Eredeti megjelenés éve: 2011

Könyvmolyképző, Szeged, 2013

338 oldal
 Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2013

 írta: Lisa Jane Smith
A mű eredeti címe: Vámpíré Diaries 8. The Hunters Vol.l: Phantom

Fordította: Komáromy Zsófia

A szöveget gondozta: Kollárik Péter

A művet eredetileg kiadta:

HarperTeen, an HarperCollins Publishers, USA

Szöveg:
Copyright © 2010 by L. J. Smith

Borító:
Key Artwork © 2010 Warner Bros. Entertainment Inc.
All rights reserved.

ISSN 2060-4769
ISBN 978 963 245 732 l

© Kiadta a Könyvmolyképző Kiadó, 2013-ban

Cím: 6701 Szeged, Pf. 784
Tel.: (62) 551-132, Fax: (62) 551-139
E-mail: info@konyvmolykepzo.hu
www.konyvmolykepzo.hu
Felelős kiadó: A. Katona Ildikó

Műszaki szerkesztő: Zsibrita László Gerencsér Gábor

Korrektorok: Gera Zsuzsa, Korom Pál
Nyomta és kötötte a Kinizsi Nyomda Kft., Debrecen
Felelős vezető: Bördős János ügyvezető igazgató

Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítás, a mű bővített, illetve

rövidített kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem
a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást
- nem sokszorosítható.
 1.

lena Gilbert selymes füvön lépkedett, a nyirkos szálak

lelapultak a talpa alatt. Vörös rózsákkal és lila szarkalábakkal
teli virágágyások vették körbe, a feje fölötti lombsátorról ragyogó
lámpások lógtak. A szemközt lévő teraszon két fehér, íves,
márványból faragott szökőkút pompázott, magasra lövellt belőlük a
vízsugár. Minden gyönyörű, elegáns és valahonnan ismerős volt.
Ez Bloddeuwedd palotája – szólt egy hang Elena fejében. Ám
amikor legutóbb itt járt, a mezőt zsúfolásig töltötték a nevető, táncoló
bálozók. A vendégek eltűntek, bár hagytak nyomokat maguk után: a
gyepet szegélyező asztalokon üres poharak szerteszét; egy széken ott
maradt a ledobott selyemkendő; az egyik szökőkút szélén egy fél pár
magas sarkú cipő árválkodott.
Valami más is furcsa volt. A múltkor még a Sötét Dimenzió
tipikus, pokoli piros fénye világította meg a helyszínt, a kéket lilára,
a fehéret rózsaszínre, a rózsaszínt pedig vérvörösre változtatta. Most
tiszta fény ragyogott be mindent, és fehér telihold lebegett nyugodtan
az égen.
Elena neszt hallott a háta mögött, és ijedten döbbent rá, hogy még
sincs egyedül. Hirtelen ott termett egy sötét alak, és egyre közeledett.
Damon.
 Hát persze hogy Damon, gondolta Elena mosolyogva. Ha valaki
megjelenik előtte váratlanul, itt, szinte a világ végén – vagy
legalábbis egy órával az után, hogy egy jó parti véget ért –, az csak
Damon lehet. Milyen lélegzetelállító férfi volt, te jó ég. Fekete
feketével: selymes fekete haj, éjfekete szempár, fekete farmer és
puha bőrdzseki.
Ahogy találkozott a pillantásuk, Elenának szinte megállt a szíve
örömében, hogy láthatja. A karjába vetette magát, átölelte a nyakát,
érezte karja és mellkasa hajlékony, erős izmait.
– Damon! – szólt, valamiért remegett a hangja. Sőt, egész testében
remegett, így Damon nyugtatóan simogatta a karját, vállát.
– Mi az, hercegnő? Ne mondd, hogy félsz! – Lustán somolygott,
keze erősen, biztosan tartotta Elenát.
– Igenis, félek – felelte a lány.
– Na de mitől?
Elena egy pillanatra elbizonytalanodott. Aztán Damon arcához
simította az arcát, és lassan azt mondta:
– Félek, hogy ez csak egy álom.
– Beavatlak egy titokba, hercegnő – súgta a fülébe. – Csak te meg
én vagyunk itt valódiak. Minden más álom.
– Csak te meg én? – ismételte Elena; kellemetlen érzés kínozta,
mintha elfelejtett volna valamit... vagy valakit. Egy szem hamu
hullott a ruhájára, szórakozottan lesöpörte.
– Csak mi ketten számítunk, Elena – mondta Damon élesen. – Az
enyém vagy. A tiéd vagyok. Az idők kezdete óta szeretjük egymást.
 Hát persze. Biztosan ezért remeg: az örömtől. Damon az övé. Ő
Damoné. Összetartoznak. Egyetlen szót suttogott:
– Igen.
Damon ekkor megcsókolta.
Ajka selymesen puha volt, és ahogy a csókban összeforrtak, Elena
hátrahajtotta a fejét, a férfi elé tárva a nyakát, várta a méhcsípésre
emlékeztető szúrást, amelyet Damon foga már oly sokszor ejtett a
bőrén.
Miután semmit sem érzett, kérdőn kinyitotta a szemét. A hold
ugyanúgy ragyogott, a levegőt betöltötte a rózsák illata. Damon
finom metszésű vonásai azonban elsápadtak, sötét hajára és dzsekije
vállára hamu hullott. Elena hirtelen rádöbbent, miért kínozza kétség.
Jaj, ne! Jaj, ne!
– Damon! – zihálta. Kétségbeesetten nézett a férfi szemébe,
kicsordult a könnye. – Te nem lehetsz itt, Damon. Te... meghaltál.
– Több mint ötszáz évvel ezelőtt, hercegnő. – Damon rávillantotta
vakító mosolyát. Egyre csak hullott körülöttük a hamu, akár
tömérdek apró, szürke esőcsepp, ugyanaz a szürke hamu, ami
világokra és dimenziókra innen betemette Damon testét.
– Damon, te... halott vagy. Nem élőhalott, hanem... végleg.
– Nem, Elena... – Vibrálni, halványulni kezdett, akár egy kiégő
villanykörte.
– De igen! A karomban haldokoltál... – Elena reménytelenül
zokogott. Most már egyáltalán nem érezte Damon ölelését. A férfi
lassan eltűnt a pislákoló fényben.
– Figyelj rám, Elena...
 A lány már csak a holdfényt ölelte. Fájdalom mardosta a szívét.
– Csak hívnod kell! – szólt Damon hangja. – Csak hívj... Hangja
beleveszett a szélfútta lombok susogásába.
Elena szeme kipattant. Gondolatai még nem tisztultak ki, de
felfogta, hogy napfényben fürdő szobában van, és egy óriási varjú ül
a nyitott ablak párkányán. A madár oldalra biccentette a fejét,
károgott, élénk, kék szemmel nézte a lányt.
Hideg futott végig a hátán.
– Damon? – suttogta.
De a varjú csak kitárta szárnyát, és elrepült.
 2.

edves Naplóm!
ITTHON VAGYOK! El se merem hinni, de tényleg így van.
Irtó fura érzéssel ébredtem. Nem tudtam, hol vagyok, és csak
feküdtem itt, éreztem az ágynemű tiszta öblítőillatát, próbáltam
rájönni, mitől tűnik az egész olyan ismerősnek.
Nem Lady Ulma házában voltam. Ott a legpuhább szaténba és a
leglágyabb bársonyba burkolózva aludhattam, a levegőnek pedig
tömjénillata volt. És nem is a panzióban voltam: Mrs. Flowers az
ágyneműt valami fura szagú gyógynövényfözetben mossa, ami
Bonnie szerint védelmet és szép álmokat biztosít.
És egyszer csak rádöbbentem: itthon vagyok. Az Örök betartották
az ígéretüket! Hazahoztak.
Semmi sem változott, mégis más minden. A szoba ugyanaz,
amiben csecsemőkorom óta alszom: a fényezett cseresznyefa
öltözőasztalom és hintaszékem; a polcon ott a kis fekete-fehér
plüsskutya, amit Matt tizenegyedikben nyert nekem a téli karneválon;
redőnyös íróasztalom a rekeszeivel; az öltöző asztalom feletti díszes,
antik tükör; és a Monet- meg Klimt-poszterek a washingtoni
kiállításról, amelyre Judith néni vitt el. Még a hajkefém és a fésűm is
szépen egymás mellé van téve az öltözőasztalon. Minden a
legnagyobb rendben.
 Felkeltem, elvettem egy ezüst papírvágót az asztalról, és
fölfeszítettem vele a beépített szekrényem egyik padlódeszkáját, így a
jó öreg rejtekhelyemen, pontosan ott, ahova hónapokkal ezelőtt
rejtettem, meg is találtam ezt a naplót. Az utolsó bejegyzést még az
alapítók napja előtt ínam, novemberben, mielőtt... meghaltam.
Mielőtt végleg elhagytam az otthonom. De most visszatértem.
Abban a bejegyzésben részletesen leírtam, hogyan terveztem
visszaszerezni a másik naplómat Caroline-tól, amit fel akart olvasni
az alapítók napi felvonuláson, tudva, hogy ezzel tönkretenné az
életem. Másnap belefulladtam a Wickery-folyóba, és vámpírként
támadtam fel. Aztán ismét meghaltam, és emberként tértem vissza,
majd elutaztam a Sötét Dimenzióba, és ezernyi kalandot éltem át. A
régi naplóm pedig itt hevert, rám várva a szekrény padlója alatt,
ahol hagytam.
A másik Elena, akit az Örök a többiek elméjébe plántáltak, végig
itt volt, hónapokig járt iskolába, élt normálisan. Az az Elena nem írt
a naplóba. Igazság szerint megkönnyebbültem. Hátborzongató lenne
a saját kézírásommal lejegyzett beszámolókat olvasni olyan
eseményekről, amelyekre nem is emlékszem. Bár hasznos is lehetett
volna. Fogalmam sincs, Fell's Church lakosai szerint mi történt itt az
alapítók napja óta.
Az egész város kapott még egy esélyt. A kicunék merő
rosszindulatból elpusztították Fell's Churchöt. A szülök ellen
fordították a gyerekeket, az emberek saját magukat és szeretteiket
tették tönkre.
De most mintha mindez meg sem történt volna.
 Ha az Őrök hűek a szavukhoz, akkor akik meghaltak, most mind
élnek: szegény Vickie Bennett és Sue Carson, akiket Katherine,
Klaus és Tyler Smallwood ölt meg még a télen; a mogorva Tanner
tanár úr; a kicunék ártatlan áldozatai. Én. Mind visszatértünk, mind
újrakezdhetjük.
Ráadásul, magam és a legkedvesebb barátaim – Meredith,
Bonnie, Matt, drága Stefanom és Mrs. Flowers – kivételével senki
sem tud róla, hogy bármi furcsaság történt volna az alapítók napja
óta.
Mindannyian kaptunk még egy esélyt. Sikerült. Mindenkit
megmentettünk.
Damont kivéve. Végül ő mentett meg minket, de mi nem tudtunk
segíteni rajta. Bármilyen elszántan próbálkoztunk, bármilyen
elkeseredetten könyörögtünk, az Örök képtelenek voltak visszahozni
öt. És a vámpírok nem reinkarnálódnak. Nem kerülnek a Mennybe
vagy a Pokolra, számukra nincs túlvilági lét. Egyszerűen... eltűnnek.
*
Elena egy pillanatra abbahagyta az írást, és mély levegőt vett.
Szemét elöntőitek a könnyek, de ismét a napló fölé hajolt. El kell
mesélnie a teljes igazságot, különben nincs semmi értelme a
naplóírásnak.

Damon a karomban halt meg. Gyötrelmes volt végignézni, ahogy

elveszítem. De Stefannak sosem árulom el, mit is éreztem, valójában
a bátyja iránt. Kegyetlenség volna... és mi értelme lenne most már?
 Még mindig nem hiszem el, hogy meghalt. Senki sem volt
Damonnál elevenebb... nála jobban senki sem szerette az életet. Most
már sosem tudhatja meg...

Ebben a pillanatban kivágódott Elena szobájának ajtaja, és a lány

torkában dobogó szívvel becsapta a naplót. A behatoló azonban csak
a kishúga, Margaret volt, rózsaszín, virágmintás pizsamában,
középen az égnek meredő kukoricaselyem hajával egy rigóra
emlékeztetett. Az ötéves nem lassított, amíg el nem ért az ágyhoz, ott
aztán a nővérére vetette magát.
Ahogy a kislány ráugrott, Hiénának elakadt a lélegzete. Margaret
arca könnyes volt, csillogott a szeme, kis kezével belekapaszkodott.
Ő is ugyanolyan szorosan kapaszkodott a húgába, felemelte,
beszívta a babasampon és a gyurma édes illatát.
– Hiányoztál! – mondta Margaret majdnem zokogva. – Elena!
Úgy hiányoztál!
– Tessék? – Elena igyekezett könnyedén megszólalni, de maga is
hallotta, hogy megremeg a hangja. Rádöbbent, hogy nem látta – még
csak nem is látta – a húgát már nyolc hónapja. Margaret azonban ezt
nem tudhatta. – Annyira hiányoztam tegnap lefekvés óta, hogy csak
úgy rohantál hozzám?
Margaret kissé elhúzódott tőle, és rábámult. Ötéves, tiszta kék
szemében olyan pillantás, olyan mindentudó pillantás ült, hogy Elena
beleborzongott.
Margaret azonban egy szót sem szólt. Csak még szorosabban
ölelte, összegömbölyödött, és fejét a nővére vállán nyugtatta.
 – Rosszat álmodtam. Azt álmodtam, hogy elmentél. Elhagytál. –
Az utolsó szót már csak nyöszörögte.
– Jaj, Margaret – mondta Elena, és magához ölelte a kislány
meleg testét –, csak álom volt. Nem megyek sehova. – Lehunyta a
szemét, és Margaretbe kapaszkodott, imádkozott, hogy tényleg csak
rémálomról legyen szó, nem pedig arról, hogy a húgán nem fogott az
Őrök varázsigéje.
– Jól van, habcsókom, kapjuk össze magunkat! – mondta egy
perccel később, és gyengéden megcsiklandozta Margaret oldalát. –
Nem reggelizünk valami finomat? Süssek neked palacsintát?
Margaret felült, kék szeme elkerekedett, ahogy Elenára bámult.
– Róbert bácsi süt gofrit – felelte. – Mindig gofrit süt vasárnap
reggel. Elfelejtetted?
Róbert bácsi. Ja, persze. A férfi elvette Judith nénit Elena halála
után.
– Dehogy, nyuszikám! – mondta könnyedén. – Csak az ment ki a
fejemből, hogy vasárnap van.
Tényleg, hallott is valakit a konyhában. És isteni illatot érzett.
Beleszimatolt a levegőbe. – Csak nem szalonna? Margaret
bólogatott.
– Versenyezzünk a konyháig! Elena felkacagott, és kinyújtózott.
– Adj egy percet, hogy rendesen felébredjek! Lent találkozunk!
Ismét beszélhetek Judith nénivel – döbbent rá hirtelen túláradó
örömmel.
Margaret leugrott az ágyról. Az ajtóban megállt, és visszanézett a
nővérére.
 – Ugye tényleg lejössz? – kérdezte bizonytalanul.
– Tényleg – felelte Elena, erre Margaret elmosolyodott, és elindult
a folyosón.
Ahogy a húgát nézte, ismét lehengerelte, hogy milyen csodálatos
második – sőt, igazából harmadik – esélyt kapott. Egy percig csak
sütkérezett drága, kedves otthonában, eddig azt hitte, soha többé nem
térhet vissza ide. Hallotta Margaret vékony hangját, vidáman
csacsogott a konyhában, Róbert mély dörmögése válaszolt neki.
Minden baja ellenére olyan szerencsés, hogy hazatérhetett. Mi
lehetne ennél is csodásabb?
Könny szökött a szemébe, szorosan le is hunyta. Milyen ostoba
gondolat! Mi lehetne ennél is csodásabb? Ha az ablakpárkányon ülő
varjú Damon lett volna, ha Elena tudhatta volna, hogy a férfi csak rá
vár valahol, készen arra, hogy rávillantsa lusta mosolyát, vagy épp
szándékosan idegesítse, na, az ennél is csodásabb lett volna.
Elena kinyitotta a szemét, szaporán pislogott néhány másodpercig,
hogy elűzze a könnyeket. Nem zuhanhat össze. Most nem. Nem
akkor, amikor épp viszontláthatja a családját. Most mosolyogni,
nevetni fog, és megöleli a családtagjait. Majd később összeomlik,
átadja magát a mardosó fájdalomnak, és nem fojtja vissza a zokogást.
Végül is bőven van ideje meggyászolni Damont, hiszen az elvesztése
miatti fájdalom soha, de soha nem fog elmúlni.
 3.

vakító reggeli napfény beragyogta a hosszú, kanyargós

behajtót, amely a panzió mögötti garázshoz vezetett. Bárány-
felhőpamacsok úsztak a világoskék égen. E békés táj láttán szinte
lehetetlen volt elhinni, hogy bármi rossz is történhetett itt valaha.
Mikor legutóbb itt jártam – gondolta Stefan, ahogy felvette a
napszemüvegét –, mindez kopár pusztaság volt.
Miután a kicunék uralma alá került, Feli s Church háborús övezet
lett. Gyermekek fordultak szüleik ellen, kamaszlányok csonkították
meg saját magukat, a város félig elpusztult. Vér folyt az utcán,
fájdalom és szenvedés honolt mindenfelé.
Stefan mögött kinyílt a bejárati ajtó. Gyorsan megfordult, és látta,
hogy Mrs. Flowers lép ki a házból. Az öregasszony hosszú, fekete
ruhát viselt, szemét művirágokkal borított szalmakalap árnyékolta.
Fáradtnak és megviseltnek tűnt, mosolya azonban, mint mindig,
gyengéd volt.
– Stefan! – szólt. – Ma reggelre helyreállt a világ, annak rendje és
módja szerint. – Közelebb lépett, felnézett a fiú arcára, átható kék
szeméből sütött az együttérzés. Úgy tűnt, kérdezni szeretne valamit,
de mintha az utolsó pillanatban meggondolta volna magát, és inkább
azt mondta: – Meredith telefonált. Matt is. Akármilyen hihetetlen,
úgy tűnik, mind túléltük sértetlenül. – Egy pillanatra elhallgatott,
majd megszorította a fiú karját. – Majdnem mind.
 Valami fájdalmasan összeszorult Stefan mellkasában. Nem akart
Damonról beszélni. Nem bírt, még nem. Inkább fejet hajtott.
– Óriási hálával tartozunk önnek, Mrs. Flowers! – mondta,
gondosan megválogatva a szavait. – Ön nélkül esélyünk sem lett
volna legyőzni a kicunékat, ön tartotta fel őket, ön védelmezte a
várost oly sokáig. Örökre lekötelezett mindannyiunkat!
Mrs. Flowers még szélesebben mosolygott, egy még sosem látott
gödröcske jelent meg az egyik orcáján.
– Nagyon köszönöm, Stefan – feleke ugyanolyan szertartásosan. –
Megtiszteltetés volt a ti oldalatokon harcolni. – Sóhajtott, és
megveregette a fiú vállát. – Bár lassan mégiscsak öregszem: ma
legszívesebben egész nap a kerti székemben szunyókálnék. A gonosz
elleni harc jobban megvisel, mint régen.
Stefan a karját nyújtotta, hogy lesegítse a tornác lépcsőjén, az
asszony pedig ismét rámosolygott.
– Szólj Elenának, hogy elkészítem neki a kedvenc teasüteményét,
amint képes elszakadni a családjától, hogy meglátogasson! – mondta,
és a rózsakert felé indult.
Elena meg a családja. Stefan maga elé képzelte a szerelmét, amint
az ölébe veszi a kis Margaretet, selymes szőke haja a vállára hullik.
Elena kapott még egy esélyt, hogy igazi emberként éljen, és ez
mindennél többet ért.
Elena Stefan hibájából vesztette el az első életét: a fiú teljesen
biztos volt ebben, és mardosta a tudat. Katherine őmiatta jött Fell's
Churchbe, és végzett is Elenával. Stefan ezúttal gondoskodik a lány
védelméről.
 Egy utolsó pillantást vetett a rózsakertben ülő Mrs. Flowersre,
majd kihúzta magát, és belépett az erdőbe. Madarak csicseregtek az
erdő szélén, ahová még bejutott a napfény, de Stefan sokkal beljebb
igyekezett, a vén tölgyek és a sűrű aljnövényzet közé. Oda, ahol
senki sem láthatta, ahol vadászhatott.
Pár kilométer után megállt egy kis tisztáson, levette a
napszemüvegét, és hallgatózott. A közelben mozgást észlelt, valami
megreccsent egy bokor alatt. Egy nyúl volt az, szíve hevesen vert,
maga is reggelit keresett.
Stefan a nyúlra koncentrálta az elméjét. Gyere ide hozzám! –
gondolta kedvesen, meggyőzően. Erezte, hogy az állat egy pillanatra
megdermed, majd lassan, üveges szemmel kiugrándozik a bokor alól.
Készségesen jött Stefan felé, majd még egy kis telepatikus ráhatás
után megállt előtte. A fiú felemelte, a hátára fordította, hogy
hozzáférjen puha nyakához, ahol pulzusa lüktetett. Némán
bocsánatot kért az állattól, majd elhatalmasodott rajta az éhség,
szemfoga kiélesedett. Feltépte a nyúl torkát, lassan itta a vért,
igyekezett nem grimaszolni, ahogy megérezte az ízét.
Amíg Fell's Churchöt a kicunék fenyegették, Elena, Bonnie,
Meredith és Matt ragaszkodtak hozzá, hogy belőlük táplálkozzon,
tudva, hogy az emberi vér biztosítja a legtöbb erőt Stefannak a
harchoz. Vérük szinte nem is e világi volt: Meredithé tüzes és erős;
Matté tiszta és egészséges; Bonnie-é édes, akár a sütemény; Elenáé
mámorító és éltető. A nyúlvér undorító íze ellenére szemfoga
bizsergett az emléktől.
 Most azonban nem fog emberi vért inni, ezt elhatározta. Nem
engedheti meg magának, még akkor sem, ha valaki önként
ajánlkozik. Csak akkor, ha a barátait veszély fenyegeti. Fájdalmas
lesz visszaszokni az emberiről az állatvérre; jól emlékezett, milyen
volt először leszokni az emberi vérről – fájó szemfog, émelygés,
ingerlékenység, még tele gyomorral is az az érzet, hogy éhezik –, de
nem volt más választása.
Amikor a nyúl szívverése leállt, Stefan óvatosan kihúzta belőle a
fogát. Egy pillanatra a kezében tartotta az ernyedt testet, majd a
földre helyezte, és beborította levelekkel. Köszönöm, apróság! –
gondolta. Még mindig éhes volt, de egy életet már elvett ma reggel.
Damon kinevette volna, Stefan szinte hallotta is. A vajszívű
Stefan! – gúnyolódna, fekete szeme kissé szeretetteljes megvetéssel
hunyorogna az öccsére. – Annyit vívódsz a lelkiismereteddel, hogy
lemaradsz a vámpírlét legjobb részeiről, te ostoba!
Mintha a gondolataival idézte volna meg, egy varjú károgott a feje
fölött. Stefan egy másodpercig teljesen arra számított, hogy a madár
a föld felé zuhan, és átváltozik a bátyjává. Mivel semmi sem történt,
aprót nevetett a saját butaságán, de meglepődött, mert inkább kissé
sírósan hangzott.
Damon már nem tér vissza. A bátyjának vége. Több évszázadnyi
keserűség volt közöttük, de végre elkezdték rendbe hozni a
kapcsolatukat, összefogtak, hogy megküzdjenek a gonosszal, amelyet
mintha örökké vonzott volna Fell's Church, összefogtak, hogy
megvédjék tőle Elenát. Damon azonban meghalt, és Stefan magára
maradt a feladattal, hogy megvédje a lányt és a barátaikat.
 A félelem szúként rágta belülről. Rengeteg veszély fenyegette
őket. Az emberek olyan sebezhetőek, és már Elenának sem volt
különleges ereje, így ugyanolyan sebezhetővé vált ő is.
Ettől a gondolattól megfordult vele a világ, és azonnal futásnak
eredt. Egyenesen a lány háza felé tartott, az erdő túloldalára. Most
már az ő felelőssége Elenára vigyázni. Nem hagyja, hogy valaha is
bármi bántódása essék.
_________

Az emeleti folyosó majdnem ugyanolyan volt, mint Elena

emlékeiben: perzsaszőnyeggel borított fényes, sötét fapadló, néhány
asztalka mütyürökkel és fényképekkel, egy kanapé a bevezető útra
néző nagy kilátóablak közelében.
Elena azonban félúton a lépcső felé megtorpant, észrevett valamit,
ami eddig nem volt ott. Az egyik kisasztalon lévő ezüstkeretes fotók
között volt egy kép róla, Meredithről és Bonnie-ról, szorosan egymás
mellett, szélesen vigyorogva ballagási talárban meg sipkában,
büszkén lóbálták érettségi bizonyítványukat. Elena felvette a képet,
közelről szemügyre vette. Elballagott a középiskolából.
Furcsa volt ezt a másik Elenát látni, le sem tudta venni róla a
szemét, ahogy elegáns francia kontyba fogott szőke hajával, az
izgalomtól kipirult hamvas arcbőrével mosolygott a legjobb
barátnőivel, és a lány mindebből semmire sem emlékezett. Ez a
másik Elena olyan gondtalannak tűnt, csordultig örömmel,
reménnyel, jövőről szőtt elképzelésekkel. Ennek az Elenának
fogalma sem volt a Sötét Dimenzió borzalmairól, vagy arról, milyen
pusztítást végeztek a kicunék. Ez az Elena boldog volt.
Gyorsan megszemlélte a fotókat, és talált még néhányat, amelyet
még nem látott. Úgy tűnik, ez a másik Elena a Hóbál királynője lett,
pedig a lány emlékezett, hogy azt a címet a halála után Caroline
nyerte el. Ezen a képen azonban halványlila selyemben Elena
királynő tündökölt, körülötte udvarhölgyei: Bonnie fodros és aranyos
volt fényes kék taftruhájában; Meredith elegáns feketében; a
vörösesbarna hajú Caroline bosszúsnak tűnt, szűk, ezüstös ruhája
igen keveset bízott a képzeletre; Sue Carson csinos volt halvány
rózsaszín ruhájában, egyenesen a fényképezőgépbe mosolygott,
nagyon is életben volt. Ismét könny szökött Elena
szemébe.Megmentették. Elena, Meredith, Bonnie, Matt és Stefan
megmentették Sue Carsont.
Aztán Elena egy másik fényképre pillantott, amelyen Judith néni
állt hosszú, csipkés menyasszonyi ruhájában, Róbert büszkén
feszített mellette szmokingban. Ott volt velük a másik Elena,
láthatóan nyoszolyólányként, levélzöld ruhában, rózsaszín
rózsacsokorral. Mellette Margaret állt, fényes szőke fejecskéjét
szégyenlősen lehajtotta, fél kézzel Elena ruhájába kapaszkodott, bő
szoknyás, fehér koszorúslány-öltözékén széles zöld selyemöv
díszelgett, másik kezében pedig egy kosár rózsaszirmot szorongatott.
Elena reszkető kézzel tette le a képet. Úgy tűnt, mind nagyon jól
érezték magukat. Kár, hogy ő lemaradt róla.
 Odalent üveg koccant az asztalon, és hallotta Judith néni
nevetését. Félretéve új múltja furcsaságait, amelyeket még meg kell
ismernie, Elena lesietett a lépcsőn, hogy köszöntse a jövőjét.
Az ebédlőben Judith néni narancslevet töltött egy kék kancsóból,
míg Róbert tésztát kanalazott a gofrisütőre. Margaret a széke mögött
térdelt, heves párbeszédet adott elő a plüssnyuszija és játéktigrise
között.
Az öröm csordultig töltötte Elena szívét, szorosan átölelte Judith
nénit, és körbeforgatta. A narancslé nagy ívben spriccelt szét a
padlón.
– Elena! – dorgálta a néni, félig nevetve. – Mi ütött beléd?
– Semmi! Csak szeretlek, Judith néni – felelte a lány, és még
szorosabban ölelte. – Nagyon!
– Ó, Elena! – nézett rá gyöngéden nénikéje. – Én is szeretlek.
– És milyen gyönyörű napunk van – szólt Elena, ahogy arrébb
perdült. – Gyönyörű nap az életre. – Puszit nyomott Margaret szőke
hajára. Judith néni a papírtörlőért nyúlt.
Róbert megköszörülte a torkát.
– Vehetjük úgy, hogy megbocsátottad a múlt hétvégi büntetést?
Hoppá! Elena törte a fejét a válaszon, de miután hónapokig
egyedül élt, Judith néni és Róbert büntetése nevetségesnek tűnt. De
azért elkerekítette a szemét, és kellően bűnbánó arckifejezést öltött.
– Őszintén sajnálom, ami történt. Soha többé nem fog előfordulni.
– Bármiről legyen is szó.
Róbert láthatóan felengedett.
 – Szót se többet róla! – mondta nyilvánvaló megkönnyebbüléssel.
Forró gofrit csúsztatott Elena tányérjára, és odanyújtotta neki a
szirupot. – Terveztél mára valamit?
– Stefan értem jön reggeli után – felelte a lány, majd elhallgatott.
Mikor legutóbb beszélt Judith nénivel, a katasztrofális alapítók napi
felvonulása után, a nagynénikéje és Róbert határozottan Stefan-
ellenesek voltak. A város nagy részével egyetemben azzal
gyanúsították, hogy ő a felelős Tanner tanár úr haláláért.
Ebben a világban azonban láthatóan semmi bajuk nem volt
Stefannal, mert Róbert egyszerűen bólintott. Aztán Elenának eszébe
jutott, hogy ha az Őrök megtették, amit kért, akkor Tanner tanár úr
életben van, tehát nem is gyanúsíthatták Stefant a megölésével... Jaj,
minden olyan zavaros lett!
Folytatta hát:
– Lógunk a városban, talán összefutunk Meredithszel meg a
többiekkel. – Alig várta, hogy láthassa a várost a régi fényében,
biztonságban, és hogy Stefannal lehessen, végre egyszer nem valami
szörnyű gonosz ellen küzdve, csak normális párként.
Judith néni vigyorgott.
– Szóval még egy lustálkodós nap, mi? Örülök, hogy kiélvezed a
nyarad, mielőtt egyetemre mennél, Elena. Egész évben szorgalmasan
tanultál.
– Uhum – felelte Elena semmitmondóan, és nekiesett a gofrijának.
Remélte, hogy az Őrök bejuttatták a Dalcrestbe, a pár órára lévő kis
egyetemre, ahogy kérte.
 – Ülj az asztalhoz, Maggie! – mondta Róbert, miközben
megvajazott neki egy gofrit. Margaret felmászott a székre, és Elena
mosolygott a férfi arcára kiült gyengédség láttán. Nyilvánvalóan a
saját kislányának tekintette Maggie-t.
Margaret elkapta a nővére pillantását, felmordult, és felé lökte a
játéktigrist az asztalon. Elena összerezzent. A kislány vicsorgott, arca
egyszeriben elvadult kifejezést öltött.
–  Meg akar enni a nagy fogával! – mondta Margaret, gyermeki
hangja durvára változott. – Mindjárt elkap!
– Margaret! – dorgálta Judith néni. Elena megborzongott.
Margaret pillanatnyi vadsága a kicunékra emlékeztette, az általuk
megőrjített lányokra. Ám a húga szélesen elvigyorodott, és a tigris
orrát nővére karjához dörgölte.
Csöngettek. Elena magába tömte az utolsó falat gofrit.
– Itt van Stefan! – mondta teli szájjal. – Sziasztok! – Megtörölte a
száját, és megnézte a haját a tükörben, majd ajtót nyitott.
Stefan állt az ajtóban; fess volt, mint mindig. Elegáns, olasz
vonások, magasan ülő arccsont, klasszikus egyenes orr, érzéki ívű
száj. Fél kezében lazán lógatta napszemüvegét, levélzöld szeméből
tiszta szerelem sugárzott Elenára. A lány szája akaratlanul is széles
mosolyra húzódott.
Jaj, Stefan – mondta gondolatban a fiúnak –, annyira, annyira
szeretlek! Olyan csodás itthon lenni. Egyre csak arra gondolok,
mennyire hiányzik Damon, és hogy bárcsak másként tettünk volna
valamit, akármit, hogy sikerüljön megmentenünk... nem mintha
szeretnék nem rá gondolni... de nem tehetek róla, boldog is vagyok!
 Ácsi! Olyan érzése támadt, mint amikor hirtelen fékezéskor az
embert visszarántja a biztonsági öv.
Elena elküldte ugyan Stefannak a szavakat, és velük együtt egy
nagy hullám gyengédséget meg szerelmet, válasz azonban nem
érkezett, sem viszonzott érzelem. Mintha láthatatlan fal húzódott
volna közte és Stefan között, meggátolva, hogy szavai elérjenek a
fiúhoz.
– Elena? – kérdezte Stefan hangosan, lelohadó mosollyal.
Ó! Elenának erről fogalma sem volt. Eszébe sem jutott.
Amikor az Örök elvették az erejét, biztosan mindent elvettek. Még
a Stefannal összekötő telepatikus kapcsolatát is. Nem egyszerre...
Biztos volt benne, hogy még az után is, hogy Bonnie-val megszakadt
a kapcsolata, hallotta Stefant, el tudta érni az elméjét. Mostanra
azonban végleg odalett.
Előrehajolt, megragadta Stefan ingét, magához húzta a fiút, és
szenvedélyesen megcsókolta.
Hála istennek! – gondolta, ahogy elöntötte az ismerős,
megnyugtató érzet, amint elméjük összefonódik. Stefan ajka
csókolózás közben mosolyra húzódott.
Azt hittem, elveszítettelek – gondolta Elena – hogy többé már így
sem érhetlek el. Tudta, hogy volt telepatikus kapcsolatukkal
ellentétben gondolatai így nem szavakként, hanem képekben,
érzelmekként érik el Stefant. A fiútól szavak nélküli, apadhatatlan
szerelem áradt felé folyamatosan.
 Valaki nyomatékosan megköszörülte mögöttük a torkát. Elena
vonakodva eleresztette Stefant, és ahogy megfordult, látta, hogy
Judith néni figyeli őket.
Stefan feszengve, elvörösödve kihúzta magát, kissé nyugtalanul
nézett. Elena elvigyorodott. Imádta, hogy Stefan megjárta a poklok
poklát – szó szerint –, de az ő nagynénjét még mindig fél
felbosszantani. A fiú karjára tette a kezét, próbált üzenni neki, hogy
Judith néni most már elfogadja a kapcsolatukat, az asszony meleg
mosolya és üdvözlete azonban magáért beszélt.
– Szervusz, Stefan! Ugye hazaérsz hatra, Elena? – kérdezte Judith
néni. – Róbertnek sokáig fog tartani a megbeszélése, úgyhogy
gondoltam, te, Margaret meg én csaphatnánk egy csajos estét. –
Reménykedve, mégis habozva tette fel a kérdést, mintha egy olyan
ajtón kopogtatna, amelyet becsaphatnak előtte. Elenának görcsbe
rándult a gyomra a bűntudattól. A nyáron kerültem Judith nénit?
El tudta képzelni, hogy ha nem halt volna meg, talán alig várta
volna, hogy nekivághasson a nagybetűs életnek, és idegesítette volna
a család, aki otthon, biztonságban szerette volna tudni. Ez az Elena
azonban okosabb volt ennél: tudta, milyen szerencsés, hogy Judith
néni és Róbert részei az életének. és úgy tűnt, ennek az Elenának sok
mindent kell jóvátennie.
– Remekül hangzik! – felelte vidáman, tündöklő mosolyt
villantva. – Meghívhatom Bonnie-t és Mereditht is? Tuti imádnának
egy csajos estét. – És nem lenne rossz, gondolta, a barátnőivel lenni,
akiknek hozzá hasonlóan fogalmuk sincs, mi történt Fell's Churchnek
ebben a verziójában.
 – Csodás – mondta Judith néni, boldogabbnak és nyugodtabbnak
tűnt. – Jó mulatást, fiatalok!
Ahogy Elena kilépett a házból, Margaret kiszaladt a konyhából.
– Elena! – kiáltotta, és szorosan átölelte a derekát. A lány lehajolt,
és megpuszilta húga feje búbját.
– Később találkozunk, nyuszikám! – mondta.
Margaret intett Elenának és Stefannak, hogy térdeljenek le, majd a
fülükhöz hajolt.
– De most el ne felejtsetek visszajönni! – suttogta, mielőtt
visszament volna a házba.
Elena egy másodpercig dermedten térdelt. Stefan megszorította a
kezét, felhúzta, és a lány még a telepatikus kapcsolatuk nélkül is
tudta, hogy ugyanarra gondolnak.
Miután elindultak a háztól, Stefan a vállánál fogva maga felé
fordította. Elena szemébe nézett, majd közelebb hajolt hozza és lágy
csókot nyomott az ajkára.
– Margaret kislány – mondta határozottan. – Lehet, hogy csak azt
nem akarja, hogy elköltözzön a nővére. Talán aggódik, mert
hamarosan egyetemre mész.
– Talán – suttogta Elena, ahogy Stefan átkarolta. Belélegezte friss,
erdőt idéző illatát, érezte, hogy lélegzése lelassul, gyomorgörcse
feloldódik.
– És ha baj van – mondta lassan –, azt is megoldjuk. Mint mindig.
Most viszont meg akarom nézni, mit kaptunk az Őröktől.
 4.

lenát leginkább az apró változtatások lepték meg. Azt várta

az Őröktől, hogy állítsák helyre Fell's Church városát. Azok
így is tettek.
Amikor legutóbb látta a várost, a házak jó egynegyede romokban
hevert. Leégtek vagy összedőltek, egyes épületek teljesen
elpusztultak, másoknak egy része még állt, rendőrségi szalag lifegett
gyászosan a bejáratuk maradékán. A tönkretett otthonok körül, fölött
furcsán nőttek-nyújtóztak a fák és bokrok, indák kúsztak a romokon,
így a városka utcái ősi dzsungelnek tűntek.
Fell's Church most – nagyjából – olyan volt megint, amilyennek
Elena emlékezett rá. Egy képeslapra illő, tökéletes déli kisváros,
amelyben a nagy tornácú házakat figyelmesen gondozott virágos
kertek és nagy, vén fák vették körül. Tűzött a fény, a meleg levegő
egy újabb forró, párás virginiai nyári napot ígért.
Néhány saroknyiról fojtottan odáig hallatszott egy fűnyíró
berregése, és frissen vágott fű illata töltötte be a levegőt. A sarki
házban lakó Kinkade gyerekek felállították a hálót, és lelkesen
tollasoztak; a legkisebb leányka integetett Elenának és Stefannak,
ahogy elmentek mellettük. Élete eddigi összes hosszú, júliusi napjára
emlékeztette a lányt minden.
Azonban nem egy az egyben kérte vissza a régi életét. Azt akarta,
hogy Fell's Church olyan legyen, amilyen most, hónapokkal később
lett volna, ha Elena végzős középiskolai évének kezdetén nem jelent
volna meg a városban a gonosz.
De eszébe sem jutott, milyen kizökkentő lesz a sok apró változás.
A következő utcában álló, koloniális stílusban épült kis ház meglepő
módon rózsaszínben pompázott, az előtte lévő öreg tölgyfát pedig
kivágták, virágos bokor került a helyére.
– Nahát! – fordult Elena Stefanhoz, ahogy elmentek a ház mellett.
– Mrs. McCloskey biztosan elhunyt vagy idősek otthonába költözött.
– A fiú értetlenül nézett rá. – Ő biztosan nem hagyta volna ilyen
színűre festeni a házát. Biztosan új lakók költöztek ide – magyarázta,
és kissé megborzongott.
– Mi a baj? – kérdezte Stefan azonnal, szokás szerint tökéletesen
átérezte a hangulatát.
– Semmi, csak... – Elena mosolyogni próbált, és a füle mögé
simított egy selymes hajtincset. – Gyerekkoromban mindig adott
nekem sutit. Fura rádöbbenni, hogy talán természetes halált halt,
mialatt mi nem voltunk itt.
Stefan bólintott, és némán sétáltak tovább, Fell's Church kis
belvárosába. Elena épp szólni akart, hogy a kedvenc kávézójából
drogéria lett, ám ehelyett megragadta a fiú karját.
– Stefan! Nézd!
Isobel Saitou és Jim Bryce jött feléjük.
– Isobel! Jim! – kiáltotta a lány boldogan, és odaszaladt hozzájuk.
Isobel azonban sóbálvánnyá vált, amikor megölelte, Jim pedig
furcsán nézett rá.
– Ööö... szia... – szólt Isobel tétovázva.
 Elena azonnal hátralépett. Hoppá! Lehet, hogy ebben az életben
nem is ismeri Isobelt? A régiben együtt jártak iskolába. Jim randizott
párszor Meredithszel, mielőtt Isobellel kezdett volna járni, bár Elena
nem ismerte valami jól. Ám az lehet, hogy mielőtt a kicunék a
városba érkeztek volna, egy szót sem szólt a csendes, szorgalmas
Isobel Saitou-hoz.
Elena agya vadul pörgött, igyekezett kitalálni, hogy kerüljön ki
ebből anélkül, hogy őrültnek tűnjön. Lelkét azonban elárasztotta a
boldogság, képtelen volt nagyon komolyan venni a problémát.
Isobelnek semmi baja. Annyit szenvedett a kicunék miatt:
szörnyűségesen összeszurkálta magát, és olyan durván elmetszette a
nyelvét, hogy még a rontástól megszabadultan is akadozva beszélt.
Még rosszabb, hogy a kicune istennő végig Isobelék házában élt: a
nagymamának adta ki magát.
És szegény Jim... Miután Isobel megfertőzte, Jim is pusztítani
kezdte önmagát, a saját húsát rágta le. Most mégis itt állt előttük,
olyan jóképűen és gondtalanul – bár egy kicsit értetlenül –, mint
azelőtt.
Stefan szélesen elmosolyodott, Elena pedig nem bírta abbahagyni
a kuncogást.
– Bocs, srácok, én csak... úgy örülök, hogy ismerős arcokat látok a
suliból. Azt hiszem, máris hiányzik a jó öreg Róbert E. Lee
Gimnázium. Ki hitte volna?
Elég gyenge kifogás volt, de Isobel és Jim mosolyogva
rábólintottak. Jim esetlenül megköszörülte a torkát, és azt mondta:
– Igen, egész jó év volt, mi?
 Elena ismét nevetett. Nem bírta megállni. Jó év.
Néhány percig még csevegtek, aztán Elena könnyeden
megkérdezte:
– Nagymamád hogy van, Isobel? A lány értetlenül nézett rá.
– A nagymamám? – kérdezett vissza. – Biztos valaki más
nagyijára gondolsz. Nekem évekkel ezelőtt meghalt mindkét
nagymamám.
– Jaj, bocs, tévedtem. – Elena elköszönt, és sikerült türtőztetnie
magát, amíg Isobel és Jim hallótávolságon kívül nem értek. Aztán
megragadta Stefan karját, maga felé húzta a fiút, és hevesen
megcsókolta. Érezte, hogy boldogság és örömujjongás áramlik
köztük.
– Sikerült! – lelkendezett a csók után. – Jól vannak! És nem csak
ők. – Kijózanodva felnézett a fiú zöld szemébe, amely egyszerre volt
komoly és kedves. – Valami nagyon fontosat és csodásat tettünk,
igaz?
– Igaz – helyeselt Stefan, de Elenának akaratlanul is feltűnt a
komorság a hangjában.
Kéz a kézben sétáltak, és anélkül, hogy megbeszélték volna, a
város széle felé indultak, átmentek a Wickery-hídon, fel a dombra.
Elértek a temetőbe, elhaladtak a romtemplom mellett, ahol Kathe-
rine valaha bujkált, le a kis völgybe, ahová az újabb sírok kerültek.
Elena és Stefan leültek a gondosan lenyírt fűbe, a „Gilbert" feliratú
nagy márvány sírkő elé.
– Szia, anya! Szia, apa! – suttogta a lány. – Ne haragudjatok, hogy
ilyen sokáig nem jöttem!
 Régi életében sokszor meglátogatta a szülei sírját, csak hogy
beszéljen hozzájuk. Úgy érezte, valahogy meghallják, hogy a létezés
bármely magasabb fokára léptek is, onnan drukkolnak neki. Mindig
jobban érezte magát, miután megosztotta velük a problémáit, és
mielőtt ilyen bonyolulttá vált az élete, mindent el is mesélt nekik.
Kinyújtotta a kezét, gyengéden megérintette a sírkőre vésett
neveket és dátumokat. Lehajtotta a fejét.
– Én tehetek a halálukról – mondta. Stefan tiltakozón hümmögött,
erre Elena feléje fordult. – Igenis én – erősködött, csípett a szeme. –
Az Őrök megmondták.
Stefan sóhajtott, és megcsókolta a homlokát.
– Az Őrök téged akartak megölni – felelte. – Hogy besorozzanak.
Ehelyett véletlenül a szüléidet ölték meg. Annyira a te hibád, mintha
rád lőttek volna, de elhibázták.
– De a kritikus pillanatban eltereltem apám figyelmét, és balesetet
okoztam – mondta Elena, és összegörnyedt.
– Ezt állítják az Őrök – felelte Stefan. – De ők úgy fogalmaznak,
hogy ne az ő hibájuknak tűnjön. Nem szeretik bevallani, hogy
követnek el hibát. A tény az, hogy a szüleid halálát okozó baleset
nem történt volna meg, ha nincsenek ott az Őrök.
A lány lehajtotta a fejét, hogy elrejtse könnyes szemét. Azt
gondolta, Stefannak igaza van, de akkor sem bírta elhallgattatni a
fejében zúgó éntehetekrólaéntehetekróla kórust.
Ibolya nőtt tőlük balra, szedett néhányat meg egy marék
boglárkát. Stefan csatlakozott hozzá, egy sárga, harang alakú
virágokkal teli szár sasfüvet hozott a lány kis vadvirágcsokrához.
 – Damon sosem bízott az Örökben – mondta halkan. – Nem
csoda, nem tartják valami sokra a vámpírokat. De amúgy is... – Egy
közeli sírkő mellett növő, magas szál vadmurokért nyúlt. – Damon
remek érzékkel szagolta ki a hazugságot, akár magának hazudott
valaki, akár másnak. Gyerekkorunkban volt egy tanítónk, nem is
akárki, egy pap, akit én kedveltem, apám is bízott benne, Damon
viszont utálta. Amikor a pasas lelépett apám aranyával és egy
környékbeli fiatal hölggyel, egyedül Damon nem volt meglepve. –
Stefan Elenára mosolygott. – Azt mondta, hogy a papnak a szeme se
állt jól. Hogy túl mézesmázosan beszélt. – A fiú vállat vont. –
Apámnak és nekem semmi sem tűnt fel. De Damonnak igen. Elena
tétován elmosolyodott.
– Mindig rájött, ha nem voltam vele teljesen őszinte. – Hirtelen
bevillant egy emlék: Damon mély, sötét tekintete rabul ejti az övét,
pupillája kitágul, akár egy macskáé, lehajtja a fejét, hogy ajkuk
összeérjen. Elena elkapta a pillantását Stefan kedves, zöld szeméről,
ami annyira különbözött Damon sötét tekintetétől, és a virágok köré
csavarta a murok vastag szárát. Az így összekötött csokrot a szülei
sírjára helyezte.
– Hiányzik – mondta Stefan halkan. – Volt idő, amikor azt
hittem... Amikor megkönnyebbültem volna, hogy meghalt. De
annyira örülök, hogy kibékültünk, hogy megint testvérek lettünk a
halála előtt. – Gyengéden megfogta a lány állat, és felemelte a fejét,
hogy tekintetük ismét találkozzon. – Tudom, hogy szeretted őt,
Elena. Semmi baj. Nem kell titkolnod.
Elenának fájdalmában elakadt a lélegzete.
 Mintha egy sötét lyuk tátongott volna a belsejében. Nevetett,
mosolygott, álmélkodott a helyrehozott város láttán; szerette a
családját; de közben egyre kínozta a tompa fájdalom, ez a szörnyű
veszteségérzet.
Végre hagyta kibuggyanni a könnyeit, és Stefan karjába vetette
magát.
– Ó, szerelmem! – csuklott el Stefan hangja, és együtt sírtak,
egymás melegségében vigasztalódva.
*
Sokáig hullott a hamueső. Mire elállt, a Seholföld kis holdját
belepte a vastag, tapadós porréteg. Itt-ott opálos fényű folyadék gyűlt
tócsába az elszenesedett feketeségen, egy olajfolt festett rá
szivárványt.
Semmi sem mozdult. Most, hogy a Nagy Fa elporladt, semmi sem
élt a helyén.
Mélyen a pusztulásba döntött hold felszíne alatt egy test hevert. A
férfi megmérgezett vére nem áramlott, teste mozdulatlanul,
érzéstelenül, vakon hevert. A bőrét átitató folyadék azonban táplálta,
és a mágikus lét lassú pulzusa állhatatosán lüktetett benne.
Időről időre felpislákolt benne az öntudat szikrája. Elfelejtette,
hogy kicsoda, és hogy hogyan halt meg. De mélyen belül szólt egy
hang, egy lágy, kedves hang, amelyet jól ismert, és azt mondta: Most
már hunyd le a szemed! Aludj el szépen! Aludj el! Aludj!
Megnyugtató volt, és öntudata utolsó szikrája igyekezett még egy
pillanatig ébren maradni, csak hogy hallhassa. Nem jutott eszébe,
kinek a hangja az, bár valamiért napsütésre, aranyra és lazúrkőre
emlékeztette.
Aludj! Elfáradt, az utolsó szikra is elhalványult, de semmi baj.
Minden meleg és kényelmes, és most már készen áll, hogy elaludjon.
Ez a hang majd elvezeti oda, ahol... ahová tart, bárhol is legyen az.
Ahogy az öntudat szikrája végleg kialudni készült, egy másik
hang – egy élesebb, parancsolóbb hang, olyasvalaki hangja, aki
hozzászokott, hogy engedelmeskednek az utasításainak – szólalt meg
benne.
A lánynak szüksége van rád. Veszélyben van.
Nem alhat el. Még nem. A hang fájdalmasan húzta magával, az
élethez kötötte.
Metsző hirtelenséggel rázkódott meg minden. Mintha
kiszakították volna a gyengéd, kellemes helyről, egyszeriben
dermesztő hideg lett. Mindene fájt.
A mélyen a hamuba temetett ujjak megrándultak.
 5.

zgatott vagy, hogy Alaric holnap érkezik? – kérdezte Matt. –

Azt a Celia nevű kutatónőt is magával hozza, ugye?
Meredith mellkason rúgta.
– Aú! – Matt hátratántorodott, védőöltözete ellenére is elállt a
lélegzete. Meredith megperdült és oldalba rúgta, a fiú térdre esett,
alig bírta felemelni a kezét és kivédeni egy arcát megcélzó ütést.
– Aú! – ismételte. – Meredith, időt kérek, jó?
A lány kecses tigrisállásba ereszkedett, hátul lévő lábán nyugodott
a testsúlya, az elöl lévővel lábujjhegyre állt. Arca nyugodt volt,
tekintete higgadt, éber. Úgy festett, mint aki az első hirtelen
mozdulatra Mattre veti magát.
Amikor megérkezett, hogy Meredithszel mérkőzzön – hogy
segítsen neki formában tartani démonvadászkészségeit –, Matt nem
értette, miért kap sisakot, fogvédőt, kesztyűt, lábszárvédőt és
mellényt, míg a lány csak sima fekete tréningruhát viselt.
Most már értette. Esélye sem volt akár egyetlen ütést mérni
Meredithre, az meg kegyetlenül elverte. Benyúlt a mellénye alá, és
gyászosan masszírozta az oldalát. Remélte, hogy nem repedt el a
bordája.
– Folytathatjuk? – kérdezte a lány, és kihívóan megemelte
szemöldökét.
– Könyörgök, Meredith, ne! – Matt megadóan felemelte a kezét. –
Tartsunk szünetet! Úgy érzem, mintha órák óta ütlegelnél.
 Meredith a család pihenőhelyiségének sarkában lévő kis hűtőhöz
lépett, egy üveg vizet dobott a fiúnak, majd leült mellé a szőnyegre.
– Bocsi Lehet, hogy egy kicsit elragadott a hév. Még sosem
mérkőztem baráttal.
Miközben nagyot kortyolt a hűvös italból, Matt körülnézett, majd
megrázta a fejét.
– Nem tudom, hogy bírtál ilyen sokáig titkolózni erről a helyről. –
Az alagsori helyiséget tökéletes edzőteremmé alakították át:
dobócsillagok, kések, kardok és különféle botok függtek a falon;
bokszzsák lógott az egyik sarokban, egy másikba pedig kipárnázott
bábut támasztottak. A padlón birkózószőnyegek feküdtek, az egyik
falat tükör borította. A szemközti fal közepén függött a harci karó:
egy különleges fegyver a természetfölötti elleni küzdelemre, amely
generációról generációra szállt Meredith családjában. Halálos volt,
de ránézésre elegáns, markolatát drágakövekkel rakták ki, két végét
ezüst, fa és fehér kőrisszegecsek, valamint méreggel töltött tűk
borították. Matt gyanakodva nézegette.
– Hát – felelte Meredith, elfordítva a pillantását –, a Suarez család
mindig is remekül titkolózott. – Nekiállt egy taekwondo
formagyakorlatnak: L alakú készenléti állás, keresztezett alkarral
hárítás, támadóállás, majd ellentétes oldali, középső szekcióra
irányuló ütés. Könnyed mozgásával, sötét tréningruhájával egy
karcsú, fekete macskára emlékeztetett.
Néhány másodperccel később Matt visszacsavarta a flakon
kupakját, talpra vergődött, és elkezdte utánozni a lány mozdulatait.
Kettős, előre irányuló rúgás bal lábbal, bal oldali belső hárítás, dupla
öklös ütés. Tudta, hogy egy ütemmel le van maradva, lassúnak és
bénának érezte magát Meredithhez képest, de összevont
szemöldökkel koncentrált. Mindig is jó sportoló volt. Ezt is képes
megtanulni.
– Egyébként meg egyszerűen nem hívtam le senkit a pincébe –
mondta Meredith félmosollyal egy gyakorlat végeztével. – Annyira
nem volt nehéz eltitkolni. – A tükörben figyelte Mattét. – Nem, alul
háríts a bal kezeddel, felül meg a jobbal, így! – Ismét megmutatta a
mozdulatot; a fiú utánozta.
– Oké, értem – felelte Matt, csak fél füllel figyelt a szavakra,
inkább a beállásra összpontosított. – De nekünk akkor is
elmondhattad volna. Mi vagyunk a legjobb barátaid. – Bal lábbal
előrelépett, és utánozta Meredith hátúira irányuló könyökcsapását. –
Legalábbis a Klausszal és Katherine-nel történtek után elmondhattad
volna – helyesbített. – Előtte biztosan őrültnek nézünk.
Meredith vállat vont, és leengedte a kezét. Matt szintúgy, csak
azután jött rá, hogy a mozdulat nem a taekwondo formagyakorlat
része.
Egymás mellett álltak, mindketten a másikat nézték a tükörben.
Meredith hűvös, elegáns arca sápadt és beesett volt.
– Úgy neveltek, hogy tartsam a legnagyobb titokban a család
démonvadász-hagyományát – mondta. – Eszembe sem jutott, hogy
bárkinek is elmondjam. Még Alaric se tudja.
Matt elfordult Meredith tükörképétől, és magára a lányra meredt.
Alaric és Meredith szinte jegyben jártak. Mattnek még sosem volt
ilyen komoly kapcsolata – Elena volt az egyetlen lány, akibe már
majdnem szerelmes lett, de annak persze már annyi –, viszont úgy
hitte, hogy ha az ember odaadja valakinek a szívét, akkor annak
mindent elmond.
– Alaric nem paranormális dolgokat kutat? Szerinted ő nem értene
meg?
Meredith a homlokát ráncolva ismét vállat vont.
– Talán – felelte ingerülten, elutasítóan –, de ugyanannyira nem
akarom, hogy engem vizsgáljon vagy kutasson, amennyire azt sem,
hogy kiakadjon. De mivel te és a többiek már tudjátok, neki is el kell
mondanom.
– Hm! – Matt ismét fájós oldalát dörzsölte. – Ezért estél nekem
ilyen agresszíven? Mert aggaszt, hogy el kell neki mondanod?
A lány a szemébe nézett. Még mindig feszült volt az arca, de
pajkos fény csillant a tekintetében.
– Agresszíven? – kérdezte édesen, és ismét felvette a tigrisállást.
Matt szája széle mosolyra görbült. – Ez csak a bemelegítés volt!
Elena kissé megdöbbent és elborzadt, amikor meglátta, miféle
éttermet választott Judith. Régimódi, pénzbedobós játékgépek
sípoltak hivalkodóan. Minden egyes asztal fölött egy csokor élénk
színű léggömb díszelgett, és különféle dalok keveredtek az étterem
minden sarkából, mert az éneklő pincérek megállás nélkül szolgálták
fel a pizzát. Mintha száz meg száz kisgyerek rohangált volna fel-alá
rikol-tozva, nevetve.
Stefan elkísérte az étteremhez, de miután rémült pillantást vetett a
neonszínű belső térre, inkább nem ment be.
 – Ó, nem akarok betolakodni a lánybulira – mondta bizonytalanul,
és olyan gyorsan eltűnt, hogy Elena azt gyanította, vámpírsebességét
vetette latba.
– Áruló – dünnyögte, majd óvatosan kinyitotta az élénk rózsaszín
ajtót. A temetőben Stefannal töltött idő után erősebbnek és
boldogabbnak érezte magát, de itt se bánt volna némi támogatást.
– Üdv a Vidámvárosban! – csipogta egy mesterkélten derűs pin-
cérnő. – Egyszemélyes asztalt kérsz, vagy már várnak a többiek?
Elena visszafojtotta a borzongást. El sem tudta képzelni, hogy
valaki egyedül üljön be egy ilyen helyre.
– Azt hiszem, már látom is a többieket – mondta udvariasan,
miután észrevette az egyik sarokból integető nagynénjét.
– Így képzeled te a csajos bulit, Judith néni? – kérdezte, ahogy az
asztalhoz ért. – £n egy barátságos bisztróra gondoltam.
A nő a helyiség túloldala felé biccentett. Elena odanézett, és
meglátta a húgát, amint lelkesen játszik az egyik automatán.
– Állandóan felnőtt helyekre cipeljük Margaretet, és elvárjuk tőle,
hogy viselkedjen – magyarázta Judith néni. – Úgy gondoltam, ideje,
hogy ő is jól érezhesse magát. Remélem, Bonnie és Meredith se fogja
bánni.
– Határozottan úgy tűnik, hogy jól érzi magát – felelte Elena,
ahogy kishúgát figyelte. Eszébe jutott, milyen ideges és feszült volt
tavaly Margaret: ősszel felzaklatták a Fell's Church-i titokzatos
események, meg Elena veszekedései Judith nénivel és Róberttel,
aztán persze letaglózta a nővére halála. Elena a tragédia után az
ablakon át figyelte Margaretet, és látta zokogni. A kislány többet
szenvedett, mint amennyit egy ötévesnek szabad lenne, még ha most
már nem is emlékszik semmire.
Megvédelek, Margaret! – ígérte magában Elena hevesen, ahogy
nézte a húga arcán ülő elszánt figyelmet, amivel a régimódi játékra
összpontosított. Soha többé nem kell olyan szomorúnak lenned ebben
az életben.
– Jönnek a lányok? – érdeklődött óvatosan Judith néni. – Végül
meghívtad őket?
– Ó! – zökkent ki Elena a mélázásból. Elvett egy marék
pattogatott kukoricát az asztal közepén lévő kosárból. – Mereditht
nem tudtam elérni, de Bonnie jön. Neki tetszeni fog ez a hely.
– Naná, hogy tetszik, imádom az egészet! – helyeselt egy, hang a
háta mögött. Elena megfordult, és azonnal meglátta Bonnie selymes,
göndör, vörös fürtjeit. – Főleg az arckifejezésedet, Elena. – Bonnie
nagy barna szemében derű táncolt. A két barátnő pillantásában benne
volt mindaz a visszatértünk, visszatértünk, megkaptuk, amire
vágytunk, és Feli s Church ismét olyan, amilyennek lennie kell, amit
nem mondhattak ki Judith néni előtt. Egymás karjába borultak.
Elena szorosan ölelte Bonnie-t, aki egy pillanatra a vállába
temette az arcát. Törékeny teste kissé reszketett a karjában, és Elena
rádöbbent, nem csak ő van félúton a boldogság és a bú között.
Rengeteget nyertek... de nagyon magas árat fizettek érte.
– Sőt – mondta Bonnie visszafogott vidámsággal, ahogy elengedte
Elenát –, a kilencedik szülinapomat egy nagyon hasonló helyen
ünnepeltem. Emlékszel a Hókuszpókusz Grillre? Az volt a legme-
nöbb hely általános iskolás korunkban. – Szeme talán könnyektől
ragyogott ugyan, de állat elszántan felszegte. Elena csodálattal
döbbent rá, hogy Bonnie jól akar mulatni, akár az élete árán is.
– Emlékszem arra a zsúrra – felelte, ugyanolyan könnyedén. – A
tortádon valami fiúegyüttes képe volt.
– Korán értem – mesélte Bonnie vidáman Judith néninek. –
Sokkal hamarabb rákattantam a fiúkra, mint a barátnőim.
A nagynéni felnevetett, és az asztalukhoz intette Margaretet.
– Jobb, ha még a műsor előtt rendelünk – mondta.
Elena elkerekedett szemmel tátogta Bonnie-nak, hogy „Műsor?",
mire barátnője vigyorogva vállat vont.
– Tudjátok, mit ennétek? – kérdezte Judith néni.
– Van itt más is pizzán kívül? – tudakolta Elena.
– Csirkekrokett – felelte Margaret, és leült az egyik székre. – Meg
hot dog.
Elena elmosolyodott húga borzas haja és boldog arckifejezése
láttán.
– Te mit kérsz, nyuszikám? – kérdezte.
– Pizzát! – válaszolt Margaret. – Pizzát, pizzát, pizzát!
– Akkor én is pizzát kérek – döntött Elena.
– Az itt a legfinomabb – helyeselt a húga. – A hot dognak fura íze
van. – Ficánkolt a széken. – Elena, jössz a balettbemutatómra? –
kérdezte.
– Mikor lesz? Margaret elfintorodott.
– Holnapután – felelte. – Hiszen tudod.
Elena gyorsan Bonnie-ra pillantott, akinek elkerekedett a szeme.
 – A világért se hagynám ki! – mondta szeretetteljesen Margaret-
nek. Húga határozottan bólintott, és felállt a székéből, hogy elérje a
pattogatott kukoricát.
Judith néni dorgálását és a félig-meddig dallamosán éneklő pincér
érkezését kihasználva Bonnie és Elena lopva összemosolyogtak.
Balettbemutatók. Éneklő pincérek. Pizza. Jó volt a változatosság
kedvéért ebben a világban élni.
 6.

ásnap is verőfényes, meleg, szép nyári napra virradt. Elena

lustán nyújtózkodott kényelmes ágyában, majd pólót és
rövidnadrágot vett, és lement a konyhába egy tál gabonapelyhet
reggelizni.
Judith néni épp Margaret haját fonta be az asztalnál.
– Reggelt! – mondta Elena, és tejet öntött a tálkába.
– Szia, álomszuszék! – felelte Judith néni, húga pedig fülig érő
szájjal, lelkesen integetett. – Maradj nyugton, Margaret! Piacra
megyünk – mondta Elenának. – Te mit csinálsz ma?
A lány lenyelte a gabonapelyhet.
– Kimegyünk Alaric meg az ismerőse elé a vasútállomásra, aztán
velük leszünk – felelte.
– Az meg ki? – kérdezte összehúzott szemmel Judith néni. Elena
zavarba jött.
– Ó, ö, emlékszel, Tanner tanár urat helyettesítette toriból tavaly –
nyögte; fogalma sem volt, hogy ebben a világban ez igaz-e.
Judith néni rosszallóan nézett.
– Nem idős ő ahhoz, hogy középiskolás lányokkal lógjon? Elena a
szemét forgatta. – Már nem vagyunk középiskolások, Judith néni.
Alaric alig hat évvel idősebb nálunk. És nem csak lányok leszünk ott.
Matt és Stefan is jönnek.
Ha Judith néni így reagált arra a hírre, hogy Alarickel
barátkoznak, Elena meg tudta érteni, miért óvakodott Meredith
világgá kürtölni a kapcsolatát a férfival. A legokosabb volt várni pár
évet, amíg az emberek már felnőttként gondolnak Meredithre. Itt
senki sem tudta, mit élt át és tett már a lány, számukra csak egy
átlagos tizennyolc évesnek tűnt.
Szerencse, hogy Judith néni nem tudja, hogy Stefan ötszáz évvel
idősebb nálam – gondolta elfojtott vigyorral. Szerinte még Alaric is
túl idős hozzánk.
Csöngettek.
– Itt vannak Matték – mondta Elena, és felállt, hogy a mosogatóba
tegye a tálkát. – Este jövök!
Margaret néma könyörgéssel bámult rá, így kitérőt tett az ajtó
felé, hogy megszorítsa a kislány vállát. Még mindig attól fél, hogy
nem jön vissza?
Az előszobában ujjal végigszántott a haján, mielőtt ajtót nyitott
volna.
Az ajtóban azonban nem Stefan állt, hanem egy vadidegen. Egy
nagyon jóképű vadidegen, vette észre Elena automatikusan, egy
maga korabeli fiú: göndör, szőke haj, finom metszésű vonások,
csillogó kék szem. Mélyvörös rózsa volt az egyik kezében.
Elena egy kicsit kihúzta magát, öntudatlanul hátrahúzta a vállát, és
a füle mögé simította a haját. Imádta Stefant, de ettől még
megnézhetett más fiúkat, nyugodtan beszélhetett velük. Elvégre is
nem érzéketlen halott. Már nem – gondolta, és mosolygott a viccen,
amit csak ő maga érthetett.
A fiú visszamosolygott.
– Szia, Elena! – köszönt vidáman.
 – Caleb Smallwood! – lépett Judith néni az előszobába. –
Nézzenek csak oda!
Elena megdöbbent, de nem hagyta lelohadni a mosolyát.
– Tyler rokona vagy? – kérdezte nyugodtnak tűnve, miközben
igyekezett feltűnés nélkül szemügyre venni a fiút, nem lát-e... Mit?
Vérfarkasságra utaló jeleket? Rádöbbent, hogy nem is tudja, mi
utalna ilyesmire. Tyler vonzó arcában mindig is volt valami állatias,
főleg nagy, fehér fogai meg széles vonásai, de ez nem csak puszta
véletlen?
– Tyler az unokatesóm – felelte Caleb, és mosolya lassan kérdő
grimasszá változott. – Azt hittem, tudod, Elena. A szüleinél lakom,
amíg Tyler... haza nem jön.
Elena a fejét törte. Tyler Smallwood lelépett, miután Elena, Stefan
és Damon legyőzték szövetségesét, a gonosz vámpír Klaust. Tyler
terhesen hagyta ott a barátnőjét – és időnként túszát –, Caroline-t.
Elena nem beszélt az Őrökkel Tyler és Caroline sorsáról, így
elképzelése sem volt, mi történhetett velük ebben a valóságban.
Vérfarkas egyáltalán Tyler? Terhes Caroline? És ha igen, vérfarkas
vagy ember növekszik benne? Elena kissé megrázta a fejét. Ez aztán
a szép új világ.
– No, ne várasd már Calebet a tornácon! Engedd be! – intette a
háta mögül Judith néni. Elena félreállt, hogy Caleb beléphessen az
előszobába.
Megpróbált kinyúlni az elméjével és megérezni Caleb auráját,
hogy megállapítsa, veszélyes-e a fiú, de ismét téglafalba ütközött.
Még nem szokott hozzá, hogy megint hétköznapi lány, és egyszerre
borzasztóan védtelennek érezte magát.
Caleb egyik lábáról a másikra állt, úgy tűnt, zavarban van, így
Elena gyorsan összeszedte magát.
– Mióta vagy a városban? – kérdezte, de majdnem fel is pofozta
magát rögtön, hiszen nyilvánvalóan ismernie kéne ezt a fiút, erre
megint úgy kezeli, mint egy idegent.
– Nos – felelte Caleb lassan –, egész nyáron a városban voltam.
Fejre estél a hétvégén, Elena? – vigyorgott rá incselkedve.
A lány vállat vont, arra gondolt, mi mindent szenvedett el
valójában a hétvégén.
– Olyasmi.
Caleb felé nyújtotta a rózsát.
– Szerintem ez a tiéd.
– Köszönöm szépen! – vette át Elena értetlenül. Ahogy megfogta
a szárat, egy tövis megszúrta az ujját. Gyorsan a szájába kapta, hogy
elállítsa a vérzést.
– Ne nekem köszönd! – felelte a fiú. – A tornác lépcsőjén volt,
mikor ideértem. Biztos van egy titkos hódolód.
Elena a homlokát ráncolta. Az iskolában sok hódolója akadt, és ha
mindez kilenc hónappal korábban történik, meg tudta volna tippelni,
ki hagyna neki rózsát. Most azonban fogalma sem volt.
Matt viharvert Ford szedánja állt be a ház elé, és dudált egyet.
– Rohannom kell, Judith néni – hadarta Elena. – Itt vannak.
Örülök, hogy láttalak, Caleb.
 Görcsbe rándult a gyomra, ahogy Matt autója felé indult. Nem
csak a Calebbel való találkozás van rá ilyen hatással, döbbent rá,
miközben elbambulva forgatta a rózsaszárat a kezében. Hanem maga
az autó is.
Matt vén Fordjában hajtott le a Wickery-hídról télen; pánikban,
mert gonosz erők üldözték. Abban az autóban halt meg. Ahogy a
folyóba csapódott, betört az ablak, és a kocsi gyorsan megtelt jeges
vízzel. Az összekarcolt kormány és az autó behorpadt motorháztetője
meg a rengeteg víz volt az utolsó, amit abban az életben látott. De
most itt állt előtte az autó: épen, mint Elena. Elhessegette a halála
gondolatát, és integetett az anyósülésen ülő Bonnie-nak, akinek
lelkes arca látszott a szélvédőn át. Nyugodtan elfeledkezhet a régi
tragédiákról, hiszen most már meg sem történtek.
Meredith elegánsan üldögélt a házuk előtti hintán, fél lábbal
löködte magát előre-hátra. Erős, hosszú ujjai mozdulatlanok voltak;
sötét, egyenes haja a vállára omlott; arcán a szokásos nyugalom ült.
Egyáltalán nem látszott rajta, milyen vadul, feszülten jár az agya,
hogy aggodalmak és tartaiéktervek foglalkoztatják a hűvös felszín
alatt.
Tegnap megpróbálta kideríteni, hogyan változtatta meg az Őrök
varázslata az ő és a családja sorsát, főleg a testvére, Christian
szempontjából, akit Klaus több mint egy évtizede rabolt el. Még nem
értett mindent, de kezdett rádöbbenni, hogy Elena alkujának sokkal
súlyosabb következményei lehetnek, mint ahogy azt bármelyikük is
képzelte.
Ma azonban csak Alaric Saltzmanon járt az esze.
 Ujja idegesen dobolt a hinta láncán, de észbe kapott, és gyorsan
abbahagyta.
Meredith az önuralomban találta meg az erejét, és ha kiderül,
hogy Alaric, a barátja – legalábbis a barátja volt... mielőtt elhagyta a
várost, azt is megígérte, hogy eljegyzi, tehát majdnem a vőlegénye –
meggondolta magát a külön töltött hónapok alatt, nos, akkor senki,
maga Alaric sem fogja látni, mekkora fájdalmat okoz ez neki.
Alaric az elmúlt hónapokban Japánban kutatta a paranormális
tevékenységeket, márpedig ez egy parapszichológus doktorandusz
számára valóra vált álom. Unmei no Sima, a Kárhozat Szigete
tragikus történetét tanulmányozta, egy kis közösségét, ahol a
gyermekek és a szülők egymás ellen fordultak, s ezzel segített
Meredithnek és barátainak megérteni, mit műveltek Fell's Churchcsel
a kicunék, és hogyan lehet küzdeni ellenük.
Alaric dr. Celia Connorral, egy törvényszéki antropológussal
dolgozott együtt Unmei no Simán. A fiatal nő képzett doktor létére
egyidős volt a férfival: csak huszonnégy éves, tehát nyilvánvalóan
egy zseni.
A levelei és e-mailjei alapján Alaric remekül érezte magát
Japánban. Az pedig biztos, hogy nagyban egyezett az érdeklődési
körük dr. Connorral. Talán jobban, mint Meredithszel, aki hiába volt
érett és intelligens, csak nemrég ballagott el egy kisváros
középiskolájából.
Meredith gondolatban megrázta magát, és kiegyenesedett.
Nevetségesen viselkedik, aggódik amiatt, hogy Alaric jóban van egy
kolléganőjével. Legalábbis eléggé biztos volt benne, hogy
nevetségesen viselkedik. Nagyjából biztos.
Szorosabban markolta a hinta láncát. Vámpírvadász a mestersége.
Kötelessége megvédeni a városát, és a barátaival már meg is védte.
Nem holmi átlagos kamasz, és biztos volt benne, hogy ha kell, képes
ezt ismét bebizonyítani Alaricnek, dr. Celia Connor ide vagy oda.
Matt vén csotrogány Fordja pufogva állt le a házuk előtt. Bonnie
ült elől Mattel, Stefan és Elena pedig szorosan egymás mellett hátul.
Meredith felállt, és átment a gyepen az autóhoz.
– Minden rendben? – kérdezte Bonnie elkerekedett szemmel,
ahogy kinyitotta az ajtót. – Olyan a képed, mintha csatába indulnál.
Meredith közömbös arckifejezést öltött, és igyekezett más
magyarázatot találni, mint hogy "Aggódom, vajon szeret-e még a
pasim." Gyorsan és könnyen felismerte, hogy van még egy oka a
feszültségre, ami még igaz is.
– Bonnie, most már mindenkire az én kötelességem vigyázni –
jelentette ki. – Damon meghalt. Stefan nem akar embert bántani,
ezért tehetetlen. Hiénának már nincs semmi Ereje. A kicunékat
legyőztük ugyan, de magunkat attól még meg kell védenünk. Egy
percre sem feledkezhetünk meg az óvatosságról.
Stefan közelebb húzta magához Elenát.
– Még mindig itt vannak az Erő-vonalak – mondta –, amelyek oly
vonzóvá teszik Fell's Churchöt a természetfölöttiek számára, és
generációk óta vonzanak ide mindenféle lényeket. Érzem a
vonalakat. És mások, más lények is meg fogják érezni őket.
Bonnie ijedten emelte meg a hangját:
 – Szóval meg fog ismétlődni minden? Stefan az orrnyergét
dörzsölte.
– Nem hiszem. De valami más megtörténhet. Meredithnek igaza
van, fő az éberség. – Megpuszilta Elena vállát, és a hajához simította
az arcát.
Az mindenesetre világos, gondolta Meredith savanyúan, hogy ezt
a bizonyos természetfölötti lényt mi vonzza Fell's Churchbe: nyilván
nem a térséget keresztező Erő-vonalak.
Elena egy szál sötétvörös rózsával játszadozott, biztosan Stefantól
kapta.
– Csak emiatt aggódsz, Meredith? – kérdezte könnyedén. – A
Fell's Church-i kötelességeid miatt?
Meredith érezte, hogy kissé elpirul, hangja azonban kimért és
nyugodt volt.
– Szerintem ez épp elég ok az aggodalomra, szerinted talán nem?
Elena elvigyorodott.
– Persze, gondolom, elég. De más okod nincs rá? – Bonnie-ra
kacsintott, akinek nyugtalan arca erre ellazult. – Kit ismerünk, akit
biztosan le fog nyűgözni mindaz, amiről beszámolhatsz? Főleg, ha
megtudja, hogy a történetnek még nincs vége?
Bonnie teljesen hátrafordult az ülésen, mosolya egyre szélesebb
lett.
– Ó! Ó! Már értem. Alaric nem is lesz képes bármi másra
gondolni, igaz? Se bárki másra.
Most már Stefan válla is ellazult, a vezetőülésen pedig Matt
kuncogott, és a fejét rázta.
 – Szép kis hármas! – mondta kedvesen. – Nekünk pasiknak
esélyünk sincs.
Meredith egyenesen előrenézett, és kissé megemelte az állat,
tudomást sem vett a többiekről. Elena meg Bonnie túl jól ismerték, és
amennyit ők hárman már összemesterkedtek együtt, tudnia kellett
volna, hogy egy perc alatt keresztüllátnak a tervén. Beismernie
persze nem muszáj.
A kocsiban uralkodó komoly hangulat azonban felengedett.
Meredith rádöbbent, hogy a többiek szándékosan viccelődnek:
óvatosan, szeretettel, játékos ugratással igyekeznek enyhíteni az
Elenát és Stefant biztosan kínzó fájdalmat.
Damon meghalt. És bár a Sötét Dimenzióban töltött idő során
Meredithben gyanakvó, bizalmatlan tisztelet ébredt a
kiszámíthatatlan vámpír iránt, Bonnie pedig valószínűleg valami
mélyebbet érzett, Elena szerette őt. Tényleg szerette. És bár a
kapcsolatuk finoman fogalmazva is problematikusán alakult már
évszázadok óta, Damon akkor is Stefan bátyja volt. Stefan és Elena
gyászoltak, ezt mindenki tudta.
Egy perccel később Matt a fiúra nézett a visszapillantó tükörben.
– Te – mondta –, most jut az eszembe. Ebben a valóságban nem
tűntél el halloweenkor: szélső elkapó maradtál, és egészen az állami
bajnokságig vittük a focicsapatot. – Elvigyorodott, és Stefan arcán
őszinte öröm ragyogott fel.
Meredith majdnem el is felejtette, hogy Stefan játszott Mattel a
gimis focicsapatban, mielőtt Tanner, a történelemtanáruk meghalt a
halloweeni kísértetházban, és minden tönkrement. Elfelejtette, hogy
a fiúk jó barátok voltak, sokat sportoltak és lógtak együtt, annak
ellenére, hogy mindketten szerelmesek voltak Elenába.
És talán még mindig mindketten szerelmesek Elenába? – tűnődött,
és szempillája alól gyorsan Matt tarkójára pillantott. Nem tudta
biztosan, mit érez a fiú, de mindig is olyan srácnak tűnt, aki ha
egyszer szerelmes lesz, az is marad. De olyannak is, aki bármit is
érez, túl tisztességes ahhoz, hogy tönkretegye egy pár kapcsolatát.
– Ráadásul – folytatta Matt –, mivel az állami bajnokcsapat
irányítója voltam, kapkodtak utánam az egyetemek. – Elhallgatott,
széles, büszke mosoly ült ki az arcára. – Kiderült, hogy teljes
ösztöndíjat kaptam a Kenti Egyetemtől.
Bonnie visított, Elena tapsolt, Meredith és Stefan lelkesen
gratuláltak.
– Én, én jövök! – mondta Bonnie. – Úgy tűnik, ebben a
valóságban jobb jegyeket szereztem. Ami valószínűleg könnyebb is
volt, hiszen az egyik legjobb barátnőm nem halt meg az első
félévben, így tudott korrepetálni.
– Na! – tiltakozott Elena. – Meredith mindig is jobb tanár volt
nálam. A rossz jegyeket nem kenheted rám!
– A lényeg – folytatta Bonnie –, hogy bejutottam egy négyéves
egyetemre, a Dalcrestre! A másik életünkben még csak nem is
jelentkeztem egyetemre, olyan bénák voltak a jegyeim. Ápolónőnek
akartam tanulni a főiskolán, mint Mary, bár nem vagyok benne
biztos, hogy tényleg ápolónőnek találtak ki, mert ami a vért meg a
testnedveket illeti: fúj! Na mindegy, anyukám ma reggel javasolta,
hogy még szeptember előtt vegyünk nekem néhány cuccot a
kollégiumba. – Megvonta a vállát. – Tudom, hogy nem egy Harvard,
de azért én elég izgatott vagyok.
Meredith halkan csatlakozott a gratulálok kórusához. Ami azt
illeti, ő bejutott a Harvardra.
– Ja! És ezt figyeljétek! – Bonnie ugrált az ülésen az izgalomtól. –
Ma reggel összefutottam Vickie Bennett-tel. Él és virul! Azt hiszem,
nagyot nézett, amikor megöleltem. Elfelejtettem, hogy nem igazán
voltunk barátnők.
– Hogy van? – kérdezte Elena kíváncsian. – Emlékszik valamire?
Bonnie a fejét rázta.
– Jól néz ki. Nem igazán kérdezhettem meg tőle, hogy mire
emlékszik, de egy szót sem szólt halálról vagy vámpírokról vagy
ilyesmi. Bár mindig is elég uncsi volt a csaj, nem? Elmesélte, hogy a
hétvégén összefutottatok a városban, és tanácsot adtál neki, milyen
színű szájfényt vegyen.
Elena felvonta a szemöldökét.
– Tényleg? – majd bizonytalanul folytatta: – Csak nekem van fura
érzésem ettől az egésztől? Mármint csodás minden, félreértés ne
essék. De akkor is fura.
– Olyan kusza – mondta Bonnie. – Persze hálás vagyok, hogy
elmúlt minden szörnyűség, és mindenki jól van. Boldog vagyok,
hogy visszakaptam az életem. De az apám leüvöltötte a fejem ma
reggel, amikor megkérdeztem, hol van Mary. – Mary az egyik nővére
volt, Bonnie-n kívül már csak ő lakott otthon. – Azt hitte,
szórakozom vele. Mint kiderült, Mary három hónappal ezelőtt
összeköltözött a barátjával, és sejthetitek, mit szól ehhez apám.
 Meredith bólintott. Bonnie édesapja tipikus óvó-féltő apuka volt,
és igencsak régimódian viszonyult a lányai pasijaihoz. Ha Mary a
barátjához költözött, igen pipa lehet az öreg.
– Mi is sokat veszekszünk Judith nénivel, szerintem legalábbis.
De fogalmam sincs, miért – vallotta be Elena. – Nem kérdezhetek rá,
hiszen tudnom kéne.
– Miért is nem tökéletes minden! – sóvárgott szomorkásán
Bonnie. – Szenvedtünk már épp eleget, vagy nem?
– Semmi kifogásom a kuszasággal, ha cserébe visszatérhetünk a
való életbe – mondta komoly képpel Matt.
Meredith törte meg a hirtelen támadt csendet; igyekezett
elhessegetni a komor gondolatokat.
– Szép a rózsád, Elena – szólalt meg. – Stefantól kaptad?
– Nem, valaki mástól – felelte a lány. – A tornácon volt ma
reggel. – Forgatta a virágot az ujjai közt. – De nem a mi utcánk
kertjeiből való. Ilyen szép rózsát ott senki sem nevel. – Incselkedve
Stefanra pillantott, a fiú ismét megfeszült. – Kész rejtély.
– Biztosan egy titkos hódoló küldte – mondta Bonnie. –
Megnézhetem?
Elena előreadta a virágot. Bonnie óvatosan körbefordította a
száránál fogva, minden oldalról megszemlélte.
– Csodaszép – mondta. – Egy tökéletes szál rózsa. Milyen
romantikus! – Ájuldozást színlelt, a homlokához emelte a virágot.
Aztán összerezzent. – Aú! Aú!.
 Vér futott le a karján. Sokkal több vér, mint amennyi kicsordulhat,
ha az ember tövisbe nyúl, vette észre Meredith, és már nyúlt is a
zsebébe egy zsebkendőért. Matt lehúzódott az útról.
– Bonnie... – kezdte.
Stefan levegő után kapott, és előrehajolt, szeme elkerekedett.
Meredith elfeledkezett a zsebkendőről; megijedt, hogy a vér hirtelen
látványától Stefanon úrrá lesz vámpír énje.
Matt levegő után kapkodott, Elena pedig felcsattant:
– Egy fényképezőt, gyorsan! Valaki adja ide a mobilját! – Olyan
parancsoló volt a hangja, hogy Meredith automatikusan a kezébe
nyomta a telefonját.
Ahogy Elena Bonnie-ra irányította a fényképezős mobilt,
Meredith végre meglátta, mi rémítette meg a többieket.
A Bonnie karján lecsurgó vér hurkokat és görbéket formált a lány
csuklója és könyöke között. A csörgedező vér újra és újra egy nevet
írt le. Ugyanazt a nevet, ami Mereditht is nyomasztotta már hónapok
óta.

Celiaceliaceliaceli
 7.

i az a Celia? – méltatlankodott Bonnie, amint letörölték

Óvatosan letette a rózsát az ülésre maga és Matt közé,
szándékosan nem ért hozzá egyikük sem. Akármilyen szép is, most
már inkább tűnik vészjóslónak, mint tökéletesnek, gondolta Stefan
komoran.
– Celia Connor – felelte Meredith epésen. – Dr. Celia Connor.
Láttad egyszer egy látomásban, Bonnie. A törvényszéki
antropológus.
– Aki Alarickel dolgozik? – kérdezte Bonnie. – De miért jelenne
meg az ő neve a karomon? Vérrel írva?
– Azt én is szeretném tudni – felelte Meredith homlokráncolva.
– Lehet, hogy valamiféle figyelmeztetés – vetette fel Elena. – Még
nem tudunk eleget. Kimegyünk az állomásra, elhozzuk Alaricet és
Celiát, aztán...
– Aztán? – kérdezte Meredith, és Elena hűvös, kék szemébe
nézett.
– Aztán megtesszük, amit kell – felelte. – Szokás szerint.
Bonnie még akkor is panaszkodott, mikor az állomásra értek.
Türelem – intette magát Stefan. Általában élvezte Bonnie
társaságát, most azonban, hogy a teste vágyott az emberi vérre,
amihez hozzászokott, semmi sem volt... rendben. Megdörzsölte fájó
állkapcsát.
 – Reméltem, hogy legalább pár napig normális lesz minden –
nyavalyogta Bonnie már vagy ezredszerre.
– Az élet igazságtalan, Bonnie – mondta Matt borúsan. Stefan
meglepetten nézett rá: Matt általában elsőként ugrott, hogy felvidítsa
a lányokat, a magas szőke srác most azonban a zárt pénztárablaknak
dőlt, válla legörnyedt, kezét zsebre vágta.
Matt a szemébe nézett:
– Kezdődik elölről, igaz?
Stefan a fejét rázta, és körbenézett az állomáson.
– Nem tudom, mi történik – felelte. – De mind óvatosnak kell
lennünk, amíg ki nem derítjük.
– Hát, ez megnyugtató – motyogta Meredith, miközben szürke
szeme éberen fürkészte a peront.
Stefan karba tette a kezét, s közelebb húzódott Elenához és
Bonnie-hoz. Minden érzéke, normális és paranormális egyaránt,
teljes készültségben volt. Kinyúlt az Erejével, természetfeletti tudatot
keresett a közelükben, de semmi újat vagy aggasztót nem érzett, csak
a hétköznapi ügyeiket intéző átlagemberek nyugodt háttérzaját.
Megnyugvásról azonban szó sem lehetett. Stefan sok mindent
látott létezésének ötszáz éve alatt: vámpírokat, vérfarkasokat,
démonokat, szellemeket, angyalokat, boszorkányokat, mindenféle
lényeket, akik úgy vadásznak emberre, vagy olyan módon
befolyásolják, amit a legtöbben el se tudnának képzelni. Ráadásul
vámpírként sokat tudott a vérről. Többet, mint amennyit hajlandó lett
volna beismerni.
 Látta, hogy Meredith gyanakodva pillantott felé, amikor Bonnie
vérezni kezdett. A lány jogosan volt bizalmatlan vele szemben:
hogyan is bízhatnának Stefanban, akinek alapvető ösztöne a
gyilkolás?
A vér életesszencia; egy vámpírt képes évszázadokkal tovább
táplálni, mint ameddig természetes élete kitartott volna. A vér
rengeteg jótékony és ártalmas varázslat legfőbb hozzávalója. A
vérnek saját Ereje van, amelyet nehéz és veszélyes használni. Ám
Stefan még sosem látott vért olyasmit művelni, mint aznap Bonnie
karján.
Támadt egy ötlete.
– Elena! – fordult a lányhoz.
– Uhum? – A lány csak fél füllel figyelt, szemét beárnyékolva
pásztázta a peront.
– Szóval a rózsát a tornácon hagyták neked? Ott feküdt, amikor
ma reggel kinyitottad az ajtót?
Elena félresöpörte a haját az arcából.
– Igazság szerint nem. Caleb Smallwood találta ott, és átadta,
amikor ajtót nyitottam neki.
– Caleb Smallwood? – ráncolta a szemöldökét Stefan. Elena
megemlítette korábban, hogy a nagynénje megkérte a Smallwood
fiút, hogy végezzen el pár ház körüli munkát, de egy szóval sem
mondta, hogy a rózsához is köze van. – Tyler Smallwood
unokatestvére? A srác, aki a semmiből bukkant fel, és most a
házatokban őgyeleg? Az, aki valószínűleg vérfarkas, mint a
családtagjai?
 – Nem találkoztál vele. Nem volt vele semmi baj. Úgy tűnik,
egész nyáron a városban lófrált, mégsem történt semmi furcsaság.
Egyszerűen csak nem emlékszünk rá. – Könnyeden beszélt, de a
tekintete nem volt valami vidám.
Stefan automatikusan kinyújtózott, hogy gondolatban
beszélhessen Elenával, némán megtudakolja, mit is érez igazán. De
hiába. Annyira hozzászokott, hogy a kettőjük között lévő kapcsolatra
támaszkodjon, hogy folyton elfelejtette, már nincs meg; érezte Elena
érzelmeit, az auráját, de már képtelenek voltak telepatikusán
kommunikálni. Elválasztották őket egymástól. Kínlódva
összegörnyedt, hogy ne érje annyira a szél.
Bonnie a homlokát ráncolta, a nyári szél vörös tincseit lobogtatta
arca körül.
– Vérfarkas egyáltalán Tyler? Mert ha Sue életben van, akkor nem
ölte meg, hogy vérfarkassá változhasson, nem?
Elena az égnek emelte a tenyerét.
– Lövésem sincs. Tyler lelépett, és én nem sajnálom. Már azelőtt
is bunkó volt, hogy vérfarkassá változott volna. Nem emlékszel,
milyen szemét volt a suliban? Hogy örökösen a kis flaskájából piáit
meg ránk hajtott? De egész biztos vagyok benne, hogy Caleb csak
egy átlagos srác. Megéreztem volna, ha valami nem stimmel nála.
Stefan ránézett.
– Bámulatos megérzéseid vannak az emberekkel kapcsolatban –
mondta óvatosan. – De biztos, hogy Caleb megítélésében nem olyan
érzékekre támaszkodsz, amelyeket már elvesztettél? – Arra célzott,
hogy az Őrök kíméletlenül levágták Elena Szárnyait, és
megfosztották az Erőitől, amelyeket a lány és barátai csak félig-
meddig értettek.
Elena láthatóan meghökkent, és épp válaszra nyitotta a száját,
amikor a vonat bepöfögött az állomásra, elejét véve a további
társalgásnak.
Csak néhány utas szállt le a Fell's Church-i állomáson, így Stefan
gyorsan kiszúrta Alaric ismerős alakját. Miután lelépett a peronra, a
férfi megfordult, lesegítette a mögötte kiszálló karcsú afroamerikai
nőt.
Dr. Celia Connor tényleg bájos volt, Stefan ezt nem tagadhatta.
Alacsony volt, törékeny, mint Bonnie, bőre sötét, haja rövidre nyírva.
Ahogy Alaricbe karolt, elbűvölően és kissé pajkosán mosolygott.
Nagy, barna szeme és hosszú, elegáns nyaka volt. Drága, márkás,
divatos, ám kényelmes szerelést viselt: bőrcsizmát, tapadós farmert
és zafírkék selyemblúzt. Hosszú, áttetsző sálat tekert a nyaka köré,
ezzel is kifinomultabbá téve az összhatást.
Amint Alaric, a maga borzas, hirtelenszőke hajával és kisfiús
vigyorával bizalmasan Celia fülébe suttogott, Stefan érezte, hogy
Meredith megmerevedik. A lány úgy festett, mint aki legszívesebben
kipróbálna néhány harcművészeti fogást egy bizonyos csinos
törvényszéki antropológuson.
Ám Alaric ekkor észrevette Mereditht; odarohant hozzá, és a
karjába zárta: olyan hevesen ölelte, hogy a levegőbe emelte a lányt,
aki láthatóan felengedett. Másodperceken belül már nevettek és
beszélgettek, el sem tudták engedni egymást, mintha így győzködték
volna magukat, hogy tényleg megint együtt vannak.
 Stefan úgy vélte, Meredithnek minden Alarickel és Celiával
kapcsolatos gyanúja megalapozatlan, legalábbis ami a férfit illeti.
Stefan ismét Celia Connorra összpontosított.
Óvatosan letapogatta az Erejével, és némi bosszankodást érzett az
antropológus részéről. Érthető. Ember volt, viszonylag fiatal kora
ellenére kiegyensúlyozott és szakmailag nagyon sikeres, és hosszú
időn át dolgozott együtt a jóképű Alarickel. Nem meglepő, ha
legszívesebben kisajátítaná a férfit, erre az egy kamaszlány karjába
csábul.
Viszont az volt a legfontosabb, hogy az Ereje nem érzékelte
Celián természetfölötti hatás árnyékát, sem az övére reagáló Erőt.
Bármit is jelentsen a Celia nevet leíró vér jelensége, úgy tűnt, nem
dr. Celia Connor idézte elő.
– Valaki fotózzon le minket! – kiáltotta Bonnie nevetve. –
Hónapok óta nem láttuk Alaricet! Muszáj megörökítenünk a
visszatérését!
Matt elővette a mobilját, és készített pár képet az egymást átkaroló
Alaricről és Meredithről.
– Az egész csapatról! – erősködött Bonnie. – Magáról is, dr.
Connor. Álljunk a vonat elé, tökéletes háttér. Fényképezz le minket,
Matt, aztán én lefotózlak a többiekkel.
Igyekeztek beállni a képhez: összeütköztek, szabadkoztak,
bemutatkoztak Celia Connornak, túláradó jókedvvel átölelték
egymást. Stefan a csapat szélére került, Elena belekarolt, és a fiú
diszkréten beszívta hajának tiszta, édes illatát.
 – Beszállás! – kiáltotta a kalauz, és a vonat ajtaja becsukódott.
Stefan rádöbbent, hogy Matt már nem fotóz, hanem csak bámulja
őket, kék szeme mintha rettegve kerekedett volna el.
– Állítsák meg a vonatot! – ordította. – Állítsák meg a vonatot!
– Matt? Mi van? – kérdezte Elena. Meredith ekkor a csapat mögé,
a vonatra nézet, és arcára kiült a rémült felismerés.
– Celia! – kiáltotta, és a nő felé nyúlt.
Stefan értetlenül nézett, ahogy Celia hirtelen elrándult tőlük,
mintha egy láthatatlan kéz ragadta volna meg. Ahogy a vonat
elindult, Celia merev, kétségbeesett mozdulatokkal lépkedett, aztán
futott mellette, keze a nyakához kapkodott.
Stefan egyszerre meglátta a lényeget, végre megértette, mi
történik. Celia átlátszó sálját valahogy becsípte a becsukódó
vonatajtó, és a szerelvény most a nyakánál fogva rángatta magával.
Futott mellette, hogy meg ne fulladjon, a sál pórázként vonszolta
magával. Húzogatta a sálat, de mindkét végét becsípte az ajtó, és a
rángatástól csak még fojtogatóbban szorította.
Celia a peron vége felé közeledett, és a vonat egyre csak
gyorsított. A peron után már nem lenne talaj a lába alatt.
Másodpercek választották el attól, hogy a semmibe rohanjon, kitörje
a nyakát, és a vonat kilométereken át vonszolja magával.
Stefan egyetlen lélegzetvétel alatt mérte fel mindezt, és mozgásba
lendült. Erezte, hogy szemfoga kihegyesedik, ahogy elöntötte egy
Erőhullám. Aztán elindult, bármely embernél sebesebben, a vonatnál
is sebesebben, és Celia felé rohant.
 Egyetlen gyors mozdulattal a karjába kapta a nőt, enyhítve a
fojtogató szorítást, és elszakította a sálat.
Ahogy a vonat tovább gyorsított, és kipöfögött az állomásról,
Stefan megállt, és letette Celiát. A sál maradéka darabokban hullott
le a nyakáról a peronra, a nő lába elé. Celia és Stefan lihegve
egymásra meredtek. A fiú hallotta a háta mögül, hogy a többiek
kiabálva, zajos lábdobogással rohannak feléjük a peronon.
Celia sötétbarna, fájdalomtól könnybe lábadt szeme tágra nyílt.
Idegesen nyalta meg az ajkát, és kezét a mellkasára szorítva, zihálva
kapkodta a levegőt. Stefan hallotta, hogy dübörög a szíve, vére
szétárad az egész testében, és koncentrált, hogy visszahúzza a
szemfogait, emberi arcot öltsön. Celia hirtelen megingott, és Stefan
átkarolta.
– Semmi baj! – nyugtatta. – Most már semmi baj.
Celia apró, kissé hisztérikus kacajt hallatott, és megtörölte a
szemét. Aztán kihúzta magát, hátrahúzta a vállát, és mély levegőt
vett. Stefan látta, hogy igyekszik megnyugodni, pedig még mindig
vadul ver a szíve, és csodálta a nő önuralmát.
– Ezek szerint – nyújtott kezet Stefannak – te vagy a vámpír,
akiről Alaric mesélt.
A többiek ekkor értek oda hozzájuk, és Stefan aggódva pillantott
Ál ári ere.
– Örülnék, ha ezt megtartaná magának – felelte Celiának, kissé
bosszantotta, hogy Alaric elárulta a titkát. Szavait azonban szinte
elnyomta Meredith kiáltása. A lány általában nyugodt szürke szeme
elsötétült az ijedtségtől.
 – Nézzétek! – mutatott a földre. – Nézzétek, mit ír ki! – Stefan a
lábuknál lévő anyagdarabokra pillantott.
Bonnie majdnem elpityeredett, Matt összevonta a szemöldökét.
Elena gyönyörű arcára kiült a döbbenet, Alaric és Celia pedig
teljesen értetlennek tűntek.
Stefan egy másodpercig semmit sem látott. Aztán, mintha
kiélesedett volna a kép, szeme alkalmazkodott a látványhoz, és
megértette, mit néznek a többiek. Az elszakított sál bonyolultan
csavarodott darabjai, az elméletben véletlenszerűen egymás mellé
hullott csíkok jól olvasható betűket formáltak, amelyek egy szóvá
álltak össze:

Meredith
 8.

szonyú ijesztő volt – sopánkodott Bonnie.

Az állomáson bezsúfolódtak Matt kocsijába, Elena Stefan
ölébe ült, Meredith meg Alaricébe (és Bonnie észrevette, hogy ez
cseppet sem dobta fel dr. Celiát). Aztán siettek a panzióba tanácsot
kérni.
Miután odaértek, beültek a nappaliba, és elmesélték a történteket
Mrs. Flowersnek. Egymás szavába vágtak a nagy izgalomban.
–  Először Celia neve jelent meg... a véremmel leírva.... teljesen
váratlanul – mesélte Bonnie –, aztán volt ez a fura baleset, Celia meg
is halhatott volna., aztán megjelent Meredith neve. Az egész iszonyú,
iszonyú ijesztő volt.
– Az enyhe kifejezés – mondta Meredith. Aztán felvonta finom
ívű szemöldökét. – Bonnie, kétségkívül ez az első eset, mikor arra
panaszkodom, hogy nem fogalmazol elég drámaian.
– Na! – tiltakozott Bonnie.
– Ez a dolog jó oldala! – ékelődött Elena. – A legújabb őrület még
Bonnie-t is visszafogottá teszi.
Matt a fejét rázta.
– Mrs. Flowers, nem tudja, mi történik?
A nappali sarkában lévő kényelmes fotelben üldögélő öregasszony
elmosolyodott, és megpaskolta a fiú vállát. Éppen kötött, amikor a
csapat megjelent, de félretette a rózsaszín fonalgombolyagot, a
fiatalokra függesztette nyugodt kék szemét, és teljes figyelmét a
mondanivalójuknak szentelte.
– Drága Matt! – mondta. – Te aztán mindig rögtön a lényegre
térsz.
Szegény Celia a kanapén ült Alarickel és Meredithszel, eléggé
kábultnak tűnt. A természetfeletti tanulmányozása egy dolog, de
valódi vámpírral találkozni, titokzatosan megjelenő neveket látni és
halálos veszélybe kerülni – mindez együtt már neki is sok volt.
Alaric megnyugtatóan átkarolta. Bonnie úgy gondolta, talán inkább
Mereditht kéne átkarolnia. Végül is Meredith neve rajzolódott ki a
sál darabjaiból. Meredith azonban némán üldögélt, nyugodt arccal és
szenvtelen tekintettel nézte Alaricet és Celiát. Az antropológusnő
most előrehajolt, és először szólalt meg: – Elnézést kérek – mondta
udvariasan, kissé remegő hangon –, de nem értem, hogy ennek a...
problémának mi köze van... – Elhallgatott, Mrs. Flowersre pillantott.
Bonnie értette, mire céloz. Mrs. Flowers ránézésre tipikus édes,
hóbortos öreg néninek tűnt: torzonborz ősz haját kontyba fogta, arcán
udvarias, bizonytalan kifejezés ült, pasztellszínű vagy kopott fekete
ruhákat viselt, és gyakran motyogott halkan, mint aki magában
beszél. Egy évvel ezelőtt még maga Bonnie sem gondolta, hogy Mrs.
Flowers több, mint a Stefan panzióját vezető bolond vénasszony.
A külső azonban nem minden. Mrs. Flowers mindannyiuk
tiszteletét és csodálatát elnyerte, hiszen megvédte a várost
varázslattal, az Erejével és józan eszével. A töpörödött öregasszonyt
vétek lett volna első pillantásra megítélni.
 – Kedveském – felelte Mrs. Flowers –, nagyon megrázó élményen
esett át. Igya meg a teáját! Különleges nyugtató keverék,
generációról generációra száll a családomban a receptje.. Mi
megteszünk magáért mindent, amit csak bírunk.
Bonnie úgy vélte, ezzel nagyon édesen és udvariasan kiosztotta az
antropológusnőt. Celia teázgasson és szedje össze magát, ők pedig
kitalálják, hogyan oldják meg a problémát. Celia szeme szikrákat
szórt, de engedelmesen szürcsölgette a teáját.
– Nos – nézett körbe Mrs. Flowers a többiekre –, úgy vélem, az
első dolgunk az, hogy rájöjjünk, milyen célból jelennek meg a nevek.
Ha azt tudjuk, kiokoskodhatjuk, ki állhat a nevek megjelenése
mögött.
– Nem lehet, hogy figyelmeztetés? – vetette fel tétován Bonnie.
– Végül is Celia neve jelent meg, aztán Celia majdnem meg is
halt. És most Meredith... – Elcsuklott a hangja, bocsánatkérően
nézett a barátnőjére. – Félek, hogy veszélyben vagy.
Meredith kihúzta magát.
– Nem újdonság – közölte.
Mrs. Flowers megbiccentette a fejét.
– Igen, lehetséges, hogy jó szándékú a nevek megjelenése.
Induljunk ki ebből a feltevésből! Lehet, hogy valaki figyelmeztetni
próbál titeket. Ha igen, kicsoda? És miért így?
Bonnie még halkabban és tétovábban szólalt meg. De ha senki
más nem hajlandó kimondani, neki muszáj: – Talán Damon?
– Damon halott – vágta rá Stefan.
– De Elena is figyelmeztetett engem Klausról, mikor halott volt
 – vitatkozott Bonnie.
Stefan a halántékát dörzsölte. Fáradtnak tűnt.
– Bonnie, amikor Elena meghalt, Klaus csapdába ejtette a lelkét a
dimenziók között. Elena nem tudta végleg itt hagyni ezt a világot. De
még így is csak az álmaidban tudott meglátogatni téged, mást meg
egyáltalán nem, mert te olyasmit is érzékelsz, amit más nem. A
valóságban semmire sem volt képes. Elena remegő hangon szólalt
meg:
– Bonnie, az Őrök megmondták, hogy a vámpírokra a halál után
semmi sem vár. Nincs tovább. Damonnak vége. – Stefan megfogta a
kezét, tekintetében szomorúság ült.
Bonnie hirtelen megsajnálta mindkettőjüket. Bánta már, hogy
szóba hozta Damont, de képtelen volt megállni. A gondolat, hogy a
lobbanékony és gúnyos férfi most talán mégis kedvesen vigyáz rájuk,
egy pillanatra enyhítette a bánatát. Most azonban csak még
szomorúbb lett.
– Hát – mondta borúsan –, akkor fogalmam sincs, ki figyelmeztet
minket. Nektek van?
Mind csüggedten rázták a fejüket.
– Egyáltalán ki ismer minket, akinek ilyen ereje van? – kérdezte
Matt.
– Az Őrök? – kérdezett vissza Bonnie kétkedve.
Elena azonban gyorsan, határozottan megrázta a fejét, csak úgy
repkedtek szőke tincsei.
– Nem az Őrök voltak – mondta. – Ők biztos, hogy nem
küldenének vérrel írt üzenetet. Egy látomás inkább lenne jellemző
rájuk. És egészen biztos vagyok benne, hogy miután visszaküldték
minket, magasról tojnak ránk.
Mrs. Flowers összekulcsolta a kezét az ölében.
– Tehát talán egy egyelőre ismeretlen ember vagy lény vigyáz
rátok, ő figyelmeztet, hogy veszélyben vagytok.
Matt, mint aki karót nyelt, úgy ült Mrs. Flowers egyik kényesebb
székén, amely vészesen nyikorgott, ahogy a fiú előrehajolt.
– Ööö... szerintem – szólalt meg – az a nagy kérdés, hogy mi is a
veszély?
Mrs. Flowers széttárta törékeny, ráncos karját.
– Teljesen igazad van. Vegyük fontolóra! Lehetséges, hogy a
figyelmeztetés valami balesetről szól. Celia... ugye nem bánod, ha
tegezlek, kedveském?
A még mindig kábultnak tűnő Celia a fejét rázta.
– Remek. Lehet, hogy egyszerű baleset volt, hogy Celia sálját
becsípte a vonat ajtaja. Ne haragudj, hogy ezt mondom, de ezek a
hivalkodóan hosszú sálak életveszélyesek lehetnek. Isadora Duncan,
a táncosnő vesztét is az okozta sok évvel ezelőtt, hogy a sálja beakadt
egy autó kerekébe. Az üzenet küldője talán csak Celiát akarta
óvatosságra inteni, vagy titeket, hogy vigyázzatok rá. Talán
Meredithnek egyszerűen csak óvatosnak kell lennie a következő pár
napban.
– De maga nem ezt hiszi, ugye? – kérdezte Meredith számon
kérőén.
Mrs. Flowers sóhajtott.
 – Nekem csakugyan rosszindulatúnak tűnik. Én úgy vélem, ha
valaki balesetveszélyre akar titeket figyelmeztetni, vérrel írt neveknél
jobb módot is találna rá. Mindkét név valami durva esemény nyomán
jelent meg, nem igaz? Bonnie megsérült, Stefannak pedig le kellett
tépnie a sálat Celia nyakáról?
Meredith bólintott.
Mrs. Flowers aggodalmas képpel folytatta:
– A másik lehetőség természetesen az, hogy a nevek megjelenése
már önmagában veszélyes. Talán ez okozza a veszélyt: varázslat
fontos része, vagy esetleg így veszi célba az áldozatot.
Stefan a homlokát ráncolta.
_ Fekete mágiára gondol, igaz? Mrs. Flowers nyíltan a szemébe
nézett.
– Sajnos igen. Stefan, messze te vagy a legidősebb és
legtapasztaltabb közülünk. Én még sosem hallottam ilyesmiről, te
igen?
Bonnie kicsit meglepődött. Persze tudta, hogy Stefan sokkal
öregebb még Mrs. Flowersnél is, hiszen a fiú már az elektromosság,
a vízvezeték, az autó meg minden egyéb, a modern világban
számukra természetes dolog feltalálása előtt életben volt, míg az
asszony talán csak a hetvenes éveit tapossa.
De akkor is, könnyen kiment a fejéből, hogy milyen idős Stefan.
Átlagos tizennyolc évesnek tűnt, leszámítva, hogy kivételesen jóképű
volt. Csúnya gondolat villant fel az agya hátsó szegletében, nem is
először: Miért mindig Elena kapja meg a legjóképűbb pasikat?
Stefan a fejét rázta.
 – Semmi ehhez hasonlóról. De azt hiszem, igaza van abban, hogy
ez fekete mágia lehet. Talán ha megkérdezné az édesanyját...
Celia, aki kezdte érdeklődéssel követni az eseményeket, kérdőn
nézett Alaricre. Aztán az ajtó felé pillantott, mintha arra számítana,
hogy belép egy százéves anyóka. Bonnie a helyzet komolysága
ellenére elvigyorodott magában.
Mind annyira tényként kezelték Mrs. Flowers gyakori értekezését
édesanyja szellemével, hogy a szemük se rebbent, amikor az
öregasszony a semmibe bámulva sebesen motyogni kezdett, és úgy
emelgette a szemöldökét, úgy nézett a levegőbe, mintha egy
láthatatlan személy beszélne hozzá. Celiának azonban mindez elég
furcsának tűnhetett.
–  Igen – mondta Mrs. Flowers, ahogy ismét rájuk figyelt. –
Marna szerint valami sötét erő ébredt Fell's Churchben. De sajnos –
tárta szét a kezét – nem tudja, milyen alakot ölt. Csak int minket,
hogy vigyázzunk magunkra. Bármi is az, érzi, hogy halálos.
Stefan és Meredith grimaszolva hallgatták. Alaric Cellával
susmorgott, talán az imént történteket magyarázta el neki. Matt
lehorgasztotta a fejét.
Elena nem csüggedt el, máris a következő lehetőséget fontolgatta.
– Na és te, Bonnie? – kérdezte.
– Én mi? – kérdezett vissza a lány. Aztán rájött, mire gondol
Elena. – Na ne! Nincs értelme. Én semmi olyat nem fogok megtudni,
amit Mrs. Flowers mamája nem tud.
 Elena csak nézte, és Bonnie felsóhajtott. Végül is ez fontos.
Meredith neve a következő, és az az egy biztos, hogy a három lány
vigyáz egymásra. Mindig.
–  Na jó – egyezett bele vonakodva. – Meglátom, megtudok-e még
valamit. Gyújtanál nekem egy gyertyát?
– Most mi van? – értetlenkedett Celia.
– Bonnie médium – közölte Elena.
–  Bámulatos – felelte Celia lelkesen, de tekintete hűvösen és
hitetlenkedve siklott Bonnie-ra.
Kit érdekel? Bonnie felől Celia aztán hihetett, amit akart. Higgye
csak, hogy Bonnie tetteti magát vagy őrült, úgyis meglátja majd, mi
történik. Elena elvett egy gyertyát a kandallópárkányról, és a
dohányzóasztalra tette.
Bonnie nagyot nyelt, megnyalta hirtelen kiszáradt ajkát, és
igyekezett a gyertya lángjára összpontosítani. Bár már sokszor
csinálta ezt, akkor se szerette, ki nem állhatta, hogy elvész benne,
mintha víz alá süllyedne.
A gyertyaláng reszketett, fényesebb lett. Mintha megnőtt volna,
egyre jobban betöltötte Bonnie látóterét. Már nem is látott mást, csak
a lángot.
Tudom, ki vagy – mordult hirtelen egy hideg, durva hang a
fülében, és Bonnie megrezzent. Utálta a hangokat, néha halkan
szóltak, mintha egy távoli tévéből jönnének, néha a közvetlen
közeléből, mint ez. Valahogy mindig csak akkor jutottak eszébe,
amikor elkezdett transzba esni. Egy távoli gyermekhang szöveg
nélküli, hamis dalolásba kezdett, Bonnie pedig arra koncentrált, hogy
lassan, egyenletesen lélegezzen.
Már semmit sem látott. Szájában keserű, nedves, undorító ízt
érzett.
Irigység hasított belé áthatóan és keserűen. Igazságtalanság,
igazságtalanság – morogta valami sértődötten az elméjében. Aztán
minden elsötétült.
Elena aggódva figyelte, ahogy Bonnie pupillája kitágul, szemében
tükröződik a gyertyaláng. Most már sokkal gyorsabban esett
transzba, mint kezdetben, és ez nyugtalanította Elenát.
– Sötétség közeleg – szólt a Bonnie-ra egyáltalán nem jellemző,
szenvtelen, tompa hang barátnője szájából. – Még nincs itt, de ide
vágyik. Fázik. Már nagyon régóta fázik. A közelünkben akar lenni,
szabadulni a sötétből, a szívünk melegét érezni. Tele van gyűlölettel.
– Vámpír? – kérdezte Meredith gyorsan.
A nem-Bonnie durván, rekedten felkacagott.
–  Sokkal erősebb holmi vámpírnál. Bármelyikőtökbe beférkőzhet.
Figyeljétek egymást! Figyeljetek magatokra!
– De mi az? – kérdezte Matt.
Bármi is szólt Bonnie-n keresztül, most tétován elhallgatott.
– Nem tudja – mondta Stefan. – Vagy nem tudja elmondani.
Bonnie – faggatta –, valaki ránk hozta ezt a valamit? Ki okozza ezt
az egészet?
Ezúttal nem habozott.
– Elena – felelte. – Elena hozta ránk.
 9.

onnie fintorgott, undorító fémes ízt érzett a szájában, és

szaporán pislogott, hogy ismét rendesen lássa a szobát maga
körül.
– Fúj! – panaszkodott. – Utálom ezt csinálni. Mindenki falfehér és
megdöbbent arccal meredt rá.
– Mi van? – kérdezte szorongva. – Mit mondtam? Elena
mozdulatlanul ült.
– Azt mondtad, hogy én tehetek róla – felelte lassan. – Hogy
bármi is a baj, az nekem köszönhető.
Stefan megfogta a kezét.
Bonnie agyának leggonoszabb, legundokabb szögletében
akaratlanul is felvillant a csüggedt gondolat: Hát persze. Mindig
minden Elenáról szól, nem igaz?
Meredith és Matt beavatták Bonnie-t, hogy mi mindent mondott
még transzban, de szemük újra meg újra visszatért Elena rémült
arcára, és amint végeztek a mondanivalójukkal, azonnal elfordultak
Bonnie-tól, vissza Elenához.
– Ki kell találnunk egy tervet – szólalt meg halkan Meredith.
– Mindenkinek jólesne egy kis frissítő – mondta Mrs. Flowers, és
talpra állt, Bonnie pedig követte a konyhába, hogy elmeneküljön a
nappaliban uralkodó feszültségből.
 Azzal nyugtatta magát, hogy amúgy sem szokott részt venni a
tervezgetésben. Ő a látomásaival járul hozzá, a dolgokhoz. Mindenki
Elenától és Meredithtől várja, hogy döntéseket hozzanak
De ez igazságtalanság, nem? Bonnie nem ostoba, hiába kezelik
úgy a barátai, mintha kislány lenne. Mindenki odavan, hogy Elena
meg Meredith milyen okos és milyen erős, pedig Bonnie már
rengetegszer mentett meg mindenkit... na nem mintha erre bárki
emlékezne. Végigfuttatta nyelvét a fogsorán, még mindig az
undorító, keserű szájíztől próbált megszabadulni.
Mrs. Flowers úgy vélte, hogy a csapatnak nyugtatóul az ő
különleges bodzás limonádéjára van szüksége. Mialatt jeget rakott a
poharakba, beléjük töltötte az italt, majd tálcára rakta őket, Bonnie
nyugtalanul figyelte. Bántó ürességérzete támadt, mintha hiányzott
volna valami. Igazságtalanság – gondolta ismét. Egyikük sem
értékeli őt, fel se fogják, mi mindent tesz értük.
– Mrs. Flowers! – szólt hirtelen. – Hogyan beszél az
édesanyjával? Az öregasszony meglepetten fordult felé.
– Édesem, a szellemekkel nagyon könnyű beszélni – felelte –, ha
ők is akarnak szólni hozzád, vagy ha egy szeretteddel akarsz
kapcsolatba lépni. Tudod, a szellemek nem hagyták el ezt a világot,
itt maradnak a közelünkben.
– De hát – erősködött Bonnie –, ön többre képes ennél, sokkal
többre. – Elképzelte a megfiatalodott Mrs. Flowerst, amint villámló
tekintettel, lobogó hajkoronával száll szembe a kicunékkal, Ereje
felér a démonok kártékony Erejével. – Ön nagy hatalmú boszorkány.
Mrs. Flowers visszafogottan reagált.
 – Köszönöm, kedvesem!
Bonnie idegesen csavargatta az ujja körül egy hajfürtjét, jól
meggondolta, hogyan folytassa.
_ Nos... ha nem bánja... ha van ideje... szeretném, ha oktatna!
Bármire, amit hajlandó megtanítani nekem. Médium vagyok, és az
egyre jobban megy, de szeretnék mindent megtanulni, bármit, amit
meg tud mutatni nekem. Jóslást, főzeteket. Oltalmazó igézeteket.
Szóval mindenféle boszorkányságot. Úgy érzem, rengeteg mindent
nem tudok, de szerintem tehetséges vagyok. Legalábbis remélem.
Mrs. Flowers egy hosszú percig fürkész pillantással méregette,
majd még egyszer bólintott.
– Tanítalak – felelte. – Szívesen. Nagyon tehetséges vagy.
– Tényleg? – kérdezte Bonnie szégyenlősen. A boldogság
melegsége öntötte el, betöltötte az űrt, amit percekkel azelőtt érzett.
Aztán megköszörülte a torkát, és amilyen lezseren csak bírta,
hozzátette:
– És még azt szeretném kérdezni... Tud más halottakkal is
beszélni? Vagy csak az édesanyjával?
Mrs. Flowers pár másodpercig nem válaszolt. Bonnie érezte, hogy
az öregasszony éles, kék szeme egyenesen belelát, az elméjét és
szívét vizsgálja. Amikor végre megszólalt, gyengéd volt a hangja:
– Kivel szeretnél kapcsolatba lépni, aranyom? Bonnie
összerezzent.
– Senkivel – felelte gyorsan, elhessegetve Damon fekete
szemének képét az agyából. – Csak hasznosnak tűnik. Meg
érdekesnek. Például egy csomót tanulhatnék Fell's Church
történetéről. – Elfordult Mrs. Flowerstől, és inkább a limonádés
poharakkal kezdett foglalkozni, csak hogy több szó erről ne essék.
Lesz még idejük erről beszélgetni, gondolta. Hamarosan.
____________

– Az a legfontosabb – mondta Elena megfontoltan –, hogy

megvédjük Mereditht. Figyelmeztetést kaptunk, ki kell használnunk,
nem pedig üldögélni, és azon tanakodni, ki küldte. Ha valami
borzalmas közeleg, amit valahogy én hoztam magunkra, majd
megbirkózunk vele, ha ideér. Most Meredithre kell vigyáznunk.
Olyan gyönyörű volt, hogy Stefan beleszédült. Néha szó szerint.
Időről időre úgy pillantott rá, úgy vette észre egy bizonyos szögből,
mintha először látta volna arca finom vonásait, tejfehér bőre halvány,
rózsaszirmot idéző pírját, szája lágy komolyságát. Az ilyen
pillanatokban úgy megszédült, mintha most szállt volna le a hullám-
vasútról. Elena.
A lány rabul ejtette és kész. Mintha már évszázadok óta e felé a
halandó lány felé tartott volna, és most, hogy megtalálta,
hosszúhosszú élete végre értelmet nyert.
Csakhogy ő nem a tiéd – szólt benne egy hang. Nem egészen. Nem
teljesen.
Stefan a fejét rázta az áruló gondolatra. Elena szereti őt.
Merészen, végzetesen, szenvedélyesen, sokkal jobban szereti, mint
azt Stefan megérdemelné. És ő is szereti Elenát. Csak ez számít.
 És a szerelme, ez az édes halandó lány éppen Meredith őrségét
szervezte hatékonyan, azzal a biztos nyugalommal osztotta ki a
teendőket, hogy tudta, engedelmeskednek neki.
– Matt – mondta –, ha holnap este dolgozol, akkor legyetek
Alarickel a nappali műszak. Stefan lesz az éjszakás, én meg Bonnie
pedig másnap reggel leváltjuk.
– Tábornoknak kellett volna menned – mormolta neki Stefan.
Elena arcán átsuhant egy mosoly.
– Nem szorulok őrökre – tiltakozott ingerülten Meredith. – Jártas
vagyok a harcművészetben, és már szálltam szembe
természetfelettiekkel. – Stefannak pár másodpercig úgy tűnt, a lány
töprengve méregeti, de csak azért sem húzta fel magát. – A botomnál
több védelemre nincs szükségem.
– Celiát egy bot nem menthette volna meg – vitatkozott Elena. –
Ha Stefan nem lépett volna közbe, biztosan meghal. – A kanapén ülő
Celia lehunyta a szemét, és Alaric karjára fektette a fejét.
– Jó, ez igaz. – Meredith bosszúsan beszélt, tekintetét Celián
tartotta. – Közülünk egyedül Stefan volt képes megmenteni. De
pontosan ezért nevetséges, hogy csapatszellemben akartok
védelmezni. Te lennél olyan erős és gyors, hogy megments egy
száguldó vonattól, Elena? Vagy Bonnie? – Stefan látta, hogy Bonnie,
aki éppen akkor lépett be egy limonádés poharakkal teli tálcával,
megáll, és a homlokát ráncolja Meredith szavainak hallatán.
Stefan természetesen tudta, hogy mivel Damon meghalt, Elena
pedig elvesztette az Erőit, egyedül őrá hárul a csapat védelmezése.
Igaz, Mrs. Flowers és Bonnie is rendelkeznek némi mágikus
képességgel. Stefan tovább módosította a gondolatot: Mrs. Flowers
nagyon is erős, de a kicunéval folytatott harc igencsak kimerítette.
A végeredmény ugyanaz: most már egyedül Stefan képes
megvédeni őket. Meredith hangoztathatja a vámpírvadászi
kötelezettségeit, de képzése és származása dacára nem más, csak
ember.
Szemügyre vette a csapatot, a halandókat, az övéit. Meredith,
komoly szürke szemű és acélos elszántsága. Matt, lelkes, kisfiús és
talpig becsületes. Bonnie, derűs és édes, olyan belső erővel, amiről
talán még maga sern tud. Mrs. Flowers, a bölcs matriárka. Alaric és
Celia... nos, ők nem úgy az övéi, mint a többiek, de amíg itt vannak,
őket is meg kell védenie. Megesküdött, hogy megvédi az embereket.
Ha bírja.
Emlékezett, hogy Damon egyszer, mikor épp elkapta' a veszélyes
jókedv, nevetve és vidám arccal azt mondta: „Az emberek olyan
törékenyek, Stefan! Még akkor is kárt teszünk bennük, ha nem
akarunk!"
És Elena, az ő Elenája. Most már ő is éppolyan sebezhető, mint a
többiek. Stefan összerezzent. Teljes bizonyossággal tudta, hogy ha
Elena életét vesztené, akkor ő levenné a gyűrűjét, amellyel a
napfényre mehet, lefeküdne a fűbe a lány sírjához, és várná a
pirkadatot.
Azonban ugyanaz a tompa belső hang, amely megkérdőjelezte
Elena iránta érzett szerelmét, most azt duruzsolta komoran a fülébe:
Ó nem tenné meg érted ugyanezt. Te nem vagy az ö mindene.
 Miközben Elena és Meredith tovább vitatkoztak arról, szükséges-e
összefogniuk a lány védelmére, Matt és Bonnie pedig időnként
közbeszóltak, Stefan lehunyta a szemét, és felidézte a Damon
haláláról szóló emlékeit.

Stefan nem volt elég gyors. Ostobán, értetlenül figyelte, ahogy a

nála sokkalta sebesebb Damon a hatalmas fához rohan, és a
pitypang magjánál is könnyebb Bonnie-t félrehajítja afelé zuhanó
tüskés ágak útjából.
Ahogy eldobta a lányt, egy ág Damon mellkasába hatolt, és a
földre szegezte. Stefan látta a pillanatnyi döbbenetet a bátyja
szemében, mielőtt tekintete üveges lett. Egyetlen csepp vér csöppent
a szájából az állára.
– Damon, nyisd ki a szemed! – sikoltotta Elena. Vadul beszélt,
olyan fájdalommal, amilyet Stefan még sosem hallott tőle.
Damon vállához kapott, mintha erősen meg akarná rázni, de
Stefan elhúzta tőle.
– Nem tudja, Elena, nem tudja – mondta félig zokogva.
Hát nem látja Elena, hogy Damon haldoklik? Az ág átdöfte a
szívét, áfa mérge pedig szétterjed a vénáiban és artériáiban. Vége.
Stefan gyengéden a földre fektette Damon fejét. Szépen elengedi a
bátyját.
Elena azonban nem engedte.
Stefan a lányhoz fordult, hogy a karjába zárja és megvigasztalja,
de észrevette, hogy Elena ügyet sem vet rá. Behunyta a szemét, és
hangtalanul mozgott az ajka. Minden izma megfeszült; ragaszkodott
Damonhoz, és Stefan tompa döbbenettel jött rá, hogy a szerelme és a
bátyja még mindig összekapcsolódnak, hogy egy őt kizáró
magánfrekvencián még egy utolsó párbeszédet folytatnak.
Elena arca könnyben úszott, aztán hirtelen a késéért nyúlt, és
egyetlen gyors, biztos mozdulattal felsértette saját nyaki erét.
Csorogni kezdett a vére.
– Igyál, Damon! – mondta kétségbeesetten, mintha imádkozna,
kinyitotta a férfi száját, és föléje tartotta a nyakát.
Elena vérének zamatos, jellegzetes illatára Stefan szemfoga
bizseregni kezdett a vágytól, pedig megrémült attól, hogy a lány
meggondolatlanul megvágta a saját nyakát. Damon nem ivott. A vér
kifolyt a szájából, le a nyakán, átáztatta az ingét, tócsába gyűlt fekete
bördzsekijén.
Elena zokogott, és Damonra vetette magát; lehunyt szemmel
csókolgatta hideg ajkát. Stefan rájött, hogy még mindig Damon
szellemével beszélget, telepatikus úton osztják meg egymással
szerelmüket és titkaikat. A két ember, akit Stefan a legjobban
szeretett. Az egyetlenek, akiket szeretett.
Az irigység jeges indája kúszott végig Stefan gerincén.
Kívülállónak érezte magát, mintha teljesen magára hagyták volna,
miközben arcát a gyász könnyei áztatták.

Megcsörrent egy telefon, és Stefan visszazökkent a jelenbe.

Elena a mobiljára nézett, és fogadta a hívást.
– Szia, Judith néni! – Szünet. – A panzióban a többiekkel.
Elhoztuk Alaricet és az ismerősét az állomásról. – Megint hallgatott,
majd grimaszt vágott. – Bocsánat, elfelejtettem. Igen, máris. Néhány
percen belül, oké? Persze. Szia!
A hívás végeztével talpra állt.
– Mint kiderült, megígértem Judith néninek, hogy hazaérek ma
vacsorára. Róbert már előszedte a fondükészletet, és Margaret
ragaszkodik hozzá, hogy mutassam meg neki, hogy kell a kenyeret
sajtba mártogatni. – A szemét forgatta, de Stefant nem tudta átverni.
Tudta, milyen boldog, hogy a húga ismét bálványozza.
Elena homlokráncolva folytatta.
– Nem hinném, hogy ma este még elszabadulok hazulról, de
valakinek mindig Meredith mellett kell lennie. Itt tudsz maradni ma
éjszakára, Meredith?
A lány lassan bólintott, maga alá húzta hosszú lábát a kanapén.
Fáradtnak és nyugtalannak tűnt, korábbi virtuskodása ellenére. Elena
búcsúképpen megérintette a kezét, Meredith pedig rámosolygott.
– Biztos vagyok benne, hogy a szolgáid megfelelően gondomat
viselik majd, Elena királynő – mondta könnyedén.
– Ez a minimum – felelte ugyanolyan hangnemben, és a többiekre
mosolygott.
Stefan felállt.
– Hazakísérlek – mondta. Matt is talpra állt.
– Hazavihetlek kocsival – ajánlotta, és Stefan meglepetten
tapasztalta, hogy legszívesebben visszanyomná Mattét a székre.
Majd Stefan vigyáz Elenára. Az ő dolga.
 – Nem, maradjatok itt mindketten! – felelte a lány határozottan. –
Csak néhány saroknyira lakom, és még mindig világos van kint.
Vigyázzatok Meredithre!
Stefan visszaült a székre, a szemét közben le sem vette Mattról.
Elena integetett, és elment, Stefan pedig kinyújtóztatta az érzékeit,
hogy a lehető legmesszebb kövesse. Erejével kutatta, rejtőzik-e
bármi veszélyes a közelben, Elena házáig azonban nem ért el az
Ereje. Tehetetlenül szorította ökölbe a kezét. Amíg hagyta magát
emberi vért inni, sokkal erősebb volt.
Meredith őt figyelte, szürke szemében együttérzés csillant.
– Nem esik baja – mondta. – Nem figyelheted örökké. De
megpróbálhatom – gondolta Stefan.
*
Amikor Elena besétált a kertbe, Caleb éppen a ház előtti, virágzó
kaméliabokrok fényes, zöld leveleit vagdosta le.
– Szia! – szólt meglepetten. – Te egész nap itt voltál?
A fiú abbahagyta a nyesést, és megtörölte izzadt homlokát. Szőke
hajával és napbarnítottságával úgy festett, mint egy virginiai kertbe
csöppent kaliforniai szörföző. Elena úgy vélte, Caleb remekül illik
egy ilyen tökéletes nyári naphoz, amikor az ég kék, a távolban pedig
fűnyíró berreg.
–  Persze – felelte a fiú vidáman. – Rengeteg tennivalóm akadt.
Jól néz ki, nem?
– De, nagyon – helyeselt Elena. Tényleg jól nézett ki. Caleb
lenyírta a füvet, tökéletesre igazította a sövényt, és százszorszépeket
ültetett a ház melletti virágágyásba.
 – Te mit csináltál ma? – kérdezte Caleb.
–  Ennyi mindent nem, mint te – felelte Elena, próbálta kiverni a
fejéből, ahogy kétségbeesetten rohanva igyekeznek megmenteni
Celiát. – A barátaimmal kimentünk valaki elé az állomásra, aztán egy
ismerősnél lógtunk egész nap. De remélem, holnap is szép időnk
lesz. Piknikezni akarunk Hot Springsnél.
– Jól hangzik – bólintott Caleb. Elena egy pillanatra kísértést
érzett, hogy meghívja. Stefan fenntartásai ellenére rendes srácnak
tűnt, és valószínűleg nem sok embert ismer a városban. Talán
bejönne Bonnie-nak. Végül is elég helyes. És Bonnie jó ideje nem
volt oda senkiért. Damonon kívül- szólt egy titkos kis hang az agya
mélyén.
Persze nem hívhatta meg Calebet. Hogy is jutott ilyen az eszébe?
Nem lehetnek jelen kívülállók, miközben a barátaival azon rágódnak,
vajon ezúttal milyen természetfölötti lény vadászik rájuk.
Vágyakozás nyilallt belé. Vajon lehet valaha az a lány, aki azzal
piknikezhet, úszhat, flörtölhet és beszélgethet, akivel csak akar, mert
nincsenek sötét titkai?
– Nem fáradtál el? – kérdezte gyorsan témát váltva.
Úgy látta, mintha csalódottság villanna a fiú szemében. Csaknem
rájött, hogy Elenának eszébe jutott meghívni a piknikre, aztán
meggondolta magát? Ám szinte azonnal válaszolt:
–  Ő, a nagynénéd hozott nekem néhány pohár limonádét, és
ebédre ettem egy szendvicset a húgoddal. – Elvigyorodott. – Nagyon
édes kislány. Remekül eltársalogtunk. Kiokosított a tigrisekről.
 – Margaret beszélgetett veled? – kérdezte Elena meglepetten. –
Általában nagyon félénk az idegenekkel. Már hónapok óta járt ide a
barátom, Stefan, mire Margaret hajlandó volt szólni hozzá.
– Nem nagy ügy – vont vállat Caleb. – Csak mutattam neki pár
bűvésztrükköt, az úgy lenyűgözte, hogy még a félénkségét is
elfelejtette. Elsős korára bűvészmester lesz. Született tehetség.
– Tényleg? – kérdezte Elena. Görcsbe rándult a gyomra,
veszteségérzete támadt. Rengeteg mindenről lemaradt a kishúga
életében. A reggelinél észrevette, hogy Margaret idősebbnek tűnik,
kinézete és hangja alapján is. Mintha más személyiséggé vált volna
Elena nélkül. Elena gondolatban megrázta magát: ideje abbahagyni a
nyavalygást! Hihetetlenül szerencsés, hogy itt lehet.
– Bizony – felelte Caleb. – Figyelj, ezt tanítottam neki! – Elena
felé nyújtotta lebarnult öklét, majd megfordította és kitárta,
megmutatva a tenyerén lévő puha, fehér kamillavirágot. Ismét ökölbe
szorította a kezét, majd kinyitotta, és ekkor már egy szorosan csukva
lévő bimbó volt a tenyerében.
– Azt a...! – lelkesedett Elena. – Muti még egyszer! Érdeklődve
figyelte, ahogy Caleb néhányszor ökölbe szorítja, majd széttárja az
ujjait: egyszer virág, másszor bimbó, egyszer virág, másszor bimbó.
– Margaretnek érmékkel mutattam, hogy kell kicserélni őket –
magyarázta –, de az elv ugyanaz.
– Már láttam ilyen trükköt – mondta Elena –, de nem tudok
rájönni, hova rejted az egyiket, amíg a másikat mutatod. Mi a nyitja?
– Mágia, mi más? – vágta rá Caleb mosolyogva, és nyitott
tenyérrel Elena lábához ejtette a kamillavirágot.
 – Hiszel a mágiában? – kérdezte Elena a fiú nyájas kék szemébe
nézve. Tudta, hogy Caleb flörtöl vele: a fiúk mindig flörtöltek vele,
ha hagyta.
– Hát, illene – felelte halkan Caleb. – New Orleans-i vagyok, és
tudod, az a vudu otthona.
– Vudu? – ismételte Elena; a hideg futkosott a hátán. Caleb
felnevetett.
– Csak viccelek – mondta. – Vudu. Istenem, micsoda hülyeség!
– Ja, az. Hülyeség – kuncogott erőltetetten Elena.
– Bár egyszer – folytatta Caleb –, még a szüleim halála előtt,
amikor Tyler látogatóba jött, elmentünk ketten a francia negyedbe, és
egy vudu papnő jövendőt mondott nekünk.
– Meghaltak a szüleid? – kérdezte Elena meglepetten. Caleb pár
másodpercre lehajtotta a fejét, a lány pedig megérintette a kezét,
aztán úgy maradt. – Az enyémek is – mondta.
Caleb mozdulatlanul állt.
– Tudom – felelte.
Találkozott a pillantásuk, és Elena együtt érzőén húzta el a száját.
A fiú laza mosolya ellenére most már látta a nyájas kék szemében
ülő mély fájdalmat.
– Évekkel ezelőtt történt – mondta Caleb halkan. – De tudod, még
mindig szoktak hiányozni.
Elena megszorította a kezét.
– Tudom – mondta halkan.
Caleb elmosolyodott, és kissé megrázta a fejét, s ezzel véget ért a
jelentőségteljes pillanat.
 – Szóval ez még azelőtt volt – folytatta. – Talán tizenkét évesek
voltunk, amikor Tyler látogatóba jött. – Ahogy beszélt, egyre jobban
érződött Caleb enyhe déli akcentusa. – Akkoriban sem hittem ebben
a hülyeségben, és szerintem Tyler sem, de gondoltuk, jó buli lesz.
Tudod, néha poén megijeszteni saját magad. – Pillanatnyi szünetet
tartott. – Ami azt illeti, elég ijesztő volt. A banya egy csomó fekete
gyertyát gyújtott, és egy rakat fura talizmánja volt, hajból meg
csontból. Valami port szórt körénk a padlóra, és a mintázatából
olvasott lei dolgokat. Azt mondta Tylernek, hogy nagyot fog változni
az élete, és hogy ne álljon meggondolatlanul egy nála erősebb
szolgálatába.
Elena akaratlanul is összerezzent. Tylernek aztán tényleg nagyot
változott az élete, és Klaus, az erős vámpír szolgálatába állt. Bárhol
is van most Tyler, nem úgy sültek el a dolgok, ahogy remélte.
– És neked mit mondott? – kérdezte.
– Semmi érdekeset – felelte Caleb. – Leginkább azt, hogy legyek
jó. Ne kerüljek bajba, vigyázzak a családomra. Ilyesmi. Igyekszem is
betartani. A nagynénémnek és a nagybátyámnak szükségük van itt
rám, most, hogy Tyler eltűnt. – Ismét Elenára nézett, vállat vont, és
elmosolyodott. – De ahogy mondtam, hülyeség az egész. Mágia meg
egyéb zagyvaságok!
– Bizony – helyeselt Elena tompán. – Zagyvaságok.
A nap egy felhő mögé bújt, és Elena ismét megborzongott. Caleb
közelebb lépett.
– Fázol? – kérdezte, és a lány válla felé nyúlt.
 Ekkor érdes károgás hallatszott a ház melletti fák felől, és egy
óriási varjú repült feléjük; alacsonyan és gyorsan szállt. Caleb
leengedte a kezét, előrehajolt, és eltakarta az arcát, de a varjú az
utolsó pillanatban felfelé vágott, vadul verdesett a szárnyával, és
elszállt a fejük felett.
– Láttad? – kiáltotta Caleb. – Majdnem nekünk jött!
– Láttam... – felelte Elena, ahogy az égen tovatűnő madár kecses
alakját figyelte. – Láttam.
 10.

bodzavirág szelleműzésre, védekezésre, valamint jólét

biztosítására használható – olvasta Bonnie az ágyán hasalva,
állat a tenyerébe támasztva. Keverjük el forrasztófüvei és
martilapuval, és a dagadó holdfázisban kössük vörös selyembe, így
jómódot csalogató talizmánt készíthetünk. Levendulával, őszi
margitvirággal és szúrás gyöngyajakkal vegyítve oltalmazó fürdő
válhat belőle. Ha izsóppal, fehér zsályával és ördög cipőfűzőjével
együtt elégetjük, a füsttel elűzhetjük a gonosz szellemeket.
Az ördög cipőfűzője? Az gyógyfű egyáltalán? A többi növénnyel
ellentétben nem úgy hangzott, mint amit megtalálhat az anyja
kertjében. Nagyot sóhajtott, és egy kicsit előrelapozott.
A meditációt legjobban segítő gyógynövények: apróbojtorján,
kamilla, damiana, szemvidítófü, ginzeng. Elégethetjük őket, hogy a
füstöt használjuk, vagy ha hajnalban szedjük a növényeket, szárítva
körbeszórhatjuk velük a meditálót.
Bonnie lesújtva méregette a vaskos kötetet. Az egész teleírva
gyógyfű vekkel, a különböző körülményekre vonatkozó hasznos
tulajdonságaikkal, meg azzal, hogy hogyan kell szedni és
felhasználni őket.
A leírás olyan száraz és unalmas volt, akár Bonnie gimis
geometriakönyve.
Mindig is utált tanulni. A gimi és az egyetem közti nyári
szünetben az a legjobb, hogy senki sem várhatja el tőle, hogy vastag
könyveken rágja át magát, iszonyú uncsi tényeket bemagolva. Erre
tessék, épp ezt csinálja, ráadásul csak magának köszönheti.
De amikor megkérte Mrs. Flowerst, hogy oktassa mágiára,
valami, hát, menőbbre számított, mint egy vastag gyógyfüves
könyvre. Titokban magánórákban reménykedett, amelyeken
varázsigékről, repülésről vagy az óhajait teljesítő szolgák
megidézéséről tanulhat. Kötelező olvasmányra meg pláne nem fájt a
foga. Nem az lenne az igazi, ha a varázstudás csak úgy a fejébe
repülne? Mondjuk, hát, varázslattal?
Megint előrelapozott. Hú, ez kicsit érdekesebbnek tűnt.
Egy fahéjjal, kankalinnal és pitypanglevéllel teli amulettel
magunkhoz vonzhatjuk a szerelmet, segítségével valóra válthatjuk
titkos vágyainkat. Enyhe esőben gyűjtsük be a növényeket, és szárítás
után töltsük vörös bársonyba, aranyszínű fonállal átkötve.
Bonnie kuncogott, a matracon dobolt a lábával, úgy vélte, akadna
valóra váltandó titkos vágya. Vajon tényleg szedni kell a fahéjat,
vagy elég kivenni a konyhaszekrényből? Lapozott még néhányat.
Gyógyfüvek éleslátásra és megtisztulásra, növények, amelyeket
teliholdnál vagy épp derűs júniusi napon kell szedni. Még egyet
sóhajtott, és becsukta a könyvet.
Elmúlt éjfél. Hallgatózott, de a házban csönd honolt. A szülei már
aludtak.
Mivel Mary – aki a nővérei közül utoljára költözött el otthonról –
már a barátjánál lakott, hiányzott, hogy nincs a mellette lévő
szobában. De persze előnyökkel is járt, hogy a kíváncsi,
parancsolgatós nővére nem volt a közvetlen közelében.
 Amilyen halkan és óvatosan csak tudott, kimászott az ágyból.
Szülei nem voltak olyan éberek, mint Mary, de azért bejönnének, ha
meghallanák, hogy az éjszaka közepén felkel.
Óvatosan felszedett egy padlódeszkát az ágya alatt. Kislánykora
óta ez volt a rejtekhelye. Kezdetben ide dugta a Marytől engedély
nélkül kölcsönvett játék babát; a zsebpénzéből vásárolt cukorkát; a
kedvenc piros selyemszalagját. Később az első barátjától kapott
cetliket rejtette ide, meg az egyesre írt dolgozatokat.
De korántsem olyan veszélyes holmikat, mint mostanában.
Kiemelt egy másik könyvet, ami pont olyan vaskos volt, mint a Mrs.
Flowerstől kölcsönkapott gyógyfüves kötet. Ez azonban öregebbnek
tűnt, sötét bőrborítóját felráncosította és megpuhította az idő. Ez a
könyv is Mrs. Flowers gyűjteményéből származott, azonban nem ő
adta Bonnie-nak. A lány lelopta egy polcról, amíg Mrs. Flowers nem
nézett oda, és a hátizsákjába csúsztatta, majd a lehető legártatlanabb
képét mutatta, amikor az asszony metsző tekintete utána hosszan
elidőzött rajta.
Bonnie-nak kicsit bűntudata volt, amiért becsapta Mrs. Flowerst,
főleg miután a néni belement, hogy oktassa. De most őszintén, a
többieknek eleve ki sem kellett volna csempészniük a könyvet.
Meredith és Elena bármilyen indokból is akarták volna, mindenki
azonnal rábólintott volna. Még indokot sem kellett volna
szolgáltatniuk, csak közölniük, hogy kell nekik a könyv. Egyedül
Bonnie kérésére reagáltak volna sóhajtozva, meg a fejét paskolva –
édes, butuska Bonnie –, aztán megtagadták volna tőle.
 Makacsul felszegte az állat, és végigsimított a könyv címének
betűin. Átjárás az élők és a holtak birodalma között – hirdette a cím.
Dübörgő szívvel kinyitotta a könyvet a korábban megjelölt
oldalon. Amikor viszont négy – két fekete, két fehér – gyertyát vett
elő a padlódeszka alól, még csak nem is remegett a keze.
Gyufával meggyújtotta az egyik fekete gyertyát, majd
megdöntötte, hogy a viasz az ágya mellé csöpögjön. Amikor az
olvadt viasz már kis tócsát alkotott, Bonnie belenyomta a gyertya
végét, hogy egyenesen álljon a padlón.
– Észak tüze, védelmezz engem! – suttogta. Egy fehér gyertyáért
nyúlt.
Az éjjeliszekrényen megcsörrent töltőbe dugott mobilja. Elejtette
a gyertyát, és elkáromkodta magát.
Odahajolt, fogta a mobilt, hogy megnézze, ki hívja. Elena. Hát
persze. Elena sosem gondolt bele, milyen késő van, ha beszélni akart
valakivel.
Bonnie legszívesebben elutasította volna a hívást, de meggondolta
magát. Talán ez a jel, hogy mégsem kellene végrehajtania a rituálét,
legalábbis nem ma éjjel. Talán jobban utána kéne néznie, hogy
biztosan megfelelően csinálja-e. Elfújta a fekete gyertyát, és
megnyomta a zöld gombot, hogy fogadja a hívást.
– Szia, Elena! – mondta, remélve, hogy barátnője nem érzékeli az
ingerültségét, és közben óvatosan visszatette a könyvet a
padlódeszka alá. – Mi a helyzet?
*
 A hamu kibírhatatlanul nehéz volt. A férfi küszködött alatta, ki
akart szabadulni a szürke takaró alól. Vadul kaparta a hamut, a
pánikban már abban sem volt biztos, hogy fölfelé halad, nem pedig
csak még mélyebbre ássa magát.
Fél kézzel erősen markolt valamit: apró volt és szálas, akár egy
vékony virágszirom. Nem tudta, mi lehet az, de azt igen, hogy nem
szabad elengednie, és bár akadályozta a kijutásban, akkor sem
kérdőjelezte meg az érzést, hogy muszáj szorítania.
Mintha egy örökkévalóságig kaparta volna a vastag hamuréteget,
de ásó keze végre kiszabadult a beomló por alól, és
megkönnyebbülés áradt szét a testében. Jó irányba haladt; nem fog
örökké eltemetve senyvedni.
Vakon kinyúlt, fogást keresett, hogy kihúzza magát. Hamu és sár
siklott az ujja alatt, semmi szilárd, de addig tapogatózott, amíg meg
nem ragadott valami fásat.
A fa széle az ujjába vágott, ahogy belekapaszkodott, akár a
viharos óceánban fuldokló a mentőkötélbe. Szép lassan felhúzta
magát, megcsúszott és visszasiklott a csuszamlós sárba. Egy utolsó
nagy erőfeszítéssel kirángatta a testét a hamuból és sárból; nagy
cuppanás hallatszott, ahogy a válla kiszabadult. Térdre emelkedett,
izmai fájdalmasan megfeszültek, aztán talpra kászálódott. Megrázta
magát, hányingere ellenére elöntötte az öröm, és átkarolta a törzsét.
Csakhogy nem látott semmit sem. Úrrá lett rajta a rémület, amíg
rá nem jött, hogy valami letakarja a szemét. Addig dörgölte az arcát,
amíg le nem jött a szeméről a csomókba ragadt, sáros hamu. Egy
másodperccel később végre ki tudta nyitni a szemét.
 Kihalt pusztaság vette körül. Fekete sár, hamuval behintett tócsák.
– Valami borzalmas történt itt – mondta rekedten, és megijesztette
a saját hangja. Mélységes csönd honolt a tájon.
Dermesztő hideg volt, és a férfi rádöbbent, hogy meztelen, csak a
sáros hamu borítja, mint mindent. Összegörnyedt, majd pillanatnyi
gyengeségét átkozva, fájdalmasan kihúzta magát. Muszáj lesz...
Muszáj...
Semmire sem emlékezett.
Egy csepp csurgott le az arcán, és homályosan arra gondolt, talán
könnyezik. Vagy a mindent beborító, a hamuval és sárral keveredő,
sűrű, csillogó folyadék lenne az?
Kicsoda ő egyáltalán? Ezt sem tudta, és ettől a bizonytalanságtól
egész testében reszketett, jobban, mint a hidegtől.
Keze még mindig óvón szorította az ismeretlen tárgyat. Felemelte
az öklét, és rábámult. Egy pillanattal később lassan kinyújtotta az
"ujjait.
Fekete szálak.
Az opálos fényű folyadék a tenyerére csurgott, a szálak közepére.
Ahol a szálakhoz ért, azok átváltoztak. Hajjá. Selymes szőke és
rézvörös, nagyon szép hajszálakká.
Ismét ökölbe szorította a kezét, és a mellkasához emelte, új
elhatározás született benne.
Muszáj elmennie innen.
Ködös tudatában tisztán villant fel a cél képe. A hamun és sáron
keresztül a kastélyszerű erőd felé botladozott, egyszerűen tudta, hogy
tornyaival és hatalmas fekete kapuival az csak őrá vár.
 11.

lena letette a telefont. Mindent megbeszéltek Bonnie-val, Celia

és Meredith nevének titokzatos megjelenésétől Margaret
balettbemutatójáig. Azt azonban nem bírta szóba hozni, ami miatt
eredetileg felhívta a barátnőjét.
Felsóhajtott. Néhány másodperc múlva a matraca alá nyúlt, és
előhúzta bársonyborítású naplóját.

Kedves Naplóm!
Ma délután beszélgettem Caleb Smallwooddal a házunk előtti
gyepen. Alig ismerem a srácot, mégis bensőséges kapcsolatot érzek
kettőnk között. Az életemnél is jobban imádom Bonnie-t meg
Mereditht, de nekik fogalmuk sincs, milyen, ha az ember elveszti a
szüleit, és ez éket ver közénk.
Calebben magamat látom. Nagyon helyes, és úgy tűnik, nincsen
semmi gondja. Biztos vagyok benne, hogy a legtöbben azt hiszik,
tökéletes az élete. Tudom., milyen azt tettetni, hogy semmi bajod,
miközben épp szétesel. Ez a legmagányosabb dolog a világon.
Remélem, neki is megvan a maga Bonnie-ja vagy Meredithje, egy
barátja, akire támaszkodhat.
Iszonyú fura dolog történt, miközben beszélgettünk. Egy varjú
egyenesen nekünk repült. Óriási volt, az egyik legnagyobb varjú,
amit életemben láttam, fényes fekete tollai csak úgy csillogtak a
napsütésben, a csőre és a karma egyaránt hatalmas. Lehet, hogy
ugyanez a madár ült az ablakpárkányomon tegnap reggel, de nem
vagyok biztos benne. Honnan tudnék megkülönböztetni egymástól két
varjút?
És persze mindkét varjú Damont juttatta eszembe, aki ilyen madár
alakjában figyelt engem, mielőtt még megismertük volna egymást.
Az a furcsa – vagy inkább nevetséges –, hogy a szívem mélyén
újra és újra remény ébred. Folyton az jut eszembe: mi van, ha
Damon mégsem halt meg?
Aztán elfogy a remény, mert Damon halott, és nekem muszáj
szembenéznem ezzel. Ha erős akarok maradni, nem hazudhatok
magamnak. Nem találhatok ki szép tündérmeséket, amiben a hős
vámpír nem hal meg, amiben megváltoznak a szabályok, csak mert
olyasvalakiről van szó, akit szeretek.
De a remény újra csak felüti a fejét: mi van, ha mégsem ön-
ámítás?
Szívtelenség lenne szólnom Stefannak a varjúról. Megváltoztatta a
gyász. Néha, mikor nagyon csendes, furcsa tekintetet veszek észre
levélzöldszemében, mintha egy ismeretlen bújt volna a bőrébe. És
tudom, hogy Damon jár a fejében, de a gondolataiba már nem
nyerek bepillantást.
Gondoltam, szólhatnék Bonnie-nak a varjúról. Ö kedvelte
Damont, és nem nevetne ki, amiért azon agyalok, nincs-e arra esély,
hogy valahogy mégis életben van még. Hiszen ma Bonnie is ugyanezt
vetette fel. De végül mégsem bírtam beszélni róla.
Tudom, miért, és béna, önző, ostoba ok: irigy vagyok Bonniera.
Mert Damon megmentette az életét.
 Szörnyű, igaz?
Az a baj, hogy Damont nagyon hosszú ideig millió ember közül
egy érdekelte. Egyetlenegy. Én. A többiekre nagy ívűén tojt. A
barátaim nevét alig bírta megjegyezni.
De valami megváltozott Damon és Bonnie között, talán amikor
kettesben voltak a Sötét Dimenzióban, talán már korábban. Bonnie
mindig is odavolt érte kicsit, ha nem a szívtelen vámpírt adta éppen,
de aztán Damonnak is feltűnt a kis vörösbegy. Odafigyelt Bonnie-ra.
Kedves volt hozzá.
És amikor Bonnie veszélyben volt, Damon ugrott megmenteni,
eszébe sem jutott a saját épségére ügyelni.
Úgyhogy irigy vagyok Bonnie-ra. Mert Damon megmentette az
életét.
Szörnyű perszóna vagyok. De mivel ilyen szörnyű vagyok, most
már nem akarok osztozni Damonon Bonnie-val, még a varjús dolgon
se. Azt akarom, hogy csak az enyém legyen.

Elena elolvasta, mit írt, és elhúzta a száját. Nem volt büszke az

érzéseire, de nem tagadhatta le őket.
A párnájának dőlt. Hosszú, fárasztó nap volt, mostanra éjjel egy
óra is elmúlt. Pár órája elindult lefeküdni, mégsem jutott el odáig.
Csak piszmogott, mióta hálóinget húzott: kifésülte a haját, pakolászta
a holmijait, átlapozott egy magazint, elégedetten szemlélgette divatos
ruhatárát, amihez már hónapok óta nem jutott hozzá. Felhívta
Bonnie-t.
 A barátnője furán beszélt vele. Mint aki nem egészen figyel oda.
Vagy talán csak fáradt volt. Végül is elég későn hívta.
Elena is fáradt volt, de még nem akart elaludni. Végre bevallotta
magának: kicsit fél az elalvástól. Damon nagyon valóságos volt a
múltkori álmában. Teste szilárdnak, igazinak érződött Elena
karjában; selymes fekete haja puhán simult a lány arcához.
Mézesmázos hangja hol gúnyos, hol csábító, hol parancsoló volt,
tisztára, mint az eleven Damoné. Amikor Elena rádöbbent a
gyomorforgató tényre, hogy a férfi halott, az olyan volt, mintha ismét
elvesztette volna.
De nem maradhat örökké ébren. Nagyon fáradt volt. Elena
leoltotta a lámpát, és behunyta a szemét.
*
Az iskolai tornaterem vén, nyikorgós lelátóján ült. Izzadt
tornacipő és a lakkozott fapadló szaga keveredett a levegőben.
–  Itt találkoztunk – mondta Damon, és Elena rádöbbent, hogy
mellette ül a padon, olyan közel, hogy bőrdzsekije ujja a lány karját
súrolja.
– Romantikus – emelte meg Elena fél szemöldökét, és körülnézett
a nagy, üres helyiségben, amelynek mindkét végén kosárpalánk állt.
– Megteszem, ami tőlem telik – felelte Damon, csipetnyi humorral
kimért hangjában. – De te választottad a helyszínt. A te álmodban
vagyunk.
– Alom ez egyáltalán? – fordult felé Elena hirtelen, az arcát
fürkészte. – Nem érzem annak.
 – Nos – felelte a fiú –, hadd fogalmazzak úgy: nem vagyunk itt. –
Komoly és átható pillantással nézett a lányra, de aztán rávillantotta
ragyogó mosolyát, és elkapta a tekintetét. – Örülök, hogy az én
diákkoromban nem volt ilyen tornaóránk – jegyezte meg mellékesen,
kinyújtóztatva hosszú lábát. – Nem valami méltóságteljes
rövidnadrágban rohangászni a labda után.
– Stefan azt mesélte, hogy azért ti is sportoltatok – felelte Elena,
szintén mellékesen. Öccse nevének említésére Damon a homlokát
táncolta.
– Mindegy! – tette hozzá a lány sietve. – Lehet, hogy nincs sok
időnk. Figyelj, Damon, azt mondtad, hogy nem vagy itt, de nem vagy
talán valahol máshol? Jól érzed magad? Még ha halott is vagy...
mármint tényleg, végleg halott, nem lehetséges, hogy valahol azért
létezel?
Damon szúrós tekintettel nézett rá. Szája kissé legörbült, úgy
kérdezett vissza:
– Számít ez neked ennyire, hercegnő?
– Hát persze – felelte Elena döbbenten. Szeme megtelt könnyel.
Damon könnyeden beszélt, de sötét tekintete, amelyben Elena
meg sem tudta különböztetni a pupillát az írisztől, éberen figyelte.
– De hát mindenki más... a barátaid... ez a város... mind jól
vannak, nem? Visszakaptad a világodat. Szükségszerű veszteséggel
jár, hogy megkapd, amit akarsz.
Elena látta Damon arcán, hogy következő szavai
kulcsfontosságúak. És a minap nem pont azt vallotta be magának a
szíve mélyén, hogy akármennyire is szereti Damont, mégis jobb lett
most minden, hogy a megmentett várossal és a visszakapott régi
életével végre minden helyrejöhet? És hogy ezt akarja, még ha azt is
jelenti, hogy Damon halott? Hogy tényleg szükségszerű veszteségnek
tekintette?
– Jaj, Damon – mondta végül tehetetlenül. – Úgy hiányzol! A férfi
arca ellágyult, ahogy feléje nyúlt.
– Elena...
– Igen? – lehelte a lány.
– Elena? – rázta gyengéden egy kéz. – Elena? – Valaki a haját
simogatta, és a lány álmosan a kézhez simult.
– Damon? – kérdezte félálomban.
A kéz abbahagyta a simogatást, aztán elengedte. Elena kinyitotta a
szemét.
– Sajnos csak én vagyok – mondta Stefan. Mellette ült az ágyon,
száját egyenes vonalba szorította, tekintetét elfordította.
– Jaj, Stefan! – ült fel Elena, hogy átölelje. – Nem úgy értettem...
– Semmi baj – felelte amaz színtelen hangon, és elfordult tőle. –
Tudom, milyen kedves volt a számodra.
Elena magához húzta, és felnézett rá.
– Stefan! Stefan! – A fiú zöld szemében tartózkodó pillantás ült. _
– Ne haragudj! – kérlelte.
– Nincs miért bocsánatot kérned, Elena – felelte.
– Stefan, Damonról álmodtam – vallotta be a lány. – Igazad van,
nagyon kedves volt nekem, és... hiányzik. – A fiú állkapcsán meg-
rándult egy izom, erre Elena megsimogatta az arcát. – Soha senkit
nem fogok jobban szeretni, mint téged, Stefan. Lehetetlen volna.
Stefan – mondta, úgy érezte, menten elsírja magát –, tudod, hogy te
vagy az igaz szerelmem. – Bárcsak az elméjével is elérhetne
Stefanig, bár megmutathatná, megértethetné, mit érez iránta! Sosem
fedezte fel teljesen az Erőit, nem használta ki őket, de most úgy
érezte, telepatikus kapcsolatuk elvesztését nem éli túl.
Stefan arca ellágyult.
– Ó, Elena! – mondta lassan, és átkarolta. – Nekem is hiányzik
Damon. – Arcát a lány hajába temette, ez kissé elnyomta következő
szavait. – Évszázadokon át küzdöttem az egyetlen testvéremmel,
ennyi éven át utáltuk egymást. Emberként megöltük egymást, és
szerintem egyikünk sem dolgozta fel azt a szörnyű pillanatot, a
döbbenetet és a bűntudatot. – Elena érezte, hogy a fiú egész testében
megborzong.
Stefan halkan és szomorúan felsóhajtott.
– És amikor végre ismét testvérekként kezdtünk viselkedni, azt
csak neked köszönhettük. – Homlokát továbbra is Elena vállán
nyugtatva két tenyere közé fogta a lány kezét, és tűnődés közben
simogatta. – Olyan hirtelen halt meg. Azt hiszem, nem számítottam
arra, hogy... hogy nálam előbb hal meg. Kettőnk közül ő volt az erős,
ő szeretett igazán élni. Nélküle... – Kissé elmosolyodott, szája
szomorúan felfelé görbült. – Nélküle... meglepően magányos lettem.
Elena összekulcsolta az ujjaikat, és szorosan fogta a kezét. Stefan
ránézett, állta a pillantását, és a lány kicsit hátrébb húzódott, hogy
tisztábban láthassa. Fájdalom és gyász honolt a tekintetében, de
olyan zordság is, amilyennek Elena még sosem látta.
 Megcsókolta a fiút, igyekezett feloldani kicsit. Stefan fél
másodpercre ellenállt, aztán visszacsókolta.
– Ó, Elena! – mondta szenvedélyesen, aztán ismét megcsókolta.
Ahogy a csók elmélyült, Elenát elöntötte a kielégítő, édes érzés,
hogy minden rendben. Mindig így érezte magát: ha nem értették meg
egymást Stefannal, egy csók mindig kibékítette őket. Szerelem és
odaadás hullámát érezte a fiú részéről, belekapaszkodott, és
viszonozta az érzelmet, egyre nőtt köztük a gyengédség. Mivel már
nem volt Ereje, Elenának most annál jobban szüksége volt erre a
kapocsra.
Kinyújtózott elméjével és érzéseivel, túl a Stefan csókjából
mindig sütő megingathatatlan szerelmen, és mélyebbre hatolt a fiú
lelkében. Vad szenvedélyt talált, azt is viszonozta, érzéseik
összefonódtak, és egyre szorosabban kapaszkodtak egymásba.
A szenvedély mögött gyászt, szörnyű, végtelen gyászt talált, még
mélyebben pedig, Stefan érzelmeinek legmélyére rejtve, fájdalmas
magányt, egy évszázadokon át egymagában élő ember magányát.
De Elena ebben a magányban valami ismeretlent érzett. Valami...
merev és hűvös akadályba ütközött, mintha fém állta volna útját.
Stefan valamit titkol előle. Elena ezt biztosra vette, és még
mélyebbre nyúlt az elméjében, ahogy csókjaik egyre hevesebbek
lettek. Stefan egész lényére szüksége volt... Elkezdte hátrahúzni a
haját, hogy Stefan hozzájuthasson a véréhez. Az mindig a lehető
legközelebb hozta őket egymáshoz.
Mielőtt azonban a fiú elfogadhatta volna a felajánlást, hirtelen
kopogtattak.
 Az ajtó szinte azonnal ki is nyílt, és Judith néni kukucskált be
rajta. Elena pislogva egyedül találta magát, tenyere bizsergett, Stefan
olyan gyorsan húzódott el tőle. Sietve körbenézett, de a fiú eltűnt.
– Asztalon a reggeli, Elena – mondta Judith néni vidáman.
– Aha – felelte a lány oda sem figyelve, a szekrényre pillantott;
kíváncsi volt, hova bújt Stefan.
– Minden rendben, édesem? – kérdezte a nagynénje, homloka
ráncos lett az aggodalomtól. Elena hirtelen rádöbbent, hogy festhet:
elkerekedett szemmel, kipirult arccal, borzas hajjal ül az összegyűrt
ágyneműn, és vadul körbepislog a szobában. Stefannak jó régen nem
kellett arra a hétköznapi célra használnia a vámpírsebességét, hogy
ne kapják rajta a barátnője szobájában!
Megnyugtatóan Judith nénire mosolygott.
– Bocs, félig még alszom. Mindjárt lemegyek – ígérte. – Sietnem
kell, Stefan hamarosan jön értem.
Ahogy Judith néni elhagyta a szobát, Elena végre észrevette
Stefant, aki a nyitott ablak alól, a kertből integetett. Nevetve
visszaintegetett, nem foglalkozott tovább a Stefan lelke mélyén
uralkodó furcsa érzelemmel. A fiú intett, hogy megy a ház elé, és
mindjárt becsönget érte.
Elena ismét nevetett, és felugrott, hogy összekészüljön a Hot
Springs-i piknikre. Jóleső érzés volt olyan lánynak lenni, aki a bünti
miatt aggódik. Kellemesen... hétköznapi volt.
Néhány perccel később, amikor Elena sortban és világoskék
pólóban, lófarokba fogott hajjal épp elindult lefelé a lépcsőn,
csöngettek.
 –  Megjött Stefan! – kiáltotta, ahogy Judith néni megjelent a
konyhaajtóban. Elena felvette a strandtáskáját meg a hűtőtáskát az
előszobái padról.
–  Elena! – dorgálta nagynénje. – Muszáj enned valamit indulás
előtt!
–  Nincs rá időm – felelte Elena, az ismerős vita
megmosolyogtatta. – Majd útközben bekapok egy muffint, vagy
valamit.
Középiskolás évei alatt szinte minden reggel elhangzottak ezek a
szavak, vagy legalábbis hasonlók.
– Jaj, Elena! – mondta Judith néni a szemét forgatva. – Ne
mozduljon, kisasszony! Mindjárt jövök.
Elena kinyitotta az ajtót, és Stefan szemébe mosolygott.
– Hahó, rég láttalak – mondta halkan. Stefan megcsókolta, ajka
édesen ért a lányéhoz.
Judith néni kisietett az előszobába, és egy müzliszeletet nyomott
Elena kezébe.
– Tessék – mondta. – Legalább nem lesz üres a gyomrod. Elena
gyorsan átölelte.
– Koszi, Judith néni! – mondta. – Majd jövök!
– Erezzétek jól magatokat, de kérlek, ne felejtsd el, hogy ma este
van Margaret balettbemutatója! – emlékeztette Judith néni. – Nagyon
izgatott. – Integetett nekik az ajtóból, ahogy Stefan kocsija felé
ballagtak.
– A panzióban találkozunk a többiekkel, és együtt hajtunk Hot
Springsbe – mondta Stefan. – Matt és Meredith is kocsival jönnek.
 – Jaj de jó, akkor nem leszünk úgy bezsúfolva, mint tegnap.
Persze a te öledbe szívesen ültem, de aggódtam, hogy összenyomjuk
Celiát középen – felelte Elena. Az égre emelte az arcát, és akár egy
macska, kinyújtózott a napfényben. Szellő táncoltatta meg a lófarkát,
lehunyt szemmel élvezte az érzést. – Gyönyörű nap ez piknikez-ni –
mondta. Madárcsicsergés és a lombok susogása zenélt a fülébe. A
néhány bárányfelhő csak kiemelte az ég világoskékjét. –
Balszerencsét hozna, ha azt mondanám, szerintem egy ilyen szép
napon semmi rossz nem történhet? – kérdezte.
– Igen, ez egész biztosan balszerencsét hozna – felelte Stefan
komoly képpel, ahogy kinyitotta neki az anyósülés ajtaját.
– Akkor nem mondom – közölte Elena. – Még csak nem is
gondolom. De jól érzem magam. Rég nem jártam Hot Springsben. –
Színtiszta örömmel mosolygott, és Stefan visszamosolygott, de Elena
ismét észrevett valami újat – valami aggasztót – a szemében.
 12.

zép napunk lesz, piknikezéshez tökéletes – jegyezte meg

Meredith nyugodtan.
Bonnie diszkréten, de határozottan Matt autójába terelte Celiát
Meredithé helyett, így a lány Alaric érkezése óta először – végre! –
kettesben lehetett a vőlegényével. Annyira örült neki, hogy egyrészt
mást sem akart, mint lehúzódni az út szélére, megragadni Alaricet, és
csókolni, csak csókolni. Az elmúlt hónapok őrülete alatt végig azt
kívánta, bár mellette lenne Alaric, vele küzdene, támogatná.
Másrészt viszont le akart húzódni az út szélére, megragadni
Alaricet, és magyarázatot követelni, hogy pontosan miféle kapcsolat
fűzi dr. Celia Connorhoz.
Ehelyett higgadtan vezetett, mindkét kezét a kormányon tartva, és
az időjárásról fecsegett. Gyávának érezte magát, márpedig Meredith
Suarez nem gyáva. De mégis mit mondhatna? Mi van, ha csak
paranoiás, és nevetséges hisztit csap egy sima munkakapcsolat miatt?
A szeme sarkából Alaricre sandított.
– Szóval... – kezdte. – Mesélj a japán kutatásról! Alaric eleve
borzas hajába túrt, és a lányra mosolygott.
– Lenyűgöző volt – mesélte. – Celia olyan intelligens és
tapasztalt! Leletek alapján értelmez egy civilizációt. Nagyon
tanulságos volt megfigyelnem, ahogy a helyi sírok alapján milyen
sok következtetést tud levonni. Addig nem sokat tudtam a
törvényszéki antropológiáról, de az biztos, hogy Celia elképesztően
sok mindent rekonstruált az Unmei no Sima-i kultúráról.
– Ezek szerint Celia igazi kincs – mondta Meredith, és hallotta
szavai metsző élét.
Alaricnek azonban nem tűnt fel. Félmosolyra húzta a száját.
– Elég sokáig nem vette komolyan a paranormális kutatásomat –
mondta bánatosan. – A parapszichológiát nem igazán ismerik el a
többi tudományos diszciplína képviselői. Azt hiszik, hogy aki az
életét a természetfölöttiek tanulmányozására teszi fel, az sarlatán
vagy naiv. Vagy egy kicsit flúgos.
Meredith kedvesebb hangnemet erőltetett magára.
– De végül sikerült meggyőznöd, nem? Az jó.
– Mondjuk – felelte Alaric. – Mindenesetre barátok lettünk, szóval
már nem gondolta, hogy totál csaló vagyok. Viszont szerintem már
egyetlen itt töltött nap után sokkal hihetőbbnek találja a
természetfölöttieket. – Kényszeredetten mosolygott. – Próbálta
leplezni tegnap, de Stefan teljesen lenyűgözte. Egy vámpír létezése
nyilvánvalóvá teszi, hogy sok minden van, amiről az elismert
tudomány semmit sem tud. Celia biztosan szívesen megvizsgálja
Stefant, ha ő hagyja magát.
– Képzelem – felelte Meredith kimérten, és lenyelte azt a
kérdését, hogy mégis miért gondolja Alaric, hogy Stefan
együttműködne, mikor láthatóan nagyon nem tetszett neki, hogy a
férfi elárulta a titkát Celiának.
Alaric végigcsúsztatta a kezét az ülésen, amíg el nem érte annyira,
hogy az ujját gyengéden végigfuttassa Meredith karján.
 – Sok mindent megtudtam, amíg távol voltam – mondta komolyan
–, de most sokkal jobban aggasztanak a Fell's Church-i történések.
– Mármint a fekete mágia, ami állítólag felébredt itt? – kérdezte
Meredith.
– Mármint a fekete mágia, ami téged és Cellát vette célba – felelte
Alaric hevesen. – Az az érzésem, egyikőtök sem veszi elég
komolyan.
Engem és Celiát – gondolta Meredith. Ugyanannyira aggódik
Celláért, amennyire értem. Talán még jobban is,
– Tudom, hogy mi ketten nem először vagyunk veszélyben, de
Celiáért felelősnek érzem magam – folytatta Alaric. – Én hoztam őt
ide, és soha nem bocsátanám meg magamnak, ha bántódása esne.
Sokkal jobban aggódik érte – gondolta Meredith keserűen, és
lerázta Alaric kezét.
Azonnal megbánta a mozdulatot. Mi baja van? Ez nem vall rá.
Mindig is nyugodt, racionális volt. Erre tessék, mit szépítse: most
féltékeny a pasijára.
– És téged is megfenyegetett – folytatta Alaric. Óvatosan
megérintette Meredith térdét, és a lány ezúttal nem rázta le a kezét. –
Meredith, tudom, milyen erős vagy. De megrémít, hogy úgy tűnik,
nem a szokásos ellenféllel állunk szemben. Hogy küzdjünk az ellen,
amit nem is értünk?
– Ébernek kell lennünk, mást nem tehetünk – felelte Meredith.
Átfogó kiképzést kapott, de még ő sem értette ezt az új gonoszt.
Viszont Alaricnek fogalma sem volt róla, mennyire képes megvédeni
magát. Ismét feléje sandított. A férfi résnyire nyitotta az ablakot, a
szellő hirtelenszőke haját borzolta. Nagyon jól ismerték egymást,
Alaric mégsem tudta Meredith legnagyobb titkát.
Egy pillanatra már azt fontolgatta, hogy elmondja neki, de ekkor
Alaric odafordult hozzá, és azt mondta:
– Celia bátornak tetteti magát, de látom rajta, hogy fél. Nem olyan
erős, mint te.
Meredith megmerevedett. Nem, ez a pillanat nem alkalmas arra,
hogy bevallja Alaricnek vámpírvadász létét. Nem mondhatja el
vezetés közben, meg amíg ilyen mérges. Hirtelen súlyosnak és
izzadtnak érezte a férfi kezét a térdén, de tudta, hogy ha ismét ellöki,
elárulja magát. Magában azonban dúlt-fúlt azon, hogy újra és újra
Celia jött szóba. Alaric Celiára gondolt először. És még amikor a
Mereditht fenyegető veszélyről beszélt, akkor is Celiánál lukadt ki.
Alaric hangja beleolvadt a háttérzajba, és Meredith olyan szorosan
markolta a kormányt, hogy elfehéredett az ökle.
Most komolyan, miért lepődik meg azon, hogy Alaric odavan
Celiáért? Meredith látott a szemétől. Képes volt objektívan ítélni.
Celia okos, sikeres, gyönyörű volt. Celia és Alaric ugyanott tartottak
az életben. Meredith még az egyetemet se kezdte el. Vonzó volt –
ebben nem kételkedett –, és határozottan intelligens. Ez azonban
Celiára is igaz, sőt: a nő olyan szempontból is egyenrangú volt
Alarickel, ahogy Meredith még nem lehetett. Jó, Meredith
vámpírvadász. Alaric azonban ezt nem tudta. És ha megtudja, vajon
csodálni fogja a lány erejét? Vagy elutasítja, megijed a képességeitől,
és egy tudóst keres magának, mondjuk Celiát?
A boldogtalanság feketén gomolygott Meredith mellkasában.
 – Eszembe jutott, hogy elvihetném innen Celiát, ha rá tudnám
venni, hogy utazzunk el – bökte ki Alaric, Meredith viszont alig
hallotta. Didergett, mintha köd szállt volna rá. – Talán vissza kéne
vinnem Bostonba. Szerintem neked is el kéne hagynod Fell's
Churchöt, Meredith, ha rá tudnád venni a családodat, hogy elutazhass
a nyár hátralévő részére. Velünk jöhetnél, vagy megszállhatnál egy
rokonodnál, ha a családodnak az jobban megfelel. Félek, hogy itt
nem vagy biztonságban.
– Még nem esett bajom – felelte Meredith, és meglepte, milyen
nyugodt a hangja, pedig sötét érzelmek kavarognak a lelkében. –
Kötelességem itt maradni és megvédeni a várost. Ha szerinted Celia
nincs itt biztonságban, tedd, amit ti ketten jónak láttok! De tudod,
semmi sem garantálja, hogy bármi is fenyeget minket, nem követi
Celiát máshová. És itt legalább van, aki elhiszi, hogy veszélyben van.
Egyébként is – tette hozzá, elgondolkodva –, lehet, hogy Celiát
már nem is fenyegeti veszély. Talán ha egyszer kivédünk egy
csapást, az valaki másra száll át. Az én nevem csak az után jelent
meg, hogy Stefan megmentette Celiát. Ha így van, akkor csak én
vagyok veszélyben.
Az meg téged úgyse érdekel – gondolta rosszindulatúan, magát is
meglepve. Hogyne érdekelné Alaricet, hogy mi lesz vele!
Csak épp úgy tűnik, jobban érdekli, hogy mi lesz Celiával.
Meredith a kormányba vájta a körmét, és gondosan követte Stefan
kocsiját, amely lekanyarodott a főútról, és befordult a Hot Springs-i
parkolóba.
 – Állj! – kiáltott fel rémülten Alaric, Meredith pedig
automatikusan a fékre taposott. Az autó csikorogva megállt.
– Mi az? – zihálta Meredith. – Mi van? És ekkor meglátta a nőt.
Dr. Celia Connor kiszállt Matt kocsijából, hogy átkeljen a
forráshoz vezető ösvényhez. Meredith egyenesen felé hajtott. Celia
dermedten állt, centiméterekre a kocsi lökhárítójától, szép arca
elsápadt a félelemtől, szája tökéletes O-t formázott.
Egyetlen másodpercen múlt, hogy Meredith nem gázolta halálra.
 13.

ocsáss meg! Bocsáss meg! – esedezett Meredith már vagy

tizedszerre. Általában higgadt arca kipirult, szemében
könnyek csillogtak. Matt nem emlékezett, hogy valaha ilyen fel-
dúltnak látta volna, pláne, hogy nem is történt baj. Jó, Celiának baja
eshetett volna, de az autó hozzá sem ért.
– Jól vagyok, Meredith, tényleg! – nyugtatta meg ismét Celia.
– Egyszerűen nem vettelek észre. Nem tudom, miért, de nem
láttalak. Hála istennek, hogy Alaric igen! – mondta Meredith, és
hálás pillantást vetett a vőlegényére, aki szorosan mellette ült, és a
hátát simogatta.
– Semmi baj, Meredith – ismételgette a férfi. – Semmi baj. – Úgy
tűnt, Alaric jobban aggódik Meredithért, mint Celiáért. Matt meg
tudta érteni. Nem vallott rá, hogy így kiakadjon. Alaric szorosan
átölelte a lányt, akit ez láthatóan megnyugtatott.
Celia azonban észrevehetően feszült lett, amint Meredith
Alarichez bújt. Matt szánakozó pillantást váltott Bonnie-val.
Aztán Stefan szórakozottan átkarolta Elenát, és a vállát simogatta,
Matt pedig meglepetten érezte, hogy őt magát is elönti az irigység.
Hát Elena még mindig odavan Gilbertért? Már vagy egy éve
szakítottak, és azóta mintha egy évszázadnyi dolgot éltek volna át.
 Bonnie még mindig őt nézte, fürkész tekintettel, és Matt
haloványan rámosolygott. Tudni se akarta, mit vett észre Bonnie az
arcán, ahogy Elenára és Stefanra nézett.
– Az ösvény itt elkanyarodik, aztán felvezet a kaptatón, és a
vízesés tetejénél lyukad ki – magyarázta Celiának, és maga mellett
terelte az úton. – Nincs közel, de errefelé ez a legjobb piknikező-
hely.
– A legeslegjobb – helyeselt Bonnie vidáman. – Beugorhatunk a
vízesésbe! – Celia másik oldalára lépett, segített elterelni a két pártól,
akik halkan duruzsoltak mögöttük.
– Nem veszélyes az? – kérdezte kétkedve Celia.
– Egyáltalán nem – felelte Bonnie. – Mindenki bele szokott
ugrani, és még senkinek se esett baja.
– Általában biztonságos – tette hozzá Matt óvatosabban. – Viszont
neked és Meredithnek talán nem kéne úsznotok, Celia.
– Ez olyan rossz! – panaszkodott Bonnie. – Utálom, hogy ennyire
óvatosnak kell lennünk valami sötét dolog miatt, amiről nem is
tudunk semmit. Mindennek normálisnak kéne lennie.
Normalitás ide vagy oda, mesés piknik volt. Leterítették
pokrócaikat a kövekre a vízesés tetejének közelében. Több kis
vízfolyam zubogott le a sziklafalon, és odalent mély, pezsgő tóba
gyűlt, akár egy természetes, kissé zöldes vizű szökőkút.
Mrs. Flowers salátát, szendvicset és süteményt csomagolt nekik,
valamint sütni való húst és kukoricát, amelyhez Stefan hordozható
grillt is hozott a panzióból. Pár napos sátorozáshoz is elég kajájuk
volt, nemhogy egyetlen ebédre. Elena telerakta a hűtőtáskát üdítővel,
és miután felkaptattak az ösvényen a virginiai nyári hőségben,
mindenkinek jólesett egy limonádé vagy egy kóla.
Még Stefan is elvett egy palack vizet, és ivott belőle, miközben
beüzemelte a grillt, bár azt mindenki automatikusan tudomásul vette,
hogy enni nem fog. Matt egy kicsit mindig is bizarrnak találta, hogy
sosem látja őt enni, már azelőtt is, hogy megtudta volna, Stefan
vámpír.
A lányok lehámozták nadrágjukat és felsőjüket az alatta lévő
fürdőruháról, akár a bábból kibújó pillangók. Meredith fekete,
egyrészes fürdőruhája kiemelte napbarnított, karcsú testét. Bonnie
aprócska, kékeszöld bikinit viselt. Elena pánt nélküli, csík fazonú
felsős, halvány aranyszínű bikinije remekül illett a hajához. Matt
figyelte, ahogy Stefan a lányon legelteti a szemét, és ismét
beléhasított az irigység.
Elena és Bonnie szinte azonnal visszavették a pólójukat, szokás
szerint, hiszen fehér bőrük bámulás helyett csak leégett. Celia
elnyújtózott egy törülközőn; lélegzetelállítóan festett egyszerű, bár
mélyen kivágott fehér fürdőruhájában. A hófehér anyag elképesztően
kiemelte Celia kávébarna bőrét. Matt észrevette, hogy Meredith
tekintete végigsiklik a nőn, majd élesen Alaricre irányul.
Alaric azonban még mindig a nadrágjából bújt ki, alatta piros,
hosszú szárú, bő fürdőgatyát viselt. Stefan kerülte a direkt napfényt,
magán hagyta sötét farmerjét és fekete pólóját.
Matt ezt is elég furának gondolta. Elvégre Stefant megvédi a
gyűrűje a napsugaraktól, nem? Muszáj örökké az árnyékban
bujkálnia? És mi ez a fekete hacuka? Damont akarja utánozni?
Mattnek a gondolatra ráncba szaladt a homloka: Damonból egy is
bőven elég volt.
Matt a fejét rázta, kinyújtóztatta kezét-lábát, a nap felé fordította
az arcát, és igyekezett kiűzni ezeket a gondolatokat a fejéből.
Kedveli Stefant. Mindig is kedvelte. Stefan jófiú. Egy vámpírt –
ellenkezett egy kimért hang az elméje legmélyén –, legyen
akármilyen ártalmatlan, ritkán szokás jófiúként számon tartani.
Matt fittyet hányt a hangra.
*
– Ugorjunk le! – mondta, és a vízesés felé indult.
– Meredith nem ugrik – jelentette ki Stefan. – Se Meredith, se
Celia. Ti ketten maradjatok itt!
Rövid csend támadt, és ahogy Stefan felnézett a grillről, barátai
mind őt bámulták. Közömbös arccal nézett vissza rájuk. Ez most
élet-halál kérdése. Most már ő felelős a biztonságukért, akár tetszik
nekik, akár nem. Egyesével végignézett rajtuk, állta a pillantásukat.
Nem volt hajlandó engedni.
Meredith már talpra is állt, hogy kövesse Mattét a vízeséshez, de
habozott egy pillanatig, nyilvánvalóan elbizonytalanodott, hogyan
reagáljon. Aztán elkomorult az arca, és Stefan látta, hogy úgy
döntött, szembeszáll vele.
Meredith feléje lépett.
– Bocs, Stefan! – kezdte szenvtelen ül. – Tudom, hogy aggódsz,
de majd én eldöntőm, mit akarok. Tudok vigyázni magamra.
 Indult, hogy csatlakozzon Matthez, aki a szikla szélén állt, Stefan
keze azonban a csuklójára kulcsolódott, ujjai úgy szorították, akár az
acélbilincs.
– Nem, Meredith – közölte határozottan.
Stefan a szeme sarkából látta, hogy Bonnie-nak tárva marad a
szája. Mindenki zavart, gondterhelt arccal nézett rá, úgyhogy
igyekezett lágyabb hangot megütni.
– Én csak neked akarok jót!
Meredith nagyot sóhajtott, szemlátomást igyekezett csillapítani a
dühét.
– Tudom, Stefan – felelte megértőén –, és köszönöm szépen. De
nem élhetek úgy, hogy semmit sem csinálok, amit szoktam, hanem
csak várom, hogy ez a valami megtámadjon.
Megpróbálta kikerülni a fiút, de az oldalra lépve megint útját állta.
Meredith Celiára nézett, aki az égnek emelte a karját, és a fejét rázta.
– Én nem szólok bele! – mondta. – Nekem eszem ágában sincs
szikláról ugrálni. Én szépen elheverészem a napon, és hagyom, hogy
ti dűlőre jussatok. – A kezére támaszkodott, és a nap felé fordította
az arcát.
Meredith szeme résnyire szűkült, és visszapördült Stefanhoz.
Ahogy kinyitotta a száját, Elena közbeszólt.
– Mi lenne, ha Bonnie, Matt meg én leugranánk Meredith előtt? –
javasolta engesztelőén Stefannak. – Meggyőződhetünk róla, hogy
nincs odalent semmi veszélyes. A közelében leszünk, amint leugrik.
Még soha senkinek nem esett itt baja, én legalábbis nem tudok róla.
Igaz? – Matt és Bonnie helyeslőén bólintottak.
 Stefan érezte, hogy megenyhül. Valahányszor Elena az érvelő
hangnemét és kerek, kérlelő szemét vetette be ellene, akaratlanul is
rábólintott olyan tervekre, amelyeket a szíve mélyén
meggondolatlannak tartott.
Elena kihasználta az enyhülését.
– Te állhatnál a tó szélén – győzködte. – Akkor bármi baj van,
azonnal be tudsz ugrani. Gyors vagy, odaérnél, mielőtt bármi baj
történne.
Stefan tudta, hogy ez nem igaz. Nem felejtette el a kétségbeesés
borzalmas árját, a felismerést, hogy lassúsága valakinek az életébe
került.
Ismét látta Damon hosszú, kecses vetődését Bonnie felé, aminek
az lett a vége, hogy a bátyja faággal a szívében zuhant a földre.
Damon azért halt meg, mert Stefan nem volt elég gyors, hogy
megmentse, nem ismerte fel elég gyorsan a veszélyt, hogy maga
mentse meg Bonnie-t.
Arról is lekésett, hogy megmentse Elenát, amikor a lány lehajtott
a hídról, és megfulladt. Az, hogy Elena most megint életben van,
nem jelenti, hogy Stefan nem vallott kudarcot. Megborzongott, mert
maga előtt látta, ahogy a lány haja hínárként lebeg a Wickery-folyó
jeges vizében, keze még a kormányon, szeme csukva. Stefan-nak
többször is le kellett merülnie a folyóba, hogy végre megtalálja. A
lány teste hideg és sápadt volt, mire kivitte a partra.
Most mégsem bírt ellenállni, bólintott. Bármit akar Elena,
megkapja. Stefan majd éberen figyel, óvja Mereditht, ahogy csak tőle
telik, és imádkozik, már amennyire egy vámpír imádkozni tud, hogy
ez elég legyen.
A többiek odafent maradtak, amíg Stefan a vízesés lábánál
szemügyre nem vette a tavat. A felszín csak úgy buzgott ott, ahol a
vízesés a tóba csapódott. Meleg, fehér homok szegélyezte a tavat,
apró strandot képezve. A tó közepén sötétnek és mélynek tűnt a víz.
Először Matt ugrott le, esés közben hosszan, akadozva ordított.
Óriásit fröcskölve csobbant a tóba, és nem jött fel a felszínre. Stefan
előrehajolt, hogy a vízbe nézzen. Nem látott keresztül a vízesés
miatti habon, és gyomra idegesen görcsbe rándult.
Már épp arra gondolt, hogy beugrik Matt után, amikor a fiú feljött
a felszínre.
– Megérintettem az alját! – jelentette vigyorogva, és a fejét rázta,
akár egy kutya, a vízcseppek szanaszét röpködtek.
Stefan felé úszott, erős, napbarnított végtagjai határozottan
mozogtak a vízben, és a vámpír arra gondolt, milyen könnyűnek
tűnik Matt élete. A léte csupa napfény és egyszerűség, míg Stefan az
árnyékban tengeti titkok és magány emésztette életét. Jó,
zafírgyűrűje lehetővé teszi, hogy a napra menjen, de ha sokáig van
kitéve a fénynek, mint ma, rossz érzés fogja el, mint valami belső
viszketés. Rosszabb volt, mint megint hozzászokni, hogy csak
állatvért iszik. Ez a szorongás is csak arra figyelmeztette, hogy
valójában nem tartozik ide. Nem úgy, mint Matt.
Lerázta, keserűségét, meglepte, hogy egyáltalán elöntötte ilyen
érzés. Matt a jó barátja. Mindig is az volt. Biztos a napfény ártott
meg neki.
 Ezután Bonnie ugrott le, ő gyorsabban, köhögve és prüszkölve jött
fel a felszínre.
– Fúj! – panaszkodott. – Belement a víz az orromba! Aú! – partra
húzta magát, és egy sziklára kuporodott Stefan lábánál. – Te nem
úszol? – kérdezte.
Stefanra rátört egy emlék. A napbarnított, erős Damon nevetve
vízzel fröcsköli egyik kivételes, jókedvű pillanatában. Ez
évszázadokkal azelőtt történt. Amikor a Salvatore testvérek még a
napfényen éltek, azelőtt, hogy barátai üknagyszülei megszülettek
volna.
– Nagyon rég nem úsztam – felelte.
Elena a tőle megszokott természetes bájjal ugrott le,
nyílegyenesen süvített a vízesés lába felé, aranyszínű fürdőruhája és
aranyszín haja csak úgy ragyogott a napfényben. Tovább maradt a
víz alatt, mint Bonnie, és Stefan ismét feszülten figyelte a tavat.
Miután a lány feljött a felszínre, csalódottan mosolygott rájuk.
–  Nem értem el az alját – mondta. – Pedig nagyon nyújtóztam.
Láttam a meder homokját, de a víz felfelé lökött.
– Én meg se próbáltam – felelte Bonnie. – Elfogadtam, hogy
alacsony vagyok hozzá.
Elena elúszott a vízeséstől, és kimászott a homokra. Leült Bonnie
mellé, Stefan lábához. Matt is kikecmergett a vízből, és a vízesés
közelébe állt. Kritikusan pillantott felfelé.
– Ugorj simán talpast, Meredith! – kötekedett játékosan. – Minek
felvágni!
 Meredith a szikla szélén állt. Tisztelgett nekik, majd tökéletes
fecskeugrást mutatott be, sebesen érkezett a vízbe, amely alig
fröcskölt, ahogy a lány eltűnt a felszín alatt.
– A műugró csapat tagja volt – magyarázta Bonnie Stefannak. –
Van egy polcnyi érme meg trófeája odahaza.
Stefan szórakozottan bólintott, szeme a vizet fürkészte. Meredith
biztosan másodperceken belül felbukkan! A többiek is nagyjából
ilyenkorra jöttek a felszínre.
– Ugorhatok? – kérdezte Alaric odafentről.
– Nem! – kiáltotta Elena. Talpra állt, és aggodalmas pillantást
váltott Stefannal. Meredith túl régóta volt a felszín alatt.
A lány felbukkant, köpködve húzta el vizes haját a szeme elől.
Stefan megnyugodott.
– Megcsináltam! – kiáltotta Meredith. – Megcsi...
Elkerekedett a szeme, sikoltani akart, a hangja azonban
megszakadt, ahogy valami a víz alá rántotta. Egy szempillantás alatt
eltűnt.
Stefan egy másodpercig csak bámulta Meredith hűlt helyét,
képtelen volt megmozdulni. Lassú vagy, lassú – kínozta egy belső
hang, és maga előtt látta Damon arcát, hallotta kegyetlen nevetését,
ahogy azt mondja: Olyan törékenyek, Stefan. Sehol sem látta
Mereditht a tiszta, pezsgő vízben. Mintha elpárolgott volna. Mindez
a pillanat törtrésze alatt átfutott Stefan agyán, aztán a tóba vetette
magát a lány után.
A víz alatt semmit sem látott. A lezubogó víz bugyborékolt, hab
és sárga homok kavargott a szeme előtt.
 Stefan sietve a szemébe áramoltatta az Erejét, élesítette a látását,
ettől azonban csak a fehér víz minden egyes buborékját és a
homokszemeket látta tisztábban. Hol lehet Meredith?
A bugyborékoló víz őt is egyre a felszín felé lökte. Előrenyújtott
kézzel lefelé küzdötte magát a zavaros tóban. Valami az ujjához ért,
és megragadta, de csak egy marék csúszós hínárt fogott.
Hol van Meredith? Fogytán volt az ideje. Az emberek csak
néhány percig bírják oxigén nélkül, utána agykárosodás lép fel. Még
néhány perccel később már esély sincs a túlélésre.
Ismét eszébe jutott a megfulladt Elena, a Matt autójának roncsából
kihúzott törékeny, falfehér test, hajában jégkristályokkal. Itt ugyan
meleg a víz, de ez a fulladástól nem védi meg Mereditht. Stefant már
a sírás kerülgette, kétségbeesetten ismét kinyújtotta kezét a sötét
mélységbe.
Ujjai bőrt tapintottak, valami megmozdult a keze alatt.
Stefan megragadta a végtagot, fájdalmasan szorította, és
előrelökte magát. Kevesebb mint egy másodperccel később már látta,
hogy Meredith karját fogja. A lány magánál volt, száját összepréselte
félelmében, haja lebegett feje körül a vízben.
Stefan először nem értette, miért nem jött fel a felszínre. Aztán
Meredith hevesen lefelé mutogatott, majd lefelé kapott, húzogatni
kezdte a lábára gabalyodott hosszú hínárt.
Stefan leúszott, küzdött a felfelé lökődő vízzel, és megpróbálta a
hínár alá erőltetni a kezét, hogy lehúzza a lányról. A növény olyan
szorosan Meredith lába köré tekerődött, hogy Stefan ujja nem fért
alá. A lány bőre elfehéredett a hínár szorításában.
 Stefan küszködött pár másodpercig, aztán közelebb úszott, majd
hagyta, hogy átjárja az Ereje, szemfogai kiélesedtek és
meghosszabbodtak. A hínárba harapott, ügyelt, hogy meg ne sértse
Meredith lábát, és rángatta a növényt, de az ellenállt.
Kicsit megkésve döbbent rá, hogy az ellenállás csakis
természetfölötti jellegű lehet: az Erejét használva Stefan képes volt
csontot törni, fémet hasítani, pár szál hínár nem okozhatna neki
gondot.
És végül – lassan, szidta magát, mindig olyan rohadt lassan –
rájött, hogy mit is lát. Stefan érezte, hogy rémületében elkerekedik a
szeme.
A Meredith lábára tekeredett hínárkötegek egy nevet formáztak.

Damon
 14.

ol vannak már? – figyelte Elena a vizet idegesen. Ha bármi

történik Meredithszel vagy Stefannal, az az ő hibája. O
győzte meg Stefant, hogy hagyja Mereditht leugrani a vízesésbe.
A fiú ellenvetése teljesen jogos volt; Elena ezt mostanra belátta.
Meredith halálos veszélyben volt. Az ég szerelmére, Celia csak a
vonatról szállt le, és majdnem belehalt. Meredithnek elment az esze,
hogy vízbe ugrik egy szikláról, amikor tudja, hogy valami veszély
fenyegeti? Elenának is elment az esze, hogy hagyta? Stefant kellett
volna támogatnia, hogy visszatartsák Mereditht.
Stefan. Elena tudta, hogy nem lesz semmi baja; agya racionális
része újra meg újra emlékeztette, hogy Stefan vámpír. Még
lélegeznie sem kell. Napokig kibírná a víz alatt. Elképesztően erős.
De nem is olyan rég még azt hitte, hogy örökre elvesztette Stefant,
miután a kicunék elrabolták. Igenis eshetett baja, vámpírlét ide vagy
oda. Elena tudta, hogy ha elveszíti a szerelmét a saját hülye
hibájából, a saját makacssága miatt, az ahhoz való ragaszkodása
miatt, hogy mindenki tegyen úgy, mintha az életük visszatérhetne a
régi kerékvágásba – mintha szórakozhatnának anélkül, hogy a
nyomukban lenne a végzet –, azt nem éli túl.
– Látsz valamit? – kérdezte Bonnie remegő hangon. Szeplői sötét
pöttyökként virítottak elsápadt arcán, általában dús vörös hajfürtjei
elázva, lesimulva tapadtak a fejére.
 – Nem. Idefentről semmit. – Elena komoran Bonnie-ra pillantott,
és mielőtt tudatosan elhatározta volna, a tóba ugrott.
A víz alatt elhomályosította látását a vízesés által felkavart hab és
homok, és egy pillanatig csak a vizet taposta, megpróbált körbenézni.
Nagyjából a tó közepén meglátott egy sötét foltot, ami akár két
emberi test is lehetett, így arrafelé indult.
Hála istennek – gondolta Elena hevesen. Amint közelebb ért, a
sötét foltból Meredith és Stefan alakja rajzolódott ki. Úgy tűnt,
mintha küszködtek volna valamivel a vízben, Stefan feje Meredith
lábánál, Meredith kétségbeesetten a felszín felé kapálózott. A lány
arca elkékült az oxigénhiánytól, szeme elkerekedett a rémülettől.
Abban a pillanatban, hogy Elena odaúszott hozzájuk, Stefan
élesen megrándult, és Meredith felfelé lökte magát. Elena szinte
lassításban látta, ahogy barátnője karja feléje lendül, miközben
Meredith a felszínre emelkedik. A hirtelen ütéstől Elena a vízesés
mögötti sziklák felé vetődött, a zuhatag még lejjebb lökte, ahogy
átsodródott alatta.
Bajban vagyok – futott át az agyán, majd beverte a fejét a
sziklába, és minden elsötétült.
Elena arra ébredt, hogy otthon van, a szobájában, még mindig
fürdőruhában. A nap beragyogott az ablakon, de ő csuromvizesen
didergett. A víz lecsöpögött a hajáról és a fürdőruhájáról, a cseppek
lecsurogtak a karján és a lábán, végül tócsába gyűltek a szőnyegen.
Nem lepte meg, hogy ott találja Damont, aki vonzó, titokzatos és
sudár volt, mint mindig. Elena könyvespolcát nézegette, láthatóan
otthon érezte magát, aztán megperdült, és a lányra nézett.
 – Damon – szólt Elena gyengén és összezavarodva, de mint
mindig, örült, hogy Damon vele van.
– Elena! – kiáltotta a férfi, egy pillanatra felderült a tekintete,
majd összeráncolta a homlokát.
– Ébredj! – csattant fel hirtelen. – Elena, ébredj fel!
– Elena, ébredj fel! – Ijedt és kétségbeesett volt a hang, a lány
pedig küzdött egy darabig az őt fogva tartó sötétség ellen, majd
kinyitotta a szemét.
Damon? – kérdezte majdnem, de lenyelte a szót. Mert
természetesen Stefan volt az, aki aggódva a szemébe nézett, és
valószínűleg még az édes, megértő Stefannak is kifogása lenne az
ellen, hogy a barátnője egy nap kétszer szólítsa a halott bátyja nevén.
– Stefan! – szólalt meg, ahogy az eszébe jutott minden. –
Meredithnek nincs baja?
Stefan szorosan magához ölelte.
– Nem lesz semmi baja – felelte. – Jaj istenem, Elena! Azt hittem,
elveszítelek. Úgy kellett kivonszolnom téged a partra. Nem tudtam...
– Elcsuklott a hangja, és még szorosabban ölelte a lányt.
Elena gyorsan végigtapogatta magát. Egy kicsit mindene sajgott.
Fájt a torka és a tüdeje, valószínűleg, mert vizet lélegzett be, aztán
kiköhögte. Homok borította tetőtől talpig, és kezdett viszketni. De
életben volt.
– Jaj, Stefan! – felelte, és egy másodpercre lehunyta a szemét, a
fiú mellkasán nyugtatva a fejét. Nagyon fázott, teljesen átázott, és
Stefan meleget sugárzott. Hallotta a szívverését. Lassabb volt, mint
az emberi szívé, de akkor is kitartóan és megnyugtatóan lüktetett.
 Mire ismét kinyitotta a szemét, már Matt is mellettük térdelt.
– Jól vagy? – kérdezte Elenát. Miután a lány bólintott, Matt
Stefanra nézett. – Be kellett volna ugranom – mondta bűntudatosan.
– Segítenem kellett volna kimenteni őket. Olyan gyorsan történt az
egész, hogy mire felfogtam, milyen nagy baj van, te már kifelé
hoztad őket.
Elena felült, megérintette Matt karját, elöntötte a szeretet a fiú
iránt. Matt annyira jó volt, mindannyiukért felelősnek érezte magát.
– Mindenki jól van, Matt – nyugtatta meg. – Csak ez számít. Pár
méterre tőlük Alaric Mereditht vizsgálgatta, Bonnie rajtuk csüngött.
Celia kicsit távolabb állt, saját karjába burkolózva figyelte Alaricet
és Mereditht.
Amikor a férfi arrébb húzódott, Meredith elkapta Elena
pillantását. Arca falfehér volt a fájdalomtól, de egy bocsánatkérő
mosolyra még futott az erejéből.
– Nem akartalak megütni – mondta. – És Stefan, hallgatnom
kellett volna rád, vagy magamtól is lehetett volna annyi eszem, hogy
ne menjek a vízbe. – Elhúzta a száját. – Azt hiszem, kificamítottam a
bokámat. Alaric elvisz a kórházba, hogy rögzítsék.
– Én azt szeretném tudni – mondta Bonnie –, hogy ezzel most
vége van-e. Hiszen először Celia neve jelent meg, aztán majdnem
meg is fojtotta a vonatajtóba szorult sál. Utána Meredith neve jelent
meg, ő pedig majdnem megfulladt. Mindketten megmenekültek,
jobban mondva Stefan megmentette mindkettőjüket; szép volt,
Stefan! Szóval ezek szerint most biztonságban vannak? Nem láttunk
más nevet.
 Elena szívéről nagy kő esett le. Matt azonban a fejét rázta.
– Nem ilyen egyszerű – mondta komoran. – Sosem ilyen
egyszerű. Csak mert Meredith és Celia egyszer megmenekült, még
nem szállt le róluk ez az akármi. És Elena is veszélybe került, pedig
meg sem jelent a neve.
Stefan még mindig Elenát ölelte, karja azonban kemény volt és
merev. Az arcára nézve a lány azt látta, hogy álla is megfeszül, zöld
szeme merő fájdalom.
– Sajnos még nincs vége. Megjelent egy újabb név – tudatta
Stefan a többiekkel. – Meredith, nem hiszem, hogy láthattad, de a
lábadra gabalyodott növények egy nevet formáztak. – Mindenkinek
tátva maradt a szája. Elena Stefan karjába kapaszkodott, felfordult a
gyomra. Mattre, Bonnie-ra, magára Stefanra nézett. Most mindennél
kedvesebbek lettek számára. Most vajon ki került veszélybe a
szerettei közül?
– Na, ne csigázz minket! – mondta Meredith fanyar humorral.
Elena úgy látta, jobban fest, és a hangja is éles, határozott volt
megint, bár megrándult az arca, ha Alaric gyengéden megérintette a
bokáját. – Kinek a neve volt?
Stefan habozott egy pillanatig. Tekintete Elenára siklott, aztán
elkapta a pillantását. Tépelődve megnyalta az ajkát, Elena még
sosem látta tőle ezt az ideges gesztust. Stefan mély levegőt vett, és
kibökte:
– A hínár azt formázta, hogy „Damon".
Bonnie nagy puffanással leült, mintha összecsuklott volna a lába.
– De hát Damon halott – mondta elkerekedett szemmel.
 Elenát azonban valamiért nem döbbentette meg a hír. Sőt, a
remény erőteljes, sugárzó érzete töltötte el. Nem lepte meg a dolog.
Eddig sem hitte el, hogy olyasvalakinek, mint Damon, csak úgy vége
lehetne.
– Talán mégsem – hallotta a saját hangját, eltűnődött az álmaiban
látott Damonon. Amikor elájult a vízben, akkor is látta Damont, aki
azt mondta neki, ébredjen fel. Álomképhez illő viselkedés ez? Arra
gondolt, bár ő maga sem hitte el igazán, hogy csak a tudatalattija
figyelmeztette így, de Damon neve akkor is megjelent a víz alatt.
Lehet, hogy mégis él? Damon meghalt, efelől Hiénának
szemernyi kétsége sem volt. Csakhogy vámpír; az első halála után is
életre kelt. Az Örök azt állították, hogy megpróbálták visszahozni, de
nincs rá mód. Értelmetlen reménykedni? Csak magát csapja be,
mikor már a gondolatra is gyorsabban ver a szíve, hogy Damon talán
életben van?
Elena arra zökkent vissza a jelenbe, hogy a barátai mind őt
bámulják. Egy másodpercre néma csönd támadt, mintha még a
madarak is elhallgattak volna.
– Elena – mondta Stefan gyengéden. – Láttuk – meghalni. Elena
szerelme zöld szemébe nézett. Ha lenne rá bármi ok, Stefan biztosan
ugyanúgy reménykedne, mint ő. A fiú tekintete azonban határozott
volt és szomorú. Elena látta: semmi kétsége sincs afelől, hogy
Damon halott. Belesajdult a szíve.
– Ki az a Damon? – kérdezte Celia, de senki sem felelt. Alaric
összevonta a szemöldökét.
 – Ha Damon biztosan halott – mondta –, ha minden kétséget
kizáróan meghalt, akkor bármi is okozza ezeket a baleseteket, lehet,
hogy a gyászotokat játssza ki, kihasználja az érzékeny pontotokat.
Lehet, hogy érzelmi kárt is akar okozni, nem csupán testit.
– Ha Damon nevének megjelenítését bántásnak szánják, akkor
Stefan és Elena a célpont – mondta Matt. – Elvégre nem titok, hogy
Meredith és én nem igazán kedveltük. – Védekezőn karba tette a
kezét. – Bocs, Stefan, de ez az igazság.
– Tiszteltem Damont – szólt Meredith –, főleg, miután olyan
keményen kitett magáért a Sötét Dimenzióban, de az igaz, hogy a
halála nem... érintett olyan érzékenyen, mint Elenát és Stefant.
Egyetértek Mattel.
Elena Bonnie-ra pillantott, észrevette, hogy barátnője állkapcsa
megfeszül, szemében dühös könnyek csillognak.
Miközben Elena figyelte, Bonnie élénk tekintete elhomályosodott,
csak úgy bámult, bele a messzeségbe. Egész testében
megmerevedett, arcát a sziklaperem felé emelte.
– Bonnie-nak látomása van – ugrott talpra Elena.
Barátnője a saját hangjánál vontatottabb, ércesebb hangon szólalt
meg.
– Az az alak téged akar, Elena – mondta. – Téged akar.
Elena követte a pillantását a sziklafal tetejéhez. Egy merész
pillanatra megint elöntötte az erőteljes, sugárzó remény. Komolyan
arra számított, hogy Damon áll a sziklán, és gúnyosan levigyorog
rájuk. Rá vallana, hogy ha valahogy feltámadt, egyszer csak
felbukkanjon, nagy belépőt adjon elő, aztán egy vállrántással és egy
ironikus megjegyzéssel intézze el a csodát.
És valaki tényleg állt a vízesés tetejénél. Celia felsikkantott, Matt
hangosan káromkodott.
Csakhogy nem Damon volt az. Ezt Elena azonnal látta. Testalkata
szélesebb volt, mint a karcsú Damoné. A verőfényes napsütésben
azonban nem tudta kivenni az idegen vonásait, így leárnyékolta a
szemét a kezével.
Göndör szőke haj ragyogott glóriaként a napfényben. Elena a
homlokát ráncolta.
– Azt hiszem – szólalt meg, ahogy felismerte –, ez Caleb Small-
wood.
 15.

mint Elena kimondta Caleb nevét, a szirten álló alak vissza-húzódott

a látóterükből. Pillanatnyi habozás után Matt fejvesztve rohanni
kezdett feléje, fel az ösvényen.
Elena arra gondolt, milyen ostobán nézhetett ki, hogy mind úgy
reagáltak, mintha valaki fenyegetné őket. Bárkinek joga van Hot
Springsnél túrázni, és Caleb – már ha Caleb volt az – semmi mást
nem tett, csak lenézett rájuk a szikláról. Ugyanakkor volt valami
vészjósló abban, ahogy odafentről figyelte őket, így reakciójuk
mégsem érződött butaságnak.
Bonnie zihált, ellazult a teste, ahogy kijött a transzból.
– Mi történt? – kérdezte. – A csudába, már megint?
– Nem emlékszel semmire? – faggatta Elena. Barátnője
sajnálkozva ingatta a fejét.
– Azt mondtad: „Az az alak téged akar, Elena" – mondta Celia,
kíváncsi tekintettel fürkészve Bonnie-t. – Nem emlékszel, kiről
beszéltél?
– Hát, ha Elenát akarta, akkor bárki szóba jöhet – felelte
összeszűkült szemmel Bonnie. Elena rámeredt. Jól hallotta, hogy
Bonnie-ra egyáltalán nem jellemzően csípős volt a válasz hangneme?
Barátnője azonban szomorkásán mosolygott rá, így Elena nyugtázta,
hogy viccnek szánta a megjegyzést. Néhány perccel később Matt
lejött az ösvényen, és a fejét rázta.
 – Bárki is volt odafent, eltűnt – mondta, homlokát az értetlenség
ráncai barázdálták. – Egyik irányban sem láttam senkit az ösvényen.
– Szerinted Caleb is vérfarkas, mint Tyler? – fordult Elenához
Bonnie.
– Nem te vagy az első, aki ezt kérdi tőlem – felelte Elena Stefanra
pillantva. – Fogalmam sincs. De nem hinném. Caleb teljesen
normálisnak és kedvesnek tűnik. Nem rémlik, hogy Tyler már azelőtt
sem volt teljesen emberi, hogy vérfarkassá változott volna? Nem
emlékeztek a nagy fehér fogaira meg az állatias viselkedésére? Caleb
nem olyan.
– Akkor miért kémkedik utánunk?
– Nem tudom – felelte bosszankodva Elena. Képtelen volt most
erre gondolni. Még mindig az a kérdés töltötte be az agyát:
Lehetséges, hogy Damon életben van? Ehhez képest kit érdekel
Caleb? – Talán csak kirándult. Még abban sem vagyok biztos, hogy
tényleg Calebet láttam. Lehet, hogy egy másik szőke hajú srác volt.
Valami kiránduló, aki megijedt, amikor Matt feléje rohant.
A társalgás újra és újra ugyanoda lyukadt ki, míg végül Alaric
elindult a kórházba Meredithszel, hogy megnézessék a bokáját egy
orvossal. A többiek visszatértek a vízesés tetejéhez, hogy folytassák
a piknikezést.
Sült krumplit, sutit és gyümölcsöt csipegettek, Matt pedig sütött
magának egy hot dogot a hordozható grillen, ám aznapi örömük
elpárolgott.
Amikor megcsörrent Elena telefonja, mind megkönnyebbültek.
– Szia, Judith néni! – erőltetett vidám hangot magára Elena.
 – Szia! – mondta a nagynénje sietve. – Figyelj, nekem korán be
kell mennem a tánciskolába, segítek megcsinálni a lányok frizuráját
meg sminkjét, Róbert meg egészen a bemutató kezdetéig dolgozik.
Megkérhetnélek téged, hogy vegyél virágot Margaretnek idefelé
jövet? Valami édeset meg balerinásat, ha érted, mire gondolok.
– Persze – felelte Elena. – Pontosan értem. Ott találkozunk! – Egy
időre felejteni akart: elfelejteni a titokzatos túrázót, azt, hogy
majdnem a vízbe fúlt, és azt is szerette volna, hogy Damon nevének
felbukkanása miatt ne vívjon folytonos harcot a lelkében a remény és
a kétségbeesés. Az a legjobb, ha inkább tütüben ugráló kishúgával
foglalkozik.
– Remek – mondta Judith néni. – Köszönöm! De ha még mindig
Hot Springsben vagytok, akkor lassan ideje hazaindulni.
– Oké, Judith néni – felelte a lány. – Már indulok is! Elköszöntek,
Elena pedig felugrott, és kezdte összeszedni a holmiját.
– Stefan, elvihetem a kocsid? – kérdezte. – Ideje elindulnom
Margaret balettbemutatójára. Matt, ugye haza tudod vinni Stefant?
Később hívlak titeket, megpróbáljuk kiokoskodni ezt az egészet.
Stefan talpra állt. – Veled megyek.
– Mi? – értetlenkedett Elena. – Nem, neked Celiával kell
maradnod, és a kórházba is el kell menned, hogy Meredith se
maradjon magára.
Stefan megfogta a karját.
– Akkor ne menj! Nem lenne szabad egyedül lenned. Egyikünk
sincs biztonságban. Valami üldöz minket, muszáj együtt maradnunk.
Ha le sem vesszük egymásról a szemünket, nem eshet bajunk.
 Tiszta, levélzöld szeme tele volt félelemmel és szerelemmel, és
Elena kicsit megsajnálta, ahogy gyengéden kivonta a karját a fiú
szorításából.
– Muszáj mennem – mondta halkan. – Ha egész életemben
rettegek és bujkálok, akkor minek támasztottak fel az Őrök? A
családommal kell lennem, és amennyire csak lehet, normális életet
kell élnem.
Lágyan megcsókolta, szája pár másodpercre Stefan puha ajkára
simult.
– És tudod, hogy engem még nem vettek célba – mondta utána. –
Nem jelent meg a nevem. De megígérem, hogy óvatos leszek.
Stefan tekintete elkomorult.
– De mi van azzal, amit Bonnie mondott? – kötötte az ebet a
karóhoz. – Hogy az az alak téged akar? Mi van, ha Caleb a hunyó? A
házatoknál sündörög, Elena! Bármikor megtámadhat!
–  Hát, nem haza megyek. Egy balettbemutatón leszek, a családom
körében – erősködött Elena. – Ma semmi sem fog történni velem.
Nem én jövök, igaz?
– Elena, ne butáskodj már! – csattant fel Stefan. – Veszélyben
vagy!
A lány dühbe gurult. Ne butáskodjon? Akármilyen feszült vagy
rémült volt is, Stefan eddig mindig tökéletesen tisztelettudó an bánt
vele.
– Hogy mondtad?
Stefan feléje nyújtotta a kezét.
 – Elena – kérlelte –, hadd menjek veled! Estig veled maradok,
aztán éjjel kívülről figyelem a házatokat.
– Ez tényleg fölösleges – felelte a lány. – Inkább őrizd Mereditht
és Cellát. Nekik van szükségük rád. – A fiú arca megnyúlt, olyan
kétségbeesettnek tűnt, hogy Elena kissé megenyhült, és hozzátette: –
Kérlek, ne aggódj, Stefan! Óvatos leszek, és majd holnap
találkozunk.
Stefan álla megfeszült, de nem szólt többet, Elena pedig hátat
fordított, és vissza sem nézve elindult lefelé az ösvényen.
*
Miután visszaértek a panzióba, Stefan képtelen volt megnyugodni.
Nem emlékezett, hogy hosszú élete során valaha is ilyen idegesen,
rosszul érezte volna magát a saját bőrében. Viszketett, sajgott a
szorongástól. Mintha bőre túl szorosan feszült volna a csontjaira, így
hát ingerülten izgett-mozgott, dobolt az asztalon, a nyakát ropogtatta,
a vállát vonogatta, előre-hátra csúszkált a széken.
Az az alak téged akar, Elena. Mi a fenét jelentsen ez? Téged akar.
És a sötét, nagydarab alak, aki a szikláról figyelte őket, a napot
eltakarva, miközben göndör, szőke fürtjei glóriaként szikráztak a
fényben...
Stefan tudta, hogy Elenával kéne lennie. Semmi mást nem akart,
csak őt megvédeni.
A lány azonban otthagyta, hűséges őrzőkutyaként bánt vele:
megpaskolta a fejét, majd utasította, hogy maradjon veszteg, és
vigyázzon valaki másra. Hogy védelmezzen valaki mást. Elena
fittyet hányt arra, hogy nyilvánvalóan veszély fenyegeti, hogy valaki
– valami alak – őt akarja. Egyszerűen nem akarta, hogy Stefan most
vele legyen.
Mégis mit akar Elena? Most, hogy Stefan eltűnődött rajta, úgy
tűnt, mintha Elena egy csomó egymásnak ellentmondó dolgot akart
volna. Akarta, hogy Stefan a hű lovagja legyen. Az is lesz örökkön-
örökké, ezt most szorosan ökölbe szorított kézzel megfogadta
magának.
De Elena a bátyja emlékéhez is ragaszkodott, és saját maga azon
részét, amit Damonnal osztott meg, érintetlenül meg akarta őrizni
magának, elzárva mindenkitől, még Stefantól is.
És még sok más mindent akart: a barátai, a város, a világ nagy
megmentője akart lenni. Hogy mindenki szeresse és csodálja. Hogy
ő dirigálhasson.
És hogy ismét normális lány lehessen. Márpedig Elena normális
életének örökre vége szakadt, amikor megismerkedett Stefannal,
amikor a fiú úgy döntött, beengedi a világába. Stefan tudta, hogy ő
tehet mindenről; mindenről, ami azután történt, de akkor sem
sajnálta, hogy a lány most vele van. Annyira szerette Elenát, hogy
semmit sem tudott megbánni. Ő volt az élete értelme, ugyanakkor
azzal is tisztában volt, hogy a lány nem viszonozza ezeket az
érzelmeket.
Sóvárogva áhítozott a lelke Stefannak, nyugtalanul fészkelődött a
széken a fiú. Szemfoga kiélesedett. Nem tudta felidézni, mikor érezte
magát legutóbb ilyen... rosszul. Egyre csak Caleb járt a fejében,
ahogy lenéz a sziklaszirtről, mintha meg akarna győződni róla, hogy
sikerült kárt tennie valakiben.
 – Kérsz még teát, Stefan? – kérdezte Mrs. Flowers halkan. Ez
kizökkentette a mérgelődésből. Az asszony az asztal fölött felé
hajolva kínálta neki a teáskannát, nagy, kék szeme Stefant figyelte a
szemüveg mögül. Olyan együtt érző volt az arca, hogy a fiú
eltűnődött, vajon mit láthat rajta. Ez az idős, bölcs asszony mindig
sokkal többet érzékelt másoknál; talán azt is észlelte, mit érez most
Stefan.
Rádöbbent, hogy Mrs. Flowers udvariasan még mindig a válaszát
várja, fél kézzel tartva a teáskannát, így automatikusan bólintott.
– Köszönöm, Mrs. Flowers! – mondta, és odanyújtotta neki a
csészéjét, ami még mindig félig volt kihűlt teával.
Stefan nem kedvelte a normális emberi italok ízét; jó régóta ki
nem állhatta, de néha az ivástól könnyebben beilleszkedett, a többiek
ettől kicsit jobban felengedtek a társaságában. Ha nem evett-ivott
semmit, érezte, hogy Elena barátai libabőrösek lesznek, feláll a
hátukon a szőr, mert egy tudatalatti hangjuk jelzi, hogy Stefan
másmilyen, nem tud változtatni azon a sok mindenen, amiben
különbözik tőlük, tehát egyszerűen rossz.
Mrs. Flowers megtöltötte a csészéjét, és elégedetten hátradőlt.
Fogta a kötését – rózsaszín fonálból készített valamit –, és
elmosolyodott.
– Úgy örülök, hogy ti fiatalok mind ide sereglettetek – jegyezte
meg. – Mint egy aranyos gyerekcsapat.
Stefan a többiekre sandított, és az az érzése támadt, hogy Mrs.
Flowers inkább piszkálni akarja őket ezzel.
 Alaric és Meredith visszatértek a kórházból. Meredithnél boka-
ficamot állapítottak meg, és egy nővér bepólyálta a lábát. Meredith
általában nyugodt arcán feszültség látszott, részben talán a fájdalom
miatt, részben azért, mert pár napig kénytelen lesz pihentetni a lábát.
És Stefan gyanította, hogy részben az ülőhelye miatt is. Ahogy
Alaric betámogatta a nappaliba, és a kanapéhoz segítette, valamilyen
oknál fogva közvetlenül Celia mellé ültette le.
Stefan nem nevezte volna magát a romantika szakértőjének –
hiszen több évszázados élete során csak kétszer lett szerelmes, a
Katherine-nel való viszonya pedig kész katasztrófa volt –, de még
neki is feltűnt a Meredith és Celia közti feszültség. Nem tudta, vajon
Alaric annyira vaksi-e, amilyennek látszik, vagy csak tetteti magát
vaknak, s közben azt reméli, hogy magától megoldódik a dolog.
Celia egy elegáns, pántos, fehér ruhát vett fel, a Törvényszéki
antropológia című folyóiratot lapozgatta, teljesen higgadtnak tűnt.
Meredith ezzel szemben szokatlanul piszkos és gyűrött volt, szép
arca és selymes olajbarna bőre ráncokba gyúródott a fáradtságtól
meg a fájdalomtól. Alaric leült egy székre a kanapé mellé.
Celia Meredithre ügyet sem vetve áthajolt a lány fölött Alarichez.
– Szerintem ez érdekelne – mondta a férfinak. – Egy Unmei no
Sima közelében lévő szigeten talált múmiák fogazatáról szól.
Meredith csúnya pillantást vetett Celiára.
– Nahát, fogak? – szólt halkan. – Milyen érdekes. – Celia elhúzta
a száját, de nem felelt.
Alaric érdeklődést mutatva udvariasan elvette a folyóiratot.
Meredith a homlokát ráncolta.
 Stefan úgyszintén. A Meredith, Celia és Alaric közti feszültség –
és miután megfigyelte őket, látta, hogy Alaric pontosan tisztában van
vele, mi baja van egymással a két fiatal nőnek, és a dolgot egyszerre
találja hízelgőnek, bosszantónak és aggasztónak – zavarta Stefan
Erőit.
Mialatt első csésze teáját kortyolgatva üldögélt, vonakodva
engedelmeskedve Elena utasításának, hogy maradjon a barátaival,
Stefan folyamatosan kinyújtóztatta az Erejét, igyekezett megérezni,
hazaért-e Elena, nem állította-e meg valami útközben. Nem állította-
e meg Caleb.
De képtelen volt megtalálni a lányt, hiába nyúlt a lehető
legmesszebbre különleges érzékeivel. Egyszer-kétszer belekapott
valamibe, ami első benyomásra megfelelt Elena jellegzetes
hangjának, illatának vagy aurájának, de aztán hamar el is rebbent
előle.
Gyengülő Erőit hibáztatta, amiért képtelen megtalálni, most
viszont már értette, miért nem sikerül. Összezavarta a helyiséget
átható rengeteg érzelem: a dübörgő szívek, a méregtől kipirult arcok,
az irigység keserű szaga.
Stefan hátradőlt, igyekezett csillapítani fortyogó dühét. Ezek az
emberek – a barátai, nyomatékosította magában – nem szándékosan
akadályozzák. Nem tehetnek róla, mit éreznek. Kortyolt egyet
rohamosan hűlő teájából, megpróbált lehiggadni, mielőtt még
elveszti a fejét, de az ital ízét megérezve elfintorodott az arca. Nem
teára vágyik, döbbent rá hirtelen. Muszáj vadászni mennie az erdőbe.
Vérre szomj ázik.
 Nem, valójában arra van szüksége, hogy kiderítse, miben sántikál
Caleb Smallwood. Olyan hirtelen, olyan erővel pattant fel, hogy még
a szék is majdnem felborult.
– Stefan? – kérdezte Matt ijedten.
– Mi az? – Bonnie szeme tágra nyílt.
Stefan végignézett a sok zaklatott arcon, amely most mind őt
bámulta.
– Mennem kell – közölte, majd sarkon fordult és elrohant.
 16.

osszú, hosszú ideig gyalogolt a férfi, bár a tájban mintha sem-

mi sem változott volna. A végtelen hamurétegen tompán hatolt
át a fény. Átgyalogolt a piszkon, a sáron, a bokáig érő sötét
víztócsákon.
Időről időre kitárta a tenyerét, és a hajszálakra pillantott. A
mágikus folyadék egyre tisztábbra mosta őket, a fekete szálakból
csillogó vörös és szőke tincsek lettek.
Csak gyalogolt, gyalogolt rendületlenül.
Sajgott minden porcikája, mégsem állhatott meg. Ha megáll,
visszasüllyed a hamu és sár alá, a sírba... a halálba.
Az agya mélyén susogott valami. Nem tudta pontosan, mi történt
vele, de szavak és mondatfoszlányok zsibongtak a fejében.
Olyasmik, mint hátrahagytak és nem törődtek velem.
Nagyon fázott. Gyalogolt tovább. Egy idő után rádöbbent, hogy
motyog.
– Magamra hagytak. Ót bezzeg nem hagyták volna itt. – Nem
emlékezett, ki a csoda az a bizonyos ő, de a nehezteléstől beteges
módon jobban érezte magát. Szította magában a bosszúságot, ahogy
masírozott tovább.Mintha már egy örökkévalóság telt volna el,
amikor történt valami. Meglátta az erődöt, amit elképzelt: a tornyos,
mesébe illő kastély fekete volt, akár az éjszaka.
Megszaporázta lépteit, átgázolt a hamun. Aztán hirtelen megnyílt
a lába alatt a föld. Egy szempillantással később már a semmibe
zuhant. Valami azt üvöltötte benne: Ne, csak most ne! A szakadék
pereme után kapott, abba kapaszkodott; karja megtartotta, lába a
semmibe lógott.
– Ne – nyögte. – Nem, nem lehet... Ne hagyjatok itt! Ne hagyjatok
megint itt! – Megcsúszott a keze, a hamu és a sár pergett az ujjai
alatt.
– Damon? – dübörögte egy hitetlenkedő hang. Tagbaszakadt,
izmos alak tornyosult fölötte, elállta a holdak és a csillagok fényét az
égen. Mellkasa fedetlen volt, hosszú haja csigákban omlott a vállára.
A szoboralkatú idegen lehajolt, és a karjába kapaszkodott, hogy
kihúzza.
A férfi felkiáltott fájdalmában. Valami a föld alatt megragadta a
lábát, és lefelé rángatta.
– Kapaszkodj! – morogta a másik alak, csak úgy dagadtak az
izmai az erőlködéstől. Egész testét megfeszítve igyekezett kihúzni
Damont... Dantonnak hívta, és ezt a földben küszködő férfi valamiért
tényleg a nevének érezte. Az ismeretlen nagyot rántott rajta, s őt
végre eleresztette a lenti erő. Kivágódott a földből, hanyatt döntve
megmentőjét.
Damon a földön heverve, elcsigázottan zihált.
– Te meghaltál – közölte vele a másik férfi, ahogy talpra
kászálódott, és a kezét nyújtotta, hogy felsegítse Damont. Kisöpört
arcból egy hosszú haj tincset, és komoly, aggódó tekintetet vetett
Damonra. – A tény, hogy mégis élsz... hát, nem lep meg annyira,
mint kellene.
 Damon a megmentőjére pislogott, az elmélyülten figyelte.
Megnyalta az ajkát, és próbált megszólalni, de nem sikerült.
– Minden összezavarodott, mióta a barátaid elmentek – folytatta a

férfi. – Valami lényegi változás történt ebben az univerzumban.

Nincsenek rendben a dolgok. – A fejét csóválta, gondterhelten nézett.
– De mondd csak, mon cher, miként lehetséges, hogy egyáltalán itt
vagy?
Damon végre képes volt megszólalni. Reszelős, remegő hangon.
– Nem... tudom.
A férfi azonnal egy merő udvariasság lett.
– Biztos jólesne egy kis Black Magic! Meg talán némi vér; és
tisztálkodni is szeretnél, nem igaz? Aztán pedig elbeszélgetünk,
Damon.
Az előttük álló sötét kastély felé intett. Damon egy másodpercig
tétovázott, körbepillantott az üres, hamuval borított tájon, majd a
férfi után cammogott, a kitárt kapu felé.
Miután Stefan kiviharzott a szobából, a többiek csak bámultak
utána, majd becsapódott a bejárati ajtó, jelezve, hogy a házat is
ugyanilyen sebességgel hagyta el. Bonnie reszketve fonta maga köré
a karját. Egy aprócska hang a lelke mélyén azt súgta neki, hogy
valami nagyon nagy baj van.
Celia törte meg a csendet.
– Érdekes – mondta. – Stefan mindig ilyen... feszült? Vagy ez
általában jellemző a vámpírokra?
Alaric fanyarul kuncogott.
 – Akár hiszed, akár nem, Stefan nekem mindig is higgadtnak és
józannak tűnt. Nem ilyen szeszélyesnek emlékeztem rá. –
Végigfuttatta a kezét hirtelenszőke haján, és elgondolkodva
hozzátette:
– Talán csak a bátyjához képest tűnt mérsékeltnek. Damon elég
kiszámíthatatlan volt.
Meredith töprengve ráncolta a homlokát.
– Nem, igazad van. Stefan nem szokott így viselkedni. Talán
feldúlt, mert Elena veszélyben van? De ennek semmi értelme... Elena
nem először van veszélyben. Stefan még akkor se volt ilyen, miután
Elena meghalt... Összetört a szíve, de ha lehet, csak még
felelősségteljesebb lett, nem vadabb.
– De Elena halálával már valóra vált a legrosszabb rémálma –
emlékeztette Alaric. – Lehet, hogy ezúttal azért ilyen ideges, mert
nem tudja, mi a veszély forrása.
Bonnie a teáját kortyolta, elkalandozott, miközben Meredith
figyelmesen hümmögött, Celia viszont kétkedve emelte meg a
szemöldökét.
– Még mindig nem értem, mire gondoltok, mikor Elena halálát
emlegetitek. Komolyan azt mondjátok, hogy feltámadt?
– Igen – felelte Meredith. – Vámpírrá változott, aztán napfényre
került, és testi valójában meghalt. Eltemették, meg minden. Később,
hónapokkal később visszatért. De most megint ember.
– Ezt egy kissé nehezen hiszem el – közölte Celia.
– Na de Celia! – mondta Alaric, és bosszúsan az égnek emelte a
kezét. – Mindazok után, amit átéltél, mióta itt vagyunk, azok után,
hogy majdnem megfojtott a sálad, ami aztán leírt egy nevet, Bonnie-
nak látomása volt, Stefan pedig szinte repült, hogy megmentsen
téged, nem tudom, miért most makacsolod meg magad, és nem vagy
hajlandó elhinni, hogy egy lány feltámadhat a halálból! –
Elhallgatott, mély levegőt vett. – Nem akarlak megbántani, de
egyszerűen nem értelek.
Meredith gúnyosan vigyorodott.
– Akár hiszed, akár nem, Elena tényleg feltámadt halottaiból.
Bonnie az ujja körül csavargatta egy hosszú, vörös hajfürtjét.
Figyelte, ahogy a bőre elfehéredik és elvörösödik, ahogy rászorítja a
hajtincset. Elena. Hát persze, hogy Elenáról beszélnek. Mindig
mindenki Elenáról beszél. Akár velük volt Elena, akár nem, minden
tettük és gondolatuk őróla szólt.
Alaric az egész csoporthoz fordult.
– Úgy tűnik, Stefan meg van győződve róla, hogy Caleb az illető,
aki Elenát akarja, én viszont nem vagyok biztos ebben. Én úgy
vettem észre, és ti is azt mondjátok, hogy Bonnie látomásai nem arról
szoktak szólni, ami éppen akkor történik. Caleb felbukkanása – már
ha egyáltalán ő volt az – lehetett akár merő véletlen is. Szerinted
nem, Meredith?
Jaj, engem meg ne kérdezz a látomásaimról! – gondolta Bonnie
keserűen. Végül is én csak a médium vagyok. De hát nem mindig ez a
műsor? Őt soha nem veszik észre.
– Lehet, hogy véletlen – felelte Meredith kétkedőén. – De ha nem
Calebre gondolt, akkor kire? Ki akarja Elenát?
 Bonnie lopva Mattre sandított, de ő az ablakon bámult kifelé; úgy
tűnt, teljesen kivonta magát a társalgásból. Bonnie látta rajta, hogy
még mindig szereti Elenát, még ha senki más nem is tudott róla. Kár,
mert Matt irtó helyes. Bárkivel randizhatna, de csak nem bírja
túltenni magát Elenán.
Na persze Elenán mintha senki sem bírta volna túltenni magát. A
Róbert E. Lee Gimnáziumba járó fiúk fele örökké őt bámulta
áhítozva, mintha bármelyik pillanatban a karjukba vethetné magát.
Az biztos, hogy az összes fiú, akivel Elena valaha randizott, egy
kicsit szerelmes maradt belé, még azután is, hogy a lány már a
nevüket is elfelejtette rég.
Igazságtalanság – gondolta Bonnie, és még szorosabban az ujjara
csavarta a hajtincset. Mindig mindenki Elenát akarta, Bonnie-val
meg még egy pasija se járt néhány hétnél tovább. Öt miért nem
akarja valaki igazán? Mindenki azt mondogatja neki, milyen jó fej,
milyen aranyos, milyen vicces... aztán észreveszik Elenát, és
onnantól kezdve Bonnie-t mintha meg se látnák.
És bár Damon, a csodás, szexis Damon kedvelte, azért Bonnie
tudta, hogy hiába hitegeti magát, igazából Damon se látta meg őt.
Másodhegedűs vagyok csak, ez az én bajom – gondolta Bonnie
morcosán. Elena a sztár; Meredith a hős; Bonnie meg a kisegítő.
Celia megköszörülte a torkát.
– Be kell vallanom, hogy a nevek megjelenése felkeltette az
érdeklődésemet – kezdte kimérten. – Tényleg úgy tűnik, hogy
valamiféle fenyegetést jelent. Bármi is sül ki Bonnie állítólagos
víziójából – Bonnie a tőle telhető legcsúnyább pillantást vetette
Celiára, de ő rá se hederített –, mindenképpen utána kell járnunk a
nevek megmagyarázhatatlan felbukkanásával kapcsolatos, bármely
fellelhető információnak. Ki kéne derítenünk, van-e írásos feljegyzés
ilyesmiről. Vagy képírásos – húzódott mosolyra keskeny szája a saját
poénjától.
– De mégis hol keressünk ilyesmit? – kérdezte Bonnie, aki
akaratlanul is reagált Celia tanár nénis stílusára. – Én azt se tudom,
hol fogjunk hozzá. Az átkokról szóló könyveknél? Vagy az
ómenekkel foglalkozóknál? Van ilyesmi a gyűjteményében, Mrs.
Flowers?
Az asszony a fejét rázta.
– Sajnos nincs, kedvesem. A könyveim, mint tudod, főleg a
gyógynövényekről szólnak. Van még néhány különlegesebb kötetem,
de egy se jut eszembe, ami hasznos lehetne ebben a kérdésben.
Amint Mrs. Flowers megemlítette a „különlegesebb" köteteket,
Bonnie elpirult. Észébe jutott a holtakkal való kommunikációról
szóló varázskönyv, amely még mindig a szobája padlója alatt lapult,
és remélte, Mrs. Flowers nem vette észre, hogy eltűnt.
Néhány másodperc múlva már nem bizsergett annyira az arca, így
körül mert pillantani, de csak Meredith nézte őt, egyik elegáns
szemöldökét megemelve. Ha Meredith gyanút fog, akkor addig nem
nyugszik, amíg ki nem szedi belőle a teljes igazat, úgyhogy Bonnie
mézesmázosan rámosolygott, és a háta mögött keresztbe tette az
ujját, hogy szerencsét hozzon. Meredith a másik szemöldökét is
megemelte, erős gyanúval méregette Bonnie-t.
 – Ami azt illeti – közölte Celia –, nekem van egy ismerősöm a
Virginiai Egyetemen, aki folklórral és mitológiával foglalkozik. A
szakterülete a boszorkányság, a népi varázslás, az átkok meg minden
ilyesmi.
– Szerinted felhívhatjuk ezzel? – kérdezte reménykedve Alaric.
Celia a homlokát ráncolta.
– Szerintem jobb lenne, ha odautaznék néhány napra. A
könyvgyűjteménye nem valami rendezett; gondolom, ez jellemző az
olyan elmére, amely inkább foglalkozik történetekkel, mint
tényekkel. Valószínűleg eltart egy darabig, mire megállapítom, akad-
e használható dokumentuma. Egyébként sem ártana elszabadulnom
innen pár napra. Két nap alatt kétszer kerültem halálos veszélybe –
nézett tüntetőén Meredithre, aki elpirult –, úgy érzem, Fell's Church
nem valami egészséges a számomra. – Alaricre nézett. – Szerintem te
is érdekesnek találnád a gyűjteményét, ha velem tartanál. Dr.
Beltram az egyik legismertebb szakértő ezen a területen.
– Ööö... – Alaric ijedtnek tűnt. – Kösz, de inkább itt maradnék,
hogy segítsek Meredithnek. Kificamodott a bokája, meg minden.
– Uhum. – Celia ismét Meredithre pillantott. Meredith, aki percről
percre boldogabbnak tűnt, mióta Celia bejelentette, hogy elmegy,
ügyet se vetett rá, és Alaricre mosolygott. – Nos, akkor fel is hívom,
és összepakolom a holmimat. Amit ma megtehetsz...
Celia felállt, kisimította a ruháját, és emelt fővel kisétált az ajtón.
Ahogy elhaladt Mrs. Flowers mellett, súrolta az asztalt, és leverte a
néni kötését.
Bonnie fújtatott, miután Celia elhagyta a helyiséget.
 – Hát ilyet! – háborgott.
– Bonnie! – szólt döbbenten Matt.
– Most komolyan – dühöngött a lány. – Legalább bocsánatot
kérhetett volna, nem? És mégis hogy jön ahhoz, hogy elhívja
Alaricet, menjen vele a Virginai Egyetemre? Alaric épp hogy idejött.
Hónapok óta nem is látott, Meredith. Naná, hogy nem fog rögtön itt
hagyni, hogy elmenjen Celiával.
– Bonnie... – ismételte meg Meredith, furcsán fojtott hangon.
– Mi van? – kérdezte Bonnie, és mivel maga is érezte, hogy
Meredith hangja sosem szokott ilyen lenni, körbenézett. – Jaj! Jaj!
Jaj, ne!
Mrs. Flowers kötése leesett az asztalról, a gombolyag elgurult a
padlón, és letekeredett róla a fonál. A puha rózsaszín szál kunkorai-
ból mind tisztán ki tudták olvasni a szőnyegre írt szót:

Bonnie
 17.

Amint kiért a házból, Stefannak eszébe jutott, hogy Elena

elvitte a kocsiját. Az erdő felé fordult, és futásnak eredt, az
Erejével gyorsította a sebességét. Léptei mintha azt dobogták volna:
Óvd meg! Óvd meg!
Tudta, hol lakik Tyler Smallwood. Miután Tyler megtámadta
Elenát egy bálon, Stefan jobbnak látta, ha szemmel tartja a srácot.
Stefan átvágott az erdőn, és Smallwoodék birtokánál kötött ki.
Úgy vélte, ronda egy házuk van. Régi, déli vidéki udvarházat
akart utánozni, de pontatlan volt, aránytalanul nagy a birtokhoz
képest, és túlcicomázták oszlopokkal meg csavaros rokokó
mintázattal. Stefan egy pillantással felmérte, hogy Smallwoodéknak
inkább van pénzük, mint jó ízlésük, valamint hogy a házat tervező
építész nem ért az igazi klasszikus stílushoz.
Becsöngetett a házba, majd megdermedt. Mi lesz, ha Mr. vagy
Mrs. Smallwood nyit ajtót? Rá kellene venni őket, hogy mondjanak
el Calebről mindent, amit tudnak, aztán elfeledtetni velük, hogy itt
járt. Remélte, lesz hozzá elég Ereje: nem táplálkozott megfelelően,
még állatvérből sem.
Ajtót azonban nem nyitott senki. Stefan néhány másodperc múlva
kutakodó Erőszálakat küldött a házba. Senki sem volt otthon. Nem
mehetett be, nem kutathatta át Caleb szobáját, ahogy akarta. Mivel
nem engedték be, odakint rekedt.
 Körbejárta a házat, benézett az ablakon, de semmi szokatlant nem
látott, csak vészesen sok aranyozott kép- és tükörkeretet.
A ház mögött egy kis, fehérre festett sufnit talált. Feléje küldte az
Erejét, és valami... furcsát érzett. Egy leheletnyi sötétséget,
feszültséget, rossz szándékot.
A sufnit lelakatolták, de Stefan könnyedén letörte a lakatot. És
mivel itt nem lakott senki, behívnia sem kellett senkinek.
Elsőként Elena arcát pillantotta meg. A falakat újságkivágások és
fényképek borították: Elenáról, Bonnie-ról, Meredithről, saját
magáról. A padlóra pentagramot festettek, rajta további képek,
valamint rózsaszálak.
Mindez alátámasztotta Stefan meggyőződését, hogy Elena
veszélyben van. Kibocsátotta az Erejét, kétségbeesetten próbálta
észlelni a lányt, és ismét futásnak eredt.
*
Miután elhajtott a virágkereskedéstől, Elena egyre a Stefan és
közte lezajlott beszélgetésen rágódott.
Valami nem stimmel a fiúval, mióta visszajöttek Fell's Churchbe.
Mintha elrejtette volna a lénye egy részét, titkolta volna Elena elől.
Emlékezett a magányra, az elszigeteltség bizonytalan, kába érzetére,
amelyet csókolózás közben észlelt Stefanban. Damon elvesztése
változtatta volna meg így?
Damon. Elég volt a férfira gondolnia, és szinte fizikai fájdalmat
érzett. Szeszélyes, bosszantó, vonzó Damon, aki veszélyes volt, de
szeretett is, a maga módján. Maga elé képzelte a Meredith lábára
hínárral írt nevet.
 Fogalma sem volt, mit jelenthet. De hiába reménykedett. Nem
csaphatja be magát tovább. Látta Damont meghalni. Mégis
lehetetlennek tűnt, hogy egy olyan képzett, erős és legyőzhetetlennek
látszó lény, mint Damon, ilyen gyorsan és egyszerűen az életét
veszítse. De akkor is így történt, nem? Elenának aztán tudnia kellene,
hogy a halál nem mindig jár nagy körítéssel, hogy általában a
legváratlanabb pillanatokban csap le. Jól tudta már a sok vámpíros,
vérfarkasos meg titokzatos, gonosz ellenfeles... balhé előtt is. Evek
óta tisztában volt a halál hirtelenségével és egyszerűségével, már
akkor tudta mindezt, amikor még a normális Elena Gilbert volt, aki
nem hitt a természetfölöttiben, még a horoszkópban és jövendő-
mondásban sem, szörnyekben meg aztán pláne nem.
Az anyósülésre pillantott, ahol a Margaretnek vásárolt rózsaszín
rózsacsokor feküdt. Mellettük pedig egy egyszerű csokor nefelejcs.
Nem mintha valaha is elfeledném – gondolta Elena.
Emlékezett, hogy egy átlagos vasárnap délután hazafelé tartottak a
szüleivel és a kisbaba Margarettel. Gyönyörű, verőfényes őszi nap
volt, az utat szegélyező fák levelei épp kezdtek vörösbe és sárgába
fordulni.
Egy kis falusi vendéglőbe ruccantak el ebédelni, de Margaretnek
épp jött a foga, nyűgös volt az étteremben, így felváltva sétálgattak
vele fel-alá a vendéglő tornácán, míg a másik kettő evett. Az autóban
viszont megnyugodott a kicsi, elálmosodott, szőke szempillái egyre
hosszabb időre simultak az arcára.
Elena emlékezett rá, hogy az apja vezetett, és egy helyi állomásra
hangolta a rádiót, hogy meghallgassa a híreket. Az édesanyja
hátrafordult, hogy a hátsó ülésen lévő Elenára nézzen, zafírkék
szeme a megszólalásig hasonlított a lányáéra. Őszülő szőke haját
csinos és praktikus francia kontyba fogta. Mosolyogva mondta:
– Támadt egy ötletem!
– Mi? – mosolygott vissza rá Elena. Aztán furcsa csillogást vett
észre az égen, és a választ meg sem várva előrehajolt. – Apu, mi az?
– mutatott ki a szélvédőn.
Elena sosem tudta meg, milyen ötlete támadt az édesanyjának. Az
apja sosem válaszolta meg, mi az.
Emlékezett még néhány zajra: az apja zihálására, fékcsikorgásra.
Ez volt az utolsó emléke, aztán már csak a kórházban tért magához,
Judith nénivel az ágya mellett, és megtudta, hogy a szülei életüket
vesztették. Már halottak voltak, mire a mentősök kihúzták őket a
kocsiból.
Mielőtt helyreállították volna Fell's Churchöt, az Őrök
megmondták Elenának, hogy neki kellett volna meghalnia abban a
balesetben, nem pedig a szüleinek. Az Örök légiautója csillant meg
az égen, és Elena a lehető legrosszabbkor vonta el az apja figyelmét,
ezzel megváltoztatva a baleset kimenetelét.
Elenára súlyként nehezedett bűntudata, amiért ő maradt életben,
az Örök iránt érzett dühe ezt csak tetézte. A műszerfal órájára nézett.
Még mindig bőven van ideje Margaret balettbemutatója előtt.
Lekanyarodott a főútról, és befordult a temető parkolójába.
Leparkolta az autóját, és átsietett a temető újabb parcelláin,
kezében a nefelejcscsokorral. A fákon vidáman csiviteltek a
madarak. Az elmúlt évben rengeteg minden történt ebben a
temetőben. Bonnie ezek között a sírkövek között élte meg az első
látomását. Stefan ide követte, itt figyelte titokban, mikor Elena még
azt hitte, nem több, mint a helyes új srác a suliban. Damon majdnem
kiszívta egy hajléktalan összes vérét a híd alatt. Katherine köddel,
jéggel és messzire ellátó, messzire elérő gonosszal űzte ki Elenát a
temetőből. És persze a temető közelében hajtott le Elena a hídról, így
vesztette el első életét, amely most oly távolinak tűnt.
Elena elhaladt a polgárháborús veteránok díszes, márványból
faragott emlékműve mellett, le az árnyékos völgybe, ahol szülei
nyugodtak. A kis vadvirágcsokor, amelyet két nappal ezelőtt hagytak
itt Stefannal, már elszáradt, így Elena kidobta, és a nefelejcseket tette
a helyére. Leszedett egy darabka mohát az apja nevéről.
A mögötte lévő ösvényen alig hallhatóan megcsikordult a kavics,
és Elena megpördült. Nem volt ott senki.
– Ideges vagyok, ennyi az egész – motyogta magának. Hangja
furcsán hangosnak tűnt a temetői némaságban. – Semmi baj –
mondta határozottabban.
Leült a fűbe a szülei sírjánál, és ujjával követte édesanyja nevének
betűit.
– Sziasztok! – mondta. – Tudom, jó ideje nem jártam erre, hogy
beszélgessek veletek. Bocsássatok meg! Rengeteg minden történt...
– Nagyot nyelt. – Bocsássatok meg nekem, főleg, mert
megtudtam, hogy nem is kellett volna meghalnotok. Megkértem az
Őröket, hogy... hogy hozzanak vissza titeket, de azt mondták, hogy
most már egy jobb helyen vagytok, így már nem tudják
visszacsinálni. Bárcsak... Örülök, hogy boldogok vagytok, bárhol is
legyen az, de akkor is hiányoztok.
Elena felsóhajtott, levette a kezét a sírkőről, és a térde mellett, a
fűben húzogatta.
– Valami megint vadászik rám – folytatta szomorúan. – Illetve
mindannyiunkra, de Bonnie transzban azt mondta, hogy én hoztam a
fejünkre a bajt. Később meg azt, hogy valami alak engem akar. Nem
tudom, hogy két külön személy – vagy dolog – fenyeget minket,
vagy csak egy. De mindig engem szúrnak ki a rossz dolgok.
– Egy fűszálat csavargatott az ujjai között. – Bárcsak olyan
egyszerű volna az életem, mint más lányoké! Én néha... Én nagyon
boldog vagyok, hogy Stefan az életem része, és boldogan segítettem
megvédeni Fell's Churchöt, de... Nehéz. Nagyon nehéz. – Majdnem
kitört belőle a zokogás, de ő visszafojtotta. – És... Stefanra mindig
számíthattam, de úgy érzem, mintha már nem ismerném egészen,
főleg, mert nem tudok olvasni a gondolataiban. Nagyon feszült,
mintha minden az ő felelőssége lenne...
Érzékelt valamit a háta mögött, egy egészen apró mozdulatot.
Meleg, párás fuvallatot érzett a nyakán, mintha a tarkójára leheltek
volna.
Elena hátrakapta a fejét. Caleb guggolt mögötte, olyan közel,
hogy szinte egymáshoz ért az orruk. A lány felsikoltott, de Caleb a
szájára tapasztotta a kezét, így nyikkanni sem tudott többé.
 18.

fiú izzadt tenyere erősen tapadt a szájára, Elena hiába

karmolászta a kezét. Caleb szorosan vállon ragadta a másik
kezével, aTány tehát már mozdulni sem tudott.
Vadul küzdött, csapkodott a karjával, sikerült is erősen
gyomorszájon vágnia Calebet. Beleharapott a száját befogó tenyérbe.
Caleb hátrahőkölt, azonnal elengedte, és a mellkasához rántotta
megharapott kezét. Elena nyomban felsikoltott.
Caleb hátralépett, feltartotta a kezét.
– Elena! – mondta. – Elena, ne haragudj! Nem akartalak
megijeszteni. Csak nem akartam, hogy sikolts.
A ziháló lány gyanakodva méregette.
– Mit csinálsz itt? – kérdezte. – Miért lopakodtál mögém, ha nem
akartál megijeszteni?
Caleb vállat vont, és úgy tűnt, kissé zavarba jött.
– Aggódtam miattad – vallotta be, kezét zsebre dugta, fejét
lehajtotta. – Kirándulni mentem délelőtt Hot Springsbe, és láttalak
téged a barátaiddal. Épp kihúztak téged a vízből, úgy tűnt, nem
lélegzel. – Hosszú szőke szempillái alól Elenára pillantott.
– Annyira aggódtál értem, hogy gondoltad, megragadsz, és
befogod a számat, hogy ne tudjak sikítani? – kérdezte Elena. Caleb
még jobban lehajtotta a fejét, és feszengve a tarkóját vakarta.
– Ostobaság volt – bólintott a fiú nagy komolyan. – Miután
kihúztak, nagyon sápadt voltál – mondta. – De kinyitottad a szemed,
és felültél. Oda akartam menni, hogy megnézzem, jól vagy-e, de az
egyik barátod meglátott, és úgy kezdett felém rohanni az ösvényen,
mint aki nekem akar esni, szóval egy kicsit berezeltem. – Hirtelen
elvigyorodott. – Általában nem vagyok ilyen betoji – mentegetőzött.
– De a srác nagyon zabosnak tűnt.
Elena rádöbbent, hogy már nem is neheztel. Még mindig fájt a
válla ott, ahol Caleb megragadta, de a fiú mintha tényleg őszintén
bánta volna a dolgot.
– Szóval – folytatta Caleb, és Elenára vetette tiszta kék pillantását
–, épp hajtottam vissza a nagynénémékhez, mikor észrevettem a
kocsidat a temetői parkolóban. Csak azért jöttem be a temetőbe, mert
beszélni akartam veled, meggyőződni róla, hogy jól vagy. De ahogy
a közeledbe értem, itt üldögéltél és beszéltél, én meg erre zavarba
jöttem. Nem akartam közbeszólni, se betolakodni valami személyes
dologba, úgyhogy csak vártam. – Ismét szégyenlősen hajtotta le a
fejét. – Aztán az lett a vége, hogy megtámadtalak, és halálra
rémítettelek, holott ezt akartam a legkevésbé. Nagyon sajnálom,
Elena!
A lány szívverése lassan lecsillapodott. Bármi is volt Caleb
szándéka, most már nyilván nem fogja újból megtámadni.
– Semmi baj – felelte. – Bevertem a fejem egy kőbe a víz alatt. De
most már jól vagyok. Biztosan fura látvány lehettem, ahogy itt ülök
és motyogok. Néha kijövök ide, hogy a szüleimmel beszélgessek,
ennyi az egész. Itt nyugszanak.
 – Nem fura – mondta Caleb halkan. – Néha én is azon kapom
magam, hogy a szüléimhez beszélek. Amikor történik valami, és azt
kívánom, bár velem lennének, olyankor mesélek nekik róla, és ettől
érzem a jelenlétüket. – Nagyot nyelt. – Évekkel ezelőtt haltak
meg, de örökké hiányozni fognak, igaz?
Elena utolsó csepp haragja és félelme is elpárolgott, ahogy
meglátta a szomorúságot a fiú arcán.
– Ó, Caleb! – mondta, és meg akarta érinteni a karját.
A szeme sarkából hirtelen mozdulatot észlelt, aztán, mintegy a
semmiből, előbukkant Stefan, aki egyenesen feléjük rohant,
elképesztően gyorsan.
– Caleb! – mordult, megragadta a fiút a pólójánál fogva, és a
földhöz vágta. Caleb felhördült meglepetésében és fájdalmában.
– Stefan, ne! – kiáltotta Elena.
Stefan a lány felé fordult. Tekintete kemény volt, szemfoga
teljesen kihegyesedett.
– Caleb nem az, akinek állítja magát – mondta hátborzongatóan
nyugodt hangon. – Veszélyes.
Caleb lassan, egy sírkőbe kapaszkodva talpra húzta magát. Stefan
szemfogát bámulta.
– Mi ez az egész? – kérdezte. – Mi vagy te?
Stefan feléje fordult, és szinte csak úgy mellékesen visszapofozta
a földre.
– Hagyd abba, Stefan! – kiáltotta Elena, és hallani lehetett, hogy
mindjárt elveszti a fejét. Meg akarta ragadni Stefan karját, de nem
sikerült. – Ne bántsd!
 –  Téged akar, Elena – mordult rá a fiú. – Nem érted? Nem
bízhatsz benne!
– Stefan! – könyörgött Elena. – Figyelj rám! Caleb nem tett
semmi rosszat. Ezt te is tudod. Caleb ember. – Erezte, hogy könnyek
marják a szemét, pislogott, hogy elmúljon. Most nem állhatott neki
jajgatni meg nyöszörögni. Most nyugalom kellett és hideg fej, csak
így fékezhette meg Stefant.
Caleb talpra kászálódott, arca eltorzult a fájdalomtól, és
kivörösödve, ügyetlenül Stefannak esett. Fél karral átfogta a nyakát,
és oldalra rántotta, de Stefan könnyedén ismét a földre lökte.
Fenyegetően magasodott Caleb fölé, aki felbámult rá a fűről. – Nem
küzdhetsz ellenem – mordult Stefan. – Erősebb vagyok nálad.
Kiűzhetlek ebből a városból, vagy ugyanolyan könnyen meg is
ölhetlek. És bármelyiket megteszem, ha okot adsz azt gondolnom,
hogy szükséges. Habozás nélkül. Elena a megragadta a karját.
– Hagyd abba! Hagyd abba! – kiabálta. Maga felé húzta a fiút,
igyekezett úgy fordítani, hogy a szemébe nézhessen, hogy hatni
tudjon rá.
Mély levegő! – gondolta kétségbeesetten. Muszáj volt csillapítani
a kedélyeket, és igyekezett higgadtan, logikusan beszélni. – Stefan,
nem tudom, mit hiszel, mi van Calebbel, de egy pillanatra állítsd le
magad, és gondolkozz!
–  Elena, nézz rám! – szólt Stefan. Tekintete elsötétült az
érzelmektől. – Tudom, teljesen biztos vagyok benne, hogy Caleb
gonosz. Veszélyes ránk. Meg kell szabadulnunk tőle, mielőtt esélye
lenne elpusztítani minket. Nem várhatunk arra, hogy mit lép, ezzel
csak lehetőséget adnánk neki, hogy legyőzzön minket.
–  Stefan... – rimánkodott Elena. Remegett a hangja, és elméjének
egy furcsamód racionális, józan része tudomásul vette, hogy biztosan
ilyen érzés lehet, ha az, akit az ember mindennél jobban szeret,
elveszti az eszét.
Elenának fogalma sem volt, mit fog mondani, de mielőtt
egyáltalán kinyithatta volna a száját, Caleb ismét feltápászkodott.
Arca féloldalt csúnyán lehorzsolódott, szőke haja gubancos, csupa
piszok lett.
– Tűnj el! – mondta vadul, és Stefan felé indult. Egy kicsit
bicegett, de jobb kezében öklömnyi követ markolt. – Nem hagyom,
hogy… – Fenyegetően felemelte a követ.
– Azonnal hagyjátok abba mindketten! – kiabálta Elena, egy
indulatos tábornok hangszínét igyekezett megütni, hogy végre
figyeljenek rá.
Caleb azonban meglendítette karját, és Stefan arca felé hajította a
követ.
Stefan kitért a kő elől, olyan gyorsan mozgott, hogy Elena szinte
nem is látta, megragadta Caleb csuklóját, és egy kecses mozdulattal
elhajította a fiút. Caleb egy másodpercig mintha csak lebegett volna,
olyan könnyűnek és lágynak tűnt, akár egy teherautóról ledobott
madárijesztő, majd gyomorforgató reccsenéssel vágódott a háborús
emlékmű oldalának. Nagy puffanással zuhant a földre a szobor
lábánál, és meg sem mozdult.
 – Caleb! – sikoltotta Elena rémülten. Odarohant hozzá,
átvergődött az emlékmű körüli bokrokon és magas füvön.
A fiú szeme csukva volt, arca sápadt. Elena látta a szemhéján futó
világoskék ereket. A feje alatt vértócsa növekedett a földön.
Koszcsík szelte át az arcát, és Elenának hirtelen úgy tűnt, hogy Caleb
piszkos és lehorzsolt képénél szívszorítóbb dolgot még soha életében
nem látott. A fiú nem mozdult. Elena nem tudta megállapítani,
lélegzik-e.
Letérdelt, Caleb nyakát tapogatta, a pulzusát kereste. Ahogy ujja
kitapintotta a szívverés egyenletes lüktetését, felsóhajtott
megkönnyebbülésében.
– Elena! – Stefan követte Calebhez. A lány vállára tette a kezét. –
Elena, kérlek!
A lány nemet intett, nem volt hajlandó ránézni, és lerázta magáról
a kezét. A zsebében kotorászott, a mobilját kereste.
– Istenem, Stefan – mondta összeszorított foggal –, meg is
ölhetted volna. El kell tűnnöd innen! Mondhatom azt a rendőrségnek,
hogy így találtam Calebre, de ha meglátnak téged, tudni fogják, hogy
verekedtetek. – Nagyot nyelt, ahogy rádöbbent, hogy a Caleb pólóján
virító koszfolt Stefan kézlenyomata.
– Elena! – kérlelte Stefan. A hangjából áradó gyötrelem hallatán a
lány végre felé fordult. – Elena, te ezt nem érted. Meg kellett
állítanom. Veszélyt jelentett rád. – Levélzöld szeme esdekelt, és
Elenának meg kellett keményítenie a szívét, hogy el ne sírja magát.
– El kell tűnnöd! – mondta. – Menj haza! Később hívlak. –
Gondolatban hozzátette: Ne bánts senki mást!, és az ajkába harapott.
 Stefan pár másodpercig bámulta, végül elhátrált.
– Szeretlek, Elena. – Megfordult, és eltűnt a fák között, a temető
vénebb, vadabb részén.
A lány mélyeket lélegzett, hogy megnyugodjon, majd megtörölte
a szemét, és tárcsázta a mentőket.
– Baleset történt – mondta az aggodalomtól elcsukló hangon,
miután felvették a telefont. – A Fell's Church-i temetőben vagyok, a
Huszonhármas útnál, a polgárháborús emlékműnél, az újabb rész
szélén. Találtam valakit... Úgy látom, megsérült és elájult...
 19.

e most komolyan, Elena – mondta Judith néni a fejét

csóválva, miközben igazított a visszapillantó tükrön. – Nem
tudom, miért, mintha mindig veled történnének ezek a dolgok, de
egyre furcsább helyzetekbe keveredsz.
– Nekem mondod? – kérdezte Elena, ahogy összegörnyedt a
nagynénje kocsijának anyósülésén, és a kezébe temette az arcát. –
Koszi, hogy eljöttél értem, Judith néni! Úgy éreztem, egyszerűen
nem bírok vezetni, miután megjártam a kórházat Calebbel, meg
minden. – Nagyot nyelt. – Sajnálom, hogy végül mégis lemaradtam
Margaret balettbemutatójáról.
Judith néni hűvös kézzel megveregette Elena térdét, de tekintetét
egy pillanatra sem vette le az útról.
– Megmondtam Margaretnek, hogy Caleb megsérült, és hogy
neked kellett segítened neki. Megértette. Én most miattad aggódom.
Megrázó lehetett így rátalálni valakire, főleg, miután rádöbbentél,
hogy ismered. Pontosan mi történt?
Elena vállat vont, és megismételte a hazugságot, amit a
rendőrségnek adott elő:
– Én csak ott találtam Calebet a földön fekve, amikor anyát és
apát mentem meglátogatni. – A torkát köszörülte, mielőtt folytatta
volna. – Calebnek pár napig még kórházban kell maradnia. Azt
mondják, csúnya agyrázkódást szenvedett, és meg akarják figyelni,
hogy biztos nem duzzad-e fel az agya. Egy kis időre felébredt a
mentőben, de nagyon zavart volt, nem emlékezett semmire. – Amit
Elena nagy mázlinak tartott. Mi lett volna, ha Caleb közli, hogy
megtámadta Elena Gilbert pasija, akinek valami furcsaság van a
szemfogával? Mi lett volna, ha azt mondja, Elena barátja egy
szörnyeteg? Megismétlődne a tavaly őszi cirkusz.
Judith néni együtt érzőén ráncolta a homlokát és csóválta a fejét.
– Hát, Calebnek szerencséje van, hogy épp arra jártál. Napokig ott
heverhetett volna, mielőtt bárki a keresésére indult volna.
– Igen, nagy szerencséje – felelte Elena tompán. A pólója
szegélyét csavargatta az ujjai között, és ijedten döbbent rá, hogy
alatta még mindig rajta van a fürdőruhája. A délutáni piknik mintha
egymillió éve lett volna.
Aztán szöget ütött a fejébe valami, amit Judith néni mondott.
– Hogyhogy napokig ott heverhetett volna, mielőtt bárki kereste
volna? Na és a nagynénje meg a nagybátyja?
– Próbáltam hívni őket, miután telefonáltál, de úgy tűnik, Caleb
már jó ideje magáról gondoskodik. Sikerült elérnem őket, de
elutaztak nyaralni, és őszintén szólva nem úgy tűnt, mintha
különösképpen aggódnának az unokaöccsük miatt, még azután sem,
hogy elmondtam nekik, mi történt. – Nagyot sóhajtott. – Holnap
meglátogatom, és viszek neki virágokat a kertünkből, ha már olyan
keményen dolgozott ott. Örülni fog neki.
– Nahát – mondta Elena lassan. – Ha jól emlékszem, Caleb nekem
azt mesélte, hogy azért utazott ide hozzájuk, mert annyira felzaklatta
őket Tyler eltűnése.
 – Talán úgy volt – felelte Judith néni szárazon –, de úgy tűnik,
Smallwoodék most már sokkal jobban vannak. Azt mondták,
szerintük Tyler majd hazajön, ha készen áll rá. Az a fiú mindig is
elég vad volt. Mintha Caleb jobban aggódna Tylerért, mint a saját
szülei. Leparkolt a házuk kocsifeljáróján, Elena pedig követte a
konyhába. Róbert épp újságot olvasott az asztalnál.
– Elena, kimerültnek tűnsz – mondta, összehajtotta az újságot, és
aggódva nézett a lányra. – Minden rendben?
– Jól vagyok – felelte kábultan Elena. – Csak hosszú napom volt.
– Úgy vélte, életében nem bagatellizált még el semmit ennyire.
– Nos, Margaret már lefeküdt, de tettünk neked félre vacsorát –
mondta Judith néni a hűtő felé indulva. – Csirkeragu, meg van saláta
is. Biztos majd kilyukad a gyomrod.
Elenának azonban egyszerre hányingere támadt. Elfojtotta az
érzéseit Stefanról és a Caleb elleni támadásáról, eltemette az
emlékképeket, hogy képes legyen megbirkózni a rendőrséggel, a
kórházzal meg a saját családjával. De elfáradt, remegett a keze.
Tudta, hogy már nem sokáig képes uralkodni magán.
– Nem kérek semmit – mondta hátrálva. – Nem bírok... Nem
vagyok éhes, Judith néni. De azért koszi! Csak fürdeni akarok, és
lefeküdni. – Azzal sarkon fordult, és kiviharzott a konyhából.
– Elena! Enned kell valamit! – hallotta Judith néni elkeseredett
kiáltását a háta mögött, ahogy felrohant a lépcsőn.
Róbert halk, higgadt hangja szólt közbe:
– Judith, hagyd rá!
Elena egyenesen a fürdőszobába ment, és magára csukta az ajtót.
 Margaret fürdött legutóbb, így Elena első tennivalója az volt,
hogy kiszedegesse a húga játékait a kádból. Ez segített neki abban,
hogy ne gondoljon semmire: egy rózsaszín gumikacsa, egy
kalózhajó, egy halom derűs színekben pompázó műanyag pohárka.
Egy lökötten mosolygó lila csikóhal felnézett rá festett kék szemével.
Miután kiürítette a kádat, Elena a lehető legforróbb vizet engedte,
amit még el tudott viselni, és hozzáadott egy nagy adag sárgabarack
illatú habfürdőt, amelynek üvegje egyszerre ígért léleknyugtató és
bőrfiatalító hatást. A nyugtatás és a fiatalítás jól hangzott, bár Elena
kételkedett benne, hogy túl sokat remélhet egy habfürdőzéstől.
Miután a kád megtelt, és vastag réteg hab képződött a felszínen,
Elena gyorsan levetkőzött, és belépett a gőzölgő vízbe. Elsőre csípte
a bőrét, de lassan, fokozatosan ereszkedett bele, szépen
hozzászoktatva magát a hőmérséklethez.
Mikor már jól bírta, hátradőlt a vízben: haja lebegett, akár egy
sellőé, a ház hangjai csak tompán értek el a fülébe, és végre átadta
magát az addig elkerült gondolatoknak.
Patakzott szeméből a könny, lecsorgott az arcán a fürdővízbe.
Elena azt hitte, hogy miután végre hazaértek, most már minden
normális, jó lesz megint. Mikor a barátaival rávették az Őröket, hogy
küldjék vissza őket, hogy változtassák meg a dolgokat, hozzák vissza
a holtakat és tegyék rendbe a károkat, hogy intézzenek mindent úgy,
mintha semmi veszélyes nem érintette volna meg Fell's Church
városkáját, Elena tényleg azt hitte, egyszerű és könnyű lesz az élete.
Hiszen otthon lehet a családjával, a barátaival és Stefannal.
 De nem így lesz, igaz? Soha nem lehet így, Elena élete biztosan
nem lehet ilyen.
Amint visszatért a városba, a legelső napon, hogy kilépett a Fell's
Church-i nyár napfényébe, valami gonosz, ördögi és természetfölötti
üldözni kezdte őt meg a barátait.
Stefan pedig... Úristen... Stefan. Mi történt vele? Amikor lehunyta
a szemét, Calebet látta, amint áthasítja a levegőt, és hallotta a
borzalmas, véglegesnek hangzó reccsenést, ahogy a fiú feje az
emlékmű márványához csapódik. Mi lesz, ha Caleb sosem épül fel
teljesen? Mi lesz, ha ez az aranyos, ártatlan srác, akit a szülei
halálukkal ugyanúgy elhagytak, ahogy Elenát hagyták el a szülei
halálukkor, egy életre szenvedni fog Stefan miatt?
Stefan! Hogyan válhatott olyasvalakivé, aki ilyenre képes? Stefan,
akinek még az állatok miatt is bűntudata volt, akiknek a vérét itta, az
erdei galambok, nyulak és őzek miatt. Az a Stefan, akit Elena a. lelke
legmélyén ismert, akiről úgy tudta, nincs előtte titka: az a Stefan
sosem bántott volna így egy emberi lényt.
Elena addig feküdt a kádban, amíg ki nem hűlt a víz, és el nem
apadt a könnye. Aztán kiszállt, leeresztette a kádat, megszárította a
haját, megmosta a fogát, hálóingbe bújt, gyorsan jó éjt kívánt Judith
néninek és Róbertnek, aztán bebújt az ágyba. Nem akart a naplójába
írni. Aznap este nem.
Lekapcsolta a villanyt, és hanyatt feküdt, a sötétségbe bámult: arra
gondolt, hogy Damon szeme is ilyen fekete.
Damon szörnyeteg volt, Elena tudta jól: ölt, bár talán nem olyan
vidáman, mint ahogy tettette; élvezettel manipulálta az embereket;
évszázadokon át üldözte és gyűlölte Stefant... Elena azonban a
rémült kisfiút is látta, aki a férfiban rejtőzött. Damon szerette Elenát,
Elena is őt, és Damon meghalt.
És Elena Stefant is szerette. Halálosan, odaadóan,
letagadhatatlanul szerette. Szerette tekintete őszinteségét, a
büszkeségét, választékos modorát, becsületét és intelligenciáját.
Szerette, hogy ellenáll a benne rejtőző szörnyetegnek, amely oly sok
más vámpírt borzalmas tettekre késztetett. Szerette a vállát nyomó
szomorúságot: a múltja miatt, a Damon iránti gyűlölete és irigysége
miatt, az általa látott borzalmak miatt. És szerette, hogy Stefanban
mindig feléled a remény, szerette az akaraterejét, hogy újra és újra
képes dacolni a rosszal.
És ami a lényeg: szerelmes volt Stefanba. Most azonban úrrá lett
rajta a félelem.
í Azt hitte, tökéletesen ismeri a fiút, egyenesen a lelke legmélyére
lát. Ez most már nem volt igaz. Azóta nem, hogy az Őrök
megfosztották az erejétől, elszakították kettőjük telepatikus
kötelékét, és ismét emberi, hétköznapi lányt csináltak Elenából.
Elena hasra fordult, és a párnába temette az arcát. Most már tudta
az igazat. Mindegy, mit tettek az Őrök, sosem lesz belőle hétköznapi
lány. Az élete soha nem lesz egyszerű. A tragédia és a borzalom
örökké a nyomában lesz.
Egy szó mint száz, Elena semmit sem tehetett, ami változtathatott
volna a sorsán.
 20.

üti kell neki – közölte Alaric roppant komolyan. – Bonnie

azt mondja, képes lenne magába erőltetni néhány
aprósüteményt. Csak hogy el ne gyengüljön.
– Süti, vettem – felelte Meredith, és feltúrta Mrs. Flowers
konyhaszekrényét, hogy keressen egy tálat. Végül kirakott a pultra
egy nagy porcelánedényt, ami alighanem nála is idősebb lehetett,
majd a hűtőhöz lépett. Tojás, tej, vaj. Liszt a mélyhűtőben. Vanília és
cukor a szekrényben.
– Nézzenek oda! – mondta Alaric csodálattal, ahogy Meredith
kicsomagolt egy kocka vajat. – Még receptre sincs szükséged. Van
egyáltalán olyan, amihez nem értesz?
– Sok minden – felelte a lány Alaric tekintetének melegében
sütkérezve.
– Mit segíthetek? – kérdezte a férfi vidáman.
– Elővehetsz egy másik tálat, és beletehetsz két bögre lisztet meg
egy teáskanál sütőport – mondta Meredith. – Én ebben a tálban
elkeverem a vajat a többi hozzávalóval, aztán összeöntjük a kettőt.
– Értem. – Alaric keresett egy tálat meg egy bögrét, és nekiállt a
hozzávalókat méricskélni. Meredith figyelte, ahogy erős, napbar-
nított keze magabiztosan mer a lisztből. Alaricnek isteni keze van,
gondolta. A válla is csodás, meg az arca. Igazság szerint minden
csodás rajta.
 Rádöbbent, hogy a pasiját bámulja ahelyett, hogy keverne, és
érezte, hogy elpirul, bár senki sem nézte.
– Ha kész vagy, add ide a bögrét! Alaric odaadta.
– Tudom, hogy valami félelmetes történik, és én is meg akarom
védeni Bonnie-t – mondta halvány mosollyal –, de azt hiszem, egy
kicsit még élvezi is a helyzetet. Imádja, hogy mindenki őt babusgatja.
– Bonnie nagyon bátran viselkedik – felelte Meredith kimérten,
majd a férfira vigyorgott –, és igen, lehet, hogy tényleg élvezi a
szitut.
Matt jött le a lépcsőn, be a konyhába.
– Azt hiszem, Bonnie-nak jólesne egy kis tea, ha végzett a
habfürdőzéssel – mondta. – Mrs. Flowers nem ér rá, védőbűbájjal
látja el a szobát, amit Bonnie választott, de azt mondta, hogy
kamilla- és rozmaringkeverék jó lenne, és tegyünk bele mézet is.
Meredith a sütemény tésztáját keverte ki, Matt pedig vizet forralt,
és gondosan kimérte a teafüvet meg a mézet Mrs. Flowers pontos
utasítása szerint. Miután végre befejezte a piszmogást, óvatosan
felemelte a törékeny csészét és csészealjat.
– Várjunk, inkább az egész kannát felviszem – mondta. Miközben
tálcát keresett, amire rátehetné, megkérdezte: – Meredith, biztosan
elhoztatok mindent Bonnie-val, amire szüksége lehet otthonról?
– Majdnem fél órán át volt a szobájában. Megvan mindene, ami
kell – felelte a lány –, és ha el is felejtettünk valamit, Mrs. Flowers
biztosan ki tudja segíteni.
 – Oké – mondta Matt, jóképű arcára kiült a koncentráció, ahogy
felemelte a teli tálcát anélkül, hogy kiöntötte volna a teát. – Csak
biztosra akarok menni, hogy Bonnie-nak nem lesz semmi baja.
Kiment a konyhából. Meredith hallgatta a lépteit, ahogy
visszaindult az emeletre. Amint Matt hallótávolságon kívülre ért,
mindketten elnevették magukat.
– Igen, határozottan élvezi a szitut – mondta Meredith, miután
abbahagyta a kuncogást.
Alaric magához húzta. Tekintete komoly, átható lett, és a lánynak
elakadt a lélegzete. Ilyen közel egymáshoz, Meredith látta az apró
arany pöttyöket Alaric mogyoróbarna szemében, és úgy érezte, ez
valami titok, amiről csak ő tud.
– Imádom, hogy így gondoskodsz a barátnődről – jegyezte meg
halkan Alaric. – Legjobban azt imádom, hogy tudod, hogy túlfeszíti a
húrt, annyit kér tőled, amennyit csak bír, és nevetsz rajta, de akkor is
megadsz neki mindent, amire szüksége van. – Egy kissé
összeráncolta a homlokát. – Nem, rosszul mondom. Imádom, hogy
mókásnak véled, de a legjobban azt imádom, milyen remekül
gondoskodsz mindenkiről, akiről csak bírsz. – Még közelebb húzta a
lányt. – Azt hiszem, leginkább téged imádlak, Meredith.
A lány megcsókolta. Hogy is tarthatott attól, hogy Celia közéjük
állhat? Mintha eddig köd borult volna a szemére, attól nem látta
volna az egyszerű igazságot: Alaric őrülten szerelmes belé.
Egy perc múlva megtörte a csókot, és a tészta felé fordult.
– Ideadnád a sütőpapírt? – kérte. Alaric egy pillanatig
mozdulatlanul állt.
 – Oké... – felelte.
Meredith lehunyta a szemét, és összeszedte minden erejét. Muszáj
elmondania neki. Megígérte magának, hogy elmondja.
Alaric odaadta neki a sütőpapírt, és a lány arra összpontosított,
hogy kanállal a papírra adagolja a tésztát.
– El kell mondanom valamit, Alaric – szólt.
A mellette álló férfi megdermedt.
– Mi az? – kérdezte óvatosan.
– Hihetetlennek fog hangzani. Alaric horkantva felnevetett.
– Még hihetetlenebbnek, mint minden, ami azóta történt, hogy
megismertelek?
– Mondhatni – felelte Meredith. – Vagy legalábbis ezúttal
kifejezetten rólam van szó. Én... – Nehéz volt kimondani. –
Vámpírvadász családból származom. Egész életemben a harcra
képeztek ki. Azt hiszem, családi hagyomány másokról gondoskodni.
– Haloványan elmosolyodott.
Alaric csak bámult rá.
– Mondj valamit! – nógatta Meredith pár másodperccel később. A
férfi félresöpörte a szemébe lógó hajtincseket, és vadul körbenézett.
–  Nem tudok mit mondani. Meglep, hogy csak most mondod ezt
el nekem. Azt hittem – habozott –, hogy elég jól ismerjük egymást.
– A családom... – felelte Meredith szerencsétlenül. – Megeskettek,
hogy megőrzőm a titkot. Pár nappal ezelőttig senkinek sem szóltam
róla.
Alaric egy percre lehunyta a szemét, és erősen odaszorította a
tenyerét. Mikor ismét kinyitotta a szemét, nyugodtabbnak tűnt.
 – Megértem. Komolyan.
– Várj! – mondta Meredith. – Van más is. – A sütőpapír megtelt,
így keresett valami mást, amivel beszéd közben lefoglalhatja a kezét
és a szemét. Egy konyharuhára esett a választása, idegesen gyűröget-
te. – Emlékszel, hogy Klaus megtámadta a nagyapámat?
Alaric bólintott.
– Nos, pár nappal ezelőtt megtudtam, hogy engem is
megtámadott, elrabolta a fivéremet – akinek a létezéséről nem is
tudtam –, és vámpírrá változtatta. Engem pedig – csak hároméves
voltam – valahogy csak félig változtatott vámpírrá. Elő lány
maradtam, de véres hurkát kellett ennem, és néha... éles lett a fogam,
mint a kiscicának.
– Jaj, Meredith... – Alaric arcáról részvét sugárzott, ahogy kitárt
karral a lány felé lépett. Ide mer jönni hozzám – tudatosult
Meredithben. Nem menekül, nem fél.
– Várj! – ismételte. – Elena megkérte az Őröket, hogy
változtassanak meg úgy mindent, mintha Klaus ide se jött volna. –
Letette a konyharuhát. – Úgyhogy meg sem történt.
– Mi? – meredt rá Alaric.
Meredith bólintott, szája gyámoltalan, zavarodott mosolyra
húzódott.
–  Nagyapám egy idősek otthonában halt meg, Floridában, két
évvel ezelőtt. A fivéremet – akire sajnos nem emlékszem – tizenkét
évesen bentlakásos iskolába küldték, és amint tizennyolc lett, beállt a
hadseregbe. Úgy tűnik, ő a problémás gyerek a családban. – Mély
lélegzetet vett. – Nem vagyok vámpír. Még félig sem. Most már
nem.
Alaric még mindig bámulta.
– Tyűha! – mondta. – Álljon meg a menet! Ezek szerint Klaus
még mindig életben van? Nem lehet, hogy idejön, megtámadja a
családod?
– Gondoltam erre – felelte Meredith, örült, hogy megvitatják a
kérdést. – Nem hinném. Elena azt kérte az Őröktől, hogy
változtassák meg Fell's Churchöt úgy, mintha Klaus ide sem jött
volna. Azt nem kérte, hogy Klaust és az ő tapasztalatait is
változtassák meg. Én ebből arra következtetek, hogy Klaus idejött,
valamikor rég, és most halott. – Bizonytalanul mosolygott. –
Legalábbis nagyon remélem.
– Szóval biztonságban vagy – mondta Alaric. – Már amennyire
egy vámpírvadász biztonságban lehet. Mást nem akartál elmondani?
– Miután Meredith a fejét rázta, a férfi magához húzta, és ismét a
karjába zárta. Szorosan ölelve így szólt: – Éles foggal is szerettelek
volna. De nagyon örülök, hogy minden rendbe jött.
Meredith lehunyta a szemét. Muszáj volt elmondania a titkát,
tudnia, hogy reagált volna Alaric, ha az Őrök nem változtattak volna
meg mindent. Elöntötte a boldogság melegsége.
Alaric csókot nyomott a hajára.
– Várj! – mondta Meredith még egyszer, a férfi pedig kíváncsi
pillantással elengedte.
– A süti. – Meredith nevetve a sütőbe tette a tepsit, és tíz percre
állította az időmérőt.
 *
Csókolóztak, amíg le nem járt.
– Biztos megleszel egyedül? – kérdezte Matt idegesen, Bonnie
ágya mellett állva. – A földszinten leszek, ha kell valami. De lehet,
hogy itt kéne maradnom. Alhatnék a padión. Tudom, hogy horkolok,
de esküszöm, megpróbálnám elfojtani.
Bonnie apró, bátor mosolyt villantott rá.
– Megleszek, Matt. Koszi szépen!
Egy utolsó ideges pillantással Matt esetlenül megpaskolta a kezét,
aztán elhagyta a szobát. Bonnie tudta, a fiú forgolódni fog a saját
ágyában, azon fog agyalni, hogyan védhetne meg őt. Arra gondolt,
hogy Matt végül valószínűleg az ajtaja előtt, a padlón fog éjszakázni,
és ficánkolt örömében.
– Aludj jól, kedvesem! – mondta Mrs. Flowers, ahogy Matt után
Bonnie ágya mellé lépett. – Megigéztem köréd az összes általam
ismert védővarázst. Remélem, ízlik a tea. A saját különleges
keverékem.
– Köszönöm szépen, Mrs. Flowers! – mondta Bonnie. – Jó éjt!
– Túlzottan élvezed ezt az egészet – jelentette ki Meredith, aki
következőként belépett a szobába, egy tányér süteménnyel. Bicegett,
de állította, hogy nincs szüksége se botra, se mankóra, elég, hogy
bekötötték a bokáját.
Sőt... Bonnie jobban szemügyre vette a barátnőjét. Arca kipirult,
általában gondosan fésült haja kissé borzas volt. Azt hiszem, nagyon
örül, hogy Celia elment a Virginiai Egyetemre – gondolta Bonnie
vigyorogva.
 – Én csak igyekszem megőrizni a jókedvem – felelte pajkos
mosollyal. – És ismered a mondást: minden rosszban van valami jó.
Ebben az a jó, hogy Matt lesi minden kívánságomat. Kár, hogy nincs
itt több fiú.
– Ne feledkezz meg Alaricről! – mondta Meredith. – Segített
nekem sutit sütni. És most is odalent olvas, kutat bármi után, aminek
köze lehet ehhez.
– Ó, mindenki körülöttem ugrál, ezt már szeretem – viccelődött
Bonnie. – Említettem, milyen finom volt a vacsi, amit főztél? A
kedvenc fogásaim... Mintha a szülinapom lett volna. Vagy az utolsó
vacsorám – tette hozzá komolyabban.
Meredith a homlokát ráncolta.
– Biztos nem akarod, hogy itt éjszakázzak? Tudom, hogy
védelmezzük a házat, ahogy csak bírjuk, de nem igazán tudjuk, mivel
van dolgunk. És csak mert a legutóbbi támadások fényes nappal
történtek, az egész csapat jelenlétében, az még nem feltétlenül
jelenti, hogy nem történhetnek máshogy is. Mi van, ha ez az akármi
átjut a védelmünkön?
– Megleszek – felelte Bonnie. Felfogta, hogy veszélyben van, de
furcsamód mégsem félt. Olyan emberekkel volt egy házban, akikben
megbízott, akik mindannyian teljes mértékben az ő biztonságára
összpontosítottak. Egyébként meg terve volt éjszakára... amit nem
tudott volna megvalósítani, ha Meredith a szobájában alszik.
– Biztos? – aggódott barátnője.
 – Igen – felelte Bonnie határozottan. – Ha valami baj történne
velem az éjjel, azt előre tudnám, nem igaz? Médium vagyok, kapok
intő jeleket.
– Hm! – mondta Meredith, és felvonta az egyik szemöldökét. Egy
pillanatra úgy tűnt, vitatkozni fog vele. Bonnie eltökélten nézett rá.
Végül Meredith az ágy melletti asztalkára, a Matt által korábban
felhozott teáskanna és csésze mellé tette a süteményt, behúzta a
függönyt az ablakon, és gondterhelten körbenézett, mit tehetne még.
– Hát, jó – szólt. – A szomszédban leszek, ha szükséged lenne
rám.
– Koszi, Mer! Jó éjt! – Amint becsukódott az ajtó, Bonnie
hátradőlt az ágyon, és beleharapott egy sütibe. Pincsi.
Lassan mosolyra húzódott az ajka. Most ő volt a figyelem
középpontjában, mintha viktoriánus hősnő lenne, aki
méltóságteljesen szenved egy halálos betegségben. Kiválaszthatta a
kedvencét a panzió sok szobája közül. Bájos szoba volt krémszínű,
rózsamintás tapétával és fej- meg lábtámlás juharfa ággyal.
Matt egész este el sem mozdult mellőle. Mrs. Flowers is körülötte
sertepertélt, felrázta a párnáit és gyógyfüves készítményeket
ajánlgatott, Alaric pedig lelkiismeretesen kutatott védelmező bűbájok
után az összes fellelhető varázskönyvben. Celia egyáltalán nem vette
komolyan Bonnie „vízióit", de még ő is megígérte, mielőtt elment,
hogy amint talál valami hasznosat, azonnal tudatja vele.
Bonnie az oldalára fordult, beszívta Mrs. Flowers teájának édes
illatát. Ebben a kényelmes szobában lehetetlen volt úgy éreznie,
mintha védelemre lenne szüksége, hogy ebben a szent pillanatban is
veszélyben forogna.
Veszélyben van egyáltalán? Mennyi ideje van valakinek, miután
kijelölik? Azután, hogy megjelent a neve, Celiát egy órán belül
támadás érte. Mereditht csak a neve megjelenését követő napon érte
támadás. Talán egyre jobban elhúzódik a dolog. Bonnie talán nem is
lesz veszélyben másnapig, vagy az azutáni napig. Vagy a jövő hétig.
És Damon neve még az övé előtt megjelent.
Bonnie háta megborsózott, ahogy maga elé képzelte a tavi
hínárból kirajzolódott „Damon" nevet. Damon halott. Bonnie látta
meghalni... sőt, Damon őérte halt meg (noha úgy tűnt, a többiek ezt
Elena iránti együttérzésükben elfelejtették). Ám a neve megjelenése
kell, hogy jelentsen valamit. És Bonnie eltökélte, hogy kideríti,
pontosan mit.
Hallgatózott. A szomszédból folyamatos dobogást és mozgást
hallott, amiből azt vette ki, hogy Meredith a botjával edz, odalentről
pedig a dolgozószobában beszélgető Matt, Alaric és Mrs. Flowers
hangja szűrődött fel.
Bonnie ráért. Töltött magának egy csésze teát, elmajszolt még egy
süteményt, és élvezettel mozgatta lábujjait a puha, rózsaszín paplan
alatt. Nem is volt olyan rossz természetfölötti veszélytől óvottnak
lenni.
Egy órával később már nem maradt se tea, se sütemény, és a ház
is elcsendesedett. Eljött az idő.
Bonnie kimászott az ágyból, túl hosszú, pöttyös pizsamanadrágja
a bokáját verdeste, és kinyitotta a táskáját. Mialatt Meredith a
földszinten várt rá a házukban, Bonnie felemelte az ágya melletti laza
padlódeszkát, és magához vette az Átjárás az élők és a holtak
birodalma között című könyvet, egy levél gyufát, egy ezüstkést meg
a rituáléhoz szükséges négy gyertyát. Miután előszedte őket a
táskájából és felcsavarta az ágy melletti szőnyeget, hogy
leguggolhasson a padlóra.
Ma éjjel semmi sem fogja megállítani. Fel fogja venni a
kapcsolatot Damonnal. Talán ő meg tudja mondani, mi történik.
Vagy talán őt is valamiféle veszély fenyegeti, bárhová került mint
halott vámpír, és akkor neki kell majd figyelmeztetnie.
Akárhogy is, Damon hiányzott neki. Bonnie összegörnyedt, és egy
pillanatra átkarolta magát. Damon halála, fájt neki, nem mintha ezt
bárki is észrevette volna. Mindenki Elenára figyelt, mindenki Elenát
sajnálta. Szokás szerint.
Bonnie munkához látott. Sietve meggyújtotta az első gyertyát,
majd viaszt csöpögtetve a padlóra, hogy állva maradjon, magától
északra helyezte.
– Észak tüze, védelmezz engem! – suttogta. Az óramutató
járásával ellenkező irányban gyújtotta meg a gyertyákat: feketét
észak felé, fehéret nyugat felé, feketét dél felé, fehéret kelet felé.
Miután így védelmező kört húzott maga köré, lehunyta a szemét, és
egy pár pillanatig néma csöndben ült, koncentrált, igyekezett a lénye
legmélyén rejlő erőbe kapaszkodni.
Amikor kinyitotta a szemét, mély levegőt vett, felvette az
ezüstkést, és gyorsan, mielőtt még betojhatott volna, mély vágást
ejtett a bal tenyerén.
 – Aú! – motyogta, és lefelé fordította a tenyerét. Vércseppek
potyogtak a padlóra. Bonnie jobb kézzel a vérbe nyúlt, és bekente
vele mind a négy gyertyát.
Fájdalmasan bizsergett a bőre, ahogy feléledt körülötte a
varázslat. Érzékei kiélesedtek, szeme sarkából apró vibrálásokat
látott a levegőben, mintha kis fények villantak volna.
– A sötétségen át hívlak téged – kántálta. Nem kellett a könyvet
néznie; betanulta a szöveget. – A véremmel hívlak téged; tűzzel és
ezüsttel hívlak téged. Halld szavam a síron túli hidegben! Halld
szavam az éjszakánál sötétebb árnyak közt! Megidézlek téged!
Szükségem van rád. Halld szavam, és jöjj el hozzám!
A szobára néma csend borult. A várakozás némasága, mintha egy
óriási lény várna lélegzetvisszafojtva. Bonnie úgy érezte, mintha egy
egész közönség állná körbe, türelmetlenségbe dermedve. A világok
közti fátyol fellibbenni készült. Efelől szemernyi kétsége sem volt.
– Damon Salvatore! – mondta tisztán. – Jöjj el hozzám! Nem
történt semmi.
– Damon Salvatore – mondta Bonnie kevésbé magabiztosan –, jöjj
el hozzám!
A feszültség, a varázs érzete a szobában kezdett szertefoszlani,
mintha láthatatlan közönsége csöndben szétszéledt volna.
Bonnie mégis tudta, hogy sikerült a varázslat. Furcsa, üres érzete
támadt, mintha megszakította volna valaki a kapcsolatot, mint
amikor telefonálás közben a másik hirtelen leteszi. Hívó szava
áthatolt, ebben biztos volt, de senki sem volt a túloldalon. Na, de ez
mit jelent? Damon lelke csak úgy... eltűnt?
 Bonnie hirtelen meghallott valamit. Lélegzetet, amelynek ritmusa
nem egészen az övéhez igazodott.
Volt mögötte valaki.
Felállt a hátán a szőr. Nem törte meg a védőkört. Semminek sem
lenne szabad belépnie a körbe, szellemnek végképp nem, de bárki is
volt mögötte, az a körben volt, olyan közel, hogy szinte Bonniehoz
ért.
A lány megdermedt. Aztán lassan, óvatosan a padlóra tette a
kezét, és a kést kereste.
– Damon? – suttogta bizonytalanul.
Gyöngyöző kacaj csendült mögötte, majd megszólalt egy mély
hang:
– Damon nem akar beszélni veled. – A hang mézédes volt,
ugyanakkor valahogy mégis kellemetlen, alattomosnak és furamód
ismerősnek tűnt.
– Miért nem? – kérdezte Bonnie reszkető hangon.
– Nem szeret téged – felelte a hang halkan, meggyőzően. – Soha
még csak észre sem vett téged, hacsak nem akart tőled valamit. Vagy
ha esetleg nem Elenát akarta féltékennyé tenni. Ezt te is tudod.
Bonnie nyelt, félt megfordulni, félt megnézni, kinek a hangját
hallja.
– Damon csak Elenát látta. Damon csak Elenát szerette. Még
most, holtan, Elenától végképp elzárva sem hall meg téged – búgta
dallamosán a hang. – Senki sem szeret téged, Bonnie. Mindenki
Elenát szereti, ő meg épp ezt szereti. Elena mindenkit kisajátít.
Bonnie szemét könnyek marták, egy csepp az arcára csordult.
 – Soha senki nem fog szeretni téged – suttogta a hang. – Soha,
amíg Elena oldalán állsz. Mit gondolsz, miért nem látott téged soha
senki másnak, csak Elena barátnőjének? Az iskolás évek alatt végig ő
állt a napfényben, te pedig rejtve maradtál az árnyékában. Elena
gondoskodott erről. Nem bírt osztozni a rivaldafényen.
A szavak visszhangzottak Bonnie fejében, és hirtelen
megváltozott benne valami. A jeges rémület, amelyet
másodpercekkel ezelőtt érzett, tovatűnt, és bosszús haragnak adta át a
helyét.
A hangnak igaza volt. Miért nem fogta ezt fel soha? Elena csak
azért barátkozott vele, mert Bonnie kontrasztot jelentett a
szépségéhez, a csillogásához. Éveken át kihasználta Bonnie-t
anélkül, hogy törődött volna az érzéseivel.
– Csak magával törődik – mondta félig zokogva. – Miért nem
fogja fel ezt senki? – Ellökte magától a könyvet, ami feldöntötte az
északra lévő fekete gyertyát, megtörve a kört. A kanóc füstölgött, a
viasz lecsöpögött, és mind a négy gyertya kialudt.
– Aha! – szólt a hang elégedetten, és a szoba négy sarkából sötét
köd kezdett gomolyogni. Amilyen gyorsan illant el Bonnie-ból a
félelem, most olyan gyorsan tért vissza. Megperdült, kezében a
késsel, készen állt, hogy szembenézzen a hanggal, de senki sem volt
mögötte: csak sötét, alaktalan köd.
A csalódottságtól csaknem őrjöngve talpra vergődött, az ajtó felé
botladozott. De a köd gyorsan terjedt, és hamarosan beburkolta.
Valami csörömpölve a földre esett. Bonnie alig néhány centire látott
maga előtt. Sikoltásra nyitotta a száját, de a köd az ajkai közé áradt,
és a sikolyból tompa nyögés lett. Erezte, hogy gyengül a szorítása a
késen, és tompa csattanással az is a padlóra esett. Látása
elhomályosult. Megpróbálta felemelni a lábát, de alig bírt
megmoccanni.
Ahogy a köd elvakította, Bonnie elveszítette az egyensúlyát, és
előrezuhant a sötétségbe.
 21.

lena kinyitotta a szemét, és egy padláson találta magát. A

széles padlódeszkákon és alacsony gerendákon vastagon állt a
por, a hosszú helyiséget zsúfolásig töltötték a holmik: egy függőágy,
szánok, sílécek meg dobozok, rajtuk fekete filccel karácsony vagy
gyerekjátékok vagy B téli ruhái felirat. Viaszosvászon borította a
nagyobb tárgyakat, amik az alakjukból ítélve bútorok – székek és
asztalok – lehettek.
A helyiség túlsó sarkában egy régi matrac hevert a földön, egyik
végén összegyűrt viaszosvászon, mintha valaki, aki a matracon aludt,
jobb híján takarónak használta volna, és félrelökte, amikor felkelt.
A padlás Elenához közelebbi végén lévő, leredőnyözött kis ablak
szélén halvány fénysugarak szüremlettek be. Halk susogás
hallatszott, mintha egerek élték volna magánéletüket az itt tárolt
bútorok takarásában.
Az egész furcsamód ismerősnek tűnt.
Elena visszanézett a padlás túlsó vége felé, és szemernyi
meglepetés nélkül látta, hogy Damon most a régi matracon ül,
hosszú, feketébe bújtatott lábát felhúzza, könyökét a térdén
nyugtatja. Az esetlen póz ellenére sikerült kecsesen festenie.
– Egyre kevésbé elegáns helyeken találkozunk – közölte Elena
szárazon.
Damon felnevetett, és tagadóan emelte fel a kezét.
 – Te választod meg a helyet, hercegnő – felelte. – Ez a te
műsorod, én csak vendég vagyok. – Elgondolkodott. – Na jó, ez nem
egészen igaz – vallotta be. – De a helyet te választod meg. Hol is
vagyunk tulajdonképpen?
– Nem tudod? – kérdezte Elena tettetett felháborodással. – Ez
nagyon különleges hely a számunkra, Damon! Tele emlékekkel! Ide
hoztál közvetlenül azután, hogy vámpír lettem, nem emlékszel?
Damon körülnézett.
– Ó, igen! Annak a háznak a padlása, ahol a tanár lakott. Az adott
pillanatban megfelelt, de igazad van: az elegáns környezet
mindkettőnkhöz jobban illik. Mit szólnál legközelebb egy csinos kis
palotához? – Megpaskolta a matracot maga mellett.
Elena felé indult, és egy pillanatra eltűnődött, milyen valósághű és
részletes az álma. Minden egyes lépésével port kavart fel a padlóról.
Némi penészszagot is érzett. Nem rémlett neki, hogy eddigi
Damonról szóló álmaiban bármit is szagolt volna.
Ahogy leült, a penészszag erősebb lett. Mégis Damonhoz bújt, a
vállára fektette a fejét, és a férfi bőrdzsekije csikorgott, ahogy
átkarolta Elenát. A lány lehunyta a szemét, felsóhajtott. Biztonságban
érezte magát Damon ölelésében, ilyen érzést azelőtt nem kapcsolt
volna a férfihoz, de most jólesett.
– Hiányzol, Damon – mondta. – Kérlek, gyere vissza hozzám! A
férfi a hajához simította az arcát, Elena belélegezte az illatát.
Bőr és szappan és maga Damon: a különös, de kellemes, erdőt
idéző, jellegzetes illat.
– Itt vagyok veled – felelte.
 – Valójában nem – mondta Elena, és szeme ismét megtelt
könnyel. Kézfejével sietve megtörölte a szemét. – Mintha
mostanában mást se csinálnék, csak sírnék – mondta. – Viszont
amikor így veled vagyok, nagyobb biztonságban érzem magam. De
ez csak egy álom. Ez az érzés elmúlik. Damon megdermedt.
– Nagyobb biztonságban? – kérdezte, a hangjából kiérződött a
nyugtalanság. – Nem vagy biztonságban, ha nem vagy velem? Az
öcsém nem vigyáz rád eléggé?
– Jaj, Damon, neked fogalmad sincs – felelte Elena. – Stefan... –
Mély lélegzetet vett, a kezébe temette az arcát, és zokogni kezdett.
– Mi az? Mi történt? – kérdezte Damon élesen. Miután Elena nem
felelt, és egyre csak sírt, a férfi megfogta a kezét, és finoman, de
határozottan elhúzta az arcáról. – Elena – mondta. – Nézz rám!
Történt valami Stefannal?
– Nem – felelte Elena a könnyein keresztül. – Vagyis de,
mondjuk... Nem igazán tudom, mi történt vele, de megváltozott. –
Damon átható pillantást vetett rá, rászegezte fekete szemét, és Elena
igyekezett összeszedni magát. Utált így viselkedni, ilyen gyengén és
szánalmasan, hogy csak zokogott valaki vállán ahelyett, hogy
nyugodtan megoldást igyekezett volna találni a sürgető problémára.
Nem akarta, hogy Damon – még ha csak a saját tudatalattijának
álomképe is – így lássa. Szipogott, és kézfejével a szemét törölgette.
Damon bőrdzsekije belső zsebébe nyúlt, és egy gondosan
összehajtott fehér zsebkendőt adott Elenának. A lány az anyagra
bámult, aztán a férfira, aki vállat vont.
 – Évszázadokon át használtam vászon zsebkendőt. Van, amiről
nehéz leszokni.
Elena kifújta az orrát, és megtörölte az arcát. Nem igazán tudta,
mihez kezdjen az átázott zsebkendővel – gusztustalannak tűnt
visszaadni Damonnak –, úgyhogy magánál tartotta, elgondolkodva
gyűrögette.
– Most pedig meséld el szépen, mi a helyzet. Mi baj van
Stefannal? Mi történt vele? – faggatta Damon.
– Nos... – fogott bele lassan Elena –, fogalmam sincs, mi baja
Stefannak, és fogalmam sincs, hogy olyasmi hatott-e így rá, amiről
ne tudnál. Talán csak arra reagál így, hogy te... tudod. – Hirtelen
furcsának tűnt Damon halálára utalni, amikor a férfi ott ült mellette,
mintha udvariatlanság lett volna, ő azonban csak bólintott, hogy
folytassa. – Nagyon megviselte. És pár napja még feszültebb és
furcsább lett. Aztán ma kora este épp a szüléimet látogattam meg a
temetőben... – és elmesélte Damonnak, hogyan támadta meg Stefan
Calebet. – Az a legrosszabb, hogy soha nem is gyanítottam, hogy
Stefannak létezik ilyen oldala – fejezte be. – Nem jut eszembe valós
indok, amiért megtámadhatta Calebet... csak azt állította, hogy a srác
engem akar, és hogy veszélyes, de Caleb nem csinált semmit... és
Stefan olyan irracionálisnak, olyan erőszakosnak tűnt. Mintha nem is
ő lett volna, hanem valaki más.
Elena szeme ismét könnybe lábadt, és Damon közelebb húzta, a
haját simogatta, és gyengéden lágy csókokkal borította be az arcát.
Elena lehunyta a szemét, és lassan elernyedt a férfi karjában. Damon
szorosabban ölelte, és csókjai hosszabbak, szenvedélyesebbek lettek.
Aztán erős, mégis gyöngéd kezébe fogta Elena fejét, és szájon
csókolta.
– Ó, Damon! – mormolta Elena. Még soha nem volt ilyen
életszerű álma. A férfi ajka puha volt és meleg, egy kissé érdes, és
Elena úgy érezte, egyenesen Damon felé zuhan. – Várj! – A férfi
még hevesebben csókolta, de amikor Elena elhúzódott tőle,
elengedte.
– Várj! – ismételte a lány, és kihúzta magát ültében. Az elmúlt
percekben valahogy addig dőlt hátra, míg félig fekvő helyzetbe nem
kerültek Damonnal a vén matracon, összegabalyodott lábbal. Elena
elhátrált tőle, kiült a matrac szélére. – Damon, bármi is történik
Stefannal, megijeszt. De ez nem jelenti azt, hogy... Damon, én még
mindig szerelmes vagyok Stefanba.
– Belém is szerelmes vagy, tudod jól – felelte Damon könnyedén.
Sötét szeme összeszűkült. – Ilyen könnyen nem szabadulsz meg
tőlem, hercegnő.
– Igaz, szeretlek – felelte Elena. Felszáradtak a könnyei. Úgy
vélte, kisírta magát, legalábbis egy időre. Elég határozott hangon
tudta azt mondani: – Azt hiszem, mindig szeretni foglak. De te
meghaltál. – És Stefan az igaz szerelmem, ha választanom kellene
köztetek – gondolta magában, ám ezt nem mondta ki. Minek? –
Sajnálom, Damon – folytatta –, de te nem vagy többé. És Stefant is
mindig szeretni fogom, viszont most már félek tőle, félek, mit tesz.
Fogalmam sincs, mi fog történni velünk. Azt hittem, minden könnyű
lesz most, hogy megint itthon vagyunk, de még mindig szörnyűségek
történnek.
 Damon felsóhajtott, és hátradőlt a matracon. Egy pillanatra némán
bámult fel a plafonra.
– Figyelj, Elena! – szólt végül, ujjait a mellkasán összekulcsolva.
– Mindig is alábecsülted Stefan erőszakra való hajlamát.
– Stefan nem erőszakos – vágta rá a lány hevesen. – Még emberi
vért se iszik.
– Azért nem iszik emberi vért, mert nem akar erőszakos lenni.
Senkit sem akar bántani. De Elena – nyúlt Damon a kezéért –, az
öcsém indulatos. Én már csak tudom.
Elena összerezzent. Tudta, hogy amikor még emberek voltak,
Stefan és Damon megölték egymást dühükben, miután azt hitték,
Katherine meghalt. A szervezetükben volt a nő vére, így azon az
éjjelen mindketten vámpírként keltek új életre. Az elvesztett
szerelmük miatti düh és féltékenység mindkettőjüket elpusztította.
– Azonban – folytatta Damon – bármennyire is nehezemre esik
bevallani, Stefan sosem bántana téged, és alapos ok nélkül mást sem.
Csak olyan okkal, amivel te is egyetértesz. Legalábbis manapság.
Lehet, hogy indulatos, de van lelkiismerete. – Kissé fintorgott, és
hozzátette: – Idegesítő, álszent egy lelkiismerete van, de hallgat rá.
És szeret téged, Elena. Te vagy a mindene.
– Talán igazad van – felelte. – De akkor is félek. És azt kívánom,
bárcsak velem lennél! – A férfira nézett, olyan álmos és jóhiszemű
lett, akár egy kifáradt gyermek. – Damon, azt kívánom, bár ne haltál
volna meg. Hiányzol nekem. Kérlek, gyere vissza hozzám!
 Damon mosolygott, lágyan megcsókolta. De aztán elhúzódott tőle,
és Elena érezte, hogy az álom változik. Megpróbált a pillanatba
kapaszkodni, de az szertefoszlott, és ismét elvesztette Damont.
– Kérlek, légy óvatos, Damon! – mondta Ságé, bronzszínű
homloka ráncba szaladt az aggodalomtól.
Az izmos Kapuőr nem gyakran aggodalmaskodott feltűnően –
vagy beszélt egyszerre csak egy nyelvet –, de mióta Damon
előtámolygott holtából, egyenesen a hamuból, Ságé halkan és
érthetően beszélt hozzá., úgy bánt vele, mintha a vámpír bármely
pillanatban összeeshetne.
– Óvatos szoktam lenni – felelte Damon, ahogy a falnak dőlt
abban, amit jobb kifejezés híján misztikus liftnek neveztek el. –
Persze csak ha nem lélegzetelállítóan bátor vagyok éppen. – A
szavak stimmeltek, hangja azonban idegenül, rekedten és
bátortalanul csengett a saját fülének.
Mintha Ságé is kihallotta volna a furcsaságot, és jóképű arcát
aggodalom gyűrte ráncba.
– Maradhatsz még, ha akarsz. Damon a sima fehér falnak dőlt.
– Mennem kell – mondta fáradtan, úgy érezte, milliomodszorra. –
Elena veszélyben van. De köszönök mindent, Ságé.
Ságé nélkül nem jutott volna el idáig. Az erős vámpír segített neki
megtisztálkodni, ellátta ruhával – divatos fekete holmikkal a
megfelelő méretben –, valamint vérrel és Black Magic borral táplálta,
amíg Damon vissza nem tért a halál küszöbéről, és rá nem döbbent,
ki is ő.
 Azonban Damon nem... érezte úgy, mintha önmaga lenne. Sajgó
űr tátongott benne, mintha hátrahagyott volna valamit, mélyen a
hamu alá temetve.
Ságé még mindig a homlokát táncolta, komoran szemlélte. Damon
összeszedte magát, és hirtelen széles mosolyt villantott rá.
– Kívánj szerencsét! – mondta.
A mosoly segített: a másik vámpír arca kisimult.
– Bonne chance, mon ami! – szólt. – Sok szerencsét kívánok!
Megint két nyelven beszél – gondolta Damon. Ezek szerint jobban
festek.
– A halandók birodalma – közölte a célt a levegővel. – Amerikai
Egyesült Államok, Fell's Church. Valami jó kis rejtekhely.
Ünnepélyesen búcsút intett Sage-nek, és megnyomta a lift
egyetlen gombját.
*
Elena sötétségre ébredt. Gyorsan, automatikusan felmérte a
terepet: puha, lágyítóillatú pamuttakaró, az ágy lábától jobbra lévő
ablakon beszűrődő halvány fény, Róbert horkolásának halk zaja a
folyosó túlvégén lévő hálószobából. Elena a saját, jól ismert
szobájában volt. Újra otthon.
Nagyot sóhajtott. Nem volt úgy kétségbeesve, mint amikor ágyba
bújt; sötéten látta a dolgokat, de el tudta ismerni, hogy van rá esély,
hogy egy nap javuljon a helyzet. Szeme és torka azonban szinte fájt a
sírástól. Borzasztóan hiányzott neki Damon.
 Megnyikordult egy padlódeszka. Ismerte ezt a nyikorgást. Ilyen
magas, nyüszítő hangot az ablak közelében lévő padlódeszka adott,
ha pont a közepére léptek. Valaki járt a szobájában.
Elena mozdulatlanul feküdt, átgondolta a lehetőségeket. Stefan
szólt volna, amint meghallja a sóhajtását. Csak nem Margaret
settenkedett be, hogy bebújjon a nővére mellé?
– Margaret? – kérdezte halkan.
Nem jött válasz. Elena a fülét hegyezve hallotta, hogy valaki
lassan, mélyeket lélegzik.
Hirtelen felkapcsolódott az íróasztali lámpája, és az éles fény egy
pillanatra megvakította Elenát. Csak egy sötét alak körvonalait látta.
Aztán kitisztult a látása. Az ágya lábánál, jóképű arcán
félmosollyal, sötét szemében gyanakvó pillantással, mint aki nem
biztos benne, hogy szívesen látják, egy csupa feketébe öltözött alak
állt.
Damon.
 22.

lena nem kapott levegőt. Halványan érzékelte, hogy kinyílik és

becsukódik a szája, mégsem jött ki rajta egy hang sem.
Elzsibbadt keze-lába.
Damon szinte félszegen mosolygott rá – vicces, hiszen Damonra
nem jellemző a félszegség –, és vállat vont:
– Nos, hercegnő? Nem azt akartad, hogy itt legyek veled? Mintha
elszakadt volna az őt visszatartó gumiszalag, Elena kiugrott az
ágyból, és Damon karjába vetette magát.
– Valódi vagy? – kérdezte félig zokogva. – Ez valóság? – Vadul
megcsókolta, a férfi hasonló szenvedéllyel viszonozta a csókját.
Damon érintésre valódinak tűnt, bőre és ruhája hűvössége, ajka
meglepő puhasága ismerős volt.
– Itt vagyok – mormolta Damon a hajába, ahogy közelebb húzta
magához. – Ez a valóság, esküszöm.
Elena hátralépett, és jó erősen pofon vágta. Damon dühösen
meredt rá, és a képét dörzsölgette.
– Aú! – mondta, majd tétova, incselkedő mosolyt villantott a
lányra. – Nem mondhatnám, hogy ez teljesen váratlanul ért...
Annyiszor pofozott már fel nő, hogy nem is hinnéd... De azért nem
szép így üdvözölni a rég nem látott szerelmedet, édesem.
– Hogy tehetted? – kérdezte Elena száraz szemmel, dühödten. –
Hogy tehetted, Damon? Mindannyian téged gyászolunk. Stefan
megzavarodott. Bonnie önmagát hibáztatja. Én meg... én... A szívem
egy darabja meghalt. Mióta figyelsz minket? Nem is érdekeltünk
téged? Neked ez az egész valami vicc? Nevettél, valahányszor mi
sírtunk?
Damon lebiggyesztette az ajkát.
– Édesem! – mondta. – Hercegnőm! Nem is örülsz, hogy látsz?
– Dehogynem örülök! – méltatlankodott Elena. Mély levegőt vett,
és kissé lehiggadt. – De Damon, mégis mit képzeltél? Mind azt
hittük, hogy halott vagy! Végleg halott, nem „néhány nap múlva
megjelenek a szobádban, épen és egészségesen" halott! Mi folyik itt?
Az Őrök intézkedtek? Hiába könyörögtem, nekem azt mondták, nem
tehetnek semmit, mert ha egy vámpír meghal, az végleges.
Damon őszinte mosollyal nevetett rá.
– Na, ha valakinek, neked aztán tudnod kéne, hogy a halál nem
mindig végleges.
Elena vállat vont és maga köré fonta a karját.
– Azt mondták, hogy az én visszatérésem más ügy – felelte
halkan, miközben érzelmei őrülten hullámzottak. Mert sokkot kaptál,
szólt bölcsen egy kis hang az elméje mélyén. – Tudod, ilyen
misztikus izé. Még nem járt le az időm. Várj csak! – bökte meg
Damont felélénkülve. – Ember lettél? Én emberként tértem vissza.
Damon színpadiasán megrázkódott.
– Isten ments! Abból bőven elég volt, mikor az az ostoba kicune
halandóvá tett. Hála istennek – vagy akárkinek –, ezúttal nem kell
egy előzékeny vámpírhercegnőt keresnem, hogy visszaváltoztasson.
– Huncutul Elenára vigyorgott. – Az a vérszívó vagyok, aki voltam,
kedvesem. – A lány nyakát méregette. – Ha már így szóba jött, elég
éhes vagyok...
Elena ismét pofon vágta, bár ezúttal gyengédebben.
– Hagyd abba, Damon!
– Most már leülhetek? – kérdezte a férfi, majd miután Elena
bólintott, elhelyezkedett az ágy végében, és maga mellé húzta a
lányt. Elena kíváncsian nézett a szemébe, majd lágyan végigsimította
kiugró arccsontját, finom vonású száját, puha, hollófekete haját.
–  Halott voltál, Damon – mondta halkan. – Tudom. Láttalak
meghalni.
– Igen – felelte Damon, és felsóhajtott. – Ereztem, hogy
meghalok. Borzalmasan fájdalmas volt, és egy örökkévalóságig
tartott, ugyanakkor mégis mintha pillanatok alatt történt volna. –
Megborzongott. – De még akkor is megmaradt belőlem egy kis rész,
egy gyermeki én – Elena bólintott –, és Stefan azt mondta neki,
vagyis nekem, hogy repüljek el. És te ölelted... öleltél... és azt
mondtad, hunyjam le a szemem. Aztán annak az utolsó kis
részemnek is vége lett, és a fájdalom is megszűnt. Aztán...
visszatértem. – Damon sötét szeme tágra nyílt a visszaemlékezés
csodájától.
– De hogyan? – kérdezte Elena.
– Emlékszel a csillaggömbre?
– Hogy felejthetném el? Amiatt volt az összes bajunk a
kicunékkal. Elpárolgott, mikor... Jaj, Damon, a Rombolás Szárnyait
használtam a Seholföld holdján. De a kicune csillaggömb is
elpusztult, és az Örökhöz kellett fordulnom, hogy mentsék meg Fell's
Churchöt. A Rombolás Szárnyait használni olyan volt... hogy ahhoz
foghatót én még nem láttam, nem éreztem. – Megremegett.
– Láttam, mit tettél azzal a holddal – felelte Damon halványan
mosolyogva. – Esetleg jobban ereznéd magad, kis angyalom, ha
tudnád: engem épp az mentett meg, hogy így használtad az Erőidet
és hogy elpusztítottad a csillaggömböt?
– Ne hívj így! – fintorgott Elena. Az Őrök voltak a leginkább
angyalszerű lények, akikkel eddig dolga volt, és nem valami szép
emlékeket őrzött róluk. – Hogyan mentett az meg téged?
– A mai iskolákban elmagyarázzák, mit jelent a kondenzáció? –
kérdezte Damon azzal a gőgös arckifejezéssel, ami mindig kiült a
képére, ha cukkolásként leszólta Elena világát ahhoz képest,
amelyikben ő maga felnőtt. – Csak a szexuális felvilágosítás, empátia
meg egy rakás középszerű regény van terítéken, vagy egy kis
természettudományt azért még tanítanak a nebulóknak? Azt tudom,
hogy latin- és görögoktatás helyett új hóbortokkal foglalkoznak, mint
a színjátszó szakkör meg az emancipáció. – Hangjából áradt a
megvetés.
Elena nem hagyta magát felingerelni. Inkább kecsesen
összekulcsolta a kezét az ölében.
– Azt hiszem, néhány évtizeddel le vagy maradva. De kérlek, ó,
bölcs Damon – évődött –, vedd úgy, hogy a tanulmányaim során nem
volt szó arról, hogyan támasztja fel a kondenzáció a holtakat, és
világosíts fel!
– Remek – vigyorgott amaz. – Öröm olyan fiatal hölggyel
beszélni, aki megadja a kellő tiszteletet az idősebbnek és
okosabbnak. – Elena figyelmeztetően összevonta a szemöldökét. –
Nos – folytatta Damon –, a csillaggömbben lévő folyadék, a
színtiszta varázs nem tűnt el. Az igazán erős varázstól nem könnyű
megszabadulni. Ahogy a levegő lehűlt, a varázslat párából
folyadékká vált, és rám csöpögött, a hamuesővel. Órákon át áztam
színtiszta Erőben, és lassan újjászülettem.
Elenának leesett az álla.
– Azok az alattomos kis... – hebegte felháborodottan. – Az Őrök
azt állították, hogy végleg megszűntél létezni, aztán szépen elvették
az összes kincset, amit felajánlottunk. – Egy pillanatra az utolsó
megmaradt kincsére gondolt, az Örök Fiatalság Vizével teli palackra,
amelyet a ruhásszekrénye legfelső polcán rejtett el, de aztán
elhessentette a gondolatot. Egy pillanatnál tovább nem tűnődhetett az
elrejtett kincsen, félt, hogy az Őrök rájönnek, hogy nála van, és akkor
nem tudná használni... sem most, se később.
Damon vállat vont.
– Úgy hallom, néha tényleg csalnak. De ezúttal valószínűbb, hogy
tényleg azt hitték, igazat mondanak. Nem tudnak mindent, még ha
szeretnek is úgy tenni. És a kicunék meg a vámpírok ügyében nem
kimondottan szakértők.
Elmesélte, hogy ébredt fel, mélyen a hamu és sár alá temetve,
hogyan ásta ki magát a felszínre, és indult el a kihalt holdon, nem
tudva, ki ő és mi történt vele, aztán hogyan került ismét halálos
veszélybe, és végül hogyan mentette meg Ságé.
– Aztán mi történt? – kérdezte Elena türelmetlenül. – Hogy jutott
eszedbe minden? Hogy kerültél vissza a Földre?
 – Nos – felelte Damon, és gyöngéden rámosolygott –, az egy
érdekes történet. – A dzsekije belső zsebébe nyúlt, és előhúzott egy
gondosan összehajtott fehér zsebkendőt. Elena pislogott. Mintha
ugyanaz a zsebkendő lett volna, amit az álmában kapott Damontól. A
férfi észrevette az arckifejezését, és még szélesebben elmosolyodott,
mintha tudná, honnan ismerős Elenának a zsebkendő. Széthajtogatta,
és megmutatta, mi van benne.
A zsebkendő két hajtincset rejtett. Elena rádöbbent, hogy nagyon
ismerősek. Ő is és Bonnie is levágtak egy-egy hajtincset, és Damon
holttestére helyezték, hogy egy részük vele maradjon, hiszen nem
vihették magukkal a kihalt holdról. Elena előtt most egy göndör
vörös és egy hullámos aranyszőke fürt hevert, mindkettő olyan
fényes, mintha frissen mosott hajról vágták volna őket, nem pedig
egy hamuval borított világból kerültek volna elő.
Damon elérzékenyülten és némi áhítattal nézett a hajtincsekre.
Elena úgy vélte, még soha nem látta őt ilyen nyíltnak, már-már
reménykedőnek.
– A csillaggömb Ereje ezeket is megmentette – mesélte. – Szinte
hamuvá égtek, de aztán újjáalakultak. Őriztem és bámultam és
dédelgettem őket, míg végül az eszembe nem jutottál. Ságé
megmondta a nevemet, és úgy is éreztem, az vagyok én, de semmire
sem emlékeztem magamról. Ám ahogy a kezemben tartottam ezeket
a haj tincseket, lassan felderengett, ki vagy, mi mindent éltünk át
együtt, és mindaz, amit... – Elhallgatott. – Amit tudtam rólad, amit
éreztem irántad, aztán eszembe jutott a kis vörösbegy is, utána pedig
sorban visszatért az összes emlékem, és ismét önmagam voltam.
 Elfordította a pillantását, lerázta az érzelmességet, ismét felöltötte
hűvös arckifejezését, mintha zavarba jött volna, aztán összehajtogatta
a tincseket rejtő zsebkendőt, és óvatosan visszatette a zsebébe.
– Nos – fejezte be sietve –, azután már csak annyi történt, hogy
kaptam néhány holmit Sage-től, elmondta, miről maradtam le, és
visszajuttatott Fell's Churchbe. És íme, itt vagyok.
– Fogadok, hogy Ságé igencsak elámult – felelte Elena –, és még
annál is jobban el volt ragadtatva. – A világok közti kapu őre Damon
jó barátja volt, amennyire Elena tudta, az egyetlen barátja a lányon
kívül. Damon ismerősei inkább voltak ellenségek vagy csodálok,
mint barátok.
– Örült, az igaz – vallotta be Damon.
– Szóval csak most tértél vissza a Földre?
Damon bólintott.
– Hát, elég sok mindenről lemaradtál – mondta Elena, és nekiállt
elmesélni az elmúlt pár nap történéseit, Celia vérrel írt nevétől Caleb
kórházba kerüléséig.
– Ejha! – füttyentett halkan Damon. – De úgy vélem, kicsit
nagyobb a baj annál, mint hogy az öcsém vademberként bánt
Calebbel? Mert tudod, az lehet csak egyszerű féltékenység. Vagy
irigység. Mindig is az volt Stefan legnagyobb bűne. – Ezt már
önelégült vigyorral mondta, Elena gyengéden oldalba is bökte érte a
könyökével.
– Ne gúnyold Stefant! – mondta rosszallóan, de magában
mosolygott. Olyan jó volt ismét Damont dorgálni. Tényleg megint az
idegesítő, változékony, csodás önmaga volt. Damon visszatért!
 Várjunk csak! Jaj, ne!
– Te is veszélyben vagy! – zihálta Elena, egyszeriben eszébe
jutott, hogy ismét elveszítheti Damont. – A te neved is megjelent
már, a hínárból rajzolódott ki, ami Meredithre fonódott a víz alatt.
Nem tudtuk, mit jelenthet, mert azt hittük, halott vagy. De mivel élsz,
úgy tűnik, te vagy a következő célpont. – Elhallgatott. – Hacsak nem
az volt az ellened szóló támadás, amikor majdnem elnyelt a hold.
– Értem ne aggódj, Elena! Valószínűleg igazad van, a holdon
történt „balesetem" lehetett a támadás. De egyik merénylet sem volt
valami sikeres, igaz? – kérdezte Damon elgondolkodva. – Mintha ez
az akármi nem törné össze magát, hogy megöljön minket. Van egy
halvány sejtésem, mi okozhatja mindezt.
– Tényleg? – kérdezte Elena. – Mondd el!
Damon a fejét rázta.
– Még csak gyanú – felelte. – Előbb hadd győződjek meg róla!
– De Damon – kérlelte Elena –, még egy ötlet is több, mint amire
mi jutottunk. Gyere velem holnap reggel, mondd el mindenkinek, és
akkor össze tudunk fogni!
– Na persze – felelte Damon tettetett borzongással. – Te meg én
meg Kuss meg a vámpírvadász, az egész díszes társaság. Plusz a jótét
lélek öcsikém és a kis vörös boszi. Meg a vén banya és a tanár bácsi.
Nem, inkább egyedül járok utána. És még valami, Elena! – nézett
mélyen a lány szemébe. – Senkinek sem mondhatod el, hogy életben
vagyok. Főleg Stefannak nem.
 – Damon! – tiltakozott Elena. – Fogalmad sincs, milyen
borzasztóan szomorú Stefan a halálod miatt. Tudatnunk kell vele,
hogy jól vagy.
Damon fanyarul mosolygott.
– Azt hiszem, Stefan a lelke mélyén nagyon is örül, hogy
megszabadult tőlem. Semmi oka azt akarni, hogy itt legyek. – Elena
hevesen tiltakozva rázta a fejét, de Damon folytatta: – Ez az igazság.
De talán ideje, hogy megváltozzanak köztünk a dolgok. Ehhez
azonban meg kell mutatnom neki, hogy képes vagyok változni.
Akárhogy is, nem nyomozhatok rendesen, ha mindenki tudja, hogy
visszatértem. Egyelőre hallgass róla, Elena! – A lány már nyitotta a
száját, hogy tovább tiltakozzon, Damon azonban egy gyors, tüzes
csókkal elhallgattatta. Utána azt mondta: – ígérd ezt most meg
nekem, és én megígérem, hogy amint felderítem ezt az ügyet,
szétkürtölheted a feltámadásomat!
Elena kétkedve bólintott.
– Legyen, ha tényleg ezt akarod, Damon, és ha szerinted valóban
szükséges – egyezett bele. – De cseppet se tetszik.
Damon talpra állt, és megveregette a vállát.
– Most minden más lesz – mondta. Komoly arccal nézett le rá. –
Nem ugyanaz vagyok, aki voltam, Elena.
A lány ismét bólintott, ezúttal határozottabban.
– Megőrzőm a titkodat, Damon – ígérte.
Damon apró, feszült mosolyt vetett rá, majd hármat lépett a nyitott
ablak felé. Egy másodperccel később eltűnt, és egy nagy, fekete varjú
repült ki az éjszakába.
 23.

ásnap reggel Elena vidáman és felszabadultan ébredt,

mintha egy óriási, csodálatos titkot ölelt volna magához.
Damon életben van. Tegnap éjjel itt járt a szobájában.
Ugye?
Elenával annyi minden történt már, ezt alig tudta elhinni.
Kimászott az ágyból, észrevette, hogy a felhők az égen még a
napfelkelte rózsaszínében és aranyában pompáznak, úgyhogy nagyon
korán lehetett. Elena óvatosan az ablakhoz lépett. Nem tudta, mit
keres, de négykézlábra ereszkedett, és tüzetesen megvizsgálta a
padlót.
Megvan! A nyikorgós padlódeszkán egy darab föld egy cipőről
esett le. Az ablakpárkányon pedig íme, egy madár karmainak hosszú
karcolásnyomai. Elenának nem is kellett ennél több bizonyíték.
Felállt, szökdécselni kezdett örömében, tapsolt egy nagyot, arcán
letörölhetetlen, fülig érő mosoly terült szét. Damon él!
Aztán mély lélegzetet vett, lecsillapodott, közömbös kifejezést
erőltetett az arcára. Ha tényleg meg akarja őrizni ezt a titkot –
márpedig úgy vélte, kénytelen lesz; hiszen megígérte –, akkor úgy
kell viselkednie, mintha semmi sem változott volna. £s el kellett
ismernie, hogy igazság szerint még mindig elég ramatyul álltak a
dolgok. A tényeket végiggondolva még nem látott okot az
ünneplésre.
 Damon visszatérése nem változtatott azon, hogy valami gonosz
üldözi Elenát meg a barátait, sem azon, hogy Stefan irracionálisán és
erőszakosan viselkedik. Egy kicsit elkeseredett, ahogy Stefanra
gondolt, de még így is pezsgett benne a boldogság. Damon életben
van!
Sőt, még azt is sejti, mi folyik itt. Damon jellemzően a
legbosszantóbb formáját hozta: titkolózott, nem osztotta meg
Elenával a gondolatait, de még az ötlete is több reményt jelentett,
mint amit bárki más tudott kelteni. Talán mégiscsak van fény az
alagút végén.
Kavics koccant Elena ablakához.
A lány kinézett, és meglátta Stefant. A fiú görnyedt vállal, zsebre
tett kézzel figyelte őt a gyepről. Elena intett, hogy maradjon, ahol
van, aztán gyorsan farmert, csipkés fehér felsőt meg cipőt húzott, és
kiment hozzá.. Harmatos volt még a fű, Elena léptei nyomot hagytak
rajta. A hűvös hajnalt máris felváltotta a ragyogó, tüzes napfény:
ismét egy izzasztó, virginiai nyári nap várt rájuk.
Ahogy közelebb ért Stefanhoz, Elena lelassította lépteit. Nem
egészen tudta, mit mondjon neki. Tegnap este óta valahányszor
Stefanra gondolt, akaratlanul is a levegőbe lökött Calebet látta maga
előtt, hallotta a gyomorforgató reccsenést, ahogy a test a márvány
emlékműnek csapódik. Nem tudta elűzni a látványt, ahogy Stefan
vad dühvei Calebre támad, habár Damon biztosra vette, hogy jó oka
volt erre. Damon. Elenának fogalma sem volt, hogyan titkolja el
Stefan elől az igazat a bátyjával kapcsolatban.
 A fiú fájdalmas arckifejezése elárulta, hogy megérezte Elena
aggodalmát. Feléje nyújtotta a kezét.
– Tudom, hogy nem érted, miért tettem tegnap, amit tettem –
szabadkozott –, de van valami, amit látnod kell.
Elena megállt, de nem fogta meg a fiú kinyújtott kezét. Stefan
arca még jobban elszomorodott.
– Mondd meg, hova megyünk! – mondta Elena.
– Mutatnom kell valamit, amit találtam – felelte Stefan
türelmesen. – Majd megérted, ha odaértünk. Kérlek, Elena! Soha
nem bántanálak téged.
A lány tetőtől talpig végigmérte. Szemernyi kételye sem volt
afelől, hogy Stefan őt tényleg nem bántaná soha.
– Jól van – egyezett bele. – Várj itt egy percet! Mindjárt jövök. A
gyepen hagyta Stefant, a kora reggeli napfényben, és visszament
a ház csendes félhomályába. A többiek még aludtak: futó
pillantást vetett a konyhai órára, és látta, hogy alig múlt hat óra.
Üzenetet firkantott Judith néninek, hogy reggelizni megy Stefannal,
majd jön. A táskájáért nyúlt, meggyőződött róla, hogy még mindig
benne van a szárított verbénaágacska. Nem mintha azt gondolta
volna, hogy Stefan valaha is bántaná... de nem árt bármire
felkészülni.
Miután kijött a házból, a fiú az utcán parkoló autójához kísérte,
kinyitotta neki az anyósülés ajtaját, és ott is maradt, amíg Elena be
nem csatolta magát.
– Milyen messze van? – kérdezte.
 – Nincs messze – felelte egyszerűen Stefan. Ahogy az autót
vezető fiút nézte, Elena észrevette, hogy az aggodalomtól ráncba
szaladt a szeme sarka, szája boldogtalanul görbül le, válla megfeszül;
a legszívesebben átkarolta volna, hogy megvigasztalja, saját kezével
simítsa el a ráncokat az arcán. A tegnap Stefanból áradó düh emléke
azonban visszatartotta. Egyszerűen képtelen volt megérinteni.
Nem régóta hajtottak, amikor Stefan befordult egy drága házakkal
teli zsákutcába.
Elena előrehajolt. Egy nagy fehér ház előtt álltak meg. Az épület
jókora, oszlopos tornáccal ékeskedett. Elenának ismerős volt a
tornác. A tizenegyedikes év végi bál után ennek a tornácnak a
lépcsőjén üldögélve nézték a napfelkeltét Mattel, a báli
szerelésükben. Elena emlékezett, hogy levette szaténszandálját, a
szmokingban feszítő Matt vállára hajtotta a fejét, és hallgatta a
házból, a bal utáni buliból kiszűrődő zenét meg beszédet. Remek este
volt, egy másik életben.
Vádlón nézett barátjára.
– Ez Tyler Smallwood háza volt, Stefan. Nem tudom, mit forgatsz
a fejedben, de Caleb nincs itt. Kórházban van.
A fiú sóhajtott.
-Tudom, hogy nincs itt, Elena. A nagynénje és a nagybátyja
sincsenek itt, szerintem legalább napok óta.
– Elutaztak – felelte Elena automatikusan. – Judith néni tegnap
beszélt velük.
 – Akkor jó – mondta Stefan komoran. – Ezek szerint biztonságban
vannak. – Aggodalmas pillantással mérte fel az utcát. – Biztos vagy
benne, hogy Caleb ma nem kerül ki a kórházból?
– Biztos – felelte a lány élesen. – Súlyosan megsérült. Bent tartják
megfigyelésre.
Kiszállt az autóból, becsapta az ajtót, és Smallwoodék háza felé
igyekezett, vissza se nézett, hogy Stefan követi-e.
A fiú azonnal utolérte. Elena átkozta vámpírsebességét, és
gyorsabban csörtetett.
– Elena! – lépett elé Stefan, így kénytelen volt megállni. –
Haragszol, amiért meg akarlak óvni?
– Nem – felelte a lány csípősen. – Azért haragszom, mert
majdnem megölted Caleb Smallwoodot.
Stefan arcát elöntötte a kimerültség és a megbánás, Elenának
pedig azonnal bűntudata támadt. Bármi baja legyen is, Stefannak
még mindig szüksége van rá. A lánynak azonban fogalma sem volt,
hogyan kezelje az erőszakosságát. Stefanba a költői lelke, a
gyengédsége miatt szeretett bele. Damon volt a veszélyes fivér. Az
erőszakosság sokkal jobban áll Damonnak, mint Stefannak –
jegyezte meg szárazon egy kis hang a fejében, és Elena nem
tagadhatta, hogy igazat mond a hangocska.
– Csak mutasd meg, amit akartál! – mondta végül.
Stefan sóhajtott, aztán megfordult, és felvezette Elenát a Small-
wood-ház felhajtóján. A lány arra számított, hogy a bejárati ajtóhoz
mennek, de Stefan megkerülte a házat, és az udvarban lévő kis
sufnihoz igyekezett.
 – A szerszámkamra? – gúnyolódott Elena. – Csak nem
létfontosságú fűnyírás vár ránk reggeli előtt?
Stefan ügyet sem vetett a csúfolódására, és a sufni ajtajához lépett.
Elena észrevette, hogy a kétszárnyú ajtót lezáró lakatot letörték,
darabokra zúzták. A láncról fém félkör lógott haszontalanul. Stefan
nyilván már betört ide.
Elena követte a sufniba. A harmatos, reggeli napfényből belépve
először semmit sem látott bent, a félhomályban. Ahogy hozzászokott
a szeme, rájött, hogy a falat papírlapok borítják. Stefan tágra nyitotta
az ajtót, beengedte a napfényt.
Elena a falon lévő papírokra nézett, és döbbenten hátrahőkölt: az
első, amit felismert, a saját arcáról készült kép volt. Letépte a lapot a
falról, és közelebbről is szemügyre vette. A helyi újságból vágták ki,
ezüstszínű estélyi ruhában táncolt, Stefan karjában. A fotó alatti
aláírás azt hirdette: „A Róbert E. Lee Gimnázium szalagavatójának
bálkirálynője, Elena Gilbert és bálkirálya, Stefan Salvatore."
A szalagavató bálkirálynője? A helyzet komolysága ellenére
Elenának mosolyra húzódott a szája. Úgy tűnik, tényleg teljes
dicsőségben ballagott el a középiskolából.
Levett a falról egy másik újságkivágást, és elkomorodott az arca.
Ezen egy koporsót cipeltek zuhogó esőben, nyomában szomorú
gyászkíséret. A tömegben Elena felismerte Judith nénit, Robertet,
Margaretet, Mereditht és Bonnie-t, összeszorított szájjal, könnyes
arccal álltak. A felirat így szólt: „A város a helyi gimnazistát, Elena
Gilbertet gyászolja."
 Elena ujjai akaratlanul is ökölbe szorultak. Összegyűrte a
kivágást, és Stefanhoz fordult:
– Ennek nem lenne szabad itt lennie – mondta, a rémülettől el-
elcsukló hangon. – Az Őrök megváltoztatták a múltat. Nem lett volna
szabad újságkivágásoknak vagy akárminek maradnia!
Stefan a szemébe nézett.
– Tudom – felelte. – Sokat töprengtem a dolgon, és mindössze azt
tudom feltételezni, hogy az Örök csak az emberek elméjét
változtatták meg. Így észre sem veszik annak a nyomát, amit az Örök
mégsem tettek meg nem történtté, hiába kértük. Csak azt látják, ami
megfelel az új emlékeiknek, egy normális kisváros meg egy csapat
átlagos kamasz emlékeinek. Számukra ez is csak egy átlagos tanév
volt.
Elena meglobogtatta az újságot.
– De akkor miért van ez itt? Stefan halkabban folytatta.
– Lehet, hogy az Őrök varázsa nem hatott mindenkire. Caleb
jegyzetelgetett egy füzetbe, én pedig a múltkor megtaláltam, és az
írásai alapján úgy tűnik, mintha kétféleképpen emlékezne a
történtekre. Ezt hallgasd! – Stefan a padlón heverő papírok között
turkált, felemelt egy jegyzetfüzetet. – Azt írja: „Olyan lányok vannak
a városban, akikről tudom, hogy meghaltak. Szörnyek voltak itt. A
város elpusztult, de mi elmenekültünk, mielőtt minket is bánthattak
volna. Most viszont visszatértem, sőt, soha el se mentünk, és rajtam
kívül senki nem emlékszik. Minden a megszokott mederben folyik:
nincsenek szörnyek, nem halt meg senki."
 – Hm! – Elena elvette tőle a jegyzetfüzetet, és átfutotta az
oldalakat. Caleb listákat írt. Vickie Bennett, Caroline, maga Elena.
Mindannyian szerepeltek rajta. Mindenki, aki más volt ebben a
világban, mint a másikban. A fiú leírta, mire emlékezett, például
hogy azt hitte, Elena meghalt, és hogy mi a helyzet most. A lány
lapozgatott, és elkerekedett a szeme. – Stefan, ezt hallgasd! Tyler
beszélt neki rólunk: „Tyler félt Stefan Salvatorétól. Szerinte ő ölte
meg Tannert, és amúgy is furcsa, valahogy természetellenes. És
szerinte Elena Gilbert meg a barátai is belekeveredtek az ügybe." Itt
pedig egy csillaggal visszautal arra, hogy Tanner halott az egyik
emlékében, de él a másikban. – Elena gyorsan átolvasott néhány
oldalt. – Úgy tűnik, egyedül minket tesz felelőssé a változásokért.
Rájött, hogy minden hozzánk kapcsolódik. Mert mi változtunk a
legtöbbet – kivéve a vámpírok és kicunék áldozatait – , és mivel
tudta, hogy Tyler gyanakodott ránk, minket hibáztat Tyler
eltűnéséért.
– Kétféle emlék – ismételte Stefan homlokráncolva. – Mi van, ha
nem csak Caleb emlékszik mindkét valóságra? Mi van, ha a
természetfölötti lényekre és a létezésükről tudó emberekre nem hatott
a varázslat?
Elena megdermedt.
– Margaret... Aggódtam, hogy emlékszik valamire. Nagyon
felzaklatta, amikor először meglátott. Emlékszel, hogy félt, hogy
megint elhagyom? Szerinted az Őrök által hagyott emlékek mellett a
halálomra is emlékszik?
Stefan a fejét ingatta.
 – Nem tudom, Elena. Van okod feltételezni, hogy Margaret több,
mint egy teljesen átlagos kislány? A kisgyerekek előszeretettel
drámáznak minden ok nélkül. Margaretnek élénk a fantáziája.
– Nem tudom – felelte Elena erőtlenül. – De ha az Őrök
egyszerűen elfedték a régi emlékeket újakkal, az megmagyarázná,
miért volt a régi naplóm a szobámban, ott elrejtve, ahol hagytam,
benne mindaz, amit azelőtt írtam, hogy visszatértem volna. Szóval
szerinted Caleb azért gyanakszik, mert mégiscsak vérfarkas?
– Nézz szét jobban! – intett körbe Stefan.
Elena most először vette szemügyre az összes képet. A
következményeken tűnődött. Képek róla. Képek Bonnie-ról és
Meredithről. Még szegény Caroline-ról is, dölyfös, zöld szemű első
bálozó korától vadállati szörnyfajzattá változásáig, előrehaladott
terhesként Ty-ler... kisbabájával? Kölykével? Elena rádöbbent, hogy
napok óta nem is gondolt Caroline-ra. Terhes még egyáltalán?
Vérfarkassá változik, mert Tyler babáját hordja a szíve alatt? Elena
emlékezett rá, hogy Fell's Churchben rengeteg vérfarkas ólálkodott.
Erős, nagy hatalmú vérfarkasok, és ha ez nem változott, és ha a falka
mindenre vagy legalábbis sok mindenre emlékszik, akkor talán csak
az alkalmas pillanatra várnak.
A helyiségben nem csak újságkivágások, hanem saját fényképek
is voltak. Elena meglátott egy képet, amelyen a panzió ablakán
kihajolva, izgatottan mond valamit a halált osztó harci karót markoló
Meredithnek. A ruhája alapján közvetlenül azután készült, hogy
elhozták Celiát és Alaricet az állomásról. Caleb az elmúlt néhány
hónapban nemcsak saját kettős emlékeinek járt utána, hanem Elena
és a barátai után is kémkedett.
Aztán észrevett valami mást is. A helyiség egyik sarkában egy
nagy csokor rózsa hevert a földön.
– Hát ez meg mi? – hajolt a virágokért. – Aztán meglátta, hogy a
rózsák köré pentagramot rajzoltak. Az ötágú csillag csúcsaihoz
fényképeket ragasztottak: Elena, Bonnie, Meredith, Matt, Stefan,
Damon.
– Ugyanilyen rózsát kaptál te is Calebtől, ugye? – kérdezte Stefan
halkan. Elena bólintott. Tökéletes, pompás, érzéki vörös virágok
voltak, csábították, hogy érintse meg őket.
–  Azzal a rózsával kezdődött az egész – suttogta. – Megszúrta
Bonnie ujját, és a vér Celia nevét írta le. Biztosan innen hozta Caleb.
– Caleb nem csak vérfarkas – jelentette ki Stefan. – Nem tudom,
pontosan mit művelt itt, de nagyon is fekete mágiának tűnik. –
Esdeklően nézett a lányra. – Tegnap fedeztem fel mindezt – folytatta.
– Meg kellett küzdenem vele, Elena. Tudom, hogy megijesztettelek,
de meg kellett védenem tőle téged... és a többieket.
Elena bólintott, a döbbenettől szóhoz sem jutott. Most már értette,
miért viselkedett úgy Stefan, ahogy. Azt hitte, Elena veszélyben van.
De akkor is... óhatatlanul felfordult a. gyomra, valahányszor eszébe
jutott, ahogy Caleb teste áthasítja a levegőt, miután Stefan elhajította.
Lehet, hogy Caleb veszélyes varázzsal támadta meg őket, de a
jegyzetei alapján a fiú inkább zavarodottnak és ijedtnek tűnt. Elena
és barátai megváltoztatták a világát, és már azt sem tudta, mi a
valóság.
 – Pakoljuk össze az egészet és vigyük a panzióba! – mondta
sürgetve. – Több jegyzetfüzet is van? – Stefan bólintott. – Akkor
mindenképp gondosan át kell olvasnunk őket. Ha Caleb bűbájt
használt ellenünk, ha valami átkot küldött ránk, az talán még mindig
hat, hiába van most kórházban a srác. Talán az egyik jegyzetfüzetben
le van írva a bűbáj, vagy legalább találunk utalást arra, mi az és
hogyan működik pontosan. És remélhetőleg arra is, hogyan lehet
megszüntetni.
Stefan kicsit bizonytalannak tűnt, zöld szeme kérdőn meredt a
lányra. Kissé széttárt karral álldogált, mintha ölelésre számított
volna, és azután sem engedte volna le a karját, hogy hiába várt. Elena
maga sem tudta, miért, de képtelen volt megölelni. Inkább
elfordította a pillantását, és megkérdezte:
– Van a kocsidban zacskó vagy valami, amibe belepakolhatnánk
ezt a sok mindent?
 24.

lena épp befejezte a hívást, amikor Stefan leparkolt a panzió

előtt.
– A nővér szerint Caleb még mindig nem tért magához – mondta.
– Remek – felelte Stefan. Elena elítélő pillantást vetett rá, a fiú
pedig elkeseredetten bámult vissza rá. – Ha eszméletlen –
magyarázta –, akkor nagyobb esélyünk van rájönni, milyen bűbájt
használ ellenünk.
A Smallwoodék sufnijában talált papírokkal, újságkivágásokkal és
könyvekkel három nagy fekete szemeteszsákot tömtek meg. Elena
nem mert a padlón lévő, rózsás-fényképes pentagramhoz nyúlni,
hátha az valahogy hatással lenne a bűbájra, de csinált róla pár képet a
mobiljával.
Matt kijött a házból, és felemelte az egyik zsákot.
– Hoztatok egy kis szemetet?
– Olyasmi – felelte Elena komoran, és elmesélte, mit fedeztek fel
Smallwoodéknál.
Matt fintorgott.
– Hűha! De talán végre tehetünk valamit ebben az ügyben.
– Hogyhogy ilyen korán itt vagy? – kérdezte Elena, ahogy a ház
felé indultak. – Azt hittem, csak tízre vagy őrségbe osztva. – Stefan
követte a lányt.
–  Itt aludtam – magyarázta Matt. – Miután megjelent Bonnie
neve, a szememet se akartam levenni róla.
 – Bonnie neve megjelent? – pördült Elena vádlón Stefan felé, –
Miért nem szóltál?
Stefan feszengve vállat vont.
– Nem tudtam – vallotta be habozva.
– Stefan, mondtam neked, hogy védd meg Mereditht és Celiát! –
csattant fel Elena. – Itt kellett volna lenned. Még mielőtt megjelent
volna Bonnie neve, Meredith és Celia veszélybe kerültek.
Számítottam rád, hogy óvod őket!
Stefan állta a pillantását.
– Nem vagyok az ölebed, Elena – mondta halkan. – Titokzatos
fenyegetést észleltem, és úgy ítéltem, érdemes utánajárni. A te
védelmedben cselekedtem. £s igazam volt. Komolyabb veszély
fenyegetett téged, mint a többieket. Most pedig lehetőségünk van
kideríteni, miféle bűbájról van szó.
Elena csak pislogni tudott a szigorú hang hallatán, de a szavakra
nem tudott rácáfolni.
– Ne haragudj! – szólt bűnbánóan. – Igazad van. Örülök, hogy
felfedeztük Caleb rejtekhelyét.
Matt kinyitotta a bejárati ajtót. A zsákokat lerakták az
előszobában, és bementek a konyhába, ahol Mrs. Flowers, Alaric és
Meredith épp reggeliztek. A néni kiflit, lekvárt, gyümölcsöt és
kolbászt tálalt fel.
– Celia elutazott – közölte Meredith Elenával, amint beléptek a
helyiségbe. Hangjából az érződött, hogy csak úgy mellékesen közöl
valamit, általában hűvös szürke szeme azonban csillogott, és Elena
cinkos mosolyt váltott a barátnőjével.
 – Hová? – kérdezte ugyanolyan mellékesen, és elvett egy kiflit.
Hosszúra nyúlt a délelőtt, neki meg már kopogott a szeme az
éhségtől.
– A Virginiai Egyetemre – felelte Alaric. – Átkokkal és népi
varázslással kapcsolatos anyagokban igyekszik valami nyomra
bukkanni.
– Lehet, hogy most már több információnk lesz – jelentette Elena
az isteni vajas kiflit majszolva. Elmesélte, mit találtak a sufniban. –
Magunkkal hoztuk a papírokat és Caleb jegyzetfüzeteit. Ezt meg a
padlón találtuk. – Elővette a mobilját, kikereste a képet, és
megmutatta Mrs. Flowersnek.
– Atyavilág! – hüledezett a néni. – Ez határozottan fekete
mágiának tűnik. Szegény gyerek azt se tudta, mit művel.
Stefan felhorkant.
– Caleb nem gyerek, Mrs. Flowers. Szerintem nemcsak vérfarkas,
de sötét varázsló is.
Mrs. Flowers szigorúan nézett rá.
– Annyi bizonyos, hogy rossz módot választott az unokatestvére
megkeresésére. De ez a varázs számomra nagyon is amatőr
munkának tűnik. Ha működött, akkor is inkább véletlenül, mint
szándékosan.
– Ha működött? – kérdezte Meredith. – Szerintem a bizonyíték
arra utal, hogy bármit tett is Caleb, bevált.
– Azért az már tényleg túl nagy véletlen lenne, ha Caleb is
megpróbálna megátkozni mindannyiunkat, és egy titokzatos varázslat
is támadna minket – jegyezte meg Alaric.
 – Hol van most Caleb? – kérdezte Matt összevont szemöldökkel.
– Tudja, hogy megtaláltátok ezeket? Megkeressük, hogy szemmel
tudjuk tartani?
Stefan karba tette a kezét.
– Caleb kórházban van.
Egy pillanatra csönd támadt, a többiek egymásra néztek, és Stefan
fagyos hangja alapján úgy döntöttek, nem faggatóznak az ügyben.
Meredith kérdőn nézett Elenára, aki apró biccentéssel jelezte: Majd
később elmagyarázom.
Meredith most Mrs. Flowershez fordult:
– Meg tudja mondani, milyen bűbájt használt Caleb? Mit próbált
elérni?
Mrs. Flowers elgondolkodva szemlélte a képet.
– Érdekes kérdés – mondta. – A rózsát általában szerelmi
varázsigéhez használják, viszont a csokor körül lévő pentagram meg
a sok kép valami sötétebb szándékra utal. A rózsák különleges,
bíborvörös színe valószínűleg még hatásosabbá teszi őket. Talán
másfajta szenvedélyes érzelmeket gerjesztenek. Arra tudok gondolni,
hogy Caleb az érzelmeiteket próbálta valahogyan uralni.
Elena hirtelen Stefanra pillantott. Az megfeszült arccal,
mozdulatlanul állt tovább.
– De jelenleg ennél nem tudok többet mondani – folytatta Mrs.
Flowers. – Ha ti átnézitek szépen Caleb jegyzetfüzeteit, hátha
találtok benne valami fontosat, Bonnie és én addig utánaolvasunk,
milyen mágikus tulajdonsága van a rózsának, milyen bubájukhoz
lehet felhasználni.
 – Hol van Bonnie? – kérdezte Elena. Bár érkezése óta hiányérzete
volt, csak most tudatosult benne, hogy törékeny, vörös hajú barátnője
nem vett részt a közös reggeliben.
– Még alszik – mondta Meredith. – Tudod, mennyire imád
lustálkodni. – Vigyorgott. – Bonnie tegnap este határozottan élvezte
a veszélyben forgó kisasszonyka szerepét, imádta, hogy mindenki
körülötte ugrált.
– Szerintem nagyon bátran viselkedett – jegyezte meg Matt
váratlanul. Elena rámeredt. Csak nem romantikus érzelmeket kezd
táplálni Bonnie iránt? Úgy gondolta, szép pár lennének, és
meglepődött, amikor töprengésébe, hogy összejönnek-e, némi
féltékeny harag vegyült. Elvégre Matt mindig is a tiéd volt – suttogta
neki egy fagyos hang.
– Felmegyek, felébresztem – mondta Meredith vidáman. – Még
egy boszi se lustálkodhat egész nap! – Talpra állt, és a lépcső felé
indult, már alig bicegett.
– Hogy van a bokád? – kérdezte Elena. – Sokkal jobban nézel ki.
– Gyorsan gyógyulok – felelte Meredith. – Azt hiszem, a
vámpírvadász melóval jár. Mire tegnap lefeküdtem, már nem volt
szükségem a mankóra, ma reggelre pedig mintha szinte teljesen
rendbe jött volna.
– Te mázlista – mondta Elena.
– Az is vagyok – helyeselt Meredith, és Alaricre vigyorgott, aki
imádattal mosolygott vissza rá. A lány kérkedve felszökellt a
lépcsőn, alig kellett a korlátra támaszkodnia.
Elena elvett még egy kiflit, és megkente lekvárral.
 –  Nekünk meg hozzá kellene látnunk átnézni az összes papírt
meg miegymást, amit Calebtől hoztunk el. Alaric, Mrs. Flowersen és
Bonnie-n kívül egyedül te tudsz sokat a varázslásról, olvasd te a
jegyzetfüzeteket, én meg...
Sikoltás szakította félbe. Az emeletről jött.
– Meredith! – kiáltotta Alaric.
Elena később nem igazán emlékezett arra, ahogy felrohant az
emeletre. Lökdösődés, felfordulás támadt, mindenki igyekezett a
lehető leggyorsabban felszaladni a keskeny lépcsőn. A folyosó
végén, a kicsi, krémszínű és rózsamintás tapétás szoba ajtajában
sápadtan, megrettenve állt Meredith. Rémülettől elkerekedett szürke
szemével rájuk nézett, és azt suttogta:
– Bonnie.
Törékeny barátnője arccal lefelé, mozdulatlanul hevert a padlón,
pizsamában, fél karja az ajtó felé nyújtózott. Kialudt fehér és fekete
gyertyák vették körbe, az egyik feldőlt. A gyertyák alkotta körben kis
folt sötétlett, leginkább alvadt vérnek tűnt, mellette egy régi könyv
hevert kinyitva.
Elena elviharzott Meredith mellett, be a szobába, és letérdelt a
mozdulatlan alak mellé, igyekezett kitapintani a pulzusát a nyakán.
Fellélegzett, amikor ujja rátalált Bonnie szívverésének egyenletes,
erős lüktetésére.
– Bonnie! – mondta, megrázta a vállát, majd gyengéden
átfordította. Bonnie ellenállás nélkül hanyatt fordult. Egyenletesen
lélegzett, szeme azonban csukva maradt, sötét szempillája szeplős
arcát súrolta.
 – Valaki hívja a mentőket! – sürgette a többieket Elena.
–  Majd én – jelentkezett Meredith, ahogy magához tért a
dermedtségből.
– Nincs szükség mentőkre – jegyezte meg halkan Mrs. Flowers, és
bánatos arccal nézte Bonnie-t.
– Miről beszél? – csattant fel Meredith. – Nem tér magához!
Orvost kell hívni.
Mrs. Flowers komor tekintettel felelt:
–  A kórházi orvosok meg nővérek nem fognak tudni segíteni
Bonnie-n – mondta. – Talán még ártanának is neki, ha hiábavaló
orvosi módszerekkel avatkoznak bele egy nem orvosi problémába.
Bonnie nem rosszul lett; bűbáj hatása alatt áll. Érzem, hogy a varázs
betölti a levegőt. Akkor járunk el a legokosabban, ha kényelembe
helyezzük, amennyire csak lehet, és megpróbáljuk mihamarabb
megkeresni a gyógyírt.
Matt lépett a szobába. Rémület telepedett az arcára, de nem a
padlón fekvő, mozdulatlan Bonnie-ra nézett. Fél kézzel rámutatott
valamire.
– Nézzétek! – mondta.
Az ágy közelében a padlóra borult a kis teáskannával, csészével és
süteményes tányérral teli tálca. A csésze összetört, a kanna az
oldalán hevert, a kiszóródott teafű sötét hurkokban kanyargott a
padlón.
A hurkokból egy nevet lehetett kiolvasni.
Elena
 25.

att elborzadva kapkodta ide-oda a pillantását a mozdulatlan

Bonnie, a padlóra kirajzolódott név és Elena falfehér arca
között. Néhány döbbent perccel később a lány sarkon fordult, és
kiment a szobából. Stefan és Matt követték, Meredith meg a többiek
pedig Bonnie-hoz léptek. A folyosón Elena Stefannak esett.
– Vigyáznod kellett volna rájuk! Ha itt maradsz, lett volna, aki
megvédje Bonnie-t!
Matt, aki Stefan nyomában lépett ki Bonnie szobájából,
megtorpant. Elena vicsorgott, kék szeme szikrákat szórt, és Stefan is
ugyanolyan dühösnek tűnt.
– Nem Stefan tehet róla, Elena – tiltakozott Matt óvatosan. –
Alaric és Mrs. Flowers védővarázzsal vették körbe Bonnie-t.
Semminek sem lett volna szabad bejutnia hozzá.. És még ha Stefan
itt is marad, akkor se strázsálhatott volna Bonnie szobájában egész
éjjel.
– Pedig azt kellett volna tennie, ha azzal megvédhette volna! –
felelte Elena keserűen. Haragtól lángoló, szobormerev arccal nézett
Stefanra.
Matt ugyan védelmébe vette Stefant, de nem tudta visszafogni az
elégedettségét. Végre összevesztek! Már épp ideje volt, hogy Elena
rádöbbenjen, Stefan nem tökéletes – bujtogatta vidáman a rosszabbik
énje.
 Mrs. Flowers és Alaric is kiperdült a szobából, ez megtörte a
feszültséget Elena és Stefan között. Mrs. Flowers a fejét csóválta.
– Úgy tűnik, Bonnie nagy ostobaságot csinált. Megpróbált
kapcsolatba lépni a holtakkal. De hogy mi történt vele, azt én sem
értem. Nem magától került ilyen állapotba. Csakis annak a műve
lehet, aki titeket is fenyeget. Meredith egyelőre Bonnie mellett
marad, amíg mi utánajárunk a dolognak.
Matt Elenára és Stefanra nézett.
– Mintha azt mondtatok volna, hogy Caleb jelenleg nem árthat
senkinek.
– Azt hittem, úgy is van! – felelte Stefan, ahogy lementek a
földszintre. – Tálán ezt még azelőtt intézte el, hogy elláttam a baját.
Alaric a homlokát táncolta.
– Ha ez igaz, és még mindig működik a bűbáj, talán maga Caleb
sem képes megállítani. Még ha meg is hal, az sem képes elűzni egy
elszabadult átkot.
Elena kimasírozott az előszobába, és elszánt arccal beletúrt az
egyik szemeteszsákba.
– Ki kell derítenünk, mit művelt Caleb! – Előhalászta a
jegyzetfüzeteket, és a többiek kezébe nyomta. – Egy varázslat
konkrét leírását kell keresni. Ha megtudjuk, hogyan csinálta, Alaric
vagy Mrs. Flowers talán rá tud jönni, hogyan lehet semlegesíteni.
– Bonnie az én egyik varázskönyvemet használta – mondta Mrs.
Flowers. – Semmi olyasmi nincs benne, ami ilyen hatással lehetett
volna rá, de azért átolvasom.
 Mind fogtak egy jegyzetfüzetet meg egy halom papírt, és
körbeülték a konyhaasztalt.
– Az enyémben ábrák vannak – szólalt meg egy perc múlva
Stefan. – Van itt egy pentagram, de szerintem nem ugyanaz, mint
amit a padlón láttunk.
Alaric elkérte tőle a jegyzetfüzetet, és szemügyre vette az ábrát,
majd megrázta a fejét.
– Nem vagyok szakértő, de ez egy átlagos védelmi bűbáj részének
tűnik.
A Mattnek jutott füzetben főleg lefirkantott jegyzetek voltak.
Tanner halt meg először? – ezzel kezdődött. Halloweenkor? Elena,
Bonnie, Meredith, Matt, Tyler, Stefan – mind ott voltak. Matt hallotta
Meredith lábdobogását az emeleten, ahogy nyugtalanul járkál fel-alá
Bonnie ágya mellett, és elmosódtak előtte a szavak. Megdörgölte a
szemét az öklével, nem akarta sírással zavarba hozni magát. Semmi
értelme nem volt a jegyzeteket olvasni. Még ha rejtőzik is bennük
hasznos információ, ő úgysem ismerné fel.
– Szerintetek nem furcsa – kérdezte Elena –, hogy akármi is ez a
gonosz, először Celiát támadta meg? Róla semmi sem volt a
sufniban. És még Tylerrel se találkozott soha, nemhogy Calebbel. Ha
Caleb bosszút akar állni rajtunk Tyler eltűnése miatt, miért támadna
először Celiára? Egyáltalán, miért támadná meg őt?
Matt úgy gondolta, nagyon is jó a kérdés, és épp hangot is akart
adni ennek, amikor Mrs. Flowersre tévedt a tekintete. A néni úgy állt,
mint aki karót nyelt, a levegőbe meredt a fiú bal füle mellett, és alig
észrevehetően bólintott egyet.
 – Tényleg úgy gondolod? – kérdezte halkan. – Igen, így mindjárt
más. Igen, értem. Köszönöm szépen.
Mire végzett, és ismét a többiekre figyelt, azok is észrevették
egyoldalú párbeszédét, és némán bámultak rá.
– Az édesanyja tudja, mi történt Bonnie-val? – kérdezte Matt.
reménykedve. Amíg a barátai a Sötét Dimenzióba mentek, ő Fell's
Churchben maradt a kicunék ellen küzdeni Mrs. Flowersszel, és a
bajtársakként eltöltött idő során hozzászokott, hogy az öregasszony
gondtalanul elcseveg a szellemvilággal. Ha Mrs. Flowers édesanyja
közbeszólt, akkor bizonyára hasznos és fontos mondandója volt.
– Tudja – felelte Mrs. Flowers, és rámosolygott. – Igen, Mama
valóban nagyon sokat segített. – Elkomolyodott arccal nézett körbe.
– Mama képes érzékelni, mi rabolta el Bonnie lelkét. Mihelyt
behatolt a házba, Mama máris figyelni kezdte, bár a harcot nem
vehette fel vele. Fel van dúlva, amiért nem tudta megmenteni
Bonnie-t. Nagyon kedveli őt.
– Rendbe fog jönni Bonnie? – kérdezte Matt, miközben a többiek
azt kérdezgették, hogy „De mi az?" és „Démon vagy ilyesmi, nem
átok?".
Mrs. Flowers először Mattre nézett.
– Lehet, hogy meg tudjuk menteni Bonnie-t. Természetesen meg
fogjuk próbálni. De mindenképpen le kell győznünk azt a valamit,
ami a lelkét elragadta. Ti, többiek pedig még mindig nagy
veszélyben vagytok.
Végignézett rajtuk.
– Egy fantommal állunk szemben. Lélegzetvételnyi csönd támadt.
 – Mi az a fantom? – kérdezte Elena. – Olyan, mint egy szellem?
– Hát persze, fantom – dünnyögte Stefan, és a fejét csóválta, mint
aki nem akarja elhinni, hogy ez neki nem jutott eszébe hamarabb.
– Sok évvel ezelőtt még Itáliában hallottam egy olyan umbriai
kisvárosról, ahol állítólag egy fantom szedte áldozatait. Nem szellem
volt, hanem erős érzelmek által előidézett lény. A történet szerint egy
férfi annyira megharagudott a hűtlen kedvesére, hogy megölte őt
meg a nő szeretőjét, végül saját magát is. Ezek a tettek
elszabadítottak valamit, az érzelmeikből született lényt. A közelben
lakók egymás után őrültek meg. Borzalmas dolgokat műveltek. –
Stefan szemlátomást szörnyen megrendült.
– Tényleg ezzel állunk szemben? Valami démonnal, ami harag
nyomán kelt életre, és őrületbe kergeti az embereket? – fordult Elena
kétségbeesve Mrs. Flowershez. – Mert szerintem ez a város már épp
eléggé megszenvedte az ilyesmit.
– Nem történhet meg újra – mondta Matt. Ő is Mrs. Flowersre
nézett. Ö volt az egyetlen, aki vele együtt végignézte, hogyan pusztul
el majdnem teljesen Fell's Church. Persze, az elejét a többiek is
látták, de a legrosszabb résznél, mire igazán borzalmasra fordult a
dolog, a lányok meg a vámpírok már a Sötét Dimenzióban voltak, a
saját harcukat vívták, hogy megmentsék a várost.
Mrs. Flowers a szemébe nézett, és határozottan bólintott, mintha
fogadalmat tenne.
– Nem is fog – mondta. – Stefan, amiről te mesélsz, az
valószínűleg egy haragfantom volt, de az elmondottak alapján a
történtekről elterjedt magyarázat nem egészen pontos. Mama szerint
a fantomok érzelmekkel táplálkoznak, akár a vámpírok a vérrel.
Minél erősebb az érzelem, annál jól tápláltabb és aktívabb a fantom.
Olyan emberek vagy közösségek vonzzák őket, ahol eleve hevesek
az érzelmek, majd öngerjesztő folyamatot hoznak létre: olyan
gondolatokat ültetnek el és erősítenek meg, amelyektől az érzelmek
még hevesebbek lesznek, hogy még többet ehessenek. Komoly
fizikai erejük van, de csak addig maradnak életben, amíg az
áldozataik folyamatosan táplálják őket.
Elena figyelmesen hallgatta.
– De mi van Bonnie-val? – Stefanra nézett. – Abban az umbriai
városban kómába estek az emberek a fantomtól?
A fiú a fejét rázta.
– Ilyenről nem tudok – felelte. – Ez talán már Caleb műve.
– Felhívom Celiát – mondta Alaric. – Ez segít leszűkítem, hogy
mi után kutasson. Ha bárkinek, dr. Beltramnek biztosan van anyaga
ebben a témában.
– Az édesanyja nem tudja megmondani, milyen fantom volt? –
kérdezte Stefan Mrs. Flowerstől. – Ha tudnánk, milyen érzelmekkel
táplálkozik, megvonhatnánk tőle.
– Nem tudja – felelte az asszony. – Ahogy azt sem, hogyan lehet
legyőzni egy fantomot. És még valamit szem előtt kell tartanunk:
médiumként Bonnie-nak nagy ereje van. Ha a fantom fogságba
ejtette a lelkét, talán az erejét is elszívja.
Matt bólintott, követte a gondolatmenetét.
– És ha ez a helyzet – fejezte be komoran –, akkor a fantom egyre
erősebb és veszélyesebb lesz.
 26.

utatómunkával töltötték a napot, de nem sok sikerrel, így

Elena egyre jobban aggódott kómába esett barátnőjéért. Mire
beesteledett, és Judith néni telefonált, hogy csüggedten érdeklődjön,
vajon látja-e még a család aznap Elenát, a csapat már átnézte az első
zsák papírt, Alaric pedig elolvasta a Caleb varázskísérleteiről szóló
jegyzeteket tartalmazó füzet nagyjából egyharmadát. Azért csak
ennyit, mert az idő nagy részében a srác förtelmes kézírása miatt
zsörtölődött.
Elena a homlokát ráncolva futott át egy újabb halom papírt. A
képeket és újságkivágásokat átnézve megbizonyosodhattak róla,
hogy Celia nem szerepelt Caleb tervezett áldozatai között. Ha a
fantom őt támadta meg először, csak azért lehetett, mert erősen
megélte azt a bizonyos érzelmet, amely ezt a fantomot vonzotta.
– Gőg – mondta ki Meredith, de gondosan ügyelt, hogy Alaric
meg ne hallja.
Az újságkivágások és kinyomtatott cikkek azt is elárulták, hogy
Caleb tényleg mániákusán igyekezett felderíteni Tyler eltűnésének
okát, valamint bizonyítéka és saját emléke volt arról, hogy egy adott
időtartamban kétféleképpen zajlottak le az események: egy-részt
Fell's Church romba dőlt és Elena Gilbert meghalt, másrészt viszont
minden teljesen normális maradt a virginiai kisvárosban, a végzős
gimnazisták szupersztárja, Elena például továbbra is töretlen
népszerűségnek örvendett az iskolában. Calebnek csak a nyárról
voltak ilyen kettős emlékei, azonban úgy tűnt, Tyler tavaly ősszel és
télen telefonon mesélt neki Tanner tanár úr titokzatos haláláról meg
az azt követő eseményekről. Bár Caleb jegyzeteiből nem derült ki,
hogy Tyler megemlítette volna neki, hogy ő maga vérfarkassá
változott, illetve lepaktált Klausszal, csak az, hogy egyre inkább
Stefanra gyanakszik.
– Tyler – nyögte Elena. – Rég eltűnt, de még mindig képes galibát
okozni.
Alaric a jegyzetfüzetet olvasva arról már meggyőződött, hogy
Caleb tényleg képes varázsolni, és a varázslattal egyrészt bosszút
forralt ellenük, másrészt meg akarta találni Tylert. Az azonban nem
derült ki, hogyan idézte meg a fantomot.
És bár Alaric minden gyanús feljegyzést, igézetet meg rajzot
megmutatott Mrs. Flowersnek, egyelőre nem jöttek rá, miféle bűbájt
alkalmazott Caleb, sem arra, hogy mihez kellettek a rózsák.
Stefan vacsoraidőben hazakísérte Elenát, majd visszament a
többieknek segíteni. Szeretett volna vele maradni, de úgy érezte, a
lány nagynénje nem örülne a váratlan vacsoravendégnek.
Elena abban a pillanatban, hogy belépett a házba, megérezte
Damon jelenlétének nyomát, és eszébe jutott, hogy pár röpke órája
még odafent ölelkeztek a szobájában. Vacsora közben, aztán
miközben esti mesét mondott Margaretnek, végül akkor, amikor újra
felhívta Mereditht, hogy megkérdezze, mire jutottak a többiek, egyre
csak Damon után vágyakozott. Azt remélte, hogy ma éjjel is láthatja.
Ettől persze mardosni kezdte a bűntudat Stefan és Bonnie miatt.
Tudta, nagyon önző viselkedésre vall eltitkolni Stefan elől a bátyja
visszatértét, miképpen azt is, hogy csak magára gondol, miközben
Bonnie veszélyben van. Kimerítette ez az egész, de akkor sem tudta
visszafogni kitörő örömét, hogy Damon életben van.
Mikor végre egyedül maradt a szobájában, Elena kikefélte
selymes aranyhaját, és felvette a tegnapi egyszerű, könnyű hálóinget.
Meleg, párás volt az éjszaka, az ablakon behallatszott a tücskök lázas
ciripelése. Ragyogtak a csillagok, magasan a fák fölött félhold
lebegett. Jó éjt kívánt Judith néninek és Róbertnek, aztán ágyba bújt,
és a párnáinak vetette a hátát.
Tudta, hogy alighanem sokáig kell várakoznia. Damon szívesen
ugratta, és szeretett váratlanul megjelenni, így Elena elképzelhetőnek
tartotta, hogy a férfi megvárja, amíg elalszik, csak utána repül be a
szobájába. Csakhogy alig kapcsolta le a lámpát, amikor mintha
kihasadt volna az éjszakából egy darab sötétség az ablaka előtt. Halk
léptek súrolták a padlót, majd lesüppedt a matrac, ahogy Damon
letelepedett az ágy végében.
– Üdv, kedvesem! – köszönt Damon.
– Szia! – mosolygott Elena. A férfi parázsló tekintete
rászegeződött a sötétben, és Elenát hirtelen minden baj ellenére
elégedettség és boldogság öntötte el.
– Mi a helyzet? – kérdezte Damon. – Láttam a nagy sürgés-forgást
a panzióban. Mitől bolydultak így fel a kisegítőid? – Hangja könnyed
és gúnyos volt, tekintete azonban fürkész, és Elena tudta, hogy
aggódik.
– Ha hagytad volna, hogy eláruljam, életben vagy, akkor velünk
lehettél volna, és pontosan tudnád, mi történt – vágott vissza. Aztán
komolyra fordította a szót. – Damon, szükségünk van a segítségedre.
Borzasztó nagy baj van.
Elmesélte, mi történt Bonnie-val, és hogy mit fedeztek fel Small-
woodék sufnijában.
Damon szeme szikrákat szórt.
– Egy fantom ragadta el a kis vörösbegyet?
– Ezt mondta Mrs. Flowers anyukája – felelte Elena. – Stefan azt
mesélte, hogy annak idején hallott egy itáliai haragfantomról.
Damon legyintett.
– Arra én is emlékszem. Szórakoztató sztori, de egyáltalán nem
hasonlít erre az esetre. Stefan kis elmélete hogyan magyarázza meg
Bonnie lelkének elrablását? Vagy azt, hogy a veszélyben lévő
személyek neve megjelenik?
– Mrs. Flowersnek is ugyanaz a véleménye – dacoskodott Elena. –
Vagyis inkább az édesanyjának. És ez az egyetlen értelmes
magyarázat. – Érezte, hogy Damon leheletfinoman simogatja a
karját, és élvezte. Libabőrös lett, és akaratlanul is megremegett a
gyönyörűségtől. Elég legyen! – szólt magára szigorúan. Ez nem
tréfadolog! Elhúzta a karját, hogy Damon ne érhesse el.
A férfi derűs és ráérős hangnemre váltott.
– Nos, a vén banyát meg az anyja kísértetét nem hibáztathatom
– mondta. – Az emberek általában a saját dimenziójukban
maradnak; még a legbölcsebbek is alig tudnak valamit. De ha Stefan
tisztességes vámpírként viselkedne, és nem örökösen ember akarna
lenni, tájékozottabb lenne. Még a Sötét Dimenzióba se nagyon ment
át, kivéve, mikor odarángatták és bezárták egy ketrecbe, meg mikor
Bonnie-t kellett megmenteni. Ha többször járt volna ott, talán
megértené, mi történik, és jobban tudna vigyázni az ölebeire.
Elena dühbe gurult.
– Az ölebeire? Én is azok közé az ölebek közé tartozom! Damon
kuncogott, és a lány rádöbbent, hogy szántszándékkal fogalmazott
így, csak hogy felbosszantsa.
– Öleb? Te, hercegnő? Dehogy. Tigris, esetleg. Valami vad és
veszedelmes.
Elena a szemét forgatta. Aztán felfogta Damon szavainak
jelentését.
– Várj, azt mondod, hogy ez nem fantom? És hogy tudod,
valójában micsoda? A Sötét Dimenzióból származik?
Damon ismét közelebb húzódott hozzá.
– Szeretnéd tudni, amit tudok? – kérdezte simogató hangon. – Sok
mindent mesélhetnék neked.
– Damon – mondta Elena határozottan. – Hagyd abba a flörtölést,
és koncentrálj! Ez fontos. Ha tudsz valamit, kérlek, mondd el! Ha
nem, akkor ne szórakozz velem! Bonnie élete forog kockán. És mind
veszélyben vagyunk. Te is, Damon: ne feledd, a te neved is
megjelent, és nem tudjuk biztosan, hogy a Seholföld holdján
történtekre utalt-e.
– Nem igazán aggódom – legyintett Damon. – Egy fantom nem
sokat árthat nekem. De az biztos, hogy többet tudok, mint Stefan.
– Megfordította a lány kezét, és hűvös ujjával a tenyerét
simogatta.
 – Tényleg fantom – mondta. – De nem az a fajta, mint annak
idején Itáliában. Emlékszel, hogy Klaus ősi vámpír volt? Őt nem
változtatták vámpírrá, mint Katherine-t, Stefant meg engem; ő nem is
volt ember soha. A Klaushoz hasonló vámpírok gyenge korcsoknak
tekintenek mindannyiunkat, akik eredetileg emberek voltunk. Sokkal
erősebb volt nálunk, és sokkal nehezebb volt megölni. Fantomból is
többfajta van. Azok a fantomok, amelyek emberi érzelmekből
születnek itt, a földön, képesek ösztönözni, felhevíteni az adott
érzelmet. Azonban nincs igazi tudatuk, soha nem erősödnek meg
nagyon. Egyszerű paraziták. Ha megvonják tőlük a túlélésükhöz
szükséges érzelmeket, hamar semmivé foszlanak.Elena a homlokát
ráncolta.
– De szerinted ez egy másik, erősebb fantom? Miért? Mit mondott
neked Ságé?
Damon beszéd közben egy ujjal Elena kezét kocogtatta.
– Először is: megjelenítette a neveket. Erre egy átlagos fantom
nem képes. Másodszor: elrabolta Bonnie-t. Egy sima fantom erre
sem képes, és nem is lenne belőle semmi haszna. Egy ősi fantom
viszont elrabolhatta a lelkét, és visszavihette magával a Sötét
Dimenzióba. Elszívhatja az életerejét és az érzelmeit, hogy még
erősebb legyen.
– Várjunk csak! – mondta Elena rémülten. – Bonnie a Sötét
Dimenzióban van? Ki tudja, mi történik vele! Ismét rabszolgasorba
kerülhet! – Könnyek gyűltek a szemébe, ahogy arra gondolt, hogyan
bánnak az emberekkel a Sötét Dimenzióban.
Damon megszorította a kezét.
 – Nem, amiatt ne aggódj! Csak a lelke van ott, azt pedig a fantom
elzárja valahogy; biztonságban akarja tudni. Szerintem legfeljebb
annyi baja lehet, hogy unatkozik. – A homlokát ráncolta. – Viszont a
fantom elszívja az életerejét, tehát előbb-utóbb le fog gyengülni.
– Szerinted legfeljebb annyi baja lehet, hogy unatkozik... ja,
legalábbis amíg a fantom el nem szívja az összes életerejét? Ettől
nem lettem nyugodtabb, Damon. Segítenünk kell Bonnie-n! – Elena
egy pillanatra eltűnődött. – Szóval a fantomok a Sötét Dimenzióban
élnek?
Damon nem válaszolt azonnal.
– Igen, de nem a kezdetektől fogva. Az ősi fantomokat az Örök
száműzték a seholföldi Sötét Holdra.
– Ahol te meghaltál.
– Bizony – felelte Damon gúnyosan. Aztán, mintegy
elnézésképpen az iménti durva hangnemért, megsimogatta a lány
kézfejét. – Valahogy bebörtönözték az ősi fantomokat a Sötét
Holdon, azok meg alig várták, hogy kiszabaduljanak. Mint a
palackba zárt dzsinn. Ha sikerülne áttörniük a börtön falait, az
alapvető céljuk az lenne, hogy eljussanak a Földre, és emberi
érzelmekkel táplálkozzanak. Ságé azt mondja, hogy miután a hold
fája, a Világfa elpusztult, megváltoztak a dolgok, szóval el tudom
képzelni, hogy egy ősi fantomnak sikerült elszöknie a pusztítás utáni
változásban.
– De miért jött el egymaga egészen a Földig? – kérdezte Elena. –
A Sötét Dimenzióban bőven van démon meg vámpír.
A sötétben is kivehető volt Damon mosolya.
 – Azt hiszem, az emberi érzelem különleges csemege. Akár az
emberi vér. És a Sötét Dimenzióban nincs annyi ember, hogy be
lehessen lakmározni. A Földön viszont annyi az ember, hogy egy ősi
fantom kedvére tömheti magát, és egyre erősebb lehet.
– Tehát a Sötét Holdról követett minket hazáig? – kérdezte Elena.
– Biztosan veletek lógott meg, amikor visszajöttetek a Földre.
Nyilván a lehető legmesszebb akart jutni a börtöntől, így kapóra jött
neki a dimenziók közötti portál.
– És akkor szabadult ki a börtönéből, amikor a Rombolás
Szárnyait használtam, hogy elpusztítsam a holdat?
Damon vállat vont.
– Ez a legvalószínűbb magyarázat. Elena lehorgasztotta a fejét.
–  Szóval Bonnie látomása igaz. Én hoztam ránk a vészt. Az én
hibám.
Damon hátrasimította a haját, és megcsókolta a nyakát.
– Ne így nézd a dolgot! – mondta. – Hogy akadályozhattad volna
meg? Nem is tudtál róla. És én hálás vagyok, hogy használtad a
Rombolás Szárnyait: végül is ez mentette meg az életem. Most az a
lényeg, hogy megküzdjünk a fantommal. Vissza kell juttatnunk,
mielőtt túlzottan megerősödne. Ha megveti itt a lábát, egyre több
embert fog befolyásolni. Az egész világ veszélybe kerülhet.
Elena félig, szinte észre sem véve, oldalra hajtotta a fejét, hogy
Damon jobban hozzáférjen a nyakához. A férfi egy pillanatra
gyengéden követte ajkával a vénája vonalát, mielőtt Elena rádöbbent
volna, mit is művelnek, és finoman eltolta magától.
 – Akkor sem értem. Miért árulja el, kit fog legközelebb
megtámadni? – kérdezte. – Miért adja meg a neveket?
– Ó, azt nem direkt csinálja – felelte Damon, és megcsókolta a
vállát. – Még a legerősebb fantomnak is be kell tartania a
szabályokat. Ez az Örök bubájának a része, amivel annak idején
bebörtönözték az ősi fantomokat a Sötét Holdon. Óvintézkedés arra
az esetre, ha az ősök valaha elszöknének, így az áldozat tudja, hogy
támadás fogja érni, és van esélye kivédeni.
– Az Őrök börtönözték be őket – mondta Elena. – Vajon
segítenének ezt visszajuttatni?
– Nem tudom – felelte Damon szűkszavúan. – De nem is
kérdezném meg, ha nem muszáj. Nem bízom bennük, te igen?
Elena az Örök hűvös hatékonyságára gondolt, arra, hogy
jelentéktelen apróságnak tartották Damon halálát. Arra, hogy a saját
szülei halálát is ők okozták.
– Nem – felelte reszketve. – Hagyjuk ki őket ebből, ha csak lehet!
– Megvédjük magunkat, Elena – ígérte Damon, és megcirógatta az
arcát.
– Hagyd abba! – szólt rá a lány. – Koncentrálnunk kell. Damon
egy pillanatra felhagyott azzal, hogy megpróbálja megérinteni, és
elgondolkodott.
– Mesélj a kis barátaidról! Feszültek a többiek? Sokszor
összekapnak? Furcsán viselkednek? – Igen – vágta rá Elena. –
Senkire se lehet ráismerni. Nem tudom, mi a baj, de valami nem
stimmel, mióta visszajöttünk. Damon bólintott.
 – Mivel valószínűleg veletek jött, érthető, ha a fantom titeket és a
hozzátok közel állókat szemelte ki első áldozatként.
– De mit tehetünk ellene? – kérdezte Elena. – Szerepel ezekben a
történetekben, amiket az ősi fantomokról hallottál, hogy hogyan lehet
elkapni őket, ha egyszer megszöktek a börtönből?
Damon felsóhajtott, és kissé legörnyedt a válla.
– Nem – felelte. – Ez minden, amit tudok. Vissza kell mennem a
Sötét Dimenzióba, hátha kideríthetek még valamit, vagy képes
vagyok onnan megküzdeni a fantommal.
Elena megdermedt.
– Az túl veszélyes, Damon.
A férfi kajánul nevetett a sötétben, és Elena érezte, hogy
végigfuttatja ujjait a haján, selymes tincseit simogatja, csavargatja,
gyengéden húzgálja.
– Nekem nem – felelte. – A Sötét Dimenzió kifejezetten
vámpíroknak való hely.
– Attól eltekintve, hogy meghaltál ott – emlékeztette Elena. –
Damon, kérlek! Nem bírom ki, ha megint elveszítelek.
A férfi abbahagyta a játszadozást a lány hajával. Gyengéden
megcsókolta, a másik kezét pedig az arcára simította.
– Elena – mondta, miután vonakodva véget vetett a csóknak. –
Nem fogsz elveszíteni.
– Kell, hogy legyen másik megoldás – erősködött a lány.
– Hát, akkor muszáj lesz sürgősen rájönnünk, mi az – felelte
Damon komoran. – Különben az egész világ veszélybe kerül.
________
 Damon mást se érzett, csak Elenát. Édes, tömény illatát,
szívverésének dübörgő hangját, selymes haját és szatén bőrét. Meg
akarta csókolni, át akarta ölelni, bele akarta mélyeszteni a fogát,
hogy megízlelhesse senki máséhoz nem fogható vérének bódító
nektárját.
De a lány elküldte, pedig Damon tudta, hogy valójában nem
akarta.
Elena nem mondta ki, hogy az öccse miatt utasítja el Damont, de a
férfi attól még tudta. Mindig Stefan miatt utasította el.
Távozáskor ismét fekete varjúvá változott kecsesen; kiröppent a
lány ablakán, majd leszállt a közeli birsalmafán. Behúzott szárnnyal
egyik lábáról a másikra állt, aztán letelepedett őrködni. Az ablakon
keresztül is érezte Elenát: a lány ideges volt, kavarogtak a
gondolatai, ám hamarosan lelassult a pulzusa, elmélyült a légzése, és
Damon tudta: elaludt. Úgy döntött, egész éjjel őrizni fogja őt.
Nem volt kérdés: meg kell mentenie Elenát. Ha a lány önzetlen
lovagot akar, nemes lelkű védelmezőt, akkor Damontól megkapja.
Miért mindig a gyenge Stefan arassa le a dicsőséget?
Damon azonban nem egészen tudta, mi legyen. Hiába könyörgött
Elena, hogy ne menjen a Sötét Dimenzióba, mégis az tűnt a fantom
elleni küzdelem logikus következő lépésének. De hogy jusson oda?
Nem volt egyszerű az odaút. Nem volt ideje megint elutazni az egyik
kapuhoz, és ha lett volna, sem akarta volna olyan sokáig itt hagyni
Elenát. Arra meg nem számíthatott, hogy ismét talál véletlenül egy
csillaggömböt vagy más hasznos segítséget.
 Másfelől ha el is jut a Sötét Dimenzióba, most már az is veszélyes
lenne a számára. Nem hitte, hogy az Őrök tudnak a feltámadásáról,
és fogalma sem volt, hogyan reagálnának, ha rájönnének. Ha lehet,
nem is akarta megtudni. Az Örök nem voltak oda a vámpírokért, és
általában a hagyományos felállást kedvelték. Lám, Elenát is
megfosztották az Erőitől, amikor tudomást szereztek róluk.
Damon összegörnyedt, és ingerülten borzolta fényes tollait. Kell,
hogy legyen másik megoldás.
Halk susogást hallott a fa alól. Valami olyan óvatosan mozgott,
hogy akinek nincs érzékeny vámpírhallása, annak nem tűnt volna fel,
de Damon meghallotta. Kiegyenesedett, körbefürkészett. Senki nem
törhet rá a hercegnőjére!
Ja. Damon ismét megnyugodott, bár bosszúsan kattogtatta a
csőrét. Stefan. A kisöccse sötét alakja állt a fa alatt, hátrahajtott fejjel,
áhítatosan bámulva Elena ablakát. Hát persze hogy itt strázsál, védi a
szerelmét az éjszaka szörnyeitől.
És abban a pillanatban Damon már tudta is, mit kell tennie: ha
többet akar tudni a fantomról, kénytelen lesz átadni magát neki.
Lehunyta a szemét, hagyta, hogy elöntse élete Stefannal szembeni
minden negatív érzelme. Hogy elvett mindent, amit Damon akart,
sőt, ellopta, ha kellett.
Keserűen átkozta magában az öccsét. Ha Stefan nem őt
megelőzve érkezik a városba, akkor Damonnak lett volna esélye
elérni, hogy Elena beleszeressen, akkor ő élvezhetné a lány teljes
odaadását, nem pedig az öcsikéje.
 Ehelyett csak a második hely jutott ki neki. Katherine-nek sem
volt elég ő egyedül; neki is Stefan kellett. Katherine kiscica volt,
Elena igazi tigris: tökéletes párja lett volna Damonnak. Bámulatos,
erős, ravasz, szívből szerelmes pár lettek volna, együtt uralhatták
volna az éjszakát.
A lány azonban a nyúlszívű, nyomoronc öccsébe zúgott bele.
Damon karma az ágba vájt, amin ült.
– Hát nem szomorú – jegyezte meg mellette egy csendes hang –,
hogy hiába próbálkozol, sosem fogsz megfelelni az imádott nőnek?
Hűvös fuvallat érintette meg a szárnyát. Damon felegyenesedett és
körbenézett. Sötét köd tekergőzött a birsalmafa körül, épp vele egy
magasságban. Az odalent álló Stefan észre sem vette. A köd egyedül
Damonért jött.
A férfi magában mosolyogva hagyta, hogy beburkolja a köd, aztán
elnyelte a sötétség.
 27.

másnap is kánikulára virradt. Annyira fülledt, párás volt a

levegő, hogy még az utcán végigmenni is olyan volt, mintha
egy meleg, nedves mosogatóronggyal csapkodták volna az embert.
Elena még az autóban, a bekapcsolt légkondi ellenére is érezte, hogy
általában sima haja göndörödik a párától.
Stefan közvetlenül reggeli után jött érte, Mrs. Flowers listát írt
nekik a városban beszerzendő gyógynövényekről és
varázshozzávalókról az újabb védelmi bűbájokhoz.
Miközben autóztak, Elena az ablakon bámult kifelé: ahogy a város
szíve, az üzleti negyed felé haladtak, Fell's Church takaros fehér
házai és gondosan lenyírt zöld gyepei lassan téglaépületeknek és
ízlésesen berendezett kirakatoknak adták át a helyüket.
Stefan a főutcán parkolt le, a cuki kis kávézó előtt, ahol tavaly
ősszel együtt iszogatták a kapucsínót, nem sokkal azután, hogy Elena
megtudta, mi is Stefan valójában. Az egyik kis asztalnál ülve Stefan
elmesélte neki, hogyan kell hagyományos olasz kapucsínót készíteni,
erről pedig eszébe jutottak reneszánsz gyermekkora nagy lakomái, és
áradozni kezdett a fogásokról: gránátalmamaggal megszórt fűszeres
levesek; rózsavízzel lelocsolt nehéz sültek; bodzavirággal és
szelídgesztenyével töltött péksütemények. Egymást követték az édes,
nehéz, fűszeres fogások, amelyekről egy mai olasznak, eszébe sem
jutna, hogy nemzeti konyhájába illik.
 Elena akkor elámult azon, mennyit változott az étel, mióta Stefan
utoljára emberként táplálkozott. A fiú mellékesen megjegyezte, hogy
a villa épp kezdett divatba jönni gyermekkorában, bár az apja flancos
divathóbortnak gúnyolta az evőeszközt. Amíg Katherine nem
gyakorolt rájuk hatást divatosságával és finom modorával, csak
kanállal és éles késsel ettek.
– De azért kulturáltan ettünk! – nevetett Stefan Elena arcát látva. –
Mind betartottuk az asztali etikettet. Észre se lehetett venni, hogy
nincs villánk.
Akkoriban Elena azt gondolta, hogy mindaz, ami Stefant
megkülönbözteti az általa ismert többi fiútól – hogy annyi mindent
megélt a történelemben –, romantikus.
Most viszont... hát, most nem tudta, mit is gondoljon.
– Azt hiszem, itt van – fogta kézen Stefan, ettől visszazökkent a
jelenbe. – Mrs. Flowers azt mondta, mostanában nyílt itt egy
ezoterikus bolt, ahol szerinte nagyjából minden kapható, ami nekünk
kell.
A Szellem és Lélek apró, de élénk üzlet volt, tele kristályokkal és
egyszarvú-szobrocskákkal, tarotkártyával és álomcsapdákkal.
Minden a lila és az ezüst különféle árnyalataiban pompázott, az
ablakpárkányra szerelt kis légkondi keltette szellőben leheletfinom
selyem falvédők lengedeztek. Ahhoz azonban nem volt elég erős a
légkondicionáló, hogy a párás hőséget enyhítse, ezért igencsak
fáradtnak és izzadtnak tűnt az üzlet hátsó feléből előkerülő göndör
hajú, csörömpölős nyakláncot viselő aprócska, törékeny nő.
 – Miben segíthetek? – kérdezte olyan mély, dallamos hangon,
hogy Elena azt gyanította, a nő direkt gyakorolta, csak hogy
passzoljon a bolt stílusához.
Stefan elővette a Mrs. Flowers írásával teli papírdarabot, és
hunyorogva nézte. Vámpírlátás ide vagy oda, az asszony kézírását
nem volt egyszerű kibetűzni.
Jaj, Stefan! Micsoda őszinte, édes, nemes fiú! Költői lelke csak
úgy ragyogott bámulatos zöld szeméből. Elena képtelen lett volna
megbánni, hogy beleszeretett. Néha azonban azt kívánta, bárcsak
kevésbé bonyolult körülmények között talált volna rá, bárcsak egy
tizennyolc éves, hétköznapi fiú testében lakozna, hogy Stefan lelke
és intelligenciája, szerelme és szenvedélye, kifinomultsága és
gyöngédsége bárcsak az lett volna, aminek első találkozásukkor
tettette magát: titokzatos, idegen, de emberi.
– Van bármije, ami hematitból készült? – érdeklődött Stefan. –
Ékszer vagy esetleg dísztárgy? És füstölő is kéne... – A papírt
böngészte. – Fehérmályva-illatú, azt hiszem. Van olyan, hogy
fehérmályva?
– Hát persze! – felelte lelkesen az eladó. – A fehérmályva
védelmet, biztonságot nyújt. És remek illata van. Errefelé vannak a
különböző füstölők!
Stefan követte a nőt az üzlet belsejébe, Elena viszont a bejárat
közelében maradt. Kimerültnek érezte magát, pedig még csak kora
délelőtt volt.
A kirakat mellett ruhák lógtak, szórakozottan nézegette őket, ide-
oda húzgálta a fogasokat a rúdon. Talált egy vékony rózsaszín felsőt,
tele apró tükrökkel, egy kicsit hippis volt, de azért cuki. Bonnie-nak
biztosan tetszene – Elenának azonnal ez jutott az eszébe, aztán
összerezzent.
A kirakaton keresztül meglátott egy ismerős arcot, és megfordult.
A felső elfeledve lógott a kezében.
Kutatott az emlékeiben a név után. Töm Parker, ez az!
Tizenegyedikben néhányszor randizott vele, mielőtt összejött volna
Matttel. Úgy érezte, mintha sokkal régebben történt volna, nem
röpke másfél éve. Töm elég megnyerő és jóképű volt, nagyon
kellemes randipartner, de Elena sosem érzett vibrálást kettőjük
között, így Meredith szavaival élve „leengedte a horogról", azaz
„hagyta, hogy visszaússzon a párkeresés vizébe".
Töm viszont odavolt Elenáért. Még azután is, hogy a lány
lepasszolta, Töm körülötte lebzselt, kiskutyaszemmel könyörgött
neki, hogy járjon vele.
Ha másként alakultak volna a dolgok, ha érzett volna valamit Töm
iránt, nem lenne most egyszerűbb az élete?
Elnézte a srácot. Az utcán sétált, mosolyogva, kéz a kézben
Marissá Petersonnal, akivel tavaly év végén jöttek össze. Töm magas
volt, így borzas fejével egészen le kellett hajolnia, hogy hallja, mit
mond Marissá. Egymásra vigyorogtak, és a fiú felemelte szabad
kezét, hogy gyengéden, incselkedőn meghúzgálja a lány hosszú
haját. Boldognak tűntek együtt.
Hát, jó nekik. Könnyű boldognak lenni, ha a szerelemben nincs
bonyodalom, ha az életükben nincs semmi nehézség, csak egy
barátokkal töltött nyár az egyetem előtt. Könnyű boldognak lenni, ha
még csak nem is emlékezhetnek, hogy a városban káosz uralkodott,
mielőtt Elena megmentette volna őket. Még csak nem is voltak
hálásak. Szerencsések voltak: fogalmuk sem lehetett arról, hogy
biztonságos, napfényes életük körül sötétség ólálkodik.
Elenának felkavarodott a gyomra. Vámpírok, démonok, fantomok,
sorsüldözött szerelmesek. Miért pont neki kellett mindezzel
megbirkóznia?
Egy pillanatig hallgatózott. Stefan még mindig az eladóval
beszélt, épp azt kérdezte aggódva:
– De a berkenyeágnak is ugyanaz a hatása? – Az eladó
mormogása is kiszűrődött, ahogy biztosította róla, hogy ugyanaz.
Ezek szerint Stefan el lesz foglalva még egy jó darabig. Mrs.
Flowers listájának alig egyharmadáig jutott.
Elena visszaakasztotta a felsőt a rúdra, és kiment az üzletből.
Óvatosan, nagy távolságot tartva követte az utca túloldalán haladó
párt, nehogy észrevegyék. Alaposan megnézte magának Marissát.
Sovány volt, szeplős, krumpliorrú. Hosszú, egyenes, sötét hajával és
széles szájával végül is egész csinos volt, ezt Elena elismerte, de nem
egy szépség. Az iskolában se nagyon volt ismert. Talán a
röplabdacsapat tagja volt. Meg az évkönyvszerkesztőségé. Elég jó,
de nem kitűnő tanuló. Voltak barátai, de nem volt népszerű. Néha
randira hívták, de nem olyan lány volt, akit észrevesznek a fiúk.
Részidős munkát vállalt egy boltban vagy talán a könyvtárban.
Átlagos. Nem volt benne semmi különleges.
De miért az átlagos, „semmi különleges" Marissá élvezhette ezt a
gondtalan, napsütötte életet, miközben Elena megjárta a poklok
poklát – szó szerint – azért, ami Marissának és Tómnak jutott, de
hiába, mert még mindig nem kaphatta meg?
Hűvös szellő érintette meg Elena bőrét, és a reggeli hőség ellenére
megborzongott. Felnézett.
Sötét, hűvös köd gomolygott körülötte, az utca többi része viszont
ugyanolyan napos volt, mint pár perccel korábban. Elena szíve már
azelőtt hevesen kezdett verni, hogy felfogta volna, hogy mi történik.
Fuss! – visította egy belső hang, de már későn. Végtagjai hirtelen
ólomnehezek lettek.Kimért, száraz hang szólalt meg szorosan
mögötte, kísértetiesen hasonlított a belső hangra, amely szóvá tette az
összes kellemetlen igazságot, amiről Elena nem akart tudomást
venni.
– Miért van az – kérdezte a hang –, hogy csak szörnyeket tudsz
szeretni?
Elena képtelen volt megfordulni.
– Vagy inkább arról van szó, hogy csak szörnyek képesek szeretni
téged, Elena? – folytatta a hang, és kissé diadalittasan csengett. – A
gimis srácok mind csak trófeának akartak. Látták az aranyhajad, a
kék szemed, a tökéletes arcod, és saját magukra gondoltak, hogy
milyen remekül néznének ki veled a karjukon.
Elena összeszedte magát, és hátrafordult. Senki sem állt mögötte,
de a köd egyre sűrűsödött. Egy babakocsit toló nő nyugodt
pillantással sétált el mellette. Hát nem látta, hogy Elenát körbeveszi a
köd? A lány kiáltásra nyitotta a száját, de a torkán akadt a szó.
A köd hidegebb lett, és szinte tapintható volt, mintha bebörtönözte
volna Elenát. Óriási akaraterővel előrelökte magát, de csak a közeli
bolt előtt lévő padig tudott elbotladozni. A hang ismét megszólalt,
kárörvendve suttogott a fülébe:
– Azokat a fiúkat sosem érdekelted igazán. Az olyan lányok, mint
Marissá meg Meredith, találnak maguknak szerelmes párt, boldogok
lehetnek. De az igazi Elena csak a szörnyeket érdekli. Szegény,
szegény Elena, sosem leszel normális, nem igaz? Nem leszel olyan,
mint a többi lány. – Halkan, gonoszul nevetett.
A köd még sűrűbben gomolygott körülötte. Elena most már az
utcát sem látta, csak a sötétséget. Megpróbált talpra állni, lépni
néhányat, hogy lerázza a ködöt. De meg sem tudott mozdulni. A köd
lehúzta, akár egy súlyos takaró, ám meg sem bírta érinteni, nem
küzdhetett ellene.
Elhatalmasodott rajta a rémület, még egyszer megpróbált talpra
állni, kinyitotta a száját, hogy azt kiáltsa: „Stefan!" A köd
beleörvénylett, átjárta, minden pórusába beivódott. A lány képtelen
volt küzdeni vagy kiáltani, és összeesett.
*
Dermesztő hideg volt.
– Most legalább van rajtam ruha – motyogta Damon, odébb rúgott
egy elszenesedett fadarabot, és botladozott tovább a Sötét Hold kopár
felszínén.
Mi tagadás, lassan már az agyára ment a hely. Úgy érezte, napok
óta kóvályog a kihalt tájon, bár a folyamatos sötétségben lehetetlen
volt biztosan megállapítani, mennyi idő telt el.
 Damon azt hitte, a kis vörösbeggyel az oldalán fog ébredni, aki
lelkesen üdvözli a társaságát és védelmét. Ehelyett egyedül tért
magához, a földön fekve. Se fantom, se hálás leányzó.
A homlokát táncolta, és óvatosan bedugta a lábát egy rakás
hamuba, amely alatt egy test is rejtőzhetett volna, de egyáltalán nem
lepte meg, hogy a hamu csak sarat rejtett, így egykoron fényes fekete
bakancsa még piszkosabb lett. Azóta, hogy itt kötött ki, és elkezdett
Bonnie után kutatni, azt várta, hogy pillanatokon belül belebotlik az
ájult lányba. Határozott elképzelése volt, hogyan festhet: sápadt és
mozdulatlan a sötétben, hosszú vörös hajfürtjeit belepi a hamu.
Azonban egyre inkább úgy vélte, hogy akárhová is vitte a fantom
Bonnie-t, biztosan nem itt van.
Azért jött ide, hogy hős legyen: legyőzze a fantomot, megmentse
a lányt, és végül megmentse A lányt. Micsoda egy hülye vagyok! –
gondolta, és fintorgott saját ostobaságán.
A fantom nem oda hozta, ahol Bonnie-t tartja fogva. A hamuval
borított holdon, egymagában, Damonnak az a furcsa érzése támadt,
hogy kikosarazták. Hát nem akarja őt a fantom?
Hirtelen erős szél taszította meg, és Damon botladozott párat,
mielőtt visszanyerte volna az egyensúlyát. A széllel egy hang is
szállt, csak nem egy nyögés? Damon irányt változtatott, behúzta a
nyakát, és a hang vélt forrása felé indult.
Ismét megszólalt a hang: szomorú, zokogó nyögés visszhangzott a
háta mögött.
 Megfordult, de léptei lassabbak és kevésbé magabiztosak voltak,
mint általában. Mi van, ha téved, és a kis boszorka sérülten, egyedül
szenved valahol ezen az átkozott holdon?
Borzasztó mérges lett. Nyelvét sajgó szemfogához nyomta, amely
azonnal kihegyesedett. Szörnyen kiszáradt a szája; elképzelte, amint
édes, zamatos vér csordul belé, ahogy maga az élet lüktet az ajkán.
Ismét hallotta a nyögést, ezúttal balról, és ismét feléje fordult. Az
arcába csapott a szél, a hideg és nyirkos köd.
Ez mind Elena hibája.
Damon szörnyeteg volt. Szörnyetegnek kellett volna lennie,
érzéketlenül vért szívnia, gondolkodás vagy lelkiismeret-furdalás
nélkül ölnie. Elena azonban mindezt megváltoztatta. Elérte, hogy
Damon meg akarja védeni. Aztán Damon a lány barátaira is vigyázni
kezdett, sőt, még a városkáját is megmentette, pedig bármi magára
valamit is adó vámpír vagy jóval a kicunék érkezése előtt elhúzta
volna a csíkot, vagy meleg vérrel az ajkán gyönyörködött volna a
pusztításban.
Damon mindezt megtette Elenáért – megváltozott érte –, a lány
mégsem szerette.
Legalábbis nem eléggé. Amikor a múlt éjjel Elena nyakát
csókolgatta és a haját simogatta, vajon kire gondolt a lány? A gyenge
Stefanra.
– Mindig Stefan áll az utadba, nem igaz? – szólalt meg mögötte
egy tiszta, kimért hang. Damon megdermedt, felállt a hátán a szőr.
 – Bármit is próbáltál elvenni tőle – folytatta a hang –, te csak
egyenlíteni próbáltál, mert a tény az, hogy Stefan kap meg mindent,
neked meg semmid nincs. Te csak ki akartál egyenlíteni.
Damon borzongott, nem fordult meg. Ezt még soha senki nem
értette meg. Ő csak ki akart egyenlíteni.
– Apátok sokkal jobban szerette őt, mint téged. Ezt mindig is
tudtad – mondta a hang. – Te voltál a legidősebb, az örökös, de az
apátok Stefant szerette. A szerelem terén is mindig le voltál maradva
Stefan mögött pár lépéssel. Katherine már szerelmes volt belé, mire
megismerted; aztán Elenával is megismétlődött ez a szomorú
história. Ezek a lánykák azt állítják, szeretnek, de sosem szerettek
főként, vagy legjobban, vagy csak téged, hiába szeretted te őket teljes
szívedből.
Damon ismét borzongott. Érezte, hogy könnycsepp gördül le az
arcán, és dühödten letörölte.
– És tudod is, miért van így, nem igaz, Damon? – folytatta a
fantom mézesmázosan. – Stefan miatt. Stefan mindig elvett mindent,
amit akartál. Megkaparintotta mindazt, amit akartál, még azelőtt,
hogy egy pillantást is vethettél volna rá, és neked nem hagyott
semmit. Elena nem szeret téged. Sosem szeretett, soha nem fog
szeretni.
Valami elpattant Damonban a lény szavainak hallatán, és azonnal
magához tért. Hogy merészeli a fantom megkérdőjelezni Elena
szerelmét? Az volt az egyetlen igaz dolog Damon számára.
Hűvös szellő lebbentette meg Damon ruháját. Most már nem
hallotta a nyögést. Aztán elállt a szél is.
 – Tudom, mit művelsz – vicsorgott Damon. – Azt hiszed, csőbe
húzhatsz? Azt képzeled, Elena ellen tudsz fordítani?
Halk, tocsogó lépés hallatszott mögötte a sárban.
– Jaj, vámpírkám! – gúnyolódott a hang.
– Jaj, fantomkám! – vágta rá Damon a lény hangnemét utánozva.
– Fogalmad sincs, mekkora hibát vétettél. – Arra készen, hogy a
fantomra vesse magát, teljesen kieresztett szemfoggal megpördült.
Azonban mielőtt lecsaphatott volna, hideg, erős kéz ragadta meg a
torkát, és a levegőbe emelte.
– És még azt javasolnám, hogy ássatok el vasdarabokat a körül a
dolog körül, amit meg akartok védeni – mondta az eladó. – A patkó a
hagyományos megoldás, de bármi megfelel, ami vasból készült,
főleg, ha kör alakú vagy íves. – A nő a hitetlenség több fokozatát is
átélte, ahogy Stefan megpróbált felvásárolni a bolt készletéből
minden tárgyat, gyógynövényt vagy talizmánt, aminek köze volt a
védelemhez, de mostanra mániákusán segítőkész lett.
– Azt hiszem, megvan minden, amire jelenleg szükségem van –
mondta Stefan udvariasan. – Köszönöm szépen a segítséget!
Az eladó széles mosollyal ütötte be a kiválasztott áruk összegét a
régimódi fém pénztárgépbe, a fiú viszonozta a mosolyát. Úgy vélte,
sikerült helyesen kiolvasnia minden tételt Mrs. Flowers listáján, és
határozottan büszke volt magára.
Ahogy valaki benyitott, hűvös szellő lebbent az üzletbe,
megtáncoltatva a csecsebecséket meg a falikendőket.
– Érzed? – kérdezte az eladó. – Azt hiszem, vihar közeleg. – A
szellő belekapott a hajába, és szétterítette a levegőben.
 Stefan nyájasan felelni akart, de csak rémült bámulásra futotta. A
nő hosszú tincsei egy pillanatig még lebegtek a levegőben, majd
egyetlen íves fonattá tekeredtek, amely tisztán és hátborzongatóan
azt írta le:
matt

De ha a fantom új áldozatot talált magának, az azt jelenti, hogy

Elena...
Stefan megperdült, kétségbeesetten nézett a bolt előtere felé.
Elena nem volt ott.
– Minden rendben? – kérdezte az eladó, ahogy Stefan vadul
körbenézett. Stefan a nőre ügyet sem vetett; visszasietett az ajtó felé,
benézett minden sorba, minden sarokba.
Kiterjesztette az Erejét, Elena sajátos lényének nyomát kereste.
Semmi. A lány nem volt az üzletben. Hogyan lehetséges, hogy nem
vette észre a távozását?
A szeméhez szorította az öklét, amíg csillagok nem kezdtek
szikrázni a szemhéja mögött. Ez az ő hibája. Nem emberi vérrel
táplálkozik, így a képességei súlyosan eltompultak. Miért hagyta
magát ennyire elgyengülni? Ha ereje teljében lenne, azonnal
észrevette volna, hogy Elena eltűnt. Önzőség volt hagynia, hogy a
lelkiismerete diktáljon, miközben emberek voltak a védelmére bízva.
– Minden rendben? – kérdezte ismét az eladó. Stefan után jött,
kezében a vásárolt holmikkal teli szatyorral, és aggódva nézett a
fiúra.
Stefan elvette tőle a zacskót.
 – Egy lánnyal jöttem be – mondta sietve. – Nem látta, hova ment?
– Hogy ő? – ráncolta a homlokát. – Ő kiment, mikor a füstölőket
kezdtem megmutatni.
Olyan régen! Még az eladó is észrevette, hogy Elena elhagyja az
üzletet.
Stefan köszönetként gyorsan biccentett, majd kivágtatott a vakító
napfénybe. Kétségbeesve nézett körbe a főutcán.
Elöntötte a megkönnyebbülés, amikor észrevette Elenát: néhány
üzlettel arrébb, egy drogéria előtt ült egy padon. De aztán feltűnt
neki, hogy a lány összeroskadt, feje ernyedten lóg oldalra, gyönyörű
szőke haja fél vállára omlik.
Stefan egy szempillantás alatt mellette termett, hálát rebegett,
hogy a lány ugyan nem mélyen, de egyenletesen lélegezik, pulzusa
jól tapintható. Csak épp nem volt eszméleténél.
– Elena! – simogatta gyengéden az arcát. – Elena, ébredj fel!
Gyere vissza hozzám! – A lány nem mozdult. Stefan kicsit erősebben
megrázta a karját. – Elena! – Ahogy elengedte, a lány visszahuppant
a padra, se lélegzetének, se szívverésének ritmusa nem változott.
Akárcsak Bonnie. A fantom megkaparintotta Elena lelkét, és
Stefan úgy érezte, az övé kettéhasad. Nem sikerült megvédenie
Elenát, ahogy Bonnie-t sem.
Stefan gyengéden a lány teste alá csúsztatta a kezét, másik kezével
óvatosan megtámasztotta a fejét, és a karjába emelte. Magához
ölelte, és az összes maradék Erejét a gyorsaságára összpontosítva
futásnak eredt.
*
 Meredith úgy érezte, századszorra néz az órájára, nem értette, hol
marad már Stefan és Elena.
– Ki se tudom olvasni ezt a szót – panaszkodott Matt. –
Esküszöm, én még azt hittem, én írok csúnyán. Ez úgy néz ki, mintha
Caleb csukott szemmel írta volna! – Idegességében egy ideje már a
haját borzolta, így az nagy gubancokban meredt az égnek, szeme
alatt pedig halvány karikák látszottak.
Meredith a kávéját kortyolta, és kinyújtotta a kezét. Matt átadta a
jegyzetfüzetet, amit éppen olvasott. Már rájöttek, hogy Meredith
képes a legjobban kiolvasni Caleb apró betűs, szögletes kézírását.
– Azt hiszem, ez egy O – mondta. – Van olyan szó, hogy deosil?
– Igen – húzta ki magát a székén Alaric. – A wiccában. Az
óramutató járásának irányát jelenti. A spirituális energia fizikai
formába való átalakítására utal. Lehet, hogy fontos. Megnézhetem?
Meredith átadta neki a jegyzetfüzetet. Elfáradt a szeme és
elgémberedtek az izmai, mert egész délelőtt Caleb jegyzetfüzeteit,
újságkivágásait, fényképeit bújta. Körzött a vállával, kinyújtózott.
– Nem – mondta Alaric pár perc olvasás után. – Semmi hasznos.
Csak egy varázskör felállításáról szól.
Meredith épp szólni akart, amikor Stefan megjelent az ajtóban,
sápadtan és vad tekintettel. Elena eszméletlenül hevert a karjában.
Meredith elejtette a kávéscsészéjét.
– Stefan! – kiáltotta rémülten bámulva. – Mi történt?
– Elragadta a fantom – felelte Stefan, és elcsuklott a hangja. –
Nem tudom, hogyan.
 Meredith úgy érezte magát, mint aki a mélybe zuhan. – Jaj, ne, jaj,
ne! – hallotta a saját halk, döbbent hangját. – Elenát is elkapta?!
Matt szikrázó tekintettel állt fel.
– Miért nem akadályoztad meg? – kérdezte vádlón.
– Erre nincs időnk – felelte Stefan hűvösen, és nagy léptekkel
eldübörgött mellettük a lépcsőhöz, közben óvón magához szorította
Elenát. Matt, Meredith és Alaric néma egyetértésben követték a
szobába, ahol Bonnie feküdt.
Mrs. Flowers az ágy mellett kötött, és szája döbbenten kerekedett
el, amikor meglátta, kit cipel Stefan. A fiú óvatosan lefektette Elenát
a franciaágy másik felére, Bonnie sápadt kis teste mellé.
– Ne haragudj! – kérte Matt habozva. – Nem kellett volna téged
hibáztatnom. De... mi történt?
tefan csak vállat vont, végtelenül lesújtottnak tűnt.
Meredithnek elszorult a szíve, hogy két legjobb barátnőjét
rongybabaként lefektetve látja. Teljesen mozdulatlanok voltak. Elena
még alvás közben is mozgékonyabb, kifejezőbb szokott lenni.
Kicsikoruk óta ezernyi pizsamapartit tartottak már, így Meredith látta
az alvó Elenát mosolyogni, a takaróba csavarni magát, a párnába
temetni az arcát. Elena rózsaszín-arany-krémszínű kisugárzása
haloványnak és hűvösnek tűnt.
És Bonnie, Bonnie, aki olyan élettel teli és fürge volt, egész
életében soha nem maradt nyugton egy-két másodpercnél tovább.
Most azonban mozdulatlan, dermedt, szinte színtelen volt, kivéve
szeplői sötét pöttyeit sápadt arcán, és a párnán elterülő, ragyogó
vörös haját. Ha mellkasuk nem emelkedett-süllyedt volna kissé,
bábunak is nézhették volna mind a kettőt.
– Nem tudom – ismételte Stefan, őszinte rémület csendült a
hangjában, és Meredith szemébe nézett. – Nem tudom, mit tegyek.
Meredith a torkát köszörülte.
– Amíg nem voltál itt, felhívtuk a kórházat, hogy mi van Calebbel
– mondta óvatosan, nem tudta, milyen hatása lesz a szavainak. –
Kiengedték.
Stefan tekintetében gyilkos szándék villant. – Azt hiszem –
mondta pengeéles hangon –, ideje meglátogatnunk Calebet.
*
Elena sötétségben lebegett, de nem félt. Olyan érzés volt, mint
langyos vízbe merülni, kissé sodródni az árral, és Elena elméje egy
sarkában szenvtelenül, félelem nélkül felmerült a gondolat, hogy
talán ki sem húzták a Hot Springs-i vízesés lábánál lévő tóból. Lehet,
hogy azóta itt sodródik és álmodik?
Aztán hirtelen felgyorsult, felfelé repesztett, vakító napfényre
nyitotta ki a szemét, és reszketve mély levegőt vett.
Könnyáztatta, aggódó barna szem nézett a szemébe, sápadt arc
hajolt fölé.
– Bonnie? – zihálta Elena.
– Elena! Hála istennek! – kiáltotta Bonnie, és olyan szorosan
ragadta meg barátnője karját, akár egy satu. – Napok óta itt vagyok
egymagám, legalábbis olyan érzés, mintha hosszú napok teltek volna
el, mert a fény nem változik, úgyhogy maga a nap nem segít
megállapítani. És itt nincs mit csinálni. Fogalmam sincs, hogy jussak
ki, ráadásul enni sincs mit, bár furcsamód nem is vagyok éhes,
úgyhogy ez talán nem is érdekes. Próbáltam aludni, hogy jobban
teljen az idő, de álmos se vagyok. És akkor hirtelen itt termettél, és
én úgy örültem, hogy látlak, de egyszerűen nem ébredtél fel, és
kezdtem már nagyon aggódni. Mi ez az egész?
– Nem tudom – felelte Elena bizonytalanul. – Az utolsó dolog,
amire emlékszem, hogy egy padon ülök. Azt hiszem, elkapott valami
misztikus köd.
– Én is! – kiáltott Bonnie. – Mármint nem a padra értem, hanem a
ködre. A szobámban voltam a panzióban, és ez a fura köd csapdába
ejtett. – Egész testében megborzongott. – Meg sem tudtam mozdulni.
És borzasztóan fáztam. – Hirtelen bűntudatosan elkerekedett a
szeme. – Épp egy bűbájt próbáltam végrehajtani, amikor megtörtént:
valami mögöttem termett, és mindenféléket mondott. Csúnya
dolgokat.
Elena összerezzent.
– Én is hallottam egy hangot.
– Szerinted én... elszabadítottam valamit? A bűbájjal? Félek, hogy
véletlenül én okoztam az egészet. – Bonnie falfehér volt.
– Nem a te hibád – nyugtatta meg Elena. – Szerintünk egy fantom
okozta a baleseteket, és az rabolta el a lelkedet, hogy kihasználja az
erődet. És most úgy tűnik, engem is elrabolt.
Gyorsan elmondta Bonnie-nak, mire jutottak a fantomot illetően,
aztán felkönyökölt, és végre rendesen körülnézett.
– Nem hiszem el, hogy megint itt vagyunk.
– Hol? – kérdezte Bonnie. – Hol vagyunk?
 Délre járt, napsütötte, világoskék ég terült el felettük. Elena
egészen biztos volt benne, hogy itt mindig délre járt: dél volt akkor
is, amikor legutóbb látta. Szinte a végtelenbe nyúló széles, hosszú
mezőn hevertek. Ameddig a szem ellátott, magas bokrok nőttek:
rózsabokrok tökéletes, bársonyos fekete szirmokkal.
Éjféli rózsák. Nagy varázserővel rendelkező virágok, azért
termesztik őket, hogy tárolják a bűvigéket, amelyeket csak a kicunék
képesek beléjük rakni. Egy kicune egyszer Stefannak is küldött ilyen
rózsát, benne egy igézettel, amely emberré változtatta volna, de
Damon véletlenül felfogta a varázst, mindkét fivér legnagyobb
bánatára.
– A kicunék varázslatos rózsaföldjén vagyunk, ahova a Hét Kincs
Kapuja nyílik – mondta Bonnie-nak.
– Ó! – felelte Bonnie. Egy pillanatra elgondolkodott, aztán
kétségbeesve megkérdezte: – Mit keresünk itt? A fantom igazából
egy kicune?
– Nem hiszem – válaszolta Elena. – Talán csak itt talált alkalmas
rejtekhelyet az áldozatainak.
Elena mély levegőt vett. Krízishelyzetben Bonnie jó partner volt.
Nem olyan értelemben, mint Meredith – aki megoldást tervezett és
kivitelezett –, hanem azért, mert Bonnie bizakodva nézett fel rá nagy,
ártatlan szemével, és azzal a biztos tudattal tett fel kérdéseket, hogy
barátnője mindenre képes válaszolni. Elena pedig azonnal
rátermettnek és oltalmazónak érezte magát, mintha meg tudna
birkózni bármivel, amibe belekeverednek. Például ezzel a mostani
helyzettel. Mivel Bonnie számított rá, most jobban átlátta a dolgokat,
mint napok óta bármikor. Csak másodpercek kérdése, és eszébe fog
jutni egy terv, hogyan szabaduljanak ki innen. Csak másodpercek
kérdése, ebben nem kételkedett.
Bonnie hideg, apró ujjai átkulcsolták Elena kezét.
– Elena, halottak vagyunk? – kérdezte halk, remegő hangon.
Halottak vagyunk? – tűnődött maga Elena is. Nem hitte volna.
Bonnie életben maradt, miután a fantom elvitte a lelkét, bár nem
bírták felébreszteni. Ezek szerint a lelkűk átkerült egy másik
dimenzióba, a testük pedig Fell's Churchben maradt.
– Elena? – ismételte Bonnie idegesen. – Szerinted halottak
vagyunk?
Elena kinyitotta a száját, hogy válaszoljon, amikor recsegést és
dobogást hallott. A közelükben lévő rózsabokrok vadul himbálózni
kezdtek, aztán nagy zaj hallatszott minden irányból. Az ágak
reccsenése fülsiketítő volt, mintha egy óriási alak furakodott volna át
a növényzeten. A csupa tövis rózsabokrok ide-oda csapódtak
körülöttük, pedig nem is fújt a szél. Elena felsikoltott, mert az egyik
kilengő ág a karjának ütközött, csúnyán fel is sértette rajta a bőrt.
Bonnie jajveszékelt, Elena szíve hevesen dörömbölt. Megperdült,
a háta mögé húzta alacsony barátnőjét. Ökölbe szorította a kezét,
leguggolt, és próbálta felidézni, mit tanított neki Meredith az
önvédelemről. De ahogy körbenézett, csak a kilométerekre elnyúló
rózsaföldet látta. A fekete, tökéletes rózsákat.
Bonnie pityergett, és Elena hátához simult.Elena hirtelen éles,
fájdalmas rángatást érzett, mintha valamit lassan, de határozottan
kihúznának a testéből. Levegőért kapott, megbotlott, a hasára
szorította a kezét. Itt a vég – gondolta magában dermedten, úgy
érezte, teste minden csontját porrá zúzzák. Most meghalok.
 28.

mallwoodéknál senki sem nyitott ajtót. A felhajtó üres volt, a

ház elhagyatottnak tűnt, a redőnyt leengedték. – Lehet, hogy
nincs is itthon Caleb – mondta Matt idegesen. – Nem lehet, hogy
máshová ment, miután kiengedték a kórházból?
– Érzem a szagát. Hallom a lélegzését – mordult fel Stefan. –
Odabent van, az biztos. Bujkál.
Matt még sosem látta Stefant ilyen mérgesnek. Általában nyugodt
zöld szemében most düh villant, szemfoga mintha akaratlanul
megnőtt volna, így valahányszor kinyitotta a száját, kilátszott hegyes
végük. Stefan észrevette, hogy mit néz Matt, és homlokráncolva,
zavartan végigfuttatta a nyelvét a szemfogán.
Matt Alaricre pillantott, akiről azt hitte, hogy önmagán kívül a
csapat egyetlen normális tagja, ő azonban nyilvánvalóan inkább
érdeklődéssel, semmint aggodalommal figyelte Stefant. Ezek szerint
ö se teljesen normális – gondolta Matt.
– Törjünk be! – javasolta Meredith nyugodtan. Alaricre nézett. –
Szólj, ha jön valaki! – A férfi bólintott, és úgy helyezkedett, hogy
eltakarja Mereditht bárki elől, aki az utcán arra sétálna. A lány
higgadt hatékonysággal a bejárati ajtónak szegezte harci karóját, és
nekiállt felfeszíteni.
A vastag ajtó tölgyfából készült, láthatóan két zár és belül még
egy lánc is volt rajta, így ellenállt Meredithnek. A lány káromkodott,
majd erőfeszítéseit megkettőzve azt motyogta:
 – Gyerünk már, gyerünk már!
A zárak és a lánc hirtelen megadták magukat, az ajtó kivágódott,
és a falnak csapódott.
– Ennyit a csendes behatolásról – morgott Stefan. Türelmetlenül
állt egyik lábáról a másikra, amíg a többiek bementek mellette a
házba.
– Fáradj be! – invitálta be Meredith, Stefan azonban a fejét rázta.
– Nem lehet – felelte. – Csak az hívhat be, aki itt lakik.
Meredith elhúzta a száját, megfordult, és felrohant a lépcsőn.
Valaki felkiáltott meglepetésében, majd tompa puffanás hallatszott.
Alaric idegesen Mattre pillantott, aztán az emeletre.
– Ne segítsünk neki? – kérdezte.
Mielőtt Matt válaszolhatott volna – bár biztos volt benne, hogy
nem Meredithnek lenne szüksége segítségre –, a lány visszatért.
Calebet lökdöste maga előtt a lépcsőn, fél karját erősen a háta mögé
szorította.
– Hívd be! – utasította a fiút, amint lebotladozott a lépcső aljára.
Caleb a fejét rázta, mire Meredith feljebb rántotta a karját, annyira,
hogy a srác felkiáltott fájdalmában.
–  Nem! – makacskodott. – Nem jöhetsz be! – Meredith Stefan
felé lökte, egészen a küszöbig tuszkolta.
– Nézz rám! – mondta Stefan halkan, és Caleb azonnal a szemébe
nézett. Stefan pupillája kitágult, zöld íriszét elnyelte a feketeség, és
Caleb tombolva rázta a fejét, de úgy tűnt, képtelen máshova nézni.
– Hívj be engem! – utasította Stefan.
 – Jól van már, gyere be! – mondta Caleb barátságtalanul.
Meredith elengedte, és a fiú tekintete kitisztult. Megfordult, és
felrohant a lépcsőn.
Stefan úgy repült be az ajtón, mint akit puskából lőttek ki, és
hármasával vette a lépcsőfokokat. Határozott, gyors mozgása
Mattnek a ragadozókat juttatta eszébe, oroszlánt vagy cápát. A fiú
megborzongott. Néha kiment a fejéből, milyen roppant veszélyes
Stefan valójában.
– Jobb, ha Stefannal tartok – mondta Meredith. – Nem szeretnénk,
hogy olyasmit tegyen, amit a végén még megbán. – Habozott. –
Legalábbis amíg nem tudjuk meg, amit akarunk. Alaric, te tudod a
legtöbbet a mágiáról, úgyhogy te gyere velem! Matt, tartsd nyitva a
szemed, és szólj, ha megjönnek Smallwoodék! – Alarickel felmentek
Stefan után a lépcsőn.
Matt arra számított, hogy Caleb üvölteni kezd fájdalmában, de
odafent vészjósló csend honolt. Fél szemét a felhajtóra néző ablakon
tartva a nappaliban ténfergett. Valaha barátok voltak Tylerrel, vagy
legalábbis sokat lógtak együtt, mert a maguk posztján mindketten a
legjobbak voltak a futballcsapatban. Általános iskola óta ismerték
egymást.
Tyler túl sokat ivott és bulizott, durván és szexistán viszonyult a
lányokhoz, de volt valami a viselkedésében, ami néha imponált
Mattnek. Az, ahogyan belevetette magát a dolgokba, akár a másik
csapat irányítóját lökte fel sikeresen, akár a világ legeslegőrültebb
buliját rendezte meg. Vagy amikor hetedikben megszállottja lett,
hogy nyerjen a PlayStation 2 Street Fighter nevű játékában.
Mindennap áthívta Mattét meg a többi srácot, órákig gubbasztottak
Tyler szobájának padlóján, chipset ettek, összevissza hadováltak, és
addig püfölték a kontroller gombjait, amíg Tyler rá nem jött, hogyan
nyerhet meg minden menetet.
Matt felsóhajtott, és ismét kinézett az ablakon.
Tompa puffanás hallatszott odafentről, és Matt megdermedt.
Néma csend.
Ahogy megfordult, hogy ismét róni kezdje a köröket a nappaliban,
szemet szúrt neki a zongora tetején szépen elrendezett fényképek
egyike. A zongorához lépett, és kézbe vette a keretet.
Csakis a focicsapat tiszteletére rendezett tizenegyedikes bálon
készülhetett. A képen Matt Elenát karolta, aki akkor még vele járt, és
éppen mosolyogva nézett fel rá. Tyler állt mellettük, kéz a kézben
egy lánnyal, akinek a nevére Matt nem emlékezett. Alison, talán,
vagy Alicia. Idősebb volt náluk, végzős, abban az évben érettségizett,
és el is hagyta a várost. Mind ki voltak öltözve, a két fiú, öltönyben
és nyakkendőben, a lányok estélyi ruhában. Elena fehér, csalókán
egyszerűnek tűnő, rövid ruhát viselt, és olyan gyönyörű volt, hogy
Mattnek azon az estén szó szerint elállt tőle a lélegzete.
Akkoriban nagyon egyszerűek voltak a dolgok. Az irányító és a
legszebb lány a suliban. A tökéletes pár.
Aztán felbukkant Stefan – suttogta egy hűvös, szenvtelen hang –,
és minden tönkretett.
Stefan, aki Matt barátjának tettette magát. Stefan, aki emberi
lénynek tettette magát.
 Stefan, aki lecsapott Matt barátnőjére, az egyetlen lányra, akit
Matt igazán szeretett. Talán soha nem is fog így érezni más lány
iránt. Jó, pont azelőtt szakítottak, hogy Elena megismerte volna
Stefant, de ha nincs a másik fiú, Matt talán visszahódíthatta volna.
Matt elhúzta a száját, és a földhöz vágta a képet. Az üveg nem tört
el, a kép csak úgy hevert a padlón, Matt meg Elena meg Tyler meg a
lány, akinek nem emlékezett a nevére, mind ártatlanul mosolyogtak
fel a mennyezetre, fogalmuk sem volt, mi vár rájuk, micsoda káosz
tör majd ki kevesebb mint egy év múlva. Stefan miatt.
Stefan. Matt arca lángol a dühtől. Zúgott a feje. Stefan, az áruló.
Stefan, a szörnyeteg. Stefan, aki lenyúlta Matt csaját.
Matt szándékosan a képre lépett, rátaposott a sarkával. Elpattant a
keret. Különös megelégedéssel töltötte el az érzés, ahogy az üveg
betört a talpa alatt.
Hátra sem nézve átdübörgött a nappalin, a lépcső felé. Eljött az
ideje, hogy szembeszálljon a szörnyeteggel, aki tönkretette az életét.
*
– Halljam! – mordult Stefan, és minden erejével igyekezett az
akaratával vallomásra bírni Calebet. Csakhogy nagyon gyenge volt,
Caleb pedig folyamatosan védekezett mentálisan. Az nem lehetett
kérdés, hogy a fiú rendelkezett Erővel.
– Fogalmam sincs, miről beszélsz – mondta Caleb, és a falnak
szegezte a hátát, mintha belebújhatna. Pillantását Stefan dühödt
arcáról idegesen Meredithre kapta, aki két kézzel, támadásra készen
fogta a botját, majd ismét a vámpírra nézett. – Csak hagyjatok békén,
és nem szólok a rendőrségnek! Nem akarok cirkuszt.
 Caleb sápadtabb és alacsonyabb volt, mint amire Stefan
emlékezett. Zúzódások voltak az arcán, fél karját begipszelték és
felkötötték. Haragja ellenére Stefanba bűntudat nyilaik, ahogy
elnézte.
Nem ember – emlékeztette magát.
Habár... Ahhoz képest, hogy vérfarkas, Caleb nem volt valami
farkasszerű. Nem kellene kicsit vadállatibbnak lennie? Stefan nem
ismert sok vérfarkast, de Tylerről messziről lerítt a nagy fehér foga
és az alig elfojtott agressziója.
A mellette álló Alaric hunyorogva nézte a sebesült fiút. Oldalra
billentett fejjel méregette, és Stefan gondoláit kifejezésre juttatva,
kételkedve azt kérdezte:
– Biztos vagy benne, hogy vérfarkas?
– Vérfarkas? – ismételte Caleb. – Ti megőrültetek!
Stefan azonban figyelmesen nézte Calebet, és meglátta a
tekintetében az apró villanást.
– Hazudsz – mondta hűvösen, még egyszer kinyújtózott felé az
elméjével, és végre áthatolt Caleb gátján. – Nem hiszed azt, hogy
megőrültünk. Csak meglep, hogy lebuktál.
Caleb felsóhajtott. Arca még mindig falfehér volt és feszült, de az
álságosság lehullott róla Stefan szavaitól. Legörnyedt a válla, egy
kissé arrébb lépett a faltól, fejét fáradtan lehorgasztotta.
Meredith feszülten, ugrásra készen figyelte, ahogy a fiú előrelép.
Caleb megállt, és felemelte a kezét.
– Nem csinálok semmit. És nem vagyok vérfarkas. De igaz,
tudom, hogy Tyler az, és ezek szerint ti is rájöttetek.
 – Te is hordozod a vérfarkas gént – mondta Stefan. – Te is
vérfarkas lehetnél.
Caleb vállat vont, és egyenesen a szemébe nézett.
– Igaz. De nem lettem; csak Tyler járt így.
– Járt így? – emelte meg a hangját felháborodottan Meredith. –
Tudod te, mit tett Tyler, hogy vérfarkassá váljon? Caleb gyanakodva
nézett rá.
– Hogy mit tett? Tyler nem csinált semmit. Utolérte a családi átok,
ennyi. – Arca elborult, gondterhelt lett.
Stefant magát is meglepte, hogy kissé szelídebben válaszol:
– Caleb, ahhoz, hogy valaki vérfarkassá váljon, még ha hordozza
is a gént, meg kell ölnie egy embert. Ha nem egy vérfarkas harapása
nyomán válik maga is azzá, akkor bizonyos rituálékat kel!
végrehajtania. Véres rituálékat. Tyler meggyilkolt egy ártatlan lányt.
Caleb térde megbicsaklott, tompa puffanással a padlóra rogyott.
Úgy tűnt, rosszullét környékezi.
– Tyler nem tenne ilyet – mondta bizonytalanul. – A szüleim
halála után Tyler a testvéreként bánt velem. Nem ölne meg senkit.
Nem hiszek nektek.
– Megölt valakit – tanúsította Meredith. – Tyler meggyilkolta Sue
Carsont. Kialkudtuk, hogy Sue életre kelhessen, de ez nem változtat
azon a tényen, hogy Tyler megölte.
Hangja egyértelműen úgy csengett, mint aki az igazat mondja, és
Caleb képtelen volt tovább tiltakozni. Még jobban összegörnyedt,
homlokát a térdén nyugtatta.
– Mit akartok tőlem?
 Olyan soványnak és gyűröttnek tűnt, hogy Stefan figyelmét a
sürgető probléma ellenére is elvonta.
– Nem voltál te magasabb? – kérdezte. – Nagyobb? Sokkal...
izmosabb? Úgy értem, mikor legutóbb láttalak.
Caleb a térdébe motyogott, olyan halkan és elharapva, hogy még
egy vámpír se tudta volna kivenni. – Tessék? – kérdezte Stefan.
Caleb felnézett, arcán elmaszatolódott könnyek.
– Az csak egy hülye igézet miatt volt – mondta keserűen. –
Elvarázsoltam magam, hogy vonzóbbnak lássanak, azt akartam, hogy
Elena akarjon engem. – Stefan Caleb egészségtől kicsattanó arcára,
magasságára, fejét koronázó, glóriaszerű arany fürtjeire gondolt.
Nem csoda, hogy gyanakodott a srácra: tudat alatt biztosan rájött,
hogy egy átlagos ember nem hasonlíthat ennyire egy arkangyalra.
Nem csoda, hogy amikor áthajítottam a temetőn, sokkal könnyebb
volt, mint amire számítottam – gondolta Stefan.
– Szóval tudsz varázsolni, még ha nem is vagy vérfarkas? –
kérdezte Meredith sietve.
Caleb vállat vont.
– Ezt már úgyis tudjátok – felelte. – Láttam, mit műveltetek a
műhelyemmel. Mit akartok még tőlem?
Meredith fenyegetően előrelépett, kezében a bottal, olyan tiszta és
könyörtelen tekintettel, hogy Caleb elhúzódott.
– Azt akarjuk – hangsúlyozott minden egyes szót –, hogy mondd
el, hogyan idézted meg a fantomot, és hogy hogyan szabadulhatunk
meg tőle. Vissza akarjuk kapni a barátainkat.
Caleb csak bámult rá.
 – Esküszöm, hogy nem tudom, miről beszélsz.
Stefan a másik oldalról közeledett felé, így a fiú idegesen pislogott
egyikről a másikra.
Aztán Stefan megállt. Látta, hogy Caleb tényleg össze van
zavarodva. Lehetséges, hogy igazat beszél? Stefan letérdelt, hogy
szemmagasságba kerüljön vele, és halkabban szólt hozzá:
– Figyelj, Caleb! – Felhasználta Ereje utolsó maradékát, hogy
szóra bírja. – Meg tudod mondani nekünk, milyen bűbájt varázsoltál?
Valamit a rózsákkal, igaz? Mi volt az igézet célja?
Caleb nagyot nyelt, fel-le mozgott az ádámcsutkája.
– Muszáj volt kiderítenem, mi történt Tylerrel – mondta. –
Úgyhogy idejöttem a nyárra. Nem nagyon aggódtak érte, de én
tudtam, hogy nem tűnne el csak úgy. Tyler mesélt nekem rólad,
Elena Gilbertről, mindnyájatokról. Utált téged, Stefan, és kezdetben
kedvelte Elenát, de aztán őt is meggyűlölte. De amikor idejöttem,
mindenki tudta, hogy Elena Gilbert halott. A családja még gyászolta.
Te meg eltűntél, Stefan, elhagytad a várost. Megpróbáltam
kiokoskodni, hogy mi történhetett, mert elég fura sztorik terjengtek
róla, aztán egy csomó más fura dolog is történt a városban. Csupa
erőszak, a lányok megőrültek, a gyerekek a szüleikre támadtak.
Aztán hirtelen vége lett; egyszerűen megszűnt, és mintha csak én
emlékeztem volna rá, hogy egyáltalán megtörtént. Ugyanakkor egy
normális nyárra is emlékeztem. Elena Gilbert végig itt volt, és ez
senkinek se szúrt szemet, mert nem emlékeztek rá, hogy meghalt
volna. Mintha csak nekem lett volna kétféle emlékem. Azok, akik a
szemem láttára szenvedtek sérülést – megborzongott, ahogy felidézte
az emléket –, akár halálosat is, ismét sértetlenek voltak. Úgy
éreztem, megőrülök.
Caleb félresöpörte az arcából borzas, sötétszőke haját,
megdörgölte az orrát, és nagy levegőt vett.
– Bármi is történt, tudtam, hogy minden hozzád és Elenához
kapcsolódik. Erre rájöttem az emlékek közti különbségekből. Arra
következtettem, hogy biztosan közötök van Tyler eltűnéséhez is.
Vagy csináltatok vele valamit, vagy tudtok valamit arról, hogy mi
történt vele. Arra gondoltam, hogy ha felbomlasztom a csoportot,
kiderülhet valami. Hogy amint egymás ellen uszítottalak titeket, a
körötökbe tudnék férkőzni, és rájöhetnék, mi folyik itt. Vagy hogy a
bűbájjal elérhetném, hogy Elena vagy egy másik lány belém zúgjon.
Egyszerűen muszáj volt kiderítenem az igazat. – Végignézett rajtuk.
– A rózsás varázslatnak az lett volna az eredeti célja, hogy elvegye a
józan eszeteket, és egymásnak ugrasszon benneteket.
Alaric összevonta a szemöldökét.
– Ezt úgy értsem, hogy nem idéztél meg semmit? Caleb a fejét
rázta.
– Tessék! – mondta, és előhúzott egy vastag, bőrkötéses könyvet
az ágya alól. – Ebben van az igézet, amit használtam. Csak ennyit
varázsoltam, esküszöm!
Alaric fogta a könyvet, és átlapozta, amíg meg nem találta a
kérdéses igézetet. Végigolvasta, és homlokráncolva közölte:
– Igazat mond. Ebben a könyvben szó sincs fantomidézésről. És
ez az igézet egybevág mindazzal, amit Caleb műhelyében láttunk,
meg amit a jegyzetfüzetében olvastam. Ez a rózsás igézet egy elég
alapszintű viszályvarázslat; minden negatív érzelmünket – legyen az
gyűlölet, harag, irigység, félelem, gyász – felerősíti egy kicsit, így
valószínűbb, hogy egymást okoljuk, ha bármi baj történik.
–  De amikor ez a bűbáj összekapcsolódott azzal, amit a fantom
művel, öngerjesztő folyamattá vált, ahogy Mrs. Flowers megmondta:
hevesebbek lettek az érzelmeink, a fantom meg egyre erősebb –
fejtette ki Stefan lassan.
–  Féltékenység – mondta Meredith elgondolkodva. – Tudjátok,
röstellem bevallani, de borzasztó irigy és féltékeny voltam, amíg
Celia itt volt. – Bocsánatkérőn pillantott Alaricre, aki feléje nyúlt, és
gyengéden megérintette a kezét.
–  Celia pedig rád volt féltékeny – közölte Stefan tárgyilagosan. –
Éreztem. – Felsóhajtott. – És mostanában én is féltékeny vagyok.
– Szóval elképzelhető, hogy a fantom féltékenységgel táplálkozik
– vetette fel Alaric. – Jó tudni, így könnyebben találhatunk elűző
bűbájt. Bár én egyáltalán nem éreztem féltékenységet.
– Naná, hogy nem – felelte Meredith nyomatékosan. – Te abban
az irigylésre méltó helyzetben voltál, hogy versengtek érted a nők.
Stefanra hirtelen olyan fáradtság tört, hogy megremegett a lába.
Azonnal ennie kellett valamit. Félszegen Calebre biccentett.
– Sajnálom a... történteket.
Caleb felnézett rá.
– Kérlek, mondd el, mi történt Tylerrel! – könyörgött. – Muszáj
tudnom. Csak mondd el az igazat, és ígérem, hogy békén hagylak!
Meredith és Stefan egymásra pillantottak, és a vámpír kissé
megemelte a szemöldökét.
 – Tyler életben volt, amikor télen elhagytuk a várost – mondta
Meredith lassan. – Csak ezt tudjuk róla, esküszöm.
Caleb hosszú másodperceken át csak felbámult rá, aztán bólintott.
– Köszönöm – mondta egyszerűen.
A lány határozottan viszonozta a bólintást, akár egy sereget
szemlélő tábornok, majd kiment a szobából.
Ebben a pillanatban tompa, elhaló kiáltás hallatszott a földszintről,
majd egy puffanás. Stefan és Alaric Meredith után rohant a lépcsőn,
szinte beleütköztek, ahogy megtorpant.
– Mi az? – kérdezte Stefan. Meredith oldalra húzódott.
Matt arccal lefelé hevert a lépcső aljában, kitárt karral, mintha
meg akart volna kapaszkodni valamiben. Meredith gyorsan leszaladt
hozzá a lépcsőn, és óvatosan hanyatt fordította.
Szeme csukva volt, arca sápadt. Lélegzett, lassan, de
egyenletesen. Meredith kitapintotta a pulzusát, majd finoman
megrázta a vállát.
–  Matt! – szólongatta. – Matt! – felnézett Stefanra és Alaricre. –
Eszméletlen, mint a többiek – mondta komoran. – Elragadta a fantom
 29.

em halok meg... megint! – gondolta Elena dühösen, vonaglott

fájdalmában, ahogy a láthatatlan satu egyre erősebben
szortotta.
Bonnie a fűbe zuhant, még sápadtabb lett, mint addig, és Elenához
hasonlóan a hasára szorította a kezét.
Nem hagyom magam!
Aztán olyan hirtelen, ahogy kezdődött, abbamaradt a fülsiketítő
zaj, megszűnt a borzalmas fájdalom. Elena a földre esett, levegő
árasztotta el a tüdejét. Ez aztán a fantomfájdalom – gondolta
magában már-már hisztérikusan, és majdnem elnevette magát.
Bonnie levegő után kapott, hüppögött.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Elena.
Barátnője a fejét rázta.
– Olyan érzés volt, mintha valamit kihúztak volna belőlünk –
felelte lihegve. – Egyszer már éreztem itt ilyet, pont azelőtt, hogy
megjelentél volna.
– Mintha valamit kihúznának – grimaszolt Elena, és forgott vele a
világ. – Szerintem a fantom okozza. Damon szerint el akarja szívni
az Erőnket. Biztos ez a módja.
Bonnie csak bámult rá, kissé tátva maradt a szája. Kidugta a
nyelvét, és megnyalta az ajkát.
– Damon szerint? – ismételte. Gondterhelten ráncolta a homlokát.
– Damon halott, Elena.
 – Nem, életben van. A csillaggömb feltámasztotta, miután mi már
elhagytuk a Sötét Holdat. Azután tudtam meg, hogy téged elragadott
a fantom.
Bonnie halk ///''hangot adott, olyan volt, mint egy apró, aranyos,
meglepett nyuszi. Kifutott a vér az arcából, így általában halovány
szeplői most rikítóan pettyezték sápadt arcát. Szája elé kapta remegő
kezét, elkerekedett barna szemmel meredt Elenára.
– Figyelj, Bonnie! – mondta Elena hevesen. – Erről még senki se
tud. Csak te meg én. Damon titokban akarja tartani, amíg rá nem jön,
hogyan a legjobb visszatérnie. Úgyhogy hallgatnunk kell róla.
Bonnie még mindig szájtátva bólintott. Arca visszanyerte a színét,
úgy festett, mint aki félúton van a boldogság és a teljes értetlenség
között.
Barátnője háta mögé pillantva Elena észrevette, hogy fekszik
valami a fűben az egyik rózsabokor tövében, valami mozdulatlan és
fehér. Kirázta a hideg, ahogy eszébe jutott a temetői emlékmű
lábánál heverő Caleb.
– Az mi? – kérdezte élesen. Bonnie arckifejezése kikötött az
értetlenségnél. Elena elment mellette, és a fűben fekvő alak felé
indult, hunyorgott a napfényben.
Amikor elég közel ért, elképedve látta, hogy Matt az,
mozdulatlanul és némán hever a rózsabokor tövében. Fekete szirmok
hullottak a mellkasára. Ahogy közeledett felé, Matt arca megrándult,
és Elena látta, hogy a szemhéja alatt mozog a szeme, mintha
mélyalvásban lenne. Aztán kipattant a szeme, és mohón mély levegőt
vett. Kék szeme elkapta a lány pillantását.
 – Elena! – zihálta. Könyökre támaszkodott, és elnézett mellette. –
Bonnie! Hála istennek! Jól vagytok? Hol vagyunk?
– A fantom elragadott minket, Seholföldére hozott, és arra
használ, hogy az erejét növelje – felelte Elena tömören és velősen. –
Hogy érzed magad?
– Egy kissé riadtan – viccelt Matt gyenge hangon. Körülnézett,
idegesen megnyalta az ajkát. – Na, szóval ez a Seholfölde? Szebb,
mint amilyennek az elmondásotok alapján képzeltem. Nem kéne az
égnek vörösnek lennie? És hol van a sok vámpír meg démon? –
Szigorúan nézett a lányokra. – Igazat mondtatok mindarról, ami itt
történt veletek? Mert ez a hely pokoli dimenzióhoz képest egész
megnyerő, még rózsák is vannak, meg minden.
Elena rámeredt. Lehet, hogy túl sok fura dolog történt már velünk.
Aztán észrevette Matt arcán a kezdődő rettegés jelét. Szó sem volt
szokatlan közönyről, pusztán csak bátornak akarta tettetni magát,
hogy a legújabb veszélytől fenyegetve se csüggedjenek el. Még
fütyörészett is.
– Hát igen, le akartunk nyűgözni – viccelt Elena tétova mosollyal,
aztán gyorsan a tárgyra tért: – Mi történt odahaza, mielőtt
idekerültél? – kérdezte.
– Stefan és Meredith épp Calebet faggatták – felelte Matt –, hogy
hogyan idézte meg a fantomot.
– Nem Caleb tehet a fantomról – jelentette ki Elena határozottan.
– Az innen követett minket hazáig, amikor legutóbb itt voltunk.
Azonnal vissza kell jutnunk, és szólni a többieknek, hogy egy ősi
fantommal van dolgunk. Sokkal nehezebb lesz megszabadulni tőle,
mint egy átlagos fantomtól.
Matt kérdőn nézet Bonnie-ra.
– Ezt meg honnan tudja?
– Az a helyzet – felelte Bonnie azzal a kis vidámsággal, amit a
pletykálkodás mindig kiváltott belőle –, hogy Damontól hallotta.
Életben van, Elena találkozott vele!
Ennyit arról, hogy megőrizzük Damon titkát, Bonnie – gondolta
Elena a szemét forgatva. Mindegy, nem volt nagy baj, hogy Matt
megtudta. Damon nem miatta titkolózott, és nem valószínű, hogy
Matt egyhamar elárulhatná Stefannak.
Elena elengedte a füle mellett Matt meglepett felkiáltását, illetve
Bonnie magyarázatát, és inkább a környezetüket fürkészte. Napsütés.
Rózsabokrok. Rózsabokrok. Napsütés. Fű. Tiszta kék ég. Mindenfelé
ugyanaz. Akárhova nézett, bársonyos, fekete, tökéletes virágok
bólogattak méltóságteljesen a szikrázó déli napsütésben. Minden
bokor egyforma volt, még a rajtuk lévő rózsák száma és
elhelyezkedése is, és egyforma távolságra voltak egymástól. Minden
egyes fűszál megegyezett, mindegyik egyforma magas volt. A nap
nem mozdult el az égen, mióta Elena megérkezett ide.
A helyszínnek talán csodásnak és megnyugtatónak kellett volna
lennie, néhány perc elteltével azonban az egyformaság
nyugtalanítóvá vált.
– Volt egy kapu – mondta Bonnie-nak és Mattnek. – Mikor a Hét
Kincs Kapujából láttunk rá erre a mezőre. Volt mód bejönni ide,
tehát kell, hogy legyen módja annak is, hogy kijussunk innen. Csak
meg kell találnunk.
Épp talpra kászálódtak, amikor figyelmeztetés nélkül megint
lecsapott a rángató fájdalom. Elena a hasához kapott. Bonnie
elvesztette az egyensúlyát, és visszahuppant ülő helyzetbe a fűre,
szemét szorosan lehunyta.
Matt kiáltása elfulladt, azt zihálta:
– Mi ez?
Elena megvárta, hogy elmúljon a fájdalom, csak azután válaszolt.
Remegett a térde. Szédült, hányingere volt.
–  Még egy ok, hogy eltűnjünk innen – felelte. – A fantom arra
használ minket, hogy növelje az erejét. Szerintem ehhez az kell, hogy
itt legyünk. És ha nem találjuk meg a kaput sürgősen, talán túl
gyengék leszünk, hogy hazajussunk.
Ismét körülnézett, az egyformaságba szinte beleszédült. Minden
egyes bokor zsíros, sötét virágágyásból nőtt ki. A kör alakú ágyások
között bársonyosan puha volt a fű, akár egy angol urasági kastély
előtt a gyep, vagy egy szuper golfpálya.
– Na jó – mondta Elena, és mély, megnyugtató levegőt vett. –
Oszoljunk szét, és sasoljunk! Maradjunk egymástól kábé három
méterre, és így fésüljük át ezt a rózsakertet egyik végétől a másikig.
Jól nézzetek körül: bármi, ami különbözik a mező nagy részétől,
segíthet megtalálnunk a kiutat.
–  Átfésüljük az egész mezőt? – kérdezte Bonnie döbbenten. –
Hatalmas!
– Kis darabonként haladunk – bátorította Elena.
 Vonalba rendeződtek, figyelmesen nézelődtek előre-hátra, fel-le.
Az elszánt koncentrálás néma csöndjében haladtak előre. A kapunak
semmi jele sem volt. Lépésről lépésre haladtak a mezőn, de semmi
sem változott. Egyforma rózsabokrok végtelen sora kígyózott
mindenfelé, egymástól nagyjából egy méterre, pont annyi helyet
hagyva, hogy egy ember kényelmesen elhaladhasson köztük.
Az örök déli napsütés kellemetlenül tűzött a fejükre, Elena
izzadságot törölgetett a homlokáról. A rózsaillat betöltötte a meleg
levegőt, Elena kezdetben kellemesnek találta, mostanra azonban
émelyítő lett, mint a túl édes parfüm. A tökéletes fűszálak
meghajoltak a talpa alatt, majd töredezetlenül felálltak a nyomában,
mintha ott sem járt volna.
–  Legalább egy kis szellő lenne! – panaszkodott Bonnie! – De
nem hinném, hogy itt valaha is fúj a szél.
– Valahol véget kell, hogy érjen ez a mező – mondta Elena
kétségbeesetten. – Nem nyúlhat a végtelenségig. – Azonban a
gyomrát görcsbe rántotta a gondolat, hogy talán igenis a végtelenbe
nyúlhat. Végtére is ez nem az ő világa. Itt mások a szabályok.
–  Szóval hol van most Damon? – kérdezte Bonnie váratlanul.
Nem nézett Elenára. Egyenletes sebességgel haladt, tekintete
ugyanolyan gondosan, szisztematikusan fürkészte a mezőt, mint
addig. Némi feszültség mégis érződött a hangjában, és Elena levette
a szemét a mezőről, hogy futó pillantást vessen a barátnőjére.
Aztán rájött, mi lehet a válasz Bonnie kérdésére, és megtorpant.
 –  Ez az! – mondta. – Bonnie, Matt, szerintem Damon itt van.
Vagyis nem itt, a rózsakertben, hanem valahol Seholföldén, a Sötét
Dimenzióban. – Mindketten értetlenül meredtek rá.
– Damonnak az volt a terve, hogy idejön megkeresni a fantomot –
magyarázta Elena. – Azt gondolta, hogy a fantom innen jött utánunk,
mikor hazamentünk a saját világunkba, úgyhogy Damon itt akarta
megkeresni a hús-vér testét. Mikor utoljára láttam, azt mondta, hogy
szerinte itt meg tudna küzdeni a fantommal, mert az innen származik.
Ha itt van, talán segíthet hazajutnunk Fell's Churchbe.
Damon, kérlek, légy itt valahol! Kérlek, segíts rajtunk! –
könyörgött némán.
Ekkor megakadt valamin a szeme. Előttük, két egymással és a
mező összes többi bokrával megegyező rózsabokor között apró
villanást látott, kis torzulást. Úgy nézett ki, mint a hőségben vibráló
levegő, amikor a legeslegforróbb nyári napon a napsugarak
visszapattannak az autópálya aszfaltjáról.
Itt azonban nem volt aszfalt, ami a nap hőjét sugározhatta volna.
Valaminek mégis okoznia kellett azt a vibrálást.
Hacsak nem képzelődött. Csak megtréfálta a szeme, délibábot
látott volna a rózsabokrok között?
– Látjátok azt? – kérdezte a többieket. – Ott elöl, kicsit jobbra?
Megálltak és figyelmesen odanéztek.
– Talán – mondta Bonnie habozva.
– Azt hiszem – felelte Matt. – Olyan, mint a felfelé szálló forró
levegő, nem?
 – Pontosan – mondta Elena. Homlokráncolva igyekezett felmérni
a távolságot. Talán négy és fél méter. – Nekifutásból kellene
megcéloznunk – javasolta. – Hátha nem jutunk át könnyen. Biztosan
át kell törnünk valami gátat, hogy kijussunk. Nem hinném, hogy jól
járunk, ha sokáig tétovázunk.
– Fogjuk meg egymás kezét! – javasolta idegesen Bonnie. – Nem
akarok elszakadni tőletek.
Elena nem vette le a szemét a vibrálásról. Ha elveszti szem elől,
sose találja meg újra, hiszen minden olyan egyforma itt. Ha egyszer
megfordulna, már nem tudná megkeresni ezt a pontot.
Megfogták egymás kezét, a kapunak remélt torzulást figyelték.
Bonnie volt középen, vékony, meleg ujjaival Elena kezét markolta.
– Vigyázz, kész, rajt! – mondta Bonnie. Végszóra futásnak
eredtek. Átbotladoztak a füvön, a rózsabokrok között cikáztak. A
rózsabokrok között alig volt elég hely három embernek egymás
mellett, Elena haja beleakadt egy tövises ágba. Nem engedhette el
Bonnie kezét, de nem is állhatott meg, így csak előrerántotta a fejét,
és a szemébe könnyeket csaló fájdalom ellenére futott tovább, a
beakadt hajszálak pedig ott maradtak a bokor ágán.
Végre elértek a bokrok közti vibrálásig. Ilyen közelről még
nehezebb volt észrevenni, és Elena nem is lett volna biztos benne,
hogy a jó helyen vannak, ha nem érezte volna meg a hőmérséklet-
változást. Lehet, hogy a távolból a hő által okozott vibrálásnak tűnt,
de a fejük fölött tűző nap ellenére olyan hideg és üdítő volt, akár egy
hegyi tó.
 – Ne álljatok meg! – kiáltotta Elena. Azzal belevetette magát a
hidegbe.
Egy másodperc alatt elsötétült minden, mintha valaki lekapcsolta
volna a napot.
Elena érezte, hogy zuhan, és kétségbeesetten szorította Bonnie
kezét.
Damon! – kiáltotta némán. Segíts!
 30.

tefan végig úgy hajtott vissza a panzióba, akár egy őrült.

Nem hiszem el, hogy elfelejtettem szólni Mattnek, hogy
megjelent a neve! – Mintha már századszorra mondta volna. – Nem
hiszem el, hogy egyedül hagytuk!
– Lassíts! – intette Meredith, és igyekezett stabilan tartani Matt
alvó testét a hátsó ülésen, ahogy Stefan csikorgó kerékkel, teljes
sebességgel vett be egy kanyart. – Nem kifejezés, hogy túl gyorsan
mész!
– Sietünk – mordult Stefan, és a kormányt elrántva éles
jobbkanyart vettek. Alaric hátrafordult az anyósülésen, és rémülten
nézett Meredithre, ahogy Stefan kis híján karambolozott egy
szemétszállító teherautóval. A lány felsóhajtott. Tudta, Stefan csak
próbálja jóvátenni a hibáját, hogy nem szólt nekik azonnal, miután
látta Matt nevét megjelenni a boltban, ám Meredith azt nem tartotta
üdvözítő megoldásnak, ha mindannyian belehalnak a nagy sietségbe,
hogy hazaérjenek. Egyébként is, lehet, hogy másként viselkedtek
volna, ha tudnak a dologról, de Matt talán akkor is ugyanígy járt
volna. Hiszen az elővigyázatosság sem Bonnie-t, sem Elenát nem
mentette meg.
– Legalább vámpírreflexeid vannak – jegyezte meg, bár főleg
Alaric megnyugtatása volt a célja, nem kimondottan Stefan vezetési
képességeiben bízott.
 Erősködött, hogy hátul akar ülni Mattel, és oda is figyelt rá.
Átfogta a mellkasát, hogy ne a padlón kössön ki, ahogy az autó
zötyögött és kanyargott.
Matt teljesen mozdulatlan volt. Nem rándult meg, nem mozgott a
szeme, ahogy általában alvás közben szokott, csak a mellkasa
mozgott fel-le az egyenletes légzéstől. Még csak nem is horkolt. És
mivel már hatodik óta jártak együtt kempingezni, Meredith tudta,
hogy Matt horkolása a körfűrész hangjához hasonló. Mindig is
horkolt.
Meredith soha nem sírt. Még akkor sem, ha bekövetkezett a
legrosszabb. Most pedig főleg nem szándékozott rákezdeni, amikor a
barátainak arra van szüksége, hogy nyugodt legyen. Inkább arra
összpontosított, hogy megpróbálja kitalálni, hogyan mentse meg
őket. De ha sírós csaj lett volna stratéga helyett, akkor most zokogott
volna. És még így is egy kissé fájdalmas gombócot érzett a torkában,
mielőtt ismét szenvtelen nyugalmat erőltetett volna az arcára.
Egymaga maradt. A négy barátból, akik együtt élték át a sulit, a
nyári szüneteket, a kamaszkort meg a természetfölötti világ minden
csapását, ő volt az egyetlen, akit nem ragadott el a fantom. Egyelőre.
Meredith összeszorította a fogát, és stabilan tartotta Mattét.
Stefan megállt és leparkolt a panzió előtt, valahogyan sikerült
útközben egyetlen autóban vagy gyalogosban sem kárt tennie. Alaric
és Meredith nekiálltak óvatosan kiemelni Mattét a kocsiból, egy-egy
karját a nyakukba vették, és lassan félig ülő helyzetbe húzták. Stefan
azonban egyszerűen elrántotta tőlük Mattét, és a vállára kapta.
 – Menjünk! – mondta, és a panzió felé vonult, fél kézzel
egyensúlyozta vállán az eszméletlen Mattét, és hátra sem nézett.
– Egyre furcsábban viselkedik – jelentette ki Alaric, éberen
figyelve Stefant. A napfény borotválatlan arcára hullott, borostája
megcsillant. Alaric Meredith felé fordult, és gyászosan, de
lefegyverzően mosolygott rá. – Rohamra fel! – mondta. Meredith
kézen fogta, egymásba kapaszkodtak.
– Gyerünk! – felelte.
Amint beléptek a panzióba, Stefan egyenesen az emeletre
csörtetett, hogy lerakja Mattét a többi test mellé. Csak alszanak,
emlékeztette magát nyomatékosan Meredith.
Meredith és Alaric kéz a kézben a konyha felé indultak. Ahogy
kinyitotta az ajtót, a lány meghallotta Mrs. Flowers hangját.
– Ennek tényleg nagy hasznát vesszük, kedvesem – mondta
nyájas, dicsérő hangon. – Remek munkát végeztél. Roppant hálás
vagyok.
Meredith ellátottá a száját. A konyhaasztalnál, Mrs. Flowers
oldalán, csinos kék vászonruhában, fesztelenül és nyugodtan dr.
Celia Connor üldögélt, és teát iszogatott.
– Üdv, Alaric! Üdv, Meredith! – mondta Celia. Sötét szeme
hűvösen mélyedt Meredithébe. – El se fogjátok hinni, mit találtam.
– Mit? – kérdezte Alaric hevesen, és elengedte Meredith kezét. A
lány elcsüggedt.
Celia a széke melletti táskába nyúlt, és előhúzott egy elnyűtt,
barna bőrkötéses, vastag könyvet. Diadalittas mosollyal közölte:
 – Egy fantomokról szóló könyvet. Dr. Beltram végül a Dalcrest
Egyetemre küldött; nekik, mint kiderült, nagyon is átfogó
gyűjteményük van paranormális témájú dokumentumokból.
– Javaslom, hogy menjünk át a dolgozószobába – szólt Mrs.
Flowers –, ott szép nyugodtan elolvasgathatjuk együtt, mit ír a
könyv.
Át is mentek a dolgozószobába, de Stefan, amikor leért az
emeletről, láthatóan nem akart szép nyugodtan olvasgatni.
– A fantomok fajtái – mondta, ahogy elvette a könyvet Celiától, és
sietve átlapozta. – A fantomok története ebben a dimenzióban. Hol
az elűző bűbáj? Miért nincs ebben a vacakban tárgymutató?
Celia vállat vont.
– Ez egy nagyon régi könyvritkaság – felelte. – Nehéz volt
megtalálni, és ez az egyetlen számunkra elérhető, talán az egyetlen
létező könyv a témában, úgyhogy kénytelenek leszünk elnézni az
ilyen hiányosságokat. Az ilyen régi kötetek szerzői azt akarták, hogy
olvassuk végig a könyveiket, mélyedjünk el a témában, hogy
megértsük, mit akartak elmondani, ne egyből a szükséges oldalra
lapozzunk. Mindenesetre én a helyedben a vége felé keresgélnék.
Alaric fájdalmas arckifejezéssel figyelte, ahogy Stefan kapkodva
lapozza az oldalakat.
– Ez egy könyvritkaság, Stefan – hangsúlyozta. – Légy szíves,
bánj vele finomabban! Nem akarod ideadni? Van benne
gyakorlatom, hogy találjam meg ilyen könyvekben, amit keresek.
Stefan vicsorgott, szó szerint rávicsorgott, és Meredith érezte,
hogy feláll a hátán a szőr.
 – Majd én megkeresem, tanár bácsi. Sietek. A szövegre
hunyorított.
– Mégis miért ilyen cikornyás betűkkel van írva? – panaszkodott.
– Ne mondjátok, hogy azért, mert régi. Én öregebb vagyok nála,
mégis alig bírom elolvasni. Na! „A vámpírként élősködő fantom
lények egy bizonyos érzelemmel táplálkozának; légyen az bűntudat,
kétségbeesés vagy neheztelés; avagy élelem, ördögi alkohol, netán
bukott nő iránti vágyakozás. Minél erősebb vala az érzelem, annál
kártékonyabb lészen a fantom." Azt hiszem, erre magunktól is
rájöhettünk volna.
Mrs. Flowers kissé elhúzódott a csoporttól, a levegőbe meredt, és
magában motyogott, alighanem az édesanyjával tanácskozott.
– Tudom – mondta. – Megmondom nekik. – A többiekre nézett,
akik Stefant állták körbe, a könyvet nézegették a válla fölött. – Mama
szerint nincs sok időnk – figyelmeztette őket.
Stefan talpra ugorva kibukott:
– Tudom, hogy nincs sok időnk! – kiáltotta egyenesen Mrs.
Flowers meglepett arcába. – Most az egyszer nem mondhatna az
anyja valami hasznosat?!
Mrs. Flowers hátrahőkölt, kinyújtotta a kezét, hogy
megtámaszkodjon egy széktámlában. Falfehér lett, és hirtelen
öregebbnek és törékenyebbnek tűnt, mint valaha.
Stefan szeme elkerekedett és olyan sötétzöld lett, akár a viharos
tenger, majd elborzadt arccal kinyújtotta mindkét karját.
 – Bocsásson meg! – kérte. – Mrs. Flowers, nagyon sajnálom!
Nem akartam megijeszteni. Fogalmam sincs, mi ütött belém... De
annyira aggódom Elenáért meg a többiekért!
– Tudom, Stefan – felelte Mrs. Flowers komoran. Visszanyerte az
egyensúlyát, máris erősebbnek, ismét nyugodtnak és bölcsnek tűnt. –
Biztosan megmentjük őket, hidd el! Bíznod kell ebben. Mama is
bízik.
Stefan leült, ismét a könyvet tanulmányozta, szája egyenes
vonalba feszült.
Meredithnek bizsergett a bőre a rossz előérzettől, és szorosabban
markolta botját, ahogy Stefant nézte. Amikor elárulta a többieknek,
hogy a családjában öröklődő feladat a vámpírvadászat, és rá került a
sor, megígérte Elenának és Stefannak, hogy sosem fordulna a fiú
ellen, mert érti, hogy nem olyan, mint más, gonosz vámpírok, hogy
Stefan jó: ártalmatlan, veszélytelen az emberekre nézve.
Damont illetően nem tett ilyen ígéretet, Elena és Stefan nem is
kérték rá. Kimondatlanul is egyetértettek, hogy Damont nem igazán
lehet ártalmatlanként jellemezni, még olyankor sem, amikor
vonakodva segített nekik, így Meredith vele nem bánhatott kesztyűs
kézzel.
De Stefan... Meredith nem hitte volna, hogy ez megtörténhet, de
most attól tartott, hogy egy nap talán meg kell szegnie a Stefanról tett
ígéretét. Azelőtt nem látta úgy viselkedni, ahogy mostanában:
irracionális, mérges, erőszakos, kiszámíthatatlan lett. Tudta, hogy
valószínűleg a fantom okozta a változást, de lehet, hogy Stefan túl
veszélyessé vált? Képes lenne megölni, ha muszáj lenne? Stefan a
barátja.
Meredithnek kalapált a szíve. Rádöbbent, hogy ujjai elfehéredtek
a harci karón, és fájt a keze. Igen – döbbent rá, ha muszáj lenne,
megküzdene Stefannal, és megpróbálná megölni. Igaz, hogy Stefan a
barátja, de akkor is teljesítenie kell a kötelességét.
Mély levegőt vett, és tudatosan ellazította a kezét. Őrizd meg a
nyugalmad! – intette magát. Lélegezz mélyeket! Stefan többé-kevésbé
uralkodott magán. Nem kell meghoznia ezt a döntést. Legalábbis
egyelőre.
*
Néhány perccel később Stefan abbahagyta a lapozgatást.
– Végre! – mondta. – Azt hiszem, ez az. – Odaadta a könyvet Mrs.
Flowersnek. Az asszony gyorsan átolvasta az oldalt, és bólintott.
– Úgy érzem, ez a megfelelő rituálé – mondta komolyan. – Azt
hiszem, van is itthon minden hozzávaló.
Alaric elvette a könyvet. Ö is elolvasta az igézetet, és a homlokát
ráncolta.
–  Mindenképpen vérvarázs kell, hogy legyen? – kérdezte Mrs.
Flowerstől. – Ha visszafelé sül el, a fantom talán képes lesz ellenünk
fordítani.
– Attól tartok, muszáj, hogy vérvarázs legyen – felelte Mrs.
Flowers. – Sok időre lenne szükségünk, hogy azzal kísérletezzünk,
hogyan változtassuk meg az igézetet, és most egyáltalán nincs időnk.
Ha a fantom képes úgy kihasználni az áldozatait, ahogy gondoljuk,
akkor csak egyre erősebb lesz.
 Alaric ismét szólni akart, de Celia közbeszólt:
– Ácsi! – Általában fátyolos hangja kissé rikácsolón szólt. – Vér-
varázs? Az meg mit jelent? Nem akarok részt venni semmi... –
keresgélte a szót – gusztustalanságban.
A könyvért nyúlt, Stefan azonban rácsapott az oldalra.
– Gusztustalan vagy sem, ezt tesszük! – mondta halkan, de hangja
hajthatatlan volt, akár az acél. – És te is része vagy ennek. Már késő
kiszállni. Nem hagyom.
Celia egész testében megborzongott, és összehúzta magát a
széken.
– Ne merészelj fenyegetni! – mondta remegő hangon.
– Mindenki higgadjon le! – csattant fel Meredith. – Celia, senki
nem fog olyasmire kényszeríteni, amibe nem egyezel bele. Magam
vedelek meg, ha szükséges. – Tekintetét gyorsan Alaricre kapta, aki
aggódva nézte őket. – De szükségünk van rád. Kérlek, segíts nekünk!
Talán megmentettél minket azzal, hogy megtaláltad az igézetet, és
hálásak is vagyunk, de Stefannak igaza van: te is része vagy ennek az
egésznek. Nem tudom, hat-e nélküled a bűbáj. – Habozott egy
pillanatig. – Vagy, ha hat, talán te maradsz a fantom egyetlen
célpontja – tette hozzá ravaszul.
Celia ismét megremegett, és átkarolta magát.
– Nem vagyok gyáva – mondta nyomorultul. – Viszont tudós
vagyok, és aggaszt ez az... irracionális miszticizmus. De benne
vagyok. Segítek, ahogy csak tudok.
Meredithben most először ébredt némi együttérzés Celia iránt.
Megértette, milyen nehéz lehet továbbra is bíznia logikus
gondolkodásában, miközben lassan darabokra hullik körülötte
mindaz, amit egész életében valóságnak fogadott el.
– Köszönjük, Celia! – Meredith körbenézett a helyiségben a
többiekre. – Megtaláltuk az igézetet. Megvan, ami kell hozzá. Most
már csak össze kell szednünk mindent, és végrehajtanunk a bűbájt.
Készen állunk?
Mindenki kihúzta magát ültében, arcukra határozott elszántság ült
ki. Akármilyen ijesztő is volt a helyzet, örültek, hogy végre van
céljuk és tervük.
Stefan mély levegőt vett, és láthatóan sikerült uralkodnia magán,
válla ellazult, tartása kevésbé tűnt ragadozóhoz illőnek.
– Jól van, Meredith – mondta. Tomboló zöld szemét Meredith
higgadt szürke szemére emelte, tökéletes volt köztük az egyetértés. –
Vágjunk bele!
 31.

tefan tudta, hogy üres gyomorral nem hajthatja végre a

rituálét, így levadászott jó pár mókust, mielőtt bement volna
Mrs. Flowers garázsába. Meredith leparkolta Mrs. Flowers ősrégi
Fordját a felhajtón, így odabent bőven elég helyük volt előkészíteni
az elűző bűbájt.
Stefan oldalra hajtotta a fejét, mert halk dobogást hallott a
sarokból, de rájött, hogy csak egy egér gyors szívverése. Lehet, hogy
a hangulat nem volt valami kellemes, de a tágas tér és a cementpadló
remek helyszínné tették a garázst az igézet végrehajtásához.
– Kérem a mérőszalagot! – szólt Alaric a garázs közepén, a
padlón ülve. – Ennek a vonalnak pont a megfelelő hosszúságúnak
kell lennie. – Mrs. Flowers előásott valahonnan egy doboz színes
krétát, és Alaric gondosan másolta ki a nyitott könyvből a sima
cementre a köröket, misztikus szimbólumokat, parabolákat és
ellipsziseket.
Stefan odaadta neki a centit, és figyelte, ahogy pontosan leméri a
legbelső kör és a rajzai szélén lévő furcsa rúnák sora közti
távolságot.
– Fontos, hogy minden precíz legyen – mondta Alaric, és a
homlokát ráncolva ismét ellenőrizte a távolságot. – A legapróbb
hibának is az lehet a vége, hogy véletlenül Feli s Churchre
szabadítjuk a fantomot.
– Nem elég szabad már így is? – kérdezte Stefan.
 – Nem – magyarázta Alaric. – Ez a rituálé eléri, hogy a fantom
testi valójában jelenjen meg, ami sokkal veszélyesebb, mint a
jelenlegi anyagtalan formája.
– Akkor tényleg precíznek kell lenned – helyeselt Stefan
komoran.
– Ha minden a terv szerint alakul, a fantomot a legbelső körbe
zárjuk – mutatta Alaric. – Mi a legkülső körnél leszünk, a rúnák
mögött. Ha minden igaz, ott biztonságban leszünk. – Felnézett, és
szomorkásán mosolygott. – Legalábbis remélem. Sajnos igazából
soha nem hajtottam még végre ilyen megidézést, bár már sokat
olvastam róla.
Fantasztikus – gondolta Stefan, de megjegyzés nélkül viszonozta
Alaric mosolyát. A pasas tette, ami tőle telt. Nem tehettek mást, mint
remélték, hogy ez elég lesz ahhoz, hogy megmentsék Elenát meg a
többieket.
Meredith és Mrs. Flowers léptek be a garázsba, egy-egy zacskót
hoztak. Celia jött a nyomukban.
– Szenteltvíz – húzott elő Meredith egy kis permetezőt a
szatyrából, hogy megmutassa Stefannak.
– Vámpírokra nem hat – emlékeztette a fiú.
– Nem is vámpírt akarunk megidézni – felelte, és körbepermetezte
a rajzot, gondosan ügyelt, hogy el ne maszatolja a krétavonalakat.
Alaric felállt, és óvatosan elkezdett kiugrálni az óriási, színes
ábrából, egyik kezében a könyvet szorongatva.
– Azt hiszem, nagyjából kész vagyunk – jelentette ki. Mrs.
Flowers Stefanra nézett.
 – Szükségünk van a többiekre – mondta. – Mindenkinek itt kell
lennie, aki a fantom befolyása alá került.
– Segítek lehozni őket – ajánlkozott Alaric.
– Nem szükséges – felelte Stefan, és egyedül ment fel az emeletre.
A krémszínű, rózsamintás tapétás szobában megállt az ágy mellett,
lenézett Elenára, Mattre és Bonnie-ra. Egyikük sem mozdult, mióta
behozta ide Mattét.
Felsóhajtott, és először Elenát emelte a karjába. Pillanatnyi
gondolkodás után a párnáját és a takaróját is felkapta. Legalább
annyit tehet érte, hogy megpróbálhatja kényelembe helyezni.
Néhány perccel később mindhárom alvó a garázs padlóján feküdt,
jóval a külső körön kívül, fejük párnán nyugodott.
– És most? – kérdezte Stefan.
– Most mindenki választ egy gyertyát – felelte Mrs. Flowers,
kitárva a saját szatyra száját. – Olyat, aminek a színét jellemzőnek
érzi saját magára. A könyv szerint igazából kézzel mártogatott és
különlegesen illatosított gyertyák kellenének, de muszáj lesz ezekkel
beérnünk. Én nem választok – adta át a szatyrot Stefannak. – A
fantom engem nem befolyásolt, és nem rémlik, hogy 1943 óta
bárkire is féltékeny lettem volna.
– Mi történt 1943-ban? – kíváncsiskodott Meredith.
– Nancy Sue Bakert választották Fell's Church Kis
Hercegnőjének, nem engem – felelte Mrs. Flowers. Mivel Meredith
tátott szájjal bámult rá, az asszony az égnek emelte a karját. –
Tudjátok, én is voltam ám egyszer gyerek. Rendkívül bájos voltam,
göndör fürtökkel, akár Shirley Temple, úgyhogy az édesanyám
szeretett fodros ruhákba öltöztetni és szépségversenyekre benevezni.
Stefan elhessegette lelki szemei elől a meghökkentő képet a
göndör fürtös, fodros ruhás Mrs. Flowersről, és a színes gyertyákkal
teli szatyorba túrva egy sötétkéket választott. Valamiért úgy érezte,
az a szín illik hozzá.
– A többieknek is kell gyertya – mondta. Megfontoltan egy
aranyszínűt választott Elenának és egy rózsaszínűt Bonnie-nak.
– Egyszerűen a hajszínük alapján választasz? – kérdezte Meredith.
– Tipikus pasi.
– De te is tudod, hogy ez a hozzájuk illő szín – vitatkozott Stefan.
– Egyébként is, Bonnie haja vörös, nem rózsaszín. Meredith
vonakodva bólintott.
– Végül is igaz. De Mattnek fehér kell.
– Tényleg? – kérdezte Stefan. Fogalma sem volt, milyen gyertyát
választott volna Mattnek. Ha lett volna amerikai zászlós mintázatú,
talán azt.
– Ő a legtisztább ember, akit ismerek – mondta Meredith halkan.
Alaric megemelte a szemöldökét, a lány pedig könyökkel oldalba
bökte. – Úgy értem, tiszta a lelke! Matt pontosan az, akinek látszik,
ízig-vérig jó és becsületes.
– Az igaz – mondta Stefan, és nem tett megjegyzést, mikor
Meredith egy sötétbarna gyertyát választott saját magának.
Alaric feltúrta a zacskót, és egy sötétzöld gyertyát választott, míg
Celia egy halvány levendulaszínűt. Ezután Mrs. Flowers visszavette
a gyertyás zacskót, és egy magas polcra rakta a garázsajtó közelében,
egy zsák föld meg egy régimódi petróleumlámpa közé.
Félkörbe ültek a garázs padlóján, az ábrán kívül, az üres belső kör
felé nézve, kezükben a meg nem gyújtott gyertyák. Az alvók
mögöttük feküdtek; Meredith a sajátja mellett Bonnie gyertyáját is a
kezében tartotta, Stefan fogta Elenáét, Alaric pedig Mattét.
– Most pedig bekenjük őket a vérünkkel – közölte Alaric. Mind
rámeredtek, mire védekezőn vállat vont. – Ezt írja a könyv.
Meredith elővett egy kis bicskát a zacskójából, megvágta az ujját,
és gyorsan, mintha a világ legtermészetesebb dolga lenne, végighúzta
véres ujját a gyertyán, majd egy kis üveg fertőtlenítőszerrel együtt
átadta a kést Alaricnek. Példáját szépen egymás után a többiek is
követték.
– Ez cseppet sem higiénikus – grimaszolt Celia, de ő is utánozta a
többieket.
A zárt helyiségben Stefan nagyon is érezte az emberi vér szagát.
Hiába evett éppen az előbb, szemfoga automatikusan kihegyesedett.
Meredith elkérte az alvók gyertyáit, fekvő barátaihoz lépett,
egyesével mindegyiküknek megvágta kicsit egy ujját, és a nekik
választott gyertyákra kente a vért. Meg sem moccantak. Miután
végzett, visszaadta a gyertyákat, majd visszaült a helyére.
Alaric elkezdte felolvasni latinul az igézet első szavait. Néhány
mondat után egy szónál elbizonytalanodott, és Stefan némán átvette
tőle a varázskönyvet. Gond nélkül folytatta ott, ahol Alaric
megtorpant. Folyékonyán olvasta a latin szöveget, a nyelv eszébe
juttatta évszázadokkal azelőtti, gyermekkori latinóráit, illetve azt az
időszakot, amelyet egy angol monostorban töltött vámpírlétével való
küszködése kezdetén.
Amikor eljött az ideje, csettintett, és Ereje hatására gyertyája
magától meggyulladt. Átadta Meredithnek, aki az ábra szélén a
garázs padlójára csöpögtetett egy kis olvadt viaszt, és beleállította a
gyertyát. A rituálé megfelelő pontjain egyesével meggyújtotta a
gyertyákat, Meredith pedig elhelyezte őket, míg végül színes
gyertyák kis sora égett bátran köztük és az ábra krétával rajzolt
körvonalai között.
Stefan folytatta a felolvasást. A könyv oldalai hirtelen
meglebbentek. Hűvös, természetellenes szél támadt a zárt garázsban,
és a gyertyák lángja vadul lobogni kezdett, majd kialudt. Két gyertya
eldőlt. Meredith hosszú haja az arcát csapkodta.
– Ilyennek nem lenne szabad történnie! – kiáltotta Alaric.
Stefan azonban csak hunyorgott a szemébe fújó szélben, és
folytatta a felolvasást.
*
A koromsötét és a kellemetlen, zuhanó érzés csak egy pillanatig
tartott, azután Elena a lábára huppanva földet ért, és előrebotladozott,
de a többiek kezét nem engedte el.
Félhomályos, nyolcszögletű helyiségbe kerültek, amelynek
minden falán ajtó nyílt. Az egyetlen bútor a helyiség közepén állt. Az
íróasztal mögött bronzbarna bőrű, jóképű, elképesztően izmos,
csupasz mellkasa vámpír üldögélt, hosszú haja csigákban omlott a
vállára.
Elena azonnal tudta, hol vannak.
 – Kijutottunk! – zihálta. – A Kapuban vagyunk!
Ságé talpra ugrott az asztal túloldalán, arcán szinte vicces
döbbenet ült.
– Elena?! – kiáltotta. – Bonnie? Matt? Mi történt? Quest-ce qui
arrive?
Elena általában örült, ha viszontláthatta Sage-et, mert mindig
kedves és segítőkész volt hozzá, most azonban el kellett jutnia
Damonhoz. Tudta is, hol lehet. Szinte hallotta, ahogy hívja.
Átmasírozott az üres helyiségen, szinte egy pillantást sem vetett a
meglepett kapuőrre, maga után húzta Mattét és Bonnie-t.
– Bocs, Ságé! – mondta, ahogy elért a kívánt ajtóhoz. – Meg kell
találnunk Damont.
– Damont? – kérdezte a vámpír. – Megint itt van? – Bementek az
ajtón, ügyet sem vetettek a kiabálására: – Állj! Arretez-vous!
Becsukódott mögöttük az ajtó, és egy hamuval borított tájon
találták magukat. Semmi sem nőtt itt, nem akadt tájékozódási pont. A
könyörtelen szél állandóan változó dombokat és völgyeket alakított a
fekete porból. A szemük láttára kapott bele egy halom lazább felső
rétegébe, és felhőként repítette szét, mielőtt visszahullott volna a
földre egy új alakzatban. A lazább réteg alatt vizes, sáros hamu
posványait látták. Egy hamuval borított víztócsa volt a közelben.
Nem látszott más, csak hamu és sár, illetve itt-ott megperzselődött,
elszenesedett fadarabok.
A borongós égbolton egy hatalmas bolygó és két óriási hold
látszott, az egyik kékesfehér, a másik ezüstszínű.
– Hol vagyunk? – bámult fel Matt az égboltra.
 – Egy olyan világon, illetve egész pontosan holdon, amelyre
egykor egyetlen óriási fa vetett árnyékot – mondta Elena, miközben
határozott léptekkel haladt előre. – Amíg el nem pusztítottam. Itt halt
meg Damon.
Inkább érezte, mint látta, hogy Matt és Bonnie pillantást váltanak.
– De, ööö, aztán visszajött, nem? Láttad Fell's Churchben a
minap, nem? – kérdezte Matt tétován. – Miért vagyunk most itt?
– Tudom, hogy Damon közel van – mondta Elena türelmetlenül. –
Érzem őt. Visszatért ide. Talán itt kezdte keresni a fantomot.
Továbbmentek. Hamarosan már nem is gyalogoltak, hanem
átgázolni próbáltak a fekete hamun, amely undorító, vastag
csomókban ragadt a lábukra. A hamu alatti sár a cipőjükre tapadt,
minden egyes léptüknél cuppanós hanggal eresztette el őket.
Elena érezte, hogy már majdnem célhoz értek. Gyorsított, így a
másik kettőnek is szaporáznia kellett a lépteit, mert még mindig
fogták egymás kezét. A hamu egyre vastagabb és mélyebb lett, mert
közeledtek ahhoz a helyhez, ahol azelőtt a fa törzse állt, vagyis ennek
a világnak a közepéhez. Elena emlékezett a törzs felrobbanására:
mint rakéta repült a levegőbe, de mire felért volna, szét is mállott.
Damon teste alatta feküdt, és teljesen beborította a lehulló hamu.
Elena megállt. Mindent vastag, kavargó hamuréteg borított, egyes
helyeken mintha a derekáig ért volna. Úgy vélte, meg tudja találni,
hol ébredt fel Damon: a hamurétegben egy helyen lyuk tátongott,
mintha valaki kiásta volna magát az egyik nagyobb halom alól. De
senki más nem volt ott, csak ők. Hamufelhőt kavart a hideg szél, és
Bonnie felköhögött. Elena térdig süllyedt a hideg, ragadós hamuba,
elengedte barátnője kezét, és maga köré fonta a karját.
– Nincs itt – mondta elképedve. – Biztos voltam benne, hogy itt
lesz.
– Ezek szerint valahol máshol van – vonta le Matt a logikus
következtetést. – Nyilván a fantommal küzd valahol, ahogy mondtad.
Jó nagy hely ez a Sötét Dimenzió.
Bonnie reszketett, közelebb húzódott Matthez, barna szeme
elkerekedett, szenvedés sugárzott belőle, akár egy éhes kölyökkutya
tekintetéből.
– Most már hazamehetünk, ugye? Légyszi! Ságé vissza tud
küldeni minket, nem?
– Egyszerűen nem értem – mondta Elena, és az üres helyre
bámult, ahol azelőtt a fa óriási törzse állt. – Tudtam, hogy Damon itt
van. Szinte hallottam, ahogy szólongat.
Ebben a pillanatban mély, dallamos nevetés törte meg a csendet.
Szépen hangzott, mégis volt benne valami dermesztő és idegen,
Elena bele is borzongott.
– Elena – suttogta Bonnie elkerekedett szemmel. – Ezt a hangot
hallottam, mielőtt elragadott a köd!
Hátrafordultak.
Egy nő állt mögöttük. Illetve egy nőies lény, helyesbített magában
Elena gyorsan. Nem ember, annyi bizonyos. És akár a nevetése,
maga a nőies lény is gyönyörű, ám félelmetes volt. Hatalmasra nőtt,
majdnem másfélszer akkorára, mint egy ember, mégis tökéletesen
arányosnak tűnt, kék-zöld alakja pedig mintha jégből és ködből lett
volna; szeme kristálytisztán, némi halványzöld árnyalattal ragyogott,
akár egy gleccser. Ahogy figyelték, szilárd, jegesen áttetsző csípője
és lába megváltozott, elmosódott, ködgomolyaggá változott.
Hosszú, hullámos, kékeszöld haja lebegett mögötte a levegőben,
akár egy felkavarodó felhő. Elenára mosolygott, éles fogai ezüstös
jégcsapként csillogtak. A mellkasában viszont látszott valami, ami
nem jégből volt: valami szilárd, kerek és mélyvörös.
Elena mindezt egy pillantással mérte fel, mielőtt figyelmét
teljesen magára nem vonta, amit a jégasszony kinyújtott kézzel
lógatott.
– Damon! – zihálta.
A jégasszony könnyedén tartotta Damont a nyakánál fogva, ügyet
sem vetett a küszködésére, ahogy a levegőben lógott. Olyan
könnyedén fogta, mintha csak egy játékszer lett volna. A feketébe
öltözött vámpír a lábát lóbálta, hogy oldalba rúgja, de lába
egyszerűen áthatolt a ködön.
– Elena – hörögte Damon elfulladt, vékony hangon.
A jégasszony – a fantom – oldalra hajtotta a fejét, Damonra
nézett, és egy kicsit még jobban megszorította a nyakát.
– Nekem nem kell lélegeznem, te... idióta fantom! – lihegte a
vámpír dacosan.
A fantom mosolya még szélesebb lett, és édes, hűvös hangon, akár
a kristályok csengése, azt felelte:
– De a fejedet le tudom tépni, nem? Az is tökéletesen megfelel. –
Kissé megrázta Damont, majd Elenára, Bonnie-ra és Mattre
fordította a mosolyát. Elena ösztönösen hátralépett, amikor a
gleccsernél fagyosabb pillantás őrá siklott.
– Üdv, Elena! – köszöntötte szívélyesen a fantom, mintha régi
ismerősök lennének. – Annyira üdítően hatottatok rám a. barátaiddal,
a buta féltékenykedéseitekkel. Mindegyikőtöknek megvan a saját
egyedi vágya. Jó sok bajotok van, nem igaz? Évezredek óta nem
lakmározhattam be így. – Töprengő arckifejezést öltött, és elkezdte
fel-le rázni Damont. A férfi torkából fulladozó hangok törtek fel, a
könnye is kicsordult fájdalmában.
– De jobb lett volna, ha ott maradtok, ahová raktalak titeket –
folytatta a fantom kissé hűvösebb hangon, és könnyedén meglóbálta
Damont a levegőben. A férfi zihált, és a fantom óriási kezét rángatta.
Igaz egyáltalán, hogy nem muszáj lélegeznie? Elena nem volt biztos
benne. Damonra jellemző lett volna, hogy hazudjon erről, ha jó oka
van rá, illetve ha csak annyi a célja, hogy bosszantsa az ellenfelét.
– Engedd el! – rivallt rá Elena.
A fantom ismét felnevetett, őszinte derűvel.
– Vedd el, ha bírod, kislány! – Még jobban szorította Damon
nyakát, és a vámpír megremegett. Aztán kifordult a szeme, aminek
Elena így már csak az ijesztő, vörös erezetes fehérjét látta. Ernyedten
lógott a fantom kezében.
 32.

att elszörnyedve nézte, ahogy a fantom rongybabaként

rázza Damont.
Elena megperdült, hogy Matt és Bonnie szemébe nézzen.
– Meg kell mentenünk Damont! – suttogta, arcán heves elszántság
ült, és azonnal futásnak eredt, átgázolva a hamuhalmokon.
Matt úgy vélte, hogy ha Damon, a maga vámpírerejével és több
évszázados harcművészeti gyakorlatával abszolút tehetetlen a
fantommal szemben – és ahogy az most fel-alá rángatta, tényleg
valószínűnek tűnt, hogy menten letépi a fejét –, akkor neki, Bonnie-
nak meg Elenának szemernyi esélyük sincs, hogy kirángassák a
fantom karmai közül. Az egyetlen kérdés inkább az, vajon a lény
őket hármukat is megöli-e.
És igazság szerint Matt nem is bírta Damont, a legkevésbé sem.
Jó, Damon segített megmenteni Fell's Churchöt Katherine-től és
Klaustól meg a kicune démonoktól, de akkor is gyilkos, gúnyos,
megátalkodott, arcátlan, arrogáns, undok, általában durva vámpír
volt. Damon hosszú élete során kétségkívül több embernek ártott,
mint ahánynak segített, még akkor is, ha nagylelkűen beleszámoljuk
Fell's Church minden egyes lakosát, mint ahányat megmentett. És
Mattét „Kuss"-nak csúfolta, mintha a rendes nevét nem bírta volna
megjegyezni, a fiú ezt iszonyúan dühítőnek találta. Damonnak
pontosan ez volt a célja.
 De Elena szerette Damont. Valamiért. Matt gyanította, hogy talán
ugyanabból a megmagyarázhatatlan okból, amiért az átlagos
lányoknak tetszenek az átlagos idősebb rosszfiúk. Hamisítatlan
jófiúként Matt sosem értette, mi lehet abban vonzó.
Eíena viszont nagyon is.
És Damon tagja volt a csapatuknak, szegről-végről, és az ember
nem hagyja, hogy a csapattársát lefejezze egy démoni jégasszony egy
másik dimenzió hamuval borított holdján. Vagy legalábbis megtesz
minden tőle telhetőt, hogy megakadályozza.
Még akkor is, ha ki nem állhatja azt a bizonyos csapattársat.
Matt Elena után szaladt, Bonnie a nyomában. Amikor a
fantomhoz értek, Elena már a Damon torkát szorongató fagyos kék
kezet kaparta, megpróbálta felfeszíteni az ujjakat, hogy a sajátjai
beférjenek alá. A fantom szinte ügyet sem vetett rá. Matt magában
felsóhajtott, annyira reménytelen volt az egész, majd teljes erőből a
fantom gyomorszája felé lendítette az öklét.
Azonban mielőtt megüthette volna, a célpontja jégből gomolygó,
megfoghatatlan köddé változott, így ökle egyszerűen áthatolt a
fantomon. Matt elvesztette az egyensúlyát, és botladozva előreesett a
fantom ködös testébe.
Mintha jéghideg csatornába zuhant volna. Dermesztő fagy és
borzalmas, undorító bűz csapta meg. Kikecmergett a ködből,
émelygett és remegett, de talpra állt. Szédelegve pislogott körbe.
Elena még mindig a jeges ujjaiba kapaszkodott, kaparta és
rángatta őket, a fantom pedig derűs mosollyal figyelte, a legkevésbé
sem aggasztotta vagy zavarta a lány erőlködése. Aztán egy olyan
gyors mozdulattal, hogy Matt csak egy kékeszöld foltot látott, a
levegőbe lökte Elenát, aki kézzel-lábbal hadonászva egy
hamukupacra esett. Azonnal talpra kászálódott, a homlokáról
csörgött a vér, vörös csíkokat húzott a bőrét borító hamuba.
Bonnie is próbálkozott: a fantom mögé került, és ütlegelte-
rugdalta. Lába és ökle leginkább csak a fantom ködébe hatolt
hasztalanul, de időnként sikerült a szilárd jeget eltalálnia. Azonban
még ezek a csapások is teljesen hatástalannak tűntek: Matt nem volt
benne biztos, hogy a fantom egyáltalán észrevette-e Bonnie
támadását.
Damon arcán és nyakán kidagadtak az erek, ahogy ernyedten
lógott a fantom kezében. Nyaka falfehér volt. Természetfeletti erő
meg több évszázadnyi vámpírlét ide vagy oda, Damon igencsak rossz
bőrben volt. Matt fohászt rebegett akármelyik szentnek, aki a
reménytelen vállalkozásba vágókat pártfogolja, és ismét belevetette
magát a küzdelembe.
*
Csak feketeséget érzékelt. Aztán fájdalmat, majd vöröses lett a
feketeség, végül kitisztult, és Damon visszanyerte a látását.
A fantom – az a ribanc – a nyakát szorongatta, és olyan, de olyan
hideg volt a keze, hogy marta Damon bőrét, ahol csak hozzáért. A
vámpír meg sem tudott mozdulni.
Észrevette azonban, hogy Elena alatta áll. A szépséges lányt hamu
borította, vér folyt az arcán, vicsorgott, tekintete villámokat szórt:
olyan volt, akár egy harcos istennő. Damon szívét szerelem és
félelem öntötte el. A bátor kis vörösbegy és Kuss, a kissrác is
küzdöttek Elena oldalán.
Ne! – akarta mondani. Kérlek, ne próbáljatok megmenteni!
Fussatok! Elena, tűnj el innen!
De nem tudott mozdulni, nem tudott szólni.
Ekkor megmozdult a fantom, és Elena Damon szeme láttára
abbahagyta a küzdelmet, a hasára szorította a kezét, fájdalmasan
grimaszolt. Matt és Bonnie is magukhoz kaptak, arcuk sápadtan
eltorzult, szájuk üvöltésre nyílt. Bonnie jajveszékelve összeesett.
Jaj, ne! – gondolta Damon, ahogy beléhasított a rémület. Elenát
ne! A vörösbegyet ne! Miattam fölösleges!
Hirtelen szélroham támadt, és kitépte őt a fantom szorításából.
Zúgott a füle, csípett a szeme. Körülnézett: Bonnie és Elena hosszú
haja vadul lobogott a szélben; Matt a karjával kalimpált; a fantom
jeges-zöldes arcán most az egyszer félelem tükröződött, nem gúny.
Forgószél – gondolta Damon homályosan, aztán rádöbbent:
Kapu! Felfelé lökődött, vissza a feketeségbe.
A szél fülsiketítőén süvöltőit, és Stefannak kiabálnia kellett, hogy
a saját hangját hallja. Két kézzel szorította a könyvet, alig bírta
magánál tartani, mintha egy eleven, erős lény tudatosan ki akarta
volna rángatni a markából.
– Mihi adi! Te voco! Necesse est tibi parrere! – kántálta Stefan. –
Jöjj hozzám! Megidézlek! Engedelmeskedned kell!
Ezzel véget ért a latin szöveg, a megigéző varázslat. Most
következett az elűző bűbáj, azonban a fantomnak is jelen kellett
lennie, hogy az hasson.
 A garázsban tomboló szélvihar még erősebb lett. Odakint dörgött
az ég.
Stefan a sötét garázsban a legbelső kört nézte, de semmi sem
jelent meg benne. A természetellenes szél kezdett elülni. Pánik
öntötte el a szívét. Kudarcot vallottak? Idegesen Alaricre és
Meredithre pillantott, majd Mrs. Flowersre, de egyikük sem őt nézte,
mindannyian a kört bámulták.
Stefan is visszanézett a körre, kitartóan reménykedett. De a
körben semmi sem volt.
Várjunk csak!
Valami aprót mozdult, a kör legközepén, kékeszöld fény villant,
és hűvös áradt belőle. Nem hasonlított a garázson átsöprő, hideg
szélre, inkább olyan volt, mint egy jeges lehelet, mintha valami
lélegzett volna, lassan és egyenletesen. Dermesztő hideg lehelet áradt
abból az egy pontból.
A fény megnőtt, erősebb lett, színe elsötétedett, majd hirtelen
megváltozott az alaktalan ragyogás, amit Stefan látott, eltűnt, egy nő
állt a helyén. Egy jeges, ködös, óriási asszony, színe a kék és zöld
különböző árnyalataiban játszott. Mellkasában sötétvörös rózsa,
szára csupa tövis.
Meredith és Celia felhördültek. Mrs. Flowers nyugodtan nézte,
Alaricnek viszont leesett az álla.
Biztosan ez a féltékenység-fantom. Stefan mindig is azt hitte, a
féltékenység égetően forró. Tüzes csókok, tüzes harag. De a
féltékenység összetevői, a düh, a vágy, az irigység mind lehet fagyos
is, így kétsége sem volt afelől, hogy a megfelelő fantomot idézték
meg.
Stefan tehát sok mindent észrevett a fantomon, de a másodperc
törtrészével később el is felejtette az egészet, mert nem csak a
jégasszony jelent meg a kör közepén.
Három zavarodott, könnyező, tántorgó, hamuval és sárral borított
ember is feltűnt a körben.
A gyönyörű, elegáns Elena csupa piszok volt, aranyhaja gubancos
és csapzott, az arcán csíkokban csordogált le a vér. A törékeny kis
Bonnie-nak hullott a könnye, falfehér volt, de dühödt arckifejezéssel
rugdosta és püfölte a fantomot. És az igazi amerikai jófiú, a mindig
megbízható Matt poros és zilált volt, furcsán üres tekintettel nézett
körbe, mintha egyszerűen várná, hogy kiderüljön, milyen pokolba
csöppent ezúttal.
Aztán megjelent még valaki, egy negyedik, szintén támolygó és
ziháló alak, ő tűnt fel utoljára. Stefan egy pillanatra nem ismerte
meg: nem ismerhette meg, hiszen tudomása szerint ez a személy már
nem létezett. Inkább úgy érezte, csak egy idegen, aki kísértetiesen
emlékezteti valakire. Az idegen védekezőén a nyakához kapta a
kezét, és kinézett a körön kívülre, egyenesen Stefanra. Véres, dagadt
ajka és monoklis szeme dacára egy ragyogó mosolyt igyekezett
villantani, mire Stefan agya működésbe lépett, és hirtelen összeállt a
kép. Damon.
Stefan úgy meghökkent, hogy egy pillanatra azt sem tudta, mit
erezzen. Aztán mélyen legbelül lassan szétáradt a melengető
felismerés, hogy a bátyja visszatért. Visszakapta furcsa története
utolsó darabkáját. Végre nem volt egyedül. Stefan elakadó lélegzettel
tett egy lépést előre, az ábra széléhez.
– Damon? – kérdezte halkan, bámulva.
A féltékenység-fantom feléje kapta a fejét, és Stefan megdermedt
kifejezéstelen, fagyos pillantásától.
– Tudod, Damon már rég visszatért – közölte társalgó
hangnemben, és hangjától Stefan úgy elhűlt, mintha jeges vízzel
öntötték volna arcon. – Csak nem akarta, hogy tudd, mert így nem
kellett osztoznia Elenán. A közeledben bujkált, lesben állt,
szórakozott veled, mint mindig.
A féltékenység fantomja kétségkívül női alakot öltött, és hűvös
társalgási hangneme arra a hangra emlékeztette Stefant, amely néha a
lelke mélyéből szólt hozzá., kimondva legsötétebb,
legszégyenletesebb gondolatait. Hallották ezt egyáltalán a többiek?
Vagy egyenesen az ő fejébe beszélt?
Összeszedte a bátorságát, és sietve körbepillantott. Mindenki –
Meredith, Celia, Alaric, Mrs. Flowers – szobormereven állt, a
megtestesült Féltékenységet bámulták. Mögöttük üresen hevertek a
hevenyészett fekvőhelyek. Amikor a három alvó lelke megjelent a
körben a fantommal, nyilván egyenesen a testükbe tértek vissza, így
fizikai valójukban álltak a legbelső körben.
– Elenát bezzeg felkereste – gúnyolta a fantom. – Azért titkolta
előtted a feltámadását, hogy meg tudja hódítani. Damont egy
pillanatig se izgatta, hogy te hogy érzed magad a halála miatt. És
mialatt te nagyban gyászoltad Damont, ő vígan Elena szobájába járt.
Stefan hátrahőkölt.
 – Mindig arra fáj a foga, ami a tiéd, ezt te is tudod – folytatta a
fantom, és átlátszó ajka mosolyra húzódott. – Már halandó
korotokban is így volt. Nem emlékszel, hogy hazajött az egyetemről,
és elorozta Katherine-t? Minden csáberejét latba vetette nála, csak
mert tudta, hogy te szerelmes vagy abba a lányba. Még az
apróságokkal is ugyanez ment: ha volt egy játékszered, elvette. Ha
akartál egy lovat, meglovagolta. Ha kettőtök között volt egy darab
hús a tálon, elvette, még akkor is, ha nem volt éhes, csak hogy ne te
kapd meg.
Stefan lassan csóválta a fejét, megint lassúnak érezte magát,
mintha már megint lemaradt volna a fontos pillanatról. Damon bejárt
Elenához? Miközben Stefan a lány vállán sírt halott bátyja miatt,
Elena végig tudta, hogy Damon életben van?
– De azt hitted, Elenában bízhatsz, nem igaz, Stefan? – Elena
Stefan felé fordult, arca elsápadt a hamuréteg alatt, ahogy rámeredt.
Láthatóan aggódott, és mintha émelygett volna.
– Nem, Stefan... – kezdte Elena, de a fantom sietve folytatta,
duruzsolta a mérgező szavakat. Stefan tudta, mit művel a lény,
felfogta, mi a célja. Mégis azt vette észre magán, hogy bólogat,
egyetért, lassan gyűlik benne az izzó harag, hiába küzdött ellene
racionálisabb énje.
– Elena eltitkolta ezt előtted, Stefan. Tudta, hogy szenvedsz, és
hogy enyhíthetné a fájdalmad, ha elárulná, hogy Damon életben van,
mégis hallgatott róla, mert Damon erre kérte, és amit Damon akart,
az fontosabb volt, mint hogy segítsen rajtad. Elena kezdettől fogva
mindkét Salvatore fivért akarta. Tulajdonképpen vicces, Stefan, hogy
az imádott nő sosem elégszik meg veled. Nem ez az első alkalom,
hogy Elena Damont választja helyetted, igaz?
Elena a fejét rázta, Stefant azonban szinte elvakította a benne
felgyülemlett harag és gyötrelem.
– Titkok és hazugságok! – folytatta a fantom vidáman, fagyosan
csengő kacajjal. – A butus Stefan Salvatore mindig le van maradva
pár lépéssel. Végig tudtad, hogy Elena és Damon kihagytak
valamiből, de eszedbe se jutott, hogy a szerelmed elárulna a
bátyádért.
Damon mintha magához tért volna a kábulatból, mintha most
először hallotta volna meg a fantomot. Összevonta a szemöldökét, és
lassan elfordította a fejét, hogy a lényre bámuljon.
Kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, ám Stefan abban a
pillanatban elvesztette az önuralmát. Mielőtt Damon tagadni vagy
gúnyolódni kezdhetett volna, az öccse dühös ordítással előrevetette
magát, egyenesen a krétaábrán keresztül. Olyan gyorsan, hogy az
emberi szem nem is tudta követni, Stefan kilódította Damont a
körből, és a garázs túlsó falához vágta.
 33.

e! – sikoltotta Elena. – Stefan! Ne csináld! Megölöd!

Amint kimondta, rádöbbent, hogy Stefannak talán pontosan
Damon megölése a célja. Foggal-körömmel esett neki Damonnak,
nem ütlegelte, hanem vadállatiasan karmolta és harapta. Elszánt
ragadozóként hajolt a bátyja fölé, szemfoga kihegyesedett, arcát
eltorzította embertelenül dühös vicsorgása: ennyire soha azelőtt nem
tűnt még vérszomjas vámpírnak.
És ahogy Elena figyelte őket, az a meggyőző, dermesztő hang
egyre csak folytatta, azt mondta Stefannak, hogy mindent el fog
veszíteni, ahogy eddig is. Hogy Damon mindent elvesz tőle, aztán
könnyelműen, kegyetlenül félredobja, mert csak tönkre akar tenni
bármit, ami Stefané.
Elena megfordult, és mivel mindennél jobban rettegett, hogy mit
művel Stefan Damonnal, a fantomtól már nem is félt, így belevágta
az öklét. Egy pillanattal később Matt és Bonnie követték a példáját.
Ahogy azelőtt, kezük leginkább csak a fantom ködébe süllyedt.
De a fantom mellkasa szilárd volt, így Elena arra összpontosította a
dühét, és minden erejével püfölte a kemény jeget.
A lény jeges mellkasában egy mélyvörösen izzó rózsa díszelgett.
Gyönyörű virág volt, ám halálosnak tűnt, a színe Elenát a mérgezett
vérre emlékeztette. Tövises szára mintha megdagadt volna,
vastagabb volt, mint egy normális virágé. Ahogy Elena bámulta, a
rózsa egyre jobban izzott, szirmai kinyíltak, virágzása teljébe került.
Vajon ez a szíve?- tűnődött Elena. Stefan féltékenysége táplálja?
Ismét a fantom mellkasának vágta az öklét, közvetlenül a rózsa fölé,
és a fantom egy pillanatra ránézett.
– Elég! – kiáltott fel Elena hevesen. – Hagyd békén Stefant!
A fantom alaposan megnézte magának, mosolya szélesebb lett,
üvegszerű fogai élesen csillogtak ködös ajkai mögött. Elena úgy
látta, mintha gleccserszerű tekintete őszintén felcsillant volna, és
megdermedt.
A fantom ismét Stefanra meg Damonra figyelt, és bár Elena nem
hitte volna, hogy ez lehetséges, a helyzet még rosszabbra fordult.
– Damon! – szólt a fantom mély hangon. A vámpír addig
ernyedten és kimerültén, szorosan lehunyt szemmel hevert,
tehetetlenül tűrte Stefan rohamát, az arcát eltakarta, de nem vette fel
a harcot. A fantom szavára kinyitotta a szemét.
– Damon! – ismételte a fantom csillogó szemmel. – Mi jogon
támad téged Stefan? Bármit is próbáltál elvenni tőle, csak az ellen
küzdöttél, ami tény: Stefan megkap mindent – atyátok szeretetét, a
lányokat, akiket akartál –, neked meg semmi se jut. Stefan egy ál-
szent kiskölyök, egy saját magát ki nem állható nyápic, mégis ő kap
meg mindent.
Damon szeme elkerekedett, ahogy saját legbenső sirámait hallotta
a fantom szájából, és eltorzult az arca. Stefan még mindig karmolta
és harapta, de egy kicsit hátrahőkölt, ahogy Damon mozgásba
lendült: elkapta az öccse karját, és megrántotta. Elena elszörnyedve
rezzent össze, ahogy valahol Stefan karjában vagy vállában nagy
reccsenéssel eltört egy csont.
 Stefan nem adta fel, csak az arca torzult el; ismét Damonra vetette
magát, sérült karja kicsavarodva lógott. Elena kábultan vette észre,
hogy Damon erősebb bár, de kimerült; így biztosan nem sokáig
őrizheti meg a fölényét. Egyelőre méltó ellenfelei voltak egymásnak.
Mindkettőjükben tombolt a harag, teljesen belevetették magukat a
harcba. Az egyik vadállatiasan, fenyegetőn acsargott, a másik
zihálva, elvetemültén felnevetett, és Elena rémülten jött rá, hogy
fogalma sincs, melyik hangot adta az egyik, és melyiket a másik.
A fantom élvezettel sziszegett. Elena elhátrált tőle, és a szeme
sarkából látta, hogy Bonnie és Matt is hátralép.
– Ne maszatoljátok el a vonalakat! – kiáltotta Alaric a... hol is
voltak most pontosan? Ja, igen, Mrs. Flowers garázsában... a garázs
túloldaláról. Kétségbeesés csendült ki a hangjából, mintha már jó
ideje hiába kiabált volna. Elena végig hallott valami háttérzajt, de
mostanáig egy pillanata sem volt, hogy odafigyeljen rá. – Elena!
Bonnie! Matt! Ne maszatoljátok el a vonalakat! – kiáltotta Alaric
ismét. – Kijöhettek, de óvatosan lépjétek át a vonalakat!
Elena lenézett. A garázs padlójára egy színes vonalakból álló,
bonyolult mintát rajzoltak krétával, és ő, Bonnie, Matt meg a fantom
az ábra legbelső körében álltak.
Elsőként Bonnie értette meg, mire gondol Alaric.
– Gyertek! – motyogta, és megrántotta Elena meg Matt karját.
Aztán óvatosan, kecsesen, de gyorsan átszelte az ábrát, el a
fantomtól, a barátaik felé. Matt követte. Az egyik részen fél lábra
kellett állnia, és a másikkal előrenyújtózkodnia, de egy pillanatra
megingott, és majdnem elmaszatolt egy kék krétavonalat. De
visszanyerte az egyensúlyát, és tovább lépkedett kifelé.
Elenának, aki még mindig Damon és Stefan elszánt birkózását
nézte, beletelt még néhány másodpercébe, mire rájött, hogy neki is
meg kell mozdulnia. Majdnem el is késett. Épp kilépni készült a
belső körből, mikor a fantom rászegezte kifejezéstelen tekintetét.
Elena menekült, olyan gyorsan ugrott ki a körből, hogy kis híján
végigcsúszott az ábrán. A fantom utánakapott, de a keze nem tudott
áthatolni a levegőn a krétavonal fölött, és csalódottan felmordult.
Alaric remegő kézzel söpörte félre a szemébe lógó borzas haját.
– Nem voltam biztos benne, hogy sikerül-e csapdába ejteni a
körrel – vallotta be –, de úgy tűnik, bevált. Elena, gyere ide, de légy
óvatos, figyelj, hova lépsz! – Matt és Bonnie már elértek a garázs
túlsó falához, némi távolságra onnan, ahol Stefan és Damon
verekedtek. Meredith átölelte a barátait, Matt vállára hajtotta a fejét,
az oldalához szorította Bonnie-t, akinek szeme elkerekedett, akár egy
rémült kiscicáé.
Elena lenézett a padlóra rajzolt bonyolult ábrára, és óvatosan
lépkedni kezdett a vonalak között, de nem a barátai felé indult,
hanem a viaskodó vámpírok irányába.
– Elena! Ne! Erre gyere! – kiáltotta Alaric, a lány azonban ügyet
sem vetett rá. Muszáj volt elérnie Damonhoz és Stefanhoz.
– Elég! – mondta félig zokogva, miután elért hozzájuk. – Damon,
Stefan, hagyjátok abba, kérlek! A fantom miatt csináljátok. Igazából
nem akarjátok bántani egymást. Nem akarjátok! Hagyjátok abba,
kérlek!
 Egyikük sem figyelt rá. Még abban sem volt biztos, hogy
meghallották. Már szinte mozdulatlanok voltak, feszülő izmokkal
kapaszkodtak egymásba, ahogy egyszerre próbáltak támadni és
védekezni. Lassan, Elena szeme láttára, Damon kezdte legyűrni
Stefant, fokozatosan félrelökte az öccse karját, és a nyaka felé hajolt,
kivillant fehér szemfoga.
– Damon! Ne! – sikoltotta Elena. Kinyújtotta a kezét, és
megragadta Damon karját, hogy lerántsa Stefanról. Damon rá se
nézett, szenvtelenül, nagy erővel félrelökte, és a lány a levegőben
találta magát.
Nagyot esett a hátára, majd egy darabig csúszott a földön. A
becsapódás fájt: összekoccant a fogsora, bevágta a fejét a
cementpadlóba, fehér villanások játszottak a szeme előtt a kíntól.
Éppen feltápászkodott, amikor látta, hogy Damon legyűri Stefan
végső ellenállását, és az öccse nyakába mélyeszti a fogát.
– Ne! – sikoltotta ismét. – Damon, ne!
– Elena, vigyázz! – kiabálta Alaric. – Még az ábrán vagy! Kérlek,
mindegy, mit csinálsz, el ne maszatolj több vonalat!
Elena körülnézett. A földet érésnél több krétavonalon is
átcsúszott, így elmaszatolódott színfoltok vették körül. Megdermedt
félelmében, és visszanyelt egy nyöszörgést. Elszabadult a fantom?
Csak nem elszabadította?
Összeszedte magát, és a belső kör felé fordult.
A fantom hosszú karjával hadonászott, körbetapogatta az őt
csapdába ejtő kör láthatatlan falát. Elena figyelte, ahogy a lény
elhúzza a száját az erőlködéstől, majd talál egy megfelelő pontot, és
két kézzel megnyomja.
A helyiségben vibrált a levegő.
A fantomnak azonban nem sikerült átjutnia a falon, és néhány
másodperccel később nem is nyomta tovább, csak sziszegett
csalódottságában.
Aztán Elenára esett a pillantása, és ismét elmosolyodott.
–  Ó, Elena! – mondta halkan, hamis szánalommal. – A szépséges
lány, akit mindenki akar, akiért verekszenek a fiúk. Milyen nehéz
neked! – Megváltozott a hangja, keserűvé és gúnyossá torzult. – De
igazából nem rád gondolnak, ugye? Mindkettőt akarod, de egyiknek
sem te vagy az igazi. Tudod, miért vonzódnak hozzád. Katherine
miatt. Minden Katherine-ről szól. Azért akarnak, mert ránézésre
hasonlítasz rá, de te nem vagy olyan, mint ő. A lány, akit szerettek,
édes volt, kedves, gyengéd. Ártatlan volt, az események és a fivérek
vágyainak áldozata. Valójában egy kicsit sem hasonlítasz rá. Tudod,
erre ők is rá fognak jönni. Amint a halandó tested megváltozik,
márpedig meg fog. Ők örökre ugyanilyenek lesznek, de te
mindennap változol és öregszel; néhány éven belül sokkal
idősebbnek fogsz tűnni náluk... és akkor rá fognak jönni, hogy
egyáltalán nem is szeretnek. Nem vagy Katherine, és soha nem is
leszel ő. Elena szeme könnybe lábadt.
– Katherine egy szörnyeteg volt – nyögte ki.
– Katherine szörnyeteg lett. Eredetileg kedves fiatal lány volt –
helyesbített a fantom. – Damon és Stefan tették tönkre. Ahogy téged
is tönkre fognak tenni. Soha többé nem fogsz normális életet élni.
Nem vagy olyan, mint Meredith vagy Bonnie vagy Celia. Nekik
esélyük lesz a normális életre, amint készen állnak rá, pedig
belerángattad őket a csatáidba. De te, te sosem leszel normális. És
ugye tudod, hogy ez kinek a hibája?
Elena gondolkodás nélkül Damonra és Stefanra nézett, épp amikor
Stefannak sikerült ellöknie magától a bátyját. Damon
hátratántorodott, a garázs falánál meghúzódó embercsapat felé. Vér
folyt a szájából, ahogy a Stefan nyakán lévő borzalmas sérülésből is.
– Megpecsételték a sorsodat, ahogy azét is, akit tényleg szerettek
– szólt a fantom halkan.
Elena talpra kecmergett, dübörgőit a szíve, elöntötte a gyötrelem
és a harag.
– Elena, ne! – kiáltotta egy erőteljes alt hang, olyan parancsolóan
zengett, hogy Elena elfordult Damontól meg Stefantól, és pislogva,
mint aki álomból ébredt, kinézett az ábrából a többiek felé.
Mrs. Flowers a krétavonalak határán állt, lábát megvetve, csípőre
tett kézzel. Elhúzta a száját, de tekintete tiszta volt és megfontolt.
Elena szemébe nézett, ettől a lány nyugodtabbnak és erősebbnek
érezte magát. Az asszony ekkor a többiekre pillantott, akik köréje
gyűltek.
– Most rögtön végre kell hajtanunk az elűző bűbájt! – jelentette ki.
– Mielőtt a fantomnak sikerül mindannyiunkat elpusztítania. Elena!
Hallod?
A lányban feléledt az akaraterő, bólintott, és elindult, hogy
csatlakozzon a csapathoz.
 Mrs. Flowers erősen összecsapta a tenyerét, és a levegő ismét
vibrálni kezdett. A fantom hangja elcsuklott, a lény felvisított
dühében, tovább nyomta maga körül a levegőt, de keze hamarabb
ütközött ellenállásba: láthatatlan börtöne összébb zsugorodott.
Meredith sietve matatott a garázsajtó melletti magas polcon,
végigtapogatott különféle holmikat, de hiába. Hova tette Mrs.
Flowers a gyertyákat? Ecset: nem. Zseblámpa: nem. Ősrégi rovarirtó:
nem. Zsák föld: nem. Valami fura fém izé, amiről érintés alapján
nem tudta megmondani, mi lehet: nem. Egy zacskó gyertya: igen!
– Megvan! – szólt, és levette a szatyrot, amivel nagyjából egy
évtizednyi port söpört le a polcról a saját fejére. – Fúj! – köpködött.
Meredith úgy vélte, a helyzet komolyságát jelzi, hogy Bonnie meg
Elena ránéztek, és látták, hogy fejét-vállát vastag porréteg meg
pókháló borítja, de se nem kuncogtak, se nem jöttek lesöpörni róla.
Mindannyiuknak volt nagyobb baja is, mint egy kis piszok.
– Na jó! – mondta Meredith. – Először is ki kell találnunk, milyen
színű gyertyát válasszunk Damonnak. – Mrs. Flowers mutatott rá,
hogy nyilvánvalóan Damonra is hatott a féltékenység-fantom, így
neki is részt kell vennie az elűzési rituáléban, hogy az hatásos legyen.
Ahogy elnézte a vámpírfivéreket, akik továbbra is egymást
igyekeztek darabokra szaggatni, Meredith határozottan kételkedett
benne, hogy Damon részt fog venni a rituáléban. Ahogy Stefan
részvételében se nagyon bízott. Mindketten egyedül arra
koncentráltak, hogy a lehető legtöbb kárt tegyék a másikban. De
akkor is be kell vonniuk valahogy a két vámpírt, hogy hasson a
bűbáj.
 Valamit majdcsak kitalálnak.
Meredith azon kapta magát, hogy higgadtan tanakszik, vajon ha
Damon és Stefan mindketten meghalnak, nyugodtan kihagyhatják-e
őket a rituáléból. Akkor a többiek le tudnák győzni a fantomot? És ha
nem ölik meg egymást, hanem egyre csak viaskodnak, veszélybe
sodorva mindannyiukat, képes lenne végezni velük? Elhessegette a
gondolatot. Stefan a barátja.
Aztán összeszedte minden erejét, és fontolóra vette, megölné-e.
Ez a kötelessége. A kötelesség fontosabb a barátságnál; ez a dolgok
rendje.
Igen, most képes lenne végezni velük, akár már a következő
percekben, ha szükséges, döbbent rá. Örökké bánná, ha meg kellene
tennie, de képes lenne rá.
Egyébként is, tudatosult benne ridegen, ha így mennek tovább a
dolgok, Damon és Stefan egymást fogják megölni, megkímélve őt a
lelkiismeret-furdalástól.
Elena eddig a fejét törte – bár Meredith gyanította, hogy talán
csak azon rágódott, amit a fantom mondott neki –, de most
megszólalt:
– Vörös – mondta. – Van vörös gyertya? Az kéne Damonnak.
Volt egy sötétvörös gyertya és egy fekete is. Meredith mindkettőt
elővette, és megmutatta őket Elenának.
– Vörös – közölte Elena.
– Mint a vér? – kérdezte Meredith, ahogy a küzdőket nézte, akik
most már alig tíz méterre voltak tőlük. Úristen, mindketten tetőtől
talpig véresek voltak. Miközben Meredith figyelte őket, Damon
állatként mordult fel, és többször a garázs falához verte Stefan fejét.
Meredith arca összerándult a tompa hangra, ahogy Stefan koponyája
újra és újra a levakolt fának csapódott. Damon egyik kézzel öccse
nyakát szorongatta, a másikkal a mellkasát tépte, mintha ki akarta
volna kaparni a szívét.
A fantom még mindig fújta a magáét, halk, vészjósló hangon.
Meredith nem tudta kivenni, mit mond, de a lény pillantása a
fivérekre szegeződött, és mosolygott közben. Elégedettnek tűnt.
– Mint a szenvedély – felelte Elena, azzal kikapta a gyertyát
Meredith kezéből, és egyenes háttal, emelt fővel, akár egy katona,
Alarichez masírozott, aki ismét meggyújtotta a sorba állított
gyertyákat az ábra szélén. Meredith csak bámult utána, ahogy Elena
meggyújtotta a gyertyát, és kis viasztócsát csepegtetett alá, hogy
beleállítsa.
Stefan hátralökte a bátyját, közelebb a csapathoz és a
gyertyasorhoz. Damon bakancsa csikorgóit a padlón, ahogy a férfi az
öccse ellen szegült.
– Na jó! – mondta Alaric, még egy aggódó pillantást vetett a
gyertyákra, majd a könyvbe mélyedt. – Mindenkinek ki kell
mondania, mire féltékeny, mi az a gyengeség, amit a fantom
kihasznál, aztán pedig száműznie kell az érzést. Ha komolyan
gondoljuk, ha képesek vagyunk legalább a rituálé alatt igazán és
őszintén száműzni az irigységünket, akkor a gyertyáink kialszanak,
és a fantom legyengül. Az a lényeg, hogy tényleg képesek legyünk
elűzni az irigységet a szívünkből, hogy ne tápláljuk tovább a
fantomot, és ha erre mind képesek vagyunk, akkor
megszabadulhatunk tőle, sőt, talán el is pusztíthatjuk.
– És ha nem megy? Ha megpróbálunk megszabadulni a
féltékenységtől, de nem múlik el teljesen? – kérdezte Bonnie, és
homloka ráncba szaladt az idegességtől.
– Akkor nem hat a rituálé, és a fantom itt marad – válaszolta
Alaric kereken. – Ki akarja kezdeni?
Stefan a cementpadlóhoz vágta Damont, felüvöltött dühében. Alig
egy méterre voltak a gyertyáktól, és Alaric közéjük meg a kis lángok
sora közé állt, amiket a testével igyekezett védelmezni. Celia
megborzongott, ahogy Stefan mélyen, haragosan felmordult, és
lehajtotta a fejét, hogy beleharapjon Damon vállába. A megtestesült
Féltékenység egyre csak mondta, mondta mételyes monológját,
tekintete ragyogott.
Mrs. Flowers összecsapta a tenyerét, hogy mindenki rá figyeljen,
tekintetében szigorúság és bátorítás keveredett.
– Gyermekeim, mindnyájatoknak őszintének és bátornak kell
lennetek – mondta. – Nyíltan a barátaitok elé kell tárnotok
legrosszabbik éneteket, ami nagyon nehéz lesz. Aztán elég erősnek
kell lennetek, hogy száműzzétek ezt a rossz ént, ami talán még
nehezebb lesz. De szeretitek egymást, és megígérem, hogy túl fogjuk
élni.
Puffanás és fojtott, dühös, fájdalmas kiáltás hallatszott egy
méterrel arrébbról, és Alaric idegesen pillantott hátra a mögötte zajló
küzdelemre.
 – Nincs vesztegetni való időnk – sürgette őket Mrs. Flowers. – Ki
lesz az első?
Meredith épp jelentkezett volna, a karóját markolta, hátha az
bátorságot önt belé, mikor Bonnie megszólalt:
– Majd én – mondta elcsukló hangon. – Izé. Irigykedtem
Meredithre és Elenára. – Nagyot nyelt, és határozottabban folytatta: –
Néha úgy érzem, hogy a társaságukban csak kisegítő vagyok.
Bátrabbak nálam, és erősebbek, meg okosabbak, meg szebbek, és...
és magasabbak is. Féltékeny vagyok, mert úgy érzem, hogy engem
senki nem tisztel annyira, mint őket, és engem nem is szoktak
komolyan venni, Elenát meg Mereditht bezzeg mindig. Féltékeny
vagyok, mert sokszor az árnyékukba kerülök, ahonnan ki se bírok
kecmeregni... mármint átvitt értelemben értem. És azért is féltékeny
vagyok, mert nekem még soha nem volt rendes párkapcsolatom,
Mereditht viszont szereti Alaric, Elenát meg Stefan, sőt, Damon is,
aki egyébként szerintem elég csodás pasi, de Elena mellett észre se
vesz engem, mert csak ő érdekli.
Bonnie ismét habozott, és Elenára pillantott, elkerekedett szeme
könnybe lábadtan csillogott.
– De szeretem Elenát meg Mereditht. Tudom, hogy nem szabad
hozzájuk hasonlítanom magam. Nem csak kisegítő vagyok;
hasznossá teszem magam, igenis tehetséges vagyok. És –
következtek a rituáléban előírt szavak, amelyeket Alaric felolvasott
nekik – tápláltam a féltékenység fantomját. De most száműzöm az
irigységemet.
 A gyertyák félkörében Bonnie rózsaszín gyertyájának lángja
megremegett és kialudt. Bonnie kissé felhördült, majd félig
szégyenkezve, félig büszkén Elenára és Meredithre mosolygott. Az
ábra belsejében a fantom Bonnie felé kapta a fejét, és rámeredt.
– Bonnie! – kezdte Meredith, meg akarta nyugtatni a barátnőjét,
hogy természetesen nem kisegítő. Hát nem tudja Bonnie, milyen
bámulatos egy csaj?
Elena azonban a gyertyák felé lépett, és emelt fővel hátravetette a
haját.
– Irigykedtem a Fell's Church-i emberekre – jelentette ki. –
Láttam, milyen könnyű más pároknak együtt maradniuk, de
mindazok után, amin Stefan és én – meg Damon, meg az összes
többi barátom – átmentünk, még azután is, hogy megmentettük Fell's
Churchöt, és ismét normálissá tettük, számomra továbbra is olyan
nehéz és furcsa és természetfeletti volt minden. Azt hiszem, csak
nemrég döbbentem rá, hogy az életem sosem lesz könnyű és
normális, és ezt nehéz volt elfogadni. Amikor másokat lestem, és
irigykedtem rájuk, tápláltam a féltékenység fantomját. Most
száműzöm az irigységemet.
Elena kissé elmosolyodott. Furcsa, bánatos mosoly volt, és az őt
néző Meredith azt gondolta, hogy Elena száműzte ugyan az
irigységét, de még mindig epekedve gondol arra a könnyű, kellemes
életre, amelyet valaha a jövőjének hitt, és amelyben valószínűleg már
soha nem lehet része.
A gyertya még égett. Elena habozott. Meredith követte a
tekintetét: nem a lángokat, hanem a verekedő fivéreket nézte. Damon
a szemük láttára rántotta maga alá az öccsét, hosszú vércsíkot húzva
a garázs padlóján. Stefan lába megbillentette a sor szélén álló vörös
gyertyát, és Alaric ugrott, hogy megfogja.
– És Katherine-re is féltékeny voltam – mondta Elena. – Damon
és Stefan őt szerették először, és Katherine ismerte őket még azelőtt,
hogy keresztülmentek volna azon a csomó mindenen, ami
megváltoztatta és... eltorzította őket az eredeti énjükhöz képest. És
bár tisztában vagyok vele, hogy mindketten tudják, hogy nem
Katherine vagyok, meg hogy önmagamért szeretnek, mégse bírom
elfelejteni, hogy csak azért vettek észre, mert hasonlítok rá.
Tápláltam a féltékenység fantomját azzal, hogy irigykedtem
Katherine-re. Most száműzöm az irigységemet.
A gyertya lángja megremegett, de nem aludt ki. A testet öltött
Féltékenység diadalittasan mosolygott, ám Elena még nem végzett.
– Féltékeny voltam Bonnie-ra is. – Bonnie felkapta a fejét, és
hitetlenkedve meredt rá. – Sokáig én voltam az egyetlen ember, aki
számított Damonnak, az egyetlen, akit megmentett volna a bajban. –
Könnyes szemmel nézett a barátnőjére. – Olyan, de olyan boldog
vagyok, hogy Bonnie életben van. De féltékeny voltam, amiért
Damon annyira megkedvelte, hogy az életét adta érte. Amikor
irigykedtem Bonnie-ra, tápláltam az irigység fantomját. De most
száműzöm az irigységemet.
Az aranyszínű gyertya kialudt. Elena szinte félénken pillantott
Bonnie-ra, aki rámosolygott, bátorítóan és szeretetteljesen, és kitárta
a karját. Elena szorosan átölelte.
 A szülei halálán kívül Meredith még soha semmiért nem sajnálta
Elenát. Mért sajnálta volna? Elena szépséges és okos volt, igazi
vezéralkat, szenvedélyesen szerették a pasik... Most azonban
Meredith mindezek ellenére együtt érzett vele. Néha biztosan
könnyebb hétköznapi életet élni, mint hősnőnek lenni.
Meredith a fantomra pillantott. Mintha füstölgött volna dühében,
most már kizárólag az emberekre koncentrált.
Alaric megkerülte a gyertyákat, a többiekhez lépett, és
hátrasandított a fivérekre. Damon fájdalmasan a falhoz szegezte
Stefant, akinek még a szeme is kidülledt, és hallani lehetett, ahogy
teste a kemény felülethez súrlódik. De legalább most nem
fenyegették a gyertyákat.
Meredith a barátjára nézett. Kire lehetne Alaric féltékeny? Az
elmúlt mintegy egy hétben inkább ő maga volt az irigykedés és
féltékenység oka.
A férfi Meredithhez lépett, és kézen fogta.
– Én rád irigykedtem, Meredith – nézett a szemébe. – Meg a
barátaidra.
Meredith automatikusan megemelte a szemöldökét. Ezt meg hogy
érti?
– Istenem! – Alaric szinte nevetett. – Próbáld a helyembe képzelni
magad! Épp mesterdiplomát készültem szerezni parapszichológiából.
Egész életemben majd megvesztem érte, hogy bizonyíthassam
magamnak: a világ nem csak annyiból áll, amiről tudunk, és tényleg
léteznek természetfölötti dolgok. Aztán idejöttem ebbe a virginiai
kisvárosba, mert mindenféle pletykát hallottam, amit nem is igazán
hittem el, arról, hogy vámpírok laknak itt. Ahogy megérkeztem,
találkoztam egy csodás, gyönyörű, magabiztos lánnyal, akiről azóta
kiderült, hogy vámpírvadász családból származik. Vámpírokkal,
boszorkányokkal meg médiumokkal barátkozik, meg egy olyan
lánnyal, aki feltámad halottaiból, hogy megküzdjön a gonosszal.
Mind alig érettségiztek le, de máris olyan dolgokat éltek át, amiket
én el se tudtam képzelni. Szörnyeket győztek le, városokat mentettek
meg, más dimenziókat jártak be. Én meg, tudod, csak egy átlagos
fickó vagyok, de hirtelen kiderül, hogy az ismerőseim fele, illetve a
lány, akit szeretek, gyakorlatilag szuperhős. – A fejét rázta,
csodálattal nézett Meredithre. – Tápláltam a féltékenység fantomját.
De most száműzöm az irigységemet. Csak hozzá kell szoknom, hogy
milyen egy szuperhős pasijának lenni. – A sötétzöld gyertya azonnal
kialudt.
A belső körbe zárt fantom sziszegett, és csapdába esett tigrisként
mászkált fel-alá a kis területen. Mérgesnek tűnt, gyengébbnek
viszont nem.
Ezután Celia szólalt meg. Arca fáradt, de nyugodt volt.
– Tápláltam a féltékenység fantomját – jelentette ki. – Féltékeny
voltam Meredith Suarezre. – Nem mondta ki, hogy miért. – Ám most
már belátom, hiába irigykedtem rá. Tápláltam a féltékenység
fantomját. De most száműzöm az irigységemet.
Úgy beszélt, mintha a szemétbe hajított volna ki valamit. Azonban
a halványlila gyertya így is kialudt.
Meredith szólásra nyitotta a száját – tudta, mit kell mondania, és
nem is lenne nehéz, hiszen győzött, nem igaz? Már ha egyáltalán volt
csata, nem csak ő képzelte –, de Matt megköszörülte a torkát, és
megszólalt.
– Én... – kereste a szavakat. – Azt hiszem... nem, tudom, mivel
tápláltam a féltékenység fantomját. Mindig is megőrültem Elena
Gilbertért, amióta csak ismerem. És mindig is irigykedtem Stefan-ra.
A kezdetektől fogva végig. Még most is féltékeny vagyok rá,
miközben a Féltékenység miatt ezt a véres harcot vívja, mert Elena
az övé. Elena őt szereti, nem engem. De, hát, nem is számít... Régóta
tudom azt is, hogy Elena és én nem vagyunk jó pár, ő nem engem
akar, és erről nem Stefan tehet. Tápláltam a féltékenység fantomját,
de most száműzöm az irigységemet. – Elpirult, és direkt nem nézett
Elenára. A fehér gyertya kialudt, hosszú füstcsík szállt a mennyezet
felé.
Még három – gondolta Meredith, ahogy a maradék gyertyákra
nézett. Stefan sötétzöldje, Damon vöröse és az ő saját sötétbarnája.
Legyengült a fantom? A lény morgott börtönében. Gyengülés helyett
mintha inkább teret nyert volna, kitolta a láthatatlan falat, és ismét
gyenge pontot keresett rajta.
Meredith tudta, hogy neki kell folytatnia a vallomástételt.
– Tápláltam a féltékenység fantomját – mondta erős, tiszta
hangon. – Féltékeny voltam dr. Celia Connorra. Szeretem Alaricet,
de tudom, hogy sokkal fiatalabb vagyok nála, csak most
érettségiztem, és még nem igazán jártam sehol, nem láttam semmit a
világból, legalábbis az emberi világból, a szülővárosomon kívül.
Cellával rengeteg közös van bennük – élmények, műveltség,
érdeklődési kör –, és tudtam, hogy Alaric nagyon kedveli. Ráadásul
Celia gyönyörű, roppant okos és kecses. Féltékeny voltam, mert
féltem, hogy Celia elveszi tőlem Alaricet. De ha el tudta volna venni,
az azt jelentette volna, hogy Alaric nem is volt igazán az enyém.
Senkit nem lehet csak úgy kilopni egy kapcsolatból. – Tétován
Celiára mosolygott, aki egy másodperccel később apró mosollyal
viszonozta ezt. – De most száműzöm...
– Állj! – kiáltotta Alaric. – Damon! Stefan! Ne!
Meredith felnézett. A fivérek egymást lökdösve tántorogtak át a
garázson, el a gyertyák sora mellett. Alaric megragadta őket, de
könnyedén kiszabadultak a szorításából, mintha észre sem vették
volna, elszántan taszították egymást, vadul küzdöttek. A verekedésen
kívül semmivel sem foglalkoztak, észre se vették, hogy egyre
közelebb kerülnek a fantomhoz.
– Ne! – kiáltotta Elena.
Damon ellökte Stefant, akinek sarka átcsúszott a krétával rajzolt
vonalon, amely a fantom börtönéül szolgáló kis kört alkotta:
átcsúszott a krétavonalon és elmaszatolta, így a kör megszakadt.
A fantom diadalittas üvöltést hallatott. Kiszabadult.
 34.

em gyöngítettük le, nem elég gyönge! – kiabálta Meredith

barátainak, túlharsogva a fantom ordítását. Sőt, a fantom
mintha még erősebb lett volna: egy ugrással átszelte a garázst, és
visszakézből pofon vágta Mereditht. A lány égető fájdalmat érzett,
vakító villanást látott, majd a falnak vágódott. Szédelegve
kecmergett talpra.
A fantom újból megindult felé. Ezúttal lassabban, mosolyogva
közeledett, előre élvezte, hogy bánthatja.
Ezek szerint hat a bűbáj – gondolta Meredith kábán – különben
nem érdekelné, hogy végigmondom-e a részem, vagy sem.
Megragadta a harci karóját. Nem adja magát könnyen, szó sem
lehet róla. Alaric szuperhősnek nevezte. A szuperhősök sosem adják
fel a küzdelmet, még akkor sem, ha esélytelen a győzelem.
Teljes erővel, mesterien lendült harcba a karójával. Megérte az
edzéssel töltött sok-sok óra, mert a fantom nem számított a csapásra,
így az nem hasztalanul ködöt ért, hanem eltalálta a fantom szilárd
testét, pont a mellkasában lévő rózsa fölött. A bot végén lévő penge
mély sebet ejtett a fantom mellkasán, és amikor Meredith újabb
csapásra emelte a karót, sűrű folyadék csöpögött a fegyverről.
Ahogy ismét lesújtott, elfogyott a szerencséje. A fantom feléje
nyúlt, olyan gyorsan mozgott a keze, hogy Meredith nem is látta,
amíg a lény meg nem ragadta a karó végét. Akármilyen éles volt a
karó, akármilyen mérgezőek voltak a rajta lévő ezüst–, fa- és
vasszegecsek, a fantom könnyedén elkapta és a markába szorította,
majd megrántotta.
Meredith a fantom felé csúszott, gyorsan és tehetetlenül, és a lény
kinyújtotta a másik kezét, hogy elkapja, fagyos arcára megvetés és
düh gúnyos mosolya ült ki. Jaj, ne! – rimánkodott belső hangja. Nem
leheti Nem lehet így vége!
Azonban épp mielőtt megérintette volna Mereditht, a fantom
arckifejezése megváltozott, hirtelen értetlenség lett úrrá rajta.
Elengedte a karót, amit Meredith rögtön maga felé rántott, és a lány
imbolyogva ugyan, de megőrizte az egyensúlyát, miközben vadul
kapkodta a levegőt.
A fantom mögéje bámult, el is feledkezett róla, legalábbis
egyelőre. Vicsorgott üvegszerű fogával, és fertelmes düh ült ki
zöldes arcára. Meredith figyelte, ahogy jégkemény karjának izmai
megfeszülnek, majd az egész kar ködgomolyaggá olvad, aztán
megint fizikai valót ölt, ismét megfeszült izmokkal. Nem tud
megmozdulni – döbbent rá Meredith. Megfordult.
Mrs. Flowers kihúzta magát, tündöklő kék tekintetét a fantomra
szegezte. Előrenyújtotta a kezét, arca elszántságot, erőt sugárzott.
Több ősz hajszál is kibomlott a kontyából, úgy égnek álltak, mintha
feltöltődtek volna energiával.
Mrs. Flowers ajka hangtalanul szavakat formált, és ahogy a
fantom feszülten mozogni próbált, az asszony teste is megfeszült,
mintha mázsás súlyt próbált volna megtartani. Szemük – az egyiké
hűvös, elszánt kék, a másiké gleccsertiszta zöld – néma csatában
szegeződött egymásra.
 _________

Mrs. Flowers tekintete állhatatos volt, de a karja erősen remegett,

és Elena nem tudta, vajon meddig képes még kitartani, meddig bírja
lecövekelni a fantomot. Úgy sejtette, már nem sokáig. A kicunék
elleni küzdelem nagyon legyöngítette az asszonyt, és még nem
nyerte vissza teljesen az erejét. Nem állt még készen újabb viadalra.
Elena szíve őrülten zakatolt, és nem nézhetett Damonra meg
Stefanra, akik véresre verték egymást a garázs másik felén, mert
tudta, hogy ha valamit nem engedhet meg most magának, az a pánik.
Erősnek kellett maradnia, hogy képes legyen gondolkodni.
– Meredith! – csattant fel, olyan parancsolóan, hogy a barátai
mind elfordultak Mrs. Flowers és a fantom néma csatájától, és
ránéztek. – Fejezd be a részedet a rituáléban!
A lány egy pillanatig értetlenül meredt Elenára, aztán kapcsolt. Ez
volt az egyike Meredith csodálatos tulajdonságainak: bármi történjék
is, biztosan lehetett rá számítani, hogy összeszedi magát, és elvégzi a
teendőket.
– Tápláltam a féltékenység fantomját – mondta, és lenézett a
padlóra, ahol még mindig égett barna gyertyája –, de most száműzöm
az irigységemet.
Szavai igazul csengtek, és a láng kialudt.
A fantom összerezzent és fintorgott, mérgesen görbítette be az
ujjait. A mellkasában lévő rózsa mélyvörösről egy pillanatra sötét
rózsaszínre halványodott, mielőtt ismét vörösen izzott volna. De...
nem úgy festett, mint akit legyőztek, inkább csak bosszúsnak tűnt.
Nem vette le a szemét Mrs. Flowersről, és még mindig feszegette
jeges izmait.
Már majdnem mindegyik gyertya kialudt. Csak két láng pislákolt,
a kék és a vörös gyertyáé, már csak két áldozat táplálta
irigykedésével a fantomot.
Szóval most, hogy szinte mindegyik áldozatát elszakították tőle,
nem kellene a fantomnak gyengébbnek lennie? Nem kellene rosszul
lennie, alig állnia a lábán?
Elena Alarichez fordult.
– Alaric! – suttogta. – Mit ír a könyv? Nem kellene a bűbájnak
mostanra lassan végeznie a fantommal?
A férfi ismét Mrs. Flowers néma küzdelmét figyelte a fantommal,
ökölbe szorított kézzel és megfeszült testtel, mintha átadhatná az
asszonynak a saját erejét, és beletelt egy kis időbe (Idöpazarlás! –
gondolta Elena dühösen), mire képes volt a lányra összpontosítani.
Miután végre felé fordult, és Elena megismételte a kérdést, alaposan
szemügyre vette a fantomot, és újabb aggodalom ébredt a szemében.
– Nem vagyok benne teljesen biztos – mondta –, de a könyv
szerint. .. A könyv valami olyasmit ír, hogy „Minden egyes áldozat,
aki elmondja az igazságot, és önként eltaszítja az ártalmas
érzelmeket, visszanyeri az életerőt, amelyet a fantom gondolatai és
cselekedetei révén ellopott tőle. Minden egyes igaz szó megpecsételi
a lény sorsát." Persze lehet, hogy a szerző csupán fellengzős akart
lenni, vagy csak hallott a rituáléról, de nem látta végbemenni,
mindenesetre ez alapján... – bizonytalanul széttárta a kezét.
 – Ez alapján a bűbájnak lassan végeznie kellene a fantommal –
mondta Elena kereken. – Vagyis most nem úgy hat, ahogy kellene.
– Nem tudom, mi lehet a baj – mondta Alaric siralmas képpel.
Hirtelen megváltozott a kép, és minden világossá vált.
– Én tudom – felelte Elena. – Biztosan az a baj, hogy ez egy ősi
fantom, nem átlagos. Nem az érzelmeinkkel hoztuk létre, úgyhogy
nem pusztíthatjuk el pusztán azzal, hogy megvonjuk őket tőle.
Szerintem meg kell próbálnunk valami mást.
Stefan és Damon még mindig verekedett. Véresre agyabugyálták
egymást. Stefan törött karja természetellenes szögben lógott,
mozgása alapján belső sérülései is voltak, de még mindig ugyanolyan
vadul támadta a bátyját, ahogy az őt.
Elena úgy vélte, most már csak maguk szítják a harcot. A fantom
a Mrs. Flowersszel való küzdelemre koncentrált, már nem susogott
mérgező ösztönzést a fivéreknek. Ha Damont és Stefant nem kísérti a
Féltékenység hangja, talán meg lehet győzni őket, hogy hallgassanak
valaki másra. Elena igyekezett nem magára vonni a fantom
figyelmét, és a dulakodók felé lopakodott.
Damon egy nyaki meg egy fején tátongó sebből vérzett, és
mindkét szemére monoklit kapott. Bicegett, de láthatóan lassan ő
kerekedett felül. Stefan óvatosan kerülgette kartávolságon túlról, és
nemcsak előregörnyedt, hogy védelmezze sérült belső szervét, hanem
az arcáról is lelógott egy félig letépett, hosszú bőrdarab.
Damon vadul vigyorgott rá, minden egyes apró mozdulattal egyre
közelebb került hozzá.. A tekintetéből csak a ragadozó élénksége
villant, ahogy élvezetét leli a vadászatban és a gyilkolásban. Elena
azt mondogatta magának, hogy a harc izgalmában Damon nyilván
elfelejtette, kivel is küzd. Soha nem bocsátana meg önmagának, már
ha egyszer megint önmaga lesz, ha komoly kárt tenne Stefanban,
vagy ha esetleg megölné. Habár – suttogta egy belső hang Elenának
– Damon a lelke mélyén mindig is ezt akarta.
Elhessegette a gondolatot. Lehet, hogy Damon a lelke legmélyén
bántani akarta Stefant, de egész lelkével, igazi valójában biztosan
nem. Ha valamit megtanult a fantommal való küzdelem során, hát
azt, hogy bár mindenki rejt sötét érzelmeket a lelke mélyén, nem
azok jelentik lényük egészét. Nem az határozza meg őket.
– Damon! – kiáltotta. – Damon, gondolkozz! A fantom
befolyásol! Elérte, hogy egymásnak essetek! – Hallotta, hogy hangja
könyörgöm hangosodik. – Ne hagyd, hogy legyőzzön! Ne hagyd,
hogy elpusztítson!
Damon azonban mintha meg sem hallotta volna. Még mindig
vérszomjas mosoly ült az arcán, és egy kicsit közelebb ólálkodott
Stefanhoz, egyre közelebb terelte a garázs sarkához. Másodpercek
kérdése, és öccse szó szerint sarokba szorul, csapdába esik, nem lesz
hova menekülnie.
És ahogy észrevette a dacos arckifejezést Stefan szegény,
megtépázott arcán, Elena elkeseredve döbbent rá, hogy nem is
menekülne, akkor sem, ha Damon hagyná. Eluralkodott rajta a bátyja
iránti gyűlölete.
Stefan ádázul Damonra vicsorgott, aki hátrahúzta az öklét, hogy
teljes erőből ütést mérjen az öccsére, szemfoga már meg is
hosszabbodott, annyira várta, hogy kiszívhassa a vérét.
 Elena még sosem mozgott olyan gyorsan, legalábbis emberként
nem, mint ahogy közéjük vetette magát, éppen amikor Damon
előrelökte az öklét. Szorosan lehunyta a szemét, kitárta a karját, hogy
megvédje Stefant, és várta az ütést.
Damon olyan gyors volt, hogy mire Elena eléje ugrott, az ütés
sodra az egész testét előrelendítette. Emberfeletti ereje miatt az ütés
összezúzhatta volna a lány csontjait, az egész arcát.
De Damon időben reagált, ahogy arra csak egy vámpír képes.
Elena érezte az ütéssel előrelökődő levegőt, az arcához súrlódó ujj-
ízületeket, de a fájdalmat nem.
Óvatosan kinyitotta a szemét. Damon ütésre készen állt, egyik
karja a levegőben. Zihált, szeme furcsán csillogott. Elena állta a
tekintetét.
Csak nem némi megkönnyebbülés villant Damon pillantásában?
Elena mintha úgy látta volna. Csak az volt a kérdés, attól
könnyebbült-e meg, hogy megtorpant, mielőtt megölte volna Elenát,
vagy attól, hogy a lány megakadályozta Stefan megölésében? Damon
mostanra biztosan félrelökte volna az útból, és ismét megtámadta
volna az öccsét, ha igazán azt akarja.
Elena vállalta a kockázatot: Damon ökléért nyúlt, a maga kisebb
kezével átfogta a sérült kézfejet. Damon nem állt ellen, ahogy a lány
az oldalához eresztette a kezét, beletörődve hagyta, hogy Elena
mozgassa.
– Damon – mondta halkan. – Damon, most már nem kell
küzdened. – A vámpír hunyorított, és Elena tudta, hogy hallja, de a
száját még mindig vadul elhúzta, nem felelt.
 Anélkül, hogy Damon kezét elengedte volna, Elena Stefanhoz
fordult. A fiú szorosan mögötte állt, Damonra függesztette a
tekintetét. Lihegett, szórakozottan megtörölte a száját a kézfejével,
elmaszatolta az arcán a vért. Elena feléje nyúlt, és megfogta a kezét,
hiába ragadt a vértől.
Érezte, hogy Damon karja megfeszül, és ahogy rápillantott, látta,
hogy a lány másik kezére bámul, amellyel Stefanba kapaszkodik.
Stefan is látta, hová néz Damon, és feldagadt szája sarka felfelé
görbült, keserű kis mosolyra.
A fantom mögöttük morgott, ahogy Mrs. Flowers ereje ellen
küzdött. Morgása hangosabbnak, erősebbnek tűnt.
– Figyeljetek! – mondta Elena sürgetően, ahogy az egyikről a
másikra nézett. – A fantom most nem rátok koncentrál, úgyhogy nem
torzítja el a gondolataitokat. De Mrs. Flowers már nem tudja sokáig
visszatartani. Úgyhogy muszáj használnotok a fejeteket: muszáj
gondolkodnotok, mielőtt cselekszetek! El kell mondanom nektek,
hogy... izé... – feszengve megköszörülte a torkát. – Ezt eddig nem
mondtam el nektek, de amikor Klaus fogságba ejtett Katherine halála
után, mutatott nekem... képeket. Azt hiszem, emlékek lehettek,
Katherine emlékei. Hogy milyen kapcsolatotok volt vele, mikor még
mindketten emberek voltatok. Amikor még életben voltatok, fiatalok
és szerelmesek belé. Hogy mennyire szerelmesek voltatok belé.
Borzalmas volt látnom, hogy teljesen igaz volt a szerelmetek. És
tudtam, hogy engem csak azért vettetek észre, mert még akkor is
annyira szerettétek Katherine-t. Ez mindig is zavart egy kicsit, pedig
tudom, hogy most már jobban szerettek.
 Mostanra mindkét fivér őt nézte, és Stefan szólásra nyitotta a
száját. Elena élénken a fejét rázta, és folytatta:
– Ne, hadd fejezzem be! Zavart egy kicsit. Nem tört össze, és nem
változtatta meg, ahogy érzek... bármelyikőtök iránt. Mert azt is
tudom, hogy bár a Katherine-hez való hasonlóságom tűnt fel nektek,
de aztán engem, Elenát is észrevettetek. Már nem Katherine-t látjátok
bennem.
Most veszélyes vizekre kellett eveznie, így óvatosan folytatta,
igyekezett logikusan és finoman felvázolni az érveit.
– Szóval mindezt tudom, oké? De amikor a fantom szólt hozzám,
felélesztette bennem azt a régi irigységet, és ismét lángra gyújtotta.
És részben a többi dolog is igaz, amit a fantom mondott nekem. Igen,
néha féltékeny vagyok a lányokra, akiknek... – akaratlanul is
elmosolyodott – normális szerelmi életük van. De a legöntudatosabb
pillanataimban tudom, hogy nem akarnék cserélni velük. Az életem
csodálatos, még ha nehéz is. – Elena nagyot nyelt. – így hát tudom,
hogy amit a fantom nektek mondott, az részben igaz. Tényleg
irigykedtek egymásra. Mérgesek vagytok múltbeli ügyek miatt, és
kiborít, hogy mindkettőtöket szeretem. De azt is tudom, hogy ez a
neheztelés nem minden. És nem is ez a legfontosabb. Már nem. Sok
minden változott azok óta az idők óta, amikor csak irigységet és
haragot éreztetek egymás iránt. Együttműködtetek azóta, meg is
védtétek egymást. Ismét testvérek lettetek. Damon szemébe nézett,
választ keresett.
– Damon, Stefan összetört, amikor azt hitte, meghaltál. A bátyja
vagy, szeret téged, és azt se tudta, mihez kezdjen, miután elveszített.
Fontos része vagy az életének, a múltjának és a jövőjének is. Te vagy
az egyetlen, aki végig mellette volt hosszú élete során.
Stefanhoz fordult.
– Stefan, akármiről is akart meggyőzni téged a fantom, Damon
nem azért titkolta el előled, hogy életben van, mert szenvedést akart
okozni neked, vagy mert meg akart szabadulni tőled. Olyan módon
és olyan pillanatban akart visszatérni, hogy megmutathassa neked,
megváltozott. Hogy képes megváltozni. És temiattad akart
megváltozni. Nem miattam. Miattad. Az öccse vagy, szeret téged, és
szeretett volna javítani kettőtök kapcsolatán.
Elena elhallgatott, hogy levegőt vegyen, és hogy felmérje, milyen
hatással van a beszéde a fivérekre, már ha hat rájuk egyáltalán.
Legalább momentán nem igyekeztek megölni egymást. Ez biztosan
jó jel. Most egymást bámulták, megfejthetetlen arckifejezéssel.
Damon lenyalta a vért az ajkáról. Stefan szabad kezével óvatosan
megtapogatta sebes mellkasát és arcát. Egyikük sem szólt egy szót
sem. Volt köztük még egyáltalán kapcsolat? Damon a Stefan nyakán
lévő sérüléseket nézte, szelíd pillantás ült fekete szemében.
Elena elengedte a kezüket, és az égnek emelte a karját.
– Na jó! – mondta. – Ha egymásnak nem tudtok megbocsátani,
akkor gondoljatok erre: a fantom azt akarja, hogy harcoljatok. Azt
akarja, hogy gyűlöljétek és megöljétek egymást. Az irigykedésetek
élteti. Ha egyvalamit tudok rólatok, mindkettőtökről, hát azt, hogy
soha nem adtátok meg az ellenségeteknek, amit akart, még akkor
sem, ha az életeteket mentette volna meg. De most beadjátok a
derekatokat ennek a fantomnak, ennek a manipulatív szörnyetegnek?
Ő parancsol nektek, vagy ti magatoknak? Akarja, egyikőtök is valaki
más kedvéért megölni a fivérét?
Damon és Stefan teljesen egyszerre pislogtak.
Néhány másodperccel később Stefan zavartan megköszörülte a
torkát.
– Örülök, hogy mégsem vagy halott – ismerte be. Damon szája
sarka megrándult.
– Nem bánom, hogy mégsem sikerült most megölnöm téged,
öcsikém – felelte.
Úgy tűnt, ennél több mondanivalójuk nem volt. Néhány pillanatig
még egymás szemébe néztek, majd Elenához fordultak.
– Na, akkor! – mondta Damon, és elmosolyodott, azon a vad,
nemtörődöm módon, amit Elena jól ismert. Damon, a
megállíthatatlan, Damon, az antihős visszatért. – Hogy nyírjuk ki ezt
a nagydarab lotyót?
*
Mrs. Flowers és a fantom még mindig vívták néma, szinte
mozdulatlan csatájukat. Az öregasszony azonban kezdte elveszíteni
uralmát a fantom felett. A lény szélesebb terpeszbe állt, két karját
kitárta. Lassan visszanyerte a képességet, hogy megmozduljon, Mrs.
Flowers karja és lába pedig remegett a megerőltetéstől. Falfehér volt,
és mintha elmélyültek volna a ráncok a szája körül.
– Sietnünk kell! – mondta Elena Damonnak és Stefannak.
Megkerülték Mrs. Flowerst meg a fantomot, hogy csatlakozzanak a
többiekhez, akik sápadtan és gyanakodva figyelték a közeledésüket.
Már csak két gyertya égett előttük.
 – Stefan! – sürgette Elena. – Rajta!
Stefan lebámult a garázs padlóján lobogó sötétkék gyertyára.
– Úgy érzem, egy ideje mindenkire irigykedem – mondta,
hangjából nyilvánvaló volt, mennyire szégyelli magát. – Irigykedem
Mattre, mert az élete roppant egyszerűnek és jónak tűnik nekem,
mert ő kivezethette volna Elenát a sötétségből, és megadhatta volna
neki a normális életet, amit megérdemel. Irigykedtem Calebre, aki a
tökéletes srácnak tűnt, aki remek pár lett volna Elena számára,
úgyhogy már azelőtt bizalmatlan voltam vele szemben, mielőtt jó
okom lett volna rá, mert azt hittem, Elenát akarja. Akire pedig főleg
irigykedtem, az Damon.
Levette a szemét a gyertyáról, és a bátyja arcára emelte. Damon
kifürkészhetetlen pillantással nézett vissza rá.
– Azt hiszem, tényleg mindig is irigy voltam rá. A fantom igazat
mondott, amikor ezt állította. Amíg életben voltunk, Damon idősebb,
gyorsabb, erősebb, műveltebb volt nálam. Miután meghaltunk –
Stefan ajka keserű mosolyra húzódott, ahogy visszaemlékezett –,
csak még rosszabb lett a helyzet. És még a közelmúltban is, amikor
Damonnal rájöttünk, hogy képesek vagyunk együttműködni,
nehezteltem azért, mert Elenával közel kerültek egymáshoz. Damon
és közte van valami, amihez nekem nincs közöm, és nehéz emiatt
nem irigykedni.
Stefan felsóhajtott, hüvelyk- és mutatóujjával az orrnyergét
dörgölte.
– De az az igazság, hogy szeretem a bátyámat. Tényleg. –
Felnézett Damonra. – Szeretlek. Mindig is szerettelek, még a
legrosszabb időkben is. Még akkor is, amikor mást se akartunk, csak
megölni egymást. Elenának igaza van: többek vagyunk a legrosszabb
énünknél. Tápláltam a féltékenység fantomját, de most száműzöm az
irigységemet.
A kék gyertya lángja megrezzent, majd kialudt. Elena vizsla
tekintettel figyelte a fantomot, és látta, hogy a mellkasában lévő
rózsa egy pillanatra elhalványodik. A fantom összerezzent és
vicsorgott, majd folytatta a küzdelmet Mrs. Flowers igézete ellen.
Ahogy erősen megrándult, az öregasszony hátratántorodott.
– Most! – mormolta Elena Damonnak, és jelentőségteljes
pillantást vetett rá, jobban vágyott telepatikus erejére, mint valaha.
Tereld el a figyelmét! – igyekezett üzenni a tekintetével.
Damon bólintott, mintegy jelezve, hogy megértette, majd
színpadiasán megköszörülte a torkát, magára vont minden szempárt,
és felemelte a vörös gyertyát, az utolsót, ami még égett a sorban.
Csíkot húzott rajta hosszában a vérével, és pár másodpercre lehajtott
fővel, eltűnődve állt, sötét szempillája arcát súrolta. Olyan
színpadiassá tette a jelenetet, amennyire csak tudta.
Ahogy minden szem Darnonra szegeződött, Elena megérintette
Stefant, és jelezte neki, hogy közelítsék meg a fantomot két oldalról.
–  Irigykedtem – kezdett rá Damon, ahogy lenézett a kezében
tartott gyertyára. Gyorsan felpillantott Elenára, aki ösztönzően
biccentett.
–  Irigykedtem – ismételte Damon homlokráncolva. – Az után
sóvárogtam, ami az öcsémé, újra és újra.
 Elena a fantom közelébe lopakodott, a jobbjára. Figyelte, ahogy
Stefan balról oson felé.
Mrs. Flowers is észrevette őket. Elena onnan tudta, hogy az
öregasszony megemelte a szemöldökét egy milliméterrel, és
hangosabban, hevesebben kezdte motyogni a varázsigéjét. Damon is
megemelte a hangját, a helyiségben mindenki Féltékenység
figyelmét igyekezett lekötni, nehogy észrevegye Stefan és Elena
helyezkedését.
– Szükségtelen elmesélnem a múltam minden apró részletét –
mondta Damon, és ismerős vigyor jelent meg kékre-zöldre vert
arcán; ezt Elena furcsamód megnyugtatónak találta. – Azt hiszem,
ma már épp elegen teregették ki a szennyest. Legyen elég annyi,
hogy vannak dolgok, amiket... megbántam. És amelyeken a jövőben
változtatnék. – Drámai hatásszünetet tartott, majd büszkén felemelte
a fejét. – így hát bevallom, hogy tápláltam a féltékenység fantomját.
És most száműzöm az irigységemet!
Abban a pillanatban, hogy kialudt Damon gyertyája – és Elena
hálát adott érte, hogy tényleg kialudt; Damon hajlamos volt
ragaszkodni a legrosszabb impulzusaihoz –, a fantom mellkasában
lévő rózsa ismét sötét rózsaszínűre halványult. A Féltékenység a
fogát csikorgatta, és kissé megingott a lábán. Ugyanabban a
pillanatban Stefan a fantom felsőtestén ejtett sebnek ugrott, beledugta
a kezét, egyenesen a lény mellkasába, és a rózsáért nyúlt.
Sűrű, zöld folyadék fröccsent a sebből, ahogy Stefan megmarkolta
a rózsát, aztán a fantom felsikoltott, hosszú, túlvilági üvöltést
hallatott, amelybe minden ember beleborzongott. Bonnie a fülére
szorította a kezét, Celia felnyögött.
Elena egy pillanatra azt gondolta, hogy ilyen könnyen nyernek:
hogy a fantom mellében lévő rózsa megragadásával Stefan le is
győzte a lényt. A fantom azonban fölegyenesedett, és izmait
iszonyúan megfeszítve kirántotta magát Mrs. Flowers béklyójából,
egyetlen mozdulattal elrántotta magától Stefant, akinek keze üresen
került elő a mellkasából, és áthajította a fiút a garázson.
Stefan tompa puffanással csapódott a falnak, a padlóra csúszott, és
ott is maradt mozdulatlanul. Mrs. Flowers pedig, akit szemlátomást
kimerített a fantommal való küzdelem, összecsuklott. Matt
odarohant, hogy elkapja, mielőtt a padlóra zuhanna.
A fantom lassan Damonra mosolygott, kimutatta éles fogait.
Gleccsertiszta szeme csillogott.
– Ideje távozni, Damon! – szólt a Féltékenység. – Te vagy itt a
legerősebb. És a legjobb, a legjobb mind közül. De mindig is Stefant
fogják ajnározni, a gyönge kiskölyköt, a semmirekellő kisöcsédet.
Mindegy, mit teszel, téged soha senki nem fog úgy szívelni, ahogy
ezek a halandók az öcsédet. Ahogy Stefant mindig mindenki szíveli,
évszázadok óta. Hagyd itt őket! Szenvedjenek csak! Miért ne
hagynád sorsukra őket? Ok azt tennék veled. Elena meg a barátai
dimenziókon utaztak át, dacoltak a rabszolgasággal és a legnagyobb
veszélyekkel, csak hogy megmentsék Stefant, de a te holttestedet
még csak haza sem hozták, otthagyták jó messze. Visszajöttek ide, és
boldogan éltek nélküled. Miért tartoznál nekik hűséggel?
 Most, hogy minden gyertya kialudt, Damon arca árnyékba borult.
Rideg, keserű kacajt hallatott. Fekete szeme csillogott a
félhomályban, állta a fantom kristálytiszta tekintetét. Hosszú csend
támadt, és Elenának elakadt a lélegzete.
Damon előrelépett, még mindig fogta a gyertyáját.
– Nem emlékszel? – kérdezte hűvösen. – Száműztelek!
És emberfeletti sebességgel, mielőtt bárki csak egyet is
pisloghatott volna, az Erő egy pöccintésével ismét meggyújtotta a
gyertyáját, majd egyenesen és pontosan a fantom képébe vágta.
 35.

lena hátraugrott, ahogy a fantom lángra kapott. Olyan közel

volt hozzá, hogy a tűz égette az arcát, és megcsapta az orrát
füstölgő hajának szaga.
A kezével védte az arcát, és amilyen lassan és óvatosan csak bírt,
visszaosont a fantom közelébe. Reszketett a lába, de nyugalmat és
kitartást erőltetett magára.
Tudatosan nem engedte meg magának, hogy a garázs padlóján
heverő Stefanra nézzen vagy gondoljon, akárcsak az imént, amikor
szándékosan nem figyelt a fivérek párharcára, mert muszáj volt
gondolkodnia.
Hirtelen lángnyelv csapott a levegőbe, és egy káprázatos pillanatig
Elena azt remélte, hogy Damon sikerrel járt. A fantom lángolt. Egy
jégből álló lény ezt nyilván nem élheti túl.
De aztán rádöbbent, hogy a fantom nem csak lángolt. Nevetett is.
– Te ostoba! – mondta a lény Damonnak, halk és szinte gyengéd
hangon. – Azt hiszed, a tűz kárt tehet bennem? Az irigység lehet a
jégnél fagyosabb, de a tűznél forróbb is. Ha valakinek, hát neked ezt
igazán tudnod kéne, Damon. – Kacagott a maga furcsa, csengő
módján. – Érzem az irigységet, a dühöt, amely állandóan éget téged,
Damon, és úgy lángol benned, hogy ki tudom szagolni a benned élő
gyűlöletet és kétségbeesést, a sok apró-cseprő kis megbántódásod és
dühöd pedig étel-ital a számomra. Kapaszkodsz beléjük, kincsként
dédelgeted őket. Lehet, hogy sikerült száműznöd egy apró darabját a
lelkedet nyomó rengeteg sérelemnek, de sosem szabadulsz meg
tőlem.
A fantom lába körül vékony, kék erecskék kaptak lángra, és a tűz-
vonalak gyorsan szétterjedtek a garázsban. Elena elszörnyedve
bámult. A Mrs. Flowers ősrégi csotrogányából kicsorgott olajcsíkok
lennének? Vagy egyszerűen a fantom rosszakarata testesült meg így,
tüzet gyújtva a talpuk alatt?
Nem számított. Csak az számított, hogy a garázs lángokban állt, és
míg a fantomnak talán nem árt a tűz, a többieknek nagyon is. Füst
töltötte be a dohos helyiséget, és Elena meg barátai köhögni kezdtek.
A lány a szájára és orrára tapasztotta a kezét.
Damon elhúzott mellette, vicsorgott, és a fantom torkának ugrott.
Elena még a jelenlegi életveszélyes helyzetben is csodálattal
adózott Damon sebességének és kecsességének. A férfi a fantomnak
rohant, és a padlóra lökte, majd hátrahőkölt, bőrdzsekis karját az arca
elé kapta. A tűz – kapcsolt Elena borzongató rettegéssel. A tűz azon
kevés dolgok egyike, amelyek képesek végezni egy vámpírral.
Szeme könnyezett a füsttől, de erőszakkal nyitva tartotta, és
közelebb lépett, az ismét talpra állt fantom háta mögé került. Hallotta
a barátai kiabálását, de a küzdelemre koncentrált.
A fantom nehézkesebben mozgott, mint azelőtt, és nem támadt
azonnal Damonra. Elena a lángokon át látta, hogy a Meredith ejtette
sebből még mindig csörgedezik a sűrű, zöld folyadék. Ahol a
folyadék a lángokhoz ért, azok zöldes fénnyel lobbantak fel.
Damon ismét a fantomra vetette magát, ám az egy mozdulattal
félrelökte. Vicsorogva kerülgették egymást. Elena körbeszaladta
őket, igyekezett nem útban lenni Damonnak, és próbált rájönni,
miben tudna segíteni neki.
A helyiség túlfeléből jövő sercegés egy pillanatra magára vonta
Elena figyelmét, és amikor hátranézett, észrevette, hogy a lángok a
túlsó falra terjedtek, a rajta futó fapolcokat nyaldossák. Nem látta, mi
történt a küzdelemben, de Damon egyszer csak háton csúszott a
padlón, arcán csúnya égési sérülés éktelenkedett.
Egy másodperc múlva ismét talpra állt, és a fantom felé indult, ám
szemében kissé vad fény csillogott, s ez aggasztotta Elenát. A fantom
még sebesülten is erősebb volt Damonnál, akinek a Stefannal
folytatott hosszas csatározás után nyilván eleve fogytán az energiája.
A férfi kezdett vakmerő lenni. Elena összeszedte a bátorságát, és
ismét közelebb lépett a fantomhoz, olyan közel a lángokhoz,
amennyire csak bírt. A fantom egy pillanatra ránézett, de aztán a
komolyabb fenyegetésre koncentrált.
Damon felé lendült, kitárta tüzes karját, ádáz és boldog mosoly ült
az arcán.
És Meredith egyszeriben Damon mellett termett. Arca fennkölt és
sápadt volt, akár egy fiatal mártíré, összeszorította a száját és
elővigyázatos pillantás ült a szemében, de villámgyorsan mozgott.
Karója olyan sebesen szelte át a levegőt, hogy szinte követni sem
lehetett szemmel, és újabb széles sebet ejtett a fantom hasán. A
fantom fel-üvöltött, és a testén sziszegtek a lángok, ahogy ebből a
sebből is zöld folyadék ömlött rájuk.
A fantom azonban talpon maradt. Vicsorgott és Meredith után
kapott, aki gyorsan hátrább táncolt, kartávolságon épp csak hogy
kívülre. Meredith és Damon szótlan pillantást váltottak, és úgy
helyezkedtek el a fantom két oldalán, hogy az egyszerre csak az
egyiküket figyelhesse. Damon gyors és erős ütést mért a
Féltékenységre, majd visszarántotta vörös, felhólyagzott kezét.
Meredith ismét meglendítette a karóját, majdnem eltalálta a fantom
karját, de csak egy füstgomolyagot ért.
Egy lángoló polc nagy robajjal a padlóra szakadt. A füst egyre
sűrűsödött. Elena hallotta Bonnie és Matt köhögését.
Közelebb lépett a küzdőkhöz, ismét a fantom háta mögé került,
hogy semmiképp se legyen útban Meredithnek és Damonnak. A
fantom olyan erős hőt sugárzott, mintha egy máglya mellett állt
volna.
Meredith és Damon teljesen összehangolódtak, olyan olajozottan
mozogtak, mintha begyakorolták volna, előre-hátra sasszéztak, néha
sikerült eltalálniuk a fantomot, ám többnyire csak füst- vagy
ködgomolyagot értek, ahogy a lény légneművé változtatta egyes
testrészeit.
Ekkor felcsendült egy hang:
– Impera te desistere! – Mrs. Flowerst Matt és Alaric támogatták,
hogy állva tudjon maradni. De tekintete tiszta volt, hangja határozott.
Erő sercegett körülötte a levegőben.
A fantom csak kicsit lassult le, támadásai és átváltozásai talán fél
másodperccel lehettek lomhábbak Mrs. Flowers igézete nyomán. De
még ez is elég volt, hogy változtasson a helyzeten. Damon és
Meredith ütései többször találtak célba, és a páros többször tért ki a
fantom csapásai elől.
 De elég lehet ez a legyőzéséhez? A fantom megrezzent,
valahányszor eltalálták, a karó által ejtett sebeiből pedig borzalmas
zöld ragacs folyt, de még mindig biztosan állt a lábán, miközben
Meredith meg Damon köhögtek és fuldokoltak a füstben, botladozva
tértek ki a lángok elől. A Féltékenység mellében lévő rózsa
sötétvörösen lüktetett. Elena elkeseredetten sóhajtott, és azonnal
köhögni is kezdett. A fantom nem maradt elég ideig egy helyben
ahhoz, hogy a lány megpróbálhassa kitépni belőle a rózsát.
Meredith lecsapott a harci karóval, de ismét füstöt ért, és a fantom
elkapta a bot végét, majd Damon felé lendítette a lányt. Az ütközés
mindkettőjüket leverte a lábáról, és a fantom, Mrs. Flowers
varázslatától még mindig kissé lelassulva, feléjük indult.
– Mindig is irigykedtem Meredithre, amiért olyan okos! – kiáltotta
Bonnie. Arca csupa korom és könny lett, hihetetlenül kicsinek és
törékenynek tűnt, de egyenes háttal, büszkén állt, s teli torokból
kiabált. – Tudom, hogy soha nem lesznek olyan jó jegyeim, mint
neki, de nem baj. Száműzöm az irigységemet!
A fantom rózsája sötét rózsaszínűre halványodott, és a lény egy
kicsit megbotlott. Bonnie-ra pillantott, és sziszegett. Csak egy
másodpercre torpant meg, de ez is elég volt Damonnak, hogy talpra
ugorjon. Meredith elé lépett, hogy védelmezze, amíg lábra nem állt.
Anélkül, hogy egymásra néztek volna, ismét egymással szemben
köröztek a fantom körül.
– Irigykedtem a barátaimra, amiért több pénzük van, mint nekem
– kiáltotta Matt –, de száműzöm az irigységemet!
 – Irigylem Alaricet, amiért őszintén hitt valamiben, amire nem
volt bizonyíték, és végül igaza lett! – kiabálta Celia. – De száműzöm
az irigységemet!
– Irigylem Elena ruháit! – rikoltotta Bonnie. – Olyan alacsony
vagyok, hogy rajtam egy csomó minden bénán áll. De száműzöm az
irigységemet!
Damon megrúgta a fantomot, és gyorsan vissza is rántotta
füstölgő lábát. Meredith meglendítette a karóját. Mrs. Flowers latinul
kántált, és Alaric is rákezdett, mély hangja ellenpontozta az
öregasszony szavait, megerősítve az igézetet. Bonnie, Matt és Celia
tovább kiabáltak: apró irigységeket és sérelmeket hoztak felszínre,
amelyekről általában talán tudomást se vettek, de most száműzték
őket, s ezzel sorozatban mérték a fantomra az apró ütéseket.
És a fantom most először... zavarodottnak tűnt. Lassan forgatta a
fejét, hogy egyik ellenfeléről a másikra nézzen: Damon ökölbe
szorított kézzel lépett felé; Meredith magabiztosan lengette meg
karóját, ahogy hűvösen és megfontoltan figyelte a lényt; Alaric és
Mrs. Flowers emelt kézzel kántálták a latin szavakat; Bonnie, Matt és
Celia pedig vallomásaikat kiabálták, mintha kövekkel dobálták
volna.
A Féltékenység üveges szeme anélkül siklott át Elenán, hogy
igazán észrevette volna: a teljes zűrzavarban a mozdulatlanul és
némán álldogáló lány nem tűnt fenyegetőnek.
Elena tudta, ennél jobb lehetősége nem lesz. Összeszedte a
bátorságát, hogy előrelépjen, de megdermedt, ahogy a fantom feléje
fordult.
 Aztán csodával határos módon ott termett Stefan. A fantom hátára
akaszkodott, fél karral átfogta a nyakát, nyaldosták a lángok.
Kigyulladt a pólója. Kicsit hátrarántotta a lényt, Elena mellé, a
fantom mellkasa feltárult a lány előtt, egy pillanatra védtelenül.
Elena habozás nélkül a tűzbe markolt.
Egy másodpercig alig érezte a lángokat, lágyan, szinte hűvösen
értek a kezéhez. Nem is olyan vészes – gondolhatta egy pillanatra,
mielőtt megérezte volna a fájdalmat.
Emésztő, gyötrelmes fájdalom volt, és a kapott sokktól sötét
tűzijáték szikrázott Elena szeme előtt. Erőnek erejével kellett
leküzdenie a szinte ellenállhatatlan ösztönt, hogy azonnal húzza ki a
kezét a tűzből. Aztán tapogatózni kezdett a fantom felsőtestén,
kereste a vágást, amit Meredith ejtett a rózsa felett. A törzs csúszós
és sima volt, és Elena hiába keresgélt. Hol van? Hol lehet?
Stefanhoz hasonlóan Damon is a lángokba vetette magát, a fantom
karját és nyakát rángatta, hogy törzse továbbra is feltáruljon Elena
előtt. A fantom így nem tudott elszabadulni, nem tudta áthajítani a
lányt a garázson. Meredith botjával a Féltékenység oldalát püfölte. A
háta mögött a barátaik vallomásainak meg kántálásának hangja
összemosódott, ahogy megtették, ami tőlük telt, hogy megzavarják a
fantomot és elvonják a figyelmét.
Elena keze végre megtalálta a sebet, és belenyomta a kezét. A
fantom mellkasa jéghideg volt, és a lány sikoltott a kontraszt
hatására: a hideg gyötrelmes volt a hő után, és a lángok még mindig
nyaldosták a csuklóját meg a karját. A fantom mellkasában olyan
sűrű volt a fagyos folyadék, hogy mintha zselatinban turkált volna.
Elena nyújtózkodott, tapogatózott, és a fantom felüvöltött
fájdalmában.
Borzalmas hang volt, és mindannak dacára, amit a fantom ellene
és barátai ellen elkövetett, Elena akaratlanul is együtt érzőén rándult
meg. Egy másodperccel később megmarkolta a rózsa szárát, ezernyi
tövis fúródott égett húsába. A fájdalomra ügyet sem vetve kihúzta a
rózsát a fagyos folyadékból, a tűzből, és hátratántorodott, el a
fantomtól.
Igazából nem is tudta, mire számított. Talán, hogy a fantom
elolvad, mint a Gonosz Nyugati Boszorkány, és csupán egy undorító
zöld tócsa marad belőle. Ehelyett a fantom csak tátott szájjal bámult
rá, kilátszott minden egyes hegyes, csillogó foga. Kitágult a
mellkasán lévő seb, áradt belőle a folyadék, akár egy nyitva hagyott
csapból a víz. A lángok lelohadtak és elzöldültek a padlón, ahol rájuk
csöpögött a fantom testén lecsorgó folyadék.
– Add ide! – termett Elena oldalán Stefan. Kivette a rózsát a
kezéből, letépte a szirmait, amelyek most már csak halvány
rózsaszínűek voltak, és a garázs falánál lángoló tűzbe szórta őket.
A fantom döbbenten bámult, és lángoló tüze lassan kiégett, már
csak füstölgött, szilárd teste elpárolgott. Füstös, ellenséges arca egy
pillanatra a levegőben lebegett előttük, szeme dühödten Elenára
meredt. Aztán eltűnt.
 36.

amon mozdult meg elsőnek. Ez Elenát csöppet sem lepte meg.

A férfi bőrdzsekije rémesen megperzselődött, égési sérülések
borították a karját meg az arcát, de elbotladozott a többiek mellett, át
a tűzön, és kitárta a garázsajtót. Odakint dörgött az ég, és zuhogott az
eső.
Az eső ellenére a garázs lángokban állt, a tűz felkúszott a kis
épület falaira és a tetőre is. Ahogy kitámolyogtak, Meredith köhögve
felnézett, hogy az arcára essen az eső. Matt és Alaric kitámogatták
Mrs. Flowerst, és beültették a kocsija anyósülésére. Elena kinyújtotta
a kezét, hogy a zuhogó eső lemossa róla a kormot, és enyhítse a
fájdalmat. Barátai a garázstól nem messze verődtek össze, még
mindig döbbenten.
– Jaj, Damon – mondta Bonnie. Elhallgatott, néhány másodpercig
köhögött és zihált, aztán óvatosan Damonhoz hajolt, és a sérüléseit
kímélve puszit nyomott az arcára. – Úgy örülök, hogy visszajöttél!
– Köszönöm, kis vörösbegy – felelte Damon, és megpaskolta a
lány hátát. – Bocsáss meg egy pillanatra, el kell intéznem valamit! –
Arrébb lépett, és kézen fogta Elenát.
A távolból szirénák vijjogása hallatszott, jelezve, hogy tűzoltók és
rendőrök szállnak ki a tűz miatt.
Damon a panzió melletti egyik fa sötét árnyéka felé húzta Elenát.
– Gyere! – mondta. – Most rögtön vért kell innod. – Megégett
ujjaival megtapogatta a saját nyakát, majd az egyik vénájába vájta a
körmét. Bőrdzsekijéből szinte semmi sem maradt, elszenesedett
cafatokban lógott róla, és az arcán meg a karján lévő sebek még
mindig vörösek és frissek voltak, de már jobban festett, mint
percekkel azelőtt.
– Én is megitathatnám – szólt Stefan, ahogy hozzájuk lépett, és a
ház falának dőlt. Fáradtnak és piszkosnak tűnt, de már az ő sérülései
is gyógyulásnak indultak. – Elena ihat a véremből, amikor csak akar.
– Nyugodtan adhatsz neki te is vért. De csúnya sérülést szenvedett
– felelte Damon tárgyilagosan –, és neked nincs annyi Erőd, hogy
most rögtön meggyógyítsd.
Elena eddig gondosan igyekezett nem lenézni a jobb kezére. Bár
nem nagyon tudta mozgatni, már nem is fájt. Ami valószínűleg
nagyon is rossz jel. Ezek szerint elhaltak az idegvégződései? Gyors,
aggodalmas pillantást vetett a kezére, és felfordult a gyomra. Már
egy szempillantás is elég volt, hogy lássa iszonyúan elfeketedett és
elvörösödött húsát, a leváló bőrt, valamint – úristen! – talán még egy
csontot is látott kivillanni a hús alól. Halkan, akaratlanul
felnyöszörgött.
– Igyál! – türelmetlenkedett Damon. – Hadd gyógyítsalak meg,
mielőtt a mentők berángatnak az égési osztályra. – Elena még mindig
habozott, mire a férfi felsóhajtott, és ismét Stefanhoz fordult. –
Figyelj ide – mondta lágyabban –, nem minden az Erőről szól. Néha
a vér csak azért kell, hogy gondoskodjunk a másikról.
– Tudom – felelte Stefan, és fáradtan pislogott rá. – Csak nem
voltam biztos benne, hogy te is.
Damon szája erőltetett mosolyra húzódott.
 – Jó öreg vagyok, kisöcsém – mondta. – Sok mindent tudok. –
Ismét Elenához fordult. – Igyál már! – nógatta, és Stefan is
bátorítóan mosolygott rá.
Elena Stefanra bólintott, mielőtt Damon nyakára tapasztotta volna
a száját. Abban a másodpercben, hogy megízlelte a vérét, melegség
öntötte el, a kezét kínzó fájdalom pedig megszűnt. Már nem érezte
fején és vállán az eső kellemetlen, hűvös záporozását, mintha már
nem is csörgött volna jeges víz a testén. Kényelmes, biztonságos,
szerető közegben volt, és az idő megállt egy kicsit, épp csak annyira,
hogy fellélegezhessen.
Damon? – gondolta, és elméjével Damoné felé tapogatózott. A
férfi szavak nélkül válaszolt neki, a szeretet és gyöngédség hullámát
küldte felé, követelés nélküli szeretetet. Elena bódultságában is
rádöbbent, hogy valami megváltozott...
A múltban, valahányszor Damon és ő hagyták, hogy elméjük
összeérjen, Elena mindig azt érezte, hogy a férfi visszafogja magát.
A kivételes esetekben pedig, amikor áthatolt a férfi belső barikádjain,
fájdalmat és dühöt talált, egy sziklához láncolt, eltévedt gyermeket.
Most azonban Elena csak szeretetet és békét érzett, ahogy
Damonnal egymásba olvadtak. Miután végül elhúzódott a férfitól,
eltartott pár másodpercig, hogy visszatérjen a való világba. Stefan
már nem állt mellettük. Még mindig esett, a hideg víz lecsurgott
Elena haján, a vállán, a nyakán, a karján és a testén. Sajgott a keze,
és még mindig csúnyán meg volt égve, de meggyógyult annyira,
hogy csak gyógykenőcsre és kötszerre szorult, nem pedig műtétre.
 Pár tűzoltó- és rendőrautó állt meg a ház előtt, villogtak a fények,
vijjogtak a szirénák. Elena észrevette Mereditht a garázs közelében,
amint gyorsan leereszti Stefan karját, és rádöbbent, hogy barátnője a
fiú csuklójából ivott.
Homályosan ráeszmélt, hogy mindössze néhány órával azelőtt
megrökönyödött volna ezen – mindig is azt hitte, hogy nincs az a
vámpír, akinek véréből Meredith kérne, Stefan pedig mindig
Elenának tartotta fenn a vérét, ez is része volt a kettőjük között lévő
különleges kapcsolatnak –, most azonban képtelen volt túlzott
jelentőséget tulajdonítani a dolognak.
Úgy tűnt, mintha a csapaton belül leomlottak volna a gátak. Akár
tartósnak bizonyul majd a változás, akár csak ideiglenes, jelenleg
mind egyek voltak. Látták egymás legrosszabb énjét. Kimondták az
igazat, és túlélték. Úgyhogy most, ha Meredithnek gyógyításra van
szüksége, Stefan természetesen felajánlja neki a vérét.
Bármelyiküknek felajánlaná.
A tűzoltók leugrottak a járművükről, és letekerték a tömlőket.
Ahogy nekiálltak eloltani a tüzet, pár egyenruhás rendőr meg még
valaki – nyilván a tűzoltóparancsnok – eltökélten masírozott Mrs.
Flowers, Matt, Alaric, Celia és Bonnie felé, akik mind a kocsiban
kuporogtak. Meredith és Stefan is elindultak hozzájuk.
– Miért nem vitték be Mrs. Flowerst a házba? – kérdezte hirtelen
Elena, és Damon meglepetten, értetlenül nézett rá.
– Fogalmam sincs – felelte lassan. – Eszembe se jutott, hogy be is
mehetnénk. Azt hiszem, mindenki úgy érezte, idekint kell
végignéznünk, hogy leégjen. Meggyőződni róla, hogy a fantom nem
jut ki.
– Mintha a világ végén lettünk volna – mondta Elena halkan, ami
eszébe jutott. – Még a panzió is olyan messzinek tűnt, hogy fel sem
merült bennem mint lehetőség. Most, hogy mások is itt vannak,
megint forog a föld.
Damon válaszul csak hümmögött.
– Jobb, ha mi is odamegyünk – mondta. – Szerintem elkelne nekik
egy kis segítség. – Mrs. Flowers felháborodottan emelte fel a hangját,
bár Elena nem tudta kivenni a szavait. Ahogy a férfi után indult,
mosolygott magában: mióta érdekli Damont, ha bárkinek, Elenát
kivéve, segítségre van szüksége?
Ahogy közelebb értek, látta, hogy Mrs. Flowers már kiszállt a
kocsiból, és mesterien felöltötte butuska, hóbortos arckifejezését, kék
szeme elkerekedett, kezét csípőre tette, miközben Alaric ernyőt
tartott a feje fölé.
– Fiatalember! – förmedt a tűzoltóparancsnokra. – Mégis mire
céloz azzal a kérdéssel, hogy miért nem a garázsban parkolt a
kocsim? Úgy gondolom, jogom van a saját ingatlanomon ott
elhelyezni a tulajdonomat, ahol csak jólesik! Miféle világban élünk,
ha már ezért is büntetnek, ha elítélnek, csak mert eltérek a
szokásoktól? Csak nem arra merészel célozni, hogy valahogy előre
tudtam, hogy tűz fog kitörni?
– Nos, asszonyom, volt már ilyesmire példa. Nem célzok
semmire, de muszáj kivizsgálnunk az ügyet – felelte a
tűzoltóparancsnok közönyösen.
 – Mit keres itt ez a sok gyerek? – kérdezte az egyik rendőr, ahogy
körülnézett. Tekintete elidőzött Damon szénné égett bőrdzsekijén és
Stefan arcsebén. – Mindenkit ki kell hallgatnunk – mondta. – Először
is kérem a neveket és a címeket!
Stefan előrelépett, és a rendőr szemébe nézett.
– Biztos vagyok benne, hogy erre semmi szükség – mondta
halkan, meggyőzően. Elena érezte, ahogy beveti az Erejét. – A
garázs azért égett le, mert belecsapott egy villám a viharban. Nem
volt itt más, csak az idős hölgy, valamint néhány vendége. Minden
olyan világos és egyértelmű, hogy senkit se kell kikérdezni.
A rendőr zavartnak tűnt, aztán bólintott, és kisimult az arca.
– Ezek a viharok rengeteg kárt tudnak okozni – felelte.
A tűzoltóparancsnok horkantott.
– Te meg miről beszélsz? Egyáltalán nem csapott le villám
errefelé.
Stefan a tűzoltóparancsnokra szegezte tekintetét.
– Nincs itt mit kivizsgálni... – De a varázs megtört, most már
mindhárom férfi gyanakodva nézte.
Elena rádöbbent, hogy Stefan Ereje nem elég mindhármukra, sőt,
egyiküket sem fogja tudni meggyőzni, ha így együtt maradnak, és
felélesztik egymás gyanúját. Stefan arca elkínzott, fáradt volt.
Hosszú csatát vívott meg, sőt, nem is csak egyet. És Stefannak eleve
sem volt nagy Ereje, ha nem ivott emberi vért. Ha Elena miatt
aggódott, és a fantom elleni küzdelemre készült, akkor valószínűleg
napok óta nem volt alkalma többet inni, mint pár korty állatvért.
Damon előrelépett.
 – Elnézést! – szólt udvariasan. A tűzoltóparancsnok ránézett. –
Beszélhetnék önnel négyszemközt? Biztos egykettőre tisztázzuk ezt
az egészet.
A tűzoltóparancsnok a homlokát ráncolta, de követte a panzió
hátsó tornácára, egy rendőr is velük ment. A tornác lámpája alatt
szembefordultak Damonnal, kezdetben gyanakvó arckifejezéssel.
Ahogy a férfi beszélt hozzájuk, fokozatosan ellazult a tartásuk, és
bólogatni, mosolyogni kezdtek.
Stefan halkan ismét megszólította a másik rendőrt. Elena tudta,
hogy egyvalakit képes befolyásolni, még a jelenlegi állapotában is.
Meredith és Bonnie beültek Mrs. Flowers csotrogányának hátsó
ülésére – Elena azt gyanította, a kocsi talán még az asszonynál is
vénebb –, és társalgásba merültek. Alaric és Celia továbbra is az
ernyő alatt álló Mrs. Flowerst támogatták, mindhárman a rendőrhöz
beszélő Stefant figyelték. Matt a közelben lézengett.
Elena gyorsan elment mellettük, és becsusszant az autó hátsó
ülésére Bonnie-hoz és Meredithhez. Az ajtó megnyugtatóan hangos
csattanással csukódott be mögötte, a fekete bőrülés csikorgott és
nyikorgott alatta.
Bonnie göndör vörös haja elázott, csapzott tincsek lógtak a vállára
és tapadtak a homlokára. Arca koromfoltos volt, szeme kisírt, de
őszintén boldog mosolyt villantott Elenára.
– Nyertünk – közölte. – Végeztünk vele, igaz? Megszabadultunk
tőle.
 Meredith fennkölt, de diadalittas arckifejezést öltött, szürke szeme
ragyogott. Stefan vére foltot hagyott az ajkán, és Elena legyűrte a
késztetést, hogy letörölje.
– Tényleg nyertünk – erősítette meg Meredith. – Mindketten
fantasztikusak voltatok. Bonnie, elképesztően okos húzás volt, hogy
gyorsan száműztél egy csomó irigységet. Elterelte a fantom
figyelmét. És Elena... – nagyot nyelt. – Iszonyú bátor voltál, hogy
belenyúltál a tűzbe. Hogy van a kezed?
Elena kinyújtotta a kezét, és a szemük láttára mozgatta az ujjait.
– A vámpírvér hihetetlen gyógyereje – mondta Elena vidáman. –
Nagyon hasznos egy csata után, nem igaz, Meredith?
A lány elpirult barátnője incselkedő kérdése hallatán.
– Nem is tudom – felelte. – Butaságnak tűnt nem kihasználni
minden... előnyünket. Máris jobban érzem magam.
– Te is fantasztikus voltál, Meredith! – lelkendezett Bonnie. –
Úgy küzdöttél, mintha táncolnál. Kecses voltál, meg erős, meg
gyönyörű és iszonyú kitartó, ahogy a karódat használtad.
Elena egyetértett.
– Képtelen lettem volna megszerezni a rózsát, ha nem vágtad
volna meg a fantomot.
– Azt hiszem, mindannyian klasszak voltunk – felelte Meredith. –
A Róbert E. Lee Gimnázium egymást csodáló öregdiákjainak első
hivatalos ülését ezennel megnyitom!
– Akkor Mattnek is itt a helye, neki is el kell mondanunk, milyen
csodás volt – szólt Bonnie. – És akkor már Stefan is öregdiáknak
számít, nem? Azt hiszem, most, hogy megváltozott a világ, ő is
velünk érettségizett. – Ásított, kilátszott kis rózsaszín nyelve, akár
egy macskáé. – Ki vagyok purcanva.
Elena rájött, hogy ő is. Hosszú nap volt. Nagyon hosszú év, mióta
a Salvatore fivérek Fell's Churchbe érkeztek, és az élete örökre
megváltozott. Összegörnyedt az ülésen, és Meredith vállára hajtotta a
fejét.
–  Köszönöm, hogy ismét megmentettétek a várost! – mondta
álmosan. Fontosnak tűnt, hogy mindkettőjüknek megköszönje. –
Talán holnap megint megpróbálhatunk normálisak lenni.
Meredith felnevetett, és mindkettőjüket átölelte.
– Semmi sem győzhet le minket, csajok! – mondta. – A normális
nekünk nem elég jó. – Elakadt a lélegzete. – Mikor mindkettőtöket
elragadott a fantom – mondta halkan –, féltem, hogy örökre
elvesztettelek titeket. A nővéreim vagytok, komolyan, nem csak a
barátnőim, és szükségem van rátok. Szeretném, ha ezt tudnátok.
– Ahogy mondod! – bólogatott Bonnie fölajzva. Elena kitárta a
karját feléjük. A három barátnő összekapaszkodott, nevetve, kissé
könnyezve ölelték egymást.
El fog jönni a holnap, és talán a normális – bármit is jelentsen az
már – is eljön egyszer. Elena most az igaz barátaival lehetett. Ez
nagyon sokat jelentett számára. Bármi is történjék, ez elég volt neki.
 37.

ásnap reggel még mind a panzióban voltak. A tegnapi eső

után a napsütésben is érezni lehetett a frissességet, minden
ragyogónak, nyirkosnak és tisztának tűnt, bár a panziót füstszag
lengte be, a garázs elszenesedett romja pedig látszott a dolgozószoba
ablakából.
Elena a kanapén ült, Stefannak dőlt. A fiú az égési sérülések
mostanra alig látható vonalait követte az ujjával Elena kézfején.
– Hogy van a kezed, kis hősnőm? – kérdezte.
– Hála Damonnak, már szinte nem is fáj.
A Stefan másik oldalán ülő Damon gyorsan vakító mosolyt
villantott rá, de egy szót sem szólt.
Elena úgy vélte, mind nagyon aggódnak egymásért. Úgy érezte, a
ragyogó és felfrissült, de kissé mulandónak tűnő délelőtt pontosan
tükrözi azt, ahogy ő – és valószínűleg a csapat többi tagja is – érzi
magát. Mindenki pusmogott, összemosolygott, meghitt csöndben
üldögélt a másikkal. Mintha hosszú utat jártak volna be vagy egy
nehéz feladatot hajtottak volna végre együtt, és most végre eljött
volna a pihenés ideje.
A halvány vászonnadrágot és galambszürke selyemblúzt viselő
Celia, aki elegáns és kecses volt, mint mindig, megköszörülte a
torkát.
 – Ma elutazom – mondta, miután mind ránéztek. Csomagjait
gondosan a lábához helyezte. – Negyvenöt perc múlva indul egy
vonat Bostonba, ha valaki ki tudna vinni az állomásra.
– Persze, majd én – mondta Alaric rögtön, és felállt. Elena
Meredithre pillantott, a lány azonban aggódva nézett Celiára.
– Figyelj csak, nem kell elmenned – mondta a nőnek. – Mind
örülnénk, ha maradnál.
Celia sokatmondóan vállat vont, és aprót sóhajtott.
– Köszönöm, de ideje mennem. Annak ellenére, hogy
elpusztítottunk egy felbecsülhetetlen értékű könyvritkaságot, és talán
soha többé nem tehetem be a lábam a Dalcrestbe, a világért ki nem
hagytam volna ezt az élményt.
Meredith rávigyorgott, és megemelte egy szemöldökét.
– Még a halálosan veszélyes részeit sem? Celia maga is
megemelte a szemöldökét.
– Volt nem halálosan veszélyes rész is?
Nevettek, és Elena örömmel látta, hogy nyomtalanul eltűnt a
köztük lévő feszültség.
– Bármikor örömmel látunk, ha kedved támad visszajönni,
kedvesem – mondta Mrs. Flowers komolyan. – Mindig lesz
számodra egy szobám.
– Hálásan köszönöm – felelte Celia, láthatóan elérzékenyült. –
Remélem, lesz alkalmam visszajönni látogatóba! – Elhagyták a
helyiséget Alarickel, és a többiek hamarosan hallották, hogy
csukódik a bejárati ajtó, majd beindul egy autó.
 – Pá-pá, Celia! – csipogta Bonnie. – Végül kiderült, hogy egész
rendes csaj, nem? – Válaszra sem várva folytatta. – Mit csináljunk
ma? Kellene valami kaland, mielőtt még véget ér a nyár!
– Neked ennyi kaland nem volt elég? – hitetlenkedett Matt a
sarokból, ahol egy hintaszékben terpeszkedett.
– Valami jó, nyári kalandra gondoltam – felelte Bonnie. – A
tragédiából meg az élethalálharcból nagyon is elég volt, viszont kéne
már egy napsütéses, nyári program. Belegondoltatok, hogy már csak
kábé három hetünk van, mielőtt megint suliba kell járnunk? Ha nem
akarjuk, hogy az idei nyarunkról ne legyen más emlékünk, csak egy
katasztrofális piknik meg egy fantommal való borzalmas csatározás,
akkor bele kell húznunk! Én arra szavazok, hogy menjünk el ma a
megyei fesztiválra! Hajrá! – nógatta őket, ugrált ülő helyében. –
Hullámvasút! Elvarázsolt kastély! Fánk! Vattacukor! Damon nyerhet
nekem egy nagy plüssállatot, és felülhetünk a Szerelemvasútra! Igazi
kaland lesz! – Kacérkodva Damonra rebegtette a szemét, de a férfi
nem reagált az ugratásra. Sőt, feszülten a földet bámulta.
– Nagyon ügyesek voltatok, gyerekek – helyeselt Mrs. Flowers. –
Tényleg rászolgáltatok egy kis kikapcsolódásra.
Senki nem felelt. Damon feszült hallgatása betöltötte a szobát,
magára vonta mindenki tekintetét. Végül Stefan megköszörülte a
torkát.
– Damon? – kérdezte óvatosan.
A bátyja megfeszítette az állkapcsát, és felemelte a fejét, hogy
rájuk nézzen. Elena a homlokát ráncolta. Csak nem bűntudat ül az
arcán? Damon nem szokott bűntudatot érezni: nem volt jellemző rá a
lelkiismeret-furdalás.
– Figyeljetek! – mondta a férfi hirtelen. – Rájöttem... miközben a
Sötét Dimenzióból igyekeztem visszatérni... – ismét elhallgatott.
Elena ideges pillantást váltott Stefannal. A hebegés se volt
Damonra jellemző, ahogy az se, hogy ne találja a megfelelő szavakat
a mondandójához.
Damon a fejét rázta, és összeszedte magát.
– Ahogy feltámadtam és eszembe jutott, ki is vagyok, aztán
miközben igyekeztem visszatérni Fell's Churchbe, és minden olyan
fájdalmas és nehéz volt – mondta –, egyre csak az járt a fejemben,
hogy Elena és mi eget-földet megmozgattunk, hogy megtaláljuk
Stefant. Elena nem volt hajlandó feladni a keresést, bármilyen
akadállyal került is szembe. Én segítettem neki... mindent kockára
tettem, hogy segítsek... és sikerrel jártunk. Megtaláltuk Stefant, és
hazahoztuk, ép bőrrel megúszta. De amikor nekem lett volna
szükségem rátok, simán magamra hagytatok azon a holdon.
– De hát – érintette meg a férfi karját Elena –, azt hittük,
meghaltál, Damon.
– És igenis megmozgattunk eget-földet, hogy megmentsünk –
mondta Bonnie komolyan, és nagy barna szeme könnybe lábadt. –
Hiszen tudod. Elena egy csomó mindennel megpróbálta
megvesztegetni az Őröket, hogy hozzanak vissza. Majdnem beleőrült
a gyászba. Az Őrök meg azt mondogatták, hogy ha egy vámpír
meghal, akkor örökre vége.
 – Most már tudom – felelte Damon. – Már nem vagyok mérges.
Már nagyon-nagyon régóta nem. Nem azért mondtam ezt el. – Bűn-
tudatosán pillantott Elenára. – Bocsánatot kell, hogy kérjek tőletek.
Mindenki felhördült egy kicsit. Damon még soha nem kért
bocsánatot. Soha.
Elena összevonta a szemöldökét.
– Miért, mit csináltál?
Damon vállat vont, és mintha kissé elvigyorodott volna.
– Mindent, hercegnő. – Elkomolyodott. – Az az igazság, hogy
nem érdemlem meg, hogy megmentsenek. Borzalmas dolgokat
követtem el ellenetek vámpírként, sőt, még akkor is, amikor megint
emberré váltam. Verekedtem Meredithszel, veszélybe sodortam
Bonnie-t a Sötét Dimenzióban. Veszélybe sodortam mindnyájatokat.
– Körülnézett a szobában. – Bocsánatot kérek! – mondta
mindenkinek, hangjában őszinteség és megbánás csendült. Bonnie
ajka megremegett, aztán átölelte Damont.
– Megbocsátok neked!
Damon mosolygott, és esetlenül megpaskolta a lány haját.
Ünnepélyes biccentést váltott Meredithszel, amely úgy tűnt, azt jelzi,
hogy ő is megbocsát neki... ezúttal.
– Damon! – szólt Matt a fejét csóválva. – Biztos, hogy nem szállt
meg valami? Egy kicsit... furának tűnsz. Csak Elenával szoktál ilyen
udvarias lenni.
– Hát – felelte Damon, megkönnyebbültnek tűnt, amiért kibökte,
ami a szívét nyomja –, ne is szokj hozzá, Matt!
 Matt olyan meglepettnek és boldognak tűnt, hogy a rendes nevén
szólította, nem pedig „Kuss"-nak vagy sehogy se, mintha ajándékot
kapott volna a vámpírtól. Elena látta, hogy Stefan huncutul, de
szeretettel oldalba böki a bátyját, aki visszakönyökölte.
Elena tudta, tényleg nem fog hozzászokni ehhez. Az átmenetileg
minden irigységétől és neheztelésétől megszabadult Damon
ugyanolyan lenyűgöző és érdekfeszítő volt, mint mindig, de sokkal
könnyebben ki lehetett jönni vele. Mindez el fog múlni, ám Elena
addig is kiélvezheti.
Alaposan szemügyre vette a Salvatore fivéreket. A szeretett
vámpírjait. Stefant, a maga lágy, sötét fürtjeivel és tengerzöld
szemével, hosszú végtagjaival, meg szája érzéki ívével, amelyet
Elena örökké csókolni akart. A bőrbe és selyembe bújt Damont, a
maga finom metszésű vonásaival, változékony és lehengerlő
személyiségével. Mindkettőjüket szerette. Nem bírta megbánni, nem
bírt mást érezni, csak őszinte hálát teljes szívéből, amiért a sors úgy
hozta, hogy találkozzon velük.
De nem lesz könnyű. El sem tudta képzelni, mi lesz, ha elmúlik ez
a nyugalom és barátság a fivérek, a csapat minden tagja között. Nem
kételkedett benne, hogy el fog múlni. A bosszúság és az irigység az
élet része, a neheztelés újra ki fog alakulni.
Megszorította Stefan kezét, és a fiú mellett ülő Damonra
mosolygott, akinek sötét tekintete ellágyult.
Magában Elena felsóhajtott kicsit, aztán még szélesebben
mosolygott. Bonnie-nak igaza van: mindjárt nyakukon az egyetem,
egy teljesen új kaland. Addig viszont jól kellene érezniük magukat,
ameddig csak lehet.
– Vattacukor? – kérdezte. – Nem is emlékszem, mikor ettem
utoljára vattacukrot. Nagyon tetszik Bonnie ötlete a nyári kalandról!
Stefan ajka olyan édes és könnyed csókban simult Elena ajkára,
akár a vattacukor, és a lány a karja melegébe fészkelte magát.
El fog múlni. Elena tudta jól. De nagyon boldog volt. Stefan ismét
önmaga volt, nem mérges, ijesztő vagy búslakodó, hanem önmaga: a
fiú, akit Elena szeretett. És Damon életben volt, biztonságban, velük.
Elenát körülvették a barátai.
Végre tényleg otthon volt.