, hogy nagyon boldoggá
fog tenni egy falka mexikói vérfarkast, amikor átadja
nekik a főzetet, ami helyreállítja vezérük elvesztett
szaglását.
Még néhány új munkát is előre elvállalt arra az időre,
amikor túllesz ennek a bosszantó szektának az ügyén. Egy
amszterdami halászflottának gondja akadt egy sellőrajjal,
akik a tengerbe csábították a matrózaikat. Megígérte, hogy
felveszi majd velük a kapcsolatot.
A Karmazsin Kézről viszont semmit sem tudott meg.
Magnus időről időre a háta mögé pillantott, Alecet
keresve.
Egyetlenegyszer sem pillantotta meg.
Egy ilyen hátrapillantás alkalmával különös érzés
kerítette hatalmába, éppen olyan, mint amikor a
hőlégballon lezuhanása után sétálni indultak. Mintha
barátságtalan tekintetek követték volna. Rideg fenyegetést
érzett, mint a közelgő rossz idő előszelét.
Elmormogott egy varázsigét, hogy figyelmeztesse, ha
valaki kéretlen figyelmet szentel neki, aztán végighúzta a
kezét a fülén. Azonnal bizsergést érzett a bal
fülcimpájában, könnyedén, mintha egy tollal cirógatnák.
Ezt csak a futó pillantások okozták, vagy talán az, hogy
Alec rajta tartotta a szemét a távolból.
Magnus éppen egy köpenyeket áruló stand előtt haladt
el, amikor valami erősebben megérintette a fülét. A két
határozott rántástól kis híján hátrahőkölt.
– Valódi selkie-szőrme – mondta reménykedve a kofa. –
Etikus kereskedelemből származik. Vagy mit szól ehhez?
Olyan vérfarkasok bundájából van, akik aerodinamikai
okokból lenyíratták magukat.
– Csodás – felelte Magnus, és továbbállt.
Befordult egy, a piac legforgalmasabb központjától
elvezető szűk mellékutcába, onnan pedig egy zsákutcában
haladt tovább. A fülcimpájából egyetlen pillanatra sem
tűnt el az erős bizsergés.
Lángra lobbantotta a kezét, és megszólította a semmit.
– Hízelgő ez a figyelem, de talán hagyjuk a rejtőzködést,
és beszélgessünk szemtől szemben!
Senki sem felelt. Magnus kivárt pár pillanatot, aztán
hagyta, hogy elhaljanak a kezét ölelő lángok.
Visszaballagott a mellékutca végéhez, és amint újra
kilépett a civilizációba, éles rántást érzett a fülén. Valaki
perzselő tekintettel meredt rá.
– Magnus Bane! Jól láttam, hogy maga az!
Magnus a hang felé fordult.
– Johnny Rook! Mit keres Párizsban?
Johnny Rook azon ritka mondénok egyike volt, akik
látták az árnyvilágot. Általában a Los Angeles-i
árnypiacon lehetett megtalálni.
Magnus nem túl lelkesen mérte végig Johnnyt. A férfi
fekete ballonkabátot és az éjszakai időpont ellenére
napszemüveget viselt. Rövid, piszkos szőke haja és erős
borostája volt. Az arcában volt valami különös: Magnus
hallott egy pletykát, miszerint Johnny tündéreket fogadott,
hogy mágiával tegyék vonzóbbá a vonásait, de ha ez igaz
volt, leginkább csak a pénzét vesztegette. A férfi csalóként
vált hírhedtté, és adott a külsejére.
 – Én is ugyanezt akartam kérdezni. – Johnny igencsak
kíváncsinak tűnt.
– Vakációzom – adott semmitmondó választ Magnus. –
Hogy van a fia? Cat, ugye?
– Kit. Jó fiú. Nő, mint a bolondgomba. Gyors a keze,
nagyon jól jön az én munkámban.
– Zsebtolvajlásra tanítja a gyerekét?
– Részben igen. Meg hogy hogyan adjon át
észrevétlenül apró tárgyakat, mondjuk egy kulcsot. Meg
bűvészmutatványokra. Mindenfélére. Borzasztóan
tehetséges.
– De csak úgy tízéves, nem?
Johnny vállat vont.
– Koraérett a srác.
– Ezek szerint.
– Valami különlegeset keres? Talán a szolgálatára
lehetek.
Magnus becsukta a szemét, és lassan elszámolt ötig.
Tudta, hogy valószínűleg hülye ötlet, de könnyedén
kibökte a kérdést.
– Mit tud a Karmazsin Kézről?
Johnny a szemét forgatta.
– Szektások. Azmodeuszt imádják.
Magnus szíve majd kiugrott a helyéből.
– Azmodeuszt?
Johnny élesen pillantott rá.
– Nem mindennap hallani ezt a nevet – tette hozzá a
boszorkánymester, bár csak reménykedni tudott benne,
hogy ennyi magyarázat elegendő lesz.
 A valóságban persze jóval gyakrabban hallotta a nevet,
mint szerette volna. Egyelőre csak remélhette, hogy
véletlen egybeesésről van szó, de Azmodeusz, a Pokol
hercege egyben a saját apja is volt.
Tényleg létrehozott volna egy szektát az apja nevében?
Nem mondhatni, hogy jóban lettek volna, és elképzelni
sem tudta, hogy ilyesmit tett volna, akárcsak viccből is.
Vajon kénytelen lesz majd elmondani Alecnek, hogy
Azmodeusz az apja? Alec soha nem kérdezte meg tőle,
melyik szülője a démon, és ki is az pontosan, neki pedig
esze ágában nem volt szóba hozni. A legtöbb
boszorkánymester apja vagy anyja hétköznapi démon
volt, Magnus személyes balszerencséjének tudhatta be,
hogy neki épp a Pokol kilenc hercegének egyike jutott.
– Azmodeusz? – kérdezett vissza aztán. – Biztos benne?
Johnny vállat vont.
– Nem gondoltam, hogy ez akkora titok volna. Csak
hallottam valahol.
Szóval talán nem is igaz. Semmi értelme szólni róla
Alecnek, gondolta Magnus, ha lehet, hogy nem igaz. Tessa
nem említette, pedig egészen biztosan szóba hozta volna,
ha tudomása szerint a szekta éppen Magnus apját imádja.
A boszorkánymester kicsit szabadabban lélegzett,
sajnos azonban Johnny sunyi pillantásából így is tudta, mi
következik.
– Lehet, hogy többet is tudok – jegyezte meg foghegyről
a férfi.
Magnus csettintett az ujjaival. Kis sárga buborék szállt
fel az ujjbegyéről, hogy aztán folyamatosan terjedve
körülvegye őket. Az árnypiac háttérzaja elhalt, helyette a
mágikus gömb néma csendje telepedett rájuk.
Magnus mélyet sóhajtott. Már tudta, mire megy ki a
játék.
– Mit kér cserébe?
– Az információ az öné egy igazán apró szívességért
cserébe, amit a jövőben határozunk meg pontosan.
Johnny széles, biztató mosollyal nézett a
boszorkánymesterre. Magnus reményei szerint
méltóságteljes pillantással, tetőtől talpig végigmérte.
– Mind tudjuk, mi lesz az ilyen homályos szívességekből
– szólt. – Egyszer csak futólag a segítségemet ígértem
valakinek, aztán hét hónapig éltem elvarázsolva egy driád
akváriumában. Nem szeretnék beszélni róla – tette hozzá
gyorsan, amikor Johnny mondani készült valamit. –
Kizárólag pontosan meghatározott szívességekkel lehetek
bárki adósa.
– Rendben – bólintott Johnny. – Mit szólna egy pontosan
meghatározott szívességhez most azonnal? Tudja a
módját, hogyan terelhetné el a nephilimek figyelmét
valamiről? Vagy valakiről?
– Olyasmivel foglalkozik, amit a nephilimek nem
hagynának jóvá?
– Nyilvánvalóan igen – felelte Johnny –, most talán még
inkább, mint valaha.
– Adhatok egy kenőcsöt – mondta Magnus. – Eltereli a
figyelmet arról, aki bedörzsöli magát vele.
– Kenőcsöt? – csodálkozott Johnny.
– Kenőcsöt, igen. – Magnus kezdte elveszíteni a
türelmét.
– Nincs valami, amit inkább megehetnék vagy
megihatnék?
– Nincs – jelentette ki a boszorkánymester. – Kenőcs
van. Ezzel kell beérnie.
– Gyűlölöm, ha zsíros leszek.
– Nos, ezt az árat, úgy hiszem, meg kell fizetnie, amiért
folyamatosan bűnös tevékenységeket folytat.
Johnny vállat vont.
– Mennyit kaphatok?
– Az attól függ, hogy mennyit tud – felelte Magnus.
Magnust meglepte, hogy Rook nem határozottabb: a
férfi általában megpróbálta kézben tartani az ilyesféle
tárgyalásokat. Nem tudta, mi okból, de Rooknak nagyon
fontos volt, hogy rátegye a kezét arra a kenőcsre. Magnus
nem akarta beleütni az orrát a dolgába. Az még nem
számított bűnnek, hogy Rook kerülni akarta az
árnyvadászokat.
Maga is sok olyan árnyvadásszal találkozott, akiket
szívesebben elkerült volna. Nem voltak mind olyan
elbűvölőek, mint Alec.
– Úgy hallottam, hogy a Karmazsin Kéz nemrég
elhagyta a velencei főhadiszállását – mondta Magnus. –
Van róla valami elképzelése, hová mehettek?
– Nincs – felelte Rook. – Annyi biztos, hogy a Karmazsin
Kéznek volt egy titkos szentélye a velencei főhadiszálláson
belül, ahol a szent könyvüket tartották. Kamarának
nevezik. – A férfi mosolya szélesebb lett, egyre több fogát
villantotta ki. – Titkos jelszóval lehet bejutni. Meg is
mondom magának tíz üvegért a főzetből.
– Kenőcs.
– Tíz üvegért a kenőcsből.
– Egyet adok érte.
– Hármat.
– Megbeszéltük.
Kezet ráztak. Így kell üzletet kötni.
– Rendben. Meg kell keresni a kő kecskefejet, és
kimondani azt a szót, hogy „Azmodeusz”.
Magnus egyik szemöldöke felszökött a homloka
közepére.
– A jelszó, amivel be lehet jutni az Azmodeusz-imádó
szekta titkos rejtekhelyére, az, hogy „Azmodeusz”?
– Nem tudom, feltűnt-e már – mondta elgondolkodva
Rook –, de a szektatagok általában nem a mondénvilág
legfényesebb elméi közül kerülnek ki.
– Ez feltűnt – nyugtázta Magnus. – Még valamit tudnom
kell. Ki volt a forrása?
– Egy árva szóval nem mondtam, hogy el fogom árulni.
– De el fogja – közölte a boszorkánymester –, mert
három üveg kenőcsöt akar, és mert kényszeres szószegő.
Rook habozott, de csak egy futó pillanatig.
– Egy Mori Su nevű boszorkánymester. Régebben a
Karmazsin Kéz tagja volt.
– Mit keres egy boszorkánymester egy mondén
szektában? Lehetne több esze.
– Ki tudja? Állítólag megsértette az új vezért, ezért most
menekülőre fogta, és védelmet keres. Többet tudhat a
Karmazsin Kézről, mint azok, akik még mindig a tagjai.
Nemrég Párizsban volt, de úgy tudom, most Velence felé
tart. Ő bármit hajlandó lesz elmondani, ha kisegíti.
Éppen, amikor a Karmazsin Kéz elhagyja Velencét, Mori
Su odatart.
– Köszönöm, Rook. Elküldetem magának a kenőcsöt Los
Angelesben, amint hazatértem a vakációmról.
A sárga buborék fokozatosan szertefoszlott,
maradványai aranyló csillogással szálltak el a szellő
hátán. Rook hirtelen elkapta Magnus karját, és váratlan
hévvel a fülébe súgta.
– Sok tündér tűnt el mostanában az árnypiacról.
Mindenki feszült. Az itteniek szerint a Karmazsin Kéz áll
mögötte. Nem repesek a gondolatért, hogy emberek
vadásznak tündérekre. Állítsa meg őket!
Az arckifejezésében volt valami új, amit Magnus nem
látott korábban, düh és félelem keveréke.
Aztán egyik pillanatról a másikra visszatért a párizsi
árnypiac kakofóniája.
– Na most – dörmögte Magnus. – Hol van Alec?
– Az az árnyvadász a magáé? – Rook cinkosan
vigyorgott, a korábbi feszültségnek nyoma sem maradt a
tekintetében. – Maga aztán tudja, hogyan kell felbolygatni
egy nyilvános helyet, barátom.
– Nem vagyunk barátok, Johnny – mondta
szórakozottan Magnus, miközben a tömeget fürkészte.
Rook élesen felnevetett, egy pillanattal később pedig
váratlanul előkerült Alec, akár bűvész nyula a kalapból.
Egy közeli stand sarka mögül lépett elő. Úgy nézett ki, mint
aki meghempergőzött a sárban.
 – Mocskos az árnyvadásza – jegyezte meg Rook.
– Nos, majd megmosdik – felelte Magnus.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy igazán különleges
csodalény, de sajnos épp máshol van egy sürgős
találkozóm. Viszlát, fő boszorkánymester!
Rook könnyedén szalutált, majd eltűnt a tömegben.
Magnus hagyta, hadd menjen. Jobban aggasztotta a
barátja állapota. Végigmérte Alecet, a ruhájára száradt és
a hajába tapadt sárpacnikkal együtt. Alec szorosan
markolta az íját, a mellkasa sebesen emelkedett és
süllyedt.
– Szia, drágám! – mondta Magnus. – Mi újság?
 HATODIK FEJEZET

Éjszakai ütközet

Öt perccel azután, hogy magára hagyta Magnust, Alec

távolról figyelte, amint a boszorkánymester egy éles
karmú, mérges démonmajmokkal teli ketrecbe dugja a
kezét. Alec könnyedén a szeráfpengéje markolatára tette a
kezét, de nem ment közelebb.
Az árnypiacon volt. Tudta, hogy erre a helyre más
szabályok vonatkoztak.
Szerencsére Magnus gyűrűs ujjaival megsimogatta az
egyik vicsorgó állatot, aztán elhátrált a standtól, és egy
másik felé vette az irányt, ahol elégedetlen vérfarkasok
tüntettek.
– Elég a vérfarkasok élőholtak általi elnyomásából! –
jelentette ki egy vérfarkasnő, aki egy ALVILÁGI EGYSÉG
feliratú táblával hadonászott.
Magnus elvett tőlük egy röplapot, és rámosolygott a
vérfarkasra, akit ezzel sikeresen zavarba is hozott.
Magnus ilyen hatással volt az emberekre. Alecnek eszébe
jutott, hogy nézett korábban a vámpírvérkereskedő
Magnusra. Mielőtt találkozott volna a
boszorkánymesterrel, néha ideges pillantásokat vetett
férfiakra – Jace-re, az Intézetbe látogató idegenekre vagy a
forgalmas New York-i utcákat járó mondénokra. Most, ha
egy szobában voltak, Alec észre sem vett mást Magnuson
kívül. És hogy Magnusnak megakadt-e a szeme más
jóképű férfiakon, vagy szépnek talált-e nőket? Alec
minden idegszála felborzolódott a gondolatra, hogy hány
embert töltene el örömmel, ha ő megbukna a kapcsolati
próbán.
Alec mélyebbre húzta a homlokában a kapucniját, és
távolról követte a boszorkánymestert.
Magnus egyszerre patikussá változott át, és nekilátott
gyógynövényeket vásárolni. Később megállt, és
elbeszélgetett egy lila hajú tündérrel, akitől aranyat kért,
hogy megetethesse vele a baziliszkuszát. Ez után a
szemközti standnál hosszasan alkudozott valamire, ami
gyanúsan emberi hajnak tűnt.
Alec bízott benne, hogy Magnus tudja, mit csinál.
A boszorkánymesterből áradt a minden erőlködés nélküli
magabiztosság. Mindig úgy tűnt, mintha ura lenne a
helyzetnek, még akkor is, ha valójában nem volt az. Alec
többek között ezt is csodálta benne.
Amikor Magnus továbbindult, Alec egy párhuzamos
utcában követte. Elég messze volt tőle, hogy ne keltsen
gyanút, mégis öt gyors ugrással ott teremhetett mellette.
Nemcsak a barátját figyelte, hanem mindenki mást is
körülötte, a driádoktól, akik a sátrukba próbálták csábítani
Magnust a csontos zsebtolvajlányig, aki töviskoronával a
fején nem épp ártatlanul követte őt.
Amikor aztán a lány próbálkozott, Alec is akcióba
lépett, és elkapta a ragadós ujjait, még mielőtt Magnus
zsebébe csusszanhattak volna. Egy pillanattal később már
be is rántotta a kis zsebtolvajt két stand közé, de olyan
gyorsan, hogy senki nem vette észre őket.
A tündérlány megpróbálta kitépni magát a kezéből, és
amikor a heves mozdulattól lecsúszott a kesztyű Alec
kezéről, megpillantotta a rúnáit. A halványzöld szín
kiszaladt az arcából, és sápadt szürke lett a bőre.
– Je suis désolée – suttogta Alec értetlenségét látva. –
Elnézést kérek! Kérem, ne bántson! Ígérem, hogy soha
többé nem teszek ilyet.
A lány olyan sovány volt, hogy Alec két ujja körbeérte a
csuklóját. A tündérek életkora általában nem állt
összhangban a külsejükkel, de ez a lány éppen annyi
idősnek tűnt, mint Alec öccse, Max, akit megöltek a
háborúban.
Az árnyvadászok harcosok, mondta az apja. Ha
veszítünk, küzdünk tovább.
Max túl fiatal volt még hozzá, hogy harcoljon. Most
már soha nem is fog megtanulni. Alec folyamatosan
aggódott a húga és a parabataia miatt, akik mindketten
vakmerőek és rettenthetetlenek voltak. Mindig is az volt a
legfőbb célja, hogy megvédje őket. Soha eszébe sem jutott,
hogy Maxot is neki kellene óvnia. Cserben hagyta a
kisöccsét.
Max majdnem olyan vézna volt, mint ez a lány, és
éppen úgy nézett fel rá, mint ő, szeme hatalmasnak tűnt a
szemüvege mögött.
Alec egy pillanatra alig jutott levegőhöz, és inkább
elfordította a tekintetét. A lány nem próbálta meg
kihasználni az alkalmat, hogy kitépje magát gyengülő
szorításából. Amikor Alec lenézett rá, még mindig őt
figyelte.
– Hm, árnyvadász? – kérdezte. – Jól vagy?
Alec kirázta magát a kábulatból. Az árnyvadászok
tovább harcolnak, hallotta az apja hangját a fejében.
– Persze – felelte kissé rekedten. – Hogy hívnak?
– Rose – felelte a lány.
– Éhes vagy, Rose?
A lánynak remegett az ajka. Próbált elmenekülni, de
Alec elkapta a pólóját. A lány rácsapott a karjára, és
készült beleharapni, amikor észrevette a maroknyi eurót a
kezében.
Alec a tündér felé nyújtotta a pénzt.
– Vegyél rajta valami ennivalót!
Alig nyitotta szét az ujjait, az eurónak máris nyoma
veszett. A lány meg sem köszönte, csak biccentett, és
eloldalgott.
– És ne lopj! – kiáltotta utána Alec.
Így már elfogyott a magával hozott pénze. Amikor a
sporttáskájával a vállán kilépett a New York-i Intézetből,
hogy elinduljon erre az útra, az anyja utánarohant, és a
kezébe nyomott egy csomó bankót.
– Menj csak, és légy boldog! – mondta neki.
Alec most azon kezdett gondolkodni, hogy vajon a
tündér becsapta-e. Nem zárhatta ki, hogy több száz éves, és
a tündérek mindig előszeretettel károsítják meg az
embereket. Aztán úgy döntött, a kislány az volt, akinek
látszott – egy riadt, éhes kisgyerek –, és máris jobban
érezte magát, amiért segíthetett. Nem csak egyszerűen
elvesztegette a pénzt.
Az apja nem örült, amikor bejelentette, hogy elutazik az
Intézetből, és utazásra indul Magnusszal.
– Mit mondott neked rólunk? – kérdezte Robert
Lightwood, miközben fel-alá járkált Alec szobájában, akár
egy kétségbeesett macska.
A szülei valaha Valentine követői voltak, a gonosz
árnyvadászé, aki kirobbantotta a háborút. Alec gyanította,
hogy Magnus tudna történeteket mesélni róluk, ha akarna.
– Semmit – felelte dühösen. – Ő nem olyan.
– És mit mondott magáról? – folytatta az apja. Amikor
Alec nem szólt, még hozzátette: – Gondolom, szintén
semmit.
Alec nem tudta, milyen arcot vághat, és mennyire
látszik rajta a félelem, de az apja tekintete ellágyult.
– Nézd, fiam, nem hiheted, hogy ennek van jövője –
mondta. – Egyfelől alvilági, másfelől férfi. Értem én, hogy
úgy érzed, hűnek kell lenned önmagadhoz, de néha jobb,
ha bölcsen más utat választasz, még ha… ha erős is a
kísértés. Nem szeretném, ha nehezebb lenne az életed,
mint feltétlenül muszáj. Annyira fiatal vagy még, és nem
tudod, milyen a világ valójában. Nem szeretnélek
boldogtalannak látni.
Alec rámeredt.
– Hogyan tehetne boldoggá a hazugság? Korábban nem
voltam boldog. Most az vagyok.
– Az meg hogy lehetséges?
– Boldoggá tesz, hogy kimondom az igazat –
magyarázta Alec. – Magnus is boldoggá tesz. Nem érdekel,
mennyire nehéz. – Az apja arcán bánattal vegyes
aggodalom jelent meg. Alec egész életében attól félt, hogy
egyszer majd ilyen érzéseket vált ki belőle. Minden
erejével azon volt, hogy ezt elkerülje.
– Alec! – suttogta az apja. – Nem akarom, hogy elmenj.
– Apa – felelte Alec –, megyek.
Hirtelen megpillantotta a távolban Magnus vörös
bársonyzakóját, és visszatért a valóságba. Arrafelé sietett,
ahol látta eltűnni a zakót.
Amikor utolérte a boszorkánymestert, az éppen
befordult egy szűk utcába egy sor stand mögött.
Nemsokára egy köpenyes alak lépett elő a búvóhelyéről, és
elindult Magnus után.
Alecnek nem maradt ideje, hogy lassan kövesse őket.
Magnust már szem elől tévesztette, és nem kellett hozzá
sok, hogy a köpenyes alak is eltűnjön. Futásnak indult,
félretolt egy egymással ölelkező vámpírt meg egy perit,
aztán elvágtatott egy csapat bottal karikát hajtó vérfarkas
mellett. Megérkezett az utca elejéhez, és a falnak vetette a
hátát. Kilesett a sarok mögül, és látta, amint az alak az
utca közepe felé, a gyanútlan boszorkánymester felé tart.
Egy nyílvesszőt helyezett az íja húrjára, és ő is
nekiindult. Éppen csak olyan hangerővel szólalt meg, hogy
az idegenig eljusson a hangja.
– Ne mozduljon! Lassan forduljon meg!
 A köpenyes alak mozdulatlanná merevedett, a keze
elindult felfelé, mintha engedelmeskedni készülne az
utasításnak. Alec közelebb húzódott, az idegen bal oldala
felé lépett, hogy jobban láthassa az arcát. Még látott egy
keskeny állat – emberé volt, méghozzá ránézésre egy
enyhén vöröses arcú nőé –, mielőtt az idegen kinyújtott
kézzel felé fordult, és ujjai hegyéből fényes villanás tört
elő. Alec hátratántorodott. Elhomályosodott előtte a világ,
nem látott mást, csak a nő árnyékát az irtóztató fényesség
előtt. Vakon eresztette el a nyílvesszőt, jobb híján bízott
benne, hogy annyi év gyakorlás után így is stabil marad a
keze. A nyílvessző elröppent az idegről, és célba is talált
volna, de a nő valami úton-módon egyszerűen köddé vált
előtte. Egyszerűen eltűnt. Az egyik pillanatban még ott állt
a lövedék útjában, aztán homályossá váltak a körvonalai,
majd egyszerűen felszívódott, hogy aztán az utca másik
oldalán jelenjen meg újra.
Aztán megint eltűnt, és ezúttal közvetlenül Alec mellett
öltött testet. A fiú félreugrott, épp csak sikerült elkerülnie a
felé villanó pengét. A következő támadást a kardjával
hárította. Az adamantinnal kezelt fa megállította a kard
fémjét, majd Alec még mindig félig vakon leguggolt, íját
az idegen bokájába akasztotta, és lesöpörte a lábáról.
Magasba emelte a fegyverét, és épp lesújtott volna vele
ellenfele fejére, amikor az megint köddé vált, hogy ezúttal
az utca bejáratánál bukkanjon fel ismét.
Egy széllökés félrelibbentette a köpenyét, és egy lámpa
fényében láthatóvá vált a fél arca. Mélybarna szeme és
keskeny ajka volt, vállig érő egyenes haja keretezte az
állát. A fegyvere egy háromszögű keresztvasról
felismerhető koreai kard volt, amit úgy terveztek, hogy
helyrehozhatatlan kárt tegyen a húsban.
Alec hunyorgott. A nő arca teljesen emberinek tűnt,
mégis volt benne valami különös. Az, ahogyan nézett:
furcsa üresség látszott a tekintetében, mintha a távolba
meredne. Valahol Alec háta mögött fém csikordult téglán,
egy futó pillanatra elvonva a figyelmét.
A titokzatos nő kihasználta a lehetőséget, és gyorsan
megforgatta a kardot a feje fölött, közben szavakat
kiáltozott egy nyelven, amit Alec egyáltalán nem ismert
fel. Végül a fegyvert a fiú felé nyújtotta, mire a hegyéből
cikázó narancs fény tört elő. Alec lábánál úgy
megremegett a föld, hogy kis híján hanyatt esett. Végül
sikerült megőriznie az egyensúlyát, félreugrott, újabb íjat
kapott elő a tegezből, majd az idegre illesztette. Arrafelé
fordult, ahol utoljára látta ellenfelét, de az már megint
eltűnt.
Alec addig forgatta a fejét, amíg végül az egyik épület
párkányán pillantotta meg a célpontját. Kilőtte a
nyílvesszőt, aztán már rohant is kifelé az utcából,
majdnem olyan gyorsan, ahogy a lövedéke szállt. A nő
köddé vált, és ezúttal ugyanannak az épületnek egy
magasabb párkányán öltött újra testet. A nyílvessző kövön
csattant. A köpenyes leugrott, könnyed bukfenccel landolt
egy stand tetején, aztán felpattant, és már futásnak is
eredt, egyik standról szökellve a másikra.
Alec a standok mögötti úton haladva vette üldözőbe,
szemeteszsákokon, áruval megrakott dobozokon,
köteleken, karókon, ládákon ugrált át. A nő gyors volt, de
Alec az angyalok erejéből merített. Egyre közelebb járt.
A nő zsákutcához ért a piac szélénél, és egy újabb köddé
válós trükkel már lent is termett a földön. Megint démoni
nyelven kezdett kántálni, mire vibrálni kezdett előtte a
levegő. Fokozatosan egy kezdetleges portál körvonalai
tűntek elő.
Alec elővett egy nyílvesszőt, és az ujjai közé fogta.
A nőre vetette magát, aki felé kapta a fejét. Alec
ellentámadásra számított, ehelyett azonban a nyílvessző
hegye átlyukasztotta ellenfele köpenyét, és odaszegezte az
egyik stand falához.
– Megvagy!
Alec villámgyorsan előkapta az íját, és egy újabb
nyílvesszővel egyenesen a nő mellkasát vette célba.
Az idegen megrázta a fejét.
– Nem hiszem én azt.
Alec a koreai kardra szegezte a tekintetét. Rosszul tette.
A nő másik kezéből éles fény lövellt ki, ő pedig a levegőbe
emelkedett, és hadonászva repült hátrafelé. Érzékelte,
hogy egy fal közelít felé sebesen, és úgy fordult a
levegőben, hogy lábbal előre érkezzen, majd egy
előreszaltó után guggolva ért földet a sárban.
Felugrott, és mivel az íja csodával határos módon nem
tört el, ösztönösen máris lövésre emelte. A nő – a
boszorkánymester – már nem volt sehol. Nem maradt
utána más, csak a portál, de egy utolsó villanással az is
gyorsan eltűnt. Alec továbbra is megfeszítve tartotta az
íját, miközben leírt egy teljes kört a saját tengelye körül.
Csak akkor fújt egyet, amikor meggyőződött róla, hogy a
nő valóban nincs már ott.
Ellenfele boszorkánymester volt, de egyben képzett
harcos is. Komoly fenyegetést jelentett.
– Magnus! – sóhajtotta Alec.
Hirtelen eszébe jutott, hogy a boszorkánymester nem
feltétlen egyedül dolgozott. Mi van, ha csak el akarta
csalni Magnustól?
Visszavágtatott az iménti mellékutcába, közben nem
vesződött az útjába kerülő tárgyakkal. Sátrak dőltek össze
a nyomában, ahogy karókat rúgott ki a helyükből
futtában. Az árnypiac polgárainak dühödt kiáltásai
kísérték, amerre járt.
Az Angyalnak hála Magnusnak semmi baja nem esett.
Megint előkerült az utcából anélkül, hogy bármit is
észrevett volna. Most egy közeli sarkon álldogált, és egy
ballonkabátot meg napszemüveget viselő kétes külsejű
mondénnal beszélgetett. Amint a férfi meglátta Alecet,
futásnak eredt. A fiú tudta, hogy az alvilágiak meg az
árnyvadászok nem mindig jönnek ki egymással, de azért
kezdte már a szívére venni az árnypiac polgárainak
hozzáállását.
Magnus sugárzó mosollyal nézett Alecre, és odaintette
magához. A fiú érezte, ahogy mogorva arca lassan
ellágyul. Túl sokat aggódott. Da ha egyszer mindig volt rá
oka. A démontámádások. A szerettei biztonsága. Az
idegenek, akik beszédbe próbáltak elegyedni vele. Néha a
gondolatai olyan láthatatlan teherként nehezedtek a
vállára, hogy Alec már alig bírta elviselni a nyomást,
amitől sehogyan sem szabadulhatott meg.
Magnus most felényújtotta a kezét. Gyűrűin
megvillantak az ékkövek, egy pillanatra vadnak és
idegennek tűnt, de aztán melegen elmosolyodott. Alecen
egy pillanat alatt úrrá lett a boszorkánymester iránti
szeretete, és az érzés, hogy végtelenül szerencsésnek
mondhatja magát, amiért ez a szeretet viszonzásra talált.
– Halihó, szívem! – mondta Magnus, és Alec kisebb
csodaként élte meg, hogy hozzá beszél. – Mi újság?
– Nos – felelte Alec –, valaki követett. Elkergettem.
Boszorkánymester volt, méghozzá olyan, aki a harchoz is
ért.
– A Karmazsin Kéztől jött talán?
– Ez nem derült ki – felelte a fiú. – Ha már van egy egész
szektájuk, ők nem több embert küldenének?
Magnus egy pillanatra elgondolkodott.
– Általában igen.
– Kiderítetted, amire kíváncsi voltál?
– Többé-kevésbé. – Magnus mit sem törődve a fiú
ruháira tapadt sárral, belekarolt Alecbe, és magával húzta.
– Otthon majd beszámolok minden részletről, de a lényeg,
hogy húzunk Velencébe.
– Azt reméltem – mondta Alec –, hogy pihenhetünk egy
kicsit. Aztán holnap mehetünk Velencébe.
– Igen, igen – bólogatott Magnus. – Sokáig alszunk,
aztán ezer évig tart majd, mire becsomagolok. Holnap este
indulunk, és reggelre ott is leszünk.
– Magnus! – Alec elnevette magát. – Ez most egy
veszélyes küldetés, vagy még mindig vakációzunk?
 – Nos, reményeim szerint egy kicsit mindkettő. Velence
különösen szép az évnek ebben a szakában. De mit is
beszélek? Velence az év minden szakában különösen szép.
– Magnus! – mondta megint Alec. – Este indulunk, és
reggelre érünk oda? Nem portált használunk?
– Nem – közölte Magnus. – Tessa szerint a Karmazsin
Kéz figyelemmel kíséri a portálokat. Közönséges földi
halandók módjára kell közlekednünk, méghozzá a
legflancosabb luxusvonattal, amivel csak át lehet robogni
az Alpokon egy romantikus éjszakán. Ugye látod, milyen
áldozatokra vagyok hajlandó a biztonságunk érdekében?
– Az árnyvadászok ilyenkor az állandó portálokat
használnák, legfeljebb útba kellene ejteniük Idrist –
jegyezte meg Alec.
– Az árnyvadászok minden kiadását szigorúan
elszámoltatja a Klávé. Az enyémeket nem. Készülődj,
egyetlen küldetés sem lehet annyira veszélyes, hogy ne
legyen érdemes stílusosan csinálni!
 HETEDIK FEJEZET

Az Orient expressz

Sokáig aludtak, aztán a nap java része azzal telt, hogy

Magnus csomagolt.
A boszorkánymester új holmikat varázsolt a lakásba az
egyik kedvenc butikjából, „előre nem látható
vészhelyzetek” esetére. Alec hiába tiltakozott, hogy nem
kér semmi rongyrázósat, képtelen volt lebeszélni róla
Magnust, hogy szerezzen neki jó pár csodaszép pulóvert,
amiken egyetlen lyuk nem sok, annyi sem volt. Ezen kívül
kerített egy szmokingot is, miután biztosította felőle Alecet,
hogy a szóban forgó ruhadarab nélkülözhetetlen.
A reggelit a közeli pékségből hozatták, ebédet pedig a
másik irányban lévő étteremből rendeltek.
Végül a romantikát mellőzve gyakorlatias döntést
hoztak, és taxival mentek a Gare de l’Estre, ahol Magnus
élvezettel figyelte, amint Alecnek elkerekedett a szeme az
elegáns kék-fehér kocsikat látva, amikor az Orient
expressz hosszú, határozott sziszegéssel megállt előttük. Jó
pár libériát viselő férfi és nő özönlött ki belőle, hogy
segítsen a várakozó utasok poggyászait a vonatra emelni.
Alec a gurulós bőrönd kihúzható fogantyújával
vacakolt. A bőröndöt Magnustól kapta, aki arra
kényszerítette, hogy abba hajtogassa a holmijait.
Végignézte, amint a fiú belegyömöszöli az összegyűrt
szennyesét egy formátlan sporttáskába, aztán rettenetes
düh lett rajta úrrá, és jó pár nagyon pöpec bőröndöt
varázsolt a helyszínre a saját lila szettjéből, majd
felügyelte, amint Alec gondosan elhelyezi bennük az azon
frissiben kapott szép ruhákat.
A fiú most letette a saját bőröndjét, és Magnushoz lépett.
Megfeszítette a vállát, és felkészült, hogy Magnus
legnagyobb bőröndjét a vonat lépcsőjére emelje.
– Nem, nem! – mondta Magnus, és kezét könnyedén a
bőrönd tetején tartva kicsit értetlenül nézett körül.
Nemsokára előkerült egy elegánsan öltözött hordár, és
kinyújtott kézzel kérte el Magnustól a jegyeket, hogy aztán
elrendezze a poggyászaikat, úgy, ahogy voltak.
Magnusnak némi lelkiismeret-furdalása támadt, amikor a
fiatalember meglepetten felnyögött, és csak minden erejét
megfeszítve tudta felvinni a poggyászokat a kocsiba, de
tudta, hogy a bőkezű borravaló igazi vigaszt jelent majd.
Végigkísérték őket egy hosszú, gazdagon díszített
hálókocsin. A puha szőnyegek, a mahagónival bevont
falak és az ékes rézkorlátok meg szerelvények a vámpír
szeretőjével, Camille Belcourt-ral eltöltött évekre
emlékeztették Magnust.
Camille. Amikor véget ért a kapcsolatuk, az Orient
expressz még nem is létezett, most pedig már amolyan
nosztalgiavonatként funkcionál olyan turisták számára,
akik luxusra és kényelemre vágynak, de közben szívesen
belekóstolnak a ma élő ember számára szinte
elképzelhetetlenül régi időkbe.
Magnus visszatért a jelenbe. Alec számára az Orient
expressz nem nosztalgikus utazás volt, nem is egy távoli
kellemes emlék, csak egy kaland a mában, fenséges
étkezések a hófedte csúcsok között, kényelmes ágyban
alvás úgy is, hogy közben az ember érzi a vonat ritmikus
zakatolását a síneken.
Megérkeztek a számukra kijelölt fülkéhez nem messze
a hálókocsi végétől.
Magnus állta a szavát, és a létező legelegánsabb
lakosztályt választotta elöl egy kis nappalival, mögötte
pedig hálószobával. A két szoba közt lévő kis fürdőben a
zuhanyozót üvegfal vette körül. A lakkozott fa és a törökös
díszítések határozottan dekadens hatást keltettek. Magnus
rendkívül elégedett volt.
– Lakosztályainkat az útvonalunk mentén fekvő
városok stílusában rendeztük be – mondta a hordár,
miközben bevonszolta Magnus poggyászát. – Ez
Isztambul.
Magnus a fiatalember kezébe nyomta a megérdemelt
bőséges borravalót, majd bezárta mögötte az ajtót, és Alec
felé fordult, éppen amikor meglódult velük a vonat.
– Nos, hogy tetszik?
Alec elmosolyodott.
– Miért pont Isztambul?
– A párizsi és a velencei lakosztály butaságnak tűnt.
Párizst megnézhetted magadnak, és hamarosan Velencét
is láthatjuk. Szóval Isztambul adta magát.
A nappali kanapéján ülve figyelték az elsuhanó tájat.
A vonat egyre gyorsabban haladt. Hamarosan elhagyták
az állomást, és perceken belül máris kifelé haladtak
Párizsból. A nagyvárosi látkép lakóövezeteknek adta át a
helyét, míg végül zöld lankák és hervadó levendulával teli
bársonyos mezők között haladtak a francia vidéken.
– Ez itt… – Alec körbemutatott. – Ez itt… – Sűrűn
pislogott, nem találta a szavakat.
– Hát nem nagyszerű? Öltözzünk fel, és menjünk
vacsorázni! Felfedezhetjük a vonat többi részét is.
– Igen. – Alec még mindig csak hebegett. – Vacsora.
Igen. Jó. Mit kell felvenni vacsorához egy ilyen vonaton? –
A ruhazsák fölé hajolt, miközben Magnus nekilátott, hogy
széthajtogassa. – Megúszhatom egy menő zakóval meg
egy farmerral?
– Alec! – korholta a fiút Magnus. – Ez az Orient
expressz. Itt szmoking a viselet.
Magnus az évtizedek során megtanulta, hogy ami a
szmokingot illeti, puristának kell lennie. A divattrendek
jönnek és mennek. Igaz, ami igaz, szerette az élénk
színeket és a rikító holmikat. A szmokingkabátok, amiket
magának és Alecnek hozott, mégis feketék voltak hegyes
félselyem hajtókával és két gombbal.
A kabáthoz fekete csokornyakkendő is tartozott.
Alecnek fogalma sem volt róla, hogyan kösse be.
– Ugyan hol viseltem volna csokornyakkendőt eddigi
életemben? – kérdezte Alec.
 Magnus kénytelen volt elismerni, hogy ebben van
valami, és megkötötte a fiú nyakkendőjét, ráadásul nem is
ugratta közben, pedig valahol mindketten tudták, hogy
Alec rászolgált volna.
Magnus hosszú évek tapasztalatából tudta, hogy a
szmoking titka pusztán annyi, hogy mindenkinek jól áll.
Egy vonzó férfi, mint például Alec, átkozottul jól tud
kinézni szmokingban. Magnus megengedte magának,
hogy egy pillanatra elkalandozzon, és csak gyönyörködjön
az ingét esetlenül gomboló, csokornyakkendős Alec
látványában. A fiú elkapta a tekintetét, és lassan, félénken
elmosolyodott, amikor érzékelte, hogy Magnus őt figyeli.
Alecnak persze mandzsettagombjai sem voltak.
Magnusnak annyi ötlete volt, hogy milyeneket vásárol
majd neki a jövőben, de hirtelenjében a sajátjai közül
választott ki egy íjat és nyílvesszőt ábrázoló párt, amit
most színpadias mozdulattal átnyújtott a fiúnak.
– És te? – kérdezte Alec, miközben begombolta a
mandzsettákat.
Magnus megint a ruhazsákhoz lépett, és elővett belőle
két aranyba fogott hatalmas szögletes ametisztet. Alec
elnevette magát.
Kiléptek a fülkéből, és a hasonszőrű mondénokhoz
csatlakozva maguk is elindultak volna az étkezőkocsi felé,
amikor egy szeleburdi driád elvágtatott mellettük az
ellenkező irányba. Egy pillanattal később egy csapat
láthatóan részeg kobold is megkerülte őket, miközben a
vonat hátulja felé tartottak.
Alec megkocogtatta Magnus vállát.
 – Szerinted merre tartanak ezek az alvilágiak?
Amikor Magnus a mutatott irányba nézett, épp két
farkas nyitotta ki a szomszédos kocsi ajtaját. Hangos
éneklés ütötte meg a fülüket. Magnus éhes volt, de azért
hagyta magát elterelni.
– Bulinak hangzik. Kövessük a szirén dalát!
Az alvilágiak nyomában haladva bedugták a fejüket az
utolsó kocsiban kialakított bárba, ahol valóban buli zajlott,
méghozzá teljes lendülettel.
A berendezés arra a zugkocsmára emlékeztette
Magnust, amit az alkoholtilalom idején üzemeltetett.
A jobb oldalon hosszú bárpult húzódott végig, a bal
oldalon pedig szakaszokra osztott puha lila kanapék
sorakoztak. A kocsi közepén egy elegánsan öltözött,
kecskelábú szakállas férfi játszott egy
hangversenyzongorán. A tetején örvénylő vízből álló,
estélyi ruhás szirén hevert és énekelt.
Az egyik sarokban egy csapat brownie húzta meg
magát, egyikük furcsán kitekert hangszert pengetett, ami
leginkább egy faágból faragott lantra emlékeztetett. Két
phouka az ablak mellett pipázott, miközben a tájban
gyönyörködtek. Egy lila bőrű boszorkánymester manókkal
kockázott. A bárpult fölött egy táblán ez állt: HARAPNI
TILOS! VEREKEDNI TILOS! A MÁGIA TILOS!
A kocsiban túláradóan vidám hangulat és nyugalom
uralkodott. Akármilyen sokan voltak is az alvilágiak, úgy
tűnt, mindnyájan ismerik egymást.
– Hová tartanak? – kérdezte Magnus az egyik manótól.
– Velencébe! – felelte a manó, mire a kocsi különböző
szegleteiben lévő társai rögtön rákontráztak.
– Velencébe!
Az első manó felemelte a kezében tartott bögrét, amiben
riasztó sziszegéssel habzott valamilyen ismeretlen
folyadék.
– Buliba!
– Milyen buliba? – érdeklődött tovább a
boszorkánymester, de a manó szeme időközben megakadt
a háta mögött érkező Alecen.
– Nem, nem – rázta a fejét. – Nincs semmilyen buli. Már
hétszáz éves vagyok, és a hamut is mamunak mondom.
Alec szúrós tekintettel meredt a manóra.
– Talán jobb lenne – mondta halkan Magnusnak –, ha
inkább az étkezőkocsiba mennénk.
Magnus egyszerre tűnt megkönnyebbültnek, zavartnak,
bosszúsnak és hálásnak.
– Kitűnő ötlet!
Miután becsukódott mögöttük a bárkocsi ajtaja, Alec a
boszorkánymesterhez fordult.
– Mindig ennyi alvilági van a vonatokon?
– Általában nem – felelte Magnus. – Csak akkor, ha
valamilyen nagy alvilági buliba tartanak Velencébe,
amiről engem ezúttal mintha elfelejtettek volna értesíteni.
Szemmel láthatólag pedig épp erről van szó.
Alec hallgatott. Egyikük sem hozta szóba, hogy ha ő
nem lenne, Magnus máris az említett buliba készülne.
A boszorkánymesterből azért kikívánkozott volna, hogy
nem érdekli a buli, és szívesebben vacsorázik Aleckel,
mert Alec fontos a számára, míg a bulik meg nem.
 Még két szalonkocsin haladtak át – egy pezsgőző- és egy
kilátókocsin –, mielőtt megérkeztek volna az
étkezőkocsiba. A bejáratnál egy pincér fogadta őket, majd
megmutatta a helyüket egy elegánsan kárpitozott
bokszban, a sarokban. A fölöttük lógó kis rézcsillár meleg,
sárgás ragyogással vonta be az asztalt, ahol ijesztően sok
különféle villa, kanál és kés hevert mindenféle szögben a
tányérok mellett.
Magnus rendelt egy üveg Barolót, majd kitöltötte az
italt, miközben az ablak előtt száguldó tájban
gyönyörködtek. Vacsorára sütőben sült noirmoutier-i
homárt szolgáltak fel vajjal és citromlével, mellé pedig
kaviárral tálalt krumplit köretnek.
Alec kicsit húzta az orrát a kaviár miatt, aztán zavarba
jött, amiért húzta az orrát a kaviár miatt.
– Mindig úgy voltam vele, hogy az emberek csak azért
eszik, mert drága.
– Nem – felelte Magnus. – Azért eszik, mert drága és
finom. De ez bonyolult. Lassan kell enni, érzékelni kell a
kifinomultságát és az összetettségét.
A villájára szúrt egy darab krumplit, meglocsolta
tejföllel, aztán tett rá egy egészséges adag kaviárt, és a
szájába emelte. Lassan, tudatosan, a szemét lehunyva
rágott.
Amikor megint felnézett, Alec őt figyelte, közben
elgondolkodva bólogatott. Végül nevetésben tört ki.
– Nem vicces! – jelentette ki Magnus. – Tessék, neked is
csinálok egyet.
Újabb villányi falatot készített, aztán megkínálta vele
Alecet.
A fiú lemásolta Magnus előadását, nagy, eltúlzott
mozdulatokkal rágott, közben a szemét forgatva
eljátszotta az extázist. Magnus várt.
Végül Alec lenyelte a falatot, és kinyitotta a szemét.
– Igazából elég finom.
– Ugye?
– Muszáj mindig a szememet forgatnom közben?
– Szemforgatva jobb. Várj…! Ezt nézd!
Alec elégedett sóhajjal nézett ki az ablakon, éppen
mikor a vonat egy kanyart bevéve már a francia vidék
szívében járt. Sűrű, zöld erdők vettek körül tükröződő
tavakat, a távolban hófödte hegyek felügyelték a tájat.
Közelebb egy sziklás kiszögellés emelkedett a világos
szőlőskertek pedáns rendje fölé, mint valami hajóorr.
Magnus a tájat figyelte, aztán Alec arcát, aztán megint a
tájat. Azáltal, hogy ezt együtt láthatják, szinte mintha
újjászületett volna a világ. Magnus máskor is átutazott
már a Parc du Morvanon, de hosszú idő óta először tudott
megint rácsodálkozni.
– Egy ponton – jegyezte meg Alec – át fogunk haladni az
idrisi védvarázslatokon, és az egész vonat egy pillanat
alatt az egyik határtól a másikig ugrik. Kíváncsi vagyok,
észrevesszük-e majd.
Vágyakozás áradt a hangjából, bár kisgyerekkora óta
nem élt Idrisben. A nephilimekre mindig várt egy hely,
ahová hazatérhetnek, történjék bármi. Az országuk
elvarázsolt erdőkből és tágas mezőkből állt, a közepén
pedig üvegtornyos város emelkedett. Idrist az Angyaltól
kapták. Magnusnak nem volt otthona, már nem is
emlékezett rá, mióta. Különös érzés volt látni, hogy Alec
lelkének iránytűje ilyen magabiztosan mutat az otthon
irányába. Magnus rég megszokta, hogy az ő lelkének
iránytűje szabadon forog a semmiben.
A kezük egymásra talált. Magnus ujjai Alecéi köré
kanyarodtak, és együtt nézték a kelet felől a sínek fölé
kúszó súlyos fellegeket.
Magnus egy viharfelhőgócra mutatott.
– Az a hosszú úgy néz ki, mint egy önmagát csomóra
kötő kígyó. Az meg olyan, mint a croissant, amit reggelire
ettem. Az meg… egy láma, azt hiszem. Vagy esetleg apám?
Szia, apu! Remélem, nem találkozunk egyhamar. –
Szarkasztikus csókot dobott.
– Ez is olyan, mint a csillagokkal? – kérdezte Alec. –
Romantikus dolog elnevezni mindenfélét, amit az égen
látsz?
Magnus nem felelt.
– Beszélhetsz ám róla, ha akarsz – mondta a fiú.
– Az apámról, a démonról vagy a mostohaapámról, aki
meg akart ölni? – kérdezte Magnus.
– Bármelyikről.
– Nem akarom elvenni a kedvünket a homártól.
Igyekszem nem gondolni egyikre sem.
Magnus ritkán hozta szóba az apját, a Johnny Rooktól
kapott információ tudatában azonban most nem tudta őt
kiverni a fejéből. Folyamatosan azon gondolkodott, mit
jelenthet az, hogy a Karmazsin Kéz által tisztelt démon
nem más, mint az apja.
 – Éppen apámon járt az eszem tegnap – próbálkozott
bizonytalanul Alec. – Szerinte New Yorkban kellene
maradnom, és eljátszanom, hogy hetero vagyok.
Legalábbis így gondolta, amit mondott.
Magnus emlékezett egy hosszú, hideg éjszakára, amikor
egy rettegő vérfarkascsalád és egy csapat árnyvadász közé
kellett állnia. Utóbbiak között ott voltak Alec szülei is.
Annyi gyűlölet és félelem volt a világban, még az Angyal
kiválasztottjai között is. Magnus Alec szemébe nézett, és
látta a kétely magját, amit a fiú apja ültetett el benne.
– Nem beszélsz sokat a szüleidről – jegyezte meg
Magnus.
Alec habozott.
– Nem akarom, hogy rosszat gondolj apámról. Tudom,
hogy sok mindent tett a múltban…, hogy részt vett olyan
dolgokban, amikre ma már nem büszke.
– Én is csináltam olyasmit, amire nem vagyok büszke –
dörmögte Magnus.
Nem mert többet mondani. Igazság szerint soha nem
kedvelte Robert Lightwoodot. Egy másik univerzumban
úgy gondolta volna, hogy semmi közös nincs bennük.
Ebben az univerzumban azonban mind a ketten
szerették Alecet. Márpedig a szeretet néha akkor is teszi a
dolgát, amikor már semmilyen erő sem működik, és azt
hinnénk, rég oda minden remény. Szeretet nélkül
nincsenek csodák.
Magnus a szájához emelte Alec kezét, és megcsókolta.
Robert nem lehetett minden ízében szörnyeteg. Végtére
is felnevelte ezt a fiatalembert.
 Bensőséges csendben fejezték be a vacsorát, közben
végignézték, ahogy a nap lángra gyújtja a távoli hegyeket,
majd lassan lebukik a csúcsok mögött. Az első csillag
fényes lyukat szúrt a sötétedő égboltba.
Előkerült a pincér, és megkérdezte, óhajtanak-e
desszertet, esetleg valamilyen italt.
Magnus épp a lehetőségek felől érdeklődött volna,
amikor Alec csillogó szemmel, vidáman elmosolyodott.
– Ami azt illeti – szólt –, tudomásom szerint már vár
ránk a pezsgő a kabinunkban. Jól mondom, Magnus?
A boszorkánymester mozdulatlanná dermedt, még a
szája is tátva maradt. Két nagyon különböző Alecet ismert
meg eddig: a magabiztos árnyvadászt és a félénk,
bizonytalan fiút. A csillogó szemű Aleckel ez idáig nem
találkozott.
Alec felállt, és kinyújtotta a kezét, hogy magával húzza
Magnust is. Aztán nyomott egy csókot a boszorkánymester
arcára. A pincér udvariasan biccentett, és halvány
mosollyal válaszolt.
– Valóban. Ez esetben bonne nuit 3, uraim.
Amint a fülkébe értek, Alec ledobta a zakóját, és az ágy
felé indult. Magnus szíve vadul kezdett kalapálni – nem
sok szexisebb dolgot tudott elképzelni egy fehér inges
férfinál, és ez a darab különösen jól állt Alecen.
Némán köszönetet mondott Raziel angyalnak az
árnyvadászoktól megkövetelt rengeteg kardióért, majd
elővarázsolt egy behűtött üveg Pol Rogert, és a pultra
helyezte. Felemelt két poharat, és mosolyogva figyelte,
amint maguktól megtelnek. A dugó végig a helyén maradt,
csak a folyadék szintje süllyedt a palackban. Magnus
letelepedett Alec mellé az ágyra, és felényújtotta az egyik
poharat. A fiú elfogadta.
– Arra, hogy együtt vagyunk! – mondta Magnus. – Ott,
ahol akarunk.
– Szeretek együtt lenni veled – felelte Alec. – Ott, ahol
akarunk.
– Santé! 4
Koccintottak, és belekortyoltak az italba. Magnus a
pohara pereme fölött továbbra is a csillogó szemű Alecet
figyelte. Így még annyira sem tudott ellenállni neki, mint a
bajkeverésnek, a kalandnak vagy a gyönyörűen szabott
kabátnak. Előrehajolt, és Alec puha, telt ajkához préselte
az ajkát. Az egész testén mély borzongás futott végig.
Érezte a bor fanyar ízét Alec száján, ahogy a nyelvét
végigfuttatta a fiú alsó ajkán. Alec felsóhajtott, és állt elébe
Magnus felfedezőkedvének. A poharat továbbra is a
kezében tartva átkarolta a boszorkánymester nyakát,
közben a felsőteste ívbe hajlott, és a két keményített
ingmell egymáshoz simult.
Kék szikrák lobbantak, és a pezsgőspoharak máris az
ágy melletti éjjeliszekrényen álltak.
– Hála az Angyalnak! – mondta Alec, és magára húzta
Magnust.
Csodálatos volt. Alec szálkás karjával átkulcsolta
Magnust, a csókja határozott volt, mély, csontig ható. A fiú
erős teste meg sem érezte Magnus súlyát.
A boszorkánymester elengedte magát, egyre inkább
belemerült a hosszú, lassú csókokba, élvezte, ahogy Alec
ujjai a hajába túrnak. Még mindig csókolóztak, amikor az
addig simán gördülő vonat döccent egyet, és a kocsi
megrándult. Magnus félregördült, és a hátán találta
magát. A pezsgőspoharak lerepültek az éjjeliszekrényről,
és beterítették őket a habzó itallal. A boszorkánymester
Alecre pillantott, és látta, hogy a fiú pezsgőt próbál
kipislogni a szeméből.
– Vigyázz! – mondta Alec, majd a karjánál fogva
felemelte Magnust az ágyról.
A lepedő átázott, a boszorkánymester pedig rázuhant a
pohárra, és összezúzta maga alatt. Hirtelen leesett neki,
hogy Alec attól fél, megvágta magát a törött pohár
szilánkjaival.
– Hívnom kéne a személyzetet, hogy cseréljék ki az
ágyneműt – mondta Magnus. – Megvárhatnánk a
kilátókocsiban…
– Nem érdekel! – jelentette ki szokatlanul élesen Alec.
Azért egy pillanattal később már higgadtabb volt. –
Mármint… rendben. Az jó lenne.
Magnus felülvizsgálta a helyzetet, és arra jutott, hogy
mint olyan gyakran, ezúttal is a mágia jelentheti a
megoldást. Intett az ujjaival, és az ágy rendbe tette magát.
Huzatok lebegtek a levegőben kék szikrák zápora
közepette, hogy aztán megint szárazon és hófehéren
terüljenek el.
Alecet lenyűgözte, ahogy a párnák meg a takarók
egyszerre vászonforgataggá változva repkedtek a
levegőben, Magnus pedig kihasználta az alkalmat, teljesen
megszabadult a zakójától, és megoldotta a
csokornyakkendőjét. Alechez lépett, és a fülébe súgta:
– Azt hiszem, ez nem egyszerűen jó lesz.
Tovább csókolóztak, de ahelyett, hogy az ágyhoz terelte
volna, Magnus a fiú nadrágjának bújtatójába akasztotta
az ujját, és a zuhanyozó felé húzta. Alec tekintetében
csodálkozás látszott, de azért habozás nélkül hagyta
magát.
– Csurom pezsgős az inged – magyarázta a
boszorkánymester.
Alec lenézett Magnus ingére, ami teljesen átlátszó lett.
Elpirult.
– A tied is – mormogta.
Magnus mosolyogva tapasztotta a száját Alecére.
– Kitűnő megfigyelés.
Apró mozdulatára forró víz kezdett ömleni a
zuhanyból, végképp átáztatva mindkettejüket. Magnus
látta a rúnák halvány, fekete kacskaringóit Alec lucskos
inge alatt. Körülöttük a szűk térben vízcseppek csillantak
ezüst fénnyel.
Magnus elkezdte lehámozni Alec ingét és trikóját a
fején keresztül. A víz csíkokban folyt a fiú csupasz
mellkasán, az izmok közötti feszes vájatokban.
Magnus magához húzta Alecet, megcsókolta, közben
szabad kezével a saját ingét is kigombolta. Érezte Alec erős
tenyerét a hátán, a vékony, csuromvizes ing mintha ott
sem lett volna. Magnus lehajtotta a fejét, és végigfuttatta a
száját Alec nedves nyakán egészen a csupasz válláig.
Alec megborzongott, és az üvegfalhoz szorította
Magnust. A boszorkánymesternek komoly nehézséget
okozott, hogy kigombolja az ingét.
Alec elkapta a száját, belefojtotta Magnusba a feltörő
sóhajt. A csók mély volt, türelmetlen, a szájuk éppen olyan
éhesen kereste a másikat, mint vizes kezük. Magnus
igyekezett az ujjaira koncentrálni, mégis észrevette a
különös vibrálást a levegőben a zuhanyozó előtt,
közvetlenül a mennyezet alatt.
Alec mozdulatlanná dermedt a karjaiban, amikor
érzékelte az újfajta feszültséget Magnus testében. Követte
Magnus tekintetét. Rosszindulatú, világító szempár
hunyorgott rájuk a gőzön túlról.
– Ne most! – suttogta Alec Magnus szájába. – Ez nem
lehet komoly.
Magnus elmormogott egy varázsigét, mire gőz tört elő a
zuhanyozó tetejéből, és körbevette a vibrálást.
A homályból hatalmas százlábúra emlékeztető lény
bukkant elő. A Drevak démon rájuk vetette magát.
Magnus több hangos szót kiáltott, ezúttal a kthonoszi
démonnyelven. A zuhanyozó falai azonnal jéggé fagytak
és megkeményedtek, még mielőtt a Drevak démon maró
savat lövellt volna az irányukba.
Alec a földre rántotta Magnust, és kiugrott a
zuhanyozóból. A nedves padlón csúszva nekiütközött a
szekrényajtónak a fülke másik oldalán. Kissé esetlenül
elkapta az egyik ajtót, és feltépte.
Magnusnak fogalma sem volt róla, miért, amíg Alec
talpra nem ugrott egy szeráfpengével a kezében.
– Muriel!
Mielőtt a Drevak újra támadhatott volna, Alec a
levegőbe ugrott, és széles mozdulattal előrefelé vágott.
A démon két darabja a földre hullott mögötte, és eltűnt.
– Nagyon vicces, hogy létezik egy Muriel nevű angyal –
jegyezte meg Magnus. – Inkább illene egy mogorva
zongoratanárnőhöz. – Felemelt egy képzeletbeli
szeráfpengét, és affektálva nevet adott neki. – Muriel
nénikém!
Alec Magnus felé fordult, félmeztelenül, vizes
nadrágban állt a csillagok és a szeráfpengéje fényében.
A boszorkánymester egy pillanatig szóhoz sem jutott,
olyan heves testi vágy lett úrrá rajta.
– A Drevak biztosan nem egyedül jött – mondta Alec.
– Démonok – húzta el a száját keserűen Magnus. –
Nagyon értenek hozzá, hogy vágják tönkre a hangulatot.
A fülke ablaka berobbant, a helyiséget üvegszilánk- és
törmelékeső töltötte be. Magnus egy pillanatra még Alecet
is szem elől tévesztette. Előrelépett egyet, és egy hosszú,
fekete testű, póklábú lénnyel találta szemben magát, kerek
fejéből hosszúkás pofa nyúlt előre. A démon sziszegve
vetette meg előtte a lábát, és megmutatta többsornyi éles,
recés fogát.
Magnus intett, mire a földön lévő víztócsa
felemelkedett, és hatalmas, átlátszó buborékkal vette körül
a démont. A lény teljesen megszédült, ahogy a gömb a feje
tetejére gördült. A boszorkánymester ütőmozdulatot
imitált, mire a vízlabda kirepült az ablakon.
Azonnal újabb démon érkezett. Ez a rovar oldalról
támadt Magnusra, és majdnem sikerült is kiharapnia egy
darabot a boszorkánymester vádlijából. Magnus
hátratántorodott az ágy felé, közben csettintett az ujjaival,
amitől a szekrényajtók kivágódtak, egyenesen eltrafálva a
közeledő hatalmas bogarat.
Ennyi édeskevés volt hozzá, hogy lelassítsa a démont.
Sziszegve harapta ezer darabra a faajtókat. Éppen
elrugaszkodott volna, amikor Alec fehéren ragyogó
szeráfpengéje lecsapott a kétoldalt egy-egy csomóba
sűrűsödő szeme közé, és kettéhasította kerek koponyáját.
Alec kihúzta a kardot a lény testéből.
– Mennünk kell – mondta.
Felkapta az íját, intett Magnusnak, hogy kövesse.
Kimenekültek a fülke romjai közül, és az amúgy sértetlen
hálókocsi folyosóján találták magukat. Az egy pillanattal
korábbi káosz után a hirtelen támadt csend egészen
furcsán hatott. Semmi sem mozdult, csak a kerekek
ütemes csattogása hallatszott a síneken, meg a halk
klasszikus zene a mennyezetbe rejtett hangszórókból.
Lágy sárga fények és árnyékok villództak a vonat ritmusa
által diktált keringőre.
Alec készenlétben tartott íjjal ide-oda forgott, várta a
következő támadást. A hátborzongató csend még jó pár
pillanatig tartott, mielőtt meghallották a zajt. A finom
kopogást eleinte alig lehetett érzékelni, olyan volt, mintha
eső csöpörögne fölöttük. Nemsokára sűrűsödött a kopogás,
egyre több helyről, egyre intenzívebben hallatszott.
Alec felfelé fordította az íját, ahol száz karom kopogott
a fémen, mintha a vonat viharzónán haladna át.
– Mindenhol ott vannak. Gyerünk a következő kocsiba!
Siess!
 Magnus már indult is a közelebbi ajtóhoz, de Alec
élesen utánakiáltott.
– Arra a többi hálókocsi van, tele mondénokkal.
Magnus irányt váltott, és a távolabbi ajtó felé tartott,
Aleckel a sarkában. Az utolsó kocsi felé tartottak, ahol az
alvilágiakkal teli bár üzemelt. Egy gyöngyökkel kirakott
ruhát viselő fiatal vérfarkaslány sietett a folyosón. Amikor
észrevette őket, megtorpant.
Öt termetes Raum démon rontott be kétoldalt az
ablakokon. A lány felsikított, Alec pedig rávetette magát, és
a testével védte, miközben döfések sorával igyekezett távol
tartani a démonokat. Újabb lény csápjai tekeredtek
kettejük köré, de Alec már le is csapta őket a
szeráfpengéjével, miközben odébb gördült a
vérfarkaslánnyal.
Az egyik megmaradt Raum a bárból kiszűrődő hangok
felé vonszolta magát. Magnus perzselő fénycsóvát küldött
felé.
– Ez egy démon? – kiáltotta valaki. – Ki hívta meg őket?
– Olvasd el a feliratot! – mondta egy másik hang.
– Mindenki jól van? – kérdezte Magnus.
Egy démon kihasználta a pillanatnyi figyelemelterelést,
és rátámadt.
Csápok és fogak rémálommal felérő forgataga
emelkedett előtte. Aztán a démon hátába nyílvessző
fúródott, és egyszerűen semmivé lett. Magnus hunyorogva
meredt a homályban az íját a kezében tartó, földön
guggoló Alecre.
A vérfarkaslány csodálattal nézett a fiúra.
A lemészárolt démonokból hátramaradt sötét por az Alec
rúnákkal telefestett bőrét borító fényes verejtékrétegre
tapadt.
– Eddig félreismertem az árnyvadászokat. Mostantól
fogva bármit kérhetsz tőlem, ami segít a démonok elleni
harcodban – közölte meggyőződéssel a vérfarkas. – És én
megteszem.
Alec ránézett.
– Bármit?
– Örömmel!
– Hogy hívnak? – kérdezte Alec.
– Juliette.
– Párizsban laksz? – kérdezte Alec. – Jársz ott az
árnypiacra? Ismersz egy Rose nevű tündérgyereket?
– Járok – felelte a vérfarkaslány. – És ismerem. Tényleg
gyerek? Mindig azt hittem, hogy csak trükközik, ahogy a
tündérek szoktak.
– Ha legközelebb találkoztok, adnál neki enni?
A vérfarkaslány csak pislogott, aztán ellágyult a
tekintete.
– Igen – mondta. – Megoldható.
– Mi folyik odakint? – kérdezte a manó, akivel korábban
beszélgettek, miután kirontott a bárból a folyosóra.
Elkerekedett a szeme. – Minden csupa démontrutyi, egy
árnyvadász meg a rúnáit villogtatja idekint! – kiáltotta
hátra a válla fölött.
Alec felállt, és Magnushoz lépett, aki csettintett az
ujjaival, mire Alec még mindig csuromvizes trikója
megjelent a kezében. A fiú látható megkönnyebbüléssel
vette el tőle. Magnus és a vérfarkaslány egyaránt kissé
szomorúan figyelte, ahogy belebújik.
Amint rajta volt a trikó, Alec megfogta Magnus kezét.
– Maradj közel a…
Magnus már nem hallotta a többit. Mielőtt egyáltalán
felkiálthatott volna, valami a derekára fonódott, felemelte
a földről, és kitépte Alec szorításából. Elviselhetetlen
fájdalmat érzett, ahogy a szusz is kiszorult belőle. Üveg
csörömpölését hallotta, és érezte, amint több száz apró
szilánk vág a bőrébe.
A világ elsötétedett egy pillanatra, aztán a fülében
süvítő szél és az arcába csapó fagyos levegő azonnal
magához térítette. Kábán, irányérzékét vesztve nézett fel,
és a fehér teliholdat pillantotta meg a csipkézett
hegycsúcsok felett.
Alatta a vonat egy híd felé tartott.
Magnus a levegőben lebegett egy szakadék fölött. Csak a
derekát szorító fekete csáp akadályozta meg abban, hogy a
mélybe zuhanjon.
Nem mondhatni, hogy biztonságban érezte magát.

3
Jó éjt! (francia)
4
Egészségedre! (francia)
 NYOLCADIK FEJEZET

Száguldás

Alec keze kinyújtva maradt, a szíve verni is elfelejtett.

Csak bámulta a nagy semmit ott, ahol pillanatokkal
korábban még Magnus állt.
Az egyik másodpercben még a boszorkánymester kezét
fogta, a következőben már csak az ezerfelé robbant ablak
volt mellette, az éles szilánkok a bordó süppedős
szőnyegen hevertek szerteszét.
Alec megremegett. Nem tudott nem arra gondolni, hogy
mi mindent vesztett az alicantei csatában. Nem veszíthette
el Magnust is. Harcos és katona volt, örök fény a
sötétségben, most mégis zsigeri, mély rettegést érzett,
olyat, amit korábban még csatában sem.
Alec kiáltást hallott valahonnan a szél rettenetes
zúgásán túlról. A törött ablakhoz ugrott.
Magnus ott lógott a levegőben a vonat mellett.
A derekára fonódó csáp egy, a kocsi tetején kuporgó
démonhoz tartozott, ami leginkább egy füstből álló fára
emlékeztetett. Magnus ennek a fának a fekete ágai között
akadt fent, kezét mozdulatlanságra késztették a csápok.
Alatta vagy százméteres mélység tátongott.
A démon füstös felszíne buborékokat vetett és
fodrozódott a levegőben. Alec kísértést érzett, hogy
belelőjön pár nyílvesszőt, de nem akarta provokálni a
lényt így, hogy Magnust a szakadék fölött lóbálta. Mivel
nem mozgatta szabadon a kezét, Magnus sem
használhatott mágiát. Alec lenézett a szakadékba, de a
sötétben nem is látta az alját.
– Magnus! – kiáltotta. – Jövök!
– Nagyszerű! – felelte a boszorkánymester. – Addig én
csak itt lógok.
Alec felkapaszkodott az ablakba, és megvetette a lábát a
vonat ide-oda ingása ellenére. Közben némán hálát adott
az ügyesség rúnájának, hogy ilyen körülmények között is
meg tudta őrizni az egyensúlyát. Felnyúlt, és elkapta a
vasúti kocsi ablakai fölé erősített bronz INTERNATIONALE
felirat T meg E betűjét. Nem maradt más dolga, csak hogy
felhúzza magát, és átvesse a lábát a tető szélén.
Sikerülnie kellett volna. Gyakorlás közben sok százszor
vitt véghez hasonlót. Csakhogy a T betű nem tartott olyan
erősen, mint kellett volna, és hangos csikorgással félig
levált a helyéről. A csavarok kilazultak, aztán
meggörbültek. Alecnek csak az egyik lábát sikerült a tetőre
emelnie, mielőtt a T teljesen letört. Új kapaszkodót keresett,
a karja és a lába reménytelenül csúszkált a kocsi ívelt
peremén.
– Megvagy? – kiáltotta Magnus.
– Minden a tervek szerint alakul!
 Alec elkezdett lefelé csúszni, lassacskán, centiről
centire. A vére zubogva áradt az ereiben. A kétségbeesés
karmokká hajlította az ujjait. Valahogyan sikerült még
akaraterőt merítenie a vágyból, hogy megmentse
Magnust, és az utolsó pillanatban ki tudta támasztani az
egyik lábát, ami aztán elég volt hozzá, hogy kapkodva
felkapaszkodjon a tetőre.
Mielőtt felállhatott volna, valami nagy és nehéz rontott
neki hátulról. Csápok tekeredtek a lábára meg a derekára.
Többtucatnyi szívókorong szakította át lucskos ingét, hogy
aztán a bőrére tapadjon.
Alec egy Raum démon hatalmas bogárszemébe és tátott
pofájába bámult. A lény cuppogó hangokat hallatva felé
harapott. Alec ezúttal nem használhatta sem a
szeráfpengéjét, sem az íját, így az egyetlen elérhető
fegyveréhez nyúlt, és ököllel a Raum arcába vágott.
Először az egyik bogárszemet találta telibe, a könyöke
pedig a lény pofájába vágódott. Alec addig ütlegelte a
démon arcát, amíg a csápok szorítása engedett
valamelyest, ő pedig egy rúgással kiszabadíthatta magát.
Hanyatt dőlt, de egy szaltóval térdelő állásba ugrott. Az íját
máris készenlétben tartotta, és az idegre illesztett
nyílvesszőt kilőtte a felé tartó Raum démonra.
A lény az első nyílvesszőt az egyik csápjával hárította,
de amikor a második a térdébe fúródott, megbotlott.
A démon végül akkor hagyott fel a támadással, amikor
Alec a harmadik nyílvesszőjét közvetlen közelről a
mellkasába lőtte. Felüvöltött, elvesztette az egyensúlyát, és
a mélybe zuhant.
 Az íj hangosan koppant a fémen. Alec kifújta a levegőt,
és tenyerével megtámaszkodott a vonat tetején. Az egész
teste égett a démon csápjai által hátrahagyott többtucatnyi
apró mérges sebtől. Az irónjáért nyúlt, a szívéhez
szorította, és rajzolt egy iratze rúnát. A mellkasában
azonnal elmúlt a szorító érzés, és a zsibbadtsága is
alábbhagyott.
Élesen beszívta a levegőt. A démonméreg hatása sosem
múlik könnyen, tudta, hogy a megkönnyebbülés csak
ideiglenes.
A lehető legtöbbet ki kell hoznia a következő pár
percből.
Minden akaraterejét összeszedve talpra állt, és
Magnusra koncentrált. A boszorkánymester még mindig a
polipszerű lény szorításában vergődött. Alec még csak
hasonló démont sem látott életében, és a Kódexben sem
olvasott ilyesmiről.
Nem számított. A démon elkapta Magnust, és most
elindult vele. Alec üldözőbe vette, végigszáguldott a vonat
tetején, átugorva a kocsik közötti réseket. A tekintetét végig
Magnusra szegezte, elszánta magát, hogy most már
egyetlen pillanatra sem téveszti szem elől. A rettegés
hajtotta, ész nélkül rohant, egyetlen pillanatig sem törődve
a saját biztonságával. Amikor a vonat éles kanyart vett,
alig tudta megtartani magát a tetején.
Jó pár Falánk démon jelent meg, fogaikat csattogtatva,
sziszegve, mérges skorpiófarkukat lóbálva állták útját.
Valahol a tudata mélyén az analitikus énje érzékelte,
mennyire szokatlan, hogy ennyi különféle démon
összehangoltan támad. Általában egy fajtabéliek álltak
össze falkába.
Ez szinte biztosan azt jelentette, hogy úgy idézték meg
őket. Gonosz szándék húzódott meg a támadás mögött,
ami egyértelműen ellenük irányult.
Alec egyelőre nem ért rá tovább elemezni a helyzetet,
mint ahogy a Falánk démonokra sem pazarolhatta az
idejét. Magnus minden elvesztegetett pillanattal távolabb
került tőle. Teljes sebességgel rohanva lőtte ki a nyilait,
feláldozva a pontosságot a tempó kedvéért. Az egyik nyíl
ugrás közben találta el az első Falánkot, aztán Alec még
kettőt letaszított közülük a vonatról az íjával. Egy Raum
démon a torkába kapott lövést, aztán a fiú szeráfpengéje
villant, és úgy vágta át a húst, akár az éjszakai levegőt.
Alec végül azt vette észre, hogy átvágta magát a teljes
falkán, és ichorral meg vérrel borítva megtorpant. Minden
porcikája fájt, és kezdett múlni az iratze hatása. Még nem
végzett. Összeszorította a fogát, és továbbindult.
A füstdémon a vasúti kocsi végéhez érve nem haladt
tovább. Két csápja továbbra is Magnus köré fonódott, négy
a vonat alvázába kapaszkodott, az utolsó kettő pedig oldalt
lobogott, mintha a szelet próbálgatná vele. Vagy nem is.
A csápok a vonat száguldása ellenére is mozdulatlanok
maradtak a lény mellett, és a végük világított, méghozzá
egyre összetettebb fénnyel.
Alec hunyorgott, és hamarosan rádöbbent, hogy a fény
nem más, mint a vonat mellett a levegőbe emelkedő
pentagramma vörös ragyogása. Az idegre illesztett egy
nyílvesszőt, a szörnyeteg két szeme közé célzott, és lőtt.
 A nyílvessző ártalmatlanul pattant le a démon
füstszerűen gomolygó bőréről. A következő lövés
ugyanilyen eredménytelennek bizonyult. A pentagramma
időközben elkészült, és a démon arrafelé emelte Magnust.
Talán egy másik dimenzióba készült vinni, talán
valamilyen feneketlen mélységbe dobta volna.
Alec megint felajzotta az íját. Ezúttal a Magnust tartó
egyik csápot vette célba. Elmormogott egy imát az
Angyalhoz, és lőtt.
A nyílvessző talán egy fél méterre Magnus testétől
fúródott a csápba. A szörnyeteg egy pillanatra
mozdulatlanná dermedt, és valamelyest lazított a
szorításán. Magnus nem vesztegette az időt, és amint ki
tudta szabadítani a fél kezét, széles mozdulatokat írt le
vele a levegőben. Azonnal elektromosság kékes hálója
vette körül az immáron őt egyedüliként tartó csápot.
A füstdémon felüvöltött, és visszarántotta a csápjait,
Magnus pedig kiszabadult. A boszorkánymester hangos
puffanással a vonat tetejére zuhant, aztán oldalra gördült,
és elkezdett lefelé csúszni a kocsi oldalánál.
Alec előrevetődött, csak úgy siklott a hideg fémen, már
veszélyesen közel járt a peremhez. Épp elérte Magnus ujja
hegyét, de aztán csak a puszta levegőt szorította, ahogy a
boszorkánymester lebucskázott a vonatról.
Alec utánanyúlt, és elkapott egy maroknyi nedves
szövetet. Két kézzel tartotta Magnus ingét, és minden
megmaradt erejét összeszedve valahogy visszarángatta a
boszorkánymestert a vonatra.
Az erőfeszítéstől elhomályosult előtte a világ, de aztán
Magnus ott volt a karjaiban, és aranyszínű szemével
döbbenten hunyorgott rá.
– Köszönöm, Alexander! – mondta. – Sajna viszont a
polipszörny megint támad.
Alec a boszorkánymesterrel a karjában félregördült.
A következő pillanatban egy fekete csáp vágódott a hűlt
helyükre. A csáp aztán felemelkedett, hogy újra lecsapjon.
Magnus már ült is, felemelte a kezét, és kék tűz hasította le
a csápokat. Fekete ichor fröccsent, ahogy a démon
hátrahőkölt.
Magnus talpra állt. Alec is felemelkedett volna, de
szédülés hulláma kapta el. Az iratze rúna hatása szinte
teljesen elmúlt, és a Raum mérge ismét szabadon áramlott
az ereiben.
– Alec! – kiáltotta Magnus. A haja vadul lobogott a
vonat fölött hasító szélben. Talpra segítette Alecet,
miközben a füstdémon megint feléjük tartott. – Alec, mi
baj?
A fiú az irónját kereste, de már kezdett elhomályosodni
előtte a világ. Hallotta, hogy Magnus nevét kiáltja, hallotta,
hogy a démon közeledik. A boszorkánymester nem
segíthetett rajta, és küzdhetett meg a lénnyel egyszerre.
Magnus, gondolta. Fuss! Magadat védd!
A füstszörny épp rájuk vetette volna magát, amikor egy
sötét alak toppant közéjük.
A sötét köpenyes nő haja lobogott a szélben. Az egyik
kezében koreai kardot tartott, pengéjén megvillant a hold
fénye.
– Vigyázzanak! – kiáltotta. – Majd én elintézem.
 Egyet intett, mire a füstdémon hosszú, rekedt sikolyt
hallatott, mint amikor az égő fa nem bírja tovább, és
megreped.
– Láttam már ezt a nőt – mondta Alec. – Vele harcoltam
az árnypiacon Párizsban. Magnus…
Újra végigsöpört rajta a démonméreg gyomorforgató
fájdalma. Már csak nagyon homályosan látott. Úgy érezte
magát, mintha valaki ütlegelné, kapna egyet a gyomrába,
aztán kisöpörné alóla a lábát.
– Magnus! – sóhajtotta megint.
Már az ég is cserben hagyta, egyik csillag hunyt ki a
másik után. Aztán már ott volt Magnus, és a karjába vette.
– Alec – ismételte újra meg újra. Egyáltalán nem olyan
hűvös, ironikus és mégis vonzó volt a hangja, mint
máskor. Inkább érdes, kétségbeesett. – Alec, kérlek!
Rettentő súly húzta lefelé Alec szemhéját. A világon
minden azt követelte tőle, hogy csukja be. Alec erőnek
erejével kényszerítette magát, hogy még egyszer utoljára
felnézzen: Magnust látta maga fölött, az ő különös, meleg
szeme volt az utolsó fény, ami megmaradt neki.
Alec el akarta neki mondani, hogy minden rendben.
Hogy Magnus megmenekült.
Márpedig ez azt jelenti, hogy elért mindent, amit akart.
Próbálta felemelni a kezét, hogy megérintse Magnus
arcát. Már nem sikerült.
Egészen elsötétedett a világ. Magnus arca elhalványult,
és végül az egész világgal együtt azt is elnyelte a
csillagtalan éjszakai égbolt.
 KILENCEDIK FEJEZET

Sinjun

A démonsav félig elpuszította a fülkéjüket. Ami azt illeti,

az egész vonat komoly károkat szenvedett, amit
álcavarázslatok ravasz kombinációjával meg a bulizó
európai hercegekről elejtett megjegyzésekkel sikerült
elrejteni a mondén személyzet és az utasok elől.
Magnus a fabetéteket újranövesztette, és mellékesen
kicsit feldobta a berendezést, amikor meghallotta, hogy
Alec mocorog. Épp csak megmozdult a takaró alatt, de
Magnus egész éjjel erre várt.
Amikor odafordult, Alec újra megmoccant. Magnus az
ágyhoz sietett, és leült a fiú mellé.
– Szia, szépségem, hogy érzed magad? – kérdezte.
Alec kinyújtotta a kezét, de a szeme csukva maradt.
Néma, bizalmas gesztus volt – egy olyan fiúé, aki mindig
számíthatott egy szerető kézre és vigasztalásra, ha beteg
volt vagy megsebesült. Magnus még emlékezett rá, amikor
meghívták az Intézetbe, hogy gyógyítsa meg Alecet a
démonoktól szerzett sérüléseiből. Isabelle pánikban volt,
Jace falfehér arccal fel-alá járkált a folyosón.
Magnusnak régmúlt idők jutottak eszébe, egy nephilim,
akiről valaha gondoskodott, és hogy mennyire fontosak
voltak egymásnak. Miután látta, mennyire szereti egymást
Will és Jem, egészen másképp gondolt a nephilimekre, és
Jace-ről – a higgadt, felsőbbrendű Jace-ről – is
megváltozott a véleménye, amikor kiderült, hogy
darabjaira tud hullani Alec miatt.
Alec most a kezét nyújtotta felé, és Magnus ezt a
bizalom jelének tekintette – merthogy az is volt. A fiú bőre
egészen lehűlt. Magnus az arcához emelte kettejük
összefűzött kezét, és egy pillanatra lehunyta a szemét,
ahogy végigfutott rajta a megkönnyebbülés. Alec egy
darabig egészen forró volt a láztól, de Magnus már
komoly tapasztalatokat szerzett a nephilimek
gyógyításában.
Ugyanis még a legnemesebb szívű árnyvadászok is
megveszekedett őrültek voltak.
Persze Alec akkor is megveszekedett őrültként
viselkedett, amikor az ő életét megmentette. Eszébe jutott,
hogyan egyensúlyozott a fiú a kanyargós hegyi síneken
száguldó vonat tetején csuromvizes ruhában, véresen és
mocskosan. Egyszerre volt szívszorító és észbontóan
dögös.
– Voltam már jobban is. – Alec ágyneműje átázott a
verejtéktől, de a fiú arcába kezdett visszatérni a szín.
Felült, és a takaró lecsúszott a csupasz derekára. –
Mondjuk rosszabbul is. Köszönöm, hogy meggyógyítottál.
Magnus a szabad kezét Alec mellkasához emelte.
Halványkék ragyogás indult el a tenyeréből, hogy aztán
felszívódjon a fiú bőrén keresztül.
– Erősödött a szívverésed. Azonnal szólnod kellett volna,
hogy szabadítsalak meg attól a méregtől.
Alec a fejét rázta.
– Ha visszaemlékszel, épp egy polipdémon lóbált a
levegőben.
– Igen – bólintott Magnus. – Jut eszembe. Mérhetetlenül
hálás vagyok, amiért megmentetted az életemet. Nagyon
kötődöm hozzá. Mindazonáltal, ha a saját életed és az
enyém közül kell választanod, jusson eszedbe, hogy én
már nagyon régóta élek.
Különös volt ezt kimondani. A halhatatlanságról
mindig nehéz beszélni. Magnus alig emlékezett a
fiatalkorára, idős pedig sohasem volt. Különböző
életkorban lévő halandók között töltötte az időt az
évszázadok során, és soha nem értette igazán, hogyan
telik számukra az idő. Mint ahogyan azok sem értették őt.
Viszont ha elvágná magát a halandóktól, az azt
jelentené, hogy semmi sem kötné őt többé a világhoz. Az
élet úgy egyetlen hosszú várakozás lenne melegség és
kapcsolatok nélkül, amíg el nem sorvadna a szíve. Egy
évszázadnyi magányba bárki beleőrülne.
Alec viszont mindent kockára tett Magnus kedvéért – ez
is őrültségnek hatott.
A fiú összehúzta a szemét.
– Miről beszélsz?
Magnus megfogta Alec lepedőn lévő kezét. A fiúé sápadt
volt, tele rúnákkal, Magnusé barna, és tele ragyogó
gyűrűkkel.
– Először is magadra vigyázz! A te biztonságod
fontosabb, többet jelent, mint az enyém.
– Én is ugyanezt mondanám neked.
– De tévednél.
– Ez hozzáállás kérdése. Milyen démon volt az?
Magnus csodálta a pimaszságot, amivel Alec témát
váltott.
– És miért támadott meg? – kérdezte még Alec.
Erre a boszorkánymester maga is kíváncsi lett volna.
– A támadás már csak ilyen démonszokás – mondta. –
Ha pont én kellettem neki, akkor felteszem, a stílusomra és
a sármomra volt irigy.
Ennyivel nem tudta elterelni Alec figyelmét, pedig
Magnus erősen remélte, hogy sikerülni fog.
– Láttál már ilyet valaha? Ki kell találnunk, hogyan
lehet a legjobban harcolni ellene, ha még egy előkerülne.
Meg kellene nézni a New York-i könyvtár bestiáriumait…
Talán megkérhetném Isabelle-t…
– Ó, te javíthatatlan nephilim! – Magnus elengedte a fiú
kezét, mielőtt az engedhette volna el az övét. – Nem
lehetne, hogy a kávétól kapj energialöketet, mint mindenki
más?
– A démon egy Raum-fészekben volt az anya – szólalt
meg mögöttük egy női hang. – Erős mágiára van szükség,
hogy előcsalogassanak egyet a búvóhelyéről.
Alec az egyik kezével maga elé kapta a takaróját, a
másikkal pedig a szeráfpengéjéért nyúlt.
– Továbbiakban – szólt Magnus anélkül, hogy felemelte
volna a hangját – bemutatnám új barátomat, Sinjun
Dzsungot. Ő takarította el a ránk támadó démont.
Nagyszerű első benyomást tett rám.
Alec és Sinjun hitetlenkedve méregették Magnust.
– Az én első benyomásom az volt róla – jegyezte meg
Alec némi éllel a hangjában –, hogy rám támadt az
árnypiacon.
– Az én első benyomásom meg az volt – vágott vissza
Sinjun –, hogy te támadtál rám. Csak beszélni szerettem
volna Magnusszal, erre te nyilazni kezdtél.
– Valószínűleg ránk férne egy kis beszélgetés, hogy
tisztázzuk a dolgokat – jegyezte meg Magnus.
Eddig annyira aggódott Alecért, hogy nem is gondolta át
ezt az egészet. Sinjun azonnal letérdelt melléjük, és segített
begyógyítani Alec sebeit. Ott és akkor elég volt ennyit
tudnia róla.
– Igen – bólintott Sinjun. – Jobb lenne valahol máshol
folytatni ezt a beszélgetést, méghozzá úgy, hogy
mindannyian fel vagyunk öltözve.
– Hálás lennék – mondta Alec.
– A bárkocsit javaslom.
Magnusnak felcsillant a tekintete.
– Azért meg én lennék hálás.

Az alvilági bárban ültek össze. A kocsi még mindig zsúfolt

volt, de a hangulat érezhetően visszafogottabb lett a
démontámadás után. Hirtelen megüresedett három
egymás melletti hely a bárpultnál, ők pedig gyorsan
letelepedtek a magas székekre. Még mielőtt rendelhettek
volna, egy üveg pezsgő jelent meg előttük három pohárral.
Amikor Alec gyanakodva körülnézett, egy vámpír
rákacsintott, és ujjaiból pisztolyt formálva rábökött.
Magnusnak már nem kellett aggódnia amiatt, hogy az
alvilágiak esetleg gyűlölködve néznek Alecre. Legalábbis
ezen a vonaton nem.
– Nem gondoltam volna, hogy az árnyvadászok ilyen
népszerűek az alvilágiak között – mondta Sinjun.
– Csak az én árnyvadászom – magyarázta Magnus,
miközben töltött.
A bárt a mennyezeten lógó rézlámpák világították meg.
Meleg fényük éppen Sinjun arcára esett. A nőnek csak a
szája és a szeme mozgott beszéd közben, kerek arcának
többi része, egyet sem pislogó szemhéja, sima bőre nem
rezzent. Monoton hangja szárazon lebegett.
Ez volt az ő boszorkánymesterjegye, a kifejezéstelen
arc. Minden boszorkánymesteren észre lehetett venni
valami rá jellemzőt – ezek a tulajdonságok általában kora
gyerekkorban jelentek meg, és gyakran tragédiát
eredményeztek. Magnus jegye az aranyszínű macskaszem
volt. A mostohaapja azt mondta, ablak a pokolba.
Magnus nem tudta elfelejteni a pillanatot, amikor a
vasúti kocsi tetején térdelt, reszketve a félelemtől,
miközben Alec elvesztette az eszméletét a karjában. Látta,
amint a démon füstté válik Sinjun körül, aztán a nő
hátraveti a csuklyáját, és lenéz rá. Azonnal felismerte –
ugyan nem tudta, ki ő, de azt igen, hogy hozzá hasonló.
Boszorkánymester.
 Jó kis belépő volt.
– Beszélgessünk! – mondta Alec. – Miért követtél
bennünket? Leginkább miért követted Magnust az
árnypiacon Párizsban?
– A Karmazsin Kézre vadászom – felelte Sinjun. – Azt
hallottam, hogy Magnus Bane a vezetőjük.
– Nem én vagyok.
– Nem ő az! – jelentette ki élesen Alec.
– Tudom – bólintott Sinjun.
Magnus látta, hogy Alec vállában valamelyest oldódik a
feszültség.
A nő sötét szeme Magnus felé fordult, és állta a
tekintetét.
– Persze hallottam már rólad. Magnus Bane, Brooklyn
fő boszorkánymestere. Mindenki tud valamit mesélni róla.
– Az világos – nyugtázta Magnus. – Közismert vagyok a
kiváló ízlésemről, a divatos öltözködésemről és a
nagyszabású partijaimról.
– Az is igaz, hogy a jelek szerint mindenki bízik benned
– folytatta Sinjun. – Nem akartam én mindenáron elhinni,
hogy szektavezér vagy, de az utóbbi időben újra meg újra
ezt hallottam. „Magnus Bane alapította a Karmazsin Kezet,
ő az, akit a Nagy Méregnek neveznek.”
Magnus habozott.
– Nincs kizárva, de nem emlékszem. Az emlékeimet
arról az időszakról… megváltoztatták. Bár többet tudnék!
Meglehet Magnus nem értett a gondolatolvasáshoz, Alec
tekintetéből így is könnyedén ki tudta olvasni, mennyire
megdöbbentette, hogy egy ilyen fontos és veszélyes titkot
egy vadidegenre mer bízni.
Ő maga ezzel szemben furcsán megkönnyebbült,
miután nyíltan elismerte, hogy talán valóban ő alapította
a Karmazsin Kezet. Végeredményben valóban elsütött egy
ilyen viccet Ragnornak. Látta Tessa képét. Tudta, hogy
évek hiányoznak az emlékezetéből. Melyik a valószínűbb?
Hogy ezek mind különös véletlenek, vagy hogy valóban ő
a bűnös?
Szívesen visszautazott volna az időben, hogy fejbe rúgja
magát.
– Hiányoznak az emlékeid? Szerinted a Karmazsin Kéz
vette el őket? – kérdezte Sinjun.
– Könnyen lehet – bólintott Magnus. – Nézd, nem akarok
én szektát – tette hozzá. Úgy érezte, feltétlenül világossá
kell tennie az álláspontját a szektákkal kapcsolatban. –
Nem az a célom, hogy átvegyem az irányítását, sokkal
inkább az, hogy a végére járjak ennek, és jóvátegyek
mindenféle ocsmányságot, amit műveltek. Vissza akarom
kapni az emlékeimet, és tudni akarom, miért vesztettem el
őket, bár ez ügyben inkább csak a személyes
kíváncsiságom vezérel. A lényeg, hogy egyetlen
démonszekta se érezzen semmiféle rokonságot Magnus
Bane-nel. Aztán meg elbaltázták a romantikus
vakációmat, pedig az volt a benyomásom, hogy nagyon jól
kezdődött.
Felhajtotta az italát.
Miután kis híján lezuhant egy vonatról, igazán
megérdemelt egy pohár pezsgőt. Pontosabban nem is csak
egyet.
 – Nagyon jól kezdődött – mormogta Alec, és a tekintete
azt sugallta, hogy ha Sinjun meg is mentette az életét, a
jelenléte többé nem kívánatos.
Magnus fontolóra vette, hogy talán tehetne egy célzást a
zuhanyzóban félbeszakadt jelenetre is, de arra jutott, hogy
ez nem az a pillanat.
– Megérthetitek, miért gyanakodtam… – kezdte Sinjun.
– Te pedig megértheted, mi miért gyanakodtunk! –
vágott vissza Alec.
Sinjun mérgesen pillantott rá.
– Amíg meg nem láttam, hogy az a Raum anya rátok
támad – folytatta. – Elég jól ismerem a Karmazsin Kezet,
hogy tudjam, miként működnek. A jelenlegi vezérük
egészen biztosan meg akar öletni, Bane. Ez pedig azt
jelenti, hogy akármi történt is a múltban, az ellenségüknek
tekintenek. Ha az imént meg is akadályoztam őket ebben,
igen valószínű, hogy újra fognak próbálkozni.
– Honnan tudsz róluk ennyit? – kérdezte Alec. – És mit
akarsz?
Sinjun a szájához emelte a poharát, és lassan,
kimódoltan beleivott. Magnus nem először csodálkozott rá,
milyen ösztönös érzéke volt a nőnek a drámai hatású
időzítéshez.
– Az én célom megegyezik a tiétekkel. Szándékomban
áll elpusztítani a Karmazsin Kezet.
Magnust feszélyezte, hogy a nő gyakorlatilag kitűzte
helyette a célját. Szívesen perlekedett volna vele, de minél
inkább gondolkodott rajta, annál egyértelműbb lett, hogy
Sinjunnak igaza van. Valószínűleg úgyis ez lesz a vége az
egésznek.
– Miért? – Alec a fontosabb kérdésre koncentrált. – Veled
mit tett a Karmazsin Kéz?
Sinjun az ablak felé fordult, a lámpák sápadt
tükörképeit nézte az üvegben az éjszaka háttere előtt.
– Nagy fájdalmat okoztak nekem.
Magnus gyomra egészen kis ponttá szűkült össze.
Akármit tett is a Karmazsin Kéz, ha valóban ő alapította a
szektát, részben maga is felelős érte.
Sinjun kezei remegni kezdtek, és gyorsan
összeszorította őket, hogy leplezze valahogy.
– A részletek nem fontosak. A Karmazsin Kéz sorban
áldozza fel, akit csak ér. Így akarnak megidézni egy
Nagyobb Démont. Tündéreket öltek. Mondénokat. Sőt,
boszorkánymestereket is. – Egyetlen pislogás nélkül nézett
Magnusra. – Meggyőződésük, hogy ez az út vezet
számukra a végső hatalomhoz.
– Egy Nagyobb Démont? – kiáltott fel Alec.
Magnus teljességgel érthetőnek találta a riadalmat és a
gyűlöletet a hangjában. Alecet nemrég kis híján megölte
egy Nagyobb Démon. Még az ő gyomra is összeszorult a
gondolatra. Végzett a második pohár pezsgővel, és megint
töltött magának.
– Szóval a legbanálisabb, legtipikusabb dolgot akarják,
ami csak egy gonosz szektának eszébe juthat. Hatalmat.
Hatalmat valami démonon keresztül. Miből gondolják az
ilyenek mindig, hogy nekik nem eshet bajuk? A démonok
nem arról híresek, hogy betartják a játékszabályokat. –
Magnus felsóhajtott. – Az ember azt gondolná, hogy ha
egy szektát alapítottam, akkor azért kreatívabb szellemben
működik. Aztán meg eleve azt feltételezném, hogy ha
szektát alapítok, akkor az nem lesz gonosz. Ez a része
továbbra is meglepő a számomra.
– Olyanok haltak meg a Karmazsin Kéz miatt, akiket
szerettem – folytatta Sinjun.
– Talán mégiscsak fontosak a részletek – jegyezte meg
Alec.
Sinjun olyan erővel szorította a poharát, hogy
elfehéredtek az ujjai.
– Én azért továbbra sem beszélnék róluk szívesen.
Alec bizonytalanul nézett rá.
– Ha azt akarjátok, hogy bízzak bennetek, nektek is
bíznotok kell bennem – mondta egyszerűen Sinjun. –
Egyelőre elég, ha annyit tudtok, hogy bosszút akarok állni
a Karmazsin Kézen az ellenem és a szeretteim ellen
elkövetett bűneik miatt. Ez minden. Ha az ellenségeik
vagytok, azonos oldalon állunk.
– Mindenkinek vannak titkai – mondta halkan Magnus,
aki épp nyakig merült a maga titkaiba. – Ha a Karmazsin
Kéz valami okból meg akar ölni, minden segítség jól jöhet.
Magnus elnézte Sinjunnak, hogy nem szívesen fedi fel a
múltját. Végtére is nagyon úgy álltak a dolgok, hogy ő sem
igazán emlékezett a sajátjára. Hinni akart benne, hogy ha
beszélnek valamiről, akkor jobb lesz, de úgy tapasztalta,
hogy néha a beszélgetés csak ront a helyzeten.
Csend ereszkedett közéjük. Sinjun a pezsgőjét
kortyolgatta, és nem szólt. Magnus rettegett, és nem a
maga életét féltette. Folyamatosan az a pillanat járt az
eszében, amikor Alec összeesett a vasúti kocsi tetején, ő
pedig egy hátborzongató pillanatig azt hitte, hogy a fiú
meghalt érte. Alecet féltette, és aggasztotta, hogy mi
mindent művelhetett, amit most már nem tud felidézni.
Azt nem tudta megállapítani, mire gondolhat Alec, de a
fiú halványan elmosolyodott, és felé nyúlt a bárpulton.
Erős, sebhelyes ujjaival megszorította Magnus kezét.
Kettejük összefonódó keze békésen nyugodott a gyertya
fénykörében.
Magnus legszívesebben elkapta volna Alecet, hogy
aztán addig csókolja, amíg ki nem fogy belőle a szusz, de
gyanította, hogy Sinjun nem élvezné különösebben az
előadást.
– Igazad van – bólintott aztán Alec. – Végül is az
ellenségem ellensége a barátom, vagy legalábbis kedves
ismerősöm. Jobb, ha összefogunk. – Halkabban folytatta. –
De nem alszik a szállodai szobáinkban.
– Akkor béke van? – kérdezte Sinjun. – Mert nem
szeretnék bunkó lenni, de hihetetlenül ciki ezt
végigülnöm. Nem azért jöttem, hogy lássam, hogyan
fejlődik a kapcsolatotok. Én csak egy gonosz szektát
szeretnék legyőzni.
Magnus elhatározásra jutott. Akármi volt is a háttérben
– mindegy, hogy Sinjunnak köszönhették az életüket, vagy
hogy mit tett vele a Karmazsin Kéz –, ez a nő sokat tudott.
Ostobaság lett volna, ha nem fognak össze vele.
– Egyelőre élvezzük a pezsgőt, és induljunk ki abból,
hogy egy oldalon állunk. Tudnál azért legalább a
közelmúltadról mesélni?
 Sinjun ezt pár pillanatig fontolgatta, aztán láthatólag
döntésre jutott.
– Már egy ideje vadászom a Karmazsin Kézre.
Folyamatosan kaptam információkat egy Mori Su nevű
beépített emberemtől. Már közel jártam, amikor lefüleltek
egy másik kémet, mire elhagyták a főhadiszállásukat, és
új búvóhelyet kerestek maguknak. Elfogytak a nyomok, de
aztán egy megbízható forrás elárulta, hogy a Spirális
Labirintus felkínálta neked a lehetőséget, és te is a szekta
nyomába eredtél.
– Ha ő megtudta, akkor talán más is – szólt közbe Alec. –
Talán ezért akar holtan látni a Kéz, Magnus.
– Talán – bólintott a boszorkánymester.
Az elmélet kínálta magát, de még mindig túl sok
mindenre nem emlékezett. Az a kellemetlen érzése volt,
hogy sok olyasmit tett, amivel maga ellen fordíthatta a
Kezet.
Sinjunt láthatólag nem érdekelte a kérdés.
– Követtelek Párizsban, figyeltem, merre jársz, és úgy
döntöttem, az árnypiacon odamegyek hozzád, csak aztán
az árnyvadász rám támadt.
– Én csak Magnust védtem – jegyezte meg Alec.
– Tisztában vagyok vele – bólintott Sinjun. – Jól
harcolsz.
Egy pillanatra csend lett.
– Te is – mondta Alec.
A Karmazsin Kéz vezére, akárki volt is, tudott az
érkezésükről. Magnus biztonságban akarta tudni magát,
legfőképpen pedig Alecet. Azt akarta, hogy ennek az
egésznek vége legyen.
– Kérjünk még egy üveggel! – mondta, és intett a
pultosnak. – Mondjunk pohárköszöntőt az újdonsült
szövetségünkre!
Megérkezett az újabb palack, és megint teletöltötték a
poharaikat. Magnus felemelte a magáét.
– Nos – szólt egy félmosollyal –, irány Velence!
Koccintottak és ittak. Magnus a démonszektáknál
kellemesebb dolgokra gondolt. A folyékony üveg és a vizek
városa járt az eszében, a csatornák és az álmodozók
városa. Nézte a megint makkegészséges Alecet, a kék
szemét, hallgatta a hangját, ami mintha horgony lett
volna a zúgolódó tengeren.
Magnus rádöbbent, hogy nem Párizs volt az a város,
ahol a kapcsolatuknak el kellett kezdődnie. Alecet a
démonimádó szekta előtt sem igazán nyűgözte le az Eiffel-
torony vagy a hőlégballon – legalábbis nem úgy, ahogyan
Magnus szerette volna. Párizs a szerelem városa volt, de a
felületesség és a ragyogó, de gyorsan a semmibe vesző
fények városa is. Márpedig ezt a fényt Magnus nem akarta
elveszteni. Jobb helyszínt kell keresnie. Ezúttal mindent jól
csinál majd. Velence lesz az igazi Alec számára.
Velencének mélysége van.
 MÁSODIK RÉSZ

A maszkok városa
†††

„Velence, benne él még:

Itália színháza, örök ünnep,
hol egy egész világ vidult és részegült meg.”
– Lord Byron –
(Várady Szabolcs fordítása)
 TIZEDIK FEJEZET

Vizek labirintusa

Magnus széthúzta a függönyt, és kilépett a szállodai szoba

erkélyére.
– Ó, Velence! Nincs hozzád fogható város a világon!
Alec követte, és a korlátra támaszkodott. Tekintete
követte a csatornán sikló gondolát, amint eltűnt a sarkon
túl.
– Kicsit büdös.
– Az csak az atmoszféra.
Alec elmosolyodott.
– Elég húzós atmoszféra.
Az éjszakai démontámadásból csak azért nem lett
nagyobb baj, mert a résztvevők és néhány nézelődő által
felhúzott nagyjából tucatnyi álcavarázslattal sikerült
elérni, hogy a vonatot irányító mondénok nem vették
észre az irdatlan felfordulást, sem az egyik kocsi oldalán
tátongó hatalmas lyukat. Délelőtt tíz órakor, minimális
késéssel befutottak Velencébe.
Onnan már csak egy vízitaxiútnyira volt a Karmazsin
Kéz korábbi főhadiszállásától alig pár saroknyira lévő
Belmond Hotel Cipriani.
Magnus visszahúzódott a lakosztályba, és a bőröndökre
mutatott. Mindegyik kinyílt, és nekiláttak, hogy kipakolják
magukat. Zakók repültek a várakozó szekrényekbe,
alsóneműk hajtogatták be magukat a fiókokba, cipők
sétáltak rendezett sorokban az ajtó mellé, értéktárgyak
zárkóztak be a széfbe.
Visszafordult Alec felé, aki némiképp összehúzott
szemöldökkel figyelte a nap mozgását a felhőtlen
égbolton.
– Tudom, mire gondolsz – mondta Magnus. –
A reggelire.
– Nem érünk rá! – közölte Sinjun, aki kopogás nélkül
csörtetett be a lakosztályukba.
Időközben átöltözött egy olaszos szabású kosztümbe,
ami számtalan színben játszott a különféle varázslattól.
Magnus helytelenítőleg nézett rá.
– Nem dolgozunk együtt valami régen, Sinjun Dzsung,
de azt gyorsan a tudomásodra kell hoznom, hogy nagyon
komolyan veszem az étkezéseimet.
Sinjun Alecre pillantott, aki bólintott.
– Bármikor előfordulhat, hogy a küldetésünk egy
komplett szakaszát úgy szervezem meg, hogy
ellátogathassunk egy bizonyos étterembe vagy bárba.
Amennyiben ez megtörténik, garantálom, hogy nem fogod
megbánni.
– Ha annyira fontos… – kezdte volna Sinjun.
– Naponta háromszor étkezünk majd. Ezek egyike lesz a
reggeli. Ami azt illeti, a reggeli lesz a legfontosabb a
szóban forgó étkezések közül, ugyanis a reggeli a nap
legfontosabb része.
Sinjun Alecre pillantott, aki fapofával bólintott.
– A gonosz leküzdésére irányuló számos küldetés bukott
el az alacsony vércukorszint miatt.
– Szóval mégiscsak figyelsz rám, amikor beszélek! –
kiáltotta Magnus.
Alec sajnálkozó mosollyal nézett Sinjunra, amit a nő
nem viszonzott.
– Hát jó – bólintott inkább. – Te hol szeretnéd kezdeni a
napot?
Szerencsére Magnus a földszinten, a szálloda saját
éttermében kívánta indítani a napot. A kerthelyiségben
ültek le, és a lagúnában felvonuló hajókat nézték. Alec
befalt két palacsintát, és éppen azt fontolgatta, hogy
rendeljen-e egy harmadikat is. Magnus egy eszpresszót
fogyasztott, az étlapon található tojásételek közül a
legbonyolultabbat, közben pedig a türkiz csatorna
látványában gyönyörködött.
– Az jutott eszembe, hogy Velence talán jobban fog
tetszeni, mint Párizs – mondta Alecnek.
– Tetszett Párizs – felelte Alec. – Ez is szép. – Látható
erőfeszítésébe telt, hogy Sinjunhoz forduljon, és őt is
megpróbálja bevonni a beszélgetésbe. – Életemben először
utazom puszta szórakozásból. Eddig sosem távolodtam el
messzire otthonról. Neked hol van az otthonod?
Magnusnak egy pillanatra el kellett fordulnia a
hajóktól. Néha már fájt, olyan gyengédséget érzett Alec
iránt.
Sinjun habozott.
– Korea volt az otthonom, amikor még volt olyanom.
Korea a Csoszon-dinasztia idején.
Egy pillanatra csend lett.
– Nehéz volt ott boszorkánymesternek lenni?
Sinjun Magnusra nézett.
– Mindenhol nehéz boszorkánymester-gyereknek lenni.
– Így igaz – bólintott Magnus.
– Eredetileg egy kis faluból származom a Kuvol-hegy
környékéről. A boszorkánymesterjegyeim csak későn
jelentek meg. Tizennégy éves voltam, egy jó családból
származó Joszung nevű fiú jegyese. Amikor az arcom
mozdulatlanná merevedett, mindenki azt hitte, hogy
Hanja démon lett belőlem, vagy megszállt egy küsin.
A jegyesem azt mondta, nem érdekli. – A hangja remegett
kicsit. – Így is elvett volna, de aztán megölte egy démon.
Ezért egész életemet a démonvadászatnak szenteltem az ő
tiszteletére. Részletesen tanulmányoztam a démonokat az
évszázadok során. Ismerem a dolgaikat. Tudom a nevüket.
És eddig soha életemben nem idéztem meg démont, sőt,
soha nem is fogok.
Magnus hátradőlt, és belekortyolt a kávéjába.
– Alec, emlékszel a tegnap estére, amikor újdonsült
ismerősünk azt állította, hogy nem mondhat nekünk
semmit a múltjáról?
Sinjun elnevette magát.
– Ez már őstörténelem. Ennek már sok-sok éve.
Rengeteg dolog történt velem, amióta ezeket a dolgokat
magam mögött tudtam.
– Nos – mondta Magnus –, megértem, miért döntöttél
így, de el kell árulnom, hogy én viszont rendszeresen
idézek meg démonokat. Mármint rendszeres alatt azt
értem, hogy amikor megfizetnek érte, és természetesen
nem tévesztve szem elől a saját etikai kódexemet.
Sinjun ezen elgondolkodott.
– De… nem kedveled a démonokat. Minden további
nélkül megölöd őket.
– Erőszakosan, agyatlanul pusztítják a világunkat,
úgyhogy igen. Minden további nélkül megölöm őket.
A barátom árnyvadász, az istenért. Szó szerint az isteni
fajtából.
– Feltűnt – jegyezte meg szárazon Sinjun.
Rövid, kínos csend következett, amit végül Sinjun tört
meg, amikor egy mozdulattal a levegőbe varázsolta előző
éjszakai ellenfelük, a polipszörny kicsinyített mását.
– Én iszom még egy eszpresszót. – Magnus az üres
csészéjével intett a pincér felé.
– Itt van például ez a Raum anya. Nincsenek csontjai, és
újra tudja növeszteni a húsát. Meg lehet vágni, bele lehet
döfni akárhányszor, olyan sebességgel regenerálódnak a
szervei és nőnek a végtagjai, hogy így képtelenség
elpusztítani. Belülről kell széttépni. Ezért használtam
hangvarázslatot.
– Harcoltál már ilyennel korábban is? – kérdezte Alec.
– Száz évvel ezelőtt vadásztam egyre a Himalájában,
amikor egy ottani falut terrorizált.
A beszélgetés a démonvadászat irányába terelődött, ami
mélységesen untatta Magnust, Alecet azonban rendkívüli
módon érdekelte. A boszorkánymester hátradőlt hát, az
eszpresszóját kortyolgatta, és miközben teltek a percek,
csendben figyelte két asztaltársát. Aztán, amikor egy
pillanatra csend lett, megköszörülte a torkát, és halkan
közbeszólt.
– Ha mindannyian megreggeliztünk, megnézhetnénk a
Karmazsin Kéz főhadiszállását, amiről annyit hallottunk.
Sinjun ettől persze zavarba jött kissé, és már indultak is
vissza az étteremből az előcsarnokba. Magnus hívatott a
portással egy vízitaxit. Mire az megérkezett értük, Sinjun
és Alec már ismét démonölő tippeket osztottak meg
egymással.
Velence titka abban áll, hogy bár az utcái
kiismerhetetlen labirintust alkotnak, a csatornái különös,
mégis értelmezhető rendszerré állnak össze. Nem lett
volna értelme a szűk sikátorokban bolyonganiuk, ahol
semmiféle útjelző tábla nem segítette őket, amikor a
vízitaxi gyorsan elvitte őket egy olyan helyre, ahonnan
már láthatták a keresett épületet.
A palota aranyszínű falait skarlátvörös stukkóval
díszített fehér márványoszlopok és boltívek szabdalták.
A földszinti – vagy Velencében inkább vízszinti –
ablakok szokatlanul nagyok voltak, kockáztatták a beázást
a szépségért cserébe. Az üveg a csatorna tükröződő vizét
szeszélyes türkizről csillogó jádévá változtatta.
Magnus nem tudta elképzelni magáról, hogy szektát
alapítson, de ha egyszer mégis úgy döntene, látta maga
előtt, amint egy ilyen épületet választ hozzá.
 – Neked való hely – állapította meg Alec.
– Csodálatos – bólintott Magnus.
– Mondjuk, nekem leginkább az tűnik fel – mondta Alec
–, hogy rengeteg ember járkál ki-be. Nem azt mondta Tessa
barátnőd, hogy elhagyatott?
Velence mindig zsúfolásig telt emberekkel, az utcák
éppúgy folyamatos mozgásban voltak, mint a csatornák,
de Alec igazat beszélt. A palota nagy, kétszárnyú kapuján
szünet nélkül özönlöttek ki-be az emberek.
– Mi van, ha a Karmazsin Kéz még mindig itt működik?
– kérdezte a fiú.
– Akkor könnyebb lesz a dolgunk – vágta rá lelkesen
Sinjun.
– Ezek nyilvánvalóan nem szektatagok – szögezte le
Magnus. – Nézzétek, mennyire unják magukat!
Igaz, ami igaz, a palota kapuján ki-be siető férfiak és
nők úgy festettek, mint akik csak a dolgukra mennek. Ki
nagy köteg szövetet, ki kartondobozokat, ki egymásba
rakott székeket cipelt. Egy fehér szakácsruhát viselő illető
egymásba rakott, alufóliába csomagolt
melegítőedényekkel érkezett. Senkin nem volt köpeny
vagy maszk, vért sem hoztak magukkal fiolában, de
feláldozni való élő állatokat sem láttak. Magnus azért
észrevett az érkezők között pár alvilágit. Célba vette
közülük a legalvilágibbat, egy zöld bőrű driádot, aki a
bejárat mellett álldogált, és elmélyülten beszélgetett egy
írótáblát tartó szatírral.
Amikor közelebb ért, a driád felkapta a fejét.
– Azt a… Maga Magnus Bane?
 – Ismerjük egymást? – kérdezte Magnus.
– Nem, pedig nem bánnám – mondta a driád, és csókot
dobott a boszorkánymesternek.
Alec hangosan köhintett Magnus háta mögött.
– Hízelgő, de a köhögésből levonhatja a következtetést,
miszerint foglalt vagyok.
– Kár – húzta el a száját a driád, majd megbökte a szatír
mellkasát. – Ez Magnus Bane!
A szatír fel sem nézett a papírjából.
– Magnus Bane-t nem hívták meg a bálba. Úgy
hallottam, azért, mert egy árnyvadásszal jár.
A driád bocsánatkérő pillantást vetett rájuk.
– Hahallgahahass ahaz áhárnyvahadáhászróhól –
súgta oda a szatírnak úgy, hogy mindenki jól hallhatta. –
Ahaz áhárnyvahadáhász ihis ihitt vahan, éhés
mihindehent hahall.
– Igen, és a titkos kódodat is megfejtettem – közölte
szárazon Alec.
Magnus sértődötten fordult a társaihoz.
– Hihetetlen, hogy nem hívtak meg a bálba. Magnus
Bane vagyok! Még ezek is tudják.
– Milyen bál? – érdeklődött Sinjun.
– Bocsánat – folytatta Magnus –, helyesbítenem kell.
Arra a bálra, ahol Alecet nem látják szívesen, én sem
vagyok kíváncsi.
– Magnus, milyen bál? – erősködött Sinjun.
– Szerintem Sinjun csodálkozik kissé – mondta Alec
nagyon lassan Magnusnak –, hogy az alvilágiak azon a
helyen rendeznek bált, ami nemrég még a Karmazsin Kéz
főhadiszállása volt.
– Maga! – szólt oda ellentmondást nem tűrően a
driádnak. – Milyen bálról beszél ez az ember?
A driád láthatólag meglepődött, de készséggel válaszolt.
– A ma esti álarcosbálról, amivel Valentine Morgenstern
vereségét ünnepeljük a végzet háborújában. Ez a hatalmas
épület frissen került eladósorba, és egy boszorkánymester
kibérelte erre a bulira. Az egész árnyvilágból érkeznek
emberek. Mi például vonattal jöttünk Párizsból egy
nagyobb társasággal. – Kidüllesztette a mellkasát, az arca
smaragdzöld lett a büszkeségtől. – Ha az alvilágiak nem
fogtak volna össze, hogy legyőzzék, az egész világ
veszélybe került volna.
– Az árnyvadászoknak is volt hozzá némi közük –
jegyezte meg Alec.
A driád széttárta a karját, a csuklóján rezegtek a
levelek.
– Hallottam, hogy segítettek.
– És sokan jönnek erre az alkalomra? – kérdezte
Magnus. – Szívesen találkoztam volna egy
boszorkánymester barátommal. Mori Sunak hívják. Rajta
van a listán?
A háta mögött Sinjun élesen beszívta a levegőt.
– Igen, rajta van. Viszont úgy hallottam, nem biztos,
hogy el tud jönni. Állítólag meghúzza magát mostanában.
Valami démonügy miatt. Természetesen önt is szívesen
látjuk – tette hozzá a driád. – A kísérőivel együtt. Csak
tévedésből nem szerepel a vendégek listáján.
A szatír bólintott, majd a listája végére lapozott, hogy
felírja Magnus nevét.
– Mérhetetlenül sértő, hogy nem kaptam meghívót,
mindenesetre én és a kísérőim természetesen részt
veszünk a bálon – jelentette ki fellengzősen Magnus.
Beletelt egy pillanatba, amíg a driád ezt feldolgozta,
végül azonban bólintott.
– Nyolckor nyílnak a kapuk.
– Annál sokkal, de sokkal később érkezünk – mondta
Magnus –, mivel rendkívül zsúfolt a naptárunk.
– Természetesen – nyugtázta a driád.
Levonultak a lépcsőn, és körülnéztek.
– Ez tökéletes – állapította meg Alec. – Elmegyünk a
bálba, ott félreosonunk, és megkeressük a Kamarát. Sima
ügy.
Sinjun bólintással jelezte, hogy ő is így gondolja.
– Ti tényleg azt hiszitek, hogy eljöhettek a bálba? –
húzta fel a szemöldökét Magnus. – Ezekben a ruhákban?
Alec és Sinjun összenézett. Sinjun a kosztümjét viselte,
ami elegáns volt és drága, de maszkabálba teljesen
alkalmatlan. Koreai samgakdója az övén lógott. Alec egy
kopott pólót vett fel meg egy farmert, amire valami úton-
módon festék került.
Magnus már vett pár új holmit Alecnek Párizsban, de
egyáltalán nem voltak karneváli álarcaik és megfelelő
jelmezeik, ami kitűnő ürügyet szolgáltatott Magnusnak,
hogy időt szakítson az egyik legkedvesebb elfoglaltságára.
– Gyerünk, démonvadászok! – szólt fennkölten. – Irány
vásárolni!
 TIZENEGYEDIK FEJEZET

Álarcok

– Nem könnyen mondok ilyet – szólt Magnus –, de ta-

damm!
A boszorkánymester a La Mercerie-be vitte őket, és azt
ígérte, hogy egészen különleges élményben lesz részük.
Alec vásárolt már Magnusszal, és meglehetősen jól
ismerte a folyamatot. Ő minden egyes boltban fél tucat
szatyorral a kezében várt, miközben a boszorkánymester
felpróbált szinte mindent a hagyományos öltönyöktől a
matadorok traje de lucesén át a mariachi zenészek
öltözetére kísértetiesen emlékeztető holmikig. Mintha
minden stílus és szín illett volna sötét hajához meg arany
és zöld macskaszeméhez, így hát Alec nem is igazán tudta,
mit keres. Biztos volt benne, hogy bármit talál is, jól fog
állni neki.
Ez a ruha sem volt kivétel. Magnus barna bőrnadrágot
viselt, ami úgy simult hosszú lábára, mintha a karcsú
izmokat tintába mártották volna. Az öve fémkígyó volt, a
láncszemek pikkelyek, a csat egy zafírszemű kobrafej.
Felsőjének kámzsanyaka indigókék, flitteres vízesésként
hullott mélyen alá, nem csak a kulcscsontot, de egy jókora
darabot a testéből is megmutatva.
Magnus körbefordult, majd a hátát Alec felé fordítva
szemügyre vette magát a tükörben. A fiúnak kiszáradt a
szája a látványtól.
– Hát… elég jól nézel ki – mondta.
– Lehet vele valami gond?
– Nos – jegyezte meg Alec –, ebben a nadrágban nem
lenne könnyű mozogni harc közben, de úgysem kell
harcolnod. Majd én verekszem helyetted, ha kell.
Magnust ez láthatólag meghökkentette kissé, és Alec
egy pillanatig azt hitte, hogy talán valami rosszat mondott.
Aztán a boszorkánymesternek ellágyult a tekintete.
– Értékelem az ajánlatot. Most pedig – tette hozzá – még
valamit felpróbálok. – Ezzel újra eltűnt a próbafülkében.
Amikor előkerült, egy gallér nélküli zakó volt rajta,
könnyedén a vállára vetett hozzá illő köpennyel. Sinjun
öltözete leginkább egy páncél és egy menyasszonyi ruha
ötvözetének tűnt.
Úgy öt perce érkezhettek meg az első boltba, amikor
Alec kiválasztott magának egy hosszú, fekete zakót,
amihez térdig érő farok is tartozott, és Magnus
szalonkabátnak nevezte. Elég rugalmas volt hozzá, hogy
harcolni lehessen benne, és elég bőnek is találta, hogy
elrejtse benne az irónját meg a szeráfpengéit. Magnus
szerette volna, ha valami színesebbet is felpróbál, de Alec
ezt kerek perec megtagadta, a boszorkánymester pedig
nem erőltette a dolgot. A kabát alá kerülő selyeming
árnyalata éppen olyan mélykék volt, mint Alec szeme.
Miután felpróbált pár meglehetősen visszafogott ruhát,
Sinjun látta, hogyan vonul ki Magnus a próbafülkéből egy
egyiptomi fáraók temetkezési kamráját idéző aranyszínű
öltönyben, mire inkább ő is egy barackszínű hanbokot
választott. Magnus nem fukarkodott a bókokkal, és már
kezdődhetett is a verseny.
Sinjun küzdőszelleme felért Magnuséval. Talán minden
boszorkánymester szívesen versenyzett a többiekkel. Alec
nem sokkal találkozott közülük, úgyhogy nem tudhatta.
Igyekezett nem túlságosan aggódni Sinjun miatt.
Magnus nyilvánvalóan megkedvelte a nőt, Alec azonban
mindig zavartan viselkedett az idegenekkel, ráadásul most
még attól is tartott, hogy a feszélyezettsége további
fennakadásokat okoz a romantikus vakációjukban.
Hogyan ismerhették volna meg egymást jobban
Magnusszal, ha egy harmadik mindig ott van velük?
Talán a folyamatos aggodalom elleni küzdelem eleve
veszett ügy volt, így legalább azon dolgozott, hogy ne
mutassa ki az aggodalmát.
Alec oldalba bökte a mellette csodálkozó eladót.
– Honnan szerezték be ezeket a ruhákat?
A fiatal nő csak a fejét csóválta, és megfontoltan
válaszolt Alec nyelvén.
– Fogalmam sincs. Egyiket sem láttam még soha.
– Hű! – mondta Alec. – Furcsa.
Magnus végül egy csillogó fehér öltöny mellett döntött,
aminek a színjátszó sárkánypikkelyszerű díszei mintha
opálfénnyel vették volna körül. Elefántcsontszínű zakója a
térdéig ért, kigombolt inggallérjának gyöngyházfényű
anyaga rásimult barna bőrére.
Sinjun nem vacakolt, díszes fekete ruhát vett, hatalmas
szalagokkal a csípője körül. A nyakáról finom ezüst indák
lógtak a földig, a tarkója mögül pedig virágok özöne
emelkedett fel.
Megkérték Alecet, hogy segítsen kiválasztani az
álarcaikat. Magnus egy narancsszínű tollakkal díszített
félkör alakú arany, és egy tükrös ezüst dominómaszk
között vacillált, ami olyan fényes volt, hogy jóformán rá
sem lehetett nézni. Sinjan egy egész arcot elrejtő
márványmaszk, illetve egy csupasz drótálarc között
próbált dönteni – mindkettő erősen ironikus viselet lett
volna. Alec végül az ezüst álarcot választotta ki
Magnusnak és a drótot Sinjunnak. A nő elégedetten
illesztette az arcára.
– Jól nézel ki – mondta Magnus, majd Alecre siklott a
tekintete, és egy fél arcot takaró selyemmaszkot nyomott a
kezébe.
Az álarc mélykék volt, olyan, mint az alkonyat. Alec
felvette, Magnus pedig elmosolyodott.
– Te pedig tökéletesen nézel ki. Indulás!

Félhomály ereszkedett a városra. A palotát a falak tetején

világító fáklyák díszítették. Fehér köd lepte be az utcákat;
az épületek és az oszlopok körül gomolygott, takaróként
borult a csatornára, hátborzongató ragyogást kölcsönözött
az egész jelenetnek. Alec nem tudta megállapítani, hogy a
köd mágia eredménye vagy egyszerű természeti jelenség-
e.
Az épület márványhomlokzatán ragyogó
tündérlámpások mozogtak, hogy minden második
percben kiírhassák: VALENTIN-NAP NEM MA VAN.
Alec nem rajongott az ilyesféle összejövetelekért,
ezúttal azonban legalább jó okkal ünnepeltek. Ő maga is
harcolt Valentine Morgenstern ellen. Az életét adta volna
azért, hogy megállítsa. Nem igazán gondolt bele, hogyan
tekintenek az alvilágiak Valentine-ra, aki tisztátalannak
tartotta őket, és úgy tervezte, hogy egytől egyig
valamennyiüket eltörli a föld színéről. Most már látta,
mennyire tarthattak tőle.
Az árnyvadászok között számos ünnepelt harcos volt.
Alec eddig bele sem gondolt, hogy az alvilágiak is
győzelemként ünnepelhették a háború lezárását, és nekik
is lehetnek hőseik – nem csak egy klánnak, egy családnak
vagy egy falkának, de az egész alvilágnak közösen.
Még inkább rokonszenvezett volna velük, ha a
vérfarkas biztonsági őrök nem ragaszkodnak hozzá, hogy
végigtapogassák. Kétszer. Pedig egyáltalán nem tűntek
szigorúnak, amíg meg nem pillantották Alec rúnáit.
– Ez nevetséges! – csattant fel a fiú. – Én is harcoltam
abban a háborúban, aminek a végét ünneplik. Méghozzá a
jó oldalon – tette hozzá gyorsan.
A vérfarkasok hívták a biztonsági főnököt, aki a
legtagbaszakadtabb volt közülük. Alec ezt voltaképpen
logikusnak találta.
– Csak nem akarunk semmi zűrt – mondta a főnök
halkan Alecnek.
– Nem terveztem, hogy bajt keverek – felelte
határozottan a fiú. – Csak bálozni jöttem.
– Én meg azt hittem, ketten lesznek – mormogta a
vérfarkas.
– Hogyan? – kapta fel a fejét Alec. – Két árnyvadász?
A vérfarkas megvonta széles vállát.
– Atyám, remélem, hogy nem.
– Végzett már a táncpartneremmel? – kérdezte Magnus.
– Megértem, hogy nem tudják levenni róla a kezüket, de
muszáj ragaszkodnom hozzá.
A biztonsági főnök intett.
– Jó, mehetnek.
– Köszönöm – mondta halkan Alec, és Magnus keze
után nyúlt. A biztonságiak elkobozták az íját meg a nyilait,
de ez nem zaklatta fel különösebben, mivel nem találták
meg a hat szeráfpengét és a négy tőrt, amiket elrejtett a
ruhája alatt. – Lehetetlen alakok.
Magnus hátralépett egy aprót, ami elég volt hozzá, hogy
Alec ne érje el a kezét.
– Néhányan közülük a barátaim – mondta. Azért utána
megvonta a vállát, és elmosolyodott. – Néhány barátom
lehetetlen alak.
Alecet nem sikerült teljesen meggyőznie. A fiú nem
tudott mit kezdeni a kezük közötti űrrel. Ezt az apró, de
hűvös távolságot tartva léptek be a csillogó-villogó
palotába.
 TIZENKETTEDIK FEJEZET

Óvatos lépések

A nagy bálteremben Johann Strauss Császárkeringője szólt.

Magnus sok száz álarcos embert látott, akik
összehangoltan táncoltak. Körülöttük nem csak hallani
lehetett a zenét, de látni is. Mintha fekete-fehér lapokról
tépték volna le őket, hogy aztán mindet színes, élő
formává változtassák: a hangjegyek lebegtek a levegőben,
a kotta vonalaihoz igazodva körülúszták a csillogó
maszkokat és gondosan kidolgozott frizurákat.
A mennyezeten mozogtak a csillagképek; nem is, az a
zenekar volt. A csillagok emberek és hangszerek alakját
rajzolták ki. A Mérleg volt az elsőhegedűs, mellette a Nagy
Medve a második. A Sas brácsán játszott, a Skorpió
nagybőgőn. Az Orion csellózott, a Hercules az
ütőhangszereket kezelte. A csillagok játszottak, az
álarcosok pedig táncoltak, köztük hangjegyek lebegtek.
Magnus lefelé tartott a carrarai márványlépcsőn az
előcsarnokból a bálterembe, Alec és Sinjun pedig úgy
követték, mintha a testőrei lennének.
 – Adaon herceg! – kiáltotta, amikor felismert egy
barátot.
Adaon, akinek hattyúálarca gyönyörűen ellenpontozta
sötét bőrét, Magnusra mosolygott az udvaroncai feje fölött.
– Te beszélőviszonyban vagy egy herceggel? – kérdezte
Alec.
– Az Ellentündérek Udvarának legtöbb hercegével
biztosan nem állnék szóba – felelte Magnus. – El nem
hinnéd, miket művelnek. Hálásak lehetnek, hogy a
tündéreknek nincsenek bulvárlapjaik. Adaon a legjobb fej
a társaságból.
Amikor a lépcső aljához értek, találkoztak egy
levendulaszínű szmokingot viselő férfival, akinek teljes
arcot takaró maszkja El Muertót ábrázolta, fehér haját
hátrasimította. Magnus elmosolyodott.
– A házigazdánk, ha nem tévedek.
– Ezt meg miből gondolja az úr?
– Ki más rendezhette volna ezt a bált? Azt javaslom,
mutasd meg magad. Semmi értelme ennek a
rejtőzködésnek. – Magnus megrázta a férfi kezét. –
Malcolm Fade! Rég találkoztunk.
– Közvetlenül az ezredforduló előtt. Emlékszem, valami
furcsa zenét hallgattál.
– Igen, grunge-nak hívták. Meglepve hallottam, hogy
Los Angelesbe költöztél, és kineveztek fő
boszorkánymesternek.
Malcolm felemelte a maszkját. Magnus látta a
mosolyát. Kedves volt, mint mindig, és nem is kicsit
szomorú.
 – Hát igen. Elment az eszük.
– Ha megkésve is, de gratulálok – mondta Magnus. –
Hogy vagy? Dolgoztál valamin, de nyilvánvalóan nem az
egészséges bőrszíneden.
– Ó, sok mindenbe beleártom magam, többek között a
rendezvényszervezésbe is. – Malcolm köbemutatott a
látványos bálteremben. Kiválóan adta elő a szórakozottat,
de Magnus rég ismerte már. – Örülök, hogy tetszik a kis
estélyem.
Két ember állt meg Malcolm mögött. Az egyik kék bőrű
tündér volt levendulaszínű hajjal és úszóhártyával az ujjai
között, a másik pedig határozottan ismerősnek tűnt.
Johnny Rook az orra hegyére tolta le a napszemüvegét,
ami észszerűnek tűnt, feltéve, hogy valaki eleve
észszerűnek találta a napszemüveg viselését fedett helyen,
éjszaka. A szemüveg kerete fölött látszott, ahogy tágra
nyílik a szeme a felismeréstől, majd gyorsan elfordította a
tekintetét Magnusról.
– Ó, ismeritek egymást? Persze, egészen biztosan –
mondta Malcolm álmatagon. – Ő itt Hyacinth,
nélkülözhetetlen társam, ha ilyen eseményeket
szervezünk. És Johnny Rook. Biztosan ő is nélkülözhetetlen
valaki számára.
Magnus a társaira mutatott.
– Ő Alexander Lightwood, a New York-i Intézet
árnyvadásza, ő pedig Sinjun Dzsung, egy titokzatos harcos
titokzatos múlttal.
– Nagyon titokzatos – kezdte Malcolm, de elterelődött a
figyelme, amikor több raklapnyi nyers hús érkezett.
Tanácstalanul nézett körül. – Tudja valaki, minek kell ez a
rengeteg hús?
– A vérfarkasoké. – Hyacinth odaintette a futárt. – Majd
én intézkedem. Rád ellenben a szalonban lenne szükség.
A fülében lévő csillogó kagylóhoz emelte a kezét, és
odasúgott valamit Malcolmnak. Los Angeles fő
boszorkánymesterének eleve sápadt arcából kiszaladt a
maradék vér is.
– Jóságos ég! Bocsássatok meg, a szirénjeink
letáboroztak a pezsgőszökőkút mellett, és most azon
vannak, hogy belefojtsák az arra tévedő vendégeket. –
Azzal elsietett.
– Az árnypiacon láttam magát! – fordult Johnny
Rookhoz Alec, ahogy leesett neki a tantusz.
– Soha életében nem látott – mondta Johnny. – Ebben a
pillanatban sem lát. – És kivágtatott a bálteremből.
Alec komor, gyanakvó tekintettel nézett körül.
A bálozók közül sokan kíváncsian viszonozták a
pillantását.
Magnus rendőrt vitt a buliba. Ezzel maga is tisztában
volt, és meg tudta érteni Alec óvatosságát. Szinte minden
alviláginak akadt valamilyen folt a múltjában.
A vámpírok vért szívtak, a tündérek vagy a
boszorkánymesterek mágiája félresikerült, a vérfarkasok
elvesztették a fejüket, és ezt egy másik illető valamelyik
végtagja bánta. Magnus meg tudta tehát érteni az
alvilágiak bizalmatlanságát. Nem olyan régen az
árnyvadászok még az ő fejeikkel díszítették a falakat.
– Szia, Magnus! – kiáltotta oda egy egyszerű zöld ruhát
és fehér pestisdoktorálarcot viselő boszorkánymesternő.
Magnus igencsak örült a találkozásnak.
– Szia, drágám! – Szorosan átölelte a nőt, aztán a
levegőbe emelte, és megforgatta, mielőtt bemutatta volna
a társainak. – Alec, Sinjun, ő itt Catarina Loss. Ő az egyik
legrégebbi barátom.
– Ó! – szólt Catarina. – Sokat hallottam rólad, Alexander
Lightwood.
Alec láthatólag megriadt.
Magnus nagyon szerette volna, ha ők ketten kedvelik
egymást. Figyelte, ahogy mindketten bizalmatlanul
méregetik a másikat. Nos, az ilyesmihez idő kell.
– Beszélhetnénk egy pillanatra, Magnus? – kérdezte
Catarina. – Négyszemközt.
– Megyek, megkeresem a kőkecskénket – mondta
Sinjun, és odébbállt.
Catarina értetlenül nézett.
– Csak egy elmés szófordulat, megszoktuk tőle –
magyarázta Magnus. – Tudod, titokzatos múltja van.
– Jobb, ha vele tartok.
Alec Sinjun után sietett, és szóba elegyedett vele.
Magnus gyanította, hogy azt vitatják meg, ki hol kezdje a
keresést.
– Találkozunk az előcsarnokban! – kiáltotta Magnus.
Alec anélkül tartotta fel a hüvelykujját, hogy
hátranézett volna.
Catarina belekarolt Magnusba, és elvitte magával, mint
szigorú tanárnő a rosszul viselkedő diákot. Befordultak a
sarkon, majd egy szűk alkóvba húzódtak, ahová csak
tompán szűrődött be a bál zsivaja.
A nő egyből belekezdett.
– Nemrég Tessa sebeit kellett kezelnem. Azt mondta, egy
démonimádó szekta tagjaitól szerezte őket. Állítólag te
„kezeled” a szektát. Ő használta ezt a szót. Mi történik?
Hadd halljam!
Magnus elhúzta a száját.
– Lehet, hogy benne voltam az alapításában?
– Mennyire voltál benne?
– Nos, nyakig.
Catarina felszisszent.
– Nem megmondtam, hogy ne csináljátok meg?
– Megmondtad? – Magnusban éledezni kezdett a
remény. – Te emlékszel rá, mi történt?
A nő lehangoltan nézett rá.
– Te nem?
– Valaki eltüntette minden emlékemet ezzel a szektával
kapcsolatban. Nem tudom, ki és miért.
Kétségbeesettebb volt a hangja, mint szerette volna.
Régi barátjának tekintete megtelt együttérzéssel.
– Semmit sem tudok róla – mondta Catarina. – Egy rövid
vakációt töltöttem el veled meg Ragnorral. Zaklatottnak
tűntél, de igyekeztél elkenni a dolgot, ahogyan mindig
szoktad. Ragnor meg te azt mondtátok, hogy van egy
zseniális ötletetek valami viccszektával kapcsolatban. Én
mondtam, hogy hagyjátok a fenébe. Ennyi.
Catarina, Ragnor és Magnus sokszor utaztak együtt az
évszázadok során. Egyik emlékezetes kalandjuk során
Magnust kitiltották Peruból. Ezeket az utakat mindig
jobban élvezte a többinél. Ha a barátaival töltötte az időt,
az már-már olyan volt, mintha lenne egy otthona.
Nem tudta, hogy sor kerülhet-e még ilyen utakra.
Ragnor meghalt, ő pedig talán valami retteneteset tett.
– Miért nem állítottál le? – kérdezte. – Általában
leállítasz.
– Egy árvát kellett átvinnem az óceánon, hogy
megmentsem az életét.
– Értem – bólintott Magnus. – Az jó ok.
Catarina a fejét rázta.
– Egyetlen pillanatra vettem le rólad a szememet.
A nő évtizedeken át dolgozott New York-i mondén
kórházakban. Árvákat mentett. Betegeket gyógyított.
Mindig ő képviselte a józan észt Ragnor, Catarina és
Magnus triójában.
– Tehát elterveztem Ragnorral, hogy poénból szektát
alapítok, és úgy fest, meg is tettem. A viccszektából valódi
szekta lett, és új vezérük van. A pletykák szerint egy
Nagyobb Démonnal álltak össze.
Még Catarina előtt sem volt hajlandó kimondani az apja
nevét.
– A jelek szerint ez a vicc önálló életre kelt – jegyezte
meg szárazon Catarina.
– A jelek szerint én vagyok a poén. Azt rebesgetik, hogy
én lettem az új vezér. Meg kell találnom őket. Ismersz egy
Mori Su nevű embert?
Catarina a fejét rázta.
– Tudod, hogy nem ismerek senkit.
Egy csapat részeg tündér tántorgott el mellettük. Az
ünneplés decibelekben mérve is kezdett elvadulni.
Catarina megvárta, amíg megint kettesben maradtak, csak
utána folytatta.
– Ekkora slamasztikában vagy, és mégis magaddal
hoztál egy árnyvadászt? – kérdezte. – Magnus, tudtam,
hogy jártok, de ez már bőven túlvan azon, hogy csak
szórakozás legyen. Kötelessége jelenteni a Klávénak, hogy
szektát alapítottál. Előbb-utóbb biztosan eljut a fülükbe,
hogy te vagy a vezér, ha Ligthwoodtól tudják meg, ha
mástól. A nephilimek nem is fogják tovább keresni a
bűnöst. Soha nem ismerik el a tévedéseiket. Nem jut hely a
szívükben szánalomnak vagy könyörületnek. Láttam
olyat, hogy az Angyal gyermekei a maguk közül valót is
megölték, amiért megszegte a drágalátos törvényeiket.
Magnus, az életeddel játszol.
– Catarina – mondta Magnus –, szeretem őt.
A nő döbbenten meredt rá. A szeme olyan színű volt,
mint a vihar tépte óceán ott, ahol kincs rejtőzik a felszín
alatt. A valódi pestisjárványok során is viselte már a
pestismaszkot. Számtalan tragédiát látott már, és
mindketten tudták, hogy a legszörnyűbb tragédiákat a
szerelem szüli.
– Biztos vagy a dolgodban? – kérdezte csendesen. –
Mindig a legjobban reménykedsz, ezúttal viszont túl
veszélyes a remény. Ez jobban fájhat, mint a többiek. Most
bele is halhatsz.
– Biztos vagyok benne – mondta Magnus. – Ha azt
kérded, biztos vagyok-e benne, hogy ebből működőképes
kapcsolat lehet… – A pillanatnyi hűvösségre gondolt közte
meg Alec között, mielőtt beléptek volna a palotába.
A számos titokra, amit még mindig őrzött. – Abban nem
vagyok biztos. De az hétszentség, hogy szeretem.
Catarina tekintete szomorú volt.
– De vajon ő is szeret téged?
– Egyelőre – felelte Magnus. – És ha megbocsátasz, most
meg kell keresnem a kőkecskét, már ha érted, mire
gondolok.
– Nem értem – sóhajtotta Catarina –, de azért sok
szerencsét.
A következő egy órát Magnus a hülye kecske
keresésével töltötte. Úgy döntött, a bálterem szintjén kezdi,
mivel Sinjun és Alec máshová ment. Egyesével sorravette
a helyiségeket, először a szalont, aztán a zeneszobát, majd
a játékszobát. Mágikus képességeivel titkos reteszeket,
fogantyúkat vagy gombokat keresett, amikkel alkalmasint
titkos folyosókat lehetett kinyitni. Sajnálatos módon
azonban a bál miatt az egész palotát úgy átitatta a mágia,
hogy a próbálkozásai csak eltorzított, használhatatlan
eredményt szültek.
Magnus azért nem adta fel, a tömegben navigálva
átkutatott minden helyiséget. A gyanús pontokat meg is
érintette: gyertyatartókat fordított el, könyveket billentett
ki, szobrocskákat tolt odébb. Meghúzott egy csengőzsinórt,
ami hínárnak bizonyult, és felfedett egy szinte teljes
egészében víz alatt lévő helyiséget, ahol egy csapatra való
sellő egyetlen vámpírral üzekedett.
A vámpír, Magnusnak egy Elliott névre hallgató
holdkóros ismerőse, addig integetett neki, amíg habzani
kezdett körülötte a víz.
– Ne is törődj velem! – szólt oda neki a
boszorkánymester. – Pancsoljatok nyugodtan tovább!
Semmi szokatlan nem volt a jelenetben.
Magnus megérkezett a nyugati szárny végében
található dohányzóhelyiséghez. Az oldalsó falon végigfutó
hosszú párkány volt a legfontosabb darab ebben az ívelt,
puha plüssel borított Viktória-korabeli bútorokat
felvonultató helyiségben. Minden egyes darab
elképesztően túlméretezett volt. Egy autónyi méretű
irdatlan díszgombos kanapét két magas támlájú fotel
mellé állítottak, amiket mintha gyerekek számára
készítettek volna. A falakon mozgott a tapéta, a réz
fáklyatartók pedig jazzt sugárzó lemezjátszókkal váltották
egymást.
A szoba közepén a csillárról alálógó hintán egy driád
ült – nem ugyanaz, akivel Magnus korábban találkozott.
A túlsó falnak egy szürkésbarna heverő támaszkodott
függőlegesen. Éppen egy vámpír heverészett rajta, mintha
csak a négy lábán állna. Magnus nem tudta, hogy
Malcolm antigravitációs mágiával is foglalkozott, de
értékelte, hogy az Angyalok Városának fő
boszorkánymestere ilyen elegáns ötlettel állt elő.
– Úgy nézel ki, mint akire ráfér egy szivar, Magnus
Bane – szólalt meg egy női hang valahol oldalt.
A boszorkánymester arrafelé fordult, és egy mahagóni
bőrű nőt pillantott meg sikkes fémruhában, ami
tökéletesen illett bronzszínű hajához. Az álarcát alkotó
arany csillagok a feje búbjától egészen az álla alá lógtak.
Rímeltek a pupillájára, merthogy az is csillag alakú volt.
– Hypatia! – mondta Magnus. – Kösz, de száz éve
leszoktam. Épp rebellis időszakomat éltem.
Hypatia Vex londoni boszorkánymester volt, aki nagyon
értett az üzlethez és az ingatlanügyekhez. Az évek során
többször is keresztezték egymást az útjaik, és egy ponton
egészen közel kerültek egymáshoz, bár ez már elég régen
történt. Több mint egy évszázaddal korábban.
Magnus letelepedett Hypatiával szemben az egyik
alulméretezett fotelba. A nő keresztbe tette a lábát,
előredőlt, és mély slukkot szívott a szivarjából.
– Elég csúnya pletykát hallottam rólad.
Magnus szintén keresztbe tette a lábát, de ő inkább a
fotel támlájának dőlt.
– Mesélj! Imádom a csúnya pletykákat.
– Egy Karmazsin Kéz nevű szektát vezetsz a dicsőség és
a pusztulás felé? – kérdezte Hypatia. – Csúnya fiú!
Magnus nem találta különösebben meglepőnek, hogy
Hypatia tudott a szektáról. A kisstílű Johnny Rookkal
ellentétben ő nagyban játszott. A XX. század elején alvilági
szalont vezetett Londonban, ahonnan botrányok egész
sora indult ki. Magnus még emlékezett rá, mennyi titok
tudója volt akkor a nő, és tudta, hogy azóta is gyűjti őket.
El nem tudta képzelni, mi mindent tudhatott mostanra.
– Nem tagadom, általánosságban véve valóban csúnya
fiú voltam – ismerte el Magnus. – A dicsőség és a pusztulás
azonban nem az én stílusom. A pletyka teljesen alaptalan.
Hypatia kecsesen vonta meg a vállát.
– Valóban elrugaszkodottnak tűnt, de az elmúlt pár
napban futótűzként terjed. Nem ártana végiggondolnod,
milyen fényt vet rád. Egy egész szektát vezetsz, ráadásul
egy árnyvadászt kerülgetsz? Nem is egy egyszerű
árnyvadászt, de egyenesen olyat, akinek a szülei beléptek
Valentine Körébe.
– Nem kerülgetem.
– Örömmel hallom – nyugtázta Hypatia. – Katasztrofális
egy alak lehet.
– Már járok vele – közölte Magnus. – És csodálatos a fiú.
Hypatia arcát le kellett volna festeni. A hosszú, hosszú
évek alatt Magnus még soha nem látta ilyen döbbentnek.
– Nem ártana, ha az eszedbe vésnéd, hogy a világ egyik
legismertebb boszorkánymestere vagy – mondta a nő,
miután összeszedte magát. – Sok alvilági példaképének
tekint. Rajtad tartják a szemüket.
– Ennek többnyire szemkápráztató megjelenésem az
oka.
– Ne vedd ezt félvállról! – szólt rá élesen a nő.
– Hypatia! – mondta Magnus. – Úgy ismersz, mint akit
valaha is érdekelt a dolgok látszata?
Arany fülbevalók libbentek Hypatia barna bőrén, ahogy
megrázta a fejét.
– Nem. De más emberek érdekelnek, és egészen biztos
vagyok benne, hogy Alec Lightwood is közéjük tartozik.
Ha visszaemlékszel, Magnus, én tudom, ki az apád. Régen
elég jóban voltunk.
Magnus valóban emlékezett rá.
– Nem igazán tudom, mi köze ennek Alechez.
– Beszéltél neki apádról?
 Sokáig csend volt.
– Nem – vallotta be végül Magnus.
Hypatia valamelyest megnyugodott.
– Jó. Remélem, fel sem merült benned ilyesmi.
– Nyilván semmi kétséged nincsen Alec Lightwood
erkölcsi kiválósága felől, Magnus. – Hypatia gondosan
megválogatta a szavait. – És még az is lehet, hogy nem
tévedsz. Viszont képzeld el, milyen helyzetbe hoznád, ha
megtudná, hogy a Tanács boszorkánymester képviselője
egyben annak a démonnak a fia, akit a Karmazsin Kéz
imád, az a szekta, amelyik éppen a legnagyobb zűröket
okozza. Ha tényleg fontos vagy neki, eltitkolná ezt az
információt, ami aztán végül mindenképp kiderülne, és a
közös titok révén őt is a bűntársadnak tekintenék.
A történelem megmutatta, hogy a nephilimek a
sajátjaikkal szemben is éppoly kegyetlenek tudnak lenni,
mint az alvilágiakkal. Főleg azokkal, akik nem passzolnak
a status quóba.
– Mindegyikünknek van démon szülője, Hypatia.
Semmi meglepő nincs ebben.
– Te is éppen olyan jól tudod, mint én, hogy nem
minden démon teremtetett egyenlőnek. Nem mindegyikre
tekintenek olyan gyűlölettel és félelemmel, mint apádra.
De ha már felhozod, ez valóban mindannyiunkra hatással
lehet. A boszorkánymesterek évszázadok óta nehézkes
viszonyt ápolnak a nephilimekkel. Eltűrnek bennünket,
mert hasznukra válnak a képességeink. Sokan
munkakapcsolatban vagyunk a Klávéval. Te vagy az egyik
leghíresebb boszorkánymester a világon, és ha tetszik, ha
nem, ha rólad rossz véleménnyel vannak, az ránk sem vet
jó fényt. Szépen kérlek, ne tégy olyasmit, ami kockára
teheti mindazt, amiért harcoltunk. Tudod, hogy nem adták
könnyen.
Magnus dühös akart lenni. Hypatia fejéhez akarta
vágni, hogy ne üsse az orrát a dolgába meg a szerelmi
életébe. Csakhogy a nő nyíltan beszélt vele, a hangjának
valódi éle volt. Hypatia tényleg félt.
Magnus megköszörülte a torkát.
– Fontolóra veszem, amit mondtál. Hypatia, olyan
tájékozottnak tűnsz. Ismersz egy Mori Su nevű valakit?
– Ismerek. – Hypatia hátradőlt a foteljában. Kicsit
mintha zavarba jött volna a saját szenvedélyes
kirohanásától. – Nem tagja a szektádnak?
– Nem az én szektám – szögezte le makacsul Magnus.
– Itt van ma este – mondta Hypatia. – Láttam korábban.
Talán elbeszélgethetnétek, hogy tisztázzátok ezt a szektás
dolgot.
– Talán úgy is lesz.
– Ha megfogadod a tanácsomat – folytatta a nő –, én az
árnyvadászos dolgot is tisztáznám.
Magnus megvillantotta a legvadabb mosolyát.
– A kéretlen tanács valójában kritika, drágaságom.
– Hát, akkor kezdj gyűjteni a temetésedre – vont vállat
Hypatia. – Várj! Vajon eltemetnek a nephilimek, miután
kivégeztek?
– Én is örültem neked, Hypatia – mondta Magnus, és
elment.
Úgy érezte, sürgősen innia kell valamit, átkígyózott hát
a tömegen, amíg végül talált egy bárpultot. Leült elé, és
rendelt egy „sötét és viharos” elnevezésű koktélt, ami
éppen illett a hangulatához. Catarina aggodalma és
Hypatia elszörnyedése mély nyomot hagyott általában
könnyű szívében.
A bárpult egy ablak előtt állt. A palackokon túl Magnus
látta, hogy odalent az udvarban még egy táncmulatság
zajlik. A táncosokat körülvevő zöld buborékokból halvány
zene szűrődött fel. Eredetileg úgy képzelte, hogy
felhőtlenül fog táncolni Aleckel Európa legszebb helyein,
mégsem így alakult. Egy folt miatt Magnus múltján.
Csettintett az ujjával, és egy kristálypohár esett a
kezébe, ami aztán borostyánszínű folyadékkal telt meg,
miközben a polcon lévő üvegek egyike vele
párhuzamosan ürült.
– Halihó! – szólt Sinjun, aki egy pohár vörösborral a
kezében jelent meg mellette.
Magnus koccintott vele.
– Jutottál valamire?
– Nem. Megpróbálkoztam pár kutatóvarázslattal, de
nem sokra mentem velük.
– Ugyanez az én bajom is. – Magnus kortyolt egyet a
poharából, és Sinjun merev arcát tanulmányozta. – Ez a
szekta személyes ügyed – folytatta. Nem kérdésnek szánta.
– A démonvadászatról szívesen beszélsz, de a szektáról
nem. Nem egyszerűen megölték a szeretteidet, de
lelkiismeret-furdalásod is van a Karmazsin Kézzel
kapcsolatban. Miért?
Mindketten a táncosokkal teli udvart nézték. Hosszú
pillanatok teltek el.
– Tudsz titkot tartani? – kérdezte aztán Sinjun.
– Az a titoktól függ – felelte Magnus.
– Ezt rád bízom, aztán azt teszel vele, amit akarsz. –
Sinjun Magnus felé fordult. – Én is… Én is benne voltam.
A Karmazsin Kéz tagjai legfőképpen emberek, de
boszorkánymester gyerekeket is toboroznak. – Egészen
fanyar lett a hangja. – Egy időben vallásos tisztelettel
imádtalak téged, a Nagy Mérget, az Azmodeusz híveiből
alakult Karmazsin Kéz alapítóját és prófétáját.
– Azmodeusz? – ismételte halkan Magnus.
Valahol a lelke mélyén még bízott benne, hogy Johnny
Rook tévedett, de most minden reménye elszivárgott, mint
vér a sebből.
Arra a több száz évvel korábbi időszakra gondolt,
amikor mindenáron ki akarta deríteni, ki volt az apja. Így
tudta meg, hogy tündérek vérével meg lehet idézni egy
Nagyobb Démont.
Magnus egyetlen alviláginak sem ártott, hogy magához
szólíthassa az apját. Más megoldást talált. Végül az apja
szemébe nézett, beszélt vele, majd undorodva fordított
hátat neki.
– Akkortájt persze senki nem akarta megidézni
Azmodeuszt – mondta Sinjun. – Ez új mánia. Viszont
folyamatosan róla beszéltünk. Minden elárvult
boszorkánymester-gyerek az ő gyereke volt a szekta
szerint. Én is a lányaként gondoltam magamra. Mindent
azért tettem, hogy őt szolgáljam vele.
Boszorkánymester-gyerekek. Magnus még emlékezett
rá, milyen elkeseredettnek és magányosnak érezte magát
kiskorában. Bárki kihasználhatta volna a kétségbeesését.
Úrrá lett rajta a félelem. Az évek során nemegyszer
hallotta a Karmazsin Kéz nevét. A szekta egy vicc volt,
ahogyan Tessának is mondta, és a nő egyetértett vele.
Vajon csak az új vezető okozta a zavart, vagy sokkal
régebb óta volt már komoly gond a szektával, mint bárki
gondolta volna, csak ez idáig sikerült eltitkolniuk valódi
természetüket?
– Engem imádtál? – Magnus nem tudta elűzni a
hangjából a kétségbeesés élét. – Örülök, hogy kigyógyultál
ebből a marhaságból. Mennyi ideig voltál ebben a
szektában?
– Hosszú évtizedekig – felelte keserűen a nő. – Egy
emberöltőnyi idő volt. Még… még öltem is miattuk. Úgy
gondoltam, hogy érted teszem, a te nevedben. –
Elhallgatott egy pillanatra. – Kérlek, ezt ne mondd el az
árnyvadásznak… Alecnek… Azt, hogy öltem. Azt
elmondhatod, hogy benne voltam a szektában, ha muszáj.
– Nem – suttogta Magnus, de nem tudta, hogy Sinjun
vagy saját maga miatt.
Sinjun azt mondta, Azmodeusz gyerekeként gondolt
magára. El tudta képzelni, hogy elszörnyedne, ha
megtudná, hogy ő viszont valóban Azmodeusz gyereke.
Hypatia figyelmeztetése jutott eszébe arról, hogy
semmiképpen ne fedje fel az apja kilétét Alec előtt. Képzeld
el, milyen helyzetbe hoznád. A történelem megmutatta, hogy a
nephilimek a sajátjaikkal szemben is éppoly kegyetlenek
tudnak lenni, mint az alvilágiakkal.
 – Sok évtized eltelt már, amióta elszakadtam tőlük.
Azóta próbálom megsemmisíteni őket, de egyedül nem
voltam hozzá elég erős. Aztán jött ez a titokzatos új vezér.
Nem volt kihez fordulnom. Tehetetlennek éreztem magam.
– Hogyan léptél be a szektába?
Sinjun lehajtotta a fejét.
– Máris többet mondtam el neked, mint akartam.
Magnus nem erőltette a dolgot. Ő sem beszélt a
gyerekkoráról.
– Bátor vagy, hogy így szembe mersz nézni a múltaddal
– szólt inkább csendesen. – Mondanám úgy, hogy „szembe
mersz nézni a démonaiddal”, de az túl direkt lenne.
Sinjun felhorkant.
– Gondolom, nem tudod, hol lehet a Karmazsin Kéz
Kamarája. – Sinjun már a fejét rázta, de Magnus azért
hozzátette, bár nem mert reménykedni. – Vagy A mágia
vörös tekercsei.
– Mori tudhatja – felelte Sinjun. – A Karmazsin Kéz
tagjai jobban bíztak benne, mint bennem. Közel álltunk
egymáshoz, de magára kellett hagynom, amikor
elmenekültem. Hosszú évek teltek el azóta, de
megismerném, ha látnám, és ő megbízna bennem.
– Itt van – mondat Magnus. – Állítólag.
Csettintett az ujjával, és a pohara kristályos villanással
eltűnt. Aztán a közeli jegesvödörben álló pezsgőspalack
után nyúlt. Lenyűgöző bál volt, de Magnus rettenetesen
érezte magát. Egyetlen rejtekhelyet sem talált, és erre a
titokzatos emberre sem bukkant rá. Táncolni akart, és
elfelejteni, hogy mennyi mindenre nem emlékszik.
 – Majd körbekérdezek – javasolta Sinjun.
– Tedd azt! – Magnus felállt a bárpulttól. – Nekem meg
kell keresnem valakit.
Szerette Alecet, és a lába elé akarta teríteni a múltját
meg az igazságot, mint egy vég csillogó selymet. El akarta
mondani Alecnek, kicsoda az apja, bár csak remélni tudta,
hogy ez mit sem számít majd. De hogyan vallhatna be
olyasvalamit a fiúnak, amire egyáltalán nem emlékezett?
És hogyan avathatná be olyan titkokba, amik a Klávé
célpontjává tehetnék, ahogyan Hypatia mondta?
Bízott Alecben. Fenntartások nélkül bízott benne.
Csakhogy a bizalom nem garantálta a fiú biztonságát.
Aztán meg arra is volt példa korábban, hogy
olyasvalakiben bízott meg, akiben nem kellett volna.
Nekiindult, hogy felkutassa Alecet, de közben nem tudta
elhallgattatni régi barátja hangját a fülében.
De vajon ő is szeret téged?
 TIZENHARMADIK FEJEZET

A szépség tánca

Alec csendben nézte, ahogy Catarina Loss elvezeti

Magnust. Egy pillanattal később Sinjun kisietett a nagy
kétszárnyú ajtón, feltehetőleg azért, hogy körülnézzen a
hatalmas udvarban, Alec pedig ott maradt a bál kellős
közepén.
Nagyon örült neki, hogy álarcot visel. Egyedül érezte
magát ellenséges területen. Ami azt illeti, szívesebben lett
volna egyedül valóban ellenséges területen, mintsem egy
ilyen bálban.
Magnus azt állította, hogy ezek közül az emberek közül
többen a barátai.
New York-i kalandjaik során a boszorkánymester
mindig olyan függetlennek és önállónak tűnt. Inkább
Alecnek voltak kötöttségei – nem feledkezhetett meg a
többi árnyvadászról, legfőképpen pedig a húgáról és a
parabataiáról. Soha eszébe sem jutott, hogy talán Magnus
is kötődik másokhoz. Most pedig nem hívták meg bálokra,
és kinézték a saját világából, amiért vele járt.
 Alec tudta, hogy ha Magnusszal akar lenni, jóban kell
lennie a barátaival is. Magnus megtett minden tőle
telhetőt, hogy segítsen az ő barátainak, és Alec tudta, hogy
meg kell találnia a módját, miként viszonozza ezt, bár
egyelőre elképzelni sem tudta, mi lenne a jó megoldás.
Mérhetetlen megkönnyebbülést érzett, amikor hirtelen
eszébe jutott, hogy küldetése van.
A zsúfolt folyosókon kanyarogva eljutott a palotának
abba a szegletébe, ami nyilvánvalóan a szolgálók
szálláshelyéül szolgált, de ott sem nyüzsögtek sokkal
kevesebben, mint a nagyobb termekben. Egy kisebb
hadseregre való személyzet – leginkább dzsinnek, kelpie-k
és koboldok – járkált fel-alá, ügyeltek rá, hogy szóljon a
zene és égjenek a fények, folyjon az alkohol és az egész
épület tiszta maradjon. Egy szobában tucatnyi
boszorkánymester egymást váltva gondoskodott a mágia
folyamatosságáról. A biztonságra egy egész
vérfarkasfalka felügyelt.
Végigsietett az étkező mögött a felszolgálók számára
fenntartott folyosón, és belépett a konyhába, ahonnan
azzal a lendülettel ki is dobta a főszakács, egy
elképesztően dühös manó.
Villámgyorsan állt odébb. A húsvágóbárddal és
kiszedőlapáttal hadonászó manó nem tudta tartani vele a
lépést.
Kőkecskének nyomát sem látta sehol. Próbált
visszatalálni a bálba, ahol esetleg megkérdezhet valakit,
nem látta-e ezt a Mori Su nevű alakot, még ha nem is
rajongott a gondolatért, hogy idegeneket szólítson meg
csak úgy.
Az egyik ajtó mögül halk zene szűrődött ki. Kinyitotta,
és erdei jeleneteket, hajladozó szőlőindákat és mély
tavakat ábrázoló falfestmények között találta magát.
A képek előtt két nő csókolózott. Az egyik egészen kis
termetű volt, lila ruhája fénylett a romantikus
félhomályban. A magasabb, aki hosszú, ezüstösszőke
haját hegyes tündérfüle mögé igazítva viselte, felhúzott
szemöldökkel pillantott Alecre a társa válla fölött. Az
nevetve csúsztatta felfelé a kezét a szőke tündér fekete
harisnyás combjának hátsó részén.
Alec kihátrált a szobából.
Becsukta az ajtót.
Kíváncsi lett volna, hol van Magnus.
Tovább járta a folyosókat. A szomszéd szobában egy
csapat alvilági kártyázott. Alec bedugta a fejét, és azonnal
rájött, mit is játszanak, amikor valaki bemondta az amatőr
szót, mire egy madaras álarcot viselő brownie, aki a jelek
szerint elvesztette a leosztást, felállt, majd nekilátott, hogy
kigombolja az ingét.
– Jaj, bocsánat! – mondta Alec, és menekülőre fogta
volna, de egy pixie megragadta a kezét.
– Maradhatsz, árnyvadász. Mutasd meg a rúnáidat!
– Engedj el, kérlek – mindta Alex.
A pixie szeme pajkosan csillant.
– Udvariasan kértem – mondta Alec. – Nem fogom még
egyszer.
A pixie elengedte, Alec pedig fáradtan továbbindult,
hogy hátha végre Mori Su vagy a szekta valamilyen
tevékenységére bukkan, de legalábbis olyasvalakire, aki
nem próbálkozik be nála.
Az egyik csillogó parkettás folyosón, ahol a
mennyezetről arany kerubok mosolyogtak alá, egy fiút
talált, aki zsémbes macskás álarcban és
motoroscsizmában ült törökülésben a falnak
támaszkodva, és csodák csodája semmilyen szexuális
tevékenységet nem folytatott. Amikor egy csapat vihogó
tündér haladt el mellette, a fiú távolabb húzódott tőlük.
Alec még emlékezett rá, amikor fiatalabb korában
félelemmel töltötték el az ilyen nagy társaságok. A fiú
mellé lépett hát, és a falnak dőlt. Az ismeretlen srác éppen
üzenetet írt valakinek. „Az ilyen összejöveteleket direkt
arra találták ki, hogy engem idegesítsenek. Tele vannak
azzal, amit a legkevésbé bírok elviselni: emberekkel.
Ráadásul mind azzal foglalkozik, amit meg mégannyira
sem bírok elviselni: társasági érintkezéssel.”
– Én sem vagyok oda a bulikért – mondta együttérzően
Alec.
– No hablo italiano 5 – mormogta a fiú anélkül, hogy
felnézett volna.
– Ööö, ez a beszélgetés nem olaszul zajlik.
– No hablo ingles 6 – vágta rá gondolkodás nélkül a fiú.
– Na ne már! Komolyan?
– Egy próbát megért.
Alec fontolóra vette, hogy odébb áll. A fiú újabb
üzenetet írt a valakinek, aki RF-ként volt elmentve a
telefonjába. Alec akaratlanul is észrevette, hogy a
beszélgetés teljesen egyoldalú. A fiú egyik üzenetet küldte
a másik után, választ azonban nem kapott. Az utolsó
üzenet így szólt: „Velencének budiszaga van. És mivel New
Yorkban élek, nem dobálózom könnyen ilyesmivel.”
A különös egybeesés felbátorította Alecet, aki újra
próbálkozott.
– Én is elég félszeg vagyok idegenek között – mondta.
– Én nem vagyok félszeg – húzta el a száját a fiú. –
Egyszerűen utálok mindenkit magam körül, meg ezt az
egészet úgy, ahogy van.
– Hát – vont vállat Alec –, az azért nagyjából-egészéből
ugyanazt jelenti.
A fiú felemelte a fejét, a macskaálarcot göndör hajára
tolta, aztán eltátotta a száját. Alecnek földbe gyökerezett a
lába, a hegyes fogak és az ismerős arc láttán. A fiú vámpír
volt, és Alec azt is tudta, kicsoda.
– Raphael? – kérdezte. – Raphael Santiago?
Kíváncsi lett volna rá, mit keres itt a New York-i klán
vezetőjének helyettese. Igaz, hogy a világ minden részéről
özönlöttek ide az alvilágiak, de Raphael soha nem tűnt
annak a kimondott buligépnek. Persze most sem tette
éppen buligép benyomását.
– Jaj, ne, te vagy az! – sóhajtotta Raphael. – A tizenkét
éves idióta.
Alec nem rajongott a vámpírokért. Végtére is mind
olyan emberek voltak, akik egyszer már meghaltak,
márpedig túl sok halált látott, nem szerette, ha még
emlékeztetik is rá.
Jó, a vámpírok halhatatlanok, de semmi szükség nincs
rá, hogy kérkedjenek vele.
 – Nemrég harcoltunk együtt a háborúban. Ott voltam
veled a temetőben, amikor Simonból vámpír lett.
Számtalanszor láttál tizenkét éves korom óta.
– Máig kísért a tizenkét éves éned – felelte Raphael
komoran.
– Oké – hagyta rá Alec. – Ellenben láttál-e errefelé egy
Mori Su nevű embert?
– Igyekszem minden jelenlévővel kerülni a
szemkontaktust – felelte a vámpír –, és amúgy sem vagyok
az árnyvadászok spiclije. Sem a beszélgetések rajongója,
soha, sehol, senkire nem vagyok kíváncsi.
Alec a szemét forgatta. Ezen a ponton egy tündérnő
libegett végig a folyosón. A feje tetejére rendezett
frizurájába virágokat tűzött, öltözete pedig kimerült pár
szalagban és némi borostyánban. Amikor megbotlott a
bokájára tekeredett indában, Alec elkapta.
– Jók a reflexeid – állapította meg vidáman a nő. – És
erős a karod. Érdekelne egy tumultuózus tiltott
szenvedéllyel eltöltött éjszaka, ami igény esetén hét évre is
meghosszabbítható?
– Hát, meleg vagyok – felelte Alec.
Nem szokta meg, hogy ezt ilyen könnyedén csak úgy
kimondja egy vadidegennek. Különös érzés volt, egyszerre
felszabadító és félelmetes, ahogy a régi szorongás árnyéka
vetült rá.
Persze egy ilyen kijelentés igazából semmit sem
jelentett a tündérek számára. A nő csak rántott egyet a
vállán, majd Raphaelre nézett, és felcsillant a szeme. Volt
valami a bőrdzseki és a megvető pillantás elegyében, ami
láthatólag nagyon tetszett neki.
– És te, vámpír, aki, látom, haragban állsz a világgal?
– Én nem vagyok meleg – felelte Raphael. – Heteró sem
vagyok. Kíváncsi sem vagyok.
– Úgy lőnéd be a szexuális irányultságodat, hogy „nem
vagy kíváncsi”? – érdeklődött Alec.
– Pontosan – bólintott Raphael.
A tündér ezen elgondolkodott egy pillanatra.
– Szükség esetén egy fa alakját is fel tudom venni – szólt
aztán.
– Nem azt mondtam, hogy „nem vagyok kíváncsi,
hacsak nem csinálhatom egy fával”.
– Várj csak! – húzta össze hirtelen a szemöldökét a
tündér. – Csak most ismerlek meg. Raphael Santiago vagy!
Hallottam már rólad.
Raphael legyintett.
– Azt is hallottad, mennyire szeretem, amikor békén
hagynak?
– Te voltál az alvilágiak Valentine elleni győzelmének
egyik hőse.
– Ő volt az alvilágiak és az árnyvadászok között, a
győzelem érdekében kötött szövetség egyik hőse – szólt
közbe Alec.
Raphael már nem tűnt olyan bosszúsnak, inkább
mintha szórakoztatta volna a dolog.
– Á, szóval az árnyvadászok is segítettek egy keveset?
– Ott voltál! – emlékeztette Alec.
– Kaphatok egy autogramot, Raphael? – kérdezte a
tündérnő, és elővett egy nagy, csillogó zöld levelet meg egy
lúdtollat.
Hagyj békén! – írta Raphael a levélre.
– Nagy becsben fogom tartani – közölte a tündér, majd
kincsét a melléhez szorítva elszaladt.
– Ne! – kiáltotta utána Raphael.
Válaszul csak a hirtelen felhangosodó zene
visszhangzott végig a folyosón. Alec és Raphael egyszerre
rezzent össze, aztán a vámpír felnézett.
– Ez a legrosszabb bál, amiben valaha voltam – mondta
–, pedig eleve utálok minden ilyesmit. Folyton azt
kérdezik, hogy vannak-e különleges képességeim, én meg
közlöm velük, hogy összekevernek Simonnal, akit nem
bírok.
– Ez egy kicsit kemény – jegyezte meg Alec.
– Muszáj keménynek lenni az olyan ivadékokkal, akik
semmiből sem tanulnak – jelentette ki szigorúan Raphael.
– Aztán meg bénák a viccei.
– Nem mindegyik fergeteges – ismerte el Alec.
– Honnan ismered? – Raphael csettintett az ujjaival. –
Várj, eszembe jutott! Az idegesítő szőke parabataiod
haverja, ugye?
Így volt, bár valószínűleg Simon meglepődött volna, ha
hallja. Alec pontosan tudta, hogyan viselkedik Jace, ha
barátkozni szeretne valakivel. Mindenhogyan, csak
barátságosan nem, az túl egyszerű lett volna. Inkább sok
időt tölt az illető társaságában, amíg az hozzá nem szokik,
hogy ott van.
Most látványosan éppen ezt tette Simonnal. Amikor még
kicsik voltak, Jace mindig ellenségesen kószált körülötte,
elismerést és szeretetet remélve. Alec őszintén többre
tartotta, mint a feszélyezett ismerkedős beszélgetéseket.
– Igen. Plusz Simon Isabelle húgommal jár – mondta
most.
– Az nem lehet – hökkent meg Raphael. – Isabelle jobbat
is talál magának.
– Hm, ismered a húgomat? – kérdezte Alec.
– Egyszer megfenyegetett egy gyertyatartóval, de nem
igazán szoktunk beszélgetni – felelte a vámpír. – Ami azt
jelenti, hogy számomra ideális köztünk a kapcsolat. –
Ridegen nézett Alecre. – Minden árnyvadásszal ilyet
szeretnék.
Alec éppen feladni készült, mielőtt azonban
továbbállhatott volna, egy csipaót viselő csinos vámpírnő
száguldott végig a folyosón, a szalagok úgy lobogtak lila
csíkos hajában, mint valami selyemzászlók. Ismerős volt
az arca. Alec többször találkozott vele a Taki’sban meg úgy
általában a városban. Többnyire Raphaellel volt.
– Ments meg bennünket, rettenthetetlen vezetőnk! –
mondta Raphael barátja. – Elliott egy hatalmas
akváriumban kéket és zöldet rókázik. Megkóstolta a
sellővért, aztán megkóstolta a selkie-vért, és megkóstolta…
– Khm. – Raphael élesen Alec felé bökött az állával.
Alec intett.
– Árnyvadász – mondta. – Jelen. Szia!
– Igyekezett betartani a Szövetség szabályait, és
engedelmeskedni minden ismert törvénynek – jelentette ki
a nő. – Mert a New York-i klán csak így tudja elképzelni,
hogy a tagjai igazán jól érezzék magukat.
 Alecnek eszébe jutott Magnus, és megpróbált nem úgy
viselkedni, mint aki azért jött, hogy tönkretegye az alvilági
bulit. Volt valami közös benne meg ebben a nőben.
Felismerte a lila ruhájáról.
– Szerintem láttalak az előbb – mondta bizonytalanul. –
Egy tündérlánnyal csókolóztál, igaz?
– Hát ennél konkrétabbnak kell lenned – sóhajtotta a
vámpírnő. – Ez egy bál. Lesmároltam hat tündérlányt,
négy tündérfiút meg egy beszélő galócát, akinek a
nemében egyáltalán nem vagyok biztos. De azért
galócának nagyon szexi volt.
Raphael egy pillanatra az üres kezébe temette az arcát.
– Miért, talán nem tetszik valami? – A nő hirtelen ideges
lett. – Mennyire örülök, hogy a nephilimek folyton
beállítanak a bulijainkra. Meghívtak egyáltalán?
– Kísérő vagyok – felelte Alec.
A vámpírlány oldódott valamelyest.
– Ja persze, te vagy Magnus legújabb katasztrófája –
bólintott. – Raphael legalábbis ezt mondja rólad. Lily
vagyok.
Kelletlen intésre emelte a kezét. Alec Raphaelre
pillantott, aki barátságtalanul húzta fel a szemöldökét.
– Ezek szerint annyira jóban vagyunk Raphaellel, hogy
már becézgetjük egymást? – Alec továbbra is a vámpírt
tanulmányozta. – Jól ismered Magnust?
– Alig-alig – felelte Raphael. – Épp csak felületesen. Nem
vagyok valami nagy véleménnyel az egyéniségéről. Sem
az öltözködéséről. Sem a társaságáról. Gyere, Lily!
Alexander, remélem, soha többé nem találkozunk.
 – Úgy döntöttem, rühellni foglak – mondta Alecnek Lily.
– Az érzés kölcsönös – felelte szárazon a fiú.
A vámpírlány erre váratlanul elmosolyodott, mielőtt
Raphael magával vonszolta.
Alec szinte sajnálta, hogy magára hagyták. Ezek ketten
New York egy darabkáját hozták el neki, még ha vámpírok
voltak is, és hihetetlenül ellenségesen viselkedtek is vele.
Alec azelőtt nem találkozott egy teremtett lélekkel sem, aki
nála is rosszabbul viselte volna a társasági eseményeket.
Egyelőre nem hagyhatott fel a kutatással. Elindult lefelé
a lépcsőn. Az alagsort kereste, és bowlingpályát talált, amit
rögtönzött párbajhelyszínné alakítottak át. A mellette lévő
helyiséget jobb híján csak római tógás orgiaszobának
tudta nevezni. Az egyik végében egy kis medencében
habfürdőbuli zajlott. Az egész borzasztóan sok volt, és Alec
már nagyon feszélyezve érezte magát, de kőkecskéket
továbbra sem látott.
Belépett egy oldalsó ajtón, és egyedül találta magát egy
kivilágított folyosón, ami valami pinceszerűségbe vezetett.
A bál zsivaját elfojtották a vastag kőfalak. Alec elindult a
folyosón, lement egy lépcsőn, közben nem mulasztotta el
észrevenni, hogy a lépcsőfokokat borító vastag
porrétegben lábnyomok sorakoznak. Valaki járt itt,
méghozzá nem is régen.
A lépcső alján egy durván kivájt kőpince egyik oldalán
fahordók sorakoztak, a másikon pedig különféle
élelmiszereket halmoztak fel. Ez a hely tökéletes bejárat
lenne egy titkos búvóhelyhez, ha egyáltalán volt itt valaha
ilyen. Az élelmiszerkosarakat kezdte tanulmányozni,
kettős feneket, rejtett reteszt keresett, bármit, ami
szokatlannak tűnhetett.
Nagyjából a helyiség felénél járt, amikor meghallotta:
valahol a távolban beszélgettek. Földbe gyökerezett a lába,
félrebillentette a fejét, és a hallását segítő rúnákat bevetve
fülelt.
– Itt volt a Karmazsin Kéz főhadiszállása – mondta egy
férfi francia akcentussal. – Csakhogy szektának
semmilyen nyomát nem találtam, egy őrületes bálnak
viszont annál inkább. Állítólag még Magnus Bane is itt
van.
– És nekünk mégis át kell kutatnunk az egész épületet –
felelte egy nő. – Erre varrj gombot!
Alec elővett egy szeráfpengét, és bár nem aktiválta, a
hangok felé osont vele. A fal végéhez érve rövid folyosót
talált, ami pár lépés után borospincévé szélesedett.
A falakat a padlótól a mennyezetig borító polcokat
üvegekkel pakolták tele. Az egyik polc egy pontjáról vakító
fehér fény sugárzott, megvilágítva az egész helyiséget.
Előtte két alak állt, és egy kis Bacchus-szobrot
tanulmányoztak. Alec a nő profilját tudta kivenni oldalról
és egy tündérfül ívét.
Az éles fényben nem látott valami sokat, ezért lépésről
lépésre közelebb osont. Egyetlen alvilági sem hallhatta a
közeledő árnyvadászt, ha utóbbi nem akarta.
Egy tőr szelte át a levegőt, éppen csak elvétve Alec
fekete kabátjának ujját. Talán egyes alvilágiak mégiscsak
meghallhatták a közeledő árnyvadászt.
– Atid! – kiáltotta a nő, mire a szeráfpengéje lángra
lobbant a kezében.
A mellette álló férfi megfeszítette az íja húrját.
– Egy pillanat! – Alec a szabad kezével lerántotta
selyemálarcát. – Árnyvadász vagyok! Alec Lightwood a
New York-i Intézetből.
– Á! – A férfi leengedte az íját. – Üdv!
Az árnyvadásznő, aki először rántott kardot, nem tette
el a szeráfpengéjét, inkább Alecet kezdte mustrálni. Alec
cserébe ugyanígy tett, és most már felismerte a sápadt
bőrű, dús, világos hajú, finom, hegyes fülű, ragyogó
kékeszöld szemű nőt, akinek szép arcát most a komorság
ráncai szabdalták.
Ő volt az a tündér, aki a vámpírlánnyal csókolózott az
első szobában, ahová Alec az imént betévedt.
Ő volt az árnyvadász, aki a párizsi háztetőkön üldözte a
démonokat, miközben Alecék a hőlégballonnal követték
őket.
Alec tudomása szerint egyetlen olyan árnyvadásznő
létezett, akinek tündér is volt az ősei között.
– Te pedig Helen Blackthorn vagy – mondta lassan – Los
Angelesből. Hogy kerülsz ide?
– Ezt az évet utazással töltöm – felelte Helen. – Éppen a
Párizsi Intézetben voltam, ahonnan Rómába készültem,
amikor először hallottam a pletykákat egy
boszorkánymesterről, aki démonokat kommandíroz, és
egy Karmazsin Kéz nevű szektát vezet.
– Miféle pletykákat? – kérdezte Alec. – Mit hallottál, és
kitől?
Helen mintha meg sem hallotta volna.
 – Azóta is a démonokat meg a boszorkánymestert
kergetem. Malcolm Fade, Los Angeles fő
boszorkánymestere meghívott ebbe a bálba, én pedig azt
reméltem, hogy itt válaszokra lelhetek. De te mit keresel
itt?
Alec sűrűn pislogott.
– Hm. Szóval… vakáción vagyok.
Ő maga is érzékelte, mennyire bután is hangzik ez.
Ennél többet nem vallhatott be anélkül, hogy lebuktassa
Magnust, annak pedig az lett volna a vége, hogy ott áll a
Klávé előtt, és azt magyarázza, hogy a boszorkánymester
pasija véletlenül démonimádó szektát alapított.
Megszokta, hogy ha bajba kerül, a többi árnyvadászhoz
fordulhat segítségért. Ha nincs Magnus, beszélhetne ennek
a kettőnek Mori Suról meg a kőkecskéről, aztán együtt
indulhatnának a keresésükre. Erről viszont most szó sem
lehetett. Nem lehetett benne biztos, hogy egy oldalon
állnak ezekkel az árnyvadászokkal.
Amikor rájuk nézett, nem megkönnyebbülést érzett a
jelenlétük miatt, csak még feszültebb lett, amiért hazudnia
kell nekik.
– Csak azért jöttem, hogy jól érezzem magam – tette
hozzá erőtlenül.
Hitetlenség villant át Helen arcán.
– Egy szekta korábbi főhadiszállásának alagsorában,
szeráfpengével a kezedben, miközben odafent alvilágiak
báloznak, kik között nem egy gazember is akad.
– Te nem így szoktál kikapcsolódni? – kérdezte Alec.
– Hallottam rólad – mondta Helen. – Ott voltál a
háborúban. Te keveredtél össze Magnus Bane-nel.
– Ő a barátom – bökte ki színtelen hangon Alec.
Tekintetével szándékosan kerülte a csendben a háttérbe
húzódó árnyvadász férfi arcát. Az alapján, amit korábban
látott, Helen valószínűleg nem néz ferde szemmel az
azonos neműek közötti kapcsolatokra, de sok árnyvadász
máshogy volt ezzel.
Helenen valóban nem látszott, hogy kiakadt volna.
Sokkal inkább tűnt úgy, mintha aggódna.
– Malcolm Fade-től azt hallottam, hogy egyes
híresztelések szerint Magnus Bane a Karmazsin Kezet
irányító boszorkánymester – mondta.
Ezek szerint már árnyvadászok is hallották a pletykát.
Alec igyekezett megnyugtatni magát. Malcolm Los Angeles
fő boszorkánymestere volt. Helen a Los Angeles-i
Intézetben élt. Ismerték egymást. Ez még nem jelentette
azt, hogy a sztori máris bejárta az egész Klávét.
– Nem igaz – közölte Alec a tőle telhető
legmagabiztosabban.
– Malcolm azt mondta, hogy ő sem igazán hiszi –
vallotta be Helen.
– Jól van – bólintott Alec. – Látom, kézben tartjátok a
helyzetet. Én fel is megyek az emeletre bálozni.
Helen elsétált mellette, látszólag, hogy megnézze, nem
közeledik-e valaki a lépcsőn. Alec nem tudta nem
észrevenni, hogy a szeráfpengéjét továbbra is a kezében
tartja, és hogy tulajdonképpen elvágta a menekülési
útvonalát.
Helen megfordult, és ránézett.
 – Szerintem az lenne a legjobb, ha eljönnél velünk
Rómába, és felelnél pár kérdésre.
Alec ügyelt rá, hogy az arca meg se rezzenjen, de a
hátán végigfutott a hideg. Ha odáig fajulnak a dolgok, a
Klávé a kezébe nyomhatja a Végzet Kardját, akkor pedig
kénytelen lenne igazat mondani. El kellene árulnia, hogy
még saját maga szerint is Magnus alapította a szektát.
– Azt hiszem, borzasztóan felfújjuk ezt – mondta.
– Egyetértek – szólt közbe váratlanul az árnyvadász
férfi, aki most először vonta magára Alec figyelmét.
Alacsony volt, jóképű, dús vörös hajjal és francia
akcentussal. – Elnézést, de nem járt a minap Párizsban,
Monsieur Lightwood?
– De igen, közvetlenül azelőtt, hogy Velencébe jöttem
volna.
– És ott nem utazott véletlenül hőlégballonon?
Alec majdnem nemmel felelt, de aztán rádöbbent, hogy
voltaképpen lebukott.
– De igen.
– Tudtam! – Az árnyvadász odarohant hozzá,
megszorította a kezét, és lelkesen rázni kezdte. –
Köszönetet kell mondanom, Monsieur Lightwood!
Szólíthatlak Alecnek? Leon Verlac vagyok a Párizsi
Intézetből. Helen meg én voltunk a két árnyvadász, akiket
kisegítettél a háztetőn. Nem lehetünk eléggé hálásak.
Helen arckifejezése azt sugallta, hogy ő valószínűleg
tudna eléggé hálás lenni, de talán azt is megoldaná, hogy
egyáltalán ne legyen hálás. Alec némi nehézség árán
kihámozta a kezét Leonéból. A férfi valamiért nagyon
ragaszkodott hozzá.
– Ezek szerint te is Párizsban voltál – jegyezte meg
félvállról Helen. – Micsoda elképesztő véletlen!
– Párizsba menni egy európai vakáción véletlen volna?
– kérdezte Alec.
– Bűn lenne kihagyni Párizst! – bólogatott Leon. – Be
kellett volna nézned a Párizsi Intézetbe, ha már arra jártál,
Alec. Neked is megmutattam volna a várost, mint az
elbűvölő Helennek, akit bárhová szívesen követek. Még
ebbe a borzalmas bálba is.
Alec ide-oda forgatta a fejét kettejük között, próbálta
megfejteni, hogy együtt vannak-e. Helen azzal a
vámpírlánnyal csókolózott, szóval abból indult ki, hogy
inkább nem, de tudta, hogy az ilyesféle dolgokban nagyon
naiv. Talán összekaptak, és a lány kitette Leon szűrét.
– Hozd a kocsit, Leon! – mondta Helen. – Bármit
kérdezhetsz Alectől úton Róma felé.
– Na, álljunk meg egy pillanatra! – emelte fel a kezét
Leon. – Alec az életünket mentette meg a háztetőn. Nem
tette volna, ha benne lenne a keze ebben a szektaügyben.
Részemről hiszek neki. Gyanús tevékenység után
nyomozhatott az alagsorban, mégpedig utánunk, ahogyan
bármelyik árnyvadász tette volna a helyében. Még vakáció
közben is.
Biccentett Alecnek.
– Nem tesz semmit – felelte a fiú óvatosan.
– Aztán meg nézz csak rá! – folytatta Leon. –
Egyértelmű, hogy bulizni jött. Őrült jól néz ki. Mondtam,
hogy mi is vegyünk álarcot. Hadd folytassa szegény a
vakációját, Helen, mi meg nézzünk valódi nyomok után!
Helen még egy hosszú pillanatig mustrálta Alecet, aztán
lassan leeresztette a szeráfpengéjét.
– Rendben – mondta kelletlenül.
Alec nem kérdezte őket sem Mori Suról, sem másról.
Késedelem nélkül a lépcső felé indult.
– Várj! – szólt utána Helen.
Alec megfordult, igyekezett nem kimutatni, mennyire
fél.
– Mi az?
– Köszönöm – mondta a lány. – Azt, hogy megmentettél
bennünket Párizsban.
Alec ezen annyira meglepődött, hogy ösztönösen
elmosolyodott.
– Szívesen.
Helen viszonozta a mosolyt. Szép volt, amikor
mosolygott.
Alec így is remegve ért fel az emeletre, hogy aztán
meginduljon a táncparkett felé tartó tömeg áradatával
szemben.
Kíváncsi lett volna rá, hogy amikor az árnyvadászok
faggatják őket, az alvilágiakat mindig az a jeges félelem
keríti-e hatalmába, amit ő érzett Helen előtt állva. Nem
mintha felrótta volna a lánynak a gyanakvását.
A helyében ő maga is így reagált volna. Alec pontosan
tudta, hogy bárki lehet áruló – például a tanára, Hodge
Starkweather is elárulta őket Valentine-nak a Végzet
Háborújában. Helen gyanakvása ráadásul jogos volt,
hiszen Alec valóban hazudott, vagy legalábbis nem
említett meg bizonyos lényeges információkat. Szörnyű
volt belegondolni is, hogy elhallgatta az igazságot más
árnyvadászok elől, akikkel elvileg egy oldalon álltak.
Valóban árulónak érezte magát.
Csakhogy még rosszabb lenne, ha nem sikerülne
megóvnia Magnust. A Klávénak az lenne a dolga, hogy
védelmet nyújtson a Magnushoz hasonlóknak, nem az,
hogy újabb fenyegetést jelentsen rájuk. Alec mindig hitt a
törvényekben, de ha ezek a törvények nem képesek
garantálni Magnus biztonságát, akkor meg kell változtatni
őket.
Alec legfeljebb hat emberben bízott fenntartás nélkül az
egész világon, és ezek egyike Magnus volt. Igazság szerint
egyáltalán nem készült fel rá, hogy a bizalom ennyire
bonyolult dolog.
Azért most már szívesen megtalálta volna Magnust.
Nem hitte volna, hogy ilyesmi lehetséges, de a palota
mostanra zsúfoltabb lett, mint amikor nemrég
megérkeztek.
Alec egyre csak felfelé tartott, amíg végül a nagy
bálterem falán körbefutó galérián találta magát. Innen
tökéletesen szemmel tudta tartani az egész forgatagot. Elég
volt egyetlenegyszer körbejárnia, és már meg is pillantotta
az alvilágiak és mondénok forgatagában odalent táncoló
Magnust. Hirtelen minden feszültsége szertefoszlott.
Mielőtt találkozott volna Magnusszal, Alec egyáltalán nem
volt benne biztos, hogy valaha teljes egészében önmagát
adhatja, és igazán boldog lehet. Aztán jött a
boszorkánymester, és a lehetetlen hirtelen lehetségessé
vált. Ahányszor csak megpillantotta, mintha kisebb sokkot
kapott volna, és olyankor mindig elhitte, hogy semmi baj
nem történhet.
A bálterem két falán hatalmas boltívek nyíltak az
éjszakára, amitől a helyiség olyan lett, mint a fekete víz és
a fekete ég között emelkedő aranygömb. A táncterem kékje
a tavak víztükrét idézte nyáron. A mennyezet zsúfolásig
megtelt a csillagzenekar tagjaival, a csillár aláhulló
csillagözönén tündérek hintáztak. Az egyik tündér hirtelen
a mélybe lökött egy másikat. Alec minden izma
megfeszült, de egy pillanattal később hártyás türkiz
szárnyak nyíltak ki a tündér hátán, aki aztán puhán ért
földet a táncosok között.
Más szárnyas tündérek összevissza repkedtek,
vérfarkasok vetettek cigánykereket a tömegben, nevető
vámpírok hegyes fogai villantak, boszorkánymesterek
öltöztek fénybe. Sokan félredobták az álarcukat, a fáklyák
égő szalagokként húztak csíkot a levegőbe, a lagúna
vizéről tükröződő ezüst holdfény a falakon táncolt. Alec
látott már szépséget Alicante csillogó tornyaiban, a húga
vagy a parabataia könnyed mozgásában, amikor
harcoltak, meg sok más egyéb ismerős, szeretett dologban.
Az alvilág szépsége egészen addig fel sem tűnt neki, amíg
nem találkozott Magnusszal. Most mégis itt volt előtte,
csak arra várt, hogy rátaláljon.
Már-már lelkiismeret-furdalása támadt, amiért annyira
zokon vette, hogy az alvilágiak a sajátjukként tartják
számon a Valentine ellen aratott győzelmet. Persze tudta,
mi történt, ott volt, vállt vállnak vetve harcolt az
alvilágiakkal a háborúban, ami lehetővé tette ezt az
aranylóan csillogó szabadságot. A győzelem legalább
annyira az övék is volt, mint az árnyvadászoké.
Alecnek eszébe jutott a pillanat, amikor Magnusszal
erőt öntöttek egymásba a Szövetség rúnájának
segítségével, a mágia még szorosabbá tette a kettejük
közötti kapcsolatot, és ő azt gondolta: ez a győzelem a
miénk. Ők ketten megoldják majd ezt a feladványt is.
Találnak valakit, aki segít nekik kiigazodni az arany
oszlopok és sötét folyók labirintusában. Rosszabbal is
megküzdöttek már. Alec szíve repesett a gondolatra, és
ebben a pillanatban már látta is az ő saját
boszorkánymesterét a forgatagban.
Magnus hátravetette a fejét, csillogó fehér öltönye
összegyűrődött, mint egy lepedő, fehér köpenye úgy úszott
mögötte, akár a holdsugár. Tükrös maszkja félrecsúszott,
fekete haja szénaboglyává kuszálódott, karcsú testét ívbe
hajlította a tánc, ujjai köré tíz gyűrűt vont a mágiája
fénye, ami hol egyik, hol másik táncosra vetődött.
A Hyacinth nevű tündér elkapott egy ilyen ragyogó
mágiasugarat, megpördült, és úgy tartotta meg, mintha a
fény egy májusfa szalagja volna. A Lily nevű, lila csipaót
viselő vámpírlány egy másik vámpírral táncolt, aki a
száján meg az ingmellén éktelenkedő kék és zöld pacákból
kiindulva feltehetőleg Elliott lehetett. Malcolm Fade is
beszállt a táncba Hyacinthtal, bár ő a jelek szerint a
dzsiggeléssel próbálkozott, amivel a nő nemigen tudott mit
kezdeni. A kék boszorkánymester, akit Magnus
Catarinának nevezett, egy magas tündérrel táncolt, akinek
szarvak nőttek ki a homlokából. A sötét bőrű tündért, akit
Magnus korábban hercegnek szólított, kisebb csapat
táncolta körbe, akik Alec gyanúja szerint az udvaroncai
lehettek.
Magnus elnevette magát, amikor észrevette, hogy
Hyacinth szalagot csinált a mágiájából, és ragyogó kék
fényből készült szerpentineket küldött a szélrózsa minden
irányába. Catarina félreütötte Magnus mágiáját, az ő keze
halványfehéren vibrált. Lily és Elliott, a két vámpír hagyta,
hogy egy-egy mágikus szalag tekeredjen a csuklójukra.
Nem úgy tűntek, mint akik könnyen osztogatják a
bizalmukat, mégis azonnal átadták magukat Magnusnak.
Lily fogolynak tettette magát, Elliott pedig lelkesen rázta a
csípőjét, miközben Magnus nevetve húzta őket maga felé.
Zene és csillagfény töltötte meg a termet, és Magnus
ragyogott legfényesebben az egész ragyogó kompániából.
Miközben a lépcső felé tartott, Alec elhaladt a galéria
korlátjának támaszkodva a táncosokat figyelő Raphael
Santiago mellett. A vámpír sötét szemét Lilyre, Elliottra
meg Magnusra szegezte. Halvány mosoly játszott az
arcán. Amikor észrevette Alecet, azonnal visszatért a
mogorva homlokráncoláshoz.
– Visszataszítónak találom az öröm ilyen féktelen
megnyilvánulását – közölte.
– Ha te mondod – vont vállat Alec. – Nekem tetszik.
A lépcső aljára érve már szelte is át a táncparkettet,
amikor mennydörgő hang szólalt meg odafentről.
– Itt DJ Bat, a világ legnagyobb vérfarkas DJ-je, de az
biztos, hogy benne vagyok az első ötben. Élőben
jelentkezem Velencéből, mert a boszorkánymesterek igen
felelőtlenek a pénzügyeket illetően, és ez a dal a
szerelmeseknek szól! Vagy legalábbis azoknak, akikkel
hajlandó valaki táncolni. Mi, magányos gyökerek addig a
bárpultnál piálunk.
Lassú, édeskés, hátborzongató ritmusú dal szólalt meg.
Alec nem hitte volna, hogy a táncparkett ennél is
zsúfoltabb lehet, de pontosan ez történt. Az eddig a falak
mentén álldogáló, elegánsan öltözött, álarcos alvilágiak
elindultak középre. Alec azon kapta magát, hogy zavartan
álldogál a forgó párok között. Töviskoronák és égig érő
színpompás tollak takarták el előle a kilátást. Riadtan
nézett körül menekülési útvonalat keresve.
– Felkérhetem erre a táncra, uram?
Ehelyett a csupa fehérbe és ezüstbe öltözött Magnust
pillantotta meg.
– Téged kerestelek – mondta Alec.
– Láttam, hogy jössz. – Magnus félig a homlokára tolta
az álarcát. – Megtaláltuk egymást.
Egészen közel lépett Alechez, fél kezét a derekára
csúsztatta, a másikkal összefűzte az ujjaikat, és
megcsókolta a fiút. Szája puha érintése olyan volt, mint
fénysugár a vízen, felvillanyozott és átformált mindent.
Alec ösztönösen a boszorkánymesterhez húzódott, megint
arra az energikus, mindent átformáló érzésre vágyott,
aztán kelletlenül eszébe jutott, hogy nem ezért jöttek ide.
– Találkoztam egy Helen Blackthorn nevű
árnyvadásszal – mormogta Magnus szájába. – Azt
mondta…
 Magnus újra megcsókolta.
– Biztosan izgalmas lehetett – mondta. – Nem
válaszoltál a kérdésemre.
– Milyen kérdésedre?
– Felkérhetlek egy táncra?
– Hát persze – felelte Alec. – Mármint… Nagyon jó lenne
táncolni veled, csak… Csak ezt meg kellene oldanunk
valahogy.
Magnus vett egy mély lélegzetet, és bólintott.
– Megoldjuk. Halljam!
Magnus arcán elhalványult a mosoly, most már némi
feszültség látszott abban, ahogyan a vállát tartotta. Alec
csak most döbbent rá, hogy a boszorkánymesternek
lelkifurdalása támadt, amiért elrontotta a vakációjukat.
Alec ezt butaságnak találta – Magnus nélkül el sem indult
volna vakációzni, nem ragyogta volna be a napját a
mágia, nem érzett volna ilyen boldogságot, nem lett volna
fény, nem lett volna muzsika.
Felemelte a kezét, és megérintette Magnus álarcát.
A tükörképét látta meg benne, saját tágra nyílt kék szemét
a körülöttük forgó karnevál háttere előtt. Szinte fel sem
ismerte magát, annyira boldognak tűnt.
Aztán teljesen feltolta a maszkot, és már Magnus arcát
látta. Így sokkal jobb volt.
– Előbb táncoljunk! – mondta.
Átkarolta Magnus hátát, de elbizonytalanodott, és
próbált úgy helyezkedni, hogy a boszorkánymester vállára
tehesse a kezét.
Magnus megint mosolygott.
 – Majd én.
Alecet korábban sosem foglalkoztatta igazán a tánc pár
esetlen gyerekkori próbálkozástól eltekintve a húgával
vagy Aline barátnőjükkel. Magnus átkarolta Alec derekát,
és táncolni kezdett. A fiú a tánchoz ugyan nem, de a
verekedéshez értett, és ösztönösen ráérzett, hogyan
reagáljon Magnus mozdulataira, és hogyan kövesse őket.
Egyszerre azt vette észre, hogy összehangoltan siklanak a
táncparketten, éppen olyan kecsesen, mint a többi pár. Már
tudta, milyen igazából táncolni valakivel – pedig
mostanáig azt sem sejtette, hogy valójában vágyik
ilyesmire. Mindig azt feltételezte, hogy az ilyen
romantikus regényekbe való pillanatok Jace-nek meg
Isabelle-nek valók. Bárki másnak, csak neki nem. És
mégis, most itt táncolt Magnusszal.
A csillár fénye mintha egyenesen rájuk vetült volna.
Egy tündér maroknyi ragyogó csillagot dobott le a
galériáról. Apró, világító pontocskák telepedtek Magnus
fekete hajára, és lebegtek az arcuk között. Alec előredőlt,
amíg összeért a homlokuk, aztán az ajkuk is találkozott
megint. Magnus szája Alecére simult. Még a mosolyuk is
hibátlanul összepasszolt. Alec lehunyta a szemét, de így is
látta a fényt.
Talán csodálatos élet várhat rá. Talán mindig ott volt
előtte a lehetőség, csak annyi kellett, hogy Magnus
kinyissa az ajtót, és megmutassa neki a csodát, amit
önmagában őrzött. A képességét a boldogságra.
Magnus ajka továbbra sem hagyta el az övét.
A boszorkánymester Alec nyakába tette a karját, egyre
közelebb és közelebb húzva magához. A testük együtt
kígyózott, a fény forrósággá alakult át. Magnus lefelé
csúsztatta a kezét Alec zakójának hajtókáján, aztán
alányúlt, és a fiú ingén nyugtatta a kezét, éppen vadul
kalapáló szíve fölött. Alec elengedte Magnus karcsú
derekát, aztán a keze egy pillanatra elakadt a
boszorkánymester nadrágszíját alkotó pikkelyekben,
mielőtt megint összefűzték volna az ujjaikat ott, a
mellkasán. Alec nyakán melegség kúszott felfelé, aztán
elárasztotta az arcát, megszédítette, amíg a fiú zavartan
azon nem kapta magát, hogy többre vágyik. Minden érzés
új volt – újra meg újra váratlanul érte a vágy éles,
hasogató fájdalma és az ezzel látszólag ellentétben álló,
tőle mégis elválaszthatatlan gyengédség. Soha nem is
gondolt ilyesmire, most, hogy megtapasztalta, el sem tudta
képzelni, milyen lenne nélküle az élete. Remélte, hogy
soha nem kell megtudnia.
– Alexander, te most…
Magnus mormogását alig lehetett hallani a zenétől és
az éles nevetéstől. A hangja halk volt és meleg, az egyetlen
fontos hang a világon.
– Igen – suttogta Alec, mielőtt Magnus a mondat végére
érhetett volna.
Semmi másra nem vágyott, csak hogy igent
mondhasson bármire, amit Magnus kérdez tőle. A szájuk
éhesen, forrón csattant össze, a testük egybeolvadt. Olyan
vadul csókolóztak, mintha ki lennének éhezve, és Alecet
már az sem érdekelte, ki bámulja meg őket. A Szövetség
Termében többek között azért is csókolta meg Magnust,
hogy a világ is lássa, mit érez. Ebben a pillanatban
egyáltalán nem érdekelte a világ. Csakis az számított, ami
kettejük között történt: az izzás, a tapadás, amitől úgy
érezte, ott helyben meghal, ha nem térdelhet le, hogy
aztán magával rántsa Magnust is.
Hirtelen éles csattanás hallatszott, és tűzcsóva lobbant,
mintha egy meteor zuhant volna a táncparkettre. Alecnek
és Magnusnak is földbe gyökerezett a lába. Minden izmuk
megfeszült, nem tudták, mi lesz ebből. Egy új
boszorkánymester jelent meg a lépcső alján, és a tekintetét
Malcolm Fade-ébe fúrta. Alec őt magát ugyan nem ismerte
fel, de a társaságon egy szemvillanás alatt eluralkodó
riadalmat igen.
Alec kihasználta, hogy egymás kezét fogják, és a háta
mögé lendítette Magnust. Szabad kezével előkapott egy
szeráfpengét, és az orra alatt elmormogta egy angyal
nevét. A terem végében Bat, a DJ és Raphael a bárpultra
tették a stampedlijeiket. Raphael könyökölve haladt a
bálozók között a vámpírjaihoz, Lily és Elliott pedig
elindultak felé.
Alec hangja ugyanúgy töltötte be a márvánnyal borított
termet, ahogyan a szeráfpengéje fénye.
– Aki úgy érzi, egy árnyvadász védelmére van szüksége
– kiáltotta –, jöjjön ide hozzám!

5
Nem beszélek olaszul. (spanyol)
6
Nem beszélek angolul. (spanyol)
 TIZENNEGYEDIK FEJEZET

Tűzön-vízen

Alec az egyik kezével Magnusét fogta, a másikat pedig a

szeráfpengéje markolatán tartotta. A vendégek közül jó
páran óvatosan elindultak felé, a felajánlott védelmet
keresve. Magnus körbejáratta a tekintetét, várta, hogy ki
lép először.
A vérfarkas biztonsági főnök lefelé száguldott a
lépcsőn. A boszorkánymester egyetlen apró mozdulatára
aztán átszállt a táncparketten összegyűlt tömeg feje fölött,
és a márványpadlóra zuhant, ahol egészen a falig
csúszott. Catarina azonnal odarohant hozzá, hogy
felsegítse. A férfi kétrét görnyedt, és a bordáit szorongatta.
A boszorkánymester utána sem fordította a fejét.
Alacsony, szakállas férfi volt kígyóra emlékeztető
szemmel és fehér pikkelyes bőrrel. A tömeget mustrálva
indult a táncparkett közepe felé.
– Malcolm Fade! – A boszorkánymesternek izzott a
tekintete, miközben Los Angeles fő boszorkánymesterére
mutatott. Az ujja hegyéből mintha halvány pára szivárgott
volna. – Elloptad a bálomat és a palotámat!
– Szia, Barnabas! – mondta Malcolm. – Elvesztettél egy
palotát? Nagyon szomorú. Remélem, megtalálod.
– A múlt héten vettem meg ezt az épületet! Abban a
pillanatban, hogy felkínálták eladásra! – mennydörögte
Barnabas. – Most is abban a palotában állunk, amit
elloptál tőlem!
– Hurrá! Ezek szerint megtaláltad! – nyugtázta
Malcolm.
Alec oldalba bökte Magnust.
– Ez meg ki?
Magnus közelebb hajolt.
– Barnabas Hale. Ő vezeti a Los Angeles-i árnypiacot.
Úgy tudom, ő volt a fő boszorkánymesteri poszt
várományosa, mielőtt Malcolm megkapta. Van köztük
némi rivalizálás.
– Így már világos – bólintott Alec. – Remek.
Barnabas fenyegetően mutatott körbe a szobában.
– Úgy volt, hogy én fogom megünnepelni az alvilágiak
csodálatos győzelmét. Egyenesen a Barnabas-buli kedvéért
vásároltam meg ezt a helyet. Esetleg nevezhettem volna
Barnabulinak is. Még el sem döntöttem! Most már ki sem
fog derülni.
– Valaki többet ivott ma este a kelleténél – mormogta
Magnus. – Barnabuli? Tényleg?
De Barnabas még nem ért a mondandója végére.
– Erre betoppansz, mint valami tolvaj, és aláásod a
terveimet, ahogyan lenyúltad előlem a Los Angeles-i fő
boszorkánymester pozíciót, ami pedig engem illetett. Nos,
ennek a bálnak vége! Bolondot csináltál belőlem. –
Barnabas keze sziszegni és füstölni kezdett.
A táncosok hátrálni kezdtek, több helyet hagytak a két
boszorkánymesternek a parkett közepén. Egyre többen
gyűltek Alec mögé.
– Ahhoz igazán nincs szükséged a segítségemre,
Barnabas – jegyezte meg Malcolm. A keze világítani
kezdett, és két pohár pezsgő jelent meg az ujjai között. Az
egyikbe belekortyolt, a másik pedig Barnabas felé lebegett.
– Lazíts! Élvezd a bulit!
– Tudod, mit gondolok a bulidról?
Barnabas csuklómozdulatára a pohár visszabillent
Malcolm felé, és a pezsgő ráborult a boszorkánymester
levendulaszínű zakójára.
A vendégek felszisszentek, Malcolm azonban meg sem
rezzent. Lenézett az átázott ruhadarabra, elővett egy
zsebkendőt, és az arcát kezdte törölgetni vele.
Malcolmnak lázasan csillogott a szeme, mintha
határozottan élvezné a helyzetet. Magnus tudta, hogy
Malcolm egykor nyugodt, csendes életet akart élni. Azok
az idők rég elmúltak.
– Szívességet tettem neked – jelentette ki most. –
Közismert, hogy finoman szólva is képtelen vagy egy
tisztességes bált szervezni. Megmentettelek attól a kínos
helyzettől, hogy meghirdeted az összejövetelt, aztán senki
sem jön el.
– Hogy merészeled!
A pára most már mintha egyenesen Barnabas fejéből
szállt volna fel. A boszorkánymester letérdelt, és a
tenyerével a padlóra csapott, mire egy fehér jégcsík indult
el Malcolm felé.
Alec előrelépett, hogy közbeavatkozzon, Magnus
azonban elkapta a könyökét, és a fejét rázta. Malcolm
legyintésére a jég azonnal sziszegve gőzzé vált. Egy
pillanattal később az Orion csillagkép levált a bálterem
mennyezetéről, és elfoglalta mellette a helyét. A többi
csillagkép is többnyire emberi körvonalakat vett fel, hogy
beszállhassanak a harcba. Malcolm lustán Barnabasra
mutatott, mire az Orion egy csatakiáltással nekirontott az
alacsonyabb boszorkánymesternek, furkósbotként lóbálva
a hangszerét. Barnabas megfagyasztotta a csillagképet,
mielőtt az odaért volna hozzá, aztán csillagporfelhővé
zúzta.
– Ő volt az első csellósom! – csattant fel Malcolm. –
Tudod, milyen nehéz pótolni?
A Malcolm oldalán felsorakozó, számtalan hunyorgó
fénypontból álló csillagképek egyszerre rontottak rá
Barnabasra. Félúton jártak a táncparkett közepén, amikor
a mennyezetről lógó óriási csillár életre kelt, és számos
karjával, mint valami polip, el-elkapdosta a közelébe
kerülő csillagképeket. Malcolm körül beomlott a
márványpadló, és fémcsövek emelkedtek fel a porból,
hogy aztán kígyóként tekeregjenek a boszorkánymester
felé. Mielőtt azonban elérhették volna, felrobbant a
mennyezet.
A legtöbb vendég rettegve menekült ki az éjszakába a
nyitott boltíveken át. A bátrabbak és a butábbak maradtak
még, földbe gyökerezett lábbal figyelték, mi történik,
képtelenek voltak másfelé nézni. A két boszorkánymester
jeget, tüzet, villámot és zöld trutymót szórt egymásra. Az
egész épület nyöszörgött, ablakok törtek szilánkokra,
jégcsapok ütöttek lyukakat a falakba, lángnyelvek
terjedtek a padlón.
Egy darab jég a közvetlen közelben csapódott a falnak,
a nyomán törmelékzápor zúdult egy csapat nimfára. Alec
odaugrott, felkapta egy zongora tetejét, és pajzsként
tartotta a fejük fölé.
– Muszáj tennünk valami! – kiáltotta oda Magnusnak.
– Vagy megállapíthatnánk, hogy ennek semmi köze
hozzánk, és elhúzhatnánk innen.
– Ledöntik az egész épületet! Valaki megsérülhet.
Magnus felkapta a kezét, mire márványdarabok
szakadtak ki a padlóból, hogy aztán alacsony fallá állva
össze megvédjék a nimfákat a következő jéglövedéktől.
– Valaki egészen biztosan meg fog sérülni, méghozzá
nagy valószínűséggel mi.
Csakhogy Alec hős üzemmódba váltott, és Magnus
tudta, hogy ilyenkor nem sok esélye van megállítani.
– Azért igyekszem csökkenteni a károkat – tette hozzá.
Az egész terem beleremegett, amikor az egyik fal
megmozdult. Raphael félrelökte Elliottot az aláhulló
vakolat útjából, aztán sietve lesöpörte a fehér
márványport a másik vámpír rasztafrizurájáról.
– Nem érzem valami jól magam – mondta Elliott. –
Tényleg az épület akar összedőlni, vagy én ittam túl sokat?
– Mindegyik – felelte Lily.
– Nekem is forog a gyomrom – szállt be a beszélgetésbe
Raphael. – Attól, hogy mekkora barom vagy, Elliott.
– Szia, Raphael! – szólt Magnus. – Esetleg követhetnétek
Alecet a kertbe.
Arra a pontra mutatott, ahol az imént még Alec állt.
Már nem látta ott a fiút, csak a korlát egy szakaszát, ami
éppen lehullott a galériáról. A korlát darabokra törve
zuhant Catarina felé, aki, mit sem sejtve, éppen sérült
vérfarkasokat kezelt.
Egyszerre ismét előkerült Alec – aki időközben megint a
hátára akasztotta a bál előtt elkobzott íját és tegezét –, és a
dolgok sűrűjébe vetette magát.
Kikerült két felé csapó fémcsövet, aztán lebukott, de kis
híján így is letépte a fejét a polipcsillár egyik karja. Az
utolsó pillanatban vetődve sikerült félresodornia az útból
Catarinát. Végül térden állva kötött ki a földön a nővel az
ölében.
– Nem tűnik jó ötletnek Alecet követni – jegyezte meg
Raphael Magnus mögül. – Ugyanis a jelek szerint
egyenesen a veszélyt követi.
– Az árnyvadászok már csak ilyenek – mondta Magnus.
Raphael a körmeit tanulmányozta.
– Talán nem lenne rossz ötlet – mondta – olyan társat
választani, akiről tudod, hogy mindig téged fog választani
ahelyett, hogy kötelességtudóan megmentené a világot.
Magnus nem felelt. Catarina és Alec kötötte le a
figyelmét. Catarina láthatólag kicsit meglepetten
hunyorogva nézett fel a fiúra. Hirtelen dobálni kezdte
magát, és elkiáltotta magát.
Alec felkapta a fejét, de már elkésett: a mennyezet újabb
darabja szabadult el, és pillanatok kérdése volt, hogy
összezúzza őket. Már nem menekülhettek, és Magnus
tudta, hogy Catarina soha nem őrizgette a mágiáját.
Meggyógyított bárkit, aki hozzá fordult, és soha nem
ügyelt rá, hogy önmagát is védje.
Magnus elszörnyedve figyelte, ahogy Alec Catarinára
veti magát, a testével védve őt a törmeléktől, ami
mindkettejüket élve készült eltemetni. Kék szikrák
villantak. Magnus két keze úgy világított, mint lámpák a
sötétben.
– Alexander! – kiáltotta. – Félre!
Alec felnézett, meglepetten, amiért a törmelék nem
zúzta halálra. A bálterem romjai fölött elkerekedett
szemmel nézett Magnusra. A boszorkánymester mindkét
kezét stabilan előrenyújtotta, és erejét megfeszítve tartotta
a levegőben a jókora betondarabot.
Alec és Catarina feltápászkodott, aztán az aknamezővé
változott táncparketten át Magnus felé sietett. Újabb élő
csövek állták az útjukat, fémcsápjaikkal Alec bokáját véve
célba. A fiú ide-oda szökellve kerülte ki őket. Amikor az
egyiknek végül sikerült a lábára fonódnia, megbotlott
ugyan, de még sikerült Magnus karjába taszítania
Catarinát. A boszorkánymester elkapta a nőt, és magához
rántotta, ahol már biztonságban volt.
– Cael! – kiáltotta Alec, és a szeráfpenge máris lángolt a
kezében.
Elég volt egyetlen vágás, és máris megszabadult a csáp
szorításából. A fiúnak éppen sikerült eljutnia Magnushoz,
amikor Barnabas lángra lobbantotta a teljes táncparkettet.
Malcolm a konyhából érkező csatornavíz áradatával
reagált. A víz vadul örvénylett körülötte, ledöntötte a
lábáról, aztán ugyanígy tett Barnabasszal is. Az ár aztán
mindkét boszorkánymestert kisodorta a palotából,
miközben Malcolm kéjesen kurjongatott, mintha egy vízi
vidámpark csúszdájára váltott volna jegyet.
A vámpírokon kívül mindenki megkönnyebbülten
fellélegzett. A palota továbbra is düledezett körülöttük.
– Meggondoltam magam! – jelentette be Catarina.
Átkarolta Alec nyakát, és arcon csókolta a fiút. – Bírlak!
– Ó! – Alec erősen zavarba jött. – Köszi.
– Vigyázz Magnusra, légy szíves! – tette hozzá Catarina.
– Igyekszem.
Catarina elégedetten mosolygott Magnusra Alec válla
fölött.
– Végre valaki, akit érdemes megtartani.
– Most már kimenekülhetnénk esetleg, mielőtt végleg
ránk dől az épület? – kérdezte mérgesen Magnus, még ha
titkon örült is.
Hyacinthtal az ajtó felé indultak, sebesült vagy pusztán
megviselt alvilágiakat terelve maguk előtt. A vámpírokkal,
a vonaton megismert Juliette nevű vérfarkassal meg
másokkal Alec törődött.
A fiú körülnézett.
– Összedőlt az emeletre vezető lépcső. Jó páran odafent
ragadtak.
Magnus elkáromkodta magát, aztán bólintott. Felemelte
a kezét, és két ujjával megérintette Alec félig üres tegezét.
Halványkék fény villant, és a tegez hirtelen újra megtelt.
 – Én megyek Barnabas meg Malcolm után, próbálom
kordában tartani őket – mondta Magnus. – Te meg tedd,
amihez a legjobban értesz, és helyezz mindenkit
biztonságba!
Széles mozdulatot tett, mire a nemrég még a palota
vízvezetékeiként szolgáló fémindák kiegyenesedtek, és
híddá álltak össze az áradó csatornavíz felett, ami az
imént magával sodorta a két boszorkánymestert. Magnus
Alecre nézett, aki éppen közbelépett, hogy véget vessen pár
vérfarkas meg pixie verekedésének, aztán megfordult, a
füst meg a szikrák irányába indult, és már ott sem volt.
 TIZENÖTÖDIK FEJEZET

Mori Su

Miközben az épület rájuk dőlt, néhány vérfarkas pánikba

esett. Alec ezt érthetőnek, de elég szerencsétlennek találta.
Amikor vérfarkasok pánikolnak, nemritkán vérontás a
vége.
Három vicsorgó vérfarkas közelített egy csapat rettegő
pixie felé. Alec már sietett is, hogy a két társaság közé
álljon. Úgy hullott körülöttük a vakolat, mint az eső,
elvakítva és fojtogatva mindenkit. A fiú épp csak elhajolt
egy karmokban végződő mancs suhintása elől, és oldalra
vetette magát, amikor egy újabb vérfarkas nekirontott.
Aztán odaértek a többiek is, és minden erejét össze
kellett szednie, hogy ne belezzék ki. Az izomemlékezet és a
hosszú évek alatt végigdolgozott edzések átvették az
uralmat, miközben eltáncolt a minden irányból érkező
ütések elől. Öt hosszú karom kishíján felhasította az arcát,
aztán az egyik végül valóban sebet ejtett a karján. Hegyes
fogak érték el a vállát, és épp össze is csattantak volna
rajta, amikor Alec megragadta a szőrt támadója állán, és
egy bukfenccel akkorát dobott rajta, hogy a vérfarkas
addig csúszott utána a földön, amíg egy
törmelékkupacnak nem ütközött.
Az utolsó vérfarkas Raphael Santiago lábán esett át,
majd Alec gyorsan tarkón vágta a szeráfpengéje
markolatával, hogy lent is maradjon.
– Véletlen volt – közölte Raphael Lilyvel és Elliott-tal a
háta mögött. – Átfutott előttem, amikor pont indulni
készültem.
– Értem – zihálta Alec, miközben kitörölte a port és a
verejtéket a szeméből.
Bat, a DJ botorkált feléjük kiterjesztett karmokkal. Alec
újra megmarkolta a szeráfpengéjét.
– Valaki rám dobott egy darabot a tetőből – mondta Bat,
és úgy pislogott, hogy attól inkább emlékeztetett bagolyra,
mint farkasra. – Tapintatlanság.
Alec nyugtázta, hogy Bat nem őrült vérengzésre készül,
inkább csak kisebb agyrázkódása van.
– Csak nyugalom! – mondta, ahogy Bat a mellkasának
dőlt.
Körülnézett, a legmegbízhatóbb embert keresve, akit
biztosan a csapatában tudhat. Végül hazardírozott, és
Lilynek adta át Batet.
– Vigyáznál rá a kedvemért? – kérdezte. – Csak juttasd
ki innen élve!
– Azonnal tedd le azt a vérfarkast, Lily! – parancsolta
Raphael.
– Fáj, hogy ezt mondod – mormogta Bat, és becsukta a
szemét.
 Lily lenézett Bat fejére, ami épp az ő lila ruhás keblén
nyugodott.
– Nem akarom letenni – jelentette ki. – Az árnyvadász
nekem adta a DJ-t.
Bat kinyitotta a fél szemét.
– Szereted a zenét?
– Igen – felelte Lily. – Főleg a jazzt.
– Klassz – mondta Bat.
Raphael felemelte a kezét.
– Ez kész röhej! – csattant fel. – De jó, legyen. Akkor
talán ürítsük ki az összedőlő épületet, jó? Megegyezhetünk
benne, hogy ez szórakoztató és az emberéletekre nézve
igen kíméletes tevekénység volna?
Alec kiterelte a renitens alvilágiakat a legközelebbi
kijáraton, közben összegyűjtött pár törött szárnyú tündért
meg két kába vagy egyszerűen részeg boszorkánymestert.
Amikor meggyőződött róla, hogy a legtöbben kint vannak,
és olyan tarka áradatként özönlenek Velence utcáin, hogy
ahhoz képest a csatorna mozdulatlannak tűnik,
visszafordult a vámpírok felé. Lily Catarinára bízta Batet,
és most mindannyian várakozással telve néztek rá.
– Valaki segítene feljutni az emeletre?
– Én ugyan nem – jelentette ki hűvösen Raphael.
– Persze, aki Magnus barátja… – kezdte Elliott, aztán
Raphael villanó tekintetét látva hozzátette: – Azt mi nem
szeretjük, annyi biztos, de még egy kicsit sem, egyáltalán.
A lépcső egészen fönt adta meg magát, és csak egy
töredezett darabkája állt ki a galériából. Lily és Elliott
megemelték Alecet, a fiú ruganyosságához hozzáadva a
saját emberfeletti erejüket. Raphael karba font kézzel
nézte őket.
Odafent nagyobb volt a csend, csak itt-ott reccsent a fa,
és hallatszott az épület gyengülő falainak nyöszörgése.
Alec szobáról szobára járt. A legtöbb helyiséget persze
üresen találta. Az egyikben egy vérfarkaslány sírt egy
ágyneműkből összehordott fészekben. Alec segített neki
kimászni az ablakon, aztán figyelte, ahogy a csatorna
vizébe ugrik, és kutyaúszással elevickél.
Az egyik hálószobaszekrényben két peri bujkált. Vagyis
Alec először azt hitte, hogy bujkálnak, de aztán rájött,
hogy végig csókolóztak, és nem is sejtették, hogy a bál
véget ért. Egy sellőt is kiszabadított, aki véletlenül bezárta
magát az egyik fürdőszobába.
Majdnem az egész emeletet bejárta már, amikor
benyitott a könyvtárba, és rábukkant egy csapat látással
rendelkező mondénra, akiket indák ejtettek foglyul.
Padlódeszkák, csövek és az épület egyéb elszabadult
darabjai keltek életre, hogy bebugyolálják őket, mint a
múmiákat. A könyvtár közvetlenül a bálterem fölött kapott
helyet, így nyilván a csata mágiájából szivárgott be ide
valamennyi.
Alec a szeráfpengéjével vágta el magát a mondénokig,
úgy hasítva a padlódeszkákat, mint sarló a búzát. Az egyik
nő nyakáról letépett egy lámpát, ami éppen fojtogatta.
Az életre kelt bútorok Aleckel kezdtek foglalkozni –
most már nyilvánvalóan őt tekintették fenyegetésnek.
A fiú az ablakhoz terelte a rettegő kis csapatot, és
segítségért kiáltott.
 Elliott került elő, aki sorban egymás után elkapta a
mondénokat, akiket Alec ledobott.
– Elég biztos vagyok a válaszodban – kiáltotta fel a
vámpír –, de mit szólnál hozzá, ha megharapnám ezeket
az embereket?
– Nem! – torkolta le Alec.
– Csak gondoltam, megkérdezem – mondta gyorsan
Elliott. – Nehogy már felhúzd magad rajta!
Alec ezek után már nem szívesen dobta volna le az
utolsó mondént, de aztán megjelent Catarina egy rakás
kötszerrel. Vele biztonságban lesznek a mondénok.
Alec helyzete viszont némiképp aggasztó lesz. Minden
átvágott cső helyét újabb vette át. A deszkák a bokájára
csavarodtak, elkapták a csuklóját. Minél jobban
küszködött, annál inkább beléjük gabalyodott.
A lábát lehetetlenül gyorsan fonták körül a rézcsövek, a
derekát deszkák kapták el, a karját a falból elővágódó két
lambériadarab ejtette foglyul. A csuklóját olyan erővel
szorította meg egy fainda, hogy a kardot is kiejtette a
kezéből.
Ez volt az a pillanat, amikor Sinjun belépett a
könyvtárba.
– Alec? Mi az isten történik itt? Miért dől össze a palota?
Alec rámeredt.
– Te meg hol voltál?
– Segítsek? – kérdezte a nő.
Rezzenéstelen arccal hosszasan méregette a fiút, és Alec
nem tudta eldönteni, hogy szórakoztatónak találja a
helyzetet, gondolkodik, vagy csak azon csodálkozik, hogy
ő mekkora egy marha.
– Kiégethetlek onnan – ajánlotta fel.
A keze világítani kezdett, előbb narancsszínű lett, aztán
izzó vörös. Alec érezte a hőt a gyorsan olvadó indákon
keresztül.
Mélységesen megkönnyebbült, amikor hirtelen
előkerült Magnus a csatorna vizétől csöpögő Malcolmmal
az oldalán.
– Kérlek, ne tedd kockára a fiúm testi épségét! – mondta
Magnus. – Ragaszkodnék hozzá, hogy egyben maradjon.
Malcolm, hívd vissza… ezt a növényzetet vagy mit.
Sinjun kezén elhalt a fény. Malcolm felmérte a
helyzetet, aztán jó párat tapsolt úgy, hogy hol a jobb, hol a
bal keze volt felül. Az indák minden egyes tapssal visszább
húzódtak.
– Hol van Barnabas? – kérdezte Alec, majd lerázta
magáról a törmeléket, és kilépett az immár élettelen
tárgyak közül.
– Kicsit kapacitáltam, hogy távozzon – felelte Magnus. –
Csak óvatos célzásokkal.
– Hogyan?
Magnus elgondolkodott egy pillanatra.
– Talán nem is olyan óvatos célzásokkal.
Malcolm arca a szokásosnál is sápadtabb volt.
– Rettenetes! – szólalt meg. – Azt hiszem, oda a
kaucióm.
– Nem tettél le kauciót – emlékeztette Alec. – Lenyúltad
ennek a Barnabas nevű fazonnak a házát.
– Ja, igen! – Malcolm arca máris felderült.
 Alec és Magnus egymás kezét fogva vonult ki a palota
romjai közül. Jólesett ez a kapcsolat közöttük, Magnus
szorításának melegsége, a biztonság ígérete.
– Szóval, mint Alec is kérdezte – szólt Magnus,
miközben áthaladtak az előcsarnok romjain –, hol voltál?
– Kint az udvaron, legalábbis amikor az épület elkezdett
összedőlni – felelte Sinjun. – Elképzelni nem tudtam, mi
történik. Próbáltam visszamenni hozzátok, de segítenem
kellett pár embernek.
– Mi is ezzel voltunk elfoglalva – mondta Alec már a
bejárat előtti lépcsőn.
A legalsó fokot egy hatalmas márványdarab torlaszolta
el. Malcolm fáradtnak tűnt, de Magnusszal egyszerre
emelték a kezüket, mire a kő elkezdett lassan félresiklani.
A közelgő hajnal derengése lilára festette a márványt.
A bálozók közül páran még a macskaköves utcán
várakoztak a palota előtt. Juliette halkan felsikkantott,
amikor meglátta Alecet és a többieket. Raphael néma
maradt.
– Az a fontos – jegyezte meg Magnus –, hogy
tudomásom szerint senki sem halt meg.
A márvány most már teljesen félrecsúszott, és mind
megpillantották alatta az összedőlt palota
márványlépcsőjén hason fekvő sötét hajú, középkorú
férfit, akinek a bőre kék árnyalatot vett fel az elvesztett
vértől, ami teljesen átáztatta a ruháit.
A kezében szorongatott, most már nagyon oda nem
illőnek tűnő főnixálarc az éjjeli mulatságra emlékeztetett.
– Ezt elkiabáltad – sóhajtotta Malcolm.
 Magnus letérdelt, óvatosan átfordította az élettelen
testet, majd lecsukta a férfi tágra nyílt szemét.
Sinjun lélegzete sziszegett a fogai között.
– Ő az – mondta. – Ez Mori Su.
Alecnek összeszorult a gyomra. Most már nem
kaphatnak válaszokat a kérdéseikre Mori Sutól, aki
mozdulatlanul és örökre némán hever a macskaköves
utcán.
– És nem a rázuhanó márvány ölte meg – szólt Sinjun.
Hangjában az elszörnyedés helyét a düh vette át.
– Vámpírok végeztek vele.
Mind látták a lyukakat a nyakán, a vér sötéten csillant a
holdfényben.
A New York-i vámpírok jó pár lépést hátráltak.
– Nem mi voltunk – szólt Lily egy pillanattal később. –
Hadd lássam a holttestet!
– Ne, Lily! – Raphael elkapta a nő karját, hogy ne
mehessen közelebb. – Semmi közünk ehhez. Most
elmegyünk.
– Velem voltak – mondta Alec.
– Egész éjjel? – kérdezte Sinjun. – Úgy fest, hogy már jó
ideje halott.
Alec néma maradt. Elliott inge véres volt, bár a színe
alapján nem emberi vérnek tűnt. A gondolattól, hogy
valaki tehetetlen emberekből táplálkozik, felfordult a fiú
gyomra.
– Boszorkánymesterekből nem eszünk – közölte Lily.
– Hallgass! – mordult rá Raphael. – Ne jártasd a szádat
nephilimek előtt!
 – A vámpírok soha nem táplálkoznak
boszorkánymesterekből – erősítette meg Magnus. – Nem az
éhség vezérelte Mori Su gyilkosát. Valaki azért ölte meg,
hogy elhallgattassa.
– Nem is ismerjük – mondta Elliott.
– Életemben először látom – szólt Lily.
– Sok vámpír volt a vendégek listáján – jegyezte meg
Malcolm. – A többiek már elmentek. Mások meg csak úgy
beállítottak. Azt az embert se hívta senki, aki a nyakunkba
döntötte az egész bált. Új palotát kell keresnem holnap
estére.
– Holnap estére? – húzta fel a szemöldökét Alec.
– Naná – felelte Malcolm. – Azt hitted, egyestés győzelmi
bálról van szó? A műsornak folytatódnia kell!
Alec a fejét rázta. El nem tudta képzelni, hogy a
történtek után bárki is folytatni akarná a bulizást.
Sinjun Mori Su holtteste fölött térdelt, és nyomokat
keresett. A férfi boszorkánymester volt – azaz halhatatlan.
Viszont egyetlen boszorkánymester sem mondhatta magát
sebezhetetlennek. Bármelyiküket meg lehetett sebezni és
meg lehetett ölni.
Magnus, aki ezüst maszkját feltolta a hajára, a New
York-i vámpírok útját állta, mielőtt távozhattak volna. Alec
érzékelte, hogy egészen halkra fogja a hangját.
Lelkifurdalása volt, amiért hallgatózik, de nem tudta
csak úgy kikapcsolni az árnyvadászösztöneit.
– Hogy vagy, Raphael? – kérdezte Magnus.
– Idegesen – felelte a vámpír. – Szokás szerint.
– Ismerem az érzést – bólintott a boszorkánymester. –
Magam is átélem, ahányszor csak beszélünk. Úgy értem,
tudom, hogy gyakran beszéltetek Ragnorral.
Egy futó pillanatig Magnus aggodalmasan
tanulmányozta Raphaelt, Raphael pedig nyilvánvaló
megvetéssel Magnust.
– Á, szóval arra vagy kíváncsi, hogy földhöz vágott-e a
gyász egy boszorkánymester miatt, akit az árnyvadászok
öltek meg?
Alec már nyitotta a száját, mert közbe akarta szúrni,
hogy Ragnor Fellt, a boszorkánymestert ugyanaz a gonosz
árnyvadász, Sebastian Morgenstern ölte meg, aki az ő
kisöccsét is.
Aztán látta maga előtt Raphaelt, amint egymagában ül,
és sms-eket ír egy RF-ként elmentett számra, ahonnan
egyetlen választ sem kap.
Ragnor Fell.
Alec váratlanul megsajnálta Raphaelt, ahogy felismerte
a magányosságát. Egy bál közepén, több száz ember között
a földön ült, és egy halottnak írogatott újra meg újra,
tudván, hogy nem kaphat választ.
Nagyon kevesen lehettek Raphael életében olyanok,
akiket a barátaiként tartott számon.
– Nem szeretem – mondta a vámpír –, amikor az
árnyvadászok megölik a kollégáimat. Nem mintha nem
történt volna meg korábban is. Folyton ez van. Ez a
hobbijuk. Köszönöm kérdésed. Persze az ember
legszívesebben egy szív alakú kanapén zokogna egy
selyemzsebkendőbe, de valahogy sikerül összekapnom
magam. Végtére is maradt még boszorkánymester
ismerősöm.
Magnus halvány mosollyal biccentett.
– Tessa Gray – folytatta Raphael. – Igen tiszteletreméltó
hölgy. Nagyon olvasott. Úgy hiszem, te is ismered.
Magnus vágott egy grimaszt.
– Nem a pimaszságod ellen van kifogásom. Az még
tetszik is. Az örömtelenséggel van bajom. Az egyik
legnagyobb boldogság az életben, ha másokat
gúnyolhatunk, úgyhogy legalább alkalmanként
csinálhatnád kicsit vidámabban. Legyen már benned némi
joie de vivre 7.
– Élőhalott vagyok – jegyezte meg Raphael.
– Ez esetben joie de unvivre 8?
Raphael fagyos tekintettel méregette a
boszorkánymestert. Magnus egy kézmozdulattal
elhessegette a saját kérdését, gyűrűi meg a maradék mágia
szikrázó csíkot húztak a sötétben. Felsóhajtott.
– Tessa – mondta, majd hosszasan kifújta a levegőt. –
Rossz hírt hozott nekem, és még hetekig haragudni fogok
rá, amiért a nyakamba zúdította ezt a problémát. Vagy
tovább is.
– Milyen problémát? Bajban vagy? – kérdezte Raphael.
– Semmi olyasmi, amit ne tudnék megoldani.
– Kár. Azt terveztem, hogy jól kiröhöglek. Na, mindegy,
mennünk kell. Mondanám, hogy sok szerencsét a hullához
meg a rossz hírhez, de… teszek rá.
– Vigyázz magadra, Raphael!
A vámpír csak legyintett.
– Mindig vigyázok.
 A vámpírok elindultak a sötét utcán, a csatorna ezüst
csíkja mentén. Malcolm Hyacinthhoz lépett, és új báli
helyszínekről kezdett beszélgetni vele. Ezek hallhatólag
jobban érdekelték, mint a holttest.
Alec a vámpírok után nézett.
– Segíteni akart neked.
Magnus meglepetten pillantott rá.
– Raphael? Kétlem. Nem az a kimondott
boszorkánymester-segéd típus.
Megfordult, hogy segítsen Sinjunnak alaposabban
szemügyre venni a holttestet. Alec nem tartott velük –
tudta, hogy Magnus úgyis észrevesz mindent, ami fontos
lehet –, és inkább a vámpírok után kocogott.
– Várjatok! – kiáltotta.
A vámpírok rá sem hederítettek, csak vonultak tovább.
– Egy pillanat!
– Ne szóljatok az árnyvadászhoz! – utasította a
többieket Raphael. – Rá se nézzetek!
– Oké, bocs, hogy itt zaklatlak benneteket. Elfelejtettem,
hogy nem érdekel Magnus. Inkább visszamegyek, és
magam segítek neki – mondta Alec.
Raphael megtorpant.
– Beszélj! – szólt anélkül, hogy megfordult volna.
Amikor Alec habozott, nem tudván, hogyan fogalmazza
meg a problémát, Raphael feltartotta az ujjait.
– Három. Kettő. Egy…
– Alapvetően te irányítod a vámpírklánt, igaz? –
kérdezte Alec. – Szóval tudnod kell, mi folyik az alvilágiak
között.
 – Többet tudok, mint amennyit te valaha fogsz,
árnyvadász.
Alec a szemét forgatta.
– Hallottál-e bármit is a Karmazsin Kézről? Egy szekta.
– Hallottam róluk – felelte Raphael. – Azt rebesgetik,
hogy Magnus alapította.
Alec nem szólt.
– Én ezt nem hiszem el – folytatta a vámpír. – És ezt meg
is mondom bárkinek, aki kérdezi.
– Remek – bólintott Alec. – Kösz.
– És körbekérdezek – adta meg magát végül Raphael.
– Oké. Add ide a telefonod!
– Nincs telefonom.
– Raphael, elég nyilvánvaló, hogy van telefonod,
ugyanis arról sms-ezgettél éppen, amikor először láttalak
a bálon.
A vámpír végül megfordult, és bizalmatlanul mérte
végig Alecet. Elliott és Lily összenéztek. Pár pillanat után
Raphael közelebb lépett, elővette a telefonját a zsebéből, és
Alec kinyújtott kezébe tette. Alec küldött magának egy
sms-t Raphael telefonjáról. Próbált valami velőset és
szellemeset kitalálni, de végül csak annyit írt, hogy „szia”.
Jace-nek biztosan eszébe jutott volna valami velős. Na,
mindegy. Mindenki másban igazán jó.
– Történelmi esemény – jegyezte meg Lily. – Raphael
ötven év után először adta meg valakinek a telefonszámát
egy buliban.
Elliott felemelte lehajtott fejét.
– Ez újabb italért kiált!
 Raphael és Alec nem foglalkoztak velük. Alec
visszaadta a telefont a vámpírnak, aki elvette tőle. Végül
biccentettek.
– Ami pedig Bane-t illeti, ne bántsd! – mondta
váratlanul Raphael.
Alec habozott.
– Nem – mondta ellágyulva kissé. – Sosem…
Raphael felemelt kézzel fojtotta belé a szót.
– Ne gusztustalankodj, kérlek! Egyáltalán nem érdekel,
ha beletaposol a kis lelkecskéjébe. Felőlem ejtsd a fazont,
teszek rá. Igazából örülnék neki. Csak úgy gondoltam,
hogy ne öld meg.
– Nem fogom megölni – hökkent meg Alec.
Megfagyott az ereiben a vér a gondolatra, és csak még
jobban ledermedt, amikor meglátta Raphael arcát.
A vámpír komolyan beszélt.
– Nem fogod? – kérdezte. – Árnyvadász.
Éppen úgy mondta ki a szót, mint az árnypiac
alvilágijai, mégis egészen máshogyan hangzott így, hogy
olyasvalaki érdekében szólt, akit Alec az élete árán is
megóvott volna minden bajtól.
A fiú elgondolkodott, hogy vajon a piac népe is azért
nézett-e rá gyanakvással, mert úgy gondolták, hogy
fenyegetést jelent a szeretteikre.
– Hagyd már abba, Raphael! – szólt közbe Lily. Kurta,
meglepően együttérző pillantást vetett Alecre. – A srác
nyilvánvalóan szerelmes.
– Pfuj! – húzta el a száját Raphael. – Ez borzasztó. Na,
tűnjünk el innen.
 Elliott felvidult.
– Mehetünk az afterpartyra?
– Nem! – jelentette ki viszolyogva Raphael.
Faképnél hagyta Alecet, és anélkül vonult el, hogy
hátranézett volna. Lily azért vetett még egy utolsó
pillantást a fiúra, majd Elliott-tal együtt követték a
klánvezért.
Alec egy pillanatig egyedül állt az utcán, aztán
visszatért Magnushoz, aki időközben felhagyott a nyomok
keresésével, és éppen telefonon intézkedett Mori Su
holttestének feltűnés nélküli elszállításáról. Alec óvatosan
lépett oda hozzá. Magnus köpenye alatt a szokásosnál
kicsit görnyedtebb volt a háta. Sűrű, flitterrel teleszórt
fekete hajának rejtekében egészen fáradtnak tűnt az arca.
Alec nem tudta, mit mondjon.
– Hogyan találkoztatok Raphaellel? Úgy látom, elég jól
ismeritek egymást.
– Végül is egyszer kisegítettem kicsit – felelte Magnus. –
Semmiség volt.
Amikor másodszor találkoztak, Magnus meggyógyította
Alecet. A fiú lázas álmából Magnus különös, ragyogó
szemének látványára, és óvatos, gyengéd kezének
érintésére ébredt. Fáj, suttogta. Tudom, felelte Magnus.
Majd én segítek.
Alec hitt neki, és elengedte a fájdalom egy részét.
Az emlék vele maradt, később pedig egészen Magnus
ajtajáig követte. A boszorkánymester kedves ember volt,
még ha nem is így látta magát. Annyira kedves, hogy ha
meggyógyított vagy kisegített valakit, egyetlen legyintéssel
intézte el, mintha semmi különöset nem tett volna.
Akármit tett is Magnus Raphaelért, a vámpír nem
tekintette semmiségnek.
Magnus élete zsúfolásig megtelt különös incidensekkel
és még különösebb emberekkel. Alec még nem sokat
tudott, de rengeteg alkalma lesz a tanulásra, és egy
dologban biztos volt. A húga azt mondta, hogy egy
vakáción ismerszik meg igazán az ember párja, és Alec
most már egyetlen pillanatig sem kételkedett benne, hogy
hosszú, szokatlan életének szikrázó káoszában Magnus
végig kedves maradt.
Amíg Alec Raphaellel beszélgetett, előkerült két
tökéletesen egyforma brownie egy óriási csikorgó
kerekeken gördülő görögdinnyeszerű járműben, ami
vélhetőleg a tündérek mentőautója lehetett, és elvitték
Mori Su holttestét. Sinjun pénzt adott nekik, kurtán
elbeszélgetett velük olaszul, majd megállt Magnus és Alec
mellett. Végignézett a palota romjain, amivel Alec
figyelmét is az épületre terelte.
– Ha valaha is volt itt kőkecske – mondta –, most már
néhány tonnányi törmelék alatt hever.
– Most már menjünk inkább! – Magnus tőle szokatlanul
fáradtnak tűnt. – Azt hiszem, itt már nincs dolgunk.
– Várj! – szólt Alec. – A Kamara! Nem találtuk meg. És
nem hinném, hogy a palotának abban a részében lett
volna, amelyik megsemmisült.
– Mármint – fűzte hozzá lassan Sinjun – a palota föld
feletti részében. Különben itt látnánk magunk előtt a
darabjait.
 – Láttam egy lépcsőt az épület mögött – mondta
Magnus. – Felteszem, a palota alagsorába vezet. De ez után
talán már valahová máshová.
Alec a csatorna felé pillantott.
– Egyáltalán milyen mélyen lehet itt a föld alá
építkezni? Nem öntene el ott mindent a víz?
– Mágia nélkül biztosan nem jutnának mélyre – felelte
Magnus. – Mágiával? – Vállat vont, az arcára
visszalopózott a mosoly. – Ki akar felfedezni egy
hátborzongató kazamatát?
Hosszú csend következett, aztán Sinjun nagyon lassan,
de felemelte a kezét.
– Én is – mondta Alec.

7
életöröm (francia)
8
életuntság (francia)
 TIZENHATODIK FEJEZET

A mágia vörös tekercsei

Magnus jól emlékezett. Az összedőlt palota mögötti

utcában kőlépcső ereszkedett a sötétségbe. Amikor egy
nehéz faajtóhoz érkeztek odalent, Alec meggyújtott egy
boszorkányfényt árasztó rúnakövet. Sinjun mutatóujjából
fénysugár lövellt ki, amit aztán úgy forgatott körbe, mint
egy zseblámpát.
Alec egy megfelelő rúnával kinyitotta az ajtót. Odabent
a nyirkos döngöltagyag falak között üres hordókat és
ősrégi rongyokat találtak, semmi izgalmasabbat.
Befordultak egy sarkon, aztán egy másikon, majd még
egyen, amíg végül egy sokkal szebb, simára csiszolt és
lakkozott ajtót találtak, amibe egy szárnyas oroszlánt
véstek.
Miután ezen az ajtón is bejutottak, Magnus és Sinjun
izgatottan kiáltott fel, Alec azonban csalódottan sóhajtott.
– Én jártam itt – mondta. – Emlékszem erre a kis
Bacchus-szoborra.
Magnus szemügyre vette a tárgyat.
 – Ahhoz képest, hogy a bor meg a mulatság istene –
mondta –, mindig úgy gondoltam, hogy Bacchust túl
visszafogottan öltöztetik a szobrain.
Sinjun a helyiség falait kopogtatta, titkos átjárót vagy
valamilyen reteszt keresett. Magnust mágnesként vonzotta
a talapzatán álló szobor.
– Szerintem – folytatta lassan – ha rajtam múlna, az
istenek szobrai egy kicsit… bulisabbak lennének.
Amikor a mondat végére ért, megérintette Bacchus
szobrát. Kék szikrák röppentek elő az ujjaiból, mire a tóga
fodrai között színek meg textúrák jelentek meg. A mágia
úgy porlasztotta el a fehér követ, mintha a márvány
közönséges por lenne, aminek nem is lett volna más
rendeltetése, minthogy lehullva felfedje az alatta rejtőző
sokkal élénkebb színű, díszesebb szobrot.
A szobor mellett a fal egy szakaszon csikorogva
csúszott félre, és keskeny lépcső tárult feléjük.
– Színes megoldás – állapította meg Sinjun. – Szép
munka!
Hallhatólag szórakoztatónak találta a dolgot, Alec
azonban elgondolkodva pillantott a boszorkánymesterre.
Magnus Aleckel szorosan a nyomában elindult lefelé a
lépcsőn. Szinte azt kívánta, hogy bár valahol máshol
lenne. Nem tudta leküzdeni a félelmét. Rettegett tőle, mit
találnak, és hogy mit gondol majd róla akkor Alec.
A Bacchus-szobor vicc volt, de már a legkevésbé sem
tartotta jópofának.
A lépcső hosszú kőfolyosóban folytatódott, ami aztán
sötétségbe torkollt.
 – Hogyhogy ez nincsen víz alatt? – kérdezte Alec. –
Velencében vagyunk.
– A szekta egyik boszorkánymestere nyilván vízhatlan
akadályokat húzott fel – felelte Magnus. – Mondjuk Mori
Su. – Vagy én, tehette volna hozzá.
A folyosó végén hirtelen nagy, magas mennyezetű
kamrában találták magukat, amit eredetileg ételraktárnak
építettek. Alec körbeforgott a boszorkányfényével, és
hosszú sorokban álló, még érintetlen gyertyákat
pillantottak meg körben a falak mentén.
– Hát ez sima ügy – mondta Magnus, és egyetlen
csettintésére minden gyertya fellobbant, meleg fénnyel
töltve be a helyiséget.
Nem férhetett hozzá kétség, hogy itt valaha egy pince
volt. A másik végén álló düledező oltárt akár ősemberek is
állíthatták volna, hogy tűzistenüket imádják. Az
emelvényen álló tökéletes kocka alakúra faragott kőtömb
két oldalán egy-egy faoszlop emelkedett.
Bal oldalon egy olcsó műanyag kerti asztal állt, rajta
füstölőkkel, imafüzérekkel meg más, teljesen
hétköznapinak tűnő vackokkal, amiket jógatermekben
szoktak összevásárolni.
– Jesszusom, milyen gagyi egy szektám van – nyögött
fel Magnus. – Szégyellem magam. Kitagadom a
követőimet, amiért gonoszak, és még stílusuk sincsen.
– De ez nem a te szektád – jegyezte meg szórakozottan
Alec. A műanyag asztalhoz lépett, és végighúzta rajta az
ujját. – Vastag porréteg van rajta. Jó ideje nem használta
már senki ezt a helyet.
 – Csak viccelek – mondta Magnus. – Igyekszem kézben
tartani a dolgokat.
A terem üres sarka felé pillantott, ahol egy fa gyökere
befurakodott két kő között. Odalépett hozzá, és
megrántotta. Semmi sem történt. Felfedő mágiát küldött a
sarokba. Még mindig semmi.
– Ennél többnek kell lennie – állapította meg Sinjun. –
Hol vannak a szörnyű rituálék nyomai? Hol van a vér a
falakról?
Alec felvett egy kis szobrocskát, és megrázta a fejét.
– Ezen rajta van a gyártó címkéje. Valaki egy
szuvenírboltban vette. Raziel angyal legyek, ha ez az izé
mágikus.
– Azt már tényleg nem bírnák elviselni az
árnyvadászok, ha Raziel angyallal járnék – mondta
Magnus.
– De rendesnek kellene lenniük veled. – Alec
megforgatta a szobrot. – Különben lesújtanék rájuk.
– Egy pillanatra sem tudtok komolyak lenni? – kérdezte
Sinjun, majd elindult a rögtönzött oltár felé, majd
egyszercsak megbotlott, és elterült a földön.
Sokáig csend volt, de senki nem nevette el magát.
Magnus és Alec egyformán elkerekedett szemmel bámult.
Aztán Sinjun továbbra is a földön fekve felcsattant.
– Valaki legalább nézze már meg, min estem át!
Miközben a nő felült, és leporolta magát, Magnus
odalépett hozzá, és letérdelt. Az oltár előtt a kőpadlón egy
kecskét ábrázoló apró kőszobrocska állt. Magnus
odahajolt hozzá, és a fülébe súgta a jelszót, amit Johnny
Rooktól tudott meg.
– Azmodeusz.
– Hogyan? – kérdezte Alec.
Magnus szándékosan olyan halkan beszélt, hogy még
egy árnyvadász se hallhassa meg. Kerülte Alec tekintetét.
Csikorgó kő hangját verték vissza a falak, és akármi
történt is kettejük között, már nem lehetett folytatása. Az
oltár kőkockája úgy nyílt ki, mint valami virág, aztán
felemelkedett, a hátsó falhoz lebegett, és beleolvadt. Az
emelvény, amin az imént még a kocka állt, porrá
morzsolódott, maga a kocka pedig rozettává változott, és a
megjelenő vörös-arany fény egy ajtó körvonalait rajzolta
ki körülötte. Végül teljes valójában megjelent a finoman
megmunkált, aranyveretes ajtó ovális tükörrel a közepén.
Magnus odasietett hozzá, és tanulmányozni kezdte.
A saját tükörképére pillantott, aztán visszafordult egy
másik, ócska ajtó felé.
– Ez több, mint amire számítottam – mondta, és a
kilincs után nyúlt.
Alec és Sinjun is egy szemvillanás alatt ott termett
mellette, igyekezvén megakadályozni, hogy ő lépjen be
elsőnek. Alec és Magnus eredendően kerülték a
konfliktust, így Sinjun nyert. Félretolta a két férfit az útból,
és kitárta a könnyen nyíló ajtót. Hosszú, alacsony folyosót
pillantottak meg. Áporodott levegő csapta meg az orrukat.
A falakra erősített fáklyák szikrát kaptak, és sorban
egymás után meggyulladtak.
A folyosó jó pár kanyart vett, amitől az ötperces
gyaloglás soha véget nem érőnek tűnt. Magnus már nem
érzékelte, hol vannak a palotához vagy akár Velence
városához viszonyítva. Ha én csinálnék ilyet, márpedig
könnyen lehet, hogy én voltam, gondolta, az egészet
becsűrném valahová a lagúna alá. Az előtte járó Sinjunnak
elakadt a lélegzete, amikor a folyosó újabb titkos kamrába
torkollott. Magnus erősen remélte, hogy ez lesz az utolsó,
amire rátalálnak. Már a visszafelé vezető út gondolatára is
kedve támadt lefeküdni és szundikálni egy sort.
Aleckel követték a nőt az újabb helyiségbe, és már
tudta, miért nem kapott levegőt Sinjun. Az irdatlan méretű
helyiség olyan volt, mint egy templom és egy mulató
szerelemgyereke.
Mindkét oldalon arany padsorok álltak, mellettük a
falakon a csempék úgy csillogtak, mint az ékkövek.
A helyiség túlsó végében egy festmény hosszú, csontos
arcú, határozott vonású férfit ábrázolt. A fűrészes
fogsorától eltekintve akár embernek is lehetett volna
nézni. Nem ékesítette magát mással a homlokán viselt
szögesdrót koronán kívül.
A festmény előtt, egy óriási pentagramma közepén az
előzőnél lényegesen lenyűgözőbb oltár állt. A kőtömbbe
keskeny vájatokat véstek, ezek az oltár négy sarkából az
alatta lévő ötszögbe vezettek. Az egész környéket
sötétvörös foltok borították, és bár az árnyalatuk eltért
egymástól, mind egy forrásból származtak.
– Látjátok? – szólt diadalmasan Sinjun. – Vér a falakon.
Innen lehet tudni, hogy ez az igazi.
Alec balra mutatott, az arcán értetlenség villant át.
– Miért van egy jól felszerelt bár az áldozati oltár
mellett?
Magnus feladta.
– Nem is kérdés, hogy az enyém a szekta, igaz? – Egy
pillanatra elhallgatott. – Remélem, az oltárt csak később
állították fel.
– Talán nem a tiéd – mondta Alec. – Azért létezhet másik
boszorkánymester, aki bárpultot szeretne az oltára mellé.
– Ha valóban létezik, bemutatkozhatna – felelte
Magnus. – Szerintem jól kijönnénk egymással.
A szekta olyan sietve távozott, hogy teljes
rendetlenséget hagytak maguk után. A padsorok fele
felborítva hevert, a padlót nagyrészt szemét borította, a
földbe süllyesztett tűzhely pedig megtelt az elégetett
törmelékkel. A tűz egy ponton elszabadulhatott, mert
néhány pad is megfeketedett tőle. Magnus a bárpult mögé
lépett. Rengeteg italt talált, de jég, gyümölcs vagy egyéb
kiegészítő nem akadt hozzájuk. Töltött magának
háromujjnyit a legkeserűbb amaro likőrből, amit csak
talált, és miközben fel-alá járkált a teremben, dühösen
szürcsölte.
Az emlékek a mágia erőteljes megnyilvánulásai.
A világegyetemben mindennek vannak emlékei, még az
eseményeknek, a helyeknek és a tárgyaknak is. Így
születnek kísértetek a különösen tragikus pillanatokban,
így lesz egy ház kísértetjárta. Magnus hajlandó lett volna
fogadni rá, hogy egy démonimádat céljait szolgáló
helyiség áldozati oltárral a közepén tisztes mennyiségű
erőteljes emlékkel rendelkezik, ami segíthet, hogy új
nyomokra bukkanjanak.
 Lassan körbe-körbejárt a szentély falai mentén, és
kántálni kezdett. A kezét kinyújtotta maga előtt, ujjaiból
csillogó fehér páracsík szivárgott.
A pára úgy lebegett, mint az óceán lusta hullámai,
aztán sűrűsödni kezdett, és mozgó emberi testekké állt
össze. Ezek voltak a terembe ivódott legerősebb emlékek
lenyomatai.
Valami azonban Magnus mágiájának útjába állt.
A szekta felkészült erre. A boszorkánymester nekifeszült
az egész környéket fedő védvarázslatnak. Pár emlék végül
csak összeállt valami tapinthatóvá, de így is homályosak
maradtak, és alig pár másodperc múltán már szerte is
foszlottak.
Csak három emlék volt annyira élénk, hogy ki lehetett
belőle venni valamit. Az egyik egy színes üvegablak volt,
ami azóta eltűnt a helyiségből, és egy Magnushoz
kísértetiesen hasonló alakot ábrázolt, akit pálmalevelekkel
legyeztek éppen. Ki tudtak még venni két imádkozva
térdeplő, közben mosolygó embert, egy felnőttet és egy
gyereket. A harmadik emlék egy nő volt, aki hosszú
késével a kezében az oltár előtt állt. Aztán akadtak még a
gyötrelemtől eltorzult arcok. Magnus mondénokat is látott,
sőt néhány boszorkánymestert is, de leginkább tündéreket.
Meg tündérek vérét, amire a Nagyobb Démonok
megidézéséhez volt szükség.
Mire Magnus felhagyott a kereséssel, levegő után
kapkodott, és lucskos volt a verejtéktől. Pár mozdulattal
elhessegette a körülötte lebegő sűrű párát.
Miután kitisztult a szoba levegője, észrevette, hogy
Sinjun karba font kézzel támasztja az egyik oszlopot.
– Bármi hasznos esetleg? – kérdezte.
Magnus a falnak dőlt, és a fejét csóválta.
– Valaki varázslattal akadályozta meg, hogy bármit is
találjak. Egy nagyon erős valaki.
– Észrevettél valami különöset azon a falon?
Sinjun a fűrészes fogú férfi portréja felé intett az
állával. Magnus igyekezett elkerülni a festmény tekintetét,
mintha az apja, Azmodeusz akár őt is figyelhetné rajta
keresztül.
Ha valóban szektát alapított volna, egészen biztosan
nem keveri bele Azmodeuszt. Ennyire őrült vagy
meggondolatlan egyetlen pillanatig sem lehetett.
– Én igen – szólalt meg hirtelen Alec, meglepve
Magnust. – A portré egyedül lóg a falon. Jó nagy fal, miért
nem használták valami másra is?
Alec odalépett, megállt a kép előtt, és kihúzta az alját.
Leemelte a falról a hatalmas festményt, letette a földre, az
egyik oszlophoz támasztotta, majd visszatért az immáron
csupasz kőfalhoz, és az ujjával megkocogtatta.
Sinjun megállt mellette, és a falra tette a tenyerét.
Narancsszínű hullámok áradtak a kezéből a kőre, ami
azonnal vibrálni kezdett, mint a víz, és ugyanolyan
csillogó csempékkel kirakott alkóvvá változott át, mint a
többi fal. Az alkóvban karmazsinszínűre festett borjúbőrbe
kötött nagy könyvet helyeztek el, aranyozott betűkkel a
borítóján.
A MÁGIA VÖRÖS TEKERCSEI – hirdették a betűk.
Sinjun a kezébe vette a könyvet, és leült a kőre olvasni.
A kötet hatalmasnak tűnt a nő karcsú kezében. Ahogy az
oldalakat forgatta, a megsárgult pergamen ropogott
Sinjun ujjai között. Alec belepillantott a szövegbe a nő
válla fölött.
Magnus ezt szívesen kihagyta volna, de rávette magát,
hogy sétáljon el az oltár mellett oda, ahol Sinjun és Alec a
könyvet olvasták.
Magnus félelme alábbhagyott valamelyest, miután
átfutott párat a Vörös tekercsek szent tételei közül.
– „Csak a Nagy Méreg, ki jóképű és bölcs és sármos és
jóképű, vezetheti el a híveket Edomba. Lássátok hát el a
Nagy Mérget étellel, itallal, fürdővel, és néha egy masszázs
is jól jön!”
– Kétszer írták, hogy „jóképű” – jegyezte meg Alec.
– Miért hívják Vörös tekercseknek – kérdezte Sinjun –,
amikor könyv? Szóval hogy nem tekercs.
– És a többes szám, hogy „tekercsek” végképp
értelmetlen – mondta Alec.
– Akárki legyen is ez a jóképű és jóképű szektaalapító –
szólt Magnus összeszoruló mellkassal –, nyilván
meglehettek a maga okai.
Sinjun tovább olvasott.
– „A herceg csakis a legjobbat kívánja a gyermekeinek.
Ekképp az ő nagyobb dicsőségére állítsatok a legjobb
italokkal, szivarokkal és bonbonokkal megpakolt oltárt.
A Nagy Méregnek szánt kincsek és egyéb ajándékok a
hívek közti szeretetet jelképezik, így hát folyjék az alkohol,
gyűljék az arany, és soha ne feledjétek a szent
szabályokat! Az élet színpad, ezért mindig stílusosan
távozzatok! Csakis az igazán jó italokat készítő hívek
kerülnek a pixisbe. Senki nem sértheti meg a Nagy Mérget
kegyetlen cselekedetekkel vagy ízléstelen öltözködéssel.
Keressétek a démonok gyermekeit! Szeressétek őket úgy,
mint a ti uratokat! Ne tűrjétek, hogy a gyermekek
magányosak legyenek! És ha nehéz idők jönnek, ne
feledjétek: minden út Rómába vezet.”
Alec Magnusra pillantott, aki nem teljesen értette a fiú
halvány mosolyát.
– Azt hiszem, ezt te írtad.
Magnus elfintorodott. Ez tényleg rá vallott.
A legrosszabb, frivol, nemtörődöm, nagyzoló és másokat
lenéző énjére. Nem emlékezett rá, hogy ilyesmit írt volna.
Mégis minden jel arra utalt, hogy ő volt az. Szinte biztosan
ő a Nagy Méreg. Szinte biztosan ő volt a felelős a
Karmazsin Kézért.
– Ez butaság – jelentette ki undorodva Sinjun.
– Magnus, nem könnyebbültél meg, hogy ez csak vicc?
– kérdezte Alec, és Magnusnak csak most esett le, hogy a
fiú maga is megkönnyebbülésében mosolygott. – Miért
gondolná bárki is, hogy el kell tüntetni erről az
emlékeidet? Ez nem komoly.
Magnus kis híján ráförmedt Alecre, bár ő is tudta, hogy
valójában önmagára haragszik. Hát nem érted, mit jelent
ez? A Karmazsin Kéz ugyan tréfának indult, de idővel
halálosan komollyá vált. Emberek haltak meg Magnus
vicce miatt.
Nem csak a szekta puszta léte volt a bűne. Sinjun ott
kuporgott előtte a földön, az ő félresiklott élete
bizonyította, milyen szörnyűséget művelt Magnus, amikor
arra utasította a követőit, hogy keressék meg a démonok
gyerekeit, és parancsba adta, hogy a fiatal
boszorkánymestereket vigyék be a szektába. Minden
gonoszság, amit a szekta művelt, minden, amit Sinjunnak
el kellett szenvednie, Magnus lelkén száradt.
Nemsokára Alec is rá fog döbbenni erre. Magnus
megköszörülte a torkát, próbált ügyelni rá, hogy fesztelen
és könnyed maradjon a hangja.
– Nos, a jó hír az – mondta mit sem törődve Alec
kérdésével –, hogy „minden út Rómába vezet”. Szóval
legalább tudjuk, merre tovább.

Nem volt már sok hátra, hogy Velencében a hasadó hajnal

megvilágítsa a vizet és az eget. A város máris kezdett életre
kelni. Magnus látta, hogy nyitnak a boltok, és a sós víz
kipárolgásán túl érezte a sülő kenyér és kolbász illatát.
A reggel a maga átalakulásaival még nem érkezett meg.
A hajnal keskeny gyémántcsík volt az indigókék víz fölött.
Az épületek és a hidak mély levendulaszínt vettek fel a
halvány, de egyre erősödő fényben. Magnus, Alec, Sinjun
és Malcolm – aki a palota lépcsőjének maradványain aludt
összegömbölyödve, amikor rátaláltak, és ha már így
alakult, magukkal vitték –, bemászott egy üres gondolába.
Magnus a szálloda irányába terelte a csónakot, körülötte a
mágia kék szikrákat vetett a vízen.
Magnus szmokingja alaposan összegyűrődött, és
egészen szürke lett a portól, de az öltözéke még így is
istenes volt a lelki állapotához képest. Nemrég együtt
ballagtak vissza csendesen a végtelen folyosókon, ajtókon
és lépcsőkön át, amíg rá nem találtak a kijáratra. Alig
szóltak egymáshoz, és Magnus továbbra is kerülte Alec
tekintetét. A fiú láthatóan kimerült. Valahol a romok
között elhagyta megviselt zakóját, és most ingujjban volt,
arcát por és föld lepte. Az éjszaka nagy részét futással és
verekedéssel töltötte, hogy helyrehozza Magnus hibáit,
közben nem egyszer a testével óvott meg másokat,
miközben a boszorkánymester-mágia rájuk döntötte az
épületet.
Most a gondola aljában ült, a hátát Magnus mellének
döntve. Magnus érezte, hogy a fiú egész teste elernyed a
fáradtságtól.
– Sajnálom, hogy ilyen rosszul érezted magad ezen a
szörnyű bálon – suttogta a fülébe.
– Egyáltalán nem éreztem rosszul magam – felelte
ugyanúgy súgva a fiú. – Veled voltam. – A feje hátrabillent
Magnus mellére.
– Szomorú, hogy ilyen gyorsan vége lett a bálnak –
jegyezte meg Malcolm.
– Mindjárt reggelizhetünk, Malcolm. Aztán meg
összedőlt az egész épület. De ha már itt tartunk, más is
éhes?
– A reggeli a nap legfontosabb étkezése – dörmögte Alec
több mint félálomban.
Senki sem felelt, még Malcolm sem, aki nyilvánvalóan
azon elmélkedett, hogy mit rontott el.
– Hihetetlen alak ez a Barnabas Hale – mondta. –
Irdatlan bunkó. Örülök, hogy elhúz egy másik városba.
Firenzét említette, ugye? Vagy talán…
– Rómát – közölte Sinjun komoran.
– Ja, igen! – derült fel Malcolm. – Talán Rómát.
Nyomasztó csend ereszkedett rájuk. Akkor tört csak
meg, amikor Malcolm egy idő után halkan és hamisan
rágyújtott egy nótára, ami a tenger mellett elvesztett
szerelemről szólt. Nem számított – Magnus gondolatai
messzire kalandoztak.
Barnabas Hale Rómába tartott.
A Karmazsin Kéz minden útja Rómába vezetett.
A Karmazsin Kéz és jelenlegi vezére, aki a szekta
minden bűnéért Magnust akarta megtenni felelősnek,
szinte biztosan Rómában volt.
Magnus régóta ismerte Barnabas Hale-t, és soha nem
kedvelte. A férfi feltűnése Velencében kellemetlen
meglepetés volt. De igen nagy a különbség aközött, ha
valaki pusztán idegesítő, vagy ha tündéreket öl, Nagyobb
Démonokat idéz meg, és rászabadít Magnusra egy
fészekalja Raum anyját. Azért arról nem feledkezhetett
meg, hogy így vagy úgy, de Barnabas nagy hatalmú
boszorkánymester. Azt mondta, övé a palota, ami azt
jelentette, hogy vagyona is van. Annyi biztos, hogy utána
kell járnia ennek az embernek.
– Muszáj aludnunk – szólalt meg végül Sinjun –, aztán
nem ártana a lehető leghamarabb elhúznunk Rómába.
– Minél előbb érünk oda, annál hamarabb folytathatjuk
a vakációnkat Aleckel – mondta Magnus.
A vidámság a hangjában még saját maga számára sem
tűnt meggyőzőnek. Holnap, biztatta magát, jobban fog
sikerülni. Nem érzi majd úgy, hogy összeroppant a múlt és
a jövőtől való félelem súlya alatt, inkább jól érzi magát a
jelenben, ahogyan általában szokta.
– Nem vagyok benne teljesen biztos, hogy élvezni
fogjátok – jegyezte meg Sinjun.
A nő rezzenéstelen arcát nézve képtelenség volt bármit
is biztosra venni, de Magnus úgy érezte, ez valójában
békeajánlat volt. Tőle telhetően rámosolygott hát Sinjunra.
– Nagyon elkötelezett – folytatta a nő Alecre pillantva,
aki még álmában is óvón ölelte át Magnust. – Soha nem áll
le?
Óvatosan megérintette Magnus kezét, mire Alec
testében minden izom megfeszült, és az árnyvadász
egyetlen szemvillanás alatt elkapta Sinjun csuklóját.
– Nem – mondta.
Sinjun mozdulatlanná merevedett, aztán visszahúzta a
kezét. Alec azonnal visszabillentette a fejét Magnus
mellkasára, és visszacsúszott abba az álom és ébrenlét
közti állapotba, amiből az imént felriadt.
A Sóhajok hídja sápadt korona volt fölöttük a halvány
égen, ahogy a gondola elsiklott alatta. Régen a foglyok
erről a hídról látták utoljára a várost, mielőtt a
vesztőhelyre vezették őket.
Magnus észrevette, hogy Malcolm falfehér arccal őket
figyeli. Valaha Malcolm is beleszeretett egy árnyvadászba.
Nem ért jó véget. Magnus csak egyszer beszélgetett vele
erről, próbált tanácsokat adni, hogyan tegye túl magát az
elvetélt szerelmen, hogyan éljen tovább, és hogyan
találhatja meg újra a boldogságot. Malcolm akkor csak a
fejét rázta. Nem akarok én már mást szeretni, mondta.
Magnus akkor úgy gondolta, hogy butaságot beszél.
Talán minden szerelem az őrület határán táncol. Minél
erősebb az érzelem, annál veszélyesebb.
A gondola sötét vízen úszott. Amikor Magnus
hátranézett, látta, amint a mágiája utolsó szikrái
elsüllyednek, és belevesznek a mélybe.
A szikrák ragyogó kéken és világító fehéren
kacsintottak, amitől a kanális szelíd fodrai telt lila,
halvány gyöngy és szurokfekete árnyalatokat vettek fel a
még nem egészen reggeli égbolt alatt. A mély
villanásokkal telt meg, ahogy minden egyes szikra még
egyszer utoljára felvillant, mielőtt a csatornába veszett
volna. Magnus gyengéden beletúrt hosszú ujjaival Alec
kócos, puha hajába, mire a félálomban lebegő fiú kissé az
arca felé billentette a fejét. Hallotta Malcolm énekét, és
eszébe jutottak a másik boszorkánymester réges-régi
szavai.
Nem akarok én már mást szeretni.
 TIZENHETEDIK FEJEZET

Keserű titkok

– Rómában, Alexander – mondta Magnus –, az ember

Maseratival jár.
A lehető leggyorsabban kellett eljutniuk Rómába, és
mivel portált nem használhattak, Magnus közölte, hogy a
második legjobb lehetőséget választja. Sinjun A mágia
vörös tekercseit olvasta, és rájuk sem hederített, amit Alec
egyáltalán nem bánt.
– Kitűnő választás – közölte a luxusautó-kölcsönzőben
dolgozó nő. – Nem lehet nem szeretni a klasszikus 3500 GT
Spydert.
Alec Magnushoz hajolt.
– Ezek szerint ez az autó pók is egyben?
A boszorkánymester vállat vont, és megvillantotta
ellenállhatatlanul vidám mosolyát.
– Gőzöm sincs. Csak azért választottam, mert olasz és
piros.
Húsz perccel később már az A13-ason tartottak Bologna
felé lehúzott tetővel, a szél csak úgy fütyült a fülükben.
Sinjun a hátsó ülésen feküdt, a bakancsát az ablaknak
támasztva, és időnként hangosan felolvasott egy szakaszt
A mágia titkos tekercseiből. Alec az anyósülésen igyekezett
navigálni úgy, hogy kizárólag egy harmonikaszerűen
összehajtogatott térképre hagyatkozhatott, amit ráadásul
egy számára ismeretlen nyelven írtak.
– Jó ideje nem vezettem már kézi váltós autót – mondta
Magnus. – És légyszi, ne süssetek el olyan poénokat, hogy
milyen nehezen küzdök meg ezzel a bottal itt középen!
Épp időben érkeztek Firenzébe egy korai vacsorához.
Magnus egy olyan kicsi étteremben foglalt asztalt, hogy
Alec azt hitte, a séf nappalijában járnak. A tészta aztán
annyira finom volt, hogy életében nem evett hozzá
foghatót.
– Nem hajthatunk szünet nélkül, különben
karambolozni fogunk. Nézzünk ki inkább egy helyet az
eredeti útitervünkből! Nem vagyunk messze például a
Boboli-kerttől.
– Jól van – bólintott Alec.
Sinjun a Vörös tekercsekkel a hóna alatt ballagott a
nyomukban, bár igazság szerint senki sem hívta.
Magnus végigkommentálta a sétát, ahogy előbb az Arno
partján haladtak, majd átkeltek a Ponte Vecchión, és
cikcakkban ballagtak tovább, hogy útba ejtsenek
különböző utcai árusokat. Magnus vett egy sálat, egy
napszemüveget, egy zeppolát 9 és köpenyt, amiben pont
úgy nézett ki, mint az operaház fantomja.
Megérkeztek a Boboli-kert amfiteátrumához,
végigjárták a körben elhelyezkedő szobrokat, és a középen
álló obeliszk felé vették az irányt.
– Rég nem lőttünk már képet az otthoniaknak – jegyezte
meg Alec.
Magnus belékarolt, és a Neptunt ábrázoló szökőkút
mellett a Bőség-szobor felé terelte, amíg rá nem talált egy
teknősbéka hátán ülő meztelen férfit ábrázoló szoborra.
Kijelentette, hogy ez a tökéletes hely a képhez. Hátratolta a
panamakalapját, és uralkodói pózt vett fel a szobor
mellett, amiről azt állította Alecnek, hogy Morganténak
hívják. A fiú zsebre vágott kézzel a teknős másik
oldalának dőlt, Sinjun pedig jó pár képet készített róluk
Alec telefonjával.
– Köszi – mondta Alec. – Elküldöm ezeket, és azt
mondom majd Isabelle-nek, hogy nagyon jól érezzük
magunkat.
– Tényleg? – kérdezte Magnus.
Alec felhúzta a szemöldökét.
– Persze. Mármint hiányzik Isabelle meg Jace, és anyu
meg apu is.
Magnus mintha még várt volna valamire. Alec
átgondolta.
– Clary is hiányzik – tette hozzá. – Kicsit.
– Ő az én kis cukiságfalatom. Kinek ne hiányozna? –
bólintott Magnus, de még mindig némiképp feszültnek
tűnt.
– Simont nem ismerem valami jól – próbálkozott Alec.
Nem sok embert ismert igazán jól. Ott volt a családja
Jace-estül, Jace új barátnője és a vámpír, akit Jace
árukapcsolással becsempészett. Ismert még néhány másik
árnyvadászt. Aline Penhallow egyidős volt vele, és
nagyszerűen bánt a tőrökkel, de ő Idrisben élt, úgyhogy
akkor sem igen találkoztak volna, ha Alec otthon van
éppen New Yorkban.
Beletelt még pár percbe, mire Alec rájött, hogy Magnust
az aggasztja, mit mond majd a családjának és a
barátainak, akik persze szintén mind árnyvadászok
voltak. Egyikük sem hajlana rá, hogy Alechez hasonló
jóhiszeműséggel kezelje azt, amit Magnusról megtud.
Alec aggódott Magnus miatt, amiért a
boszorkánymester a kelleténél jobban erőlködött, hogy jól
érezze magát. Alec szerette, ha Magnus tényleg jól érezte
magát, azt viszont nagyon nem, ha csak megjátszotta
magát, és mostanra gond nélkül meg tudta különböztetni
egymástól a kettőt. Szeretett volna mondani valamit, de
velük volt Sinjun is, és nem tudta, hogyan kezdjen bele.
Ebben a pillanatban megszólalt a zsebében a telefon.
Isabelle hívta.
– Épp rád gondoltam – mondta Alec.
– Én meg rád – felelte vidáman Isabelle. – Ki tudsz
kapcsolódni a vakáción, vagy visszaestél a munkába?
Nem tudsz uralkodni magadon?
– A Boboli-kertben vagyunk – közölte Alec, ami persze
kétségkívül igaz is volt. – Hogy van mindenki New
Yorkban? – kérdezte gyorsan. – Clary megint
beleráncigálta valami zűrbe Jace-t? Jace megint
beleráncigálta valami zűrbe Claryt?
– Erre építik a kapcsolatukat, de nem, Jace most éppen
Simonnal van – jelentette Isabelle. – Állítólag
videojátékokat játszanak.
– Szerinted Simon hívta el Jace-t játszani? – kérdezte
hitetlenkedve Alec.
– Bátyus! – felelte Isabelle. – Nem hiszem.
– Játszott egyáltalán videojátékot Jace azelőtt? Mert én
soha életemben.
– Biztosan bele fog jönni – mondta a lány. – Simon
nekem is beszélt róluk, és egyáltalán nem tűnt nehéznek.
– És ti hogy haladtok Simonnal?
– Számot húzott, és beállt a figyelem után áhítozó
férfiak hosszú sorába – közölte határozottan Isabelle. – No,
de ti hogy haladtok Magnusszal?
– Nos, épp azon gondolkodtam, hogy tudnál-e ebben
segíteni.
– Igen! – kiáltotta Isabelle hátborzongató vidámsággal a
hangjában. – Helyesen döntöttél, hogy hozzám fordultál
ezzel! Annyival ügyesebb és tehetségesebb vagyok a
csábítás művészetében, mint Jace! Oké, mondom is az első
tippemet. Szükséged lesz hozzá egy grapefruitra…
– Állj! – Alec sürgősen távolabb húzódott Magnustól és
Sinjuntól, majd elrejtőzött egy magas sövény mögött,
miközben a másik kettő csodálkozva figyelte. –
Könyörgöm, ne fejezd be ezt a mondatot! Szóval még
fennáll ez a kis probléma a szektával, amit említettem.
Nagyon szeretném megoldani, hogy Magnus boldogabb
lehessen. A vakációnkon.
És hogy senki ne akarja démonokkal megöletni
Magnust, meg hogy ne terjesszenek róla gonosz
pletykákat, aminek az lehet a vége, hogy a Klávé aztán
még gonoszabbul bánik el vele. Persze Alec biztos volt
benne, hogy Magnust ez is boldogabbá tenné.
– Az a helyzet – jelentette be Isabelle –, hogy éppen ezért
hívtalak. Küldtem egy óvatosan megfogalmazott levelet
Aline Penhallow-nak, de ő épp nincs Idrisben, és nem tud
segíteni. Azért ha nem is sikerült valami sokat
kiderítenem, kutattam egy kicsit az Intézet könyvtárában.
Nincs túl nagy gyűjteményünk a szektákról, New Yorkban
eleve nem is működik valami sok. Gondolom, az
ingatlanárak miatt. Akárhogy is, végül előbányásztam egy
eredeti kéziratot, ami a segítségedre lehet. Lefényképeztem
pár oldalt, elküldöm őket mailben.
– Kösz, Izzy!– mondta Alec.
Isabelle habozott.
– Egy nagyon ismerős arcot láttam viszont a címlapon.
– Valóban? – kérdezte a fiú.
– Alec!
– Te elmondod nekem minden titkodat, Izzy?
Isabelle elhallgatott egy pillanatra.
– Nem – mondta halkabban. – Egyet viszont most
elmondok. A figyelmemért sorban álló férfiak közül
valószínűleg Simon a kedvencem.
Alec a hűvös olasz estében zölden világító bokrok és a
fehér márványszobrok között Magnusra pillantott, aki
éppen a szobrok pózait utánozta. Sinjun nem tudott ugyan
mosolyogni, de Alec biztos volt benne, hogy most kedve
lenne hozzá. Magnust nem lehetett nem szeretni.
– Jól van – mondta a fiú. – A figyelmemért sorban álló
férfiak közül vitathatatlanul Magnus a kedvencem.
 Isabelle felnyüszített, mire Alec szélesen elvigyorodott.
– Olyan jó hallani, hogy ilyeneket mondasz – bukott ki
hirtelen a lányból. – És nem fogok vájkálódni, csak közölni
szeretném veled, hogy megőrzöm minden titkodat.
Bízhatsz bennem.
Alecnek eszébe jutottak a régi idők és a régi félelmek,
az, ahogyan Isabelle néha fiúkról próbált vele beszélgetni,
de ő mindig leállította. Olyankor általában szinte
ráförmedt a húgára. Félt beszélni, nehogy valaki
meghallja, de néha éjjel, amikor arra gondolt, hogy a
szülei kitagadhatják, a Klávé kitaszíthatja magából, Jace és
Max pedig meggyűlölheti, egyedül az vigasztalta, hogy
Isabelle tudja a titkát, és mégis szereti.
Alec lehunyta a szemét.
– Mindig is bíztam – mondta.
Nem titkolhatja el Magnus elől, hogy szólt Isabelle-nek
a Karmazsin Kézről.
– Ne haragudj! – fejezte be, miután megtette. –
Megszoktam, hogy mindent elmondok neki.
– Nem kell bocsánatot kérned – vágta rá rögön Magnus,
de megint kiült az arcára a kétségbeesés, amit hiába
próbált elrejteni, Alec tökéletesen látta. – Nekem van rá
okom. Nézd, azt mondasz el a húgodnak, amit csak akarsz.
Mindenki másnak is azt mondasz el, amit akarsz.
– Hűha! – szólt közbe Sinjun. – Ez kissé
elhamarkodottnak tűnik, Magnus. A bizalom egy dolog, de
ami butaság, az butaság. Azt akarod, hogy a Klávé
börtönbe vessen?
– Nem akarom – mordult rá Magnus.
 Alec legszívesebben rászólt volna Sinjunra, hogy tartsa
a száját, de Magnus azt várta tőle, hogy kedves legyen a
nővel. Így hát nem szólt rá Sinjunra.
– Az jutott eszembe – mondta inkább –, hogy miután
Rómába érünk, elmehetnék az ottani Intézetbe.
– Hogy Magnust börtönbe vethessék… – kezdte most
már mérgesen Sinjun.
– Nem! – vágott a szavába Alec. – Fegyvereket akarok
szerezni. Meg diszkréten utánakérdezni, nem hallották-e
hírét olyan démonidézésnek, ami esetleg a Karmazsin Kéz
nyomára vezethet bennünket. Csak annyit tudunk, hogy
Rómába megyünk. Nagy város. Viszont az jutott eszembe,
hogy jobb lenne… ha egyedül mennék. Rám nem fognak
gyanakodni.
Sinjun kinyitotta a száját.
– Legyen! – mondta Magnus.
– Neked elment az eszed – jelentette ki a nő.
– Én bízom benne – közölte Magnus. – Jobban, mint
benned. Jobban, mint bárki másban.
Amikor találtak egy internetes kávézót a Boboli-kert
közelében, és kinyomtatták, amit Isabelle küldött, Alec
aggódni kezdett, hogy talán mégsem szolgált rá Magnus
bizalmára. Mint kiderült, a lány A mágia vörös tekercseinek
első oldalait csatolta az e-mailhez.
– Nem akarok túlságosan színpadias lenni – mondta
Magnus –, de áááááá! Áááááá! Miért? El nem hiszem,
hogy betörtünk egy titkos szentélybe egy rémisztő pince
mélyén, hogy előássunk valamit, amit aztán másnap e-
mailben megkapunk a húgodtól.
 Alec szemügyre vett egy lapot a Karmazsin Kéz
dicsőséges történetéből, amelyiken a Nagy Méreg arra
utasította a követőit, hogy fessenek fehér csíkot a lovaikra,
és tegyék meg a faegeret Marokkó nemzeti állatává.
– Ironikus – ismerte el.
– Nem az – rázta a fejét Sinjun. – Nem ezt hívják
iróniának…
Magnus olyan dühvel pillantott rá, hogy a nő inkább
elhallgatott.
Alec megvonta a vállát.
– Abból nem lehet baj, ha van még egy példányunk.
Eddig csak Sinjun olvasta a könyvet, most már én is
fogom.
Csak könnyebb lesz kiigazodni rajta, mint a térképen.
Miközben az autó felé tartottak, Magnus Alecre pillantott,
és egyik kezéből a másikba dobálta a kulcsot.
– Gyorsabbak leszünk, ha felváltva vezetünk – jegyezte
meg reménykedve Alec.
– Vezettél már kézi váltós kocsit?
Alec habozott.
– Nem lehet nehezebb, mint vágtató lóról nyilazni.
– Semmi esetre sem az – bólintott Magnus. – Arról nem
is beszélve, hogy emberfeletti reflexeid vannak. Mi a
legrosszabb, ami történhet?
Odadobta a fiúnak a kulcsot, és bemászott az
anyósülésre. Alec mosolyogva kocogott át a másik oldalra.
Magnus felvetette, hogy gyakorlásképpen tegyenek meg
pár kört a parkolóban.
– Fel kell emelned a bal lábadat, miközben a jobbal gázt
adsz – mondta.
Alec ránézett.
– Jaj, ne! Egyszerre kell mozgatnom mind a két
lábamat? Hogy is leszek képes végrehajtani egy ilyen
bonyolult feladatot?
Visszafordult, a gázra lépett, és jutalmul azonnal éles
visítás hallatszott, mintha egy lidérc esett volna csapdába
a motorháztető alatt. Magnus mosolygott, de nem szólt egy
szót sem.
Persze nem telt bele sok idő, és Alec máris gond nélkül
manőverezett a parkolóban.
– Akkor útra kelhetünk? – kérdezte Magnus.
Alec csak egy halvány mosollyal felelt, majd kéjesen
felkiáltott, amikor a Maserati farolva érkezett meg egy
keskeny utcába, ahol aztán Alec beletaposott a gázba.
– Nagyon gyorsan megyünk – mondta Sinjun. – Miért
megyünk ilyen gyorsan?
A kis piros kabrió barátságos morgása betöltötte a
levegőt. Alec oldalt pillantott, és látta, hogy Magnus
napszemüveget vett, az ajtóra könyökölve kihajolt, és
mosolyogva élvezte az arcába süvítő szelet.
Alec örült, hogy hozzásegítheti Magnust egy kis
pihenéshez. Aztán meg eddig nem is gondolt rá, hogy
kipróbálhat egy ilyen vad, őrült vezetést. Amikor autókra
gondolt, Manhattanre gondolt: ott túl sok jármű volt és túl
kevés út, az ember lassan, boldogtalanul döcögött a város
ütőerein. Ott a gyaloglás volt felszabadító. Itt a toszkán
vidéken viszont ez az autó jelentette a szabadságot,
méghozzá az izgalmas fajtából. Alec vetett egy gyors
pillantást tűrhetetlenül jóképű barátjára, aki lehunyta a
szemét a napszemüvege mögött, fekete haja pedig lobogott
a szélben. Néha egészen jó volt az élete. Szánt szándékkal
oda sem figyelt a hátsó ülésen utazó zsémbes
boszorkánymesterre.
A következő egy órában az Appennineket követték
Toszkána szívén át. Balra napnyugtában fürödtek a
látóhatárig nyúló aranyló mezők, jobbra kőből épült villák
sorakoztak a zöld szőlőskerttengerre néző dombok tetején.
Ciprusok suttogtak a szélben.
Késő éjjel volt, mire megérkeztek arra a helyre, amit
Magnus szerint Chiantinak neveztek. Alec nem nézett
körül. Mostanra már magabiztosan kezelte a Maseratit, de
az állandó sebességváltás a szakadékok szélén ívelő éles
kanyarokban teljesen más, már-már életveszélyes kaland
volt.
Tovább bonyolította a helyzetet, hogy az autó
lámpáinak fénye nem sokat segített, így nem láttak mást,
csak a keskeny utat, a meredek hegyoldalt, és a szakadék
puszta éggel egybeolvadó szélét. Márpedig ezek közül a
lehetőségek közül csak az egyik szolgálta a javukat.
Alecnek az első pár kanyarnál sikerült pontosan
visszaváltania, de a verejték már csípte a szemét.
– Minden oké? – kérdezte Magnus.
– Naná – vágta rá gyorsan Alec.
Abból élt, hogy démonokkal harcolt, most viszont autót
vezetett, ami még a szokatlan képességekkel és az
érzékeket felerősítő rúnákkal nem rendelkező
mondénoknak sem okozott gondot. Mindössze
koncentrálnia kellett.
Túl erősen szorította a kormányt, és ahányszor csak
vissza kellett váltania egy hajtűkanyarban, óriásit rántott
a karon.
Egy különösen nehéz kanyarban rosszul időzített, és az
autó kifarolt. Alec próbált rálépni a gázra, hogy
visszahozza egyenesbe, de a fékre taposott helyette, amitől
forogva indultak meg lefelé egy meredek lejtőn.
Az eléjük táruló látvány nem volt éppen biztató. Nagyon
úgy állt, hogy a szakadékba zuhannak.
Alec ösztönösen Magnus elé kapta a karját, hogy őt
védje, de a boszorkánymester megfogta a kezét. Alec
egyszer érezte már ezt a kapcsolatot egy viharos vizeken
hánykolódó hajón: Magnus kereste őt, mert szüksége volt
az erejére. Befordította hát a tenyerét a boszorkánymesteré
alá, és összefűzte az ujjaikat. Nem érzett mást, csak a
meleg, erős impulzust, hogy adjon valamit magából.
Az autó éppen lecsúszott az útról, és átbillent a
meredély szélén, amikor hirtelen megállt, a két pörgő első
kerék nem érintett mást, csak levegőt és puha, kék mágiát.
Egy pillanatig a semmiben lebegtek, aztán az autó
vízszintesbe állt, és visszagurult az út melletti keskeny
földsávra.
– Mondtam, hogy túl gyorsan megyünk – jegyezte meg
szelíden Sinjun a hátsó ülésről.
Alec erősen Magnus mellkasára tette a kezét.
A boszorkánymesterek szíve máshogyan ver, mint az
embereké. Magnus szívverése megnyugvást jelentett a
sötétben. Alec már jól ismerte.
 – Csak egy apró kis szakadék – mondta Magnus. –
Boldogulunk vele.
Alec és Magnus kiszállt az autóból. A boszorkánymester
széttárta a karját, mintha keblére akarná ölelni az
éjszakát.
Alec a szakadék szélére lépett, és lepillantott.
Elfüttyentette magát, amikor meglátta a meredek
sziklafalat. Oldalra nézve egy keskeny ösvényt vett észre,
ami egy, a sziklából kiálló kis tisztáshoz vezetett. Intett
Magnusnak.
– Elég veszélyes éjszaka vezetni. Talán itt
maradhatnánk.
Magnus körülnézett.
– Csak úgy… itt?
– Kempingezni néha jó buli – felelte Alec. – Süthetünk
mályvacukrot. Nyilván kerítened kell hozzá alapanyagot.
Sinjun kimászott az autóból, és feléjük tartott.
– Hadd találgassak! – mondta szenvtelen hangon
Magnusnak. – Drágám, a te elképzeléseid szerint azt hívják
kempingezésnek, amikor a szállodában nincsen minibár.
Magnus sűrűn pislogva nézett rá.
– Igen, én sütöttem el előbb ezt a viccet – tájékoztatta a
nő.
Magnus az éjszakai égboltra emelte a tekintetét. Alec
látta az ezüst holdsarló tükörképét aranyszínű szemében.
Éppen olyan volt, mint Magnus hirtelen támadt
mosolyának íve.
– Jól van – mondta a boszorkánymester. –
Kempingezzünk!
Alec letette A mágia vörös tekercseit, hogy szemügyre
vehesse a Magnus által elővarázsolt tábort. Úgy képzelte,
hogy a boszorkánymester valami olyasmit keres nekik,
amiben ketten kényelmesen elalhatnak, és akár fel is
állhatnak benne anélkül, hogy össze kellene görnyedniük.
Legalábbis Sinjun ezt tette, miután ragaszkodott hozzá,
hogy magának állíthasson sátrat.
Amit Magnus teremtett, az nem annyira sátor volt, mint
inkább pavilon függönyökkel és csipkés szegélyekkel.
A tágas építményben volt két hálószoba, egy fürdő, egy
közös tér és egy nappali. Alec megkerülte a hatalmas
kecskebőr sátrat, és mögötte felfedezett egy főzőhelyet
meg egy fedett étkezőt, ahol terített asztal várta őket. Az
ókori római légiók sast ábrázoló jelvénye is ott állt kitűzve
a bejárat mellett, ha már Magnus ilyen római témát
választott.
A boszorkánymester félrehajtotta a hátsó függönyt, és
elégedett tekintettel vonult ki rajta.
– Hogy tetszik?
– Elég menő – felelte Alec –, de akaratlanul is
elgondolkodtam… honnan kerítettél ennyi kecskebőrt?
Magnus vállat vont.
– Elég, ha annyit tudsz, hogy a mágiában hiszek, nem
az állatkínzásban.
Cuppanó hang hallatszott, mire hatalmas építmény
jelent meg a semmiből, porfelhőt lebbentve szét a
szélrózsa minden irányában. Sinjun sátra helyén már
kétszintes lombház állt, ami kitakarta az égbolt vagy
harmadát. Sinjun kilépett feljavított szálláshelyéről, és
Magnusra pillantott. Amióta ruhát próbáltak a Le
Mercerie-ben, egyre kevésbé elegánsan próbáltak
egymásra licitálni, amivel csak alátámasztották Alec
elméletét, miszerint a boszorkánymesterek folyamatosan
egymás erejét méricskélik, a testvérek közti rivalizálás
sajátos mágikus verzióját valósítva meg. Magnus
nyilvánvalóan játszott. Alec gyanította, hogy Sinjun kicsit
komolyabban vette a meccset, de lojális maradt a
barátjához, ezért határozottan azon a véleményen volt,
hogy Magnus az erősebb boszorkánymester.
– Tetszenek a tornyok! – kiáltotta át vidáman Magnus.
Alec arra jutott, hogy nehéz lehet Magnusnál nagyobb
túlzásokba esni, ezért jobb, ha egyszerűen csodálja az
ilyesféle teljesítményét.
– Mit szólnál egy éjféli falatozáshoz?
Összegyűltek a tábor másik végében lobogó tűznél, alig
egy-két méternyire a szakadék szélétől.
A tábortüzet eredetileg Magnus gyújtotta, aztán Sinjun
javított rajta, úgyhogy most már olyan volt, mint egy
viking temetési máglya. A gigantikus lángok mintha
egyenesen Valhallába küldtek volna üzenetet.
A félig elrejtőzött hold alatt felhőflotta sodródott az
Appenninek lemagasabb hegye, a Corno Grande előtt.
Közvetlenül fölöttük szentjánosbogárraj táncolt, és körben
mindenfelé életre kelt a természet. Baglyok huhogása,
tücskök ciripelése szolgáltatta a ritmust a völgy felől
érkező szél mély, óvatos fütyüléséhez. Valahol a távolban
egy falkára való farkas tette hozzá a magáét az éjjeli
szimfóniához, amikor kórusban üvölteni kezdtek.
– Magányosnak tűnnek – jegyezte meg Sinjun.
– Nem – mondta Alec. – Együtt vannak. Vadásznak.
– Annak te vagy a szakértője – bólintott a nő. – Én
valaha egyedül vadásztam.
– De egy szekta tagja is voltál – csúszott ki Alec száján,
mielőtt az ajkába harapott volna.
Sinjun hangjának hirtelen éle lett.
– Áruld el nekem, hol vagytok ti, árnyvadászok, amikor
alvilágiak kerülnek bajba?
– Megvédenek bennünket – szólt közbe Magnus. – Láttad
Alecet Velencében.
– Csak azért volt ott, mert téged kísért el – csattant fel
Sinjun. – Ha nem hozod magaddal, még véletlenül sem
keveredett volna oda. A sarkunkban járnak, bántanak,
aztán magunkra hagynak bennünket. Ki döntötte el, hogy
egy boszorkánymester-gyerek kevesebbet ér, mint egy
angyalgyermek?
Alec nem tudta, mit mondhatna erre. A magasba
tartotta a kezét, és felállt.
– Bocsánatot kérek – mondta a nő. – Feszült vagyok
most, hogy ilyen közel járunk az úticélunkhoz.
Visszavonulok éjszakára. Pihennem kell. Holnap Rómába
érkezünk, ki tudja, mi vár ott ránk?
Sinjun kurtán biccentett, aztán elindult az óriási
lombháza felé, magára hagyva Magnust és Alecet a tűznél.
– Gyanítom, Sinjunra már nem számíthatunk a
lélekemelő tábortűz melletti danolászásnál, amit
elterveztem – mondta Magnus.
Felemelte a kezét, és ujjai begyével könnyedén, szinte
szórakozottan végigsimította Alec nyakát. A fiú
beleborzongott az érintésébe. Amikor Magnus leengedte a
kezét, Alec utána akart hajolni.
– Ne aggódj miatta! – folytatta Magnus. – Sok
boszorkánymesternek volt tragikus gyerekkora. Mi a
születésünktől fogva ismerjük a démonok sötét világát.
Nehéz nem átadnunk magunkat a haragnak.
– Te nem adod át magad.
Magnus szárazon felelt.
– Volt rá példa.
– Sinjunnak nem lett volna muszáj belépnie a szektába
– jegyezte meg Alec.
– Nekem meg nem lett volna muszáj szektát alapítanom
– mutatott rá Magnus.
– Az más.
– Persze. Sokkal rosszabb. – Magnus a tűzbe dobott egy
ágat, aztán figyelte, ahogy elenyészik, megfeketedik, majd
hamuvá porlad.
Alec csendben nézte.
Magnus Bane mindig erős, szeszélyes, éteri fénnyel
ragyogott. Ő volt Brooklyn fő boszorkánymestere, aki
kápráztató színeket viselt és csillogó flittert a szeme körül.
Olyasféle ember volt, aki születésnapi bulit rendez a
macskájának, és akit szeret, azt hangosan és büszkén
szereti.
Csakhogy valami sötétség bújt meg e mögött a ragyogás
mögött. Alec tudta, hogy fel kell fedeznie Magnusnak ezt
az oldalát is, különben soha nem ismerheti meg igazán.
– Azt hiszem, értem ezt a dolgot Sinjunnal – mondta
lassan Alec. – Nem tudtam, miért ragaszkodsz hozzá, hogy
magunkkal hozzuk. Még az is eszembe jutott, hogy talán
nem akarsz kettesben maradni velem.
– Alec, én…
A fiú felemelte a kezét.
– Aztán leesett. Úgy érzed, felelős vagy érte, igaz? Ha a
Karmazsin Kéz miatt a haja szála is görbül, akkor az
szerinted a te hibád lesz. Helyre kell hoznod azzal, hogy
segítesz neki.
Magnus bólintott.
– Ő az én sötét tükröm, Alexander – mondta. – Bizonyos
szempontból az az ember, akivé válhattam volna, ha nincs
akkora szerencsém, hogy valaki szeret és gondoskodik
rólam. Először anyám, aztán Ragnor, aztán a néma
testvérek. Lehettem volna annyira elveszett, hogy belépek
egy Karmazsin Kéz-féle szektába.
– Nem beszélsz sokat a múltadról – jegyezte meg Alec. –
Még azt sem mesélted, milyen közel álltál ahhoz a
boszorkánymesterhez, aki meghalt. Ragnor Fellhez. Így
volt, igaz?
– Igen – felelte Magnus. – Ő volt az első barátom
életemben.
Alec lenézett a kezére. Az ő első barátja Jace volt, de ezt
Magnus is tudta. Magnus mindent tudott róla. Nyitott
könyv volt előtte. Igyekezett elnyomni magában a
sértettséget.
– Akkor… miért nem beszéltél róla?
 A tábortűzből felszálló szikrák tovatűnő csillagokként
lobbantak a fekete égbolt előtt, hogy aztán gyorsan ki is
hunyjanak.
Alecnek az jutott eszébe, hogy Magnusnak talán
ugyanilyen halandót szeretni: rövid, de felkavaró érzés.
Talán ez az egész csak egy hosszúnál is hosszabb történet
kurta epizódja. Ő nem egyszerűen egy nyitott könyv,
gondolta. Hanem nagyon rövid is. Karcsú kötet Magnus
hosszú életének krónikája mellett.
– Mert soha senki nem akarja tudni – felelte a
boszorkánymester. – Általában legfeljebb addig jutok el,
hogy megöltem a mostohaapámat, és az emberek úgy
döntenek, hogy ennyi elég. Máris túl sokat láttál. Az este
egy véres oltár mögött találtuk meg A mágia vörös
tekercseit, a sok buta, meggondolatlan valamit, amit
összehordtam. Hát nem érthető, ha minden egyes
alkalommal az merül fel bennem, hogy talán most foglak
végleg elijeszteni?
– Az árnyvadászok nem ijedősek – mondta Alec. –
Tudom, hogy lelkifurdalásod van, amiért Sinjunt
beszippantotta a szekta, de te csak jót akartál. Erre
gondoltam, amikor a Vörös tekercseket olvastam. Nem azt
mondtad, hogy szervezzék be a gyerekeket, és használják
ki őket, hanem hogy ne hagyják őket magukra. Te
magányos voltál, és nem akartad, hogy más
boszorkánymester-gyereknek is úgy kelljen szenvednie,
mint neked. Azért jöttem el erre az útra, hogy jobban
megismerjelek, és éppen ez történik.
– Egészen biztos vagyok benne, hogy többet tudtál meg,
mint szerettél volna – mondta Magnus csendesen.
– Megtudtam, hogy ha ketrecbe zárt vicsorító állatokat
látsz, meg akarod simogatni őket. Meghalt a barátod, és
nekem nem is beszéltél róla, de meg akartál vigasztalni
miatta egy vámpírt. Mindig mindenkinek segíteni
próbálsz. Nekem meg a barátaimnak számtalanszor, még
Raphael Santiagónak is, most meg Sinjunnak és más
boszorkánymester-gyerekeknek meg nyilván rengeteg
olyan embernek, akikről még nem is hallottam. Egy dolgot
biztosan tudok. Amikor belenéztem A mágia vörös
tekercseibe, azt láttam, hogy gyerekeken próbáltál segíteni.
Az a része teljesen rád vall.
Magnus nevetése egészen szaggatottnak hatott.
– Erre gondoltál? Én azt hittem… valami másra. –
Becsukta a szemét. – Nem akarom, hogy miattam ne
működjenek közöttünk a dolgok – vallotta be. – Nem
akarom elrontani ezt az egészet azzal, hogy elmondok
valami olyasmit, ami majd elijeszt. Mennyit akarsz az
igazságból, Alexander?
– Az egészet – felelte a fiú.
Magnus a tűznél is fényesebb tekintetét Alecre emelte,
majd kinyújtotta a kezét. Alec határozottan megfogta,
mély lélegzetet vett, és felkészült. A szíve vadul kalapált, a
gyomra görcsbe rándult. Várt.
– Ööö – szólt aztán –, nem vetsz be valami mágiát, hogy
megmutasd a múltadat?
– Te jó ég, dehogy! – hökkent meg Magnus. – Az egész
éppen elég traumát okozott úgy is, hogy csak egyszer
éltem át. Úgy terveztem, hogy elmesélem, csak fogni
akartam közben a kezed.
– Ja – mondta Alec. – Hát… jó.
Magnus közelebb csúszott. Alec érezte a bőréből áradó
hőt. A boszorkánymester lehajtotta a fejét, miközben
igyekezett összeszedni a gondolatait. Néhányszor
kinyitotta a száját, mintha beszélni készülne, ilyenkor
mindig megszorította Alec kezét.
– Szeretném azt hinni, hogy anyám szeretett – kezdte
végül Magnus. – Csak annyira emlékszem, hogy olyan
szomorú volt. Mindig úgy éreztem, mintha meg kellene
tanulnom valami trükköt, amivel aztán jobb kedvre
deríthetem. Gondoltam, ha bizonyítok neki, akkor
boldoggá teszem, és elég jó leszek. Nem sikerült rájönnöm
a trükkre. Felakasztotta magát a pajtában.
A mostohaapám porig égette a pajtát, én meg szentélyt
építettem anyámnak a hamuból. A mostohaapám nem
tudta pontosan, mi vagyok. Én sem tudtam pontosan, mi
vagyok, de ahhoz nem fért kétség, hogy nem az ő gyereke.
Annyit tudott, hogy nem vagyok ember. Egy
elviselhetetlenül forró napon arra ébredtem, hogy a
nevemen szólít.
Magnus úgy mosolygott, mintha megszakadt volna a
szíve.
– A régi nevemet használta, azt, amit anyámtól kaptam.
Nincs már élő ember, aki ismerné ezt a nevet.
Alec még jobban szorította Magnus kezét, mint ha több
száz év késéssel is, de meg tudná menteni.
– Nem kell folytatnod – suttogta. – Nem baj, ha nem
akarod.
 – De akarom – mondta Magnus, bár remegett a hangja,
miközben tovább beszélt. – A mostohaapám megütött
párszor, aztán a nyakamnál fogva elráncigált a pajta
leégett maradványaihoz. A megfeketedett kötél még ott
lógott az egyik gerendáról. Hallottam a patak csobogását,
mielőtt a mostohaapám a nyakszirtemnél fogva a víz alá
nyomott. Előtte még szólt hozzám, és gyengédebb volt a
hangja, mint korábban bármikor. Azt mondta: „Most
megtisztítalak. Bízz bennem!”
Alecnek elakadt a lélegzete. Azon kapta magát, hogy
képtelen kifújni a levegőt, mintha spórolnia kellene vele,
hogy megmenthesse a gyerek Magnust.
– Utána nem emlékszem, mi történt. Az egyik
pillanatban még fuldokoltam. – Elhallgatott, aztán
felemelte a kezét. A hangja mentes volt minden
érzelemtől. – A következőben élve elégettem a
mostohaapámat.
A tábortűzből feltörő lángoszlop tölcsért formált, ami
majd’ a mennyekig szökött. Alec Magnus elé kapta a
karját, hogy óvja a rettenetes hőtől.
A lángoszlop szinte azonnal el is tűnt. Magnus mintha
észre sem vette volna, mennyire felszította a tüzet. Alec
kíváncsi lett volna rá, Sinjun felébredt-e, mindenesetre ha
igen, nem került elő. Talán füldugóval aludt.
– Elfutottam – folytatta Magnus. – Addig bujkáltam,
amíg az útjaink végül keresztezték egymást a néma
testvérekkel. Ők tanítottak meg rá, hogyan uraljam a
mágiát. Azért kedveltem mindig jobban az
árnyvadászokat, mint a boszorkánymestereket, mert a ti
néma testvéreitek mentettek meg önmagamtól. Azért még
mindig úgy gondoltam, hogy egy démon gyereke vagyok,
és soha nem is lehetek több. Addig egyáltalán nem
találkoztam másik boszorkánymesterrel, de Ragnor Fell
kapcsolatban állt egy árnyvadász családdal. A néma
testvérek szervezték meg, hogy jöjjön el hozzám, és
tanítson. Én voltam az első diákja. Később
árnyvadászgyerekeknek is próbált ezt-azt megtanítani a
mágia természetéről, hogy ne féljenek tőlünk. Azt mondta,
minden diákja rettenetes, de én vagyok a legrosszabb.
Szünet nélkül panaszkodott. Soha semmivel nem volt
elégedett. Nagyon szerettem. – Magnus elhúzta a száját,
ahogy a lángokba nézett. – Nem sokkal később találkoztam
a második barátommal, Catarina Loss-szal. Néhány
mondén máglyán akarta elégetni. Közbeléptem.
– Tudtam, hogy találni fogok még egy csomó embert,
akit megmentettél – mondta Alec.
Magnus halkan, csodálkozva felnevetett. Alec elkapta a
boszorkánymester felemelt kezét, és közelebb húzta
magához. Magnus nem állt ellen, és a fiú végül szorosan
magához ölelte. Összekulcsolta a karját a férfi karcsú teste
körül, érezte, ahogy a mellkasuk együtt emelkedik és
süllyed. Magnus Alec vállára hajtotta a fejét.
– Magadat mentetted meg – súgta Magnus fülébe a fiú. –
Először magadat, aztán rengeteg másik embert is. Senki
mást nem menthettél volna meg, ha nem magaddal
kezded. Én sem találtam volna rád soha.
Jól sejtette, hogy Magnusban ott rejtőzik valahol a
sötétség, és vele jár a fájdalom is. Ennyi sötétség és ennyi
fájdalom ellenére Magnus valahogyan mégis életet és
színek kavalkádját árasztotta magából, boldogság tiszta
forrása volt mindenki számára maga körül. Csak miatta
volt lehetséges, hogy amikor Alec a tükörbe nézett, egy
teljes embert látott, akit nem kellett rejtegetnie.
Ott maradtak egymás ölelésében, mellettük lassan
kihunyt a tűz. Alec továbbra sem engedte el a
boszorkánymestert.
– Ne aggódj annyira! Ez csak egy apró szekta – mondta
végül. – Nehogy ne birkózzunk meg vele!
A mellkasán érezte, ahogy Magnus mosolyra húzza a
száját.

9
dél-olasz fánkszerű édesség
HARMADIK RÉSZ

A háborúk városa
†††

„Amikor Róma elbukik, elbukik a világ.”

– Lord Byron –
 TIZENNYOLCADIK FEJEZET

Maradandó kincsek

Nem létezik Rómához hasonló város, gondolta Magnus,

amikor az első bazilikák kupolái megjelentek a
látóhatáron. Persze ugyanezt sok más városról is
elmondhatta volna. Ez az egyik előnye, ha valaki örökké
él. Mindig láthatja a világ új csodáit.
Semmi sem hasonlítható Tokióhoz, ahol a kultúra
összefonódik a technikával. Semmi sem hasonlítható
Bangkokhoz, ahol addig húzódik a metropolisz, ameddig a
szem ellát. Semmi sem hasonlítható Chicagóhoz, a jazz és
a serpenyős pizza városához.
És semmi sem hasonlítható a maga egyedi módján
látványos Rómához, az Örök Városhoz.
Az éjjel Magnus és Alec a tűz mellett aludt el a szabad
ég alatt. Arra ébredtek, hogy a csiripelő madarak és a
pirkadat fénye hirdeti az új nap eljövetelét. Magnus
őszintén úgy gondolta, hogy ez volt az egyik legszebb
reggel életében.
Csak azt sajnálta, hogy nem használták a tisztásra
varázsolt óriás sátrat. Emlékei szerint Alec be sem tette a
lábát. Kár. Magnus nagyon büszke volt a munkájára. Azért
ami késik, nem múlik, felállíthatja még a sátrat máskor is.
Frissebbnek érezte magát, és tisztán látta a célt maga
előtt: mihamarabb le kell rendezniük ezt a szektát, hogy
aztán visszatérhessenek a romantikus vakációra.
A Karmazsin Kéz Rómában volt. Magnus elszánta
magát, hogy megtalálja őket és a titokzatos vezetőjüket is,
hogy válthasson pár keresetlen szót meg fájdalmas
varázslatot azzal a szektatolvaj, vakációpusztító, Nagyobb
Démon-idéző holdkórossal. Meggyőződése volt, hogy képes
szembenézni a világ szinte bármely
boszorkánymesterével. (Még Barnabasszal is. Főleg
Barnabasszal.) Még ha a szektatagoknak annyira elment is
az esze, hogy felvették a kapcsolatot Azmodeusszal,
Magnus elég biztos volt benne, hogy egyelőre nem idézték
meg. Kizártnak tartotta, hogy ha az apja megjelenik ezen a
világon, akkor ne mutatkozna meg előtte.
Talán gyorsan túllesznek ezen az egészen.
Magnus összehajtotta és eltüntette a
kempingfelszereléseket oda, ahonnan kerítette őket. Sinjun
ugyanígy tett, majd beszálltak a Maseratiba.
– Ne is vesződj a térképpel! – szólt oda Magnus
könnyedén Alecnek. – Minden út Rómába vezet.
Alec rámosolygott.
– A térkép szerint nagyon nem.
Alig két óra múlva már Róma utcáin tekeregtek, ahol az
alacsony építésű, széles Maserati nem annyira elegáns
csodának tűnt, mint inkább célpontnak az őket minden
irányból körülnyüzsgő robogók és apró Fiatok seregében.
Róma közlekedése az egyik legrosszabb volt a Magnus
által ismert városok közül, márpedig ő látott egyet s mást.
Bejelentkeztek egy lakosztályba a Palazzo Manfredi nevű
kis szállodába a Colosseummal szemben, majd anélkül,
hogy komolyabb beszélgetésbe bocsátkoztak volna erről,
megegyeztek, hogy mindannyian estig aludni fognak a
légkondicionált szobában csinosan megvetett, kényelmes
ágyukban. Még Sinjun is halálosan fáradt volt, és
jóformán szó nélkül indult el a mellettük lévő szobája felé.
Alec füttyentett, amikor beléptek a lakosztályukba.
Félredobta a bőröndjét, íját a falnak támasztotta, és
végignyúlt a puha vörös bársonnyal bevont elképesztően
széles kanapén.
Magnus elvégzett pár varázslatot, hogy védve legyenek
álmukban, aztán Alechez lépett. Átmászott a kanapé egyik
karfáján, és úgy feküdt rá az árnyvadászra, mint Miau-ce-
tung tette volna, ha otthon vannak.
Alec testére fonta magát, a nyakába temette az arcát, és
beszívta az illatát. A fiú átkarolta Magnus hátát, és a
lapockáját simogatta. Magnus egy csókot nyomott Alec
állára, aztán az arcát finoman hozzádörzsölte a fiú
kétnapos borostájához. Érezte, ahogy Alec reszketeg
lélegzetet vesz.
– Imádom az illatodat – suttogta Alec. – Miért… miért
mindig ilyen csodálatos?
– Hm – dörmögte Magnus boldogan, de már
félálomban. – Azt hiszem, szantálfa.
– Nagyon jó – mondta Alec. – Gyere, ölelj! Érezni
akarlak.
Magnus felnézett. A fiú becsukta a szemét, és mélyeket
lélegzett.
Gyere, ölelj! Érezni akarlak. Alecnek talán könnyebb volt
félálomban ilyeneket mondania. Magnusnak eddig eszébe
sem jutott, hogy a fiú esetleg csak gátlásos, ezért tartja
magában ezeket. Azt hitte, egyszerűen nem akarja
kimondani a hasonló mondatokat.
Magnus engedelmeskedett a kérésnek, és szorosan
hozzátapadt Alechez. A lábuk összegabalyodott. Magnus
végighúzta a mutatóujját a fiú arcán, le egészen a szájáig.
Alec hosszú, sűrű, sötét szempillája úgy görbült, hogy
megérintette a járomcsontját. Telt, puha ajka volt, haja
mint egy vég nyers fekete selyem. Egészen sebezhetőnek
tűnt, amit néha igencsak nehéz volt összevetni a rideg
tekintetű íjásszal, akivé csatában változott.
Arra gondolt, talán felébreszthetné a fiút, és
bemehetnének a hálószobába. Ott megcsókolhatná azt a
telt ajkat, és még jobban összekócolhatná azt a selymes
hajat. Ajkával megérintette Alec ajkát, és becsukta a
szemét…
Amikor megint kinyitotta, a késő délutáni nap ragyogott
be a padlótól a mennyezetig érő ablakon. Magnus
elátkozta a saját kimerültségét. Ki tudja, hány óra telt el, és
Alec már nem volt ott vele a kanapén. Végül az erkélyen
találta meg egy felvágottakkal, sajtokkal, kenyérfélékkel
és gyümölcsökkel teli zsúrkocsi társaságában. A fiú
felemelte a pezsgőspoharát.
– Alexander Lightwood! – szólt elragadtatva Magnus. –
Ez szép volt!
Alec megforgatta a poharat, az egész helyzet
eleganciáján csak suta mosolya ejtett csorbát.
– Proseccót?
Az erkély olyan volt, mint egy csésze meleg napfény.
Egy darabig csak üldögéltek, és Magnus üzenetben
kérdezte meg mindenkitől, aki csak eszébe jutott, hogy
nem látta-e Barnabas Hale-t. Közben megevett vagy hetven
deka szalámit. A korai könnyű vacsora Aleckel még akkor
is otthonos érzés volt, ha tudta, hogy sietniük kell.
Hozzám kellene költöznie, gondolta. Nem, nem, korán van
még hozzá, talán, ha már eltelt egy év.
Magnus éppen a zuhany alatt állt, amikor Alec
megemelt hangját hallotta a nappaliból. Gyorsan felkapott
egy felhőt idéző fürdőlepedőt, a derekára tekerte, majd
kivágtatott a lakosztály nappalijába, hátha újabb démon
érkezett, és rátámadt Alecre.
Alec és Sinjun, akik a kanapé két ellenkező végén ültek,
egyszerre merevedtek mozdulatlanná. A nő gyorsan
elfordította a tekintetét, Alecnek tágra nyílt a szeme.
Magnus rádöbbent, hogy egy szál törülközőben csörtetett
ki a nappaliba, és a hajáról csupasz felsőtestére csöpög a
víz.
Kínos.
Felemelte a kezét, csettintett az ujjaival, és máris mély V
nyakú bordó póló volt rajta, hozzá vidám selyemsál meg
tapadós farmernadrág. Mezítláb Alec mellé vonult, és
puhán megcsókolta a fiú égő arcát. Csak ezután nyugtázta
Sinjun jelenlétét.
 – Üdv nálunk! Proseccót?
– Elmegyek – mondta Sinjun.
– De végleg? – kérdezte reménykedve Alec.
– Legtöbben nem találják ilyen visszataszítónak a
félmeztelen testem látványát – jegyezte meg Magnus. –
Több államfő is kiváltságosnak érezte magát, amiért része
lehetett benne.
Alec a szemét forgatta. Feszültnek tűnt, méghozzá nem
is kicsit. Magnusnak az jutott eszébe, hogy talán be kellene
jelentkezniük masszázsra.
– Vannak olyan kapcsolataim Rómában, akik nem
állnak szóba árnyvadászokkal – magyarázta Sinjun. –
Aztán meg jó két napig egy autóban kuporogtam veletek.
Szünetre van szükségem. Nem sértésnek szánom.
– Nem is vettük annak – mondta Alec. – Menj csak!
– Kérsz kávét? – érdeklődött Magnus, akinek némi
lelkiismeret-furdalása volt.
– Nem maradhatok – felelte a nő.
– Nem maradhat – tódította Alec. – Hallottad. Mennie
kell.
Sinjun kézmozdulatában Magnus felismerte a saját
üdvözlése paródiáját.
Amikor a nő kilépett az ajtón, a boszorkánymester Alec
felé fordult egy csókért.
A fiú olyan sebesen és némán mozdult, ahogy csak egy
árnyvadász tud. Máris ott volt Magnus előtt, lerángatta a
saját ingét, aztán felfelé csúsztatta az ujját Magnus karján,
csókolta vadul, sóvárogva. Jaj, hogy milyen gyorsan
mennyire jó lett ebben. Alec csak annyi időre hagyta abba
a csókot, hogy kikötözhesse Magnus sálját, és lehúzhassa a
pólóját a fején át. Amikor a pólót az ablak felé hajította,
Magnus már csókokkal árasztotta el az arcát, a kezét,
sürgette, bátorította a fiút, ahogy csak tudta.
Olyan volt, mintha egy csodálatos forgószél sodorná
őket magával. Alec keze nyugtalan, mohó mozdulatokkal
járta be a Magnus hátán, oldalán, vállán lévő izmokat.
A boszorkánymester hátratántorodott, szüksége volt
valamire, ami segít, hogy talpon maradjon. A háta a
falnak ütközött.
– Bocs! – Alec aggodalmasan emelte rá a tekintetét. – Én
csak… Minden rendben, Magnus?
Alec elbizonytalanodott, de Magnus beletúrt a hajába,
és visszahúzta az ölelésébe.
– Minden rendben, igen – mormogta. – Imádom ezt.
Szeretlek. El ne engedj!
Alec Magnus alsó ajkát csókolta és szívogatta, csupasz
bőrük érintése mindkettejüket megszédítette. Magnus
tenyere Alec hasán járt, az izmok körvonalai tisztán
kirajzolódtak a keze alatt.
A fiú halk, kéjes hangot hallatott, amikor Magnus
nekifogott, hogy kigombolja a farmerját.
– Igen, Magnus! – suttogta. – Igen, akarom.
Magnus egyszerre rádöbbent, hogy remeg a keze,
miközben lehúzta Alec nadrágján a cipzárt. A fiú
hátravetette a fejét, a szemét becsukta, mint az előző este,
szépséges pillái remegtek, ezúttal a gyönyörtől.
Szétnyitotta az ajkát.
– Várj! – suttogta.
 Magnus azonnal elhúzódott, a szíve majd kiugrott a
helyéből. Mindkét kezét felemelte, aztán összekulcsolta
őket a háta mögött.
– Persze – mondta. – Addig várunk, ameddig csak
akarod.
Alec ösztönösen emelte a kezét, hogy visszarántsa
magához Magnust, aztán inkább leengedte, és ökölbe
szorította. A tekintete tetőtől talpig végigjárta Magnust,
mielőtt levette volna róla a szemét. A boszorkánymester a
komor ráncokat figyelte Alec arcán, és az angyalok
megingathatatlansága jutott az eszébe.
– Akarom ezt – mondta Alec fátyolos hangon. – Jobban
akarlak, mint eddig bármit életemben. De… nyakig
vagyunk a slamasztikában. Téged aggaszt a szekta, én
pedig nem akarom, hogy csak lopjunk egy kis időt, amikor
Sinjun éppen nincs itt, és amikor boldogtalan vagy.
Magnusnak az jutott eszébe, hogy talán még soha nem
hallott ilyen megható beszédet olyasvalakitől, aki épp a
sliccét húzta fel.
– Azt akarom, hogy ez az ügy oldódjon meg előbb. –
Alec felhúzta az ingét. – Mennem kellene.
Magnus felvette a pólóját a földről az ablak elől.
Belebújt, aztán kinézett a Colosseumra, ahol emberek
vívtak élet-halál harcot évszázadokkal azelőtt, hogy akár ő
megszületett volna.
– Jó lenne, ha maradhatnál – mondta halkan. – De
igazad van. Legalább csókolj meg búcsúzóul!
Alec arcán különös kifejezés jelent meg; mintha valaki
megbántotta volna, de azért mégsem teljesen olyan. A kék
szempár, amit Magnus annyira szeretett, most majdnem
feketének tűnt.
Egyetlen ugrással átszelte a szobát, az ablakhoz
szorította Magnust, és felhúzta az ingét, hogy a férfi háta a
naptól átmelegedett üveget érintette. A fiú csókja ezúttal
lassú volt, könnyed, és sajnálkozás íze érződött rajta.
– Igen… igen… nem! – Alec úgy motyogott, mint aki túl
sokat ivott. – Nem, el kell mennem a Római Intézetbe.
Elhátrált Magnustól, felvette az íját, és úgy forgatta a
kezében, mintha muszáj lenne babrálnia valamivel.
– Ha bármilyen szokatlan szekta- vagy
démontevékenységet észleltek errefelé, az Intézetben tudni
fognak róla. Átaludtuk a napot, ki tudja, milyen messze
jutott közben a szekta… Mennem kell.
Magnus bosszús akart lenni, amiért Alec így faképnél
hagyja, csak hát a fiúnak igaza volt abban, hogy
erőteljesen sürgeti őket az idő.
– Tégy belátásod szerint – mondta.
– Jó – bólintott Alec. – Világos. Megyek. Te maradsz.
Vigyázz magadra! Senki mást ne engedj be a lakosztályba!
Sehová se menj nélkülem! Ígérd meg!
Magnus megjárta a pokol bugyrait démonmérgek által
kiváltott hallucinációkban, éhezett hajléktalanként azóta
romokban heverő utcákon, került olyan kétségbeesett
helyzetbe, hogy lángra kellett lobbantania a vizet, rúgott
be irgalmatlanul a sivatagban. Nem hitte, hogy éppen egy
elegáns római szállodában fogja utolérni a végzete.
De nagyon szerette Alecet, amiért így aggódik érte.
– Folytathatjuk ott, ahol abbahagytuk – mondta Magnus
az ablakpárkánynak dőlve. – Tudod, amikor visszajössz.
Lassú, pajzán mosolyra húzta a száját. Alec felemelte a
kezét, aztán mielőtt reménytelenül legyinthetett volna,
megint leengedte. Mondani készült valamit, látszott, amint
meggondolja magát, végül pedig az ajtó felé indult, és
kivonult a szobából.
Egyetlen pillanattal később kivágódott az ajtó, és Alec
megint berontott a szobába.
– Vagy talán maradnom kellene.
Magnus kinyitotta a száját, de Alec már becsukta a
szemét, és hangos koppanással az ajtónak billentette a
tarkóját.
– Nem. Megyek. Mennem kell. Szia!
Intett Magnusnak, aki csettintett az ujjaival, mire
csillogó kulcs jelent meg a tenyerében. Odadobta Alecnek.
A fiú ösztönösen elkapta.
Magnus kacsintott.
– Vidd a Maseratit! – mondta. – És siess vissza!
 TIZENKILENCEDIK FEJEZET

Mennyben is kötve

Alec lehetetlenül gyorsan vette be a kanyarokat a kusza

római utcákon. Hiányozni fog neki a Maserati. Máris
hiányzott neki Magnus.
Folyamatosan az járt a fejében, milyen volt Magnus,
amikor kijött a fürdőszobából, hogy áradt a bőréből a
meleg a zuhanyozás után, hogyan csavarta a törülközőt
keskeny csípőjére, hogyan csillogtak a vízcseppek vaskos
izmain és lapos hasán. Puha, sötét haja szinte meg sem
száradt, aranybarnára festette a napfény. Alec gyakran így
szerette legjobban Magnust, amikor selymes haja
szabadon lebegett mindenféle zselé nélkül, és nem volt
tüskékbe rendezve. Szó sincs róla, hogy nem tetszett volna
neki ruhában is, de Magnus mindent úgy viselt, mint
valami páncélt, védőréteget képezve közte és a világ
között, ami nem mindig várta tárt karokkal a hozzá
hasonlókat.
Semmi másra nem tudott gondolni, csak arra, ami
abban a szobában történt. Máris háromszor fordult meg az
autóval, hogy visszamenjen a szállodába. Az utolsó
alkalommal betolatott egy szűk utcába, és meghúzta a
Maserati oldalát.
Jó lett volna, ha Magnus is el tud menni vele az
Intézetbe. Alec azon kapta magát, hogy nyugtalan és
feszült, ha Magnus nincs vele. Folyamatosan együtt
voltak, amióta elindultak New Yorkból, és Alec már
egészen hozzászokott a helyzethez. Nem tartott egy újabb
démontámadástól, vagy legalábbis nem tartott tőle
különösebben. Tudta, hogy a szállodai szobát Magnus
mágiája védi, és a boszorkánymester megígérte, hogy ott
marad.
Különös érzés volt. Hiányzott neki New York, hiányzott
Jace és Isabelle, az anyja és az apja, sőt még Clary is.
Leginkább azonban Magnus hiányzott neki, akitől alig
félórája vált el.
Kíváncsi volt, mit szólna hozzá Magnus, hogyha,
miután hazaérnek, Alec odaköltözne hozzá.
Mint minden intézetbe, a rómaiba is csak nephilimek
léphettek be. Sok másikhoz hasonlóan ezt az épületet is
régi, használaton kívüli templomnak mutatta az
álcavarázslat. Mivel Róma az egyik legsűrűbben lakott
város Európában, a mágia további rétegeit vetették be,
hogy az Intézet ne csak roskatagnak tűnjön, de a legtöbb
mondén észre se vegye, vagy egy pillanattal később
megfeledkezzen róla, ha mégis.
Nagy kár volt érte, mert a Római Intézet a legszebbek
közé tartozott a világon. Kupolás tetejével, magas
boltíveivel és márványoszlopaival hasonlított a város sok
másik bazilikájára, bár olyan volt, mintha egy mindent
hosszúkásra nyújtó vidámparki tükörben nézné az ember.
Az Intézet két alacsony épület között állt. Valaha
magasabb volt a szomszédainál, számos kupola és torony
díszítette, előtte kandeláberek és fák álltak. A végeredmény
egyszerre volt jellemzően római és kellemesen organikus.
Alec talált egy parkolóhelyet a közelben, de erős
késztetést érzett, hogy az autóban maradjon, és olvasgassa
még egy kicsit A mágia vörös tekercseit. Máris talált pár
különbséget a Velencében talált példány és az Isabelle által
átküldött oldalak között. Azért inkább mégis az Intézet
ajtaja felé vette az irányt. Amikor felnézett a lenyűgöző
épületre, azon kapta magát, hogy fél az odabent lévő
idegenektől, még ha ők is árnyvadászok. A parabataiára
vágyott. Sokat adott volna egy ismerős arcért.
– Szia, Alec! – szólalt meg egy hang a háta mögött. –
Alec Lightwood!
Alec megfordult, és végigjáratta a tekintetét az utca
túloldalán lévő boltok során. Az egyik kávézó előtt egy kis
kerek asztalnál régi ismerős ült.
– Aline! – kiáltotta meglepetten. – Te meg hogy kerülsz
ide?
Aline Penhallow a kávéscsészéje fölött nézett rá. Fekete
haja az állát verdeste, repülős napszemüveget viselt, és
sugárzott. Sokkal jobban nézett ki, mint amikor legutóbb
látta. Alec és a családja Penhallow-ék házában szállt meg
aznap éjjel, amikor Alicante védővarázslatai
összeomlottak. Max halálának éjjelén.
– Kicsit el kellett jönnöm. Idrisben zajlik az újjáépítés,
de még mindig rettenetes a káosz. Anyám benne van a
sűrűjében.
– Nem csoda, ha ő az új konzul. Gratulálok!
Alec el sem tudta képzelni, milyen érzés lehet Jia
Penhallow számára, hogy a nephilimek választása
értelmében ő állhat a legközelebb az Angyalhoz, és az ő
feladata lett a küldetésük végrehajtása. Mindig is kedvelte
Aline édesanyját, a higgadt, okos harcost Pekingből. Most
sok jót tehet. Az árnyvadászok vezetője sok mindenen
változtathatott, márpedig Alec előtt egyre nyilvánvalóbb
lett, hogy a világnak változásra van szüksége.
A kávézóhoz sietett, és átugrott az asztalokat körülvevő
alacsony kötélen.
– Köszönöm – felelte Aline. – És veled mi a helyzet? Te
hogy kerülsz ide? És honnan szerezted azt a hihetetlenül
menő kocsit?
– Hosszú történet – mondta Alec.
– Hogy vannak a New York-iak? – érdeklődött Aline. –
Minden rendben?
– Igen – felelte halkan Alec. – Minden rendben. És
nálatok?
– Nem panaszkodhatok – tudósított Aline. – Jace is veled
van?
– Nem.
Alec kíváncsi lett volna rá, hogy Aline valamilyen
különös okkal tette-e fel a kérdést. Aline és Jace
csókolóztak Alicantéban a háború előtt. Alec próbálta
felidézni, mit is szokott mondani Isabelle Jace-ről a
lányoknak.
 – Az a helyzet – tette hozzá –, hogy Jace gyönyörű
antilop, akinek szabadon kell szökellnie a szavannán.
– Mi van? – csodálkozott a lány.
Talán Alec rosszul emlékezett.
– Jace otthon van a… hm, az új barátnőjével. Emlékszel
Claryre.
Alec remélte, hogy Aline-nek nem törik össze a szíve.
– Ja, igen, az alacsony vörös! – mondta a lány. Ő maga
sem nőtt éppen magasra, de ezt soha nem vallotta volna
be. – Tudod, Jace annyira szomorú volt a háború előtt,
gyanítottam, hogy lehet valamilyen tiltott szerelme. Csak
nem Claryre gondoltam. Te is sejted, hogy miért. Azt
hittem, a vámpír az.
Alec köhögött. Aline megkínálta egy korty lattéval.
– Nem – felelte, amikor újra rátalált a hangjára. – Jace
nem Simonnal jár. Jace hetero. Simon is hetero.
– Láttam a hegeket Jace nyakán – mondta Aline. –
Engedte, hogy az a vámpír megharapja. Elhozta
Alicantéba. Na, gondoltam, ez jellemző Jace-re. Soha nem
kever sima zűrt, ha katasztrófa is lehetséges. Várj, azt
hitted, fel akartam szállni a szakadékba rohanó vonatra?
– Igen – felelte Alec. Lojális parabataiként kezdte kissé
sértőnek találni Aline hangját.
– Mármint tény, hogy Jace nagyon helyes, és mindig
bírtam a magas szőkéket. Az is igaz, hogy kedvelem –
mondta a lány. – Jó fej volt velem, és nagyon megértő, de
remélem, hogy boldog az… akárkijével. Vagy azzal a
vámpírral. Vagy mindegy, kivel.
– Simonnak hívják – közölte Alec.
 – Igen. Persze. – Aline pár pillanatig a csészéjével
babrált anélkül, hogy felnézett volna Alecre, aztán
folytatta. – Láttalak az alvilágiddal. Tudod. A Szövetség
Termében.
Vágni lehetett a levegőt, olyan sűrű lett a feszült
csendtől. Alec emlékezett rá, hogy megcsókolta Magnust
az Angyal, a szerettei és több száz vadidegen szeme
láttára. Remegett a keze. Félt megtenni, de még jobban félt
tőle, hogy elveszíti Magnust, hogy valamelyikük meghal
anélkül, hogy elmondaná neki, mit érez iránta.
Semmit sem tudott kiolvasni Aline tekintetéből. Mindig
jól kijött a lánnyal, aki csendesebb volt, mint Isabelle vagy
Jace. Úgy érezte, megértik egymást. Talán Aline már nem
értette őt.
– Rémisztő lehetett – szólalt meg egy idő után a lány.
– Az volt – ismerte el kelletlenül Alec.
– Most, hogy megtetted, boldog vagy? – kíváncsiskodott
óvatosan Aline.
Alec nem tudta eldönteni, hogy a lány egyszerűen
kíváncsi-e, vagy a saját apjához hasonlóan ő is úgy
gondolja-e, hogy jobban tette volna, ha tovább rejtőzködik.
– Néha nem könnyű – mondta –, de nagyon boldog
vagyok.
Halvány, bizonytalan mosoly játszott Aline szája
sarkában.
– Örülök, hogy együtt vagytok – bökte ki aztán. – Együtt
vagytok még? Vagy amikor kiderült, hogy te is bírod őt,
rájött, hogy már nem is kellesz neki annyira? Talán csak
az tűnt csábítónak, amit nem kaphatott meg. Szokott ez
foglalkoztatni néha?
– Hát ez eddig eszembe sem jutott – csattant fel Alec.
Aline megvonta a vállát.
– Bocsánat, azt hiszem, nem igazán konyítok a
romantikához. Soha nem értettem, miért vannak úgy oda
az emberek a kapcsolatokért.
Régen Alec is ugyanezt érezte. Még emlékezett rá, hogy
amikor Magnus először megcsókolta, minden porcikája
máshogy kezdett bizseregni. A világ darabkái végre
értelmes egésszé álltak össze.
– Nos – mondta Alec –, még együtt vagyunk.
Vakációzunk. Csodálatos. – Kihívó pillantást vetett Aline-
re, aztán eszébe jutott Magnus, és szelídebben hozzátette. –
Magnus csodálatos.
– De mit keresel a Római Intézetben, ha vakációzol? –
kérdezte Aline.
Alec habozott.
– Megbízhatok benned? – kérdezte. – Igazán
megbízhatok benned? Komolyan kérdezem. Az életemet
rád bíznám, de bízhatok rád ennél többet is?
– Ez gyorsan komoly lett – mondta mosolyogva Aline.
Aztán meglátta Alec komor arckifejezését, és a mosoly az
arcára fagyott. Az ajkába harapott. – A te harcod az én
harcom. Bízhatsz bennem.
Alec sokáig csendben nézte a lányt, aztán elmesélt neki
mindent, amit tudott: hogy létezik egy Karmazsin Kéz
nevű szekta, hogy jártak egy boszorkánymester bálján,
ahol információk után kutattak, egy tündérlányról, aki
egy vámpírlánnyal csókolózott a bálban, kiderült, hogy
Helen Blackthorn, hogy a Római Intézet árnyvadászait
talán figyelmeztették, ezért most gyanakodnak rá.
– Ki kell derítenem, lehet-e tudni valamit a szektáról
Rómában – mondta aztán –, viszont senkinek sem
említhetem az Intézetben, hogy mit keresek.
Aline egy darabig emésztette a hallottakat. Alec látta a
kérdéseket a szemében, de a lány összeszorította a száját.
– Jól van – mondta végül. – Menjünk, ellenőrizzük az
elmúlt pár hét démontevékenységét! Majd azt mondom,
hogy egy barátom, aki mellesleg háborús hős, beugrott
hozzám látogatóba. Úgy tudom, más vendégeket is
várunk. Kis szerencsével senki sem ér majd rá, hogy
kérdezősködjön.
Alec hálás pillantást vetett a lányra. Aline rendesnek
bizonyult.
– Ha a boszorkánymestered valami gonoszságot művel,
le kell vágnunk a fejét – tette hozzá a lány.
Aline rendes volt, de ezek szerint nem valami
tapintatos.
– Nem művel semmit – közölte Alec. – Ha én háborús
hős vagyok, akkor ő is az.
Aline némi gondolkodás után bólintott, kiitta a kávéját,
majd fizetett. Alec megfogta a kezét, és együtt lépték át a
kávézó kötelét.
A Római Intézet hatalmas aranyszínű kapuján belépve
az átriumban találták magukat. Alec füttyentett. Az itteni a
világ nagyobb intézetei közé tartozott. Hallotta már, hogy
díszesnek nevezik, de ez igen visszafogott jelzőnek
bizonyult. Már-már támadás volt az emberi szem ellen, túl
sok, hogy bárki egyszerre befogadja. Akármerre nézett,
gyönyörű, aprólékos mintákat meg műalkotásokat látott.
Baloldalt féltucatnyi szobor állt, jobbra egészen élethű
faragványok, jó pár emeletnyire fölöttük pedig az arany és
ezüst csempékkel kirakott kupola emelkedett.
A mennyezetre latin mondatokat festettek: „És néked adom
a mennyek országának kulcsait; a mit megköttök a földön,
a mennyben is kötve lészen; és a mit megoldotok a földön,
a mennyben is oldva lészen” 10.
– A Szent Péter-bazilikáról mintázták – jegyezte meg
Aline, miközben mutatta az utat az előcsarnokon át egy
oldalsó árkádba.
A lány már ismerte a járást. Oldalfolyosókon vezette
Alecet, kerülve a forgalmasabb főútvonalakat. Felmentek
egy aranyozott csigalépcsőn, közben elhagytak legalább
tíz újabb szobrot és pár tucat freskót, mielőtt egy
üvegajtóhoz értek volna.
– Át kell mennünk az edzőtermen, hogy eljussunk a
levéltárba – mondta Aline. – Remélem, nem lesz bent
senki, de ha igen, a szemünk sem fog rebbeni.
– Oké – bólintott Alec.
Aline ököllel megkocogtatta az üvegajtót, és vidáman
beszólt a terembe.
– Háborús hős érkezik!
– Ki az? – kiáltotta tucatnyi hang egyszerre.
Még valaki elrikkantotta magát.
– Jace Herondale az?
– Az Angyalra, könyörgöm, Jace Herondale legyen az! –
tette hozzá valaki.
 Alec és Aline belépett a terembe, ahol olyan világosság
volt, mint egy üvegházban.
A padlón a matracok között márvány villant. A helyiség
egyik végében több mint egy tucat harci öltözetet viselő
árnyvadász állt. A szemközti falra céltáblákat akasztottak,
külső gyűrűikből nyílvesszők álltak ki. Az olasz
árnyvadászokra nyilvánvalóan ráfért volna még a
gyakorlás, de Alec nem gondolta, hogy épp most kellene
belekezdeniük.
A csapat elején álló lány csalódottan húzta el a száját.
– Hát nem Jace Herondale az, csak valami fiú.
Alec kivárt két percet, mire mindenki feldolgozta a
csalódottságát, és elkezdtek kérdéseket feltenni. Túl sokan
voltak, nem válaszolhatott mindenre.
Mély lélegzetet vett, és elővette az íját. Próbált nem
gondolni az árnyvadászokra, a szektára, de még
Magnusra sem. Miután rájött, hogy Jace és Isabelle
folyamatosan bajba keverednek majd, és neki kell
fedeznie őket, sok gyakorlással töltött hosszú éjszakán
megtanulta, hogyan koncentráljon az íjjal a kezében.
Márpedig koncentrálásról szó sem lehetett, ha a fejében
azt súgták a hangok, hogy úgysem fog sikerülni, hogy az
apja soha nem lesz rá olyan büszke, mint a Klávé Jace-re,
hogy egyszerűen nem elég jó.
Öt nyílvesszőt lőtt ki öt célpontra. Mindegyik a tábla
közepébe talált. Eltette az íjat.
– Nem vagyok Jace Herondale – mondta –, de
megtanultam tartani vele a lépést.
Az árnyvadászok elhallgattak. Alec kihasználta a
lehetőséget, hogy átsétáljon a szobán, és kivegye a
nyílvesszőket a táblákból. Ha már ott járt, a többi
lövedéket is összegyűjtötte. Az volt az érzése, hogy még
szüksége lehet rájuk.
– Gyakoroljatok még! – tanácsolta Aline. – Mi most
átmegyünk a levéltárba.
– Nagyszerű – szólalt meg valaki hátulról. – Merthogy
én is szeretnék elbeszélgetni Alexander Lightwooddal.
Helen Blackthorn kilépett a többiek közül, karba font
kézzel megállt Alec előtt, és tetőtől talpig végigmérte.
Alec első gondolata az volt, hogy futásnak ered, és
kiugrik az ablakon, de még időben eszébe jutott, milyen
magasan vannak a föld fölött.
Helen beterelte a fiút a levéltárba, ami kiállt az Intézet
oldalából, így csak egyetlen ajtaja volt, viszont minden
falán ablakok nyíltak. Aline követte őket. Egy szót sem
szólt, nyilvánvalónak tűnt, hogy nem lehet rá számítani.
Leon Verlac is előkerült, és intett Alecnek.
Helen megállt az egyetlen kijárat előtt.
– Nos, Alec, először nem voltál hajlandó Rómába jönni,
hogy válaszolj a kérdéseinkre, aztán elhúzod a csíkot
Velencéből, közelebbről egy gyilkossági helyszínről, és a
saját szakálladra indulsz Rómába.
– Ne feledkezz meg az összedőlt ingatlanról! – tette
hozzá Alec.
Helen ezt nem találta viccesnek, bár Aline halványan
elmosolyodott.
– Mit tudsz a Karmazsin Kézről? – kérdezte Helen. – Hol
van Magnus Bane? Mi történt Velencében?
 Helen láthatólag további kérdéseket kívánt volna a
fiúnak szegezni, Aline azonban meglóbálta köztük a kezét.
– Bocsánat!
– Mi van? – Helen mintha csak most vette volna észre.
Találkozott a tekintetük.
– Helló! – mondta Aline.
Egy pillanatra csönd lett.
– Szia! – mondta Helen.
Folytatódott a csend.
– Jaj, bocsánat! – szólt Alec. – Épp kihallgattak, úgyhogy
nem értem rá rendesen bemutatni benneteket egymásnak.
Helen Blackthorn, Aline Penhallow. Aline, ő Helen.
– Én pedig Leon vagyok – szúrta közbe Leon.
Aline egyetlen pillantásra sem méltatta.
Helen le sem tudta venni a szemét a másik lányról.
Alecnek az jutott eszébe, vajon a barátságuk miatt Aline-re
is rávetül-e a gyanú árnyéka.
– Jól van – bólintott aztán Helen. – Térjünk vissza a
kérdésekhez!
– Én is szeretnék kérdezi valamit. – Aline nyelt egyet. –
Mit képzelsz magadról, Helen Blackthorn? Miért beszélsz
úgy a barátommal, egy árnyvadásszal, az alicantei háború
hősével, mint egy közönséges bűnözővel?
– Mert elképesztően gyanús! – csattant fel Helen.
– Alec talpig becsületes – jelentette ki a lojális Aline. –
Soha nem tenne semmi gyanúsat.
– Magnus Bane-nel utazik, akiről azt beszélik, hogy egy
sor tündér és mondén meggyilkolásáért felelős szektát
vezet – mondta Helen. – Egyedül egy Mori Su nevű korábbi
szektatag szolgálhatott volna nyomokkal, őt azonban
holtan találták egy bál után, ahol Bane és Alec is jelen volt.
Ugyanezen a bálon a komplett épület összedőlt.
– Ez valóban elég gyanúsan hangzik így együtt –
ismerte el Aline.
Helen bólintott.
– Azért mindenre létezik magyarázat – mondta Aline.
– Mégpedig? – kérdezte Helen.
– Hát, azt nem tudom – felelte Aline –, de egészen biztos
vagyok benne, hogy létezik.
Helen és Aline egymást bámulták. A magasabb Helen
felhúzott orral nézett lefelé. Aline összehúzta a szemét.
– Láthatólag egyikőtök sem kedvel túlságosan –
állapította meg Helen. – Nem izgat különösebben. Engem
csak az izgat, hogy megfejtsem a gyilkossági ügyet, és
felszámoljak egy démonszektát, ti pedig valami oknál
fogva mindketten az utamban álltok.
– Ha Alec rosszat tett – vetette közbe Leon –, akkor miért
mentette meg az életünket Párizsban?
Aline élesen Alecre pillantott.
– Te megmentetted az életüket Párizsban? – kérdezte
úgy, hogy csak a szája sarkát mozgatta, majd amikor Alec
bólintott, folytatta. – Szép volt. – Megint Helen felé fordult.
– Pontosan. Okos felvetés hogyishívjáktól.
– Leon – mondta a fiú.
Aline rá sem hederített, minden figyelmét Helen kötötte
le.
– Szóval abból indulsz ki, hogy Alec megmentette az
életedet, háborús hős, közben pedig egy gonosz gyilkos
szektát támogat.
– Azt nem hinném, hogy ő személy szerint gonosz lenne
– magyarázta Helen. – Szerintem csak elcsábította egy
démoni szekta gonosz vezére.
– Ó! – mondta Aline.
Az „elcsábít” szó hallatán félrefordította a tekintetét, és
már nem Helent nézte.
– Magnusnak semmi köze ahhoz a szektához –
vitatkozott Alec.
– Amikor Velencében voltunk, egyértelműen azt
hallottam, hogy Magnus Bane alapította a szektát – közölte
Helen. – Ezt meg tudod magyarázni?
Alec nem szólt. Helen kemény kékeszöld tekintete
ellágyult.
– Sajnálom – mondta. – Látom, hogy bízol Magnus
Bane-ben. Érteni is vélem. Magam is bízom Malcolm Fade-
ben és másokban is. Semmi okom eleve bizalmatlanul
kezelni az alvilágiakat, ezzel tisztában kell lenned. Viszont
azzal is tisztában kell lenned, hogy ez elég rosszul fest.
– Magnus nem csinált semmi rosszat – jelentette ki
makacsul Alec.
– Tényleg? – kérdezte Helen. – És hol van most, amíg te
rohammal veszed be a Római Intézetet a nevében?
– A szállodában – felelte Alec. – Rám vár.
– Tényleg? – kérdezte Helen. – Biztos vagy benne?
– Biztos vagyok.
Alec előhúzta a telefonját. Felhívta a szállodát, és kérte,
hogy kapcsolják a lakosztályukat. Csak állt és várt, a
telefon pedig csengett, csengett és csengett, de senki nem
vette fel.
– Talán elment egy szendvicsért – szólt közbe Leon.
Alec felhívta Magnus mobilját, és megint várt. Továbbra
sem történt semmi. Ezúttal jeges kéz szorította össze a
gyomrát.
Ugye nem esett baja Magnusnak?
– Ez nagyon kínos – állapította meg Aline.
Helenen látszott, hogy megsajnálta Alecet. A fiú
dühösen meredt rá.
– Figyelj! – szólt végül a lány. – Van egy nyomunk.
Tudomást szereztünk egy Róma közeli találkozóhelyről,
amit a Karmazsin Kéz használt. Odamegyünk, és
meglátjuk, amit meglátunk.
Nyilvánvalóan úgy képzelte, hogy Magnust találják
majd ott, amint egy gonosz szektát vezet.
– Legyen. – Alec eltette a telefonját. – Én még inkább
meg akarom találni a Karmazsin Kezet, mint te.
Tisztáznom kell Magnust ezek alól a vádak alól.
Megengedem, hogy segíts a nyomozásomban.
– A nyomozásodban? – húzta fel a szemöldökét Helen. –
Ez az én nyomozásom. Aztán meg nem úgy volt, hogy
vakációzol?
– Miért ne nyomozhatna és vakációzhatna egyszerre? –
próbálta védeni a fiút Aline.
Helennel halk, de heves vitába kezdtek, immáron
másodszor a találkozásuk óta eltelt három percben. Alec
erősen remélte, hogy nem keveri bajba Aline-t.
Elfordította a fejét, és a tekintete találkozott Leonéval.
– Én nem hiszem, hogy bármi közöd is lenne ehhez a
szektához – mondta Leon.
– Ó, köszi – bólintott Alec.
– Remélem, Helen ügybuzgalma nem akadályozza meg,
hogy közelebb kerüljünk egymáshoz.
– Aha.
Ezt Leon a jelek szerint biztatásnak vette, bár Alec el
nem tudta képzelni, hogy miért. A fiú közelebb lépett
hozzá, mire Alec Aline felé hátrált.
– Helennel sok közös van bennünk – mondta Leon.
– Az jó.
– Az egyik közös tulajdonságunk – lendült bele Leon –,
hogy mind a ketten kétkapura játszunk. Ha érted, mire
célzok.
– Nem értem – közölte Alec.
Leon körbepillantott, aztán gyorsan kibökte.
– Úgy értem, mind a ketten biszexuálisak vagyunk.
Férfiak és nők is érdekelnek bennünket.
– Á! – esett le a tantusz Alecnek. – Erről nem tudok
sokat, de megint csak: jó nektek.
Alec tudta, hogy Magnus is így volt ezzel. Már kezdte
megtanulni, hogy létezik egy másik világ, amitől ő eddig
teljesen el volt vágva. Az olyan szavakat, mint
„biszexuális” vagy „pánszexuális” korábban nem is
ismerte. Szomorúan gondolt vissza saját fiatalabb énjére,
arra, hogy mennyire magányos volt, és hogy szentül hitte,
ő az egyetlen a világon, aki máshogyan érez, mint a
többiek.
A lelke kis, sötét szegleteiben Alec most is aggódott
néha. Miért választaná Magnus őt, amikor választhatna
egy lányt is, egy nőt, és sokkal könnyebb lenne az élete.
Eszébe jutott, mennyire rettegett valaha attól, hogy mások
ítélkeznek majd felette.
Persze ha Magnus könnyebb életre vágyna, eleve nem
is kötött volna ki egy árnyvadász mellett.
– Amikor ennek vége, elmehetnék New Yorkba – vetette
föl Leon. – Biztosan jól elszórakoznánk együtt. –
Kacsintott. – Kérlek, mondd, hogy most értetted a célzást! –
tette még hozzá gyorsan.
– Értettem – felelte Alec.
– Nagyszerű! – mondta Leon. – Nem verhetnénk
nagydobra, de szerintem nagyon jól éreznénk magunkat.
Annyira ígéretesen haladnak a dolgaid, Alec. Jobbat is
kaphatsz egy homályos múltú alviláginál. Amúgy ráérsz
ma este?
Leon voltaképpen jóképű volt. Ha akkor érkezik New
Yorkba, amikor Alec még dühös volt, elkeseredett, és azt
hitte, soha semmi jó nem történik vele, még az is lehet,
hogy élt volna az ajánlattal.
– Nem – mondta most, aztán elfordult, és a válla fölött
visszanézett. – Tisztázzunk valamit! – tette hozzá. –
Egyértelműen nem, mert programom van ma estére,
méghozzá nélküled. Továbbá nem, nem érdekel, hogy
titokban szórakozgassak valakivel. Illetve nem, nem
találhatok jobbat Magnusnál. Magnusnál nincsen jobb.
Leon felhúzta a szemöldökét, ahogy Alec megemelte a
hangját. Most már Aline és Helen is felnézett a halk, de
annál hevesebb vitából.
– Leon, te megpróbáltad felszedni? – kérdezte Helen
Blackthorn. – Miért csinálod ezt folyton? Ne akarj már
mindenkivel kavarni!
– De az élet rövid, én meg jóképű vagyok és francia –
dörmögte Leon.
– Oké. Most a Karmazsin Kéz találkozóhelyére
megyünk. Te maradsz, lecseréltünk Aline-re – mondta
Helen. – Ne csábíts el senkit, amíg vissza nem érünk! –
Alechez fordult. – Kerítsünk pár fegyvert, és csináljuk!
Ezzel elvonult, Aline és Alec pedig pár lépéssel
lemaradva követték.
– Régóta ismered Helen Blackthornt? – kérdezte
rekedten, aztán köhintett egyet. – Azt mondtad, egy
vámpírlánnyal csókolózott abban a bálban. Ezt mondtad,
ugye?
Alec látta maga előtt Helent a holdfényben, amint
sápadt karjában tartotta a vámpírlányt. Nem kellett volna
szóba hoznia Aline-nek. Csakis Helen dolga volt, és az ő
hibája lesz, ha Aline mostantól más szemmel néz rá.
Alig ismerte Helent, most valamiért mégis meg akarta
védeni. Olyan volt, mintha fiatalabb korában, amikor még
sokkal jobban félt, megtudta volna, hogy sugdolóznak
róla.
– Nem ismerem valami régen Helent – felelte.
– Gondolom, Jace mesélt neked arról, amikor
csókolóztunk – folytatta Aline, mintha a fiú meg sem
szólalt volna. – Nyilván azt is elmondta, miért csókoltam
meg. Segített, hogy megfejtsek valamit.
Alec szomorúan pillantott Aline-re. A lány mindig olyan
hidegfejűnek tűnt, ha fiúkról volt szó, de Jace sok szabály
alól volt kivétel.
– A parabataiom nem az a pletykás típus – mondta
megenyhülve.
– Értem. – Aline hangja színtelen lett.
Alec életéből hosszú évek mentek el a kétségbeesett,
lehetetlen vonzalomra Jace iránt. Azt hitte, titok, de most
egyértelmű lett előtte, hogy végig mindenki tudott róla,
elsősorban Jace. A másik fiú nem bánta a dolgot. Tisztában
volt vele, hogy Alecnek kell valaki, akihez úgy vonzódhat,
hogy közben biztonságban érzi magát. Valaki, akinek azt
mondhatja, hogy „jó veled” anélkül, hogy az bemosna
neki egyet, vagy azonnal a Klávé elé hurcolná. Az
emberek borzasztóan erőszakosak tudnak lenni
mindenkivel, aki más, mint ők.
Az a vonzalom már emlék volt csupán. Akkor úgy tűnt,
hozzátartozik a Jace iránti szeretetéhez, ahhoz a
szeretethez, ami parabataiokká tette őket, most azonban
már csak olyan volt, mint amikor a fény futólag
megcsillan a fémen. A ragyogás odalett, de a tiszta és igaz
barátság megmaradt.
A vonzalomnak sokkal rosszabb tárgya is lehet Jace
Herondale-nél. Ő sosem bánna kegyetlenül Aline-nel
emiatt. Viszont szerette Claryt – méghozzá úgy, hogy azzal
egészen megdöbbentette Alecet, aki soha nem tudta volna
elképzelni, hogy Jace képes ilyen szerelemre –, és ez most
már így is marad.
– Legyél kedves Helen Blackthornnal! – mondta
gyorsan. – Nem kell kedvelned, de ne bánj vele máshogy,
mint a többi árnyvadásszal!
 Aline sűrűn pislogott.
– Nem terveztem. Természetesen… ő is egy kolléga. Úgy
fogom kezelni, ahogyan az két árnyvadász között
elvárható.
– Jól van – bólintott Alec.
A fegyverszobában Helen felnyalábolt egy rakás
szeráfpengét, és elindult feléjük, hosszú szőke haja a füle
mögé simult. Aline mintha felsóhajtott volna.
– Úgy volt, hogy a levéltárban utánanézünk a
démontevékenységnek – fordult Aline-hez Alec. – Ezt végül
kihagytuk.
Aline sorra vette el a szeráfpengéket Helentől, hogy
aztán a saját ruházatában rejtse el őket.
– Szerinted nem jobb cselekedni, mint a levéltárban
kutakodni? Ha ez zsákutca, még mindig visszatérhetünk a
feljegyzésekhez.
A Rómára nyíló széles ablakokon át Alec látta, hogy a
nap elindul lefelé. A város még aranyban fürdött, de az
épületek legtetejét már vörös koronázta.
– Logikus – mondta.
Ő is kiválasztott magának pár szeráfpengét.
Helen éhes mosolyra húzta a száját.
– Induljunk vadászni!

10
Máté 16,19; Károli Gáspár bibliafordítása.
 HUSZADIK FEJEZET

Aqua Morte

Magnus tíz perce volt egyedül, és ez alatt végig csak

forgolódott, egyre csak Alecre gondolt. Aztán kopogtattak.
Magnus felvillanyozódott.
– Bújj be!
Komolyan csalódnia kellett. Nem Alec döntött úgy, hogy
mégiscsak jobb, ha marad. Sinjun érkezett.
– Sikerült felvennem a kapcsolatot egy emberemmel –
vágott bele kertelés nélkül. – Egy alvilági fürdőben
találkozunk hamarosan… – Megtorpant, és csodálkozva
nézett körül. – Hol van Alec?
– Elment, hogy megnézze, mit tud kideríteni a Római
Intézetben. – Magnus úgy döntött, nincs szükség további
magyarázatra.
– Ó, igen. Nos, ha unatkozol egyedül, velem jöhetsz a
találkozóra a fürdőbe – javasolta Sinjun. – Az
informátorom nem fog beszélni előtted, de ha megtudok
tőle valamit, és a közelben vagy, akkor azonnal
cselekedhetünk. Egy ilyen helyen senki nem fog
fennakadni a jelenléteden. Aleckel más lenne a helyzet.
Magnus fontolóra vette az ajánlatot. Egyfelől megígérte
Alecnek, hogy a szobában marad, másfelől viszont ha a
közelben van, valóban gyorsan cselekedhetnek, és akkor
hamarabb túllehetnek ezen a piszkos ügyön. Egy
pillanatra elképzelte, egymaga fejti meg a szekta rejtélyét,
hogy aztán Alec elé álljon, és bejelentse neki, hogy vége,
most már pihenhetnek.
– Imádom a római fürdőket – mondta. – Miért is ne?
Gyalog indultak a Róma történelmi városközpontjában,
a Tevere partján álló Aqua Morte fürdő felé. Magnus már
el is felejtette, mennyivel aranyszínűbb Róma minden
városnál. Olyan volt, mint a hódító hadjáratokról
hazahozott kincsesláda.
– Menjetek vissza oda, ahonnan jöttetek! – mordult
rájuk egy férfi olaszul Magnus indonéz és Sinjun koreai
arcát látva.
Egyből tovább is sietett volna, de Sinjun felemelte a
kezét, mire a férfi mozdulatlanná dermedt.
– Soha nem értettem, mit akarnak ezzel – vetette oda
neki félvállról Magnus. – Én tényleg nem Olaszországban
születtem, de sokan igen, akik nem férnek bele az
elképzeléseibe arról, hogy hogyan kellene egy olasznak
kinéznie. Talán arra gondol, hogy a szülők vagy a
nagyszülők nem itt születtek? Miért mondanak az
emberek ilyeneket? Maguk szerint mindenkinek oda
kellene visszamennie, ahol a legrégebbi őse született?
Sinjun odalépett a férfihoz, aki továbbra sem mozdult,
csak a szemgolyója vibrált.
 – De ez nem azt jelentené – folytatta Magnus –, hogy
végső soron mindenkinek a vízbe kellene visszamennie?
Sinjun apró ujjmozdulatára a férfi kurta sikollyal a
Teverébe zuhant. Magnus ügyelt rá, hogy ne sérüljön meg,
és a part felé terelte. A férfi kimászott, és hangos
cuppanással leült a földre. Magnus remélte, hogy
elgondolkodik majd a döntésein.
– Én csak annyit szerettem volna, hogy azt higgye, a
vízbe fog esni – tisztázta Magnus. – Értem én a késztetést,
de attól, hogy félni fog tőlünk… – Elhallgatott, és
felsóhajtott. – A félelem nem valami hatékonyan motiválja
az embert.
– Egyesek csak a félelemből értenek – mondta Sinjun.
Közel álltak egymáshoz, és Magnus érezte a nő
feszültségét. Megfogta a kezét, és röviden, kedvesen
megszorította, mielőtt újra elengedte. Közben finom
nyomást érzett az ujjain, mintha Sinjun viszonozni akarta
volna a szorítást.
Ezt én tettem vele, gondolta Magnus, mint mindig. Ez a
négy rövid szó folyamatosan ott forgott a fejében, amikor
Sinjunnal volt.
– Én szívesebben hiszek abban, hogy az emberek sok
mindent megértenek, ha lehetőségük van rá – mondta
Magnus. – Tetszik a lelkesedésed, de senkit ne fojtsunk
vízbe.
– Ünneprontó! – húzta el a száját Sinjun, de a hangja
barátságos volt.
Amikor megérkeztek a fürdőbe, elváltak egymástól.
Sinjun megkereste az informátorát, Magnus pedig az egyik
medencét.
Az Aqua Mortét vámpírok vezették, ami elég különös
házasságnak tűnt Magnus számára. Négy hatalmas
ötvenméteres medencéje volt csordultig termálvízzel,
számos kisebb szobában pedig egy-egy kád állt. Magnus
kifizetett egy kisebb helyiséget, és indult átöltözni.
A helyet működtető vámpírklán elég ellentmondásos
egy társaság volt. Évszázadokon át használták a
fürdőházat stabil étkezőhelynek is, amíg a nephilimek
véget nem vetettek ennek.
Magnus arra gondolt, hogy ez a feladat eddig nem vesz
ki belőle sokat. Elvonult a szobájába, ledobta a törülközőt
a csípőjéről, és belépett a földbe süllyesztett kádba.
A perzselően forró vízből gőz szállt fel. Alig lehetett kibírni
a hőmérsékletét, de Magnus így szerette. Addig merült a
kádba, amíg csak a feje maradt a víz fölött, kivárta, amíg a
teste alkalmazkodik a forrósághoz, a fájdalom és a
gyönyör hullámai egyszerre járták át a testét. A karját
kétoldalt a kád peremére tette, és elengedte magát. Az
ókori rómaiak tudtak élni.
Maradt még néhány horzsolás a testén a vonatról meg
az éjszakáról, amikor rájuk dőlt a palota. Mostanra
elhalványultak, és csak bizonyos mozdulatoknál érzett
fájdalmat. Bármikor meggyógyíthatta volna magát, de
úgy döntött, hagyja, hogy az idő gondoskodjon a
sérüléseiről. Nem mintha szerette volna a fájdalmat;
távolról sem. Amikor annak idején megtanulta, hogyan
gyógyulhat meg egy pillanat alatt, rengeteg időt töltött
vele, hogy minden egyes apróságot azonnal helyrehozzon.
Az évszázadok során azonban megtanulta, hogy ezek a
kisebb sebek az élet részei. Ha természetes úton vészeli át
őket, annál inkább tudja értékelni a gyógyulást.
A jelenlegi helyzet tökéletes példával szolgált erre.
A forró vízben minden egyes seb és vágás lüktetett, aztán
egy pillanattal később már enyhült is az érzés. Magnus
becsukta a szemét, és elengedte magát.
Egyszemélyes fürdésért fizetett, de egy idő után érezte,
hogy valaki ott ólálkodik körülötte. Mielőtt bármit is
mondhatott volna, az illető otrombán megszállta a
fürdőkádat. A felszín hevesen hullámzani kezdett, és a
termálvíz kifröccsent oldalt.
Magnusnak jó pár keresetlen szó jutott eszébe, de
amikor kinyitotta a szemét, hogy fel is sorolja őket,
csodálkozva pillantotta meg a törülközőbe csavart Sinjunt
a kád peremén ülve. A nő a mellette lévő falnak döntötte a
hátát.
– Ó! – mondta Magnus. – Szia!
– Remélem, nem bánod, hogy így rád törtem.
– Igazából de, bár most már mindegy.
Magnus elhúzta a kezét a víz felszínén, mire egy
fürdőnadrág jelent meg az ágyékán. Nem gondolta, hogy
Sinjun bepróbálkozna nála, de azért elég különös volt a
szituáció.
Sinjun óvatosan félretette Magnus telefonját, amit a
férfi a kád szélén hagyott, majd egy kéztörlőért nyúlt.
Megtörölte az arcát, amire amúgy semmi szükség nem
volt. Nyilvánvalóan időt próbált nyerni.
– Megtudtál valamit? – kérdezte Magnus. – Mármint az
informátorodtól.
– Igen – felelte Sinjun. – Előbb azonban tartozom egy
vallomással. Hallottam a beszélgetéseteket a minap,
amikor elmesélted, hogyan ölted meg a mostohaapádat.
Magnus halkan beszélt.
– Ezek szerint hallgatóztál. Mágiával hallgatóztál – tette
hozzá.
– Kíváncsi voltam – vont vállat Sinjun, mintha ez
felmentené. – Te meg híres vagy, és sokat dolgozol a
nephilimekkel. Azt hittem, semmi gondod, felhőtlen
luxusban éled az életedet. Nem hittem, hogy van bennünk
közös.
Lehajtotta a fejét. Ebben a pillanatban volt benne
valami nyíltság, amit Magnus nem látott korábban.
Sebezhetőbbnek, őszintébbnek tűnt, és egyáltalán nem
azért, mert többé-kevésbé meztelenül ültek a forró
fürdővízben.
A nő felnézett rá.
– Kérsz valamit inni?
Magnus nem vágyott rá különösebben, de úgy érezte,
Sinjunnak jólesne.
– Jöhet.
Pár pillanattal később ezüsttálca jelent meg egy üveg
Barbera d’Astival és két öblös borospohárral. Sinjun
mindkettejüknek töltött, aztán a levegőben reptette oda
Magnushoz a poharát. Koccintottak.
A lány nehezen találta a szavakat.
– Most már ismerem a múltadat. Úgy igazságos, ha te is
megismered az enyémet. Korábban hazudtam neked.
 – Igen – bólintott Magnus. – Gondoltam.
Sinjun egyetlen húzással kiürítette a poharát, és
félretette.
– Amikor láthatóvá vált, ki vagyok, a jegyesem nem
gondolta, hogy ennek ellenére is szeretnie kéne.
A családom, pontosabban az egész falu kivetett magából,
és ő is eltaszított. Férfiak jöttek lapátokkal meg fáklyákkal,
a fejemet követelték, az az ember pedig, akit addig az
apámnak hittem, átadott nekik. Végül a szerelmem tett be
egy faládába, hogy élve eltemessenek.
Sinjun lecsúszott a kádba, amíg szinte vízszintesen
lebegett, és csak a továbbra is rezzenéstelen arca törte át a
felszínt. A márványmennyezetet bámulta.
– Még most is hallom a koporsóra zuhanó föld hangját
a tomboló tájfunban. – Begörbítette az ujjait a víz alatt. –
Addig kapartam, amíg minden bőrt lehorzsoltam a
kezemről.
Magnus hallotta a körmök hangját a fán, ahogy Sinjun
mágiát szőtt a meséje köré. Falak zárultak be körülötte, és
hirtelen alig kapott levegőt. Belekortyolt a borba, hogy
kicsit megnedvesítse a torkát, aztán félretette a poharat.
– „Keressétek a démonok gyermekeit! Szeressétek őket
úgy, mint a ti uratokat! Ne tűrjétek, hogy a gyermekek
magányosak legyenek!” Kiástak. Együtt lemészároltunk
minden egyes lelket a falumban. Mindenkit megöltünk.
Rosszabbakat is tettem később a Karmazsin Kéz
parancsára. Azt mondták, bízzam meg bennük. Annyira
hálás voltam. Tartozni akartam valahová.
– Sajnálom – suttogta Magnus. Én vagyok Sinjun. Ő az én
sötét tükröm.
– Tudom – bólintott Sinjun. – A Karmazsin Kéz mindig
úgy beszélt rólad, mint az urukról, aki egy nap visszatér
majd. Azt mondták, úgy éljünk, hogy büszke lehess ránk,
ha majd eljön az idő. Vágytam rá, hogy visszagyere. Azt
akartam, hogy egy család legyünk.
– Lehettünk volna – felelte Magnus –, de nem
emlékeztem a szektára. Semmit sem tudtam rólad. Ha
tudtam volna, jövök.
– Hiszek neked – felelte Sinjun. – Bízom benned. Egész
életemben arra tanítottak, hogy bízzam benned.
Magnus felvette a poharát.
– Ígérem, megteszek mindent, hogy segítsek neked, és
véget vessek ennek.
– Köszönöm – felelte egyszerűen a nő, majd ismét
hátradőlt a kádban. – Találkoztam az informátorommal. –
Sinjun újra elővette szokásos hivatalos modorát. – Egy
római találkozóhelyet javasolt, ahol elvileg a Karmazsin
Kéz gyűlik össze. Azt mondta, nemrég a vezetőjüket is ott
látták.
– Azt nem mondta, hogy Barnabas Hale-e az?
– Nem tudja a nevét – felelte Sinjun. – Csak
másodkézből származnak az információi. A szektából
senki sem hajlandó beszélni, főleg azután, ami Mori Suval
történt.
– Szólnunk kell Alecnek – mondta Magnus.
– Küldhetünk neki egy sms-t – javasolta Sinjun –, de ne
a fürdőből. Itt nincs térerő. Nem akartam neki szólni
először…, mielőtt elbeszélgetnék veled négyszemközt.
 Magnus egy pillanatra felhúzta az orrát, de
kicsinyesnek tűnt volna perlekedni, miután Sinjun épp
most mesélte el neki, hogy élve eltemették.
– Hát akkor ne húzzuk az időt! – mondta.
Felállt, majd intett, mire csuromvizes fürdőnadrágja
farmerrá és sárga csillagokkal teleszórt sötétkék inggé
változott át. Felvette a telefonját, és összehúzott
szemöldökkel nézett rá; a képernyő mintha lefagyott
volna.
Sinjun bevetette a maga mágiáját, és a törülközője
kígyózva megszárította a testét, majd a földre hullott.
Alatta már ugyanazt a fekete páncélozott kosztümöt
viselte, amit Velencében is. Megtapogatta a derekát és a
combját, hogy helyén vannak-e a gondosan elrejtett kései.
Amikor mindent rendben lévőnek talált, az ajtó felé
intett.
– Csak utánad.
Magnus újraindította a telefonját. Ez is éppen most
tudott bekrepálni. Mindegy, számtalan más módszerrel is
üzenhet még Alecnek. Nemsokára úgyis megint együtt
lesznek, aztán megtalálják és meg is állítják a Karmazsin
Kéz vezetőjét. Nemsokára úgyis vége lesz ennek az
egésznek.
 HUSZONEGYEDIK FEJEZET

Tűz a Karmazsin Kézben

Magnus késett.
Egy saroknyira sem jártak még a Római Intézettől,
amikor Alec kurta üzenetet kapott Sinjuntól, miszerint
Magnusnak elromlott a telefonja. Egy helyi informátorától
tippet kapott, és Magnusszal egy meghatározott helyre
tartanak az erdőben, nem messze a várostól.
Arról nem szólt, hogy miért volt vele Magnus, és hogy
hol jártak korábban. Amikor Alec megosztotta Helennel és
Aline-nel, amit megtudott, mind egyetértettek vele, hogy
úgy logikus, ha ezen a bizonyos helyen találkoznak
Magnusszal és Sinjunnal. Frissebb információ volt, mint
amit Mori Su adott Helennek, és még ha kiderül is, hogy
zsákutca, mind együtt lesznek.
Ahogy telt az idő, Alec elgondolkodott rajta, vajon
Sinjun és Magnus eltévedt-e, vagy egyszerűen félreértette
az útba igazítást. Biztos volt benne, hogy mostanra meg
fognak érkezni, vagy hogy Magnus szól neki, ha valami
gond van.
 Megzavarta, hogy Sinjuntól kapott hírt Magnusról. Újra
megnézte, hány óra, és látta, hogy a nap lebukik a fák
mögött. Az este úgy rohamozta meg őket, akár az ellenség,
és a sűrű erdőben a boszorkányfényekkel sem mentek
igazán sokra. A fák vonalát fürkészve sem látott messzebb
pár méternél.
Az erdő egészen kísérteties volt. Nagy, göcsörtös ágak
hajoltak össze, itt-ott egymásba fonódtak, akár a
szerelmesek. Lehetetlen volt túlságosan letérni a keskeny
ösvényről. Az eget virágzó lombkoronák takarták el.
Levelek árnyékai táncoltak a szélben.
– Ezek a szektások nem tudnak kivenni egy szobát? –
dörmögte Aline. – Mondjuk valahol a városban.
Korábban esett, így a föld nedves, csúszós dagonya volt,
amitől csak még nehezebben közlekedtek. Különösen
Aline szenvedett meg a talajjal, akinek a cipőjét leginkább
kávéházakba szánták, nem pedig gonosztevők üldözésére.
– Ezt próbáld meg! – Helen elővett egy kést, és levágott
két hosszú kéregdarabot a legközelebbi fáról. Féltérdre
ereszkedett Aline előtt, és két kézzel megfogta a sarkát.
Aline-nek földbe gyökerezett a lába, ahogy Helen óvatosan
felemelte a lábát, és a talpára kötözte a kérget. Amikor
végzett, Aline másik lábával is megismételte a műveletet. –
Tessék, így már jobban fog tapadni.
Aline-nek tágra nyílt a szeme. Alec helytelenítőleg
állapította meg, hogy még csak köszönetet sem mondott.
Helen indult előre, és Alecnek meg kellett nyújtania a
lépteit, hogy tartani tudja vele a tempót. Az ő cipője is
csúszkált a sárban, de neki senki nem ajánlott fel
kéregdarabokat. Helen könnyebb léptekkel haladt, mint ő
vagy Aline. Azért nem mozgott egészen úgy, mint egy
tündér. Alec látta őket úgy gyalogolni, hogy egyetlen
fűszál sem görbült meg a lábuk alatt. Helenben a harcos
mögött azért ott rejtőzött a tündérek kecsességének
árnyéka.
– A fakéreg a tündérek módszere, ha ez jár a fejetekben
– szólt oda Helen Alecnek, amikor a fiú felzárkózott mellé.
– Brazil árnyvadászoktól tanultam.
Alecnek elkerekedett a szeme.
– Miért gondolkodnék ezen? Figyelj, bocs, amiért Aline
zavarban van, az én hibám. Elmeséltem neki, mit láttam
abban a bálban még Velencében. Mármint, hogy láttalak
azzal az alvilági lánnyal.
Helen felhorkant.
– Úgy érted, a másik alvilági lánnyal?
– Nem – felelte Alec. – Te árnyvadász vagy. Ne haragudj,
csak aggódtam Magnus miatt, és rosszul hazudok. Volt idő,
amikor gyűlöltem volna, ha valaki pletykál rólam egy
idegennek.
– Ne is törődj vele! – mondta Helen. – Nem titok, hogy a
lányokat is szeretem, nem csak a fiúkat. Nem az én bajom,
ha ez Aline-t zavarja. – Vetett egy pillantást hátrafelé
Aline-re, aztán megvonta a vállát. – Mondjuk kár. Ez a csaj
valami állati dögös.
Alec lehajtotta a fejét, és elmosolyodott. Kicsit
meglepődött, de jólesett erről beszélgetni Helennel, és látni,
mennyire nem jön zavarba.
– Valószínűleg – mondta a fiú. – Igazából nem tudom –
tette hozzá bátortalanul. – Azért szerintem az én pasim is
dögös.
– Persze, láttam – bólintott Helen. – Értem én, miért
vesztetted el a fejed. Csak nem bízom benne.
– Mert alvilági? – kérdezte Alec mogorván.
– Mert mindenkinél objektívebbnek kell lennem, ha
megítélek egy alvilágit – felelte Helen.
Alec a lányra nézett, a füle ívére, az árnyvadász rúnák
alatt halványan fénylő bőrére. Az erdőben Helenen még
inkább látszott tündér öröksége.
– Egészen biztos, hogy objektív vagy?
– Szerintem Magnus Bane alapította a szektát – mondta
Helen –, így ő az elsőszámú gyanúsított, ha a vezetőjüket
keressük. Az alapján, amit mondanak, ez a vezető nagy
hatalmú boszorkánymester. Talán ha féltucatnyian
jöhetnek szóba a világon. Hányan voltak jelen a bálon?
– Malcolm Fade – felelte Alec.
– Nem Malcolmot keressük! – csattant fel Helen.
– Szóval az a boszorkánymester nem lehet, akiben te
megbízol – bólintott Alec. – Értem. Mit szólsz Barnabas
Hale-hez?
Helen megtorpant a csúszós sárban.
– Ő is ott volt? – kérdezte. – Nem szerepelt a meghívottak
listáján.
– Belógott a buliba – felelte Alec. – És ha már ott volt,
összedöntötte az épületet.
– Tudtam, hogy Malcolm egy másik
boszorkánymesterrel küzdött – morogta Helen –, de
annyira lefoglalt a mentés, hogy magát a harcot nem
láttam. Azt hittem, Magnus Bane volt az.
Szóval ez volt a másik, amiért Helen úgy rászállt
Magnusra. Meg akarta védeni Malcolmot, a saját helybéli
fő boszorkánymesterét.
– Hát nem Magnus volt az – közölte Alec. – Ő közéjük
állt, hogy szétválassza őket, aztán meg embereket mentett.
Éppen úgy, mint te.
Helen egy pillanatra elgondolkodott. Alec örült, hogy a
lány sem tud mindent, annak meg még inkább, hogy a
jelek szerint nem utasította el egyből ezt az új
forgatókönyvet. Talán Helen és Aline segítségével
diszkréten érdeklődhetnek Barnabas után az
árnyvadászok között.
– Én ugyan nem ismerem egyik boszorkánymestert sem
ezek közül – szólt Aline –, de azt hiszem, ez lehet a
találkozóhely.
Nem kellett hozzá árnyvadásznak lenni, hogy az ember
észrevegye az okkult tevékenység nyomait. A földbe égett
pentagramma a lábuk alatt rögvest mindent elárult, és ez
még nem volt minden. Találtak egy egyszerű oltárt a két
oldalán egy-egy tűzrakó hellyel, illetve sok, körben álló fa
kérgén karmok nyomait fedezték fel. Volt ott még egy
mély, kerek gödör is. Helen a tisztás széléhez lépett, és
benézett a bokrok közé. Egy pillanattal később előhúzott
egy söröshordót, és középre görgette.
– Azt a! – mondta Aline. – A gonosz szektások szeretnek
bulizni?
– A bulizás a legszentebb szabályaik egyike – felelte
Alec. Amikor Helen értetlenül nézett rá, elmagyarázta. –
A mágia vörös tekercsei. Ez a szent szövegük. Majd, hm,
kölcsönadom a példányomat.
Előkereste az Isabelle-től kapott képeket, majd odaadta a
telefonját Aline-nek, aki aztán Alec engedélye nélkül
továbbította Helennek.
Helen összeráncolta a szemöldökét.
– Az utolsó utasítás az, hogy ne hagyják magukra a
gyerekeket – mondta. – Ez… furamód rendes dolognak
hangzik. Mármint egy szektához képest.
– Tényleg rendes, nem? – kérdezte szenvtelenül Alec.
Magnus bármit csinált, az furcsa volt, de rendes dolog.
Nem mondta ki hangosan, mert azt Helen beismerésnek
tekintette volna.
– Mori Sut vámpírok ölték meg – folytatta élesen Helen
Blackthorn. – Sem Malcolmnak, sem Barnabas Hale-nek,
sem Hypatia Vexnek, illetve a tudomásom szerint egyetlen
környékbeli boszorkánymesternek sincs ismert kapcsolata
vámpírokkal. Ezzel szöges ellentétben Magnus Bane-ről
köztudott, hogy jó kapcsolatot ápol többekkel is a New
York-i klán legproblémásabb tagjai közül, sőt volt olyan is,
akivel szerelmi kalandba keveredett. Ennek a klánnak
nem egy tagja jelen volt a bálon, ahol elvileg találkoznom
kellett volna Mori Suval. A bálon, ahol Mori Sut megölték,
mielőtt bárkinek is elmondhatta volna, amit tud.
Alec kis híján felfortyant a gondolatra, hogy Magnus
szerelmi kalandba bonyolódhatott bármilyen vámpírral,
különösen egy bűnözővel. Lilyt, Elliottot és a többieket
láthatólag szórakoztató gyerekeknek tartotta.
Bár igaz, ami igaz, nagyon keveset tudott Magnus
szerelmi életéről. A boszorkánymester sokat mesélt a
múltjáról az utazás során, a szerelmi életére nem tért ki.
Elhessegette magától a gondolatot.
– Raphael és Lily senkit sem ölt meg azon a bálon.
– Kik ők? – kérdezte Helen. – Vámpírok?
– Raphael Santiago kétségtelenül vámpír – szólt Aline
Alec habozását látva.
– Ezek szerint te is jóban vagy velük?
– Nem – felelte Alec.
Helen és Aline egyforma aggodalommal a
tekintetükben figyelték. Alec nélkülük is tudta, mennyire
rosszul fest ez az egész.
Merthogy tényleg rosszul festett.
Magnus továbbra sem került elő. Az erdő felért egy
labirintussal, és már jóformán alig lehetett látni. Alec
körbejáratta a tekintetét a fákon. Nem kell már hozzá sok
idő, és mind sötétségbe burkolózik. Éjszaka jöttek elő a
démonok, és az árnyvadászok ilyenkor dolgoztak. Alec
nem bánta volna hát a sötétet, csak azt akarta, hogy
Magnus megtalálja őket.
Még valami foglalkoztatta, mintha nem lett volna miért
aggódnia amúgy is. Olyan volt, mintha arcon csapták
volna, de a mindent elsöprő fájdalmon túl az bosszantaná,
hogy meglazult az egyik foga.
– Helen! – mondta. – Mit is mondtál, mi az utolsó
utasítás A mágia vörös tekercseiben?
– Hogy ne hagyják magukra a gyerekeket – felelte
Helen.
– Bocsáss meg egy pillanatra!
 Alec elővette a telefonját, és a pentagrammát átszelve
átvonult a tisztás másik oldalára. Időközben jó párszor
hívta Magnust, de hiába. Most mással próbálkozott.
A telefon kétszer csengett ki, mielőtt felvették.
– Halló? – szólt bele Alec. – Raphael?
– Nincsenek jóban – mormogta Helen –, de azért
felhívja cseverészni.
– Na, ja – bólintott Aline. – Alec annyira bűnösnek tűnik.
Meg mernék esküdni rá, hogy nem az, de bármit tesz,
nagyon rossz fényt vet rá.
– Felejtsd el ezt a számot! – csattant Raphael hangja a
vonal másik végén.
Alec Helenre és Aline-re nézett a félhomályos tisztáson
át. Mindkét lány szomorúan csóválta a fejét. A jelek szerint
ma este senki nincs elragadtatva tőle, bármit csináljon is.
– Tudom, hogy nem rajongsz az árnyvadászokért –
mondta –, de te mondtad, hogy felhívhatlak.
Egy pillanatig csend volt.
– Mindig így veszem fel a telefont – közölte aztán
Raphael. – Mit akarsz?
– Azt hittem, az a lényeg, hogy te mit akarsz. Merthogy
azt mondtad, segíteni akarsz – emlékeztette Alec. – Azt is
mondtad, hogy utánanézel a Karmazsin Kéznek. Arra
lennék kíváncsi, hogy találtál-e valamit. Különösképpen
Mori Suval kapcsolatban.
A pentagramma melletti két tűz maradványa még
meleget sugárzott, és a gyertyákat is alig pár órája
használhatták utoljára. Alec letérdelt az egyik vonal mellé,
és megszagolta az elfeketedett földet. Faszén és só illatát
érezte, de vérét nem.
– Nem – mondta Raphael.
– Jól van – nyugtázta Alec. – Azért kösz.
– Várj! – szólt a vámpír. – Ne tedd még le!
Megint csend lett, és ezúttal nagyon sokáig tartott. Alec
kövön koppanó lépések hangját hallotta, a távolból pedig
egy nő dallamos, valahogyan mégis kellemetlen hangját
hallotta.
– Raphael? – törte meg a csendet egy idő után. – Nem
élünk mind örökké, szóval nem tudunk az idők végezetéig
lógni a telefonon.
Raphael felhördült tehetetlenségében, ami egy vámpír
szájából az átlagnál lényegesen riasztóbban hatott. Alec
eltartotta a telefont a fülétől, és csak akkor emelte vissza,
amikor hallotta, hogy Raphael visszatért a valódi
szavakhoz.
– Van itt valami – mondta Raphael, de aztán tovább
habozott.
– Igen?
Raphael szavai között mérhetetlenül üres volt a csend.
A vámpír nem lélegzett. Nem volt rá szüksége.
– Úgysem fogsz hinni nekem. Semmi értelme.
– Azért próbálkozz csak! – mondta Alec.
– Mori Sut nem egy vámpír ölte meg.
– Miért nem szóltál egy szót sem?
– Kinek mondtam volna el? – mordult föl Raphael. –
Odaügettem volna egy nephilimhez azzal, hogy jaj, kérem,
uram, a vámpírokat bemártották. Igen, találtak egy
holttestet, és igen, vért vesztett, de közel sem eleget, és
igen, nyomok voltak a nyakán, de azokat egy kard ejtette,
nem fog, és jaj, ne, Nephilim bácsi, kérem, tegye el a
szeráfpengéjét. Egyetlen árnyvadász sem hinne nekem.
– Én hiszek neked – mondta Alec. – Esetleg háromélű
pengével ejtették őket? Mondjuk egy koreai samgakdóval?
Egy pillanatig megint csönd volt.
– Igen – felelte aztán Raphael. – Pontosan.
Alecnek elszorult a gyomra.
– Köszönöm, Raphael, sokat segítettél.
– Tényleg? – A vámpír hangja hirtelen még óvatosabb
lett. – Hogyan?
– Elmondom Magnusnak.
– Ne merészeld! – csattant fel Raphael. – És ne hívj
többször! Soha többé nem áll szándékomban segíteni
neked. És ne említsd senkinek, hogy most segítettem.
– Le kell tennem.
– Ne! – parancsolt rá Raphael. – Ne tedd le!
Alec letette.
Raphael azonnal megpróbálta visszahívni, de Alec
kinyomta.
– Mi történik? – kérdezte Aline. – Miért vágsz ilyen
arcot?
– Helen! – szólt Alec. – Említetted, hogy Hypatia Vex is a
lehetséges gyanúsítottak között van. Ezek szerint Mori Su
nem mondott olyat, hogy a Kéz vezetője férfi?
Helennek fennakadt a szeme.
– Semmi olyasmit nem mondott, ami az illető nemére
utalna.
– A párizsi árnypiacon egy férfit emlegettek – mondta
halkan Alec –, de csak mert a pletykák Magnusról szóltak.
Még ha valaki nem is hitte, hogy Magnus az, gondolkodás
nélkül férfiról beszélt. Magnus meg én pedig azzal voltunk
elfoglalva, hogy őt védjük, szóval nem gondoltuk végig.
A Karmazsin Kézről beszélni próbáló informátort
meggyilkolták egy velencei bálon. Egy háromélű pengével.
És ha nehéz idők jönnek, ne feledjétek: minden út Rómába
vezet.
Ez a mondat hiányzott A mágia vörös tekercseinek abból
a változatából, amit Isabelle küldött el neki. A Kamarában
lévő példányhoz hozzábiggyesztettek még egy utasítást,
ami Rómába vezette őket.
Az általában fürge és biztos léptű Sinjun Dzsung, a
boszorkánymester, aki nyilvánvalóan jól képzett harcos is
volt egyben, kivételesen megbotlott, amivel elérte, hogy a
megváltoztatott könyvet találják meg. Ő vezette ide őket.
– Mennünk kell! – mondta. – Most!
Épp visszafordult volna abba az irányba, ahonnan
érkeztek, amikor életre kelt körülöttük az erdő. Az éles
szélben ágak susogtak és levelek bukfenceztek. Melegedni
kezdett körülöttük a levegő, a hőmérséklet riasztó
tempóban szökött fel. Pár pillanattal korábban még hűvös
volt az éjszaka, mostanra azonban verejtékeztek a
forróságtól.
Öt tűzoszlop emelkedett körülöttük a tisztáson,
mindegyik jó pár emelet magas, és olyan vastag, mint egy
fatörzs. Ágak és kövek recsegtek, lángok nyaldosták és
emésztették el a növényzetet. A levegő egészen sűrű lett,
már alig jutottak lélegzethez. Az oszlopokból hatalmas
zsarátnokok szálltak az ég felé, szentjánosbogárrajként
kavarogva a levegőben.
Mind a három árnyvadász elővette az irónját, és
gyorsan rúnákat rajzolt a levegőbe. Pontosság. Szívósság.
Erő. És talán a legfontosabb mind közül: tűzállóság.
Aline eltette az irónját.
– Jophiel – suttogta, mire két angyali tőr jelent meg a
kezében.
Alec elővette az íját, Helen kezét pedig erős fehér fény
világította meg, ahogy ő is kivonta a szeráfpengéjét, és
megnevezett egy angyalt. Alec nem hallotta a nevet a
lángok ropogásától.
– Felteszem, más is észrevette – szólt Helen –, de jaj, ne.
Csapda.
Hárman egymásnak vetették a hátukat a tisztás
közepén. Annak fényében, amivel szembe kellett nézniük,
ez nagyon kevésnek tűnt.
– Butaság volt hárman idejönni – állapította meg Alec. –
A Karmazsin Kéz pontosan tudta, hogy hol leszünk és
mikor.
– De honnan? – kérdezte Aline.
Alec egy nyílvesszőt illesztett az idegre.
– Mert a főnökasszonyuk küldött ide bennünket.
 HUSZONKETTEDIK FEJEZET

A Nagy Méreg

Az öreg villa ott magasodott Magnus előtt, törött tornyai

sokat látott fogsorként emelkedtek az égre.
– Hát elegánsnak biztosan nem nevezhetők ezek a
szektások – jegyezte meg Magnus, majd az órájára
pillantott. – Alecnek már ide kellett volna érnie.
Sinjun ott állt mellette. Magnus érezte a nő testét
szorongató feszültséget.
– Talán kihallgatják a Római Intézetben – mondta. –
Tudod, hogy a nephilimek nem néznek jó szemmel semmit
abból, amit újabban tett. Lehet, hogy nagy bajban van.
Viszont ha tovább várunk rá, elúszik az utolsó esélyünk,
hogy elkapjuk a Karmazsin Kezet.
Sinjun informátora szerint a szekta magas rangú tagjai
egy csapat potenciális tanítvánnyal készültek találkozni.
Az sincs kizárva, hogy a vezetőjük is jelen lesz.
Alec azt akarná, hogy Magnus várja meg. Magnus meg
akarta várni Alecet. Csakhogy Sinjunnak igaza volt. Alec
talán el sem tud mozdulni a Római Intézetből, ahol nehéz
kérdésekre kell válaszolnia, és mindez Magnus hibája.
Azzal teheti a legtöbbet, ha elfogja a szekta vezérét, és
véget vet a Karmazsin Kéz történetének. Akkor nyilván a
nephilimek is megbékélnek, Alec pedig tisztázódik minden
gyanú alól.
– Ez lehet az egyetlen lehetőségünk – mondta Sinjun.
Magnus mély lélegzetet vett, és arra jutott, hogy nincs
miért habozni.
Egyedül is meg tud oldani egy ilyen helyzetet. Korábban
is kiválóan elvolt magában.
– Mutasd az utat! – fordult a nőhöz.
Az egykori istállón keresztül léptek be a villába, és
átkutattak egy egész sor szobát. Az épületet már korábban
kifosztották. Összetört szekrények, leszaggatott
falikárpitok és töméntelen üvegszilánk borította a földet.
A természet már nekilátott, hogy lassan eleméssze a villát.
Gazok és indák hatoltak be a falak és az ablakok
repedéseibe. Az állott víz erős bűze lebegett a levegőben.
Minden nyirkos volt. Az áporodott szagtól Magnus meg-
megszédült. Egyre nehezebben kapott levegőt.
– A gonoszságot néha-néha meg lehet bocsátani.
A mocskot soha – szögezte le.
– Abba tudod hagyni a viccelődést? – kérdezte Sinjun.
– Valószínűtlen – felelte Magnus.
Beléptek egy alacsony mennyezetű hosszú helyiségbe
törött polcokkal a falon. Egy másik életben valószínűleg
kamraként szolgált. Mostanra rothadó fa és töredezett
kövek maradtak belőle, a falakat indák fonták be. Középen
besüllyedt a föld, a mélyedésben kisebb tócsa gyűlt össze.
Sinjun felemelte az ujját, és mozdulatlanná merevedett.
Végre hallottak is valamit: a távolban halkan kántáltak.
Sinjun a helyiség másik vége felé mutatott, és elkezdett
arrafelé osonni, messzire elkerülve a vizet. Éppen kilépett
volna a helyiségből, amikor a környezeténél minden jel
szerint jobb állapotban lévő fémrács zuhant le elé az
ajtónál.
Magnus a hátuk mögött lévő másik ajtó felé ugrott,
ahonnan érkeztek, de már elkésett. Fém csikorgása
hallatszott, és újabb kapu zuhant le, még mielőtt odaért
volna.
Magnus megragadta a rácsot, és rángatni kezdte. Meg
sem mozdult. Csapdába estek.
Sinjun újra az első kapuval próbálkozott. Magnus
odasietett hozzá, és együtt próbálkoztak tovább. Nem
mentek semmire; a kapu túl nehéz volt. Magnus
visszalépett, és összegyűjtötte a mágiáját, hogy porrá
zúzza a vasat. A keze sötétkéken világított, majd
energialöket lövellt ki az ujjaiból, hogy aztán közvetlenül
a kapu előtt el is haljon.
Váratlanul gyengének érezte magát, mintha valamilyen
hatalmas varázslatot hajtott volna végre, nem pedig egy
meglehetősen szokványosat. Sűrűn kezdett pislogni, hogy
eltüntesse a szemére ereszkedő homályt.
– Valami baj van? – kérdezte Sinjun.
Magnus könnyedén legyintett.
– Az égvilágon semmi.
Sinjun felkapott egy követ a földről, és elkezdte csépelni
vele a kapu legrozsdásabb részét. Magnus visszahúzódott
a kamra közepére.
– Mit csinálsz? – kérdezte Sinjun.
Zöld tölcsér emelkedett Magnus körül, meglobogtatta a
kabátját, és felemelte a haját. A boszorkánymester
összeszedte minden erejét, hogy a tölcsér tovább
erősödjön. Amikor a varázslat már széthullott volna, egy
utolsó kiáltással mindent beleadott az üvöltő tornádóba, és
arra az ajtóra irányította, amelyiken beléptek. A vas
hangosan csikorogni kezdett, a kapu kiszakadt a falból,
messzire repült a folyosón, majd beleveszett a sötétbe,
mielőtt egy távoli falon koppant volna.
Magnus zihálva rogyott féltérdre. Valami nagyon nem
volt rendjén ezzel a mágiával.
– Hogy voltál rá képes? – kérdezte Sinjun. – Hogy
lehetett ennyi erőd? Kizárt, hogy mostanra szemernyi
mágiád is maradt volna.
Magnus minden erejét összeszedve felállt, és a
kirobbantott ajtónyílás felé botorkált.
– Elmegyek.
Épp megkerülte volna Sinjunt, amikor a nő
villámgyorsan felkapta a kezét, és megragadta Magnus
ingét.
– Nem hinném.
Magnus a nő arcát tanulmányozta a félhomályban.
A szívverése visszhangzott a fülében, de már túl későn
jelezte a veszélyt.
– Látom, bajba kevert a csodás hiszékenységem –
mondta. – Megint.
Sinjun megpördült, és a Magnus saját súlya által kínált
lendületet kihasználva áthajította a férfit a szobán.
Magnus próbált újra felállni, de a mellkasát ért rúgástól
újra elvesztette az egyensúlyát, és a második ajtó
vasrácsának zuhant. Aztán megint fém csikorgása
hallatszott, a kapu felemelkedett, és erős kezek markolták
meg Magnus karját. Mostanra szinte semmit sem látott.
Olyan főzetet ittam, amitől elvesztettem az alakváltó
képességeimet, mondta Tessa. Előbb is eszébe juthatott
volna.
– Mérget tettél az italomba az Aqua Mortéban. –
Magnusnak már nehezére esett megformálni a szavakat. –
Elterelted a figyelmemet egy megható történettel. Az egész
hazugság volt.
Sinjun letérdelt mellé a nedves kőre. Magnus már csak
az arca körvonalait látta, mintha egy sötétben lebegő
maszk volna.
– Nem – suttogta a nő. – Meg kellett sajnáltatnom
magamat. Muszáj volt igazat mondanom. Ez az egyik,
amit sosem tudok megbocsátani neked.

Magnust nem lepte meg különösebben, hogy egy

börtönben tért magához.
A mennyezet beázott, és pár másodpercenként egy
csepp hullott egyenesen a homlokára, hogy aztán ott
fröccsenjen szét. A néma testvérek fegyelmezték valahogy
így, hogy csöndben maradjon az órákon.
A víz egy része a szájába csorgott. Kiköpte, és
reménykedett benne, hogy tényleg csak víz. Hunyorogva
próbálta hozzászoktatni a szemét a kevéske fényhez. Ívelt
ablaktalan fal vette körül, csak egy vasrácson túl vezetett
ki út, az is a még mélyebb sötétségbe. A helyiség túlsó
végében lévő lyuk vagy egy régi menekülési útvonal volt,
vagy latrina. A szagból ítélve Magnus arra gondolt, hogy
leginkább mindkettő.
– Most már hivatalos – szögezte le csak úgy magának. –
Ez minden idők legrosszabb vakációja.
Felnézett. A sápadt holdfény halványan ragyogott be
egy kerek rácson át. Olyan volt, mintha egy ciszterna vagy
talán egy kút alján lenne. Nem mintha nem lett volna
mindegy. Legyen bár lyuk, cella, kút, ugyanúgy börtönbe
zárták. Kezét a feje fölött a falhoz láncolták, a kupac
szalma pedig, amin ült, mintha már megjárta volna egy ló
belsejét.
A földet kőkockákkal rakták ki, tehát továbbra is a
villában lehetett valahol. Magnus nyelt egyet. Fájt az arca
és a nyaka. Erősen ráfért volna, hogy igyon valamit.
Remélte, hogy Alec tényleg a Római Intézetben maradt,
és nem ment el oda, ahová Sinjun küldte – ami most már
biztos, hogy máshol volt.
Egy sziluett jelent meg a kapu túloldalán. Fém csörrent,
zsanér nyöszörgött, és a kapu szélesre tárult.
– Gond egy szál se – mondta Sinjun. – A méreg nem öl
meg.
– „Inkább majd én” – folytatta színpadiasan Magnus.
Sinjunnak fennakadt a szeme.
– Ide akartál kilyukadni, nem? – kérdezte a férfi.
Becsukta a szemét. Rettenetesen fájt a feje.
 – Gondosan mértem ki a mérget – mondta Sinjun. –
Éppen annyit kaptál, hogy elveszítsd az eszméleted, és ne
tudd használni a mágiádat. Azt szeretném, ha megállnál a
lábadon, hogy beteljesíthesd dicső végzeted.
Ez nem hangzott valami jól. Amikor Magnus kinyitotta
a szemét, a nő ott állt előtte. Hófehér ruhába öltözött, ezüst
hímzéssel a nyakánál meg a csuklójánál.
– A dicső végzetemet? – kérdezte Magnus. – Folyton
dicső végzetet emlegetnek, megfigyelted? Soha senki egy
szót sem ejt a középszerű végzetekről.
– Nem – mondta Sinjun. – Az én végzetem lesz dicső. Te
nem érdemelsz dicsőséget. Csak viccből alapítottad meg
ezt a szektát. Azt akartad, hogy az embereid mindenféle
tréfákkal szórakozzanak, és betegeket gyógyítsanak.
Gúnyt űztél Azmodeusz nevéből.
– Mivel a gúnyon kívül semmi mást nem tudtam
kezdeni a nevével – jegyezte meg Magnus.
Sinjun majd felrobbant a dühtől.
– Úgy van rendjén, ha mindketten hűek vagyunk
Azmodeuszhoz. Annyi mindent köszönhetsz neki. Nem
vagy hozzá méltó!
– Ő nem méltó hozzám – helyesbített Magnus.
Sinjun már üvöltött.
– Meguntam az állandó szemtelen gúnyolódásodat. Az
életünket köszönhetjük neki. Soha nem leszek olyan, mint
te! Én soha nem fogom elárulni az apámat!
– Az apádat? – visszhangozta Magnus.
Sinjun rá sem hederített.
– Öt napon át voltam eltemetve, amikor a Karmazsin
Kéz kiszabadított. Azt mondták, Azmodeusz küldte őket,
hogy mentsék meg a lányát. Apám emberei hoztak vissza,
mert mindig vigyáz rám. A halandó családom elárult, és
én végeztem velük. Egyedül Azmodeusz szeret, és nekem
sincs kit szeretnem rajta kívül. Rossz viccből valóságos
szektává alakítottam át a Karmazsin Kezet, és most ideje
felszámolni az utolsó inzultust is. Ideje megszabadulnunk
tőled, Nagy Méreg. Végzek veled, amiért megsértetted
Azmodeuszt. Feláldozom neki halhatatlan életedet,
idehozom erre a világra, és az örökkévalóságig mellette
ülök majd szeretett lányaként.
– Hát, csak úgy mellesleg – jegyezte meg Magnus –, ha a
Pokol egyik hercegének erejével rendelkeznél, azt
észrevettem volna.
– Ha bármelyik élő boszorkánymester rendelkezne a
Pokol egyik hercegének erejével, már ő uralná ezt a
világot – hurrogta le türelmetlenül Sinjun. – Minden
boszorkánymester Azmodeusz gyermeke, ha bebizonyítja,
hogy méltó rá. Ezt tanította nekem a Karmazsin Kéz.
– Szóval te… adoptáltad Azmodeuszt? – érdeklődött
Magnus. – Vagy ő adoptált téged?
A nőre nézett. Nem dobta fel különösebben, hogy
börtönbe zárták, az pedig még kevésbé, hogy ezek szerint
dicstelen véget érhet.
De még így sem tudta gyűlölni Sinjunt. Értette, miért lett
ilyen, értette, milyen erők formálták, és hol vetült a
múltjára a saját kezének árnyéka.
– Ne nézz rám így! Nem kell a szánalmad! – Sinjun
előrelépett, és megszorította Magnus torkát.
 A férfi levegő után kapkodott – a boszorkánymesterek
nem halhatnak meg csak úgy, de azért nem is
sebezhetetlenek. Ha a nő tovább fojtogatja, ugyanúgy
belehal, mint bárki más.
– Soha nem voltál méltó! – suttogta, miközben Magnus
már fulladozott. – Az enyémeknek egy pillanatig sem lett
volna szabad téged követniük. Apámnak szóba sem
szabadott volna állnia veled. A te helyed engem illet.
A nő egy pillanattal később nyilván rádöbbent, hogy ha
így megy tovább, kiszorítja az életet Magnusból, akit pedig
az állítólagos apjának akart feláldozni. Elengedte hát.
A megláncolt boszorkánymester zihálva dőlt hátra,
ahogy a levegő a tüdejébe áramlott.
– Miért? – kérdezte nagy nehezen. – Végig segítettél
nekünk, közben meg ebbe a csapdába vezettél. Miért nem
kaptál el Párizsban vagy a vonaton vagy bármikor
máskor, amikor lehetőséged volt rá? Miért kellett
végigcsinálni ezt a színjátékot?
– Alec. – Sinjun úgy mondta ki a fiú nevét, mintha
mérgező volna. – Ahányszor csak a közelébe kerültem,
hogy elfogjalak, az utamba állt. A párizsi árnypiacon már
sarokba szorítottalak, amikor megérkezett ahhoz a
mellékutcához. A vonaton is már szinte a kezünkben
voltál, erre, úgy kezdte el kaszabolni a démonjaimat, mint
a pelyvát. Alec leszedte az egész falkányi Raum démont és
a Falánkok nagy részét is. Csak a megcsonkított anya
maradt. Nem bíztam benne, hogy egyedül be tudja fejezni
a melót, azt pedig nem kockáztathattam meg, hogy
elveszítünk. Úgy döntöttem, hogy a lehető legközelebb kell
maradnom hozzád.
Magnus még sosem hallotta Sinjunt így nevetni.
Kegyetlen, üres, keserű nevetés volt ez.
– Az apám szolgálatában eltöltött századok
megtanítottak rá, hogy tettessem magam. Az arcom
ajándék, így is jobban szolgálhatom Azmodeuszt. Az
emberek nem látják, mit érzek igazából. Azt vetítenek az
arcomra, amit akarnak, és egyetlen pillanatig sem
gondolják, hogy valóságos vagyok a maszk alatt. Azt
mutatom nekik, amit látni akarnak, és azt mondom, amit
hallani akarnak. Az az árnyvadász vizsont nem akart
tőlem semmit, és veled is csak úgy tudtam célt érni, ha
megsajnáltattam magam. Gyűlöltem ezt csinálni,
gyűlöltelek téged is, mégis figyelnem kellett, vigyázni rád,
mindig készenlétben. Rájöttem, hogy csak úgy szedhetlek
le, ha előbb elválasztalak Alexander Lightwoodtól.
Magnusnak az jutott eszébe, mennyire bánta korábban,
hogy Alec mindenáron el akart menni a Római Intézetbe.
Most már hálás volt érte. Alec ott biztonságban lesz,
márpedig Magnus bármivel képes volt szembenézni, ha
Alecet biztonságban tudta.
Sinjun csettintett az ujjaival, mire jó pár férfi lépett be a
cellába. Mind fehér ruhát viselt, és komoly képet vágott
hozzá.
– Vigyétek a Verembe, Bernard! – parancsolta Sinjun.
– Ne vigyetek a Verembe, Bernard! – vetette fel Magnus.
– Gyűlölöm azt a szót, hogy „verem”. Olyan baljóslatúan
meg mocskosan hangzik. Mindazonáltal, szia, Bernard, te
gonosz szektatag!
 Bernard, a gonosz szektatag bosszúsan pillantott
Magnusra. Csontsovány volt, hátranyalt sötét haja
kiemelte hegyes állát és csimbóknyi szakállát. Látszott
rajta, hogy nagyon szeretne tekintélyt sugározni.
Szükségtelen erővel pattintotta le a bilincseket Magnus
csuklójáról. Amikor már nem tartották a láncok, a
boszorkánymester lecsúszott a földre. Jelen helyzetben
még Bernard is komoly fenyegetést jelentett rá. Erőnek
erejével felállt, de ennél többre már nem volt képes.
Forgott a gyomra, szédült, és szemernyi mágiát sem tudott
kipréselni magából.
Sinjun semmit sem bízott a véletlenre a méreggel.
Nyilvánvalóan azt akarta, hogy Magnusnak semmi esélye
ne legyen a Veremben.
– Még valami. – Sinjun a hangjából ítélve
mosolyoghatott. Közelebb lépett Magnushoz. – Elvezettelek
egy helyre, ahol nincs térerő. Használhatatlanná tettem a
telefonodat, aztán a nevedben üzentem Alecnek.
Mindkettőtöknek csapdát állítottam. Alec Lightwood
minden valószínűség szerint hamarosan meghal.
Magnus bármivel képes volt szembenézni, ha Alecet
biztonságban tudta.
Mintha sötéten robbant volna valami a fejében,
gyötrelem és düh lett úrrá rajta. Olyan düh, amihez
hasonlót sem engedett meg magának soha. Olyan düh,
ami csakis az apjától származhatott. Sinjunra vetette
volna magát, de Bernard a többi szektatag segítségével
elkapta a karját, és együttes erővel visszatartották.
Halvány, erőtlen kék szikrák jelentek meg Magnus
ujjbegyein.
Sinjun megpaskolta az arcát, de olyan erővel, hogy az
egy pofonnal ért fel.
– Remélem, rendesen elbúcsúztál az Angyal
gyermekétől, Magnus Bane – mondta. – Nem hinném,
hogy ugyanarra a túlvilágra tartotok.
 HUSZONHARMADIK FEJEZET

Helen Blackthorn vére

A tűzoszlopok egytől egyig a fák lombjai fölé emelkedtek.

A forróság egyre fokozódott, már úgy kaparta Alec bőrét,
mintha a rúnáit akarná eltüntetni. A fiú fontolóra vette
egyre fogyó lehetőségeit. Az oszlopok úgy tizenöt méterre
voltak egymástól, és nagyjából kört alkottak. Ha elég
gyorsak, átfuthatnak kettő között, és elmenekülhetnek.
Csakhogy amint elindult az egyik rés felé, az oszlopok
mindkét oldalról középre hajoltak, és elállták az útját. Egy
szemvillanás alatt vettek fel új formát, hogy aztán amint
Alec hátrálni kezdett, visszanyerjék eredeti magasságukat.
Alec látott már árnyvadászt átugrani ilyen magas
lángokat, de tudta, hogy ő nem Jace, és nem lenne képes
rá.
– Ó, az Angyalra! – mondta Helen.
Alec feltételezte, hogy csak a szorult helyzetükön
kesereg, de amikor a lányra nézett, látta, hogy csukva van
a szeme. Arcába lógó haja ezüst tükörként már-már
visszaverte a tűz fényét.
 – Ne haragudjatok! – mondta. – Ez az egész az én
hibám.
– Hogy a fenébe lehetne a te hibád? – kérdezte Aline.
– Mori Su üzenetet küldött, amiben védelmet kért, mert
a Karmazsin Kéz vezetője vadászott rá – hadarta Helen. –
Eljött Párizsba, hogy megkeressen. Direkt azért választott
engem, mert anyám tündér volt. Úgy gondolta, jobban
aggasztanak majd a meggyilkolt tündérek, és együttérzőbb
vagyok az alvilágiakkal. Védőőrizetbe kellett volna
vennem. Mindent el kellett volna mondanom a Párizsi
Intézetnek, ehelyett megpróbáltam egyedül intézkedni.
Meg akartam találni a Karmazsin Kéz vezetőjét, mert ezzel
akartam bizonyítani, hogy kitűnő árnyvadász vagyok, és
egyáltalán nem olyan, mint az alvilágiak.
Aline a szája elé kapta a kezét, úgy figyelte Helent.
Helen hosszú szempillái alól könnyek gördültek elő. Alec
szeme folyamatosan a lángoszlopok között ugrált, amik
láthatólag nem akartak mást, csak ott tartani őket, amíg
valami rosszabb is érkezik.
– De már az elejétől kezdve mindent elszúrtam –
folytatta Helen. – Úgy volt, hogy találkozom Morival
Párizsban, ehelyett a Karmazsin Kéz a nyomára akadt, és
démonokat küldött, hogy végezzenek velünk. Mori Su
elmenekült. Leon mindenhová követett, és ha Alec nem
avatkozik közbe, mind a ketten ott is hagytuk volna a
fogunkat. Ezek után sem kértem segítséget senkitől. Ha
megteszem, Mori Su talán ma is él. Most meg csapdában
vagyunk, és csak azt várjuk, hogy mikor halunk meg,
pusztán azért, mert senkinek sem akartam elmondani,
hogy egy boszorkánymester engem választott. Nem
akartam, hogy a Klávé még inkább alviláginak lásson,
mint eddig.
Aline és Alec összenézett. Attól, hogy az árnyvadászok
tisztaságáért folytatott kereszteshadjáratát megállították, a
bigottság, amit Valentine képviselt, még nem tűnt el
teljesen. Mindig lesznek olyanok, akik szentül hisznek
benne, hogy Helen tisztátalan az ereiben folyó alvilági vér
miatt.
– Semmi baj nincs az alvilágiakkal – jelentette ki Alec.
– Ezt a Klávénak mondd! – sóhajtotta Helen.
Aline váratlanul hangosan szólalt meg.
– Hát a Klávé téved! – Helen odakapta a tekintetét, mire
Aline nyelt egyet. – Tudom, hogyan gondolkodnak –
folytatta. – Egyszer nem voltam hajlandó elfogadni egy
alvilági kézfogását, aztán ő lett… – Aline vetett egy gyors
pillantást Alecre. – Ő lett a háború egyik alvilági hőse.
Rosszul tettem. Ők meg rosszul gondolkodnak.
– Ennek változnia kell – mondta Alec. – Változni fog.
– Vajon elég gyorsan-e ahhoz, hogy a testvéreim már
megérezzék? – kérdezte Helen. – Nem hiszem. Hét testvér
közül a legidősebb vagyok. Mark öcsémnek ugyanaz a
tündér volt az anyja, mint nekem. A többieknek az anyja is
árnyvadász. Apám épp elvett egy árnyvadásznőt, amikor
Markot meg engem elküldtek hozzájuk. Az az
árnyvadásznő meg is vethetett volna bennünket, de csak
szeretetet kaptunk tőle. Nagyon jó volt hozzám
kiskoromban. Mindig úgy bánt velem, mint az
édesgyerekeivel. Azt akarom, hogy a családom büszke
legyen rám. Julian öcsém nagyon okos. Egy nap akár ő
lehet majd a konzul, mint most anyukád. Nem
akadályozhatom meg benne, hogy elérje, amit tud. Hogy
mind elérjék, amit tudnak.
Mintha nem lettek volna közvetlen életveszélyben, Aline
odalépett Helenhez, és megfogta az egyik kezét.
– Te bekerültél a Tanácsba, igaz? – kérdezte. – Pedig
csak tizennyolc múltál. Máris büszkék lehetnek rád. Kiváló
árnyvadász vagy.
Helen kinyitotta a szemét, és Aline-re nézett. Az ujjai
Aline kezére fonódtak. Remény csillant a szemében, csak
hogy aztán egy pillanattal később ki is hunyjon.
– Nem vagyok kiváló árnyvadász – mondta. – De
szeretnék az lenni. Ha tényleg kiváló leszek, ha
lenyűgözöm a Klávét, akkor közétek tartozom. Nagyon
félek, hogy nem fogadnak be.
– Megértem – bólintott Aline.
Alec is megértette. Egymásra néztek a két lánnyal. Most
együtt kellett szembenézniük ugyanazzal a félelemmel.
– Bocsássatok meg nekem! – suttogta Helen, a hangja
lágyan szállt Alechez, akár a füst.
– Nincs miért bocsánatot kérned – mondta Alec.
– Pedig bocsánatot kérek, amiért nem mondtam el
senkinek, mit csinálunk és hová megyünk, mert most ezért
fogunk meghalni.
Alec a fák csúcsát fürkészte.
– Nos, ez ebben a formában tényleg nem hangzik
valami jól.
Észrevette, hogy egy ponton, ahol mocsaras talajt szel
át, a tűzfal enyhén vibrál. A lángok itt valamivel
alacsonyabbak voltak, mint máshol.
– Arra az esetre, ha meghalunk – szólt Aline –, tudom,
hogy csak most találkoztunk, Helen, de…
– Nem halunk meg – vágott a szavába Alec. – Mekkorát
tudsz ugrani, Helen?
A lány egy pillanatra becsukta a szemét, és visszatért a
valóságba. A lángokat kezdte tanulmányozni.
– Ilyen magasra nem.
– Nem is kell – mondta Alec. – Nézd!
A két lángoszlop közötti rész felé rohant, és mint
korábban, a tűz most is úgy hajolt, hogy az útját állja.
– És akkor? – kérdezte Aline.
– És akkor – felelte Alec – én ezt most megint
megcsinálom, egyikőtök pedig átugorja a lángokat,
amikor lehajolnak elém.
Helen továbbra is a lángokat tanulmányozta.
– Így is nehéz ugrás lesz. – Elszánt volt a tekintete. –
Megcsinálom.
– Nekem is menne – mondta Aline.
Helen a másik lány vállára tette a kezét.
– De én kevertem ezt a bajt, úgyhogy én is fogom
kirángatni magunkat belőle.
– Csak egy-két másodperced lesz – mondta Alec, és
hátrált egy kicsit, hogy nekifuthasson. – Közvetlenül
mögöttem kell lenned.
– Ott leszek – bólintott Helen.
Egy pillanattal azelőtt, hogy Alec a fal felé indulhatott
volna, Aline rákiáltott.
 – Várjatok! Mi van, ha a tűzfalon túl valami rosszabb
vár ránk?
Helen előkapott egy újabb szeráfpengét.
– Pontosan ezért fegyverkeztem így fel. Sachiel!
Fehér, ismerős fény villant, az adamantin ragyogása
megnyugtatóan ellenpontozta a vörös, démoni lángokat
körülöttük.
Alec mosolygott magában. Kezdte megkedvelni Helent.
Aztán futásnak eredt.
A földre vetette magát, és érezte a lángok forróságát,
ahogy leereszkedtek elé. A földön maradt, félregördült,
aztán miután Aline örömteli kiáltását hallotta, felpattant,
és leporolta magát.
Egy pillanatra csend lett.
– Helen? – kiáltotta aztán Aline bátortalanul.
– Démonok! Tűzdémonok! Ezek démonok! – felelte
levegő után kapkodva Helen. – Az… oszlopok… démonok!
Épp harcolok az egyikkel.
Alec csak most vette észre, hogy az útjába hajoló
tűzoszlopok nem tértek vissza az eredeti helyzetükbe.
Hirtelen rádöbbent, hogy ehelyett egy hatalmas humanoid
forma lángokból formált hátát nézi. A túloldalán minden
valószínűség szerint Helen lehetett.
Összenéztek Aline-nel. Alec bizonytalanul elővette az
íját, és belelőtt egy nyílvesszőt a szomszédos oszlop kellős
közepébe.
A lángok azonnal mozgásba lendültek, fellobbantak, és
emberszerű alakot vettek fel, amiben Alec egy Cherufe
démont ismert fel. A lény felüvöltött, a lángok száz
rettenetes nyelvként lobogtak tátott pofájában. Tüzes
karmait kinyújtva Alecre támadott. Villámgyorsan
mozgott, akár a bozóttűz, és egy szemvillanás alatt átszelte
a kettejük közötti távolságot.
Alec kifordult a karmok elől, és próbált az ő meg a
Helen démonja közötti résbe gördülni. Éppen csak sikerült
elkerülnie, hogy kibelezzék és flambírozzák. A világ
megremegett, ahogy Alec becsapódott a földbe, és odébb
csúszott vagy kétméternyit. Csak az arcára hulló forró
zsarátnokok csípése térítette magához.
Csak kábán nézte, ahogy egy lángnyelv elindul felé a
sötétben. A démon nem hagyta annyiban.
Aztán ott volt Aline, és olyan sebesen kezdett kaszabolni
a tőrével, hogy a karjából csak homályos foltok látszottak.
Az angyalpengék úgy hatottak a démontűzre, mint a víz,
és gőz csapott fel, ahol csak áthatoltak rajta. Egyetlen
vágás a lány dereka környékén, egy felfelé, egy újabb
pedig a vállára, és a lángoló Cherufe démon máris
magma, ichor és gőz pocsolyájává változott. Aline-t
narancsszínű szikrák vették körül.
A lány a hóna alá dugta az egyik tőrét, és szabad kezét
Alec felé nyújtotta. A kicsit megperzselődött, de alapvetően
sértetlen Helen is csatlakozott hozzájuk, miután kilépett az
első démon hamuvá perzselődött maradványai fölött
elenyésző lángok közül. Együtt fordultak a megmaradt
Cherufék felé, akik most már mind felvették megszokott
emberszerű alakjukat.
Alec féltérdre ereszkedett, és három nyílvesszőt lőtt ki
gyors egymásutánban. Az egyik Cherufe démont a
mellkasán találta el, a sebből lángcsóvák lövelltek. A lény
felüvöltött, és a fiú felé fordult, tűzcsíkot húzva maga
után. Alec még kétszer lőtt, majd félreugrott, és kipördült a
démon útjából, hogy aztán a szemébe eresztett újabb
nyílvesszővel végezze ki. A Cherufe úgy omlott össze, mint
egy égő ház.
Helen és Aline egymásnak háttal állt a sötét erdei
tisztáson, csak a pokoli szikrák és az angyali pengék fénye
világította meg őket. Helen egy pörgő technikát bevetve
elválasztotta egy újabb démon felső testét az alsótól. Alec
óvatosan körözött, kellő távolságot tartva, amíg már
tisztán látta a célpontot. Egy nyílvessző levitte egy Cherufe
karját, aztán jó pár másiktól a démon a földre zuhant,
hiába próbált rátámadni Aline-re. Onnan már elég volt
egyetlen lefelé irányuló döfés a tőrrel, és a lénynek vége is
volt.
Helen számos gyors vágással kifárasztotta az utolsó
démont. Annyi helyen lyukasztotta ki a magmából álló
bőrét, hogy végül már mindenhonnan lángok lövelltek ki
belőle. Aline kisegítette a másik lányt, elhajolt egy égő ököl
elől, aztán megmerítette a kardját a lény hátában.
Amikor az utolsó Cherufe démon is elesett, elhalt a
tüzük, csak fekete sebhelyek maradtak a földön, és szürke
füst szállt az ég felé. Pár ág még égett, és itt-ott izzott a
föld, de a lángok ott is elenyésztek lassan.
– Helen! – szólt zihálva Aline. – Minden oké?
– Igen – felelte a lány. – És nálad?
– Én is jól vagyok – mondta Alec. – Nem mintha bárki is
kérdezte volna.
 Eltette az íját, aztán vágott egy grimaszt, ahogy felállt,
de arra jutott, hogy ennyi fájdalmat még elvisel. Nem értek
rá megünnepelni a győzelmüket. Azonnal rá kellett
jönniük, hol lehet Magnus.
Helen ciccegett.
– Nem vagy jól.
Alec csak most ismerte fel a lány arcán az
ingerültséggel vegyes aggodalmat. Pontosan tudta, hogy ő
maga is éppen ilyen képet szokott vágni, amikor Jace vagy
Isabelle nem bír magával. A lány le sem tagadhatta volna,
hogy kisebb testvérei vannak.
Helen leültette, és felhúzta az ingét, aztán elfintorodott,
amikor meglátta a hólyagos vörös sebet. Elővette az
irónját, Alec bőréhez illesztette, és iratzét rajzolt. A rúna
vonalai aranyszínben villantak fel, mielőtt belevesztek
volna a fiú bőrébe. Alec összeszorított fogai között szívta
be a levegőt, ahogy a hűvös hullámok felborzolták az
idegeit. Amikor a rúna hatása alábbhagyott, csak egy
enyhén vöröses folt maradt hátra a mellén.
– Kissé elvonta a figyelmemet a tűzfal és a közelgő
halál – szólt Aline –, de, Alec, valami olyasmit mondtál,
hogy a Karmazsin Kéz vezetője hívott ide bennünket.
A fiú bólintott.
– Egy Sinjun Dzsung nevű boszorkánymester velünk
utazik egy ideje. Azt mondta, régen tagja volt a Karmazsin
Kéznek, de kilépett, és most azon dolgozik, hogy
felszámolja őket. Viszont szerintem ő a vezér, akit
keresünk. Meg kell találnunk Magnust. Veszélyben van.
– Várj! – mondta Helen. – Szóval azt állítod, hogy nem a
pasid a Karmazsin Kéz vezére, hanem egy másik
útitársad? Te amúgy ragaszkodsz hozzá, hogy mindig
szektatagokkal utazz együtt?
Alec Aline-re pillantott támogatásért, de a lány széttárta
a karját, ezzel jelezve, hogy maga is jogosnak találja Helen
felvetését.
– Nem, én ahhoz ragaszkodom, hogy szektavezérekkel
utazzak – pontosított Alec.
Benyúlt a farmerja hátsó zsebébe, és előhúzta a
selyemsálat, amit reggel Magnus nyakából vett le. Eszébe
jutott, hogyan csókolta meg Magnus a csuklóját, amikor
kioldotta a csomót.
Alec megmarkolta a selymet, és egy követőrúnát rajzolt
a kézfejére. Beletelt pár pillanatba, mire a jel kifejtette a
hatását, de akkor fehér ruhát viselő alakokat és
megmászhatatlan falakat látott. Őszinte döbbenetére
félelmet érzékelt. Nem tudta elképzelni, hogy Magnus
bármitől is tartana. Talán csak a saját félelmét vetítette ki
rá.
Erős húzást is érzett, a szíve iránytűként vezette egy
irányba. Vissza Rómába. Nem, nem magába a városba,
hanem valamivel délre tőle.
– Megtaláltam! – mondta. – Mennünk kell.
– Nem szívesen emlegetem fel, de épp hogy
megszöktünk egy halálos csapdából – szólt Aline. –
Honnan tudjuk, hogy nem sétálunk bele egyenesen egy
másikba?
Helen Alec csuklójára tette a kezét, és erősen
megszorította.
 – Nem mehetünk – mondta. – Máris túl sok hibát
követtem el azzal, hogy a magam feje után mentem, és
egy ember meghalt miattam. Most is csak szerencsénk
volt. Erősítésre van szükségünk. Vissza kell mennünk a
Római Intézetbe, muszáj mindent elmondanunk nekik.
– Nekem Magnus az első – jelentette ki Alec.
Tudta, hogy Helen csak helyesen próbál cselekedni. Alec
nem felejtette el, mennyire bosszantotta, amikor a
parabataia időnként a halállal dacolva hajszolt egy lányt.
Hirtelen persze minden egészen más lett így, hogy most ő
járt Jace cipőjében.
– Alec! – szólt Helen. – Tudom, hogy nem akarod
Magnust bajba keverni…
– Megyek egyedül is, ha kell – közölte Alec.
Nem tehette be a lábát a Római Intézetbe. Egyfelől nem
is szívesen válaszolt volna kellemetlen kérdésekre – ha
elég gyanúsnak találják, akár a Végzet Kardjáért is
küldhetnek, akkor pedig kikényszerítenék belőle az
igazságot. Másfelől nem is ért rá ilyesmivel foglalkozni;
egészen biztos volt benne, hogy Magnus máris bajba
került. Meg kellett őriznie a boszorkánymester titkát,
ráadásul sietnie kellett.
Nem bánta volna, ha Aline és Helen is vele tart, de nem
tudta, hogyan kérhetné meg őket. Nem várhatta el tőlük,
hogy feltétel nélkül higgyenek neki. Nem tett semmi
olyasmit, amivel erre rászolgált volna.
– Nyilván meg akarod védeni – bólintott Helen. –
Amennyiben nem bűnös, én is meg akarom védeni.
Végtére is árnyvadászok vagyunk. Viszont azzal teheted
érte a legtöbbet, és csakis azzal győzheted le a Karmazsin
Kezet, ha minden rendelkezésünkre álló erőforrást
felhasználunk.
– Nem – mondta Alec. – Nem érted. Gondolj a
családodra, Helen! Tudom, hogy meghalnál értük. Én is
meghalnék a családomért. Isabelle-ért, Jace-ért… –
Fújtatott egyet. – És Magnusért is. Érte is meghalnék.
Kiváltság lenne, ha érte kellene meghalnom.
Kirántotta a csuklóját Helen szorításából, és elindult
arra, amerre a nyomkövetőrúna vezette. Aline előtte
termett.
– Aline! – szólt rá vehemensen Alec. – Nem teszem
kockára Magnus életét. Nem jelentkezem az Intézetben, és
nem várok erősítésre. Megyek Magnusért. Állj félre az
utamból!
– Nem vagyok az utadban – mondta Aline. – Veled
megyek!
– Mi van? – kiáltott rá Helen.
Aline válaszát magabiztosnak semmiképpen nem
lehetett nevezni, de legalább határozott volt.
– Bízom Alecben. Vele tartok.
Alec nem tudta, mit mondjon, de szerencsére amúgy
sem maradt idejük érzelmekről beszélgetni. Biccentett
Aline-nek, és együtt indultak a tisztásról az erdei ösvény
felé.
– Várjatok! – szólt utánuk Helen.
Aline visszafordult, Alec éppen csak hátrapillantott a
szeme sarkából.
Helennek csukva volt a szeme.
 – Azt mondták: „Utazz Európába, Helen! Nem ülhetsz
folyton otthon, Helen. Mozdulj ki Los Angelesből, szívj
magadba egy másik kultúrát! Talán összejössz valakivel.”
Azt nem tették hozzá, hogy egy szekta meg a démonjai
körbekergetnek majd a kontinensen, aztán egy holdkóros
Lightwood elvezet a végzetembe. A világon senkinek nem
sikerült még ennyire félre az utazóéve.
– Nos, gondolom, előbb-utóbb összefutunk – szólt Aline
láthatólag szomorúan.
– Én megyek – közölte Alec.
Helen felsóhajtott, és kétségbeesett mozdulatot tett a
szeráfpengéjével.
– Jól van, holdkóros Lightwood. Mutasd az utat!
Mentsük ki a pasidat!
 HUSZONNEGYEDIK FEJEZET

Elátkozott lány

Mint kiderült, a verem meglévő része volt a villának, nem

a szekta építette hozzá. A kör alakú kő amfiteátrumot a
földbe süllyesztették. A nézőtér lépcsőzetesen ereszkedett a
középen lévő kerek pázsitig, ahol durva deszkákból
színpadot ácsoltak. Két egymással szemben lévő kőlépcsőn
lehetett közlekedni a színpad és a nézőtér sorai között.
Minden sorban fapadokat állítottak fel. A színpad üres
volt, körülötte is csak jó pár ügyetlenül elültetett, kusza
sorokban cikázó százszorszép nőtt. A legtöbbet nemes
egyszerűséggel letaposták. Magnus gyanította, hogy a
szektatagok képtelenek kellőképpen értékelni a kertész
szorgos munkáját.
A padsorokat most éppen ezek a szektatagok töltötték
meg. Minden egyes hely foglalt volt, rengeteg embernek
csak mögöttük állva jutott hely. Magnus arra gondolt,
hogy ha már látványosságot csináltak belőle, legalább telt
ház előtt fog meghalni.
A szektatagok némán és mozdulatlanul ültek a
helyükön. Mind egyformán öltöztek, förtelmes kalapot és
könnyű fehér öltönyt viseltek fehér inggel meg fehér
nyakkendővel. A szekta csillagászati összegeket költhetett
el a mosodában.
A Magnust kísérő két férfi most levonszolta őt a lépcsőn,
aztán durván a földre lökték a színpad mellett. Magnus
feltápászkodott, integetett a közönségnek, aztán szélesen
meghajolt.
Nem akart meghalni ebben a banális gödörben múltbéli
tévedések sápadt kísértetei között, de ha már így alakult,
azt tervezte, hogy stílusosan fog elmenni. Nem hagyja,
hogy ezek az emberek négykézláb lássák.
Sinjun lépett a pázsitra – a ruhái hófehéren világítottak
az éjszakai homályban –, és Magnusra mutatott. Bernard,
aki mögötte érkezett, kardot szegezett a fogoly torkához.
– Öltöztessétek fehérbe – parancsolta Sinjun –, hogy a
Karmazsin Kéz nyomot hagyjon rajta!
Magnus karba fonta a kezét, felhúzta a szemöldökét, és
megemelte a hangját.
– Megmérgezhettek, tömlöcbe vethettek. Megverhettek,
akár fel is áldozhattok egy Nagyobb Démonnak. De
valahol határt kell szabni ennek, szó sem lehet róla, hogy
fehér öltönyben mutatkozzam egy esti rendezvényen.
Bernard Magnus torka felé döfött a kardjával.
A boszorkánymester megvetően nézett rá az ívelt penge
fölött. Ujját a hegyére illesztette, és félrelökte.
– Nem fogsz leszúrni. Én vagyok a fő látványosság. Már
ha nem akarjátok inkább Sinjunt feláldozni
Azmodeusznak.
 Sinjun két szeme két gyűlölettel teli üreg volt. Bernard
idegesen összerándult, aztán gyorsan hátralépett.
Továbbra is számos szektatag fogta Magnust, amikor
Sinjun elészökkent, és egy pörgőrúgást vitt be a
mellkasára, aztán egy újabbat a hasára. Miközben Magnus
erősen küzdött, hogy talpon maradjon, és ne is okádja el
magát közben, fehér köpenyt kényszerítettek rá.
Bernard megragadta a karját, és kiegyenesítette.
Magnus felnézett, és fájdalomtól homályos szemével
engesztelhetetlen közönséget látott.
– Nézzétek a Nagy Mérget! – kiáltotta Sinjun. – Az
alapítónk. A próféta, aki előbb összeterelt, aztán tévútra
vitt bennünket.
– Megtisztelő, hogy jelöltek a díjra – zihálta Magnus.
Alaposan szemügyre vette a környezetét, bár nemigen
remélhette, hogy megmenekül. Több Raum démont is
észrevett, akik úgy őrizték az amfiteátrumba vezető
folyosók kijáratait, mint a jegyszedők. A fejük fölött jókora
szárnyas lények repkedtek. Túl sötét volt hozzá, hogy
alaposabban szemügyre lehessen venni őket, de
vitathatatlanul valamiféle démonok voltak, hacsak a
dinoszauruszok vissza nem tértek időközben.
– Semmi esélyed megszökni – mondta Sinjun.
– Ki akar megszökni? – kérdezte Magnus. –
Engedelmeddel megdicsérnélek a démoni rituálé
színvonalas megjelenítéséért. Remélem, a büfében lehet
kapni pezsgőt.
– Csendet, Nagy Méreg! – csattant fel a bal oldalán álló
szektatag, aki erősen és nem különösebben barátságosan
szorongatta a vállát.
– Csak egy felvetés – folytatta Magnus. – Talán
megbeszélhetnénk civilizált emberek módjára, mondjuk
egy ital fölött.
Bernard pofon vágta. Magnus vér ízét érezte a szájában,
Sinjun tekintete pedig felcsillant a gyönyörűségtől.
– Ezek szerint nem – mondta Magnus. – Akkor legyen
gladiátorharc, démoni halálrituálé, ilyesmi.
Sinjun hangját mágia erősítette föl. Mennydörögve
nyomta el Magnus szavait, és töltötte be az egész
amfiteátrumot.
– A Nagy Méreg bukott próféta, aki hamisságokat tanít
nekünk! Testvéreim, a szemetek láttára fogok végezni
vele, hogy elfoglalhassam a helyemet valódi
vezetőtökként. Utána feláldozom ezt a méltatlan bohócot
apámnak. Azmodeusz felemelkedése dicső lesz.
Azmodeusz lánya vezet majd benneteket!
Egyszerre megtört a nézőtér csendje, és a szektatagok
kántálni kezdtek.
– Elátkozott lány! Elátkozott lány!
Magnust felrángatták a kis színpadra. A fájdalom ködén
keresztül is észrevette, hogy a szektások ügyeltek, nehogy
rálépjenek a színpadot körülvevő és alatta is átfutó
százszorszépek sorára.
Bernard sóból pentagrammát hintett a színpad
közepére. Durva kezek ragadták meg Magnust a
könyökénél fogva, és az ötszögbe vetették.
A boszorkánymester felült, törökülésben maga alá húzta a
lábát, és próbált könnyednek mutatkozni. Bernard
belekezdett a pentagrammát lezáró varázsige szövegébe.
Egy idő után Magnus hangosan ásított.
– Segítsek esetleg?
Bernard elvörösödött.
– Hallgass, Nagy Méreg! Tudom, mit csinálok.
– Ha tudnád, nem lennél itt. Hidd el nekem!
A pentagramma bántóan gyengének és törékenynek
ígérkezett. Ha Magnusnak meglett volna a mágiája,
egyetlen fújással foszlatja szét.
Bernard végzett a varázsigével, majd gyorsan elhátrált,
amikor szikrák kezdtek záporozni az ötszög csúcsaiból.
Magnus a karjaival legyezve óvta magát, majd egy
pillanattal később a szektatagok közül is rájöttek páran,
hogy a tűz gondot okozhat a fa színpadon, és a kezükkel
meg a kalapjukkal igyekeztek elhessegetni a szikrákat.
Most már megkezdődhetett maga a szertartás.
Sinjun kinyújtotta a kezét, és az egyik szektatag a
tenyerébe fektette a samgakdóját. A nő előrelépett, a
fegyver hegyét Magnus torkának szegezte, aztán egy apró
mozdulattal megvágta a férfit, éppen az ádámcsutkája
alatt. A seb egészen felületes volt, de így is éles fájdalmat
okozott. Magnus lenézett, és látta, hogy vörös cseppek
hullanak a fehér köpenyére.
– Van egy kis szódátok? – kérdezte Sinjuntól. – Ezek a
foltok sose jönnek ki, ha nem foglalkozunk velük azonnal.
– El leszel törölve! – közölte Sinjun. – Mindenki elfelejt
majd. Először is meg kell tudnod, mit veszítesz el. Eljött az
emlékezés ideje, Nagy Méreg.
Sinjun belefogott a maga varázsigéjébe. A tömeg
folytatta a kántálást, bár ezúttal halkabban szólt az
„elátkozott lány”, mint az imént. Fekete felhők gyűltek az
amfiteátrum fölé, a ház körül villámok csaptak le egyszer,
kétszer, háromszor. A felhők szédítő körözésbe kezdtek
odafent, és örvényt formáltak, ami Magnus gyanúja
szerint világok közötti átjáró megnyitásának kezdetét
jelentette.
Magnus fejében megszólalt egy hang – rettenetes volt,
mint egy vaksötétbe nyíló ajtó. Igen, eljött az emlékezés
ideje. Itt az idő, hogy mindent felidézz.
Éles, kellemetlen fény jelent meg a kavargó felhő
között, majd egy tölcsér csúcsa öltött testet. A fehér fény
körül füst vagy rovarraj, vagy talán fekete statikus
elektromosság cikázott. A tölcsér csúcsa elindult le a
földre, egyenesen Magnus felé, aki tehetetlenül várta, hogy
elérje a vihar. Becsukta a szemét.
Nem akart egy dühöngő, sértett boszorkánymester keze
által, egy rakás félrevezetett, rosszul öltözött szerencsétlen
előtt meghalni úgy, hogy a múltban elkövetett hibái
elveszik tőle a jövő lehetőségét. Ha valóban itt a vég, nem
akart kellemetlen érzésekkel elmenni.
Így hát Alecre gondolt.
A szívszorítóan ellentmondásos, egyszerre bátortalan és
bátor, könyörtelen és gyengéd Alecre. Alec éjkék szemére
és a tekintetére, amikor először megcsókolták egymást.
Meg amikor utoljára. Nem hitte volna, hogy az aznap
reggeli csókjuk lesz az utolsó. De hát soha senki nem
tudhatta, mikor jön el az utolsó csók.
Látta maga előtt a legkedvesebb barátait. Minden
elvesztett halandót, és azokat is, akik tovább élnek. Az
anyját, akit sosem tudott megnevettetni. A csodálatos
hangú Ettát, aki egyre csak táncoltatta. Az első árnyvadász
barátját, Willt. Ragnort, az örök tanárt, aki már előtte
elment. Catarinát a gyógyító kezével és a végtelen bájával.
Az állhatatos és mérhetetlenül bátor Tessát. Raphaelt, aki
csak a száját húzogatná, ha az ilyesféle gondolatairól
beszélne nekit. Az ő Claryjét, az első és utolsó gyereket,
akit Magnus látott felnőni, és a harcos nőt, aki később lett
belőle.
Aztán megint Alecre gondolt.
Alecre, amint felfelé szaladt a brooklyni ház lépcsőjén,
hogy randevút kérjen tőle. Alecre, amint a hideg vízben
belékapaszkodott, és átadta neki minden erejét.
A csodálatos meglepetésre, amit Alec szájának melegsége
és biztos, erős keze okozott az angyalősök termében.
Alecre, amint a testével védte az alvilágiakat a velencei
palotában, amint felé tartott a vonat tetején a démonok
felhőjében. Minden egyes országban, minden állomásnál
őt óvta. Alec kivétel nélkül mindig őt választotta a
Klávéval szemben, méghozzá habozás nélkül.
Szembefordult az addig az életét irányító törvényekkel,
hogy megvédje Magnust, és megőrizze a titkait.
Magnus sosem hitte volna, hogy valaha védelemre lesz
szüksége. Azt hitte, ez a gyengeség jele. Óriásit tévedett.
A félelem szertefoszlott. Magnus reszketett, mozogni is
alig tudott, de a lassan ráereszkedő sötétségben is csakis
hálát érzett az életéért.
Nem állt készen a halálra, de ha ma jön el, felszegett
fejjel és Alexander Lightwood nevével az ajkán néz
szembe vele.
A mindent elsöprő fájdalom hirtelen csapott le rá.
Magnus felüvöltött.
 HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

A mágia láncolatai

Alec bevágódott a Maseratiba, és ment, amerre a

nyomkövetőrúna vezette, fel egy hegyoldalon kanyargó
szerpentinen. Helen és Aline folyamatosan ordított vele,
hogy hajtson lassabban. Nem engedelmeskedett, nyaktörő
sebességgel vette a kanyarokat. Aztán Helen a fiú vállára
csapott, és elkerekedett a szeme.
– Az Angyalra! – mondta. – Egy tornádó.
Valóban úgy festett, mint egy tornádó. Méghozzá egy
őrült tornádó, fekete felhőspirálok között ragyogó fehér
fénnyel. Az egész jelenség a hegytetőre épült düledező
villa fölött forgott, és beteges ragyogással vonta be az
éjszakai égboltot. A hegyre tartva félúton megállították az
autót, és csak bámultak felfelé.
– Szerintetek ez az a hely? – kérdezte szárazon Aline.
– Úgy örülök, hogy nem mentünk azért a buta
erősítésért – mormogta Helen.
A kavargó tölcséren belül időnként villámok hasították
ketté az éjszakai égboltot. Olyankor szokatlanul közeli
mennydörgés rázta meg a levegőt és a földet a lábuk alatt.
– Ki kell onnan hoznom Magnust! – jelentette ki Alec.
Megint beletaposott a gázba, és száguldva indultak
tovább. Helen és Aline az életüket féltve kapaszkodtak
egymásba, ahogy az autó ide-oda csúszkált a
hajtűkanyarokban.
Az út végén hatalmas vaskapu előtt találták magukat, a
rácsokon keresztül meglátták magát a főépületet is.
A kapu két oldalán induló magas sáncok nagy ívben vették
körül a területet.
A kapu egyik szárnya nyitva állt, de két szektatag őrizte.
Mindketten fehér öltönyt és kalapot viseltek, amik akár
világíthattak is volna a sötétben.
Alec az utolsó kanyar mögött hagyta az autót, ahol nem
lehetett észrevenni a kaputól. Kiszálltak, és sikerült alig öt-
hat méterre osonniuk a bejárathoz anélkül, hogy az őrök
észrevették volna őket. Jelre Aline kilépett a fedezékből, és
intett. A gyanújuk szerint a szekta vezetője gondoskodott
róla, hogy az álcavarázslatok hatástalanok legyenek a
Karmazsin Kézzel szemben, de ha már ez volt a helyzet,
úgy tervezték, hogy előnyükre fordítják a láthatóságukat.
A pillanat törtrésze alatt, amíg a szektatagok a lány felé
néztek, Alec egy szeme közé dobott kővel kiütötte a bal
oldali őrt. Amikor a másik odakapta a tekintetét, hogy
megnézze, mi történt a barátjával, Helen őrült sebességgel
szelte át a kettejük közötti távolságot, hogy aztán földre
vigye a férfit. Egy könyökütéssel később már ő sem volt
magánál.
Gyorsan az őrök hóna alá nyúltak, és a bokrok mögé
vonszolták őket, mielőtt beléptek a villa területére.
A felhajtó csordultig volt összevissza leparkolt autókkal.
Alec további két szektatagot látott a bejárati ajtónál, és
még maroknyian kószáltak a kocsifelhajtó körül, de ezen
kívül egyáltalán nem tapasztaltak mozgást.
– Hol lehetnek vajon a többiek? – gondolkodott
hangosan.
– Feltehetőleg ott, ahová a nyomkövetőrúna vezet –
mondta Helen.
Alec a lányokkal a nyomában megkerülte a villát a
külső falak mentén, amíg a főépület háta mögé nem
jutottak. A fal még tovább húzódott, de túlburjánzott,
gondozatlan kertek miatt nem láttak messzire. Alec még
egyszer ellenőrizte a nyomkövetőrúnát, aztán a sűrű
növényzetre mutatott.
– Erre!
– Nagyszerű hír – állapította meg Aline. – Nem
mondhatni, hogy ez a hely különösebben biztonságosnak
tűnne.
Helen bólintott.
– Akkor irány a haláltornádó!
Amikor mind a hárman a kertben voltak, a házból már
nem láthatták őket. Tüskés indákon és egymásba fonódó
ágakon vágták át magukat, de a szél olyan hangosan
üvöltött, hogy szinte biztosan nem hallhatta meg őket
senki. Végigosontak a birtokon, fedezékről fedezékre, amíg
a kert egy tisztásnak adta át a helyét. A tisztás túloldalán
egy romos kőfal emelkedett.
Aline beszívta a levegőt.
 A fal előtt hatalmas, kétlábú gyík járkált fel-alá a
homlokán egy fűrészes fogsorral. Odalent is volt egy szája,
tele csöpögő agyarakkal. Csapkodó farkát borotvaéles
pikkelyek borították.
Alec hunyorgott.
– Rahab démon. – Jó pár ilyennel kellett megküzdenie
pár hónappal korábban.
Aline megremegett, és becsukta a szemét.
– Gyűlölöm a Rahab démonokat – jelentette ki
szenvedélyesen. – Harcoltam eggyel a háborúban, és
gyűlölöm őket.
– Talán nem vett észre bennünket – vetette fel Helen.
– De a szagunkat érzi – mondta Aline komoran.
Alec észrevette, hogy Aline ujjai remegnek, és egészen
elfehéredtek, ahogy a kardja markolatát szorongatja.
Helen felemelte a kezét, és rátette Aline-ére. Aline hálásan
rámosolygott, és máris engedett valamennyit a
feszültsége.
– Talán a szél elviszi a szagunkat – szólt halkan Helen.
A gyíkszerű démon felemelte a pofáját, és belenyalt a
levegőbe, aztán feléjük nézett.
Alec komoran előhúzta az íját.
– Nos, eddig kitartott a szerencsénk.
Minden további vacakolás nélkül beleeresztett egy
nyílvesszőt a démon mellébe, amitől az elvesztette az
egyensúlyát. A lövedék még célt sem ért, amikor Helen
máris mozgásba lendült. Egy szemvillanás alatt átszelte a
távolságot a Rahabig, majd belevágott a lábába
közvetlenül a térde fölött. A lény elbődült a fájdalomtól,
Helen pedig fürgén eltáncolt a felé kaszáló hatalmas
karmok elől, csakhogy a Rahab hosszú farka lehetetlenül
gyorsan száguldott végig a földön, és kisöpörte a lány alól
a lábát.
Aline, aki időközben maga is ott termett, most egy
szökelléssel a démon hátába mélyesztette a tőreit. A Rahab
olyan éles hangon visított fel, hogy azt emberi fül már
szinte meg sem hallhatta. Aline kirántotta az egyik tőrét a
húsából, és beledöfte a nyakába. A démon felágaskodott,
és korbácsszerű nyelvével a lány felé csapott. Aline
elhajolt a támadás elől, és a lény testébe kapaszkodva
olyan vadul szabdalta, hogy alaposan sikerült meglepnie
vele Alecet. A Rahab már száz sebből vérzett, amikor a
lány végül leugrott róla, bukfencet vetett a puha földön, és
máris talpra ugrott. Alec végre tisztán látta maga előtt a
célpontot. Egy pillanattal később a nyílvesszője már bele is
fúródott a démon nyakába. Az hangos puffanással zuhant
a földre, és eltűnt, csak a gyomorforgató szagát és jókora
adag ichort hagyva maga után a kőfal tövénél letaposott
fűben.
Aline Helenhez lépett, és a kezét nyújtotta felé. A másik
lány egy pillanatig habozott, aztán elfogadta a kezet, és
hagyta, hogy Aline talpra segítse.
– Köszönöm – mondta.
Alec eltette az íját, kilépett a kert bokrai közül, és
csatlakozott a két lányhoz a falnál.
– Elég jó csapat vagytok.
Helen ennek láthatólag örült.
– Igaz – bólintott.
 – Te is segítettél – tette hozzá a mindig lojális Aline.
Alec felhúzott szemöldökkel pillantott rá, aztán
összeszedte a földre hullott nyilait onnan, ahol a lény
semmivé foszlott. Elindult a düledező fal legalacsonyabb
része felé. Ugyan ez a szakasz is jócskán a fejük fölé nyúlt,
de a megmászása képzett árnyvadásznak nem jelenthetett
gondot.
A fal túloldalán düledező épület állt, kisebb, mint maga
a ház. Az őrzésére kivezényelt hat szektatag fehér öltönye
úgy világított a sötétben, akár a neon.
– A nyomkövetőrúna szerint errefelé – mondta halkan
Alec, és az épület ajtajára mutatott.
– Egyenesen a szektásokon át – sóhajtott fáradtan
Helen. – Naná.
– Semmi baj. – Aline a fegyverövére tette a kezét. –
Szúrós kedvemben vagyok.
– Jól van – bólintott Alec. – Ha kicsit távolabb húzódunk
egymástól…
Elakadt a szava, amikor éles sikoly hasított bele az
éjszakába. Hosszú, fájdalmas, gyomorszorító sikoly volt,
ami azonnal Alec elevenjébe vágott. Nem lehetett nem
felismerni ezt a hangot.
A fiú maga is kétségbeesetten felkiáltott, mielőtt
rádöbbent volna, mit csinál.
– Alec! – súgta a fülébe Helen, és megragadta az inge
ujját. – Nyugalom! Együtt eljutunk hozzá.
Magnus sikolya abbamaradt, de Alec már
megfeledkezett minden stratégiáról. Rohamra indult,
közben úgy hadonászott az íjával, mint valami bottal.
 A szektatagok meglepetten fordultak felé, de Alec már
ott volt a nyakukon. A legközelebbinek a gyomrába döfött
az íj végével, aztán megforgatta a fegyverét a feje fölött, és
a másodiknak az arcába vágott. A harmadik szektás feléje
ütött, de Alec elkapta az öklét a szabad kezével, majd
kifordította a csuklóját, amitől a férfi kibillent az
egyensúlyából, és így már könnyű volt a földhöz vágni.
Mondénokkal könnyű volt verekedni.
Helen és Aline karddal a kezében érkeztek futva.
Amikor a megmaradt szektatagok látták, hogy az
árnyvadásznak, aki megtizedelte a soraikat, társai is
akadnak, eldobták a fegyvereiket, és menekülőre fogták.
– Úgy is van! – kiáltott utánuk Aline. – És nem kell ám
démonokat imádni!
– Jól vagy, Alec? – kérdezte Helen.
A fiú hevesen zihált.
– Csak kiadom magamból az agressziót.
– Az árnyvadászok így csinálják – bólintott Aline.
– Amúgy meg nem leszek jól, amíg meg nem találjuk
Magnust – mondta Alec.
Helen bólintott.
– Akkor menjünk!
Átléptek a szektatagokon, majd a portól és a pókoktól
eltekintve teljesen üres düledező épületen át megérkeztek…
egy amfiteátrumba.
Láthatólag ősöreg volt. A földbe süllyesztették, körben a
nézőteret lépcsőzetesen alakították ki. A Karmazsin Kéz
közönségben ülő tagjai mind ugyanolyan ruhát viseltek.
Hosszú kőlépcső vezetett le a színpadként szolgáló, fából
ácsolt emelvényhez.
Alec tekintete azonnal megtalálta Magnust.
A boszorkánymester egy sóból szórt pentagramma
közepén térdelt, a fejét mélyen lehajtotta. Sinjun karddal a
kezében állt fölötte. A vihar, amit a távolból láttak, éppen
felettük tombolt, és pörgő hamu- meg fénytölcsérként
ereszkedett Magnus felé. Úgy tűnt, az örvény mindjárt
vagy elnyeli, vagy felperzseli az egész színpadot.
Alec rohant, ahogy a lába bírta.
 HUSZONHATODIK FEJEZET

Régi vétkek

A föld remegett, a levegő vibrált, és Magnus úgy érezte,

ezer tű szurkálja minden oldalról. Iszonyatos erő kerítette
hatalmába az elméjét, csavart egyet rajta, szorította,
préselte, gyúrta, mint a tésztát, amíg egészen más alakot
vett fel. Magnus felüvöltött.
A fájdalomtól elfehéredett előtte a világ. Amikor
sikerült kipislognia a szeméből a káprázatot, kis fehér
szobát látott gipszmennyezettel, és egy ismerős hang
szólongatta.
– Magnus!
A hang tulajdonosa halott volt.
Magnus lassan odafordult, és Ragnor Fellt pillantotta
meg, aki egy kopott asztalnál ült vele – egy második
Magnusszal – szemben. Egy fiatalabb Magnusszal, akit
ráadásul kínzó fájdalom sem gyötört éppen. Mind a ketten
nagy bádogbögrét tartottak a kezükben, mind a ketten
mérhetetlenül ziláltak, és mérhetetlenül részegek voltak.
Ragnor fehér haja összegubancolódott a szarvai körül,
olyan volt, mint amikor a felhőket egy propeller forgatja
meg. A másik boszorkánymester zöld arca sötét volt, mint
a smaragd.
Abszurdul festett. Jó volt viszontlátni.
Magnus rádöbbent, hogy csapdába került, és a saját
egyik emlékének kényszerű tanúja.
Közelebb lépett Ragnorhoz, aki előrenyúlt az asztal
fölött. Azt akarta, hogy régi barátja feléje nyúljon. Nem is
kellett hozzá több; érezte, ahogy a múltbeli és a jelenbeli
énje lassan egyetlen testbe olvad. Megint az az ember volt,
aki régen, és szembesülnie kellett a tetteivel.
– Aggódom érted – mondta halkan Ragnor.
Magnus kimunkált nemtörődömséggel legyintett.
A bögre tartalmának jelentős része az asztalra loccsant.
– Jól érzem magam a bőrömben.
– Komolyan mondod? – kérdezte Ragnor.
Egy pillanatra életre kelt benne a régi fájdalom
szelleme. Az első szerelme, aki vele maradt,
végelgyengülésben halt meg a karjai között.
Számtalanszor kereste azóta a szerelmet, de így is túl sok
barátját vesztette el, és fiatal volt még hozzá, hogy tudja,
miként kezelje a veszteséget.
Aztán volt még valami.
– Ha most nem érzem jól magam – felelte Magnus –,
akkor keményebben kell dolgoznom rajta, hogy így
legyen.
– Amióta megtudtad, ki az apád, nem vagy ugyanaz.
– Hát persze hogy nem! – mondta Magnus. – Az az
ötletem támadt, hogy létrehozok egy szektát a tiszteletére.
Egy szektát, csak azért, hogy végrehajtsa a legnagyobb
baromságokat, amik csak eszembe jutnak. Vagy látványos
bukta lesz belőle, vagy a világtörténelem legnagyobb
poénja. Nem sülhet el rosszul.
Nem így beszéltek sok száz évvel ezelőtt, de az emlékek
eltorzultak és megváltoztak a századok során, így most ő
meg Ragnor is a divatos kifejezéseket használták.
Különös dolog az emlékezet.
– Ez most egy vicc, ugye? – jegyezte meg Ragnor.
Magnus elővette tömött erszényét, és kiborította. Több
száz ezüst hullott belőle az asztalra. A fogadóban minden
tolvajnak elakadt a szava.
Magnus egész élete egy vicc volt. Hosszú éveken át
azzal volt elfoglalva, hogy bebizonyítsa, mekkorát tévedett
vele kapcsolatban a mostohaapja. Erre kiderült, hogy a
valódi apja a pokol egyik hercege.
A feje fölé emelte a karját.
– Mindenkinek fizetek egy kört!
A csapszékben kitört az éljenzés. Amikor Magnus
visszafordult Ragnor felé, látta, hogy még a barátja is a
fejét csóválva nevet, mielőtt meghúzza friss korsó sörét.
– Na, mindegy – mondta Ragnor. – Egészen pontosan
nulla esetben sikerült lebeszélnem a hülye ötleteidről,
vagyis szó szerint az összes ötletedről.
Ha mindenki mást megnevettet, akkor nyilván neki is
nevethetnékjének kellene lennie. Ha ilyen jó móka vele az
élet, akkor sosem lesz egyedül, és ha úgy tesz, mintha
semmi baja nem lenne, akkor nyilván idővel ez is lesz az
igazság.
 – Rendben – folytatta Ragnor. – Mondjuk, alapítasz
poénból egy szektát. Hogyan fognál hozzá?
Magnus elvigyorodott.
– Ó, van egy tervem. Egy fantasztikus tervem. –
Csettintett az ujjaival, mire szikra lobbant, és az asztalon
szétszórt érmékre hullott. – Elmondom, mit fogok
csinálni…
A fogadó színesre festett, fegyverekkel, pajzsokkal és
állatfejekkel dekorált deszkafalai eltűntek, Ragnor és
mindenki más a helyiségben semmivé foszlott. Magnus
vágyakozva nézett az üres helyre, ahol az imént még a
barátja ült.
Aztán már egy másik helyiségben volt egy másik
színpadon egy másik országban, ahol azt kérdezte a
közönségtől, hogy voltak-e már magányosak, és hogy
szeretnének-e egy igazi közösséghez tartozni. Közben
vörösbort ivott egy kupából, bár látta, hogy mindenki más
söröskorsót tart a kezében. Magnus megemlítette
Azmodeusz nevét, mire a teremben mindenki boldogan
nevetett.
Aztán a mennyezet átváltozott égbolttá, a csillár pedig
sok száz hunyorgó csillaggá. A süppedős szőnyegekből
puha pázsit lett, rajta több sor gondosan nyírt bokorral
meg egy szökőkúttal. Magnus felemelte a kezét, és egy
aranyszínű pezsgővel félig teli poharat pillantott meg
benne.
– Nagy Méregkeverő! – kántálták a követői. – Nagy
Méregkeverő!
Magnus könnyed mozdulatára megjelent egy
piramisalakban egymásra pakolt poharakkal teli asztal.
Odafentről fehérbor folyt, lefelé haladva sorban megtöltve
minden poharat. A meseszép vízesés láttán óriási éljenzés
söpört végig az egybegyűlteken, kis híján magával
ragadva Magnus szívét is.
Pohárköszöntőt mondott abból az alkalomból, hogy
sikeresen fosztották ki egy korrupt gróf kincsestárát, hogy
aztán a zsákmányt kórházak között osszák szét.
A szektatagok a város utcáit takarították, enni adtak a
szegényeknek, rókákat festettek kékre.
Mindezt Azmodeusz nevében.
A szekta egy vicc volt. Magnus egész élete egy vicc volt,
aminek az a csattanója, hogy soha nem ér véget.
A középen égő hatalmas máglyához lépett. A közönség
már tűkön ült, mindenki megfogta a mellette ülő kezét,
hogy aztán egy emberként hulljanak térdre, amikor
megjelent fölöttük Azmodeusz hatalmas alakja. Magnus a
hét nagy részét az illúzió kidolgozásával töltötte, és
különösen büszke volt a végeredményre.
Arra számított, hogy az emberek megint éljenezni
kezdenek, de mindenki néma maradt. Semmi mást nem
lehetett hallani, csak a lángok ropogását.
– Micsoda különleges alkalom! – szólította meg híveit
az óriási, fehéren vibráló Azmodeusz. – Egy csapat hülye a
legnagyobb hülye vezetésével az égre vetíti a képmásomat,
és hülye istentiszteletesdit játszik.
A területre olyan csönd ereszkedett, mintha holtak
hevertek volna ott csata után. A hívek némán térdeltek.
Jaj, ne!
 – Szia, kisfiam! – mondta Azmodeusz.
A szédítő száguldásnak, ami magával ragadta Magnust,
hirtelen vége szakadt. Kigúnyolta Azmodeuszt, kigúnyolta
a vallásos imádat gondolatát is. Azt akarta, hogy tettei
ragyogjanak az égen, hogy így szálljon szembe dacosan
mindkét apjával.
Az egészbe azért vágott bele, mert tudta, hogy akárkit
hív is, úgysem jön majd senki. Csakhogy valaki mégis
eljött. Az apja volt az, hogy eltiporja.
Magnus mozdulatlanná merevedett, még a kisujját sem
tudta felemelni. Tehetetlenül nézte, ahogy Azmodeusz
lelép a máglyáról, és kényelmes tempóban elindul felé.
– Sokan imádtak már – mondta a démon –, de ritkán
kiáltották a nevemet ilyen sokan és ilyen hangosan. Ez
már felkeltette a figyelmemet, aztán azt is észrevettem, ki
a vezetőjük. Szeretnél tőlem valamit, gyermekem?
Magnus mondani akart valamit, de egy ismeretlen
varázslat mozdulatlanságra kényszerítette az állkapcsát.
Csak halk nyöszörgés csúszott ki a fogai között.
A tekintete találkozott Azmodeuszéval, és nagyon
határozottan megrázta a fejét. Ha beszélni nem is tudott,
így legalább világossá tette, mennyire elutasítja a
helyzetet.
Az Azmodeusz szemét alkotó élő lángok egy pillanatra
elsötétedtek.
– Köszönöm, hogy összegyűjtötted nekem ezeket a
követőket – szólalt meg végül. – Számíthatsz rá, hogy jó
hasznukat veszem majd.
Magnus arcán csorgott a veríték. Újra megpróbált
beszélni, de ezúttal sem sikerült.
Azmodeusz megvillantotta éles fogait.
– Ami pedig téged illet, mint az a megtévedt
gyermekeknek kijár, büntetés vár rád. Nem csak hogy nem
fogsz emlékezni arra, amit tettél, de nem is fogsz tanulni
belőle semmit. Az igaznak emlékezete áldott; a hamisaknak
neve pedig megrothad. 11
A Bibliából idézett. A démonok előszeretettel citálták a
Szentírást, főleg azok, akik uralkodónak tettették magukat.
Ne! Magnus szinte könyörgött. Hadd emlékezzem! De
Azmodeusz Magnus homlokára fektette csontos tenyerét.
A világ vakító fehér lett előtte, aztán vakítóan fekete.
Magnus a jelenben tért magához, amint a saját szektája
előtt térdelt. Az emlékei, amiket az apja elvett tőle,
visszatértek.
Sinjun állt fölötte, de lehajolt hozzá, olyan közel, hogy
az arca szinte érintette Magnusét.
– Látod? – kérdezte. – Látod, mit tettél? Látod, mi lehetett
volna a tiéd?
Magnus először is megkönnyebbülést érzett. Titkon
mindig tartott tőle, hogy mire lehet képes. Tudta, ki ő
valójában: egy démon gyereke, a Pokol egyik hercegének
fia. Annyira félt a saját lehetőségeitől, hogy még azt is el
tudta képzelni, hogy valóban gonosz szándékkal alapította
ezt a szektát, majd rettenetes célokra használta fel, végül
pedig talán kitörölte a saját emlékeit, hogy soha ne kelljen
szembenéznie azzal, amit tett.
De nem. Ostobának ostoba volt, de gonosz nem.
– Valóban látom – felelte halkan Magnus.
 Másodszorra a szégyen kerítette hatalmába.
Feltápászkodott. Szembefordult a mondénokkal, akiket
szándéka ellenére egy balul elsült viccel idáig juttatott, a
balekokkal, akik valószínűleg csak valami igazán nagy
dolog után kutattak, és nem vágytak másra, csak
bizonyítékra, hogy az életüknek van értelme, hogy
nincsenek egyedül a világban. Magnus emlékezett rá,
milyen volt, amikor annyi fájdalmat érzett, hogy
megfeledkezett másokról. Emberek életéből csinált viccet.
Már szégyellte, és nem akarta, hogy Alec megismerje azt
az embert, aki ilyet tett.
Nagyon régóta azzal próbálkozott, hogy másmilyen
legyen.
Egyszerre ráébredt, hogy már nem érzi azt a nyers
fájdalmat, amit évszázadokkal korábban, amikor
Ragnorral ivott. Főleg azóta nem, hogy találkozott Aleckel.
Magnus felemelte a fejét, és erőteljes hangon
megszólalt.
– Bocsássanak meg! – Döbbent csendet kapott válaszul.
– Réges-régen azt hittem, jópofa dolog lesz szektát
alapítani, összehozni pár mondént, hogy megtréfáljunk
pár embert, és eljátszadozzunk velük. Próbáltam tenni
érte, hogy az élet ne legyen annyira komoly. Ez a vicc
félresikerült. Eltelt pár száz év, és önök fizetik meg a
butaságom árát. Őszintén sajnálom, hogy így történt.
– Mit csinálsz? – kérdezte a háta mögött Sinjun.
– Még nem késő! – kiáltotta Magnus. – Hátat
fordíthatnak ennek, a démonoknak, akik nem istenek, és a
halhatatlanok ostobaságának. Menjenek haza, éljék az
életüket!
– Hallgass! – üvöltötte túl Sinjun. – Ezek az emberek a te
híveid! Az én híveim! Úgy rendelkezünk az életük fölött,
ahogyan csak akarunk! Apám igazat beszélt. Te vagy a
legnagyobb bolond, a bolondok hercege, és csak addig
beszélhetsz ostobaságról, amíg valaki nem vágja el a
torkodat. Magam teszem meg. Én teszem meg apámért.
Magnus elé lépett, és szembefordult a közönséggel.
– Elérkezett a végzet. Itt az idő, hogy ti, testvéreim, a
többi ember, sőt az angyalok fölé emelkedjetek, és ne
tartozzatok elszámolással senkinek, csak a legnagyobb
démonoknak és boszorkánymestereknek. Apám trónja
előtt fogtok ülni!
Egy pillanatra elhallgatott, várta a harsogó éljenzést. Az
azonban elmaradt. A lépcső tetején, az amfiteátrum
mögött kitört a zűrzavar. Szektatagok gyűltek egybe, hogy
aztán erőszakosan letaszítsák őket. Jó páran közülük
lebucskáztak a lépcsőn vagy a padsorok között.
Sinjunnak elakadt a hangja. Magához intette a színpad
közelében álló őröket.
A káosz tovább terjedt, és egyre hangosabb lett a
nyüzsgés. Magnus nem látta, mi történik, de úgy tűnt,
verekedés kezdődött, és a szektatagok sorra repülnek
egymásnak vagy le a lépcsőn. A színpad közelében lévő,
alaposabban felfegyverkezett testőrök alig győzték
átverekedni magukat a tömegen, hogy eljussanak a
verekedőkhöz.
Magnusban feltámadt a remény. Talán néhány
szektatag meggondolta magát a buta és veszélyes tervvel
kapcsolatban. Talán egymásnak esnek – szektatagoknál
gyakran előfordul ilyesmi –, és megfeledkeznek róla meg
Azmodeuszról. Talán…
Sinjun tenyerében narancsszínű tűz lobbant.
– A jelek szerint mindent nekem kell csinálni – mondta.
A színpad szélére sietett, amikor azonban lelépett volna
róla, láthatatlan falba ütközött, és hanyatt vágódott.
A deszkákra szórt só halványan világítani kezdett, mint
ahogyan a százszorszépek is.
Magnusnak leesett a tantusz: a színpad köré ültetett
virágok nem pusztán dekorációs célokat szolgáltak.
Tekintetével követte a százszorszépek egymást metsző,
a színpad alatt is áthaladó vonalait. Együtt egy újabb
pentagrammát adtak ki. Egy sokkal nagyobb és erősebb
pentagrammát. De ezt vajon ki készítette? Nem Sinjun, az
biztos – láthatólag őt is meglepte, hogy beleesett ebbe a
csapdába.
A nő feltápászkodott, és a virágokra meredt. Újra
megpróbált elmenni, de ezúttal még nagyobb erővel
zuhant hátra. Felnyögött, és talpra kászálódott. Bernard
közvetlenül a pentagrammán kívül állt, és várokozó
tekintettel figyelte őket.
– Ez meg mit jelentsen? – förmedt rá Sinjun.
Bernard gúnyosan meghajolt.
– A bocsánatodat kell kérnem, Elátkozott Lány. Bár
tisztában vagyunk vele, hogy a harciasabb, gyilkos
hajlamú perifériánkhoz tartozol, ez a szekta mindig
inkább a hedonista örömökről szólt, mint a gonosz iránti
elkötelezettségről. Mi, a Karmazsin Kéz tagjai úgy
határoztunk, hogy nem akarunk engedelmeskedni az
örömtelen szabályaidnak, és nem áll szándékunkban
továbbra is a kelleténél jóval szigorúbb irányításod alatt
élni.
– Ó, jaj! – szólt kedélyesen Magnus.
– Talán nem értesz egyet, Nagy Méreg? – kérdezte
Bernard.
– Dehogynem! – felelte Magnus. – Hadd menjen a buli!
Sinjun Bernardra meredt, aztán körbenézett a sorokban
ülő szektatagokon. Magnus egyszerre rádöbbent, hogy
ezek az emberek nem a prófétájukra kíváncsiak. Azért
jöttek, hogy vért és árulást lássanak.
– De közétek tartozom! – jelentette ki határozottan
Sinjun. – A szektában a helyem. Én vezetlek benneteket!
Bernard Magnusra pillantott.
– Minden tiszteletünk a Nagy Méregé, de pontosan
tudjuk, milyen könnyű lecserélni egy vezetőt.
– Mit tettetek? – kérdezte Sinjun.
– Nem csak te tudsz kapcsolatba lépni Azmodeusszal –
mondta Bernard. – Nem csak te tudsz megidézni
démonokat, hogy téged szolgáljanak.
– Jaj! – nyögte Magnus. – Jaj, ne!
Bernard diadalmasan folytatta.
– Jön, amikor csak hívjuk.
Magnus becsukta a szemét.
– A gonosz sosem késlekedik.
A pentagrammán kívül szektatagok ordítottak,
démonok bömböltek, az égen fekete alakok köröztek.
Odabent Sinjun reszelős légzése volt a legerőteljesebb
hang.
– Nem akarjuk, hogy akármilyen boszorkánymester
uralkodjon rajtunk – jelentette ki Bernard. – Teljhatalom
kell nekünk, hogy állati bulikat rendezhessünk. Így hát
mind a ketten a pentagrammának a foglyai vagytok, és fel
fogunk áldozni benneteket Azmodeusznak. Ne vedd
magadra, Nagy Méreg, semmi személyes! Ami azt illeti,
amolyan stílusikon vagy nekem.
– Akármit ígért is Azmodeusz, hazudik – közölte
Magnus, de Bernard csak gúnyosan vigyorgott.
Ha sikerül megidézni egy Nagyobb Démont, az
tönkretesz mindenkit a közelében. Azmodeusz olyan
kísértést kínált, aminek senki sem tudott ellenállni, és
kegyetlenebb játékokat játszott, mint amiről a legtöbb
halandó egyáltalán álmodni képes. Nem csoda, hogy
Bernard megriadt, amikor Magnus Sinjun feláldozásával
viccelődött.
Egy pillanatig sem Sinjun volt az ellenség. Soha nem ő
vezette a Karmazsin Kezet. Attól a perctől fogva, hogy
Magnus kezéből kicsúszott az irányítás, Azmodeusz vette
át a hatalmat. Végig Azmodeusszal küzdöttek.
Bernard elfordult, nem tartott tőle, hogy a foglyok ki
tudnak szabadulni a pentagramma csapdájából. Sinjun
úgy futott körbe, mintha tüzet fogott volna. Varázslatokkal
próbálkozott, hogy ki tudjon törni, de nem jutott semmire.
Üvöltve követelte, hogy a szektatagok engedjék szabadon,
de mindannyian ugyanazzal a tökéletes szenvtelenséggel
a tekintetükben figyelték.
A nő végül Magnus felé pördült, és elordította magát.
 – Csinálj már valamit!
– Nyugalom, Sinjun! Ismerek egy varázslatot, amivel
kitörhetünk szinte bárhonnan a legerősebb
pentagrammák kivételével. – Magnus egy pillanatig
legyezett a kezével, aztán abbahagyta, és inkább megvonta
a vállát. – Ja, elfelejtettem. Kiszabadíthatnám magunkat,
de elvesztettem minden erőmet, mert valaki
megmérgezett.
– Gyűlöllek – suttogta Sinjun.
– Mellékesen megjegyezném, hogy az Elátkozott Lány
rettenetes név.
– Ez komoly, hogy te szólsz be? – akadt fenn Sinjun
szeme. – Nagy Méreg?
– Jogos – bólintott Magnus. – Csak a nevemmel
vicceltem. Magnus Bane, tudod. El kell ismernem, hogy a
hülye viccek a gyengéim…
Sinjunnak elakadt a lélegzete. Egy repülő démon
lezuhant az égről, és rettenetes üvöltéssel ért földet a
pánikba esett szektatagok között. A tömeg szétvált, és Alec
Lightwood sietett elő, aki már félúton járt lefelé az
amfiteátrum lépcsőjén.
Magnusnak vadul kalapált a szíve. A váratlan fájdalom
éri így utol az embert, amikor nem számít rá, mégis
felrázza a teljes világát. Csakhogy amit Magnus érzett, az
nem fájdalom volt.
Érzelmek egész sora rohanta meg. Féltés, szeretet,
megkönnyebbülés és gyötrelmesen szívszorongató
boldogság. Alec, én Alexanderem! Hát eljöttél értem!
Szektatagok vetették magukat Alecre. Ugyan könnyedén
lökte félre őket, de mindegyiknek három másik vette át a
helyét. Bár hátráltatták a fiút, megállítani nem tudták,
mint ahogyan a föld és a levegő démonjai sem. Ráadásul
Alec nem egyedül érkezett: egy világos hajú lány csörtetett
a balján, egy fekete hajú meg a jobbján. Mindkettő kardot
forgatva igyekezett távol tartani a mondénokat, miközben
Alec kilőtt egy nyílvesszőt egy újabb démonra, majd az
íjával elkaszálta az egyik szektatag lábát.
Magnus szinte itta a fiú látványát: erős vállát, zilált,
fekete haját és kék szemét. Magnus mindig rajongott a
kéknek ezért az árnyalatáért: olyan volt, mint az utolsó
pillanat, amikor napnyugta előtt még teljes a fény.
A boszorkánymester a pentagramma vibráló
pereméhez lépett. Valami más is éledezett benne a
szerelmen és a reményen kívül. Érezte, ahogy visszatér az
ereje, még ha egyelőre nem is fért hozzá.
Alec felé nyújtotta a kezét, és az ujjai áthatoltak a
vibráló határvonalon, mintha a mágia víz volna. Amikor
azonban megpróbált átlépni rajta, olyan volt, mintha
kőfalnak ütközne.
Ha csak az ujja hegyét tudja a pentagrammán kívülre
nyújtani, azzal nem megy sokra.
– Úgysem számít semmi. – Sinjun szinte ordított
Magnus mögött. – Jön apám! Lesújt rátok, hitetlenekre,
akiknek pedig a leghűségesebbeknek kellett volna
lenneteket. Lesújt a hamis prófétára, a förtelmes
nephilimekre is! Mindenkire! Felemel majd maga mellé,
ahol a helyem van.
Magnus megpördült, a boldogsága helyét hirtelen
gyomorszorító rettegés vette át.
Minden szín kiszökött körülöttük a kövekből. A nézőtér
felső soraitól indult a változás. Soronként lefelé haladva
minden kő hófehér lett, aztán mintha a levegőbe
emelkedtek volna, ahol fehér zajjá alakulva beleolvadtak
a szertartás helyét kijelölő, felhőkből és füstből álló
tölcsérbe. Apró fekete foltok vihara vibrált az oszlopon
belül. A fényben füst gomolygott. Zúgás töltötte be a
levegőt, egy másik világból érkező baljóslatú moraj.
Egy hang szólalt meg Magnus fejében. Megmondtam,
hogy eljött az emlékezés ideje.
Nem a félelmei fogalmazódtak meg benne. Az apja
beszélt hozzá.
– Jön! – kiáltotta Sinjun.
– Miért? – ordított rá Magnus. – Még nem volt semmiféle
áldozat!
Azért jöttem, mert a követőim úgy kívánták, mondta a
hang. Szabad előttem az út.
Nyomasztóan sűrű lett a levegő, mintha vérfagyasztó,
nyirkos lehelet töltötte volna be az amfiteátrumot. Magnus
hirtelen késztetést érzett, hogy elfusson valahová,
akárhová, mindegy, csak el innen – de a teste nem
engedelmeskedett. Valami állatias ösztön odabentről azt
súgta neki, hogy úgysem futhat sehová, ahol biztonságban
lenne.
A rajongóiból erőt merítő Nagyobb Démon érkezése
betöltötte minden érzékét, elpusztított benne minden
érzést, végül csak a rettegés maradt.
A pentagramma fölött a fehér zaj fokozatosan alakot
öltött.

11
Példabeszédek könyve 10,7. Károli Gáspár bibliafordítása.
 HUSZONHETEDIK FEJEZET

Tűzben edzett

Alec érzékelte, hogy az ellenség óriási létszámfölényben

van. Az amfiteátrumban ülő minden egyes ember – és
sokan voltak – feléjük fordult. Jó páran már talpra is
ugrottak, és a fegyverük után nyúltak – ezek többnyire
furkósbotok voltak, de nem egy penge is megvillant a
fényben.
– Hát jó sokan vannak ebben a szektában – mormogta
Aline. – Biztos sokan jöttek egy kocsival.
Helennek gyorsan az arcára fagyott a mosoly, amikor
két szektatag megragadta a karját. Aline könyökkel az
egyikük torkába vágott, Helen pedig mellkason fejelte a
másikat. Egy harmadik szektás volt annyira ostoba, hogy
rárontson Alecre, mire azonnal kapott is egyet az arcába.
A fiú szem elől tévesztette Magnust, annyian hadonásztak
előtte, vagy rugdostak felé.
A boszorkánymesterhez rajtuk keresztül vezetett az út.
– Hölgyeim? – szólt Alec. – Velem tartotok?
– Örömmel – felelte kedvesen Helen, miközben
térdkalácson rúgott egy férfit.
Alec elhajolt egy ügyetlen ütés elől, amit aztán egy
sokkal jobbal viszonzott. A verekedés pillanatnyi
szüneteiben ki-kilőtt egy nyílvesszőt az égen keringő
démonokra.
Egész nap tudta volna folytatni. Egyetlen utat ismert, és
az előre vezetett. A színpad felé. Magnus felé. Semmi sem
számított, amíg oda nem ért hozzá.
Látta Magnust fel-feltűnni a távolban az emberek
között: a színpadon állt, mintha az egybegyűltekhez
kívánna szólni. Sinjun is ott volt mellette, üvöltözött, és a
karját lengette. Szerencsére egyelőre nem vetette bele
magát a csatába. Amikor Magnus félig elfordult, látszott,
hogy véres a nyaka és az inge, az arcán pedig egy sötét
véraláfutás éktelenkedik.
Alecnek elszorult a szíve. Aztán találkozott a tekintete
Magnuséval: egy pillanatra teljes nyugalmat érzett, olyan
volt, mintha hirtelen a hurrikán szemében találta volna
magát, ahol új értelmet nyer az idő. Magnus olyan
közelinek tűnt, mintha Alecnek elég lenne kinyújtania a
kezét, és már meg is érinthetné a sebeit, aztán közé és a
szektatagok közé állhatna.
Eszébe jutott a nap, amikor futva érkezett Magnus
brooklyni lakásához. Épp csak járni kezdtek. Rengeteg
minden zajlott akkortájt a világban és Alec lelkében is.
Küszöbön állt a háború, ő pedig nem tudott mit kezdeni a
düh, a zavarodottság és a vágyakozás elegyével a
szívében.
Alig pár hete ismerte Magnust. Maga sem értette, miért
ragadja meg ezt az alkalmat a találkozásra, amikor a
családja azt hiszi, hogy éppen edz, és tudta, hogy
bármelyik pillanatban fény derülhet a hazugságára.
Szüntelenül rettegett, és úgy érezte, magára marad a
félelmével.
Kulcsa már volt – Magnus azt mondta, így egyszerűbb,
és elég varázslat védi a lakást, hogy tudja, ha nem Alec
készül belépni azzal a kulccsal.
A fiú vadul kalapáló szívvel rontott be a lakásba.
Magnus éppen a nappali közepén állt a munkájába
merülve. Narancssárga selyeminget viselt, és három
könyvet lapozott egyszerre, amihez két gyűrűkkel
felcicomázott ujját, illetve egy sor kék szikrát használt.
Alec gyomra összeszorult a gondolatra, hogy mit szólna
hozzá az apja, ha megtudná, hogy itt van.
Aztán Magnus felnézett a könyveiből, meglátta őt, és
elmosolyodott. Alec szíve már nem dörömbölt olyan
hevesen, mint egy szabadulásért könyörgő fogoly. Azt
érezte, hogy az életét le tudná élni a küszöbön állva és a
mosolygó Magnust figyelve.
Magnus most is ugyanúgy mosolygott a körülöttük dúló
borzalmak ellenére is. Aranyszínű szeme sarka ráncokat
vetett. Annyira édes, meglepett mosoly volt – mintha
Magnus úgy meglepődött volna, és annyira örülne Alec
érkezésének, hogy minden másról megfeledkezett. A fiú
már-már visszamosolygott rá.
Aztán Helen elordította magát.
– Sinigami démonok!
A Karmazsin Kéz nem vacakolt. Minden repülő démon
közül a Sinigamik voltak a legrosszabbak. Vicsorgó,
cápákat idéző állkapcsukkal és hatalmas fekete
szárnyukkal szívesen csaptak le odafentről, hogy letépjék
az emberek arcát, és porrá zúzzák a csontjaikat.
Árnyék vetült Alecre. Amikor felnézett, egy fogaktól
zsúfolt vigyorgó pofát látott, és már ki is lőtte a nyilát.
Az első Sinigami elkerülte a lövedéket, és egyenesen az
árnyvadászok felé tartott. Jó pár másik hatalmas lény
követte. A második nyílvessző leszedte az első Sinigamit a
levegőből. A démon az oldalára dőlve zuhant a padsorok
közé. Addigra azonban megérkeztek a többiek is.
Egy Sinigami hangos puffanással landolt a lépcsőn.
Aline elépattant, és a szeráfpengéivel mély árkokat hasított
a lény mellébe. Az elbődült, és a szárnyával félresöpörte a
lányt.
A Sinigami a lány fölé ágaskodott. A szárnya taszította a
csillagok fényét, és csipkézett, fekete foltot hasított ki az
éjszakából. Újabb démon zuhant a szektatagok közé, akik
riadtan kerestek menedéket.
– Eremiel!
Helen túlharsogta a zsivajt, miközben hatalmas lények
között táncolva fehér csíkokat rajzolt az éjszakába
szeráfpengéjével.
Alec félreugrott, és elkerült egy lecsapó démont. A lény
karjai kis híján végigszántották a vállát. Hanyatt fekve
csúszott odébb, hogy aztán egy újabb nyílvesszővel
kilyukassza a Sinigami vállát. Amikor a lény a földre
zuhant, Alec a többiek felé nézett.
– Aline! Vigyázz!
 Aline már talpon volt, és két Sinigami között ugrálva a
szeráfpengéivel szabdalta őket. Közben egy újabb démon
zuhant felé.
Helen az utolsó pillanatban taszította félre a másik
lányt. A démon elvétette őket, de már fordult is vissza,
hogy újra támadásba lendüljön. Kimeresztette a karmait,
mindegyik olyan hosszú volt, mint egy emberi kéz. Helen
felpattant, és sebesült vállához kapta a kezét, de egy
pillanattal később máris féltérdre ereszkedett a felé szálló
szörnyeteg elől, hogy aztán a pengéjével felfelé döfve a
hasától a nyakáig felhasítsa a démont.
– Az Angyalra! – kiáltotta Aline. – Ez óriási volt!
Helen sugárzott, de nem sokáig. Alig végzett az egyik
démonnal, máris újabb szállt le előtte, hogy karomban
végződő szárnyával az arca felé sújtson. Ezúttal Aline is
ott volt, és az ízületnél egyszerűen lemetszette a szárnyat.
Egy pillanattal később Helen csapása már a lény fejét vitte
le.
Alec egy újabb zuhanórepülésben érkező Sinigami felé
fordította a figyelmét, és sikerült elkerülnie, hogy egy éles
szárny kettéhasítsa. Aztán követte a tovaszálló démon
röppályáját, és könnyedén hátba lőtte. A Sinigami az
amfiteátrum aljába zuhant.
– Alec! – szólt oda Aline. – A színpadnál!
Alec arrafelé pördült, és látta, amint hatalmas
fényoszlop ereszkedik alá az örvényből, egyenesen a
színpad körül ötszög alakban ültetett virágokra. Az egész
amfiteátrum világosságba borult.
Magnusból csak a körvonalai látszottak a vakító
fényben. Alec épp hogy ki tudta venni a szemét.
A boszorkánymester őt nézte. A szája mozgott, mintha
mondani szeretne valamit.
Aztán Magnus és Sinjun is eltűnt. Az izzó fényesség
teljesen betöltötte a százszorszépekből kirakott
pentagrammát, mindent eltüntetve odabent.
Alecnek meglódult a szíve. Rohanvást indult volna a
színpad felé, de egy szektatag az útját állta. Egyetlen
ütéssel vitte a földre, csak hogy aztán egy újabb férfival
találja szemben magát. Felemelte a hangját, hogy
mindenki hallja.
– Ha kedves az életük – mondta –, meneküljenek!
A legközelebb álló szektatagok szétszóródtak. Alecnek
így már volt annyi helye, hogy utat tudjon törni magának
a pentagrammáig. A feje zúgott a pániktól, ahogy teljes
sebességgel nekirohant – és olyan erővel ütközött egy
láthatatlan határvonalnak, mintha legalábbis gránitfal lett
volna.
A pentagramma mellett sovány férfi állt csimbóknyi
szakállal. Úgy tűnt, ő a szektások vezetője. Alec soha nem
látta még azelőtt.
– Hol van Magnus? – mordult rá Alec.
– Maguk meg kicsodák? – kérdezett vissza a szakállas
férfi.
– Árnyvadászok – felelte Helen, aki elfoglalta a helyét
Alec mellett, miközben Aline a fiú másik oldalán vetette
meg a lábát. – Maguk pedig nagy bajt hoztak a fejükre. Mi
történik itt? Kicsoda maga?
– Bernard vagyok, ennek a szektának a vezetője.
 – Azt megszavaztuk, hogy eláruljuk a Nagy Mérget és az
Elátkozott Lányt – magyarázta valaki a vezér mögött. – Azt
viszont nem, hogy te vezess bennünket, Bernard.
Bernardnak egészen lila lett a feje fehér ruhái mögött.
– Ki az a Nagy Méreg? – érdeklődött Aline.
– Az alapítónk, Magnus Bane – felelte Bernard.
Helen beszívta a levegőt.
– Így vagy úgy, szakítottunk a tanításaival, és sok éve
nem azzal foglalkozunk már, hogy gyerekeket mentsünk
meg, vagy gazdagokat verjünk át – magyarázta Bernard. –
Az ő távozása óta lényegesen bűnözésközpontúbb
hétköznapokat élünk. Páran gyilkolni is szoktak közülünk.
Újabban meglehetős rendszerességgel. Alapvetően
gonoszak vagyunk, de nagyon lazán állunk hozzá.
– Ezek szerint Magnus ártatlan! Többé-kevésbé –
állapította meg Aline.
Helen érezhetően zavarba jött.
Alecet nem érdekelte ez az egész. Félretolta Bernardot,
mély, szaggatott lélegzetet vett, és előhúzott egy
szeráfpengét az övéből.
– Raguel! – A kard angyali fénnyel ragyogott fel.
Szeráfpengével támadni mondénra szörnyű
cselekedetnek számított. Az apja azt tanította neki, hogy
egyetlen valódi árnyvadász sem vetemedne ilyesmire.
Mielőtt bárki is megakadályozhatta volna, Alec olyan
közel emelte a szeráfpenge hegyét Bernard torkához, hogy
a férfi fehér ingének gallérja megfeketedett, és füstölni
kezdett.
– Hol van Magnus? Nem kérdezem meg még egyszer.
 Bernard szeme teljesen fehér lett. Kinyitotta a száját, de
a torkából előjövő hang nyilvánvalóan nem a sajátja volt.
Mennydörgött, és úgy ropogott, akár a tábortűz.
Egy démon hangja volt. A Pokol hercegének hangja.
– A Nagy Méreg? Hát ő itt van.
Bernard kurtán a rettenetes fénnyel teli pentagramma
felé intett. A ragyogásban halvány árnyak kezdtek
kirajzolódni. Alec pillanatról pillanatra egyre tisztábban
látott, lassan már ki is tudott venni valamit.
– Keresd meg! – szólt a démon Bernard szájából. – Ha
tudod.
Már tisztán látszott, mi történik a pentagrammában.
Alec szája kiszáradt a riadalomtól.
Látta Magnust. Nem is egy Magnust látott.
– Az egyik verekedő páros a valódi Magnus Bane és a
valódi Sinjun Dzsung. Tekintheted ezt amolyan
próbatételnek, kis árnyvadász. Ha felismered őt,
megmentheted.
Alec az íját és a kardját is a kezében tartotta, minden
izma megfeszült. Készen állt a harcra, majd’ beleőrült,
hogy megmenthesse Magnust, mégis a földbe gyökerezett
a lába az ijedtségtől.
Száz Magnus Bane verekedett az életéért száz Sinjun
Dzsunggal. Mind teljesen egyformák voltak. Száz fehérbe
öltöztetett Magnus Bane kelt birokra száz Sinjunnal, és
bármelyik lehetett közülük a valódi Magnus. Akár az is,
amelyik éppen a földön feküdt, a kegyelemdöfést várta, és
mérhetetlen szüksége lett volna Alec segítségére. Vagy az,
amelyik épp megnyerte a maga csatáját, hogy aztán Alec
ölje meg azzal, hogy segíteni próbál rajta.
– Zseniális varázslat, ha én mondom – mondta a démon
Bernardon keresztül. – Okos, de közben nagyon kegyetlen
is, mert reményt kínál neked. Nincs más dolgod, mint hogy
felismerd az igazi Magnus Bane-t. Nem így szokott lenni a
mesékben? A herceg akkor is felismeri az igaz szerelmét,
amikor az átváltozik, és hattyú lesz a hattyúk között, vagy
akár kavics a tengerparton. – Bernard felnevetett. –
Bárcsak mi is egy mesében lennénk most, nephilim!
 HUSZONNYOLCADIK FEJEZET

Bolondok hercege

A pentagrammában csendes rémület uralkodott, odakint

pedig teljes volt a káosz. Aztán fényesség támadt, ami
mintha kikapcsolta volna a kinti világot. A pentagrammán
túl már nem lehetett látni semmit. Alecet sem. Nem
maradt más, csak Magnus apja.
Fehér öltönyös férfi lebegett a tölcsérben, onnan nézett
le Magnusra és Sinjunra. A fején szögesdrót koronát viselt,
hozzá ugyanolyan matt ezüstkézelőt. Kecsesen ereszkedett
le a földre, mint amikor a csordogáló patak kavicságyon
fut át.
Azmodeusz ajkán halvány mosoly játszott, de azért így
is megmutatta csipkézett, éhes fogsorát. Előbb Sinjunra,
aztán Magnusra nézett.
– Hoztál nekem ajándékot!
– Apám? – szól Sinjun. Egészen olyan volt a hangja,
mint egy gyereké.
Magnus magába fojtotta a félelmét és a gyűlöletét,
aztán könnyedén félresöpört egy hajszálat a homlokából.
 – Szia, fater!
Azmodeusz éhes félmosollyal az arcán Magnusra
meredt.
A boszorkánymester hajszálpontosan meg tudta
állapítani, melyik az a másodperc, amikor Sinjunnak
leesik a tantusz. A nő az egyik pillanatban még teljesen
mozdulatlan volt, a következőben pedig már úgy remegett,
mint akit áramütés ért.
Lassan Magnus felé fordult.
– Ne! – nyöszörögte alig hallhatóan. – Az kizárt, hogy a
fia vagy. A valódi fia biztosan nem.
Magnus elhúzta a száját.
– Pedig sajnos de.
– Én megmondtam, drágaságom, hogy családi találkozó
lesz. – Azmodeusz egyre szélesebben mosolygott, ahogy
magába szívta a nő fájdalmát. Úgy nyalogatta az ajkát,
mint egy igazi ínyenc. – Csak hát nem a tiéd.
Azmodeusz játszott Sinjunnal, éppen olyan könnyedén
csinált bolondot belőle, mint annak idején Magnus a
Karmazsin Kéz első tagjaiból.
Sinjun továbbra is hol az egyiküket, hol a másikukat
nézte, hogy aztán úgy kapja el a fejét, mintha a látvány
kisütné a szemét. Magnus kíváncsi lett volna rá, hogy lát-e
köztük hasonlóságot. A nő hevesen, szaggatottan
kapkodott levegő után. Végül Magnuson állapodott meg a
tekintete.
– Mindent te kapsz meg – suttogta. – Mindent elvettél
tőlem.
– Milyen jó ötlet! – szólt Azmodeusz. – Szerintem tedd
ezt, fiam! Vedd vissza a szektádat! Foglald el a helyedet,
amit ő akart magának a jobbomon!
– Ne! – ordította Sinjun.
A nő égő szeme megtelt nedvességgel. Kicsorduló
könnyekkel támadott. Magnus elhajolt a kard elől, de
elvesztette az egyensúlyát, így amikor a következő csapás
érkezett, hanyatt esett, és épphogy félregördült a penge
útjából. Por ment a szemébe. Nem tűnt túl valószínűnek,
hogy sokáig el tudja kerülni az acélt és általa a halált.
Harmadszor azonban már nem csapott le a kard.
Magnus felnézett, aztán óvatosan fel is tápászkodott.
Sinjun támadás közben mozdulatlanná merevedett,
mintha éppen hasra esni készülne. Magnus a szemébe
nézett. A nő kétségbeesett tekintete ide-oda ugrált,
miközben a teste éppoly mozdulatlan volt, mint az arca
egész életében. Csak a szeme élt.
Magnus Azmodeuszra nézett, aki nagyon is ismerős
mozdulattal tárta szét a karját. Ő maga szokta ugyanezt a
mozdulatot tenni, miután bemutatott egy elegáns
varázslatot.
– Na most ezt nem értem – mondta Magnus. –
Elszórakoztál, bemutattad a jellegzetes trükködet,
megtetted az ajánlatodat, annyi fájdalmat és dühöt
okoztál, amennyit csak lehetett. Akkor miért állítottad
meg? Miért nem hagytad, hogy ez kifusson? Nem mintha
lelkesednék a gondolatért, hogy egy dühöngő szektavezér
rablóhússá változtasson, csak nem vágom, mit akarsz.
– Beszélgetni a fiammal – felelte Azmodeusz. –
Majdnem kétszáz év telt el, amióta utoljára találkoztunk,
Magnus. Nem írsz, nem hívsz, nem mutatsz be áldozatot
az oltáramnál. Megbántottad szerető apádat.
Magnus mellé lépett, és széles vigyorral az arcán
atyailag vállon veregette. Magnus ellökte volna magától,
de a karja áthatolt Azmodeusz testén.
– Te nem vagy itt igazából.
A démon groteszk vigyora lehetetlenül széles lett.
– Egyelőre nem. Előbb el kell vennem valakinek a
halhatatlanságát, hogy az lehessen a horgonyom ebben a
világban.
– Az én halhatatlanságomat – mondta Magnus.
Azmodeusz Sinjun felé intett.
– Jaj, nem. Az övé is megteszi. – A keze sima volt és
sápadt, ujjai karmokban végződtek.
Magnus látta, amint Sinjun szeme – az egyetlen
mozgásra képes testrésze – a megaláztatottság friss
könnyeivel telik meg.
– Ezek szerint engem megkímélsz – nyugtázta Magnus.
– Milyen csodálatos. Megérdeklődhetem, miért? Felteszem,
nem az apai szeretet csordult túl benned. Ilyesmit te nem
érezhetsz.
Elegáns, magas támlájú szék jelent meg. Azmodeusz
leült rá, és végigmérte Magnust.
– Az angyaloknak is vannak gyermekei – mondta
hátborzongatóan kiparodizálva azt, amikor egy apa esti
mesét mond a fiának. – Úgy tartják, nagyobb csoda nem is
létezik náluk ezen a világon. Ők a nephilimek, a démonok
pusztítói. Nekünk, a Pokol hercegeinek is születnek
gyerekeink. Sokan közülük hamuvá égnek és semmivé
lesznek, mert nem bírják elviselni a tudatot, hogy kicsodák
valójában, mások azonban életben maradnak. Nekik
vastrón dukál. A legenda szerint nem is létezik náluk
nagyobb átok ezen a világon.
Magnus szinte lélegzethez sem jutott. Olyan volt,
mintha égne körülötte a levegő.
– Sok gyerekem született erre a világra – folytatta
Azmodeusz. – Szinte mindben csalódnom kellett. Páran
rövid ideig hasznosnak bizonyultak, de aligha érték meg a
strapát. Elvesztették az erejüket, és összeroppant az
elméjük alig egy évszázad után. Legfeljebb kettő.
A Nagyobb Démonok gyerekei nagyon erősek lehetnek, de
ez az erő ritkán stabil. Sokáig vártam, hogy az egyik
gyerekem valódi átok lehessen ezen a világon, de idővel
feladtam. A gyerekeim képtelenek boldogulni akár ebben a
világban, akár egy másikban. Gyenge fények csupán,
szinte várják, hogy kioltsák őket. Te viszont! Erős vagy.
Küzdesz. Olyan üvöltéssel találtál rám, ami a világot
kettéhasíthatta volna. Amikor beszélsz, az angyalok vérei
hallgatnak rád. Átjárókat nyitottál világok között. Nagy
tetteket hajtottál végre, mert nem ismertél lehetetlent,
közben a magad módján tovább bolondoztál. Régóta rajtad
tartom a szemem. A démonok is lehetnek ám büszkék. Az
nagyon megy nekünk. Fiam, én büszke vagyok rád.
Valami üresség kezdett sajogni Magnus mellkasában.
Réges-régen még jelentett volna valamit, ha ezt hallja.
– Milyen megható! – mondta végül. – Mit akarsz?
Valamiért nem hinném, hogy egy ölelést.
– Téged akarlak – felelte Azmodeusz. – Te vagy a
legerősebb gyerekem, ennek következtében a kedvencem
is. Azt akarom, hogy a szolgálatomba állítsd az erődet.
Azután, amit érted tettem, a hűségedet kérem cserébe.
Magnus elnevette magát. Azmodeusz kinyitotta a száját,
hogy tovább mondja a magáét, de a boszorkánymester
felemelt kézzel intette csendre.
– Ez jó volt! – mondta a könnyeit törölgetve. – Mikor
tettél te értem bármit is?
Azmodeusz az egyik pillanatban még a széken ült, a
következőben azonban már ott állt Magnus mellett. Ahogy
a fülébe suttogott, olyan volt a hangja, mint egy kemence
sziszegése.
– Hogy is mondtam? – kérdezte a fiút. – Eljött az
emlékezés ideje.
Karmokban végződő kezét Magnus arcára tapasztotta.
Magnus előtt minden elhomályosodott, az egész teste
görcsbe rándult a betolakodástól.
Aztán egy szemvillanás alatt megváltozott a világ. Már
nem a pentagramma közepén lévő színpadon állt. A nap
sugarainak izzását érezte a bőrén. A homlokán kiütközött
a veríték. Amikor hátralépett, homok csikordult a cipője
alatt. Az óceán illatát érezte, valahol hullámok csapkodták
a partot.
Magnus pontosan tudta, hol van és mikor. Eltöltötte a
rettegés. A homokos tengerparton állt egy dzsungel szélén.
Több emberöltővel ezelőtt. Ez még a legeslegelső
emberöltő volt az életében, az első és egyben az utolsó
hely, amit valaha az otthonának nevezett.
Egyszerre eljutott a tudatáig, mennyire kicsi. Az inge
lazán lógott keskeny vállán, csontos végtagjai szinte
belevesztek az anyagba. Évszázadok óta egy változatlan
felnőtt testben élt, és már el is felejtette, milyen gyengének,
törékenynek és ijesztően sebezhetőnek lenni.
A forróságban egy férfi mély, reszelős hangját hallotta.
– Gyere ide, fiam!
Egy régi maláj dialektust használt, amit több száz éve
senki sem beszélt. Magnus utoljára gyerekkorában
hallotta, és nem is beszélte gyerekkora óta.
A mostohaapja lépett elő a dzsungelből, és úgy
megütötte a reszkető fiút, akiből később Magnus lett, hogy
az elterült a homokban.
Magnus remegett az ütésektől. A mostohaapjáról
megmaradt emlékei, amiket minden erejével szeretett
volna elfelejteni, most egy pillanat alatt elárasztották.
Homok ízét érezte a szájában, a nyirkos szövet érintését a
bőrén. Újra átélte azoknak az időknek a rettegését és
zsigeri dühét. Ökölbe szorította a kezét, nagyon akart tenni
valamit. Bármit.
A mostohaapja durva ujjai megragadták a karjánál
fogva, és talpra rántották. A férfi a homokon keresztül a
fák közé rángatta, egyenesen egy öreg pajta bejáratához.
Ez a múlt volt, az ő múltja. Magnus pontosan tudta, mi
fog következni, és ezért jobban félt, mint először.
A pajta, ahol az anyja felakasztotta magát, egy
elszenesedett sír volt már csak. A tetejében lyukak
tátongtak, az egyik fala teljesen ledőlt a közeli fák ránövő
ágai miatt, a padló deszkái között gyom ütötte fel a fejét.
A sötétben még mindig ott lógott az elvágott kötél.
A pajta egyik sarkában, a tető maradványai alatt keskeny
patak futott át. Középen alacsony asztal állt, rajta egy
bögre tele füstölővel, meg két áldozati tál és egy kőtábla,
rajta kezdetlegesen vésett női arccal. Magnus a képre
nézett, felidézte anyja bánatos szemét.
A gyerek Magnus felnézett a mostohaapjára, és látta,
hogy sír. A felnőtt Magnus átérezte a fiú szégyenét, amiért
gyűlöli ezt az embert, és a vágyát, hogy szeresse.
Közben persze tudta, mi következik.
A mostohaapa átkarolta a fiú vállát, és a patakhoz
vezette. A fiú érezte, milyen merevek a férfi ujjai – mintha
csak erőnek erejével tartotta volna magát, hogy ne
reszkessen.
Aztán durva kezek tapadtak a kis Magnus nyakára,
ahogy a férfi megragadta, és a víz alá nyomta. Magnust
elnyelte a hideg, és esélye sem volt levegőt venni többé.
A tüdeje heves görcsökben rángatózott, ahogy óhatatlanul
vízzel szívta tele. Két ököllel verte a vizet, küzdött, de nem
menekülhetett a mostohaapja szorításából.
Aztán valami reccsent, mint amikor egy ág törik ketté a
dzsungelben egy ragadozó lába alatt. Most először
éledezni kezdett benne a mágia. Valahogy sikerült
kifordulnia a mostohaapja erős kezei közül.
Magnus köhögött, fulladozott, aztán hosszú nedves
haját kisöpörte a szeméből.
– Bocsánat – nyögte fájdalmasan. – Jó leszek.
Megpróbálok jó lenni.
– Csak így lehetsz jó! – ordította a mostohaapja.
Magnus sikított.
 A férfi megint elkapta a nyakát, nem engedett a
szorításán, a lélegzete vadul zúgott Magnus fülében. Volt
valami rettenetes gyengédség a szavai
megfellebbezhetetlenségében.
– Ettől megtisztulsz – súgta az ember, akit apjaként
ismert. – Hidd el nekem!
Megint a víz alá nyomta a fiú fejét, ezúttal olyan
mélyre, hogy a patakmeder kövének ütközött. Magnus
zsibbasztó fájdalmat érzett, és reszketni kezdett, amikor a
fiú lassan elveszítette az eszméletét, és a halál felé
sodródott. Közben ő maga is fulladozott, bár ezzel együtt
mégis nagyon távol érezte magát a jelenettől. Hirtelen egy
árnyékot pillantott meg a víz fölött lebegni.
Suttogás töltötte be a fiú fejét, hidegebb volt, mint a víz
a tüdejében.
– Halld a szabadságodat jelentő szavakat! Csak mondd
ki őket, és beválthatod a saját életedet az övére. Csak
egyikőtök élheti ezt túl. Használd az erődet, vagy halj meg!
Abban a pillanatban könnyű volt meghozni a döntést.
A fiút nyugalom szállta meg, a varázsige szinte kifolyt a
szájából a vízbe. Az eddig pánikban verdeső keze egy
pillanatra megállt, aztán bonyolult mozdulatokat végzett.
A fiatal Magnus levegőt ugyan nem kapott, de a mágiája
már működésbe lépett.
A felnőtt Magnusnak eddig sejtelme sem volt róla,
hogyan hozhatta össze az apjával végző varázslatot.
Most már tudta.
A fiú kék lángoszloppá változott. Olyan forróság támadt
körülötte, hogy a patak vize azonnal felforrt. A lángok
éhesen kapaszkodtak fel a mostohaapja karján, hogy
aztán elemésszék a férfit.
A mostohaapja sikolya betöltötte a sötét pajtát, ahol az
anyja meghalt.
Magnus egyszerre ott állt a fiúval szemben, a
gyerekkori énje pedig visszanézett rá. Az inge
megfeketedett, a testéből füst szállt fel. Egy pillanatra azt
hitte, a gyerek is látja őt, de rájött, hogy valójában a
mostohaapja elszenesedett holttestére mered.
– Egy pillanatig sem akartam, hogy ez legyen – suttogta
minden régi árnyékának és szellemének, az anyjának és a
mostohaapjának, meg az elveszett, sérült gyereknek, aki ő
volt valaha.
– Dehogynem akartad – mondta Azmodeusz. – Életben
szerettél volna maradni.
A valódi apja most ott állt a fiú mellett, aki valaha
Magnus volt, és a gomolygó füstön keresztül nézte a
felnőtt boszorkánymestert.
– Most már elmehetsz – fordult a gyerekhez. – Ügyes
voltál. Most menj, vidd minél többre az életben! Egy nap
talán visszajövök érted.
Magnus kipislogta a szeméből a füstöt, és megint az
amfiteátrumban felállított színpad közepén találta magát
az éjszakai égbolt alatt.
Ingatagnak érezte a lába alatt a földet, de tudta, hogy
csak azért, mert reszket. Alig pár pillanat telt el. Sinjun
még mindig a mozdulatba dermedve állt, kétségbeesett
tekintetét rászegezve. A pentagrammán kívüli sötétség
kezdett szürkeséggé szelídülni. Magnus már majdnem ki
tudta venni az őt bámuló emberek körvonalait.
Azmodeusz mellette állt, és úgy karolta át Magnus
vállát, hogy az szinte már ölelésnek hatott.
– Most már láthatod – szólt. – Én mentettelek meg.
Engem választottál. Te vagy a kedvenc gyermekem, mert
én edzettelek ebben a tűzben. Visszajöttem érted, ahogyan
ígértem. Sehol, egyik világban sincs olyan ember, aki
elfogad és úgy megért, mint én. Egyedül én létezem
számodra. Nem lehetsz másé, csakis az enyém.
Rideg, nehéz kés öltött testet Magnus kezében. Az apja
halkan beszélt, hangjában a pokol tüze ropogott.
– Fogd ezt a fegyvert, és vedd Sinjun vérét! Áldozd fel őt,
hogy átjöhessek hozzád ebbe a világba. Láttam minden
küzdelmedet, és minden lázadásodra büszke voltam –
mondta Azmodeusz. – A fajtám mindig nagyra tartotta a
lázadókat. Minden szenvedésednek célja volt, mert erősebb
lettél tőlük, és elvezettek ehhez a pillanathoz. Büszke
vagyok rád, gyermekem, én legősibb átokfajzatom. Semmi
sem szerez nekem akkora örömet, minthogy méltó helyére
emelhetem a fiamat, és a lábai elé teríthetem a világ
összes királyságát.
Magnus szinte érezte az apja kezét a vállán. Azmodeusz
másik kezének halványan sugárzó melege a csuklóját
ölelte körül, mintha a démon egyenesen Sinjun szívébe
akarta volna mártani vele a pengét.
Ahogyan annyi évvel ezelőtt arra is rávette Magnust,
hogy megölje a mostohaapját. Magnus akkor választott.
Talán jól döntött.
– Tudod… – kezdte most. – Az van…, hogy nekem nem
kell a világ. Iszonyat rumli van benne. Még a saját
lakásomban sem tudok rendet tartani. Még mindig nem
pucoltam ki a flittert a lámpabúrából a macskám
szülinapi bulija után, pedig az hónapokkal ezelőtt volt.
Azmodeusz kezének hője és nyomása ellenére Magnus
leengedte a kést. Most már felnőtt volt, világok és életek
választották el attól a riadt kisfiútól. Senki nem mondhatta
meg neki, mit válasszon. Egyedül is tudott döntéseket
hozni.
Azmodeusz elnevette magát. Beleremegett a világ.
– Amiatt a fiú miatt?
Magnus azt hitte, jobban már nem is félhetne, de aztán
rádöbbent, hogy akaratlanul is felhívta Azmodeusz
figyelmét Alecre.
– Semmi közöd a szerelmi életemhez, apám – jelentette
ki Magnus a tőle telhető legtöbb méltósággal.
Tudta, hogy Azmodeusz érzékeli, mennyire halálosan
fél, de egyszerűen nem adhatta meg neki azt az örömet,
hogy el is ismeri.
– Kifejezetten szórakoztatónak találom, hogy behálóztál
egy nephilimet – közölte Azmodeusz. – Semmi sem ér fel
egy jó kis kihívással, és mi más lehetne, ha arra utazol,
hogy megronts valakit a legtisztábbak közül?
A nephilimek olyan hévvel szeretik eljátszani az igaz
embert. Látom én, miért érzel kísértést, hogy árnyékot vess
erre az öntudatos izzásra. Még a nephilimek is
bekaphatják a csalit, ha a test bűneiről van szó meg a
féltékenység, a vágy és a szerelmi bánat tomboló
csodájáról. Néha a nephilimek még könnyebben esnek
ilyen csapdába, mint mások. Fogadd elismerésem, fiam!
– Nem erről van szó – mondta Magnus. – Szeretem őt.
– Szereted? – kérdezte Azmodeusz. – Vagy csak ezt
mondod magadnak, hogy azt tehesd, amit akarsz, éppen
úgy, mint amikor élve elégetted a mostohaapádat.
A démonok nem tudnak szeretni, te magad mondtad.
Minden, ami te vagy, félig tőlem származik. Ez egészen
bizonyosan azt is jelenti, hogy csak egy fél szívet örököltél.
Magnus elfordította az arcát. Annak idején a néma
testvérek azt mondták neki, hogy a
boszorkánymestereknek is van lelkük. Ő akkor úgy
döntött, hogy hisz nekik.
– Minden, ami én vagyok – mondta Magnus –, az teljes
egészében én vagyok.
– És ő is szeret téged? – kérdezte megint csak nevetve
Azmodeusz.
Tökéletesen utánozta Catarinát, ugyanazon a hangon
tette fel ugyanazt a kérdést, elárulva ezzel Magnusnak,
hogy nincs olyan szeretet az életében, amit biztonságban
tarthat Azmodeusztól.
– Soha nem lenne képes olyasvalakit szeretni, mint te –
folytatta Azmodeusz. – A Pokol mágiája izzik benned,
megégetsz mindent, amihez hozzáérsz. Előfordulhat, hogy
most meg akar kapni, de rólam nem meséltél neki, igaz? –
Azmodeusz elmosolyodott. – Ezt bölcsen tetted. Ha tudná
az igazságot, meg kellene ölnöm. Egyetlen nephilim sem
tudhat az én legősibb átokfajzatomról.
– Nem tud róla – szűrte a fogai között Magnus. – És ne
nevezz így!
 – Tudod, hogy ha elmondod neki, azzal veszélybe
sodrod a boszorkánymester barátaidat – figyelmeztette
Azmodeusz. Úgy lapozott Magnus emlékei között, mintha
egy pakli kártyát pörgetne át. – De nem bántad, hogy van
ürügyed, igaz? Féltél, hogy ha Alexander Lightwood
megtudja, ki a valódi apád, undorodva fordulna el tőled.
Te is tudod, hogy mindenképpen így lesz. Gyűlölni fog, és
megvet majd a halhatatlanságodért, amikor elsorvad. Ő az
erény bajnokának született, te meg az örök éjszakának.
A romlottságod lassan elriasztja őt. Nem fog tudni sokáig
elviselni, mert az vagy, aki vagy. Vagy ez a helyzet
pusztítja el őt, vagy ő pusztít el téged.
Azmodeusz szavaiból már nem tűz és füst szállt fel,
hanem jéghideg vízcseppekként hullottak a
kilátástalanság óceánjába. Semmi olyat nem mondott,
amit Magnus ne gondolt volna végig magában.
A boszorkánymester lenézett a késre. A markolaton és a
markolatvédőn lévő embléma egy kiterjesztett szárnyú
rovart formált. Magnus Sinjunra nézett, aki a penge
hegyére szögezte a tekintetét. Bár továbbra sem tudott
mozdulni, az arcán izzadságcseppek csorogtak végig.
– Értesz te engem. Mindig is tudtad, hogy nem tarthat ez
sokáig. – Azmodeusz lélegzete felborzolta Magnus haját. –
Soha semmi nem fog kitartani az életedben rajtam kívül.
Nélkülem végképp egyedül leszel.
Magnus lehajtotta a fejét. Emlékezett rá, hogyan
botorkált a tűzforró homokban kétségbeesetten. Egész
életében érezte a hamvakból felszálló füst szagát. Egy
időben annyira rosszul érezte magát a bőrében, hogy nem
tudta, mit válaszolt volna Azmodeusznak.
Most már tudta.
Megfordult, otthagyta az apját, és leejtette a kést a
földre.
– Nem vagyok egyedül. De még ha egyedül volnék is,
ugyanezt felelném. Én már tudom, mi az a hit – mondta. –
Tudom, ki vagyok, és tudom, kit szeretek. A válaszom nem.
Azmodeusz vállat vont.
– Ám legyen. Amikor meghalsz, azért ne feledd, hogy
kaptál tőlem egy esélyt. Magam mellett akartalak tudni, de
boldogan alkalmazkodom a helyzethez.
Azmodeusz lustán intett, mire Sinjun zihálva zuhant a
földre. Még mindig erősen markolta a kardját. Magnus
nem tudhatta, mennyit látott és mennyit fogott fel a
történtekből.
Amikor végre mozogni tudott, a nő feltápászkodott.
Előbb Azmodeuszra, aztán Magnusra pillantott, végül a
kezében tartott fegyverre.
– Sinjun lányom! – mondta Azmodeusz. – Kiválasztott
vagy! Fogadd el dicső végzetedet!
Sinjun a démon felé fordította kiismerhetetlen arcát,
aztán leghűségesebb hívéhez méltón eléjárult.
– Jól van – bólintott, és Azmodeusz oldalába döfte a
kardját.
Azmodeusz fénylő alakja elhomályosult, amíg puszta
vibrálás volt a levegőben, hogy aztán kicsit távolabb
öltsön testet újra a fejük fölött lebegve.
– Az árulás szórakoztat – mondta. – Megbocsátok. Értem
a haragodat, átérzem a fájdalmadat. Ez vagy te. Tudom,
milyen mély volt mindig a magányod. Ragadd meg ezt a
lehetőséget! Vess véget Magnus életének, és megkapod azt,
amire vágytál! Egy apát, egy légiónyi démont, akik a
parancsodat lesik, és egy világot, ahol uralkodhatsz.
Sinjun Magnus felé fordult. Leeresztette a vállát, aztán
összehúzta magát, az izmait újult elszántsággal feszítette
meg. Karddal a kezében rávetette magát Magnusra, és a
földre taszította.
A könnyei forrón hullottak Magnus arcára. A szabad
kezével újra meg újra megütötte a férfit, aztán felemelte a
kardját. Habozott.
– Ne! – hörögte Magnus vérrel teli szájjal.
– Muszáj! – tombolt Sinjun. – Szükségem van rá. Semmi
sem vagyok nélküle.
– Több lehetsz ennél – mondta Magnus.
A nő megrázta a fejét. Kétségbeesésen kívül semmi nem
látszott a tekintetében. Magnus az eldobott kés után
mászott a földön, már el is érte a markolatát az ujjai
hegyével, aztán mély lélegzetet vett, és lassan kifújta a
levegőt. Elengedte a kést.
Sinjun két kézzel Magnus szíve fölé emelte a kardot, és
lesújtott vele.
 HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

A bolond lovagja

Alec elkeseredetten meredt a látomásra a

pentagrammában. Megnézett magának minden egyes
Sinjunt, és az összes pontosan ugyanolyan volt.
Szemügyre vette minden egyes Magnus arcát, és az összes
Magnus volt. Magnus, aki egy kardot forgatott, Magnus,
aki térden állva zihált, Magnus, aki az égnek emelte a
kezét, Magnus, aki a földön feküdt, a mellén ülő Sinjunnal,
pedig gyilkos döfésre emelte a kardját.
– Ezt megszívtad, árnyvadász – szólt Bernard most már
a saját hangján.
Nevetés hullámzott végig a Karmazsin Kéz körülöttük
álló tagjain. Helen feléjük vágott izzó szeráfpengéjével –
az arcán könnyek csillogtak. Miattam sír, gondolta
meglepetten Alec. Miattam.
– Hallgassanak! – mordult rájuk. A szektatagok
nevetése elhalt.
– Szerintem nagyon vicces – jegyezte meg Bernard. –
Idejött, és azt hitte, ő lesz a hős. Elszánta magát, hogy
végez az ellenséggel. De még csak meg sem találja az
ellenséget. Fogalma sincs, melyik az!
Alec felajzotta az íját, és rezzenéstelen kézzel célra
tartotta.
– Azt nem is kell tudnom – mondta. – Elég, ha azt
tudom, melyik Magnus.
A pentagramma ragyogásán keresztül kilőtte a
nyílvesszőt.
 HARMINCADIK FEJEZET

A győzelem utóélete

Magnus várta a halálos döfést, de az csak nem jött. Sinjun

hirtelen felüvöltött, és karjában egy nyílvesszővel
hátrahőkölt. Az a nyílvessző nagyon ismerős volt.
– Alec!
Magnus egy kiáltással kiszabadította magát. Oldalt
gördült, és féltérdre emelkedett. Újabb nyílvessző repült el
a feje fölött Sinjun felé. A pentagramma vibrálásán
keresztül homályosan kirajzolódó alak felé vetette magát,
és átnyújtotta a kezét a mágikus határvonalon a fénybe.
Végül csak hasznosnak bizonyult, hogy legalább az
ujjaival át tudta törni a határvonalat. Egy kéz ragadta meg
az övét. Alec keze volt az. Ugyanúgy nyúlt érte, mint
kétszer is korábban: egyszer a hideg vízben, egyszer egy
szikla peremén, most pedig egy pentagrammában, ahol ott
lebegett a Nagyobb Démon, akitől Magnus mindennél
jobban félt. Használd az erőmet, mondta neki egyszer Alec,
Magnus pedig, akinek korábban mindig egyedül kellett
erősnek lennie, elképedt. Most ismét megtelt Alec erejével.
A mágia melegen, fényesen, rémisztően tért vissza, és
alakította át.
Energia vibrált az ereiben. A pentagramma
hátborzongató fénye megváltozott. Magnus elengedte Alec
kezét, és az apja felé fordult.
– Ne! – kiáltotta Azmodeusz, mintha parancsszóra
visszafordíthatná azt, amit Magnus tett. – Magnus, várj!
Magnusból szeretet, mágia és angyali erő keveréke
robbant elő. A pentagramma határvonalai darabokra
hullottak. Visszatért köréjük a világ, elesett szektatagok és
démonok káosza.
De Azmodeusz nem hagyta annyiban. Kivetülése a
halandó világba egyre halványabb lett, de Azmodeusz, a
Nagyobb Démon, Edom ura, a Pokol hercege felemelte a
karját, mire mély feketeség kezdett terjedni a
pentagramma központjából, magába szippantva a fényt.
A fejük felett kavargó felhőtakaró oszlani kezdett, az
örvény pulzált és érezhetően gyengülni kezdett. Elvesztette
az alakját, az ég repedéseiből vakító fehér és éjfekete fény
robbant ki. A föld megbillent a lábuk alatt, és fekete
szakadék nyílt az egykori pentagramma közepén, éhes
szája mindent a mélység felé húzott. Magnus szánkázni
kezdett, ahogy a színpad deszkái szétmállottak a lába alatt,
mint a leomló föld.
Térdre rogyott. A láthatatlan erő egyre
ellenállhatatlanabbul húzta minden porcikáját. Az idegei
pattanásig feszültek, és úgy kapaszkodott a morzsálódó
deszkákba, mint valamifelé neki dobott mentőövbe.
Sinjun egy darabig ugyanígy küszködött mellette, aztán
felkiáltott, amikor a forgószél felemelte a földről.
– Magnus! Fogd meg a kezem!
A boszorkánymester valahonnan a deszkák recsegésén
és a haldokló fény sistergésén túlról hallotta Alec hangját.
Felemelte a fejét, tekintetével a fiút kereste.
Már alig volt hol megvetnie a lábát. Sinjun sikítva nyúlt
utána, ujjai a férfi vérfoltos zakóját markolták, ahogy
mindketten alábuktak a sötétbe…
Hirtelen rántással álltak meg a semmiben lógva. Alec
ujjai összezáródtak Magnus csuklóján. Valahogy
átvetődött a megsemmisült pentagrammán, és az
elmorzsolódott színpadon. Mintha megnyúlt volna,
deréktól felfelé a mélység pereme fölött függött. Próbálta
felhúzni Magnust, de Sinjunéval együtt már nem bírta el a
súlyát. Előrecsúszott, szabad kezével kétségbeesetten
markolta a szakadék szélét.
Magnus torkát elszorította a félelem. Sinjun még
mindig belékapaszkodott. Nagyon úgy festett, hogy együtt
zuhannak a mélybe.
– Engedj el! – kiáltotta fel Magnus Alecnek. – Engedj
leesni!
A fiúnak elkerekedett a szeme. Még nagyobb erővel
szorította Magnus csuklóját. Aztán mozgás támadt
mögötte. A két árnyvadász lány jelent meg a szakadék
szélén, akik Alec oldalán harcoltak. Az egyik elkapta
Alecet, és felhúzta, a másik pedig Magnusért nyúlt.
A mélység dühödten üvöltött fel, ahogy Magnus és Sinjun
megszabadult a vonzásától, és Aleckel együtt az
elszenesedett földre bucskáztak.
 Aztán a szakadék úgy, ahogy volt, eltűnt.
Az ezt követő különös csendben a két lány megragadta
Sinjunt, és hátrakötötte a csuklóját; a nő nem állt ellen.
Magnus zihálva ült fel, és csak most vette észre, hogy még
mindig Alec kezét fogja. Illetve pontosabban Alec fogta
továbbra is az ő kezét.
A fiú mocskos volt, por lepte a ruháit, az arcát vér
borította, kék szeme vadul villogott. Magnus tudatáig csak
halványan jutott el, hogy valahol a távolban még mindig
emberek rohangálnak, Sinjunt pedig elvezetik. Egyedül
Alecet látta. Alecet, aki eljött, hogy megmentse őt.
– Alexander – suttogta. – Mondtam, hogy engedj el.
A fiú hirtelen olyan erővel karolta át, hogy majd
összeroppantotta. Magnus visszanyelte a lélegzetét, ami
épp zokogásba készült fordulni, és Alec nyakába temette
az arcát. A keze végigfutott Alec hátán, a vállán,
megérintette a nyakszirtjét, puha sötét haját. Most már
elhitte, hogy él, hogy nem esett baja, hogy ez a valóság.
Alec még vadabbul ölelte, úgy suttogott a fülébe.
– Soha nem engednélek el.

Pontosan három másodpercig örülhettek a

viszontlátásnak. A balul sikerült rituálé következményei
igencsak látványosak voltak.
A bukást a mágikus energia hirtelen erőszakos kitörése
jelezte. A mennydörgésszerű hangot olyan erejű robbanás
követte, amitől füst és por gombafelhője emelkedett a
levegőbe. Magnus átkarolta Alecet, és egy gyors
varázsigével mindkettejüket megvédte a szálló
törmeléktől.
Amikor végül csend lett, Magnus óvatosan leengedte a
mágikus pajzsot. A karját és a lábát továbbra is Alec köré
fonta, a fiú pedig hunyorogva pislogott körbe.
– Ne mondogasd már, hogy engedjelek el! – szólt a fiú. –
Úgysem hallgatok rád soha. Nem akarok semmi többet az
élettől. Ha te a szakadékba zuhansz, én is veled tartok.
– Maradj velem! – mondta Magnus, és két tenyere közé
fogta Alec arcát. A körülöttük égő tüzek tükörképe
csillaggá változott a fiú szemében. – Szeretek veled lenni.
Mindent szeretek benned, Alexander.
Magnus magához húzta Alecet, és megcsókolta, a fiú
pedig elengedte magát, feszülő izmai végre ellazultak.
A csóknak forróság-, por-, vér- és mennyországíze volt.
Alec szempillái puhán érték Magnus arcát, mint egy
pillangó szárnyai.
– Fiúk! – szólalt meg egy női hang. – Jó látni, hogy
ennyire örültök egymásnak, de még mindig nyüzsögnek
itt a szektatagok. Menjünk!
Magnus felnézett a sötét hajú nőre. Az Aleckel együtt
érkező két árnyvadász egyike volt. Jia Penhallow lányát
ismerte fel benne. Aztán körbejáratta a tekintetét az őket
minden irányból körülvevő pusztításon.
A levegő még mindig csordultig volt mágiával, a villa
egyik szárnya lángra kapott, de úgy tűnt, elmúlt a veszély.
A Karmazsin Kéz legtöbb tagja elmenekült, a többiek pedig
vagy szintén menekülni készültek, vagy sebesülten
hevertek a földön. A legfanatikusabbak és a legostobábbak
közülük még mindig próbálták rávenni a többieket, hogy
vegyék a kezükbe az irányítást.
– Teljesen igazad van – mondta Magnus a Penhallow
lánynak. – Most nem a szerelemmel kell foglalkozni,
hanem azzal, hogy lépjünk olajra, méghozzá
mihamarabb.
Aleckel feltápászkodtak, és a lány mellett elindultak a
villa eleje felé. Sem szektatagokat, sem démonokat nem
láttak a környéken, legalábbis egyelőre. A másik
árnyvadász már várta őket Sinjunnal, akinek egy
márványoszlop mögött összekötötte a kezét.
A boszorkánymesternő néma volt, a fejét lehajtotta.
Magnus nem tudta, hogy meg is sebesült, vagy csak az
életkedve ment el. A két árnyvadásznő suttogva kezdett
beszélgetni egymással. Magnus alaposabban szemügyre
vette őket, és hirtelen rájött, hogy az aranyhajú lányt már
látta a Tanács ülésein.
– Te Helen Blackthorn vagy. A Los Angeles-i Intézetből,
ugye?
Helen meglepetten bólintott.
Magnus az alacsonyabb lány felé fordult.
– Te pedig csakis Jia lánya lehetsz. Irene?
– Aline – felelte Aline tágra nyílt szemmel. – Nem
gondoltam volna, hogy tudod a nevemet. Mármint hogy
nagyjából sejted. Messziről láttalak Aleckel a Gardnál.
Nagy rajongód vagyok.
– Mindig örömömre szolgál, ha találkozhatom egy
rajongóval – mondta Magnus. – Anyukád kiköpött mása
vagy.
 Jiával néha csípős megjegyzéseket tettek a Klávé
különböző tagjaira mandarin nyelven. Kedves nő volt.
Alec Aline és Helen felé biccentett.
– Nem juthattam volna el hozzád nélkülük.
– Köszönöm mindkettőtöknek, hogy eljöttetek
megmenteni – mondta Magnus.
A tündérfülű, Blackthorn-szemű lány összerezzent.
– Igazából nem azért jöttem, hogy megmentselek –
vallotta be. – Be akartalak vinni kihallgatásra. Mármint…
korábban. Most már nyilván nem.
– Nos – mosolyodott el Magnus –, akkor ebből elég jól
jöttem ki. Azért így is kösz.
– Nagyjából nulla százalék az esélye, hogy az
árnyvadászok a Római Intézetben nem vesznek észre egy
szupernóvarobbanást egy gladiátoraréna helyén a
dombok között – jegyezte meg Aline. A düledező
márványfalnak támaszkodott, és vidáman nézett fel
Helenre. – Gratulálok, Blackthorn. Végre megkapod az
erősítésedet.
Helen nem viszonozta Aline mosolyát. Gyorsan
megfogalmazott egy tűzlevelet, és útjára küldte. Nagyon
sápadt volt az arca.
– Mit mondunk a többi árnyvadásznak? – kérdezte
Aline. – Még mindig halvány gőzöm sincs, mi történt a
pentagrammában.
Magnus slágvortokban beszámolt az éjszaka
eseményeiről, csak azt nem említette, hogy Azmodeusz az
apja. Tudta, hogy el kellene mondania, de a démon szavai
ott visszhangoztak a fülében: Ha tudná az igazságot, meg
kellene ölnöm. Egyetlen nephilim sem tudhat az én legősibb
átokfajzatomról.
Azmodeusz eltűnt, de nem halt meg. Magnus gyűlölt
engedelmeskedni az apjának, de semmi olyasmire nem
volt hajlandó, ami azt jelenthette volna, hogy elveszíti
Alecet. Most biztosan nem.
Sinjun felemelte a fejét Magnust hallgatva, aztán
mozdulatlan arcában összeszűkült a szeme, amikor
ráébredt, mit hagyott ki a másik boszorkánymester.
Magnus tudta, hogy a nő felfedhetné a titkát. Itt és most
elmondhatná ezeknek a nephilimeknek a teljes igazságot.
Magnus az ajkába harapott, vér és félelem ízét érezte.
Sinjun néma maradt. Még csak a száját sem nyitotta ki.
Tekintete a távolba meredt, mintha a valódi Sinjun valahol
messze járna.
– Sinjun végül csak szembeszállt a Nagyobb Démonnal
– mondta Magnus szinte akarata ellenére.
– Aztán viszont meg akart ölni téged – mutatott rá Alec.
– Nem volt választása – emlékeztette Magnus.
– Megvolt ugyanaz a választása, mint neked.
– Elveszett – magyarázta Magnus. – Kétségbeesett.
Egyszer én is ilyen voltam.
– Magnus – szólt komoran Alec. – Kérhetjük a Klávét,
hogy legyen vele elnéző, de azután, amit tett, nem
lehetünk elnézőbbek. Te is tudod, hogy így van.
Magnusnak eszébe jutott az apja, amint arról beszélt,
hogy az angyalok gyermekei az erény bajnokainak
születtek. Talán csak azért szeretett volna kegyelmet
kiharcolni Sinjunnak, mert neki magának is annyi hibája
volt. Vagy talán azért, mert a nő egyelőre megőrizte a
titkát.
– Igen – bólintott. – Tudom.
– Egyáltalán miért beszélgetünk erről? – Helennek
elcsuklott a hangja. – Az egész Római Intézet ide tart már.
Mind tudjuk, hogy a Klávé ki fogja végezni.
Helen hosszú idő után most először szólalt meg, és
remegett a hangja. Aline aggodalmasan figyelte. Magnus
nem ismerte jól Helent, de abban teljesen biztos volt, hogy
nem Sinjun sorsa zaklatta fel ennyire.
– Mi baj? – kérdezte Aline.
– Annyira igyekeztem, hogy azt tegyem, ami helyes, de
elszúrtam az egészet. Ha te nem vagy, Alec, nem jövök ide,
és ártatlanok haltak volna meg – felelte Helen. – Én nem
ilyen árnyvadász szeretnék lenni.
– Helen, hibáztál – mondta Alec. – A Klávé azt erőlteti,
hogy ne bízzunk az alvilágiakban. A Szövetség meg
minden más ellenére ezt tukmálja belénk, mi pedig… –
Elhallgatott, felnézett a tiszta, hűvös csillagokra. – Régen
követtem a szabályokat, mert azt hittem, ez kell hozzá,
hogy mindenki biztonságban legyen, aki fontos nekem –
folytatta aztán. – Idővel rádöbbentem, hogy a „mindenki,
aki fontos nekem” elég sok embert foglal magában, és
nem is csak azokat, akiket a Klávé hajlandó befogadni.
– Akkor mit javasolsz? – kérdezte súgva Helen.
– Változtassuk meg a Klávét! – felelte Alec. – Belülről.
Hozzunk új törvényeket! Jobbakat.
– Az intézetvezetők javasolhatnak új törvényeket –
mondta Aline. – Anyukád…
 – Én magam akarom megtenni – jelentette ki Alec. – És
nem elégszem meg azzal, hogy egy intézetet vezessek.
Megértettem… hogy nem nekem kell változnom. És nem is
neked, Helen, vagy neked, Aline. A világnak kell
megváltoznia, és mi leszünk azok, akik megváltoztatják.
– Megjöttek az árnyvadászok – szólalt meg váratlanul
Sinjun, mire mind felé fordultak. – Nézzétek!
Igaza volt. A Római Intézet árnyvadászai megérkeztek.
Beözönlöttek a kapun, tátott szájjal bámulták az égő villát,
az elszenesedett földet, a fehér öltönyös szektatagokat,
akik közül többen sebesülten feküdtek a földön, mások
pedig fejvesztve rohangáltak.
Amint a megmaradt szektatagok meglátták az
árnyvadászokat, menekülőre fogták. A nephilimek a
nyomukba eredtek.
Magnus a végsőkig kimerülten dőlt a villa falának, úgy
figyelte az eseményeket.
Nem tudta nem észrevenni, hogy Sinjun is őket figyeli.
A nő az oszlopnak támaszkodott, és megint elcsendesedett.
A Klávé meg fogja ölni, és a Spirális Labirintus sem lesz
vele jóindulatúbb, mint a nephilimek. Senki sem fog
megértést tanúsítani egy boszorkánymester iránt, aki
ártatlanokat gyilkolt meg, és kis híján megidézett egy
Nagyobb Démont erre a világra. Magnus mindent értett,
mégis sajnálta a nőt.
Alec megszorította a kezét.
Sötét hajú árnyvadász sietett oda hozzájuk, hogy aztán
olaszul bocsátkozzon Helennel heves beszélgetésbe.
Magnus hamarosan összerakta, hogy a nő Chiara
Malatesta, a Római Intézet vezetője, és egyszerre volt
zavarodott meg bosszús.
Végül belekotyogott a beszélgetésbe.
– Helen nagyon bátor – mondta. – Tudta, hogy nem
késlekedhet, ha meg akarja akadályozni a rituálét. Az
életemet köszönhetem neki és Aline Penhallow-nak.
– Hékás! – szólt rá Alec, de azért mosolygott közben.
Magnus nyomott egy csókot a fiú arcára. Chiara
Malatesta felhúzta a szemöldökét, aztán vállat vont. Az
olaszoknak megvolt a maguk szerelmi filozófiája.
– Boszorkánymester! – szólt a nő tökéletes angolsággal.
– Emlékszem magára a Tanács üléseiről. Jó pár szektatag
megsebesült. Tud nekünk segíteni a gyógyításukban?
Magnus sóhajtott, és felgyűrte ocsmány, ráadásul
reménytelenül tönkrement inge ujját.
– Ez részben az én saram – mondta. – Ideje rendet
tennem.
Helen és Aline csatlakozott Signora Malatestához meg a
többiekhez, és együtt fésülték át a terepet kósza
szektatagok meg démonaktivitás nyomai után kutatva.
Alec maradt, hogy Sinjunt őrizhesse – és Magnus reményei
szerint pihenhessen egy kicsit.
A levegő sűrű volt a portól, a robbanások az égen
homályba vesztek. Magnus ide-oda járkált a kavicsos
udvaron, és ahányszor csak talált egy sebesült szektatagot,
az jutott eszébe, hogy Alec is eljött érte, és úgy gyógyította
meg, mintha ő volna Catarina.
Nemsokára újabb árnyvadászok bukkantak elő a
füstből. Igyekezett inkább Alecre gondolni, nem pedig
arra, hogy mi fog történni Sinjunnal.
– Ó, szia! – Egy árnyvadászfiú torpant meg mellette. –
Magnus Bane? Soha nem volt még alkalmam közelről
megnézni magamnak.
Magnus felhorkant.
– Néztem már ki jobban is. – Belegondolt jelen alaposan
megviselt állapotába, ahogy ott állt gyűrötten egy rossz
öltönyben. – Sokkal jobban!
– Azt a! – mondta a fiú. – Vajon elbírná-e a szívem?
Amúgy elég jóban vagyok Aleckel. Beszélgettünk róla,
hogy valamit kitalálunk későbbre. Örülnék, ha te is velünk
tartanál. Csinálhatunk bármit, amit szeretnél. – Kacsintott.
– Bármit.
– Hmm – bólintott Magnus. – És ki vagy te?
– Leon Verlac – felelte a fiú.
– Nos, Leon Verlac – mondta lassan Magnus. – Álmodj
csak tovább!
 HARMINCEGYEDIK FEJEZET

Könyörület

Alec a repedezett kőoszlopnak dőlve figyelte a barátait.

Helen és Aline a villa kertjében járt fel-alá, hogy
biztonságba helyezzék a megmaradt szektatagokat.
A fegyvereiket készenlétben tartották arra az esetre, ha el
kellene bánniuk egy-egy hátramaradt démonnal, bár a
jelek szerint Azmodeusz távozásának lendülete magával
ragadta mindet. Nem mintha így ne akadt volna elég
tennivaló – szektatagokat kellett kimenteni a törmelék
alól, apróbb tüzeket kellett eloltani, útba kellett igazítani a
római árnyvadászokat a megfelelő helyszínekre.
Magnus azokat a szektatagokat gyógyította, akik
nemrég még alig várták, hogy végignézhessék, hogyan
áldozzák fel őt. Higgadtan vonult egyik embertől a
másikig, ahogyan Catarina is tette a bálban. Alec mindig
könnyen megtalálta, csak az ujjbegyeiből villanó kék
szikrákat kellett keresnie. Ahogyan ő látta, Magnus nem
egyszerűen rendes volt, hanem kész szent.
Sinjun felé fordult. Az én sötét tükröm, mondta Magnus,
bár Alec semmi közöset nem látott bennük. A nő még
mindig a márványoszlophoz kötözve bámult a semmibe.
Alec csak most vette észre, hogy könnyek folynak az
arcán.
– Most kérkedni szeretnél? – kérdezte keserűen, amikor
észrevette, hogy Alec őt figyeli. – Ostoba voltam. Beleéltem
magam, hogy Azmodeusz az apám. Azt hittem, a
Karmazsin Kéz a családom. Tévedtem. Mindig magányos
voltam, és egyedül is fogok meghalni. Elégedett vagy?
Alec a fejét rázta.
– Csak azon gondolkodtam, milyen lennél, ha találtál
volna valakit, aki nem árul el.
– Szerinted Magnusszal kellene járnom? – kérdezte
gúnyos vigyorral Sinjun.
Ő volt az, aki bebörtönözte Magnust, és a nyilvános
kivégzését tervezte, mégis látta, kicsoda valójában.
Mindenki látta. Alec feszengeni kezdett a gondolatra, hogy
milyen sok ember akar Magnusszal lenni. Nem is akart
foglalkozni ezzel. Talán soha többé nem kell foglalkozni
vele.
– Le akartad szúrni – emlékeztette Alec. – Szóval
nyilván nem.
Sinjun gúnyosan horkantott. Alec próbált nem gondolni
a nő Magnus szíve felé sújtó kardjára.
– Sajnálom, hogy meg akartam ölni – dörmögte Sinjun,
tekintetét a földre szegezve. – Ezt add át neki!
Alec látta maga előtt Magnust abban a pillanatban,
amikor a pentagramma határai leomlottak.
A boszorkánymester megfordult, és az elemek is vele
fordultak. A keze felemelkedett, sima barna bőrét mágia
vette körül, ami hamarosan fehéren ragyogott sötét haja
körül is, szemében tűz lobogott.
Vibrált az energiától, felfoghatatlanul gyönyörű és
veszélyes volt.
És egyetlen embert sem bántott azok közül, akik őt
bántották.
Magnus bízott Sinjunban, de a nő elárulta – ő pedig
ennek ellenére továbbra is bízott az emberekben. Alecnek
semmi kétsége nem volt efelől. Ő maga bízott Aline-ben és
Helenben, sőt a New York-i vámpírokban is, és jól sült el a
dolog. Talán csak így lehet bármit is elérni – meg kell
kockáztatni a másokba vetett bizalmat.
Nem akarta, hogy Sinjun megússza ezt az ügyet. Meg
kellett kapnia a méltó büntetését, de Alec azt is tudta, hogy
ha a Klávé megkaparintja a nőt, ez a büntetés a halál lesz.
Ám legyen, mondta magának. A törvény szigorú, de a
törvény az törvény.
Az apja mindig arra intette, hogy legyen óvatos, és ne
kövessen el hibákat, ne támadjon a sajátjaira,
engedelmeskedjen a törvény szellemének és betűjének.
Helenre gondolt, aki mindenáron jó árnyvadász akart
lenni a családja szemében. Alec, aki saját másságának
feszélyezett tudatában élt, és nem kételkedett benne, hogy
úgyis csalódást fog okozni az apjának, mindig követte a
szabályokat.
Magnus megölhette volna Sinjunt, miután elpusztította
a pentagrammát, sőt azóta is bármikor. Ehelyett láthatólag
minden erejével azon volt, hogy megmentse. Ha volt
választása, az általa ismert Magnus mindig a jóindulat
mellett döntött.
Alec lehajolt, és elvágta Sinjun kötelét a
szeráfpengéjével. A fegyver angyali ereje még a mágikus
kötelékeken is áthatolt.
– Mit csinálsz? – suttogta Sinjun.
Alec maga sem tudta biztosan.
– Menj! – mondta nyersen. Amikor Sinjun csak bámult
rá, Alec megismételte. – Menj! Vagy itt akarsz maradni,
hogy a Klávé könyörületére bízd magad?
Sinjun bizonytalanul előrelépett, és a keze fejével
letörölte a könnyeit. A szemében keserűség villant.
– Azt hiszed, ismered Magnus Bane-t, de elképzelni nem
tudod, milyen mély és sötét titkokat rejteget előtted. Annyi
mindent nem mondott el.
– Azt nem is akarom tudni – közölte Alec.
A nő fanyar mosolyra húzta a száját.
– Egy nap akkor is megtudod.
Alec hirtelen támadt dühvel lépett Sinjun felé, mire a nő
nyelt egyet, és elrohant a füstbe, ahogy csak a lába bírta.
A római árnyvadászok már a villa területén voltak.
Nincs kizárva, hogy megint elfogják, de Alec a
lehetőségekhez mérten esélyt adott neki. Senki sem
hibáztathatta Magnust, Aline-t vagy Helent. Alec ezt
egymaga tette.
A forgó porfelhőre nézett, aztán az eget mélylilára és
ragyogó vörösre festő fényekre. Egy szép napon megint
követni fogja a szabályokat. Majd, ha megváltoztak.
Éppen elindult, amikor két alak bukkant elő a ködből.
Alec felkészült, hogy megválaszolja az olasz
árnyvadászok kérdéseinek özönét, de csak Aline és Helen
volt az. Magnus kissé lemaradva követte őket. Aline jött
elöl, és tátva maradt a szája, amikor meglátta Alecet
egyedül a romoknál, az elvágott kötéllel a lába előtt.
– Az Angyalra! – sóhajtotta Aline. – Sinjun megszökött?
– Hát… már nincs itt – mondta Alec.
Aline becsukta a száját. Olyan képet vágott, mint aki
citromba harapott.
– Nincs itt? – kérdezett vissza Helen. – És mit mondunk a
többi árnyvadásznak? „Elfogtunk egy veszélyes bűnözőt,
de hagytuk, hogy kicsússzon a kezünk közül, bocsi.”
Hát ez így tényleg nem hangzott valami jól.
Máris kiáltások harsantak a közelben. Alec
árnyvadászöltözetet viselő alakokat látott, akik
szektatagokat vezettek el. Magnus csatlakozott a
többiekhez az elvágott kötél fölött.
Amikor Alec meglátta a boszorkánymester arcát, a
szíve hevesebben kezdett verni a boldogság és az
aggodalom keverékétől. Magnus fehér öltönyét hamu és
vér borította. Megsebesült, és nagyon fáradtnak látszott.
– Sinjun elment? – kérdezte, és egy pillanatra becsukta a
szemét. – Szinte örülök.
Ha Magnus szinte örült, akkor Alec elhamarkodott
döntése már megérte a kockázatot.
– Figyeljetek ide! – mondta óvatosan a
boszorkánymester. – Ti hárman minden dicséretet és hálát
megérdemeltek azért a munkáért, amit ma végeztetek.
Átvágtátok magatokat egy démonimádó szektán, a földdel
tettetek egyenlővé egy villát az olasz vidéken, és
megakadályoztátok, hogy a Pokol egyik hercege megvesse
a lábát ezen a világon. Biztos vagyok benne, hogy az
Intézetben megkapjátok a nektek járó elismerést és
vállveregetést.
Alec megint ugyanannak a hideg félelemnek a szelét
érezte, mint amikor ott látta Magnust a színpadon, és attól
tartott, hogy eldobja magától az életét, mielőtt odaér
hozzá.
– És? – kérdezte bizonytalanul.
– És a Klávé velem nem fog így bánni. Én voltam ma a
pentagrammában, és én állok ennek a kis mulatságnak a
középpontjában. Az árnyvadászok engem fognak faggatni.
Nem akarom, hogy bármelyikőtök is bajba kerüljön,
amiért eljöttetek értem. Fürödjetek ennek a sikeres
küldetésnek a dicsőségében, és akkor sikerülhet leplezni,
mennyire kínos is lehetett volna számotokra a helyzet.
Véletlenül bukkantatok erre a titokzatos rendezvényre.
Semmi többet nem tudtok. Mondjátok nekik, hogy engem
kérdezzenek.
Alec összenézett előbb Aline-nel, aztán Helennel.
– Megállítottuk a Karmazsin Kezet – mondta Alec. – Ez a
lényeg, nem?
Aline bólintott.
– Egy gonosz szekta meg akarta idézni Azmodeuszt, de
mi hárman a nyomukra bukkantunk, és véget vetettünk a
szertartásuknak, mielőtt még sikerrel járhattak volna.
– Továbbá használhatatlanná tettük a főhadiszállásukat
– tette hozzá Helen. – És megmentettük azt az embert, akit
fel akartak áldozni a ritáléjukhoz. Ez az igazság. Ennél
többnek nem is kell szerepelnie a jelentésben.
– Ezzel nem hazudunk a Klávénak – mondta gyorsan
Aline. – Persze eleve nem is tennék ilyet, mert anya
leszedetné a rúnáimat, meg még rosszabbakat is tenne
velem. Komolyan, csak tisztázzuk ezt az ügyet a Klávéval,
és ne terheljük őket lényegtelen részletekkel. Neked semmi
közöd a Karmazsin Kézhez, Magnus, azon kívül, hogy
téged szántak áldozatnak. Kit érdekel, mi történt az
ősidőkben?
– Majd előadom, hogy azért mentem a Párizsi Intézetbe,
mert egy boszorkánymester segítséget kért tőlem, nem
pedig azért, mert egyedül akartam mindent megoldani –
folytatta Helen.
– Ha engem nem hurcolnak meg – mondta Magnus –,
akkor téged még annyira sem kellene. Rábukkantál egy
nyomra, és elismerésre méltó elkötelezettséggel követted.
Egyáltalán nem fontos, miért téged keresett meg a
boszorkánymester, azért-e, mert félig tündér vagy, esetleg
más okból. Mint az eredmény világosan mutatja, jól
döntött.
– Jobban nem is dönthetett volna – kontrázott Aline. –
Megsemmisítetted a Karmazsin Kezet. Megtettél mindent,
amit lehetett. Egyetlen másik árnyvadász sem tehetett
volna többet.
Helen Aline-re nézett. A lány arcán halvány rózsaszín
árnyalat jelent meg. Alec meglepetten ismerte fel Helen
tekintetében az érzést, ami őt is gyakran utolérte Magnus
közelében: a bátortalan örömöt, amiért jó véleménnyel
volt róla, majd az egyre erősödő bizonytalanságot, hogy
mikor jön rá, voltaképpen mennyire nem érdemli meg az
elismerést.
Alec gyanította, hogy ezt-azt nem vett észre a társaival
kapcsolatban, annyira csak Magnusszal volt elfoglalva.
– A gond persze az – mondta Magnus –, hogy Sinjun
hiányában a Klávé keresni fog valakit, akire rákenheti,
hogy ő vezette a Karmazsin Kezet.
Alec hirtelen pánikba esett.
– Nem te leszel az! Nem foghatják rád.
Magnus meglepő gyengédséggel nézett rá.
– Nem fogják rám, drága. Majd kitalálunk valamit.
Amikor megjelentek páran a villa területét átkutató
árnyvadászok közül, elhallgatott. Helen váltott pár szót az
olaszok vezetőjével, miközben a többiek elrohantak
mellettük.
Aztán négyesben elindultak vissza a villa bejárata felé.
Alec elkapta Helen tekintetét.
– Bocs, ha bekavartam neked.
– Mit mondtam neked, Alec Lightwood? – kérdezte
Helen. – Akárhová mész, katasztrófák járnak a
nyomodban. Épületek dőlnek össze. Foglyok szöknek meg.
Kezdek hozzászokni. – Lopott pillantást vetett Aline-re, aki
azonnal elvörösödött. – Igazából kezdem megszeretni.
Aline megköszörülte a torkát.
– Tudok egy helyet. Semmi különös nincs benne. Csak
egy kis kávézó a Tevere partján. Talán összeülhetnénk ott
valamikor. Mármint amikor ráérsz. Ha szeretnéd. –
Körbenézett a többieken. – A meghívás amúgy Helennek
szólt. Nem neked meg Magnusnak.
– Vágom – bólintott Alec, aki végre tényleg vágta.
– Ezt az évet utazással töltöm – mondta lassan Helen. –
Jövő héten elvileg a Prágai Intézetben leszek.
– Ó! – Aline érezhetően elszontyolodott.
Helenen látszott, hogy erősen gondolkodik valamin.
– De ez után a nagy kaland után – szólt aztán – rám
férne a pihenés. Valószínűleg elintézhetem, hogy egy
darabig még a Római Intézetben maradhassak.
– Tényleg? – kérdezte suttogva Aline.
Helen megállt, és egyenesen a lány szemébe nézett. Alec
és Magnus igyekezett úgy tenni, mintha valahol máshol
volnának.
– Ha úgy gondolod, ahogy gondolom, hogy gondolod –
folytatta Helen. – Ha igazi randevút szeretnél. Velem.
– Igen – vágta rá Aline, aki nyilvánvalóan lemondott
róla, hogy lazára vegye a figurát. – Igen, igen, igen, igazi
randira gondoltam. Életemben nem láttam ilyen szép
embert, Helen Blackthorn. És ahogy harcolsz, az már
költészet. Amikor a családodról meséltél, majdnem
elsírtam magam. Szóval igyunk meg egy kávét, vagy
vacsorázzunk együtt, vagy töltsünk el egy hétvégét
Firenzében! Várj, nem is, mondhattam volna valami
elegánsabbat. Majd elolvasok pár romantikus könyvet, és
megtanulok szebben fogalmazni. Ne haragudj!
Láthatólag halálra rémült.
– Miért kérsz bocsánatot? – kérdezte Helen. – Ez tetszett.
– Igen? – kérdezte Aline. – Eljössz velem reggelizni?
– Nos, nem – felelte Helen.
 Aline teljesen kétségbeesett.
– Elszúrtam. Hol szúrtam el?
– Csak arra gondoltam – felelte gyorsan Helen –, hogy
ebédeljünk inkább. Úgy visszamehetünk előbb az Intézetbe
rendbe szedni magunkat. Ichor van az ujjaim között.
– Ó! – Aline elhallgatott egy pillanatra. – Rendben.
Fantasztikus! Mármint oké.
Elkezdte részletesen felvázolni az ebéd terveit. Alec
elképzelni sem tudta, hogyan hoz össze egy jazz combót
három óra alatt, de boldog volt, amiért ilyen boldognak
látja Aline-t – a lány szeme csillogott, az arcába pír szökött
az izgatottságtól. Helen nyilván mást is látott rajta a
boldogságon kívül, mert amikor a lány elhallgatott egy
pillanatra, hogy levegőt vegyen, odahajolt, és
megcsókolta.
Csak az ajkaik érintkeztek futólag, óvatos csók volt.
Aline elmosolyodott közben, aztán megfogta Helent a
könyökénél fogva, és közelebb húzta magához.
A látóhatáron épp megjelenő első napsugarak
megvillantak az Aline ujját díszítő Penhallow-gyűrűn,
amikor a lány félrehúzta Helen haját az arcából, közben
pedig újra és újra megcsókolta.
– Remélem, összejön nekik – súgta oda Alec
Magnusnak.
– Én azt hittem, eleve együtt voltak – mondta Magnus. –
Aranyos pár. Hölgyeim, nem szívesen zavarom meg az
idillt, de Leon Verlac errefelé tart.
Helen és Aline mosolyogva lépett el egymástól. Leon
általában vidám arcán szokatlan komorsággal közeledett.
Bernardot taszigálta maga előtt. A férfinak össze volt
kötözve a keze, és hevesen tiltakozott.
– Nem tehetik ezt velem! Az egész Magnus Bane hibája!
– Mintha egyetlen szavát is elhinnénk – mondta
gúnyosan Leon.
– A Karmazsin Kéz vezetője vagyok, sötét és
karizmatikus parancsnoka, a trón mögött álló erő, akinek
egyben a trónon a helye. Nem tűröm, hogy úgy bánjanak
velem, mint egy közönséges bűnözővel!
Leon Verlac a válla fölött Helenre és Aline-re, aztán
Alecre és Magnusra pillantott. Alec üres tekintettel nézett
vissza rá.
– Hát ez van – mondta Leon, mielőtt még egyet taszított
a Karmazsin Kéz sötét és karizmatikus parancsnokán. –
Mindenkinek nehéz napja van.
Aline mosolya lassan virágba boruló boldogságról
árulkodott.
– Ezzel gondolom, le is tudtuk a Karmazsin Kéz
vezetőjének kérdését.
– Ki gondolta volna, hogy egyszer még örülni fogok
Leonnak? – morfondírozott Helen.
– Azt hiszem, szövetséget kellene kötnünk – javasolta
Alec. – Mind a négyen megtartjuk magunknak, amit a
Karmazsin Kézről tudunk. Ami azt illeti, jobban örülnék,
ha erről az egészről egyetlen szót sem szólnánk New
Yorkban senkinek. Soha.
– Bölcs gondolat – jegyezte meg Aline. Még mindig
pirosas volt az arca, és Helen kezét fogta. – Ha Jace és
Isabelle megtudja, hogy ilyen jól szórakoztunk nélkülük,
kinyírnak bennünket.
Helen bólintott.
– Mi négyen nem is találkoztunk itt. Ez soha meg sem
történt. Várom, hogy találkozhassak veled, Alec.
Életünkben először.
Ha Alec apja hallana a szektáról és Magnus múltjáról,
ugyanazt feltételezné, mint eleinte Helen, vagy valami
még annál is rosszabbat. Ezt nagyon nem szerette volna.
Továbbra is hitt benne, hogy ha az apja megismerné
Magnust, ő is észrevenné azt, amit Helen és Sinjun. Azt,
amit Alec az első pillanattól tudott.
Azt persze az apja is örömmel hallaná, hogy Alec részt
vett egy sikeres római küldetésben. A Karmazsin Kéz
vezetőjét elfogták, a szekta működését és a rettenetes
rituálét berekesztették. Tényleg elképzelhető volt, hogy a
Római Intézet egyszerűen dicséretben részesíti őket a jól
végzett munkájukért.
De Magnuséhoz képest az apja elismerése mit sem
számított – mint ahogyan a Klávé egyetlen másik tagjáé
sem. Alec tudta, ki ő. Tudta, mit tett, miért harcolt, és tudta,
miért fog harcolni a jövőben.
És azt is pontosan tudta, kit szeret.
Lassan leülepedett a por, a napsugarak melegebbek
lettek, ragyogó fehér fényük tisztára mosta az új napot.
A rögtönzött amfiteátrum, a nézőtér kőpadjai és a
Karmazsin Kéz utolsó főhadiszállásául szolgáló villa mind
romokban hevert ezen a tiszta őszi reggelen.
Alec magát is meglepte, amikor hangosan felnevetett.
Kinyújtotta a kezét. Magnus keze már várt rá.
 EPILÓGUS

Ez a város
az otthonom
†††

„Hogy New York-e a legszebb város a világon?

Nincs messze tőle…
Ez a mi költészetünk, mert lehoztuk az égről a csillagokat.”
– Ezra Pound –
– Tehát ez a Karmazsin Kéz utáni hajszánk teljes története.
Magnus színpadias mozdulatot tett a csészéjével. Tea
loccsant ki belőle, egyenesen Tessa illúziójára.
Tessa szürke szemében mosoly villant. A nő mindig
komolynak mutatta magát, mégis gyakran mosolygott.
Ezúttal Magnus is visszamosolygott rá. Szakított magának
egy kis időt, mielőtt útnak indultak volna Aleckel.
Mindeközben az árnyvadászok továbbra is a szektáról
szóló jelentésükkel voltak elfoglalva.
Magnus is tartozott egy jelentéssel, és még így
kivetítésen keresztül is jó volt látni Tessa arcát.
– Jó kis történet – állapította meg Tessa.
– Továbbadod a Spirális Labirintusnak? – kérdezte
Magnus.
– Valamit mondok majd nekik – felelte Tessa. – Valamit,
ami nyomokban sem hasonlít arra a történetre, amit az
imént hallottam tőled. De hát tudod, egy történetet
sokféleképpen lehet előadni.
– Te voltál a közönség – mondta Magnus. – Rád bízom.
– Boldog vagy?
– Igen, boldog vagyok, amiért többé nem vádolnak
igazságtalanul azzal, hogy egy világméretű pusztulást
áhító szektát vezetek. Azt sem bánom, hogy egy holdkóros
boszorkánymester nem küld utánam démonokat, hogy
kergessenek végig Európán. Nagyon kellemes érzés.
 – Nem kétlem – mondta kedvesen Tessa. – De boldog
vagy?
Magnus régóta ismerte a nőt, és nem félt leengedni a
pajzsát egy kurta válasz erejéig.
– Igen.
Tessa pillanatnyi habozás nélkül elmosolyodott.
– Örülök.
A nővel ellentétben Magnus habozott pár pillanatot,
mielőtt folytatta.
– Kérdezhetek valamit? Egyszer te is árnyvadászt
szerettél.
– Gondolod, hogy elmúlt?
– Amikor árnyvadászt szerettél, féltél valaha?
– Állandóan – felelte Tessa. – Csak természetes, ha az
ember attól fél, hogy elveszíti azt, aki a legfontosabb a
számára a világon. Azért ne rettegj túlságosan, Magnus!
Tudom, hogy a boszorkánymesterek meg az árnyvadászok
nagyon mások, és nem könnyű áthidalni a világaitok közti
szakadékot. Viszont egyszer azt mondta nekem valaki,
hogy a megfelelő embert egyáltalán nem érdekli az
ilyesmi. Megépíthetitek azt a hidat a szakadék fölött, és
egymásra találhattok. Sőt, együtt olyat is építhettek, amire
külön-külön sosem lettetek volna képesek.
Egy időre csend lett, mind a ketten az átélt és az
eljövendő korokon elmélkedtek. A nap még mindig
fényesen ragyogott be Magnus római hotelszobájának
ablakán, de a boszorkánymester tudta, hogy már nem
sokáig.
– De végül csak elveszítjük a szerelmet – mondta
kelletlenül. – Ezt mind a ketten tudjuk.
– Nem – rázta a fejét Tessa. – A szerelem megváltoztat.
Az egész világot megváltoztatja. Én azt hiszem, hogy a
szerelmet nem veszítheted el, akármilyen sokáig élsz is.
Bízz a szerelemben! Bízz Alecben!
Magnus szeretett volna, de nem tudta elfelejteni, mit
mondott Azmodeusz: ő csak átoknak született erre a
világra. Nemrég még a tekintetével könyörgött Sinjunnak,
hogy ne beszéljen Alecnek az apjáról. Tessának nem akart
hazudni. Nem merte azt ígérni, hogy megfogadja a nő
tanácsát.
– És ha azzal vesztem el, hogy igazat mondok?
– És ha azzal veszted el, hogy eltitkolod az igazságot?
Magnus a fejét rázta.
– Vigyázz magadra, Tessa! – mondta ahelyett, hogy
bármit is ígért volna a nőnek.
Tessa nem erőltette a dolgot.
– Te is, barátom! Mind a kettőtöknek a legjobbakat
kívánom.
Tessa képmása elhalványult, puha barna haja úgy
párolgott el, mint egy felhő. Egy pillanat elteltével Magnus
felállt, és elment átöltözni. Alec a Római Intézetben várta,
hogy végre folytathassák a vakációjukat.

Portál nyílt, kettéhasítva a levegőt az Intézet lépcsőjének

alján. Magnus a lépcső tetején állt. Már megölelt
mindenkit, köztük két olasz árnyvadászt is, akik
érezhetően igen meglepődtek ezen, de azért ugyanolyan
lelkesen viszonozták az ölelést, még ha közben be is kellett
mutatkozniuk. Manuelának és Rossellának hívták őket.
Magnus aranyosnak találta mindkettőt.
Alec kizárólag Aline-t ölelte meg, de őt szorosan.
Magnus Alec tarkóját nézte a lány vállán, aztán
összemosolygott Helennel.
– Remélem, mesés lesz a vakációtok következő
állomása – mondta Helen.
– Az lesz. Remélem, te is jól fogod érezni magad ott,
ahová továbbutazol.
– Az a helyzet – mondta Helen –, hogy kicsit
belefáradtam az utazásba. Jó nekem itt, ahol vagyok.
Aline Helen mellé lépett.
– Utazás? – kérdezett vissza. – Én arra gondoltam, hogy
ha útitársat szeretnél, amikor elmész a Prágai Intézetbe,
veled tarthatnék. Épp semmi dolgom a gonosz erőivel való
harcolászáson kívül. De azt csinálhatjuk együtt is.
Helen elmosolyodott.
– Azt hiszem, találunk megoldást.
Alec elhajolt Leon Verlac ölelési kísérlete elől, aki így –
jobb híján – a levegőnek adott két puszit, majd felsietett a
lépcsőn Magnushoz.
– Akkor folytathatjuk a vakációt? – kérdezte Magnus a
fiú felé nyújtva a kezét.
– Alig várom. – Alec megfogta kedvese kezét.
A poggyászaikkal a nyomukban beléptek a portálba.
Maguk mögött hagyták a Római Intézetet, és a
boszorkánymester brooklyni lakásának nappalijában
bukkantak elő.
 Magnus felemelt kézzel lassan körbefordult. Minden
függöny szétnyílt, az ablakok kivágódtak. Napfény
árasztotta el a padlót és a skarlátvörös, sárga meg kék
csomókból szőtt szőnyeget, hogy aztán megvillanjon a
borjúbőrbe és aranyba kötött varázskönyveken meg az új
kávéfőzőn, amit Magnus azért vett, mert Alec
helytelenítette, hogy a környékbeli büfékből idézi meg a
kávét, ami tulajdonképpen lopás.
Miau Ce-tung félrebillentett fejjel, bizonytalanul
közeledett, aztán nyolcasokat írt le Magnus lába körül,
mielőtt felugrott rá, majd a karján felmászott a vállára,
ahol kényelmesen elhelyezkedett. Magnus füle mellett
dorombolt, smirglivel felérő nyelvével egy darabig az
arcát nyalogatta, majd miután ezzel letudta a szükséges
üdvözlést, leugrott, és vissza sem nézett.
– Én is szeretlek, Miau Ce-tung! – kiáltotta utána
Magnus.
Alec az égnek emelte a kezét, és nyújtózott egyet, majd
ide-oda ingatta a felsőtestét, mielőtt lehuppant a kanapéra.
Lerúgta a cipőjét, és a párnák közé süppedt.
– Jó visszajönni New Yorkba! Végre itthon! Ki kell
pihennem a vakációnkat.
Magnus keze után nyúlt, a boszorkánymester pedig
letelepedett mellé, és érezte, amint Alec ujjai a hajába
túrnak.
– Itt nincsenek kihagyhatatlan turistalátványosságok,
nincsenek elegáns vacsorák, amikhez repülő szerkezetek
kellenek, és végképp nincsenek szekták meg gyilkos
boszorkánymesterek – súgta Alec fülébe. – Itt csak az
otthon van.
– Jó visszajönni – mondta Alec. – Hiányzott a kilátás
ebből az ablakból.
– Igen – bólintott elgondolkodva Magnus.
Annyi ablakot látott már annyi városban. Soha eszébe
nem jutott, hogy egy kilátás hiányozhat.
– És Izzy is hiányzott.
Magnus Alec marcona húgára gondolt, akit a fiú az
élete árán is megvédett volna.
– Igen.
– Meg Jace is.
– Eh – mondta Magnus.
Elmosolyodott Alec arcának támasztva az arcát. Tudta,
hogy a fiú érzékeli a mosolyát, még ha nem is látja. Igaz,
hogy soha nem hiányzott még neki kilátás, de jólesett,
hogy ez most igen. Különös érzés volt kinézni a homokkő
lakóépületekre, a kék égre, a Brooklyn híd ívére,
Manhattan csillogó tornyaira, és arra gondolni, hogy ez az
a hely, ahová mindig visszatér, mert család és barátok
várják.
– Szerintem senki nem várt még vissza minket –
mondta Alec.
– Nem kell magyarázkodnunk, amiért korán
hazajöttünk – felelte Magnus. – Soha nem
magyarázkodom. Egy csomó időt spórolok vele, és
hozzájárul, hogy a titokzatosság levegője lengjen körül.
– Nem, úgy értettem… – Alec nyelt egyet. – Hiányoznak,
de egész jól ellenék még egy kicsit csak veled. Egyáltalán
nem kell elmondanunk nekik, hogy visszajöttünk.
 Magnus felvillanyozódott.
– Bármikor nyithatunk egy portált, és visszamehetünk
vakációzni, ha úgy tartja kedvünk. Eljuthatunk az operába
is, azt annyira vártad. Idővel.
– Mondhatom, hogy bedöglött a telefonom – javasolta
Alec. – Vagy, hogy beleesett a Teverébe.
Magnus pajkosan mosolygott.
– Jobb ötletem van.
Felugrott a kanapéról, és a lakás hátsó részébe sietett.
Elmormolt egy varázsigét, majd két széles mozdulattal a
falak mellé tolta a bútorokat.
Alec felé fordult, hirtelen egy nagyon fényes és nagyon
zöld bőrnadrágot viselt.
– Úgy hiszem, a következő állomásunk Berlin lett volna.
A következő egy órában többhétnyi utazást váltottak ki
azzal, hogy a Magnus által a lakás falára varázsolt
hátterek előtt pózoltak. Először táncra perdültek egy
berlini diszkóban, majd nemsokára már Madridban álltak
a Prado előtt.
Alec adott pár kekszet egy kis csapat galambnak, amiket
Magnus varázsolt le az épület tetejéről.
– Egy bikát is előteremthetek – javasolta Magnus. – Az
életszerűség kedvéért.
– Bika nem kell – jelentette ki Alec.
Az utolsó fotó Új-Delhiben készült a Jama Masjid előtt az
Eid-al-Fitr idején. Magnus ezúttal több ezüsttálra való
gulab jamunt, rasmalait és kheert varázsolt elő más
kedvenceivel egyetemben, hogy aztán egymást etessék az
édességekkel a lencsébe vigyorogva.
 Alec magához húzta Magnust egy csókra, aztán
cukortól ragadós ujjakkal elbizonytalanodott. Magnus
mozdulatára csillogó mágia folyt elő az ujjaiból,
eltakarította a desszerteket, a hátteret meg a szirupot az
ujjaikról. Közelebb hajolt, megfogta Alec állát, és
megcsókolta a fiút.
– Most, hogy letudtuk a vakációt – mondta Magnus –,
akár jól is érezhetjük magunkat.
Az ősi varázskönyvekkel teli polcnak dőlt, és megfogta
Alec kezét.
– Az csodás lenne – felelte félénken Alec.
– Visszatekintve – folytatta Magnus – egy extravagáns
nyaralás kicsit talán túlzás most, amikor… ez még annyira
új. – Kettejükre mutatott.
Alec elmosolyodott.
– Folyamatosan azon aggódtam, mivel fogom elszúrni.
– Hogyan is szúrhatnád el?
Alec vállat vont.
– Bírom-e a tempódat? Elég érdekes leszek-e?
Magnus elnevette magát.
– Meg akartam neked mutatni a világot, azt, hogy
milyen nagyszerű és romantikus kaland is tud lenni az
élet. Ezért terveztem el azt a hőlégballonos vacsorát
Párizsban. Tudod, mennyi ideig tartott, mire
kiókumláltam? Csak arra, hogy függőlegesen tartsam az
asztalt meg a székeket, többórányi olyan mágia ment rá,
amihez még hasonlót sem láttál. Mégis lezuhantunk.
Alec vele nevetett.
– Egy kicsit talán túlzásba estem – ismerte el Magnus –,
de a maga teljes pompájában akartam a lábad elé teríteni
Európát. Azt akartam, hogy jól érezd magad.
Amikor megint Alecre nézett, látta, hogy a fiú
összeráncolja a szemöldökét.
– Jól éreztem én magam – mondta –, de ahhoz nem volt
szükség ilyesmire. Ezek csak helyek. Nem kell nekem
műsort rendezni, hogy meggyőzz. Nem kell sem Párizs,
sem Velence, sem Róma. Csak téged akarlak.
Csönd lett.
A délutáni napsugarak beözönlöttek a nyitott ablakon,
megtáncoltatták a porszemeket a levegőben, és meleg
ragyogással világították meg összefűzött ujjaikat. Magnus
hallotta a brooklyni forgalom zaját, a dudálva tülekedő
taxikat.
– Rég meg szerettem volna kérdezni valamit – mondta
Magnus. – Azt mondtad, hogy amikor Sinjunnal a
pentagrammában harcoltunk, és lelőtted, többtucatnyi
példányban láttál bennünket küzdeni. Honnan tudtad,
melyik az igazi Sinjun?
– Nem tudtam – felelte Alec. – Azt tudtam, hogy melyik
vagy te.
– Ó! Talán az a verzióm jóképűbb volt a többinél? –
kérdezte elbűvölten Magnus. – Kifinomultabb? Esetleg
birtokában volt némi je ne sais quoi-nak 12?
– Hát azt nem tudom – mondta Alec. – A késedért
nyúltál. Már a kezedben volt, de elengedted.
Magnus elszontyolodott.
– Arról ismertél föl, hogy rosszabbul harcoltam, mint ő?
– kérdezte. – Nos, ez igen rossz hír. Gondolom, a „pocsék
harcos” benne van a top tíz kizáró okban az
árnyvadászoknál.
– Nincs benne.
– Akkor a tizenegyedik, közvetlenül azután, hogy „nem
is néz ki jól feketében”?
Alec megint a fejét rázta.
– Mielőtt összejöttünk – mondta –, sokszor voltam
dühös, és másokon töltöttem ki a fájdalmamat. Kedvesnek
lenni, ha fáj… nagyon nehéz. A legtöbben képtelenek rá.
A démon, aki rád küldte ezt a varázslatot, el sem tudta
képzelni, hogy lehetséges. Viszont annyi egyforma alak
között volt egy, aki habozott bántani valakit még a
legszörnyűbb pillanatban is. Csakis az lehettél te.
– Jaj – mondta Magnus.
Két kezébe vette Alec arcát, és megint megcsókolta a
fiút. Számtalanszor csókolták már meg egymást, mégis
újra meg újra rácsodálkozott Alec reakciójára, meg arra
is, ahogyan ő reagált Alecre.
– Kettesben vagyunk – mormogta Alec úgy, hogy
közben összeért a szájuk. – A lakást rovások védik. Egy
démon sem tud megzavarni bennünket.
– Az ajtót kulcsra zártam – tette hozzá Magnus. – És a
legjobb zárat szereztem be, amilyet pénzzel és mágiával
csak lehetséges. Még a nyitórúnák sem működnek az
ajtómon.
– Az jó hír – mondta Alec.
Magnus alig értette. A fiú szájának mozgása a sajátján
minden értelmes gondolatot kiűzött a fejéből.
Csettintett hát az ujjaival a háta mögött lévő ágy felé,
mire az arany- és skarlátszínű paplan kósza vitorlaként
lebegett a túlsó sarokba.
– Lehetne, hogy…?
Alec szemében vágy villant.
– Igen!
Az ágyra dőltek, és összefonódtak a selyemlepedőn.
Magnus Alec pólója alá fúrta a kezét, érezte a fiú forró
bőrét a kopott pamut alatt, és az izmok remegését a
csupasz hasán. A saját vágya láng volt valahol mélyen a
gyomrában, ahonnan aztán továbbterjedt a mellkasába, és
összeszorította a torkát. Alexander! Én gyönyörű
Alexanderem! Tudod te, hogy mennyire akarlak?
Egy apró hangocska mégis azt súgta neki, hogy nem
mondhatja el az igazságot Alecnek az apjáról, az életéről.
Szerette volna minden titkát a szerelmével megosztani, de
ezzel csak veszélybe sodorná őt. Ezt meg kell tartania
magának.
– Várj, várj, várj! – zihálta Magnus.
– Miért? – kérdezte Alec csóktól duzzadó szájjal és
vágytól kába tekintettel.
Tényleg, miért? Jó kérdés. Magnus becsukta a szemét, de
így is villództak előtte a fények, miközben Alec teste
melegen, édesen, tökéletesen simult az övéhez. Fuldoklott
a fényben.
Eltolta magától a fiút, de azért nem túl messzire – arra
nem lett volna képes. Alec végül talán ha tenyérnyi
távolságra került tőle a piros selymen.
– Csak nem akarom, hogy olyasmit tegyél, amit később
megbánsz – mondta Magnus. – Addig várunk, ameddig
csak akarod. Ha úgy gondolod, akár… Akár addig, amíg
biztos nem leszel az érzéseidben.
– Mi van? – Alec láthatólag nem értette, mi történik, és
már kicsit ingerült is volt.
Amikor Magnus elképzelte a szép, érzéki pillanatokat az
ő szeretett Alecjével, vagy azokat a pillanatokat, amikor
nemes szívvel feláldozta magát, nem úgy képzelte, hogy
az ő szeretett Alecje ennyire ideges lesz.
– Megcsókoltalak a Szövetség Termében az Angyal és
minden létező ismerősöm előtt – mondta Alec. – Nem
sikerült összeraknod, hogy ez mit jelent?
Magnusnak eszébe jutott, milyen volt Aleckel harcolni a
háború kezdetén, arra gondolni, hogy örökre elveszíti,
majd felismerni, hogy mégsem. Egyetlen dicső pillanatra
ott volt vele a bizonyosság a Teremben, és ebbe tetőtől
talpig beleremegett. De az ilyen pillanatokat nem lehet
örökre megőrizni. A saját magával, a múltjával, az Alec
jövőjével kapcsolatban érzett bizonytalansága kikaparta
ezt a bizonyosságot a szorításából.
Alec fürkész tekintettel figyelte.
– Évszázadokkal ezelőtt alapítottál egy démonimádó
szektát, és én nem tettem fel kérdéseket. Beutaztam veled
fél Európát. Egy egész falkára való démont lemészároltam
miattad az Orient expresszen. Elmentem a kedvedért egy
palotába, ahol nyüzsögtek a gyilkosok meg az olyan
emberek, akik pletykálni és táncolni akartak velem.
Hazudtam miattad a Római Intézetben, és hazudtam volna
a Klávénak is.
Így felsorolva ez azért nem volt kevés.
 – Sajnálom, hogy ennyi mindenen kellett
keresztülmenned – mormogta Magnus.
– Nem akarom, hogy sajnáld! – jelentette ki Alec. – Én
egyáltalán nem sajnálom. Végig akartam csinálni.
Mindent akartam, és veled. Csak akkor éreztem rosszul
magam, amikor nélkülem kerültél bajba. Azt akarom,
hogy együtt kerüljünk bajba. Azt akarom, hogy együtt
legyünk, akármi történjék is. Semmi másra nem vágyom.
Magnus csendben várt. Egy pillanattal később Alec
halkan folytatta.
– Soha senkit nem szerettem így, mint téged. Talán nem
jól fejezem ki magam, de ezt érzem.
Soha senkit nem szerettem így, mint téged.
Magnus szíve mintha megnyílt volna, szerelemmel és
vággyal töltve meg az ereit.
– Alec! – suttogta a boszorkánymester. – Tökéletesen
fejezted ki magad.
– Akkor mi a baj? – Alec bűbájosan kócos hajjal és
vöröslő arccal térdelt fel az ágyon.
– Ez az első alkalom a számodra – mondta Magnus. –
Azt akarom, hogy tökéletes legyen.
Őszinte meglepetésére Alec elvigyorodott.
– Magnus! – szólt. – Annyira régen várok már erre. Ha
nem csináljuk, de szó szerint izibe, én kiugrom az
ablakon.
Magnus elnevette magát. Különös érzés volt egyszerre
nevetni és ilyen intenzív vágyat érezni. Nem volt benne
biztos, hogy mással is képes lenne-e erre Alecen kívül.
Elkapta hát a fiút, és megint magához húzta.
 Alec élesen szívta be a levegőt, ahogy a testük
egymásnak ütközött, és egy fél pillanattal később már
egyikük sem nevetett. Alec alig győzött levegő után
kapkodni, amikor Magnus lehámozta róla az inget. Keze
türelmetlen felfedezőútra indult. Rátalált Magnus ingének
gallérjára, széthúzta, és az egész inget letolta Magnus
válláról. Végigsimította a boszorkánymester csupasz
karját, aztán a nyakát, csupasz mellét, köldök nélküli
hasát. Magnus beletúrt Alec kusza sötét hajába, miközben
azon gondolkodott, van-e még egy akkora mázlista, mint
ő.
– Feküdj le! – suttogta végre Magnus. – Feküdj le,
Alexander!
Alec hanyatt dőlt az ágyon, gyönyörű teste deréktól
felfelé csupasz volt. A tekintetét Magnusra szegezve
hátranyújtotta a kezét, és megfogta a fejtámlát, az izmok
kidagadtak a karján. Az ablakon beáradó napfény halvány
ragyogással vonta be a bőrét. Magnus felsóhajtott, és azt
kívánta, bár létezne olyan mágia, ami megállítja az időt,
hogy örökre ebben a pillanatban maradhasson.
– Jaj, szerelmem! – mondta Magnus. – Úgy örülök, hogy
hazajöttünk.
Alec elmosolyodott, ő pedig föléhajolt. Együtt mozogtak,
hajlottak és tekeregtek, mellkas a mellkashoz, csípő a
csípőhöz szorult. Alecnek elakadt a lélegzete, amikor
Magnus nyelve utat talált a nyitott szájába, miközben a
kezével a megmaradt ruhákat fejtette le róla. Most már bőr
tapadt bőrhöz, lélegzet keveredett lélegzettel, szívverés
kereste a ritmust szívveréssel. Magnus gyűrűi
végigkísérték Alec nyakának vonalát, aztán egészen az
ajkáig kalandoztak. Alec Magnus ujjait kezdte nyalogatni
és szívogatni, aztán a boszorkánymester felsóhajtott a
vágytól, amikor a fiú tenyerébe harapott. Akárhol
csókolták meg egymást, vágy szikrázott, ami hétköznapi
volt, arannyá változott. Együtt haladtak tovább, lassan
kezdték, aztán egyre türelmetlenebbül folytatták.
Amikor már nem mozogtak olyan hévvel, és a zihálás
halk suttogássá szelídült, egymást átkarolva feküdtek a
halványuló napfényben. Alec Magnus oldalához simult,
fejét a boszorkánymester mellkasán nyugtatta. Magnus
megérintette a fiú puha haját, és álmélkodva figyelte az
árnyékokat az ágy fölött. Olyan volt, mintha soha semmi
ehhez fogható nem történt volna még a világon. Mintha ez
valami csodálatos és lehetetlenül új kezdete lett volna.
Magnus vándorlélek volt. Az évszázadok során annyi
különböző helyre vetődött el, és mindenhol azt kereste,
amivel kielégíthetné szűnni nem akaró éhségét. Soha nem
sikerült megfejtenie, hogyan passzolnak össze a
különböző darabok, hogyan találhatna otthonra valakivel,
valahol.
Alec mellett volt a helye.
Vándorlelke megpihenhetett.

A portál egy ütött-kopott koreai kapu előtt nyílt meg a

hegytető közelében. A vörös festék jó száz éve lekopott a
fáról, a rácsokat felfelé kapaszkodó indák fojtogatták.
Sinjun kilépett a portából, és beszívta a ropogós hegyi
levegőt. Szemügyre vette a birodalmát az áthatolhatatlan
rúnáival. Csak egy éhes, élelmet kereső róka jutott be
egyszer még régen. Semmit sem talált, és csak egy
csontváz maradt belőle.
A nő követte a kanyargós ösvényt felfelé, lába alatt, a
törött kövek között gyom ütötte fel a fejét. Családja régi
otthonát a helyiek elátkozott, kísértetjárta helyként
tartották számon. Sinjun úgy gondolta, végső soron az is.
Ő volt a család utolsó szelleme. Magára hagyták itt, és
soha nem mehetett el igazán.
Amint belépett az ajtón, a ház egy intésére életre kelt.
Tűz lobbant a kandallóban. Két majomarcú, vörös szemű,
borotvaéles fogú Nue démon kígyófarkát csóválva indult
felé a kandallóból.
A két démon követte a gazdáját a folyosón a ház végébe.
Amikor már úgy tűnt, nem vezet tovább az út, a fal
felvillant, és eltűnt. Sinjun és a démonok átléptek rajta,
mire a fal ismét összezárult mögöttük, miközben ők lefelé
ereszkedtek a rejtett lépcsőn.
A pince hátuljában rovásokkal megerősített rozsdás
fémketrec állt. Sinjun démonjai nem házikedvencek
voltak, hanem őrök. Kívül tartották a betolakodókat. Más
dolgokat viszont odabent tartottak. A démonok a ketrec
sarkában lévő kupacra sziszegtek, mire egy mocskos, zöld
bőrű boszorkánymester emelte fel a fejét. Az arcát szinte
teljesen eltakarta csimbókos haja, ami valaha fehér volt,
akár a hó, mostanra azonban egészen szürke lett a
mocsoktól.
– Ó, tehát élsz – mondta. – Nagy kár. Úgy dőlt hátra a
szalmazsákjának, mintha selyemből volna. – Viszont
örömmel látom, hogy nem festesz valami fényesen – tette
hozzá. – Magnus Bane félelmetesebb ellenfélnek bizonyult,
mint hitted? Ki gondolta volna? Várj, hiszen szóltam, hogy
semmi esélyed ellene. Többször is.
Sinjun élesen a boszorkánymester gyomrába rúgott.
Abba sem hagyta a rugdosást, amíg végül legalább egy
nyögés volt a jutalma.
– Előfordulhat, hogy nem minden úgy alakult, mint
reméltem – lihegte a nő. – Ugyanúgy sajnálni fogod, mint
én. Van egy másik tervem a legősibb átokfajzat számára,
te pedig segíteni fogsz nekem.
– Azt kétlem – mondta a férfi. – Nem a
segítőkészségemről ismernek.
Sinjun felpofozta, aztán addig rugdosta a
boszorkánymestert, amíg az kétrét nem görnyedt a
fájdalomtól, közben elfordította a tekintetét, hogy a férfi
ne lássa a könnyeit.
– Nincs választásod. Senki sem jön a megmentésedre –
jelentette ki hűvös magabiztossággal. – Egyedül maradtál,
Ragnor Fell. Mindenki halottnak hisz.

12
valami különös (francia)
Drága Alec!

Egyszer azt mondtam neked, hogy nem vagy

hétköznapi. Majd’ megszakadt a szívem, hogy így
gondolkodtál magadról. Tudhattam volna, hogy egy
nap el kell majd ezt mondanom neked.
Egy percig sem volt a te hibád, hogy nem beszéltem
neked a múltamról. Évszázadokat nem könnyű
elmesélni, mint ahogy átélni sem.
Szerettem embereket, akik azt hitték, hogy – mivel
mindig nevetek, mert addig sem kell sírnom, és
összetörnöm – hétköznapi vagyok. Szerettem
embereket, akik többet is megtudtak rólam, és azt
hitték, az ördög inkarnációja vagyok, akit el kell
pusztítani. Nem tudtam, miként érhetném el, hogy akik
szeretnek, többnek lássanak a semminél, de azért a
gonosznál kevesebbnek.
Láttam, ahogy sok boszorkánymester szíve
megkeményedett az idők során, és törékeny lett, mint az
üveg, láttam, miként törik szilánkjaira, és pusztítják el a
világot maguk körül. Láttam gyűlöletet és gonoszságot
árnyvadászokban, alvilágiakban és mondénokban.
Soha nem is álmodtam róla, hogy az Angyal egyik
gyermeke egyszer megszeret majd engem. A
találkozásunk óta annyi érzés újult meg bennem:
szeretet, remény és félelem.
A félelem, hogy meglátsz engem a magam valójában, és
elfordítod a fejedet. Hogy te, az állhatatos, tiszta szívű,
éles eszű árnyvadász rám sem fogsz nézni többé.
Egy pillanatig sem kételkedtem a szívedben. Csak azt
nem tudtam, nekem van-e benne helyem.
Sokáig reméltem, hogy találkozom valaki hozzád
hasonlóval. Nem is vettem észre, hogy kis híján
feladtam ezt a reményt, amikor egyszer csak
megjelentél. Ha engem választasz ma este, ha nem, ha
meg akarsz tartani örökre, ha soha többé nem akarsz
látni, köszönöm, hogy az vagy, aki vagy. Alexander
Gideon Lightwood, az íjászfiú, aki soha nem véti el a
célt, az én reményem a reményen túl.
Jobban megismersz majd, miután elolvastad ezeket a
történeteket. Nem tudom, mit gondolsz majd rólam
akkor. Csak remélhetem, hogy tudni akarod, milyen is a
valódi énem a maga jó és rossz tulajdonságaival
egyetemben. Napokon át haldokoltam láncra verve,
abban a hitben, hogy soha nem fogod megtudni
mindezt, úgyhogy hadd mondjak el valamit itt és most.
Szeretni foglak életem végéig. Akármilyen hosszú
vagy rövid lesz is ez az élet, azt hiszem, sosem lesz elég
időm, hogy annyit szeresselek, amennyit megérdemelsz.
Az irántad érzett szerelmem miatt már hiszek az
örökkévalóságban.
Aku cinta kamu.
Magnus
 Köszönetnyilvánítás

Alec Lightwood, a lyukas ujjú ócska pulóvert viselő,

mérgesen villanó kék szemű, sérülékeny lelkű fiú alakja
2004-ben rajzolódott ki bennem. Magnus nem sokkal
később robbant be a szívembe extravagáns
személyiségével és gondosan leplezett érzéseivel. Azt is
tudtam, hogy tökéletesek egymásnak: az árnyvadász és az
alvilági, az íjász és a boszorkánymester.
Tizenéves koromban a fiatal felnőtteknek szóló
irodalomban az LBGTQ+ identitással rendelkezők
legfeljebb a társadalmi problémákat feltáró regények
lapjain szerepeltek – ha egyáltalán. A meleg, a leszbikus és
a biszexuális barátaim hiába kerestek kedvenc lendületes
kalandregényeikben olyan karaktereket, akik őket
képviselték volna. Amikor belefogtam az
árnyvadászsorozat írásába, Alecet és Magnust azért is
vettem bele, mert nagyon szerettem a karakterüket, és úgy
gondoltam, hogy azokban a bizonyos lendületes
kalandregényekben a helyük. Amikor kiderült, hogy egyes
iskolák, könyvvásárok meg boltok nem hajlandóak
foglalkozni a könyveimmel miattuk, bizonyos
megjelenéseket figyelő szervezetek pedig „szexuális
tartalomnak” bélyegezték a meleg karakterek
megjelenését annak ellenére, hogy még csak meg sem
csókolták egymást, megdöbbentett és kijózanított, az
LGBTQ+ olvasóktól érkező elképesztő mértékű támogatás
hatására viszont csak még inkább elszántam magam,
hogy elmeséljem a történetüket.
Akadtak kihívások. Igyekeztem valamiféle egyensúlyt
fenntartani – azt szerettem volna, ha Magnus és Alec végig
jelen vannak a könyvekben emberi, elérhető hősökként,
mégsem lépem túl azt a határt, ami miatt a sorozat nem
kerülhet a könyvesboltok és a könyvtárak polcaira. Az volt
a legfontosabb, hogy eljuthasson azokhoz a gyerekekhez,
akiknek a legnagyobb szükségük van rá, hogy az Alechez
és Magnushoz hasonló szereplőkről olvashassanak. Azért
viszketett az ujjam, hogy továbblépjek ennél.
A Bane-krónikák 2014-es megjelenése
figyelmeztetőlövéssel ért fel. Az a könyv nem lacafacázott:
Magnus életéről szólt, mindkét nemből kikerülő
szerelmeiről, majd pedig elköteleződéséről Alec iránt.
Viszonylag elégedettek lehettünk a példányszámokkal –
annyira mindenképpen, hogy úgy érezzem, eljött az idő
megírni azt a könyvet, amit mindig szerettem volna: egy
izgalmas kalandregényt Magnus és Alec főszereplésével.
Eleve hagytam helyet ennek a történetnek – a Bukott
angyalok városában Magnus és Alec elutazik, és ezen
időszak alatt nyilvánvalóan elmélyül a kapcsolatuk. Azt
már akkor is tudtuk, hogy bejárták Európát, de vajon mi
történt pontosan? Ez a könyv ezt a történetet meséli el.
Köszönöm hát a barátaimnak és a családomnak, akik
támogattak az írási folyamat során, a kiadómnak, amiért
hajlandó volt tenni ezzel egy próbát, a szerkesztőmnek, az
ügynökömnek és írótársamnak, Wesley Chunak.
Mindenek felett pedig köszönöm Alecnek, Magnusnak és
mindazoknak, akik szerették és támogatták őket az idők
során. 2015-ben egy texasi könyvtáros félrevonta az egyik
írótársamat egy rendezvényen, és elmondta neki, hogy a
Bane-krónikák az egyetlen LGBTQ+ témájú regény, amit
kitehetett a könyvtára polcaira. Az összes többit
„illetlennek” nyilvánították, az árnyvadász könyvekért
rajongó gyerekek azonban kitartóan kérték szüleiktől
Magnus történetét, így hát megengedték neki, hogy kivételt
tegyen.
Legfőképpen tehát ezeket a gyerekeket illeti köszönet,
valamint ezt a könyvtárost – no meg az összes többi
könyvtárost, tanárt és könyvesboltost, akik a megfelelő
könyveket a megfelelő kezekbe juttatják. És
reménykedjünk egy olyan világ eljövetelében, ahol egy
szép napon majd mindenki tudni fogja, hogy az LGBTQ+
témájú könyvek nem csak hogy nem illetlenek, de
egyenesen szükségesek.
C. C.

A mágia vörös tekercseit egy olyan időszakban írtam,

amikor komolyan átalakult az életem. Mielőtt megkaptam
a felkérést, hogy segítsek megírni Magnus és Alec
történetét, minden a chicagói életemről szólt a
feleségemmel, Paulával és az Airedale terrierünkkel,
Evával. Aztán megszületett a fiunk, Hunter, és
átköltöztünk az ország túlvégére, Los Angelesbe. A szívem,
mint a karácsonyt ellopó Grincsé, három számot nőtt, és
kirobbant a mellkasomból. Az elmúlt pár év, miközben
ezen a könyvön dolgoztam, mind személyesen, mind
szakmailag annyi boldogságot hozott, és egyben annyi
kihívást jelentett, mint korábban egyetlen időszak sem az
életemben. Úgy érzem, az, hogy most már még sokkal
jobban tudok szeretni, és a családom meg az új otthonunk
iránti érzéseim egyre erősebbek lettek, megmutatkozik
ezeken a lapokon is.
Hálás vagyok gyönyörű feleségemnek, Paulának,
amiért megmutatta, milyen a feltétel nélküli szeretet és
támogatás, no meg a végtelen türelméért is, amit a sok
ezer óra alatt tanúsított, amíg én a billentyűzet előtt ültem.
Úgyszintén hálás vagyok a szüleimnek és anyósoméknak,
amiért segítettek vigyázni Hunterre, így én időt nyertem,
hogy Magnusnak és Alecnek szentelhessem a
figyelmemet. Köszönöm az ügynökömnek, Russ Galennek
is, amiért hitt bennem annyira, hogy rám bízza ezt a
feladatot, no meg a Simon & Schuster munkatársainak,
akik minden másról gondoskodtak.
Az árnyvadászok rajongóinak szeretete és
elkötelezettsége újra meg újra lenyűgöz és inspirál.
Köszönöm nekik. Mind együtt vagyunk ebben.
Ragyogjatok fényesen!
Nagyon nagy köszönet jár Cassie-nek, amiért
megengedte, hogy én segíthessek elmesélni Magnus
történetét. Ez volt életem egyik legfantasztikusabb
élménye. Mérhetetlen megtiszteltetés és áldás, hogy része
lehetek valami olyan különlegesnek, mint az
árnyvadászok univerzuma.
Végül, de nem utolsósorban szólnom kell Magnusról és
Alecről. A szerelmetek sokak számára igazi inspiráció és
reménysugár. Ragyogjatok fényesen az első közös
napotoktól az utolsóig!
W. C.
Cassandra Clare megjelent
művei:

A Végzet Ereklyéi
Csontváros
Hamuváros
Üvegváros
Bukott angyalok városa
Elveszett lelkek városa
Mennyei tűz városa

Pokoli szerkezetek
Az angyal
A herceg
A hercegnő

Gonosz fortélyok
Éjfél kisasszony
Árnyak ura
Éjsötét királynő
 Bane-krónikák
Sarah Rees Brennannel és Maureen Johnsonnal

Történetek az Árnyvadász Akadémiáról

Sarah Rees Brennannel, Maureen Johnsonnal
és Robin Wassermannel

Az árnypiac kísértetei
Sarah Rees Brennannel, Maureen Johnsonnal, Kelly
Linkkel
és Robin Wassermannel