57

A LÁP BŰZLIK ESŐ IDEJÉN.

Ravennel egy haldokló fa alatt gubbasztunk Déli Kapu falain
kívül. Nagy cseppek záporoznak köpenyeink kapucnijára,
megpuhítják a durva szövésű anyagot, és a keményre döngölt
földet puha sárrá változtatják, amiben elsüllyed magas szárú
cipőnk.
Nem zavar az eső. Hátra akarom vetni a kapucnimat, hogy az
arcomat verje. Szeretnék eggyé válni vele, és érezni, ahogy
számtalan apró darabban hullok alá az égből. De most nem
kereshetem az egyesülést az elemekkel. Dolgunk van.
Az elmúlt pár hónapban, amióta Hazelt elrabolták, harmadszor
vagyunk Déli Kapuban. Mivel az aukció időpontját októberről
előrehozták áprilisra, a Magányos Város helyi lázadó erejének, a
Fekete Kulcs Társaságának a tagjai, akiket Lucien vezet, idejüket
nem kímélve toboroztak még több embert, hogy az ügyünk mellé
álljanak. Fegyvereket és robbanóanyagokat halmoztak fel, és a
külső körök királyi erődítményeibe szivárogtak be.
De mindez mit sem ér, ha a királyi családok továbbra is
elbújhatnak, és bevehetik magukat az Ékkövet körülvevő vastag
falak mögé. És itt jövünk mi. A helyettesek erősebbek, ha
összefognak, és együtt dolgoznak. Minden lányra szükségünk
lesz, akit csak el tudunk érni, hogy szétzúzzuk azt a hatalmas
falat, megfosszuk a királyi családokat a legfőbb védelmüktől, és
beeresszük az embereket az Ékkőbe.

58
 Ravennel és a többi helyettessel, Siennával, Olive-val és
Indivel, akiket Lucien kimenekített az Ékkőből, elutaztunk mind a
négy átmeneti intézménybe. Északi Kapu volt a legrosszabb:
hideg vas, kőpadló, iszapszínű egyenruhák, egyetlen személyes
tárgyat sem lehet bevinni. Nem csoda, hogy Sienna annyira utálta.
Nem szívesen tért most vissza, de szükségünk volt egy
helyettesre, aki ismeri az intézményt, és a lányokat is.
Apránként mutattuk meg nekik az igazságot, segítettünk, hogy
hozzáférjenek az elemekhez, és fokozatosan alakítottuk át őket
helyettesből valami többé. Ravennek egyedülálló, ésszel fel nem
fogható képessége van: el tud jutni egy különleges helyre, az
óceánparton egy sziklára, és másokat is magával tud vinni.
Álomszerű, varázslatos hely, ahol a hozzánk hasonló lányok
azonnal kapcsolatba léphetnek az elemekkel. El sem tudom
mondani, hogy az elmúlt hónapokban hányszor jártam ott.
Óvatosnak kell lennünk, hogy kit választunk: csak olyanok
jöhetnek szóba, akiket aukcióra visznek, akiket közvetlenül az
Ékkőbe tartó vonatokra tesznek fel. Lucien megszerezte nekünk a
névsort.
Déli Kapunak nincs titkos ajtaja, mint Ash kísérői házának, és
katonák sem őrjáratoznak előtte. Déli Kapu egy olyan erőd, ami
vályogtéglákból emelt kunyhók tengerének közepén magasodik. A
Láp még annál is lehangolóbb, mint ahogy az emlékeimben élt. A
lábam alatt a sár kénes bűze, a ritkás, csenevész fák, a düledező
házak… az egészről a szegénység ordít, amit addig nem is fogtam
fel, míg az Ékkőben nem éltem.
Még a Füst és a Farm sem olyan borzalmas, mint ez. Az
igazságtalanság arculcsapásként éri az embert. A Magányos Város
lakosságának java nyomorban él, és ez senkit sem érdekel. És ami
még rosszabb: senki sem tud róla. Mit tudnak a Bank vagy a Füst
polgárai a Lápról? Távoli hely, ahol a szenet lapátoló, konyháikat
súroló vagy a szövőgépeiken dolgozó emberek élnek. Nem
valóságos. Mintha nem is létezne.

59
 – Már csak három lány maradt, akiknek itt meg kell mutatni az
elemeket – szólal meg Raven. – Aztán pár nap múlva már
megyünk is vissza Nyugati Kapuba.
Megint rövidre nyírta a haját, a csuklya alól feketén villog a
szeme. Nem egészen az a Raven, aki tavaly októberben velem
együtt elhagyta ezt az átmeneti intézményt, és elindult az
aukcióra, és nem is az a belül üres burok, akivé a Kő Grófnőjének
kínzásai nyomán vált, mielőtt kimentettem az Ékkőből. Valahol a
kettő között van. A Kő Palotájának várbörtön ketrecébe zárt
időszakáról még ma is rémálmai vannak, hallja mások
gondolatainak és érzéseinek töredékeit – amit suttogásoknak hív –
, és ami annak következménye, hogy a Grófnő orvosa újra meg
újra az agyába vágott.
De visszatért a nevetése és a szellemessége, főként olyankor,
ha Garnettel beszélget. És nap mint nap edzett Ashsel, így
korábban törékeny teste mostanra megerősödött, és szívós alakja
kemény és izmos lett.
Felpillant a fölénk tornyosuló irdatlan falra. Sosem jött szóba,
hogy fölmászunk rá. A kőfal felülete tökéletesen sima, se repedés,
se kapaszkodásra alkalmas hasadék nincs benne. Órákat ültünk az
ebédlőasztal mellett Sillel, és azt vitattuk, hogyan lenne legjobb
betörni az átmeneti intézményekbe.
Végül Siennának támadt egy ötlete. Nem mászhatunk fel a
falra, nem hatolhatunk át rajta – legalábbis úgy nem, hogy ne
keltsünk feltűnést, amit persze el kéne kerülni.
De alatta átbújhatunk.
Az elmúlt hónapokban egyre nőtt bennem az elemek ereje.
Sienna is erősebb lett, meg a Nyugati Kapuból származó helyettes,
Indi is. Sienna a földdel és a tűzzel, Indi csak a vízzel tud
kapcsolatba lépni. Eddig Silen és rajtam kívül egyetlen helyettes
sem képes mind a négy elemhez hozzáférni. Olive, a Keleti
Kapuból érkezett kis göndör hajú lány ódzkodik csak attól, hogy
felhasználja a két elemet, amikkel kapcsolatba tud lépni: a levegőt
és a vizet. Ő az egyetlen közülünk, aki még mindig az átalakító

60
mágiákat alkalmazza. És a Fehér Rózsában csak ő beszél még
most is dicsérően a királyi családokról.
De Olive, Indi, Sienna és Sil most távol vannak abban a
vöröstéglás tanyaépületben, amit már az otthonomnak tekintek.
Most valószínűleg alszanak még, befészkelték magukat a meleg
ágyukba, a vad erdő közepén, ami a Fehér Rózsát védi.
– Violet? – szólít meg Raven.
– Készen állok – bólintok, és lehunyom a szemem.
Könnyen lépek kapcsolatba a földdel: mintha forró fürdőbe
merülnék. Belemélyedek, hagyom, hogy megtöltsön, amíg eggyé
nem válunk. Érzem a talpam alatt a rétegeket, a mellkasomon a
föld súlyát. Most már csak meg kell kérnem a földet, és válaszolni
fog.
Áss, gondolom.
A Lápon más a talaj, mint a Farmon: karcos, vékonyka és
egészségtelen. A szakadó eső hangja elnyomja a reccsenést,
amivel megnyílik a lábunk előtt a föld. Messzebbre nyúlok az
elmémmel, és arra kérem, hogy még kijjebb és kijjebb nyúljon,
aztán egyre lejjebb, míg puha barna földet nem érek. Könnyedén
vájom ki az átjárót, a föld boldogan tesz eleget az igényeimnek.
Amikor a rés kőhöz ér, tudom, hogy elértem a fal alapjának alját.
Még távolabb nyomom az alagutat, mert a fal vastag, és biztosra
kell mennem, hogy elkerülöm.
Különös érzés, hogy ennyire tudatában vagyok az alagútnak, s
testben mégis magasan a föld felett állok. Olyan, mintha két pár
szemem, kezem, fülem, orrlyukam volna. Átfut a fejemen, vajon
Raven is ezt érzi-e, amikor a suttogásokat hallja, és a magáé
mellett mások gondolatai is ott vannak a fejében. Érzem, ahogy a
kő elmarad mögöttem, és már csak föld és fény van fölöttem. Az
alagutam felfelé kapaszkodik, én és a föld együtt vájjuk ki a
helyet, amíg egy kis pukkanással át nem törjük a sarat, és ki nem
jutunk a fal túloldalán lévő udvarra.
Amint végeztünk, megszakítom a kapcsolatot az elemmel, és
kinyitom a szemem.

61
 Raven bizalmatlanul fürkész. – Olyan furcsa az arcod, amikor
ezt csinálod!
– Ash gyönyörűnek lát ilyenkor. Azt mondja, kísérteties
vagyok, de gyönyörű.
A szemét forgatja. – Ash mindent gyönyörűnek lát rajtad.
A Fehér Rózsában hátrahagyottak közül talán csak Ash nem
alszik most. Bár sokszor csináltuk már ezt a négy átmeneti
intézményben, Ash még mindig aggódik. Elképzelem a pajtánk
szénapadlásán, ahogy a feje fölé magasodó csűr tetején át a
csillagokat nézi, és azon jár az esze, hol lehetünk, sikerült-e, nem
kaptak-e el minket és mikor leszünk otthon.
De nem engedhetem meg magamnak, hogy most a miattam
nyugtalankodó Ashre gondoljak. A sötét alagútba meresztem a
szemem.
– Gyerünk! – mondom.
Keskeny a járat, de ahhoz elég széles, hogy egymás után
elférjünk. Képtelenség megvetni a lábunkat a morzsolódó földön,
így Ravennel egyszerűen lecsúszunk a lejtős falon az alagút
aljába.
Három méterrel lehetünk a fal alatt. Egy pillanatig teljes
sötétség vesz körül minket, majd már a Déli Kapu oldalán
vagyunk, és az udvarra felvezető alagútba nézünk fel. Ebből a
szögből mintha kilométerekre lennénk tőle.
Felkapaszkodunk a lejtőn, és sárosan, kifulladva bukkanunk ki
Déli Kapu udvarára.

ITT FENYEGET AZ IGAZI VESZÉLY. KINT, A LÁP UTCÁIN SENKI SEM ISMERNE
ránk, csak a közvetlen családtagjaink. Tizenkét éves korunk óta
senki sem látott minket. Raven családja a messzi keleten él, az
enyém nyugaton, már csak anyám él itt, aki rám ismerhetne. Az
öcsém, Ochre már a Társaság tagja, és a Farmon dolgozik. Hazelt,
a húgomat elraboltatta a Tó Hercegnője, hogy a helyemen
szolgáljon.

62
 Nem! Most nem gondolhatok Hazelre. Nem hagyhatom, hogy
elvonja a figyelmemet. Ezt most érte teszem, hogy megmentsem.
Megváltsam az összes helyettest.
De lehetetlen nem emészteni magam. Lucien azt mesélte, hogy
a Hercegnő megegyezett a Választófejedelemmel. Eljegyezték
egymással a Hercegnő születendő lányát a Választófejedelem
fiával. És elmondta, hogy a Hercegnő helyettese, az én Hazelem
terhes.
Ha ez igaz, akkor Hazel halott. A helyettesek belehalnak a
szülésbe.
Nem! Megrázom a fejem, és Ravenre pillantok. Ő is várandós
volt, amikor decemberben kimentettem az Ékkőből. És túlélte.
Hazel is túléli majd, erről gondoskodom!
De most az előttem álló feladatra kell összpontosítanom.
Az épület siváran tornyosul előttünk az esőben. Kisebbnek
tűnik, mint amikor itt éltem, bár ez valószínűleg azért van, mert
olyan sokat éltem az Ékkő óriási palotáiban. Déli Kapu egyébként
is a legkisebb átmeneti intézmény. Északi Kapu hatalmas volt.
Még Nyugati és Keleti Kapu is nagyobb, mint ez. Nyugati Kaput
hatalmas kert öleli körbe, és üvegezett napozóház van a közepén.
Igazán tetszetős.
– Gyere már! – nógat suttogva Raven. Megkerüljük a
földkupacot, amit kinyomtam a föld alól, amikor az alagutat ástam
– miután végeztünk, a helyére teszem, hogy eltakarjam a
nyomainkat –, és a melegházhoz igyekszünk.
Az üvegezett épület csillog az esőben. Besurranunk, és
leengedjük a csuklyáinkat. Raven megrázza a haját, és körülnéz.
– Korán érkeztünk?
Előhúzom Ash zsebóráját. Éjfélig harminc másodperc van
hátra. – Itt lesznek – nyugtatom meg. Meleg van idebent, az itt
termesztett növények, a föld, a gyökerek és a virágok illata tölt be
mindent. Halkan kopog az eső az üvegen, miközben várakozunk.

63
 Pontosan öt másodperccel éjfél után kapucnis alakokat látok
átsietni az udvaron. Aztán nyílik a melegház ajtaja, és a csoport,
amire vártunk, besereglik.
– Violet! – suttogják páran, és odaszaladnak, hogy
üdvözöljenek minket.
Amber Lockring lép előre, hátraveti a kapucniját, a szeme
csillog. – Éppen időben – mosolyodik el.
– Valójában öt másodperc késéssel – emlékezteti Raven.
Amber nem volt a barátnőnk, amikor még itt éltünk, bár egy
emeleten laktunk. Raven bevallotta, hogy Amber szörnyetegnek
nevezett a Déli Kapuban töltött első napomon, és Raven
hátracsavarta a karját, amíg bocsánatot nem kért. Utána sosem
kedvelték egymást. Amikor megszereztük az aukcióra kerülő
lányok névsorát, Raven azonnal Ambert választotta, és neki árulta
el először a titkot. Amikor megkérdeztem, miért, összehúzott
szemmel ennyit felelt: – Ugyanúgy gyűlöli a királyi családokat,
mint én. És a hálótermünkben rajtam kívül csak ő viselt nadrágot.
Ezen nevetnem kellett. Ha nem utálták volna annyira egymást,
még talán barátnők is lehettek volna.
– Elhoztad őket? – kérdezem.
Amber büszkén int az ajtó mellett egymáshoz bújó alakokra: a
három lány arcán félelem és gyanakvás tükröződik.
– Tawny, Ginger és Henna – mutatja be őket. – Ők az utolsók.
Mindannyian az aukcióra utazunk.
Fejben gyorsan utánaszámolok. Az idei aukcióra kerülő
hetvenhét lány közül csak kilencen mennek Déli Kapuból.
És ők most előttünk állnak.
– Megláttak benneteket? – kérdezi Raven.
Amber megvetően felhorkan. – Dehogy. Nyilvánvaló, hogy
csináltam ilyet máskor is.
– Nagyszerű szervezés – dicsérem meg.
– Készen állsz? – suttogja Raven.
Előrelépek.
Ideje megmutatni ezeknek a lányoknak, kik is valójában.

64
DE FÉLBESZAKÍTANAK, MIELŐTT ALKALMAM LENNE KINYITNI A SZÁMAT.
– Hogyan…Violet… – bámul rám tátott szájjal Ginger. Ő a
három új lány közül a legidősebb. Élénkvörös haja, széles válla
van. – Mit keresel itt? – A tekintete dühösen villan Amberre. –
Mit keres ez itt? Megmondtam, hogy nem akarok bajba kerülni!
– Elég a nyavalygásból! – förmed rá Amber. – Okkal esett rád
a választás. Nem akarod tudni, miért te állsz itt?
Amber erőszakos teremtés, de kitűnő első választás volt. Egyik
lány sem akar vitába szállni vele, és Amber tudja, hogy
gyakoroljon nyomást rájuk.
– Nem az Ékkőben lenne a helyed? – kérdezi tőlem Tawny.
Tizenöt éves, őzikeszemű lány, a szemét olyan tágra mereszti,
hogy szinte betölti a fél arcát.
– Ott voltam, de most idejöttem, hogy segítsek nektek –
válaszolom.
– Hogy segíts? – kérdezi Henna. Apró termetű, vöröses bőrű,
göndör, fekete hajú teremtés. Van benne valami, ami Hazelre
emlékeztet. Összeszorul a szívem. Nem látszik sem ijedtnek, sem
zavartnak, csak kíváncsinak. – Hogyan?
– Majd meglátod – szól közbe Scarlet, egy csinos vörös hajú
lány, aki átfogja a vállát. – Hihetetlen lesz!
– Gyakoroltunk – jelenti be Amber. – Scarlet egyik este
örvényt kavart az egyik kádban. Én egy kis tornádót csináltam a
tenyeremben, úgy, ahogy mutattad, amikor először itt jártál.
– Remek – mondom, de velem egy időben Ginger is megszólal:
– Mit csinált Scarlet?

65
 – Nehogy rajtakapjanak benneteket! – figyelmezteti Raven.
Amber önelégülten pillant rá. – Óvatosak vagyunk.
Azt hihettem volna, hogy amikor egy helyen ennyi lány
számára hozzáférhetővé teszem az elemeket, az veszéllyel jár,
könnyen elszabadulhat. De pontosan az ellenkezője igaz.
Indinél és Olive-nál fedeztem fel először. Nem voltak pusztító,
nyugtalan álmaik, mint nekem, amikor először helyettesből valami
többé alakultam át, mert ott voltunk Siennával és Sillel mellettük.
Úgy látszik, minél többen vagyunk együtt, annál könnyebben
lehet az elemeket kordában tartani. Mintha lehorgonyoznánk
egymást.
Szerencsések vagyunk. Máskülönben valamelyik szegény lány
álmában romba dönthette volna a szobáját. Nehéz lenne a
gondozóknak elmagyarázni az okát.
– Mégis mi folyik itt? – szegezi nekem a kérdést Ginger, és
összefonja a karját. – Hogy kerültél ide? Miért nem vagy az
Ékkőben? Miért ráncigáltál ki bennünket az ágyunkból éjnek
idején?
– Tudtam, hogy vele gyűlik meg leginkább a bajunk – morogja
nekem Amber, és Raven halkan kuncog.
Összeszedem magam, és magyarázni kezdem. Sokszor
elmeséltem már ezt a történetet, és már tömören meg tudom
fogalmazni. Elmondom, mit jelent helyettesnek lenni, mesélek a
nyakörvről, a stimuláló pisztolyról, hogy mennyire megalázó a
királyi családokat szórakoztatni. Elmesélem, hogy úgy bánnak
velünk, mint a tulajdonukkal, mint egy házi kedvenccel. Mesélek
Dahliáról, akit a Tó Hercegnője puszta kicsinyes gyűlöletből ölt
meg. Elmondom, mi történt Ravennel, hogy a Kő Grófnője hogy
vágatott bele az agyába. Raven előrehajol, amikor itt tartok.
– Még most is érezni őket – mondja, és int Gingernek, hogy
tapogassa meg a fejbőrét.
– Mit? – kérdezi Ginger.
– A sebhelyeket.

66
 Raven fejbőrén annyi a heg, hogy Ginger csak hozzáér, máris
hátrahőköl.
– Violet mentette meg az életemet – mondja színtelen hangon
Raven. Az ingzsebébe nyúl, és előveszi a fényképeket. Ezt a részt
szeretem legkevésbé. – Máskülönben én is így végeztem volna. És
rátok is ez vár, ha az aukció napján eladnak benneteket.
Egy elszabadult fürtöt nézek, ami Henna halántékára
göndörödik. Gyűlölöm ezeket a fényképeket. Hálás voltam,
amikor Raven felajánlotta, hogy átveszi tőlem ezt a részt. Azt
hiszem, tudta, mennyire fájdalmasan érint.
Négy lány. Mind halott. Az ajkuk kék, a bőrük viaszos. A
szemük csukva, a mellkasukon mély Y-vágás. Lucien mesélte,
hogy ha egy orvos a szokottnál jobban érdeklődik, boncolást is
végez. Nem azért, hogy meghatározza a halál okát, azt már tudja.
Csak arra kíváncsi, milyenek vagyunk belül. Mert különbözünk.
Henna felhördül. Tawny elfordítja a tekintetét. Ginger
előrehajol.
– Azok… vagyis ezek valódiak? – kérdezi.
– Az ott Verdant? – hördül fel ismét Henna. A fényképek az
átmeneti intézmények mindegyikéből érkezett lányokról
készültek. Verdant az enyém előtti aukción kelt el.
Elég válasz a kettőnk arckifejezése, Ginger egy lépést hátrál, az
arcára kiül az elszörnyedés.
– Azt mondták, hogy a királyi családok gondoskodnak rólunk –
suttogja. – Patience azt mondta…
– Hazudott – szakítom félbe.
– A helyettesekre, akik aukcióra kerülnek, ez a sors vár –
világosítja fel őket Raven. – Belehalunk a gyermekszülésbe, ha
egy másik királyi ház nem gyilkol meg minket hamarabb. De a
történelmünk során most először a helyetteseknek alkalmuk nyílik
tenni ez ellen.
Megérintem Raven vállát. – Tedd el! – kérem. – Értik már.

67
 Tawny pislogva próbálja visszatartani a könnyeit. – De miért?
Hiszen segítünk nekik. Kisbabával ajándékozzuk meg őket. Miért
akarnak m… megölni minket?
– A halálunk csupán melléktermék – magyarázom. – Egy
természetellenesen létrejövő terhesség eredménye. Nem vagyunk
biztosak benne, hogy egy királyi baba kihordása miért végződik
halállal. Talán a mágiák az okai. Talán az az oka, hogy eleve nem
lett volna szabad más gyermeket kihordanunk a sajátunkon kívül.
De bármi legyen is, mi csak a cél elérését szolgáló eszközök
vagyunk. Egyáltalán nem tekintenek embernek minket. Az
Ékkőben nincs nevünk. A véleményünk nem számít.
– De vannak emberek ebben a városban – folytatom –, akik
változást akarnak. Akik az életüket kockáztatják, hogy küzdjenek
a királyi családok felettünk gyakorolt hatalma ellen. Miért
választanak el falakkal minket? Miért írják elő, mit kezdjünk az
életünkkel, hol dolgozzunk, mennyit keressünk? Miért nincs
beleszólásunk abba, hogyan éljünk?
– És nem csak a helyettesekkel bánnak úgy, mintha
feláldozhatók lennének – veszi át a szót Raven. – Odakint egy
egész várost nyomnak el.
– Képzeljétek csak el, mit érhetnénk el, ha összefognánk! –
mondom.
– Elnézést – emeli fel a kezét Henna, mintha az osztályban
jelentkezne. – Azt mondtad, végre van lehetőségünk ez ellen tenni
valamit. De… bezártak ide minket, a gondozók állandóan
figyelnek, és nincs más hatalmunk, mint a mágiák. Nem értem,
hogyan lenne hasznos, ha valaminek megváltozatjuk a színét.
– Vigyük el őket a sziklához! – rángatja meg egy Sorrel nevű
kis barna lány Raven ruhaujját. Ő a legfiatalabb a csoportban.
– Igen, a sziklához! – lelkesedik Scarlet.
– El sem hiszem, hogy tudtál erről, és nem szóltál – rója meg
Ginger.

68
 Scarlet zavarba jön. – Nem tehettem, megígértették velem! Ha
egyszer elmész a sziklához, megérted. De ez olyan veszélyes,
hogy nem lehet róla beszélni. Ha bárki rájönne…
– Rendben van. Elég a beszédből! – vágok közbe. – Ideje
megmutatnunk.
Amber, Scarlet és a többi lány, akiknek már megmutattuk az
elemeket, gyorsan kört formálnak. Scarlet bocsánatkérően fogja
meg Ginger kezét. – Ne haragudj rám! – kérleli. – Szeretni fogod,
ha majd meglátod.
Raven megszorítja a kezemet. Elmosolyodom, és lehunyom a
szemem. Imádok a sziklához menni.
Különös hely. Valahol az igazi világ és a régi paladin lovagi
erőd közötti elmosódott helyen van. A paladin névre hallgató
lovagnők harcos faj voltak, akiknek tehetségük volt ahhoz, hogy
bánni tudjanak az elemekkel. Rájuk bízták, hogy védjék ezt a
szigetet. A királyi családok hajón érkeztek ide, elfoglalták a
szigetet, és megölték az összes paladint.
Vagy legalábbis ezt hitték. De a paladinok túlélték a
mészárlást. A leszármazottaik mi vagyunk, a helyettesek. Lucien
szerint a genetika révén egyesek – mint például én – képesek
kapcsolatba lépni az elemekkel, míg mások – például az anyám –
képtelenek erre. Úgy véli, ez egy lappangó tulajdonság, mint
mondjuk a kék szem. Sil azt felelte erre, hogy ez ostobaság, és
nem lehet mindent ilyen könnyen megmagyarázni.
Akárhogy van is, mindez nem sokat oszt vagy szoroz. Az
előttem álló lányok paladinok, és ideje megmutatnunk, hogy ez
mit jelent.
A szikla akkor jelent meg először, amikor megmentettem
Raven életét azután, hogy elvetélt. Nem tudom, mi repített arra a
helyre, hogy a sors volt-e vagy a véletlen vagy a tiszta szeretet, de
amint odakerültem, az örökségem révén úgy értettem meg magam
és a világot, ahogy azelőtt soha.

69
 Így jártunk el Siennával, Indivel és Olive-val is. Ezt tettük az
intézményben élő lányokkal is. Elvittem hozzájuk Ravent.
Eljuttattuk őket a sziklához.
Amint lehunyom a szemem, zuhanni kezdek. Halk sikolyt
hallok, talán Tawny az, de nem baj, máris azon a helyen vagyunk,
ahol Déli Kapu alvó lakói nem hallanak minket.
Éjszaka van a sziklán, és esik. Az itteni időjárás gyakran
tükrözi a valóságban uralkodót. Vagy néha a helyettes saját
vágyait, mint amikor Siennát vittük el, és havazott, mert Sienna
szereti a havat.
Meleg az eső, patakokban csorog le az arcomon, amikor az ég
felé fordítom. Az óceán a végtelenbe nyúlik a lábunk előtt, és bár
alig látom a sötétben, hallom, ahogy a hullámok a sziklákat
ostromolják. A mögöttem magasba nyúló fák lombja susog a
szélben. A szikla közepén egy szobor áll, egy kékesszürke kőből
faragott emlékmű, ami spirálban tör a magasba, mint egy eget
nyaldosó hullám.
Hiányzott ez a hely, mormolom némán magamban.
Nekem is, válaszolja szavak nélkül Raven.
Nekem is, teszi hozzá Amber. Néhányan, akik már jártak itt,
elszaladnak, hogy a kedvenc foglalatosságukkal töltsék az időt.
Azure a fák alatt táncol. Sorrel a tengert nézi, elragadtatottan
hallgatja az óceán bömbölését. Ginger földbe gyökerezett lábbal,
döbbenten áll, Scarlettel az oldalán, aki még most is a kezét fogja.
Tawny félelem és izgalom között ingadozik.
Henna elkerekedett szemmel járja körbe a szobrot, aztán
óvatosan felnyúl, hogy megérintse. Tudom, mit érez: a kő olyan
hihetetlenül sima, mint a megszilárdult víz.
Aztán Henna nevetni kezd. Feltartja a tenyerét, hogy elkapja az
esőcseppeket, én meg elmosolyodom, mert Henna most már a
miénk. Látja, mire született.
A nevetése átragad Tawnyra, aztán Sorrellel a szikla széléhez
szaladnak. Attól félek, leesnek, olyan közel van a meredély. De

70
nem fognak. A paladinok teremtették meg ezt a helyet, és
védelmezik is. Minket is védelmeznek.
Scarlet táncra perdíti az esőt, ami az idősebb lány nagy
gyönyörűségére Ginger feje felett örvénylik. Itt jártunkkor mindig
belém hasít, milyen szabadok vagyunk itt, milyen vadul és
szégyentelenül önmagunk lehetünk. Valahányszor látom, hogy
egy új lány is érzi a kapcsolatot a többiekkel és a bennünket
körülvevő világgal, újraéled bennem a remény.
Ideje mennünk, mondja Raven, és már el is ránt minket, a
szívóerő felfelé húz, míg ismét Déli Kapu melegházában nem
állunk. Tawny nyíltan zokog, Ginger szeme üveges. Henna széltől
zilált és feldobott.
– Micsoda… én… – Ginger nem tudja szavakba önteni a
tapasztaltakat. Jól emlékszem erre az érzésre.
– Mi volt ez a hely? – faggat lelkesen Henna.
– Nézz magad elé – mondom. Mindhárman lenéznek, és
felsikoltanak.
Sötétbíbor virágok nyílnak Ginger lábánál, Tawny előtt
halványrózsaszínek. Henna virágai ragyogó narancssárgák.
Hosszú percekig csak elragadtatottan bámulják, és az eső a fejünk
felett veri az üvegtetőt.
– Mesélj nekik a paladinokról, Violet! – nógat Scarlet.
– És a Fekete Kulcs Társaságáról – teszi hozzá Amber.
– És okvetlen még több történetet kell mesélned, Violet! –
erősködik Azure. – Szeretnénk tudni, mi történik odakint.
– Egyszerre csak egyet – válaszolom, aztán nagy levegőt
veszek, és belekezdek.

71
– A KÖVETKEZŐ AKKOR NYUGATI KAPU – NYOMOK EL EGY ÁSÍTÁST.
Majdnem hajnalig Déli Kapuban voltunk. – Két nap múlva
indulunk.
– Alig várom, hogy ma éjjel végre a saját ágyamban aludjak –
fészkelődik kényelmetlenül az átnedvesedett köpenyében Raven.
A vasúti kocsit zsúfolásig megtöltik a munkások, bár a nap alig
egy órája jött csak fel a láthatár fölé. Lucien mindenkinek iratokat
hamisított, és a farmokra osztott be minket. A város körei között
mozogni úgy a legjobb, ha szem előtt bujkálunk, mondta. A kutya
sem néz rá egy Lápról származó munkásra.
Amikor először utaztunk ide vonattal, halálosan féltem, hogy
egy katona szeme megakad rajtunk, rájön, hogy a vékony irat
hamis, és felkiált, hogy „Tartóztassák le őket!”. De az Ékkőben
mindenki halottnak hiszi Ravent, engem meg senki sem keres,
mert a húgomról hiszik, hogy én vagyok. Az iratainkat ellenőrző
katona szinte pillantásra sem méltatott.
A többi átmeneti intézményben is hasonló volt a helyzet. Senki
sem figyelt fel néhány tinédzserkorú mezőgazdasági munkásra.
Nézem, ahogy a nap felkel a vályogkunyhók felett, amik
mellett elsuhanunk. Más ez az utazás, mint amikor az aukcióra
vittek. Akkor új életet kezdtem egy idegen helyen, csupa félelem
és várakozásteljes izgalom töltött el.
Most pontosan tudom, hova tartok: vissza a Fehér Rózsába. És
alig várom, hogy odaérjek.
Vajon milyen lesz ez a nap Ginger, Tawny és Henna számára?
Különösen, rendkívül elevennek érezhetik magukat, a világ rikító

72
és új, a színek kristálytisztábbak, az illatok erőteljesebbek
lehetnek. Örülök, hogy Amber és a többi lány a segítségükre lehet,
irányíthatják őket. Henna azonnal kapcsolatba lépett a levegővel,
a tekintete csodálkozva nyílt tágra, amikor a levegő – a
gondolataira válaszképpen – örvényleni kezdett körülötte. Scarlet
megmutatta Gingernek, hogy vágjon kis repedéseket a földbe,
Tawny addig ügyeskedett, míg az esőcseppek felfelé hullottak.
Sosem unom meg, ahogy a lányokat elkápráztatják saját
képességeik. És minél többhöz jutunk el Ravennel, annál
hatalmasabb bennem a remény.
Korog a gyomrom. Remélem, Sil pogácsát sütött reggelire!
Most éppen egy friss, meleg, ropogós pogácsára vágyom
eperdzsemmel. És Ashtől egy csókra, Inditől meg talán egy
ölelésre. Indi szeret másokat megölelni.
Észre sem veszem, hogy elaludtam, amíg Raven fel nem ráz.
– Megérkeztünk – mondja.
A Bartlett állomáson levánszorgunk a vonatról, és nagyot
dobban a szívem, amikor meglátom Silt a szekerek és hintók
között, mellette Madárka rázza a vöröses sörényét. Sil a szokott
overalljában és flanelingében van. Fekete, drótszerű haja már
őszes a halántékánál, és vadul meredező felhőként veszi körül az
arcát.
– Na, szóval hogy ment? – kérdezi, amikor felmászunk a
szekérre, és egy legyintéssel elindítja Madárkámat.
– Ahogy szokott. Eleinte ijedtek és makacsok voltak, de amint
megnézték a fényképeket és később a sziklát, minden
megváltozott – meséli Raven.
– Őkirályi Kulcssága elégedetten hallja majd – mondja Sil.
Kelletlen barátsággal viseltetnek Luciennel egymás iránt, de úgy
sejtem, jobban szeretik egymást, mint azt valaha is bevallanák.
– Hogy mennek a dolgok a Fehér Rózsában? – kérdezem.
Sil felhorkan. – Egy éjszakára mentél el, és már azt hiszed,
Sienna felgyújtotta a házat?
– Nem tartanám elképzelhetetlennek – morogja Raven.

73
 – A barátod nem aludt sokat, de ezt leszámítva minden úgy
van, ahogy volt. Sienna megjátssza magát, Indi meg folyton
ölelgetni szeretne, az ördögbe is! Olive újabb ruhát kezdett varrni.
Azt állítja, hogy egy báli ruhát. Megkérdezte, tudnék-e valahogy
sifont szerezni.
Raven és Sil jót nevetnek rajta, de engem idegesít, nem
mulattat, hogy Olive úgy rajong a királyi élet sallangjaiért.
Sil szeret panaszkodni az új lányokra, de titkon élvezi a
társaságukat. Sokáig élt egyedül, míg Azalea, Lucien testvére rá
nem talált.
Amikor beérünk az erdőbe, megint elbóbiskolok. Meleg
napnak ígérkezik, az előző éjszakai eső cseppjei potyognak a
levelekről, és Raven felhúzza a csuklyáját. Én hagyom, nem
veszem fel. Szeretem a víz érintését a hajamon.
Minél beljebb haladunk, úgy lesz egyre sűrűbb az erdő. A
Fehér Rózsa itt rejtőzik, Sil sejtése szerint ősi paladin varázslattól
védve. Úgy érzi, a paladinok vezették ide egy tisztásra, amin nem
maradt más, mint egy omladozó tanyaépület. Ebben az erdőben
furcsa alakú fák nőnek, a törzsük különös szögben görbül meg,
ágaik néha egyenesen a földbe fúródnak.
Érzem a húzást, mintha gyöngéden rángatna valami a
gyomromnál fogva, ami azt jelzi, hogy közel járunk.
És valóban: percekkel később kibukkanunk a tisztásra, közepén
örömteli látványt nyújt a vöröstéglás ház. De még örömtelibb a
verandán várakozó alak.
Ash már le is szalad a lépcsőn, és mielőtt a tisztás felénél
járnánk, elénk rohan. Leugrom a szekérről, és odafutok hozzá. A
karjába kap, én meg a nyakába temetem az arcomat.
– Hát visszajöttél – suttogja. Megcsókolom a fülét.
– Remélem, nem aggódtál túlságosan!
Visszaenged a földre. – Talán egy-két órát aludtam. Már ez is
jobb a semminél.

74
 Beletúrok a hajába – megnőtt az elmúlt pár hónapban –, aztán
gyöngéden végigsimítom a szeme alatti karikákat. Megfogja a
kezem, összefonja az ujjainkat, és a ház felé indulunk.
Sil és Raven már bementek. Mesélek az utolsó három
lányról.
– Déli Kapuból most már az összes helyettes tudja, hogy
paladin – szögezem le. – Van hír a többi körből?
Bár a Lápot alig érintették a városban egyre gyakrabban
fellobbanó harcok, a Bankban és a Füstben romlott a helyzet.
Megértem, hogy a forradalom ezzel jár, de nem örülök az
újságokban látott jelentéseknek, a robbantásoknak, a kárnak, a
halottaknak. Minden nap újabb letartóztatásokról, erőszakról
érkezik hír. A Társaság királyi célpontokat támad: kaszárnyákat,
bíróságokat, bankokat. Mérik a reakcióidőt, folyamatosan
zavargást okoznak a királyi családok érdekeltségeinél. Soha nem
csapnak le kétszer egymás után ugyanabban a negyedben vagy
körben. Fekete kulcsokat kanyarítanak a falakra és az ajtókra.
Egyre több jelentést kapunk nem is tervezett erőszakos
cselekményekről; az emberek saját elhatározásukból támadják a
királyi családokat.
Ash itt képezi ki a Társaság tagjaiból verbuvált maroknyi
csapatot, de nem merészkedhet messzire, mert még mindig
letartóztatási parancs van érvényben ellene, és ha elfogják,
kivégzik. Nem járhat a többi negyedbe, más körökbe, ahogy én.
– Többnyire ugyanaz – mélyülnek el a ráncok a homlokán. –
Állandóan a kísérőkön jár a fejem. Ha eljuthatnék hozzájuk, sokat
segíthetnének.
– Tudom – bólintok türelmesen. Nem először vitatkozunk
erről. – Lucien azt mondja, mindent megtesz értük. De még most
is szökésben vagy.
– Lucien semmit sem tesz, mert nem is tud. Nem bíznak benne
– hajtogatja Ash. – Ez vitathatatlan tény.

75
 Nem akarok megint ebbe a vitába bonyolódni. Az elmúlt
hónapokban Ash egyre nyugtalanabb lett, és ahogy a Bankot
újabb és újabb támadások érték, nőtt a társai iránti aggodalom.
– De olyan sokat segítesz itt! – vetem ellen. – Látod, mennyit
tettél Ravenért, a Síposért és az embereiért, a Déli Negyedben a
Társaság minden tagjáért!
A Sípos, Lucien egyik vezető ügynöke egy tetováló szalont
vezet, a Társaság itt szokott titokban találkozni. Ochre, az öcsém
most vele dolgozik. Ash más fiatal férfiakat és nőket tanít a
harcra, hogy aztán ők továbbadhassák a tudásukat a környező
negyedekben és körökben, mivel ő nem hagyhatja el a Déli
Negyedet.
– Igen, de csak ebben a negyedben, és csak éjszaka, amikor
senki sem lát, és kizárólag akkor, amikor Sil is odamegy.
– Ash megáll, és letelepszik a veranda lépcsőjére. A tenyere
élével dörgöli a homlokát. – Rye az Ékkőbe került, egyenesen a
Hercegnő otthonába! Ha… valahogy kapcsolatba léphetnék vele.
És ne gyere megint Luciennel! Egy zseni, de a kísérők hírhedten
tartanak az udvarhölgyektől. Ha akarnak, nagy bajba sodorhatnak.
Mindig meglep, amikor Ash az Ékkő kulisszák mögötti életéről
mesél. A szolgák közötti áskálódásról, a titkos románcokról. A
királyi családok személyzetének körében fennálló hierarchiáról.
– Mindent elkövetsz, amit lehet – vigasztalom. – Elég a neved,
hogy emberek csatlakozzanak az ügyünkhöz.
Ash legendává vált a Magányos Városban. Üldözöttsége csak a
malmunkra hajtja a vizet. A kivert kísérő, akit igazságtalan vád
ért, aztán megszökött az Ékkőből, kicsúszott a királyi családok
markából. Az üldözött, akit nem sikerült foglyul ejteni. A
Társaságban igazi hős lett.
– Akkor hát dőljek hátra és hagyjam, hadd csábítsa az
embereket a nevem, miközben a kísérők haldokolnak, és
erőszakoskodnak velük?
A kísérőknek nehéz sors jutott. Megdöbbentem, amikor végre
Ash beszámolt róla. Gyakran követnek el öngyilkosságot,

76
összevagdossák a testüket vagy a kéknek nevezett folyékony
ópiátszármazékkal kábítják magukat. Ash szobatársa, Rye, aki
segített nekünk megszökni a Bankból, ezt használta, amikor
néhány hónapja megismertem.
Igyekszem Ash nyakából kimasszírozni a feszültséget.
– Tudom, milyen keserves – igyekszem megnyugtatni. – De
nincs más módja. A Bank túl veszélyes. Egyedül a Fehér
Rózsában vagy biztonságban.
– De te kockáztathatod az életedet? – fakad ki. – Te,
Raven és a többi lány… ti mind az átmeneti intézményekbe
utaztok. Egyáltalán nem biztonságos.
Mielőtt válaszolhatnék, feltárul a bejárati ajtó. – Jaj,
Violet, hát visszajöttél!
Indi magához húz, és körém fonja a karját. Olyan magas, hogy
csak a válláig érek.
– Hogy ment? – kérdezi. – Megtaláltátok a lányokat, akiket
kerestetek?
– Meg – paskolom meg a hátát. – Minden remekül ment. Majd
mindent elmesélek, de előbb ennem kell, különben összeesem az
éhségtől.
– Hát persze, biztos kilyukad a gyomrod. Máris tálalok. –
Elpirul, amikor Ashre néz. – Te is kérsz?
Bár Indi már hónapok óta ismeri Asht, még most is elpirul, ha a
közelében van. Ash dicséretére legyen mondva: állandóan úgy
tesz, mintha észre sem venné.
– Mindjárt bemegyek – feleli. – Előbb visszaviszem az
istállóba Madárkát.
Megszorítja a kezemet, ebből tudom, hogy egyelőre vége a
vitánknak. Madárka füvet eszik, mert még nem kötötte ki a szekér
elől. Ash elvezeti az istálló felé, ami a tisztást körülölelő fák
gyűrűjének szélén áll, én meg utánanézek, és azt kívánom,
bárcsak tehetnék érte valamit.
De nem engedem vissza a Bankba. Az egyenlő lenne a halálos
ítéletével.

77
 – Gyere csak, Violet! – biztat Indi, és a tekintetét, akárcsak én,
Ash távolodó hátára szegezi. – Szeretnék mindent tudni a múlt
éjszakáról, és tudod, hogy Raven hogy meséli el: kihagyja a
legjobb részeket, és amikor kérdezem, nyersen elutasít.
– Indi! – dörren Sil hangja a szúnyoghálós ajtó mögül. –
Megégnek a muffinjaid!
Indi felsikolt, sarkon perdül, és eltűnik a házban.
Egy másodpercig még a verandán álldogálok, és élvezem,
ahogy a nap melegíti az arcomat. Szeretnék erősen
belekapaszkodni a ma reggelbe, megőrizni a lenyomatát az
emlékezetemben, hogy ez a talizmán megvédjen a jövőben
ólálkodó sötétség ellen.
E pillanatban még biztonságban vagyok, élek, és barátok
vesznek körül.

78
VÉGÜL A NAP JÓRÉSZÉT ÁTALSZOM.
A vacsora olyan zajos, mint máskor is.
– Kérem a salátát, Olive – szólok oda neki.
Míg Indi magas és szőke, és idegesítően derűlátó, addig Olive
sötét hajú és apró termetű, a szeme vörös, mert örökösen kisírja.
Látom is, hogy könnyek gyűlnek a szemébe.
– Az úrnőm szereti a salátát - adja oda a tálat. – Egyszer a
Patak palotájában salátát ettünk kandírozott pekándióval és friss
kecskesajttal, és a tál tetején egy lótuszvirág volt, amiben – ha
kinyitottad – egy miniatűr arany madárka volt. – Színpadiasán
felsóhajt, és a kis saláta–, paradicsom– és uborkakupacra pillant a
tányérján.
Sienna hátraveti sima, fényes hajfonatait.
– Az úrnőd téged is szeretett pórázra kötni – mondja, és
felkattintja az öngyújtót, amit Sil vett neki ajándékba. Fellobban
az apró láng. – Kössünk talán ki odakint, mint egy kutyát?
– Tedd csak el! – figyelmezteti Sil.
Olive lecsapja a villáját az asztalra, és felpattan. – Ne beszélj
így velem!
– Ugye tudod, hogy már halon lennél, ha Violet nem ment
meg? – vágja zsebre a gyújtóját Sienna.
– Hagyjátok abba – szól rájuk Raven.
Az asztalon álló néhány gyertya lángja fellobban. Olive a
szemöldökét ráncolja, mire a lángok egy lobbanással kialszanak.

79
 – Hé! – dörren rá Sil.
Sienna feltartja a kezét. – Esküszöm, csak véletlen volt!
– Kérlek, ne tréfálj! – mondja Sil. – Már tökéletesen ural-
kodsz magadon. Hónapok óta nem fordult elő ilyen „véletlen”.
– Vegyük át még egyszer a tervet – javasolom, mire mindenki
felhördül, kivéve Asht, aki mindig csendes vacsora közben.
Általában igyekszik mielőbb belapátolni az ételt, aztán
visszamenekül a csűrbe, hogy Sil csirkéi és kecskéi, no meg
Madárka társaságában legyen.
Madárka volt a becenév, amivel a húgát, Cindert illette. Egy
hónapja halt meg fekete tüdőben. Lucien a Füstben élő egyik
emberétől, egy magát Tolvajnak nevező fiatal fiútól értesült róla.
Tolvaj segített Ashnek, hogy elbúcsúzhasson a húgától, mielőtt
elmenekültünk abból a körből. Gondolom, később is figyelte,
hogy van.
Ash lenyeli az utolsó falat csirkét, egy krumplidarabot dob a
szájába, aztán feláll.
– Hölgyeim – köszön el tőlünk egy biccentéssel. Csókot nyom
a fejemre, aztán a mosogatóhoz megy. Ezt már mind hallotta. A
mai összeszólalkozásunk után lelkifurdalásom van, hogy nem
vonjuk be a terveinkbe, de ezt nélküle akarom végrehajtani. Nem
tehetek róla: a paladinoknak kell lerombolniuk a falakat, Ash
pedig nem paladin.
Az oldalsó szekrényhez megyek, és összetekert papírokat
veszek elő. Az egyik a város térképe, a többi az Aukciós Ház
tervrajzának másolatai.
– Nos hát – hajtom ki a térképet az asztal közepén –, pár nap
múlva elindulunk Nyugati Kapuba. Te itt maradsz, Sil, és
egyeztetsz a Sípossal a Farmon.
– Nyugati Kapuban négy lány maradt, Északi Kapuban hét,
Keleti Kapuban meg öt – mutatok az egyes intézményekre
lefirkantott számokra, aztán radírral eltávolítóm a Déli Kapura írt

80
hármast. – Indi, Sienna és Olive. Amint a régi intézményeitekbe
értek és megismertettétek a lányokkal az elemeket, a...
– A titkos házban maradunk az aukció előtti éjszakáig –
darálja monoton hangon Sienna.
– Ahol visszaosonunk az intézményekbe egy olyan lány
segítségével, aki a földdel teremt kapcsolatot – folytatja élénken
Indi.
– Aztán elrejtőzünk a vonaton, amíg az el nem indul az
aukcióra – fejezi be Olive, és villan a tekintete. – Akkor iktatjuk
ki a gondozókat és az orvost.
– Nem ölitek meg őket, Olive – figyelmeztetem. – Csak
leütitek őket.
– Biztos menni fog – jegyzi meg Raven. – A vonatunkon csak
Charity volt meg dr. Steele.
– Nyugati Kapuból mindig három gondozót küldenek –
jelentkezik Sienna.
– Akkor is számbeli fölényben lesztek – nyugtatom meg.
– A katonák az Aukciós Háznál várnak benneteket – em-
lékeztet minket Sil.
– És Garnetnek kell minél tovább feltartania őket – tekerem
fel a térképet, és előveszem a tervrajzot. – Ne feledjétek, hogy ha
bármi adódik a vonaton, ha lelepleznek benneteket vagy... szóval,
ha bármi történik... akkor menjetek a falakhoz. A falak ledöntése
döntő fontosságú. És még ha nem is a falat döntitek le, ami az
Ékkövet körülveszi, az ügyünket segítitek, ha bármilyen királyi
korlátot leromboltok.
Olive az ajkát biggyeszti, de nem szól. Számtalan tervrajz van
az Aukciós Házról, mert nemcsak különböző termek vannak, de

81
alattuk több emelet is. Tányérokkal és poharakkal fogom le a
tervrajzok sarkait.
Az Aukciós Ház közepén egy hatalmas kupola van, amit
kisebb kupolák és tornyocskák vesznek körbe, a termekben a
királyi családokat szórakoztatják, amíg a helyettesek meg-
vásárlására várnak. És természetesen ott van az amfiteátrum, ahol
az aukciót tartják, és mint Lucien felhívta a figyelmemet:
várótermek, felkészítő szobák, sőt egy vasútállomás is van az
alsóbb emeleteken, a személyzetnek is vannak szobái, ahol
várakozhatnak, a fiatal királyi hölgyeknek öltözőszobák, hogy
megigazíthassák a hajukat és a sminkjüket. Ezenkívül vannak még
biztonsági és óvóhelyként szolgáló termek is, ha az aukció idején
valami támadás érné az Ékkövet. Ezeknek a termeknek vastag a
faluk és fémajtajuk van. Ha fenyegetést éreznek, a királyi
családok ide fognak menekülni. Itt ejtjük őket csapdába, mialatt a
város leomlik körülöttük.
Az aukció az év legnagyobb társasági eseménye. Lucien
elmondta, hogy királyi családok minden férjezett nőtagja részt
vehet rajta, ezért nem szükséges meghívást kapniuk, mint a
Választófejedelem báljára vagy valamelyik Ház egyszerű
estélyére. És aki eljöhet ide, el is fog. A királyi családok
legnagyobb számban itt lesznek jelen.
– Itt hatolunk be – bökök a földalatti vasútállomásra azon a
tervrajzon, ami az Aukciós Ház legalsó szintjeit mutatja. – És
azonnal készen kell állnunk. Silnek igaza van, a katonák
négyvagonnyi eszméletlen lányt várnak. És Garnet nem tudja
sokáig feltartóztatni őket, vagy az is lehet, hogy semeddig sem.
Harcra kell számítanunk.
– Igen, és a katonák többsége, akiket sikerült átállítania a mi
oldalunkra, nem dolgozik az Ékkőben – teszi hozzá Raven. – Azt
mondja, az Ékkőbeli katonák a legrosszabbak.
Garnet féktelenül tivornyázó fiúból szédítően rövid idő alatt
mintapolgár lett. Jóllehet a királyi férfiak gyakorlatilag a hadsereg

82
tisztjei, ez mindig is inkább tiszteletbeli rang volt. Ténylegesen
senki sem szolgál a hadseregben. De Garnet egyszer felajánlotta a
szolgálatait Ash üldözésében, kivált az alacsonyabb körökben.
Most ezt használja ki az ügyünk előmozdítására.
– Bárcsak könnyebben is mehetne! – sóhajt fel vágyakozva
Indi. – Úgy, hogy nem járna erőszakkal!
– Ölelgetéssel szeretnél harcolni ellenük? – kérdezi Sienna.
– A szeretet erősebb, mint a gyűlölet – bizonygatja Indi.
– Az erőszak az egyetlen lehetőség, tehát nincs értelme
vitatkozni ezen – szakítom őket félbe, mielőtt Sienna visszavágna.
– Amint behatolunk, mindennek egyszerre kell történnie. El kell
zárnunk a katonákat. Akkora pánikot kell keltenünk, hogy a
királyi családok a drágalátos pánikszobáikba meneküljenek. Aztán
a falhoz kell sietnünk.
– Te meg én megadjuk a jelet – mondja nekem Sienna, és
ismét felkattintja az öngyújtóját.
Bólintok. – Te meg én megadjuk a jelet.
– És minden lángba borul – mondja. Az öngyújtója lángja
visszatükröződik sötét szemében.
Pontosan kell időzítenünk. Az aukció előtti napokban
bombákat helyezünk el a végső, kulcsfontosságú helyeken, amiket
még nem támadtunk meg. A Társaság minél több tagját kell
összevonnunk a Bankban. Az aukció napján a Bankot az Ékkőtől
elválasztó falnál gyűlnek össze, és megvárják, hogy a paladinok
lerombolják. Nekem az a dolgom, hogy minél magasabbra
kapaszkodjak az Aukciós Ház öt tornyának egyikében, és Sienna a
tűzzel, én meg a levegővel valamiféle világítóbombát kreálunk,
amit olyan magasra lövünk ki, hogy a városban mindenki lássa.
Ez a jel, hogy fel kell robbantani a bombákat. Ha tehetném, én
intézném az egészet, de egyszerre csak egy elemet használhatunk.
Ezek után, ahogy Sienna találóan megfogalmazta, minden
lángba borul.

83
 Aprólékos gonddal veszem végig a tervrajzokat, az ujjammal
mutatom a különböző folyosókat, próbára teszem a lányok
tudását, hogy melyik hova vezet, melyik lépcsőn melyik szobába
lehet jutni, hány szint van az Aukciós Házban, melyik szinten mi
található, hol vannak a pánikszobák, megkeresek minden kijáratot
és bejáratot, míg Sienna hangosan fel nem sóhajt.
– Figyelj csak, Violet, értjük, világos? Milliószor átvettük.
Almomban le tudnám rajzolni a terveket.
– Felkészültnek kell lennünk – erősködöm. – A többi lány
semmit sem fog tudni. Nem látták ezeket. Nekünk kell vezetnünk
őket. Pontosan tudnunk kell, hova megyünk. Nem rángathatjuk
bele őket, hogy aztán cserbenhagyjuk mindet.
Sienna elszégyelli magát. Indi összevonja a szemöldökét,
Olive meg lesüti a szemét.
Raven megfogja a kezem. – Nem tesszük – ígéri.
Összetekerem a tervrajzokat és a térképet, és elteszem őket, de
közben nagyon rossz érzésem támad. A helyettesek megsegítésére
csináljuk mindezt, a húgom meg közben annak a palotának a
foglya. A tervrajzok memorizálása kicsit sem javít a helyzetén ott,
ahol most van.
A Hercegnő hónapokkal ezelőtt jelentette be Hazel ter-
hességét. Olyan kis pocakja van, mint Rávennék volt? Vajon az
orvos azzal a rettenetes stimuláló pisztollyal kínozta őt is? Azt
sem tudom, hogy Hazel helyettes-e. Elvitték, mielőtt próbának
vetették volna alá a Láp klinikáinak egyikén. De bizonyosan az,
máskülönben semmi hasznot sem jelentene a Hercegnő számára.
Bárcsak találkozhatnék vele valahogy, megtudhatnám, hogy
jól van-e, megmondhatnám, hogy tartson ki...
Vacsora után Olive kérlelni kezdi Silt, hogy hozza elő a
Könyvet.
A Könyv valójában nem is könyv, hanem különféle köny-
vekből vett töredékek. Lucien állította össze az évek során Sil
részére, a Hercegnő könyvtárából lopott régi szövegek se-

84
gítségével. Összességében a paladinok történetét beszéli el, akik
ezen a szigeten éltek, mielőtt Magányos Város vált volna belőle.
És az ebben a házban lakó lányok mind imádják olvasni. Én is.
A szigetet Excelsiomak hívták, a Föld Ékkövének.
Olive hozzám bújik, míg a megsárgult, málló papírlapokat
forgatjuk. Furcsállom, hogy Olive annyira szereti a Könyvet,
főként azok után, hogy részletesen leírják benne, hogyan foglalták
el a királyi családok a szigetet, és mészárolták le a bennszülött
lakosság javát. De szó van benne egy Bellstar nevű helyről meg
egy Ellariáról, és úgy érzem, vonzza az, hogy a Nagy Falon túl
más helyek is vannak, ahogy engem is elvarázsolt
gyerekkoromban a Kívánságkút meséje. Szeretne hinni a
varázslatban és a titokzatosságban.
Mintha nem fogná fel, hogy részei vagyunk ennek a va-
rázslatnak.
Csak az edények zörgése töri meg a csendet, ahogy Sienna
mosogat, és Indi halk dúdolása törölgetés közben. Sil a tűz mellett
ül a foteljében, és egy pohár whiskey-t kortyolgat. Raven a
lábamnál kuporog a földön, és a térdemnek támasztja a fejét.
– Szerinted hogy nézhet ki Bellstar? – kérdezi Olive. –
Bárcsak lennének képek is!
– Biztos nagyon gazdag volt – válaszolom. – Több száz hajót
építettek, hogy megkeressék ezt a szigetet.
– Mi történt velük?
– Az emberekkel?
– A hajókkal.
Végigsimítom a lapon sorakozó megfakult betűket. – Nem
tudom – mormolom.
Megzizzen a hajamban az arkána. Régen elmeséltem a
lányoknak az arkána titkát, mert egy idő után túl nehéz volt
elrejteni. Most kihúzom, és az ezüst hangvilla az arcomtól
harminc centire lebeg a levegőben.
– Halló – mondom. Raven felkapja a fejét. Sosem tudjuk,

85
hogy Lucien vagy Garnet hív minket.
– Nos – szólal meg Lucien feszült hangon. – Hogy ment?
Elmosolyodom. – Nagyszerűen. A szokott módon. Déli
Kapuval végeztünk, már csak három átmeneti intézmény maradt.
– És egy hónap van már csak hátra a nagy napig.
Az ideges várakozástól görcsbe rándul a gyomrom. A
gondolataim ismét a húgom körül járnak. Egy hónap sok idő.
Csak még egy kicsit tarts ki, Hazel! Jövök!
– Hogy mennek a dolgok az Ékkőben? - kérdezem, ami alatt
mindig azt értem: Hogy van Hazel? Idegesít, amikor Lucien
összevissza csapong.
– őrület van, mint mindig, amikor közeledik az aukció
időpontja. Az idén még rosszabb, mert az alsóbb körökben nagy a
felfordulás. De az ember azt hihetné, a királyi családok nem
olvassák az újságokat. A Zápor Hölgye egyfolytában az aukció
utáni éjszakai vacsorájával henceg úgy hangzik, mintha húsz
fogást tervezne, már ha az ember hisz neki, mert én nem. Száz
meghívót küldött a Választófejedelem feleségének. Most a Láng
Házából kapott küldeményre kell felügyelnem. Fűszeres húsokat
és egy kis sáfrányt küldenek, és friss tejszínt a Farmon lévő
tehenészetükből. Holnapra várható. Mintha a sáfrány olyasmi
lenne, ami miatt most kellene nyugtalankodnom. Közben három
újabb letartóztatás volt a Bankban, az egyik villám nagyon közel
csapott be, már azt hittem, az egyik közeli munkatársamat vitték
el, a Füstben pedig újabb bomba robbant, amit természetesen nem
hagytam jóvá, gyengén összetákolt volt, tele srapnellel, így a
negyedet most élelmiszermegvonással büntetik. Még a katonák is
megsínylik a megszorításokat. Közben pedig...
– Hogy van a húgom? – szegezem neki a kérdést.

86
 Kis szünetet tart, és megáll a szívverésem, amikor nem mond
semmit.
– Mi folyik itt, Lucien? – sürgetem.
– Semmi – válaszolja. – Semmi, ami miatt szerintem
aggódnod kellene.
Raven felegyenesedik, és sötét tekintetét az arkánára
függeszti. Sil leteszi a whiskey-jét.
– Hagyd, hogy én döntsem el, miért akarok nyugtalankodni –
mondom.
– Van... gyanakszom valamire. Még nem megalapozott, de
úgy érzem, a Választófejedelem felesége... balesetet tervez. A
testvéred számára.
– Micsoda?! – ugrok fel, mintha most rögtön Hazelhez
szaladhatnék és megvédhetném. Muszáj megvédenem! – Te
dolgozol nála, derítsd ki, mit tervez, és akadályozd meg!
– Nem tudom, hogy egyáltalán tervez-e valamit – mondja
Lucien. – Csak azt, hogy minél nagyobb lelkesedést mutat a
Választófejedelem az eljegyzés iránt, a felesége annál dühösebb
lesz. Olyan megjegyzéseket tett, amik arra engednek
következtetni...
– Puszta rosszindulatból is megtenné – mondom. – Hogy
visszavágjon a Hercegnőnek.
– Igen, de...
– Jaj, ezek az emberek! Pfuj! – emelem magasba a kezem
elkeseredésemben. – Hát nem értik, hogy ő valakinek a testvére,
lánya, barátnője?
– Nem – feleli szárazon Lucien. – És azt hiszem, ezt neked
mindenkinél jobban kellene tudnod.
Belém marnak a szavai, de nem olyan mélyen, mint ahogy az
a gondolat faj, hogy Hazel ellen merényletet tervezhetnek. Ideje

87
odamennem hozzá, ideje kiszabadítanom. Ideje megmagyaráznom
és bocsánatot kérnem.
Lucien nem mentheti meg. Nem figyelheti a nap huszonnégy
órájában. Más, fontosabb dolgai is vannak, és bármenynyire is
kedvel, feláldozná Házéit, hogy megmentse a várost.
– Az Ékkőbe megyek – határozom el. – Most. Még ma éjjel.
– Violet, ne tégy...
– Indulok – csattanok fel, s ezzel belefojtom a szót. – Mit
tennél, ha Azaleáról lenne szó? Az én hibám, hogy Hazel oda
került. A Hercegnő azért vitte el, hogy szenvedést okozzon
nekem. Tudom. Érzem! És ha most nem védhetem meg, én... –
Elhal a hangom, mert képtelen vagyok befejezni a mondatot.
– És mégis hogy akarsz odajutni?
– Vonattal elmegyek a Bankig, és olyan könnyen átbújok az
Ékkövet körülvevő fal alatt, mint ahogy Déli Kapuban tettük. –
Nos, talán nem olyan könnyen, de nagy általánosságban ez az
elképzelésem.
– Nem csupán meggondolatlan terv, ami leleplezhet minket,
de mit szándékozol tenni, ha egyszer bejutsz az Ékkőbe? Odamész
a Hercegnő palotájához, és becsöngetsz? Gondolkozz, Violet!
Komolyabb ügyek forognak kockán, mint a személyes
gyötrelmeink.
– Ha most nem próbálom meg megmenteni Házéit, akkor nem
tudom, miért harcolok – mondom.
– Fel fognak ismerni – veti ellen Lucien. –Túlságosan is...
Elakad a szavam, mert eszembe jut egy ötlet, egy őrült,
meggondolatlan ötlet, amiről még nem is tudom, kivitelezhető-e.
De e percben hajlandó vagyok bármit megpróbálni. Egyetlen szót
sem vesztegetek tovább, hanem sarkon fordulok, és felszaladok az
emeletre. Nem törődök Sil és Raven utánam kiabált kérdéseivel,

88
sem Lucien fémesen csengő hangjával, ahogy azt akarja tudni, mi
folyik itt.
Ashsel a csűrben alszunk, de a ruháinkat Raven szobájában
tartjuk. Más ruhák is vannak itt, amiket Sil az évek során gyűjtött
össze. Jól emlékszem az egyikre, mert nagyon emlékeztetett a
szolgálók által viselt ruhákra, amiket álruhaként a Bankban
hordtunk. Keresgélni kezdek a szekrényben, meg is találom, és
lerántom a vállfáról: egyszerű, barna ruha, mellben kicsit szűk, de
azért elmegy. Belebújok, és megnézem magam a tükörben. Lassan
felemelem a kezem, és belemarkolok a hajamba.
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor,
hogy az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akarata
szerint alakítsa.
Bizsereg a fejbőröm, ahogy a hajam feketéről aranyszőkére
változik. A mágia végrehajtásával járó fejfájás, lüktető kínban
összpontosul a tarkómon. Így változtattam el Asht, amikor
beszöktünk a kísérők házába. Furcsa érzés magamon használni.
Ide-oda forgatom a fejemet, és a szokatlan szőke fürtöket
fürkészem.
De a szemem a legnagyobb gond. Ha nem változtathatom el, a
Hercegnő azonnal rám ismer.
Becsukom a szemem. Úgy érzem, sikerül végrehajtanom
anélkül, hogy a szemgolyómhoz érinteném az ujjamat, ettől a
gondolattól ugyanis a hideg futkos a hátamon. Elég lesz erősen
koncentrálnom arra, hogy mit szeretnék. Kristálytisztán
megjelenik egy kép az elmémben.
Egyszer azért, hogy lássa, amilyen valójában. Másodszor, hogy az
elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akarata szerint alakítsa.
A hajamtól eltérően ez a mágia iszonyatos szenvedéssel jár.
Sikoltozni kezdek, és a szememre szorítom a kezem. A
szemgolyóm forr a gödrében, mint két kis tűzgolyó. Amikor már
úgy érzem, nem bírom tovább, megszűnik a fájdalom. Egy
pillanatig összegörnyedve állok, és nehezen kapok levegőt.

89
 Amikor kinyitom a szemem, egy idegen bámul vissza rám a
tükörből. Szőke hajú, zöld szemű, az orra, álla az enyém. A
második mágia, az alak segítségével gyorsan megigazítom az
arcom kontúrjait. Ügy faj, mint a szemem, de a végén az állam
kerekebb, a homlokom szélesebb, az orrom kicsit nagyobb.
– Violet, mit... – Raven megtorpan az ajtóban, és tátott szájjal
mered rám. – Mit műveltél?
– Elmegyek az Ékkőbe – közlöm vele, és elsurranok mellette,
hogy leereszkedjek a földszintre, ahol Lucien még valószínűleg az
arkánában őrjöng.
Olive felsikolt, amikor belépek a nappaliba. Indi kezéből
kihullik az éppen törölgetett tányér, Siennának tátva marad a
szája. Sil egy pillanatra döbbenten néz, aztán árnyalatnyi
büszkeség csillan a tekintetében.
– Megmondtam Luciennek – kiabálja túl a barátunk hangját,
ami még most is árad az arkánából. – Átkozottul konok vagy.
– Mi folyik ott? – kérdezi Lucien. – Miért sikoltott Olive?
Válaszolj, Sil!
– Az Ékkőbe utazom, Lucien – közlöm vele. – Bejutok a
Hercegnő palotájába. Az aukcióig vigyázok a húgomra.
Lucien nevetni kezd. Olyan sokáig kacag, hogy Sillel
aggodalmas pillantást váltunk. – Bocsássatok meg – mondja végül
Lucien –, de ez már sok, még tőled is. Mégis, meddig maradsz
szabad, miután a Hercegnő felfedez a saját palotájában? Hogy
akarod megvédeni a testvéredet, ha magad is fogoly leszel? Vagy
az is lehet, hogy a Hercegnő szórakozásból végez veled, mert már
nincs szüksége a testedre, hogy gyereket hozz a világra.
– Lucien – szakítja félbe Sil, és összekulcsolt kezeire tá-
masztja az állát. – Más körülmények között egyetértenék veled,
de... szerintem kizárt, hogy a Hercegnő ráismerjen.
– Miért is?

90
 – Mert észvesztőén másnak látszik.
Sienna közben hangtalanul bejött a konyhából. Gyöngéden
megfogja egy hajfürtömet. – Szín és alak? – kérdezi. – Nagyon
fajt?
Grimaszt vágok.
Sienna elvigyorodik. – Ash hátast fog...
– Hogy érted, hogy más lett? – szakítja félbe Lucien.
– A mágiákat használtam fel – válaszolok. – Saját magamon.
– Könnyek szöknek a szemembe, és a mágia után maradt forróság
miatt sisteregni kezdenek. – Kérlek szépen, Lucien! – könyörgök.
– Segíts nekem! Segíts, hogy megvédhessen! a húgomat!
Emlékszem az elszámolási napomra, amikor utoljára láttam
együtt a családomat. Milyen dühös volt rám akkor
Hazel, mert azt hitte, elfelejtettem! Nem értette, hogy nem
írhattam neki, és hogy Déli Kapuban szabályok voltak.
Most már megértem az Ékkő törvényeit. És még egyszer nem
hagyom, hogy a húgom azt higgye, elfelejtettem.

91
A SZAVAIMAT KÖVETŐ CSENDET CSAK A SZÍVEM HANGOS DOBOGÁSA TÖRI MEG.
– Előbb hadd beszéljem ezt meg Garnettel – közli feszülten
Lucien. – Ne cselekedj elhamarkodottan!
Az arkána elcsöndesül, és a padlóra esik. Felveszem, és
remegő kezemben tartom. – Nem hagyhatom ott – rogyok le a
kanapéra. Raven mellém ül. – Egyedül van. Nem engedhetem. ..
– Tudom – mondja Sil lágy hangon.
Hosszú ideig ülünk, az eltelt idő óráknak tűnik. Az arkána
nem zizzen meg. Végül felállók.
– Kimegyek Ashhez – szólalok meg. – Biztos nem érti, hova
tűntem.
Kétlem, hogy örülne a hírnek. Amint kiegyenesedem, le-
vegőbe emelkedik az arkána.
– Úgy hallom, titkos hadműveletre készülsz – mondja Garnet.
– Hazel veszélyben van – magyarázom. – Ott kell lennem.
Meg kell tennem, amit lehet.
– Szerencséd van – mondja. – Mert véletlenül tudok egy
királyi Házról, ahol személyzetet keresnek.
– Tényleg?
– Igen. Az enyémben.
Ravennél gúnyosan összenézünk.
– A feleségemnek saját udvarhölgyre van szüksége – folytatja
Garnet, és Raven alig észrevehetően megmerevedik a feleség

92
szónál. – Hónapok óta próbál megfelelő személyt felvenni, de
anya mindenkit visszautasít, akit csak talál. Eddig a pillanatig
kimaradtam belőle, mert nem éri meg ilyen triviális kérdésben
összetűzni az anyámmal, és őszintén szólva, fütyülök arra, hogy
Coralnek van-e udvarhölgye. De most úgy fest, szükségünk lesz
egyre. És holnap egyszerűen közlöm mindenkivel, hogy
felvettelek. Rám jellemző húzás lenne, a szokott arroganciám,
valamint az anyám kívánságaival szembeni közönyöm újabb jele.
– Elképzelem, kék szeme milyen huncutul csillog. – Majd szólok,
holnap melyik vonatra szállj fel. Egészen biztos, hogy egy csomó
új szolgáló érkezik; mindenki őrjöng most, hogy az aukcióra
készülnek. Üzenek, hogy téged várunk.
– Köszönöm, Garnet – hálálkodom buzgón.
– Szóra sem érdemes. Figyelj csak, Raven ott van?
– Azt hittem, már sosem kérdezed meg – lép közelebb
mosolyogva Raven.
– Előbb a hasznos, aztán a kellemes, mint mindig. Van időd
beszélgetni?
Raven felnevet. – Nem nekem van őrült feleségem és ha-
talmaskodó anyám. Annyi az időm, mint a pelyva.
– Igen, viszont neked ott van Sil, és ő sem éppen ma született
bárány, nem? Csak viccelek, Sil! – teszi hozzá gyorsan, mielőtt Sil
visszavághatna.
Raven kiviszi a ház előtti verandára az arkánát. Jó éjt kívánok
Síinek és a lányoknak, és a csűrbe indulok, hogy közöljem Ashsel
a hírt.
Amikor belépek, a kecskeólnál áll, az egyik állat a tenyerét
bökdösi, valami finom falatot keres.
Egy pillanatig csak állok, és elnézem: erős, széles vállát, karja
ívét, gyengéd mozdulatát, ahogy a fekete-fehér foltos kecskét

93
vakargatja a füle mögött. Beszívom a nyugalmat, mielőtt
megzavarom.
– Ash? – szólítom meg félénken.
Megfordul, és fojtottan felkiált, amikor megpillantja az új
arcomat. – Micsoda... Violet?
– Én vagyok – lépek közelebb. Odajön hozzám, a szememet,
orromat, hajamat vizsgálgatja, a tekintetében némi csodálat és
nagy zavarodottság van.
– A mágiák? – kérdezi, mire bólintok. – De miért?
Elismételem Lucien szavait, hogy Házéit milyen veszély
fenyegeti, és hogy Garnet felvesz, hogy a palotában dolgozhassak.
Az arckifejezése hitetlenkedőből egyenesen dühösbe csap át.
– Komolyan beszélsz – állapítja meg. – Itt hagyod a Fehér
Rózsát, leteszel a tervedről, és a legnagyobb veszély közepette az
Ékkőbe mész!
Nagyot nyelek. – Igen.
– Rendben. – Sarkon fordul, felkapaszkodik a szénapadlás
létráján, ledobál pár holmit, amit odafent tart – egy tiszta inget, a
zsebóráját, a családjáról készült fényképet, amit Madame Curio
kísérői házából hozott el, aztán ismét lemászik a létrán. – Veled
megyek.
– Micsoda? Nem teheted, Ash!
– Te viszont igen?
– Én nem hasonlítok önmagámra! Nem próbál meg ezernyi
katona előkeríteni és kivégezni! Garnet gondoskodik rólam.
Biztonságban leszek.
– Garnetnek megvan a maga szerepe a forradalomban –
mondja Ash. – Nem söpörhet mindent félre, hogy téged szemmel
tartson. – A holmiját egy kis válltáskába gyömöszöli. – Ebben az
istenverte városban mindenkinek jut szerep a lázadásban, csak

94
nekem nem.
A zsákot a vállára veti, és dühösen mered rám.
– Mikor indulunk? – kérdezi.
Várok pár pillanatig, hogy kicsit lecsillapodjon, ne kapkodja a
levegőt, aztán odalépek hozzá, és az arcára teszem a tenyeremet.
– Nem teheted, Ash – kérlelem. – A Banknál nem jutnál
messzebbre.
– Ne próbálj meg folyton a testi épségemre vigyázni, amikor
saját magadra nem vigyázol. – A tyúkok idegesen
kotkodácsolnak, ahogy fel-alá kezd járkálni az istállóban. –
Mindig azt hajtogatod, hogy maradjak itt, legyek türelmes, mert itt
védve vagyok, de mi van ha én nem ezt akarom? Mi a helyzet
akkor, ha a kockázattal nem törődve többet szeretnék tenni? Te
meg úgy érzed, simán elmehetsz az Ékkőbe, mert Hazel
veszélyben van, és elvárod, hogy mindenki megértsen. Hát én
nem. Nem értlek meg, Violet!
– De Hazel valóban veszélyben van! – tiltakozom.
– Ahogy mi is, valamennyien! – kiabál Ash, és Madárka a
sörényét rázva felnyihog. Ash végigsimítja a lovacska hosszú
nyakát, hogy megnyugtassa. – Nem látod, mennyire képmutató
vagy? Hogy mennyire tisztességtelen eljárás, hogy te mindent
kockára tehetsz, én meg semmit? A kísérők az én helyetteseim,
Violet. Az én népem, és velük is rosszul bánnak, de ők nem olyan
különlegesek, ezért hát ki törődik velük? Kit izgat, ha okos,
tehetséges fiatalemberekkel erőszakoskodnak és manipulálják
őket? Helyes kis játékszerek csak, akik pusztán szexre
alkalmasak, nem? Mit számít a véleményük?
– Nem erről van szó... hanem Házelről, Ash! A húgomról. Te
is megtennéd Cinderért.

95
 Nem kellett volna ezt mondanom, azonnal tudom. Ash
felkapja a fejét, olyan eszelős a tekintete, hogy visszariadok.
– Ne – mondja fagyosan.
Ég az arcom. – Sajnálom. Csak azt akartam ezzel mondani,
hogy mindenkinek vannak hozzátartozói, akikért hajlandóak
áldozatot hozni.
– És nekem ki maradt, Violet? Te. Csak te. – Leveszi a
válláról a zsákot, és a földre dobja. – De te szemmel láthatóan azt
hiszed, csak neked szabad nehéz döntést hoznod. És mintha nem
fognád fel, hogy a döntéseid másokra is hatással vannak. Közöttük
rám is.
Pár másodpercig engem néz, aztán megrázza a fejét, hátat
fordít, és elrohan az éjszakába.

AMIKOR RAVEN BENÉZ A CSŰRBE, HOGY VISSZAADJA AZ ARKÁNÁT, MÁR TUDJA,

hogy baj van.
Jóformán el sem kell magyaráznom, min vesztünk össze
Ashsel. A suttogásaim teljes hangerővel terjedhettek a levegőben.
Félretolja a szalmabábut, amin Ash a fojtófogást és az ütéseket
gyakoroltatta vele, és odahúz egy szalmabálához, aztán átölel.
– Rémült és dühös – mondja. – És szeretne segíteni.
– Megértem, de olyan, mintha nem érné fel ésszel, mekkora
veszély fenyegeti, ha elmegy innen! Nem azt mondom, hogy nem
hiszek benne...
– Nem? – csap le rám Raven. Nem ítélkezik, a kérdése mégis
kihoz a sodromból.
– Mit akarsz, mit tegyek? Mondjam azt, hogy „Remek, Ash,
óriási ötlet, menj csak a Bankba, és majd drukkolok, hogy senki se
ismerjen fel?”

96
 – Vannak, akik ebben a városban is fontosak számára. És
ebben a házban csak a helyettesek körül forog minden. Sosem
beszélünk a kísérőkről. Senki. Se Lucien, se Garnet... – Félrehajtja
a fejét. – Mindannyiunknak megvannak a maga csatái. Én
pontosan annyira nem akarok visszatérni az Ékkőbe, mint ő. Csak
elég jól ismerlek, hogy tudjam, mikor nem érdemes harcolni
veled. – Megbök a vállával. – Ajánlom, hogy vigyázz magadra. És
Hazelre. És tartsd szemmel Garnetet a kedvemért.
Elmosolyodom, bár az összeszólalkozás még nyomaszt. –
Igenis, asszonyom.
– Vajon milyen lehet a felesége...
– Unalmas, amennyit mondott róla. – Garnet, ha teheti,
általában nem említi Coralt. Kivált Raven társaságában.
Raven leugrik a báláról. – Hát megint szolgáló leszel. Figyelj
csak, még talán előnyünkre is válik! Kiderítheted, van-e
elégedetlenség a királyi Házakban, amit az ügyünk javára for-
díthatunk.
Tudom, hogy csak segíteni szeretne, pozitív fényben fel-
tüntetni a dolgokat. – Igen – válaszolom, majd kis szünet után
megkérdezem: – Vissza... visszatért a házba?
– Nem – feleli Raven. – Nem tudom, hol van.
Búcsúzóul megölelem, és lefekvéshez készülődöm. Fel-
mászom a szénapadlásra, és magammal viszem a zsákot is Ash
holmijával. Lefekszem, lehunyom a szemem, és várom, hogy
álom szálljon a szememre, de csak a Választófejedelem feleségét
látom, ahogy mérget önt Hazel vizespoharába. Vagy felbérel
valakit, hogy lelökje egy lépcsőn vagy megfojtsa az ágyában,
vagy...
A Hercegnő sosem ereszti ki a palotából Házéit, emlékeztetem
magam. A bezártsága vajon elég-e, hogy biztonságban legyen?
Kinyitom a szemem, és felnézek a mennyezet réseire, hogy
elűzzem az elkeseredésemet és a kétségbeesett találgatást. Mindig

97
is úgy éreztem, könnyű helyesen cselekedni. Vagy ha nem is
könnyű a cselekvés, könnyű felismerni a helyes utat. De most
elvetem a saját tervemet egy elhamarkodott, félig átgondolatlan
ötletért. Már önmagámra sem hasonlítok.
Reccsenést hallok a létrafokokon. Felülök.
– Ash? – suttogom. Érzem a súlyát, ahogy odamászik
hozzám. – Úgy sajnálom. Én nem is...
– Pszt – nyomja szelíden az ajkát az enyémre. Megbor-
zongok. Magamhoz húzom, hálás vagyok megnyugtató je-
lenlétéért, teste melegéért, a bőre illatáért.
– Nem akarok veszekedni – mormolja.
– Én sem.
A keze végigsimítja a nyakamat, a kulcscsontomat. Csak egy
vékony alsóruhát viselek, és csupa libabőr vagyok, ahogy a keze a
hasam felé siklik.
– Gondolkoztál-e..., hogy mi lesz utána? – kérdezi halkan.
– Utána? – ismétlem meg, és csak félig figyelek oda, mert az
ujjai a köldökömet simogatják, aztán tovább indulnak a jobb
csípőm felé.
– Ezek után – csókolja meg a nyakamat. – Miután meg-
mentetted Házéit, és túlesünk a harcon, a falak lerombolásán. És
miután a várost olyan megrázkódtatás éri, amilyenben még soha
nem volt része. Tegyük fel, hogy győzünk. És a királyi családok
már nem irányítják a várost. Mit szeretnél tenni utána?
– Nem tudom – felelem, és a keze megszorítja a combomat. –
Valójában még nem nagyon törtem a fejemet rajta.
– Rengeteget tervezgettél, és még csak azt sem tudod, mit
akarsz utána?
– Lehet, hogy nem hiszem, hogy győzni fogunk.
– Lehet, hogy félsz a jövőtől.

98
 Rátalálok a nyaktövénél lévő bemélyedésre és megcsókolom.
– És neked mi a terved a jövőre?
Megáll a keze a térdemen. – Semmi – húzódik el tőlem.
Rögtön éberré válók. – Figyelj csak – markolok a hajába, hogy
ott tartsam magam mellett. A szemében visszatükröződik a
halvány holdfény, ami lassan az ágyunkra kúszik. – Nekem
elmondhatod.
Felsóhajt, majd így szól. – Farmer szeretnék lenni.
Várom a további magyarázatot, de nem folytatja.
– Ennyi... az egész? – Nem akarom megbántani, de kissé
összezavarodtam.
– Nem tartod butaságnak? – kérdezi. – Nem gondolod, hogy
azután a fényűzés után, amiben neked és nekem részünk volt, a
ruhák, az ételek, a gazdagság után többre kellene törekednem?
– Szerintem a drága holmiknak, amikhez hozzájutottunk,
túlságosan nagy volt az ára – válaszolom. – Boldog leszek, ha
többé nem látok aranyiamét. Hol szeretnél gazdálkodni? Mármint
a Farmon belül.
Elhelyezkedik, hogy elnyúlhasson mellettem, a kezével
feltámasztja a fejét. – A Sípos falujától öt mérföldre van egy régi,
romos épület. Ochre mutatta meg egyszer. A fiatal fiúkat, akik
csatlakoztak hozzánk, jól el lehet ott rejteni egy-két nappal az
aukció előtt, amikor a munkanap végeztével nem térnek haza. De
úgy gondoltam..., szóval azt gondoltam, rendbe hozhatnám.
Esetleg Sil adna egy pár tyúkot meg egy kecskét. És magokat
szereznék. Élvezném, ha a földdel dolgozhatnék. És szeretem az
állatokat. Szeretném megtermelni a saját élelmemet, elkészíteni a
magam dolgait. Igazi otthont akarok teremteni.
Könnyek szöknek a szemembe, amikor rájövök, hogy sehol
sem szerepelek azon a képen, amit lefestett. – Hm – mondom
reszelős hangon. – Kellemesnek tűnik.
– Sírsz? – kérdezi megrendültén.

99
 – Nem – válaszolom túl gyorsan, és letörlöm a könnyeimet.
Szinte hallom, ahogy gondolkozik. – Azt hiszed, nem akarom,
hogy velem légy? – kérdezi.
– Dehogy – mondom, de nyilvánvaló, hogy hazudok.
– Violet, nem írtalak ki az életemből, csak nem feltételezem,
hogy a terveim összhangban vannak a tieiddel. Jogod van azt
választani, amit magadnak szeretnél.
– És ha ez nekem is tetszik? – kérdezem. – Ha szeretnék
neked segíteni rendbe hozni a régi házat? Bármibe lefogadom,
hogy Sil nekünk adná Madárkát, hisz úgyis jobban szeret téged,
mint Silt. És lehetne egy kertem tele krizantémmal, amiket anyám
ültetett a konyhaablak ládájába. A föld mágiájával ültethetnénk el
a magokat, és a vízzel gondozhatnánk a növényeket. Télen a
tűzzel melegen, nyáron meg a levegővel hűvösen tartanám a
házat.
Olyan tisztán látom magam előtt, hogy a mellkasomban
fajdalom támad. Kis homlokzati veranda, körülötte buján burjánzó
kert, kék spalettás fehér ház, Ashsel a földeken dolgozunk, és a
nap végén fáradtak, izzadtak, koszosak, de boldogok vagyunk.
Saját otthonunk lenne.
A hangja elfullad, amikor megszólal: – Tökéletes lenne.
– De persze Rávennék is a közelben kellene laknia.
– És Garnetnek is.
– Meg Indinek.
– És Siennának?
– Neki is, de Olive-nak nem.
– Szerintem sem – nevet fel. – Olive nem jöhet.
Felsóhajtok, és elnyúlok a vastag takarón, amin aludni
szoktunk. – Vágyom erre az életre, Ash. Annyira, hogy szinte
érzem az ízét.

100
 – Én is – mormolja.
Hagyom, hogy az elmém messzire sodródjon, és elképzelek
egy világot, ahol a húgomnak nem kell félelemben élnie a testét és
a benne rejlő erőt illetően, ahol az öcsémet nem kényszerítik,
hogy egy számára kijelölt foglalkozást űzzön. Elképzelem, milyen
lenne, ha leomlanának a falak, a város egyesülne, az embereket
nem osztanák meg, hanem egyesülhetnének.
Ash ajkának ízével a számon alszol el, és az álmaimban egy
jobb jövő ábrándképei táncolnak.
Ash jó hangulata másnap reggelre elpárolog, az előző esti
gyöngédségnek már nyoma sincs, a helyét a távozásom miatti
feszültség és harag veszik át.
Látom rajta, hogy leplezni akarja, de a szeménél és a szájánál
feszültség nyomait látom, a hangja pedig élesebb.
Nem csak Ash feszült. Még Indi is ideges. Amint Garnet közli
velem, melyik vonatra szálljak fel, egyetlen mosoly sem kíséri a
búcsúzásomat, csak Raven húzza el kényszeredetten a száját.
Sil szekere mellett állok, és sorban megölelem a lányokat,
megígérem, hogy hamarosan találkozunk, és emlékeztetem őket,
hogy tanulmányozzák a tervrajzokat. Ash hevesen magához szorít,
és szenvedélyesen a fülembe súg: – Kérlek, légy óvatos! Esküdj
meg!
– Ígérem – súgom vissza.
– Bárcsak szólhatnék valahogy Rye-nak, hogy tartsa rajtad a
szemét.
– Gondolod, hogy megismerne?
Új szőke hajam egy fürtjét a fülem mögé simítja. – Nem –
mormolja. – Azonkívül túlságosan elfoglalt lehet Carneliannel,
hogy felfigyeljen egy új szolgálólányra.
– Szóljak neki, ki vagyok?
– Nem tudom. Veszélyes lehet. – Keményen összeszorítja a
száját. – És légy óvatos Carneliannel.
– Úgy lesz. – Nem repesek azért, hogy megint egy fedél alatt

101
kell élnem vele.
– Komolyan beszélek, Violet. Élesebb eszű és intelligensebb,
mint amilyennek hiszed.
– Ha lehet, szívesen elkerülöm, hogy ne is találkozzunk –
mondom. Nem akarok többet Carnelianről beszélni.
Még utoljára megcsókoljuk egymást, aztán Sil felszáll a bakra,
én meg felkapaszkodom mellé.
Raven felemelt kézzel búcsút int. Ash a verandán marad, és
utánunk néz, míg be nem érünk a fák közé, és a Fehér Rózsa el
nem tűnik a szemünk elől.
– Te aztán tudod, hogy okozz felfordulást – jegyzi meg Sil.
– Nem akarok veszekedni veled, Sil – válaszolom elcsigá-
zottan.
Bólint, aztán újból megcsördíti a kantárszárat. Csendben
tesszük meg a hátralévő utat. Önkéntelenül is azon töprengek: mi
lesz, ha késve érkezem? Ha Hazel ma meghal? Ha éppen most
történik vele valami? Madárka őrjítően lassan poroszkál. A földek
sárgásbarnán hullámzanak a láthatárig, a táj változatlan.
Amikor végül elérjük a Bartlett állomást, már megfájdult a
hátam a feszültségtől. Sil megvárja, míg beáll a vonat.
– Az irataid megvannak? – kérdezi, én meg feltartom a hamis
papírokat, amikkel eljuthatok a Bankig. Ma három vonatra kell
felszállnom, hogy eljussak az Ékkőbe, és a barna ruhát viselem,
ami a szolgálók ruhájára emlékeztet.
– Tessék, néhány diamant, végszükség esetére – nyom a
markomba pár pénzérmét. Elszorul a torkom a meghatottságtól,
ezért köszönetképpen csak bólintok.
– Nos – mondja, amikor sivító fékkel megáll a vonat, és
kinyílnak az ajtók. Gyorsan, de jelentőségteljesen ölel meg.
– Köszönök mindent, Sil – suttogom.
– Menj csak! – sürget. A szemét törölgetve elfordul. Beállók a

102
felszállásra várók sorába. Amikor feljutok, egy ablak melletti ülést
keresek. Madárka és Sil már visszaindultak a Fehér Rózsába.
Elindul a vonat, és elkezdődik az utam első szakasza. A Farm
egyik főpályaudvarán kell átszállnom majd, hogy a Bankba jussak
Egyáltalán megtegyem ezt? A Házéit fenyegető veszély van–e
akkora, hogy ilyen nagy kockázatot vállaljak?
De ahogy az ablakon túl elsuhannak mellettem a földek, egyre
csak azon jár a fejem, hogy még egy hónapot kellene itt várnom
Házéitól végtelenül messze, és napról napra azon tépelődnék, mert
sejtelmem sem lenne róla, hogy él-e, hal-e, és csak egyeden
dologban lennék biztos: hogy mindez az én hibám. Képtelen
lennék így élni.
A főpályaudvar nagy és zajos, emberek nyüzsögnek min-
denfelé. Megtalálom a vonatomat, egy hatalmas szürke ször-
nyeteget, és leülök egy munkással szemben, aki a Magányos Város
Hírnökét olvassa. A szalagcím szerint A VÁLASZTÓFEJEDELEM ÉS A
FELESÉGE LÁTVÁNYOS AUKCIÓS NAPI ÜNNEPSÉGEKET ÍGÉRNEK IDÉN. Az oldal
alján egy másik cikket látok, ami csak egy bekezdés és sokkal
kisebb betűkkel szedték: ÖT HALOTT EGY ROBBANTÁSBAN: A FEKETE
KULCS TÁRSASÁGÁT GYANÚSÍTJÁK.
Az út hátralévő részén kínoz az idegesség, kivált a Füstben,
amikor egy gyár omladozó épülete mellett halad el a vonat a
magasvasút sínjein. Mindenhova fekete kulcsokat rajzoltak.
Három katona egy férfit ver. A vonat továbbpöfög, és a felkavaró
jelenet elmarad mögöttünk.
De az utazásom végéig képtelen vagyok kiverni a fejemből.
Nem láttam sokat a tényleges forradalomból. Lucientől és
Garnettől hallottam eseteket, olvastam róluk az újságokban, de
sosem szembesültem Lucien erőfeszítéseinek eredményeivel.
Merőben más egy újság szalagcímét olvasni, vagy egy ottmaradt,
megfeketedett romot látni.
Amikor a Bankban az állomásra befutunk, utasítanak minket,
hogy hagyjuk el a vonatot, és szálljunk át egy másikra. A
gyomrom úgy görcsbe rándul, hogy azt érzem, sosem fog már

103
kisimulni. Izzad a hónaljam és deréktájt is nedvességben úszom.
Garnet azt mondta, hogy egy csoport újonnan felvett szolgáló
érkezik, de csak keménykalapos férfiakat és napernyős nőket
látok.
Ekkor áll be egy fedett vasúti kocsi. Lányok szállnak ki belőle.
Mindegyik barna ruhát visel. A koruk a nálam pár évvel
fiatalabbak és a majdnem Sillel egyidősek között mozog. A
vezetőnőjük tereli le őket a kocsiból.
Gyorsan átsurranok a tömegen, és beállók egy göndör barna
hajú lány mögé. Türelmesen állunk egy csoportba verődve, amíg
be nem gurul egy másik vonat, ami az Ékkőbe tart.
Valaki megragadja a karomat.
– Hol a fejfedőd? – mered rám dühösen egy húszas évei
vége felé járó lány.
– Tessék? Ó, hát... elvesztettem – mondom. A hazugság
magától bukik ki a számon.
Cöcögni kezd. – Tessék, itt egy másik. – Átnyújt egy
csipkeszegélyes fehér főkötőt, amilyet ő is visel. – Vigyázz, ne-
hogy ezt is elveszítsd!
– Kösz, és nem fogom – ígérem.
– Szerencséd, hogy nem kalap nélkül érkeztél meg az Ék-
kőbe – jegyzi meg, amikor felszállunk a kocsiba. Feltűnik, hogy a
szolgálólányok egy kisebb, elülső fülkébe mennek, amit
elválasztottak a Bank patrónusaitól. – Az udvarhölgyek roppant
pedánsak az új lányokkal szemben. Még vissza is küldhették
volna a Bankba, és azt nem akartad volna, ugye?
Megrázom a fejem.
– Melyik Házat jelölték ki számodra?
– A Tóét – válaszolom.
– Valóban? – Meglepettnek látszik. – Nem is tudtam, hogy
felvétel van náluk.

104
 – A Tó Házának Garnetje vett fel – mondom Garnetet a
teljes címével illetve. – A felesége mellé.
– Ó, hát akkor végre szerzett neki egy igazi udvarhölgyet,
igaz? Már azt hittem, a Hercegnő sosem engedi meg, hogy
felvegyen egyet. – Tágra nyílik a szeme, és a kezét a szája elé
kapja. – Ezt el ne mondd! Nem... gondoltam komolyan.
– Ne aggódj! – hallatom le a hangon cinkos suttogásra. –
Egy szóval sem említem.
– Kösz – vigyorodik el.
Felszállunk a fülkébe, ahol csak állóhely van. Nincsenek se
székek, se padok, amikre le lehetne ülni. Megszólal az indulást
jelző síp, és becsapódnak az ajtók. Egy másodperccel később a
vonat egy rándulással elindul.
– Ugye, még sosem láttad az Ékkövet? – kérdezi a lány.
– Nem – hazudom.
Őszinte rémület látszódhat rajtam, mert kedvesebb lesz. –
Hogy hívnak?
– Lilynek. – A válasz megint csak magától csúszik ki a szá-
mon, de örülök, hogy ezt választottam. Tiszteletadás a Déli
Kapuból származó szőke barátnőm előtt. Lily most várandós, és a
Bankban lakik.
– Nos, Lily – néz ki a lány az ablakon az elmaradó előkelő
házakat figyelve. – Igazi élvezetben lesz részed.

105
A VASKAPU NYIKOROG, AMIKOR KINYITJÁK.
Visszafojtott lélegzettel figyelem, ahogy a vonat keresztül-
pöfög a falon, ami a Bankot és az Ékkövet elválasztja. Amidkor
csaknem hét hónapja az aukcióra ideérkeztem, az utazás javát
kábítószer hatása alatt, eszméletlenül tettem meg. Most látom
csak, milyen vastag a fal, talán még olyan vaskos is megvan, mint
az egész szigetet körülvevő Nagy Fal. Sötétség szakad ránk, és
arra gondolok: Elég lesz-e nyolcvanegy helyettes, hogy lerombolja?
Nem helyettesek, emlékeztetem aztán magam. A helyettesek
zbszolgdk. Nyolcvanegy paladin.
Egy teljes percnyi koromsötétség után megilletődötten bámulok,
amikor feltűnik az Ékkő. El is felejtettem, milyen megtévesztően
gyönyörű.
A fal belső oldalát szegélyező épületek nem paloták, de ettől
még majdnem olyan ragyogóak. Elhaladunk egy teljesen üvegből
épült étterem mellett, amelynek három szintjén emberek esznek,
isznak és nevetgélnek. Utána egy krokett pályát látok: két
tinédzser lány élénk színű labdákat ütöget, miközben az
udvarhölgyeik (egy férfi meg egy nő) őket nézik. A távolban egy
rózsaszínes, kupolás épületre figyelek fel, amit arany tornyocskák
díszítenek.
Az Aukciós Ház.
A vonat lassan halad az állomás felé, ami az eddigi legszebb,
amit valaha láttam. Kényelmes kis ház van mellette, ahol az
utasok várakozhatnak. Az utat autók szegélyezik.
Utasítanak minket, hogy maradjunk veszteg, és hallgassunk,
amíg a többi utas le nem száll, és ki nem ürül a vonat. Aztán szép
sorban leszállunk. Három kocsi vár ránk. A vezetőnő a szerint
oszt el minket, hogy melyik Házba készülünk. Idegesen várok a
soromra, amikor ismerős hang üti meg a fülemet.
– Nem oda! A Láng Házának címere kell, hogy rajta legyen.
Utoljára akkor láttam Lucient, amikor a Fehér Rózsában járt,
és megkértem, hogy mentse meg nekem Siennát. Ez két hónapja
történt. Dühösnek, türelmetlennek látszik, a száját lefelé görbíti,
és ráncolja a homlokát. A haja a szokásos kifogástalan
férfikontyba fésülve, és fehér köntöse csipkegallérját rángatja,
miközben két férfi egy fényes hintó végéhez cipel egy ládát, a
hintón a Választófejedelem címere van, egy koronás láng két
keresztbe tett szigonnyal.
– Mondtam, hogy óvatosan! - dörren rá a férfiakra. Tudtam,
hogy Lucien vezeti a Választófejedelmi pár háztartását, de sosem
láttam ilyennek. Olyan... kellemetlen.
Aztán a pillantása végigfut a kocsikra szétválogatott lányokon,
mindet megvizsgálja, ismerős arcot keres, és amikor a tekintete
rám esik, a legcsekélyebb felismerést sem látom rajta. Talán csak
jobban megnyúlik az arca.
Gondolom, megkönnyebbülést kellene éreznem. Jobb, ha nem
ismer fel. De azért egy kicsit faj is.
– Ez az utolsó, uram - mondja az egyik férfi.
– Helyes – mondja Lucien, és pár diamantot nyom a
markába.
– Ház?
Összerezzenek. A vezetőnő bámul le rám.
– Ház? - ismétli meg.
– A Tóé - válaszolom.
– Hármas szekér. - A jobbra legtávolabb állóra mutat, én
pedig engedelmesen lehajtom a fejem, odasietek, és hátul
felmászom. Barna zsákvászonnal takarták le, és két sor pad van
rajta. Leülök egy göndör fekete hajú, tagbaszakadt lány mellé.
– Melyik Házban szolgálsz? – kérdezi tőlem.
 – Izé... A Tó Házában.
– Én is egy Alapító Házba megyek! - lelkendezik. - A Rózsa
Házába. Most jársz először az Ékkőben?
Bólintok.
– Én is. Rabbetnek hívnak, és téged?
A szekér lassan megtelik. Néhány lány elvan magában,
többiek egymás között suttognak.
Majdnem kicsúszik a számon az igazi nevem, de az utolsó
pillanatban erőt veszek magamon. – Lilynek.
– Nagyon szép név – dicséri Rabbet. – Melyik körből
származol?
– A Farmról – válaszolom, amint a szekér egy rándulással
nekilódul. Arra vágyom, bárcsak elhallgatna, mert olyan ideges
vagyok, viszont más szempontból kellemesen eltereli a
figyelmemet. – És te?
– A Füstből. Nyolcévesen konyhai kisegítőként kezdtem el
dolgozni a Bankban. Aztán előléptettek konyhalánnyá, majd
felszolgáló szobalánnyá. Az asszonyom a saját szobalányává akart
tenni, ezt állította, de aztán meghalt.
– Sajnálom.
Vállat von. – De most az Ékkőben fogok dolgozni! Vajon
milyen lehet a Rózsa Palotája?
Futólag láttam a Rózsa Palotáját: a Hercegnővel Dahlia
temetésére menet elhajtottunk mellette. Jádéból faragták, az alakja
olyan volt, mint egy fenyőfáé.
Csak a szekér végén látok ki, és aranykapuk mögötti paloták
sorára számítok, ahogy az Ékkőben korábban tett útjaim során
láttam. De az út rögös és egyenetlen, nem olyan sima, mint amire
emlékszem. És nem látok palotákat sem, csak két oldalt magas
kőfalat. És minden fal tetején hegyes tüskéket.
A paloták mögött lennénk?
 Ésszerű feltevésnek tűnik. A királyi családok sosem látnák
szívesen az ilyen szekeret az utcáikon. Egyáltalán nem akarják a
szolgáikat látni.
A gyanúm beigazolódik, amikor először megállunk.
– A Szél Háza - kiáltja a kocsis. Egy szőke és egy barna ugrik
le hátul a szekérről. A kőfalban vasajtó van, mellette csengő lóg.
A szőke éppen becsenget, amikor elindulunk, i A barna
visszapillant ránk, a szemében félelem tükröződik, de nyílik az
ajtó, és eltűnik szem elől.
Sosem jutott eszembe ajtót keresni a falon, ami a Hercegnő
palotáját körbefogta. És szerettem sétálni az elvadult kertjében.
Igyekszem másra gondolni, mert a kerttel kapcsolatos minden
emlékemre árnyékot borít Annabelle, aki ugyan az udvarhölgyem
volt, mégis inkább a barátomnak éreztem. Az első barátnőm volt
az Ékkőben. Édes és jó lány volt, a Hercegnő a szemem láttára
ölte meg.
Rám tör az emlék, ahogy a hálószobám szőnyegén fekszik, és
haldoklik, a fájdalom és a bűntudat valóságos szörnyetege rohan
meg. Erősen lehunyom a szemem, hogy összeszedjem magam.
Még kétszer állunk meg, aztán Rabbet következik.
– A Rózsa Palotája! - kiáltja a kocsis.
– Kívánj szerencsét - leheli Rabbet.
– Sok szerencsét – mondom feszes mosollyal. A szekér
előrelódul, és két megállóval később így kiált a kocsis: – A Tó
Háza!
Reszkető lábbal mászom le, és állok meg a Hercegnő
Palotájába vezető vaskapu előtt. Kiszáradt a szám, és nehezen
tudok nyelni. A lábam megmerevedett, alig mozdul és esetlen,
mintha elfelejtettem volna járni. A szekér elmegy, egy pillanatig
utána nézek. Pánikba esem, és hirtelen arra gondolok, micsoda
ostoba ötlet volt. Aztán emlékeztetem magam, hogy Hazel a kapu
mögött van, és valahogy sikerül felnyúlnom és meghúznom a
kötelet, ami a nagy rézharangról lóg.
Másodpercek telnek el, aztán egy perc, kettő. Semmi sem
történik.
Ismét becsöngetek. Aztán még egyszer.
És ha Garnet elfelejtett szólni, hogy jövök? És ha a Hercegnő
azt mondta, nem vehet fel udvarhölgyet? Ha valaki erre jár, és
faggatni kezd? És ha...?
Nyikorogva nyílik a kapu.
– Mit akarsz? - Nem ismerem az előttem álló nőt. Dundi,
idősebb asszony, olajbarna a bőre, és ráncok ülnek a szeme
sarkában.
– Én... dolgozni jöttem - válaszolom.
Összehúzza a szemét. - Nem tudok róla, hogy Cora felvett
volna új embert.
– Garnet vett fel.
Az asszony a mellére szorítja a kezét. - Ó, istenem! Nagyon
sajnálom, de amikor szólt, azt hittem, csak a szokásos tréfái
egyike. Gyere csak, gyere, mindjárt átöltöztetünk. Mi a neved?
Nevetnem kell, mert amikor utoljára itt voltam, nemcsak a
nevemre nem volt senki kíváncsi, de megtiltották, hogy hangosan
megpróbáljam kimondani.
– Lily.
– Kapsz majd egy rendes udvarhölgyi nevet. Engem Maude-
nak hívnak.
Belépek a Tó Palotája falai mögé, és az emlékek olyan erősek,
hogy majdnem agyonnyomnak. Az Annabelle-lel tett sétáink, a
nap, amikor megmutatta a melegházat, hogy hányszor üldögéltünk
a pádon, és hallgattuk a madarak csiripelését, és azt, ahogy a szél
a leveleket zörgeti. Amikor rájöttem, hogy Raven mellettem lakik,
és felnéztem a kettőnket elválasztó falra. Csecsebecséket küldtem
neki vagy haj szalagot, bármit, hogy tudassam vele, jól vagyok.
Láttam, ahogy Ash megcsókolta Carneliant a bálteremben, és
milyen pusztító erejű kínnal járt, amikor rájöttem, sosem lehet az
enyém, Amikor követett a sövénylabirintusba, és bevallotta,
mennyire gyűlöli az életét. Aznap kezdtem belátni, hogy
egyformák vagyunk.

– A konyhába vezető átjáró e mögött van – mondja Maude, és

egy omladozó szobrot mutat, ami egy fiatal íjászt /ábrázol, a
lábánál meg egy farkast. – De most megmutatom a kertet. Erre
gyere.
Úgy teszek, mintha tudnám, miről beszél. Átmegyünk a
kerten, a bimbók most kezdenek kibomlani, az ágak között
átszűrődik a nap. Elmegyünk a vén tölgy mellett, ahol dr. Blythe
gyakoroltatta velem a harmadik mágiát, a növesztést. A fa olyan
hatalmas volt, hogy nem hittem, hogy valaha is hatással tudok rá
lenni, mégis ez történt. Emlékszem, hogy lőtt a vér az orromból,
miközben dr. Blythe lelkesen tapsolt.
Új dolgokat is észreveszek, amiket korábban nem érzékeltem.
Más a föld illata, mint a Farmon: vegyszerszaga van, ami bántja
az orromat. Amit korábban a fák vad burjánzásának hittem,
valójában nagyon is visszafogott: a kert elvadultnak látszik, de a
fákat terv szerint ültették. Éppen úgy csapdába estek, mint én
annak idején, összezsúfolták őket, és nem jutnak levegőt. A föld
az elem, amivel a legkönnyebben és legmélyebben teremtek
kapcsolatot, a körülöttem lévő fák a jelenlétemet, ahogy egy kutya
a fülét hegyezi, amikor erős zajt hall. Szeretném megérinteni őket,
egyesülni velük.
Elmegyünk a kis tó mellett, ahol egyszer azt mondtam
Ashnek, hogy nem láthatom többé. Ragyogó narancs és fehér
színű halak cikáznak a sekély vízben. Kiérünk a rendezettebb
részre, és megkerüljük a hatalmas sövénylabirintust. Ahelyett
azonban, hogy bemennénk a bálterem melletti ajtón – amit akkor
használtam, amikor kilátogattam a kertbe – Maude élesen jobbra
kanyarodik. A földbe lépcsőt vájtak, amit bokrok takarnak el, és
egy sima faajtóhoz lehet lejutni. Amikor kinyitja, egy nyüzsgő
konyhában találom magamat.
 A terem közepén egy irdatlan faasztal áll. Több fehér kötényes
szakács parancsokat ordibál, zöldséget aprít, vagy fazekakban
kever valamit, öt óriási tűzhely van, és mindegyiken mintha
forrna, gyöngyözne vagy sülne valami. Kormos arcú
konyhalányok piszkálják a tüzet, és hoznak fát a konyha
különböző pontjain felhalmozott fakupacokra. Az egyik lány
jókora tésztát dagaszt. Kétségkívül a palota alsóbb szintjén va-
gyunk, mert az ablakok magasan fent vannak a falon, és hosszú
fénypászmák hullnak be és festenek négyszöget a padlóra. A
mennyezeten lévő gerendákról fényes rézfazekak és lábosok
lógnak. Isteni illat terjeng: a sülő hús, fokhagyma és frissen sült
kenyér aromája. Egy inas egy szobalánnyal cicázik a sarokban, és
döbbenten ismerek rá: Mary az, Carnelian szobalánya.
Ellenállok a vágynak, hogy megérintsem az arcomat, és
megbizonyosodjak, hogy olyan, amilyenné átalakítottam.
– Ki ez? - bömböli egy vörös képű szakácsnő. Majdnem olyan
kövér, mint a Kő Grófnője, Raven korábbi gonosz úrnője. De a
Kő Grófnőjének hideg, kegyetlen tekintete van, ez az asszony
viszont sokkal barátságosabb.
– Garnet vette fel, hogy Coralt szolgálja - magyarázza Maude.
– Ügyes – dicséri a szakácsnő. – Előbb-utóbb sort kellett rá
keríteni. Tessék, kedves, vegyél egy gyümölcslepényt. – Mázzal
bevont almaszeletekkel díszített süteményekre mutat. Elveszek
egyet, és hálásan megeszem.
– Nincs idő enni – sürget Maude, és elvezet.
– Köszönöm – szólok oda a szakácsnőnek, és letörlöm a
számról a morzsákat. Rám mosolyog.
Végigmegyünk egy hosszú kőfolyosón, amiből más folyosók
ágaznak szét, aztán fel egy lépcsőn, és kiérünk a palota
személyzeti szárnyába. Maude végigvezet a főfolyosón, aztán
élesen balra kanyarodik.
– Itt is vagyunk – nyit be egy szalon és öltözőszoba keve-
rékébe. A szekrénysor mellett egy hármas tükör áll az egyik
sarokban, a szemközti sarokban pedig egy barackrózsaszín
selyemmel kárpitozott kanapé és egy alacsony mahagóni
dohányzóasztal van. Az asztalon egy kancsó vizet meg két poharat
látok. – Keress magadnak egy rád illő ruhát, azt hiszem, az
udvarhölgyi ruhák itt vannak... – Kinyit egy szekrényt, becsukja,
aztán kinyit egy másikat. – Á! Ez az.
Több sorban magas csipkegalléros fehér ruhák lógnak.
Görcsbe rándul a gyomrom. Az egész kezd nagyon szürreális
lenni: hogy itt vagyok, merőben más körülmények között. Ismét a
ruhákat nézem. Annabelle is ilyet viselt?
– Gyerünk már, Lily! Nincs időnk egész nap itt álldogálni. –
Maude benyúl a szekrénybe, és kivesz egy ruhát. – Ez mintha a te
méreted lenne.
Odaadja, és most jövök rá, hogy azonnal át kell öltöznöm.
Kibújok a barna ruhából. Elszomorít, hogy elvesztem az egyetlent,
amit a Fehér Rózsából hoztam magammal. A szobalányi ruha jól
illik rám, és arra gondolok, hogy nem lehetett Annabelle-é, hiszen
ő sokkal vékonyabb volt, és laposabb volt a melle. A csipke szúrja
a nyakamat.
– Nagyon szép – mondja Maude. – És most igazítsd meg a
hajad! – A tarkómon kontyba kötött hajam után nyúl, de egy
lépést hátrálok.
– Semmi gond, meg tudom csinálni. – Nem kell, hogy Maude
az arkánáról kérdezősködjön, amit mindenhova magammal viszek
a hajamban. Megvárom, míg hátat fordít, aztán gyorsan
összefésülöm és szoros kontyba csavarom a hajam a fejem búbján,
ahogy Annabelle viselte. A hangvillát gondosan elrejtem benne.
– Nagyon szép - dicsér meg Maude. Valami virágos parfümöt
spriccel rám, és kijelenti, hogy alkalmas vagyok rá, hogy lássanak
a palotában.
– Őladysége és Cora jelenleg nincsenek itt – közli velem. –
Meglep, hogy Cora nem maradt itthon, és várta meg, hogy
megérkezz. Általában ő szokta üdvözölni az új udvarhölgyeket.
– Biztos ő sem hitt Garnetnek - jegyzem meg.
Kuncog. – Igazad van, kedvesem, biztos ez lehet az oka.
Gondolom, rám hárul a feladat, hogy körbevezesselek.
Elmosolyodom. Se a Hercegnő, se Cora, és bejárhatom a
palotát? Tökéletes alkalom, hogy megkeressem Házéit. Maude
talán egyenesen hozzá vezet.
– Nagyszerű lesz – lelkesedem. – Mutassa az utat!
BIZTOS VAGYOK, BENNE HOGY GYORSAN MEGJEGYZEM A JÁRÁST, HISZ HÁROM
hónapig éltem ebben a palotában.
De amint elérjük a személyzeti szárny végét és átmegyünk az
üvegezett korzón, ami a palota főépületével összeköti, Maude
elhúz egy hímzett faliszőnyeget, ami az ebédlő melletti falat
borítja. Kőlépcsőt pillantok meg mögötte, ami feltételezésem
szerint a korábban látott folyosókhoz vezet.
– Biztos tudod a láthatással kapcsolatos szabályokat - mondja
lefelé menet. Észrevehetően hűvösebb van itt, és a titkos átjáró jut
az eszembe, ami Ash szalonjából a könyvtárba vezet. Vajon ezek
a folyosók összeköttetésben vannak azzal?
– Talán a legjobb, ha mindent végigvesz velem – javaslom. –
A Hercegnő és Garnet is bizonyára azt akarják,
hogy széleskörűen tájékoztasson.
A kérésem láthatóan mély benyomást tesz rá. – Okos lány.
Rendben van. Csak étkezések idején használhatjuk a fő
folyosókat, vagy amikor a Hercegnő nincs a palotában. Amikor
takarítasz, bizonyos helyiségekben megláthatnak, a listát majd
később odaadom. A Herceg lakosztályába nem léphetsz be, ahogy
a Hercegnő vagy a helyettes szobáiba sem.
– Jól van? – Nem hagyhatom, hogy ne éljek az alkalommal,
hogy megtudjak valamit Házéiról. – Mármint a helyettes. Azok
után, hogy az a kísérő megerőszakolta meg minden. – A hazugság
marja a torkomat. A Hercegnő hazudta ezt rólunk a világnak,
amikor Ash elmenekült. Furcsa belegondolni, hogy Maude még
úgy tudja, hogy a helyettes én vagyok!
Maude megmerevedik. – A helyettes jól van. Csak ennyit kell
tudnod.
– Természetesen – mondom készségesen.
Leérünk a lépcső aljába, és Maude kezdi sorolni a folyosókat.
– Az ebédlő, a könyvtár, a bálterem, a fő galéria, a szalon. .. –
Idelent minden egyformán néz ki. Amikor az elegáns helyettesi
lakosztályban éltem, aszerint neveztem el a folyosókat, hogy mik
voltak bennük: a virágok terme, a portrék terme... A személyzet
számára minden terem kőből van.
A ragadványneves termektől eltérően idelent pezseg az élet.
Szobalányok, mosónők és konyhalányok, inasok meg az öreg
komornyik (James volt a neve), de még egy katona is előfordul
idelent. Nagy, testes férfi. Odabiccent Maude-nak.
– Hatos – üdvözli Maude. – Hogy vannak a friss házasok?
Csücsörítve vigyorog. – Ahogy voltak. Őszintén szólva,
Garnet szívesebben vett volna el egy tengeri teknőcöt.
– Ő Coral új udvarhölgye – kacsint Maude. A katona szeme
elkerekedik.
– Végre sikerült szerezniük egyet?
– Garnet maga intézkedett – mondja Maude.
– Sok szerencsét – veti oda a katona, és elsétál a folyosón.
– Hogy hívta? – kérdezem Maude-ot.
– Be kellett volna mutatnom. Ő Hatos. A Hercegnőnek hat
személyi testőre van. – Bizonyára zavartnak látszom, mert a
homlokát ráncolja. – Nem számozták a korábbi palotádban a
katonákat?
 Elsimítom a vonásaimat. – Ó, dehogynem. Csak... hasonlított
egy régi ismerősre.
Maude szeme felcsillan. – Egy szeretődre?
– Nem – szögezem le határozottan.
– Helyes – mondja Maude. – A Hercegnő úgysem tűri itt az
efféle ostobaságot.
– Nálam nem kell emiatt nyugtalankodnia – mondom.
Maude elégedettnek látszik. – Csak Williammel vigyázz.
Ördögien jóképű inas! A Hercegnő már három lányt dobott ki
miatta. Ó, és van itt egy kísérő. Okvetlen kerülj vele minden
kapcsolatot. Főként azok után, ami a legutóbbi kísérővel történt.
Megint felmerül bennem a kérdés, hogy biztonságos-e
felfednem a kilétemet Rye-nak. A mi oldalunkon álló kísérő itt az
Ékkőben potenciálisan nagy segítség lenne.
Ash pontosan ezt akarta. Csakhogy ő maga szerette volna
megszervezni. Meglegyint a bűntudat, de elhessegetem. Én itt
vagyok, Ash viszont nincs itt. Nem utasítok vissza egy lehetséges
szövetségest.
– A Herceg tizenegy utánig sosem kel fel, és a legjobb el-
kerülni – sorolja. – Szörnyű természete van. A Hercegnő az
étkezésekre kényes, meghatározott időben és mindig az ebédlőben
kell feltálalni. Hacsak nincs vacsora- vagy ebédmeghívása,
Garnettel és Corallel költi el a vacsorát, így gondoskodnod kell
róla, hogy Coral általában nyolcra szépen felöltözve készen álljon.
Remélem, elég dologra emlékszem Annabelle-lel kap-
csolatban, hogy tapasztalt udvarhölgynek tűnjek. A Fehér
Rózsában meg kellett volna valakit kérdeznem, de tulajdonképpen
Ash volt az egyetlen, aki tudta, hogy kell vacsorára illendően
felöltözni.
Vajon haragszik-e még rám? Elképzelem, ahogy egyedül van
a szénapadlásunkon, és azon mereng, hol lehetek, jól vagyok-e, és
hogy miért hagytam el. Eltöprengek, hogy fordított helyzetben
hogy érezném magam, de aztán nem gondolok erre, mert annyira
dühös lennék rá. Döntöttem, tehát semmi értelme most már
megbánni.
A lépcső tetején lévő ajtó fából van, és nincs rajta kilincs.
Maude oldalra tolja, és kilépünk egy ismerős folyosóra. A Portrék
Folyosója. Az arcképek tekintete rám szegeződik, miközben
Maude visszatolja az ajtót a fatábla mögé, és ezzel elrejti.
– Ez a hangversenyterem – mondja. – Garnet eljegyzési bálja
óta nem használták, de a Hercegnő szereti, ha tisztán tartjuk.
Bekukkantok. A meleg, nehéz levegő ismét emlékek árját
zúdítja rám. Nagy jelentőséggel bír számomra ez a terem. Itt
játszottam Annabelle-nek, a színpadon csak én voltam a
csellómmal, így menekültem el az életem valóságából.
Itt csókoltam meg először Asht.
Itt vetéltem el. Olyan erősen véreztem, hogy Luciennek kellett
levinnie a színpadról, így most újabb kísérletet teszek, hogy
megtaláljam Házéit.
– Mi van odalent? – teszem fel a kérdést.
– A régi helyettesi termek.
– A helyettes már nem ott lakik?
Maude tétovázik. – A Hercegnő éjjel-nappal az orvosi
szobában tartja. Elővigyázatosságból. Garnet estélyén majdnem
meghalt. Összevérezte a színpadot.
– Igen. Emlékszem... hallottam róla. – Bizarr érzés Házelről
úgy beszélni, mintha ő én volnék. Elborzadok a gondolattól, hogy
a testvéremet elzárva tartják azon a hideg, steril helyen.
Mielőtt mást kérdezhetnék, Maude már el is vezet a helyettesi
lakosztálytól a palota keleti szárnyába. Emlékszem, hogy
Annabelle elmondta, hogy itt vannak a férfiak szállásai.
– Lucien szerencsére itt volt, hogy megmentse. Az
udvarhölgyek történetében nem volt még olyan elme, mint az övé.
– Igen. Hallottam, mennyire okos – bólintok.
 – Inkább zseniális. Bár elég szeszélyes természetű. De ez
persze várható. Minél több az esze, annál nagyobb az egója, annál
indulatosabb. Á, itt is vagyunk.
Megáll a keleti szárny bejáratánál. Vörösesbarna a szőnyeg, a
korábbi Tó Hercegeinek portréi lógnak a falakon. Vajon melyik
lehet a Hercegnő apja? Abból, amiket Sil mesélt róla, azt szűrtem
le, hogy kegyetlenségben túltett a Hercegnőn.
Sil volt az a helyettes, akiben a Hercegnő növekedett. Az
akkori herceg arra kényszerítette Silt, hogy a terhessége alatt az
összes mágiáját az ikerlányai közül csak az egyikre össz-
pontosítsa. Ez a lány a Hercegnő volt. Sil elég erős volt, hogy
ellenálljon gyermekszülést általában követő biztos halálnak, de
ehhez a paladinok varázslatára volt szüksége.
A folyosó, amin megyünk, T alakban csatlakozik be a férfiak
szállásába, ezért csak jobbra vagy balra fordulhatunk. Mellettem
egy lépcső kanyarodik felfelé, s tűnik el szem elől. A lépcsőt
gyöngyházból faragták, a korlát ragyogó aranyból készült.
– A Hercegnő magánlakosztálya – suttogja Maude. – Soha,
semmilyen körülmények között nem mehetsz fel oda.
Bólintok. Nem kell kétszer mondania.
– A Herceg lakrésze odalent van – mutat jobbra –, és több
inast is tart, akik a privát lakrészének rendjéről gondoskodnak. –
Maude felvonja a szemöldökét, majd hozzáteszi. – Az inasokat
igen közel tartja magához, ha érted, mire gondolok.
A palota titkok és hazugságok darázsfészke. Maude nevet
döbbent arckifejezésem láttán, majd int, hogy kövessem.
Bekopog, és benyit. – Halló! Miss Coral? Garnet? Maude vagyok.
Megérkezett az új udvarhölgy.
Garnet és Coral lakrésze hasonlít arra, amiben én laktam
annak idején a palotában. Van egy kék és arany színre festett és
bútorozott szalonjuk, egy ebédlőjük, aminek rózsaszín a tapétája,
vörös és fehér szegéllyel. Nem jellemző Garnetre.
 – Némileg túlzás, nem? – súgja oda Maude. – Coral bele van
bolondulva a rózsaszínbe.
Az asztalokon rózsaszín vázákban rózsaszín virágok, minden
szék és kanapé a bíborvörös, a fukszia és a rózsapiros
árnyalataiban pompázik. Egy teljes falat miniatűr teáskészletekkel
megpakolt vitrines szekrények borítanak be.
– Hűha! – kiáltok fel, és közelebb megyek, hogy jobban
megnézzem. – Ez... rengeteg porcelán.
– Ó, igen, Coral nagyon szereti őket. A szobalányok nem
érhetnek hozzájuk.
Apró csészék, csészealjak és teáskancsók a legkülönfélébb
színekben és mintákkal: lila virágok és kolibrik, patkók, csillogó
zöld indák, arany nap és ezüst hold, csíkok és egyszínűek és amit
csak a képzelet megalkothat. Egy kék csészét csodálok, amire
kívül szőlőfürtöt festettek, amikor nyílik az ajtó.
– Á, jó napot, Maude! Mintha a hangját hallottam volna –
csendül fel egy lányhang.
Megperdülök, Maude pedig mélyen meghajol. Coral kicsi és
törékeny, szőke haját bebodorították és az egyik oldalán
előrehúzva nagyon csinosan feltűzték. Én is pukedlizem.
– Elnézést kérünk, Miss Coral – szabadkozik Maude. – ő az
új udvarhölgye. Csak a gyűjteményét csodálta.
– Micsoda? – ragyog fel Coral arca. – De hát azt hittem, a
Hercegnő elvetette a legutóbbi jelöltemet.
– Garnet vette fel önnek, kisasszony.
– Micsoda pompás meglepetés! Garnet olyan elfoglalt, nem is
gondoltam... mi is a neved? – fordul hozzám.
– Még nem kapott udvarhölgyi nevet, kisasszony – válaszol
helyettem Maude. – Cora még nem érkezett vissza.
– Butaság – legyint Coral. – Én legalább úgy nevet tudok
neki adni, mint Cora. Világéletemben udvarhölgyek vettek körül.
Egyébként is az enyém, nem?
El is felejtettem, milyen érzés, amikor úgy beszélnek rólunk,
mintha valakinek a tulajdonai lennénk.
Maude állkapcsa megfeszül. – Természetesen, kisasszony.
Coral két kézzel fogja meg az arcomat, és ide-oda forgatja a
fejemet. Zavaróan meghitt érintés, ha azt vesszük, hogy most
ismerkedtünk meg.
– Hm... azt hiszem, te... Imogen leszel – jelenti ki
mosolyogva. – Nagyanyám udvarhölgyét hívták így. – Maude-
hoz fordul. – Mit gondolsz?
– Kitűnő választás, kisasszony.
– Nem láttad a kézelőgombomat, Coral... – Garnet lép be, de
megtorpan, amikor megpillant minket.
– Maude – mondja, mire Maude ismét mélyen meghajol.
Végignéz, és látom, hogy azon töri a fejét, hogy valóban az
vagyok-e, aki vagyok, tekintettel arra, hogy olyan másként festek.
– Ő az?
Szerencsére Coral kisegít minket. – Végre van saját
udvarhölgyem! – kiált fel, és odaszalad, hogy puszit nyomjon
Garnet arcára. – Milyen figyelmes tőled, drágám.
Garnet alig feltűnő mosollyal néz rám. – Hogy tetszik,
édesem?
– Tökéletes.
Garnet kuncog, aztán Maude-hoz fordul. – Gondoskodj róla,
hogy a személyzeti szárnyban előkészítsék a szobáját!
Maude ismét pukedlizik. – Természetesen, uram. Máris
intézkedem.
– Nagyszerű. így lehetőségünk lesz vacsora előtt kicsit
összeismerkedni.
Maude kisiet a szobából.
– Mivel kezdjük? – töpreng fennhangon Coral, és amikor
odalép hozzám, megfogja a kezemet. – Frizurát csinálsz? Vagy
ruhát válasszunk a vacsorához? Vagy fel is olvashatnál!
– Drágám, szeretnék egy pár szót beszélni... – Elhalkul a
hangja, mert nem tudja, hogy is szólítson.
– Imogennel – segíti ki Coral. – Én adtam neki nevet. Garnet
mosolya őszintének tűnik. – Remek. Négyszemközt szeretnék egy
percet beszélni Imogennel, hogy megtudjam, tisztában van-e
mindennel. Menj ki, kérlek, a kertbe, és ő majd ott megkeres.
Tudom, mennyire szereted a virágokat nézegetni. – Rendben van
– egyezik bele Coral. – De ne tartsd bent sokáig! – Nem fogom.
Coral nagy felhajtással felsegítteti velem a kabátját és feltűzet a
fejére egy apró kalapot. Puszit nyom Garnet arcára, és kisétál.
Boldogan maradunk kettesben.
A MINT BECSUKÓDIK A FELESÉGE MÖGÖTT AZ AJTÓ, GARNET ARCÁRÓL LEFAGY A MOSOLY, ÉS
megilletődöttség ül ki rá.
– Azt a...! - mondja. – Raven mesélte, hogy megváltoztál, de ez...
Tyűha!
– Köszönöm, hogy segítettél idejutnom. Lucien nem repesett az
ötletért.
– Tudom. Azt hiszem, még nálam is jobban bosszantod.
– De te már mintapolgár lettél – emlékeztetem rá. – Katona a
hadseregben meg minden.
– Igaz. Pár nap múlva még alhadnaggyá is kineveznek. Hivatalos
ceremónián. Mintha bármit tettem volna ezért a rangért azon kívül, hogy
pár katonát átállítottam a magunk oldalára. – Félrehajtja a fejét. –
Viszont így több információhoz jutok hozzá. Ez nagy pluszt jelent.
– Ez bámulatos, Garnet! – lelkesedem. – Igazán sokat segítesz! Mi
más történt az Ékkőben?
– Azt hihetnénk, hogy a robbantások lelohasztották a kedvet az
estélyekhez, füzértáncokhoz meg hasonlókhoz, de az emberek vagy
tudomást sem vesznek róluk, vagy azt képzelik, ez sosem érheti el őket
és majd magától elmúlik. – Leveti magát egy rózsaszín csíkos
karosszékbe. – Hogy egyesek milyen fennhéjázok! Tudtad, hogy két
napja a Füstben felrobbantottak egy katonai laktanyát?
Eszembe jut a vonaton látott szalagcím. – Igen.
Garnet arca kipirul. – A mieink is köztük voltak! Értem, hogy
áldozatot kell hoznunk, de a királyi barátaimat hallva azt hihetném, a
katonák a hibásak, hogy ez történt velük. Az egyik ezt mondta: „Nem
olyan fából faragták őket, mint régen”. Miért, régen milyenek voltak?
Minél többet dolgozom a vöröskabátosokkal, annál inkább belátom,
hogy a többségét akarata ellenére sorozták be, vagy állásra volt
szükségük, hogy enni adhassanak a családjuknak. Az Ékkőben lévők a
legrosszabbak. Ők az igazi vaskalaposak. És ezért olyan kényes ügy az
aukció: az Aukciós Házat csupa ékkőbeli katona őrzi majd. Igazán nagy
szükségünk van arra, hogy a helyettesek lerombolják a falakat. Be kell
juttatnunk az embereket, hogy harcolhassanak.
Nem mutatom a kétségeimet. – Meg tudjuk csinálni. Máris sok lány
van, aki készségesen segít.
Garnet elmerül a saját világában. – Tudod, az a helyzet, hogy
képtelen vagyok a katonák többségét személyesen meg- körhyékezni.
Túl nagy a veszély. Másokon keresztül merek csak közeledni hozzájuk,
többnyire közkatonákon, szakértőkön meg hasonlókon keresztül. Egy
királyi családtag előtt senki sem mer megnyílni. A katonaság
Lucienjének is nevezhetnének. – Megdörzsöli a halántékát. – Már értem,
miért mindig olyan mogorva.
El sem hiszem, amikor ránézek, hogy ugyanazt az embert látom, aki
a Tó Palotájában rendezett első vacsorámra részegen bebotorkált, és
nem izgatta más, mint hogy hol kaphat még innivalót.
– Büszke vagyok rád – jegyzem meg félénken. – Ha ugyan ez ér
valamit.
Garnet még jobban elvörösödik, és megköszörüli a torkát. – Már
csak pár hetet kell kibírni, helyes? – mondja. – Utána nem kell többé
rejtőzködnünk. Elegem van abból, hogy előkelősdit játszom.
– Nekem meg abból, hogy megint a tulajdonának tekint valaki.
Máris – morgom.
– Hát igen, sajnálom, de nem igazán tudok...
Feltartom a kezem. – Te mondtad, hogy már csak pár
hét, és aztán így vagy úgy, de vége az egésznek. – Rossz érzés fog el
minket, amikor szembesülünk a gondolattal. Egy hónap múlva akár
halottak is lehetünk. – Igaz, hogy anyád az orvosi szobában tartja
Házéit? – kérdezem, hogy témát váltsak.
– Az anyám egyáltalán nem beszél velem a helyettesről. Maude ezt
mesélte?
– Igen.
Garnet megvakarja az állát. – Akkor valószínűleg igaz.
Egy lépést teszek felé. – És nem hallottál vagy láttál bármit, ami
arra utalna, hogy veszélyben az élete?
 – Nem, és mint mondtam, velem senki sem beszél a
helyettesekről. – A homlokát ráncolja, mintha most döbbenne rá
valamire. – Légy nagyon óvatos. Anya vagy Cora jelenlétében ne
beszélj, mert felismerhetik a hangodat. Ó, és Carnelian előtt sem.
Carnelian. Majdnem elfeledkeztem róla. A Hercegnő unokahúga,
akinek kísérőjeként Asht alkalmazták. Ő jött rá, hogy viszonyunk van,
és elárult minket a Hercegnőnek. Asht a várbörtönbe csukták, és
majdnem megölték. Úgy öklende- zem fel a dühömet, mint az epét.
Forrón és keserűen.
– Olyan hátborzongató – jegyzi meg Garnet. – Tudom, hogy te
vagy az, de nem úgy nézel ki, mint te. Vagyis Violet mérges arca,
mégis... mintha egy idegen arcán látnám az arckifejezésedet.
– Ez jó, nem?
– De igen. Csak... kísérteties. – Feláll, és az ajtóra pillant. – Ki
kellene most már menned a kertbe.
– Rendben van. – Fogalmam sincs, mit tegyek, hogyan legyek
udvarhölgy.
Garnet arca ellágyul. – Tedd, amit mond! Válogass neki ruhákat
vagy ilyesmit. És hozd fel a reggelijét, ha azt szeretné. Biztos emlékszel
még rá. – Tudom, hogy Annabelle-ről beszél. – Tessék – megy oda egy
szekrényhez, és átnyújt egy puha, rózsaszín kendőt. – Elnézést a színért.
Coral szereti a rózsaszínt.
Gyöngén felnevetek. – Miből gondolod?
Remegő kézzel borítom a kendőt a vállamra.
– Figyelj csak, Violet! – mondja. – Amit tettél, az meg-
gondolatlan meg minden, de ha ez segít, tudd, hogy a testvéred
szerencsés, hogy mellette állsz.
– Kösz – suttogom. Elszorul a torkom. Rámutatok. – És most már
Imogen, ezt ne feledd! Mert én lehet, hogy elfelejtem...
– Igenis, asszonyom – vigyorodik el.
Reszkető lábbal igyekszem lefelé, aztán ki a kertbe.

CORAL UDVARHÖLGYEKÉNT SZOLGÁLNI PRÓBÁRA TESZI A TÜRELMEMET.

Remélem, Annabelle sosem érzett így velem kapcsolatban. Coral
összevissza fecseg bármiről és mindenről, hogy ki visel olyan ruhát, ami
neki tetszik, vagy melyik régi barátnője nem áll vele szóba, mert az
Ékkőben feljebb kapaszkodott a ranglétrán. Legszívesebben befognám a
fülemet. A tetejében rohangálnom kell utána a kertben. Az egyik
pillanatban egy virágról áradozik, a következőben egy madarat csodál
meg, és muszáj utána futnia. Végül kijelenti, hogy elfáradt, és kísérjem
be.
Mire elérkezik a vacsoraidő, kivagyok, kimerültem, és egy
pillanatom sem volt, ami alatt kitalálhattam volna, hogyan jussak be az
orvosi szobába. Amikor a Hercegnő helyettese voltam, magánlifttel
mentem le az első emeletről az alagsorba. Pontosan emlékszem az
útvonalra: végig a virágok termén, a nyitott galérián, aztán jobbra, majd
balra, végig egy rövid folyosón, aminek tölgyfaborítása van. De Coral
nem szűnő követelőzése mellett nem volt alkalmam, hogy odamenjek.
Mellékesen Maude említette, hogy nem láthatnak meg a folyosókon.
Lehet, hogy van egy személyzeti bejárat is az orvosi szobába? Próbálom
felidézni, hogy láttam-e egy másik ajtót az orvosi vizsgálatok alatt, de
csak a sterilizált-ságra, a vakító fénynyalábokra, az ezüstös, csillogó
műszerekre emlékszem.
A vacsora némi pihenőt jelent (miután Coral felpróbál és elvet hét
ruhát, és kétszer átfésülteti velem a haját), amiért nagyon hálás vagyok.
Annabelle is ilyen fáradt volt mindig? Fáj a lábfejem és a vádlim, a bal
halántékomnál kezdődő fejfájást érzek. Miután elkísértem Coralt a
vacsorateremhez, nekivágok, hogy ismét megkeressem a konyhát, és
eltévedek a földalatti személyzeti alagutak labirintusában. Zavaromban
nem merek útbaigazítást kérni. Mindenki olyan elfoglaltnak tűnik.
Elmegyek egy katona mellett, és a gyomrom akaratlanul is görcsbe
rándul, a szívverésem pedig felgyorsul. Megáll és bemutatkozik: ő
Hármas, majd igen kedvesen megmutatja a helyes irányt.
– Szóval te szolgálsz Coralnél?
Bólintok. Azután, amit Garnet mondott, nem merek senki előtt
megszólalni. Nem mintha a katonák emlékeznének a hangomra.
– Melyik körből származol?
Vékony, barna bőrű fiatalember nagy mogyoróbarna szemmel. Ilyen
hosszú szempillát még nem láttam fiúnál. Még sosem vettem a
fáradságot, hogy alaposabban megnézzem a katonákat. Mindig is
egymásba mosódtak.
– A Farmról – hazudom.
– Én a Bankból származom. – Kíváncsi vagyok, nem a Sípos fia-e,
azé, akit Lucien értem küldött, hogy hozzon el Lilyék házából, és aki
elvesztette a fiát, mert a királyi családok katonának sorozták be és
képezték ki. – Milyen név mellett döntöttek?
– Imogen.
– Szép. Azt hiszem, még nem hallottam eddig. Én vagyok a
milliomodik Hármas, aki ezeket a folyosókat járja. A Hercegnő most
dobta ki az előző őrsége javát. A kísérővel kapcsolatos incidens miatt.
Én csak pár hónapja vagyok itt.
Érzem a konyha illatát, mielőtt meglátnám. Sonka és méz aromája
rozmaringgal és kakukkfűvel. Korog a gyomrom. Hármas felnevet.
– Nemsokára eszel! Miután Coral lefeküdt. – Közelebb hajol. –
Légy kedves Zárához. Ő a kövér szakácsnő. Mármint a legkövérebb. Ha
megkedvel, hagyja, hogy bekapj egy-egy falatot.
A konyha valóságos őrültek háza. Fazekak csapódnak a tűzhelyekre,
nagy tálakat pakolnak meg étellel, inasok rohangálnak, szakácsnők
konyhalányokkal kiabálnak, hogy még ezt vagy azt adjanak hozzá, vagy
egy csipetnyi akármit tegyenek a különféle ételekbe.
– A második fogás következik – csattant fel egy inas.
– Ha elkészül, megkapjátok – replikázott éles hangon a szakácsnő,
akitől korábban a süteményt kaptam. Elég csak körülnéznem, hogy
tudjam: ő Zara. Egy citrom felének levét ráfacsarja egy citromszeleten
és üde zöldségágyon fekvő hatalmas egész aranydurbincsra. A
konyhalány egy kis fűszert szór rá, aztán Zara átnyújtja a tálat a
mogorva inasnak. A tekintete megállapodik rajtam, és felderül a képe. –
Az új lány! Adtak már neked nevet?
– Imogen lettem.
– Én Zara vagyok – mondja. – Biztos éhen halsz már. Vegyél, amit
csak akarsz, arról a vágódeszkáról. – Egy másik konyhalány padlóra ejt
egy tál sűrű, dús, fehér tesszint, és Zara kiabálni kezd vele. Ételre
vágyva osonok a sarokba.
A deszkán egy jókora, kékkel erezett sajt, fél vekni kenyér, néhány
kis kemény paradicsom, egy tál olajbogyó, hat füge, dió és néhány
szelet pácolt hús van. Annyit tömök a számba, amennyit csak bírok, az
olajbogyó magja majdnem megakad a torkomon.
Megzizzen a kontyomban az arkána, és kétségbeesetten keresni
kezdem a kijáratot. Igyekszem minél fesztelenebből sétálni a kertbe
nyíló ajtóhoz, mert nem akarom felhívni magamra a figyelmet.
Szerencsére mindenkit annyira lefoglal a vacsora, hogy senki sem vesz
észre. Kiosonok a hűs áprilisi estébe.
Van egy táncoló medve formájúra nyírt nagy bokor a keleti
szárnyhoz vezető üvegfolyosó mellett. Elég nagy, hogy elbújjak
mögötte. Lekuporodom, és óvatosan előveszem az arkánát.
– Lucien?
– Garnettől tudom, hogy sikerült odaérned. Hogy vagy? Azt
mondta, nagyszerűen álcáztad magad. – A hangja hallatán elgyengülök
a megkönnyebbüléstől.
– Jól vagyok – suttogom. – Sikeresen elhelyezkedtem Coral
udvarhölgyeként.
– Őrjítően konok vagy, de ez talán nem is volt olyan rossz húzás.
Talán elintézhetjük, hogy a nagy nap előtt megnézd az Aukciós Házat,
hogy a valóságban is megismerkedj vele.
Mindez szép és jó, de én csak a húgomat szeretném.
– Muszáj látnom Házéit, Lucien! Az orvosi szobában tartják
bezárva, és azt is tudom, hol a lift, de nem szabad, hogy meglássanak a
folyosókon, és Coralnek is mindig kell tőlem valami...
– Csillapodj, drágám! Végy egy nagy levegőt! Minden királyi
orvosi szobának van földalatti bejárata. Gondolom, már láttad a
személyzeti folyosókat?
– Igen. Könnyen el lehet tévedni.
– Más alagutak is vannak, amik titkosabbak.
Elgondolkodom. – Mint az, amin Ash szobájába szöktem?
Hallom a mosolyát. – Igen. Lám csak, a légyottjaidnak
hasznuk volt. – Szelíden ugrat.
– Szóval az egyik alagút az orvosi szobába vezethet?
– De mennyire. A királyi családok nem szeretik a folyosóikon tolni
a várandós helyetteseket, amikor elérkezik az ideje, hogy a szülészetre
vigyék őket. Vagy a halott helyetteseket a halottasházba. A kevésbé
szem előtt lévő kijáratot kedvelik. A többség a garázs közelében van,
ezért talán ott kellene először keresgélned.
– Köszönöm, Lucien – hálálkodom szenvedélyesen. – Van még
valami hír a... Választófejedelem feleségének tervéről?
– Semmi, bár ha visszaemlékszel, azelőttről, hogy olyan hirtelen
visszatértél ide, sosem volt megdönthetetlen bizonyítékom. Csak
beszélgetésfoszlányok a Választófejedelem és a felesége között.
 – És mégis mit mondtak?
– Határozottan emlékszem, hogy a Választófejedelem említett egy
esküvőt, mire a felesége nevetett, és megjegyezte, hogy a szemfedél
jobb lenne, mint a menyasszonyi fátyol.
– Ezt bármire érthette – mondom.
– Igen, de te nem élsz egy fedél alatt a Választófejedelem
feleségével. Utálja a Hercegnőt. Folyton arra kér, hogy ellenőrizzem a
Hercegnő helyettesét, derítsem ki, hogy van, hol tart a terhessége. A
gond csak az, hogy mióta hivatalosan bejelentették az eljegyzést, a
Hazel elleni gyilkossági kísérleteket a jövendő Választófejedelem
asszony elleni merényleteknek tekintenék. És ezt árulásnak
bélyegeznék.
– És szerinted a Választófejedelem felesége megkockáztatná?
Lucien felsóhajt. – Nem tudom. Biztosnak tekinti a helyét. Nem
lepne meg, ha törvény felett állónak tartaná magát. De ne feledd, hogy
nem királyi vérből való. Sokan vannak ebben a körben, akik egy
szempillantás alatt ellene fordulnának, és követelnék, hogy egy igazi
kékvérűvel váltsák fel. – Kis szünet után folytatta. – Az viszont
nyugtalanító, hogy látszólag nem kérte a segítségemet. Ha bárkit
felkérnének arra, hogy titokban vigye véghez egy helyettes
meggyilkolását...
– Be se fejezd, Lucien! – könyörgök.
– Természetesen sosem tennék ilyet – folytatja. – De korábban már
megkért rá. Most miért nem fordul hozzám segítségért?
– Talán azért, mert azelőtt sem tetted meg - vetem fel.
– Megeshet...
Ág reccsen a búvóhelyem közelében. Hangokat hallok.
– Jön valaki – sziszegem.
Az arkána elnémulva, élettelenül hullik a tenyerembe.
– ...fogalmam sincs, honnét jött, egyszerűen csak idepottyant –
mondja egy lány.
– Meg mertem volna esküdni, hogy a Hercegnő téged tesz meg új
udvarhölgynek – mondja egy másik hang. Az ágak között kikukucskálva
Maryt, Carnelian szobalányát látom egy másik szolgálóval.
– Tudom – mondja Mary. – De nem a Hercegnő vette fel, hanem
Garnet.
– Van egy elképzelésem – jegyzi meg a másik lány ravaszkásan.
 – És mi az?
– Hogy az új lány Garnet számára van itt. Egy kis játékszer a
királyi fiúnak. Zárt ajtók mögött Coral nem lehet valami izgalmas.
Mary megáll, és felvonja a szemöldökét. – Hát igen – kuncog. – Azt
hiszem, fején találtad a szöget, Elizabeth.
Elizabeth vállat von. – Szóval a Hercegnő talán úgy végez vele is,
mint a némával.
A két lány felnevet, és hatalmas erőfeszítésre van szükségem, hogy
ne mozduljak a helyemről, ne keressek kapcsolatot a földdel, hogy
megnyissam a lábuk alatt, vagy ne tépes– sem szét őket a fákkal.
– Menjünk be! – javasolja Mary.
Egy percet várok, mielőtt szédelegve visszatérek a konyhába.

A VACSORA VÉGÉT MAUDE JELZI, AMIKOR BEROHAN A KONYHÁBA, ÉS AZT

kérdezi, hol van Imogen.
Egy fél másodpercig majdnem körülnézek, hogy megkeressem, mire
eszembe jut, hogy én vagyok az.
– Indulás felfelé – sziszegi oda.
– Bocsánat! – szaladok ki utána a kövezett folyosóra. – Nem
sejtettem, hogy vége a vacsorának!
– Három perced maradt a végéig – figyelmeztet. – Már csöngettem.
– A kertben voltam. Egy kis friss levegőre volt szükségem. Nem
fordul elő többet – teszem hozzá gyorsan, és haragos pillantása láttán
lehajtom a fejem.
– Nagyon remélem. Fel kell kísérned Miss Coralt, elő kell
készítened lefekvéshez, aztán jelentkezz Coránál. Ö lesz a közvetlen
felettesed ebben a házban.
– I... igenis – dadogom. – Természetesen.
Felkapaszkodunk a falikárpit mögötti lépcsőn, és az
ebédlő melletti folyosóra jutunk ki. Cora már ott vár. Amikor meglátom,
ismét rám törnek az emlékek: egy tálon szőlő és puha sajt, az enyhet adó
kenőcs, amit akkor kent fel, amikor a Hercegnő megütött. Amikor
feltűzte a fátylat Dahlia temetése előtt. Ahogy az övére fűzött kulcsok
összecsendültek. Gesztenyebarna kis kontya pontosan olyan, mint ahogy
emlékszem rá, ahogy a szeme körüli ráncok is. Kurtán végigmér.
– És Garnet alkalmazta? – kérdezi Maude-ot.
 – Igen, asszonyom.
Nem szólalok meg.
– Hm. – Cora szája legörbül. – Hallottam, hogy Coral nevet adott
neked.
Bólintok.
– Imogen – közli Maude.
– Hm – mondja ismét Cora. – Jelentkezz a lakrészemben, miután
Coral éjszakára visszavonult.
Pukedlizek, és ekkor nyílik az ajtó. Felnézek, és szemtől szemben
állok a Hercegnővel.
Olyan iszonyatos pánik fog el, olyan rettenetes félelem tör rám,
hogy egy pillanatig úgy érzem, nem is létezem többé. A testem köddé
vált, az agyam üres, semmi nem maradt, csak a rettegés.
El is felejtettem, milyen gyönyörű. Aránylón barnás a bőre,
koromfekete a haja, lilásvörös ruhája tökéletesen simul vékony alakjára,
és szabadon hagyja a vállát és a kulcscsontját. De a szemére emlékszem
a legjobban. Ahogy bírálón és közönyösen szemlélt. Ahogy
sebezhetőség helyett egy szempillantás alatt kegyetlenség ült a
tekintetébe. Hogy milyen volt a szeme, amikor a kést végighúzta
Annabelle torkán. Olyan könnyedén vágta el, mintha vajat szeletelt
volna.
A Herceg áll mellette. Láthatóan részeg.
– Mennyei vacsora, Maude – dörög a hangja. A Hercegnő
összerezzen. – Add át gratulációmat Zárának.
– Igenis, milord.
– Mi ez? – kérdezi a Hercegnő, és megtorpan, aztán rám néz. Nem
kerüli el a figyelmemet, hogy ki helyett mi-t mond. Izzadtság csorog a
hónom alatt, remeg a térdem, de kényszerítem magam, hogy
rezzenéstelen maradjon a tekintetem, az arcom közömbös, pontosan
olyan, mint az első találkozásunk alkalmával, mielőtt megütött.
Akkor nehezebb volt. Semmit sem tudtam, sejtelmem sem volt, hol
vagyok, ki vagyok, milyen lehetőségek rejtőznek bennem. De már nem
az a lány vagyok.
– Az új udvarhölgy, milady – feleli Maude.
Garnet és Coral ekkor jelennek meg mögötte.
– Megismerkedtél már Imogennel, anya? – kérdezi Garnet. Ő is
kicsit pityókásnak látszik. – Coralnek vettem fel. Rendes udvarhölgyre
van szüksége, nem igaz?
A Hercegnő hosszan, kitartóan néz. Talán csak képzelődöm, de
mintha a szememet nézné leginkább. Aztán elmúlik a pillanat, és fagyos
mosollyal a fia felé fordul.
– Nahát, kedvesem, milyen nagyszerű! Sosem hittem rólad, hogy
fel tudsz venni egy cselédet!
– Hát nem tökéletes? – gügyögi Coral. – Pontosan úgy néz ki, mint
én, nem?
Bárcsak ne mondta volna éppen ezt a hasonlatot! Nem kell, hogy a
Hercegnő még ennél is alaposabban szemügyre vegyen. Úgy érzem,
mintha a vékony fátyol, a mágiával kreált álcám mögé látna.
– Igen – hagyja rá egy másodperccel később a Hercegnő. –
Bizonyára. – Még utoljára a szemembe néz, mielőtt elvonulna a
folyosón a főlépcső felé. A testemből mintha egyszerre szaladna ki a
feszültség. Cora vele tart, a fejüket összedugják, és a Hercegnő odasúg
valamit, amit nem hallok.
– Biztos nem iszol meg velem egy brandyt? – győzködi a fiát a
Herceg.
– Nem, apa, azt hiszem, most kihagyom. – Garnet alig tudja titkolni
a Herceg iránti megvetését, amikor az elbotorkál a dohányzószobája
felé.
– Gyerünk, Imogen – sürget Coral. – Ideje lefekvéshez
készülődnöm.
Miután Garnet valami kifogással elvonul a könyvtár felé, Corallel
visszavonulunk a lakosztályába. Kiengedem a fürdővizét, a mosdó alatt
illatos fürdősót is találok. Hamarosan orgona és frézia illata terjeng.
Szeretnék bemászni a kádba, és soha ki sem kelni.
– Kész? – Coral az ajtóban áll egy vastag fehér köntösben. Mintha
ott sem lennék, úgy veti le, és nyújtja nekem. Anyaszült meztelen. Azt
sem tudom, hova nézzek, de számára ez teljesen természetes.
– Várjak odakint, kisasszony?
– Igen, az jó lesz. Addig tedd ki az ágyamra a legjobb hálóingemet.
Pukedlizek, és kiszaladok a szobából. Coralnek három szekrénye,
egy ládája, két komódja, valamint egy öltözőasztala van. Annabelle, ha
jól emlékszem, egyetlen fiókban tartotta a hálóingeimet, és valóban
rátalálok egy csomó különféle selyem alsóneműre és hálóingre.
Miközben átnézem a fiók tartalmát, és azon töröm a fejem, melyik lehet
a legjobb hálóing, rájövök, hogy Garnet holmiját nem látom ezekben a
szekrényekben.
– Imogen! – kiabál Coral. – Kihűlt a víz! Hozd hát a törölközőmet!
Mit tett, míg nem volt udvarhölgye? – teszem fel magamnak a
kérdést.
Miután megtörölközött, és kifésültem a haját, bekentem testápolóval
az arcát és a karját, a paplannal állig betakartam, végre felszabadulok a
napi kötelességeim alól.
– Jó éjt, Imogen! – köszön el Coral.
Nem lepne meg, ha Garnet egyetlen éjszakát sem töltött volna ebben
az ágyban.
– Jó éjt! – búcsúzom, és becsukom magam mögött az ajtót. És
most következik az igazi kihívás.
Ideje Cora elé állnom.
CORA LAKRÉSZÉ A KELETI SZÁRNYBAN AZ ELSŐ AJTÓ MÖGÖTT VAN. MAUDE
korábban megmutatta, hol találom.
Levegőt veszek, hogy erőt gyűjtsék, mielőtt bekopogok.
– Bejöhetsz – kiált ki.
A szalont lágy fény világítja meg: szép falikarokból rózsás fény
árad. Egy kandallót meg egy nagy, mosoly alakú kanapét látok, előtte
vastag arany szőnyeget. Olajfestmények lógnak a falakon, arany
függönyök takarják az ablakokat.
Ash szobájára emlékeztet, ami ebben a palotában volt, és ahova beszöktem,
valahányszor Carneliannek órája volt.
Cora egy hintaszékben ül az ablaknál. A látvány annyira emlékeztet
Silre, hogy belesajdul a szívem. Nem áll fel, amikor belépek.
– Ülj le! – mutat a kanapéra.
Úgy teszek, ahogy parancsolja.
– Mikor vett fel Garnet? – szegezi nekem az első kérdést.
Igyekszem halk, fátyolos hangon beszélni, és minél őszintébben és
tömörebben válaszolni. Semmi szükség, hogy a kelleténél jobban
belegabalyodjak a hazugságaimba. – Tegnap.
Összehúzza a szemét. – Tedd mindig hozzá, hogy „asszonyom”!
Melyik Háznál dolgoztál?
Mintha az összes királyi Házat elfelejtettem volna. Egy sem jut
eszembe, de valahogy kinyögöm a választ. – A Láng Házában,
asszonyom. – Cora bólint, mintha ez ésszerű lenne. Elraktározom
magamban, hogy figyelmeztessem Garnetet, ha netán Cora
kérdezősködik nála.
– Szólnia kellett volna, hogy jössz. Most nehéz idők járnak; az
alacsonyabb körökben adódott felfordulás, az előrehozott aukciós
időpont, az eljegyzés, Garnet előléptetése miatt nem alkalmas, hogy egy
új cselédet tanítsunk be... – Cora hangja elhal. Felvesz egy pohár vizet a
mellette álló asztalról, és iszik belőle.
– A következő hetekben a legfontosabb feladatod Coral felkészítése
lesz az aukcióra. Gondoskodj róla, hogy ne kerüljön a Hercegnő útjába!
Most vesz először részt az aukción, és nagyon izgatott. Őladységének
nincs ideje léha kérdésekre válaszolgatni, tehát foglald le Coralt.
Udvarhölgyként bizonyára értesz hozzá.
Cinkos mosollyal mondja el mindezt, én ugyanígy reagálok.
– Hol tanítottak be? – kérdezi.
– Te... tessék? – Azt hittem, erre már válaszoltam.
– Ki tanított be? – formálja eltúlozva a szavakat Cora.
– Lucien – válaszolom gondolkozás nélkül.
Felvonja a szemöldökét. – Nahát. Nem is gondoltam, hogy bárkit
betanít.
– Én voltam az utolsó tanítványa – jelentem ki, és nem vesztem el
a reménységem, hogy ennek értelme is van.
Cora iszik még egy kortyot, aztán leteszi a poharat. – Garnet
hozzáértőbb, mint gondolnánk.
– Némileg felnőtt –, de amint kibukik a számon, összeszorítom a
fogaimat. Micsoda ostobaságot beszélek! Imogen, az udvarhölgy nem
beszélhet ilyen félvállról Garnetről.
Cora hosszan mered rám, majd leteszi a poharat. – Való igaz –
mondja végül.
– Én... csak arra értettem, hogy rossz híre volt, asszonyom –
dadogom.
– Pontosan tudom, hogy értetted. Melyik körből származol?
– A Farmról, asszonyom.
A karfán dobol az ujjaival. – Nagyon helyes. Ma estére elég is lesz.
Távozhatsz.
Alig tudom leplezni a megkönnyebbülésemet, mialatt az ajtóhoz
sietek.
– Ja, és Violet? – Cora hangjára megállók, és megfordulok.
– Igen, asszonyom? – Csak amikor az ajkát eltorzító kegyetlen
mosolyt látom, akkor döbbenek rá, mit tettem. A számra szorítom a
kezem, mintha ez segítene, és megváltoztathatnám a testem reakcióját.
Akkor tudtam, hogy te vagy – pattan fel amikor Garnetről beszéltél.
Megváltozott a hangod. Mert ismerted, igaz?
Képtelen vagyok megmoccanni. Hova mehetnék? Cora vezeti a
házat. Minden szegletét ismeri. Sehova sem rejtőzhetek, masszív falak
vesznek körül minden oldalról. Segítségül hívhatnám persze a földet
vagy a levegőt, de azzal mindent elárulnék, és továbbra is itt rekednék
az Ékkőben. Nem teszek ilyet a Társaság tagjaival, akik számítanak a
paladinokra, és az aukciós napot, a szabadság esélyét várják.
Hazelre gondolok. Nem láthatom utoljára a testvéremet. A terv
hamvába holt, mielőtt hozzáfoghattam volna a megvalósításához.
Cora egy olyan asszony magabiztosságával tart felém, aki tudja,
hogy a préda csapdába esett. Amikor közel ér, megragadja az arcomat,
kicsit úgy, mint a Hercegnő azon az éjszakán, amikor megölte
Annabelle-t.
– Hogy csináltad? – kérdezi, és oldalra fordítja a fejemet. – A
szemed, a hajad, az arcod... a mágiák segítségével?
Bólintok.
– Nagyszerű munka – mormolja. – Hogy jutottál visz– sza? Vagy
egész idő alatt az Ékkőben bujkáltál? – Elkerekedik a szeme, és
felnevet. – Azt hiszed, nem tudom, hogy a Hercegnő bezárva tartja a
húgodat ezen a helyen?
– Kérem! – A szorítása majdnem belém fojtja a szót.
– Mit kérsz? Felteszem, azért jöttél, hogy megmentsd.
Nem válaszolok. Az ujjai belemélyednek a bőrömbe.
– Segíthetek, hogy megmentsd a testvéredet.
Nem erre számítottam. Cora nevet, amikor az arckifejezésemet látja.
– De ennek természetesen ára van.
– Bármit megteszek. – A szavak elmosódottan hallatszanak.
– Tessék? Nem értettem tisztán. – Kicsit lazít a szorításon.
– Bármit megteszek – motyogom.
– Reméltem, hogy ezt mondod.
Elereszt, és visszamegy a kanapéhoz. – Gyere ide! – pas- kolja meg
az ülést maga mellett. Kábul tan ereszkedem le mellé.
– Nem árulom el, hogy a palotában vagy. Talán még abban is
segítek, hogy eljuss a testvéredhez. De előbb valamit meg kell tenned
nekem.
Várok. Tudja, hogy az igenen kívül nem adhatok más választ.
Cora mosolya ijesztő. – Azt akarom, hogy öld meg a Hercegnőt.
– Hogyan? – akad el a lélegzetem. – De... de... miért?
Az arca mozdulatlanná merevedik. – Még kérdezed? Meggyilkolta a
lányomat.
Egy percbe telik, hogy felfogjam. – Annabelle-t? Sosem láttam,
hogy másként bánt volna vele, mint egy szolgálóval.
– Csak azért, mert nem bántam vele úgy, mint egy anya, még nem
jelenti, hogy ne szerettem volna – csattan fel. Elfordul, a pillantása egy
kis ovális képre esik, ami a kandallópárkányon áll. – Emlékszem a
napra, amikor a Hercegnő felkeresett, és azt mondta, hogy engedélyt
kaptam, hogy gyermekem legyen. Olyan boldog voltam.
Borsózik a hátam az engedély szótól.
– És amikor kibújt, olyan pici és... néma volt. Először azt hittem,
halva született, de dr. Blythe megnyugtatott, hogy teljesen egészséges.
Csak... soha nem fog beszélni. – Cora letöröl valamit az arcáról. –
Mindig is kíváncsi voltam, milyen lett volna a hangja. – Feláll, a
kandallópárkányhoz megy, és leveszi a képet. – Egy másik Házban
vízbe fojtották volna azért, hogy fogyatékosán jött a világra. De a
Hercegnő törődött velem. Hagyta, hogy megtartsam, kitanítsam.
Mindaddig, míg a hasznára volt.
– Annál többet ért – mormolom.
– Azt hiszed, nem tudom? – kapja fel a fejét. – Valami jót hoztam
be ebbe a körbe. Valami tisztát, ártatlant, és azt elpusztították.
Tehetetlen voltam, nem tudtam megakadályozni. Megígérte! ígéretet
tett! Aztán megjelentél, és beleszerettél abba az ostoba kísérőbe, és
megöletted.
– Bocsásson meg! – Üresnek, értelmetlennek érzem a szavakat.
Sajnálkozással nem tudom visszahozni Annabelle-t. – Én is szerettem.
– Tudom. – Cora visszateszi a képet a kandallópárkányra. – Ezért
fogod ezt megtenni nekem. A szeretetért, amit éreztél iránta és az
adósságért, amit törlesztened kell felém.
– És miért van rám szüksége ehhez? Miért nem bíz meg vele egy
másik szolgát a palotában?
– Mert pénzért vagy magasabb rangért bármelyik elárulna. Neked
nincs meg hozzá a hatalmad. E pillanatban letartóztathatnálak. A
Hercegnő levágatná a fejed vagy egyszerűen kikötözne az orvosi
szobában a testvéred mellé. így is, úgy is meghalnál.
Hatásosan érvel. – És miért nem teszi meg saját maga?
Fájdalmas arcot vág. – Nem bírom. Tízéves kora óta vagyok a
Hercegnő mellett. Nem érdekes, mit akarok, de képtelen vagyok rá.
 Lehet, hogy gyűlölöm a Hercegnőt, és bosszút szeretnék állni
Annabelle–ért, a hidegvérrel elkövetett gyilkosság mégsem az, amire
képesnek érzem magam. Csak egyetlen megoldás kínálkozik: ha
beleegyezem Cora követelésébe. És ha kivárom az aukciós napot, akkor
talán meg sem kell ölnöm a Hercegnőt.
– Rendben van – jelentem ki. – Megteszem.
– Már hogy is ne tennéd.
– És az aukciós nap lesz a legjobb erre.
Összevonja a szemöldökét. – Addig még egy hónap van.
– Gondoljon csak bele! Feldúlt lesz. Nagy felfordulás, ruhavásárlás,
vacsorákat kell szervezni... – Aggaszt, mennyire vagyok meggyőző,
még a magam számára is. – Már hónapokat várt, mit számít még egy?
Cora szemügyre vesz. – Korábban kicsit nehéz felfogásúnak
tartottalak, de örülök, hogy tévedtem – mondja.
– Köszönöm! – berzenkedek.
– De persze, ha átversz – tesz felém egy lépést –, vagy nem
teljesíted a megbízásodat, akkor nem éled túl az aukciót. Képtelen
vagyok az úrnőmet megölni, de lelkifurdalás nélkül elteszlek láb alól.
– Megértettem.
– Aludj! – parancsol rám. – Szükséged lesz rá. Az ágyad mellett
van egy csengő, amit Coral megnyom, ha készen áll. Egy csengetés a
konyhába megy. Fent kell lenned, munkára készen kell állnod, amikor ő
felébred. Ágyban reggelizik, aztán ki kell választanod számára egy
ruhát. Gondoskodj róla, hogy előkelőén fessen!
– Emlékszem bizonyos dolgokra – mondom. – Annabelle- től.
Mindig tudta, mit adjon rám.
Cora állkapcsa megrándul. – Igen. Nagyon értett az öltözködéshez.
– Hátradől a hintaszékben, de a tartása feszült; úgy ül, mint aki karót
nyelt. – Mára elbocsátalak. Vigyázz, ne szólalj meg őladysége előtt. A
hangod ismerősen cseng.
– Rendben van. – Az ajtóban megállók. – Cora?
– Igen?
– Van valami... kívánsága, hogy hogyan... öljem meg a Hercegnőt?
A szeme két fekete kő, sötét és hideg. – Azt akarom, hogy... vágd el
a torkát.
– HOGY MIT KÉNE CSINÁLNOD?!
– Meg kellene ölnöm a Hercegnőt – suttogom. – Vagy pontosabban
el kellene vágnom a torkát.
Raven valami köhögés és elcsuklás közti hangot hallat, de az
arkánából tompán szűrődik ki.
– Ne izgasd magad! Azt mondtam, az aukción majd megteszem,
ami ha minden terv szerint alakul érvénytelenít bármilyen gyilkossági
egyezséget, amit kötöttem.
Éjfél után van. Tudom, hogy aludnom kellene, de fent maradtam,
mert reméltem, hogy Raven hív majd. Síinek is van egy arkánája, ami
hasonlít Lucienéhez, vagyis el tudja rajta érni az összes többi arkánát.
Az enyémet csak hívni lehet. Garnet csak Lucient és engem tud hívni.
– Szóval a szolgáló olyan kegyetlen, mint az úrnője – mondja Sil. –
Nem lep meg.
– Milyen egyébként? – kérdezi Raven. Tudom, hogy Coralre
kíváncsi.
– Furcsa. Mint egy nagyra nőtt gyerek. Követelőző és gyerekes.
Szerintem Garnet nem kedveli különösebben.
– Ó! – Raven csak ennyit mond, de kihallom a hangjából a
megkönnyebbülést.
– És ti, lányok? Becsomagoltatok és felkészültetek a Lápra
tervezett utolsó utatokra? – A mai napot olyan hosszúnak érzem, mintha
egy hét lett volna.
– Több mint készen állunk. – Sienna hangján hallom, hogy
mosolyog.
– Sil is velünk tart. Nyugati Kapuba meg a többi intézménybe –
meséli Raven.
– Micsoda? – ülök fel.
– Nem várok itt úgy, hogy közben fogalmam sincs, mi folyik –
szólal meg Sil. – A Síposra nyugodtan rábízhatjuk a Farmon folyó
események irányítását. Nekem a helyettesek mellett a helyem.
– Úgy van – értek egyet. – Máris jobban érzem magam, hogy te is
jössz.
– Korai az öröm – hűti le a lelkesedésemet. – Az egész terv olyan,
mint egy kártyavár. Bíznunk kell abban, hogy az intézményekben a
helyettesek nem kotyognak el semmit. Feltételeznünk kell, hogy a
királyi családok továbbra is ostobán viselkednek. Abból kell
kiindulnunk, hogy ki kit ismer, hogy azok elhelyezzék az aukció előtti
éjszakán a kulcsfontosságú bombákat. Rád kell támaszkodnunk, hogy
jelzed majd, mikor robbantsuk fel ezeket a bombákat. Aztán
drukkolnunk és reménykednünk kell, hogy nyolcvanegynéhány
helyettes le tudja rombolni a falat, és a Társaság erői már a helyükön
lesznek a Bank felőli oldalon, és csak arra várnak majd, hogy betörjenek
az Ékkőbe. Ezzel az erővel lehet, hogy mind lassan a halálba
masírozunk.
Miután Ravennel már egyszer kiszemeltek minket, hogy
helyettesnek eladjanak és meghaljunk, a gondolat nem zaklat úgy fel,
ahogy kellene.
– Ash mondásával tudnék erre válaszolni – emlékeztetem.
– Inkább lelem a halálomat a királyi családok elleni harcban, mint a
szolgálatukban.
Sil felhorkan. – Bátor kijelentés! Majd akkor mondd, amikor golyók
repkednek a levegőben, és emberek halnak meg körülötted.
– Ash ott van? – Gyáva voltam, hogy hamarabb érdeklődjek utána,
de szeretném a hangját hallani. Meg akarok bizonyosodni, hogy már
nem haragszik rám.
így aztán készületlenül ér a kérdésemre válaszoló csend.
– Mi az? – A szívem vadul kalapál. – Történt vele valami?
– Ash elment – feleli végül Raven.
– Hogy érted, hogy elment? Hova ment?
– A Bankba – mondja Sienna, és hallom Sil morgását: – Istenverte
bolond.
Mintha minden levegőt kiszívtak volna a szobából. A Bankba. Ash
a Bankba ment!
– Nem! – sikoltok fel. – Raven... mondd, hogy nem igaz. Kérlek!
Ott... biztosan meghal.
– Hagyott egy levelet – mondja, és papírzörgést hallok.
– „Violet!” – olvassa fel. – „Bocsáss meg, de meg kellett próbálnom.
Remélem, meg tudsz nekem bocsátani. Nem hagyhattam őket a
sorsukra. Muszáj méltóvá válnom arra, hogy ebben az új világban,
amiért küzdünk, helyem legyen. Az életemnél is jobban szeretlek.
Találkozunk majd. Ott leszek az aukció napján. Vigyázz magadra!
Ash.”
– Bocsássák meg? – fakadok ki. – Teljesen megőrült? Nem lesz rá
esélyem! Megölik, mielőtt öt lépést tenne a Bankban. Meg fogják...
– Violet. – Raven hangja szelíden és határozottan cseng. – Ash
elment, és hiába kiabálsz, azzal nem tudod visszahozni.
– De...
– Elszökött, és nem hallgatott rád? Hát igen. így tett. Remekül
illetek egymáshoz, ha a véleményemre vagy kíváncsi.
Összefonom magam előtt a karomat. – Volt egy tervem. Vannak
emberek, akik segítenek nekem. És ő mégis mit fog tenni? Ajtókon
dörömböl, és megkérdezi, hogy a Társaság tagjai otthon vannak–e?
Madame Curio házához megy, és becsönget?
– Azt már tudjuk, hogy be tud jutni a kísérők házába úgy, hogy ne
lássák meg – próbál megnyugtatni Raven. – Ami meg a többit illeti...
Ash nem ostoba. Miért vagy olyan biztos abban, hogy elkapják?
Lehajtom a fejem. Igaza van. Nem vagyok hajlandó elhinni, hogy
Ash képes egyedül is életben maradni. – Csak hát... ha most
elveszítem...
– Tudom – mondja gyöngéden, aztán felsóhajt. – Próbálj meg kicsit
aludni! Holnap nehéz napod lesz.
– Hát igen – hagyom rá, de a gondolataim már Ash körül forognak,
akárhol is van most. Talán még a Farmon? Vagy a vonaton? Már a
Füstben?
– Holnap majd megint beszélünk – szólal meg Indi, aki biztos úgy
érzi, most már nyugodtan belefolyhat a beszélgetésbe.
– Ha látod a Rózsa Grófnőjét, szúrd le egy villával vagy ilyesmivel
– teszi hozzá Sienna a volt úrnőjére célozva.
– Ha összefutsz a Patak Úrnőjével...
– Jó éjt! – búcsúzom el ellentmondást nem tűrőn, mielőtt Olive
rákezdhetné.
– Jó éjt! – hallom Silt.
Az arkána kis puffanással esik az ágyra, és arra gondolok, milyen
törékeny a kapcsolatom a barátaimmal. Ez a kis ezüst hangvilla tart
össze minket.
– Vigyázzatok magatokra! – suttogom, aztán lehajtom a fejem a
párnára, és hamarabb ér le az álom, mint hinném. A kimerültség
erősebb, mint az Ash iránti haragom és féltésem.
A FEJEM KÖZELÉBEN VALAHOL EGY CSENGŐ SZÓL.
Álmosan odacsapok, és az fut át a fejemen, hogy Madárka
lószerszáma miért csap akkora zajt. A kezem fémhez ér, aztán valami
puhára esik.
Az ágyra. A palota. Az Ékkő.
Riadtan ülök fel. Coral csengője vadul szól. Kikászálódom az
ágyból, magamra kapom az udvarhölgyi ruhámat, a hajamat kapkodva
feltűzöm, és elrejtem benne az arkánát. A csipkegallér alatt vakarom a
bőrömet, miközben átszaladok a személyzeti szálláson, majd lassítok,
amikor az üvegfolyosó végére érek. A palota főépületének folyosói,
termei üresek. Besurranok a falikárpit mögé, leszaladok a kőlépcsőn, és
sebesebben jutok el a konyhába, mint előző nap. Cora éppen távozik,
amikor odaérek. A tálcán, amit visz, csésze és csészealj, evőeszköz és
egy letakart tál van.
– Késtél – fordul hozzám.
– Igen, asszonyom. – Egy szemvillanás alatt végigmér, majd
távozik a Hercegnő szobája felé.
– Elaludtál? – kérdezi kedvesen Zara. Az arcán lisztfolt, könyökig
mélyed egy hatalmas tésztahalomban, miközben gyúrja.
– Elfelejtettem, hol vagyok – bukik ki belőlem leplezetlen
őszinteséggel.
Zara jót nevet rajta.
Egy pulton reggelizőtálcák sorakoznak. Gondolom, Coralé az, amin
a rózsaszín csésze van. A Hármas nevű kedves katona és egy inas
álldogálnak a kertbe vezető ajtóban, és egyformán aggodalmas arccal
olvassák a reggeli újságot. Egy pillanatra elfog a pánik. Csak nem látták
meg Asht? Vagy máris elfogták?
 Hármas felpillant, amikor elmegyek mellette. – reggelt, Imogen.
– Rossz hírek? – kérdezem fesztelenül.
– A Fekete Kulcsok múlt éjjel végeztek egy rendőrbíróval –
válaszolja. – Ráadásul az egyik legfontosabbal a Füstben. A
Választófejedelemnek gyorsan meg kell keresnie az utódját.
– Ó! – kapom fel a tálcát. Boldog vagyok, hogy Ash túlélte az
éjszakát. Csak amikor már a kőfolyosón megyek, akkor döbbenek rá,
hogy nem tudom, hova kell mennem. Két másodperc múlva Maude
nyomul el mellettem Carnelian tálcájával.
– Erre – veti oda feszült, ideges hangon.
Felkapaszkodunk a falikárpithoz vezető lépcsőn, de nem bújunk ki
alóla, mert most látom, hogy egy lépcső a palota első emeletére visz.
Egy nagy piedesztál mögött bukkanunk ki, amin egy korábbi Tó
Hercegének a mellszobra áll. Ráismerek a férfiak szárnyához vezető
folyosóra.
Az ajtóhoz érve megtorpanok. Bekopogjak? Nem emlékszem, hogy
Annabelle kopogott-e. Nagy levegőt veszek, és egyik kezemben
egyensúlyozva a tálcát benyitok.
A kékcsíkos társalgóban senkit sem találok, de Garnet a
borzalmasan rózsaszín szoba reggelizősarkában ül. Egy csinos inas
szalvétát terít az ölébe.
Garnet futólag rám pillant. – Menj csak be, még ágyban van!
Coral az éjjeliszekrénye mellett malmozik. Az arca felragyog,
amikor meglát.
– Hova kéri a tálcáját, kisasszony? – kérdezem. A tálcától kezd
megfájdulni a csuklóm.
– Arra az asztalra. És válassz nekem ruhát! Ma meglátogatom
anyát.
Leteszem a tálcát, és a szekrényeihez indulok. A különféle
stílusokat és színeket mérlegelem. Lefogadom, hogy Ash azonnal tudná,
melyiket válassza. Látok egy barackrózsaszín ruhát, ami arra
emlékeztet, amibe Annabelle öltöztetett, így ezt kapom fel, és kiterítem
Coral ágyán.
– Nos – veti keresztbe a lábát, és a csésze kávé felett rám néz. –
Milyen pletykát hallottál?
– Tessék, kisasszony? – pislogok.
Leteszi a csészét, és a tükörtojást sózza. – Odalent. Mi történik a
személyzet köreiben? Randevúk? Megtört szívek?
Katonák közti összetűzések? Meséld csak el, tudnom kell róluk! –
Felsóhajt. – Néha hiányzik a régi otthonom. A szobalányom reggeli
közben mindig elmesélte a legújabb pletykákat.
A függönyök széthúzásával foglalatoskodom, hogy oldalt
megköthessem őket. Miféle szóbeszédről kellene tudnom?
– Éjjel megöltek egy bírót – mesélem. – A Füstben.
– Á, Imogen, ez olyan lehangoló! Anya sosem hagyta, hogy bármit
is olvassak az alacsonyabb körökről. Azt mondja, unalmasak és
szomorúak, és különben sem rám tartozik.
Unalmas és szomorú? A kezem ökölbe szorul a bársony-
függönyön. Nagyon szorosan kötöm össze.
– Jaj, el is felejtettem megkérdezni Garnetet, hogy eljön-e ma
velem anyához. – Bekap egy falat tojást. – Megtennéd, hogy...
– Máris megkérdezem, kisasszony.
Örülök, hogy ezzel a kifogással magára hagyhatom. Kisurranok a
hálószobából, becsukom magam mögött az ajtót, és Garnetet még
mindig a reggelizősarokban találom.
– Mennyi ideig nyomta a csengőt? – kérdezi mosolyogva.
– Órákig.
– Nem lehet ráfogni, hogy ne lenne kitartó.
– Azt szeretné, ha megkérdeznélek, elkíséred-e ma az anyja
házába.
Garnet megtörli a száját, és leteszi a szalvétát. – Á, azt hiszem, nem,
kihagyom ma az anyósommal elköltött ebédet. Társasági ügyek meg
miegyéb. De okvetlen meséld el, milyen volt az ebéd! A Pelyhek Háza
híres a szárnyasairól. Vajon ma kacsa lesz? – kacsint rám.
– Nem megyek – jelentem ki, és elveszek egy falat pirítóst a
tányérjáról. Meg kell keresnem Házéit. Esetleg akkor osonhatnék le az
orvosi szobába, amíg a Hercegnő ebédel. Vagy megkereshetném a titkos
átjárót, amiről Lucien beszélt.
Garnet hitetlenkedve mered rám. – Ha ő megy, te is mész, Violet!
Mégis, szerinted mire való az udvarhölgy? Követed, akárhova is megy.
– De Annabelle sosem jött velem, ha elhagytuk a palotát!
– Te helyettes voltál, Coral királyi vér. – Feláll, előveszi az arkánát
a zsebéből, és szeretetteljesen megdörzsöli. – Ugye, még nem indultak
el?
 Tudom, hogy Ravenre érti.
– Nem – válaszolom, de csak felületesen figyelek oda. – Holnap
indulnak. Mondta, mi történt Ashsel? – teszem hozzá mérgesen.
– Igen – kuncog, aztán feltartja a kezét, amikor látja az
arckifejezésemet. – Szerintem azt tehet, amit csak akar, és mit mondjak,
bizonyos fokig igaza van.
– Hogy idiótaként a Bankba rohan? – fortyogok.
– Hogy a kísérőket az oldalunkra állítja. Nem gyári munkásokat
vagy alacsonyabb körökben szolgáló katonákat környékez meg. A
kísérők okosak. Jól képzettek és stratégiailag jó helyen vannak. Képzeld
csak el, hogy egy rakás kísérő vár majd a fal mögött a Társaság tagjaival
együtt, amikor az ledől! És másra biztos nem hallgatnak, csak olyanra,
aki közülük való. Az életük titkok és hazugságok körül forog. Meg-
döbbentene, ha egymásban is bíznának. Szóval, az ördögbe is, ez még
jól jöhet nekünk.
Bárcsak felhagyna mindenki Ash védelmezésével, mintha valami
nagyszerű dolgot művelt volna! Ők nem szerelmesek belé. Nem kell
aggódniuk, hogy a szívük millió darabra törik, ha Ash meghal.
– Imogen! – kiabál Coral.
– Ne várakoztasd meg! – emlékeztet Garnet.
Égnek emelem a tekintetem, kellemes mosolyt erőltetek az arcomra,
és visszamegyek a hálószobába, hogy segítsek Coralnek felöltözni.

A PELYHEK PALOTÁJÁBAN HALÁLOSAN UNALMAS AZ EBÉD.

Az ember azt hihetné, nem is tudják, hogy az Ékkövön túl egy város
van. Egyszer sem említik a robbantásokat, a harcokat, a Fekete Kulcsot.
Coral és az anyja a Hercegnőről és Garnetről fecsegnek, és hogy milyen
egy Alapító Ház tagjának lenni. Coral izgatottan várja az első aukcióját.
Luciennek igaza volt: ez valóban az év legnagyobb eseménye, amire
minden házas királyi családtag elmegy.
Az egyetlen érdekes, amikor megemlítik Házéit.
– Tudtad, hogy a Választófejedelem felesége még nem látta a
helyettest, aki a jövőbeni menyét hordja azóta, hogy várandós lett? –
kérdezi a Pelyhek Hölgye. – Még az ő orvosát sem engedték hozzá,
hogy megvizsgálja. A Hercegnő még nem engedélyezte.
 – Jaj, anya, ezt nem hiszem! Másképp hogyan egyeztek volna meg?
– Úgy tudni, hogy a Választófejedelem találkozott a lánynyal, de a
feleségét... még meg kell hívni. Ha valakinek sikerülne nyélbe ütnie a
találkozást, az kedvező fényt vetne minden érintett Házra. –
Jelentőségteljes pillantást vet a lányára.
Coral buzgón bólint. – Beszélek a Hercegnővel.
Coral az utolsó személy a Tó Palotájában, aki rá tudja venni a
Hercegnőt, hogy ezt megtegye. Még Carneliannek is több esélye van rá.
Akkor érünk haza, amikor Carnelian Rye-ba karolva jön le a
lépcsőn a várakozó automobilhoz. Most találkozunk először az óta az
éjszaka óta, amikor a várbörtönben segített kiszabadítani Asht. A
szokottnál is morcosabb. Rye olyan jóképű, ahogy emlékszem rá: sima
sötét bőr, fekete fürtök. A pillantása végigsiklik rajtam, de nem látom,
hogy rám ismerne. Az arckifejezése maga a tökéletes udvariasság.
Pontosan úgy viselkedik, mint Ash ebben a palotában.
– Szervusz, Carnelian – köszön Coral. – Hova készülsz?
– Valami ostoba estélyre – morogja Carnelian. Rám szegezi a
tekintetét, és megdermedek. – Végül csak szerzett neked egyet?
– Garnet szerezte – ragyog Coral. – Imogennek neveztem el.
– Milyen remek – jegyzi meg gúnyosait Carnelian. Coral fel sem
figyel a szarkazmusra, a Hercegnőre figyel, aki Corával és a Herceggel
a háta mögött vonul le a lépcsőn.
– Gyerünk, Carnelian, nem szeretnénk elkésni – csattan fel a
Hercegnő. A szívem önkéntelenül kihagy, amikor megpillantom, a
lábam földbe gyökerezik. – Sosem adlak férjhez és szabadulok meg
tőled, ha még egy egyszerű partira sem tudsz időben odaérni.
– Anya, én... – fog bele Coral, de a Hercegnő belefojtja a szót.
– Hányszor kértelek, hogy ne szólítsd így? – mondja, miközben a
sofőr kinyitja előtte az ajtót. Az ajtót becsapják, mielőtt Coralnek módja
lenne válaszolni. Carnelian szerencsétlen arccal mászik be a másik
oldalon. Aztán az automobil elgurul, és Coral aggodalmas arccal néz
utána. Boldogabb már nem is lehetnék.
A Hercegnő házon kívül tölti az estét. Esélyem lesz arra, hogy
megkeressem a testvéremet.
MEGRAGADOM AZ ALKALMAT, HOGY KUTASSAK, MÍG CORAL vacsorázik.
Hűvös az este, amikor kisurranok a kertbe, enyhe szellő birizgálja a
nyakszirtemet. Az üvegezett korzó felé kerülök, és a garázshoz indulok.
Lucien azt mondta, ide nyílik az orvosi szobába vezető titkos bejárat. A
titkos átjárókkal csak az a gond, hogy hacsak nem tudjuk, hol vannak,
szinte lehetetlen megtalálni őket. Három hónapot töltöttem a palotában,
és sejtelmem sem volt arról a személyzeti labirintusról, ami a palota
alatt rejtőzik.
Húsz percig vizsgálom a sziklákat és a bokrokat, aztán feladom, és
úgy döntök, megpróbálkozom az ismert bejutási móddal.
A palota csendes, így megkockáztatom, hogy a főfolyosókon
közelítsem meg a célom. Felsietek az első emeletre. Végig a virágok
folyosóján, át a galérián, de amikor rátalálok a tölgyfaborítású
folyosóra, elfacsarodik a szívem.
Az aranyrácsos liftnek új ajtaja van: fémajtó és mellette egy
billentyűzet. Mégis odamegyek és rászorítom a tenyeremet a hideg
felületre. Hazel közvetlenül alattam van. Távolabbról zajt hallok.
Összerezzenek, és elsurranok. Beugróm az első titkos járatba, amit csak
találok. Bonyolult úton lejutok a földszintre, és a bálterem mellett érek
ki.
Már csak egy lehetőségem maradt: meg kell próbálnom a
könyvtárbeli átjárót, amit Ashsel használtunk.
Ash titkos folyosója olyan ismerős, mint a szülőházam, amiben
felnőttem. Könyvszekrények végtelen sorai mellett haladok el, míg rá
nem találok arra, amire szükségem van: Cadmium Blake: Esszék a
Keresztbeporzásról című művére. Kihúzom, mire kinyílik a rejtekajtó. Az
előttem húzódó folyosó emlékek árját indítja el. Ash keze, ahogy a
kezemet fogja. Ahogy ideosonunk késő éjjel. Az egész kapcsolatunk
ezen az árnyas folyosón zajlott.
És talán soha többé nem látom viszont.
Nem. Most nem gondolhatok Ashre. Behúzom magam mögött a
könyvszekrényt. És a biztonság kedvéért meg szeretnék bizonyosodni
arról, hogy egyedül vagyok a folyosón. Egy hónapja, hogy Sil
megtanított erre a trükkre. Kapcsolatot teremtek a levegővel, elküldöm
magamtól a folyosókon át, aztán egy hirtelen szélroham formájában
visszaszívom.
A levegő nem hoz mást magával, mint csendet és kő meg por illatát.
Ash régi lakosztálya felé indulok. Emlékszem, hogy folyosók
ágaztak el ebből az alagútból, de sosem derítettem fel egyiket sem. Az
első, amivel megpróbálkozom, egy lépcsőhöz visz, és egy korábban nem
látott első emeleti dolgozó- szobába nyílik. Kényelmes szoba, sok
könyvszekrénnyel, egy plüss kárpitozású kanapéval és egy kis
íróasztallal. Megakad a tekintetem egy fényképen: egy férfi, egy nő és
két kislány áll egy lépcsőn, kétségkívül a Tó Palotája előtt. Az egyik
kislányban azonnal ráismerek a Hercegnőre. A másik a testvére lehet.
Még kisgyermekként is felnőttkori énje fennhéjázása jellemezte: gőgös
pillantással mered a fényképezőgép lencséjébe.
A szobát hirtelen nagyon magánjellegűnek, szinte veszélyesnek
érzem. Leteszem ugyanoda a fényképet, ahonnan felvettem, és távozom.
Visszamegyek, és megpróbálkozom a következővel. Zsákutca.
A harmadik folyosó sokkal ígéretesebb. Érzem, hogy lefelé lejt, a
levegő áporodott lesz és hideg. Viszket a tenyerem, gyorsabban szedem
a levegőt. Fényesre csiszolt kőlépcsőhöz érek, amin leóvakodom, a
lépteimet hangosabbnak hallom, mint kellene. Amikor a lépcső aljára
érek, fekete ajtó állja utamat.
Tudom, hogy Hazel az ajtó mögött van. Érzem. A karomon
felállnak a szőrök.
Nincs se ajtógomb, se kilincs, semmi, ami arra utalna, hogy
nyithatom ki. Nem tudom, milyen anyagból van, de természetellenesen
hidegnek érzem, amikor rászorítom a tenyeremet. Végighúzom a kezem
a külső szélén, és a bal oldalon egy kis bemélyedést érzek. Megragadom
az ujjammal, megrántom, és az ajtó oldalra csúszik.
Fertőtlenítőszagú levegő csap meg, amikor belépek. Az orvosi
szoba olyan, mint ahogy emlékszem rá. A keretbe gyűjtött, rovarszerű
lámpák, a makulátlan fehér falak, az ezüstös műszerekkel teli tálcák. Az
orvos nincs itt, bár papírokkal van teleszórva az asztala.
De csak az ágyra tudok figyelni a szoba közepén. Egy alak fekszik
rajta, állig fehér lepedővel betakarva.
– Hazel? – A hangom rekedten tör fel a torkomból. De a következő
pillanatban már oda is szaladok. Amikor közelebbről is látom már azt,
aki ott fekszik, hirtelen megtorpanok és felkiáltok.
Egészen más. Csináltak vele valamit. Megváltoztatták az állát, az
orra hegyesebb lett. A haja is sűrűbb, bár most is hosszú, fekete és
hullámos, mint az enyém. Alszik. A testét teljesen betakarja a lepedő.
Felemelem, és elsírom magam, amikor meglátom a szíjakat, amikkel
lefogják: egy a vállánál, a másik a felsőtestén, a harmadik a csípőjénél
szorítja le. Még a csuklóit is odaszíj azták az ágyhoz.
De a mellkasa emelkedik és süllyed.
Él.
És ami még fontosabb: lapos a hasa. Nincs nyoma kis pocaknak,
mint amilyen Rávennék volt a terhessége idején.
– Jaj, Hazel – mormolom, és a homlokára teszem a kezem, hogy
kisimítsak egy hajtincset a szeméből. Megmoccan, a szeme rebbenve
kinyílik, és hányingert érzek attól, amit látok.
A szeme! Az a gyönyörű, mogyoróbarna szeme.
Ibolyakék lett.
– Mit tettek veled? – suttogom.
Hazel különös liláskék szeme elkerekedik, aztán kinyitja a száját, és
vérfagyasztóan felsikolt.
– Hagyd abba! – tapasztom a kezem a szájára, de a tenyerembe
harap.
– Ne többet! – sikítja. – Ne többet! Ne többet!
– Hazel, én vagyok! Violet!
Hazel ide–oda dobálja magát, amennyire a szíjak engedik. Két
kezem közé fogom az arcát, hogy ne mozoghasson.
– Nézz rám – kérem vadul. – Más a hajam és a szemem, de én
vagyok. Csak a hangomra figyelj! Violet vagyok!
Hazel lihegve, páni félelemben néz rám.
– A hangomra figyelj! – ismétlem meg.
– Violet? – kérdi elakadó lélegzettel.
Nagy könnycsepp buggyan ki a szemem sarkából, és lecsöppen az
arcára.
– Igen – válaszolom. – Én vagyok az.
És az én édes, erős kis húgom zokogásban tör ki.
– Hát itt vagy – mondja. – Valóságos vagy.
– Itt vagyok – ismételgetem, miközben a mellkasa zihálva feszül a
szíjnak.
– Kérlek! – esdekel. – Vigyél ki innen! Annyi fájdalmat okoznak,
Violet. Dr. Blythe és a Hercegnő, ők... először minden nap belém tettek
valamit, és minden nap véreztem, aztán abbahagyták, de vagdosni
kezdték az arcomat, és nem engedtek ki innen, és folyton fázom ...
– Csitt – simítom hátra a haját.
– Azért fogtak el, mert te elmentél. A Hercegnő ezt mondta. Hogy
én vagyok a büntetésed.
Belém hasít a bűntudat. – Úgy sajnálom – suttogom.
– Haza akarok menni! – nyög fel.
– Én is – csuklik el a hangom. Próbálom leszedni róla a szíjakat, de
közvetlenül az orvosi ágyhoz rögzítették őket.
– Van egy gomb – segít Hazel. – A falon. – Balra mutat a
leszíjazott kezével. A falhoz sietek, eltolok egy ezüstös fehér lapot, és
egy hatgombos billentyűzetet találok.
Amint kiszabadul, már ott is vagyok mellette. Átölel. Remeg, mint a
nyárfalevél.
– Itt vagy velem – nyugtatom meg. Bárcsak magammal
ragadhatnám innen, elrepülhetnénk a Lápra anyámmal együtt vagy talán
a Fehér Rózsába, olyan helyre, ahol a Hercegnő nem férhet hozzá.
– Meg kell kérdeznem valamit. – A hangom tompán cseng, mert a
számat a hajára szorítom. – Terhes vagy?
Hazel karja megfeszül. Elhúzódik tőlem, ibolyakék szeme elsötétül.
– Nem – válaszolja. – Nem hiszik, hogy... működik. De próbálták.
Próbálkoztak... meddig is? Talán egy hónapig? Olyan furcsa itt az idő...
Könnyek szöknek a szemébe, egy leguruló cseppet letörlök a
hüvelykujjammal. – Nincs semmi baj – mondom. – Mondd csak
nyugodtan!
Hazel mélyen, reszketegen szívja be a levegőt. – Éjjel jöttek el
értem. Anya... – Szorosan lehunyja a szemét. – Anya sikoltozott és sírt,
de nagyon sok katona jött. Az orvos az ide- felé tartó vonaton végezte el
a tesztet. Azt mondta, hogy... azt mondta, helyettes vagyok, és ha
„szerencsénk” van, olyan leszek, mint te. Beszélt nekem a mágiákról.
Közölte, hogy gyermeket kell adnom a Hercegnőnek, de nagyon
gyorsan, gyorsabban, mint a feltételezett idő.
Nagyon óvatosan felemelem a húgom hálóingét a hátán. A gerinc
tövében egy dió nagyságú hurka van, amiből kékes vörös erek pókhálója
ágazik szét.
A stimuláló pisztoly. Dr. Blythe biztos sokat használta. Hazel
magától sosem tanulta volna meg a mágiák alkalmazását.
– A Hercegnő iszonyatosan dühös volt – folytatja, és a kezét nézi. –
Üvöltözött, tárgyakat dobált, amikor dr. Blythe megmondta neki, hogy...
én nem..., hogy nem tudok...
– Jó, hogy így történt – nyugtatom meg. – A helyettesek belehalnak
a szülésbe.
– Hogyan?!
– Sokat kell még elmagyaráznom. De egyelőre azt áruld el, hogy
mit akar – faggatom –, ha már nem próbálkozik a teherbe ejtéseddel?
Hazel a fejét csóválja. – Nem tudom. Nyugodt volt, amikor
legközelebb felkeresett, és azt mondta, hogy meg kell, hogy...
változtassanak. Az orvos akkor kezdte el vagdosni az arcomat. – Fél
kézzel az arcát és az orrát nyomkodja. – Hogy nézek ki? – kérdezi félve.
Megpróbálok bátran mosolyogni. – Nagyszerűen – felelem. – Nos,
tulajdonképpen... rám hasonlítasz.
– Komolyan? – húzza fel a szemöldökét.
– Az Ékkőben mindenki azt hiszi, hogy te én vagyok –
magyarázom.
– Azért jöttél vissza, hogy átvedd a helyem?
Úgy lelkendezik, hogy bűntudat kerít hatalmába.
– Ide hallgass – fogom meg az arcát. – Ha az, hogy ideiem
maradok, azzal járna, hogy te hazamehetsz anyához, szemrebbenés
nélkül megtenném. De... – Perzselik a számat a szavak, amikor
kimondom őket. – Nem vihetlek el, Hazel. Még nem.
– Micsoda? Várjak? Egyszerűen... itt akarsz hagyni? – kiált fel.
– A palotában lakom. ígérem, hogy vigyázni fogok rád. De ha most
elengedlek, elfognak és azt is tudják majd, hogy valaki segített neked.
És akkor mindketten meghalunk. Nagyon sok minden zajlik most a
városban. Bárcsak elmagyarázhatnám neked!
Hazel összeomlik, az arcát a tenyerébe temeti. Hallgatunk,
miközben telnek a másodpercek.
– Szóval... meghaltál volna itt? – suttogja.
– Igen – súgom vissza.
– Meg fogok halni? – A hangja gyönge és rémült. Átfogom a
vállát.
 – Nem – jelentem ki határozottan. – Nem hagyom, hogy bármi is
történjék veled. – Az ajkamba harapok, a szemembe megint könnyek
szöknek. – Emlékszel az apa halála utáni néhány hétre?
Igent int a mellkasomon fekvő fejével.
– Emlékszel, milyen ijedt voltál, mert anya alig beszélt, Ochre meg
folyton verekedésbe keveredett az iskolában?
Újabb bólintás. Nem sokat beszélünk arról az időszakról. Évek óta
nem gondoltam rá, túlságosan fájdalmasnak éreztem. De azt akarom,
hogy a húgom tudja, hogy a család tagja, és sosem mondok le róla.
– Mit csináltunk együtt?
– Minden este gyertyát gyújtottunk – feleli. – Apa látott minket a
fényen keresztül. És te azt mondtad, hogy hallod is őt. Azt mondogatta,
hogy a család örökkévaló, és hogy valójában mindig együtt vagyunk,
mert vigyáz rám, és büszke rám. Azt is mondta, hogy hiányzóm neki, és
szeret, és... de az egészet csak kitaláltad, Violet, én meg gyerek voltam,
és hittem neked.
– Ki mondja, hogy csak kitaláltam? – kérdezem. – Apa tényleg
nézett minket azon a gyertyafényen át. Most is vigyáz rád. Ahogy én is.
A család örökkévaló. Nem hagyom, hogy bármi is történjen veled. És
tényleg kihozlak innen. ígérem. – Elszorul a torkom. – Egyszer abban a
hitben hagytalak, hogy megfeledkeztem rólad. Nem engedem, hogy ez
még egyszer előforduljon.
– Félek!
– Én is.
– Biztos anya is meg van rémülve – mondja Hazel. – És szomorú.
Most már mind elmentünk.
Még jobban fojtogatnak az érzések. – Apa rá is vigyáz – mondom.
Tudom, hogy elérkezett a pillanat, hogy elmenjek. Túl sokáig
maradtam.
– Mennem kell, de visszajövök. Esküszöm.
– Hoznál nekem ennivalót? – könyörög. – Csak csöveken át
táplálnak. Hiányzik a csokoládé.
– Drága kis édesszájúm – csípem meg játékból az orrát. Hazel
elmosolyodik a régi becenév hallatán, amit apa ragasztott rá, amikor
átkutatta a zsebeit, hátha talál valami ritka élvezetet, egy kemény
cukorkát vagy egy édesgyökér nyalókát.
Segítek neki visszafeküdni, hogy rácsatoljam ismét a szíjakat, aztán
állig visszahúzom a lepedőt, és puszit nyomok a homlokára.
– Tudod, hogy minden este jó éjt kívántam neked, míg ebben a
palotában éltem? És ettől mindig jobban éreztem magam.
– Komolyan?
– Igen. És most személyesen is mondhatom. Jó éjt, Hazel!
Hazel mosolya sírós. – Jó éjt, Violet!
Sarkon fordulok, és villámgyorsan kirohanok, mielőtt elfogyna a
bátorságom, és örökre ott maradék vele. Becsukom magam mögött az
ajtót, és lerogyok a lépcsőre. Az arcomon patakzanak a könnyek.
Mit tettek az arcával? A szemével? És miért? A Hercegnő
kétségkívül tudja, hogy Hazel nem eshet teherbe, így oka sincs, hogy az
orvosi szobába zárja. Ahogy arra sincs, hogy egyáltalán életben tartsa.
Mégis azzal traktálja a várost, hogy Hazel már várandós.
Mire mehet ki a játék? – töröm a fejem, miközben fel– tápászkodom és
visszamegyek a szobámba. Milyen szerepet szánt Hazelnek a terveiben?
A RÁKÖVETKEZŐ HETEN BEILLESZKEDEM AZ UDVARHÖLGYI ÉLETEMBE.
Késő éjjel leszököm az orvosi szobába, hogy meglátogassam
Házéit. Amikor csak tudok, ennivalót viszek neki, és apránként
beszámolok mindenről, ami az Ékkövön kívül, a városban
történik. Mesélek a Fehér Rózsáról, a mágiákról és igazi
rendeltetésükről, és mindent elmondok a Fekete Kulcs
Társaságáról.
– Ochre beszélt róluk – mondja egy süteményt rágcsálva. –
Nem hittem el, hogy ez valódi. Azt állította, hogy ő és Sable
Tersing kulcsokat rajzoltak a Farmban a házfalakra.
– Így talált rá a Társaság – bólintok.
– Jól van?
– Igen. A Farmon tartózkodik. Boldog ott.
Hazel elmosolyodik. - Helyes - mondja, aztán felsóhajt. –
Anya sem hitt neki. Valószínűleg nem engedte volna ki a házból,
ha tudja, hogy beszervezik egy titkos társaságba. Mindig azt
hajtogatta, hogy húzza meg magát – szipog Hazel. – Anyának
rettenetesen nagy szüksége volt a pénzre, amit Ochre keresett,
kivált azok után, hogy téged eladtak, és már nem kaptuk a
helyettesi kompenzációt.
Aggodalom kúszik fel a torkomba. Hogy boldogul anya most,
hogy már egyik gyermeke sem segíti?
– Anya erős – bizonygatom inkább a magam, mint a húgom
megnyugtatására. – És okos. Biztos kitalál valamit.
– Úgy van – ért egyet Hazel, de őszinte lelkesedés nélkül. –
Ha ennek vége, mit gondolsz, élhetünk veled és Ochre-rel a

136
Farmon? Azt hiszem, tetszene ott nekem. És anyának is.
Megbököm a vállammal. – Tetszene nektek. A Fehér Rózsa
még inkább.
Ashről is mesélek Hazelnek. Még mindig nincs róla hír.
Vergődöm az iránta érzett féltés és a tette miatti düh között. Ha
újság kerül a kezemben, rögtön a fényképét keresem. Még
emlékszem a plakátokra, amiket a város minden körében
kifüggesztettek a szökése után.
Raven jelentkezik a Nyugati Kapuba indulásuk előtti éjszakán,
hogy szóljon, minden simán megy, Silt kivéve.
– Lehet, hogy Silt a többi intézményen kívül váratjuk – jegyzi
meg. – Neked ezerszer jobban fekszik a „csapatmunka”, mint
neki.
Elvigyorodom. – El tudom képzelni! Mikor juttok el Északi
Kapuba?
– Pár nap múlva. Itt egyelőre csak próbálkozunk. Meglátjuk,
hogy sikerül-e elültetni a lázadás magját. – Kis szünet után
folytatja. – És igyekszünk segíteni is. Apróságokkal. Éjszaka
körbeosonunk, növényeket növesztünk. Megtöltjük az esővizes
hordókat, kicsit feltakarítunk az utcákon, és ha hideg az éjszaka,
gondoskodunk róla, hogy meleg legyen a házakban.
Dagad a keblem a büszkeségtől. A forradalom nem kell, hogy
csak halálról és pusztításról szóljon. Jóság is helyet kaphat benne.
A legtöbb éjszakán, mielőtt meglátogatom Házéit, keresem
Lucient az arkánán keresztül. Néha olyan elfoglalt, hogy
egyáltalán nem beszélünk. Kérdés, alszik-e egyáltalán.
– Jó hírem van számodra – mondja egyik este. Az aukció
időpontja gyorsan közeledik. Az ágyban ülök, és a hajamat
kefélem, az arkána pedig mellettem lebeg.
– Ezt mindig jó hallani – válaszolom.
– Ash eljutott a Füstbe.
Kihúzom magam, a kefét az ágyra ejtem. – Micsoda? Mikor?
Honnan tudod?
– Bizonyára emlékszel a társamra, a Tolvajra.
 Melegség önti el a szívemet, amikor visszaemlékszem a fiatal,
kormos képű és gavallér zsebtolvajra, aki segített megszöknünk a
Füstből. És Ash a támogatásával búcsúzhatott el Cindertől.
– Elmesélte, hogy múlt éjjel kapcsolatba lépett Ashsel –
folytatja Fűden. – Közel a régi otthonához.
– Micsoda?! – hördülök fel. Kétfelé szakít a
megkönnyebbülés, hogy jól van és a harag, hogy visszament arra
a rettenetes helyre. – Mi a probléma? Miért ment vissza?
– Elkeserítő tud lenni, hogy ha a szeretteink, akikért olyan
sokat áldoztunk fel, hogy megvédj ük őket, az óvatosság és az
óvás semmibevételével cselekednek, nem igaz? – Szinte látom az
ajkán a fanyar mosolyt. – De ez még nem minden. Úgy tudom, az
öcséd is vele van.
– Ochre? – sikkantok fel. – És ő... mit keres Ash mellett?
– Annyit tudok, hogy rájött, hogy Ash elhagyja a Farmot, és
ragaszkodott hozzá, hogy ő is vele mehessen. Az elővigyá-
zatlanság úgy látszik, családi vonás nálatok.
– Au! – túrok bele a hajamba, és elkeseredésembe kitépek pár
hajszálat. – Miben mesterkedik?
– Ugyanabban, mint te meg én és a Társaság többi tagja.
Szabadságban. Választási lehetőségben.
– Ugye segítesz nekik? Nem hagyod csak úgy a sorsukra
őket?
– Azt várod, hogy varázsütésre megjelenjek a Füstben, és
menedéket ajánljak fel Ashnek és Ochre-nek? Pillanatnyilag van
egy-két folyó ügyem. – Szóra nyitom a számat, de megszólal,
mielőtt bármit is mondhatnék. – Természetesen kapnak segítséget,
Violet, hiszen a Társaság tagjai. Egyelőre igyekezz minden
erőddel nem aggódni miattuk. Ideköt a munkád. Vigyázz a
húgodra! És amikor itt lesz az idő, döntsd le a falat!
– Olyan egyszerűnek állítod be – sóhajtok fel. De a hír, hogy
Ash biztonságban van, eloszlatja a mellkasomban állandó
görcsként jelenlevő félelmet. A lelkem egyik fele mérges, hogy
Ochre veszélyben forog, de a másik hálás, hogy Ash nincs
egyedül, van vele valaki. Aznap éjjel könnyebb szívvel
szenderedem el, mint bármikor, mióta visszatértem ebbe a körbe.

MÁSNAP AZONBAN ÓRIÁSI FELFORDULÁSRA ÉBREDEK.

A konyhában mindig nagy a sürgés-forgás, de ma reggel
őrültekháza van. Szobalányok futkosnak, gőz gomolyog a
fazekakból, serpenyőkben sistereg valami, tésztát nyújtanak. Zara
úgy ordítja a parancsokat, mint egy kiképzőtiszt.
– Garnet partija miatt van? – kérdezem Maryt, mert ő az
egyetlen, aki van annyira nyugodt, hogy szóba álljon velem.
Tudom, hogy ma lesz Garnet előléptetési ünnepsége.
– Igen. A Hercegnő most szólt Maude-nak, hogy a Garnet
tiszteletére rendezett estély valószínűleg nagyobb szabású lesz,
mint gondolta. „Valószínűleg”, így mondta. Zara és Maude nem
értik, hogy ez mit jelent. – Mary aggodalmas arcot vág. – A
Hercegnő minden eseménynél pontos adatokkal szolgál. Erre
nagyon figyel.
Az információt emésztem, miközben felfelé megyek a
lépcsőn. Elmegyek Hármas és Egyes mellett, aki egy borotvált
fejű, tagbaszakadt katona. Nagy beszélgetésbe merültek. Megüti a
fülem, hogy Hármas azt mondja: – ...minden bejárathoz állítanak
egyet, így legalább tizenkét plusz főre lesz szükség –, mielőtt
eltűnnek egy másik folyosón.
– A konyhában elszabadult a pokol – mesélem Coralnek,
amikor felérek, mert szereti, ha reggelente beszámolok a
történtekről. – A Hercegnő nagy estélyt szervez a férjének.
– Tudom, és most még nagyobb lesz! – kortyol bele a
narancslébe. – Elizabeth még mindig William után epekedik?
– Miért lesz most még nagyobb a parti, kisasszony? –
kérdezem, mert érzem, hogy több is van a megjegyzés mögött.
Coral cinkos mosolyt vet rám, én meg közelebb hajolok, mert
tudom, hogy ezt szereti, ha titkot akar elárulni. – Tegnap este
vacsora előtt beszéltem a Hercegnővel, és azt mondtam, hát nem
lenne csodálatos, ha az Ékkő ismét láthatná a helyettest? Végtére
is a város jövendőbeli Választófejedelem asszonyát hordja a szíve
alatt. Emelné a közszellemet éppen akkor, amikor olyan sok
minden történik az alacsonyabb körökben. És a Hercegnő szerint
ez nagyon figyelmes tőlem, és természetesen kegyetlenség lenne
megfosztani a várost a következő vezetői nemzedék ünneplésétől.
A helyettes tehát ott lesz a beiktatás utáni ünnepségen! Hát nem
izgalmas? – Végtelenül komoly tekintettel néz rám. – Nem lett
volna szabad senkinek sem elárulnom, de te tudsz titkot tartani,
ugye, Imogen? ígérd meg!
Nem kapok levegőt. Nem bírok gondolkodni. Miért? Miért
most, hogy ennyi ideig bezárva tartotta Házéit? Még csak nem is
terhes. Azt nem veszik majd észre? Coral könyörgésének ehhez
semmi köze, ebben biztos vagyok. A Hercegnő váratlanul a
nyilvánosság elé akarja vinni Házéit. Fenyegetést jelent az
elhatározása, nagyon is valóságos, döntő erejű fenyegetést, de
nem látom, mit, nem érem fel ésszel.
Csak egyet tehetek: kikényszerítek magamból egy hazugságot
annak a lánynak, aki komolyan néz fel rám.
– Igen, megígérem – fogadom.
A CEREMÓNIÁT AZ ÉKKŐBEN, A KATONAI FŐPARANCSNOKSÁG ELŐTTI TÁGAS
gyepen rendezik.
Az évszaktól eltérően meleg van, az udvarhölgyeknek messze
hátul jut hely, ezért nem igazán látok vagy hallok bármit is. A
gondolataim az estély körül forognak, és hogy ennyi idő után a
Hercegnő miért bocsátja nyilvánosság elé Házéit.
Amint vége a beiktatásnak, egy kis fogadás következik, de a
Hercegnő a családjával a nyomában odavonul Corához. –
Távozunk – közli. – Most rögtön.
Az automobilban hátul ülök, a többi ülésen Coral, Garnet,
Carnelian és Rye. Amikor visszaérkezünk, tárva-nyitva a palota
bejárata, a folyosókon szolgák hada rohangál. Coral elvonszol a
bálteremhez, és elakad a lélegzete a gyönyörűségtől.
A kertet csodálatosan átalakították.
Kis színes lampionokat aggattak a fákra. Csokoládé szökőkút
áll ellőttünk, mellette érett, piros eprek, tálak tele kis falatkákkal,
szervírozásra készen, az ezüst jeges vödrökben pezsgő hűl. Oldalt
egy vonószenekar készülődik. A szívem elszorul, amikor a
csellóját hangoló nőre pillantok. Mindenütt újabb katonák állnak.
A bálterem egész hátsó falát apró kis üvegajtók alkotják, így a
parkettás padló a kertben folyatódik. A terem több pontján is
itallal megrakott asztalokat állítottak fel, bizonyára azért, hogy
kiszolgálják a vendégeket, mielőtt továbbmennek oda, ahol maga
az estély folyik.
Coral körbeszalad, hogy megnézzen minden díszítményt, majd
elcipel, hogy átöltözzön. Egy csillogó, tengerzöld ruhát választok
ki neki, aminek zárt felsőrésze fedi a vállat is, de Coral képtelen
veszteg maradni, míg befűzöm rajta a ruhát.
– Mesés a kert! – áradozik. – Hogy képes erre a Hercegnő, és
ráadásul ilyen gyorsan? Kifogástalan az ízlése. És a hajam
csodálatos ma, te egyszerűen a legjobb vagy. Mondtam már, hogy
a legjobb vagy, Imogen? Mert az vagy!
Idegességem ellenére is elmosolyodom. – Köszönöm, kis-
asszony.
Tovább fecseg, amíg ki nem jelentem, hogy kész van, akkor
visszamegyünk a főlépcsőn a bálterembe.
Körülnézek, és azonnal Házéit keresem, de csak Garnet és az
apja vannak a bálteremben. A vendégek még nem érkeztek meg.
A Herceg már a whiskey-s pohár fenekére nézett. Garnet
megkönnyebbül, amikor meglát minket.
– Káprázatos vagy, Coral! – dicséri meg.
Coral sugárzik. – Hol a Hercegnő?
– Ismered anyát. Szereti a látványos belépőket.
– Nézd, csak ki beszél – jegyzi meg Carnelian, amikor Rye-jal
az oldalán odalép hozzánk. Rye jóvágású a szmokingjában.
Erősen emlékeztet Ashre, amikor még ő is Carnelian kísérőjeként
járt az estélyekre.
– Nos, kuzinom, tudod, hogy legalább öt napja nem
produkáltam emlékezetes belépőt – kacsint Garnet.
– Nem semmi teljesítmény – nevet Rye.
– Én csak arra vagyok kíváncsi, hogy hol a helyettes? –
kérdezi Carnelian.
Ekkor nyilall belém, hogy Carnelian tudja, nem én vagyok a
helyettes. Vajon úgy véli-e, hogy a Hercegnő találomra lopott egy
gyanútlan teremtést, hogy az betöltse a helyem? Vagy tudja, mit
jelent számomra Hazel? Nem tudom, honnan tudhatná, ha csak
Garnet el nem mondta neki. De miért tette volna?
Több királyi pár érkezik, az egyik inas vezeti be őket a
bálterembe. Garnet a karját nyújtja Coralnek, hogy együtt
fogadják őket.
 – Gyere – mondja Carnelian Rye-nak. – Innom kell.
A pezsgőtől, bortól és whiskey-től roskadozó asztalok egyi-
kéhez megy. Ott maradok, hogy zavartan támasszam a falat.
Hamarosan azonban egymás után érkeznek a vendégek, és
más udvarhölgyek társaságában találom magam. Sokan jól
ismerik egymást, összedugják a fejüket, sugdolóznak, míg az
úrnőik csevegnek és pezsgőt kortyolnak. A vonósnégyes lágy
muzsikát játszik a sarokban. A hátsó fal nyitott ajtóin át beárad a
meleg áprilisi szellő, jázmin és lonc édes illatát sodorja be.
– Helló – köszön oda egy fiatal férfi udvarhölgy. Sötét bőrétől
élesen üt el kék szeme. Néhány évvel lehet nálam idősebb.
Barátságos és őszinte a mosolya.
– Még nem ismerlek. Emile-nek hívnak.
Emilé! Raven udvarhölgye, az a kedves fiú, aki gondoskodott
róla. Ameddig csak képes volt rá, Emilé segített Rávennék, hogy
ne veszítse el a józan eszét. Ami azt jelenti... Ám ebben a
pillanatban meglátom a Kő Grófnőjét. Hatalmas termete előtt
szétválik a mulatozók tömege, ahogy széles utat vág Garnet és
Coral felé. A gyomrom görcsbe rándul a gyűlölettől. Ez a nő
kínozta a barátnőmet.
– Hol van Frederic? – kérdezem kereken. Frederic a Grófnő
udvarhölgye, aki még nála is szadistább. Raven mesélt arról,
hogy egy teljes falat betöltötték a kínzószerszámok abban a
várbörtönben, ahol Ravent a Grófnő tartotta. Frederic saját
kezűleg készítette valamennyit.
Emilé kuncog. – Látom, a Házam megelőz. Frederic
megbetegedett. A Grófnő utálja a bacilusokat. Amíg Frederic fel
nem gyógyul, az orvosi szoba foglya. Maradtam hát csak én. – Kis
meghajlás.
Bárcsak elmondhatnám neki, milyen hálás vagyok, hogy
segített Rávennék! Bárcsak tudathatnám vele, hogy Raven még
életben van!
– Nagyon örülök az ismeretségnek. Imogen vagyok, Coral
udvarhölgye.
 Kék szeme felragyog. – Nagyszerű! Édes lánynak látszik.
Könnyű lehet gondoskodni róla.
– Így is van – pillantok oda, ahol Coral áll Garnet mellett a
nyitott üvegajtónál, és cseveg, a Kő Grófnője pedig fölé tor-
nyosul, és kényszeredetten lemosolyog rá. – Az úrnőd nem élvezi
különösebben az estélyt.
– A Grófnőnek bizarr ízlése van – válaszolja. – A legtöbben
bizonyára nem értenék meg, amit ő igazán szeret.
Pontosan tudom, mire érti, de csak udvariasan bólintok.
– Valójában a helyettesre kíváncsi – hajol közelebb Emilé. –
Ahogy a legtöbben.
– Á, persze.
– Láttad mostanában?
– Nem – hazudom. – A Hercegnő elzárva tartja.
Hirtelen nagy hahota hallatszik, a Herceg és néhány királyi
férfi nevetnek valamin, és hátba veregetik egymást. Most veszem
észre, hogy az Üveg Ura, a Herceg sógora is köztük van. A
Herceg annyira rázkódik a nevetéstől, hogy kiönti az italát. Egy
inas rohan oda, hogy másik italt nyomjon a kezébe, míg egy
pincér feltörli a padlót. A bálterem ajtajából egy katona figyeli
bizalmatlanul a Herceget.
Emilé felsóhajt. – Ért hozzá, hogy rendezzen jelenetet. Garnet
valószínűleg őrá üt.
– Garnet legalább mulatságos – válaszolom.
Emilé nevet.
Egy kisbaba jajveszékelő sírása hallatszik. Bejelentik a
Választófejedelem és a feleség érkezését. Egy dada kíséri őket a
kis Larimarral, akit gyermekméretű öltönybe öltöztettek.
Nagyobb, mint amikor a Választófejedelem bálján láttam: pufók
arcocska, sötét fürtök. Tulajdonképpen imádnivaló gyerek.
Fészkelődik a dadus karjában, apró kövérkés öklével a szemét
dörzsöli. Lucien követi őket, mint egy fehérbe öltözött árnyék.
 A fogadásra várakozók sorának elejére mennek, hogy gra-
tuláljanak Garnetnek. A Választófejedelem feleségének hangja
olyan magas és éles, hogy a fülemet sem kell hegyeznem, így is
hallom.
– Nem jártam itt az eljegyzési partid óta! – kiált fel. – Mi-
lyennek találod a házasságot?
– Csodálatosnak, kegyelmességed! – lelkendezik Coral. –
Imádok férjnél lenni.
A Választófejedelem felesége élénken felkacag. – Én is!
Larimar köp egyet, és a dadus letörli az állát egy kendővel.
– Nincs nála édesebb gyerek, igaz? – gügyög Coral.
– Nincs bizony, drágám – hagyja rá Garnet.
– Alig várom, hogy lássam a lányt, aki a jövendőbeli fele-
ségével várandós – jelenti ki a Választófejedelem felesége, és
körülnéz. A tapintat sosem volt erős oldala.
– Bizonyára hamarosan részünk lesz benne – nyugtatja meg a
Választófejedelem, aki a feleségével ellentétben nem repesik
különösebben azért, hogy Házéit lássa. – Hol van édesanyád,
Garnet? Meglep, hogy szokása szerint nincs az események
sűrűjében.
– Valószínűleg a konyhában kiabál a szakácsnővel – jegyzi
meg lustán Garnet. – Ez a második kedvenc időtöltése. Ter-
mészetesen a velem való kiabálás után. – Elmosolyodik, mire a
Választófejedelem felesége és Coral kacarásznak.
– Az idén már részt veszel az aukción – jegyzi meg a Vá-
lasztófejedelem felesége. – Izgatottan várod?
– Tűkön ülök, őkegyelmessége! – ömleng Coral. – Külön erre
az alkalomra ruhát is csináltatok.
– Hol?
– Miss. Mayfield-nél.
– Ó, ő az egyik legjobb!
– Mindenki ezt állítja.
– Drágám – simul a Választófejedelem felesége a férjéhez.
– Okvetlen meg kell hívnunk Coralt és Garnetet vacsorára!

146
 Már saját jogon is egy párnak lehet tekinteni őket, és úgy illik,
hogy együtt vacsorázzunk a jövőbeni Tó Hercegével és
Hercegnőjével, nem gondolod?
Coral még szélesebben mosolyog.
– Magától értetődik – mondja a Választófejedelem, és
körbenéz a teremben. Felmerül bennem, hátha mégis szeretné
látni Házéit.
– Túlságosan kegyes hozzánk – hajtja meg a fejét Garnet.
– Örömmel teszünk eleget a meghívásnak.
Harsonaszó hallatszik a kertből. A Hercegnő egy gyönyörű
ezüstös ruhában lép be a bálterembe, aminek derékrészére és
szoknyájára briliánsokat varrtak, így a ruha a Hercegnő minden
lépésénél csillog-villog. Az ajtón belépve a Hercegnő azonnal
megáll. Azok, akik már kimentek a kertbe, most kezdenek a
nyakukat nyújtogatva visszaözönleni a palotába. Alig várja
mindenki, hogy lássa a helyettest.
Gyomorforgató jelenet. Emlékszem, hogy megbámultak a
Választófejedelem bálján, amikor kényszerítettek, hogy
csellózzak. Utálom, hogy Házéit is kiteszik ennek.
– Kedves barátaim – tárja szét a karját a Hercegnő. A
csuklóján megpillantok egy ezüst karperecét, és elfacsarodik a
szívem. – Végtelen örömmel mutatom be az elmúlt fergeteges
hónapok után ismét a helyettesemet.
Megrántja a karpereces csuklóját, és Hazel csoszog be. Vé-
kony ezüstlánc köti össze a Hercegnővel, amit a nyaka körül viselt
díszes nyakörvhöz erősítettek. Feszültség lesz úrrá rajtam. Házelt
pórázra kötötték!
Ám még ennél is szörnyűbb, hogy a ruhája alól elődom-
borodik a pocakja. Kerek hasa egyértelműen arra utal, hogy
várandós.
De ez nem lehet! Két napja láttam! És már nem próbálják
teherbe ejteni.
Összekuszálódnak a gondolataim, de a terem másik végében
álló húgom tekintete megtalál, és összekapcsolódik az enyémmel,

147
majd alig észrevehetően megrázza a fejét. Megnyugtat. Bármi is
van a ruhája alatt, az nem igazi.
Mégis zavarba ejtő, hogy milyen könnyedén személyesít meg.
A Hercegnő rendkívül okos. Hazel biztos magas sarkút visel, hogy
egyforma magasak legyünk, a ruháját kipárnázták elöl, hogy a
mellünk is ugyanolyan nagy legyen. Azt a ruhát viseli, amit én
hordtam: az empire szabású halványlila selymet. A haját
hullámosra bodorították, és úgy tűzték fel, ahogy Annabelle tette
az enyémmel.
Az egyetlen újdonság – a gömbölyű pocákon túl – egy fátyol.
A csillámló fehér lepel az orrnyergétől valamivel az álla alá ér.
Áttetsző, így a vonásai részben kivehetők. A Hercegnő talán
óvintézkedésként tette rá, nehogy bárki is megsejtse, hogy Hazel
nem én vagyok. De az is lehet, hogy ez valami új helyettesi divat.
Hazel ibolyakék szeme tágra nyílt, félelem és csodálkozás süt
belőle, ahogy körülnéz az elé táruló látványon, és ekkor jövök rá,
hogy még sosem látta a palotát vagy a királyi családokat. A
tekintete bejárja a csillogó anyagokat, a vonósnégyes fényes
hangszereit, aztán megállapodik a kertben felállított asztalokon
tálalt ételeken, végül visszatér hozzám.
A királyi családok is érdeklődéssel nézik. A pillantásuk ide-
oda villan a Hercegnő és Hazel pocakja között.
– Szörnyű megpróbáltatáson ment keresztül – mondja most a
Hercegnő. – Ezért arra kérek mindenkit, hogy tartson távolságot.
Nem akarjuk, hogy túlzottan igénybe vegye a társaság.
A Választófejedelem felesége már átment a termen, és most
megáll Hazel előtt. A Herceg bizonytalan léptekkel a Hercegnő
mellé lép, és meghajolnak, pukedliznek, amikor a Vá-
lasztófejedelem is csatlakozik hozzájuk, nyomában a dadussal. A
teremben lévők visszafojtott lélegzettel figyelik, ahogy a
Választófejedelem felesége tetőtől talpig végigméri Házéit.
– Soványabbnak tűnik – jegyzi meg a Választófejedelem
felesége.
– Biztosíthatom őkegyelmésségedet, hogy kiváló

148
 egészségnek örvend. Az orvos minden nap felkeresi.
A Választófejedelem felesége szóra nyitja a száját, de a férje a
vállára teszi a kezét, és úgy fordítja az asszonyt, hogy
szembenézzen a várakozó tömeggel. Int a dadának, hogy adja át
Larimart a feleségének, így most egy csoportban állnak: a Herceg
és a Hercegnő, Hazel, Larimar és a fejedelmi pár. A családi
fénykép bizarr majmolásának lehetünk tanúi.
– Hölgyeim és uraim – mondja a Választófejedelem –, hadd
mutassam be a Magányos Város jövőjét!
A tömeg éljenzésben tör ki. A Kő Grófnője lelkesedés nélkül
tapsol. A Választófejedelem feleségnek mosolya kényszeredettnek
tűnik. Larimar sírni kezd, és a dadus felé nyújtja a karját. A
tömegben észreveszem a Rózsa ősz hajú Grófnőjét, Sienna
korábbi úrnőjét. Önelégült arckifejezéssel figyeli a jelenetet.
– És most ünnepeljünk egy pohár itallal! – javasolja Garnet.
Az éljenzés nevetésbe fullad, a vonósnégyes ismét rázendít.
Házéit királyi asszonyok fogják körül, akik láthatóan minél
közelebb szeretnének kerülni hozzá anélkül, hogy kiváltanák a
Hercegnő haragját.
Elönt a méreg. Hazel rémültnek látszik, ahogy a sok
ismeretlen hölgy tátott szájjal bámulja, és úgy beszél róla a
Hercegnővel, mintha pórázzal a nyakában nem állna az orruk
előtt.
Lucien siklik oda, ahol állunk.
– Frederic még gyengélkedik? – fordul Emile-hez.
– Igen.
– Add át, kérlek, a jó kívánságaimat, hogy mielőbb
felgyógyuljon!
– Természetesen.
Lucien átnéz rajtam.
– A Választófejedelem asszony bizonyára nagyon boldog,
hogy láthatja a helyettest – jegyzi meg Emilé.
– Valóban – bólint Lucien. – Egész este nem veszi majd le
róla a szemét.

149
 A Választófejedelem felesége mintha nem bírna elszakadni
Házéitól. Közelsége a Hercegnő figyelmét sem kerüli el. Cora
mögöttük álldogál. Amikor találkozik a tekintetünk, Cora kurtán
odabiccent.
Jobb érzéssel tölt el a tudat, hogy ma este nem csak én
vigyázok Hazelre.
Az estély a kertben folytatódik. Kezd lemenni a nap, rózsaszín
és narancs csíkokat fest az égre. Az udvarhölgyek a széleken
maradnak, és kezdem jobban élvezni ezt az estélyt, mint helyettes
koromban bármelyiket. Valószínűleg azért, mert senki sem bámul,
és nem beszélnek úgy rólam, mintha ott sem lennék. Figyelem,
ahogy Rye egy csokoládéba mártott eperrel eteti Carneliant, és
ismét megfájdul a szívem Ash után. És Ochre után is. Akárhol is
vannak, remélem, jól vannak. Az egyetlen vigaszom, hogy ha
Asht elfogták volna, mostanra már biztos a fülembe jutott volna a
híre. A Hercegnő el lenne ragadtatva.
Elég sok időt töltök Emile-lel, és végtelenül élvezem a tár-
saságát. Kedves, okos és igen szellemes. Sajnálom, hogy abban a
borzalmas palotában kell élnie. Alig várom, hogy elmesélhessem
Ravennek, hogy megismerkedtem vele.
A Herceg már tántorog a részegségtől. Szövevényes po-
hárköszöntőket mond, amiket senki sem akar végighallgatni. A
Hercegnő igyekszik minél messzebbre húzódni tőle. Hazel a
Hercegnő mellett áll. Néhányszor egymást keresi a pillantásunk,
de kizárt, hogy itt szót válthassak vele. A Választófejedelem
felesége folyton a fejét simogatja, mintha kutya lenne.
– Hölgyeim és uraim – mondja most a Herceg, és harmadszor
emeli magasba a poharát –, szeretnék inni a...
Hirtelen erőteljes hang szárnyalja túl a zenét.
– A Tó Háza mételyezi meg ezt a várost!
Egy katona áll a tömeg közepén. Alacsonyabb, mint a többi,
az arca nyúzott. A mulatozók a döbbenettől némán állnak.
– A vérükből származók sosem ülhetnek majd a trónon! –
kiabálja, aztán előránt egy pisztolyt, és Hazelre fogja.

150
Egy hangos dörrenéssel kezdetét veszi a lövöldözés.

151
HAZEL.
Csak ő jár az eszemben.
Hazelhez kell jutnom!
Az első lövés után kitör a káosz. Újabb lövések dördülnek;
mintha minden irányból érkeznének. Valaki a földre ránt. Lucien
az.
– Maradj lent! – morogja a fülembe, mielőtt a csetepatéba
vetné magát. Rye szalad el mellettem Carneliannel, aki Rye
mellkasára szorítja a fejét, ő pedig védelmezőn karolja át.
Hazel. Muszáj őt megtalálnom! Az a férfi fegyvert szegezett
rá!
A kijárat előtt tülekedő emberek között próbálok utat vágni,
amikor megbotlom, és a földre zuhanok. Felhorzsolom a
tenyeremet.
A Herceg szeme rám mered. Nem pislog, a melle közepén
vörös folt, ami percről percre nagyobb lesz. Négykézláb hátrébb
araszolok, és ekkor meglátom Egyest és egy másik katonát egy
nyúzott test fölé magasodva, mellette egy másik halott,
valószínűleg a bűntársa – következtetem ki Egyes dühös
tekintetéből.
– Kutassátok át! – veti oda megvetően Egyes. – Aztán
tüntessétek el innen.
A kert kezd kiürülni. A Választófejedelmet és a feleségét
sehol sem látom; a katonák biztos őket védték meg elsőként,
amikor elkezdődött a lövöldözés. Meglátom a finom ezüstláncot a
fűben, a vége leszakadt arról, amihez korábban erősítették. Addig
mászom a földön négykézláb, míg meg nem látok két kis lábat:
egy fehérbe öltözött test alól kandikálnak ki.
Cora elnyúlva fekszik Hazelen. Megragadom, és levonszolom
a testvéremről. Hazel felnyög.
Vér itatja át a ruháját, és élénkvörösre festi a vállán. Hazel
felül, és köhögni kezd:
– Földre... rántott – motyogja, és elkerekedett szemmel néz
Corára, aki elájult.
– Védjétek meg a helyettesemet, ostobák! – visítja a Her-
cegnő, és előmászik egy asztal alól. Hármas rohan oda, ki tudja,
honnan, felkapja Házéit és eltűnik vele.
Minden csepp nem létező önuralmamra szükségem van, hogy
ne ordítsak utána.
– Cora! – kiáltja a Hercegnő, amikor meglátja, hogy a ka-
romban ringatom. Odafut, térdre rogy, a szoknyája csillogó
felhőként terül szét körülötte. – Add ide! – förmed rám. Elkapja
Cora ernyedt testét, és a melléhez szorítja. – Jaj, Cora, Cora, mit
tettek veled...
Még sosem láttam a Hercegnőt ilyennek. Könnyek patakzanak
az arcán, ahogy az udvarhölgyét dajkálja, az ujjai között vér
csepeg.
– Segítsetek! – kiabál, és újabb katonák sereglenek köré.
Felállók, és botladozva pár lépést teszek hátra, miközben fel-
emelik Corát, és elviszik – ha jól hiszem – az orvosi szobába.
Egyenesen Garnetnek ütközöm, aki lebámul az apja tetemére.
– Én nem... ő...? – Garnet mintha összezavarodott volna:
mintha az elé táruló látvány érthetetlen lenne. – Segíts, kérlek,
bevinni!
A bálterem üres. Üvegcserepek, kiömlött bor tócsái, fel-
fordított tálak borítják a padlót, amikről szétszóródott az étel.
Lefektetjük a Herceget az ajtó mellé. Felkapok egy tiszta fehér
asztalterítőt, és betakarom vele.
– Köszönöm – mondja Garnet, de a szavai nem árulkodnak
érzelmekről. – Egy inast is lelőttek.
 Az inas egy bokorra borult. Fiatal, a bőre rézvörös, nagy az
orra. Majdnem biztos vagyok abban, hogy George-nak hívták.
Garnettel becipeljük őt is, és kiterítjük a Herceg mellé.
Szobalányok és inasok kezdenek visszaóvakodni a bálterembe.
– Takarítsátok fel! – mondja Garnet. Még sosem hallottam
ilyen parancsolónak a hangját. Mintha ma éjjel tíz évet öregedett
volna.
– Garnet... – De mielőtt folytathatnám, a folyosóról lárma
hallatszik, és egy hang kiált fel. – A Választófejedelem
szerelmére, Ötös, én vagyok, engedj már át!
Pár pillanattal később dr. Blythe siet be a bálterem ajtaján.
Megtorpan, és leesik az álla az elé táruló látványtól. Semmit sem
változott, bár talán néhány új ősz csíkot látok sűrű fekete hajában.
Zöld szemébe szomorúság költözik, amikor felemeli a Herceget
takaró térítőt.
– Hol az édesanyja? – pillant fel Garnetre, aki kimutat a
kertbe.
Dr. Blythe kisiet, majd jajongást hallok és e szavakat: – Corát!
Őt lássa el, maga ostoba!
Dr. Blythe már jön is vissza, és kirohan az ajtón. Most veszem
észre, hogy hiányzik valaki.
– Garnet – szólalok meg halkan. – Hol van Coral?
Garnet pislog egyet, és körülnéz. – Nem tudom – válaszolja.
Bambán mered ki az ajtón, majd megszólal. – Én... mindjárt
visszajövök.
Úgy botorkál ki a bálteremből, mint aki transzban van.
A folyosók felé indulok, hogy megkeressem Coralt. Pár
perccel később rá is találok: az egyik kis lépcsőn sír. Leülök
mellé, és átölelem, amikor a mellemre borul.
– Jaj, Imogen – zokogja.
– Csitt – nyugtatom gépiesen, és mindkettőnk érdekében a
lehető legszorosabban tartom. Hazel majdnem meghalt ma éjjel.
Ott voltam, mégsem állt hatalmamban, hogy megakadályozzam.
Azért jöttem, hogy a biztonságáról gondoskodjak, és kudarcot
 vallottam. Ha Cora nem... Erősen lehunyom a szemem, mert erre
gondolni sem merek.
Végül lefektetem Coralt. Megnyugszik. Aztán kábultan
megyek le a lépcsőn, át a termeken, folyosókon, és eszembe sem
jut a személyzet alagútjait használni. Elmegyek a bálterem előtt,
ahol Mary és a többi lány a padlót mossa fel, inasok szedegetik fel
a leesett palackok szilánkjait és a széttört asztalokat. Velük együtt
kellene dolgoznom. Segítenem kellene. De a lábam tovább visz.
Amikor elmegyek a Herceg dohányzószobája mellett, halk
hangot hallok. Mintha zokogna valaki. Kicsit nyitva az ajtó, és
amikor bekukucskálok, Garnetet pillantom meg, aki egy
karosszékben ül, és a tenyerébe temeti az arcát.
Mit tegyek? Már éppen sarkon fordulnék, és távoznék, amikor
felpillant.
– Ó! – kiált fel, és letörli a könnyeit.
– Jól vagy? – kérdezem. Besurranok, és becsukom magam
mögött az ajtót. Buta kérdés. Persze, hogy nincs jól. – Tudod, mi
volt ez? Úgy értem, terveztétek? A Társaság akciója volt?
– Nem – válaszolja komoran Garnet. – Szó sincs róla.
– Akkor hát...
– Nem tudom, Violet. – Élesen csattan fel, amire azonnal
rádöbben. Felsóhajt, és hátradől a karosszékben. – Utálok itt lenni
– mondja. – Mindig is utáltam. Büdös van. Sosem értettem, hogy
az apám miért volt úgy oda a szivarokért. – A hangja alig
észrevehetően elcsuklik az apám szónál.
A bőrrel bevont kerevet szélén kuporgok. – Sajnálom –
suttogom.
Garnet elvörösödik, és elfordítja a tekintetét. – Még csak nem
is szerettem különösebben – vallja be. – Szégyelltem a vi-
selkedését. Unalmas volt. Mindig részeg, de nem akartam... nem
akartam, hogy így... – Megint megtörli a szemét.
– Amikor meghalt az apám, olyan lelkifurdalásom volt –
mesélem csendesen, egy kristály hamutartóra szegezve a
tekintetem. – Úgy éreztem, tehettem volna valamit, azt hittem,
 hogy... – Megköszörülöm a torkomat. Az egy dolog, hogy
ilyesmit meséljek Hazelnek, de nehéz ezeket az emlékeket valaki
mással is megosztani. De Garnetnek most erre van szüksége. –
Aztán dühös lettem. Amitől csak nőtt a bűntudatom.
– Nekem nincs bűntudatom! – háborodik fel Garnet.
– Valóban? – kérdezem kis szünet után.
Egy ér lüktet a nyakán. Aztán összeomlik, és a zokogás rázza
a testét. Letérdelek mellé, és megfogom a kezét.
– Nem a te hibád – suttogom.
Garnet feje a vállamra koppan, és hagyom, hogy a könnyei a
ruhámat áztassák, míg hangokat nem hallunk kintről. A
folyosókon katonabakancsok dobognak. Garnet kiegyenesedik, és
a ruhaujjával törli meg az orrát.
– Menj! – sürget. – Nem szabadna itt kettesben lennünk.
Felállók, aztán csókot nyomok a homlokára. Halványan
rám mosolyog, mielőtt visszaosonok a folyosóra. Elfogyott az
erőm. Ágyba szeretnék kerülni.
Már kis híján az üvegezett korzónál tartok, amikor összefutok
dr. Blythe-tal. Az adrenalin elmossa a fáradtságomat. Az orvos
kimerültnek látszik, zsebkendővel törli a homlokát.
– Jó estét! – köszönt, aztán a homlokát ráncolja. – Elnézést,
de nem ismerlek.
A torkomban dobog a szívem. Meg fogja ismerni a hangomat!
– Imogen vagyok – világosítom fel, és örülök, hogy a hangom az
érzelmektől kásás és bizonytalan. – Coral új udvarhölgye.
– Értem! – Felsóhajt, és visszagyömöszöli a zsebkendőt a
zsebébe. – Ugye nem sérültél meg? Szívesen megvizsgállak.
Borzasztó ötlet, hiszen a testem nem változott semmit.
Hevesen megrázom a fejem.
– És a helyettes? – kérdezem. – Jól van?
Kíváncsian vonja fel a szemöldökét. – Nagyszerűen. Azt
hittem, inkább Cora egészsége miatt aggódsz...
– Igen, én... ő hogy van? – Érzem, hogy elpirulok, és
igyekszem akarattal eltüntetni az arcomról a pírt.
 Dr. Blythe engem fürkész. – Jól van. A golyó csak súrolta a
vállát. Megmentette a helyettes életét. – Megdörzsöli a halántékát.
– Bocsáss meg, de nem találkoztunk már? Valahogy ismerősnek
tűnsz.
– Kétlem – sütöm le a szemem. – Kérem, bocsásson meg, de
nagyon elfáradtam. Örömmel hallom, hogy Cora jól van. Jó éjt,
doktor úr!
Elég a beszédből, Violet! sikoltok magamban. Meg sem várom,
hogy dr. Blythe válaszoljon, hanem végigsietek az üvegezett
folyosón, nem állok meg vagy nézek fel, míg el nem érem a
szobámat, be nem csukom és be nem zárom az ajtót. Rárogyok az
ágyra, és az este történéseinek súlya most szakad rám.
Könnycsepp folyik le a szemem sarkából, és meleg könny-
patak csorog le az orcámon. Sok könnyet ejtettek ma éjjel.
Tehetetlen idiótának érzem magam. Itt nem tudom megvédeni
Házéit. Ashnek igaza volt. És ki vagyok én, hogy előírjam
bárkinek is, mit tegyen, mennyit kockáztasson és kiért?
Kétségbeesetten visszavágyom a szénapadlásunkra. Szeretnék
belesüppedni a gyapjútakaróba, érezni, ahogy Ash átölel, a
lélegzete a hajamat borzolja, és a testemből távozik minden
félelem és frusztráció. Azt szeretném érezni, hogy függetlenül a
döntéseimtől vagy a hibáimtól is szeretnek.
Mert őt mindezekkel együtt szeretem.
Az arkána megzizzen. Kirántom a hajamból, és ettől leomlik a
kontyom, szőke hullámok terülnek szét a vállamon.
– Mi történt? – kérdezem, mielőtt Lucien-nek alkalma lenne
megszólalni. – Mi volt ez?
– Nem tudom. – Még sosem hallottam a hangját ilyennek.
Zavartnak. Majdnem rémüknek. – Nem hiszem, hogy a
Választófejedelem felesége egyedül megrendez ilyesmit, de ha
igen... az nagyon rossz jel.
– Hogyhogy?
– Ez azt jelentené, hogy már nem bízik bennem, és ezt nem
engedhetjük meg magunknak.
 – Akkor mit gondolsz: megtervezte vagy sem? – kérdezem.
– Egész éjjel nem mozdult Hazel mellől, amíg el nem
kezdődött a lövöldözés. Éppen előtte jelentette ki, hogy bemegy,
mert hideg van, bár kellemes volt az idő. A Választó-
fejedelemmel együtt azonnal elvitték őket, és ragaszkodott hozzá,
hogy vele menjek, jóllehet tudta, hogy segíteni tudnék a sérültek
körül. Hiszen egyszer már megmentettem az életedet. Talán nem
akarta, hogy ez megismétlődjön.
– Távol kell tartanunk Házéitól – jelentem ki.
– Nem áll hatalmamban – mondja szelíden.
– Akkor mi értelme az egésznek? – kérdezem. – Miért vagyok
egyáltalán itt? Miért jöttem? Nem segíthetek. Nem...
Kis szünet áll be, és érzem, hogy Lucien összeszedi a
gondolatait.
– Emlékszel Ravennel kapcsolatban arra az esetre, amikor
még a Hercegnő helyettese voltál? Amikor meg akartad tudni, hol
lakik?
Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna. – Igen.
– Akkor úgy tartottam, hogy ostobaságot műveltél. Merő
időpocsékolás volt, amit tettél. Feldúlt, amikor rájöttem, hogy
Raven a közvetlen szomszédod. Úgy éreztem, elvonja a
figyelmedet. A gyenge pontod. – Felsóhajt. – De nem az volt,
hanem a legnagyobb erősséged. Ahogy Ash is az. És Hazel. Azok
tesznek erőssé, Violet, akiket szeretsz. Bátorrá tesznek és
félelmet nem ismerővé. Bárcsak valahogy meg tudnám értetni
veled.
– De én nem vagyok bátor – tiltakoztam. – Nem annyira, mint
te.
Lucien nevet. – Nem – ért egyet. – Ezerszer hősiesebb vagy.
Bárcsak hihetnék neki! De muszáj megpróbálnom, mert ez az
éjszaka megértette velem, hogy Lucien nem tudja helyettem
megoldani problémáimat.
Hagyom, hogy a szavai páncélt formáljanak a szívem körül. A
páncél szívós és erős. Keménynek kell lennem. A barátaim, a
húgom, a város érdekében. Csak egyetlen módon menthetem meg
Házéit: ha véglegesen eltiprom a királyi családokat és a
helyettesség intézményét.
Már nem csak egy megvásárolt, pórázra kötött és körbe
mutogatott helyettes vagyok. A királyi családok végre belátják
majd.
És félnek tőlem.
A HERCEGET KÉT NAPPAL A LÖVÖLDÖZÉS UTÁN TEMETIK EL.
A temetés napján egy sámlin ücsörgők a konyhában, és egy
málnás fánkot majszolok. A temetésen csak a család vehet részt,
így enyém a délután.
Felkapom az újságot, amit valaki az asztalon felejtett. ISMÉT
LESÚJT A VÉGZET! – kürtöli világgá a szalagcím. BALSZERENCSÉS
HÁZI, s alatta az igen sokatmondó kérdés: A HERCEGNŐ
HELYETTESE A CÉLPONT? A cikk írója nem vádolja nyíltan a
Választófejedelem feleségét az estélyen történtekért, de különféle
szóbeszédek kapnak szárnyra, és az újságíró kétségkívül hallotta
is őket. Kihangsúlyozza, hogy a lövöldözés hátterében „egy
eléggé befolyásos személyt kell keresni, akinek jó oka van a
helyettes halálát kívánni”. Ez egybevág mindazzal, amit az
Ékkőben mindenki gondol.
Szeretném látni Házéit, de az orvos visszaköltözött a palotába,
ahogy a vetélésem után is tette. Az orvosi szobát még
veszélyesebb felkeresnem. Nem tudom, mikor láthatom újra.
Lapozok, és a tekintetem megakad a következő szalagcímen és
a mellékelt nagyon is ismerős fényképen, amitől úgy érzem,
megnyílik alattam a föld.
LÁTTÁK ASH LOCKWOODOT?
 Ash arca néz rám, az a kép, ami januárban a körözési pla-
kátokon is szerepelt: halvány mosoly játszik az ajkán, a haja nem
kócos, hanem szépen hátrasimított. Gyorsan elolvasom a cikket.
„Ash Lockwoodot, aki valamikor az Ékkő legkeresettebb
kísérői közé tartozott, és ma hírhedt szökevény, jelentések szerint
múlt éjjel talán az egykori kísérői háza közelében pillantották
meg. Egy Lockwood leírásával egyező férfit láttak nem sokkal
éjfél után a Madame Curio Kísérői Háza melletti parkban
ólálkodni. A tanú, egy bizonyos J. R. Rush azt állítja, hogy
kutyasétáltatás közben vette észre Lockwoodot. A katonaság
egészen biztosan alaposan kivizsgálja majd az ügyet. Lockwood
állítólag egyik vezére a hírhedt Fekete Kulcs Társaságnak, ennek
a vandál és romboló, lázadó bandának, akiket összefüggésbe
hoztak több, a Bankban és a Füstben történt robbantással,
valamint nemrégiben Awl bíró meggyilkolásával. Lockwood
megerőszakolta a Tó Hercegnőjének tulajdonában lévő helyettest,
majd elszökött az Ékkőből. Bárki, akinek információja van a
hollétéről, haladéktalanul jelentse a helyi bűnüldöző szerveknél.
Egyúttal figyelmeztetik a lakosságot, hogy ez a személy rendkívül
veszélyes.”
Ashnek sikerült eljutnia a Bankba! Legszívesebben fel-
pattannék és kiabálnék örömömben. Lehet, hogy már kapcsolatba
is lépett néhány kísérővel. De semmit sem írnak Ochre-ről.
Elszakadtak volna egymástól? Talán Ash valami biztonságos
helyen hagyta, amikor elindult, hogy felkeresse a volt kísérői
házát. Bár Ochre-nek más véleménye lehet a biztonságiéi, mint
Ashnek. Aggodalom és büszkeség kelnek bennem birokra.
– Add ide azt a rozmaringot, Imogen, légy szíves! – zavarja
meg a gondolataimat Zara. A palotában mindenki levert. Még a
máskor nyüzsgő konyha is csendes és üres. Egy Clara nevű
konyhalány fazekakat súrol a mosogatónál, William meg
cigarettát sodor az egyik tűzhely mellett.
– Borzalmas – motyogja Zara, amikor átnyújtom a fű-
szernövényt. Elmorzsolja húsos tenyerében a rozmaringot, és
 rádörzsöli a sültre. – Rendes ember volt.
– Nem is tudtam, hogy ilyen jól ismerted a Herceget –
jegyzem meg.
– Nem a Herceg – förmed rám. – Hanem George, az inas. De
ugye azzal senki sem törődik? Mind egy alkoholista senkiházi
miatt sírnak és bánkódnak.
– Nem volt olyan rossz ember, Zara – veszi a védelmébe
William. – Nála jobb volt, az egyszer biztos.
– Jaj, hallgass már, William! Neked mindig külön ked-
vezett, ezért kedvelted – törli meg az orrát a ruhaujján Zara.
– Kiderítették, kik voltak azok az emberek? – teszem fel a
kérdést. – Kinek dolgoztak?
William unott képet vág. – Hát a Választófejedelem fe-
leségének, nem kézenfekvő? Gyűlöli a Hercegnőt, amióta csak a
Választófejedelem elvette feleségül. Ha a fia elveszi a Hercegnő
lányát, örökre összeköti őket a rokonság. Nem ez lett volna az első
eset, hogy ilyesmi megesik. Úgy hallottam, a Választófejedelem
húgának halála sem baleset volt.
– Leesett egy lóról – mondom. – Ezt hogy lehet megjátszani?
– Valóban? – vonja meg a vállát William.
– Szóbeszéd és összeesküvés-elméletek – morog Zara, és
dühösen Williamre mered. – És eszedbe se jusson rágyújtani a
konyhámban!
William kifelé indul a kertbe, amikor egy apró alak ront be
sikoltozva.
– Segítség! Segítsetek, kérem!
Hazel arcán könnypatakok nyoma, a csuklóján és a karján
karmolások. Még most is a műhasat viseli tépett, fehér hálóinge
alatt. Magas sarkú cipő és az elöl kitömött ruha nélkül sokkal
fiatalabbnak látszik, mint az estélyen.
Zara álla leesik. Érzem, hogy nekem is tátva marad a szám.
Oda akarok futni hozzá, a nevét akarom kiáltani, de a döbbenet
megdermeszt. Hogy került ide? Hogy jutott ki?
– Állítsátok meg! – kiabálja valaki, és hirtelen a felkötött karú
 Cora jelenik meg. Két katona lohol a nyomában. Hazel felém
rohan, és ösztönösen kitárom a karom, de William átfogja a
mellkasánál, és visszatartja.
– Eresszen el! – kiáltja Hazel. A szemembe néz. – Megpróbál
megölni! Végezni akar velem!
– Ötös, Hármas, vigyétek vissza az orvosi szobába, de most
rögtön! – parancsolja Cora. Hazel vergődik William szorításában.
Tágra nyílt szemmel, megkövültén, tehetetlenül állok. Mit
tegyek? Ki akarja megölni? A Választófejedelem feleségéről
beszél?
A két katona kitépi Házéit William markából. Hazel
megharapja Ötös kezét. Ötös átkozódik.
– Nyugodj meg! – kérleli Cora. – Senki sem fog bántani.
Hazel szemen köpi, miközben elvonszolják, és még egyszer
hátranéz rám.
– Megpróbál megölni – mondja, és a tekintete Corára villan.
Még egyszer hallom a sikolyát, a kőpadló visszaveri a hangját,
aztán elhal. Hazel eltűnt.
Mozdulatlanná dermedve állunk.
Zara megköszörüli a torkát. – Azt ajánlom, felejtsük el, amit
most láttunk – javasolja.
Clara megújult energiával áll neki a fazekakat súrolni, William
pedig kisiet a konyhából, hogy elszívjon egy cigarettát. Továbbra
is földbe gyökerezett lábbal, megkövültén állok. Hazel itt volt,
ezen a szent helyen, és semmit sem tettem. Még sosem éreztem
magam ilyen hasznavehetetlennek.
Megpróbál megölni. És amikor Hazel ezt mondta, Corára nézett.
Cora kárt akar tenni a testvéremben? Akkor miért mentette
meg az életét az estélyen?
– Imogen?
Összerezzenek. Az egyik lakáj táblából idegesen az ajtóban.
– Igen?
Felém nyújt egy levelet.
– Most érkezett Coralnek. A Királyi Palotából.
 Zsibbadtan veszem át tőle. Aranytintás elegáns kézírással
Coral neve áll rajta.
Kábultan viszem fel a lakosztályába, azt sem tudom, hova
lépek, lelki szemeim előtt nincs más, csak a húgom könnyes arca,
a fülemben még csengenek utolsó szavai.
Amikor Coral órákkal később hazaérkezik a temetésről,
átadom a levelet. Izgatottan tépi fel a borítékot.
– „Drága Coral!” – olvassa hangosan. – „Szeretettel meg-
hívunk a férjeddel együtt három nap múlva délután két órára
ebédre. Mélységes részvétünk apósod elvesztésével kapcsolatban.
Ezekben a nehéz időkben valamennyiünknek erősnek kell
maradnunk. Várjuk mielőbbi válaszotokat. Minden jót: a
Választófejedelem felesége”.
A szívéhez szorítja a levelet. – Milyen csodálatos! Ahogy kéri,
azonnal válaszolnunk kell. Még sosem kaptam személyre szóló
meghívást a Királyi Palotába!
Gyorsan megírja a választ, és átnyújtja a levelet, hogy adjam
fel. Egyetlen kellemes pillanat a jelen helyzetben: eljutok a
Palotába, így találkozhatok Luciennel. Mindennél nagyobb
szükségem van a tanácsára és az útmutatására.
A KÖVETKEZŐ PÁR NAPBAN ÚGY TŰNIK, CORA KERÜL ENGEM.
Mindig a Hercegnővel van, aki fáradtnak, szinte megviseltnek
látszik Hazel szökése óta. Cora soha sincs a szobájában, amikor
megpróbálom felkeresni lefekvés előtt. Végül sikerül sarokba
szorítanom Coral és Garnet királyi palotabeli ebédje reggelén. A
szobája előtt várok rá.
– Mi folyik itt? – kérdezem, ő pedig összerezzen, amikor
meglát.
– Minden rendben – jelenti ki, a szeme ide-oda villan az üres
folyosón. – Akkor szökött meg, amikor az orvos nem figyelt.
Most biztonságban van az orvosi szobában.
– Biztonságban?! - sziszegem megvetően. – Azt mondta, hogy
maga megpróbálja megölni!
– Miért tennék ilyet? – Egy lépést tesz felém, a hátam a falnak
szorul. – Az orvos adott neki valamit, hogy a lövöldözés után
megnyugtassa. Még hatott a gyógyszer. Zavart volt. Fejvesztett. A
palotában senki sem akarja bántani.
– De...
– Nézd, ígéretet tettem, és be is fogom tartani – szűri a
szavakat összeszorított fogai között. – Csak ne felejts el az
egyezségünknek a magad részéről is eleget tenni.
Sarkon fordul, és dühösen elvonul. A falnak támasztom a
fejem, és lehunyom a szemem. Szeretnék hinni neki. Szeretnék
bízni abban, hogy Hazel biztonságban van.
De nincs. Egyikünk sincs biztonságban.

154
 Visszaindulok Coral lakosztályába, hogy felkészítsem az
ebédre.
Lucien talán segít abban, hogy a végére járjak a dolgoknak.

A KIRÁLYI PALOTA OLYAN GRANDIÓZUS, AHOGY AZ EMLÉKE ZETEMBEN ÉL.

Az automobilunk a sűrű erdőben kanyargó úton halad,
elhagyja a műkertészetet, ahol a három méter magas sövényeket
kifogástalan madár– és vadállatformákra nyírják. Egy nagy térre
érünk ki, aminek szökőkút áll a közepén: négy fiú trombitát fúj, a
hangszereikből kis ívben víz spriccel.
A palotát tükörfényes fémből építették, ami folyékony
aranyként ragyog. Csúcsos tornyokkal, fiatornyokkal és széles
bástyákkal tör a magasba, fényes felületüktől hunyorgok az erős
napsütésben.
– El sem hiszem, hogy a Hercegnő azt tanácsolta, hogy ne
jöjjünk el – jegyzi meg Coral, amikor a sofőr kitárja előtte az
ajtót. – Hogy utasíthatnánk el egy meghívást a Királyi Palotába?
A Hercegnő nem repesett, amikor meghallotta a meghívás
hírét.
– Tudod, mit mondanak, drágám – vet futó pillantást rám
Garnet. – Anya csak a biztonságunkra ügyel.
– Természetesen nem esik bajunk! – dagad Coral melle a
büszkeségtől. – Hát nem tudja, hogy a férjem a katonaság
főtörzsőrmestere?
Garnet tekintete ellágyul, és az én szívem is megtelik
szeretettel. Lehet, hogy Coral a királyi családhoz tartozik, de
tulajdonképpen egy édes kislány.
Felmegyünk az alacsony lépcsőfokokon a bejárati ajtóhoz,
amit kék és vörös egyenruhás lakájok nyitnak ki, az egyenruhákon
fénylenek a rézgombok.
Lucien az irdatlan nagy, kerek előcsarnokban vár minket.
– Isten hozott benneteket, Garnet, Coral – mondja szí-
vélyesen. – Őkegyelmességei már nagyon várnak. A Lótusz-

175
kertben szolgálják fel az ebédet. Kérlek, kövessetek!
Ő megy elöl, utána kart karba öltve Garnet és Coral, és én
zárom a sort. Kétszer jártam már a királyi palotában, egyszer a
Választófejedelem bálján, majd a Leghosszabb Éjszaka ünnepén.
De kétségkívül töredékét sem láttam. Lucien széles folyosókon
vezet minket keresztül, ahol hatalmas olajfestmények lógnak,
máshol pedig végtelenül részletgazdag freskók. Az egyik folyosó
padlóját mintha kizárólag gyémántokkal rakták volna ki. Egy
másikban megváltoznak a fények, amikor elhaladunk mellettük:
mályvaszínről levendulára, aztán zöldre.
Kétszárnyú üvegezett ajtó előtt állunk meg. Lucien kitárja, és
meghajolva int Garnetnek és Coralnek, hogy lépjenek be.
Megtorpanok az ajtóban, és akaratlanul is eláll a lélegzetem.
A Lótusz-kertnek nincsenek szemmel kivehető falai, csak buja
zöld növényzet öleli körbe. Virágok és csinosan nyírt gyep helyett
vizet látok mindenütt, a kristálytiszta vízben lótuszvirágok és
tavirózsalevelek. A lágy fehér virágok lustán ringatóznak, békák
ugrálnak, és halak cikáznak közöttük. Kőlapokkal kirakott út
vezet egy nagy, kőből épült szigetre a kert közepén, ahol egy
széles napernyő alatt fehér asztal és székek állnak, az asztalon
tányérok és evőeszközök, középen ezüst vödörben egy üveg
fehérbor hűl.
A Választófejedelem és a felesége már az asztalnál ülnek. Az
asszony integet.
– Hát megjöttetek! – kiált oda. – Nagyszerű! A főszakács
homár thermidort készített, remélem, kedvetekre lesz majd.
Hagyjatok magunkra, Lucien! Kísérd el Coral udvarhölgyét a zöld
szobába, ott várhat, míg nem végzünk!
– Igen, milady – hajlik meg Lucien, majd átadjuk Garnetet és
Coralt az ebéd örömeinek.
Amint eltűnünk szem elől, és kettesben vagyunk, Lucien
megperdül és átölel.
– Olyan sok minden... – Már éppen belefognék Hazel
szökésének történetébe, amikor félbeszakít.

176
 – Szeretnék neked mutatni valamit. És nincs sok időnk.
Gyere!
Végigsuhan a folyosón, befordul balra, megáll egy nagy
aranykeretes tükör előtt, aminek meghúzza a jobboldalát.
Egy kattanással kinyílik, mögötte láthatóvá válik egy kis lép-
csőpihenő, ahonnan lépcső ágazik el mindkét irányba. Átbújunk a
nyíláson, és felmegyünk, amíg egy másik folyosóra nem jutunk.
Balra, jobbra, fel egy lépcsőfordulót, balra, újabb lépcső...
Hamarosan már fogalmam sincs, hol járunk, csak azt tudom, hogy
magasan lehetünk a palotában. A folyosókon szolgahad nyüzsög,
mindenki biccent vagy pukedlizik, amikor Lucien arra megy.
Egy sima faajtóhoz érünk. Zárva, de Lucien előveszi a
kulcscsomóját. Csigalépcső kanyarog fel, a végén újabb faajtót
találunk, amikor felérünk rajta. Ezen már nincs zár.
Lucien benyit, és egy hálószoba tárul elém. Egyszerű,
csaknem spártai, a Déli Kapuban lévő szobámra emlékeztet.
Szépen bevetett ágy, öltözőasztal, az ablak mellett karosszék. A
falról kis akvarell lóg: egy kék virágos zöld rétet ábrázol. A
szekrényajtó résnyire nyitva.
– Ez a...?
– Az én szobám – mondja, és nem néz rám. Zavarban vagyok.
Nagyon személyes. Miért hozott ide?
Átmegy a szobán a szekrényhez, félretolja a vállfákon lógó
udvarhölgyi ruhákat, és feltárul egy rejtekajtó.
Fémből van, nincs rajta kivehető kilincs. Lucien leveszi a
kulcskarikájáról az arkánát és beleilleszti egy résbe az ajtó
közepén. A hangvilla zizegni kezd, aztán egy kattanással kinyílik
az ajtó. Lucien kinyújtja a kezét, és az arkána a tenyerébe pottyan.
Amint ismét a karikára tette, Lucien szélesre tárja az ajtót.
– A te arkánád is nyitja, és Garneté meg Silé is – magyarázza.
Magam mögött hagyom a hálószobát, és belépek a titkos
szobába. Az ajtó becsapódik mögöttem, és egy pillanatig sötétség
borul ránk, míg egyenként fel nem gyulladnak a fények.
– Mi ez a hely? – kérdezem.

177
 – A műhelyem.
Mögöttem és velem szemben könyvespolcok borítják a falat,
könyvek sorakoznak szorosan egymás mellett és mindenütt, ahol
csak hely van. Ha elfogyott a hely, a könyvek asztalokon vagy
székeken állnak tornyokban. A tőlem balra lévő falat térképekkel,
illusztrációkkal és sebtében lefirkantott feljegyzésekkel teli
papírcetlikkel ragasztották tele. Egy nagy rajzasztal felett három
fénygömb lebeg, mint három kis nap. A sarokban festőállvány,
egy mellette álló asztalon festéktubusok, a festék a fukszia,
levendula és a citromsárga különböző árnyalataiban kígyózik ki.
Egy nagy képernyő – olyan, mint amit dr. Blythe használt, amikor
mágiateszteknek vetett alá, csak nagyobb – a falon, a papírok
között lóg, és halványan világít.
A szoba közepét egy hosszú faasztal uralja, amin különös
berendezések vannak. A legváltozatosabb formájú és méretű
csőrös üvegpoharak, némelyikben folyadék bugyog, mások szürke
és arany árnyalatú füstöt okádnak, megint mások alatt láng ég,
néhány halkan zümmög, mintha távoli arkána lenne. Egy
mozsárban törővel összemorzsolt levelek mentaillatot árasztanak,
egy másik mozsárban fekete valamiket látok, mintha fekete bors
lenne. Több üvegpohárból rézdrót kanyarog elő és vezet egy
másik pohárba.
A tőlem jobbra lévő falon órák vannak. Kicsik és nagyon,
díszesek és egyszerűek, van, ami bonyolultan áttört fémből
készült, másoknak sima fehér előlapjuk van, és fakeretük.
Ismerős tárgyra figyelek fel: egy papírhalom alól kandikál ki
félig eltemetve a rajzasztalon. Reszkető kézzel emelem fel a
palatáblát.
– Igen – mondja halkan Lucien, és összerezzenek. – Én
készítettem Annabelle tábláját. Ez volt a minta.
Egy pillanatra görcsösen megszorítom, aztán visszateszem az
asztalra.
– Miért mutatod meg ezt? – kérdezem.
– Úgy éreztem, elérkezett az ideje. Közeledik az aukció napja.

178
Ezt a helyet még senki sem látta. Egyébként is jó az időzítés,
hiszen itt vagy.
Lucien elvesz egy rakás könyvet egy székről, és int, hogy
üljek le. A festőállvány elől elhúz egy zsámolyt. A festőállványon
egy megkezdett rajz. Egy hosszú hajú lány arcának vázlatos
körvonalai. Fogadni mernék rá, hogy Azaleáról készült.
– Csodálatos – dicsérem meg.
Lucien arcán két piros folt támad. – Köszönöm.
– Kétlem, hogy valaha is megérteném, mivel foglalkozol itt. –
Egy élénk smaragdzöld folyadékkal teli üvegedényre pillantok.
– Pár dologra biztos rájönnél – csillan meg huncutul a szeme.
Körülnéz a szobában. – Ez a hely régóta nagyon fontos számomra.
– A Választófejedelem felesége nem tud róla?
Nevet. – Ó, dehogy! Se a Választófejedelem, se a felesége
nem tud a szoba létezéséről. Sok titok van ebben a palotában,
amiről sejtelmük sincs. Ez történik akkor, ha nem nézünk a felszín
alá, és csak arra figyelünk, ami az orrunk előtt van.
Felvesz egy rézrugót a földről, és a keze között csavargatja.
– Miért van ez a sok óra? – kérdezem.
– Már meséltem egy keveset a gyerekkoromról – válaszolja.
Elborzadva gondolok vissza arra a rettenetes történetre, amikor
Lucient az akarata ellenére kasztrálta az apja, az anyja és a húga
pedig végignézte az egészet. – Mindig szívesen szétszedtem és
összeraktam újra meg újra a házunkban lévő egyetlen órát. Ahogy
mondják, az ember nehezen vetkőzi le a régi szokásokat. – Az
időmérőkkel teli falra pillant. – Némelyiket régi barátnak
tekintem.
Belém csap a felismerés, valójában milyen keveset tudok
Lucienről.
– Mióta gyűjtőd őket?
Lassan kitekeri a kezében tartott rugót. – Tizenkét éves korom
óta. Ez az órafalam hetedik változata. Néhányat megtartottam, de
a többség új. A Bankban élő órásmesterek imádnak. Szerencsére
se a Választófejedelem, se a felesége nem veszik észre vagy nem

179
törődnek vele, hogy évről évre annyi újat rendelünk. – Felsóhajt. –
Ha valaha is kénytelen lennék elmagyarázni nekik, nem értenék
meg. Ezek az órák megvigasztalnak. Arra emlékeztetnek, aki
valaha voltam. Ők ezt ostobaságnak tekintenék.
– Én nem tartom annak – mondom.
– Tudom, drágám. – A rugóból egy keskeny rézcsík lett.
Lucien félbehajtja és az asztalra hajítja. – Emlékszem, amikor
először hallottalak csellózni. A Választófejedelem bálján. A
játékod intenzitása, a zene egyszerűsége, az arckifejezésed...
emlékszem, hogy arra gondoltam: ismerem ezt az érzést.
– Mintha egy örökkévalósággal ezelőtt történt volna.
– El tudom képzelni, hogy így érzed.
– És te nem?
Lucien vállat von. – Nagyon régen élek ebben a körben.
Hozzászoktam ahhoz, ahogy itt múlik az idő. Megöregíti az
embert. Megváltoztatja.
Csend lesz, amit csak az üvegedényekben a folyadékok
bugyborékolása, a falon az órák tiktakolása tör meg.
– Hazel megszökött – szólalok meg. – Valahogy kijutott az
orvosi szobából, és felszaladt a konyhába. Azt mondta, hogy
valaki megpróbálja megölni. Azt hiszem, Corára értette. De ez
nem lehet, ugye? És Cora is tagadta, azt mondta, hogy Házéit
elkábították vagy ilyesmi.
– Kiszabadult az orvosi szobából? – vonja fel a szemöldö-
két Lucien. – Elképesztő.
– Azt mondta, hogy valaki megpróbálja megölni – ismétlem
meg. Úgy érzem, mintha nem fogná fel a helyzet súlyosságát.
– Tudjuk, hogy valaki ezzel próbálkozik – mondja türel-
mesen. – Hiszen eleve ezért tértél vissza az Ékkőbe.
– De hát mit tegyek? – kérdezem, és ököllel a karfára csa-
pok. – Ott volt előttem, Lucien, közvetlen előttem, és segítségért
könyörgött, és én... nem tehettem semmit!
Az ajkát csücsöríti. – Félek, e pillanatban semmi mást nem
tehetünk, mint megvárjuk, hogy a dolgok a maguk módján

180
rendeződjenek. A Hercegnő, gondolom, a lövöldözés után
megerősítette az őrséget. Csak ebben reménykedhetünk, ez
minden, amibe a reményt fektethetjük. A Társaság tervei az
aukció napján megvalósulnak vagy sem. Az idő majd eldönti.
– Tényleg azt hiszed, hogy a Választófejedelem felesége
szervezte a lövöldözést?
– Ez a legnépszerűbb elmélet. – Türelmetlen pillantást
vetek rá. – Igen, szerintem ő.
Megborzongok. – Olyan furcsa – mondom. – A palota élete...
teljesen visszatért a normális kerékvágásba. Mintha a Herceg soha
nem létezett volna.
– Attól tartok, nem szerették – jegyzi meg, majd a mellére
csap. – El is felejtettem szólni! Ash kapcsolatba lépett egy csomó
régi kollégájával. Lelkesek, és szívesen csatlakoznak az
ügyünkhöz. Micsoda jótétemény! Egy csapatnyi jól képzett
fiatalember, akik szabadon ki-be járhatnak az Ékkőbe! Ennél
remekebbül én sem tervezhettem volna!
– Jól van? – ugróm talpra. – Mi mást mondott? Ochre is jól
van? Mikor beszéltél vele?
– Jól van, az öcséd is rendben van. Nem beszéltem velük
személyesen. Két napja felvették a kapcsolatot egy másik in-
formátorommal, akivel úgy hiszem, találkoztál a Bankban.
Cipésznek hívják.
– Emlékszem rá. – Visszaülök, a szívem hevesen dobog.
Ochre és Ash még mindig együtt vannak! És semmi bajuk.
– Megpróbálja minél több kísérő tevékenységét összehangolni
az Ékkőben és azon kívül. Azt hiszem, valami kódot talált ki. A
Bankban tartózkodókat ő vezeti, egyesíti a Társaság tagjait az
Aukciós Ház közelében lévő fal mellett az aukció napján.
Emlékszem, mi állt Ash üzenetében, amit nekem küldött: Ott
leszek az aukció napján. Állja a szavát.
Lucien még mindig beszél. – Mindenki, aki mellettünk áll, egy
fehér rongyot köt a bal karjára, hogy azonosítsa magát. –
Megpaskolja a térdemet. – Ash ötlete volt, és okos gondolat.

181
Továbbadom és elterjesztem a Társaság tagjai között.
Könnyebben felismerjük, ki a barátunk.
– Nem könnyűjük meg a katonáknak ezzel, hogy felis-
merjenek minket?
– Szerintem teljesen mindegy a katonáknak, akik nincsenek
velünk, hogy a Társaság tagját vagy találomra egy boltost lőnek
le. Akik meg a mi pártunkon állnak, hamarabb felismerik, kiben
bízhatnak.
– Meglep, hogy nem a fekete színt választotta. A Fekete
Kulcs miatt.

– Gondolom, a Fehér Rózsát akarta szimbolizálni – véli

Lucien. – Ami legalább olyan fontos, ha nem ismertebb, mint a
Fekete Kulcs.
– Igen – mormolom. – Ez szép gondolat.
Ismét csend száll le közénk, de ez békével van tele. Ashsel a
szénapadláson folytatott utolsó beszélgetésünk jár a fejemben a
közös jövőnkről. Egy pillanatig elhiszem, hogy valóra válhat.
– Mit szeretnél a város számára, Lucien?
Lustán elmosolyodik. – Ne legyenek falak! Sem elválasztás.
Legyen a város egységes! Az elme kiválósága és az együttérzés
mélysége és nem a Házak vagy a születés alapján megválasztott
vezetőtestület. Az összes kör képviseltesse magát. Szeretném, ha a
város lakói törvényesen beleszólhatnának abba, hogy éljék az
életüket.
– Úgy van – helyeslek. – Ne legyen többé fal! Szeretném, ha
mindenki emberként és nem kísérőként, helyettesként vagy
szolgaként tekintene a másikra! – Nagy levegőt veszek, beszívom
a lakk, a könyvek és a festék illatát. – Nagyon tetszik itt.
Lucien torka elszorul a rátörő érzelmektől, és ezt a szemében
is látom.
– Köszönöm – mondja végül. – Fogalmad sincs, milyen sokat
jelent ez nekem. És mekkora fájdalommal tölt el, hogy erre az egy
szívességre kell, hogy megkérjelek.

182
 – Kérhetsz bármit – biztatom.
– Ha elérkezik a pillanat... az aukció... és veszítünk...
– Ne is gondolj e...
Felemeli a kezét. – Ha rosszul állna a szénánk... azt akarom,
hogy rombold le ezt a helyet.
Elakad a lélegzetem. – Micsoda? Miért?
Lucien pillantása végigfut az üvegedényeken, az órákon,
Azalea befejezetlen portréján. – Nem hagyom, hogy a kezükbe
kerüljön. És te vagy az egyetlen, aki lerombolhatja.
A szavait hallgatva már érzem, ahogy a levegő megtelik
elektromossággal és zümmögni kezd. A levegő segítségével
könnyen feldúlhatnám ezt a helyet. Még ha ez mélységesen
elszomorítana is.
Kétségbeesett, könyörgő tekintettel néz rám. – Kérlek, Violet!
Ne engedd, hogy ezt az utolsó darabot belőlem elvegyék!
Nincs más választásom, mint belemenni. – Rendben van –
egyezek bele. – De csak végső megoldásként. – A kezére teszem a
kezem. – Azalea olyan büszke lenne rád.
Lucien halkan felzokog, aztán összeszedi magát.
– Őszintén remélem. – Két kezébe fogja a kezem, és gyön-
géden megcsókolja. – Nem sejtettem, hogy fogsz majd meg-
változtatni. Nem voltam tisztában az előítéleteimmel, a rö-
vidlátásommal. Mindentudónak hittem maga, azt hittem, hogy van
egy tervem, amit könnyű lesz kivitelezni. Tévedtem.
– Nem így voltunk ezzel valamennyien egy bizonyos ponton?
– kérdezem. – Nem így találunk rá az igaz útra?
– Jó ember vagy, Violet Lasting. Remélem, ez sosem vál-
tozik!
– Te is jó ember vagy, Cobalt Rosling. – Lucien összerezzen,
hogy az igazi nevén szólítom. – Remélem, mindketten megússzuk
ezt. A városnak szüksége van rád. – Komor fordulatot vett a
beszélgetésünk. Igyekszem hát vidámabbá tenni.
– És torkig vagyok az Imogen névvel! Te hogy viseled el?

183
 Lucien keresztbe veti a lábát, és hátradől. – Már nem érdekel.
Talán átkerült a tulajdonomba. Több mint száz éve nem volt
Lucien. Tudtad, hogy a Választófejedelemtől kaptam a nevet?
Mert nem volt felesége, amikor megvásároltak.
– A tekintete távolba réved az emlékek hatására. – Reszkettem a
félelemtől. Volt egy Gemma nevű öregasszony, aki betanított. És
amikor a szolgálat bonyolultabb csínját-bínját tanultam, a
Választófejedelem bejött az ebédlőbe. Imádott vadászni, ezzel
tisztában voltam. A különféle állatokról faggatott, amiket a királyi
erdő számára tenyésztenek, és hogy miként lehet legjobban
elejteni őket. Kikérdezett a királyi vérvonalakról. Egy szétszedett
pisztolyt kaptam, és nézte, hogy rakom össze, az inas mérte az
időt. A Farmon lévő királyi birtokokról beszedett adók listáját
nyomta a kezembe, és megparancsolta, hogy a következő tíz évre
kivetítve számítsam ki a százalékos növekedést. Éppen csak
betöltöttem a tizenegyet. Emlékszem, hogy felcsavart néhány
papírtekercset, odaadta őket Gemmának, és így szólt: – Igazán
lenyűgöző. Legyen a neve Lucien. – Ennyi volt az egész. Nem
voltam többé Cobalt.
– Még mindig az vagy – erősködöm.
– Feltehetően – vakarja meg a könyökét. – A királyi családok
minden páváskodásuk és megjátszásuk ellenére is csak emberek.
Eltorzultak, de attól még emberek. A Választófejedelem nagyon
magányos volt. Azt hiszem, ezért vette el a feleségét. Mindig is az
volt az érzésem, hogy még most is szerelmes a Hercegnőbe.
– Akkor miért bontották fel az eljegyzésüket? – tűnődöm
fennhangon.
– Erről pontosan annyit tudok, mint te – áll fel. – Gyere!
Sokáig időztünk itt.
Elhagyjuk a rejtekszobát, leereszkedünk a csigalépcsőn, és
amikor visszajutunk a palota nyüzsgő személyzeti folyosóira,
olyan érzés fog el, mintha kiléptem volna egy álomból, és ismét
visszakerültem volna a valóságba. Lucien műhelye mintha egy
másik helyhez tartozna, és énje tenné kézzelfoghatóvá.

184
Szívből remélem, hogy nem kell elpusztítanom.

185
EGY HÉT.
Ennyi időnk van hátra. Hét nap a világ megváltozásáig, hogy
jobbra vagy rosszabbra forduljanak a dolgok. Raven és Sil holnap
indulnak Déli Kapuba. Legközelebb már az Aukciós Házhoz viszi
őket a vonat.
Coral szennyesét viszem egy fonott kosárban, hogy kimossák,
a gondolataim a helyettesek, az aukció, a napról napra közeledő,
küszöbön álló határidő körül forognak.
Lucien műhelye is folyton az eszemben jár: az üvegedé-
nyekben bugyborékoló folyadékok, a befejezetlen festmény, a
falat beborító órák, amik a gyermekkorát jelképezik. Viszolygok
az ígérettől, amit kicsikart belőlem, de tudom, hogy nem szegem
meg. Luciennek igaza van. Annak a helynek sosem szabad a
királyi családok kezébe kerülnie.
Oda sem figyelek, merre járok, így amikor befordulok az
egyik sarkon, egyenesen nekiszaladok dr. Blythe-nak. Elejtem a
kosarat, és Coral néhány alsóneműje szétszóródik a kőpadlón.
– Ó! – kiáltok fel, és gyorsan lehajolok, hogy felszedegessem.
– Nagyon restellem – szabadkozik dr. Blythe, és ő is lehajol,
hogy segítsen, de elhessegetem.
– Nem, nem, semmi baj, csak nem néztem a lábam elé. –
Húzom az időt, hosszan rendezgetek egy selyemkombinét, mert

186
abban reménykedem, tovább megy.
– Éppen rád van szükségem. – Láthatóan örül, hogy
összefutottunk. Az érzés nem kölcsönös. – Kérlek, emlékeztesd
Coralt, hogy időpontot kell egyeztetnie velem az aukció előtt,
hogy átnézzük az embrió létrehozásának, a helyettessel való
összeférhetőség meg a többi szabályzatát.
– I... igen – dadogom, és felállók. – Természetesen.
– Ma este hat megfelel?
Mereven a kosárra szegezem a tekintetem. – Igen. Kettőre a
Bankba megy az utolsó ruhapróbára, de hatra visszahozhatom.
– Nagyszerű – csapja össze a kezeit, majd udvariasan biccent.
– Viszontlátásra.
Gyorsan pukedlizek, és továbbindulok a folyosón. Átadom a
kosarat egy vörös képű mosónőnek. A keleti szárny melletti
lépcsőn megyek fel az első emeletre. Amikor kilépek az öreg
Herceg mellszobra mögül, egy másik ismerősbe botlok.
Rye szokás szerint kifogástalanul elegáns. Még sosem láttam a
palotában Carnelian nélkül. Most azonban egyedül van. És
furcsán néz rám. Jobb ötlet híján ismét pukedlizem. Hátrapillant
az üres folyosóra, aztán megint felém fordul.
– Violet? – kérdezi halkan.
Elkerekedik a szemem. – Hogyan...
Mielőtt folytathatnám, behúz a folyosóval szemközt nyíló kis
szobába. A falakon üvegtárolókban lepkegyűjtemények vannak.
Rye megragadja a csuklómat. Az ujjával biztos érzi, hogy ver
a szívem.
– Ash az üdvözletét küldi. Mindkettőnknek.
– Jól van? – kérdezem. – Hol van? Beszéltél vele?
– Nem, de valaki beszélt. Egy közös barát.
Feltételezem, hogy egy másik kísérő.
– Kicsoda? Mikor?

187
 Lustán nevet, és átfut a fejemen, hogy talán kábítószert szed. –
Nem ismered. És tegnap.
– Említette az öcsémet?
– A midet? Nem. – Rye végigmér, és füttyent. – Mondta,
hogy megváltoztál, de... váó! Ti, helyettesek tele vagytok meg-
lepetésekkel.
– Már nem vagyok helyettes.
– Ahogy gondolod. Mellesleg már hamarabb el akartam
mondani, de nehéz Carneliantől elszabadulni.
– Mit nem mondasz – morgom.
– Valóságos megszállottja Ashnek – vigyorodik el. – Folyton
róla kérdezősködik. És a Hercegnő is. Eleinte legalább is ezt tette.
De egy idő után leállt vele. Carnelian azonban nem.
– Fantasztikus – jegyzem meg szárazon, és fontosabb témával
hozakodom elő: – Beszélt más kísérőkkel? Hajlandók segíteni
nekünk?
– A Fekete Kulcsra gondolsz? Persze. Az életünk már úgysem
lehet sokkal rosszabb – vonja meg a vállát.
Az ajkamba harapok.
– Ash régi lakrészében kaptam szállást – jegyzi meg. – Még
biztos ismered az utat – kacsint rám. – Gyere át ma este, majd
beszélgetünk!
Miután távozott, várok néhány másodpercet, aztán végigsietek
a folyosón Coral lakosztályába. Az új fejlemény annyira
szórakozottá tesz, hogy míg a Bankba tett kirándulásra öltöztetem,
fordítva adom a lábára a magas sarkú cipőjét.
– Valami baj van? – kérdezi.
– Nem, kisasszony. Bocsásson meg! – mormolom, és gyorsan
helyrehozom a hibámat.

188
 Miss Mayfield a Magányos Város egyik legjobb szabónője,
akinek olyan hosszú a várólistája, mint a karom, és Coral
egyfolytában arról csicsereg, milyen mesés lesz a ruhája.
– Rózsaszínt választottam – meséli, és felnéz, amikor a
szemhéjtussal kihúzom a szemét. – Az anyám mindig kéket vagy
ezüstöt vett fel az aukcióra – szipog megvetően. – Nekem jobban
áll a rózsaszín.
– Igen, kisasszony. – Hirtelen eszembe jut, hogy nem
említettem, hogy bejelentettem dr. Blythe-hoz. – Dr. Blythe
szeretne ma este a ruhapróba után beszélni önnel. Azt mondta,
hogy...
– A legelső helyettesi megbeszélésem! – vizsgálja a tükör-
képét, miután kihúztam a szemét. – Hát persze. Ugye visszaérünk
addigra?
Az elmúlt hetekben megtanultam, hogy a „mi” időbeosztásunk
teljes mértékben Coral kezében van. Nem akar valamit? Nem
kerül rá sor. De ettől még mindig kikéri a véleményemet.
– Természetesen, kisasszony. Garnet is elkísér minket ma
délután?
Nem sokat láttam Garnetet az apja halála óta. Belevetette
magát a katonatiszti szerepbe, és sokkal többször fordul meg az
alacsonyabb körökben, mint korábban.
Coral kuncog. – A fiúk nem járnak ruhapróbákra. De
Carnelian velünk jön – ráncolja az orrát. – Mindig olyan unalmas
és komoly.
– Ő is ott lesz az aukción?
– A, dehogy, Imogen, hisz nincs férjnél! De sok mulatság
lesz az aukció utáni napon meg persze vacsorák és estélyek, így
azokra ki kell csinosítania magát, még ha magára a legfőbb
eseményre nem is jön el.
Coral a bal füle melletti fürtöt babrálja.

189
 – Anyám, kiskorom óta sokat mesélt az aukcióról, és most
el sem hiszem, hogy végre ott lehetek! Olyan csodálatos! Vannak
termek, ahol szórakozásokat szerveznek, a kertben pedig játszani
lehet. Délután kezdődik, és egy teljes napon át tart. Azok az
asszonyok, akik helyettest akarnak vásárolni, kikapcsolódhatnak,
és azok számára, akik már megvették a magukét, más időtöltésről
gondoskodnak. Még sosem voltam bent az aukciós
amfiteátrumban, de azt hallottam, tüneményes! – Én voltam abban
a teremben, és nem éppen a tüneményes szót használnám a
leírására. – Étel-ital lesz, játékokat lehet nézni, lesznek zenészek
és zsonglőrök és mindenféle remek mulatság.
Olyan izgatott, mintha az aukció nem arról szólna, hogy egy
csomó lányt elhurcolnak egy ismeretlen helyre, elkábítanak,
felöltöztetnek, aztán közszemlére tesznek egy színpadon. Mintha a
félelem, szorongás és nyugtalanság, a kínzás csupán jó móka
lenne.
De ez az aukció más lesz, mint a többi.
Erről kezeskedem.

190
CORALLEL ÉS CARNELIANNEL SZEMBEN ÜLÖK AZ AUTOMOBILBAN. Az északi
vasútállomásra megyünk. Miss Mayfield intézménye a Bank
Északi Negyedében van.
– Micsoda ostobaság – mérgelődik Carnelian. – A sok
robbantás meg felkelés meg hasonlók után el sem hiszem, hogy
odaküld minket!
– Badarság – inti le Coral. – Egy hete nem volt robbantás.
– A Bankban talán nem – mondja Carnelian. – De a
Füstben és a Farmon elég veszélyessé kezd válni a helyzet. Nem
olvasod az újságokat?
Le a kalappal Carnelian előtt, hogy figyelemmel kíséri a
Társaság akcióit. Bár emlékszem, hogy sok hónappal ezelőtt a
Hercegnő egy vacsora alkalmával azon gúnyolódott, hogy
Carnelian az apja nyomdagépén dolgozott. Talán mindig is olvasta
az újságokat, csak nem vettem észre.
És magamban egyetértek vele. Nyakunkon az aukció, a királyi
családoknak nem biztonságos az alacsonyabb körökben
mutatkozni. De ők persze nem tudják.
– A Füst mindig is primitív hely volt, de a Bank aranyos. Jó
lesz egy kis környezetváltozás.
– Még most sem látom be, miért nem hozhattam magammal
Rye-t – zsörtölődik Carnelian.
– Szórakoztató fiú, nem? – dicséri Coral. – Emlékszem,
amikor az én kísérőm volt. Napokig nevettem azon, ahogy a
szolgákat utánozta!
 El is felejtettem, hogy Rye a Pelyhek Házában is dolgozott.
Helytelennek, sőt kifejezetten természetellenesnek érzem, hogy
Corallel közös volt a kísérőjük, de ez bizonyára gyakran megesik.
– Ne emlékeztess! – morogja Carnelian.
– És sokkal kedvesebb, mint az a szörnyű Ash Lockwood –
csacsog tovább Coral, ügyet sem vetve Carnelian gyilkos
tekintetére. – Emlékszem, amikor a Hercegnő megszerezte neked!
Az anyám majd megveszett érte, hogy megkaparintsa. De végül is
így volt jobb.
– Ne beszélj róla úgy, mintha ismernéd! – csattan fel
Carnelian. – Mert nem ismered.
– Ami azt illeti, te sem – emlékezteti Coral.
Carnelian az út hátralévő részében kibámul az ablakon, és
magában füstölög.
Az automobilunk megáll egy állomás előtt, ami annál is
kisebb, mint ahova akkor érkeztem, amikor Lilynek adtam ki
magam. Nincs mellette kis állomásépület. Egy kis ligetben áll, a
fák most kezdenek rügyezni. A szerelvény egyetlen kocsi, ami
fényes és fekete, rézdíszek csillognak rajta. Amikor megérkezünk,
a mozdonyvezető haptákba vágja magát, lekapja a sapkáját és
kinyitja előttünk az ajtót.
A kocsi belseje olyan, mint egy királyi szalon. Két kanapé van
benne, az egyik kárpitja mutatós ezüst szövet csinos
hópehelymintával, a másiké arany szövet kidomborodó leve-
lekkel, a kanapék mellett két karosszék is van. Az asztalokon
lámpák, az ernyők lágy fényt adó rózsaszín, bézs és barack
színekben pompáznak. A mennyezetről apró csillár lóg. Egy
márványszobor hosszú ruhát viselő asszonyt ábrázol, kinyújtott
kezén madár ül. Az üvegezett vitrinben italok sorakoznak,
mellette pedig a Választófejedelem nagyon nagy, nagyon
valósághű portréja lóg.
Carnelian és Coral a két szemközti kanapén foglalnak helyet.
Mostanra már megtanultam, hogy a sarokban kell állnom, és úgy
tennem, mintha nem léteznék. Egy kis oldalsó asztalon a mai
újság hever. Carnelian felkapja, és átlapozza. A vonat tovább
dübörög.
– Mellesleg nagyon is olvasom az újságokat – folytatja Coral a
megkezdett beszélgetést. – A Völgy Hölgye nemrégiben írt egy
vezércikket a születés előtt kötött eljegyzések
méltánytalanságáról.
Carnelian megvetően felhorkan. – Ugyan kérlek! Rosszul
leplezett kísérlet a Választófejedelem felesége részéről, hogy a
Hercegnő tekintélyét rombolja. Köztudott, hogy nem akarja, hogy
a Hercegnő lánya hozzámenjen a fiához. Valószínűleg ezért küldte
azokat az embereket, hogy öljék meg a helyettest a Garnet
tiszteletére rendezett estélyen.
– A Választófejedelem felesége sosem vetemedne ilyesmire –
tiltakozik Coral. – Ez árulás. Az emberek csak irigyek.
– Ugye ezt te sem hiszed?
Coral szándékosan elengedi a kérdést a füle mellett.
Carnelian felnyög. – Úgy teszel, mintha nem ebben a körben
élted volna le eddig az életedet! Tudod, mennyire könyörtelenek
itt az emberek.
– Kegyetlen szó, amit használsz – igazítja meg a kalapját
Coral. – Az emberek egyszerűen csak indulatosabban reagálnak itt
a dolgokra, ennyi az egész.
Carnelian nevet, én meg örülök, hogy tud rajta nevetni, mert
nekem nem megy.
– Röhejes vagy, Coral!
– De legalább csinos és boldog is! – rántja meg a vállát Coral.
– Lehet, hogy ha megpróbálnál többet mosolyogni, ebben a
körben valaki el akarna venni feleségül.
– Kétlem, hogy a mosolygás hiánya akadályozza meg a
Házakat, hogy frigyre lépjenek velem – jegyzi meg Carnelian. –
Mellesleg fontosabb dolgok is vannak, mint a férjfogás és a
helyettes beszerzése.
Most Coralen van a sor, hogy nevessen. – Mint például?
 Carnelian az újságot lóbálja az orra előtt. – A falon túl
széthullik a város.
Ebben a pillanatban nyikorogva feltárul a vaskapu a Bank és
az Ékkő között. A vonat lassan elindul, átzötyög a sötétségen,
majd kibukkan a túloldalon. Kínos emlékeztető, hogy milyen
hatalmas is a fal.
De nem leszek egyedül. Nem csak én próbálom meg le-
dönteni, ahogy Lucien tervezte. Indire és Siennára gondolok, sőt
még Olive-ra is, akik a Lápon várnak, készen, hogy az eladásra
váró lányokkal beutazzanak az Ékkőbe. Aztán gondolatban
elidőzöm Rávennél és Silnél, akik Déli Kapuban rejtőznek. Vajon
Ginger, Tawny és Henna hogy vannak? Remélem, készen állnak
ők is, és Amber, Scarlet meg a többi lány segítettek nekik az
elemekkel gyakorolni. És tanulnak egymástól, erősítik egymást.
Amikor már ismét beszűrődik a fény a vonatba, Coral ön-
elégülten elmosolyodik. – Ugyan hogy jutna át bárki ezen a falon,
Carnelian? Teljes biztonságban vagyunk az Ékkőben! És biztosra
veszem, hogy ez az egész felfordulás hamarosan a múlté lesz.
Elfogják és megbüntetik ezeket a haramiákat. – Szipogva simítja
le a szoknyáit. – Miért nem hálásak, hogy munkát adunk nekik,
felöltöztetjük őket és enni kapnak? Mérhetetlen önzés a részükről,
hogy ilyen cirkuszokat rendeznek.
Carnelian megint csak a véleményemnek ad hangot.
– Coral, neked egyszerűen fogalmad sincs, miről beszélsz.
Mindaz, amit az alacsonyabb körökről tudsz, beleférne az ostoba
kis teáscsészéid egyikébe.
Lassít a vonat, és megáll a Bank állomásán, mielőtt tovább
veszekedhetnének.
Ugyanolyan elzárt, ha nem magánjellegűbb, mint az Ékkőben
lévő. Fák takarják el a téglafallal körülvett állomást. A körbe
vezető aranykapun belül egy automobil vár minket.
Csak egyszer jártam a Bank Déli Negyedében; rövid időt
töltöttem Lilynél, aztán a raktárépületben. Rózsás kövek, és
tökéletesen gondozott kertek. Az Északi Negyed elvadultabb.
Itt minden fa örökzöld. Az épületeket ezüstös szürke és hal-
ványkék kőből rakták, így csillognak a sötétzöld fák között. Sok
házat fehér cseréppel fedtek, ezért olyan benyomást keltenek,
mintha frissen hullott hó takarná őket.
Befordulunk egy utcába, ami kétszer olyan széles, mint azok,
amiken eddig jöttünk. A legkülönfélébb üzletek szegélyezik, és a
sofőr a járda mellé áll, hogy kiszállhassunk. Elsétálunk egy
bedeszkázott kirakatú bolt mellett, amin tűz nyomait látom. Az
ajtóra kitett tábla szerint „Átalakítás miatt zárva”. A szavakra egy
fekete kulcsot firkáltak.
– Hálátlanok – morogja Coral a bajsza alatt. Carnelian a
szemét forgatja, de többször is visszanéz a boltra, mielőtt az
eltűnne a szemünk elől.
Rajtakap, hogy figyelem, és gyorsan előre fordul.
Én is elfordítom a tekintetemet. Nincs szükségem rá, hogy
Carnelian tüzetesebben szemügyre vegyen.
Egy-két üzletnek beverték a kirakatát, „Zárva” táblát
akasztottak ki rájuk, és még több festékszóróval felfestett fekete
kulcsot látok.
Az érintetlen boltokon díszes, nagy táblák vannak, mint
amilyeneket a Déli Negyedben láttam. Az egyik büszkén hirdeti
az élénk színű kalapokkal teli kirakat felett: „Az Északi Negyed
legjobb kalaposa!” Egy másik azt kürtöli világgá: „Csodás
vászon: tegyük a házunkat királyi palotákhoz hasonlóvá!”
Végül megállunk egy élénkvörös épület előtt, ami élesen elüt a
negyed jellegét meghatározó sok vastól és réztől. Balra a Királyi
Bank impozáns leányvállalata, jobbra egy bútorüzlet van. A vörös
épület bejárata felett ez áll a táblán: „Miss Mayfield Hölgyek
Nagyáruháza. Elegáns estélyi öltözékek
udvari szállítója”. Egy nálam nem idősebb lány üdvözöl minket az
ajtóban. Elegáns szabású fekete, szűk szoknyát és blézert visel.
– A Tó Házának Coralje! – mondja szívélyesen. – Már vártuk
önt. És Miss Carneliant is. Jöjjenek csak, jöjjenek!
 Coral szivacsként szívja fel a rá irányuló figyelmet. Beme-
gyünk az üzletbe, és azonnal odaszólítanak két másik, hasonlóan
öltözött lányt. Kávét töltenek nekik, friss gyümölccsel és hellyel
kínálják őket a bársonyhuzatú kanapén. Ismét a háttérbe húzódom,
mert nincs rám szükség, csak amikor Coral leveszi a kalapját és
odanyújtja nekem. Ruhák vesznek körül minket: fa próbababákra
húzzák, vagy szín szerint elrendezett állványokon teszik őket
közszemlére. A mennyezet olyan magas, hogy az egymás fölé
tornyosuló galériákon elhelyezett ruhákat csak olyan csúsztatható
létrákon lehet elérni, mint amilyeneket a Hercegnő könyvtárában
láttam. Sötét bíborvörös a szőnyeg, a falakon a rézlámpák agancs
formájúak, és világító gömbök vannak a végeiken, így a terem
meleg fényben úszik.
– Miss Mayfield azonnal itt lesz – biztosítja Coralt az
üzletvezető. – Beleszeret majd a ruhájába, ha meglátja! Egy-
szerűen lélegzetelállító! Egész éjjel fent volt, hogy be tudja
fejezni.
Coral elégedettnek látszik.
– És az én ruhám? – kérdezi Carnelian. Egy kis puffon ül a
csésze kávéval, és rosszkedvűnek tűnik.
– Ó, az is gyönyörű! – csipogja a segéd.
– Bizonyára örömmámorban úszik – mondja egy másik segéd,
aki majdnem olyan magas, mint Indi, majd hozzáteszi: –, hogy a
nagynénje egy ilyen ruhát csináltat csak önnek!
– Igen, el vagyok ragadtatva – közli Carnelian szárazon.
– Mind a ketten így érzünk – mosolyog kettejük helyett is
Coral.
– Látták már az aukciós listákat? – kérdezi a vezető.
– Nem. Úgy tudom, csak pár nappal előtte küldik ki őket,
nem? Már alig várom, hogy lássam, milyen helyettesek vannak
idén a lajstromban.
– De ugye nincsenek annyian, mint tavaly? – kérdezi egy
bozontos hajú, nagyon szeplős harmadik lány.
– Nincsenek – feleli Coral. – De a minőség a lényeg, nem a
mennyiség, igaz?
– Különben sem versengenek már Larimar kezéért – mutat rá
Carnelian.
– Sajnálattal hallottunk arról a szörnyű lövöldözésről – veszi
át a szót a lányok vezetője. Feltűnik, hogy csak Coralhez intézi a
szavait. – Igaz, hogy a helyettes volt a célpont?
– Igen – halkítja le a hangját Coral.
– Mindenki azt mondja, hogy a Választófejedelem felesége
áll a merénylet mögött – szúrja közbe a szeplős lány, mintha
megerősítésben reménykedne Coraltől, de a vezető éles
pillantással belefojtja a szót.
– Senki sem tudja, ki állt mögötte – veti oda kurtán. – A
Hercegnő bizonyára aggódik a helyettese testi épségéért.
Görcsbe rándul a gyomrom, a fülemben Hazel kétségbeesett
könyörgése cseng.
– Biztonságban van a palotában, a Hercegnő őrizteti – jelenti
ki Coral.
– És nem lesz több estély, míg az apró gyermekpalánta
világra nem jön – teszi hozzá Carnelian.
A magas lány idegesen kacarászik, mintha nem volna biztos
benne, hogy Carnelian most tréfált-e vagy sem, és ha ez vicc volt,
akkor mulatságosnak kell-e tartania.
– Már látszik rajta a terhesség? – kérdezi a vezető.
– Ó, már egészen nagy a pocakja – teszi le a csészéjét
Coral.
– Milyen bámulatos, hogy a Hercegnőnek sikerült nyélbe
ütnie az eljegyzést, mielőtt még a drága kicsi lány megszületett
volna – húzódik közelebb a magas lány, hogy kivegye a részét a
pletykálkodásból. – Hogy vitte ezt véghez?
– Ó, hát ismerik a Hercegnőt! – jegyzi meg könnyedén
Coral. – Ha akar valamit, bármit elkövet, hogy megszerezze.
Engem a fiának akart, és lám, mi lett a vége!
A segédek nevetnek.
– És most, lányok, hagyjátok a hölgyeket levegőhöz jutni!
– Az üzlet végéből előbukkanó asszony maga a megtestesült
elegancia és sikk. Földig érő, szilvakék ruhát visel, ami
tökéletesen simul rá az idomaira, és kiemeli a csípőjét meg a
mellét. Az egyes részletek is elképesztőek: hullámvonalban
gyöngyökkel varrták ki a felsőrészt és a szoknyát, így a ruha egyik
oldala olyan, mint egy kék, ezüst és orgonalila óceán. A vállára
egyszerű kendőt vetett, ami azt a hatást kelti, mintha gondtalanul
csak magára kapta volna az öltözéket. A haja égővörös, és élesen
elüt koromfekete bőrétől. A Hercegnőhöz hasonlóan olyan nő, aki
láttán csend támad ott, ahova belép.
A három segéd elhallgat, és pár lépést hátrál.
– Micsoda öröm viszontlátni, Coral – duruzsolja Miss
Mayfield, és lehajol, hogy kétfelől arcon csókolja Coralt. – És önt
is, Carnelian. Igazán bájos! – A tekintete megállapodik rajtam. –
Á, sikerült végre udvarhölgyet szereznie?
– Nem. Ő az enyém – szól közbe Coral, mielőtt Carnelian
válaszolhatna. – Garnet vette nekem.
Miss Mayfield macskás mosollyal néz rá. – Jó ember a férje.
Bár néha azt kívánom, többet is segíthetne itt a Bankban a
Kulccsal kapcsolatban. Már kétszer át kellett festenem az üzlet
falait.
– Vandálok – helyesel a vezetősegéd.
– Minden tőle telhetőt megtesz – erősködik Coral, és képtelen
vagyok palástolni a somolygásomat. Szerencsére Carnelianen
kívül senki sem látja, de ő kíváncsian méreget. Gyorsan rendbe
szedem a vonásaimat.
Miss Mayfield bólint. – Ne engedjünk a nyomasztó gon-
dolatoknak! Meg kell tekintetünk a ruhákat!
Tapsol, és a segédei úgy szaladnak szét, mint a jól betanított
egerek. A magas lány eltol egy sor faajtót, a bozontos hajú pedig
kitol egy fabábut, amin egy kék ruha van, a vezetősegéd pedig a
rózsaszín ruhával követi.
– Gyönyörű! – sikkant fel Coral, és megérinti a puha anyagot.
– Azt hittem, fekete-vörös lesz az enyém – morog Carnelian,
és lekezelően méri végig az elé tolt kék sifonruhát.
– Igen, drágám, de sajnos a Hercegnő fizeti a számlát, és ő
úgy vélte, hogy a színkombináció egy kissé túl... intenzív. – Miss
Mayfield megpaskolja Carnelian vállát. – Ne aggódjon – súgja
oda halkan. – Úgy áll majd önön, mintha ráöntötték volna.
Lucien pontosan ezt a kifejezést használta, amikor meg-
engedte, hogy kiválasszam a ruhámat az aukcióra. Hirtelen megint
a felkészítő szobában vagyok, és négy év után először pillantom
meg az arcomat a tükörben...
Csilingel a bejárat feletti csengő, nyílik az ajtó. Egy Bankban
élő asszony és a lánya érkeznek. A kislány öt-hat éves lehet,
fekete haját vastag copfba fonták, helyes kis kalap ül a fején, amit
sárga szalag díszít.
– Borzasztóan sajnálom, Mrs. Linten – szabadkozik Miss
Mayfield –, de ma délután zárva vagyunk.
Mrs. Linten mérges arcot vág, míg meg nem pillantja Coralt és
Carneliant.
– Méltóságos asszonyaim – pukedlizik, és megböki a lányát,
hogy kövesse a példáját. – Nem is tudtam... Igazán nagyon
sajnálom. Megértem, Miss Mayfield. Természetesen holnap
visszajövünk.
Kivonul a boltból, és magával vonszolja a kislányát. Carnelian
bizonyára „méltóságos asszonynak” számít a Bankban, még ha az
Ékkőben nem is. Miss Mayfield éles pillantást vet a
vezetősegédre, aki ugyanígy tekint a szeplős lányra, aki azonnal
az ajtóhoz fut, hogy bezárja, és kiakassza a „Zárva” táblát a
kirakatba, és még a rolót is lehúzza.
– Nos, hol is tartottunk? – kérdezi Miss Mayfield.
A három segéd sebtében levetkőzteti a királyi leányokat, csak
a kombiné marad rajtuk. Miss Mayfield feladja Coralre a
káprázatos rózsaszín ruhát: szív alakú dekoltázs, elegáns szoknya,
amit több réteg túli tart ki. Az egyetlen díszítés a deréktájon van –
apró virágok gyémántokból és rubinokból.
– Mi a véleményed, Imogen? – forog körbe előttem.
 – Tökéletes, kisasszony – dicsérem. És az is. Tényleg bájosan
fest benne. A segédek ismét szétszélednek, és mindegyik egy-egy
nagy tükörrel tér vissza. Kifogástalan összhangban, szinte
betanított tánclépésekkel fordulnak erre, majd arra, hogy Coral
minden oldalról lássa magát.
– Imádom! – kiált fel. Miss Mayfield elégedett arcot vág.
Carnelian következik. Amikor belelép a kék ruhába, Miss.
Mayfield maga kapcsolja össze rajta.
– Ó! – sikolt fel Coral. – Gyönyörű vagy, Carnelian!
Féltékenység süt a hangjából, és ezért nem is hibáztatom.
A Carneliannek készült ruha egyetlen eddig látott báli ruhához
sem hasonlít. A szoknya sifonból készült, a csinos rétegek
felhőként lebegnek a föld felett. A felsőrészt igen agyafúrtan
szaténcsíkokból állították össze, amik keresztezik egymást, a
tengerészkék selyem a világoskék csipkét szeli át, s köztük
elővillan Carnelian elefántcsont fehér bőre. A nyaknál feszes kis
kör alakú kivágásban ér véget, és csak a vállát fedi, így meztelen a
karja.
Carnelian igazi, lélegzetelállító nő benne, aki után mindenki
megfordul egy bálon.
– Mi a véleménye? – kérdezi Miss Mayfield.
– Tökéletes – suttogja Carnelian, aztán sarkon fordul, és
megöleli a varrónőt. A segédek zavartan fordítják el a fejüket.
– Nos, akkor lássuk, hogy minden úgy van-e, ahogy kell. –
Miss Mayfield csettint, és eltűnnek a tükrök. Elővesz egy különös
szemüveget, mérőszalagot, és minden varrást és szegélyt
átvizsgál.
– Itt laza a varrás – mormolja, és Carnelian bal vállára pillant.
A magas lány felírja. – És vegyünk be...
De bármit is akart mondani, az már nem hagyja el a száját,
mert a szemközti fal váratlanul fülsiketítő zajjal, hőséget, por– és
vakolatfelhőt árasztva berobban.
A LEVEGŐBEN REPÜLÖK, A ROBBANÁS HANYATT VÁG EGY RUHÁKKAL TELI
állványnak.
Valami mélyen rejtőző védekező ösztön arra késztet, hogy
egyesüljek a levegővel, így egy szélroham eltéríti a felém szálló
törmeléket és kőzáport. A ruhák tompítják az ütést, amikor a
falnak vágódom, és megszakad a kapcsolatom a levegővel. A
szemem szikrát hány, cseng a fülem. Néhány másodpercig vagy
talán percig csak fekszem ott, a szatén, gyapjú és brokát halmok
félig elrejtenek. A mellkasom jár, mint a fújtató, ahogy levegőhöz
próbálok jutni. A fejemet mintha vattával tömték volna ki.
Mindent tompán, homályosan észlelek. Lassan újra hallok.
Az első, amire felfigyelek, az a sikoltás. Egyetlen hosszú,
velőtrázó, kitartó sikoly. Felülök, a bal fülemet dörzsölöm, és
látom, hogy a vezetősegéd az összedőlt bolt közepén áll, és a
karjára mered. Valami éles és fehér ütötte át a bőrét, és vastag
csíkokban valami vörös csöpög le a karján a kezére. Lenyelem a
torkomba felöklendezett epét, amikor rájövök, hogy a csontját
látom. A karját szétroncsolta a robbanás.
Miss Mayfield ruhája az egyik oldalán teljesen lefoszlott,
egyik szeme alatt hatalmas dudor növekszik. A padlón kuporog,
és a magas lányt ápolja. Egy zöld csipke báli ruhát gyűr össze és
nyom a homlokán lévő vágásra. Nem tudom, hol a szeplős lány.
A földön diamantok szóródtak szét, és csillagként ragyognak a
törmelék között. Az agyam nehezen dolgozza fel a látottakat,
homályos a gondolkodásom. Honnan ez a sok pénz?
 Hol van Coral és Carnelian?
Lassan körvonalazódik előttem egy kép, mintha egy ki-
rakósból nagyobb darabok hiányoznának. A szemközti falon
óriási lyuk tátong, amin keresztül törött cserepeket, olvadt
réztöredékeket, széthasadt fát és hatalmas betontömböket látok.
Meg egy férficipőt. Egy törött lámpát. És tüzet. Tűz mindenütt.
A bank. A szomszédos Királyi Bank!
A Társaság ezeket a célpontokat támadja.
Talpra kecmergek, miközben a törött karú lány egyre éle-
sebben visít. A bankban tomboló tűz már belekapott a bolt
szőnyegébe. Érzem isteni melegét még a terem másik végében is.
De Miss Mayfield és a sérült lány felé tart, és felemészt minden
útjába kerülő selymet és csipkét.
A távolból sziréna halk sivítása hallatszik. Nem fognak időben
ideérni.
Összekapcsolódom a tűzzel; az elemet gyötrelmes hőrobbanás
kíséri. Forr a bőröm, a fájdalom egyszerre elviselhetetlen és
szívesen látott. A tűz mindig felajz és megrémít.
Egy pillanatig a lángok magasabbra csapnak, de most már én
irányítok és lassan, egyenletesen lecsillapítom. A mellkasomban
dobogó szívemre koncentrálva kényszerítem a tüzet, hogy
alábbhagyjon. A felére csökken, majd a negyedére, végül már
csak néhány füstpászma marad, ami a megperzselődött szőnyegről
száll fel. A tűz forrósága ropogva verődik vissza a bőrömről,
miközben elengedem az elemet.
Visszatérek önmagamba, és azonnal keresni kezdem a két
királyi lányt. Amikor megpillantom az ernyedt lábról lógó magas
sarkú cipőt, a szívem lobogó tűzből ólomnehézzé válik. Coral egy
nagy vakolatdarab alá szorult. Vér gyűlik sötét tócsává a teste
alatt.
– Coral! – kiáltok fel. Megpróbálom felemelni a vakolatot, de
túl nehéz. A távoli szirénát már közelebbről hallani. – Coral, jaj,
ne...
 Megrázom a vállát. A feje élettelenül ide-oda bukdácsol.
Lehunyta a szemét, mintha csak aludna, és én takartam volna be
az ágyában, csak éppen beton és nem takaró van rajta, és többé
már nem nyitja ki a szemét. Hátrazöttyenek a sarkamra, a
szememre szorítom a kezem, mintha ki tudnám törölni az
elmémből a borzalmas látványt.
Halk nyögés jut el a fülemhez egy felfordult kanapé alól. Nagy
keservesen feltápászkodom, és otthagyom Garnet feleségének
holttestét. Carneliant életben találom, a kanapé alá szorult.
– Nem kapok... levegőt... – hörgi.
– Tartson ki! – biztatom. – Mindjárt megpróbálom leemelni
önről.
Ismét kapcsolatba lépek a levegővel. Az első érzést, ami az
elemet kíséri, amikor a levegő megrohan, a gyomromban érzem,
de nem jár vele olyan izgalom, mint általában. A levegő máris
készen áll, és várakozásteljesen vesz körül. Amikor a kezem
becsúsztatom a kanapé széle alá, érzem a teljes súlyát, nem csak a
sima mahagóni keretet, amit megérintek. Tudatában vagyok
mindennek. Én vagyok a kanapé alatt a levegő, körülveszem és
befészkelődöm a párnái között. Mindenütt vagyok.
Emeld, gondolom. Amikor felállók, a levegő velem együtt
húzza fel a kanapét, és olyan erővel vágja neki egy próbababának,
hogy a feje legurul a testéről. Carnelian a hátára hengeredik, és
levegő után kapkod.
– Jól van? Tud mozogni? Megsérült? – A kezem tehetetlenül
repked a teste körül, mert félek megérinteni.
– A bordáim... – fogja meg az oldalát.
– Maradjon nyugton! Már érkezik a segítség. – A sziréna
ismét feljajdul. Összegyűröm egy indigókék ruha maradványait,
aztán gyöngéden megemelem Carnelian fejét, alá csúsztatom,
majd visszaengedem a rögtönzött párnára. – Minden rendben lesz
– mondom, inkább a magam, mint az ő kedvéért. Felületesen
lélegzik, a vállán mély vágást látok. Egy másik összegyűrt ruhával
igyekszem elállítani a vérzést.
 – Ő... – pillant Carnelian mögém, ahol Coral teste fekszik.
– Igen – suttogom, és iszonyú kín a bűntudat, mintha kést
forgatnának a mellkasomban, vagy gyomorszájon vágtak volna,
amitől eláll a lélegzetem.
Ezek a robbantások... Tudtam, hogy erőszakos cselekmények,
tudtam, persze, de ez...
Carnelian elsírja magát, az arcán patakzanak a könnyek.
– Csitt – fogom meg a kezét. – Minden rendben, nincs semmi
baj...
– Nem akarok meghalni – pityergi.
Olyan fiatalnak és ijedtnek látszik. Lehet, hogy nem ked-
velem, de e percben egyformák vagyunk: két halálra rémült fiatal
lány.
– Nem fog meghalni – nyugtatom. – Úton van a segítség.
Rendbe fog jönni. – Megszorítom a kezét. – Itt vagyok. Nem
hagyom magára.
Zavaros tekintettel néz rám.
– Ismerem... a hangodat – mondja. A homlokát ráncolja,
aztán elkerekedik a szeme. – Te! – áll el a lélegzete.
Bólintok. Meg sem fordul a fejemben, hogy hazudjak.
Carnelian szája elnyílik, kifújja a levegőt, aztán kifordul a
szeme, és elájul.
Percekkel később katonák rontanak be a tönkretett boltba. Az
egyik rögtön a sikoltozó lányhoz rohan, míg két másik Miss
Mayfielden és a lányon segít, akit eddig ápolt.
– A királyi család tagjain segítsenek! – kiáltja Miss Mayfield,
és oda mutat, ahol Carnelian mellett ülök. Egy fiatal katona
hozzánk siet.
– Megsérült, kisasszony? – kérdezi.
– Nem – válaszolom. – De ő igen. Azt hiszem, eltört a
bordája és megsérült a válla.
– Orvost! – kiabálja a katona, és egy szürke kabátos férfi jön
oda, a kezében fekete táskával, hogy megvizsgálja Carneliant. A
vezetősegédet elviszik; a törött karját fogja. Négy katona nagy
erőlködés közepette leveszi Coralről a faldarabot. Deréktól lefelé
teljesen összeroncsolta a lányt.
Lehunyom a szemem, de gyűlölöm magam a gyávaságomért.
Oda kellene néznem. Megérdemlem, hogy lássam, mit művel a
Fekete Kulcs Társasága. Összeszedem a bátorságom, és megint
kinyitom a szemem. Coralt egy olyan fekete hullazsákba teszik,
mint amibe Ravent is, mielőtt a halottasházba szállították. Két
katona viszi ki az üzletből.
Carneliant hordágyra emelik.
– A Tó Házából való, nem? – kérdezi a fiatal katona.
Bólintok.
– Rendbe fog jönni – mondja az orvos. – Néhány bordája
eltörhetett, a vállán lévő sebet pedig össze kell varrni. Legjobb, ha
azonnal visszaviszik az Ékkőbe. Ott lesz a legnagyobb
biztonságban. – A falnak vágott kanapéra pillant. – Az alatt
feküdt? – Megint bólintok. – És leemelte róla?
Kifejezéstelen tekintettel meredek rá. Persze, hogy leemeltem.
Látszik, hogy nagy hatással van rá a válaszom, de engem nem
nyűgöz le, amit tettem. Üresnek érzem magam belül.
– Jöjjön, kisasszony! – unszol a katona, és gyöngéden
megérinti a vállamat. – Menjünk innen!
Kikísér a kint várakozó mentőautóhoz. Carneliant be-
csúsztatják utánam, aztán beszáll az orvos és egy másik katona,
aki azonnal kérdésekkel kezd bombázni. Láttam valami gyanúsat
a bank körül, amikor megérkeztünk? Volt-e valami, ami nem volt
rendjén? Mit gondolok, volt-e Miss Mayfieldnek köze a
történtekhez? Vagy az egyik segédjének?
Mindenre nemmel válaszolok, ahogy a mentőkocsi végigrohan
az utcákon.
– Hol van Coral? – kérdezem.
– Ne aggódjon, gondoskodnak róla – veregeti meg a tér-
demet a katona.
A mozdonyvezető megrendül, amikor beállunk az állomáshoz.
– Készítse fel azonnali indulásra a vonatot! – kiabál rá az
orvos. – És értesítse az Ékkövet. A Tó Házából Carnelian
megsebesült egy Fekete Kulcs robbantásban.
– Hol van Miss Coral? – kérdezi a mozdonyvezető, de a
katonák elrohannak mellette Carneliannel, és a mozdonyvezető
elsápad, amikor megpillantja ájult alakját. Felugrik a
vezetőfülkébe, én meg a többiek nyomában sietve felszállók a
kocsiba. A vonat egy rándulással elindul, én pedig ettől nekiesem
a madaras nő márványszobrának. A két katona félretolta az útból
az egyik kanapét, hogy letehessék Carnelian hordágyát a földre.
El sem hiszem, hogy alig egy órája még Corallel egymással
perlekedtek ebben a kocsiban! Nem tűnik valóságosnak.
Amikor megérkezünk az Ékkőbe, egy ragyogó automobil vár
minket. A hátsó ülés szokatlanul széles. A sofőr kinyitja a hátsó
ajtót, és a katonák betolják Carneliant.
– Csak... egy? – kérdezi a sofőr.
Az orvos bólint, és elismétli, amit nekem mondott Carnelian
állapotáról.
Elöl ülök a sofőr mellett, ahogy teljes gázzal hajt az Ékkő
utcáin. A kerekek alól spriccel a murva, amikor fékez a Tó
Palotája előtt. Az orvos már a garázsnál vár Egyessel és Hatossal.
– Erre, erre – mondja, és Carneliant gyorsan kiveszik a
kocsiból. Lehúzza egy bokor ágát, amit valódinak hittem, ám a
bokor erre oldalra csúszik, és feltárul egy sötét alagút és egy
kőlépcső. Az orvosi szobába vezető titkos bejárat, amit képtelen
voltam megtalálni. Elnyeli őket a sötétség, a bokor pedig
visszacsúszik az eredeti helyére. A sofőr elmegy, hogy beálljon a
garázsba, és én egyedül maradok.
Nem tudom, hova menjek, mit tegyek. Minden álomszerűnek
tűnik. A lábam oda visz, ahova csak menni akar, így végül a
konyhában kötök ki. A személyzet csoportokba verődve áll, és
nyugtalanul beszélgetnek. Még Rye is itt van.
Olyan hirtelen támad csend, amikor belépek, mintha valaki
kihúzná a tűt a gramofonból. Maude az első, aki akcióba lendül.
– Imogen! – siet oda hozzám. – Jól vagy? Megsérültél? Mi
történt?
– Sokkot kapott – jegyzi meg Rye, és Zara már ott is terem
mellettem egyik kezében egy tál húslevessel, a másikban egy rúd
kenyérrel.
– Ülj le! – biztat szelíden, és most veszem észre a lábamnál a
zsámolyt. Vajon ott volt-e mindvégig vagy csak most tűnt fel?
– Hozz egy nedves törlőkendőt, Clara! – parancsolja Zara.
Mary és Elizabeth tekintetéből félelem árad, mintha nem lennék
valóságos vagy veszélyesnek tartanának. Úgy markolom a
kenyeret, mint egy mentőkötelet. Még meleg, az illata anyámra
emlékeztet. Forró könnyek szöknek a szemembe.
– Jól van, gyermekem – mondja Zara, és megtörli az arcomat
a kendővel. – Most maradj nyugodtan! Biztonságban vagy.
Észre sem vettem, milyen hevesen reszketek.
– Hátrébb, hátrébb! – sürgeti a többieket Maude. – Hadd
kapjon szegény lány egy kis levegőt!
Bármennyi helyet is hagynak, nem veszek könnyebben
levegőt. Lenézek a ruhámra, és most először van némi fogalmam
arról, hogy nézhetek ki.
A fehér ruhám pettyezett barnásszürkére változott, por és
törmelékdarabkák borítják. Az egyik ujján nagy szakadás, a
másikon vér. A kezem kérges a portól és a vértől.
Coral vére száradt a kezemre.
Amikor végül megnyugszom annyira, hogy rendesen tudjak
levegőt venni, Zara kanalanként tölti belém a levest. Meglep,
milyen gyorsan magamhoz térít, és kitisztítja a gondolataimat.
– Most pedig meséld el nekünk, mi történt! – fogja meg a
kezemet. – Csak annyit tudunk, hogy robbanás volt a Bankban. –
Bólintok. – És Coral meg Carnelian megsebesültek. – Lehunyom
a szemem.
– Meghaltak? – áll el Rye lélegzete.
– Csak Coral – felelem rekedten. Kiáltás és sugdolózás
hallatszik.
– A Fekete Kulcs volt?
 – Igen – válaszolom. – A szomszédban egy Királyi Bank volt.
Azt hiszem, senkit sem akartak bántani... azt hiszem...
Nem tudom, mit hiszek. Tagadhatatlan tény, hogy a
Társaságnak szándékában áll másokat bántani. Csak éppen sosem
gondoltam, hogy személyes ismerőseimnek is baja eshet.
– Szegény Garnet – sajnálkozik Maude. – Előbb az apja,
aztán a felesége...
Garnetre nem is gondoltam. Nem tudom, hogy érzi majd
magát. Valószínűleg úgy, mint én. Lehet, hogy nem volt
szerelmes Coralbe, de nem gyűlölte.
Hirtelen csengő szól a konyhában: egy apró aranycsengő, amit
még sosem láttam. A szolgák földbe gyökerezett lábbal állnak és
bámulják. Aztán Cora jelenik meg az ajtóban.
– A Hercegnő most rögtön vár mindenkit a bálterembe.
A tekintete kicsit hosszabban időzik rajtam. Aztán sarkon
fordul, és mind utána indulunk. Mary és Elizabeth egymás közt
sugdolóznak, Maude arckifejezése bizalmatlan, William még
sosem látszott ilyen izgatottnak.
Bemegyünk a bálterembe, ahol a Hercegnő áll és minket vár.
Pompás fekete szaténselyem ruhát visel, a hosszú szárú kesztyű a
könyökéig ér.
– Mint hallottátok – vág bele rögtön a lényegbe –, ismét
kegyetlen támadás érte a Házunkat. Ezúttal a magát Fekete
Kulcsnak nevező társaság részéről. Megölték szeretett menyemet,
Coralt és súlyosan megsebesítették az unokabúgomat. Ez
tűrhetetlen. A katonák mindent elkövetnek, ami hatalmukban áll,
hogy megállítsák a lázadókat. De nem hagyjuk, hogy letörjék a
bátorságunkat. Erősek maradunk, összefogunk a támadók
ellenében. Sürgősen petíciót küldtem a Választófejedelemnek, és
arra kértem, hogy beszélhessek vele. Remélem, holnap időt tud
szakítani arra, hogy fogadjon. Minden csillogjon-villogjon.
Mosolygó arcokat, lendületes lépteket akarok látni! Azt akarom
tudni, hogy büszkén szolgáljátok ezt a Házat, ami segített
megalapítani ezt a várost. Világosan beszéltem?
 Mindenki egyszerre bólint.
–Te – mutat rám egyenesen a Hercegnő. – Gyere velem! A
többiek távozhatnak.
MEGLEPŐ NYUGODTSÁGGAL KÖVETEM A BÁLTEREMBŐL TÁVOZÓ HERCEGNŐT.
Talán azért, mert nem maradt bennem semmilyen érzés. A nap
eseményei után azt sem tudom, képes leszek-e valaha is erős
érzéseket táplálni. Most rémültnek kellene lennem. Félnem
kellene attól, hogy a Hercegnő felfedi a kilétemet, ráismer a
hangomra. Meg is ölhet.
De amikor benyit a kis dolgozószobába, komor elhatározásra
jutok. Hazel még most is veszélyben forog. Ahogy Ash és Ochre
is. Raven, Sil, Sienna, Indi, Olive, az átmeneti intézményekben
sínylődő lányok számítanak rám, erre a tervre, és arra, hogy idén
az aukción nem adják el őket rabszolgának. Szabad embernek
akarják kikiáltani magukat, a Magányos Város szabad
polgárainak. Elkeserít, hogy Coral meghalt, de nem ő az első, aki
emiatt az ügy miatt lelte a halálát. És nem is az utolsó.
A Hercegnő leül egy bőr karosszékbe, és összeillesztett
ujjhegyei felett engem fürkész.
– Coral udvarhölgyeként kielégítő munkát végeztél – jelenti
ki.
Pukedlizek.
– És kedvemre van, hogy nem pletykálsz, mint ebben a
házban olyan sok szobalány. Itt maradhatsz, mint Carnelian
udvarhölgye. Neki is tetszik majd, elég régóta kér tőlem egyet. –
Negédesen elmosolyodik. – És így nem szedheted a sátorfádat,
hogy eladd a sztorit az újságoknak vagy egy másik Háznak. Ha
megpróbálod, kitépetem a nyelved.
Meg sem fordult a fejemben, hogy el is bocsáthatnak a
szolgálatból. Coral még két órája sem halott.
– Igenis, milady – mondom fojtott hangon. – Köszönöm,
milady.
A Hercegnő felsóhajt, és megmasszírozza a halántékát. A
kandallópárkányon álló órára pillant, és most döbbenek rá, hogy
már jártam ebben a szobában. Akkor, amikor először barangoltam
be egyedül ezt a palotát. Azon a napon, amikor megismerkedtem
Ashsel. A redőnyös íróasztalon a Hercegnőről készült kép áll. Egy
kis élethű festmény. A lázadás egy fellángolásában az első mágiát,
a színt használtam, hogy a Hercegnő bőrének színét finom
karamellről rikító zöldre változtassam.
Csaknem eltörte emiatt a kezemet.
– Távozhatsz! – förmed rám élesen. Ismét pukedlizem, és
kisietek az ajtón. A személyzeti szállások felé indulok.
Cora az ebédlő előtt vár. A folyosókon senki sincs.
– Megtett Carnelian udvarhölgyévé? – kérdezi.
– Igen.
– Rendben van. El akart bocsátani. Mindent elkövettem, hogy
rábeszéljem az ellenkezőjére. Természetesen anélkül, hogy
elárultam volna a szándékomat. – Cora az övére fűzött
kulcscsomót babrálja. – Remélem, van már terved az aukció nap-
jára. – Lehetetlen eltéveszteni a hangjából kicsendülő figyel-
meztetést.
– Van – válaszolom. Csak részben hazugság.
– Az orvos pillanatnyilag még ellátja Carneliant. Ma este a
szobájában ápolhatod.
– Igenis, asszonyom.
Végigmér. – Rád férne egy fürdés és ruhacsere.
Lenézek tönkrement ruhámra. – Igen.
– Ha akarod, használhatod a privát öltöző- és fürdőszobámat.
Ó, és Violet... – Olyan közel hajol, hogy látom a szeme körüli
ráncokat. – Ha az egyezségünk rád eső részének nem teszel eleget,
a testvéred nagyon is valóságos veszélyben fog forogni. És nem a
Választófejedelem felesége részéről.
Végigfut a hátamon a hideg.
Távozni készül, és már nekem háttal szól vissza. – Holnap
tizenegyre érkezik ide a Választófejedelem. Állj készen egy
negyedórával előbb az előcsarnokban! Pontos légy.

KÉSŐ ESTE, MIUTÁN MEGFÜRÖDTEM, DE MIELŐTT CARNELIAN SZOLGÁLATÁRA ÁLLNÉK,

még benézek Garnethez.
Coral miniatűr teáskészleteit veszi elő a vitrinekből, barna
papírba csomagolja őket, és mindet dobozba rakja.
– Szia – köszönök be. – Minden rendben?
Lenéz a kezében tartott csészealjra, aminek a szélét hurkolt
arany és ezüst minta ékesíti. – Nem igazán tudtam, mihez kezdjek
ezekkel. De annyira szerette őket. Nem akartam, hogy anya
megkaparintsa őket. Valószínűleg remekül elszórakozna azzal,
hogy a falhoz vagdossa őket.
– Szép tőled. Coral biztos méltányolná.
Garnet becsomagolja a csészealjat, és beteszi a dobozba. – És
te hogy vagy? Ugye nem sérültél meg?
– Nem – válaszolom, és eszembe jut, hogy vették át az
irányítást az ösztöneim, és egyesültem a levegővel, hogy
megvédjem magam a törmelék leggyilkosabb darabjaitól. – Jól
vagyok.
– Nem... úgy értem... – Megköszörüli a torkát. – Szenvedett?
– Nem – válaszolom csendesen. – Azonnali volt...
Bólint.
– Úgy sajnálom, Garnet. Előbb apád, aztán most...
– Idővel... jobb lesz talán. – Kábultnak látszik. – Minden
kezd igazivá válni, nem? Már nem csak a Fehér Rózsában kiötlött
bizonytalan tervről van szó.
– Nem – helyeselek.
– Ash biztos megőrül.
 – Miért mondod ezt? – ráncolom a homlokomat.
Garnet szemöldöke felszalad a homlokára. – Violet, hisz
Ash tudja, hogy te vagy... vagyis voltál Coral udvarhölgye.
Mérget vehetsz rá, hogy Bank-szerte tudnak a robbantásról és
Coral haláláról. És Ash ismeri az itteni életet, és tisztában van
vele, hogy azon a ruhapróbán te is ott voltál.
– Jaj, ne! – kapom a számhoz a kezem.
– Lucien majd szerét ejti, hogy elmondja neki – nyugtat meg.
– Vagy Rye – teszem hozzá.
– Rye?
– O is tudja. – Beszámolok Garnetnek a korábban tör-
téntekről.
– Nagyszerű! Segítségünkre lehet az Aukciós Házban.
Tudom, hogy komolyan gondolja, de lelketlenül hangzik.
Megértem. Olyan kimerült vagyok, hogy nem vágyom másra,
mint hogy összegömbölyödjek a paplanom alatt, és egy napig elő
se bújjak.
De most Carnelian elé kell állnom, aztán Ash régi lakrészében
találkoznom kell Rye-jal. Megszorítom Garnet karját, ő pedig
halványan elmosolyodik. Magára hagyom a teáskészletekkel, és
Carnelianhez indulok.
Még sosem voltam a szobájában. De amikor elmentünk
mellette azon az első napon, amikor udvarhölgyként kezdtem,
Maude megmutatta.
Bekopogok. – Gyere be! – szól ki Carnelian.
Nincs lakosztálya, mint nekem volt helyettes koromban. Nagy,
szellős szobája van, az ablakok a kertre néznek. Egy baldachinos
ágy, egy kerek mahagóni asztal két székkel, egy öltözőasztal és az
ablaknál egy heverő alkotják a berendezést. Az egyik falon
könyvszekrények, a másikon egy tanyát ábrázoló szép festmény,
ami a Fehér Rózsára emlékeztet.
Ágyban fekszik, a hálóinge alól kilóg a vállát fedő kötés.
Maga mellett pihenteti a karjait, de a tekintete éber. Abból, ahogy
rám néz, nyilvánvaló, hogy nem felejtette el azt a korábbi
pillanatot, amikor felismert, mielőtt elvesztette az eszméletét.
– Hát visszajöttél – mondja, amikor becsukom az ajtót.
Nagyot nyelek. – Igen.
A szívem nagyokat üt a mellkasomban. Most, hogy szemtől
szemben állok vele, és már nem fenyegeti a halál, nem tudom
kiszámítani, mit tesz. Bármikor hívhatja a katonákat.
– Miért? – kérdezi. – Ash biztonságban van. – Aztán el-
kerekedik a szeme. – Mert nem fenyegeti semmi, igaz? Az
újságban azt olvastam, hogy látták a Bankban, de nem gondoltam,
hogy igaz.
– Biztonságban van – erősítem meg, majd hozzáteszem. – És
igaz.
– Hogy engedhetted, hogy ezt tegye? – csattan fel Carnelian.
– El is foghatták volna. A Hercegnő még mindig meg akarja
találni, hogy végezzen vele!
– Nem volt választásom – válaszolom. – Nem szólt, amikor
elment.
– Mert nem bízott benned? – kérdezi reménykedve.
– Mert nem voltam ott – igazítom helyre. – Mert... mert
otthagytam, hogy idejöjjek.
Carnelian az ajkát rágja. – Miért? Bosszút akarsz állni? A
Hercegnőn?
Összeszorítom a számat, ő pedig önelégülten elmosolyodik. –
Helyes. Remélem, elkapod, mielőtt a Fekete Kulcsok porig égetik
ezt a várost. – Félrehajtja a fejét. – Többről van szó, nem? Nem
csak bosszúról... – Kis szünetet tart, míg az arcomat fürkészi,
aztán felsikkant. – Hát persze, a helyettes! Akit a Hercegnő
elrabolt, hogy helyettesítsen téged. Miatta vagy itt, nem?
Barátnőd?
– Olyasmi – hagyom rá, aztán kibököm a kérdést, ami régen
égeti a nyelvemet. – Ha tudtad, hogy nem én vagyok a helyettes,
miért nem szóltál senkinek?
– Ne hidd, hogy nem próbáltam – mondja. – Ez volt a
kard, amit a feje fölé tarthattam. De a Hercegnő piszkos játékot
játszik. Megfenyegetett, hogy őrültek házába csukát, ha csak egy
szót is szólok. – Keményen szorítja össze a száját. – Remélem,
bármit is tervezel, azzal olyan szenvedést okozol, amilyet
megérdemel.
– Nem félsz? – kérdezem. – Ma kis híján meghaltál.
Kongó a nevetése. – Még ha meg is haltam volna, a kutyát
sem izgatná. A Hercegnő valószínűleg díszfelvonulást rendezne. –
Kibámul az ablakon. Lehullik róla a rendszerint viselt keserű
álarc, és előtűnik a teljes reménytelenség. – Senkinek sem számít,
hogy élek–e, halok-e.
Emlékszem, mit mesélt nekem Ash, amikor a hullaházban
Lucienre vártunk. Azt mondta, Carnelian szomorú, de ez az érzés
eltorzult, keserűségnek és haragnak adta át a helyét. Míg itt éltem,
csak bosszantott. Csak a mogorvaságát láttam, nem vettem
tudomást a bánatról és a fájdalomról.
Mert igaza volt. Ebben a palotában senkit sem érdekelne, ha
ma meghalt volna.
Elpárolog a Carnelian iránt táplált gyűlölet és neheztelés, és
egy olyan lányt látok, akit hosszú időn át megaláztak, akivel csak
rosszul bántak. Látom azt a lányt, akit Ash is, akiről nem vettem
tudomást, mert féltékenység és kicsinyesség gyötört. A lányt,
akinek hiányzik az édesanyja. És aki szeretetre vágyik.
Itt és most elhatározom, hogy bátor leszek, és nem félénk. Más
– jobb – emberré válok.
Odamegyek hozzá, és leülök az ágya szélére. A szemét for-
gatja.
– Mi az, most meg hirtelen a legjobb barátnők leszünk?
– Nem – válaszolom. – De egy oldalon állunk.
– És az melyik lenne?
– Mindketten gyűlöljük a királyi családokat, igaz?
Összehúzott szemmel várja, hogy folytassam.
– És mindketten ugyanabba a fiúba vagyunk szerelmesek –
mondom. Engesztelő áldozatként feltartom a kezem. – Ha be
akarsz súgni, tedd azt. Csöngess, hívd a katonákat. A kezedben az
életem. Most rögtön a végére járhatsz.
Carnelian habozik. Látom rajta, mennyire vágyik rá, hogy
megbilincseltessen és hazaárulásért kivégeztessen. Tudom,
mekkora veszélybe sodortam magam, de amikor barna szemébe
nézek, sejtem, micsoda harc dúl a lelkében. Kit gyűlöl jobban:
engem vagy a Hercegnőt? A másodpercekből percek lesznek.
Nem töröm meg a csendet.
– Violetnek hívnak, igaz? – kérdezi végül.
– Igen.
– Nos, azt hiszem, köszönetét kellene mondanom neked.
Hogy megmentetted az életemet.
– Ash sosem bocsátotta volna meg, ha nem próbálom meg.
Carnelian arcán kézzelfogható a vágyakozás. – Beszél rólam...
egyáltalán?
Levegőt veszek, és az őszinte válasz mellett döntök. – Köz-
vetlen az indulásom előtt, azt mondta, vigyázzak veled. Hogy
jobban vág az eszed, mint amilyen okosnak tartalak.
Kis mosolyra húzza a száját. – Ezt mondta?
Bólintok. A párnára ejti a fejét, és felbámul a mennyezetre.
– Hozhatok neked valamit? – kérdezem.
– Nem. Egyedül akarok maradni.
Megállók az ajtóban, és visszafordulok. – Fontos vagy neki,
ezt tudom. Nem örülök ennek, de így van. Amióta csak elszöktünk
innen, véd téged, de már előtte is ezt tette. Tudom, hogy nem ezt
szeretnéd, de... – Felsóhajtok. – Szeret téged.
Carnelian nem néz rám. Szánt szándékkal lehunyja a szemét. –
Menj el! – suttogja. Mielőtt becsukom az ajtót, látom, hogy egy
könnycsepp gurul le az arcán.

MINDEN PORCIKÁM SAJOG. A SZEMEM KISZÁRADT, AZ AGYAM TOMPA. NEHÉZ

nap volt, mégis be kell néznem Rye-hoz.
 A cselédlépcsőn lemegyek a földszintre, és megállók, amikor
a könyvtárhoz vezető folyosóra érek. Egyesülök a levegővel,
aztán egy lökéssel előre nyomom, és visszaszívom.
Cipőkrém illatát érzem és egy katona egyenletes lépteit
hallom. Visszahúzódom a titkos átjáróba, az eltolható fallap mögé,
és várok. A léptek közelebbről hallatszanak, aztán távolodni
kezdenek. Harmincig számolok, aztán kisurranok a folyosóra, és
olyan nesztelenül és gyorsan futok a könyvtárhoz, ahogy csak
bírok.
Amint belépek az alagútba, zizegni kezd az arkánám.
Kihúzom a hajamból, és menet közben beszélgetek.
– Jól vagy? – Lucien csupa aggodalom. – Nem sérültél
meg?
– Nem – válaszolom tompán. – De Coral meghalt.
– Tudom. És rettenetesen sajnálom, hogy ezt át kellett
élned.
– Miért? – A szó élesen és csípősen csattan. – Ilyen a
forradalom, nem? Ideje, hogy megtapasztaljam, tudomásul ve-
gyem. Te rángattál bele ebbe. Most ne mentegetőzz!
Tapintható az arkánából áradó csend. Tudom, hogy
megbántottam. Megállók, és a hűs kőfalnak szorítom a homlo-
komat.
– Bocs – motyogom. – Nem akartam...
– Mit? Őszintén beszélni? Ezért soha ne kérj bocsánatot,
Violet! Igazad van. Ilyen egy forradalom.
– Mit teszünk velük, Lucien? A királyi családokkal? – fag-
gatom. – Egyszerűen csak... legyilkoljuk mindet?
– A Társaságban sokan hangoztatják ezt a nézetet. Vért
szomjaznak.
– És te mit gondolsz?
– Szerintem már elég halál volt. Inkább munkára kellene
fogni őket. Puszta kézzel kellene, hogy lebontsák a Nagy Falat. –
Felsóhajt. – Hogy szeretném ezt látni! És azon túl az óceánt! Ez a
város évszázadokon át elszigeteltségben élt. Jó lenne tudni, mi van
odakint.
Az óceán! Én is szeretném látni.
– Most találkozom Rye-jal – mesélem. – Ash üzenetet küldött
rajta keresztül. Tisztában van a kilétemmel.
– Nagyszerű hír! És ott lesz az aukción is. Mondd meg
Garnetnek. Biztos talál feladatot Rye-nak és a többi kísérőnek,
akik az Aukciós Házban lesznek.
– Már szóltam neki. És áthelyeztek Carnelian
udvarhölgyének. És ő is tudja, ki vagyok. Felismerte a hangomat.
– Hallom, hogy elakad a lélegzete. – Nem árul el. Lehetőséget
adtam arra, hogy feladjon. Sőt buzdítottam rá. De jobban gyűlöli a
királyi családokat, mint engem.
– Nahát, nahát! Ez a nap tele van meglepetésekkel.
– Hát elkezdődött, igaz?
– Igen, édesem. El.
– Mennem kell – mondom. Szeretnék már túl lenni ezen az
éjszakán. Aludni akarok, boldog öntudatlanságba menekülni.
– Hát persze.
Kinyújtom a tenyeremet, hogy beleessen az arkána, de tovább
lebeg a levegőben.
– Violet? – Félénk a hangja.
– Igen?
– Nagyon büszke vagyok rád.
Az arkána lehullik, én meg összezárom körülötte az öklömet,
és erősen megszorítom, mielőtt tovább indulok a hideg, néma
folyosón.
KÜLÖNÖS ÉRZÉS ISMÉT EBBEN A TÁRSALGÓBAN LENNI.
Kinyitom a rejtekajtót a zöld vadászöltönyös, lábánál kutyás
férfi portréja mögött. Rye az ablaknál vár. Sötét van, csak az
ablakon beáradó holdfény világítja meg a szobát.
– Nem tudtam, eljössz-e – mondja, amikor visszahajtom a
helyére a festményt. – Azok után, ami ma történt.
– Megmondtam, hogy eljövök. És egyébként sincs sok időnk.
– Nincs – hagyja rám.
Zavart csendben álldogálunk.
Félek Ashről kérdezősködni, bár miatta vagyok itt. Rye a
kanapéhoz megy és leül. Én az ablaknál álló karosszékbe
telepszem.
– Ashnek sikerült az egyik barátunkkal, egy Trac nevű sráccal
kapcsolatba lépnie, aki éppen akkor nem dolgozott. A Soron talált
rá. Jártál ott, ugye?
Bólintok. Visszagondolok a Bank mocskos utcájára, ahol
olcsó kocsmák és bordélyok vannak.
– Trac egy darabig elég rossz formában volt. Sokat iszik és
vagdossa magát. Valószínűleg hamarosan kijelölik.
Ash mesélt a kijelölésről: ha egy kísérő nem teljesít minden
téren tökéletesen, akkor fekete X-et tetoválnak a jobb arcára, és
egy szál ruhában kirakják a kísérők házából. Minden megkeresett
pénzük visszaszáll a madámjukra.
– Szóval Ash mesélt rólad és a Társaságról meg a felkelésről,
és hogy a dolgok hogy fognak majd megváltozni. Felajánlotta
Tracnek egy új élet lehetőségét, lefestette előtte, hogy mire lesz
esély. Amit adott, az a...
– Remény – fejezem be lágyan, és elszorul a torkom. –
Reményt adott Tracnek.
Miért volt olyan nehéz annak idején a Fehér Rózsában
megértenem, amikor azzal söpörtem félre a kísérők megsegítésére
tett erőfeszítéseit, hogy túl veszélyesek?
– Igen, és ez futótűzként terjedt. Számtalan kísérő van, aki
gyűlöli ezt az életet, erről biztos Ash is beszélt neked. Magamat is
közéjük sorolom – húzkodja a fürtjeit. – Kékkel pusztítottam
magam. Most, ha meg is halok, legalább lesz valami értelme. Nem
csak egy újabb kísérő leszek, aki túladagolta magát.
Örömmel hallom, hogy már leszokott róla.
– Aztán Trace-t a Fény Házába küldték, és összefutottunk az
ezernyi parti közül az egyiken, amire elmentem Carneliannel. –
Elmosolyodik, a foga fehéren csillan a sötétben. – Ash meghagyta
neki, hogy keressen meg. És rajta keresztül azt üzente nekem,
hogy vegyem fel a kapcsolatot Coral udvarhölgyével. Eleinte nem
is értettem, amíg nem hallottalak Zárával beszélgetni. Még csak
nem is a hangod, hanem a beszédmódod volt ismerős. – A karját
felteszi a kanapé hátára. – Mély benyomást tettél rám Madame
Curiónál.
– Hízelgő.
– Az Ékkőben más kísérőket is megkerestünk. Ash most már
híres.
– Tudom. – Ezúttal én is mosolygok.
– Szóval az aukción várható a vég, igaz?
– Igen. Beszélj Garnettel! Ő majd tanácsot ad, mit tegyél.
– Garnettel? A Tó Háza Garnettel? – kérdezi hitetlenkedve.
Bólintok.
Füttyent. – Ez bonyolultabb, mint gondoltam.
– Meglep, hogy Ash nem említette.
– Engem nem. Nem beszéltünk személyesen, emlékszel?
– Persze. – Kinézek az ablakon. A holdfény csillog a palota
előtti tavon. – Ebben a szobában mesélte el, mit tett, és mit jelent
voltaképpen kísérőnek lenni. Itt szerettünk egymásba.
Meghitt érzés, ami csak rám tartozik, rögtön meg is bánom,
hogy fennhangon megosztottam.
– Elnézést – pirulok el. – Ezt nem kellett volna hallanod.
Nem válaszol azonnal. Ránézek. Megváltozott a testtartása.
Előrehajol, és a kezét nézi.
– Dehogynem – mondja halkan.
Nem is tudom, mit mondjak.
– Minket nem szeretnek – folytatja egy pillanat múlva.
– És nem vagyunk szeretetre méltók. Ebben a szellemben
nevelnek minket. Szexuális és pénzügyi értéket képviselő tárgyak
vagyunk. Ki szeretne egy olyan mocskos lényt, mint egy kísérő?
Kívülről tetszetősek vagyunk, de belül rohadtak. Szerintem nem is
érted, mennyire fontos vagy neki. Nem fogod fel a szerelmed
értékét. Mert hadd mondjam meg, mit ér – néz a szemembe. –
Felbecsülhetetlen az értéke.
Majdnem azt válaszolom, hogy „tudom”, amikor rájövök,
hogy tényleg nem tudom. Helyettesként sosem éreztem, hogy nem
vagyok szeretetre méltó. Olcsónak, használtnak, dühösnek
éreztem magam. De ott volt Raven és Lily, anyám, Hazel és
Ochre. Ashnek ott volt a húga, de aztán senki. És még Cinder
szeretete sem volt elég, hogy Ash ne gyűlölje magát.
Emlékszem, mit mondott azon az éjszakán, mielőtt az Ékkőbe
jöttem.
És nekem ki maradt, Violet? Te. Csak te.
Akkor azt hittem, túlzás. Sosem gondoltam, hogy Ash
nemcsak azt találja nehéznek, hogy szeressen, hanem azt is, hogy
szeressék.
– És most továbbadta nekünk a reményt – folytatja Rye.
– Hogy valóban olyan életet élhessünk, amit magunknak
választunk, egy olyan emberrel, aki szívesen van velünk, ahelyett,
hogy olyannal kell lennünk, aki fizet a testünk nyújtotta élvezetért.
A kísérők okosak. Jól képzettek és rendkívül fegyelmezettek. Ha
célt tűznek ki elénk, amire teljes erőnkkel koncentrálunk, olyan
ügyet, ami egyesít minket... nos, akkor – villan fel ismét a
mosolya az éjszakában – olyan erőt képviselünk, amivel számolni
kell.
– Úgy van.
– Neked mi a szereped ebben?
– Le fogom dönteni az Ékkövet és a Bankot elválasztó falat.
Egyszer s mindenkorra beengedem ebbe a körbe az embereket. –
Könnyen buknak ki a szavak a számon, olyan magabiztossággal
beszélek, amit még sosem tapasztaltam.
Rye szája tátva marad. – Egyedül?
– Nem – felelem. – Lesz segítségem.
– Ki...?
Feltartom a kezem. – Majd máskor elmagyarázom. – Nincs
energiám mesélni ma éjjel a helyettesekről és a paladinokról.
– Persze, hiszen késő van. Biztos kimerült vagy. – Amikor én
is felállók, felpattan, mint egy igazi úriember. Odamegyek hozzá
és átölelem. Először habozik, aztán ő is megölel.
– Megérdemled, hogy szeressenek – mondom. – Mind
megérdemlitek.
Nem szól semmit, csak még egyszer megölel, aztán
eleresztem.
Mire visszaérek a szobámba, alig van erőm levetni a ruhámat.
Lerogyok az ágyra, és álomtalan álomba merülök.

MIRE MÁSNAP FELÉBREDEK, GÖRCS ÁLLT A VÁLLAMBA, MERT ELFEKÜDTEM

alvás közben.
Felnyögök, és a hátamra fordulok. Napfény ömlik be a nyitott
ablakon át.
Riadtan felülök. A falióra kilenc negyvenötöt mutat.
– Ó, a fenébe! – kiáltok fel. Magamra kapom a pót
udvarhölgyi ruhámat, és kontyba csavarom a hajam. Ma idejön a
Választófejedelem. Egy órán belül fel kell öltöztetnem és elő kell
készítenem Carneliant.
Kihagyom a konyhát, mert úgy okoskodom, majd öltözés után
viszek neki valami ennivalót, és a Hercegnő ebédlő melletti
falikárpitja mögé vetem magam. Felvágtatok a lépcsőn, és csak
akkor lassítok, amikor a fő folyosóra érek. Háromszor kopogok.
– Késtél – kiált ki, és ezt engedélynek tekintem, hogy
bemehetek. Ül az ágyban, mellette egy tálcán félig elfogyasztott
gofri. – Mary hozott reggelit. A csengőmet nem kötötték be a
szobádba. – Kényeskedve mosolyog. – Mary mellesleg utál.
– Téged is – mérgelődöm.
Carnelian elpirul, aztán vállat von. – Engem mindenki utál.
Most nincs időm a lelkifurdalásomon töprengeni vagy akár
ellentmondani neki. – Gyerünk, kelj fel! – sürgetem. – Egész nap
nyugodtan dirigálhatsz. Ez mégiscsak számít valamit!
Széles mosolyra húzódik a szája. Ki kell segítenem az ágyból,
mert a mellkasát körbetekerték orvosi ragasztószalaggal. Az orvos
fájdalomcsillapítót adott neki, hogy ne fájjanak a bordái és a válla,
de a szalag miatt a szokottnál tovább tart, míg felöltöztetem.
Valahogy mégis sikerül az előcsarnokba érnünk tíz óra
negyvenkét percre. Rye a főlépcső mellett vár minket. Talpig
feketében van. Rám sem pillant, csak Carnelianre mosolyog, és a
karját nyújtja.
– Hogy érzed magad? – érdeklődik, ahogy lassan
megindulnak lefelé. Carnelian erősen ránehezedik.
– Jól vagyok – feleli. – Bármit adott is az orvos, segített. De
ma nem akarok estélyre menni.
– Ha jól tudom, szabad a naptárunk. Azt teszünk, amihez
kedved van.
Leérünk a lépcső aljába, és beosonok Cora mellé. Rye és
Carnelian Garnet és a Hercegnő mellett állnak, aki már a be-
járatnál várakozik. A szökőkút vígan csobog a feketébe öltözött
lakájok és szobalányok gyűrűjében. Még Zara is itt van. Kötény
nélkül furcsán fest. A katonák piros kabátja és Cora meg az én
fehér ruhám az egyetlen szín.
 Lassan telnek a percek. Hajszálpontosan tizenegykor egy
pazar automobil áll meg. A fényszórók feletti tartókból a Királyi
Címerrel ékesített kis zászlók csapkodnak a szélben. A kocsi
ajtóin is a címert látom.
A Választófejedelem kiszáll a kocsiból, és feljön a palota
bejáratához vezető lépcsőn, a magán testőrségéből két katona
követi. Az előcsarnokban állók pukedliznek és hajlonganak,
amikor a Választófejedelem belép.
– Pearl – mondja parancsoló hangon. – Mélységes
együttérzésem a téged ért veszteség miatt. Mint a leveledben
említetted, ez valóban tragikus időszak a Tó Háza számára.
– Köszönöm, őkegyelmessége – válaszolja a Hercegnő. –
Nagy megtiszteltetés, hogy időt szakított és meglátogatott.
A Választófejedelem elmosolyodik. Meglepően kellemes a
mosolya. A szakálla rövidre nyírt, ősz szálak csillannak benne, de
kirajzolódik alatta erős álla.
– Találkozni akartál velem – jegyzi meg.
– Igen – hajt fejet a Hercegnő. – Ha szíveskedne követni a
dolgozószobámba, akkor ott beszélgethetnénk. Cora majd hozz
frissítőt!
– Szükségtelen – állítja meg egy intéssel a Választófejedelem
Corát.
– Ahogy óhajtja. – A Hercegnő ismét pukedlizik. Még sosem
láttam ilyen alázatosnak. – Kérem, kövessen!
Felfelé indulnak a lépcsőn. A testőrök az uruk után indulnak,
de a Választófejedelem leinti őket. – Itt várjatok rám!
Felérnek az emeletre és eltűnnek szem elől.
Mintha az előcsarnokban mindenki visszafojtotta volna eddig
a lélegzetét. A katonák szétszélednek, Egyes és Kettes a
főlépcsőhöz állnak, Négyes és Ötös odamennek a
Választófejedelem testőreihez, hogy üdvözöljék őket. Zara tapsol,
és a konyhalányok követik a konyhába. Garnet Rye-hoz és
Carnelianhez fordul.
– A könyvtárba megyek – jelenti be. – Hamarosan úgyis
vissza kell jönnünk, mielőtt a Választófejedelem távozik.
– Veled tartok – közli Carnelian. – Új könyvet keresek. –
Önelégülten pillant rám. – Gyere te is, Imogen.
Bólintok, és igyekszem engedelmes benyomást kelteni.
– Szomorú vagy? – fordul Carnelian Garnethez, amikor a
folyosókon haladunk. – Coral miatt?
– Természetesen.
– De hisz nem is szeretted.
– Az még nem jelenti, hogy a halálát kívántam volna. –
Elmegyünk az ebédlő mellett, és jobbra fordulunk. – Örülök, hogy
jól vagy.
– Köszönöm.
Furcsa a négyesünk. Én mindenkiről mindent tudok. Garnet
tud Rye-ról, de nem tud Carnelienről és fordítva. Carnelian tud
rólam, de nem tud Garnetről és Rye-ról.
Lucien is ugyanígy érzi folyton magát?
– Mit gondolsz, miről beszélgetnek? – veti fel Carnelian a
kérdést.
Garnet vállat von. – Fogalmam sincs. Anya valószínűleg
kiemeli Coral halálát... – a nyelve megbicsaklik ennél a szónál
hogy ilyen vagy olyan előnyt csikarjon ki.
Amikor a könyvtárhoz érünk, Garnet elnyúlik az egyik
bőrkanapén, és a karját átveti a szemén. Carnelian Rye-jal az
egyik szekrény tartalmát kutatja át.
– Meleg van itt, Imogen. Hozd ide a legyezőmet a szobámból
– parancsolja Carnelian.
Látom, mennyire élvezi a hatalmi helyzetét.
– Igen, kisasszony – mondom, és mesterkélten meghaj- lok.
Sarkon fordulok, hogy távozzak, és elmegyek a címerekkel
teli asztal, majd egy családi fénykép mellett, amin Garnet az
anyjával és az apjával látható, amikor hirtelen egy ötletem támad.
A Hercegnő azt mondta, hogy a dolgozószobájába megy.
Amikor először kerestem Házéit, felfedeztem egy rejteklép– csőt,
ami abba a rendkívül személyes dolgozószobába vitt, amiben a
Hercegnő és a családja fényképét vettem észre. Mi van, ha a
Választófejedelemmel most ott vannak?
Úgy teszek, mintha elhagynám a könyvtárat, majd élesen
bekanyarodom balra, és besurranok a könyvszekrények mögé.
Nesztelenül, mint egy szellem sietek Cadmium Blake: Esszék a
keresztbeporzásról című művéhez, és beosonok az alagútba.
Megkeresem a lépcsőt, és gyorsan felsietek rajta. Halk mormolást
hallok; a gyanúm beigazolódott.
A dolgozószoba ajtajához érek, és egy hirtelen kirobbanó
hahotától földbe gyökerezik a lábam.
– Jaj, Onyx! – kiáltja a Hercegnő. Csend és a csókolózás
tévedhetetlen hangjai.
A Hercegnő... megcsókolja... a Választófejedelmet! Tudtam,
hogy egykor jegyesek voltak, de...
– Torkig vagyok ezzel a színjátékkal! – jegyzi meg.
– Tudom – mondja a Választófejedelem. – Én is.
– Elhoztad?
Zörgés, majd valami csilingelve az asztalra esik. – A ma-
gánkönyvtárából – magyarázza a Választófejedelem.
– És senki sem látta?
– Egy lélek sem. Még Lucien sem. Azt hiszi, a feleségem áll
a lövöldözés hátterében. Mindenesetre se téged, se engem nem
gyanúsít.
– Nagyszerű hír!
Igyekszem megérteni, amit a Hercegnő mond. A Hercegnő és
a Választófejedelem tervelték ki a Hazel elleni támadást. De
miért?
– Csodálatos darab – sóhajt fel a Hercegnő.
– Én adtam neki két éve a Leghosszabb Éjszaka alkalmából.
Nagyon is nyilvánosan. – Majd kis szünet után hozzáteszi. – Nem
méltányolta.
– Ahhoz túlságosan földhözragadt, hogy értse.
A Választófejedelem felnevet. – Nem imádja úgy a
történelmet, mint te. És hiányzik belőle a kiváló fegyverek iránti
szenvedély is.
Fegyverek? A szívem még jobban összeszorul. Mi folyik itt?
– A dédapádé volt, nem? – kérdezi a Hercegnő.
– Micsoda páratlan memóriád van! – Hallom a
Választófejedelem hangján, hogy mosolyog.
– Mindenre emlékszem, ami velünk kapcsolatos. – A
Hercegnő még sosem hangzott ilyen sebezhetőnek. – Minden
áldott másodpercre. Tizenhárom évesen láttam ezt először, amikor
betörtünk abba az ódon komódba, amit apád az egyik
dolgozószobájában tartott.
– Nagy bajba kerültünk miatta.
A Hercegnő nevetése szelíd és csupa emlék. – Ugye? Apám
egy hétig bezárt a szobámba.
– Azon a héten már a második napon mentem el hozzátok, és
követeltem, hogy engedjen ki.
– Úgy van. Biztos nagyon félelmetes voltál!
– Csodálom, hogy nem kevert le egy pofont!
– Én is.
Most a Választófejedelem nevet. – Biztos viszketett a tenyere.
De az apám nem bocsátotta volna meg az egyik alattvalójának, ha
ilyen agresszíven viselkedik a fiával.
– Mit gondolsz, mennyire tartanának ma minket? – kérdezi a
Hercegnő.
Hosszú szünet következik. – Őszintén megvallom, nem
nagyon érdekel. Az után, amit tettek... az után, hogy... a mi
életünk volt, Pearl, a miénk, és ők...
– Tudom – mondja lágyan a Hercegnő.
Hallom, ahogy dugó pukkan és folyadék csorog a poharakba.
– Nyugtalan vagyok, Onyx. Mi lesz, ha kudarcot vallunk? Ha az
emberek nem hiszik el, hogy ő volt? Azt szeretnénk, ha a királyi
családok rajonganának ezért az eljegyzésért. Muszáj, hogy annyira
szívükön viseljék, hogy a Házaink egyesülnek, hogy
közfelháborodás törjön ki, amikor a helyettest meggyilkolják.
Megpróbál megölni. Hazel szavai valósággal leterítenek. Valaki
tényleg az életére tör a palotában! Csak abban tévedtem, hogy ki.
– Igen, sokat töprengtem ezen – mondja a Választófejedelem.
– A Házad sok együttérzést váltott ki az utóbbi időben. Mi lenne,
ha ezt a jóakaratot a javunkra fordítanánk?
– Hogyan?
– Az aukció szolgáljon még egy célt: legyen Larimar
eljegyzési estélye. Nagyszabású partit rendeznénk, nem olyat,
mint Garnet előléptetési ünnepsége. És kiterjesztjük a meghívást
az összes királyi családtagra.
– Hát persze! – lelkesedik a Hercegnő. – A királyi családok
imádni fogják, kivált a még nem házasok, akik máskülönben nem
jöhetnének el. Kétszeres parti lesz!
– Egyesült frontként lépnénk fel. Senki sem kételkedik majd
az eljegyzés érvényességében. Amikor aztán a Választófejedelem
feleségének tőrével végeznek a helyettessel, ez a kör oroszlánként
veti majd magát a feleségemre.
– Ó, drágám! – kiált fel a Hercegnő. Aztán mormol valamit,
de olyan halkan, hogy nem tudom kivenni a szavait.
– Jobb is lehettem volna – mondja érzelmektől elfúló hangon
a Választófejedelem. – Úgy kellett volna történnie. Veled az
oldalamon.
– Nem változtathatjuk meg a múltat.
– Sosem lett volna szabad hagynom, hogy...
– Csitt! – Halk mozgást hallok. – Hamarosan. Miután a
Választófejedelem asszonyt felakasztják árulásért. Úgy egy év
múlva az egész elfelejtődik.
– Elviselhetetlenül távolinak tűnik.
– Huszonnyolc évet vártunk. Egyet-kettőt még kibírunk –
mondja a Hercegnő.
Nem értek semmit. Ha ennyire szeretik egymást, miért
bontották fel egyáltalán az eljegyzést?
Csend van, aztán a Választófejedelem suttogva kérdez
valamit, de olyan halkan, hogy nem hallom.
– Nem tudom – válaszolja a Hercegnő, és úgy hangzik,
mintha fájdalmai lennének. – Sosem tudtam. Még korai lenne
megállapítani.
Korai lenne megállapítani, de mit? – kiabálnám legszívesebben.
– Annyira bánom – mondja a Választófejedelem.
– Tudom, szerelmem – mormolja a Hercegnő. – Nagyon jól
tudom.
Még pár utolsó csók, aztán a Választófejedelem így szól:
– Vissza kell mennem. Meg kell tennem a bejelentést.
– Hát hogyne – kuncog a Hercegnő. – Óriási kalamajkát fog
okozni ebben a körben.
Léptek zaja, majd csukódik egy ajtó.
Lecsúszom a falról, és a lépcső szélére kuporodom. A szívem
hevesen ver.
Ez az egész egy szövevényes összeesküvés, hogy a
Választófejedelem és a Hercegnő ismét összekerülhessenek. A
húgom élete árán.
A BEJELENTÉS, MISZERINT AZ AUKCIÓ EGYBEN ELJEGYZÉSI
mulatság is, örömteli felbolydulást okoz az Ékkőben. Úgy, ahogy
a Választófejedelem megjósolta.
A Hercegnőt meghívásokkal árasztják el: koktélpartikra,
könnyű ebédekre és borkóstolókra. Mindenki a Hercegnő
figyelmére áhítozik. Coral és a Herceg elvesztésének
összekeveredése a Királyi Palota és a Tó Háza közti szövetség
hivatalos ígéretével oda vezet, hogy a Hercegnő kegyeiért verseng
mindenki. Miután már csak egy nap van hátra az aukcióig, a
palotában tapintható az izgalom.
A Választófejedelem látogatása óta nem beszéltem Luci-
ennel. Ma tartják a Királyi Palotában az évenként egyszer
megrendezésre kerülő aukció előtti vacsorát és estélyt az Alapító
Házak számára, és szerencsére Carneliant is meghívták. Ez pedig
azt jelenti, hogy még utoljára találkozom Luciennel, mielőtt a
város – jobb vagy rosszabb irányba – megváltozik.
Ez a fejlemény egyben azt is jelenti, hogy Carnelian részt vesz
az aukción, ami igen jó hír, hiszen Coral halálával nem lett volna
okom részt venni ezen az eseményen.
Az alacsonyabb körökben forr az elégedetlenség:
gyújtogatások, fosztogatások, még több robbantás, és most már a
Farmra is átterjedt a zűrzavar. A Füstben sztrájkolnak a gyári
munkások. Az első beszélgetésünk óta nem beszéltem
négyszemközt Rye-jal. De sikerült pár pillanatra kettesben
maradnom Garnettel, mielőtt felkészítem Carneliant a nagy
vacsorára. Elmondja, hogy Rye kapcsolatba lépett vele. És nagyon
izgatott, hogy a kísérők is csatlakoztak.
– Remekül értenek a stratégiához – újságolja a
csokornyakkendőjét igazgatva. – És már tudják, hogy kell
harcolni. Amikor ti, paladinok hozzáfogtok, hogy káoszt
teremtsetek, mi készen állunk majd. Mintha a királyi családok a
legjobb fegyvereket adták volna a kezünkbe!
Gyorsan elmondom Garnetnek, mit beszélt az anyja a
Választófejedelemmel.
Füttyent. – Nem állítom, hogy nagy meglepetésként ért.
Anyám évek óta szerelmes belé. Azt nem hallottad, ugye, hogy
miért bomlott fel az eljegyzésük?
– Nem, de nem is ez a lényeg. Hazel célpont!
– Tudom. Az aukción. Az anyámnak nem lesz esélye. Mindenki
a Társaság elleni harccal lesz elfoglalva.
Remélem, igaza lesz.

A HOLNAPI AUKCIÓ VÁRAKOZÁSSAL TELI IZGALMÁBAN A KLRÁLYI PALOTA ÚGY

ragyog, mint egy óriási gyertya.
Amióta megszökött az alagsorból, valami csoda folytán most
először sikerült megpillantanom Házéit. A Hercegnő pórázon,
lefátyolozva vezeti az automobilhoz, de már ez elég volt, hogy
egekig csapjon a boldogságom. Van időm. Él és gondoskodom
róla, hogy többé senki se fenyegesse a biztonságát.
A Rózsa Grófnőjével egyszerre érkezünk. A haját
feltornyozták a fején, és igazi rózsákat fűztek bele. A Gróf erősen
a botjára nehezedik, miközben a Grófnő mellett felkapaszkodik a
palota lépcsőjén. A Grófnő udvarhölgye egy idősebb kontyos
asszony, akinek a haja olyan ősz, mint a Grófnőé.
– Te vagy a legfőbb beszédtéma, Pearl! – jegyzi meg a
Grófnő csodálattal. Figyelmesen hallgatom őket, de a szemem le
nem veszem a testvéremről, aki hátranéz rám, én meg jóformán
észrevehetetlenül megrázom a fejem. Ő ugyanígy bólint, és
előreszegezi a tekintetét. – Pontosan ez az, amire mindig is
vágytál.
– Ebben nagyot tévedsz, kedves Ametrine-em – válaszolja a
Hercegnő, és a pillantását a palota kapujára függeszti. – Mindig
csak egyetlen dolog volt, amit igazán szerettem volna. És az nem
az Ékkő népszerűségi versenyének megnyerése volt.
Amint belépünk, lakájok veszik el a köpenyünket, kalapunkat,
és a királyi család tagjait az ebédlőbe kísérik. Hazel távolodó
alakját nézem, amíg csak tudom. Mielőtt befordulnának egy
sarkon, még egyszer visszanéz rám, aztán eltűnik.
– Gyere, Imogen! – szól rám Cora. Megfordulok, és
meglátom a Kő Grófnőjét, aki felfelé tart a lépcsőn egy alacsony,
törékeny férfi kíséretében. Gondolom, ő a Gróf. Vajon Emilé is itt
lesz ma este?
Követem Corát és az idősebb udvarhölgyet (mindketten
láthatóan tudják, hova kell menni), és egy terembe jutunk, amit
színpompás – barack rózsaszín, türkiz, smaragdzöld és orgonalila
– kanapékkal rendeztek be. Az asztalokon ételek széles
választéka, és kancsókban víz áll. Eddig csak egyetlen másik
udvarhölgy van itt, aki valószínűleg a Mérleg Hercegnőjénél
szolgál. Ő az egyetlen az Alapító Házak tagjai közül, akivel még
nem találkoztam.
– Olivier – lép oda hozzá Cora, hogy üdvözölje. – Igazán
örülök, hogy látlak. Ismered Imogent?
Olivier egy vidám, puhány férfiú, akinek fején sárgarépa színű
konty díszeleg.
– Coral számára vettek fel, igaz? – kérdezi, amikor kezet
fogunk. Az övé természetellenesen puha.
– Igen – felelem –, de most Carneliant szolgálom.
– Micsoda szerencsétlenség – sóhajt fel, aztán ismét Corához
beszél. – A házatokra keményen rájárt a rúd az elmúlt hetekben. A
Választófejedelemtől zseniális ötlet volt az aukcióra eljegyzési
partit szervezni. A körünk ettől majd bizonyosan felvidul.
– Meglep, hogy a Hercegnő egyáltalán elhozta a helyettesét –
vélekedik az ősz hajú udvarhölgy, aki egy tányér sajttal és
gyümölccsel lép hozzánk. – Nem tart a Választófejedelem
feleségétől?
– Ugyan már, Eloise! – torkollja le Olivier. – A
Választófejedelem felesége soha nem próbálna ártani a saját
fedele alatt a helyettesnek.
– Én azért kinézem belőle – szólal meg az ajtóból egy vékony,
száraz hang.
Ismerem, bár azelőtt még sosem láttam személyesen. Raven
részletesen leírta Fredericet: a hangját, a véres ínyét, apró
madárszemét, horgas orrát. Most besiklik a terembe, és egy ezüst
tálban fekvő szőlőfürtről lekap egy szemet.
– Eloise. Olivier. – Egy-egy biccentéssel köszönti őket.
– Örülök, hogy egészségesen látlak – mondja szárazon Cora.
– Hiányoltunk Garnet partiján.
– Sajnálom, hogy nem lehettem jelen – közli Frederic
határozottan érezhető őszintétlenséggel. – Bár én kevesebb
erőszakkal szeretem az estélyeket.
– Nahát – vág vissza Cora. – Nekem az volt a benyomásom,
hogy ennek éppen az ellenkezője igaz.
Eloise és Olivier zavart arcot vágnak, de Frederic csak
mosolyog rá, és most látom a véres ínyét, amiről Raven mesélt.
Visszataszító a mosolya; lerí róla, hogy rosszat akar annak, akire
rámosolyog. Frederic a szájába dobja a szőlőszemet és lassan
rágni kezdi.
– A Grófnő idén is vesz egy helyettest? – kérdezi Olivier
abban a tagadhatatlan reményben, hogy csökkentse a feszültséget.
– Hát persze – válaszolja Frederic. – A legutóbbiért nagy kár
volt. Az igazán... egyedülálló volt.
Raven mesélte, hogy úgy beszéltek róla, mint egy tárgyról. Más ezt
tudni, és megint más valakinek a szájából hallani. A kezem ökölbe
szorul, és erős bennem a vágy, hogy egyesüljek a levegővel, és a falhoz
kenjem.
– Nagyon helyes, szóval mind itt vagytok. – Amikor
megfordulok, Lucient látom. – Isten hozott benneteket, barátaim.
Újabb év, újabb aukció. Bár az idei kissé másként alakul, mint az
előzőek.
Nem is egy szempontból, gondolom. A tekintete egy pillanatra
megpihen rajtam, és tudom, hogy ebben a másodpercben
mindketten egyformán gondolkozunk.
– Valóban – helyesel Olivier, és lábujjhegyen pattog. – Egy
eljegyzés és egy aukció? És az Ékkőből mindenki részt vesz rajta?
– A Hercegnőt kétségtelenül felvillanyozza a rá irányuló
figyelem – jegyzi meg epésen Frederic.
– Mert a Grófnő a szelídségéről közismert – szúrja oda Cora.
– A legjobb formánkat kell hoznunk – folytatja Lucien mit
sem törődve kettejük szurkálódásával. – És jól vigyázzatok az
úrnőitekre. Az alacsonyabb körökben tomboló erőszak és baj
miatt rendkívül ébernek kell lennünk.
Ha nem volnék tisztában az ellenkezőjével, még el is hinném,
hogy őszintén aggasztja a királyi hölgyek jóléte. Felém csettint az
ujjával.
– Te ott – mondja. – Carneliannek szüksége van rád. Gyere
velem!
Idegesen lépek ki a háta mögött a teremből. Arra számítok,
hogy messzire vezet az udvarhölgyekkel teli szobától, vagy
esetleg felvisz a titkos műhelyébe, de csak a szomszéd szobába
megyünk át.
– Tudod, hogy a bejárattól hogy tudsz eljutni ebbe a szobába?
– kérdezi.
– Igen – válaszolom meglepetten. – Végig a folyosón, aztán
balra, nem?
– Úgy van. – Egy kis előszobában vagyunk, amiben pusztán
egy kerek kék szőnyeg van és egy bolyhos bundájú fehér kutyáról
festett kép, aki egy bársonypuffon ül. Eucien elhúzza a képet, és
láthatóvá válik a falon egy lyuk, ami éppen akkora, hogy be tudjak
mászni rajta. Mögötte egy lépcsőt látok.
– Ezen feljutsz a szobámba – magyarázza. – Jeleket hagytam,
amiket követhetsz. Biztosra akartam menni, hogy odatalálsz. Ha...
eljön az idő.
Összeszorul a szívem. Lucien visszatolja a képet, és semmi
sem árulkodik arról, ami nem odaillő.
– Hát ennyi – szalad ki a számon.
– Ennyi – visszhangozza válaszképpen. A vállamra teszi a
kezét. – Bármi történik is holnap, bármit hozzon is a nap...
legalább megpróbáltuk. Igyekeztünk valami merészet és bátrat
tenni.
– Megpróbáltuk megváltoztatni a világot – teszem hozzá.
Gyöngéden elmosolyodik. – Vagy legalább is azt a sarkát,
amiben lakunk.
Viszonzom a mosolyát. Olyan sokat jelentett mindig is
számomra, és nem tudom, hogy juttassam kifejezésre a kö-
szönetemet mindazért, amit tett. De érzi azt, ami bennem kavarog,
és frézia-illatú ölelésébe von.

AMIKOR KILÉPÜNK A FOLYOSÓRA, EGY INAS SZALAD ODA.

– Gyere gyorsan, Lucien! Arabelle odaégette a szarvas
frikasszét, Róbert és Duncan pedig megint egymásnak estek. A
konyha pokollá változott!
Lucien két ujja közé csípted az orrnyergét. – Hogy éppen ma
este – mormolja, azzal elsietnek, majd eltűnnek egy falikárpit
mögött.
Magamra maradok. Megfordulok, hogy visszamenjek a
terembe, ahol étel és az udvarhölgyek társasága vár, amikor egy
táncoló fénysugár vonja magára a figyelmemet.
A folyosó túloldalán egy aranykilincses ajtó résnyire nyitva
van. Erőt vesz rajtam a kíváncsiság, és benyomom az ajtót, majd
besurranok.
A terem nagyobb, mint hittem. És tele van... velem.
Minden falon tükrök lógnak, és riadt arcomat verik vissza.
Csakhogy ez nem én vagyok, nem az én arcom, hanem egy szőke
hajú, széles homlokú, nagy zöld szemű lányé. Egy idegené.
 Körbejárok a szobában, az idegen arcom feltűnik egy
gyöngyház berakásos, ovális tükörben, aztán egy négyszögle-
tesben, aminek négy sarkán arany rózsák vannak és egy hosszú
téglalap alakúban, aminek szélét gyöngyök pettyezik.
Megállók egynél, amitől hevesen verni kezd a szívem.
Egyszerű, négyszögletes, ezüst keretes tükör, de a közepére
finoman egy fát véstek, ami hajszálpontosan ugyanolyan, mint a
citromfa a lápi házunk hátsó udvarán. Olyan, mint az a fa, ami
sosem hozott gyümölcsöt, amíg a harmadik mágiát, a növesztést
nem használtam rajta akkor, amikor az elszámolási napon
meglátogattam a családomat. Növesztettem rajta egy citromot
Hazelnek, hogy emlékezzen rám.
És Hazel most abban a puccos teremben ül pórázra kötve egy
olyan nő mellett, aki azt tervezi, hogy holnap meggyilkolja.
Egy lépést hátrálok az arany fától, majd addig megyek
hátrafelé, amíg a terem közepén nem állok. A tükörképem száz
szempárral néz vissza rám.
Ez nem én vagyok. Ez a szőke, udvarhölgyi ruhát viselő lány
nem én vagyok. A nevem Violet Lasting. A paladinok közé
tartozom, és ha akarnám, lerombolhatnám ezt a szobát.
És akarom. Kétségbeesetten.

Könnyedén egyesülök az elemmel, magamhoz húzom az

összes levegőt, és felszólítom, tegye azt, amit parancsolok. Érzem,
ahogy nyugtalanul, várakozásteljesen és lelkesen örvénylik
körülöttem.
Törj, gondolom, és a koncentrációm olyan erős, olyan intenzív,
annak a képe, amire vágyom, olyan határozott és egyéni, mintha
egy mágiát varázsolnék. De az elemek erősebbek bármely
mágiánál. Elhajítom magamtól a levegőt, és az tökéletes
pontossággal talál célba a tükrök közepén. Úgy érzem, mintha
száz különböző irányba repülnék, mintha a kezemmel nyúlnék
oda, hogy a szobában minden egyes tükrön otthagyjam a mintát.
Illetve egy kivételével mindegyiken.
 A padlóra csilingelve hulló üvegszilánkok hangjára eresztem
el a marokra fogott elemet. A citromfás tükör olyan, mint volt:
tökéletesen sima, a képet visszaverő.
Mindegyik más tükör közepén megrepedt az üveg, és egy jól
ismert, nagyon jellegzetes formát mutat.
Egy tolvaj kulcsét.
Ámulattal nézek körbe. Kulcsok vesznek körül, grotesz- kül törik
darabkákra az arcomat. Még sosem voltam ilyen büszke magamra, még
sosem voltam ilyen biztos a birtokomban lévő hatalomban.
Megjelöltem ezt a termet a Társaság nevében. És holnap a
királyság a bőrén érzi majd meg, mit jelent a haragunk.
Az AUKCIÓ REGGELÉN CSÍPŐS, TISZTA IDŐRE ÉBREDÜNK.
Élénk kék az ég, sehol egy felhő, a kert még sosem volt ilyen
buja zöld. Remeg az ujjam, amikor befűzöm Carnelian ruháját a
hátán. Vigyázok, nehogy megsértsem a vállát vagy a bordáit.
Emlékeztetnem kell magamat, hogy néha levegőt vegyek.
– Minden rendben? – kérdezi, amikor harmadszor pró-
bálkozom ügyetlen ujjakkal a zsinórral.
– Igen – válaszolom. – Csak... nem szeretem az aukciót.
– Jól van. – Carnelian grimaszt vág. Szótlanul fejezem be az
öltöztetését.
Rye a szobája előtt vár. Kényszeredett mosollyal nyújtja a
karját Carneliannek.
– Mi baj? – kérdezi Carnelian.
– Pusmogás volt a konyhában – meséli, a pillantása egy
másodperc töredékéig rám villan, nekem meg a hideg fut végig a
hátamon. – Történt valami, de nem tudom, mi. Amikor beléptem,
mindenki elhallgatott.
– A nagynénémet érinti? – kérdezi Carnelian.
A húgomat? – akarom ordítani.
Rye megrándítja a vállát. – Nem vagyok biztos benne. – Aztán
a viselkedése teljesen megváltozik, mint amikor felkapcsolják a
villanyt. – Izgatottan várod már az első aukciódat?
Csevegnek, míg az előcsarnokba sétálunk. Hevesen ver a
szívem, miközben mögöttük megyek, és még gyorsabban kalapál,
amikor meglátom a Hercegnő örvendező arcát. Nem lehet jó, ami
őt ilyen boldoggá teszi.
De akármi történt is, Hazel egyelőre biztonságban van. A Hercegnő
pórázon vezeti, de kék és ezüst színű, gyöngyökkel és zafírokkal kivarrt
pazar ruhát visel. Fátyol takarja az arcát, és finom kis korona van a
fején, amit aranyszálak közé szőtt gyémántok alkotnak. Ibolyakék
szeme találkozik az enyémmel, a pillantása vad. Tudja, mit jelent ez a
nap, még ha nincs is tisztában a meggyilkolására szőtt összeesküvéssel.
Két automobillal megyünk az Aukciós Házba. A miénkben
tapintani lehet a feszültséget. Garnet a katonai egyenruháját viseli,
a térde megállás nélkül le-fel ugrál. Rye tartása túl kényszeredett,
hogy fesztelennek lehetne nevezni. Az ablakon át a mellettünk
elsuhanó palotákat nézem, és annyira kiszárad a szám, hogy nehéz
nyelnem. Bárcsak tudnám a személyzet aggodalmának az okát! És
hogy a Hercegnő miért látszott olyan izgatottnak. De a feladatra
kell összpontosítanom. El kell jutnom a földalatti vasútállomásra.
Egész éjjel az arkána zizzenésére vártam, hogy halljam Raven, Sil
vagy Lucien hangját. De az arkána elkeserítően néma maradt.
Amikor az Aukciós Házhoz érünk, egy kis dobogót látok: a
gyepen állították fel, a közepén egy sima, arany és rubin
berakásos márványtömb van. Rye és Carnelian értetlenül bá-
mulják, és Garnet is meg van rökönyödve. Megrökönyödött és...
megijedt?
A tömeg feszült, nincs víg nevetés és beszélgetés, amire
számítottam. A királyi családok összebújnak a rózsaszín kupolás
épület körüli tágas pázsiton, izgatottan suttognak egymás között.
Amikor kiszállunk a kocsiból, mondatfoszlányok ütik meg a
fülemet.
– Sosem hittem volna...
– Amint hazaérek, kivallatom az udvarhölgyemet.
– És milyen segítőkészen szerzett nekem tavaly meghívót a
Leghosszabb Éjszakára!
Hevesen dobogó szívem a torkomba ugrik, és ott is marad.
Nem kapok levegőt. Iszonyatos rettegés kúszik fel a gyomromból.
Valami nagy baj történt.
Átfurakodunk a tömegen, és ahogy közeledünk, elhallgatnak a
királyi családok. Meghajolnak, pukedliznek a Hercegnő előtt,
ahogy elhalad előttük. Amikor már csak pár méterre vagyunk a
márványtömbtől, a Rózsa Grófnője rohan le minket.
– Hallottad? – legyezi magát egy rózsaszín legyezővel. –
Megtalálták annak az elviselhetetlen Fekete Kulcs Társaságnak a
vezetőjét!
A pillanat, mielőtt kiejti a nevet a száján, mintha egy
örökkévalóság lenne. Várakozás közben nem tudok se pislogni, se
levegőt venni, a testem a rémület eleven szobra.
– És nem más, mint Lucien\ – vágja rá a Rózsa Grófnője.
Úgy érzem, megmozdul a föld a talpam alatt. Azt hiszem,
zuhanok. Egy erős kéz ragad meg, hogy ne essek el. Garnet.
Alig bírja palástolni a félelmét. Hirtelen rádöbbenek, hogy
többet várnak el tőlünk. Lehet, hogy a világom e ponton megállt,
de ma sok más világra is tekintettel kell lennünk. Erősnek kell
maradnunk. És bátornak.
Már majdnem meggyőzöm magam, hogy képes leszek
elviselni. Egészen addig, míg a hóhér fel nem jön a pódium
lépcsőjén. Fekete álarcot visel, az övére ezüst bárdot akasztott.
Képtelen vagyok levenni a szemem a bárdról, a penge vékony
élén megcsillanó fényről. Nem bírom ésszel felfogni, mi célból
van itt.
– Lucien? – csodálkozik a Hercegnő. – Hallottam, hogy
elfogták a vezetőjüket, de... Lucien? Mindig olyan...
– Engedelmesnek tűnt? – tornyosul a Kő Grófnője a Hercegnő
fölé, hatalmas melle valósággal kifolyik bronzszínű ruhájából. –
Örökösen azok, akikben az ember megbízik, nem?
– Hogyan jöttek rá? – kérdezi a Hercegnő.
– Kétségtelenül magában a Királyi Palotában is hátra akarta
hagyni a jelét. A Visszatükröződések Termében összetörte az
összes tükröt azzal a kulccsal.
A kulcsok. Az én kulcsaim! Lucien magára vállalta, amikor
felfedezték.
Amikor meghallottam, hogy Lucient elfogták, azt hittem,
megállt a világ.
Mindez semmi ahhoz a tudathoz képest, hogy miattam fogták
el. Az Aukciós Ház összefolyik a szemem előtt. A tüdőm nem
működik. Nem kapok levegőt.
Az én vétkem, az én vétkem, az én vétkem...
A királyi családok tovább beszélgetnek, de ebből csak tompa
morajt érzékelek. Mégis, mit képzeltem? Miért tettem?
Meggondolatlan, ostoba cselekedet volt! Lucienre egyik sem
jellemző, ő gondos és óvatos. Kedves és nagylelkű. Megmentette
az életemet, megértette velem, ki vagyok, és mire vagyok képes.
Úgy vigyázott rám, mintha a bátyám, az apám lett volna.
És én kudarcot vallottam. Nyegle ostobaságommal egy
szempillantás alatt tönkretettem mindent.
A felharsanó trombitaszó eloszlatja az agyamra telepedő
ködöt. A Választófejedelem és a felesége feljönnek a dobogóra,
bíborban, feketében és aranyban pompáznak, a ruhájukra
egyforma címert tűztek. Az asszonyon néma döbbenet látszik. A
Választófejedelem arca komor. A tekintete egy percre megpihen a
Hercegnőn, mielőtt magasba emeli a kezét, és az utolsó suttogások
is elhalnak.
– Fenséges társaim! – zendül fel öblös, mély hangja. – Árulót
fedeztünk fel a sorainkban. – Odafordul valakihez, aki azon az
oldalon áll, ahova nem látok. – Hozzátok ki!
Garnet keze a pisztolyára siklik, de egyikünk sem tehet
semmit. Minden önuralmamra szükségem van, hogy ne si-
koltsak, ne kiabáljak oda neki, amikor Lucient felvezetik a
dobogóra.
Egyik szeme körül monokli éktelenkedik és be is dagadt. A
homlokán vágás, sántikálva jár. Szokott udvarhölgyi ruhája
helyett vászonzsákot visel, amit hosszú kötéllel kötöttek meg
derékban. A lábfeje meztelen és piszkos. A kezét hátrakötötték, és
két katona kíséri. Az egyik megböki hátulról, mire Lucien
megbotlik, és kis híján elveszti az egyensúlyát. A tömeg nevet és
éljenez.
 Kopaszra nyírták, gyönyörű gesztenyebarna kontya eltűnt, így
most sokkal fiatalabbnak látszik. A katonák a márványtömbhöz
vezetik, és ekkor a Választófejedelem ismét megszólal.
– Ezt az embert, akit korábban a Királyi Palota Lucien- jeként
ismertetek, árulással és lázítással vádoljuk. Kiderült, hogy ő a
vezetője egy zendülő társaságnak, ami a Fekete Kulcsnak nevezi
magát. Ő a felelős az alacsonyabb körökben elkövetett erőszakos
cselekményekért, a királyi helyőrségek elleni támadásokért, amik
felérnek az Ékkő elleni támadással. Mindezen cselekedetekben
bűnösnek is találtuk. Az ítélet: halál.
Hányingerem van, a gyomrom kavarog, amikor Lucient térdre
kényszerítik. A szívem ki akar robbanni a mellkasomból, és
minden ütés mintha ugyanazt a szót ismételgetné: nem, nem, nem...
A Választófejedelem volt szolgájához fordul, az arcára kiül az
undor. – Kívánsz még valamit utoljára mondani, mielőtt
végrehajtják rajtad az ítéletet?
Lucien sötétkék szeme végigfut a tömegen. Egy pillanatra
megállapodik a tekintete Garneten, majd engem is meglát.
Megkönnyebbülés suhan át az arcán, mintha örülne, hogy ott
vagyok.
– Senki más nem okolható ezért, csak én – mondja. Gondosan
válogatja meg a szavait. – Teljes felelősséget vállalok a tetteimért.
Nem kérek bocsánatot a vétkeimért. A városom iránti szeretet
hajtott, a szeretet, amit az itt lakó minden ember iránt érzek. Az
alacsonyabb körökkel túl sokáig bántak rosszul. A királyi
családok elvették a fiainkat és a lányainkat, szolgaságba
kényszerítették őket, mohóságból lábbal taposták a reményt, az
álmokat és az életet. Ideje volt, hogy ezért megfizessenek. Nem
szégyellem, amit tettem. – A tekintete megint rajtam állapodik
meg. – Ez csakis az én vétkem, senki másé.
A fejemet rázom, mert igenis az, az én vétkem, a bűntudat
éget és perzsel belülről. Marokra fogja a tüdőmet, szétszaggatja a
szívemet. Nekem kellene ott fent állnom, nem neki. A városnak
szüksége van rá. És nekem is.
 Végtelenül lágyan rám mosolyog, látom a tekintetében a
megbocsátást, és ettől csak még jobban gyűlölöm magam, mint
ahogy egyáltalán lehetségesnek tartottam. Jobban gyűlölöm
magam, mint a Hercegnőt vagy az aukciót vagy ezt a csillogó,
gonosz kört.
Amikor Lucien ismét megszólal, mintha csak ketten volnánk,
és csakis hozzám szólna, ahogy megismerkedésünk napján a
felkészítő szobában. Akkor, amikor megváltozott az életem.
– így kezdődik – visszhangozza a húga szavait, amiket Azalea
hónapokkal ezelőtt Déli Kapu falai előtt mondott ki. – Nem félek.
Aztán szelíden lehajtja a fejét a tőkére, mintha párnára
fektetné. Képtelen vagyok visszatartani a könnyeimet. Forró,
szégyenletes könnyek, és nem érdemiem meg, hogy sírjak.
A bárd csillogva, fütyülve sújt le. Vér szennyezi vörösre a
fehér követ, és csorog le a rubinok és arany erezetek között.
Bénultan állok. Ismét hallom a körülöttem állók mozgását,
beszédét, de semmit sem értek. Nézem, ahogy a katonák leviszik
Lucien testét a dobogóról. A harmadik katona egy kosarat visz.
Elcipelik a márványtőkét, a Választófejedelem összecsapja a
tenyerét, és bejelent valamit, de minden hangot kiszippantottak
erről a helyről. A tömeg előrelódul, és a dobogót megkerülve az
Aukciós Ház felé indul. Engem is magával sodor, de a lábam
merev, mintha elfelejtettem volna járni. Mintha nem érteném a
Lucien nélküli világ szabályait.
Finom nyomást érzek a karomon. Pislogva nézek fel Garnetre.
A szeme csupa könny, és csak most ébredek rá, hogy én is sírok.
A Hercegnő pórázon vezeti előttünk Házéit, Rye és Carnelian
mögöttük lépkednek. Döbbenet, zavarodottság látszik rajtuk, de
nem törték darabokra a világukat, mint az enyémet. Garnet az
Aukciós Ház nyitott ajtaja felé int a fejével, és lázas tekintetet vet
rám. – Érte – suttogja.
Azt hittem, képtelen vagyok beszélni, de a szám az agyamtól
függetlenül működik.
– Érte – súgom vissza. Garnet pislog, a szemét dörzsöli, és
elereszti a könyökömet. A kezemmel megtörlöm a szememet.
Nincs idő Lucient gyászolni vagy magamat ostorozni a halálában
játszott szerepemért. De nem hagyhatom cserben azon a ponton,
ahol mindennek vége lehet.
Az Aukciós Ház előcsarnoka beláthatatlan. A kupola teteje
üvegből készült, fény árad be és ömlik szét a padló mozaikkövein.
A tér közepén egy hatalmas szökőkút van, Nagy Diamant
szobrának kinyújtott karjából víz fröcsköl; ő volt az a
Választófejedelem asszony, aki az első aukciót rendezte. Pincérek
kínálják kék és rózsaszín koktélokkal a vendégeket.
A királyi családok elvegyülnek, és a kivégzésről csevegnek,
mintha valami szórakozásban lett volna részük.
Akaratlanul is a saját aukciós élményeim jutnak az eszembe.
Hát ez folyt az alatt, míg Lucien engem készített fel, és a
Váróteremben voltam Dahliával.
A Hercegnő oldalt egy emelvényen ül, a Választófejedelem
középen, jobbján a felesége foglal helyet. Hazel a Hercegnő
mögött áll, a tekintetét rám szegezi, a nyakörv egy nyaklánc
kegyetlen megcsúfolásaként csillog a nyakán. Örömmel tölt el,
hogy Larimart nem hívták meg a saját eljegyzési partijára. A
királyi családok talán úgy gondolták, a gyerekek csak útban
lennének.
Egy fél zenekar játszik, és zsonglőrök meg akrobaták cikáznak
és táncolnak a tömegben, pontosan úgy, ahogy Coral mesélte.
– A helyettesekért küldött katonák még tíz percig nem
mennek le – mormolja nekem Garnet, de hátat fordít, hogy ne úgy
nézzen ki, mintha beszélgetnénk. – Rávettem valakit, hogy állítsa
át az órákat, hadd higgyék, még van idejük. A vonatok bármelyik
percben megérkezhetnek. Jobb, ha sietsz.
– Hazel – pillantok a testvéremre. Tudom, hogy mennem kell,
de nem akarom őrizetlenül hagyni. Mi lesz, ha végeznek vele,
mielőtt még ez az egész elkezdődik?
– Ameddig csak lehet, szemmel tartom – ígéri Garnet. –
Menj!
 A félelem elmossa a gyászomat. Tényleg kezdetét veszi!
Carnelian Rye-jal és a Rózsa Grófnőjével beszélget, így élek a
lehetőséggel, hogy elszökjek.
A vasútállomás az Aukciós Ház legalsó szintjén van.
Megkeresem az odavezető ajtót, amire tisztán emlékszem a
tervrajzokról. Balról a harmadik, délre néző ajtó. Átmegyek az
előszobán, és a szemközti ajtón keresztül távozom, ahol egy
lépcsőházba jutok. Lefelé indulok. Kétemeletnyi felkészítő szoba
után következik az a szint, ahol a méhkaptárszerű szobákban
elkábítják a helyetteseket, hogy új otthonaikba szállítsák őket.
Tovább lefelé, amíg a lépcsősor egy hideg betonfolyosóban véget
nem ér. Gyorsan átfutok ismét az emlékezetemben őrzött
tervrajzon.
Jobbra.
Sarkon fordulok és futásnak eredek. Egy nagy faajtót kell
keresnem, ami az állomásra nyílik, és ahonnan Ravenhez és a
többiekhez jutok. Elmegyek egy tágas teherlift mellett, amivel az
eszméletlen helyetteseket viszik a felkészítő szobákba.
Végre meglátom az ajtót. Nekifeszülök, lenyomom a kilincset
és kinyitom. Éppen abban a pillanatban, amikor az utolsó vonat is
begördül. Ezeken a kocsikon nincsenek vezetők, a járművek
automatikusan közlekednek. Remélem, a lányok kiiktatták az
orvosokat és a gondozókat. Ahogy Garnet mondta, a katonák még
nem értek ide.
A vonat csikorogva megáll, a kéményekből gőz gomolyog, és
a levegőben finom pára képződik. A négy szerelvény mindegyike
mögött becsapódnak a vasajtók, és ez hangos döndüléssel
visszhangzik a boltozatos térben. A falak felfelé ívelnek és
csúcsban végződnek a mennyezeten, a köveket palaszürke,
grafitszürke és galambszürke árnyalatokban, kirakósjátékszerűen
rakták össze, a vaskos vascsillárok erős láncokon lógnak le, és a
fénygömbök meleg sárga fényt árasztanak.
Nincs időm óvatoskodni. – Paladin! – kiáltom.
– Violet? – Raven hangja csap belém, és olyan boldogságot
okoz, amire nem éreztem volna képesnek magamat ebben a
pillanatban. A szilvakék Déli Kapu vonatból bukkan elő a feje. –
Violet! – kiabálja, és kiugrik a kocsiból.
Képtelen vagyok visszafojtani a torkomból feltörő kiáltást,
ami inkább elkínzott üvöltés. Átszaladok az állomáson, amikor
elindul felém. Középen esünk egymás nyakába.
– Nincs semmi baj – leheli a fülembe, a keze a hátamon
matat, hogy megbizonyosodjon, egyben vagyok.
– Lucien meghalt – nyögöm ki, és úgy érzem, mintha
gyomorszájon vágtak volna. Lucien halott!
– Micsoda? – sikolt fel Raven, de nincs idő magyarázkodni,
mert fejek kukkantanak ki a fülkékből, és lányok töltik meg a
helyiséget. Elkerekedő szemmel nézik a hatalmas hodályt.
– Violet – kiáltja valaki, és a nevemet átveszik mások,
visszhangzik a vasútállomáson. – Violet! Violet itt van! Violet!
Legszívesebben elsírnám magam. Egy óriási öleléssel
magamhoz vonnék mindenkit. Parancsokat szeretnék ordítani,
szeretném elmondani nekik, hogy felejtsük el a falat, inkább most
azonnal romboljuk le az Aukciós Házat, büntessük meg a királyi
családokat, mert megölték azt a férfit, aki százszor emberségesebb
volt, mint a családok valaha is voltak vagy lesznek.
– Hát jól vagy, Violet! – ölel meg Indi a rá jellemző
hevességgel. – El is feledkeztem a hajadról és az arcodról!
Egyáltalán nem hasonlítasz önmagadra.
Sienna és Olive is csatlakoznak hozzánk, a sort Sil zárja.
– Hallottuk, mi történt Corallel – meséli Sienna, és
ugyanekkor kérdezi Olive: – Találkoztál az úrnőmmel?
– Lucien meghalt – ismétlem meg. A szavak ezúttal köny
nyebben hagyják el a számat, ahogy a testem kezd beletörődni a
megváltoztathatatlan ténybe.
Sil arca kifejezéstelenné válik a borzalmas megrázkódtatástól.
Indi lélegzete elakad, Sienna a szájához kapja a kezét. Még Olive-
on is látszik a megdöbbenés.
– Az én hibám – zihálom. – Mindennek én vagyok az oka. –
Ebben a pillanatban csak Silt látom. – Ostobaságot műveltem, ő
pedig magára vállalta. Nem lett volna szabad... nem akartam... –
Megered a könnyem.
Sil gyors léptekkel hozzám lép, és a kezébe fogja az államat.
– Elég a sírásból! – förmed rám élesen. – Nézz rám! – Acélos
tekintetű, ezüstös szeme fogva tartja az enyémet. – Az az ember
mindennél jobban szeretett. A világon semmivel sem hozhatod
vissza, de itt és most tisztelettel adózhatsz annak, aki és ami volt.
A lányoknak szükségük van rád, Violet.
Egy széles mozdulattal mutat a hetvenhét lányra, akiknek most
ájultan kellene feküdnie, hogy majd rabszolgának adják el őket,
ám e helyett ragyogó arccal, eltökélten gyűlnek körém.
– Itt vannak, élnek és te kellesz nekik! – mormolja. Hetvenhét
szempár szegeződik rám. Várják az utasításaimat. A koruk
tizenháromtól tizenkilencig terjed, és mind tőlem várnak
iránymutatást.
Silnek igaza van. Nagy levegőt veszek.
–Váljunk szét csoportokra, az egyes csapatokat Raven, Sil,
Indi és Olive vezetik. Gondoskodjatok róla, hogy mindegyik
elemből legyen a csapatban.
Sienna felpöccenti az öngyújtóját, a láng vakítóan lobban fel.
Aztán a várakozók arcára pillantok, és most látom őket először
igazán. Itt van Amber, aki összeszorítja a száját, és elszánt képet
vág. Tawny, Ginger és Henna állnak mellette. Látom Sloe-t aki
egy vörösesbarna bőrű, gyönyörű lány, a szemöldöke csodásán
ívelt; ő az Északi Kapuból érkezett lányok vezetője. Szokott
gőgös mozdulatával dobja hátra a haját. A tizennégy éves kis
Rosie Kelting Keleti Kapuból az ajkát harapdálja várakozás
közben. Hány, de hány arc és név!
Erős, gyönyörű lányok. Paladinok.
— Déli Kapu, irány Ravenhez! – kiáltom. – Északi Kapu
Síihez! Keleti Kapu Olive-hoz! Nyugati Kapu...
Félbeszakítanak: egy kőlap elmozdul a helyéről. Előlép egy
katona, és egy másodpercre elfog a pánik, de a sapka alól
elővillanó szőke haj láttán nagy kő esik le a szívemről.
– Mit keresel itt? – esem Garnetnek, amikor közelebb megyek
hozzá. – Nem itt kellene...
És megint végigsöpör rajtam a rémület, amikor elég közel érek
hozzá, és látom az arcát.
Nem Garnet.
Körülöttünk rejtekajtók kattannak, mint a bogarak, ahogy
félresiklanak, és katonák áramlanak elő, vörös falat képezve.
Körbevettek minket.
A MEGLEPETÉS EREJE A MALMUNKRA HAJTHATJA A VIZET.
A szőke katona tátott szájjal bámul rám, mintha még sosem
látott volna lányt.
Az állomás olyan, mint egy lőporos hordó. Robbanás előtt. Az
első mozdulattól megtörik a varázs. Kissé megrogyasztom a
térdem, ahogy arra készülök, hogy szikrát csiholjak.
Kő vesz körül minket, alattunk víz, levegő mindenütt.
Siennánál ott a gyújtó.
– A Választófejedelem nevében, te ki vagy? – szegezi nekem a
kérdést a katona.
– Violet Lasting – válaszolom nyugodtan, aztán nagy levegőt
veszek, és elkiáltom magam. – Paladin!
Ösztönösen egyesülök a levegővel, az állomáson lévő
levegőmolekulákat magam köré gyűjtöm, kondenzálom és
tömöríteni, aztán eleresztem őket, mintha parittyából követ lőnék
ki a még mindig tátott szájjal bámuló szőke katonára. Olyan
iszonyatos az ereje, hogy a katonát a falhoz vágja. Eszméletlenül
csúszik le a földre.
– A földet, Sil! – ordítom. – A vizet, Indi!
Morajlás hallatszik, ahogy a lábunk alatt remegni kezd a föld.
Sil odakiált a lányoknak, akik a földdel tudnak egyesülni, de a
rázkódó talaj ellenére a katonák már futni kezdtek feléjük. Kettőt
eltalálok, de a harmadiknak sikerült előkapnia a fegyverét, amit a
fejemnek szegez.
 Hát ennyi volt, gondolom. Talán viszontláthatom Lucient. És az
apámat.
A katonát lángok borítják el. Kiáltása egy pillanatra mindenkit
megdermeszt. Amikor megfordulok, látom, hogy Sienna
öngyújtóval a kezében, az arcán gyilkos kifejezéssel nézi.
Mindketten bólintunk, ám ekkor egy kráter nyílik meg a lábunk
előtt. Sil, Amber és öt másik lány a földre koncentrál. A mélyülő,
vizet kereső kráter elnyel még két katonát. Sienna egy tűzkígyóval
pusztítja el a Sloe-ra pisztolyt szegező egyenruhást.
– Ne lőjétek agyon őket! – kiabálja az egyik a társainak. – A
királyi családoknak élve kellenek!
– Megőrültél? – kiabálja vissza egy másik, miközben egy
harmadik azt kiabálja: – Mi folyik itt?
A kráter eléri a vizet, érzem az illatát, vonagló, folyékony
erejét.
– Végre – sóhajt fel Indi. Hét másik lánnyal sűrítik a vizet,
ahogy én kondenzáltam a levegőt, és sűrű, fehér sugárrá fonják,
amit átlőnek a helyiségen. A sugár keményen arcon talál egy
katonát, akinek hátrabicsaklik a feje. A többiek felemelt kézzel
takarják el a szemüket, ahogy a vízsugár hét csóvára válik szét, és
a katonák el-elvágódnak a nedves padlón.
Még most is összefonódom a levegővel. Ekkor hallom meg a
golyót. Képtelen vagyok megmondani, tudatosan döntök-e így
vagy az elem teszi meg helyettem, de a golyó elfütyül a fülem
mellett, amit felsért, és irányt változtatva egy támadásba lendülő
katona vállába fúródik. Nem törődöm a csípős fájdalommal, sem a
nyakamra csepegő vérrel.
A pillantásom a mennyezetről lógó csillára esik.
– Föld! – kiáltom. – A falak!
Sillel összenézünk, és a fejemmel a világítótestre mutatok.
Sloe is csatlakozik hozzánk, aztán Amber is hozzáteszi a maga
erejét, így másodperceken belül repedések futnak fel a falakon,
majd folytatódnak a mennyezeten is.
 – Hátra, hátra! – kiabálom, és a paladinok az ajtó felé
szóródnak szét, miközben a csillár a katonák főereje felett
veszélyesen himbálózni kezd.
Hangos reccsenés hallatszik, és a csillár zuhanni kezd a fény
és a fém csodálatos örvényében. Megragadom Sil kezét, és
futásnak eredek, közben nekivágódom Sloe-nak, és mindhárman
elugrunk az útból, amikor a csillár földet ér.
Fülsiketítő a zaj. Ezerszeresen felerősödve verődik vissza a
falakról, ezért úgy érzem, hogy a dobhártyám rögtön beszakad.
Kő- és vasdarabok repülnek szét minden irányba. Sillel a levegő
segítségét vesszük igénybe, hogy a nagyobb köveket eltérítsük a
lányoktól. Sloe reszket alattam.
– Nem esett bajod – nyugtatom meg. Halkan cseng a fülem, és
eszembe jut, hogy éreztem magam a Bankban történt robbanás
után.
Felemelem a fejem, és szemügyre veszem a rombolást.
Úgy tűnik, mintha a lányoknak sikerült volna eljutniuk az
ajtóhoz. De a törmelék körül és alatt testeket látok. Egy göndör
hajú lány hozzám közel fekszik, a nyaka természetellenes szögben
kicsavarodott, a mellkasán golyó ütötte seb. Nem ismerem fel,
biztos az utolsók egyike lehetett, aki az egyik átmeneti
intézményben a képességei birtokába jutott. Akkor, amikor én már
az Ékkőben voltam. Mindenütt katonák holtteste fekszik.
– Raven! – hörgőm rekedten, és felülök. A fejemre és a
szempillámra por rakódik. – Raven!
– Jól vagyok! – áll fel, és kirázza a port a hajából.
– Sienna? Indi? Olive? – sorolom.
Köhögést hallok, és Sienna copfos feje emelkedik fel egy
törmelékhalom mögül. – Rendben vagyunk. – Indi bukkan fel
mellette, sápadt bőrén szürke foltok. Látom, hogy Olive
bizonytalanul dörzsöli a szemét.
– Nagyon jó ötlet volt – jegyzi meg Indi.
– Ez még csak a kezdet – jelentem ki. – A katonák töredékét
képezik annak az erőnek, ami az Aukciós Házat védi.
De ahogy körülnézek a beomlott állomáson, ezt gondolom magamban:
Lehet, hogy kevesen vagyunk, de ezzel az erővel számolniuk kell.
Majd gondolatban hozzáteszem: Bárhol is vagy, Lucien, remélem,
látod ezt!
– Sil, Raven, Indi és Olive! Mindenkit a falhoz! – utasítom
őket. – Emlékeztek a járásra, igaz? – Egyszerre bólintanak. – A
tűzzel nem sokra mentek itt, de a vízzel talán igen.
A föld és a levegő létfontosságú lesz. Vastag ez a fal. Igazán
vastag!
– Tudjuk – mondja Sloe. – Láttuk.
– Hova mész, Violet? – kérdezi Amber.
Elkapom Sienna tekintetét. – Jelezzük a városnak, hogy
elérkezett az idő! Mutassuk meg a királyi családoknak, hogy
többé nem uralkodhatnak rajtunk!
Több lány is ujjong és éljenez, de Sil rájuk kiált: – Csendet!
– A Grófnő? – néz rám könyörgő tekintettel Raven.
– Itt van – nyugtatom meg. – Frederickel együtt. Ne aggódj!
Lesz rá esélyed. De ezeknek a lányoknak most szükségük lesz rád.
Követnek téged. – Siennához fordulok. – Induljunk!
Kivezetek mindenkit az ajtón, aztán fel a lépcsőn, amin
lejutottam az állomásra. Minden lépéssel hevesebben önt el az
adrenalin, és azon jár a fejem, vajon a királyi családok érezték-e,
amikor a csillár lezuhant, és megremegett a föld, vagy boldog
tudatlanságban élnek a rájuk leselkedő veszélyt illetően.
A felkészítőszobák alsó szintjén, közvetlenül talajszinten van
egy szabadba vezető ajtó. – Óvatosan – súgom oda Rávennék. A
fejével int Indinek, hogy kövesse. A többi lány síri csöndben van,
még azok is, akik ijedtnek látszanak. Sorban, elszántan és éberen
mennek ki a folyosóra. Sil lép ki utolsóként.
– Odafent találkozunk – mutat fölénk, ahol a hegyes torony
van. Egy pillanatra megszorítom a vállát, aztán már el is tűnik.
Siennával még egy emeletet mászunk a felkészítőszobák
legfelső szintjére. Itt már egészen biztosan lesznek katonák; az
alsóbb szintet csak akkor veszik igénybe, ha sok helyettest
árvereznek el, de ezt az emeletet minden évben használják.
Megállók az ajtó mögött, és hallgatózom. Legalább három hangot
különböztetek meg. Katonák.
Megragadom a kilincset, és Sienna öngyújtójára intek a
fejemmel. El kell terelnünk a figyelmüket. A láng tüzes narancs
fénnyel lobban fel. Kinyitom az ajtót, ő pedig végig- küldi a
lángot a folyosón. Sikolyokat és kiáltásokat hallunk, ahogy a
felkészítőszobákat őrző katonák a tűz elől menekülnek. A lángok
felfalják a szőnyegeket, felkúsznak a falra, de a folyosó már üres.
Siennával gyorsan eloltjuk a tüzet.
Meglátom az ajtót, amit keresünk, és egy levegőlökéssel ki-
tárom, mert a kilincs még túl forró, nem bírom megérinteni.
Keskeny lépcsőre jutunk, résnyi ablakok engedik be a fényt, a
lépcső csigavonalban kanyarog. Kapaszkodni kezdünk felfelé,
egyre feljebb és feljebb, és amikor egészen felérünk, az ablakból
megpillantom pár méterrel alattunk az Aukciós Ház egyik kisebb
kupolájának rózsás ívét. Kinyújtott nyakkal már a falat is látom.
Egy rövid folyosón át hosszú létrához jutunk.
Én indulok el elsőnek, az udvarhölgyi ruhámat úgy fogom
össze, hogy ne lépjek rá. Sienna nadrágban van, könnyen
kapaszkodik a fokokon.
Félúton már fáj a karom, és erősen lihegek. Hallom, hogy
Sienna is kapkodja mögöttem a levegőt, de egyikünk sem
panaszkodik, vagy lassít. Amikor a fejünk felett a levegő éles
sivítását hallom, már tudom, hogy közel járunk. Kilépünk egy
apró, kerek lépcsőpihenőre, ami ugyanolyan aranyszínű anyagból
épült, mint a minket körülvevő hegyes csúcs.
Amikor felegyenesedem és körülnézek, nagy szerencsének
érzem, hogy nincs tériszonyom.
A csúcs üreges belül, a vékony aranybordák egy pontban
találkoznak, és valamiféle kalitkát képeznek körülöttünk. Úgy egy
méterre lehetünk a fal teteje felett, és látjuk az előttünk húzódó
irdatlan építményt.
 – Tyűha! – leheli Sienna, és teljesen egyetértek vele. A fal
óriási, és úgy ötven méterre lehet. Amikor letekintek, látom a
paladinok alakjait az Aukciós Ház és a fal közötti gyepen.
Könnyen kiveszem Indi szőke haját, és nézem, ahogy Raven
felsorakoztatja a lányokat a füvön.
– Milyen nagy! – sóhajt fel Sienna.
– Tényleg az – hagyom rá.
– Igazán leromboljuk? – kérdezi.
Összeszorítom a fogam. Ash megígérte, hogy a fal mögött vár
Ochre-rel és a Társaság sok tagjával. Lucien számított rám. Most
nem hagyhatom őket cserben. Nem is fogom!
– Le bizony! Gyere! – intek a gyújtójára. – Kezdjük a
lényeggel!
Ideje megadnom a Társaság tagjainak a jelet, hogy robbantsák
fel a bombákat.
Sienna felcsattintja a gyújtót, és a láng fellobban. –
Fényesebben – parancsolom, és a tűz egyre erősebben ég, míg már
a szemünket bántja. A szél Sienna arca körül csapkodja a fonatait,
a kontyomból kiszabadult szálakat rángatja, és a szemembe vágja.
A hajtincsek csípik a szemem.
Összekapcsolódom a levegővel, ami kikapja a gyújtót Sienna
kezéből, és átrepíti az aranybordák között. Magasra repítem az
égen, ahol a láng apró napként tündököl. Aztán a gyújtó
repedéseit tapogatom végig. A gyújtó szemkápráztató robbanással
repül szét.
Visszafojtom a lélegzetem. Eltelik tíz másodperc. Húsz.
Figyelem, ahogy az utolsó zsarátnokok is elalszanak, felkapja őket
a szél, és a szétszakadt gyújtó fémdarabkái a gyepre esnek.
Újabb húsz másodperc telik el. Semmi. Nem vagyok biztos
abban, hogy mire számítottam, de feltételeztem, hogy azonnali
válaszreakció érkezik a fénycsóvára. A gyomrom összeszorul, erőt
vesz rajtam a félelem. Sienna hangot ad az aggodalmamnak.
– Mit gondolsz, csak nem...?
 Hirtelen fülsiketítő dörrenés hallatszik, és a távolban, a Bank
közepén egy tűzgömb emelkedik a magasba. A napsütésben üveg
csillámlik, mintha tűzijátékot látnánk. Sorban robbannak fel a
Társaság bombái. Harminc másodperccel később mintha fekete
füstöt látnék a Füstből is felfelé szállni. A Farm túl messze van,
hogy lássuk, felrobbantak-e a bombák vagy sem.
Megragadom Sienna kezét. – Készen állsz? – kérdezem
immáron másodjára.
Erősen megszorítja a kezemet, és ezúttal nem tesz kritikus
megjegyzést, csak kemény, hideg eltökéltséget látok rajta, amibe
árnyalatnyi félelem vegyül.
Ismét összekapcsolódom a levegővel, és elordítom magam: –
MOST! – A hangomat lenyomom, így a sorban álló lányok fölé és
köré száll, akik lent várnak a gyepen. Aztán eleresztem a levegőt,
és áttérek a földre.
Érzem Sienna kezének melegét a tenyeremben. Lelket önt
belém ez a forróság, ami ellentéte annak az erős húzásnak, ami a
mellkasom és a fal között jön létre. Ódon kövekből rakták, régóta
áll itt. Érzem, ahogy az összes földhöz kapcsolódni tudó lány
csatlakozik hozzánk. Mintha Raven bátorító kiáltásai is eljutnának
hozzám, de talán csak képzelődöm. A fal súlyos, olyan
rettenetesen nehéz! Próbálok repedéseket törni a kövekbe. Érzem,
ahogy Sienna vállvetve küzd, aztán Sil és Amber is meg a többi
földdel egyesülő lány, de nagyon nehéz dolgunk van. Ahogy
telnek a percek, kezdek attól félni, hogy a fal valóban
áthatolhatatlan. Fáj a vállam az erőfeszítéstől.
Lucien tévedett. A tervem kudarcra van ítélve. Nem vagyok az
a vezető, akinek hitt. Nem számít, hány paladint győztem meg a
csatlakozásról. Kudarcra ítéltem őket.
Fel ne add, édesem, suttogja Lucien hangja az elmém mélyén
olyan jól hallhatóan, mintha ott állna mellettem. Tudom, hogy képes
vagy rá. A találkozásunk napján már tudtam.
Azt hiszem... azt hiszem, szeretlek. Ash szavai Luciené mellett
csendülnek fel benne.
 Rám találtál, mondja Raven, az orromat megcsapja az óceán
erőteljes, sós illata.
Remélem, igaz rá minden, amit hiszel róla, morogja Sil,
máskülönben csak idealista ostobák gyülekezete vagyunk, és
svábbogarakként töltjük el életünk hátralevő részét egy kö alá
bújva.
A szívem vadabbul kezd zakatolni, és a keblem minden újabb
hanggal jobban dagad. Ezek az emberek a levegő, amit
belélegzek, a vér, ami belőlem csepeg. Ők a bátorságom. Nem
okozhatok nekik csalódást!
Tudom, hogy meg tudod tenni.
Lucien hitt bennem. Mindig. Belecsimpaszkodom ebbe a
gondolatba, és most először hinni is próbálok benne. Nem, nem
próbálom.
Meg tudom tenni. Erősebb vagyok, mint képzelem.
A lábamat és a karomat lehúzza az alattam álló sziklák súlya.
A felsőtestem kőből faragott, a szemem kis kavics, ami a
koponyámhoz dörzsölődik. A szívem erős ritmust ver a
mellkasomban, minden dobbanással nagyobbra dagad, és még
szorosabban fogom Sienna kezét.
Az ereimben keringő erő olyan ősinek tűnik, mint maga a fal,
ahogy magamba fogadom, és hiszek benne. Átadom Siennának is,
és ez tűzhöz hasonló forrósággal tölt meg minket, és olyan
sodrással, mint a folyóvízé vagy egy szélvihar erejéé. Egyszerre
vagyok az összes elem, és egyenként érzem lent a lányokat, a
varázslatuk kis fényei gyertyalángként lobognak. Mindent, amim
van, beléjük öntöm, ahogy azon az estén tettem, amikor
megmentettem Ravent. Minden szere- tetemet egy jobb életbe,
egy jobb világba vetett hitemet és reményemet beléjük töltöm.
Átadom nekik a meggyőződésemet, hogy erősek. Én vagyok
köztük a legerősebb, és ezt az erőt sugárzóm feléjük.
Mi vagyunk a paladinok. Hatalmasabbak vagyunk a kőnél és a
sziklánál. Most már biztosan tudom!
A sziget védelmezői vagyunk.
 Lepattintom az elmémről a félelem gúzsba kötő utolsó
béklyóit. Összpontosítom minden erőmet az óriási falba, és a
földön a lányok is ezt teszik.
Megjelenik az első repedés. Bár nem látom, érzem a mell-
kasomban. Sienna felsikolt, és fejet hajt e nyers, lüktető erő előtt.
Még sosem éreztem magam ilyen elevennek és hatalmasnak. És
már azt is belátom, hogy Lucien eredeti terve, ami szerint egyedül
kellett volna lerombolom a falat, sosem működött volna.
Mindannyiunkra szükség van, együtt kell küzdenünk. Egyetlen
paladin sem tudná ezt magában végrehajtani.
A fal egy szakasza nagy zúgással indul meg. Miközben óriási
szikladarabok záporoznak lent és porfelhők gomolyognak,
elengedem az elemet, és megragadom az egyik aranyló, hegyes
tornyot. Mennydörgő kőzuhatag nyomja el a lihegésemet. Sienna
a földön kuporog mellettem, és befogja a fülét.
De még nem végeztünk. Egyesülök a levegővel, és azt
sikoltom: – LEVEGŐ! – A hangom leszáll a lányokhoz.
A levegő készen áll és boldogan segít. Sienna figyeli, ahogy
felemeljük a kő- és törmelékkupacokat, a megmaradt falra
hajítjuk, hogy megtisztítsuk az utat a Bankban várakozó harcosok
előtt. Látom, hogy Indi felemeli a kezét, víz tör fel, és az általunk
kibontott nyíláson át egy nagy hullám, egy áradó folyó sodorja el
a királyi családok legfőbb védelmi vonalát.
A szél felkapja a fal másik oldalán felhangzó halk éljenzést.
Elengedem a levegőt, miközben a lelkes üdvrivalgás egyre
erősödik. Emberek másznak át a nyíláson, dacolnak a bejáratnál
lassuló árral. A karjukra kötött fehér rongyokat is látom.
Asht keresem, de túl sokan vannak lent, én meg túl magasan
vagyok.
De látom, hogy Sil megfordul és hallom, hogy kiált valamit.
Követem a pillantását: az Aukciós Házból legalább száz katona
özönlik elő, és lövések dördülnek. Férfiak és nők esnek el, és nem
kelnek fel.
 – Le kell mennünk – kiabálom. Siennával gyorsan lemászunk
a létrán, a végén leugrunk a pihenőre. A csigalépcső következik.
A felkészítő termek első szintjére érünk. Katonák nyüzsögnek
mindenütt, a folyosókon rohannak az összecsapás helyszíne felé.
Az aj tó nyílásban kucorgunk, amíg el nem rohannak előttünk.
Sienna öngyújtója már nincs meg, a Tüzet nem használhatjuk
többé figyelemelterelésnek.
De én a paladinokhoz tartozom! Nem félek.
Mélyen beszívom a levegőt, és egyesülök vele. Összegyűjtöm
magamban, mint egy szélrohamot, ami olyan erős, hogy lefújja a
katonák sapkáját. Aztán kibocsátóm magamból, de akkora erővel,
amilyet még sosem használtam, és elfújom őket, mint a
dominókat. Sienna is kiveszi a részét: a földet hívja segítségül, a
padló remegni kezd, és a mennyezet több helyen beszakad.
Kiszaladunk a folyosóra, a földön heverő katonákon lépkedünk át,
a mennyezet darabjaival bombázzuk őket a földet használva, és a
levegővel vágjuk őket hanyatt. Sienna ereje is növekszik. Olyan,
mintha a fal lerombolása több hatalommal töltött volna fel minket,
mint amit lehetségesnek gondoltunk.
Az Aukciós Ház előtti pázsitra kivezető ajtók leszakadtak a
zsanérokról, mi pedig kivetjük magunkat a kinti csetepatéba. Az
Aukciós Ház rózsás homlokzatán golyó ütötte nyomok. Elsüvít
mellettem egy golyó, de még mindig a levegővel egyesülve
eltérítem, hogy egy közelben lévő katona lábába fúródjon.
Testek hevernek a füvön, a zöldet sötét rozsdavörösre festi a
vérük. Katonákat látok, a Társaság tagjait fehér karszalaggal,
paladinokat... a kis Rosie Kelting testét, halálában kifejezéstelenül
mered a szeme. Indi hol erre, hol arra kavarja a vizet, elsodorja az
útból az ellenséget, Sil pedig a levegő segítségével sziklákkal
dobálja őket. Garnet fehér rongyot kötött a karjára, és egy csapat
lázadót vezet, akik közelharcot vívnak az ékkőbeli katonákkal.
Raven mellette küzd, állja a sarat, a teste harc közben erős és
hajlékony. Kétségbeesetten keresem Asht a felfordulásban, de túl
sok az ember és túl nagy a káosz.
 Rye fekete-fehér, elmosódott folt. Olyan sebesen mozog, hogy
képtelenség nyomon követni. Más szmokingos, gyönyörű és
rémisztő hatást keltő kísérő harcol mellette. Az egyik kardot is
szerzett, és elvágja a torkát egy ellenséges katonának, a
kifröccsenő vérsugár beszennyezi elegáns fehér ingét.
Újabb fehér karszalagos csapat mászik át a nyíláson, és az
Aukciós Ház felé kezdik visszaszorítani a katonákat.
Az egyik katona Silre szegezi a puskáját, és Indi egy erős
vízsugárral az Aukciós Ház falához vágja.
Hirtelen lövés dördül. A fegyverropogásban először nem is
értem, hogy hallom meg. Inkább érzem, mint látom, ahogy a
golyó a gyep fölött Indi felé repül. Egy szemvillanás alatt
odairányítom a levegőt, de már elkéstem.
Nem érem fel ésszel azt a furcsa szöget, amiben a feje
hátrahanyatlik vagy a gyönyörű szőke hajából kivágódó vörös
permetet.
Szinte kecsesen dől el, magas, karcsú teste megperdül és
hajladozik. Egy puffanással ér földet, és nem kel fel többé.
– Indi! – sikoltom, és eszelősen futásnak eredek a füvön.
Golyók fütyülnek a levegőben, de a harag megacéloz, és egy
intéssel más irányba küldöm őket: a falba fúródnak vagy a
mögöttem harcoló katonákba.
Indi szeme nyitva. Felnéz a tiszta kék égre, az arcán kissé
meglepett kifejezés, a szája elnyílt, a haja kócosán terül szét. A
feje alatt vérfolt, ami vörösre festi aranyszőke hajszálait.
Húszegynéhány katona közeledik felém az Aukciós Ház felől.
Olyan dühös megvetéssel nézek rájuk, amilyet még sosem
éreztem, és ami minden szívdobbanásommal csak hevesebb lesz.
– TEMESSÉTEK EL ŐKET! – sikoltom. Sistergő, tüzes harag
kerít a hatalmába. Olyan sebesen egyesülök a földdel, mintha a
palota alapjaiba ágyaztak volna, egy volnék a fű gyökereivel és
még alatta is egészen odáig, ahol a sziget az óceánnal találkozik.
Mindegyiket elpusztítom!
 Sienna is összekapcsolódik a földdel, majd még egy lány és
még egy. Úgy ugranak a helyükre, mint egy kirakós játék
darabkái, az erőnk egyre csak nő, ahogy ugyanarra koncentrálunk.
Az Aukciós Házból különös nyikorgást hallok. A katonák
megrettennek. Az egyik mellkason talál egy lányt, aki a földdel
egyesült, és amikor a földre hullik a teste, érzem, ahogy
elveszítjük, és ragyogó fényét egy pillanat alatt kioltják.
Temessétek el őket, gondolom magamban újra, és az Aukciós
Ház egész déli oldala leomlik.
A katonáknak egy másodperc töredéke marad, hogy
elmeneküljenek. Megközelítőleg sem elég idő. A rózsás kövek
rájuk dőlnek, üvegablakok robbannak szét, míg az Aukciós Ház
egész oldala helyén nem marad más, mint egy tátongó lyuk.
Belátok az amfiteátrum maradványaira, ahol annak idején eladtak.
A terem félbetört, a díszes székek és díványok felborultak,
összetörtek. Nem maradt más, csak por és holttestek.
És a Társaság tagjai egyfolytában csak áramlanak be a
megnyitott falon keresztül.
Sienna odaszalad, ahol Indi mellett térdelek.
– Jaj, ne – suttogja. Leírhatatlan gyengédséggel két keze közé
fogja Indi arcát. Mások is az elesett bajtársaik köré gyűlnek,
vannak, akik megsiratják őket, mások a karjukban ringatják őket,
mintha le akarnák csendesíteni a halottakat. Zsibbadtan figyelem,
ahogy egy csapat csinos fiatalember átgázol a fal romjain, a
folyóban, amit Indi alig félórája teremtett.
Hirtelen egy hangot hallok, ami oly fájdalmasan ismerős. Az
egyetlen, ami elérhet a harag és a kétségbeesés mély kínjában.
– Violet!
– Ash? – akad el a lélegzetem. Talpra ugróm, és futásnak
eredek. Félrelökök az utamból mindenkit, hogy megtaláljam.
És meg is van. A haja még hosszabb, erős borosta nőtt az
arcán. Fekete inget visel, amitől élesen elüt a fehér karszalag, a
kezében kicsorbult, rozsdás kard. Rossz irányba fordul és a
tömeget fürkészve a nevemen szólongat.
 Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, vajon rám
ismer-e, eszébe jut-e, hogy máshogy nézek ki. Aztán megfordul,
és a tekintete megállapodik rajtam. A kard a kezéből a fűre hullik.
– Violet – mondja, de nem hallom, csak tudom, hogy az én
nevem száll az ajkáról. Elindul felém, előbb lassan, aztán egyre
gyorsabban, de már én is futok, és összefonódó karok, elvegyülő
könnyek özönében simulunk össze.
Vér-, izzadtság- és enyhe lőporszaga van. Dörzsöl a szakálla,
mégis hozzásimulok, és erősebben szorítom magamhoz, mint
kellene. Érzem, ahogy az enyémhez szoruló mellkasa emelkedik
és süllyed. Az örömtől mámorosán magamba szívom jelenlétét.
– Hát élsz – suttogja a fülembe. Ugyanattól a feldobottságtól,
ami engem is áthat, elakad a lélegzete.
– Bocsáss meg! – súgom vissza. – Ne haragudj, Ash! Jobban
kellett volna hinnem benned.
– Nem érdekes – motyogja. – Élsz...
Aztán nevetni kezd, a mellkasa hullámzik, és én is vele
nevetek, bár nem tudom, miért.
– Ochre... – lihegem, és elhúzódom tőle. – És ő...?
– Jól van – nyugtat meg. – Néhány fiúval összezavarták a
Bankban a katonákat, és a falhoz csalták őket, ahol már a Társaság
várt rájuk.
Nagy kő esik le a szívemről. Biztonságban van a testvérem!
Most már csak a húgomon kell segítenem.
– Lockwood! – szalad oda hozzá egy szmokingos kísérő
Garnettel az oldalán. – A katonák elmenekültek! Néhányan még
maradtak az Aukciós Házban, de attól félünk, hogy mások az
Ékkő többi részét védik. Szerintünk a királyi családok jó része
meghalt vagy a pánikszobákban bújt el, de nem tudjuk, még
hányán rejtőzködhetnek a palotákban.
– Kutassatok át minden emeletet! – parancsolja Ash. –
Vessetek börtönbe annyit, ahányat csak tudtok, de aki ellenáll, azt
azonnal lőjétek agyon! – A falban vágott nyíláson átnéz a Bankba.
– Több segítségre van szükségünk.
 – Ide paladinok kellenek – jelentem ki. Megfordulok, és
odakiáltok Siennának, Síinek és Olive-nak. – Sil, vigyél magaddal
minél több, a földdel és a levegővel kapcsolatot teremtő lányt.
Sienna, szedd össze a csapatodat! Menjetek a katonáinkkal, és
kutassátok át az Ékkövet a királyi családok után! Olive, te gyújts
össze néhány lányt, és a kísérőkkel együtt vizsgáljátok át az
Aukciós Házat!

Sienna azonnal elrohan, hogy megkeresse Sloe-t és néhány

lányt, akit még ismer. Olive összecsapja a tenyerét, és felkiált: –
Az úrnőm esetleg odabent van! –, majd hozzálát, hogy
összeverbuválja a maga kis csapatát.
– Mi is bemegyünk – jelentem ki, és Ashhez fordulok. – Azt
hiszem, Hazel még mindig bent van.
Ash csodálattal néz rám.
– Mi az? – kérdezem.
Rám villantja kedvenc, titkos mosolyát. – Hihetetlen vagy.
– Te sem vagy semmi! – mosolygok vissza, és a fejemmel a
körénk gyűlő kísérőkre felé intek. – Mindent az elejétől a végéig
el kell mesélned, ha ennek vége lesz.
– Amint vége – ért egyet. – Most szerezzük vissza a test-
véredet!
A várakozó kísérőkhöz, katonákhoz és a Társaság tagjaihoz
fordul, és gyors parancsokat ad. Türelmetlenül az Aukciós Ház
felé indulok.
– Hol van Raven? – kérdezi Garnet. Körülpillantok, de a
nyüzsgő tömegben már sehol sem találom a legjobb barátnőmet.
Aztán felpillantok.
Pontosan tudom, hova igyekszik, mert hónapokon át
tanulmányoztuk a tervrajzokat, és az egyetlen hely, aminek a
helyét betéve megtanulta, hogy ha álmából felkeltik, akkor is
tudja: a Kő Grófnőjének pánikszobája.
– Tessék – mutatok fel a toronyra, ahol az Alapító Házak
pánikszobái találhatók. – Oda tart.
 Garnet a bajsza alatt káromkodik. – Elment az esze?
Ránézek, aztán Ashre.
Nem hagyom magára a húgomat azon a borzalmas helyen
vagy a barátnőmet, hogy egyedül nézzen szembe a Grófnővel. –
Menjünk!
A FŐBEJÁRAT AJTÓI A ZSANÉROKON LÓGNAK, MINTHA A FEJVESZTETTEN
menekülők áradata úgy gázolt volna át rajtuk, hogy nem bajlódtak
a kinyitásukkal.
Olive csoportja a nyomunkban lép be egy kísérői csapattal
együtt. Ash megint a kezében szorongatja a kardját, Garnet pedig
előre szegezi a pisztolyát.
Az előcsarnok a halál és a pusztítás képét mutatja. A szökőkút
félbetört, víz ömlik a mozaikpadlóra, és az elesett királyi
családok, katonák és szolgák vére festi pirosra a finom kis
örvényeket. Keresztülmegyünk az előcsarnokon, és a halottak
között felfedezem a Választófejedelem feleségét is, aki még most
is az emelvényen ül. Halálában nagyon fiatalnak látszik. Tátongó
seb van a mellkasán.
De a Hercegnő és a húgom sehol sincsenek. Ahogy Ravent
sem találjuk.
Hirtelen sikoltás hallatszik a terem másik végéből.
– Úrnőm! – rikkant fel Olive. A Patak Úrnője néhány rémült
királyi családtaggal együtt a zenekari pulpitus mögött rejtőzködik.
– Én vagyok az, úrnőm! Jaj, végre-valahára megtaláltam!
– Ne közelíts! – sipítozza az úrnő, és amikor Olive odaér
hozzá, kinyújtja a karját, lekap egy trombitát a dobogóról, és
keményen odavág. A trombita fejen találja Olive-ot, aki összeesik.
Olive egyik barátnője feljajdul. A következő pillanatban már
emelkedni is kezd a víz, ahogy Olive válogatott paladinjai
visszavágnak és letarolják a királyi népséget, majd a kísérők
rontanak oda, és befejezik a munkát. Olive arcán még ott kísért a
mosoly, az örömét, hogy viszontláthatja az úrnőjét, örökre
rávésték.
Hány, de hány halott! Hány élet ért véget ma.
Elfordulok, és mögöttem Garnet és Ash állnak. – Raven
megpróbál majd bejutni a Grófnő pánikszobájába. És Hazel talán
a Hercegnővel lehet az ő pánikszobájában.
– Akkor biztos egymás mellett vannak – jegyzi meg Garnet.
Lehunyom a szemem, és magam elé képzelem a pontozott
vonalakat és rajzokat, amikre annyi órát áldoztam, hogy az
emlékezetemben megőrizzem őket.
– Erre gyertek! – mondom, azzal elindulunk, és magunk
mögött hagyjuk a vérontást.
Betörünk egy megfeketedett ajtón, majd egy szép falikarokkal
és arany-fehér tapétával díszített folyosón sietünk végig, amikor
egyszer csak megpillantjuk Ravent, aki egy katonával viaskodik.
Garnet fojtottan felkiált, és előrerontva Ravent és a katonát is
a földre dönti. Raven oldalra gurul, és már talpra is ugrik,
miközben Garnet a pisztolyaggyal halántékon vágja a katonát, aki
eszméletét vesztve zuhan a földre.
– Mit művelsz? – kérdezi Garnet, és feláll. Raven felé fordul,
aki dacosan állja a tekintetét.
– Muszáj – erősködik Raven.
– Tudom, csak azt nem értem, miért nem vártál meg minket.
Raven szólásra nyitja a száját, amikor egy újabb katona jelenik
meg futva a folyosón. A levegővel falhoz csapom.
– A pánikszobák erre vannak – szólok közbe, és amikor
kinyitom az ajtót, kanyargós kőlépcső válik láthatóvá. Két katona
őrzi, és még mindig a levegővel egyesülve sikerül eltérítenem a
golyóikat, majd Ash a kardjával végez velük.
Felfelé kapaszkodva más pánikszobákat is látunk, amik a
jelentéktelenebb királyi házakhoz tartoznak; az Alapító Házak
szobái a torony legtetején vannak. Ezek a kisebb házak
remélhetőleg nem szállnak harcba velünk most, hogy a nagyra
becsült hadseregüket levertük, és leromboltuk a falat.
 Felérünk a legfelső szintre, ahol öt ajtó van, mindegyiken egy-
egy címer: Mérleg, Királyi Palota, Rózsa, Tó, Kő.
Először is a Tó Házára összpontosítok. Ki kell mentenem Házéit,
aztán segítek Ravennek, gondolom.
– Húzódjatok hátrébb! – utasítom a többieket. Magamhoz
ölelem az összes levegőt, aztán kilököm, mint amikor a
felforrósodott kilincsű ajtót nyitottam ki. Az ajtó felpattan, és egy
gyönyörűen díszített kis szoba tárul elénk.
Üres.
– Nincs itt – nyögöm ki elakadó lélegzettel. – Nem ide...
– A Grófnőt! – könyörög Raven. – Kérlek!
Forog velem a világ. A levegőt a Kő Házának egy szürke
négyzetben két keresztbe vetett bronzkalapácsos címerére
összpontosítom. A robbanás nekivágódik az ajtónak, és letépi a
zsanérról. Átrepítem a szobán, hangos csattanással viszi ki a
szemközti falon vágott ablakot.
Egyáltalán miért rakattak ablakot a pánikszobákra? – fut át a
fejemen, míg a bent lévők meglapulnak és köhögnek. A szoba
ugyanolyan szép, mint a Hercegnő címerével díszített volt, a
padlóját most üvegcserép borítja.
Berontunk. A legutolsó királyi vacsorán futólag megpillantott
madárcsontú férfi az ajtó mögött bújik el.
– K... kérem – dadogja. – Ne bántsanak!
– Mit akarnak? – dörren ránk a Grófnő, aztán elkerekedik a
szeme. – Garnet?
– Szolgálatára – érinti meg a sapkáját Garnet.
– Mi folyik itt? – követelőzik az egyik kanapé mögül
felkászálódó Frederic. – Hogy jutottak...?
De Raven már nagy léptekkel oda is siet hozzá, és egy gyors
mozdulattal elé perdül, majd behúz neki.
Hallom, ahogy Frederic orra eltörik. Az ujjai közül vér csorog,
amikor a kezét sérült orrához kapja. Felüvölt, és botladozva egy
lépést hátrál.
Raven most a Grófnőhöz fordul.
 – Jó napot, Ebony – köszönti.
Szeretem a barátnőmet. Egyszer megmentettem az életét, és
gondolkodás nélkül megtenném másodszor is. De ijesztő az
arckifejezése, amivel a Kő Grófnőjére mered. Borsózik tőle a
hátam, és feláll rajta a szőr. Raven bal orcája kezd feldagadni ott,
ahol megütötték, a nyakán több hosszú karmolás van, és ettől
kissé vad lett a külseje.
A Grófnő olyan képet vág – teljesen helyénvalóan –, mintha
kísértetet látna. – Meghaltál! – lihegi.
Raven magára mutat. – Nem én.
A Grófnő hamar összeszedi magát. – Amikor ennek az
egésznek vége, darabokra szakíttatlak, 192-es.
– A nevem Raven Stirling – hangsúlyoz gondosan minden
szót. – És a kínzás, csonkítás és kegyetlenség ideje lejárt.
A szemem sarkából látom, hogy Frederic megmozdul, és már
hangosan figyelmeztetném Ravent. Garnet is velem együtt
moccan meg, és felemeli a pisztolyát, de Raven gyorsabb
mindkettőnknél, mintha számított volna erre. Lehúzza a fejét,
megperdül, és bár Frederic az előbb még mögötte volt, most ő
terem Frederic mögött. Elkapja a fejét. – Jaj, Frederic! – sóhajt fel.
– Milyen régóta forgatom a fejemben, milyen lesz az újbóli
találkozásunk!
Aztán egy villámgyors mozdulattal eltöri a nyakát. Frederic
úgy esik a földre, mint egy rongybaba, a feje furcsa szögben áll.
– Jaj, ne! – sikolt fel a Grófnő.
Raven rá sem néz a holttestre, amikor átlép rajta.
A Grófnő dühösen mered rá. – Nem gondolhatod komolyan,
hogy győzhettek? – kérdezi, és körülnéz. – Miből áll a
forradalmatok? Egy maroknyi elégedetlen szolgálóból,
kegyvesztett kísérőből és mezőgazdasági munkásból? És egy
szánalmas királyi sarjból?
– Kinézett már az ablakon? – kérdezi Raven. – A haderejüket
szétkergették. A fal leomlott. A körök egyesülni fognak. A város
polgárai visszaveszik azt, ami az övék, maguktól, zsarnokoktól.
 – Ezek az emberek elvesztek volna a királyi családok nélkül –
hetvenkedik a Grófnő. – Szükségük van ránk az életben
maradáshoz.
– Szó sincs róla – rázza a fejét Raven. Megérinti a fejét, és
egyenként végigtapogat minden sebhelyet. – Csodálatos
adományban részesített, Ebony. És még csak nem is sejtette.
– Ne szólíts a keresztnevemen! – acsarog a Grófnő. Raven
tudomást sem vesz róla.
– Tudja, most hallok egyet s mást. Tudom, hogy fél. Jobban,
mint amikor az anyja egy hétig éheztette, mert még mindig
képtelen volt lefogyni. Bezárta magát a várbörtönbe, és nem
eresztette ki. Esténként álomba sírta magát.
Raven szeme gonoszul csillog a Grófnő arcára kiülő rémület
láttán. – Á, igen, hallottam ám a titkait! Ismerem a gondolatait.
Nem lehet valakinek az agyában turkálni úgy, hogy ne kelljen
következményekre számítanunk. Kivált egy paladin agyában. – A
Grófnő a homlokát ráncolja, és Raven oldalra dönti a fejét.
– Azok vagyunk – erősíti meg. – Nem helyettesek. Nem
rabszolgák. De ezt tudta, nem? Hogy mások vagyunk. Okosan
tette, hogy tartott tőlünk. Maga persze nem félelemnek nevezte.
Hanem... kíváncsiságnak? Kísérletezésnek? De a lelke mélyén
sejtette, hogy van bennünk és a mágiákban valami, ami
veszélyessé válhat, ha szabadon engedik. – Még egy lépést tesz a
Grófnő felé.
A Grófnő közelebb botorkál a törött ablakhoz. – Nem félek
tőled!
– Dehogynem – mondja Raven, a hangja olyan halálos, mint a
kígyósziszegés. – És okkal teszi.
Még egy lépés Raventől előre. Egy lépés a Grófnőtől hátra.
Aztán Raven egy szemvillanás alatt megteszi a hátralévő
távolságot. A Grófnő szeme elkerekedik a meglepetéstől, nagy
szája kinyílik, amikor Raven kilöki az ablakon. Visítva tűnik el,
aztán odalent valahol a mélyben a földhöz csapódik.
 A szobában síri csend van, amit csak a Gróf nyöszörgése tör
meg. Raven az ablakban áll, és zihálva azt a helyet bámulja, ahol a
Grófnő eltűnt.
– Vége – suttogja a semmibe vagy talán önmagának.
Fennhangon megerősíti, hogy valóban elhiggye, hogy igaz. A
térde megroggyan, megszédül, de Garnet egy szempillantás alatt
mellette terem, és a karjába szorítja.
– Vége – zokogja Raven Garnet mellébe fúrva a fejét.
– Vége – mormolja Garnet a hajába. – Többé már nem
bánthat. És soha többé nem bánthat senki mást sem.
Raven mélyen, reszketve beszívja a levegőt, és felnéz
Garnetre. Hosszan elmerülnek egymás tekintetében. Garnet
gyöngéden, egy ujjal végigsimítja az ütésnyomot Raven arcán.
Olyan mélységesen meghitt ez a pillanat, hogy elfordulok, és
kinézek a szobából a Tó Háza üres helyiségére, erről pedig
eszembe jut, hogy még nincs vége a napnak.
– A Hercegnő még most is fogságban tartja Házéit – töröm
meg a csendet.
Ash bólint. – Hova mehettek? – kérdezi. – A Tó palotájába?
Az egyik közeli palotába?
– Nem – válaszolja Garnet komor beletörődéssel. –
Lefogadom, hogy tudom, hova menekült. Gyertek velem!
Leszaladunk a lépcsőn a véres előcsarnokba, aztán kirohanunk
a leszakadt bejárati ajtón.
– Erre – mondja Garnet, és a kocsisorra mutat. Az
automobilok arra várnak, hogy felvegyék a királyi családokat,
akik már sosem fogják elhagyni ezt az Aukciós Házat.
Az egyik kocsihoz rohanunk, Garnet és Raven beülnek előre,
Ashsel mi a hátsó ülést foglaljuk el. Garnet kitépi a vezetékeket,
egy darabig matat velük, míg a motor egyszer csak fel nem bőg.
Az Ékkő jobbára üres utcáin rohanunk, olykor megzavarodott
szolgákat pillantunk meg vagy a Társaság csapataival harcoló
katonákat. A paloták többségét már fosztogatják, a kapukat
kidöntötték, az ablakaikat beverték.
 – Hova megyünk? – kérdezi Raven.
A föld váratlanul megremeg alattunk, a kocsi megcsúszik a
kikövezett úton. A távolban füst- és porfelhő emelkedik a
magasba, majd néhány törmelékdarab repül felénk.
– Sil – jegyzem meg elégedetten, és Ash megszorítja a
kezemet.
– Mindet le tudjátok rombolni – mondja. – A város összes
falát. Lucien nagyon büszke lesz.
Elszorul a torkom.
– Lucien meghalt – világosítom fel. Ash egy pillanatra
összezavarodik, mintha nem lenne értelme egymás mellett ennek a
két szónak. Aztán keményen összeszorítja a száját, és gyorsan
pislogni kezd.
– Ó! – Csak ennyit mond.
– Hova megyünk, Garnet? – kérdezi újra Raven.
– A Királyi Palotába – szűri a szavakat összeszorított fogai
között Garnet.
Az otthon, amire a Hercegnő mindig is vágyott, de sosem bírt
megszerezni. A hely, amiről úgy érezte, neki rendelte a sors.
– Hát persze – mormolom.
 GARNET A GÁZRA TAPOS, ÉS SZÁGULDUNK AZ UTCÁKON.
Paloták suhannak el mellettünk, aztán beérünk az erdőbe, zöld
és barna foltok maradnak el, majd a formára nyírt műkertészet,
míg végül megállunk a trombitás fiúkkal díszített szökőkút előtt.
– Az egész örökségemet fel merném tenni rá, hogy a
trónterembe ment – mondja Garnet az anyjáról.
– Merre? – faggatom. Elindul a fényűző főfolyosón.
Elmegyünk a bálterem mellett, ahol csellóztam a
Választófejedelem bálján, megpillantom a kertet, ahol Ashsel
beszélgettem a nyári lakban ugyanazon az éjszakán, majd élesen
befordulunk balra.

A beszélgetés hallatán megtorpanunk. Garnet felemeli a kezét.

A folyosó végéig osonunk, a bársonyszőnyeg felfogja lépteink
neszét. Garnet kikukucskál a saroknál, aztán gyorsan visszarántja
a fejét.
– Hét katona – formálja némán a szavakat. Ash felemeli a
kardját, Garnet pedig kihúzza a pisztolyát a pisztolytáskából.
Raven harcra készen lekuporodik. Egyesülök a levegővel, és egy
pillanatig megengedem magamnak, hogy elmerüljek az elem
boldogító szabadságában.
Aztán összepontosítok, és a levegőt a palota mind a száz
folyosójáról magamhoz hívom. Fütyülve és üvöltve érkezik.
Garnet, Ash és Raven kirontanak a sarok védelméből, ahogy a
levegőt a katonák felé hajítom.
 A következő percek homályosak. Recsegés, kiáltások és robaj,
Ash kardja fütyül a levegőben, fegyverropogás hallatszik, és
közben olyan vad, csípős szélviharral töltöm meg a termet, hogy
az én szemem is ég és könnyezik.
Amikor meghallom Ash kiáltását: – Elég! –, eleresztem az
elemet, és minden lecsillapodik. Katonák hevernek mindenütt,
némelyik meghalt, mások csak elvesztették az eszméletüket. A
teremnek boltíves mennyezete van, amit a négy évszakot
szimbolizáló freskók díszítenek, a színes üvegablakok olyan
magasak, mint Garnet, káprázatos színeik beborítják a fekete-
fehér kockás kőpadlót. A helyiség közepén egy emelvény, rajta
két fényűző, hatalmas trónszék. A karfák pikkelyesek és
kígyófejben végződnek, a kígyók szeme rubin. Hatalmas
aranyszárnyak tárulnak szét a támláktól, az ülés vörös bársony.
A Hercegnő az egyik széken ül, a szoknyája a lába köré
tekeredett a nagy szélben, és az imént történtek teljesen
összezavarták. A keze karomként markolja a kígyófejet, amikor
megpillantja a fiát.
– Garnet? – akad el a lélegzete. Hazel a padlón ül a lábánál, a
nyakában még ott a póráz. A szeme felcsillan, amikor meglát.
Cora és Carnelian a Hercegnő mögött állnak; Cora értetlenül
bámul Garnetre, de Carnelian csak Asht látja.
– Szervusz, anya – köszön Garnet, mintha reggelihez
készülnének ülni. – Nem a megszokott aukciós nap, igaz?
– Te... velük vagy? – veti oda a szót a Hercegnő. A tekintete
megállapodik Ravenen, aztán Ashen, majd rajtam. – Ringyókkal
és szolgákkal együtt harcolsz?
– Úgy érted, emberek társaságában? – kérdezi Garnet. – Úgy
van, anya.
A Hercegnő megvetően mosolyog. – Nem kéne
meglepődnöm. Sokkal inkább apádra, mint rám hasonlítasz.
Garnet úgy tesz, mintha eltöprengene a megjegyzésén. –
Akkor ezt bóknak veszem.
– Inkább akarsz puhány lenni?
 – Jobb a puhány, mint a gyilkos – lépek előre.
A Hercegnő feláll, és látom, hogy tőrt tart a kezében, felte-
hetően azt, amit a Választófejedelem adott neki. A tőr nyelét
ékkövekkel rakták ki, a pengéjét kanyargó ezüst vonalakkal vésték
tele. – Nem tűröm, hogy egy egyszerű udvarhölgy így beszéljen
velem! Amikor vége ennek a nevetséges lázadásnak, kivágatom a
nyelved. Karóba huzatom a fejed. Meg fogom...
– Semmit sem tesz – lépek lassan előre. – Nincs többé
hatalma e fölött a város fölött. És én sem vagyok egyszerű
udvarhölgy.
Nem félek többé tőle.
És olyannak lát majd, aki valójában vagyok.
Egyszer azért, hogy lássa, milyen valójában. Másodszor, hogy
az elméjében lássa. Harmadszor azért, hogy az akarata szerint
átalakítsa.
Bizsereg a fejbőröm, ahogy a hajam szőkéről feketére
változik. Az orrom fáj, miközben visszatér eredeti méretére, a
homlokom is zsugorodik. A szememet tartogatom utolsónak.
Tüzes parázsként ég a koponyámban, de kényszerítem, hogy tágra
nyissam, mialatt visszaváltozik az eredeti ibolyakékre. Látni
akarom a Hercegnő arcát, amikor rájön, hogy én vagyok az.
És nem csalódom.
Leesik az álla. A tőr csengve a padlóra hullik, de Hazel nem
éri el, hiába nyúl utána, a póráz visszarántja. A Hercegnő elkapja
előle a tőrt, aztán megfogja Házéit a hajánál fogva, és álló
helyzetbe húzza, majd a torkára helyezi a fegyver élét.
– Ne közelíts! – kiáltja.
– Violet – nyögi rekedten Hazel.
– Nem bánthatja – sziszegem. Megfordul a fejemben, hogy
egyesülök a levegővel, és lehajítom a Hercegnőt a dobogóról, de
akkor elvágná Hazel torkát.
– Nos, hát visszatértél – mondja a Hercegnő, aki
fesztelenebből viselkedik most, hogy a testvérem életével tarthat
sakkban. – Kíváncsi voltam, megteszed-e. Részben ezért is
raboltam el. Gondoltam, talán horogra akadsz, miközben
megpróbálod kiszabadítani. – Felvonja a szemöldökét. – Meg kell
hagyni, ügyesen álcáztad magad.
Ash, Raven és Garnet laza félkörben állnak mellettem. Cora
éberen lesi minden mozdulatomat, és a saját bosszújára vár.
– És még miért? – kérdezem.
A Hercegnő vállat von. – Persze reméltem, hogy rendelkezik a
képességeiddel, de elég gyorsan kiderült, hogy nem olyan
helyettes, mint te voltál. Nem tudott megfoganni. – Megvillan
valami a tekintetében, talán sajnálkozás? De eltűnik, mielőtt
kielemezhetném.
Erősebben húzza hátra Hazel fejét. – Amikor elszöktél a
ringyóval, azt hittem, végem. Úgy éreztem, sosem szerzem meg
azt, amit igazán akartam, hogy a lányom uralkodjon, ahogy nekem
kellett volna. De... hogy is hangzik az a mondás, ami az
alacsonyabb körökben járja? Ha csak citrom marad, készíts belőle
limonádét? Megláttam egy kínálkozó lehetőséget. Miért adjam
egy gyermeknek azt az életet, ami engem illetett volna? A
Választófejedelem felesége olyan egyszerű, ostoba lélek, olyan
könnyen manipulálható. Miért ne használnám ki? Végtére is
remek munkát végzett, amikor világgá kürtölte, mennyire gyűlöl,
mennyire nem kívánja a házasságkötést a Házammal. Féltékeny
volt. A féltékenység alantas érzés. Megmérgezi az elmét.
Meggondolatlan lépésekre ösztönöz. Pedig mindene megvolt,
mégsem értékelte! S ami ennél is rosszabb, eleve meg sem
érdemelte.
– Ezért hát elrabolta a testvéremet és a Választófejedelem
feleségét megkerülve megegyezett a házasságkötésről a
Választófejedelemmel ?
– Jól következtettél – gúnyolódik. – És amint Onyx rájött,
hogy esély adódhat, hogy ismét együtt legyünk... nos, mi mindent
megtennénk egymásért. Még a Bankbéli aljanép asszonyát is
megölnénk. Ilyen hatalmas és mély a szerelmünk!
– Hol van hát? – mutatok körbe. – Mintha elhagyta volna
magát.
– Ó, dehogy! – tiltakozik a Hercegnő. – Sosem hagyna el
engem.
A hangjából kicsendül valami, amitől kényelmetlenül kezdem
érezni magam. Corán is ezt látom: körülpillant, de a terem üres,
csak mi nyolcán vagyunk benne.
– De egyszer csak megtette – próbálom megkeresni a gyenge
pontját. A tekintetem a tőrre siklik, amit még most is Hazel
torkának szorít. – Elhagyta magát. Elvette a mostani feleségét.
– Ne beszélj úgy, mintha bármit is tudnál róla! – csattan fel a
Hercegnő. – Nem ő döntött így. Elszakítottak minket egymástól. –
Büszkén szegi fel a fejét. – Szeretjük egymást! Jobban, mint
bármely más szerelmespár a világon! Együtt teremtettünk valami
gyönyörűt, mégis elvették, elszakították tőlem, pedig
könyörögtem, hogy ne tegyék. Szörnyetegnek nevezték a bennem
növekvő életet. – Vadul villog a tekintete. – Nem igazság! –
kiáltja. – Szegény, ostoba, hasznavehetetlen helyettesek tudnak
gyermeket szülni, de én nem!
Megdöbbenek. A Hercegnő várandós volt? A királyi
asszonyokat a házasságkötésükkor sterilizálják, de ebből úgy
tűnik, hogy a Hercegnő és a Választófejedelem még korábban
lefeküdtek egymással. Hallom, ahogy Garnet lélegzete elakad.
Még Corán is meglepődés látszik. Ha ennek híre ment volna, az
örökre tönkretette volna a Hercegnő Házát.
A Hercegnő szemében könnyek csillognak, de a keze remeg a
haragtól. A tőr hegyénél egy sűrű vércsepp jelenik meg és csorog
le Hazel nyakán.
– Micsoda kis liba voltam – suttogja a Hercegnő. – Hogy azt
hittem, megtarthatom.
Egy másodpercig a fiatal és szerelmes Hercegnőt látom. Ha
másként alakultak volna a dolgok, vajon milyen ember vált volna
belőle?
– Sajnálom, hogy ez történt magával – szólalok meg.
Carnelian leveszi a szemét Ashről, hogy döbbenten rám nézzen.
Az arckifejezése pontos mása a Hercegnőének, és amióta ismerem
őket, most először látom rajtuk, hogy rokonok.
A Hercegnő megrendülése megvetésnek ad helyet. – Nincs
szükségem a szánalmadra – jelenti ki. – És nem tartok rá igényt.
– Ez a különbség kettőnk között – mondom. – Maga szá-
nalmat lát. Gyengeséget. Én együttérzést. Erőt. De amikor maga
szenved, úgy érzi, másoknak is szenvednie kell maga körül.
Hagyta, hogy ez a tragédia hideg és kegyetlen világot szüljön.
Megölte Dahliát, azt a lányt, akinek a nevét még csak nem is
tudta, aki semmi rosszat nem tett magának. Megmérgezte puszta
rosszakaratból. Ok nélkül megölte Annabelle-t, hogy engem
büntessen. Merő szeszélyből elvett egy gyönyörű életet, hogy
kidomborítson egy hatásos érvet. Valaki igazán naggyá válhattál
volna, Pearl – váltok át a keresztnevére, Raven példáján okulva.
Most már egyenrangúként beszélek vele –, ám ehelyett csak egy
vagy a kicsinyes, rosszindulatú királyi leszármazottak között.
– Annál sokkal, de sokkal több – szólal meg egy halk hang.
Az árnyékból a Választófejedelem lép elő, és mögötte
besereglenek a testőrei. Egyszerre lépnek, piros egyenruhájuk
színe egyezik a trónok huzatával.
– Jaj, Onyx! – kiált fel megkönnyebbülten a Hercegnő. – Már
fogalmam sem volt, hova lettél!
Húsznál bizonyára nem kevesebb katona vesz körül minket.
Mindegyiknél puska van.
Csapdába estünk.
A VÁLASZTÓFEJEDELEM – A KETTEJÜK KÖZT KÜSZKÖDŐ HAZELRE ÜGYET SEM
vetve – odalép a Hercegnőhöz, és arcon csókolja.
– Ki akartam küldeni az embereimet a városba – mondja de
aztán hangokat hallottam, és gondoltam, utánanézek a dolognak.
– Úgy örülök, hogy ezt tetted, drágám. Biztos emlékszel a régi
helyettesemre, a 197-esre. Visszajött, hogy megmentse a húgát.
– Pontosan úgy, ahogy gondoltad – jegyzi meg a
Választófejedelem. – Mit keres itt? – akad meg a tekintete
Garneten.
– Velük van – feleli a Hercegnő. – Mindig is akkora csalódás
volt...
A Választófejedelem végighúzza az ujját a Hercegnő állán. –
Jobbat érdemeltél volna.
Ránk sem néznek. Garnet pisztolya mit sem ér a sok puskával
szemben. Ahogy Ash kardja sem.
– Szóval mennyi ideig dolgoztál együtt a kasztrálttal? – fordul
hozzám a Hercegnő.
A gondolataim egymást kergetik, hogy kiötöljek valamit,
amivel kimenthetem magunkat ebből a kelepcéből. A legjobb
ötletnek az tűnik, hogy beszéltetem, míg eszembe nem jut valami
terv.
– Volt neve – válaszolom.
– Nagyon is tisztában vagyok Lucien nevével, én csak azt
nem...
– Volt neve, és az nem Lucien volt. Egyáltalán felfogják,
miért is történik ez az egész? – mutatok ki az ablakon, ahol
ragyogó színek kavalkádjában megy le a nap. – Van róla
sejtelmük, mit műveltek ennek a városnak a népével? Magával a
szigettel?
A Hercegnő fagyosan mosolyog. – Ostoba kislány vagy. Ez a
sziget semmi sem lenne nélkülünk. Mi tettük naggyá. Mi
teremtettünk valamit ott, ahol addig semmi sem volt.
– Volt valami – igazítom helyre. – Emberek éltek itt, és az
őseik, azok, akikre olyan büszke, mindet legyilkolták. Vagy
legalább is ezt hitték.
A Hercegnő megmerevedik, és a Választófejedelem arcára
kiül a zavar.
– Miről beszél? – kérdezi a Hercegnőt.
– Halvány sejtelmem sincs – válaszolja a Hercegnő.
Most rajtam a sor, hogy elmosolyodjak. – Mit gondol, mit
csinált Lucien a könyvtárában? A királyi történelem ismeretlen
fejezeteit tanulmányozta? Jaj, maguk! Semmit sem változtak.
Elvesznek mindent, amire csak kedvük támad. Tényleg azt hitték,
megölték a paladinokat?
– A miket? – kérdezi Carnelian, de senki sem válaszol neki.
– Honnan tudod mindezt? – sziszegi a Hercegnő.
– Onnan, hogy én is közéjük tartozom – felelem. – Mit
képzel, ki döntötte le a falat? Fogalma sincs, mire vagyok képes.
– Akkor bizonyítsd be – rántja még hátrébb Hazel fejét a
Hercegnő. Hazel felkiált fájdalmában. – Eddig csak egy kis szelet
láttam tőled. Mutasd meg az erődet! Ölj meg most, ha képes vagy
rá!
Gondolkodom rajta. Elképzelem, hogy rászakítom a
mennyezetet, a levegővel kitöröm a nyakát, belefojtom a vízbe,
amit kint érzek az egyik kertben.
De én nem a Hercegnő vagyok. Nem oldom meg úgy a
problémákat, mint ő: erőszakkal és vérrel.
– Megtehetném, de nem fogom – jelentem ki.
 A Hercegnő felkacag. Éles és visszhangzó a nevetése. –
Nahát, ez igazán mulatságos!
A Választófejedelem is vele nevet. Cora majd szétrobban a
dühtől. Egy lépéssel közelebb jön.
– Azt ígérted, hogy végzel vele! – kiáltja.
– Nagyon sajnálom – szabadkozom, de a Hercegnő éppen
ekkor így szól: – Hogyan?
– Meggyilkolta a lányomat! – fordul az úrnője felé Cora. –
Azt hitte, nem érdekel? Komolyan azt képzelte, hogy semmit sem
érzek iránta?
A Hercegnő egyetlen pillantással belefojtja a szót. Az
udvarhölgy összehúzza magát. – Vízbe kellett volna fojtanom azt
a vakarékot, amikor megszületett – acsarog. – Szerencséd, hogy
egyáltalán megismerhetted.
– Hallod egyáltalán, mit beszélsz, anya? – szólal meg Garnet.
– Annabelle egy... a legjobb ember volt az egész palotában. Egy
minden szempontból ártatlan lány. Egy jó ember!
– Senki sem teljesen ártatlan – mondja a Hercegnő. – Ha ezt
hiszed, még ostobább vagy, mint hittem. – A szeme a hátam mögé
villan. – Kezdjük a kísérővel, helyes?
Mindenki annyira azt figyeli, mi van előttünk, hogy senki sem
nézett hátra. Most sebesen sarkon fordulok, de a
Választófejedelem három testőre már rá is vetette magát Ashre.
Ketten megragadják a karját, és elhajítják a szablyáját, egy meg a
halántékához szorítja a fegyvere csövét.
– Ne! – sikoltunk fel egyszerre Carneliannel.
A fegyvert markoló katonának széles, csúf képe van, és
amikor mosolyog, aranyfog csillan a szájában. Állatias a külseje,
mintha élvezettel okozna másoknak fájdalmat.
Ash rám szegezi a pillantását, és csak egy szót formál némán:
Hazel.
Tudom, mire érti, de képtelen vagyok rá. Nem dönthetek így.
Úgy issza be a tekintete az arcomat, mintha utoljára látná. Mintha
soha többé nem nyílna rá módja.
 – Öljetek meg engem! – ajánlja fel magát Carnelian. –
Kérlek! Csak őt ne bántsátok!
Micsoda bátor kijelentés. Elszakítom a tekintetem Ash-ről,
hogy csupa félelem, mégis komoly arcára pillanthassak. Carnelian
tényleg meghalna Ashért. El sem hiszem, hogy valaha is
bosszantó, kicsinyes lánynak láttam. Helytelen okokból
gyűlöltem.
– Elég legyen, Carnelian, szégyent hozol magadra. – A
Hercegnő pillantásra sem méltatja az unokahúgát. Örömmel
fogadja az események alakulását. Hazel nyakáról még több vér
csepeg. – Ugyan ki nyerne azzal? Élve vagy halva sem jelentesz
nekem semmit. Ez a kísérő az életét kockáztatta, hogy együtt
legyen egy helyettessel. Belátod végre? Nem szeret téged. Még
anyád is inkább a halált választotta a társaságod helyett. Mire van
szükség, hogy felfogd végre, senkinek sem kellesz?
Még én is érzem, mennyire maróak a szavai, mennyire
Carnelian lelkébe hatolnak, és megsebzik ott, ahol már ezerszer
összeszabdalta a bánat és a kegyetlenség.
Mint a villám, úgy egyesülök a levegővel, ami mintha csak az
én hívásomra várt volna.
A Hercegnő még egy utolsó lekicsinylő pillantást vet rám. –
Öljétek meg mindet! – adja ki unott hangon a parancsot, de készen
állok, és nem hagyom, hogy engem vagy a barátaimat bántsa.
A puskák szinte egyszerre dördülnek el, és hangos
pukkanásokkal töltik meg a termet.
Meg tudod tenni, suttogja Lucien a fülembe. Hiszek benned.
Érzek minden egyes golyót, ahogy a teremben a levegőt
hasítják, és felfelé, aztán körbe-körbe hajtom őket a mennyezet
alatt, mint egy csomó legyet.
Hazel rátapos a Hercegnő lábára, aki fojtottan felkiált, aztán
elereszti Házéit. A tőr leesik az emelvényről.
Felemelem a kezem. A katonák mind ámulattal és
összezavarodva figyelik a golyókat. A tenyerem élével a levegőbe
hasítok, amitől a golyók visszarepülnek tulajdonosaikhoz, és a
katonák egymás után hullnak a földre. Egyet arra tartok fenn,
hogy a húgomat a Hercegnőhöz kötő láncot pattintsa el. A lánc
elszakad.
Inkább érzem, mint látom, hogy a csúf katona rám lő. Elállóm
Ash kiáltását, aztán reccsenést a hátam mögött, és már el is
térítem magamtól a golyót, és fütyülök arra, hova megy, mert
Hazel a karomba veti magát.
– Biztonságban vagy – nyugtatom meg, ahogy a vállamon
zokog. – Itt vagy velem. Nem eshet bajod.
– NEM! – A Hercegnő torkából feltörő sikoltás vad to-
rokhang, mint egy haldokló állat jajveszékelése. Látom is, miért:
az utolsó félresöpört golyó egyenesen a Választófejedelem
mellkasába fúródott.
A Hercegnő a karjába emeli a Választófejedelmet, az arcán
könnyek patakzanak. – Ne, Onyx, ne, ne, kérlek...
Vér csorog a Választófejedelem szája sarkából. – Pearl –
nyögi, és felnyúl, hogy megsimogassa a Hercegnő arcát. Aztán
erőtlenül és élettelenül lehullik a keze, és a feje oldalra billen. A
Hercegnő ráveti magát, a testébe kapaszkodik. Aztán felkapja a
fejét.
– Ezért lassan fogok végezni veled – mondja. Gyöngéden
lefekteti a Választófejedelmet a padlóra, és feláll, hogy
farkasszemet nézzen velem. A hátam mögé tolom Házéit, és
felkészülök, hogy a földdel egyesüljek, és a segítségével
megnyíljon a föld a lába alatt. – Megértetted? Meg foglak öl...
Aztán elakad a lélegzete, és ívben meghajlik a háta. Borzalmas
gurgulázó hang tör fel a torkából. Vörös folt terjed
szét kék ruháján, megfesti, mintha csak egy mágia változtatná a
színét.
Carnelian áll mögötte. Egy gyors mozdulattal kihúzza a
Hercegnő hátából a tőrt, és diadalittasan feltartja. Akkor vehette
fel, amikor a Hercegnő elejtette.
– Micsoda csalódás vagy, Carnelian – sziszegi a Hercegnő
hanghordozását gúnyolva, és újra lesújt a tőrrel. – Mindenki fütyül
rá, mit beszélsz, Carnelian. – A tőr harmadszor is lesújt. – Senki
sem szeret, senki sem szeret... – Újra meg újra beledöf a
Hercegnőbe. Földbe gyökerezett lábbal, elszörnyedve bámulom.
A Hercegnő a Választófejedelem mellé hanyatlik a padlóra.
Carnelian még tovább szurkálná, de Ash odaszalad, és gyöngéden
megragadja a csuklóját. Carnelian egész testében reszket.
– Nincs semmi baj – mormolja Ash. – Most már abba-
hagyhatod. Meghalt. Nincs semmi baj.
Carnelian pislog, és Ashre néz. – Ő... ő olyan... muszáj volt...
– Tudom – csitítja Ash. A tőr zörögve a földre hullik.
Carnelian Ash nyakába borul és zokog, Ash pedig magához
szorítja. A tekintetünk találkozik Carnelian feje búbja felett. A
látottak nem tesznek olyan féltékennyé, mint régen tettek volna.
Hazel megragadja a karomat. Felé fordulok.
– Vegyük ezt le rólad – javasolom. Raven segít a pórázt
levenni, én meg a fátylat tépem le az arca elől. Garnet Corának
segít. Hazel leveti a magas sarkút, így most megint olyan magas,
mint szokott lenni, és együtt kapcsoljuk le róla az álhasat.
Dühödten rúgja arrébb.
– Vége? – kérdezi.
– Igen – válaszolom. A karomba veti magát, és szorosan
öleljük egymást.
– Amiket tettél – mondja, és elhúzódik tőlem, hogy a
szemembe nézhessen. – A széllel meg a golyókkal meg... –
Kábultan néz körül. – Mondtad, hogy képes vagy dolgokra, de...
– Te is képes vagy rá – erősködöm.
– Tényleg? – pislog meglepetten.
– Ő Raven – mosolyodom el. – A legjobb barátnőm.
Megmutathatja, ha akarod.
– Akarod, hogy elvigyem most a sziklához? – kérdezi Raven.
– Micsoda? – értetlenkedik Hazel.
– Talán nem ebben a pillanatban – bizonytalanodom el. –
Most talán még korai lenne. Hazelnek pihennie kell. Esetleg...
– Hónapokon át mást sem tettem, mint pihentem! – háborodik
fel, és egy lépést hátrálva összefonja a karját. – Mutassátok meg,
bármi legyen is. Elbírok vele.
Dagad a keblem a büszkeségtől. – Tudom jól. Gyere hát.
Elhagyjuk a tróntermet, és kimegyünk a kertbe, ami tele van
pillangókkal és rózsabokrokkal. A nap folyékony arany a
makulátlanul kék égen. Kitörő örömet érzek. Megcsináltuk!
Raven megfogja a kezemet, én meg Hazelét.
– Mit csinálunk? – kérdezi.
– Megmutatjuk, hogy ki is vagy valójában – mondom. Olyan
sokszor mondtam már ezt Déli Kapuban, Nyugati Kapuban és az
összes átmeneti intézményben. Olyasmit adtam a lányoknak,
amiben hinni tudtak, és megmutattam, mire képesek.
De még sosem jelentett számomra annyit, mint most.
A szikla tökéletes, amikor odaérünk.
Az ég tükörképe a miénknek. Felhőtlen, tökéletes kékség.
Meleg van, az emlékmű körül lustán köröznek a méhek. A fák
lombja buja zöld, odalentről megnyugtatóan hallatszik az óceán
szelíd moraja. Mennyire vágyom rá, hogy lássam az igazi óceánt!
A testvéremhez fordulok. Amikor körülnéz, rabul ejti a hely
szépsége és varázslatossága. Ibolyakék szeméből áhítat sugárzik.
Felsóhajtok.
Változtassátok vissza, suttogom némán a helynek, az őseimnek,
akik nem messze időznek az élők és a holtak határmezsgyéjén.
Kérlek!
Változtassátok vissza, suttogja mellettem Raven. Késelésünk a
levegőben lebeg, és az ezüstösen kék emlékmű körül örvénylik, és
mintha sok száz hang kapná fel a kiáltásunkat.
Változtassátok vissza, változtassátok vissza...
Hazel a szikla széléhez szaladt, és az óceánt bámulja.
Váratlanul az arcához kapja a kezét, és térdre rogy. Futásnak
eredek, de Raven erősen megmarkolja a kezem, és megállít. Flazel
pár pillanatig ide-oda ringatózik, aztán megdermed.
Amikor felém fordul, a szívem a torkomba ugrik, és ha ezen a
helyen hangot tudnék kiadni, akkor bizonyosan felkiáltanék.
 A szikla varázsa csodát tett. A paladinok visszaváltoztatták
azzá, aki valaha volt. A szeme színe olyan, mint régen, az orra, a
szája és az arcformája, mint annak idején. Olyan tágra nyílt
szemmel bámul, ahogy már számtalan lánynál láttam. Ravennél
odamegyünk mellé a szikla szélére. Kinézünk az óceánra, az
orrunkon át beszívjuk a sós illatot, és csodálkozás, kíváncsiság tölt
el. Úgy érzem, mintha valami óriásinak, egyetlen szigetre vagy
városra nem korlátozhatónak a pici része lennék.
Vajon mi lehet odakint? – tűnődöm.
Nekem is ezen jár a fejem, gondolja Raven. Van kedved
utánajárni?
Igen, válaszolom gondolatban. De van valami, amit előbb meg
kell tennem.
AMIKOR VISSZATÉRÜNK A SZIKLÁRÓL, HAZEL VIRÁGAI OLYAN FEHÉREK, MINT
az enyémek voltak.
Lehajol, és a virágok magasabbra kapaszkodnak, az ujjai felé
ágaskodnak, vidám fejük a bőrét simogatja, mielőtt elhervadnak
és meghalnak, hogy újak nőjenek a helyükön.
– Mit érzel? – kérdezem, és azon töprengek, milyen elemmel
tud majd egyesülni.
– Mindent – suttogja. - Érzem, ahogy nő a fű, hallom a szél
susogását, és van valami csillogó és hömpölygő..., mint a víz.
Megragadom a vállát. - Maradj kint egy kis ideig. Mostantól
fogva minden más lesz. Élvezd ezt a pillanatot, ez az új életed
kezdete.
Sok szempontból is, gondolom. Új a város. És a világ is.
Nem akarom magára hagyni a testvéremet, de van valami,
amit meg kell tennem. Pontosabban van egy hely, amit fel kell
keresnem.
Ravenhez fordulok, de ő már egy lépéssel előttem jár. A
legjobb barátnőnek az az előnye, hogy néha olvas a
gondolatainkban.
– Garnettel majd vele maradunk – mondja. – Menj csak!
Vajon tudja-e, hova készülök, vagy csak azt, hogy el kell
mennem? Akár így, akár úgy, de mosolyogva megölelem, és
erősen magamhoz szorítom. – Megcsináltuk – suttogom.
– Meg bizony – súgja vissza. Hazel leereszkedett a fűre, és
egy rózsabokrot néz, az arcán ámulat. Hirtelen kinyílik egy
bimbó, a színek kavarogva bomlanak ki, ahogy nőnek a szirmok.
Kettesben hagyom a természet csodálatával, és bemegyek a
trónterembe.
Garnet és Cora félrecipelték a Hercegnő és a
Választófejedelem testét, és a terem közepén gúlába rakják a
fegyvereket. Carnelian az emelvény szélén ül Ash mellett, és még
mindig nem tért magához a megrázkódtatásból.
Ash feláll, amikor belépek.
Kicsit megingok, mert hirtelen iszonyatos fáradtság tör rám.
De a napnak még nincs vége.
– Hazel? – kérdezi Ash, és megfogja a könyökömet.
– Jól van. – A szemébe nézek, mert nem akarom a földön
heverő testeket látni. – Muszáj... elmennem valahova. Egy
rejtekhelyre. Meg kell...
Nem tudom, mit kell tennem, csak azt, hogy vissza akarok
menni Lucien műhelyébe. Már nem akarom lerombolni, hiszen a
Társaság győzött. De szeretném látni, hogy még maradt belőle
valami ezen a világon.
Ash karja átfogja a derekamat, az ajkát a halántékomra
szorítja.
– Bárhova mész, veled tartok – mondja.
Elhagyjuk a tróntermet, és kéz a kézben az üres folyosókon a
bejárathoz sétálunk. Bekanyarodom jobbra, és már az előszoba
felé tartok, amikor hirtelen megtorpanok.
– Szeretném megmutatni – kezdem, és iszonyatos bűntudat
vesz erőt rajtam. – Meg akarom mutatni a szörnyűséget, amit
műveltem.
Benyitok a tükrök termébe. Ash álla leesik a csodálkozástól,
amikor belép, kiül az arcára is, ami az ezernyi tükörszilánk
töredezetten tükröz vissza. Van tükör, amit már eltávolítottak, így
sok az üres hely, mintha a szolgák félbehagyták volna a munkát.
De még mindig rengeteg kulcs sorakozik a falakon.
– Ezt te csináltad? – kérdezi Ash.
– Az aukció előtti estén. Királyi vacsorát rendeztek, és
Carneliant kísértem el. Én... dühös voltam meg csalódott, és
szerettem volna az egészet minél előbb befejezni. Nem
gondoltam, hogy bárki is meglátja. Több száz terem van ebben a
palotában. Nagyon okosnak hittem magam.
Elszorul a torkom, és nem tudok tovább beszélni. Nem voltam
okos. Ostoba voltam, és Lucien emiatt halt meg.
Ash úgy néz rám, mintha olvasna a gondolataimban. A
lelkifurdalás nyilván kiült az arcomra.
– Akkor hát mi legyen a büntetésed?
– Nem tudom – mormolom. Az ovális tükörben nézem
magam. Az egyik szemem eltört, a szám átlós vágás.
Ash az egyik hajfürtömet a fülem mögé simítja, aztán két
tenyere közé fogja az arcomat. – Komolyan azt hiszed, hogy
Lucien szerette volna, ha ezért megbüntetnek? Nem gondolod,
hogy büszke lett volna? Nyomot hagytál azon a helyen, ahol élete
nagy részét rabszolgaként töltötte.
– Én öltem meg – nyögöm ki rekedten.
– Nem – szögezi le határozottan Ash. – A királyi családok
tették. – Látom, hogy tudja, nem hiszek neki. – Döntést hoztál,
Violet, aminek következményei voltak, akárcsak annak, hogy
engem megmentettél. Vagy Ravent. Nem minden döntésnek az az
eredménye, amit szeretnénk, vagy amire akár számítunk. De amit
te tettél, vagy Lucien, amit én, Raven, Garnet és a Fehér Rózsából
vagy a Társaságból mindenki igyekezett megtenni, az az volt,
hogy esélyt adjanak mindenkinek – a rangjától vagy a vagyoni
helyzetétől függetlenül –, hogy saját maguk dönthessenek.
Néhány dolog nagyobb, mint egyetlen ember. – A karjába szorít,
és a fülembe súgja. – De ez nem jelenti, hogy ne fájna. Hogy
elvesztetted. Nincs azzal baj, ha fáj. Csak... ne gyűlöld magad
miatta!
– Nagy könnycseppek gurulnak le az arcomon, és nedvesítik
az ingét.
– Gyere velem – suttogom.
 Kinyitom az előszobában a kutya képét, és átmászom a lyukon
a lépcsőházba. Ash nem kérdez, csak követ. Felkapaszkodunk a
lépcsőn. Lucien jeleket hagyott, ahogy ígérte is: fehér X-ekkel
jelölte, hol merre forduljak, melyik folyosót válasszam. Egy
órának tűnik, mire megállunk a szobája ajtajánál.
Remegő kézzel nyitok be. Lucien hálószobájában iszonyú a
felfordulás. Itt tartóztathatták le. Takarók, ruhák hevernek
szerteszét, az öltözőasztalt feldöntötték. De a szekrényhez, ami a
műhely bejáratát takarja, nem nyúltak.
Már csak pár méter, de mintha egy mérföld lenne. Vagy akár
egy másik bolygóra kéne mennem.
A lábam nem engedelmeskedik. Gyökeret eresztettem. Nem
bírok megmozdulni. Alig tudok levegőt venni.
Ashnek fogalma sincs, mi ez a hely, mit jelenthet. Összefonja
az ujjainkat, és habozás nélkül mellém áll. Abban a pillanatban
értem meg, hogy bár elvesztettem Lucient, a hatása, amit
gyakorolt rám, az életemre, a barátaimra és mindazokra, akiket
szeretek, velem marad mindörökre.
Ash kezét szorongatva teszem meg az első lépést. Majd még
egyet. Aztán már el is indulok, nem, inkább futok a szekrény felé.
Kitárom az ajtókat, félretolom az udvarhölgyi ruhákat, és kihúzom
a hajamból az arkánát. Belenyomom az ajtó közepén lévő
bemélyedésbe.
Egy kattanással kinyílik. A küszöbön állok, bizsereg a bőröm.
Odabent pislogva felgyulladnak a fények.
– Violet? – kérdezi újra Ash.
– Várj egy percet itt – mondom. – Kérlek!
Szélesre tárom az ajtót, és Asht magam mögött hagyom, mert
tudom, hogy engedelmeskedik a kérésemnek akkor is, ha nem
tudja, miért kérem erre, mert bízik benne, hogy jó okkal kérem rá.
Belépek Lucien műhelyébe, és az emlék úgy vág
gyomorszájon, hogy nem kapok levegőt. A falon az órák
nyugodtan tiktakolnak, mit sem tudva arról, hogy a gazdájuk
sosem tér vissza. A könyvek, a dokumentumok, az üvegedények,
minden, de minden úgy van, ahogy Lucien aznap megmutatta
nekem. Azon a napon, amikor Imogen és Coral még éltek.
A tekintetem a sarokban álló festőállványra esik, és halkan
felsikoltok, a hang félig zokogás, félig elakadó lélegzet. A kép,
amit Lucien festett, ami egy lány körvonala volt. Amiről azt
hittem, Azaleáról készült.
A kép engem ábrázol.
Lucien tökéletesen, egészen a kis állcsúcsomig élethű
részletességgel rajzolta meg az arcomat. Kissé balra nézek, a
mosolyom egyszerre édes és pajkos, mintha valami vakmerőségre
készülnék. A hajam a vállamra omlik, és a szemem... pontosan
eltalálta a színét. A munkaasztalán különféle árnyalatú ibolyakék
festékes tubusokat látok.
Bűntudat, bánat és szeretet viaskodik bennem. Patakzanak a
könnyeim, és nem is veszem a fáradságot, hogy letöröljem őket.
Forog velem a világ, elgyengülök, a szoba összefolyik a szemem
előtt, és érzem, hogy mindjárt összeesem.
Erős karok fognak fel, és állítanak talpra. Ash ismerős illata
olyan, mint egy ölelés, de ettől csak még jobban sírok. A mai nap
súlya maga alá temet, és addig zokogok, míg már nem maradnak
könnyeim. Ash egyetlen szót sem szól. Hagyja, hogy kiadjak
mindent magamból.
Végül kiegyenesedem, és levegő után kapkodok. Fátyolosan
rámosolygok, ő meg letörli a könnyeimet.
– Hihetetlen ez a hely! – jegyzi meg. – És annyira jellemző
rá.
Nagyot nyelek. Végigsiklik a kezem a karján, és megfogom a
csuklóját. Még egyszer körülnézek. – Meghagyta, hogy
romboljam le. Ha vesztenénk. Megesketett.
– Örülök, hogy ezt az ígéretedet nem kell megtartanod.
Ismét erőt vesz rajtam a kimerültség, és hirtelen csak a
testvéremmel akarok lenni.
– Menjünk – kérem. De amikor indulni akarunk, a tekintetem
megakad egy fényes valamin. A rézrugó, amivel Lucien játszott,
amikor az egész falat beborító órákról beszélt. A rugó, amit
kiegyenesített és félredobott az asztalra. Felveszem, és a
zsebembe dugom.
Aztán kiveszem az arkánámat az ajtóból, és Ashsel
visszasétálunk a barátainkhoz és a családomhoz.
MÁSNAP TEMETJÜK EL A HALOTTAKAT.
A Királyi Palota lett a Fekete Kulcs Társaságának új
főhadiszállása. Tegnap naplementekor lassan kezdtek szivárogni
az emberek: szolgák, a Társaság tagjai, velünk szimpatizáló
katonák, paladinok. Sil az után jelent meg a csoportjával, hogy
amint ő fogalmazott: „tisztességes munkát végeztek azon az
átkozott falon”. Sienna később érkezett ide, és olyan boldog
voltam, hogy viszontlátom, hogy szorosan megöleltem, ő pedig –
láss csodát! – visszaölelt.
Ochre reggel érkezik egy csapat vele egykorú fiúval, és
Hazellel a nyakába ugrunk és a földre döntjük, miközben sírunk és
nevetünk és ölelgetjük egymást.
– Miért nem szóltál a Társaságról? – szegezi neki a kérdést
Hazel, és a karjába bokszol.
– Szóltam! – tiltakozik Ochre, és feltartott karral próbálja
Házéit leállítani. – Csak nem hittél nekem.
– Majd meglátod, mire vagyok képes! – henceg Hazel.
– Olyasmit, amit Violet szokott a vízzel meg miegymással?
– Azt mikor láttad?
– Időtlen idők óta a Társaság tagja vagyok, Hazel – húzza ki
magát fontoskodva Ochre.
– Elég, gyerekek – ér fülig a szám, és átölelem a vállukat.
– Boldog vagyok, hogy megint együtt vagyunk.

154
 Egy megbeszélést szerveztek aznap estére, hogy mit kezdjünk
a királyi család megmaradt tagjaival. Sokan szavaznak arra, hogy
mindet végezzük ki, pontosan úgy, ahogy Lucien megjósolta.
Mások – köztük Sil is – azt hajtogatják, hogy kemény munkával
bűnhődjenek.
Végül egyezségre jutunk. Felállítunk egy vésztörvényszéket,
amiben mindegyik kör egy képviselővel vesz részt, és a királyi
családokat elítéljük a bűneikért.
A tömegtől távol ülök Ashsel, Rávennél, Garnettel, Ochre-rel
és Hazellel. Nem hagy nyugodni egy gondolat.
Végül felállók, és intek Síinek, hogy kövessen, és ő kérdezés
nélkül velem tart, amikor Lucien műhelyébe viszem.
– Hát, ha valakinek van ilyen búvóhelye, az csakis ő lehet
– mondja fejcsóválva, hosszú hallgatás után.
– Gondoltam, esetleg akad itt olyasmi, aminek a Társaság
hasznát veheti. Vagy az új kormány, bárminek is hívják majd.
– Végigsimítom Annabelle palatáblájának prototípusát.
Amikor felnézek, Sil furcsa pillantásával találkozik a tekintetem.
– Tudod – sétál oda a könyvespolcokhoz, hogy közelebbről is
megnézze a címeket. – Majdnem öt éve ismerem Lucient. Amikor
először találkoztunk, a levegővel lefújtam a verandámról.
– Komolyan?
– Mit tennél, ha egy udvarhölgy kopogtatna be hozzád? Egy
olyan helyen, amit legjobb tudomásod szerint senki sem talál
meg? – kérdezi Sil, de szelíd a hangjából kicsendülő gúny. – Azok
után nem rajongott értem. Persze Azalea kedvéért ki kellett
jönnünk egymással.
– Tudom.
– De Azalea sosem hozott úgy össze minket, mint te. –
Döbbenten meredek rá, de nem néz a szemembe, hanem egy régi,
bőrkötéses kötetet forgat. – Mielőtt még megismertelek volna,
láttam Lucienen a változást. Ahogy rólad beszélt... ha még egy
Violet-történetet hallottam volna, amikor vagy büszke volt rád,
vagy féltett, vagy azzal idegesített, hogy rád panaszkodott... – A

307
könyvet nézve kuncog, én meg nehezen kapok levegőt. – Olyan
hosszú ideig élt abban a körben. Nem fogta fel, mennyire
megváltoztatta, meg nem is akarta. De te kirángattad ebből.
Tükröt tartottál elé, és emlékeztetted, hogy nem csak a
helyetteseket érdemes megmenteni.
– Persze, hogy őt is érdemes volt – suttogom.
– Úgy mondod, mintha könnyű lenne elhinni – horkan fel. –
Aztán legközelebb nem is egy, de két helyettessel állt az
ajtómban, ráadásul egy kísérőt és a királyi család egyik tagját is
elhozta – sóhajt fel elkeseredetten. – Rettenetesen dühös voltam.
Nem ez volt a terv! Hogy megmentse őket, egy terhes helyettest,
egy kísérőt. Óriási kockázatot vállalt. Lucien meg én annyira
belecsavarodtunk abba, hogy mit kellene tennünk, hogy
elfelejtettük, miért is tesszük. Eleinte azt hittem, csak a bosszúról
szól, csak arra vágytam, és talán ő is. Bosszút akart állni
Azaleáért. Visszafizetni a halálát.
Most végre felnéz rám. Kipirosodott és üveges a szeme
– Tévedtünk. Te mutattad meg, mi az, ami igazán fontos.
Mindkettőnket megváltoztattad. Bárcsak meg tudnám ezt értetni
veled, Violet. – Elfordul, és a ruhaujjával megtörli az orrát. –
Bolond volt, az már egyszer igaz. De azt nem mondhatod, hogy
nem szeretett.
Lerogyok a fotelba. Sil gyorsan a papírok között kezd matatni,
az üvegedényeket nézi, és olyasmiket motyog maga elé, amiknek
nincs értelme. – A Patikust ez érdekelni fogja –, vagy – Ezt
okvetlen meg kell mutatnom a Családfa Kutatónak.
Lucien nincs többé. A forradalomnak vége. Ideje, hogy éljek a
szabadsággal, amiért olyan keményen megküzdöttünk.
– Sil? – kezdem bizonytalanul.
– Hm? – Nem néz fel az üvegedényről, ami csillogó kék
folyadékkal van tele.
– El... el szeretnék menni. Van valami, amit meg akarok tenni.
Tudom, hogy sok itt a tennivaló, és ki kell találnunk sok mindent,
de...

308
 A lelkem mélyére hatol a tekintete
– Bökd ki! – biztat.
– Látni szeretném az óceánt. – Húzza a szívemet a vágy, hogy
lássam, mi van a Nagy Falon túl. Odakint. Szeretnék eljutni a
világom kis darabjának széléig, és megmászni a királyi családok
építette falat. Látni akarom, amit évszázadok óta nem látott senki.
Sil halvány tekintetében megértést látok. – Tedd, amit tenned
kell – paskolja meg a vállamat, aztán visszafordul Lucien asztala
felé.

AZ ELESETTEKET AZ AUKCIÓS HÁZ KÖRÜLI FÜVES TÉRSÉGEN TEMETJÜK EL. A

paladinok külön temetkeznek egy kis facsoportnál.
Huszonötén vannak. Olive, Indi, a kis Rosie Kelting... Ginger
is meghalt. Amint földdel takarjuk be őket, milliónyi virág fakad a
sírjukon, a lányok saját virágai utoljára szöknek szárba. Látom,
hogy Indi citromsárga virágai összefonódnak Olive sötétzöld
virágaival.
– Látni szeretném az óceánt – vallom meg Rávennék.
Rám mosolyog. – Én is. Mind veled tartunk.
– Kicsoda? – riadok meg. Odapillant, ahova Ash és Garnet
kissé távolabb húzódtak. Tiszteletteljes távolságból nézik a
magántemetést.
Raven színpadiasán felsóhajt. – Ha nélkülük mennénk, úgyis
utánunk jönnének. – Átkarolja a vállamat. – Mikor akarsz indulni?
Eltelik még egy nap, mire felkészülünk a távozásra.
Arra számítok, hogy Hazel és Ochre is velünk tartanak haza a
Lápra, de meglep, amikor mereven elutasítanak.
– Nem térhetek vissza – mondja Hazel. – Minden meg-
változott. Én... itt valaki vagyok. Fontos vagyok. Nem mehetek
vissza úgy a Lápra, mintha minden ugyanaz lenne. Mert nem az.
Én sem vagyok az.
– Hát igen – ért egyet Ochre. – A Társaságnak amúgy is

309
szüksége van rám.
Makacs, suttogja Lucien hangja.
Amilyen én vagyok, gondolom.
– Rendben van – egyezem bele. Nem akarok vitatkozni velük.
Most már maguknak kell dönteniük.
– Vigyázzatok magatokra! – bocsát utunkra Sienna.
– Ne csináljatok semmi butaságot! – teszi hozzá Sil. –
Odakint még most is veszélyes. Az alacsonyabb körökben még
harcok folynak.
– A helyedben nem aggódnék miattunk, Sil – veregeti hátba
Garnet. – Tudod, hogy a legújabb kori történelem leghatalmasabb
paladinja vezet minket, nem?
– A második leghatalmasabb – morogja Sil. Nevetünk.
A fal lerombolt, Aukciós Házhoz közel eső, déli részén át
távozunk. Majdnem egy teljes napba telik, hogy átkeljünk a
Bankon, ami a királyi családok leverése után elég gyorsan
megadta magát, bár így is jelentős mértékű rombolást
tapasztalunk. Sok üzletet kifosztottak vagy felgyújtottak.
Miután elérjük a falat, Garnet rám pillant. – Át tudsz vinni
minket? – kérdezi.
– Nem is kérdés – vágja rá Ash, én meg vigyorgok.
Összekapcsolódom a földdel, és magamhoz ölelem a sűrű,
nagyszerű érzést, hogy a fal valami mélyben és ősiben gyökerezik.
Érzem a falak köveit, régi barátként üdvözlöm őket, és amikor
kezdenek széttöredezni, boldog hatalomérzet tölt el. Ez a fal közel
sem olyan vastag, mint ami az Ékkövet vette körül. Csak egy
keskeny rést ütök rajta, ami annyira széles, hogy átmászhassunk
rajta.
Az elénk táruló látvány a kiterjedt pusztulás képe. Talán azért,
mert a Füstben több minden robbanhatott fel. Gyárakat tettek
földdel egyenlővé. Testek hevernek az utcákon, és újabb és újabb
harcok törnek ki.
Örülök, amikor végre a Farm falához érünk. Ezt a kört mintha
nem érintették volna a harcok. így érezzük, míg rá nem

310
bukkanunk az első kiégett tanyaépületre, amit megfeketedett,
halott földek vesznek körül. Napokba telik, míg átkelünk a
Farmon.
Késő éjjel jutunk el a Láp falához. Hólyagos lett a lábam, fáj a
hátam, de amikor egyesülök a földdel, visszatér az erőm. A fal
feketén magasodik az éjszakai égboltra, de nem kell látnom
ahhoz, hogy leromboljam. Sötét van ahhoz, hogy folytassuk az
utunkat a Lápra, így a fal árnyékában táborozunk.
Hajnalban ébredek. Hűvös a levegő, a hajamban kristályként
csillognak a harmatcseppek. A távolban lassan világosodó
gyöngyházas szürke csíkot nézem, majd egy narancs csík jelenik
meg, amit rózsaszín és arany kísér. A színek kavalkádja apránként
beteríti az eget. A természet köszönti az új napot.
Mindig is szerettem a napkeltéket. Van bennük valami
reményteljes.
A gyors reggeli után megint útnak indulunk. Rávennél abban
maradunk, hogy majd visszafelé keressük meg a családunkat.
Félek, ha most viszontlátom anyámat, sosem hagyom el.
A Láp eleinte kihaltnak tűnik. De aztán ráeszmélek, hogy a
munkások többsége a többi körben tartózkodhatott. Az időseket
látjuk, a gyerekeket fiatal anyjukkal vagy anya nélküli gyerekeket.
A Nagy fal fenyegetően tornyosul a távolban, de mintha egy
lépéssel sem lenne közelebb.
Aztán hirtelen véget érnek a vályogkunyhók, és végtelenbe
nyúló száraz, repedezett föld szélén állunk. A fal ott magasodik
előttünk. Nagyobbnak tűnik, mint képzeltem, nagyobb, mint a
városban bármelyik fal, és azonnal tudom, hogy egyedül képtelen
leszek lerombolni.
Minél közelebb érünk, annál masszívabbnak látszik. A szél
vadul fúj az üres pusztaságban, koszt és port söpör magával.
Gyalogolunk, csak gyalogolunk, és a fal egyre magasabb lesz.
Mire a tövébe érünk, már fáj a nyakam, amikor felnézek rá.
A társaimhoz fordulok. – Ezt nem tudom lerombolni.
Garnet szeme elkerekedik.

311
 Ash döbbentnek látszik. – Ez... olyan...
– Nagy – fejezi be Raven. Még a nagy sem megfelelő jelző. A
kövek szürkék és piszkosbarnák. Sok követ moha vagy zuzmó
borít. Raven kinyújtja a kezét, és végighúzza a tenyerét a durva
felszínen, aztán felkiált.
– Kövessetek! – veti oda, és már futásnak is ered. Garnet
utánaszalad, Ashsel meg a nyomukban loholunk.
Bármit is keres Raven, nem találja meg egy félórán keresztül.
– Tessék! – kiált fel végül diadalittasan, és rámutat valamire, ami
újabb falrészletnek tűnik.
De aztán látom a kontrasztot, az árnyékokat, a helyet, ahol
lépcsőket vájtak a kemény felületbe.
Szédítő magasba kúsznak fel, és forog velem a világ a lát-
ványtól, de akkor is muszáj megnéznem.
A lépcsőfokok eleinte simák és szélesek, de minél magasabbra
jutunk, annál keskenyebbek lesznek. Félúton lehetünk, amikor a
combom már iszonyatosan fáj, és kegyetlenül szúr az oldalam.
Ijesztő mélység van alattunk, rosszabb, mint a csatornában,
amikor azon a rozsdás létrán kellett felmásznunk, hogy a Bankba
jussunk, rosszabb, mint az Aukciós Ház csúcsos aranytornyában,
ahonnan Siennával fellőttük a tűzgolyót. Amikor
háromnegyedénél vagyunk, lent már minden miniatűr: apró házak,
csöpp fák. Átlátok a Lápon egészen a Farm faláig.
– Mit... gondoltok... mennyi... időbe... telt... megépíteni? –
lihegi Ash.
– Huszonöt évbe – vágja rá Garnet.
Raven meglepetten néz rá.
– Mi az? – kérdezi Garnet. – Azt hiszed, egy életen át az
anyám mellett éltem, és ezt nem tudom? Nagyon szereti... –
Elhallgat, és megköszörüli a torkát. – Nagyon szerette elmondani,
hogy „építette” ezt a falat a családunk. Pénzelni pénzelte, de
kétlem, hogy a Tó Háza egyetlen tagja is valaha megfogott egy
követ vagy téglát.
– Most majd dolgoznak – emlékezteti Raven.

312
 Garnet úgy tekint a kezére, mintha most látná először. – Hát
igen – ért egyet. – Igazad van. – Aztán vállat von. – De már nincs
Tó Háza. Szóval én tulajdonképpen egy senki vagyok.
– Meg ne halljam ezt még egyszer! – förmed rá Raven. –
Mindazok után, amiről lemondták És amit tettél.
– Folytathatnánk az utat? – kérdezi Ash. A hátát a falnak
szorítja, az arca elszürkül.
– Nem kellett volna velünk tartanod – jegyzem meg, ahogy
tovább kapaszkodunk. Minden lépésnél jobban fáj a lábam.
– De igen – szorítja össze a fogát. – Ahogy te is, én is
szeretném látni, mi van odakint.
– Nem tudtam, hogy ennyire félsz a magasban.
– Én sem! – nevet elhalóan. – Ez itt nem egyszerűen... magas.
Mintha az égben érne véget...
Amikor felérünk a tetejére, tényleg olyan érzés, mintha egy
másik világba bukkantunk volna ki. A fal teteje akár hat méter
széles is lehet, a kő csupa kis mélyedés. Vadul cihái a szél, de
olyan érzés, mintha valami kis ujjakkal csipkedne és kóstolgatna,
hogy kiderítse, ki vagyok. Felindultan sétálok át a másik oldalára.
Feltűnik a fal széle, és akkor megpillantom. Ott az óceán.
Pontosan olyan, mint amilyennek a szikláról láttam. Fiaik kiáltást
hallok, és Raven megfogja a kezemet.
Szürke és kék és végtelen. Fehértarajos hullámok csapnak ki a
hosszú, több tíz kilométeres partszakaszra. A fal mindkét irányban
messzire húzódik, és egy pillanatig nehézség nélkül el tudom
képzelni, hogy semmi sincs odakint, hogy csak ez a sziget meg a
víz van a világon.
Aztán megpillantom a hajókat.
A törzsük rozsdásodik, az árbocuk széthasadt, a vitorlákat
szétroncsolta a szél, a víz és az idő múlása. De ott vannak. Talán
egy tucatnyi lehet egy csomóban egy kis öbölben a fal mentén. A
királyi családok talán érzelmi okokból tartották meg őket. Vagy
egyszerűen csak elfelejtették, az emlékük elveszett az időben.
Most azonban csak az számít, hogy itt vannak. Ami egyet jelent: a

313
királyi családok egy másik földről származnak, ahogy Sil könyve
állítja.
– Csak képeken láttam ilyen hajókat – mondja áhítattal
Garnet. Ash leveti magát a földre, és most mohó tekintettel
bámulja az óceánt, mintha nem tudna betelni a látvánnyal. Leülök
mellé.
– Sosem hittem, hogy egyszer látni fogom – vallja be.
– Én sem.
– De te láttad.
– Nem így.
– Hihetetlen – sóhajtja Raven, és átkarolja Garnet derekát.
Garnet megcsókolja a halántékát.
Az átható, sós illat egyszerre édesen és csípősen csapja meg az
orromat. A hullámok csapkodása és a szél üvöltése keveredik, és
kihallok belőle valami mást is, ami mintha ének lenne, egy
különös nyelven, amit nem értek. Egyszerre vidít fel és szomorít
el.
Visszafoglaljuk ezt a szigetet, gondolom, és eltűnődöm, vajon
hallanak-e a paladinok szellemei, értik-e a gondolataimat. A
magatok számára. És nekünk.
Az ének hangereje növekszik körülöttem, majd a szél messzire
sodorja egy csaknem kipusztított faj elhaló visszhangját.
De fennmaradtak.
A Nagy Falon ülünk, és nézzük, ahogy a nap egyre lejjebb
száll a láthatár széle felé. Ash fogja a kezemet, a tenyere meleg.
Teljesnek érzem itt magam. A felkelés, a királyi családok, maga a
város mind olyan távolinak tűnnek. Csak a sötétkék ég, az enyhe,
csípős szél és az óceán távoli moraja vesz körül. A barátaimra
pillantok, és arra gondolok, régen kik voltak, és milyen nagy utat
tettünk meg együtt.
Ismét Violet Lasting vagyok.
Itthon vagyok.

314
EL SEM HISZEM, HOGY EZ A SOROZAT BEFEJEZŐDÖTT. ÉS SOK HIHETETLENÜL
nagyszerű ember nélkül ez nem is következett volna be.
Bámulatos szerkesztőm, Karén Chaplin – köszönöm a
szenvedélyedet, bölcs tanácsaid kimeríthetetlen tárházát és belém
vetett rendületlen hitedet. Iránymutatásod sokkal többet javított a
történeten, mint amit valaha is lehetségesnek tartottam, és
végtelenül hálás vagyok azért a sok mindenért, amit nekem, ennek
a világnak és a szereplőknek adtál.
Hálás köszönetem neked, Charlie Olsen, hogy az első
hallgatóságom, a védelmezőm, a bajnokom voltál, és akkor is
hittél bennem, amikor én már minden bizodalmamat elvesztettem.
Én is megadok neked minden lehetőséget, barátom.
Hálával tartozom a HarperTeennél mindenkinek, kivált
Rosemary Brosnannek, Olivia Russónak és Olivia Swomley-nak.
Mind csodálatosak vagytok, és mérhetetlenül örülök, hogy ilyen
értő kezekbe kerültem. Hatalmas ölelés Heather Daughertynek,
Erin Fitzsimmonsnak és az újabb páratlan borító
tervezőcsoportjának.
Óriási köszönet mindenkinek a Walker Booksnál, elsősorban
Gill Evansnek és Emily Damesicknek a zseniális szerkesztői
ötleteikért, valamint Jack Noelnek a csodás brit borítókért.
Köszönettel tartozom Lyndsey Blessingnek, hogy a külföldi
jogok terén minden tekintetben verhetetlennek bizonyult, valamit
az Inkwell Managementnél a tudásukért és a támogatásukért.
Philippa Milnes-Smithnek köszönöm, hogy olyan jól gondját
viselte Violetnek a tengerentúlon.

315
 Nem is tudom, hogy maradtam volna talpon e sorozat írása
közben nélküled, Jess Verdi! Minden szó leírásakor, minden
elkeseredett felkiáltásnál, minden Heuréka! pillanatnál jelen
voltál. Köszönöm, hogy folyton arra biztattál, hogy folytassam, és
mellettem álltái, amikor úgy éreztem, hogy képtelen vagyok rá.
Imádlak, Holdkő.
Köszönet hihetetlen másodhegedűseimnek, Caela Carter-nek,
Alyson Gerbernek és Corey Ann Haydunak – egyszerűen a
legjobbak vagytok! Hála a bölcsességetekért és lelkesedésetekért.
Köszönöm neked Riddhi Parekh, barátnők legjobbika az
öleléseket, virágokat, a hepciáskodást, a bölcs szavakat, teraszon
nevetgélést és egyszerűen azt, hogy bámulatos ember vagy.
Annyi nagyszerű barát támogatott ezen az úton: Matthew
Kelly, Erica Henegen, Jill Santopolo, Lindsay Ribar, Alison
Cherry, Mindy Raf, Rory Sheridan, Jonathan Levy, Tori Healy,
Maura Smith, Mike Hanna, Melissa Kavonic, Ali Imperato, Carly
Petrone, Shilpa Ahluwalia, Nina Ibanez, Marissá Wolf és Jared
Wilder – köszönöm mindnyájatoknak! Nagyobb becsben tartom a
barátságotokat, mint hinnétek. Bárcsak palotát adhatnék
mindegyikőtöknek.
A családom az évek során a támogatás kimeríthetetlen forrása
lett. Hálám a Ewingoknak és a McLellaneknek, Jeannek és Dave-
nek, Donnak és Sandynek, Timnek, Sadie-nek és Reednek,
Craignek és Vickinek, Samnek és Sophie-nak, Jennifernek,
Jonathannek, Marthának és Mike-nak. Óriási ölelés Kristennek és
Mollynak. És mint mindig, most is külön köszönet Bennek, Leah-
nek, Ottónak és Beának.
Köszönet a szüleimnek, akik minden nap emlékeztetnek, hogy
az álmok megvalósítása hatalmas erővel bír. Hálás vagyok, hogy
hittetek és bíztatok bennem, és segítettetek azzá válni, aki vagyok.
És köszönet Faetrának. Bárcsak láthattad volna a neved az
ajánlási oldalon! Bárcsak végigkövethetted volna, ahogy ez a
történet az e-mailben elküldött néhány fejezet három valóságos,
eleven, kézzelfogható könyvvé válik. Sok mindenre vágyom, ami

316
már nem fog bekövetkezni. De ahogy E. E. Cummings mondta:
„Magammal hordom a szívedet (a szívemben hordozom)”. Örökre
a szívemben leszel.

317