Írta: Madeleine Roux

A mű eredeti címe: Catacomb

 
Fordította: Sárossy-Beck Anita
 
Szerkesztő: Vajna Gyöngyi
Nyelvi korrektor: Tóth Eszter
Műszaki szerkesztő: Daróczi Edit
 
© Madeleine Roux
© Sárossy-Beck Anita
© Maxim Könyvkiadó Kft.
 
A kiadvány a HarperCollins Publishers engedélyével készült.
 
Borítófotó: © Nic Skerten/Trevillion Images
 
ISSN 2063-6989
ISBN 978-963-499-185-4
Kiadói kód: MX-1180e
 

Kiadja: Maxim Könyvkiadó Kft.

Cím: 6728 Szeged, Kollégiumi út 11/H
Tel.: (62) 548-444, fax: (62) 548-443, e-mail: info@maxim.co.hu
Felelős kiadó: Puskás Norbert
 
Minden jog fenntartva, beleértve a sokszorosítást, a mű bővített, illetve
rövidített változata kiadásának jogát is. A kiadó írásbeli engedélye nélkül sem
a teljes mű, sem annak része semmilyen formában – akár elektronikusan
vagy mechanikusan, beleértve a fénymásolást és bármilyen adattárolást –
nem sokszorosítható.
 
Az elektronikus verziót készítette
eKönyv Magyarország Kft.
www.ekonyv.hu
 
Elsőként lefektettek bizonyos szabályokat, melyekhez
mindenki tartotta magát:
Az első, hogy a művésznek olyan témát vagy tárgyat
kell választania, ami az elhunyt számára kedves volt.
A második, hogy a művész alkotás közben nem érezhet
sem bűntudatot, sem lelkiismeret-furdalást.
A harmadik, és egyben legfontosabb szabály, hogy a
modellnek nem lehet különleges hatalma addig, amíg ki
nem véreztették. És minél ártatlanabb módon vérzett ki,
annál erőteljesebb az eredmény.
Dan eleinte nehezen tudott megbarátkozni a gondolattal,
hogy elutazik a barátaival egy másik városba. Amellett,
hogy sátorban kell aludni, még az is nyugtalanította,
szinte belebetegedett a gondolatba, hogy otthon kell
hagynia a könyveit és a számítógépét, és két teljes héten
át nem lehet majd egyedül. Jordan azonban ezeket a
feltételeket szabta, amikor megírta a nagy hírt:
hamarosan New Orleansba költözik a nagybátyjához.
Tökéletes alkalom – írta az e-mailben –, hogy együtt
töltsünk egy kis időt. Stréberkéim, segíthetnétek
nekem a költözködésben, és bulizunk még egy utolsót,
mielőtt elkezdődik a suli.
Dan ezzel nem tudott vitatkozni, ráadásul ő is szeretett
volna kicsit együtt lenni Abbyvel. Néhány hónapja a lány
eljött hozzá Pittsburgh-ből, hogy meglátogassa, és azóta
többé-kevésbé heti rendszerességgel chateltek. De két hét
szülők és felügyelet nélkül… Dan nem akart túlságosan
előreszaladni az eseményekkel, de úgy érezte, a
kapcsolatuk talán végre kiteljesedhet, vagy legalább új
lendületet kaphat, ha folyamatosan együtt töltenek némi
minőségi időt.
Jordan frappánsan csak „nagy egyetem előtti
vándortúrának” nevezte a kirándulást. És most, hogy
végre elbúcsúzott a Virginiában élő, végtelenül fárasztó
szüleitől, az útjuk kezdett méltóvá válni erre az
elnevezésre.
–  Ez hihetetlen – közölte Jordan, miközben végignézte
Abby laptopján a fotókat, amelyeket feltöltött rá, nehogy
elvesszenek. – Dan, ezeket neked is látnod kell!
–  Tudom, hogy kicsit közhelyes fekete-fehér tájfotókat
készíteni, de az utóbbi időben megszállottja lettem Diana
Arbus és Ansel Adams munkáinak. Az érettségi előtti
évem fő projektjének ők voltak a témái, és Mr. Blaise
nagyon elégedett volt a munkámmal.
Dan előrehajolt a két első ülés közé, hogy Jordannel
együtt ő is lássa a fotókat. – Tényleg megéri megállni
ezeken a helyeken – jegyezte meg. A fotók valóban
különlegesnek tűntek. Tájképek és elhagyatott épületek
Abby szemszögéből nézve. Sivárnak, de közben
gyönyörűnek látta őket. – Ezek szerint Blaise végre
megadta a jobbik jegyet?
–  Meg. Mi mást tudott volna adni erre a munkára? –
felelte a lány hatalmas mosollyal. Jordan mutatott neki
egy ötöst a kezével, Abby pedig rácsapott anélkül, hogy
levette volna a szemét a tájról. – Amúgy a pasi
Alabamában nőtt fel. Ő adta az ötletet a tájképfotózáshoz.
Út közben megálltak már néhány – illetve több –
alkalommal is, hogy Abby fotózhasson, Dant azonban
nem zavarta, hogy hosszabbra nyúlt az utazás. Szíve
szerint akár örökre elkocsikázott volna a barátai
társaságában, még ha kicsit unalmasnak tartotta is a
vezetést, amikor rá került a sor.
–  Tudom, hogy disznóság ilyen nagy kerülőket tenni
miattam, de ugye, nem nagyon sietsz odaérni, Jordan?
–  Már vagy ezerszer bocsánatot kértél. Ne aggódj
emiatt! Ha zavarna valami, úgyis szólnék.
– Hát, persze! – válaszolt nevetve a lány. – Tudom, hogy
szólnál.
Ha nagyon őszinte akart lenni, Dan sem sietett
túlságosan, hogy odaérjenek.
Már kilenc hónap telt el azóta, hogy végignézték, ahogy
a Brookline elmegyógyintézet épülete porig ég.
Hármuknak alig sikerült épségben megúszni a tűzesetet,
az életüket egy Micah nevű fiúnak köszönhették, aki
belehalt, hogy időt nyerjen nekik a meneküléshez
üldözőik elől. Micah élete rögös volt és rövid. A fiú
Louisianában nőtt fel – ezt a tényt Dan soha nem osztotta
meg Abbyvel és Jordannel. Most, amikor már-már úgy
tűnt, a múlt kísértetei végleg nyugodni hagyták Dant és
barátait, mégis úgy döntöttek, hogy Amerika egyik
legkísértetiesebb városába utaznak. Az pedig egyenesen
enyhe túlzás, hogy ezzel mintha csak kihívták volna
maguk ellen a sorsot. – Minden oké ott, hátul? – kérdezte
Abby, miközben tempósan haladt az 59-es országúton.
– Persze, Abs, minden oké – felelte Dan. Csakhogy nem
volt benne biztos, hogy igazat mondott. Mielőtt még Abby
tovább feszegethette volna a dolgot, megszólalt Jordan
telefonja. Beyoncé egyik számából csendült fel egy részlet
olyan hangosan, hogy mindhárman összerezzentek a
meglepetéstől.
Dan jól ismerte ezt a csengőhangot. – Még mindig
tartod a kapcsolatot Callel?
– Időnként igen – felelte Jordan, és gyorsan elolvasta az
üzenetet. – Pont ezért nem akarja anyám fizetni a sulit.
Nem is tudom, mihez kezdenék Steve bácsikám nélkül.
–  Például megszakíthatnád a kapcsolatot Callel –
javasolta Dan.
–  És engedjem, hogy a szüleim nyerjenek? Azt már
nem! – Jordan vetett egy pillantást Danre, miközben
csupasz lábait felpolcolta a műszerfalra. A késő délutáni
nap fénye visszaverődött a fényes, fekete szájpiercingről,
amit Jordan Louisville-ben rakatott be. – Cal szerint a
fizikoterápia időnként nagyon szar, de a New Hampshire
College-hoz képest az élete olyan, mint a paradicsomban.
Tényleg! Most jutott eszembe, hogy Steve bácsinál majd
Skype-olni is tudok vele anélkül, hogy anyám színpadias
zokogásban törne ki.
Dan kicsit mocorogni kezdett a helyén, egyre
nyugtalanabbnak érezte magát a New Hampshire Collage
nevének hallatán. Ha engedné, hogy az elméje
elkalandozzon, azonnal megérezné a Brookline épületét
teljesen bekebelező lángok forróságát. Szerette volna azt
hinni, hogy aznap véget ért az átok, amit a Brookline
rázúdított, és többé nem lesz hatással az életére – hogy
Crawford igazgató és Reyes professzor halálával minden
gonoszság eltűnt –, de a kampuszon eltöltött utolsó
pillanatai mégis okot adtak a kételkedésre.
Akkor volt egy újabb látomása. Micah szellemét látta,
ahogy búcsút int felé.
A kép azóta egyszer sem jelent meg újra, amiért Dan
nagyon hálás volt. Valahogy úgy érezte, mintha egy jelet
küldtek volna felé: ideje elengedni a múltat, és
továbblépni. Még az a sok tűzből kimentett akta és
újságcikk sem keltette már fel az érdeklődését.
Ez alól talán egyetlen apró dolog volt csak kivétel.
Az utazás előtt Abby és Jordan azzal fenyegették Dant,
hogy átkutatják a holmiját, nehogy magával hozzon
valami ócska kacatot a Brookline-ból. Ezt az egészet csak
poénnak szánták, mintha csak azt gondolnák, Dan
úgysem tenne ilyet…
Végül aztán nem is borították ki a táskáját, tehát nem
találtak rá azokra az iratokra, amelyeket Dan magával
hozott. Egy félbe hajtott papírlapról volt szó, amit a
bőröndje mélyén rejtett el, és Reyes professzor holmija
között talált. Amelynek a címe ez volt: LEHETSÉGES
CSALÁD/EGYÉB KAPCSOLATOK? – a dossziéban Dan egy
gémkapoccsal összetűzött papírköteget talált, és egyetlen
név kapcsolódott hozzájuk, egy név, amitől Dannek a
torkában kezdett dobogni a szíve.
MARCUS DANIEL CRAWFORD.
Kilenc hónappal ezelőtt, az a papírköteg egyfajta
ajándéknak tűnt, jutalom azért, hogy Dan hosszú, kemény
kutatómunkát folytatott rejtélyes múltjával kapcsolatban.
Egy hiányos családfa beigazolta, amit már korábban is
gyanított: Marcus volt az apja; és egyúttal az intézet
igazgatójának unokaöccse is, annak fivére, Bill révén.
Marcustól azonban még egy egyenes ág vezetett egy
Evelyn nevű nőhöz. Lehetséges, hogy ő lehetett Dan
anyja? Az egész olyan befejezetlennek tűnt. Dan
rákeresett az interneten Evelyn Crawfordra, hátha kiad
valamit a gép, de semmilyen használható eredményt nem
kapott, és mivel a családnevet nem ismerte, nem sok
nyom állt rendelkezésére, amin elindulhatott volna.
Más is akadt még abban a papírkötegben: egy régi
képeslap, egy térkép, sőt még egy rendőrségi jelentés is,
amelyben részletesen leírták, mikor tartóztatták le Dan
apját betörésért és illetéktelen behatolásért. De őrjítő
módon semmi mást nem talált, ami segíthetett volna
kiválasztani azt az egy Marcus Daniel Crawfordot az
internetes keresés sok száz találatából, aki az apja
lehetett. Az anyja kilétéről pedig még ennyit sem tudott.
Mégis… Annak ellenére, hogy az a papírköteg egy idő után
kezdett inkább átoknak tűnni, mint áldásnak, titokban
tartotta mindenki előtt. Mikor becsomagolt az útra, elég
volt csak arra gondolni, hogy Paul és Sandy netán átnézik
a szobáját, és megtalálják azt a dossziét; inkább
elhatározta, hogy magával hozza, és rajta tartja a szemét.
Abban a pillanatban mintegy varázsütésre felbúgott
egy telefon, ám ezúttal nem Beyoncé dalával, hanem egy
halk csilingeléssel, amely jelezte, hogy Sandy küldött neki
SMS-t. Dan megnézte az üzenetet, és a halványan fénylő
kijelzőre mosolygott.
 
Hogy vannak az elszánt utazók? Remélem, mást is
eszel, nem csak chipset és csokit. Hívjál fel a
legközelebbi pihenőnél!
 
Gyorsan válaszolt a nevelőanyjának, hogy
megnyugtassa, próbálnak valódi, normális ételeket enni.
–  Tényleg, hogy van Sandy? – érdeklődött Jordan, újra
Dan felé fordítva a fejét.
–  Jól. Csak azért írt, hogy megtudja, nem tömjük-e tele
magunkat egészségtelen kajával Louisianáig – felelte Dan.
Ahogy tekintetét egy pillanatra Jordan felé fordította,
annyit látott, hogy az némi nehézséggel épp lenyel
valamit, és a szája belseje bűnösen narancsszínű a Skittles
gumicukortól.
–  De hiszen úton vagyunk. Mégis, mit gondol, mit
eszünk? – tette fel a kérdést Jordan. – Quinoa salátát, amit
egy motelszobában dobunk össze?
–  Nem is olyan rossz ötlet – tréfálkozott Abby. – Akkor
ma este nem állunk meg a McDonald’sban.
– De…
– Nem. Utánanéztem, hogy út közben van-e valami más
étterem is. Kiderült, hogy elkerülhetjük a montgomeryi
csúcsforgalmat, ha megállunk a 271-es útnál egy cuki kis
családi vendéglőben.
–  Ott is van hamburger – jegyezte meg Jordan
okoskodva. – Úgyhogy nem sok különbség lesz…
–  Hékás! Én csak alternatívát ajánlok. Semmi közöm
hozzá, hogy mit tömsz magadba – felelte Abby.
– Még szerencse! – dörmögte Jordan. – A quinoát egyék
csak a kecskék.
–  Egyetértek Abbyvel – szólt közbe Dan. – Szívesen
ennék egy salátát, vagy végre valami zöldséget. Kezdek
öklendezni attól a sok marhahústól.
Dan hallotta Abby hangjában a mosolyt, ahogy az
ülésében felegyenesedik, és megszólal: – Akkor ezt
megbeszéltük. Az étterem neve Mutton Chop, és
generációk óta ugyanaz a család vezeti. Talán kapunk
némi helyi idegenvezetést a fotóprojektemhez, és végre
egy normális vacsorát is ehetünk.
–  Én akkor is hamburgert fogok enni – dünnyögte
Jordan. Azzal kibámult az ablakon, és mélyebbre
csusszant az ülésben, miközben villámsebességgel
elkezdett írni egy SMS-t. – Nemsokára úgyis átállok egy
tengeri herkentyűs diétára. De előtte szeretnék még sok
hamburgert enni, amíg lehet.
Dan arra ébredt, hogy hangos csattanást hall a kerék felől.
Az első gondolata az volt, hogy milyen szerencse, hogy
nem ő vezet.
– Ez meg mi volt? – pattant fel Jordan, mint egy rakéta,
megkapaszkodva az ajtóban, miközben a kocsi
megpördült, majd lassítani kezdett.
–  Azt hiszem, defektet kaptunk – sóhajtott fel Abby.
Egyáltalán nem tűnt ijedtnek, szorosan markolta a
kormányt, és kiigazította a kocsit, aztán egyenesbe rakta.
Óvatosan letért az út szélére, egy pillanatra az árokba
világítva a fényszórójával, mielőtt leállította volna a
motort. – De épp ezért van mindig egy pótkerék.
– Most mi a francot csinálunk? – kérdezte Jordan, és az
ablakhoz hajolva megnézte, melyik gumi durrant ki.
–  Paul megtanított kereket cserélni, amikor vezetni
tanultam, de kétlem, hogy még emlékeznék rá – jegyezte
meg Dan. De a telefonon legalább volt térerő, így
hívhatták az autómentőt.
–  Nos, nagy szerencsétekre, fiúk, indulás előtt
gyakoroltam. – Abby büszkén megpaskolta a kormányt,
aztán kinyitotta az ajtót, és a kocsit megkerülve a
csomagtartóhoz ment.
–  Ezek után ki mer majd együtt élni vele… – jegyezte
meg Jordan figyelmeztetőleg.
– Inkább örülj, hogy meg tudja csinálni! – felelte Dan. –
Kezd sötétedni.
– Oké, csak vicceltem.
 –  Jordan! Jordan! Hol tartod a pótkereket? Mielőtt
elindultunk New Yorkból, emlékszem, hogy ellenőriztük…
– Abby hangja eleinte tompán érkezett az ablak mögül, de
így is kicsengett belőle a felindultság, és egyre élesebbnek
tűnt.
–  Na, látod? – Jordan vett egy hatalmas levegőt, hogy
összeszedje magát, aztán kiszállt a kocsiból. – Oké, mielőtt
bármit is mondanék, ígérd meg, hogy nem fogsz megölni.
–  Ilyen könnyelmű ígéretet nem teszek – felelte Abby.
Dan közben csatlakozott hozzájuk az egyre hűvösebb
estében, és figyelte, ahogy mellükön keresztbe font karral
vitatkoznak. – Hol a pótkerék, Jordan?
–  Hát, tudod, ez egy vicces történet. Emlékszel, apám
milyen sietve rohant ki a házból, kezében azzal a
Tauntaun Star Wars mintás hálózsákkal, amit én nem
akartam elhozni? Aztán meg mégis rájöttem, hogy száz
százalékig el akarom hozni? Mert képzeld, elköltözöm.
Méghozzá végleg. És nem hagyhattam ott azt a szuper
Tauntaun hálózsákot!
Dan az arcához emelte a kezét, és felhorkant, Abby
arca pedig elsápadt a dühtől.
–  Vagyis kivetted a pótkereket, hogy helyet csinálj egy
idióta Star Wars-os hálózsáknak?
– Nana, ácsi! Egy sima hálózsákot nem hoztam volna el.
De a Star Wars-os hálózsák az már más tészta.
–  Most már mindegy! – Abby belecsípett az
orrnyergébe, és szemügyre vette a defektes gumit.
Leguggolt, és félhangosan dünnyögött valamit magában. –
Szuper. Akkor be kell sétálnunk a városba egy új
pótkerékért.
–  Milyen messze van a legközelebbi város? –
érdeklődött Dan. Előhúzta a telefonját és megnézte. –
Miért nem hívunk inkább egy autómentőt?
–  Mert túl sokba kerül – felelte Abby. – Úgyis kell
venniük egy új kereket, a legközelebbi hely pedig nem
egészen fél mérföldnyire van innen. Már majdnem
odaértünk. Ez a kis incidens nem is lett volna akkora
gond, ha okoska nem úgy csomagol, mint egy tizenkét
éves.
–  Most már igazán nincs min veszekedni – állapította
meg Dan óvatosan megérintve Abby vállát. – Meg aztán
Jordant is meg lehet érteni. Elvégre költözik. Ha New
Orleansban otthon akarja érezni magát, akkor magával
kell hoznia mindent, ami jelent valamit a számára.
–  Köszi, Dan. Legalább mi ketten felfogjuk egy
Tauntaun hálózsák értékét.
– Ki ne mondd még egyszer!
–  Mit? – vigyorgott Jordan. – Azt, hogy Tauntaun
hálózsák?
–  Fogd már be! Ha még egyszer kimondod, esküszöm,
leütlek – dühöngött Abby a fejét ingatva. De közben
mosolygott. – Nagyon remélem, hogy az a hálózsák
tényleg jó meleg. Lehet, hogy bosszúból kölcsönkérem ma
éjszakára.

Senki nem törődött azzal, hogy kicserélje a kiégett

neonfényeket, amelyek egykor a Mutton Chop nevű
éttermet reklámozták. Abból a néhány égőből, ami
megmaradt, Dan mindössze azt tudta kivenni, hogy a „o
Ch p”-ban fognak vacsorázni. A kissé szűkös, murvával
felszórt parkoló tele volt – többnyire kamionok parkoltak
benne. Az épület hátsó részéből füst gomolygott fel
néhány kéményből, zsíros grillhús szagával töltve meg a
levegőt.
Közvetlenül az épület mellett egy autószerelő műhely
állt. Nem túl étvágygerjesztő, gondolta Dan, de egyben
átkozott nagy szerencse is. A vacsora még várhatott. Abby
a műhely ajtajához vezette a társaságot, de odabent sötét
volt. Az ablakon egy papírcetlin az állt: autószerelő a
szomszédban.
Az étterem nyitott ablakából pohárcsörömpölés,
countryzene hangjai és nevetés szűrődött ki. Az üveges
ajtóra akasztott ferde transzparens figyelmeztetően
meredt Danre: Mutton Chop! AHOL MINDENKI ISMERI AZ
ARCODAT!
–  Ahol mindenki ismeri az arcodat? Nem inkább tudja
a nevedet? – helyesbített okoskodva Jordan. – Ezek még
plagizálni sem tudnak rendesen.
–  Ne légy már ekkora sznob, Jordan! – Abby benyitott
az ajtón, és engedte, hogy a fiúk bemenjenek előtte.
– Mi vagy te, valami szent, a helyi bunkók védelmezője?
– Abban a pillanatban, hogy Jordan befejezte a mondatot,
egyszerre elhalkult az étteremből addig kiszűrődő zaj.
Kéttucatnyi fej fordult egyszerre feléjük, és minden
szempár rájuk szegeződött. – Dan nem sok mosolyt vett ki
a tömegből.
–  Persze, ezen a remek helyen egy sem tartózkodik –
fejezte be Jordan megköszörülve a torkát.
–  Most légy szíves, ne szólj semmit! – súgta oda neki
Abby, majd a fiatal férfi felé fordult, aki odalépett
hozzájuk, és megállt előttük, hogy üdvözölje őket.
Szerencséjükre a többi vendég újra a saját társaságára
figyelt.
–  Jó estét, uram! Szükségünk lenne egy autószerelőre,
tud nekünk segíteni? Van itt ilyen? Defektet kaptunk, és
nincs nálunk pótkerék.
A férfi nem tűnt gorombának. A húszas évei elején
járhatott, kissé pufók arcát rövid, gondozatlan szakáll
borította. Olajos overallján JAKE LEE feliratú névtáblát
viselt. – Szerencséje van, hölgyem. Én autószerelő vagyok,
méghozzá a legjobb. Pedig csak egy helyi bunkó vagyok –
nézett sokatmondóan Jordan felé. – Szóval, egy pótkerék
kellene? Milyen kocsira?
Abby beszélgetni kezdett vele, majd elindultak a sötét
szerelőműhely felé. Elmondta, hogy egy 2007-es Neonjuk
van, és biztosította, hogy minden szerszám megvan,
amivel megejthető a kerékcsere, kivéve a pótkereket.
A férfi a műhely hátsó felébe ment, majd kisvártatva
visszajött kezében egy gumival, amit tompa puffanással
ledobott eléjük a földre.
–  Későre jár, és nem akarom, hogy egyedül menjenek
vissza a kocsihoz. Biztos, hogy meg tudják oldani a cserét?
– A férfi levette fejéről a baseballsapkáját, és ritkás hajába
túrt. Egyenesen Abbyre nézett, és figyelte, ahogy a lány
küszködve próbálja élére állítani az abroncsot.
–  Jól jönne, ha vissza tudna vinni minket a kocsihoz.
Megtenné? Úgy terveztük, később megállunk itt
vacsorázni, de jobb lesz, ha előbb megszereljük a kocsit,
mielőtt besötétedne.
Jake Lee bólintott, aztán megfordult és elindult
hatalmas terepjárója felé. – Lehet, hogy kicsit szűkösen
férnek csak be. Ezt a kocsit inkább vontatásra használom,
nem utasok szállítására.
–  Semmi gond – felelte Abby. – Kösz a segítséget. –
Dannek fogalma sem volt, hogy tud a lány ilyen vidáman
elbeszélgetni valakivel, miközben azon erőlködik, hogy
betuszkolja a kocsiba a gumit. Gyorsan odalépett, hogy
segítsen, majd Jordan is csatlakozott hozzájuk.
– Ez csak természetes – felelte Jake.
Dan remélte, hogy ez csak a déli emberek barátságos
természetének megnyilvánulása. Valami miatt furcsa
érzés járta át ennek a fickónak a jelenlétében, és nem
értette, miért akar ilyen készségesen segíteni nekik. Mivel
azonban már kezdett sötétedni, sokáig tartott volna
gyalog visszamenni a kocsihoz, kezükben egy súlyos
gumiabroncsot cipelve.
Betuszkolták magukat a teherautó első ülésére,
miközben Jordan nyafogva megjegyzést tett a
visszapillantó tükör mögé akasztott légfrissítőkből áradó
erős szag miatt. – Talán inkább mégis gyalog mennék –
suttogta. – Szerintetek milyen szagot próbál elnyomni
ezekkel?
– Inkább nem akarom tudni – súgta vissza Dan.
Jake Lee elindult velük az úton visszafelé, és közben
halkan dudorászott. Miután látta, hogy ez kicsit furcsán
veszi ki magát, inkább bekapcsolta a rádiót, és a parányi
hangszórókból üvöltő zene szólalt meg, amitől Dannek
azonnal megfájdult a feje.
Abby továbbra is csupa mosoly maradt, és készségesen
kiugrott a kocsiból, ahogy a Neonhoz értek. Jake Lee
sietve leparkolt, kinyitotta a hátsó csomagtartó ajtaját, és
nyögdécselve, verejtékezve kivonszolta a sóderes útra a
pótkereket.
– Tessék, itt van ez is – mondta, miután visszabaktatott
a kocsihoz, és egy hatalmas zseblámpával jött vissza. – Ezt
is tartsák meg! Majd visszaadják, amikor vacsorázni
jönnek.
– Nagyon köszönjük – felelte Abby, miközben elővette a
szerszámostáskát és az emelőt a kocsi csomagtartójából.
Dan hallotta, ahogy hangosan felsóhajt a hálózsák láttán,
ami gondosan feküdt a pótkerék helyén. Dan magára
vállalta a zseblámpatartó szerepét, és rezzenéstelenül
világított a hatalmas sárga fényszóróval, amint Abby
munkához látott.
Közben vetett egy pillantást Jake Lee felé, aki már
elindult vissza a teherautójához, de megállt és
visszanézett. Sőt, nem is csak egyszerűen nézett, inkább
bámulta őket, fejét oldalra döntve, mintha valami ritka
bogárfajt fedezett volna föl, és próbálná kigondolni,
mihez kezdjen vele. Dan próbált barátságosan inteni felé,
hogy felhívja magára a figyelmét, ám az autószerelő csak
összeráncolta a homlokát, és a fejét ingatva elhajtott az
éjszakába.
A kerékcsere kicsit több ideig tartott, mint ahogy arra Dan
számított. A karjai kezdtek zsibbadni, miközben mereven
tartotta a zseblámpát. – Ha nem lennék meleg – szólalt
meg Jordan –, ettől tutira begerjednék. – Levette vastag,
divatos szemüvegét, és karjával megdörzsölte az orrát
meg a homlokát.
– Én pedig nem először örülök annak, hogy meleg vagy
– jegyezte meg Dan. – De mi lenne, ha legalább színlelnéd,
hogy segítesz?
– Úgyis csak útban lennék – érkezett a felelet.
Abby halkan felnyögött az erőlködéstől, majd újabb
csavart tekert ki a defektes kerékről.
–  Még szerencse, hogy ez a kocsi nem olyan nehéz –
okoskodott Jordan. Erre Abby csupán egy jól irányzott
rúgással reagált, miközben erőlködve döntötte testét a
kocsi kopott neonzöld vázának.
–  De legalább az egyikünk tudja, hogy kell kereket
cserélni! – vágott vissza a lány. Kezeit és arcát olajfoltok
és por borította.
–  Köszönöm, Mr. Valdez! – jegyezte meg Dan,
leguggolva a lány mellé, hogy megnézze, hol tart a
munkában. Végre sikerült a helyére illesztenie a
pótkereket. Nem maradt más hátra, mint megszorítani a
keréktartó csavarokat.
–  Inkább kösz, Mrs. Valdez – szólt közbe Abby. – Mert
anya volt az, aki ragaszkodott hozzá, hogy tanuljak meg
kereket cserélni, mielőtt hosszabb útra indulok.
 – Tessék, segítek – ajánlkozott Dan, és tartotta a kezét a
szerszámnak. – Majd én ráhúzom a csavart.
– Biztos? – kérdezte Abby. Közben hátrafújta az arcából
lila haját. Még a nyár elején festett be néhány tincset, de
azóta kezdett lenőni, és kilátszott alóla természetesen
fekete hajtöve.
– Azt hiszem, meg tudom oldani – felelte Dan. – Csak jól
meg kell húzni, nem igaz? Különben is, kezd zsibbadni a
karom ettől a lámpától. Tartsd most inkább te egy kicsit!
Helyet cseréltek, Dan letérdelt a kocsi mellé, Abby
pedig úgy irányította a lámpát, hogy egyenesen a fejére
meg a kerékre világítson. A kerékcsavarok meghúzása
nehezebbnek bizonyult, mint ahogy Dan gondolta, két
kézzel kellett markolnia a szerszámot, hogy elég erőt
tudjon kifejteni vele. Végül lejjebb kellett engednie az
emelőt, hogy befejezze a műveletet.
–  Ejha, Jordannek mégis igaza volt – jegyezte meg a
lány. – Ettől a látványtól tényleg tűzbe lehet jönni.
Dan elvörösödött, és szégyenlősen beletúrt a hajába. –
Azt hiszem, így már jó lesz. Pakoljuk el a szerszámokat, és
menjünk vissza az étterembe! Oké? Majd éhen halok.
–  Ha ragaszkodsz hozzá – sóhajtott fel Jordan, majd
segített Dannek elpakolni a zseblámpát és a
szerszámokat. – De most már inkább McDonald’sban
ennék. Az a szerelő túlságosan is készségesnek tűnt.
–  Szerintem jó fej volt – közölte Abby, és visszaült a
volán mögé a kocsiba.
– Hűha, vigyázz ezzel! – figyelmeztette Jordan a lányt. –
Nehogy az ott meghallja!
Miután visszaértek az étterembe, és újra beléptek, megint
csöndesebb lett mindenki, és kifejezetten
barátságtalannak tűntek. Jake Lee sehol sem volt a
láthatáron, de mivel a műhelyben még mindig nem égett
a lámpa, Dan nem rakta le kezéből a zseblámpát.
A Mutton Chop étteremben lassú volt a kiszolgálás, bár
a többi asztalnál kicsit mintha gyorsabbnak tűnt volna.
Dan figyelte, ahogy érkeznek, majd eltűnnek a
megrendelt ételek, hozzájuk azonban csak egy csésze
kávé ért oda, amit Abby rendelt, és egy Fats Buckhill
névtáblát viselő pincér szolgálta fel. Dannek még a vizét
sem hozták ki. Abby az asztalon dobolt gyűrűs ujjával, és
kedvesen elmosolyodott, valahányszor Mr. Fats, a tulaj-
pincér-horrorfilm statiszta megjelent az asztaluk mellett,
de folyton csak annyit mondott, hogy: – Kis türelmet,
mindjárt ott vagyok.
Az igazat megvallva, ahhoz képest, hogy már majdnem
este kilencet mutatott az óra, még mindig tömve volt a
hely. Dan esküdni mert volna rá, hogy az étteremben
mindenki őket nézi, de valahányszor feléjük fordult,
mindenki levette róluk a tekintetét, és hirtelen nagy
érdeklődést tanúsított az étele iránt.
–  Mindig így kezdődik – jegyezte meg halkan Jordan,
közelebb hajolva Danhez. Abby nem vett róla tudomást. –
Először az autószerelő. Mindig van egy bunkó paraszt, aki
figyelmeztet, vagy egy hangos szamárnevetés, aztán a
moziban mindenki csak azt mondja, hogy „Tűnjetek el
innen! Tűnjetek innen a francba! Mégis mit hisztek?”
 Dan felhorkant. Hirtelen a bordái között érezte Abby
éles könyökét, de Jordan viccén még ő is elmosolyodott.
–  Nevessetek csak! – folytatta Jordan, és a hatalmas
laminált étlap mögé bújt. – Szerintetek, kit fognak először
meggyilkolni, és a disznók elé vetni? Persze, hogy engem.
Persze, hogy elsőként a meleg srácot intézik el. Errefelé,
bunkóéknál már csak ez a szokás.
–  Ne ítélkezz olyan könnyen! – szólt rá Abby a
méregerős kávét kortyolgatva. Ez volt az egyetlen rossz
szokása; Dan nem is számolta már, hány kávét ivott eddig
az út alatt. De ha csak így tud ébren maradni a
vezetéshez, hát igyon. Előttük állt még néhány órányi út
ma éjjel, mielőtt elérik a következő kempinget. – Nem is
ismered ezeket az embereket, Jordan, és még ha kicsit
kevésbé is… urbánusak, nincs azzal semmi gond. Miért
lenne jobb a te életed az övékénél?
–  Helytelen állítás – közölte Jordan, és gyorsan
lehalkította a hangját, ahogy észrevette, hogy a tulaj
visszajött hozzájuk. – Az én életem tárgyilagosan nézve is
sokkal jobb, hiszen nálam van wifi és Netflix.
–  Minden rendben ennél az asztalnál? – Fats
Buckhillnek le kellett guggolnia, hogy egy szintbe kerüljön
az asztallal. Öreg térde a mozdulattól hangosan recsegett,
ropogott, akár a száraz faágak. Szélesen ülő, barátságos
szeme volt, fölötte vastag szemöldök, állán őszülő,
gondosan rövidre nyírt szakáll. Az egyik szeme kissé
hályogos, a másik kristálytiszta kék.
–  Minden a legnagyobb rendben, Mr. Buckhill – felelte
udvariasan Abby. – Én szeretnék egy szendvicset, és ők
ketten… – hirtelen elhallgatott, türelmetlenül pillantva
társaira.
–  Hamburgert – vágta rá tömören Jordan. Kezét
hanyagul a szája fölé emelte, bizonyára azért, hogy
eltakarja az új piercingjét, nehogy rosszat gondoljanak
róla a helyiek. – Baconszalonnával. Sok baconnel,
amennyi csak belefér. Ja, meg egy turmixot is, ha van.
Csokisat. – Fats erre hátravetett fejjel nevetni kezdett. –
Tetszel nekem, fiam. Nagyon jó, konzervatív ízlésed van.
Dan érezte, ahogy Abby finoman megböki a
könyökével, de ez nem állította meg abban, hogy
hitetlenül mosolyogjon. – Ó, igen! – mondta a lehető
leghihetőbb őszinteséggel. – Jordannél
hagyománykedvelőbb embert nem ismerek.
Ezzel kiérdemelt egy lábrúgást az asztal alatt
mindkettőjüktől. – Nekem egy adag sült hús és egy
krumplisaláta lesz – tette még hozzá, és eltökélte, hogy jó
kedvre deríti Abbyt, és nem fog sokat okoskodni. – Meg
egy kóla. És talán utána egy szelet pite.
–  Még egy határozott döntéshozó! – Fats
felegyenesedett, újra megroppant a térde, aztán
felnyalábolta az étlapokat, és mindhármat összefogva az
asztalhoz ütögette őket, mintha egy pakli kártyát fogna.
–  Ha nem túl nagy kérés – szólalt meg Abby
határozottan megköszörülve torkát – megtenné, hogy leül
velünk egy kicsit beszélgetni? Egy fotóprojekten
dolgozom, és nem lenne teljes anélkül, hogy néhány szót
hozzáírok az itt élő emberekről. Arról, hogy miért szeretik
ezt a környéket.
 Ez persze óriási hazugság volt, de működött. Fats jobbik
szeme megrándult. – Hát persze, miért is ne? Megyek,
leadom ezt a rendelést Fats Juniornak, aztán mindjárt
visszajövök, és állok rendelkezésükre.
Az öreg azzal elcsoszogott, bár a léptei talán most kicsit
szaporábbnak tűntek. Az étteremben a sustorgás erre
mintha alábbhagyott volna, mintha valaki valami titkos
jelet adott volna nekik, hogy a jövevények átmentek a
vizsgán, minden rendben.
–  Láttátok, milyen vidám lett? – dörmögte Jordan.
Tekintetét közben végig Fats hátán tartotta. – Ez a vén
farok teljesen bezsongott attól, hogy ennyi
baconszalonnát kértem. Jól fel akar hizlalni, mielőtt a
vágóhídra küld.
Abby a szemeit forgatta, majd kortyolt egy nagyot a
kávéjából. – Nos, a tavaly történtek ismeretében nem
csodálkozom, hogy ideges vagy, de nekem azóta sikerült
kicsit visszanyernem a lelki békémet – jegyezte meg. –
Normális kerékvágásban halad minden.
–  Ne beszélj ilyen baromságokat! Ezzel csak
megerősíted, hogy furcsa dolgok történtek.
Dan úgy döntött, hogy inkább kimarad ebből a vitából,
miközben érezte, hogy a zsebében vibrálni kezd a
telefonja. Biztosan Sandy az, mert aggódik, hogy ma még
nem hívta. Megnézte az üzeneteit, és talált egy értesítést,
de nem SMS-t, hanem egy Facebook applikáció értesítését.
El nem tudta képzelni, ki üzenhet neki Facebookon. A
gimiből senki nem volt, akivel kapcsolatot akart volna
tartani. Talán az egyik jövőbeni egyetemi évfolyamtársa
lesz, aki ráírt Chicagóból?
Hüvelykujjával rábökött az üzenetre, miközben fél
füllel hallgatta a barátai vitáját. Fats közben visszajött, és
a bokszuk oldalának dőlve beszélgetni kezdett Abbyvel.
Dan közben a bejövő üzeneteire meredt, és érezte, hogy
a keze jéggé dermed a képernyő fölött.
Ez nem lehet igaz. Sem normális. Sem lehetséges.
–  Ha jól tudom, az alkoholtilalom alatt Jimmy Orsini
uralta ezt a vidéket? – érdeklődött Abby, és még elő is vett
egy fotót, hogy megmutassa az étterem tulajának. De Dan
felől akár halandzsázhatott is volna. – A tanárom, Mr.
Blaise is errefelé nőtt fel, és ő mesélte, milyen érdekes
Orsini sírhelye. Úgy terveztem, elmegyek oda, hogy
lefotózzam. Csak mert most ilyen dolgok érdekelnek.
Mármint a fotózás, nem a sírhelyek.
Fats válasza távolinak tűnt, és Dan akkor jött rá, hogy
azért, mert a dobhártyája olyan hangosan lüktet, hogy alig
hall valamit. – Nem ajánlanám, hogy lefotózza azt a
sírhelyet. Soha nem lehet tudni, miféle dolgokat kavar fel
ezzel. Rossz energiákat, meg ilyesmi. Orsiniről és a
bandájáról még mindig keringenek kísértetsztorik. Igaz,
hogy a sírhely Alabamában van, de Pinkertonék végül a
nyomukba eredtek, és New Orleans környékén kapták el
őket. Orsinit menekülés közben lőtték le.
Na, persze, kísértettörténetek. Kísértetek. Ez a szó végül
elérte a tudatát. Dan a telefonjára és az üzenetre meredt,
miközben némán tátogta az ott látott szavakat.
 
Micah Bonheur:
 
da Niel dani el
o tt va g y?
H amarosa n  Látj ukegy mást
Dan még mindig a telefonját bámulta, mikor megérkezett
az étel, de elment az étvágya. Jó poén, gondolta. Bárki is
tette, ki fogom nyírni. Izzadni kezdett a tenyere a telefon
felett, amit gyorsan zsebre is dugott. Ha nem látom, nem
gondolok rá.
– Minden oké?
Jordan hunyorogva nézett felé, miközben a turmixát
kortyolgatta. Dan megvonta a vállát, és kedvetlenül a
krumplisalátába döfte a villáját. Nem akarta elmondani a
Micah-tól érkezett üzenetet, különösen nem itt, ahol Abby
még mindig kedélyesen társalgott Fatsszel. Most már
jegyzetelt is: két falat között neveket és helyszíneket írt fel
magának, miközben az öreg kihúzott mellé egy széket, és
szemmel láthatóan felkészült egy hosszabb beszélgetésre.
–  Nem túl jó ez a kaja – súgta végül vissza Dan. Most
már az étel szagától is rosszul lett, a szorongás savat
termelt a gyomrában.
De ki lehet olyan kegyetlen, hogy ilyesmivel
poénkodjon? Abby és Jordan biztosan nem, és legjobb
tudomása szerint az egykori őrült szobatársát, Felixet még
mindig elzárva tartják. Nem tűnt valószínűnek, hogy az
intézetben hozzáférhetett az internethez, nem beszélve a
közösségi oldalakról. Az egyetlen olyan személy, aki
ismerte Dant és Micah-t is, az Cal volt, Micah régi barátja
még a New Hampshire College-ból, aki mellesleg tavaly
ősszel enyhén szólva pocsékul viselkedett Dannel és
Jordannel. Jordan azonban azt állította, hogy Cal azóta
180 fokos fordulatot vett, és teljesen megváltozott. Dan
hiába gondolkodott erősen, semmire sem jutott.
–  Ezen nem csodálkozom – felelte Jordan. – Az a
krumplisaláta elég furán néz ki. Nem kérsz a sült
krumplimból?
– De igen, köszi. – Dan úgy érezte, nem ismétlődhet meg
a múlt, mert képtelen lenne újra hazudni a barátainak.
Úgyis mindig rájönnek, amikor egyedül maradnak vele.
Gyorsan magára erőltetett egy mosolyt, kivett egyet
Jordan sült krumplijából, aztán úgy nyomta le a torkán,
mint azokat a kis kék tablettákat, amiket az üdítőjével vett
be. Az állapota mindig súlyosbodott, valahányszor
túlzottan felzaklatta magát.
–  A hosszú kocsiutaktól nekem is mindig felkavarodik
kicsit a gyomrom – tette hozzá Jordan. Aztán hirtelen
mintha beléhasított volna a felismerés, hogy a Dan arcára
kiülő kifejezésnek semmi köze nincs az ételhez vagy a
kocsiúthoz. – Dan, mi a baj? Ugye, valami másról van szó?
Mint mindig, nem igaz?
Dan kutatott a gondolataiban a válaszért, miközben
erősen dobogni kezdett a szíve. – Elhoztam az egyik
dossziét. – Átpillantott Abbyre, és halkabban folytatta. –
Tudod, azt a dossziét! Tudom, hogy a legtöbbet már
átnéztük, de meg akartam bizonyosodni arról, hogy
semmi nem maradt ki. Tudod, mégis a családom
múltjáról van szó.
Jordan kissé elfehéredett, és letette kezéből a turmixot.
Hatalmas, sötét szeme elkerekedett a göndör frufru
mögött. – Aha!
 –  Igen. Sok információ van benne az apámról meg az
anyámról, de még semmi bizonyos. Már mindent
végignéztem, és semmi konkrétumot nem találtam, csak
még több zsákutcát.
–  És miért keveredtek azok a dossziék a professzor
holmija közé? – kérdezte suttogva Jordan.
Dan nyelt egy nagyot. Nem úgy tervezte, hogy itt és
most mondja el, de ha már úgyis elkezdett beszélni, olyan
érzése volt, mintha meg kellene gyónnia valamit, ami
hosszú ideje nyomja a lelkét, és csak a lehetőséget várja,
hogy kimondhassa.
–  Emlékszel, amikor Reyes professzor azt mondta, én
olyan dolgokat is látok, amit mások nem?
–  Nem is tudom, talán… Azon az éjszakán elég sok
minden történt.
– Hát, én… De tudod mit? Nem is számít!
– Figyelj, ha akarsz róla beszélni, akkor… – szólalt meg
Jordan, de Dan hirtelen úgy érezte, mégsem áll készen rá.
Nem volt itt az ideje, miközben Abby az oldalán
kedélyesen társalgott, ráadásul még előttük állt egy
hosszú út, amíg végre újra sátrat verhetnek.
– Ideje lenne indulni – vágta rá, és kibámult az ablakon
a sötét tájra, amely még így, az üvegen keresztül is
nyomasztónak tűnt. – Későre jár, és holnap reggel korán
akartunk indulni.
Dan elég hangosan beszélt ahhoz, hogy Abby is hallja.
A lány megköszörülte a torkát, és dühösen rápillantott.
Szerencsére Jordan vagy tényleg fáradt volt, vagy csak
színlelte, de ásított egy hatalmasat. – Én is fáradt vagyok,
és még fel is kell verni a sátrakat.
Mivel Abby alulmaradt, végül beadta a derekát, de
előtte még megköszönte Fatsnek az idejét meg az
információkat, amelyeket megosztott vele. Aztán a
szemöldökét ráncolva nézett a fiúkra, mintha valami
összeesküvést szőttek volna ellene. Ami bizonyos
értelemben így is volt.
Dan bocsánatkérőn rámosolygott. – Mr. Buckhill, egy
pillanat! – szólt a férfi után, mielőtt az elérte volna a
konyhát. – Megkérhetjük, hogy juttassa el ezt a
zseblámpát Jake Leenek? Kerestük őt a szomszédban, de
azt írta ki, hogy ideát van.
Fats elmosolyodott. – Szívesen megtenném, amit kér, ha
tudnám, ki az a Jake Lee.
–  Jake Lee… az autószerelő – ismételte meg Dan, de
közben összerándult a gyomra a félelemtől. Csontig hatoló
bizonyossággal ébredt rá, hogy Jake nem is kért pénzt a
pótkerékért.
–  Ott az az ember, Greg Mackey! Ha autószerelőt
akarnak, ő a maguk embere.
Dan, Abby és Jordan némán néztek körül az
étteremben. Sietve szedelődzködni kezdtek, aztán a
zseblámpát meg egy summás összegű borravalót
hátrahagyva kirohantak a sötét parkolóban álló kocsihoz.
–  Mi is volt a holnapi program? Van még valami idióta
kirándulós ötleted, Abs? – kérdezte Jordan. Igyekeztek
vidámak maradni, habár mindhárman totálisan be voltak
rezelve. A Neon fényszórói csupán rövid távolságra
világították meg az előttük lévő útszakaszt, időnként egy-
egy út menti táblát és mellettük elsuhanó fákat a padka
szélén. – Nem tudom, mennyit bírok még ki Tennesseeből.
– Ez itt Alabama – helyesbített Abby.
–  Tennabama vagy tudom is én! Nekem ezek a helyek
mind egyformák.
–  Pillants rá a GPS-re, Jordan, még nem is hagytuk el
Montgomeryt! – förmedt rá Abby. Aztán vett egy mély
levegőt. – Na, jó, talán tényleg kicsit egyhangú volt egész
nap a táj, de a fotós projektemhez pont ez kell –
magyarázta. – Lefogadom, hogy ha odatenném a fotóimat
a harminc-negyven, vagy akár száz évvel ezelőtt készült
képek mellé, nem találnátok ki, melyik az újabb.
Szerintem ez nagyon érdekes. Vannak helyek, ahol
ugyanúgy telik az idő, de gyakorlatilag semmi nem
változik. Olyan megnyugtató ez, nem? Mármint, hogy a
dolgok állandóak. Kiszámíthatóak…
Abby hangjában melankólia bujkált, aztán elhallgatott.
–  Aha, persze – felelte Jordan. – Értem, amit mondasz.
De ettől még ugyanúgy elalszom rá, amikor hallgatom.
– Pedig jobban tennéd, ha még fent maradnál – jegyezte
meg Dan. – Segítened kell a sátorverésben, miután a
kempingbe értünk.
 – Alig várom, hogy holnap Mobile-ba érjünk – folytatta
Abby lelassítva a kocsit, ahogy a lámpa fényében
megpillantották a Woods Kemping feliratot. – A Magnolia
temető állítólag egy valóságos aranybánya – rengeteg
elképesztően érdekes mauzóleum van benne. Mr. Blaise
szerint mindenképp érdemes megnézni. De ígérem, nem
tart majd sokáig. Tudom, hogy mindenki New Orleansban
akar már lenni azok után, hogy… – Abby összerázkódott.
– Hú, de jól esne most lezuhanyozni.
Dan nem szólt semmit a hátsó ülésen, csak magában
arra gondolt, milyen jó lenne mondani valamit, amitől
egy csapásra minden megint rendbe jönne. Mégis egyre
csak Micah üzenete járt a fejében.
Mialatt kipakoltak a kocsiból, Dan végig úgy érezte,
mintha Jordan tekintete szinte lyukat fúrna a tarkójába.
Tudta, hogy mindkettőjüknek tartozik egy magyarázattal,
csak épp azt nem tudta, hol kezdje. Nem akart ma éjjel
még jobban rájuk ijeszteni, főleg, hogy nemsokára egy
sátorban kell majd aludniuk.
Ráadásul még abban sem volt biztos, hogy a barátai
elhinnék neki, amit mond. Sohasem volt teljesen őszinte
velük, és nem árulta el, milyen dolgokat képes látni.
Tavaly volt olyan időszak, amikor a rájuk nehezedő
stressz miatt mindannyian látni és hallani véltek nem
létező dolgokat, de Dan állítólagos látó képességeivel
egyikük látomásai sem értek fel. Ő ugyanis nemcsak a
múltból felrémlő visszhangokat hallotta és víziókat látta,
hanem át is élte azokat, kommunikált velük.
Márpedig, ha ez alatt az út alatt ezt nem vallja be a
barátainak, akkor talán soha nem lesz rá alkalma.
A parkolóból elég fény szűrődött be ahhoz, hogy
nekilássanak felállítani a sátrat. Ezt a munkát Abby
ügyesen átpasszolta a fiúknak. Dan a kelleténél kissé
nagyobb hévvel verte be a cölöpöket a nedves földbe,
mert jól esett rácsapni valamire, amin levezethette
indulatait. Alig fél óra elteltével már állt is a sátor.
– Minden oké? – érdeklődött Abby figyelve, ahogy Dan
kitekeri a hálózsákját. – Kicsit erősen ütötted azokat a
sátorcölöpöket.
– Jól vagyok – felelte a fiú kitérve a kérdés elől.
– Pedig nyilvánvaló, hogy nem így van.
Dan nem tudott mit mondani, és kicsit túl sokáig
bizonytalankodott.
– Na, jó, tudod mit? Akkor ne mondd el!
Abby úgy, ahogy volt, ruhástól bemászott a
hálózsákjába. Tegnap éjjel a kemping egyik vécéjében
vette át a pizsamáját. Ma éjjel Dan úgy látta, Abby részben
a félelmet próbálja palástolni a haragjával.
–  Tudom, hogy ki vagy rám akadva, Abby – jegyezte
meg, miközben meggyújtott egy petróleumlámpát, és
törökülésben letelepedett a hálózsákjára. A sátor
ponyváját kisebb széllökés rázta meg. A távolban a többi
sátor felől nevetés hallatszott, és valaki hangosan
vonyítani kezdett a hold felé.
–  Pedig nincs is még telihold – dörmögte Abby, és az
oldalára fordulva hátat fordított Dannek. Jordan bátorító
pillantást vetett rá, habár nem egészen tudta, minek szól
ez a bátorítás.
 –  Hadd magyarázzam meg! Oké? – sóhajtott Dan
behunyt szemmel, miközben próbálta megfogalmazni,
mit is mondjon. – Igazad van, nem vagyok jól. Csak mert…
a helyzet az, hogy szeretném, ha jól éreznénk magunkat
ezen az úton. Tényleg ezt akarom, és nem szívesen
rontanám el minden ok nélkül. Eddig minden szuper volt.
Az, hogy itt lehetek veletek… soha nem éreztem még ilyen
jól magam. Nem akartam fölöslegesen felbolygatni
olyasmit, ami elrontaná a hangulatot.
– Akkor ne is tedd! – jegyezte meg Abby jeges hangon.
– Hallgassuk már meg! – szólt közbe Jordan.
Abby puffogva felsóhajtott, aztán megfordult, és csak a
haja meg a szeme látszott ki a sötétzöld hálózsák széle
alól. – Jól van. Hallgatlak. Bökd ki, mi a baj!
Dan hátranyúlt a hátizsákjáért, és elővett belőle egy
vékony, kopott dossziét, amiben gyakorlatilag minden
benne volt, amit az igazi szüleiről tudott.
– Hát, jó. Először is: találtam valamit – fogott hozzá, és
remegő kézzel kihúzott néhány papírt a dossziéból. A
papírokat átadta Jordannek, Abby pedig kicsit
kikászálódott a hálózsákból, hogy ő is olvasni tudjon. –
Ezek mind Reyes professzor aktái voltak. És mindent
nagyon alaposan átolvastam, de nem jutottam sokra.
Abby eltűrte arcából sötét, pihe-puha haját, és
hunyorogva olvasta a Dan apjáról szóló rendőrségi
jelentést. Hirtelen megdermedt.
– Ez itt… a te apád? Úristen, Dan, én ezt nem is tudtam!
–  Jordan sem tudta, amíg a vacsoránál meg nem
említettem neki valamit – dörmögte Dan. Abby közben
kivette a kezéből a lapokat, és figyelmesen olvasni kezdte.
Jordan nem akadályozta meg ebben.
Abby kezébe most az a képeslap került, amelynek rövid
szövegét Dan hónapokkal korábban már kívülről
megtanulta. A megfakult, sárgás fotón egy téglaépület
magaslott, amely a New Hampshire Collage egyik épülete
is lehetett volna. A címben csak a „SZIGORÚAN TITKOS”
felirat maradt meg, és egy városnév, amely ingtn vagy
lington lehetett, az üzenetet pedig ceruzával írták rá, ezért
többnyire lekopott a szöveg.
 
Nagyon szeretlek. Tudom, hogy van kockázat,
de megéri megpróbálni.
Dan ujjai erősen markolták a képeslapot, miközben
óvatosan kivette Abby kezéből. Szerette volna hinni, hogy
az anyja kézírása az, és hogy ezt a lapot valójában neki
szánták – mert a szüleinek mennie kellett. És hogy
mégsem csak egy véletlen baleset vagy egy
meggondolatlanság folytán született meg.
Jeges, szorító érzés mardosta a mellkasát. Kilenc
hónappal azután, hogy fölfedezte ezt, Dan még mindig
nem tudott mindent, de tudni akarta. Újra megnézte a lap
elejét, és finoman végighúzta ujját a képen. Valaki ráírt
valamit a képre, de értelmetlennek tűnt.
Abby most egy erősen meggyűrődött, pecsétes térképet
kezdett tanulmányozni, az Egyesült Államok kihajtható
térképét, melyet 1990-ben nyomtattak. Vékony, fekete
vonallal berajzolták az útvonalat New Orleanstól
Alabamáig, majd Missourin át fel Chicago felé és végül
Pittsburgh-be.
Dant furcsa érzés járta át a parányi fekete pont helye
láttán. Az ő városa. Az a város, ahol ő él. Az 1990-es
dátum pedig nem állt távol attól az 1996-os évtől, amikor
született. A meglévő bizonyítékok alapján felállított
elmélet szerint a szülei a törvény elől menekülő bűnözők
voltak. És menekülés közben hagyták őt el. Dan teste
megfeszült, behunyta a szemét, és azt kívánta, bárcsak
soha ne talált volna rá erre a dossziéra.
– Dan…
Abby hangja úgy csengett, mintha rájött volna
valamire, csakhogy Dant abban a pillanatban egyáltalán
nem érdekelte, hogy fölfedezett-e valamit vagy nem.
Egyelőre semmi mást nem akart, mint hallgatni és feledni
– és megtalálni a módját annak, hogy elengedje a
szorongását, mielőtt még végleg elrontaná ezt az utazást.
– Mi az? – nyögte ki végül.
– Van itt valami a térkép hátulján.
– Tudom.
Dan figyelte, ahogy mindketten az üzenetre merednek,
amelyet kézzel, fekete tintával írtak és kétszer aláhúzták.
 
TALÁLD MEG ŐKET
 
– Tehát szerinted, Reyes professzor írta ezt? – kérdezte
Jordan a homlokát ráncolva és a térképet tanulmányozva.
–  Nem feltétlenül őket akarta. Neki csak annyi volt a
fontos, hogy az igazgató vér szerinti rokonait megtalálja –
felelte Dan. – Engem, gondolom, könnyebb volt felkutatni.
Végül is gyakorlatilag egyenesen a karjaiba sétáltam
tavaly nyáron.
Figyelte, ahogy a barátai sokatmondóan egymásra
néznek, aztán folytatta, mielőtt még záporozni
kezdenének a kérdések.
–  Ez lenne a dolog másik része. Emlékszem, ahogy
régen viccelődtünk azon, hogy a köztem és az igazgató
között fennálló rokoni kapcsolat jóval túlmutat az
egyszerű nagybácsi-unokaöccs rokonságon. Azt viszont
soha nem mondtam el nektek, hogy Reyes professzor
azért jött utánam, mert azt gondolta, belelátok a múltba,
és olyasmit tudok az igazgatóról, amit más nem.
Néma csönd.
Aztán végül Jordan szólalt meg elsőként: – És… ez igaz?
–  Időnként igen. – Nem volt értelme tagadni. – Nem
tudom, mi idézi elő, mert rajtam kívül álló dolog. Tavaly
nyáron volt néhány nagyon furcsa álmom, mintha az
igazgató szemével láttam volna múltbéli történéseket.
Akkoriban azt gondoltam, ez csak a betegségemmel jár.
De aztán halloweenkor olyan látomásaim voltak,
amelyeket az igazgató nem láthatott.
Abby dobolt az ujjával a családfa felett, és úgy festett,
mint aki nagyon átgondolja, mit válaszoljon. Mikor végre
megszólalt, egyáltalán nem azt mondta, amire Dan
számított. – Kezdettől fogva ezért jelentkeztél az NHC-ba?
Hogy megtudj valamit a családodról? Csak mert ezért
nem ítéllek el, hiszen én is a nagynéném után kutattam.
De ha már ilyen őszintén beszélgetünk, meg kell
mondjam, amióta csak kiderült, hogy rokonságban álltál
az igazgatóval, végig azon tűnődtem, nem miatta
jelentkeztél-e a nyári kurzusra. És hogy ezek a múltbeli
víziók vajon nem valamilyen tervnek a részei, hogy
visszahozd őt ide.
–  Micsoda? Nem, dehogy! Esküszöm nektek, hogy
semmit sem tudtam az igazgatóról vagy a szüleimről,
mielőtt jelentkeztem volna a kurzusra – erősködött Dan. –
Nem tudom, hogy véletlen egybeesés volt-e, vagy a sors
vezetett tavaly nyáron a Brookline-ra, de mégis oda
kerültem, és egyszerűen… nem akarok többet úgy
elmenni valahova veletek, hogy titkolok valamit, mert
félek. Oké? És most maradt még valami, amit el kell
mondanom. Ez a dolog harmadik része.
Elővette a telefonját, és gyorsan kikereste az üzenetet;
kirázta a hideg, amikor meglátta, hogy még ott van a
bejövő üzenetek között. Valahol a lelke mélyén meg volt
róla győződve, hogy az üzenetnek nyoma vész, mire újra
előkeresi.
– Tessék, nézzétek meg ezt! – mondta.
–  Hú, a francba! – suttogta Jordan, kis híján a földre
ejtve Dan telefonját, ahogy az üzenetre pillantott. – Ez
tényleg nagy katyvasz.
–  És mielőtt még elutaztunk tavaly az NHC-ból, azt
hiszem, láttam Micah-t. De az egész olyan gyorsan történt,
hogy reménykedtem, csak a képzeletem játszik velem.
Reméltem, hogy nem valóság, amit látok.
Abby közelebb hajolt a lámpa fénye felé, kivette Jordan
kezéből a telefont, és szájtátva nézte: – De hogy lehetséges
ez? Azt hittem, az elhunytak… levelezőfiókjait lezárják…
Dan tudta, hogy a lány a „halottak” kifejezést használta
volna, csak ő is túl soknak érezte. De akár így volt, akár
nem, ez volt az igazság.
Abby állig felhúzta térdeit. – Hacsak nem azt állítod,
hogy ez is része a látomásaidnak… De akkor hogy lehet,
hogy mi is látjuk?
–  Pontosan erről van szó! Csak valami bolond tréfa
lehet, nem igaz? – kérdezte Dan, kicsit talán eltúlozva az
utolsó kérdést.
–  Nagyon is elképzelhető – szögezte le Abby. De nem
bírta levenni a szemét a telefonról. – Valaki beteges tréfát
űz velünk.
–  Olyan ez, mint a felhő vagy mi a csuda – szólt közbe
bólogatva Jordan. – Manapság bárki bármit fel tud törni
és meg tud hackelni.
 – Hú, Dan, ez nekem egy kicsit sok így, egyszerre – tolta
el magától a telefont Abby, és végre felnézett a fiú
szemébe. – Valahol nem is tudom elhinni, hogy ez tényleg
megtörténik.
Dan reszketeg mosolyt villantott rá. – Akkor minden
marad a régiben…
–  De nem kéne, hogy így legyen – felelte Jordan, háton
veregetve Dant. – Szerintem válaszolnod kellene erre az
üzenetre, hogy szálljon le rólad. Vagy jelentsd fel! Kell,
hogy legyen valami megoldás erre.
Jordan nem is érintett mindent, amiről Dan beszélt,
mégis a maga módján azt próbálta sugallni, hogy minden
rendben. Mint mindig, most is a megoldást kereste
mindenre.
–  Jordannek igaza van – szólalt meg Abby Danhez
hasonló félszeg mosollyal. – Jelentsd fel! Fogadok, hogy
azután nem fogsz több üzenetet kapni.
–  Igen, persze – dünnyögte Dan félhangosan. –
Bejelentem. – Kezébe vette a telefont, visszagyömöszölte a
hátizsákjába, aztán eloltotta a lámpást. – Utána biztos
nem fogok több üzenetet kapni.
Az alabamai táj egyhangúsága szinte jól esett az előző esti
izgalmak után. Dan az ablakon kibámulva nézte az eléjük
táruló zöldes-sárgás szántóföldeket, amelyeket csak egy-
egy erdősáv szakított meg időnként. A horizontot itt-ott
kisebb farmépületek tarkították, melyek olyan
parányinak tűntek, akár a Monopoly játék házai, egészen
távolinak, mintha nem is valódi otthonok lennének.
Egyikük sem volt túl beszédes kedvében aznap reggel.
Dan a telefonján megnyitott egy wifi hotspotot, Abby
pedig az ölében kinyitotta Jordan laptopját, és Jordan
zenéjére dúdolgatva ellenőrizte az útvonalat, és hogy hol
fognak legközelebb megállni. Megnyugtató volt a hang,
ahogy a billentyűket püfölte, szinte olyannak tűnt, mintha
esőcseppek vernék az ablakot. Dan pedig kényelmesen
nekidőlt a kocsi ajtajának, és készen állt rá, hogy újra
elaludjon, pedig alig két órája keltek. A két egymás utáni
földön töltött éjszaka nem tett túl jót a hátának.
Épp elszenderült volna, amikor Abby hangja hirtelen
felébresztette.
–  Ezt nézzétek meg! – bökött a laptop monitorjára a
lány. – Azt hiszem, találtam valamit.
–  Én most nem tudom megnézni – felelte Jordan. – Mi
lenne, ha elmondanád, mit találtál?
Abby középre tette a laptopot, és úgy fordította, hogy
Dan is lássa a monitort.
– Ismerős ez a hely? – kérdezte, hangjában nyilvánvaló
elégedettséggel. Van is rá oka, gondolta Dan, miközben
hunyorogva és döbbenten nézett a képre. A képeslapról
egy már jól ismert épület nézett vissza rá, csak éppen
színesben.
– De hát… Ezt hogy csináltad?
 – Nem volt túl nehéz – magyarázta Abby, és a füle mögé
tűrt egy hajtincset. – A fotón látható épület egy kórház
vagy egy iskola lehet, és mivel rákerült egy képeslapra,
gondoltam, hogy legalább valamennyire biztosan ismert.
A feliratból megmaradt betű inkább egy l-nek, mint egy h-
nak tűnt, amiből arra következtettem, hogy inkább
Arlington, mint Washington lehet. Először azt hittem, egy
régi kórházról van szó a virginiai Arlingtonban. De mivel
arra nem találtam semmit, végül az „Arlington iskolára”
kerestem rá, és ezt dobta ki az elsők között. Az épület
Bessemerben van. Nem messze Birminghamtől.
– Várj egy kicsit… csak nem azt akarod mondani, hogy
ez az iskola Alabamában van? – Dan érezte, ahogy
végigfut a hideg a karján. Nem hitte el, amit hall. Lejjebb
görgette a képet, és megnézte az alatta álló szöveget.
Arlington School. Épült 1908-ban, 1980 óta üresen áll.
–  Nincs is olyan messze – magyarázta Abby. – Kicsit
vissza kell fordulnunk, de nagyjából csak két óra innen.
–  Teljesen biztos vagy benne, hogy jó ötlet ez? –
kérdezte Jordan. – Mármint, ne sértődj meg, Dan, de
nincsenek túl jó emlékeink arról, hogy kutakodni
kezdünk a múltban. Én a magam részéről kissé ijesztőnek
találom ezt a véletlent.
Dan próbálta leplezni a hangjában az izgatottságot,
miközben válaszolt: – Hát, én szívesen visszafordulnék,
hogy megnézzem ezt a helyet. De csak akkor, ha ti sem
bánjátok.
Jordan a visszapillantótükörből először Danre aztán
Abbyre nézett, aki majdnem könyörögve kezdte
rebegtetni a pilláit.
–  Hát, Steve bácsit nem izgatja túlságosan, hogy mikor
érünk oda – mondta Jordan. – Az egyetlen ember, akinek
hiányzom, az Elanora, aki folyton üzeneteket küld, hogy
megtudja, mikor érkezem… Na, jó, mindegy.
–  Szuper, köszönjük! – mondta Dan, és hirtelen
elpárolgott belőle az álmosság. Ez egy fontos fejlemény.
Egy nyom, amin elindulhat. Pedig már feladta, hogy
bármi újat megtudjon az apjáról, de most mégis… – Az az
épület jelenthetett valamit a szüleimnek, nem gondolod?
Miért őriztek volna egy képeslapot egy düledező, régi
iskolaépületről? Szeretném közelebbről megnézni azt a
helyet!
–  Várjatok… úgy tűnik, van egy kis probléma – vágott
egy grimaszt Abby, és a tarkóját dörzsölgetve tovább
olvasta az oldalt, amit megnyitott. – Idén nyáron
elkezdték lebontani az épületet. Nem biztos, hogy túl sok
látnivaló maradt meg belőle.
– Akkor jobb lesz, ha Jordan rátapos a gázra.

Az iskola teljesen üresen állt, mintha figyelné az arra

járókat; az épületet körbekerítő drótkerítés nem sokat
segített abban, hogy megvédje a vandálok elől. Az üres
ablakokat madárürülék és graffitifoltok tarkították. Nehéz
volt elképzelni, hogy ezen a helyen valaha diákok
tanultak.
A főbejárathoz széles téglalépcső vezetett, amelyet
egészen az utcaszintig felborult, törött bútorok és
szeméthegyek borítottak földcsuszamlásszerűen. A három
barát a kocsinak támaszkodva nézte az épületet.
Dan maga elé emelte a képeslapot, és összehasonlította
a képen fénykorában látható iskolát a mai, lerobbant
változattal.
–  Megértem, miért akarják lebontani – jegyezte meg
halkan Abby. – Még szerencse, hogy nappal értünk ide,
nem sötétben.
–  Nem tűnik túl biztonságosnak. – Jordan végignézett
az épületen, és tanulmányozta, hogyan lehet
megközelíteni az ajtókat. Bármilyen úton is mennek be,
mindenképpen magánterületet sértenének vele. – Nem
tudom, hol kezdhetnénk.
Jordan azonban újra felvette a problémamegoldó
szerepet. Eltolta magát a kocsitól, és elindult a járda felé. –
Talán van itt egy gondnok, akivel beszélhetnénk. Inkább
nem indulnék egyedül felfedező útra, nehogy még
kiraboljon valami hajléktalan.
Egy emelkedő tetején, a gazzal benőtt sétányon egy
magas férfi állt gyűrött vászonzakóban és farmerben. –
Mint például ő, ott! – szólalt meg Dan, és átmászott egy
lyukon a kerítésen.
– Kicsoda? – kérdezte Jordan.
–  Hé! – kiáltott a férfira Dan. Az mintha meghallotta
volna, de mégis tovább sétált az iskola szeméttel teleszórt
udvarán, aztán eltűnt egy kanyarban. – Hé! Maga itt a
gondnok?
Dan rohanva próbálta beérni, időnként megbotlott egy-
egy nagyobb kavicsban, és az útját mindenütt törött
iskolapadok, halmokba rakott székek állták. Egy
valóságos szögekkel kirakott akadálypálya vezetett el a
bedeszkázott ajtóig.
Ott újra megpillantotta a férfit, ezúttal az iskola bal
oldali sarkán fordult be. Nem rohant, így Dan könnyen
beérte. Olyan lendülettel vette be a sarkon a kanyart,
hogy szinte beleütközött az idegenbe.
Helyesebben beleütközött volna, ha nem csusszan át
rajta, akár egy szellem. Dan megdermedt, tetőtől-talpig
jéghideg félelem járta át, és ez a hidegség kitartott, ahogy
a férfi megint visszahátrált, és még egyszer átsétált
Danen. Lépést tartva a látomással, Dan belenézett a
szellemalak arcába, és a saját orrának, szájának és
állának vonalát látta meg… Lehetséges volna?
Elképzelhető, hogy akire néz, az nem mást, mint…
– Apa?
Dan nem igazán akarta, hogy ez az ember az apja
legyen. Minden korábbi látomásában olyan embereket
látott, akik már rég meghaltak.
Nem mintha valaha is olyan reményeket táplált volna,
hogy Marcus, az apja életben van, de ez a megerősítés
most lebénította az egész testét. Mégis követte az
árnyalakot, amely elvezette egy mellékajtóig, valahol az
épület hátsó felébe. Ezen könnyedén átjutott. A fejét
előrehajtva vergődött át az ajtó elé szögezett, kilazult
lécek között. Az egyik szálkás deszkába beleakadt a
pólója, de nem törődött vele, csak sietve követte az apja
alakját az iskola épületének belseje felé.
Marcus ruházata divatjamúlt volt, inkább viseltes és
rongyos, Danben pedig felmerült a kérdés, hogy vajon
milyen időben járhatnak, vajon az apjának melyik
életszakaszát mutatja ez a látomás? Az iskola belsejében
még nagyobb felfordulás uralkodott, mint odakint,
Marcus azonban ismerősen mozgott ebben a káoszban,
ahogy óvatosan kitért a folyosókat eltorlaszoló, kidőlt
faldarabok között. Elvezette Dant egészen a málladozó
előcsarnokig, ahol egy galamb megcélozta Dan fejét, majd
hangos vijjogást hallatott.
– Minden oké, Dan? Hová tűntél? – visszhangzott Abby
hangja az iskola összedőlt romjai között.
–  Semmi bajom! Egy perc, és ott vagyok! – kiáltott
vissza Dan. Ő legalábbis ezt remélte. A madárürülék és a
penész szaga elviselhetetlen intenzitással csapta meg az
orrát, ezért gyorsan eltakarta gallérjával a száját, és abba
lélegzett, mielőtt öklendezni kezdett volna.
A falakról és a mennyezetről hólyagosan oszladozott a
festék. Dan apja lehajolva átment egy omladozó ajtón, egy
osztályteremnek tűnő helyiség felé. Odabent kinyitott egy
graffitivel összefestett szekrényt.
–  Nem maradhatunk itt – szólalt meg Marcus alakja
csak úgy, a semmi felé. – Hagyd csak itt! Ez a hely egy
katasztrófa, nincs időnk arra, hogy mindent
összepakoljunk. Ugye, nem akarod, Evie, hogy itt
kapjanak el bennünket? Tűnjünk el innen!
Riadtan hátranézett a válla felett, egyenesen Dan
arcára pillantva.
Aztán egyszer csak eltűnt.
Dan némán meredt az osztályteremben álló szekrény
nyirkos deszkáira. A polcokat kitépték belőle, és szanaszét
hevertek a teremben, csavargóknak és hajléktalanoknak
hagyva szállásul a helyet. A padlón párnák és takarók
hevertek, melyeket rágcsálók és bogarak szedtek szét
darabjaikra. Dan mutató- és hüvelykujjával befogta az
orrát, aztán a szekrénybe megkapaszkodva letérdelt, és
kutatni kezdett a táborhely maradványai között. Nem
lehetett tudni, mióta állhatott minden úgy, ahogy hagyták.
Óvatosan végigment a párnák és takarók között. A
kidobott ágyneműben valami megmozdult, és az anyag
alatt kitüremkedett, mielőtt áttépte magát rajta. Egy
csontig lesoványodott patkány bukkant elő, majd visítva
kifutott a szekrényből. Dan a kitépett polcoknak
támasztotta a hátát, és a kezét a mellkasára téve próbált
megnyugodni a hirtelen rémület után. Azon a helyen,
ahol a patkány lyukat fúrt, valami megfakult sárga tárgy
lapult. Dan óvatosan lefejtette róla a pokrócokat, és egy
gondosan halomba rakott iratkupacra bukkant. A papírok
többségét a felismerhetetlenségig megrágták a patkányok,
de maradt még néhány fél papírdarab, amelyen látható
volt az írás.
Dan összeszedett mindent, amit csak tudott, miközben
émelygett az undorító bűztől, papírokon csüngő
szőrcsomóktól és állatürülék láttán. Egy darabig még
kutatott a szekrényben, de nem talált mást. A háta mögött
hallotta, ahogy a barátai lépései és a hangjuk
visszaverődnek az iskola falairól.
Ahogy kilépett a folyosóra, látta, hogy Abby épp a
romokat örökíti meg kamerájával. Jordan összefont karral
állt, és tekintetét körbehordozta a vészesen tátongó,
romos mennyezeten.
– Na, végre megvagy! – szólalt meg sziszegve. – Hova a
fenébe tűntél?
–  Láttam valamit – felelte Dan. – Lehet, hogy… nem
tudom biztosan. De találtam egy szekrényben sok régi
kacatot. Elhoztam, és majd később végignézem.
– Mit láttál, Dan? – kérdezte Abby, ránézve a kamerája
fölött.
– Egy látomást – ismerte be a fiú. – Lehetséges, hogy az
apám volt. Remélem, ezek közül valami az övé lehetett –
emelte fel grimaszolva a mocskos papírlapokat.
– Ez aztán remek! – dünnyögte Jordan, kezét az orra elé
tartva, miközben úgy nézett Danre, mintha megőrült
volna.
–  Megpróbálhatjuk hajszárítóval kiszárítani azokat –
vetette fel Abby rezzenéstelen arccal. Újra a kamerájába
nézett, és elsétált néhány penészes, egymásra borított
asztal felé. A fényképezőgép halkan kattogott, miközben a
mennyezetet, az osztálytermeket és Jordant fotózta. Annyi
képet készített, hogy Dannek beletelt néhány percbe, amíg
egyáltalán felfogta, mit hall. Elnézett a lány mellett, arra
az oldalajtóra meredve, amelyen át belépett ide.
Az ajtón kívül, a bokrok közül egy kamera halk
kattogása hallatszott.
Nem Abby volt az egyetlen, aki fotózott.
 – Ez meg mi a franc? – suttogta, és az ajtóhoz rohant.
Odakint a bokroknál egy vékony árnyalakot pillantott
meg, amint őket fotózta. Ahogy Dan közelebb került az
ajtóhoz, a fotós a vállára akasztotta a kamerát, és eltűnt a
szeme elől.
Dan szitkozódva eredt a nyomába, miközben
átverekedte magát az ajtófélfára szögezett, félig belógó
deszkák között.
A férfi gyorsan futott, gyorsabban, mint Dan, ügyesen
szökdécselt az iskola udvarára kirakott szeméthalmaz
között. A domboldalon lekocogva elért az úthoz, ahol
Abby kocsija mellett egy fekete motor parkolt. Dan
lélekszakadva rohant utána a lejtőn, miközben látta, hogy
a férfi felpattan a motorra, gázt ad, majd megtéve egy
teljes kört elhajt. A motoros dzsekijének hátulján
valamilyen piros logó volt, amit Dan nem tudott pontosan
kivenni, mert túl messze volt tőle. Még a rendszámot sem
tudta leolvasni.
Lihegve, kifulladva bámult a szeme elől eltűnő motor
után.
– Ez meg mi volt? – kérdezte Jordan, szintén kifulladva
érkezve Dan mellé. – Talán egy zsaru meglátott
bennünket?
– Nem hiszem, hogy rendőr volt – felelte Dan. – Valaki
fotózott minket. Végig figyelt.
Dannek elege volt abból, hogy mielőtt még kihoznák az
ételt, elmegy az étvágya.
–  Tényleg azt gondolod, hogy valaki fotókat készített
rólunk? – kérdezte Abby az asztalra könyökölve. Aztán
közelebb hajolt Danhez az éttermi bokszban. – De ki
tenne ilyesmit?
Kétórás vezetés után újra visszaértek Montgomerybe,
ahol megálltak ebédelni. Találtak egy másik éttermet,
ahol kicsit kinyújtózhattak, és elmehettek a mosdóba.
Megbeszélték, hogy nem töltenek túl sok időt ezen a
helyen.
–  Fogalmam sincs – felelte Dan. Az ide vezető út alatt
végig azon tűnődött, vajon hogyan értelmezze az iskolai
látomást meg az őket fotózó alakot. A motor hangját
legalább Abby és Jordan is hallotta, ami biztosította Dant,
hogy az a találkozás biztosan nem csak az ő fejéből
pattant ki. Közben pedig kapott egy kisebb örömhírt is: a
Facebook visszaírt neki, hogy „vizsgálják az ügyét”, amit
jelentett.
– Nem tudom, Abby, te vagy az, aki imád régi dolgokat
fotózni. Lehet, hogy ez a pasi is szeret régi dolgokat
lefotózni – magyarázta Jordan sápadtan és ideges hangon.
Dannek sem tetszett a dolog.
–  Nos, bárki volt is, még Birminghamben kell lennie –
vélekedett Abby. – Úgyhogy tartsuk nyitva a szemünket.
– Egyetértek – szólalt meg Dan. Csak egy üdítőt rendelt
magának, amit lassan iszogatott, miközben az ingyen
kenyérből tört falatokat. Nem szerette éhgyomorra
bevenni a gyógyszereit, mindig kellett valamit ennie
előtte.
–  Miután elhagytuk Mobile-t, ott lesz majd a Magnolia
temető – váltott témát Abby, de nem sikerült felvidítania a
társaságot. – Ha benne vagytok, szeretnék ott megállni,
mert majd meghalok, hogy láthassam azt a helyet.
–  Mi lenne, ha másképp fogalmaznál? – szólalt meg
Jordan.
–  Oké, oké! Izgatottan várom, hogy láthassam –
helyesbített Abby kiöltve a nyelvét. – Mr. Blaise annyit
áradozott róla. Ha jól emlékszem, még szénrajzokat is
készített ott, amikor annyi idős volt, mint mi most.
Abban a pillanatban az asztalnál termett a
pincérnőjük, Randy, és rágózva eléjük tette a számlát. A
lánynak lángvörös haja volt, erősen begöndörítve. – Jól
hallottam, hogy a Magnoliáról beszélgettetek? Na, azt a
helyet nem szabad kihagyni, ha nem siettek! Tudom, hogy
nem normális egy temetőt javasolni
turistalátványosságnak, de az a hely tényleg különleges.
– Igen! Te is jártál ott? – fordult most teljes figyelmével
Abby Randy felé. – Sokat olvastam a szesztilalom alatt
működő alkoholcsempészekről, és nagyon érdekes. Épp
egy fotóprojekten dolgozom, és szeretnék róluk is berakni
egy részt.
Dan megfordult, hogy kinézzen az ablakon a kocsira,
amelynek tetejére kirakták száradni a begyűjtött nyirkos,
régi papírlapokat.
–  Adjatok pénzt a számlába, és mindjárt indulhatunk
tovább! – fordult röviden hozzá Abby, majd folytatta a
beszélgetést Randyvel. Dannek nem tetszett, hogy máris
ennyit vitáznak, de ő is alig várta, hogy megnézze, mit
talál azokon a papírokon.
–  Szóval tényleg úgy gondolod, hogy apádat láttad? –
kérdezte Jordan, miközben kisétáltak a kocsihoz. –
Mármint az igazi apádat? Vagy nem hangzik furán, ez a
szó? Úgy értem, Sandy és Paul nagyon jó fejek. Ugye
tudod, hogy bírom őket?
–  Persze, nem sértődtem meg – biztosította őszintén
Dan. Ő maga sem tudta, mi volna a leghelyesebb jelző a
vér szerinti szüleire. – De igen, azt hiszem, ő lehetett.
Mármint pont úgy nézett ki, mint én. A hangja nem volt
olyan, de abban nincs semmi fura. Hallottam, hogy beszél
valakihez, valami Evie nevű nőhöz, de az nem jelent meg
előttem.
Jordan bólogatott, és tűnődve rágcsálta az elvihető
papírpoharába tűzött szívószál végét. A tekintete
elsötétült a szemüvege mögött. – De ha tényleg őt láttad,
mégis mit kereshetett abban az iskolában?
– Talán bujkált valaki elől? – találgatta Dan. – Úgy tűnt,
hogy siet valahová, talán üldözték. Ezért reménykedtem,
hogy a nagy sietségben talán ott felejtettek valamit
anyámmal.
– Ezt csakis egy módon tudhatjuk meg.

Dan kezében zörögtek a gyűrött papírlapok.

Abby és Jordan nem szóltak semmit, de érezte a
várakozásuk súlyát, mintha ólomként nehezedne rá. Nem
akarták sokáig a kocsiban tartani a büdös, penészes
papírlapokat, így a parkolóban állva, félkört alkotva
fogtak neki az olvasásnak.
–  Na, lássuk – vett egy mély levegőt Dan. – Mit
hagytatok számomra itt, apa és anya?
A száján szedve a levegőt, közelebb tartotta az első
lapot, és hunyorogva olvasta a megfakult kézírást. Egy
levél volt, amelyet Marc és Evie számára címeztek.
Remélem, hogy jól vagytok – olvasta hangosan Dan.
Igyekezett folyamatosan kiolvasni a halvány betűket. –
Okos döntés volt a postafiók, de még azt is le lehet
nyomozni. Ne keltsetek túl nagy feltűnést, amíg ki nem
robban a Trax Corp ügye! Próbálnak nyomást gyakorolni
rám, hogy adjak fel mindent, de az a sok idióta úgyis
tudja, hogy nem fogok mozdulni. Néhány emberüket
ideküldték szaglászni az irodámba. Undorító férgek! Az
állatkínzás is nagy felfedezés volt, de a csempészet még
annál is nagyobb. Majd igyekszem azt a vérszívó Tiltont
távol tartani tőletek. Csak figyeljetek arra, hogy ne
maradjatok túl sokáig egy helyen! A Traxnek néhány hónap
múlva több gondja lesz, mint az a néhány jogtalanul a
területére lépő idegen. Utána pedig visszajöhettek. A
Whistle-nél minden rendben. Ismertek, tudom tartani a
frontot. – Dan leengedte a lapot, és átadta Abbynek, hogy ő
is olvassa el. – Az aláírás: Maisie.
–  Úgy tűnik, mintha a szüleid feljelentettek volna
valakit vagy valakiket – állapította meg Abby, miután újra
elolvasta a levelet. Aztán a második lapot kezdte
tanulmányozni. – Ez egy újabb levél ettől a Maisie
nevezetű nőtől. Úgy tűnik, hogy a szüleid rájöttek
valamire, ami miatt be kellett záratni ezt a Trax Corp
nevű céget.
Dan a lány mellé lépett, és a válla fölött olvasott vele.
–  És letartóztatási parancsot adtak ki ellenük – tette
hozzá Dan a lapra mutatva. – Itt a rendőrségi papír. Ezek
szerint a betörés és az illetéktelen behatolás nem egy
elszigetelt esemény volt.
–  De lehet, hogy a szüleid tényleg találtak valamit –
szólalt meg Jordan, és újra a telefonjára meredt. – Mivel
ezt a Trax Corpot végül bezárták, nem igaz? Vagyis biztos
valami illegális dolog folyt ott.
Dan bólintott, de közben már máshol járt az esze;
elképzelte, milyen szörnyű lehetett a szüleinek egyik
helyről a másikra menekülni a letartóztatás elől. Az
iskolában biztos csak megbújtak, mert kerülték a
moteleket, nehogy felismerjék őket valahol. Alig tudta
elhinni, hogy szökevények voltak a szülei. Persze, így már
volt rá magyarázat, miért töltötte a gyerekkora nagy
részét más és más befogadó családnál. Mert bármennyire
is szerette Pault és Sandyt, mindig is érzett valami
kimondatlan szakadékot kettőjük tipikus amerikai
kedvessége és a saját sötét hajlamai között.
–  Kell, hogy legyen több infó erről a cégről a neten –
tűnődött hangosan Dan. – Ha bezárták, akkor talán
maradt egy pár újságcikk róla. Habár ez még a
nyolcvanas években volt. Lehet, hogy csak egy kis cég, így
nem sok van róla.
– Az lehet – felelte Jordan a telefonja fölé görnyedve. –
De úgy látom, ez a Whistle egy létező újság volt. Nem túl
nagy, de a Wikipedia megemlíti. Maisie Moore 1995-ig
dolgozott főszerkesztőként. A szüleidről nem ír semmit,
de a lap nem messze Metairie-től működött. Az pedig
közel van New Orleanshoz. Talán ez a Maisie még mindig
a közelben él.
–  Ez remek – közölte Abby. Óvatosan visszaadta
Dannek a leveleket, nehogy valami bajuk essen. – Maisie
ismerte a szüleidet, Dan. Miután beérünk a városba,
megkereshetjük.
–  Nem akarok túl nagy reményeket táplálni. – Pedig
már táplált. Mi van akkor, ha Maisie Moore-nak konkrét
információi vannak a szüleiről? Lehetséges volna, hogy
ilyen sok év után ennyire könnyen rájuk találhat?
– Biztos vagy benne?
–  Persze, Abby, teljesen biztos. Tudom, milyen régóta
meg akartad nézni azt a temetőt. Nem akarom elrontani a
napodat.
Időközben meg is érkeztek, és leparkoltak a kocsival.
Dan alig emlékezett az útra. Szigorú értelemben
normálisan működött, holott a legkisebb feladat is, mint a
biztonsági öv becsatolása, óriási erőfeszítésébe került. Út
közben megálltak egy rövid időre tankolni, és Jordan
ragaszkodott hozzá, hogy ő fizessen, mivel Dan nem
találta a pénztárcáját.
Abby kinyitotta a kocsi ajtaját, Dan pedig kibotorkált a
járdára, és pislogva pillantott fel a felhőkkel tarkított égre,
mintha nemrég ébredt volna egy mély, zavart álomból. A
hatalmas temetőt kacskaringós kovácsoltvas kerítés vette
körül. Jordannel az oldalán követték Abbyt a járdán a
bejárat felé, elhaladva egy kissé elferdült fémtábla
mellett, amelyen a MAGNOLIA TEMETŐ felirat állt.
Jordan megborzongott. – Utálom a temetőket. Valahogy
soha nem éreztem, hogy itt lenne a helyem, érted? Mert
hacsak valaki nem halt meg, vagy nem hoz virágot,
inkább maradjon távol ettől a helytől.
– Hát, igen. Azt hiszem, Abby tartozik nekünk egy milk
shake-kel.
Abbynek végül igaza lett: egészen elképesztő méretű
sírhelyekre és mauzóleumokra bukkantak, amelyekben
nemcsak egy személy, hanem háziállatok kisebb csoportja
is elfért volna. Egy idő után letértek a főútról, és egy jól
ápolt, füves területen folytatták útjukat. Dan ügyelt rá,
hogy a földbe süllyesztett, lapos sírhelyeknek még a
közelébe se lépjen.
–  Biztos vagy benne, hogy csak úgy sétálgatunk? Úgy
festesz, mint aki céltudatosan halad valahová – szólt oda
Jordan Abbynek, aki magabiztosan lépkedett előttük.
– Randy adott némi útbaigazítást.
– Kicsoda? – kiáltott vissza Jordan.
–  Randy. Randy, a pincérnő. Ja, hogy te éppen nem
figyeltél. Mondott néhány sírhelyet, amit érdemes
megnézni. Leírtam az útvonalat. Csak gyertek utánam!
–  És mondd csak, Abby! – szólalt meg Dan, hogy
társalgással töltse meg a temető nehéz, üres levegőjét. –
Ezt a fotóprojektet beadod majd a suliban valakinek?
Abby vállat vont, és az alsó ajkába harapva folytatta a
menetelést a sírhelyek között. – Hát, tulajdonképpen…
sokat gondolkoztam ezen. Talán túl sokat is. – Sóhajtott
egyet, aztán megállt, hogy készítsen néhány fotót a
fölöttük magasló fákról. – Tudod, akkora volt rajtam a
nyomás, hogy iskolát válasszak, meg hogy a helyes
döntést hozzam meg. Azt, amit elvárnak tőlem…
Olyannyira, hogy most már nem is tudom biztosan, mit
akarok.
–  Ezek szerint apád elég szigorúan vette, hogy hová
felvételizz – mondta Dan.
–  Egy vadállat volt, ez a helyes kifejezés – nevetett fel
Abby keserűen. – Pedig én ezt szeretem a legjobban –
lengette meg a kameráját a levegőben. – És nem vagyok
benne biztos, hogy okos döntés volt egy halom pénzért
beiratkozni egy képzőművészeti egyetemre. Annyi
művészt ismerek, akik jól elvannak egy ilyen diploma
nélkül. A diplomázás után úgyis garantáltan szegény
leszek, tehát nincs értelme még szegényebbé tenni
magamat. Nem azért akarok diplomát, hogy taníthassam
a művészetet, hanem benne akarok élni.
– És ezzel most mit akarsz mondani?
– Csak annyit, hogy legalább egy év szünetet szeretnék
tartani. – Eleinte kissé tétovázva kezdett a témába, most
azonban teljes meggyőződéssel beszélt. – A szüleim
először azt mondták, nem fognak támogatni anyagilag, ha
nem megyek egyetemre, aztán végül belementek abba is,
hogy az egy év halasztás alatt is eltartanak, ha
megmondom, hogyan töltöm el azt az évet. És ki tudja, ha
ez a fotóanyag jól sikerül, talán sikerül bekerülnöm vele
egy helyi galériába, vagy ilyesmi.
Dan fásultan bólogatott. Ennyi idő után Abby még
mindig nem érezte úgy, hogy egy ilyen horderejű ügyet
közöljön vele?
–  De az sem baj, ha a szüleim végül nem támogatnak.
Elvégre Jordant sem támogatják a szülei, mégis elég jól
elvan.
–  De még mennyire – vágta rá Jordan, bár Dan némi
szarkazmust vélt fölfedezni a hangjában.
Közben próbált lépést tartani, és figyelte a sírkövekre
felírt halottak neveit. A nyílt terepen hangosan süvítő szél
fújt, úgy vágva keresztül a nap melegét, akár egy kés.
Szinte olyan hangja volt, mint egy sikoly. Nem számított,
hány friss csokor virágot halmoztak fel a sírköveken és a
hatalmas kripták lépcsőin, Dannek elég volt egyetlen szál
kókadozó virág, hogy emlékeztesse a körülöttük fekvő
sokezer holttestre.
–  Jézusom, hogy lehet, hogy itt délen minden olyan
kísérteties – suttogta Jordan. – Amikor az ember otthon
temetőbe megy, az is félelmetes, de nem így. Errefelé
valahogy olyan érzésed van, mintha itt még a halottak is
dühösebbek lennének.
Dan bólintott. – Én csak azért drukkolok, nehogy itt is
megjelenjen előttem valaki.
– Fú! – Jordan elfehéredett. – Ez eszembe sem jutott.
Abby elvezette őket a temető távolabbi pontjára, ahol
nem voltak már olyan lenyűgözőek a sírok. A legtöbbje
csak egymásra halmozott kövekből állt, melyeket
beleállítottak a földbe, és belevésték a kezdőbetűket és az
éveket. A jelöletlen sírokon túl azonban kimagaslott egy
lépcsős mészkőből épített monstrum, amely mintha
őrködött volna az összes felett. A sírkőbe vicsorgó arcot
véstek groteszk és eltúlzott vonásokkal, mintha csak egy
démont zártak volna be oda, és addig nyomták volna az
arcát a kőbe, amíg bele nem simult annak felületébe.
A sírhely fölé egy félig kopasz fa lombja terült a felhős
ég alatt, amely közvetlenül a kerítés mellett nőtt a temető
sarkában. Szélfútta ágai furcsán lengedeztek a sír fölött.
–  Megvan, ez lesz az! – kiáltott fel izgatottan Abby, és
fényképezőgépét előkapva kattogtatni kezdte a fotókat.
 
JAMES CONLEN ORSINI 1894–1935
AZ AMBÍCIÓNAK ÁRA VAN
JE NE TE QUITTERAI POINT QUE JE NE T’AIE VU PENDU
 
–  Addig nem hagylak itt, amíg lógni nem láttalak –
olvasta ki Jordan. Abby és Dan egyszerre fordultak felé, és
rámeredtek. – Most meg mi van? Három évig tanultam
franciául, legalább végre hasznát veszem.
– Behalok, mennyire vicces ez a pasi – dünnyögte Dan.
–  Ne légy ennyire meglepve – ugratta Abby a kamera
mögül. Dan figyelte, ahogy a gép halkan kattog, miközben
a lány beszél. – Ez a pasas egy bűnöző volt, egy bandita,
nem egészen az a fajta, akit álmában, békésen ér a halál.
Lövöldözésben halt meg, miután néhány haverja
kiszabadította őt a rács mögül, ahol a kivégzésre várt.
– És te le akarod fotózni a sírját? Nem félsz, hogy rád
 tapad a szelleme vagy valami hasonló? – kérdezte Jordan
idegesen megérintve nyelvével a szájpiercingjét.
– Ne piszkáld, mert elfertőződik!
– Te fogsz elfertőződni.
– Nagyon eredeti, Jordan.
Dan nem bírta tovább nézni a sírhelybe vésett szörnyű
arcot. Átsétált a kőszobor hátsó feléhez, és lábával a
hosszúra nőtt füvet kezdte rugdosni. A kertészek
bizonyára nem foglalkoztak túl sokat a temetőnek ezzel a
részével, mert mindent elleptek a száraz falevelek és a
gyomok. A sírokra itt senki nem tett friss virágot. Dan
tovább körözött a szobor körül, aztán hirtelen
megtorpant, mert kis híján arccal előrezuhant egy
gödörbe.
Az egyik sírkövet valaki elmozdította és félretolta, aztán
ásott elé egy szabálytalan gödröt. A gödörben látszólag
semmi nem volt, csak néhány giliszta meg egy csomó
nedves, összeragadt falevél.
– Ezt nézzétek, srácok! – kiáltott fel Dan bekukucskálva
a gödör aljára. Hívni akarta a barátait, hogy ők is vegyék
szemügyre ezt a furcsa, nyitott sírhelyet, de hirtelen
elhallgatott, amikor a földben megpillantott egy fehér
foltot. Letérdelve óvatosan félretolta a porhanyós földet és
a kavicsokat, majd előásott egy első ránézésre kisebb
állati állkapocsnak tűnő csontdarabot. Ahogyan ujjával
hozzáért a megfakult csontszilánkhoz, hirtelen erős
késztetést érzett, hogy a kezébe fogja, és soha ne engedje
el. Teste kissé megingott, aztán összeszedte magát és
hátrébb lépett. Némán meredt tovább a furcsa, íves
csontdarabkára. Hirtelen összerándult a gyomra, mikor
rádöbbent, hogy a csont nem is egy kutya maradványa,
hanem egy gyereké.
Abby odaért mellé, miközben kamerája tovább
csattogott a kezében.
–  Fúj, undorító – jegyezte meg Jordan megpillantva a
nyitott sírhelyet. – Csak azt ne mondd, hogy találtál benne
csontokat is!
–  Csak egyetlen egyet – felelte Dan. – Egy kisgyerekét.
Olyan mintha valaki belevésett volna valamit.
–  Uramisten – dünnyögte Abby, miközben újra
felemelte a kamerát. De ekkor hirtelen megállt a keze, és
a tekintetében furcsa fény gyúlt.
–  Ezt azért mégsem kéne – közölte, és leengedte a
kamerát az oldalához. – Nem tudom, mi ütött belém, de
nem kellett volna. Majd később törlöm ezt a fotót.
– Csak nekem vannak furcsa érzéseim? – kérdezte Dan.
– Persze, egy gyerek csontja láttán nem csoda, ha furcsa
érzések járják át az embert.
Jordan nem is akart a gödörbe nézni. Elindult vissza, a
kocsi felé. Ahogy a nap halvány fénye a faleveleken
keresztül megvilágította Orsini sírját, Abbyt és Dant hűvös
árnyékba burkolták a lombok.
–  Jobb lesz, ha betemetjük – suttogta Abby. Hosszasan
egymásra néztek, de egyikük sem ment közelebb a sírhoz.
Végül Dan engedett, közelebb lépett, és a cipőjével
visszakotorta a földet a csontra. Előtte vetett még rá egy
utolsó pillantást, és észrevette, hogy a csont egyik végére
vékony zsinórt kötöttek. Jobbnak látta nem tudni, mire
szolgálhatott.
Ekkor meghallotta a kamera halk kattanását, és
összevonta szemöldökét.
–  Azt hittem, nem akarod lefotózni – jegyezte meg,
miközben teljesen betemette a csontot.
–  Nem is fotóztam – felelte Abby. És tényleg nem ő
fotózott.
Dan hirtelen megfordult, és hallotta, hogy a halk
kattogás a virágzó bokrok felől érkezik, abból az irányból,
ahonnan jöttek. Habozás nélkül rohanni kezdett a bokor
mellett térdeplő alak felé. A férfi tetőtől talpig feketébe
volt öltözve, sportos, vékony alakja volt. Ilyen közelről
Dan szinte nem is tudta pontosan, hogy egy férfit vagy egy
nőt üldöz-e.
De nem is számított, mert érezte, hogy ezúttal elkapja
azt a mocskot. Sprintelve kerülgette a sírköveket, és majd
kiszakadt a tüdeje, ahogy próbált lépést tartani az előtte
rohanó alakkal. A kapu felé vezető út nagyjából
ismerősnek tűnt, de az idegen nagyon gyorsan futott… Túl
gyorsan. Dan szorosan a nyomában loholt, hogy legalább
a rendszámát le tudja olvasni, vagy kicsit jobban
szemügyre vehesse a motorját. Akit most üldözött,
ugyanaz volt, mint az iskolánál látott alak – ebben biztos
volt.
Azonban nem tudott lépést tartani vele. Már végigfutott
a temető teljes hosszán, és hallotta, hogy mögötte Abby
szólongatja, de az üldözött alak egyre távolabb és
távolabb került, míg végül el nem tűnt a temető
kapujához ültetett fás, bokros sáv mögött.
 – A francba! – lihegte Dan, kiperdülve az utcára vezető
kavicsos útra. Zihálva szedte a levegőt, kinézett jobbra és
balra. A motor nem messze parkolt Abby kocsijától, és
Dan kocogva indult felé, de a fickó már gázt adott, és
megpördülve elhajtott előle.
Dan még futott egy darabig utána, aztán előrehajolt, és
két kezét a térdén pihentetve próbált levegőhöz jutni,
miközben az úton már csak a vastag, fekete
keréknyomokat látta.
–  Láttad őt? – Időközben Abby is odaért, de Jordan is
közvetlenül mögöttük volt. Dan hallotta, ahogy rohanva
beérik őt mindketten.
– Nem – dünnyögte. – Egész idő alatt a fején volt az az
átkozott sisak. – Felemelte a fejét, és nyelt egy nagyot. – De
azt hiszem, teljesen egyértelmű, hogy követnek minket.
A fájdalom alig volt érezhető, tompa és bosszantó volt,
mintha csak a másik szobából érkező hang lenne. Azt
gondolta, bárcsak többnek érezné, és a hang hangosabb
lenne. Ha legalább arra rá tudna jönni, hogy hol fáj
pontosan, legalább reagálhatna rá.
Dan fészkelődni, forogni kezdett, de mintha gúzsba
kötötték volna. Képtelen volt újra végigcsinálni – nem
lehetett megint ennyire kiszolgáltatott, ennyire sebezhető
és átverhető. Először a Szobrász – vagyis Felix, aztán Reyes
professzor. Ezúttal muszáj túljárni az eszükön.
Az első kívánsága máris teljesült. Kezét, karját és vállát
olyan éles fájdalom járta át, hogy szinte a szemgödrét
perzselte. Hirtelen kinyitotta a szemét, magához tért, és
felült, de úgy szedte a levegőt, mintha fulladozna.
 
–  Minden rendben? Elaludtál – nézett rá Abby a
vezetőülésről.
Dan próbálta felfogni, mi történt. Oké. Először a temető,
aztán vacsora egy gyorsétteremben. Most pedig
száguldanak bele az éjszakába, és eltűnik mögöttük a
városi kényelem legkisebb nyoma is. Olyan mélyre
hatoltak a déli országrészbe, hogy az sem lepné meg, ha
lehúzná az ablakot, és a tenger illatát érezné a levegőben.
– Dan?
–  Csak álmodtam valami furát – felelte, és
megvakargatta az arcán serkenő borostát. Még mindig
nem nőtt rendesen a szőr az arcán; egy idétlen
kecskeszakállat sem volt képes növeszteni. – Hol járunk?
Azt hittem, csak pár órára voltunk New Orleanstól.
–  Még mindig pár órára vagyunk onnan, de nem baj,
mert van itt egy könyvtár, amit meg akartam nézni.
Ígérem, itt állunk meg utoljára, mielőtt megérkezünk
Steve bácsi házához. – Abby felvonta szemöldökét, és a
szája félmosolyra fordult, amit Dan már jól ismert, mert
mindig akkor mosolygott így, amikor kért valamit.
– Jordan mit mondott?
Dan ekkor vette csak észre, hogy Jordan halkan horkol
a hátsó ülésen, de közben hallatszik, hogy a nyakában
lógó fülesből még szól a zene.
– Őt inkább nem kérdezném – felelte Abby, és gyorsan
lehalkította a hangját. – Tudom, mennyire várja, hogy
végre találkozzon a nagybátyjával, és beköltözhessen; mi
pedig alig várjuk, hogy megint normális ágyban
alhassunk, de abban a könyvtárban van egy egész
doboznyi cucc, ami Jimmy Orsinié volt. Kész csoda, hogy
egyáltalán megmaradt.
– Megint ez az Orsini? – Dan kivette a langyos üdítőjét a
térde melletti italtárolóból, és ivott egy kortyot. – Abby,
most komolyan azt hiszed, hogy ha felkutatod egy bandita
igazi történetét, azzal kivívhatod a szüleid elismerését?
Látta, ahogy a lány kissé merevebb lesz, amiért ilyen
fölényes könnyedséggel nyilatkozik a művészetéről.
Abby engedett kicsit, kevésbé szorította a kormányt, és
vett egy mély levegőt. – Ennél sokkal többről van szó.
Komolyan érdekel a téma. Tudod, az itt élő emberek,
olyanok, mint Orsini – akivel csak találkoztam,
mindenkinek volt valami félelmetes sztorija róla, és
kíváncsi vagyok, hogy honnan ered ez az egész? Ez nem
olyan, mint Bonnie és Clyde vagy Al Capone, akikről
mindent megtalálsz az interneten. Ez a pasi egy igazi
városi legenda. De mégis hogy lesz valakiből az?
–  A kérdés jogos – felelte Dan ásítva. – Oké, talán
tényleg van benne valami.
–  Semmi gond, ha nem érdekel, Dan, nem kell úgy
tenned, mintha foglalkoztatna. Csak engedd meg, hogy ezt
az utolsó helyet megnézzem, és utána igyekszem majd
csöndben maradni.
–  Ez a projekt engem is érdekel, Abby, különösen, ha
egy egész évet szánsz rá, hogy dolgozz rajta – magyarázta
Dan. – Látom, hogy fontos neked. Mármint… az egész
életed köré tervezed, nem?
A lány bólintott és halványan elmosolyodott. – Majd egy
napon tartok neked egy előadást a témáról.
–  Hát… én sem ragaszkodom hozzá, hogy Goethét
olvass, nem? Szerethetek benned valami olyat is, amihez
nem értek – felelte Dan.
Azzal visszasüppedt a kocsiülésbe, és tovább bámulta
az utat. Halványan elmosolyodott, mert örült, hogy
legalább Abby és Jordan mellette vannak és felvidítják.
Nem is tudta volna elképzelni, hogyan vészelné át ezt az
egészet nélkülük. Időnként száz százalékig meg volt arról
győződve, hogy ők hárman tökéletes triót alkotnak, és
valahogy megtalálják majd a módját, hogy a jövőben is
egymás közelében maradjanak, még miután az élet új
célok és új kalandok felé sodorja is őket.
 – És amúgy hol van ez a könyvtár? – kérdezte.
–  Egy Shreveport nevű városban. Estére bezárják,
úgyhogy megint fel kell állítanunk a sátrat, aztán korán
reggel bemehetünk.
Dan rögtön tudta, hogy nem kellett volna rákérdeznie.
A Shreveport név ismerősen csengett. Az a város volt
Micah utolsó lakóhelye, mielőtt New Hampshire-be
költözött. Csak éppen soha nem tért vissza oda.

Jordan nem értette, hogy New Orleans helyett miért

Shreveportban vannak, de elég gyorsan túltette magát a
meglepetésén.
A város gyönyörű volt, a Red River nevű folyóra nézett,
és csak úgy ontotta a kultúrát, ami jóleső változatosságot
jelentett az úton eléjük táruló sivár szántóföldek után. A
könyvtár a belvárostól távolabb, néhány mérföldnyire
állt, és az oda vezető út csodás, korabeli villák mellett
vezette el őket.
Abby megnézte az ölében fekvő laptopot, majd átadta
Dannek. – Tudnál navigálni? Már beütöttem a címet.
– Negyed mérföld múlva – szólalt meg Dan a GPS gépies
hangját imitálva – forduljon balra a Shady Oak Roadon.
Úti célját a jobb oldalon találja meg.
Abby elnevette magát, majd lassított egy kis üzletekkel
és éttermekkel tűzdelt utcán, és követte a megadott
koordinátákat. – Az a sarki pékség cukinak néz ki. És
nézzétek csak! Még fagyizójuk is van!
– Reggel kilenc óra van!
–  Fagyizni mindig lehet – felelte a lány pajkos
mosollyal.
Beálltak egy szűkös parkolóba, és leálltak egy zömök
téglaépület mellett. Egyetlen másik autó volt ott, egy
viszonylag jó állapotban lévő piros Chevy furgon.
– Jordan – fordult hátra Dan, megbökve barátja lábát. –
Megérkeztünk a világ legkisebb könyvtárába. Gyere be te
is, hogy ne unatkozzak!
–  Jaj, ne! Nem maradhatnék inkább itt? Szívesebben
aludnék még egy kicsit.
– Nem – vágták rá egyszerre Abbyvel.
A közeli pékségből finom, friss kenyér illata terjengett a
levegőben. Ez épp elég volt ahhoz, hogy felébressze
Jordant, akinek beígértek egy fánkot, ha a könyvtári
látogatás alatt sikerül ébren maradnia. Dan és Jordan
Abby nyomában lépkedtek, mindkettőjük kezében egy-
egy korábban szerzett kávé a Starbucksból.
Miután beléptek a könyvtár ajtaján, és orrukat
megcsapta a régi, dohos papír és por szaga, Jordan
telefonja vibrálni kezdett.
–  Ezt nem hiszem el – suttogta. – Ez a nő tényleg
visszajelzett.
–  Kicsoda? – kérdezett vissza szórakozottan Dan.
Körbepillantott a tucatnyi vitrinen, melyek nagy részében
polgárháborús fegyvereket és egyenruhákat állítottak ki.
A mennye-
zeten végigfutó keresztgerendáról legalább tizenhét
konföderációs zászló csüngött lefelé. Abbyt egy vidám,
flanelinges, farmerszoknyás lány üdvözölte, és azonnal
szóba elegyedtek. A lány imádni való délies akcentussal
beszélt.
–  Emlékszel arra az újságíróra, aki cikket írt a
szüleidről? Rákerestem egy kicsit a neten. A nő már nem
a Whistle-nél dolgozik, de még mindig újságíró.
Megszereztem az új e-mail címét a Metairie Dailytől, és
megírtam neki, hogy találtunk néhány levelet, amit még ő
írt. – Jordan kis szünetet tartva elolvasta az üzenetet a
telefonján. – Azt írja, szeretné megnézni, de csak ha
személyesen adjuk át.
–  Ez tényleg valami – jegyezte meg Dan közömbös
hangon, de a tenyere azonnal izzadni kezdett. Nehezen
tudta volna tagadni, hogy az első adandó alkalommal
találkozni szeretne a nővel. – Egyeztessünk vele egy
időpontot, miután a városba értünk!
– Vettem, akkor rákérdezek, mikor jó neki.
 –  Fiúk, nem gond, ha még lemegyek néhány percre az
archívumba is? – kérdezte Abby a recepciós pult mellett
állva egy könyvtárossal az oldalán. – Ígérem, nagyon
hamar végzek.
– Majd igyekszünk viselkedni – felelte Jordan.
Abby vigyorogva indult el a lány nyomában a folyosón,
majd eltűnt egy lengőajtó mögött. A recepcióról két
boltíves nyílás vezetett két különböző irányba. Dan a jobb
oldali felé indult el. Zsebre tett kézzel, gondolataiba
temetkezve lépkedett a dohos szagú könyvekkel
megrakott polcok mellett.
Az egyik sarokban egy bábokkal telepakolt rekeszt
látott, melyet alacsonyabb, gyerekmagasságú
könyvespolcok vettek körül, színes borítókkal tarkított
könyvekkel.
Dan a parkolóra néző poros ablakhoz lépett. Odakint
nem volt nyoma a motornak, csak az üzletek sorakoztak
az út mentén némán, és a pékség egyik alkalmazottja
tartott cigarettaszünetet a bolt mögötti hátsó lépcsőn.
–  Te jó ég, itt délen milyen fura minden – dünnyögte
Jordan. Dan néhány polccal arrébb talált rá a barátjára,
aki épp egy üveges vitrinben kiállított nyitott albumot és
régi könyveket vizsgálgatott. – Neked például mit mond ez
a szöveg: „New Orleans utcáit tivornyázó tömeg lepte
el…”? Bocs, de én ilyen öltözékben nem tivornyáznék. Ez
nem az a kimondottan tivornyázós ruha.
Dan szemügyre vette a fotót, amiről Jordan beszélt, és
halkan felnevetett. A kapucnis felsőt és primitív
állatmaszkokat viselő emberek valóban nem úgy
festettek, mint akik mulatoznak, inkább egy horrorfilm
szereplőire emlékeztették. A maszkok mögötti arcokat
nem lehetett kivenni – mindegyik valamilyen állatot
ábrázolt: nyulat, macskát, disznót és rókát –, de az alóluk
kikandikáló üres szempárok mintha mindenhová
követték volna. – Te meg mit csinálsz? – kérdezte
Jordantől, és gyorsan körbepillantott, nem figyelik-e őket.
Jordan óvatosan megpiszkálta a vitrin rézreteszét. A
retesz nem volt rázárva, és az üveg könnyedén kinyílt.
–  Nincs itt senki, és különben is meg akarom nézni,
nem találok-e néhány fotót Steve bácsi környékéről. Ő is
abban a városrészben lakik. Biztos örülne ennek.
Jordan arra legalább ügyelt, hogy óvatosan nyúljon a
régi könyvhöz, miközben kihúzta. Rátette a mellettük lévő
üveges vitrin tetejére. Finoman lapozgatni kezdte az
oldalakat, további fotókat találva az állatmaszkos
„tivornyázókról”. Dan elolvasta a fotók alá írt szöveget: –
„A Bourbon utcai jazzfesztivál rekordszámú nézőt
vonzott”; „Felborult egy folyami hajó, öten meghaltak”;
„Jimmy Orsinit elkapták, és március harmadikán lógni
fog…”
– Hoppá, várjunk csak! – Dan megállította Jordan kezét,
hogy lapozzon vissza egy oldalt. – Ezt Abby is biztosan
látni akarja.
– Jó meglátás. – Némi hezitálás után Jordan kiszedte az
újságkivágást a fotósarokból, és visszalapozott arra az
oldalra, ahol az album eredetileg ki volt nyitva. – Ez
senkinek nem fog hiányozni.
Dan remélte, hogy úgy lesz. A falakon függő, keretbe
foglalt fotókról ugyanazok az üres tekintetek bámultak
rájuk, mint az állatmaszkos képekről. A függetlenségi
háború katonái úgy meredtek maguk elé, mintha kővé
váltak volna azon a fotón.
Dan felemelte a könyvet, hogy visszacsúsztassa a
vitrinbe, de közben néhány oldal kicsúszott, és
szétrepülve a földre hullott. Halkan szitkozódott, és
lehajolt, hogy összeszedje őket. Csak néhány fotó,
gondolta, meg egy pár újságkivágás. Az egyik papír kisebb
téglalap alakúra volt hajtogatva.
Miután kihajtotta, egy újabb szalagcímet talált, amely
talán érdekes lehetett Abbynek.
 
AZ ORSINI-PER KÉT TANÚJA HALOTT, EGY PEDIG ELTŰNT.
 
A cikkből csupán a szalagcímet lehetett tisztán
kiolvasni, a szöveg többi részét elfedte egy kézzel írt
versnek tűnő iromány.
Dan hangosan olvasta, hunyorogva betűzve a nehezen
olvasható, kusza kézírást.
 
Se túl boldog, se túl büszke ne légy;
Óvd szerencséd, s örömödnek csendben élj!
Mert ha nem, a Csontművész eljő,
Ki mindent elvisz, majd tovább is lép.
 
Az oldal alja elszakadt, így a vers további része nem
maradt meg az utókornak.
–  Látod, mit mondtam, hogy milyen furák a déliek? –
suttogta Jordan a fejét ingatva. – Mégis mi a baj ezekkel az
emberekkel?
– Ezt is elviszem Abbynek – felelte Dan. – Talán ő talál
rá valamilyen magyarázatot.
– Nem is tudom, hogy most büszke vagy csalódott legyek,
mert elloptad ezeket nekem. – Abby kissé imbolygott,
kezében egy üveg fehérbort markolva, amit Jordan egy
idegennel vetetett meg egy Kum & Go italboltban. A
sátorban kiteregette maga elé az újságcikkeket, azokkal a
jegyzeteivel együtt, amiket a könyvtárban készített, és
Orsini emléktárgyait nézegette.
–  Ha nagyon rád tör a bűntudat, akár vissza is
küldheted nekik postán – jegyezte meg Jordan. Kivette
Abby kezéből az üveget, és nagyot húzott belőle. – Na,
látjátok, én pont így képzeltem el ezt a kis kiruccanást.
Mulatozva.
–  Miközben lopkodunk a könyvtárakból, és illegálisan
szerzett piát iszunk? – kérdezte Dan. Nem volt kedve
beleinni a borba, mert félt, hogy túlságosan érzelmes lesz
tőle, és nem tudja majd palástolni, mennyire szeretne
találkozni Maisie Moore-ral. Már réges-rég New
Orleansban lehettek volna, ha Abby és Jordan nem
akarnak még egy napot Shreveportban maradni, hogy egy
éjszakát még a sátorban tölthessenek.
Steve bácsit nem érdekelte a késlekedés. Paul és Sandy
viszont aggódtak, hogy Dan ilyen sokáig úton van. De
Abby legalább boldognak tűnt.
– Igen, igen! Meglátjátok, szuper jól fog alakulni ez a kis
utazás – károgott tovább Jordan, és belevigyorgott az üveg
fényes szájába.
– Bocs, hogy ilyen sokszor megálltunk és tábort vertünk
– mondta Abby. – Hősök vagytok, hogy ennyit kibírtatok.
Azt hiszem, sokkal izgalmasabb dolgok várnak még ránk
New Orleansban. Úgy értem, jó értelemben vett izgalmas
dolgok.
–  Ha egyáltalán valaha odaérünk – jegyezte meg Dan
önkéntelenül, majd Jordanhez fordult. – Azt még
megiszod, mielőtt végleg kidőlsz?
Jordan szorosan a mellkasához ölelte az üveget. – Naná
– hadarta. – Harminc kemény dollárt fizettem ezért a
vacak borért. A világért ki nem önteném!
Harminc dollár, igen, de a fele arra ment el, hogy
lefizessék a kamionsofőrt, aki legálisan megvehette nekik
az italt.
– Csak nyugi! Holnap korán kelünk, és te fogsz vezetni.
Jordan felnyögve leengedte az üveget, és a sátor
sarkába rakta a hűtőtáska mellé. – Már megint az az
átkozott logikád.
–  Jó éjt, Jordan! – Dan az oldalára fordult, és félig
belecsusszant a hálózsákjába. Odakint rázendítettek a
tücskök meg a békák, és a folyamatos háttérzaj
nyugtalanítóan közelinek tűnt. Odahaza, Pittsburgh-ben
ugyan szintén hasonló hangokat hallott éjjelente, de ott
rendszerint egy ablak is elválasztotta őt ezektől a fura
csúszómászóktól.
Egészen addig észre sem vette, mennyire kimerült,
amíg egy idő után arra nem riadt, hogy a telefonja vibrál
és villog mellette. Vaksin tapogatózni kezdett a sötétben a
telefon irányába, de nehéz volt kivenni a pontos helyét,
mert Jordan közben hangosan horkolt, és még mindig
énekeltek a tücskök a sátor mellett.
Miután megtalálta, megdörzsölte a szemét, és a világító
képernyőt látva hirtelen teljesen magához tért. Viszketni
és húzódni kezdett a bőre, és a szeme még mindig
összeszűkült, jelezve, hogy még jó néhány óra pihenésre
lenne szüksége. Mégis egészen éber volt, ahogy rábökött a
telefon kijelzőjére. Először csak a felvillanó értesítést
értelmezte. Facebook. Összeszorult a gyomra. Hajnali
kettő volt. Annyit tudott, hogy ilyenkor senki nem küld
neki üzenetet, és azt is tudta, hogy mit fog látni, miután
megnyitja az értesítést. De mégis megtette.
Micah írt újra, ám ez az üzenet az előzőnél is
egyértelműbb volt:
 
éb resz t
ő avir raszt ó k rádf
og nak talá l ni
 
A virrasztók?
Nem volt idő gondolkodni. A sátor falán apró
fénypontok jelentek meg. Dan lezárta a telefonját, nehogy
a halvány fény valamilyen jelet adjon. Valaki közeledett.
Felismerte, ahogy a lépések ritmusában fel-alá mozdult
egy zseblámpa fénye.
Egyik kezét Jordan horkoló szájára tette, és hallgatózni
kezdett, meghallva a fűben suhanó lépteket. A sátor falán
egyre nagyobb lett a sárgás fényfolt, ahogy közelebb
értek. Dan hallgatózott, hogy meghallja-e a hangjukat,
miközben a szíve a torkában dobogott.
 Ébresztő, a virrasztók rád fognak találni.
De mégis honnan tudhatja ezt a Micah-t
megszemélyesítő valaki?
– Nem lenne szabad itt lennünk – szólalt meg egy hang
puhán, szinte kedvesen, mintha egy lányhoz tartozna.
–  Muszáj megnéznem – érkezett egy másik válasz. Ez
inkább mélyebb, férfiasabb hangnak tűnt. – Lehet, hogy ő
az utolsó esélyem.
Ezzel most Danre célzott? Vagy netán Jordanre? Dan
érezte, hogy a barátja megpróbál szabadulni a
szorításából, de nem engedhette, hogy megzavarja a
hallgatózásban.
– Nem törhetsz rá csak így valakire, ez nem helyes.
A férfias hang tulajdonosa felsóhajtott, Dan pedig
figyelte, ahogy a zseblámpa fénye hirtelen megáll, majd
távolodni kezd.
A hangok is elhalkultak, és belevesztek a fű susogásába,
ahogy az idegenek lassan eltávolodtak. – Igazad volt. Majd
találunk más módot.
Vagyis legalább nem fognak bekeríteni bennünket, és
legyilkolni az éjszaka közepén, gondolta Dan. De valahogy
nem volt elégedett. Tudni akarta, ki követte őket idáig.
Óvatosan kimászott a hálózsákjából, kilopózott a sátorból,
és zsebébe süllyesztette a telefonját, hogy tudjon
valamivel világítani. Gyorsan kellett cselekednie, de
nagyon halkan. Semmi esetre sem akarta felhívni magára
a figyelmüket.
Mert mi van, ha fegyver van náluk? Vagy ha elrabolják?
Jordan és Abby reggel, mikor felébrednek, azt hiszik
majd, hogy magától ment el.
Ha a szüleim bátrak voltak, én is bátor leszek.
Követte a fűben ugráló zseblámpafényt. A kemping
többnyire üres volt, egy sűrűbb erdő szélén kipucolt
tisztás, amelynek határait, néhány kukának felállított
olajoshordó jelezte, a betonozatlan parkolót pedig csak az
utcai lámpák határolták. Dan laposan, a föld fölé hajolva
követte a két embert, majd fedezéket keresve átrohant az
egyik magasabb, vaskosabb szemeteskuka mögé.
A halvány fényben nem sokat lehetett látni, de a
parkoló lámpái megvilágították egy piros sportautó széles
motorházát. A kocsi márkája egy Mustang vagy egy
Chargeró, vagy valami hasonló lehetett. Abby jobban
értett a kocsikhoz, a leírás alapján biztos meg tudja majd
mondani, pontosan milyen márka. Az ajtók bezáródtak, és
a kocsi kiállt a parkolóból anélkül, hogy bekapcsolta
volna a fényszórókat. Aznap nem világított túl erősen a
Hold, de Dan annyit azért látott, hogy nem új a kocsi.
Tenyerét hirtelen ellepte a verejték, és a keze lecsúszott
a kukáról. Valaki követi őt. Üldözik. Felmerült benne a
kérdés, vajon az egyikük ugyanaz a motoros lehet-e, és
vajon miért jöttek utána éjnek évadján, és miért távoztak
bármiféle eredmény nélkül?
Dan felsóhajtott, a fűbe rúgott, és felegyenesedve
elindult vissza, a sátruk felé.
Abby és Jordan odakint várták, és álmatag tekintettel
néztek rá.
–  Mi történt? Miért fogtad be a szám, amíg aludtam? –
kérdezte Jordan, elrejtve egy ásítást a könyökhajlatában.
 –  Látogatóink voltak – felelte Dan, és próbálta leplezni
hangjában a remegést. – Ketten is. Arra ébredtem, hogy
Micah újabb üzenetet küldött. Valami olyasmit, hogy
figyelnek engem, és közvetlenül utána hallottam, hogy
valaki közeledik a sátor felé.
Abby szorosan Jordan karjába kapaszkodott. –
Micsoda?
–  Igen, tudom – felelte Dan a parkoló felé pillantva. –
Nekem sem tetszik a dolog. De nem tudom, mi folyik itt.
Nem tűntek ellenségesnek. És csak rövid ideig maradtak,
utána rögtön visszamentek a kocsijukhoz, és elhajtottak.
–  Oké, ennyi elég volt! Most, azonnal indulunk Steve
bácsihoz – közölte Jordan rekedt hangon. – Nem érdekel,
ha túllépjük a sebességhatárt. Elegem van a gyorséttermi
kajából, elegem van a földön alvásból, és abból pláne,
hogy valakik követnek minket.
Jordan a magasba emelte a két kezét, majd
visszatrappolt a sátorhoz, és dühösen csomagolni kezdte a
hálózsákját.
Abby azonban még kint maradt, és idegesen húzogatta
a pólója alját. – Dan…
– Egyetértek Jordannel. Nagyobb biztonságban leszünk
a bácsikájánál. Én sem érzem jól magam szabad
prédaként idekint, és New Orleans még öt óra innen
kocsival.
Abby bólintott, aztán kinyújtotta a karját, és finoman
megérintette Dan vállát. – Szerinted ezek az üzenetek
Micah-tól… tényleg valósak? Csak mert olyan furcsának
tűnik az időzítés. Miért pont most akarna valaki ilyen
tréfát űzni veled? Ráadásul az Arlington gimnáziumban
volt már egy látomásod is…
Danben is felmerült ez a valószínűtlen és kellemetlen
gondolat.
–  Fogalmam sincs. De szeretném megtudni, hogyan
vethetek véget ennek.
A holdfény mintha elhalványodott volna, fehér fénye
először ezüstbe, majd szürkébe fordult, ahogy a felhők
vastag réteget vontak köré az égen. Abby megszorította
Dan vállát, de a sötétben alig látta, ahogy a lány
visszament a sátorba, és elkezdte összeszedni a holmiját.
Dan ekkor újra a telefonjára pillantott, és hitetlenkedve
látta, hogy egy újabb üzenet ikonja villog rajta az idő és a
dátum felett…
Erősen alsó ajkába harapva elolvasta az üzenetet:
 
fo r duljv iss
za for du lj vis s zavag y azőt
erü l e tükr eérsz
– Az ő területük? Ez meg mi a francot jelenthet? – Jordan
élesen vette a kanyarokat, miközben öklével ütemesen
dobolt a kormányon.
Dan figyelte, amint Louisiana északi tájait és erdőit
lassan felváltja a mocsárvilág nyurgább növényvilága,
melyben a fák furcsán véznának és vérszegénynek
tűntek. Az út mellett hosszú földdarabok feküdtek víz
alatt, majd eltűntek, és a betonútból észrevétlenül híd lett,
aztán újra út.
Minden továbbra is teljesen sík és undorítóan párás.
Dan feje az ablakhoz ragadt, ahogy megpróbálta
elhúzni onnan, és a szájából feltörő sóhaj langyos párát
hagyott az üvegen. – Nem tudom, Jordan. Vagy ezerszer
végiggondoltam a dolgot, de semmire nem jutottam.
– Steve bácsikám valaha a speciális alakulatnál szolgált.
Ő majd tudni fogja, mit tegyünk – közölte Jordan, Dan
azonban elképzelni sem tudta, hogy fog ez bármit
megoldani.
– Mennyi retró kocsi van errefelé! – jegyezte meg Abby
a hátsó ülésen. Fejébe vette, hogy minden egyes oldtimer
autóra rámutat, ami mellett elhaladnak, vagy ami
mögöttük jön. Miután már sokadszorra kiáltott fel, Dan
emlékeztette, hogy nem is tudja pontosan, milyen
kocsimárkát kell keresniük. Abby teljesen higgadt
maradt. – Fekete motort nem sokat láttam – mondta.
– Feljebb tekernéd a légkondit? – kérte Dan.
Jordan telefonja vidáman sípolt egyet, mire ő Dan felé
biccentett. – Megnéznéd, ki az? Beállítottam, hogy
jelezzen, ha netán Maisie Moore-tól e-mail érkezne.
–  Szerintem csak valamelyik bugyuta játékod jelez –
dünnyögte Dan, de azért megnézte.
–  Az egyáltalán nem bugyuta, hallod? Már csak tíz
Ultima kell ahhoz, hogy nyolcvan pontom legyen, de az a
szemét Raptus nem akarja megölni magát…
– Basszus! – szólalt meg Dan, hirtelen kiegyenesedve a
helyén és félbeszakítva Jordan handabandáját. – Maisie
válaszolt. Várj egy kicsit, megnézem, mit írt!
Abby közelebb hajolt a válla felett. Hosszú, sötét haja
hozzáért Dan karjához, ahogy közelebb tolta a fejét.
Köszönöm, hogy ilyen hamar válaszolt. Biztosan
megértik, hogy a levelek személyes jellege miatt inkább
személyesen beszélnék róluk – olvasta Dan. Időnként
még ma is eszembe jut Evie és Marcus, és olyankor
majd megszakad a szívem. A legjobbak közé tartoztak,
akikkel valaha is együtt dolgozhattam, igazi oknyomozó
újságírók, olyanok, amilyeneket a mai felgyorsult,
instant világban nem találunk. De erről inkább majd egy
másik beszélgetésben. Dan vett egy nagy levegőt. Ha jól
tudom, azt írta, ismeri a gyereküket? Ez fantasztikus!
Nagyon szívesen találkoznék vele. Ezen a héten
gyakorlatilag bármikor szabaddá tudom tenni magam
ebédidőben. Dan kis szünetet tartott. – Te írtál neki
rólam?
– Miért, baj? Úgy gondoltam, könnyebb lesz szóra bírni.
– Úgy tűnik, igazad volt – jegyezte meg Abby nevetve.
 –  Ez a nő ismerte őket! Ha jól értem, együtt dolgozott
velük, kollégák voltak. Vajon azt is tudja… Hmmm. Nem
kell ennyire előre szaladnom – dünnyögte Dan, kissé félve
pillantva az üzenetre.
–  Valaki nagyon izgatottnak tűnik – szólalt meg Abby.
Finoman megbökte a fiú fülét, és kuncogott, mikor az
elhúzódott.
–  Azt hiszem, tényleg az vagyok. Nagyon szeretném
tudni, mi történt velük, és hogy miért… – Dan
megköszörülte a torkát, és visszatette Jordan telefonját a
töltőre. – Hogy hová mentek.
Habár volt egy olyan érzése, hogy az a bizonyos hová,
nem egy konkrét hely volt, mint inkább egy állapot.
Elnézve az apját ott, az iskolában, nagyjából be is
igazolódott, milyen sors várt rájuk.
–  Azért ne legyél túl csalódott, ha nem tud annyi
mindent mondani – jegyezte meg halkan Abby. – Az
alapján, amit írt, nagyon régóta nem dolgoztak együtt.
Esélyes, hogy hosszú ideje nem tud róluk semmit.
Dan bólintott, és nagyon szerette volna megfogadni
Abby tanácsát, de közben tovább nőtt benne a remény. –
De különben sem azért jöttem ide, hogy Maisie Moore-ral
találkozzak. Mi most Jordan miatt vagyunk itt. Azért, hogy
jól szórakozzunk egy teljesen ismeretlen városban.
Nagyon sok látnivaló van itt – magyarázta keseredett
mosollyal. Közben a telefonja jelezte, hogy itt az ideje
bevenni a gyógyszereit. Kihalászta táskájából a
narancssárga fiolát, és közben megakadt a szeme a
MARCUS DANIEL CRAWFORD feliratú dosszién.
 A remény hol feléledt, hol végleg összeomlott benne.
Aztán újra feléledt, és így tovább. Nagyon remélte, hogy
ez a Maisie nem egy újabb zsákutca lesz.

– Biztos vagy benne, hogy az ott nem az óceán? – nyomta

az orrát laposan Dan az ablaküveghez, miközben
kibámult a végtelen kék vízre. Beleszédült, amikor
lenézett, és a tó üveges felülete mélyen megcsillant a híd
alatt.
– Aha, biztos – felelte Jordan. – Ez itt egy tó. Szerettelek
volna elhozni ide titeket, hogy lássátok, még ha harminc
perccel tovább is tart így az utazás. Sokkal szebb ez az út,
mint a Pontchartrain körgyűrű.
Dan soha életében nem látott még ilyet; egy többsávos
út szelte ketté a tavat ívesen, miközben annak sötétkék
vize két oldalról körbevette őket, és ameddig a szem
ellátott, csak kékesen csillogott. Olyan volt, mint valami
űrbéli táj, mintha eltűnt volna alóluk a civilizáció, és
mindent elnyelt volna a víz.
–  Anyukám gyűlöli ezt az utat – tette hozzá Jordan. –
Klausztrofóbiás lesz tőle.
–  Meg tudom érteni. – Abby nem tűnt túl lelkesnek a
hátsó ülésen. – És mi van, ha itt karamboloznak? Vagy
lerobban a kocsid?
– Tényleg tudni akarod? – kérdezett vissza Jordan.
– Nem.
Húsz mérföldnyi teljes elszigeteltség. Dan életében
először úgy érezte, hogy megnyugodhat. Itt aztán senki
nem tudja elkapni őket. Mert mégis ki akarná? Itt aztán
órákon át mindkét oldalon semmi más nincs, csak a
feledés.
De az út egy idő után véget ért, hamarosan szaggatott
zöld földdarabok nyújtóztak feléjük a szárazföld felől,
mintha csak egy kéz ujjai lennének. A partot kisebb-
nagyobb hajók tarkították, rozoga hajódokkok, némelyik
félig összedőlve ágaskodott ki a zavaros, sekély vízből.
Bal kéz felől néhány magasabb épület tűnt elő a párás
ködben, majd mögöttük kirajzolódott a város körvonala.
Alacsony épületek városa volt ez, de mégis lenyűgöző, és
Dan minden pontján megpillantott valamilyen déli
jellegzetességet, amit Kentucky óta mindenütt látott – a
régi téglából épült házakat itt-ott néhány modernebb
épület váltotta fel.
Úti céljuk felé közeledve valóban némi
megkönnyebbülést érzett. Jordannek igaza volt, meg lehet
unni a gyorséttermeket és a kempingezést, és kicsit bele is
lehet őrülni.
Reggelire a külvárosban álltak meg, és Jordan
meggyőzött mindenkit, hogy a tésztába csavart hot dog
gyakorlatilag bármelyik étkezést kiválthatja. Így legalább
gyorsan végeztek. Kisvártatva már megint úton voltak
New Orleans keleti része felé.
Dan rengeteg fotót látott a régi városrészekről, de azok
egyáltalán nem adták vissza azt az érzést, amit a hely
kiváltott belőle. Egy villamos csengetett mellettük,
amelyen tömegével kapaszkodó turisták utaztak,
miközben csodálták a világos, virágokkal beültetett, fehér
kovácsoltvas korlátokkal körbevett erkélyeket. Talán ez a
hely hasonlít leginkább Európához az Egyesült
Államokban, gondolta Dan, miközben újra visszatért belé
az az idegen érzés, amit a Pontchartrain völgyhídon
érzett: mintha egy másik országban járna, olyan helyen,
ahová nem tartozott, mégis tartozni akart.
Itt még az utcák is régiek voltak, kockakövesek,
göröngyösek. Az utak romantikusan kacskaringóztak, a
táblák kicsit lerobbantak, akárcsak a járdán részegen
ténfergő turisták némelyike. Még nem múlt el délelőtt tíz
óra, de ez senkit nem állított meg. Talán haza se mentek
tegnap óta ezek az emberek. Dan végigpásztázta az utakat
és az utcácskákat, néhány helyről zene hangjai szűrődtek
ki az ajtón, olyan számok, amiket nemrég még a rádióban
hallhatott.
–  Úristen! – szólalt meg lelkesen Abby a hátsó ülésen.
Dan látta, ahogy lehúzta az ablakot, és buzgón kattogtatta
kameráját a kocsiból. – Már most imádom ezt a helyet!
Az utcai zene hangjai elhalkultak, miközben Jordan
navigálta őket a szűk, tömött utcákon, melyek tele voltak
gyalogosokkal, akik nemigen akartak kitérni az útból. A
legtöbb utca csak olyan széles volt, hogy egy autó és egy
bicikli tudott elmenni egymás mellett, és a forgalom lassú
volt, így Dannek sok ideje maradt, hogy kedvére
megnézhesse a boltíves árkádokat, a kőfaragást, a fehér
márványszobrokat és a virágládákat, amelyek szinte
minden kőpillérre és oszlopra fel voltak állítva.
– Olyan ez, mint a Disney World – suttogta.
–  Csak egy kicsit többen részegek – fejezte be a
mondatot Jordan.
 Steve bácsi a francia negyedben lakott, amiről Dan
mindig is azt gondolta, hogy egy elegánsabb városrész. Az
ő háza azonban, amely előtt csak az utcán lehetett
parkolni – ettől Abby teljesen érthető módon ideges lett,
nehogy valaki meghúzza a kocsiját –, kicsit kevésbé volt
pompás és turistabarát, mint a többi épület, ami mellett
idefelé jövet elhaladtak. A piros téglás, kétemeletes
lakóház közvetlenül egy dohánybolt meg egy Hernando’s
Hideaway nevű hely szomszédságában állt, amelynek
bóvli kirakata volt, és szinte biztosra vették, hogy itt
pornófilmeket árulnak.
Jordan gondosan leparkolt a Neonnal a járda mellett,
néhány méterrel a nagybátyja épületénél araszolta be a
kocsit egy parányi helyre. Mint a Disney World, csak egy
kicsit vészjóslóbb, gondolta Dan miközben kiszállt a
kocsiból, és a vállára vette hátizsákját. Kétfajta késztetést
is érzett: egyfelől legszívesebben felkerekedett volna,
hogy körülnézzen egy kicsit, másfelől viszont alig várta,
hogy bemenjenek, és írjon egy üzenetet Maisie Moore-
nak, hogy azonnal találkozzanak.
A párás, fülledt melegben alig kapott levegőt, s amíg
Jordant és Abbyt várta, hogy csatlakozzanak hozzá a
járdán, a homlokán törölgette a verítéket. Lassan
megfordult, hogy megnézze a szemközti épületet: egy
zömök, sötét téglás házat, amelynek oldalsó bejáratát
fehér graffiti csúfította el. A ház ajtaja és ablakai
siralomházhoz hasonlítottak. Ez itt nem a Bourbon utca
volt – errefelé a Mardis Gras ünnepén nem parádézott
végig a tömeg. Dan csak meredten nézte a graffitit, amely
egy szélesre tátott szájú koponyát ábrázolt. Valaki ezt írta
fel a koponya szájába: ne parlent pas mal, les artistes d’os
viennent.
Dan lelépett a járdáról, hogy közelebbről is szemügyre
vegye.
– Nem jössz? – kérdezte Jordan.
Dan megfordult, és látta, hogy a barátai Steve bácsi
házának bejáratánál várják, a betonlépcső tetején. Majd
később megkérem Jordant, hogy fordítsa le a graffiti
szövegét, gondolta. Bólintott, majd elindult feléjük, de
egyik lába megbotlott a járdaszegélyben, és kevésen
múlott, hogy elveszítse egyensúlyát, és arccal a járdára
zuhanjon.
Jordan felnevetett, ahogy nézte. – Csak kecsesen,
kecsesen…
–  Jól van, jól van – mordult fel Dan elvörösödve. Soha
nem esett jól neki, amikor Abby előtt zavarba jött. – Szállj
le rólam, nagyon fárasztó volt az út.
–  Ez igaz – értett vele egyet Jordan, és barátilag vállon
veregette, miközben a bejárat felé terelte. – De most már
itt vagyunk, és kicsit pihenhetünk. – Az álla enyhén
megremegett, ahogy felpillantott a házra. – Jaj, istenem! –
mondta. – De jó újra itthon!
– Szép jónapot mindenkinek!
Dan alig lépett be az ajtón, máris valaki szorosan
megölelte és hátba veregette. Steve bácsi úgy csapott le rá,
mint valami pacsuliszagú óriás. Úgy festett, mint egy
kivénhedt sportoló, aki nem veti meg a jó kaját és az olcsó
piát. Ez volna Jordan nagybátyja, aki egykor a speciális
alakulatnál szolgált? Nehezére esett elhinni. A férfi
tekintete vidáman csillogott, szürkés haját hanyagul
hátrafésülte kopaszodó tarkóján. Ijesztő volt a hasonlóság
közte és Jordan között. Mindkettőjüknek ugyanolyan
hatalmas, kerek szeme és vékony szájú mosolya volt. Még
az orruk is hasonlított, habár Steve bácsié úgy festett,
mintha az övét egyszer eltörték volna, és nem forrt össze
rendesen.
–  Hát megérkezett a három muskétás! – szólalt meg
Steve az órájára pillantva. – A vártnál néhány órával
korábban, de ezt nem panaszképpen mondom.
Jordan a csomagjait markolva téblábolt. Nem egészen
tudta, mitévő legyen. Ez lesz az új otthona, de
valószínűleg még nem érezte teljesen otthon magát.
Ennek több oka is volt.
Dan az előszobában megpillantott néhány szelektív
hulladékgyűjtő dobozt, amelyek csordultig tele voltak
sörösdobozokkal és más italosüvegekkel. Már csak egy
szörfdeszka meg talán egy vízipipa hiányzott volna a
látképből. – Elnézést a rumli miatt. Tegnap vendégeket
fogadtam, és tudjátok, hogy megy ez…
 –  Persze, persze, tudjuk – felelte Jordan lassan
bólogatva. – Örülök, hogy látlak.
–  Én is. Olyan régen találkoztunk. – Steve bácsi
pontosan azzal a mozdulattal tűrte hátra a haját, ahogy
Dan Jordannél is megfigyelte. Intett, hogy kerüljenek
beljebb. – De gyertek beljebb. A cipőt le kell venni, oké?
Előbb megmutatok mindent, aztán… reggeliztetek már?
Igen? Hot dogot? Na, az remek. Akkor talán segíthetnétek
Jordannek kicsomagolni.
– Nem baj, ha én előbb lezuhanyoznék? – kérdezte félve
Abby. – Hosszú volt az út.
– Ó, hát persze! Milyen buta is vagyok – felelte nevetve
Steve bácsi, majd bevezette őket egy elegáns ebédlőbe,
ami abban a pillanatban nem is tűnt annyira elegánsnak.
Egy kártyaasztal állt benne, rajta gyűrött terítővel, és a
helyiség tele volt olcsó viaszgyertyákkal. Dannek az volt
az érzése, mintha Steve nem sok időt töltene a lakásnak
ebben a részében. De a padlót parketta fedte, és
mindenhol díszes csillárok lógtak a mennyezetről. A
konyha melletti dolgozószobában Steve megmutatta a
zenesarkot, ahol néhány dél-amerikai dob és fuvola
feküdt egy rongyszőnyegen.
–  Péntek esténként átjön néhány haverom jammelni –
magyarázta Steve csípőre tett kézzel. Szemmel láthatóan
büszke volt a zenesarokra. – De nem maradunk fenn
sokáig. Bár, ha akarjátok, ti is beállhattok basszus! Jaj,
bocsánat.
– Semmi gond, nyugodtan káromkodhatsz. Anya és apa
most nincsenek itt, hogy jelenetet rendezzenek – jegyezte
meg Jordan vigyorogva. – Még szerencse, mert tutira át
akarnák rendezni az egész házat.
–  Nekem kicsit más az ízlésem – vezette őket tovább
Steve a konyhába. Viseltes flip-flop papucsa hangosan
csattogott a parkettán, hosszú, bő szárú nadrágja a
lábfejéig leért. – Egyetek bármit a hűtőből, amit csak
akartok. Akár piát is ihattok, csak ne vigyétek túlzásba. –
Mutatóujját az orrához nyomta, és rájuk kacsintott. – Van
köztetek vegetáriánus?
– Nincs, de így, négy nap gyorséttermi kaja után nagyon
jól esne egy kis zöldség – felelte Abby, akinek tekintete
kissé elhomályosult.
–  Ezzel én is így vagyok – tette hozzá Dan, s közben
azon tűnődött, vajon milyen akcentusa lehet Steve-nek.
Talán keleti parti lehet, de van benne valami délies, kreol
orrhang. Steve odacsoszogott a hűtőhöz, és lehajolva
megnézte, mi van benne. – Van egy kis karfiol, pritamin
paprika meg pár hagyma. Majd úgyis megyünk
bevásárolni, akkor vehetünk még több zöldséget.
Abby megköszönte, Jordan pedig kivett néhány üdítőt,
és kimentette őket. Mindannyian elindultak Jordan után
egy szűk lépcsőn, ami felvezetett a félhomályos, hűvös
második szintre. Rengeteg táskát és dobozt kellett
kipakolniuk a csomagtartóból, de Jordan előbb pihenni
akart egy kicsit.
Steve bácsi keretezett képekkel dekorálta a
lépcsőfeljárót. Dan megállt, hogy szemügyre vegye őket.
Az egyiken három férfi állt az utcán, vagy legalábbis a
szabadban. Egyszerű maszkokat viseltek, melyekre
eltúlzott szemnyílást vágtak, és íves csőrt erősítettek. Dan
megborzongott, nem tetszett neki, ahogy a maszkok
viselőit élettelenné tették a sötét, üreges szemek, mintha
semmi nem lenne az arcok mögött. Nagyon remélte, hogy
az ő szobájában egy ilyen kép sem lesz, mert nem tudna
jól aludni tőlük.
–  A folyosó végén van a szobád, Dan. Abbyé meg a
dolgozószobában. Biztos szeretnétek felmenni a netre,
úgyhogy bekapcsolom a gépemet, és lemegyek Steve-hez,
hogy megkérdezzem a wifijelszót. – Jordan megállt a
folyosón, és felkattintott egy kapcsolót, ami életre keltette
az egyik antik csillárt.
–  Startolj rá a fürdőszobára, Abby! A meleg víz kicsit
későn ér oda, úgyhogy folyatni kell.
Ezután elvezette Dant a szobájához, amely viszonylag
kicsi volt, de relatíve tiszta; a két végében egy-egy régi
matracágy, mindkettő egymáshoz nem passzoló flanel
ágyneművel húzott paplannal és lepedővel megvetve.
–  Ez a ház új értelmet ad az agglegénylakásnak, de
biztosra veszem, hogy jól ellesztek itt a bácsikáddal –
jegyezte meg Dan, miután ledobta hátizsákját az egyik
matracra, és leült. A hátsóját megbökte a matracból kiálló
rugó.
– Hahó! – bújt be a nyitott ajtón Abby, a kezében tartva
a fényképezőgépét. Tekintete Jordanre siklott, aki épp a
laptopját próbálta életre kelteni az ablak alatti asztalnál. –
Rátölthetem a gépedre a képeket, amíg elmegyek
zuhanyozni? Kezdek kifogyni a helyből a temetős fotózás
után.
 – Aha, persze, habár most már nyilvánvaló, hogy csak a
laptopom miatt van rám szükség – felelte Jordan. Engedte,
hogy Abby játékosan összekócolja a haját, majd átadta
neki a széket az asztal előtt. – A tiéd a hely. Aztán meg a
tiéd – tette még hozzá, és Danre pillantott. – Egész jól
türtőzteted magad, hogy ne beszélj róla, de fogadok, hogy
máson sem jár az eszed, mint hogy e-mailt írj ennek a
Maisie csajszinak.
– Hát ennyire nyilvánvaló?
– Az bizony! – Jordan dobott egy doboz üdítőt Dannek,
aztán kinyitotta a sajátját. – Jézusom, Abby, mégis hány
képet csináltál?
–  Csak egy párat – felelte félénken a lány, majd arcán
fura mosollyal távozott a szobából. – De azért köszi!
– Ez a csaj…
 Jordan ivott néhány kortyot az üdítőjéből, aztán lerakta
az asztalra a laptopja mellé. Végigdőlt az egyik matracon,
és sóhajtva fúrta bele magát a takarók és párnák közé. –
Ó, drága matracom, mennyire hiányoztál!
Dan pillantásra se méltatta, ahogy a barátja
kedvetlenül dobálja magát a matracon, csak felállt, az
asztalhoz lépett, és kortyolt párat a szénsavas
gyömbérsörből, amit Jordantől kapott. Leült a laptop elé
egy összecsukható székre, és figyelte, ahogy Abby képei
feltöltődnek egy új mappába, minden másodpercben egy
újabb fotót villantva a képernyőre.
– Hú, tényleg sok képet csinált – dörmögte, miután egy
darabig figyelte a felugró fotókat. Felismert néhányat
közülük a temetőből, és megborzongott a
gyerekállkapcsot ábrázoló láttán. Tehát Abby ezt mégsem
törölte. – Ez is szuper! A könyvtárosnő megengedte
Abbynek, hogy lefotózza az archívumban őrzött
gengszteres cuccokat.
– És mit őriznek ott? Szivarokat? Keménykalapot?
Dan közelebb hajolt a képernyőhöz, és hunyorogva
nézte. A fotók egy régi kartondobozt mutattak, ami már
alig tartotta a formáját, ezért egy robosztusabb fadobozba
helyezték el.
–  Néhány képeslapot, egy fémdobozban valamit meg
cigarettásdobozokat… talán egy régi öngyújtót meg egy
könyvet Julius Caesarról. Fura. De várjál csak… mik ezek?
Csontok?
– Hogy micsoda? Azta! – Jordan felpattant a matracról,
és Dan fölött a monitorhoz hajolva megnézte a képet. –
Fúj, azt hiszem, ezek tényleg csontok. Mintha ujjcsontok
lennének. De biztos csak műanyag.
–  Műanyag? Jordan, ez a pasi egy bandita volt. Abban
az időben még az orvosi szertár csontvázai is igazi
csontból készültek.
A folyosó végéből hallatszott, ahogy megnyitják a
zuhanyt, és a vezetékekben nyikorogva folyni kezd a víz.
– Basszus – suttogta Jordan.
–  Aha – felelte Dan. – Szerinted Abby ezt miért nem
mondta el?
Dan a legszívesebben örökre ott maradt volna abban a
meleg, kényelmes buborékban, amit a kezében tartott
tejeskávé gőze és a gyomrában érzett fánkok súlya
jelentett. Lenyalta az ujjaira ragadt porcukrot, és figyelte,
ahogy Steve bácsi rábeszéli Abbyt, hogy vegyen még egy
iszonyatosan megcukrozott fánkot. A lány nem
ellenkezett sokat. Egyikük sem tette.
A Cafe Du Monde egész más volt, mint amilyennek Dan
elképzelte. Valamilyen oknál fogva a hely neve inkább
írókat és költőket juttatott eszébe, és őszülő hajú
úriemberek képe jelent meg előtte, amint cigarettával a
szájukban bőrkötéses könyveket olvasnak, vagy
mesterművek kéziratait vetik éppen papírra. A kávézó
ehelyett csupa nyüzsgés volt, a zöld-fehér árnyalatú belső
térben folyamatosan jöttek-mentek a turisták, volt, aki
csak néhány percig maradt, hogy magába szippantsa a
hely hangulatát, majd három-négy fánkkal megpakolva
már ment is tovább.
–  Hová menjünk ezután? – kérdezte Jordan. Bő, fekete
pólója csupa porcukor volt, de rajta még ez is úgy festett,
mintha szándékosan szórta volna rá, valami művészi
megfontolásból.
Dan ragacsosnak és slamposnak érezte magát, és
körülnézett, hol tudna megmosakodni.
–  A piacra mindenképp. Arra van! – mutatott Steve a
kávézó falán túl fekvő utcaszakaszra. – Ott mindent
megtalálsz. Kaját, ruhát, ajándékokat.
 Felálltak az asztaluktól, mire egy papírsapkás, kötényes
pincér tüstént ott termett, hogy leszedje az asztalt a
következő vendégeknek. A kávézóban hosszú sor
kanyargott az elviteles pult előtt, ahol buzgó
koffeinfüggők várták, hogy felvegyék a rendelésüket.
Jordan és a nagybátyja az őszi tervekről kezdtek
beszélgetni. Jordan a Tulane-re jelentkezett, New Orleans
egyik privát egyetemére, aminek költségeit Steve vállalta
magára. Jordan ezt a tényt szégyellve vallotta be. A
nagybátyja sok mindenről lemondott, hogy kisegítse őt a
tandíjjal, és Dan emiatt nagyon tisztelte Steve-et.
Igazított a pólóján, ami az izzadságtól a mellkasára
tapadt. Pennsylvániában is meleg volt a nyár, de az
semmi nem volt ehhez képest a könyörtelen, fülledt
meleghez, ami sűrű ködben telepedett a városra. Errefelé
mindenki lassan járt, mintha valósággal gázolna a
folyékony párában. De legalább rajta kívül mindenki más
is izzadt volt és ápolatlan, így Dan nem érezte olyan
kellemetlenül magát a tarkóján érzett verejtékcseppektől.
A nap alacsonyan sütött a ködös, párás felhők között.
Dan elindult Steve után, és hagyta, hogy átvezesse őket a
szabadtéri piac felé vezető ajtón. Hosszú sorban felállított
sátrakat pillantott meg az utcán, amely olyan széles volt,
hogy akár tér is lehetett volna. A forgalmat rendőrautók
és farakásokból ácsolt barikádok tartották távol a piac
forgatagától.
Mind a négyen behúzódtak a sátrak árnyékába, ahol
mindkét oldalról árusok vették körbe őket. Friss és főtt
halételeket árusító pultok tűntek elő, szendvicseket,
osztrigát és homárt kínáló büfék… Dan nem gondolta
volna, hogy ennyi sütemény bekebelezése után is képes
még éhséget érezni, de az illatok ellenállhatatlanok
voltak.
Abby készített néhány fotót az érdekesebb pultokról.
Az egyik árus kitömött aligátortestrészeket árult, és ez
különösen felkeltette az érdeklődését.
A mellette lévő stand a húshagyó keddre használt
álarcokat kínálta, a kétdolláros műanyagoktól a kézzel
készített mesterművekig, melyeket gyöngyökkel,
kristályokkal és strucctollakkal díszítettek.
–  Jut eszembe, Steve – szólalt meg Dan a maszkok felé
biccentve. – Láttam egy fotót a lépcső mellett valami
furcsa maszkos társaságról. Ismerősek voltak azok a
maszkok a shreveporti könyvtárból. Ez valami szokás itt,
errefelé?
–  Ja, azokat nagyon régen használták – nevetett Steve
bácsi, és hátrasimította homlokából őszülő haját. – Annak
idején ez volt a hagyományos viselet a húshagyó keddi
bálokon. Nem csináltak még ilyen cicomás velencei
stílusú álarcokat, amiket manapság látni. Azokat a
képeket jó pár éve vettem egy bolhapiacon, mert úgy
gondoltam, illenek a házamba.
Hát, így már tényleg nem is olyan félelmetesek, gondolta
Dan, és játékosan megpöckölte az egyik árusnál
kiakasztott csillogó, vigyorgó maszk állát.
Abby leengedte a kameráját, és az oldalára akasztotta.
Közelebb lépett Danhez, csupasz, lebarnult karja fénylett
a forróságtól.
– Mire való ez a sok álarc? – kérdezte.
– Jó kérdés. Maszkok, kapucnik, motorossisakok. Lehet,
hogy be kéne szereznünk egyet, hogy lássuk, miből
maradunk ki – jegyezte meg Dan. – Láttam a fotóidat,
amiket a gépre töltöttél. Nagyon jók lettek.
– Kösz – nézett rá Abby hálás mosollyal, miközben állán
megcsillant egy parányi porcukordarab. Dan majdnem
odanyúlt, hogy letörölje, amikor érezte, hogy vibrálni
kezd a telefon a zsebében.
Remélem, Sandy SMS-ezik, könyörgött magában.
Elővette a mobilját. Közben már érezte, ahogy
összeszorul a gyomra.
Jaj, ne, már megint!
Abby leolvasta az arcáról, amit gondolt. – Megint
Micah?
–  Igen – felelte Dan. – De most csak egy üres üzenet.
Néhány szóköz.
–  Nem tudod blokkolni a feladót? Ez már kezd
nevetségessé válni.
Dan egyetértett vele, bár tegnap éjjel a sátornál a
Micah-ban testet öltő ember figyelmeztette, hogy látogatói
lesznek. Dan körbepillantott, hátha ez is valami
figyelmeztetés. Végigpásztázta a tér körvonalait, kereste,
nem lát-e valahol motort vagy valakit, aki fényképez,
bármilyen gyanús, oda nem illő dolgot. Csakhogy New
Orleans tele van ilyesmivel, gondolta, ahogy megpillantott
két félmeztelen nőt, akik épp egy kocsma bejáratánál
ölelkeztek.
De várjunk csak…
Tekintete ráfókuszált valamire a két nő mögött, és
valóban ott ült egy piros oldtimer csomagtartóján egy
fiatal nő meg egy férfi.
Ők voltak azok, csak ők lehettek. Dan gondolkodás
nélkül rohanni kezdett feléjük. Úgy érezte, most aztán
addig nem áll meg, amíg ki nem szed belőlük valamilyen
választ a kérdéseire.
–  Miért követtek minket? – kiáltott feléjük futás közben,
megijesztve néhány részegen táncoló lányt, és felzavarva
egy csapat galambot. Átugrott a forgalmat elzáró
farekeszeken, és továbbrohant a kocsi felé.
– Miért? – ismételte meg kiáltva.
Közben a fiú meg a lány már kezdett beszállni a
kocsiba. Dan még odaért, izzadva és kifulladva állt meg
mellettük, miközben a fiú becsapta előtte az ajtót.
Csakhogy az ablaka lehúzva maradt, Dan pedig
belekapaszkodott a szélébe. Egy sötét hajú, húszas
éveiben járó fiú meredt vissza rá izzó tekintettel.
–  Kik vagytok? – Dan tovább markolta az ablak
peremét, miközben a fiú beindította a motort. – Miért
fotóztok minket a barátaimmal? Mi a francot akartok
tőlünk?
– Tudni akarod, ki vagyok? Tessék, itt van – tolt az orra
elé a fiú egy névjegykártyát. – Találkozzunk később.
Pontban nyolc órakor. Itt nem akarok beszélni, majd
megtudod, hogy miért.
Miután Dan levette a kezét az ablakról, a fiú
odapöckölte a kártyát felé. A nyakán találta el, aztán a
földre repült, és ez épp elég volt ahhoz, hogy elvonja Dan
figyelmét. A piros kocsi a következő pillanatban már
farolt is kifelé az utcából, és a komor tekintetű sofőr
felhúzta az ablakot. Danben még mindig túltengett az
adrenalin, gyorsan lehajolt, felvette a kártyát, aztán
rohanva elindult utánuk. Abban a pillanatban
összeütközött egy utcai zenésszel, aki épp egy trombitát
csomagolt ki a dobozából. Dan bocsánatot kért, és próbált
tovább futni, de az autó addigra már beállt a forgalomba,
gázt adott, és nem tudta utolérni.
Halkan szitkozódott egyet.
Pedig majdnem sikerült.
Ekkor a névjegyre meredt, és elolvasta a fehér lapra
nyomtatott fekete betűket.
 
BERKLEY ÉS LÁNYAI:
ANTIK, ÓSDI ÉS ABSZURD TÁRGYAK SZÁLLÍTÓJA –
1898 ÓTA.
NEW ORLEANS
 
Semmi cím, semmi telefonszám. Csak egy név meg egy
dátum. De talán ennyi is elég lesz.
A szürcsölgetés és a hangos nyelés hangja szinte a zenénél
is hangosabbnak tűnt, és egyre jobban fullasztotta Dant.
Ránézett a kezében fogott osztrigás tálcára, és úgy érezte,
képtelen lenne most bármiféle lelkesedést mutatni a
nyers kagyló iránt.
Jordan megette, amit hagyott, rákanalazva a piros
szószt a szirtes kagylóhéjakra, mielőtt befalta mindet.
–  Azt hiszem, ideje indulni – szólalt meg Dan
harmadszorra.
A barátai szinte mániákusan válaszra se méltatták.
–  És mit tudunk eddig erről a dologról? – kérdezte
Jordan, lehalkítva hangját, nehogy Steve bácsi meghallja.
Ennek nem is volt sok veszélye, mivel Steve minden
figyelmét a pincérnőnek szentelte, és vadul flörtölt vele. A
bárpulthoz ment „italt rendelni”, habár az asztalnál is
volt kiszolgálás. – Ezek általában csapdát jelentenek. A
végén valaki megsérül vagy meghal. És nem hiszem, hogy
ezzel akarnád az első estéd eltölteni N’Awlinsban.
Dan sóhajtott, és ránézett a piros-fehér kockás
abroszon fekvő Berkley és Lányai névjegykártyára. A
halvány lámpafényben alig lehetett kiolvasni. Akaratlanul
is felmerült benne a kérdés, miért van ilyen sötét egy
osztrigabárban, hacsak nem azért, hogy az emberek ne
lássák, mit is tesznek valójában a szájukba.
–  Figyelj, bárki is küldözgeti nekem azokat az
üzeneteket Micah nevében, mindig felbukkan az a két
ember is – mondta tűnődve Dan, és Jordan szemébe
nézett. – Vagy ők állhatnak az üzenetek mögött, vagy
valami más kapcsolódás lehet közöttük, amit szeretnék
kideríteni. Téged nem érdekel?
–  Szerinted tényleg létezik valami elfogadható
magyarázat? – kérdezte Abby csilingelő hangon az asztal
másik végéből. A teáját kortyolgatta, aztán megtörölte az
állát, és csak most sikerült letörölnie a korábban rajta
maradt porcukorfoltot. – Gondolod, hogy akkor
megnyugszol, ha kiderítetted? Vagy esetleg tovább
komplikálja az ügyet?
Dan ettől zavarba jött. Ha jobban belegondolt… – Hát,
nem is tudom. Bár nem hiszem, hogy sok esély lenne erre.
Közelről nem tűntek annyira félelmetesnek. Talán létezik
egy logikus magyarázat mindenre.
Márpedig az nagyon jó volna.
Jordan beszívta az arcát, és jelentőségteljes pillantást
vetett Abbyre, aztán megigazította a szemüvegét, és így
szólt: – Elsőre Felix sem tűnt félelmetesnek. Sem azok a
diákok, akik beálltak abba a szektába. Csak mert valaki
normálisnak tűnik, még nem jelenti azt, hogy ártatlan is.
–  Na, ezzel az életfilozófiával nem élnék együtt –
jegyezte meg Dan.
– Ugye, addig nem nyugszol, amíg a végére nem jársz? –
Jordan felsóhajtva bekapott még egy osztrigát, majd
eltolta maga elől az üres tálcát. – Annyit azért
megengedsz, hogy megkérdezzem a bácsikámat, hátha
ismeri ezt a helyet? Jobban érezném magam, ha ő is
tudna róla.
Ebbe az alkuba Dan könnyedén belement. – Persze,
nyugodtan.
Megvárták, amíg Steve visszajön az asztalhoz – azért az
mellette szólt, hogy sikerült szereznie egy italt –, aztán
Jordan megmutatta neki a névjegykártyát.
–  Persze, hogy ismerem – vágta rá gondolkodás nélkül
Steve bácsi. – Egy kis antikvárius néhány utcányira a
házunktól. Havonta egyszer költői esteket is rendeznek
ott. Egy nagyon kedves családé a bolt, ha jól tudom. Az
egyik fiú szokott kisegíteni a pult mögött.
Dan halkan megköszörülte a torkát, és igyekezett nem
túl önelégült képet vágni.
–  Jól van, nyertél – mondta Jordan felemelt kézzel. –
Most, hogy megkaptuk Steve bácsi áldását, reméljük, hogy
az a pult mögött álló kedves fiú hajlandó lesz szóba állni
velünk.

–  Úgy érzem magam, mintha felnőtt kísérőre lenne

szükségünk – suttogta Jordan közvetlenül Abby és Dan
közelében maradva, miközben aznap este New Orleans
utcáit rótták.
– És velünk mi a baj? – kérdezte Abby.
– Mi legalább józanok vagyunk.
Dan elnevette magát, de hamar az ajkára fagyott a
mosoly. Az otthoni, kispolgári környékükön még éjjel is
teljes biztonságban érezte magát. Itt a laposan világító
lámpafényben árnyékok suhantak el, időnként egy-egy
nyitott ajtó vagy ablak mögül nevetés vagy kiabálás
hallatszott ki. Érezni lehetett a tó szagát, de a friss levegőt
átnedvesítette a pára, és valahányszor elhaladtak egy
kocsma vagy egy étterem mellett, intenzív fűszerillat
csapta meg az orrukat, ami mindent elnyomott. Emberek
csoportjai siettek el mellettük, többnyire botladozva és
ingatagon, így észre sem vették, mennyire közel kerülnek
hozzájuk.
–  Olyan érzésem van, mintha megint az egyetemi
kampuszon járnék – mondta Abby. – Nagyon örülök, hogy
nem kell már sokat gyalogolni.
–  És te mit gondolsz, Abs? Nincs kedved itt maradni
velem a halasztott évedben? – kérdezte vigyorogva
Jordan. – Lefogadom, hogy Steve megengedné, hogy addig
maradj a dolgozószobában, ameddig csak akarsz.
– Hát, annyi biztos, hogy itt… pezsgő a kulturális élet. –
Abby hangjában nem csengett érdeklődés. – De ha nem
maradok New Yorkban, arra gondoltam, talán inkább L.
A.-be mennék. Az valódi környezetváltozást jelentene.
Csak éppen a lehető legmesszebb lenne Chicagótól. Dan
eltűnődött, vajon rá tudná-e venni a lányt, hogy inkább
tartson vele, de úgy döntött, ezt majd később beszéli meg
vele.
Miután elhagyták a francia negyedet, elhaladtak
néhány későig nyitva tartó tetoválószalon, egy rakás zajos
kocsma és az utcán csoportokban ácsorgó turisták mellett.
Aztán Jordan telefonjának útvonaltervét követve
befordultak egy csöndesebb utcára, amely merőleges volt
a folyóra, és a zajt valamivel nyugodtabb, éjszakai hangok
váltották fel. Dan egy kicsit fellélegzett.
A közelben éppen zárni készülődött egy könyvesbolt
meg egy gyertyaüzlet, aztán kisvártatva ott találták
magukat egy szélesebb kirakat előtt, amelynek piszkos
üvegén megpillantották a kártyára írt nevet. Nem volt
túlságosan hívogató kirakat. Dan alig tudta kiolvasni a
Berkley és Lányai megfakult, arany betűit. Az üveg elé
poros, vörös függönyt lógattak.
–  Milyen cuki kis hely – dünnyögte Jordan, és intett
Dannek, hogy próbáljon benyitni.
Az ajtó kinyílt, és megcsendült egy csengettyű. Odabent
szinte koromsötét fogadta őket. A padlón félig leégett
gyer-
tyák álltak, de Dan még a kilinccsel a kezében megállt az
ajtóban, és várta, hogy hozzászokjon a látványhoz. A piros
gyertyákból erős szegfűszegillat áradt. Miután a szeme
foko-
zatosan megszokta a fényt, az üzlet belsejében
megpillantott egy kisebb kerek asztalt.
Az asztal körül négy ember ült, mindenki fogta a másik
kezét, és középen egy kacatokkal teli tálca feküdt.
– Ez valami szeánsz lehet – suttogta színpadias hangon
Jordan. – Még az általánosban ijesztgettük egymást így a
haverjaimmal.
Dan levette tekintetét a furcsa asztalról, majd az egyik
sarokban hirtelen mozgásra lett figyelmes. Megpillantotta
a korábban látott fiút, aki egy magas fából készült pult
mögül nézte őket. Felemelte a kezét és intett, hogy
kerüljenek beljebb, Dan pedig lassan elindult felé. Ez nem
olyan családi vállalkozásnak tűnt, mint amiről Steve bácsi
mesélt, de mégis eltökélte magában, hogy végére jár a
dolognak.
 Lassan a pulthoz sétáltak, majd benéztek mögé, és Dan
megpillantott egy függönyt, amely a bolt többi részét egy
nagyobb és jobban megvilágított raktártól választotta el.
Azt nem tudta pontosan, hogy az a helyiség nappal része-
e az üzletnek, mindenesetre a padlótól a mennyezetig tele
volt pakolva. A hátsó részen könyvespolcok, majd előrébb
haladva főként üveges vitrinek sorakoztak.
Ékszerek, képeslapkötegek, fotók, régi okulárék, de
még parányi állati koponyák is voltak az üvegvitrinek
alatt, szépen sorba rendezve, bár a tárgyak
rendszerezésében nem volt semmilyen logika. Érdekes
tárgyak hatalmas gyűjteményének tűnt az egész, és Dan
őszinte késztetést érzett arra, hogy felfedezze.
– Tehát mégis eljöttetek – szólalt meg a sötét hajú fiú, és
megállt azon a helyen, ahol a vitrineket polcok váltották
fel. – Akkor Sabrina tartozik nekem tíz dollárral. – Ekkor
előrébb lépett és kezet nyújtott Dannek. – Oliver Berkley
vagyok. Köszöntelek benneteket szerény üzletemben.
–  És miért hívják Berkeley és Lányainak az üzletet? –
kérdezte Jordan, az egyik szekrénynek dőlve.
Oliver halkan felnevetett, majd egyik kezével intett
Jordannek, hogy szálljon le a vitrinről, a másik kezét
pedig kopott farmerja hátsó zsebébe süllyesztette. Magas
volt és vékony, klasszikus, szinte angyali kinézettel:
kipirult orcák, gesztenyebarna haj a feje búbján lazán
felfésülve, az oldalán rövidre vágva. Akár tinédzsernek is
tűnhetett volna, ha nincs az a parányi, átlós vágás a
felsőajkán. Az a sebhely valahogy elárulta a valós korát. –
Amikor ezt az üzletet megnyitották, rengeteg lány volt a
családban, de az még több generációval ezelőtt volt. –
Hangja hirtelen komorrá változott. – Most már csak
egyedül én vagyok.
Oliver jobbján kinyílt egy másik ajtó, Dan pedig
felismerte azt a lányt, akit korábban a kocsiban látott
vele.
–  Ő itt Sabrina, a barátnőm – mutatta be Oliver az
alacsony fekete lányt. Sabrina feje teljesen kopaszra volt
borotválva, kerek, szürkésbarna szeme csillogott. Jobb
orrlyukában két parányi ezüstpiercing villant meg.
–  Tehát tényleg eljöttek – szólalt meg, és vigyorogva
odalépett Oliver mellé. Egy felszabdalt pink topot viselt
fekete farmershorttal és lila harisnyával. – Elmondta már
a gyerek, honnan tudott arról, hogy követtük őket?
– Nem vagyok gyerek – szólalt meg ingerülten Dan. – A
nevem Dan Crawford. Ők meg itt a barátaim, Jordan és
Abby. És azt hiszem, magyarázattal tartoztok nekünk,
mielőtt még bármi mást mondanék. Miért követtetek
minket? És mi a francért csináltatok rólunk fotókat?
Oliver szürke tekintete elkerekedett a meglepetéstől,
vastag szemöldökét összeráncolta homlokán. – Ne olyan
hevesen pajtás! Kicsit elszaladt veletek a ló. Senki nem
csinált rólatok fotókat. Csak egy szívességet tettem az
egyik barátomnak. Azt mondta, jók vagytok az
oknyomozásban, meg ilyenek. És hogy tudtok segíteni.
– De mégis miben? – szólt közbe Abby, és beljebb lépett
a szobába. Elkezdett járkálni, miközben hadarva beszélt,
és kezét felemelve eltűrte az arcából azt a néhány
hajtincset, ami előrecsúszott. – Miféle barátról beszélsz?
Soha életemben nem láttalak titeket. Hogy lehetnének
közös barátaink?
Dan rátette a kezét Abby karjára, és finoman
megszorította. Aztán újra Oliver és Sabrina felé fordult. –
Egyetértek Abbyvel.
–  Hadd kezdjem az elejéről – szólalt meg Oliver, majd
kihúzott magának egy alumíniumszéket és ráült.
Farmerzsebéből előhúzott egy cigarettát, de nem gyújtotta
meg, csak szórakozottan az ujjai között forgatva játszott
vele, amíg beszélt. – Az utóbbi néhány évben nem volt túl
rózsás a helyzet errefelé. Az öregem meghalt. Itt hagyta
rám ezt az üzletet, aztán nem sokkal később elkezdődött
minden: betörés, lopások, graffiti meg a többi. És amikor
már azt hittem, ennél rosszabb nem jöhet, néhány
hónapja valaki feltúrta az apám sírját. És kirabolta –
magyarázta tovább, a többiek értetlen arcát látva. – Meg a
nagyapámét is. Nagyon rosszul érintett a dolog, gondolom
értitek, hogy miért. Mintha valaki engem vett volna célba.
Aztán végül rájöttem, hogy talán valaki bosszút akart állni
valamiért, de összekevert egy régi haverommal, Micah-
val…
Dan megdermedt, Abby és Jordan pedig egyszerre
szisszentek fel. Oliver és Sabrina meglepett képet vágtak,
és magyarázatot vártak, mire ez a nagy megdöbbenés.
–  Micah tényleg mesélte, hogy egy darabig volt
javítóban – szólalt meg Dan erőtlen hangon.
–  Tehát ismered őt. Akkor jó. Csak mert egy pillanatra
azt hittem, megőrültem. – Oliver megkönnyebbülten
felsóhajtott, és hátradőlt a székben. – Ő mondta, hogy ti
tudnátok segíteni abban, hogy felkutattok néhány piszkos
ügyet a suliban, ahova jár. Olyan ügyeket, amikkel nekem
is segíthetnétek.
Dan egyszer csak egy vékony, hegyes ujjat érzett a
bordái között. Elfordította a fejét és látta, hogy Abby
könyörögve néz rá, mire ő bólintott.
–  Megmutatnád az üzeneteket, amiket Micah küldött
neked? – kérdezte, és remélte, hogy közömbösnek tűnt a
hangja. – Csak hogy biztos legyek benne, tényleg ismeritek
egymást.
– Persze – felelte Oliver, és előhúzott a zsebéből egy régi
iPhone-t. – Odalapozott az üzenetekhez, és átadta a
telefont Dannek. – Nézd csak meg! „Dan és a barátai,
Abby meg Jordan.” Mindhármatokat megemlít. Nem
akartunk semmivel sem rátok ijeszteni. Csak
egyszerűen… szükségem volt valamilyen segítségre, és
Micah… Szóval, valami azt súgta, ő biztos tud segíteni.
Dan átfutotta az üzeneteket. Mindegyik teljes, koherens
mondatokból állt, nem úgy, mint azok, amiket ő kapott az
állítólagos Micah-tól. Ráadásul semmiféle fenyegető
figyelmeztetést nem tartalmaztak. A legutóbbit egy napja
írta, aztán azt megelőző napon, és így tovább…
Függetlenül attól, hogy odakint párás meleg volt Dan
hátán futkározott a hideg.
–  Figyelj, Oliver! – Érezte, ahogy Jordan és Abby
mozdulatlanná válik mellette, miközben megköszörülte a
torkát, és visszaadta a telefont. – Nem örülök, hogy nekem
kell elmondanom, de ezeket az üzeneteket biztos, hogy
nem Micah írta. Ő ugyanis meghalt, a saját szememmel
láttam.
Egy hosszú pillanatig senki sem szólalt meg. Aztán Oliver
megdöbbentő módon hangosan nevetni kezdett, még
horkantott is, majd megdörzsölte az orrát. Berakta a
cigarettát a füle mögé, és tovább nevetve a telefonjára
meredt. – Hát ez… Nem, az nem lehet. Az lehetetlen.
Hiszen itt van.
Dan egyik lábáról a másikra helyezte a testsúlyát. –
Azok ott SMS-ek. Bárki küldhette őket, akinek telefonja
van. Ugye, te nem vagy fent Facebookon? – Ez a kérdés
bizonyos szempontból csaknem olyan furcsának tűnt,
mint az üzenetek, Dan azonban nem foglalkozott vele.
Ebben a madárcsontvázakkal tele kacatboltban semmi
nem tűnt átlagosnak vagy normálisnak.
– Nem, nem vagyok – felelte lassan Oliver.
– Ha fent lennél – vette át a szót Jordan –, akkor láttad
volna Micah oldalát, amit inaktívvá tettek. Tudod, ez
történik, amikor valaki…
–  De hogy lehet? Ezt nem hiszem el! Nem lehet igaz. –
Oliver keze megremegett a telefon körül, mielőtt megint
eltűnt a nadrágja zsebében. – Micah nem hallhatott meg.
Ő nem! Ő egy igazi harcos volt.
– Nagyon sajnálom – mondta Dan. – De a hír igaz.
–  Azt mondtad, saját szemeddel láttad? – szólalt meg
Sabrina, fél karjával átkarolva barátját. – És hogy halt
meg?
Dannek az volt az érzése, hogy Sabrina soha nem
találkozott Micah-val. Olyan érdes hangon, érzelmek
nélkül kérdezte, hogy arra következtetett, nem
találkozhattak.
–  Nem túl szépen – dünnyögte Dan. – Inkább nem
mennék bele a részletekbe.
Oliver szögletes állkapcsa remegni kezdett, de Sabrina
erősen fogta. A fiú kicsit lejjebb csúszott a polc előtt, de
barátnője megtartotta.
–  Ne aggódj, nem őrültél meg! – biztosította Dan.
Legalábbis nem jobban, mint én. – Én is kapok tőle
üzeneteket. De az enyémek teljesen összefüggéstelenek,
és semmi értelmük nincs. Most, hogy a te üzeneteidet is
láttam, szinte biztos vagyok benne, hogy valaki csúnya
tréfát űz velünk.
–  És te honnan ismerted? – kérdezte Sabrina. Oliver
nem volt most olyan állapotban, hogy megszólaljon.
– Mi, hárman egy nyári egyetemen ismerkedtünk meg –
magyarázta Abby gyöngéd hangon. – Aztán később
visszamentünk egy hétvégi programra, és ott találkoztunk
vele. Ő volt Dan vendéglátója. De azt hiszem, Micah rossz
társaságba keveredett, maradjunk ennyiben.
Dan alig észrevehetően bólintott. Nem tartotta bölcs
dolognak belemenni a részletekbe a Skarlátosokról.
Semmi garancia nem volt arra, hogy megbízhat ezekben
az emberekben, még ha Oliver teljesen lesújtottnak tűnt is
a hír hallatán.
– Nem voltak családtagjai, akikkel tartotta a kapcsolatot
– magyarázta Oliver, és nyelt egy nagyot. – Szegény srác.
Én meg azt hittem, végre sikerül majd kezdenie magával
valamit, és jó messzire elmegy innen. – Itt megállt,
ránézett valamire Jordan válla felett, tekintete
elhomályosult, mintha mindjárt sírva fakadna.
–  Az előbb azt mondtad, belekeveredtetek valami
csúnya ügybe Micah-val – folytatta Jordan. – Mi volt ez
pontosan?
Oliver felsóhajtott. – Azt hiszem, nincs értelme
titkolóznom előttetek. Még a javító előtt, mielőtt Micah-
nak vissza kellett költöznie a nagyanyjához Shreveportba,
csináltunk néhány munkát egy tagnak, aki magát
Kézművesnek nevezte. Igazi rejtőzködő volt, soha nem
találkozott személyesen velünk. Micah talált rá egy netes
hirdetésben. Én nem vagyok jártas ebben, de Micah
könnyen eligazodott a számítógépen. Azt mondta,
kereshetünk vele egy kis pénzt.
Oliver ingujjával megtörölte az orrát, Sabrina pedig
átvette a szót: – Annyit tudnotok kell, hogy errefelé a
Katrina hurrikán után elég nehéz volt a helyzet. Az én
családom mindent egybevéve még a szerencsések közé
tartozott, de ezt a boltot teljesen elöntötte a víz. Ollie
családja a csőd szélére került.
–  A lényeg az, hogy sírokat raboltam ki annak a
szemétládának – mondta ki az igazat Oliver a fogait
csikorgatva. – Micah pontosan ismerte ezeknek a
reklámoknak a rejtett üzeneteit, de én addig nem is
tudtam pontosan, miről van szó, amíg meg nem kaptuk az
első megbízást. – „Gyepkarbantartás”. A nagy fenéket volt
az gyepkarbantartás. – Hirtelen sötét nevetést hallatott. –
De nagyon kellett a pénz. Micah azt mondta, nem nagy
ügy, csak elvisszük az értéket, aztán leadjuk valahol, a
rákövetkező héten pedig kapunk egy csekket.
Gondolhatjátok, hogy nem kis összegről szólt az a csekk,
máskülönben nem süllyedek ilyen mélyre.
–  Ami igaz, az igaz – jegyezte meg Dan. – Micah nem
tűnt túl büszkének arra az életre, amit itt élt.
Oliver egy kézlegyintéssel rázta le az együttérzését. –
Amíg csak néhány nyakláncot kellett ellopni, addig még
elment a dolog, de később arra kértek, hogy hozzunk
csontokat is. Na, én azon a ponton akartam először
kiszállni. De Micah… tudjátok, ha ő valamit a fejébe vett,
addig nem tágított, amíg véghez nem vitte. Ebben nagyon
jó volt. Folyton azzal nyugtatott, hogy csak „kereskedünk”.
Aztán láthatjuk, hová vezetett nála ez a kereskedés.
Itt elhallgatott, és megrázta a fejét; két tenyerét a
térdére támasztva előrehajolt. – Nem bírtam megtenni.
Nem tudtam rávenni magam, hogy elhozzam valakinek a
csontjait. Az ékszereket elvittem, de a többit nem. A
Kézműves erre befagyasztotta a csekkeket, és azután nem
hallottam újra felőle egészen addig, amíg a családi sírokat
fel nem forgatták. Igen, pontosan. Apám sírjából nemcsak
az értékeket vitték el, hanem a csontjait is, Dan. És a
nagyapámét is. És biztos vagyok benne, hogy a Kézműves
volt. Az ilyen emberek gonoszak, mint az ördög, és nem
szabad velük ujjat húzni, mert bármire képesek.
Dan meredten bámult Oliverre és Sabrinára, nem is
tudta, mit mondhatna egy ilyen történet hallatán. Végül
aztán Abby törte meg a csendet, kezével ide-oda
gesztikulálva a fiúk között, mintha valami békeszerződést
próbálna közvetíteni.
 – De azok az üzenetek talán most már abbamaradnak –
mondta. – Nem azt mondtad, hogy az állt bennük: találd
meg Dant? Lehet, hogy az egésznek nem volt más célja,
mint ez a találkozás. Talán csak valaki azt akarta, hogy
tudd meg, mi történt a barátoddal, Dan pedig
megtudhatta a történtek hátterét. Így most már értheti,
miért lett Micah olyan, amilyen. Most, hogy találkoztatok,
valahogy mindenki megkapta, amit akart, nem?
És most már talán lezárhatjuk végre az ügyet, és
élvezhetjük tovább ezt az utat, sugallta még a hangja.
–  Te folyton valaki másról beszélsz – jegyezte meg
Oliver –, de nekem teljesen nyilvánvaló, hogy azok az
üzenetek Micah-tól származtak. Ő akarta, hogy mi
egymásra találjunk, és nem valaki más.
–  Ugye, most viccelsz? – kérdezte Jordan. Dan nem
reagált, bár a lelke mélyén valahol akár egyet is értett
volna azzal, amit Oliver állított. Hiszen minden amellett
szólt.
–  Hát, jó, akkor ne higgyétek el! – jelentette ki végül
Oliver. – De még mindig nem hiszem, hogy mindent
tudunk. Talán, ha kicsit jobban megismerhetnélek
titeket… Talán körbevezethetnélek a városban, hogy
otthon érezzétek magatokat.
– Arra ott a nagybátyám – zárta le a témát Jordan.
– Figyelj – szólalt meg Dan –, nagyon sajnálom, ami az
üzleteddel történt, és tényleg beteges, hogy valaki
kirabolta a családi sírt, de bármennyire is fáj, ez nem a mi
problémánk. Micah most már békében nyugszik. És ez a
legfontosabb. – Kinyújtotta a kezét, és várta, hogy Oliver
elfogadja. A fiú vállat vont, de elfogadta a jószándékú
gesztust. Amelyet egyben búcsúnak is szánt.
–  Nagyon remélem, hogy visszakapod a… dolgaidat –
tette hozzá még Dan. – De már így is van egy jó kis
üzleted. Majd csak jobbra fordul minden. Tessék, itt a
számom. Ha netán ez az ügy Micah-val nem oldódna meg.
–  Oké – felelte Sabrina halkan, és gúnyosan forgatta a
szemeit. – Akkor majd találkozunk!
Dan ezt úgy vette, hogy távozhatnak. Barátaival együtt
elindultak az üzlet kijárata felé, ahol újra beburkolta őket
a sötétség, a gyertyák szaga és a háttérben a szeánszot
tartó csoport halk kántálása. Dan megborzongott, Jordan
pedig megszaporázta lépteit, és szinte tolta kifelé, hogy
minél hamarabb kijussanak az ajtón.
„Roger Berkley, hallasz minket? Hallasz, Roger, felelj…”
A három barát megkerülte az asztalt, és a körülötte
ülőket. Dan elkövette azt a hibát, hogy még egyszer rájuk
pillantott. Egy idősebb, vöröses hajú nő meredt rá. A
szeme csukva volt, de a gyertya pislákoló fényében úgy
tűnt, mintha sápadt szemhéjai fehéren világítanának,
akár két üres lyuk.
Aztán a szem egyszer csak kinyílt, és rábámult.
–  Megtaláltak – suttogta a nő szenvedélyes hangon, és
kifordította a szemét. – És téged is meg fognak találni.
Dan megkapaszkodott Jordan vállába, nehogy elessen,
aztán megfordult, és kibotorkált az üzletből.
Az ajtó feletti csengő csilingelt egyet, aztán a fojtogató
gyertyaillat megszűnt, és felváltotta a párás louisianai
levegő szaga.
 Dan még megpróbált visszanézni, de tekintete elől a
függönyök elzárták az üzlet belsejét. Megnedvesítette
ajkait, és elindult a barátai nyomában, akik sietve
távolodtak tőle a járdán.
–  Atya ég, milyen fura egy hely – suttogta Jordan, és
eltúlzott mozdulattal összerázkódott. Hátrapillantott
Danre, miközben a szájpierncingje megvillant az utcai
lámpa fényében. – Láttál már ilyen dilis bandát? És az a
sztori, amit kitaláltak?
– Hallottátok? – szólalt meg Dan.
–  Én sajnálom őket – rázta meg a fejét Abby, majd
megvárta, hogy Dan beérje őket, és óvatosan megfogta a
kezét. – Mármint, hogy nem tudták, mi történt Micah-val,
és neked kellett elmondanod. Annyira sajnálom. Biztos
nagyon rossz volt.
–  Nem! Ott, az üzletben… – Dan hirtelen megállt, és
rájött, hogy alig kap levegőt. Szinte fájt a tüdeje. –
Hallottátok, amit az a nő mondott nekem?
–  Nem. Dan, szerintem semmit sem mondott. – Abby
elengedte a kezét, és olyan pillantást vetett Jordanre, ami
kezdett nagyon ismerősnek és irritálónak tűnni.
–  Márpedig nem hallucinálok – felelte Dan, és csöppet
sem érdekelte, hogy védekeznie kell. – Az a nő beszélt
hozzám. Láttam, ahogy kinyitja a szemét, és azt mondja:
„Megtaláltak, és téged is meg fognak találni.”
Jordan arcizma megrándult. – Jézusom! Eggyel több ok
arra, hogy tűnjünk el a francba, és soha ne menjünk oda
vissza. – Átvette Abby helyét, és Dan mellé lépve egyik
karjával átfogta a vállát, miközben finoman tolta vissza,
Steve bácsi háza felé. – De nézzük inkább a dolog jó
oldalát: inkább egy ijesztő nőci beszéljen hozzánk egy
szeánsz közben, mint hogy megkéseljenek, felgyújtsanak
vagy kövessenek. És végre megtaláltuk azokat, akik
követtek, de nem akartak semmi rosszat csinálni velünk.
Ez azért nagy eredmény.
Dan bólintott, de a gyomrában érzett űr csak egyre
nagyobb lett. Nem bírta kiverni a fejéből annak a nőnek a
szavait:
Téged is meg fognak találni.
Némán hagyta, hogy visszavezessék a házhoz. Nem
tudta rávenni magát, hogy elmagyarázza Jordannek, csak
félig-meddig van igaza: igen, valóban megtalálták Olivert
és Sabrinát, de tagadták, hogy ők lennének a rejtélyes
fotósok. Valaki más még mindig a nyomukban van. És
Dan ki akarta deríteni, hogy ki az.
–  Most meg mi van? Fáradt vagyok. – És tényleg az volt.
Dan nem emlékezett arra, mikor érezte magát utoljára
ennyire kimerültnek. Most, hogy igazi ágyban alhatott,
újra felrémlett benne az a sok kényelmetlenség, amiket a
sorozatos sátorban alvás okozott. Most, hogy végre
normális matrac volt alatta, hagyta magát belesüppedni,
és mély álomba merült. Még álmodni sem volt ereje.
De Jordan most a matraca végében ült, és furcsán
könnyűnek tűnt a súlya, alig hagyott nyomot a paplanon.
– Mi akarsz? – kérdezte Dan kábán.
Jordan a kezeire meredve ült, aztán kissé elfordult, és
Danre nézett miközben a piercingjét az alsó ajkához
dörzsölte. Ezt a mozdulatot Dan már jól ismerte, és tudta,
hogy akkor teszi, amikor valami nyugtalanítja. Jordan
nem szólt semmit, csak figyelte Dant, nem pislogott, és az
ajkába erősített, apró, fekete pötty egy helyben forgott.
– Jordan, te…
Dan hirtelen elhallgatott, visszahanyatlott a párnájára,
miközben Jordan piercingje mozogni kezdett, és a parányi
fekete pontból egy hosszú, fekete kukac lett, amely úgy
mászott ki Jordan szájából, mint valaki nyálkás
csúszómászó. Dan úgy érezte, ha most a fejére húzza a
paplanját, akkor eltűnik az egész, de mégsem tudta
megtenni. Jordan lecsukta a szemét, ásított egyet, aztán
hátrahajtotta a fejét, és a nyelvéről százával másztak elő a
kukacok, aztán az ágyra hullottak. Mikor újra kinyitotta a
szemét, üres lyuk tátongott a helyén, csupán két fekete,
csillogó lyuk, amelyből feketés folyadék folyt végig az
arcán, mintha a feje sűrű, fekete olajjal lett volna tele.
Jordan sápadt állkapcsa meglazult, mintha kiakadt
volna, és Dan abban a pillanatban csak annyira tudta
összeszedni magát, hogy a fejére rántsa a takarót és
felkiáltson.
A kiáltásra felébredt a rémálomból, és egy újabb
rémálomban találta magát. Jordan még mindig ott volt, a
matraca végében ült. Dan nyelt egy nagyot, reszketve
lecsúsztatta magáról a takarót, majd előrehajolt, és
megbökte Jordan karját.
A barátja megingott, felébredt, és összefüggéstelenül
dünnyögött valamit, aztán körülnézett, és ahogy meglátta
Dant, tágra nyílt szemmel, kicsit remegve bámult rá.
– Mi a franc történt? – kérdezte rekedtes hangon.
–  Én is pont ezt kérdezem. – Dan gyanakodva nézte a
barátját, félt, hogy megint hallucinálni kezd. – Te most…
miért ülsz a matracomon?
– Passz. – Jordan hunyorogva a kezére pillantott, majd a
másik, üres matracra, ahonnan jött. – Talán holdkóros
lettem. Biztos az ágyon alvás teszi; a testem
összezavarodott ettől a túlzott kényelemtől, és ördögtől
valónak tartotta. – Magában nevetett egyet, aztán
félrehajtott fejjel Danre nézett. – Te jól vagy?
– Aha. Csak rosszat álmodtam. De semmi baj.
–  Bocs, hogy felébresztettelek. – Jordan kinyújtózott,
aztán felállt, és visszacsoszogott a saját matracához.
Nyilvánvaló volt, hogy egyikük sem akarja beismerni: ez
nem először fordul elő. A megmagyarázhatatlan éjjeli
virrasztások mindkét esetben odáig vezettek, hogy az
érintettek elvesztették az irányítást maguk felett. Nem
tűnt túl jó jelnek ez az egész.
– Ígérem, nem lesz több késő éjszakai Houdini-jelenet –
tette hozzá Jordan, és bemászott az ágyába.
Dan gondolataitól azonban mi sem állt távolabb, mint
az alvás. Az oldalára fordult, megvárta, amíg Jordan újra
elalszik, aztán újra elővette a telefonját. Hunyorogva látta,
hogy mennyi az idő. Ha most nem sikerül visszaaludnia,
holnap hosszú napnak nézhet elébe. Na, mindegy.
Lemászott a matracról, és az íróasztalhoz ment. A
rémálomtól eltekintve furcsán frissnek érezte magát
ebben az órában, amikor a házban mindenki mélyen
aludt. Az elmúlt néhány kocsiban töltött nap után nagyon
hiányzott már neki, hogy újra egyedül lehessen. Szüksége
volt az egyedüllétre, hogy teljesen feltöltődjön.
Lenémította a laptop hangját, és belépett Jordan e-
mailjei közé, hogy megnézze, mit írt neki Maisie Moore.
Újra elolvasta a legutóbbi üzenetet, aztán bemásolta a
címet a telefonjába. Bezárta a levelezőprogramot, és
lecsukta a laptop tetejét, visszament a matrachoz, és
bepötyögött egy üzenetet a telefonjába, rákérdezve, mikor
lenne ideje együtt ebédelni vele a nőnek. Talán furcsának
fogja találni, hogy hajnali háromkor küld neki üzenetet,
de Dant ezen a ponton egyáltalán nem érdekelte, mit
gondolnak róla az emberek.
Mielőtt még alvó üzemmódba rakta volna a telefont, és
újra megpróbált volna álomba szenderülni, a készülék
villant egyet új üzenetet jelezve.
 Az üzenet Maisie Moore-tól érkezett:
Mit szólna a holnap délhez? – írta. Vagy az már inkább
ma van. Megadom a címét annak a szendvicsezőnek,
amit ismerek. Nem nehéz odatalálni. Örülök, hogy most
írt. Én sem tudtam aludni. Azóta nem megy, amióta a
barátja felemlegette Evie-t és Marcot. Akkor
hamarosan találkozunk!

Jordan és Abby a szendvicsbárig elkísérték barátjukat,

aztán megálltak előtte, miközben Dan a cégérre meredve
idegesen egyensúlyozott a talpán.
–  Biztos nem akarod, hogy bemenjünk veled? –
kérdezte Abby. Megdörzsölte a fiú karját, ám ez a
mozdulat csöppet sem nyugtatta meg.
– Szerintem ez most személyes ügy, Abs – jegyezte meg
Jordan. Dan aznap reggel úgy tett, mintha akkor kérné el
tőle Maisie e-mail címét, és mintha akkor írt volna neki a
találkozó miatt. Igaz, hogy abban állapodtak meg, ezen az
úton nem fognak titkolózni egymás előtt, de néhány régi
szokást nehéz volt levetkőzni. – Dan, teljesen érthető, ha
nem akarod, hogy ott legyünk.
–  Köszi, Jordan. Azt hiszem, inkább egyedül szeretnék
beszélni vele. Majd elmondom, miről volt szó – felelte Dan
az ajtóhoz indulva. – Ígérem!
Már majdnem dél volt, és a városban perzselt a
forróság, a járdákból csak úgy áradt a nyári hőség. A
gyalogosok az üzletek napernyői alatt kerestek menedéket
a nap elől, ám a levegőt betöltő párától sehogy nem
lehetett megszabadulni. Jordan és Abby egy pillanatig
még az üzlet előtt maradtak, aztán Jordan megfogta Abby
csuklóját, és húzni kezdte. – Ne aggódj, Abs, fényes nappal
van! Nem lesz semmi baja. Mi pedig úgyis a közelben
maradunk. Ha bármi gond van, legfeljebb felhív.
– Így igaz! – kiáltotta Dan feléjük intve. – Nem leszek itt
sokáig.
Ebben azért nem volt annyira biztos. Ha Maisie
valóban jól ismerte a szüleit, akkor lehet, hogy órákig
kérdezgeti. Belépett a parányi, fényesen kivilágított
üzletbe, odasétált a drága szendvicsekkel megpakolt
pulthoz, és rendelt egy fél szendvicset meg egy üdítőt.
Rajta kívül csak két másik ember evett, az egyik sarokban
pedig egy párocska ült összebújva. Dan a szendvicsével
együtt az egyik asztalhoz lépett, és leült a lehető
legtávolabb a pártól. Kényszeredetten enni kezdett, és
próbált ellenállni a kísértésnek, hogy tíz
másodpercenként megnézze a telefonját. Talán csak
késik, vagy egyáltalán nem fog eljönni?
Aztán végre csilingelve kinyílt az ajtó, és belépett rajta
egy alacsony, göndör hajú nő. Szépen vasalt kék blézert és
egy hozzá illő szoknyát viselt. A táskájából kikandikált
egy pár tűsarkú cipő, amelyet egyszerű fehér tornacipőre
váltott. Tekintetével azonnal megkereste Dant, ő pedig
elfehéredett, mert látta, hogy a nő felismeri.
– Dan? – kérdezte Maisie, miközben óvatosan odalépett
elé, és kezet nyújtott neki. – Vagy inkább Daniel? Ugye
nem baj, ha tegeződünk?
–  Nem baj, de inkább Dan. Örülök, hogy
megismerhetem.
–  Én is. Hú, te jó ég! Tényleg nagy a hasonlóság
köztetek. De egy perc, és hozok magamnak egy kávét! –
Erősen megszorította Dan kezét, majd visszament a
pulthoz. Egy pillanattal később gőzölgő bögre kávéval tért
vissza az asztalhoz. – Elnézést a késésért, de nem járok
gyakran a városban.
–  Remélem, nem lakik olyan messze – jegyezte meg
Dan, és a szendvicsről már meg is feledkezett. – Ha jól
tudom, Metairie itt van, a szomszédban, ugye?
–  Igen, bár az nekem nem számít – vonta meg a vállát
Maisie, és a székére akasztotta a kézitáskáját. – Miután a
Whistle csődbe ment, nem akartam tovább a közelben
maradni. Azért mentem végül a Metairie Dailyhez, mert
engedték, hogy otthonról dolgozzak. Ha tehetem, nem
nagyon megyek el otthonról, és ez a hely… Az igazság az,
hogy a baleset után nem bírtam tovább itt maradni. Olyan
baljósnak tűnt mindent ebben a városban.
– Baleset? – Dan keze ökölbe szorult. – Miféle baleset?
–  Jaj, gyermekem! – Maisie előreszegte a vállát.
Tökéletesen manikűrözött körmével és divatos táskájával
nem tűnt olyan anyáskodó típusnak, de most mégis
átnyújtotta kezét az asztal felett, és finoman megpaskolta
Dan csuklóját. – A szüleid. Szóval ők… autóbalesetben
haltak meg. Egy tragikus baleset volt. Egy ideig azt hittem,
kicsit jobban mennek majd a dolgaik, és akkor történt az
egész. Szörnyűség!
Dan bénultan bólintott. – Értem.
– Pedig nagyon jó emberek voltak, drágám. Olyan nagy
kár, hogy nem ismerhetted őket. – Maisie felsóhajtott,
kortyolt egyet a kávéból, aztán visszahúzta a kezét. –
Megmutatnád nekem azokat a leveleket, amiket találtál?
Nem vagyok benne biztos, hogy fel akarom idézni az
emlékeket, de ha már ennyit fáradtál azzal, hogy
megkeress… Most már inkább megnézem.
Dan nem érezte a kezeit, ahogy kihúzta hátizsákjából a
leveleket, és áttolta őket az asztalon. Abby ragaszkodott
hozzá, hogy az egészet tegye nejlonfóliába, hogy ne
érezzék a szagát. – Egy elhagyott iskola épületében
bukkantam rá ezekre Alabamában.
–  Arlingtonban – jegyezte meg a nő, és végigsimította
kezével a nejlontasakot. – Borzalmas hely volt, de akkor
az tűnt a legjobb választásnak. A Trax Corp rengeteg nagy
hatalmú jogászt foglalkoztatott, és a pénzük is megvolt,
hogy bárkit felkutassanak. Miután kiadták a letartóztatási
parancsot ellenük, úgy szaglásztak a nyomukban, mint a
kopók.
Dan igyekezett felocsúdni az első megrázkódtatásból,
miután megtudta, hogy a szülei bizonyosan meghaltak.
Most már tényleg nem maradt más hátra, mint hogy
kiderítse, valójában milyenek voltak, és miért mondtak le
róla. És hogy ő miért nem ült velük abban a kocsiban. –
Találtam egy rendőrségi aktát az apám letartóztatásának
idejéből. Elmondaná, mi volt ez az egész? És mi közük
volt a szüleimnek ahhoz a Trax Corp nevű céghez?
–  A Trax Corp egy gyógyszeripari cég volt. Amikor a
szüleid nyomozni kezdtek az ügyeik után, felmerült az
állatkínzás gyanúja, és ez már önmagában súlyos vádnak
számított. – Maisie lehalkította a hangját, kotorászni
kezdett a táskájában, és előhúzott egy vastag
papírköteget, amelyet gumiszalaggal kellett átkötni, hogy
egyben maradjon. – De ez csak a jéghegy csúcsa. A gyár
olyan gyógyszereket hozott forgalomba, amelyeket nem
vizsgáltatott be, és persze az egész fű alatt ment, mint
valami modern kábítószer-kereskedelem. Ezzel kezdődött
minden baj. – Nagyot kortyolt a kávéból. – A Whistle-nél
töltött utolsó évemben sok olyan dolgot tettem, ami
etikailag megkérdőjelezhető. Igaz, apádat végül elkapták –
bizonyára ezt a rendőrségi jelentést találtad meg. Persze,
én tudtam, hogy nem tett semmi rosszat, csak tudod, a
Trax Corpnak egész arzenálnyi fegyver állt
rendelkezésére. Végül azzal segítettem nekik, hogy
összegyűjtöttem az óvadék összegét, így apádat
kiengedték a börtönből, és visszatérhetett Evie-hez, de
tudtam, hogy hamarosan mindkettőjüknek menekülni
kell. Aztán hat hónappal később végre alaposan
megvizsgálták a Trax Corp működését, és végleg leállt a
gyár, de egy hétre rá a szüleid autóbalesetben meghaltak.
Szomorkás félmosollyal tolta át Dannek a papírköteget.
–  A nyomozás minden mozzanatáról másolatot
készítettem. Hogy őszinte legyek, nem gondoltam volna,
hogy valaha átadom neked ezeket. De annyira hasonlítasz
Marcra. Talán a kíváncsiságát is örökölted.
–  Sajnos igen – dünnyögte Dan. – És az anyám? Róla
semmilyen nyomot nem találtam. Semmiféle információ
nem létezik Evelyn Crawfordról, és semmi sem bizonyítja,
hogy ő lehetett az anyám.
 – Evelyn Ash volt a neve – javította ki Maisie. – Marc és
Evie soha nem házasodtak össze. Ebben a tekintetben
kicsit lázadók voltak. Jóval meghaladták a kor szokásait.
–  És mit tud még mondani róluk? – faggatta tovább
Dan. – Milyen emberek voltak? Mármint, még a Trax Corp
botrány előtt. Csak szeretném jobban megismerni őket.
–  Nagyon okosak voltak mindketten. Anyukádnak
remek humora volt. Mindig viccelt. Utálta, amikor én
szerkesztettem a cikkeit, mert mindig töröltem a
szarkasztikus mondatokat. Annyi biztos, hogy jobb
oknyomozó volt, mint amilyen író. Soha nem bírta ki,
hogy ne írja bele a saját véleményét. De biztos vagyok
benne, hogy büszkék lennének rád. Kedves fiúnak tűnsz.
Abban a pillanatban megszólalt Maisie telefonja a
táskája mélyéből. A nő felugrott, elővette a telefont, és
megrándult a szája sarka, ahogy nézte. – Nekem most…
mennem kell.
–  Ez biztos? Még rengeteg kérdésem lenne. – Dan vele
együtt felállt, és figyelte, ahogy felkapja a táskáját, majd
elsiet az asztaltól. Nem tudta mire vélni ezt a hirtelen
sietséget.
–  A francba! Nem kellett volna idejönnöm. Mekkora
idióta vagy, Maisie! – A nő visszatuszkolta a telefont a
táskájába, majd a kávét az asztalon hagyva az ajtóhoz
sietett. – Azokat vidd magaddal! – sziszegte a papírok felé
intve. – Vidd el, olvasd el, ha akarod, de ne mondd
senkinek, hogy tőlem kaptad.
– Ms. Moore, ha még…
Ám az ajtó addigra hangosan becsapódott Maisie
mögött. Dan visszament az asztalhoz, felnyalábolta a
papírokat, a hátizsákjába tömte, aztán kirohant a nő után.
Az ebédidőben kiözönlő gyalogosok ellepték a járdát, és
ide-oda taszigálták Dant, miközben a fejét forgatva
kereste Maisie-t az utcán.
Aztán egyszer csak kerékcsikorgást hallott, majd egy
kiáltást és egy hangos, tompa puffanást. Átverekedte
magát a tömegen, és látta, hogy egy helyen mindenki
megáll a járdán. Tudta, hogy mi történt. Tudta, mégis látni
akarta. De miért futott el? Mi késztette arra, hogy ilyen
hirtelen pánikba essen?
Dan a járdaszegélyhez érve megállt, és mozdulatlanná
merevedve hagyta, hogy a többi bámészkodó odagyűljön
köré, és megbámulja a taxi alatt fekvő nő élettelen testét.
A taxisofőrnek nyoma veszett.
És Maisie táskája sem volt sehol.
Bolond az, aki ezt szerencsétlen véletlenek sorozatának
gondolja.
Komolyan meghalt?
Dan behívta Abbyt egy közeli kávézóba Jordan pedig
utánuk ment. Az asztalokat otthagyott kávéscsészék és
levesestálak foglalták el. Az utcán minden üzlet kiürült.
Mindenki az odakint történt szörnyű tragédiát akarta
látni. A távolból mentőautó szirénája hangzott fel, és
egyre közelebb ért hozzájuk.
–  Csak úgy kirohant az utcára! – Dan leroskadt egy
bokszba, és félretolta az előtte álló teáscsészéket. – Kapott
egy üzenetet, aztán felpattant és elrohant. Valamitől
nagyon megijedhetett.
–  Szegény nő – ingatta a fejét Abby, és két karjára
támaszkodva az asztalra dőlt, majd suttogóra fogta a
hangját. – Szerinted ki lehetett?
–  Én azt mondanám, hogy a Trax Corp, csak éppen
kiderült, hogy a gyárat két éve bezárták. Nem tudom.
Adott egy hatalmas papírköteget, hogy nézzem át, talán
abban találunk valamit – magyarázta. Előhúzta a
papírokat, és a pultosokra pillantott, nem figyelik-e őket.
A felszolgálók azonban buzgón bámészkodtak kifelé az
ablakon, hátha meglátnak valamit az odakint zajló
káoszból.
–  Nálad van a laptopod? – kérdezte Dan, és lefejtette a
gumit a papírokról.
– Dehogyis. Miért lenne?
Dan egy percig játszadozott a gumival, aztán újra
összefűzte a lapokat. – Persze, persze. Inkább tűnjünk el
innen! Mire a rendőrség is ideér, még nagyobb lesz itt a
felfordulás.
Átcsusszantak a bámészkodók között, aztán a
susmorgás hamarosan elhalkult és távolinak tűnt.
Megérkezett egy mentőautó, a mentősök pedig félretolták
az önkéntes segítőket az útból, hogy a földön fekvő testhez
férjenek. Amikor Dan a sarokról visszanézett, már
kigurítottak egy hordágyat. De nem számított, milyen
sebesen szállítják Maisie-t a kórházba, Dan látta a testét,
és biztos volt benne, hogy nem tudják már megmenteni.
–  Tudom, hogy egyértelmű – suttogta Abby, miközben
visszasétáltak Steve házához –, de talán ez egy jelzés
neked arra, hogy ne kutass még mélyebbre a Trax Corp
ügyeiben.
– Egyetértek Abbyvel. Én ebben a városban fogok élni,
Dan. Nem akarom, hogy félelemben teljenek a napjaim, és
fura dolgok történjenek velem.
–  A fura dolgok már így is megtörténtek – dünnyögte
Dan. – Ráadásul most már nálam vannak azok az akták.
Mégis mit akartok, mit kezdjek vele? Kidobjam a
szemétbe?
–  Talán igen – üvöltött rá Jordan, és megállt az épület
előtt a lépcső aljánál, hogy megvárja, amíg Dan beéri őket.
– Gondold csak végig! Ez az ügy elég súlyos volt ahhoz,
hogy a szüleidet menekülésre kényszerítse. A szüleid
szökevények voltak, Dan! Persze, tudom, mégiscsak a
szüleid, de az soha nem jutott eszedbe, hogy talán
mégsem voltak annyira becsületesek és feddhetetlenek?
Dan hirtelen megtorpant az ajtó előtt, és az első
lépcsőfokra állva felnézett barátjára. – De igen! Képzeld
el, hogy nekem is eszembe jutott! Lévén, hogy
gyakorlatilag lemondtak rólam, ez a gondolat már
többször megfogalmazódott bennem!
– Nos, ha esetleg nem tudtad volna, Dan, nem te vagy az
egyetlen itt, akit magára hagytak a szülei. De valami miatt
mi mégsem munkálkodunk azon, hogy mindannyiunkat
veszélybe sodorjunk. Ez csak benned, meg a te átkozott
Crawford örökségedben létezik.
Dan beviharzott a házba, még az ajtót sem csukta be
maga után. Mivel Jordan a lényegre tapintott, csak még
jobban fájt neki.
–  Mi az, nem kell a gépem? – kiáltott utána Jordan,
miközben Dan levette a cipőjét, és végigtrappolt a
folyosón.
– Majd Steve-ét kérem kölcsön! – kiáltott hátra Dan, és a
szobájába ment, hogy végre egyedül maradhasson.
Steve bácsi dolgozószobája kongott az ürességtől.
Nyilvánvaló volt, hogy az öreg nem sok időt tölt ott, de a
kicsit idejétmúlt számítógépen sikerült bejelentkezni az
internetre. Dan leroskadt az irodai székre, és az
íróasztalra csapta a hatalmas papírköteget. Elpárolgott
már belőle a méreg. Most már nem vágyott semmire, csak
egy kis nyugalomra.
Jordan szokás szerint megint nem tévedett. Dannek
eddig nem sok minden állt rendelkezésére, ami
bizonyította volna, hogy a szülei rendes emberek voltak.
De az a bizonyíték talán ott rejtőzik valahol Maisie
összegyűjtött kutatómunkájában. Az újságcikkek nagy
része meglehetősen száraz és unalmas volt, de Dan úgy
falta a szavakat, mint egy megszállott, és próbálta
rendszerezni az információkat. Érezte, hogy a cikkek
mélyén, valahol ott kell lennie valamilyen
kulcsfontosságú információnak. A legnagyobb kihívást
azonban az okozta, hogy ezt megtalálja.
Az összerakott tényekből körvonalazódott, hogy az a
bizonyos Trax Corppal kapcsolatos nyomozás, ami Maisie
elmondása alapján kisebbnek indult, olyan
ellentmondásokat tárt fel a cég működésében, amelyeket
addig sikeresen lepleztek. Dan időrendbe rendezte a
cikkeket, és az elejéről kezdte összerakni a történetet.
 
A TRAX CORP IGAZGATÓJA NEM HOZZA NYILVÁNOSSÁGRA A
SZÁMOKAT.
 A TRAX CORP JÓTÉKONYSÁGGAL ÉS ADOMÁNYOZÁSSAL PRÓBÁLJA
HELYREHOZNI IMÁZSÁT. VAJON MIT REJTEGET A TRAX CORP?
 
Dan újra végigolvasta az utolsó cikket. Nem volt elég
csak úgy átfutni. A szülei mindent kockára tettek ezért a
nyomozásért – még azt is vállalták, hogy elmeneküljenek
a hatóságok elől.
Egy hosszú pillanatig csukva tartotta a szemét, és
hagyta, hogy a gondolatok leülepedjenek benne. Aztán
újra olvasni kezdte a cikket, és igyekezett a lehető
legnagyobb nyugalommal és objektivitással értelmezni a
tartalmát. A cikk szerint Maisie Moore „forrásai” azt
állították, hogy a Trax Corp kipróbálatlan, kísérleti
gyógyszereket szállított az ország több egészségügyi
intézményébe és kórházába. Maisie szerint ez azért is
aggasztó, mert azokat a szereket nem engedélyeztették az
Élelmiszer- és Gyógyszerfelügyelettel, és mivel nem
rendelkeztek megfelelő dokumentációval, lehetetlenség
volt tudni, hogy mióta szerepelnek ezek a tételek a cég
mérlegében.
  „Habár a szállítói dokumentációban ezek a
csempészett szerek nem szerepelnek, a Trax Corp közeli
kapcsolatokat tart fenn az olyan beszállítókkal, mint az
AGI vagy a Cambridge Group. Megkeresésünkre a két fent
említett cég azonban nem volt hajlandó kommentálni az
ügyet.”
Dan megkereste az interneten az AGI céget, amelyről
kiderült, hogy azóta már csődbe ment, de annak idején
minden Kentucky területén működő kórháznak ők voltak
a legfőbb beszállítói. Azt is kiderítette, hogy a Cambridge
Group még mindig létezik, és a cég honlapján olvasott
nyilatkozatban végre megtalálta a keresett
kulcsfontosságú információt:
„1962 óta büszkén szolgáljuk a New England-i
kórházakat és intézményeket. ”
Dan szaporábban szedte a levegőt, ahogy egyre
mélyebbre ásott a Cambridge Group történetében.
Semmit sem próbáltak leplezni, elég volt néhány felszínes
keresés a neten ahhoz, hogy hozzáférhessen az
archívumokhoz, amely tartalmazta az elismeréseiket és
díjaikat. Ezután talált egy elképesztő listát azokról a
kórházakról, ahová valaha is szállítottak – kórházi
köpenyeket, ágytálakat, sőt évtizedekkel korábban még
jódot, penicilint és lítiumot is.
Worcester Városi Kórház, Danvers Városi Kórház,
Metro-politan Városi…
És a Brookline.
Dan döbbenten meredt a névre, és olyan érzése támadt,
mintha valaki hirtelen arcon csapta volna. Gondolatban
végigment a térképen, elhelyezve azon a megadott
kórházakat: Missouri, Chicago, majd New Hampshire-től
keletre, és végül a Brookline. Eleinte úgy feltételezte, hogy
talán csak a véletlen műve az egész, és a vérvonalon kívül
más nem köti a szüleihez.
Hirtelen összerezzent, ahogy a szoba másik felében
megszólalt a telefonja. Gyorsan bezárta a cikket, és
kilépett a keresőből, majd megdörzsölte az álmatlanságtól
és a monitor fényétől kivörösödött szemét.
 Nem sokáig tartott a megkönnyebbülése, hogy az
üzenetet nem Micah küldte:
Köszi, hogy megadtad a számodat. Oliver vagyok.
Tudnánk találkozni ma délután? Találtam valamit, ami
érdekelhet.
Dan felsóhajtott, és két kezébe temette az arcát, majd
vett néhány mély levegőt, amíg össze nem szedte annyira
magát, hogy válaszolni tudjon. Talán hiba volt megadnia a
számát Olivernek. Nem szívesen toppant volna be egy
újabb fura szeánszra, ha nem muszáj.
Mit találtál? – írta vissza. Nem azért jöttem ide, hogy
detektívet játsszak, hanem, hogy szórakozzak.
Itt a fotó, felismered?
Egy perc is eltelt, amíg betöltött a kép, de miután
megjelent, Dan érezte, hogy összeszorul a gyomra.
Pontosan tudta, kiket ábrázol. Olivernek nem is kellett
volna elküldenie a következő üzenetet, de mégis megtette.
Takarítottam. Apám íróasztalán találtam. Lehet, hogy
tévedek, de teljesen úgy néz ki, mint te.
Az apja fiatalabbnak és boldogabbnak tűnt, mint az
arlingtoni iskolai látomásban megjelenő férfi. Az viszont
biztos volt, hogy ugyanaz az ember, és Dan úgy érezte,
mintha a saját tükörképére meredne, csak épp valamivel
érettebb korban, állán rövidre nyírt szakállal, és az éles
arccsont mellett apró gödröcskével. A mellette lévő nő
átnézett a férfi válla felett, valahová, a kamera mellé.
Sötétvörös hajtincsei elővillantak. Most legalább már azt
is tudta, kitől örökölte enyhén hegyes állkapcsát.
 Hogy került ez az apádhoz? – írta vissza remegő kézzel
Dan. Miért volt nála egy fotó a szüleimről?
Dannek sikerült úgy kisurrannia az ajtón, hogy Jordan és
Abby ne vegyék észre.
Miközben végigosont a folyosón, és némán elindult a
lépcsőn, a vendégszoba ajtaja mögül halk zenét hallott
kiszűrődni. Abby és Jordan biztosan odabent vannak, és
jól kibeszélik. Csak tegyék!
Dan követte a telefonján megjelenő útvonalat, és
délnek indult a Decatur mentén, a francia negyed belseje
felé. Sorjában hagyta maga mögött az alacsony,
egyemeletes épületeket, amelyek földszintjén üzletek
működtek, az emeletet pedig lakások foglalták el. A színek
változtak, barnáról sötétbarnára, majd okkerre, majd
megint barnára és okkerre.
A feje fölött sűrű felhők gyülekeztek, és ettől olyan
érzése lett, mintha később lenne, mint valójában. A
korábbi fülledt hőség még intenzívebbé vált, és a járdákat
elsötétítették az első esőcseppek, miközben a járókelők
elővették esernyőiket, és bebújtak alájuk.
Az út hosszabbra sikeredett, mint számította, és közben
folyton hátra-hátrapillantott, ahogy végigsietett az utcán;
talán azért, mert titokban attól félt, hogy követik és
lefotózzák. Nem bírta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy
valaki figyeli minden mozdulatát.
Dant hosszú sor fogadta a trendi kávézó előtt, ahová
Oliver a találkozót szervezte. A helyet Spitfire-nek hívták,
és a név egy kisebb, egyszerű cégéren lógott a járda fölött,
alatta pedig egy sötétzöldre festett bejárati ajtó. Dan épp a
nyakát nyújtogatva próbált benézni, amikor kis híján
összeütközött Oliverrel és Sabrinával.
–  Szia! – üdvözölte Oliver, és a kezébe nyomott egy
papírpoharat. – Nincs túl sok hely odabent.
Visszamehetünk a térre, hogy keressünk egy padot.
Dan nem vitatkozott, csak a fiú hóna alá dugott dossziét
méregette. Tudta, hogy benne van a fotó a szüleiről, és az
sem érdekelte, ha egy maratont kellene lefutnia, hogy
megszerezhesse.
Kettőjük közül inkább Abby szerette a kávét, de azért ő
is kortyolt párat az erős főzetből, amelybe jó sok cukrot és
tejet is kevertek.
– Egész finom – állapította meg Dan. – Köszönöm.
–  Tudtam, hogy nem feketén iszod a kávét, nem úgy
nézel ki – közölte Sabrina vigyorogva. A lány fáradtnak
tűnt. Sőt, ha kicsit jobban megnézte, Oliver is. Egyikük
sem úgy festett, mint aki sokat aludt az éjjel.
–  Szóval? Mit gondolsz, miért volt apádnál egy kép a
szüleimről? És hogy lehet, hogy csak most találtad meg? –
faggatta Dan. Valahogy nem bírta kiiktatni a hangjából
kicsengő vádaskodást.
Sebesen végigmentek a St. Peter utcán, ahol a gyalogos
forgalom kezdett felerősödni, aztán belefutottak a turisták
folyamába, amely a híres Jackson tér felé nyomult. A Saint
Louis katedrális három magas tornya méltóságteljesen
magasodott az esőfelhők felé.
– Értem, térjünk rögtön a lényegre – mondta Oliver.
– Te nem ezt tennéd?
– De igen, persze. Megértelek. Engem is megdöbbentett
a dolog. Nem is voltam benne biztos, hogy jól látok, de
Sabrinának jó az arcmemóriája. Ő mondta, hogy ha a fene
fenét eszik, akkor is rokonságban kell állnod ezekkel az
emberekkel. – Itt kis szünetet tartott, majd a kávéspohár
fölé hajolt, és nagyot szippantott a kesernyés gőzből. –
Vagyis most már úgy tűnik, nem Micah az egyetlen
összekötő kapocs közöttünk.
–  De ez még nem válasz a kérdésemre. Miért tartott
apád egy fotót a szüleimről?
–  Igen, igazad van, ez nem válasz. De hidd el, én sem
tudom a pontos választ – felelte Oliver egy vállrándítással.
– Illetve, még nem tudom. De hárman többre jutunk, mint
egyedül, nem? Hatan meg még inkább. Hol vannak a
barátaid? Nem mintha érdekelne. Mert úgy vettem észre,
nem kedvelnek túlságosan.
–  Kellett egy kis távolság – felelte Dan. – Úgy értem,
jobbnak láttam, ha ebből kimaradnak. Valahogy vonzom
a bajt, és a barátaimat is mindig belekeverem.
– Hú, akkor félhetünk – horkant fel Sabrina.
–  Nem úgy értem – biztosította gyorsan Dan. Kicsit túl
hirtelen itta a kávét, és megégette a nyelvét. Halkan
szitkozódott, majd követte Olivert és Sabrinát egy árnyas
pad felé, ahová letelepedtek, és hunyorogva nézték a tér
zsibongását. Festők pakolták ki az állványaikat, és
rengeteg árus próbálta rátukmálni portékáját az arra
sétáló turistákra.
–  Nem is maradok itt túl sokáig – tette hozzá Dan. –
Csak tudom, hogy a barátaim szeretnének egy kicsit
pihenni, mielőtt itthagyjuk Jordant. Nem lenne
tisztességes, ha bajt zúdítanék a fejükre, olyasmit, ami
ráadásul csak rám tartozik.
– És te miért jöttél most ide? – kérdezte Sabrina. A pad
végében ült, és megfordult, hogy Oliver válla felett
ránézzen Danre.
– Csak utazgatok – válaszolt óvatosan Dan. Még mindig
nem mondta el nekik, hogy Shreveportban hallotta, miről
beszélnek. Várta, hogy megemlítik-e maguktól. – Segítünk
Jordannek beköltözni a nagybátyja házába, és bulizunk
még egy utolsót, mielőtt elkezdődne az egyetem. Mármint
nekem és Jordannek.
Sabrina a jelek szerint elégedett volt a válasszal, mert
hátradőlt, és egyik kezével eltűnődve végigsimította
borotvált fejét.
–  De nem is akarlak sokáig feltartani – szólalt meg
Oliver, lerakta a kávéját a padra, majd kinyitotta a
dossziét. Átadta Dannek a fotót, aztán két kezével
melengetve a kávéspoharát fel-alá jártak a térdei, ahogy
figyelte Dan reakcióját.
– Nem gondoltam volna, hogy valaha is látok majd ilyen
fotót róluk – ismerte be Dan. Finoman végigsimította
hüvelykujját az anyja arcán. Szép volt és sápadt, szinte
törékeny, de a tekintete acélosan kemény. – De örülök
neki. Köszönöm.
–  Az apám időnként megtett egy-két szívességet a
vevőinek és a barátoknak – magyarázta Oliver, és felrakta
egyik bokáját a térdére. Aztán megdörzsölte kétnapos
borostáját. – Ha valaki egy miénkhez hasonló üzletet
működtet, nagyon sokféle ember téved be hozzá.
 Dan bólintott, még mindig a szülei fotóját bámulva. Alig
hallotta, amit Oliver beszélt.
– Mikor az öreg néhány évvel ezelőtt meghalt, a legtöbb
holmiját úgy hagytam, ahogy volt. Még a tároló dobozokat
sem nyitottam ki, amiben a vevők és a barátok cuccait
őrizte. Aztán végül összeszedtem a bátorságomat, és
néhány hónappal ezelőtt elkezdtem átnézni mindent,
hátha találok valami értékeset vagy olyat, ami az ő
személyes tárgya volt – folytatta Oliver, és fejével a fotóra
bökött. – Ezt a fotót az egyik dobozban találtam. De volt
mellette még más is. Nem tudom, hogy az is a szüleidé
volt-e. Semmi nem volt rendesen felcímkézve. Éltek ők itt,
New Orleansban is?
Oliver tekintete összeszűkült, Dan pedig néhány centire
arrébb húzódott tőle a padon. Eszébe jutott, mit mondott
neki Maisie Moore arról a halálos balesetről, amely
tönkretett mindent számára a városban. – Igen, éltek.
Szerinted a szüleim ismerhették apádat?
–  Nagyon úgy tűnik – felelte Sabrina. – De ebből még
mindig nem derül ki, hogy az a sok kacat abban a
dobozban, amit Ollie talált, az övék vagy sem.
Dan közelebb emelte magához a fotót, mintha meg
akarná óvni. – És mi lenne, ha megnézném én is? Sok
minden maradt, amit még mindig nem értek a
szüleimmel kapcsolatban, de talán valami mégis feltűnik.
Sabrina a kávéjába horkantott. Dan most először látta,
hogy az arca ellágyul. Könyökével oldalba bökte Olivert,
és így szólt: – Miért nem hoztad el azt a sok kacatot?
– Elég szűkösek az anyagiak mostanság – felelte Oliver,
és elvörösödve lehajtotta a fejét. – Szerettem volna, ha
mindent felbecsülnek az apám dobozaiból. Bár most
biztos azt gondolod, hogy ez kapzsiság.
Dan vállat vont. – Persze, te még nem ismersz engem
igazán. Még ha nem is járulsz hozzá, hogy megtartsak
bármit, azért mégis szeretném megnézni. Esetleg
fizethetek is érte.
–  Nem érzem helyesnek – felelte mogorván Oliver. – A
te helyedben én jogot formálnék arra a dobozra. Ha az én
apám holmija lenne benne, akkor az enyémnek érezném,
és sokat jelentene számomra.
Milyen figyelmes, gondolta Dan. De közben mégsem
hozta magával azt a dobozt. Ha tényleg olyan értékes
dolgok vannak benne, jobb lesz, ha Olivert a saját
oldalára állítja, és ezzel növeli az esélyeit, hogy végül a
dobozzal a kezében távozzon. – Megkérdezhetem, hogy
halt meg az apád?
–  Autóbalesetben – adta meg a választ Sabrina Oliver
helyett, aki szemmel láthatóan feszengett. – Néhány évvel
ezelőtt egy részeg autós leszorította az útról, és a folyóba
zuhant. Ebben a városban nagy probléma az ittas vezetés.
–  Sajnálom. Ez… nagyon furcsa. Mert az én szüleim is
így haltak meg – dünnyögte Dan. – Azt hittem, könnyebb
lesz, ha tudom, hogyan haltak meg, de nem lett az.
Egyáltalán nem.
– Dan!
A fiú olyan hirtelen fordult meg, hogy leöntötte a lábát
forró kávéval. Abby és Jordan kocogtak felé az
utcasarokról. Abby arcán felismerte azt a jellegzetes
pirosságot, ami a haragtól önti el.
– Úgy látom, rajta kaptak – suttogta Sabrina.
– Sziasztok! – Dan elhallgatott, és ügyetlenül törölgetni
kezdte farmerjáról a kávét, nem tudta, mit mondjon, csak
röviden ennyi jött ki a száján: – Bocs.
–  Van valami különleges okod rá, hogy kiosontál a
házból előlünk? – Jordan hűvösen pillantott Oliver és
Sabrina felé. A szemüvege bepárásodott a futástól és a
párás levegőtől.
– Semmi okod a mogorvaságra – pattant fel Sabrina, és
egyik kezét Oliver vállára tette. – Ha valami rosszban
sántikálnánk, nem hívtuk volna a barátodat a nyílt utcára
beszélgetni.
– Hogy találtatok rám? – Dan lerakta a kávéját a padra.
Túl erős volt, és a sok koffein marta a gyomrát.
–  Nem egészen nyomtalanul távoztál – dünnyögte
Jordan.
– Ezt hogy érted?
– Követtünk idáig – vágott közbe türelmetlenül Abby. –
Steve háza nagyon ósdi. Minden nyikorog benne.
Dan ezt észre sem vette, viszont az is igaz, hogy minden
figyelmét lekötötte a szüleiről készített fotó megszerzése.
Azt a fotót pedig most a kezében szorongatta.
–  Az micsoda? – kérdezte Jordan. Kinyújtotta kezét a
kép felé, mire Danben furcsa féltékenység ébredt. A
dobhártyája tompán lüktetni kezdett, mintha valami
távoli szerkezet berregne folyamatosan valahol. Engedte,
hogy Jordan elvegye a fotót, és kicsit megnyugodott.
Elvégre csak egy képről volt szó.
 –  Te jó ég! – Jordan hol a képre, hol pedig Danre
pillantott, majd egy másodperc múlva Abby is csatlakozott
hozzá. – Az apád nagyon jó fejnek nézett ki.
–  Köszi. – Dan feszengve mocorgott a padon. – Oliver
találta a fotót az apja üzletében, egy régi tároló dobozban.
Azt hiszem lehetséges, hogy a szüleink ismerték egymást.
– Azt nem tudta, hogy ez az információ publikus-e, de úgy
érezte, muszáj valamennyi lojalitást mutatnia barátai felé.
Oliver látszólag nem bánta a dolgot. Bekapcsolódott a
beszélgetésbe, újra megvakargatva borostától sötétlő állát.
– Az üzletben sokan tároltak mindenféle holmit. Még nem
világos, hogy tényleg ismerték-e egymást, de úgy
gondoltam, Dannek látnia kell ezt a fotót.
– Az anyukád – szólalt meg Abby halkan, a szemöldökét
ráncolva. – Olyan…
–  Boldognak tűnik – fejezte be a mondatot Dan. –
Tudom. Úgy néz ki, hogy bárki is készítette róluk ezt a
képet, jól ismerhették, mert egész közeli.
–  Aha. És honnan tudjuk, hogy ez a valaki épp nem
Oliver apja volt? Talán szeretett jó közel lopózni azokhoz,
akiket lencsevégre kapott. Talán ez egy családi vonás… –
jegyezte meg Jordan sokatmondóan.
Dan mintha meg sem hallotta volna. – Megnézhetjük a
többi dolgot abban a dobozban, amit kinyitottál? Mint
már említettem, kész vagyok fizetni is érte.
Oliver válaszolni akart, de Sabrina a füléhez hajolt, és
odasúgott neki valamit. A fiú bólintott.
–  Neked adom azt a dobozt. Nem kérek érte pénzt. –
Oliver hátradőlt a padon, és két karját keresztbe fonta a
mellkasán. Nem volt az a típus, aki bárkit is
megfélemlített, de a magassága miatt most lenézett
Danre. – Viszont cserébe szeretnék kérni valamit.
– Na, ja. Az ilyenek mindig kérnek valamit – dünnyögte
Jordan sötét hangon.
– Dan! – figyelmeztette Abby.
Dan nagyon remélte, hogy elég bocsánatkérő tekintettel
néz Abbyre. Valóban szörnyen érezte magát, amiért
belerángatta őket ebbe az egészbe, és szokása szerint
megint csak róla fog szólni ez az utazás. De nem bírt
uralkodni magán. Hogyan is tudott volna? Valahol, a lelke
mélyén szükségét érezte, hogy kövesse ezt a nyomot, és
addig ne nyugodjon, amíg mindent meg nem ért. Miért
tűnt az apja olyan ijedtnek Arlingtonban, és miért keltett
benne egyszerre félelmet és reménységet? Mintha a
szüleinek nem lett volna más választása, mint lemondani
róla. Mintha létezne valahol egy olyan apróság, bármi is
legyen, ami végre választ ad minden kérdésére.
–  Szeretném azt a dobozt – jelentette ki határozott
hangon. – Mit kérsz érte cserébe?
–  A segítségedet – felelte Oliver. Előhúzta telefonját a
zsebéből, megkeresett rajta valamit, aztán átnyújtotta
Dannek, hogy ő is lássa. – Ezeket tegnap éjjel kaptam.
Három egész órán át jöttek az üzenetek. De nem olyanok,
mint a régiek. Hanem mint a tieid. Nem tudom, hogy ez
mit jelenthet, de Micah a barátom volt. Ki kell derítenem,
mi történt vele.
Dan elvette a telefont, és érezte, hogy megfeszül a
gerince, a válla előregörnyed. A nyakában érezte Jordan
és Abby leheletét, akik fejüket nyújtogatva olvasták a
kijelzőt, azt az egyetlen mondatot, ami vagy százszor
ismétlődött.
Micah egy éjszakára hagyta pihenni Dant, Oliver
azonban korántsem volt ennyire szerencsés.
 
Nál uk v annaka cso ntj a im
N álu kvan na ka cson tjai m
Náluk vannak a csontjaim
–  És ezzel az izgalmas információval most mégis mit
kezdjünk? – érdeklődött Jordan, elfordítva tekintetét a
telefonról. – Kik azok az „ők”?
–  Már mondtam – felelte Oliver, és kivette a telefont
Dan kezéből. – Azok az emberek, akikkel ebbe az ügybe
belekeveredtünk, nagyon gonoszak. És soha nem tudsz
tőlük megszabadulni. Úgy tűnik, még a halálod után sem.
– Visszaült a padra, és a szavain gondolkodott, alsó ajkát
harapdálva.
–  Te komolyan azt gondolod, hogy ezek az üzenetek
Micah szellemétől érkeznek, vagy mit tudom én?
Oliver bólintott.
Jordan tekintete a semmibe révedt. Felkapta Dan félig
megivott kávéját, és belekortyolt. – De mi láttuk, amikor
Micah meghalt. New Hampshire-ben. És bármilyen
gyanús ügybe is keveredtetek ti a gimiben, annak semmi
köze ehhez.
–  Talán tényleg nincs – tűnődött Abby. – De az emberi
maradványokat általában a család megkapja a temetés
előtt. Ha Micah-nak nem volt családja, akkor talán
valahová Shreveportba vihették. Vagy talán… egy olyan
helyre, ahol nem szeretett lenni. Mármint halottként.
Úristen, nem hiszem el, miket beszélek itt összevissza.
Sabrina erre halkan felnevetett. – Én is hajlok afelé,
hogy ez az egész egy nagy baromság – mondta a csípőjét
jobbra-balra ringatva. – De azt nem tagadhatom, hogy
Ollie telefonján ott van hatvanhárom üzenet egy halott
haverjától.
–  Nincs rá lehetőség, hogy valahogy felvedd a
kapcsolatot a korábbi megbízóddal? Azzal a bizonyos
Kézművessel? Persze, tudom, hogy sok-sok éve nem
hallottál róla. – Dan visszaült Oliver mellé a padra, és két
könyökét a térdére támasztotta. Visszavette Jordantől a
szülei fotóját, és óvatosan kisimította.
Oliver egy pillanatig gondolkodott. – Próbáltam hívni a
régi számon – magyarázta. – De már réges-rég
kikapcsolták. Ha van is róla valami a neten, vagy esetleg
egy másik szám, arról nem tudok. Micah volt az, aki
mindent leszervezett.
–  De volt leadási hely – jegyezte meg Sabrina. Világos,
szürkészöld szeme elkerekedett, és megcsillant benne a
napfény, ahogy izgatottan folytatta: – Egy postaláda, igaz?
Te mesélted, hogy egy isten háta mögötti postaládát
használtatok arra, hogy üzengessetek egymásnak.
–  Nem feltétlen üzengetésnek mondanám. Ott kaptuk
meg az első megbízásunkat, aztán mindig oda mentünk
vissza az utasításokért, hogy hol hagyjuk, amit találtunk.
De talán ezen elindulhatunk – felelte Oliver. Nem osztotta
Sabrina lelkesedését. – Bár szerintem, nem jutunk
messzire.
–  Azért jobb, mint a semmi – vonta meg a vállát Dan,
majd elhallgatott és nézte, ahogy Jordan a kávéját
szürcsölgeti. – Akkor most hogy legyen? Hol az a
postaláda?
–  A Roman utcán, de még kocsival is elég messze van.
Mehetünk az én kocsimmal.
 – Az jó lesz. Induljunk! – felelte Dan.
–  Most nem lehet, mert még vissza kell mennem az
üzletbe, amíg nyitva tartunk. Majd zárás után
elmehetünk. Ha nem jön be senki, legfeljebb korábban
lehúzom a rolót.
–  Mert persze addigra már muszáj besötétednie –
forgatta a szemeit Jordan. – Miért nem mondod el a címet,
hogy mi már most odamehessünk? Tudod… hogy egy
kicsit felgyorsítsuk az eseményeket.
Sabrina nevetésben tört ki, és a fejét ingatta. – Na,
persze. Azt már nem! Semmi keresnivalótok egyedül
arrafelé. Ti csak turisták vagytok. Hidd el nekem, hogy
nem lenne jó vége!
–  Miért, talán ti lennétek a testőreink? – vágott vissza
Jordan védekező hangon.
– Figyelj, az ott nem a francia negyed. Jobb, ha Ollie is
ott van. Csak kicsit körülnézünk, és már ott se vagyunk.
Dan egy pillanatra biztosra vette, hogy Jordan
ragaszkodni fog ahhoz, hogy segítség nélkül is
odamehessenek. Ő viszont nem rajongott az ötletért, hogy
közelebbről is terepszemlét tartsanak egy sírrabló
törzshelyén anélkül, hogy a közelben lenne egy autó,
amin elmenekülhetnek. Ráadásul valami azt súgta, Steve
bácsit nem vonnák be, hogy csatlakozzon hozzájuk
kísérőnek.
–  Azért jöttetek ide, hogy pihenjetek és jól érezzétek
magatokat – szólalt meg Oliver, szinte könyörgő hangon. –
Úgyhogy inkább szórakozzatok! Verjétek ki ezt néhány
órára a fejetekből, és fedezzétek fel a várost! Majd este
találkozunk.

Úgy tűnt, végül mégis sikerült megfogadniuk Oliver

tanácsát, legalábbis majdnem teljesen. Abby és Jordan
látszólag boldogan megfeledkeztek Oliver és Micah
ügyeiről, és belevetették magukat a vásárlásba a francia
negyed bolhapiacán. Rövid időre visszamentek Steve
házába, hogy Abby magával vigye a kameráját, aztán nem
tartotta vissza semmi, hogy végigvonszolja őket a
történelmi belvároson, és ott mindent lefotózzon.
Dan viszont mintha fényévekre lett volna az egésztől.
Helyesebben inkább tizennyolc évnyire. Abba az időbe
utazott vissza, amikor a szülei leleplezték a Trax Corp
üzelmeit, és ez az életükbe került. Vajon tényleg megéri,
hogy most ő tegye kockára mindannyiuk életét, csak hogy
kiderítse, pontosan mi történt? Tudta, hogy annyit
legalább el kellene mondania Jordannek és Abbynek,
amit a Trax Corp és a Brookline kapcsolódásáról
kiderített, csak hogy tudják, milyen messzire futnak a
szálak. De akárcsak a szülei fotóját, ezt az információt is
féltve őrizte, mintha valami értékes kincs lenne.
Ráadásul így, hogy Abby mindent lefotózott, Jordan
pedig közben egészen abszurd idegenvezetést tartott a
városról, Dan érezte, hogy ők sem teljesen nyugodtak.
Nem maguk miatt, hanem miatta. Senki nem emlegette,
mi történt aznap délután Maisie Moore-ral, sem a szülei
fotójáról nem beszéltek. Mintha szándékosan úgy
tennének, hogy semmi nem történt.
Közvetlenül vacsoraidő előtt értek vissza Steve bácsi
házához. Az épület ajtaja nyitva volt, a bejáratnál egy férfi
és egy fiatal nő állt, akik Steve-vel beszélgettek. Jordan
nagybátyja a hátával támasztotta ki az ajtót, hogy nyitva
maradjon, füle mögött egy félig elszívott cigaretta volt.
Dan, Jordan és Abby megálltak a lépcső alján, és onnan
néztek rájuk, de közben egyértelműen hallgatóztak.
– A bácsikád barátai? – kérdezte Dan.
– Soha életemben nem láttam még őket, de úgy érzem,
nincs itt az ideje új barátokat szerezni – felelte Jordan.
Egy könyvesboltban csomó társasjátékot vásárolt, és a
keze majd leszakadt a bevásárlószatyrok súlyától.
–  Nagyon elegánsnak tűnnek – tette hozzá Abby
suttogva. Sötét szemeit a fiatal nőre emelte. – Nekem is
kell egy ilyen ruha.
–  Nos, ugye tudja, hogy ebben az évben nagyon
számítok a szavazatára – magyarázta a férfi. Magas volt,
és Abby azt is észrevette, hogy jól öltözött. Dan nem
ismerte a drága designer ruhákat, de annyit ő is meg
tudott állapítani, hogy a férfi öltönye kisebb vagyonba
kerülhetett. A két ember elegáns párt alkotott, a férfi
világos, szürke nyári öltönyében, a nő pedig barackszínű,
ujjatlan ruhájában.
Jordan fellépett egy lépést a lépcsőn az ajtó felé, a
többiek pedig követték.
–  Ami a választási cédulára kerül, az ott is marad –
felelte Steve bácsi, de közben kacsintott.
A másik férfi felnevetett, majd kinyújtotta a karját, és
erősen megrázta Steve kezét. Dan általában nem kedvelte
a politikusokat, de ennek az embernek ragályos volt az
energiája, és meleg, hahotázó a nevetése.
–  Maga ennek a közösségnek az egyik legfontosabb
pillére, Mr. Lipcott, és megtiszteltetés a szavazata.
–  A közösség pillére? – ismételte meg Jordan halkan.
Felhorkantott, majd lerakta nehéz csomagjait a lépcsőre. –
Mekkora baromság…
–  Ó! És kit tisztelhetek ebben a három fiatalban?
Elérték már a szavazókort? – A férfi szélesre tárta két
karját, mintha mindhármukat magához akarná ölelni.
Erre a nő is megfordult. Dan alig bírta levenni róla a
szemét: figyelemreméltó szépség volt, fényes, sötétbarna
bőr és szürkés szempár, mint Abbyé. A száján piros rúzs
fénylett. Úgy tűnt, mintha valaki éles borotvával vágta
volna le a haját.
Mellkasához szorított egy dossziét, és száját
összeszorítva mosolygott rájuk. Dan elfordította a
tekintetét. A nő szeme olyan kifejező volt, hogy szinte
mágnesként vonzotta.
– Ez itt az unokaöcsém, Jordan – mutatta be Steve bácsi,
és csoszogva kijött néhány lépésnyire az ajtón. – A barátai
pedig látogatóban vannak nála a nyári szünetben, hogy
segítsenek neki a költözésben. Egy darabig itt fog lakni
velem. Mindenfelé császkálnak a városban, és a Berkley
és Lányai környékén még barátokat is találtak. Gyerekek,
bemutatom Connor Finnowayt, illetve Finnoway
tanácsost. Hamarosan újra indul a választásokon, és
szégyentelenül pályázik a szavazatomra. A tanácsos úr
remekül szaxofonozik, úgyhogy szívesen szavazok rá.
A tanácsos újra hahotázva nevetni kezdett, aztán
megfordult, hogy barátságosan vállon veregesse Steve-et.
– Szégyentelenül, az biztos, nem is vagyok rá büszke. –
Zöld szemei megvillantak nagy, előkelő orra fölött. A haja
kezdett ritkulni, szinte teljesen kopasz volt a fejtetőn, de
ez sem csökkentette azt a sugárzó, fiatalos energiát, ami
belőle áradt.
Vannak emberek, akik politikusnak születnek.
–  Jó választás volt, hogy ellátogattak a városunkba.
Remélem, eddig jól érezték magukat! Ó, és látom, van
magukkal egy remek fotós is. – Megigazította
nyakkendőjét, majd tett egy lépést feléjük, az Abby
nyakán lógó kamerára mutatva. Dannek egyszerre
ellenszenves lett a férfi lelkesedése és simulékony
mosolya.
–  Igen, igen, egy projekten dolgozom az egykor délen
működő régi gincsempészekről. Nagyon érdekes történet
– magyarázta Abby.
–  Ha valakit ennyire érdekel a történelem, nem
hagyhatja ki Madame A üzletét, amíg a városban van. A
Berkeley is szép, de a közelébe sincs annak – magyarázta
Mr. Finnoway, az asszisztensére és Steve-re pillantva,
hogy megerősítsék. Mindkettőtől lelkes bólogatást kapott.
Aztán tekintetét újra Danre emelte, és ott is tartotta. –
Nincs is messze innen. Majd megmutatom.
Az asszisztense elővette a férfi telefonját.
Villámgyorsan kikeresett rajta egy térképet a környékről,
és végigvezette ujját az utcákon az épületig.
–  Látják? Csak egy rövid sétára van innen. És egy
történelemrajongó számára valóságos aranybánya –
magyarázta kuncogva. – Én is gyakran nézek be oda.
–  Ön történész? – kérdezte Abby, miközben a
szemöldökét ráncolva tanulmányozta a térképet.
–  Jaj, dehogy! – nevetett a férfi hátravetett fejjel. –
Végzettségem szerint fogorvos vagyok, csak kicsit
nyomasztó egész nap szájakba bámulni.
Mindannyiunknak szüksége van valami hobbira, nem
igaz? Márpedig aki a történelmet nem szereti, az a lelke
mélyén halott, főleg, ha egy ilyen városban él.
–  Milyen kár, hogy nem tudja személyesen is
végigvezetni őket az üzleten – jegyezte meg Steve
mosolyogva. – Aki először jár ott, annak kicsit túl sok
lehet a látnivaló.
Mr. Finnoway egy pillanatra megállt, hogy fontolóra
vegye.
–  Tamsin, mondd csak, hogy áll a naptáram holnap
délután?
–  Tele van, uram. De Ms. Canterbury lemondta a
tizenkét órás megbeszélést.
–  Fantasztikus! – csapta össze hatalmas kezét a
tanácsos, majd újra szétnyitotta. – Mi lenne, ha az
ebédszünetben találkoznánk, és megmutatnám
maguknak a helyet?
– Csak nyugalom, Connor, ezek a fiatalok nem ebben az
államban élnek. Nem potenciális szavazók, akiket
puhítani kell – jegyezte meg Steve bácsi hangos
nevetéssel. Pontosan úgy horkantott, ahogyan Jordan is
gyakran tette.
Abby azonban már bőszen bólogatott, és magához
ölelte a kameráját. – Igazán megtenné? Az fantasztikus
lenne!
–  Akkor holnap dél körül – felelte Finnoway.
Átcsusszant közöttük, és elindult a lépcsőn lefelé,
nyomában az asszisztensével. A nő mögött erős
parfümillat terjengett a levegőben. Dan nem értette, hogy
lehet valaminek ennyire francia szaga, de a nőnek az volt.
–  Na, most már tűnj el innen, te vén csirkefogó! –
kiáltott Finnoway után Steve bácsi integetve. Jordan
összeszedte minden erejét, felnyalábolta az összes
csomagot, és felment az utolsó lépcsőfokokon. – Csak nem
vásároltad fel az egész boltot? – kérdezte Steve, és elvette
tőle az egyik szatyrot, hogy segítsen.
–  Annyira nyomasztó mindig döntéseket hozni… – A
beszélgetés további része elhalkult, Dan és Abby pedig
hátramaradtak.
– Alig várom, hogy elmenjünk holnap abba az üzletbe –
lelkendezett Abby. – Tudom, hogy neked most máshol jár
az eszed, de azért megpróbálhatnál egy kicsit pihenni is.
Dan bólintott, pedig pihenésről szó sem lehetett. –
Menjünk, együnk valamit! Oliver nemsokára hívni fog.
Dan a kocsi ablakához préselte az orrát, és tekintetével
végigpásztázta a város északi kerületének kopár,
barátságtalan utcáit.
Azonnal nyilvánvalóvá vált, hogy Sabrina miért nem
engedte ide őket egyedül; az itt lévő háztömbök
lakatlannak tűntek, köztük számos foghíjas telek, amelyet
a hurrikán után nem építettek be újra.
Az egész környéken szemmel látható volt a pusztítás.
Minél mélyebbre hatoltak, annál rosszabb lett a környék
állapota. Olyan fajta rombolás volt ez, amilyet Dan még
soha, sehol nem látott, és az egészben az volt a
legfélelmetesebb, hogy mindez alig néhány mérföldnyire
állt a turistákkal zsúfolt francia negyedtől. Dan nézte,
ahogy az út kanyargott, a szélén itt-ott hiányzott a padka,
és felületét akkora gödrök borították, hogy alig tudtak
tizenöt mérföldnél nagyobb sebességgel haladni.
A kocsiban néma csönd volt, amelyet hirtelen Dan
telefonjának hangja tört meg. Egy pillanatra érthető
módon mindenki feszült lett, pedig csak Sandy küldött
egy SMS-t. Azt tudakolta, hogyan telt Dan második napja
New Orleansban. Dan szeme előtt villogott az üres
válaszablak, amely túlságosan parányi volt ahhoz, hogy
erre a kérdésre kimerítő feleletet adjon.
 
Jól vagyunk, minden rendben, bocs, hogy nem írtam
előbb. Milyen ajándékot vigyek neked?
 
 Dan ezután tovább bámult kifelé az ablakon, és egyik
kellemetlen gondolatról a másikra terelődött a figyelme.
–  Tudod, itt is élnek rendes emberek – törte meg a
csöndet Sabrina fennhangon az első ülésről. – Akiknek
semmi szükségük a sajnálatra.
–  Nem is sajnálok én senkit – felelte Dan. Nem tudta
pontosan, mit érez. – Csak… nem számítottam arra, hogy
ilyen lesz.
Abby elhozta a kameráját, de egyetlen egyszer sem
használta, amióta elérték ezeket a kihalt, külvárosi
utcákat.
–  Ugye, nem voltál annyira hülye, hogy megmond a
bácsikádnak, hová megyünk? – kérdezte Abby.
–  Nem – felelte Jordan. – Steve bácsi el akart vinni
minket egy hajókázásra. De azt mondtam, már
eldöntöttük, hogy koncertre megyünk.
Tovább hallgattak, miközben még több utcányit
haladtak előre, majd Oliver lelassította az ócska
Challengert, és megállt az út szélén. Két házzal
távolabbról világosság szűrődött feléjük, Dan pedig
megmerevedett. Valahol hosszan felvonyított egy kutya.
Az utca nem volt teljesen kihalt, de valahányszor elhaladt
mellettük egy autó, a sofőr alaposan megnézte őket.
–  Essünk gyorsan túl rajta! – dünnyögte Oliver, és
lábával kirúgta a kocsiajtót.
Meghagyta Sabrinának, hogy várja meg őket, és ne
állítsa le a motort. Abby és Jordan is úgy döntöttek,
inkább a kocsiban maradnak, ami nem is volt akkora baj.
Minél kevesebben vannak a nyílt terepen, annál kisebb
figyelmet vonnak magukra. Nem lehetett túl jól látni,
ezért Oliver és Dan a telefonjukkal világították maguk
előtt az utat.
–  Ez a környék tényleg elég kemény – figyelmeztette
Oliver. – Nem tudom, hogy a Kézműves szándékosan
választotta-e ezt a helyet, de itt van az a postaláda. – Sietős
léptekkel odaértek egy postaládához, amely egy
gondozatlan kert szélén állt. Az egykor járdaként szolgáló
területről néhány kusza gyom ágaskodott a magasba.
Maga, a postaláda kissé elferdült, olyan szögben dőlt
meg, hogy úgy tűnt, mintha szkeptikusan pont őket nézné.
Nem messze tőlük valaki egy zsák szemetet zúdított egy
kukába, és az üvegek csörömpölése hallatán Dan hátán
futkározni kezdett a hideg.
– Irányítsd ide a fényt! – nyomta a telefont Dan kezébe
Oliver. A halvány fényben kiráncigálta a postaláda ajtaját,
amely nyikorogva adta meg magát. Dan úgy látta, mintha
semmi nem lenne benne, Oliver azonban bedugta a kezét
a ládába, és körbetapogatta a belsejét. – Úristen,
szerintem ezek után tetanuszt kell kapnom.
Visszahúzta a kezét, és két ujja között egy gyűrött,
víztől elázott kartondarabot tartott.
– Megtaláltad? Ez az új megbízatás? – kérdezte Dan.
– Igen, ez az. Most pedig tűnjünk el innen!
Cseréltek: Dan vitte, amit Oliver talált, ő pedig
visszavette a telefonját. A kutya újra felvonyított, ezúttal
közelebbről, Dan pedig gyorsan bepattant a hátsó ülésre.
Oliver kiállt a járda mellől, és száznyolcvan fokban
visszakanyarodva gyorsítani kezdett.
 – Találtatok valamit? – kérdezte Abby.
–  Igen – felelte Dan, és felmutatta előtte a
kartondarabot, hogy ő is láthassa. A telefonjával
rávilágított, majd hátradőlt a helyén, és megvizsgálta a
papírt. – Úgy tűnik, mintha egy képeslap lenne.
Egészen közel emelte az arcához a lapot, és
megvilágította. Halvány írás látszott rajta, és olyan erősen
nyomták rá a tollat, hogy az írás belevésődött a papírba a
tinta alatt.
–  Várj egy kicsit! – szólalt meg, miközben olvasott. –
Szerintem ez nem is egy új megbízás. Ez egy vers, amit
már láttam valahol.
– Micsoda? Hol? – kérdezte meglepetten Sabrina.
– Hallgasd csak meg – emelte fel a kezét Dan, majd vett
egy mély, szaggatott levegőt, és elolvasta az ismerős
verssorokat. Hosszabb volt, mint amire emlékezett. És
ezúttal befejezettnek tűnt. – Se túl boldog, se túl büszke ne
légy; Óvd szerencséd, s örömödnek csendben élj! Mert ha
nem, a Csontművész eljő, Ki mindent elvisz, majd tovább
is lép. A Csontművész, a bűvész, testtolvajok hercege ő.
A kocsi egyenletes tempóban gurult tovább, időnként
zökkent egyet, s a ritmikus zötykölődéstől Dan csak még
jobban elálmosodott.
Alig bírta nyitva tartani a szemét. Úgy érezte, mintha
elkábították volna, mintha napok óta ébren lenne, és csak
hatalmas erőfeszítés árán tudná egyenesen tartani magát.
Az érzés hirtelen tört rá, de mindenét átjárta, még a
lábujjait is fáradtnak érezte.
Nem volt természetes érzés, ezért úgy gondolta,
biztosan elmúlik majd. Csak hogy egy idő után kezdett
aggódni, ezért gyorsan zsebébe süllyesztette a kezeit, hogy
kéznél legyenek a gyógyszerei. Akkor jött csak rá, hogy
Steve bácsinál hagyta a dobozokat. Előrehajolt, hogy
kinézzen az első ablakon. A kocsi elkezdett gyorsítani, és
olyan hirtelen váltott sebességet, hogy Dan érezte, ahogy a
gyomra felkavarodik, és émelyítő görcsbe rándul.
Igyekezett fókuszálni, és figyelte, ahogy kanyarog előtte az
út, aztán egyszer csak nem látott semmit. Semmi nem volt
előttük, csak egy üres tér, amely távoli fasornak tűnt.
Dan felkiáltott. Nem volt benne biztos, hogy végül mi
hagyta el a száját, de azt akarta mondani: „Mindjárt
lezuhanunk!”
Erre a sofőr és a mellette ülő is megfordultak, és rá
meredtek. De nem Oliver és Sabrina voltak. Pedig nekik
kellene ott ülniük! Dan hátrapréselte magát az ülésben, és
egész testét remegés járta át.
A két embernek nem volt arca. Uramisten, mintha
semmi nem lett volna az arcuk helyén. Csak ürességet
látott, a test és a haj ott volt, de az arcuk olyan volt, mint
két hófehér ellipszis, mint két élére állított tojás.
Az arctalan fejek ott lebegtek a sivár táj előtt, ahogy a
kocsi egy sziklaszirt felé tartott, majd hirtelen minden
megállt. Némán néztek Danre. De hogy tudnak így nézni,
amikor nincs szemük? Mégis ott érezte magán tekintetük
teljes súlyát, ahogy rászegeződnek. Egy pillanatra
súlytalanná vált a rettegéstől, aztán felemelkedett a
helyéről, miközben a kocsi zuhanni kezdett lefelé a
kékesfehér habok közé, egy folyóba. Egy másodperc, és
elérik a vizet. Dan behunyta a szemét, és felkészült a
végső becsapódásra.
De ehelyett ébren találta magát az ágyában, és olyan
hangosan kapkodta a levegőt, hogy belefájdult a torka.
Egy hosszú pillanatig nem emlékezett rá, mi történt
azelőtt – a kocsiban ültek, talált egy képeslapot egy
verssel… és aztán? Amikor jobban végiggondolta, kezdtek
visszatérni az emlékek, mintha egy éve történt volna
minden, és nem az előző este. Olivernek fogalma sem volt,
mit jelenthetett az a vers, nem egy szokásos megbízásnak
tűnt, de Jordan is emlékezett rá, még a könyvtárban
olvasták Shreveportban. Megállapodtak, hogy aznap este,
zárás után Oliver üzletében találkoznak.
Dan kezébe vette a takaróját, és végigtörölte vele
verejtékes arcát. Nem akarta újra becsukni a szemét,
annyira rettegett azoktól a fehér arcoktól.
A szobát már bevilágította a reggeli nap fénye, és bár
nem érezte magát kipihentnek, elég volt egy gyors
pillantást vetni a telefonjára, hogy lássa, végigaludta az
egész éjszakát. Abby bármelyik percben kopoghat az
ajtón, hogy felébressze őket.
Dan felkelt, és magára húzott egy kifakult pólót. Mikor
meghallotta a kopogást, meglepetten látta, hogy Abby már
lezuhanyozott és felöltözött, sőt a kezében tartott három
pohár kávét és három fánkot.
–  Te már kimentél? – kérdezte rekedtes hangon Dan,
szélesre tárva előtte az ajtót. A lány beviharzott, és letette
a kávékat az asztalra Jordan laptopja mellé.
Jordan morogva megmozdult a takaró alatt, és úgy tett,
mintha szipogna, amikor Abby széthúzta a függönyöket.
– Oké, már megint nem tudtam sokáig aludni.
– Én mindig tudnék – nyávogta Jordan, és továbbra is a
takaró alatt bujkált.
–  Amúgy már Steve is fent volt, úgyhogy együtt
jógáztunk reggel, aztán kimentünk, hogy mindenkinek
hozzunk reggelit.
–  Hurrá – mosolygott halványan Dan a lányra,
miközben azt kívánta, bárcsak feleannyira tudná szeretni
a reggeleket, mint ő.
–  Tudjátok, mire gondoltam? – folytatta Abby,
miközben megfordult, és leroskadt a székre Jordan
laptopja előtt. – Mi van akkor, ha ez a vers valamiféle
himnusza azoknak az embereknek, akiknek Micah
dolgozott? Elvégre ők is csontokkal foglalkoznak, nem?
Csontművészek, vagy valami hasonló. Teljesen logikusnak
tűnik.
–  Várj, lassíts egy kicsit! Nekem még nem forog ilyen
gyorsan az agyam – dörmögte Jordan, aki végre
kikászálódott a takarója alól. Dan most először látta a
haját kócosnak, és nem stílusosan borzasnak.
Abby kifelé bámult az ablakon, és kezében egy fél
fánkkal erősen gesztikulált. – Szerintem ma meg kellene
kérdeznünk azt a tanácsost.
– Nem – érkezett az automatikus válasz. Jordan és Abby
egyszerre fordultak Dan felé, aki erre megvonta a vállát. –
Én csak úgy érzem, kissé túl barátságos velünk, ha értitek,
mire gondolok. Senkinek nem kéne ennyire barátkoznia.
–  Ennél lesújtóbb dolgot nem is mondhattál volna –
jegyezte meg Jordan a hátára fordulva. Megütögetett
néhány díszpárnát, hogy felrázza őket, majd a feje alá
tömte valamennyit. – Habár Steve bácsi valóban
figyelmeztetett, hogy soha ne bízzunk senkiben, aki egy
autó áránál drágább öltönyt hord.
– Steve bácsi egy öregedő hippi – vetette közbe Abby.
Ez nem volt túl szép megjegyzés. Jordan kifakadt.
–  Hogy mondtad? Attól még nem lesz kevésbé
szerethető, de igazad van.
– Én egyszerűen úgy érzem, jobb, ha kihagyjuk ebből az
egészből – terelte el a témát Dan. – Ez a csont ügy elég
félelmetes.
– De azért Oliver és Sabrina tudhat róla?
– Igen, persze, ők tudhatnak.
Jordan felemelte egyik kezét, és nyitogatni kezdte a
tenyerét, míg Abby jóvoltából bele nem repült egy fánk. –
Tekerjük kicsit vissza a szalagot! Mit is tudunk pontosan
arról a versről? Hol láttuk korábban?
 –  Egy újságcikkben, amit Dan a shreveporti
archívumból kölcsönvett – felelte türelmetlenül Abby. –
Nem mintha panaszképp mondanám. Tudom, hogy csak
miattam loptad el azt a cikket.
–  Igen, mert arról a gengszterről szólt, akiről kutatást
végzel – tette hozzá Dan, egyenesen a lányra nézve a
kávéja fölött. – És feltételezem, hogy ezért érdekel annyira
most ez a történet.
Abby higgadtan fogadta a vádat, és letörölte kezéről a
porcukrot. – Igazad van, mert valóba látok némi
összefüggést Oliver korábbi munkaadója és Jimmy Orsini
között. Remélem, megérted, hogy többet szeretnék tudni.
Egész nyáron ezen a projekten dolgoztam, úgyhogy nézd
el nekem, ha érdeklődöm a téma iránt.
–  Én ennek kifejezetten örülök, Abby. Jól esik, hogy
nem kell magányos farkasként nyomoznom az ügyben –
felelte Dan. – És azt hiszem, igazad van. Ezen a ponton,
semmit sem tekinthetünk véletlen egybeesésnek.
–  Ezek szerint egyetértünk – mondta Abby, állát a
levegőbe emelve. – Ma megkérdezzük a tanácsost, hogy
mit tud.
– Én ezt nem mondtam…
– Úristen, nekem még túl korán van a veszekedéshez –
szólt közbe Jordan, mindkettőjüket elhallgattatva. – Majd
feldobunk egy pénzt, mielőtt odaérünk, oké? Most pedig
valaki adja oda a kávémat, mert még ennél is morcosabb
leszek.
Madame A üzletének enyhén lejtős, bézs színű
homlokzata egy Dan számára ismeretlen utcában volt, a
járda és egy sötét sikátor között, és létezését egyetlen
pislákoló lámpás meg egy cégér jelezte.
A sikátor mélyéről, egy árnyas udvarból erős
hulladékszag csapta meg az orrukat. A bűzön túl jazz-
zenészek hangoltak ismerősen disszonáns hangokkal –
hegedű, trombita és szaxofon zenéje csapott össze
egymással, de a kesernyés szemét szaga túltett mindenen.
–  Milyen érdekes szagokat fedeztem fel – dörmögte
Jordan szárazon, szorosan a barátai mellett maradva,
kettőjük közé beékelve magát.
Az üzlet ablakai sötétlettek, és festékkel vagy zsírral
voltak összekenve. Egy macska sétált lustán eléjük; tarka
szőrű, egyszemű állat, melynek farkából egynegyednyi
hiányzott. Puha állát dölyfösen félrehajtva figyelte a
látogatókat. Az üzletbe vezető ajtó résnyire nyitva volt,
mögötte függöny lógott rezdülés nélkül, a sikátor
nyomasztó mozdulatlanságát tükrözve.
–  Csak utánad – intett Dan Abbynek, hogy menjen
előre. – Elvégre a te ötleted volt idejönni.
–  Reménykedjünk, hogy odabent jobb szag lesz –
suttogta a lány bizonytalan lélegzetet véve, mielőtt
széthúzta volna maga előtt a függönyt, hogy belépjen.
Az antiküzletbe lépve nem éppen kellemes hangulat
fogadta őket, de legalább jól meg volt világítva a helyiség,
és a kukaszagot a mindent elnyomó jázminfüstölők illata
váltotta fel. Dant kicsit Oliver üzletének hátsó raktárára
emlékeztette a hely, csak éppen még zsúfoltabb és jóval
rendetlenebb volt.
A mennyezeten gyöngyökből, kristályokból, csontokból
és tollakból készített szélcsengők függtek. A szemközti fal
előtt temérdek gyertya, üveg, zászló és parányi
tinktúrásbögre állt felhalmozva. Felette egy ferdén lógó
tábla a következő felirattal: GYERTYÁK, OLAJOK, ZÁSZLÓK ÉS
ÖRDÖGŰZŐ KENŐCSÖK.
  Dan közelebb lépett, hogy szemügyre vegye az
installációt, miközben megkerült néhány pamfletekkel,
könyvekkel és ékszerekkel megrakott üvegvitrint. Miután
annyit beszéltek sírrablókról, nem bírt úgy nézni ezekre
az értéktárgyakra, hogy ne jusson eszébe, kihez
tartozhattak egykor, és vajon mikor kerültek ide. Aztán
hirtelen frissebb jázminszagú levegő töltötte be az üzletet.
A helyiségben füst kezdett gomolyogni, és szinte
álomszerűvé vált minden.
Dan a kezébe vette az egyik gyertyát, és elolvasta a
címkéjét.
„Les Morts” – olvasta halkan.
– Az a voodoo szertartáshoz kell.
Dan gyorsan lerakta a gyertyát, és hirtelen
hátrafordult. Már nem egyedül állt a kiállított tárgyak
előtt; nem hallotta, mikor lépett mögé Connor Finnoway.
A tanácsos, aki egy fejjel magasabb volt nála,
előrenyújtotta a kezét a válla fölött, elvette tőle a gyertyát,
és lassan forgatta a kezében.
–  Egy teljesen félreértett vallás – tette hozzá
mosolyogva. – Ezeknek a gyertyáknak a nagy többsége
szerencsét hoz, jó egészséget és szerelmet. Nincs bennük
semmi vészjósló.
Dan bólintott, de nem volt biztos benne, hogy elhiszi.
Nem beszélt ugyan túl jól franciául, de annyit azért tudott,
hogy egy Les Morts feliratnak nem sok köze lehet a
szerencséhez, az egészséghez vagy a szerelemhez.
A tanácsos közben átvett egy másik öltönyt, de ez is
hasonlóan stílusosnak tűnt, mint az előző. A bal csuklóján
viselt órán apró gyémántok csillogtak.
–  Mr. Finnoway – lépett melléjük Abby. – Köszönjük,
hogy eljött! Volna néhány kérdésem önhöz.
– Igazán? Nos, ki vele! – felelte a férfi nevetve. Dan felé
fordult, de közben Abbyre mutatott. – Rögtön a tárgyra
tér. Ezt már szeretem.
Dant nem érdekelte, hogy mit szeret vagy mit nem. Úgy
érezte, nem kellene Finnowayt a versről kérdezni, amit
találtak, de az érmefeldobásnál Abby nyert. Jordan a
szoba másik felében épp egy magas, karcsú nővel
beszélgetett, akinek csillogó, sötét szeme volt és fénylő,
sötét bőre. Lehetetlenség volt megmondani a nő korát,
mert finom arcvonásai időtlennek tűntek. Dan
feltételezte, hogy ő lehet az a bizonyos Madame A, hiszen
egyetlen ujját sem mozdította, és egyetlen szót sem szólt,
mégis mintha uralta volna az egész üzletet.
–  Van itt ez a vers – magyarázta közben Abby, és
átnyújtott a tanácsosnak egy papírt, amelyre lemásolta a
verset. – Már kétszer is találkoztunk vele; először
Shreveportban, most pedig itt, New Orleansban.
Kíváncsiak lennénk, hogy jelent-e valamit egy itt élő
számára.
Finnoway átolvasta a lapot, miközben egyik
szemöldökét kíváncsian felvonta. – És Steve Lipcott mit
mondott erről?
Abby arca lángvörös lett, és ide-oda forgatta a
tekintetét. – Az a helyzet, hogy őt nem kérdeztük meg. Ő
nem tősgyökeres lakos.
–  Persze, értem. Okos dolog, ha egy ízig-vérig idevaló
embert kérdeznek – vigyorgott a tanácsos, majd
visszaadta a papírt Abbynek. – Hallottam már ezt a
verset, de még nagyon régen, gyerekkoromban. Egy
óvodás rím, amit a gyerekeknek szoktak mondani.
Tudják, mint amikor azt mondják, edd meg a zöldséget, és
imádkozz lefekvés előtt, különben elvisznek a
csontművészek, és leszedik a körmeid.
Dan Abbyre pillantott, akinek nyilván ugyanaz jutott
eszébe, mert azonnal meg is fogalmazta: – Ez nagyon
durván hangzik. Mármint, errefelé tényleg azzal riogatják
a gyerekeket, hogy valakik elviszik a csontjaikat?
–  A Jancsi és Juliskában is azért hizlalják fel a
gyerekeket, hogy utána megegyék őket. A mesék között is
akad bőven hátborzongató. – A tanácsos újra
elvigyorodott, elővillantva tökéletesen fehér fogait. –
Mindenesetre ez a versike már nem divat – biccentett a
papír felé. – Pont olyan antik és elavult, mint bármi ebben
az üzletben.
–  Vagyis nem léteznek ezek az emberek? – kérdezte
hűvösen Dan. – A csontművészek?
 Finnoway elnevette magát, és visszafordult a gyertyák
felé. – Én nem ezt mondtam.
Abby a szemeit forgatta, és megigazította a papírjait. –
Maga most ugrat minket?
– Amikor az embernek senki nem hisz, nem működik a
finomkodás, muszáj kicsit túlozni.
A bejárati ajtó fölé akasztott függöny megrezdült, Dan
pedig odafordult, hogy megnézze, mi történik. Finnoway
asszisztense lépett be az ajtón. Úgy tűnt, mintha a
tekintetével a tanácsost keresné.
Dan akaratán kívül megbámulta a nőt, mert annyira
megbabonázta tökéletesen fésült hajával és öltözékével,
amely úgy festett, mintha egy filmforgatásról lépne ki.
Hallotta, ahogy Abby halkan köhint egyet, aztán kicsit
hangosabban még egyet.
Mekkora hülye vagyok, gondolta Dan. Hiszen Abby is itt
van.
– Egy pillanatra megbocsátanak? – kérdezte Finnoway,
és visszament a bejárathoz, hogy mondjon valamit az
asszisztensnek.
Némi kellemetlen csönd után Abby szólalt meg először:
– Ez az utazás egyáltalán nem úgy sikerült, ahogy vártuk,
nem igaz? De ettől még minden rendben. Ugye, te is jól
vagy?
– Igen, persze, fogjuk rá, hogy jól – felelte Dan. Mindkét
kezével végigszántotta kócos haját, majd ellépett egy fali
tábla mellé, amelyen nyakláncok lógtak. A falon
vízszintesen végigfutott egy festett csík. – Őszintén szólva
nem is tudom, mit érzek. Szomorúságot? Zavart?
Haragot?
Ujjbegyével követte a vastag festékcsíkot, és elolvasta a
fölé írt számokat. A számsor egy dátumot jelölt, és Dan
beleborzongott, amikor rájött, hogy a vonal nem volt más,
mint a hurrikán idején felduzzadt víz szintjének jelzője.
Kész csoda, hogy az üzletben bármi is épen maradt.
–  Haragot? – Abby elhallgatott, keze megállt a
levegőben egy képeslapokat és laminált újságcikkeket
tartalmazó vitrin felett. – Mégis kire haragszol? Talán a
szüleidre?
–  Igen, egy kicsit rájuk is. Meg Oliverre. Oda kellett
volna adnia azt az átkozott dobozt. Úgy tesz, mintha
szüksége volna rá, pedig talán van benne valami, ami
megmagyarázza, miért hagytak el a szüleim. De az is
lehet, hogy túl buzgón keresek valamit, ami nem is
létezik. Talán úgy gondolták, ez a legjobb, amit tehetnek.
Mégsem tudom megérteni, hogy mit kerestem én
Pennsylvaniában, miközben ők Lousianában egy
autóbalesetben haltak meg. – Dan sóhajtott egyet, és
nekidőlt a falnak. – A lényeg az, hogy nem kellene
alkudoznom olyasmiért, ami jogosan is az enyém.
Hirtelen elhallgatott, mert látta, hogy közben Finnoway
elindul feléjük.
–  Szeretném kölcsön venni magát egy kis időre –
mondta a férfi, és miközben Dan azt gondolta, a kérést
Abbyhez intézi, valójában neki szólt.
– Ja, elnézést. Engem?
–  Igen. – A tanácsos intett, hogy menjenek egy
csöndesebb helyre, ahol távolabb vannak a pulttól meg a
többiektől. – Tegnap nem tudtam elmondani, de amikor
Steve megemlítette, hogy megismerkedtek a Berkley és
Lányai üzlet tulajdonosával…
–  Oliverre gondol? – Dan összeszűkítette tekintetét, és
felmerült benne, hogy vajon miért is kell sustorogva
beszélniük erről. – Mi van vele?
–  Nos, nem éppen a legrendesebb fickó. Az apja
hírhedten részeges volt. Márpedig ebben a városban ez
jelent valamit. – Finnoway megköszörülte a torkát, és
hátranézett a válla felett Abbyre, aztán egy kellemetlenül
hosszú pillanatig elidőzött rajta. – Igazából nem azért
jöttem ide, hogy a barátnőjének segítsek szuveníreket
válogatni, hanem hogy magának adjak egy tanácsot,
fiatalember!
– Miért érdekli magát, hogy én mit teszek?
–  Nem érdekel. – A férfi zsebre dugta a kezeit, és
elfordította tekintetét a kacatokról. Arcáról eltűnt a
tegnapi jellegzetes politikusmosoly, és helyébe egy dühös
grimasz lépett. – Oliver Berkley egy gyulladt pattanás
ennek a városnak a seggén, pont úgy, ahogyan az apja
volt, meg a nagyapja is. Steve Lipcott régi barátom, és ha
az unokaöccse nála fog lakni, nem szeretném, ha
besároznák Steve jó hírnevét… néhány sajnálatos
társítással.
Dan dühösen csikorgatta a fogait, és rezzenéstelen zöld
szemét a tanácsosra emelte. – Ez minden?
– Igen.
Finnoway ezután elmosolyodott, és ellépett a polcoktól,
aztán simulékonyan bekapcsolódott a társalgásba, amit
Abby Madam A-vel folytatott. Dan is elsétált a fal mellől,
és Jordanhez lépett. Madame A állítólag rábeszélte, hogy
vegyen néhány gyertyát; amikor a barátja elé lépett, a
gyertyák már kikandikáltak a táskájából.
–  Steve-nek vettem őket – védekezett Jordan. –
Gondoltam, viszek neki ajándékot, ha már eljöttünk ide.
– Aha. – Dan hátranézett a pult mögött álló Madame A-
re. Elég meggyőzőnek tűnik ahhoz, hogy bármit rásózzon
az emberre.
–  És mi a helyzet a mi barátságos tanácsosunkkal? –
érdeklődött Jordan. Az ajtó mellé teát készítettek oda,
Jordan pedig elindult, hogy lecsapjon az ezüsttálcán
fekvő, porcukorral megszórt süteményekre.
–  Semmi különös. Először elmondta, hogy az a vers
csak egy buta óvodás rím, amivel a gyerekeket
ijesztgették, hogy viselkedjenek. Aztán még mondott
néhány kevésbé hízelgő dolgot Oliverről.
Jordan összevonta szemöldökét, miközben betömött a
szájába egy süteményt. – Tényleg? Ez fura, mert Madame
A egész mást mondott.
–  Igen? És mit mondott Madame A? – Dan lehalkította
hangját, és a válla felett hátrapillantott Finnowayre,
megbizonyosodva róla, hogy sem ő, sem az asszisztense
nem hallják. Az asszisztens éppen telefonált, halkan
sziszegett valamit a mobiljába, miközben fel-alá járkált.
–  Madame A szerint a Csontművész legendája már
régóta kering, és van benne némi igazság. – Jordan is
sokatmondó suttogásra váltott, akárcsak Dan. Előrehajolt,
és töltött magának egy csésze sápadt színű, zöldteát. –
Még a nagy gazdasági válság alatt az embereknek annyira
nem volt pénzük, hogy sírrablásra vetemedtek. Állítólag
errefelé létezett egy csontművészeknek nevezett csoport,
akik pénzt fizettek az emberi csontokért. Szerintük az
ember csontjai magukban hordozzák a
személyiségjegyeket, így azokból talizmánt készítettek,
amit aztán busás haszonnal továbbadtak. Tehát, ha
szerencsét kívántál magadnak, akkor megszerezhetted
egy szerencsés ember csontját, vagy ha pénzt, akkor egy
gazdag emberét. – Jordan megfújta a gőzölgő teát, és
belemártott egy második sütit is. – Hatalmas üzlet volt.
Gondolom, az emberek annál babonásabbak lesznek,
minél szarabbul mennek a dolgok.
Dan megborzongott. – Jézusom.
–  Aha. Nagyon úgy hangzik, mint Oliver „Kézművese”,
nem?
Tényleg hasonlított rá. Dan újra a tanácsos felé
pillantott, aki éppen Abbyvel nevetgélt a maga teljességgel
bosszantó stílusában egy újságcikk felett, amit találtak. –
De miért hazudott erről az egészről Finnoway?
–  Ki tudja? Talán tényleg rosszul tudja. Emlékszel, azt
mondta, érdekli a történelem? De talán Madame A sokkal
régebb óta él itt. Talán már az idők kezdete óta. Durva,
nem?
– Hát, tegnap este Oliver úgy viselkedett, mint aki soha
életében nem hallott még a csontművészekről –
vélekedett Dan. – Most meg előjött ez a sztori
Finnowayjel? Úgy érzem, valamelyikük nem mond igazat.
– Vagy egyikük sem.
Ha azok a banditák, a csontművészek vagy kicsodák
még mindig tevékenykednek, akkor talán Micah is
belekeveredhetett valamibe, ami hozzájuk köthető.
Márpedig, ha így van, akkor Dan nem akart belegondolni
abba, hogy megszerezték Micah csontjait, és valami
állítólagos varázstalizmánt gyártottak belőle. Ez pedig
elvezetett a következő kérdéshez: – És tényleg működik?
– Micsoda? – Jordannek torkára futott a tea.
– Azok a csonttalizmánok, tényleg működnek? Igazából
hatásosak, vagy csak babona az egész?
Jordan lerakta az üres csészét, és megint piszkálgatni
kezdte a piercingjét. – Megkérdeztem Madame A-t, de
nem válaszolt – suttogta. – Szerintem ezzel mindent
megválaszolt, amit tudni akartál.
–  Mi lenne, ha inkább arról beszélgetnénk, hogy ez az
Oliver nevű alak tutira hazudik? – Jordan talán kicsit túl
sok sangriát ivott Steve bácsi vacsoráján. Kicsit
kacskaringósan járt, ahogy végigsétáltak a Berkley és
Lányai felé vezető ismerős utcán, és hevesen gesztikulált,
miközben pár lépésenként belebotlott Danbe. – Elvégre itt
lakik a városban, nem? És van egy antik üzlete. Hogy
lehet, hogy soha nem hallott erről a csontlegendáról?
–  Biztos vagyok benne, hogy meg tudja magyarázni –
dünnyögte Dan.
–  Igen? – Abby magával hozta a kutatáshoz
összegyűjtött cikkeit, a fotókat, amelyeket Jimmy Orsiniről
vágott ki, és a Dan szüleiről összegyűjtött papírokat. –
Tudom, hogy Oliver Micah barátja volt, de ez még kevés
információ, amin elindulhatunk. Ha tényleg bízhatunk
benne, miért nem mondott el mindent?
Dan nagyon szeretett volna válaszolni valamit, de nem
volt mit mondani. A barátainak igaza volt. Oliver és
Sabrina magyarázattal tartoznak nekik, és ami még ennél
is fontosabb: oda kell adniuk azt a dobozt, mindennel,
ami benne van, bármi legyen is.
A Berkley és Lányai rolóit lehúzva találták, az üzletben
sötét volt, de tudták, hogy várnak rájuk. Dan az ajtóhoz
sietett, és kopogás nélkül benyitott rajta, csak hogy
megerősítse Oliver számára, eltökélte magát, hogy a
doboz nélkül nem megy innen sehová.
De mi lesz azután?
 Ez a kérdés ott motoszkált a fejében, ahogy belépett a
gyertyákkal megvilágított sötét üzlethelyiségbe.
–  Jaj, ne! Egy újabb szeánsz? – dünnyögte Abby.
Felsóhajtott, aztán elindult Dan után, aki hamar odaért a
pulthoz, amelynél Oliver és Sabrina épp a készpénzt
számolták a kasszában, amit aztán egy kisebb
széfdobozba raktak.
– Beszélnünk kell! – szólalt meg Dan Abby mellett.
Oliver csöndre intette. – Majd később.
– Nem. Most!
–  Épp benne vagyunk valamiben – suttogta Sabrina
türelmetlenül. – Nem fogsz belehalni, Crawford, ha
negyed órát várnod kell.
–  Megint a megboldogult nagypapival veszik fel a
kapcsolatot? – dörmögte Jordan félhangosan. Dannek
összerándult a szeme.
–  Milyen figyelmes vagy, de kérdésedre válaszolva:
nem, nem ezt tesszük – felelte Oliver, de szemmel
láthatóan feszengett. Nehéz volt megmondani a
félhomályban, de mintha kicsit elpirult volna. – Micah-val
próbálunk kapcsolatba lépni.
– SMS-t nem küldtetek neki? – vágott vissza Jordan.
–  Mi lenne, ha abbahagynád ezt? Tudom, hogy
számodra ez butaságnak tűnik, de vannak olyan energiák
a világban, amelyek valódi, kézzel fogható energiák, és be
tudjuk mérni őket. – Oliver egy pillanatra eltűnt a hátsó
szobában, hogy elzárja a pénzt. Miután visszajött, Dan
kezébe nyomott egy tálat. Erős virágillata volt.
–  Ez csak egy kis rózsavíz – közölte Oliver Dan kérdő
tekintetét látva. – Mártsd bele a kezed, aztán szárítsd meg,
és csatlakozz hozzánk.
–  De mi nem ezért vagyunk itt. Kérdéseket szeretnénk
föltenni – vágott közbe Abby. – El akarjuk vinni Dan
dobozát, és tudni szeretnénk, miért tettél úgy, mintha
semmit sem tudnál a csontművészekről.
–  Ide figyelj! – sóhajtott fel Oliver. – Megkapod azt az
átkozott dobozt, oké? De Micah veled is kapcsolatba akart
lépni, Dan. Szeretném, ha te is odaülnél velem.
Dan tudta, hogy csak az idejét pocsékolja ezzel, de ha
ezen a tizenöt percen múlik, hogy megkapja azt a dobozt,
hát legyen. Belemártotta a kezét a rózsavízbe, aztán
megtörölte a pólójában. Abby és Jordan a pult mellett
maradtak, és nézték, ahogy Sabrina és Oliver odakísérik
Dant a sarokban álló kerek asztalhoz.
Dan kihúzott magának egy üres széket, és helyet foglalt
Sabrina és Oliver között, tekintetét a tiszta, fehér
asztalterítőre szegezte, amelyen furcsa szimbólum futott
végig. Az asztalon mindenféle varázsjelek hevertek,
középen pedig egy kacatokkal teli kosárka, benne
rongydarabok, kocsikulcsok, feltekert derékszíj, meg egy
tinédzserkori kép Micah-ról és Oliverről. Dan levette a
szemét a fotóról. A két fiú olyan boldognak és ártatlannak
tűnt, ahogy karjaikat egymás köré fonva pózoltak Oliver
kocsija előtt. Bizonyára akkor kaphatta az autót, ami egy
fiú életében hatalmas esemény.
Dan érezte, hogy valaki megragadja a kezét, majd az
asztalra fekteti.
– Most mit kell csinálnom? – suttogta.
 Az asztal körül ülő többi ember komoran nézett rá.
Dannel együtt összesen heten voltak. A jobbján ülő lányok
közül az egyik úgy festett, mintha Sabrina húga lenne. A
többieket felismerte arról a szeánszról, aminek a
legutóbbi látogatásuk során tanúi voltak, köztük a
gyömbérszőke hajú nőt. Dan megborzongott.
– Csak hunyd be a szemed, és idézz fel róla emlékeket!
Ha érzékeled a jelenlétét, kérdezd meg tőle, hol tartják a
csontjait! – adta ki az utasításokat Oliver. A keze meleg
volt és kissé nyirkos, de Sabrina kezét Dan hűvösnek
érezte.
Mielőtt még elkezdték volna, Oliver egy utolsó
mozdulattal letette a telefonját monitorral fölfelé az
asztalra, talán azt feltételezve, hogy Micah a szokásos
rázkódást és székfelfordítást mellőzi, és valamivel
modernebb kommunikációs csatornát választ majd.
Dan vett egy mély levegőt, és úgy tervezte, hogy
egyszerűen csak ül a helyén, és figyeli a történéseket. Már
hosszú ideje próbált egyáltalán nem gondolni Micah-ra,
vagy arra, ami tavaly ősszel történt; minél távolabb került
tőle, annál könnyebb volt minden. Az igazgató, a
skarlátosok, Reyes professzor, a Brookline… Már
majdnem elérte azt a pontot, hogy képes volt együtt élni
ezekkel az emlékekkel, és most megint arra kérik, hogy
idézzen föl mindent.
Csakhogy a Micah-val kapcsolatos gondolatok hirtelen
megjelentek a fejében. Egy pillanatig úgy tűnt, mintha
Oliver halk, ritmusosan kántáló hangja, amelyen Micah
segítségét kéri, valamiféle varázslatot űzne vele, mert újra
előjöttek a képek az iskoláról, és Micah életének utolsó
pillanatairól – a büntetésről, amit azért kapott, mert
segített Dannek elmenekülni. Habár a szobában rengeteg
gyertya égett, Dan testét hirtelen átjárta a hideg. A levegő
egészen ritka lett körülötte, mintha egy vákuum
szippantotta volna be. Érezte, hogy valami súrolja a
nyakát, mire ösztönösen megrázkódott, és kinyitotta a
szemét.
A látása épp időben tért vissza ahhoz, hogy lássa, amint
egy ezüstös valami felé repül az asztal felett. A hideg tárgy
egyenesen a szemgolyójába csapódott, és háttal a földre
zuhant. Egy kiáltással ért földet, alaposan beütve magát a
rozoga szék háttámlájába.
– Dan!
Abby és Jordan ott termettek mellette, és letérdeltek
hozzá, míg Dan mindkét kezével megtapogatta az arcát.
Nem volt ott semmi. Nem volt szúrás a szemében, nem
volt rajta seb. Semmi.
– Olyan volt, mintha… Úristen…
Kimászott a szék alól, és négykézlábra ereszkedett,
majd fejét fölemelve látta, ahogy Oliver és Sabrina
döbbenten néznek rá.
– Szóval te is érezted – bólintott Oliver. – Itt volt.
– Valami tényleg itt volt. – Dan levegő után kapkodott,
fejét hátrahajtotta, és lazán lógatta a nyakát lefelé. Ám
ekkor valamin megakadt a szeme az ablakban. A függönyt
majdnem teljesen összehúzták, de egy kisebb résen Dan
megpillantott egy arcot: egy merev, hófehér arcot, aminek
látványától megfagyott benne a vér.
Látta már ezt az arcot, nem a rémálmaiban, hanem a
fotóarchívumban, és Steve bácsi házában.
– Valami még mindig itt van.
Oliver elhúzta az ablak előtti függönyt, és előbukkant
egy férfi, akinek az arcát furcsa nyúlmaszk fedte. A
kezében lévő gyertyák fényében megvillant valami
ezüstös tárgy, egy csontból készült fűrész, melyen több
száz éles fog csillogott.
Dan feltápászkodott a padlóról, de már túl későn, mert
a férfi akkor már rohanva elindult az ablaktól egyenesen
az ajtó felé.
– Az ajtóhoz! – kiáltotta Oliver. – Álljátok el az ajtót!
Dan és Jordan egyszerre vágódtak az ajtóhoz, de addigra a
kilincs elfordult, és zörögni kezdett. Először egy, aztán
kettő, majd három felnőtt súlya nehezedett kívülről az
ajtóra. Sabrina az ablakhoz szaladt, hogy kinézzen az
utcára. – Úristen, túl sokan vannak!
–  Hányan? – kiáltott vissza Oliver. Ő közben eltűnt a
pult mögött, és előbb egy vadászpuskát, majd egy
baseballütőt dobott Abbynek.
– Azt hiszem, hatan – kiáltott vissza Sabrina.
–  Nem tudjuk feltartóztatni őket – mordult fel Jordan.
Dannel együtt mindketten felkiáltottak, amikor egy
kalapács feje fúródott keresztül az ajtó fáján, faforgácsot
szórva rájuk. – Tényleg nem tudjuk tovább tartani őket!
– Fordítsd el a zárat, és rohanj! – Oliver átugrott a pult
felett, kivette Abby kezéből a puskát, de nála hagyva a
baseballütőt. – Menjetek! Majd én feltartóztatom őket,
amíg ti kimenekültök.
Dannek nem kellett kétszer mondani. A biztonsági
zárat már elfordította, de még szorosan tartotta a kezével,
miközben egy másik, kisebb zárat is bezárt az ajtón, aztán
Jordant magával húzva elmenekült az ajtótól.
–  Menjetek! – Oliver a karjánál fogva megragadta
Sabrinát, és hátra fordítva a hátsó ajtó felé taszigálta. A
lány habozott, de Abby áthúzta magával a függönyön egy
hátsó raktárhelyiségbe.
Dan közben előkotorta a telefonját, és remegő ujjakkal
sikerült feltárcsáznia a rendőrséget, hüvelykujjával abban
a pillanatban nyomta meg a hívás gombot, amikor
eldördült az első lövés.
–  Ez meg ki a franc volt? – kiáltotta Jordan. Sabrinát
követték, aki előttük rohant, és biztonságosan kivezette
őket egy oldalsó ajtón. Próbálta összehúzni magát, ahogy
a többiek is, és minden újabb lövésnél összerezzent.
–  Fogalmam sincs – felelte Sabrina. – A betörők nem
olyan hülyék, hogy ilyen korán jöjjenek.
–  Igen. Szeretnék bejelenteni egy betörést – hadarta a
telefonba Dan. – Ebben a pillanatban történik. A címet?
Öhm… – Vállon bökte Sabrinát, és a kezébe nyomta a
telefont. – Mondd meg nekik a címet!
Amint elengedte kezéből a telefont, abban a
pillanatban elillant minden bátorsága. Mi lesz, ha
kiérnek, és ott is rájuk támadnak? Időbe telik, mire ideér
a rendőrség, épp elég időbe, hogy Oliver kifogyjon a
töltényekből. A puskaropogás annyira hangos volt,
annyira sértette a fülét, hogy szinte úgy érezte,
szétszaggatja a testét, és összeverődik tőle a foga.
Sabrina megállt a hátsó ajtónál, befejezte a hívást, majd
visszaadta Dannek a telefont. – Maradjatok csöndben!
Megnézem, hogy tiszta-e a terep.
Dan hallotta, hogy mögötte a szeánszon résztvevő egyik
lány halkan sír. De olyan sötét volt, hogy nem látszott,
pontosan honnan jön a fojtott zokogás. Érezte, hogy
Jordan mögötte van, Abby pedig előtte, aki néhány
másodpercenként összerezzent, miközben várták, hogy
Sabrina jelt adjon.
 Aztán egyszer csak kiértek, és bár a szabad levegő
kevésbé volt fojtogató, idekint mégis sokkal
kiszolgáltatottabbnak érezték magukat.
– Hány töltény van abban a puskában? – kérdezte Dan,
és az épület széléhez osont. Végignézett egy sötét utcán, és
megkönnyebbült sóhajjal nyugtázta, hogy üres. – Vissza
kell mennünk, hogy segítsünk neki valahogy.
– Azt már nem – suttogta Jordan kétségbeesetten. – Én
inkább a futásra szavazok.
–  Jordannek igaza van. Mégis mire megyünk egy
baseballütővel?
– De nem hagyhatjuk csak úgy ott!
Úristen, megint olyan ez az egész, mint amikor Micah
meghalt. Oliver nem fogja túlélni, Dan pedig újabb ember
haláláért érez majd lelkiismeret-furdalást egész életében.
Miért ismétli a történelem önmagát?
A többiek talán elmenekülhetnek, Dannek azonban
elege volt abból, hogy folyton kísérti a múlt. Rohanni
kezdett a sikátor felé, és ügyet sem vetett rá, hogy a
barátai követik-e. Nem volt terve, legalábbis egyelőre
nem, de úgy döntött, amikor majd látja, mi a helyzet az
üzletben, akkor majd kigondol valamit. Közben szirénák
szólaltak meg egyre hangosabban, a jobb felől nyíló utca
irányából. A rendőrök szerencsére hamarabb ideértek,
mint gondolták. Dan a téglafalba csimpaszkodva
hallgatta, ahogy elhalkul a puskadörgés, majd kisvártatva
hangos lépések zaja követi.
És ekkor látta meg őket: hat maszkos alakot, amint az
utca túloldalán menekülnek futva, majd onnan
befordulnak egy szűk sikátorba.
Az ördögbe is a tervekkel! Dan tartotta a távolságot, de
utánuk eredt.
Csak miután Dan ráfordult a sikátorra, akkor hallotta meg
maga mögött a lépteket; Jordan és Abby volt. Összeszedve
minden erejét, rohant tovább a maszkos támadók után,
mielőtt azok elvegyültek volna az egyik zsúfolt utca
félhomályában a tömegben. Addigra már legalább négy
utcányira járhattak Oliver üzletétől, de Dan egyre
közelebb jutott hozzájuk. Megállt egy kuka mögött, amíg
újra biztonságos távolságba kerültek tőle, nehogy észre
vegyék. Jordan és Abby ott érték utol.
–  Te megőrültél? Nem üldözheted ezeket a fickókat! –
Jordan a pulóverénél fogva próbálta visszatartani Dant,
de az kitépte magát a szorításból.
–  Nem akarok szembe szállni velük, Jordan. Nem
vagyok akkora hülye. Csak tudni szeretném, hová
mennek.
–  De miért? Hogy később utánuk mehess, és megölesd
magad?
–  Nem. Hanem, hogy megtudjam, kik ezek. – Dannek
semmi kedve nem volt vitatkozni vagy felemelni a
hangját, hogy megkockáztassa a lelepleződést. Újra
futásnak eredt, de továbbra is olyan iramot tartott, hogy
mindig egy utcányi távolság legyen köztük és a támadói
között.
Az álarcosok eltűntek egy sarkon, és miután Dan lassan
és óvatosan befordult utánuk, egy elágazásnál találta
magát, ahol a macskaköves úton egy csatornanyílásból
gőzfelhő szállt fel a levegőbe. Dan halkan káromkodott, és
mindkét lehetséges menekülési útvonalat ellenőrizte.
Rövid utcácskák voltak, de mindkettő teljesen üres. A jobb
oldali utcából mintha lépések zaja visszhangzott volna
felé, így arra fordult, remélve, hogy a jó irány mellett
dönt.
A rövid utcácska egy szélesebb, kétsávos útba torkollott,
ami szintén rendezettnek tűnt, és turistabarátnak. Az utca
túloldalán fényesen kivilágított kávézó állt, ajtaját
éjszakára már bezárták, de az ablakban még világított a
karácsonyi égőfüzér. Dan tovább hallgatózott, nem hall-e
lépteket, próbálta kizárni a mögötte álló Abby és Jordan
lihegését, akik közben kifulladva beérték.
Megkerülte a nyúlánk, kétemeletes épületet, amelyben
a kávézó állt. Hamarosan a sarokra ért, és kinézett egy
újabb sikátorba, ahol épp megpillantotta az utolsó alakot,
amint leveszi magáról a maszkot, és fejét előrehajtva
belép egy oldalbejáraton. Az ajtó felett rongyos
ponyvatető feszült egy lefelé vezető lépcsőt védve, amely
az épület alagsorába vezetett.
–  Most megvagytok! – dünnyögte Dan. Kezével
letörölgette a homlokára kiülő verítéket, és csak akkor
vette észre, hogy az egész inge teljesen átázott az
izzadságtól.
Jordan és Abby megint utolérték, ő pedig intett feléjük,
hogy maradjanak csöndben, majd az ajtóra mutatott, ahol
látta a maszkosokat eltűnni.
–  Remélem, felfogod, mekkora mázlid volt – suttogta
Jordan. – Amúgy mi az ördög ez a hely?
Dan várt még néhány másodpercet, megbizonyosodva
arról, hogy nem jönnek újra ki az utcára. Remélte, hogy
most már biztonságban vannak.
– Menjünk és nézzük meg! – suttogta vissza.
Lassan elindult. Az épület homlokzata csöppet sem
illeszkedett a koszos sikátor hangulatához, a falat nemrég
hófehérre festették, és csak úgy világított a sötétben.
Az alagsorba vezető lépcső mellett egy rövid rámpa egy
ezüstszínű ajtóhoz vezetett. Dan elővette a telefonját, és
lefotózta az ajtót, majd megnyitott egy térképet a
telefonon, hogy elmentse a hely címét. Az ezüstszínű ajtó
melletti cégér egy temetkezési vállalatot reklámozott
„Rampart Utcai Temetkezési Vállalat” néven. A tábla
ferdén lógott a falon, alatta egy hatalmas „Eladó”
matricával.
Ki tudja, mióta lehetett ott az a matrica. A temetkezési
vállalat minden bizonnyal még most is működött.
Dan telefonja kétszer felbúgott a zsebében, kizökkentve
mindhármukat abból a bénultságból, amely rájuk
telepedett, miközben lassan visszasétáltak Steve bácsi
biztonságosabb környéken álló lakása felé. Dan
megkönnyebbülten látta, hogy az SMS Sabrinától érkezett.
–  Temetkezési vállalat, Dan. Holttestek, Dan. Csontok,
Dan!
–  Igen, köszi az infókat, Jordan, ennyit én is tudok –
felelte Dan, erősen a barátjára nézve.
– De ezt most komolyan kérdezem. Mi a franc folyik itt?
Ugye, nem azt akarod mondani, hogy egy csapat ijesztő
csontdoki üldöz minket?
–  Sabrina üzeni, hogy Oliver jól van, ha netán
kíváncsiak lennétek rá. Kicsit megijedt, és talán az egyik
válla kificamodott, mert olyan sokáig tartotta a kezében a
fegyvert – jelentette Dan. A kezei még mindig remegtek,
de örült, hogy egyiküknek sem esett baja.
– Kit érdekel. Minket megtámadott egy csapat maszkos
őrült, mert elmentünk abba az átkozott üzletbe. Ez nem
lehet véletlen egybeesés! – Jordan tett egy élénk
mozdulatot a kezével a levegőben, Abby azonban
hallgatott, és még mindig szorosan markolta az iratokat. –
Ja, és jut eszembe! Mi van, ha ezt az egészet Oliveren és
Sabrinán keresztül hozzánk vezetik vissza? Én befejeztem
velük ezt az egész baromságot. Jó fejek, meg kedvesek, de
vonzzák a bajt.
– De hiszen őket is megtámadták – érvelt hevesen Dan.
– És Oliver üzletében esett a legnagyobb kár.
–  Igen, pontosan. Oliver üzletében. Ez az egész őrület
akkor kezdődött el, amikor megismertük azt a két embert.
Mostantól kezdve messze elkerüljük őket. Nagyon messze!
Pedig a tanácsos megpróbált figyelmeztetni, Dan. Azok
ketten csak bajt hoznak ránk. Nem tudom, hogy csak
balszerencsét hoznak, vagy ők is rosszban sántikálnak,
vagy valami rontás van rajtuk, vagy micsoda. Fogalmam
sincs, de én végeztem velük. – Jordan ezzel újra
hallgatásba merült.
Dan nem várta el Abbytől, hogy az ő pártjára álljon.
Még abban sem volt biztos, hogy ő kinek a pártján áll.
Vajon Olivert akarják, vagy őt? Talán ez volt az egyetlen
dolog, amiben biztos volt: hogy kettőjük közül valaki
célponttá vált. Izzadt volt, és pocsékul érezte magát, még
mindig egész testében remegett, ahogy bocsánatkérő
tekintettel a barátaira nézett; már megint sikerült
veszélybe sodornia őket! Talán tényleg ideje lenne
megfogadni Jordan tanácsát, és végleg kiiktatni az
életükből Olivert és Sabrinát.
De még mindig náluk van a doboz.
A francba! Egyetlen újabb nap tényleg annyit
számítana? Elmehetne egyedül is Oliver boltjába, hogy
megszerezze a dobozt, aztán elbúcsúzna, és soha többé
nem látná őket viszont. Ennyi. És utána legalább kevésbé
érezné magát hibásnak, amiért Olivert magára hagyta
Micah könyörtelen üzeneteivel, miközben neki sokkal
több köze volt Micah halálához, mint Olivernek.
Dan érezte, hogy a kimerültség lassan erőt vesz rajta,
miközben végre odaértek Steve bácsi házához. A távolból
rendőrautók szirénáját hallotta, és az épületek falán
piros-kék fények villóztak felváltva. Dan először azt hitte,
csak az Oliver üzletéhez kiérkező késői járőrkocsik
lesznek, csakhogy a fények nem tűntek el. Megkerülték a
házat, és észak felől közelítették meg, miközben figyelték,
hogy a forgalom feltorlódik, mert mindenki a járdán
parkoló rendőrautókat kerülgeti.
– Nem, ez nem lehet – mormolta Jordan. – Biztos, nem
az ő háza. Ez lehetetlen.
Jordan ekkor félretolta Dant és Abbyt, és futásnak eredt
az épület felé. Három járőrkocsi keresett éppen helyet
Steve bácsi bejárati ajtaja előtt, s néhány méterrel arrébb
egy mentőautó parkolt. Dan megfeledkezett a
fáradtságról, és futólépésben barátja után indult, Abby
pedig szorosan a nyomukban loholt.
– Dan, ha valami történt vele… – Abby megragadta Dan
csuklóját, és megszorította.
– Úristen, ne is mondd! Mit csináljunk?
–  Csak maradj erős Jordan miatt! Ez az egyetlen, amit
tehetünk.
–  A nagybátyám lakik itt! – kiáltotta Jordan. Az egyik
rendőrtiszt próbálta megakadályozni, hogy átvágjon a
gyenge rendőrkordonon. – Engedjen át! A nagybátyám
lakik itt, és szeretném látni!
Abby más taktikához folyamodott, nyugtatólag rátette
egyik kezét Jordan vállára, és szélesen rámosolygott a
rendőrtisztre. – Elmondaná, hogy mi történt, uram? Itt
lakunk Steve Lipcott házában. A házban van minden
holmink, ha ellenőrizni akarná.
A rendőrtiszt zömök, alacsony ember volt, betegesen
sápadt arcbőrrel és gombszemekkel. Egy hosszú pillanatig
csak méregette mindhármukat a sapkája alól. Aztán
felfirkantott valamit a kezében tartott írómappára,
bólintott, és fejével maga mögé biccentett. – Egy pillanatot
várniuk kell. Még nem engedhetem be magukat.
–  Persze, értjük – felelte Abby ugyanolyan nyugodta
hangon. – Megértjük.
–  Nem, nem értjük meg! – üvöltött közbe Jordan. – Mi
van vele? Jézusom, ugye, nincs semmi baja a
bácsikámnak?
– Nincs baja. Kicsit megtépázott, de rendbe fog jönni. A
mentők beviszik az Ochsner Baptist kórházba. Miután
válaszoltak néhány kérdésre, elvisszük hozzá, rendben?
Ennyi elég volt Jordannek, hogy átszáguldjon a
rendőrkordonon. Látták, amint a pokróccal letakart
Steve-et hordágyon hozzák ki, és mozdulatlan testét
betolják a mentőbe. Abby és Dan karjukkal átfogták
barátjukat.
–  Annyira sajnálom, Jordan – dünnyögte Dan. A
gyomrában érzett szorítás azt mondatta vele, hogy ez is az
ő hibája. Úgy tűnt, hogy minden kérdésére a lehető
legrosszabb választ kapta: most már biztos volt, hogy
Oliverrel együtt mindketten célponttá váltak.
–  Most ne beszélj hozzám! Légy szíves, ne mondj
semmit, oké? – Jordan elhúzta magát Dantől, aki pedig
leengedte a karját.
–  Nem hibáztathatod ezért Dant – szólalt meg halkan
Abby.
– Igazán? Tényleg nem? Kötve hiszem.
– Jordan…
– Jobb lesz, ha kiderül, hogy ennek az egésznek semmi
köze a te idióta haverjaidhoz – sziszegte Jordan dühödten.
– Különben azok a csontművészek a közelébe se lesznek
annak, amit veled teszek.
–  Nyugodj meg, Dan! Jordan ezt nem gondolja
komolyan – fordult Abby Dan felé szomorkás félmosollyal
az arcán. A fiú nem tudta viszonozni a mosolyt.
– De igen!
Dan vágott egy csalódott grimaszt, majd otthagyta a
barátait a kordon mellett álldogálni, amíg arra vártak,
hogy kihallgassa őket a rendőrtiszt. Elsétált egy üres
járdaszegély felé, és leült a földre, fejét előrehajtva a
kezébe temette. Rövid, de intenzív barátságuk alatt nem
először érezte azt, hogy a barátai ellene fordulnak.
Jordan szavai ágyúdörgésként visszhangoztak a
fejében.
Legszívesebben felállt és elment volna, hogy hagyja
Jordant lehiggadni. És közben azt remélte, hogy a barátja
rájön: Dan soha nem akart nekik semmi rosszat, még ha
minden rosszul sült is el. Mit is mondott Jordan Sabrinára
és Oliverre? Kedvesek, de vonzzák a bajt? Vajon őt is
ilyennek tartja?
Dan sóhajtott egyet, és állát két kezére támasztva üres
tekintettel meredt maga elé. A város felett gomolygó
felhőkből bármelyik pillanatban eleredhetett az eső, és
ennek feszültségét a hátában érezte. Figyelme most a
Steve bácsi házával szemközti épületre terelődött, és
tekintete egy fehér festékfolton állapodott meg. Valami
felrémlett a memóriájában, egy kép, amelyről csaknem
megfeledkezett a kimerültségtől. Lett volna azon a falon
egy graffiti, amikor megérkeztek?
Felállt, hogy ellenőrizze, barátai még mindig a járdán
állnak-e, majd átkocogott a forgalmas utca túloldalára,
hogy közelebbről is szemügyre vehesse a téglákra festett
fehér foltot. Finoman megérintette, ujjaira ráragadt a
szemcsés, fehér anyag. Nem is festék volt, hanem
valamiféle krétapor. Eszébe jutott egy koponya meg egy
francia nyelvű mondat, bár a konkrét szavakat nem tudta
felidézni. Megborzongott, miközben hallotta, hogy Abby
szólítja az utca túloldaláról, és hevesen integet felé. Dan
bólintott, majd lassan távolodni kezdett a faltól, és
zsebében kotorászva keresgélte a telefonját. Üzenetet írt
Olivernek, közben pedig érezte, hogy a torkát szorongatni
kezdi a félelem.
Megnéznél nekem valamit? – írta. Nézz át az utca
túloldalára. Mit látsz ott?

–  Felforgatták a szobákat, de csak egy laptopot vittek el.

Az ékszereket, az elektromos gépeket nem, sőt még a
másik számítógépet sem. El tudják mondani, mi volt azon
a laptopon?
Dan térde fel-alá ugrált az idegességtől, ahogy a kórházi
váróban ültek. Egy kéz megragadta a combját, és
megállította a lábát; az egész széksort rázta a mozdulattal.
Abby komor, megviselt arca nézett vissza rá, ahogy egy
pillanatra megpróbált kibújni a szorítás alól. Aztán
hagyta, hogy ellazuljon a lába.
–  Min gondolkoztál? – kérdezte halkan Abby. Még ott
volt velük egy rendőrtiszt, a telefonjával volt elfoglalva
épp a szoba sarkában, miközben várták, hogy híreket
kapjanak Steve bácsi állapotáról.
Jordan teljesen kikészült, folyamatosan járkált fel-alá,
és összegyűrte a kezében tartott fém üdítősdobozt. Dan
hallotta a halk kaparászást, ahogy a szájpiercingjét
piszkálgatta a nyelvével.
–  Tudod, mire gondolok? – Dan levette tekintetét a
mennyezetről, és a lányra nézett. – Hogy elvitték Jordan
laptopját Maisie e-mailjeivel.
– Én az egészből semmit sem értek. – Abby felsóhajtott,
és megdörzsölte a szemét, annyira elkenve a sminkjét,
hogy úgy nézett ki, mintha sírt volna. – A lényeg az, hogy
Jordan majd szépen megnyugszik. A lelke mélyén ő is
tudja, hogy nem tehetsz erről az egészről, de most valakin
muszáj kiélnie a haragját, valakit muszáj hibáztatnia. –
Megnyugtatólag Dan hátára tette a kezét, és
megdörzsölgette a vállait. – Csak adj neki egy is időt!
–  Úgy terveztem – felelte Dan, és nekidőlt a lány
kezének, mert az érintése volt az egyetlen, ami
megakadályozta, hogy ne tépje ki minden szál haját. – De
közben magyarázatot fogok keresni.
–  Nem tetszik, ahogy beszélsz – felelte a lány. – Hogy
érted ezt?
–  Gondolkozz! Maisie Moore átadta nekünk azokat az
újságcikkeket a szüleimről, aztán közvetlenül utána
elütötte egy autó. A szüleimet letartóztatták, mert egy cég
titkos ügyeibe ásták bele magukat, aztán ők is meghaltak
egy autóbalesetben. Most pedig egyetlen éjszaka alatt
megtámadnak minket a csontművészek Oliver üzletében,
aztán Steve bácsit is támadás éri. Nem mi vagyunk az
egyetlenek itt, akik a végére akarnak járni valaminek. Úgy
tűnik, azoknak a pasasoknak mi vagyunk a végső
megoldás, Abby. – Dan kiegyenesítette a hátát, és figyelte,
ahogy Jordan lábai ide-oda járkálnak a linóleumon.
– Dan…
Kip-kop-kip-kop.
– Semmi olyat nem fogok tenni, ami veszélyes – szólalt
meg Dan.
– Ígérd meg, és akkor nyugodtabb leszek!
Dan megfordult, hogy a lány szemébe nézzen, érezte,
hogy a keze megfeszül a hátán. Abbyt nagyon szépnek
találta, és annál inkább nehezére esett kimondani a
következő szavakat, mert közben ott volt mellette,
megértően és szenvedő arccal pillantva rá.
– Megígérem.
Kip-kop-kip-kop.
Kinyílt Steve bácsi szobájának ajtaja, és egy feldúlt arcú
nővér jelent meg. Óvatosan Jordanre mosolygott, majd
maga mögé mutatott a szobába. – Most már bemehet, de
hagyják pihenni.
Jordan elviharzott Abby és Dan mellett, és betrappolt a
szobába.
– Te nem jössz? – kérdezte a lány.
 –  Előbb fel kell hívnom valakit. Szeretném elmondani
Paulnak és Sandynek, hogy mi történt.
Rövid időn belül ez volt a második hazugsága.
A vékony fémeszköz végigsúrolta a fogait. A hang
fülsiketítően hasított belé, mintha egy acéllapot reszeltek
volna. Nem bírta elmozdítani a fejét, és nem tudta becsukni
a száját, mert valami olyan szélesen nyitva tartotta, hogy
úgy érezte, ha még egy centimétert tágulna, akkor eltörné
az álkapcsát. Tehetetlennek érezte magát, mintha
csapdában lenne. Felfelé forgatta a szemét, és a fejében
érzett feszültség átjárta az egész testét. Aztán hirtelen erős,
kitartó rángatás következett, majd érezte, ahogy az első
foga megadja magát, és utána hirtelen ömleni kezd a vér,
fémes ízt kölcsönözve szájának.

Aztán hirtelen felébredt az álomból, ahogy a kocsi átment

egy forgalomlassító akadályon. Hogy lehet, hogy ilyen
rövid út alatt is elaludt? Sokkal kimerültebb volt, mint
gondolta. Még mindig érezte a fájdalmat, ezért
megtapogatta az állkapcsát, és kissé nyugtalanul
végighúzta nyelvét a fogain. De még így is bizonytalanság
járta át.
Akkor vette észre, hogy a taxisofőr őt nézi.
–  Hahó! Elmondaná végre, hogy merre menjünk, vagy
azt reméli, hogy gondolatolvasó vagyok?
Dan kihalászta zsebéből a telefonját, és megnyitotta a
térképet, hogy megkeresse a címet.
–  Igen, persze, elnézést. Itt forduljon balra, aztán
menjen három utcát a Rampartig! Ott lesz a hely, a jobb
oldalon.
Megvárta, amíg Jordan és Abby elalszanak Steve
kórházi szobájában. Mint két kiskutya, úgy gömbölyödtek
össze azon a két alacsony széken, Dan pedig egy alkalmas
pillanatban kisurrant, és kilépett az ébredező város
utcáira, ahol az ég már narancsos-lilás színben tündökölt.
Most pedig a taxiban ült, és lassan gurultak végig a
városon, majd lassítottak, és a kocsi csikorogva megállt.
Dan az ablakhoz hajolt, és megint félelem rántotta
görcsbe a gyomrát, ahogy átvillant benne, hogy talán még
visszamehet.
Oliver az előző este nem válaszolt az üzenetére, és
fogalma sem volt, mi történt a rendőrség érkezése után.
Sabrinával együtt biztosan az üzletet takarítják és
próbálják rendbe hozni. Bárhogy is volt, Dan hozott egy
döntést. Abban a ravatalozóházban kell lennie valaminek,
és tudni akarta, hogy mi az.
–  Köszönöm – mondta, és a sofőr kezébe nyomta a
pénzt. – Nem kell megvárnia.
Miután kilépett a járdára, egy utolsó ösztönös gondolat
arra figyelmeztette, hogy legalább valakivel közölje, hogy
hol van.
Szia – írta Olivernek SMS-ben. Elvégre neki legalább
volt puskája, és egyike volt azoknak, akik nem fognak
haragudni rá, miután megkapják ezt az üzenetet. Dan
elküldte a címet, ahol tartózkodott, és még hozzátette,
hogy szinte biztos benne, hogy tudja, ki forgatta fel az
üzletet, mert épp a bázisukon van.
Körbepillantott az utcán, egyrészt néhány maszkos
őrültet keresve, akik megpróbálják sarokba szorítani,
másrészt, mert valahol a lelke mélyén, egy ürügyet
keresve, miért ne menjen be.
Az utca azonban teljesen üres volt.
Dan nem rendelkezett Jordan zárfeltörő tehetségével,
de miután elég időt töltött már vele, ellesett tőle néhány
trükköt. A lépcső végén álló ajtót zárva találta, de néhány
méterrel arrébb látott egy kicsit koszos ablakot, ami
látszólag ugyanabba a helyiségbe nyílt. Átlépett néhány
gyümölcsösrekeszt, amit egy halom kukászacskó mellé
száműztek az utcán, és letört egy falécet az egyikből. Ezzel
tért vissza az ablakhoz, és a vékony lécet becsúsztatta az
ablakkeret alá. Először nem mozdult, de néhány erősebb
lökés után a lécet sikerült beljebb nyomni, és ahogy
remélte, a belső fakeret puha és omlatag volt. Még néhány
erősebb mozdulat, és az ablak felcsusszant, majd végül
teljesen kinyílt.
Dan még egyszer kinézett az utca két végére. Egyetlen
macska figyelte csak a kerítés tövéből, amely az épület
hátsó felét a mögötte álló házaktól választotta el. De még a
macskát sem érdekelte túlságosan, hogy mit csinál. Dan
megfordult, és egyetlen hatalmas rúgással bedöntötte a
szobába az ablaktáblát. Ettől a mozdulattól azonban
egyensúlyát vesztve bebukfencezett a helyiségbe.
Elnyomott egy pánikkiáltást, miközben ráesett valamire,
ami egy törülközőkkel teli ládának tűnt. Fölkelt, és
esetlenül lekászálódott a padlóra. Kétségbeesett
mozdulatokkal leporolta a karjait, és fulladozva szívta be
a kavargó port. A láda tartalma, amire rázuhant, régi
bársonyrongyokkal terítette be a padlót, asztali futóknak
tűntek, amelyeket nagy valószínűséggel a koporsókra
vagy az oltárra terítettek dekorációként. Nincs ebben
semmi különös. Sőt, abban a hatalmas, nyitott szobában
sem talált semmi különöset, ahová megérkezett. A
szuterén helyiség nem sokkal az utcaszint alatt állt, és a
belső tér egy letűnt világot idézett pókhálós csillárjaival és
a kifinomultabb, klasszikus faborítással. Dan elképzelte,
ahogy több száz, vagy talán több ezer ember, család járt
itt az évek során, hogy meggyászolja szeretteit, és végső
búcsút vegyen tőlük. A padlón sötét csíkok jelezték az
egykori, gyászolóknak felállított padsorokat, a koporsóhoz
vezető szőnyegcsík pedig még megmaradt, habár ráfért
volna egy alapos porszívózás, és nem is volt teljesen
egyenes.
A koszos ablakokon pont annyi fény áradt be, hogy Dan
biztonsággal közlekedhessen a folyosón és a többi
szobában. Egy jobb felől nyíló folyosón indult el, amely az
előcsarnokba vezetett, és ez tűnt a főbejárati ajtóhoz
vezető útnak. Óvatosan lépkedett, nehogy nyikorogjon
lába alatt a padló. Az épület már évek óta elhagyatottan
állhatott, minden lépéssel vastag porfelhőt kavart, ahogy a
falak mellett elhaladt.
A folyosó végén egy nyitott ajtót talált.
Dan megállt az ajtóban, és végignézett a mennyezetig
bepolcozott irodán. A szobát szinte teljesen elfoglalta egy
hatalmas fa íróasztal, és a rég elhagyott párnázott székek
is még az eredeti helyükön álltak. Az asztal vaskos volt és
nehéz, de valószínűleg el lehetett volna adni egy
antikváriusnak.
Miközben ezen tűnődött, hirtelen hátborzongató
hideget érzett maga mögött összesűrűsödni. Nem egy
hirtelen fuvallat volt, hanem egyfajta hideg energia
koncentrálódása. Dan megfordult és érezte, ahogy
dobban egyet a szíve, majd megáll, majd újra dobogni
kezd. Enyhén eltátotta száját a csodálkozástól, ahogy újra
szemtől szembe találta magát az apjával. Marcus azonban
nem látta őt. Úgy ment keresztül rajta, akár egy sóhaj, egy
pillanat alatt az irodába lépve. Dan megfordult, és
megbabonázva figyelte, ahogy az apja szellemalakja
kutatni kezd a fiókokban. Bár a jelen valóságban a fiókok
nem mozdultak, Marcus nyilvánvalóan keresett valamit.
– Biztos vagy benne, hogy itt van, Evie? – kérdezte mély
bariton hangján, mely furcsán visszhangzott. A szavak
szinte magukban vertek visszhangot, mintha küzdenének
azért, hogy átutazzanak az időben Danhez. – Segíts már,
az ég szerelmére! Nincs sok időnk.
Marcus ekkor megállt, letérdelt az egyik asztalfiók elé,
és odafordult valami vagy valaki felé. Megölelt egy másik
testnek tűnő valamit, ami valójában csak a levegő volt. –
Nem akartam rád kiabálni. Csak… annyira ideges vagyok
ettől az egésztől. Ígérd meg, hogy el tudunk menni! Ígérd
meg, hogy elhagyjuk ezt a várost, miután megkaptad, amit
akartál!
Az apja ekkor előrehajolt, hogy megcsókoljon valakit,
és szomorkás mosollyal folytatta a kutatást a fiókokban.
Dan lassan közelebb araszolt, mert még jobban
szemügyre akarta venni az apját. Biztosra akarta venni,
hogy tényleg őt látja. Ilyesmit nem okozhat egy véletlen
elmezavar. A látomása egészen tiszta volt, tisztább és
élesebb, mint bármely másik, amit eddig tapasztalt. Talán
azért, mert időben közelebb volt, mint az Arlington
Schoolban látott szellemkép, vagy talán mert itt
erősebben tudott kapcsolódni hozzá. Nem értette, de
tovább nézte, miközben mellkasát szorította a veszteség
érzése.
–  Megtaláltad? Hála istennek! Mutasd! – Marcus
megfordult, és átsietett az iroda másik felébe. Dan nézte,
ahogy az apja előrenyújtja a kezét, és kihúz egy konkrét
fiókot. – A címke már nem látszik, de ez lesz az. De várj
csak! Te is hallottad? Tűnjünk el innen, Evie! A fenébe is,
Evie! Hagyd az egészet! Nincs már időnk!
Dan ekkor esküdni mert volna rá, hogy az apja – aki
nem is öltött testet, mint inkább kékes füstként látszott, de
még így is az apja volt – ekkor felé fordult, és egyenesen a
szemébe nézett. – Indulnunk kell! Nincs már időnk!
Azzal ugyanúgy, ahogy jött, egy pillanat múlva már el is
tűnt. Pont úgy, ahogy korábban. Dan megborzongott,
nagyon megijesztette, hogy ilyen emlékeket tud felidézni
azzal, hogy a megfelelő időben a megfelelő helyre toppan
be. Az apja azonban a legutóbb mutatott is neki valamit –
talán most is ezért jelent meg.
Remegő kézzel húzta ki azt a fiókot, amelyet Marcus is
megérintett. Ábécé sorrendbe rendezett irattartók
jelentek meg előtte megkopott, de még olvasható
betűkkel. Ahogy finoman végighúzta rajtuk a kezét,
lágyan megrezdültek a papírok. Dan végigment a
címkéken, és megállt az ARMAINE-ASPEN feliratúnál.
Az egyik dosszié kicsit elferdült, és furcsán kikandikált
a többi közül, valaki nem tolta vissza teljesen, miután az
anyja megpróbálta kivenni. Ahogy az apja mondta, a
címke valóban hiányzott róla, és nem volt rajta felirat, de
egy tollal valamit ráfirkantottak. Úgy tűnt, mint egy
elmosódott smiley.
Dan kinézett a folyosóra visszavezető nyitott ajtón. Még
mindig egyedül volt. Gyorsan megragadta a dossziét, és
mérlegelte, hogy magával vigye-e vagy inkább itt olvassa
el. Aztán a kíváncsisága győzedelmeskedett, és kivette
belőle az első lapot. Több, különböző, Ash nevű ember
temetési intézkedései voltak benne. A sor elején állók a
hatvanas években születtek, vagyis akár az anyja
közvetlen családtagjai is lehettek. Talán testvérek vagy
unokatestvérek… istenem. Mindegyikük meghalt néhány
év leforgása alatt, 1990 és 1995 között. A temetkezési cég
igazgatója fel is írt néhány adatot az elhunytakról –
autóbaleset, autóbaleset, fulladásos baleset, gyógyszer-
túladagolás…
Bár ez sokatmondónak tűnt, mégsem adott semmire
biztos magyarázatot. Semmit sem bizonyított. Kell, hogy
legyen valami, amit nem vett észre. Dan tovább kutatott
az Ash család irataiban, hátha talál valami furcsát;
valamit, ami nem szokványos, de miután nem bukkant
semmi ilyesmire, elkezdett hasonlóságokat keresni.
És ekkor rájött.
A legkésőbbi haláleseteknél a temetkezési igazgató
intézkedett, hogy az elhunytak maradványait szállítsák az
épületbe. És a sofőr, aki a fuvart intézte, minden esetben
ugyanaz a személy volt.
Stanton Finnoway.
A testvére? Vagy az unokatestvére? Nem számított.
– Tudtam! – suttogta Dan, és ügyetlenül összehajtogatta
a papírokat. – Az a rohadék!
Hirtelen egy ember lépteit hallotta a folyosón.
– Emlegettél? Igazán?
Miért gondolta Dan, hogy van elég ideje? Pedig az apja
figyelmeztette. A lépések, amiket hallott, Tamsintól
eredtek. Finnoway már ott volt, közvetlenül mögötte.
Dant sarokba szorították, ráadásul túlerőben is voltak, és
a tanácsos szinte biztosan testi fölényben lenne vele
szemben, ha odáig fajulna a helyzet.
Hátrálni kezdett az asztal felé, és visszatolta a fiókot.
–  Meg tudja magyarázni, miért lépett be illetéktelenül
az ingatlanomba? – kérdezte a tanácsos, miközben
tekintetét folyamatosan a Dan kezében tartott papírra
szegezte. – Vagy csak sétált egyet erre?
–  Úgy látom, semmivel sem tudom kimagyarázni
magam. – Dan megpróbálta felmérni az esélyeit: mi lenne,
ha rohanni kezdene az ajtó felé. Tamsin nem volt egy
izompacsirta, de könnyen lehet, hogy fegyver van nála.
–  Én sem hinném – felelte Finnoway, és fejével a Dan
kezében tartott archív iratokra bökött. – Úgy látom, talált
valami fontosat. Milyen megható. Teljesen meg vagyok
illetődve. És tudja, hogy miért?
–  Nem, de nem is érdekel – dünnyögte Dan.
Megpróbálhatna óvatosan kihátrálni, de az egy
örökkévalóságig tartana. Talán Oliver utána jön, hogy
megkeresse, de ez sem tűnt túl valószínűnek. Ebben az
átkozott városban senki másra nem számíthatott, csak
saját magára.
–  Azért vagyok meghatva, mert egész közel állt ahhoz,
hogy találjon valamit – magyarázta Finnoway, majd intett
Tamsinnek, hogy jöjjön közelebb. A férfi hosszú, vékony
kabátot viselt, amely alatt könnyen elférhetett több kisebb
fegyver is. Mosolyogva csettintett egyet az ujjával. Kesztyű
van rajta, állapította meg Dan, puha, fekete bőrkesztyű. –
Ilyen közel, igaz? Egészen jellegzetes kifejezés ült az
arcán, amikor az imént megfordult, és meglátott. Előbb
meglepetés, aztán pedig… félelem. Mert a valódi
fölfedezések ebben nyilvánulnak meg.
Dan arcából kifutott a vér, és jéghideg érzés járta át.
– Tamsin, leszel szíves…
A nő gyorsabb volt, mint ahogy Dan gondolta, akár egy
kígyó, úgy csapott le rá, és Finnoway válla felett
megvillantott egy vékony, fényes tűt. Mielőtt még Dan
reagálni tudott volna, parányi szúrást érzett a nyakán.
Volt még annyi ideje, hogy megpördüljön és lássa, hogy
az asszisztensnő vérvörös ajka mosolyra húzódik. Aztán a
háta elérte a padlót, és hatalmas ökölcsapásszerű ütést
érzett az állában. Tekintete az asszisztensnő cipőjére
szegeződött. A cipő olyan hegyes volt…
– Nem is rossz – hallotta még, ahogy Finnoway halkan
dünnyögi, aztán hirtelen fojtogató sötétség telepedett rá,
és már csak annyit hallott: – De ahhoz nem elég, hogy
kárpótoljon minden adósságért.
Dan kétszer is magához tért. Először akkor, amikor
mozgolódás támadt, hallotta, hogy egy ajtó csapódik, mire
rövid időre kinyitotta a szemét, és egy futó pillanatra
meglátta a rideg, fehér falat, és egy arctalan fejet, amit
hátulról erős fehér fény világított meg. A levegőben
fertőtlenítőszag terjengett mentollal keveredve, amely
gyerekkori félelmeket kavart fel a lelkében.
– Hogy kerülhette el a figyelmemet. Egy másik Ash. Már
évek óta el kellett volna ezt intézni. De soha nem késő
pontot rakni egy ügy végére.
Ekkor egy újabb arc jelent meg, ez kicsit fényesebb és
nagyobb, mint a többi. Ahogy ránézett, olyan érzése volt,
mintha légüres térbe bámulna – vagy inkább egy fekete,
csillogó korongra, akár egy égitest vagy egy csillagos
égbolt –, aztán az arc alakot öltött, és az alak erősen
zihálva az ő testét vitte… Körülötte tengermorajlást
hallott, aztán egy mély, férfias hangot, amitől úgy érezte,
mintha összeaszalódna minden a bőre alatt.
– Ez meg mi az ördög? Ki vagy? Állítsátok meg!
Aztán erős émelygés fogta el, és újra elaludt.
A második alkalommal, ahogy magához tért, két
ismerős arc úszott be a szeme elé. Ijesztően hosszú időbe
telt, amíg próbálta felfogni a látványt, ide-oda mozgott a
feje, ahogy megpróbált összpontosítani.
–  Szerintem kezd magához térni. – Oliver hangja volt,
és az ismerős hang hallatán Dan legszívesebben sírva
fakadt volna. Vagyis megmenekült. Hála istennek,
megmenekült. A keze borzalmasan fájt, de legalább már
nem Finnoway markában volt.
A látóterébe beúszott Oliver ismerős sötét szeme, a
másik fiú pedig a matrac mellett térdepelt, amelyen
feküdt. Oliver egyik kezét Dan reszkető vállára tette. A
szemei hatalmasnak tűntek, és kutatva fürkészték Dan
arcát. – Tudom, hogy még gyenge vagy, de muszáj lenne
emlékezned.
–  Mire kell emlékeznem? – mormogta Dan. Áááá! A
torkában olyan érzés volt, mintha kavicsokkal
kapargatnák. – Hol vagyok?
–  A lakásomban vagy, és biztonságban. Minden
rendben lesz, de vissza kell emlékezned a történtekre.
Biztos, hogy mondott valamit. Biztos, hogy kimondta a
szavakat. Kifizették az adósságomat?
Dan feje kavarogni kezdett, ahogy próbálta kibogozni a
kérdés értelmét. Az emlékei szórványosnak tűntek, és egy
pillanatig semmit nem tudott tenni, mint értetlenül
pislogni a másik fiúra. – Nem értem… Olivert, te
megmentettél engem… Te… Nem tudom, mit tett velem az
az elvetemült állat. Begyógyszerezett, aztán… Nem sokra
emlékszem. Semmire nem emlékszem.
–  Tényleg nem? – Oliver feltérdelt, aztán talpra állt, és
járkálni kezdett fel és alá. – Nem, az nem lehet. Biztos,
hogy kimondta. Ennyi biztos, hogy elég volt neki. Az, hogy
téged elkapott.
Elég? Dan ködös tekintettel nézett Oliver felé. Az inge
furcsán mentolos illatú volt, mintha nemrég jött volna ki
a fogorvostól. Ahogy nézte a fel-alá járkáló Olivert,
hirtelen megint szédülés fogta el. – Oliver… te miről
beszélsz?
Oliver hirtelen megállt, szembe fordult Dannel, tördelni
kezdte a kezeit maga előtt, és újra elé térdepelt. – Dan! Ne
ronts el mindent!
Dan fejében hirtelen felrémlettek a délelőtti emlékek.
Fordított sorrendben. Érezte, ahogy a nyakát forróság önti
el a tűszúrástól, aztán a hideg remegést, ami átfutott a
testén, ahogy az apja átlépett rajta. Meg Finnoway nevét is
látta a papírokon. Azokon a papírokon, amelyekről
biztosan tudta, hogy már nincsenek ott.
Nem is rossz. De arra nem elég, hogy az adósság ki
legyen fizetve.
– Nem értem. Hiszen te megmentettél – dünnyögte Dan,
és összegömbölyödött a matracon.
– Bárcsak igaz volna! – De nyilvánvaló, hogy nem igaz.
Dan visszahőkölt, és többé már nem bízott az Oliver
nyújtotta biztonságban. Egyik rosszból egy másikba
került? – Csak tudod, nem is gondoltam, ilyen hülye
voltam, amíg fel nem bukkantál itt félig eszméletlenül.
Persze, hálás voltam, hogy életben vagy. Vagy nem is, ez
hazugság. Inkább féltem. De most már hálás vagyok.
Olyan volt, mintha Oliver valami idegen nyelven
beszélt volna, Dan feje pedig vattával lett volna kitömve. –
Várjunk csak… felbukkantam?
– Igen, valami jótékony ember volt olyan kedves, és ide
fektetett az ajtóm elé, eszméletlenül és bekötözve. Nem
pontosan azt a csomagot hozta, amit vártam. – Oliver
mindkét kezével végigsimított az arcán, és megvakargatta
a homlokát. – Nem tudom, ki tette, de annyi biztos, hogy
hálával tartozol neki – folytatta Oliver. – A legtöbben, akik
Finnowayjel kezdenek, nem ússzák meg élve.
–  Ezt meg honnan tudod? – kontrázott dühösen Dan.
Még mindig arra próbált rájönni, vajon mit érthetett az
alatt, hogy „eszméletlen és bekötözve”, de közben egyre
inkább meg volt győződve arról, hogy a barátainak mégis
igazuk volt Oliverrel kapcsolatban. – Bekötözve – suttogta,
és fészkelődni kezdett a párnáján.
– Aha – felelte halkan Oliver, és óvatosan felemelte Dan
kezét, hogy ő is láthassa. Kezét vastag kötés borította,
tiszta fehér géz, melyet egy fém kapoccsal rögzítettek a
tenyerén. Halványrózsaszín ujjai kilógtak a kötés alól,
egyetlen ujj kivételével.
A kisujja helyén egy lyuk tátongott. Dan rámeredt az
üres lyukra, és érezte, hogy a korábbi lüktető fájdalom
újra átjárja, és egészen a könyökéig sugárzik.
Megszerezték a csontomat.
– Ő vitte el…
 Oliver nem válaszolt. Ha Dan akkor kicsit erősebbnek
érzi magát, ott nyomban ráugrik, megragadja, és két
kézzel rázni kezdi.
Az üzlet fölötti helyiség, ahol Oliver állítólag lakott,
zsúfolt volt és alacsony mennyezetű, falán mindössze
egyetlen zord ablak nyílott egy szűk sikátorra. Odabent a
falakat zsúfolásig voltak könyvespolcokkal, és mindegyik
polc roskadásig meg volt pakolva. Odakint elkezdett esni
az eső, s a cseppek hangos koppanással gurultak végig az
ablakon, ahogy a szél feltámadt, és még erősebben verte a
vizet az épülethez. A mennyezeten néhány csupasz
villanykörte lógott, a falakon pedig fekete-fehér portrék
függtek, melyeknek alanyait Dan nem ismerte fel. Talán
Oliver családtagjai voltak. Néhány fotó olyan réginek tűnt,
hogy akár az üzlet megnyitására is datálódhatott.
– Ide hallgass, Dan! Most mondok neked néhány dolgot,
ami nem fog tetszeni. De szeretném, ha meghallgatnál, és
csak utána kezdenél utálni, rendben?
Dan összerázkódott a takarója alatt. Nem akarta
meghallgatni. Nem akarta, de kénytelen volt. Még nem
dolgozta fel, amit a kezén látott, és Oliver szavai legalább
elterelték a figyelmét arról a tényről, hogy előbb vagy
utóbb szembesülnie kell a történtekkel.
–  Itt a doboz, amit annyira akartál – folytatta Oliver,
majd arrébb lépett, és leült egy rozoga faszékre az ágy
mellé. – De nem teljesen az van benne, amit mondtam.
Oliver megköszörülte a torkát, és kicsit kihúzta magát.
A lába előtt egy kartondoboz állt, foltos, tépett és üres.
Amikor Oliver megkínálta Dant az ágy mellett lévő
teából, a fiú visszautasította. Most már semmit sem akart
elfogadni Olivertől. Igaz, hogy korábban akarta azt a
dobozt, de mostanra világossá vált, hogy az is csak valami
trükk volt.
– Nincs benne semmi – szólalt meg Dan, és tekintetét a
dobozról Oliverre emelte. – Ez most valami vicc?
– Volt egy doboz, Dan, de engedd, hogy elmagyarázzam.
–  Igazán? – nevetett fel Dan száraz, szarkasztikus
hangon. – Persze, miért is ne? Elvégre nem tudok
elmenni, hisz még abban sem lehetek biztos, hogy tudok
járni. A lábaim a helyükön vannak?
– Csak egy ujjat vitt el.
– De miért? Miért csak azt?
Oliver rezzenéstelen tekintettel nézett rá, és
megnedvesítette ajkait, mielőtt újra beszélni kezdett. –
Mert csak arra volt szüksége. Mindig attól függ… Néha
többet veszünk le egyetlen ujjnál, de mindig mindennek
oka van. Az okot általában nem ismerjük, de Finnoway
tudja.
– Miért beszélsz többes számban?
– Pont ezt próbálom neked elmagyarázni, Dan. Azt már
tudod, hogy belerángattak ebbe a munkába, amit a
csontművészeknek kellett végeznem. De az igazság az,
hogy soha nem hagytam abba a munkát. Az, amit neked
elmondtam… abban volt néhány ferdítés.
Dan felhúzta két térdét a mellkasához, és bal karjával
segített, hogy ott maradjanak. Egy darabig figyelnie kell,
hogy ne használja a jobb kezét. Már a látványától is
forogni kezdett a gyomra, és ahogy a végtagjaiból kiment
a zsibbadás, máris erős fájdalmat érzett. – Jelenleg
túlságosan kába vagyok ahhoz, hogy megüsselek, úgyhogy
nyugodtan kihasználhatod az állapotomat.
–  Nem lesz szükség a verekedésre – felelte Oliver, két
kezét megadóan égnek emelve. – Ennél nyomorultabbul
már úgysem érezhetném magam. Nem mintha ez segítene
rajtad.
– Jordan figyelmeztetett, hogy ne bízzak benned. Ő már
az első napon átlátott rajtad.
– Még mindig nem érted. Ez itt nem rólam szól. Illetve
nem csak rólam. Az egész ügy a családjainkkal kezdődött.
Az én nagyapámmal és a te szüleiddel. Mindegyiküket
üldözték, mert ujjat húztak a csontművészekkel,
márpedig, ha a csontművészek valakire egyszer
megharagszanak, azt soha nem engedik el, amíg be nem
hajtják az adósságát. Én megpróbáltam kifizetni az
adósságomat azzal, hogy Micah-nak dolgoztam, és amikor
arra akartak rávenni, hogy csontokat lopjak, tényleg ki
akartam szállni. De Finnoway, a Kézműves nem engedte.
Dan nem szólt semmit, csak reménykedett, hogy ha
elég sokáig vár, akkor véget ér ez az egész rémálom, és
újra Steve bácsi puha, meleg kanapéján találja magát,
előtte egy tányér fánkkal, a kezén pedig mind az öt
ujjával.
– Pontosan milyen adósságod volt felé?
Oliver az egyik fotóra bökött, ami Dan mögött lógott a
falon. – Látod ott azt a szobrot? Egy parkban áll, nem
messze innen. A nagyapám, Edmund Berkeley szobra.
Először boltos volt, aztán ügyvéd lett, majd az egyik
legkeményebb bíró, aki csak élt a földön. Imádták őt a
városban, és még jobban imádták, miután elbánt Jimmy
Orsinivel, meg az összes csempész, tolvaj, semmirekellő
haverjával.
A név hallatán Dan kezdett kicsit jobban magához
térni. Felült az ágyban.
–  A nagyapám abban a csatában a jó oldalon állt.
Jimmy nem a börtönben rohadt meg egész életében,
ahogy azt várták. Meghalt, miután megszöktették és
lelőtték, de az itt élő törvénytisztelő emberek szemében
az teljesen rendben volt.
–  Ismerem ezt a sztorit – jegyezte meg Dan, Oliver
szemöldöke pedig felszaladt. – Abby kutatómunkát
végzett Orsiniről a fotós projektje keretében. Még egy
cikket is találtunk róla Shreveportban, amiben olvastam
azt a hátborzongató rímet a Csontművészről.
Oliver felsóhajtott, megvakarta az állát, majd újra a
nagyapja szobrát ábrázoló fotóra mutatott. – Nem is
tudom, felfogtam-e valaha, milyen mélyen gyökereznek a
szálak Jimmyvel kapcsolatban. Mire a nagyapám
lesittelte, Jimmy már öreg ember volt, de még egyike az
alapító atyáknak. Az az átkozott vers talán róla szól. A
lényeg az, hogy nemcsak alkohol- és drogcsempészettel
foglalkozott, hanem emberi csontokkal is. Habár azokat
varázslásra használták.
Dan lassan bólintott. – Pontosan ezt mondta Madame A
Jordannek. De gyanítom, hogy te többet tudsz erről, mint
ő.
– Sokkal többet. Többet, mint szeretnék.
 – Na, és akkor? A nagyapád börtönbe juttatta Orsinit, és
erre az összes csontművész rajtad akarja megtorolni? –
kérdezte Dan. – Mi köze ennek az egésznek az én
szüleimhez?
–  A csontművészek olyanok, mint a maffia, egy nagy
családi vállalkozás. Errefelé ők voltak az ital- és
drogcsempészet királyai, és ez azóta is így működik. De
most már nemcsak néhány komisz banditáról beszélünk,
hanem egy jól szervezett csoportról, akik mint mondtam,
nagyon haragtartók. – Oliver benyúlt a széke alá, és
előhúzott egy félig üres rumosüveget.
Húzott egyet az üvegből, aztán kézfejével megtörölte a
száját. – Azért, amit a nagyapám tett, az egész családomat
ki fogják irtani, azért pedig, amit az anyád tett, a te egész
családodat is ki fogják irtani.
–  Hogy micsoda… – Dan hirtelen elhallgatott. Hát
persze! Minek is nevezte Maisie Moore a Trax Corpot
abban az újságcikkben? Modernkori csempészbandának?
Dan anyja leleplezett egy olyan céget, amely éveken át
nem tesztelt gyógyszereket szállított az ország déli
részébe és New Englandbe. A Brookline intézetbe is, még
amikor az igazgató ott dolgozott. De nem elég, hogy
lebuktatott egy korrupt társaságot. Eközben egy nagy
hatalmú, titkos társaságot is magára haragított.
Dan néhány pillanatig nem tudott megszólalni, annyira
kavargott a feje. Egy éven át meggyőződéssel gondolta,
hogy a génjeiben van a bűn; hogy a Crawford név
örökségét ott hordozza magában az igazgatótól, és ez egy
életre megpecsételi a sorsát. Most pedig kiderül, hogy az
Ash család oldalán is ugyanez a helyzet.
– Vagyis az apád… Sabrina azt mondta, egy részeg sofőr
ütötte el… – szólalt meg Dan, és figyelmesen szemlélte a
fiút.
–  Nem tudom, mennyire kell ahhoz részegnek lenni,
hogy valaki először teljesen egyenesen haladjon egy
gyalogúton, aztán egyszer csak bevágjon a másik oldalra.
De cserbenhagyásos gázolás volt. Vagyis nehéz bárkire is
ráhúzni a dolgot, érted? Ugyanez a helyzet egy olyan
házaspár esetében is, akik a kocsijukkal szakadékba
zuhantak. – Ezt úgy mondta ki, hogy egyenesen Dan
szemébe nézett.
Vagyis a szüleimet meggyilkolták. Habár a lelke mélyén
ezt már korábban is gyanította, most, hogy bizonyossá
vált ez a szörnyű tény, egészen máskép hatott rá. Olyan
volt, mintha bele kellene nyugodnia, hogy az egyik ujját
elveszítette.
Hanem a kétségbeesést hamar felváltotta az indulat. –
És te ezt végig tudtad? Akkor mire használtál? Csalinak? –
Felemelte bekötött kezét, és erősen Oliver arcába nyomta.
– Ez az egész miattad történt!
Oliver lágyan ingatta a fejét, és eltolta magától Dan
kezét.
–  Mikor Micah említette, hogy te tudnál segíteni,
először azt hittem, olyan információkról tudsz, amivel
visszafizethetem az adósságomat. Vagy legalább alkut
köthetek, ahogy Micah tette. A sátradat pontosan ott
találtam meg, ahol Micah mondta, de akkor még nem
akartalak belekeverni ebbe az egészbe. Aztán amikor
először eljöttél az üzletembe, és elmondtad, hogy Dan
Crawford a neved, akkor bevillant: nemrég akadt a
kezembe az a doboz, rajta CRAWFORD&ASH felirattal.
Azon az estén felkeltetted a kíváncsiságomat.
Oliver felállt a székről, és kezébe vette a rumosüveget,
ide-oda forgatta a kopott címkét tanulmányozva az
oldalán. – Mindannyian tudjuk, hogy van egy listájuk,
rajta családnevekkel, azok az adósságok, amiket a
csontművészek be fognak hajtani. Az Ash név is szerepel
a listán. Te viszont azt mondtad nekem, hogy Micah
halott, és semmit nem tudsz, amivel segíthetnél. Csak
miután rájöttem, hogy te vagy Evelyn Ash fia, és az apám
itt hagyott egy dobozt, ami tele van az ő holmijával, na,
akkor kapcsoltam. Te lettél az utolsó esélyem, hogy
megmeneküljek. Ezzel én végeztem is.
Dan szeretett volna felugrani az ágyáról, és megütni
Olivert. Vagy megölni. De alig bírt mozdulni, annyira
lebénította a tudat, hogy ez az egész – Maisie Moore
halála, a Steve-et ért támadás, az elveszített kisujja –
minden azért történt, mert Oliver beárulta.
– Ugye tudod, mennyire önző és kegyetlen vagy?
Oliver tágra nyílt, űzött szemekkel nézett vissza rá.
Lehajtotta a fejét, aztán Dan bekötözött kezére pillantott. –
Most már igen. De eleinte úgy gondoltam, hogy egy idegen
ember nem olyan nagy áldozat az életemért cserébe.
Csakhogy te már nem vagy idegen. – Oliver szeme megtelt
könnyekkel, de addig nyelte őket, amíg végül újra üres lett
a tekintete. – Mert a lényeg az, hogy még veled sem
egyenlítettem ki Finnowaynél az adósságomat, és soha
nem is fogom. Nagyon sajnálom, Dan. Becsaptam Micah-t,
elárultam az apám örökségét, és téged is elárultalak. Ezek
után semmi mást nem tehetek, csak hogy megígérem,
igyekszem mindent jóvá tenni.
–  Jóvá tenni? – Dan alig kapott levegőt. Oliver
szándékosan árulta el, hogy őt dobja oda koncnak. És még
van képe bocsánatot kérni?
Dan elfeküdt, és üres tekintettel meredt a plafonra.
Miért, te nem ugyanezt tetted volna tavaly nyáron, csak
hogy kimentsd magad az igazgató örökségéből? Vagy akár
most is, ha feláldozhatnál valakit, hogy elfelejtsd a
rémálmaidat – a Brookline-t, a Skarlátosokat, vagy most
már a csontművészeket is?
Ő is ugyanezt tenné. Tudta, hogy megtenné. És bár Dan
soha nem lesz képes belenyugodni Oliver döntésébe, most
már legalább magyarázatot nyert. Nem volt tisztességes,
sem helyes, amit tett, de ki ne áldozna fel egy idegent a
családjáért? A helyzetre nem volt helyes megoldás.
– Vicces, mert Finnoway engem is figyelmeztetett, hogy
vigyázzak veled. – Dan hangja sértődötten csengett, de ki
kellett mondania.
–  És valószínűleg komolyan is gondolta. Az a fickó egy
szörnyeteg, de bizonyos szabályokat betart. – Oliver
hangja rekedten és kimerülten csengett. – Egészen addig,
amíg nem mondtam el neki, fogalma sem volt arról, hogy
ki vagy. Aztán ma reggel, mikor elküldted azt az SMS-t,
hogy hol leszel… Továbbítottam neki.
– De legalább élve megúsztam. Már ez is valami. Ezzel
már elvagyok.
– Van még egy másik dolog is.
Dan fejében ott csengett Jordan próféciája: Valami
mindig van.
–  Meg merjem kérdezni, hogy mi az? – Dan nem volt
benne biztos, hogy magára akar zúdítani még mást is.
Oliver már így is eleget mondott.
– Vissza kell szereznünk az ujjadat. – Oliver arcán sötét
árnyék futott keresztül. Kisfiús arcvonásai
megkeményedtek, és állkapcsa megfeszült. – Ha nem
használják fel talizmánként, akkor valami másra fogják
használni. Finnoway túlságosan is okos. Okkal vitte el,
amit elvitt.
Dan nem bírta visszafogni magát, csúfosan felnevetett.
– Visszaszerezni? És ezt mégis hogy képzelted el? Most
már nem tudja egy orvos sem visszavarrni.
– Gondolkozz Dan! Gondolj Micah-ra!
 – Csak nem gondolod, hogy Micah csontvázát használja
arra, hogy üzeneteket küldjön nekünk? Az én
ujjcsontjaimat meg most arra fogják használni, hogy
egyujjas kesztyűben kísértsenek? Ez a talizmán dolog
csak legenda. Egy félelmetes mese, amivel gyerekeket
riogattak. Még maga, Finnoway is ezt mondta.
–  Finnoway ugyanolyan hazugságot adott be neked,
mint én. Mi már csak ilyenek vagyunk. – Oliver kesernyés
kuncogást hallatott, majd húzott egy nagyot a
rumosüvegből. – Ezek az emberek minden elképzelhető
módszerrel a nyomodban lesznek. Nemcsak a csontjaid
vannak náluk, hanem az ujjlenyomatod, a véred, a DNS-
ed… Még ha ez a csonttalizmán legenda is, a szüleid
semmiképp nem azok, ők létező személyek voltak. És bár
még soha nem láttam, pontosan hogy készül egy talizmán,
az biztos, hogy léteznek ilyenek, és működnek is. Ezt
biztosan tudom.
Dan felsóhajtott, mert eszébe jutott Reyes professzor és
az a kristály nyaklánc, amiért olyan megszállottan
rajongott. Az is fura volt, gondolta tárgyilagosan. – Azt
hiszem, kénytelen leszek hinni neked, bár nagyon nem
akarok. – Homlokát bal tenyerébe hajtotta. – De mégis,
hogy szerezzem vissza?
– Azt egyelőre még nem tudom – dünnyögött Oliver, és
elfordult. – De minél hamarabb, annál jobb.
–  Ebben egyetértünk. De közben van még két ember,
akik már biztosan nagyon aggódnak miattam.
– E zt az egészet azonnal jelentenünk kell a rendőrségen.
Volt a helyzetnek egy jó oldala: Jordan megint szóba állt
Dannel, bár gyanította, hogy ezt elsősorban annak a
hiányzó kisujjnak köszönheti. Mielőtt elment volna
Olivertől, leszedte a kötést a kezéről. Még mindig
kavargott a gyomra az egésztől. Felszisszenve látta, hogy a
sebet összevarrták és szépen kitisztították, mintha egy
profi csinálta volna. Mivel fogalma sem volt, mit kezdjen
ezzel, Dan visszatette rá a kötést, és a lüktető fájdalomra
bevett néhány fájdalomcsillapítót. Ezután igyekezett nem
gondolni túl sokat a veszteségére. Jordannek elég volt egy
pillantást vetnie Dan bekötözött kezére, és elpárolgott
belőle minden harag.
Steve bácsi állapota valamelyest javult, és már csak
arra vártak, hogy valaki kihúzza belőle az intravénás
csövet, és hazamehessenek a kórházból. Meghagyták
neki, hogy pihenjen, és szedje a felírt
fájdalomcsillapítókat. A rendőrség azt mondta Jordannek,
hogy a nagybátyja egész jól megúszta néhány karcolással
és a tarkóján egy hatalmas puklival. Danben felmerült a
kérdés, hogy vajon ez összefüggésben lehet-e azzal a
szabályrendszerrel, amelyhez Oliver elmondása szerint
Finnoway tartotta magát.
–  De pontosan mit is mondunk a rendőrségen? –
kérdezte Dan. A háttérben időnként nővérek hangját vagy
orvosok csipogóját hallották. Dan a mellette álló székre
dobta a csokit, amit a váróban kaptak, és felsóhajtott. –
Biztos vagyok benne, hogy Finnoway nem olyan ostoba,
hogy ne tüntetett volna el minden bizonyítékot a
ravatalozóban. Szerintem ezt cseszhetjük, hacsak nem
találkozunk vele a nyílt utcán a kisujjammal a kezében.
Azt a bombát még nem sütötte el, hogy vissza kellene
szereznie az ujját Finnowaytől. Részben azért, mert
akkora őrültségnek tűnt, hogy a torkán akadtak volna a
szavak, részben pedig, mert még reménytelenebbnek
látszott volna a helyzetük.
Abby némán figyelte a Dannel szemközti széksorról.
Ahogy mindannyian, ő is az egész éjszakát a kórházi
széken töltötte. Elgyötörtnek érezték magukat, és úgy is
festettek.
–  Lehet, hogy semmit sem tudunk bizonyítani, de ha
elmegyünk a rendőrségre, azzal talán megállíthatjuk –
jelentette ki végül Abby. Jordan a széknek támaszkodva
megállt mögötte, és idegesen dobolt a lábaival. – És ki
tudja, talán van már priusza, elítélték korábban
valamiért, amiről nem tudunk.
–  Az az ember önkormányzati képviselőjelölt, Abby.
Lefogadom, hogy jó mélyre elásta a csontvázakat, és nem
a szekrényéből fognak kiesni – felelte Dan, és
megborzongott az ösztönös szóhasználat miatt.
– Annyi biztos, hogy elmenni nem tudunk – csapta rá a
kezét Jordan Abby széktámlájára, megriasztva a lányt. –
Nekem most ez az otthonom, Dan. Szó sem lehet róla,
hogy visszamenjek a szüleimhez. – Jordan ekkor döbbent
rá, hogy mit is beszél pontosan, aztán hamar lehalkította
a hangját. – De nélküled sem megyünk sehová.
 Dan tudta, hogy ezzel biztatni próbálta, csak pont az
ellenkező hatást váltotta ki: félelem járta át, mert eszébe
juttatta, hogy tulajdonképpen csapdában van.
–  És mi van akkor, ha bebizonyítjuk, hogy Finnoway
követte el veled ezt a szörnyűséget, és neki is köze van
azokhoz a bűnözőkhöz?
–  A csontművészekhez – tette hozzá Dan. A kezében
lüktetett a fájdalom, és megremegett tőle.
–  Igen, mi lenne, ha sikerülne bizonyítanunk? –
kérdezte Abby.
Dan kerülte a lány tekintetét, helyette kezébe vette a
csokiját, és játszani kezdett a gyűrött papírral. – Ez az
egész már hosszú évek óta megy, Abby. Ha Finnowayt
börtönbe juttatjuk, jön majd helyette valaki más, aki
átveszi a helyét.
– Milyen pozitív gondolkodás… – dünnyögte Jordan.
– De ez az igazság.
Eltűnődve hallgatták a kórházi csipogók hangját, és
ahogy a nővérek a szomszéd szobában a gyógyszerekkel
elkábított Steve-vel viccelődnek. Oliver és Sabrina azt
javasolták, várjanak, és próbálják újra kelepcébe csalni
Finnowayt, de ezúttal mindenki legyen ott Dannel együtt.
Dannek fogalma sem volt, vajon bízhat-e bennük
egyáltalán. Így van ez, amikor valaki hazudik az
embernek – szinte lehetetlenség újra hinni nekik. Dan
figyelte Abbyt és Jordant, és elgondolkozott, hogy sikerült
barátoknak maradniuk annak ellenére, hogy annyi titkot
és hazugságot rejtegettek egymás előtt az elmúlt tizenkét
hónap folyamán. Ennek fényében talán mégis volt
értelme megbízni Sabrinában és Oliverben.
Ami pedig még fontosabb, Dan most nem volt abban a
helyzetben, hogy kedvére válogasson, kiben bízhat és
kiben nem. Gyorsan kellett cselekednie.
–  Rendben, akkor próbáljunk bizonyítékot találni –
szólalt meg halkan, és szorosan behunyta a szemét. – De
hol kezdjük?
Habár nem az otthona volt, Dan az előző napi
megpróbáltatások után mégis nagyon hálás volt, hogy
végre megint Steve bácsi házában lehetett a Jordannel
közösen használt szobájában. Steve még túlságosan kába
volt a sok fájdalomcsillapítótól, így nem vette észre, hogy
Dan folyton elfordította a jobb kezét, hogy leplezze a
sérülését. Csak letelepedett a nappaliban egy Xbox
társaságában, puha fürdőköpenyben és papucsban. Az
előző estét Steve ápolásával töltötték, ételt és italt hoztak
neki, és gondoskodtak róla.
A padlóra hatalmas négyzeteket vetített a kora reggeli
napfény. Abby és Jordan a vendégszobában ültek a
szőnyeg közepén kezükben jegyzetfüzetekkel, miközben
Dan újra elolvasta az összes aktát, amit Maisie Moore-tól
kapott. Ezúttal nem rejtette el a Trax Corp és a Brookline
között fölfedezett kapcsolatot, és a barátai is hozzá
hasonlóan fontosnak találták ezt a részletet. Arra legalább
büszke lehetett, hogy a csontművészek
tevékenykedésének ez a része a szülei jóvoltából mára
már megszűnt.
Dan szülei azonban sokkal jobb oknyomozók voltak,
mint a fiuk és a barátai. Az előttük felhalmozott
információk teljesen kuszának és összefüggéstelennek
tűntek. Dan úgy érezte, túlerővel állnak szemben, de
nemcsak fizikai, hanem észbeli fölényben is vannak.
Gyűlölte, hogy ilyen hosszadalmas ez az egész, miközben
Finnoway valahol messze jár a kisujjával, és minden
bizonnyal azt tervezi, hogyan teheti őt teljesen tönkre.
Dan megint behunyta a szemét. Szörnyen hallgatag
lettél, Micah, pedig most tényleg szükségem lenne a
segítségedre. Ugye, a te testedet is elvitték? Mit tehetnék?
Hogyan szerezhetném vissza?
–  Miért nem próbálunk beleszimatolni Finnoway
múltjába? Biztosra veszem, hogy találunk ott valamit –
indítványozta Abby. – Rákereshetünk a gépen Steve
dolgozószobájában. Vagy akár a telefonomon is.
–  Ne! – Dan egy mozdulattal leszállt az ágyáról, és
szinte kiverte a telefont Abby kezéből. Ügyetlenül
megpróbálta elvenni tőle. – Hát nem érted? Ezek az
emberek nem felejtenek, és nem bocsátanak meg. Ha
valaki rájön, hogy a múltjában kutakodsz, azzal csak
rontasz a dolgokon és nem pedig javítasz.
–  Úristen, erre nem is gondoltam – közölte Jordan, és
döbbenten nézett mindkettőjükre. – Nem akarok teljesen
önzőnek tűnni, de én nem szívesen válnék célponttá. És a
családomat sem tenném ki ennek.
Dan egy darabig hallgatott, mert nem akarta
kimondani, hogy ehhez már túl késő. Fogalma sem volt,
milyen szempontok szerint válogattak a csontművészek.
Steve bácsit már megtámadták egyszer. Vajon most már ő,
Abby és Jordan is felkerült a listájukra, akiket el akarnak
intézni?
És mi lesz, ha a nevelőszüleit is célba veszik? Azokat az
embereket, akik végül befogadták, miután több
nevelőcsaládnál is volt már. Nem hagyhatta, hogy ez
megtörténjen. Paul és Sandy jók voltak hozzá. Nem
érdekelte őket a múltja, teljesen tiszta lappal indulhatott.
– Pont ez a lényeg – motyogta az orra alatt.
Abby a szemébe akart nézni, ő azonban elfordította a
fejét, és megállt az ablak előtt.
– Mi a lényeg, Dan?
–  A csontművészek engem üldöznek azért, amit a vér
szerinti szüleim elkövettek. Ti ketten ebben nem vagytok
benne, és nem is kell belekeverednetek. Ti tiszta lappal
élhettek. Erre különösen Jordannek lesz szüksége, ha itt
akar maradni. – Dan úgy érezte, mintha valamikor már
elmondta volna ezeket a mondatokat, de nem emlékezett,
hogy mikor. És ez eszébe juttatott valamit… A táskájához
ment, és előhalászta a gyógyszereit. Azt legalább nem
lopták el azok a rohadé-
kok!
Csak úgy, szárazon lenyelte az egyik pirulát. Azután
lassan kisétált a szobából, ügyet sem vetve rá, hogy netán
sértődöttnek vélik. A lépcsőfordulónál megállt, jobb kezét
a korláton tartotta, miközben próbálta összeszedni a
fejében kavargó gondolatokat. Aztán a keze a korláthoz
ért, és fájdalmasan lüktetni kezdett. Halkan káromkodott,
és elrántotta a kezét a mellkasához.
A padló megreccsent mögötte. Magányos lépteket
hallott. Aztán a vendégszoba ajtaja bezáródott. Nem
hallotta, csak érezte, hogy Abby áll mögötte. Aztán a lány
keze a vállához ért, és akaratlanul is összerezzent.
Kegyetlenül és furcsán öregnek érezte magát. Márpedig ez
nem fair, gondolta. Elvégre még sok szempontból csak egy
kölyök. Túlságosan is az.
 – Tényleg úgy gondolod, hogy engem és Jordant is célba
vennének?
Dan vett egy szaggatott levegőt. – Igen.
Abby kicsit szorosabban markolta a vállát, miközben
Dan gondolatai végre a félelmen kívül valami másra
terelődtek. Nem akarta elhagyni Abbyt. Sem most, sem a
jövő évben. Mindennél jobban akarta, hogy vele
maradhasson.
–  De gondolom, segítségre van szükséged, ugye? –
kérdezte a lány.
– Őszintén szólva nem tudom – sóhajtott Dan, miközben
érezte, hogy a lány kicsit hátrahőköl. – Értékelem, hogy
kitartotok mellettem, de közben aggódom is… Ha valami
történne veled, egész életemben cipelném azt a terhet.
És azzal nekem is végem lenne. Úgy érezte, mintha egy
egészen vékony cérnaszál tartaná össze, mintha a
végkimerültségtől szétfoszlana.
– A szüleim csak jót akartak – tette hozzá suttogva. – De
nézd meg, mi történt velük.
Abby most nekidőlt, és hátulról átkarolta. Dan nem
mert mozdulni, nehogy elijessze, és vége legyen ennek a
pillanatnak. Ezt legalább érdemes megőrizni, még ha a
végén nem is jelent majd semmit.
–  Milyen jó is lenne, ha ezt az egész átkozott ügyet
átpakolhatnánk valaki más vállára, nem? – szólalt meg.
A lány hirtelen még szorosabban átfogta.
–  Dan… – A lány elhúzódott, Dan pedig lassan
megfordult, hogy ránézhessen. – Mi van, ha mégis
sikerülne?
 – De hogyan? Úgy értem… olyan hihetetlennek tűnik ez
az egész. Egy köztiszteletben álló városi tanácsos, aki egy
bűnbandát irányít? Ki hinne nekünk? – Ingatni kezdte
lehorgasztott fejét, aztán a korlátnak dőlt.
Abby megragadta a karját, és erősen megszorította. –
Nem számít. A hihetetlen részeket majd kihagyjuk.
Persze, tudjuk, hol dolgozik, de mi is láttuk azokat az
álarcosokat bemenni abba az épületbe. Nem lehet, hogy
az összes lopott csontot ott tartják? Adhatnánk egy
névtelen tippet a rendőrségnek, valami olyan ürüggyel,
hogy lövéseket hallottunk, vagy tűz ütött ki, vagy bármi
más. Bármit, amivel rávehetnénk, hogy bemenjenek
körülnézni. Nem is kell Finnoway közelébe mennünk, és
még ha nem is lesz eredménye a razziának, akkor sem
tudja majd visszavezetni hozzánk a szálakat. Figyelj, Dan,
ha tényleg azt hiszed, hogy képes utánunk jönni, akkor a
legbölcsebb, ha elintézzük, hogy letartóztassák. Valahol
biztos rejtegetik a sírrablásokból elhozott csontokat, nem
igaz?
–  És ha nincs ott semmi? – kérdezte Dan. – Vagy ha a
rendőrség nem fog bemenni? Akkor mi lesz?
–  Akkor elmegyünk innen. Igen, még Jordan is –
válaszolta meg Abby a másik kimondatlan kérdést is. A
hangjából kicsengő kétségbeesés valóban meggyőzőnek
tűnt. – Mielőtt ebbe a városba jöttél, soha, semmi dolgod
nem akadt Finnowayjel. Talán annyiban hagyja az
egészet.
Dan halkan fölnevetett. – Abby, korábban nem is tudott
a létezésemről. Mit gondolsz, miért gondoskodtak róla a
szüleim, hogy Crawford legyen a vezetéknevem? Mert
nem akarták, hogy bármilyen kapcsolatom legyen az Ash
névvel. Nem mintha a Crawford név eddig megkímélt
volna minden bajtól… – A gondolat olyan ironikusnak
tűnt, hogy nevetni kellett rajta. Az anyja megpróbálta
megmenteni az üldözés elől, de semmit nem ért el vele. A
szülei semmitől sem tudták megvédeni.
Ő viszont megvédheti Abbyt. Megfogta a lány kezét, és
furcsán érezte magát, hogy ennyire kiszolgáltatott lett
miatta.
– Nem tudom, Dan, fogalmam sincs, mi mást tehetnénk.
Nem tudok más tanácsot adni.
– Abby, én bármit megpróbálnék, amiről úgy gondolod,
hogy működhet – felelte Dan őszintén. – Csak azt akarom
mondani, hogy ha nem válik be a terved, akkor neked és
Jordannek fel kell hagynotok a próbálkozással. És
magamra kell hagynotok. Finnoway engem akar, és nem
hagyhatom, hogy ti ketten belekeveredjetek.
– Bárcsak lenne egy B terv! – mondta Abby, miközben ő
is megfordult, és a korlátnak támaszkodott. – Kell, hogy
legyen valaki, akit érdekelhet az a sok adat, amit
találtunk, még ha a helyiek nem is látnának keresztül a
tanácsos negédes modorán és befolyásán. Talán…
Abby hirtelen elhallgatott, Dan pedig látta, ahogy
némán mozgatja a száját, miközben töpreng valamin. –
Ha elültetnénk a gondolatát annak, hogy Maisie Moore
halála nem baleset volt, akkor talán találnánk valakit, aki
vizsgálódni kezd – magyarázta. – Talán egy újságíró
kollégája a Metairie Dailynél.
 Dan folytatta, szinte hadarva beszélt, annyira
fellelkesült. – Egy újságíró kolléga, akinek az a munkája,
hogy feltárja az ilyen ügyeket.
– Igen – erősítette meg Abby. – A kollégákat érdekelheti,
hogy kiderüljön az igazság. – Dan legszívesebben a
karjába kapta volna, de a lány már rohant is végig a
folyosón a vendégszoba felé. – Majd én felhívom őket!
Abban a pillanatban hallották meg a kopogást a
bejárati ajtón.
Nagyon sokféle kopogás létezik, Dan pedig tudta, hogy
amit Steve bácsi ajtaján abban a pillanatban hall, az nem
a vidám fajta kopogás. Először csak egyszer koppant egy
ököl, aztán másodszor is, majd egy hang szűrődött át az
ajtón az előszobába és a lépcsőházba.
– New Orleans-i rendőrség! Kinyitni!
– Biztos azért jöttek, mert tovább nyomoznak a betörés
miatt – jegyezte meg könnyed hangon Abby, és lekocogott
a lépcsőn, hogy kinyissa. Dan hallotta, ahogy Steve bácsi
még mindig Xboxozik a földszinti nappaliban.
Jordan jelent meg a folyosón, épp egy pulóvert húzott
magára. – Mi ez a hang?
– A rendőrség van itt – szólt vissza a válla felett Abby, és
már ment is, hogy ajtót nyisson. – Talán megtalálták a
laptopod. Drukkoljunk!
–  Ne nyisd ki! – Dan az ép kezével megkapaszkodott a
korlátban. – Csak… ne tedd…
Dannek összeszorult a gyomra, semmit nem evett ma
azon az egy szelet csokin kívül, de nem is a gyomrában
érzett üresség ijesztette meg, hanem egy baljós érzés járta
át. Valami nem stimmelt.
–  Csak a rendőrség az, Dan! Muszáj kinyitnom –
mondta Abby a homlokát ráncolva. Közben a keze már a
kilincsen volt, Dan pedig ösztönösen felkészült valami
rosszra.
Az ajtó előtt álló rendőr a vállával tárta ki az ajtót,
majdnem fellökte Abbyt. Motyogott valami
elnézésféleséget, miközben az lány botladozva
hátrahőkölt.
–  Elnézést – dünnyögte Abby, és a falat fogta
támasztékul. – Segíthetünk, uram? A betörés ügyében
nyomoz?
–  Igen – felelte hidegen a férfi, miközben tekintetével
végigpásztázta az előszobát és a lépcsőt. Mikor meglátta
Dant, ajkán halvány mosoly jelent meg. – Igen, azért
jöttem. Maga Daniel Crawford?
Dan nyakán végigfutott a hideg. Tehát Oliver igazat
mondott. A vér, az ujjlenyomatok, a DNS-nyomok…
Egyszer sikerült elmenekülnie Finnoway karmaiból, de
most majd gondoskodik róla, hogy ez soha többé ne
történhessen meg. Dan hátrapillantott, de a bejárati ajtón
kívül nem tudott máshol elmenekülni, csak egy rozoga
régi tűzlépcsőn, ahonnan hatalmas ugrásnyira volt a talaj.
Ha pedig futni kezd, megkockáztatja a letartóztatást.
Elképzelni se merte, mit engedne meg magának a rendőr,
ha szökést kísérelne meg. Mert talán az lenne a
legtökéletesebb lezárása az ügynek Finnoway számára.
–  Én vagyok Dan Crawford – felelte bénultan. Aztán
megfordult, és gépiesen elindult a lépcsőn lefelé. Az
együttműködés tűnt az egyetlen opciónak. Biztos lesz
valami módja, hogy kimentse magát ebből, ha netán a
vérnyomait otthagyták valahol, biztos meg tudják
állapítani, hogy egy injekciós fecskendőből került oda…
–  Köszönöm, hogy nem áll ellen – folytatta a
rendőrtiszt. Magas volt és atlétikus, nem az a tipikus
kövérkés, elhanyagolt külsejű zsaru. Rövidre nyírt vörös
haja kikunkorodott a sapkája széle alól. A kabátjára tűzött
apró névtáblán a Conlen James név állt.
–  Mindig jobb, ha az ember nem áll ellen. – A
rendőrtiszt intett Dannek, hogy siessen.
–  Mi az ördög folyik itt? Maga meg mit művel? –
kiáltotta Jordan, és a lépcső felé rohant. – Mi a vád ellene?
Nem viheti csak úgy el.
–  Daniel Crawford, letartóztatom Tamsin Pelicie
meggyilkolásának vádjával. Jogában áll hallgatni. Bármi,
amit mond, felhozható ön ellen a bírósági tárgyaláson. – A
rendőrtiszt elmondta a sablonszöveget, Dan azonban nem
is hallotta. Egész teste jéghideg lett, és egy egész percig
egyetlen hang sem hatolt át a koponyáján. Mintha valahol
máshol járna.
Gyilkosság? Őt vádolják? Az lehetetlen… Ilyen ördögi
vádat még Finnoway sem lenne képes felhozni ellene.
Pedig ezzel örökre elzárhatnak. Hát persze!
–  Gyilkosság? – sikoltott fel Abby levegőért kapkodva.
Testével elállta az ajtót, és próbálta lelassítani a rendőrt,
de az könnyedén félretolta. – Hogy lehet? Hiszen egész idő
alatt végig velünk volt. Alibije van!
Dan kétségbeesett. Abbynek nincs igaza. Volt egy rövid
időszak, amit nem tudnak igazolni neki. Még Oliver és
Sabrina sem tudták, hogyan került végül az üzletükbe.
Semmiféle alibivel nem rendelkezett egy egész délelőttre,
amikor gyanús körülmények között kiosont a kórházból,
és otthagyta a barátait.
– A bizonyítékok nem ezt mutatják.
–  Ez gyorsan ment – jegyezte meg Dan szarkasztikus
hangon, majd folytatta, ahogy az ajtó felé lépett: – A vér a
bizonyíték, igaz? Megtalálták a véremet. De nem tart el
egy ideig, amíg egy bűntény helyszínén analizálják a
vérnyomokat?
CSI-helyszínelők, most ne hagyjatok cserben!
–  Nem minden esetben – sziszegte összeszorított
fogakkal James rendőr. A vállánál fogva megragadta Dant,
megfordította, és durván az ajtó felé taszigálta. – Tudja
erre, mifelénk a gyilkosságot nagyon komolyan vesszük.
–  Mint bűnt vagy mint hobbit? – Ostoba megjegyzés
volt, de a rendőr egy horkantással reagált rá, és erősen
megragadta a vállát, belevájva ujjait a bőrébe.
– Én a maga helyében nem poénkodnék.
Jordan közvetlenül mögöttük ment, és vágott egy
grimaszt a rendőrre. Mindkét barátja szorosan mellette
maradt, amíg kivezették az ajtón, le a lépcsőn, az utcára.
– Hová viszik? – kérdezte dörgő hangon Jordan. – Dan,
majd beszélek Steve bácsival, és szerzünk egy ügyvédet.
Kitalálunk valamit!
A barátai addigra teljesen pánikba estek, és nyakukat
nyújtogatva próbáltak átnézni a rendőr válla felett, hogy
beszélhessenek Danhez. A járőrkocsi a járda mellett
parkolt, némán villogó fénye piros-kék színbe öltöztette az
épület falát.
–  Remélem, a kis haverjai nem fognak közbelépni –
mondta a rendőr. – Nem szeretném őket is bevinni az
őrsre.
Dan szeme viszketni kezdett a forró könnyektől. Nem
volt már több ideje. Túl hamar történt minden. De
léteznie kell valamilyen kibúvónak, valahogy bizonyítania
kell az ártatlanságát.
Annyira letaglózták a történések, hogy még az sem tűnt
fel neki, hogy az utca túloldalán ott áll egy fekete motor,
rajta egy fekete bőrruhás utassal, aki a sisak alól figyeli
őket. Szinte már az lett volna furcsa, ha a motoros nincs
ott, hiszen minden bizonnyal Finnoway valamelyik
embere volt, aki feljegyzett mindent, hogy később
beszámoljon neki. Dan keserűen elmosolyodott.
– Készíts egy fotót! – mondta. – Az tovább megmarad.
Kicsit későn, de ekkor hasított belé az igazi félelem.
Bárcsak létezne valamilyen videofelvétel, egy biztonsági
kamera, amivel tisztára moshatná magát. De Finnoway
bizonyára azt is gondosan eltűntette. De talán mégis
maradt valami…
Dan küzdött, hogy lerázza magáról a hadnagy kezét, és
kiszabaduljon a szorításából. – Miért nem vesznek előbb
DNS-mintát? Az nem elég? Önként vállalom.
De közben tudta, milyen ostobaságot beszél. Előbb a
házkutatási parancsot kellett volna kérnie, bármit, csak
tegyen már valamit…
Náluk vannak a csontjaim.
–  Vagy ujjlenyomatot vehet! Nem ejthetnénk meg
valahogy ezt most? – Dan hangjában kisfiús félelem
bujkált, és a szavai elhaltak a pániktól.
– Nem.
James rendőr kinyitotta a kocsi ajtaját, és betolta az
ülésre. Odabent, a hátsó ülés felől állott emberszag csapta
meg az orrát, cigaretta, húgy és izzadtság szaga. Érezte,
ahogy egy erős kéz megfogja a fejét, és előre nyomja, hogy
lebukjon. Tudta, hogy innen már soha nem menekül;
mintha már most a börtönben kuksolna. Az egyetlen
reménye az maradt, hogy a rendőrségen valaki hallgat
majd rá, de mégis ki hinné el ezt az elképesztő és őrült
sztorit?
–  Ne mondj semmit, Dan! Csak maradj csöndben!
Kitalálunk valamit! Szerzünk segítséget – kiabálta Jordan.
Odarohant az ablakhoz, miután az ajtót becsapták. A
rendőr mintha nem is törődött volna azzal, hogy a barátai
az ablakba kapaszkodnak, integetnek, kapálóznak, hogy
még utoljára kapcsolatba tudjanak lépni az üvegen
keresztül.
–  Majd én felhívom őket! – kiáltotta Abby az ablakon
dörömbölve. – Majd én telefonálok!
Dan csak bénultan, remegve nézte őket, két keze
mintha jéggé fagyott volna. A hangja tompán szűrődött ki
az ablakon, amikor kimondta az egyetlen, utolsó
mondatát: – Mondd meg Olivernek, hogy elkaptak!
Dant soha életében nem tartóztatták még le. Legutóbb,
amikor a rendőrség kihallgatta, legalább annyi előnye
volt, hogy a szülei mellette lehettek. Most azonban
teljesen magára maradt egy foltos falú, szűk
vallatószobában. Szinte nevetséges volt, mennyire
hasonlított a hely egy valódi rendőrszobára, az egy
irányba átlátszó tükrös fallal, meg a középen álló
fémasztallal. A klímát annyira feltekerték, hogy a hideg
még a farmerjén is áthatolt.
Dan azon tűnődött, vajon Finnoway ott áll-e az üveg
másik oldalán. Vajon tényleg eddig elérne a keze? Vagy
elég volt csupán színlelni egy betörést, és odarejteni Dan
DNS-ét a betört üvegre vagy egy foltot hagyni a
szőnyegen? Valóban zseniálisnak tűnt, hogy miután
megszerezték a teste egy darabját, az egész lénye az övék
lett.
Abbyre és Jordanre gondolt, akik ottmaradtak, és
pánikhangulatban, hiába próbálnak segíteni egy olyan
helyzeten, amelynek nem lehet jó vége. Beszélnie kellett
volna velük Oliver gyanújáról, aki elmondta, hogy az ujját
talán nem is mágiára fogják felhasználni, hanem egy aljas
szabotázsakcióra. De mégis mit tudnának tenni a barátai?
A legtöbb, amit tehettek talán az lett volna, ha Oliver
használja a fegyverét.
A rendőrök elkobozták a telefonját és a pénztárcáját,
megszakítottak minden kapcsolatot a külvilággal, mintha
csak egy statisztikai adat maradt volna belőle, semmi
több. Állítólag hamarosan kap majd egy telefonhívást, és
megjelenik egy ügyvéd, csakhogy kétségei voltak, hogy az
ügyvéd hisz-e majd neki.
Nem, ha ez az egész ügy a bíróságra kerül. Az a
szörnyű érzése támadt, hogy gyilkosságért be fogják
börtönözni.
A cellában hirtelen lekapcsolták a lámpát. Dan
megborzongott a jéghideg helyiségben, miközben
körbepillantott, és igyekezett kivenni a minden oldalról
felé hajoló árnyékokat. Valóságos kínzókamra volt ez a
szoba. Tehát még csak nem is emberhez méltóan bánnak
vele.
Zavarta a kezén érzett seb is, mert a fájdalomcsillapító
hatása már réges-rég elmúlt.
A szoba ajtaja ekkor kinyílt, aztán azonnal vissza is
záródott, olyan gyorsan zárva el a kívülről beszűrődő
fényt, hogy Dannek nem volt esélye megfordulni, és
megnézni, hogy ki jött be a szobába. Megint teljes sötétség
burkolta be.
Hirtelen hideg fuvallatot érzett, és ettől minden
porcikája éber lett, aztán az asztal mögött megjelent egy
arc, amely úgy tűnt fel a sötétségből, akár egy sápadt,
halott virág. Dan eddig észre sem vette, hogy Finnoway
kopaszodó feje, szögletes állkapcsa és magas arccsontja
milyen koponyaszerű.
– Maga az – szólalt meg erőtlen hangon.
–  Teljes mivoltomban – felelte mosolyogva Finnoway,
majd újra kigyulladt a világítás, de csupán annyi fény
volt, hogy Dan mindössze a kezéig látott. – Úgy hallottam,
hiányzik valami a kezedről.
– Amit maguknak köszönhetek.
Finnoway leült a szögletes fémasztalka szélére. Fekete
öltönyt viselt, amitől szinte beleolvadt a félhomályba. Az
egyik hóna alatt egy dossziét tartott. Csettintett a
nyelvével, majd egyik ujjával Danre bökött.
–  Csak óvatosan azokkal a megalapozatlan vádakkal,
fiam.
– Ne szólítson így! – dünnyögte Dan.
– Pedig az vagy – jegyezte meg Finnoway nemtörődöm
hangon, s kinyitotta a dossziét, amit a lábán
egyensúlyozott. – Bármi lehetsz, aminek mondalak. És
bárki lehetsz, aminek mondalak. A fiam, az unokaöcsém,
az újságos fiúm… – Az asztalra dobott egy papírlapot,
majd oldalával lefelé fordítva Dan felé tolta. Dan elvette és
megfordította, hogy megnézze, mi az. Egy születési
anyakönyvi kivonat volt. Méghozzá a sajátja.
–  Ezt meg honnan szerezte? – dadogta, és úgy húzta
vissza a kezét, mintha megégette volna.
–  Úgy látom, oktató jellegű lesz számodra ez a
beszélgetés. – Finnoway újra kotorászni kezdett a
dossziéban, majd ezúttal egy köteg fotót húzott elő.
Kirakta őket sorba az asztalra. – Van egy kuka az asztal
alatt, ha netán szükséged lenne rá.
Dan megértette, miért mondja ezt. Az időrendbe
rendezett szörnyű fotóktól felfordult a gyomra.
–  Micah rendes fiú volt. Hűséges. Oliver is szeretne az
lenni, csakhogy az idióta családja miatt róla előre lehetett
tudni, hogy kudarcot vall majd. Tudod, amikor Oliver
beárult téged, azt hittem, csupán egy szerencsés véletlen
műve vagy. Megjött Danny Ash – folytatta játékos hangon,
szinte kuncogva. – Az utolsó kis morzsa, amit
felcsippenthetünk. De a dolog ennél sokkal rosszabb,
igaz? Micah közülünk való volt, te pedig végignézted,
ahogy meghal. Semmit nem tettél, miközben a szemed
láttára gyilkolták meg.
Dan torka érdes lett, mint a dörzspapír. Nem bírt
megszólalni, de nem tudta levenni a szemét az előtte
kirakott képekről.
–  Most pedig fogtad magad, és az asszisztensemet is
meggyilkoltad, Daniel. Ez igazán nem volt szép tőled. –
Finnoway tovább mosolygott, és a hangja is éneklő
maradt. – Látod, itt teperted le őt a földre. Tamsin erős
volt, de te még erősebb, igaz? És ezen látszik, ahogy
ököllel kivered néhány fogát. De miután ez nem volt elég,
fogót is használtál. Egy emberi állkapocs rengeteg fogat
rejt, többet, mint gondolnánk. Hosszú, gyötrelmesen
hosszú időbe telik, amíg mind a harminckettőt kihúzzák.
Dan megrázkódott, és végül elfordult. Az utolsó kép
már túl sok volt, csak egy tátongó, üres száj. Érezte, ahogy
az az egyetlen csokoládészelet émelyegve kavarog a
gyomrában. Tamsin egykor gyönyörű, tökéletes
mosolyából semmi sem maradt.
Dan figyelmét ekkor halk kaparászás vonta magára, de
képtelen volt újra ránézni azokra a szörnyű fotókra.
Finnoway elővett egy kis fekete bársonyból készült
erszényt, és kibontotta. Az asztalra hófehér fogak
potyogtak ki belőle, s úgy gurultak mindenfelé, akár a
gyöngyszemek.
–  De ugye, ellenállt rendesen? Nem hagyta magát…
Olyannyira nem, hogy még a kisujjadat is képes volt
leharapni.
Finnoway arcán lassú, könnyed vigyor jelent meg, és
ahogy minden egyes szót egyenként kihangsúlyozott, Dan
megkapaszkodott a székében. Ugye, ez nem lehet igaz?
Habár Dan nem nézte meg közelről a hiányzó ujj sebét.
Fogalma sem volt, hogyan történt, vagy hogy mivel…
– Egy embert bármire rávehetsz, ha megfelelő indítékot
adsz a kezébe – tette hozzá halkan Finnoway, majd
elpöckölt egy asztalon heverő fogat, amely a drága
nadrágján landolt.
Dan letörölte a szájára kiülő savanykás ízt, és
megkönnyebbülten látta, hogy Finnoway összeszedi a
fotókat, és visszahelyezi a dossziéba. – És engem mire
akar rávenni? – kérdezte rekedt hangon. – Mi az én
indítékom?
– Azt akarom, hogy egész semmirekellő életed végéig a
börtönben rohadj meg, csak azért, mert Ash a neved, és
anyádhoz hasonlóan te is folyton valakinek a lába alatt
vagy – magyarázta a távolba mosolyogva. – És így is lesz.
Úgy értem, a börtönben fogsz rohadni. Ugye, szedsz
gyógyszereket is? Enyhe fokú disszociatív
rendellenességre? Időnként elveszíted az időérzékedet,
igaz? Percekre vagy akár órákra is kikapcsolsz…
Márpedig az untig elég idő arra, hogy megölj egy ártatlan
lányt, és elmenekülj a helyszínről.
Dan vadul rázni kezdte a fejét. Nem, nem! Ez nem lehet
igaz. Nem történhet ilyen könnyen minden. Nem lehet
ennyire tehetetlen. – Hosszú ideje nem volt ilyen
időkiesésem.
– Biztos vagy benne?
Dannek eszébe jutott az éjszaka, amikor egyszer
hazafelé menet annyira elvesztette az időérzékét, hogy
csak részletekben emlékezett vissza mindenre.
Emlékezett rá, hogy aznap reggel elaludt egy taxiban, és
nem értette, miért telt el ilyen gyorsan minden. Talán az
is emlékezetkiesés volt? Az nem lehet.
–  Az a helyzet – magyarázta okoskodva Finnoway –,
hogy egész életedben voltak ilyen epizódjaid. Márpedig az
esküdtszéknek ennyi untig elég lesz. Az már csak hab a
tortán, hogy a kisujjadat egy halott lány torkában találták
meg.
Dan puhánynak és erőtlennek érezte magát.
Legyőzöttnek. Hátrazuhant a székére, erős émelygés és
félelem járta át, és hullámokban tört rá újra meg újra.
Tudta, milyen kérdést akar feltenni, és fel is tette, bár
ezen a ponton már nem sokat számított. Ezek után rásütik
majd a gyilkos bélyegét, és egész életében kísérteni fogja.
Benne lesz az aktájában, a fotói között, mindenütt.
–  Maga ölte meg a szüleimet – szólalt meg halk,
szomorú hangon.
–  Egy nagyon magas szikláról zuhantak le a
Cadillacjükkel – magyarázta Finnoway, és megvonta a
vállát. – Egy ilyen zuhanást aligha lehet túlélni.
–  De maga volt az! – suttogta Dan, reszketve az
indulattól. Ha nem tud magán uralkodni, mindjárt
nekiugrik, átveti magát az asztal felett, és puszta kézzel
megfojtja Finnowayt, úgy, ahogyan állítása szerint
Tamsinnel is végzett. Úgy legalább igazságos lesz az
ítélete. – Maga küldte őket a halálba!
– Csakhogy ezt te soha nem tudod bebizonyítani.
Erős kísértést érzett, hogy belemenjen a játékba, és
elmondja Finnowaynek, hogy Abby telefonálni fog Maisie
kollégáinak. És reménykednek, hogy ezzel Dan malmára
hajtják a vizet. Csakhogy azzal óriási hibát követne el.
Nem akarta, hogy Finnoway őket is célba vegye. Időre volt
szüksége. Időre, hogy Abby és Jordan segítséget
szerezzenek, és megelőzzék Finnoway embereit.
Dan végignézett az asztalon heverő fogakon, aztán
behunyta a szemét. Volt még egy aduász a tarsolyában.
Egyetlen végső remény az alkura. – Mi ér többet
magának? Ha börtönbe csukat, vagy ha szerez egy hatásos
talizmánt? Maguknak sokat jelent az emberi vér, igaz?
Mert személyiségjegyeket hordoz, ami meghatározza a
talizmán jellegét. A szerencsés szerencsés lesz, a hatalmas
még hatalmasabb. Már, ha ez egyáltalán működik.
–  Persze, hogy működik – vigyorgott Finnoway,
hunyorogva nézve Dant. – De mit tudsz te erről?
– Semmit nem tudok – hazudta Dan. – De a családfámat
ismerem. És a családomnak csak az egyik fele volt Ash, a
másik felén ott a Crawford vonal. Nézzen csak utána!
Olvasson utána Daniel Crawford igazgatónak! Az az
ember mindenféle kísérletet végzett. Sokat tudott a
személyiség átörökítéséről. Lefogadom, hogy a csontjaiból
hatásos talizmán készülhetne. És én tudom, hol vannak
azok a csontok.
–  Nagyon szórakoztató ez a játék, de nem akarok
játszani.
Dan vállat vont, és remélte, hogy magabiztosabbnak
tűnik, mint ahogy érzi magát. Megint összeszorult a
gyomra, és újra elfogta az émelygés. – Pedig sokat veszít
vele.
A Kézműves járkálni kezdett körülötte, némán, mint
egy zsákmányra vadászó héja. Egy idő után megállt Dan
széke mögött, és a szoba félhomályában Dan látta, hogy a
mobiltelefon fénye megvillan az asztalon. Finnoway
olvasott valamit.
–  Hm. – Jeges hallgatás. – Érdekes. Annyi biztos, hogy
egy Ashnél sokkal érdekesebb.
–  Ezzel mire céloz? – kérdezte Dan. – Még mindig azt
akarja, hogy börtönben rohadjak meg?
Finnoway sötét nevetését visszaverték a falak, és Dan
fejében is visszhangot vert. – Így is ott fogsz rohadni,
Daniel, de most, hogy tudom, milyen értékes a véred, nem
egészben, hanem darabokban rohadsz majd.
–  A felesége tud róla, hogy maga egy komplett őrült? –
kérdezte Dan, miközben finoman zötykölődött Finnoway
kocsijának hátsó ülésén.
Újra megbilincselték, és James rendőr segítségével –
akiről kiderült, hogy nem is volt szüksége túl sok
bizonyítékra ahhoz, hogy Dant bevigye – kicsempészték
egy hosszú, szűk folyosón a rendőrség egyik hátsó
ajtajához. Onnan sietve átkísérték egy parkolóba,
valószínűleg izgultak, nehogy valaki felfigyeljen rájuk. Ez
némi reményt adott Dannek. Szeretett volna kiabálni, és
segítséget kérni, de Jamesnél fegyver volt, ráadásul
előkerült még Finnoway két új asszisztense is, akik
odakint vártak rájuk. Mindketten fiatal nők voltak,
ugyanolyan csinosan felöltözve, ahogyan korábban
Tamsin is, de Dan látta a kosztüm alatt kitüremkedő
fegyvert. Három felfegyverzett kísérő mellől nehéz lett
volna megszökni.
A két fegyveres nő most a Rolls-Royce hátsó ülésén ült
vele, és folyamatos ellenőrzésük alatt tartották Dant. Őt
azonban a Finnoway ujján látott jegygyűrű érdekelte.
Próbálta elképzelni, milyen nő lehet az, aki hozzámegy
egy ilyen alakhoz.
Finnoway vezetés közben hanyagul csak az egyik
csuklóját tartotta a kormányon, miközben száraz nevetést
hallatott Dan kérdésére. Mandzsettagombjai
megcsillantak a délutáni napfényben; két apró ezüst
zápfog. – Meglepsz engem, Dan. Pedig azt hittem, a ti
generációtok már egész haladó szellemű. Attól még, hogy
a feleségem nő és anya, nem egy ártatlan szent. Ugye nem
gondolod ezt?
–  Mivel hozzáment magához – jegyezte meg Dan –,
gondolom, ő is egy valóságos rémálom lehet.
– Ha már ennyire tudni akarod, azt mondanám, Briony
kettőnk közül a legszadistább – felelte Finnoway.
Higgadtan jegyezte meg ezt, miközben arcán gyengéd,
távoli mosoly jelent meg. Fúj! Dan nem akarta tudni,
milyen pillanatot idéz éppen fel. – Sajnálom, de azt kell
mondjam, hogy nagy valószínűséggel nem fogod
megismerni őt. Ritkán jön le a Katakombába ebben az
időpontban. A kis Jessyt ilyenkor viszi taekwondóra.
Jézusom. Ezek úgy tesznek, mintha normális családi
életet élnének.
– Ugye, nem motorozik? – kérdezte Dan keserű hangon.
– Beleillene a képbe, ha Finnoway átkozott felesége lett
volna az a motoros árnyalak.
– Tudtommal nem. De miért kérdezed?
Dan az ablaknak támasztotta a fejét, gyenge volt az
éhségtől, és nem hagyta nyugodni egy kitartó, gyötrő
érzés, amitől még jobban sajgott mindene, és még
törékenyebbnek érezte magát. – Nincs különösebb oka.
Sajgott a keze, de nem akarta megadni Finnowaynek
azt az örömet, hogy lássa rajta a fájdalmat. Inkább
összeszorította a fogát, és igyekezett nem venni tudomást
a kezében lüktető, égő érzésről.
Miután elindultak a rendőrségről, Dan újra felismerte,
hol járnak, hiszen most már harmadszor haladt el ezeken
az utcákon. Először, amikor üldözte a maszkos betörőket,
aztán másodszor, amikor visszament a ravatalozóba. Nem
is kellett neki mondani, merre menjen, habár Finnoway
asszisztensei segédkeztek. Dan tudta, hogy az alagsori
ajtón fognak lemenni. Miközben haladtak, a járdán
észrevett egy hosszú, fekete keréknyomot is.
A főbejárat ezüstre festett ajtaját rendőrségi szalaggal
zárták le, amely ide-oda repkedett a szélben. Ez lehetett
az a hely, ahol Finnoway az állítólagos bűnügyi helyszínt
megrendezte. Dan vágott egy grimaszt és elfordult, mert
eszébe jutottak azok a szörnyű fotók. Nem is merte
remélni, hogy Finnoway fájdalommentesen végzett
Tamsinnel. És nem akarta tudni, hogy pontosan hogy
történt minden. Most már különben is csak az számított,
hogy Finnoway milyen történetet fabrikált az
eseményekről.
 Dan keze együtt érzően lüktetni kezdett; nem várta azt
a napot, amikor leveszik róla a kötést, és állandóan látnia
kell majd a roncsolódott ujjpercet.
Istenem, add, hogy ne legyenek rajta fognyomok!
Mielőtt még áttuszkolták volna az ajtón, látta, hogy az
ismerős fekete motor ott parkol nem messze tőlük,
néhány háznyira a rendőrségi kordontól. A mögötte lévő
irodaház hátsó falára valaki ugyanolyan fehér krétával
rajzolt graffitit, amilyet Steve házának falán is látott.
Csakhogy a francia felirat helyett itt egy számára
ismeretlen szimbólumot figyelt meg a falon.
–  Vajon mit jelenthet? – kérdezte lassan. Finnoway
látszólag most már semmit nem tartott titokban előtte,
hiszen Dan úgyis minden értelemben a foglya volt.
A férfi kezén megvillant a giccses karóra, ahogy kezével
felmutatott a kör alakú jelre, és tett egy olyan mozdulatot,
mint aki ketté hasítja. – Az ott azt jelenti, hogy kezdünk
kifogyni a vécépapírból.
–  Micsoda? Tényleg? – Dan megbotlott a kissé
egyenetlen talajon. Addigra már beértek az ajtón, ő pedig
lassított, hogy visszanyerje az egyensúlyát.
–  Nem, nem igazán. De haladj tovább, mert kezdelek
már unni!
Ezúttal nem abba az irányba mentek, amerre Dan a
múltkor, hanem a bal oldali folyosóra fordultak be.
Elhaladtak néhány nehezen beazonosítható szoba mellett,
majd végül megálltak egy vaskos, régiesnek tűnő, boltíves
ajtó előtt. Finnoway háromszor megzörgette az ajtót, majd
Dan hallotta, amint egy kulcs elfordul a zárban, hangosan
reszelve a fémet, mielőtt recsegve-ropogva enged a zsanér
és a zár, aztán kinyílik az ajtó. Dohos pinceszag csapta
meg az orrát, nedves és fojtogató.
– Ezek szerint, soha nem hallottál még a Febreze-ről. –
Dant minden teketória nélkül betuszkolták az ajtón egy
hűvös, nyirkos előcsarnokba. Odabent egy kutyamaszkot
viselő ember várta őket, ám a maszk miatt lehetetlenség
volt megállapítani, hogy meglepődött-e Dan láttán, vagy
sem.
–  Örülök, hogy nem vagy már annyira morcos –
állapította meg Finnoway, és közvetlenül Dan mellé lépett.
– De engem nem fogsz felbosszantani, Daniel. Habár az
erre irányuló kísérleteid számomra nem várt
életvidámságról tanúskodnak. A szüleidet szánalmasan
egyszerű volt kiirtani. És örömmel látom, hogy a te
esetedben sokkal jobban fogom élvezni a dolgot.
Az ajtó hangosan becsapódott mögöttük, és egy
pillanatig sötétségbe burkolta őket. Aztán Dan szeme
hozzászokott a sötéthez, és egy téglafalú alagútban találta
magát. Nem volt különösebben félelmetes, habár
Finnoway jelenléte folyamatos riadókészültségben
tartotta.
Aztán végül a szűk alagút kiszélesedett. Dan még így is
előreszegte vállait, és úgy haladt tovább, mert látta, hogy
út közben mindkét oldalról csontművészek figyelik őket
durva, gyűrött maszkokat viselve.
–  Miért van rajtuk az az izé? – érdeklődött Dan, és
elvette tekintetét a bámészkodókról, akik utánuk fordulva
követték, merre mennek tovább.
–  A húshagyó kedd mindig is az év legkönnyebb
időszaka volt számunkra, akkor tudtunk a legjobban
dolgozni – magyarázta komor hangon Finnoway. – A
hagyományt pedig továbbvitték.
Ahogy mentek tovább, a levegő kicsit langyosabb és
avasabb lett, de egyben hűvösebb is, a nedves agyag és a
giliszták szaga irritálta az orrát. Dannek fogalma sem
volt, Finnoway hogy tud teljes sötétben tájékozódni, de a
férfi keze továbbra is erősen markolta, miközben a fiú
kezdett hozzászokni, hogy minden egyes lépés előtt
óvatosan körbetapogatózzon a lábával.
Aztán végre elérték az alagút végét, ahol egy újabb ajtó
várta őket. Az ajtó mindkét oldalát fáklyákkal világították
meg, melyeknek fénye rávetült az egyenetlen sziklafalra.
Dan azt kívánta, bárcsak kialudnának a fáklyák. Ebben az
újdonsült fényáradatban ugyanis látta, hogy mi veszi
körül őket: a mennyezetben és a környező falakba több
száz vigyorgó fehér koponyát betonoztak bele.
Már csak ketten maradtak a csontokkal kirakott folyosón,
de még mindig nem volt értelme szembeszállni
Finnowayjel. Mégis hová mehetne? Botladozva
visszabotorkálhatna a mögöttük hagyott alagútba, hogy
ott aztán találkozzon harminc kiéhezett támadóval.
Nem kellett volna említenie Finnowaynek az igazgatót.
Inkább megpróbálhatta volna megvédeni magát a
bíróságon, de ennél még az is jobb lett volna, ha élete
végéig börtönbe kerül. Hányszor kell még azzal
szembesülnie, hogy még rosszabbra is fordulhatnak a
dolgok?
Lelassította a lépteit. Minden olyan reménytelennek
tűnt. Már az is nehezére esett, hogy egyik lábát a másik
elé rakja.
–  Látom, kezdesz gyengülni. Mindjárt kapsz enni meg
inni – mondta Finnoway, és továbblökdöste Dant a
folyosón.
– Semmit nem kérek magától.
– Azt eszel, amit kapsz.
Dan megrázta a fejét, és előrehajolva ment tovább. –
Tudom, hogy mi történik azokkal, akik az alvilágban
esznek. Soha többé nem térnek vissza onnan.
Finnoway arcán sötét mosoly jelent meg. – Nekem
inkább a Jancsi és Juliska jutott eszembe, de ez is jó. Ezt is
használhatom.
Az ajtó másik oldalán egy hatalmas, boltíves helyiségbe
jutottak, amely reflektorokkal volt kivilágítva és fel volt
állványozva. Az alagút egy másik épületbe vezette át őket.
Dant az egész egy régészeti ásatásra emlékeztette. A
külső falakat polcok vették körbe, középen, a padlón
mindenütt rekeszek álltak kupacokban, meg az
állványhoz használt deszkák. A rekeszek némelyikéből
szalmaszálak lógtak ki, a többiből földimogyoróval teli
zsákok. Dan orrát és száját ellepte a levegőben szálló
karcos por.
A mennyezet közepéről hatalmas fehér vászon lógott le,
amelyre fekete festékkel az alábbi szöveget írták:
 
EZEK AZ EREDETI SZABÁLYOK, AMELYEKET
LEFEKTETTEK:
Az első, hogy a művésznek olyan témát vagy tárgyat
kell választania, ami az elhunyt számára kedves volt.
A második, hogy a művész alkotás közben nem érezhet
sem bűntudatot, sem lelkiismeret-furdalást.
A harmadik, és egyben legfontosabb szabály, hogy a
modellnek nem lehet különleges hatalma addig, amíg ki
nem véreztették. És minél ártatlanabb módon vérzett ki,
annál erőteljesebb az eredmény.
 
Dan eltűnődött, vajon ez valóban egy magatartási
kódex volt, vagy inkább csak amolyan legendás
képtelenség, amit a lakosság megfélemlítésére találtak ki,
akiket már a csontművészek létezésének lehetősége is
megrémisztett. Csak hogy a csontművészekről közben
beigazolódott, hogy valóban léteznek, és a koponyák
számából ítélve, amit idefelé látott, Dan pontosan tudta,
hogy ezek az emberek nem csupán fenyegetést
jelentenek.
A falak mentén álló polcok tele voltak mély műanyag
vödrökkel, mindegyiken hatalmas, fekete nagybetűkkel
felírt név.
Dan végigfutotta a neveket. A legtöbbjüket nem
ismerte, de akadt köztük olyan, akit igen:
CRAWFORD, M.
BERKLEY, E.
BERKLEY, R.
BONHEUR, M.
Nem bírta levenni a szemét az apja nevével jelölt
dobozról. Ürességet érzett a testében, elhagyta minden
akarata és küzdeni akarása.
A BERKLEY, O. feliratú tartály még a földön állt, nyitva
és üresen. Dan arra gondolt, figyelmeztetnie kellene
Olivert, hogy ő lesz a következő, de ez nevetségesnek tűnt.
Úgysem kerül ki innen élve.
Most pedig majd neki is nyitnak egy dobozt, és a
testének darabjait kimunkálják és eladják, aztán az
elátkozott vérvonala és génjei ezek után más életét
keserítik majd meg.
De talán a szelleme majd figyelmeztetheti Olivert,
ahogyan Micah is megpróbálta őt figyelmeztetni.
Csakhogy ő még nem szellem, emlékeztette a kezében
érzett szúró fájdalom a kötés alatt. A helyiségben vagy
tucatnyi csontművész téblábolt maszk nélkül, amelyet a
derékszíjukra erősítettek. Dan megállapította, hogy nincs
bennük semmi közös. Akadt köztük fiatalabb, öregebb,
színes bőrű és fehér, nő és férfi egyaránt.
–  Hozzatok neki valamit enni! – adta ki az utasítást
Finnoway, ujjával csettintve egy férfi felé, aki erre
bólintott, és elment egy onnan nyíló másik szoba felé.
Néhány alacsonyabb boltíves nyílás több különböző
irányba vezetett, de nem lehetett megmondani, pontosan
hová.
–  Szóval itt készülnek a talizmánok? Vagy ez csak egy
logisztikai központ, ahonnan a szállítást intézik? –
kérdezte Dan körbepásztázva tekintetét a hatalmas
teremben. Finnoway nem is próbálta megakadályozni
benne, hagyta, hogy kedvére felmérje a terepet. Úgy tűnt,
mintha még örülne is a Dan arcán látott lenyűgözöttség
láttán.
–  Inkább nem mennék bele a folyamat részletes
magyarázatába – felelte a férfi. – Csak az időt
pocsékolnám rá, hiszen nemsokára halott leszel.
Dan nyelt egy nagyot.
–  És ha felajánlanék magam helyett valami sokkal
értékesebbet? Amit csak én adhatok?
– Kétszer nem sütheted el ugyanazt – felelte Finnoway.
– Ezt a trükköt már eljátszottad. És minél többször
próbálkozol vele, annál kevesebb esélyt kapsz.
Dan megállt egy kacatokkal teli asztal előtt, amelyen
több nyitott kartondoboz hevert ábécésorrendbe rakott
címkékkel. A dobozokban több száz dossziét látott,
melyek nagyon hasonlítottak a ravatalozóban találtakhoz.
Közelebbről nézve talán pontosan ugyanazokat a
dossziékat szállították ide kötegekben. Dan talán még az
Ash feliratút is látni vélte köztük, a kupac tetején állt,
borítóján azzal a furcsa kézírással.
Mivel tudta, hogy úgysincs vesztenivalója, bal kezével
kivette a mappát, és felnyitotta.
Abban a pillanatban meghallotta Finnoway cipőjének
kopogását maga mögött, de a férfi nem próbálta
visszatartani vagy megállítani.
A mappa jóval több információt tartalmazott, mint amit
Dan korábban talált benne, nem csak a temetéssel
kapcsolatos szervezési adatokat írták bele. Jegyzetek,
térképek és Maisie Moore cikkeinek másolatai is
belekerültek, olyan cikkek, amelyeket neki is átadott a nő.
Még egy tanúvallomás másolata is benne volt arról a
bírósági perről, amely végül 1995-ben bezáratta a Trax
Corp gyártelepét. Az ügyvéd védőbeszéde így hangzott:
„Ezek a vádak teljesen abszurdak, Jacob Finnoway
pedig mindenben ártatlan. A vádak csupán egy fanatikus
környezetvédő kirohanásai, olyan fanatikusé, aki jelenleg
is szökésben van, és még vallomást sem hajlandó tenni a
bíróság előtt. Egész egyszerűen nem létezik megalapozott
bizonyíték arra, hogy ezeknek a «fű alatt forgalmazott»
gyógyszereknek a csempészete valaha is létezett. Mindez
csak egy újságíró összeesküvés-elmélete, aki még a
forrásait sem hajlandó megnevezni.”
Ebben a nyilatkozatban volt valami furcsa, csak Dan
nem tudta pontosan megmondani, hogy mi az. Valahol a
tudatalattijában azonban érezte, hogy nem stimmel
valami. – Ki az a Jacob? Egy álnév, amit használt?
–  Jacob a testvérem – felelte hanyagul Finnoway. –
Akinek a te boszorkány anyád tönkretette az életét.
Dan kezéből kiestek a papírok, és nem érdekelte, hogy
összevissza keverednek. Többtucatnyi fotót készítettek a
szüleiről, valamennyit nagyobb távolságból, teleszkópos
lencsével, mint amit a kémek használnak. A szülei észre
sem vették, hogy valaki fotózza őket.
– Bárcsak azt mondhatnám, hogy sajnálom!
Dan anyja valahogy rájött a Trax Corp és a Brookline
közötti összefüggésre, bár több évet késett abban, hogy
megállítsa az igazgató által folytatott kegyetlen
kísérleteket. Ha tudta volna, hogy a Trax Corp csupán egy
fedőszervezet, talán még ma is élne. Dan keserűen
gondolt arra, hogy ő is ugyanígy kutatott a múltban, és
jóllehet neki sem sikerült tanulni a hibáiból, arra azért
büszke lehetett, hogy az anyja örökségét továbbvitte. Mert
őt sem hagyta nyugodni, amíg ki nem derült az igazság. A
gondolat megmosolyogtatta.
– Valami vicceset láttál? – hajolt közelebb Finnoway.
–  Úgysem értené – dünnyögte Dan. Mereven nézte a
Kézművest. Finnoway olyan hihetetlenül biztosnak tűnt a
győzelmében, hogy Dan még nagyobb motivációt érzett,
hogy túljárjon az eszén.
Sóhajtva és legyőzötten tért vissza a mappához. Kezébe
vett egy fotót, amelyen a szülei egy esernyő alatt
kuporogtak. Mögöttük a háttér homályosan szürke és
barna volt. Nem tudta megmondani, pontosan hol
vannak, de az arcuk tisztán és élesen látszott. Evelyn
hozzábújt Dan apjához, fejét a mellkasára hajtotta.
Közben Finnoway megint parancsolgatni kezdett. Egy
csontművészhez beszélt, aki ételt hozott, Dant azonban
nem is érdekelte. Egy parányi, fényes logó kötötte le a
figyelmét, amit az anyja kabátján látott, egy piros-fehér,
aprócska jel.
DUCATI
A szíve a torkában kezdett dobogni. Gyorsan
visszament a terem másik felébe, ügyet sem vetve a
szendvicsre meg az üdítőre, amit kiraktak neki a terem
közepén álló kisebb kártyaasztalra. Finnoway karba font
kézzel figyelte, és kissé elmosolyodott, ahogy Dan
elviharzott mellette, mert pontosan tudta, hogy hová tart.
–  Levegyem neked? Személyesen is el akarsz búcsúzni
az apádtól?
Dan igyekezett nem venni tudomást a gúnyos
megjegyzésről. – Az apám… Csak az apám. De anyámnak
miért nincs doboza?
Finnoway arcáról elhalványult az a hűvös, magával
ragadó mosoly. Az egész egy villanásig tartott, aztán
igyekezett gyorsan összeszedni magát, de Dan pontosan
látta. Kibontotta karjait, és zsebre dugta mindkét kezét. –
A kocsijuk a vízbe zuhant. Az ő holttestét nem találták
meg.
–  Tehát őt nem tartják itt – mondta ki Dan, aztán
visszament a kártyaasztalhoz. Leült az előtte álló székre,
és kényszeredetten evett egy falatot a szendvicsből.
Elképzelhető, hogy hamarosan elérkezik a pillanat,
amikor szüksége lesz az erejére. Megrágta a falatot,
lenyelte, aztán kinyitotta az üdítőt és keresztbe tett
lábakkal megjátszotta az utolsó aduját, ami a kezében
volt.
– Azért nincs dobozuk az anyám nevével – szólalt meg
határozott hangon –, mert az anyám még mindig él.
Dan megvárta, amíg elhalkul Finnoway hitetlen nevetése,
majd halkan hozzátette. – Megint alkut szeretnék kötni.
Egy újabbat.
–  És mégis mivel? Mi lehet még olyan értékes, amit fel
tudnál ajánlani?
A teremben foglalatoskodó csontművészek egyenként
abbahagyták, amit csináltak, és mindenki Finnoway és
Dan felé fordult. Az egyikük még lerakott a kezéből egy
apró fúrót, és leporolta a csontport kesztyűs kezéről,
azután ő is feléjük fordult.
Dan megint harapott egyet a szendvicsből, és leöblítette
egy kis üdítővel. – Anyám még életben van – ismételte
meg. – Én pedig tudom, hogy hol találjuk meg.
Közben rájött, mi volt olyan furcsa abban a bírósági
vallomásban. Maisie Moore azt mondta neki, hogy a
szülei egy héttel a tárgyalás után haltak meg, miután a
Trax Corpot végleg bezárták. Ugyanabban az évben,
amikor a Whistle-t alapították, 1995-ben. Csak éppen Dan
akkor még nem élt, mert ő 1996-ban született.
Aztán ott volt az a motor. Meg a ducatis dzseki. Az a
valaki, aki egész úton követte őket, nem Finnowaynek
készítette a fotókat. Evie volt az, és ezt már Dan is tudta.
Csakhogy Finnowaynek semmivel sem tudta bizonyítani,
hogy tényleg látta őt. De ha valahogy bizonyítani tudná,
ha el tudná hitetni Finnowayjel, hogy valóban látta az
anyját, akkor őt használhatná csalinak, hiszen a
csontművészek évek óta vadásztak rá.
 Muszáj volt megkockáztatnia. Az anyja sok-sok évvel
ezelőtt elhagyta őt. Így két adósságot törleszt egyben.
Kicsit bizonytalankodott, hogy kimondja-e a
„megérdemli” szót, de az anyja talán valóban
megérdemelt valamiféle megrovást azért, hogy örökbe
adta, és évekig egyik befogadó családtól a másikig
küldözgették. Persze Sandyvel és Paullal végül
szerencsésen alakult minden, de előtte éveken át úgy
érezte, hogy senkinek sem kell. Márpedig, ha Paul és
Sandy nem fogadják be, akkor talán egy sokkal nehezebb,
magányos életre kárhoztatta volna a sors. Az anyja
mindenesetre nagyon úgy festett, mint aki képes magára
vigyázni. Talán még Finnowaynek sem sikerül majd
elkapnia, hiszen nagy tehetsége van a bujkálásban.
Meg abban, hogy eltűnjön mások életéből.
–  Napok óta követ minket a barátaimmal. Legalább
négyszer láttam őt. Még ma is.
Erre a megjegyzésre végleg eltűnt Finnoway arcáról a
mosoly. Három fenyegető lépéssel Dan előtt termett, és
fölé tornyosult hatalmas termetével és jéghideg, éles
vonásaival. – Ez meg miféle alku?
Dannek kihívást jelentett a nyelés, különösen azért,
mert gyűlölte, amit ezután mondania kellett. De úgy
döntött, hogy vállalja a kockázatot, ahogy az anyjának is
vállalnia kell. – Ha megmutatom, hogy hol találják meg,
akkor megígéri, hogy leszállnak rólam, és nem követnek
tovább? Továbbá tisztára mos ezalól a képtelen
gyilkossági vád alól, és a barátaimat is békén hagyja!
Dan figyelte, ahogy a Kézműves mérlegeli a
lehetőségeit, a szája szélét rágcsálja, miközben hatalmas,
zöld szemeivel Dan arcát fürkészi.
– Ez csak egy blöff – vágta rá végül.
– Ha meghalt volna, akkor itt lenne maguknál – felelte
Dan. – Már egy ideje próbált kapcsolatba lépni velem. De
egészen mostanáig nem jöttem rá.
A teremre dermedt csönd telepedett. Senki nem
mozdult és nem beszélt, miközben Dan kezében lüktetni
kezdett a fájdalom. A távolból egy csap ütemes csöpögését
hallotta, mintha csak a másodperceket számolná, amíg
Finnoway meghozza döntését.
– Mondd meg, hol van!
Dan megette az utolsó falatot a szendvicsből, és vett egy
szaggatott levegőt. Sejtése beigazolódott – az anyját
értékesebbnek tartották az igazgatónál. Persze, ő is
rokonságban állt vele, de nem ő tette tönkre Jacob
Finnoway életét, és szintén nem ő volt, aki
ellehetetlenítette a családi vállalkozást. Az emiatt érzett
gyűlölet és neheztelés szemmel láthatóan felülmúlta az ő
értékes génállományát.
–  Most azonnal mondd el! – üvöltötte Finnoway Dan
arcába, és a pókerarc egy pillanatra mintha összeomlott
volna, amíg Finnoway gyorsan magára nem parancsolt.
Hátrébb lépett, és megigazította nyakkendőjét.
–  Rendben van, Daniel. Akkor kössünk üzletet! Áll az
alku.
Idő. Sikerült némi időt nyernie. Abban még nem volt
egészen biztos, hogy milyen áron, de ráér majd később
aggódni emiatt. Amikor már biztosan túlélte.
 Nem tudta, megbízhat-e Oliverben vagy a barátaiban
vagy az elméletileg még mindig életben lévő anyjában. Itt
azonban teljesen kétségbeesettnek és kiszolgáltatottnak
érezte magát, és úgy látta, a föld felett jóval nagyobbak az
esélyei, mint itt, a föld alatt. Abby terve volt az egyetlen,
amiben bízni tudott. Mert még ha végül nem is éli túl,
megnyugtatta az a tudat, hogy lesz néhány újabb lelkes
oknyomozó újságíró, akik leszámolnak a csontművészek
hálózatával.
–  Vigyenek vissza a felszínre! Látni akarom a
barátaimat, és megmondani nekik, hogy jól vagyok.
Azután lehozom őt ide maguknak. Nem is kell levenniük
rólam a bilincset. Nem fogok megszökni.
Finnoway belevigyorgott az arcába. – Lehet, hogy
félreismertelek. Képes lennél eladni a saját anyádat?
Dan lassan bólintott, próbálta megfékezni az állkapcsa
remegését. – Ő elhagyott engem. Hosszú évekig nem
tudtam róla semmit, nem tudtam, hogy meghalt vagy
életben van, csak annyit, hogy lemondott rólam. De ez
most már nem számít. A szüleimet én választottam,
ahogyan a barátaimat is. Én választottam a családot, amit
kaptam. És most magam mellett döntök.
Dan soha életében nem örült még ennyire a napfénynek.
De most ott állt, kikémlelve a szabadság felé vezető utolsó
ajtó mögül, és a szíve megtelt reménységgel. Ha majd
túléli ezt az egészet, ott lesz még az az icipici gyilkossági
vád, amivel szembenézhet, meg a rengeteg ellene
felvonultatott bizonyíték. Egyelőre azonban elég volt
annyi, hogy életben maradt. A lelke mélyén pedig bízott
benne, hogy a barátai még a történtek után sem fogják
cserben hagyni őt.
A büdös, nyirkos sikátor most hívogatónak tűnt a
csontművészek katakombájának fojtogató levegője után.
Dan körbepillantott a Rampart utcán, és meglátta
Finnoway út mellett parkoló Rolls-Royce-át. A motor már
járt, a kocsi várta őket. Kétségbeesetten átpillantott a
másik irányba, de a motor már nem volt ott. Nos, úgy
tűnik, improvizálnia kell.
A két asszisztens a kocsinál várta, készen álltak, hogy
átvegyék Dant Finnoway keze közül, nehogy szökni
próbáljon.
–  Ha kiderül, hogy hazudtál – suttogta a fülébe
Finnoway közvetlenül mögötte állva –, ébren leszel, amíg
egyesével kioperálom a csontjaidat, a megmaradt
ujjaiddal kezdve.
Dan megborzongott.
Finnoway gúnyos nevetéssel betuszkolta őt a hátsó
ülésre. – Lehet, hogy átadom Brionynak a feladatot.
A kocsi elállta a sikátor bejáratát, és Dan tudta, hogy ha
nem bukik le, akkor a két asszisztens úgyis lenyomja a
fejét.
Tudta, hogy a két hölgy, még a fegyver használatától
sem riadna vissza, amit a blézerük alatt rejtegettek.
Tekintetét végigpásztázta az út túloldalán, benézett a
kávézóba, amit az előző este látott, hátha valaki
észreveszi, és látja, hogy valami nincs rendben.
Könyörgöm, valaki… Valaki vegyen már észre!
De senki nem volt ott. Dan teste erőtlenné vált, és
minden erejét megfeszítve próbált gondolkodni, hogyan
tudna kikerülni ebből a helyzetből.
– Dan!
A fiúnak nagyot dobbant a szíve, és megcsúszott a lába
alatt a járda. Elfordította a fejét, és látta, hogy Abby és
Jordan közelednek rohanva a Rolls-Royce felé az út másik
végéből. Hirtelen éles dudaszó hallatszott, és mindketten
megtorpantak, mert kis híján elütötte őket egy arra
száguldó teherautó. Dan érezte, hogy Finnoway
erősebben markolja a karját, aztán egy kemény
puskacsövet nyomott a hátába.
–  Mondd meg nekik, hogy forduljanak vissza, és
tűnjenek el, vagy lövök! A fegyver hangtompítós, és
mielőtt még bárki is látna, a tested már a kocsiban lesz, és
elhajtunk vele – figyelmeztette Finnoway. Egyik kezét Dan
vállán tartotta, a másikkal pedig a puskát nyomta a
hátába.
Dan már nyitotta a száját, hogy odakiáltson Jordanék
felé, de valami durrant a levegőben, olyan hangosan, hogy
az egész város zaját elnyomta. Közvetlenül a baljukon egy
golyó fúródott az épület téglafalába. Dan próbált a hang
irányába nézni, elvette a szemét Abbyről és Jordanről, és
a kávézó feletti tetőt pásztázta. A délutáni felhők előtt egy
fiatalember alakja rajzolódott ki. Oliver volt az, fegyverrel
a kezében. Tehát mégis betartotta az ígéretét. Minden
barátja eljött, hogy megmentse őt.
Sabrinát nem látta sehol, de volt egy olyan érzése, hogy
valahol a közelben lehet, remélhetőleg egy baseballütőnél
komolyabb fegyverrel.
Mindannyian börtönbe kerülünk, futott át az agyán, és
izgatottan képzelte el, ahogy a lövést követően hamarosan
odaérnek a rendőrkocsik. A ravatalozó már így is a
látókörükbe került, az állítólagos betörési feljelentés
miatt. Dan ide-oda forgatta a fejét, és próbált jelezni
Olivernek, hogy ne lőjön, mert Finnoway végez vele.
–  Csak forduljatok vissza! – kiáltott át a barátainak, és
mozdulatlanná vált, ahogy meghallotta, hogy Finnoway
fegyvere kattan egyet a háta mögött. – Ne gyertek
közelebb! Szóljatok Olivernek, hogy ne lőjön!
Közbe a kávézóban kisebb csoport kezdett gyülekezni
az utca túloldalán, és Dan látta, ahogy mindenki ijedten
az ablakhoz hajol, néhányan mobiltelefont vesznek elő,
vagy egymásba kapaszkodnak.
Jordan és Abby tétován megálltak az út közepén, aztán
érzékelve a Dan hangjából kiszűrődő kétségbeesést,
óvatosan hátrálni kezdtek a járda felé. Csak egyetlen út
választotta el őket egymástól, de nem is lehettek volna
távolabb. Dan kiszolgáltatottan és dermedten állt. Ha a
rendőrség nem ér oda, nem volt benne biztos, hogy élve
megússzák ezt az egészet. Ha viszont már úgyis valakinek
meg kell halnia, az ő legyen, gondolta. Komolyan
gondolta, amit Finnowaynek mondott a katakombában.
Jordan és Abby olyanok voltak számára, mint a
családtagok, csak éppen még szorosabb kapcsolatot érzett
velük, mert őket valóban ő választotta. Ha pedig most a
nyílt utcán végeznének vele, akkor a kávézóban mindenki
látná, ahogy Finnoway elveszti az önuralmát. Azt pedig
már nehéz lenne eltussolni.
–  Szállj be a kocsiba – harsogta Finnoway, még
erősebben nyomva a fegyvert Dan hátába.
Dan centinként haladt, és nézte, ahogy a tetőn Oliver
felé egy árnyalak közeledik lopózva, majd alakot ölt. Még
a távolból is tisztán kivehető volt az árnyalak arcát
eltakaró gyűrött, szörnyűséges nyúl maszk.
– Ne! – kiáltotta Dan. – Oliver! – Amennyire csak tudott,
szembe fordult Finnowayjel. – Azt ígérte, senkinek nem
lesz bántódása. Megígérte, hogy a barátaimat nem fogják
bántani.
A Kézműves arcára verejtékcseppek ültek ki, és
szertefoszlott minden nyugalma. Rekedtes, szaggatott
nevetés hagyta el a száját. – Hazudtam.
Dan még soha, senkit nem látott így zuhanni – először
lassan, aztán hirtelen felgyorsulva olyan erővel ért földet,
hogy szinte egy pislogásnyi idő sem telt el a becsapódás és
a zuhanás között.
Egy nő felsikoltott, Dan pedig úgy érezte, hogy nem
nyomódik már semmi a hátának. Tudta, hogy a puska
még mindig ott van, és készen áll, hogy elsüssék, de
közben azt is tudta, hogy Oliver éppen akkor zuhant az
orra előtt háromemeletnyi magasságból a betonra. Hallott
egy kiáltást, meg Oliver testének tompa puffanását, de
abban a pillanatban semmi sem tűnt valóságosnak vagy
fontosnak.
Egész testével Finnowaynek vetődött, a fejét előre
hajtva erősen a férfi mellkasába vágta. A koponyája alatt
érezte, hogy valami megreccsen, de nem az ő csontjai,
hanem Finnowayé, aztán hallotta, amint a fegyver
koppan egyet a járdán, és végigcsúszik a kockaköveken.
Valaki újra felkiáltott, Dan pedig érezte, ahogy Finnoway
izzadt teste megcsúszik a bőre alatt, miközben egyre csak
nyomta és nyomta. A hátában erős fájdalmat érzett. Aztán
egyszer csak elmúlt a fájdalom, lerázta magáról, hátrált
egy kicsit, majd újra teljes erőből Finnowayre vetette
magát. Olyan volt, mint aki se lát, se hall, de talán most
pontosan erre volt szüksége.
Finnowayjel együtt elvesztette egyensúlyát, előbb egy
kocsi csomagtartójának ütközött, aztán elterült a járdán.
A hátában érzett fájdalom elmúlt, ám a helyébe más fajta
fájdalom lépett. Térdre ereszkedve, összegabalyodva állt a
járdán Finnowayjel, akinek sikerült a hátára fordulnia, és
próbálta magáról lefejteni Dant. A fiú nem érzett
magában elég erőt, de hajtotta a kétségbeesés, a
folyamatos kiabálás meg a fejébe toluló vér, és mindent
felerősített. Nem volt többé semmilyen terv, nem volt
semmilyen indíték, csupán az az iszonyatos késztetés,
hogy ennek a gazembernek szétloccsantva lássa a
koponyáját. Sikerült a térdét a férfi gyomrába fúrnia, aki
erre meglepetten felnyögött. Abban a pillanatban Abby
hangja süvített Dan fülébe.
A távolban dühösen felmorajlott egy fémes motorhang.
– Dan! Vigyázz! Menekülj!
Dan felpillantott Finnoway gyűrött, koszos ingéről, és
egyetlen fényszórót látott közeledni. Egy motor
fényszórója volt, amely szélsebesen rohant feléjük.
Minden más fekete. Az az egyetlen lámpafény csak úgy
repült feléjük az elmosódott esti félhomályban.
Finnoway kihasználta az alkalmat, hogy a földre
teperje Dant. Egyik kezével hátranyúlt, és előhúzott egy
kést, az arcát eltorzította a több éven át felgyülemlett düh
és indulat.
Lesújtott a késsel, de Dannek sikerült kitérni előle,
balra elgurult a járdaszegélyen Abby és Jordan felé. Még
mozgásban volt, és vitte az utolsó lendület, amikor
hallotta, hogy egy gumiabroncs hangosan nekicsapódik
valakinek, aztán az utcán sokan felsikoltanak.
Nem akart megfordulni, hogy megnézze, mi maradt
Finnowayből. Nem szívesen őrizte volna meg ezt a
látványt az emlékeiben. Hirtelen erőteljes fájdalom járta
át megint, egész teste sajogni kezdett az elszenvedett
ütésektől. Abby és Jordan közben odaértek mellé, és
felsegítették az útpadkáról, karjukba vették, és úgy
tartották, miközben Dan halványan elmosolyodott. Annyit
látott még, hogy a motoros hatalmas füstöt okádva maga
mögött eltűnik a sötétben.
–  Dan! Hallasz engem? Dan! – Abby erősen rázni
kezdte, Dan azonban kezdte elveszíteni az eszméletét.
– Dan! Valaki hívjon mentőt! Kérem, segítsenek!
Dan érezte, hogy egy parányi, puha kéz szorongatja a
kezét, és hozza vissza az életbe. Pislogott egyet, aztán még
egyet, és fokozatosan megjelent előtte a kórházi kórterem
kékes-fehér félhomálya. A feje jobbra hanyatlott, és egy
mennyeien puha párnát érzett alatta, aztán megtalálta
Abbyt, aki a paplan alatt feküdt mellette, és a kezét fogta.
A jobb kezét. A kötés egy részét lefejtették és átkötözték.
Dan nyelt egy nagyot, ahogy meglátta kirajzolódni a
vékony kötés alatt hiányzó ujját.
– Börtönbe fogok kerülni? – kérdezte zihálva.
Ez a kérdés megkönnyebbült nevetést váltott ki az ágya
körül állók között. Steve bácsi az ágy lábánál állt, már
nem a háziköntösében és papucsban, hanem
makkegészségesen, eltekintve néhány halvány
horzsolásnyomtól. – Finnoway a nyílt utcán hadonászott
egy fegyverrel, miközben az egyik haverja lelökött egy
tinédzsert a háztetőről. Ezt már nem lehet
megvesztegetéssel eltussolni – felelte Steve kacsintva. –
Bár gondolom, ezt te is tudtad, nem igaz?
–  Nekem is volt egy ilyen érzésem – suttogta Dan. –
Azért az a motoros pont időben érkezett.
–  Cserbenhagyásos gázolás – jegyezte meg Jordan,
hitetlenkedve ingatva fejét az ágy szélénél. – Nem is
tudom, van-e olyan kategória, hogy szerencsés gázolás, de
én ezennel kitaláltam egy ilyet.
–  Hogy találtatok rám? – kérdezte Dan. – Azt hittem,
mind a rendőrségre mentetek.
 – A Metairie Daily segített – felelte Abby. – Ha hiszed, ha
nem, amikor kétségbeesetten felhívtam őket, először azt
hitték, megőrültem. De nem sokkal utána kaptak egy
névtelen bejelentést valamilyen „megbízható forrástól”,
aki azt tanácsolta, hogy hívjanak fel minket, mert állítólag
egy ravatalozó alagsorában tartanak téged fogva. Azonnal
elindultunk, amint ezt megtudtuk.
Köszönöm, anya.
–  Aztán a rendőrség megszállta az épületet –
magyarázta tovább Abby, miközben gyöngéden simogatta
Dan kezét. – Nem tudom, hogy most már végleg eltűnnek-
e azok a csontművészek, de abban biztos vagyok, hogy a
sztorit le fogják közölni a lapok. Gondolom, Maisie
kollégái szeretnének tisztelegni az emléke előtt – tette
még hozzá. – Finnoway pedig meghalt.
–  És Oliver? – Dan felkészült a legrosszabbra. Fogalma
sem volt, hogy túl lehet-e élni egy ilyen zuhanást.
–  Nem biztos, hogy újra járni fog – felelte Jordan, és
kicsit közelebb hajolt az ágyhoz Abby mögött. – És ezt sem
tudom, hogy szerencsésnek nevezhetjük-e, de…
– Én azért örülök, hogy életben maradt – bólintott Dan,
és észrevette, hogy a testében érzett súlytalanság a
karjába vezetett intravénás tűnek köszönhető.
Valahányszor megmozdult, úgy érezte, a háta hetekig
fájni fog. – Akkor most tényleg nem kerülök börtönbe?
Valahol a lelke mélyén még mindig nem hitte el. Nem
mintha képesnek érezte volna magát a gyilkosságra, de
Finnoway csapdája és sztorija annyira hihetőnek tűnt –
Dan elméje pedig az utóbbi időben oly sokszor becsapta –,
hogy volt olyan pillanat, amikor tényleg azt hitte, ő
gyilkolta meg Tamsint.
–  Tudod, néhány alkalmazottja alig várta, hogy
beárulhassa, és hajlandó volt alkut kötni, nehogy
bűnrészesként őt is bíróság elé állítsák – magyarázta
Steve bácsi megkapaszkodva az ágy fémkeretében. –
Meglátjuk, a rendőrségnek mennyi időbe telik majd
kibogozni, milyen messzire nyúlik Finnoway hálózata, de
úgy tűnik, elég régóta művelte ezt a szörnyű dolgot.
Dan megborzongott, mert eszébe jutott a sötét
vallatószoba hideg fala, és az a hang, ahogy a fogak
végiggurultak az asztalon.
– Sajnálom, hogy elrontottam ezt az utazást… Remélem,
neked azért nem okoztam túl nagy galibát itt, Jordan –
dünnyögte, miközben ő is megszorította Abby kezét. – A
vénájába adagolt gyógyszerektől úgy érezte, mintha a
végtagjai nem hozzá tartoznának, nem érezte az ujjait,
csak látta, ahogy a lány keze köré fonódnak. A barátai úgy
festettek, mint akik napok óta semmit nem aludtak,
szemeik alatt hatalmas karikák sötétlettek.
Jordan ennek ellenére mosolygott, kezével
megtámaszkodott a matracon, és behajolt kettőjük közé. –
Még maradt néhány napotok itt. Miután kiengedtek
innen, talán még csinálhatunk valami szuper dolgot. Ja, és
még a szobámat is segítenetek kell berendezni. És van
még legalább ezer Xbox-játék, amit be kell pótolnunk.
Dan lassan megrázta a fejét, tekintetét előbb Jordanről
Abbyre fordította, majd leengedte bekötött kezére. – Nem,
azt hiszem, nekem minél hamarabb haza kell innen
mennem. Paulnak és Sandynek tartozom némi
magyarázattal… sok mindenért. – Itt kis szünetet tartott,
hálásan nyugtázta, hogy a súlytalan érzés a fájdalmat is
elnyomja a kezében. Egy pillanatra úgy érezte, mintha
minden rendben volna, és szerette volna megjegyezni ezt
az érzést. – Köszönöm, hogy visszajöttetek értem – tette
még hozzá.
–  Nem tudom, mitévők lettünk volna, ha nem kapjuk
meg azt a tippet, Dan – szólalt meg Abby, és szorosabban
megmarkolta a kezét. – De valamit biztos kitaláltunk
volna.
–  Igen, tudom – suttogta a fiú, és a párnán hátradőlve
lassan behunyta a szemét. – Köszönöm.
Az egyetem olyan volt, mintha kiragadták volna a
történelem egy szeletét, és egy régi letűnt világ
hangulatát. A kampusz és a környék a régmúltat idézte,
de harmincpercnyi utazás után újra előbukkant Chicago
nagyvárosi, koszos nyüzsgése, és kizökkentette Dant az
egyetemi buborékból. Nem is bánta, hogy így van; míg a
kampuszon úgy érezte, mintha minden ósdi lenne, ott volt
benne a bizonyosság, hogy egy kőhajításnyira valami új
várja.
Semmi nem hasonlított itt a New Hampshire College-ra,
amely eldugottan állt egy magaslaton, elszigetelve,
magányosan mindentől. Itt láthatta, ahogy az évszakok
váltakoznak, végigsétálhatott a régi terméskő boltívek
alatt, és a környék legjobb pho leveséhez is
hozzáférhetett, amikor csak kedve támadt.
Márpedig elég sokszor támadt kedve hozzá. Nem bánta,
mert az a néhány felszedett kiló még inkább
megnyugtatta Pault és Sandyt, hogy jobban van. Eljátszott
a gondolattal, hogy eljárjon edzeni, hátha úgy jobban
tetszene Abbynek, amikor meglátogatja, mert akkor már
nem úgy nézne ki, mint egy inas ló, hanem inkább mint
egy focista.
Aznap kihozott egy pokrócot és a táskáját, hogy a
kampusz hatalmas parkjának gyepén tanuljon. A széles,
zöld pázsit és a zöldből aranysárgába forduló falombok
kicsit az NHC szebbik felére emlékeztették. Időnként
hiányzott neki Abby és Jordan, szerette volna, ha ott
vannak vele, és együtt mennek órákra, ahogy egykor
tették – Jordan cukkolta reménytelenül ódivatú ruhái
miatt, Abby pedig igyekezett kibékíteni őket, nehogy
összevesszenek.
Az nyugtatta, hogy hamarosan legalább Abbynek
megmutathatja, hogyan él Chicagóban. A
történelemórákon már felfigyeltek rá, és bár nem
szívesen kérkedett vele, tudta, hogy Abby a Skype-
beszélgetések alkalmával úgyis felhozza. Abbyt egy
családi barát meghívta Minnesotába, hogy töltsön el egy
szemesztert egy művésztelepen. A lánynak pont kapóra
jött a meghívás, mert beleillett a tervébe, hogy egy évet
halaszt. Ezt az időt arra használta, hogy egy fotóesszé
formájában megörökítse kalandjait, és tavasszal egy
kisebb fotógalériában kiállítsa. Meghívta Dant, hogy a téli
szünetben látogassa meg őt New Yorkban, Paul és Sandy
azonban nehezen egyeztek bele.
Dan szülei most már mindent tudtak. Ha tetszik, ha
nem, tudtak mindenről. Ez a végén kicsit megkönnyítette
a dolgokat, és a könnyek és magyarázkodás után, meg
néhány éjszakába nyúló beszélgetést követően Dan végre
megkönnyebbült. Elmondta, mi történt az ujjával, nem
kellett hazudnia arról, hogy kik voltak a szülei, és hogy
milyen látomásai voltak az NHC-n. Talán ez volt az utolsó
próbatétel, amivel végleg bebizonyították, mennyire
szeretik őt, és Dant még mindig sokkolta és
megdöbbentette, milyen hihetetlenül sikeresen
levizsgáztak előtte.
Hirtelen vibrálni kezdett a telefonja a kiterített
pokrócon. Dan felvette, miközben kicsit szorosabbra
húzta magán a sálat a Lake Michigan felől érkező hideg
szélben.
 
Szia nyomi! Mit csinálsz az őszi szünetben?
Találkozni kéne. ÉN meglátogatom Abst, utána
visszamegyek New Yorkba. Cal elrángat valami hülye
előadásra. Nem hiszem el. Te is gyere el! Hiányzol.
 
Dan vigyorogva olvasta el az SMS-t, és egy pillanatra
sajnálta, hogy nem lehet velük, és nem nézheti végig,
ahogy Cal és Jordan akcióba lépnek. Állítólag jól működött
a hosszú távú kapcsolat (általában videojátékok
formájában).
Oliver és Sabrina is tartották a kapcsolatot Dannel, de
nem túl gyakran írtak. Mindhárman boldogok voltak,
amikor megtudták, hogy Micah földi maradványait
elvitték a ravatalozóból, és rendesen eltemették. Azután
megszakadtak az üzenetek. Abban még mindig nem
tudtak megegyezni, hogy vajon Micah szelleme küldte-e
azokat az üzeneteket, vagy egy ügyes hacker, de Dan
végül úgy döntött, hogy nem is olyan lényeges. Micah
lelke végre örök nyugalomra talált.
Dan egyre jobban tudott aludni. És jobbakat álmodott.
Habár időnként még fel-felbukkant álmaiban az elmúlt év
egy-egy szörnyű képe, a terápia segített feldolgozni.
Rengeteg terápiára járt.
Jordan üzenetére válaszolva kimentette megát és
megígérte, hogy azért hamarosan meglátogatja, bár azt
még nem tudta pontosan, hogy mikor.
A szél újra végigsöpört a parkon, s a hazafelé tartó
kutyasétáltatókat is megriasztotta. Dan egy pillanatra a
víz felé fordult, aztán nekifogott, hogy összepakolja a
holmiját. Úgy döntött, inkább odabent fejezi be a tanulást,
a meleg szobában. Betuszkolta könyveit a
vászontáskájába, felállt, összehajtogatta a takarót, és azt is
beletömte. A mozdulattól kicsúszott a telefon a kezéből, és
a fűbe esett.
– Tessék!
Kis híján összeütközött egy nővel, akinek vörös haját
összekuszálta arca körül a szél. A nő hófehér,
gyapjúkesztyűs kezével felvette a telefont, aztán felállt és
egészen furcsa tekintettel nézett bele Dan szemébe. A fiút
tetőtő talpig remegés járta át. Ismerte ezt az arcot, és a
keze egy pillanatra megállt a levegőben, ahogy a
telefonért nyúlt.
–  Helló, Daniel – szólalt meg halkan a nő, szinte
szégyenlősen. Az arcába lógó lángvörös fürtöket a
hidegtől kipirult füle mögé tűrte.
A szeme sápadtan kéklett, hóna alatt egy fekete
motoros bukósisakot szorított.
–  Anya – ízlelgette a szót Dan. Másképp hangzott,
amikor kimondta, tétován de megkönnyebbülten. – Te …
Dan mellkasához markolta a hátizsákját, kicsinek és
ijedtnek érezte magát.
– Ugye, tudod, miért kellett távol maradnom? Most már
megérted… – Evelyn Ash hangja elcsuklott, ajkait
szorosan összezárta. – Nem azért vagyok itt, hogy
beleavatkozzak az életedbe. Fantasztikusan helytálltál
idáig. Persze, nem nekem köszönheted.
– Nem voltam egyedül – felelte védekező hangon a fiú,
de képtelen volt továbbra is pókerarcot vágni. Annyi
mindent kérdezett volna, az a rengeteg minden, amit
tizennyolc éven át magában tartott, végre előtörhetett
belőle.
Felmerült benne, hogy talán tartozik egy
bocsánatkéréssel az anyja felé, amiért őt ajánlotta fel
Finnowaynek cserébe a saját életéért. Pedig végül jól
döntött, nem igaz? Az anyja képes volt megvédeni magát,
és meg is tette. Örökre kivonta a forgalomból a
Kézművest.
Márpedig ezért köszönet jár neki, még akkor is, ha Dan
a lelke mélyén a legszívesebben nekiment volna. Csak
hogy büntesse, amiért évekkel ezelőtt magára hagyta őt.
– Nem, persze, hogy nem. És ha azt akarod, hogy most
menjek el, és soha ne jöjjek vissza, azt is megértem. – Az
anyja szeméből legördült egy könnycsepp, amit
türelmetlenül letörölt. – Hidd el, nem először teszek ilyet.
De én nem így akartam, Daniel.
– Általában mindenki Dannek szólít – dünnyögte a fiú.
–  Dan – ismételte meg az anyja halkan, minta a nevét
gyakorolná. – Megengeded, hogy sétáljak veled egy kicsit?
Csak egy darabig. Aztán, ha akarod, elmegyek.
– Nem! – vágta rá Dan kicsit túl hirtelen. Most, hogy itt
volt vele, egyre kevésbé érezte, hogy kiabálni akar vele,
jobban eluralkodott rajta az a késztetés, hogy megismerje.
Igaz ugyan, hogy hozott néhány kemény döntést, de Dan
is ugyanezt tette. – Mármint, de… igen, sétáljunk egyet.
Arra van a kollégium – mutatott Dan a távolba vezető
sétaútra. – Tudtam, hogy te vagy az – szólalt meg kis idő
múlva. – Egy ismeretlen bejelentés… A motoros gázoló…
Amikor kiértem az utcára, nem tudtam biztosan, hogy ott
vagy-e még, de később tudtam, hogy te vagy.
–  Megleptél. Látom, hogy nagyon okos vagy. Honnan
tudtad?
Folytatták a sétát a kanyargós parkösvényen. Dan nem
sietett, hogy hamar odaérjenek. Könnyen lehet, hogy most
találkoznak először és utoljára; van esély rá, hogy megint
újra eltűnik. – Finnoway alagsorában láttam rólad egy
képed apával. Egy motorosdzseki volt rajtad, és
felismertem a logót.
–  Minden nap azt kívántam, bárcsak kapcsolatba
léphetnék veled – suttogta Evelyn reszketeg sóhajjal. – De
nem kockáztathattam meg. Viszont, miután megtudtam,
hogy New Orleansba mész, az ő felségterületére…
–  Ugye, te voltál az, aki kimentettél Finnoway
klinikájáról? A jó szamaritánus – tűnődött fennhangon
Dan. – Finnoway nem ismert fel, mert rajtad volt a
bukósisak
–  Ahogy mondtam, nagyon okos vagy – mosolygott az
anyja, aztán tekintete a fiú kezére siklott, és elkomorult az
arca.
– Fogadok, hogy jó érzés volt elütni azt a rohadékot.
– Leírhatatlanul.
–  Na, igen – jegyezte meg Dan száraz nevetéssel, s a
kezére pillantott. – El tudom képzelni.
 Túlságosan rövid idő alatt értek vissza a kollégiumhoz,
és megálltak a megsárgult boltíves kőfaragás alatt. –
Megérkeztünk, én most itt lakom. – Dan a földet
kotorászta lábával, és kereste a szavakat, hogy valami
mélyre szántót mondjon. – Lehet, hogy… lehetséges, hogy
újra találkozzunk? Nem tudom, hogy meddig maradsz a
városban, de… szeretnélek újra látni. Kicsit jobban
megismerni. És hogy mesélj apáról is.
–  Igen, persze, Marcus biztosan… Istenem! Annyira
hasonlítasz rá – jegyezte meg Evelyn halkan, és
megsimogatta a fiú haját. Aztán elfordult, kissé lehajtotta
fejét és megint a füle mögé tűrt egy hajtincset. Intett
egyet, majd elindult vissza, a park felé. – Vigyázz
magadra, drágám! Hamarosan találkozunk.
Mindenekelőtt szeretném megköszönni szerkesztőmnek,
a sokat szenvedett Andrew Harwellnek, aki mindig
türelmesen végighallgatta az én őrült
cselekményötleteimet, majd utána keresztkérdéseket tett
fel. Miatta lettek a történeteim világosabbak és
félelmetesebbek, és ezért örökké hálás leszek neki. Kate
McKeannek is szeretném megköszönni, hogy nagyban
hozzájárult ehhez a könyvhöz, mert a lehető
legtürelmesebb, legmegértőbb és legrealistább irodalmi
ügynök. A Harper csapat mindig felülmúlja önmagát a
csodás rajzokkal és fotókkal, és rengeteg munkájuk
fekszik abban, hogy a könyveimnek ilyen hangulatot
kölcsönözzenek.
Köszönet a családomnak és barátaimnak, akik
végighallgatták a morgolódásaimat, nyafogásomat és
félelmeimet, köszönöm, hogy hittetek bennem és
támogattatok. Hihetetlenül szerencsés vagyok, hogy ilyen
fantasztikus csapat áll mögöttem. Anya, apa, Nick, Tristan,
Julie, Gwen és Dom, nem tudom eléggé megköszönni,
hogy hittetek bennem és abban, ahogy írok. Michelle-nek
köszönöm az elképesztő mentorálást és a tanácsokat – az
év néhány legcudarabb időszakait elviselhetővé tetted
nekem. Steve-nek, Kainak és Katie-nek köszönöm, hogy
kirángattatok a házból és gondoskodtatók róla, hogy ne
haljak éhen és ne őrüljek meg teljesen.
És végül szeretném megköszönni minden olvasómnak
és rajongómnak, akik az Asylumot sikerre vitték. Még
mindig meghat ez a felém áradó érdeklődés és szeretet, és
minden egyes nap emlékeztetnem kell magamat, hogy
nem álmodom.
A könyvben megjelent képek a Faceout Studióban
készült fotóillusztrációk és eredeti New Orleans-i
felvételek.
Képjegyzék
 Képjegyzék

A könyvben megjelent képek a Faceout Studióban készült

fotóillusztrációk, és New Orleansban készült valós
felvételek.
 
Maszk a vaskerítésen: TravisPhotoWorks/Thinkstock
Szellemlány: Eva van Oosten/Trevillion Images
Kerítés és fák a ködben:
Jens_Lambert_Photography/iStock
Ház graffitivel: tyalexanderphotography/Thinkstock
Temetőkapu: bttoro/iStock
Autót vezető nő: Tana Teel/Stocksy
Férfi oldtimerrel: Jupiterimages/Thinkstock
Üzletvezető a boltjában: Jupiterimages/Thinkstock
Arlington School: John Morse/Bham Wiki
Fa a temetőben: Kefca/Shutterstock
Üvöltő arc: Heartland Arts/Shutterstock
Csontok a földben: spxChrome/iStock
Emberek az asztal körül: Brand X Pictures/Thinkstock
Sátor előtt ülő férfiak: Photos/Shutterstock
Róka maszk: Stokkete/Shutterstock
Disznó maszk: Christopher Oates/Shutterstock
Nyúl maszk: Celiafoto/Shutterstock
Téglafal előtt álló férfiak: shironosov/Thinkstock
Macska maszk: Alloy Photography/Veer
Ülő katonák: Everett Historical/Shutterstock
Katonák a sátor előtt: Thinkstock
Fali képkeret: LiuSol/Thinkstock
Széttépett papír: STILLFX/Shutterstock
Hosszú csőrű maszkok: VanessaGF/Thinkstock
Fotóalbum: bgwalker/iStock
Preparált krokodilfejek: WMI Photography/Veer.com
Karneváli maszkok: jojobob/Thinkstock
Kirakat előtt álló férfi: Brand X Pictures/iStock
Próbababafejek: huseyintuncer/istock
Kacatok: MURAT SENEL/Thinkstock
Maszkos férfi az ajtóban: Dimitris Kolyris/Thinkstock
Szerelmes pár: Zurijeta/Shutterstock
Koponyahalom: Marco Klahold/Stocksy
Férfiak kalapácsokkal: Jupiterimages/Thinkstock
Szeánsz: National Media Museum/Wikimedia Commons
Koponyák: Micky Wiswedel/Stocksy
Pár régi autóban: CaseyHillPhoto/iStock
Kültéri szobor: jbd30/Shutterstock
Többdimenziós maszk: Ablestock/Thinkstock
Véres fogak: Rpsycho/iStock, kilukilu/Shutterstock
Egymásba rakott koponyák: waggers33/iStock
Díszes karneváli maszk: Jean Orrico/Shutterstock
Esernyő alatt álló pár: wrangler/Shutterstock
Temető: Madeleine Roux
Fejezetnyitó oldalak:
Használt fotópapír: val lawless/Shutterstock
Régi képeslap: Karin Hildebrand Lau/Shutterstock
Liliom minta: Hadrian/Shutterstock
Antik textúra: Eky Studio/Shutterstock