A TITKOS VÁROS

Ha a horgas tölgynél a fehér elveszik,

az ikerfenyőknél segítségre lelsz.
Fekete a ház színe, mely ezerfelé csábit,
s üzeni: indigószín mutatja a rejteket!

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Ulysses Moore: La Cittá Nascosta
EDIZIONI PIEMME Spa, 2008
Via Tiziano 32 – 20145 Milano
www.edizpiemme.it
Copyright © EDIZIONI PIEMME Spa, 2008
International Rights © Atlantyca S.p.A. – Italy
Hungarian translation
 © Köhler Ágnes, Falvay Dávid, 2009
Minden jog fenntartva.
Tilos ezen kiadvány bármely részét sokszorosítani, információs
rendszerben tárolni vagy sugározni bármely formában vagy módon
a kiadóval történt előzetes megállapodás nélkül; tilos továbbá
terjeszteni másféle kötésben, borítóval és tördelésben, mint amilyen
formában kiadásra került.
Borítóterv és illusztrációk: Iacopo Bruno
Fordítás és a szöveg átültetése: Pierdomenico Baccalario
Kiadja a Pécsi Direkt Kft. Alexandra Kiadója, 2009
7630 Pécs, Üszögi–kiserdő u. 1.
Telefon: (72) 777–000
e–mail: info@alexandra.hu www.alexandra.hu
Felelős kiadó a kft. ügyvezető igazgatója
Felelős szerkesztő Szabó Lea
A kiadványt Hársfai László tördelte
Nyomta a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető Bördős János igazgató
Megjelent 18,7 (A/5) ív terjedelemben
ISBN 978 963 297 078 3

Ulysses Moore
A titkos város
ALEXANDRA

Ezt a könyvet édesanyámnak ajánlom.

Ő kezdte el.
 NB. Morice Moreau naplóbejegyzéseit Gianni Gudalupi és
Alberto Manguel Fantasztikus helyek kézikönyve (Rizzoli, 1982)
című műve ihlette.

1. fejezet
A VELENCEI MACSKA
 Anita lábujjhegyen ágaskodott a kertben.
– Miculi? Hol vagy, Miculi?
Száját kissé eltátva várt, figyelt, hogy a legkisebb neszt is
meghallja. A kőkút felé fordult. Valami nyafogás?
Nyöszörgés? Levélzörrenés? Megnézte. De semmi.
Macskáját a kút mögött sem találta.
A lány a hajába túrt, és a copfjáról lehúzta a hajgumit.
Hosszú, sötét, szög egyenes haja a vállára omlott. Maga sem
tudta, hogy haragjában vagy az aggodalomtól harapdálja–e az
ajkát. Későre járt. A júniusi égbolt cukrozott narancshéj
színben borult fölé. A lagúna felől pimasz szél fújt az épphogy
virágba borult lilaakácok közé, édes illatot árasztva
mindenfelé.
– Miculi? – próbálkozott még egyszer, bár tudta, hogy hiába
keresi a cicát odakint. Bizonyára felmászott valamelyik
lilaakáccal körbefuttatott ágra, végig egyensúlyozott a lugas
kovácsoltvas kerítésén, és mint már annyiszor, átugrott házuk
kis kertjének kőfalán. És mindez tőle karnyújtásnyira történt,
míg ő a kerti asztalnál tanult délután.
„Az ördögbe is.”
A szél, akárcsak egy régi legyezőt, úgy forgatta a
történelemkönyv lapjait.
„Az ördögbe is” – gondolta megint. Mikor is látta utoljára?
Az előbb.
„De mennyivel ezelőtt?” – tűnődött, miközben hajgumiját
az ujjai körül, tekergette. Anitának sosem volt karórája.
Időérzéke mindig kizárólag vizuális volt. Amikor a nap a
lagúna alá hanyatlott, és megvilágította a Mestre és Chioggia
felé igyekvő vaporettók között a vizet, akkor a délután, a
végéhez közeledett.
A lagúna felett, hangos szárnysuhogással, gyors röptű
galambraj, szelte át az eget.
Ez is a küszöbönálló naplementét jelezte. A lány számára
pedig ez, intő jel volt. Nem maradt vesztegetni való ideje.
Felkapta, és gyors mozdulattal a hátizsákjába hajította a
könyvét, a füzetét és a tollát, majd átviharzott az ósdi ház
hosszú, és szűk udvarán. Régi, háromemeletes épület
magasodott fölötte, málladozó falakkal, keskeny hosszú,
boltíves ablakokkal. A tető alatti mély, fekete nyílásokból
vasrudak álltak ki, a restauráláshoz.
Áthaladt a ház előtti kiskapun, majd rátámaszkodott az első
emeletre vezető szűk lépcső korlátjára, és fülelt. A távolból,
édesanyja kisrádióját hallotta, amely szokás szerint
komolyzenei adóra volt beállítva. Valamelyik híres darab
hegedűszólama úgy siklott fel s alá a kőlépcsőzeten, mint egy
kísértet, s melankolikusan visszhangzott mindenhonnan. A
lépcsőház falát freskók borították: sötét képek, árnyékba vesző
ember– és állatalakokkal. Három emelettel feljebb a
mennyezet, fénylő aranyszínben tündökölt, rajta nagy sötét
repedés futott végig.
Az örökké képzelgő Anita számára ez a repedés, egy fa
gyökere volt.
– Az idő és az elmúlás fája, mely ürességgel, és csenddel
táplálkozik – mormolta, miközben végigkövette a repedés
szakadozó útját, egészen a sötét nyílásig, amiben végül eltűnt.
A nyílásban pedig, úgy vélte, apró, ezüstszínű falevelek
csillognak.
Nem volt mit tenni: amióta az eszét tudta, ő már csak ilyen
volt.
Különlegesnek látta a dolgokat.
Akkor is, ha mások gyakran mondták neki, hogy téved.
Meg hogy bizonyos dolgok nincsenek.
De azon az estén a macskája tényleg nem volt sehol.
Az alsó lépcsőfokra térdelt, és újra hívni kezdte:
– Miculi?
Csak a hegedűk feleltek a rádióból, meg kintről, egy távoli
hang. A régi fogadóból. Vagy a csatornák felől. Anita elindult
felfelé, kettesével szedve a fokokat. Fejét elfordította a festett
arcokról, s szorosan a korlátba kapaszkodott. Egyszer azt
képzelte, hogy azok a falba bújt alakok elrabolják, vagy
megragadják a ruhája szélét. És azóta nem tudott szabadulni
ettől a gondolattól. Gyorsan szaladt, a lélegzetét is visszafojtva
ért a második emeletre, ahol átugrált a padlóra helyezett
fémállványokon. A fenti szobákat, egészen a padlásig,
állványzatok foglalták el.
Anita anyukája ott volt fenn, épp a tető alatt. Festéktől és
krétaportól maszatos munkaruhában. Szőke haját műanyag
sisak védte, s óriási sárga védőszemüvegében leginkább egy
ronda bogárra emlékeztetett.
A nő restaurátor volt. Pár hete kapta új megbízatását, hogy
restaurálja ezt a festményekkel teli régi házat. Türelmesen
dolgozott, egyik faltól a másikig haladt, késekkel, vésőkkel és
desztillált vízzel átitatott vattapamacsokkal, felszerelkezve.
Kaparta, vakarta, tisztította a falakat, s lassan újra napvilágra
varázsolta a freskókat. Legalább egy évbe telik, míg rendbe
hozza az egész házat.
Anita pedig addig vele marad.
A lány örült, hogy Velencébe költöztek, nagyon szerette, az
öreg házban tanulással töltött délutánokat. A ház nem volt az
övék, de anyukája munkájának köszönhetően Anita kicsit
szinte már... a család otthonának tekintette.
– Anyu! – kiáltotta, amikor belépett. – Nem láttad Miculit?
Édesanyja az állványzat legfelső szintjén egyensúlyozott, és
nem hallotta a kérdést. Teljesen elmerült a munkájában, és
átadta magát a rádióból érkező muzsikának.
Anita még egy próbát tett, aztán úgy döntött, inkább
annyiban hagyja a dolgot, és egymaga indul, a macska
keresésére. Hátizsákját feltűnő helyre, az ajtó mellé tette, így
édesanyja tudni fogja, hogy elment. Leszáguldott a lépcsőn,
visszament a kertbe, aztán a kapu felé vette az irányt. Nem
sokkal később végre kiléphetett, az aranyló velencei
napsütésbe.
A festmények miatt a velenceiek csak Ca’ degli Sgorbinak,
vagyis, Pacák házának hívták az öreg épületet. Dorsoduróban,
a város legdélibb negyedében állt, ott, ahol a velenceiek szerint
már csak, helybéliek éltek. Anita nem volt velencei. Néhány
hónapja érkezett a vizek varázslatos városába. Bloom volt a
vezetékneve. Anita Bloom: tizenkét éves, egy olasz
restaurátornő és egy angol bankár, egyetlen, boldog gyermeke.
Apukája Londonban várt arra, hogy utánuk jöhessen. Még
akkor is, ha – ahogy sokszor mondogatta – egy banki
alkalmazottat Londonból Velencébe helyezni sosem tartozott a
világ legtermészetesebb dolgai közé.
 – Velence tetszeni fog neked, meglásd! – így búcsúzott apa a
lányától, amikor Anita útnak indult édesanyjával. – És most,
menj gyorsan, ne sírj! Ha pedig hiányozna London, ne felejtsd
el: minden órában indul repülőgép!
„Így is van” – gondolta Anita, miközben végigszaladt, a
városnegyed utcáin, hogy megkeresse a macskáját. Csakhogy
London egy cseppet sem hiányzott neki. És nem ő, hanem az
apukája szállt repülőre, hogy meglátogassa családját.
A lány minden kis szegletet felkutatott, benézett minden
kapualjba, a kúszónövények közé, a tetők fölé, a görbe
kémények mögé. Megkérdezte a járókelőket, hogy nem láttak–
e véletlenül errefelé egy fekete–fehér macskát, amelyiknek folt
van a szeme körül. De Miculival senki sem találkozott. Ahogy
Anita egyre távolabb került a Ca’ degli Sgorbitól, lassan
elnyelte a város vizekkel és fényekkel teli labirintusa. A nap
tüzes fénnyel izzott a csipkés háztetők girbegurba peremén, és
aranyszínűre festette az épületek homlokzatát.
– Miculi! – hívta újra a macskát, s a Campo San Trovasón
kötött ki. Velencében a tereket „campó–nak” hívják, az utcákat
pedig „callénak” vagy „fonda–mentának”. A Campo San
Trovaso furcsán kihaltnak tűnt. Egy árva lélek sem járt a fehér
téren, melyet a fák, a nagy templom szürke árnyéka és a
kövezeten keresztülcikázó fénynyalábok borítottak. Egyedül
Anita volt ott, és az eltűnt macskáját kereste.
Megállt egy pillanatra. A rejtélyes csend, amely a világ
bármely, másik városában elképzelhetetlen lett volna,
gondolkodásra késztette.
Anita pedig szeretett gondolkodni.
Szerette, amikor egy gondolat hirtelen magával ragadja és
repíti sebesen, viszi, akármerre, ahová csak akarja, míg
hirtelen rá nem döbben, hogy mivel is foglalatoskodott
korábban.
Hát persze, meg kell találnia a macskát.
Mégpedig azonnal.
Körülnézett: velencei otthona a tőle balra lévő utcában,
néhány háznyira volt. A templom túloldalánál majdnem
ellátott a lilaakácos lugasig. Tehát... ha Miculi valóban
végigment a falon, és úgy szökött meg, akkor könnyen
felkapaszkodhatott annak a kis sárga háznak az ereszén,
keresztülmehetett a régi kolostor tetején, és onnan a földre
ugorhatott...
„Az igazat megvallva bárhol lehet” – látta be végül Anita.
Megint tekergetni kezdte a hajgumiját az ujjai körül.
„A macskák ragaszkodnak a szokásaikhoz!” – jutott eszébe.
Vagyis van még egy lehetőség. Létezik egy hely, nem
messze innen, ahol érdemes az összes többi előtt megnéznie.
A San Trovaso műhelyben. A város utolsó, és egyetlen
zugában, ahol még gondolákat készítettek.
Három hete Miculi a kikötőben bújt meg, a hajók között.
Ijedten gubbasztott egy gondola alján.
Anita önkéntelenül elmosolyodott.
„Ez az! – gondolta. – Tuti megint oda ment vissza.”
A San Trovaso műhely parányi faház volt, mintha
egyenesen az Alpokból pottyant volna le, a tengerpartra. Csak
három gondola várakozott a műhelyben, faállványon. Későre
járt, úgy tűnt, a régi raktárban sincs már senki.
Anita a kapunak támaszkodott, és a rácsokon keresztül,
kémlelte a helyet. Egyszer csak lépéseket hallott a ház felől.
 – Bocsánat! – kiáltotta, miközben lábujjhegyen ágaskodott. –
Legyen szíves!
A gondolaépítő mester, egy hórihorgas, görbe férfi dugta ki
fejét a faházból. Anita megkérdezte tőle, hogy nem látott–e
errefelé véletlenül egy macskát.
– Nem bizony! – felelte a férfi erőteljes velencei akcentussal.
Azután levette a kalapját, és még mordult egyet: – De kérdezd
csak meg Vicentinéket, a 89–ben. És reménykedj, hogy ők sem
látták!
Anita megköszönte, és sietve odébbállt. Ismerte
Vicentinéket a 89–ből, és nagyon jól tudta, hogy egyáltalán
nem igaz, hogy macskát esznek, tehát nem is kapta fel, a vizet.
Akárhogy is, a macskáját mintha elnyelte volna a
Hova az ördögbe bújhatott? Már mindent tűvé tett érte. De
semmi. Sehol egy macska. Semmi nyávogás.
Segítséget kell kérnie valakitől!
Elszaladt a 173–as számig, mely a 14–estől balra, a 78–astól
pedig jobbra volt. Ez teljesen természetes így. Velencében a
házszámok, rejtélyes sorrendben követték egymást, valami
titkos kód szerint, amit csak a postások ismerhettek.
Amikor odaért a 173–as számú ház elé, felnézett, és néhány
lépést hátrált. A második emeleti, világos kövekkel
szegélyezett ablak nyitva volt. A mellette lévő erkélyről
büdöskék csüngtek alá, szúrós illatukkal a szúnyogokat is
elűzték.
Mivel a kapu mellett hiába is keresett volna csengőt, Anita
tölcsért formált a tenyeréből, és felkiabált:
– Tommi!
A bentről érkező zajok után rövid idő múlva egy barna
hajú, nagy szemű fiú jelent meg az ablakban.
– Anita! – kiáltotta. – Várj, lejövök, és beengedlek.
– Nem mehetek fel! Miculit keresem!
– Már megint?
Anita mérgesen legyintett.
– Igen, már megint! Tudsz segíteni vagy nem?
Tommi megmarkolta az ablakpárkányt, és kikerekedett
szemmel mondta:
– Még jó, hogy tudok! Rögtön jövök!
És így is tett. Anita az utcáról gyakorlatilag a fiú minden
mozdulatát követhette, elég volt, ha csak a zajokat hallgatta
lentről.
Tommi most fénysebességgel átöltözik, ebben a pillanatban
nekiütközik az asztalnak, és felborít egy könyvtornyot, most
kimegy a szobából, keresztülszáguld a folyóson, aztán a
meredek lépcsőn levágtat a konyhába.
A lány hallotta, amint Tommi kitalál valami ürügyet a
szüleinek, amiért el kell mennie, majd küszködik a bejárati
ajtóval, és néhány hiábavaló kísérlet után végül, mint egy
harcra kész katona, kilendül az utcára.
– Most meg mikor tűnt el? – kérdezte, miközben másik
karjával is belebújt a pulóverébe, amit végre rávett gyűrött
ingére.
– Nem tudom pontosan. Úgy egy–két órája. De lehet, hogy
három is van már.
– Világos.
Tommi benyúlt a nadrágzsebébe, és sorban kihúzott belőle:
egy iránytűt; stopperórát; egy pár horgot, zsinórral együtt; egy
doboz víz alatt is meggyulladó gyufát; svájci bicskát és egy
vaníliás keksszel teli pléhdobozt.
– Tudod, mit fogunk csinálni? – kérdezte, és odanyújtotta
Anitának a kekszet. – A torkosságát kihasználva fogjuk lépre
csalni.
– Szerinted már megint elbújt valahová?
Tommi bólintott.
– Biztos vagyok benne. De, ahogy a nagyi mondaná,
egyetlen macska sem tud ellenállni a vaníliás sütinek.
Sietve keresztülmentek a hosszúkás árnyaival egyre
kísértetiesebbé váló San Trovaso téren. Anita még néhányszor
szólongatta Miculit, Tommi pedig az ellenállhatatlanul illatozó
kekszet rázogatta a levegőben. Szétmorzsolt pár darabot, maga
mögé szórta, és ezzel a módszerrel sikerült is négy macskát
odaédesgetnie.
De egyikük sem volt Miculi.
Miközben a Ca’ degli Sgorbihoz közeledtek, minden egyes
ház mellé morzsákat szórtak, a csatornát átszelő hídra és végig
a kikötő lépcsőire is.
De semmi sem történt.
– Hülye egy macska! – fakadt ki Tommi, és a levegőbe
hajította az utolsó süti darabot is. Majd, a ház elé érve szokása
szerint megállt. Úgy tűnt, mint aki a homlokzatot
tanulmányozza, mintha a téglafal málladozó vakolata
partszakaszokat, szigeteket és felfedezésre váró titkos
kincseket ábrázoló kalóztérkép volna.
Kívülről igencsak méltóságteljes benyomást keltett a Ca’
degli Sgorbi. Egy emelettel magasabb volt a mellette álló
házaknál. Márvány arabeszkkel díszített meredek tetejét,
hatalmas padlásablak szelte ketté. Hat kéménye volt, egytől
egyig ferdék. Az ablakok zárva voltak és a bejáratot két nagy
szőlőindaszerűen egymásba fonódó „M” betű vette közre.
– Gyerünk, Tommi – biztatta Anita –, nézzük meg a házban!
– Anyukád itthon van?
– Gondolom, igen. – Anita kinyitotta a csikorgó kaput, és
várta, hogy barátja végre kövesse. – Megtudhatnám, mi bajod?
– kérdezte.
– Nagyon jól tudod – felelte Tommi. – Ennek a háznak...
nincs túl jó híre.
– Jaj, ne már! – grimaszolt Anita.
Sietve keresztülhaladtak a lépcsőházon, és a szűk belső
udvarra értek. Tommi ijedt pillantásokat vetett a falakat
díszítő freskókra.
– Nem felejtenéd el végre a babonáidat?
– Ez nem babona. Értsd meg, hogy ez a Ca’ degli Sgorbi,
és...
– Az anyukám szerint Morice Moreau Háznak is nevezik –
szakította félbe Anita.
Tommi megvonta a vállát.
– A velenceiek csak Ca’ degli Sgorbinak hívják – folytatta,
miközben a falakat díszítő rajzokra mutatott – mindazon
csúfságok pacák és ákombákomok miatt, amiket az, az őrült a
falakra festett.
– Művész volt – helyesbített Anita. – Nagy francia festő és
illusztrátor. Anyukám azt mondta, hogy hét évébe telt, amíg
kifestette az egész házat.
– Na igen, aztán meg felakasztotta magát.
– Tommi!
– Ez az igazság.
 – Nem igaz! – fakadt ki Anita. – Végelgyengülésben halt
meg.
– És akkor ki gyújtotta fel a műtermét a legfelső emeleten?
A lány elhallgatott, és a ház homlokzatát figyelte. A téglafal
az évek során a nedvesség miatt felpúposodott, és hatalmas
hasként domborodott egészen a padlásablakig. Az aranyozott,
repedezett mennyezet feletti padláson volt a műterem. Fent
még látszott egy nagy sötét folt, egy mindent elfedő
füstszakáll. Valóban volt egy tűz, amely a ház egy részét
elpusztította. De ki tudja, hány évvel ezelőtt.
És ki tudja, miért.
„Nem akasztotta fel magát” – gondolta Anita.
Tommi közelebb lépett hozzá, és a fülébe súgta:
– Azért egy kicsit félelmetes ez a ház...
– Igen, egy kicsit az – ismerte be a lány.
Tommi felmutatott a megégett tetőre.
– Jártál már odafönt, a legfelső emeleten?
Anita megrázta a fejét.
– Anyukám szerint veszélyes. Öreg gerendák tartják, amik
leszakadhatnak. Előbb rendbe kéne hozatni.
– Ja – nyugtázta tömören Tommi.
Néhány pillanatra elgondolkoztak.
Majd Tommi előhúzott a zsebéből még egy kekszet.
– Igaz is, Miculi – mosolyodott el Anita.
És nekiláttak újra a keresésnek.
Ellenőrizték a kert összes szegletét, majd Tommi felmászott
a lilaakácos falra, hogy megnézze, hátha a macska csak
bennragadt a szomszéd udvarban.
– Mit látsz? – kérdezte lentről Anita.
 Tommi a fal tetején gubbasztva ide–oda forgatta a fejét.
– Nézd meg te – javasolta a lánynak, és felé nyújtotta a
kezét, hogy segítsen neki felkapaszkodni.
Anita megragadta Tommi karját, egyik lábát
nekitámasztotta a falnak, majd a másikkal lépett egyet felfelé,
és a fiú mellé huppant.
Virágzó fák, teraszok, keskeny és magas házak, falak,
épületek, tetők, árkádok útvesztője fogadta. A labirintusba
vezető számtalan bejárat megannyi kijárattal.
– Érted már, hogy mi a gáz?
– Bármerre elmehetett innen – sziszegte Anita, mint akinek
elszállt minden bátorsága.
– Vissza fog jönni, ne félj.
– Azt mondod?
– Persze. Meg aztán, itt legalább nem kerülhet veszélybe.
Nem ütheti el az autó.
Tommi egy vaníliás kekszet hagyott a fal tetején, majd a
lugas rácsaiba kapaszkodva leereszkedtek a földre.
– Remélem, nem esett a kútba... – aggódott Anita.
– Az ki van zárva – vágta rá Tommi.
De azért mindenesetre elmentek megnézni. A kút kávája
csaknem olyan magas volt, mint ők, világos kőből épült és a
tetejét vasrács fedte.
Tommi számtalan zsebe közül az egyikből elemlámpát vett
elő és a rácsok közé világított.
A kútban csak szemét volt, amit az évek során dobtak bele,
amikor a ház lakatlan volt.
– Látod?
Anita bólintott. Elindultak befelé a házba.
 A lány felfelé vette az irányt, de Tommi nem ment utána.
– Lehet, hogy ott bujkál az emeleten!
– Anyukád nem engedi, hogy én felmenjek.
– Tommi, anyukám senkinek sem engedi meg, hogy
felmenjen. Dolgozik, és nem szereti, ha hozzányúlnak a
dolgaihoz.
– Hát ez az – a fiú végigsimította a haját –, vagyis jobb, ha
én inkább lent maradok.
Anita visszament hozzá.
– Valld be az igazat. Ez csak kifogás.
Tommi a fal furcsa rajzaira nézett. Egyszemű szörny, talán
Polüphémosz, egy polip karjai, tengerszirtek görgő
kőzátonyai, amelyek elsüllyesztettek egy hajót...
Megrázta a fejét.
– Lehet, hogy kifogás... – vallotta be, de azt mondják, furcsa
dolgok történtek ebben a házban...
Fémes zörej hallatszott a felső szintről. Majd ismét, ugyanaz
a zaj.
– Csak nem azt akarod mondani, hogy félsz?
– Ugyan már, dehogy félek. Csak ... – Tommi hirtelen
elhallgatott és kimeresztette a szemét. A lépcső tetején, épp
Anita mögött, egy fehér alak állt, hatalmas sárga szemekkel.
– Vigyázz! – kiáltotta barátnőjének a fiú és egyet hátralépett.
A lány és a sárgaszemű kísértet is mozdulatlanná dermedt.
Aztán Anita anyukája levette a védőszemüvegét, és elkiáltotta
magát:
– Én vagyok az, Tommi! Elég volt a munkából... mára
befejeztem!
Kiszabadította a haját a sapka alól, és a munkaköpenyét is
kigombolta. Végül lehúzta a kezéről a kesztyűt és, a földre
dobta.
– Ööö... csókolom! – motyogta Tommi, amikor a nő elhaladt
mellette.
– Miben sántikáltok ti ketten itt? – kérdezte, és
megsimogatta lánya fejét.
– Miculit keressük – felelte Anita.
– Már megint az a macska! – mérgelődött az édesanyja. –
Szóval már megint elbújt?
– Egy biztos: nem rabolták el – viccelődött. – Akárhol is
van... majd holnap megkeressük.
– De...
– Ó, nem, Anita – sóhajtott fel az anyukája. – Ma este nem
lesz macskavadászat. Egész nap fent dolgoztam az
állványokon. Fáradt vagyok, piszkos, és csak arra vágyom,
hogy lezuhanyozzam és bekapjak valamit. – Anita szomorú
tekintettel bámult, a felfelé vezető lépcsőre. – Vissza fog jönni,
ne félj! – biztatta anyukája.
– Tommi is ugyanezt mondta.
– És igaza is van. Holnap délután, amikor majd kijössz ide
leckét írni, ott fog várni rád a kertben.
Anita Tommi tekintetében keresett vigaszt, de egyetlen
velencei barátja túlságosan is zavarban volt, amiért anyukáját
kísértetnek nézte és most lehorgasztott fejjel várta, hogy minél
előbb véget érjen ez a beszélgetés.
– Úgy néz ki.
 2. fejezet
Az AKASZTOTT EMBER REJTÉLYE

Mindhárman kiléptek az utcára, és becsukták maguk

mögött a Móricé Moreau Ház ajtaját. Erős szél kerekedett a
lagúna felől, amely magával hozta a Giudecca–sziget illatait, és
elhullajtott füzetlapokat táncoltatatott az úton.
Tommi két lépéssel leelőzte barátnőjét és Mrs. Bloomot.
Boldog volt, hogy épségben kijutott a félelmetes házból.
Anita viszont nem látta félelmetesnek otthonát. Az ő
szemében inkább határozott egyéniségű hely volt: a hat
kémény hat kócos hajfürt, az erkély, mosolygó száj, a bejárati
ajtó mellett a két pince pedig szemtelen orca.

– Tommi azt mondta, hogy a ház régi tulajdonosa

felakasztotta magát a padláson – bökte ki kertelés nélkül.
– De Anita! – tiltakozott a fiú, aki szégyenében megint
elvörösödött. – Nem is igaz!
– De, azt mondtad! – Anita megvárta, míg anyukája az
utolsó lakatot is összekattintotta a bejárati ajtó láncán, majd
megkérdezte, hogy mindez igaz–e.
– Nem, egyáltalán nem igaz. Micsoda badarság! – nevetett a
nő, miközben elindultak. – Ki mondta ezt neked, Tommi?
– Hiszen mindenki tudja.
Anita nem hagyta annyiban a dolgot.
– Szóval nem akasztotta fel magát?
A restaurátornő a fejét ingatta.
– Ugyan már! Morice Moreau végelgyengülésben halt meg,
a saját házában töltötte öreg napjait, épp úgy, ahogy mindig is
akarta. – Megállt, és felmutatott a fehér padlásablakra. – Ott
halt meg fent, a műtermében, miután megivott egy csésze,
forró teát. Azt mondják, hogy az utolsó szavai így hangzottak:
„Túl sok szépséget láttam”.
– Tommi szerint ez a ház szerencsétlenséget hoz.
– Anita! – a fiú megint hevesen tiltakozott. Nem volt hozzá
szokva ahhoz, hogy egy felnőttel ilyen őszintén lehessen
beszélgetni. Elég volt csak a saját anyjára gondolnia. Vele ez
teljes képtelenség lett volna.
– Tényleg azt mondtad? – kérdezte a nő.
– Dehogyis, Bloom néni – igyekezett védekezni. – Csak
Dorsoduróban... úgy értem, mielőtt maguk ideérkeztek volna,
mindig mindenki azt mondta, hogy ne menjünk a Sgorbiba
játszani.
– Na és ti... – tapogatózott a nő le merem fogadni, hogy
mindig ott kötöttetek ki.
– Hát, nagyjából – ismerte be Tommi, és tenyerével
végigsimította barna haját. – Volt egy amolyan...
bátorságpróba–szerűség. Be kellett dobnunk a Ca’ degli Sgorbi
kertjébe a labdát, és érte menni. De úgy, hogy ... tehát hogy a
majom ne... – A fiú itt elakadt.
– Miféle majom?
– Szóval... tehát mi azt hittük, hogy... lakik ott egy... majom.
Ezúttal Anita nevette el magát.
– Egy majom? Velencében? Hát ez nagyon vicces!
– Viszont igaz – vágott közbe az anyukája.
Tommi kimeresztette a szemét.
– Morice Moreau–nak tényleg volt egy majma, amikor
ideköltözött – mondta. – Egy gibraltári majom, és annyira
szerette, hogy meg is festette.
– Tényleg? – hitetlenkedett Anita. – És hová?
– Pontosan azokra a freskókra, amelyeket most tisztítok. De
ez még semmi. Amikor a férfi a karosszékében meghalt, a
majom értesítette a szomszédokat...
– Micsoda sztori... – motyogta Tommi.
– És aztán mi lett a majommal? – kérdezte Anita.
Bloomné megvonta a vállát.
– Ki tudja? Egyesek szerint egyedül maradt, és éppen miatta
ütött ki a tűz, amiben a legfelső szint félig leégett.
– Te jó ég! – kiáltott fel Anita, majd hirtelen megtorpant. – A
hátizsákom! – Anyjára nézett, de látta, hogy nála hiába
keresné.
– Tehát akkor igaz, hogy volt tűz? – kérdezte Tommi, ismét
felvillanyozódva.
– Hogyne. És csak a szerencsén múlt, hogy... – Ekkor valaki
rángatni kezdte a karját. – Mi az, Anita?
 – Légyszi, add ide a kulcsokat! Fent maradt az
iskolatáskám.
– És miért kell az most neked?
– Benne van a holnapi leckém.
Mindhárman megfordultak. Az egymás hegyén–hátán
kúszó apró házak seregét már szürke homály borította. Az ég
lila színű volt, a horizonton megjelentek az éjszaka első árnyai.
A dagadó hold fehér cikkelyének fénye is kezdett feltűnni.
– Hazamegyek érte, kicsim – sóhajtott fel Bloomné.
– Nem, majd én visszamegyek érte.
– Nem tudod kinyitni a lakatokat.
– Dehogyisnem.
– Ugye megbízhatok benned?!
Anita kinyújtotta a kezét, és bólintott.
– Rohanok. Előbb fogok hazaérni, mint te.
A kulcsok Bloomné zsebéből lánya tenyerébe csúsztak.
– Vigyázz a lépcsőn. Nincs villany.
Anita Tommira sandított, aki alig észrevehetően nemet
intett a fejével.
A lány elbúcsúzott tőle, majd egyedül ment vissza a Ca’
degli Sgorbihoz. Egyszer sem fordult hátra.
Amikor a lakatok kinyitásához a kulcsok között keresgélt,
észrevette, hogy összeszorul a torka, és a szíve is gyorsabban
ver. De nem a futástól. Ellentétes érzelmek furcsa egyvelege
volt ez, a félelmet is beleértve. Érezte, hogy valami fontos
dolog fog történni. Valami, amiről még nem tud.
De amit a ház nagyon is jól ismer.
A lakatot könnyen kinyitotta, és az ajtó hang nélkül kinyílt.
Anita belesimult a lépcsőház hideg árnyékába. Anyja
kisrádiója nélkül a Morice Moreau Ház nagyobbnak tűnt.
Mintha az éjszaka megnövesztette volna.
Az előszoba ablakán keresztül hirtelen felsejlett a kút.
Félelmetes gondolatok kavarogtak a fejében, melyeknek
sehogy sem tudott ellenállni. Végül valahogy mégis sikerült
elűznie őket.
„Butaság” – gondolta, és nem foglalkozott vele többet.
Elindult a lépcsőn fölfelé.
A lépcsőház szűk volt, a lépcsőfokok pedig túl alacsonyak
ahhoz, hogy egyesével lépkedjen rajtuk. Ahhoz viszont túl
nagyok, hogy kettesével szedje őket. Csak ügyetlen léptekkel
tudott haladni. Anita elhatározta, hogy rá se néz a festett
arcokra, sem az óriási kígyókra, amelyek mintha rátekeredtek
volna az első emeleti ablakokra. Persze nem igazi kígyók
voltak, hanem mitológiai alakok. Anyukájától tudta. A
Szirének. Szkülla és Kharübdisz. Az argonauták utazása.
Athéné szent tölgye, amely tudott beszélni.
„Jó, jó, majd máskor.”
Anita szélsebesen elhagyta az első emeletet, a zárt szobákat,
és lélegzetvisszafojtva, egy szempillantás alatt felszaladt a
másodikra, ahol az állványok voltak.
Az első emelet meglehetősen alacsony volt, a másodiknak
viszont nagyon magas volt a mennyezete, legalább három és
fél méteres. Anyukája az állványokat a nagy szalonban
állította fel, amelynek egyik ablaka a kertre nézett, a másik
meg a csatorna felőli erkélyre. Ez volt a ház legnagyobb
szobája.
Anita hunyorgott, hogy legalább egy–két dolgot kivehessen
a sötétben: szerencsére a hátizsákja éppen ott volt, ahol hagyta,
a szalon bejárati ajtaja mellett.
Az állványzat olyan volt, akár egy vasóriás. Ecsetek, vízzel
teli vödrök, lapátok és gipszes dobozok hevertek mindenütt.
De szinte semmit sem lehetett élesen kivenni.
Anita fogta a hátizsákját, és elindult lefelé a lépcsőn.
Ám pár lépés után mintha valami neszt hallott volna.
Mintha...
De nem is.
Talán inkább...
Nyávogás?
– Miculi? – kérdezte vékony hangon.
Anita mozdulatlanul várt a második emeleti
lépcsőfordulóban. Hallgatózott. A francia festő háza csendben
lélegzett, magába fogadva a nap utolsó tüneményeit. A sötét
redőnyök résein át fénynyalábok hatoltak be. Ahogy a falakra
vetültek, mintha lassan életre keltették volna a festményeket.
A lány behunyta a szemét, és eldöntötte, hogy felhagy a
képzelődéssel. A valóság sokkal egyszerűbb volt: egy múlt
századi illusztrátor régi házának második emeletén állt. Egy
rég halott festő, aki...
Ekkor megint hallotta.
Újra az a zaj.
Kinyitotta a szemét, de eközben úgy érezte, mintha valami
elsurrant volna a lába előtt.
– Jaj! – kiáltotta. – Mi volt ez? – és kezét a szája elé kapta. –
Csak nem egy majom? A gibraltári majom?
De majmok nem voltak abban a házban. Már nem. Sok év
telt el azóta. Velence. Egy restaurálásra szoruló ház. Falain a
számtalan csodálatos freskó.
 Hosszúkás arcú, furcsa állatalakokat látott, karmokkal,
amelyek egy fa ágába kapaszkodnak, a fa gyökerei pedig a
levegőben lógnak.
Reccs–reccs, mondta az öreg fa a feje fölött. Utána pedig,
ehhez most már semmi kétség nem fért, nyávogás következett.
Anita felnézett oda, ahol a lépcső a középen berepedt,
aranyozott mennyezetthez ért. Onnan jött a hang.
Reccs–reccs.
Apró lépések a fapadlózaton.
– Buta macska... – morogta a lány, és a szája szélét
harapdálta. – Ezt nem mondhatod komolyan... hogy felmentél
oda?!
Odafent volt a festő műterme. Ahol örök békére szenderült,
miután megitta utolsó csésze teáját. A leégett műterem. A
padlásablak mögött, a ferde kémények alatt.
Anyukája, nemhiába figyelmeztette: tényleg nem volt
világítás a Morice–házban. Egy parányi fény sem.
Anita a korlátra tette a kezét, felmerészkedett az első
lépcsőfokra, és felnézett a magasba. Sötét volt, csak néhány
aranyszínű fénysáv csillant fel erre–arra.
Reccs–reccs.
Egyre gyorsabban vert a szíve. Egyre erősebben.
A lány elindult felfelé.
Egyik lépcsőfok a másik után, keze végig a korláton. Csakis
felfelé nézett, még véletlenül sem pillantott le. Amikor
majdnem a lépcső tetejére ért, a macska harmadszorra is
elnyávogta magát, és Anita szólni akart hozzá. De teljesen
kiszáradt a szája, így hangtalanul ért a lépcsőfordulóba,
ahonnan végre meglátta a ferde ajtót, amely a Ca’ degli Sgorbi
legmagasabban fekvő szobáját őrizte.
A rozoga ajtó mögül átszűrődött a nap egyik utolsó
fénysugara, és pillanatra megcsillantotta rajta a láncot a
lakattal.
A macskának ott kellett lennie mögötte. Anita hallotta,
amint a fapadlózaton kapar.
Megállt, megnézte, hogy megvannak–e még a kulcsok.
Aztán továbbment.
Keze reszketett, szíve majd kiugrott a helyéről.
Az utolsó lépcsőfokok voltak a legnehezebbek. Ki tudja
miért, szöget ütött fejében a gondolat, hogy talán mégsem
Miculi kaparászik odabent. És mint minden dolog, amin
egyszer elkezdett töprengeni, ez sem akart távozni.
Amikor az ajtó elé ért, hívogatni kezdte a macskát. Hangos
nyávogás volt a válasz.
Anita megnyugodott.
– Miculi! Hogy kerültél oda, mondd csak?!
Mintha egy fekete–fehér, fel–alá mozgó pamacsot látott
volna az ajtó szűk résén keresztül.
– Ne aggódj! – nyugtatgatta Anita. – Itt vagyok. Én vagyok
az. Mindjárt kiengedlek. Csak hadd keressem meg a jó kulcsot,
és... már megyünk is haza.
„Hát persze, haza” – gondolta magában. Nem nézett hátra,
de most meg olyan érzése támadt, mintha lett volna valami
mögötte. Hallotta. A képek felől jött. De nem fordult meg. A
kulcsot kereste, és kipróbált egyet.
Nem volt jó.
A következő sem.
És az azt követő sem.
 Miculi most még hangosabban nyávogott. Anitának pedig
csak nem sikerült eltalálnia a jó kulcsot. És megint hallotta a
kacarászó hangot a háta mögött.
– A fenébe! – kiáltotta dühösen.
Belerúgott az ajtóba, ami hatalmasat szólt. Hosszan
visszhangzott az egész lépcsőház.
Anita mély levegőt vett. Odabent Miculi elhallgatott. A
halvány fény eltűnt az ajtó körül. Teljesen sötét lett.
A lány befogta a fülét. Nem fordult hátra, saját tenyere alatt
hallotta az üres dübörgést.
Amikor megnyugodott végre, hallotta, hogy jön valaki a
lépcsőn.
Most nem képzelődött.
De nem ám!
Ezek igazi lépések voltak. Anita ereiben megfagyott a vér.
Valaki jön felfelé! Ki az ördög lehet az?
Próbálta féken tartani fantáziáját, homlokát az ajtónak
támasztotta, és csendben várta, hogy a lépések elhallgassanak.
De csak egyre közeledtek. Lépések. És megint csak lépések.
Nem akarnak abbamaradni.
Megfordult. Nem volt ott senki. A korláthoz ment, lenézett.
Egy árnyék jött felfelé, majd végre felismerte a barátját, és
hatalmasat sóhajtott.
– Tommi!
– Anita! – volt a válasz. – Mi van? Mi volt az a zaj?
„Az ajtó” – gondolta a lány. Aztán megint becsukta a
szemét. Csak Tommi volt az, egyetlen velencei barátja. Nem
kísértet, nem hajdan volt lovag vagy régmúlt idők utazója.
Még csak nem is a majom. Csak Tommi, aki itt liheg az utolsó
lépcsőfordulóban.
– Te meg mit keresel itt? – kérdezte.
– Nem jöttél. Gondoltam megnézem, mi van veled.
– Itt van mögötte.
– Mi van itt mögötte?
– Miculi. Hallottam a nyávogását.
Tommi kettesével szedte az utolsó lépcsőfokokat.
– Akkor fogjuk meg. De gyorsan! Már semmit sem lehet
látni.
– Zárva van az ajtó. – Anita átadta neki a kulcscsomót.
Tommi tollba épített elemlámpájával megvizsgálta a
lakatot, és néhány próbálkozás után már kattant is a zár. A fiú
épp csak annyira lazította meg a láncot, hogy az ajtó, résnyire
kinyíljon, és kisurranhasson rajta a halálra rémült fekete–fehér
kismacska.
– Megvagy végre! – kiáltotta nevetve Anita.
Miculi a lány karjaiba kuporodott, védelmet keresett.
Tommi még mindig az ajtót fogta. Tekintetét elfordítva
próbált semmit sem megpillantani abból, ami odabent lehet,
megfeszítette a láncot, és visszazárta a lakatot.
Egy perccel később már kint is voltak a friss esti levegőn, és
a kanális partján sétáltak.
Az utcán már égtek a fények.
 3. fejezet
A FRANCIA FESTŐ

– Milyen ember volt? – kérdezte Anita később azon az

éjjelen.
Anya és lánya ugyanabban a szobában aludtak. Sőt egy
ágyban is, még ha ez nem is tetszett Anita apukájának.
Hatalmas ágy volt, három egymásra pakolt óriási
gyapjúmatraccal. Szinte meg kellett mászni, mint valami
hegyet, ha a tetejére akart jutni. De fönt aztán olyan érzése volt
az embernek, hogy végtelen, kényelmes habokba süpped,
amiből csak nagy nehézségek árán tud szabadulni.
– Kicsoda volt milyen ember? – kérdezett vissza Bloomné a
könyve mögül. Mindig ugyanazt a könyvet olvasta, késő estig.
„Biztos valami végtelen történet” – gondolta Anita.
Felkönyökölt a párnára, és édesanyja szemébe nézett.
A nőt körberagyogta a lámpa halvány fénye. Érződött
hajának frissen mosott illata, szemüvegének szára aranyosan
csillogott.
– Úgy nézel ki, mint Virginia Woolf – mondta Anita.
Anyukája elnevette magát, és letette a könyvet.
– Szerintem már aludnod kellene ilyenkor.
– De ha egyszer nem vagyok álmos!
Bloomné betette a könyvjelzőt oda, ahol éppen tartott, s
kezével a kislámpa felé nyúlt, hogy lekapcsolja végre.
– Kérdeztél valamit. Kiről beszéltél?
– A francia illusztrátorról.
– Morice Moreau–ról?
– Igen, róla. Milyen ember volt?
Katt, hallatszott a lámpa felől.
A szobára koromsötétség telepedett, de mindez csak
néhány másodpercig tartott. Anita szeme hamarosan
hozzászokott a sötéthez, az ablak felől lassan szürkés, tejszínű
fény szűrődött be, és kezdtek kirajzolódni a tárgyak
körvonalai.
Mindig nyitva hagyták a zsalugátereket éjszakára.
– Nagyon eredeti egyéniség volt, semmiféle elvárásnak nem
akart megfelelni – felelte anyja, és nyakig betakarózott. –
Gyerekkönyveket illusztrált.
– Tényleg? Milyen gyerekkönyveket?
– Főleg olyanokat, amelyek utazásról szólnak. Például a
Gulliver utazásait. Ismered?
– Amelyikben Lilliput van, meg az óriások szigete?
– Igen. És Mandeville lovag utazásaihoz is készített
rajzokat, meg Marco Polo útleírásaihoz.
– Ő az a velencei utazó, aki járt Kínában.
 – Pontosan!
– Tommi elvitt a házához – magyarázta Anita a párnára
dőlve. – Azt is mondta, hogy nem is az, az igazi háza.
– Igazi vagy sem – vélekedett anyukája –, az a fontos, hogy
mi minek tartjuk. Ha nekünk megfelel, hogy az igazi legyen...
akkor az is lesz ilyen egyszerű.
– De Tommi szerint...
– Tommi annyi mindent mond – nevetett a nő.
Anita megértette, mire gondol, és ő is elnevette magát.
Aztán hallgattak egy ideig.
– Tényleg volt egy majma?
– Anita... most már aludj!
– Igaz vagy nem?
– Igen, igaz. Afrikából hozta magával, amikor visszafelé
átkelt a Gibraltári–szoroson.
– Járt Afrikában?
– És még sok más helyen is. Nagy utazó volt.
– És lefestette az összes helyet, ahol megfordult?
– Igen, nagyjából – ásított Bloomné. – Mondjuk, hogy
lefestett mindent, ami tetszett neki, tekintet nélkül arra, hogy
járt–e ott valójában vagy sem.
– De te tudod, hogy tényleg járt–e ott?
– Hadd dolgozzam még néhány hónapig, hogy a freskók
visszakaphassák eredeti színüket. Akkor talán majd ez is
kiderül. De most már... jó éjszakát!
– Jó éjszakát!

Kis idő elteltével:

 – Anyu?
– Mi az?
– Holnap megmutatod a majmot?
– Anita...
– Azt mondtad, hogy lefestette. Megmutatod?
– Nem hagynád már abba...?
– Légyszí!
– Anita, mindjárt éjfél! Holnap iskolába kell menned, és...
– Csak hadd nézzem meg az arcát annak a majomnak!
– Nem lehet. Fent van a padlásszobában.
– Felmegyek veled az állványra.
– De édesapád...
– De anyu!
– Jó, rendben...
– Megígéred?
– Meg.
És Anita végre elaludt.

A másnap délelőtt valósággal elrepült.

Anita izgatottan jött haza az iskolából. Megmelegítendő
ebéd és cédulák tömkelege fogadta anyukája utasításaival.
Nem törődött velük, és hogy hamarabb végezzen, inkább
hidegen ette meg az ételt. Megnézte a leckefüzetében, hogy
mit adtak fel másnapra, kiválasztotta a megfelelő könyveket és
füzeteket, és bedobta a hátizsákjába.
– Mehetünk? – kérdezte Miculitól, aki időközben felmászott
a hűtőszekrény tetejére, hogy onnan figyelje az eseményeket.
A lány megfogta, és betette a széldzsekije zsebébe. A
macska forgolódott kicsit, majd kényelmesen elhelyezkedett
benne, fehér pofácskáját és két mancsát kilógatta.
– Gyerünk!
Elindult, átkelt egy kis hídon, majd a Borgón lyukadt ki.
Szinte futott Miculival. A macska erősen kapaszkodott a
zsebébe.
A kora délutáni fényben, amikor a csatorna mentén
nyüzsögtek az emberek és a kikötőben, mint egy vízen, lebegő
piacon a Giudecca–sziget zöldségeitől roskadoztak a hajók, a
Ca’ degli Sgorbi egyáltalán nem tűnt félelmetesnek. Csupán
egy öreg, fehér csipketetős velencei ház volt, amelyet jócskán
megviseltek az évek. Bloomné pedig aznap az összes
zsalugátert kinyitotta.
Anita az egyik világos lépcső tetején állt. Az ablakon át
beragyogott a napfény, és apró fénypatakocskát vetített a
padlózatra. A lány a kerthez ért, elhaladt a lugas lilaakácos
füzérei alatt, és hátizsákját letette az asztal mellé.
Miculi kiugrott a zsebéből.
– Aztán viselkedj rendesen! – figyelmeztette a lány.
– Megértetted? Semmi kedvem megint felkutatni érted az
egész várost!
A kiscica felemelte a fejét, és nyalogatni kezdte a bundáját.
Anita a mozdulatot beleegyezésként értelmezte.
– Te is jobban jársz – tette hozzá, majd folytatta útját, és
elindult megkeresni az anyukáját.
Csak a rádió hangját kellett követnie, és máris újra a
második emeleti nagyszobában találta magát.
– Szia! – köszönt.
A restaurátornő az állvány legtetején térdelt, épp a
mennyezet gerendáira illesztette fel az öntapadó
burkolópapírokat.
– Szia! – hangzott föntről. Bloomné sóhajtva felállt.
– Ha apád tudná, hogy ezt megengedem neked...
– Mit?
A nő az egyik vasrúdra bökött. Az tartotta az egész
szerkezetet.
– Látod azt ott? Vájatok vannak belevésve. Azokra tedd a
lábad, mintha lépcsőfokok volnának, és gyere fel. De óvatosan.
Anita azonnal engedelmeskedett, és elindult felfelé. Az
állványzat megremegett.
– Lassan!
A lány ügyesen kapaszkodott, és megérkezett anyukája
mellé a tetejére.
– Hát itt van az én kismajmom! – viccelődött a nő, és
kedvesen összeborzolta lánya haját. – Vigyázz! Ha szédülsz,
ereszkedj négykézlábra.
– És főleg... nehogy lelökd a festékes vödröt. Ha te esel le, az
nem kerül olyan sokba.
Anita kiöltötte a nyelvét. Tudta, hogy anyukája viccel.
Szerette, amikor tréfálkozott vele, mert ez felnőttes volt. Az
izgatottságtól alig fért a bőrébe.
– Hol van? – kérdezte.
Anyukája óvatosan az állványzat túlsó oldalára húzódott, a
szalon felé.
– Pontosan itt – mondta, és lehajolt egy lámpáért. Fehér
fénykort vetített a falra, amelyben egy füleit hegyező, vörös,
rövid szőrű, sűrű szemöldökű és ravaszkás tekintetű
kismajmot látott.
– Oké.
 – Nahát! – mondta Anita.
„Ez furcsa” – gondolta, mert éppen ilyennek képzelte.
A gazdája keze nyomán örök mozdulatlanságra ítélt
állatnak szemtelen, kíváncsi pofácskája volt, de egyszersmind
titokzatosan bölcsnek is tűnt. Anita leginkább vakmerőnek
mondta volna.
– Bemutatom neked Ptolemaioszt! – mondta édesanyja, és
ujjával az állat kerek feje fölé festett feliratra bökött.
Anita kuncogni kezdett.
– Meglehetősen furcsa név egy majomnak.
– Utazóknak való név – folytatta anyukája. – Ptolemaiosz
görög tudós volt, aki az elsők között rajzolt térképet a Földről,
a kontinensekről és a tengerekről. Rettenetesen téves
elgondolásai voltak, mégis évezredeken keresztül az ő
elképzeléseit tekintették mérvadónak.
Anita megpróbálta megérinteni a falat, de anyukája
megállította.
– Nem szabad hozzányúlni! A freskón minden egyes
ujjlenyomat eltávolíthatatlan zsírréteget képez.
Anita szót fogadott.
– Szerinted miért rajzolta ilyennek?
– Fogalmam sincs.
– Miért emeli fel a karját?
– Talán a mennyezetet tartja.
Anita megrázta a fejét.
– Nem. Túl távol vannak a mancsai a gerendáktól. Valami
mást csinál...
Mélyen a majom szemtelen szemébe nézett, próbálta
felfedni a furcsa tekintet titkát.
 – Szerintem... elégedett, nem gondolod?
– Lehet – hagyta rá az anya.
Anita folytatta:
– Tart valamit a karjában, valamit, ami nincs ott. Valami
könnyű dolgot. Vagy csak... azt várja, hogy valamit maga fölé
emeljen.
Anyukája megvonta a vállát.
– Nem tudom, mit felelhetnék erre. De lehet, hogy
művészettörténész lesz belőled. – Eloltotta a lámpát.
– Mindenesetre... a majmot akartad látni, és a majom itt van.
De most, ha nem haragszol, azt hiszem, itt az ideje, hogy
nekiláss a házi feladataidnak.
Anita bólintott.
– Lefelé... – kezdte el anyukája a mondókáját, de Anita
gyorsabb volt nála.
Az állvány széléhez húzódott, majd a támasztórúdba
kapaszkodva elkezdett lefelé ereszkedni.
– Szia, anyu! – mondta, majd még mielőtt végképp eltűnt
volna odalent, még hozzátette: – Szia, Ptolemaiosz!
Anita leviharzott a napfénytől csillogó lépcsőházban.
Morice Moreau freskói mintha megelevenedtek volna.
Alighogy odaért a lugashoz, észrevette, hogy a macskának
megint nyoma veszett.
– Jaj, ne! – kiáltotta.
Ezúttal azonban szeme sarkából még éppen láthatta Miculi
farkának fehér végét, amint a fal mentén elsuhan.
Ahogy sejtette, a macska a lugason keresztül jutott át a
falhoz, de amikor odaért, nem a szomszéd kertje felé vette
útját, hanem felmászott az ereszcsatornára, és egyenesen a
tetőre indult. Az ereszcsatorna legtetején bemászott egy kis
nyílásba és épp abba a szobába jutott, ahol előző este Anita
rátalált.
– Aha, most lelepleztelek! – fakadt ki a lány.
Anyukája táskája a lépcső alján hevert. Anita előbb
meggyőződött róla, hogy édesanyja nem láthatja meg, aztán
kinyitotta a táskát. Nem szeretett anyja holmija közt engedély
nélkül kutatni, de most mégis megtette. Megtalálta a
kulcscsomót, felment a lépcsőn a padlásszoba szabálytalan
ajtajáig. A lakat azonnal kinyílt.
Ettől kis híján megijedt.
Óvatosan belökte az ajtót, és lassan feltárult előtte a csupasz
szoba. A padlót hatalmas nejlonleplek borították, hogy
megvédjék az esőtől.
Belépett.
Morice Moreau műterméből tényleg kevés maradt. Olyan
volt, mint egy hosszú, keskeny terasz, ahonnan látni lehetett a
lagúna lapos vonalát és a Giudecca–sziget házainak
körvonalait.
Miculi úgy ült a tetőn, a ragyogó napsütésben, mint egy
egyiptomi szfinx. Amikor észrevette, hogy gazdája belépett,
csak meglengette a farkát.
Anita tétován keresztülvágott a nejlonmezőn, hogy
megfogja. A gerendák feketék lettek a tűztől, a falakat a füst
összekoszolta, a deszkapadló több helyen berepedt.
Galambtollak voltak mindenfelé. És egérszag.
Újabb rajzok.
Azokon a falakon, amelyek nem pusztultak el a tűzvészben,
újabb freskók sorakoztak.
 Sötét réteg fedte őket. Nem törődve édesanyja intelmeivel,
Anita megérintette a freskókat.
A fal meleg volt.
Amikor elhúzta a kezét, ottmaradt az ujjlenyomata.
Ujjbegye pedig fekete lett.
Újra megérintette a falat. Azután harmadszor is, és
apránként leszedte róla a sötét réteget.
Elmosolyodott.
Amikor utoljára simított végig ujjával a freskón, ismerős
szempárt fedezett fel.
– Ptolemaiosz – suttogta.
Letérdelt a fal előtti nejlonra, és munkához látott: feltárta a
majom második portréját. Miculi időnként elégedett pillantást
vetett rá.
Második Ptolemaiosz lényegesen különbözött a lenti
Ptolemaiosztól. Az alsó égnek emelte karját, mintha csak a
mennyezetet tartaná, ez pedig ugrásra készen állt. A másik
bölcsnek tűnt, kimértnek és megfontoltnak, ez viszont
őrültnek és haragosnak.
Anita sokáig nézte a majmot, és azon töprengett, vajon mit
is csinál. Miért festette le Morice ebben a két furcsa pózban?
„Talán még több kép van...” – jutott eszébe, és körülnézett.
De több majmot már nem talált. Így aztán megint letérdelt a
rajz elé.
– Mit akarsz mondani nekem? – kérdezte hangosan,
miközben óvatosan felemelte a padlót védő nejlonburkolatot.
Alatta sötét, megrongálódott, égett fa volt. Öreg, görbe
gerendák kandikáltak ki az újabb nejlonrétegek alól.
Szólnia kellene Tomminak, és mindent elmondani neki.
Tommi imádja az ilyesmit. Ő viszont...
Anita a majom portréja elé tette a kezét a padlóra. A fa kissé
megnyikordult.
Azután megnyomott egy gerendát; majd egy másikat is. Azt
a pontot akarta eltalálni, ahonnan úgy tűnt, mintha
Ptolemaiosz épp elrugaszkodna.
Nem történt semmi.
Csak régi fa. Régi nyikorgó fa és...
Reccs, mondta a padló. Csak egyetlenegyszer, de
határozottan.
Anita ijedten rántotta el a kezét. Mi volt ez?
Megint a padlóra támaszkodott, ugyanoda, ahonnan az
előbb a hang jött. De az öreg gerendák most nem tettek
egyebet, épp csak megcsikordultak.
Anita gondterhelten ejtette kezét az ölébe. Hallotta
egyáltalán azt a hangot? Tényleg hallotta? Valóban megtörtént
mindez? De mi is?
Izgatottan felállt, és mivel nem tudott úrrá lenni érzésein,
idegesen Miculi keresésére indult. A macska semmi áron nem
akart engedelmeskedni, de Anita hajthatatlannak tűnt.
– Most pedig indulás lefelé! Megértetted?
Karjába kapta a macskát, és elhagyta a műtermet.
– Nem jöhetsz fel ide többé! Soha többé, világos? –
hajtogatta tovább. – Soha többé!
Bezárta az ajtót, és visszatette a kulcsokat anyukája
táskájába.
Mérgesen írta a házi feladatokat. És nyögvenyelősen.
Tízszer kellett elolvasnia ugyanazt a mondatot, hogy
megértse. Folyton azon kapta magát, hogy akaratlanul is a ház
falait bámulja, az ablakokat és a görbe tetőt. Ahányszor csak a
padlásablakra tévedt a tekintete, felidéződött benne a pillanat,
amikor a padló különös reccsenést hallatott. Azután megrázta
a fejét, és tovább olvasott.
Miculi nem szökött el: egész délután Anita előtt gubbasztott
az asztalon.
Még este is ott ült, amikor Bloomné kilépett a kertbe.
– Nos, indulhatunk haza?
Anita felnézett. Anyukája alakja élesen kirajzolódott a sötét
lépcsőház előtt. Mosolygott.
Anita becsukta a könyveit és a füzetét, majd szó nélkül
bepakolta az iskolatáskába. Miculi magától becsúszott a
kabátzsebébe.
– Sok leckéd volt mára? – kérdezte édesanyja, majd így
folytatta: – Tommi nem jött át?
Anita nem válaszolt. Mintha gondolatait áthatolhatatlan
vattacsomóba bugyolálták volna, ami megakadályozta, hogy
elérjék a száját.
– Valami baj van? – kérdezte anyukája, akinek kezdett
gyanússá válni a hosszú csend.
Anita megrázta a fejét, követte őt a kijáratig, de még mielőtt
elhagyták volna a Ca’ degli Sgorbit, még egyszer látni akarta
egy pillanatra a második emeleti freskót.
Vissza akart menni Ptolemaioszhoz.
– Rögtön jövök, anyu! – mondta, azzal ledobta hátizsákját,
és a lépcső felé szaladt.
Az állvány mellé húzódott, és megkereste. A majom még
mindig odafönt volt, a szoba sarkában. Tényleg olyan volt,
mintha két mancsával tartaná a plafon gerendáit.
 Anita még jobban megnézte. Persze az esti félhomály nem
igazán volt segítségére, mégis, ahogy ide–oda járkált a
szalonban, úgy tűnt, mintha a gerenda, amelyet Ptolemaiosz
tart... ferde lenne.
Vagy mintha elmozdították volna.
A meglepetéstől pislogni kezdett.
Hogy lehet, hogy anyukája nem vette észre?
– Anita!
– Jövök már!
Aztán anélkül, hogy kicsit is gondolkodott volna rajta,
felmászott a plafon sarkához. Miculi mélyen bebújt a zsebe
aljába. Anita vigyázott, nehogy anyukája szerszámai közül
hozzáérjen valamihez. Óvatosan a Ptolemaioszt ábrázoló
festményhez lépett.
Valóban történt valami: a mennyezet gerendájának vége
most tökéletesen beleillett a majom magasra emelt mancsába.
A fagerenda úgy tíz centivel lejjebb csúszott.
Anita felemelte a kezét, hogy megérintse. A gerenda vége
kicsit megingott.
A lány meglökte.
És a fadarab a kezében maradt.
Anita csaknem elvesztette az egyensúlyát. Kezében egy
körülbelül húsz centiméter hosszú, és ugyanolyan mély
fadobozféleséget tartott. A gerenda egyfajta rejtett fenekét. Azt
a rejtett feneket, amelyet ő lazított ki, amikor megnyomott
valamit a felső szint padlózatán.
– Anita! Bezárlak! – kiabálta anyukája a földszintről.
A lány belenézett a dobozba. Volt benne egy megsárgult
boríték; egy csomag, vékony madzaggal összekötött fekete
ecset; egy fekete fém festékesdoboz és egy furcsa rézgyűrű.
Az összes tárgyat bepakolta a zsebébe, visszatette a rejtett
feneket a gerenda végébe, és finoman összenyomta.
Reccs, hallatszott, és a gerenda máris újra tökéletesen
összeolvadt a mennyezettel.
Ptolemaiosz mancsai fölött pedig megint megjelent a tíz
centis rés.
– Az ördögbe... – mormolta.
És lemászott az állványról.

4. fejezet
A BORÍTÉK

Anita fürdőköpenyben térdelt a kád előtt; mögötte a

csapból meleg víz folyt, ami lassanként teletöltötte a kádat. A
titkos ládikó tartalma a földön hevert.
Édesanyja kint tett–vett, lefekvéshez készülődött.
 Anita elsőként a festékesdobozt nyitotta ki. Nagyon apró
tárgy volt, úgy tízszer tíz centis. Tizenkét akvarelles dobozt
tartalmazott, melyeket már jócskán elhasználtak. Tizenkét
tubus vízben oldódó festékpor. Volt még benne néhány
keverőedény és egy ecsettartó is. A doboz külsején pedig vájat
látszódott, amibe tökéletesen beleillett a rézgyűrű.
Anita ujjára húzta a gyűrűt. A résből kicsiny asztalka
csúszott ki, melyen ki lehetett nyitni a festékesdobozokat, ha
épp nem volt kéznél egyéb támaszték.
A vízből felszálló forró gőz kezdte bepárásítani a tükröket.
Anita gyors pillantást vetett az ecsetekre, majd a megsárgult
boríték következett. Ez állt rajta: Kéretik visszavinni Morice
Moreau címére, Borgo Fondamenta 89, Velence. A becsületes
megtaláló jutalomban részesül. Vagy kéretik elküldeni Moore úr,
Képzeletbeli Utazó részére Londonba, a Frognal Lane 23–ba.
A lány néhányszor megforgatta a borítékot, majd
eldöntötte, hogy melyik oldalán nyitja ki. Valami tömör, de
meglehetősen könnyű dolgot rejthetett. Körmével behasította
oldalán a papírt, majd feltépte.
Egy könyv volt benne.
Vagy napló.
Vagy olyasmi, ami ennek a kettőnek a keverékére
hasonlított. Keményfedeles kis könyv, szabálytalan
lapszélekkel, kézzel vágott papírból.
Anita maga elé tette a földre, a borítékot pedig a
festékesdoboz és az ecsetek tetejére helyezte.
A könyv borítójára ezt írták: Utazás a Haldokló Faluba.
Rögtön alatta, hosszú vonal után a dátum állt: 1909.
Még lejjebb pedig az aláírás: Morice Moreau.
 Anitát lázba hozta a felfedezés, és kinyitotta a könyvet.
Az első oldalon, egy ládán lovagoló ember rajzát lehetett
látni. A férfi széles karimájú kalapot viselt hosszú haja kilógott
fejfedője alól. Görbe ó–lábát hosszú fekete csizma takarta, és
könyvet tartott a kezében.
A láda annyira tömve volt, hogy úgy látszott azonnal
kinyílik, és a földre veti utasát.
A rajz ajánlás lehetett, mert Morice Moreau ezt írta a kép
alá: Képzeletbeli Utazó barátaimnak.
– Képzeletbeli Utazók... – mormolta Anita, miközben újra
elolvasta a borítékra írt címet.
Moore Úr, Képzeletbeli Utazó.
Lapozott egyet.
Itt egy nagyobb méretű rajzot talált, amely három embert
ábrázolt. Erdőben voltak, valami furcsa, négyszögletes,
rendkívül alacsony építmény mellett. Az illusztráció alatt ezt
olvasta: Et in Arcadia ego.
Az oldal egyik felén üres keret tátongott: nem volt benne
semmilyen kép.
Másik felén szorosan egymás alá írt érthetetlen
szimbólumok sora következett. Anita most már gyorsabban
lapozott mert valami furcsa izgalom lett rajta úrrá.
A jegyzettömb alig néhány tucat lapján további rajzok és
érthetetlen bejegyzések következtek. Mintha csak egyiptomi
hieroglifákkal írták volna. Üres keretek, rajzok, bejegyzések
sorai követték egymást, látszólag minden rendszert
nélkülözve, és csak imitt–amott rémlett fel értelem, a vázlatok
és színes foltok mágikus összevisszaságában.
 Akárcsak a könyv végén, ahol Anita elidőzött a Haldokló falu
címet viselő oldalnál. Őszi színekbe öltözött, nyugtalanító
hangulatú tájat ábrázolt; középen magas, előredőlő
meredélyekkel tarkított kopár szikla látszott, amely óriási
gombaként terpeszkedett a körben kirajzolódó erdők között.
„Nincs is itt semmiféle falu...” – gondolta Anita, miközben a
meleg víz tovább csobogott a háta mögött. Egészen
megfeledkezett a fürdésről, csak nézte a képet, s a szíve, maga
sem tudta volna megmondani, miért, egyre sebesebben vert.
Volt itt, ahogy már az előző oldalakon is, egy
virágmintákkal övezett képkeret. Kicsi, akár egy pecsét, de
leginkább ez keltette fel a lány érdeklődését. A többitől
eltérően ebbe a keretbe egy nő képét rajzolták.
Hulló falevelek vették körül, szoknyáját fellibbentette a szél.
Fejét hátrafordította, hogy megnézze, nem követi–e valaki.
Olyan volt... mintha kifelé nézne a könyvből. Mintha az olvasó
elől menekülne. Anita elől.
– Mi az ördög?! – mormolta a lány.
A kád csaknem színültig megtelt meleg vízzel. Az egész
fürdőszobát gőzfelhő borította.
Anita ujjával az őszi tájképre bökött majd lassan végighúzta
a színes kép mentén. A papír durva volt, szemcsés felületű,
olyan anyagból készült, amilyet eddig még, sosem látott. Ujját
a menekülő nő képkerete fölé emelte, azután habozott még
kicsit, majd megérintette.
Ekkor történt valami.
Anitát váratlanul szomorúság öntötte el. Az ujjbegyéből
indult, és szétterjedt az egész testében. Érezte maga körül a
virágok illatát, és távolról hallotta, ahogyan a fák hajladoznak
a szélben.
Még erősebben odanyomta az ujját a laphoz, eközben még
erőteljesebbé vált az érzés. Fák, virágok, a távoli szél.
Aztán pedig, nagyon jól kivehetően, fejében a nő hangját
hallotta.
– Segítség... – szólt. – Kérlek, segíts!
Anita, mint a villám, elkapta az ujját a képről. Ijedtében
azonnal visszatért a valóságba.
Most már édesanyja lépteit, és kiáltását hallotta odakintről:
– Anita! Anita! Még mindig a fürdőkádban vagy? Kérlek,
siess!

A lány nyomban talpra ugrott.

Összezavarodott mindattól, amit látott és hallani vélt, de
nem akarta, hogy anyukája felfedezze Morice Moreau
hátrahagyott tárgyait.
Gyorsan elrejtette valamennyit az egymásra rakott
törülközők alá, ledobta a fürdőköpenyét, és gondolkodás
nélkül beugrott a forró vízzel teli kádba.
Még épp idejében.
Édesanyja kinyitotta a fürdőszobaajtót, de úgy megcsapta a
gőz, hogy kénytelen volt hátraugrani.
– Anita! – kiáltotta, miközben karjával a gőzt hessegette. –
Biztos, hogy minden rendben?
– Persze, anyu – felelte a lány. Elzárta a csapot, és
megpróbált mozdulatlanul ülni a forró vízben.
A túlfolyó győzte lenyelni a vízáradatot, de jó része még így
is kifolyt a kádból, és elárasztotta a fél fürdőszobát.
– Muszáj fürdés közben ekkora rumlit csinálnod?
 – Majd feltörlöm.
– Biztos, hogy nincs semmi baj?
– Persze, hogy nincs – bólintott Anita.
Pedig dehogyisnem volt. Nagyon forró volt a víz.
Égetett.
– Ne fürödj ilyen meleg vízben! – kezdte a kioktatását
édesanyja.

„Kérlek, menj ki – könyörgött magában Anita. – Menj ki

vagy ordítani fogok.”
A nő elmosolyodott.
– Az ágyban várlak. Vigyázz, hogy legalább a hajad ne
legyen vizes!
Abban a pillanatban, hogy becsukta maga mögött az ajtót,
Anita kiugrott a kádból. Olyan piros volt a bőre, mint a
ráknak.
Gyorsan megtörülközött, agyán átfutott minden, ami az
imént történt. Meggyőzte magát arról, hogy nyilván tévedett.
Mint számtalanszor, már megint hagyta, hogy elragadja a
képzelete. Csak hitte, hogy hallja azt a hangot. Anyukája azt
kiáltotta, hogy „Siess!” ő meg azt gondolta, hogy valaki azt
kiáltja: „Segítség!”
Hát ez történt.
Ennyi az egész.
Ahogy teltek a percek, heves szívdobogása alábbhagyott.
Leengedte a vizet. Hagyta, hogy a lefolyó víz bugyborékolása
elringassa. Kivörösödött bőréről felitatta a nedvességet és
megfelelő krémet keresett a rengeteg kis ingyenes
termékminta között, melyeket olyan szorgalmasan
gyűjtögetett. Bekente magát, felvette a pizsamáját, és
nyugodtan megmosta a fogát, mintha ugyanolyan szokványos
este lenne ez is, mint bármelyik másik.

Szokványos, átlagos este.

Kikémlelt az ajtón, hogy megnézze, anyukája ágyban van–e
már. Felismerte a folyosó végén égő lámpa fényét.
Remek.
Kihalászta Morice Moreau holmiját a törülköző halom alól,
és befutott abba a szobába, amelyben a kis könyvespolc állt. A
nagyobbik ott maradt Londonban, apukájával együtt.
Kinyitotta a fiókot, ahol a füzetei is voltak, és igyekezett
mindent elrejteni benne.
De amikor a könyvecskét próbálta eltüntetni, ismét úrrá lett
rajta a kíváncsiság.
Nyelt egyet.
És másodszorra is kinyitotta.
Legnagyobb meglepetésére azonban, a virágmintás keret
üres volt. Az asszony eltűnt belőle.
Hát ez meg hogy lehet?
Anita gyorsan végiglapozta a jegyzettömböt, és tekintete
egy másik kis keretnél állapodott meg. Az egyik oldalon
félelmetes kép volt, amely lángokba borult kastélyt ábrázolt.
Ennek az oldalnak a szélére rajzolták a keretet. Anita már az
előbb is látta ezt az oldalt, de akkor a keret mintha üres lett
volna.
Csakhogy ezúttal nem volt az.

Egy férfi volt benne, aki egy párnákból felépített torony

tetején ült, és rendkívül hosszú nyelű, fekete esernyővel a
kezében egyensúlyozott.
A kép, amely az előbb elkerülte Anita figyelmét, egyszerre
volt vicces és nyugtalanító.
A lány hátrafordult.
A lakás sötét és néma volt. Csak a hálószobában világított a
kislámpa, a könyv lapjai pedig sercegtek édesanyja kezében.
Anita újra a torony tetején ülő férfi képkeretére nézett. A
férfi még mindig a keretben volt. Tehát nem tévedett.
Rátette a képre az ujját.
És azonnal, akárcsak az előbb, egy érzés indult el a kezén
keresztül, a csuklóján és a karján át, majd ellepte az egész
testét, és mint megannyi apró nyüzsgő bogár szétáradt benne.
Amit most érzett, az a félelem volt.
Anita ujjai mozdulatlanul és mereven feküdtek a rajzon.
Azután hangot hallott a fejében. Szárazan sziszegő, gonosz
férfihang volt, amely gúnyosan ezt kérdezte tőle:
– Hát te meg ki volnál?
Abban a pillanatban hajókürt hangzott fel a távolban. Anita
az ijedtségtől felkiáltott. Behajította a könyvet a fiókba,
beszaladt a szobába, és amilyen gyorsan csak tudott, a takaró
alá menekült.
Édesanyja aggódva tette le a könyvét.
– Most meg mi van veled?
– Nincs semmi. Minden rendben – hazudta a lány.
– Azért azt mégis hozzátette: – Ne oltsd el a lámpát, kérlek
szépen!
 5. fejezet
SEGÉLYHÍVÁS
 – Beszéltek hozzám, hát nem érted? – magyarázta Anita
Tomminak.
Az iskolából tartottak hazafelé. Anita beszámolt a fiúnak a
két majomról, a dupla fenekű gerendáról, a benne talált
tárgyakról és a könyvről.
Tommi nyugodtnak tűnt. Kérdéseket tett fel, és próbált
megnyugtató válaszokat találni rájuk:
– Szóval rátetted a kezed... és hallottad a hangot.
– Pontosan.
A fiú a fejét csóválta.
– Ez valóban nagyon furcsa.
– Nagyon furcsa – erősítette meg Anita és kétszer is
megtörtént, nem csak egyszer.
– De először még... nem ijedtél meg.
– Nem. Inkább olyan... szomorú érzés fogott el. Hallottam,
hogy valaki segítséget kér tőlem. Egy nő, azt hiszem.
– Másodszorra viszont...
– Féltem, és kész. Olyan volt, mintha az a párnatorony
tetején ülő férfi benne lenne a könyvben, és onnan nézne
engem. Szörnyű érzés volt!
Tommi megállt a híd előtt.
– Azt hiszem, bele kéne kukkantanom ebbe a könyvbe.
Nálad van?
– Itt akarod megnézni?
– Nem, nálunk, otthon. Megvannak a megfelelő eszközeim.
– Miféle eszközeid, már megbocsáss?
– Te csak ne aggódj. Itt van a könyv, vagy nincs?

Tommi eszközei a következők voltak: nagyító, papírvágó,

sárga öntapadó post–it lapok és kabala fémpénz, amit
nagynénjétől kapott ajándékba.
A fiú szobájában ültek a szőnyegen, törökülésben. Anita
megmutatta barátjának az ecseteket, a festékeket, a gyűrűt és a
borítékot a könyvecskével.
Tommi egyesével végignézte őket a nagyító alatt, felírt
valamit a post–it lapocskákra, és letette maga mellé. Amikor
Anita odaadta neki a borítékot a vékony könyvvel, a fiú
felkiáltott:
– Ejha! – De mást nem fűzött hozzá. Végül kezébe vette a
könyvet. – Tehát ez volna az...
Megmérte a hosszúságát és a szélességét: húszszor tizenöt
centiméter vastagsága: két centi. Majd a súlyát is lemérte:
huszonhét gramm.
Anita hagyta, hadd csinálja; nem szólt közbe. Tommi letette
a könyvecskét a szőnyegre, pontosan a lába elé, és hosszasan
vizsgálta a nagyítóval, majd megállapította, hogy nincs rajta
semmi különös.
– Nyisd ki! – mondta Anita.
Mielőtt így tett volna, Tommi gumikesztyűt húzott a kezére.
– Kicsit szűk... – morogta, mert alig tudta beletuszkolni az
ujjait. – Anyukámtól loptam...
– Ezt használják az igazságügyi szakértők?
– Ő a rákot pucolja vele.
– Akkor remélem, kimostad.
Tommi gúnyos fintort vágott, majd kinyitotta a könyvet.
Mindent pontosan úgy talált, ahogy Anita mondta: az
ajánlás az elején, az akvarellek, a furcsa betűk, a
hieroglifaszerű írás.
 – Gondolhattam volna – jegyezte meg Tommi.
– Láttad azokat a jeleket?
Néhány oldal után a fiú bevallotta:
– Én ismerem ezt az írást.
– Mit értesz azon, hogy ismered?
– Majd elmagyarázom. Hol van az a képkeret, amiről
beszéltél?
– Előrébb.
A fiú előrelapozott.
– Ez az... – állította meg hirtelen Anita. – Itt kéne lennie ezen
az oldalon... itt.
A lángokba borult kastély képe mellett a kis keret üresen
állt.
– Ez az?
– Igen. De a férfi már nincs itt.
– Hogyhogy nincs már itt?
Anita nem tudta levenni a szemét az üres keretről.
– Ott volt.
– Azt akarod mondani, hogy a beszélő rajz eltűnt?
– Ne gúnyolódj!
– Nem gúnyolódom.
– De igenis gúnyolódsz. Pedig mérget vehetsz rá, hogy a
férfi bent volt abban a keretben!
– És a nő? – Anita mérgesen kezébe vette a könyvet, és
fellapozta a tájképnél. Rámutatott a bal alsó sarokban lévő üres
keretre. – A nő is eltűnt?
– Hát, nagyon úgy tűnik.
– De te biztos vagy benne, hogy láttad őket.
– Mindkettőjüket.
 Tommi kesztyűs kezével beletúrt gesztenyebarna hajába.
– És nem lehet, hogy tévedsz? Hogy kiszínezted kissé a
rajzok leírását és...
– Mondtam már, hogy a keretekben volt két rajz.
– Amelyek beszéltek hozzád, aztán eltűntek. És szerinted ez
normális?
– Egyáltalán nem hinném, hogy normális. Pont ezért
mondtam el neked.
– Jó, de...
– De úgy tűnik, tévedtem! Rosszul tettem, és most azt
hiszed rólam, hogy hallucinálok!
– Anita, nem hiszem azt, hogy hallucináltál, de... – Tommi
lapozni kezdett, hogy megkeresse a többi keretet. – De csak
belátod, hogy...
– Mit kell még belátnom?
– Jaj, hagyd már abba! Veled nem lehet beszélgetni!
– Veled sem.
Anita összefonta maga előtt a karját, és csökönyös
hallgatásba burkolózott.
Tommi tovább lapozott.
– Amúgy tényleg nagyon szép – mondta, de nem jött válasz.
– Valami útinapló lehet.
Semmi válasz.
A fiú most minden figyelmét az első oldal ajánlásának
szentelte. És amikor meglátta a ládát a Képzeletbeli Utazóval,
hozzátette:
– Hát itt van az utazóláda! Ez hihetetlen! Épp úgy, ahogy
gondoltam. Összeállt a kép.
Anita sanda pillantást vetett a fiúra.
 – Mit értesz az alatt, hogy összeállt a kép?
Tommi alig észrevehetően elmosolyodott.
– Ó, semmi különös. Három dolog kezdett igazán érdekelni.
Anita durcásan nézett rá.
– Az első a borítékra írt lakcím. A második a különféle
feljegyzések betűtípusai. A harmadik az ajánlás. És tudod,
miért?
– Nem, fogalmam sincs.
– Mert olyan érzésem van, mintha ismerném őket.
Tommi odalépett az ágya feletti polchoz, és egyesével
végigpásztázta a könyveket.
– De hova tettem? – morgott magában.
Amikor megtalálta a könyvet, átnyújtotta Anitának.
– Nézd meg, hogy hívják az írót.
– Ulysses Moore.
– Hát ez az. Ulysses Moore. És a boríték egy bizonyos
Moore úrnak van címezve.
Anita ide–oda forgatta a könyvet. Az időkapu volt a címe.
– Talán csak véletlen egybeesés – mondta.
– Ne ítélj elhamarkodottan. – Tommi kinyitotta a könyvet,
és megmutatta a lánynak a nagy utazóláda képét. – Na ez a
második egybeesés: a könyv fordítója beszámol arról,
miszerint meghívták Comwallba, hogy megismerkedjen egy
titokzatos íróval. Amikor odaért, ezt a ládát adták neki a
szállodában, ahol megszállt.
– És mi volt a ládában?
– Naplók. Ennek a bizonyos Ulysses Moore–nak a füzetei,
és mindet titkosírással írták. Érthetetlen krikszkrakszokkal. És
épp ez a harmadik egybeesés.
 Tommi gyorsan lapozni kezdte a könyvet, míg végül
megtalálta azokat a jeleket, amelyek megegyeztek a Morice
Moreau könyvében szereplőkkel.
– A mindenit! – kiáltott fel Anita, amikor felismerte őket. –
Ez meg hogy lehet?
– Ulysses Moore története talán nem is puszta kitaláció.
– Miről szól?
– Egy olyan faluról, amelyet nem lehet megtalálni.
– A haldokló faluról?
– Nem. Kilmore Cove–nak hívják, és valahol Cornwallban
van... Ugyanolyan falu, mint a többi, kivéve az időkaput.
– Vagyis?
– Olyan kapuk ezek, amelyeket csak nagyon különleges
kulcsokkal lehet kinyitni. Mindegyiknek állatformája van. És
mindegyik kulcs csak egy kaput nyit. Ha pedig kinyitják a
kapukat, akkor ezek... nagyon távoli helyekre vezetnek.
– Ez lehetetlen.
– Miért?
– Nem léteznek ilyen kapuk.
– Olyan könyvek sem léteznek, amelyekben életre kelnek a
képek.
Anita az ajkába harapott.
– Folytasd.
Tommi megvonta a vállát.
– Egyszerű. Valaki, valamilyen oknál fogva, elküld négy
kulcsot néhány gyereknek. És hogy, hogy nem, ez a négy kulcs
épp az időkapuk egyikét nyitja. Sőt: épp az igazi, a legigazibb
időkaput. Az összes időkapu közül a legfontosabbikat. Ez egy
megviselt fakapu, melyet valaki mintha pántostul ki akart
volna tépni a falból, és egészen fekete a füsttől, mert talán
valaki megpróbálta elpusztítani.
Anita egyre jobban figyelte barátja szavait.
– A gyerekek ki tudják nyitni a kaput, de ehhez meg kell
fejteniük egy–két érthetetlen titkosírással írt üzenetet.
– És hogy csinálják?
– Egyszerű. A házban, ahol laknak, van egy könyvtár. Ott
megtalálják az Elfeledett nyelvek szótárát. Az segít nekik.
– És mi történik, amikor kinyitották a kaput?
– Egy képzeletbeli helyre jutnak az ókori Egyiptomban. Egy
olyan helyre, amelyet még soha senki nem talált meg.
– Olyan, mint Kilmore Cove.
– Pontosan. De nem ez az egyetlen hely, ahová elutaznak.
Eljutnak János Pap kertjébe is, amelyről Marco Polo is említést
tesz. Meg ide, Velencébe is.
– Velencébe?
– A Maskarák szigetét keresték.
– És létezik olyan?
– Sajnos nem – vallotta be Tommi. – De a sziget leírása
ráillik a lagúna egyik kis szigetére, ahol valaha állt egy
kolostor. És amelyik... hogy, hogy nem... kigyulladt. Éppen,
mint a könyvben.
„Már megint a tűz” – gondolta Anita. – Ettől persze még
nem világos, hogy a két dolog hogyan függ össze egymással –
mondta végül.
– Morice és Moore ugyanazt az írást használják. És
mindketten utazók – próbált ellentmondani Tommi.
– Képzeletbeliek.
– Lehet. De van itt valami, ami talán jól jöhet... A fordító, aki
az utazóládát kapta, azt állítja, hogy rengeteg keresgélés után
végül eljutott Kilmore Cove–ba.
– Ez lehet, hogy csak tréfa.
– Én is azt gondoltam. De a könyvekben fényképek is
vannak, és... sok minden, ami miatt elbizonytalanodtam.
– Megpróbálhatnánk felhívni.
– Kit? Ulysses Moore–t? Már utánanéztem az interneten. A
neve nincs a telefonkönyvben. Vagyis... benne volt ötven évvel
ezelőtt, de aztán kitörölték.
– Nem rá gondoltam! Felhívhatnánk ezt a... fordítót, aki
megtalálta a ládát és benne a naplókat.
– Elmondjuk, amit felfedeztünk. Lehet, hogy tud segíteni.
Tommi gondterhelten vakargatta a feje búbját.
– Nem hinném, hogy ez pofonegyszerű volna.
– Mégiscsak kell, hogy legyen neve, nem gondolod?
A fiú felolvasta a nevet a könyvből.
– Álnév is lehet.
– Nézzünk utána! – Anita bekapcsolta barátja számítógépét,
és rákeresett a névre az interneten. – Ez bizony nem tűnik
álnévnek – mormolta valamivel később. – Fordító. Egy
könyvkiadónak dolgozik. – Jobban szemügyre vette az oldalt,
majd hozzátette: – Van itt egy e–mail cím is.
Tommi látta, hogy barátnője egyre szaporábban veri a
számítógép billentyűzetét, és hirtelen aggódni kezdett.
– Várj! Mit akarsz csinálni?
Anita ráklikkelt az „Elküld” gombra.
– Kész is.
– Mi van kész?
– Írtam neki.
 – És mégis mit, ha szabad érdeklődnöm?!
– És mit mondunk majd neki?

Anita a levélben megírta egy részét annak, ami történt

velük. Nem mindent, csak annyit, amennyi szerinte elég volt
ahhoz, hogy felkeltse a fordító érdeklődését.
Aznap délután, amikor elküldte az e–mailt, még nem jött
válasz. És másnap reggel sem, amikor Tommi szinte még
hajnalban felkelt, hogy bekapcsolja a számítógépét, és
megnézze a szendergő ház csendjében az új üzeneteit.
A gyerekek másnap találkoztak az iskolában, de
szándékosan kerülték az e–mail témát. Délután megírták
együtt a házi feladatot, közben időnként a számítógép
képernyőjére vagy Tommi mobiltelefonjára sandítottak.
Amikor Anita hazaért a fordító még mindig nem válaszolt.
Hogy elterelje a figyelmét, Tommi lezuhanyozott. Amikor
visszatért a szobájába, mobiltelefonja kijelzőjén látta, hogy
üzenete érkezett. De nem Anitától jött. Az üzenet küldőjének
számát nem ismerte.
Ez csak vicc, igaz?, olvasta.
„Ő az! – gondolta. – A fordító.”
Nem vicc, uram, válaszolta Tommi, és közben az izgalomtól
majd kiugrott a szíve.
Várt.
Várta, hogy megjelenjen a kis boríték.
Amikor már éppen minden reménye elszállt, újabb üzenete
érkezett.
Veronában lakom. Holnap San Doná di Piavéba megyek.
Találkozhatnánk esetleg Velencében, hogy beszéljünk a dologról?
A feszült izgalomtól Tommi ujjai megdermedtek. Csupán
két billentyűt volt képes lenyomni a telefonján.
OK.
Aztán felhívta Anitát.
 6. fejezet
A KÍSÉRTETKÁVÉHÁZBAN

– Szerintem pedig ő lesz az, a fekete keménykalapos –

suttogta Anita a Santa Margherita teret kémlelve a házuk
mögül.
Tommi mellette állt, és elhúzta a száját.
– Csak nem gondolod, hogy ilyen öreg?
– Miért, szerinted hány évesnek kéne lennie?
– Nem tudom... arról nem írtak az interneten – válaszolta a
fiú.
Anita még egyszer alaposan megnézte a kecskeszakállas,
feketekalapos férfit, aki a Duchamp kávéház asztalánál
ücsörgött. Próbálta megfejteni, hogy öreg–e vagy fiatal, de
számára a felnőttek mind egyformának tűntek.
– Ez neked öreg?
– Nem ő az, hidd el. Meg aztán a könyv sincs nála – zárta
rövidre a beszélgetést Tommi.
Abban állapodtak meg, hogy ismertetőjegyként mindketten
magukkal hozzák Ulysses Moore egy–egy könyvét.
Vártak.
– Vajon ő tudja, hogy mi hány évesek vagyunk? – kérdezte
kicsit később Anita.
– Nem, még csak nem is sejti.
– Remélem, nem fog megharagudni.
– Ha bevallottuk volna neki a korunkat, lehet, hogy nem is
lett volna hajlandó találkozni velünk... – Torkán akadt a szó. –
Ott van – húzta mosolyra a száját Tommi, és elpirult.
A tér túloldalán kissé görnyedt hátú, farmernadrágos férfi
tűnt fel, aki gyűrött kabátot viselt, és rendkívül kócos,
mákszínű haj fedte a fejét. Ulysses Moore első könyvének
egyik példányát tartotta a kezében. Kicsit bizonytalanul
körbetekintett. Amikor felismerte a hóhér házát, az egyetlen
olyan házat a téren, amely mellett nem állt másik épület, a
kávézó asztalait is végigpásztázta, majd elindult feléjük, hogy
helyet foglaljon.
– Az ördögbe is, ez tényleg eljött! – mondta Anita.
A férfi leült egy asztalhoz, amely éppen a keménykalapos
asztala mellett állt. Megpróbálta felkelteni a kalapos figyelmét
azzal, hogy a nála lévő könyvet mutogatta, de mivel az,
szemlátomást nem szándékozott róla tudomást venni, ismét
elkezdett körbetekintgetni.
– És most mit csináljunk? – suttogta Tommi.
Anita enyhén oldalba bökte.
– Menj előre! Én majd követlek.
– Várj! Ez nem ilyen egyszerű! Jól végig kell gondolnunk,
hogy mit mondjunk neki, és hogyan... – Nagy levegőt vett,
miközben beletúrt barna hajába. Teljesen elvörösödött.
– Az ember azt gondolná, hogy megint begyulladtál –
jegyezte meg Anita.
– Mi az, hogy megint?
A lány most határozottan oldalba bökte, hogy
mindenképpen elő kelljen bújnia rejtekhelyéről.
– Gyerünk! Ha minden kötél szakad, majd kérsz tőle egy
autogramot!
– Fordító úr? – szólították meg a gyerekek, amikor
odaléptek az asztalhoz.
A férfi felnézett, és előbb az egyiket, majd a másikat vette
szemügyre. Amikor meglátta a könyvet, bemutatkozott nekik.
– Tommaso Ranieri Strambi – mondta Tommi.
– Anita Bloom.
– Örvendek a szerencsének. Üljetek le.
A férfi hangja kissé szórakozottnak tűnt. A gyerekek
odahúztak két széket, és leültek vele szemben.
– Hallgatlak titeket.
Rendeltek három szénsavas üdítőt, és amíg várták, hogy
kihozzák, Anita töviről hegyire elmesélte az elmúlt néhány
nap eseményeit. A fordító nem szólt semmit.
– A Morice Moreau név mond magának valamit? – kérdezte
Tommi.
– Nem igazán. Sőt úgy is fogalmazhatnék: egyáltalán nem.
– És mindaz, amit elmeséltünk?
– Hát... jó sztori. Ha egy könyvben olvasnám, tudni
szeretném, mi lesz a folytatás.
– De hisz nekünk?
 – Persze, hogy hiszek.
– És nem gondolja ön is, hogy... összefüggés van... a között
a könyv között, amelyet találtunk, és amit maga írt ... Ulysses
Moore–ról?
– Ulysses Moore Kilmore Cove–ban lakik. A ti Moore–otok
meg Londonban. A Moore egyébiránt pedig elég gyakori
vezetéknév.
– Tehát azt hiszi, hogy nincs semmilyen összefüggés?
– Ezt nem mondtam. Azt mondtam, hogy... jó sztori. Ennyi.
Hol van ennek az illusztrátornak a háza?
Anita röviden elmagyarázta.
– Ha akarja, elkísérjük.
A szomszéd asztalnál a keménykalapos úr nagy zajt csapva
letette a csészéjét a kistányérra.
A fordító hátrasimította a haját.
– Igen, esetleg később megnézném. Elhoztátok a
képeskönyvet?
– Nem – vágták rá egyszerre a gyerekek.
A férfi kérdőn nézett rájuk.
– Biztos helyen van – mondta Tommi.
– De csináltunk néhány fényképet.
– És a fényképek itt vannak?
– Természetesen.
Anita keresgélni kezdett a hátizsákjában. Aztán letette a
képeket a férfi elé.
– Érdekes...
– Ugye?
– És nem is érték nélkül való. Jól teszitek, ha biztos helyen
őrzitek. – A fordító néhány képet kritikus szemmel
vizsgálgatott. – És mi a helyzet az eltűnő rajzokkal?
– Két keretben voltak – mondta Anita, és megmutatta a
szóban forgó fényképeket.
– És a keretek is eltűnnek?
– Nem. Csak a bennük lévő rajzok.
– A haldokló falu... – olvasta fel a férfi, miközben a második
keret melletti tájképet nézte.
– Mondd ez magának valamit?
– Sosem hallottam róla.
– És ezek a betűk? – érdeklődött Tommi a hieroglifaszerű
szimbólumokra mutatva.
– Minden kétséget kizáróan a Festo–korong betűtípusa –
állapította meg a fordító.
– A micsoda? – szólt közbe Anita.
– Ulysses Moore és barátai használták ezt az írást –
magyarázta a férfi. – Ezek a betűk egy krétai régészeti leleten
láthatók. Sohasem fejtették meg őket.
– És ön képes lenne rá?
A férfi rövid töprengés után válaszolt.
– Ó, nem... legalábbis most semmiképp. Nagyon sok idő
kéne hozzá...
A keménykalapos férfi ezalatt szinte teljesen eltűnt egy
rózsaszín újság lapjai mögött.
– Ha nem akarjátok az időt vesztegetni, jobban teszitek, ha...
– motyogta a fordító – az Elfeledett nyelvek szótárát
használjátok.
Tommi kidüllesztette a szemét.
– Magának megvan?
– Jaj, dehogy! Persze, hogy nincs. Tudomásom szerint az
egyetlen létező példány egy comwalli öreg ház
könyvtárszobájában található.
– A Villa Argóról beszél? – kérdezte a fiú bátortalanul.
– Pontosan.
– De hát a Villa Argo... Kilmore Cove–ban van, Comwalban.
És Kilmore Cove nem...
– London két óra repülővel, ahonnan még két óra autóút
Zennorig. Onnan pedig... már nagyon közel van. Szerintem,
megérné a fáradságot, ha figyelembe vesszük, hogy milyen
rejtélyre derülhetne fény.
– Ha jól értem – próbálta összefoglalni Anita –, ön azt
javasolja nekünk, hogy utazzunk el Kilmore Cove–ba, ebbe a
bizonyos Villa Argóba, és tanulmányozzuk az Elfeledett nyelvek
szótárát?
A férfi bólintott.
– Azt hiszem, ez jó ötlet. Ha Convenant–ék beengednek
titeket... helyben vagytok. Mármint a két gyerekre gondolok,
természetesen. Fölösleges lenne beavatni a szüleiket.
– És ön nem tudna velünk jönni? – kérdezte Anita. – Úgy
értem... ha ismeri az utat, egy csomó időt megspórolhatnánk.
A fordító egy kis piros noteszt vett elő.
– Attól tartok, nem. Rengeteg elintéznivalóm van az
elkövetkező hetekben. Régi, rém unalmas ügyek. Nektek
viszont, ha nem tévedek, holnaptól itt a szünidő.
– Honnan tudja?
A férfi letette a noteszt.
– A tanítási szünetek nem tartoznak az államtitkok közé.
– Mit szólsz hozzá? – kérdezte Anita Tommitól.
– Ne is kérdezd... a szüleim tuti nem engednek el. –
Mindenesetre... az utasításokat odaadhatom – mosolyodott el a
férfi.
– Az utasításokat?
Egy leragasztott fehér borítékot húzott elő a zsebéből. A
pecsétviaszra az „U” és az „M” kezdőbetűket nyomtatták,
Ulysses Moore lendületes és nehezen olvasható írásával pedig
ez állt a borítékon: UTASÍTÁSOK.
– Mi ez? – kérdezte Anita.
– Eléggé egyértelmű – felelte a naplók fordítója.
– Ha elolvassátok, eljuttok Kilmore Cove–ba. Tudjátok,
hogy szól a versike?
A gyerekek a fejüket rázták, mire a férfi felállt az asztaltól,
és dalolászni kezdett:

Ha a horgas tölgynél a fehér elveszik,

az ikerfenyőknél segítségre lelsz.
Fekete a ház színe, mely ezerfelé csábít,
s üzeni: indigószín mutatja a rejteket!

Anita és Tommi kérdőn néztek egymásra. A férfi

kacarászott, elnézést kért, majd meglehetősen gyorsan elindult
a mosdó felé.
A gyerekek csöndben ültek az asztalnál. A lezárt borítékot
bámulták, amely a poharak és az üres üvegek között hevert, és
fogalmuk sem volt róla, mit is gondoljanak valójában. Szép
napos délután volt. A csillogóan tiszta levegő magával hozta a
városban sétáló emberek zsivaját. Egy toronyóra elütötte a
három órát.
– Mire gondolsz? – kérdezte Anita.
A szomszédos asztalnál a keménykalapos férfi felállt, és
öltözködni kezdett. A meleg nap ellenére hosszú, hamuszürke
köpenyt viselt, és vastag talpú cipőt.
– Arra, hogy szomjas vagyok.
– Te nem találod ezt az egészet kicsit furcsának? –
erősködött a lány. – Úgy tűnt, mintha előre tudta volna, hogy
mit akarunk neki mondani. És láttad a noteszét?
– Nem. Mi volt benne?
– Üres volt. Nem igaz, hogy annyira elfoglalt.
Tommi megvakarta a tarkóját.
– Nem is tudom, hogy mit gondoljak.
A mellettük lévő asztalnál a kalapos férfi néhány pénzérmét
hajított egy kistányérra, majd elindult. De előbb még
megpróbálta kihalászni az esernyőjét az asztal lábai közül,
ahová beakadt. Meglehetősen ügyetlen mozdulattal rántotta
ki, olyannyira, hogy elveszítette az egyensúlyát, és egyenesen
Tommi hátának vágódott.
– Jaj! – kiáltott fel a fiú, miközben ő meg a poharak és az
üvegek közé esett.
– Bocsánat... – mentegetőzött a férfi, és előbb Tommi
vállába, majd a billegő asztalba kapaszkodott, hogy
feltápászkodjon. – Jaj, ne haragudjon! Az esernyő miatt történt!
Borzasztóan sajnálom!
Anita segített neki, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
– Semmi baj. Előfordul az ilyesmi.
– Na igen... – zsörtölődött Tommi, mert csuromvizes lett a
nadrágja.
– Nagyon sajnálom! Borzasztó kellemetlen! Higgye el,
nagyon sajnálom! – A férfi még néhányszor meghajolt, azután
hátat fordított nekik, és gyors léptekkel elviharzott.
 – Micsoda egy alak! – dünnyögte Tommi még mindig
panaszos hangon, a gyapjúfelöltős férfi után bámulva. – Miért
jár ilyen szép időben, kalapban meg esernyővel?
Az egyik pincér hozzálátott a romok eltakarításához, majd
nedves ronggyal letörölte az asztalt.
– Kértek még valamit, gyerekek? – kérdezte.
– Nem, köszönjük – felelte Anita.
Azután megérkezett a fordító. Ránézett az asztalra, és
nyugodt hangon megkérdezte:
– A borítékot sikerült megmenteni?
Tommi kővé dermedt.
Anita az asztalra nézett
– Itt volt. Biztosan leesett...
De az asztal alatt semmilyen boríték nem volt.
– Egy perce még itt volt, mielőtt az öregúr... – Anita a tér
felé fordult. – Az esernyős férfi...
– Ellopta! – kiáltott fel Tommi.
Egy pillanatig sem habozott. Anitával a sarkában futásnak
eredt.
A fordító nézte, ahogy villámsebesen elnyargalnak.
Tekintete összetalálkozott a pincérével, és néhány eurót dobott
az asztalra.
– Hát igen, ezek a gyerekek... olyan kiszámíthatatlanok!
És ő is nyakába szedte a lábát.
 7. fejezet
Az ÜLDÖZÉS

Tommi olyan gyorsan futott, akár egy jó vadász, aki úgy

ismeri a terepet, mint a saját tenyerét. Nemhiába, ez Velence.
A szülővárosa. Nem hagyhatta, hogy az esernyős férfi
meglógjon előle.
Anita úgy ötvenlépésnyire lemaradt mögötte, hátizsákja
futás közben rendületlenül a vállát verdeste. A fordító leghátul
szaladt, jókedvűen kerülgetve a turistákat.
Amikor befordultak a de San Pantalon utcába, Tomminak
úgy tűnt, mintha a fekete keménykalap a sarkon balra vette
volna az irányt. Utánaeredt, fel–, majd leszaladt a kis hídon,
kettesével szedve a lépcsőfokokat.
– Elnézést! – kiáltotta oda egy japán párnak, mivel épp
tönkretette a romantikus pózban készülő fényképüket. A pár
beállt a második felvételre.
– Elnézést! – kiáltotta most Anita, miután másodszorra ő is
félbeszakította a fényképezkedést.
A fordító pedig hihetetlen nyelvöltögetős pózban került rá a
fényképre.
Néhány további kanyar után Tommi orrát hirtelen
megcsapta a Tonolo cukrászdából kiáramló fánkillat.
Keresztülvágott a soron, és folytatta az üldözést. A férfi újra
felbukkant előtte. Csak úgy száguldott az öreg.
Azonnal jobbra fordult, hogy megpróbáljon elébe vágni.
– Szabad lesz? Szabad?
A csatornánál kötött ki, és megállt.
A férfi nem volt sehol.
Semerre sem látta. Átment volna a hídon? Visszafordult?
Vagy talán beszállt abba a gondolába, amely épp elhagyni
igyekezett a kikötőhidat?
Miközben azon törte a fejét, hogy mihez kezdjen, Anita
utolérte.
– Meglógott. Te látod valamerre?
Mindketten a turistaáradatot kémlelték.
– Nem.
–Az ördögbe is!
Elváltak egymástól. Egyikük felszaladt a hídra, a másik a
sikátor felé nyargalt. De még csak egy lyukas bakancs sem
akadt a horgukra.
Amikor újra találkoztak, a fordítóba botlottak. Megkínálta
őket fánkkal. Nyugodtnak tűnt.
– Ki volt az, az ember? – kérdezte tőle Anita lihegve.
– Fogalmam sincs. De bárki is legyen, jól bedőlt a trükknek.
– Ezt nem értem...
A fordító bekapta az utolsó falat fánkot is, összegyűrte a
zsíros szalvétát, aztán keresett egy szemetest. Amikor
visszajött, levette a csuklójáról a karóráját, és átnyújtotta
Anitának.
Nagyon könnyű volt. A számlapja közepére egy baglyot és
a P. D. kezdőbetűket vésték.
– Erre szükségetek lesz – mondta szinte suttogva –, hogy
Kilmore Cove–ba jussatok.

A keménykalapos férfi egyenesen a Danieli Hotelba vitette

magát a gondolával.
– Jó estét, Eco úr! – üdvözölték a londinerek.
Ő tudomást sem vett róluk, hanem egyenesen felment a
szobájába.
Szürke felöltőjét a kalapjával együtt az ágyra dobta.
Gyorsan lezuhanyozott, majd egy londoni számot tárcsázott.
– Voynich! – szólt bele a kagylóba egy krákogó hang.
– Jó napot, főnök! Itt Eco.
– Cseppet sincs jó napom.
– Pedig lehetne.
– Mit akarsz?
– Érdekes eszmecserének voltam ma fültanúja. Egy fordító...
aki a listánkon szerepel... meg két gyerek beszélgetésének.
– Milyen fordító?
Eco megmondta a nevet.
– Egészen pontosan mi történt?
– Találkozott két gyerekkel Velencében, akik egy bizonyos
Morice Moreau–ról meséltek neki.
– Aha.
– Meg egy Kilmore Cove–nak nevezett helyről. Mond ez a
név magának valamit?
– Miért? Kellene?
– Rajta van a listán.
Az Eco névre hallgató ember gyorsan összefoglalta a
történteket, míg végül kikötött a borítéknál, amely a Kilmore
Cove–ba vezető utasításokat tartalmazta.
– És? Megszerezted?
– Természetesen. Itt van előttem.
– Nyisd ki!
– Csak az engedélyére vártam.
– Megkaptad.
Eco feltépte a viaszpecsétet.
– Mi van benne? – kérdezte Voynich, Londonból.
– Hát... hümmögött a keménykalapos. – Ez csak egy üres
papír.
– Egy üres papír?
– Pontosan, főnök. Mindössze egy darab átkozott fehér
papiros. Vajon mit jelenthet ez?
Voynich nevetni kezdett.
– Azt, hogy már megint egy szélhámossal van dolgunk.
Hacsak... mindez nem egy utasítás, ami ahhoz a rejtélyes
faluhoz vezet. Egy üres papírlap.
– Vagyis: egy nem létező helyről van szó.
– Ahogy mondod – nyugtázta a főnök.
Eco fel–alá kezdett járkálni a szobában.
– Mit akar, mit tegyek?
– Hagyd a fenébe a fordítót. Koncentráljunk inkább a
Morice Moreau–féle ügyre. Már jó ideje függőben van, nemde?
– Igen – helyeselt Eco.
 – Tudod, hogy hol van az a ház?
– Gyorsan megtalálom.
– Akkor menj, és nézz körül. Aztán jelentkezz!
– Rendben, főnök. És a borítékkal meg a papirossal mi
legyen?
– A szokásos, ami az ilyesfajta haszontalan holmiknak kijár.
Most meg Eco kezdett el nevetni.
– Ezer örömmel.
– Csak kérlek, figyelj oda, hogy ne vesd el a sulykot. Nem
szeretnék egy egész emeletet kifizetni Danielinek.
Eco megszakította a beszélgetést. Ledobta a földre a
borítékot és a papírlapot, majd keresztülbillegett a szobán,
egészen az esernyőjéig. Megmarkolta, eltekerte a fogantyúját,
mire láng csapott elő a végéből, ami mindent megsemmisített.
Ezután kiment a mosdóba átöltözni. De előtte megigazította
a szakállát, és eltávolított két bosszantó szőrszálat a bal
füléből. Könnyű öltönyt vett magára, karjára helyezte szürke
felöltőjét, és elhagyta a szállodát.
A Borgo Fondamenta felé vette útját. Egy órával később már
a helyszínen volt. Felismerte a Ca’ degli Sgorbit, és megállt a
félig nyitott kapu előtt.
Fentről kellemes zene hallatszott.
 8. fejezet
HAZATÉRÉS

– Átvert minket – jelentette ki Anita, miközben hazafelé

bandukoltak.
– Mégis mi oka lett volna rá?
– Nem tudom. De tuti, hogy átvert minket.
– Legalább kaptál tőle ajándékba egy órát.
– „Erre szükségetek lesz, hogy Kilmore Cove–ba jussatok...”
– utánozta a férfi hanghordozását, és az órát vizsgálgatta. –
Vajon mit jelent ez?
– És a versike? – folytatta Tommi.
– Na, igen, az meg a másik.
 Csöndben haladtak tovább Anitáék háza felé.
– Arról az esernyős fazonról pedig nem is beszélve –
morfondírozott tovább a lány.
– Ja.
– Lehet, hogy összejátszanak.
– De mégis miért?
– Hogy ugrassanak bennünket — válaszolta Anita
határozottan, és megállt egy keskeny utca végén.
– Fekete a ház színe, mely ezerfelé csábít... – dudorászta Tommi.
– Hja...
– De még mennyire hja! – fakadt ki Anita. – Az egésznek
csak annyi értelme volt, hogy jól felbosszantottam magam.
Ráadásul kicsit félek is. Mindenhol esernyős férfiakat látok.
Tommi felnevetett.
– Azért kölcsönadjam Ulysses Moore könyveit?
– Nem is tudom... – habozott Anita. – Talán jobb, ha nem is
gondolok rá többé.
– Te tudod. Akkor szia, holnap találkozunk!
– Szia!
Mindketten elindultak hazafelé.
Miközben magányosan sétált velencei otthona felé, a
csatorna végénél Anita azon kapta magát, hogy nyugtalan.
Olyan érzése volt, mintha valaki figyelné. De nyilván csak
képzelődött. Akárki is volt az a keménykalapos alak, tőle
semmit nem akart. A boríték kellett neki, a Kilmore Cove–ba
vezető utasításokkal.
Ami persze csupán egy üres boríték volt.
A valódi útmutatást a gyerekmondóka és az óra rejtette,
amit Anita a karján viselt... Ez csak nem azt jelenti... hogy a
férfi most őt keresi?
– A fenébe is! – mérgelődött, és blúza ujját ráhúzta a
karórára.
Meggyorsította a lépteit. Amikor hazaért, és meggyőződött
róla, hogy anyukája nincs otthon, felment Morice Moreau
könyvéért. Letette az asztalra, és nézegetni kezdte.
Volt valami azon a borítékon és az ajánlásban, ami nem
hagyta nyugodni, és amire a délutáni találkozó sem tudott
fényt deríteni.
Anita kinyitotta a könyvet.
Aztán becsukta.
Majd ismét kinyitotta.
Még egyszer végiglapozta, és alaposan megvizsgálta mind a
húsz oldalt. A második oldalon a keret üres volt, a lángoló
kastély melletti úgyszintén, és az utolsó... Jaj ne!
Anitának majdnem megállt a szíve. A keretben megint
feltűnt a menekülő asszony. Pontosan ott, ahol legelőször látta.
– Tommi ... – suttogta ijedten.
De a Tommi most nem volt mellette.
Anita egyedül ült a szobában. És egyedül volt az egész
házban.
Tenyerét gondolkodás nélkül a rajz fölé helyezte.
Jó sok időbe telt, amíg összeszedte a bátorságát, és
megérintette a képet. Abban a pillanatban illatfelhő és hang
kavalkád árasztotta el, de ezeknek semmi köze nem volt
Velence illataihoz és hangjaihoz. Leginkább valamilyen
erdőből jöhettek. Vagy kertből, és távoli vidéket idéztek meg.
Aztán meghallotta a hangot.
– Segíts! Segíts!
 Anita mély levegőt vett.
– Ki vagy te? – kérdezte a rajztól.
– Az utolsó vagyok. Segítségre van szükségem.
– Hogyhogy az utolsó?
– A Haldokló Falu utolsó lakója.
„A Haldokló Falu” – gondolta Anita. Akaratlanul elkezdte
ismételgetni magában a fordító mondókáját.
Ha a horgas tölgynél a fehér elveszik, az ikerfenyőknél segítségre
lelsz...
– Hol vagy? – kérdezte.
– Bujkálnom kell.
– Veszélyben vagy?
– Igen. És öreg is vagyok már.
– Miért vagy veszélyben?
– Mert még mindig itt élek. És te? Ki vagy? Morice lánya?
Anita szíve már megint majdnem abbahagyta a dobogást.
– Nem – felelte sietve. – Nem vagyok Morice lánya.
– Akkor ki vagy?
– Anita a nevem. Anita Bloom.
A nő képmása megremegett. Mintha az őt alkotó fekete
vonalakat összefodrozta volna a szél.
– Mi történt veled?
– Mennem kell.
– Hová kell menned?
A hangok és az illatok, amelyek Anita fejében kavarogtak,
kezdtek elhalványulni.
– Megjött ő.
– Ki az, az ő?
A lány érezte, hogy a kapcsolat megszakad. Tenyerét
felemelte a képről, és látta, ahogy a rajz elhalványul, majd
eltűnik a könyvben.
Hirtelen zajt hallott a háta mögött. Kulcs fordult a zárban.
Klikk–klikk–klikk.
Összerezzent. Becsukta a könyvet, és a fiók mélyére
süllyesztette. Az ajtóhoz szaladt, és a következő pillanatban
átölelte édesanyját.
Nyugodtan vacsoráztak, közben könnyedén cseverésztek.
Az asztal alatt Miculi dorombolva a lábukhoz dörgölődzött.
Anita a nap egyetlen eseményéről sem tett említést.
Amikor eljött a mosogatás ideje, Bloomné elmesélte
Anitának, hogy beszélt az apukájával telefonon.
– Azt kérdezte, hogy van–e programunk a közeli hosszú
hétvégére.
Anita forró vizet engedett a mosogatóba.
– Nekem nincs – felelte.
Anyukája alufóliát vett elő a fiókból, és letakarta a
megmaradt zöldségeket.
– Mi lenne, ha azt mondanánk neki, hogy jöjjön el, és
látogasson meg bennünket?
– Az szuper lenne! – válaszolta lelkesen Anita.
Már több mint egy hónapja nem találkoztak.
Anyukája kinyitotta, majd újra becsukta a hűtő ajtaját.
– Vagy ha szeretnéd, akár te is elutazhatsz hozzá.
– És te?
– Oh... lassan haladok a munkámmal – sóhajtott Bloomné. –
Nem hagyhatom abba éppen most...
Anita megsejtette a beszélgetésük hátterében megbújó
kimondatlan gondolatokat: apukája látni akarja, anyukája
pedig inkább azt szeretné, ha inkább a lánya menne
Londonba, és nem a férje látogatna Velencébe. Mert így nem
kellene félbeszakítania a Ca’ degli Sgorbi restaurálását.
– Még gondolkodom rajta – válaszolta édesanyja
felvetésére.
Anita egyedül maradt a konyhában. Befejezte a mosogatást,
egymás mögé állította az edényszárítón a tányérokat. Hallotta,
amint anyukája jön–megy a házban, fürdővizet készít, majd
telefonál Londonba.
Anita elzárta a csapot, és a szivaccsal letörölte a mosogató
környékét. A beálló csendben furcsa zajra lett figyelmes: halk,
folyamatos kaparászásra.
Az ablak felől jött.
A macska felmászott az ablakpárkányra, és kitartóan nézett
valamit. Karmával az üveget kopogtatta, szőre égnek meredt.
– Miculi, gyere le onnan!
Anita odalépett a kiscicához, megpróbálta megsimogatni,
de az nyugtalanul kitért a kedves mozdulat elől, a földre
ugrott, és mérgesen fújni kezdett.
– Mi van veled?
A lány még sosem látta ilyennek. Lehajolt, hogy
megnyugtassa, de Miculi kiszaladt a konyhából.
– Furcsán viselkedik ez a macska... – morfondírozott Anita.
Mielőtt összehúzta a függönyt, kinézett az ablakon.
Odakint a ház előtt egy feketébe öltözött férfit látott. Anita
azonnal felismerte. Fekete keménykalapot viselt, és hosszú
esernyő volt nála. Mozdulatlanul állt a csatorna mellett. Felfelé
bámult, az ablakuk felé. Őt nézte.
– A mindenit! – kiáltotta Anita.
 Azonnal behúzta a függönyt, a telefonhoz szaladt, és már
tárcsázta is a számot.
– Tommi! Itt van az esernyős férfi! A házunk előtt!
– Mindjárt ott vagyok nálad!
– Ne, azzal semmire sem megyünk...
– Akkor hívd ki a rendőrséget!
– És mit mondjak nekik? Hogy a házunk előtt áll egy
esernyős férfi, aki az ablakunkat bámulja?
– Jó, de... csak ne ess pánikba!
– Könnyű azt mondani, nem téged bámul az utcáról egy tök
fekete alak!
– Várj! – Tommi néhány másodpercre elnémult, majd
amikor visszatért a telefonhoz, így folytatta: – Itt senki sincs az
ablak előtt. Mégis hogyan talált meg?
– Fogalmam sincs.
– A Ca’ degli Sgorbi! – kiáltotta a fiú.
Anita ijedtében ugrott egyet.
– Hogy lehettünk ennyire hülyék?! A Duchamp kávézóban
elmondtad, hogy hol találtad a könyvet és...
– Ő meg odament. Azután követte anyukámat idáig.
– Pontosan.
– És most?
–Tennünk kell valamit! – felelte Tommi határozottan. –
Odamegyek!
– Tommi, gondolkozz! Mi értelme annak, hogy ide gyere?
Még a végén arra is rájön, hogy te hol laksz.
– De nem hagyhatlak ott egyedül!
– Arra kéne rájönnünk, hogy...
– Hogy mit akar?
 Anita még jobban a füléhez szorította a kagylót.
– Az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, hogy... a
könyvet akarja megszerezni. Jaj, Tommi, újra láttam azt a nőt a
képkeretben! Ott volt megint. De most... beszéltem is vele.
– Ó, Anita!
– Isten bizony! Beszéltem vele! Hallottam a hangját, és ő az
enyémet. Azt kérdezte, hogy Morice Moreau lánya vagyok–e.
Tommi felsóhajtott.
– És te mit feleltél erre?
– Az igazat. Ő meg mintha megijedt volna. Azt mondta,
hogy visszajött valaki. És eltűnt a rajz.
– Ki jött vissza?
– Nem tudom. Elismételte, hogy segítségre van szüksége. És
még hozzátette, hogy ő a Haldokló Falu utolsó lakója. És hogy
már idős.
– Egyszerre csak egy dolgot, légyszi... Nézzük csak
sorjában. Az a férfi a házatok előtt, ha tényleg a könyv miatt
van ott... akkor a legfontosabb teendőnk, hogy eldugjuk a
könyvet, nem igaz?
– De igen, így van.
– A baj csak az, hogy Keménykalap most már tudja, hol
laksz. Ahogy kiteszed a lábad, felfeszítheti az ajtót, mindent
felforgat, és...
– Vagyis máshová kell dugnom a könyvet.
– Pontosan. De mi van, ha téged is követni fog, ahogy az
anyukádat?
Anita nagyot nyelt.
– A fenébe is! Miért nem hagytam azt a majmot nyugton, és
folytattam a leckeírást?
 – Most már egészen biztos, hogy ez egy különleges könyv...
Ott vannak azok az érthetetlen bejegyzések. Meg az a nő, aki a
lapjairól segítséget kér tőled. Rá kell jönnünk, hogy ki ő és mit
akar. És ki kell derítenünk, hogy tud előjönni és eltűnni.
– Igen, igazad van.
– De hogy ezt mind megfejtsük... az csak egyféleképpen
lehetséges.
Anita feszülten várta, hogy Tommi befejezze a gondolatát.
– Az Elfeledett nyelvek szótára segítségével.
– Ami azt jelenti, hogy ahhoz Kilmore Cove–ba kell menni.
Hát, a fordító szerint már meg is tanultuk az odavezető utat...
– Igen... – helyeselt Tommi gondterhelten az ikerfenyőkkel
meg a fekete házzal. Egy kukkot sem értettem az egész
mondókából!
– Na és a baglyos óra vajon mire jó?
– Az legalább egy óra. És működik. Peter Dedalus saját
kezűleg készítette. A gépészzseni. Megvan, hogy kire lenne
szükségünk! Egy ilyen zsenire, mint Dedalus, aki segítene
mindent megmagyarázni. Mert ez éppen olyan, mintha most
beindítottunk volna egy... egy gépezetet.
– Azzal, hogy kinyitottuk a könyvet?
– Igen. És most, hogy beindítottuk, meg kell fejtenünk, hogy
egészen pontosan mit is indítottunk be. Lehet, hogy elég lenne
megint eldugni a könyvet, és megvárni, amíg lenyugszanak a
kedélyek. Lehet, hogy Keménykalap úr csak egyszerű...
– Várj! – szakította félbe Anita. – Miért nem jutott ez előbb
az eszembe?!
– Micsoda?
– Támadt egy ötletem.
 – Vagyis?
– Bízz bennem, Tommi!
– Én bízom benned, csak... ne csinálj semmi őrültséget.
– Megígérem.
Anita letette a kagylót, és a konyhába sietett. Nem
kapcsolta fel a lámpát, úgy nézett át a függönyön, az utca felé.
Keménykalap már nem volt ott. Anita elképzelte, amint gyors
léptekkel halad előre az esti nedves sétányon, miközben
esernyőjét ritmikusan kopogtatja az utcaköveken.
Visszament a folyosóra, bekopogott a fürdőszoba ajtaján, és
amikor édesanyja kiszólt, ő benyitott.
– Végiggondoltam a dolgot — vágott azonnal a közepébe.
Leült a kád szélére. Anyukáját tetőtől talpig beborította a
fürdőhab. Kérdő tekintettel nézett a lányára.
– Szeretnék elmenni apához Londonba – folytatta halkan
Anita. – És aztán, szeretném, ha apa elvinne engem autóval
Cornwallba kirándulni.
 9. fejezet
ÚTON KILMORE COVE–ba

Anita kilógatta karját a kocsi ablakából, ujjait széttárta a

levegőben, és hagyta, hogy a huzat hátrafeszítse a kezét.
Az ég telis–tele volt szertefoszló felhőkkel. Az utat messzire
elnyúló sárga és fehér virágú mezők övezték. Kis kőfalak sorai
választották el egymástól a földeket, ezeket pedig helyenként
apró erdők, magányos öreg fák, nyugodt birkanyájak váltották
fel.
A vezetőülésnél Anita apukája is leengedte az ablakot.
Ingujját felgyűrte, könyökét a nyitott ablak peremén nyugtatta.
Mosolygott.
Bloom úr gondolkodás nélkül elfogadta lánya javaslatát:
hiszen mi is lehetne nagyszerűbb, mint néhány pihenéssel
eltöltött nap kettesben Anitával, Cornwallban?
Persze nem sejthette, hogy mi történik majd velük.
 Anita mindent gyorsan elintézett: anyukájával interneten
lefoglalták a repülőjegyet, és nemsokára már kint is volt a
velencei Marco Polo reptéren, néhány órán belül pedig a gép
leszállt a londoni Gatwicken. Ekkor visszakapcsolta a mobilját,
hogy SMS–t küldjön anyukájának (Szerencsésen földet értem! A
kaja szörnyű volt!), egyet meg Tomminak (A titkos város
hadművelet kezdetét vette.). Apukája a kijáratnál, az érkezési
oldalon várt rá egy rém vicces virágos kalapban és táblával a
nyakában, amelyen ez állt: ELVESZETT LEÁNYZÓ.
Anita nem bírta ki nevetés nélkül.
Az autó a parkolóban várt rájuk. Apukája kevés csomagja a
hátsó ülésen kapott helyet.
– Jövünk, Zennor! Fürdőruhát hoztál? – kérdezte Bloom
viccelődve, a szokásos nyirkos és szürke időjárásra utalva.
Aztán beindította a motort. Amikor kiértek a parkolóból, az
autó sárgás fényszórói mintha szétfolytak volna a ködben.
– Angol vér folyik az ereinkben – jegyezte meg apa. – Csak
nem fogunk egy kis friss levegőtől berezelni?!
Útnak indultak, és ahogy távolodtak Anglia fővárosától, és
szaporodtak a kilométerek, úgy tisztult ki a levegő. A
feltámadt szél lassan elfújta a felhőket, s az ég szinte kék
színben kukucskált ki felettük.
A bristoli elágazás után letértek az autópályáról. Apa és
lánya ekkor letekerték az ablakokat, és már nem is húzták fel
többé, hagyták, hogy a szél összeborzolja a hajukat.
Az egyik kanyar után hirtelen felbukkant a tenger, kék–
fehér sáv, amely rögtön el is tűnt, mintha magába nyelte volna
egy tengerbe nyúló hegyfok.
Ez remek alkalom volt, hogy kezdetét vegye a
tengervadászat: ki látja meg előbb egy kanyarból vagy egy
emelkedőről... Végül teljes hosszában megmutatkozott, a
Zennorba vezető nyílegyenes út mentén.
Zennor.
Kétmaroknyi ház.
Mondókába öntött rejtély.

Mivel még nem kezdődött el az igazi nyár, a falu szinte

összes házának zárva voltak az ablakai, az utcákon is alig járt
ember. A levegőben sirálycsapat körözött.
– Nahát... mennyi mindent megváltoztattak azóta, hogy
utoljára jártam itt – adott hangot nemtetszésének Mr. Bloom,
miközben épp egy szűk zsákutcába hajtott be... minden
bizonnyal csak tévedésből.

Anita nem akarta szóvá tenni, hogy valószínűleg egész

egyszerűen eltévedtek. Inkább a táj szépségében
gyönyörködött: megcsodálta a sötét kövekből és fából épített,
szorosan egymás mellett álló házikókat, a falak geometrikus
szerkezetét és a tengerparti naplementében vöröslő eget.
A következő utca végén feltűnt a szálloda. Szerény épület
volt, és csak miattuk nyitották ki. Két kicsi fehér ház közé
ékelték be. Apró, de nagyon zöld kert is tartozott hozzá, a
homlokzatát pedig kúszónövények borították, egyszóval olyan
volt, mint egy tündérlak.
– Hát, megérkeztünk! – ujjongott Bloom úr, és teljesen
feleslegesen ugyan, de kitette az irányjelzőt.
Anita és apukája megismerkedtek a tulajdonossal, felvitték
a tetőtéri szobába a csomagjaikat, és kinyitották az ablakot,
ahonnan a tengerre lehetett látni.
Azután lementek a faluba sétálni, ettek egy rettenetesen
csípős zöldbablevest az egyetlen nyitva tartó étteremben, és
megbeszélték a harcsabajszú vendéglőssel, hogy bizony
mennyire végérvényesen megváltoztak az idők.
Anita szemében az idő nem változott. Az idő csak szorított,
és kész. Egyre nőtt benne a feszültség, ha arra gondolt, hogy
tényleg itt van. És nagyon zavarta, hogy nem tudja, mit kellene
tennie, hogy megoldja a mondóka rejtélyét.
– Tetszett már hallani egy bizonyos Kilmore Cove nevű
faluról? – szegezte a kérdést egyenesen a vendéglősnek.
– Sajnálom, nem – vágta rá amaz gyanúsan sietősen.
Utána már nem jött vissza az asztalukhoz beszélgetni,
hanem a terem végéből figyelt, egy pillanatra sem veszítette
volna őket szem elől.
A hálószoba függönyén keresztül a holdfény beszűrődött a
szobába, Anitának nem jött álom a szemére. A versikére
gondolt, és próbálta felidézni azt a keveset, amit Kilmore
Cove–ról tudott. Olvasta Ulysses Moore első könyveit,
melyeket Tommi adott neki kölcsön, és tudta, hogy ez a falu
már vagy hatvan éve nem szerepel a térképeken.
Nagy ötlet volt.
Eltüntetni egy egész falut. Elszigetelni a világ többi részétől.
Távol a villámgyors repülőktől, vonatoktól, távol az
ünnepektől, a világi dolgoktól, a felhőkarcolóktól és a
parkolóktól.
Egy kicsit talán olyan, mint az a Velence, amelyet a
velenceiek képzeltek el maguknak. Biztos menedék, mindig
egyforma, és ezért ellenáll minden változásnak.
 Hirtelen esni kezdett. Finom, szemerkélő esőcseppek
hullottak, melyek lágyan kopogtak az ablaküvegen. Anita
lassan álomba szenderült.

Másnap reggel a szálloda előtt elhaladó bárányok bégetése

ébresztette őket. Bloom aggódva figyelte, hogy nem tesznek–e
kárt az autójában, majd amikor a nyáj elvonult, hatalmasat
nyújtózkodott.
Gyönyörű nap volt.
– Ilyenkor a legjobb biciklizni! – jelentette ki Anita,
megszakítva édesapja sportos ébredését.
A mondatra Mr. Bloom szinte megdermedt.
– Bi–bi–cik–liz–ni? – dadogta.
– Hát persze! – felelte lánya, és kibújt a meleg takaró alól. –
Béreljünk biciklit, és tekerjünk egy kicsit a part mentén vagy a
mezőkön!
– Jó ötlet... – hazudta apukája, akinek szemmel láthatóan
nem volt szándékában, biciklinyeregben gyötörnie magát –, de
előbb irány reggelizni!
Frissen készült teasüteményt ettek házi áfonyalekvárral.
Anita próbálta kipuhatolni a szálloda tulajdonosától, hogy
hallott–e már Kilmore Cove–ról.
De tőle is nemleges választ kapott.
– Az ördögbe is! – mérgelődött. Majd taktikát váltott. A
mondóka első sora jutott az eszébe. Letörölte szája széléről a
tejbajuszt, és kertelés nélkül megkérdezte:
– Messze van innen a horgas tölgy?
Apukája meglepődve nézett rá.
– Különös fafajta...
 Anita nem vette le a szemét a nőről.
– Hogy is mondta, kisasszony?
Tam, dobbantotta Anita szíve.
– Horgas tölgy.
A tulajdonosnő mindkét szemöldökét felhúzta. Kinézett az
ablakon. A résnyire nyitott üvegen keresztül az állatok erős
szaga áramlott be, mely a só illatával keveredett.
– Rég nem hallottam már ezt a nevet. Nagyon régen.
Tam, dobbantotta megint Anita szíve.
A nő arcán a rengeteg ránc olyan volt, mint egy térkép,
mely a kincs helyét jelzi, s évei számát rejti.
– Mégis honnan szeded ezt? – kérdezte minden kertelés
nélkül Anitától.
– Egy mondókában szerepel – felelte a lány.
– Egy mondókában? És hogy van az a mondóka?
– Nem emlékszem pontosan... – mosolyodon el Anita. – De
a zennori horgas tölgyről szól.
– A lányom ugyanis Olaszországban él – lépett közbe Mr.
Bloom, mintha ennek az információnak bármiféle jelentősége
lehetne.
A nő megvonta a vállát.
– Nos... – mondta – az a mondóka mindenesetre téved. Mert
Zennorban nincs semmiféle horgas tölgy.
Tam, tam, dobbantotta Anita szíve, de most az izgalomba
keserű csalódottság vegyült.
A ház tulajdonosa néhány lépésnyire hátrébb húzódott,
mintha azon törné a fejét, hogy mit mondjon, és miről
hallgasson. Aztán megállt, és egy nagy sóhaj után végül
kibökte:
 – A tölgy éppen a falu határán túl van. – A tenger felé
mutatott. – Úgy öt kilométerre legalább, a parton. Persze, ha
egyáltalán megvan még... – Arcán széles mosoly jelent meg. –
De ha még mindig él, biztos nem fogják eltéveszteni. Ott van a
strand mögött. Ronda és fekete. Az ágain csüng az összes
balszerencse.
– Balszerencse? – kérdezte Bloom, miközben beleharapott
egy süteménybe.
– Azért hívják horgas tölgynek, mert az ágaira azoknak a
horgászoknak a zsinórját akasztják fel, akik nem tértek vissza a
tengerről. Így vagy úgy, de nem tértek vissza, és elhiheti
nekem, ennek sohasem a jó szerencse az oka.
– Gyerünk, nyomd azt a pedált! – noszogatta később Anita
apukáját.
Mr. Bloom apró fekete pontnak tűnt a strand felé vezető
köves út legtetején. Apró fekete, biciklin dülöngélő pontnak.
Lentről Anita látta, hogy elereszti a féket, és felgyorsul a
kövek és a pici mélyedések között.
– Ne! Lassan! Fékezz! – Összeszorította a fogát, ahányszor
csak megugrott vele a kerékpár. – Emelkedj fel az ülésről! Állj
rá a pedálra!
De édesapja rendíthetetlenül hagyta magát tovább görgetni,
és időnként egy ősállat eszeveszett üvöltéséhez hasonlító
hangot hallatott a fékkel.
A lejtő alján az utolsó nagy huppanástól aztán kipenderült
alóla a kerékpár, és nagyot csattant a kövön. De valahogy
mégis talpon tudott maradni.
– Aaaaaah! – kiáltotta.
– Régen nem bicikliztél, ugye? – nevetett Anita, aki jól
szórakozott a jeleneten.
Mr. Bloom, úgy látszott, már annak is örül, hogy egyáltalán
életben maradt.
– Ami azt illeti, mindig is utáltam – vallotta be, és felemelte
a biciklit a földről.
– Szólhattál volna.
– Hagytam volna ki a híres horgas tölgyet? Apropó, nem itt
kéne lennie valahol?
– Öt kilométert mondott a hölgy.
Anita végignézett az előttük elnyúló hosszú, köves
strandon, amely egy zöld hegyfokban végződött.
Eközben édesapja aggódva bámulta az imént mögöttük
hagyott meredek lejtőt. Már a visszaútra gondolt.
Zsebkendővel felitatta az izzadtságot a homlokáról, majd
megigazította válltáskáját, amelyben víz, két sajtos szendvics,
a napszemüvege és egy olyan könyv volt, amit már több mint
egy hónapja készült elolvasni.
– Akkor menjünk – mondta azután, hogy mindent rendben
talált.
Anita tekerni kezdett. A kerekek belesüppedtek a strand
köveibe.
Ahogy haladtak, kígyószerű nyomvonalat húztak maguk
után, amit hamar eltöröltek a hullámok.
Volt, hogy gyorsan vissza kellett menniük a homokos
részre, nehogy egy túlságosan nagy hullám elkapja őket.
Máskor viszont a tenger mélyen visszahúzódott, a nedves
parton fényesre csiszolt kavicsokat és algafüzéreket hagyva
maga mögött.
Amint elhagyták a hegyfokot, meglátták a horgas tölgyet. A
szálloda tulajdonosnőjenek igaza volt: tényleg lehetetlen volt
nem észrevenni. Magányos, fenyegetően fekete színű fa volt,
és épp ott magaslott, ahol véget értek a mezők, és láthatóvá
vált a part. Olyan vastag volt a törzse, hogy valamiféle
őrtoronynak is beillett volna.
Amint közelebb értek a fához, Anita furcsa hangra lett
figyelmes, majd észrevette, hogy az ágakon láthatatlan fonalak
sokasága lóg: horgászzsinórok, melyeken különböző nagyságú
kanyargós horgok himbálództak. Ahogy a szél a horgokat
mozgatta, azok egymásnak vagy a fa törzsének ütődtek, és
dallamosan csilingeltek.
– Angyalhívogatónak is nevezik őket – jegyezte meg Bloom
úr, amikor leszálltak a bicikliről. – Tudod, amilyeneket az
ajtókra szoktak tenni.
– Ez viszont inkább... a tengerészlelkek hívogatója.
A horgas tölgy valóban öreg volt. Sok nevet és dátumot
véstek a törzsébe. Jonathan, 1929. Az Eb ikrek, 1886. Matthew,
1992.
– Tényleg lenyűgöző ez a hely – mondta ismét az apa,
miközben megérintette a fa kérgét.
Anita arra vágyott, bárcsak úgy tudna rajzolni, mint Morice
Moreau, hogy megörökíthesse a csilingelő fát. Érezte, hogy a
festő zsebkönyve úgy nehezedik a hátára, akár egy kő.
Azután a Kilmore Cove–ba vezető mondókára gondolt. Ha a
horgas tölgynél a fehér elveszik...
De most, hogy Anita rátalált a horgas tölgyre, ezek a szavak
nem mondtak számára semmit.

Bloom leterített egy plédet a parton, ráfeküdt, és elővette a

könyvét.
– Végre! – kiáltotta, miközben boldogan elterült. Ivott egy
korty vizet, majd a lányát is megkínálta vele. Ő azonban nem
kért. – Biztos?
Igen. Anita biztos volt benne. Biztos volt abban, hogy ott
van, ahol lennie kell. És hogy nem véletlenül került oda. A
fordító azt akarta, hogy épp onnan induljon el. Attól a fától.
De merre?
Távcsövet formált a kezéből, és a szárazföldet kezdte
kémlelni. A tölgy mellől ösvény indult, ami beleveszett a
pillangók rajával tarkított mezőbe. A part viszont folytatódott
tovább dél, felé. A lány bizonytalanul a szája szélébe harapott:
eleinte arra gondolt, hogy bejárja a partot, töviről hegyire
felkutatja, amíg meg nem találja Kilmore Cove–ot. Elvégre is,
ha tengerpartra néző falu, előbb–utóbb rá kell bukkannia.
Csakhogy akkor apukáját is meg kéne győznie arról, hogy
jöjjön utána...
Megnézte az időt Peter Dedalus óráján. Délelőtt tizenegy
felé járt.
Ha a horgas tölgynél a fehér elveszik...
A horgok mind különbözőek voltak. Talán van közöttük
egy fehér is? Anita óvatosan, vigyázva, nehogy megszúrja
magát, elkezdte keresni. A fehér horgot.
– De még ha meg is találnám... hogy tudnám elveszíteni? –
tépelődött hangosan.
– Hogy mondod, kicsim? – kérdezte apukája a partról.
– Semmi!
Egy fehér horog. Fehér horog.
A fa kérge telis tele volt nevekkel és fába vésett számokkal.
De ott sem akadt semmi, ami fehér.
Ahogy a feliratokat tanulmányozta, az egyik név szemet
szúrt neki.
– Penelope Moore, 1997 – olvasta, és közelebb hajolt a fához.
Felnézett a zsinórok között. Az ágakon keresztül átsejlő eget
fehér felhők csíkoztak. Aztán a mezők között elnyúló ösvényt
kezdte vizsgálni. Talán abba a távoli kis erdőbe vezet?
„A fehér elveszik” – mondta magában.
Lehet, hogy a felhők jelentik a fehéret? És ha elvesznek a
felhők... akkor nem látod az eget? Azaz bent vagy az erdőben?
Nem túl meggyőző.
Ennek ellenére úgy döntött, megpróbálja.
Szólt apukájának, hogy kicsit biciklizik az ösvény mentén,
majd elbúcsúzott tőle.
– Itt várlak – dörmögte elégedetten Mr. Bloom.
– Apu, ha kicsit késnék, találkozunk a szállodában.
Mr. Bloom letette a könyvet.
– De ugye nem maradsz túl sokáig? – Anita felelet helyett
csak elmosolyodott. – Vigyázz magadra! – figyelmeztette
apukája. – Nehogy eltévedj az ösvények között!
Később, amikor lánya már a mezők felé tartott, hozzátette:
– És ne áruld el anyunak, hogy egyedül elengedtelek. Ha
csak megsejtené...
 10. fejezet
A FEHÉR

Az ösvény nem volt kitaposva, és hamarosan annyira

elkeskenyedett, hogy már nem is lehetett rajta tekerni. Anita
leszállt a bicikliről, és tolni kezdte. Ahogy elképzelte, az út a
mezőkön túl, az erdőbe vezetett. Észre sem vette, és már bent
járt a sűrűben, hagyta, hogy elcsábítsa a friss, hűvös levegő
illata. Az aljzatban bogarak nyüzsögtek, és imitt–amott
vadvirágok bukkantak elő. Ha felnézett, nem látott mást, csak
a feje fölött összeboruló ágakat.
Azután kettévált az út.
Éppen az elágazás előtt egy fűvel benőtt követ pillantott
meg. Amikor megmozdította a lábával, két jelölést vett rajta
észre: egy fehéret és egy sárgát.
 – Fehér ösvény, sárga ösvény – mormolta. – Most már
kezdem érteni.
A fehéret elveszíteni, ez talán azt jelenti, hogy ne a fehér
ösvényen menjek.
– Elveszítem a fehéret, és követem a sárgát. Próba,
szerencse.
A sárga ösvény még mélyebbre vezetett az erdőben, majd
lassanként emelkedni kezdett az út. A téli esőzések kimosták a
puha talajt; nagy kövek, kiálló gyökerek meredeztek Anita
lába előtt. Kénytelen volt minduntalan felemelni a biciklijét,
mert nem tudta rajtuk áttolni. Kezdett egészen megizzadni.
Az emelkedő után az út lejtőssé vált, majd egy sziklás
völgybe torkollott, ahonnan ismét látni lehetett a tengert. Itt
újabb elágazás következett, és nem messze tőle Anita újra
megtalálta a kőre festett jeleket.
És ismét a nem fehér út mellett döntött.
Egy tisztáshoz érkezett.
Amerre csak a szem ellátott, végeláthatatlan síkság terült el.
A távolban állatok hangját hallotta. Amikor meglátta a
nyugodtan legelésző nyájat, hirtelen jókedve kerekedett, és
ilyen vidám hangulatban folytatta tovább útját. Tetszettek neki
a bárányok, de attól azért megkímélte volna magát, hogy egy
görbe szarvú kos megkergesse, úgyhogy inkább villámsebesen
átszelte a rétet.

Ahogy átért a túlsó oldalra, ránézett a karórájára: több mint

egy órája úton volt, és nincs nála víz, se szendvics. A gyomra
panaszkodni kezdett.
Töprengéséből ismerős hang zökkentette ki. Üzenete
érkezett, Tommitól.
Itt V–ben minden rendben. Keménykalap nem tűnt fel.
Haláluncsi. Veled?
Anita megpróbált válaszolni, de néhány méter után
megszűnt a térerő. Majd később, gondolta.
Nem sejtette, hogy ettől a pillanattól kezdve a
mobiltelefonja már egyáltalán nem fog működni.
Haladt tovább az erdőben, majd ismét egy, rét következett,
ahol a fű között kis csermelyre bukkant. Fölé hajolt, hogy
igyon belőle, de megcsúszott. Nem sok hiányzott, hogy hasra
vágódjon.
Térdig állt a hideg vízben. A patak medre iszapos volt, a
partja pedig nyálkás.
Amikor kijött a vízből, szinte tetőtől talpig piszkos volt.
Kivette a gumit a hajából, és szorosabbra kötötte a copfját.
„Csak nem fogok megtorpanni egy kis esés miatt?!” –
gondolta magában.
Folytatta útját.

A nem fehér ösvény két furcsa fenyőhöz vezetett. Közös

törzsükből V alakban nőttek tovább. Nem sokkal azelőtt, hogy
a fákhoz ért, az út ismét elágazott. A különböző színű
jelöléseket most közvetlenül a fák kérgére festették.
Anita egy pillanatra megállt, hogy kifújja magát.
Körülnézett.
Már két órája úton volt, és fogalma sem volt, merre
járhatott. Melyik irányban lehet a tenger? Olyan sokat
kanyargott, hogy lehetetlen volt kitalálnia.
Finom madársóskaillat terjengett a levőben, és pillangók
repkedtek körülötte. A két fát nézte.
Két fa nőtt ki egy törzsből.
Ikerfák?
...az ikerfenyőknél segítségre lelsz...
Hát ezek volnának azok? De miféle segítségről van szó?
Akárhogyan is meresztette a szemét, semmiféle segítséget
nem talált. Sem a kövek között, sem a fenyőkre aggatva.
Semmit, kivéve a madárcsicsergést vagy a falevelek suhogását.
Elindult, hogy kicsit körülnézzen. A fatörzsre festett
ösvények közül a jobb oldali kék jelzésű volt, a bal oldali pedig
fehér. Az egyik tovább emelkedett, a másik lefelé haladt.
Anita a kék ösvényt választotta.
A versike azt mondja, itt „segítségre lelsz”. Mégsem lelek.
Vagy a segítség talán... elveszett? – töprengett. Leült.

Csakhogy az egyetlen dolog, amit Anita elveszített, az a

fehér ösvény volt a horgas tölgynél.
Lehetséges volna... hogy most ösvényt kell váltania?
A nem fehérről a fehérre?
Kinézett a V alakú fák ágai között, és azt látta, hogy az erdő
lankás dombok vonulatában folytatódik tovább.
Ulysses Moore Shamrock Hillsnek nevezte őket a
naplóiban. De ezt Anita még nem tudhatta.
– Merre tovább? – kérdezte magától.
A fehér ösvény mellett döntött.
És eltűnt az erdő sűrűjében.
Fél órával később, amikor sejteni kezdte, hogy körbekörbe
jár, megállt. Ismerősnek tűnt a táj: a kövek, a fák csoportja, a
tisztás...
 – A fenébe! – bosszankodott.
A fehér ösvény nagy kört írt le az erdőben, és
visszakanyarodott az ikerfenyőkhöz.
És az egész út alatt egyetlen elágazással sem találkozott.
Egyetleneggyel sem.
A mondóka szerint egy fekete háznak kellene itt lennie
valahol. Vagy kőnek, esetleg barlangnak, valaminek, ami
„ezerfelé csábít”.
Vagy minimum egy indigószínű ösvénynek.

Fekete a ház színe, mely ezerfelé csábít,

s üzeni: indigószín mutatja a rejteket!

Itt viszont nincs semmi ilyesmi. Csak fák mindenfelé, erdő,

soha véget nem érő erdő.
Ráadásul kezdett későre járni: már több mint három órája
volt annak, hogy Anita otthagyta édesapját a parton.
A mobiltelefon nem működött.
Mi lehet az a ház, amely ezerfelé csábít?
A madarak hívogató hangja?
Talán elment mellette anélkül, hogy észrevette volna?
Lehet, hogy volt egy útszakasz az erdőben, ahol valami
csábította?
Ahelyett, hogy a kört teljesen bezárva visszatért volna az
ikerfenyőkhöz, Anita megfordult, hogy ismét bejárja ugyanazt
az utat, amelyet épp az imént tett meg. Ha így tesz, újra
megfigyelhet mindent, de ezúttal másképp, új látószögből.
Hátha elkerülte valami a figyelmét: például egy faágra
kötözött indigócserje, egy fekete tábla, esetleg egy
növényzetbe beleolvadt házikó...
Ezerfelé csábít. Ezerfelé csábít.
Az erdő mindenhol ezerfelé csábít: állatok zörgetik a
leveleket, madarak énekelnek, bogarak nyüzsögnek. Mi lehet a
házuk?

Fekete, a vers szerint.

De végig az egész ösvényen nem volt semmi fekete.
Hacsak nem...
Anita jó darab utat megtett visszafelé, majd megállt, és
figyelni kezdett. Az ösvény félkör alakban köves árokká
mélyült, a szélét kevés fű és gyér növényzet szegélyezte. A fák
ugyanakkor nagyon sűrűn nőttek, egyfajta hangszigetelt, sötét,
árnyékos medencét képeztek.
Síri csönd volt.
Amikor először haladt el erre, furcsa érzése volt, és
gyorsabban is tolta a biciklijét. Most ugyanez az érzés fogta el.
A kis szélvédett medencében az erdő hangjai eltompultak.
Ugyanazok a hangok voltak, mint az ösvény többi részén...
madárcsicsergés levélsusogás, csak... Volt még valami más is.
Ha figyelmesen fülelt, halk, de jól kivehető hangot hallott.
Mintha a távolban valaki beszélne.
Igen. Beszédhang volt!
De öröme hamar szertefoszlott. Azután meg visszatért...
„De ez nem ugyanaz a hang” – állapította meg Anita.
Mi ez?
Az új hangnak más színe volt, és néhány másodpercig
lehetett csak hallani. Aztán szertefoszlott.
Anita összerezzent. Mintha másféle zörejt is hallott volna,
amely leginkább írógépkattogáshoz hasonlított: kop–kop.
– Olyan... fémes hang – mormolta maga elé egyre nagyobb
döbbenettel.
Kop–kop. Rendkívül szokatlan hang egy erdő kellős
közepén.
Kop–kop. És távolról jön. Próbálta kifülelni, honnan érkezik.
Felkapta a fejét. A köves part túloldaláról?
Kop–kop. És megszűnt a hang.
Anita döntött végre. Otthagyta a biciklijét az ösvényen, és
elkezdett felfelé mászni a part mentén. Megpróbálta a lehető
legkisebb zajt csapni.
Kop–kop. Megint kezdődött. Nagyon panaszos... és nagyon
távoli hang.
Kop! Harsányan zengő hang.
Amikor odaért a köves part szélére, felegyenesedett, és
örömében elakadt a lélegzete. Az erdő közepén kis faházikó
állt, egy fekete ház. Sötét zsinórkötegek meg kábelcsomók
vezettek az épületbe, és tűntek el az erdőben.
Onnan jöttek a hangok, és a kattogás is.
Fekete a ház színe, mely ezerfelé csábít.
 11. fejezet
A GIMIBŐL HAZAFELÉ

Ahogy a parti út a tenger felé fordult, Jason Covenant

megigazította a dzsekijét, és felkapta maga mellől a könyveit.
Megkapaszkodott az előtte lévő ülésben, és felállt.
– Hé, Covenant, hová mész? – vetette oda a Flint fivérek
közül a legkisebbik, aki a kisbusz hátsó ülésén terpeszkedett.
– Ja, tényleg... – csatlakozott az előtte szólóhoz a
legnagyobb Flint is, az egy méter nyolcvan centis langaléta,
akinek feje göndör haja miatt még nagyobbnak látszott – hisz’
még nem vagyunk a vityillótoknál!
– Még hogy vityilló – szólt közbe a kövérkés középső Flint,
aki épp egy szelet mézes–mogyorós sütit nyammogott, amit a
Chubber cukrászdából szerzett, ki tudja milyen úton–módon.
Jason rájuk se hederített. Sokatmondó pillantást váltott a
többi osztálytársával, akik megértően néztek vissza rá.
Mindenki jól ismerte a Flinteket, tudták róluk, hogy miféle
banda. A lelkük legmélyén azt érezték: még szerencse, hogy a
Flintek újabban Jasont és nővérét, Júliát pécézték ki
maguknak, no meg Rick Bannert, bár ő ritkán járt busszal.
Aznap viszont Jason egyedül volt, mert Júlia még otthon
lábadozott, míg Rick... nos Rick úgy döntött, hogy itt a tavasz.
Bár még gyakran esett az eső, a vörös hajú fiút ez nem
tántoríthatta el attól, hogy felpattanjon édesapja kerékpárjára,
és minden reggel elkerekezzen a St. Ives Gimnáziumba. Néha
látták is az úton, főleg visszafelé, a lejtős útszakaszon, ahol
rendszeresen megelőzte a kisbuszt, és intett osztálytársainak.
Ilyenkor a Flinteken kívül minden gyerek az ablakhoz tódult,
és boldogan kiabálták a nevét, Kilmore Cove buszsofőrje,
Rosemeyer bácsi pedig tövig nyomta a dudát.
– Hé, Covenant? Süket vagy? – kezdték újra Flinték.
Jason csak nyugodtan ment tovább előre.
– Ne törődj velük... – súgta oda a kis Giger, aki sovány,
nagy orrú, szemüveges gyerek volt, de a többieknél kicsit
többet engedett meg magának, mert édesapja volt a
polgármester. – Nincs jobb dolguk.
Jason felelet helyett csak sóhajtott egyet. Leült az egyik első
ülésre, és megkérte Rosemeyer bácsit, hogy tegye ki a
világítótorony elágazásánál.
 – És onnan egyedül mész haza? – érdeklődött a buszvezető
elképedt arccal. Azt ugyan túlzás lenne állítani, hogy
Rosemeyer bácsi kancsal lett volna, de egyenesen sem volt
képes nézni, s amikor az utasokkal társalgott, a busz mindig
életveszélyesen kacskaringózott az úton.
– Hogyne, Rosemeyer bácsi – nyugtatta meg gyorsan Jason,
hogy az öreg mielőbb az útra összpontosíthasson.
A gyerekek a lejtős útra meredtek.
– Jó nagyot kell majd másznod hazáig – jegyezte meg a kis
Giger.
– Lehet, hogy csónakkal megyek... – mondta Jason.
– Attól még a sziklára mindenképpen fel kell másznod –
okoskodott a polgármester fia.
Éppen ekkor bukkant elő a Salton Cliff szikla a falu
túloldalán, s a szirt csúcsán feltűnt Jason otthona, a Villa Argo
tornya.
– Ja – hagyta rá Covenant. – De meg kell etetnem Leonard
lovát.
Giger szótlanul bólintott. Az igazat megvallva ő mindig is
tartott a világítótorony őrétől, olyan félelmetes volt a szemén
azzal a kötéssel.
– Még mindig úton van?
– Igen.
– Talán jobb is – nevetett Giger, és megigazította a
szemüvegét.
– A világítótorony elágazás! – jelentette be a buszvezető, és
fékezett. Látványos kézmozdulattal indexelt, és nagyot
kacsázva megállt az út bal oldalán.
A gyerekek jó része leejtett valamit a nagy zöttyenésre.
 – Hé, ez meg miféle kacskaringó volt?! – tiltakozott hátulról
a kis Flint.
– Elejtettem a sütimet!
– Hogy az a...
A sofőr szeme villámokat szórt, amikor hátrafordult.
– Ti hárman maradjatok szépen csöndben, értettem?
– Te meg tanulj meg vezetni! – röhögcsélt az ülés mögé
bújva az egyik Flint.
A kisbusz ajtaja kinyílt.
Jason lelépett a lépcsőn, de még visszaszólt:
– Sziasztok!
– Szervusz, Covenant! – köszönt el tőle Rosemeyer bácsi. –
A holnapi viszontlátásra. Üdvözlöm a nővéredet!
Jason válasz helyett tisztelgett, majd a busz ajtaja
becsukódott. A sofőr hangos csikorgással egyesbe kapcsolt, és
a busz, jókora füstfelhőt pöfékelve, teljes gőzzel elrobogott.
Jason ott maradt az út szélén, integetve osztálytársainak, s
csak akkor engedte le a kezét, amikor észrevette, hogy a
Flintek a hátsó ablakból grimaszolnak és mutogatnak felé.
Jason keze ökölbe szorult.
„Nem kell velük törődni” – csitította magát.
A nővére tényleg nem törődött velük.
De sem ő, sem Rick nem tudta megállni, hogy levegőnek
nézze őket. A Flintek rettentő rosszak voltak, neveletlenek és
elképesztően ostobák. Jason mit nem adott volna érte, ha
egyszer megleckéztethetné őket.
Mélyet sóhajtott, és lassan megnyugodott.
A sirályokat nézte.
Összecsatolt könyveit átvetette a vállán, és elindult a
toronyhoz vezető földes úton.

A nap még magasan járt. Szép idő ígérkezett délutánra, az

előző napi esőtől kellemesen csillogott a fű. Jason kimérten
lépkedett a tengerbe nyúló hegyfok legvégén fehérlő
világítótorony irányába.
Körülötte a csillogó, végtelen víztömeg.
Gondtalanul ballagott a torony lábánál fekvő két épület felé.
Az első Leonard Minaxónak és feleségének, a falu
könyvtárosának, Calypsónak a háza volt.
Ez a lak nem is olyan régen még rideg és fenyegető ház volt,
ám mostanra, mintegy varázsütésre, megváltozott: pirosló
muskátlik virítottak a bejárat két oldalán és a földszinti
ablakokban, amik mögött ízléses, virágmintás függöny lógott.
Calypso valósággal csodát tett Leonard otthonával.
A második épület az istálló volt. A kanca felismerte Jason
lépteit: türelmetlenül felnyerített.
– Jövök már, jövök! – nevetett a fiú.
Letette a könyveit, és belépett az épületbe. Megsimogatta a
lovat, majd kiszabadította a bokszából, és körbevezette a ház
körül.
– Néha kell egy kis szabadság, ugye?
Leonard lova boldogan ügetett, míg Jason összekészítette a
szénát, és gyorsan kitakarította a bokszot.
Az állatgondozás hihetetlenül megnyugtatta. Negyedóra
alatt végzett is mindennel, és megígérte a lónak, hogy még
aznap este visszajön Rickkel. Ariadné fújtatott, és kockacukrot
követelt.
– Még ma este! – nyomatékosította a fiú.
 Elindult hazafelé. Semmi kedve nem volt csónakba szállni,
majd egészen a Villa Argo strandjáig lapátolni, hogy utána
még a meredek lépcsőn is felkapaszkodjon.
Inkább a kényelmesebb utat választotta. Ráadásul kis
szerencsével a faluban összefuthat édesapjával is, aki szépen
hazaviszi autóval. Ha nem, hát húsz perccel később lesz
otthon.
Kiért a főútra, ahol Rosemeyer bácsi kitette, és befordult
Kilmore Cove irányába. De kellemetlen meglepetés várta.
Mi több, három kellemetlen meglepetés.
A Flintek úgy álltak az út közepén, mintha csak egy
westernfilmből léptek volna elő.
– Helló, Covenant! – szólította meg a kicsi, aki mint mindig,
most is középen állt.
A három Flint nagyon hasonlított egymásra:
mindegyiküknek sápadt volt az arca, göndör sötét a haja, és
mindhárman igénytelenül öltözködtek. Testalkatuk és
magasságuk azonban igencsak különbözött. A legkisebb és a
legnagyobb kifejezetten sovány volt, míg a középső kövér és
puhány.
Jason nem sokat udvariaskodott.
– Mit akartok? – kérdezte.
– Hallottátok, azt kérdi, mit akarunk? – szólalt meg a kis
Flint, a bandavezér.
– Ja, hogy mit akarunk – ismételte meg a nagy Flint, a
legerősebb.
– Hehe – tette hozzá a középső Flint, aki a legbutább volt
közöttük, majd hirtelen elbizonytalanodott. – Tényleg, mit is
akarunk? – kérdezte a kicsitől.
 A másik oldalba bökte, hogy észhez térjen.
– Tudod te jól, hogy mit akarunk.
Jason mozdulatlanul állt az út szélén.
– Nem akarunk idegeneket Kilmore Cove–ban.
– Egy idegent sem!
– Főleg, ha városszaguk van!
– Ha bűzlenek!
– És lám–lám, néhány idepofátlankodott a mi sziklánk
tetejére...
„Már megint ugyanaz a nóta – gondolta Jason, és a fejét
csóválva elindult a falu felé. – Nem szabad rájuk figyelni.
Észre se kell venni őket”.
Amikor azonban melléjük ért, a nagy Flint elállta az útját.
– Hé, Covenant, hallottad, mit mondott neked az
unokatestvérem?
– Hallottam, persze – nézett végig rajtuk Jason. – Csak
éppen fütyülök rá.
A két nagyobb a kis Flintre nézett, aki fenyegetően
elvigyorodott.
– Nem fütyülhetsz rá, Covenant. Mégpedig azért nem, mert
mi sem fütyülünk rá.
– Mi aztán nem.
– Mi aztán nem fütyörészünk – tette hozzá a középső
fenyegető arccal.
Jason gúnyosan felnevetett.
– Tudjátok, a buszon épp azon gondolkodtam, hogy mi a
fenét keresnek ilyen alakok, mint ti a gimnáziumban?
Nemcsak hogy folyton hülyeségeket beszéltek, de még azt sem
vagytok képesek rendesen elmondani. – Azzal ellökte magától
a középső Flintet. Amaz annyira meglepődött, hogy majdnem
beleesett az árokba.
– Hé, tesók, ez megütött! – kiáltotta.
– Dehogy ütöttelek meg! – tiltakozott Jason, és csodálkozva
bámult a fiúra.
A középső Flint a kis Flint karját rángatta.
– Hallottad, mit mondott?
– Ezt hagyd ránk, tesó.
– De hát megütött...
– Nem ütött meg, csak éppen meglökött. De nem lökhet meg
téged.
– Hé! – kezdett begurulni Jason. – Most már engedjetek
utamra, oké?
– Tudod, mi a te bajod, Covenant? Az a te nagy bajod, hogy
nem vagy tisztában azzal, hogyan működnek a dolgok itt,
Kilmore Cove–ban.
– Miért, hogyan működnek?
– Úgy működnek, hogy ha mi nem akarunk átengedni…
akkor te nem mész át.
– Nagyon érdekes.
– És úgy is működnek, hogy ha mi gimibe akarunk járni,
akkor oda fogunk járni. Mégis mit képzelsz? Hogy az iskola
csak a magadfajta városi patkányoknak jár? És a csóró Kilmore
Cove–iak meg maradjanak ostobák? Mi igenis gimibe akarunk
járni!
– Én... tulajdonképpen nem is akarok járni – vallotta be a
középső. – De apu...
– Kuss! – förmedt rá a kis Flint. – Szóval ott tartottam,
Covenant, hogy ma elhatároztuk, elmagyarázzuk neked,
hogyan is működnek a dolgok. Neked meg a nővérednek...
meg annak a vörös hajú itteni haverotoknak.
Jason csak most gondolta azt, hogy ezek a srácok komolyan
beszélnek. Kissé aggódni kezdett. Az úton senki. A torony túl
messze van. A falu jó néhány kanyarral odébb. Jobbra egy
meglehetősen meredek lejtő a tenger felé, balra egy ugyancsak
meredek domboldal. Meg kell hagyni, jól helyszínt
választottak.
– Tehát? – kérdezte, és igyekezett megőrizni a hidegvérét.
A kis Flint felröhögött, és felemelte a kezét.
– Két dolog van – mutatta az ujjain.
– Halljuk.
– Az első: úgy döntöttünk, Covenant, hogy úthasználati
díjat fogsz fizetni.
– Most hülyéskedsz?
– Dehogyis. Te idegen vagy. És az idegenek, ha olyan
helyen járnak, ami nem az övék, fizetnek, mint a katonatiszt.
Tehát, ahányszor meglátunk a faluban... te szépen perkálsz.
– Ti meg vagytok őrülve.
– De ez még nem minden, Covenant! Csak hogy lásd,
milyen nagylelkűek vagyunk. Te választhatsz. Ugye, tesók?
– Aha.
– Választhatsz.
– Tehát vagy örökre fent maradsz a szépséges házadban a
hegytetőn, vagy ha betolod a képed a főtérre...
– Vagy a mólóra...
– Vagy a Chubberbe...
– Fizetsz szépen.
Jason nem hitt a fülének. De úgy tűnt, a Flintek most nem
viccelnek. Mintha komolyan gondolnák, amit mondanak.
– És mi a másik lehetőség? – kérdezte, hogy egy kis időt
nyerjen.
– Ó! – felelte a kis Flint. – A másik sokkal jobb, mint az első.
Sőt, a másodikkal talán azt is megúszod, hogy fizess. Nem
igaz, tesók?
– Ja!
– Naná!
– De hát, ez is tőled függ. Hogy van a nővéred?
Jason megdermedt.
– Hogy jön ide a nővérem?
– Egy ideje nem láttuk...
– És akkor mi van?
– Miért nem jár suliba?
– Szamárköhögése volt.
– Fúúúj – tört ki a középső Flintből.
– Kuss! – üvöltött rá megint a kis Flint. – Maradj már
csöndben!
– Mi a másik lehetőség? – kérdezte újra Jason, és közben
érezte, hogy megborzong.
– Mondd meg neki te, tesó.
A nagy Flint gúnyosan felröhögött, majd odalépett
Jasonhöz, és a fülébe súgta:
– Az unokatestvérem esetleg hajlandó lenne téged
befogadni a faluba, ha Júlia vele járna.
Jason kimeresztette a szemét. Vadul ellökte a nagy Flintet,
és felüvöltött:
– Hogy van merszed ehhez?!
– Hé, ne olyan hevesen! – szólt rá a kis Flint.
 – Ha csak megpróbálsz a nővérem közelébe menni... –
kiáltotta Jason. – Én, én...
– Na, mit csinálsz, mi?
Jason már nem látott a haragtól. Még egyet lökött a nagy
Flinten, és a másik kettőnek támadt.
– Takarodjatok a szemem elől! – üvöltötte.
De azok hirtelen bekerítették. A nagy igyekezett hátulról
lefogni, míg a kicsi az arcába akart karmolni. Közben a
középső harciasan kiabálta:
– Üssétek, üssétek!
Jason még soha életében nem verekedett komolyan. Viszont
fejből tudta az összes Doktor Mesmero képregényt, és a
kisujjában volt valamennyi harcművészeti technika, melyeket
a képregény hőse előszeretettel használt.
Csattal összefogott tankönyveivel, hirtelen elkezdett
szélmalomként körözni a két Flint között, és néhányszor
véletlenül sikerült is orrba csapnia valamelyiket. Ám egyszer
csak rúgást kapott a sípcsontjára, egy ütés pedig az orrát érte.
Erre megpördült, előbb kihúzta magát, majd hirtelen lehajolt,
és a nagy Flint gyomrába fejelt. Egyik kezével elkapta az
elképedt langalétát, míg a másikkal szorgalmasan csépelni
kezdte.
– Aúúú, ez fáj!
– Üssétek, üssétek! – ismételgette papagáj módjára a
középső Flint.
Jason továbbra is a nagy Flintbe kapaszkodott, és nagyot
lökött rajta.
– Most megfizetsz!
– Üsd–vágd, nem apád!
 A nagy Flint hirtelen ököllel kezdte verni Jason hátát. Egy
jókora ütésre válaszul, az ifjú Covenant kitátotta száját, és
teljes erővel beleharapott ellenfele sovány csípőjébe.
– Áááááá! – üvöltötte amaz, és vadul rángatózni kezdett. –
Eressz el, eressz el!
Amikor a középső Flint látta, hogy ennek a fele se tréfa,
beavatkozott a küzdelembe: hogy kiszabadítsa unokatestvérét,
elkapta Jason lábát.
Túl sokan voltak.
Jason elengedte a nagyot, aki arrébb pördült az aszfalton.
Közben vaktában rúgott néhányat, hogy távol tartsa ellenfeleit.
Majd talpra ugrott, és – valamelyik filmből véve az ötletet –
hadonászni kezdett maga előtt.
– Na, mi van, becsináltatok?
A három unokatestvér összenézett. A kis Flint a veséjét
fogta, a nagy a harapásnyomot vizsgálgatta aggódó arccal, a
középső pedig még a többieknél is határozatlanabbnak tűnt.
Hirtelen fülsiketítő dallamkürt hangja töltötte be a levegőt:
Bertillon kisasszony kocsija szinte a semmiből bukkant elő a
kanyarban. A kis francia sportkocsi úgy száguldott a
kacskaringós úton, akár egy versenyautó.
TŰŰŰ!
A második alkalommal már közvetlenül mellettük
hallatszott a duda. A szélvédő mögött Jason megpillantotta az
idős zongoratanárnő elképedt arcát, és jól ismert kócos
frizuráját.
VUMMM!
A gyerekek félreugrottak. A Flintek az út tenger felőli
oldalára vetették magukat, míg Jason a domboldal felé.
 Bertillon néni drapp kocsija elhúzott az út közepén, és
keresztülgázolt Jason könyvein, majd az utolsó dudaszó
kíséretében eltűnt a kanyarban, anélkül, hogy egy kicsit is
megpróbált volna lassítani.
Amikor az autó már elhúzott, a három Flint lassan
felkászálódott a lejtőről, és bambán körülnézett. Jason nem
volt sehol.
– Elütötte? – kérdezte aggódva a középső. – Hallottam egy
borzalmas hangot.
A kis Flint megvizsgálta a könyvek szétszórt maradványait
az úttesten. Megrázta a fejét. Vérnyomot sehol sem látott.
– Nem – jelentette ki, és a domboldal felé mutatott. – Az
történt, hogy ez a gyáva alak meglépett.
 12. fejezet
ZÁRT KAROKKAL VÁRT VENDÉG

A koszos kisablak üvegén keresztül Anita fura gépezetet

pillantott meg, mely az egész helyiséget betöltötte. Rézből
készült félgömböt formált a szoba közepén, s a gépezetből jó
tucatnyi csuklós fémkar állt ki, melyek egy–egy csipeszben
végződtek.
Minden kattanásnál a fémkar felemelt egy–egy huzalt, és a
szemközti falat beborító számtalan dugattyú egyikéhez
csatlakozatta. Azután egy kattanással lekapcsolta a huzalt és
egy másik réshez illesztette. Mialatt a huzal néhány
másodpercig a dugattyúban volt, a gépből különös hangok
hallatszottak.
„Ez egy telefonközpont – ismerte föl Anita. – Olyan, amit
azokban a régi filmekben, ahol a telefonközpontos
kisasszonyok kihúznak egy dugót a falból, hogy máshová
dugják, így kapcsolva össze a hívót és a hívott felet.
Magyarán egy olyan gép, amely a telefonhívásokat
irányítja.
Kifejezetten különös.
És meglehetősen régimódi.”
Anita megpróbált többet is megtudni a házról, ezért
többször is körbejárta, de hiába próbált bejutni: az egyetlen
ajtót kulcsra zárták, míg az ablakot vasrács védte.
Ahogy a házat vizsgálgatta, kábelkötegekre lett figyelmes.
Az erdő felől vezettek a központba. A tízesével összefogott
kábelek a földön húzódtak, s lassan benőtte őket az
aljnövényzet.
„Bingó” – gondolta magában Anita, amikor a huzalok
között néhány színeset fedezett fel.
... indigószín mutatja a rejteket!

Nyomban letérdelt, és hamarosan meg is találta az

indigókék kábelt.
„Na, itt is van!”
A kezében.
Visszasétált a bicikliért, aztán követni kezdte a huzalt. Sűrű
avarban kellett gázolni, ami alól olykor ki sem látszott, amit
követett. Jó tízpercnyi séta után a talaj enyhén lejteni kezdett,
és egyre kavicsosabbá vált. Anita fülét vízcsobogás ütötte meg.
A huzal most már nyílegyenesen húzódott a kövek között,
és egy frissen kitaposott ösvényhez vezetett.
– Na, megérkeztünk – bátorította magát.
A huzalt követve kilépett az erdőből, és hamarosan egy
meredek sziklafal fölött átívelő hídhoz érkezett. A szakadék
mélyén csobogó patak csillámlott. Jobbra a fénylő, égszínkék,
napfényben úszó sáv húzódott: a tenger. Másik oldalról a sűrű
erdő.
A hídnak nem volt alja, ezért úgy festett, mint egy szakadék
fölött függő kovácsoltvas csontváz.
Felülről, mintegy lugasként, vasgyűrűk fedték, oldalról
pedig rengeteg redőnyszerű fémlap borította.
Alja azonban nem volt.
A híd két végén két–két kisebb, virágmintával díszített
fémoszlop állt, melyeket fémgyűrűvel kötöttek össze.
A baloldali oszlopon nagy, sárga szemű bagoly figyelt. A
másikon pedig valami fészekféleséget pillantott meg.
Az oszlopokon ráadásként különös tábla is függött. A
baglyos oszlopon ez állt: MENJ EL, míg a másikon: GYERE.
Ennyi.
Egy aljzat nélküli híd és egy fémbagoly.

Számysuhogásra lett figyelmes. Megpillantott egy fehér

madarat. A tenger felé repült.
„Hej, ha én is tudnék repülni...” – gondolta.
De nem tudott.
Az indigókék kábel a hídon át, vezetett és a túlsó oldalon
eltűnt.
Anita megpróbálta felmérni, hogy mennyire tartós a
szerkezet. Meglehetősen erősnek találta. Végiggondolta, mi
lenne, ha egyik oldalába kapaszkodva vagy a felső gyűrűkbe
csimpaszkodva vergődne át rajta, de úgy döntött, egyik
megoldás sem túl biztonságos.
 Nem, valami mást kell kitalálnia.
„Lássuk csak a mondókát.” Párszor elmondta magában, de
semmi sem jutott eszébe.
Megint elolvasta a táblákat.
GYERE.
MENJ EL.
Majd az oszlopokat kezdte végigtapogatni, hátha ráakad
valamiféle kapcsolóra, ami működésbe hoz egy rejtett
gépezetet, de hiába.
Semmi.
A bagolyra nézett. Egy hatalmas sárga szempár.
– Te meg mit bámulsz? – kérdezte Anita. – És miért van az
oszlopodra írva, hogy MENJ EL?
Vállat vont, s megragadta a baglyot, hátha meg lehet
mozdítani. Meghúzta, mint egy kart, és...
Klikk, klikk, klikk.
A bagoly felemelkedett az oszlopon, végigment a
vasgyűrűn, és kikötött a másik, GYERE feliratú oszlopon, a
fészek fölött.
Alig állapodott meg, az oldalsó fémlapok elkezdtek
legördülni, és mint egy dominó, kirakódott belőlük a híd alja.
– Ez az! – kiáltotta boldogan Anita.
A lapok gyors kattogással egymás után álltak össze, míg el
nem értek a túlpartra.
Ezután a szerkezet hangos kattanással megállt.
Ekkor azonban valami határozottan furcsa dolog történt. A
híd túloldalán a másik bagoly is felemelkedett az oszlopán, és
elindult a túlsó oszlop irányába.
Amint átért, a fémlapok hirtelen visszacsúsztak a helyükre,
és a híd alja megint eltűnt. Anita csalódottan bámult maga elé.
Majd újfent megrántotta, a MENJ EL feliratú oszlop baglyát.
A szemközti bagoly, ellenkező irányba mozdult, és a
fémlapok a helyükön maradtak.
– A fenébe! – dünnyögte Anita, és harmadszor is
megpróbálta.
A bagoly ismét átment a GYERE feliratú oszlopon lévő
fészekhez, és a lapok újra leereszkedtek, kényelmes járdát
alkotva. Ám aminthogy megállapodtak, a túloldalt lévő bagoly
is megindult, és a lapok újra elkezdtek kinyílni.
Vajon át tud rohanni a hídon, mielőtt a lapok becsukódnak?
„Á, lehetetlen” – gondolta.
Olyan volt ez a híd, mint egy sakkjátszma: amint odébb
helyezte a baglyot, a másik végén azonnal ellentéteset lépett
valaki. Ha átküldte a madarat a GYERE feliratú oszlopra, a
másik oldalon lévő bagoly azonnal a MENJ EL feliratú
oszlopra lépett, és a járófelület megint eltűnt.
Talán azt kellene elérni, hogy mindkét bagoly egyszerre
legyen, a GYERE oszlopon.
De mégis hogyan?
„Két lehetőség van... – tűnődött magában. – Vagy
megállítom ezt az átkozott közelebbi madarat, vagy a
túloldalit kapom el valahogy.”
– Gondolkozz, Anita, gondolkozz... – biztatta magát
fennhangon.
Ha legalább volna vele valaki. Mondjuk Tommi vagy akár
Miculi.
Ehelyett itt áll egyedül, egy lehetetlen híd előtt egy erdő
közepén, és jó eséllyel teljesen eltévedt. Valahol persze errefelé
kell lennie a tengernek is... Talán megpróbálhatna leereszkedni
a szakadékba, vagy mehetne tovább, hogy keressen egy másik
átjárót!
Csak az a bökkenő, hogy mindkét megoldás nagyon sokáig
tartana. És neki kevés ideje volt.
Hány óra lehet?
A baglyos óra egy óra huszonöt percet jelzett.
Egy óra huszonöt perc.
Több mint három órája bolyong az erdőben.
Bagoly.
Óra.
És Peter Dedalus monogramja, egy furcsa emberé, aki
azokat a zseniális szerkezeteket alkotta Kilmore Cove–ban.
„Ahhoz, hogy eljuss Kilmore Cove–ba, erre van
szükséged...” – emlékezett vissza Anita a fordító szavaira,
amikor megkapta tőle az órát.
– Oké, szükségem van rá, de miért? – kérdezte elveszetten a
lány.
Óra. Bagoly. Monogram. Híd. Bagoly. Fészek.
Az óra megcsillant a napfényben.
– Akarod ezt az órát? Ezt akarod? – kiáltotta hangosan,
hogy a túloldali bagoly is hallja. – Lerakom ide, rendben?
Odalépett a fészkes oszlophoz, amelyen a GYERE felirat
volt, és megfelelő helyet keresett a karórának.
Meg is találta. Az egyik díszítőmotívum közepén volt egy
kis kerek fülke, ami tökéletesen megfelelt a célnak. Elhelyezte
benne az órát. Ahogy letette, ismerős kattanás ütötte meg a
fülét, a bagoly pedig a túlsó oszlopon megmozdult.
Mindezt úgy, hogy Anita hozzá sem ért.
 A MENJ EL oldali bagoly odaért a másik oszlophoz, és még
mielőtt beindította volna a gépezetet, furcsa mozdulatot tett:
viccesen előrehajolt, mintha csak Anita óráját akarná
felcsippenteni.
A lány a hídra meredt. A padlólemezek lassan összeálltak.
Elérték a túloldalt. A másik bagoly meg se moccant.
Anita várt.
A bagoly továbbra sem mozdult.
Semmi sem történt.
A lány egyik lábát a hídra helyezte. Úgy tűnt, megtartja.
Nagy levegőt vett, és a bicajt a hídra tolta.
Olyan érzés volt, mintha egy hajó fedélzetére lépett volna.
Lélegzetvisszafojtva rohant végig a hídon, rettegett, nehogy
megnyíljon a lába alatt a talaj.
Villámgyorsan átért.
Amikor visszanézett, látta hogy a túloldali bagoly egy
oszlop tetejéről kémleli őt, amelyen a következő felirat állt:
ISTEN HOZOTT.
És ekkor megértette, hogy végre–valahára megérkezett
Kilmore Cove–ba.
 13. fejezet
SZERENCSÉS TALÁLKOZÁS

Jason lélekszakadva rohant végig a dombok közt kanyargó

kis úton. Bertillon néni autójának dudája még a fülében
csengett, a Flint unokatestvérek ütéseitől pedig sajogtak a
csontjai.
Csak akkor állt meg egy percre, hogy kifújja magát, amikor
már jó magasra jutott, és az út lassan a Shamrock Hills erdőibe
ért. Úgy tűnt, mintha a távolból a Flintek hangját hallaná.
„A fenébe – gondolta. – Üldözőbe vettek.”
Térdre rogyott. Égett a tüdeje és sajgott a háta. De leginkább
a megtépázott büszkesége fájt. Hiszen elfutott, ahelyett, hogy
megleckéztette volna a semmirekellőket.
Újra elindult fölfelé, de ezúttal nem rohant, csak tempósan
lépdelt. Egészen eddig nem akart mást, csak minél messzebb
kerülni a Flintektől. Most viszont tervet akart kidolgozni.
Idő.
 Még nem hallotta, hogy Phoenix atya harangozott volna a
templomban, tehát még nem lehet fél kettő.
„Az tuti, hogy a fuvarról viszont már lecsúsztam” –
gondolta.
Valami nedveset érzett a száján. Rájött, hogy felrepedt az
ajka.
Újra futásnak eredt. De hamarosan lassított.
Abban reménykedett, hogy előbb–utóbb lesz egy ösvény
jobbra, ami visszavisz a faluba, vagy legrosszabb esetben a
Kilmore Cove melletti vasútállomáshoz. Semmi kedve nem
volt átvánszorogni az összes dombon, és árkon–bokron jutni
haza a Villa Argóba. De mi van, ha nincs is ilyen ösvény?
Úgy döntött, hogy legfeljebb tíz percig gyalogol az úton,
aztán – ha van ösvény, ha nincs – lekanyarodik jobbra.
Egyszer csak különös zaj ütötte meg a fülét. Megfordult,
hogy megbizonyosodjon róla, nem a Flintek tértek–e vissza, de
senkit sem látott.
Gyorsított.
Megint hallotta a zajt. Aztán megint.
Jason lassított, és megpróbálta kitalálni, mi lehet a hang és
honnan jön.
Nem mert megállni, mert attól tartott, a háta mögött jön
valaki.
Az ösvény a fák közül egy vadvirágos tisztásra bukkant ki,
ahonnan pompás kilátás nyílt az öbölre és a völgyben
meghúzódó városkára. A Villa Argo az öböl túlsó felén volt,
kissé lejjebb, ami azt bizonyította, hogy mégis túl magasra
mászott.
Jason megfordult, két lépést hátrált, hogy tájékozódjon, ám
ekkor...
– Vigyááázz! – kiáltotta valaki a háta mögül. – El az
útbóóóól!
Ahogy villámgyorsan megpördült, egy száguldó színes
foltot pillantott meg. Egyenesen felé tartott.
Fejest ugrott a fűbe.
Egy bicikli húzott el pár centivel az orra előtt, majd kicsivel
lejjebb nagy csikorgással lefékezett.
Jason pördült egyet a füvön, majd talpra ugrott.
– Hé! – tiltakozott. – Mi a rossz nyavalya...
Amit az imént színes foltnak látott, valójában egy fekete
hajú lány volt, aki arccal a fűben hevert, mellette a felfordult
bicaja, még mindig forgó kerekekkel.
Jason azonnal hangnemet váltott, közelebb lépett, és
megkérdezte:
– Megütötted magad?
A lány a hátára fordult, és az eget bámulta, majd Jason
kócos feje lassan a látóterébe úszott.
Elmosolyodott.
– Azt hittem, hogy elütöttelek.
– Minden oké?
– Azt leszámítva, hogy olyan, mintha a fák fejjel lefelé
lógnának az égről, asszem, nincs gond. – A lány nagy nehezen
felült. – A mindenit, mekkorát repültem!
– Nem tört el semmid?
– Szerintem nem. A fű tompította az esést. De te... Vérzik a
szád!
Jason megérintette az ajkát.
– Ja, nem. Az nem ettől van. Hanem... – felnézett a dombra,
majd le a völgybe. – Megkérdezhetem, hogy mit csinálsz
errefelé?
– Megpróbáltam fékezés nélkül lezúgni ezen a lejtőn. – A
lány az öbölben fekvő falu irányába mutatott.
– Egyet mondj meg: az ott Kilmore Cove, ugye?
Jason a fejét vakarta.
– Izé, igen.
Erre a lány öklével diadalmasan a levegőbe csapott, és
felkiáltott:
– Ez az, megcsináltam! Megtaláltam!
Aztán hirtelen megölelte a döbbenten álló Jasont, és egy
puszit nyomott a homlokára.
– El sem tudod képzelni, hogy mennyire boldog vagyok!
Jason némán nézte, ahogy a lány vidám szökdécseléssel
felállítja a kerékpárját. Nem is tudta, mire vélje a dolgot.
Ez a dombtetőről lezúduló kiscsaj határozottan őrültnek
tűnt. Másrészt meg határozottan csinosnak. Nagy, zöld szeme
volt, éjfekete haja szépen keretbe foglalta hosszúkás arcát.
– Tudom, most azt hiszed, bolond vagyok, de...
– A, dehogy! Ugyan már... – Jason odalépett, hogy segítsen
helyrepofozni a gépet. – Gyakran megesik velem, hogy egy
csaj elgázol bicajjal, hogy aztán azonnal homlokon csókoljon.
A lány kezet nyújtott a fiúnak.
– Anitának hívnak – mutatkozott be, majd az állát
simogatva, elgondolkozva méregette a fiút. – Várj, meg ne
mondd! Cinikus humor. Pimasz arc. Legalább két hónapos
frizkó. Hm... azt hittem, legalább pár évvel idősebb vagy
nálam, de... szinte tuti, hogy te vagy... Jason. Jason Covenant.
Jason megdöbbent. A szemébe lógó csapzott haját
félresöpörte, és Anitát bámulta.
– Te meg honnan tudod, hogy ki vagyok?
– Covenant! – rikoltotta ebben a pillanatban a legkisebbik
Flint, aki most bukkant ki az erdőből.
– Úgy látszik, nem csak én tudom a nevedet – jegyezte meg
Anita, és ő is a hang irányába nézett.
A három Flint unokatestvér ott állt, ahol az ösvény az
erdőből a tisztásra ért. Jasonre mutattak, és újult erővel
vetették magukat utána.
– Most nem lépsz meg!
– Elkapunk, Covenant!
– A fenébe! – kiáltotta Jason.
Anita végigmérte a három fenyegetően közeledő figurát, és
még hozzátette:
– Ja, és majdnem elfelejtettem: szinte vonzza a balhékat.
– Figyu... – dadogta Jason –, nem tudom most
elmagyarázni, de... azok ott...
– Világos. Ugorj föl! – szólt Anita, és a pedálra tette a lábát.
Jason a bicajra nézett, aztán a lejtőre, majd odalent Kilmore
Cove háztetőire.
– Lehet, hogy ez...
– Veszélyes. Naná – felelte Anita Bloom. – De hát pont ezért
jöttem.

A Kilmore Cove–i templom harangja két órát ütött.

Rick Banner az ágyában hevert, ölében nagy fekete füzetet,
szájában pedig tollat tartott. Már vagy tizedszer húzta át
ugyanazt a pár mondatot, mert sehogy sem sikerült jól
megfogalmaznia.
 Pedig már hosszú ideje kigondolta. Talán túl régen is:
legalább ötvenoldalnyi szöveget satírozott már ki a füzetben.
– Drága Júlia... – olvasta fennhangon. Eddig még oké.
– A szemed... – kezdte, de egyből el is kalandozott, és a
plafon repedéseit kezdte bámulni.
Kihúzta. Túl banális. Meg különben is, éppen a szemével
kezdte tizenhárom oldallal ezelőtt a levelet. Vagy tizennégy?
Sehogy sem akart sikerülni.
Hagyjuk a szemét. Próbáljunk meg valami konkrétabbra
koncentrálni. Valami olyanra, amiből Júlia egyből megérti, mit
is akar mondani.
– Ha veled vagyok, mindig... kezdte újra nagy lendülettel –
még akkor is, ha most éppen szamárköhögésed van...
Dühösen, undorral húzta ki a mondatot. A homlokát
ütögetve próbálta megérteni, miféle sötét erő akadályozza meg
abban, hogy papírra vesse azokat a csodálatos gondolatokat,
amik a fejében kavarogtak. Hol van a gát? Az agya valamelyik
szegletében? Vagy a kezében?
Nem lehet, hogy a tollal van gond? Vagy éppen ezzel a
fekete füzettel? Valahol azt olvasta, hogy a színeknek köze van
a dolgok alakulásához, és hogy némelyik színnel például jobb
kifesteni a házat. Lehet, hogy ennek a fekete füzetnek negatív
kisugárzása van, és ez gátolja abban, hogy befejezze az izé... a
végleges... szerelmi vallomását.
Szerelem. Micsoda nagy szó. Sőt, túl nagy szó, és mégis,
jóban–rosszban, napról napra ez foglalkoztatta az utóbbi
éveken, miközben az időkapukon át, utazgattak.
S már titokban sem kellett tartania, hiszen mindenki tudta a
faluban. Sőt, Ricken kívül mindenki tudta azt is, hogy Júlia
iránt érzett szerelme nem egyoldalú.
Valami okból azonban sosem beszéltek erről egymás közt.
Ha a lány valami miatt megölelte, ő hirtelen szoborrá
dermedt. Ha pedig ő akart vallomást tenni, mindig
belezavarodott a mondókájába. Ha meg írni akart neki... alig
vetett papírra egy mondatot, máris kihúzta.

– Rick! – hallatszott az utcáról. – Riiiick!

Jason volt az.
A vörös hajú fiú az ágyba rejtette a fekete füzetet, de a
következő pillanatban meggondolta magát, megint elővette,
megcsókolta, és visszatette a helyére, a fiók mélyére.
Kihajolt az ablakon.
– Mi van?
Jason ott állt a ház előtt, felrepedt szájjal és tetőtől talpig
sárosan.
– Gyere le! Beszélnünk kell!
– Mi történt veled?
– Mozogj már!
Jason nem volt egyedül. Kicsit odébb egy idegen lány állt,
aki egy profi mounten bike–ra támaszkodott. Aluváz, Avid
Juicy tárcsafék és kilencsebességes Shimano XTR váltó.
Ez aztán komoly gép.
– Idefigyelj, Rick! – üvöltötte megint Jason. – Lejössz végre,
vagy így, az ablakon keresztül kell üvöltve elmesélnem
mindent? Nagyon fontos! Felfognád végre?!
A mellette álló lány, üdvözlésképpen intett egyet, amit Rick
zavartan viszonzott.
– Jövök.
 Ez meg ki lehet? És hol szerezte azt a bicajt? A faluban ilyet
tutira nem kapni.
Rick előásta a szobája mélyéről a tornacipőjét, majd hirtelen
elbizonytalanodott, és visszament az ablakhoz.
– Mennyire fontos? – kiáltott le barátjának.
– Annyira azért nem fontos – felelte Jason.
Rick bólintott.
Gyorsan átöltözött, de nem hozta magával az időkapu
kulcsát.

Jason villámgyorsan túlesett a bemutatkozási

formaságokon, és rábeszélte a többieket, hogy keressenek egy
nyugis helyet, ahol mindent megbeszélhetnek.
Utána gyorsan elmesélte, mi történt a Flint
unokatestvérekkel, majd átadta a szót Anitának.
– A dolog úgy áll – kezdte vázolni a helyzetet Anita,
miközben a két fiú törökülésben figyelmesen hallgatta –, azért
jöttem ide, hogy megmutassak nektek egy nagyon különös
könyvet.
A két srác összenézett. Miután vettek három vaníliás brióst
a Chubberben, letelepedtek egy nyugodt partszakaszra. Olyan
helyet választottak, amelyik elég magasan volt ahhoz, hogy
szemmel tarthassák a környéket, de elég félreeső is, hogy
nyugodtan beszélgethessenek.
– Bár be kell vallanom, azt azért nem gondoltam, hogy
ennyire nehéz ezt a falut megtalálni.
– Már hogy értve? – érdeklődött Rick.
Anita lerúgta a cipőjét, és a homokba fúrta a lábát.
– Nagyon különös úton jött – magyarázta Jason. – Öt
kilométerre Zennortól indult, aztán elért egy különös fához...
– A horgas tölgyhöz – pontosított Anita.
Rick a fejét rázta.
– Sosem hallottam ezt a nevet.
– Azután keresztüljött az erdőn, egészen a telefonközpontig.
– Aha – mondta Rick, mert azt már tudta, hol van.
– És onnan egy mechanikus hídig.
– Mechanikus híd?
– Baglyos – tette hozzá Anita. – Ami hol azt mondta: „Menj
el”, hol meg azt: „Gyere.”
Rick kételkedő grimaszt vágott.
– Ahogy elmesélte, amolyan Peter Dedalus–féle
találmánynak hangzik – jegyezte meg Jason. – Még akkor is,
ha egyikünk sem...
– Talán a hasadéknál lehet... – találgatott Rick.
– Milyen magasságban is van?
Míg a két srác azon vitatkozott, hogy pontosan hol is lehet a
híd, Anita csodálkozva nézte őket. Ahhoz képest, ahogy
Ulysses Moore könyvéből elképzelte őket, most határozottan
érettebbnek látszottak. Jason megnyúlt és megerősödött, és
szinte nagyobb darabnak tűnt, mint Kilmore Cove–i barátja.
Miközben magyarázott, hosszú, kihívó hajának egyik tincsét
csavargatta az ujja körül. Rick viszont sokkal szikárabb lett.
Széles váll, izmos biciklista láb, vörös, rövidre nyírt haj.
– Izé... – szólt közbe kis idő elteltével. – Nem lehetne ezt
máskor megbeszélni?
A két fiú elhallgatott, s végül Jason szólalt meg:
– Csak azon tanakodtunk, hogy miért nem a parti úton
jöttél.
 – Ja. A gimibusz is arra jár.
– Gimibe jártok? – kérdezte Anita.
– Igen, St. Ives–be. Közel van Kilmore Cove–hoz. Rick
például mindig bicajjal megy.
– Nem tudtam. Nekem egy fordító mondta el az utat, aki
pár éve járt erre, asszem. És könyvet írt Kilmore Cove–ról.
– Hülyéskedsz?
– Dehogy hülyéskedek.
– És mégis mit írt? – kérdezte Rick.
– Egy kalandregényt. Amiben... ti szerepeltek.
Jason és Rick döbbenten összenéztek.
– Mi van?
– Pontosan. Az időkapukról szól, meg az állatformájú
kulcsokról. Meg egy bizonyos Oblivia Newtonról.
– De hát ez meg hogy lehet? – álmélkodott Rick. – Hiszen ez
a történet... akarom mondani... ez titok.
– A fordító azt mesélte, hogy hozzájutott Ulysses Moore
titkos naplóihoz, amiket egy nagy utazóládában talált.
– A láda – suttogta Jason, és Rickhez fordult. – Ugye tudod,
melyik ládára gondolok?
– De hát... az nem lehet!
– Folytasd!
Anita bólintott.
– Néhány nappal ezelőtt Velencében ráakadtam egy
nagyon–nagyon fura könyvre. Egy padlás titkos rejtekében
találtam. A könyv és a ház tulajdonosa egy bizonyos Morice
Moreau nevű illusztrátor volt.
– Sose hallottam ezt a nevet.
– Én sem.
 – A könyv gyakorlatilag olvashatatlan, titkosírással írták. És
mivel ugyanolyan írásjeleket használnak benne, mint amit
Ulysses Moore használt... ezért hoztam el nektek.
– Egy... fordító útbaigazítása alapján.
– Meglehetősen zavaros útbaigazítása alapján – tette hozzá
Jason.
– Pontosan. Olyan volt, mintha nem akart... – magyarázta
Anita – vagy nem tudott volna világosabban beszélni.
Rick és Jason bólintott.
– Mindenesetre – folytatta a lány, és a hátizsákjából
előhúzta Morice Moreau könyvét, és az ölébe tette –, a fordító
szerint a titkosírás megfejtéséhez egy bizonyos Elfeledett
nyelvek szótárára van szükség.
– Hát ahhoz elég, ha felmegyünk hozzánk – mondta Jason.
– Persze csak akkor, ha neked már volt szamárköhögésed –
pontosított Rick. – Máskülönben jobb lesz, ha mi hozzuk le.
– Ki tudnád nyitni egy percre? – kérdezte Jason, és a
könyvre mutatott.
Anita végigsimította a borítót, és felsóhajtott.
– Van még egy dolog, amiről tudnotok kell.
Azután egy szuszra elmesélte a hol eltűnő, hol előbukkanó
képek rejtélyét.
 14. fejezet
Az ELTŰNT MÉHEK

Az újságok arról cikkeztek, hogy késik a tavasz. De ennél

azért többről volt szó. Túl hamar érkezett a meleg, amitől idő
előtt kirügyeztek a fák, és megjelentek az első virágok. Aztán
meg napokig ömlött az eső, és annyira hideg lett, hogy minden
elpusztult.
A Villa Argo kertjében a virágágyásokat kimosta a víz, a
szép petúniák maradékai fagyott csontvázként árválkodtak a
mindent elfojtó óriási gyomnövények között.
– Hm, ezeket már senki sem menti meg – mondta ki az
ítéletet felettük Nestor, és elhajította a feleslegessé vált kapát. –
Mégis ki kényszerít rá, hogy csináljam?
Nyújtózkodott, és megmasszírozta fájós derekát, mert
szúrni kezdett. A kor jele. Vagy annak, hogy megint esni fog.
A Villa Argo kertésze felpakolta a szerszámokat a fataligára,
s a kerti szerszámos bódé felé indult velük. Gyönge szél
lengedezett a fák között, megmozgatva a háztető fölé
magasodó szikomorfa ágait is. Rovarok zümmögtek és szálltak
virágról virágra. A kertész szigorúan nézte a nyüzsgést.
– Túl kevés a méh – morgolódott az öreg, miközben a
talicskát tolta. – Túl kevés a méh.
Ha nincsenek méhek, amik beporozzák a virágokat, nem
lesznek új növények, tehát nem lesz mit enniük a
növényevőknek, ebből következik, hogy a húsevők is táplálék
nélkül maradnak. Mindez nem csupán Nestor pesszimista
jóslata volt, hiszen már Albert Einstein is megmondta: amikor
eltűnnek a Földről a méhek, az emberiségnek négy éve marad
hátra.
– És csak a jó ég tudja, hogy igaza volt–e – morgolódott
Nestor elkomorodva.
Ekkor megpillantotta Jasont és Ricket. Egy ismeretlen lány
társaságában.
Egy idegen.
„Az idegen mindig veszélyt jelent” – jutott azonnal a
zsémbes kertész eszébe. Az első gondolata az volt, hogy
elbújik egy fa mögé.
Jason azonban már messziről kiszúrta, így nem
menekülhetett el.
– Nagyon örvendek, Nestor úr. Anita Bloom vagyok –
mutatkozott be az idegen lány kedvesen mosolyogva.
Nestor is dünnyögött valami köszönésfélét, közben a szeme
sarkából méregette a betolakodót. Okos, helyes, angol. De mit
keres itt?
– Ugye azért jöttetek, srácok, hogy segítsetek nekem a
petúniákkal? – kérdezte, csak hogy megtörje a csendet. –
Esetleg szeretnétek rendbe tenni a virágágyásokat? Akkor,
gyerünk, lássunk munkához!
– Nem segíteni jöttünk, Nestor – felelte türelmetlenül Jason.
– Inkább nekünk volna szükségünk a te segítségedre.
A kertész hátat fordított nekik, és továbbtolta a talicskát.
– Ez komoly. Valami nagyon különös dolog történt. Egy
könyv.
E szavak hallatán az öreg kertész riadtan megállt, bár
próbált úgy tenni, mintha nem érdekelné a dolog.
– Mutasd meg neki a könyvet, Anita – javasolta Jason.
A lány letette a hátizsákját, és előhúzott belőle egy kicsi,
sötét borítójú útinaplót.
Nestor erős szúrást érzett a derekában, amikor
megpillantotta. Azonnal felismerte, de kétségbeesetten próbált
úgy tenni, mintha nem tudná, miről van szó. Minden
igyekezete ellenére tágra nyílt szemmel bámult a könyvre.
Ki sem nyitotta, úgy mondta:
– Morice Moreau...
– Ismered?
– Ó, persze. Ismerem.
Nagyon is jól ismerte. E könyv pontos másolata odabenn
volt a házban, nála. És most, hogy egy vadidegen lány kezében
látta viszont, vadul kalapálni kezdett a szíve. Muszáj volt
letenni a talicskát.
– Hol találtátok? – motyogta.
– Morice Moreau házában.
– De hát ő...
– Velencében.
A kertész előbb Jasonre, majd Rickre bámult. Végül a
lányon állapodott meg a tekintete.
 – Te Velencében laksz?
– Pontosan.
– És akkor hogyan jutottál el ide?
– Egy másik könyvsorozat segítségével – szólt közbe Jason.
– Ami Ulysses Moore neve alatt jelent meg.
Nestor szeme rövid időn belül másodszor is hatalmasra
kerekedett.
– Hogy mondod?
Amikor a gyerekek elmesélték az egész históriát a
fordítóról, az utazóládáról meg a naplókról, Nestor nem hitt a
fülének... ez nem lehet igaz... és mégis megtörtént.
Kiadták a naplóit.
– Mindenki a kisházba! – szólt rá a gyerekekre. – Én is jövök
mindjárt.
Majd a talicskáról teljesen elfeledkezve, dühödt léptekkel a
Villa Argo bejárata felé sántikált.

– Covenant–né? – kérdezte, amikor bezörgetett az üvegen. –

Bejöhetek?
Mivel választ nem kapott, kinyitotta az ajtót, és belépett. Az
előszobában friss hűvös volt. A kandalló előtti fehér dívány
még őrizte annak a nyomát, aki korábban innen bámult a
tűzbe. Odébb a halászó nő szobra nézte a szirt alatt elterülő
végtelen tengert.
Nestor végigsimította a szobrot, átment az előszobán, majd
a lépcsőházon, ahol a Villa Argo korábbi tulajdonosai néztek le
rá a képkeretekből, s megérkezett a konyháig.
– Asszonyom? – kérdezte újra a nappali küszöbéről.
Covenant–né éppen végzett az asztal leszedésével, és az olasz
kávéfőzőt tömte meg őrölt kávéval, Covenant úr pedig a Times
sportrovatát olvasta elmélyülten. Végül ő vette észre a
kertészt.
– Á, jó napot, Nestor! – üdvözölte, és letette az újságot. –
Épp jókor jön egy kávéra.
– Köszönöm, uram, de sajnos évek óta nem szabad kávét
innom. Asszonyom...
– Üdv, Nestor!
Covenant úr székkel kínálta, de az öreg udvariasan
elhárította, és Júlia egészségi állapota felől érdeklődött.
Jason testvére szinte már teljesen láztalan volt. Kicsit még
köhögött, de a nehezén túl volt.
– Remek – jegyezte meg a kertész.
– De nem akart még valami mást is kérdezni, Nestor?
A kertész mélyet sóhajtott, majd kibökte:
– Hát, tulajdonképpen azt szeretném megkérdezni... Izé,
szükségem volna... egy könyvre a könyvtárból. Már ha nem
okoz gondot.
Jason és Júlia szülei összemosolyogtak.
– Már hogy okozna gondot, Nestor – felelte az asszony. – A
könyvtár a rendelkezésére áll. – Meg különben is jól tudja,
hogy kérdeznie sem kell. Hiszen az adásvételi szerződésben a
könyvtárhasználati jogról is szó esik – tette még hozzá a férje.
– Bármikor felmehet, amikor csak jólesik.
„Ahogy mindig is szoktam – gondolta magában Nestor,
amikor elköszönt. – Csak most túlságosan fáj a hátam ahhoz,
hogy a titkos átjárót használjam.”
Júliát a Villa Argo felső szintjén különítették el. Nem tudott
napirendre térni a balszerencséje fölött. Szamárköhögés! Ki
hallott már olyat, hogy valakinek Kilmore Cove–ban
szamárköhögése legyen?
A válasz: senki.
Amikor doktor Bowen megvizsgálta, bevallotta, hogy szinte
már arra sem emlékszik, hogyan kell kezelni ezt a betegséget.
Majd még hozzátette: könnyebben kikezel valakit, akit kardhal
marcangolt szét, mint egy szamárköhögéses tinit.
Így aztán a gyógymód is meglehetősen általános volt:
„Maradj szépen ágyban, amíg el nem múlik.”
És ő ezt is tette: szépen feküdt, és közben attól rettegett,
hogy sosem múlik el a köhögése. Vagy tíz napig olyan lázas
volt, hogy majdnem szétment a feje. Amint kicsit lejjebb ment
a láz, megpróbált olvasni, de nagyon hamar be kellett hunynia
a szemét. Zavarta a fény, de zavarta a sötétség is. Melege volt,
ugyanakkor fázott is. Bőre megérzett minden huzatot,
ajtónyitást, füle meghallotta a legkisebb zajt is a Villa Argóban.
Minden lépést a lépcsőn.
Pár napja azonban kezdett jobban lenni.
Nem volt már láza, homloka hűvös volt, és a szemét is
nyitva tudta tartani, anélkül, hogy úgy érezné, ezer apró tűvel
szurkálják. Rendszeresen felkelt, órákat töltött a karosszékben,
és most olvasni is tudott.
Édesanyja ugyan még nem engedte, hogy elhagyja a házat,
vagy akár lemenjen a földszintre, de Júlia érezte, hogy túl van
a nehezén.
Éppen a szobában járkált fel–alá, amikor a könyvtárba
vezető lépcső irányából Nestor sántikáló léptei ütötték meg a
fülét.
Különösnek találta a dolgot.
 Az ablakhoz ment, és amikor kinézett, azt látta, hogy Rick
és Jason éppen belépnek a kertész kisházába. És mintha lett
volna velük még valaki. Egy lány.
„Nagyon különös” – morfondírozott Júlia, és végiggondolta
a többi szokatlan dolgot is, amire felfigyelt.
Jason nem jött haza ebédre (hallotta, hogy a szülei
morognak miatta), Rick pedig meg sem próbált feljönni hozzá,
hogy beköszönjön (igaz, kifejezetten ő tiltotta meg a fiúnak,
hogy belépjen a szobájába, amíg ilyen állapotban van).
Közelebb lépett a szobaajtóhoz, és meghallotta, hogy Nestor
könyveket pakol a könyvtárban. Lehet, hogy megint
működésbe hozta a titkos átjárót?
– Hm...
Júlia kinyitotta az ajtót, mire friss fuvallat libben– tette meg
hálóingét. Édesanyjuk ragaszkodott ahhoz az abszurd
ötlethez, hogy a folyosó végén lévő ablakot nyitva tartsák. Így
gyakorlatilag az egész házban folyamatosan huzat volt.
Júlia látta, hogy a fehér függöny lengedezik. Kilépett a
szobából. Lábujjhegyen osont a Nestor okozta zaj irányába.
Elhaladt szülei hálószobája és a nagy márvány fürdőszoba
előtt, ahol megcsillant a kézmosó fölötti nagytükör. Megállt, és
megnézte magát benne. Sápadt volt és sovány, szeme véreres,
haja csapzottan hullt a vállára.
Hát nem most fogják készíteni róla élete legjobb fotóját, az
tuti.
De nem volt láza. És ettől olyan erősnek érezte magát, mint
egy oroszlán.
– Szia, Nestor! – köszönt, és belépett a könyvtárba.
A kertész egy zsámolyon állt, és a legfelső polcon lévő
könyvek között kutakodott. Kezével akár a plafonra festett
freskót is elérhette volna, ami a Moore–ok családfáját
ábrázolta.
Amikor a nevét hallotta, hirtelen megfordult.
– Júlia! – kiáltotta döbbenten. – Neked nem az ágyban kéne
lenned?
Mintha tetten ért tolvaj lenne, letette a polcra a könyveket,
és csak bámulta a lányt.
Júlia beljebb lépett.
– De, kéne. Csak éppen zajt hallottam és... Te meg mit
művelsz itt?
– Egy könyvet keresek.
– Segíthetek?
– Nem hiszem – válaszolta Nestor titokzatos hangon. – Itt
kellene lennie. Pontosabban, mindig is itt volt. De... most nem
találom.
Júlia észrevette, hogy a kertész már három nagyobb kötetet
a szoba közepére helyezett. Az egyiket jól ismerte. Az Elfeledett
nyelvek szótára.
– Mégis milyen könyvet?
– Nincs címe – morogta Nestor. – Szürke, és nincs rajta
felirat. Ilyen kicsi. És itt volt az Utolsó pillantás a régi városra és
az Utazzunk Indiába elefántot nézni között. Most pedig nincs
sehol.
– Talán Jason vitte el.
Nestor fürgén leugrott a zsámolyról.
– A fenébe – mondta. – Lehet, hogy ugyanaz?
– Mi ugyanaz?
– Semmi. Csak úgy mondtam.
 – Nagyon fontos az a könyv?
A kertész válaszra sem méltatta. Szakértő szemmel a többi
polcot kezdte mustrálni, és további két könyvet rakott a
korábban kiválasztottakhoz. A szótár mellett most már ott
sorakoztak a következő kötetek: Képzeletbeli helyek kézikönyve, a
Nem létező könyvek rövid katalógusa és természetesen a Lehetetlen
tárgyak lexikona.
– Nestor – szólította meg Júlia –, mi folyik itt?
Az öreg úgy bámult rá, mintha csak most venné észre, hogy
a szobában van.
– Hogy mi folyik? Á, semmi. Csak néhány régi...
kézikönyvet keresek elő...
– Ismerlek már. Amikor így nézel, az azt jelenti, hogy
valami rendkívüli történik.
– Miért, hogy nézek?
– Hát így.
– Júlia, biztosíthatlak arról, hogy semmi különös nem
történik. – „Legalábbis egyelőre” – tette hozzá magában.
– És melyik könyvet nem találod?
– Nem az a helyzet, hogy nem találom... Ha nincs a polcon,
az azt jelenti, hogy nincs meg. Hogy valaki elvitte.
– Ez nem válasz.
– Vigyázz magadra! – köszönt el tőle a kertész.
Ezzel távozott a könyvtárból.
 15. fejezet
A TITKOS KÖNYVEK

– Nyisd ki – szólította fel Nestor Anitát, amikor végre

visszaért a kisházba.
Valamennyien a faasztal körül ültek. Míg Nestor távol volt,
Rick azzal múlatta az időt, hogy vizet forralt, és készített egy jó
meleg vaníliás pótkávét. Közben karamellás cukrot
szopogattak, amit egy fémdobozban találtak.
Anita kinyitotta a könyvet, és megmutatta a srácoknak az
ajánlást, majd odanyújtotta Nestomak. Ő azonban, bár az
asztalnál ült, hozzá sem nyúlt.
– Igen, ő az – mondta.
Már a következő oldalon, ahol az Et in Arcadia ego felirat,
valamint három, egy sírféle körül álló ember látszott,
előbukkantak a Festo–korong rejtélyes szimbólumai.
– Na, itt van az, az írás – mutatta Anita.
Jason és Rick azonnal felismerte. Nestor pedig csupán
bólintott.
– És itt van az első keret – folytatta Anita. – Látjátok? Ez
mindig is üres volt, miközben... – gyorsan előrelapozott, és
megkereste azt a keretet, amelyben a lángoló vár volt. – Ó,
odanézzetek, milyen szerencsések vagyunk! Megint előjött!
A keretben ugyanis ott volt a férfi, aki párnákból rakott
torony tetején egyensúlyozott. Ahogy megpillantotta a rajzot,
Nestor azonnal felpattant, és odalépett a könyvhöz.
– Ugye ti is látjátok? – kérdezte Anita remegő hangon.
– Én látom – mondta Jason.
– Én is – így Rick.
– A mindenit... – morogta a kertész.
– Ez az egyik olyan rajz, amelyik hol eltűnik, hol megjelenik
– magyarázta Anita, és szemlátomást nehezére esett lélegezni.
Úgy érezte, hogy a rajzon látható férfi elszívja előle a levegőt.
– És ha ráteszed a kezed... – kérdezte Jason –, akkor hallod,
amint beszél hozzád?
Anita bólintott.
– Az a helyzet... – vallotta be a lány, hogy kicsit félek ettől a
rajztól.
– Hát nem csodálom – suttogta Rick az asztal túloldaláról. –
Tényleg félelmetes.
 – Én kipróbálom – döntötte el az ifjú Covenant, és a könyv
felé nyújtotta a kezét.
– Várj! – állította meg Nestor. – Nem biztos, hogy ez annyira
jó ötlet. – A kertész Anitára nézett. – Te már beszéltél vele?
– Csak egyszer. Megkérdezte, ki vagyok – felelte a lány.
– És mit válaszoltál neki?
– Semmit. Becsuktam a könyvet, és berohantam a szobába.
– Oké – mondta Jason. – Kipróbálom.
Kezét a rajz fölé helyezte, és várt.
– Érzel valamit? – kérdezte Rick, aki szemben ült vele.
– Az égvilágon semmit – felelte a barátja.
Utána viszont megérezte. Az ujjbegyén át hullámokban jött
a forróság, és lassan szétterült a testében. Elakadt a lélegzete.
Jason szája tátva maradt a döbbenettől.
Meleg. Meleg levegő. Áporodott, fertőzött levegő. Egy
kályha zúgása. Perzselő tűz. Autók kürtölnek. Mindezt egy
másodperc töredéke alatt érezte meg, és a következő
pillanatban száraz, rekedt hang ütötte meg a fülét:
– Te ki vagy, taknyos?
Arrogáns, magabiztos, dohányfüstben érlelődött hang.
– Miért, te ki vagy? – feleselt hangosan Jason.
– Kihez beszélsz? – kérdezte Rick.
Nestor csendre intette:
– Pszt!
– Hozzád beszélek – folytatta Jason mit csinálsz ott a székek
tetején?
– Te nem létezhetsz – szólt a könyvből az arrogáns hang. –
Ez lehetetlen.
– Nem te fogod eldönteni, hogy mi lehetetlen – vágta rá a
fiú.
– Jason... – próbálta leállítani Nestor.
– Hogy hívnak? – kérdezte a hang az ifjú Covenant fejében.
– És mégis, szerinted most hol vagy?
– Jason Covenant–nak hívnak. És Kilmore Cove–ban
vagyok...
– Jason! Ne! – üvöltötte Nestor, és rávetette magát a
könyvre. Kitépte a srác kezéből, és becsapta. – Nem lett volna
szabad megmondanod, hol vagy!
– De...
– Semmi de. Nem lett volna szabad megmondanod.
– De hát csak egy rajz volt!
– Ez nem csak egy rajz.
– Nem? Hát micsoda?
Nestor először Jasonre, majd Rickre, végül Anitára nézett.
Egyik kezét erősen a könyvre szorította.
Végül megszólalt:
– Ez valami olyasmi... amiről meg voltam győződve, hogy
már nem is létezik.
Hosszú csend következett.
Nestor idegesen járkált fel–alá, majd kinyitott egy kis
dobozt, amiben húsz centi hosszú, sötétbarna szivar volt.
Úgy tette le az asztal közepére, mintha ez mindent
megmagyarázna.
– Nem is tudtam, hogy dohányzol – jegyezte meg Rick.
– Mert nem is dohányzom.
A szivaron lévő címkén részletesen kidolgozott rajz volt:
egy keménykalapos úriember, kezében óriási szivarral, amit
éppen egy villám gyújt meg.
 – Ez a szivar és az a kép, amelyik a lépcsőnél lóg...
mindössze ennyi emlékem maradt nagyapámtól. Nagyapám,
Moore tábornok, katonaember volt, és... na, kár kerülgetni a
témát, sem apám, sem én nem jöttünk ki vele. Nagyapám úgy
tartotta, ő a Moore–dinasztia utolsó igazi leszármazottja.
Sosem tért napirendre egyetlen lánya elvesztése fölött, aki az
édesanyám volt – mesélte Nestor, majd így folytatta: – Mindig
is merev és racionális gondolkodású ember volt. Sohasem
nyugodott bele, hogy a lánya olyan emberhez ment hozzá,
mint apám, aki vele ellentétben romantikus álmodozó volt.
Nagyapám egyszerűen gyengének tartotta édesapámat, és úgy
látta, én is rá hasonlítok. Végrendeletében úgy határozott,
hogy a családi vagyonból semmi se jusson apámnak, csak egy
ház. Az a tengerparti ház, amit nagyapa mindig is utált –
Nestor az asztalra támaszkodott, és így folytatta: – Ez a ház, a
Villa Argo.
Azután nagyot sóhajtott, és tovább magyarázta:
– Minden más, beleértve a londoni palotát, amelyben
laktunk, nagyapám barátaié lett – Nestor felemelte a szivart. –
A Gyújtogatok Klubja–béli barátoké, akik imádtak szivarozni.
Nagyapámhoz hasonló emberek voltak, akik előszeretettel
kritizálták az olyan embereket, mint apám. Nagyapám találta
ki az egész klubot. A londoni házunk egész földszintjét
elfoglalta. Volt ott egy zöld–piros szőnyeges szalon,
karosszékekkel, könyvespolcokkal meg dohányzóasztalokkal,
ahol korábban még a Moore család barátai jöttek össze
rendszeresen. Ők sokkal érdekesebb emberek voltak a bűzös
dohányosoknál. Közöttük ismerte meg édesanyám apámat. –
Nestor az asztal körül keringett. – Nagyapám szemében ezek
az emberek voltak felelősek a lánya haláláért. – Kezébe vette
Anita naplóját, és kinyitotta az ajánlásnál. – A Képzeletbeli
Utazók Klubja – magyarázta –, amelynek tagja volt apám is, és
az illusztrátor Morice Moreau is.
Anita csettintett az ujjával, mert hirtelen rádöbbent
valamire.
– A borítékon az állt, hogy juttassuk el a következő címre:
Mr. Moore, Képzeletbeli Utazó, Frognal Lane 23, London.
– Frognal Lane 23, pontosan. Ez volt a régi házunk címe.
Jason feltette a kezét:
– Tehát ez a Morice azt akarta, hogy a könyv eljusson...
– ...valószínűleg valamelyik ősömhöz – fejezte be helyette
Nestor. – Az biztos, hogy nem nagyapámhoz, mivel ő volt az,
aki bezáratta a Képzeletbeli Utazók Klubját, és a helyén
létrehozta azt a szörnyű dohányos klubot. A ház könyvtárából
eltűnt minden könyv, amit nem tudtunk idemenekíteni
apámmal. A Képzeletbeli Utazóknak jó pár térképük volt nem
létező helyekről. A térképek magyarázatokat is tartalmaztak
arra vonatkozóan, hogyan lehet eljutni a különleges helyekre,
de fényképekkel és rajzokkal is kiegészültek. Időn kívüli
országok ezek, mint amilyeneket ti is láttatok.
Az utolsó mondatot persze Jasonnek és Ricknek címezte.
– A Képzeletbeli Utazók így elveszítették székhelyüket –
folytatta Nestor. – A Gyújtogatők elégették az összes
haszontalannak ítélt könyvet. Hogy azután mi történt... azt
már nem tudom. Én elhagytam Londont, és édesapámmal
ideköltöztünk, és természetesen nem is gyanítottam... hogy mi
is van... itt valójában.
Nestor Anitára nézett, mintha azon tűnődne, mennyit
árulhat el neki.
– Jól esik azt hinnem, hogy apám tudta... Éppen azért
választotta ezt a helyet... hogy megóvja. De mindegy is. Most
nem erről van szó.
A gyerekek feszülten várták, hogy a kertész végre rászánja
magát, és elmesélje, miről is van szó valójában.
– Az a helyzet... – keményítette meg hangját az öreg –, hogy
a könyvek között, amiket elhoztam a londoni házból, nehogy
nagyapám tűzre vesse őket, azt hittem, ott van ennek a
könyvnek is a pontos mása.
Nestor elmosolyodott, és kinyitotta a könyvet, majd
gyorsan újra becsukta.
– Tisztán emlékszem rá. Gyermekfejjel olvastam: Morice
Moreau. Azok az akvarellek, rajzok, és különösen... azok a
megfejthetetlen írások... csodálatosak voltak. Minden éjjel azon
gondolkodtam, hogy mit is jelenthetnek. Aztán... apránként...
elkezdtem megérteni. És lefordítani. És lassan rájöttem, mi is
valójában az a könyv, amiről annyit álmodoztam.
Rick már nem bírta elviselni az újabb hatásszünetet.
– Tehát?
– Ó, igazán egyszerű – mosolyodott el Nestor, és végre
leült.
– Nem más, mint a Képzeletbeli Útikönyv, amelynek
segítségével el lehet érni a Haldokló Falut.
– Nem értem – szólt közbe a vörös hajú fiú. – Egy kukkot
sem értek. Neked megvolt ennek a könyvnek a másolata.
Nestor bólintott.
– De most már nincs meg?
– Kerestem. De nincs. Ott volt mindig is a
könyvtárszobában, arra is pontosan emlékszem, hol. De... –
Nestor széttárta a karját, jelezve, hogy a könyv eltűnt.
– De hát mi történhetett vele?
– Ez az, amit nem tudok. Nem emlékszem rá, hogy valaha
is, kölcsönadtam volna bárkinek is. Talán Leonardnak? Vagy
éppen... Pénelopénak? Nem tudom. Nem tudnám
megmondani.
– És a te példányod is ilyen betűkkel volt írva? – kérdezte
Anita.
– Ez volt benne a legszebb – bólintott Nestor. — Éppen
Morice Moreau volt az, aki segített felfedezni a Festo–korong
hieroglifáit. És amikor a képzeletbeli utazásaimról naplókat
írtam... csak őt utánoztam.
– De miért beszélsz folyton... képzeletbeli utazásokról és
utazókról? – kérdezte Jason.
– Mert más szót nem lehet rá használni.
– Na várjunk csak... – állította meg ismét Rick, aki egyre
jobban összezavarodott. – Már megint elveszítettem a fonalat.
Én nem vagyok képzeletbeli utazó. Én... tényleg elmentem
azokra a helyekre. Ti is tudjátok, milyen helyekre.
Nestor úgy állt a vörös hajú srác előtt, mint tanító bácsi egy
különösen nehézfejű gyerek előtt.
– Igazad van, Rick. Te valóban elmentél azokra a helyekre.
Pontosan ugyanúgy, ahogyan a többi utazó is.
– Tehát nem képzeletbeli utazók – erősködött Rick.
– A Képzeletbeli Utazó nem azt jelenti, hogy valaki úgy
tesz, mintha utazna.
– Hát akkor mit? – kérdezett közbe Anita.
– Valóban elutazik egy képzeletbeli helyre.
 Rick a döbbenettől elfelejtette becsukni a száját. Széttárta a
karját, és az asztalra támaszkodott.
– De hát azt meg hogy lehet?
– Például egy időkapun át – szólt közbe Jason, aki barátjával
ellentétben nagyon is otthon érezte magát ebben a
beszélgetésben.
Rick bambán bámult rá, majd Nestorhoz fordult segítségért.
Még mindig nem értett semmit.
– Egy képzeletbeli hely... legalábbis szerintem... azt jelenti,
hogy nem létezik – mondta lassan formálva a szavakat.
– Éppen ezt a hibát követi el az emberek többsége! Ahogy
nagyapám meg a gyújtogató barátai is. A képzeletbeli hely
igenis létezik! – kiáltotta Nestor. – Csak éppen nem mindenki
számára.
– Most hülyéskedtek velem? – értetlenkedett Rick.
Anita rámosolygott. Megértette, hogy Rick miért van
zavarban, ő mégis inkább Jasonhöz érezte közelebb magát.
Neki könnyebb volt felfognia, hogy miről van szó, hiszen
egész nap mást sem csinált. És végül valóban eljutott egy olyan
helyre, amiről azt gondolta, hogy nem létezik.
Nestor felsóhajtott, és széles gesztusokkal próbálta
megvilágítani Ricknek a helyzetet.
– Mire van szüksége egy Képzeletbeli Utazónak?
– Mit tudom én. Bőröndre?
A kertész felnevetett.
– Nem. Képzeletre. És mi a képzelet?
– Fantázia?
– Megint csak nem. A képzelet „mozgásban lévő kép”.
Ahhoz, hogy el tudjon indulni, a Képzeletbeli Utazónak be kell
indítania valamit, amit nem talál
meg... önmagában. Ismeri azt a helyet, ahová el akar jutni, még
mielőtt az első lépést megtenné. Ott van a kép a fejében. Látja,
elképzeli. Tudja, hogy létezik. Meg van róla győződve. És
ekkor, és csak ekkor... ha úgy dönt, hogy elindul, és megvan,
amire szüksége van... akkor ér célba.
Nestor elkapta tekintetét Rickről, és Anitát kezdte
méregetni, mintha pontosan tudná, milyen útvonalon érkezett
Kilmore Cove–ba.
– És mire van szüksége? – kérdezte Anita.
– Hogyan? – kérdezett vissza Nestor.
– Azt tetszett mondani, hogy ha a Képzeletbeli Utazó úgy
dönt, hogy elindul, és megvan, amire szüksége van, akkor
eljut arra a helyre, ahová igyekszik. Én meg azt kérdezném,
mire is van szüksége?
– Szerintem te, tudod.
– Két dologra – felelte ösztönösen Anita.
Nestor bólintott, kivárt, és csak utána folytatta:
– Pontosan két dologra van szüksége. Először is egy tárgyra,
ami arról a helyről származik, ahová el akar jutni.
Anita elcsodálkozott, és Peter Dedalus órájára gondolt.
– És mi a második? – kérdezte Jason.
– Egy vezető – folytatta Nestor. – Ami lehet egy ember, egy
állat, egy időkapu...

– Egy mondóka – vetette közbe Anita.

– Vagy éppen egy könyv – fejezte be a mondatot Nestor, és
a könyvecskére mutatott. – Morice Moreau vezető volt, aki
lerajzolta ebbe a könyvbe az ő titkos útvonalát. S ez az út...
 – A Haldokló Faluba visz – fejezte be helyette Anita.
– Pontosan. A biztonság kedvéért azonban elrejtette az
útvonalat. És hogy ellenőrizni tudja, ki is akarja használni, egy
olyan könyvbe rajzolta... ami valójában nem is könyv.
– Hát micsoda? – kérdezte Rick, aki már lemondott róla,
hogy bármit is felfogjon ebből a zavaros
információzuhatagból.
– Egy ab–lak–könyv – szótagolta lassan Nestor.
Az idős kertész a magával hozott könyvek közül előhúzta a
Lehetetlen tárgyak lexikonát, és elkezdte lapozni.
– Banánkönyvek, Hatszögű könyvek, Láthatatlan könyvek... –
hadarta, majd így szólt: – Itt is vannak. Ablakkönyvek. Ahogy
ebben a pótolhatatlan furcsaságtárban írják... az ablakkönyv
nem más, illetve talán pontosabb így fogalmazni, nem volt
más, mint... titkos módon előállított könyvek, melyeket egy mitikus
fa, a Betulla Psicopomporia (lásd a Fantasztikus botanika
kézikönyvét) cellulózából készítenek. Az első forrásunk egy
ablakkönyv létezéséről Kr. e. 105–ből származik. A kínai udvar egyik
magas rangú tisztviselője, Ts’ai Lun, akit sokan a papír feltalálójának
is tartanak, alkotta meg az első pár ablakkönyvet, a császár
legszűkebb köre számára. A könyv nevét legfontosabb tulajdonsága
után kapta, nevezetesen, hogy oldalain keresztül „látni” lehet azokat
az olvasókat, akik ugyanazon oldal fölé „hajolnak, ” mintha csak egy
illusztrációt néznénk. Úgy tűnik, hogy néhány ritkább példány még
azt is lehetővé teszi, hogy az olvasó és az illusztráció, beszélgetést
folytasson egymással.
– Mint a miénk – suttogta Jason.
Nestor felnézett a könyvből, és magyarázni kezdett:
– Gyakorlatilag ez azt jelenti, hogy ha egy másik olvasóval
egy időben nyitod ki a könyvet, akkor a két olvasó úgy látja
egymást, mintha a szöveg illusztrációi lennének.
– Ez azt jelenti... – szólalt meg Anita –, hogy ha én látom
őket, akkor...
– Pontosan – vágta rá Nestor. – Akkor ők is látnak téged.
– Őrület – motyogta Jason.
Rick a szék támlájának támaszkodott.
Nestor folytatta az olvasást:
Az ablakkönyveket a különböző dinasztiák közötti örökösödési
háborúk alatt elpusztították, s előállításuk titka a feledésbe merült.
Néhány oldal azonban megmenekült, és a Mennyei Birodalomba
eljutó első európaiak a kontinensre hozták. A jezsuita Giovanni Pian
del Carpine és a velencei Marco Polo szerezhettek néhány ilyen
oldalt. Említés történik ugyanis arról, hogy a 13. századi Velencében
vagy Portugáliában, Tengerész Henrik idejében és később is feltűntek
ablakkönyvek... – A vén kertész becsukta a könyvet és kinyitotta
a Nem létező könyvek rövid katalógusát. – Nézzük most meg azon
könyveket, amelyek nem léteznek... – dünnyögte. –
Homokkönyv... Szélkönyv... A, itt is van, éppen ott, ahol
gondoltam.
– Micsoda?
– Morice Moreau: Voyage dans le village qui meurt, 1888,
megjelent négy példányban.
– Négy példány.
– Már megbocsáss, Nestor... – kérdezte Rick a vaskos
könyvre mutatva –, hogyan lehetséges összeállítani a nem
létező könyvek katalógusát? Hiszen, izé... sok–sok milliárd
olyan könyv lehet, amelyik nem létezik.
– Ez igaz. De csak kevés igazán fontos akad közöttük. – A
Kilmore Cove–i srác eltátotta a száját. A kertész a fejét ingatta:
– Képzelet, Rick. Képzelet!
 Jason elkezdte a bal keze ujjain számolni.
– Ez az egyik példány... A második az, ami a Villa Argo
könyvtárában volt.

– A harmadik pedig, amelyik a széktorony tetején trónoló

pasinál van – szólt közbe Rick.
– A negyedik annál a nőnél van, aki segítséget kér – fejezte
be Anita.
– De hát kik ezek az emberek? – érdeklődött Jason. Anita
felemelte tekintetét az asztalról, mert rossz érzése támadt.
És egy sápadt női arcot pillantott meg, aki a kisház ablakán
bámult befelé.
Felsikoltott.
 16. fejezet
BARÁTOK és ELLENSÉGEK

Tommi sokadszorra is megnézte a mobilját. De meg se

mukkant, és a kijelzője is üres volt. Az ágyára hajította a
készüléket. A nyitott ablakon át behallatszott a járókelők
hangja, ő mégis egyedül érezte magát. És határozottan
aggódott.
A számítógépe úgy zümmögött, mintha méhkast rejtettek
volna el benne. Már minden létező chatprogramot letöltött. De
egyiken sem jött üzenet, se email.
Anita többé nem adott hírt magáról, és az Ulysses Moore–
könyvek fordítója sem válaszolt a levelekre.
 „Az a jó hír, ha nincs hír” – mondogatta mindig
nagymamája. Tommi szívesen elmesélte volna neki ezt az
egész sztorit. Erre varrjon gombot...
Egyetlen pozitívum volt ebben az aggasztó csendben: a
keménykalapos, esernyős férfi is felszívódott. Mintha sosem
létezett volna.
Tommi többször is visszament a Campo Santa
Margheritára, és végignézte a Duchamp asztalait, sétált
azokon az utcákon, ahol az üldözés zajlott, átkutatta a
környéket, de... sehol semmi nyom.
És ez, ha a többi nem is, legalább tényleg jó hír volt.
Megnézte az időt a multifunkcionális búváróráján. 65
méteres mélységet is kibírt, egyszerre mutatta a párizsi, a New
York–i és a sanghaji időt, volt rajta precíziós magasságmérő,
barométer, hogy a váratlan viharokat el lehessen kerülni, no
meg iránytű.
Tommi nyolc hónapig kuporgatta össze az árát a
zsebpénzéből, mire végre megvehette.
– Hét óra – mondta magának.
Angliában hét óra volt. Hogy lehet, hogy Anita nem
telefonál?
Gondolt egyet, és elindult otthonról. Tett egy kört az
ellenkező irányba, hogy az esetleges követőket lerázza, majd
miután meggyőződött róla, hogy senki sem jár a nyomában,
számtalan hídon és csatornán át megközelítette a Ca’ degli
Sgorbit.
Bloomné zsebrádiójának hangját már két háztömbnyi
távolságból meghallotta.
Anita édesanyja a kapu előtt állt, a színeket ellenőrizte egy
fehér táblán.
– Szia, Tommi! – köszönt. – Szerinted a kettő közül melyik a
zöldebb?
– A jobb oldali, asszonyom – válaszolta habozás nélkül.
– Te is azt mondod, ugye? – A nő még egyszer megnézte a
színeket, aztán bólintott. – Legyen akkor a jobb oldali.
– Van valami híre Anitáról?
– Hát, nem sok. Megérkezett, kocsival továbbindultak, jól
van.
Ennyit tudott ő is.
– Szuper – mondta, hogy leplezze csalódottságát. – Biztosan
remekül érzi magát odaát.
– Ha beszélek vele, megmondom, hogy üdvözlöd – zárta
rövidre a témát Bloomné.
Ebben a pillanatban megszólalt egy mobiltelefon.
– Micsoda véletlen! – kiáltotta a restaurátornő. – Ez talán
éppen ő.
Berohant a Ca’ degli Sgorbiba, Tommi követte. Egy
hatalmas válltáskából előkotorta a mobilját, és kinyitotta.
– Na, mit mondtam? A férjem az.
A fiú ott maradt a küszöbön, és figyelt. Míg az asszony
üdvözölte a férjét, az ő keze az izgalomtól ökölbe rándult.
Bloomné arca nyugodt, kisimult volt. Ez azt jelenti, hogy
minden oké...
Ám hirtelen megmerevedtek a vonásai.
– És mégis mikor történt? – kérdezte.

Az ablakon kívül szürke homály. Odabent nemkülönben.

A szűk londoni iroda levegője olyan sűrű volt, hogy szinte
vágni lehetett a füstöt. Az állott, kellemetlen szag azt sugallta,
hogy nagyon–nagyon régen szellőztettek a helyiségben.
Az átható dohányfüsttől az iroda falain lévő képek annyira
megfeketedtek, hogy szinte ki sem lehetett venni, mit
ábrázolnak. A szürke–fekete kockás padlón félelmetes
íróasztal állt, elé megfakult, kikopott medvebőrt terítettek. Az
asztalban betűkkel jelölt fiókok sorakoztak. A medvebőrön két
zsámoly, az asztalon néhány odavetett tárgy: hamutartó;
homályos kristály, aminek tetején egy rég kialudt szivar
hevert; csontból készült levélkés; terrakotta váza, amiben
elszáradt növény szomorkodott; egy zsinórral bekapcsolható
zöld lámpa; néhány szemlátomást új könyv, borítójukon a
következő cetlivel: ÚJDONSÁG.
És Morice Moreau könyvének egy példánya.
Csukva volt.
És valaki meredten bámulta.
Ez a valaki az íróasztal mögött ült. Kopasz fej, vastag
teknősbékakeretes szemüveg. Meglehetősen apró férfi volt,
ezért, hogy megfelelően elérje az asztalt, fodrászszéken foglalt
helyet, amire még egy halom párnát is felhalmozott. A szék
karfájánál volt egy fogantyú, amivel állítani lehetett a
magasságot.
A férfi kifejezetten dühösnek látszott.
Valami nagyon nem hagyta nyugodni.
A háta mögötti falon számos diploma lógott. Irodalomból,
történelemből, filozófiából, szociológiából, bölcsészetből és
kémiából. Mellette jó néhány kitüntetés, valamint sok–sok,
kitűnő eredménnyel elvégzett tanfolyamról és
továbbképzésről szóló bizonyítvány.
 Ám ha választania kellett volna a számos díszes okmány
közül, minden bizonnyal azt a sötétlila szegélyű papírt
választja, melynek tetején jókora korona díszelgett, s alatta a
következő szöveg:

REÁLTUDOMÁNYOK KARA
KONKRÉTSÁGI BIZONYÍTVÁNY

MALARIUS VOYNICH

ÉS A „GYÚJTOGATOK KLUBJA” SZÁMÁRA

A TEVÉKENYSÉGÜK HARMINCADIK ÉVFORDULÓJA

ALKALMÁBÓL,

AMIÉRT A KÉPZELET TÉVÚTJAI ELLENI

KUTATÁSNAK ÉS MEGELŐZÉSNEK SZENTELIK

ÉLETÜKET.

Malarius Voynich elemezte és tanulmányozta a

jelenségeket. Elolvasott, megfigyelt, meghallgatott mindent.
Hogy azután szisztematikusan elpusztítsa.
Malarius Voynich kritikus volt. Sőt, ő volt a kritikus. A világ
összes kritikusa őt tekintette vitathatatlan mesterének. Senki
nem érhetett Malarius Voynich, a pusztító nyomába, akinek
villámai bárkire lesújthatnak.
 A Gyújtogató.
Olvasott, figyelt és hallgatott. És ha valami olyasvalamire
bukkant, ami nem győzte meg... legyen az bármi: egy
gondolat, egy mondat, egy vessző, amelynek távolról is köze
lehet a... képzelethez? (ezt a szót ő soha nem vette volna a
szájára)... akkor Malarius Voynich, mint egy véreb, azonnal
szagot fogott. Tolla pedig munkához látott, és szinte rögtön
lesújtott.
Ezen a londoni késő délutánon azonban Anglia
legkegyetlenebb irodalomkritikusa idegesen dobolt hideg
íróasztala lapján.

Szokatlan eset.
Valami, ami nem fért össze meggyőződésével.
Egy rejtély.
Nagyon lassan Morice Moreau könyvének borítójára tette a
kezét. Kisméretű, szép kivitelű, értékes, teljes egészében kézzel
illusztrált könyv volt. Igazi könyvgyűjtőnek való.
A tartalma azonban... útikönyv egy elképzelt helyre.
Ennél rosszabbat kitalálni sem lehetett volna.
Nyomban tűzre kéne vetni.
Ha nem volnának benne azok a lapok... amelyek képesek
önmagukat megváltoztatni.
Ráadásul ok nélkül.
– Kell, hogy legyen valami magyarázat... – mondta
fennhangon a vén kritikus, s szemét megdörzsölte a vastag
szemüveg alatt.
De hiába kutatta, immár több mint harminc éve nem jött rá
a magyarázatra. Pedig a kutatáshoz felhasználta a világ összes
városában élő munkatársát, akik maguk is többnyire
kritikusok voltak.
És ha valaki bármit is hallott Morice Moreau–ról... azonnal
értesítette. Bármi apró jel, akár egy mondat, egy szó vagy egy
szótag is hozzásegítheti, hogy végre megfejtse e rettenetes
varázskönyv rejtélyét.
Hát még mindaz, amit a könyv oldalán keresztül hallott.
– Hülyeség. Mind–mind hülyeség – mondogatta magában
Malarius Voynich.
Igen ám, de évtizedek óta ezt ismételgette, amióta
megszerezte ezt az átkozott könyvet. Kihúzta a „C” betűvel
jelzett fiókot, és elővett belőle egy kék és egy piros ceruzát. A
„J” betűvel jelzett fiókból pedig egy kockás jegyzetfüzetet. S
ráírta: Jason Covenant. Kilmore Cove.
Majd a második nevet aláhúzta, és figyelmesen megnézte.
– Lehetséges volna? – kérdezte magától.
Kihúzta az „E” betűvel jelzett fiókot. A dossziéban,
amelyben a velencei Eco barátjától származó információkat
gyűjtötte, megtalálta a legutóbbi telefonbeszélgetésükről szóló
feljegyzést.
– Két kiskölyök... – olvasta újra Malarius Voynich. – Morice
Moreau könyve, útbaigazítás Kilmore Cove–ba.
Tehát nem tévedett. Ugyanaz a név.
Kilmore Cove.
Talán nem volna haszontalan megnézni a listán.
Keresgélni kezdett az íróasztalon, de a telefont sehol sem
találta. Végül belenézett a „T”–vel jelzett fiókba, és végül ott
meglelte. Tárcsázott egy számot. Az öreg Pires remegő hangja
szólalt meg a másik oldalon.
 – Szervusz, Pires. Lejött már valaki a klubba?
– Jó estét, Lord Voynich – felelte remegő hangon a
Gyújtogatok Klubjának háznagya. – Attól tartok,
pillanatnyilag senki, uram.
– Remek. Azonnal ott vagyok. Készítsen nekem egy
rebarbarateát.
– Hogyne, uram. Természetesen cukor nélkül, uram.
Malarius válaszra sem méltatta. A karral leeresztette a
fodrászszéket, leugrott róla, majd áttogyogott az irodáján a
felöltőért és az esernyőért.
Tényleg nagyon kicsi volt.
Hatalma azonban nem a magasságában rejlett.
Hanem a mélységben.

Néhány perccel később a Gyújtogatok Klubjának ajtaján

kopogtatott. Valami köszönésfélét dünnyögött Piresnek, majd
odadobta neki a kabátját és az esernyőjét. Ezután belépett a
főterembe, amely teljes mértékben megegyezett azzal, ahol
egykor a Képzeletbeli Utazók tartották összejöveteleiket.
Nyomasztó csönd honolt a helyiségben, és ugyanaz a
pállott levegő volt itt is, mint a kritikus irodájában.
A berendezés főként egyforma kerek asztalokból és
karosszékekből állt. Az asztalokon könyvek, tervrajzok és
jegyzetek hevertek. Néhány réztábla jelezte, milyen ügyekben
tevékenykednek éppen a Gyújtogatók: Egyszerű dolgok
bonyolítása; Újdonságok tönkretétele; Veszélyes személyek
ellehetetlenítése; Falurombolás; Rossz ízlés fenntartása.
Voynich azonnal a saját szakterülete alá tartozó területhez,
a könyvekhez sietett. Vetett egy pillantást arra a cetlire, amire
pár perccel korábban az irodájában jegyzetelt, és máris a
katalógusszekrényhez lépett. A fal mellett álló jókora masszív
bútoron három téma szerepelt: Elpusztítandó könyvek. Piacról
eltüntetendő könyvek. Figyelmen kívül hagyandó könyvek.
Az utolsó témához tartozó cédulákat villámgyorsan
végigpörgette. Nem tartott sokáig, hiszen a katalógus
összeállítója, aki a klub pincéjében dolgozott, és akinek mindig
elfelejtette a nevét, igazán jó munkát végzett.
Kilmore Cove. képzeletbeli falu, amelyben Ulysses Moore
ízléstelen regénye játszódik, egy ízléstelen fordító tolmácsolásában. S
mögötte még: „Eco”, ami azt jelentette, hogy már ráállítottak
egy kritikust, hogy nézzen utána.
Amikor Ulysses Moore nevét olvasta, valamiféle
veszélyérzet villant át Voynich agyán.
Ulysses Moore.
Vajon hol hallotta ezt a nevet?

Vetett egy pillantást a Veszélyes Személyek listájára a terem

előterében, majd visszatért a cédulához, hogy alaposan
áttanulmányozza.
És nem volt hiábavaló az alapossága: Cornwall.
– A mindenit – dünnyögte Malarius Voynich, és visszatette
a cédulát. – Bonyolódnak a dolgok.
S lázas gondolatokkal a fejében fel–alá kezdett sétálni.
– A rebarbarateája, uram – jelentette be a háznagy, aki
gólyaléptekkel közeledett.
De London leghírhedtebb kritikusa ügyet sem vetett rá. Az
útjelző nyilak (no meg Harry Potter arcképe mögött) ott volt a
Veszélyes Személyek listája.
 „Hát persze. Ezért volt olyan ismerős ez a név” – gondolta
Malarius Voynich, amint megpillantotta Ulysses Moore nevét.
Hiszen ez nem más, mint Raymond Moore, a Gyújtogatok
Klubja alapítójának gyűlöletes unokája.
Tizenkét évesen hagyta el Londont, és apjával a cornwalli Kilmore
Cove–ba költözött... olvasta villámgyorsan. 1967 óta nincs híradás
róla, feltehetőleg elhunyt.
– Kilmore Cove – ízlelgette a nevet fennhangon Malarius
Voynich.
Megint ugyanaz a falu.
És egy olasz fordító, akit Eco követett.
Két kölyök Velencéből.
És Morice Moreau, az illusztrátor.
Vajon mi kötheti össze ezeket az információmorzsákat? És
miért van az, hogy annyi év után először Malarius Voynich
szinte izgatottnak érezte magát? Talán mert végre a megoldás
közelébe került?
Addig–addig öblögette gondolatait a rebarbarateában, míg
végül arra a felfedezésre jutott, hogy itt villámgyorsan
cselekedni kell. Túl sok a homályos pont. Egész
kétséghegyeket kell megmásznia.
Magyarán a legjobbakra lesz szüksége. A felesleges dolgok
kiiktatásának profi mestereire.
Malarius Voynich elvigyorodott.
Igen, a Forbice fivérek kellenek ide.
 17. fejezet
A TERV

– Júlia! – kiáltotta Nestor, amikor az ablakon bebámuló

szellemalakban nagy nehezen felismerte a lányt.
– Hát, te meg mi az ördögöt művelsz odakinn?
Az ajtóhoz sietett, és nyomban beengedte Jason testvérét,
aki a hálóingére vette fel az esőkabátot, és most szó szerint
vacogott a hidegtől.
Amikor levetette a köpenyt, azonnal köhögni kezdett.
– Megmondanád egyáltalán, hogy jutottál ki? – kérdezte
Nestor.
– Az hiszed, köh... köh... egyedül... köh... te ismered a titkos
átjárót?
Nestor ideges lett.
– Azonnal vissza kell menned a házba, különben a szüleid...
– Köh... semmit sem vettek észre, emiatt ne aggódj...
Júlia mezítláb az asztalhoz lépett. Nézte a nyitott
könyveket, majd idegesen megkérdezte:
– Megtudhatnám, hogy mit műveltek itt? És te... mi még
nem is ismerjük egymást.
– Nővérkém – szólt közbe gyorsan Jason –, bemutatom
neked Anitát. Anita, ő pedig Júlia.
A két lány kissé kelletlenül üdvözölte egymást.
Mindeközben Rick egy szót sem szólt. Mintha megbénult
volna.
– Szia, Rick! – üdvözölte végül Júlia.
– Szia, Júlia. Minden oké?
– Szerinted?... köh... – kérdezett vissza a lány, és összehúzta
a hálóingét.
– Általában nem ilyen elegánsan öltözködik – súgta Jason
Anitának.
– Édes vagy – vágott vissza a nővére.
– Júlia, azonnal menj vissza a szobádba! – szólt rá Nestor.
– Nem én, míg el nem mondjátok, hogy mi folyik itt.
– Semmi különös.
– És ezért a semmi különösért szerveztétek ezt a titkos
gyűlést?
– Anita hozott egy könyvritkaságot, amit Velencében talált.
– És mégis miért ide hozta? — érdeklődött a lány, miközben
alig tudta elfojtani a feltörő köhögést.
– Azért, mert talán nem is valódi könyv.
– Hanem?
– Ablakkönyv.
Júlia zavartan Morice Moreau könyvére pillantott, de úgy
tűnt, az idegen lány sokkal jobban érdekli.
– És mégis, mi a fene az, az ablakkönyv?
 Jason kinyitotta, és elkezdte magyarázni testvérének a
rajzokat és a hieroglifákat, és azt is elmondta, hogy úgy
gondolják, ebben a könyvben leírták, miként lehet eljutni a
Haldokló Faluba.
– És van benne... egy nő, aki segítséget kért.
Júlia leült a földre, csupasz lábát maga alá húzta.
– És mit akarunk tenni?
Mélyen Anita szemébe nézett, aki mindezt szó nélkül,
nyugodtan tűrte, és csak egész enyhén vörösödött el.
– Először is... le akarjuk fordítani – felelte Jason, és
meglóbálta az Elfeledett nyelvek szótárát –, hogy megtudjuk,
milyen fantasztikus dolgok állnak benne. Azután... meglátjuk.
– Rendben. Lássunk neki! – vágta rá Júlia, és bekapott egy
cukorkát.
– Júlia! – kiabált rá Nestor.
– Segítek én is.
– Szépen felmész a szobádba!
– Maradok.
– Nem maradhatsz.
– Én viszont megyek – szólt Anita, és felállt az asztaltól.
Tudta, hogy mennie kell, hiszen már nagyon rég volt, hogy
elbúcsúzott az édesapjától. Mostanra biztosan halálra aggódta
magát.
– Helyes – bólintott Nestor, amikor a lány elmagyarázta a
helyzetet. – Ez felelősségteljes viselkedés.
– Most rám célzol? – kérdezte dühösen Júlia.
Anita közben elindult a kijárat felé.
– Holnap esetleg visszajöhetek – mondta.
– A könyvet itt hagyod nekünk? – kérdezte Jason.
 – Persze. És ha esetleg szükségetek volna rá...
Azzal felírta egy cetlire a mobilszámát, ám Jason elkérte a
vonalast is.
– Itt nincs térerő. Errefelé nem működnek a mobilok.
Anitának viszont csak Velencében volt vonalas száma, így
hát azt adta meg.
Utána gyorsan elosztották a feladatokat: Rick és Jason
nyomban nekiáll lefordítani a titkosírással írt szöveget, Júlia
pedig visszamegy a szobájába pihenni.
– És vigyázz, nehogy a szüleid meglássanak! – szólt rá
aggódva Nestor.
Azután elkísérte Anitát a kertkapuig, és megmutatta neki a
parti utat, amin kijuthat a faluból. Mielőtt a lány a nyeregbe
pattant volna, Nestor a kezébe nyomta azt a cukorkásdobozt,
amelyikből a délután folyamán majszolgattak.
Anita először vissza akarta utasítani, de a Villa Argo
kertésze rátukmálta:
– Szükséged lesz rá holnap – mondta.
E mondatban ott lebegett egy–két ki nem mondott, jövőre
vonatkozó utalás. Anita kissé nyugtalan lett, amikor ezt
megértette.
Két dolog szükséges.
Egy vezető.
És egy tárgy arról, helyről.
Megköszönte, és a hátizsákjába dobta a dobozt, majd
felpattant a biciklijére.

Közben a kisházban a gyerekek nekiláttak a fordításnak.

Lassan, betűről betűre az Elfeledett nyelvek szótára segítségével
a hieroglifák értelmes, ám továbbra is rejtélyesen homályos
mondatokká álltak össze.
Kissé aggódva pillantottak azokra az oldalakra, amelyeken
a fekete keretek voltak, de mindhárom üres maradt azon a
délután.
Rick többször is megkérdezte barátjától:
– Szerinted mi most mit fordítunk?
Ahogy haladtak előre a szövegben, Jasont egyre jobban
magával ragadta a könyv, s már másra se vágyott, csak hogy
eljuthasson oda... a Morice feljegyzéseiből és rajzaiból
megismert Haldokló Faluba.
Mire leszállt az este, a fiúk is hazamentek, Nestor asztalán
nagy halom feljegyzést hagyva.
Mindketten hullafáradtak voltak.
Jason keresztülsétált a parkon, hogy megvacsorázzon a
szüleivel, de Ricknek bicajra kellett pattannia, hogy lejusson a
faluba.
Időközben a Villa Argo kertésze elégedetten nézegette a
fiúk munkájának gyümölcsét az asztalon, de semmihez sem
nyúlt. Ugyanis tudta jól, hogy a kreatív munkához a
látszólagos rendetlenség elengedhetetlen. Elkészítette sült
kolbászból és zöldborsóból álló vacsoráját, és azon melegében,
állva, a tűzhelynél megette.
Közben sok minden kavargott a fejében.
Anitára gondolt, arra, ahogy a semmiből felbukkant.
Aztán arra a fordítóra, akivel a lány és a barátja találkoztak
Velencében. No meg a naplóira és az utazóládájára, amik
valahogy odakerültek.
Az biztos, hogy nem ő akarta így.
 A vacsora kellős közepén eszébe jutott valami, ami nem
hagyta nyugodni. Letette a kanalat a zöldborsós tepsibe, és a
fekete bakelittelefonhoz lépett.
A világítótorony számát tárcsázta.
De senki sem vette föl.
Letette a kagylót, majd Kilmore Cove használaton kívüli
vasútállomását hívta. Barátja, Black Vulkán a hármadik
csöngetésre jelentkezett.
– Helló, kertész!
– Nem tudod, hol lehet Leonard?
– Halló! Örülök, hogy hallok felőled. Hogy s mint vagy?
– Black! Nem tudod, hová mehetett Leonard?
– Hogy a mennykőbe tudnám?!
– Csak óvatosan a mennykővel, a derekam azt súgja,
mindjárt esni fog.
– Nem mondod.
– Áruld el, hová ment! Tudom, hogy tudod.
– Esküszöm, hogy fogalmam sincs. Nagy sietve, hogy így
mondjam, teljes vitorlázatban indult útnak. Tudod te is,
milyen... Mintha újra csavargó kamasszá vált volna.
– Aha. És a tudtom nélkül osztogatja másoknak a
holmijaimat.
– Mi van?
– Ugye erről sem tudsz semmit, mi?
– Fogalmam sincs, miről beszélsz, öreg.
Nestor pár másodpercig hallgatott, s csak utána folytatta:
– Nem mondod, hogy téged nem avattak be?!
– Idefigyelj, Nestor! Mi lenne, ha abbahagynánk ezt a
„tudom, hogy tudod, hogy tudom” játékot, és elárulnád végre,
hová akarsz kilyukadni?
– Oda szeretnék kilyukadni, hogy amikor már azt hittem,
vége az egésznek... – magyarázta Nestor meg akartam
szabadulni az utazóládámtól. Benne az utazásainkról szóló
naplókkal. Egyszer s mindenkorra le szerettem volna zárni a
múltat.
– Igen, mesélted nekem is.
– És azt is elmondtam, ki ajánlkozott, hogy megsemmisíti?
– A szerelmes gerlepár.
– Leonard és Calypso – helyeselt Nestor. – Egyszerűen a
tengerbe kellett volna hajítaniuk, amikor hajóra szállnak. Erre
tudod, mit csináltak?... Odaadták az egészet egy fordítónak.
– Zseniális.
– De te persze semmiről sem tudtál.
– A szakállamra esküszöm.
– És akkor persze arról sincs fogalmad, hogy e zseniális
ötlet eredményeképpen megint egy sereg ember tud Kilmore
Cove–ról.
– És ez olyan nagy baj szerinted?
Nestor a válasz előtt eltűnődött.
– Látod, pontosan ezen gondolkodom én is.
– Tehát akkor nem is haragszol Leonardra?
– Dehogynem, majd szétvet a méreg. Meg akartam
szabadulni a múlttól, Black. Túl mély sebeket ejtett. Valaha el
akartunk rejtőzni, de lehet, hogy most stratégiát kell váltanunk
– tette még hozzá a kertész, mielőtt lerakta a kagylót.

– Sajnálom – mondta sokadszorra is Anita.

– Sajnálod?! Csak ennyit tudsz mondani? – dühöngött az
apja, és idegesen hadonászott a villájával a zennori kis
étteremben.
– Nem vettem észre, hogy ennyire elszaladt az idő!
– Igen? És az sem tűnt föl, hogy közben lement a nap?
– Apa... ne haragudj...
A vendéglő tulajdonosa éppen a megfelelő pillanatban
érkezett a gőzölgő sült hússal és krumplival, hogy egy
pillanatra félbeszakítsa a szemrehányás–áradatot. Olyan
ínycsiklandó volt az étel, hogy mindenkit egyből jókedvre
derített volna. Noha farkaséhes volt, Anita óvatosságból még
nem nyúlt hozzá.
– Legalább egy SMS–t küldhettél volna... – folytatta
édesapja. – Vagy felhívhattál volna.
– Nem volt térerő.
– És mégis merre jártál?
– Végigbicikliztem a parti úton.
– És hová lyukadtál ki?
– A St. Ives Gimnáziumhoz – vágta rá Anita az első nevet,
ami az eszébe jutott.
Apja komoran markolta a kezében lévő villát.
– Édesanyád teljesen kikészült.
– Miért? Csak nem mondtad el neki?!
– Naná, hogy elmondtam! Több mint hat órára eltűntél!
– Ő sosem tenne ilyet!
Apukája félbevágott egy krumplidarabot.
– Mit nem tenne?
– Soha nem mond el neked olyasmit, amitől felhúzod
magad. Mint például ezt a mait... tutira nem mondta volna el
neked.
 – Soha?
– Legalábbis ritkán.
Mr. Bloom megvonta a vállát, és kissé nyugodtabban így
szólt:
– Na akkor egyél!
Anitának nem kellett kétszer mondani. Aznap
keresztültekert a fél erdőn, majd vissza a tengerparton. Nem
csoda, hogy majd kilyukadt a gyomra. Csendben ettek, és nem
hozták többé szóba az esetet. A vacsora végén a lány
megkínálta apját a Nestortól kapott cukorkával.
– Hogy ne csak keserítsem az életedet.
Apja bekapott egy szemet. Utána hazatelefonáltak, hogy
édesanyját is megnyugtassák, s Anita titokban küldött egy
SMS–t Tomminak: Ott voltam. És beszéltem velük!
Mire kiléptek az étteremből, milliónyi csillag ragyogott az
égen.
 18. fejezet
A FORBICE FIVÉREK

– Ennek kéne lennie – mondta másnap a szőke férfi, a

sportkocsi volánjánál.
– Elég szörnyű – felelte göndör hajú testvére.
A két fivér csak bámulta a tágas zöld mezőt, Zennor apró
házait és a sziklaszirt mögött felsejlő tengert.
– Sehol egy szálloda – mondta a göndör.
– Arra célzol, hogy eltévedtem? Az útjelző táblák pedig
világosan fogalmaztak.
– A világért sem szeretnék vitába szállni veled, de egy
útjelző tábla sehogyan sem fogalmaz. Legfeljebb azt
mondhatjuk... hogy jelez.
– Igaz – ismerte el kelletlenül a szőke. – Mindemellett az
útjelző táblán világosan az állt, hogy Zennor. Persze a tábla
méretéhez képest túl nagy betűkkel. Több teret kellett volna
hagyni a feliratnak.
– Meg egy élénkebb szín sem ártott volna. Olyan, mintha
sírfelirat lenne. – A göndör előhúzta zakója zsebéből Cornwall
térképét, amely a megfelelő részhez volt hajtva. Ellenőrizte,
majd unott hangon megjegyezte: – Igen, megérkeztünk. –
Majd kinézett az ablakon. – De a szállodát akkor sem látom.
– Talán ott lesz a házak között valahol – vélekedett a szőke.
A göndör fújt egyet. – Próbáljunk útbaigazítást kérni?
– Isten ments. Képtelen vagyok elviselni a helyi népesség
szörnyű dialektális kiejtését.
– Érthetőbben?
– Menjünk, s nézzünk szét a házak között, megpihenvén a
megszokásban, mint aki tudja, mit kell tenni, és másra nincs
szüksége... – az utolsó mondatnál a göndör figyelmeztetően
felemelte a mutatóujját.
A szőke eltöprengett.
– Várj egy percet... Marcel Proust?
A másik bólintott.
– Egészen pontosan?
– A megszokás... a megszokás... Bimbózó lányok árnyékában,
negyedik fejezet – vágta rá a szőke.
– Pontosan, bravó!
Egy pillanatig mindketten hallgattak
– Mellesleg ez egy teljesen felesleges mondat – jelentette ki a
szőke.
– Jól mondod, testvérem. Ha nekem jutott volna... biztosan
kivágom. És akkor most sokkal gyorsabb és gördülékenyebb
volna a szöveg.
A Forbice fivérek felnevettek.
 Amit feleslegesnek találtak, azt mindig elpusztították.
Egyszer s mindenkorra.

A falu közelében az út enyhén emelkedni kezdett. Egyre

jobban idegesítették őket a kocsiút szélén lábatlankodó
tyúkok.
– Miért éppen ide, a puszta közepére? – nyafogott a szőke. –
Miért nem tudott Voynich inkább New Yorkba küldeni
minket? Ott volt az a másik eset, azzal a kölyökkel, aki nyitott
egy szellemügynökséget.
– Will Moogley – felelte a göndör. – És nem ő nyitotta,
hanem a nagybátyjától örökölte.
– És te ezt elhiszed?
– Én azt hiszem el, amit olvasok. Ez a munkám. Különben
is... odanézz! – Figyelmeztette testvérét egy kerékpárra,
amelyik éppen akkor bukkant ki a házak közül. – Egy lány.
– Lehet, hogy pontosan őt keressük?
– Előveszem a Hibakeresőt, és azonnal megmondom... – A
göndör a hátsó ülésről előhúzott egy fekete kis bőröndöt,
amelyben a legkülönbözőbb méretű ollók voltak, mintha csak
egy ollókereskedő árubemutatója lett volna. A bőrönd
oldalzsebéből elővett egy mechanikus szemüveget, ami
fogaskerekekkel volt tele. Ahogy a fogaskerekeket forgatta, a
szemüveg lencséi megnyúltak, akár egy fényképezőgép
objektívje. A kerékpárra fókuszált, és felkiáltott: – No, lám!
– Mi a helyzet?
– Kétségkívül ő az. Ránézésre tizenhárom éves. Hosszú
sötét haja van. Hátizsákot hord, és nagyon gyorsan teker.
Zakója zsebéből, ahonnan korábban elővette a térképet,
most egy szabályosan körbevágott fényképet keresett meg,
vetett rá egy pillantást, és kijelentette:
– Nos, máris sikerült azonosítanunk Anita Bloom
kisasszonyt.
– Mihez kezdjünk most? – kérdezte a testvére, és a gázra
lépett. – Kövessük?
– Hm... Ne fárasszunk magunkat feleslegesen. Inkább azt
kellene megtudnunk, honnan bukkant elő.
Nem sokkal később leparkoltak a fogadó előtt.
Mr. Bloom a teraszon napozott egy csésze kávé és újság
mellett.
– Jó napot! – köszönt rájuk.
A göndör és a szőke egymásra néztek.
– Jó napot! – felelték, majd arcukon kifürkészhetetlen,
merev mosollyal lassan közelebb léptek.
– Elnézést, lehetséges, hogy tévedünk, de mintha az előbb
innen kerékpározott volna ki egy kislány.
A férfi felnevetett.
– Nincs itt semmi tévedés. A lányom volt az.
– Szabad ez a két hely? – érdeklődött a göndör.
– Hogyne – felelte Mr. Bloom, s egy tányérra mutatott,
amelyen néhány szem cukorka árválkodott. – Megkínálhatom
önöket? A lányom hagyta itt az imént.
A Forbice testvérek udvariasságból vettek a cukorból, de
nem ették meg.
– Mintha meglehetősen sietős lett volna a dolga.
– Lefogadom, hogy a strandra tartott.
Mr. Bloom becsukta az újságot.
– Á, nem. A néhány kilométerre lévő tengerparti kisvárosba
tart.
– Kisváros?
– Semmit sem tudok róla. Csupán annyit, hogy állítólag van
ott egy gimnázium.
A Flintek megint összenéztek.
– És mi a neve ennek e kisvárosnak? – kérdezte a göndör.

A tengerparti sziklák és a kőfallal határolt legelők között

egyenesen húzódó parti út kihalt volt.
Anita az emelkedőn a Horgas Tölgyhöz ért, de ezúttal
továbbment a nagyra nőtt útszéli gazok között.
Negyedóra múlva egy négyes kereszteződéshez ért, ahol
megállt, hogy áttanulmányozza a táblákat. Mindenfelől
tücsökciripelést hallott.
Az eddigi parti út, amelyen érkezett, innentől a szárazföld
felé fordult, és a tábla szerint ZENNOR irányába haladt, majd
ST. IVES felé, ahová a Kilmore Cove–i srácok jártak gimibe. A
szembe lévő úton a TENGER feliratot olvashatta. A negyedik
út volt a legkisebb, s aszfaltozása meglehetősen megviseltnek
tűnt. Mellette semmiféle útjelző tábla nem volt.
Anita körbenézett, látja–e valaki.
Majd nekivágott a negyedik útnak.
– Jövööööök! – kiáltotta, ahogy nekilódult a lejtőnek.
A menetszél kellemesen simogatta az arcát, miközben
elhaladt egy igen modern, ám szemlátomást lakatlan, kör
alakú betonvilla előtt. Leginkább egy felfordított tortára
emlékeztetett. A kapuja tárva–nyitva állt. Egy csomó ablak
betörve.
Ez a szellemvilla egykor Oblivia Newton háza volt.
 Anita elhúzott mellette, majd az Owl Clock földút mellett is.
Innentől már a tenger irányába robogott a biciklijén, a
kormányra hajolva.
És ekkor hirtelen előbukkant egy kis öböl, és a szirtfokon
egy villa: Kilmore Cove.
Amikor a kanyar után megpillantotta az első házakat, Anita
felnevetett.
Nevetett.
Hiszen lehet, hogy az egész csak káprázat. De most már ő is
ennek a káprázatnak a része.
 19. fejezet
A VEZETŐ

Anita fékezés nélkül száguldott át a falun, s nem sok híja

volt, hogy el nem gázolt három gyereket, akik az
iskolabuszhoz igyekeztek.
Visszafordult, és bocsánatot kért, de nem állt meg. A lehető
legnagyobb lendületre volt szüksége, hogy felkapaszkodjon a
Salton Cliff szerpentinén.
Rettentően elfáradt, mire felért, de amikor végre belépett a
Villa Argo kertkapuján, úgy érezte, minden fáradságért
kárpótlást kapott.
Boldog volt.
Más szóval lehetetlen volt kifejezni, mit érzett az
évszázados fák árnyékában, a könnyű szellőben, a tenger
tükröződésében gyönyörködve. A fák levelei között játszadozó
fény túláradó örömmel töltötte el.
– Anita! – köszönt rá Rick a konyhaküszöbről.
A lány rámosolygott, de nem felelt. Még mindig levegő
után kapkodott a maga mögött hagyott emelkedő után.
Biciklijét a vörös hajú fiú járgánya mellé támasztotta, hogy
lelakatolja.
– Á, nem kell lezárni. Itt aztán senki nem lopja el.
Anita megfogadta a tanácsot, és közben a fiú bicajának a
kormányára csatolt karórát méregette. Eszébe jutott, hogy
olvasott róla Ulysses Moore könyvében: ezt az órát kapta az
édesapjától.
Futólépésben Jason közeledett a konyha felől.
– Na végre! – kiáltotta, amikor megpillantotta a lányt.
Szeme izgatottan csillogott. – Már kezdtünk aggódni, hogy el
sem jössz. – Még arra sem hagyott időt Anitának, hogy
válaszoljon. Elkezdte a ház felé húzni, és közben folytatta a
lelkes szónoklatot: – Gyakorlatilag lefordítottuk az egész
könyvet! A szüleim mindjárt elmennek dolgozni – magyarázta
tovább. – Ezért úgy döntöttünk, hogy a házban tartjuk a
megbeszélést.
A Villa Argo pontosan olyan volt, amilyennek Anita
elképzelte. Sőt még olyanabb. Ami elsőként a szeme elé tárult,
az a hatalmas, téglával kirakott konyha volt, benne a piros–
fehér kockás abrosszal letakart asztal. Onnan a szalonba
mentek át, amely zsúfoltig tele volt a legkülönösebb
tárgyakkal: a barátságtalan öreg bútorok között szobrok,
vázák, bútorok, álarcok tömkelege sorakozott a világ minden
részéről. A padló szinte ki sem látszott a rengeteg tarka
szőnyeg alól, melyek némelyike az idők során megkopott. A
szalonból egy másik kisebb helyiségbe jutottak, ahol egy kerek
asztalon a ház egyetlen telefonkészüléke volt elhelyezve.
Anita huzatot érzett a lépcső irányából.
Jobbra fordult, és megpillantott egy kisebb helyiséget,
ahová háromfokú lépcsőn lehetett feljutni. Ez volt a ház
legrégibb szobája. Téglaboltozattal és sziklafallal.
A falban pedig ott volt egy megfeketedett, kormos,
összekarcolt ajtó: az időkapu. Félig eltakarta egy szekrény, de
a fal és a bútor között látni lehetett a négy kulcslyukat.
– Itt van a nővérem is... – suttogta Jason, kizökkentve Anitát
álmodozásából. Az ajtóhoz kísérte a lányt.
A háta mögül Rick még hozzátette:
– Próbálj ügyet sem vetni a köhögésére.
Nestor is felbukkant, aki lázmérőt és egy gyógynövényes
löttyel teli poharat tartott a kezében.
– Szia, Anita! – morogta. Majd hozzátette: – Covenant
kisasszony a legcsökönyösebb lány, akit valaha láttam.
– Jó napot, Nestor!
A sánta kertész Jason kezébe nyomta a lázmérőt.
– Próbáld meg nem elfelejteni, hogy kétóránként meg kell
mérnie a lázát, és még egy pohárral meg kell innia ebből a
lókörömfűfőzetből.
– Eszembe sincs! – kiáltotta Júlia az ajtóból. – Én nem iszom
meg azt a kotyvalékot!
– Máris csillapította a köhögésedet, tehát természetesen
szépen megiszod – vágott vissza Nestor, és eltűnt a ház
homályában.
Anita belépett a napsütötte szobába. Júlia a kandallóval
szemben lévő fehér díványon feküdt. Lábát skótkockás pokróc
takarta. Grimaszokat vágott.
Anita elnevette magát, majd Júlia is.
– Szia!
– Szia!
– Kicsit jobban érzed magad?
– Ez a Nestor megőrjít.
Anita odaült hozzá. A szőnyegen szanaszét hevertek az
előző napi könyvek, papírhalmok, rajzok, kitört hegyű
ceruzák, két vonalzó, egy iránytű, egy sárga filctoll és tucatnyi
jegyzetlap.
– Nem lustálkodtatok – jegyezte meg kissé szomorúan,
amiért ő kimaradt a munkából.
Jason a papírhalom kellős közepébe huppant.
– Hülyeség – mondta sokatmondó arccal. – Nem igaz, Rick?
A vörös hajú fiú elvigyorodott.
– Tehát? Mi van benne? – kérdezte Anita.
– Hát éppen ez a probléma – válaszolta a szőke fiú.
Jason intett Ricknek, hogy üljön le mellé, majd benyúlt a
dívány alá, és előszedte Morice Moreau könyvecskéjét.
Anita egy párnán kucorgott, és remegett az izgalomtól.
Júliára nézett, majd a fiúkra.
És várt.
– A könyved húsz oldalból áll, beleértve az ajánlást is –
kezdte Jason. – Minden lapon vannak rajzok és egy csomó
titkosírással írt mondat. A tizenhatodik oldal csupán vázlat,
míg az utolsó négy üresen maradt... Rick?
– Azok a keretek, amelyekben az emberek feltűnnek, a 2., az
5. és a 13. lapon találhatók. Mindhárom prímszám. És azt
gondoljuk, hogy ez nem lehet véletlen.
– Miért?
– A könyv mérete 15 x 20 centiméter – felelte Jason.
– És akkor mi van?
– 15 egyenlő 13 plusz 2–vel. 20 pedig 2 meg 5 meg 13–al –
magyarázta Rick.
Anita zavartan vigyorgott.
– Váó! – mindössze ennyit tett hozzá a felfedezéshez, de
közben arra gondolt, ez valami olyasmi, ami rettentően
tetszene Tomminak.
Jason kinyitotta a könyvet a 2. oldalon.
– Itt van egy normális betűkkel írt felirat, viszont az értelme
meglehetősen homályos. Így szól... Et in Arcadia ego. –
magyarázta Rick.
Jason bólintott.
– Alatta pedig ott az egyik keret. Ebben viszont még
sohasem tűnt fel senki. A keretet körülvevő rajz, ahogy ti is
látjátok, pásztorokat ábrázol valami sírféle körül, egy dombos,
erdős tájon.
– És mit jelent a felirat? – kérdezte Júlia.
– Latinul van – felelte fivére. – És azt jelenti... „Én is
Árkádiában”.
– Persze azonnal utánanéztünk ennek az Árkádiának –
folytatta Rick, kezében a Képzeletbeli helyek kézikönyvével –, és
kiderült, hogy az ókori Görögország egyik tartománya volt.
De ez még semmi. 1500–tól kezdve néhány híres festő odaírta
a képére az Et in Arcadia ego mondatot. És nem igazán tudni,
miért. Annyi biztos, hogy Árkádia mitikus hellyé vált. Olyan
legendás hellyé, ahol semmiféle betegség nem létezik. Vagy,
mások szerint, ahol mesés kincset rejtettek el.
Júlia jelentkezett.
– Már megyek is oda!
– De most jön a lényeg – folytatta Jason. – Illetve az elrejtett
szöveg.
Rick előásta az egyik jegyzetcédulát, megköszörülte a
torkát, és komoly hangon olvasta:
– A falu, amelyről beszélek nektek, barátaim, messze van
mindentől, és nem csupán földrajzi értelemben. Az utazásról való
szokásos elképzeléseket félre kell tenni. Az, hogy útlevelet vagy bármi
más dokumentumot használj, vagy hogy egyáltalán legyen ilyened,
most mellőzendő kérdés. Vízumra sem lesz szükségetek, az egyszer
biztos. Emellett fontos, hogy az utazó ellássa magát a megfelelő
személyes okmányokkal és egészségügyi igazolásokkal. Jó, ha a
nyakatokban viseltek egy apró kis névtáblát a személyes adataitokkal.
Azt se felejtsétek el ráírni: az emberi fajhoz tartozó egyed.
Rick szünetet tartott. A gyerekek összenéztek.
– Tényleg ez van odaírva? – hitetlenkedett Anita.
– Várj, várj csak! – így Jason.
Rick pedig folytatta:
– Papírpénzt nem fogadnak el. A fizetéshez aranyat és ezüstöt
hozzatok magatokkal. Ha lehet, kis címletekben. Ajánlatos beszerezni
egy erre használatos zsebekkel ellátott övét, hogy az esetleges
lopásokat elkerüljétek. Mivel az a hely, amelyről beszélek, a
külvilággal semmiféle kapcsolatot nem tart fenn, a kereskedés
meglehetősen hasra ütésszerűen történik. Éppen ezért javasolt
mindenféle csecsebecsék beszerzése, hogy a kereskedőkkel csereberélni
tudjatok. Azt tanácsolom, hogy nagyon kevés csomaggal induljatok
útnak. Az utazóládát vagy bőröndöt felejtsétek el, helyette ajánlatos
bőrzsákokkal felkerekedni. Egy sátor, egy takaró és egy szúnyogháló
bőven elegendő lesz. De semmiképpen ne felejtsetek el estélyi ruhát
bepakolni, hogy megfelelő öltözéket viseljetek a bálban, ahová
elkerülhetetlenül meghívást nyertek. Elengedhetetlen, hogy legyen
nálatok margarétás szélforgó.
- Bál?
- És mi az a margarétás szélforgó? – kérdezte Anita.
– Fogalmunk sincs – ismerte be Jason.
– A szöveg... – olvasott tovább Rick – néhány jó tanáccsal
folytatódik. A faluban ne másszatok fel a romokra, mert
megcsíphetnek a kígyók és a skorpiók. Ne bízzatok a hűtött italokban,
valamint a zöldség– és gyümölcsfélékben, mert vérhasi okozhatnak.
Igyatok fehérjés vizet.
– Azaz?
– Megkérdeztük Nestortól. Víz, felvert tojásfehérjével.
– Pfuj! – szólt hozzá a kérdéshez Júlia. – Még egy
gusztustalan Nestor–féle recept.
– Vigyetek magatokkal ipekakuána és kalomelánból készült főzetet
gyomorpanaszok, kötözőszert véraláfutások, és kinin–szulfátot láz
ellen.
Jason hozzátette:
– Nestor szerint ezek ősi gyógyszerek, mert amikor Morice
a könyvet írta, még nem létezett aszpirin.
– Ezzel vége is a praktikus jó tanácsoknak – szólt Rick. –
Hogy úgy mondjam... az útravalónak.
Jason bólintott, és megmutatta a többieknek, melyik
oldalnál tartanak. Az 5. következett. A második keret. Ahol a
párnatorony tetején ülő férfi tűnt elő.
– És itt is vagyunk a legborzasztóbb oldalon... – suttogta.
A keretet körbefogó rajz igen beszédes volt. Egy éjfekete
hegy tetején lángoló várat ábrázolt. A várból két apró, fehér
pötty távolodott, mintha csak két menekülő ember lenne.
– És ide mi van írva? – kérdezte Anita, miközben borzongva
bámulta a várat körülvevő vérvörös lángokat.
– Meglehetősen nyugtalanító szöveg – ismerte el Jason.
Rick tovább olvasott:
– Senkivel se beszéljetek az utazásotokról. Titokban készüljetek rá,
ha nem akarjátok, hogy a falut felgyújtsák. Voltak olyanok, akik nem
voltak elég óvatosak, és mindent elveszítettek, az életüket is. Jobb, ha
már most tudjátok, hogy sokan keresik hiába az odavezető utat.
Csupán a jó kereső számára tűnik elő. Ha meglelitek, az a kérésem,
legyetek óvatosak és diszkrétek. – A vörös hajú fiú rövid szünetet
tartott, mielőtt belefogott volna a fordítás utolsó részébe. –
Kedves barátaim! Annak ellenére, hogy mennyire izgalmas és
erényekben milyen gazdag ez az utazás, egyre kevesebben vannak,
akik elég bátrak ahhoz, hogy útra keljenek és megkeressék e falut. A
filozófusok ezért hívják „Haldokló Falunak” – Elmosolyodott, és
letette a könyvet. – Itt a szöveg vége. Innentől illusztrációk
következnek.
A következő oldalon tényleg ott volt egy ember, aki éppen
kilép a házából, és egy csomó tyúk társaságában tükörbe néz.
– Íme, az utazó, amint útra kel... – mondta Rick –, körülötte
csirkék és tyúkok.
– Ezek kakasok – pontosított Anita. – Tarajuk van, és a
csőrük alatt kis szakálluk.
– Azaz?
– Lehet, hogy az utazó francia – próbálkozott a lány.
– Miért? – kérdezték egyszerre a többiek.
– Morice Moreau francia volt. A tükörben nézi magát, és... a
kakas pedig a gallok és a franciák szimbóluma.
– És a tükör? – kérdezte Rick.
 – Vajon szépnek találja magát? – morfondírozott Jason.
– Hé, srácok! Mi lenne, ha megnéznénk ezt a rajzot egy
tükörben? – szólalt meg hirtelen Júlia.
– Jó ötlet! Rohanok, hozok egyet! – kiáltotta Jason, és már
szaladt is le a lépcsőn.

Miközben Jasonre vártak, a többiek a könyvet lapozgatták.

Egy másik rajzon ugyanazt az embert fedezték fel egy patak
partján. Majd erdőben lehetett látni. És végül a Haldokló Falu
falai előtt.
A könyv utolsó rajza félkész vázlat volt csupán néhány,
látszólag értelmetlenül odavetett betűvel: TÉR R, és egy
különös állat körvonalai. Valami tarajossül– féle.
A következő négy oldal pedig üres volt.
Egy apró ezüsttükörrel a kezében, Jason időközben
visszatért. A gyerekek a kakasos rajz elé tartották a tükröt, és a
tükörképet vizsgálgatták.
– Ti láttok valami különlegeset? – kérdezte Júlia.
– Semmit – mondták kórusban.
Majd Anitának feltűnt valami.
– Várjatok, nekem úgy tűnik, mintha itt lenne valami...
– Micsoda?
A lány a fejét csóválta. Megfordította a könyvet.
– Itt. Látjátok? Mintha a kakasok lába betűket formázna.
– Egy „M”! – kiáltott fel Júlia.
– Hol? – kérdezte Rick.
– Itt. A tükörből nézd!
– És mit jelenthet az „M”? – töprengett Jason.
 Lapoztak, és tovább tanulmányozták a könyv rajzait a
tükörben.
– Itt meg egy „O” – mutatott rá Anita.
Ismét csak Júlia bólintott, míg a két fiú semmit sem látott.
A következő rajzon két elrejtett betűt is felfedeztek.
– Ezt én is látom! – kiáltotta Rick. – A fák között. Egy másik
„M”!
– Inkább egy „N” – pontosított Anita.
– De ti hogyhogy látjátok? – nyűgösködött Jason. – Te csak
írd le őket – szólt rá nővére, és lapozott. Rick, Anita és Júlia
addig böngészték a betűket, míg bele nem fájdult a szemük.
És apránként újabb és újabb betűket találtak a rajzokban.
Jason ugyan egyet sem látott, cserébe viszont a könyv
végére a betűk egy világos szóvá álltak össze. Egy francia
helység nevévé.
Ahhoz, hogy a Haldokló Falut megtalálja valaki, tehát e
helységből kell elindulnia.*
* Szerkesztői megjegyzés: Kedves Olvasó, hogy az esetleges
veszélyt elkerüljük, úgy döntöttünk, nem tesszük közzé e
francia helység nevét.
 20. fejezet
KÉMEK

A St. Ives Gimnázium egy óriási park közepén állt. Az

odavezető út eltávolodott a fehér homokos parttól. Először a
zöldből kibukkanó háztetőket pillantotta meg az ember, utána
meghallotta a gyerekek kiabálását is.
– Gyűlölöm az ilyen helyeket – szólalt meg a göndör, és
kidugta kezét a sportkocsiból.
– Nekem mondod? – hagyta rá a testvére, aki szintén
rosszkedvű volt.
A gimnázium bejárata előtt találtak egy nagy parkolót. Egy
csomó kerékpár, néhány autó és régi iskolabusz is állt ott.
– Látod a kiscsajt? – kérdezte a göndör.
– Nem. De ahogy ezt a visítozást elhallgatom, nemsokára
látunk pár százat.
A kocsiban maradtak. Lassan körbehajtottak a parkolón, és
megnézték a többi autót. Végül csalódottan megálltak egy
hársfa árnyékában, leengedték az ablakokat, és elkezdtek
gondolkodni.
 – A kérdés a következő: mit keres ezen a helyen Anita
Bloom? Nyaral, vagy ide jár iskolába?
– Lehet, hogy vissza kellene mennünk az apjához, és ott
megvárni.
– Ezt mindenképpen megtesszük majd. Nem azt mondta,
hogy holnap hazaindulnak?
A szőke előhalászott a bőröndből, egy egészen speciális
ollót, a kesztyűtartóból meg egy szivart, amit kettévágott. Az
egyik felét meggyújtotta, és kékes füstfelhőket kezdett
eregetni.
– Azt nézd, tesó, micsoda járgány! – hallatszott egy hang
egészen közelről.
– Az anyját – mondta egy másik.
– Ez tutira egy Cadillac – nyögte be a harmadik.
– Á, ez egy Aston Martin, tesó!
Néhány lépésre a kocsitól három fiú állt, akik a következő
pillanatban már megbűvölve keringtek a kocsi körül, akár
éjjeli lepkék a gyertyaláng körül.
– Váó!
– Apám, micsoda színek!
– Ez egy 199–es DB–es!
A szőke kifújt egy újabb füstkarikát, majd figyelmeztetően
felemelte az ujját, melyen megcsillant a Gyújtogatok
aranygyűrűje.
– Khm, kisfiam... – szólalt meg. – Csak hogy tisztában légy
vele, ez egy 1994–es DB–es. – És a legkisebb Flint
elkomorodott arcába nézett.
– Fantasztikus autó, uram – szólalt meg a srác, aki
elragadtatással bámulta a műszerfalat.
 A göndör hátrafordult a volánnál.
– Állítsd le magad, öcsi. Úgysem engedünk a közelébe.
– Hé... micsoda modor ez! – szólt rá a szőke. – Nem történik
más, mint szépen nyugodtan cseverészünk egy ifjú
autórajongóval.
– Akkor mondd meg a rajongó barátodnak, hogy a haverja
összefogdossa az ablakot.
– Nem a haverom – vágta rá gyorsan a legkisebb Flint. Majd
azonnal rámordult a nagy Flintre, hogy távolítsa el a középsőt
az ablaktól –, hanem az unokatestvérem. És sajnos az ember,
nem válogathatja meg a rokonait.
Ezen mindkét férfi jót nevetett.
– Titkos ügynököknek tetszenek lenni? – kérdezte a nagy
Flint.
– Ezt meg honnan veszed, nyakigláb? – vágott vissza a
szőke és nagyot szívott a szivarból.
– Ügynököknek szokott ilyen autója lenni. Maga meg úgy
dohányzik, mint egy ügynök. És a műszerfalon ott van egy
lány fotója.
– Ahhoz képest, hogy milyen a kiejtésed, egész jó
megfigyelő vagy.
– Tőlem tanulta – szólt közbe gyorsan a kis Flint.
– Valóban?
A fiú Anita Bloom képére mutatott a műszerfalon, és így
szólt:
– Tudom, hol van ez a csaj. Csak az időt vesztegetik, ha itt
keresik.
Válasz helyett a szőke, a legkisebb srác arcába fújt egy
füstkarikát.
 – Komolyan beszélsz, kölyök?
– Flint a nevem.
– Rendben, Flint. Mégis mit tudsz erről a lányról?
– Maga elvisz egy körre a kocsijával – javasolta a kis Flint én
meg elvezetem magukat a lányhoz.

A Villa Argo kertjében erős szél fújt. Anita egészen odáig

felmászott, ahol a sziklalépcső kezdődött. Szédítő volt ilyen
magasságból lenézni a tengerre.
A háta mögül meghallotta Jason lépteit, de nem fordult
meg.
– Jó kis feladvány, mi? – kérdezte a fiú. – Ráadásul a
Pireneusokban van, ahol én még sosem jártam.
A Franciaországot Spanyolországtól elválasztó hegységben
volt a Haldokló Faluba vezető út kiindulópontja. Az előbb
nézték meg az atlaszban, és arról álmodoztak, hogyan lehetne
eljutni oda.
Árkádia.
A Haldokló Falu.
Egy titkos hely, ahol nem léteznek betegségek.
Egy nő, aki segítséget kér. És ők, a Képzeletbeli Utazók,
képzeletben máris útra keltek.
Nehéz útra, amelyre kevesen vállalkoztak volna.
– Mi csak gyerekek vagyunk – mondta ki hangosan Anita a
legutóbbi gondolatát.
– És akkor?
A szél megborzolta a hajukat. Odalenn zúgott a tenger.
– Ez egyszerűen túl nagy feladat – folytatta Anita.
– Talán el kéne... mondani valakinek.
 Jason közelebb lépett hozzá. Magasabb volt a lánynál.
Hosszú haja úgy verdeste az arcát, mint a hullámok a sziklát.
– Mégis kinek?
Anita elgondolkozott, és arra jutott, hogy egyedül Tommit
avatná be szívesen.
A szirt mélyén a tenger már tintafekete volt.
– Ez a Haldokló Falu nagyon hasonlít Kilmore Cove–ra,
nem? – tűnődött Jason. – Nincs rajta a térképeken. Kicsi.
Védett. És mindkettőnek megvan a maga titka. És a titkokat...
csak kevesen ismerhetik meg.
– Az a nő a könyvben... – halkította le a hangját Anita – azt
mondta, hogy ő az utolsó. De kik közül, Jason?
A fiú a fejét rázta, és a fakorlátnak támaszkodott.
– Talán az utolsó lakosa? – tűnődött.
– Félt.
– Ha én volnék Kilmore Cove utolsó lakosa... én is
megijednék. És én is segítséget hívnék. – jelentette ki Jason.
– Te tényleg elmennél... oda?
– Szeretném megpróbálni.
– De hát szinte semmit sem tudunk róla! – kiáltotta Anita. –
Oké, van egy városnév a Pireneusokban. Meg pár fura rajz. Ez
kicsit kevés ahhoz, hogy megtaláljuk a Haldokló Falut, nem?
– Mutathatok neked valamit?
És Jason levezette a lányt a lépcsőn.

Rick látta odabentről, ahogy elindulnak a sziklán lefelé, és

így szólt:
– Azok ketten meg mit művelnek?
– Ne törődj vele – felelte Júlia. – Miért, te éppen mit
művelsz?
Rick megvakarta a fejét.
– Nem tudom. Ez az ötlet, elmenni a Pireneusokba, hogy
kövessük a könyv utasításait... ráadásul most rögtön, de
legkésőbb azonnal... enyhén szólva... őrültségnek tűnik.
Ekkor Nestor lépett be a szobába, kezében egy öreg
fényképezőgéppel. Rickhez lépett, és így szólt:
– Mosolyogj!
Az egész helyiséget betöltötte a vaku fehér villanása.
– Hé! – tiltakozott Rick a szemét dörgölve. – Te meg mit
csinálsz?
– Végzem a munkámat – felelte rejtélyesen a vén kertész.
Júlia felnevetett, azután viszont megborzongott, így gyorsan
feljebb húzta a kockás takarót.
– Én azt mondom, az öcsémnek igaza van – suttogta.
A lány szeme lázasan csillogott.
Rick csak nézett rá, és eszébe jutott az ezernyi mondat, amit
megpróbált papírra vetni. Érezte, hogy vadul ver a szíve.
– Beteg vagy, Júlia.
A lány behunyta a szemét, és ezzel lezárta a beszélgetést. A
fiú elkezdte összeszedni a szétszórt papírokat.
– Rendet kell raknunk, mielőtt megjönnek a szüleid. – Júlia
köhögni kezdett. – Tehetek érted valamit? – kérdezte Rick.
– Igen. Vigyél magaddal Árkádiába.

Jason a szokásos szemtelen stílusában ment lefelé a lépcsőn.

Nem ért hozzá Anitához, de végig vezette, egészen a szikla
mélyén megbúvó kis partszakaszig. Mialatt a lány lehúzta a
cipőjét, hogy lábát a vízbe mártsa, Jason megkeresett valamit,
amit korábban rejtett itt el.
Kicsivel később egy rettentően büdös horgászdobozzal tért
vissza. A dobozban horgok meg krétalabdacsok voltak.
Az ifjú Covenant Anita kezébe nyomta a labdacsokat.
– Tudod, mik ezek? – kérdezte.
A lánynak beugrott valami, amit Ulysses Moore könyvében
olvasott.
– Ezek a föld–fény gömbök. Minden labda egy
szentjánosbogarat rejt magában, ami aztán... kinyílik... és...
Felnézett a meredeken fehérlő Salton Cliff sziklára. Sokkal
magasabb volt, mint képzelte.
– Ezek a gömbök, a doboz meg egy titkosírással írt cetli... –
mondta halkan Jason. – Mindössze ennyi volt a kezünkben,
amikor ez az egész történet elkezdődött. Sokkal kevesebb,
mint a te, ablakkönyved.
Anita ökölbe szorította a kezét.
– De hát ez őrültség! – kiáltotta. – Arról nem is beszélve,
hogy a szüleimnek mit mondanék... – Idegesen rágni kezdte a
szája szélét. – Meg különben is... mi értelme van annak, ha
követjük Morice Moreau utasításait?
– Megmentjük azt a nőt, aki segítséget kért tőled.
– De hát fogalmunk sincs, hogyan!
– Van egy ötletem.
– Miféle ötlet? – kérdezte Anita, és még mindig a kezében
szorongatta a gömböket.
A tenger háborgott a sziklák között. Sirályok keringtek a
szélben.
Ha tudta volna, hogyan kezdjen hozzá, Jason
legszívesebben megcsókolta volna a lányt.
 De mivel nem tudta, inkább megosztotta vele az ötletét.

– Tehát azt mondjátok, itt láttátok – foglalta össze a göndör,

kezében a napszemüveggel.
– Pontosan, uram – felelte a kis Flint.
– Éppen itt – tette hozzá a nagy Flint.
– Én nem értem... – panaszkodott a középső Flint. Ott álltak
mindannyian Kilmore Cove sétánya előtt. A Forbice fivérek
megítélése szerint egy gusztustalanul kicsi és undorítóan vizes
tengerparti település közepén.
– Merre ment?
– Errefelé.
A két fivér tekintete azonnal a Salton Cliff sziklán
magasodó villán állapodott meg.
– Ki lakik odafönn?
– Fúj! – felelte a nagy Flint.
– A Covenant család – pontosított a kis Flint.
A göndör szeme felcsillant.
– Covenant–t mondtál?
– Pontosan, uram.
– Ellenőrizd – szólt a fivérére. – Ez az egyik név a listánkon.
– Jason Covenant – olvasta a szőke.
– Ő az! – kiáltotta a középső Flint.
A nagyobbik ökölbe szorította a kezét.
– Mi gyűlöljük a Covenant–okat – magyarázta a kis Fiint.
– Miért? – érdeklődött a göndör.
– Mert idegenek.
– Mi is idegenek vagyunk.
– De önöknek Aston Martin DB7–esük van.
 A Forbice testvérek felröhögtek.
– Hát tényleg így működik a világ, kisfiam. Éppen így. Na
meséljetek szépen valamit róluk.
A kis Flint vállat vont.
– Leginkább odafönn vannak. Ritkán jönnek le a faluba.
Azért is, mert csak egyetlen idevalósi barátjuk van.
– Rick Banner – tette hozzá a nagy Flint.
– De önöket miért érdekli mindez? – kíváncsiskodott a
legkisebb unokatestvér.
A göndör megigazította a napszemüvegét.
– Azzal te ne törődj, csak folytasd.
– Az információért cserébe viszont fizetni kell. Mint a
filmeken – vágott vissza a kis Flint.
– Egészen mostanáig kocsikáztattunk benneteket az
autónkon. Ez talán nem elég?
A három Flint kérdőn nézett egymásra.
– Csináljuk így... – szólt közbe a szőke. – Nekünk
információra van szükségünk mind a lányról, mind a
Covenant–okról... – A pénztárcájából kivillantott egy tízfontos
bankjegyet. – Ti nyitva tartjátok a szemeteket, mi pedig
megfizetjük az információkat.
A kis Flint elkapta a tízfontost.
– Előre kell fizetni.
Miközben a szőke a pénztárcájával volt elfoglalva, a testvére
alaposan körbenézett. Házak és házak mindenfelé.
– Mondjátok csak, srácok... lehet itt enni valahol?
– Elmehetnek a Salt Walker fogadóba – felelte a kis Flint.
– Vagy ebédeljenek a Chubber cukrászdában – tette hozzá a
nagy Flint.
 A Villa Argóban egész délután Jason ötletét vitatták meg.
A gyerekek, ezúttal Júlia nélkül, bezárkóztak a
kertészházba, és legalább húsz különböző változatot dolgoztak
ki. Délután ötre készen állt a részletes stratégia, így Anita
kiléphetett a Villa Argóból, hogy hazainduljon az édesapjához.
Amikor elhagyta Oblivia Newton egykori házát, nyomába
szegődött egy autó.
Egy Aston Martin DB7.

Kilmore Cove–ban csupán néhány dolgot kellett elrendezni.

Nestor két napon belül másodszor is tárcsázta Black Vulkán
számát az üzemen kívüli állomáson.
– A segítségedre van szükségünk – vágott azonnal a dolgok
közepébe Nestor.
– Ki az a mi? És miféle segítségre?
– Meg lehet oldani, hogy egy mozdony kijusson Kilmore
Cove–ból, anélkül, hogy bárki is észrevenné?
– Jól tudod, hogy lezártuk a keleti alagutat.
– Persze, de azt is tudom, hogy hagytunk egy menekülő sínt
a dombokon át.
– Hová akarsz menni?
– Nem én. Hanem... a gyerekek közül kettő.
– Hová akarnak menni?
– Londonba.
– Londonba? Jó nagy út... meg kell néznem.
– Ez azt jelenti, hogy meg lehet csinálni?
– Ez azt jelenti, hogy le kell mennem a pénztárba, hogy
bekapcsoljam Peter menetrendmasináját. És ahogy Peter
találmányait ismerem, az legalább félórába telik. Mikor
szeretnének indulni?
– Holnap – felelte Nestor.
Black Vulkán gúnyosan felnevetett.
– Kell még valamiről tudnom?
– Nem. Nem lesz sok csomagjuk. Egy hátizsák, egy sátor és
egy szúnyogháló.
– Szúnyogháló.
– Ők akarták. Most éppen a kinin–szulfátot és a fehérjés
vizet készítik a konyhában.
– Megbolondultak?
– Egyszerűen csak elolvastak egy könyvet, amelyben
útravaló jó tanácsok voltak. És úgy döntöttek, hogy szóról
szóra betartják.
– Mégis milyen útra készülnek?
– Nem is tudom... Szinte félek elmondani neked.
Black hosszan hallgatott.
– Megtalálták? Megtaláltak egy kapukészítőt?
– Nem ezt mondtam.
– De ezt gondoltad.
– Egy nő az, Black. És azt szeretném, hogy elvidd őket
Londonba holnap éjjel.

– Majd visszaszólok.
Black Vulkán lerakta a telefont. Nestor pedig várt. Hosszú
percekig. Egy fél órát.
Végül megcsörrent a telefon.
– Mondjad – szólt bele azonnal a kagylóba.
– Csak egyetlen lehetőség van, hogy a megfelelő váltókon
haladjon végig a vonat, és mégse találkozzon más
szerelvénnyel. Sőt, még észre se vegyék.
– Remek.
– Meglehetősen kockázatos út – folytatta Black. – Holnap
éjjel egy óra húsz és egy óra huszonnyolc között kell elindulni.
Csak ebben a nyolc percben lehetséges egyáltalán szabad
pályát találni.
– Megyek, szólok a gyerekeknek.
– És ha megérkeztek Londonba? – kérdezte Black remegő
hangon. – A kapukészítő Londonban él?
– Nem.
– Akkor mit keresnek Londonban?
– Repülőre szállnak.
 21. fejezet
A VISSZAÚT

Mr. Bloom kocsijának ablaka előtt ismerős táj rohant el.

Hazafelé tartottak. Cornwall vadregényes vidéke lassan
elmaradt, s feltünedeztek az első külvárosi házak. Majd a
házerdő egyre sűrűbbé vált, és teljesen betöltötte a látóhatárt.
London. A nagyváros. A sugárutak és a fények.
– Igazán szép nyaralás volt, nem? – kérdezte Anita apja,
amikor a piros lámpánál lefékezett.
A lány csak bámulta ezt az üvegből, téglából és betonból
összerakott világot maga körül. Nézte a járdán siető és
egymást, kerülgető embereket.
Azután apjára pillantott, és bólintott. Igen, jól érezte magát.
Nagyon jól.
– És a gimiben milyen volt?
Anita lelkesen válaszolt. Elmesélte, hogy mennyire jó hely.
És hogy nagyon szeret bicajozni, de Velencében sajnos nem
lehet. És hogy a St. Ives környéki partszakasz egyszerűen
isteni.
Mr. Bloom megigazította a visszapillantó tükröt.
– Ez már igen. Egy Aston Martin jön mögöttünk!
Anita viszont inkább az utcatáblákat böngészte az ablakból.
– El tudnál vinni a Frognal Lane–re? – kérdezte váratlanul
édesapjától.
– Frognal Lane? Az meg hol van?
– Nem tudom.
– És minek?
Anita improvizált valamit. Már megint. Azt mondta, hogy
van ott egy illatszerbolt, amit édesanyja nagyon szeret.
– Így legalább vehetnénk neki ajándékot – erősködött.
Azután arra gondolt, hogy a Frognal Lane nem is létezik.
Hogy az egész csak játék volt. Tréfa. Nincs is Frognal Lane.
Nincsenek is gonoszok. Nincsenek gyújtogatók.
Azután Morice Moreau majmára gondolt: az állat túlélte,
amikor lángra kapott a felső szint. Vannak éghető dolgok. És
vannak, amelyeket nem lehet elégetni.
Apja közben az utcajegyzéket böngészte, hogy ráakadjon a
Frognal Lane–re. Anita találta meg.
Ott volt.
Hampstead kerület. NW3, 7DY.
Nagyot dobbant a szíve.
– Itt van – mutatta apjának a térképet.
Ő pedig megnézte, és elkezdte forgatni a fejét.
– Itt van valahol a közelben.
„Lehetetlen” – gondolta Anita. Belekapaszkodott az ülés
szélébe, és mereven szorította.
Apja végighajtott egy–két kisebb utcán, majd néhány
kanyar után kibukkantak egy alacsony fákkal szegélyezett
utcára. A házak egyre kisebbek és öregebbek voltak errefelé.
– Na, hol lesz az, az üzlet?
– A 23–as szám alatt – dadogta Anita.
A kocsi, lépésben ment végig a Frognal Lane–en.
13, 15.
Anita kihajolt az ablakon.
17, 19.
Sivár, meggörbedt házak, mint megannyi vénasszony.
Sárgaréz ereszek és csúcsos tetők. Padlásablakok és megfakult
cserepek. Keskeny, résnyi ablakok. Szűk, virág nélküli
erkélyek. Kihalt házak. 21.
Az utca még jobban összeszűkült. Egy kismotor vágott
eléjük, még éppen az útszűkület előtt. Apja a fékre lépett,
Anitát pedig csak a biztonsági öv óvta meg attól, hogy be ne
verje a fejét.
– Ez meg mit képzel? – dühöngött Bloom, és dudált.
A motoros fickó hátranézett, majd elhúzott. Anitának úgy
rémlett, hogy bukósisak helyett, keménykalapot visel.
 – Láttad ezt? – morgott az apja.
– Igen – felelte a lány, és erősen lehunyta a szemét, azt
remélve, hogy csak álmodik.
– Huszonhárom – szólt édesapja, és indexelt. – Itt kéne
lennie. – Kihajolt, hogy körbenézzen. – Én semmiféle boltot
nem látok errefelé. Te látsz valamit?
Kiszálltak az autóból. Anita kidülledt szemmel bámult.
Sötét járda, a bejáraton fekete rács. Három lépcsőfok. Az
ajtótól balra névtábla.
Rajta egy keménykalapos férfi, akinek villám gyújtja meg a
szivarját.
– Jaj, ne – mondta halkan. – Jaj, ne... menjünk innen!
– Lehet, hogy elköltözött az üzlet.
– Nem, nem, nem, apa – ismételgette Anita. – Én kevertem
össze. Nem is itt van. Tévedtem. Menjünk innen.
Visszaültek az autóba, és szótlanul araszoltak hazáig a
forgalomban. Mr. Bloom megnyomott egy gombot a
kulcstartóján, és a kapu kitárult előttük.
A pincegarázsban leparkoltak a 34–es helyre. A
csomagtartóból kivették a bőröndjüket. Szó nélkül mentek a
lifthez.
A ház tehát létezik.
És léteznek a gyújtogatók is.
Mégis igaz.
– Összekészítetted a holmidat holnapra?
– Igen.
Ez is igaz volt.
– És hányra kell kiérnünk a reptérre?
– Öt ötvenre.
 – Atyaúristen! Más járat biztos nincs?
– Nincs – suttogta Anita.
Ez is igaz volt.
– Megvan már a jegyed Velencébe?
– Igen – mondta a lány, és beléptek a liftbe, de nem mert a
tükörbe nézni.
Ugyanis ez csak részben volt igaz. A maradék részben
jókora hazugság volt.
Megvolt a jegye.
Csak éppen nem Velencébe.

Aznap este, kilométerekkel arrébb, Nestor sántikált a Villa

Argo kertjében.
A garázsból kitolta az oldalkocsis motort, át a kerten.
Miután kiért az útra, indított, és elindult lefelé a faluba. Volt
nála egy chubberes süteményes doboz.
A nap lassan lebukott a felhős horizonton. Nestor be sem
kapcsolta a bukósisak pántját, úgy hajtott Miss Stella, Kilmore
Cove legidősebb tanárnőjének házához.
– Jó estét kívánok, Miss Stella! – köszönt udvariasan. –
Nestor vagyok, a kertész.
Hogy rávegye a vén tanítót a kapunyitásra, meglóbálta a
süteményes dobozt.
Tíz perccel később egy öreg dívány szélén kuporgott, amely
szemlátomást bármelyik percben összeroskadhatott volna. A
csészében lévő langyos teának határozottan fokhagymaíze
volt. Miután elmerengtek a régi szép időkön, Nestor
igyekezett a tárgyra térni: a Kilmore Cove–i iskola kulcsaira.
– Önnek még biztosan megvan a kulcsa, Miss Stella, igaz? –
vetette oda a kertész.
Sajnos előre látható volt, hogy elég megemlíteni az iskolát, a
tanárnő máris elérzékenyül. Csupán néhány hónapja ment
nyugdíjba. Marriet igazgató úr rejtélyes eltűnése adta meg a
végső lökést neki is.
– Azt tudja, hogy nem sokkal azelőtt veszett nyoma, hogy
az a nagy bálna partra vetődött? – merengett sipítozó hangon.
Nestor pontosan emlékezett mindenre, és meg is értette
Miss Stella érzelmeit. Végtére is, még őt is tanította valamikor.
Egy órával később markában a Kilmore Cove–i iskola
kulcsaival távozott.

A Villa Argo kertésze a régi iskolaépület mögött állította le,

oldalkocsis motorját, hogy senkinek se legyen útban, majd
körbesétálta az épületet, hogy meggyőződjön, sehol sem égnek
a lámpák. Csak ezután kezdte a kulcscsomót bogarászni, hogy
megtalálja a megfelelő kulcsot.
Belépett... és megborzongott. Mindenki ismeri azt a furcsa
érzést, ami akkor fogja el az embert, ha hosszú idő elteltével
tér vissza, egykori iskolájába. Üres termek, padok és székek,
letörölt táblák, tanári asztalok kulcsra zárt fiókokkal, naplók
és, az összetéveszthetetlen krétaszag.
Kitörölhetetlen képek. Túlságosan sok emléket hordozott
mindez, hogy valaha is el lehessen felejteni.
Meg aztán Nestor nem is szeretett felejteni. Ő azok közé
tartozott, akik az emlékeket óvták. Sőt, ő volt az egyik utolsó
közülük.
Elindult hát. Cipője csikorgott a kihalt folyosón, ahol egykor
ő is szaladgált. Itt kötött barátságot Leonard Minaxóval, Black
Vulkánnal, Peter Dedalusszal, Clitennestra és Cleopatra
Bigglesszel. Egy másodpercre maga előtt látta őket
gyermekként mosolyogva, kék köpenyben, mintha csak most
is az üres épületben kísértenének.
Elhaladt az igazgatói iroda előtt. Feltűnt neki, hogy az
iskola új vezetője, akit Londonból küldtek Ursus Marriet
helyére, megváltoztatott egyet s mást. A homályos üvegajtó
helyén, ahol a névtábla lógott, most egy csúf, feketére mázolt
modern ajtó éktelenkedett. Ha nem lett volna annyira sietős a
dolga, és ha kicsit fiatalabb, legszívesebben megállt volna,
hogy a kulccsal az ajtóba karcolja: vesszen a diri. De így csak
ment tovább.
Az a helyiség, amit keresett, a földszinti folyosó végén volt,
a tanári szoba után. Nagy nehezen megtalálta az ajtaját, egy
nagy halom használaton kívüli tankönyv mögött.
Hosszú ideje zárva volt már az ajtó, de Nestor jól gondolta,
hogy Stella kisasszony kulcscsomóján ott lesz az odaillő kulcs.
Benyitott az iskola pincéjébe.
A lépcső nedves volt és rosszul megvilágított. A kertész a
korlátba kapaszkodva óvakodott lefelé.
A lépcső alján szűk folyosó nyílt, s abból az ábécé betűivel
jelzett pincék. A pince, B pince, C...
Nestor megállt a D–vel jelzett helyiség előtt.
D, mint Dedalus.
És kinyitotta az utolsó ajtót is.
A lépcsőház világítása kialudt. Nestor felgyújtotta a villanyt
a pincében. S igaza volt. A helyiségben, poros vászonnal
letakarva, ott volt a jókora gépezet. Felemelte a vásznat. A
szerkezet egy fémből készült őshüllőre hasonlított. Mintha
valaki, valamilyen képtelen ötlettől vezérelve, szövőgépet,
templomi orgona darabjait és tengeralattjárót keresztezett
volna. Ez is olyan volt, mint Peter összes masinája:
gyakorlatilag lehetetlen volt eldönteni, hogy mire jó vagy
miként lehet bekapcsolni.
– Helló, Identity! – köszönt rá kedélyesen Nestor, és
megpaskolta a vasszörnyet. – Szükségem volna egy szép új
útlevélre. Szerinted megoldható?
Körbejárta a gépet, majd meghúzott egy kart, utána egy
másikat. S Identity működésbe lépett. Régi írógépre
emlékeztető billentyűzet bukkant fel a kertész orra előtt.
Rick Banner, írta be komótosan az öreg.
Előbukkant egy másik billentyűzet. Azon az „angol útlevél”
szót pötyögte be. Majd libanyakszerű csőr emelkedett ki a
gépezetből, amelybe Nestor beillesztette Rick aznap délután
készült fényképét.
Identity benyelte a fotót, és őrült zakatolásba kezdett.
Nestor drukkolt, hogy a gép tényleg azt tegye, amit kell.
 22. fejezet
ÉJFÉL

Amint meghallotta az első harangkondulást, Rick Banner

kipattant az ágyból. Menetkészen várta a pillanatot: ahogy az
instrukció szólt, kényelmes ruhában és sokzsebes övvel, hogy
a lopásokat elkerülje.
Óvatosan, hogy ne üssön nagy zajt, az ágya alól előhúzta az
utazótáskát, benne egy váltás ruhával és néhány cuccal.
A biztonság kedvéért még egyszer megmérte, mert Jason a
lelkére kötötte, hogy olyan kicsinek kell lennie, hogy
felvihessék kézipoggyászként a repülőre.
Rick még soha életében nem ült repülőn. Sőt, még csak nem
is látott repülőt.
Gyorsan megigazította az ágyat. A levelet jól láthatóan
elhelyezte a párnán, hogy édesanyja azonnal meglássa, amint
benyit.
Pillanatra megállt, és az alvó ház hangjait figyelte. A folyosó
végéről hallotta édesanyja szuszogását.
A párnára nézett, és mélyet sóhajtott. A levele hemzsegett a
legmerészebb hazugságoktól. Hiszen valójában szó sem volt
semmiféle londoni iskolai kirándulásról, amiről elfelejtett előre
szólni. Ez csak az ő agyszüleményük volt. És Rick utált
hazudni.
– Gyerünk! – biztatta magát, hogy legyőzze a kísértést, és ne
dobja be a törülközőt. – A többieknek szükségük van rám.
Kilépett a hálószobából, végigment a folyosón, majd halkan
kinyitotta a lépcsőházba vezető ajtót. Lenézett a lépcsőn, és
megpillantotta a sötét utcát. A homályban a fehér falak
különös ezüstfényben játszottak.
Rick megigazította a vállán a táskáját, majd még egyszer
hátranézett, és kilépett az ajtón.
A sziklaszirten álló villában időközben dühös veszekedés
zajlott. Két homályba burkolózó figura lapult a kis
toronyszobában. Az ablakból a park fáinak sötét körvonalai
látszottak, s az ágakon keresztül messziről vibráltak a
völgyből a város fényei. A tengert éppen csak sejteni lehetett a
sötét égbolt alatt.
 – Ne hülyéskedj!
– Mondom, hogy veletek tudok menni.
– Dehogy tudsz.
– Dehogynem... köh köh.
–Halkabban!
– Köh...
Jason betapasztotta nővére száját, mire az tompa hangon a
tenyerébe köhögött.
– Fúúúj!
– Bocs, Jason. És most... – Júlia visszatartotta a lélegzetét, és
néhány másodperc múlva megkönnyebülve mondta. – Na,
sikerült! Mit szólsz? Elmúlt a köhögés!
Jason felállt, és csípőre tette a kezét.
– Érted már, miért nem jöhetsz?
– Ez csak egy kis köhögés.
– Tegnap még lázasan feküdtél!
– Megittam az összes főzetet! Már meggyógyultam!
– Ez egy veszélyes utazás.
– Még veszélyesebb, ha itt maradok.
– Ha te is lelépsz, azt anya sosem bocsátja meg nekünk.
Nem fogja bevenni az egész váratlan osztálykirándulásos
mesét.
Júlia elhallgatott, és a hallottakon töprengett.
– Az egész tervet romba döntheted – ütötte a vasat a fiú.
– Nincs is tervünk.
– Egy része igenis megvan. Te meg csak azért is jönni akarsz
velünk... aztán ha vacakul leszel, majd púp leszel a hátunkon.
– Púp a hátatokon? Hogy merészeled púpnak nevezni a
nővéredet?
 – Ne kiabálj!
– Te meg ne nevezz... köh köh...
– Pszt! Pszt!
Jason még belefojtott néhány köhögésrohamot a nővérébe,
közben ékesszólóan próbálta győzködni. De mivel a lány
csupán egy–egy dühös szóval válaszolt, feladta, hátat fordított
neki, és a sötét kerti fákat kezdte bámulni.
Majd’ tíz percig nem történt semmi. A két testvér csak
hallgatta az öreg tető nyikorgását meg a szú percegését a
vénséges gerendában. Aztán a park mögül hirtelen
megpillantottak egy borostyánszínű fényforrást, amely balról
jobbra lassú kört írt le.
– Ez a jel – szólalt meg Jason, és megfordult.
Felvette a földről a kézipoggyászát. A néhány apró
aranypénz, amit Nestor adott nekik, megcsörrent a zsákban. A
toronyszoba ajtajához lépett. Júlia némán állt mögötte a
sötétben.
– Hamarosan jelentkezem – szólt Jason, és megfogta a
kilincset.
Nem érkezett válasz.
A fiú próbált mosolyogni.
– Figyu, Júlia, sajnálom. De nem én döntöttem így. Tényleg
nagyon sajnálom. Hamar visszajövünk, meglásd.
Semmi válasz. Az ellenfényben úgy állt Júlia karba tett
kézzel, mint egy kőszobor.
Jason kinyitotta a kis torony tükörajtaját, és kilépett a
lépcsőházba. Lentről a tévé hangja ütötte meg a fülét. A
szüleik biztos valamelyik kedvenc végtelen történelmi
filmjüket nézik.
 – Mondd meg nekik, hogy üdvözlöm őket – mondta még
indulás előtt.
– Jason? – suttogta Júlia a szobából.
– Igen?
– Találd meg azt a Haldokló Falut.
A fiú bólintott.
– Találd meg Árkádiát... – tette hozzá Júlia – és azt a nőt, aki
segítséget kér.
– Bízhatsz bennünk.
Jason visszafordult, hogy nővére szemébe nézzen, de a
szoba sötétjében még abban sem volt biztos, hogy nem háttal
áll–e neki.
Így hát elindult a folyosón. Körülbelül félúton lábujjhegyre
állt, és meghúzott egy plafonról lelógó kart, mire leereszkedett
a padlásra vezető létra. Gyorsan felmászott rajta, majd
felhúzta a létrát, és lezárta maga után a csapóajtót. Odafönn,
emlékezetből tájékozódva a sötétben, végiglopakodott a
szanaszét heverő bútorok között, míg Penelope
dolgozószobájához nem ért. Óvatosan kinyitotta a tetőablakot,
és kilépett a tetőre. Kitapogatta azt a kötélvéget, amellyel be
lehetett csukni az ablakot kívülről.
Innen négykézláb mászott tovább, ügyelve, nehogy zajt
üssön, vagy lecsússzon a mélybe. Amikor a tető szélére ért,
megragadta a szikomorfa ágát, és átlendült a törzsre. A
sötétben is könnyedén rátalált a fakéregbe vájt apró résekre.
Ezekbe helyezve a lábát, gyorsan lejutott a földre.
Egy bokor mögé bújt, és körbekémlelt. Felnézett a toronyra.
Az ablakban megpillantotta Júlia körvonalait. Intett neki, de
nem volt biztos benne, hogy a testvére látja–e.
 Megnézte, mennyi az idő.
Éjfél múlt öt perccel.
A kert végéből Nestor másodszor is jelzett, és Jason követte
a borostyánszín fénynyalábot. A fűben haladt, nehogy a
kavicsos ösvényen zajt csapjon.
Egyszerre a Villa Argo bejárati kapujánál találta magát, ahol
már várta az öreg, fényes hátú svábbogárra emlékeztető,
fekete oldalkocsis motor. Nestor a járgány mellett állt, és végre
leeresztette a tompított fényszórót, amivel a jeleket adta.
– Késésben vagyunk – mondta köszönés helyett.
Odanyújtott Jasonnek egy pilótasisakot, amelyet az álla alatt
kellett bőrszíjjal megkötnie. Ő is felvette a saját fejvédőjét és
második világháborús filmbe illő szemüvegét.
Jason beugrott az oldalkocsiba, és lába közé szorította az
utazótáskáját. Nestor motorja üresben gurult lefelé a sziklán,
hogy minél kisebb zajt üssön.

Rick megnézte az édesapjától kapott órát: éjfél múlt tíz

perccel. A pár száz méterre mögötte lévő Clark Beamish
Állomástól csupán egy gazzal borított kisebb mező választotta
el. Az épületben egyetlen lámpa sem égett, ami valószínűleg
azt jelentette, hogy Black Vulkán már elindult otthonról.
Még tíz percük volt indulásig, számolgatta Rick.
– London – mondogatta magának az ifjú Banner, és
igyekezett lélekben felkészülni élete eddigi leghosszabb
utazására.
Miközben Jasonre várt, idegesen fel–alá járkált. Végül
megállt egy sötét sarkon, jó messze a lámpáktól, és egyre
nyugtalanabb lett.
 Három perccel később lépteket hallott, mire reménykedve
megfordult. Három alak közeledett a homályban.
– Jason? – kérdezte a vörös hajú fiú, mert az arcokat
lehetetlen volt kivenni.
Tett egy lépést az árnyak felé, de megtorpant. Miért vannak
hárman?
Végül rábeszélték Nestort, hogy Júlia is jöhessen? Ez a
gondolat örömmel töltötte el.
– Júlia? Te is jössz, Júlia?
Közben a három alak a fénykörbe ért, és Rick rádöbbent a
tévedésre.
– Nem, Banner, nem Júlia vagyok – nyögte be a kis Flint. –
Sem az átkozott öccse.
– Kukucs – vigyorgott rá a nagy Flint – Meglepi!
A középső Flint csak ostobán röhögcsélt valamin.
– Hát te meg mit művelsz itt nagy magányosan a sötétben,
mi?

Lefelé robogtak a szerpentinen. Jason érezte, hogy a csípős

éjjeli szél a sisakja alá fúj, és a fülébe kúszik. Mellette Nestor
úgy hajolt a motorra, mint egy háborús hős. Nagyon gyorsan
hajtott, vadul váltotta a sebességeket, s a fék minden
kanyarban keservesen csikorgott.
Pár perc alatt leértek a Salton Cliff szikláról, elhagyták
Bowen doktor házát, majd jobb felé fordultak, balról maguk
mögött hagyva Kilmore Cove házait.
Amikor az állomás előtti térre értek, Rick még nem volt ott.
Jason kipattant az oldalkocsiból, és levette a sisakot. Nestor
járva hagyta a motort, és a fényszóróval a pénztárépületet
kezdte pásztázni.
– Elhoztál mindent? – kérdezte a fiútól.
– Igen. Legalábbis azt hiszem.
– Aztán nehogy nekem valami őrültséget műveljetek. Ha
odaát nem találtok semmit, azonnal gyertek haza.
– Én bízom benne, hogy találunk.
Nestor egy darabig hallgatott.
– Az orvosságok? – kérdezte aztán.
– Itt kell, hogy legyenek.
– A szótár?
– Érzem a súlyát.
– Az aranyak?
– Megvannak – felelte Jason, és előhúzott néhányat a
zsebéből.
– Aztán csak lassan a megtakarított pénzemmel, hé! Ha
lehet, ne költsd el mindet.
Jason mosolygott, de közben körbekémlelt, hátha meglátja
Ricket.
Nestor megértette, mi jár a fejébe.
– Menj! Pár perc van csak hátra, és ahogy Ricket ismerem,
már a síneknél vár.
Gyorsan búcsút intettek egymásnak, majd Jason eltűnt a
bokrok mögött.
A csipkebokrok között kanyargó ösvényen megkerülte az
öreg állomásépületet. A túloldalon megpillantott egy pöfögő,
elsötétített mozdonyt a sínen.
Balck Vulkán ott állt mellette.
– Ezt nevezem pontosságnak. Ugorjatok fel, srácok! –
rikkantotta.
 Jason lihegve ért oda.
– Rick?
– Nem veled van? – kérdezte az öreg loboncos szakállú
masiniszta.
– Nem, azt hittem már felszállt.
Jason odanyújtotta Blacknek a hátizsákot, aki
automatikusan belódította a mozdony belsejébe.
– Nem értem... – mondta halkan a fiú. – A téren nem volt. És
itt sincs.
Jason sarkon fordult.
– Hé! Te meg hová mész?
– Megyek, megnézem, mi történt vele.
Black az órájára pillantott.
– Az indulásig csak néhány perc van hátra.
– Rick itt lakik a közelben!
– Tizenhárom perc! – üvöltötte Black Vulkán. – Tizenhárom
perc, és el kell indulnunk innen, Covenant, különben...
különben nincs mit tenni. Hallasz engem?
Black Vulkán tehetetlenül tárta szét a karját. Jason már
megint eltűnt.

– Beszari!
– Taknyos!
– Nyomi!
A Flintek körben keringtek Rick körül, és felváltva
csúfolták. A kicsi és a nagy tűnt igazán veszélyesnek, míg a
középső inkább csak megpróbálta utánozni őket.
– Nem szabad ám ilyen későn elmenni hazulról.
– Nagyon veszélyes ilyen későn mászkálni...
 – Az csak nagyfiúknak való.
– És te még kisfiú vagy, úgy ám...
Rick egy szót sem szólt. Csak lassan forgott körbe.
Hallgatott, gondolkodott és kalkulált.
„A mindenit” – mindössze ez járt a fejében.
– Tetszik nekem az a hátizsák, tudod, gyufafej?
– Nekem is tetszik, tesó.
– Azt hiszem, Banner, jobb lesz, ha szépen nekünk adod.
– Különben még a végén kénytelenek leszünk elvenni.
A nagy Flint támadt először. Rúgott egyet, és utána azonnal
nyújtotta a kezét, hogy elvegye Ricktől a hátizsákot. De ő nem
dőlt be a cselnek, hanem hátralépett, és a zsákot használva
fegyverül jól képen törölte vele ellenfelét. A nagy Flint nyögve
vonult vissza.
– Figyeljetek, srácok – szólalt meg ekkor Rick, és a három
kölyökre nézett. – Én nem akarok vitatkozni veletek.
Hagyjatok szépen elmenni, és nem zavarlak titeket többé.
– Nem zavarsz minket többé? – a három Flint közelebb
lépett. Rick hátrált, és megint a falnál találta magát.
– Ez nem túl sportszerű játék – próbálkozott másként. –
Hárman egy ellen... – Figyelmesen körbenézett, mérlegelte a
lehetőségeket, majd úgy döntött, tennie kell valamit. – Jobban
mondva, két és fél egy ellen.
Rick nekiugrott a kis Flintnek, és jókorát taszított rajta.
Amaz elterült, így néhány másodpercre felszabadult előtte az
állomáshoz vezető út.
Rick azonnal ugrott, de a következő pillanatban kemény
ütést érzett a vádliján. A nagy Flint elgáncsolta. Rick
elveszítette az egyensúlyát, és elesett. Égő fájdalom nyilallt a
hátába, és rögtön ezután a három Flint rávetette magát.
Megragadták és felrángatták a földről. Egyikük, valószínűleg a
kicsi, letépte a válláról a zsákot.
– Hagyd békén azt a zsákot!
– Csak nem te akarod megmondani nekünk, hogy mit
csináljunk, Banner?! – üvöltötte a nagy Fiint.
– Nem ő volt – jegyezte meg a középső.
Rick kihasználta a pillanatnyi zavart, és egy rúgással
kiszabadult az őt lefogó fiú szorításából.
– Hagyd békén azt a zsákot! – kiáltotta az előbbi hang.
– Mi folyik itt? – értetlenkedett a kis Flint, és körbenézett. –
Ki az, ki beszél?
Apró fényes tárgy villant a levegőben, és gurulva landolt
közöttük a fűben.
– Azta, tesó, ez egy aranypénz! – rikkantotta az egyik Flint.
A kis Flint pillanatra elengedte a hátizsákot, mire Rick
azonnal visszakaparintotta.
– Az enyém! – üvöltötte. – Én láttam meg először!
– Nem! Az enyém!
– Aranypénz!
A következő percekben testek kavalkádja feszült
egymásnak a pénz utáni harcban. Rick megfordult. Egy árnyék
állt mellette.
– Minden rendben? – Jason volt az. – Kevesebb, mint négy
percünk maradt – tette még hozzá.
– Gyerünk!

Mire odaértek az új vágányokhoz, a Clio 1974–es mozdony

már olyan vadul zihált, akár egy türelmetlen paripa.
 – Nyomás! – kiáltotta Black Vulkán a masinisztafülkéből,
amikor végre megpillantotta a két fiút az állomásnál. – Ebben
a pillanatban kell elindulnunk!
Az öreg mozdony sípolt, és a nagy vaskerekek lassan
megmozdultak.
Rick és Jason még gyorsabban rohantak. Jason elérte a
lépcsőt, megragadta a korlátot, és felhúzta magát, majd
kihajolt, hogy segítsen Ricknek.
Rick felhajította a zsákot.
– Gyerünk! Gyorsan! – üvöltötte Jason, és próbálta elkapni
barátja kezét.
Rick látta, hogy a mozdony egyre gyorsabban pöfög el
mellette, és már csak jó tíz méter volt a peronból előtte.
Összeszedte minden erejét, és rohant.
– GYERÜNK!
A peron végén elrugaszkodott.
A mozdony sípolt, a kerekek vadul villogtak a sínen. Rick a
levegőben kalimpált, kezével kétségbeesetten nyúlt valami
kapaszkodó után. A gőztől és a füsttől semmit sem látott, ám
egyszer csak...
– Megvagy! – kiáltotta Jason, és elkapta a kezét. Rick nagy
lendülettel a mozdony oldalának csapódott. Bár nagyon
beütötte a térdét, valahogy mégis megőrizte az egyensúlyát.
Felhúzta magát.
– Ez nem sokon múlt – nyögte keservesen, amikor végre
biztonságban volt.
– Muszáj mindenhonnan elkésnetek? – morgott Black
Vulkán, aki háttal állt nekik, különböző karok és fogantyúk
sűrű erdejében, amivel ezt a hihetetlen gőzöst irányította. –
Hej, ezek a mai fiatalok...
A két srác végre elvigyorodott. Kimerülten a földre rogytak.
– Helyezkedjetek el kényelmesen! – kiáltotta még a
masiniszta, és a vén lokomotív sok–sok év után megint
zakatolva száguldott az éjszakában. – Ha minden jól megy, pár
órán belül Londonban leszünk.

Később néhányan azt állították, hogy aznap éjjel hihetetlen

dolgokat láttak. Mrs. Carton, aki a penzance–i használaton
kívüli vasútvonal mellett lakott, például azt találta mondani,
hogy először vonatfüttyöt hallott. Amikor pedig pár perccel
később kiment a konyhába, hogy igyon, egy gőzöst látott
elszáguldani az ablak előtt. A mozdony keletről nyugat felé
tartott. Ráadásul még azt is bizonygatta, hogy két gyerek
utazott rajta, akik integettek neki. Persze senki sem hitte el,
amit mondott.
A mozdony útjáról hírt adott a southamptoni UFO Today
című diáklap is, amely a következő címmel közölt cikket az
esetről: A földönkívüliek vonaton érkeznek?
Az álnéven publikáló újságíró szerint tucatnyi személy
egybehangzó vallomása alapján csütörtök éjjel, három óra
harminc és négy óra között rendkívüli jelenséget lehetett
megfigyelni. Először távoli fenyegető füttyszót hallottak, majd
antracit színű gőzfelhőt láttak, végül a semmiből előbukkant
egy ősi, legalább hatvanéves, száguldó mozdony.
Hónapokkal később a Charing Cross állomás karbantartója,
egy bizonyos Hugh Pennywise bevallotta a feleségének,
esküdni merne rá, hogy egy gőzmozdonyt látott beállni az
állomás egyik holtvágányára. Elmondása szerint azon a
vágányon legalább 1956 óta nem közlekedett szerelvény. Ez a
mozdony viszont fényszórók nélkül és igen halkan érkezett, s
megbújva az állomáson veszteglő modern vonatok között,
elfoglalta az egyik szabad vágányt, halkan fékezett, majd
megállt. Két gyerek szállt ki a mozdonyból, valamint egy
hosszú szakállú masiniszta, akik egyszerűen elsétáltak az
állomásépület felé, mintha mi sem lenne ennél természetesebb.
Hugh Pennywise nem jött elő, mert azt gondolta, hogy valami
milliomos csemeték, akik megengedhetnek maguknak egy
saját mozdonyt.
Nem sokkal később a lokomotív elindult abba az irányba,
amerről érkezett... mintha nem is létezett volna. Egyszerűen
eltűnt.
 23. fejezet
KIÁLTÁS VELENCÉBEN

Tommi Ranieri Strambi két híddal arrébb járt, amikor

kiáltásokat hallott. Megijedt, és futni kezdett.
Anita édesanyja volt az, a kiáltások pedig a Ca’ degli
Sgorbiból érkeztek, a lezárt ablakok és a nejlonnal borított,
megégett tető mögül.
– Gyerünk, Tommi, szedd a lábad! – noszogatta magát a fiú,
futás közben.
Ám amikor annyira közel járt már, hogy azt is megértette,
mit kiabál az asszony, rájött, Anita anyukája nem segítségért
kiáltozik. Inkább rettentő dühös.
Tommi lassított és fülelt.
– Ez nem lehet igaz! – kiabálta a restaurátomő. – Nem
hiszem el! És most mihez kezdjek?
A zárt ajtó mögül Tommi hallotta a fémállvány nyikorgását,
és amikor bekukucskált, azt látta, hogy Mrs. Bloom lefelé
robog a lépcsőn. Ezért gyorsan hátralépett, és úgy tett, mintha
éppen akkor érkezne.
– Ó, szia, Tommi! – köszönt szórakozottan az asszony,
akinek csupa mész volt a ruhája.
– Csókolom. Hogy tetszik lenni?
– Hallottad már azt a kifejezést, hogy... tragédia?
– Anitával történt valami?
A nő a kulcsot kereste, hogy végre lelakatolhassa a
bejáratot, de túl ideges volt, és sehol sem találta a
kulcscsomón.
– Segíthetek? – udvariaskodott Tommi.
– Igen, köszönöm. Sőt, megtennéd, hogy bezársz itt, és
aztán utánam jössz, hozzánk?
– Persze. De valamit... Anitáról tetszett mondani...
– Anitáról?
– A tragédia...
– Ja, nem. Anitának ehhez semmi köze... A freskófestékkel
történt tragédia. Ahelyett, hogy ideszállították volna, ahogy
megbeszéltük, lerakták a lakásban!
Tommi megkönnyebbült.
– Tehát csak annyi történt, hogy eltévesztették a címet?
– Mi az, hogy csak? Most rohanhatok, és könyöröghetek a
szállítóknak, hogy rakják vissza a hajóba, és hozzák át ide!
– Legrosszabb esetben segítek áthozni.
– Ötven kilót? Oké, de aztán nehogy meggondold magad!
Tommi elmosolyodott.
– Emiatt ne tessék aggódni. Viszont Anitáról nem tetszett
hallani valamit?
– Elvileg délután érkezik.
– Tényleg?
„Fura – gondolta Tommi. – Még csak egy SMS–t sem írt.”
– Rohanok haza, Tommi! – búcsúzott el az asszony.
– Zárj be szépen mindent, aztán gyere utánam, jó?
A fiú bólintott. Megvárta, amíg Anita anyukája elmegy,
majd felnézett a házra.
Megborzongott.
Gyűlölte Morice Moreau házát.
Tiszta szívéből gyűlölte. Mégis arra kényszerítette magát,
hogy bemenjen. Úgy támasztotta be az ajtót, hogy kívülről úgy
látsszon, zárva van. Majd nagyon óvatosan elindult felfelé a
lépcsőn. Minden fokon megállt, és a francia festő rejtélyes
freskóit bámulta.
– Te meg miért festettél ide ilyeneket, mi? – kérdezte, s
hangja visszhangzott az üres házban, ahogy felfelé
kapaszkodott.
Tommi megérkezett oda, ahol pár napja Anitára és Miculira
bukkant. Morice Moreau dolgozószobájának ajtaja csukva volt.
Kinyitotta, belépett a festő műtermébe, és megint
elgondolkozott.
– Miért égett le? – kérdezte a fekete falaktól. Megtalálta a
falra festett majmocskát, és tőle is ugyanezt kérdezte.
Azután a girbegurba velencei háztetőket nézte, s mögöttük
a lagúna mélykék csillogását.
– Hogy lehet felgyújtani valamit?
A tűz eszelős dolog.
Amikor erre gondolt, megmagyarázhatatlan félelem töltötte
el a szívét.
Gyorsan becsukta a háta mögött az ajtót, és lerohant a
lépcsőn.
Ott azonban megtorpant.
A kapu már nem volt betámasztva.
Valaki bejött rajta.
Tommi megfordult. A belső kert felé, az akácos lugasra
pillantott.
Elakadt a lélegzete.
A kisasztalnál egy keménykalapos, esernyős férfi ült. És őt
nézte.
Tommi kezében megremegett a kulcscsomó. Egy lépést tett
felé.
– Maga mit keres itt? – kérdezte, és próbálta leplezni hangja
remegését. – Nem szabad bejönni ide. Magántulajdon. Hívom
a rendőrséget!
A férfi levette a keménykalapját, és kifinomult mozdulattal
az asztalra tette.
– Mi ez a nagy kapkodás, Tommi Ranieri Strambi? Hová ez
a nagy sietség? Mitől félsz? Hiszen csak magunk vagyunk itt,
te meg én.
– Honnan tudja a nevemet? Menjen innen!
Ebben a pillanatban Tommi nadrágzsebében jelzett a mobil.
A fiú mindenre számított, csak erre a hangra nem.
– SMS–t kaptál – szólalt meg a keménykalapos. – Nézd meg.
Lehet, hogy Anita barátnőd írt. Biztosan mindjárt megérkezik.
– Menjen innen...
A férfi a fejét rázta. Felvette az esernyőjét, a magasba
emelte, és megcsavarta a fogantyút. Az esernyő fémhegyéből
félméteres lángnyelv csapott ki. A láng egy pillanattal később
kialudt, és Tommi ijedtében a földre zuhant. A lilaakác ágai
lángokban álltak.
A Gyújtogató hirtelen ott termett előtte.
Sokkal gyorsabban mozgott, mint ahogy azt a fiú képzelte.
Tehát ezért tudta lerázni őket a múltkor. Mert gyors volt.
– És most... kedves Tommi... – fuvolázta a férfi, nem
gondolod, hogy el kéne, beszélgetünk egy s másról?
Tommi menekülni próbált, de a Gyújtogató megint
meglepte a gyorsaságával. Egy másodperc alatt megelőzte, az
ajtónál termett, és elállta az útját. Felemelte az esernyőjét, és
így szólt:
– Azonnal add ide a mobilod!
Tommi a falig hátrált.
Az esernyő hegyét bámulta, ahonnan a lángnyelv csapott ki
az imént.
Lassan előhúzta a telefonját.
Megnézte az üzeneteket.
Tényleg Anita küldött SMS–t.
Nem jövök haza Velencébe. Franciaországba megyünk, Toulouse–
ba, hogy megtaláljuk a Haldokló Falut. Ments ki anyánál.
Egy szempillantás alatt elolvasta, és abban a pillanatban
törölte is.
Majd az előtte álló Gyújtogatóra nézett.
– Mit írt? – kérdezte a férfi.
– Semmi olyat, ami magára tartozna – vágta rá Tommi.
A Gyújtogató az esernyőjével kiverte a kezéből a telefont,
majd felvette a földről, és megnézte a kijelzőt.
– Mondok én neked valamit – suttogta Eco, amikor rájött,
hogy Tommi törölte az üzenetet –, most aztán tényleg nagy
bajba kerültél, fiam.

FOLYTATJUK...

TARTALOM

1. A velencei macska 5
2. Az akasztott ember rejtélye 25
3. A francia festő 37
4. A boríték 53
5. Segélyhívás 63
6. A kísértetkávéházban 77
7. Az üldözés 89
8. Hazatérés 97
9. Úton Kilmore Cove–ba 109
10. A fehér 123
11. A gimiből hazafelé 131
12. Zárt karokkal várt vendég 147
13. Szerencsés találkozás 155
14. Az eltűnt méhek 169
15. A titkos könyvek 181
16. Barátok és ellenségek 199
17. A terv 213
18. A Forbice fivérek 225
19. A vezető 233
20. Kémek 247
21. A visszaút 261
22. Éjfél 271
23.Kiáltás Velencében 287
 I. AZ IDŐKAPU
Mi lehet izgalmasabb három kalandvágyó gyerek számára
egy titokzatos, kulcsra zárt szobákkal teli háznál? Nestor, a
kertész úgy tűnik, sokat tud a Villa Argóról...

2. AZ ELFELEDETT TÉRKÉPEK BOLTJA

Az ókori Egyiptom, Puntföld. Jason, Júlia és Rick átléptek
az időkapun, és egy titokzatos térkép felkutatására indulnak,
amit valahol a legendás Seholsincs szobában rejtettek el...

3. A TÜKRÖK HÁZA
Ezúttal Jason, Júlia és Rick a Tükrök házából, Peter Dedalus
rejtélyes otthonából indul nyomozóútra. Peter zseniális
feltaláló volt, ám évekkel ezelőtt nyomtalanul eltűnt...

4. A MASKARÁK SZIGETE
Peter Dedalus – az egyetlen ember, aki segíthet megtalálni
az Első kulcsot – a 18. századi Velencében bujkál. A gaz
Oblivia Newton már a nyomában van, ezért a gyerekeknek
sietniük kell…

5. A SZIKLA ŐREI
Kicsoda valójában Ulysses Moore? Jason, Júlia és Rick újabb
utazásra készülnek, hogy közelebb kerüljenek az igazsághoz.
Irány a 12. század, az Örök ifjúság kertje, ahol Black Vulkán
vár rájuk.

6. AZ ELSŐ KULCS
Az igazság pillanata elérkezik. A gyerekek végre választ
kapnak a kérdéseikre... De még mindig nem találták meg azt,
amire oly sokan vágynak: az Első kulcsot, az egyetlent,
amellyel az összes időkaput nyitni és zárni lehet.

SZIKLA
KULCS