A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE

A zene nagyon sokat jelent nekem, ezért soksok órán keresztül válogattam
a dalokat, amelyek tükrözik azt, amiről ez a könyv szól. Remélem, hogy ha
minden fejezet előtt meghallgatjátok az oda kapcsolódókat, az fokozza az
élményt. Látogassatok el a weboldalamra, a www.authorkimkarr.comra,
ahol megtaláljátok a dalok Spotifylinkjét.
 A KÖTŐDÉS LEJÁTSZÁSI LISTÁJA

Előszó Gnarls Barkley: Crazy; Prince: Purple Rain; Nirvana: Rape Me;
U2: Beautiful Day
1. fejezet Theory of a Deadman: Out of My Head; Michael Jackson:
Thriller
2. fejezet Erykah Badu: Next Lifetime; Stevie Wonder: Superstition
3. fejezet 3 Doors Down: It’s Not My Time; Gavin DeGraw: I’m In Love
With A Girl
4. fejezet Breaking Benjamin: The Diary of Jane
5. fejezet Gary Allen: Every Storm Runs Out Of Rain
6. fejezet Taylor Swift: Begin Again; The Kinks: Lola
7. fejezet Thriving Ivory: Where We Belong
8. fejezet Secondhand Serenade: Something More; Tom Petty: Free
Fallin; U2: Beautiful Day
9. fejezet Tenth Avenue North: Hold My Heart
10. fejezet Many Star: Fade Into You
11. fejezet Nine Inch Nails: Closer; Robin Thicke: Sex Therapy
12. fejezet John Mayer: Say; Fuel: I Should Have Told You; Coldplay:
Yellow
13. fejezet Teddy Geiger: Living For The First Time; Portishead: Glory
Box;
14. fejezet Adelitas Way: Alive; Rihanna: S&M; Enrique Iglesias: Dirty
Dancer; Saving Abel: Addicted
15. fejezet Hedley: Kiss You Inside Out; U2: Beautiful Day; Cheap Trick:
I Want You To Wont Me
16. fejezet The Veronicas: Speechless; Phil Collins: In The Air Tonight;
Poison: Talk Dirty To Me; Adelitas Way: Dirty Little Thing
17 fejezet Phillip Phillips: Home
 18. fejezet The Who: Pinball Wizard; Justin Timberlake: Sexy Back
19. fejezet Dashboard Confessional: The Secret's In The Telling
20. fejezet| One Direction: Little Things
21. fejezet Lifehouse (featuring Natasha Bedingfield): Between The
Raindrops
22. fejezet Within Temptation: Memories; Smashing Pumpkins: Perfect
23. fejezet Yellowcard: Miles Apart
24. fejezet| Ivan & Alyosha: I Was Born To Love Her
25. fejezet Rihanna: Diamonds
26. fejezet Avenged Sevenfold: Victim; Citizens: Amazing Grace
27. fejezet Sara Paxton: Connected

Epilógus The Script: Breakeven; Go Radio: Go To Hell

 Sokszor jártam már ezen a helyen, de ez a nap más. Egyedül
vagyok. Nem ölelnek át vigaszt nyújtó karok. Egész testemben reszketek.
Nem a hidegtől, hanem a felismeréstől, hogy a sors nem az én malmomra
hajtotta a vizet. Egyetlen könnycsepp gördül le az arcomon, miközben az
éjszakába bámulok, és azt üvöltöm: „Miért nem maradhattunk együtt?!”
A szél a távolban jajveszékel, dörög az ég és villámlik. Csak állok itt, és
azt remélem, hogy a késlekedő vihar magával ragad és eltörli a fölém
tornyosuló árnyakat. Lassú, megnyugtató eső hullik az elfeketedett égből, de
nem hoz enyhülést feldúlt lelkemnek. Lassan köd száll fel az éjszakába, és a
hideg levegőtől borzongás fut végig a gerincemen.
A földre kuporodom, elveszettnek és magányosnak érzem magam. Ahogy
a könnyeim összekeverednek az esővel, belehullanak a sötétségbe. Senki
nincs itt, hogy lásson. Senki sem tudja, hol találhatnak meg. Csak a keselyűk
vesznek észre, amint gyorsan elszállnak a fejem fölött, menedéket keresnek a
hideg eső elől. Én nem menedéket keresek ezen a helyen, amit most már ki
nem állhatok, de nincs hová mennem. Nincs számomra remény. Nincs
jövőm.
 ELŐSZÓ
Crazy
1999. augusztus

Ez volt a legjobb hely a világon. Zene dübörgött a hangszórókból,

elektromosság töltötte meg a levegőt, és emberek tömegei rohantak, hogy
megtalálják a helyüket. Apámmal gyorsan megálltunk, hogy megvegyük a
koncertpólóinkat. A jegyünket a kezünkben szorongatva elindultunk a
tömegen át.
Az izgalom körülöttünk szinte leírhatatlan volt. Leültünk, megbabonázott
minket a környezetünk. Lehetetlen volt mindent feldolgozni. Mámorító volt
ennyire közel ülni a színpadhoz. Lefagytam a sokktól, és hunyorogva néztem
a reflektorok fénynyalábjai között, amint a banda elindul felfelé a lépcsőn.
Bono rajongók ezreit szólította fel, hogy integessenek és
bólogassanak. Végül kezdtem magamba szívni mindazt, ami körülvett,
amikor a U2 játszani kezdte a Beautiful Day t. Szinte hipnotikus állapotba
kerülve lehunytam a szemem, és mozogni kezdtem az ütem lüktetésére,
ahogy a zene átjárta a testemet. A koncert nagy részében ebben az állapotban
maradtam, mint korábban már annyiszor.
A Greek Theatrebe, vagyis a Greekbe járni semmihez nem fogható
élményt jelentett volt. Ez volt a legnagyobb fedett aréna. Mérföldekről
gyűltek ide a hírességek, ismeretlen bandák, ismert énekesek, grúpik és
koncertre járók, de mind ugyanabból az okból voltak itt: hogy meghallgassák
minden idők legjobb zenéjét.
Apám a Greek igazgatója volt. Imádta a zenét, többnyire a nyolcvanas és
a kilencvenes évek rockzenéjét. Tizenhárom éves kora óta járt koncertekre,
és mindig vett pólót. Enyhe kifejezés azt mondani, hogy volt néhány
koncertpólója. Fiatalon kezdett dolgozni a Greekben, és soha nem is jött el
onnan, mert imádta a munkáját is. Mindig ismerte a bandák belsős sztorijait,
és alig várta, hogy megoszthassa velem a történeteket. Az a szerencse ért,
hogy a birtokomban lehet az egyik Wear Purple ellenőrző szelvény Prince
telt házas Purple Rain koncertjéről.
És egy koncertnek örökké helye lesz a szívemben. A Nirvána jótékonysági
koncertje volt ez, a boszniai nemi erőszak áldozatainak. A Rape Me című
dallal nyitottak, és a benne rejlő érzelmek hatására csak még jobban
beleszerettem a zenébe. Miután aznap éjjel eljöttem a Greekből, az már
nemcsak az apám kedvenc tartózkodási helye volt, hanem az enyém is.
Anyám nem volt zenerajongó; jobban szerette a ruhákat. Ő tanított meg
varrni, és együtt készítettünk steppelt ágytakarót a koncertpólókból, amiket
kinőttem. Apámmal ketten több mint kétszáz darabot gyűjtöttünk össze a
zenetörténelemből.
Fogalmam sem volt arról, hogy mi akarok lenni, amikor felnövök. Nem
tudtam választani apám zene imádata, anyám divatszeretete és a fényképezés
iránt érzett saját vonzalmam között. Arra gondoltam, talán zenei karriert
fogok építeni, vagy a New York School of Fashion and Designba járok
majd, miként az anyám. Tudtam, bármelyik karriert is választom, biztosítania
kell a szabadságot, hogy fotózhassak.
 1. FEJEZET
Out Of My Head
2006. október

Amikor átléptem a Kappa Szigma görög betűs ajtaján, úgy éreztem,

mintha egy film díszletei közé érkeztem volna. Halloween volt, mindenki
jelmezt viselt, piros műanyag poharakat szorongattak és táncoltak… vagyis,
nem mindenki.
Kétszer is megnéztem, hogy jól látome, de tényleg egy hatalmas, sötétkék
italcsúszda állt a nappali közepén. A srác a csúszda végén a barátom volt,
Ben, a sorban mögötte pedig a legjobb barátnőm, Aerie következett. Nem
jártam túl sok diákszövetségi bulira, és őket kettőjüket elnézve tudtam is,
hogy miért.
A homlokomat ráncolva figyeltem a két részeg idiótát az italcsúszda
érkezési oldalán, majd elindultam a konyha felé, hogy sört szerezzek. Ahogy
visszaértem a nappaliba, láttam, hogy Ben hunyorogva és az orrát ráncolva
egy zöldcitromot szopogat, és jobbrabalra ingatja a fejét. Miközben a
fejemet csóváltam, elhaladtam egy sörpongot játszó pár mellett, és nevetni
kezdtem. A lány nyilvánvalóan nem volt már szomjas.
Miután észrevett, Ben huncut vigyort küldött felém, és begörbítette a
mutatóujját, így hívott oda magához. Néhány lépést közelebb jött; le sem
vette rólam a szemét, miközben a tömeg utat engedett neki.
Amikor szemtől szemben álltunk, félig leeresztett szemhéja alatt láttam a
nefelejcskék szemét, és futólag megpillantottam kitágult pupilláját. Huncut
vigyora azonban nem tűnt el, ami azt jelentette, hogy valamennyire magánál
volt.
Az egyik szemöldökömet felvonva a sötétkék jégszoborra mutattam.
 – Szia, hányszor cuppantál már rá? Zavarodottságot színlelve felemelte a
kezeit.
– Nem tudom biztosan – felelte, és oldalra billentette a fejét, miközben
vállat vont.
Kivette a poharat a kezemből, és letette a mellettünk lévő
asztalra. Átölelte a derekamat, és magához húzott.
– Szia, Dahl! Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte, és a hátsómra tette erős
kezeit.
A karjaimat a nyaka köré fontam, a homlokomat az állának támasztottam,
és lassan sóhajtottam egyet.
– A fotózás tovább tartott, mint gondoltam. Drake idegrohamot kapott,
amikor a modellek szerelése nem olyan árnyalatú lila volt, amilyet ő kért.
Ben felnyögött, és lehajtotta a fejét, hogy megcsókoljon.
– Drake egy kibaszott buzi segg. Reménykedjen, hogy a következő félévre
új gyakorlati helyet találsz, mert igazán kezd felhúzni.
A szavaitól kicsit összerándulva hátradőltem, hogy a kezemet kemény
mellkasára tehessem, mielőtt a kissé ködös szemébe néztem.
– Ben, ígérd meg, hogy békén hagyod!
– Úgy lesz. Megígérem, Dahl – kuncogott, s az alkoholszag erősen
érződött a leheletén.
Sóhajtva beletúrtam a hajába, az ujjaimmal végigszántva
benne. Aggodalmasan nézett rám.
– Jól vagy? – suttogta.
– Hát persze. A nem megfelelő árnyalatú lila igazán nem a világ vége.
Fürkészőn méregetett, és tétovázott, mielőtt válaszolt:
– Dahl, tudod, hogy nem erre gondoltam.
Megfeszültem. Tudtam, hogy mire gondol, de nem akartam beszélni a
szüleim halálának évfordulójáról.
– Ben, oké vagyok. Érezzük jól magunkat! – motyogtam. Kibontakoztam
az ölelésünkből, fogtam a sörömet, és Aeriet keresve körülnéztem a
szobában.
 Ben bólintott, huncut vigyora visszatért, miközben nézte, ahogy nagyokat
kortyolva magamba döntöm a műanyag pohár teljes tartalmát, mielőtt
elszopogatom a jégkockákat. A szoba közepe felé hívott, és az italcsúszdára
mutatott.
– Erre, szépségem!
Miután újratöltöttük a poharunkat, megálltunk a szesszel teli jeges
adagolónál. A buli teljes gőzzel zakatolt, és néztem, ahogy Ben ismét ráveti
magát az italcsúszdára. Amikor kimentettem magam, hogy megkeressem a
mosdót, végignéztem a tömegen, és átfurakodtam a káoszon. Minden szoba
zsúfolásig megtelt emberekkel. Belebotlottam egy magas, vörös hajú srácba,
és amikor megpróbált megcsókolni, tudtam, hogy túlságosan részeg. Löktem
rajta egyet, és kuncogni kezdtem, amikor megbotlott a saját lábában, és
seggre ült. Folytattam az utamat a lépcsőhöz. Tele volt piáló, csókolózó
diákokkal, vagy olyanokkal, akik jóval többet csináltak annál, mint amit
látnom kellett volna.
A szobában izzadsággal keveredő alkoholszag volt, és hirtelen olyan
érzésem támadt, hogy nem tudok elég hamar kijutni onnan. A lépcsőn álló
tömeget kerülgetve hálás voltam, hogy végre elértem a fürdőszobát.
Miután vizet locsoltam az arcomra, Ben szobája felé indultam, mert nagy
szükségem volt egy kis mentális szünetre. Egész évben ez a bizonyos nap
volt számomra a legnehezebb, de úgy tűnt, hogy ha barátok között töltöm, az
átsegít rajta. Ahogy az ágya felé indultam, észrevettem a jegyeket, amiket
reggel kaptam tőle. Tudom, jót akart azzal, hogy jegyet vett nekünk a
Greekbe, hogy megnézhessük az egyik kedvenc együttesemet, a Maroon 5ot.
Azt gondolta, majd ő vidámmá teszi az egyébként sötét napot, de képtelen
voltam visszamenni oda.
Sóhajtva ledobtam magam az ágyra. Igen, jót akart, és tényleg ő akart
lenni az, aki odavisz, de tudta, hogy soha nem mennék vissza. Már mondtam
neki. A U2 fellépése volt az utolsó koncert, amire a családommal mentem,
mielőtt az anyám, a nagynéném és az apám meghalt egy kisebb
repülőszerencsétlenségben, amikor hazafelé tartottak Mexikóból.
Nem tudom biztosan, meddig maradtam a szobában a szüleimre gondolva,
míg végül úgy döntöttem, hogy csatlakozom a bulihoz. Először megálltam a
konyhában, hogy szerezzek egy harmadik sört, aztán visszaindultam a
nappaliba. Minden világítást lekapcsoltak, és narancssárga gyertyák
pislákoltak mindenhol, miközben hátborzongató zene hangjai töltötték meg a
szobát.
Éreztem, hogy egy erős kar fonódik a derekam köré, és Ben harapdálni
kezdte a fülemet.
– Hol voltál, Dahl?
– Csak sörért mentem – válaszoltam, a levegőbe emeltem a poharamat, és
megfordultam a karjai között.
Hangos sikolyok irányították vissza a figyelmemet az italcsúszdára, ahol
Aerie ugrált felalá, miközben a torkát szorongatta, és fájdalmasan
visított. Mialatt a fejemmel a barátnőm felé intettem, letettem a poharamat a
korlátra.
– Mit iszik?
Szorosabbra fűzve a karjait a csípőm körül, Ben közelebb húzott
magához. Amint hosszú ujjait a fekete nadrágom dereka mögé csúsztatta,
megtapogatta a bugyim csipkéjét, és a fülembe súgta:
– Nem tudom. – Aztán az egyik lábát a lábaim közé nyomta.
– Szeretnél? – kérdezte.
Nemet intettem a fejemmel, de szinte ziháltam, amikor válaszoltam.
– Megígértem Aerienek, hogy elkísérem a bárba, és meghallgatunk valami
új bandát. Egyikünknek valamennyire észnél kell lennie, legalábbis addig,
amíg odaérünk.
Végighúzta a kezét a bugyim tetején; egyik kezének ujjhegyei a hátsómtól
a csípőm felé indultak. Mielőtt észbe kaphattam volna, az ujjai lefelé
siklottak elöl a nadrágomba.
– Én nem az italcsúszdára gondoltam – mondta szűkszavúan, aztán a
fülembe dugta a nyelvét, és a csípőjét az enyémhez kezdte dörzsölni.
Elhúzódtam tőle, és kivettem a kezét a nadrágomból. Le kellett állítanom
ezt a nagyon is nyilvános érzelemnyilvánítást, amíg még
megtehettem. Csábító, kék szeméből kisöpörtem szőke haját, és
megkérdeztem:
 – Jössz?
Kajánul vigyorogva közölte:
– Remélem, hogy nemsokára elmegyek, szépségem! Elnevettem magam,
és megcsóváltam a fejem.
– Ben Covington, lehetetlen vagy.
Átkaroltam a nyakát, lehúztam a fejét az enyémhez, és a számat az övére
illesztettem.
Ben levette puha ajkait az enyémről, és a fülembe nyögött:
– A szobámba, most. Meg akarlak dugni.
Hátradőltem, és néztem hihetetlenül ellenállhatatlan mosolyát. Minden
akaraterőmet összeszedve, megpróbáltam eldönteni, mit csináljak.
Mielőtt válaszolhattam volna, Aerie megrángatta a copfomat. Kicsikét
imbolygott, és alig érthetően megszólalt:
– Hát itt vagy, barátnőm! Készen állsz?
Kibontakoztam Ben karjai közül, és megvontam a vállam.
– Sajnálom – tátogtam. – Legközelebb?
Ben kifújta a levegőt, és az orra alatt csak annyit motyogott Aerienek:
– Kurva jó időzítés.
Aerie, nem hazudtolva meg magát, a homlokára koppintott.
– Vigyázz a szádra, seggfej! – oktatta ki, miközben a karomért nyúlt.
Még visszahajoltam Benhez, és gyors csókot adtam neki. Miközben Aerie
erőszakosan az ajtó felé rángatott, még sikerült annyit mondanom, hogy „itt
találkozunk később”. Hátrafelé sétálva és kuncogva még egy puszit küldtem
neki, majd búcsút intettem.
A sarkán hintázva, mindkét kezét zsebre dugva állt, miközben az ajkába
harapott, és a fejét csóválva nézett utánam.

A hűvös éjszaka segített lecsillapítani a forróságot, amit Ben váltott ki. A

halloween hangjai visszhangoztak minden irányból, ahogy végigsétáltunk a
diákszövetségek utcáján. Aeriere pillantottam, vagyis pontosabban az
ördögjelmezére. Biztos be volt nyomva, amikor készülődött, mert egyébként
el sem tudtam volna képzelni, hogy ilyet felvegyen: egy nagyon rövid piros
flitteres ruhát, ördögfarkat, magassarkút és a hozzájuk illő kiegészítőket.
Alig állta volna meg a helyét egy elfogadható vörös lámpás negyedbeli
munkaruhaként – hát még halloweenjelmezként.
Ahogy a bár felé sétáltunk, elkaptam a botladozó Aerie karját, épp mielőtt
fenékre ült volna.
– Jó a buli? – nevettem, pedig pontosan tudtam, hogy nem szereti, ha
kinevetik, de nem érdekelt.
Vállat vont, hátrafogta gyönyörű, hullámos szőke haját, és rögzítette a
csattal, amit akkor halászott elő a táskájából, amikor elvétette a lépést.
– Légy kedves! – csattant fel, és megállított, hogy megigazíthassa a
cipőjét. – Legalább nem mondhatod, hogy nonkomformista vagyok.
Soha nem beszéltem Aerienek arról, hogy halloween a szüleim halálának
évfordulója. Ben volt az egyetlen, aki tudta, hogy soha nem akartam
jelmezzel leplezni az érzéseimet.
Felsóhajtottam, átkaroltam a vállát, és elővettem a legjobb Vincent
Pricehangomat a Thriller ből.
– Ahhhahhahaaahaaa, tudod, hogy soha nem alkalmazkodom. Tiltja a
vallásom.
Folytattuk a sétát – Aerie piros, magas sarkú, ribancos körömcipőben, én
pedig fekete Converse tornacsukában –, és megint megbotlott, maga mögött
hagyva a cipőjét.
– Aerie, komolyan, szerintem a szerelésed a cipő nélkül is rendben
lenne. Túl nagy rád, te lökött. – Megfordultam, és felvettem a cipőjét. –
Hányas méret ez? – kérdeztem, miközben hunyorogva belenéztem a
belsejébe.
– Ne foglalkozz vele; nem mintha valaha felvennél ilyet, Miss
ÉnMindigCsakKényelmesCipőtHordok. Ez volt az utolsó pár piros cipő, és
aligha számít, hogy egy számmal nagyobb, ha tökéletesen illik a
szerelésedhez – közölte, azzal kirántotta a cipőt a kezemből. – Tudod, hogy
minden a külsőről szól. Bármikor feláldoznám a kényelmet a stílusért.
Khm… – megköszörülte a torkát, miközben lepillantott a cipőmre.
A fejemet csóválva nem tudtam megállni, hogy ne vágjak egy grimaszt is.
– Mindegy.
Egy kicsit lassabban mentem, hogy a cipője a lábán maradhasson.
– Köszönöm, hogy eljössz velem – folytatta Aerie sokkal édesebb hangon.
– Most már gyerünk! Haladjunk, és érezzük jól magunkat! Végül is csajos
este van, és gyógyír kell az összetört szívemre.
Röviden rámosolyogtam, miközben megszorítottam a karját.
– Édesem, szerintem már órákkal ezelőtt elkezdted a gyógyítgatást!
Aerie végigcsoszogott a járdán, hogy a cipőjét a helyén tartsa, és tudtam,
hogy ez érdekes éjszaka lesz. Aerie, aki elsős korunk óta a legjobb
barátnőm, úgy szakított a fiúival, ahogy én váltogattam a kávékrémporaim
ízesítését – gyakran.
Aerie A típusú személyiség volt, habár ez soha nem derült volna ki ittas
állapotából. A tökéletességre törekedett, nemcsak saját magával, hanem a
fiúival szemben is. Ami megmagyarázza, miért is szakított előző nap a
legutóbbi barátjával. Most új lehetőségekre várt, én pedig arra, hogy
meghallgassak egy új bandát.
 2. FEJEZET
Next Lifetime

Beléptünk a Délkaliforniai Egyetem kampusza bárjának az ajtaján, és

Aerie feljebb húzta a ruháját.
– Itt legalább nem azt a halloweenes szemetet játsszák – kiabálta egy
kicsit túl hangosan.
Ahogy a fülem hozzászokott a zajhoz, egy bársonyosan lágy hangot
hallottam, egy ismeretlen, mégis magával ragadó dalt énekelt.
Aerie megállt, hogy feltegye az ördögszarvait, én pedig körülnéztem a
nagy helyiségben, és felismertem jó néhány diákot, miközben próbáltam egy
pillantást vetni a bandára. Egyenesen Aerie fülébe kiabáltam.
– Nagyon jól szólnak. Hallottad már őket korábban?
Lábujjhegyen állva próbált átlátni a tömeg fölött. Nevettem rajta, hogy
milyen alacsony, amíg a hegyes ördögszarva szemen nem talált.
– Nem, de tetszik, ahogy szól – válaszolta, és még mindig igyekezett, hogy
lássa a színpadot, de majdnem felbukott.
Három éve jártam már ide, de nem emlékeztem rá, hogy valaha is ennyire
zsúfolt lett volna ez a hely. Alig láttam a hoszszú, fa bárpultot tőlem jobbra,
és a táncparketten tobzódó és nyomorgó testek tömegétől semmi nem látszott
a színpadból.
– Tudod a nevüket? – kérdeztem Aeriet.
– Azt hiszem, hogy The Wilde Onesnak hívják őket – csuklott, és nevetni
kezdett. Rám kacsintott, miközben eltáncolt a táncparketten néhány barát
felé. – Egyébként imádom őket!
Nagyszerű név és még nagyszerűbb hangzás – kiáltotta hátra a válla fölött.
 – Hozok piát, és mindjárt jövök utánad – mondtam, igazából senkinek,
mivel Aerie ott sem volt.
Amikor a pultos észrevett, rendeltem két sört, az egyiket jéggel, a másikat
jég nélkül, és hozzácsaptam két rövidet is, hogy segítse alkoholba fojtani
Aerie bánatát.
Az élőzene abbamaradt, és jellegzetes halloweeni dalok bömböltek a
hangszórókból. Hátat fordítottam a bárpultnak, és Aeriet kerestem a
tömegben. Azt hitte volna az ember, hogy könnyű kiszúrni a piros flitteres
ördögjelmezében. Azt mondta, bosszúra hajt, és ha a szerelése előre jelez
bármit, akkor meg is fogja kapni.
Sehol sem láttam, de észrevettem egy vonzó srácot. Még mindig túl
messze volt tőlem ahhoz, hogy bármi jellemzőt is kiszúrjak rajta, de volt
benne valami – nem is, igazából minden –, ami vonzotta a figyelmemet.
Figyeltem, ahogy mozog, s megfogott a magabiztossága. Lazának látszott,
mintha pontosan tudná, hová megy. És ahogy felém tartott, megbabonázott.
Az alsó ajkamba haraptam, mert képtelen voltam rajta kívül másra
fókuszálni. A fejem egy kicsit még mindig kába volt a három sörtől, amit
korábban megittam, és nyilvánvalóan nem voltam eszemnél, amikor
felvettem vele a szemkontaktust, majd lassan, tetőtől talpig végigmértem.
Ahogy csökkent közöttünk a távolság, láttam, hogy riasztóan vonzó:
magas, szálkás és izmos, de nem nagydarab. Fekete kötött sapka volt rajta,
ami alól kilógott világosbarna haja. Amikor a szemébe néztem,
megsemmisített. Habár nem láttam a színét, az intenzitását éreztem. Szinte
már féltem, hogy ha túl sokáig nézem, talán soha nem szabadulok. A
szemétől eltekintve a „jóképű” és a „gyönyörű” szavak egyike sem volt elég
erős jelző erre a pasira.
A gondolataim oda tévedtek, ahová nem lett volna szabad. Több eszem
volt annál, hogy ezt a srácot összehasonlítsam a barátommal, mégis
megtettem. Eszméletlen bűntudatom támadt, de nem tudtam megállni. Ben
tetőtől talpig szörfös volt. Vonzó, érzéki és szexi, hozzá illő egóval. Ez a
srác ugyanolyan vonzó volt, érzéki és szexi, de volt benne valami más is
valami több. Nem tudtam megfejteni, mi az.
Miközben áthaladt a tömegen, levette a sapkáját, és beletúrt a
hajába. Perceknek tűnt, amikor a pillantásunk találkozott, pedig csak
másodpercek teltek el. Hirtelen úgy érzékeltem, mágneses erő kényszerít
arra, hogy őt nézzem. Minden, amit éreztem, azt jelezte, hogy veszélyes.
Tudtam, hogy másfelé kellene néznem, el kellene mennem, de nem tettem.
Képtelen voltam rá. Túlságosan vonzó volt.
Végül már elég közel volt ahhoz, hogy meg tudjam állapítani: a csillogó
szeme zöld szinű. Azonnal magával ragadott a mosolya. Nem volt igazi
mosoly, sokkal inkább egy félvigyor, ami kihangsúlyozta a gödröcskéit. A
bőre sima volt, semmi szőr nem látszott az arcán, és ettől elgyengült a
térdem. Telt ajka csókért kiáltott. Még soha nem néztem így egy srácra sem,
még Benre sem. Akkor miért mustráltam őt így, és miért voltam képtelen
levenni róla a szememet?
Általános szexuális vonzerejétől eltekintve, az öltözéke csak még
ellenállhatatlanabbá tette. Kopott farmert, fekete Foreigner koncertpólót és
fekete munkásbakancsot viselt. Nevetnem kellett egy kicsit, amikor
megláttam a koncertpólót, mert rajtam is az volt – apám U2pólója, oldalt
megcsomózva, a vállamat szabadon hagyva.
Mivel ügyesebben vágott át a tömegen, mint én, már előttem is állt. Az
arca lélegzetelállító volt; erős álla, kicsi, egyenes orra, tökéletes formájú
szemöldöke és hosszú szempillája volt. A tökéletesség abszolút látomása, és
nem tudtam megállni mosoly nélkül.
A bárpult tömve volt, és sehol sem volt hely mellettem. Mindkét kezét
zsebre dugva visszamosolygott rám. Aztán, a nyelvét végigfuttatva az ajkán,
mély, szexi hangon megszólalt:
– Engem bámultál?
Lebiggyesztettem az ajkam, és a szememet forgattam. Nagy levegőt
vettem, miközben kihúztam magam, és a csípőmre tettem a kezeimet.
– Nem, csak a barátnőmet kerestem, amíg az italainkra vártam. Te csak
belekerültél a látómezőmbe.
Kuncogott egy kicsit, majd így szólt:
– Ez a nézés érzéki volt.
Kifújtam a levegőt, és igyekeztem nem nevetni. Tényleg pontosan ezt
mondta?
Amikor a pultos meghozta a rendelésemet, és letette elém, megszólalt a
zsebemben a telefonom, de nem vettem róla tudomást, miközben tovább
bámultam őt.
– Egyébként is, miért gondolod, hogy téged néztelek? Amikor a mellettem
álló rendezte a számláját és elment, a srác elindult, hogy elfoglalja az üres
helyet, és az italom mellé dobta a sapkáját. A közelségétől a pulzusom
felgyorsult, a szívem pedig hevesebben kezdett verni. Oldalra dőlve a
csípőjét nekitámasztotta a bárpultnak. A szemét le sem vette rólam, amikor
válaszolt:
– Mert én téged bámultalak, és reméltem, hogy visszabámulsz.
Egyenesen abba az átható zöld szempárba néztem, amely tele volt
intenzitással, és azonnal kizökkentem a gondolatmenetemből. A köztünk
egyre erősödő mágneses vonzás miatt attól féltem, hogy ezt a találkozást nem
fogom sértetlenül megúszni.
Végighúzta a fogait az alsó ajkán, a szeme pedig engem vizslatott. Az
arckifejezése arról árulkodott, hogy többet akar, mint csak beszélgetni. Én is
többet akartam.
Pillanatnyi kellemes csend támadt közöttünk, mielőtt a legédesebb
mozdulattal oldalra hajtotta a fejét, és elvigyorodott.
– A sok duma miatt, hogy ki bámult kit, azt hiszem, megfeledkeztünk az
alapokról. River vagyok – mondta, miközben a legördögibb mosollyal az
arcán kinyújtotta a kezét.
Megbabonázva mozdítottam az enyémet, hogy kezet rázzak vele, de
gyorsan elhúztam. Pechemre, beleütköztem a mellettem álló fickóba, és
véletlenül kiborítottam a sörét.
Dühösen rám nézett és halkan káromkodott. River mosolya hamar
homlokráncolássá változott, és finoman elhúzott. Kimért hangon elnézést
kért.
– Bocs, haver, baleset volt, de hadd vegyek neked egy másikat!
A most már italtalan, nedves ingű férfi ránézett és bólintott. River elővette
a tárcáját, és adott neki egy tízest.
 – Vegyél kettőt!
A férfi elvette a pénzt és elment, miközben valamit motyogott az orra
alatt. River figyelme azonnal visszatért rám, én pedig az alsó ajkam sarkába
haraptam, és rámosolyogtam.
Ott álltunk, szemtől szemben, csupán néhány ital választott el minket
egymástól. Az egyik sört felé csúsztattam, majd belekortyoltam a sajátomba,
habár a jég már elolvadt.
– Köszönöm, az a fickó kurvára nem volt elragadtatva
tőlem. Tulajdonképpen úgy viselkedett, mint egy seggfej.
Miközben beleivott az italába, nevetni kezdett, így majdnem
kiköpte. Könnyedén megérintette az ujjával a meztelen vállamat, a tekintetét
az enyémbe fúrta.
– Igazán nagyon szívesen.
Az érintésétől és a fürkésző pillantásától remegve hátráltam egy lépést,
mert féltem attól, ahová mindez vezethet.
Ő előrelépett, követte az utolsó mozdulatomat. Nem állt szándékában
hagyni, hogy a távolság megnőjön kettőnk között. Elszántan a szemembe
nézett.
– Nos, hol is tartottunk? Kezdjük elölről? – A válaszomat várta, miközben
figyelte, ahogy lenyelem a sörömet.
A fogammal oldalra húztam az alsó ajkamat, és játékosan elmosolyodtam.
– Épp bemutatkoztunk.
– Oké, kezdjük újra! Én River vagyok, te pedig…?
– Nem vagyok biztos abban, hogy pillanatnyilag tudnod kellene ezt az
információt. Épp azon gondolkodom, hogy akár zaklató is lehetnél.
A szeme tágra nyílt, miközben nevetett.
– Nem beszélsz komolyan, ugye, széplány?
Mivel képtelen voltam úrrá lenni a nevetésemen, csak ennyit mondtam:
– Talán igen… – Majd a nevetésem alábbhagyott, amikor felfogtam a
kedves megszólítást.
Ahogy fölém hajolt, elég közel volt, hogy be tudjam lélegezni friss illatát.
Szappanos volt, olyan „frissen lezuhanyozva” illat.
– Micsoda? Ha nem árulod el a nevedet, akkor úgy szólíthatlak, ahogy
csak akarlak.
Kerültem a pillantását, inkább lefelé néztem.
Miután még egy kortyot ivott a söréből, letette a korsót. Az ujját az állam
alá támasztotta, és felemelte a fejemet. Az érintése perzselte a bőrömet, és
bizseregni kezdett tőle. Átható zöld szemekkel nézett rám, és kuncogott.
– Beszélhetünk arról, hogy szerinted Hasfelmetsző Jach típus vagyok-
e. Csak azt akarom, hogy tudd, határozottan nem vagyok az. Valójában, azt
hiszem, biztonsággal állíthatjuk, hogy te bámultál engem először, de eszembe
sem jutott, hogy te akár zaklató is lehetnél.
Tátva maradt a szám. Bizonytalan voltam, hogy mit is
mondhatnék. Tudtam, hogy igaza van. Először én bámultam meg őt.
– Ezt a témát akár ejthetjük is, mert beismerem, hogy én bámultam
először. Nem mintha igazán számítana.
Egymás szemébe néztünk, amikor a pultos ideadta a számlát.
Amikor megfordultam, hogy kifizessem az italainkat, a kapcsolat
megszakadt. Átadtam a pénzt a fickónak, megköszöntem neki, és mondtam,
hogy tartsa meg a visszajárót. A figyelem elterelés adott egy kis időt, hogy
végiggondoljam, hogyan kezeljem ezt a potenciálisan veszélyes helyzetet.
Figyeltem Rivert, miközben rendelt még két sört, és ráébredtem, hogy ki
kell bogoznom ellentmondásos érzelmeimet. Félrelöktem a bűntudatomat, és
átadtam neki az egyik rövidet.
– Egészségedre!
– Ez egy szép nap – válaszolta, mielőtt felhajtotta az italt.
Igyekeztem nem mutatni, mennyire felizgatott, hogy éppen az egyik
kedvenc dalom szövegéből[1] idézett. Miután letette a poharát, zsebre dugta
a kezét.
– Vagyis ezek szerint megbocsátasz nekem?
A hangja erős volt, lágy, és az még csábítóbbá tette. Azon kaptam magam,
hogy arra gondolok, nem csupán imádni való, hanem senkihez sem fogható,
akivel valaha találkoztam. Tudtam, hogy nem kellene ezt csinálnom. A
barátom, akit szerettem, várt rám. Felvontam az egyik szemöldökömet, és
megkérdeztem:
– Megbocsátok? Miért bocsátok meg? – Nehezemre esett a beszélgetésre
koncentrálni, és, őszintén, fogalmam sem volt, mire vonatkozott a
bocsánatkérés.
Egyik lábáról a másikra állt.
– Tudod, miért. Mindegy – mormolta a fülembe. Meleg leheleté súrolta a
nyakamat, én pedig mindenhol érezni akartam.
Miközben végigmért, témát váltott.
– Mi az, semmi jelmez?
Folytatva veszélyes flörtünket, lepillantottam, s a kezemmel tetőtől talpig
magamra mutattam.
– Honnan tudod, hogy nem ez a jelmezem?
Miközben megragadta a pólómat, és egy kicsit közelebb húzott, csábítóan
suttogott:
– Ha ez a jelmezed, határozottan veri a mezőnyt, mert ez a legszexibb,
amit valaha láttam.
Hallgattunk egy percig; még a ziháló lélegzetvételünk sem hallatszott. A
bárpult és a tömeg zaja elcsendesedett körülöttünk, de a szavai, az érintése
lángra lobbantottak, felizgattak, és tűz gyűlt az ereimben.
– Egyébként ezt hol szerezted? – kérdezte, és megrángatta a csomót a
pólón, miközben még közelebb húzott magához.
Úgy éreztem, forog velem a szoba, és nem tudtam biztosan, hogy miatta,
az alkohol miatt, vagy azért, mert olyan kérdést tett fel, amire nem akartam
válaszolni.
– Az apám vezette a Greeket, és gyűjtötte a koncertpólókat – mondtam, és
igyekeztem legyűrni a bennem feltörő érzéseket.
Úgy tűnt, mintha értette volna a tétovázásomat, aztán bólintott,
megköszörülte a torkát, és újra témát váltott.
– És láttad valaha a Foreignert játszani? – kérdezte, és vigyorogva a saját
pólójára mutatott.
Ahogy a mellkasán virító vastag fehér betűket néztem, félrelöktem a
szomorúságomat, és újra a beszélgetésünkre koncentráltam. Két ember
voltunk, akikben sok közös van, és csak csevegtünk – vagy legalábbis ezt
akartam gondolni. Amikor az italaink elfogytak, rendelt még egy
kört. Amikor végeztem a röviddel, véletlenül lecsaptam a poharat a
bárpultra, amiért a pultos mogorván rám nézett.
– Bocsi – tátogtam.
River kinyújtotta a kezét, és elkapott egy hajtincset, ami kiszabadult a
copfomból. Nagyon lassan a fülem mögé igazította, amitől borzongás futott
végig a gerincemen. A mutatóujjával körözött a fülem körül, majd finoman
meghúzgálta a fülcimpámat. Olyan tüzet szított bennem, ami azelőtt soha
nem létezett.
Lenyeltem az italt, amit nem kellett volna meginnom, de reméltem, hogy
kioltom a lángot. Abban bíztam, hogy senki nem látta, hogyan ért
hozzám. Ben kurva dühös lett volna. Nevetségesen féltékeny volt. Sokat
vitatkoztunk más férfiak miatt, mindig indokolatlanul. Legalábbis mostanáig.
Ahogy a stroboszkóp fényei vibrálni kezdtek, River a derekamra tette a
kezét, és úgy fordított, hogy háttal legyek a bárpultnak, mert eddig a
csípőmet támasztottam neki. Azon tűnődtem, vajon észrevettee, hogy
majdnem elveszítettem az egyensúlyomat a villogó fények és a részegség
miatt. Úgy mozdult, hogy közvetlenül előttem álljon, a kezét a két oldalamra
tette, és a tenyerét a bárpultnak nyomta. Beborított, de nem éreztem magam
csapdában. Nem tudtam, mit érzek, de azzal tisztában voltam, hogy a szívem
zakatol a mellkasomban, a gyomrom bukfenceket hány, én pedig szédelegni
kezdtem, és a bőrömön megjelent a libabőr.
Azt hittem, meg fog csókolni, amint áthatóan a szemembe
nézett. Lehunytam a szemem, készültem rá, de éreztem, hogy hirtelen
elhúzódik. Azonnal meghallottam egy éles hang nyafogását:
– River, ne felejtsd el, hogy a show után rögtön indulunk! – És mielőtt egy
pillantást vethettem volna a lányra, elszökdécselt.
– A kishúgomnak van a legrosszabb időzítése – mosolygott rám.
Éppen válaszolni készültem, amikor hallottam, hogy dobpergés
visszhangzik a bárban. Körbepillantva megpróbáltam kitalálni, mi lehetett a
célja. River derűs grimaszt vágva a színpadra pillantott, majd vissza rám.
– Ez nekem szól – nevetett, és közel hajolt, amitől szemtől szembe
kerültünk. – Várnak a színpadon. Mennem kell. Vagy jobban szeretnéd, hogy
maradjak, és befejezzük, amit elkezdtünk? Mert az biztosan jobb móka
lenne.
Igazából nem nagyon hallottam semmit abból, amit mondott, de végre
minden kezdett értelmet nyerni. Ő volt a hang, amelyet hallottam, amikor
bejöttem a bárba. Annyira elbűvölő volt, annyira magával ragadó, és
annyira rám volt hangolva. Egész biztos voltam abban, hogy részeg vagyok,
mert olyan dolgokat éreztem, amiket nem kellett volna. Ahogy átható zöld
szemébe néztem, tudtam, hogy menekülnöm kellene.
Mielőtt bármit felelhettem volna, egy kissé hátrébb mozdította a fejét,
felemelte a kezemet, és lassan megcsókolta.
– Vagy mégsem. Egyelőre még nem. – A kezem lángolt, a fülem égett.
Ugyanaz a dobpergés dübörgött fel újra a hangszóróból, ő pedig gyorsan
visszafordította a fejét, hogy rám nézzen.
– Rohannom kell.
Még mindig fogta a kezemet, amikor egyenesen a szemembe nézett.
– Megvársz a show után.
Nem kérdés volt. Kijelentés. Aztán kettőnk közé mutatva hozzátette:
– Mert ezt még nem fejeztük be.
Abban a pillanatban rádöbbentem, hogy ami ártatlan flörtként indult,
olyan szituációvá változott, amely túlságosan is veszélyes.
A kezeit visszatette a bárpultra, és válaszra várt. Mivel nem tett fel olyan
kérdést, amire válaszolni akartam volna, csak mosolyogtam.
– Ha a bandában zenélsz, jobb, ha mész. Nem kellene megvárakoztatnod a
rajongóidat.
Még egy utolsó lélegzetelállító mosolyt küldött felém, aztán fölém hajolt
és megcsókolt. A testem különösen reagált: átszáguldott rajtam valami, amit
nem tudtam beazonosítani. Először csak könnyedén megérintette az ajkamat
az övével, aztán néhány rövid másodpercre egy kicsit jobban rányomta,
mielőtt elhúzódott volna. Nem csókoltam vissza, de megszédültem.
– Remélem, rajongó lettél – mondta, és rám kacsintott, mielőtt felkapta a
sapkáját. Aztán megfordult, és elment.
Az ujjamat az ajkamhoz emeltem, és figyeltem, ahogy a sziluettje eltűnik a
tömegben. Homályosan észleltem, hogy a Superstition szól, de a
gondolataim körülötte forogtak.
Megráztam a fejemet, igyekeztem megszabadulni a gondolatoktól,
amelyeknek nem lett volna szabad megszületniük. Tudtam, hogy el kell
mennem, vagy a végén olyat teszek, amit megbánnék. Szerettem Bent, aki
kurvára kinyírta volna Rivert csak azért, ahogy rám nézett. És aztán ott volt a
csók. Igen, Ben határozottan kinyírta volna.
Ezeknek a dolgoknak a tudatában azon töprengtem, miért nem lépek le. Ott
egy pillanatig úgy éreztem, mintha hinnék abban, hogy van szerelem első
látásra, pedig nem hittem. És hogyan is létezhetne szerelem első látásra,
amikor már valaki másba vagy szerelmes? Nem akartam folyton arra
gondolni, ami történt, mert pokolian össze voltam zavarodva, és tudtam,
hogy az egész nem az jelenti, amit szerettem volna.
Mosolyogtam a találkozásunkon. Határozottan nem zaklató volt. Hanem
imádni valóan elbűvölő, és tökéletesen karizmatikus, egy olyan srác, akinek
a fesztelensége igazán tetszett, egy srác, akivel nem kell többé találkoznom.
Ezt biztosan tudtam.
Miközben a fejemben örvénylettek a Riverrel kapcsolatos gondolatok,
átvágtam a tömegen a táncparkettre, ahol megtaláltam Aeriet valami
rózsaszín itallal a kezében.
– El kell mennünk. Most! – kiabáltam rá, miközben lefelé húztam a
táncparkettről.
– Mit? Miért? Rosszul vagy? – kérdezte, a szavakat keresve. Aztán
megfordult, és a színpadra mutatott.
– Mert ha nem, először látni akarom azt a szexi srácot énekelni.
Megpördültem, hogy lássam, hová mutat, és bizony, ő volt az,
River. Akkor ébredtem rá, hogy meg sem mondtam neki a nevemet.
 Miközben tiltakozások közepette átvonszoltam Aeriet a tömegen,
hallottam a közönség kántálását.
– River Wilde, River Wilde.
Épp időben pillantottam fel a színpadra, hogy lássam, amint megragadja a
mikrofont. Mielőtt elkezdődött volna az élőzene, kiléptünk az ajtón, Aerie
pedig trágárságokat kezdett a fejemhez vágni. Miközben távolodtunk, azon
kaptam magam, hogy arra gondolok, épp most volt részem a
legvarázslatosabb találkozásban, és miatta talán soha többé nem leszek már
ugyanaz.
 3. FEJEZET
It's Not My Time
2010. március

Belenéztem a tükörbe, próbáltam eldönteni, vajon a gyöngysor elterelie

a figyelmet a mély Vkivágású fekete koktélruhámról. A fürdőszobai pultot
különféle nyakláncok borították, a szennyesünk halomban állt a kosárban, és
vizes törülközők hevertek szanaszét a padlón. Elmosolyodtam, amikor
felpillantottam, és Ben arcát láttam a tükörben. A vállát a fürdőszoba
ajtókeretének támasztotta, arcán huncut mosoly, átható szemében pedig vad
csillogás látszott.
– Gyöngysorral vagy gyöngysor nélkül? – kérdeztem, miközben figyeltem,
ahogy felém jön. Ötéves korom óta ismerem, de attól, ahogy rám nézett,
valamiért elállt a lélegzetem.
Ben a derekam köré fonta napbarnított karját, és csókolgatni kezdte a
nyakamat. Éreztem a puha, meleg bőrt frissen borotvált arcán.
– Dahl, hogy teljesen őszinte legyek, leginkább a semmi tetszene –
mormolta, miközben elkezdte lehúzni a cipzárt a ruhámon.
– Hé, el fogunk késni! – mondtam. – LA legalább egy óra autóval. –
Sikertelenül próbáltam meg kiszabadulni az egyik karja öleléséből, ami még
mindig a derekam körül volt, amíg ő a másikkal folytatta a cipzár
húzogatását.
Miközben figyeltem Bent a tükörben, láttam, hogy az ajkába harap, és egy
kis nyögést hallat.
– Végül is ez az én bulim, és késhetek, ha akarok – suttogta a fülembe,
aztán folytatta a nyakam csókolgatását.
Elképesztően vonzó volt fekete szmokingjában, hátranyalt hajával és
simára borotvált arcával. Enyhe pezsdülést éreztem a testemben, ami
megakadályozta, hogy kimocorogjak a karjából. Inkább megfordultam, hogy
rá tudjak nézni.
Annyira büszke voltam arra, hogy Ben ilyen rövid idő alatt ennyire
sikeres lett. Rögtön a főiskola után megcsípett egy állást az LA Times nál, és
már néhány rövid év alatt bizonyította rátermettségét. Habár az ingázás
Lagunából[2] unalmas volt, nem bánta, különösen, mivel nem várták el, hogy
minden nap bejárjon az irodába. Most pedig a vőlegényem meg fogja kapni
Az év kaliforniai újságírója címet egy tekintélyes vacsora keretében LAben,
a titkos bűnügyi nyomozásokkal kapcsolatos zseniális munkájáért. Tudtam,
hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nagyon izgatott, még akkor is, ha én
voltam az egyetlen, akin látszott.
A lelkesedés hiánya nem vallott Benre. Valójában egész héten nem úgy
viselkedett, ahogy szokott, én pedig próbáltam kitalálni, mi lehetett mögötte.
Nem tudtam eldönteni, hogy aggódjak a viselkedése miatt vagy hatódjak
meg. Kedvesebb volt, mint általában. Virágot küldött, édességet vett nekem,
minden estét velem töltött otthon. Még az irodámban is felbukkant nap mint
nap, hogy elvigyen ebédelni.
Ben soha nem volt rajongó típus; nem volt egy virággal és csokoládéval
udvarló srác, és én sem voltam olyan lány, akinek szüksége lett volna
ilyesmire. Szerettem a függetlenségemet, ahogy ő is a sajátját. Mindig
gondoskodott rólam és szeretett a maga módján, de az együtt töltött évek
alatt soha nem tett ilyen dolgokat.
Egyszer régebben közel járt ahhoz, hogy úgy viselkedjen, mint egy
rajongó udvarló, de akkoriban éppen nem jártunk.
Akkori szakításunk és az azt kiváltó esemény örökre belevésődött a
tudatomba. Világosan emlékszem arra a napra, amikor betoppantam Ben
szobájába a diákszövetségi házukban. A végzős évünk első szemeszterében
történt az USC[3]n. Azért ugrottam be, hogy elmeséljem, végre bekerültem
szakmai gyakorlatra a Sound Musichoz, amire annyira vágytam. Olyan
boldog voltam, hogy többé nem kell gyakornokoskodnom Drakenél, és
tudtam, hogy Ben odáig lesz. Nem volt a szobájában, amikor odaértem, így
hát leültem az asztalához, hogy küldjék egy gyors emailt a nővérének,
Serenának, hogy megoszthassam vele a hírt. Tudtam, hogy izgatott lesz.
Lenyomtam a szóközt a számítógépén, és mivel az email postafiókja már
meg volt nyitva, úgy gondoltam, onnan bepötyögök egy gyors
üzenetet. Ahelyett, hogy a levélírásra kattintottam volna, véletlenül beléptem
a kukába, és azonnal észrevettem az október 31i dátumot. Miközben a
szemem végigfutotta a képernyőt, csak a Válasz: S’belle, ma este, zöld
szemek, érintés, réz és a nálad szavakat fogtam fel, mielőtt Ben ott termett,
és gyorsan jobbklikkelt, megnyomva a törlés gombot. Megijesztett. Nem
hallottam bejönni a szobába. Esélyem sem volt elolvasni az egészet, de
tudtam, hogy biztosan titkol valamit. Tényleg tervei voltak egy másik
lánnyal? Olyan tervek, amelyek egy cseppet sem plátóiak?
Beismerte, hogy emailezett ezzel a lánnyal, de biztosított arról, hogy
szexuálisan semmi sem történt közöttük. Végül bevallotta, hogy a viszonyuk
nem volt helyénvaló. Megesküdött, hogy véget vetett neki, és biztos voltam
abban, hogy megtette, de nem tudtam megbízni benne, így hát szakítottunk.
A következő három hónapban erősen próbálkozott, hogy meggyőzzön,
bocsássak meg neki. Üzeneteket hagyott az autómon, virágokat az ajtómnál,
sűrűn mentegetőző leveleket, smseket, amelyekben szerelmet vallott.
Mindenhol felbukkant, ahol tudta, hogy ott leszek, és még egy ezüstözött
kávéscsészét is vett nekem, az oldalán ezzel a felirattal: „Hogy felvidítsa a
reggeleidet”.
Hosszú, nehéz három hónapos külön töltött időszak volt. Soha nem
gondoltam, mennyire fog majd hiányozni, de hiányzott – nagyon is. Így hát
eldöntöttem, hogy megbízom benne, és túlteszem magam a
tisztességtelenségén. Tényleg szerettem, és tudtam, hogy ő is szeret engem.
Talán nekem is volt egy kis bűntudatom a saját találkozásom miatt egy
bizonyos énekessel.
Szóval igen, a túlzott odaadás megriasztott, nem mintha nem értékeltem
volna a kedves gesztusait, de azt juttatták az eszembe, hogy valami baj van.
Nem volt rendben valami a kapcsolatunkkal? Megvoltak a magunk
hullámhegyei és hullámvölgyei. A viselkedése talán csak egyike a
hullámhegyeknek, vagy talán volt valami köze ahhoz, hogy házasodni akart,
mivel soha nem beszélt arról, hogy tűzzük ki az esküvő időpontját.
 Az egyetlen dolog, amiben biztos voltam, az az egymás iránti szerelmünk
és elkötelezettségünk volt. Együtt nőttünk fel. Tizenhat éves korunk óta
együtt jártunk, és két éve jegyesek voltunk. Lehet, hogy sok dologban nem
értettünk egyet, és többet vitatkoztunk, mint szerettem volna, de mindig
visszatértünk az elkötelezettségünkhöz, ugyanis a legtöbb nézeteltérésünk
gyökere olyasmiből eredt, amin nem segíthettem. A vitáinkat többnyire Ben
féltékenysége eredményezte. Akkor is féltékeny volt, ha egy férfi csupán rám
nézett, ami azért ironikus, mivel ő mindig nagyon flörtölős volt. És
egocentrikus is. Ez a vonás inkább a személyisége része volt; egy motivált
férfi személyiségéé, aki eltökélte, hogy előbbre jut – bár néha eltöprengtem
azon, vajon milyen áron.
A fejemet csóváltam, és fogalmam sem volt, mi történik Bennel. De
igyekeztem félretenni a zavaró gondolatokat, és csak élvezni a pillanatot.
– Ma van a nagy napod – mondtam, miközben a szemébe néztem. Nagy,
boldog mosolyt küldtem felé, tele büszkeséggel. Aztán elkaptam a
pillantásom, és folytattam: – És akár a te bulid, akár nem, udvariatlan lenne,
ha a fő előadó elkésne. – Megcsókoltam az ajkát, hogy elvegyem a szavaim
élét. – Most pedig húzd vissza a cipzárt a ruhámon, és mondd meg, mi a
véleményed!
Ben veszélyes mosolyt villantott ram, de nem mozdult.
– Nagyon hiszti…s, ó, akarom mondani, főnökö…s tudsz lenni. Szerintem
kurvára gyönyörű vagy – nyihogott, és végül visszafordított, hogy felhúzza a
cipzárt.
Ránéztem a tükörben, és láttam, hogy még mindig vigyorog rám.
– A gyöngysort kérdezem, te butus! Feltegyem, vagy ne? – tudakoltam,
miközben újra a nyakamhoz tartottam.
Ben mosolya elhalványult egy kicsit, amint kivette a gyöngysort a
kezemből.
– Gyöngyöket ne! A nagymamádra emlékeztetnek. Nem mintha nem
szerettem volna a nagyidat, de téged teljesen máshogyan szeretlek. Nem
akarom, hogy a nagyid képe bukkanjon fel a fejemben, mialatt téged duglak.
– Megint megfordított, és megcsókolta a mellkasomat, éppen ott, ahol a
gyöngysor feküdt volna. Aztán felcsúsztatta a kezét a ruhám
alatt. Megborzongtam, ő pedig elmosolyodott.
Nevetni kezdtem.
– Hagyd abba, Ben Covington! – szóltam rá. – Nem teheted ezt, miután a
nagyimat emlegetted, egyszerűen nem tűnik helyesnek. – Oldalra léptem, és
kifelé indultam a fürdőszobából, hogy felvegyem a cipőmet. Útközben
megbotlottam egy törülközőben. – Talán megpróbálhatnál egy kis rendet
tenni magad után – mondtam, de tudta, hogy csak viccelek, mivel én sokkal
rendetlenebb voltam.
– Szeretlek, ugye, tudod? – kérdezte Ben, miközben követett kifelé a
fürdőszobából.
Ahogy ültem az ágyon, ami még mindig bevetetlen volt a délutáni
hancúrozásunk óta, belebújtam az egyik cipőmbe, aztán felhúztam a lábamat
az ágyra.
– Tudom, és én is szeretlek téged. – Ismét csak eltűnődtem azon, mire fel
ez az érzelmi kirohanás.
Ben megállt fölöttem, hogy segítsen bekapcsolni a bokapántot a bal
cipőmön. Észrevettem, hogy az arckifejezése megint megváltozott, egy kicsit
komolyabbá vált.
– Nem, Dahlia, én tényleg, tényleg szeretlek téged. Ezt soha ne feledd,
bármi történjék is.
– Dahlia? Soha nem hívsz így – jegyeztem meg, miközben megmozgattam
a lábamat, és végighúztam a hasán, próbálva enyhíteni a feszültséget.
Ben önelégülten vigyorgott, letette a lábamat, és az éjjeliszekrényéhez
sétált. Nem találtam a szavakat, amikor belenyúlt az egyik fiókba, és elővett
egy Cartier dobozt.
– Ezt neked vettem, mert elmondja azt, amire én látszólag soha nem
vagyok képes – mondta, miközben visszajött az ágyhoz, és átadta a dobozt.
A fényűző doboz meglepett, és néhány másodpercig csak néztem rá,
mielőtt kinyitottam. Egy elképesztő fehérarany és gyémánt karperec volt
benne. A pereme köré négy szívet gravíroztak. Jól ismertem, mivel a
főiskolán az egyik stílusórámra erről az ékszerről írtam egy beadandót. A
karkötőt a Cartier készítette a hetvenes években, és úgy tervezték, hogy az
ajándékozó egy arany csavarhúzó segítségével zárhassa a szeretett személy
csuklójára, amit aztán megtart magának. Miközben felnéztem rá, a szemem
kezdett könnybe lábadni, és szó nélkül felé nyújtottam a kezemet, hogy
feltehesse a karperecet a csuklómra.
A gyönyörű darabot bámulva eluralkodtak rajtam az érzelmeim, de
próbáltam nem sírni.
– Imádom – suttogtam, s közben nagyot nyeltem. Ben lehajolt és
gyengéden megcsókolta az ajkamat. Felnéztem rá, és észrevettem, hogy a
szeme egy picit könnybe lábadt, és a homlokán ráncok ültek.
Tovább figyeltem, ahogy megfordul és elindul anyám egykori kelengyés
ládája felé. Régi volt, és a krémszínűfehér festék már szinte teljesen
lepattogzott. Ben léptei lassúak és megfontoltak voltak. Ez az
érzelemnyilvánítás nem volt megszokott. Soha nem láttam ennyire
elérzékenyültnek, még akkor sem, amikor feleségül kért. Egyszerűen nem
ilyen volt a természete.
Miután elfordította a kulcsot, amit mindig a kulcslyukban hagytam,
felnyitotta a láda tetejét, és így szólt:
– Nem tudom, miért kellene valaha is levenned a karkötőt, de
mindenesetre ezt – felemelte a csavarhúzót – ide teszem, hogy tudd, hol
találod meg, oké? – Rám kacsintott, miközben a ládára mutatott. Tudom,
hogy soha nem szerette, mennyire szervezetlen vagyok, de tisztában volt
azzal, hogy abban a ládában mindig minden fontos dolgot megtalálok.
Figyeltem, ahogy gondosan helyet keres a csavarhúzónak. Egy kis négyzet
mellett döntött a piros bársonnyal borított tálcán, ami a fedélre volt
felfüggesztve. Az ágyról minden tárgyat láttam, aminek jelentősége volt
számomra. Elmosolyodtam, amikor megláttam a babáimat, az évkönyveimet,
a diplomáimat és a különféle képeket. Felvettem a másik cipőmet, felálltam,
és Ben háta mögé sétáltam. A dereka köré fontam a karjaimat, és
megszorítottam. Elkapta a karomat, és néhány másodpercre viszonozta a
szorítást, mielőtt a kezét a láda fedelére tette. Ahogy lezárta, láttam, hogy
Malibu Ken a többi tárgy tetején hever, és a gondolataim elkalandoztak,
felidézték, amikor először szexeltünk.
A kedvenc helyünkön szörföztünk, mérföldekre a többi embertől és
autótól. A hullámok kicsik voltak, így a hullámverés nyugodt volt. Esni
kezdett, de tovább lovagoltunk a legtökéletesebb hullámokon. Amikor az eső
jobban rákezdett, a lábunkhoz kötött deszkával partra úsztunk, és szinte már
szakadt, amikor futva a kocsihoz indultunk. Ben vitte a deszkáinkat,
miközben én cipeltem a többi felszerelést. Egy mennydörgés meglepte,
elesett, a két deszka pedig felborult. Megálltam, hogy segítsek neki, és a
földre dobtam minden holmit, amit cipeltem. Csak nézett rám és nevetett.
– Csessze meg! – Egymásnak támasztotta a két deszkát a homokban, hogy
tipit csináljon belőlük.
Alatta ültünk, néztük, ahogy az eső úgy találja el a hullámokat, mint
amikor az üveglapok szilánkokra törnek a földön, s akkor Ben közel hajolt,
és megcsókolt. Nagyon sokszor csókolóztunk már, de egyszer sem így.
Először elhúzódtam, nem voltam biztos abban, hogy hová tartunk. Néhány
hónapja már szedtem a tablettákat, számítottam rá, hogy sor kerül az első
alkalomra. Ahogy a dagály lassan emelkedett, tudtam, hogy eljött az ideje –
tudtam, hogy ez a megfelelő idő.
Ben visszahúzta az ajkamat az övéhez, és a nyelvét bedugta, hogy elérje
az enyémet. Lehunytam a szememet, vágytam az érintésére. Éreztem az óceán
sós illatát a meleg bőrén, és az ízét a nyelvén. Olyan közel húzott, amennyire
tudott, és amikor abbahagytuk a csókolózást, kinyitottam a szemem.
Mindketten nehezen lélegeztünk, szinte ziháltunk, miközben az eső tovább
dobolt. Az ajkait kissé szétnyitva nézett rám. Az ajkára szorítottam az
ujjaimat, és megcsókoltam. Aztán végighúztam őket meztelen mellkasán és
élesen kirajzolódó hasizmain. Hallottam egy apró lélegzetvételt, aztán a
szemét félig lehunyva újra megcsókolt, ezúttal egy kicsit hevesebben.
Miközben a nyelve egybefonódott az enyémmel, a kezét a bikinim
felsőrészébe csúsztatta, és a hüvelykujjával köröket kezdett rajzolni a
mellbimbóm körül.
Feltámadt a szél, és a hajamat az arcomba fújta. Miközben a szájába
nyögtem és lovaglóülésben az ölébe ültem, éreztem az erekcióját, ahogy a
csípőmet az övéhez dörzsöltem. Beletúrtam a nedves hajába, és
végigfuttattam a kezemet a meztelen hátán, elég erősen ahhoz, hogy érezzem
a homok súrlódását a bőrén.
 – Szeretlek, Dahl! – suttogta Ben, miközben végigcsókolta a nyakamat,
majd a keze a tarkóm felé indult, és rángatni kezdte a bikinim felsőrészét
tartó pántot.
A fejem hátrahanyatlott, amint finoman megcsókolta mindkét, immár
teljesen kilátszó mellbimbómat. Ívbe feszítettem a hátamat, ahogy a csókjai
szívássá és nyalogatássá változtak, amitől gyönyörhullám indult el bennem,
és borzongás futott végig a gerincem mentén. Éreztem a mosolyát a
bőrömön, miközben nyöszörögve válaszoltam.
– Én is szeretlek téged!
Villámok világították meg az eget a távolban, de a valódi szikra pontosan
itt volt, a parton. Miközben lenyúltam, és a kezeimet Ben bermudájára
szorítottam, ő a térdem belső része felé mozdította a kezét, és szélesebbre
tárta a lábaimat.
Miután az ujjaimmal követtem az erekciója körvonalát, a kezemet a
nadrágja gumijába akasztottam, meg akartam szabadulni a köztünk lévő
vizes akadálytól. Ahogy a kezem lefelé haladt, Ben elhúzódott.
– Akarlak. Most.
– Én is akarlak téged – válaszoltam, miközben hátrafelé dőltem, hogy
láthassam az arcát, de a kezemet ott hagytam, ahol volt.
Miközben a fenyegető vihar a partot ostromolta, mi folytattuk egymás
testének a felfedezését. Amikor már mindketten fékezhetetlenül ziháltunk,
Ben felállt és a kezemért nyúlt, talpra állított, kihúzott a menedékünk alól a
zuhogó esőbe.
– Gyere, menjünk, később visszajövök a szarjainkért – sikerült kinyögnie,
miközben elég közel húzott ahhoz, hogy érezzem, ahogy az esőcseppek az ő
testéről összekeverednek az enyémekkel. Csak álltunk ott egymást simogatva
és csókolva, miközben a keménységéhez húzott, és az ujjait a bikinialsóm
hátuljába csúsztatta.
Elhúzódtam, és körülnéztem a kihalt tengerparton.
– Maradjunk itt!
Berniek nem volt szüksége több győzködésre, visszahúzott a
szörfdeszkákból épített tipink alá, és első alkalommal szexeltünk.
 Emlékszem, ahogy néztem őt azon a régesrégi napon, szőke haját és
örökös napbarnítottságát. Amikor ott álltunk az esőben, készen arra, hogy a
kapcsolatunkat a következő szintre emeljük, arra gondoltam, hogy egyre
jobban hasonlít az én Malibu Ken babámra. Attól fogva Malibu Kennek
vagy röviden Kennek hívtam. Emlékszem, ez volt a reakciója:
– A francba, Dahl, az emberek azt fogják hinni, hogy Barbie babákkal
játszom. – Aztán huncut mosollyal így folytatta: – De nincs ezzel semmi baj,
amíg te vagy az én Barbie babám.
Tudta, hogy így van.
Aznap éjjel, mielőtt lezárta a ládát, kivettem a Malibu Ken babámat, és az
éjjeliszekrényemre ültettem.
– Barbie Kenhez tartozott, ugye? – kérdezte egy derűs arckifejezés
kíséretében. Bólintottam. – Akkor oké.
Arra gondoltam, mennyire tolerálta a tőlem kapott becenevet az évek
alatt, még ha soha nem is szerelte igazán. egyszerűen csak tudta, hogy a
Barbie babáim jelentik a kapcsot az elveszített gyerekkoromhoz: jól lehetett
fotózni őket, hagyták, hogy kedvem szerint öltöztessem őket, és boldogabb
időkre emlékeztettek.
Ben hirtelen lezárta a fedelet, és az emlék szertefoszlott. Pis logni
kezdtem, visszatértem a jelenbe, amikor megfordult és szorosan átölelt. Nem
emlékszem, mikor ölelkeztünk így utoljára, és megint egy kis riadalmat
éreztem, amíg a szemembe nem nézett, és alig hallhatóan suttogott:
– Kérlek, Dald, meg akarlak dugni, szeretkezni akarok veled, mielőtt
elindulunk.
Az iránta érzett, minden érzelem és szerelem közepette igazán nem
érdekelt, mennyire vagyunk késésben, így visszasuttogtam:
– Hogy is mondhatnék nemet, amikor ilyen szépen kérted? – Aztán félig
viccelődő, félig komoly hangon hozzátettem: – De gyors legyen ám! – Azzal
elkaptam a tarkóját, és lehúztam egy csókra.
Ben máshogyan csókolt, mint korábban bármikor, és aztán máshogyan is
szeretkezett velem, mint korábban bármikor. Tele volt szenvedéllyel, mint
általában, de olyan szükséget is éreztem benne, amit azelőtt soha nem
észleltem. Imádta a szexet, és gyakran volt részünk benne. Általában gyors
és lényegre törő volt, most azonban nem siette el, le sem vette rólam a
szemét, és egy szót sem szólt. A pillantása és az, ahogyan hozzám ért,
mindent elmondott, amit tudnom kellett.
Utána még egy darabig egymás karjaiban feküdtünk, aztán felkelt és a
fürdőszobába ment, hogy újra felöltözzön. Olyan hangokat hallottam
kiszűrődni, ami zokogásnak hangzott. Ben soha nem sírt – soha –, de mivel
tudtam, hogy el fogunk késni, megfogadtam, hogy majd akkor beszélünk erről
a különös viselkedésről, amikor este hazaérünk.

A fényszórók baljós fénye átragyogott az esőn. Ültem a BMWjében, és

kipillantottam rá. Ben utálta a slágerlistás zenéket hallgatni, de a kedvemért
mégis a 102.7es rádióállomásra kapcsolt, ami mosolyra késztetett. Gavin
DeGraw I’m in Lőve with a Girl című dalát hallgattuk. Énekeltem a
dalszöveget, és meglepődtem, amikor láttam, hogy Ben is énekel. Amikor
megérezte, hogy figyelem, odafordult, gyorsan rám nézett, és abbahagyta az
éneklést.
– Ha valaha is felcsapnék dalszerzőnek, ez az, amit rólad írnék –
jelentette ki. Aztán felhangosította a rádiót, és a gombóc, amit korábban a
torkomban éreztem, visszatért.
Olyan régen voltunk együtt, hogy olykor elveszítettem szem elől, mit is
szeretek benne. Ebben a pillanatban azonban tudtam, hogy egyszerűen
mindent: 180 centis magasságát, a megjelenését, rövid piszkosszőke haját, a
gödröcskéit, és azt, ahogy mindenkitől figyelmet követelt a
magabiztosságával. Olykor már az arroganciával volt határos, de ettől csak
még hamarabb észrevették.
Tetőtől talpig szörfösként nőtt fel, és felnőttként is az
maradt. Mosolyogtam, amikor arra gondoltam, hogy kölyökként mennyire
mocskos szájú és forrófejű volt, és a legtöbb tanár szerint problémás
magatartású, de én soha nem gondoltam így. Egyszerűen ilyen volt. Ahogy
néztem, miközben vezetett az autópályán, rájöttem, hogy még mindig ilyen,
és, istenem, szerettem őt.
Rám nézett, amint lehajtott LA utcáira.
– Mi az? – kérdezte, miközben lehalkította a rádiót, amikor a dal véget
ért.
Ránevettem, átnyúltam a konzol felett, a kezemet a combjára tettem, és
felfelé kezdtem húzni.
– El fogunk késni az első díjátadódról, és az egész a te hibád.
– Annyira kurvára megérte! – mondta önelégült bájvigyorral, miközben
rádióállomást váltott.
Megálltunk egy közlekedési lámpánál, én pedig levettem a kezem a
lábáról, hogy visszaállítsam a rádióállomást. Kerékcsikorgást hallottam, és
amikor felpillantottam, azt láttam, hogy egy sötétre színezett ablakú, nagy,
fekete terepjáró vágódott be elénk. Az utasoldali ajtaja kinyílt, és egy
símaszkot viselő férfi ugrott ki belőle, kezében pisztollyal.
– Ó, istenem, fegyver van nála! – visítottam Bennek.
Azonnal úrrá lett rajtam a pánik, és levegő után kapkodtam, miközben a
férfi Ben oldala felé közeledett.
– Ki a kocsiból!
A félelemtől gyökeret eresztettem. Mi folyik itt? Kétségbeesetten
megnyomtam a lezáró gombot az ajtón, de az már így is zárva volt. Izzadó
tenyerem reszketett, s Ben után kaptam. Rám nézett, és tudtam, hogy próbálja
elfojtani az érzéseit.
– Csak nyugodj meg, Dahlia!
Meredten bámultam a fegyverest, aki a tekintetét rám szegezte. Rettegés
futott végig rajtam, amikor néhányszor az ablakhoz ütögette a pisztolyát,
aztán a fejemre célzott vele.
Őrjöngve verni kezdtem a műszerfalat, és sikítottam:
– Indulj, Ben, indulj!
Az öklével ütötte a kormányt.
– Kurvára elállták az utunkat.
Elkapta és megszorította a kezemet, miközben már mozdult, hogy kinyissa
a kocsi ajtaját.
– Hívd a 911et! Halálra rémültem.
– Mit művelsz?
– Történjék akármi, ne szállj ki a kocsiból! – A hangja mély volt és
remegett. – Hallasz?
Hallottam a zár kattanását, és felsikoltottam:
– Ben, ne!
Kilépett az úttestre, én pedig kiabálni kezdtem:
– Nem kell hősnek lenned! Gyere vissza!
Le sem véve a szememet Benről, remegő kézzel tárcsáztam 911et, mielőtt
a telefon kicsúszott az ujjaim közül.
Egy lövést hallottam. Ben a földre zuhant.
– Ne! Ne! Neeee!
A látásom elhomályosult, ahogy visszanyeltem a torkomba gyűlő epét. A
sikolyaimat elnyomták a rikoltozó rendőrségi szirénák. A vijjogásuk egyre
hangosabb lett, én meg egyre dermedtebb, s miközben a világom hatalmas
robajjal összedőlt, a rádióban az It’s Not My Time szólt a 3 Doors Downtól.
 4. FEJEZET
Dahl naplója

Minden fekete. A talaj, ahová zuhant, a zsák, amiben elvitték a gyönyörű

testét, a ruha színe, amit a temetésén viseltem, az, ahogyan érzek, és a
naplóm színe, amit tízéves korom óta vezetek. A napló, aminek az írására ő
beszélt rá, mert neki is volt sajátja. Már akkor is szerette papírra vetni a
szavakat.
Engem soha nem tudott izgalomba hozni, most pedig csak még jobban
belerángat a sötétségbe.
3 nappal később...
Március 6.
A temetés. A nővére, Serena gondoskodott mindenről. A legjobb barátja,
Caleb, a városban volt. Nem is tudtam, hogy viszszatért az afganisztáni
szolgálatból. Ő segített Serenának. Az anyja, Grace, a nővére, az
unokaöccse, Trent és én együtt ültünk. Tényleg ez minden, amire emlékszem.
3 hónappal később...
Június 9.
Minden egyes nap az akaraterő tesztje. Képes leszeke felkelni az ágyból,
lezuhanyozni, elhagyni a házat, bíroke vacsorázni, aludni a kanapén, a
padlón vagy a vendégszobában, mert az kurvára ki van zárva, hogy
visszamenjek abba a hálószobába. Amikor bemegyek oda, őt látom
mindenhol, és amikor odabent alszom, képtelen vagyok másról álmodni,
mint róla. Az a helyzet, hogy ezek nem álmok; ezek rémálmok, mert amikor
álmodom, azt álmodom, hogy ő itt van velem, és amikor felébredek –
egyedül vagyok.
Az első álom nagyjából egy héttel azután jött, hogy megölték. Felriadtam
az éjszaka közepén, ő pedig itt feküdt mellettem. A mellkasára hajtottam a
fejemet, hogy halljam a lélegzését. Végighúztam a kezemet a hasán, hogy
érezzem a kemény izmait, istenem, olyan jó érzés volt, és annyira hiányzott,
és most itt volt. Így hát a fejemet a mellkasára hajtottam, boldogan, hogy
visszakaptam őt, és újra elaludtam. Amikor reggel felébredtem,
természetesen nem volt ott.
A második álom azután jött, hogy Grace elvitt az orvoshoz, mert tudta,
hogy nem alszom jól. Az orvos Ambient[4] írt fel, és aznap éjjel úgy
döntöttem, hogy a szobánkban fekszem le. Grace velem maradt, ahogy
gyakran megtette, én pedig könynyedén elaludtam. Sötétben ébredtem. Ben
éppen fölém hajolt, megcsókolt, a keze felfelé haladt a combomon, be a
rövidnadrágom alá. Félrehúzta a bugyimat, és belém mártotta az ujját,
mielőtt levette volna a bugyimat. Aztán levette a bokszerét, könnyedén
belém csusszant, először lassan kezdett mozogni, aztán gyorsabban, a
lökései erősödtek, amíg el nem élvezett. Ezen a ponton ébredtem fel és
jöttem rá, hogy nincs is ott, megint egyedül vagyok, és az álmom csupán egy
édes emléke annak, amit annyiszor csináltunk, mielőtt megölték.
A rémálmok a haláláról megtalálnak, nem számít, hol alszom. Arról az
éjszakáról szólnak, az útvonalról, amin haladtunk, a piros jelzésről, a
pisztolyról, a lövedék éles, visszhangzó hangjáról, miközben kilövellt a
tárból, Benről, ahogy a teljes nevemen szólít, és Benről, ahogy a földre
zuhan – vér mindenütt. A rémálmaimban más utakon megyünk, és másik
lámpáknál állunk meg, de a végeredmény mindig ugyanaz. A teljes nevemen
szólít, aztán meghal. Dahlia. Halál. Az a két szó visszhangzik a fejemben
szinte minden éjjel.
A múlt héten Gracet felhívta a rendőrség, hogy értesítsék, letartóztatták a
férfit, aki megölte. Megtalálták a fegyvert, amit használt. Tele volt az
ujjlenyomataival, amik egyenesen hozzá vezették a rendőrséget. Később
beismerte a lövöldözést.
Serena beugrott, hogy elmondja, mert Grace nem tudott beszélni
róla. Túlságosan is feldúlta. Caleb később benézett hozzám, és végül a
kanapén aludt. Aggódik miattam, így mostanában gyakran éjszakázik itt.
 6 hónappal később...
Szeptember 15.

Nem sikerült különösebben jól megbirkóznom a halálával, az élettel

nélküle. Tudom. Még mindig nem tudom kimondani a nevét. A barátom volt,
a szerelmem – a mindenem. Amikor a szüleim meghaltak, csak tizennégy
éves voltam, és bár a nagybátyámhoz költöztem, igazán egyedül éreztem
volna magam az ő gyengéd szeretete nélkül.
A nagybátyám csak árnyéka volt önmagának, egy férfi, aki elveszítette a
feleségét és az egyetlen testvérét a repülőgépszerencsétlenségben, amely
mindannyiukat elvette tőlünk. Az a baleset nemcsak az addigi életemnek
vetett véget, hanem az előadóművészi álmaimnak is: fellépni a Greekben,
ahol apám annyira látni akart a színpadon. Nem hittem, hogy a szüleim
elvesztése után valaha is talpra fogok állni, de Ben már tizennégy évesen
sem csupán a legjobb barátom volt, hanem az egyetlen vigaszom is. A
szüleim halálát követő év minden napját együtt töltöttük, és széttéphetetlen
kötelék alakult ki közöttünk.
Amikor újabb tragédia történt, ő ott volt: az én sziklám, a hegy, amire
számíthattam, hogy erőt ad. Nem igazán emlékszem a szüleim
temetésére. Azt hiszem, annak a megsemmisítő időszaknak a nagy részét
blokkoltam. De arra emlékszem, hogy ott ült mellettem, amikor a
nagybátyám meghalt, velem maradt, gondoskodott rólam, éppen úgy, mint
amikor elveszítettem a szüleimet. Ám nem tehette ezt, amikor ő halt meg.
Gyakran eszembe jut a nagybátyám temetése. Az üres templom
padsorában térdelve sírtam, amikor odaült mellém és felhúzott a padra.
– Mindenhol kerestelek, Dahl – mondta, miközben kisimította a fekete
szoknyám ráncait. – Mit csinálsz itt ilyen korán?
Amikor körülnéztem, észrevettem, hogy senki más nincs a templomban, és
arra gondoltam, mennyire találó ez. Sírva Ben kék szemébe néztem.
– Most már teljesen egyedül vagyok.
Gyorsan elfordítottam a tekintetemet, hogy másfelé nézzek, bárhová, csak
ne rá. Nem akartam, hogy sírni lásson. Annál erősebb voltam. Olyan lány
voltam, aki jól ismerte a halált. Ahogy visszapillantottam a templom
elejébe, észrevettem Jézust a kereszten. A szobron az ólomüveg ablak színei
tükröződtek, és ettől Jézus lenyűgözően szépnek és békésnek látszott. Azt
kívántam, bár képes lennék ennyi békét érezni.
Az államat a tenyerébe fogta, maga felé fordított, és kristálytiszta kék
szemével rám nézett.
– Soha nem leszel egyedül, én mindig itt leszek neked. Ezt tudod, ugye,
Dahl?
De nincs itt. Elment, ahogy a családom többi tagja is, és én egyedül
vagyok.

9 hónappal később...
December 18.

Az utóbbi időben már elhagyom a házat, de úgy érzem, semmi reményem,

nincs semmi, amire várhatnék. Nem mentem viszsza dolgozni. Nem igazán
kell dolgoznom, a pénzért végképp nem. Nem mintha a pénz egyáltalán
számítana. Abból, amit a szüleim rám hagytak, és amit ő hagyott rám, a
jelzálogbiztosítással együtt, amiből kifizettem a házat, az anyagi
biztonságom rendben van. Érzelmileg… az már egy másik történet. Úgy
tűnik, semmi sem érdekel.
Grace és Aerie szinte mindennap beugranak. Serena is jön, amilyen
gyakran csak tud. Caleb hetente legalább egyszer vacsorát hoz, és marad
tévézni, amíg el nem alszom. A világon csupán ők maradtak meg nekem. Sok
barátom volt, de ők az egyedüliek, akikkel közel maradtunk egymáshoz.
Megpróbálnak rávenni, hogy kimozduljak velük: ebédelni, moziba, még
kisebb elintéznivalókra is, de úgy tűnik, képtelen vagyok elmenni bárhová
anélkül, hogy összeomlanék.
Az utolsó összeomlásom október közepén volt. Serena elvitt a piacra,
hogy almát vegyünk, mert pitét akart sütni. Nem akartam menni, de ő
ragaszkodott hozzá. Amikor odaértünk a piachoz, láttam, hogy tökökkel és
szénabálákkal van feldíszítve. A bejárat mellett óriási kirakat volt tele
szellemekkel és manókkal. Nem nyitottam ki a kocsiajtót. Képtelen voltam
rá. Megmondtam Serenának, hogy menjen be nélkülem. Megszokta már a
hangulatváltozásaimat, így nem is vitatkozott.
Ahogy a halloweenes kirakatot bámultam, miközben könynyek patakzottak
le az arcomon, eszembe jutott az első közös halloweenpartink, amikor
elsőévesek voltunk a főiskolán. Ben diákszövetségi háza bulit rendezett, és
csak az utolsó pillanatban árulta el, hogy jelmezt kell felvennünk. Nagyon
kiakadtam, mert tudta, hogy én nem öltözöm be halloweenkor, és ha be is
öltöznék, nem voltak jelmezeink.
Annyira mérges voltam, majdnem felrobbantam. Záporoztak a számból a
csúnya szavak, nem tudtam magam leállítani.
– Miért kell mindig mindent az utolsó pillanatban csinálnod? Nem tudnád
egyszer az életben összeszedni magad, és előrelátóan gondolkodni?
Nem válaszolt, nem ellenkezett, még csak rám sem nézett, csak odavonult
az ágyhoz, és lerántotta róla a két lepedőt. Még mindig nem szólt egy szót
sem, még akkor sem, amikor folytattam a kiabálást.
Miközben néztem őt, a dühöm csak nőtt.
– Mi a faszt csinálsz?
Bevonult a fürdőszobájába, majd megjelent egy körömvágó ollóval.
Odajött hozzám a lepedőkkel a kezében, s elkezdett lyukakat vágni az
egyikbe. Amikor végzett, rám vigyorgott.
– Tessék, te szellem leszel – közölte, miközben a kivágott lepedőt a
fejemre dobta. – Én pedig egy manó – mondta, és csíkokra vágta a másik
lepedőt, majd maga köré tekerte.
– Én ezt nem veszem fel. Én nem veszek fel jelmezt. Gyűlölöm a
halloweent – sziszegtem felé, és lehúztam a fejemről a lepedőt.
Tudta, hogy ki nem állhatom a halloweent, és tudtam, hogy azt is tudja,
miért. Persze hogy tudta, miért.
– Jól van, akkor legyél a kibaszott szép önmagad – közölte vigyorogva,
ahogy magához húzott, és durván megcsókolt.
– Most pedig induljunk el abba a kurva buliba, és érezzük jól magunkat!
 És elmentünk a buliba.
Nem vette magára a szarságaimat, mindig egyszerűen kezelte a helyzetet,
engem. Így hát miközben csak ültem Serena kocsijában, éreztem a hiányát és
felidéztem azt a napot, s arra gondoltam, Istenem, megvoltak a hibái, de
mindig tudta, hogyan főzzön meg.
Bárcsak én is megtehettem volna ugyanezt érte, de soha nem
sikerült. Amikor mérges volt rám, a dühe megmaradt, tehettem vagy
mondhattam bármit. És eltarthatott egy óráig vagy egy napig. Megtanultam,
hogy távol maradjak tőle és hagyjam, hogy ő jöjjön hozzám, amikor készen
állt. Nem hangoztatta túl gyakran a szerelmét, de a gesztusai bőven
kárpótoltak ezért. A végén mindig gondoskodott arról, hogy tudjam,
mennyire szeret. Ez csak egy a sok dolog közül, amik hiányoznak.

12 hónappal később...
2011. március 4.

Grace ragaszkodott ahhoz, hogy nála töltsek egy hetet, és mindennap elvitt
a terapeutámhoz. Új híreket kapott Ben gyilkosáról. A rendőrség elmondta
neki, hogy a lövöldöző a következő tizenkét hónapon belül bíróság elé kerül.
Nem bántam, hogy áthívott, mert a magány és a szívfájdalom felemésztett.
Tegnap volt Ben halálának az évfordulója, és miután kilátogattunk a
temetőbe, Grace leültetett, és azt mondta, ideje levenni a gyűrűmet. A
kezembe adott egy hosszú, fehérarany nyakláncot, amit nekem vett, és azt
tanácsolta, viseljem a gyűrűt a nyakamban, amíg úgy nem érzem, hogy képes
vagyok levenni és örökre eltenni. Emlékeztetett arra, hogy a gyűrű és Ben
kedves emlék marad, ami már örökre az enyém, de ideje elkezdeni élni az
életemet. Többet sírt azon a napon, mint amennyit az elmúlt évben sírni
láttam, és ráébredtem, mennyire mély az ő gyásza is.
Miután hazaértem, kiültem a kőtornácra, amit annyira szeretek. Csendes
és békés volt – az én saját oázisom, egy kavicsokból rakott ösvénnyel,
amely egy medencéhez vezet. Észrevettem, hogy kinyíltak a zsálya lila
virágai. A legtöbb vadvirág virítani kezdett. Sírva fakadtam, miközben arra
gondoltam, hogy már itt van a tavasz. Újabb évszak egyedül.
 Végigsétáltam az ösvényen, és mindenhol lepkéket láttam. Leültem az
egyik Adirondack székbe a terasz hátsó részében, és a káprázatos gyűrűt
néztem a kezemen. Ben maga választotta a 2,5 karátos, princess csiszolású
Tiffanygyűrűt, és azt mondta, én jutottam róla eszébe. A platinafoglalatú
gyémánt elegáns, modern és egyszerűen sugárzó volt.
Miközben forgattam az ujjamon, arra a napra gondoltam, amikor megkérte
a kezemet. Épp csak elvégeztem az egyetemet, ő pedig már teljes
munkaidőben az újságnál dolgozott. Mindketten igazán elfoglaltak voltunk,
így hát ragaszkodtam ahhoz, hogy vegye ki a diplomaosztóm utáni hétfőt, s ő
meglepő módon beleegyezett. Azt mondta, szükségünk van arra, hogy együtt
töltsünk egy kis időt. Mivel akkor költöztünk be a Laguna Beachi házunkba,
úgy döntöttünk, elintézünk néhány dolgot vasárnap, és a hétfő lesz a mi laza
napunk.
Aznap reggel korán keltünk. Kiléptem a hátsó udvarba, hogy megnézzem a
napkeltét, és emlékszem, hogyan bizsergett a bőröm a levegő
hűvösétől. Emlékszem a könnyű szellőre is, ami belekapott a hajamba.
Ahogy Ben előttem ment, láttam, hogy a bermudája dereka kikandikál a
farmerjából. Felkaptam a kedvenc feketefehér csíkos J Crew pulóveremet a
bikinim fölé.
Bepakoltuk a felszerelésünket a BMW M5 Touringba, és a Rockpile
Beach felé indultunk. Nem igazán érdekelt az ottani szörfözés, de ő imádta.
– A partnál épp most van durva zátonytörés. Az állapotoktól függően el
tudnánk csípni egy jobbost az északi saroknál, és ha összejön, tökéletes lesz.
Gyerünk, Dahl, ez talán csak háromszor fordul elő egy évben, és az egyik
pont ma. – Annyira izgatott volt, aligha mondhattam volna nemet.
Amikor megérkeztünk a tengerpartra, kinéztem a hullámokra, és elakadt a
lélegzetem. A kievezős csatorna délre volt a parttól, ahol a hasadék könnyű
hozzáférést engedett néhány igazán nagy, tömör és mindent összezúzó
hullámhoz. Levette pilóta napszemüvegét, és figyelte őket. Közepes
méretűnek látszottak, két és fél méteresnek, vagy még nagyobbnak. Rengeteg
víz áramlott be a kis öbölbe. Ki sem szálltunk az autóból. Tudta, teljesen
kizárt, hogy én képes legyek meglovagolni azokat a hullámokat anélkül, hogy
összetörjenek.
 – Rajta, menj csak! Én majd nézlek – nógattam, miközben a sziklákhoz
csapódó hullámokat bámultam.
– Nem, ma nincs halálvágyam, majd máskor, Dahl. Induljunk el dél felé –
javasolta, miközben a kezét kék szeme fölé tartotta, és a végtelen Csendes-
óceán felé hunyorgott. Visszatette a napszemüvegét, és felhajtott az US 1re.
Gyönyörű nap volt. Leengedtük az ablakokat, és éreztem, hogy a nap
melege a bőrömbe ivódik. A Cure bömbölt a hangszórókból.
– Éhes vagy? Én éhen halok. Taco Bell? – kérdezte arcán egy hatalmas
mosollyal. Valamilyen okból csak azt a bizonyos Taco Bellt szerette.
A szememet forgattam a választása miatt, aztán elnevettem magam és
bólintottam.
– Persze, miért is ne, de én választom ki, hol vacsorázunk.
– Reeendicsek – hagyta rám nevetve.
Ebéd után meglepett.
– Mit szólnál hozzá, ha fognánk néhány törülközőt, és lemennénk a partra,
ahol egy kicsit nyugisabb? Talán még szundizhatnánk is egyet.
– Nem akarsz szörfözni? – kérdeztem, miközben a Csendesóceán kékjét
néztem, a látóhatár felé rohanó ragyogó hullámokat, és a sok szörföst, akik
már a deszkáikon voltak.
– Nem, nincs kedvem – mondta, azzal megragadta a kezemet, és a
kocsihoz vezetett, hogy felkapjuk a törülközőket. Lesétáltunk a csillogó
homok végtelen tengerpartjára.
Megtettünk néhány mérföldet, mire távol kerültünk a tömegtől. Ledobott
egy törülközőt a homokra, aztán felkapott, és úgy csinált, mintha rá akarna
dobni. Sikoltoztam tiltakozásul, miközben ő gyengéden lefektetett, és fölém
támaszkodott, hogy megcsókolhasson. Olyan csend volt, hogy hallottam a
madarak rikoltozását, ahogy a vízbe merültek, hogy elkapják a
zsákmányukat.
– Ez hiányzott – suttogta, miközben lehajtotta a fejét, hogy megcsókolja a
nyakamat, borostás arcával csiklandozva. – És hiányzott, hogy nem voltál a
közelemben. – Folytatta a testem simogatását.
– Tudod, hogy te is hiányoztál nekem. Legalább végre örökre végeztem a
sulival. – Az ujjaimmal beletúrtam szőke hajába.
– Most már vár a való világ; se házi feladat, se gyakorlat, se
szakdolgozat. Csak sima mindennapi munka, és már annyira várom –
mondtam, miközben visszahúztam az ajkamhoz, és a kezemet végigfuttattam
a hátán.
Megtámasztotta magát az alkarján, és hosszú ideig csak bámult rám.
– Mi az?
– Te – válaszolta. – Olyan rohadtul gyönyörű vagy.
A fejemet csóváltam, és rámosolyogtam, ahogy mindig, amikor ezt mondta
nekem.
– Tényleg az vagy. Legszívesebben csak téged néznélek, csak veled
lennék az életem végéig – tette hozzá, miközben felállt, és a bermudája belső
zsebébe nyúlt. Elővett valami ezüstöst és fényeset, de nem láttam jól, hogy
mi az, annyira erősen sütött a nap, és a napszemüvegem sem volt rajtam.
Talán egy érme vagy az órája, nem tudtam megállapítani.
Aztán letérdelt és ráült a sarkára, majd térdre húzott engem is.
– Dahl London, egész életemben téged szerettelek, és soha nem akarom
megtudni, milyen nélküled élni. Légy a feleségem!
A hátsó udvarunkon átsüvítő szél hozott vissza a jelenbe. Abbahagytam a
gyűrűm forgatását, amikor felállva a zsebembe nyúltam, hogy elővegyem a
nyakláncot, amit Gracetől kaptam. Könnyes szemmel odasétáltam a
virágokhoz, és leültem a fűre, hogy megszagoljam őket. Miután belélegeztem
csodás illatukat, leszedtem egyet, miközben egy néma könnycsepp
végiggördült az arcomon, és eldöntöttem – igen, eljött az idő.

15 hónappal később...
Május 18.

Felébredtem a vendégszobában, ami az én szobám lett. De ezúttal

valahogy másképp éreztem magam. Egy kicsit jobban, mint tegnap, és sokkal
jobban, mint a múlt hónapban, vagy egy hónappal azelőtt. Kinéztem az
ablakon, és sütött a nap. Úgy döntöttem, fel kell kelnem, és miközben
megtettem, a csupasz falakat és a padlón szétszórt ruháimat néztem. Talán a
mai lesz az a nap, amikor bemegyek a szobánkba – pontosabban, abba a
szobába. Gyűlöltem ezt a szobát, amelyikben voltam, bár úgy éreztem, hogy
a szürke személytelensége jól tükrözi az érzéseimet.
Miután beköltöztünk, soha nem volt alkalmam kidekorálni. A falak és a
szőnyegek színe még mindig ugyanaz a mélabús árnyalatú piszkosfehér, az
ablakok csupaszok, és nagyon kevés bútor van. Jellegtelen, pontosan olyan,
amilyennek magamat érzem.
Kivonszoltam magam az ágyból, és végigmentem a folyosón a
fürdőszobáig, s közben az járt a fejemben, mennyire gyűlölöm azt is. Talán
ma vissza kellene mennem abba a szobába. A szobámba, javítom ki
magamat gondolatban. A terapeutám azt akarja, hogy a házban a dolgokról az
enyémként beszéljek, és ne a miénkként, de még nem tudom megtenni.
Odamentem a hálószoba bezárt ajtajához a folyosó végén, és amikor a
kezem hozzáért az ajtógombhoz, fontolóra vettem, hogy kinyissame, vagy
sem. Eszembe jutottak az álmok, amiket akkor láttam, amikor ott bent
aludtam, és hogy mennyire valóságosnak tűntek, és tudtam, Ben jelen van ott
mindenben.
Mentálisan kényszerítettem magam, hogy kinyissam az ajtót, és
benézzek. Változatlan volt. Senkinek nem engedtem, hogy bemenjen, még
Gracenek sem. Az ágy nem volt bevetve. A ruhám egy székre dobva a
sarokban. A fehér gyöngysoraim és az egyetlen fekete gyöngysorom a
fésülködőasztalomhoz tartozó tükrön lógtak A nagynéném legnagyobb
becsben tartott gyöngyei voltak, amiket az édesanyjától örökölt, és rám
maradtak, amikor ő meghalt. Láttam a futócipőmet a szék alatt, miközben
átmentem a szobán, és megérintettem különféle tárgyakat, úton a fürdőszoba
felé. Még fel is nevettem, amikor a nyakláncokra néztem, mert eszembe
jutott az ő „a gyöngyök a nagyira emlékeztetnek” megjegyzése.
Kezdtem úgy érezni, hogy talán megállt az idő, de tudtam, hogy nem –
csak idebent. Körülnéztem a holmijaink között, és beláttam, hogy már nem
halogathatom. Furcsa lesz, ha nem lesznek itt a dolgai, hogy
emlékeztessenek, de úgyis mindig emlékezni fogok rá, ő a részem volt, még
mindig a részem, a szívem része, a lelkem része, minden porcikám része.
Örökké.
Ahogy álltam a fésülködőasztalnál, a cuccait nézegettem. Elmosolyodtam,
amikor észrevettem a kölnisüvegét, azt a kölnit, amit a nővére vett neki jó
régen, és amit szinte soha nem használt. Azt mondogatta:
– A kölni csak a férfiparfüm maszkulin neve, így is, úgy is a csajoknak
való.
Jót derültem azon a késztetésén, hogy újradefiniáljon szavakat, amikor
megláttam magam a tükörben: a sovány arcomat, a szeplőket, a fésületlen
hajamat és a fáradt, mogyoróbarna szememet. Eszembe jutott, hogy mindig
azt szokta mondani:
– Annyira rohadtul gyönyörű vagy!
Kíváncsi vagyok, mit mondana, ha most látna. Valószínűleg valami
olyasmit, hogy „Dahl, kurvára összekaphatnád már magad”. Még ezen is
nevettem, mert trágár szóhasználata nem volt igazán közönséges, csupán
része volt a mindennapi szókincsének, és az évek során az enyémnek is az
lett.
A tükörben megakadt a szemem a nyakamban lógó eljegyzési gyűrűmön és
a csuklómat körülölelő karperecén. Sajgott a szívem a gondolatra, hogy ez a
gyűrű nem fog örökké a nyakamban lógni, de tudtam, hogy a LOVE
karpercemet mindig viselni fogom. Viselni fogom ezt a karkötőt, nemcsak
azért, mert aznap adta nekem, amikor meghalt, hanem mert ő adta nekem
ezeknek a szavaknak a kíséretében: „Ez elmondja azt, amire én látszólag
soha nem vagyok képes. ” Soha nem kételkedtem a szerelmében, de ez a
gesztus bőven bizonyította. Már a gondolat is szinte térdre kényszerített.
Néztem a karkötőt, és megfogadtam magamnak, hogy állandóan arra fog
emlékeztetni, hogy mindig kimondjam azt, amit ki kell mondanom –
megbánás nélkül.
A tükörben csak egy rendetlen szoba látszott. Ez nem a mi szobánk, ez
nem az a szoba, és nem is az én szobám. Csak egy rendetlen szoba. Grace
már milliószor ki akarta takarítani, de nem engedtem neki. Nem álltam
készen arra, hogy annak a gyönyörű napnak, az utolsó együtt töltött
napunknak az emlékei kitörlődjenek, de most már tudom, hogy az emlékeket
soha nem lehet kitörölni, mert örökre a tudatomba vésődtek.
 – Mi lett belőlem? – kérdeztem magamtól, miközben elléptem a
fésülködőasztaltól, és újra körülnéztem a szobában.
De már tudtam a választ. Üres lettem, szinte teljesen mentes minden
érzelemtől, és nem akartam többé ilyen lenni. Viszsza kellett engednem az
időt ebbe a szobába. Tudtam, hogy félre kell tennem azt a napot. Megint
önmagammá kellett válnom. Ettől a gondolattól vezérelve lehajoltam, és
felvettem a futócipőmet. Mosolyogva az ajtó felé indultam, de előtte még
felkaptam az iPodomat. Futással kezdem a napomat, és hallgatok egy kis
zenét. Futok, és kitisztítom a fejemet. És amikor visszajövök, talán elkezdem
azt, amiről tudtam, hogy már régen el kellett volna kezdenem.
 5. FEJEZET
Every Storm Runs Out Of Rain
Napjainkban

Érződik az ősz a levegőben. Hűvös szellő fújja körbekörbe a

narancsszínű, sárga és vörös leveleket körülöttem. Amikor kilépek a
parkból, hogy hazainduljak, elhaladok egy csapat gyerek mellett, akik
kupacba gereblyézik a leveleket, és figyelem, ahogy önfeledten beleugranak,
és nem izgulnak amiatt, hogy mi van alatta. Kíváncsi vagyok, én mit éreznék,
ha nekem kellene beleugranom azokba a levelekbe.
Szinte mindennap futottam. A futástól újra embernek érzem magam,
felszabadítja az elmémet, és segít, hogy mindent elfelejtsek. Ma reggel öt
mérföldet tettem meg, és úgy éreztem, ki tudnék szorítani magamból még
ötöt, de megígértem Aerienek, hogy találkozom vele. Legalább hetente
kétszer együtt ebédelünk, és szinte minden péntek este együtt vacsorázunk.
Amikor belépek a bejárati ajtón, észreveszem a dobozokat. Néhány fel
van címkézve, néhány még mindig üres. Egymásra rakva állnak a sarokban,
és tudom, hogy be kellene fejeznem a dolgai összepakolását. Talán később.
Újra a szobámban alszom. Azokon az éjszakákon, amikor úgy ébredek, hogy
azt hiszem, még mindig itt van, áthurcolkodom a kanapéra, de manapság
egyre kevesebbszer fordul elő, ahogy a rémálmok is a haláláról.
Miután lezuhanyozom, kimegyek a garázsba, ahol a kocsija az enyém
mellett áll, a szörfdeszkáink a sarokban, a szörffelszerelésünk pedig a
polcokra halmozva hever. Mindenütt ott van, és nincs ott sehol.
Az étteremhez vezető úton olyan dolgok mellett haladok el, amelyek rá
emlékeztetnek, s ez minden alkalommal így van, valahányszor elhagyom a
környéket. Ott van a sarki buszmegállóban, ahol ki szokta tenni
Mr. Langstont, az idős szomszédunkat minden szerda reggel. Ott van a
drogériában, ahová mindig beugrott, valahányszor elfogyott valamije, és
ahol folyton sietett. Ahogy elárasztanak az emlékek és a múlt gondolatai
elhomályosítják a látásomat, végre rádöbbenek, mit kell tennem, hogy
továbblépjek. Ma, miközben végighajtok az utcán – ami a mi utcánk volt –,
végre rájövök, hogy eljött az ideje, hogy az én személyes viharom véget
érjen. Egy esernyő sem akadályozhatja meg, hogy bőrig ázzam, amíg abban a
házban élek, amelyik a mi házunk volt. Olyan, mintha a mennydörgés végre
már nem harsogna a fejemben, mintha a felhők távolodnának, és apró
napsugarak kezdenének beszűrődni. Tudom, hogy ki kell költöznöm abból az
otthonból, amelyen egykor osztoztunk.
Miután besétálok az étterembe, elmosolyodom, ahogy észreveszem Aeriet
koromfekete kosztümjében és élénk rózsaszín blúzában, kimérten és
összeszedetten. Lepillantok a farmernadrágomra, a Converse tornacipőmre,
a Bon Jovi 1987es koncertturnéjára kiadott pólómra és a bőrdzsekimre, és
már várom is az aggodalmas nézést, amivel végigmér majd.
Leülök a fehér vászonterítős kerek asztalhoz az étterem közepén,
miközben a barátnőm a mobilján beszél, kétségtelenül parancsokat osztogat
valakinek. Aerie lenyomja a hívás vége gombot, és az asztalra teszi a
telefonját, aztán feláll, hogy üdvözöljön. Ahogy számítottam rá, tetőtől talpig
végigmér, mielőtt megölel, úgy, mintha üvegből lennék és összetörnék, ha túl
erősen szorít magához.
– Még mindig nem eszel. – Ezek az első szavak, amik elhagyják a száját,
mielőtt felemeli egy hajtincsemet, és az orrát ráncolja.
– Dahlia kislány, holnap elviszlek a fodrászomhoz, és semmi kifogást nem
akarok hallani. A hajad már nem is szőke.
– Én is örülök, hogy látlak. Hogy vagy? Jó, hogy el tudtál jönni. – Aztán
így folytatom: – Komolyan, talán kezdhetnél valami ilyesmivel, mielőtt
nekem esel. – Próbálok komoly képet vágni, de nem tudom visszatartani a
kuncogást, ami kiszakad belőlem, és inkább horkantásnak hangzik.
Tudom, hogy aggódik miattam, de átesünk ezen az eszmecserén minden
alkalommal, valahányszor találkozunk, és már igazán elegem van. A múlt
héten elvitt a manikűröséhez, miután elkapta a kezemet, és elszörnyedt a
kertészkedés után még mindig a körmeim alatt maradt kosztól. A
védelmemre szóljon, hogy az utolsó pillanatban szólt, amikor a virágágyást
gyomláltam, és csak egy gyors zuhanyra volt időm. Szó sincs arról, hogy
piszkosan és mosdatlanul szaladgálnék, az ég szerelmére.
Úgy határozom, hogy továbblépek, és mesélek neki a döntésemről.
– Útban idefelé megvilágosodtam.
– Igazán? És mivel kapcsolatban?
Igyekszem féken tartani a hangomat, amennyire csak tudom, miközben
visszafojtom a könnyeimet.
– El fogom adni a házat – jelentem ki.
Az arcára van írva az aggodalom, amikor válaszol.
– Biztos vagy benne? Úgy értem, biztos vagy abban, hogy készen állsz
erre? Amikor Grace legutóbb beszélt veled az ötletről, rövidre zártad a
témát.
Kicsit fészkelődöm a székemen, és iszom egy korty vizet.
– Igen, biztos vagyok benne. A házzal kapcsolatban minden Benre
emlékeztet, és nemcsak a ház, hanem az egész átkozott környék. Meg kell
tennem. Tudom, hogy így van.
Miközben elmondom Aerienek, hogyan érzek, és hosszú idő óta először
elkezdek megnyílni neki, rádöbbenek, hogy épp most mondtam ki a
nevét. Tényleg használtam a nevét. Azt mondtam, Ben. Kimondtam a nevet,
amelyet majdnem két évvel ezelőttig biztosan több mint milliószor
kimondtam már, és tudom, hogy kezdek gyógyulni. A testem megfeszül a
felismeréstől, és a szemem megtelik könnyel. Próbálok ellazulni, és
szuggerálom magam, hogy ne csorduljanak ki a könnyeim.
Aerie átnyúl az asztal fölött, és gyengéden megtörli az arcomat, ahova az
állhatatos könnycseppek közül néhány akaratom ellenére csak
kicsordult. Mély levegőt vesz, és látom, hogy az ő szeme is könnybe lábad.
– Szerintem ez jó ötlet. Úgy gondolom, el kell szakadnod azoktól a
dolgoktól, amik megakadályoznak abban, hogy továbblépj.
Felveszem a szalvétámat, és minden ok nélkül megtörlöm a számat.
 – Tudom, hogy szükséges, csak nem tudom, tényleg képes vagyok-e rá.
Megérkezik a pincér, és felveszi a rendelésünket. Amint elmegy, Aerie
egyenesen rám néz, az arcán még mindig látszik az aggodalom.
– Igen, képes vagy rá, erősebb vagy, mint gondolnád, és itt vagyok neked
én, itt van Grace és Serena is. Mind segíteni fogunk. – Miközben az ölébe
teríti a szalvétáját, apró mosolyt küld felém. – Szerintem a költözés a
legjobb döntés, amit az utóbbi időben hoztál.
A hangja elcsuklik, amikor hozzáteszi:
– És bár ez egyáltalán nem az én dolgom, de tudod, hogy ez korábban sem
állított meg sosem, így egyszerűen csak kimondom… – Egy perc szünetet
tart, mindenfelé néz, csak rám nem, aztán folytatja: – Arra gondoltam, miért
nem adod a kocsiját Trentnek?
A szavai gyorsan hangzanak el, és látom, hogy a szeme megint könnybe
lábad. Még ennyi idő után sem volt képes kimondani a nevét előttem, talán
attól való félelmében, hogy összeomlok.
Biztos vagyok abban, hogy marhára meg fogom lepni a gyors
válaszommal.
– Tudod, mit? Ez nagyszerű ötlet. Fel is hívom Serenát, és megkérdezem,
szerinte rendben van-e. Már egyébként is gondolkodtam rajta egy ideje,
mivel Trent a jövő héten lesz tizenhat.
Elveszek egy darab kenyeret, és a leszedem a héját. Beletunkolom az
olívaolajba, és reménykedem, hogy a figyelemeltereléstől majd elmúlik az
égő érzés a szememből.
– Azt hiszem, Ben azt akarta volna, hogy az autója az unokaöccséé legyen.
Szerette azt az autót, és szerette Trentet. Tudom, hogy Trentnek is hiányzik.
Hiányzik neki a közös szörfözés, és hogy együtt autózott le vele a partra.
Trent mindig mondogatta neki, hogy mennyi erő van az autójában, és imádott
együtt menni vele mindenhová.
Megrázom a fejemet és halványan elnevetem magam, mert arra gondolok,
mennyire boldoggá teszi majd ez Trentet. És persze próbálok nem sírni a
gondolattól, hogy Ben autója nem parkol majd az enyém mellett, miközben
rágom a kenyérdarabot, és úgy érzem, lehet, hogy megfulladok tőle.
 Aerie felnevet, de könnyek gördülnek le az arcán. Felveszi a szalvétáját,
és felitatja őket.
– Istenem, mennyire szerette azt az átkozott kocsit!
A nevetése eltűnik, ahogy a kezét átnyújtja az asztalon, és leteszi a
tányérom mellé, némán az én kezemet kérve.
– Dahlia, tudod, mennyire szeretett téged.
Elhallgat egy percre, mintha próbálná eldönteni, mondjone valamit, vagy
sem, s közben elkezdi paskolni a kézfejemet.
– És mivel annyira szeretett, tudod, hogy azt akarná, hogy lépj tovább és
éld az életedet. Szerintem örülne a döntésednek, Ahogy elveszi a kezét az
enyémről, megköszörüli a torkát. Mosolyogva hozzáteszi:
– Azt is tudom, hogy ha itt lenne, már szétrúgta volna a seggedet, amiért
nem hoztad meg ezt a döntést korábban.
Megint elhallgat, felemeli a vizespoharát, és megvárja, hogy én is ezt
tegyem. Aztán az enyémhez koccintja az övét.
– Az eljövendő fényes napokra, Dahlia kislány! Tudom, hogy jönnek.
És mielőtt bármelyikünk sírva fakadhatna, megérkezik a rendelésünk.
Az ebédből fennmaradó időben semmiségekről csevegünk, én pedig
élvezem az ételt és a társaságot. Amikor végzünk, Aerie hangja egyszerre
komolyabbá válik.
– Szívességre van szükségem – mondja, miközben oldalra billenti a fejét
és rám mosolyog. – Tom tegnap kilépett, és vissza kell jönnöd
dolgozni. Tényleg híján vagyok a munkaerőnek a magazin fotós
szekciójában. Dahlia kislány, kérlek, szükségem van rád.
Felsóhajtok, mert tudom, nem állok készen, hogy teljes munkaidőben
bármi mellett elkötelezzem magam, és gondolkodás nélkül, gyorsan
válaszolok.
– Szívesen segítek neked, amíg találsz valaki mást.
– Nem, úgy értem, gyere vissza dolgozni teljes munkaidőben. Vedd át
Tom helyét! Szükségem van rád.
Miközben keresztbe fonom a karomat és hátradőlök a székemen, Aerie
enyhén hullámos, csillogó szőke haját nézem, hetyke kis orrát és filigrán,
formás testét. De tudom, hogy a szépség alatt egy bestia rejtőzik. Van egy
olyan érzésem, hogy mindjárt látni fogom azt az oldalt is, amikor lezárom ezt
a beszélgetést.
– Aerie, ne már, ne kérd tőlem, hogy ilyen nagy döntést hozzak! Nem
mondhatod, hogy szívességre van szükséged, ha aztán nem tetszik a
válaszom. Ez kurvára nem tisztességes.
Tudja, hogy nem tudok ellenállni egy kérésnek, ha valaki ilyen
vészhelyzetben kér. Ekkora balek vagyok, mindig is az voltam.
– Csak most döntöttem el, hogy eladom a házat. Hadd essek túl először
azon, aztán beszélgethetünk a munkáról, oké? – Egyenesen a szemébe nézek,
és hozzáteszem: – De fogok segíteni, az én feltételeimmel. Megfelel, ha
egyelőre akkor dolgozom, amikor szükség van rá?
Meglepő módon úgy tűnik, Aerie ingerültsége gyorsan
csillapodik. Sóhajtva iszik egy kortyot a vizéből, és rám néz. Félretolja a
tányérját, majd önelégülten elmosolyodik.
– Szabadúszásnak hívják – magyarázza –, és a mentségemre szóljon, nem
tudtam, hogy azzal fogsz idejönni, hogy úgy döntöttél, eladod a
házadat. Szóval sajnálom. Oké? – És még ki is nyújtja rám a nyelvét.
Mosolygok, miközben a szememet forgatom.
– Mindegy. Akarod a segítségemet, vagy sem?
Elneveti magát, és én is.
Aerie a főiskoláról kikerülve azonnal elkezdett dolgozni a Sound
Musicnál, mialatt én egyetemre jártam. Gyorsan elindult felfelé a ranglétrán,
és most ő irányítja a fő rovatokat. Amikor lediplomáztam, dolgozni kezdtem
nála fotós stylistként. A fotózás a szerelmem, de a zene a szenvedélyem, így
a megszerzett diplomámmal egyesíthettem a szerelmemet és a
szenvedélyemet egy álommunkában. És talán itt az idő, hogy visszatérjek a
munkához.
 Eltelt egy hét, és csütörtök este van. A napi rutin abból áll, hogy
felveszem a pizsamámat, megmosom a fogamat, és lefekszem a kanapéra,
hogy megnézzem a Vámpírnapló kat. Bennel minden csütörtökön együtt
néztük. Azt mondta, hogy utálja a sorozatot, de mégis mindig megnézte
velem. Úgy gondoltam, hogy titokban bele van zúgva Elenába. Pattogatott
kukoricát csináltunk, kivettük az ágytakarómat és a párnákat a
faliszekrényből, és lábtól lábig lefeküdtünk az óriási kanapénkra. Folytattam
a hagyományt, csak popcorn nélkül, mivel egyébként is mindig Ben volt az,
aki megette az egész tálat.
Épp amikor elhelyezkedtem a kanapén az ágytakaróval, amit anyukámmal
együtt csináltunk, és bekapcsolom a tévét, megszólal a telefonom.
Grimaszolni kezdek, amikor látom, hogy Aerie neve villan fel a kijelzőn.
– Mit akarsz? – szólok bele.
– Tudom, tudom. Vámpírnaplók! De figyelj, és ne mondj semmit,
legfőképpen ne mondj nemet! Felteszlek a holnap reggeli gépre, ami
tizenegykor indul a McCarran Internationalre, hogy megcsináld a fotózást
előkészítő interjút River Wildedal.
– Micsoda? Elment az eszed? Nem! Kurvára ki van zárva! – vágom rá,
nyomatékul a fejemet rázva, még ha tudom is, hogy a barátnőm nem láthat
engem.
De ő figyelmen kívül hagyja a kirohanásomat, és azt mondja, már
elintézte, hogy találkozzam a The Wilde Ones frontemberével a Sound
Music központjában Las Vegasban másnap délután.
– A frontember, tudod, River Wilde – hangsúlyozza arra az esetre, ha
hirtelen amnéziám támadt volna. Elmeséli, hogy River valami promóciós
rendezvény miatt van Las Vegasban, és az utolsó pillanatban változott az
időbeosztása. Senki más nincs, aki megcsinálja, és a fickónak csak nagyon
kevés ideje van arra, hogy pénteken találkozzon valakivel a
magazintól. Aztán hozzáteszi: – És, Dahlia kislány, ez óriási lehetőség
nekem és a magazinnak, szóval kérlek.
– Nem tudok menni, ha ilyen kevéssel előtte szólsz, ezt te is tudod. Most
került ki a ház a piacra – magyarázom neki, miután lehalkítom a tévét, és
körülnézek, hogy mi mindent kell majd bepakolnom.
 – Nem, semmi ilyesmiről nem tudok. Az, hogy eladó a házad, nem
téma. Semmit sem számít, ha egy éjszakát távol vagy. Nem vagyok ostoba.
Ismerlek. Tudom, mi jár abban a csini fejecskédben, de ennek semmi köze
az imádatodhoz, ígérem. – Egy pillanatra elhallgat, aztán folytatja: – Félsz
találkozni vele, a rajongásod tárgyával, a titkon imádott rocksztárral, ugyan
már, Dahlia! Valószínűleg nem is emlékszik rád. – Annyira tárgyilagosan
fogalmaz, hogy valójában kicsit sértve érzem magam.
Magamban arra gondolok, hogy River Wildeért már akkor rajongtam,
mielőtt még rocksztár lett volna belőle, és nem számít, Aerie mit mond,
nyilvánvaló, hogy úgy intézi a dolgokat, hogy ne mondhassak nemet. Tudja,
hogy titokban elvoltam ájulva Rivertől, miután találkoztunk a USC
kampuszának bárjában néhány évvel ezelőtt. Tudja, hogy ő az az énekes,
akinek a dalait mindig ismételt lejátszásra állítottam, nemcsak az iPodomon,
hanem a fejemben is. És tudja, hogy ő volt az egyetlen énekes, akiről soha
nem beszéltem Bennek, most pedig azt akarja, hogy újra találkozzam vele.
– Nagyon sokkal jössz nekem, ugye, tudod? Megteszem, mert biztos
vagyok abban, hogy egyébként sem fog emlékezni rám, és amúgy is, nem
mintha bármi kellemetlen történt, volna, világos? – sikerül végre
kinyögnöm.
– Annyira köszönöm, igazán szeretlek, Dahlia kislány! – duruzsolja Aerie,
aztán a következő órát azzal tölti, hogy elmeséli River karrierjének
fénypontjait, hogy felkészítsen az interjúra.
Miután letettük a telefont, gondolatban felidézem, mit éreztem akkor éjjel,
amikor találkoztam Riverrel. Még mindig az volt az egyedüli alkalom,
amikor valakinek az érintésétől libabőrös lett a karom. Világosan
emlékszem az érzésekre, amelyeket akkor kiváltott. Az érzésekre, amelyeket
azóta régen eltemettem. Nagyon remélem, hogy holnap nem fognak
felbukkanni. De hogyan is fordulhatna elő? Azok egy fiatal főiskolás lány
érzései voltak. Egy olyan lányé, aki egyébként is valaki másba volt
szerelmes.
Időről időre eszembe jutott intenzív találkozásunk akkor este, és azon
tűnődtem, vajon többnek gondoltame, mint ami valójában volt. Mintha
rendben lett volna, hogy olyasmiben akarok hinni, amiről tudom, hogy nem
lehetséges.
Mindamellett, még ha valódi volt is az a vonzalom, River most már
majdnem híres, és biztos vagyok abban, hogy rengeteg nő fut
utána. Különben is, mit számít ez? Én még mindig egy összetört lány vagyok,
aki a gyászán próbál átvergődni, és visszatérni a való világba a nélkül a
férfi nélkül, aki még mindig a része.
Ben halála óta nem követtem figyelemmel River pályáját. Most azonban
legyőz a kíváncsiság, és rákeresek a nevére. Elolvasok néhány róla szóló
cikket, alátámasztva mindazt, amit Aerie már elmesélt, és letöltöm a
legújabb dalait. Tizenegy körül bújok ágyba, és észre sem veszem, hogy a
Vámpírnaplók ma kimaradt.
 6. FEJEZET
Begin Again

Nevada sivatagi ködéből a világ legdinamikusabb városa bukkan elő.

Miközben a gépem a repülőtér fölött körözött arra várva, hogy landolhasson,
a gyomrom görcsbe rándult az ideges izgalom és a színtiszta félelem
keverékétől. Ideges vagyok, mert két év óta ez az ismét munkával töltött első
napom. De izgatott is egyben, mert úgy érzem, hogy olyan hosszú idő után
végre valami értelmeset csinálok. És félek attól, akivel interjút fogok
készíteni. Nos, nem is annyira félek, inkább bizonytalan és nyugtalan vagyok
– vagy mondhatnám azt is, hogy alig várom a találkozást.
Majdnem negyvenöt perce körözünk. Azt a zenét hallgatom, amit nemrég
töltöttem le. Ahogy kinézek az ablakon, a felhőkön túl látom a híres Las
Vegasi Stripet[5], és próbálom felfogni, hogyan is hagytam rábeszélni magam
erre a munkára. Miként lehetséges, hogy néhány rövid perc múlva újra látom
majd Rivert?
Ma reggel Aerie átküldött egy listát olyan testápolási tippekkel, amiket
fontolóra kellene vennem, mielőtt belevágok első „szabadúszó” munkámba.
Ezek közé tartozott a lábam leborotválása és a hajam megszárítása, mert
tudja, hogy Ben halála óta mindkettő elég ritkán fordult elő. Meglehetősen
tapintatlan módon még azt is javasolta, hogy gondoljam végig, mit választok
a szekrényemből.
Múlt éjjel gondosan kitaláltam, mit fogok ma viselni. Fehér blúz, fekete
ceruzaszoknya és magas sarkú fekete körömcipő mellett döntöttem. A rám
váró naptól rettegve ébredtem, de miután ma reggel meghallgattam a The
Wild Ones albumát, a zenéjük feltöltött energiával.
Boldogan zuhanyoztam le, és a kedvenc grépfrút illatú tusfürdőmet
használtam. Nemcsak azzal töltöttem hosszabb időt, hogy alaposan
beszappanozzam magam, majd megismételjem a műveletet, hanem úgy
határoztam, hogy a kiválasztott hivatalos öltözékem süllyesztőbe kerül,
valami szórakoztatóbb javára. A zuhanyzás nálam általában az ötperces
gyorsan be és ki változat, ma azonban sokkal tovább tartott. Úgy éreztem
magam, mintha kicseréltek volna, talán még izgatott is lettem. Gyakorlatilag
körbetáncoltam a hálószobában, mielőtt felöltöztem, és nem emlékszem,
mikor csináltam ilyet utoljára.
Mivel hosszú idő óta először törődtem a megjelenésemmel, úgy
döntöttem, a kényelmes jobb, mint a trendi, aztán arra jutottam, hogy a
kifinomult jobb, mint a kényelmes, és végül a három vegyítése mellett
határoztam. Fekete szűk farmert választottam, és a legkedvesebb fehér swing
topomat, amin átlósan a The Kinks[6] felirat látszik, alatta pedig a
Lola[7] fekete, elmosódott betűkkel. Felkaptam a szürke motoros
bőrdzsekimet is, amiről levettem a kapucnit, és egy fekete nyitott orrú,
parafa talpú papucsot. Nagyon régóta nem vásárolgattam. Azt sem tudom,
hogy a cipőm nem mente még ki a divatból, de legalább kényelmes. Miután
kihúztam a szemem, feltettem egy kis szempillaspirált és szájfényt, indulásra
készen álltam.
Most, hogy a gép végre leszáll, mély lélegzetet veszek, és végigsétálok a
folyosón. Elnevetem magam, amikor elolvasom a táblát a folyosó végén:
„Ami Vegasban történik, Vegasban is marad.” Ahogy áthaladok a reptéren,
újra elmosolyodom a nyerőgépek lehúzott karjainak hangja és a szerencsés
nyerteseknek szóló csilingelés hallatán. Miután összeszedem a csomagjaimat
a poggyászfelvételnél, kilépek a Bűn Városának aszfaltjára, és várok egy
taxit, hogy elvigyen az úti célomhoz.
November eleje van, az idő friss és enyhe. A taxi hátsó ülésén érzem,
hogy a ragyogó napsütés az ablakon keresztül a bőrömbe hatol. Át akarom
ölelni a meleget. Néhány mély lélegzetet veszek, próbálom féken tartani az
izgalom hirtelen támadt rohamait. Annyi érzelem jár át, miközben a Riverrel
való mai találkozás két lehetséges rendkívüli végkimenetelét mérlegelem.
Milyen érzés lesz, ha nem emlékszik rám? Milyen érzés lesz, ha emlékszik?
Ugyanaz a válaszom van mindkét kérdésre: fogalmam sincs.
Mivel tudja, hogy sietek, a sofőr azt mondja, a lehető leggyorsabb
útvonalon fog vinni. Miközben azt magyarázza, hogy ez a hosszabb út a Strip
körül, de időben sokkal rövidebb, én gondolatban máshol járok. Istenem, mi
lesz, ha ő nem is emlékszik rám, amikor én soha nem tudtam elfelejteni őt?
Vagy mi lesz, ha emlékszik, és még mindig megvan köztünk az az erős
vonzalom? Még mindig imádni valóan elbűvölő és erőteljesen karizmatikus?
Egyáltalán miért ezen jár az eszem? Egy munka miatt vagyok itt, és csak ezen
kellene gondolkodnom. River csak egy személy, akivel interjút kell
készítenem, hogy felkészüljek egy fotózásra. Ezerszer csináltam már ilyet.
Te csak tedd a dolgod, ne foglalkozz mással! – mondom magamnak újra
meg újra.
Figyelem az emberek tömegét, ahogy sétálnak a járdán, férfiakat és nőket,
párokat és családokat, nyerteseket és veszteseket, és arra gondolok, hogy
valamennyien azért vannak itt, hogy megfeledkezzenek a hétköznapjaikról.
Ez a tökéletes nap arra, hogy én is ugyanezt tegyem. Ma Dahlia London
vagyok, a fotós. Képes vagyok arra, hogy az a lány legyek. Az a lány voltam.
Az a lány vagyok. Nem leszek Dahlia London, a szegény lány, akinek a
vőlegényét a szeme láttára ölték meg.
A taxi ablakán beáradó napfény visszatükröződik a karperecem
gyémántjain. Ahogy kinézek az utcára, egy öltönyös férfit látok, aki menet
közben a telefonját nézi, és nem tehetek róla, Ben jut eszembe. Ő mindig
több dolgot csinált egyszerre, és képes volt egyetlen nap alatt többet
elintézni, mint nekem egy héten valaha is sikerülne. Elmosolyodom annak a
férfinak az emlékén, aki olyan fiatalon annyira céltudatos és sikeres
volt. Mély, tisztító lélegzeteket veszek, újra a karperecemre nézek, és
eszembe jut az ok, amiért soha nem fogom levenni. Az ígéret, amit
magamnak tettem: semmi megbánás. Azokat a gondolatokat fogom
magammal vinni, amikor interjút készítek a férfival, akivel egyszer
régesrégen majdnem volt egy futó kalandom.
A taxi az East Harmon Avenuen közeledik az irodaházhoz, ami csak
néhány háztömbnyire keletre van a Hard Rock Hoteltól, ahol meg fogok
szállni. Mivel ki fogok futni az időből, úgy döntök, nem teszem le előbb a
táskáimat a szállodában.
Kiugrom a taxiból, és közben hallom, hogy megszólal a
mobilom. Felveszem, miközben fogom a bőröndömet és az oldaltáskámat, és
elindulok az épületbe. A vállammal a fülemhez tartom a készüléket, közben
kinyitom a nagy kétszárnyú ajtót. Az előtér csendes. Péntek délután van, így
gyanítom, hogy sok alkalmazott már megkezdte a hétvégéjét. Aerie telefonál,
hisztérikusan visítja, hogy elkéstem, és közli, hogy azonnal menjek fel a
hetedik emeletre, mert River már ott van. Miután megnyugtatom, hogy
megérkeztem, sőt úton vagyok felfelé, kilépek a liftből, és megnyomom a
hívás vége gombot.
Gyakorlatilag futok, hogy a tárgyalóba érjek, a bőröndömet magam mögött
húzom. Befordulok a sarkon és elindulok a folyosón, aminek üvegfalán
keresztül belátok a tárgyalóba. Ott ül ő, River Wilde, és a telefonját nézi. A
szívem már a puszta látványától is kalapálni kezd, és az öt évvel ezelőtti
érzések áradva térnek vissza.
Lassítok a tempómon, veszek néhány mély lélegzetet, és megállok, hogy
megigazítsam a dzsekimet. A mozdulattól a táskám leesik a bőröndöm
tetejéről, és hangos csattanással ér földet a márványpadlón. Az üres
folyosón körülnézve felveszem a táskámat, hogy folytassam az utamat, de
ahogy felpillantok, és River Wilde a látókörömbe kerül, már nem a
telefonját nézi. Hanem engem. Még mindig ugyanolyan elragadó, mint akkor
régen volt, de ezúttal a „veszélyes” szó már nem illik rá.
A lábam remeg, a gyomrom pedig bukfenceket hány, ahogy közeledem a
tárgyalóhoz. Nem vagyok ideges típus, de attól a ténytől, hogy aznap éjjel,
amikor először találkoztam vele, megkérdeztem magamtól, létezhete
szerelem első látásra, pokolian ideges leszek. A csend az irodában csak
rátesz egy lapáttal a szorongásomra. Az egyetlen hang a cipőm kopogása a
járólapon.
Ahogy az ajtóhoz érek, látom, hogy beletúr a hajába. Megkerüli a
tárgyalóasztalt, és egyszerre érünk az ajtóhoz. Ideges mozdulattal megfogom
a kilincset, és elkapom Riverről a pillantásomat, mert a karperecem az
üveghez csapódik, éles fájdalmat sugározva a csuklómba.
Összerándulok, ahogy egymásnak megyünk. Amikor a testünk találkozik,
az idegességem elpárolog. Annyira közel vagyok hozzá. Érzem a szappanos,
frissen zuhanyozott illatát, amire olyan jól emlékszem. Érzem a kemény
testét, és ahogy felpillantok, látom a sima bőrt az arcán, s a térdeim
megrogynak alattam.
 Libabőrös lesz a karom és a lábam is. Az ütközésünk felébresztett bennem
valamit. Valamit, amit már nagyon régóta nem éreztem. Vágyat.
Egész biztos, hogy tátott szájjal bámulom, miközben továbbra is a
szemébe nézek, keresve azt a pillantást, amilyet akkor régen küldött felém,
de mielőtt megtalálhatnám, a kapcsolat megszakad.
Egy lépést hátrébb lép, és észreveszem, hogy csillogó zöld szeme tetőtől
talpig végigmér. Eszembe jut, hogy Dahlia Londonnak kell lennem, az interjú
készítőjének, így hát igyekszem lecsillapítani az idegeimet. Lesütöm a
szememet, hogy megszabaduljak fürkésző tekintetétől, és összezagyvált
szavak keverékét kezdem el mondani, aminek semmi értelme nincs, még
számomra sem.
– Elnézést… Annyira sajnálom… Köszönöm… Ó, a francba…
A profizmusom hiánya miatti szégyenemben körbepillantok a szobán, és
valahogyan sikerül megint ránéznem. Észreveszem kopott farmerját, fekete
Doc Marten bakancsát és szürke pólóját a fekete Kender
felirattal. Változatlanul elsöprően vonzó. Éppen úgy néz ki, ahogy
emlékeztem rá. Nem, még annál is jobban.
Még mindig vigyorogva kuncogni kezd, és keresztbe fonja a karját.
– Nincs szükség bocsánatkérésre, ilyen ütközésekben akár mindennap
benne lennék.
Udvariasan biccentek, és tovább állok ott, miközben azon töprengek,
vajon tényleg nem emlékszik rám.
– Hadd vegyem el a táskáidat! – ajánlja fel, és indul, hogy kivegye őket a
kezemből.
Átmegy a szobán, a fekete oldaltáskámat az előttünk álló asztalra teszi,
aztán felveszi a bőröndömet, és beállítja a sarokba a gitártokja mellé. Nem
tudom nem észrevenni, hogy a járása még mindig magabiztos.
Megfordul, majd visszasétál a tárgyalóasztalhoz, semmi jelét nem mutatva
a felismerésnek, én pedig kezdem egy kicsit csalódottnak érezni magam.
Megáll az asztalnál, ahol először megláttam, és csak állunk egymással
szemben, közöttünk az asztallal.
A bőröndömre pillant, és az üvegfalra mutat.
 – Itt alszol? – kérdezi. – Mert itt aztán nincs sok esély a magánéletre.
Halkan elnevetem magam, és ő is nevet.
Próbálom eldönteni, megemlítseme, hogy már találkoztunk, de lebeszélem
magam. Nem vagyok biztos abban, hogy emlékszik rám. Tulajdonképpen
egész biztos vagyok abban, hogy nem emlékszik, tehát miért is hozzam
magam még kellemetlenebb helyzetbe?
Mivel azért vagyok itt, hogy a munkámat végezzem, leveszem a dzsekimet,
aztán kezet nyújtok.
– Helló, Dahlia London vagyok a Sound Musictől. Sajnálom, hogy
késtem.
River felém nyújtja a kezét, és mintha egy kis csillogást látnék a
szemében, de nem vagyok biztos benne.
– Dahlia, hmmm… egy virág. Örülök, hogy végre találkozunk – mondja,
miközben visszatér féloldalas vigyora. – Aerie az elmúlt órában
folyamatosan küldte az smseket az éppen aktuális helyzetedről – meséli, és a
mobiljára pillant. – Te már tudod, ki vagyok, így a bemutatkozásnak azt a
részét átugorhatjuk. Rendben? – kérdezi mosolyogva, miközben leül, és int
nekem is, hogy kövessem a példáját.
– Jól hangzik – válaszolom, és helyet foglalok.
Felidézve azt a régesrégi estét, ami most olyan, mintha tegnap lett volna,
próbálom megfejteni a szavait. Játszik velem? Én viszont ezúttal nem
játszmázom. Ez egy hivatalos találkozó, rá kell térnem a
teendőkre. Kicipzárazom a táskámat, kiveszem a tabletemet, tollat és papírt,
és minden áron kerülöm a pillantását.
A szobában csak egy tárgyalóasztal van, székek és egy tálaló. Nincs tábla,
nincs állvány, semmi, amire jegyzetelhetnék. Így hát a táskámból előveszek
egy nagyobb tabletet és színes ceruzákat, és az asztal közepére teszem. River
kíváncsian szemléli őket.
– A végleges layouthoz – magyarázom grimaszolva.
– Bármi legyen is, amit mondasz – jegyzi meg, miközben hátradől a
székén, és a kezét a nyaka mögé rakja –, amíg nem nekem kell rajzolnom,
nincs gond.
 – Azért még nem lesz rossz véleményem, mert nem tudsz megrajzolni egy
egyszerű diagramot – vágok vissza egy félgrimasz kíséretében.
Azzal kezdem az interjút, hogy a zenekara rövid történetéről
kérdezem. Aztán a tagokkal kapcsolatos kérdésekkel folytatom. Mit
szeretnek és mit nem az öltözködésben és a helyszínekben, és mik a
legkedvesebb emlékeik az első turnéjukról. Ez nagyjából harminc percet
vesz igénybe, és a beszélgetésünk professzionális marad.
Amikor végzünk a banda történetével, az új albumról faggatom. Mielőtt
válaszolna, feláll a székéből, és átmegy a szobán a tálalóhoz, hogy
mindkettőnknek töltsön egy pohár jeges vizet. A szobában csend van,
miközben figyelem, ahogy megy, lazán és magabiztosan. Ez a legszexibb
dolog, amit valaha láttam – rajta kívül. És miközben a hátsóját nézem,
észreveszem, hogy a feneke kissé laposnak látszik, mert a farmerja kissé lóg
rajta, és ez is a legszexibb dolog, amit valaha láttam.
River megkerüli az asztalt, és leül mellém. Ez a lépés meglep és teljesen
kizökkent a gondolatmenetemből. Úgy fordítja a székét, hogy szemben üljön
velem, majd a pólómra mutat és így szól:
– A Lola rajta van a kedvenc dalaim tízes listáján. Valójában a
telefonomon is. – Előveszi a mobilját a zsebéből, megérinti a képernyőt
néhányszor, és megmutatja, ha esetleg kételkedtem volna benne.
– Ez klassz, a jelek szerint hasonló a zenei ízlésünk – állapítom meg, s
közben próbálok egy pillantást vetni arra, hogy mi más van még a
zenetárban.
– Egyébként honnan szerezted ezt a pólót? Úgy néz ki, mint az, amit akkor
árultak, amikor 1980ban kiadták a One for the Roadot – tudakolja, miközben
feláll, és felhúz magával engem is.
Megborzongok, amikor megrángatja a pólóm szegélyét, és azt mondja:
– Fordulj meg, hadd nézzek meg valamit! – Az ujjával illusztrálja is, ha
esetleg nem érteném, hogy mit akar.
Kérdő pillantással nézek rá, mielőtt szót fogadnék. Gondolkodás nélkül
fejest ugrom a játékába. Az illata, a közelsége, az, ahogyan a testem reagál
az érintésére, megbénít, és örömmel használom ki a lehetőséget, hogy
megforduljak és elmenekülhessek az arcomat fürkésző tekintete elől.
 Istenem, annyira igéző! Össze kell szednem magam.
Megszólal a telefonja, de nem is figyel rá. Ahogy háttal állok neki,
visszahúzza a pólóm nyakát, és elolvassa a címkét.
– Basszus, ez az eredeti! Van róla fogalmad, milyen régóta keresek egy
ilyet? – Aztán megnevettet, amikor elnézést kér.
– Bocsánat, anyám nem úgy nevelt, hogy nők előtt káromkodjak.
– Ne aggódj miatta, nekem is csaknem minden második mondatomba
becsúszik egy. – Ráébredek, hogy River kihívó és elbűvölő, és biztosan sok
nővel kikezd. Ahogy ezt elfogadom, ellazulok, visszaülök a székemre, és
mesélni kezdek neki az apámról és a megszállottságáról a zenét és a
koncertpólókat illetően. Figyelek arra, hogy ne azt ismételjem el, amit azon
a régesrégi estén mondtam neki. Bár nem tudom biztosan, hogy miért
csinálom ezt. S miközben beszélek hozzá, rádöbbenek, hogy a
beszélgetésünk azon a régi estén számára csak egy volt a számos meghitt
csevegés közül, amelyekben feltehetően része volt egész életében. Ilyen a
természete, ilyen River Wilde.
Felszabadultan társalgok vele, mert – őszintén mondom – hosszú ideje
nem éreztem magam ilyen kellemesen egy férfi társaságában. Próbálom
észben tartani, hogy nem számít, ha nem emlékszik rám, így is jól érzem
magam. Egyébként is én voltam az, aki elfutott előle akkor este. Amúgy meg
menynyire lehet emlékezetes egy beszélgetés és egy csók egy lánynyal egy
zsúfolt bárban?
Az órára pillantva észreveszem, hogy már majdnem öt óra, és még csak
most kezdtem el az interjút, amire szükségem van ahhoz, hogy előkészítsem
a The Wilde Ones következő fotózását. Rivernek feltűnhetett a nyugtalanság
az arcomon, mert mellékesen megkérdezi:
– Semmi halaszthatatlan dolgom nincs ma estére. Befejezhetnénk az
interjút egy vacsora mellett?
Az elmúlt egy órát azzal töltöttem, hogy mindenféle zenével kapcsolatos
dologról társalogtam ezzel a vonzó férfival. Meséltem neki minden
koncertről, amin voltam, ő mesélt nekem minden zenekarról, akiket látott, és
felsoroltuk a kedvenc dalainkat, művészeinket, kislemezeinket és
albumainkat. Beszélgetés közben egyre csak bámult rám azokkal a csillogó
zöld szemekkel, alkalomadtán elvigyorodott, még olyankor is, amikor nem
volt vicces, amiről éppen szó volt. Léggitározott, amikor olyan dalt
említettem, aminek nagyszerű a gitárszólója, és dobolást utánzott, amikor a
zenész, akiről beszéltünk híres volt a dobostehetségéről. Nagyon játékosnak
tűnt, én pedig végtelenül jól éreztem magam – tulajdonképpen elememben
voltam. Még egy tollat is kézbe vettem, és úgy csináltam, mintha a kedvenc
Britneydalomat énekelném, ami igazán megnevettette. Szóval vacsora…
miért is ne?
Épp amikor válaszra nyitottam a számat, megszólal a mobilom a
táskámban. Ahogy leveszem a táskát az asztalról, véletlenül kiborítom a
teljes tartalmát.
– Basszus! – kiáltom, és felemelem a mutatóujjamat. – Bocs, adj egy
másodpercet, ez lehet, hogy a főnököm. – Hátragurítom a székemet, és
letérdelek a padlóra az asztal alá, hogy összeszedjem a holmimat. Először a
telefonomat találom meg, éppen River lábai között.
Ahogy érte nyúlok, hallom, hogy River megköszörüli a torkát.
– Felvehetem neked – mondja, mielőtt bedugja a fejét az asztal alá. – Bár,
ha jobban meggondolom, azt hiszem, ez jobban tetszik – mutat a fejemre a
lábai között.
Egy kicsit hátrébb húzódom, hogy felnézhessek rá, aminek az a vége, hogy
a szemem az ágyékával kerül egy magasságba. Gyorsan mozgok, igyekszem
kiszabadulni ebből a kínos helyzetből, de közben beverem a fejem az
asztalba.
Felállok, felemelem a telefonomat, és nevetve megtapogatom a fejemet.
– Bocsánat emiatt, de megszereztem – mondom. Megint kuncogni kezd.
– Szeretnéd, hogy összeszedjem a többi cuccodat, vagy te akarod? Nekem
mindegy.
– Ha nem bánod, örülnék, ha összeszednéd – válaszolom, és az ajkamba
harapok.
Fürkészőn néz rám, és a nyelvét végighúzza az alsó ajkán.
– Biztos? Mert én élveztem a helyzetet. – Meg sem várva, hogy
válaszoljak, felugrik a székből, és összeszed mindent.
 A modora, a hangszíne, az arckifejezése és a testbeszéde… az egész
nagyon elbűvölő, sőt lebilincselő. Olyan, amire emlékeztem. Most pedig,
miközben a dolgaimat visszapakolja a táskámba, semmi másra nem tudok
gondolni, csak arra, hogy mennyire akarom őt.
Amikor minden visszakerül a helyére, megkérdezi:
– És a vacsora?
Elfojtok egy mosolyt.
– Nagyszerűen hangzik, de tényleg haladnunk kell. Az irodák pénteken
ötkor zárnak.
– Nem probléma. – Aztán a nagy tabletre mutat az asztal közepén. –
Igazán vártam a rajzolósdit. Esetleg később?
Elteszem a többi holmimat is.
– Gyerünk! – mondom.
Int, hogy menjek előre, és tetőtől talpig végigmér.
– Nem akarod bedobni a cuccodat a szállodádba vacsora előtt? – kérdezi,
miközben elveszi a gitárját és a bőröndömet a sarokból.
– De, fogok egy taxit, és átmegyek a szállodámba. Találkozhatunk később,
a vacsora előtt.
Beletúr a hajába, és rám néz. Nem, valójában dühösen rám mered.
– Így akarsz finoman lerázni? – kérdezi.
Megrezzenek, mert eszembe jut az az este, de mivel ő nem is emlékszik
rá, fogalmam sincs, miért tűnik hirtelen mérgesnek.
– Micsoda? Dehogy!
– Akkor el van döntve, itt van a kocsim. Először beugrunk a szállodádba.
Úgy néz ki, hogy a bosszúsága szertefoszlott, és már nem várja, hogy én
mutassam az utat. Helyette megfogja a kezemet, a lifthez vezet, aztán ki az
épületből.
 7. FEJEZET
Where We Belong

Ben az egyetlen srác, akinek valaha fogtam a kezét, és általában csak

olyankor tettük ezt, ha nyilvános helyen voltunk. Nem igazán tudom, hogy a
ragaszkodás gesztusa volte, vagy így akarta tudatni másokkal, hogy ő a
barátom. Akárhogy is, amikor egymás kezét fogtuk, az elég laza volt ahhoz,
hogy könnyedén elengedhessük egymást, hogy átmehessen valaki kettőnk
között.
Miért tűnik River fogása annyira másnak? Szoros, az ujjaink
összefonódva, és köröket rajzol a kézfejemre a hüvelykujjával. Annyira
meghitt érzés.
A gondolataimba merülök, miközben átsétálunk a parkolóházon, s alig
veszem észre, hogy ugyanolyan üres, mint az épület. River gitárja átvetve a
vállán, a másik kezével a hajába túr, és átveszi a vezetést, ahogy az autó felé
tart, amiről úgy gondolom, hogy az övé. Egy nagyon régi fekete Porsche az.
Menet közben megfordul, és látom, ahogy őszintén elmosolyodik. Annyira
cuki gödröcskéi vannak. Ez az első teljes mosoly, amit láttam tőle, és
egyszerűen imádnivaló.
Ahogy megérkezünk az autójához, finoman elengedi a kezemet, hogy a
zsebéből kivehesse a kulcsait. Kinyitja nekem az ajtót, hogy
beszállhassak. Megfogja a kezemet, hogy besegítsen a nagyon alacsony
ülésre, és amikor elhelyezkedem, felemeli a kezemet, és megcsókolja.
Azonnal déjà vu érzésem támad, mintha újra a bárban lennék azon az estén,
amikor először találkoztunk.
Csendben ülök, amíg bezárja az ajtómat és hátramegy, hogy betegye a
holmimat a csomagtartóba. Kinyitja a vezetőoldali ajtót, és bedobja a
gitárját a mögöttünk lévő kis helyre, mielőtt beszáll. Féloldalasan rám
vigyorog, felvonja a szemöldökét, és a kocsi felé int.
– És tetszik?
Az ajkamba harapok, és felemelem a tekintetemet.
– Ez nem James Dean autója? Nevetve megrázza a fejét.
– Nyilvánvalóan nem az ő verdája, de az ő 1955ös Little Bastardja[8] után
készült.
Kuncogok a becenév hallatán, és eszembe jut, apám mennyire szerette
James Deant. Mindketten lelkes James Dean rajongók voltunk, annyira, hogy
legalább százszor láttuk a Haragban a világgal t. Azt hiszem, minden sorát
tudtam kívülről. Valószínűleg még mindig tudom.
Kíváncsian rám néz.
– Megkérdezhetem, hogy mire gondolsz? – tudakolja.
Az emlék hatására felsóhajtok, és elzárom a gondolataimat apámról.
– „Álmodj, mintha örökké élnél, és élj úgy, mintha ma meghalnál.”
Mindkét kezét a kormányra teszi, és rám pillant. Átható zöld szemének
intenzitása magával ragadja a figyelmemet.
– Imádom azt a filmet, és határozottan ez az egyik kedvenc idézetem.
Bekapcsolom a biztonsági övemet, mielőtt szembefordulok vele.
– James Dean az apám kedvenc színésze volt, és imádta az
autóját. Mennyire stílszerű, hogy az életben ülhetek egy Spyderben.
– Hmmm… – hümmög, miközben beköti az övét.
– Hé, tényleg tetszik az autó – mondom, és felemelem a hüvelykujjamat. –
Nagyon menő.
Óriási vigyora visszatér, és a gödröcskéi újra felbukkannak. Aztán,
ugyanúgy, mint évekkel ezelőtt, pont, ahogy emlékszem rá, témát vált, hogy
elkerülje a kínos helyzetet.
– Hová? – kérdezi, miközben kihajt a garázsból. Megmondom neki, hol
szállok meg, és csupán néhány perc nek tűnő idő után megállunk a Hard
Rock Hotel előtt. Leparkolja a kocsit, és rám pillant.
– Maradj ott! Kinyitom neked az ajtót.
 Miközben megkerüli az autót, jelzi a parkolóinasnak, hogy ő fogja kinyitni
az ajtómat. Miután kitárja, megtámasztja a kezét az ajtókeret két oldalán, és
behajol. Körülvesz mámorító illatával és elsöprő szexiségével, mielőtt a
kezemért nyúl.
A fejemet csóválom és a szememet forgatom a rendkívül lovagias
gesztusa láttán, de borzasztóan élvezem. Ahogy kilépek a nagyon alacsony
autóból, megfogom a kezét, és kedvesen elnevetem magam.
– Köszönöm, jó uram!
Arrébb vezet, hogy becsukhassa az ajtót. Aztán egy félmosoly kíséretében
másfelé néz, szinte szégyenlősen.
– Szívesen.
Annyira imádni való!
Nagyon közel áll hozzám. Óvatosan nekitol az autónak, és a két kezét újra
megtámasztja a két oldalamon. Közel van, de még mindig nem elég közel.
Újra a szemembe néz, engem pedig átjár a tekintete, és borzongás fut tőle
végig a gerincemen. Ahogy közel hajol, a fülembe suttog:
– Uram… Azt hiszem, ez tetszik.
Forgatom a szemem a megjegyzése hallatán.
Megigéző zöld szemekkel néz rám, aztán kuncogni kezd.
– Mi az? – kérdezi. – Egy srác nem lehet egyúttal úriember is?
Elmosolyodom, igazán lenyűgözve, és nevetni kezdek.
– Azt nem mondtam.
Odaadja az autó kulcsait és a borravalót a parkoló inasnak.
– Csak a csomagtartóban lévő táskák mennek ennek a szép lánynak a
szobájába. Nem maradunk sokáig.
Ismét kéz a kézben, a recepcióhoz vezet. Közel marad hozzám, és
időnként érzem, ahogy a keze, talán véletlenül, a combom külső részéhez ér.
Megadja a nevemet a helyes recepciós lánynak, és becsekkol helyettem. A
lány kihívó mosolyt villant rá, és megkérdezi, hogy szükség esetére
megkaphatjae egy hitelkártya adatait. River azonnal átadja a
kártyáját. Amikor tiltakozni kezdek, vállat von, és rám kacsint:
 – Nem számít, nem hiszem, hogy ráterhelnél valamit. Mindig független
ember voltam, s Bennel kapcsolatban gyakran zaklatott fel, ha úgy
gondoltam, hogy ezt nem tartja tiszteletben. Különös, de valamiért most
egyáltalán nem zavar, hogy ez az imádni valóan elbűvölő ember
gondoskodik arról, hogy bejelentkezzem a szállodámba. Valójában még fel
is izgat.
Mielőtt átadja a szobakulcsot, szemügyre veszi, s közben megnyalja az
alsó ajkát, aztán végighúzza rajta a fogát.
– A bárban várok, hacsak nincs szükséged segítségre, hogy megtaláld a
szobádat.
Rámeredek, és igyekszem úrrá lenni a nehéz légzésemen. Úgy döntök,
hogy a kihívó megjegyzésére koncentrálok, nem pedig elsöprő vonzerejére,
és megcsóválom a fejem. Visszaflörtölve az alsó ajkamba harapok, és
nagyon is nyilvánvaló módon végigmérem magas, karcsú testét. Aztán
oldalra billentem a fejem.
– Menni fog, köszi.
Halk nyögéssel reagál, és a szeme rám villan. Gyorsan megfordulok és
magamban nevetve a lift felé indulok, anélkül hogy hátranéznék. Ahogy a
szobámba érek, felhívom a szobapincért, és elintézem, hogy a táskáimat
felhozzák. Amíg várok, fekszem az ágyon, és próbálok rájönni, mi történik
az érzelmeimmel. Úgy érzem, kötődöm Riverhöz. Ugyanaz a könnyedség van
közöttünk, mint az első éjjel, amikor találkoztunk. Elképesztően elbűvölő,
eszméletlenül karizmatikus és több mint vonzó. Ugyanazok a tulajdonságok,
amelyek miatt akkor este vele akartam maradni a bárban, és amelyek miatt
most több időt akarok vele tölteni. Olyan, mintha újra eljátszaná annak az
estének a részleteit, még ha látszólag nem is emlékszik rá.
Körülnézek a szállodai szobámban, szemügyre veszem a gitárokról
készült képeket a falon, és elemi erővel tör rám a vágy, hogy végre valaki
megérintsen, megcsókoljon, meghitten bánjon velem. Miközben kipillantok
az ablakon, azt kérdezgetem magamtól, hogy mit művelek Riverrel. Elárulom
Bent? Mennyi időnek kell eltelnie? Készen állok arra, hogy valaki mással
legyek? Eddig egyedül csak Bennel szexeltem, mi van, ha valaki mással nem
is vagyok jó benne? Ez a vacsora most akkor randi vagy csak egy üzleti
vacsora? Fel vagyok készülve egy egyéjszakás kalandra azzal a férfival, aki
gyorsabban keltette fel az érdeklődésemet, mint bárki, akit valaha is
ismertem, ráadásul kétszer? Ahogy mindez átszáguld az agyamon, csak az
utolsó kérdésre adott válaszomban vagyok biztos. Készen állok.
A kopogás az ajtón kizökkent a gondolataimból, és ijedtemben felugrok az
ágyról. Ó, igen, a poggyászom. Megkérem a boyt, hogy várjon egy
másodpercet, amíg kiveszek egy kis pénzt a táskámból. Gyorsan rávágja,
hogy erről már gondoskodott egy Fender pólót és fekete bőrdzsekit viselő
férfi. Nem tudom megállni, hogy ne mosolyogjak.
Amikor bezárom az ajtót, megszólal a szoba telefonja, én pedig
átcsusszanok az ágyon, hogy felvegyem. River csábító hangja hallatszik
belőle.
– Csak szólni akartam, hogy az N9 Steakhouseban foglaltam asztalt, ha
esetleg át akarnál öltözni. Nyolcnál hamarabbra nem tudtak fogadni minket,
nem gond?
– Nem, nagyon jól hangzik. Átöltözöm, és lemegyek.
Hallom, hogy kuncogni kezd a vonal másik végén.
– Kell segítség?
Felkacagok, átfordulok és felállok, hogy le tudjam tenni a telefont.
– Megoldom. Azért köszönöm. Néhány perc múlva lent vagyok A
kezembe rejtem az arcomat. Nem tehetek róla, hangosan
felnevetek. Semmiképpen nem minősíteném a beszélgetésünket
professzionálisnak. Ő flörtöl velem, én pedig visszaflörtölök. Ez vicces és
izgalmas, és úgy érzem, végre újra élek.
Hálát adok istennek, hogy több ruhát is magammal hoztam, és örülök,
hogy ma reggel nem tudtam eldönteni, mit vegyek fel. Bepakoltam néhány
összeállítást arra az esetre, ha át akarnék öltözni a megbeszélés előtt, egy
gyors reggeli futáshoz szükséges holmikkal együtt.
Kiveszek egy ruhát a bőröndömből. Cikcakkos selyem felsőrésze van,
aszimmetrikus fekete bőr miniszoknyával és fűzős derékkal. Kihívó és
rövid, tökéletes egy vacsorához egy majdnem híres, imádnivalóan elbűvölő
rocksztárral. A fekete és natúr színű bokapántos cipőmet és az ezüst
borítéktáskámat választom hozzá.
Mivel az ékszereimet soha nem cserélgetem, a ma esti toalettem készen
áll. Amióta csak emlékszem rá, minden nap ugyanazokat az ékszereket
hordom: egy pár kétkarátos gyémánt fülbevalót, amit a szüleimtől kaptam a
tizenharmadik születésnapomra, a nagymamám vintage óráját fekete
szaténszíjjal és gyémántberakással, a nagynéném fehér és feketegyöngy
karkötőjét, a legutóbb kapott Cartier karperecemet, és a Bentől kapott
eljegyzési gyűrűt, amit még mindig a nyakamban viselek egy láncon.
A tükörbe nézek, miközben gyorsan levetkőzöm, hogy beugorjak a zuhany
alá, és összerezzenek attól, amit látok. Mivel tudom, hogy az aktuális
ruhaválasztás lényegtelen a férfiak számára, de a szexi külső nem,
megcsóválom a fejemet. Mert ami visszanéz rám, határozottan nem
szexi. Magas, vékony testalkatom mostanra elpuhult. Formás izmaim nagy
részét elveszítettem a domborulataimmal együtt, amiknek a kidolgozásán
éveken át dolgoztam az edzőteremben és a pilates órákon. Csak a csont és a
bőr maradt. A lábamnak alig van alakja, és az a kis mellem is eltűnt. Még a
melltartó is túl nagy, amit levettem. Hirtelen kétségeim támadnak, hogy a
vadító, vonzó és elbűvölő férfi, aki odalent vár rám, akarjae majd azt, amit
hajlandó vagyok odaadni.
De eldöntöttem, hogy utat engedek a sorsnak, így hát lezuhanyozom,
megmosom a fogamat, rendbe hozom az arcomat, magamra spriccelek egy
kevés testpermetet, és felveszem a túl nagy melltartómat és a bugyimat, aztán
belebújok a ruhába és a cipőbe. Újra belenézek a tükörbe, előrehajtom a
fejemet, hogy megfésülködjek, így hamuszőke hajam most zuhatagként omlik
a hátamra, aztán biztatóan magamra mosolygok.
Ahogy elfordulok a fürdőszobai tükörtől, úgy döntök, hogy nem kellene
viselnem az eljegyzési gyűrűmet, ha egy másik férfival megyek
el. Egyszerűen nem érzem helyesnek. Csak ma estére leveszem a
nyakláncomat. Miközben így teszek, képek bukkannak fel az emlékeimben
Benről, ahogy az ujjamra húzza a gyűrűt, és bár igyekszem elnyomni őket, de
mivel az boldog időszak volt, igazából mosolygok az emlékén.
Amikor leveszem a nyakláncot, megcsókolom az eljegyzési gyűrűmet, és a
szívem megtelik szomorúsággal. Nagyot nyelek, hogy visszatartsam. Szinte
úgy érzem, esedeznem kellene a bocsánatáért a gondolataim, a vágyaim és a
szükségleteim miatt. Ahogy tovább nézem a gyűrűt, ami állandóan Benre
emlékeztet, tudom, hogy soha nem fogom őt elfelejteni, de most félre kell
tennem. Így hát még egyszer megcsókolom a gyűrűt, aztán megfordulok, hogy
bezárjam a széfbe, egy halk mindig szeretni foglak kíséretében.
Amíg összeszedem a holmimat, halk kopogtatást hallok az ajtón. Kinyitom
anélkül, hogy megnézném, ki az. Ő áll ott, a fejét lehajtva támaszkodik az
ajtókerethez, és gyönyörű mosoly látszik az arcán. Nem tudok uralkodni
magamon, ahogy gyorsan végignézek karcsú testén. Magas és formásan
izmos, mint egy úszó, és őrült világosbarna a haja, rézvörös tincsekkel.
Eszméletlenül vonzó. Amikor a pillantásunk találkozik, egyszerűen levesz a
lábamról, teljesen megbűvöl.
Ma először érzem ugyanazt a mágneses vonzást, amit akkor éjjel éreztem
kettőnk között. Végre arra is rájövök, mi volt az a valami más, amit akkor
nem tudtam megfejteni, mi volt az, ami hozzá húzott. Az egymásra
hangoltság. Nemcsak én vagyok teljesen rá hangolva, hanem ő is rám.
Miközben még mindig az ajtóban áll, rajtakapom, hogy a testemet
tanulmányozza, aztán felém hajol. Mivel képtelen vagyok uralkodni
magamon, a testem közelebb fordul az övéhez, és valami hangféle hagyja el
a torkomat. Hallom, ahogy válaszul levegőt vesz. Annyira közel vagyunk
egymáshoz, hogy azt hiszem, meg fog csókolni, de helyette a homlokát az
enyémhez támasztja, s érzem a leheletét az államon. A homlokunk így marad
néhány másodpercig, mielőtt az orrát végighúzza az arcomon. Mély
lélegzetet vesz, ahogy a szája finoman súrolja a fülemet.
– Gyönyörű vagy, igazán tökéletes – súgja.
A közvetlensége felkészületlenül ér. A gyomromban pillangók kezdenek
repkedni. Nem számítottam az érintésére, sem a kedves szavaira. Az
ajkamba kell harapnom és nagyot kell nyelnem, hogy ellenálljak a
késztetésnek, hogy az ágyamba húzzam és rávessem magam. Ezért inkább
úgy döntök, hogy hátrálok egy lépést, és szorosan átölelem magam, hogy
megállítsam fékezhetetlen remegésemet.
Csillogó zöld szemével olyan fürkészőn néz rám, hogy mire megtalálom a
hangomat, a szokásosnál egy vagy két fokkal magasabban szól:
– Köszönöm, jó uram, soká elvoltam?
 Mielőtt válaszolhatna, megszólal a telefonja, de nem vesz róla
tudomást. Nem zavar a figyelemelterelés, mert legalább nem veszi észre,
hogyan reagálok az érintésére. Tovább néz rám azzal az igéző tekintetével.
Szinte már úgy érzem, épp most dönti el, fel akare falni vacsorára, ami
nekem tökéletesen megfelelne.
Hátrébb lép, megtámasztja a karjait az ajtókeret két oldalán, és megrázza
a fejét.
– Nem, csak meg akartam győződni arról, hogy a táskáid ideértek.
Melegen elmosolyodom a figyelmességétől, és belélegzem mámorító
illatát.
– Igen, ide, nagyon köszönöm.
A karja alatt kilépek a folyosóra, és megfordulok, hogy rápillantsak,
miközben az ajtó bezárul.
– Készen vagyok.
Mosolygok, amikor újra meghallom tőle azt a hmmm… hangot. Már
felfedeztem, hogy olyankor csinálja ezt, amikor valami váratlant teszek,
vagy amikor viccesnek talál valamit, amit mondtam vagy csináltam.
Megfogja a kezemet, és a lifthez vezet. Az épületből kilépve az autójához
megyünk, ami a szálloda előtt vár ránk.
Amikor kihajt a parkolóból, lehúzódik az út szélére, és a fejét felém
billenti.
– Mondtam már, milyen fantasztikusan nézel ki? – A hangja halk,
rekedtesen suttogó.
– Igen, ami azt illeti, már mondtad, de nem bánom, ha újra hallom –
válaszolom őszintén, miközben teljesen elveszek a zöld szemében.
A tekintetét le sem véve az enyémről, bólint.
– Csak biztos akartam lenni abban, hogy tudod. – Vigyorogva visszafordul
az út felé, és kihajt a parkolóból. – Nem bánod, ha én is átöltözöm, mielőtt
elindulunk?
Elhallgat egy pillanatra, hogy rám nézzen, és amikor látja, hogy megrázom
a fejemet, folytatja:
 – Kaphatsz egy italt, amíg gyorsan lezuhanyozom.
Aztán hátrabök a hátsó ülésre, ahol a gitárja van.
– Egyébként is le kell tennem a gitáromat, volt egy fotózásom a
megbeszélésünk előtt, és akartak rólam néhány képet a kislánnyal.
Akaratlanul is kuncogni kezdek. Kislány? Nőnemű a gitárja?
– Mi az? – kérdezi tettetett sértődöttséggel.
– Van a csajodnak neve? – kérdezem még mindig kuncogva.
– Stella, a neve Stella, és ne gúnyolódj! – válaszolja, miközben
visszanevet. – Ő az egyetlen lány, akire valaha is számíthattam.
Abbahagyom a kuncogást, és elismerés veszi át a helyét.
– Nem gúnyolódom, tulajdonképpen értem – mondom. – Ugyanígy érzek a
fényképezőgépemmel kapcsolatban. – Aztán felnevetek, és hozzáteszem:
– Lehet, hogy nevet kellene adnom neki.
A humor visszatért a beszélgetésünkbe, és River velem kuncog.
– Hímnemű?
– Hímnemű, nőnemű, nem tudom. Soha nem gondolkoztam még rajta, de
nem az a fajta vagyok, aki minden éjjel egy lánnyal alszik a szobájában. –
Tudom, hogy ez reakciót fog kiváltani.
Most már jóízűen kacag.
– Hmmm… látnod kellene a képet, ami most a fejemben van, és ez nem
szójáték.
Az ajkamat lebiggyesztem, és az ég felé emelem a szememet.
– Inkább nem szeretném.
– Ez a pillantás érzéki volt – állapítja meg egy halk nyögés kíséretében.
Megállunk egy piros lámpánál, és a nevetgélés abbamarad. Amikor
rápillantok, ő pedig rám néz, azon tűnődöm, vajon a jövőbe láte, mert az,
ahogy figyel, arról árulkodik, azt látja, amit én.
A zsebében megint megszólal a telefonja, és megint nem vesz róla
tudomást. Lassan felém nyúl, megfogja egy hajtincsemet, és nagyon lassan a
fülem mögé igazítja, amitől borzongás fut végig a gerincemen. A
mutatóujjával köröket rajzol a fülem köré, könnyedén meghúzza a
fülcimpámat, olyan forróságot ébresztve a testemben, amilyet csak
egyetlenegyszer éreztem. A testem remegni kezd. Felnézek hunyorgó
szemébe, és úgy döntök, előhozakodom a kérdéssel, hogy emlékszike rám,
de mielőtt a szavak elhagyhatnák a számat, kocsidudák harsannak fel. A
lámpa zöldre váltott, én pedig nem szólalok meg.
Ahogy megérkezünk a Palms Place Hotel és Spa kocsifelhajtójára, tovább
mesél az új albumáról, de igazán nehezemre esik bármi másra koncentrálni,
mint arra, hogy mennyire vonzódom hozzá. Leállítja a kocsit, és rám néz.
– Dahlia, hallottad, amit mondtam?
Rásandítok, és megrázom a fejemet.
– Bocs, jegyzetelnem kellett volna? – Fogalmam sincs, mit mondhatott, és
az benne a furcsa, hogy tényleg érdekel az új albuma, és nem csak a munka
miatt.
– Igen, ez igazán fontos dolog. – Aztán pajkosan mosolyogva folytatja: –
Azt kérdeztem, voltále már itt korábban?
Kinyílik az ajtóm, és a parkolófiú áll előttem. River a járdán vár, és
folytatja a cukkolást:
– Nos, feljegyezted?
Lebiggyesztem az ajkamat, és a szememet forgatom.
– Nem, még soha nem laktam itt. – Elmosolyodom, és hozzáteszem:
– Nagyokos. – Aztán egy kicsit több merészséggel, mint terveztem,
megtoldom: – És ne mondd ki!
A fejét oldalra hajtva megkérdezi:
– Mit ne mondjak?
– Hogy a pillantásom érzéki volt.
– Először is, miből gondolod, hogy ezt akartam mondani? Másodszor
pedig, az volt.
A portás üdvözlése segít elterelni a figyelmét. Hálás vagyok, mert tudtam,
hogy mit fog mondani. Ugyanazt mondta nekem ma – és akkor éjjel, amikor
találkoztunk.
 Kéz a kézben átmegyünk a hotel előcsarnokán. És miközben várjuk a
liftet, észreveszem, hogy még mindig fogja a kezemet, pedig már nem
sétálunk. Mozdulatlanul állunk, egymás kezét fogva, amikor rám néz átható
zöld szemével, és köröket dörzsöl a kézfejemre a hüvelykujjával.
Azt magyarázza, hogy szeret itt lakni, mert közel van mindenhez, mégis
békés és csendes. Értem, hogy mire gondol. Ez a hely azonnal megnyugtat.
A lifthez közeledve elengedi a kezemet, a tárcájáért nyúl, és előveszi a
szobakulcsát, hogy lehúzhassa, és megnyomja az A penthouse gombját.
Megkönnyebbülök, hogy az ő szobája nem egyágyas, mint az enyém, mert mit
is csinálhatnék, amíg ő zuhanyozik. Üljek az ágyán és iszogassak?
Ahogy haladunk felfelé, River velem szemben a lift ajtajának dől, a lábát
a falhoz támasztja, a keze a zsebében. Halványan elmosolyodik, és látom a
kis gödröcskéit. Aztán hirtelen rákezd egy dalra, ódát énekel a pólóhoz, ami
ma rajtam volt. Úgy tűnik, teljesen elmerül a dalban, ahogy a Lolát énekli.
Annyira vonzó, és miközben figyelem, ahogy énekel, a légzésem felgyorsul,
és összeugrik a gyomrom.
Amikor a Cherry Colás sorhoz ér, féloldalasan elmosolyodik. Elképesztő
hangja van, én pedig lehunyom a szememet, és hallgatom. Próbálom
szabályozni a légzésemet. A következő, a pezsgőzésről szóló sor előtt
hirtelen elhallgat.
Anélkül is nagyon tudatában vagyok a közelségének, hogy kinyitnám a
szememet. Közelebb lép és megáll előttem, a légzése észrevehetően
gyorsabb. Kezet csókol mielőtt a fülemhez hajolna. – Szereted a Cherry
Colát? – suttogja.
Aztán kinyílik a lift ajtaja, és oda a pillanat.
 8. FEJEZET
Something More

Már eddig is rengeteg minden történt ezen a napon, s ezek járnak a

fejemben, miközben kilépünk a liftből. River megfogja a kezemet, és
végigvezet a fényűzően dekorált folyosón. A padlót a fehér különféle
árnyalataiban pompázó járólapok borítják. A tengerkék falon, egymástól
egyforma távolságra, krémszínű keretek, bennük üveglap alatt egyegy fotó a
sivatagról.
Ahogy végigsétálunk a folyosón, eltűnődöm a valami többön, s a
gondolataim visszatérnek a kérdéshez, amelyet egyszer régen feltettem
magamnak. Tényleg létezik szerelem első látásra? Ha öt évvel ezelőtt
megkérdeztem volna ezt magamtól, azt válaszolom, hogy egyáltalán nem. Az
a szerelem, amit Bennel egymás iránt éreztünk, az együtt töltött sok év alatt
alakult ki. Nem is emlékszem arra, hogy a két barát mikor lett szerelmes
egymásba.
Aztán egy részeg, csajos estén találkoztam a férfival, aki most éppen a
szállodai szobájába visz, és azon töprengtem: Lehetséges, hogy hirtelen
mégiscsak hiszek abban, hogy van szerelem első látásra? És létezhet
ilyen, ha már szerelmes vagy valaki másba?
Most, River liftbeli szerenádja után, ugyanezt a kérdést teszem fel
magamnak. Csak ezúttal a valaki más, akibe szerelmes voltam, már nincs
többé. Ben csak egy szép emlék.
Miután megszabadulok a szerelemmel kapcsolatos gondolatoktól, úgy
döntök, hogy inkább a vágyra fókuszálok. A testem finoman remegni kezd, és
mintha mindenhonnan fájdalom sugározna szét bennem. Azt akarom, hogy ez
a férfi megérintsen. Szükségem van arra, hogy megérintsen. Valóban többet
akarok – sokkal többet és teljesen biztos vagyok abban, hogy ő is azt akarja.
Csak annyit kell tennem, hogy először befejezem az interjúmat, hogy
továbbléphessünk arra, amit azóta meg akarok tenni, amióta először
megláttam őt.
River megáll az ajtónál, és az előkészített kulcsot becsúsztatja a
nyílásba. Aztán a kezét a derekamra teszi, és bevezet a lakosztályba. Ahogy
besétálok, gondolatban visszavonom a majdnem híres jelzőt. Ez a lakosztály
határozottan a híres embereké. Az ablakok a szoba hátsó falán a padlótól a
plafonig érnek. A nappalit a folyosóhoz hasonlóan meleg színárnyalatok
díszítik, és egy kandalló. Az étkezőben egy tizenkét személyes, világos színű
bükkfa asztal áll, a konyha pedig márványpulttal van felszerelve, beépített
kávéfőzővel és még egy gáztűzhellyel is. A keményfa és a márványpadló
semmihez sem hasonlít, amit eddig szállodai lakosztályban láttam. Még egy
pezsgőfürdős kis úszómedence is van a Stripre néző teraszon. A lakosztály
nagyobb, mint a házam.
Leteszi a gitárját a sarokba, de a keze a hátamon marad, mialatt az ablak
felé terel. Egy pillanatig mozdulatlanul áll, és kíváncsi vagyok, mire
gondolhat. Mielőtt megszólalhatnék, a nyelve eszméletlenül érzékien
végigsiklik az alsó ajkán. Anynyira közel vagyunk egymáshoz, hogy érzem a
meleg leheletét a tarkómon. Megcsodálom gyönyörű arcát és sima bőrét.
Szinte megérinthetem kirajzolódó hasizmait a pólóján keresztül. Annyira
hihetetlenül jól néz ki. Érzem, hogy a szívem gyorsabban ver, és ha még
közelebb jön, lehet, hogy szabadesésbe kezdek az ablakon át, de azért
rendületlenül bámulom. Az arcvonásai hihetetlenül vonzók: erős állkapcsa,
finom ívű orra és rendkívül formás teste van, ráadásul magával ragadó a
személyisége.
– Nincs még egy olyan kilátás Las Vegasban, mint ebből az ablakból
éjszakánként – jegyzi meg, mialatt kinyitja az üvegtolóajtót. – Remélem, az a
terved, hogy maradsz, amíg a város fényei kigyúlnak.
Meg sem várva a válaszomat, elindul mellettem a konyha felé, de előtte
még végighúzza az ujjait a hátamon. Finom érintésétől bizsergés fut végig a
nyakamon.
Úton a konyhába elküld egy smst a telefonjáról, de nem kérdezem meg,
hogy mit írt.
 Miközben nézem, ahogy azzal az észvesztő járásával a konyhába megy,
csak mosolyogni tudok.
– Ez meghívás? Mert nem gondoltam, hogy szükségem van rá –
incselkedem vele.
– Nincs is – vágja rá, miközben megfordul és rajtakap, hogy a hátsóját
bámulom. Rám kacsint, és olyan szélesen elvigyorodik, hogy a gödröcskéi
szinte lüktetnek.

River a telefonját egy iPod dokkba dugja a pulton, és körülvesz minket a

U2tól a Beautiful Day. Rám pillant, az ajka apró mosolyra görbül, és együtt
dúdol a dallal. Mit művel?
Kinyitja a hűtőszekrényt, elővesz két üveg sört, és felemeli az egyiket.
– Ez jó lesz? Nem vagyok valami jó mixer, de megpróbálhatok
összedobni valamit, ha akarod.
Bólintok, még mindig mosolyogva.
– Tökéletes lesz. Kaphatok egy pohár jeget is, kérlek?
– Hmmm… – hümmög ismét mosolyogva, és megcsóválja a fejét.
Kinyitogat és bezár néhány szekrényt, amíg megtalálja a
poharakat. Levesz kettőt, és a pultra teszi. Miután az egyiket megtölti jéggel
a hűtő ajtaján található adagolóból, a nagy L alakú kanapé felé indul, és int
nekem is, hogy menjek oda és üljek le.
Ahogy felé sétálok, észre kell vennem, mennyire őrjítően néz ki. Olyan,
mint egy mágnes, én pedig akaratom ellenére vonzódom hozzá.
– Min mosolyogsz? – érdeklődik felvont szemöldökkel.
– Semmin. Mindenen. Nem tudom – válaszolom vállat vonva, és
igyekszem ellenállni a vonzásának.
– Hmmm… – hallom újra, ahogy közelebb jön hozzám. Az egyik kezével
mutatja, hogy üljek le. Megteszem, amit kér, ő pedig odaadja az italomat. –
Ez nem valami határozott.
 – Nem is annak szántam.
Most kócos, mégis tökéletes haja vonja magára a figyelmemet. Meg
akarom kérdezni tőle, van-e fogalma arról, mennyire vonzó. Mi van velem?
Olyan vagyok, mint egy tinédzser, az ég szerelmére!
Nagyot kortyolok az italomból, hogy lehűtsem túlfutott testemet, s azonnal
érzem az agyfagyást[9]. Hunyorgok, hogy megpróbáljam leállítani,
elmulasztani.
– Sokkal hidegebb jé… – kezdi mondani, de nem fejezi be a mondatot.
Felpillantok, amikor leteszi a poharát az asztalra. Biztosan észrevette a
megmerevedett arcomat, mert azt mondja:
– Hunyd le a szemed!
Kérdőn nézek rá, miközben hunyorgok.
– Agyfagyás, igaz?
Bólintok, és lehunyom a szemem.
Ujjait mindkét oldalon a halántékomra helyezi, és határozottan nyomni
kezdi a bőrömet, körkörösen masszírozza.
Érzem az orrát a nyakam ívénél, de ezúttal úton a fülem felé, az ajka
súrolja a nyakam legérzékenyebb részét.
– Jobb? – kérdezi, amikor a fülemhez ér.
Lassan bólintva kinyitom a szememet, tudatában annak, mennyire közel
vagyunk egymáshoz. A légzésem kezd felgyorsulni. Észleli egyáltalán, hogy
milyen hatással van rám ez a mozdulat? Igazán meg akarom kapni őt, de
visszatartom magam, mert nem feledkezhetek meg a vacsoráról és az
interjúról. Igen… vacsora és interjú.
Biztonságos távolságba húzódva River újra témát vált. Arról kérdez, hol
nőttem fel, milyen voltam a középiskolában, hová jártam főiskolára, és
milyen most az életem.
A gondolataim időről időre visszatérnek Benhez, és nehezemre esik nem
említeni őt, mivel minden emlékemben benne van. Riverrel beszelhetek, de
Ben jár a fejemben. Hirtelen bevillan, hogy mi a fenét is csinálok.
Egy kopogtatás tereli el a figyelmemet a Bennel foglalkozó gondolatokról,
egyelőre.
– Ez az ennivaló lesz – vélekedik River.
Egy pincér ezüstburákkal fedett tányérokkal teli asztalt gurít be. Miután
River borravalót ad neki, kérdő pillantást vetek rá.
– Igeeeen? – kérdezi, miközben leveszi a burákat, hogy felfedje a szépen
elrendezett harapásnyi falatokat.
– Mikor rendeltél ennivalót? – kérdezem hunyorogva és ajakbiggyesztve.
– Küldtem egy smst a konyhának – mondja, egy halk nyöszörgő hang
kíséretében, és a szemét félig lehunyva hozzáteszi: – Az a nézés szexi.
Tudtam, hogy ezt fogja mondani.
Nem tehetek mást, csak a fejemet csóválom, mert igazából őt akarom
ledönteni a kanapéra. Mire megy ki a játék? A szakadék szélére sodor, és
kizárt, hogy ő ne lenne ugyanott. Az utolsó megmozdulása után szinte már
zihált.
Félretéve az iránta érzett vágyamat, majdnem egy órán át beszélgetünk,
mialatt tovább eszünk és iszunk.
Amikor mindketten befejeztük a második sörünket, én az enyémet jéggel,
ő a sajátját jég nélkül, feláll.
– Nyugodtan érezd magad otthon, amíg én gyorsan lezuhanyozom.
Figyelem, ahogy kimegy a szobából, gyönyörködöm a járásában, amivel
nem tudok betelni, és abban, ahogy a haja hátul feláll, amikor hirtelen
hátrafordul és rám kacsint. Mivel rajtakap, hogy bámulom, motyog valamit,
amit nem igazán hallok, de furcsamód úgy hangzik, hogy csatlakozhatnál
hozzám, ha akarsz.
Amikor eltűnik – feltételezéseim szerint – a hálószobában, fontolóra
veszem, hogy ne csatlakozzame. Igazán szeretnék, de azért vagyok itt, hogy
dolgozzam. A francba, tényleg össze kell kaparnom magamat, és le kell
rendeznem azt az interjút.
A teraszhoz megyek, és kilépek. Autódudák szólnak, fények villódznak, és
mindenhol emberek vannak. Ahogy lenézek a káoszra, arra gondolok,
mennyire szörnyen akarom, hogy újra elevennek érezzem magam. De még
mindig minden Benre emlékeztet. Még itt is, ezzel a hihetetlenül szexi, mégis
imádni valóan elbűvölő férfival, a gondolataim visszatérnek ahhoz, amikor
Las Vegasba utaztunk, miután befejeztem az egyetemet.
A barátaink egy csoportja páros hétvégét tervezett, de inkább egy fiús és
egy csajos hétvége kombinációja lett belőle. Ahogy megérkeztünk, a srácok
bevetették magukat a kaszinóba, és nem is láttam viszont Bent, amíg reggel
négy körül be nem botorkált a szobánkba, részegen és egyáltalán nem
álmosan. Másnap a reggelt együtt töltöttük a szobánkban, majd délután
találkozott a srácokkal, aztán megint nem láttam, amíg be nem botorkált a
szobánkba, éppen időben ahhoz, hogy taxit foghassunk a reptérre. Mi ilyenek
voltunk, és én remekül éreztem magam a barátnőimmel azon a hétvégén.
Huszonegyeztünk, vásárolgattunk, isteni kajákat ettünk, és este a klubokat
jártuk.
Hirtelen két erős kar vesz körül, ahogy River a korlátra teszi a kezét, és
félbeszakítja az emlékeimet Benről. Neki akarok dőlni, érezni akarom a
kemény testét. Helyette inkább belélegzem a most már ismerős illatát, és
lehunyom a szememet. A testem minden idegszála feltöltődik. Kétévnyi
elhanyagoltság után sikoltozik azért, hogy ez a férfi megérintse.
– Megvárjuk a naplementét, mielőtt elindulunk? – kérdezi, miközben
nagyon közel áll, mégis túlságosan messze.
– Örülnék neki. Nagyon tiszta az ég, gyönyörű lesz a naplemente. – Nem
fordulok meg, alig mozdulok, mert ebben a pillanatban a teste annyira
erősen vonzza az enyémet, hogy alig tudom türtőztetni magamat.
– Igen, az.
Abból, ahogy meleg lehelete a fülemhez ér, meg tudom állapítani, hogy
nem a napot nézi, és ez felvillanyoz. Olyan helyénvalónak érzem, hogy ott
van testközelben, és együtt nézzük a naplementét, hogy megpróbálom Bent
eltávolítani a gondolataimból, hogy Riverre összpontosíthassak. De most
nehezemre esik bármire is koncentrálni. Annyira közel van hozzám, hogy
megőrjít.
Miután megnézzük a naplementét, hátrébb lép, de egyik kezét mellettem
hagyja a korláton.
– Kész?
– Igen – felelem, és felpillantok gyönyörű arcára.
 Amikor teljesen megfordulok, akkor látom először, amióta előjött a
hálószobából. Kopott fekete farmert visel szürke legombolt nyakú inggel,
ami sejtetni engedi kidolgozott izmait, hozzá övet és fekete
bakancsot. Megállapítom, hogy nagyjából olyan a testalkata, mint Bené,
talán csak egy picivel magasabb.
River elvigyorodik, amikor észreveszi, hogy bámulom.
– Valami olyasmit látsz, ami tetszik?
Mielőtt válaszolhatnék, megbotlom valamiben, és hirtelen River szája a
nyakamon van, de csak azért, mert ott landolok.
Nem tétovázik, hogy kihasználja a lehetőséget, és közelebb csússzon a
fülemhez.
– Szia, szépségem, jól vagy? – suttogja.
Érzem a leheletét, a nyakamat finoman súroló ajkait. De a legutóbbi
alkalomtól eltérően most nem húzódik el azonnal, és a mágneses vonzás
fokozódik.
Nagyon rekedt hangon szólalok meg:
– Persze, én csak… – kezdem.
River nem hagyja, hogy befejezzem a mondatot; gyengéden nekitol a
korlátnak. Két karját kinyújtja a két oldalamon, kalickába zár, de ezúttal sem
érzem, hogy csapdában lennék. El sem mozdítja az ajkát a nyakamról,
miközben megváltoztatja a helyzetünket. A légzésem akadozik, és a
szívverésem kétszer gyorsabb, mint általában, miközben a fejemet
hátrahajtom, hogy teljesen hozzáférhessen a nyakamhoz. Gyengéd csókokkal
halmozza el felfelé, egészen a számig, lassan, könnyeden nyaldosva, finoman
szívva, míg az ajka végre el nem éri az enyémet.
Miközben szétnyitom az ajkaimat, olyan, mintha nyögést hallanék a torka
mélyéből, és tudom, hogy az enyémből is nyögés szakad fel, amikor a szánk
összepréselődik. Lefagytam, képtelen vagyok mozogni, még arra sem vagyok
képes, hogy köré fonjam a karjaimat, mert egy másik érzésben merültem el.
Boldogság növekszik bennem, háttérbe szorítva a bánatot. Érzem, hogy a
legsötétebb napjaim tovatűnnek, itt és most vele – én pedig megbénulok.
A testem remegni kezd, és a mellkasára teszem a kezemet
támaszért. Gyengéden csókol, beszívja az alsó ajkamat, majd hirtelen
erősebben az ajkaimra szorítja a száját, a nyelve az enyémhez ütközik.
Amint elkezdem lefelé csúsztatni a kezemet a mellkasán, megint felnyög,
ezúttal hangosabban, aztán visszahúzódik. És így az első valódi csókunk
váratlanul véget ér.
De ez nem csupán egy csók volt. Annál sokkal több. Amikor a nyelvünk
találkozott, olyan érzés volt, mintha a lelkünk kapcsolódott volna össze. Ez a
lelkitársérzés összezavar, de a látványa mosolyra késztet. Visszavigyorog
rám, miközben meg fogja a kezemet, és szó nélkül átvezet a nappalin, majd
ki az ajtón.
A liftben állva még mindig egymás kezét fogjuk, s mindketten a
gondolatainkba merülünk. Nem nézünk egymásra, és még mindig nem
szólunk. Ben emlékei árasztják el a gondolataimat, de ezek röpke
emlékek. Nem emlékszem arra, hogy a testem úgy reagált volna az ő
érintésére, ahogyan most tette, amikor River hozzám ért. Annyira vonzó és
csábító, eléri, hogy többet akarjak az előbb elcsattant csóknál. Aztán
eszembe jut, mennyire soványnak és törékenynek tűnhetek. De elhessegetem
a kétségeimet, mert alapvetően nem vagyok egy önbizalomhiányban
szenvedő lány. Talán itt az ideje még időben kiszállni és elfutni; befejezni
ezt az interjút, és felülni a következő hazafelé tartó gépre.
Amikor az ajtó kinyílik, River megkérdezi, hogy éhes vagyok-e, én pedig
újra a jelenben találom magam. Válaszként bólintok. A liftből kilépve
átmegyünk az előcsarnokon a kijárat felé, s közben az jár a fejemben, hogy
csak fejezd be a munkádat, és tűnj el.
Hirtelen megállok, mert eszembe jut, hogy semmi nincs nálam, amire
szükségem van. Az oldaltáskámat a szállodai szobámban hagytam, amikor
River váratlanul bekopogtatott.
– A francba, elfelejtettem a táskámat, és szükségem van rá az interjúhoz.
River nevetni kezd, és lassan közel hajol.
– Nem keríthetnénk sort az interjúra holnap? – suttogja csábítóan. – Mert
túlságosan szexi vagy nekem ahhoz, hogy rajtad kívül másra koncentráljak.
Az érzelmeim teljesen összekuszálódnak, miközben River leint egy taxit.
– Miféle játékot űzöl velem?
 – Hogy érted? – kérdezi, és két kézzel a hajába túr. Őszintén
zavarodottnak tűnik, miközben kinyitja a kocsi ajtaját.
– Hogy értem? – próbálom a hangomat halkra fogni. Aztán, már a taxiban,
az épület tetejére mutatok. – Mi volt az fenn a teraszon?
– Az N9 Steakhousehoz, kérem – mondja River a taxisnak – Az egy csók
volt, és azt hiszem… nem, tudom, hogy tudod, az micsoda. – A hangja
váratlanul sokkal nyersebb.
A szemem tágra nyílik, és tátva marad a szám. Nem találok szavakat.
Nem kell megszólalnom, mert megelőz.
– Tudod, mi már találkoztunk ezelőtt.
Ránézek, megrökönyödve és egy kicsit sértetten, amiért ezt nem említette
korábban. Bólintok, hogy jelezzem, természetesen emlékszem. Aztán rekedt,
halk hangon válaszolok:
– Emlékszel rá, hogy találkoztunk, és mostanáig egy szóval sem
említetted. Miért?
Ugyanolyan halkan szólal meg, de a hangjából látszólag eltűnt a
nyerseség.
– Te miért nem, Dahlia? – Átható zöld szemével engem néz, és most
nagyon távolinak tűnik.
Előtör belőlem az őszinteség, és hálás vagyok, amiért tényleg emlékszik
rám.
– Egyszerűen nem hittem, hogy emlékszel rám, egyedül ez az oka –
felelem, és kíváncsi vagyok, miért tűnik úgy, hogy szerinte ennél többről van
szó.
– Értem – mondja szinte nevetve, de visszatér a nyers hangszín. Ökölbe
szorítja a kezét, miközben hátrahajtja a fejét a ta xi ülésének támlájára.
Kibámulok az ablakon, hogy kerüljem a pillantását. Némán ülünk a
dugóban. Igyekszem nem sírni és feldúltnak érezni magam. Nem tudom, mit
gondoljak. A flörtölés, a vonzalom és most a keserűség után biztos vagyok
abban, hogy ki kell kerülnöm ebből a zavaros szituációból.
A hirtelen megvilágosodás után a teljes testemmel felé fordulok. Ruhában
ez nem is olyan könnyű. A kezemet megtámasz tom magam előtt, hogy a
bőrszoknyám ne csúszkáljon az ülésen, és keresztbe teszem a lábam. A taxi
újra elindul, szólnak a dudák, és élénk színű fények villódznak mindenhol.
– River, én nem akarok játszmákat. Nem tudom, mi folyik itt, de menjünk
inkább vissza a szállodámba, hadd szedjem össze a cuccomat, fejezzük be
az interjút, és azután elbúcsúzhatunk. – Ezt olyan színtelen hangon közlöm
vele, amennyire csak tudom, pedig tisztában vagyok azzal, hogy nem ez az,
amit akarok, de ennek kell történnie.
A kérésemet figyelmen kívül hagyva felém fordul.
– Dahlia, szó sincs semmiféle játszmáról – mondja, a könyöke az
ablakban, a térde finoman zötykölődik. – Csak próbálok rájönni a dolgokra.
Ezért kezdjük annál az esténél, amikor találkoztunk, oké?
Bólintok, bár azt gondolom, hogy ebből egyáltalán nem sül ki semmi jó.
– Miért léptél le a bárból egy másik fickóval akkor este? – kérdezi
monoton, meglehetősen nyers hangon, miközben kiegyenesedik ültében.
– Miről beszélsz?
– Dahlia, ugyan, csak mondd meg az igazat! – nógat, és mereven néz rám.
– Semmilyen fickóval nem léptem le. A barátnőmmel, Aerievel
mentem. Miről beszélsz?
– A fellépésem után eltűntél – szűri a fogai között, és beletúr a hajába. –
Azt hittem, hogy van közöttünk valamiféle erős kapocs. Aztán vissza kellett
mennem a színpadra, és te azt mondtad, megvársz, de nem tetted. Csakúgy
elmentél. Aznap éjjel meg kellett állnom a bátyám diákszövetségi házánál,
hogy megkeressem a húgomat, aki nélkülünk ment el, és ott megláttalak.
Valami fickóval álltál a lépcső mellett, aki éppen a nyakadat szívta.
Az utolsó mondatot undorral mondja, és kezdek egy kicsit
émelyegni. Soha nem gondoltam volna, hogy a világaink így találkoznak.
– River, az nem csak valami fickó volt – magyarázom, és a szemem
bocsánatért esedezik – Az a barátom volt, és féltem attól, ami közted és
köztem történhet, ezért léptem le akkor.
– Ez kurvára fantasztikus hír. Akkor nem jutott eszedbe, hogy ez olyasmi,
amit esetleg velem is megoszthattál volna?
 – Nem erről van szó, te ezt nem érted – mentegetőzöm, és a szemem kezd
könnybe lábadni.
Az ajka gúnyos mosolyra húzódik miközben a taxi tovább araszol a
sehová sem tartó úton.
– Tényleg? Mert szerintem nagyon is jól értem. Szórakozni indultál, és jól
akartad érezni magadat – mondja, mialatt a fogát csikorgatja és a padlót
bámulja.
Aztán felnéz, hogy a pillantása találkozzon az enyémmel.
– Most van barátod?
Elpirulok visszanyelem a könnyeimet. Egy kicsit ki vagyok akadva a
keserű reakciója miatt, ezért kissé kimért hangon válaszolok.
– Nincs. Ben volt a barátom, de majdnem két éve meghalt. Valójában a
vőlegényem volt.
A szeme rám villan, és együttérzést, talán egy kis fájdalmat is látok benne.
Az arcomat fürkészi, mintha próbálná visszahozni az elmúlt öt évet, de nem
tudja, hogyan.
– Ugyanaz a fickó? A barátod a buliról és a vőlegényed?
– Igen, Ben ötéves korunk óta a barátom volt. Azóta ismertük egymást.
– Hmmm… – River először csak ennyit mond. Aztán néhány pillanat után
rám néz. A pillantása kicsivel lágyabb, és megértőbbnek tűnik. És ennyi az
egész, az elbűvölő férfi, aki képes rabul ejteni, visszatért. – Ez sokat
megmagyaráz. Miért…?
– Nincs alkalma befejezni a kérdést, mert a taxisofőr bejelenti, hogy
megérkeztünk az étteremhez.
River térdére teszem a kezem. Egy kicsit megrázott a szóváltásunk, de
valamiért még jobban vonzódom hozzá. Nem tudom, hogy ki tudunke jönni
ebből, és őszintén félek túl meszszire menni, ha esetleg mégsem.
– River, fejezzük ezt be itt!
Elveszi a kezemet a térdéről, a szájához emeli, és könnyedén
megcsókolja, ugyanúgy, ahogyan már csinálta. Visszatér a libabőr, és
néhányszor nyelnem kell, hogy eltüntessem az óriási gombócot a torkomból.
Még mindig fogja az ujjaimat, s a kezünk most a lábán nyugszik. A másik
kezével megemeli az államat, és a hüvelykujjával megdörzsöli az ajkamat.
– Dahlia, kérlek, maradj és vacsorázz velem! Ennyivel tartozol nekem,
amiért akkor este felültettél. Aztán meglátjuk, mi történik. – Ezt nagyon
halkan mondja, szinte suttogva, miközben odavissza mozgatja a hüvelykujját
az alsó ajkamon.
A taxisofőr kiszáll, és kinyitja az ajtómat. Biztosan azért, hogy sürgessen
minket.
– Oké, rendben, vacsora és aztán az interjú – jelentem ki olyan eltökélten,
amennyire csak képes vagyok rá.
De tudom, hogy nem ez minden, amire gondoltam. Ideje levenni az
álarcainkat, hogy lássuk, tényleg van-e kettőnk között valami több, de ennek
érdekében uralkodnom kell az érzelmeimen. Ezt River Wilde közelében
könnyebb mondani, mint megtenni, mert, ahogy kiszállok a taxiból, még
mindig érzem az égető forróságot, amit az érintése hagyott az ajkamon.
 9. FEJEZET
Hold My Heart

Voltak dolgok, amikre számítottam, amikor a gépem ma reggel földet ért

Las Vegasban: kaszinókra, alkoholra, nyerőgépekre, kockaasztalokra,
neonfényekre és még River Wildera is. Amire nem számítottam, az a keserű
beszélgetés volt, ami épp lezajlott a taxiban.
A lifthez vezet a nagy üvegépületben. Mialatt csendben állunk,
kihasználom az alkalmat, hogy összeszedjem a gondolataimat, amíg negyven
emeletet emelkedünk az étterem felé. Először is, emlékszik rám. Másodszor,
ki van, ki volt, nem is tudom, melyik, akadva, amiért akkor este leléptem.
Végül pedig, járt a Kappa Szigma bulin, ahol a húgát kereste, és látott
engem Bennel.
A tényeket könnyebb rendezni, mint az érzéseket, amelyek velük
járnak. És én most nem tudom a saját érzéseimet kordában tartani.
Erősödnek minden szóval, amit River mond. És habár nem is ismerem őt
igazán, ez nem változtat a kimondatlan igazságon, hogy pillanatnyilag jobban
kötődöm hozzá, mint bármelyik más élő emberhez.
Ezek az érzések késztetnek arra, hogy itt maradjak, és ne menjek el. De a
legfontosabb ok, ami itt tart, az az, hogy tulajdonképpen értem őt. Most
dühös, de amit látok, az a küzdelme az érzései és a sármja között. A
haragján keresztül látom megsebzett büszkeségét, amiért felültették. Meg
van sértve. A tény, hogy értem őt, kíváncsivá tesz, meghódít, és ettől csak
még jobban akarom őt.
Ezek a dolgok kavarognak a fejemben, miközben kilépünk a liftből az
étterembe. Kéz a kézben sétálunk, és azon tűnődöm, hogy lehet ez
valóság. Kétségek kezdik elhomályosítani a gondolataimat. Tisztességesek a
szándékai, vagy vissza akar vágni, amiért akkor este leléptem? Ez az egész
csak játék? Vagy magunk mögött hagyhatjuk a múltat, mesélhetek neki
Benről? Miért kéri, hogy maradjak, miközben ugyanakkor el is lök magától?
A kétségeim keverednek a bizonyosságaimmal, de a leginkább az aggaszt,
hogy valahányszor rám néz, úgy tűnik, mintha a lelkembe látna.
Kétségbeesetten igyekszem kizárni a Bennel kapcsolatos gondolatokat, de
valamiért a beszélgetés egyre visszavezet hozzá.
Amint a hosztesz odakísér minket egy félreeső U alakú bokszhoz,
észreveszem a gyönyörű Las Vegasi kilátást. Ugyanis egy üvegfal van tőlünk
jobbra.
Becsusszanva a helyemre megfordulok, hogy megcsodáljam a kilátást, és
lelki megnyugvásra is vágyom.
Nagyon közel maradok a boksz széléhez, nem engedem, hogy River
beférjen az én oldalamról. Önelégülten rám vigyorog, amikor nem
mozdulok, de egy szót sem szól. Csak bólint, miközben beül a másik oldal
felől.
Az étteremben hangulatvilágítás van, de baljós fény árad az asztal
közepén álló gyertyából, és meg mernék esküdni arra, hogy Riverből
is. Ahogy csendben ülünk, tudom, hogy engem bámul. Érzem, de nem nézek
rá.
Inkább lefelé irányítom a pillantásomat, hogy a menüt tanulmányozzam.
Amikor a pincér közeledik, megkérdezi, mit szeretnék inni, én pedig a
szokásos koktélomat rendelem:
– Egy piszkos Grey Goose martinit kérek extra olajbogyóval.
River egy üveg sört kér, és kuncogni kezd.
– Mi olyan vicces? – érdeklődöm, és most először nézek rá, amióta
leültünk.
A pillantásunk találkozik, miközben válaszol:
– Piszkos. Ez nagyon érzékien hangzik.
Tartózkodóan rámosolygok, de nem szakítom meg a szemkontaktust. Úgy
döntök, hogy beszállok az évődésbe, és figyelmen kívül hagyom a szexuális
kicsengést.
 – Csak háromféle italt iszom. – Aztán az egyik ujjamat a levegőbe
emelem, és azt mondom – Sört jéggel. – Felemelem a második ujjamat: –
Martinit. – Majd végül a harmadik ujjamat is felemelve: – Meg pezsgőt, de
csak eperrel.
Aztán úgy döntök, hogy bevállalom, és megemlítek valamit az első
találkozásunkról.
– És, ó, igen, alkalomadtán egy rövidet, de ezt már úgyis tudtad.
A hajába túr, és felvonja az egyik szemöldökét.
– Igen, tudom. Ami azt illeti, erre nagyon is jól emlékszem. És itt van
megint. Összekuszált jelek keveréke, ahol a szavak és a testbeszéd nincs
mindig szinkronban, viszont az érzelmeink és a testbeszédünk mintha
furcsamód kapcsolatban lenne. Végül úgy határozok, ideje a lényegre térni,
és kimondom, ami az eszemben jár:
– River, miféle játékot játszol? Így akarsz elcsábítani? Mert ha igen,
akkor nem érdekel. Én nem vagyok grúpi. – Megkönnyebbülést érzek, amint
kimondom a szavakat.
Közelebb araszol, de még így is elég távol van. Az ujjait az asztalra teszi,
és kopogtatni kezd rajta. Áthatóan rám néz.
– Dahlia, én semmilyen játékot nem játszom – mondja. – Csak érdekelsz
engem, és tudom, hogy nem vagy grúpi.
Az ujjai már nem kopognak az asztalon, és odanyúl, ahol a kezem a
szoknyám szegélyét szorongatja. Megfogja, és a kezünket a lábamra teszi, az
övét az enyém fölé. Észreveszem azonban, hogy most nem fűzte össze az
ujjainkat. Megköszörüli a torkát.
– Csak próbálom megfejteni azt az estét. Higgy nekem, a tények elég
világosak, a miértek azok, amikkel küszködöm.
Rám néz egy pillanatra, a nyelvét végighúzza az alsó ajkán, mielőtt
folytatná.
– Amikor találkoztunk, egy szót sem szóltál arról, hogy barátod van, vagy
hogy nem tudsz maradni. – A pillantása még mindig belém hatol, és
elhallgat, mintha választ várna, bár nem is tett fel kérdést.
Az étterem nagyon csendesnek tűnik, miközben viszonzom a pillantását és
egyetértőn bólintok. Egész idő alatt tudom, hogy amit mondott, az az igazság,
és hogy nem kért magyarázatot.
Mielőtt River ismét megszólalhatna, a pincér visszatér az italainkkal, és
megkérdezi, hogy eldöntöttüke már, mit rendelünk. River megkéri, hogy
adjon még nekünk néhány percet. Mihelyt a pincér elmegy, felemeli a
poharát, és udvariasságból én is ugyanígy teszek.
– A szép napokra – mondja, és a poharát az enyémhez koccintja.
Nem tudom megállni mosoly nélkül, hogy emlékszik a koncertpólóra, amit
azon az estén viseltem, de ez fel is dühít.
– Éppen erről beszélek!
– Miről? – kérdezi, és zavarodottnak tűnik.
– Erről. Annyira ambivalens vagy velem, a tetteiddel, az
érzelmeiddel! Úgy viselkedsz, mintha nem emlékeznél rám, majd rám
zúdítod, hogy mégis. Flörtölsz velem, majd hirtelen abbahagyod.
Megcsókolsz, de elhúzódsz, amint hozzád érek. Dühös vagy, aztán nem vagy
az. – Nem állok meg, hogy levegőt vegyek, vagy hogy hagyjam megszólalni,
mielőtt végül felemelem a kezemet, amit fog, és elengedem. – Fogod a
kezemet, aztán… – Elhallgatok, mert nem tudom biztosan, hogyan fejezzem
be ezt a gondolatot. A pillantásomat elszakítom az övétől, és próbálom
megzabolázni az érzelmeimet, felmosni az összezavart lányt a padlóról.
Összeszedem magam, újra ránézek, és úgy döntök, hogy
folytatom. Miközben készülök megszólalni, kénytelen vagyok észrevenni,
hogy láthatóan azt emésztgeti, amit most mondtam. Látom az arcán. Így hát
szünetet tartok, és esélyt adok neki, hogy válaszoljon.
Először nem szólal meg, hanem gyorsan odacsusszan mellém, és az ajka
hirtelen az enyémen van. Nagyon gyengéden megcsókol. Meghúzgálja az
alsó ajkamat, aztán elhajol, és viszszaül a boksz közepére. Hátradől a
padon, és mindkét kezét a feje mögé teszi.
– Ez a helyzet, Dahlia, kurvára összezavarsz – kezd bele, amikor a
pillantása újra megtalálja az enyémet. – Barát ide vagy oda, tényleg úgy
gondoltam, hogy valami rendkívüli kapcsolat van köztünk, aztán faképnél
hagytál anélkül, hogy esélyt adtál volna nekünk. – Amikor befejezi,
megrázza a fejét, és kinéz az ablakon az éjszakába. A szeme most már
sötétebb, majdnem szomorú.
A pincér visszatér, és megrendeljük a vacsoránkat. Már egy cseppet sem
vagyok éhes. A gyomrom görcsben van, és bizonytalan vagyok amiatt, hogy
miért beszélünk még mindig erről. Azt akarom, hogy ennek a beszélgetésnek
vége legyen. És nincs olyan tévképzetem, hogy ha együtt fogunk elmenni, ez
a vonzalom messzebbre vezet egy egyéjszakás kalandnál. De félre fogom
tenni a zavarodottságomat, és csak élvezem, hogy vele lehetek. Sóvárgok az
intimitás után: egy érintésért, az ő érintéséért; egy csókért, az ő csókjáért; és
sokkal többért. De ez a keserédes beszélgetés útját állja annak, hogy
kielégíthessem a vágyaimat.
Különös módon a vágy, amit érzek iránta, az érzelmes beszélgetésünktől
csak még erősebbé válik. Amit benne látok, az hihetetlenül valódi. Úgy
érzem, többet ismerek belőle, a lelkéből, mint Benből ismertem egy egész
életen át. Ez az előny megcáfolhatatlan, de egyúttal zavaró is. Miért érzek
így?
Ha ma éjjel megtörténik, tudom, hogy meg kell birkóznom a holnap
érzéseivel, mert biztos vagyok abban, hogy ez a láng nem fog kialudni. De
ahhoz, hogy eljussunk a ma estéhez, túl kell jutnunk ezen a
keserűségen. Beszélnünk kell a Bennel kapcsolatos kimondatlan szavakról.
De nem tudom biztosan, hogy képes vagyok-e rá.
Halk zene szól a fejünk fölött, és a gyertya lángja már kialudt, de River
baljós fénye még mindig erős, és még mindig a boksz közepén ül. Ahogy
rápillantok, szomorúságot látok az arcán, és a vágyam, hogy közelebb legyek
hozzá, megsemmisítő.
A tudattól, hogy én vagyok az oka a szomorúságának, csökkenteni akarom
a köztünk lévő távolságot. Testileg és érzelmileg is. Így hát egy kicsivel
közelebb húzódom hozzá. Miközben így teszek, a pillantása találkozik az
enyémmel, és a szája sarka picike, elbűvölő félmosolyra húzódik.
Amikor már elég közel vagyok hozzá, megfogom a kezét, és az ujjaimat
összefűzöm az övéivel.
– Sajnálom – szabadkozom. – Nem várom, hogy megértsd, miért nem
mondtam semmit, vagy miért nem állítottam le azt, ami közöttünk történt,
mert magam sem értettem, és még mindig nem értem. Csak annyit tudok,
hogy egy fiatal főiskolás lány voltam, aki egy eszméletlenül vonzó sráccal
flörtölt egy bárban, és mennie kellett, mert úgy érezte, hogy rászakadt a
kozmikus univerzum. És ezt nem tudta elfogadni, mert barátja volt.
Amikor befejezem a mondanivalómat, mély lélegzetet veszek, majd
kifújom a levegőt, és egy kicsit szorosabban fogom a kezét, hogy uralkodni
tudjak az érzéseimen.
River hallgat egy pillanatig, miközben engem figyel, aztán rám villantja
karizmatikus mosolyát.
– Hmmm… te flörtöltél? – Aztán meglehetősen csábítóan folytatja: –
Szerintem én flörtöltem veled, és nem bírtam abbahagyni, mert tökéletes
voltál. Még mindig az vagy.
A szájához emeli a kezemet, és finoman megcsókolja.
– Széplány, persze hogy emlékszem rád. Hogy ne tenném? Felejthetetlen
vagy.
Megérkezik a vacsoránk, én pedig próbálom visszatartani a szememben
összegyűlő könnyeket. Mielőtt elengedi a kezemet, megszorítja, és a
legelbűvölőbb pillantás kíséretében rám kacsint. Ebből az egyetlen apró
pillantásból érzem, hogy a kettőnk közötti feszültség elsodródik.
Aztán a legimádnivalóbb dolgot csinálja, amit férfitól valaha láttam. A
jobb kezét a szívéhez emeli, és egy Xet rajzol fölé, miközben így szól:
– Dahlia, soha nem voltam dühös. Soha nem tudnék dühös lenni rád,
esküszöm.
Egyelőre úgy döntök, hogy hiszek neki, így magunk mögött hagyhatjuk ezt
a beszélgetést, és – amit egyébként River olyan jól csinál – témát váltok.
Miközben eszünk, a gyerekkoráról, a családjáról és a karrierjéről kérdezem.
Megint a meghittség fesztelenségével beszélgetünk. Véletlenül hozzám ér,
valahányszor alkalma adódik rá. Észre sem veszem, és már be is fejeztük a
vacsoránkat és a második italunkat.
A pincér visszatér, hogy megkérdezze, kérünke desszertet. Én kihagyom,
River azonban rendel egy csokoládés mousset Amikor megérkezik,
felajánlja nekem a kanalát, én pedig a lehető legcsábítóbb módon
megkóstolom. Elveszi a kanalat az ajkamtól, felém hajol, a nyelve hegyével
lenyal egy kevés csokoládét a felső ajkamról, aztán visszadől.
Nem vagyok biztos abban, hogy az alkohole az oka, vagy csak ő, de olyan
erős közöttünk a szexuális feszültség, hogy a testem minden idegszála azért
rikolt, hogy River hozzám érjen. Nem tudom tovább elviselni. A kezemet a
nyakához emelem, és a számhoz húzom, erősen, és nem bánom, hogy
nyilvános helyen vagyunk. Hagyom, hogy a nyelve egyszer találkozzon az
enyémmel, aztán elhúzódom.
Hátradől és mosolyog, látom, hogy megint olyan kábítóan néz rám. Újra
hozzám hajol, és a fülembe suttog.
– Készen állsz, hogy elhúzzunk innen? Mert én igen.
Már úgy születtem, akarom sikítani, de visszafogom magam, és
egyszerűen csak megmozdulok, hogy felálljak.
– Elnézést, ki kell mennem a mosdóba – mondom, miközben nagyot
nyelek és gyorsan bólintok.
Amikor visszatérek az ablakhoz, River a falnál áll, feltámasztott lábbal,
lehajtott fejjel, és vigyorog. Annyira szexi azzal a magas, karcsú,
kidolgozott testével és a gyilkos mosolyával. Felpillant rám, és a kezem után
nyúl. Aztán meglep azzal, hogy a falhoz tol. Megcsókolja a homlokomat,
majd a szájával lefelé halad az orromig, és azt is megcsókolja. Amikor eléri
a számat, gyengéden, de rámenősen beleharap az alsó ajkamba, és egyenesen
rám néz. Lehunyom a szememet, ahogy az ajkamat beszívja a szájába,
megsemmisítő érzéseket küldve szerteszét a testemben. Az ajkát erősen az
enyémre nyomva hihetetlenül erotikusan csókolni kezd. Először finoman
indít, majd együtt kinyitja a szánkat, és kifújja a levegőt. Belélegzem édes
leheletét. A nyelve hegyét végighúzza az alsó ajkamon, aztán a számba
csúsztatja, és az ajkát rátapasztja az enyémre. Elakad a lélegzetem, amikor a
csók véget ér, ő pedig megfogja a kezemet.
Mielőtt elmennénk az étteremből, River kivisz a teraszra, hogy megnézzük
az őrületet odalent. Mindketten áthajolunk a kőfalon és lenézünk, majd
hátralép, és szembefordít magával. Egyik keze a derekamon van, a másik a
nyakam mögött.
– Annyira szép vagy! – mondja, aztán hozzám hajol, hogy újra
megcsókoljon úgy, ahogy még soha nem csókolt meg senki.
 Érzelem, együttérzés és vágy egyetlen csókba csomagolva.
A csók lassú, és tele van szenvedéllyel. A szánk szinkronban mozog a
nyelvünkkel, de ezúttal nem úgy, mint korábban, nem szorítja erősebben és
nem mozog gyorsabban. Lassan halad, és cserébe a csókok fokozzák az
égető vágyamat utána. Miközben az ajkunk szétválik, nem hagyja
abba. Suttog valamit, amit nem hallok. Azt hiszem, dorombolok közben.
Tudom, hogy elakadt a lélegzetem. Szinte már zihálok, amikor River
csókokkal árasztja el a nyakamat, rágcsálva és gyengéden harapdálva halad
felfelé a fülemig.
– Annyira akarlak! – suttogja.
Magamhoz húzom, az ajkamat az övéhez préselem. Azonnal reagál
rá. Megnyalja a felső ajkamat, aztán beszívja; ugyanezt teszi az alsóval,
mielőtt a száját az enyémre tapasztaná. A kezét lefelé csúsztatja a
derekamon, és jobban magához szorít, így érzem erős testét. A nyelvét
végighúzza a szájpadlásomon, és tudom, hogy felnyögök, miközben
hátralépek.
– Hol tanultál meg így csókolni? – zihálom.
Megcsóválja a fejét, és visszatér a gödröcskés vigyora, amikor lihegve
válaszol.
– Nem csak csókoltalak. Suttogtam a szádba – mondja nevetve. –
Szeretnél leckéket venni? Mert talán tehetek valamit az ügy érdekében.
Most már együtt nevetünk, mindketten kifulladva és zihálva. Egymásba
fűzi az ujjainkat.
– El akarok árulni neked valamit, mielőtt elmegyünk – mondja, és
visszahúz magához. – Ismered a bandánk dalát, a Once in a Lifetime[10] ot?
Bólintok, mert nagyon is jól ismerem azt a dalt. Egyike azoknak, amiket
újra és újra meghallgattam az iPodomon.
– Azt a dalt rólad írtam. A találkozásunkról akkor este. Miközben
igyekszem lenyelni az érzést, ami a torkomban formálódik, csak egy
töredékét sikerül szavakba öntenem annak, mennyire nagyra értékelem, hogy
a múzsája lehettem. A szavaim rövidek, és az sem érdekel, hogy ez csak egy
egyéjszakás kalande, vagy sem.
 – Írtál rólam egy dalt? Tényleg? – Csak ennyit tudok mondani, mielőtt a
nyaka köré fonom a karjaimat, és az ajkamat az övére
préselem. Szenvedélyesen megcsókolom, mielőtt a legcsábítóbb hangomon
suttogom: – Vigyél vissza a szállodádba! Most!
River felsóhajt, miközben csak bámul rám néhány másodpercig.
– Annyira gyönyörű vagy!
Még szorosabban fogja a kezemet, ha az lehetséges, és negyven emeletet
utazunk a lifttel lefelé, ám ezúttal egy teljesen másfajta csendben van
részünk, ami tele van megigéző pillantásokkal és pezsdítő érintésekkel. Nem
taxizunk, hanem gyorsan végigvezet a Stripen, mert ilyenkor éjszaka gyalog
gyorsabban odaérünk a szállodához, mint kocsival. Séta közben
észreveszem, hogy eltűnt az a hetyke járása, amit annyira csodálok. Most
inkább siet, céltudatosan, és nehezemre esik lépést tartani vele.
Amikor a szálloda halljába érünk, leültet egy székre, és azt mondja, ne
mozduljak, majd odasétál a pulthoz, és rövid beszélgetést folytat a
recepcióssal. Az előcsarnok csendes, és csak néhány ember megy át
rajta. Azt sem tudom, mennyi az idő. Figyelem őt, miközben hátradőlök a
széken, és az jár a fejemben, hogy istenem, annyira szexi.
Látom, hogy egy köteg papírpénzt ad a recepciósnak, és azon tűnődöm,
mire kellhet. Készpénzben fizetné a számláit, nem pedig
hitelkártyával? Ahogy visszafelé sétál hozzám, mosolyog, én pedig újra
elolvadok. A kezemért nyúl, felhúz a kényelmes székből, és átvezet a hallon.
Minél közelebb érünk a lifthez, annál idegesebb leszek. A légzésem
felgyorsul, ahogy emlékképek csaponganak a fejemben Benről, a gyomrom
pedig szaltózni kezd River gondolatától.
Az eszem azt üvölti, hogy legyek óvatos. Mit művelek ezzel a
férfival? Egész életemben egyetlen férfival feküdtem le. Elárulom Bent
azzal, hogy bevállalok egy egyéjszakás kalandot? Tudom, hogy ez nem lehet
több ennél. River nagy játékos.
Készen állok arra, hogy együtt legyek valakivel, aki nem Ben?
Miközben az eszem azt visszhangozza, hogy „Ne azt az utat válaszd!”, a
testem azt sikoltja, „Igen, a járatlan utat válaszd!”
A testem azt mondja, hogy akarom ezt a férfit, az érintését, a csókját,
mindent, amit adhat nekem, és még többet is. És minél tovább sétálunk az
ismeretlen felé, az eszem annál inkább kezd egyetérteni azzal, amit a testem
akar.
De ahogy megnyomja a hívógombot, a belső lámpám pirosra vált. Nem
tudom ezt megtenni. Nem fekhetek le vele.
– Mi a baj? – kérdezi, mintegy megérezve az idegességemet, vagy akár a
félelmemet, és a hüvelykujját végighúzva megsimogatja az arcomat.
Amikor kinyílik a lift ajtaja, megköszörülöm a torkomat, és megrántom a
kezet, ami éppen rossz útra készül vezetni. Lenézek a fényes
márványpadlóra, és elengedem a kezét.
– Nagyon sajnálom, River – bököm ki végül –, de nem vagyok biztos
abban, hogy meg tudom ezt tenni, hogy veled tudok lenni.
Gyengéden úgy fordít, hogy a hátam a falat támassza, ő pedig elém áll. A
hüvelykujját az államra téve eléri, hogy intenzív zöld szemébe nézzek.
– Ismered a dalt, amit a találkozásunkról írtam? – kérdezi, mialatt
fürkészőn néz engem. – Odafigyeltél valaha igazából a szövegre?
Megrázom a fejemet. Jól ismerem a dalt, de ebben pillanatban egy sort
sem tudok felidézni belőle. Két gondolat váltja egymást bennem: Ben, River,
River, Ben.
Csendben marad, elengedi az arcomat, aztán mindkét kezét a falra
támasztja a két oldalamon. Tudom, hogy mit mondtam neki az előbb, de a
közelségétől zakatolni kezd a szívem.
Tovább beszél, én pedig tovább hallgatom. Teljes mértékben odafigyelek
rá, amikor nagyon halkan énekelni kezd.
You were my once in a lifetime.
This I knew from the moment your eyes met mine. You were my once in a
lifetime.
This I knew the first time I whispered into your ear and my heart
stopped, You were my once in a lifetime.
This I knew when your face touched my spirit. You were my once in a
lifetime.
 This I knew when I kissed your lips and felt it in my soul. So where did
you go, where did you go?
Te voltál nekem az egyszer az életben.
A szemembe néztél, és én rögtön éreztem. Te voltál nekem az egyszer az
életben.
Megállt a szívem, mert azonnal tudtam, amikor először a füledbe
súgtam.
Te voltál nekem az egyszer az életben.
Rögtön tudtam, amikor lelkemhez ért az arcod. Te voltál nekem az
egyszer az életben.
Tudtam, amikor megcsókoltalak, és mindenem sajgott. Hová
lettél? Mondd, hová mentél?
Ahogy énekel, könnyek patakzanak végig az arcomon. Kicsit közelebb
lép, s a lábát a lábaim közé teszi.

– Az a dalszöveg elmesél egy történetet, Dahlia, a mi történetünket –

suttogja feszült hangon. – Azt a dalt öt éve írtam, és még most is, amikor
éneklem, a te arcodat látom. Felejthetetlen vagy, Dahlia. Tökéletes vagy,
valóban.
A testem megremeg, ahogy felém hajol és finoman megcsókolja a
homlokomat, lefelé csúsztatva az ajkát a halántékomtól a fülemig.
– Csak akartam, hogy tudd, mert azon az estén úgy éreztem, annyira
kötődöm hozzád, ahogy még soha senkihez. Aztán ma, amikor újra láttalak, a
kötődés, amit évekkel ezelőtt éreztem, azonnal visszatért.
Szédelegni kezdek, és lehunyom a szememet. Képtelen vagyok
megszólalni. A szavai annyira megindítók, annyira természetesek, annyira
érzelmesek.
Megcsókolja a szemhéjamat, és miközben a szája az enyémen időz, az
ajkam körül formálja a szavakat.
– Amióta megismertelek, senki sem érdemelte meg, hogy gondoljak rá.
Kinyitom a szemem, ő pedig a homlokát az enyémhez szorítja, miközben
folytatja:
– Úgy érzem, hogy a sors hozott újra össze minket. Azt is hiszem, hogy
azon az estén, akkor régen, nem volt megfelelő az időpont. De ma éjjel az.
Megint lehunyom a szemem, és mozdulatlanul állok, még mindig képtelen
vagyok beszélni. Amikor kinyitom a szemem, magamba iszom őt, teljes
egészében, mindenét, különösen a szép szavait.
Azon kapom, hogy visszanéz rám, miközben így szól:
– Dahlia, semmiért sem kell bocsánatot kérned! – Egy apró vigyor
kíséretében az ujját odavissza mozgatja közöttünk. – És bár biztos vagyok
abban, hogy meg tudod tenni, nincs azzal semmi gond, ha most nem akarod.
Csak együtt lógunk, beszélgetünk, vagy megnézünk egy filmet. Amit csak
akarsz. Csak maradj velem, ne akadályozzuk a sorsot most, hogy végre újra
találkoztunk.
Bólintok, majd megfordulok, hogy megnyomjam a lift hívógombját, és
rádöbbenek, hogy egy szót sem szóltam. Nem volt szükség rá. Mert valahogy
pontosan tudta, mit érzek.
 10. FEJEZET
Fade into You

Nem sikerült olyan zökkenőmentesen, profi módon kézben tartani a

dolgokat, mint reméltem.
Dahlia, a fotós, és Dahlia, a lány, akinek a vőlegényét a szeme láttára
ölték meg, összekeveredett, és most itt állok egy ember mellett, aki felelős a
kettő összeolvasztásáért.
A teraszon vagyunk, bámuljuk az éjszakát. Ahogy felnézek az égre,
észreveszem, hogy a színe a kék legmélyebb árnyalata, és a csillagokat
hosszú ideje nem láttam ilyen fényesnek. Ő mellettem áll, áthajol a korláton,
és bámulja a csillagokat. Mosolygok magamban, amikor ráébredek, hogy
többé már nem küzdök azért, hogy elevennek érezzem magam.
River megbök a vállával, és csak attól, hogy a karunk összeér, úgy érzem,
mintha megrázott volna az áram. A szívem egy kicsit gyorsabban ver.
Ránézek, és elmosolyodom. A fejét oldalra billenti, megakadályozva, hogy
gyönyörű arcának egészét láthassam. Felém villant egy önelégült mosolyt,
ami annyira szexi, hogy oda akarok hajolni hozzá és meg akarom csókolni.
Minden bizonnyal ő a legvonzóbb férfi, akit valaha láttam.
Az egyszer biztos, hogy igaza volt, a kilátás Las Vegasra innen, ahol
állok, a leglátványosabb. A csodás hegyek, a tiszta éjszakai ég és a Strip
lent villódzó neonfényei vesznek körül minket, miközben az együtteséről és
a növekvő hírnevéről beszélgetünk.
Felfedeztem, hogy River józan, és egy cseppet sem nagyra törő. Így hát
kíváncsi vagyok arra, hogyan kezeli a rajongóit.
– Milyen érzés az, hogy híres vagy? Hogy autogramot kérnek
tőled? Követnek a rajongók?
 Egy másodpercre zavartnak tűnik, aztán elneveti magát.
– Nem vagyok igazán híres.
Finoman megköszörülöm a torkomat, és erősködni kezdek:
– De igen, az vagy! A képeiddel tele van az internet. A bandádnak óriási
rajongótábora van, és nem lennék most itt veled, hogy előkészítsek egy
fotózást a második album megjelenésének bejelentésére, ha nem volnál az.
– Honnan tudod, hogy tele van az internet a képeimmel? – kérdezi, és rám
vigyorog.
– Szükség volt egy kis kutatómunkára, mielőtt idejöttem. Profi vagyok,
tudod – válaszolom nevetve.
– Találtál jókat?
Érzem, hogy el fogok pirulni, így hát kikerülöm a kérdést.
– És alá kellett már írnod valakinek a melltartóját? A fejét rázva felvihog.
– Nem árulom el, ha ilyet csinálok. – Egy sóhaj kíséretében hozzáteszi: –
Amikor a zenekar együtt van, persze, kérnek tőlünk autogramot. És néha,
amikor LAben járkálok, valaki felismer. De tényleg komolyan gondolom,
amikor azt mondom, hogy alig fordul elő. Amikor turnéztunk, a rajongók
mindenhová követtek. Az igazat megvallva, nem is tudom, hogyan érzek
ezzel kapcsolatban. Egy részem ismeretlen akar maradni. Az egész
turnédolog kemény volt. Folyamatosan sértette a magánéletemet. Ezért
halasztgattam olyan sokáig a második album elkészítését. Egyszerűen csak
annyi… tudod mit, nem érdekes. És ne érts félre, nem mintha hálátlan
lennék. – Nevetni kezd. – Ha nem lennének a rajongók, én sem lennék itt…
veled… hogy előkészítsük a promóciós fotózást.
Nagy hatással van rám az őszintesége.
– Persze, megértem, hogy ez idegesítheti az embert. Mindig olyan
csillogónak hangzik, de biztos vagyok abban, hogy rá lehet unni.
Úgy tűnik, elmerült a gondolataiban, így megpróbálom felvidítani.
– A jelek szerint itt senki sem ismer fel.
Kinéz a minket körülvevő világra, mielőtt válaszolna.
– Szerintem az emberek, akik ide jönnek, nem törődnek mással, csak saját
magukkal. Minden, ami körülöttük van, egyszerűen lényegtelen.
Megismétlem a mottót, amit akkor láttam, amikor ma reggel kijöttem a
reptérről:
– Ami Vegasban történik, Vegasban is marad.
A fejét csóválva somolyog.
– Túl sok reklámot nézel. Kuncogva, játékosan oldalba bököm.
– Igen, igen, biztos.
– Szóval, amikor otthon vagy LAben, a rajongók tényleg nem ismernek fel
az utcán? – faggatom.
Megfordul, a könyökét a korlátra támasztja, és gondolkodik egy percig,
utána válaszol:
– Néha felismernek. Habár elég véletlenszerűen történik. Lehet, hogy
éppen futni indulok, és valaki odajön hozzám, megütögeti a vállamat, és egy
tollat nyom az arcomba. De legtöbbször, hacsak nem a bandával vagyok, az
emberek jó fejek és békén hagynak.
Szemmel láthatóan a kérdésem egy kicsit elszomorította, a válasza pedig
elgondolkodtatta. Meg akarom kérdezni, hogy miért, amikor kopogtatnak.
– Szavad ne feledd! – mondja, miközben befelé indul.
Nem tudom megállni, figyelem, ahogy átmegy a nappalin, hogy kinyissa az
ajtót. Az a szexi, hetyke járás minden alkalommal levesz a lábamról. Megint
hátrafordul és rajtakap, hogy bámulom, s akárcsak korábban, kacsint egyet
és vigyorog. Megcsóválom a fejemet, és nevetek magamban. Olyan régóta
nem mosolyogtam és nevettem így, ráadásul nem is tűnt fel, mennyire
hiányzik ez az érzés.
Kinyitja az ajtót, és az egyik szállodai alkalmazott begurít egy
tálalóasztalt két üveg pezsgővel és egy nagy tál eperrel.
Legszívesebben elsírnám magam, amiért emlékszik rá, hogy szeretem a
pezsgőt eperrel.
Meglepetten látom, hogy a pincér a bőröndömet és az oldaltáskámat húzza
elő a kocsi aljából, miközben River borravalót ad neki. Tényleg? Hogyan?
Mikor? Ezt intézhette a recepciónál. Ettől a gesztustól elolvad minden
maradék fenntartásom, amit azért érzek, hogy vele vagyok. A szám tátva
marad, és egy lépést teszek befelé.
– Hogy szerezted meg a holmimat?
Oldalra billenti a fejét, és lélegzetelállító mosoly jelenik meg az arcán,
miközben kinyitja a pezsgőspalackot.
– Tudtam, hogy be akarod fejezni az interjút, így megkértem a recepciót,
hogy tegyenek nekem egy szívességet, és küldessék át a holmidat a
szállodádból. – Elhallgat, egy kicsit gondterhelten. – Remélem, nem gond.
Az ajkamba harapok, és bólintok, miközben odamegyek hozzá.
– Persze hogy nem az.
Pezsgőt kezd tölteni az egyik pohárba, és rezzenéstelen tekintettel rám
néz. Olyan közel megyek hozzá, amennyire csak tudok. Megsimogatom az
arcát a hüvelykujjammal, majd finoman puszit nyomok rá.
– Ez igazán édes volt tőled.
A légzése felgyorsul, de miközben a szeme megtelik szenvedéllyel, a
pezsgő túlcsordul, és kifolyik a pohárból. Mindketten hátrébb lépünk és
nevetünk.
– Mondtam, nem nekem való a pultos meló – jelenti ki. Leteszi a poharat,
és elkezdi megtölteni a másikat. Amikor mindkettő tele van, egy epret dob
mindegyikbe, azok pedig lesüllyednek az aljára. Egy másik epret a poharak
szélére tesz, majd felemeli az egyiket, és a kezembe adja.
– Nem tudom, hogyan szereted, benne vagy rajta? – tudakolja szélesedő
vigyor kíséretében, és vállat von.
Kuncogva átveszem a poharat, és néhány másodpercre a kezemet az övére
teszem.
– Általában a szélére teszek egyet, de tetszik, ahogy csinálod.
– A pohárra nézek, ami a kezemben van, és elmosolyodom. Tökéletes. És
most már így fogom kérni a pezsgőt, nem egy hanem két szem eperrel.
Az az érzésem, hogy valami mást is akar mondani, de inkább csak
felemeli a poharát, és összekoccintja az enyémmel:
– A véletlen találkozásokra.
 Rámosolygok.
– Igen, a véletlen találkozásokra, és a megbeszélt interjúkra.
Belekortyol az italába, és lenyal egy cseppet az alsó ajkáról, olyan
szexin, ahogy csak ő tudja.
Kint a teraszon kényelmes kerti fotelokban ülünk. Megtámasztom a
fejemet, iszom a pezsgőmet, élvezem a friss levegőt és River
társaságát. Arra gondolok, hogy biztosan mindketten igyekszünk összeszedni
magunkat. Néhány csendes perc után szembefordul velem:
– Le akarod tudni az interjút?
Ahogy fordítom a fejem, hogy válaszoljak, meglátok egy darabot a
bőréből a derekánál, ahol az inge felcsúszott. Nem tehetek róla,
vigyorognom kell azon, hogy mennyire szexi. A testétől szédelegni kezdek.
Kizárt, hogy most meg tudjam csinálni az interjút. Szükségem van egy
másodpercre, hogy koncentrálni tudjak Aztán leveszem a poharamra húzott
epret, és miközben egyenesen Riverre nézek, azt mondom:
– Biztos, hogy nem. Ettől a mesés kilátástól most képtelen vagyok a
munkára figyelni. Lélegzetelállító idekint. Szívesebben ülnék itt, és
élvezném, ha nem bánod. – Rámosolygok, és lassan megnyalom az epret,
mielőtt beleharapok.
Átható pillantással figyeli, ahogy rágok, és megfordul, hogy
felüljön. Észreveszem, hogy elakad a lélegzete, és megköszörüli a torkát.
A lábát merőlegesen mellé teszi, és enyém a könyökét a térdén nyugtatja.
– Jól hangzik – jegyzi meg mély és fátyolos hangon.
A feje lehajtva, de átjár, nyugtalan attól, ahogy pillantása leszek.
Összeteszi a két kezét, egymásba fűzi az ujjait, és nagy levegőt vesz.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze. – A lábamat az alattam lévő rácsozatba nyomom, próbálom
megnyugtatni az idegeimet.
Felemeli a fejét, és két kézzel beletúr a hajába.
– Randiztál valakivel, amióta meghalt?
– Nem – suttogom, és semmi mást nem mondok, mert a testem egyszerre
megdermed.
Megköszörüli a torkát, elgondolkodva pislog, és újra rám néz.
– Lefeküdtél valaha bárki mással? – tudakolja, aztán hátradől a
székében. A karjait a feje mögé teszi, és kinyújtja a lábát, mielőtt
hozzátenné: – Úgy értem, rajta kívül?
– Nem – suttogom megint, s ezúttal elfordulok, hogy felnézzek a tiszta
égboltra. – Szánalmasan hangzik, nem igaz?
– Hé, Dahlia, nézz rám! – mondja, törődéssel a hangjában. Ahogy
elfordítom a fejemet, az arckifejezése maga az együtt érzés, és talán egy
kicsit kínosan is érzi magát. Nyel egyet, de a pillantása meg sem rezzen.
– Ez egyáltalán nem szánalmas. Csodálatos dolog, hogy ugyanazzal az
emberrel vagy, és annyira fontos neked valaki, hogy vele akarj túljutni
minden sza… kakin, amivel az élet megdobál.
Benről beszél nekem, és ez először egy kicsit letaglózó. Különös módon
vigaszt találok abban, hogy ilyen nyíltan meg tudom vitatni vele a valódi
okát annak, amiért nem vártam meg a fellépése után azon az estén, amikor
találkoztunk. A törődését és az őszinteségét is rendkívül meghatónak
találom. Furcsa módon Ben nevének említése ebben a pillanatban nem taszít
vissza pörögve a róla szóló gondolatok közé. Riverre fókuszálok, és a
testem reszketni kezd ettől a gondolattól.
– Igen, ő ott volt nekem minden szarban, amit az élet felém dobott.
Elhallgatok. Egy pillanatig várok, hogy összeszedjem magam, és arra
gondolok, hogy csak ma estére félretolom Bent, és beengedem Rivert.
– Lehet, hogy Ben az egyetlen férfi, akivel valaha lefeküdtem, de nem ő az
egyetlen férfi, akivel valaha szexelni akartam.
Mondani kezd valamit, de nem hagyom beszélni. Inkább az ajkára teszem
az ujjamat. Felállok, hogy megtegyem azt az egy nagy lépést, ami elválaszt
minket. Utána elhelyezkedem az ölében. Miközben figyelem őt, nem tudom
eldönteni, hogy az arckifejezésében sokk vagy meglepetés tükröződike, de
amikor felsóhajt és a karjaival azonnal átfogja a derekamat, többé már nem
igazán érdekel, mi lehet ez. A közelségünket élvezve hozzáhajolok, és a
fülébe suttogok:
 – Ez az, amiért öt éve leléptem a bárból, mert azt akartam, amit nem lett
volna szabad. Nem érdekelt semmi más. Nem gondoltam a
következményekre, ezért el kellett mennem.
Miközben hátradőlök egy kicsit, hogy ránézhessek, River levegő után
kapkod. Nehezen és gyorsan lélegzik, miközben a karjaimat a nyaka köré
fonom, és a szemébe nézek. Ez az a pillanat, amikor tudom, hogy ideje
beszállni. Beletúrok kócos hajába, és finom csókot nyomok a szája sarkába.
– Soha senkit nem akartam úgy, ahogy akkor téged akartalak, és ahogy
most akarlak.
Elkapja az arcomat, és megpróbál az ajkaihoz húzni, de ellenállok. Még
egy percre szükségem van, hogy befejezzem azt, amit ki kell mondani.
– Azt hiszem, igazad volt az időzítéssel és a sorssal kapcsolatban. –
Elhallgatok egy pillanatra, hogy könnyedén megcsókoljam puha ajkait,
mielőtt befejezem. – És valóban igazad volt, hogy képes vagyok erre, ám,
River, azt nem tudod, hogy jobban akarom ezt, mint bármi mást.
Érzem, hogy megremeg alattam, miközben nyögés visszhangzik a torka
mélyéről. Végeztem a szavakkal, így elkezdem csókolgatni a nyakát,
belélegzem friss illatát, és élvezem borosta nélküli bőrének
simaságát. Aztán a nyelvemet végighúzom a torka mentén, egészen a
mellkasa felső részéig. A feje hátrahanyatlik, de amint rágcsálni kezdem a
bőrét, ültében egy kicsit kiegyenesedik, elkapja a csípőmet, és egészen
magára húz. A bőrszoknyám felcsúszik a fenekemig, és tudom, hogy
észrevette, miközben a tenyere lefelé siklik a hátsómon, mert újabb nyögést
hallok, ezúttal hangosabban.
Ahogy csókokkal halmozom el a nyakát, érzem az ajkát a hajamban, és
hallom, hogy az orrán keresztül vesz levegőt, mintha csapdába akarná ejteni
a hajam citrusos illatát. Az ajkam a szája felé halad, és amikor elérem az
álla vonalát, újra érzem a bőre elképesztő simaságát. Megállok, hogy
megcsodáljam tökéletes arcát, és amikor vággyal a szemében felpillant rám,
tudom, hogy annyira akar engem, amennyire én is akarom őt.
Amikor egy kicsit jobban hozzászorítom magam, elmosolyodom, mert
érzem a gerjedelmét. Ez csak még tovább tüzel engem, és a saját vágyam
határait feszegeti; a vágyét, ami olyan sokáig hibernálódott. Mielőtt
visszaindulnék a szája felé, megdönti a fejét, és az ajka az enyémre
csattan. Miközben mindketten erősen zihálunk, River feláll, és engem is visz
magával. A combjaim köré fonja a karjait, a lábaimat pedig a dereka köré
emeli. Belemarkolok a hajába, és kapaszkodom.
Ahogy átmegyünk a nappali ajtaján, megáll, és a nyelvét végighúzza a
nyakamon, mielőtt a fülem közelében suttogni kezdene:
– Biztos vagy benne?
– Soha semmiben nem voltam ennyire biztos – felelem azonnal, szemernyi
tétovázás nélkül.
És igaz. Akarom őt. Szükségem van rá. Soha nem volt még igazabb, mint
éppen most, ahogy megérint, végighúzza a kezét a bordáimon, a mellkasom
szinte nem létező idomain, és felle a testemen, megperzselve a bőrömet.
Nemcsak azt tudom, hogy az elmúlt majdnem két évben nem ért hozzám
senki, hanem azzal is tisztában vagyok, hogy még soha senki nem ért hozzám
így. Ahogy tovább simogat, a perzselés égetéssé válik, és tudom, hogy csak
ő tudja hűsíteni.
Ahelyett, hogy a hálószobába menne, az egyik zárt üvegajtó felé
lép. Miközben a lábaim még mindig körülölelik a derekát, meglepődöm,
amikor megérzem az üveg hűvösségét a hátamon, és levegő után kapkodok.
A ruhám felcsúszott majdnem a derekamig, és a bugyim teljesen kilátszik.
Imádom az érzést, ahogy a kemény testét az enyémhez szorítja, és elmélyítem
a csókunkat.
Az ajkam lázasan végigsiklik az övén. A nyelvem kibe mozog a szájában,
ugyanazzal a sürgetéssel, mint az övé.
Így maradunk, nem is tudom, milyen hosszú ideig. A testét az enyémhez
szorítja, a kezét felle csúsztatja a testemen. Mindketten csókoljuk, ízleljük
egymást, a nyelvünk egymásba gabalyodik. A kezem még mindig a hajában,
erősebben markolom, ahogy a csókjaink hevesebbé válnak. Nyögdécselek,
amikor elhúzódik, és letesz a földre.
– Dahlia, akarlak téged – suttogja csábítóan, ahogy félresöpri egy
hajtincsemet, és a fülem mögé igazítja. – Csókolni akarlak, érinteni akarlak,
újra és újra a csúcsra akarlak juttatni. Soha senkit nem akartam annyira,
amennyire téged akarlak.
 Libabőr borítja a testemet, és nagyon hálás vagyok a kemény üvegért, ami
megtámaszt. Most már annyira reszketek, hogy nem vagyok biztos abban,
hogy meg tudnám tartani magam. River csókokkal kezdi elhalmozni a
nyakamat és a mellemet. Aztán a nyelvét a mellbimbómra csúsztatja, amit
még mindig takar a ruhám. Oldalra tolja az anyagot, nem engedi
visszacsúszni, és a foga a melltartóm csipkés anyagát rágcsálja. Szopogatni
kezdi a mellbimbómat, ízlelget engem, körbekörbe mozgatja a nyelvét, s
időnként hűvös levegőt lélegez ki. Ezt újra és újra megteszi, amíg
nyögdécselni nem kezdek. A kéj hulláma végigvibrál a testemen.
Érzem a mosolyát, miközben csókokkal halad egészen az
ajkamig. Útközben végigrágcsálja és szívogatja az érzékeny bőrömet. Azzal
a kezével, amelyik eddig a felsőmet húzta félre, könnyedén megérinti a
köldökömet, és az ujjai súrolják a bugyim tetejét.
A lábát a lábaim közé csúsztatva széttolja a combjaimat. A keze tovább
mozog, és a hüvelykujja finoman megérinti a combom belső részének
érzékeny bőrét. Odabent mélyen sajgok azért, hogy a keze visszainduljon
felfelé.
Beszívom a levegőt, és az ujjaim végigpásztázzák a hátát. A kezemet
becsúsztatom a farmerja derekába, és végigsimítom a bokszeralsója gumiját.
Halk nyögés kíséretében lefelé haladok, egészen a nadrágja sliccéig. River
gyors lélegzetet vesz, nyel egyet, miközben kigombolom a farmerját.
– Annyira szép vagy! – suttogja, és könnyű csókokat nyom az állam
vonalára.
Gyűlik bennem a forróság és a vágy, és már képtelen vagyok több
előjátékot elviselni. Hátranyúlok a derekához, és kihúzom az ingét. A
kezemet felcsúsztatom a mellkasán a felső gombig, és lassan elkezdem
kigombolni mindegyiket.
Gyakorlatilag zihál, amire végzek az utolsóval is. A feje egy picit
hátrahanyatlik, mielőtt lehajtja az enyémhez. Beszívja az alsó ajkamat, aztán
megcsókol, és a nyelve az enyémhez csapódik.
A keze felfelé halad a combomon. Félrehúzza a bugyimat, és köröket kezd
rajzolni a testemen. Szaggatottan veszem a levegőt, ahogy egy ujját belém
mártja, közben lassan ki-be mozgatja.
 A fejem hátrahanyatlik, nekiütődik az üvegnek, amikor a hüvelykujja
megsimogat, de a testemben szétáradó lüktetés elnyomja a fájdalmat.
River a fülembe suttog, miközben az ajkai felfedezik a nyakamat.
– Gyere a kedvemért… És ez a vesztem.
Az ujjaim a farmerja első zsebeibe kapaszkodnak, ahogy az izmaim
görcsbe rándulnak, és a testem ezernyi darabra robban szét. Hallom, hogy
beszél, de a szavait elfedik az én kéjes kiáltásaim.
Erővel visszanyomja a testemet az üveghez. A homlokát az enyémen
pihenteti, és mindkét tenyerét az üvegre teszi a két oldalamon. A légzése
ugyanolyan szabálytalan, mint az enyém.
A testem többért kiált. Magamban akarom érezni őt. Szükségem van rá,
hogy enyhítse a vágyat, amiben már majdnem két éve nem volt
részem. Ziháló légzés kíséretében az ajkamba harapok, ahogy elkezdem
lehúzni a cipzárt a sliccén. Amikor végzek, újra felemel, és bevisz a
hálószobába.
Amint végre bent vagyunk, egy rúgással bezárja az ajtót, lábra állít, és
megfordít. Félretolja a hajamat, és megcsókolja a nyakamat.
– Istenem, szükségem van rád! – suttogja csábítóan, mialatt lehúzza a
cipzárt a ruhám hátulján. Miközben lehámozza a ruhámat, megcsókolja a
jobb vállamat. – Annyira puha a bőröd! Olyan jó illatod van! – súgja, ahogy
letolja a másik oldalát is.
Megfordít, hogy kikösse az övét a derekamon; aztán egyenként
megcsókolja a két szemhéjamat.
– Imádom a szemedet, a színét, azt, ahogyan rám nézel. – Leül az ágyra, és
a lábai közé húz. Mutatja, hogy emeljem fel az egyik lábamat, aztán a
másikat is, kicsatolja a bokapántokat, és leveszi a cipőmet. – Van benned
valami, amit képtelen voltam elfelejteni. – Miközben még mindig az ágyon
ül, teljesen lerángatja a ruhámat, és hagyja a földre esni. Finoman
megcsókolja a hasamat. – Öt éven át képtelen voltalak kiverni a fejemből.
Ahogy a holdfény beáramlik az ablakokon, levegőért kapkodok, mert a
szavaitól, a sármjától, mindenétől egyszerűen kifogy a tüdőmből. Elakad
tőle a lélegzetem. Feláll, bámulva néz engem, miközben már csak a
melltartóm és a bugyim van rajtam, aztán gyorsan leveszi a melltartómat, és
lecsúsztatja a bugyimat a csípőmről. Tovább bámul néhány másodpercig,
majd a pillantása végigjárja a testemet.
Teljesen meztelenül állok ott, sebezhetően, és képtelen vagyok
mozogni. Reszketek, miközben River közelebb lép, és megérint. A keze a
csípőmről a hátsómra vándorol, és magához húz.
– Akarsz engem?
– Annyira nagyon.
A testemet az övéhez nyomom, és ez majdnem olyan érzés, mintha egy
erotikus táncot készülnénk bemutatni. Letépem róla az inget, ami a földre
hullik. Miközben a kezem felfelé siklik kemény, sima mellkasán, lenyomom
őt az ágyra, és rávetem magam, a nyakát csókolom, amíg bele nem nyög a
fülembe. A kezemet lefelé húzom a hasizma V betűjének mély metszéséig, és
becsúsztatom a bokszeralsójába. Végül megmarkolom őt, a kezemet felle
mozgatom az egész hosszán, amitől hangosabban kezd nyögni, és a nevemet
zihálja.
Gyengéden az oldalamra gördít, felül, és gyorsan leveszi a cipőjét és a
zokniját. A könyökömre támaszkodva nézem, ahogy kibújik a
farmerjából. Lenyúl érte, hogy felvegye a földről. Egy óvszert húz elő a
tárcájából, és az ágyra dobja, mielőtt leveszi a bokszeralsóját.
Előttem áll, gyönyörűen meztelen, és nem tudom megállni mosoly nélkül.
Tényleg ő a legszexibb férfi a világon. A teste egyszerűen elképesztő.
Finoman kidolgozott karja van, kemény hasizmai és feszes izmai.
Visszavigyorog rám, ahogy lehajol, és megcsókolja az ajkamat, az államat, a
fülemet. Finoman beszívja a fülcimpámat, aztán visszatér az ajkamhoz.
Magamra húzom őt, miközben a keze a csípőmről a mellemre és a
hajamra vándorol, majd a kezébe fogja az arcomat, és hangosan felnyög.
– Mindenhol meg akarlak érinteni, az egész testedet, Dahlia.
Akarlak.
– Én is akarlak – mondom rekedten, miközben igyekszem úrrá lenni a
szavakon.
Megcsóválja a fejét, és halkan, fátyolos hangon felnevet.
 – Egyszerűen túlságosan szexi vagy – teszi hozzá.
Egyetlen másodpercre elhúzódik, elengedi az arcomat, és átfordít
minket. Nem bírok tovább várni, átnyúlok az ágyon, felveszem az óvszert, és
feltépem a csomagolást. River tekintete fátyolossá válik, miközben
figyel. Nehezen lélegzik. Oldalra húzódom, ahogy megpróbálom felhúzni rá
az óvszert. Érzem, hogy a teste megremeg az érintésemtől, és válaszul az én
testem is reszketni kezd.
Még egyetlen férfira sem húztam óvszert, és a kezem annyira remeg, hogy
valószínűleg nem tudom megcsinálni. Hozzáhajolok, és a szájába nevetek.
– Még soha nem csináltam ilyet, segítened kell majd.
– Dahlia, te… bámulatos vagy – mondja nevetve. – Naná, hogy
megcsinálom.
Egy újabb csomagért nyúl, és az ágyra löki, miközben a nem használt
óvszert a padlóra dobja. Aztán rám szegezi átható zöld szemét.
– De van valami, amit először még meg kell tennem, valami, amit már
régóta meg akarok tenni.
Azzal gyengéden a hátamra fordít, a fejem a puha párnán nyugszik. Az
egyik lábával átlép a testem fölött. Így fölém kerülve pajkos mosollyal néz
le rám.
– Dahlia, meg kell, hogy ízleljelek – suttogja.
 11. FEJEZET
Closer

A fotózásnak az a lényege, hogy megtaláljuk a pillanatot, de jó tudni,

mikor kell letenni a kamerát. Olykor megkérdezem magamtól: „Le akarom
ezt fényképezni, vagy csak meg kellene tapasztalnom?” Ebben a pillanatban
pontosan tudom, hogy minden másodpercét át akarom élni.
Az utolsó szavai hatására a nevetés pillanata gyorsan elillan, és egy
teljesen más érzés bukkan fel: a színtiszta gyönyör. Előttem áll, mialatt én
szótlanul az ágy szélén ülök. Érzések vitorláznak keresztül rajtam, ahogy
elindulunk ezen az úton, a gyönyörű láthatárt kutatva. Akarom őt. Nem is,
szükségem van rá – nagyon. De amilyen gyorsan felmegy a vitorla egy szeles
napon, az idegesség hulláma úgy fonja magát a vágyam köré, mint egy
horgony, és lefelé húz. Meg akar ízlelni? Hála az égnek, hogy Aerie elvitt a
szalonba! Majdnem két éve nem feküdtem le férfival.
Olyan ez, mint a biciklizés? Emlékszem rá, hogyan kell ezt
csinálni? Istenem, mit művelek meztelenül ezzel az elragadó férfival? Lehet,
hogy most kellene leállnom, mielőtt kínos helyzetbe hozom magam?
Megérezhette az elbizonytalanodásomat, mert hozzám hajol, és suttogni
kezd.
– Ne aggódj, lassan fogjuk csinálni!
A szavai rendkívüli dolgokat művelnek velem. Bátorságot adnak, hogy
folytassam az utat, amelyre vállalkoztam, hogybelemerüljek a vágy
tengerébe, amely annyira barátságos, annyira meleg, annyira hívogató.
Elhelyezkedve a lábam között, az alkarjára támaszkodik, ahogy gyengéden
megcsókolja az ajkamat. A karomat a nyaka köré fonom, és közelebb húzom
magamhoz, majd ívbe hajlítom a hátamat, és felnyomom magamat hozzá.
Magamban akarom őt érezni, most, de úgy tűnik, eltökélte, hogy lassan
haladunk. Sajgok érte, nemcsak azért, mert olyan sokáig önmegtartóztató
voltam, hanem azért is, mert sokkal régebb óta akarom őt.
Ahogy a kezeim végigsiklanak feszes izmain, érezve a háta sima bőrét,
megkerülik a csípőjét. Mielőtt elérnék végcéljukat, River félbeszakítja a
csókot. Felemeli a fejét, nehezen lélegzik, rátámaszkodik a karjaira, és
félreérthetetlen pillantással rám néz.
– Még nem – suttogja, megrázza a fejét, és megcsókolja az orromat, aztán
az ajka lefelé indul a nyakamon.
Amikor még egyszer megpróbálom a csípője köré csúsztatni a kezemet,
hogy érezzem a keménységét, a teste lejjebb indul az enyémen. Érzem a
vigyorát, amikor a szája találkozik kemény, kéjsóvár mellbimbómmal, kört
ír le, majd beszívja, mielőtt áttérne a másikra. Az érzés eláraszt, és sokkol, s
úgy érzem, már megint képes vagyok elélvezni. Az ujjaimat a hajába fűzöm,
és húzni kezdem, mintha egy mentőöv lenne, amely a partra segít.
A kapaszkodómnak annyi, amikor még lejjebb halad a testemen, és a
légzésem riasztó mértékben felgyorsul. Érzem a nyelvét a hasamon, kibe
száguld a köldökömből, miközben apró nyögések hagyják el a torkomat.
– Olyan jó az ízed – mormolja River.
Ahogy a szája elidőz a nedves húsomon, a bensőm már előre lüktetni
kezd, és egy sokkal hangosabb „igen” hagyja el a számat.
Akadozó, szaggatott légzése hallatán, miközben lassan beszívja, finoman
simogatja, kóstolja és nyalogatja a bőröm legérzékenyebb részét, a nevét
kezdem nyögni. Ahogy a nyelve belém hatol, olyan mélyen, amennyire csak
képes rá, és állandó ritmussal kibe mozog, River felpillant rám. Észreveszi,
hogy nézem.
– Bassz… Dahlia, annyira érzéki vagy! – nyögi azzal az ördögi vigyorral.
Amikor a nyelvével körözni kezd rajtam, elvesztem az
önkontrollomat. Aztán még erősebben nyomja a nyelvét, mialatt belém
csúsztatja az ujját.
– Istenem, olyan édes vagy!
És amikor a második ujját is becsúsztatja, többé már a nevemre sem
emlékszem.
 A szájához, az ujjaihoz kezdem dörzsölni magam.
– Ó, istenem, River! – kiáltok fel, amint elélvezek, durvábban, mint
életemben valaha is, és pillanatnyilag magam mögött hagyom ezt a bolygót.
Ahogy visszalebegek a Földre, River lassan, csábítóan halad felfelé a
testemen, még mindig nyalja és ízleli a bőröm minden centijét. A szája
találkozik az enyémmel, és megízlelhetem saját magamat. Ez a
legerotikusabb érzés. Lassan megnyalja az alsó ajkamat kívülről
befelé. Még jobban kinyitom a számat, és a nyelve súrolja az enyémet.
Finoman megharap, aztán rezegtetni kezdi a nyelvét.
Miközben folytatjuk a csókolózást, az ujjaimmal követem a hasizma mély
vonalát. A hasa összerándul az érintésem alatt, ahogy az érzékeny húsához
érek. Hallom, hogy élesen kifújja a levegőt, amint megmarkolom, és egészen
a tövéig folytatom az utamat.
Helyet változtatok, így most fölötte helyezkedem el. Nehezen lélegzem,
zihálok, szinte már levegő után kapkodok, és érzek minden egyes lüktetést,
ami a keménységéből sugárzik. Alig hallom a zenét a háttérben, de olyan,
mintha a Sex Therapy szólna a telefonjáról. Mennyire alkalomhoz
illő! Ahogy a kezem rátalál a saját ritmusára, elkezdem beszívni az alsó
ajkát, majd a felső ajkával folytatom, mielőtt a nyelvemet végighúznám a
szájpadlásán, amitől még hangosabban kezd nyögni.
Csak addig tartok szünetet, hogy átható zöld szemébe nézzek, ami most
sötétebb, tele van mély vággyal, aztán visszahúzódom ülő helyzetbe. Hallom
a légzését; gyors és szaggatott, szinte irányíthatatlan, nagyon hasonló a
sajátomhoz.
– River… – mondom, amíg az óvszercsomagért nyúlok, feltépem, és a
kezébe adom. – Tudod, mennyire akarlak téged? – Úgy érzem magam, mint
egy pók, ami River csábításának hálójába akadt. Vagy talán ez az én hálóm.
– Istenem, Dahlia, annyira akarlak! – súgja, miközben a szája egyik sarka
felfelé húzódik, és megfogja az óvszert. Figyelem, ahogy felteszi,
mosolygok, és igazán készen állok, így a nemi szervemet az övéhez igazítom.
River arca maga a tiszta szenvedély.
Mosolyog, megfogja a fejemet, és a számat az övére húzza. Ahogy
elmélyíti a csókot, én még jobban kinyitom a számat, hogy befogadjam mohó
nyelvének puhaságát. Az ujjhegyei a csípőmbe fúródnak, égetnek, miközben
leeresztem magam rá.
Figyelem, ahogy teljesen kitölt. Azt hiszem, ez a legkielégítőbb dolog,
amit valaha éreztem. Gyorsabban kezdek mozogni. River megragadja a
csípőmet, és lassítani próbál a tempómon, de nem hagyom.
Mély levegőt vesz, az alsó ajkába harap, mielőtt lehunyná a szemét, és
megadná magát az eksztázisnak.
– Nem is tudod, milyen régóta várok erre – nyögi ki összeszorított
fogakkal.
Kinyitja a szemét, és átfordít minket, miközben még mindig össze vagyunk
kapcsolódva. Most már a csodásan kemény teste alatt vagyok. Mialatt lassú,
szabályos lökésekkel mozog bennem, végigcsókolja a nyakamat, megérinti a
karomat, a tenyerébe fogja a mellemet, a mellbimbómmal játszik. Tetszik,
hogy azt sem tudja, melyik testrészemet érintse meg.
Tűz ég az ereimben, ahogy a felajzottság lángja végiglobog a testemen. A
szenvedély nyögései elárasztják a szobát, miközben az ujjhegyeim az izmos
hátát karmolják, sürgetik, hogy mozogjon gyorsabban.
A fejem hátrahanyatlik, ahogy levegőt veszek. Robin Thicke Sex Therapy
című dalának szövege visszhangzik a másik szobából, River pedig a dal
saját verzióját énekli nekem.
Lassan mozog, precízen, elmélyülten, aztán egy pillanatra abbahagyja a
nyakam csókolgatását.
– Dahlia, annyira jó érezni téged!
Engem néz, miközben a csípője folytatja a lassú hullámzást, aztán
megcsókolja az arcomat az egyik oldalon, majd a másikon, megcsókolja az
orromat, végül felváltva a szemhéjaimat. Alám nyúl, és felfelé nyom, amitől
még mélyebben belém tud hatolni, így sokkal intenzívebb.
– Ó, istenem, ne hagyd abba! – kiáltok fel, ahogy a lábamat a dereka köré
fonom, és a testünk úgy illik össze, mintha egymásnak teremtették volna
őket. Ő maga is nyögdécsel, és gyorsítani kezd a tempón, miközben
megfogja a kezemet, és a szívére húzza.
A holdfény tündöklően árad be az ablakokon, én pedig most már
hangosabban nyögök, és érzem, hogy a tetőzés ismét közeledik bennem. És
amikor River arcára nézek, tudom, hogy ő is közel jár.
Érzem, hogy elkezd kilövellni. Halk és mély hangon nyög, egy pillanatra
mozdulatlanná válik, amikor felkiáltok gyönyörömben az észbontó
orgazmustól, ami elárasztja a testemet. Szabad kezemmel a tenyerembe
fogom az arcát, magamhoz húzom, a lényem minden idegszála bizsereg a
lábam ujjútól a fejem tetejéig. Ahogy a csókunk hevessége lecsillapodik, az
ajkunk megpihen egymáson. Miközben mindketten zihálunk, River az
ujjaival végigsimítja az arcomat, és kisöpri a hajamat a szememből, mielőtt
a homlokomra hajtaná az övét.
– Eláll tőled a lélegzetem.
Ahogy a légzésünk normálissá válik, gyengéden legördül rólam és mellém
fekszik. Leveszi az óvszert, csomóba köti, és a padlóra dobja a fel nem
használt mellé. Aztán a karjai közé húz. Megsimogatja az arcomat, és úgy
fordul, hogy csillogó zöld szeme rám nézhessen.
– Ez elképesztő volt, határozottan megérte várni.
Bólintok, mert pillanatnyilag cserbenhagynak a szavak. Ó, istenem, miért
nem csináltuk ezt korábban? De emlékszem, miért. Ben miatt. Arra
gondolok, mennyire örülök neki, hogy azon az estén a bárban nem adtam
meg magam a River iránt érzett vágyamnak, mert egyértelműen tudom, hogy
soha nem lábaltam volna ki belőle, Riverből, és most sem vagyok biztos,
hogy valaha sikerülni fog.
– Ha a te értelmezésedben az elképesztő egyenlő a hihetetlenül tüzes
szexszel egy ugyanolyan hihetetlen partnerrel, akkor határozottan egyetértek
– mondom, és visszanézek rá, mert meg kell szabadulnom a gondolattól,
hogy képtelen vagyok annak látni ezt az egészet, ami: egy egyéjszakás
kaland.
Mosolyogva tekint rám, ami többet mond, mint amit a szavak tudnának.
A karommal beborítom a mellkasát, simogatom sima bőrét, miközben
köröket dörzsöl a hátamra. Felpillantok rá, meg akarom tisztítani a szobát a
szenvedély hullámaitól, amelyek még mindig az ajtómon kopogtatnak.
– Jól hallottam, hogy Robin Thicke szólt a telefonodon?
 Az oldalára gördül, a pillantása találkozik az enyémmel, miközben az
ujjaival a fülcimpám körül köröz, és meghúzgálja, mielőtt hozzám hajol,
hogy megcsókolja az ajkam sarkát. Aztán felvonja az egyik szemöldökét, és
a lehető legnagyobb vigyor jelenik meg az arcán.
– Hajlandó vagyok felfedezni a pajzán oldaladat. Hajlandó vagy
megengedni, hogy szabadjára engedjem a sajátomat?[11] – Imádnivaló
kacsintással kíséri.
Miközben nevetni kezdek rajta, amiért megint megpróbálja átdolgozni egy
dal szövegét, River elkapja a csípőmet, és az egymás iránti éhség újra a
felszínre tör. Fölém gördül, és azt hiszem, itt az ideje, hogy ne lassan
haladjunk.
 12. FEJEZET
Say

Miután egész éjjel ébren maradtunk, csendben fekszünk együtt a takarók

káoszába gabalyodva. A fejem a mellkasán nyugszik, a lábaim körbefonják
az ő lábait, és az ujjaimat végighúzom a testén, ő pedig az orrát a hajamba
fúrja, és a derekamat simogatja.
Mivel soha nem volt még részem egyéjszakás kalandban, nem tudtam,
mire számítsak, de egyáltalán nem ezt vártam. Rengeteg barátom tapasztalta
már meg az alkalmi szexet. Mindig gyors dugásként meséltek róla, amit
olykor ottalvás követett. De aztán reggel mindkét ember olyan gyorsan az
ajtón kívül akar lenni, amennyire csak lehet.
Én mégsem akarom, hogy az együtt töltött idő véget érjen. Az éjszaka
elképesztő volt. Riverrel úgy voltunk együtt, amilyenben még soha nem volt
részem. Nemcsak a szexről és a többszörös orgazmusról van szó, hanem az
állandó gyengéd érintéseiről, a forróságról, ami szétáradt a testemben, a
halkan kimondott szavairól. Azon kapom magam, hogy reménykedem, hátha
elkéri a telefonszámomat, és újra látjuk majd egymást.
Miközben azon tűnődöm, vajon minden új szexuális együttlét ennyire
kielégítőe, próbálom észben tartani, hogy Bennel olyan hosszú ideje voltunk
együtt, hogy a szeretkezéseink rutinná váltak. Arra is emlékeztetem magam,
hogy régóta nem érintett meg férfi, így természetes, hogy a szexuális
újraébredésem izgatottá tesz.
Tudom, hogy nem lenne szabad Bent Riverhez hasonlítanom, mégis
megteszem. Azt hittem, hogy a szexuális életem Bennel megfelelő volt, de
azután, amit ma éjjel tapasztaltam, úgy tűnik, talán egy kicsit üres volt. Azon
gondolkodom, mennyire helytelen tőlem, hogy ezt a férfit – aki nagyon is él
és lélegzik – Benhez hasonlítom, aki már nincs itt a földön.
 Mindig Benhez fogok hasonlítgatni mindent? Már tudom, hogy a válasz
igen. És általában valahányszor hozzá hasonlítok valamit, mindig ő nyer. Ha
wokban főzök, arra gondolok: Ben jobban csinálta. Ha egy cikket olvasok az
újságban, arra gondolok: Ben jobban megírta volna. Le kell állítanom ezt a
gondolkodásmódot. Emlékeznem kell arra, hogy Ben az életem volt, de most
már River is benne van. Arra is emlékeznem kell, hogy ami River és
közöttem történt, az csak egyéjszakányi elképesztő szex.
Ám szánalmas módon kudarcot vallok abban, hogy meggyőzzem magam,
be kell érnem egy egyéjszakás kalanddal, mert River megnyerő
tulajdonságai járnak a fejemben: a szexissége, a vonzereje, az, hogy törődik
velem, a játékossága és a tudatossága – ahogy tudatosan egymásra
hangolódunk, ő rám, én pedig rá. Fura érzés ennyire kötődni valakihez, akit
talán soha többé nem látok.
Hogy megpróbáljak elszökni az ilyen gondolatok elől, ráveszem magam,
hogy végigfussam azoknak a dolgoknak a listáját, amiket reggel el kell
intéznem: befejezni az interjút, elbúcsúzni Rivertől, kimenni a reptérre, és
felszállni a repülőre, ami messzire visz majd ettől a mennyei boldogságtól.
De arra gondolok, mennyire figyelmesen igyekezett a kedvemben járni –
mintha tényleg érdekelném –, és ez elhomályosítja a józan
ítélőképességemet. Aztán eszembe jut a kutakodásom a Googlelel. River
ugyanilyen figyelmesnek látszott minden egyes képen, más és más nőkkel a
karján, és ez észhez térít.
Felülök és megpróbálok kicsusszanni az ágyból, de River lehúz, és a
matracba présel, ahogy fölém hajol.
– Hová mész? – kérdezi, a hangja rekedt az alváshiánytól.
– A fürdőszobába, azután pedig megnézem a napfelkeltét erről a gyönyörű
helyről – mosolygok fel rá, a hangomban ugyanazzal a reggeli rekedtséggel.
Válaszul bólint egyet, én pedig azon tűnődöm, hogyan lehet valaki reggel
még szexibb. Aztán finoman megcsókolja az orromat, és elenged.
– Kávét vagy teát?
Összehúzom a szemöldökömet, és az ujjammal nagyon is zilált
önmagamra mutatok.
 – Olyan lánynak látszom, aki reggel teát iszik? – És a hatás kedvéért
hozzáteszem: – És, az égre kérlek, ne mondd, hogy te teát iszol!
Az ágy támlájának dől, a kezeit a feje mögé teszi, és meztelen testét
megvilágítja a fürdőszoba halvány fénye.
– Nem vagyok biztos abban, hogy tudnod kell ezt az információt – mondja
a fejét csóválva és kuncogva. – Pillanatnyilag még mindig azt próbálom
kitalálni, vajon zaklató vagye.
Belebújok az ingébe, és nevetni kezdek. Azokat a szavakat használta,
amelyek az én válaszomat utánozzák arról a régesrégi estéről. Megfordulok,
és látom, hogy legalább annyira nevet, mint én. Ó, igen, tegyük hozzá a
River megnyerő tulajdonságairól vezetett listához, hogy megnevettet.
A piperéim nélkül lépek be a fürdőszobába, aztán egy darabig csak ülök
és gondolkozom. Amikor eldöntöm, hogy legalább az arcomat megmosom,
mielőtt kimegyek a táskámért, belenézek a tükörbe, és beletúrok a hajamba.
Aztán észreveszem a fogkeféjét. Miért is ne?
Amint kilépek a fürdőszobából, felkapom a telefonomat, és gyorsan
felhívom Aeriet.
– Miért nem hívtál vissza? Legalább tízszer kerestelek – rohan le a
barátnőm azonnal.
Ennyit a gyors hívásról. Reménykedtem, hogy még alszik, és csak üzenetet
kell hagynom neki.
Halk hangon válaszolok:
– Sajnálom. Most visszahívtalak.
– Dublin, hol vagy? Miért beszélsz ilyen halkan?
– Las Vegasban vagyok. Te is tudod.
– Nem. Most hol vagy?
– A lakosztályában – suttogom, mivel tudom, hogy egyszerűbb ha
megmondom neki.
– Riverében?! Tényleg? És?
– Ööö… Nos, elég hosszú történet, és később elmesélem, de… –
próbálom gondosan megválogatni a szavaimat. Aztán kibukik belőlem: –
Elmentünk vacsorázni, és vele töltöttem az éjszakát.
– Azt mondod, hogy szexeltél River Wildedal? – kérdezi óvatos hangon.
– Igen, Aerie, pontosan azt mondom.
– Átbaszol – vágja rá, s a hangja tele van kétkedéssel.
– Nem, dehogy. Mi van? Olyan nehéz elhinni, hogy érdekelhetem?
– Természetesen nem. Mindig is érdekelted a férfiakat, Dahlia. Rajtad
vagyok meglepődve. Nem te vagy Miss Egyéjszakás Kaland. Részeg voltál?
– Nem, és beszélhetnénk erről később, kérlek? Ahogy már mondtam, ez
egy hosszú történet.
– Hát, legalább azt mondd meg, milyen volt? Jó volt?
– Aerie, most leteszem.
– Nem, Dahlia, várj! Jól vagy?
– Szexeltem, nem pedig megműtöttek. Persze, hogy jól vagyok.
– Nem erre gondoltam, ezt te is tudod. Mindketten tudjuk, hogy bele voltál
zúgva. Csak meg akarok győződni arról, hogy a megfelelő kedélyállapotban
vagy. Egy dolog szexelni valakivel, de teljesen más, ha olyannal szexelsz,
akiről tudod, hogy fűvel-fával…
– És honnan tudod, hogy ő fűvel-fával? Egyébként is, csak egy éjszaka
volt. Elköszönünk egymástól, és biztos vagyok abban, hogy soha többé nem
látom. – Úgy döntök, nem mondom el neki, hogy még nem fejeztem be az
interjút.
– Oké, Dahlia kislány, vágom. És nem tudom, hogy tényleg az a
típuse. Úgy hallottam, hogy egy barátnőjét sem tartja meg sokáig.
– Aerie, jól vagyok, és most leteszem. Később felhívlak. Szia!
– Szia, Dahlia, és ezúttal ne felejts el felhívni!
Kinyomom a telefont, és egy pillanatra Aerie megjegyzésére gondolok,
mielőtt a nyitott üveg tolóajtóra pillantanék, ahol látom, hogy a Nap már
felkelőben van. Rózsaszín és lila színhullámok festik meg a látóhatárt a
hegyek fölött, és tényleg meg akarom nézni, ezért úgy döntök, majd később
megyek a neszesszeremért.
A pulzusom felgyorsul, amikor meglátom, hogy River egy széken ül, csak
a farmerja van rajta, és egyik lábát keresztbe tette a másikon. Ahogy
elindulok felé, észreveszem, hogy egy kávéskanna és néhány croissant
csücsül mellette az asztalon. Rám mosolyog, és kitölt két csésze kávét.
– Tejszínnel és cukorral?
Az ajtónál állok, figyelem őt, és óriási mosoly ül ki az arcomra.
– Csak tejszínt, jó uram – válaszolom, és csípőre teszem a kezem, úgy
folytatom: – És annyira örülök, hogy kávézós típus vagy. Most, hogy tudom,
már nem foglak zaklatni.
Rám kacsint, mialatt tejszínt önt az egyik csészébe.
– Lehet, hogy különös, de nem zavar, ha egy szexi nőnek zaklatói hajlamai
vannak – közli.
Keresztbe fonom a karomat, és a csípőmet az ajtókeretnek
támasztom. Nem tudom megállni nevetés nélkül.
– Azt meghiszem.
– És én még azt hittem, hogy egy olyan „tejszínnel és cukorral” típusú
lány leszel, amilyen édes vagy.
Csípőre teszem a kezem.
– Hogyhogy? Nem vagyok máris elég édes? – Aztán sutba vágva minden
óvatosságot, mivel annyira jól érzem magam vele, és egyetlen cseppnyi
kényelmetlen érzés sincs bennem, odasétálok hozzá, amikor int, hogy üljek
az ölébe.
A kora hajnalból párás reggel lesz. Gyönyörű sárga fény sugárzik kelet
felől. Behajlított térddel ülök az ölében, és a lábam a térdén
pihen. Megisszuk a kávénkat, miközben croissantdarabokkal etet, mert az
egyik kezem a reggeli kávémhoz van tapadva, a másikat pedig a nyaka köré
fontam.
Folytatjuk a csókolózást és a beszélgetést még azután is, hogy a Nap
teljesen felkelt. Kócos haján megcsillannak a vakító sugarak. Áhítattal
nézem őt. Elkapja a pillantásomat, és egy kicsit tovább és kicsit mélyebben
csókol. Az érintései is intimebbé válnak. Próbálom lecsillapítani a testemen
átkúszó vágy elsöprő érzését. Ahogy az ujjai felfelé haladnak a lábamon,
hirtelen nagyon is a tudatában leszek annak, hogy nincs rajtam bugyi.
 – Gyere, meg kell csinálnunk az interjút! – mondom, és megfogom a kezét,
aztán az ajtón át a nappali felé húzom.
River megáll a hálószobában, elvigyorodik, és az ágy felé biccent.
– Megcsinálhatod úgy is, hogy közben az ágyban fekszünk.
Gyönyörű, mosolygó arcára, sima mellkasára, élesen kirajzo lódó
hasizmaira és csillogó, immár lángoló zöld szemére pillantva tudom, hogy
nemet kellene mondanom, ellen kellene állnom a kísértésnek, de képtelen
vagyok rá, így az ujjammal figyelmeztetőn megfenyegetem.
– Oké, de jobban jársz, ha viselkedsz! Be kell fejeznem ezt az interjút.
Bemegyek a nappaliba a kis notebookomért, és hallom, hogy motyog a
hátam mögött:
– Nem ígérhetek semmit.
Nem tudom megállni mosoly nélkül, miközben összeszedem a
holmimat. Mielőtt visszatérnék a hálószobába, odamegyek a konyhapulthoz,
megnyomom a lejátszás gombot a dokkolón, és a váltás gomb segítségével a
hálószobába irányítom a zenét. Azonnal meghallom, hogy a Fuel együttes az
I Should Have Told You t énekli. Imádom ezt a dalt.
A hálószobában River az oldalán fekszik, s egy párnára támaszkodik. A
feje a kezén pihen, a másik karja lazán a csípőjén. A lábai kissé behajlítva,
az egyiket feltámasztotta. Átható pillantással engem néz. Annyira
szexi! Aggodalmasan rágni kezdi a hüvelykujja körmét, én pedig nem bírom
tovább elviselni a tökéletesség eme látványát, ezért elfordítom a
tekintetemet. Tudom, hogy nem leszek képes koncentrálni, ha túl közel
vagyok hozzá, ezért úgy döntök, hogy az ágy végébe ülök.
Kiveszem a hordozható notebookot a táskámból, bekapcsolom, és
megnyitom a kérdések listáját, amit tegnap elkezdtünk. A hüvelykujjával,
amit az előbb még rágott, köröket kezd rajzolni a lábamra. Még mindig
nedves érintésétől borzongás fut végig a gerincemen. Gondolni sem tudok az
interjúmra.
– Viselkedj! – dorgálom, miközben rápillantok a számítógépem
képernyője mögül. A kezemet az ő vándorló kezére teszem, és játékosabb
hangon folytatom: – A Sound Music azért fizetett, hogy Las Vegasba jöjjek
és interjút készítsek, nem pedig azért, hogy egy egyéjszakás kaland után üres
kézzel térjek vissza. – Az utolsó szavakat sokkal incselkedőbb hangon
mondom, hogy enyhítsem a csapást.
Kihúzza a kezét az enyém alól, gyorsan felül, kiveszi a notebookot a
kezemből, és a padlóra teszi. Az ujjait a csuklóm köré fonva odavon
magához, szemtől szembe. Az orrát végighúzza az arcomon a fülemig, és
mély, csendes, szinte nyers hangon megszólal:
– Dahlia, ez számomra semmiképpen sem egy egyéjszakás kaland. Neked
az? Mert ha így van, akkor teljesen félreértettem ezt az egészet, téged,
minket. – Miközben ezt mondja, az arcát és az ajkát továbbra is az arcomon
nyugtatja.
A szavaitól pillanatnyilag eláll a lélegzetem, mert váratlan érzelmek
áramlanak át az agyamon, a testemen és a lelkemben. Nem tudom biztosan,
hogy mit mondjak, vagy mit tegyek, de különös módon nyugodtnak érzem
magam. Így kihúzom a karomat a szorításából, a kezembe fogom az arcát, és
a szemébe nézek, mert tudom, hogy ezt még jóvátehetem, elvehetem a
szavaim élét. A szavaimét, amelyeket azért gondoltam és mondtam ki, hogy
megvédjem magamat attól, amiről azt hittem, hogy csak egy éjszakára szóló
alkalmi szex volt.
A szívverésem gyorsabb, mint a zene üteme. Csak darabokra hullott
gondolatokkal tudok válaszolni.
– Sajnálom, én csak azt hittem… Nem, részemről nem egyéjszakás
kaland. Nem voltam biztos benne… – Aztán egyenesebben felülök,
gyengéden kisöpröm a haját a szeméből, és magunk közé mutatok. – Csak azt
hittem, hogy te folyton ilyesmit csinálsz.
Összeráncolja a homlokát. A fejével nemet int, miközben a Coldplay dala,
a Yellow hangzik fel a szobában.
Finoman a szám sarkaihoz érinti az ajkát.
– Nem, nem csinálok folyton ilyesmit. – A száját a nyakamra csúsztatja. –
Valójában nem hiszem, hogy valaha is együtt töltöttem volna egy éjszakát
egy lánnyal egy hotelszobában, majd másnap reggel együtt reggeliztem volna
vele. És örülök, hogy ugyanúgy érzünk – suttogja végül, mielőtt szünetet tart
a csókjaiban, és rám irányítja a tekintetét. – Tehát most már oké, ha rosszul
viselkedem? – kérdezi egy óriási vigyor kíséretében.
Most én vagyok a soros, hogy a fejemet az övére hajtsam, mindkét kezem
az erős állkapcsát fogja.
– Tudod, valahányszor így közelít az orrod a fülemhez, megőrülök tőle –
ismerem be, arra törekedve, hogy jóvátegyem a hibámat.
Elhúzódik, finoman megmarkolja a karomat, bólint, és önelégültnek látszó
kis mosoly jelenik meg az arcán.
– Igen, tudom.
 13. FEJEZET
Living for the First Time

A lüktető ütem, ami átjárja a testemet, valahányszor megcsókol, erősödni

kezd, ahogy a csókjai szaporodnak, és az ajka megtalálja a legérzékenyebb
pontjaimat. Valahányszor megérint, felgyorsul tőle a légzésem, a szívem
hevesebben ver, és felszökik a lázam. Még soha nem éreztem ilyet.
Nem fejeztük be az interjút. A gépem indulási ideje jött és
ment. Valamikor késő reggel elaludtunk. Még több elképesztő,
nemtudokbetelnivele szex után River megkért, hogy maradjak vele a
hétvégére, és mérlegelés nélkül beleegyeztem. Hogy is ne tettem volna? Úgy
érzem, újra életben vagyok – élek, lélegzem, és úgy tapasztalom meg az
életet, ahogy azelőtt még sohasem – miatta. Olyan helyekre vitt, ahol még
soha nem jártam, és még többet akartam átélni.
Amikor tisztázta, hogy az első együtt töltött éjszakánk nem egy
egyéjszakás kaland volt, a bánat, a gyász és a puszta magány, amit majdnem
két éven át hordoztam magamban, eloszlani látszott. Olyan, mintha a
tavaszba tartanék, és a tél végre erejét vesztené a hátam
mögött. Észreveszem a zöldülő leveleket, többé már nem hevernek barnán és
élettelenül a kopár talajon. Hallom a madarak csiripelését, már nem
repülnek dél felé, és ahogy Santa Ana kíméletlen hideg szelei enyhe, hűvös
szellővé alakulnak, újra élőnek érzem magam.
Amikor felébredek, az órára pillantok; majdnem dél van. Felemelem a
fejemet nagyon is kényelmes helyzetéből, felnézek, és Rivert látom. Ébren
van, és mosolyog rám. A haja kócos, de még így is szexi, és ettől a gyomrom
szaltózik egyet. Az éjjeliszekrény felé bök a fejével.
– A telefonod ott rezeg – mondja huncut hangon, miközben csillogó
szemével belenéz az enyémbe, aztán lepillant az ágyra.
 Mosolyogva visszaengedem a fejem, és a mellkasához bújok.
Azon töprengek, hogyan képes egy hétköznapi mondatot enynyire
érzékivé, erotikussá változtatni.
– Igen, valószínűleg Serena az – motyogom. – Igazán viszsza kellene
hívnom, és megkérdezni, hogy mi van a fiával. Beteg volt, mielőtt eljöttem.
Felül, lehúzza a takarót meztelen testünkről, fölém hajol, és gyengéden
megcsókolja a hasamat, végigcsúsztatva az ujjhegyeit a mellkasomon,
miközben feláll.
– Írj neki gyorsan egy smst, később pedig felhívhatod – tanácsolja, majd a
telefonomért nyúl, és a kezembe adja.
Lopva gyors pillantást vetek a csupasz fenekére, ahogy az ágy vége felé
sétál. Tökéletes. Önelégülten rávigyorgok. Nem tudom megállni. Felnyitom
a billentyűzárat, és gyors smst küldök Serenának.
Bocs, hogy nem hívtalak. Dolgom volt. Hogy van Trent? Írd
meg! Puszild meg helyettem. <3 :)
Miután felhúzza a bokszeralsóját, River visszajön hozzám, és elveszi a
telefont. Leteszi az éjjeliszekrényre.
– Gyere velem! – mondja, és a fürdőszoba felé mutat. Felkapom az ingét a
padlóról, és belebújok, de nem gombolom be.
A fejét oldalra billentve figyel, a pillantása végigjárja a
testemet. Kinyújtja a kezét, hogy bevezessen a tágas fürdőszobába. Fekete
márványpadlója van, két mosdókagyló a jobb oldalon, egy nagy üveg
zuhanyfülke a balon, és egy óriási jacuzzi a kö zepén. Azonnal a WC felé
veszem az irányt, ami egy külön helyiségben van a mosdók mellett.
Amíg bent vagyok, hallom, hogy River halkan egy dalt dúdol. Nem igazán
tudom kivenni a mosdókagylóba folyó víz hangja mellett. Amikor kinyitom
az ajtót, megállok, és figyelem. Úgy énekel és borotválkozik, mintha a két
tevékenység szervesen összetartozna. Nem veszi észre, hogy ott állok,
amikor abbahagyja az éneklést, és elkezd fogat mosni. Nem tehetek róla, de
ahogy bámulom, megint arra gondolok, mennyire vonzó, és hangosan
felnevetek a gondolattól, hogy azt a fogkefét használtam ma reggel.
Keresztbe fonom a karomat, és az alsó ajkamba harapok, miközben
odamegyek hozzá, és vigyorogva megállok mellette.
Elfordítja a fejét, és kiveszi a fogkefét a szájából.
– Mi olyan vicces? – kérdezi habzó fogkrémmel teli szájjal.
Fékezhetetlen kuncogás közepette nagy nehezen sikerül válaszolnom.
– Tudod, ma reggel használtam a fogkefédet. Remélem, nem bánod.
Ördögi vigyor jelenik meg az arcán, a szeme összeszűkül, ahogy leteszi a
fogkeféjét a pultra, mialatt a víz tovább folyik.
– Ó, igen? Akkor te sem bánod ezt.
Mielőtt arrébb húzódhatnék, elkap a derekamnál fogva, és lenyúl a
hátsómhoz. Az ajka az enyémre csattan, és felültet a pultra. A nyelve
odavissza száguld a felső fogsoromon, aztán ugyanezt műveli az alsóval is,
mielőtt megtalálná a szájpadlásomat. A vágy olyan könnyedén árad szét
bennem, ahogy a víz folyik a mosdókagylóba a csapból.
Feszes teste finoman elmozdul, még jobban széttárja a lábaimat, és
hozzám nyomakodik. A szája az alsó ajkamat kezdi szívni, mielőtt csókolni
kezd, egy kissé vadul. Sóvárgás lüktet végig a testemen. Most már
mindkettőnk szájából csöpög a fogkrém, miközben a víz tovább tölti a
mosdót, ez azonban egyikünket sem érdekli.
Végül megbököm a vállát, ő pedig hátralép.
– Hé! Ez nem igazságos. Nem mondtam, hogy mosd meg az én fogamat is.
Én…
De nem kapok esélyt, hogy befejezzem. Ahogy a pillantása az ajkamra
esik, aztán pedig a nyitott ingemre, nehezen lélegzik, az ajka szétnyílik, és
lehajtja a fejét. A nyelve hegye megtalálja a mellem kis dombját, ahová
lecsöpögött a fogkrém, és miközben lassan felfelé húzza a nyelvét a
mellkasomon, megállíthatatlan nyögés hagyja el a számat.
Letörlöm a fogkrémet a számról a kézfejemmel, és próbálom abbahagyni
a zihálást, mivel a testhőmérsékletem megemelkedik az érintésétől. Amikor
felpillant rám, a szeme tele van szenvedéllyel. Megnyalja az alsó ajka
szélét, aztán kemény testét az enyémhez nyomja, de ezúttal ahelyett, hogy
eltolnám, köré fonom a lábaimat, örömmel fogadva puha bőrének érzését.
– Mit is mondtál? – kérdezi egy gyors lélegzetvétel után, és az álláról még
mindig fogkrém csöpög.
Felé mozdulok, a nyelvem felfelé siklik az állán, és lenyalom a fogkrémet,
mielőtt egyszerűen annyit válaszolok:
– Semmit.
Feszes teste az enyémhez simul, miközben nyújtózik, hogy elzárja a vizet.
Az egyetlen hang, ami a fürdőszobában hallatszik, az egyre nehezülő
légzésünk.
– Valójában… – nyögöm, ahogy az ajkam lefelé halad simára borotvált
állán. – Azon gondolkodtam... – Szünetet tartok, hogy mély levegőt vegyek,
amint a kezem becsusszan fekete selyem bokszeralsója dereka alá.
– Miért nem énekeltél még nekem ma? – Alig tudom kimondani ezeket a
szavakat, miközben próbálok levegőhöz jutni, és a kezemet a
bokszeralsójába dugni.
Éles lélegzetvétel kíséretében előrehúz, hogy a fenekem már szinte nem is
a pulton van. A keménysége kiesik a kezemből. River mélyet lélegzik, ahogy
a csípőjét az enyémhez ringatja, a keze lefelé vándorol a gerincemen, ezzel
is közelebb tolva magához. Felkiáltok, a körmeimet a hátába mélyesztem,
aztán meggörbítem a sajátomat, hogy a csípőmet még jobban az övéhez
préselhessem.
Miután a keze körbejárja a derekamat, majd megpihen a fenekemen, River
egy lépést hátrál. Vágyakozva néz rám.
– Azt akarod, hogy énekeljek neked valamit?
Bólintok, és érzem, hogy a keze egyenesen a nemi szervemhez
téved. Becsusszan a lábaim közé, és az ujjait felle húzgálja a combom belső
részén, izgat, kínoz.
– Felhangosítom a zenét – leheli.
De nem megy ki a fürdőszobából, nem hagy magamra, hanem a csípőm
mögé csúsztatja a kezét, és leemel a pultról, a zuhanyhoz visz, és nekinyom a
falnak. Megnyitja a vizet, mielőtt letenne, és az az érzésem, hogy a víz a mi
zenénk.
– Mit akarsz, mit énekeljek? – kérdezi vigyorogva.
– Bármit a Maroon 5tól, természetesen.
 Habár a kérésem hallatán a homlokát ráncolja, mégis énekel nekem.
Együtt zuhanyozni Riverrel intim dolog, nagyon szexi – szinte már érzéki.
Ahogy beszappanozza az egész testemet, a She Will Be Loved ot énekli.
Bőkezűen megjutalmazom, amikor a kedvenc soromat énekli a dalból a
szivárványokról és a pillangókról.
Amikor befejezi, csábítóan előadja, mennyire meg akar ízlelni engem
mindenhol, elmeséli, mit akar csinálni velem. Minden szégyenérzet nélkül,
ellazulva a társaságában, teljesen öszszekapcsolódva vele, úgy válaszolok,
hogy részletezem, én mi mindent szeretnék megtenni vele.
Olyan érzés, mintha az agyam túl lenne terhelve, és a testem a feledés felé
űzne. Istenem, ez a férfi annyira… annyira… gondolkozni sem tudok, ahogy
lassan mozgatja a kezét, a hátam mögé nyúl, felemel és a falhoz támaszt.
Amikor végre előkerülünk a zuhany alól, egyszerre kielégülten és
elégedetten, törülközőbe csavar, egyet pedig a saját dereka köré teker. Az
ujjaimmal beletúrok nedves, kócos hajába. Megcsóválom a fejemet, és
mosolyogva megállapítom, menynyire vonzó, elbűvölő és egyszerűen imádni
való, aztán megfordulok és a hálószobába indulok. Magamon érzem a
pillantását, ezért riszálom egy kicsit a fenekem, adok neki egy kis műsort, és
hallom, hogy nevet.
A nappaliba megyek, fogom a bőröndömet, és visszaviszem a
hálószobába, éppen akkor, amikor River a farmerját gombolva, törülközővel
a vállán kijön a fürdőszobából. Elsöprően vonzó.
– Miért nem szóltál, hogy hozzam be neked? – kérdezi édesen.
A kedvességétől elgyengülnek a térdeim. Kezdek belezúgni ebbe a
srácba, a srácba, akit alig ismerek. Igéző mosollyal, déli akcentussal
készülök beszélni, miközben úgy teszek, mintha legyezném magam.
– Miért, jó uram, talán gyámoltalan leánynak gondol? Elneveti magát,
majd mosolyogva újra rám villantja azokat az óriási gödröcskéket. Aztán
odajön hozzám, és a karjaiba húz, gyönyörű, vizes, világosbarna haját a
nyakam hajlatába rázza.
– Nem, nem hiszem, hogy az lennél – mondja, és a vállamba harap. –
Csak segíteni akartam.
 Megszólal a telefonja az éjjeliszekrényen, de oda sem figyel rá. Lassan
megfogja egy hajtincsemet, és olyan mozdulattal igazítja a fülem mögé,
amitől borzongás fut végig a gerincemen. A mutatóujjával köröket ír a fülem
köré, és finoman meghúzgálja a fülcimpámat, amitől hőhullám kezd szikrázni
a testemben.
Elkapom a törülközőjét, lehúzom a válláról, és arra használom, hogy
megtöröljem vele a haját, miközben masszírozom a fejbőrét. A kezét a
karomra teszi, és hátradől, sima mellkasa csillog a napsütésben.
– Éhes vagy?
– Te aztán tudod, hogyan kell hatni egy lány étvágyára! Éhen halok. –
Azzal a földre ejtem a törülközőt.
Miután River lehúzza a bolyhos, fehér törülközőt a testemről, vigyorogva
a hátsómra csap vele.
– Ha tennél valamit, hogy ne legyél ennyire szexi, és felvennél valami
ruhát, elhúzhatnánk innen a csíkot, és szerezhetnénk valami kaját. –
Megfordul és visszamegy a fürdőszobába, magamra hagyva, hogy megint
csak szájtátva bámuljam pompás hátsó fertályát.
– Tudom, hogy nézel – közli, amikor belép a fürdőszobába, és rázni kezdi
a fenekét.
Hangosasan felnevetek, miközben a bőröndömben matatok. Felveszem az
utolsó tiszta bugyimat. Sima, fehér, egy kis fekete masnival a hátulján. Aztán
felveszem a hozzá illő melltartót. Erről a fehérnemű szettről nem igazán
üvölt a szexisség.
Előjön a fürdőszobából, es megáll az ajtóban.
– Tetszik a masnid.
Amikor megfordulok, hogy ránézzek és szarkasztikusan válaszoljak
valamit, elakad a lélegzetem. Fekete AC/DC Back in Black Tour
koncertpóló van rajta. Apukám imádta az AC/DCt, így természetesen én is
imádom.
– Odavagyok az AC/DCért, de most kifelé, hagyj felöltözni! Peckesen
átmegy a szobán. Elhalad mellettem, aztán megáll, és egy lépést hátralép,
miközben folytatom a ruháim rendetlen kupacának kihúzgálását a
bőröndömből. Puszit nyom mindkét vállamra, majd meghúzza a fekete
masnit a melltartómon.
– Köszönöm, Dahlia – mondja, ahogy lassan odamegy az ágyhoz, leül,
felveszi a zokniját és a fekete bakancsát, majd hátradől egy párnára, és
fellendíti a lábát.
– Nem neked csinálok műsort, ugye, tudod? – jegyzem meg, miközben
belebújok a fekete csipkekombinémba, és áthúzom a fejemen szürke, hosszú
ujjú Coldplay Viva la Vida koncertpólómat, majd oldalt megcsomózom.
Gyorsan felveszem a kopott fekete farmernadrágomat, és mialatt Rivert
nézem, a Coldplay Green Eyes című dala jut eszembe. Biztosan róla írták.
– Ideges leszel tőlem? – érdeklődik River kuncogva, és viszszahúz a
gondolataimból.
A hajamat előrelógatva lehajolok, és hajkefével átfésülöm.
– Nem, nem leszek. Miért gondolod?
A pillantásunk találkozik, miközben válaszol:
– Nem tudom. Csak úgy tűnik. Jó, hogy nem így van, mert nem
kellene. Túlságosan is szexi vagy ahhoz, hogy ne imádjalak.
A karját a feje mögé teszi, és széles vigyort küld felém.
– Nagyon tetszik a pólód. Voltál a…?
Miközben beszél, eszembe jut a gyűrűm. Hol van a gyűrűm? Szédülni
kezdek, ahogy a nyakamhoz kapok, az ujjaimat odavissza húzom rajta, de
tudom, hogy nincs ott. River azonnal felül, ahogy kétségbeesetten
megszólalok:
– Ó, ne! Vissza kell mennem a szállodámba, a nyakláncom még mindig a
szobában van! – Próbálok nem pánikolni, tényleg próbálok, de meg kell
találnom a nyakláncomat, a Bentől kapott gyűrűmet.
River aggodalommal az arcán odajön. Elhúzza a hajat a szememből, és a
fülem mögé igazítja, aztán a kezébe fogja az arcomat, s a szeme az enyémet
fürkészi.
– Oké, most rögtön odamehetünk.
Megpróbálom lecsillapítani magamat, de képtelen vagyok rá, és könnyek
patakzanak az arcomon. A hüvelykujjával letörli őket. Nem kérdezi meg,
miért, és nem is intézi el vállrándítással az aggodalmamat. Egyszerűen csak
megcsókolja a homlokomat, és az ajtó felé vezet. Egy olyan útra indulunk,
ami csak valamiféle kínos érzéssel végződhet. De legalábbis egy fájdalmas
beszélgetéssel egy férfiról, akit szerettem, a férfival, akit…
Még csak gondolni sem merek arra, milyen szóval írhatnám le a River
iránti érzéseimet.
Az érzelmek tornádóként örvénylenek keresztül a testemen. De Dorothytól
eltérően én nem Kansasben fogok landolni rubintvörös cipellővel a
lábamon, boldog emberek között. Nem, a következmények az én esetemben
magukba fogják foglalni azt is, hogy el kell mondanom a pánikom okát a
férfinak, akivel új kapcsolatba kezdek. El kell mondanom Rivernek, hogy
azért visz vissza a szállodába, hogy visszaszerezhessem a legfontosabb
emlékeztetőt, ami megmaradt nekem Benből.
Amíg a hotel előtt az autóját várjuk, hozzám fordul, és megfogja mindkét
kezemet. Úgy néz rám, mintha tudná, hogy mindent jóra fordíthat.
– Kicsim, ne sírj, megígérem, hogy elintézem neked. Minden rendben lesz
– mondja, és a jobb kezével Xet rajzol a szíve fölé.
Kicsim? Tényleg kicsimnek szólított?
Ebben a pillanatban, a parkolónál állva, hátam mögött a kocsik sorával,
amik arra várnak, hogy beparkolják őket, már tudom. Tudom, hogy nem csak
kezdek belezúgni ebbe a vonzó, elbűvölő és elragadó férfiba. Már
belezúgtam.
Csendben autózunk át a szállodába. A Strip nappal teljesen más, habár
még így is szép. Nincs meg az a vonzereje, mint éjszaka.
A fények világítanak, de nem ragyognak olyan élénken, nem világítják
meg az utat. Remélem, hogy azért visszavezetnek ahhoz a tárgyhoz, amit meg
kell találnom.
Egy kicsit elveszettnek érzem magam River autójában ülve, hiszen azért
megyünk, hogy visszaszerezzük a Bentől kapott eljegyzési gyűrűmet. Az
ülésen babrálok a kezemmel, időről időre a nyakláncomért nyúlok, ami
nincs ott. River nem fogja a kezemet, és még csak rám sem nézett, amióta
beszálltunk a kocsiba. Tudom, hogy biztosan kíváncsi, miért ragadtak el
ennyire az érzelmeim. De most nem tudok beszélni róla.
Először vissza kell szereznem a nyakláncomat, és el kell múlnia a
gombócnak a torkomból. Csak azután engedhetem szabadjára a szavakat.
Bárcsak ennyire könnyű lenne kizárni a gondolataimat! Elárultam, Bent
azzal, hogy levettem a gyűrűjét? Elárultam azzal, hogy lefeküdtem
Riverrel? Meddig kellene gyászolnom? Meddig kellene várnom, mielőtt új
kapcsolatba kezdenék? Vannak egyáltalán helyes válaszok?
Amikor végre megérkezünk, a parkoló fiú kinyitja az ajtómat, még mielőtt
River kiszállna az autóból. Megvárom, ő pedig megfogja a kezemet, és
egyenesen a recepcióhoz vezet. Tudom, hogy a takarítók már biztosan
végeztek a szobámmal, és nyilvánvalóan River is így gondolja, mivel nem
vesződünk azzal, hogy felmenjünk oda. Elég hosszú sor áll a pult előtt, de
River nem vesz róla tudomást. Egyenesen odalép, biccent a férfinak, aki
éppen egy párnak adta oda a szobakulcsokat, és várja, hogy elmenjenek.
Aztán a helyükre áll, és megköszörüli a torkát, hogy felkeltse a recepciós
figyelmét. Biztos vagyok abban, hogy a mögöttünk lévők nem örülnek, hogy
ennyire nyilvánvalóan semmibe vesszük a sorban állás etikettjét.
Amikor a férfi nem hajlandó felpillantani, River elengedi a kezemet,
előrehajol, és mindkét könyökét a pultra támasztja.
– Hé, ember, van egy kis gondunk, amit azonnal orvosolni kellene, és
reméltem, hogy tud benne segíteni – mondja udvarias, fesztelen hangon.
A recepciós, akit szemlátomást hidegen hagy River elbűvölő modora, fel
sem pillant, miközben válaszol:
– Uram, meg kell kérnem, hogy álljon be a sorba, ahogy mindenki más.
River állkapcsa megfeszül, miközben belekapaszkodik a pultba, és
színtelen, szigorú hangon közli:
– Biztosan nem hallotta, amit mondtam, de van egy kis gondunk, amit…
A férfi összeszűkült szemmel felnéz rá, és félbeszakítja:
– Hallottam, és még egyszer meg kell…
Ezúttal River nem hagyja, hogy befejezze a mondatot, olyan közel hajol
hozzá, amennyire lehetséges, és nagyon udvariasan így szól:
– Azt hiszem, itt az ideje, hogy hívja Mr. Hughest. – Aztán a névtáblájára
néz, és önelégült vigyor kíséretében hozzáteszi: – Joe. Ki az a Mr. Hughes?
A most már teljesen összezavarodott férfi dadogni kezd, majd hirtelen
feláll és kihúzza magát.
– Miért nem nézzük meg, hogy segítheteke megoldani a gondjukat, mielőtt
idehívnám Mr. Hughest? – javasolja végül kedvesen.
Ideges nevetésemet lenyelve figyelem, ahogy River oldalra billenti a
fejét, és rám kacsint. Aztán megfogja a kezemet, megszorítja, és leteszi a
pultra, így a könyökünk majdnem összeér.
Még mielőtt észbe kaphatnék, a recepciós személyesen hívja fel a
takarítókat, és azokról a tárgyakról érdeklődik, amiket a szobám széfjében
találhattak. Hála istennek, azt mondja, hogy a nyaklánc megvan, és a
szálloda központi széfjében helyezték el.
River elengedi a kezemet, hogy nagyon udvariasan kezet rázzon a
recepcióssal. Aztán, mielőtt megköszönné, kiveszi a farzsebéből a tárcáját,
és egy százdolláros bankjegyet nyújt át a most már örvendező Joenak.
– Joe, kérem, gondoskodjon róla, hogy a nyakláncot megkapjuk a bárban
– kéri diszkréten.
Joe nagyon boldogan fogadja a jócskán nagylelkű borravalót egy „Igen,
uram, nem probléma” kíséretében.
Ugyanabba a bárba indulunk, ahol múlt éjjel River engem várt. Olyan,
mintha egy napnál jóval több idő telt volna el. Annyira kötődöm ehhez a
férfihoz, mintha hosszú ideje ismerném. Amikor leülünk, River kihúzza
nekem a széket, én pedig bólintok és mosolygok, de mielőtt leülök,
lábujjhegyre állok és megpuszilom az arcát.
– Köszönöm.
– Dahlia, ne köszönd meg! Különben is az én hibám, hogy elveszítetted a
nyakláncodat – mondja, és megsimogatja az arcomat, aztán mutatja, hogy
foglaljak helyet.
Leül mellém, megfogja a kezemet, megsimogatja a hüvelykujjával, majd
hozzám hajol és megcsókol.
Amikor megérkezik a pincérnő, rendelünk két sört és egy pohár jeget, és
persze River kuncogni kezd.
 – Bármit, ebben a pillanatban meg bírnám enni azt a kockaasztalt is –
válaszolom, amikor megkérdezi, mit akarok enni, és mindketten jót nevetünk
azon, hogy miért nem mondtam inkább a blackjackasztalt.
River hamburgert rendel sült krumplival, én pedig grillezett sajtos
szendvicset, sült krumplit és egy csokis turmixot. Megkérem a pincérnőt,
hogy a turmixot az étellel együtt hozza ki.
River egy kicsit értetlenkedve néz rám.
– Mi van? Szeretem beletunkolni a szendvicsemet a turmixba.
Megcsóválja a fejét.
– Ez gusztustalanul hangzik.
– Próbáld ki! Garantálom, hogy imádni fogod.
Amikor az italunk megérkezik, felhajtom a sörömet, és úgy döntök, hogy
elmondom, amit már a kocsiban el kellett volna. River szemébe nézek, és
olyan sok kedvességet látok.
– Sajnálom, hogy kiakadtam, de az a nyaklánc nem pótolható – kezdek
bele. Szünetet tartok, és lenyelem a gombócot a torkomból.
– Ezt a reakciód alapján valahogy sejtettem – válaszolja, és továbbra is
engem néz.
Bólintok, megköszörülöm a torkomat, és a hajamat a fülem mögé
igazítom.
– Az a helyzet, hogy ez nem csak egy egyszerű nyaklánc. – Megint
elhallgatok, s azt kívánom, bár elmúlna a szúró érzés a szememből.
River, aki nyilvánvalóan észrevette a zavaromat, előredől a székén, kicsit
közelebb hajol hozzám, és két kezébe fogja a kezemet.
– Folytasd! Mit akartál mondani?
Mielőtt befejezhetném, Joe sétál be, úgy mosolyog, mintha megnyerte
volna a jackpotot a kaszinószinten, és átad Rivernek egy borítékot, amin az
áll, hogy a „710es szobából”. River bólint, megint megköszöni, Joe pedig
elmegy, hogy visszatérjen recepciós feladataihoz.
Amikor odaadja a borítékot, elengedem a kezét, és felnyitom. Tétovázom,
mielőtt kiveszem a gyűrűt. Ahogy megteszem, a kezembe szorítom, és River
szemébe nézek.
– Ez a jegygyűrűm, Bentől.
Gyorsan hátradől a székén, és nagyot kortyol a söréből, nyilvánvalóan
nem erre számított.
– Megnézhetem? – kérdezi, miközben a lábát keresztbe teszi a térdén. A
szemében most olyan érzelem látszik, amit nem igazán tudok
értelmezni. Nem kedvesség, azt hiszem, ez inkább szomorúság.
Az ajkamba harapok, és remegő ujjakkal a kezébe adom. A szívem
hevesebben kezd verni. Néhány másodpercig mereven nézi, mielőtt
gyengéden visszateszi a tenyerembe, és rázárja az ujjamat, mintha azzal,
hogy nem látja, el is fog tűnni.
– Gyönyörű, akárcsak a nő, aki viselte – jelenti ki, és áthatóan a
szemembe néz. Észreveszem, hogy a „viselte” szót használta – múlt időben.
– Kérdezhetek valamit?
A kezem még mindig reszket, amikor válaszolok.
– Persze.
– Az a karkötő tőle van? – kérdezi, és a csuklómra mutat.
Elfojtom az érzelmeimet, és felemelem a karomat.
– Igen, Ben adta nekem a halála napján, és valahányszor ránézek, arra
emlékeztet, hogy maradéktalanul élvezzem az életet, ne bánjak meg semmit.
– Ez is gyönyörű. És nagyszerű ez az életszemlélet, Dahlia. – Aztán
meglep: – Akarsz beszélni erről? Róla?
Miután a gyűrűmet biztonságba helyeztem a pénztárcámban, halkan
válaszolok:
– Őszintén szólva, nem. Nem, nem akarok. Fantasztikusan érzem magam
veled. Hosszú ideje nem éreztem magam ennyire jól, és nem akarom
elrontani a hétvégénket szomorú beszélgetésekkel. – Amikor befejezem a
mondatot, átnyúlok az asztal fölött, és megsimogatom az arcát.
Megrázza a fejét, és nem szól, csak megfogja a kezemet, és megcsókolja.
– Remélem, megérted – teszem hozzá egy halvány mosoly kíséretében.
River viszonozza a mosolyt.
 – Dahlia, egyelőre kiegyezem ezzel, de valamikor beszélgetni szeretnék
erről. Mindent tudni akarok rólad.
Éppen abban a pillanatban megérkezik a kajánk. Elhúzom a kezemet, és
szó nélkül bólintok. Aztán megszólal a telefon a zsebében, ő pedig továbbra
sem vesz róla tudomást. Eszembe jut, hogy én a szállodában hagytam az
enyémet, de igazából egyébként sincs szükségem rá.
Ebéd közben végig beszélgetünk és nevetünk. Mielőtt felkerekedünk,
eldöntjük, hogy bevetjük magunkat a kaszinóba, aztán pedig vacsora után
benézünk egy klubba.
 14. FEJEZET
Alive

Emlékszem arra, amit Grace mondott Ben halálának első évfordulóján,

amikor hazafelé autóztunk a temetőből.
– Dahlia, édesem, van valami szép minden egyes sebhelyben, amit
hordozunk, nem számít, honnan származnak. – Le kellett törölnie az arcán
patakzó könnyeket, mielőtt befejezte volna a legfontosabb tanácsot, amit
valaha kaptam. – Amikor a fiam halála, a mi Benünk halála begyógyult a
szívedben, tudni fogod. Meg fog jelenni egy sebhely, és ez azt jelenti, hogy a
rendkívüli sérülésnek és az elviselhetetlen fájdalomnak vége, a sebed össze
fog forrni. Soha ne engedd bezárulni a szívedet! Hagyd nyitva, engedj be
valaki mást!
Képtelen volt többet mondani, de tudtam, hogy még nem fejezte
be. Amikor aznap este egy üzenetet hagyott a konyhapulton, elment. Ez állt
rajta: „Hagyd, hogy begyógyuljon a szíved, és egy napon újra szeretni fogsz.
Engedd, hogy valaki szeressen téged. Megérdemled. Emlékezz rá, hogy én
mindig itt leszek neked.” Ma este, ahogy az első randira indulok ezzel a
nagyon szexi, elbűvölő és karizmatikus férfival, Grace szavait idézem fel.
Már tudom, milyen érzés gyógyultnak lenni.
Ahogy besétálunk az Aquába, rádöbbenek, hogy nagy bajban
vagyok. Sötét van, a zene pedig hangos, csábító ütemben harsog. Már így is
elkábított River sármja és karizmatikus vonzereje, és ez a nightclub nem
fogja segíteni a józanodásomat. Nem is beszélve a két italról, amit vacsora
közben ittam, és arról a néhányról, amiket még korábban.
Napközben visszavittük River autóját a szállodába, és nekivágtunk a
kaszinószintnek. Megtanított kockázni, és játszottunk blackjacket és
pókert. A nyerőgépeket is kipróbáltam, ő pedig figyelt.
 – Csak hatvanéves nők fecsérlik az idejüket a puszta véletlenre épülő
játékra – cukkolt a szemét forgatva. – A hozzáértést igénylő játékok azok,
amikre érdemes időt szánni – tette hozzá abban a – már tudom, hogy – rá
jellemző stílusban.
Természetesen, ezt a fülembe súgta, mialatt az ujjait végighúzta az
oldalamon. Olyan jól szórakoztunk, hogy nem is jutottunk vissza a
szobánkba. A kaszinóból átsétáltunk a Sky Tubeon, és ettünk egy könnyű
vacsorát, mielőtt feljöttünk a klubba.
A nightclub a Trees Piace Casino ötvenötödik emeletén
található. Valamennyi külső fala üveg, a hátsó részében van egy óriási bár,
középen pedig egy még nagyobb táncparkett. Mindkét oldalán van szabadtéri
bár is, az üvegfalak túloldalán. Ezek egymás tükörképei, egyegy téglafallal a
hátuk mögött, ami egy teraszrészt hoz létre, mindenütt fákkal és padokkal. A
jobb oldali szabadtéri bár nyitva van, de a másik, úgy tűnik, zárva.
Rihanna dala, az S&M szól hangosan, ahogy belépünk a VIPbejárat nagy
kétszárnyú ajtaján. A dzsekinket odaadjuk a ruhatárosnak, River pedig
hozzám fordul:
– Maradj a közelemben, kész káosz van itt ma este. Gondolja, hogy
máshol akarok lenni, mint a közelében? Mert nem így van. Valójában a
köztünk sugárzó szexuális energia miatt szívesebben lemondanék a
bulizásról, és egyenesen viszszaindulnék a szállodai szobánkba. De mivel ez
pillanatnyilag nem tűnik járható útnak, csak bólintok, és az ajkamba harapok.
Annyira felségesen néz ki, hogy remélem, hamarosan belekóstolhatok.
Mindkét kezemmel a kezébe kapaszkodva, szorosan a háta mögött
követem, és olyan gyakran ütközöm neki, amennyire csak lehet. A bárhoz
érve két Lemon Dropot[12] rendel. A fejét oldalra billenti, és a kezembe adja
az italt.
– Tudom, hogy eddig csak azért ittál rövidet, hogy a katasztrófákat
ünnepeld, de itt a lehetőség változtatni ezen – jelenti ki széles mosollyal.
Ahogy a poharát az enyémhez koccintja, eszembe jutnak a korábbi
gondolataim, és biztosan tudom, hogy már belezúgtam. Mindenre emlékszik,
amit mondok neki, még a legjelentéktelenebb dolgokra is. Ahogy
hátrahajtom a fejem, hogy megigyam a citromillatú édes szeszt, arra
gondolok, hányszor kellett Bennek elismételnem valamit, hogy emlékezzen
rá. Tipikus férfiviselkedésként könyveltem el, és talán az is volt. Talán
River a kivétel a szabály alól.
Rendelünk még egy italt, aztán a magas asztalokhoz vezet a fenntartott
részben, ami épp a tánctér szélén van. Felszabadító és éltető érzés itt lenni
vele, nevetgélni, inni és csak szórakozni. A rekordmagasságot elérő
páratartalom hatására megnyílik fölöttünk a mennyezet, éppen amikor
Enrique Iglesias dala, a Dirty Dancer kezd dübörögni csábító
ütemben. Mindketten áhítattal nézünk fel a mutatós látványra. Ahogy
visszabillen a fejünk, a pillantásunk találkozik. Ingatni kezdem a fejemet, és
rázni a csípőmet, River pedig felvillantja teljes megawattos, gödröcskés
mosolyát, aztán a pillantása végigpásztázza a testemet. Huncutul vigyorog,
ahogy a táncparkettre mutat.
– Biztos, hogy ezt akarod? Elég jó vagyok – suttogja.
A tánctéren látok egy csapat főiskolás fiút, akik a kezükkel obszcén
mozdulatokat tesznek, egy lánytársaságot, akik úgy mozognak, mintha
fogalmuk sem lenne arról, milyen zene szól, és több párt, akik meglehetősen
kihívóan táncolnak. Miután felmértem a környezetemet, a kezemet
végighúzom az oldalamon, és fültől fülig érő vigyorral tátogom neki:
– Játszma indul!
Megragadja a kezemet, és a táncparkettre vezet.
Érzem, hogy a kötődésünk percről percre erősödik. Ami valamikor
mágneses vonzás volt, most már mágneses erő. Egy embertömeg kellős
közepén vagyunk, de úgy érzem, csak mi ketten létezünk idekint. A pólómat
már régen levettem, és a fekete csipkekombinémban állok a táncparketten.
Tudom, hogy a villogó fényekben biztosan mindenki látja kislányos fehér
melltartómat. River azonban szemmel láthatóan nem bánja, ahogy a tekintete
az ajkamra, a mellkasomra, le a farmeromra villan, aztán vissza fel. Rám
vigyorog, amikor megemelem a hajamat, hogy segítsek lehűteni rendkívül
túlhevült testemet.
Elkapja a csípőmet, és közelebb húz. A karomat a nyaka köré fonom,
ahogy Enrique tovább énekel a piszkos táncról. Amikor a testünket ritmusra
kezdjük mozgatni, beletúrok csodásan bozontos hajába. Úgy mozgunk,
mintha évek óta ismernénk egymást; mintha egy puzzle két darabja lennénk,
amelyek végre újra egyesültek.
A táncmozdulataink először ártatlanok Egy finom érintés itt, egy könnyed
simogatás ott, de az ártatlanság átadja a helyét, ahogy a dal véget ér. Amikor
felhangzik Havana Brown You’ll Be Mine című dala, indul a játék. Most már
nemcsak finoman beletúrok a hajába, hanem belekapaszkodom. Ahelyett,
hogy csak végigsimítanám a hátát, a számmal megnedvesítem az ujjaimat, és
finoman lecsúsztatom a tarkóján, ő pedig megborzong az érintésemtől.
Ő is játszadozik. A keze már nem a csípőmön pihen. Lefelé haladt a
fenekemhez, és a tenyerébe fogja. Már nemcsak közel hajol, hanem mocskos
dolgokat sugdos a fülembe.
A dal dübörög, mi pedig annyira elmerülünk a saját világunkban, hogy
teljesen megfeledkezünk mindenki másról a tánctéren. Megfordulok, így már
nem szemben vagyok Riverrel, hanem a hátam simul hozzá, és a köztünk
sugárzó szexuális energia felerősödik Az iránta érzett vágyam eluralkodik
rajtam, amikor a jobb kezét a csípőmre teszi. A testem megremeg, ahogy a
kezét lassan felfelé csúsztatja a hasamon. Az orrát a hajamba fúrja, és a keze
végigsiklik a kombiném elején. A nyakamba lélegzik és tudom, hogy nem
csak én kezdem elveszíteni a kontrollt. Mialatt a kezei folytatják az útjukat
felfelé a testemen, magamba szívok minden simogatást. Amikor gyengéden
átdugja az ujjait a csipke lyukain, megérintve a meztelen bőrömet, úgy
érzem, mintha az érintésével perzselne, és imádom.
Miközben az egyik keze felfelé vándorol a testemen, óvatosan elveszi a
másikat, és lesöpri a hajamat a vállamról, hogy szabaddá tegye a nyakamat.
Finom csókokkal árasztja el. Ahogy eléri a váltamat, a csókjai elfogynak. A
szája ismét megjelenik a nyakamon, és csábítóan felhúzza a nyelvét a
fülemig. Amikor eléri a fülcimpámat, a nyelve kibe száguldozik, amitől
borzongás fut végig a gerincemen. A testem most már idegvégződések
reszkető halmaza.
A vele kapcsolatban érzett tudatosságom és vágyam egyre nő.
Mosolygok, ahogy Havana Brown dala egy újabb Enriquedalba
olvad. Már nem hallom minden versszak szövegét, de hallom a szavakat,
ahogy arról énekel, hogy ma éjjel meg fog dugni valakit. A diszkógömb
színes fényei és a stroboszkóp fényei tovább villódznak, és most már
olyasmibe kezdtünk, ami nem csak tánc. Ő csábít el engem, vagy én
csábítom el őt – fogalmam sincs, melyik, és nem is érdekel. Az egyetlen
dolog, ami számít, hogy olyan sürgető vágyat érzek iránta, ami nem várhat
arra, hogy megszólítsák.
Lehunyom a szememet, amikor a keze megállapodik a mellemen, és az
ujjai köröket dörzsölnek meredező mellbimbóm köré. A keze most már
ökölbe szorul és elernyed a csípőmön, ahogy a nyelve folytatja a fülem és a
nyakam ostromát. Érzéki túlterhelést tapasztalok, ahogy a testével
körbeveszi az enyémet, a szája a bőrömön, az illata mámorítóan közel van,
és sima állának vonalát érzékeny bőrömhöz dörzsöli. Nem várhatok tovább.
Amikor hozzádörgölöm magam, érzem a keménységét, és tudom, hogy
ugyanúgy érez, ahogy én. Hallom akadozó légzését, és felnyög, ahogy két
oldalról elkapja a csípőmet, és magához szorít. A légzése még
szakadozottabbá válik, amikor a keze lefelé halad a farmerom elején. A
kezemet a farzsebeibe csúsztatom, és még jobban magamhoz nyomom
őt. Gyorsan megfordít. Ha!… Elkaptam.
Egymással szemben állunk, hunyorgunk, szaggatottan veszszük a levegőt.
Amikor megnyalja az alsó ajkát azzal a szexi mozdulattal, amiről üvölt az
érzékiség, én a sajátomba harapok. Lefelé siklok a testén. Meg vagyok
lepve, hogy a tánctehetségem nem rozsdásodott be az elmúlt néhány évben,
és szinte sokkol, hogy csábítóbban táncolok, mint korábban valaha.
Riverhöz simulva táncolok, s közben végighúzom a kezemet a combja
belső részén. Miután elérem az ágyékát, az ujjaimmal súrolom kidolgozott
hasizmát és hibátlan mellkasát, amitől megfeszül. Amikor elkezdem kihúzni
az ingét, megfogja a két kezem, és a nyakához húzza őket.
– Akarsz egy italt? – suttogja rekedten a fülembe.
A légzésem már régen irányíthatatlan, miközben a verítékgyöngyök a
tarkómról lefelé gördülnek a lapockáimon.
– Nem akarok inni. Téged akarlak – akadozó suttogással lélegzek ki, a
vágyam több mint nyilvánvaló.
River hallgat egy pillanatig, mintha felmérné a helyzetet. Aztán hozzám
hajol, az orrát az enyémhez érinti, mielőtt a fülembe suttogna.
 – Vissza akarsz menni a szállodába? – Tudom, hogy tudja, én nem erre
gondolok.
Megrázom a fejemet, és lebiggyesztem az ajkamat. Eldöntöttem, hogy
most én vagyok a soros, hogy az őrületbe kergessem; ezt nem ússza meg
ennyire könnyen. Lábujjhegyre állok, hogy a szemünk egy magasságban
legyen, és megcsókolom, igazából megcsókolom, úgy, hogy abból tudja, mit
akarok.
– Nem tudok olyan sokáig várni. Most akarlak. Most van szükségem rád –
mondom, de előtte csak azért hagyom abba, hogy beszívjam az alsó ajkát.
Tisztában vagyok azzal, hogy mit mondtam éppen, és ha a szavak, amik
kibuktak a számon, őt nem sokkolták, hát engem holtbiztosan. Valójában az
egyetlen alkalom, amikor nyilvános helyen szexeltem, az első szeretkezésük
volt Bennel, de ezt a gondolatot félrelököm. Kiszáradtnak érzem magam, és
River az egyetlen ital, amely csillapíthatja a szomjamat. Egy kortyra van
szükségem, itt és most, de valahol egy kicsit félreesőbb helyen.
Keményen magához húz.
– Annyira szép vagy! – morogja. – Tudod, hogy nem tudok nemet
mondani. – Amikor elenged, az ujjhegyeit végighúzza a karomon. Fürkészőn
néz rám, és végigméri a testemet. – Megvadítasz. Tudod? – Aztán
megragadja a kezemet, és a klub hátsó részébe vezet.
Elengedem a kezét, mert úgy döntök, hogy inkább köré fonom a karomat.
A meleg, amit érzek, erőt ad, és még többet kell éreznem belőle. Most
rögtön. Amikor a klub hátsó részébe érünk, kinyitja az üvegajtót, és a zárt
szabadtéri bárba vezet.
A terasz ugyanolyan gyönyörű, amilyennek a bejárattól látszott, de engem
nem érdekel a kilátás. A hőség, a páratartalom, a hangos zene mind enyhül,
ahogy kiérünk a hűvös, friss levegőre, és végre egyedül vagyok Riverrel.
Megáll, én pedig egyenesen nekisétálok, kuncogva. Ahogy megfordul, látom
a szenvedélyt a szemében, és már nem nevetek.
A fejét oldalra billenti, és a pillantása biztatást keres az enyémben. Az
ajka kissé szétnyílik, ahogy átkarolja a derekamat. Gyors lélegzetvételt
hallok, és a testemen keresztülszáguldó elektromosság magasfeszültségig
emelkedik. Hozzányomom magamat, átölelem a nyakát, az ajkamat
összekapcsolom az övével. Olyan szomjúsággal, amit csak az ő puha ajka és
kemény teste tud kielégíteni, lázasan csókolni kezdem.
Miközben lassan hátrafelé mozgunk, óvatosan, nehogy az ajkunk elváljon
egymástól, elveszítjük a kapcsolatot a valósággal. Ötvenöt emelettel az utcai
lámpák, autók és emberek fölött, a saját erotikus világunkban vagyunk ezen a
teraszon.
Néhány lépés után River megáll, körülnéz, és az egyik lábát a lábaim közé
helyezi, lökéshullámokat indítva el a testemben. A nyelvét a számba dugja,
és a kezei gyorsan felle simogatják az oldalamat.
– Tetszik, ahogy mozogsz[13] – morogja, és nehéz légzése a fülemben
cseng.
Az őrületbe kerget! Mindig a kedvenc dalszövegeimet idézi, és el is
énekli nekem őket érdes, romantikus hangján.
Friss illata elsöprő, forró érintése perzsel, erős teste pedig olyan közel
van az enyémhez, hogy képtelen vagyok tovább várni rá. Mivel
rákényszerülök, hogy orvosoljam ezt a tébolyt, egyszerre kezdem el lehúzni
a farmerja cipzárját és kihúzni az ingét.
Lehajtom a fejem oda, ahol az inge véget ér. Felhúzom, és gyengéden
megcsókolom feszes hasát. Még az sem érdekel, hogy a klub üvegfala
nincsen túl messze.
Hallom a saját csalódott nyögésemet, ahogy felemel és eltol
magától. Csak néz rám azokkal a smaragdzöld szemekkel, amelyek annyira
tele vannak vággyal.
– Véget fogsz vetni ennek, mielőtt elkezdhetnénk – mondja, aztán
megfogja a kezemet. – Gyere velem!
– Örömmel. – Csak ennyit tudok kinyögni. Nem akarok több beszélgetést,
több táncot. Csak érezni akarom az érintését, kemény, gyönyörű testét, érezni
akarom öt magamban.
A sarkon befordulva a bár másik oldalán vagyunk, végre kettesben a sötét,
hűvös éjszakában. Hirtelen a téglafalhoz szorít. Tudom, hogy az arcom ki
lehet pirulva, a testem pedig reszket, ahogy a kezemet lecsúsztatom formás
mellkasán. Amikor a derekához érek, befejezem a nadrágja cipzárjának
lehúzását. Az egyik kezemet végighúzom hosszú szerszámán, mialatt a
másikkal megtámasztom magamat erős bicepszén, és a folytatásra sürgetem.
– Bassza meg, a közeledben nem tudom visszafogni magam – nyögi
hangosan, és zihál.
Elvigyorodom, mert ez az első alkalom, hogy káromkodni hallottam
anélkül, hogy elnézést kért volna vagy félbehagyta volna a szót, és most már
biztosan tudom, hogy ő is ugyanolyan elviselhetetlen módon szomjazik rám.
A keze lefelé halad a testemen, és miközben én folytatom a simogatását, ő
lassan elkezdi kigombolni a farmeromat. Az ő nyögése és az én
nyöszörgésem minden múló másodperccel hangosabbá válik. A csókunkat
megszakítva a homlokát az enyémre hajtja.
– Biztos, hogy benne vagy ebben? Most rögtön foghatunk egy taxit, és
visszamehetünk a szállodába, ha akarod.
Megrázom a fejemet, és magamhoz húzom, keményen megcsókolom egy
rövid másodpercre.
– Nem, most akarlak! – erősködöm, s leeresztem a kezemet, hogy
megfogjam.
Gyorsan lehúzza a nadrágomat a combom felső részéig, és ugyanolyan
gyorsan az ujjai becsusszannak a bugyimba.
Ahogy végig, siklanak az érzékeny húsomon, a szomjam egy kicsit
kezelhetőbbé válik. Aztán kiveszi őket onnan, ahol lenniük kellene, és a
fenekemre teszi az ujjait, ettől azonban viszszatér az olthatatlan szomjam.
Hozzászorítom a csípőmet, oda nyomom magam, ahol lenni akarok; ő
azonban rendíthetetlen, a legkevésbé sem veszíti el az önuralmát. Még az
önelégült vigyorát is érzem az ajkamon, amikor megcsókol. Hűvös szellő
támad, de annyira melegem van, hogy nem hűt le.
– Azt hittem, nem tudod türtőztetni magadat – mormolom sürgetőn, hogy
hozzám nyúljon, magamban akarom érezni az ujjait. Őt akarom magamban
érezni.
– Tőled kapom az akaraterőt – dörmögi ördögi hangon.
Oké, szexi, játszma indul! – gondolom, s azon kapom magam, hogy a
gondolataim azokat a szavaimat visszhangozzák, amelyeket akkor mondtam,
mielőtt a táncparkettre léptünk.
Megérzem huncut mosolyát, ahogy elveszem a kezemet a szerszámáról, és
végighúzom kidolgozott mellkasán, aztán izmos karjai alatt, és keményen le
a formás hátán. Nyögni kezd, és ugyanezt teszi velem, de visszafogom
magam. Kezdem túlságosan is élvezni ezt a játékot ahhoz, hogy megadjam
magam.
Az ereimben szabadon áramló alkohol miatt, és mert annyira jól érzem
magam vele, nincsenek gátlásaim. Hátul a nadrágjába csúsztatom a kezemet,
végighúzom a fenekén, és a csípőjét megkerülve előrenyúlok. Hátraveti a
fejét, ahogy a kezem egy picit felfelé halad, és a markomba fogom. Mindkét
kezemmel megmarkolom hihetetlen keménységének tövét, mielőtt a kissé
nedves hegyéig csúsztatnám őket.
Egészen biztos vagyok abban, hogy megnyerem az akaraterők játszmáját,
amikor megszólal:
– Bassza meg, Dahlia, mit művelsz velem? – Azzal gyorsan lehúzza a
fehér pamut bugyimat, és közben elszakítja.
Amikor mindkét keze az ágyékom felé indul, a falnak támaszkodom. Az
egyik keze hüvelykujjával és mutatóujjával széthúzza a síkos húst. Ahogy
belém mártja az ujját, már nem észlelem a villogó kaszinófényeket a
távolban, csak az érintése puszta gyönyörét.
A nyakamat csókolja, az egyik keze pedig a mellbimbómat kezdi izgatni,
és újra meg újra belém mélyeszti egy ujját, aztán még egyet. Kezdem
elveszíteni az eszemet.
– Megadom magam, te nyertél… – motyogom lihegve. De, szerencsére,
nem hagyja abba.
Lehunyom a szemem, mély lélegzetet veszek. Teljesen beiszom őt, ahogy a
téglafalba kapaszkodom, és belesikítok az éjszakába.
– Igen, igen! – A testem belülről reszket és lüktet, ahogy hevesen és
gyorsan elélvezek. River utáni szomjam némileg kielégül, de közel sem
sikerült csillapítani.
– River, kefélj meg most, dugj meg megint! – mondom lélekszakadva, és
jobban magamban akarom érezni őt, mint bárkit ezelőtt.
 Ismét sokkolnak a saját szavaim, őt azonban nyilvánvalóan nem, mert azt
mondja:
– Ez a tervem.
Egy percig sem vár, gyorsan és keményen belém vágja magát. Minden
visszahúzódást egy újabb csodás behatolás követ, ahogy a vastagsága
megtölt. Amikor a tempója felgyorsul, magához nyom, teljes keménységébe,
amitől minden lökés a legérzékenyebb pontomat dörzsöli.
– Ne mozdulj! – mondja, ahogy még mélyebbre és gyorsuló ütemre mozog
bennem.
Amikor a nyögései mélyebbé válnak, szinte ősivé, mozdulatlan
maradok. Teljességgel meg akarom őt tapasztalni. Ráébredek, hogy ez lesz
az egyedüli, legkielégítőbb érzés, amit valaha éreztem.
Az ujjai a húsomba vágnak, az ő gyönyöre ugyanolyan tempóban nő, mint
az enyém. A vállamba nyög, és többé már nem csókol, már nem képes rá,
ebben biztos vagyok. Különösen, ha abban a tökéletes mennyországban van
része, mint nekem.
Ahogy tovább ringatja belém magát, érzem, hogy a testem megint
reagál. Az erős bicepszeibe kapaszkodom, hogy megtámaszkodjam, és
reszketni kezdek.
A fejét felemeli, zöld szeme megtalálja az enyémet, és látom hogy
fátyolos a szenvedélytől. Gyors lélegzetet vesz, lehunyja a szemét, ahogy a
vállamra ereszti a fejét.
A két kezemmel felemelem a fejét.
– Mondd ki! – nógatom.
A nyögései hangosabbá válnak, miközben továbbra is a kezemben tartom
gyönyörű arcát, és tanúja leszek az igéző átalakulásnak, amely végbemegy
rajta, amikor elélvez.
– Jövök… – morogja, ahogy a lökései lelassulnak, és mély kiáltás hagyja
el a száját.
Amikor érzem, hogy megtölt, és hallom, hogy kimondja azokat a szavakat,
tudom, hogy tévedtem korábban. Az izmaim összeszorulnak, és a lábujjaim
begörbülnek. Ez a mostani a legkielégítőbb pillanat, amit valaha éreztem.
 Ahogy leereszti a fejét, és még egyszer utoljára belém löki magát,
darabokra hullok, és másodszor is elélvezek, miközben mindketten
csillapítjuk egymás utáni telhetetlen szomjunkat, és tovább építjük a
kötődésünket. Ahogy együtt lovagoljuk meg az orgazmusunkat, River
hirtelen felnéz, az arckifejezése csupa aggodalom, a szeme tágra nyílt.
– A picsába, nem használtunk óvszert!
Annyira belefeledkeztem a pillanatba, hogy én sem vettem észre, de
gyorsan megnyugtatom.
– Semmi baj, gyógyszert szedek.
Mindkét tenyerét a falra támasztja, és a homlokát az enyémre
hajtja. Mialatt mindketten megpróbáljuk stabilizálni a légzésünket,
végigsimítja a vállamat.
– Még soha senkivel nem voltam óvszer nélkül – mondja. Az egyik kezét
leveszi a téglafalról, és keresztet rajzol a szíve fölé.
– Tiszta vagyok. Esküszöm.
Bólintok, és megcsókolom, nem akarok más nőkről beszélgetni.
– River, ez elképesztő volt. – Csak ennyit szólok.
– Ezt megismételhetnéd még egyszer. – Huncut mosollyal néz rám, ahogy
felhúzza az elszakadt bugyimat és a farmeromat, én pedig begombolom,
amíg ő felhúzza a cipzárját.
Mihelyst rendbe hoztuk magunkat, amennyire csak tudtuk, a derekam köré
fonja a karját, és hozzám nyomja magát.
A homlokát az enyémhez illeszti, és lassan táncolni kezd velem. Miközben
együtt mozgunk az éjszakában, a környezetünk egyszerre életre kel, és látom
magam körül a szépséget.
A lentről pislogó fények és az utunkat fentről vigyázó csillagok között
River körbeforgat a teraszon, ahogy ő az egyik kedvenc dalomat énekli, az
Addicted et a Saving Abeltől.
Amikor ahhoz a versszakhoz ér, amelyet nagyon jól ismerek, vigyorogni
kezdek, mert saját dalszöveget költ rá.
– A rabod vagyok, mindennek, amit csinálsz, nem számít, hogy sétálsz
vagy táncolsz, amikor itt állunk, a kiadott hangokat és a mosolyt az arcodon,
semmihez sem fogható, amiket valaha láttam.
Arra gondolok, mennyi igazság van azokban a szavakban, és mennyire
kifejezik azt, ahogyan éppen most érzek. River senkihez sem fogható, akivel
valaha találkoztam. És most hihetetlenül boldog vagyok, hogy vele lehetek –
és hogy élek.
– Bocs a bugyid miatt – súgja a fülembe, miközben azzal fejezi be a
táncunkat, hogy a földig dönt.
– Nem is sajnálod, és egyébként is ronda volt.
Nevet, és gyengéden a kezébe fogja az államat. Ez az első lágy csókunk
ezen az estén.
– Mehetünk? Egy pezsgőfürdő vár minket a szállodában.
Elmosolyodom.
– Mindenképp!
Átkarol, én pedig a farzsebébe dugom a kezemet, és miközben a
ruhatárhoz vezet, mindkettőnknek fülig ér a szája.
 15. FEJEZET
Kiss You Inside Out

Vasárnap reggel van, csak két napja, hogy River és én újra találkoztunk.
Két napja, de sokkal hosszabb időnek tűnik. Végül is azon az öt évvel
ezelőtti estén csupán öt perc kellett, hogy belezúgjak, két napja kevesebb,
mint egy óra, hogy vágyakozni kezdjek utána, és – ha mondhatom így – alig
több mint egy nap kellett ahhoz, hogy tudjam, képes lennék valami többet
érezni iránta.
Mivel ilyen erős a köztünk lévő kapocs, különösnek tűnik, hogy egyre
csak Ben jár a fejemben. Azért van, mert bűntudatom van, amiért képtelen
vagyok felidézni, érezteme valaha ezt a fajta új, bimbózó érzést Bent iránt,
amit most River iránt érzek?
Bennel soha nem volt részünk egy friss kapcsolat mérföldköveiben. A
kapcsolatunk egyszerűen megtörtént. Csak szerettük egymást. Nem
emlékszem arra, mikor tudtam biztosan, hogy szeretem őt, vagy mikor tudtam
biztosan, hogy ő az, akivel le akarom élni az életemet. Az egyik napon a
legjobb barátok voltunk, a következőn szeretők. Nem volt egy bizonyos
pillanat, amikor tudtam, hogy szeretem Bent, egyszerűen mindig is szerettem.
Akkor miért éreztem tegnap, hogy valami történik bennem, ami különös és
más? Olyan volt, mintha valamiféle földöntúli érzések átzuhantak volna az
univerzumon, és bekopogtattak az ajtómon. Mik voltak ezek az ismeretlen
érzések mélyen bennem? Hirtelen, miután két napot Riverrel töltöttem, tele
vagyok elégedettséggel.
Emlékszem, milyen volt felébredni Ben mellett a négy év alatt, amíg
együtt éltünk, és számtalan más alkalommal azelőtt, de nem emlékszem, hogy
valaha ezt éreztem volna, amit most. Soha nem bújtunk össze, amikor
aludtunk. Bennek is megvolt a saját oldala az ágyban, és nekem is. Általában
szeretkeztünk, és egymásba fonódott lábakkal vagy összeérő karokkal
aludtunk el, de reggel mindketten a saját oldalunkon ébredtünk az ágyban.
Viszont River teste körbefonja az enyémet, miközben most éppen mélyen
alszik. Kemény, kidolgozott mellkasához bújok. Az ágynak az ellenkező
oldalán alszik, mint péntek este. Vicces, talán nincs is oldala, vagy lehet,
hogy nekem nincs?
Olyan mágikus éjszakánk volt, és igen, a hátsómat kicsit felsértették a
téglák, de micsoda kellemes emlékeztetője ez az együtt töltött
időnek. Miután éjfél körül eljöttünk a klubból, úgy döntöttünk, hogy
visszasétálunk a szállodába, és élvezzük a látnivalókat. Kart karba öltve
sétáltunk, lassan, megálltunk csókolózni, és megálltunk beszélgetni. Nem
siettünk sehova. Miután mindkettőnket kielégített szenvedélyes rögtönzött
hancúrozásunk kint a teraszon, csak élvezni akartuk egymás társaságát.
River megállt, ahogy elsétáltunk a Bellagio szökőkútja mellett. A zsebébe
nyúlt, kivett két negyeddollárost, és egyet a kezembe adott. Elmagyarázta,
hogy azt akarja, mindketten dobjuk át az érméket a vállunk fölött a
szökőkútba, miközben kívánunk valamit.
– Egy, kettő, három. – Imádni valóan nézett ki, ahogy ezt mondta, az ujjait
használta, mintha a zenekarának számolt volna, aztán felkiáltott. – Rajta! –
És mindketten eldobtuk az érménket.
Amikor visszanéztem rá, a játékosság minden jele eltűnt róla.
– Tudni akarod, mit kívántam? – suttogja, komolyabb arckifejezést öltve.
– Ha elárulod, az nem érvényteleníti a kívánságodat?
Rám villantva azt az annyira szexi félmosolyt, megrázza a fejét, és
megcsókol.
– Téged kértelek.
Ahogy közelebb mentünk, hogy lássuk a táncoló víz előadását, csak
álltunk, és csodáltuk kéz a kézben.
– Gyere velem holnap LAbe! – Nem kérdés volt, hanem kérés. – Most
költöztem, egyedül élek, és van némi üresjáratom, amíg az új
albumszerződés tárgyalásaira várok.
A lezúduló vízben csillogó ragyogó fehér fények és az arcunkba szitáló
vízpermet közepette úgy éreztem, a saját privát, elvarázsolt világunkban
élünk. Ahogy rám nézett, tudtam, hogy teljesen komolyan gondolja, tényleg
azt akarja, hogy vele menjek.
Egy pillanatra színtiszta sebezhetőség volt. A torkom összeszorult a
szavaitól, és nyelni kezdtem az örömkönnyeket, amelyek csípték a szememet.
Persze hogy vele akartam menni, de nem tudtam, szabade. Nem is ismerem
őt igazán. Vagy mégis? Az éjszaka tökéletes volt, az egész együtt töltött idő
az volt. Otthon életem volt, munkám és barátaim, de elhalványultak amellett,
amit az elmúlt két napban tapasztaltam. És abban a pillanatban tudtam, hogy
képtelen lennék visszautasítani ezt a férfit.
Eszembe jutott az első alkalom, amikor megláttam őt azon a régesrégi
estén a bárban, és felidéztem, hogy ugyanazt éreztem akkor, amit most érzek:
mintha a lelkembe látna. Így elhatároztam, hogy boldog leszek, a pillanatban
élek.
– Mikor indulunk holnap?
A legimádnivalóbb az volt, hogy szinte még be sem fejeztem, lehajtotta a
fejét, és rám villantotta a gödröcskéit. Felkapott, és csak forgatott
körbekörbe. Aztán, mielőtt észbe kaphattam volna, átugrott a szökőkút falán,
velem a karjában. Ott álltunk a lezúduló hideg vízben, teljesen felöltözve,
fények csillogtak alattunk, visszatükrözve a csillagokat az égen. Ránéztem,
megcsóváltam a fejemet, és tovább mosolyogtam ugyanazzal a mosollyal,
amelyik nem hervadt le az arcomról az elmúlt két napban.
Miközben letörölte a vízcseppeket az arcomról, a szemembe nézett, és
rám kacsintott.
– Látod, a kívánságok tényleg valóra válnak… még akkor is, ha elárulod
őket.
Ahogy itt fekszem most, a szökőkút emlékén mosolyogva, a hotelszobában
szanaszét szórt ruháinkra nézek. Odakint egyre világosabb lesz, én pedig azt
kívánom, bár becsuktuk volna az ablaktáblákat, hogy tovább alhassak és
Riverról álmodhassak.
Az jut eszembe, hogy igazán küldenem kellene Aerienek egy smst, így
óvatosan a telefonomért nyúlok. A fenébe, ez meghalt. Aerie tutira ki van
akadva. Tegnap elfeledkeztem a telefonomról, és egyáltalán nem hívtam fel.
Kölcsön kell vennem Riverét.
Mivel tudom, hogy képtelen leszek visszaaludni, hacsak nem kelek fel
bezárni az ablaktáblákat, hogy besötétítsek, arra jutok, ideje felébreszteni az
én Piszkos Táncosomat. Lefelé csúsztatom az ujjaimat a mellkasán, amely
egyenletes légzésével emelkedik és süllyed, és nyomon követem hasizma
minden élesen kirajzolódó vonalát.
Ébredés közben kellemes hang tör fel a torka mélyéről, aztán lehajol, és
megcsókolja az orrom hegyét. Felpillantok.
– Jó reggelt! – mormolja, amikor a tekintetünk találkozik, miközben rám
villantja féloldalas vigyorát.
– Olyan mélyen aludtál – suttogom, ahogy az ujjaim felfelé indulnak a
mellkasa felé. – Szivárványokról és pillangókról álmodtál?
Kuncogva gyorsan kiszabadítja a testünket a takarók alól, és a hátamra
fordít. Ahogy fölém hajol, belebámulok a szemébe, amely most csillog a
vágytól, miközben a karjaimat a fejem fölé szegezi.
– Majd adok én neked pillangókat! – mondja. – Tudsz, várni egy kicsit a
kávédra? – suttogja aztán, és éppen azt teszi, amit ígért.

Hallom, ahogy River a Beautiful Day t énekli a zuhany alatt, mikor

befejezem a telefonbeszélgetést Aerievel. Már lezuhanyoztam, és az interjún
dolgozom, miközben őt hallgatom, és fülig ér a szám. Boldogan a küldés
gombra kattintok, és végre továbbítom az interjút a Sound Musicnak – s az
jár a fejemben, apukám mennyire jól kijött volna Riverrel.
Sőt, szerintem apukám nagyon is kedvelte volna őt. Egyforma az ízlésük a
zenében és a zenekarok terén. És persze ugyanez mondható el rólam és
Riverről is.
A zenében egyedül a slágerlistás dalok tekintetében nem értettünk egyet
apámmal. Ő nem szerette a slágerlistás zenéket, ahogy Ben sem, én viszont
imádom. Ben nem szerette, mert az ő zenei ízlése soha nem
változott. Ugyanazokat a dolgokat hallgatta a középiskola óta. Apukám
mindig ragaszkodott az elnyomottakhoz, és az indie bandákat támogatta. Nem
tudom, River hogyan vélekedik a slágerlistákról, de a dalok alapján, amiket
a lejátszási listáján láttam, azt mondanám, nem rajongó.
Fogom az aktatáskámat, előveszek belőle egy alkoholos filctollat, és
felveszem az elszakadt fehér pamutbugyimat a padlóról. „Bármikor
nekinyomhatsz egy falnak, és mocskos dolgokat csinálhatsz velem.” Ezt írom
a masni alá a bugyi elejére. Mielőtt az üzenetet az ágy végébe tenném,
kiveszem a csajos rózsaszín szájfényemet, vastagon az ajkamra kenem, és
csókot nyomok az üzenet alá. Felkapom a most már feltöltött telefonomat,
befejezem az üzenetet azzal, hogy aláírom a mobilszámomat, és kimegyek az
ajtón a futóruhámban.
A legközelebbi butikban gyorsan megveszem a próbababáról a szettet, egy
pár cipőt, egy új farmert és egy sima fehér pólót. Ezenkívül kiválasztok
néhány átlátszó alsóneműt, köztük egy fekete csipke franciabugyit, egy fekete
csipke pushup melltartót, harisnyatartót és combharisnyát. Átöltözöm a
próbafülkében. Éppen hajgumit keresek a pénztárcámban, amikor megszólal
a telefonom. Ismeretlen hívó, villog a kijelzőn, ezért úgy döntök, nem
veszem fel, és kócos kontyba kötöm a hajamat. Felteszek egy leheletnyi
púdert és némi arcpirosítót, aztán megnézem magam. Hű, mennyit tud
számítani néhány nap! Már nem rezzenek össze a tükörképem láttán, mert
ami visszanéz rám, az szexi. Persze, még mindig puha és csontos vagyok, a
mellem szóra sem érdemes, de úgy tűnik, ezek nem számítanak a csodálatos
férfinak, aki odafent vár rám.
Örülök a beszerzett rövid, harangszabású fekete szoknyának, a szürke, a
vállat szabadon hagyó pulóvernek és a lapos sarkú, fekete szegecses
bokacsizmának. Elindulok, hogy szerezzek maguknak kávét és
reggelit. Olyan jól érzem magam a bőrömben, mint már régóta nem.
Amikor visszaérek, leteszem a kávékat és a pogácsákat az ajtó mellé,
hogy megkeressem a szobakulcsot, amit River farmerjának zsebében
találtam, mielőtt elmentem. Ahogy kinyitom az ajtót, gitárhúrok hangját
hallom. A szám tátva marad, és majdnem az új ruhámra borítom a műanyag
tetejű poharak tartalmát.
Ott ül fakó, kopott, kék farmerban, meztelen felsőtesttel, a gitárjával az
ölében. A forró nevadai napsütés beáramlik a nyitott üvegajtón, kiemelve
mellkasának izmait. Ő a megtestesült szexiség. Felpillant rám, és a fejével
int, hogy üljek le mellé, de csak állok ott a látványtól és a zene hangjától
megbabonázva. Miközben figyelem, ahogy játszik, fürge ujjaira pillantok,
amelyek a gitár nyakának fogólapján röpködnek. Olyan könnyeden
mozognak, és megigéző zene születik a nyomukban. Vizuális utazásomat
folytatva, a pillantásom feszes bicepszére érkezik, végül gyönyörű arcára,
amely teljesen átszellemül a zenétől.
Olyan, mintha az egész teste egyetlen csodás ritmusban mozogna a saját
ütemére.
Nem szégyellem, hogy ennyire szembetűnő módon megbámulom. Nem
tehetek róla, de amint az „I want you to want me”[14] szavak elhagyják buja
száját, lehunyom a szemem és magamba szívom a zenét.
Kinyitom a szemem, amikor abbahagyja az éneklést, és a kanapéra
pillantok. Látom a támláján heverő Cheap Trick pólóját, és elmosolyodom.
Most már tudom, honnan származik az ihlet a dalhoz, amit énekel, vagy
legalábbis azt hiszem, hogy tudom. Miközben folytatja az éneklést a
refrénnel, s pengeti a gitárját, a testem életre kel. Érzem, hogy az arcom
kipirul, a pulzusom pedig felgyorsul.
Felemeli a fejét, és végignéz rajtam. Amikor a pillantása a rövid
szoknyámhoz ér, azonnal abbahagyja a játékot. A szeme izzik. Az
arckifejezése mindent elárul. Úgy néz ki, mintha fel akarna falni. A nyelve
kicsusszan a szájából, hogy megnyalja az alsó ajkát, és amikor visszahúzza,
végtelenül lassan, majdnem elájulok a nyers szexuális kisugárzásától.
Néhány lépésnyire vagyok tőle, amikor beletúr zilált hajába, és ettől néhány
tincs az égnek mered. Istenem, ez a pasi annyira – hihetetlen.
Leteszem a kávékat, leveszem a táskámat, és a dohányzóasztalra pakolok
mindent, aztán odamegyek hozzá, és az ölébe ülök.
– Helló, szexi!
Megcsókolja a szám sarkát, miközben végighúzza a kezét a csizmámtól a
szoknyám aljáig.
– Helló neked is!
Az ujjaimmal nedves hajába túrok, és a számmal meghúzgálom az alsó
ajkát.
 – Igazán tetszett az a dal.
A combom bizsereg, ahogy a keze a szoknyám alá csusszan. Észreveszem,
hogy mikor érzi meg az új fehérneműmet, mert a teste megfeszül, és röviden
levegő után kap.
– Igazán tetszik a… szoknyád.
Felfedezi a puha bőrt a harisnyatartóm és a fedetlen combom között.
– Ezt csak nekem vetted? – mormolja az ajkaimnak, ahogy az ujjait
végighúzza a harisnyakötőm pántjain.
– Talán… – felelem nevetve.
– Akkor érdemes volt várni rád ma reggel – motyogja, szünetet tartva a
csók közben.
– Örülök, hogy helyesled.
Gyengéden a fülcimpámba harap, mielőtt a fülembe súgná:
– Imádtam az üzenetedet.
Rávigyorgok, ahogy az ajkát az enyémhez szorítja, és a tenyerével
végigsimítja a hátamat.
Amikor az ujjai elérik a kontyomat, kihúzza belőle a hajgumimat.
– Hívtalak.
A kezeim lefelé vándorolnak meztelen bőrén, végig a felsőtestén.
– Ó, szóval te voltál az ismeretlen hívó?
– Hadd lássam a telefonodat! – mondja, miközben végigfuttatja az ujjait a
mellem apró ívén és a bordáim mentén.
A legkevésbé sem akarom megszakítani a közelségünket.
– Mögöttem van.
– Megnézhetem?
Hátrafordulok, a táskámért nyúlok, és kiveszem a készüléket, teljesen
elővillantva az egyik combom felső részét.
– Bassza meg! – hallom a motyogását, ahogy hátrafordulok.
– Íme, uram – mondom déli szépség akcentusommal. Valahogy mindig ezt
használom, amikor kér tőlem valamit vagy valami rendkívül elbűvölő dolgot
művel. Különös. Nem tudom, miért csinálom.
Rám vigyorogva elveszi a telefonom, és megérinti néhányszor a kijelzőt,
mielőtt visszaadná.
– Tessék, most már tudni fogod, ki vagyok, amikor hívlak – mondja egy
kacsintás kíséretében.
– Kapok egy fotót? – kérdezem, és már állok is fel, hogy lőjek egyet,
mielőtt válaszol.
– Én jövök – mondja, miközben a fejét csóválja egy nevetségesen imádni
való mosollyal az arcán. Feláll, hogy elvegye a telefonját a konyhapultról.
Basszuskulcs! A csóknyomos fehérneműm lóg a farmerja farzsebéből.
Az a terve, hogy megtartja a bugyimat szuvenírként? És nem csak ezt
veszem észre. A farmerja egy hangyányit bő rá, és látni enged egy keveset az
ajándékból, ami alatta lapul. Természetesen, megfordul, hogy lássa, ahogy
bámulom, de nem érdekel, és tovább állok ott tátott szájjal.
Felkapja a telefonját és visszajön a kanapéhoz.
– Igeeennn… – nyújtja el a szót, miközben felhúzza a szoknyámat, és a
telefonjával végigsimít a lábamon.
Kérdőn nézek rá, semmit sem értek, amíg nem hallom a kattanást.
– Nem csinálsz képet a harisnyatartómról, hogy azt tárold a
telefonkönyvedben! – tiltakozom, miközben eltolom a kezét, és leeresztem a
szoknyámat.
– Miből gondolod, hogy ezt csináltam? De köszönöm a javaslatot – nevet,
és ártatlanságot színlel.
Ördögi pillantással felvonja az egyik szemöldökét, és úgy mozgatja a
telefonját, hogy játékosan megtapogathassa a harisnyám tetejét.
– Mellesleg azt hittem, hogy ezeket nekem vetted.
Leteszi a telefonját, és megint felveszi az enyémet. Megnézi a fotót, amit
készítettem róla, mielőtt még néhányszor megkocogtatná a kijelzőt.
Nézem őt, és eszembe jut, hogy nem is olyan régen még úgy gondoltam, a
boldogság csak azoké, akik hisznek a tündérmesékben, és a jövőm nem
tartogat mást, csak szomorúságot és szenvedélymentes létet. Ám ebben a
pillanatban, ahogy a telefonjainkkal zsonglőrködik, mégis azt hiszem, eljött
az időnk, hogy boldogok legyünk együtt.
Ahogy River visszateszi a telefonomat a dohányzóasztalra, felveszi a
sajátját, és szembefordul velem.
– Mosolyogj, széplány!
És ennyi elég is, elolvadok szavaitól. Hosszú idő óta először úgy érzem,
hogy van remény.
 16. FEJEZET
Speechless

Az ablakok nyitva, besüt ránk a nap, és a szél a hajamba kap. Szól a

rádió, de még ahhoz sem elég hangos, hogy azonosítsam a dalt, amit
játszanak. River a fekete bőrdzsekijét és Wayfarer napszemüveget visel, és
hihetetlenül érzékien fest. Még csak gondolnom sem lenne szabad erre a
mostani beszélgetésünk után, de képtelen vagyok megállni. Az agyam
gondolatok katyvasza, amelyek egyre visszatérnek a mellettem ülő férfihoz,
és ahhoz, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem.
A keze a kormányt borító lyukacsos bőrszalagot markolja. Enyhén
borostás álla megfeszül. Minden, amit látok, a testbeszédének minden
rezdülése arra utal, hogy bizonytalan, nem tudja, hogyan tovább, talán még
abban sem biztos, mit is mondjon.
Több mint két órája autózunk. River épp most hajtott ki az I10W
felhajtóra, és közeledünk LAhez. Még vezetés közben is árad belőle az
önbizalom. Ez a szexi pasi néhány nap alatt a feje tetejére állította a
világomat. És remélem, hogy a legutóbbi beszélgetésünk nem gördít
akadályt a kapcsolatunk elé.
Körülbelül húsz perccel ezelőttig megállás nélkül beszélgettünk, amióta
csak elindultunk Las Vegasból. Azon kaptam magam, hogy olyan dolgokról
mesélek neki, amiket egyetlen lélekkel sem osztottam meg, még Bennel sem.
Odafigyelt minden szavamra, és tényleg többet akart hallani. Meséltem neki
a szüleimről, arról, hogy milyen jövőt reméltek nekem, a saját álmaimról a
jövőmmel kapcsolatosan, azokról, amelyek miatt a szüleim lemosolyogtak
volna rám a mennyországból. És meséltem neki arról az életemről is, amikor
fiatalabb voltam, amikor éltek a szüleim, akiket szerettem, és akik szerettek
engem. Még azt is megosztottam vele, hogyan haltak meg, amiről egyébként
alig beszélek. Van Riverben valami, amitől egyszerűen meg akarok nyílni
neki.
Ő is beszélt a családjáról. Van egy bátyja, aki tizennyolc hónappal
idősebb nála, és egy húga, aki tizenöttel fiatalabb. Az apja meghalt, amikor
tizenhat éves volt, de az anyja nagyon is része az életének. Azóta újra
férjhez ment. Az anyja nővére Párizsban él, és van egy unokatestvére, akivel
még soha nem találkozott. Az anyai nagyszülei meghaltak még a születése
előtt, az apai nagyszülei pedig néhány éve hunytak el. Nyíltan beszélt a
nagyszülei haláláról, de egyszer sem említette, hogyan halt meg az apja, én
pedig nem kérdeztem. Kerülte a témát, és úgy éreztem, nem szabad
kíváncsiskodnom.
Mesélt arról, hogyan alapította meg az együttesét a középiskolában a két
haverjával; hogyan választották ki a banda nevét egy részeg fogadáson, és
miért nincs a zenekarnak háromnál több tagja. Mesélt a karriercéljairól,
azokról, amiket elért, és azokról, amelyeken még mindig dolgozik. Mesélt
néhány csalódásról, amit az élet az útjába sodort, és megosztotta velem,
mennyire nehezen létezik együtt a boldogság és a hírnév. Elárulta azt a
kívánságát is, hogy szívesen maradna ismeretlen zenész, és hogy a bátyja, az
együttes menedzsere, ezzel menynyire nem ért egyet, és egyre előrébb tolja a
bandát a rivaldafényben.
Most azonban csendben ülünk azóta, hogy River így szólt:
– Kérdezhetek valamit?
– Persze, bármit – hangzott az azonnali válaszom.
Azon tűnődöm, vajon nem kellett volnae egy kicsit elővigyázatosabbnak
lennem, mielőtt válaszolok. De nem számítottam a kérdésére, sem az
érzésekre, amelyek a felszínre bukkantak, amikor válaszoltam. Most, hogy
jobban belegondolok, nincs is ezen mit csodálkozni, hiszen soha nem telt el
úgy hosszú idő, hogy ne gondoltam volna Benre.
Az elmúlt néhány hónapban nagyon jó lettem abban, hogy kizárjam a
gondolataim közül Ben meggyilkolásának emlékeit.
Tökélyre fejlesztettem, hogyan ne éljem újra át a halálát a rémálmaimban.
Azonban minél közelebb értünk LAhez, és minél közelebb értem a helyhez,
ahol Ben meghalt, annál erősebbek lettek azok az emlékek. Nemcsak az
emlékek lettek rajtam úrrá, hanem az érzések is. A halála miatt érzett gyász
újra felszínre bukkant, és bűntudatot éreztem, amiért visszatérek valakivel
oda, ahol ő meghalt.
Így amikor River megkérdezte, „Hogyan halt meg?”, elindította a felszín
alatt forrongó rémes emlékek és rossz érzések áradatát, amely csak arra
várt, hogy feltörhessen. Ahogy megnyitottam a gátat, többé már nem lehetett
visszazárni. Képtelen voltam rá. Ki kellett nyitnom. Visszaidéztem Rivernek
az egész tragikus éjszakát, ahogyan emlékeztem rá. A könnyeim végigfolytak
az arcomon, a testem reszketett a félelemtől, a hangom remegett az
érzelmektől, és újra meséltem a vőlegényemet ért brutális támadásról.
Ezúttal nem tanú voltam, csak önmagam: a lány, aki szeretett egy fiút, akit a
szeme láttára öltek meg.
Figyelt, bólogatott, fogta a kezemet, letörölte a könnyeket az arcomról, és
elmondta, mennyire sajnálja. Miután befejeztem érzelmes és részletes
beszámolómat a Ben elleni támadásról és a haláláról, még ennyit bírtam
mondani:
– Aztán a rendőrautóhoz kísértek, miközben a halottkém elhajtott. – Azzal
mély lélegzetet vettem, és felsóhajtottam. Nem akartam mesélni neki a Ben
halála utáni érzelmi állapotomról. Mentálisan mindent eltoltam messzire. –
Elmondhatom a többit máskor? – kérdeztem.
Bólintott, látszólag képtelen volt megszólalni, talán próbálta feldolgozni,
amit elmondtam neki. Most éppen lefordul az I10Wről a San Bernardino
gyorsforgalmira, én pedig úgy döntök, hogy megtöröm a csöndet, és javítok
kicsit a hangulaton. Rádugom az iPhoneomat a modern rádiós csatlakozóra,
amit az 1960as kocsijába szereltetett, mély lélegzetet veszek, és beletúrok
szélfútta hajamba, mielőtt megszólalok:
– Akarsz játszani valamit?
Kérdő pillantást vet rám, majd lehúzódik az autópályáról.
– Beszélhetünk először?
Bólintok, de nem mondok semmit. Ma már nem akarok többet Benre
gondolni, de ennyivel nem fogom megúszni.
River leparkolja az autót egy benzinkútnál, és leveszi a
napszemüvegét. Leteszi a műszerfalra, szó nélkül kikapcsolja a biztonsági
övét, úgy tekeredik, hogy szembeforduljon velem, és kikapcsolja az én
övemet is. A kezét a vállamra teszi, és maga felé fordít.
Leveszi a napszemüvegemet, és a hüvelykujjaival megsimogatja az
arcomat. Elmélyülten rám néz, mielőtt beszélni kezd, én pedig visszanyelem
az érzést, amit pillantásának az intenzitása vált ki belőlem. Egy pillantás,
amely annyira tele van aggodalommal, hogy úgy érzem, a könnyeim
bármelyik pillanatban visszatérhetnek.
– Ami vele történt, az gonosz dolog volt, de hogy éppen előtted történjen
meg… ez olyasmi, amit soha nem lett volna szabad látnod vagy
megtapasztalnod. – Az ujjait az állam alá illeszti, és felemeli a fejemet. A
szeme csillog és tele van erővel, de a hangja lágy, szinte elcsuklik, ahogy
folytatja: – Komolyan gondolom, hogy amin keresztülmentél, az megtörne
bárkit, de te itt vagy… annyira vibráló, annyira életteli, és még mindig egy
darabban. Amikor készen állsz beszélni róla, én itt vagyok, hogy
meghallgassalak.
Elhallgat egy pillanatra, hogy a hüvelykujjaival újra megdörzsölje az
arcomat, aztán végighúzza őket a nyakamon. Derűs arckifejezéssel néz rám.
– Hihetetlenül szép vagy! – teszi hozzá. Elhallgat, és finom csókot ad az
ajkamra.
– River, az életem az elmúlt két évben… igazán semmi nem volt –
válaszolom csendesen, miközben ő törődéssel és odafigyeléssel néz
rám. Elhallgatok, amíg gyönyörű arcát a kezembe fogom, aztán folytatom: –
Mesélni fogok róla, magamról, hogy milyen volt az az időszak. Csak nem
most. Meg kell értened, ez mennyire szomorú időszak volt nekem, és most
nem akarom újraélni. De azt akarom, hogy tudd: régóta nem éreztem magam
ennyire jól, mint ez alatt a néhány nap alatt, amit veled töltöttem. –
Elhallgatok, és megcsókolom, de az én csókom nem gyengéd, mint az övé.
Az én csókom mély és szenvedélyes. Eléri, hogy akarjam őt, valahányszor
hozzám ér, és az érintése eltüntet minden fájdalmas gondolatot, amely még a
fejemben jár.
Azonnal körém fonja a karját, szorosan magához ölel. Megint arra
gondolok, hogy bár csak most találtunk egymásra, vagyis tulajdonképpen
újra egymásra találtunk, mégis olyan érzés, mintha három napnál sokkal
régebb óta ismernénk egymást. Ahogy itt ülünk együtt, nem sietünk sehová,
nem kell ott lennünk sehol, csakis egymással, és ez mennyei érzés.
– Mondtam már, milyen gyönyörű vagy ma? – suttogja, mielőtt
megszakítaná az ölelésünket. Libabőr fedi be a testemet, ő pedig mosolyog,
miközben végighúzza az ujját meztelen vállamon. Tudja, hogy teljesen
megvadít. Szándékosan csinálja ezt, és nem tehetek róla, megmosolyogtat a
gondolat.
A szavai annyira nyersek és őszinték, hogy tudom, csakis az igazat
mondhatja. A szívem hevesebben ver. Szélesen mosolygok, nemcsak a
felszínen, hanem legbelül is. Ebben a pillanatban ébredek rá, hogy az édes
semmiségek, amiket sugdos, részei az ő csodálatos lelkének, a léleknek,
amihez már ilyen rövid együtt töltött idő után is kötődöm. Tudom, hogy
határozottan helyes döntés volt vele jönni LAbe.
Miközben visszavigyorog rám, beköti a biztonsági övemet. Látom, hogy
elmosolyodik, amikor az ujjhegyeit végighúzza a csípőcsontomon, mielőtt
bekapcsolná az övet, aztán a lábam következik, az ujjai a szoknyám alá
lopakodnak, majd visszafordul és hátradől az ülésben.
– Valami játékot emlegettél. Mi jár a fejedben? Felhangosítom a rádiót,
megérintem a könyvtár gombját az iPhoneomon, és kiválasztom az egyik
kedvenc dalomat. Öt másodpercet lejátszok belőle, mielőtt lenyomom a
szünet gombot.
– Nevezd meg!
Pofátlan vigyorral az arcán rám néz.
– Komolyan? Na, ne már! Nekem elég volt annak a Roland dobgépnek az
első három üteme, és a hét bármely napján felismerném Phil Collins
fülbemászó ritmusát.
Miközben dobolni kezdi az intrót a kormányon, hozzáteszi a ritmust az
ütemhez. A műszerfalat használja basszuspedálként, a hangját pedig, hogy
előállítsa a búgást, énekelni kezdi az In the Air Tonight első néhány sorát.
Ejha, jó vagy, gondolom.
– Felvágós – cukkolom fejcsóválva.
– Rajta, mid van még, baby?
Olyan dalokat keresek a könyvtáramban, amit talán nem ismer fel három
másodperc vagy annál is rövidebb idő alatt, ezért úgy döntök, hogy
megpróbálkozom a Poison Talk Dirty To Me című dalával. Még mielőtt
lenyomhatnám a pillanatgombot, felkiált:
– „Look what the...” – Aztán elhallgat és mosolyogni kezd, nem is
vesződik azzal, hogy befejezze a dalszöveget. A kezét felém nyújtja, és
végighúzza az ujjait a lábamon, közben hanyagul megemlíti, hogy a Talk
Dirty To Me t beválasztották minden idők negyven legjobb hard rock dala
közé, és miközben az érintésétől borzongás fut végig a gerincemen, így szól:
– De hát ezt biztosan te is tudod, szóval miért választasz ilyen
könnyűeket? – Visszahúzza a kezét, a napszemüvegéért nyúl, és felteszi. – A
következőt!
– Oké, zenei zseni, az utolsó – mondom kilenc dal után. – Mindent vagy
semmit. – Aztán rávillantom a szememet, feljebb kirándultatom a
szoknyámat, éppen eléggé ahhoz, hogy egy pillantást vethessen arra, ami
megbújik alatta. – Benne vagy? – kérdezem. Eddig három másodpercen
belül sikerült kitalálnia minden dalt, miért is ne tereljem el egy kicsit a
figyelmét, miért ne üssem ki a nyeregből.
Éles lélegzetvételt hallok.
– Mindig benne vagyok – mormolja, önelégült vigyorral az arcán.
Tudom, hogy nincs egyetlen dal sem a lejátszási listámon, amit ne
ismerne, ezért úgy döntök, hogy szórakozom egy kicsit. Feltekerem a
hangerőt, és hagyom, hogy az Adelitas Way dübörögjön az autóban. Ebben
nincs se intro, se zenei kórus. Elkezdődik a Dirty Little Thing, és hagyom,
hogy az első két sor lemenjen, mielőtt River vigyorgó arcára pillantok. A
dal harmadik soránál nem állítom le a zenét, hanem énekelni kezdek vele. A
kezemet végighúzom River combjának belsején, és folytatom az éneklést
arról, hogy mennyire szeretem, amikor rám néz, s mielőtt befejezem az első
refrént, ő is beszáll, és mindketten arról énekelünk, hogy képtelenek vagyunk
nemet mondani.
A harmadik refrénnél a dal még mindig dübörög, de mi már nem játsszuk
a dalfelismerő játékot. Leveszem a napszemüvegét, hogy láthassam a
szemét. Azonnal a lábamra teszi a kezét. Az ujjai ezúttal gyorsan a
harisnyám és a harisnyatartóm közötti csupasz pontra szökellnek. A testem
sajogni kezd a vágytól. Az érintése minden alkalommal ezt csinálja velem.
A kezem az övére teszem, és picit megszorítom.
– Nyertél, ugye, tudod? – mondom olyan hangon, ami valahol a játékos és
a csábító között van.
Vakító, fülig érő mosoly kíséretében, amitől a szívem kihagy egy ütemet
és az ajkam bizseregni kezd, oldalra billenti a fejét, és rám pillant.
– Tudom – neveti.
Felveszi a kezemet, a szájához emeli, és megcsókolja minden egyes
bütykömet.
– Mit nyerek? – kérdezi.
Mosolyogva elhúzom a kezemet a szájától, visszateszem a combjára, és
áthajolok a középső konzol fölött, hogy szívni kezdjem az édes pontot
közvetlenül a föle mögött, mielőtt válaszolok.
– Bármit, amit csak akarsz.
Közel maradok hozzá, belélegzem friss illatát, miközben az orromat a
borostás állához dörzsölöm. Soha nem szerettem, ha Ben nem
borotválkozott, de imádom River finom borostájának érzését a puha
bőrömön.
Ahogy hátradőlök, az ajka lassú, szexi mosolyra húzódik.
– Bármit?
– Bármit – ígérem.
Rekedten felnevetve lepillant az ölében nyugvó kezemre és felvonja a
szemöldökét.
Válaszul én is felvonom az enyémet.
– Tényleg? – kérdezem, de nem igazán vitatkozom vele.
– Úgysem teszed meg – állítja, és újra lepillant a kezemre, ahogy a
tenyeremet felfelé csúsztatom a lábán a farmerja gombjához, az ujjaimat
bebújtatva a dereka alá.
A légzése felgyorsul, és felnyög, amikor megérzi az érintésemet.
– Dahlia, csak viccelek!
 Rápillantok a szempilláim alól.
– Esetleg jobb lenne, ha lehúzódnál az útról, amint tudsz – suttogom a
fülébe előrehajolva.
A tekintete megint az ölére téved, amikor sikeresen kigombolom a
farmerját, és elkezdem lefelé húzni a cipzárt.
– Dahlia, nem gondoltam komolyan.
– River, nem ismersz még elég jól. Soha nem hátrálok meg, legyen szó
kihívásról vagy törlesztésről.
– Harminc perc sem kell, és otthon leszünk – nyögi ki végül.
Ekkor már a nyakát csókolom, az álla vonalát és a fülét.
– Te döntesz.
– Miről döntök én? – motyogja, és már szinte képtelen beszélni.
– Te nyertél. Megmondtad, mit akarsz. Nem hátrálok meg. Tehát húzódj
le!
Észreveszem, mennyire szorítja a kormányt, látom a szemében és tudom,
hogy akarja ezt, de nem akarja beismerni.
– Dahlia? – kérdezi.
Lehúzom a cipzárt a nadrágján, és megrántom a nyílást a bokszeralsóján,
kiszabadítva az erekcióját, mielőtt izgatni kezdem.
– Húzódj le! Választhatsz: az úton vagy az út mellett? Enynyit
eldönthetsz. De én nem fogok várni. – Fizikailag és szóban is
félreérthetetlenül a tudtára adom, hogy erre előbb fog sor kerülni, és nem
később. Nem várok, amíg a házához érünk.
– Bassz… – kezdi, ahogy a legbelső sávból gyorsan a legszélsőbe sorol
át, és lehajt a főútról, amint tud.
Mielőtt elkezdenék lefelé ereszkedni, felpillantok. A szemét félig
lehunyta, a hátát az ülésébe nyomta, és a tekintetében túlcsordul a
vágy. Ismét meglepem magam azzal, amire készülök, amit korábban soha
nem élveztem megtenni, és csak egy huncut mosolyt villantok rá. Ám úgy
döntök, megvárom, amíg biztonságosan leparkolja az autót, mielőtt eljutnék
az öléig, mivel úgy gondolom, hogy a mostani lelkiállapota zavarná a
vezetésben.
A csábításomtól azonban a legkevésbé sem állok el. Hátranyúlok, és
kicsatolom a biztonsági övemet, miközben River behajt egy irodaház
mélygarázsába, ami vasárnaponként nyilvánvalóan zárva van. Ahogy
befordul egy parkolóhelyre a garázs közepén, kikapcsolja a biztonsági övét,
és hátratolja az ülését.
– A picsába, mit művelsz velem? – zihálja.
– Még semmit – kötekszem vele, mielőtt hagynám, hogy megcsókoljon.
Tudom, hogy nem egészen arra utal, amit ebben a pillanatban csinálok
vele. Tudom, mert gyakran ugyanezt akarom kérdezni tőle én is. Tökéletesen
megsemmisített, méghozzá hihetetlenül gyorsan, és szerintem ő is ugyanígy
érez velem kapcsolatban.
Foglyul ejti a számat, és addig csókol, amíg el nem akad a lélegzetem, de
nem ingok meg. Elhúzódom, és nyitott szájú csókokkal árasztom el a nyakát,
a pólóját, a hasizmát, míg végül elérem a célomat.
A lába enyhén megremeg, ahogy a nyelvem ráveti magát a hegyére,
körbejárja, mielőtt végighúzom az oldalán egészen a tövéig, és vissza. A
keze finoman kapaszkodik a fejembe, és hallom akadozó légzését. Egyik
kezemmel megszorítom a tövét, ő pedig felnyög, ahogy a számat
végigcsúsztatom a teljes hosszán, lassan mozogva fel és le. Miután elengedi
a fejemet, elkapja a másik kezemet, és erősen szopni kezdi a
hüvelykujjamat.
Felbugyog bennem a szenvedély, ahogy a számba veszem őt, ameddig
csak tudom. Amikor a hegye eléri a torkomat, ott tartom, csak finoman
mozgok előre és hátra, de ezúttal a fogammal, nem pedig az ajkammal. A
nyelvem továbbra is körkörösen nyalja, és amikor körüljárja a tövét, érzem,
hogy River megborzong.
A teste reakciója, a nyögései, a nehéz légzése, mind felszítják a tüzet, ami
már a testemben lángol. Azt akarom, hogy jól érezz magát, ugyanúgy, ahogy
ő tette velem az elmúlt néhány napban ezért erősebben és gyorsabban
kezdem szopni. Elengedi a kezemet, én pedig mindkettőt a töve köré fonom.
A hajamba kapaszkodik, miközben mozgatni kezdi a fejemet a teste
ritmusára. Követem, teljesen a számba veszem, majd kihúzom, ahogy a
fogammal finoman megérintem hosszú, kemény testrészét. A teste először
megfeszül, mielőtt ellazulna, és biztos vagyok benne, hogy elveszíti az
önuralmát.
Hangosan felnyög, aztán a jobb kezével simogatni kezdi a hátamat,
miközben a nevemet mormolja. Felfedi a bőrt a pulóverem és a szoknyám
között, és végighúzza rajta a körmeit, mialatt a bal keze továbbra is a
hajamba gabalyodik, még mindig irányít.
A légzése felgyorsul, ahogy felle mozgatom a fejemet. A jobb keze
becsusszan a szoknyám dereka alá, az ujjai szétnyílnak, és megmarkolja a
fenekemet, amitől sajgó érzés támad a lábaim között. Érzem, hogy egyre
nedvesebb leszek.
Hallom, hogy a fogain átszűrve néhány gyors lélegzetet vesz, és tudom,
hogy mindjárt elélvez.
– Bassza meg… – sziszegi, amikor a nyelvemmel a hegyét csapkodom,
körözök rajta, szívom. Elengedi a fejemet, és az ajtóba kapaszkodik, a másik
keze még mindig a puha bőrt dörzsöli a fenekemen.
Már szinte liheg, amikor meghallom a motyogását.
– Igen. – Azzal a teste mozdulatlanná válik, a hasizmai
öszszerándulnak. Sósan édes ízt érzek a torkomban, ahogy nyelek.
Amikor felemelem a fejemet, nem tudom megállni vigyorgás nélkül. A
szeme még mindig csukva, de az arca békés. Ahogy kinyitja a szemét, a
légzése lassan normálissá válik. Megnyalom a számat, még mindig érzem az
ízét, és a szeme tágra nyílik. Mondani kezd valamit, de nem hagyom
beszélni, ahogy a számat az övére szorítom.
Miután jó alaposan megcsókol, elhúzódik, és a homlokát a homlokomhoz
nyomja. Meleg lehelete súrolja az arcomat.
– Azt kell mondanom, hogy igazán élvezem ezt a játékot veled… jobban,
mint bármilyen más játékot, amit valaha is játszottam. – Elhúzódik,
megpuszilja az orromat, és kuncogni kezd. – Ki kell majd találnom neked
egy igazán nagyszerű díjat, ha egyszer végül te fogsz nyerni.
A fejtámlának támasztom a fejemet, miközben felvonom a szemöldökömet.
– Az is lehet, hogy csak hagytalak nyerni. Olyan őrült játékosi
képességeim vannak, amilyet még nem is láttál.
– Alig várom, hogy szabadjára engedd az őrült képességeidet. – Kinyújtja
a lábát, hogy fel tudja húzni a cipzárt a nadrágján, megcsóválja a fejét, és az
egyik ujjával megérinti az ajkamat.
Gyorsan rákacsintok, mielőtt becsatolom a biztonsági övemet.
– Idővel. Most menjünk, nézzük meg az új házadat!
 17. FEJEZET
Home

Amikor felhajtunk egy nagyon jómódú környékre Hollywood Hillsben,

egy kicsit meglep, mennyire félelmetes. A lakóközösség bejáratánál egy
nagy vaskapu van, amit több őr felügyel. Nem látok olyan sávot, amit arra
terveztek volna, hogy a lakók áthajthassanak rajta kapunyitók vagy az
ablakra ragasztott vonalkódok segítségével.
Amikor megállunk az üvegfülke előtt, egy fiatal, vékony, szőke hajú
egyenruhás nő közeledik az autóhoz. River biccent és köszön
neki. Felvillantja szexi gödröcskéit és gyöngyfehér fogsorát. A nő azonnal
átenged minket. Ez az őr már nyilván tudja, ki ő.
Ahogy szemügyre veszem a környéket, észreveszek egy csapat fiatal nőt,
akik mind egyformán vannak felöltözve. A kapun kívül táboroztak le. Nem
láttam őket, amikor behajtottunk, most viszont már igen, mert kiabálnak és
táblákat tartanak fel. Az egyiken ez áll: „Autogramot egy csókért?” A
másikon pedig ez: „Fair üzletben utazom”. Érdekes. Rájuk mutatok, ahogy a
tábláikat rázzák, egyéb testrészeikkel egyetemben.
– Ők a ti grúpijaitok, vagy csak grúpik, úgy általában?
– Úgy általában, azt hiszem – válaszolja River, miközben rájuk pillant. –
Nem vagyok biztos benne. Soha nem figyeltem.
De alapvetően miattuk költöztem olyan helyre, ahol kapu van.
– Ó, értem. Nem szereted a rajongókat.
– Ezt nem mondtam. A megfelelő helyen, a megfelelő időben nincs velük
bajom. Olykor viszont elfelejtik, hogy a művészeknek is van magánéletük.
– Elhallgat, mintha a következő mondatokat fontolgatná. – Ne érts félre,
imádon ezt az egész autogramosztós dolgot, és hogy a fellépések után új
emberekkel találkozunk. A káosz az, amit nem igazán szeretek.
A sikoltozás halkulni kezd, miközben belenéz a visszapillantó tükörbe.
– Xander szerint ez is a munka része, és ártalmatlanok. – A fejét rázva
folytatja: – Biztos vagyok benne, hogy azok, de agresszívak tudnak lenni.
Valamiért nem úgy képzeltem, hogy River az egyik leghíresebb
Hollywood Hillsi környéken lakik. De ahogy átautózunk a csendes,
kikövezett utcákon, megértem. Nem csupán védi a magánéletet és
biztonságot nyújt, hanem elzárt és békés is, éppúgy, mint a hotel, ahol Las
Vegasban megszállt. Hozzám hasonlóan ő is a békésebb életet részesítheti
előnyben. Vicces, hogy Ben imádta a tengerpartot, de nem a csendjét, mint
én.
Ahogy River egyre beljebb vezet a lakóterületen, azon gondolkodom,
hogy Ben ezekről a házakról úgy beszélt volna, mint a felelőtlenül gazdagok
és segghíresek otthonairól. Amióta csak nyomozott Mark Hines, a híres
futballjátékos után, aki valahol fenn lakott Hillsben, irracionálisan elfogult
volt minden híres emberrel szemben LAnek ezen a részén. Ben volt az az
újságíró a csapatban, aki az illegális fogadásokon alapuló pénzmosó
rendszer után nyomozott. Mark akkora köcsög volt, ahogy Ben fogalmazott,
hogy soha nem vallott. Helyette az ügynökét hibáztatta. Ezért folytathatta a
futballozást.
Ben úgy vélte, hogy Mark a pénzét és a hírnevét használta arra, hogy
eltitkolja a szerepét a balhéban. És úgy érezte, hogy ez csakis a sztár
mivolta miatt sikerült. Ben álláspontja talán a futball iránti szeretete, az
igazságérzete és a Mark által birtokolt hatalom miatti kis féltékenység
keverékéből származott; soha nem voltam teljesen biztos ebben.
Így valahányszor megemlítettem, hogy valamelyik ismert ember Hillsben
lakik, a megjegyzése mindig úgy kezdődött, hogy „az a faszfej így” vagy „az
a faszfej úgy”. Soha nem volt féltékeny arra, hogy valakinek mennyi pénze
van, mivel mindkettőnk családja anyagilag stabil volt. De szerintem
féltékeny volt a celeb státuszra. Habár igazából soha nem beszélt nekem
erről, tudom, hogy azt remélte, egy napon olyan ismert névvé válik majd,
mint Anderson Cooper[15].
Bennel nem éltünk extravagánsan. A tengerparton nőttünk fel, ahol soha
nem volt rajtunk nyomás, hogy versengjünk másokkal. Többnyire könnyeden
és gondtalanul éltük az életünket; arrafelé ilyen volt az életforma. Miközben
körülnézek, emlékeztetem magam, hogy az már nem az én életem.
De nyitottnak kell lennem a várossal szemben, ahol River felnőtt, ahol a
leginkább ismert zenészként. Semmi kétség, hogy hamarosan szélesebb
körben híres lesz. Egészen mostanáig nem gondoltam rá így, de azzal, hogy
itt vagyok, mindent megértek, és Ben szavai visszhangoznak a
gondolataimban.
– Mi az? – kérdezi River, amikor észreveszi, hogy szórakozottnak tűnök. –
Nem tetszik?
A hangja visszaránt a gondolataimból, és nem tudom megállni nevetés
nélkül.
– Dehogynem, butus! Csak eddig nem szóltál, hogy a gazdagok és híresek
közé tartozol.
Elneveti magát.
– Mondtam már, hogy nagyon jól jártam ezzel a házzal? Mielőtt folytatná,
felém nyúl, hogy megfogja a kezemet.
– Az előző tulajdonos elvált, és meg akart szabadulni tőle. Xander az
exférj barátja, és az ő révén jutottam hozzá. – Megcsókolja a kezemet, és az
ölében tartja. – A kilátás a hátsó udvaromból elképesztő, a ház ezzel vett le
a lábamról abban a percben, amikor megláttam.
Rámosolygok, és akaratlanul is arra gondolok, tényleg menynyi közös van
bennünk.
– Vicces, az első dolgom, akárhová is megyek, hogy megnézzem a
kilátást. Valójában, azt hiszem, a te kilátásodat is csekkoltam, amikor
először láttalak – jegyzem meg.
– Ó – mondja, miközben rám nevet. – Végre elismered, hogy bámultál
engem?
– Nem, azt nem állítottam. Ne bízd el magad! – Dorgálóan megcsípem a
lábát.
Mindegyik ház elkülönülve áll a saját nagy telkén, és a legtöbb bejárati
ajtót nem látom, miközben elhajtunk, mert az épületek olyan jól el vannak
rejtve. Nem is igazán érdekel annyira, mert a kilátás az autón belül sokkal
vonzóbb.
– Még csak eszedbe sem jut elkezdeni egy ilyen játékot, ugye? – mondja
River, majd felemeli a kezemet, és oda mutat, ahol éppen megcsíptem. Aztán
elengedi a kezemet, és felém nyúl, hogy megcsiklandozzon.
Elhúzódom az ülésemben, és vinnyogni kezdek. Nagyon csiklandós
vagyok, és nem akarom, hogy ezt tudja, így megpróbálom gyorsan megadni
magamat. Ő azonban hajthatatlan, és folytatja a támadást.
– Vezetsz! Tedd mindkét kezedet a kormányra! Kérlek! – kiabálok rá,
miközben a nevetéstől könnyek csordulnak végig az arcomon.
Egy stoptáblánál visszahúzza a kezét, hogy megfogja a kormányt, a
másikkal pedig lenyomja az irányjelzőt. Oldalra billenti a fejét, hogy rám
nézzen, és ördögi vigyor jelenik meg az arcán.
– Egy órája nem úgy tűnt, hogy aggódnál a vezetési képességeim miatt.
– Pedig aggódtam. Ezért vártam meg, hogy először leparkold az autót –
válaszolom egy ravasz mosoly kíséretében.
– Nos, egyelőre abbahagyom, de csak azért, mert olyan szépen kérted –
közli édesen.
Lassítani kezd, ahogy egy zsákutcához közeledik. Egy ház felé bök a
fejével, amit épphogy látni lehet az utca végén.
– Itt vagyunk. Otthon, édes otthon – jelenti ki, miközben felhajt egy
hosszú, felfelé emelkedő kocsibejáróra.
A háznak sima fehér díszvakolata van, és úgy néz ki, mint egy 1940es
évekbeli ranch. Magasan a város felett áll, egy nagy modern, kör alakú
műmárvány lépcsősor vezet fel a gyönyörű art deco stílusú kétszárnyú
ajtóhoz. A kert szerény, de szépen rendben van tartva, eklektikus sziklák
veszik körbe a pálmafákat. River megnyom egy gombot az autójában, és a
nagy faajtó kitárul.
A garázs a ház alatt van. Ahogy behajt, egy széles lépcsőt látok a hátsó
jobb sarokban, ami bizonyára a házba vezet. Leparkolja az autót, leveszi a
gyújtást, és megmozdul, hogy szembeforduljon velem.
– Ne feledd, már figyelmeztettelek, hogy mire számíts. Csak most
költöztem be.
Kissé idegesnek látszik, ezért meg akarom nyugtatni:
– Nem lehet sokkal rosszabb, mint az én házam, pedig én sokkal régebb
óta élek átmenetben.
Ahogy kinyitja az ajtaját, visszafordul, hogy rám nézzen. Óriási a
mosolya, és a szeme csillog.
– Nem biztos, hogy említettem már, de mivel egy csapat sráccal laktam,
nem hoztam sok mindent. Az előző tulajdonosok itt hagytak néhány dolgot,
de tényleg olyan lesz, mint a kempingezés, amíg nem ugrunk be néhány
üzletbe.
A szememet forgatom, ahogy az ajtó kilincse felé nyúlok.
– Azt akarod mondani, hogy a padlón fogunk aludni? – tudakolom.
– Nagyjából.
– Nos hát, Mr. Rocksztárból lett cserkészfiú, mutasd az utat!
Nem tudom megállni nevetés nélkül, s arra gondolok, menynyire hasonló
a gondtalan háztartással kapcsolatos hozzáállásunk.
– Ne nevess! – méltatlankodik, és rám mutat. – Mondtam, hogy csak most
költöztem be.
Az autó előtt megfogja a kezemet, és felvezet a lépcsőn. Amint egy újabb
kisebb lépcsősorhoz érünk, ami a pihenőhöz visz, előretessékel. Amikor a
tetejére érünk, az ajtó fölé nyúl, és levesz valamit a szemöldökfáról.
Ahogy megfordulok, észreveszem a kulcsot a kezében, és viccelődni
kezdek azzal a bölcsességgel, hogy soha ne engedd senkinek, hogy lássa, hol
tartod a pótkulcsodat. De elég Riverre néznem, elakad a lélegzetem, és a
pulzusom száguldani kezd. Szemérmetlenül tovább figyelem, amikor mögém
nyúl, hogy kinyissa az ajtót.
Észreveszem, hogy a pillantása a szoknyámra téved. Az ujjhegyei
könnyedén súrolják a szegélyét, mielőtt a keze megtámasztaná az ajtókeretet
a két oldalamon. A napfény beleskelődik egy kis kerek ablakon a háta
mögött, kiemelve River jóképű vonásait.
Lehajtja a fejét, hogy a szemünk egy vonalba kerüljön.
 – Mivel már megállapítottuk, hogy nem vagy zaklató, csak megkönnyíti a
dolgokat, hogy tudod, hol tartom a kulcsot.
Előrehajol, a térdét a két térdem közé dugja, és sóvárogva
megcsókol. Végigcsókolja az állam vonalát és a nyakamat, szinte mintha a
pulzusomat próbálná megtalálni. Könnyű feladat lenne, mivel rendesen
lüktet. Ez a csók nem akármilyen csók, ez olyan csók, ami nagyon is tele van
vággyal. Nemcsak az övével, hanem az enyémmel is. Ez olyan csók,
amelytől eláll a lélegzetem, és még többet akarok.
Azon tűnődöm, hogy is van ez, hogy az egyik percben normálisan
beszélgetünk, a másikban pedig le akarok vetkőzni a garázsában, és itt
helyben kefélni akarok vele? Ez teljesen új nekem. Kicsit ideges leszek
attól, hogy a közelében képtelen vagyok irányítani a libidómat, ezért
lehajtom a fejemet, és átbújok a karja alatt, az ajtógomb után nyúlva.
Anélkül, hogy hátrapillantanék, kinyitom az ajtót, és elmegyek River
mellett.
Ő azonban gyorsabb, mint én, és a kezével eltakarja a szememet, aztán
odavezet, ahol meg akar állítani.
– Oké, most már körülnézhetsz!
Kinyitom a szememet, és rádöbbenek, hogy határozottan szükségem lesz
idegenvezetésre. Ahol állok, az minden bizonnyal a legmodernebb konyha,
amit valaha láttam. Tizenkét ultramodern lámpatest lóg a plafonról, legalább
két méter hosszan.
Rozsdamentes acél háztartási gépek szegélyezik az egész konyhát, és ahol
általában konyhaszekrény szokott lenni, ott vastag üvegpolcok vannak A
padló a fekete és a fehér együtt kavargó keveréke, nagyon elegáns. A pultok
koromfekete márványból vannak, rajtuk gyöngyfehér pacákkal. Van egy
magas bárpult, ívelt, fekete bárszékekkel, a másik oldalán pedig a nappali
van. Egyik konyhához sem hasonlít, amit valaha láttam.
– River, ez elképesztő! – lelkesedem, ahogy ezt az egészet felfogom,
mielőtt a nappali felé indulok.
Követ engem, és érzem magamon a szemét.
– Aha, elképesztő.
 A nappalit fehérre festették, és fekete diófa borítja előttem a falat. Egy
nagy, Rivert és a zenekarát ábrázoló feketefehér kép lóg az egyik falon. A
kép alatt egy hosszú, szürke, tűzött kanapé áll néhány, az állványán pihenő
régi gitár mellett. A bal oldalon egy óriási lapos képernyős tévé csücsül egy
kis állványon.
Meglepő módon nincs rácsatlakoztatva videojátékrendszer.
River a kanapéhoz megy, és leül.
– Xander túltett önmagán – mondja, és megpaskolja a kanapét – Ezt ő
választotta nekem, és ő is szállíttatta ki. – Felpillant a képre, és a tévére meg
a gitárokra mutat. – Azt mondta, hogy ezek a házavatóajándékok.
– Ez igazán kedves tőle – jegyzem meg, s közben odamegyek a képhez,
hogy közelebbről megnézhessem.
– Tud kedves is lenni, néha – magyarázza River, miközben kinyújtja a
karjait a kanapé támláján. – Te magad is eldöntheted, amikor megismered.
– Ha egy kicsit is hasonlít rád, biztos vagyok benne, hogy kedvelni fogom.
– Majdnem azt mondtam, hogy szeretni, de gyorsan észbe kaptam. Az
érzelmeim kezdik függetleníteni magukat, kordában kell tartanom őket.
– Ez mikor készült? – kérdezem, s még mindig a nagy fotót nézem a falon.
– Nem olyan régen, talán négy éve. Az első hivatalosan kiadott zenekari
fotó – feleli halkan nevetve. – Xander első nagy dobása. Az első feladat,
amit a banda menedzsereként elintézett.
– Az, hogy a bátyád vigyáz rád, rengeteg stressztől
megszabadíthat. Nekem nincsenek testvéreim, de mindig is akartam egy fiú–
és egy lánytestvért.
– Szeretem a bátyámat és a húgomat, de mindketten borzasztó idegesítők
tudnak lenni.
– Én viszont imádtam volna, ha akárcsak egyetlen idegesítő testvérrel
együtt nőhetek fel – cukkolom.
– Aha, azt hiszem, igazad van.
Megpróbál értem nyúlni, de én már a nagy üvegajtóknál vagyok, amelyek
mintha mérföldeken át tartanának. A kilátás nem e világi. A távolban látom a
Hollywood felirat minden egyes betűjét. Igazán elképesztő, és azonnal arra
vágyom, hogy egy képet lőjek róla. Bárcsak felhoztam volna a
fényképezőgépemet az autóból!
Kinyitom az egyik ajtót, és kilépek az ugyanúgy elképesztő teraszra, ami a
ház teljes hosszában húzódik.
A felső szinten egy nagy fából készült asztal áll, a hozzá tartozó
székekkel, valamint egybeépített grillel. Jobbra és balra modern, spirál
alakú lépcsők vannak. Mindegyik lefelé köröz az alsó szintre, ahol egy nagy
négyszögletes medence és egy pezsgőfürdő található. Több szövettel borított
pad sorakozik a plexiből készült félfal mentén.
Riverhez fordulok, aki egy szót sem szólt, miközben fürkészőn figyelt
engem.
– Ez a kilátásod? – hadarom. – Innen látni lehet a Hollywood feliratot –
suttogom kibetűzve a szót.
Az együtt töltött idő alatt River határozottan semmi jelét nem adta annak,
hogy olyan gazdag lenne, mint amit a környezete sugall. Persze, nagyon szép
szállodában lakott, és rengeteg pénzt költött a hétvégén, de annyira fesztelen
és józan.
Miután láttam ezt a házat ezzel a kilátással, elgondolkozom azon, mibe is
keveredtem.
Kirángatva az ábrándozásból, mögém jön és körém fonja a karját.
– Hé, jól vagy?
– Aha, csak fogalmam som volt.
– Miről nem volt fogalmad?
– Hogy te a gazdagok és híresek közé tartozol.
– Aligha – mondja kuncogva. – Csak a megfelelő helyen voltam a
megfelelő időben.
River a testét az enyémhez préseli.
– És nekem sem volt fogalmam – teszi hozzá.
– Miről nem volt fogalmad?
A teste mozog, ahogy nevet, és érzem magam mögött az erejét.
– Hogy azok közé az emberek közé tartozol, akiknek ki kell betűzniük
Hollywoodot.
Megfordulok és finoman taszítok rajta egyet.
– Seggfej vagy! Csak meg vagyok lepve. Ez olyasmi, amit megemlíthettél
volna. Ez minden – mondom, miközben a feliratra, a kilátásra és a házára
mutatok.
– Úgy érted, például: Hé, most költöztem be egy igazán édes új helyre,
és egyébként a hátsó udvaromból látszik a Hollywood felirat? –
gúnyolódik, és visszahúz egy szoros ölelésbe.
– Talán nem egészen… – Esélyem sincs, hogy mondjak még valamit, mert
a nyakamhoz hajol, és ott olyan erővel csókol meg, hogy tudom, ez nyomot
fog hagyni. A testem megborzong az érintésétől, a meleg leheletétől, és
kuncogni kezdek. – Mit csinálsz?
– Szerintem tudod – nevet bele a bőrömbe.
Felsóhajtok és mélyet lélegzem.
– Egyelőre elegem van a bemutatóból, bár még egy szobát látnod kell –
jegyzi meg, s közben visszavezet a házba. – Fejezzük be itt, amit elkezdtünk
a kocsiban – teszi hozzá, miközben átmegyünk a nappalin és végigsétálunk a
folyosón a végében található nyitott ajtó felé.
– A hálószobád – bököm ki, ahogy benézek a nagyon nagy, üres szobába.
Számos csukott ajtó van benne. Az egyik bizonyára a fürdőszobába nyílik,
a többi pedig valószínűleg gardrób. A szobának ugyanolyan nagy üvegajtajai
is vannak, mint a nappalinak, és innen is látom a feliratot és a várost.
Minden annyira szép.
Nevetni kezdek, amikor alaposabban körülnézek a helyiségben. A
közepén egy felfújható matrac van, teledobálva párnákkal és
takarókkal. Szembefordulok Riverrel, elmosolyodom, ő pedig
visszavigyorog rám. Azonnal lángra lobbantja a bensőmet. Annyira, hogy a
legsötétebb napjaim a múltba vesznek.
– Min mosolyogsz? – suttogom, mialatt végighúzom a kezemet a
mellkasán.
– Nem tudom. Te min mosolyogsz? – válaszolja, mialatt félresöpri a
hajamat.
 – Nem tudom elhinni, hogy az igazat mondtad. Tényleg kempingezni
fogunk.
– Soha nem hazudok – jelenti ki, egyszerre nagyon komolyan.
Megfogom a kezét, a szoba közepére vezetem, és szembefordulok vele.
– Nem is úgy gondoltam – mormolom, mielőtt beszívom a felső ajkát.
Motyog valamit, amit nem értek, de valamiért nem kérem, hogy ismételje
meg. Finoman megrázza a fejét, és végighúzza az ujját az ajkamon.
A Nap olyan vakítóan süt be a szobájába, hogy nincs hova rejtőzni. Nem
tudom eltakarni azt, amit egykor nem akartam, hogy lásson.
A szememet egy pillanatra sem veszem le az övéről, miközben
kibontakozom az ölelésünkből, és a felsőmet a fejemen keresztül lehámozom
magamról, aztán meglazítom a szoknyámat is, és hagyom, hogy a padlóra
hulljon. Ott állok a fehérneműben, amit egyedül az ő szemének vásároltam.
Rámosolygok, s amikor a kezemmel végigsimítok a testemen, levegő után
kap.
Az ujjai követik a bőrömet a pushup melltartóm fölött és le a bordáimig,
mielőtt köröket rajzolna a szinte nem is létező hasizmaimra.
– Van róla fogalmad, mit művelsz velem? – suttogja, ahogy közelebb
hajol, hogy végigcsókolja ugyanazt az ösvényt, amit az előbb az ujjai jártak
végig.
Csak állok ott, képtelen vagyok mozogni, és ugyanezek a gondolatok
fogalmazódnak meg bennem. A szívem zakatol, és igazán fogalmam sincs, mi
történik velem. Valahányszor megérint az iránta érzett vágy sokkal inkább
szükséglet, mint igény.
Ahogy hátrébb lép, átható zöld szeme szemügyre veszi a testemet –
lassan.
– Reggel óta látni akarom, hogy is néznek ki ezek – mondja vigyorogva,
miközben a keze a harisnyatartóig vándorol. Aztán kikapcsolja először az
egyiket, majd a másikat, és így folytatja: – Határozottan érdemes volt várni
rá.
Kicsit hátradől, elkapja a kezemet, és megfordítja. A szájához emeli, és
gyengéden megcsókolja minden ujjbegyemet, egy pillanatra elidőzik
mindegyiknél, szopogatja őket, végül megcsókolja a tenyeremet.
– Örülök, hogy tetszik a szerelésem – lihegem. A szemhéjam rezegni kezd,
amikor egy érzékeny pontra lehel a csuklómon, aztán hozzáteszem: – Csak
neked vettem.
Felnyög, az ujjaival a hajamba túr, aztán végighúzza őket a hátamon,
kikapcsolja a melltartómat, de nem veszi le. Áthúzom a fején a pólóját, ő
pedig letépi a farmerját, még mielőtt lenyomom a matracra. Ahogy a
szemébe nézek, ami tele van vággyal, lovaglóülésben ráülök.
– Már a kis dalkitalálósdi játékod óta ezt akarom csinálni – dörmögi.
Fölé hajolok, nincs rajtam más, csak a fehérneműm, és hagyom, hogy
felfaljon a szemével. Érzem, hogy a kapcsolatunk egyre erősebbé válik. És
ma, a kora esti órákban, az év határozottan legragyogóbb és legszebb
napján, lassan olyat teszünk, amit még nem csináltunk. Szerelmeskedni
kezdünk.
 18. FEJEZET
Pinball Wizard

Habár egy felfújható matracon aludtam, meglepően kipihenten ébredek,

és elindulok a fürdőszobába. A vállam fölött hátrapillantok, és
elmosolyodom River láttán, aki békésen alszik. Megint megállapítom, hogy
úgy tűnik, nem választottunk oldalt az ágyban. Halkan odaosonok a
gardróbjához, és találok egy fehér inget egy halom doboz tetején. Amíg
belebújok, valami felkelti a figyelmemet. A legfelső dobozban River
bokszeralsói vannak, és a PacManes[16] azonnal szemet szúr.
PacMan? Komolyan? Imádom PacMant! Amikor kicsi voltam, apám
legalább hetente egyszer elvitt egy régimódi játékterembe, ami egy utcában
volt a Greekkel. Még mindig vigyorgok, amikor felhúzom a PacManes
bokszeralsót, és az üres házon át kávévadászatra indulok a konyhába.
Ahogy végigsétálok a folyosón a nappali felé, arra gondolok, hogy a
tegnapi napsütötte órák hátralévő részét a szobájában egymás
megismerésével töltöttük. Folyamatosan meglep, mennyire jól érzem magam
vele, az együtt átélt nagyszerű percek egyszerűen mámorítók. Még többet
akarok tőle, és egészen biztos vagyok abban, hogy ő is még többet akar.
Amikor az előző este ránk sötétedett, a Hollywood felirat világított a
távolban. Miután kimentünk, hogy gyönyörködjünk benne, visszatértünk a
nappaliba, és pizzát rendeltünk. Ettünk és beszélgettünk, aztán nevettünk
Lettermanon[17]. Végül a hálószobájában kötöttünk ki, és folytattuk, amit
korábban elkezdtünk.
Ahogy körülnézek a konyhában, sehol sem látok kávéskannát, így
jelentéktelenné válik, hogy van-e kávéja, vagy nincs. Tulajdonképpen semmi
sincs a konyhájában. Semmi kaja, semmi kisméretű háztartási gép, még
evőeszköz sincs.
 A hálószoba ajtajában állok, és a szinte üres teret nézem. Semmit sem
árul el arról, hogy ki is River. De nem bánom, mert máris úgy érzem, hogy
nagyon jól ismerem. Tegnap egy kicsit meghökkentett az otthona, de tudom,
hogy az, ahol él, nem árulkodik arról, ki is ő. És, mellesleg, szeretem ezt a
házat, különösen a hihetetlen kilátást. Valójában egészen biztos vagyok
abban, hogy igazából… nem is merek rágondolni, legalábbis még nem.
Ahogy figyelem alvás közben, nem tehetek róla, az jár a fejemben, hogyan
olvad el minden belső szervem a hangjától, hogyan kezdek el reszketni a
pillantásától, és hogyan őrjít meg az érintése. Minden dolgot vele, velünk
kapcsolatban helyesnek érzek. Ezek az intenzív érzések eddig ismeretlenek
voltak számomra. Még soha nem éreztem őket, még Bennel sem. Hirtelen a
bűntudat hulláma csap át rajtam. Miért hevesebbek a River iránti érzéseim,
mint a Ben irántiak?
Hunyorogva nézek ki a finom lenfüggönnyel takart üvegajtókon, a festői
kilátást bámulom, és próbálok Riverre gondolni, a férfira, akibe most
szerelmes vagyok, nem pedig Benre, a férfira, akit oly sokáig szerettem. De
a bűntudat nem hagy nyugodni, és töröm a fejemet, próbálok emlékezni arra,
hogy Ben váltotte ki belőlem valaha ilyen érzéseket, mint River. Ám nem
tudok ugyanilyeneket felidézni.
– Jó reggelt, szexi lány! – hallom végül, és visszakerülök a jelenbe.
Riverre pillantok. Nyújtózik és ásít, ő maga is elég szexin fest. – Mit
csinálsz te ott? – kérdezi, és felém nyújtja a karját, hogy csatlakozzam hozzá.
– Jó reggelt neked is! – válaszolom mosolyogva, miközben felé sétálok,
és szinte a karjaiba ugrom. – Kávét kerestem.
– Bocs, egy kávéskanna az első dolog a listámon.
Rám vigyorog és könnyedén puszikat nyom az orromra, szinte mintha
megcsókolna minden egyes szeplőt. Feltámaszkodik a könyökére.
– Minden reggel korán kelsz?
Nevetve bevallom az igazat:
– Nem tudok aludni, ha kintről bevilágít a fény. – Helyet vál toztatok,
hogy szembe forduljak vele. – A szüleim sötétítő függönyöket raktak fel a
szobámban, amikor kicsi voltam, hogy ne ébresszem fel őket
hajnalhasadáskor.
– Hmmm… – dünnyög, aztán hozzáteszi: – Vagyis azt mondod, ha előtted
akarok felkelni és nézni, ahogy alszol, szereznünk kell néhány nehéz
sötétítőt?
– River, ne, az megakadályozná, hogy erre az elképesztő kilátásra
ébredjünk!
– Nem akadályozná azt az elképesztő kilátást, amit én láthatok, amikor
felébredek – mondja, s közben egyenesen rám néz, és a fülem mögé igazít
egy kilazult hajtincset.
Istenem, hát erről beszélek! Vele kapcsolatban minden teljesen
megvadít. Elkapom a nyakát, magam felé húzom, és megcsókolom. Amikor
elengedem, végigméri a testemet. Ördögi vigyor jelenik meg az arcán.
– Mi ez az arckifejezés? – kérdezem.
Végighúzza az ujjait a fehér ing gombjain, aztán a szájával követi az
ujjait, s a fogával kezdi rángatni az első gombot.
– „Az én alsóneműmet viseled” arcra gondolsz? – érdeklődik, és áttér a
második gombra.
– Ó, nem is tudtam, hogy az embereknek van ilyen arcuk is – felelem
nevetve, mert a haja csiklandozza a mellkasomat.
Felemeli a fejét, és összehúzott szemmel néz rám.
– Az embereknek? Van az embereknek arcuk arra az alkalomra, amikor a
csajuk az alsóneműjüket viseli?
– Nos, szeretem PacMant – mondom, mielőtt felfognám, mit is mondott
éppen.
– Tényleg? – incselkedik, és imádni valóan rám kacsint. – Tudod, hogyan
kell játszani?
– Hát persze, hogy tudom, hogyan kell játszani!
– Ennek a végére kell járnom – közli, ahogy végigstíröl, azután
megszólal: – Igazán érzékien nézel ki PacManben.
A nevetésünk lecsillapodik, ahogy a keze elkezdi körberajzolni a kis
sárga lények körvonalait a csípőmön.
 – Egyébként… azt mondtad az előbb, hogy a csajod vagyok?
– Igen, így volt.
És a pillantása is ezt erősíti meg, ahogy rám néz, miközben megint
felnevet és meghúzgálja a gumipántot a PacManes bokszeralsóján, amit
viselek.
Újra megcsókolom, minden viccelődést félretéve. A csókom tele van
vággyal és szükséggel, és ezt egyértelművé is teszem. Azonnal felnyög, aztán
átfordít minket, így most már ő van fölöttem.
– Dahlia, nem tudom, mit művelsz velem, de ha nem állunk le ezzel
hamarosan, lehet, hogy egész nap itt leszünk. – Lenyomja a kezét a felfújható
matracra. – És nem vagyok biztos abban, hogy bírni fogja.
– A matrac vagy te, River?
– Vigyázz magadra, kislány, nem akarsz kikezdeni velem, ugye?
– Dehogynem, ám először kávéra van szükségem, szóval szerencséd van,
nem maradhatunk egész nap ebben a szobában.
– Én nem ilyen szerencsét akarok – viccelődik a szemöldökét
felvonva. Meleg testét az enyémhez nyomja, úgy folytatja:
– Először is, szerzek neked kávét, aztán célba vesszük az üzleteket, utána
pedig hagyom, hogy kikezdj velem.
– El akarsz menni vásárolgatni? – kérdezem, mert meglepett a napi terve.
Halkan felnevet, és úgy fordul, hogy a matrac szélére üljön.
– Nem… nem vásárolgatni, még távolról sem lesz köze a
vásárolgatáshoz, ígérem – mondja, és keresztezi az ujjait a szíve fölött.
Hátrahajol felém, kuncogni kezd, és megcsípi a fenekemet.
– Csak gyorsan megállunk néhány létesítményben, hogy beszerezzünk
egykét szükséges holmit.
– Persze – válaszolom, és felülök, de nekidőlök a hátának, hogy a teste
egy kicsit tovább az enyém közelében maradjon. – Egész biztos vagyok
abban, hogy ez a vásárolgatás definíciója.
Ahogy a vállának támaszkodom, a feje felém fordul, és megcsókolom. A
nyelvemmel simogatom az övét, és alaposan megízlelem őt, mielőtt
elhúzódom. Átcsúszom a matrac másik szélére, felállok és nyújtózom egyet.
Még mindig ülve, kitekeredve, a lábával a földön, a pillantása
bebarangolja a testemet, amitől a bőröm bizseregni kezd. Az ajkamba
harapok a látványától, és megpróbálok arra összpontosítani, ami mindig is a
reggeli prioritásom volt: a kávémra. De még a szeretett kávém gondolata
sem tudja elnyomni az iránta érzett mohó vágyamat.
Feláll, és rezzenéstelen tekintete még egy pillanattal tovább tanulmányoz.
– Valószínűleg le kellene zuhanyoznunk. – Olyan az arckifejezése, mintha
próbálná meggyőzni magát arról, hogy ki kell mennie a szobából.
Ahogy ott áll és vigyorog rám, teljesen meztelen és eszméletlenül
szexi. Anélkül, hogy még egy szót szólnék, fogom a táskámat, és elballagok
a fürdőszobába, letolom az inget a vállamról, és engedem, hogy lehulljon a
testemről, mivel nagyon jól tudom, hogy River figyel. Röviddel azután, hogy
a fürdőszobába érek, hallom, ahogy a lába végigcsattog a fapadlón, és
kétségem sincs, hogy felém tart. Játszma indul, én nyertem.

Miután eldöntöttem, hogy azt a farmert es pólót veszem fel, amit tegnap
vettem, mivel nincs más tiszta ruhám, felöltözöm, a karjaimat bebujtatom a
fekete bőrdzsekimbe, bekötöm a Converse tornacipőmet, azt, amit
szerencsére bedobtam a táskámba, mielőtt eljöttem otthonról, és készen
állok arra, hogy bemenjünk néhány üzletbe.
Olyan régóta nem voltam vásárolgatni, hogy valójában kicsit izgatott is
vagyok, sőt az izgatottságom tovább nő, amikor kilépek a fürdőszobából, és
látom, hogy River éppen smst ír. Kopott farmert, fekete Ramones pólót,
fekete bőrdzsekit és fekete bakancsot visel. Amikor rám mosolyog,
miközben felveszi a fekete sapkáját, visszakerülök a múltba, amikor először
megpillantottam, és ugyanolyan szexi most is, mint akkor volt.
Amíg autózunk, megnézem az emailjeimet és meghallgatom a
hangpostámat. Grace és Aerie is hagyott üzeneteket. Aerienek küldök egy
gyors smst, Graeet pedig felhívom. Éppen akkor teszem le, amikor a
telefonom akkuja meghal, én pedig megemlítem Rivernek, hogy szerdáig
vissza kell érnem Laguna Beachbe. A pillantásunk találkozik, és csendesen
megszólal:
– Mi lenne, ha napról napra haladnánk?
Vitatkozni akarok, hogy tényleg haza kell mennem, de nem teszem, mert
nem is érdekelhetne kevésbé, hogy hazaéreke. Tényleg szeretek vele
lenni. Ezért inkább rámosolygok.
– Nem maradhatok veled örökké, te is tudod – mondom. Oldalba bököm a
dzsekije alatt, és hozzáteszem: – Egyébként is elég hamar megunsz majd
engem és a játékaimat.
Besétálunk a The Grove bevásárlóközpontba, ahol voltam már
néhányszor. Tényleg itt a legjobb bevásárolni. Itt megtalálható az összes
kedvenc üzletem, köztük a Nike Goddess, a Pottery Barn[18], a J. Crew[19] és
a H&M.
Az első hely, ahova egyetértésben bevetjük magunkat, a Pottery Barn.
Gyorsan megtanulom, hogy a vásárlás Riverrel elég komikus. Ahogy
belépünk az üzletbe, ő megkörnyékezi az „aligváromhogysegíthessek” fiatal
barnát, aki azonnal rebegtetni kezdi a szempilláit. A lány először csak
pislog, mintha próbálná eldönteni, honnan ismerős neki. Nevetek, ahogy
River ráugrik az egyik matracra, és próbál engem is magával rántani.
Harminc perc alatt választunk egyszínű ágyneműt, puha törülközőket és
habos párnákat. Választunk matracot, ágyrugót és egy fekete bőrrel bevont
fejtámlát. A kacér eladólánynak nem kell rebegtetni a pilláit, hogy
meggyőzze Rivert a hozzáillő éjjeliszekrények megvásárlásáról, egyébként
is megvette volna. Gyorsan fizet, és elintézi, hogy még ma házhoz szállítsák.
Ahogy végigjárjuk az üzleteket, a karja hanyagul a vállamon, a kezem
pedig az ő farzsebében, s azt mondja, hogy este el akar vinni egy Smitten’s
nevű helyre. Ez egy környékbeli bár, ahol a The Wilde Ones több mint öt
éve próbál minden kedd este. Hozzáteszi, hogy találkozhatok a bátyjával, a
húgával, a zenésztársaival, amitől egy kicsit ideges leszek, de izgatott is
vagyok, amiért végre láthatom fellépni az együttesével.
A következő állomásunk a Williams Sonoma[20], ahol kiválasztjuk a
legújabb Strarbucks kávéskannát, és veszünk kávépárnákat, konyhai
eszközöket, modern fehér tányérokat és evőeszközöket. Ismét elintézi, hogy
még ma házhoz szállítsák.
Ahogy folytatjuk utunkat a sétálóutcán, elmegyünk egy H&M mellett.
– Nem bánod, ha beugrom, és veszek néhány cuccot?
Bólint, és a fejével oldalra int.
– Odaát leszek – mondja. – Van néhány visszahívás, amit el kell
intéznem. – Azzal megcsókol. – Vagyis nem kell sietned.
– Tudja, hogy ez mit vált ki belőlem. Rámosolygok, és végighúzom az
ujjamat a hasán.
– Nem fog olyan sokáig tartani.
Gyorsan kiválasztok néhány dolgot, ami kisegít, amíg meg nem tudom,
hogy Rivernek van-e mosógépe és szárítógépe, vagy amíg haza nem megyek.
Már a pénztár felé tartok, amikor meghallom egy ismerős dal sürgetően
lüktető, szinte szárnyaló hangjait. Az egybekevert torzított vokál, a súlyos
elektronikus akkordok és a dübörgő basszus tagadhatatlanul Justin
Timberlake remekművéből, a Sexy Back[21] ből van.
Körülnézek, hogy rájöjjek, honnan szól a zene, amikor végül
megállapítom, hogy az én táskám énekel. Ahogy az első verse véget ér, nem
tudom megállni mosolygás nélkül, és kiállok a sorból. A táskámba nyúlok,
és megfogom a telefonomat. River Wilde neve villog a kijelzőmön.
– Heeelllóóó! – turbékolom, és az üzlet eleje felé pillantok. Ott is van, a
falnak dől két kirakat között. Lábát a rózsaszín virágos tapétának támasztja.
Az egyik keze a zsebében van, a másikkal a telefonját tartja a füléhez.
Gödröcskevillantós mosolyát küldi felém, én pedig visszamosolygok. Felém
nyújtja a telefonját, hogy lássam, aztán visszateszi a füléhez.
– Tetszik a csengőhang, amit választottam?
Azt hiszem, akkor választhatta magának, amikor beírt minket egymás
telefonkönyvébe. Nézem, ahogy a vállával tartja a telefont, miközben néhány
rajongólány közelíti meg, tollal a kezében. Megkapják a kötelező vigyort, és
aláírja az egyikük pólójának a hátát és egy másiknak a vállát. A szememet
forgatom, amiért azt állította, hogy nem igazán ismeri fel senki.
– Igen, tetszik, Mr. Nem Is Vagyok Annyira Híres – válaszolom, mialatt
felfelé tartom a hüvelykujjamat. A vállamra mutatok, így jelezve, hogy én is
akarok egy autogramot. – Viszont nem is tudtam, hogy a szexi egyáltalán
elment.
A fejét csóválva kinyomja a telefont. Elbűvölően búcsút int a két
grúpinak, és elindul felém.
– Szia, szexi, te nem... – kezdem a kérdést, amikor elég közel van, de
lehajol és megcsókol, így gyorsan megakadályoz abban, hogy befejezzem a
kérdésemet.
– Szia, neked is, szexi! – köszön, amikor elhúzódik, én pedig el is
felejtettem, hogy mit akartam kérdezni, de aztán rájövök, hogy egyébként
sem számít igazán. Mielőtt megfogja a kezemet, úgy tesz, mintha aláírná a
nevét a vállamra, és az érintésétől borzongás fut végig a gerincemen.
– Köszönöm, Mr. Rocksztár. – Azzal visszaállunk a sorba.
– Van valami, amit meg akarok mutatni neked – árulja el River, amikor
elhagyjuk az üzletet, s az összes szatyrot ő viszi.
– Mi az? A grúpik sora odakint, akik arra várnak, hogy aláírd a csupasz
bőrüket? – viccelődöm.
– Nem, okoska, ez véletlen volt, és komolyan alig fordul elő.
– Ha te mondod! De engem a hét bármelyik napján, akármikor aláírhatsz –
mosolygok rá, és ejtem a témát.
Felugrunk a Green Trolley[22]ra, ami a The Grove és a Farmers
Market[23] között jár, és leszállunk a The Entertainment Centernél. A
komplexum több tucatnyi épületből áll, és egy parkosított területen található,
amelynek a közepén piknikezőhelyek vannak. Még egy táncoló szökőkútja is
van. Rengeteg ember sétálgat erre. Néhánynak bevásárlótáska van a
kezében, mások pedig csak kényelmesen andalognak, miközben kávét isznak
vagy perecet esznek. A réginek látszó épületektől a környék olyan, mintha
egy régimódi belváros lenne.
Először én szállok le a villamosról, aztán elvigyorodom, amikor River is
lelép róla, és szorosan mögöttem sétál. A hátamhoz hajol, a derekam köré
fonja a karját, és egy nyitott, vörös téglás, boltíves épülethez terel. Amikor a
szemem alkalmazkodik a napsütés után, mindenhol fényeket látok és
hangokat hallok. Egy játékterembe sétáltunk be. Nagyon hasonlít arra, ahová
soksok évvel ezelőtt jártam az apukámmal. Eluralkodnak rajtam az
érzelmek, így megfordulok, átölelem River nyakát, és megcsókolom.
Zihálva húzódom el. A vállába kapaszkodom, ő pedig átfogja a
derekamat, a másik kezében még mindig a szatyrokat tartja.
– Játékterem? Itt, a The Groveban?
– Igen, gondoltam, tetszeni fog.
– Tetszeni? Imádom!
Ahogy körülnézek, rengeteg fekete bokszot látok, mindegyik a nyolcvanas
években készült videojátékoknak ad helyet. Van Mouse Trap, Asteroids,
Centipede, Frogger, PacMan, Space Invaders és Venture. Látok még Skee
Ballt, autós játékokat és egy Chicken Cluckert is.[24]
Lehunyom a szememet, hallgatom a körülöttem lévő gépek hangját, és
gondolatban visszarepülök a játékterembe az apukámmal, miközben egyik
negyeddollárost dobom a másik után a Ms. PacManbe, Donkey Kongba és
természetesen a flippergépekbe. Apukám igazi flippervarázsló volt, és
alaposan kitanított.
A kedvenc flippergépe a Flash Gordon volt. Ez volt az első többlabdás
asztal, amivel valaha játszottam. Ugyanolyan volt, mint a Black Knight, csak
jobb és gyorsabb. Az asztal elképesztő volt, és a puszta gondolattól, hogy
megszerzed azt a „tizenöt másodpercet”, még mindig felszökik az
adrenalinszintem. Emlékszem, az első labdát könnyű volt helyre tenni, a
második azonban mindig kihívást jelentett.
Persze, a kedvencem a Baby PacMan volt. Nem volt egy
közönségkedvenc, és apukám nem is igazán szerette, mert a flipperkarok a
játék közepe felé céloztak, és nem oldalra. Én szerettem a kihívást; szerinte
hibás asztal tervezés volt. Tényleg megnehezítette az útvesztőkhöz való
eljutást, de én boldogultam vele.
– Odanézz! – mondja River, és a PacManre mutat. – Mit szólsz hozzá? –
kérdezi, s zöld szeme csillog.
– Játszma indul, szépfiú! – vágom rá, s a gép felé indulok. Maradunk, és
órákon át játszunk a különféle játékokkal. Kihívjuk egymást, néha nyerek, de
többnyire ő győz. Fogalmam sincs, hogyan. Úgy döntök, hogy próbára
teszem a szerencsémet egyedül a Drive My Course játékban, amíg River
elmegy negyeddollárosokat szerezni. Amikor befejezem, körülnézek a
teremben, és kiszúrom, hogy felém sétál. Elolvadok.
– Hunyd le a szemed! – mondja, amint megáll előttem.
– Miért?
– Csak hunyd le!
Becsukom a szememet, érzem, hogy elveszi a kezemet, és a csuklómra
erősít valamit. Ugyanarra a csuklómra, amin a Cartier LOVE karperecem is
van.
– Oké, most már kinyithatod.
Lenézek, és nem hiszek a szememnek. Ez az imádnivalóan édes és szexi
pasi a legcukibb PacManes, nagyon színes karkötőt tette a csuklómra. Egy
sárga PacMan van rajta kék, piros, rózsaszín és narancssárga szörnyekkel.
– Imádom! – lelkendezem, miközben visszanyelem az örömkönnyeket. A
nyaka köré fonom a karomat. – Köszönöm.
Felemel és körbeforgat egyszer, aztán letesz.
– Boldog vagy?
Felmosolygok rá.
– Az nem kifejezés.
 19. FEJEZET
The Secret is in the Telling

Keresztülsétálunk a városon, ahol River felnőtt. A karja a vállamon

van, a kezem pedig az ő farzsebében, „Stellát” a vállán hozza. Úton vagyunk
a River által környékbeli bárként emlegetett helyre. Sötétedik, de még elég
világos van ahhoz, hogy lássam az előkelő várost. Minden kisvárosban és
nagyvárosban van valami, amitől egy kicsit egyedülálló lesz. Brentwoodban
a gyönyörű fehér somfák, amik az utcáit és a különös üzleteket szegélyezik.
Brentwood belvárosa egy kicsi, de divatos környék. A régimódi
utcalámpákon zászlók lengenek, az üzleteit különböző színű vászonernyők
borítják, még a járda is téglával van kirakva.
Egy hely különösen felkelti az érdeklődésemet, egy Fiction
Vixen[25] névre hallgató könyvesbolt. Az irodalom iránti szeretetem a
figyelmemet a két nagy könyvkupacra vonzza, amelyek a bejárati ajtó két
oldalán található kirakatokban állnak. A könyvek karácsonyfára hasonlító
alakban vannak elrendezve, és izzósor van köréjük tekerve. Amikor
megmutatom Rivernek az üzletet, halkan elneveti magát, és elmeséli, hogy a
tulajdonos az édesanyja barátnője. Azzal folytatja, hogy elmeséli, a hölgy
mindig is bolondja volt a könyveknek, és akkor döntötte el, hogy
könyvesboltot fog nyitni, amikor River tizennégy éves volt. River az egész
nyarat azzal töltötte, hogy segített neki az üzletet nyitásra előkészíteni. Ez
volt az első munkája. Akkor annyi könyvet cipelt és pakolt egymásra, hogy
egyet sem akart látni többé. Aztán azzal viccelődik, hogy ezért döntött úgy,
hogy nem megy főiskolára. Megint mindketten nevetni kezdünk, és
továbbmegyünk a bár felé.
Korábban az USCről kérdezett, én pedig arról, hogy honnan ismerte
annyira jól a kampuszt. Elmesélte, hogy sokszor meglátogatta ott a bátyját
meg a húgát. Azt is elmondta, hogy a bátyja a Kappa Szigma Diákszövetség
tagja volt, de nem a kampuszon lakott. Megemlítettem, hogy Ben ugyanahhoz
a diákszövetséghez tartozott, de csak érintettem a témát. River felidézte,
hogy járt néhány buliban a diákszövetségi házban, aztán vagy a bátyja, vagy
a húga lakásában tanyázott. Vicces, hogy csak azon az egy estén láttuk
egymást, de szerintem ez nem is baj.
Megtudtam, hogy River édesanyja néhány éve elköltözött Brentwoodból,
amikor újraházasodott, a férjével most River közelében laknak. A húga
velük él, a bátya pedig a nagyszüleiktől örökölt lakásban lakik Beverly
Hills központjában. A nagyszüleik egymás után haltak meg fél éven belül
tavaly, és jókora örökséget hagytak Riverre és a testvéreire.
Miközben sorra veszem az együtt töltött nap emlékeit, River megütögeti a
vállamat.
– Ideges vagy?
A gondolataimból kizökkentve megrázom a fejemet.
– Nem – felelem. – Annak kellene lennem?
– Nem, természetesen, nem – mondja rám vigyorogva. – Csak olyan,
mintha… máshol járnál.
– Itt vagyok. – Megszorítom a kezét, s a PacManes karkötőm elmozdul,
ahogy megbillentem a csuklómat.
Megfordul, és elkezd hátrafelé sétálni. Közben a gitárját a hátára löki,
megfogja a két kezemet, és húzni kezd az épület felé, amin a Smitten’s felirat
áll.
– Mondtam már, milyen gyönyörű vagy? – kérdezi egy imádni való
mosoly kíséretében és csillogó zöld szemmel.
Könnyek csordulnak le az arcomon vezetés közben, de ezek inkább a
visszaemlékezés könnyei, nem a szomorúságé. A házból sikerült elhoznunk
az emlékeim nagy részét. Igen, a legtöbb összetört és javításra szorul, de
még mindig megvannak, hogy kincsként őrizhessem őket. Egyedül Ben
naplói voltak menthetetlenek. Miközben River összepakolta a törött
fényképeket és kereteket, én összeszedtem Ben naplóinak lapjait,
kisimítottam, és egy dobozba tettem mindet. Soha nem olvastam a
legszemélyesebb gondolatait, de mégis meg akartam tartani őket.
 Az elmúlt héten végre elengedtem Bent. Mindig velem lesz, de valaki
másnak is helyet csináltam a szívemben. Grace szavai visszhangoznak a
fejemben, ahogy felidézem a tegnap esti búcsúzásunkat, amíg a kocsimnál
álltunk. Tudta, hogy ma este visszajövök, de mindketten tisztában voltunk
azzal, hogy amikor visszatérek, már nem Ben Convington menyasszonya
leszek, ahogy a halála után gyakran utaltak rám.
Múlt este, miután kivettem a táskámból a jegygyűrűmet, amit oly sok
nappal ezelőtt tettem oda, a markomba szorítottam, aztán odaadtam
neki. River az autójában várt rám. Úgy beszéltük meg, hogy én a sajátomban
követem majd hazáig. Rápillantottam Gracere, elmosolyodtam, és mély
levegőt vettem. Tudtam, hogy eljött az idő.
– Kérlek, őrizd meg ezt nekem! Szorosan átölelt.
– Dahlia, szívem, megteszem. Megérdemled, hogy boldog legyél, és
készen állsz erre, készen állsz rá – mondta, és a férfira pillantott, akiről
tudta, hogy szeretem. – Ne ragaszkodj az életed maradványaihoz, amiket
elragadtak tőled! Inkább nézz előre a jövőbe! Kétségem sem volt, hogy én
azt teszem. – Mindketten sírtunk, amikor elbúcsúztunk. Kétségem sem volt,
hogy amikor ma este megérkezem hozzá, ő ugyanaz a szeretettel teli asszony
lesz, aki mindig is volt, de többé már nem a leendő anyósom.
Végighajtok Grace utcáján, megállok a kővel kirakott kocsifelhajtó végén,
és lassan lesétálok a tengerpartra. Nem jártam a kedvenc helyünkön, amióta
Ben meghalt, és már hiányzott.
Látszik a holdsütötte ösvény, és a lábam alatt recsegnek a régi, viharvert
deszkák, amikor átmegyek rajtuk, ahogy azt több ezerszer megtettük már.
Felpillantok. A sötét égbolton pislákoló csillagok fénylenek, én pedig igazán
hiszem, hogy a családom és Ben lemosolyognak rám. A hullámok kifutnak a
homokra, és ez zene füleimnek.
A csillogó víz visszatükrözi a telihold sugarait, és ettől gyémántként
szikrázik. A hullámok lassan mozognak, nekicsapódnak a szikláknak, ahogy
a fehér, habos tenger végigtáncol a parton.
Lehajolok, és kikötöm a tornacipőmet. Leveszem a Converse emet, az
egyikbe beleteszem a telefonomat, és a homokdűnéken hagyom. Nagy
levegőt veszek, tétován elindulok, hogy végigsétáljak azon, amit az elmúlt
két évben futóhomoknak hittem.
Ahogy a holdfény végigreszket a parton, olyan, mintha a Hold mutatná
nekem az utat. Úgy érzem, ez a hely felkészít a békés éjszakákra, amelyek
remélhetően eljönnek, miután elmegyek innen, miután búcsút mondok.
A puha homok cukorszemcsének érződik a talpam alatt, és megnyugtat,
miközben közeledem a parthoz. Amikor elérem a vizet, kifújom a levegőt,
amit eddig bent tartottam, és Benre gondolok, ahogy szörfözés közben a
deszkáján élvezi a hullámokat. A szórakozással együtt töltött idő emlékei
megmosolyogtatnak.
Hűvös szél hasít át eltökélten a levegőben, mintha el akarna jutni
valahová. A szép pálmafák, amiket annyi vihar hajlított már meg, meg tudnák
csókolni a földet, olyan közel vannak hozzá.
Felhajtom a farmeromat, miközben a gyógyító víz körülöttem kavarog,
örvényt alakítva ki a bokáim körül. Kinézek a sötétségbe, és az óceán olyan,
mintha nevetne, ahogy hullámzik.
Leülök, és több mély, tisztító lélegzetet veszek. Itt maradok, fogalmam
sincs meddig, és hagyom, hogy a víz elmossa a fájdalmamat. Tudom, hogy
soha nem fogom elfelejteni Bent, a kézzelfogható dolgok ellenére, amiket
elveszítettem; a szelleme mindig velem lesz.
Felállok, felpillantok az égboltra, és elmosolyodom. Soha többé nem
maradok távol ettől a helytől. Imádom a tengerpartot. Ráébredek, hogy bár
az emlékeim megfakulhatnak, örökké jelzőfények lesznek a jövőbe vezető
ösvényemen, és meglepő nyugodtságot érzek ezzel kapcsolatban.
Ahogy visszaindulok Grace házához, és közeledem a homokdűnékhez,
hangosan felnevetek, amint meghallom, hogy Justin Timberlake hangja
énekel az éjszakában.
– Szia, szexi!
Nevetést hallok a telefonvonal másik végén.
– Ez az én szövegem, szexi lány. Hiányzom már?
– Még csak néhány órája jöttem el – válaszolom, és visszasétálok a
kocsimhoz. – De igen, hiányzol.
Ma este az egyik új szerelésem van rajtam. A szokásosnál egy kicsit
jobban kitettem magamért, mert River barátaival és családjával találkozom.
A bevásárló körutunk után egy fekete csipketopot választottam, krémszínű
farmert, fekete magas sarkú csizmát és a bőrdzsekimet. A bugyimat egy
kicsit szexibbre cseréltem, de a melltartóról a vékony spagettipántok miatt
le kellett mondanom. Nem is lehet igazán észrevenni. A hajam kiengedve,
egy kicsit dúsabb annál, ahogy hordani szoktam. Arcpirosító, szemhéjfesték,
tus, szempillaspirál és szájfény van rajtam. Amikor River rám mosolyog,
egyszerre megérzem kettőnk között azt a mágneses erőt.
– Valójában nem is mondtad – válaszolom, és úgy mozdítom a fejemet,
hogy a hajam az egyik oldalról a másikra lendül.
Megáll, én meg majdnem nekimegyek.
– Még ezzel a sok sminkkel is tökéletesen nézel ki – dicsér meg, s
miközben még mindig fogja mindkét kezemet, lehajtja a fejét, és az orrát az
enyémhez érinti.
– Micsoda? Nem szereted a sminket? – kérdezem, de cseppet sem vagyok
megbántva, mert én sem szeretem.
Ahogy együtt állunk a járdán, a száját a fülemhez csúsztatja.
– Azt nem mondtam. Szerintem sminkkel és smink nélkül is fantasztikusan
nézel ki.
Az ajkával leheletfinoman súrolja az enyémet, aztán megfordul, hogy
tartsa nekem az ajtót. Az épületnek kétszárnyú üvegajtói vannak, és egy
rendkívüli méretű ablaka, amit a Smitten’s neve díszít. Én megyek be
először. Vörös téglafal szegélyezi a nagy négyszögletes szobát. A bal
oldalon van egy színpad, a bárpult egészen hátul, és a jobb oldali falnál
székek és kanapék sorakoznak. Hátul a bal oldalon van egy boltív, ami fölött
„Biliárdterem” feliratú tábla lóg. A hely tényleg úgy néz ki, mint egy
környékbeli bár.
River kezét a derekamra téve különböző formájú székek és egy nagy
fekete kanapé felé terel, amiket egy fa dohányzóasztal választ el egymástól.
– Mindenki odaát… – kezdi abba az irányba mutatva, de mielőtt
befejezhetné a mondatot, egy nagyon helyes, rézvörös hajú fiatal nő
közeledik hozzá futva, a karjaiba veti magát, és nagy puszit nyom az arcára.
 River elengedi a kezemet, hogy megtámassza a nőt, és viszonozza az
ölelését, s gyakorlatilag felemeli a földről. Azonnal tudom, hogy ez a
filigrán szépség bizonyára a húga, Bell. A hasonlóság hátborzongató. Akár
ikrek is lehetnének, kivéve, hogy a lány szeme sokkal vibrálóbb zöld, és
vörös tincsek vannak vállig érő, világos rézvöröses barna hajában. Egy
kicsivel alacsonyabb is, mint a bátyja. River viszonozza a húga rajongását,
és látom, mennyire imádják egymást.
Leteszi a húgát, kicsit hátrébb lép, hogy a gitárját a terem közepén álló
négy oszlop egyikéhez támassza. Aztán az ujjait összefonja az enyémekkel, a
húga pedig mellbe vágja.
– Hol a…? – Nem fejezi be a mondatot, ahogy a pillantása az ujjainkra
esik. A mosolya még szélesebb lesz, és kíváncsian szemügyre vesz
minket. Valójában úgy nézi a kezünket, mintha még soha nem látta volna a
bátyját kézen fogva valakivel.
– Amikor smst küldtél, hogy van veled valaki, akit be akarsz mutatni, arra
számítottam, hogy egy srác lesz az – jegyzi meg félénken, miközben Riverre
néz.
Aztán a nyakamba borul, mintha rég nem látott barátok lennénk.
– Szia! Bell vagyok, River húga.
– Dahlia. Örülök, hogy megismerhetlek, Bell – mondom, miközben még
mindig a hátamba kapaszkodik, mielőtt végre hagyna levegőhöz jutni.
Néhány pillanatig tanulmányoz.
– Ismerősnek tűnsz.
– Az USCre jártam. River azt mesélte, hogy elsőéves voltál, amikor én
végzős.
– Lehet, hogy ezért – vélekedik, és vállat von. Finoman meghúzza néhány
hajtincsemet. – Azt hiszem, emlékeznék rád – teszi hozzá. – Olyan csinos
vagy, és az aranyszőke hajad árnyalata elég emlékezetes.
Riverre néz, és olyan pillantást küld felé, aminek az értelmét a bátyja
nyilvánvalóan ismeri, mert rávigyorog. Aztán Bell oldalra fordul, rákacsint
a pultosra, és rám mutat. Miért? Fogalmam sincs. Aztán a figyelmét ismét
ránk irányítja. Látszik rajta, hogy ezernyi kérdése lenne a bátyjához, de
visszafogja magát.
– Szóval hol találkoztatok? – kérdezi tőlem, miközben River nevét
kántálják a terem túlsó felében. Ahogy odanézek, látom, hogy egy sötét hajú,
sötét szemű férfi fütyül neki. River rám mosolyog, és az állával a barátja
felé bök, miközben a kezemet húzza.
– Gyere! – Aztán a húgához fordul: – Jössz?
– Ott találkozunk – válaszolja Bell, majd rám kacsint. – Később
beszélgetünk – ígéri, s azzal a bár felé indul.
Ahogy közeledünk az ülőhelyek felé, a nagyon vonzó, sötét hajú srác, aki
egyik karjával a mellette álló lányt öleli, belekortyol a sörébe. Miközben
hátradönti az üveget, végigmér, aztán kiissza a sörét, mielőtt letenné az
asztalra. Leveszi a karját a lányról, és kiemel két sört a dohányzóasztalon
álló jeges vödörből. Letekeri a Heinekenek kupakját, megkerüli a vörös
bombázót, és felénk sétál, ahogy közeledünk hozzá.
Nagyjából olyan magas, mint én, és nagyon sportos testalkatú. Tisztán
láttam a karizmait, amikor letekerte a kupakokat, és szűk pólója kidolgozott
hasizmokat sejtet. Nyilvánvalóan gyúrni jár. A haja csak annyira hosszú,
hogy leheletnyit oldalra lehessen igazítani. A szeme színe, mint az
étcsokoládéé, és olajbarna bőrétől enyhén napbarnítottnak tűnik.
Egy üveget Rivernek nyújt, a másikat pedig nekem.
– River, ember, hol a faszban voltál? Eltűntél bevetés közben – mondja.
Aztán egy nagy mosoly kíséretében, a legfehérebb fogakat villantva elő,
amiket valaha láttam, hozzáteszi: – És ki ez a szépség, akit magaddal hoztál?
Ahogy nézem ezt a srácot, aki kétségkívül bármelyik lányt el tudná
bolondítani, látom rajta, hogy valószínűleg részben amerikai
indián. Lepillantva az italokra, amiket felénk tart, észreveszem a bicepszét
körülölelő nagyon aprólékos törzsi tetoválást, amiről egy díszes tollminta
fut le a karjára.
– Phoenix, ő a barátnőm, Dahlia London – mutat be River, és elengedi a
kezemet, hogy a karjával átkarolja a vállamat, mielőtt folytatná: – Dahlia, ő
a barátom, Nix Stone.
– Dahlia, mint a virág? – kérdezi, és felém nyújtja a kezét. – Örülök, hogy
megismerhetlek. – Felvonja a szemöldökét, és megkérdezi: – Egy ilyen édes
teremtmény, mint te, miért lóg egy ilyen szarzsákkal?
– Vigyázz a szádra, haver! – szól rá River, és egy kicsit szorosabban ölel.
Belekortyolok a sörömbe, hogy megszabaduljak a srác
bámulásától. Utálom a sör ízét, ha nincs benne jég. Úgy döntök, hogy nem
veszek tudomást a bunkó kérdésről, és kezet rázok vele.
– Örülök, hogy megismerhetlek. Te vagy a gitáros?
Bólint, és a szükségesnél egy kicsit tovább szorítja a kezemet, de
abbahagyja, amikor River ránéz.
Meglöki River vállát, de közben engem bámul.
– Bocs, Dahlia – szabadkozik. – Nem vagyok hozzászokva, hogy ez a srác
csajt hozzon a próbára. Egy lánnyal sem marad elég sokáig ahhoz, hogy
bemutasson minket neki.
Riverre kapom a pillantásom, de ő nem néz rám. Ám eltereli a
figyelmemet, amikor valaki Phoenix nevét kiáltja.
– Nix, mit kavarod már megint a szart? – csilingeli Bell, miközben
kiveszi a sört a kezemből, és valami piros italt ad, amiben zöldcitrom
úszkál.
– Ne is figyelj rá! Mindig seggfejként viselkedik – tanácsolja.
– Bell, szerencséd van, hogy imádlak – válaszolja Nix, és rákacsint.
Aztán Riverre néz.
– A színpadon találkozunk – mondja. – Megyek bemelegíteni. – Ahogy
elsétál, még visszafordul. – És Dahlia, tényleg örülök, hogy megismertelek.
A szememet forgatom, mert nyilvánvalóan River felbosszantása volt a
célja, s közben felemelem a poharamat.
– Mi ez? – kérdezem Belltől.
– Cranberry Crown. Kóstold meg!
Belekortyolok, hogy ne legyek udvariatlan, River meg közelebb hajol,
hogy a fülembe súghasson.
– Vigyázz a piáival!
 – Hallottam – méltatlankodik Bell, és a bátyjára ölti a nyelvét.
– River, ideértél! – szólal meg egy másik hang.
Jobbra pillantva a világ legcukibb szőke fiúját látom, aki River felé nyúl,
hogy határozottan kezet rázzon vele, és egy férfias ölelésben részesítse.
– Kihagytam akár egyszer is, ember? – feleli River, és a bal kezem után
nyúl, mielőtt bemutat minket egymásnak. – Garrett Flynn, ő az a lány, akiről
meséltem neked.
Rivernek nyilvánvalóan nagyszerű a kapcsolata ezzel a szürke szemű, fiús
külsejű férfival. A haja kicsivel rövidebb, mint Nixé vagy Riveré, és
majdnem eltakarja a szemét. A frizurájától és kisfiús vonásaitól tizenötnek
néz ki. A karika a szájában csak hozzátesz a megjelenéshez, amit a magas,
sovány termete még tovább erősít. De, őszintén, annyira cuki és ártatlan
kinézetű, hogy tudom, még a legkeményebb nő is elolvad tőle.
– Hogyan feledkezhetnénk meg az elképesztő lányról, akivel kétszer
találkoztál? – Őszintén rám mosolyog, és tudom, hogy amit mond, azt
teljesen komolyan is gondolja. – Dahlia, igaz? Garrett vagyok. – A kezét
nyújtva hozzáteszi: – Örülök, hogy végre találkozunk. Már sokat hallottam
rólad.
Kezet rázok vele, és mosolygok.
– Szia, Garrett! Én is sokat hallottam rólad. – Könnyed mosolya láttán
tudom, hogy máris kedvelem őt.
Egy pillanattal később érzem, hogy valaki hátulról közeledik hozzánk. A
vállam fölött hátrapillantva River egy újabb másolatát látom.
– Ez nem a boldog viszontlátás. Ideje próbálni, lányok. – Megkerül
minket, és azonnal látom a különbségeket a kinézetükben, de semmi kétség,
ő Xander.
A kezét egy minden oké mozdulattal felemelve, Garrett rám mosolyog.
– A próba után beszélünk – mondja, aztán a színpad felé indul, hogy
csatlakozzon Nixhez, aki különböző akkordokat penget a gitárján.
Xander határozottan jóképű, de nem olyan elbűvölő, imádnivaló módon,
ahogyan River. A haja színe ugyanolyan, de rövidebben hordja. Ugyanolyan
zöld szeme is van, de nem csillog úgy, mint Riveré. A modora, ezt azonnal
megérzem, hűvösebb, kimértebb. Első pillantásra olyan fickónak látszik, aki
a régi sportmezből, kopott farmerből és betört baseballsapkából álló
főiskolai menő srác egyenruhát lecserélte a legombolt gallérú ingből, élére
vasalt farmerből és soksok hajzseléből álló nagyvárosi menő srác
egyenruhára. Valahogy Benre emlékeztet.
A kezét felém nyújtja, de a szemét az öccsén tartja.
– Xander. Felteszem, te vagy Dahlia – mutatkozik be, némi hűvösséggel a
hangjában.
Kinyújtom a kezemet, ő pedig egyszer megrázza, aztán máris a színpadra
mutat.
– Rád várnak – emlékezteti Rivert.
– Jó, csak adj egy percet!
– Csak egyet kapsz, tesó – egyezik bele, és a bár felé indul. Bell felsikolt,
tapsol egyet a feje fölött, és int Xandernek, hogy menjen oda hozzá.
– Xander! Gyer ’ ide! – kiabálja, amint felhajt egy második italt, ami
szerintem tequila.
Kérdőn Riverre nézek, aki átkarolja a derekamat, és megcsókol.
– Később elmagyarázom a családomat. – Elhúzódik, és keresztet rajzol a
szívére. – Ígérem.
Rámosolygok, és odahajolok, hogy újra megcsókoljam. Dobszó
visszhangzik a teremben. És hallom, hogy a „Próba, próba. Egy, kettő,
három” harsog a hangszórókból. Ahogy a színpad felé nézek, Nixet látom a
mikrofonnál.
– Hősszerelmes, a jelenléted kívánatos a színpadon – harsogja. River a
fejét csóválja.
– Gyere, és ülj le itt! – hív, és a magas asztalhoz irányít, ami a tánctér
végében van, a színpad közepénél. – Kérsz valami mást inni? – kérdezi,
ahogy kihúzza a bárszéket, hogy leülhessek rá.
– Minden oké, Hősszerelmes – viccelődöm, miközben leveszem a
dzsekimet, mert tényleg nagyon meleg van itt. Elveszi tőlem, és a székem
támlájára teríti. Ráakasztom a táskámat, és leülök, miközben rámosolygok,
és a színpad felé tolom. – Köszönöm. Most pedig menj, és énekelj valamit,
jó? Soha nem volt alkalmam, hogy lássalak a bandával, és már nagyon
várom.
– Nagyon várod, mi? – Rám kacsint, még utoljára megcsókol, aztán
megfordul, hogy elmenjen.
Figyelem, ahogy a színpad felé sétál. A védjegyének számító kopott
farmerját és egy sima fehér pólót visel. A fenekére pillantok, amikor
felveszi a gitárját, ő pedig rajtakap. Megcsóválja a fejét, és huncut
mosollyal jutalmaz. Rákacsintok, és kuncogni kezdek. Hozzászoktam már,
hogy mindig észreveszi, hogy a számat tátom, nem is lepődöm már meg.
Fent a színpadon leveszi a dzsekijét, és félredobja, mielőtt a
mikrofonállványhoz indulna. Belefúj néhányszor, és a pillantásunk
találkozik, ahogy egymásra vigyorgunk. A francba, bárcsak nálam lenne a
fényképezőgépem! Olyan hihetetlenül fotogén, és igazán szeretnék néhány
felvételt készíteni róla a színpadon, ahol elemében van, hihetetlenül lazán és
otthonosan mozog. Énekelni kezd, s nem nehéz megállapítani, hogy ez inkább
próba, mint koncert, mert nincs bemutatkozás, s nem érződik, hogy bármit
megterveztek volna előre. Néhányan megállnak és nézik, míg mások, akik
valószínűleg már hozzászoktak az együttes próbáihoz, folytatják a
beszélgetéseiket. Mihelyst elkezdődik a dal, nem tudom levenni róla a
szememet. Ez egy régi dal, de attól, hogy látom énekelni, borzongás fut végig
a gerincemen. Annyira komoly, és amikor már túl van a felén, olyan, mintha
teljesen belemerülne. És nem akarja, hogy a dal vagy ez a pillanat véget
érjen. Amikor befejezi, lassan magamhoz térek, és felmutatom a
hüvelykujjamat. Megint rám kacsint, és megfordul, hogy beszéljen Garrettel.
Végre meg tudom inni az italt, amit Belltől kaptam, amikor odajön hozzám
és leül mellém. A kezembe ad egy kék színű jeges italt.
– Fenékig! – mondja. Aztán az enyémhez koccintja a poharát. Ez most a
fekete és a vörös áfonya érdekes keveréke, s még ízlik is.
– És ennek mi a neve? – kérdezem, miután ittam egy kiadós kortyot.
– Fogalmam sincs. Csak mondtam Tatenek, hogy imádom a vörös áfonyát
és a fekete áfonyát, ő pedig ezt csinálta nekünk.
– Tate?
– A pultos, és nagyon jó barátom. – Rámosolyog a hatalmas termetű
férfira a bárpult mögött, aki minket bámul.
Mivel nem tudom biztosan, hogyan válaszoljak, az italomra bökök, és
felmutatom Tatenek a hüvelykujjamat. Felvillant egy mosolyt, aztán Bellre
néz.
– Ízlik? – tátogja.
– Ne haragudj! – menti ki magát Bell, s feláll az asztaltól. – Csak
rendesen meg akarom köszönni neki. Mindjárt itt vagyok egy kis csajos
beszélgetésre.
Felpillantok a színpadra, és látom, hogy River engem figyel. Mivel
hüvelykujjfelmutatós hangulatban vagyok, ő is kap egyet, miközben
megigazítja a mikrofonállványt, és a vállára akasztja a gitárját. Megfordul,
hogy – úgy látszik – konzultáljon valamiről a zenekarral és Xanderrel.
Ahogy a bárpult felé pillantok, látom, hogy Bell áthajol rajta, és Tatetel
flörtöl. Kíváncsi vagyok, vajon a pasijae vagy csak a bárbeli barátja, de
nem tudom eldönteni. Aztán látom, hogy lecsapja a poharát a pultra, és
dobbant egyet, mielőtt beosonna a biliárdteremként megjelölt helyiségbe,
Tate pedig gyorsan követi. Miután tanúja voltam a kis szóváltásuknak,
gyanítom, Tate a pasija.
Hallom, hogy River belekezd egy dalba, amit jól ismerek – az, amelyikről
elárulta, hogy rólam írta. A pillantása megtalál, ahogy a Once in a Lifetime
szövegét énekli, és amikor a refrénhez ér, lehunyja a szemét.
Mivel az áfonyás kotyvalékot már megittam, visszatérek a Cranberry
Crownhoz, s közben figyelmesen hallgatom River énekét. Imádom érdes,
ugyanakkor sima hangját. Lehunyom a szememet, és élvezem a hangját
anélkül, hogy bármi elterelné a figyelmemet. Ám az asztalra letett üveg
csörömpölése hallatán kipattan a szemem, és egy másodpercig szédülök egy
picit. Tudom, hogy lassítanom kellene, hiszen pehelysúlyú vagyok, ráadásul
csak egy korai vacsorát ettem, így nincs túl sok étel a gyomromban, ami
felszívhatná Tate italait.
A dal véget ér, és River felemeli a pólóját, hogy letörölje a verítéket az
arcáról. Ettől elővillan feszes hasa, és nem én vagyok az egyetlen, áki
észreveszi. A bárban mindenhol lányok ujjonganak, és nem tudom eldönteni,
hogy ugyan így tegyeke, vagy egyszerűen fussak oda, és húzzam le a
színpadról. Az előbbi mellett döntök. River rám néz, ahogy leereszti a
pólóját, és kacsint. De abbahagyom az ujjongást, amikor Xander helyet
foglal mellettem. Letesz egy üveg Black Label Patront az asztalra, és mellé
két felespoharat a kísérőkkel.
Rám mosolyog, de a mosolya egy cseppet sem lágyít hideg zöld szemén.
– Sokat hallottam már rólad.
Nem tudom biztosan, miért tűnik úgy, hogy nem kedvel engem, de azért
melegen rámosolygok.
– Én is sokat hallottam már rólad.
Kitölt két rövidet, s egyet féligmeddig felém csúsztat. A színpadot nézi, az
öccsét és a zenekar többi tagját. Az az érzésem, hogy kerüli a pillantásomat,
de megszólal:
– Te vagy az oka, hogy River egész hétvégén nem vette fel a telefonját.
A zene elhallgat, és a három zenész oldalra lép, hogy megbeszéljenek
valamit. River az akusztikus gitárja húrjait mutatja, Nix pedig az elektromos
gitárjáét. Garrett bólint, aztán rázni kezdi a fejét.
– Ellesznek egy darabig – vélekedik Xander, és hátradől a székén.
Közvetlenül elém tolja az italt, én pedig ránézek, s épp mondanám, hogy
„nem, köszönöm”, amikor gonosz vigyor jelenik meg az arcán.
– Iszol velem, Múzsa?
Felpillantok Riverre, de ő még mindig Nixszel beszélget. Anélkül, hogy
még egy szót szólna, Xander megnyalja a mutatóujját, és beledörzsöli a
sóba. Int, hogy kövessem a példáját. Így hát úgy döntök, egy ital csak
segíthet lecsillapítani a kínos érzést, amit a jelenlétében érzek, ezért
belemártom az ujjamat a Patronba, megnedvesítem a csuklómat, és
beborítom sóval. Lenyalom a sót, gyorsan felhajtom a tequilát, és megfogok
egy zöldcitrom gerezdet. Ő ugyanígy tesz.
Amikor végeztünk, kitölt meg két pohárral.
– Még egyet?
– Mire iszunk?
– Az életre!
 – Oké, az életre, arra iszom. – Aztán, ahogy előkészítem az újabb kört,
megkérdezem: – Mi ez a Múzsa név?
Nem válaszol, miközben hátradönti a fejét, és kiissza a Black Labelt
anélkül, hogy koccintanánk valamire.
Ugyanígy csinálok, de amikor leteszem a poharamat, újabb kérdéssel
állok elő:
– Tettem valamit, amivel megbántottalak?
Gitárakkordok szólalnak meg, de a zenekar háttal áll nekünk, látszólag
még mindig vitatkoznak. Miután Xander kitölti a harmadik kört is, még
hátrébb dől a bárszékén.
– Hol is kezdjem? – Megpörgeti a poharát az asztalon, s egy kevés
folyadék kiloccsan belőle. – Lássuk csak… Először is, per pillanat egy
kicsit be vagyok rágva az öcsémre. Vasárnap reggel rádióinterjúja volt itt
LAben, amit lefújt.
Xander először néz egyenesen rám, amióta leült. Igazából úgy tűnik,
zabosabb miattam, mint az öccse miatt, ahogy folytatja:
– Az egész kurva hétvégén hívogattam, és máig még csak fel sem vette az
istenverte telefonját.
– Sajnálom. Nem tudtam. – Fogalmam sincs, miért kérek elnézést. River
megint játszani kezd, de még mindig Nix felé fordul. Egy dalt énekel, amit
még soha nem hallottam.
– Tudod, mit? – kérdezi, de nem válaszolok, mert beugratós kérdésnek
tűnik. Egyébként is folytatja: – Még csak nem is ez akaszt ki igazán. –
Megiszik még egy pohárral, ezúttal tisztán, és újratölti a poharat.
Én is tisztán iszom ki az enyémet, de mivel közben vissza kell
erőszakolnom a torkomban összegyűlő epét, tudom, hogy le kell állnom.
– Szóval mi az, ami kiakaszt, Xander? – tudakolom, most már ugyanolyan
hűvösen. Elég volt ebből a szarságból.
– Te – feleli, és le sem veszi rólam a szemét.
– Én? Mit ártottam én neked?
– Nem tudod, ugye? Nem mondta el neked? Nem, persze, hogy nem –
vágja rá fintorogva, miközben a negyedik tequilát tolja felém.
River megfordult és aggódó pillantással néz rám. Apró mosolyt küldök
felé, majd ismét Xanderre tekintek. Fogalmam sincs, hogy River mit énekel
most, mert nem figyelek a szövegre. Az alkohol szétárad az ereimben, és az
ítélőképességem nem egészen kifogástalan.
Kimért pillantást vetek Xanderre, és visszatolom a poharat felé, mintha
azt mondanám, hogy elég, és nem csak az alkoholra értem.
– Mit nem tudok?
Fátyolos szemén látom, hogy jócskán be van rúgva. Előrehajolva szembe
fordul velem, én azonban elhajolok.
– Hízelgőnek kéne tartanod, hogy Múzsának szólítalak. Igazából már
régóta így nevezlek. – Nagyot sóhajt, és egy pillanatra odanéz Riverre, aztán
folytatja: – Az a dal, amit rólad írt, az oka annak, hogy a zenekar ma sikeres,
szóval te voltál a múzsája.
– Ezt elmondta – jegyzem meg, mert szükségét érzem, hogy megvédjem
Rivert. Őszintén fogalmam sincs, miből ered a bátyja haragja.
Ingerült pillantást vet rám.
– Nem. Nem a dalról van szó.
Úgy veti oda, mintha idióta lennék.
– Akkor miről? – kérdezem, bár ki kell mennem a mosdóba. Felállok, és a
terem forogni kezd.
Felhorkant, miközben válaszol.
– River vitte el Bellt a bárba azon az estén, amikor először találkoztál
vele. Ahelyett, hogy ő maga tette volna meg, megkért, hogy vigyem haza én,
azért, hogy maradhasson és beszélhessen veled. A húgom sietett, hogy
találkozzon valami fickóval a lakásánál, és mivel én még nem voltam
indulásra kész, elment nélkülem. – Szomorú hangja visszahúz a
beszélgetésbe.
Rám pillant, mintha bosszantaná, hogy felálltam, ezért gyorsan leülök, és
ő folytatja:
– Akkoriban könnyen el lehetett téríteni, így megálltam beszélgetni
valakivel, és mielőtt észbe kaphattam volna, a húgunk már elment egy
barátjával. Amikor River meglátott a bárpultnál Bell nélkül, megpróbálta
felhívni. Nem vette fel a telefonját, River pedig aggódott, ezért elment a
lakásához. Nem volt otthon, így hát River felhívott, és megkérdezett, hol
keresse. Mondtam, hogy próbálkozzon a diákszövetségi házunkban, és azt
hiszem, meg is tette. De mielőtt újra jelentkezett volna, az anyám telefonált.
Ahogy ez a jelenet lejátszódik, tudom, mi következik. Nem lesz jó vége. A
pillantásunk találkozik, és egyikünk sem pislog, amíg végül Xander újra
megszólal:
– Kiderült, hogy a barátja, aki mellé beült, részeg volt, és áthajtott egy
piros lámpán. A kis autójukat telibe kapta egy terepjáró. Bell barátja
azonnal meghalt, ő pedig hat hónapig lábadozott a kórházban. A baleset
olyan traumát okozott nála, hogy többé nem érdekelte az iskola. Nem ment
vissza tanulni.
A szám tátva marad, és a fejemet rázom. Azzal áltatom magam, hogy ez az
egész csak fikció, kitaláció, nem igaz. Fókuszálni képtelen szememet
összehúzva nézem Xander barátságtalan arckifejezését, és látom rajta, hogy
igazat mond. Epe gyűlik fel a torkomban, és tudom, hogy ki fogom dobni a
taccsot. Engem hibáztat. River is engem hibáztat? A családjuk engem
hibáztat?
– Sajnálom – mondom újra, ma este már másodszor. Megbénítanak a
szavai, a székemhez szegeznek.
Ügyet sem vet a bocsánatkérésemre, úgy folytatja:
– Amióta csak az eszemet tudom, Bell mindig orvos akart
lenni. Különösen, amikor apánk meghalt. Semmit sem akart jobban, mint
embereket menteni. De a baleset miatt nem választotta azt az utat. Így
ahelyett, hogy orvos lenne, nekem dolgozik, asszisztensként. A legtöbb este
leissza magát, és soha nem beszél az életről, amit élnie kellene. – Felhajt
még egy pohár italt, és megköszörüli a torkát. – Szóval, Dahlia, most már
érted a problémámat? – Aztán Riverre mutat, és hangosabban megjegyzi: –
Te voltál az egyetlen csaj, akinek valaha is bajlódott a keresésével, és nem
maradtál ott akkor éjjel. Mondd el, miért!
A színpad felé fordulok, és észreveszem River összeráncolt
homlokát. Összehúzott szemmel nézi a bátyját. Az arckifejezése láttán a
testem remegni kezd, a szemem pedig megtelik könnyel, ahogy másfelé
pillantok. Nem is ismerem Bellt, de a szívem sajog érte. Hogyan kezdhetnék
kapcsolatot valakivel ilyen körülmények között? Megint felállok, kissé
imbolyogva, és megbotlom, miközben az asztalba kapaszkodom, hogy
megtartsam az egyensúlyomat. Ki kell szabadulnom ebből a szituációból, de
Xander még nem végzett. Majdnem nevetve teszi hozzá:
– Most pedig látom az öcsémet ma este, olyan boldog, mint amilyennek
már jó ideje nem láttam. Szóval tudni akarom, miért mentél el aznap
este. Nyilvánvalóan van valami kettőtök között. Hallottam a hangjában,
amikor ma beszéltünk. – A kérdései véget érnek, és belém döfi a kést. – Ha
legalább maradtál volna…
Felveszem az asztal közepéről a tequilát, amit magának töltött ki, és
felhajtom. Remélem, hogy a gyors korty az agyzsibbasztó folyadékból
lehetőséget ad, hogy elmenekülhessek ebből a pokolból. Aztán amikor végre
képes vagyok megállni anélkül, hogy eséstől kellene félnem, még egy utolsó
pillantást vetek Riverre, aztán elmegyek. Hányingerem van, és ki kell jutnom
innen. River abbahagyja az éneklést, és gyorsan leakasztja a gitár pántját a
válláról. Tudom, hogy Xander már tajt részeg, de meglep, amikor hirtelen
elkapja a csupasz karomat, és megakadályozza, hogy elmenjek.
– Elég volt? – kérdezi, s a pillantása belém ég. – Mert van tovább is.
– Bocsáss meg! Ki kell mennem a mosdóba – nyögöm ki, mert képtelen
vagyok még egy szót végighallgatni.
A mosdó fele indulok anélkül, hogy megint Riverre pillantanék. Alig érek
oda időben, letérdelek a padlóra, felemelem az ülőkét, és megpróbálom nem
nekitámasztani a fejemet. Forog velem a világ, és a vécébe öklendezek.
Amikor úgy gondolom, hogy a gyomrom végre kiürült, egy pillanatra
hátraülök a sarkamra, hogy összeszedjem magam. Amikor a szédülésnek
vége, felállok, és a mosdókagyló felé indulok hideg vízért, amire már olyan
kétségbeesetten szükségem van.
A pultnak támaszkodom, a fejemet a kagyló fölé hajtom, és az érzékeim
kezdenek magukhoz térni. Kíváncsi vagyok, miért nem mondta el ezt River
maga – hogyan hihette azt, hogy ez az információ nem lesz ránk hatással? A
bátyja ilyen haragot táplál irántam, és biztos vagyok abban, hogy
valószínűleg a családja többi tagja is. Hallom, hogy nyílik az ajtó, és már
tudom is, ki az. Ahogy felnézek a tükörbe, és meglátom a tükörképét, nem
tehetek mást, vigasztalhatatlanul zokogni kezdek.
Odajön hozzám, megfordít, és a két kezébe fogja az arcomat. A szemembe
néz, nincs tudatában annak, amit én már tudok.
– Jól vagy? Hánytál? Történt valami Xanderrel? – Még csak szünetet sem
tart, hogy válaszolhassak.
Nemet intek a fejemmel, de igent gondolok. Nem azért sírok, mert
hánytam. Azért sírok, mert nagyon valószínű, hogy én vagyok az oka, amiért
valakinek az élete drasztikusan tönkrement.
– Miért nem mondtad el? – suttogom rekedten, miközben próbálom
abbahagyni a sírást.
– Mit nem mondtam el? Miről beszélsz? – kérdezi.
– A húgodról – felelem, és meglep a hangom keménysége.
– Jézusom! Mi az ör… – kezdi. Az arca annyira közel van az enyémhez,
hogy biztos vagyok abban, érzi a hányással keveredő alkohol szagát a
leheletemen.
Mielőtt bármi mást mondhatna, a mosdó ajtaja kinyílik, és Xander áll
ott. River megfordul, de Xander nem indul el felénk. Az ajtóban marad,
enyhén imbolyog. Egyenesen rám néz.
– Sajnálom, hogy én voltam az, aki elmondta, de tudnod kellett. –
Lenyűgöz, hogy ennyire részegen is képes érthetően beszélni.
River összeszűkült szemmel néz a testvérére.
– Mi az ördögöt mondtál neki?
Megijeszt River ellenségessége a bátyjával szemben.
– Nem fogadtunk titoktartást, és tudnia kellett – válaszol alázatosabb
hangon annál, mint amit egész este használt.
Az ittasságom gyorsan elillan, ahogy meglepetten, talán kicsit
összezavarodva, Xanderre nézek. Annyira dühös volt rám korábban, most
pedig ki akar engesztelni?
 River arca sápadt, amikor visszanéz rám, és kezdi felfogni miről is
beszélt Xander. Az ujjaival beletúr a hajába, és közelebb lép a testvéréhez,
aki így szól:
– Amit Bellről mondtam neked, azok az én démonjaim. Egyszerűen csak
valaki mást akartam hibáztatni, és annyi év után egyszerre itt voltál. – Majd
River felé fordul: – Sajnálom, haver, de tudnia kellett.
River a bátyjához legközelebbi fülke ajtajára vág az öklével.
– Nem volt jogod elmondani neki!
Xander még csak meg sem rezdül az ütéstől.
– Igazad van – ért egyet, s az öccse felé lép. – River, tudom, nem fogod
elhinni, de azt akarom, hogy boldog legyél. Tudom, azt hiszed, hogy csak
most találkoztál ezzel a lánnyal, de nekem olyan, mintha sokkal régebb óta
ismernéd. Tudom, milyen vagy. Nem akarom, hogy ezt elkúrd azért, mert úgy
érzed, mindig meg kell védened a nőket, mert…
Úgy tűnik, hogy Xander az érzékeny pontjára tapintott, mert River
közbevág, mielőtt befejezhetné a gondolatot.
– Nem gondolod, hogy tisztában vagyok azzal, hogy bűntudatod van Bell
miatt? Tudom! De ez a te bűntudatod, nem az enyém. Én azt már régen
elengedtem. Bell boldog az életével. Te vagy az, aki nem boldog, és tévedsz
az érzéseimmel kapcsolatban.
Egyszerre szívet tépő és szívmelengető nézni ezt a két fivért, ahogy ölre
mennek egymással a húguk miatt. Nagyon szerethetik, ha ennyire törődnek
vele.
Xander hebegve rázza a fejét, és Riverre mutat.
– Azt hiszed, nem tudom, hogy rejtegeted a bűntudatodat. Színlelheted,
hogy örülsz annak, ahogy Bell élete alakult, de én jobban tudom. – Aztán
szomorúan elmosolyodik, és folytatja: – Nem is neked kellene bűntudatot
érezned. Megkértél, pontosabban azt mondtad, hogy vigyem haza Bellt, hogy
megkereshesd ezt a lányt. – Azzal rám mutat. – Most már megtaláltad, szóval
ne hagyd, hogy én vagy Bell vagy bárki más elkúrja neked. De legfőképpen
ne hagyd, hogy te magad kúrd el.
Fájdalom villan át rajtam Xander szavaitól. Tényleg én lennék a hibás a
húguk balesetéért? El kellett volna mondanom az igazat Rivernek, amikor
először találkoztunk? Nem várhattam volna meg és mondhattam volna el
neki az igazat Benről? Számított volna? Szédülök, és azt hiszem, megint
hányni fogok.
Xander szomorúan mosolyog, a szeme üveges, ahogy az öcscséről rám
néz.
– Dahlia, sajnálom. Szar napom volt, és rajtad csattant. Aztán Riverre
pillant, és a kezét a vállára teszi, ő azonban el húzódik.
– Tesó, holnap hívlak. – Azzal megfordul, és ott hagy minket a mosdóban.
River visszajön hozzám, miközben a szemem újra megtelik könnyel. Az
ujjaimmal letörlöm, és megdörzsölöm a homlokomat.
– Neked kellett volna elmondanod, nem pedig neki – kiabálok, és az
ajtóra mutatok, de nem dühömben, hanem szomorúan.
Megáll előttem, és nyel egyet. Reszketegen kifújja a levegőt, és a
szemembe néz, mielőtt suttogni kezd:
– Dahlia, nem akartam, hogy a kapcsolatunk így kezdődjön.
Elhúzódom, mielőtt befejezhetné. Nem akarom, hogy az érintése vagy a
vonzereje elhomályosítsa az ítélőképességemet azzal kapcsolatban, hogy is
állunk.
Mereven a szemébe nézek, amikor összerándul a hirtelen
mozdulatomtól. A tekintete most zavaros, már nem csillog.
– River – szólalok meg egy kicsit lágyabban, mert szükségét érzem, hogy
meggyőződjem arról, tudja, hogy az elhallgatás is hazugság. – Én sem
akartam, hogy a kapcsolatunk így kezdődjön, de ha nem mondasz el
dolgokat… nem tudok, nem élhetek olyan kapcsolatban… De ami még
fontosabb… mit jelent ez számunkra?
Rosszul érzem magam a szavaim miatt, de a hazugság az hazugság, tekintet
nélkül arra, hogy miért mondták vagy hogyan titkolták el. Ezt jól tudom.
Bennel csak akkor egyszer tapasztaltam meg, és az majdnem véget vetett a
kapcsolatunknak. De ezúttal, Riverrel, jobban aggódom amiatt, hogy mit tesz
majd ez a titok velünk, mint maga a titok miatt.
Csak áll ott, rázza a fejét.
 – El akartam mondani, csak még nem találtam rá megfelelő alkalmat.
Elfordítom a tekintetemet.
– Levegőre van szükségem – jelentem ki remegő hangon.
Elmegyek mellette, keresztül a gyengén megvilágított báron, és kisétálok
az ajtón az éjszakába. Hűvös szellő fúj, borzongás fut végig tőle a
gerincemen. Ahogy céltalanul sétálok, tudom, hogy ezt a borzongást most
nem River érintése idézte elő. Inkább a titok, amiről hallgatott. És az éjszaka
hidege.
Még mindig rengeteg ember jár az utcákon, amelyeken annyira boldogan
sétáltunk végig ma este, de a boldogság, amit akkor éreztem, elmúlt. Az
emberek is sietősebbnek tűnnek. Összebújnak, szinte kiberohangálnak az
utcát szegélyező sok bárból és étteremből.
Kaliforniában a november általában nem ennyire hideg, de a nyirkos
időjárás a küszöbönálló esőre figyelmeztet. Felfelé pillantok, remélve, hogy
látok valami fényt, válaszokat találok, de csak a tömött felhőket látom,
amelyek eltakarnak minden csillagot, amit láthatnék. Csak egy futó pillantást
engednek a Hold vékonyan ragyogó karéjára, de nem adnak útmutatást. A
felfelé helyett inkább előrenézek, hiszen tudom, hogy ma éjjel az égtől nem
kapok vigaszt. Továbbsétálok, átölelem a testemet, hogy melegen tartsam
magam, és azon tűnődöm, miért kell az életnek ennyire bonyolultnak lennie.
– Tessék, vedd ezt fel! – hallom River hangját, s azzal leveszi a dzsekijét,
és a csupasz vállamra teríti. Közel sétál hozzám, de nem érint meg. – Ha
haza akarsz menni, a kocsi a másik irányban van.
Talán nem vagyok annyira józan, mint hittem.
Megállok és megfordulok, hogy ránézzek. Szemtől szemben
állunk. Könnyes szemmel mondom ki a szavakat, amiket nem igazán akarok
kimondani, de tudom, hogy muszáj:
– River, azt hiszem, ideje hazamennem.
Magába roskadva lehunyja a szemét.
– Ne így! Addig ne, amíg nem beszéltünk meg mindent – suttogja.
A szívem megszakad, ahogy ránézek, de tudom, hogy mennem kell.
– Szükségem van egy kis időre, hogy gondolkozzam, River. Itt képtelen
vagyok rá.
A szeme az enyémre villan, a hangja pedig pattog a haragtól.
– Ami a húgommal történt, annak semmi köze hozzánk. Az, ha hazamész
gondolkozni, nem fog változtatni rajta, és megérteni sem fogod tőle.
Ránézek, és hallom őt, de úgy döntök, hogy nem veszek tudomást a
szavairól. Időre van szükségem, hogy gondolkozzam, és nem ebben az ittas
állapotban.
– Felhívhatom Aeriet vagy Serenát, hogy jöjjenek értem, ha nem akarsz
hazavinni. – Aztán eszembe jut, hogy nem hoztam magammal a telefonomat.
– Használhatom a mobilodat? – kérdezem.
River önuralma megtörik, figyelmen kívül hagyja a kérésemet, és még
soha nem szólt hozzám ennyire hangosan:
– Dahlia, figyelsz te rám? Az a szarság, ami odabent történt, az Xander
élete. – Kettőnk közé mutat, úgy folytatja: – Nem fogom hagyni, hogy az
események félreértelmezése megváltoztassa ezt.
Határozottan megragadja a vállamat.
– Nem mondhatod csak úgy, hogy elmész – győzköd. – Nem hagyhatsz el
megint!
Kirázom magam a szorításából, és kicsit imbolygok, ahogy teszek egy
lépést.
– Ez a lényeg, River. Nem hagylak el megint, öt évvel ezelőtt sem
hagytalak el, mert nem is voltam veled. – Könnyek csordulnak le az arcomon
megállíthatatlanul, a fogam vacog, és megfagyok, de folytatom azzal, amit ki
kell mondanom: – Találkoztam egy bárban egy sráccal, akihez vonzódtam, és
mielőtt kicsúsztak volna a kezemből a dolgok, leléptem. Most pedig
megtudom, hogy valami kimondhatatlan szörnyűség történt a családoddal a
tetteim miatt, és azt hiszed, hogy rendben leszünk?
Összerándul a hangszínemtől, de gyengéden a vállamra teszi a
karjait. Leengedi a fejét, hogy a szemünk egy magasságban legyen.
– Ezt próbálom elmagyarázni – mondja. – Nem erről van szó. Csak nem
tudom, hogy képes vagyok-e erre – válaszolom teljesen őszintén. – Ez a
dolog köztünk bonyolultabb két egymáshoz hihetetlenül vonzódó embernél.
A bátyád megőrül attól, hogy itt vagyok. A húgod tud erről az egészről
bármit is? És az anyád? Ő mit fog mondani?
– Dahlia! Hallgass meg! – kéri, de nem teszem.
Nem tehetem. Nem akarom, hogy megint összetörjön a szívem, ezért
inkább megfordulok és elindulok a másik irányba, az autója felé, miközben ő
lépést tart velem. Meglepően jól navigálok a járdán, tekintve, hogy mennyire
zavaros az elmém. Egyikünk sem szól egy szót sem. Mire a mélygarázshoz
érünk, már egész testemben remegek, beszállok a kocsiba, és várom, hogy
beüljön.
Ránézek, és látom, hogy ő is reszket. Könnyes szemmel és a hangomban
bujkáló szomorúsággal kimondom azt, amit tudom, hogy érzek, amióta
Xander mesélt a húgukról.
– Ez a helyzet, River. Én már elveszítettem valakit, akit szerettem, és
majdnem belehaltam. Amit irántad érzek, az sokkal több, mint amire valaha
is számítottam, és tudom, hogy ha itt maradok veled, és újra élni kezdek,
akkor nem fogom túlélni, ha elveszítelek. És elkerülhetetlen, hogy
elveszítselek. Nem lehetünk együtt, ha a családod engem hibáztat a húgod
balesetéért. A végén ez fog tönkretenni minket.
A fejét csóválva megérinti az arcomat, és kényszerít, hogy ránézzek.
– Éppen erről van szó. Senki sem hibáztat senkit. Bell boldog, a
családunk boldog. Csak Xander nem tudja elfogadni azt, ami történt. És hogy
választ adjak a kérdésedre, igen, a családom tudja, hogy mi volt akkor, és
azt is, hogy mi van most, és örülnek neki, örülnek nekünk. – Állja a
pillantásomat, aztán hozzám hajol és megcsókol.
Érzem, hogy ezzel a csókkal a levegő visszatér a tüdőmbe, és vele együtt
az élet is.
Zavarodottan elhúzódom puha ajkától. Nem tudom, mit tegyek, de úgy
érzem, ez az éjszaka szembesített a valósággal.
– Hiszek neked, de mégis itt az ideje, hogy ne játsszak veled tovább
összeköltözőset. Holnap haza kell mennem.
 20. FEJEZET
Little Things

Dahlia – mondja, s ahogy beszél, a hangja olyan sötét és szomorú, mint

a hely, ahol az elmúlt két évben éltem. – Egy napon, ha meggondolod
magad… csak tudd, hogy nekem mindig te leszel az egyszer az életben.
Puha csókokat nyom a homlokomra és az orromra, aztán megfordul, és ott
hagy a ház bejárati ajtajánál, amiben olyan sokáig laktam együtt Bennel. A
házban, amely most üres, és a házban, ahol megint csak egyedül leszek.
Félelem kezd mardosni, nem az egyedüllét miatt, hanem azért, mert ő
nincs velem. Rossz döntést hoztam? Túljuthatunk ezen? A kérdéseim nem
igazán számítanak, mert már túl késő. Már kimondtam dolgokat, amiket nem
kellett volna. Meghoztam a döntést, hogy véget vessek a kapcsolatunknak.
– Ne hagyj el! – kiabálom, ahogy végigsétál az ösvényen, amely egy
másik élethez vezet.
Visszafordul és rám pillant a válla fölött, ám a szeme színe többé már
nem a zöld csillogó árnyalata, inkább zavaros, ködös.
– Nem hagylak el – válaszolja, és megy tovább. – Te hagytál el engem,
széplány.
Könnyek csorognak le az arcomon, ahogy elengedem, ő pedig beleolvad a
látóhatárba.
A testem hánykolódik a takarók alatt, s az öklöm a párnákat markolja,
amikor felébredek.
– Bassza meg… – motyogom magamban, amikor végigsöpör rajtam a
megkönnyebbülés, mert rádöbbenek, hogy álom volt. Nem, nem álom,
rémálom volt. Amikor kinyújtom a kezem, nincs ott senki, hogy a karjába
vegyen. Fáj, hogy nincs itt velem. Az elmúlt néhány napban elképesztő volt
mellette ébredni, üresnek és magányosnak érzem magam a szobájában
nélküle.
Megnyalom a kiszáradt ajkamat, és felemelem sajgó fejemet.
– Mennyi az idő? – kérdezem magamtól.
A szívem még mindig kalapál a mellkasomban, ahogy az éjjeliszekrény
felé nyúlok, és felveszem a telefonomat, ami a töltőjére van
csatlakoztatva. A kijelző 11:48at mutat. Hogy aludtam ilyen sokáig? Soha
nem alszom tovább napkelténél. Ahogy leteszem a telefonomat, egy palack
vizet és két aszpirint látok az éjjeliszekrényen.
Az odakint üvöltő szél hallatán örömmel veszem őket magamhoz. A
számba dobom a tablettát, és nagyot kortyolok a vízből, remélve, hogy
lecsillapítja a fejemben ébredező vihart. Ahogy leteszem az üveget és a
gyógyszeres papírt, észreveszem, hogy írás van az éjjeliszekrényre
ragasztott postit cédulán. Széplány… Ha nem éreznéd magad túl jól.
Nyújtózom egyet, és vigyorgok az üzenetén, közben pedig körülnézek a
szobában. Lepedők vannak az üvegajtókra erősítve. Biztosan azért csinálta,
hogy tudjak aludni. Hogy lehet ilyen rendes velem, miután akkora ribanc
voltam a múlt éjjel? Picsába a múlt éjjellel! A rémes este minden percére
emlékszem, a fájdalmas beszélgetésünk minden szavára, de arra nem,
hogyan kerültem ágyba.
Lepillantok, és észreveszem, hogy csak River egyik pólója és a bugyim
van rajtam. Kidőlhettem az autóban. Ő hozott be, fel azokon a lépcsőkön, és
át is öltöztetett? Az utolsó dolog, amire emlékszem, hogy miután eljöttünk a
mélygarázsból, azt mondtam neki, még mindig azt akarom, hogy hazavigyen,
az én otthonomba, nem az övébe, de várok reggelig.
Meg kell keresnem Rivert, és beszélnem kell vele a múlt éjjelről, így hát
felállok remegő lábaimra. Szerencsére, a ruháimat megtalálom az ágy
mellett a padlón. A fürdőszobába indulok és megnézem magam a tükörben.
Nem volt jó ötlet. A smink elkenődött az arcomon, a hajam
összecsomósodott a hajlakktól. Tényleg szükségem lenne egy alapos
zuhanyra, de beérem azzal, hogy megmosom az arcomat és a fogamat, a
hajamat pedig lófarokba kötöm, mielőtt River keresésére indulok.
Nem kell sokáig keresnem. Ahogy végigsétálok a folyosón, halk gitározást
hallok. Megállok a nappali bejáratánál, hogy nézzem őt. A kanapén ül
farmerban és egy sima pólóban, mezítláb, a haja egy kicsit kócosabb a
szokásosnál. Az ujjai között egy pengetőt tart, és egy csodaszép melódiát
penget, miközben halkan egy ismeretlen dalt énekel, aminek nem igazán
hallom a szövegét. Egy füzet és egy toll van mellette, és mélyen a
gondolataiba merül. Állok ott egy darabig, csak hallgatom, nézem, s azon
gondolkodom, mennyire hihetetlenül gyönyörű kívülbelül, és mennyire
szomorú vagyok, amiért elmegyek.
Eldöntöm, hogy halkan elosonok a fényképezőgépemért, ami a táskámban
van a hálószobában. Meg akarom őrizni ezt a tökéletes képet. Miután
lábujjhegyen visszatérek, csak állok a nappaliban, figyelem őt a lencsén
keresztül, és csinálok néhány fotót, mialatt zenél. Annyira belemerül a
munkájába, hogy meg sem hallja a fényképezőgép kattogását. Amikor
befejezi a dalt, megigazítja a gitárt a lábán, és a füzete fölé hajol.
– Ez nagyon szép volt.
Rám pillant, de a boldog vigyor, amit általában látok az arcán, most
hiányzik.
– Milyen dal volt ez? Nem ismertem fel.
– Csak valami, amin dolgozom – mondja közönyösen, miközben a
hangszerét a kanapéhoz támasztja.
– Visszakaptad a gitárodat? – kérdezem meghökkenve, mert láthatóan nem
akar beszélgetni a dalról.
Feláll, zsebre dugja a kezét, és vállat von.
– Aha, Xander elhozta ma reggel. Mit szólnál egy kávéhoz? – kérdezi
aztán.
Belépek a szobába, és a konyha felé indulok.
– Kérek, de én is érte tudok menni.
– Már csináltam. Hozok neked egy csészével.
– Köszi. – Leteszem a fényképezőgépemet, és leülök a kanapéra, remélve,
hogy émelygéssel küzdő gyomrom lent tudja tartani a kávét.
– Hogy érzed magad?
 – Jól. Bevettem a gyógyszeredet. Azt hiszem, használ. Figyelem, ahogy
bemegy a konyhába, de nem fordul meg, hogy rajtakapjon, mint általában
teszi. Amikor a konyhába ér, előveszi a papírpoharakat, amiket tegnap a
Whole Foodsban vettünk, és kitölt két csészével.
– Szerezzek neked valami ennivalót? – érdeklődik, amikor elveszem a
kávét, és közben őt bámulom.
Amióta megismertem, most először nem tudok olvasni benne. – A francba,
dehogy! – tiltakozom, és megmarkolom a hasamat. – Remélem, hogy lent
bírom tartani a kávét.
Nevetni kezd, és tudom, hogy az a River, akit ismerek, ott van bent
valahol.
Visszamegy oda, ahol a gitárján játszott, és leül. A kávémat kortyolva
rápillantok.
– Xander jól érezte magát?
Gyorsan felém pillant.
– Persze – feleli. – Pocsékul nézett ki, de semmi olyasmi, amin egy kis
alvás ne segítene. – Beleiszik a kávéjába, aztán folytatja: – Éjjel megkértem
Garrettet, hogy vigye haza. Azt hiszem, Garrettnél aludt, és úton Beverly
Hillsbe beugrottak ma reggel, hogy megnézzék, mi van veled, és beadják a
gitáromat. – A bárpultra mutat, és hozzáteszi: – És a dzsekidet meg a
táskádat.
– Ez igazán rendes dolog volt. – Aztán elnevetem magam. – A picsába,
nem is emlékszem, hogy otthagytam a cuccomat. Azt hiszem, mivel ideadtad
a dzsekidet, az enyém eszembe sem jutott. Legalább a táskám még mindig ott
volt. Szar lett volna, ha mindent töröltetnem kell.
Észreveszem, hogy nem nevet a káromkodásomon, ahogy szokott. Helyette
csak bólint, aztán fakó hangon megszólal:
– Máshol járt az eszed. Elhoztam volna a holmidat, amikor megálltam,
hogy beszéljek Garrettel, de azt is elfelejtettem, hogy ott van. Legalább a
dzsekimet elhoztam, különben megfagytál volna.
Valamiért az egész beszélgetés erőltetettnek tűnik, kínosnak, és érzem,
hogy ez a tegnap esti viselkedésem miatt van. Biztos vagyok abban, hogy
bizonytalan az érzéseimmel kapcsolatban, és feldúlt amiatt, amit mondtam.
Szükségem van arra, hogy jóvátegyem a helyzetet, és kiengeszteljem a
hisztimért, mert józanul tiszta szívből hiszem, hogy soha nem akart rosszat.
Ezért felállok és a bárpulthoz megyek. Leteszem a kávémat, és elindulok
River felé.
Szemügyre veszi a testemet, ahogy közeledem hozzá. Úgy érzem, hogy ez
a kis gesztus, a békülési szándékom megnyugtatta, és a pillantásából tudom,
hogy visszatért. Könnyek csípik a szememet, ahogy az ölébe ülök. A karjai
azonnal átölelnek, és halkan sóhajt egyet.
– Bocsánatot kérek – zokogom, miközben a nyakába borulok.
Megint sóhajt egyet, és olyan szorosan magához húz, ameny nyire csak
tud. A fejét a nyakam ívébe fúrja, és levegőt vesz, majd megint sóhajt. Úgy
mozdít, hogy tökéletesen illeszkedjek az ölébe, és a fülembe suttog.
– Semmiért sem kell bocsánatot kérned. Én kérek bocsánatot, amiért nem
mondtam el. Tudom, hogy el kellett volna.
Elhúzódom, szipogok egy kicsit, és a kézfejemmel megtörlöm az orromat.
Rám villantja azt a vigyort, amit imádok, aztán testhelyzetet változtat, hogy
felemelhesse a pólóját, azzal törli le a könnyeimet és az orromat.
A homlokomat az övére hajtom.
– A családod tényleg okés velem, mindennel, ami történt? – kérdezem.
A kezébe fogja az arcomat, és bólint. Az arckifejezésében komolyság és
szomorúság keveredik.
– A balesetnek egyáltalán semmi köze hozzád, Dahlia. Hívd
véletlennek. Hívd rossz döntésnek. De Bell akkor is beszállhatott volna
abba az autóba, ha én lettem volna az, aki azt mondja, hogy hazaviszi.
Eltökélt szándéka volt, hogy találkozik valami fickóval a lakásában, és nem
várt.
A pillantása összekapcsolódik az enyémmel, a szeme tele van
aggodalommal, ahogy tovább hallgatom.
– Akkor este eljöttem, és egyenesen a lakására mentem. Amikor
odaértem, senki sem várt rá.
– Senki – ismétlem meg, s elszomorít, hogy a húga azért ment el, hogy
találkozzon valakivel, áki nyilvánvalóan soha nem bukkant fel.
Kiveszi a hajgumit a hajamból.
– Ha fáj a fejed, semmi szükség arra, hogy ezzel is húzd – vélekedik, és a
földre dobja a gumit, majd folytatja: – Ki tudja, mi történt azzal a
diákszövetségi sráccal, de nem várta Bellt. Eszébe sem jutott, hogy
meglátogassa, és nem is tudott róla. A baleset után Bell soha többé nem
hozta szóba.
A továbbiakat szinte úgy köpi ki:
– Örülök, hogy nem tette. Megöltem volna. – Leereszti a fejét, az álla
ellazul. – Egy srác, aki találkozni akar egy csajjal a lakásán ilyen későn,
miután elment szórakozni a haverjaival, egyszerűen nem frankó. Egészen a
baleset utánig nem is tudtunk mindent.
Elhúzódom tőle, és mondani kezdek valamit.
– Mit értesz minden… – Az ujját a számra teszi, hogy elhallgattasson. –
Nem érdekes, egyébként sem az én dolgom.
– Ennek semmi köze hozzánk – hadarja, miközben gyengéd keze az
államon van –, mégis sajnálom, hogy nem mondtam el. Viszont nem akarom,
hogy hatással legyen ránk. Érted?
Kimerültnek és érzelgősnek érzem magam, de bólintok.
– River – kezdek bele –, én értem, és rendben is van, mégis haza kell
mennem. Nem maradhatok bizonytalan ideig.
– Ahogy akarod – hagyja rám, s gyönyörű arca olyan szomorúnak látszik.
– De fáradtnak tűnsz. Nem mehetnénk inkább holnap?
Beleegyezően bólintok, mert kimerült vagyok, aztán szorosan átölelem,
belélegzem az illatát, és imádom meleg ölelését.
– Csak ha most szunyókálhatunk egyet. Imádok aludni, amíg esik az eső.
River elhúzódik és megcsókolja az orromat.
– Én is – ért egyet, aztán visszavezet a hálószobájába.
 A szobában félhomály van, amikor kinyitom a szememet. Odakint még
mindig kopog az eső, de River mellkasához bújva én nyugodt és békés
vagyok. A lepedő és az egyetlen takarónk összegyűrődve vesz körül minket,
River pedig könnyedén dörzsölgeti a hüvelykujjával a csupasz bőr vékony
darabját a nyakam és a vállam között. Ma már másodszor van ébren
korábban, mint én.
Felemelem a fejemet, imádni való arca láttán elmosolyodom. A jobb
oldalán fekszik, én pedig a karjai közé fészkelem magam. A felakasztott
lepedők közötti nyíláson át beszűrődő halvány fény tükröződik a szemében,
amely csillogni látszik tőle.
Szexi vigyort villant rám.
– Jobban érzed magad? – kérdezi.
Bólintok, aztán a mellkasára hajtom a fejem.
– Sokkal – felelem.
– Jó. – Megcsókolja a fejem tetejét, és szorosan körém fonja a karjait.
Ki kell mennem a fürdőszobába, úgyhogy lecsusszanok róla, és kimászom
az ágyból.
– Hová mész?
– A fürdőszobába. Kérsz vizet, ha már úgyis felkeltem?
– Nem, megvagyok. Csak azt akarom, hogy megint itt legyél velem,
álomszuszék.
Miközben a szobából a fürdőszoba felé tartok, megfordulok.
– Mi volt az a dal, amit ma játszottál? – érdeklődöm.
– Milyen dal? – kérdez vissza, és úgy néz, ahogy én szoktam nézni őt.
Teljesen megfordulok, és megállok a fürdőszoba előtt.
– Tudod, az, amit gyorsan abbahagytál, amikor bementem – válaszolom,
és az ajkamba harapok. – Az, amelyikről kérdeztelek, te pedig azt mondtad,
dolgozol rajta.
Felül és nyújtózik egyet, isteni teste most már teljesen láthatóvá vált.
– Nem arról van szó, hogy abbahagytam a munkát vele, amikor bejöttél –
mondja. Aztán feláll, és folytatja: – Csak be akarom fejezni, mielőtt
hallanád.
– Mi van, ha én most akarom hallani? – provokálom, majd gyorsan
megfordulok és bezárom a fürdőszoba ajtaját.
– Hát, az attól függ – szól utánam elég hangosan ahhoz, hogy halljam az
ajtón keresztül. Aztán hozzáteszi: – Hozom a vizedet.
Amikor kinyitom a fürdőajtót, River ott áll, a víz az egyik kezében, a gitár
a másikban. Felemeli mindkettőt, és a kezembe adja a vizes palackot.
Nagyot húzok belőle, miközben ő továbbra is elállja az utamat a
gitárjával.
– Igen?
– Hadd maradjak veled néhány napig a házadban, és eljátszom neked a
dalt, habár még nincs készen – ajánlja, és a gitárját a hóna alá csapja.
Meghökkenek a kérésétől.
– Bartert akarsz? – kérdezem remegő hangon. Imádom a gondolatot, hogy
több időt tölthessünk együtt, de nem szívesen vinném Rivert abba a házba,
amiben Bennel együtt laktunk, és nem tudom biztosan, mit válaszoljak.
– Aha, bartert… – kezdi, aztán elhallgat. A szabad kezével közel húz
magához, és megcsókol. – Tudod mit? Nem érdekes.
Talán megérzi, amit gondolok, vagy talán átgondolja az ötletét. A
fejtámlára mutat.
– Mi lenne, ha felülnél oda, távol tőlem, hogy
koncentrálhassak? Túlságosan eltereled a figyelmemet – jelenti ki, miközben
megint megcsókol.
Minden akaraterőmet össze kell szednem, hogy ne lökjem a padlóra,
amikor a nyelve találkozik az enyémmel, és a teste az enyémhez préselődik.
Elhúzódom a szájától, és az ágy felé sasszézom.
– Hogy parancsolgatsz!
Nevet, miközben elsétálok.
Ahogy leülök az ágyra a fejtámlához, betakarom a felhúzott lábaimat az
ingemmel, és átölelem a térdemet.
– Oké, ez így kevésbé figyelemelterelő? – mosolygok, és az államat a
térdemre támasztom.
– Nem igazán – nevet.
– Nos, egyébként sincs jelentősége, mivel műsort ígértél. Annyira
rohadtul vonzó, ahogy közelebb vonul és leül az ágy végében.
– Nem emlékszem, hogy megígértem volna. Az egy teljesen másfajta
tranzakció.
Rámosolygok és elnevetem magam.
– Hajlandó vagyok fizetni – ajánlom, mielőtt hozzátenném: – Amennyiben
a műsor megfelel az elvárásaimnak.
Melegen rám mosolyog.
– Remélem, hogy úgy lesz – mondja.
A gitárt a lábára teszi, egyik kezét a gitár nyakához, a másikat pedig a
gitártest fölé igazítja.
– Ezt ma reggel írtam neked. Five a címe.
Ugyanazt a gyönyörű dallamot kezdi pengetni, amit korábban már
hallottam. Csak bámulok, megbabonáz, hogy menynyire kifejező. Ahogy
játszik, az akkordok életre kelnek a koncentrációjától és az intenzitásától.
Elénekli a dal első két sorát, én pedig hallgatom.
5 years, 260 weeks, 1825 days, 2,3 million minutes. That was how long
ago I met you.
(5 év, 260 hét, 1825 nap, 2,3 millió perc. Ilyen régen találkoztunk.)
Azonnal azonosulok a dalszöveggel. Érzem, hogy a szívem kitárul, úgy
fogadja őt, mint aki odatartozik, akinek a kezében kell tartania.
Ahogy énekel, még jobban a zenére összpontosít.
If I did it all again. Would you come along for the ride? If I did it all
again. Could you play this game with me? I hope so.
(Ha újra megtenném. Velem tartanál? Ha újra megtenném. Velem
játszanál? Remélem.) Könnyek csípik a szememet, miközben kinyújtom a
lábamat. Tovább énekel, belemerül a zenéjébe, én pedig csak figyelem,
átadom magam neki, teljesen lenyűgöz. Talán szerelmes vagyok?
And 5 years, 260 weeks, 1825 days, 2,3 million minutes from today, will
we still be together?
Because I love you. Do you believe we will still be together? I hope so.
Because I really love you. Do you know so?
(És mához 5 évre, 260 hétre, 1825 napra, 2,3 millió percre, vajon együtt
leszünk még?
Mert én szeretlek. Hiszed, hogy még mindig együtt leszünk? Én
remélem.
Mert én tényleg szeretlek. Tudod?) Remegek az örömtől, és muszáj
megérintenem őt, köré fonni magamat, hogy megmutassam neki, ugyanígy
érzek, ezért lekúszom az ágyról, amikor River az utolsó sort énekli.
Now you do: I love my beautiful girl.
(Most már tudod: szeretlek, széplány.) A könnyeimet nyelem,
felülkerekedtek rajtam az érzelmeim. Szerelmes dalt írt nekem, hogy
elmondja, mit érez. Leülök mellé az ágy végébe, és egy pillanatig szólni sem
bírok. A könnyek, amik eddig csak gyülekeztek a szememben, elkezdenek
lefelé folyni az arcomon, amikor River gyengéden leteszi a földre a gitárját.
Ahogy szóra nyitom a számat, anélkül, hogy pontosan tudnám, mit fogok
mondani, ő felém nyúl, és gyengéden a kezébe veszi az arcomat. A
hüvelykujjával letörli a könnyeimet. Felém hajol, amíg az ajka szinte
hozzáér az enyémhez.
– Cssss… Semmit sem kell mondanod. Nem várom el, hogy bármit is
mondj. Csak azt akarom, hogy tudd, mit érzek. Hogy mennyit jelentesz
nekem.
Megcsókolom, és a nyaka köré fonom a karjaimat, miközben ő elmozdul
az ágyon, hogy helyet csináljon nekem.
– Dahlia, mindent szeretek benned. A szívem mélyén tudom, hogy az
enyém vagy, annyira lenyűgöző, annyira szórakoztató, annyira szép.
Amikor ezt súgja a fülembe, érzem, hogy a szívem kalapál, és kiugrani
készül a mellkasomból. Elfordítom a fejemet, hogy a szemébe nézhessek.
Arról árulkodnak, hogy ő az én jövőm.
Képtelen vagyok szavakkal válaszolni. Nem tudom, hogyan, így hát
lehunyom a szememet, jól tudom, hogy képes vagyok megmutatni neki, mit
érzek. Megcsókolom, minden szerelmemmel, amit csak érzek. Szétnyitom az
ajkaimat, a nyelvünk találkozik, és elkezdik felfedezni egymást, mintha
felderítetlen területre érkeztek volna, és az a tervük, hogy a sajátjuknak
nyilvánítsák.
Egy kicsit lehúzódom, incselkedve beszívom az alsó ajkát, mielőtt a szám
a nyaka felé indulna. A nyelvemet végighúzom sima bőrén, útközben puha
csókokkal árasztom el. Érzem feszes izmait a pólója szövetén keresztül,
ahogy lassan, de határozottan lefelé csúsztatom a kezemet a hátán. Amikor a
körmeimmel végigkarcolom a bőrét, mély morgás szakad fel a torkából.
A vágyam, hogy szeretkezzek vele, hihetetlenül erős, érzem, hogy a
szívem minden múló másodperccel hevesebben ver. River bizonyára
ugyanezt érzi, mert elkapja a karomat, és finoman hátrányom, így az ágyon
fekszem és felfelé nézek szikrázó zöld szemébe. A kezébe veszi a kezemet,
összefűzi az ujjainkat, miközben mindkét karomat a fejem fölé emeli és a
nyelvét gyengéden végighúzza az ajkamon. Kinyitom a számat, és
beengedem a nyelvét, miközben elengedi az egyik kezemet, de gyorsan
elkapja a másik kezével, a karjaimat továbbra is a fejem fölött tartja.
Még mindig fölém hajol, a térdei a csípőmnél vannak, de megszakítja a
csókot, és a száját a fülemhez csúsztatja. Mialatt a szabad kezével
végigsimítja a karomat a csuklómtól a vállamig, a legszexibb hangján
suttogja:
– Szeretlek, Dahlia. És meg akarom mutatni neked, mennyire.
A testem megremeg a várakozástól, ahogy végighúzza az ujját az ingem
elején, először az egyik, aztán a másik mellem fölött, és a mellbimbóim
megkeményednek az érintésétől. Az ingem szegélyéhez érve lassan felfelé
kezdi húzni rólam, felfedve a libabőrrel borított bőrömet. A nyelve
megérinti a meztelen bőrt éppen a mellem alatt, és követi az ingem útját
végig a testemen, mintha üldözné és el akarná kapni. Amint a melleim
fedetlenek lesznek, a nyelve ingerelni kezdi megkeményedett
mellbimbóimat, újra és újra körbejárja őket, én pedig nyögdécselek. Még
mindig a fejem fölött tartja a kezemet, és nem tudom megérinteni, pedig
borzasztóan szeretném.
– River – mormolom, és félig lehunyom a szememet, miközben
meggörbítem a hátamat, hogy a szája jobban hozzáférjen sajgó mellemhez. –
Meg akarlak érinteni.
– Nemsokára – suttogja vissza.
És azzal feltolja az ingemet, ameddig csak tudja, szívja mindkét mellemet,
egyiket a másik után, mintha az élete múlna rajta. Az ujjai könnyedén
mintákat rajzolnak a csupasz hasamra, és az érzés hihetetlen. Annyira be
vagyok indulva, hogy vonaglok az érintésétől.
A fejét felemelve River elmosolyodik, amikor az ajkát az enyémhez
közelíti, aztán elengedi a kezemet a szorításából. Amint elválunk egymástól,
mindkettőnket ülő pozícióba húz fel. Szó nélkül áthúzza az ingemet a
fejemen, és a padlóra dobja. Követem a példáját, és én is így teszek. A
pólója még földet sem ér, ő máris visszafektet az ágyra.
Látom rajta, hogy át akarja venni az irányítást, én pedig boldogan
engedem, hogy megtegye. Minden érintése, minden harapdálása elsöprően
érzéki, én pedig imádom.
Fölém hajol, ezúttal anélkül, hogy lefogná a karomat, a két kezét és térdét
a testem két oldalára támasztja, hogy megtartsa a súlyát. Ahogy a nyelvét
végigcsúsztatja rajtam, a kezem felle mozog meztelen hátán. Követi minden
kidolgozott izom vonalát, amivel csak találkozik, Riverből pedig mély
nyögés tör fel. Folytatja az útját, az orrával súrolja a bőrömet, és belemártja
a nyelvét a köldökömbe, amitől vonaglani kezdek. Amikor eléri fekete
csipkebugyim selymes szegélyét, ráébredek, hová tart, és úrrá lesz rajtam a
vágy.
Az ujjaim belekapaszkodnak a hajába. Gyengéden lefelé siettetem a fejét,
bátorítom a száját, hogy elérje a végcélját. A mutatóujjait a bugyim derekába
akasztja a csípőm két oldalán, egy másodpercre megáll, mielőtt az ajkát a
kissé széttárt lábaim közé nyomja. Amikor a nagyon nedves bugyim anyagán
keresztül megcsókolja a legérzékenyebb pontomat, gyakorlatilag szikrákat
látok röpködni az érintésétől. Egyre nedvesebb leszek, és borzasztóan
akarom őt.
– Teljesen készen vagy rám, nem igaz? – dörmögi halkan a bőrömbe,
ahogy lerántja a bugyimat a térdemen át egészen a bokámig, én pedig
lerúgom a padlóra.
 – Ó, istenem, de még mennyire! – suttogom, ahogy felemelem a csípőmet,
és felajánlom neki magam, a kezemmel megtámasztva magam az ágyon.
A kezét használja, hogy jobban szétnyissa a lábaimat, szívja és rágcsálja a
bőrt a combom belső részén, a csókjai egyre közelebb és közelebb érnek
ahhoz a testrészemhez, ahol már annyira mohón várom az érintését. Amikor
végre megsimogat a nyelve hegyével, az maga a mennyország, és mély
nyögés szakad fel belőlem.
– Ó, istenem, ez annyira jó! Kérlek, ne hagyd abba!
Érzem, hogy a szája szexi vigyorra húzódik, miközben huncut nyelvével
folytatja az örömszerzést, és egyszer sem emeli fel a fejét. A csípőmet
felfelé tekerem az ágyról, ahogy egy gyönyörhullám végigfut rajtam,
sürgetően a szájához préselem magam, és tudom, hogy közel vagyok. Ahogy
az izmaim kezdenek megfeszülni, River nyelve éppen a megfelelő nyomással
masszíroz. Amikor még egyszer, utoljára szív egyet, többé már nem tudom
visszatartani, és erőteljes, heves gyönyörhullámok rázzák meg a testemet.
Újra meg újra a nevét kiáltom eksztázisomban, miközben a nyelve tovább
simogat, megnyújtja ezt a hihetetlenül csodálatos utazást.
Ahogy a mennyei utazásom lelassul, visszafojtom a lélegzetem, és
észreveszem, hogy River engem figyel, imádni valóan vonzó arcán óriási
vigyorral.
– Szia, széplány… – mondja, és közel hajol, hogy megcsókolja az orrom
hegyét.
A pillantásunk találkozik, ahogy felmosolygok rá, miközben még mindig
próbálom összeszedni magamat.
– Szia, neked is… – válaszolok.
Felemelkedik, és megáll az ágy mellett. A farmerja első zsebébe nyúl,
előveszi a telefonját, és leteszi az éjjeliszekrényre. Megfordul, és gyorsan
lerántja az egyik lepedőt az üvegajtóról, engedve, hogy a maradék nappali
fényből egy kevés beszűrődjön a szobába. Anélkül, hogy odanéznék, tudom,
hogy odakint még mindig esik. Hallom, hogy az esőcseppek állandó,
egyenletes ritmussal verik az üveget. Megnyugtató.
De a nyugalom nem tart sokáig, mert River felém nyúl, és elkap a
bokámnál fogva, aztán letérdel a padlóra az ágy szélénél, és maga felé húzza
a meztelen testemet. A térdeimet a vállára emeli, én pedig a nyakában
összekulcsolom a bokámat. Nagyon is tudatában vagyok a jelenlétének,
érzem meleg leheletét a combjaim között, ahogy leereszti a fejét, és
megcsókolja a nyílásomat. A nyelve behatol a már síkos résemen.
– River, nem hiszem, hogy megint képes vagyok rá! – mondom.
– Csss, lazíts! – suttogja, miközben tovább szívja és ingerli a nemi
szervem minden centiméterét.
Érzem, hogy nedvesebb leszek, olyan, mintha belülről kifelé csókolna, és
nem akarom, hogy valaha abbahagyja. Magamban mosolygok. Lehet, hogy
mégis képes vagyok rá még egyszer?
Mélyen belém csúsztatja az egyik ujját, aztán még egyet, és a nyelvét felle
mozgatja rajtam. Ahogy a Gpontomhoz ér, határozottan tudom, hogy megint
képes vagyok rá.
Hallom, hogy az eső erősebben kopog az ablakon, tökéletesen utánozza a
testemben támadó gyönyört. A szemem lecsukódik, és a fejem oldalra fordul,
ahogy a légzésem felületessé és gyorssá válik. Amikor érzem, hogy
közeledem, hirtelen kiveszi az ujjait, mélyen belém csúsztatja a nyelvét,
mialatt mindkét kezét a combomra teszi. Leszorít, hogy a helyemen tartson,
és ez hihetetlenül erotikus. Ez olyasmi, amiben még soha nem volt részem.
Imádom.
A lábizmaimat megfeszítem, amikor érzem az orgazmus közeledését, és
fel akarom emelni a csípőmet és a combomat az ágyról, de nem tudom. Ettől
az érzések csak még intenzívebbé válnak.
– Olyan közel jársz, széplány, csak engedd útjára!
– Ó, istenem, River, kérlek… én… én… – Felkiáltok, és még hevesebben
élvezek, mint korábban. Az ősi boldogság végtelen hulláma lesz úrrá rajtam.
Egy csodás viharos tenger fölött katapultálok, és nem akarok partot érni.
River nyelve nem áll le, hogy a gyönyör minden cseppjét kifacsarja a
testemből. Megint.
Kinyitom a szememet, amikor az orgazmusom utólökései elmúlnak, és az
arcára fókuszálok.
Szexi zöld szempár bámul vissza rám.
 – Te. Annyira. Elképesztő. Vagy. – Minden szót egy csók követ, ahogy
felfelé halad a testemen, és az ajkai végül az enyémen állapodnak meg.
Beletúrok puha, zilált hajába, és még közelebb húzom magamhoz, az
ajkamat a füléhez illesztem.
– Szeretkezz velem, River! – mormolom halkan, miközben beszívom a
fülcimpáját. Alig tudom elhinni, hogy két hihetetlen, észbontó orgazmus után
nemcsak energiám van hozzá, hanem erős vágyam is, hogy mélyen bennem
legyen. Máris remegek még a gondolatától is.
– Az a tervem – mondja, és tudom, hogy komolyan is gondolja.
Amíg az ágy mellett állva leveszi a farmerját és a bokszeralsóját, egy
pillanatra felülök, és a háta mögött kipillantok az ablakon. Odakint
sötétedik, és nemcsak azért, mert késő van, hanem a viharfelhők miatt is,
amelyek szemlátomást rátelepedtek a környékre. Az esőt még mindig mintha
dézsából öntenék, és halványan ki tudom venni a Hollywood feliratot a
távolban, ami mosolyra késztet. A kinti sötét, viharos időjárás nem
különbözhetne jobban a falakon belüli vidám, békés, szerelmes légkörtől.
Megfordulok, hogy Riverre nézzek, megcsodálom meztelen, gyönyörű
testét, minden porcikáját tetőtől talpig. Ördögi vigyorral néz rám, és nem
tehetek róla, előre megborzongok attól, ami ránk vár.
Visszamászik az ágyra, én pedig felé nyúlok, arra vágyom, hogy egymásba
fonódjunk. Miközben átfogom a nyakát, gyengéden felfelé terel az ágyon,
közelebb irányít a fejtámlához, amíg már a térfelemen ülök, a fejemet pedig
a sima, hideg, fekete bőrnek támasztom.
A fejem fölé nyúlok, és belekapaszkodom a fejtámlába, ahogy River elém
térdel. Ránézek, és látom, hogy mennyire készen áll, a hegye már csillog.
Egy másodpercig sem tudok várni. Magamban akarom érezni őt, most.
Egy kicsit remegek, ahogy széttárja a lábaimat. Egyetlen gyors, de
kontrollált mozdulattal gond nélkül belém löki magát, mélyen megtölt a
teljes hosszával. A kezem még mindig a fejtámlába kapaszkodik, miközben
hallom, hogy egy mély nyögést ad ki:
– Dahlia, hihetetlenül jó érezni téged.
Képtelen vagyok szavakkal válaszolni, így hát elengedem a fejtámlát, és a
teste köré fonom a karjaimat, közelebb húzom magamhoz. A nyitott számat
az övére szorítom, érzem a nyelvemet simogató nyelve bársonyos puhaságát,
a ritmus illeszkedik a lökéseihez. Gyorsan elkap, és átfordít minket, hogy én
kerüljek felülre. A feje a bolyhos párnákon nyugszik, én pedig nézem az
arcát. A szeme lecsukódik, aztán az enyém is, ahogy keményebb és gyorsabb
ritmust diktálok. Megtartja a csípőmet, éppen ott tart, ahol akarja, hogy
legyek.
Érzem, hogy ismerős érzés támad az ölemben. River mozdulatai egy
újabb orgazmus felé taszítanak, és nem tudom tovább tartani.
– Nyisd ki azt a szép őzikeszemedet, szexi lány! Bele akarok nézni,
amikor együtt megyünk el – mondja, még mielőtt képtelen lesz megszólalni.
Ezúttal csak ennyire van szükség. Nagy nehezen felemelem elnehezült
szemhéjaimat, amennyire csak tudom, a szemére fókuszálok, miközben belök
a szakadékba, ezernyi pompás darabra zúz, egy teljesen új univerzumba
juttat.
– Ó, River! – nyögöm hangosan, erősen zihálok, ahogy lassan
visszasodródom.
A mozdulatai lelassulnak, miközben levegő után kapkodok.
– Szeretlek… – nyögi, és még néhány lökés, aztán megremeg, ahogy ő is a
csúcsra jut.
Olyan csodás dolog ez, és tudom, hogy soha nem fogom elfelejteni ezt a
pillanatot. Viszonozni akarom a szavait, mert szerelmes vagyok bele, de a
szavak nem jönnek. Inkább megcsókolom, árad belőlem a szerelem, amit
iránta érzek.
 21. FEJEZET

21. FEJEZET
Between the Raindrops

Életem legfájdalmasabb beszélgetése volt, amit valaha olyasvalakivel

folytattam, akit szeretek, amikor elmagyaráztam Rivernek, miért nem
akarom, hogy velem jöjjön Laguna Beachre. Vicces, gondolatban ki tudom
mondani, hogy szeretlek, de képtelen vagyok szavakba önteni az érzéseimet.
Nem értem, miért. Azért, mert mindenkit elveszítettem, akit valaha
szerettem? Vagy mert csak egy emberbe voltam szerelmes, és azok a szavak
hozzá tartoztak? Megrémít, hogy hangosan kimondjam azokat a szavakat
valaki másnak, aki nem Ben. Nekem azok a szavak sokkal többet hordoznak
egy egyszerű szeretleknél. Ennél sokkal többet érzek River iránt. Úgy érzem,
találkoztam valakivel, akivel muszáj együtt lennem.
Egyikünk sem volt éhes egész nap, aztán hirtelen mindketten éhen akartunk
halni, úgyhogy rendeltünk valamit. Amikor eltüntettünk egy szemérmetlen
adag kínai kaját, úgy döntöttem, óvatosan megközelítem a témát.
Törökülésben ültem az ágyon, előrehajoltam, és a tenyeremet a combjára
tettem.
– River, beszélni akarok veled valamiről.
Ő is törökülésben ült, a hátát a fejtámlának támasztotta, a kezét
összekulcsolta a feje fölött. A karjait leeresztve, az oldalára gördült, hogy
szembe forduljon velem. Megtámasztotta a fejét a kezével, és
meggyőződéssel a hangjában válaszolt.
– Tudod, hogy beszélhetsz – mondta.
– Megígéred, hogy nem leszel mérges? – kérdeztem, miközben átható zöld
szemébe néztem.
– Kérned sem kell, de megígérem – válaszolta, és szabad kezével
keresztet rajzolt a mellkasára.
Annyira imádnivalónak találom, valahányszor ezt csinálja.
– El akarok magyarázni neked valamit – kezdtem óvatosan.
Bólintott, és a szabad kezét végighúzta meztelen combomon.
– Oké.
Két kezembe szorítottam az öklét, az ujjait a helyükön tartottam, mialatt
elmagyaráztam neki, hogy a házamban még mindig mindenütt ott vannak Ben
holmijai. Hogy csak akkor kezdtem el összepakolni őket, mielőtt elindultam
Las Vegasba. Azt is elmagyaráztam, hogy csak nemrég döntöttem el, hogy
ideje elköltöznöm. Hogy valójában most kezdtem el árulni a házat.
Figyelmesen végighallgatott, tudomásul vette a szavaimat, de egyszer sem
szakított félbe, amíg azt nem mondtam:
– Csak nem akarom, hogy fura legyen neked vagy nekem, ha odajössz, és
látod a vele töltött életem darabjait…
Magához húzott és megcirógatta az arcomat. Hozzám hajolt, hogy
megcsókolja az orromat, aztán az ajka lesiklott az enyémhez, és halkan
megszólalt:
– Megértem, és haza akarlak vinni.
Ott befejeztem a beszélgetést, és engedtem, hogy az éjszaka hátralévő
részében csókoljon, simogasson, a karjaiban tartson és szeressen. De most,
ahogy megállunk az 1940es években épült Craftsman stílusú házamnál,
hirtelen nem vagyok biztos abban, hogy ez jó ötlet. A lila vadvirágokra,
amelyek birtokba vették az udvart, és a javításra szoruló kis hajlású
nyeregtetőre pillantva, kezdem egy kicsit kényelmetlenül érezni magamat.
Leállítja az autót, mozdul, hogy rám nézzen, és elmosolyodik.
– Soha nem úgy képzeltem, hogy egy fehér karókerítéses sárga házban
laksz.
– Ha közel akarsz élni a tengerparthoz, azt választod, amihez hozzájutsz –
felelem gyorsan, és kevésbé érzem magam idegesnek.
 Az eső úgy szakad, hogy a látótávolság szinte a nullával
egyenlő. Árvízvédelmi riadó van érvényben, és azon töprengek, vajon a
házam régi teteje nem ázike be megint. River felveszi a sapkáját, ahogy
kinyitja az ajtót.
– Maradj ott, körbejövök érted!
Szeretem, amikor viseli azt a sapkát, mindig arra emlékeztet, amikor
először találkoztunk. Kiveszi a táskáimat a csomagtartóból, és körbejön az
ajtómhoz. Persze, egyikünknek sincs esernyője, így amikor a táskámat
próbálom menedékként használni, leveszi a bőrdzsekijét, és a fejem fölé
teríti. Gyorsan végigfutunk a kőből rakott ösvényen a fedett verandáig.
Miközben letörlöm a cseppeket az arcomról, a nagy boltíves bejárati
ajtóra pillantok. Félig nyitva van. Rémület villan át rajtam, mert egy álarcos
férfi gondolata árasztja el az elmémet.
– Vártál valakit? – kérdezi River, miközben hátratol a karjával. A szívem
mindjárt kiugrik a helyéről.
– Nem. – Csak ennyit tudok kinyögni.
Az ajtó felé indul, én pedig rákiáltok.
– Nem! Ne! – Egész testemben remegek, és eláraszt a félelem. Az állam
megfeszül, és izzadok.
Figyelmen kívül hagyja a kérésemet, és folytatja útját az ajtó felé, s egy
rúgással szélesre tárja.
– Nincs riasztód?
– Riasztó? – kérdezem remegő hangon. Aztán ráébredek, hogy ez nem volt
válasz. – Nem. Nincs riasztó.
Éles hangja áthatol a nyitott ajtón.
– Helló?
Elindul befelé, de elkapom a csuklóját.
– Elment az eszed? Nem mehetünk be! Menjünk vissza a kocsihoz, és
hívjuk a rendőrséget!
Gyengéden kiszabadítja a csuklóját.
– Dahlia – mondja –, szerintem már nincs itt senki. Hadd nézzek
utána! Hogy lássuk, ki kelle egyáltalán hívni a rend őröket. Maradj itt!
– Nem. Nem mész be oda egyedül, és nem hagysz itt engem! – suttogom
arra az esetre, ha lenne odabent valaki. Be vagyok szarva, és nem tudom
biztosan, miért is megyünk be egyáltalán, de követem.
Ahogy belépünk a házba, az érzékeim riadó készültségben vannak. River
apró, óvatos lépéseket tesz az előszobában, én pedig húzódozva a nyomában
maradok. Észreveszem Ben kulcstartóját a járólapon a tároló mellett,
amelyet akkor vettünk, amikor beköltöztünk.
Átkukucskálok River válla fölött, és látom, hogy a nappaliban teljes a
felfordulás. Ami dobozokba volt pakolva, most ki van borogatva. A kanapé
párnáit feltépték, és a bélésük a keményfa padlót borítja, a tévé zsinórjai
kilógnak a falból, különféle elektronikus eszközök hevernek szétzúzva a
földön, olyan, mintha mindent a kandalló hamuja borítana, a tetején pedig
ezernyi apró darabra zúzott üveg hever.
A kandallóhoz futok, és a földre rogyok, miközben magamhoz szorítom az
egyik törött képet. Egy fotó Benről és rólam a diplomaosztón. A keret
eltörött, de a fotó sértetlen. Bámulom a férfi arcát, akit olyan sokáig
szerettem.
Felmérem a legdrágább kincseimet ért kárt, és rádöbbenek, hogy mind
összetört. Az apám mosolygó arca mellé tűzött Purple Rainjegyeimet
eltépték, de apukám nagy barna szeme mintha engem nézne, igyekszik vigaszt
nyújtani. A kép, ami a szüleimről és rólam készült a Greek előtt, ahogy
büszkén mutogatjuk újonnan szerzett koncertpólóinkat, egy másik fotó tetején
hever összetörve. Az egyik fényképet kettétépték. A nagynéném és a
nagybátyám van rajta, engem tartanak, miközben a pap megkeresztel, s a
keresztszüleimmé teszi őket. A nagynéném édesanyja, az én nagyim
mellettük áll, a gyöngysorát viseli.
River nyugtatón a vállamra teszi a kezét, miközben lehajol, hogy mellém
térdeljen.
– Légy óvatos! Minden tele van üvegszilánkkal.
Bólintok, miközben az arcomon szakadatlanul csorognak a könnyek.
– Ki tesz ilyet?
 – Nem tudom – feleli, s hangja olyan elkeseredett, amilyennek én érzem
magam.
Kiveszi a törött keretet a kezemből, a szeme összeszűkül, ahogy sokáig
nézi a képet. Úgy érzem, mintha felismerés villanna át az arcán, akár még
fájdalom is, miközben megszólal:
– Ez ő?
Szembefordulok vele, és rekedten válaszolok.
– Igen. Ez Ben. – Már észrevettem, hogy Aeriehez hasonlóan, ő sem
mondja ki soha Ben nevét.
Óvatosan leteszi a képet, aztán feláll, és felém nyújtja a kezét.
– Gyere, nézzük meg, hiányzike valami, és hívjuk a rendőrséget! Akárki is
volt itt, már elment.
Szorosan az ujjaiba kapaszkodom, és úgy érzem, a testem minden izma
megfeszül, amikor oxigént kényszerítek a tüdőmbe, hogy végre levegőhöz
jussak.
A kis folyosóra mutat a szoba hátsó részében, ami a régi tálalón át a
konyhába vezet.
– Arra?
Megrázom a fejemet.
– Nem. Gyere utánam!
Visszafordulok az előszobába, aztán elindulok a rövid folyosón, ami a
hálószobámhoz és Ben dolgozószobájához vezet. River elém tolakszik,
mialatt én folyamatosan körbekémlelek lehetséges betolakodókra számítva,
habár tudom, hogy már elmentek. A ház túl csendes ahhoz, hogy bárki is
legyen itt. Ez ugyanaz a csend, amiben óráról órára, napról napra részem
volt, túlságosan is hosszú időn keresztül.
Széttaposok valamit a hálószobám előtt, amitől ijedten
összerándulok. Mindketten azonnal megállunk. River megfordul, és lenézünk
a fekete Converse tornacipőmre, s közben felemelem a lábamat. Egy
összegyűrt papírdarab hever alatta. Azonnal felismerem a papír aranyozott
szélét. Egy oldal Ben egyik naplójából.
 Lehajolok, óvatosan felveszem a merített pergamenlapot, megsimogatom
a fényes szélét, és magamhoz szorítom. Próbálom kordában tartani a
könnyeimet, de csúfos kudarcot vallok, ahogy a szomorúság és a fájdalom
könnyei leperegnek az arcomon A szívem megszakad, amikor bepillantok a
dolgozószobába. Ben dédelgetett naplói borítják a fenyőfa padlót, a laptopja
darabjaival és a kötésükből kitépett különféle könyvekkel együtt. Jóval
több, egykor tiszta naplóoldal hever kiszakítva, összetépve és összegyűrve
mindenfelé. Gyönyörű nyomtatott betűs kézírása még mindig látható a gonosz
felfordulásban.
– Ne, csak a naplóit ne! – sírom, miközben teljesen darabjaimra
hullok. Ki tenne ilyet? Miért?
River magához szorít, mialatt a szobám és a dolgozószoba között állunk.
– Minden rendben lesz. Helyrehozom neked. Gyere, menjünk ki! –
suttogja.
Letörlöm a folyamatosan ömlő könnyeket az arcomról, megrázom a
fejemet, és elhúzódom.
– Mindent látni akarok. Ez az életem. Összetörve és tönkretéve. Látnom
kell. – Zokogva a hálószobám felé indulok, ahol dermedten állok az ajtóban,
képtelen vagyok megmozdulni, de képtelen vagyok elszakadni is.
A párnákat felszaggatták, a matracot felforgatták, egy széket pedig az
oldalára borítottak. Amit a következő pillanatban látok, amikor lenézek a
padlóra, úgy hasít belém, mintha kést döftek volna a szívembe. A felfordulás
és a káosz közepén a szétszakított nyakláncaim és a szétszórt babáim vannak.
Azok a tárgyak, amiket a legnagyobb becsben tartok. Fehér és fekete
gyöngyök borítják a padlót, beszorulva a falapok közötti résekbe; néhány
gurulni kezd, amikor végül összeszedem a bátorságomat, hogy elinduljak
feléjük, és útközben felveszem a Ken babámat.
A józan eszemet teljesen elveszítve leteszem a babát a
fésülködőasztalomra, és megfogom az ezüstborítású csészémet, ami a
pólókból varrt ágytakarómon hever. Lerogyok a padlóra, és boldogtalanul
elkezdem a földről felszedegetni és a csészébe rakosgatni a gyöngyöket.
Ironikus módon ez az egyetlen sértetlen tárgy a szobában, az ajándék, amit
gesztusként kaptam Bentől, hogy helyrehozza azt, ami egykor eltört
közöttünk.
River lehajol, és kiveszi a csészét a reszkető ujjaim közül.
– Majd én megcsinálom – javasolja aggodalommal a hangjában,
miközben a homlokát ráncolja. – De először szerezzünk neked egy pohár
vizet, és menjünk ki a kocsihoz. Eleget láttál. Szerintem ez találomra
elkövetett vandalizmus.
Szomorú, de azt hiszem, igaza van. Nem látszik, hogy bármi is hiányozna,
de mindent tönkretettek. Olyan, mintha egy tornádó pusztított volna
biztonságos, ugyanakkor bánatos házamban, és elsodort mindent, ami az
útjába került abból, ami megmaradt az emberekből, akiket szerettem és
elveszítettem. Mintha a világom nem lett volna eléggé darabokra szaggatva
így is, most már semmim sem maradt, csak a halványuló emlékeim. A ház
úgy néz ki, amilyennek a lelkemet éreztem hosszú időn át Ben halála után. A
belső sebeim felszakadnak, és a reménytelenség régi érzése visszatér.
River beszél, de nem hallom őt. Megtört napjaim kísértő emléke
visszhangzik a gondolataimban. Sötét felhők kezdenek gyülekezni, mielőtt
pislogással elűzném a baljós érzést. Próbálok nyugodt maradni, de a
pusztítás, amit látok, csak fokozza a gyászomat. Minden összetört. Mindent
elvettek tőlem, ami megmaradt nekem Benből, a szüleimből. Még az
emlékek is egyre ritkábban bukkannak felszínre, most pedig a napi
emlékeztetőim is odavesztek. Vissza kell kapnom őket. Nem akarom, hogy
elhalványuljanak az emlékeim.
Hisztérikusan visszaveszem a csészét.
– Nem! Össze kell gyűjtenem ezeket. – Aztán leteszem a csészét a
padlóra, négykézlábra ereszkedve szedegetni kezdem a csillogó gyöngyöket.
– Ezek a nagynénémé voltak. Imádta őket. Az édesanyjáé voltak, a nagyimé,
és mindkettőjüknek a világot jelentették.
Mellém kuporodik, és a csészébe tesz egy gyöngyöt. Megsimogatja az
arcomat, aztán gyengéden felemeli az államat, és a pillantásában nincs más,
csak szerelem.
– Oké. Értem. Hadd segítsek!
Összeszedem magam, egyszerű érintése és lágy szavai meg
nyugtatnak. Tovább szedegetem a gyöngyöket, amiket elérek, aztán megállok
és feltérdelek. Ő folytatja a varázsszemek gyűjtögetését, én pedig úgy érzem,
meg kell magyaráznom hisztérikus reakciómat.
Még egyszer megtörlöm könnyáztatta arcomat, mielőtt keresgélni kezdem
a szavakat.
– River – motyogom, aztán odamászok hozzá, mert szükségem van a
közelségére.
Felpillant rám, letérdel, és közel húz magához. Megfogja a karomat, és el
sem engedi.
Ahogy a padlón térdelünk, ahol nemrég az ördög járt, egyszerűen
hozzányomja a homlokát az enyémhez. Szenvtelen maradok, még akkor is,
amikor a szavak elhagyják a számat, és anélkül kezdek hozzá, hogy ránéznék.
– Amikor kislány voltam, gyakran elkísértem a nagynénémet az
édesanyjához, hogy meglátogassuk. Habár a nagynéném édesanyja igazából
nem volt a nagymamám, nagyon szerettem őt. Nagyinak hívtam, és tényleg
olyan volt, mintha a nagymamám lett volna, az egyetlen, akit ismertem.
Elhúzódom, és felveszem a csészét. Tapogatom a gyöngyöket, amiket már
nem fűz össze ragyogó láncuk.
– Mindig hordta ezeket a gyöngyöket – mondom. – Valahányszor
meglátogattam, a nyakamba akasztotta és varázslatos kívánságkútnak hívta
őket.
Nyelek egyet, megint leteszem a csészét, és képzeletbeli köröket rajzolok
a nyakam köré, mielőtt folytatom.
– Nagyi mindig azt mondta, hogy ha ezeket a gyöngysorokat viselem,
minden kívánságom valóra fog válni. – Sóhajtok, mély levegőt veszek, és
hozzáteszem: – Amikor meghalt, a nagynénémé lettek, és amikor a
nagynéném meghalt, én kaptam meg őket.
A kezembe temetem az arcomat, mert képtelen vagyok tovább elviselni a
fájdalmat. River erős karja körülvesz, és a fülembe suttog:
– Úgy hangzik, hogy nagyszerű nő volt. Vissza fogjuk szerezni a
varázslatát, Dahlia, vissza fogjuk szerezni. De most szükséged van egy kis
szünetre.
A szavai csillapítják a fájdalmamat, és amikor elenged, elkapom
szeretettel teli pillantását. Kifújom a levegőt, amit eddig benntartottam, és
érzem, hogy nyugalom árad szét az ereimben. Új érzések törnek a felszínre,
ahogy River felé vetem magamat. Miközben a kezembe fogom az arcát és a
szemébe nézek, a szavak, amelyeket képtelen voltam kimondani, hirtelen
kitódulnak:
– River, szeretlek.
Szorosabban ölel, mint emlékeim szerint valaha is öleltek, és néhány
pillanat után a fülembe súgja.
– Én is szeretlek. Nagyon. Kérlek, hadd intézzem ezt el helyetted! –
Elhúzódik, és az ujjával keresztet rajzol a szíve fölét.
– Megígérem, hogy összeszedem a többi gyöngyöt a padlóról.

A verandán ülök és smst írok Gracenek, hogy nemsokára ott

leszünk. Amikor korábban felhívtam, megnyugtattam, hogy jól vagyok, de
ragaszkodott hozzá, hogy menjünk át vacsorára, amint a betörést jelentettük.
Meghívta Serenát is. Egy kicsit aggaszt, hogy River találkozni fog vele.
Annyira hasonlít Benre. Ugyanaz a hajszín, ugyanazok a kék szemek. És
miután látta Ben képét, lehet, hogy River ki fog borulni egy kicsit.
Majdnem három óra elteltével a rendőrség végre befejezte a jegyzőkönyv
felvételét, az ujjlenyomatok összegyűjtését, a kikérdezésemet a hiányzó
tárgyakról, és a pusztítás lefotózását.
Leteszem a telefonomat az oldalsó asztalra, s még egy utolsót hintázom a
régi székben, ami a verandát díszíti. Egy fekete dzsip áll meg a
járdaszegélynél. Még mindig esik, de már kezd csendesedni. Azonnal
felismerem Ben legjobb barátját, ahogy kiszáll az autóból. Caleb Holt feljön
a verandára vezető néhány lépcsőn, és megölel, mielőtt megszólalna.
– Jól vagy? Meglepetten válaszolok.
– Igen. Honnan tudtad?
– Serena felhívott, rögtön azután, hogy Graceszel beszéltél. Aggódik
miattad, és megkért, hogy ugorjak be és nézzek körül. Sajnálom, hogy eddig
tartott, amíg ideértem, de LAben voltam – szabadkozik, és a bejárati ajtó
felé indul, amikor River kilép rajta.
– Dahlia, azt hiszem, minden nálam van, amit akartál. A te kocsid tele
van, szóval ezeket csak beszórom az enyémbe – mondja, miközben egy ládát
tart a karjaiban, tele a legbecsesebb, de törött tárgyaimmal.
Miután majdnem összeütközött Riverrel, Caleb pillantása rám villan, és
látom, hogy fogalma sem volt arról, hogy egy másik férfival vagyok itt.
Felmérik egymást, ahogy ott állnak egymással szemben. River leteszi a
dobozt a régi fadeszkákra, és rám pillant, a szeme válaszokat keres az
enyémben. Bemutatom a néhai vőlegényem legjobb barátját az új
barátomnak. A pillanat kínos, mivel először egyikük sem szól egy szót sem.
Végül River a kezét nyújtja, Caleb pedig tétován megrázza.
– Bocsánat, azt hittem, egyedül vagy, és segítségre van szükséged, hogy
összeszedd a holmidat, és elvidd Gracehez – magyarázkodik Caleb, és
félreáll, hogy elengedje Rivert.
River odalépdel hozzám, és olyan közel hajol, amennyire csak
tud. Megfogom a kezét, így nyugtatom meg, hogy jól vagyok.
– Azt hiszem, megoldottuk – állapítja meg, amikor elengedi a kezemet, és
visszamegy a ládáért. – Bepakolom a kocsiba, amíg nem esik annyira.
Ahogy River végigmegy az ösvényen az utcáig, ahol az autója parkol,
Caleb rám néz.
– Ne haragudj, nem tudtam.
– Caleb, semmi baj. Egyébként is azt akartam, hogy megismerd Rivert. –
Aztán erős, de gyengéd barátomra pillantok, miközben az autójába pakol, és
hozzáteszem: – Igazából nála fogok lakni, amíg ezt a káoszt nem sikerül
feltakaríttatni.
– Nem bánod, ha szétnézek? – kérdezi.
– Egyáltalán nem – felelem, miközben a tenyeremmel igyekszem
kidörzsölni a szememből a nap mentális kimerültségét –, de tényleg kész
káosz. A rendőrség szerint egy gyerekbanda tört be, mivel semmit sem vittek
el.
Bemegy a házba.
 River visszajön, én pedig átölelem, a fejemet a vállára hajtom.
– Köszönöm.
A derekam köré fonja a karját, és megcsókolja az orromat.
– Nem kell megköszönnöd, Dahlia.
Lazítok az ölelésünkön, és a szemét fürkészem.
– Caleb a Navy SEALnél van, és Ben legjobb barátja hétéves korunk
óta. Mind együtt nőttünk fel a tengerparton.
River megvonja a vállát, miközben elenged, és megfogja a kezemet.
– Mit keres itt?
– Azt mondta, meg akarta nézni.
– Miért?
– Fogalmam sincs – válaszolom, ahogy követem őt, de meg állok az
ajtóban. – Nem akarok oda bemenni, River.
– Oké, kicsim, csak hadd nézzem meg, hogy végzette, és mehetünk.
Különös érzés nézni, ahogy River végigmegy a folyosón, ami a
hálószobához vezet, ami Bené és az enyém volt. Ha őt zavarja is, remekül
leplezi, és hirtelen ráébredek; az, hogy darabokban találtam a múltamat,
igazából közelebb hozott a jövőmhöz.

Mielőtt eljönnénk a házból, River és Caleb még egyszer végigjárja az

összes szobát, bezárnak minden ablakot és ajtót. Nem igazán beszélgetnek,
de megegyeztek, hogy itt találkoznak szombaton, hogy a menthetetlen
bútorokat kivigyék a házból a járdára. A rendőrség nem találta nyomát
erőszakos behatolásnak, ami zavar. Hogyan jutott be valaki? Az egyik
rendőr elmagyarázta, hogy az elkövető tudta, mit csinál, és valószínűleg az
egyik régi zárat választotta.
Aztán hozzátette, hogy talán volt kulcsa. Ezt nyugtalanítónak találtam, és
szívesebben gondoltam arra, hogy tizenévesek törtek be a saját beteges
szórakoztatásukra. De akárki is volt, azzal a szándékkal tette, hogy csatatérré
változtassa az otthonomat. Nem számít ki volt az, amit tett, az
megbocsáthatatlan.
Ahogy elindulok a kocsifelhajtóról valamennyi menthető emlékkel a
2009es fehér Audi Q7esem hátsó ülésén, tisztán látom, hogy az otthonom
külseje legalább annyi javításra szorul, mint a belseje. Tudtam, hogy a
deszkaburkolatot újra kell zsindelyezni, és a tetőt már régen ki kellett volna
cserélni. Bennel úgy terveztük, hogy elvégezzük ezeket a javításokat. A
listánk elején voltak, de amikor a listánkból az én listám lett, egyszerűen
már nem érdekelt többé a ház. Most már valamiért érdekel. Szomorú,
megtört állapota saját magamra emlékeztet, mielőtt Riverrel
találkoztam. Segíteni akarok rajta, és meggyógyítani, ahogy River segített
nekem meggyógyulni. De, hozzám hasonlóan, nem könnyű helyrehozni.
Persze, a külső javítások egyszerűek, csak vállalkozókat kell megbíznom,
hogy kicseréljék és megjavítsák az elhasználódott dolgokat. Ám a belseje
eltart majd egy darabig.
Azon tűnődöm, hogy egy csupán hat napra üresen hagyott ház hogyan
festhet most úgy, akár egy háborús övezet – és akár a menekülteket, a csata
engem is hajléktalanná tett. De szerencsére van egy hely, ahol meghúzhatom
magam.
Ahogy elhaladok az előkertben álló Eladó tábla mellett, elszomorít, hogy
talán egy éjszakát sem töltök többé ebben a házban. Hogy talán soha nem
érezhetem azt a melegséget és kényelmet, amit itt éreztem, mielőtt Bent
megölték. Szerettük ezt a házat, a léckerítést és minden mást. Emlékszem, azt
mondtam Bennek, hogy soha nem akarok elköltözni. A házunkban megvolt
minden, amire szükségem volt, minden, ami fontos volt nekem: a tengerpart
közelsége, a legelképesztőbb kert, egy zavartalan hátsó kert és egy veranda,
ahol üldögélhetünk és történeteket mesélhetünk a kalandjainkról az
unokáinknak.
A szomorúság, ami most bennem ég, nincsen ok nélkül. Mert
felfoghatatlan számomra, hogy valaki el akarja pusztítani egy másik ember
tulajdonát. A dolgok, amiket véletlenszerűen tönkretettek, a kapaszkodóim
voltak a múltamhoz, csak ezek maradtak meg az emberekből, akiket annyira
szerettem. A szétszakított gyöngysoraim, a remény gyönyörű köréből kitépett,
és apró, szétszórt szigetekké változtatott gyöngyök látványa megint összetört,
de ezúttal nem voltam egyedül. River ott volt, hogy megvigasztaljon.
Miután lecsendesítette a bánatomat a jelenlétével és azzal, hogy letörölte
a könnyeimet, megvitattuk, hogy mit tegyünk. Hívjuk fel a rendőrséget,
szedjünk össze mindent, amit el akarok vinni, és menjünk vissza a
házába. Beleegyeztem, hogy visszamegyek hozzá, de csak az éjszakát töltöm
ott. Nem akarta, hogy egyedül legyek, és én sem akartam. Rábólintott, hogy
először megálljunk Gracenél vacsorára, és lerakjuk nála a dolgokat, amiket
biztonságba akarok helyezni, de azzal nem értett egyet, hogy Gracehez
költözzem. Azt akarta, hogy nála maradjak. Elmagyaráztam neki, hogy
nemcsak hatvan percnél közelebb kell lennem a házhoz a javítások miatt,
azon is dolgoznom kell, hogy megint ép egész legyek, mielőtt az együttélésen
gondolkozhatnék. Nem kérdőjelezte meg a döntésemet, de nem is értett egyet
vele. Talán megérezte zavart lelkiállapotomat, és ezért hagyta rám. Inkább
megcsókolt, és szorosan magához ölelt.
Mihelyt megállunk Grace házánál, észreveszem, hogy a viharnak lassan
vége. A szél már nyugodtabbnak tűnik, és a fölöttünk fenyegetően közeledő
óriási felhők eloszlani látszanak.
Ahogy a kocsifelhajtón állok és Rivert várom, hűvös szellő támad,
miközben leragyog egy napsugár. Amikor felnézek az égre, egy pici
esőcsepp hullik az arcomra, annyira kicsi, hogy nem is vesződöm a
letörlésével. Körülvesz a nedves homok illata, ahogy az eső helyet ad a
gyönyörű csillagos égnek.
Egy kicsit ideges vagyok amiatt, hogy Gracet bemutatom Rivernek. Habár
Grace az a nő, aki átsegített a serdülő éveimen azzal, hogy megtanított
vezetni, elvitt megvenni az első báli ruhámat, segített kitölteni a főiskolai
jelentkezéseimet, és még a nőgyógyászhoz is ő vitt el először, hogy
fogamzásgátlót írathassak, egyúttal ő Ben édesanyja is. Biztos vagyok
abban, hogy el fogja fogadni az új férfit az életemben, tudom, hogy így lesz,
mégis kínos lesz bemutatni a néhai vőlegényem édesanyját az új barátomnak
a saját otthonában. De mivel lenyűgöző asszony, és úgy szeretem, mintha az
anyám lenne, azt akarom, hogy találkozzanak. Grace olyan, amilyenné válni
akarok.
Alacsonyabb nálam, és vállig érő szőke haja van. Hamvas porcelán bőre
soha nem öregszik, mélykék szeme pedig mindig nyugodt. Nem csak szép,
még a világot is egy rózsaszínű szemüvegen keresztül látja. Nagyon ritkán
engedi, hogy bármi elcsüggessze. Erős és független, vicces és tele van
szeretettel, gondoskodó és bátorító. Minden megvan benne, amire egy
kislány egy anyában vágyhat, és szerencsés voltam, hogy készségesen
elvállalta ezt a szerepet, amikor az én édesanyám már nem tehette.
Serena szintén bámulatos nő, aki biztosan el fogja fogadni, hogy új férfi
tűnt fel mellettem. Olyan szeretettel és megértéssel segített át a testvére
halálán, hogy úgy érzem, mintha az én nővérem is lenne.
Elindulok a kővel borított kocsifelhajtón River felé, s észreveszem, hogy
telefonál az autójában. Megállok, és a vállam fölött hátrapillantva az óceánt
látom, ami azonnal mosolyra késztet. Mindent szeretek, ami a tengerparttal
kapcsolatos: az illatát, a hangját, a hullámokat. Olyan régen nem sétáltam
arra. Tulajdonképpen nem mártottam a lábujjaimat a homokba azóta, hogy…
Nem fejezem be a mondatot. Épp elég szomorú gondolatom van így is,
amiket próbálok félrelökni. A tengerpart folyamatosan Benre emlékeztet. Az
elmúlt két évben valahányszor eljöttem Gracehez, a házban maradtam, nem
voltam hajlandó felismerni és elfogadni a természet legcsodálatosabb és
leglenyűgözőbb csodájának nyugodt szépségét. Most örömmel teszem.
Hiányzott. Kedvem lenne futva elindulni felé.
– Hé, jól vagy? – kérdezi River, miközben bezárja az autója ajtaját.
Megfordulok, és a tengerpart helyett hozzá futok. Figyelem, ahogy
belélegzi a csípős, tiszta levegőt, aztán a nyakába vetem magam, és
beszívom friss illatát. Éppen olyan, mint egy meleg szellő, ahogy körém
fonja a karját, és szorosan magához ölel.
– Még annál is jobban – válaszolom, miközben elhúzódom, és a szememet
lehunyva az óceán felé fordulok. Szélesre tárom a karomat, érzem az óceán
szépségét, és hagyom, hogy a maradék szomorúságomat is elsodorja a
tengeri levegő. Kuncogást hallok, és hirtelen River erős karja fog át. Tudom,
hogy ő az én otthonom. A ház, ahonnan eljöttünk, semmi más, csupán egy
ház. A kezénél fogva a bejárati ajtó felé húzom.
– Gyere, szeretném, ha találkoznál néhány különleges hölgygyel!
Grace biztosan hallotta az autókat a kocsifelhajtón, mert kilép az ajtón,
mielőtt kopoghatnánk. Egyszerű áthajtós ruhát és lapos szandált visel, a
szokásos gyémánt fülbevalóval és a jegygyűrűvel kiegészítve, amit soha nem
vett le, bár a férje már több mint húsz éve meghalt.
Látszik a megkönnyebbülés a szemében, amikor rám mosolyog és átölel.
– Dahlia, szívem, jól vagy? – kérdezi, ahogy elhúzódik, és megszorítja a
vállamat.
– Grace, a ház romokban van – felelem, és igyekszem nem sírni. – De én
jól vagyok.
Néhány másodpercig csak néz rám. Tudom, éppen meggyőződik arról,
hogy valóban jól vagyok-e, mert úgy fürkészi a szememet, ahogy mindig
szokta, valahányszor találkozunk.
Épp amikor be akarom mutatni Rivernek, megelőz. Elmosolyodik, és a
kezét nyújtja felé.
– Szia, te biztosan River vagy! – üdvözli egy meleg, megnyugtató
pillantás kíséretében. – Örülök, hogy megismerhetlek. Olyan sok csodálatos
dolgot hallottam rólad!
River azonnal imádni való vigyorral válaszol:
– Mrs. Covington, én is örülök, hogy megismerhetem. Én is ugyanolyan
sokat hallottam önről – mondja, és kezet ráz Graceszel. Igazán megnyerően
viselkedik.
– Szólíts Gracenek – javasolja, majd elengedi River kezét, és
megöleli. Hallom, amint a fülébe súg egy köszönömöt, River vigyora pedig
sugárzó mosollyá változik, ami engem is mosolyra késztet, és ellágyítja a
szívemet.
Ahogy körülnézek, észreveszem, hogy Serena autója nincs itt.
– Hol van Serena?
– El kellett mennie Trentért egy baseballmeccsre, aztán el kellett vinnie
egy barátjához, szóval nem tudta megoldani.
– Ó, de kár! – mondom, s egy kicsit szomorú vagyok, hogy nincs itt. –
Később felhívom.
Miközben a tengerpart felé bámulok, azt gondolom, hogy igen, még
mindig feldúlt vagyok a házam miatt, és minden miatt, amit tönkretettek, de
látom a reményt a jövőmben, és ezért érdemes mosolyogni. Grace rám
pillant, én pedig a legnagyobb, legragyogóbb mosolyomat villantom rá, azt,
ami végre ismét előkerült aznap, amikor újra találkoztam Riverrel.
 22. FEJEZET
Memories

Az autómba behajolva River gyengéd csókot ad az ajkamra.

– Itt maradhatsz, ugye, tudod? Nem kell visszamenned – hozza szóba már
második alkalommal, amióta felkeltünk. Elhúzódik, és megsimogatja az
arcomat.
Felsóhajtok, és felpillantok kérlelő szemébe, majd úgy fordulok, hogy
lássam szép arcát, erős állát, tökéletes orrát és telt ajkát. Aztán elkapom a
tekintetem, hogy kerüljem a szemkontaktust, és a kezét a számhoz emelem.
– River, ezt már megbeszéltük. Nem költözhetünk össze, miután csak egy
hete ismerjük egymást. – Ezt mondom, de tisztában vagyok azzal, hogy tudja,
nem ez az egyetlen ok, amiért visszaindulok Laguna Beachre.
– Tudod, hogy nem értek egyet veled. – Grimaszol, miközben a pillantása
az arcomról a Smashing Pumpkins Teargarden Tour koncertpólómra
nyomtatott szavakra siklik. – Legalább még egy éjszakát maradj!
A szememet forgatva nézek vissza rá, és mosolygok.
– Akkor holnap is ugyanezt mondanád.
– Azt hiszed, hogy máris ilyen jól ismersz?
– Miért, nem így lenne?
Megrántja a vállát, megint behajol, és egy kicsit hosszabban csókol meg.
– Miért nem maradsz, hogy megtudhasd? Nevetni kezdek, és eltolom
magamtól.
– Elég a hosszú búcsúzkodásból. Két nap múlva találkozunk.
Arrébb lép a kocsitól, és mindkét kezét zsebre dugva rám villantja szexi
vigyorát.
 – Később összefutunk[26], széplány.
Kuncogni kezdek, mert az egyik kedvenc Smashing Pumpkins dalomra, a
Perfect re utal, és egy csókot dobok neki.
– Felhívlak, amikor odaérek. Ó, és River… – Megvárom, hogy rám
nézzen. Amikor megteszi, most mondom neki az életben másodszor, hogy: –
Szeretlek.
Egy mosoly kíséretében gyorsan kinyitja az ajtómat, és magához húz. A
szívem hevesebb dobogással válaszol az érintésére. Lehunyom a szememet,
és átadom magam az ölelésének – annyira jó illata van. A tenyeremet a
mellkasára teszem, és esküszöm, nemcsak érzem a szívverését, hanem
hallom is. A kezébe fogja az államat, és fürkészőn rám néz.
– Annyira szeretlek!

Alig van forgalom, amíg közel egy órát vezetek vissza Laguna Beachre.
Élvezem az igéző csillagos ég békességét, miközben felidézem az elmúlt
hetet, és hogy az életem miként változott meg ennyire drasztikusan. Az
érzéseim széles skálán mozognak, boldog és szomorú vagyok.
Az üres anyósülésre pillantok, amikor megállít egy piros lámpa, és
felveszem a kis fekete, szögletes képkeretet, amit tegnap tettem oda. Nincs
benne üveg, de a fotó, ami még mindig tökéletes, az apámat, az anyámat és
engem ábrázol Disneylandben. A mellkasomhoz szorítom, és eszembe jut,
mindig milyen jól szórakoztunk együtt. Istenem, bárcsak még mindig itt
lennének velem! Annyira hiányoznak!
 23. FEJEZET
Miles Apart
River
December
3 héttel később...

Nem igazán zavar, hogy már megint az ablakra záporozó eső hangjára
ébredek, mert tudom, hogy nem fogunk kikelni ebből a meleg, kényelmes
ágyból, hogy futni menjünk – legalábbis addig nem, amíg az eső alább nem
hagy. Mellettem fekszik, és imádom azt, hogy mennyire elégedettnek érzem
magam tőle. Szeretem őt, mindent szeretek benne. Gyönyörű, magas, vékony,
és elképesztően édes őzikeszemei vannak, amitől ártatlannak néz ki, én
pedig éppen ezért meg akarom őt védeni. De nem a szépsége az egyetlen
dolog, amit szeretek benne. Vicces, játékos, kíváncsi és erős. Mindig
kapható a kalandra. Szeret a szabadban lenni, és minden lehetőséget
megragad, hogy lefotózza a szépséget, amit lát benne. Lehet, hogy soha nincs
feltöltve a telefonja, és felhalmozódnak az emailjei, de mindig tartja a
kapcsolatot azokkal az emberekkel, akikkel törődik. Egyszerűen elképesztő.
Az oldalamra gördülök, hogy a könyökömre támasszam a fejemet, és a
kezemet elkezdem felfelé csúsztatni a combja belső részén, hogy érezzem
sima, puha bőrét. Megmozdul, hogy szembe forduljon velem. Hozzáhajolok,
hogy megcsókoljam, és gyönyörű arcára nézzek.
– Jó reggelt, álomszuszék! – Tudom, hogy fáradt lehet, mert soha nem
ébredek fel előtte. De legalább már nincs talpon napkeltekor, hála a
sötétítőknek, amiket felszereltünk a hálószobában.
– Jó reggelt! – mondja, miközben kinyújtóztatja a karjait, és rám
mosolyog.
 Visszahelyezkedik, hozzám bújik, és ad egy jó reggelt csókot. Imádom,
hogy a csókunk kellős közepén érzem a mosolyát.
Elhúzódik, még mindig vigyorog.
– Kész vagy? – kérdezi.
Lenézek a takaróra magamon, és önelégülten elvigyorodom.
– Igen, kész vagyok – Oké, azt hiszem, ma reggel ki akarja hagyni az
előjátékot.
– Remek! Akkor menjünk! – jelenti ki, s azzal kilök az ágyból, miközben
felpattan és a fürdőszoba felé indul.
– Dahlia! Ne már, komolyan? Az esőben? Most? – Nagyjából ez minden,
amit mondani tudok, mert annyira készen álltam, de nem a futásra.

Az ötmérföldes futásunk után az utolsó szakaszt sétálva teszszük meg az

utcán, ami visszavisz a házhoz. A környéken maradtunk, és nem tértünk le az
ösvényekről. Egymás mellett sétálunk, és Dahlia Aerie új barátjáról mesél,
és egyáltalán nem izgatja az eső. Hirtelen megáll, lehajol, és leveszi a
cipőjét meg a zokniját.
Én is megállok, nehezen kapok levegőt a futástól, és rendkívül kíváncsi
vagyok, hogy mi az ördögre készül.
– Dahlia, mit csinálsz?
– Leveszem a cipőmet.
– Azt látom. Miért?
– Azért, butus, mert bele akarok ugrani a pocsolyákba.
Úgy mondja, mintha hülye lennék, és tudnom kellett volna. Istenem,
kurvára szeretem! Az esőcseppek hullanak, de nem látok mást, csak ezt a
szép lányt itt előttem. Nem kell aggódnia, hogy a szétszakított gyöngysorai
többé nem hoznak neki varázslatot, mert ő maga a varázslat.
Ahogy megrökönyödve és csodálkozva tovább figyelem, már nem látom
az égből hulló esőt. Az én fejemben az esőcseppek azokká az apró
kívánságkutakká változtak, amikről mesélt nekem, és most mind
összegyűlnek körülötte. Érzem az elsöprő késztetést, hogy teljesítsem ennek
a lánynak minden kívánságát, de ugyanakkor ez kurvára megrémít. Mi lesz,
ha nem velem akar boldogan élni, amíg meg nem hal? Mi van, ha a kötődést,
ami hozzá fűzte, nem lehet elszakítani? Mi van, ha ő volt neki a szőke
herceg?
Ezek azok a gondolatok, amik halálra rémítenek, és ezek miatt erőltetem a
kapcsolatunkat túl messzire, túl gyorsan. Mi van, ha őt jobban szereti, mint
engem? Mindig jobban fogja szeretni? Mintha nem lenne elég nehéz egy
kísértet ellen küzdeni Dahlia szerelméért, a dolgok miatt, amiket tudok róla,
csak még jobban gyűlölöm őt. De azt, amit tudok róla, soha nem fogom
elmondani Dahliának. Soha nem okoznék neki ilyen formában fájdalmat.
Miután egyik pocsolyától a másikig ugrál, lehunyja a szemét, és kitárja a
karjait. Hátrahajtja a fejét, és körbeforog, mintha az emberek mindennap ezt
csinálnák. Az öröme megbabonáz, és habár soha nem találkoztam a
nagyijával, tudom, hogy annak az asszonynak a szelleme él ebben a lányban.
Mosolyogva odasétálok hozzá, és a szemei kinyílnak. Kipislogja az
esőcseppeket, amikor magamhoz húzom. Szenvedélyesen megcsókolom, s
remélem, hogy a varázslata rám is átragad. Lelassítok, és egyszer sem
szakítom meg a csókot, miközben arra koncentrálok, hogy valóban képes
legyek a tudomására hozni, mennyire szívből szeretem. Amikor remegni
kezd, tudom, hogy elértem a célomat.

– Meglepetés! – kiáltja, miközben kinyitja a csomagtartóját. Mihelyt

visszaértünk futás után, lezuhanyoztunk, és úgy döntött, elintéz néhány
dolgot, mialatt én Xanderrel beszélgetek a szerződést előkészítő
tárgyalásokról.
Oldalra billentem a fejemet és felvonom a szemöldökömet, aztán
bepillantok a csomagtartóba.
– Mit csinálunk ezekkel, óvodát nyitunk?
Megrázza a fejét és lebiggyeszti az ajkait, miközben a dobozokra mutat.
 – A háromévesek játszanak ostáblával?
Valahányszor lebiggyeszti az ajkait, nem akarok mást, csak megcsókolni.
– Nem tudom, mit játszanak a háromévesek, de azt tudom, mit játszanak a
huszonhat, mindjárt huszonhét évesek, és az sokkal jobb szórakozás –
válaszolom, azzal magamhoz húzom, és megcsókolom puha ajkait.
Megkerüli az autót, hogy kinyissa az ajtaját, és felkap egy étellel teli
bevásárlótáskának látszó valamit. Visszajön a csomagtartóhoz, ledobja a
lábamhoz, és megfenyeget az ujjával. Kuncog, amint közel lép hozzám.
– Szerencséd, hogy szeretlek, mert a humorod néha borzasztó.
Eddig igazából csak kétszer mondta nekem, hogy „Szeretlek”, de ezt is
hozzá fogom számolni. Smsben elküldte a szót, és üzenetben is leírta, de a
szavakba foglalás mintha nehéz lenne neki. De erről most nem akarok
beszélni, így kiverem ezt a gondolatot a fejemből, és minden figyelmemet az
én elképesztő barátnőmnek szentelem.
Az ajkamat megnyalva tudatlanságot színlelek, ahogy megkérdezem.
– Miért? Mit mondtam? És mi van a táskában?
Elvigyorodik, a két kezét felfelé csúsztatja a testemen, aztán a nyakam
köré fonja.
– Ne játszd az ostobát, pontosan tudod, mit mondtál! – súgja gúnyolódva
a fülembe. – És ami a táskát illeti, csak várj, és meglátod.
Halkan suttogva, olyan közel a füléhez, amennyire csak lehet,
megkérdezem:
– A játékokról vagy a szórakozásról?
Megint kuncogni kezd. Istenem, imádom ezt a hangot!
Elenged, és a kezei az arcomra siklanak. Átölelem, miközben szájon
csókol. A szája elidőz néhány másodpercig az enyémen miközben a
tenyerem a hátát dörzsöli. Kezd elragadni a pillanat, de hirtelen elhúzódik
és a fenekemre csap.
– Nem említheted meg a hároméveseket és a szexuális célzásokat
ugyanabban a beszélgetésben! Ez minden szempontból beteges.
Keresztbe fonom a karomat, összehúzom a szememet, és rámutatok.
 – Nem én vagyok, akinek az SZEX jár az eszében! Az a szó el sem hagyta
a számat.
Betűzöm a szót, s közben úgy csinálok, mintha megdorgálnám, amíg ő
csak a fejét csóválja.
– Gyere inkább! Segíts kipakolni ezeket, és talán nem foglak megbüntetni
– mondja, miközben elkapja és a csomagtartó felé tekeri a karomat, aztán
felveszi a táskát, amit letett a földre.
Kiemelem a dobozokat az autóból, felé fordulok és elmosolyodom.
– Ha a beszélgetés elején szóltál volna, hogy a büntetés egy opció, most
nem állnánk itt, hogy kiürítsük a csomagtartódat.
Dahlia előrelök, és ő maga is felkap néhány dobozt, majd követem felfelé
a lépcsőn, és a csodás fenekét nézem.
Leteszem a játékokat a pultra, és megfordulok, felemelve az egyik dobozt.
– Csak akkor játszom Monopolyt, ha az én szabályaim szerint játszunk.
Csípőre teszi a kezét, és felvonja a szemöldökét.
– Miféle szabályok lennének azok? Milton Bradley felhívott egy új
készlet miatt? Mert amennyire én tudom, a szabályok nem változtak, amióta
kitalálták a játékot.
Huncut mosolyt küldök felé, leteszem a játékot, és előveszem a
telefonomat.
– Dahlia, ami azt illeti, ma reggel kaptam egy smst magától Miltontól,
amiben egy új szabályról tájékoztat – válaszolok, s közben Dahlia felé
tartom a mobilomat.
Vigyorog, ahogy közelebb jön hozzám, a kezét a vállamra teszi, és
egyenesen a szemembe néz.
– Először is, egész biztos vagyok abban, hogy Milton több mint száz éve
meghalt. – Az ujjait végighúzza a karomon, és megfogja a kezemet. –
Másodszor pedig, csak mert eszeveszetten kíváncsi vagyok, és szeretek
lépést tartani a játékok változásaival, mi lenne ez az új szabály? –
érdeklődik csábítón.
– Nem tudod, széplány?
 – Jó uram, ha tudnám, akkor nem kellene megkérdeznem. Igaz? – A
szempilláit rebegteti, és azt a cuki déli akcentust használja, amit olyankor
szokott, amikor leplezni próbálja, hogy okoskodik.
Megszorítom a kezét, magamhoz húzom, és a fülébe suttogok:
– Valahányszor áthaladsz a célon, nem kétszáz dollárt veszel fel, hanem le
kell venned valamit.
– Ó! – mondja, aztán az ajkába harapva felkapja a játékot a pultról, és a
konyhaasztal felé indul, miközben lehúzza a celofánt a dobozról. Leül,
felvillantja ellenállhatatlanul szexi mosolyát, és rám kacsint, ahogy
előkészíti első vetkőzős Monopolyjátszmánkat.

Dahlia úgy döntött, hogy nem költözik vissza a házába. Felpakolta a többi
holmiját, és vállalkozókkal végezteti el a javításokat, hogy újra a piacra
vihesse. A betörés napja óta nem beszéltünk a hosszú távú
lakáskörülményeiről, de tudja, azt akarom, hogy maradjon itt
velem. Egyébként is az ideje nagy részét itt tölti, de semmit sem mondott
arról, hogy tartósan hozzám akarna költözni.
Nagyon eltökélt abban, hogy Graceszel marad, s ragaszkodik ahhoz, hogy
legalább minden másnap visszamenjen oda. Még múlt éjjel is, miután
befejeztük a kis vetkőzős Monopolyjátszmánkat, mindenképpen vissza akart
menni Laguna Beachre. Nem vagyok biztos abban, miért érzi úgy, hogy ezt
kell tennie, de belemegyek, mert hasznosnak gondolja, és nem mintha én
boldogtalan lennék. Csak boldogabb volnék, ha hozzám költözne.
Az elmúlt három hét szinte minden napját együtt töltöttük, és nagyon jól
mulattunk. Mivel Dahlia pillanatnyilag nem dolgozik, én pedig arra várok,
hogy Xander elrendezze a zenekar új szerződését, csak barangoltunk a
városban, és jól éreztük magunkat egymással. Először azzal töltöttük az időt,
hogy megvettünk néhány alapvető dolgot a házba, többek között egy
konyhaasztalt, edényeket és serpenyőket, de mostanában a napjaink futással,
kirándulással telnek, vagy azzal, hogy elmegyünk a The Groveba filmet
nézni, vagy a játékterembe játszani, vagy különféle éttermekben ebédelünk.
Néha végigsétálunk a Hollywood Boulevardon, máskor pedig csak lógunk
itthon. A legtöbb estén eljön velem a próbákra, utána meg elmegyünk
valahová Aerievel, vagy találkozunk a srácokkal.
Függetlenül attól, hogy mit csinálunk, Dahliával végül mindig korán
lelépünk, mert egyszerűen nem tudom távol tartani a kezeimet a szexi kis
testétől. Tudom, hogy ő is ugyanígy érez, és a játékunkká vált, hogy próbára
tegyük, ki bírja tovább, mielőtt el kell jönnünk Bárki is nyer, a hazajutás
valódi kihívássá vált, ezért találtunk néhány szórakoztató és érdekes dolgot,
amit útközben csinálhatunk.
Holnap van Dahlia születésnapja. Annyira feltüzel, hogy vele ünnepeljek,
így amikor Bell megkérdezte, hogy összehozhate egy kis partit ma estére,
igent mondtam.
Dahlia úton van ide Laguna Beachről Aerievel, én pedig épp csak
besétáltam az ajtón. Kirohantam az ajándékáért, és reméltem, hogy Bell
majd be fogja csomagolni helyettem, de ahogy körbenézek a káoszon, ami a
házam, gyanítom, hogy az ajándék a barna papírcsomagolásban fog maradni.
Bellt a kísérete rengeteg bulikellékkel felszerelve követi a házon
keresztül, miközben a húgom parancsokat osztogat. A fejemet csóválom, de
nem tehetek mást, csak vigyorgok. Tudhattam volna. Bell az asztalra mutat,
miközben Garrett a nyomában jár.
– Figyelj oda! – kiabálja, ahogy Garrett letesz egy poharakkal és
tányérokkal teli csomagot az asztalra. – Ha csak egy cseppet is elkened a
mázat a tortán, elvonszolhatod a seggedet erről a buliról.
– Haver, a húgod iszonyúan főnökösködik – jegyzi meg Garrett, miközben
rám néz.
Bell az egyik dobozból a másik után pakol ki, s a konyhapult megtelik
ennivalóval teli tányérokkal, alkoholos üvegek sorakoznak a bárpulton, és
egy óriási, virágformájú lila torta csücsül a konyhaasztalon.
A bárpulton áthajolva figyelem, ahogy az őrület elszabadul. Bell átsétál a
konyhán, a kezében több tucatnyi lila lufit tart a fehér zsinórjuknál fogva.
– Bell, te most biztosan viccelsz!
Mosolyog, úgy tűnik, nagyon elégedett magával, miközben a lufikat a
konyhaszekrény fogantyúihoz köti.
– Mi van? Szereti a lilát.
– Nem, nem a színről beszélek, Bell. Erről. – A kezemmel körbemutatok a
szobán. – Nem egy óriási ereszd el a hajam buliba egyeztem bele. Ez nem
volt része a megállapodásnak.
Felém fordítja a fejét, hogy rám nézzen.
– Miféle megállapodásnak? Azt mondtad, szervezhetek bulit, és éppen azt
csinálom. Ne légy már ilyen ünneprontó!
Idegesítő vigyor ül a képén, és gyorsan fogy a türelmem.
– Azt mondtad, egy kis „ismerjük meg egymás barátait” jellegű buli lesz,
és ez minden.
Lehetett volna több eszem, mint hogy azt gondolom, képes bármit kis
léptékben megtervezni. Minden, amit csinál, szélsőségesen túlzó.
– River! Ne kiabálj velem! Világos? Ezt érted csinálom. Az új
barátnődért, az én új barátnőmért, és hálásnak kellene lenned érte. Ne légy
seggfej! – Aztán az ujjával rám mutatva folytatja: – És ne merj még egyszer
kiabálni velem, különben megmondalak a mamának.
Úgy döntök, bocsánatot kérek, csak hogy továbbléphessünk.
– Sajnálom, Bell, drágaságom – mondom gúnyolódó hangon.
– Most komolyan, egy kicsit öregek vagyunk már ahhoz, hogy azzal
fenyegetőzz, megmondasz a mamának, nem? – Aztán eszembe jut, hogy meg
akartam kérdezni tőle valamit. – És egyébként honnan veszed, hogy Dahlia
szereti a lilát? – Ezt én nem is tudtam.
Néhány másodpercig kárörvendőn néz rám, mielőtt válaszolna.
– River, ugyan már, egy virágról nevezték el, és mindenki tudja, hogy a
dáliák lilák.
– Bell, te ittál? – Ezt meg kell kérdeznem, mert ez az egyik legostobább
dolog, amit valaha mondott.
A homlokát ráncolja.
– Neeeem, én nem. És te?
Csak csóválom a fejemet, és nagy levegőt veszek.
 Elkezdi levenni a fedőket a tányérokról, és a bárpultra teszi őket, amikor
észreveszi, hogy mérgesen nézek rá.
– A te hibád lesz, ha megharagszik – közlöm, miközben felé bökök az
ujjammal.
– Miért haragudna meg? Mindenki imádja a születésnapi bulikat! – Rám
villantja legnagyobb, legragyogóbb mosolyát, majd elkiabálja magát: –
Garrett, hol van a többi tálca a kajákkal?
– Megyek értük. Várj egy másodpercet, Bell!
– Akkor igyekezz, mit tátod még mindig itt a szádat?
Én egyáltalán nem találom szórakoztatónak ezt az egész előkészületesdit,
különösen, mivel nem tudom, Dahlia hogyan fogadja majd. Már attól
felhúzom magam, hogy megint rágondolok.
– A kurva anyját! – hallom a hátam mögül, ahogy statikus zaj és egy
hangos, fülsértő hang hallatszik a hangszórókból. Amikor megfordulok,
látom, hogy Nix kihúzta a hangrendszert, és egy keverőpultot próbál rákötni.
– Te meg mi a francot csinálsz?
Az állával a húgom felé bök.
– DJpultot akar.
– DJt? Minek? Miért? Ez nem egy kurva dance club!
Nix megrántja a vállát, a szemét forgatja, és Bellre mutat, miközben
tovább babrál a hangrendszerrel, mintha tudná, mit csinál.
– Bell! – kiabálok, a türelmem a végét járja.
Megkerüli a bárpultot, és a karomnál fogva elhúz Nixtől. Valami a
fejemhez simul, amikor kinyitja az üveg tolóajtót. A léggömbök az arcomban
vannak, és Bell is.
– Te – mondja, és a kezembe adja a fehér zsinórokat – fejezd be ezt a
szarságot, és tedd magad hasznossá!
Hallom a hangján, hogy elege van, ezért úgy döntök, békén hagyom, és
megnézem, miféle nagyszerű feladatot tartogat nekem. Klassz, hogy
összehozta ezt az egészet, de én igazából csak egy kis összejövetelt akartam.
Úgy képzeltem, hogy elénekeljük a Happy Birthdayt, tortát eszünk, a
vendégek elmennek, és aztán egyedül lehetek egy kicsit a szülinapos
lánynyal.
Világos, hogy most nem ez a terv, úgyhogy mély lélegzetet veszek, a
húgomra nézek, és megadón felemelem a kezemet.
– Mit akarsz, mit csináljak?
Körbenézek, és látom, hogy Xander szorgalmasan smárol valami csajjal,
akit magával hozott.
– Latod ezeket az összekötött lufikat? Szét kell szedni őket, és a székekhez
kötözni.
– Székek? – kérdezem, mert csak annyi székem van, ahány a kinti asztal
körül áll, és annál jóval több a lufi.
Megcsípi az államat, és a fejemet a medence felé fordítja.
– Azok a székek, azok, amiket ki fogsz csomagolni, és azok köré az
asztalok köré fogod tenni. – Az egymásra rakott kerek asztalok kupacára
mutat a medence túloldalán.
– Bell, pontosan hány embert hívtál meg? – Meg kell kérdeznem, mert
rengeteg kurva asztal és szék van odalent.

Odavissza járkálok a buli – ami most már javában tart – és az üres étkező
között, és egyfolytában kifelé nézek az ablakon. Már több mint egy órája itt
kellene lennie.
Korábban váltottunk néhány smst.
Aerienek gondjai vannak a ruhaválasztásommal, és ragaszkodik ahhoz,
hogy megálljunk útközben. Mindjárt ott vagyunk.:) Lehet, hogy egy
ruhanemkötelező bulit kellett volna rendezni;) Remélhetőleg később az
lesz ;) <3
Még nem is láttam, de máris ki akarom hagyni a bulit, és egyből áttérnék a
későbbre.
Időközben úgy döntök, hogy leadom a kívánságlistámat, mert a zene eddig
rémes volt. Olyan sok ember van itt, hogy takarják a kilátást, és még a
Hollywood feliratot sem látom, amit Dahlia annyira szeret.
Megállok, hogy beszélgessek néhány baráttal, akikkel nem találkoztam
egy ideje, aztán végre odaérek Danielhez, legalábbis azt hiszem, ez a neve.
Ő a húgom új barátja, és ő a buli DJje. Bell azzal van elfoglalva, hogy
borral, mixelt italokkal, és ki tudja, még mi mással töltse meg a több
tucatnyi különböző poharat, amiket vett. Garrett és Phoenix azzal van
elfoglalva, hogy távol maradjanak tőle, nehogy befogja őket pincérnek.
A konyhába megyek, kiveszek egy üveg sört a teletömött hűtőszekrényből,
és leülök a kanapéra Xander és valami szőke mellé. Nem emlékszem a
nevére, de tudom, hogy Xander már járt vele korábban.
– Ó, istenem, River! – lelkendezik a csaj, és azonnal megbánom, hogy ide
ültem. A hangja olyan, mint egy nyafogós tinilányé, és úgy vihog, mint egy
ötéves.
Nagyot kortyolok a sörömből, leeresztem az üveget, aztán felé emelem.
– Hé, örülök, hogy újra látlak.
– Chloe – mondja Xander, miközben rám vigyorog.
Időnként igazi seggfej tud lenni. Szükségtelen volt rámutatni, hogy nem
emlékszem a nevére. Akárhányszor látom, szinte mindig más lány van vele,
és ez a mostani nem tartozik a kedvenceim közé. A hangja annyira éles, hogy
borsózni kezd tőle a hátam.
– River, imádom az új házadat. Mikor költöztél be? Van dekoratőröd?
Mert a BFF[27]em az, és be tudnálak mutatni neki.
Mozog az ajka, de nem is figyelek rá. Már akkor elveszített, amikor azt
mondta, hogy BFF, de kedvesen rámosolygok.
– Persze, nagyszerűen hangzik.
Ezek azok a lányok, akiket soha nem bírtam. Azok, akik csábítóak
próbálnak lenni, de úgy beszélnek, mint egy nyafogó kisgyerek. Azt hiszik,
hogy szexik, de nem is tévedhetnének nagyobbat. Úgy érzem, mintha
végtelen sokukkal randiztam volna, mielőtt újra találkoztam Dahliával.
Semmiben sem hasonlít rájuk, és ennél boldogabb nem is lehetnék emiatt.
A telefonom rezegni kezd a zsebemben. Leteszem a sört a
dohányzóasztalra, felállok, és előveszem a mobilomat. Sms Dahliától.
Sajnálom, hogy ennyit késtünk. Most állunk be.:)
Xanderre és a hidrogénszőkéjére pillantok.
– Bocsássatok meg egy percre – mentem ki magam –, megjött Dahlia, és
köszönni akarok neki, mielőtt beér az ajtón.
– Dahlia? Ki az a Dahlia? – kérdezi Chloe Xandertől.
Xander rám néz.
– A lány, aki papucsot csinált az öcsémből.
Megcsóválom a fejemet, és rosszallón ránézek. Nem fogok vitatkozni vele
a papucs és a szerelem közötti szemantikai különbségekről, különösen nem
egy plázacica előtt.
– Nincs igazam, Hősszerelmes? – kiabálja utánam, miközben elmegyek.
Kinyitom az ajtót, megtámasztom a kezemet az ajtófélfán, és nézem, ahogy
Dahlia kiszáll Aerie kocsijából. A kocsifelhajtó reflektorai felfelé
világítanak, és kiemelik elképesztő testét. A szemérmetlen izzás a
szememben biztosan nyilvánvaló, de nem érdekel, hogy ki látja. Rohadtul
érzéki abban a kis feketében, amire feltehetően a barátnője beszélte rá.
A ruhája rövid, a nyaka nyitott, és a lábai mérföldhosszúságúnak
látszanak abban a cipőben. Amikor megfordul, hogy bezárja az ajtót, kicsit
helyet kell változtatnom, hogy uralkodni tudjak magamon. A ruhájának nincs
háta, és a haja fel van fogva valami lófarokfélébe, így meztelen bőrének
minden négyzetcentije látszik. A gondolataimban azonnal képeket látok
magunkról kettesben, és már igazán bánom, hogy engedtem Bellnek
megrendezni ezt a bulit.
Miközben lemegyek elé a lépcsőn, lenyűgöz a szépsége. Köszönök
Aerienek, aztán egyenesen Dahlia elé állok. Abban a cipőben majdnem
olyan magas, mint én, és amikor a pillantásunk találkozik, csak néz rám, se
mosoly, se semmi – és tudom, még mielőtt az ajka mosolyra húzódna, hogy
csábító kedvében van.
A szeme mintha a hangulatától függően változtatná a színét, és a
mogyorószín ma este szinte sötétbarna. Imádom, amikor ilyen. Azt is
szeretem, amikor aranyoszölddé változik. Szinte már pszichedelikus jellegű.
Olyan, mintha magamat látnám, ahogy ugyanazokat a nyers képeket
bámulom, mint ő. Egyszer elmondtam neki, hogy megfigyeltem, miként
változtatja a színét. Elnevette magát, és megkérdezte:
– Ha szerinted a szemem a hangulatgyűrűm, akkor milyen színű, amikor
hisztis vagyok?
Közel hajolok hozzá, belélegzem a haja édes illatát, miközben
végigcsókolom a nyaka meztelen bőrét, egészen a füléig, és finoman
lehalkítom a hangomat.
– Szia, szülinapos! Csodaszép vagy, igazán tökéletes – dicsérem meg, és
a csípőjét, az enyémhez húzom.
– Szia, neked is! – mondja, és a kezét a karomra teszi. – Bocs, hogy
késtünk.
Félrehajtja a nyakát, teljes hozzáférést enged, és nem tudom megállni
vigyorgás nélkül, amikor észreveszem, hogy libabőrös. Nem vagyok az a
fajta, aki visszautasítana egy felkérést, így hát lassan haladok lefelé a nyakán
a fedetlen kulcscsontjáig. Istenem, minden olyan érzéki benne, és annyira be
vagyok indulva!
– Semmi gond. Ha ez a ruha volt az oka – jegyzem meg, és végighúzom a
kezemet az oldalán. – Határozottan megbocsátok. Nagyon dögös vagy.
– Hmm… – nyögi halkan, majd rendkívül mély és reszelős hangon
megszólal: – Köszönöm.
Csábító vigyora mosollyá változik, amikor a kocsifelhajtóra mutat.
– Azt hittem, néhány embert mondtál. Ez jóval többnek tűnik néhány
embernél. Tulajdonképpen úgy fest, mint egy buli.
Mielőtt magyarázatba kezdhetnék, Aerie kiáltását hallom a lépcső
tetejéről.
– Caleb, idetaláltál!
Caleb közeledik felénk, én pedig elengedem Dahliát, hogy elindulhasson
üdvözölni a kocsifelhajtón. Megpuszilja, és megölelik egymást. Nem kellene
zavarnia, hogy a keze Dahlia hátának meztelen bőrén van, mégis zavar. Van
benne valami, ami nem tetszik. Lehet, hogy csak azért, mert az ő legjobb
barátja volt, és nagyon valószínű, hogy tudja, amit én tudok.
 Dahlia belekarol, és felém vezeti Calebet. Látom annak a karkötőnek a
villanását, amit tőle kapott, és még mindig visel. Értem, miért viseli mindig,
de zavar. Beszélgettünk róla a múlt héten, és elmagyarázta, hogy ez az ő
„nem bánok semmit” karperece. Mit mondhatnék erre? Ha boldoggá teszi a
viselése, minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megbékéljek vele.
Visszasétál Aerie autójához Calebbel, én pedig kezet nyújtok.
– Helló, haver, örülök, hogy ideértél! – köszöntöm, és próbálom
komolyan gondolni.
A barátnőm köré fonom a karomat, és magamhoz húzom. Azonnal
észreveszem Caleb feszengését. Ez az első alkalom, hogy egymás
társaságában leszünk, és kíváncsi vagyok, hogyan fog alakulni.
– Hogy vagytok? Sajnálom, hogy két hete nem jött össze a
vacsora. Elhúzódott egy meeting egy új ügyféllel, akinél néhány nap alatt
egy teljes biztonsági rendszert kellett felszerelni.
– Semmi gond. Majd máskor pótoljuk – válaszolom, és igyekszem nem
csikorgatni a fogamat. – Gyertek, menjünk be!
Magam előtt terelem Dahliát, a kezemet a derekára teszem, és az ujjaimat
bedugom a ruha kivágásába. Esküszöm, érzem a borzongását.

Mindannyian körbeálljuk a konyhaasztalt, elénekeljük a Happy Birthdayt,

Dahlia pedig elfújja a gyertyákat. Átölelem a derekát, magamhoz szorítom,
ahogy közvetlenül mögötte állok. Amikor kialszanak a gyertyák,
megcsókolom a nyakát.
– Kívántál? – suttogom.
Megfordítja a fejét, hogy rám nézzen.
– Hát persze, de tudod, hogy nem mondhatom el.
Csak rávigyorgok, mert már olyan sokszor játszottuk végig ezt a kívánság
dolgot, de az a tervem, hogy később nem csak egy kívánságát teljesítem, így
hát ejtem a témát.
 Bell felvágja a tortát, én pedig elkapom Dahliát, és behúzom az üres
étkezőbe.
– Boldog születésnapot! – mondom neki, mivel már elmúlt éjfél, és
hivatalosan is születésnapja van.
Az órámra pillant, és rám mosolyog.
– Köszönöm.
Megcsókolom, és a nyelvem lassan becsusszan a szájába. Az ujjai a
hajamba túrnak, ám hirtelen elhúzódom.
– Maradj itt!
Kérdő pillantást vet rám, de azt mondja:
– Oké.
Ahogy elindulok, még mindig felé fordulva, a pillantásom végigjárja az
egész testét.
– Maradj ott! – tátogom, és visszamegyek a konyhába néhány dologért.
Xander a bejárat közelében áll, és sarokba szorít.
– Elmondtad már neki?
Csak rápillantok, és megyek tovább. Közöltem már a bátyámmal, hogy
nem akarok beszélni róla, és hogy nem mondom el Dahliának, miért nem
fogja hát be a pofáját?
Caleb Belllel beszélget, én pedig eltűnődöm, vajon a húgom ismerie
őt. Caleb észrevesz, és felém fordul.
Mostanáig egész éjjel el tudtam kerülni őt, ezért rövid és kedves leszek.
– Csak összeszedek néhány dolgot, mielőtt Dahliával aludni megyünk –
mondom egyenesen Bellnek, de látom, hogy Caleb összerándul. – Ne aggódj
a takarítás miatt, holnap gondoskodom róla – teszem hozzá, miközben fogok
egy pohár jeget, egy üveg sört és egy szelet tortát.
Puszit nyomok Bell arcára.
– Köszönöm.
– Látod, én mondtam, hogy tetszeni fog neki.
A kezem tele van, ezért kézfogás nélkül köszönök el.
 – Hé, haver, kösz, hogy eljöttél. Érezd magad otthon! – biccentek felé,
amikor elindulok.
– River – szól Caleb, én pedig megfordulok. – Vigyázz rá! Nem tudom
biztosan, mit feleljek erre, ezért összeszorítom a számat, mielőtt válaszolok.
Bell helytelenítő pillantást vet rám, s ebből tudom, hogy az arckifejezésem
tükrözi a gondolataimat: „Kopj le!” De inkább uralkodom magamon:
– Természetesen, úgy lesz.
Érzem, hogy Dahlia puha ujjai az oldalamba kapaszkodnak, és megfordít.
– Köszönöm, ez az enyém? – kérdezi, miközben elveszi a kezemből a
tortát.
Egészen közel állunk egymáshoz. A szeme most sötétbarna, az
arckifejezése pedig elárulja, amit már úgyis tudok.
– Igen, a tiéd – suttogom hozzáhajolva. – Gyere velem! Van valami, amit
szeretnék odaadni neked.
Ahogy belépünk a hálószobába, elveszem a tortáját, és leteszem a sörrel
és a pohár jéggel együtt az éjjeliszekrényre.
– Egyszemélyes buli? – kérdezi, miközben figyel.
Ördögi vigyorral válaszolok, odamegyek hozzá, és végigsimítom a testét,
ahogy már egész éjjel tenni akartam.
– Nem, szülinapos lány, én ezt kétszemélyes bulinak hívom. A
szemöldökét felvonva elmosolyodik.
– Oké, ne kímélj! Ki vele! Mit terveztél azzal a mocskos fantáziáddal?
Nos, először is, oda akarom adni az ajándékodat, aztán örömmel
megosztom veled a terveimet a szülinapi kívánságaidat illetően.
Kiveszem az ajándékot a gardróbból, és az ágyhoz vezetem Dahliát,
ahová leül. Ahogy kibontja a papírt, tudom, hogy számára ez a tökéletes
ajándék. Sikerült megszereznem a U2 Beautiful Day című dalának eredeti,
kézzel írott dalszövegét. Bekereteztettem egy antiknak látszó fekete keretbe,
ami hasonlít azokra a törött keretekre, amelyeket a házában láttam.
Amikor felismeri, hogy mi ez, a szájához emeli a kezét. Könnyek
kezdenek végigfolyni az arcán.
 – Imádom!
Néhány percig csak bámul rá, végighúzza az ujját a dalszöveg néhány
során, mielőtt óvatosan az asztalhoz támasztja. Lerúgja a cipőjét, és
feláll. Megállok mellette, és csak nézem. Lehúzza a cipzárt a ruhája oldalán,
és letolja magáról. Fekete csipke melltartót és bugyit visel. Kilép a ruhából,
és közelebb jön hozzám. A szeme barnászöld. Ezt a színt eddig még nem
láttam.
– Istenem, annyira szeretlek! – súgja a fülembe, miközben a nyakam köré
fonja a karját, és úgy öleli, mintha elsüllyedne, ha elengedné.
Amikor ezúttal kimondja ezeket a szavakat, érzem, hogy valami mást is
mondani akar. Az ajkát az enyémhez emeli, én pedig kinyitom a számat,
beinvitálom őt.
Egy pillanatig várok, elhúzódom, hogy ránézzek, hogy elmondjam, mit
érzek.
– Dahlia, jobban szeretlek, mint bármit vagy bárkit, akit valaha szerettem.
A kezemet a szívére szorítja, az övét pedig az enyémre.
– Nemcsak az én szívem a tiéd és a tiéd az enyém, de tudom, amióta
először megcsókoltál, hogy lelki társak vagyunk. Tudtam, már első este Las
Vegasban.
Próbálom elmondani neki, hogy ugyanígy érzek, de az ajkamra teszi az
ujját.
– Csss… Hadd fejezzem be! – Megfogja a két kezemet, megszorítja őket,
és egyenesen a szemembe néz. – River, soha többé nem akarok erről
beszélni, de ezt tudnod kell. Szerettem Bent, igazán szerettem, de amikor
együtt voltunk, soha nem hittem a lelki társakban. Soha nem is jutott
eszembe.
Nem kell megmagyaráznia, mert pontosan értem, miről beszél. Kifújom a
levegőt, és megkönnyebbülés árad szét bennem. Ugyanúgy érez irántam,
ahogyan én érzek iránta. Befogom a számat, és csak bólintok.
Az ujjait végighúzza az ingemen, megáll minden gombnál, miközben
kigombolja, és lehajolva megcsókolja az újonnan felfedett meztelen
részt. Az ujjai súrolják csupasz mellkasomat, ahogy az ajkai megérkeznek az
enyémhez. Ki van fulladva, én pedig zihálok, de óvatosan próbálok haladni.
Már nem akarom lelökni az ágyra és megkefélni. Nem tudom biztosan, mi
válthatta ki a könnyeket és a szerelmi vallomást, és ki szeretném deríteni, de
úgy tűnik, most nem akarja elmondani.
A keze a derekamra téved, az ajka pedig visszatér a mellkasomra, ahol
forró, nyitott szájjal adott csókokat helyez el úton a hasamig.
Felhúzom az arcomhoz, hogy belenézhessek barna szemébe, ő azonban az
ajkaimra fókuszál.
A tudni akarás és a tudni nem akarás között ingadozom, ezért csak annyit
kérdezek:
– Dahlia, amikor kibontottad a dalszöveget, szomorúnak tűntél.
Miért? Van ennek valami köze hozzá?
Felsóhajt, és nagy levegőt vesz.
– Nem – válaszolja. – Az a koncert volt az utolsó, amire az apukámmal
mentem. Akkor jártam utoljára a Greekben. – A kezébe fogja az arcomat, és
folytatja: – Nem szomorú voltam, amikor kinyitottam, hanem boldog. Azok
örömkönnyek voltak, mert visszaadtál nekem egy emléket.
Most én vagyok az, akinek igyekeznie kell egyben tartani magát.
Érzem, hogy a testem remegni kezd, túlárad bennem a tengernyi szeretet,
amit ez iránt a lány iránt érzek. Olyan sok szomorúság volt az
életében. Ahogy gyengéden felemelem és az ágyhoz viszem, annyira
szerencsésnek érzem magam, ami ért én vagyok az, aki megadhatja neki,
hogy boldogan éljen, amíg meg nem hal.
Lefektetem, és csókolgatni kezdem a hasát. Feltámaszkodik a könyökére,
és az éjjeliszekrényre mutat.
– Azt ígérted, hogy elmagyarázod – mondja, én pedig felnevetek.
– Mit magyarázok meg? – kérdezem, s még mindig forog velem a világ a
vallomásától.
– A szülinapi kívánságaidat, butus.
– Á, az én szülinapi jókívánságaim. – Lemosolygok a szépségére, és meg
akarok tenni bármit, hogy boldoggá tegyem. Ránézek, megcsókolom, aztán
megyek, hogy kivegyek egy jégdarabot a pohárból, és hagyom, hogy
elolvadjon a nyelvemen.
– Mit csinálsz?
– Dahlia, teljesítem három születésnapi kívánságodat.
– Nem teljesítheted a kívánságaimat, mert nem árultam el, hogy mit
kívánok, butus, és szülinaponként csak egyet lehet kívánni, te is tudod.
– Széplány, mostanra már igazán rájöhettél volna, hogy nekem majdnem
mindenre saját szabályaim vannak, és ez alól a szülinapi kívánság sem
kivétel.
Az ujjaival beletúr a hajamba.
– Akkor mondd el, dzsini, mik volnának azok a szabályok? – nógat.
– Ha már megkérdezted, örömmel elárulom. Az én világomban, amikor én
lehetek a dzsini, nekem kell kitalálnom és valóra váltanom a kívánságokat.
Kuncogni kezd, aztán visongatni, mert egy újabb jégdarabot veszek a
számba, és hideg nyelvemet végighúzom a testén, miközben hagyom, hogy a
jégkocka kibetáncoljon a számból útközben. Szünetet tartok és felpillantok
rá, ahogy engem néz.
– És ez az első számú kívánság.
Mély, doromboló hang hagyja el a száját.
– Ó, istenem, River, imádom a szabályaidat!
 24. FEJEZET
I Was Born to Love Her
River
Február
3 hónappal később...

A fejemet csóválva a legszívesebben megrugdosnám magam, amiért nem

rendeltem meg a nyakláncot korábban. Felalá járkálok a szobában, a
fülemen a telefonnal. Mikimoto azt mondja, hogy a csomagnak már tegnap
meg kellett érkeznie Xanderhez, és ha az a pöcs felvenné a telefonját,
tudnám. Tartom a vonalat, amíg arra várok, hogy a Federal Express
ellenőrizze az aláírást a szállítólevélen, amikor megszólal a csengő.
Nem egyszerű eljutnom az ajtóig. Mosolygok, mialatt átlépek azokon a
dobozokon, amiket Dahlia még mindig nem pakolt ki, amióta hivatalosan
beköltözött. Hála istennek, csak azt hozta el, amire szerinte szükségünk van,
és minden mást Grace házában hagyott, különben nem lehetne közlekedni.
Sikerült bebútoroznunk az egész házat, és felvettünk egy házvezetőt, de a
kipakolás egy teljesen más történet. Valamiért soha nem tudunk időt
szakítani rá. Egyébként is leszarom az összes háztartási kötelezettséget, mert
itt van a csajom, és az életünk mesés.
Amikor kinyitom az ajtót, a seggfej bátyám áll ott vigyorogva. Félretol,
miközben bevonul a nappaliba, és a seggét ledobja a kanapéra.
– Miért hívtál háromszor, amióta beszálltam a kocsimba ma reggel?
– Ha felvennéd a kurva telefonodat, tudnád, faszfej. Hátraejti a fejét a
kanapéra, és széttárja a karját a támláján, mintha az övé lenne a hely.
– Mivel úton voltam ide, nem láttam értelmét, hogy fölöslegesen
vesztegessem az időmet – magyarázza. Benyúl a bőrdzsekije belső zsebébe,
és hozzáteszi: – Faszfej.
Kihúzza a fekete szaténdobozt, tetején fehér MIKIMOTO felirattal, és
gúnyosan mosolyog.
 – Ezt keresed, Hősszerelmes?
A lépcső felé fordulva meggyőződöm arról, hogy Dahlia nem jöne, és
gyorsan odamegyek hozzá.
– Nem szólhattál volna, hogy megérkezett, seggarcú?
– Seggarcú? Hmmm… Lehet, hogy meg kellett volna tartanom, és oda
kellett volna adnom az első csinos lánynak, akit meglátok ma este. Mivel
Valentinnap van, egy ilyen gyöngyszemmel biztosan sikerrel járnék.
Amint beledugom a dobozt a sok félig nyitott doboz egyikébe, a pulthoz
megyek, hogy leüljek. Dahlia ragaszkodott hozzá, hogy a költöztetők ne
takarják el a kilátást, ezért inkább valahányszor bejövünk a szobába, hasra
esünk mindenben, amit éppen kipakol, de nem rak el sehová.
Xander a konyhába indul.
– Öcsi, te aztán rumlis csajjal élsz.
Megrántom a vállamat.
– Egyeseknek van fontosabb dolguk is, mint háztartást vezetni – mondom.
– De most komolyan, van egy házvezetőnőtök. Ő nem tudja megcsinálni?
– Dahlia saját maga akarja. El fog jutni odáig, hogy befejezze a
kipakolást, ne izgasd magad miatta.
Kávét tölt magának.
– Mindegy, inkább te, mint én. Ez a kupleráj kurvára az őrületbe kergetne.
– Aztán felemeli a kávésbögréjét, és megkérdezi:
– Kávét?
Vigyorgok és bólintok.
– Xander, téged már az is megőrjít, ha a posta a pulton marad – jegyzem
meg.
– Ami a megőrjítést illeti, aggódtál, hogy a nyaklánc nem fog ideérni,
ugye?
Elfordítom a székemet, amikor visszajön a szobába, és az ujjaimmal
dobolni kezdek a pulton.
– Nem aggódtam. Csak nyugtalanított.
 – Akkor talán legközelebb majd hamarabb megrendeled a barátnőd
ajándékát – nevet, és leveszi a dzsekijét.
Bólintok, ahogy leül mellém, és a kezembe adja az egyik csésze kávét.
– Szóval a lemezszerződés… – kezd bele.
A lábamat leteszem a földre, és megpörgetem a székemet, hogy szembe
forduljak vele.
– Xander, most nem akarok a kiadó szaros feltételeiről vitatkozni.
– Nézd, tesó, tudom, hogy máshol jár az eszed. – Megkocogtatja a
telefonja kijelzőjét, és az orrom elé tolja. – De el kell rendeznünk ezt a
szart, és alá kell írnunk egy szerződést, különben nem lesz üzlet.
A telefonjára pillantva megmutatja az emailt, ami listázza az eredeti, alá
nem írt szerződésünk változásait. Már legalább háromszor láttam ezeket,
úgyhogy csak a szememet forgatom.
– Xander, ugyan már! Tudod, hogy a lemezkiadó nem akar tárgyalni, csak
azt akarják, hogy fogadjunk el mindent, mielőtt továbbléphetnénk és
kiadhatnánk az átkozott albumot.
Az email felsorolja a promóciós követelményeket is. Ezeket még nem is
láttam.
– Ez a turnés feltétel baromság – állapítom meg, miközben felállok, és
továbbolvasom. – Mindenki tudja, hogy egy lemezkiadó csak azért akarja,
hogy egy zenekar kilenc hónapig turnézzon, mert nem hiszik, hogy az album
magában meg tudja állni a helyét.
– Hagyd abba a rinyálást, és essünk túl rajta, River!
– Nem kell abbahagynom semmit, Xander – mondom, és a telefonját a
kanapéra dobom.
– Figyelj, hozd el magaddal őt is! – veti fel, miközben leteszi a csészéjét
a pultra.
– Nem erről van szó. – Levetem magam a kanapéra, és a bakancsomat
felteszem az üveg dohányzóasztalra. – Nem akarok olyan sokáig úton lenni.
Gyűlölöm azt az életet. Buszon élni, egész nap emberekkel az arcomban,
szar kaját enni, és minden este inni. Soha nem lehetek egyedül.
 – Végre beismerem a legfontosabb okait, hogy miért nem akarom aláírni.
– Megnézzük, mit tehetek – böki ki, s talán végre beletörődött a ténybe,
hogy nem fogom aláírni azt a szerződést. – És elmondtad már neki?
Egyenesen felülök. Több esze is lehetne annál, hogy akkor beszél erről,
amikor Dahlia a házban van.
– Nem, és mondtam, hogy nem is fogom.
– Nem okos ötlet. Mi lesz, ha Bell összerakja, és elmeséli neki?
– Bell nem fogja összerakni. Te is csak azért tudod, mert én elárultam
neked. Megkértelek, hogy ne hozd fel többet, és komolyan is gondoltam.
– River, én megértem az igényedet, hogy mindig meg kell védened a
nőket, jobban, mint hinnéd, de szerintem ezzel hibát követsz el. Ha rájön,
komolyan be fog rágni rád.
– Nincs rá igényem, hogy megvédjem a nőket, Xander. Csak nem látom
indokoltnak, miért kellene szükségtelenül megbántani mások érzéseit.
– Persze, persze, vágom. Mindig is olyan csajt akartál, akivel
beszélgethetsz is, nem csak kúrogathatod. Ezért nem randiztál soha senkivel
egynél többször. Mondtam, hogy értelek, és tényleg így van. Komolyan. De
most találtál egy elképesztő lányt, és mindent megkaptál, szóval ne cseszd
el. Csak ennyit mondok. Tudod, hogy fedezlek, bármi is történjen.
Ahogy lépéseket hallok közeledni a lépcsőn, gyorsan fogdbeapofád
pillantást vetek a bátyámra. Épp időben fordítom el a fejemet, hogy
meglássam, ahogy az én szexi barátnőm felfelé jön a lépcsőn.
– Szia, szépség!
– Szia, neked is, szépség! – köszön flörtölős hangon. Észreveszi Xandert,
és rámosolyog. Lenyűgöző mosolya van.
– Xander… – fordul hozzá hűvösen.
– Múzsa… – válaszol a bátyám ugyanolyan hűvösen.
– Elől álltál meg a Mercedeseddel? Mert ha igen, remélem, nem lopják
el, amíg a nyomortanyát látogatod – mondja neki Dahlia, de alig bírja
visszatartani a nevetést, aztán mindketten nevetni kezdenek.
Valójában barátok lettek, amióta Dahlia három hete beköltözött. Eltartott
egy darabig, de egy részeg éjszakával és sok vicces USCs sztorival később
megállapították, hogy bírják egymást. Igazából az egész családommal jól
kijön. Legalább hetente egyszer ebédelni jár az anyukámmal és a húgommal.
Anyukám még arról is meggyőzte, hogy megvegyen jó néhány cuccot, ami
most már a házban van. Amióta beköltözött, itt mindent együtt vettünk meg.
Olyan, mintha kettőnknek vettem volna ezt a házat. Tökéletesen illik
hozzánk: mindketten imádjuk, és mindketten imádunk együtt élni benne.
Dahlia élvezi a kilátást, és állandóan fényképezi. Még vadvirágokat is
ültettünk közösen, mielőtt beköltözött. Múlt héten kinyíltak, és attól, amit a
szemében láttam, amikor meglátta őket, ott a kertben meg akartam
dugni. Minden reggel végigfutunk az ösvényeken, és aki nyer, az
végigszappanozza a má sikat. Szerinte minden alkalommal ő nyer. Istenem,
szeretem őt!
Odajön hozzám és az ölembe huppan, én pedig csókolgatni kezdem a
nyakát.
– Egyébként mit csinálsz itt? – kérdezi Xandert, aki odajön hozzánk,
felveszi a telefonját, és mellénk ül.
Közel hajol, mintha meg akarná csókolni Dahlia nyakát, én pedig jó
erősen meglököm.
– Húzd el innen a csíkot, ember! Nincs valaki más, akit zaklathatsz?
– Ami azt illeti, találkoznom kell néhány emberrel, és el kell mennem
néhány helyre – válaszol, miközben feláll. – Kiengedem magam.
– Nagyszerű, haver, mert én nem fogok felállni.
– Szia, Xander! – mondja Dahlia, és integet, miközben a bátyám kimegy a
szobából, én pedig hozzáfordulok, hogy végre igazából megcsókolhassam. A
hangjától elektromos hullám járja át a testemet, ami fényt gyújt valahol a
lelkem mélyén.
Xander a fejét csóválja felém, és bevágja az ajtót, amikor kimegy.
Megcsókolom Dahlia telt ajkát, a kezemet végighúzom a Pretenders
pólója hátulján, aztán felfelé az elején.
– Végre egyedül.
– Egész reggel egyedül voltunk, butus – emlékeztet, és ellöki a kezemet,
mert megpróbálom becsúsztatni az ujjaimat a melltartójába.
– Tudom, de te lent voltál. – Beszívom az alsó ajkát, mielőtt megadom a
kegyelemdöfést.
– Meglátogathatsz, bár… – Elhallgat, amikor a fejemet közelebb
csúsztatom a füléhez, és belemártom a nyelvemet. Tudom, hogy ez mit tesz
vele.
Halk, dorombolásszerű hanggal felnyög, én pedig elvigyorodom, mielőtt
kitessékelem az ölemből.
– Hé! – szól rám, és megpróbál visszakúszni.
– Adni akarok neked valamit – mondom neki, ahogy a szobából a
hálószobánkba vonulok.
– Azt hittem, azt csináltad egy perce – nevet. – Bejöhetek? Most én
nevetek. Tényleg ő a legviccesebb ember, akivel valaha találkoztam.
– Nem. Maradj ott! – Aztán amikor visszajövök a szobába, rászólok: –
Hunyd le a szemed! Ne leskelődj!
Szót fogad, én meg visszasietek hozzá.
– Oké, ez nem a Valentinnapi ajándékom – mondom neki, ahogy a nyakába
akasztom a nagynénje gyöngyeiből fűzött öthat gyöngysort. – Ez csak
olyasmi, amit meg akartam tenni érted, mert tudom, mit jelent neked.
Mielőtt befejezhetném a nyaklánc megigazítását, Dahlia mindkét kezével
megmarkolja. Amikor kinyitja a szemét, lepillant a gyöngyökre, a múltjának
kincsként őrzött részére, amit egyszer a varázslatos kívánságkútjaiként
emlegetett. Felfűzettem őket neki.
Kicsit könnyes a szeme, amikor megkérdezi:
– Ezt értem tetted?
– Persze hogy érted. Tudom, milyen sokat jelent neked, és boldoggá
akartalak tenni.
Felugrik és megcsókol, aztán végigfut a folyosón a tükörig, s közben így
sikoltoz:
– Szeretlek. Szeretlek. Szeretlek.
Igen, jól vagyok.
 Aznap este a szívem olyan hangosan ver, hogy szerintem
végigvisszhangzik a rendkívül zajos éttermen. Visszatartom a lélegzetemet,
és várakozón az ajkamba harapok. Dahlia kinyitja a dobozt, és legnagyobb
megkönnyebbülésemre, imádja. A szája tátva marad, és könnyek csordulnak
végig csodaszép arcán, ahogy a kezébe fogja a nyakláncot, amit neki
csináltattam.
– Gyöngyök és egy dália? Hogyan? Az ujjamat a számra téve pisszegek.
– Titok – mondom. Felállok, a széke mögé lépek, átnyúlok mellette, s
közben a fülébe suttogok: – Szeretlek.
Aztán kiveszem az egyedi, háromsoros gyöngysort a negyeddolláros
nagyságú gyémánt dáliával, ami összeköti a füzéreket, és összekapcsolom a
nyakában.
Hosszú haját oldalra söpörve lehajolok, és belélegzem az illatot, amit
annyira szeretek. Olyan, mint valamiféle gyümölcsé. Narancs vagy grépfrút,
nem tudom biztosan. Lehajtja a fejét, amikor ezt teszem, én pedig
megcsókolom a kis szeplőt a nyaka hátsó részén. Aztán végighúzom az
ujjamat a csupasz hátán. Baromi szexi. Lehajolok, közel hozzá, és a nyelvem
végigsiklik a tarkóján egészen a füléig.
– Az ízed is olyan jó, ahogyan kinézel. Inkább téged ennélek meg. – Aztán
várok, hogy megjelenjen a libabőr. És persze itt is van. Vigyorogva
visszamegyek a székemhez.
– Indulhatunk?

Átöleli a nyakamat, miközben az autót várjuk, én meg magamhoz szorítom.

– Imádom a nyakláncot, és téged is imádlak.
Az orrát végighúzza az államon, mint mindig, amikor megölelem vagy
megcsókolom. Szereti, ha frissen borotvált vagyok, én pedig imádom, ahogy
begerjed tőle. Szétválunk, és elindulok az autó felé.
 Kinyitom neki az ajtót.
– Én jobban imádlak – mondom.
A táskájában matat, miközben beindítom az autót, s amikor elindulok,
elővesz egy kis műanyag zacskót. A bérparkoló ideiglenesen fenntartott
helyeire mutat.
– Le tudnál húzódni oda egy másodpercre?
Rápillantok, a ruhája nem sokat bíz a képzeletre. A keze után nyúlok, és
rávigyorgok.
– Persze, kicsim. De nem várhat, amíg hazaérünk?
Nem tehetek róla, nevetnem kell a saját szellemességemen. Játékosan
ellöki a kezemet, és nem engedi, hogy megfogjamaz övét.
– River, csak húzódj le!
– Oké, széplány, te döntesz – adom meg magam, és rákacsintok, mert azt
hiszem, most akar engem.
Leparkolom a kocsit, és szembefordulok vele. Észbontóan néz ki abban a
rövid, pánt nélküli kis feketében. A ruha olyan sokat szabadon hagy a puha
bőréből, hogy szinte kiált azért, hogy megnyalogassam, az alja pedig olyan
rövid, hogy sikoltva kéri, húzzam végig az ujjaimat a combján. Ami igazán
kikészít, az a hosszú szárú csizmája; felállt tőle, abban a pillanatban, ahogy
megláttam.
Valóban nehezemre esik észnél maradni a közelében ma este. Tényleg be
kellett volna vinnem a mosdóba, de Valentinnap van, és romantikussá
akartam tenni.
Még egyetlen ilyen, szívecskékkel teli napot sem töltöttem olyasvalakivel,
aki igazán fontos lett volna nekem, tehát ez az egész új nekem. A húgom
javasolta, hogy vigyem Dahliát egy szép szállodába erre az éjszakára, így
most ezt csinálom. Tulajdonképpen még a múlt hónapban elintéztem a
foglalást a Beverly Wilshireben. A lakosztályok már mind foglaltak voltak,
de sikerült szobát szereznem.
Egy pillanatra megérinti a gyöngysorát, mialatt a fekete zacskó az ölében
hever. Boldognak látszik. Aztán, azzal a csábító mosollyal, ami még a
sarkkört is felolvasztaná, megszólal:
 – Hunyd le a szemed, és tartsd a kezedet!
Nyelek egyet és bólintok, szorosan lehunyom a szememet, és a tenyeremet
a műszerfal fölé tartom. Amikor így teszek, érzem, hogy hűvös fémtárgyak
kerülnek bele óvatos mozdulatokkal.
– Boldog Valentin-napot, River!
Kinyitom a szememet, és hat fém gitárpengetőt látok, valamennyi
egyedileg gravírozva. Mindegyiket megvizsgálom, mielőtt felpillantok
Dahliára. A mosolyom szélesebb lehet, mint bármelyik gát, amit valaha is
építettek.
Az összeset az egyik kezembe teszem, és felemelem azt, amelyiken az áll,
hogy Szeretlek. Elképedve nézek rá.
– Szeretlek! – suttogom, mialatt próbálom kordában tartani az
érzelmeimet.
Hozzáhajolok és megcsókolom, a nyelvemet a szájába csúsztatom, mert
érezni akarom az ízét. Összeszorítom a tenyeremet, hogy egyik pengetőt se
ejtsem el, a szabad kezemmel pedig elkapom Dahliát. Végighúzom a
kezemet puha haján, a nyaka és a válla sima, csupasz bőrén.
Kuncogni kezd, és elhúzódik, de ugyanolyan nehezen lélegzik, mint én.
– Én jobban szeretlek.
A fejemet ingatom, mert nem értek egyet, de úgy döntök, nem megyek bele
a mi kis kiszeretjobbankit játékunkba, mert tudom, hogy én fogok nyerni.
Jobban szeretem ezt a lányt bárkinél, aki valaha szeretett valakit.
Inkább csak nézek rá, miközben a keze szorosan összezárt markomhoz
közelít.
Elkezdi szétnyitni az ujjaimat, egyszerre mindig csak egyet, és napvilágra
hozza a gravírozott pengetőket. Mindegyiket kiveszi a kezemből, csak a
Szeretlek feliratút hagyja a tenyeremben. Egyszerre csak egyet választ ki, és
felolvassa nekem valamennyi gravírozást, mintha édes semmiségeket
suttogna.
– Ölelj át! – suttogja, és az ujjai hegyét végighúzza a szavakon, mielőtt
gyengéden a kezembe tenné a Szeretlek mellé. Aztán ugyanezt teszi a
többivel is, miközben folytatja a suttogást:
 – Érints meg! Csókolj meg! És Szeress! – Végül kuncog, amikor ezt
mondja: – És ez a kedvencem: Hősszerelmes.
Amikor mind a hat ajándék biztonságban a kezemben van, kinyitja a
zacskót, hogy visszatehessem bele az összeset. Mielőtt megtenném, fogom az
Érints meg! feliratút, és bedugom a nadrágom első zsebébe, miközben
Dahlia kérdőn néz rám.
– Mi az? Elteszem későbbre. Tudod, arra az esetre, ha be akarnám
váltani.
– Ezek gitárpengetők, butus. Nem szexuális szívességet érő zsetonok.
– Tudom, hogy mik ezek – mondom, és hátradőlve az ülésben beindítom a
kocsit. Aztán rápillantok, és megkérdezem – Ezeket ajándékba kaptam?
Az ajkát azon az imádni való módon lebiggyeszti, ahogy olyankor szokta,
amikor próbál elmagyarázni valamit.
– Igeeen.
– Akkor viszont lehetnek bármik, amit csak akarok. Megcsóválja a fejét
felém.
– Oké, Hősszerelmes.

A főúton autózunk és zenét hallgatunk, amikor a rádióban felhangzik a The

Mighty Storm Through it All című dala.
Dahlia csendben van, amíg a dalszöveget hallgatja. Majdnem olyan,
mintha próbálná az emlékezetébe vésni. Mihelyt a dal véget ér, lehalkítom,
és átpillantok rá.
– Meséltem már, hogy pár éve Jake Wethers előzenekara voltunk?
– Mielőtt Johnny meghalt? Basszus, nem mondod! Mindkettőjüket
ismerted? – kérdezi, miközben gyakorlatilag kiugrik a helyéről.
– Igen, bassza meg, mondom – válaszolok, de az ő lelkesedése
nélkül. Nem kérek elnézést a csúnya szóért, mivel tudatosan döntöttem a
használata mellett, hogy kihangsúlyozzam a mondanivalómat.
 – Hűha, tényleg találkoztál Jake Wethersszel? Ez elképesztő! Szívesen
találkoznék vele. Igazi zenészzseninek tartom.
– Igen, szar ez az egész helyzet. Jól tartotta magát, amikor találkoztunk
vele és a bandájával, és biztos vagyok abban, hogy túl fogja tenni magát
rajta. – Elhallgatok, hogy elgondolkozzam azon, mennyire nehéz lenne, ha én
veszítenék el valakit. – A show után együtt is lógtunk. Az összes fickó tök jó
fej volt. Igazából sokat tanultunk abból is, hogy akkor egyszer együtt
játszottunk velük.
– Le vagyok nyűgözve. Jake Wethers. Hm… Ki mással találkoztál
még? Valamelyik sráccal a One Directionből?
– Nem – nevetek. – A zenéjük nem igazán az én világom, de szereted a
DBagset? – kérdezem, mert tudom, hogy amit mondani fogok neki,
határozottan ki fogja akasztani.
– De még mennyire! Imádom Kellan Kylet! Őt is ismered?
Bólintok.
– Egyszer találkoztam vele, még az első turnénk előtt. LAben volt a
barátjával, Evannel, tudod, a banda dobosával.
– Persze hogy tudom, ki Evan. Kellan akkor találkozott vele, amikor
Oregonon keresztül LAbe jött.
– Mindegy, a lényeg, hogy eljöttek a Smitten’sbe, hogy velünk
jammeljenek, de akkor láttam őket utoljára. Találkoztak néhány sráccal itt
LAben, és azt hiszem, akkor alakították meg a DBagset. Nem hallottam róluk
többet, amíg tavaly turnézni nem kezdtek. – Megint ránézek, amikor
folytatom. – Bell is találkozott Kellannel. Az este nagy részét, amikor
velünk jammelt, együtt töltötték, beszélgettek a számok között, és Bell még
azután is találkozott vele, hogy végeztünk.
– A húgod randizott Kellan Kylelal?
– Nem nevezném randinak, és, kérlek, ne kérdezz a részletekről, mert
soha nem firtattam.
– Látod, milyen híres vagy! – jelenti ki, aztán rám mosolyog, és hátradől
az ülésben.
– Nem, tényleg nem vagyok Már mondtam. – Cukinak tartom, hogy
ennyire szereti a zenét, és hogy bizonyos zenészektől ennyire izgatott lesz.
Ahogy elmegyek a lehajtó mellett, ami a házunkhoz vezet, Dahlia a jelre
mutat, miközben elsuhanok mellette.
– Várj egy percet, hová megyünk?
– Meglepetés. Majd meglátod, de ma este nem otthon alszunk.
– És hol alszunk? Kérlek, ne mondd, hogy felfújhatós matracon fogunk
aludni.
Nevetek, miközben felhangosítom a zenét.
– Ágyban – felelem.
Lebiggyeszti az ajkát, és kinyújtja hosszú, karcsú karját, hogy levegye a
hangot.
– Ágyban… de hol?
Imádom, amikor így biggyeszti az ajkát. Olyan érzéki lesz tőle.
– Hová megyünk? – kérdezi mérgelődve.
Nevetnem kell, mert azt hiszem, hisztirohamot fog kapni.
– Nem fogsz toporzékolni, és nem fonod keresztbe a karodat, ugye? Mert
ha igen, akkor le kell húzódnom, hogy végignézhessem.
Rám ölti a nyelvét, én pedig megpróbálom elkapni, de túl gyorsan elhajol.
Újra felhangosítom a zenét, és együtt éneklek vele, miközben Dahlia
következő kérdésére várok, de ő minden játékot jól játszik, amire csak
ráveszem. Nem mond semmit, miközben elhelyezkedik az ülésén, csak egy
kicsivel feljebb húzza a ruháját. Gyors pillantást vetek rá, aztán figyelek
tovább az útra. Én is tudok játszani. Nyújtózik egyet, és a felsője egy kicsit
lecsúszik.
A francba, jól csinálja. Tovább énekelek és dudorászom, az ujjaimmal
ütöm a ritmust a kormányon, és próbálok nem figyelni rá.
Aztán Dahlia megtörik, és beszélni kezd. Rávigyorgok.
– Elmondod, hogy hová megyünk? – kérdezi megint.
– Nem.
– Hát, az nagy kár, mert van egy titkom, amit el akarok mondani. És arra
gondoltam, esetleg megállapodhatnánk egy cserében. Tudod, egyiket a
másikért – javasolja, s kitekeredik egy kicsit, a könyökét a műszerfalra
támasztja, az állát pedig a tenyerébe fekteti.
– Nem érdekel.
– Ó, szerintem érdekelhet, különösen, mivel köze van ahhoz, amit
viselek… Úgy értem, amit nem viselek.
A fejemet oldalra kapom, hogy ránézzek.
– Hazudsz!
Egyenesen felül, az ujjait végighúzza a csizmája tetejétől egészen a
szoknyája alá, ahol én már nem is látom.
– Mondd meg, hová megyünk, és derítsd ki magad! Azonnal az öléhez
nyúlok, és közben kiszakad belőlem.
– A Beverly Wilshirebe. – Gyorsabban vezetek, hogy hamarabb odaérjek.
Oké, jól csinálja.
– Ó, istenem! Azt hallottam, hogy bámulatos hely! Hogy sikerült foglalást
intézned Valentinnapra? Azt hittem, majdnem egy évre előre lefoglalják.
Nevetnem kell, mert azt hiszi, hogy már annyira jól ismer, bár igazából
ismer is.
Az ujjaimmal a lábán dobolok.
– Soha nem árulom el – jelentem ki.
– Rendben, legyen úgy.
– A részletek kiadása nem volt a csere része. De az üzlet az üzlet.
Az ujjaim felfelé araszolnak a combján. Azonnal kemény leszek, ahogy
megérzem a puha bőrét. Valójában, azt hiszem, azóta tomboló merevedésem
van, amióta csak felvette azt a combig érő csizmát. Többé már nem
érdekelnek a szívek és a virágok.
Őt akarom. Meg akarom ízlelni. Benne akarok lenni. Így hát még
gyorsabban vezetek.
Az ujjaim felvándorolnak a lába belső részén. Bassza meg, nem
hazudott! Nincs rajta bugyi. Mozgatni kezdem az ujjaimat, és érzem,
mennyire nedves. Annyira rohadtul kívánatos. Aztán hirtelen a kezét az
enyémre szorítja, és eltolja.
– Egyelőre ennyi elég – mondja huncutul vigyorogva.
Döbbenten nézek rá, ő pedig mintha a nyugalom tökéletes mintaképe
lenne.
Ellenben az én pulzusom az egekben van, és úgy érzem, most én leszek az,
aki hisztizni fog.
– Mi van? Miért? – motyogom.
A kezébe fogja a kezemet, miközben keresztbe rakja a lábát.
– Mert a részletek kiadása nem volt a csere része.
Rohadtul kanos vagyok, amikor megállok a szállodánál, és remélem, hogy
ennek bizonyítéka a farmeromban nem túlságosan feltűnő, miközben
odaaadom a parkolófiúnak a kulcsokat. Már becsekkoltam magunkat, és a
szoba kulcsa a zsebemben van, így hát egyenesen a liftek felé indulunk.
Végre egyedül vagyunk a liftben. A szívem kábé hétszer gyorsabban ver a
kelleténél, ahogy Dahlia felé nyúlok, és elkapom. A testét a falhoz nyomva a
száját az enyémhez húzom, és élvezem az ízét. Ez nem egy szerelmes,
romantikus csók. Az a pillanat már elmúlt.
– Akarlak, most – nyögöm ki a nedves, nyelves csókjaim között.
– Én is akarlak.
Kibotorkálunk a liftből, de nem akarom az ajkamat elvenni az
övéről. Megpróbálom előhúzni a kulcsot a farzsebemből, de Dahlia eltereli
a figyelmemet. Az ujjai a bokszeralsóm derekában járnak, és előrecsúsztatja
őket, próbálja kigombolni a sliccemet, miközben vakon a hátam mögé
nyúlok, és kihúzom a kulcskártyát.
Elindulunk a szobához, és valahogy sikerül kinyitnom az ajtót. Amint
bemegyünk, lerántom a ruháját, ami azonnal a padlóra hullik. Bassza meg,
melltartó sincs rajta! Hátrébb lépek, hogy nézhessem őt. Előttem áll, és
nincs más rajta csak a „dugj meg” csizmája és a gyöngysora. Tényleg képet
akarok csinálni róla. Tudom, hogy soha nem fogom elfelejteni, ahogy most
kinéz, de látni akarom őt, akkor is, amikor nincs velem.
Csak áll ott, nézi, ahogy nézem. Látom, hogy a légzése felgyorsul,
miközben az ujjaival beletúr a hajába.
 Még egy lépést hátrálok, és körbepillantok a szobában.
– Pezsgőt? – kérdezem, és az asztalon hűlő palackra mutatok az ablak
közelében, meg a mellette álló eperrel teli tálra.
– Mindenképp – feleli, miközben csak áll ott, és az ajkába harap.
Egy pukkanással kihúzom a dugót, és töltök magunknak egyegy pohárral,
az övébe teszek két epret is.
– Kérdezhetek valamit?
– Persze, bármit – válaszolja, és imádom, hogy a közelemben egyáltalán
nem szégyelli a testét.
– Csinálhatok rólad egy képet? – Egy kicsit idegesen kérdezem, mert
tényleg fogalmam sincs, mit fog válaszolni, ráadásul valószínűleg
perverznek fog nevezni.
Lassan odajön hozzám, és kiveszi a pohár pezsgőt a kezemből. Fogja az
epret, amit a szélére húztam, belemártja a folyadékba, és beleharap.
– Talán megegyezhetünk egy barterban?
Nagyot nyelek a látványától, minden idegességem nyomtalanul eltűnt.
Kiveszek még egy epret a tálból, a poharába mártom, és az ajkához
nyomom.
– Ó, persze. Mire gondoltál?
– Én is akarok egy képet.
– Akarsz egy meztelen képet rólam gyöngysorban és csizmában?
Kuncogva válaszol.
– Nem, egy képet akarok rólad… – Leteszi a poharat, és gyorsan
kigombolja az ingemet, majd félredobja. – Úgy, hogy nincs rajtad más, csak
farmer és…
A számat az övéhez emelem, és lenyalom az ajkáról a pezsgőt.
– És?
– Először csináld meg rólam a képet – sürget, és beszívja egy
másodpercre az alsó ajkamat, mielőtt hátrébb megy.
Megrántom a vállamat, az első zsebembe nyúlok, és előhúzom a
telefonomat. Ott van az Érints meg! feliratú pengető is.
Elmosolyodok, ahogy előhúzom.
– Ezt elteszem későbbre – mondom, és felmutatom, mielőtt leteszem az
asztalra.
Mindenféle abszurd pózokba kezd, én pedig úgy teszek, mintha divatfotós
lennék, és utasítom, hogy mit csináljon. Ezt legalább öt percig folytatjuk,
miközben a pózai a szépből merészekké válnak, és a kanosságom mértéke
már nem ismer határokat.
– Oké, vége a gyereknapnak. Eljött az igazi kép ideje.
– Oké, nagyfőnök – egyezik bele csípőre tett kézzel. – Mit akarsz, hova
álljak?
– Pont oda. – Odamutatok, ahol éppen áll, s közben hozzáhajolok és
gyengéden megcsókolom. – Köszönöm.
Lágyan rám mosolyog, én pedig háromszor lenyomom a telefon gombját,
hogy legalább az egyik kép jó legyen. Átgörgetem a galériát, és megnézem.
– Igazán nagyon szép vagy, Dahlia. – Odaadom neki a mobilomat, hogy
megnézhesse.
– Nem akarom meztelenül látni magamat, te perverz – mondja csípősen,
én pedig nevetni kezdek.
Fogom a poharainkat, odanyújtom neki az övét, majd pohárköszöntőt
mondok.
– Boldog Valentinnapot, széplány!
– Boldog Valentinnapot, River. Szeretlek.
Mindketten iszunk egy kortyot. Majd kiveszek még egy epret a tálból, és a
poharába mártom, de ezúttal nem az ajkán húzom végig, hanem a mellkasán
rajzolok vele vonalat. Aztán a nyelvem hegyével követem az ösvényt, amit a
pezsgővel hagytam. A mellbimbója azonnal megkeményedik, ahogy
körberajzolom egyiket a másik után, mielőtt a nyelvemet megint végighúzom
a mellkasán, a nyakán, végül a füléig, ahová belesuttogok:
– Most akarlak.
– Ááá – ellenkezik, és az ujjával megfenyeget.
 Az ágyhoz megy, ahová ledobta a táskáját, elővesz egy rúzst, és az ajkára
keni.
– Erre igazán nincs szükség, ugye, tudod? Nem mintha mennénk bárhová
is – mondom neki.
– Tudom. Ez a képemhez kell.
– Már csináltam rólad képet, Dahlia.
– Nem ahhoz, butus. Ahhoz, amit én csinálok rólad.
– Ó, nem. Én nem rúzsozok – figyelmeztetem. – Ez nem volt az alku része.
Visszajön hozzám a rúzzsal a kezében.
– Dehogynem, csak nem a szádat – vágja rá.
Határozottan nekilát, és az ajkát rányomja a vállamra, a mellkasomra és a
hasamra. Amikor befejezi, lenyom az ágyra.
– Feküdj le!
– Ki most a nagyfőnök? – nevetek.
Rám sem hederít, és felkapja a telefonját. Ha mázlim van, akkor le lesz
merülve. A picsába! Azt hiszem, nincs. Elkezd fotókat készíteni rólam.
– Nem pózolok – jelentem ki, s közben csak fekszem az ágyon, a
kezemmel a fejem mögött.
– Ahogy akarod.
Imádom, hogy mennyire könnyen alkalmazkodik.
– Kész vagyok – tudatja.
Most végre azt csinálhatjuk, amit azóta csinálni akartam, hogy megláttam
abban a csizmában – nos, valójában, amit minden alkalommal csinálni
akarok, valahányszor ránézek. És mivel Valentinnap van, lassítok, és
szeretkezni fogok ezzel a gyönyörű, vicces, szexi és egyszerűen elképesztő
lánnyal.
Felállok, letolom a farmeromat és a bokszeralsómat, kilépek belőle,
amilyen gyorsan csak tudok.
– Jó, mert én nem – mondom neki.
 25. FEJEZET
Diamonds
River
6 hónappal később...

Magam felé rántom, szinte belemászom a képébe, és meg markolom

jófiús ingét.
– Ő az enyém. Nem érdemled meg, soha nem érdemelted meg őt.
Rám bámul, közömbösen, aztán dühösen leráz magáról.
– Te így látod? Én egy kicsit másként. Te csak betöltötted az űrt, amit
hátrahagytam, de mindig csak ennyi maradsz, pótléka az igazinak.
Rávetem magam, és állon vágom. Nem mozdul, hogy viszszaüssön,
tulajdonképpen fizikailag nem is száll szembe velem, de a fájdalom, amit
okoz, mélyebb, mint bármilyen fizikai hatás.
Megtörli a száját a kézfejével, és összehúzott szemmel néz rám.
– Higgy, amit akarsz, szépfiú. Először az enyém volt, és mindig az enyém
lesz. Semmi, amit mondasz vagy teszel, nem változtathat ezen. – Azzal
megfordul, és elmegy az éjszakába.
– Ő neked senkid! – kiabálom, és rántást érzek a karomon.
Kinyitom a szememet, és feltámaszkodom a könyökömre. A szobában
koromsötét van. Semmit sem látok. Dahlia megmozdul az ágyban, és a
villanykapcsoló kattintása után azonnal hunyorogni kezdek. A lámpa fénye
megcsillan aranyszínű haján, ahogy megsimogatja az arcomat.
– Jól vagy?
Megpróbálok megszabadulni tőle. Ez csak egy álom. Nem volt
valódi. Soha nem fogom elveszíteni Dahliát. Nyelek néhányszor, mielőtt
válaszolnék.
– Aha, jól vagyok.
Amikor visszafekszem, a fejét hozzám támasztja. Elhelyezkedik a párnán,
és megcsókol, éppen az állam alatt.
– Akarsz róla beszélni?
– Nem. Nem is emlékszem, miről szólt – hazudom. Az elmúlt héten szinte
minden éjjel ezt álmodtam, azóta, amióta megvettem az eljegyzési gyűrűt.
– Biztos?
Mély lélegzettel visszaszorítom a rettegést, ami felfelé tör a
torkomból. Nem kell válaszolnom. Inkább azt mutatom meg neki, hogy jól
vagyok. Ránézek, és arra gondolok, mennyire szeretem, hogy nem számít,
melyik oldalon alszunk el, amíg együtt vagyunk. Kissé remegő kézzel
végigsimítom a hátát, és magamra fordítom.
Apró mosoly játszik az ajkain.
– Biztos, hogy rosszat álmodtál? Vagy csak szexelni akartál az éjszaka
közepén? – Lehajtja a fejét a számhoz, és az orrát végighúzza a borostás
állam vonalán. Belélegzem citrusos illatát; hálás vagyok, hogy itt van velem.
Nevetni kezdek, és azt kívánom, bár igaz lenne, miközben egy hajtincset
kisöprök az arcából.
– Nem gondoltam, hogy rossz álmot kellene színlelnem ahhoz, hogy
szexelhessek veled. De most, hogy mondod, határozottan tetszik az ötlet. És
mivel mindketten ébren vagyunk, miért is ne?
A nyelvem végighalad a nyaka meztelen bőrén, ahogy a kezem felfelé
siklik a combja belső részén. Abban a pillanatban, hogy az ujjaimat belé
csúsztatom, egy apró nyögés hagyja el az ajkát, és a teste ívbe feszül,
felkészül arra, amit reményeim szerint örökké megadhatok neki.

Óvatosan kellett felhoznom a témát. Tudtam, hogy vissza kell mennie oda,
hogy megint rendben legyen vele. Mielőtt megkérhetném, hogy továbblépjen
velem, el kell fogadnia a múltját. És a tény, hogy nem hajlandó visszatérni,
arról árulkodik, hogy még nem fogadta el. Apám azt szokta mondani, hogy a
sebek az ember lelkéhez vezető térképek, de az ő lelke szép, és nincs
szükségem térképre ahhoz, hogy megtaláljam, elérem minden nap, amikor
együtt vagyunk. Az zavar igazán, amit apám azokról a sebekről mondott,
amelyek nem láthatók – az érzelmi sérülések. Mindannyiunknak vannak, de
Dahlia sebei mélyek. Én akarok az lenni, aki segít neki begyógyítani őket.
Ezért akarom visszavinni oda. Nemcsak azért, hogy láthassa a
zenekaromat fellépni, bár természetesen azt akarom, hogy ott legyen. De
tudom, hogy nem segíthetek azokon a sebeken, amelyeket az ő halála ejtett
rajta. Még csak beszélni sem tudok vele róla. Tudom, hogy ez nem jó, és
igyekszem, igazán igyekszem. Egyszerűen csak nem megy. Gyűlölöm őt, és
nem tudom túltenni magam ezen. Csak remélhetem, hogy azzal, hogy eléggé
szeretem Dahliát, és ott vagyok neki, a gyógyulás folyamata már
megkezdődött.
Először vonakodtam, amikor Xander elújságolta, hogy elintézte, hogy a
The Wilde Ones felléphessen a Greekben. Igen, határozottan óriási
lehetőség a zenekarnak, hogy bemutassunk néhány dalt az új albumunkról, de
nem voltam biztos abban, rá tudome venni Dahliát, hogy elkísérjen. Aztán
rájöttem, ez az én esélyem arra, hogy visszavigyem oda, és újra boldog
hellyé tehessem neki. Az igazat megvallva, azt akarom, hogy ott legyen
velem, amikor megkezdjük ezt a turnét, különösen, mivel nem igazán fűlik
hozzá a fogam. A próbálkozásaim, hogy előálljak a megfelelő módszerrel a
meggyőzésére, csúfosan megbuktak, ezért úgy döntöttem, hogy felhívom
Gracet, és megkérem, ebédeljen velem. Gondoltam arra is, hogy felhívom
Serenát, mivel Dahliával szinte mindennap beszélnek, de arra jutottam,
Grace a jobb választás, mivel olyan jól ismeri őt.
Fura dolog éppen az ő anyjával találkozni, hogy tanácsot kérjek tőle, de
tudom, hogy ez a helyes lépés. Grace mintha az anyja lett volna Dahliának,
amióta csak elveszítette az édesanyját. Csak el kell feledkeznem róla, és
félre kell dobnom az érzéseimet, mint teszem azóta, hogy megláttam a képét
Dahlia házában.
Úton az étterembe megálltam Dahlia házánál, hogy ellenőrizzem. Még
mindig az övé. Kapott már néhány ajánlatot, de egyik sem közelítette meg az
árat, amit kér, ezért mindegyiket visszautasította. Nem akarom sürgetni, de
tudom, hogy a viszszautasítása mögött nem a pénz áll. Szerintem csak
nehezére esik elengedni.
Grace előtt érkeztem meg a Caffe Riaceba, és egy kinti asztalt
kértem. Tudtam, hogy Dahliához hasonlóan ő is imád a szabadban lenni. Így
most ülök a késő délutáni napsütésben, és azt kívánom, bár ne hagytam
volna a napszemüveget a kocsiban. Kipislogom a vakító napfényt a
szememből, ahogy smst írok Dahliának.
Gondoltam, tudnod kell, mennyire vonzó voltál ma reggel abban a
csizmában. Nagyon szeretlek. BTW[28] nem örülök, hogy abban találkozol
az első ügyfeleddel. Szeretlek.
Azonnal jön a válasza.
LOL[29] mivel az első ügyfelem egy 50 éves hölgy, sztem nincs miért
aggódnod. BTW ha Adam Levinenel találkoznék, akkor sem kellene
aggódnod. Én jobban szeretlek <3 :*
Nevetek magamban. Jobban szeretem őt, mint azt ő valaha is tudni fogja,
de jól szórakozunk, miközben azon vitatkozunk, ki szereti jobban a másikat.
Hirtelen árnyék takarja el a napot, ahogy ülök itt vigyorogva. Mielőtt
válaszolhatnék Dahlia smsére, felpillantok, és látom, hogy Grace közeledik
felém. Odaér az asztalhoz, kigombolja a dzsekijét, miközben felállok, és
puszit adok neki. Kihúzom a székét. Leteszi a táskáját az asztalra, és a
szalvétáját azonnal az ölébe teríti.
Ebédet rendelünk, és a pincér kihozza az italainkat. Úgy döntök, hogy
először mesélek neki a küszöbönálló lánykérésemről.
A reakciója színtiszta öröm, mintha Dahlia igazán a saját lánya
lenne. Még néhány örömkönnyet is ejt, amikor gratulál, és áldását adja.
Mihelyt megérkezik az ebédünk, mesélek neki a közeledő turnéról, és a
hatásáról, amit Dahlia új fotós vállalkozására gyakorol majd. Elmagyarázom
neki, hogy Dahlia nem vállalt túl sok olyan ügyfelet, akiknek albumborítóra
van szükségük a turné ideje alatt. Azok esetében pedig, akiknek felajánlotta,
hogy megtervezi és elkészíti a fotóikat, úgy kalkulál, hogy visszarepül LAbe,
és ott fejezi be a munkát.
Félretolom a tányéromat, és a kezemet az asztalra teszem.
 – Grace – mondom, ahogy felpillant rám. – Remélem, hogy tudsz nekem
tanácsot adni.
– Persze, tudod, hogy bármit kérdezhetsz tőlem.
– Dahlia szüleiről van szó, pontosabban az apukájáról. A zenekarom a
Greekben fog fellépni néhány hét múlva, és igazán szeretném, hogy ott
legyen. Nemcsak azért, hogy lásson minket zenélni, hanem mert azt akarom,
hogy megint boldog hely legyen számára. És talán ha megteszi,
megszabadulhat néhány démontól.
Grace befejezi a salátáját, leteszi a villáját, majd megtörli a szája sarkát.
– River, ez annyira különleges helyzet. Szerintem egyszerűen el kell
mondanod neki, mit érzel, és mennyire akarod, hogy ott legyen veled. El fog
menni, mert tudja, hogy milyen fontos neked. Tudom, hogy így lesz. Nagyon
szeret téged.
A pincér leszedi az asztalt, Grace pedig egy csésze teát rendel.
– Szerintem csak a visszatéréssel kapcsolatos elvárások rémítik meg. Fél,
hogy körülveszik az apjával együtt töltött különleges idő emlékei. De tudom,
hogy ragaszkodik hozzád, és biztonságban érzi magát veled. Szerintem
készen áll arra, hogy szembenézzen a múltjával. És igen, segíteni fog neki
abban, hogy nyugalomba helyezze a kísérteteit.

A Greekhez vezető autóút csendes volt. Fogtam a kezét, miközben egész

idő alatt matatott. Tudtam, hogy ideges, én is az voltam. Nem azért, mert
fellépésem volt, hanem miatta. Miután találkoztam Graceszel, vártam néhány
napig, aztán, ahogy azt javasolta, őszintén megkértem Dahliát, hogy jöjjön el
velem. Először habozott, de nem mondott nemet. Elmagyaráztam neki, hogy
Xander azért szervezte meg ezt a fellépést, hogy segítsen elrendezni néhány
szerződéses ügyet, köztük a banda közelgő turnéját is, és tényleg szükségem
van rá, és akarom, hogy ott legyen velem. Ez igaz is volt, csak nem teljesen
ez volt az oka. Miután gondolkozott rajta egy pillanatig, vonakodva, de
beleegyezett. Még azt is elintéztem, hogy Aerie, Grace, Serena és Trent vele
együtt üljenek.
 Amint megérkeztünk, a kétségei azonnal eltűntek. Ez egyértelműen látszott
az arcán és a szeme színén. Olyan volt, mint egy gyerek a vidámparkban.
Ahogy beléptünk a kapun, tudtam, hogy a boldog emlékei félrelökik a
szomorúakat.
Most pedig, miközben együtt fekszünk az ágyunkon, mosolygok, hogy ezt a
lépést együtt kezdtük el megtenni. Ránézek, az ujjaimmal végigsimítom
csupasz hasát, és megcsókolom. Dahlia mosolyog, és közelebb húz. Ahogy
egymás karjaiban fekszünk, megint megköszöni, hogy visszavittem a
Greekbe. Nevetve felidézi az emlékeit azokról a koncertekről, amelyeket ott
hallgatott végig az apukájával.
Amikor végez, hozzáhajolok, hogy ismét megcsókoljam, s közben a kezem
gyengéden köröket dörzsöl a hátára.
– Köszönöm, hogy visszajöttél velem oda. Tudom, hogy nem volt könnyű,
de úgy gondoltam, el kell jönnöd, és fontos volt nekem, hogy ott legyél a
turnéindító shown.
Ahogy gyengéd csókokkal halmozom el a száját, az ajkaim közé nyög.
– Tudom, és annyira örülök, hogy elmentem. Fantasztikusak voltatok, és a
Greek is ugyanolyan fantasztikus volt, mint amilyenre emlékeztem. Az egész
este igazán fantasztikus volt.
Elhúzódom, hogy szeretettel ránézhessek.
– Dahlia, te vagy fantasztikus, és bármit megtennék érted. Azt akarom,
hogy boldog legyél. Mindig.
Nem mond semmit, csak az ajkát az enyémre szorítja, miközben az ujjai
belemarkolnak a hajamba. A kezeim felfelé vándorolnak meztelen testén,
megérintik az összes bordát, végigsiklanak a mellek domborulatán, míg
végül találkoznak az ő kezével a hajamban, ahol megfogom mindkettőt, aztán
lehúzom őket magunk mellé, és egy pillanatig szorosan tartom őt.
Miután elengedem a kezét, finoman végighúzom az ujjaimat felfelé a
testén, játékosan izgatom őt útközben, de megállok a szívénél, hogy
körberajzoljam. Érzem a libabőrt a bőrén, ahogy leeresztem a fejemet, hogy
megcsókoljam a vonalat, amit épp most rajzoltam.
– Szeretlek.
 Végigcsókolom a testét egészen az ajkáig, és gyengéden a kezembe fogom
az állát. A szemébe nézek, és megmondom neki, pontosan mit érzek.
– Dahlia, örökké szeretni foglak. – Aztán megcsókolom. – Ebben az
életben és a következőben – teszem hozzá.
Megfogja az arcomat, és szerelmet meg vágyat látok félig leeresztett
szemhéjai alatt.
– River, szeretlek. Nagyon.
Rámosolygok.
– Te vagy minden, amiről valaha álmodtam, te vagy minden álmom.
Látom, hogy könnybe lábad a szeme, és nem akarom, hogy kicsorduljon a
könnye. Ezért puhán, mélyen megcsókolom, minden szerelmemet belevetítem
abba a csókba. A feje hátrahanyatlik a párnára, és a légzése felgyorsul. Nem
tudom tovább visszafogni magamat. Semmit nem akarok jobban, mint mélyen
beletemetkezni, érezni, hogy a testünk egy, és a lelkünk örökre
összekapcsolódik.
Ahogy érzem az ajkát, miközben lefelé halad az államon, a nyakam
mentén a mellkasomig, megborzongok a vágytól. Köröket írok le a combja
belső részén, majd egy ujjamat belecsúsztatom, megnézem, mennyire nedves
már, és tudom, hogy készen áll rám. Egy kicsit még izgatom, ahogy
gyengéden körözök, ki és be, amíg már nem bírja tovább.
– River! – kiált fel, miközben ívbe hajlítja a hátát, a légzése gyors és
felületes, a szeme csukva. – Kérlek, magamban akarlak érezni, szeretkezz
velem!
Ahogy könnyedén belecsusszanok, átöleli a nyakamat, és a lábai
körbefonják a testemet, hogy közelebb húzzon, én pedig tudom, hogy ő az a
nő, akivel mindig lenni akarok.

Néhány héttel a greekbeli koncertünk után úgy döntöttem, ideje megkérni,

hogy legyen a feleségem. Azt akartam, hogy az enyém legyen, jobban
akartam, mint bármit, amire valaha is vágytam. A tervem, hogy miként álljak
elő a kérdéssel, egyszerű volt. Elviszem az egyik kedvenc helyére, és
megkérem. Az odajutás szintén ugyanolyan könnyű volt. Csak egy futást
kellett javasolnom naplementekor, hiszen futásra mindig kapható. De úgy
intézni, hogy minden a tervek szerint alakuljon, nem volt olyan könnyű.
Annyi minden jöhetett közbe, ezért úgy döntöttem, hogy az alapokhoz
ragaszkodom.
Késő délután állunk be a parkolóba, és ez a nyár egyik legmelegebb
napja. Amikor odasétálunk a turistaösvény bejáratához, Dahlia előrelép,
csak néhány centit hagyva kettőnk között.
– Biztos, hogy ezt akarod? Mert ugyanolyan jól tudom, mint te, hogy ez a
kis mászás nem lesz könnyű a perzselő napsütésben, és én nem félek
beismerni. – Hátrébb lép, és ahogy rám mosolyog, látom, hogy a szeme
mélybarna.
Előrehajol, hogy nyújtson, az ujjait a lábujjaihoz érinti, miközben a
futónadrágja egy kicsit lejjebb csúszik a csípőjén. A francba, jól
csinálja. Tudja, hogy tehetetlen vagyok ellene, amikor így parádézik a
testével. Az őrületbe kerget. De amit nem tud, az az oka annak, amiért
megmászom ezt a négymérföldes emelkedőt az égető napsütésben, és nem
félek beismerni. Szóval belemegyek a játékába, és megjátszom, hogy nem
tudok dönteni, így azt hiszi, nem is akarom ezt igazán. A francba, jól
csinálom. Még az őrt is lefizettem, hogy ne engedjen be senkit utánunk. Így
amikor felérünk a dombtetőre, teljesen egyedül leszünk. Pontosan úgy ahogy
szeretném.
Keresztbe fonom a kezemet a mellkasomon, és figyelem őt.
Elindul az ösvényen, és hátra fordítja a fejét.
– Jössz?
Utánafutok, és felkapom. Ficánkol, hogy megpróbálja kiszabadítani
magát, és sikerülne is, ha igazán akarná, mert a hátizsákjától nem tudom
szorosan fogni. Leteszem, és nevetni kezdek.
– Tudod, hogy soha nem utasítom vissza a kihívást.
Még mindig nevet, amikor megfordul, hogy rám nézzen, és a szépségétől
elakad a lélegzetem. Annyira természetes és gondtalan. Nincs kétségem
afelől, hogy ő a nekem való lány – mindörökre. Vele töltöttem az életem
legszebb napjait, és tudom, hogy csak még szebbek várnak ránk.
Ahogy közeledünk a dombtetőhöz, libasorban megyünk fel a kitaposott
ösvényen. A szemem követi Dahlia minden mozdulatát, ahogy előrehajol és
fellép a fennsíkra.
Előveszi a fényképezőgépét a hátizsákjából.
– Csak csinálni akarok néhány képet, mielőtt a Nap elveszíti a fényét.
Leveszi a PacManes karkötőjét, és biztonságos helyre teszi, aztán ideadja
a hátizsákot.
– Megfognád ezt nekem, amíg felmászom a H betűre?
– Biztos vagy abban, hogy ez biztonságos? – kérdezem, mert még soha
nem hallottam, hogy valaki tényleg felmászott volna a betűkre.
Látja az aggodalmat az arcomon.
– Hát persze, hogy az. Nem olyan magas – feleli, és a betűre mutat.
– Szépség, először is, elég magas, de én nem is a fentre gondolok –
mondom, miközben lefelé mutatok a völgybe. – Hanem a lentre.
Iszik egy korty vizet, bólint, aztán megcsókol.
– Mindjárt visszajövök. – A kezembe adja a vizespalackját.
– Hé – kiabálom, ahogy átmászik a kerítésen, hogy közelebb jusson a
betűkhöz, engem pedig ott hagy, hogy fogjam a cuccait.
– Minek nézel engem? Teherhordó öszvérnek? Visszanéz, és rám kacsint.
– Még soha nem gondoltam rád úgy. Alkalmanként talán szamárnak, de
öszvérnek nem.
Iszom egy kortyot a vizespalackjából, mindent leteszek a földre, és
utánamegyek. Tényleg azt hiszi, hogy hagyni fogom, hogy egyedül másszon
fel oda?
A H betű alatt állva a betűk hatalmasak.
– Ööö… Dahlia, nem vagyok biztos abban, hogy meg tudod
csinálni. Nincs mibe kapaszkodnod. Az egész testsúlyodat fel kell húznod a
szárán.
– Azt mondod, hogy nem tudom?
 – Azt mondom, hogy több mint valószínű, hogy nem leszel képes rá.
– Akarsz fogadni?
Csak nevetni tudok rajta.
– Kicsilány, még fogadni sem fogok veled, mert simán helytelen lenne.
Miközben a fényképezőgép a nyakában lóg, lebiggyeszti az ajkát,
keresztbe fonja a karját, és a betűt tanulmányozza.
– Dahlia, add csak ide a gépedet! Majd én megcsinálom a képet.
Csak áll ott, még mindig fintorog. Aztán leveszi a fényképezőgépet a
nyakából, és a kezembe adja.
Elveszem, és a fülébe suttogok.
– Vigyázz, hiszen tudod, hogyan hat rám, ha hisztis vagy. Az a nézés érzéki
volt.
Nem hazudtolja meg önmagát, forgatni kezdi a szemét, aztán elhelyezkedik
a földön.
Valahogy sikerül felhúznom magam az első gerendáig, és egyensúlyozom
a kereszttartóknál, hogy elkészíthessem a képet, amit a barátnőm annyira
akar.
Ahogy leérek, odaadom neki a gépet, ő pedig ideadja a vizet. Kiiszom a
palackot, és a holmink mellé dobom.
Odajön, megáll a lábaim között, és hozzám préseli magát, mellkas a
mellkason, az arcomat az egyik kezébe fogja, a másikat pedig a
futógatyámba csúsztatja.
– Köszönöm!
A pulzusom az egekbe ugrik, és az egész testem reagál, de van egy kérdés,
amit fel kell tennem neki – egy terv, amihez most ragaszkodnom kell.
A hangom fojtottá válik:
– Hacsak nem akarod hamarosan csupaszon találni magad, azt hiszem,
jobb, ha nem érintesz meg így idefent.
Felhúzom a pólómat, hogy letöröljem az izzadságot az arcomról, amikor a
keze azonnal megtalálja a csupasz hasizmomat. Minden tőlem telhetőt
megteszek, hogy figyelmen kívül hagyjam a mindent elsöprő vágyat, amit
iránta érzek, így azt kántálom magamban, hogy „Ne felejtsd, mi a feladat, ne
felejtsd, mi a feladat!”. Odamegyek a hátizsákhoz, kicipzárazom az egyik
zsebet, és diszkréten a nadrágom derekába dugom a dobozt. Óvatosan,
nehogy meglássa.
– Mit keresel? – kérdezi.
– A mobilomat, meg akartam nézni, mennyi az idő – válaszolom, és
gyorsan előhúzom a telefonomat.
Tudom, hogy hátulról figyel, ezért felé fordítom a fejemet. A mosolyától,
a szemétől, az elképesztő szépségétől gyökeret eresztek. Nem is pislogok,
megjegyzést sem teszek. Egyszerűen csak tudom, abból, ahogyan rám néz,
hogy ez a megfelelő alkalom.
Visszamegyek hozzá, közel hajolok, a két kezemmel megfogom az arcát,
és megcsókolom. A nyelvemmel követem az ajka redőit, ő pedig kinyitja a
száját. Az ajkamat erősebben hozzászorítom az övéhez, a nyelvünk
találkozik, s érzem, hogy a lelkünk összekapcsolódik, ugyanúgy, ahogy ő írta
le nekem a születésnapján. A pillanat nem lehetne ennél tökéletesebb. A Nap
kezd lenyugodni a látóhatár mögött, a város, ahol együtt élünk, alattunk van,
és körülvesz minket a felirat, amelyet annyira szeret.
Féltérdre ereszkedem, és felnézek csodaszép arcára. Már látom, hogy
könnyek jelennek meg a szemében, ahogy beszélni kezdek.
– Soha nem képzeltem, hogy így kötődhetek valakihez, mint ahogyan
hozzád kötődöm. Tudtam, hogy szeretlek, az első pillanatban, ahogy
megláttalak. Hogy is ne szeretnélek? Téged szeretni olyan könnyű, mint
lélegezni.
Kinyitom a dobozt, amiben a rendelésre készült, gyémánttal kirakott
gyöngyös gyűrű trónol. Ahogy a nyakláncán is, a gyöngy egy virágban ül, egy
dáliában, amely egy gyémántokból álló végtelen szalaghoz csatlakozik, ami
az én örökké tartó szerelmemet jelképezi. A kezem rémesen remeg, amikor
kiveszem a gyűrűt a dobozból, és felállok. Egyenesen bele akarok nézni a
gyönyörű szemébe, amikor felteszem neki a legfontosabb kérdést, amit az
életben valakinek fel fogok tenni.
– Dahlia London, tudod, hogy jobban szeretlek, mint ahogy férfi valaha
nőt szeretett. A szerelmem mélyebb annál, hogy azt szavakkal vissza
lehessen adni. A szívem örökké a tiéd. Hozzám jössz feleségül?
Még mindig remegek, olyan ideges vagyok. Ez a lány birtokol engem, és
az, hogy én ezt így akarom, halálra rémít, de egyúttal én leszek tőle a
legboldogabb ember a világon.
A szavai azok a szavak, amiket azóta hallani akarok, hogy
megpillantottam őt.
– Igen, igen, igen, igen...
Az igenjei folytatódnak, amíg magamhoz nem húzom, és meg nem
csókolom úgy, ahogyan még soha nem csókoltam meg. Minden szerelmem,
amit iránta érzek, kifelé árad a szívemből, át az övébe. Átöleli a nyakamat,
olyan szorosan, ahogy csak tudja, én pedig körbekörbe forgatom. Amint
leteszem a földre, megfogom a kezét, és az ujjára húzom a gyűrűt. Ez a
tökéletes gyűrű a tökéletes lánynak.
Könnyek csorognak végig az arcán, és nem csillapodnak. Megölelem,
olyan szorosan, amennyire csak bírom.
– Hé, kicsim, semmi baj! – suttogom a fülébe. – Ez egy boldog
pillanat. Semmi szükség ezekre a könnyekre.
Megcsókolom a nyakát, a fogammal súrolom a bőrét, ő pedig kuncogni
kezd. Elhúzódom, az ujjaimmal letörlöm a könnyeit, és nem tudom megállni
mosolygás nélkül, amikor meglátom a libabőrt a karján. Vele akarok sírni,
annyira boldog vagyok, de nem teszem. Inkább csak nézem őt. Ugyanazt a
lányt, akivel a pillantásunk találkozott és a lelkünk örökre
összekapcsolódott, amikor először megláttam a terem másik végében.
 26. FEJEZET
Victim
River
Szeptember
10 hónappal később...

Egyszerű volt kiválasztani a hétvégi kiruccanásunk helyszínét. Tudom,

hogy Dahlia imádja a szép kilátásokat és a szabad levegőt, ezért olyan
helyet kerestem, ahol mindkettőt élvezhetjük. A zenekar elkészült az
albummal, és a lemezkiadó előkészíti a piacra dobását, a promóciós hajcihő
már megkezdődött, és hat hét múlva elindul a turné. A kibontakozóban lévő
káosz közepette szerettem volna egy kis időt kettesben tölteni, ezért nem
mondtam el senkinek, hogy hova megyünk, és meg akartam lepni Dahliát is.
Amint megkezdődik az album promóciója, tudom, hogy a közös életünk
egy időre meg fog változni. Egyszer már keresztülmentem ezen. Hónapokig
tartó őrület következik. Egy buszon fogunk élni, minden este másik
városban, összezsúfolódva, magánélet nélkül. Ezt Garrettért, Nixért és
Xanderért csinálom, mert ha csak saját magamról lenne szó, örömmel
maradnék LAben, és csak kis helyeken játszanék.
Habár én nem várom az album bemutatását, Dahlia rendkívül izgatott
miatta. Belement, hogy elkezdi velem a turnét, de vissza kell jönnie LAbe
néhány munka befejezése miatt, amiket még az év vége előtt kell
fotóznia. Gyűlölöm, hogy egyedül lesz. Úgy érzem, már éppen elég időt
töltött egyedül az életben. Most, hogy itt vagyok neki, nem akarom, hogy
megint egyedül legyen.
Bell a Monterey Bayt javasolta a szökésünkhöz, de azonnal elvetettem az
ötletet. Dahlia a tengerparton nőtt fel, imádja, és valójában én is. De annak
oka, hogy nem tartozik a kedvenc helyeim közé, ahová elvinném Dahliát, az
ő. Elmentünk néhányszor a tengerpartra, többnyire olyankor, amikor Gracet
látogattuk meg. De amikor ott vagyunk, úgy érzem, hogy Dahlia nincs igazán
velem. Kifelé bámul a vízre, mintha őt keresné. Gondoltam arra, hogy
beszélgetek vele erről, de amint eljövünk a partról, megint önmaga lesz, és
szükségtelennek tűnik felhozni a témát.
Most azonban, ahogy felfelé utazunk a sílifttel, és aranyoszöld szemébe
nézek, azt látom, amit ő is lát. Több száz mérföldnyi szépség van alattunk. A
nedves hópelyhek a hegytetőkre hullanak, ahogy a csípős, hideg szél
végighordja őket a hegycsúcson. A magas örökzöld fák tükröződnek az
alattunk lévő tóban, ahogy az ágaik ideoda hajladoznak. Látjuk az
ösvényeket, amiken korábban futottunk, s amik a patakra nyíló
lélegzetelállító kilátáshoz vezetnek. Most, ahogy itt ülünk a kék kaliforniai
ég alatt, arra várva, hogy lesíelhessünk a Pinball Mountain oldalából, ezt
mind látom. Mielőtt találkoztam Dahliával, csak a hóval borított hegyet
láttam volna, amin le fogok siklani.
– Biztos vagy ebben? – kérdezem.
Ő ragaszkodott ahhoz, hogy ezen a hegyen síeljünk, a neve
miatt. Próbáltam lebeszélni róla, amikor azt közölte, hogy ezt akarja
kipróbálni, mert ez fekete pálya.
Visszagondolva, ostoba dolog volt tőlem, hogy beleegyeztem, de ki
vagyok én, hogy nemet mondjak neki? Most, hogy félúton járunk a hegy
teteje felé, a síszemüvegét babrálja a fején, és azt hiszem, még egyszer
átgondolja.
Lejjebb húzom a sapkáját, nehogy leessen.
– Ideges vagy?
Rám néz, az arca rózsás a széltől, de még mindig nem válaszol.
– Hallottad, amit kérdeztem? – érdeklődöm, és a botommal megütögetem
a sílécét, aztán hozzáhajolok, és megcsókolom. Még mindig nem válaszol,
úgyhogy beszívom az alsó ajka szélét, mielőtt a fejemet közelebb vinném
betakart füléhez. – Most már hallasz?
Habár nem látszik a bőr a nyakán, tudom, hogy libabőrös. Pislog
néhányat.
– Bocs. Csak gondolkoztam. Elég magasan vagyunk, nem? – mondja, és
tudom, hogy ideges.
– Hé. – Egy kezembe fogom mindkét botot, így el tudom fordítani az állát,
hogy rám nézzen. – Veled maradok, és cikcakkban megyünk le a hegyről,
vagy ha kell, akkor sétálunk. Jó buli lesz, és elmondhatod majd, hogy
lesiklottál a Pinball Mountainről.
Bólint, és úgy döntök, hogy elterelem a figyelmét a szerencsétlen
döntésről, hogy továbblép a sokkal könnyebb kék pályákról, és egyből a
feketére ugrik.
– Ma este megint szexelünk majd a jacuzziban? – kérdezem, nem mintha
érdekelne, hol szexelünk, hanem inkább azért, mert imádok egyfolytában
arra a cuki meztelen testére gondolni.
– River! – szól rám, mintha megbotránkozna, de nem így van. – Ha most
eldöntjük, az elveszi a spontaneitását. – De közben mosolyog, és a vállával
meglöki az enyémet.
A hegyre mutatok, és tudom, hogy örökké fog tartani, amíg lejutunk.
– Bocs, széplány – mondom. – Elfelejtettem, mennyire spontán vagy. Csak
tudni akarom, mire számítsak, amikor végre leérünk az aljára.
Nevetni kezd, és lehúzza a síszemüvegét, miközben felkészül, hogy
kiszálljon a liftből. Én is lehúzom az enyémet, meg igazítom a sapkámat, és
készülök, hogy lesíeljek a Pinball Mountainről.
Miután óvatosan megtettük az út nagy részét lefelé a hegyről, végre
odaérünk az utolsó lejtőhöz, s Dahlia elé siklom. Lesuhanok az aljáig, és
kuncogok, miközben figyelem, ahogy lehóekézik az utolsó szakaszon.
Rajtakap, hogy nézem, és megáll mellettem.
– Felvágós.
– Elég volt? Határozottan bólogat.
Megkerülöm, a botomat bedugom mindkét síkötése hátsó gépébe, ő pedig
kilép. Én is ezt teszem. A léceinket az állványhoz támasztjuk, és a londiner
már jön is, hogy elvigye őket. Hátulról Dahlia dereka köré fonom mindkét
karomat, és az államat a vállára támasztom, úgy suttogom:
– Menjünk be, és szerezzünk egy italt! – Úgy sétálunk, hogy ő előttem
megy, a karom még mindig szorosan tartja, s közben a menedékház felé
tartunk.
Ahogy a kőből rakott kandalló melletti asztalhoz igyekszünk, Dahlia
leveszi a kesztyűjét, a síszemüvegét és a sapkáját. Gyönyörű, kócos haja
körbeveszi az arcát. Beletúr, próbálja megszelídíteni, aztán a zsebébe nyúl,
és elővesz egy hajgumit.
– Ne kösd fel! – kérem, amikor hátrahúzza a haját. – Nekem így is tetszik
a hajad.
– Kócosan és szélfúttan?
– Szeretem, ha le van engedve. Te is tudod.
Mosolyog, és megrántja a vállát.
– Mindegy. Neked kell nézned.
Ahogy leveszi a kabátját, nem tudom megállni, az jut eszembe, mennyire
rohadtul szexin néz ki, és még csak nem is tudja. Szűk kis fekete nadrág van
rajta, testre simuló fehér garbóval. Magamban nevetek, amikor észreveszem,
hogy feketefehér csíkos zoknit visel. Az elmúlt kilenc hónapban nem is
láttam rajta mást, csak a fehér, a szürke vagy a fekete árnyalatait. Mindenben
szexin fest, úgyhogy nyilvánvalóan tudja, mit viseljen.
– Mi lenne, ha kipróbálnánk egy forró puncsot? – kérdezi, amikor leülünk
a kandalló melletti székekre.
– Semmit sem iszom, aminek a nevében az van, hogy puncs.
Megijeszt. Maradok a forró csokinál – felelem, amikor a londiner behozza a
csizmáinkat.
Lehajolok, hogy felvegyem a csizmámat, és észreveszem, hogy Dahlia
engem néz.
– Mi az?
– Köszönöm.
– Mit? Hogy nem akarok forró puncsot?
– Nem, butus. Hogy lesegítettél a Pinball Mountainről.
– Hát, tudod, ez rendkívül hosszú ideig tartott.
– Igeeen – mondja azon a jellegzetes válaszoló hangon, amikor tudja,
hogy hátsó szándékaim vannak.
Felülök, és körzök a vállammal, először az egyikkel, aztán a másikkal.
– Eléggé sajog mindenem attól, hogy olyan sokszor el kellett kapjalak.
 A pillantása lassan végigjárja a vállamat, miközben az ajkába harap.
– Hát akkor, azt hiszem, masszázsra lesz szükséged. – Az ujjait
megmozgatva hozzáteszi: – És amekkora szerencséd van, a környék legjobb
masszőrének társaságában vagy.
Ördögi vigyort villantok rá.
– Masszázs? – kérdezem. – Vagy bármit választhatok? Nevetni kezd, és
megrántja a vállát.
– Bármit választhatsz, de miből?
– Majd meglátod.
A fejét csóválva néz rám, én pedig nem tudom megállni mosoly
nélkül. Figyelem, s annyira természetes, annyira szép, hogy nincs kétségem,
akkor régen miért csak egyetlen találkozás kellett ahhoz, hogy tudjam, rabul
ejtett. Olyan, mintha azóta az övé lennék, amióta először a szép szemébe
néztem.
Úgy döntünk, hogy visszamegyünk a szobánkba, amint befejeztük a forró
csokinkat. Mihelyt a liftben vagyunk, elkapom és megcsókolom. A reakciója
azonnali, és teljes körű csókcsatát vívunk. Alig tudjuk levenni egymásról a
kezünket annyi időre, hogy kinyithassuk az ajtót, és bebotorkáljunk a
szállodai szobánkba, gyakorlatilag egymásba gabalyodva. A számat az övére
szorítom, és egy rúgással bezárom magunk mögött az ajtót.
Ahogy a nyelvemet végighúzom puha ajka redőin, érzem a forró
csokoládé ízét, amit lent megivott.
– Mmmm… csokiízed van – súgom a fülébe, s a kezem megpihen formás
fenekén.
– Tetszik? – válaszolja szexi suttogással.
– Mmm… hmm… – nyögöm megint.
– Rendelhetünk még a szobaszerviztől. Vagy inkább csokitortát.
– Amit csak akarsz. Amíg megkóstolhatom rajtad, benne vagyok.
Elfordítja a fejét, és játékosan beleharap a fülcimpámba, mialatt az ujjai
mintákat rajzolgatnak a pulóverem hátuljára. Hihetetlenül fel vagyok
izgulva, de muszáj lezuhanyoznom. Ettől a pulcsitól halálosan viszketek, és
még a golyóim is izzadnak.
Vonakodva elhúzódom, és gyors csókot adok Dahliának.
– Rendelj, amit csak akarsz! Beugrok a zuhany alá. Bűzlök, és nem
akarom, hogy éjszaka engem kelljen szagolnod – mondom neki, miközben
elindulok a zuhanyzó felé.
Kuncogva leveti magát az óriási ágyra, és lelógatja róla a lábait.
– Menj csak, amúgy is elintézted a hangulatot.
– Csak őszinte vagyok. – Rákacsintok az ágyon heverő gyönyörű
menyasszonyomra, és alig várom, hogy csatlakozzam hozzá, miután rendbe
hozom magam. Aztán hozzáteszem: – Nem fog sokáig tartani. És, Dahlia, két
másodperc alatt vissza tudom hozni a hangulatot.
A fejét csóválja és forgatja a szemét.
– Ha te mondod, Hősszerelmes.
– Akarsz fogadni?
– Ezt most inkább passzolom, mert azt hiszem, veszítenék – nevet. –
Menj, zuhanyozz le, nekem egyébként is fel kell hívnom Aeriet és Serenát,
hogy bejelentkezzem náluk.
Felül és felkapja a mobilját, amikor megfordulok.
A fejemet hátrafordítom, és látom, hogy a barátnőm már megint a hátsómat
stíröli. Állandóan rajtakapom, és imádom. Hozzá van szokva, hogy lebukik,
így hát csak megrántja a vállát, és dob egy csókot. Rákacsintok, miközben
tárcsáz, aztán már hallom is:
– Szia, Aerie, én vagyok!
Hallom, hogy nevet és kuncog Aerievel, és ettől elmosolyodom. Imádom
ezt a hangot. Egész nap elhallgatnám, olyan, mint az egyik kedvenc dalom.
Az üvegfalak kezdenek bepárásodni, ahogy belépek a gőzölgő zuhany alá.
A forró víz isteni érzés az izmaimnak a síelés után, és azután, hogy egész nap
hajolgatnom kellett, hogy felemeljem Dahliát a földről. A pulcsim okozta
viszketés lassan elmúlik, ahogy beszappanozom a hátamat. Dahlia arcának
gondolatától, amikor a fekete pálya tetején álltunk a Pinball Mountainen,
nem bírom ki, hangosan fel kell nevetnem. Egy kissé rémültnek látszott, de
eltökélt volt, hogy egyedül jön le a hegyről – és meg is csinálta, hát,
legalábbis a nagy részén.
Lehunyom a szememet, miközben kiöblítem a sampont a hajamból, és
érzem, hogy a közelemben van. Amikor kinyitom a szememet, önelégülten
elvigyorodom, mert ott áll a mosdónál, a karját keresztbe fonva, és engem
néz.
– Hé, széplány, micsiná’sz? – Azt akarom, hogy mellettem álljon, nem
pedig olyan messze.
– Nem bánod, ha csatlakozom? – kérdezi, miközben megpróbálja levenni
szűk felsőjét.
– Hmm… Hadd gondolkozzam… – mondom, aztán gyorsan a víz alá
dugom a fejemet, hogy a szappan maradékát is leöblítsem, majd kilépek a
zuhanyból és elindulok felé. Félig már levette a pulóverét, amikor elkapom
és felemelem ruhástul, majd becipelem magammal a zuhanyfülkébe.
– Tényleg azt hiszed, hogy ezt meg kell kérdezned tőlem?
A légzése szaggatott, és tudom, hogy tudja, hogy nincs rá szükség.
Leteszem a zuhanyrózsa alá, nekidőlök az üvegfalnak, és figyelem, ahogy
a meleg víz a testére zubog, eláztatva a ruháit. Dahlia vihog, és nem
vinnyog, ahogy sok lány tenné. Istenem, annyira elképesztő!
De most az jár a fejemben, hogy meztelenül szeretném látni szexi
testét. Elég a kuncogásból. Csuromvizes pulóverére mutatok, ami úgy néz ki,
mintha egy tonnát nyomna, és a hosszú lábaira tapadó vizes nadrágra.
– Túl sok ruha van rajtad ahhoz, amit a fejemben forgatok – állapítom
meg. – Miért nem veszed le őket?
– Azt akarod, hogy vegyem le ezeket? – kérdezi, és a ruháira mutat.
– Aha, azt akarom.
– Megpróbálom – egyezik bele, aztán szemérmesen rám néz, és
szándékosan húzza az időt, miközben leveszi a pulcsiját.
Tudom, hogy gyötörni akar.
– Hadd segítsek! – Odalépek hozzá, kigombolom a nadrágját, és letolom.
Egy kicsit imbolyog, de megtartom a csípőjét. Lemosolyog rám, ahogy
vízcseppek folynak végig angyali arcán.
Amikor felállok, a falhoz nyomom, és csókolni kezdem.
Eltol egy kicsit, és végigsimítja a melltartóját. Aztán, a legártatlanabb
mosollyal, amit valaha láttam, megkérdezi.
– Ezt le akarod venni, vagy úgy akarsz megkefélni, hogy rajtam van?
Rendes körülmények között nevetnék azon, hogy a „kefél” szót használta,
de nehezemre esik visszafogni magamat. Gyakorlatilag morgok, miközben
megfordítom, és kikapcsolom a melltartóját. A kezemet végigcsúsztatom
kívánatos testén egészen a bugyijáig, lassan lehúzom róla, miközben érzem
puha, síkos bőrének minden centiméterét.
– Ez válasz a kérdésedre?
Körém fonja a karjait, hogy megmarkoljon, de elmozdulok, hogy
elállítsam a zuhanyrózsát. Amikor megint elindulok felé, megcsókolom az
egyik vállát, aztán a másikat, miközben átölelem és mindenhol megérintem.
Megfordítom, és a falhoz nyomom.
– Arról volt szó, hogy műsort adsz nekem – emlékeztetem, azzal lehajtom
a fejemet kemény mellbimbójához, és szívni kezdem.
– Soha nem egyeztem bele ilyesmibe. – Most már zihál, de semmi
kétségem, hogy rá tudom venni, hogy kapjak egyet.
– Emlékszel, azt mondtad, hogy masszázs vagy bármi, amit
választok? Nálam a bármi most egy műsor.
Tovább nyalogatom és szívom a mellét, ahogy a keze lesiklik a vállamról
a karomra.
– Oké, bármi… – mondja, és nem tudom megállni vigyorgás nélkül.
Amikor nyögdécselni kezd, áttérek a másik mellére, ő pedig megtámasztja
magát a vállamon. Amikor erősen meghúzom a mellbimbóját a számmal,
felsikolt.
– River, kérlek!
Tudom, mit akar, de azért megkérdezem.
– Mit kérsz, Dahlia?
– Magamban akarlak érezni. Most.
 Áthatóan néz. Rávigyorgok, és erősebben szívom, egy kicsit megcibálom
a fogaimmal, miközben köröket dörzsölök a másik mellbimbója köré.
– Nemsokára ott leszek, megígérem.
Az ő melle a legapróbb és a legszebb, és ahogy a nyelvem lefelé siklik a
hasán, a kezébe veszi mindkettőt. Őrlődöm, hogy nézzeme őt, vagy
kielégítsem. Lüktetni kezdek a gondolattól, hogy az egyiket, vagy esetleg
mindkettőt. Amint megteszem, látom, hogy a gyönyör szétárad az arcán, és
tudom, hogy mindjárt elélvez.
– Ó, istenem, River! – sikoltja, ahogy tovább mozgatom az ujjaimat, amíg
a remegés alább nem hagy.
Amikor felállok, rászánok egy percet, hogy gyönyörködjem benne. Egykor
túl sovány teste mostanra igazán érzéki formát öltött. Nem tudok betelni
vele, bármilyen legyen is a testalkata, de tudom, hogy azért néz ki most így,
mert boldog.
Fogom a szappant, és mosni kezdem a karját. Felfele csúsztatom a
szappant a vállán, aztán ledobom a földre, hogy mindkét kezemet
fellehúzzam szappanos bőrén. Ahogy habzani kezd, a kezemet felfelé
mozgatom, és a lábaimmal gyengéden hátra terelem, és az üvegfalhoz
szorítom.
Levegő után kap, amikor az egyik lábamat a combjai közé támasztom, és
ahogy a kezem megtalálja a mellkasát, lassan köröket dörzsölök a
mellbimbói köré. A szappantól az ujjaim könnyen csúsznak. A víz sugárban
érkezik ránk, és úgy mozdítom a zuhanyrózsát, hogy csak vékony sugárban
talál el minket.
Úgy döntök, hogy beszappanozom a lábát. Ugyanazt csinálom, amit a
karjával is tettem, de ezúttal, amint elérem a combja tetejét, egy kicsit
erősebben nyomom, és apróbb köröket dörzsölök köré.
Halkan nyög, és amikor felpillantok, a szeme lecsukódik. A
hüvelykujjammal súrolom őt, és abból, ahogy megvonaglik, tudom, hogy
élvezi.
– Kérlek, River… – suttogja, még mindig lehunyt szemmel.
Mélyebbre merítem az ujjaimat, aztán visszahúzom őket. Vi gyorgok,
ahogy a csípőjével követni próbálja az ujjamat.
– Kérlek, River, kérlek!
Tudom, hogy akar engem, és tényleg beindulok tőle, ahogy kéri, de nem
adom meg magam olyan könnyen. Még akkor sem, ha akarnám.
– Mit, Dahlia? Mit kérsz? – incselkedem vele.
Egy kicsit hangosabban nyög, ahogy újra meg újra belemerítem az
ujjaimat, néha lassan, néha gyorsan, ő pedig könyörög.
– Kérlek, dugj meg most!
Megcsókolom az állát, és nem tudom megállni kuncogás nélkül, hogy a
dugni szót használta. Emlékszem, amikor először találkoztunk, mennyire
cukinak találtam azt, amikor káromkodik, amit én mindig igyekeztem kerülni
előtte.
De annyira szexi, hogy ezt hallom tőle, és igazából nem is akarok mást,
csak megdugni, most rögtön.
– Esküszöm, meg foglak – suttogom, ahogy a nyelvemet felcsúsztatom a
füléig. – Esküszöm, nem fogom abbahagyni, amíg a lábaid remegni nem
kezdenek, és ezen az emeleten minden szállóvendég nem tudja a nevemet.
Érzem, hogy a szája mosolyra húzódik. Nagyon nehezen lélegzik, ahogy
beleharap a fülcimpámba.
Még jobban a falhoz szorítom, és az ujjaim helyét átadom a
farkamnak. Dahlia azonnal reagál, megpróbálja körém fonni a lábait, elérni,
hogy még mélyebbre hatoljak benne, de én ellenállok, és épp csak kibe
csúszkálok benne.
Kínzom magamat, de jobban élvezem, hogy őt nézhetem. Megpróbálja
megfogni a falat, de nincs ott semmi, amibe kapaszkodhatna. Néhány
pillanatig mozdulatlanul állok, megnyújtom a várakozását, miközben
igyekszem uralkodni magamon, ő pedig továbbra is próbálja közelebb
nyomni a testét az enyémhez.
Csak a makkommal hatolok bele, újra és újra. Nyögdécselés közben egyre
a nevemet kiáltja. Amikor látom, hogy a teste remegni kezd, és a nevemet
sikoltja, nem marad több akaraterőm.
Egyetlen gyors mozdulattal elkapom és felemelem, a testét a falhoz
szorítom. Azonnal reagál, a lábait körém fonja, ahogy keményen és gyorsan
belehatolok. Emlékeznem kell arra, hogy lélegezzek, annyira jó érzés.
Figyelem őt, ahogy a szeme kezd felakadni, és tudom, hogy közel van.
Lassítani akarok, és azt, hogy újra meg újra elélvezzen, de annyira
kívánom őt. Gyorsabban kezdek mozogni, újra és újra belelököm magam,
minden alkalommal keményebben és gyorsabban. Amikor látom az arcán
szétáradó gyönyört, tudom, hogy megint elélvezett. Még egyszer, utoljára a
nevemet sikoltja, amikor egy helyben tartva a csípőjét a nevét
kiáltom. Közel hajolok, hogy megcsókoljam, miközben a testünk együtt
reszket.

Az Amazing Grace riaszt fel a Citizenstől. Dahlia mobiljáról szól, és

tudom, hogy ez Grace csengőhangja. Ahogy érte nyúlok, észreveszem, hogy
Dahlia nincs az ágyban.
– Dahlia, a telefonod! – kiabálom, miközben ásítok, és a fejemre húzom a
párnát.
Nem válaszol. Megint kiabálok neki, de a szoba túlságosan
csendes. Rádöbbenek, hogy nincs itt.
Ahogy megpróbálom megtalálni és elhallgattatni a kurva telefont, egy
üzenetet látok a párnáján.
Tudom, mennyire fáradt vagy a „síeléstől”, ezért úgy gondoltam,
hagylak aludni. Csak futok egy rövidebb távot, aztán hozok kávét. Én
jobban szeretlek.
Amikor kipislogom az álmot a szememből, eszembe jut, hogy korábban
felébresztett, és azt akarta, fussam vele körbe a tavat, hogy megnézzük a
napkeltét. Mondtam neki, hogy adjon egy percet, de a fenébe is, biztosan
visszaaludtam.
Felemelem a fejem a párnáról, és meglátom a telefonját. Leveszem az
éjjeliszekrényről, ahol be van dugva. Biztos megint meghalt az aksija, ezért
a töltőn hagyta. A dal tovább szól, és a kijelző tíz nem fogadott hívást jelez.
Az óra reggel 6:14et mutat.
Úgy döntök, hogy felveszem.
– Halló! – motyogom a telefonba, miközben a vállamon egyensúlyozom,
és felülök.
Meglep, hogy Grace hangja helyett Serenáét hallom.
– River? – kérdezi, aztán különös módon elcsendesedik.
Visszaeresztem a fejem a párnára, és kinyújtózom.
– Serena? Mi a… – kezdem mondani, amikor félbeszakít.
– Beszélnem kell Dahliával. – A hangja egy kicsit távoli, és szomorúnak
vagy idegesnek hangzik, nem tudom eldönteni, melyik.
Megmarkolom a mobilt, és azonnal felülök.
– Serena, Dahlia nincs itt. Elment futni. Minden rendben van? Grace az? –
Meg kell kérdeznem, de imádkozom, hogy ne így legyen.
– River, meg kell találnod őt. Most rögtön beszélnünk kell vele. – A
hangja sürgető, de tudnom kell, mi történik.
– Serena, mi folyik itt? Mi a baj?
A hangja néhány másodpercig tompán szól, és nem igazán hallom, mit
mond, amikor Grace átveszi a telefont.
– River, hívtuk a rendőrséget – szól bele, a hangja reszket.
– Grace, nem értelek. Mihez kell nektek a rendőrség?
– Nem mondta?
A szívem zakatol, és tényleg csak azt akarom, hogy árulja el, mi a
picsáról beszél.
– Miről beszélsz? Mi folyik itt?
– Három üzenetet hagytam Dahliának múlt éjjel. Eljárási hiba miatt
szabadon engedték.
– Grace, kit engedtek szabadon?
– A férfit, aki lelőtte Bent. Szabadlábon van – mondja, én pedig
igyekszem feldolgozni, mi is a helyzet.
Dahlia telefonjára nézek, és megnyomom a saját könyvtár gombot. Három
üzenetet látok Gracetől, amik nem voltak lehallgatva, és tizenöt nem fogadott
hívást Gracetől és Serenától.
– Grace, még nem hallgatta meg az üzeneteidet.
Grace sír, és azt hiszem, nem képes beszélni, csak ennyit sikerül
kinyögnie:
– Tartsd!
Caleb veszi át a telefont.
– Helló, haver! Hol van Dahlia? Nem tudom biztosan, mi a helyzet, de
rajta kell tartanunk a szemünket.
Próbálom nem felbosszantani magamat azon, hogy ez a pöcs többes
számot használt.
– Elment futni. Mi a franc van?
Hallom, ahogy nagy levegőt vesz.
– Nézd, haver, azt hiszem, hogy a fickó, aki lelőtte Bent, keres
valamit. Tegnap este elmentem Dahlia házához, csak hogy ránézzek, és
valaki megint betört. Elmentem hozzád, hogy beszéljek vele, de nem akartak
beengedni a kapun, és egyikőtök sem vette fel a telefont. Felhívtam a
húgodat, és ő adta meg a számodat. Egész álló éjjel hívogattalak.
Kiugrom az ágyból, és lázasan keresni kezdem a nadrágomat. A
fürdőszobába rohanva felkapom a padlóról. Felveszem, és előkerül a
lenémított mobilom a zsebéből. A kezem remeg.
– Visszahívlak, amint megtaláltam – hadarom, és leteszem.
Felhívom a hotel biztonsági szolgálatát, és gyorsan elmagya rázom a
helyzetet. Kurvára nincs fogalmam arról, hogy szükségese Dahlia keresésére
küldeni valakit, de meg akarom találni őt azonnal.
Épp magamra kapom a pólómat meg a tornacipőmet, és indulok az ajtó
felé, amikor megszólal a szállodai telefon. Őrlődöm, hogy felvegyeme vagy
rohanjak megkeresni Dahliát, de mivel felhívtam a biztonságiakat,
megfordulok és visszamegyek. Hang nélkül felveszem a telefont.
– Mr.Wilde?
– Igen.
 – Uram, kérem, jöjjön le az előcsarnokba, és elvisszük a kórházba.
Nyelek néhányszor, és megpróbálok lélegzethez jutni, mert minden levegő
elfogy a tüdőmből, és a térdem megrogy alattam. Ahogy gyűjtöm a
bátorságot, hogy feltegyem a kérdést, amire már tudom a választ, hallom a
mentőautó szirénáját a távolban, és semmit sem kell kérdeznem.
Letörlök egy könnycseppet a szemem sarkából, kirontok a szobából, és
lerohanok tíz emeletet a hallba, ahol a biztonságiak már várnak rám. Alig
bírok gondolkozni, de tudom, hogy nem veszíthetem el őt. Nem veszíthetem
el a legjobb barátomat, a lelki társamat, a mosolyomat, a nevetésemet – a
mindenemet.

Azt mondják, már úton van a kórházba a mentőautóban. Azt akarom, hogy
rögtön vigyenek hozzá. Senki sem tudja, mi történt, csak hogy valaki sikítást
hallott, és hívta a biztonságiakat. Ez az autóút életem leghosszabb tizenöt
mérföldes útjának tűnik. A telefonom egyre csak csörög, de nem veszem fel.
Látnom kell őt, az én gyönyörű, tökéletes barátnőmet. Tudnom kell, hogy jól
van.
Megnyitom a fényképeimet, amik őt ábrázolják. Néhány komoly, néhány
vicces, néhány huncut, néhány pedig egyenesen szexi. Mindegyiken látszik a
csodaszép arca, és a könnyek, amiket eddig visszatartottam, most ömleni
kezdenek, ahogy szabadjára engedem a fájdalmat, amit amiatt érzek, hogy
képtelen voltam megvédeni őt.
A gondolataimba és a kocsi csendjébe merülve alig hallom a saját
légzésemet. A hőség hervasztó, és bár nincs rajtam kabát, izzadok. A
biztonsági főnök beszél hozzám, de nem figyelek, amíg rá nem jövök, hogy
azt mondja, a kórháznál vagyunk. Berohanok a sürgősségi ajtaján, és a
nagyon zsúfolt várón keresztül a recepció apró üvegablakához
megyek. Ahogy közelebb érek, azt hiszem, hogy Dahliát látom mögötte, de
amikor odaérek, rájövök, hogy ez csak vágyálom.
Nekitámaszkodom a pultnak, mert egy kicsit émelygek. Az idegeim kezdik
felmondani a szolgálatot. A szívem percenként ezret kalapál, a gyomrom
görcsben, és a hideg ráz, amitől fájdalmasan reszketek.
– Segíthetek, uram?
– Most hozták be a menyasszonyomat, és azonnal látnom kell őt! – Emelt
hangon szólok, és dühös pillantásokat vonok magamra a sorban állóktól, de
leszarom. Kétségbeesetten meg akarom találni a barátnőmet.
– Uram, ön hozzátartozó? Csak hozzátartozók mehetnek be – mondja a
recepciós, és a kezembe ad kitöltésre egy nyomtatványt, amin ez áll: Nem
hozzátartozói érdeklődés.
Próbálom megőrizni a türelmemet, de kezdem elveszíteni a csatát, ahogy
elveszem tőle az írótáblát, és megismétlem.
– Mondtam már, jegyesek vagyunk.
Olyan arckifejezéssel pillant fel rám, ami arról árulkodik, hogy ezt már
hallotta.
– Uram, ahogy már mondtam, belépés csak a páciens
hozzátartozóinak. Kérem, töltse azt ki, és foglaljon helyet. Tájékoztatni
fogjuk az állapotáról, amint engedélyt kapunk tőle.
– Neki nincs kibaszott családja! Én vagyok a családja! – kiabálom be
őrjöngve az ablakon.
Mélyen beszívom a levegőt, és összeszedem magam. Kitöltöm a
nyomtatványt, és visszaadom. Csak állok ott, és megpróbálom kitalálni, mit
csináljak, amikor észreveszem, hogy a sürgősségi folyosójának ajtaja nyitva
van, mert éppen egy begipszelt lábú beteget tolnak ki rajta.
Látom, hogy a nővér a pult mögött beszédbe elegyedett valakivel, és
tudom, hogy tennem kell valamit. Így hát anélkül, hogy a következményekre
gondolnék, gyorsan bemegyek a nyitott ajtón, és belépek a soha véget nem
érő folyosóra. Amint bent vagyok, megállok egy pillanatra, hogy eldöntsem,
merre induljak, hogy megtaláljam Dahliát. Imádkozom, hogy tényleg itt hátul
legyen, és ne valami műtőben. Az első függönynél kezdem, bedugom a
fejemet, és igyekszem nem zavarni a mögötte lévő embert.
Miután ezt megtettem néhányszor, egy orvost látok végigsétálni a
folyosón.
– Bocsásson meg, doktornő – szólítom meg az alacsony barna nőt a fehér
köpenyben. – Gondolja, hogy tud nekem segíteni? A feleségem itt van hátul,
és nem emlékszem, melyik szobában. Ki kellett mennem a váróba, hogy
használhassam a telefonomat, fel kellett hívnom a lányunkat.
– Az egészet menet közben találom ki, és azt kívánom, bár igaz lenne, de
egyelőre csak remélhetem, hogy egy napon igaz lesz. – És most nem
emlékszem, hogy melyik szobában van.
Mosolyogva válaszol.
– Persze. Hogy hívják?
– Dahlia London – felelem, bár olyan jó lenne Dahlia Wildeot mondani.
Odamegy a pulthoz, és megnéz egy írótáblát. Aztán a tízes számú
elfüggönyözött szobához irányít. Nincs messzebb három méternél, de a séta
mérföldeknek tűnik.
Elárasztanak az emlékek, képek arról, ahogyan az esőben
táncol. Gondtalan életfelfogása és a szépség, amit mindenben meglát,
bámulatra méltó. Az az ironikus, hogy azt hiszi, körülötte mindenki
elképesztő, pedig ő az igazán elképesztő ember. Az, akiről gondoskodnom
kellett volna, és csúfos kudarcot vallottam.
Megint megszólal a telefonom, és a folyosón sétáló nővér rám pillanat.
– Uram, le kellene némítania a telefonját, amikor itt van hátul.
Megnyomom a rezgés gombot.
– Sajnálom, hölgyem – szabadkozom, miközben hét nem fogadott hívást
látok az elmúlt harminc percben, mind Calebtől.
Visszatartom a lélegzetem, ahogy széthúzom a kék függönyt. Félelem és
rettegés áramlik az ereimben, amíg meg nem látom, sőt hallom is a hangját
annak a lánynak, akibe olyan mélyen beleszerettem.
– River, te vagy az?
Szétrántom a függönyt, és azt látom, hogy megtámasztott fejjel ül az
ágyban. Zúzódás van az arcán, és az ajka fel van dagadva. Kötés van a
csuklóján, ahol a tőle kapott karkötőt viseli. De, hála istennek, felül és
beszél hozzám.
Nagyot nyelek, és képtelen vagyok elfojtani a könnyeket, amik azonnal
elkezdenek végigfolyni az arcomon. Odarohanok, és gyengéden a karjaimba
veszem, odafigyelve a kórházi hálóingen keresztül a testére kapcsolt
drótokra.
Ő még szorosabban magához húz. Suttogok, mert alig tudok beszélni.
– Jól vagy? Sírva bólint.
– Igen.
Gyengéden a kezembe veszem az arcát, és csak nézem őt. Az ajkamat az
övére szorítom, óvatosan, nehogy túlságosan rányomjam. Miközben elönt a
megkönnyebbülés, hogy jól van, a fejemet a nyaka ívéhez hajtom, és ott
maradok, képtelen vagyok mozogni. Olyan rövid idő alatt, annyira a
részemmé vált, hogy nem tudom nélküle elképzelni az
életemet. Kapaszkodik belém, és tovább sír, én meg próbálom
megnyugtatni. Minden egyes könnycseppjétől megszakad a szívem.
Ebben a pillanatban nemcsak az erős fizikai kapcsolatot érzem, amire
most szüksége van tőlem, hanem a mély érzelmi kötődést is, ami összeköt
minket.
Meg akarom kérdezni tőle, hogy mi történt. Ki tette ezt? Hozzád
ért? Hogyan ért hozzád? Kurvára meg akarom ölni azt az embert, de ebben a
pillanatban rám van szüksége. Így a kérdéseimet félreteszem későbbre, és
csak ölelem őt, hálát adva Istennek, hogy életben van és jól van.
A sírása az én sírásommá válik, ahogy megcsókolom a homlokát.
– Most már minden rendben van, kicsim. És megígérem, hogy soha többé
nem engedem senkinek, hogy bántson téged.
 27. FEJEZET
Connected
River
3 nappal a támadás után...

A koncertpólókból varrt takarójába burkolózva a lábam között kuporog

egy klubfotelban, miközben a napkeltét és az előttünk elterülő Hollywood
feliratot nézzük. A feje a mellkasomon pihen, az ujjainkat összefűztük, és a
karjaim körbefonják, szorosan átölelik, a támadás óta folyamatosan.
Tegnap engedték ki a kórházból. Caleb és Xander az incidens napján
felautóztak Tahoeba, és ott maradtak, amíg el nem jöttünk. Caleb több
kérdést tett fel neki, mint a rendőrség, de a történet mindig ugyanaz maradt.
Nagyon kevés részlettel szolgált, és csak halvány emlékei voltak arról, amit
a fickó mondott.
Nem látta őt. Hátulról ragadta meg, és arccal a földre lökte.
Az egyetlen dolog, amit mondott neki, az volt, hogy adja fel, és akkor nem
esik bántódása. Azoktól a szavaktól még mindig borzongás fut végig a
gerincemen. Néhányszor beleverte a fejét a köves ösvénybe, amikor Dahlia
megpróbált a kezén keresztül sikítani. Majd amikor a távolból valaki
kiabálni kezdett, a fickó elmenekült.
Xander ragaszkodott ahhoz, hogy hazahozzon minket az üdülőhelyről, míg
Caleb az én kocsimat vezette. Dahlia fizikailag jól van, de megrázták az
események. Caleb figyelemre méltó erőfeszítéseket tett, és úgy döntöttem,
félreteszem az ellenszenvemet, és hagyom, hogy segítsen. Korszerű
biztonsági rendszer telepít, és egymást váltó testőrök állnak a
rendelkezésére.
Úgy döntöttünk, várunk néhány napot, mielőtt szólunk Dahliának az ő
gyilkosának szabadon bocsátásáról. Reméljük, hogy emiatt a támadás miatt
megint elkapják, és a menyasszonyomnak nem kell aggódnia. Rosszul
éreztem magam, amiért töröltem az üzeneteit, de meg kellett tennem, miatta.
Nagyon nyomaszt, hogy nem akartak beengedni hozzá, amikor a
sürgősségin volt, és azon tűnődöm, miért is döntöttünk úgy, hogy várunk a
turné végéig, mielőtt kiválasztjuk az esküvőnk dátumát. Így hát, ahogy együtt
heverészünk, megkérdezem.
– Miért várunk az esküvővel? – Megcsókolom a haját, és folytatom: –
Olyan, mintha egész életemben nem csináltam volna mást, csak téged
vártalak, és nem akarok tovább várni.
Úgy mozdul, hogy most már az oldalán fekszik, és felpillant rám.
– Nem tudom biztosan – válaszolja, és felnevet. – De ha így nézzük, én
sem akarok várni.
– Mit szólnál hozzá, ha bérelnénk egy gépet Las Vegasba, és ma
összeházasodnánk? Néhány óra alatt elintézhetem. Odarepülünk,
összeházasodunk, és napnyugtára megint itt lehetünk.
– Nem bánod, ha nincs ott a családod?
Felülök, magamhoz húzom, gyengéden a füle mögé igazítom a haját, és
belenézek csodaszép szemébe.
– Nem leszek elégedett, amíg minden reggel a feleségem mellett nem
ébredek. Dahlia, csak azt akarom, hogy te meg én örökké együtt
legyünk. Később megünnepelhetjük, amikor már jobban érzed magad.
Tarthatunk itt egy másik szertartást. De nem akarom, hogy még egyszer
megtörténjen az, ami a kórházban történt. Szóval, hozzám jössz ma
feleségül?
Könnyek csordulnak le az arcán, de ezúttal ezek nem a szomorúság
könnyei. Hozzám hajol, és megcsókol. Amikor elhúzódik így szól:
– River Wilde, örömmel hozzád megyek ma feleségül.

Hat órával később a legcsodálatosabb fehér ruhát viseli. Eldöntöttük,

hogy nem mondjuk el senkinek, mit csinálunk, de amikor Aerie váratlanul
beállított ma reggel, Dahlia meggondolta magát, és megosztotta vele a hírt.
Aerie elrohant, és vett neki egy ruhát. A ruha rövid, mindenhol gyöngyök
díszítik, és Dahlia elképesztően néz ki benne. A zúzódások még mindig
láthatók az arcán, de ez egyikünket sem érdekli. Képeket máskor is lehet
csinálni. Ez a nap rólunk szól, értünk. Mihelyt hozzám jön, örökké
összetartozunk.
Caleb gondoskodott a biztonságról. Nem volt egészen boldog a rögtönzött
utazásunktól. Nem tudom, hogy személyes vagy szakmai okokbóle, de
ragaszkodott ahhoz, hogy ő kísérjen el minket. Beleegyeztem, mert tudom,
hogy Dahlia sokat jelent neki, és bármit megtenne, hogy megvédje.
Indulásra készen állunk, és Dahliára pillantok, aki bedugja lemerült
telefonját a falba.
– Gyere, szépség! Arra ma nincs szükséged. – Nevetek, mert általában azt
mondom neki, hogy nem öt perccel indulás előtt kellene feltöltenie a
telefonját.
Odamegyek hozzá, és magamhoz húzom, miközben belenézek barnászöld
szemébe.
– Készen állsz arra, hogy a feleségem légy?
Elhúzódik, és rám pillant.
– Csak akkor, ha megígéred, hogy örökké szeretni fogsz.
A kezembe fogom az arcát, és tökéletes bizonyossággal mondom:
– Szépség, ezt már akkor megígértem magamnak, amikor először
megcsókoltalak. – Keresztet rajzolok az ujjammal a szívem fölé, és
hozzáteszem: – Ígérem, hogy örökké szeretni foglak. Hogy is tehetnék
másként?
Olyan szorosan ölelem, amennyire csak tudom, és tisztában vagyok azzal,
hogy soha nem fogom elengedni. Miután megcsókolom, a számat a füléhez
csúsztatom.
– És abban a pillanatban, hogy Mrs. Wilde leszel, meg fogom mutatni
neked, hogy mennyire – súgom.
Bólint, és látom, hogy megjelenik rajta a libabőr, s nem bírom ki
mosolygás nélkül. Megfogom a kezét, és az ajtó felé indulunk. A telefonja az
Amazing Gracet kezdi játszani a konyhában, épp amikor az utolsó
lépéseinket készüljük megtenni River Wildeként és Dahlia Londonként.
 UTÓSZÓ
Breakeven
Ben naplója

2010. február 19.

Caleb hívott, és azt mondta, van egy sztorija, ha végig merem hallgatni.
Persze, hogy hallani akartam. Szeretem a kihívásokat. Azt mondta, ez nem
tréfadolog, de úgy vonulhatok be vele a történelembe, mint az egyik legjobb
oknyomozó újságíró. Habozás nélkül belementem.
2010. február 21.
Ma találkoztam Calebbel, és teljesen beszippantott, amit mondott. Először
nem hittem neki. Különösnek találtam, hogy valaki éppen akkor veszi fel
vele a kapcsolatot egy ilyen ajánlattal, amikor az afganisztáni szolgálata
véget ér. Azt mondta, az első kapcsolatfelvételük azonnali volt. Adott nekem
egy információkat tartalmazó pendriveot, aminek utána kellett néznem.
Amikor hazaértem, letöltöttem, és, a picsába is, amikor azt mondta, olyan
sztorija van, ami megrengeti a világomat, nem vágott át. Igazából egy kicsit
felfordult a gyomrom attól, amit láttam, és tudtam, hogy a sztorinak ki kell
jönnie. Ez sétagalopp lesz, én pedig híres leszek.

2010. február 23.

Huszonnégy kibaszott órája talpon vagyok. Ez sokkal nagyobb, mint azt

Caleb valaha is gondolta. Több mint hat órája hívtam, üzenetet hagytam
neki, és a seggfej nem hívott még vissza.
 2010. február 25.

Kurva Caleb Holt. Két napra eltűnik, aztán felhív, és azt mondja, hogy le
kell fújnom a sztorit. Azt akarja, hogy felejtsem el azt is, hogy beszélt róla.
Ennél azért jobban ismerhetne. Kurvára nem fogom megtenni. Ma elkezdtem
megírni a cikket, és a díjátadó gála estéjén akarom megjelentetni. Muszáj,
mert ez nemcsak rólam szól, hanem más emberek megsegítéséről.

2010. február 26.

Amikor ma hallottam, amit Caleb elmondott, először nem hittem neki. Azt
hittem, kurvára begolyózott. Azt mondta, ha nem tűnök el, ha nem halok meg,
Dahlia és én a végén tényleg holtan végezzük. Úgy hagytam ott a bárban,
hogy azt terveztem, kurvára nem veszek tudomást arról, amit magyarázott, és
nyilvánosságra hozom azt a cikket. Amikor a kocsimhoz értem, egy borítékot
találtam az ablakon. Beültem az autóba, és kinyitottam. Valaki fotózta Dahlt,
akármerre ment. Még egy olyan kép is volt róla, amin egy férfi kést szegez a
hátának egy kávézóban. Azonnal hányni kezdtem. Tudtam, hogy ezek az
emberek nem szórakoznak. Bassza meg, mit csináljak?

2010. február 27.

Az elmúlt nyolc órát Calebbel töltöttem, terveztünk. Ő már mindent

kitervelt. Lefizetett valakit, hogy vigye el a balhét a megölésemért. Végül
eljárási hiba miatt szabadon fogják engedni. Még egy zacskó vért is sikerült
szereznie, ami egyezik a vércsoportommal, ezért amikor meglőnek, úgy fog
majd látszani, mintha véreznék. A sztori minden bizonyítékát vissza akarta
kapni. Lófaszt, miért adnám vissza mindet? Eleget adtam neki, a többit pedig
elrejtettem otthon, egy olyan helyen, ahol senkinek nem jutna eszébe keresni.

2010 február 28.

 Kevesebb, mint egy hetem maradt hátra a lánnyal, akivel az egész
életemet töltöttem. Bassza meg, ebbe belepusztulok, de nem vihetem
magammal. Nem lenne boldog, ha állandóan menekülésben kellene
élnie. Ma virágot küldtem neki, habár soha nem csinálok ilyet. Tudom, azt
fogja hinni, hogy valami gond van, de az akarom, hogy emlékezzen rá,
mennyire szeretem – örökre.

2010 március 1.

Ma elvittem ebédelni az én Dahlomat. Nem tudom, miért nem csináltam

ezt gyakrabban. Még a kedvenc borsmentás csokikorongjából is hoztam neki
egy csomaggal. Vettem volna neki valami flancos csokoládét, de tudom,
hogy ezt a csokival bevont mentás cuccot szereti a legjobban.

2010. március 2.

Bassza meg! Bassza meg! Bassza meg! Nincs két hete, hogy találkoztunk,
és holnap meg kell halnom. Megpróbáltam viszszalépni, de túl mélyen benne
vagyok, és ők holtan akarnak látni. Ezért ma minden percet Dahliával fogok
tölteni, hogy biztosan tudja, mennyire szeretem őt.

2010. március 3.

A mai életem legboldogabb és legszomorúbb napja volt. Szeretem őt,

ahogy még soha nem szerettem. Tudom, hogy most voltunk együtt utoljára, és
el sem tudom mondani, milyen nagyon szükségem volt rá. Olyan kötelék volt
közöttünk, amit még soha nem éreztem. Talán azért, mert tudtam, hogy soha
többé nem látom szép mosolyát, nem érintem meg a testét, nem csókolom
meg puha ajkát, és nem sétálok vele ezen a homokos parton. Fogalma sem
volt arról, mi fog történni, vagy miért vagyok ennyire érzelmes, és ez
szétszakít.
Egy karperecet vettem neki, ami az iránta érzett szerelmemet
szimbolizálja, és remélem, hogy soha nem veszi le. Nehéz volt elbúcsúzni
tőle, de meg kellett tennem, hogy megvédjem. Kurvára összetört, hogy
egyedül kellett hagynom a kocsiban. Könyörgött, hogy ne legyek
hős. Kurvára nem voltam hős. Azt tettem, amit tennem kellett, hogy
megmentsem őt. Amikor utoljára ránéztem, azt kívántam, bárcsak tényleg
meghalnék. A kocsi padlóján fekve hagytam. Azt hitte, azért szállok ki, hogy
megmentsem egy örült holdkórostól. Azt hiszem, bizonyos szempontból így
is volt, de attól, hogy hősnek nevezett, hányingerem lett. Határozottan nem
voltam a hőse. Miattam került veszélybe. Azt lehetne hinni, hogy legalább
jobban alszom attól, ha tudom, hogy mindig így fog gondolni rám, de
biztosan nem fogok.
Rávettem Calebet, hogy hozzon el ide még egyszer. Nem mehetek el
anélkül, hogy látnám. Ez volt a kedvenc helyünk. Talán soha többé nem
jöhetek vissza, ezért el akartam búcsúzni. El akartam búcsúzni a
tengerparttól, az anyámtól, a nővéremtől és az unokaöcsémtől, és el akartam
búcsúzni tőle.
Sokszor jártam már ezen a helyen, de ez a nap más. Egyedül vagyok. Nem
ölelnek át vigaszt nyújtó karok. Egész testemben reszketek. Nem a hidegtől,
hanem a felismeréstől, hogy a sors nem az én malmomra hajtotta a vizet.
Egyetlen könnycsepp gördül le az arcomon, miközben az éjszakába bámulok,
és azt üvöltöm: Miért nem maradhattunk együtt?!
A szél a távolban jajveszékel, dörög az ég és villámlik. Csak állok itt, és
azt remélem, hogy a késlekedő vihar magával ragad, és eltörli a fölém
tornyosuló árnyakat. Lassú, megnyugtató eső hullik az elfeketedett égből, de
nem hoz enyhülést feldúlt lelkemnek. Lassan köd száll fel az éjszakába, és a
hideg levegőtől borzongás fut végig a gerincemen.
A földre kuporodom, elveszettnek és magányosnak érzem magam. Ahogy
a könnyeim összekeverednek az esővel, belehullanak a sötétségbe. Senki
nincs itt, hogy lásson. Senki sem tudja, hol találhatnak meg. Csak a keselyűk
vesznek észre, amint gyorsan elszállnak a fejem fölött, menedéket keresnek a
hideg eső elől. Én nem menedéket keresek ezen a helyen, amit most már ki
nem állhatok, de nincs hová mennem. Nincs számomra remény. Nincs
jövőm.
 2010. március 4.

Egy rosszul elsült véletlenszerű autórablásban öltek meg. Most New York
Cityben vagyok. Caleb kitett valami lakásnál, amit az új nevemre vett ki, és
egy főiskolai tanári állást is szerzett nekem. A picsába, kurvára utálom őt.
Nélküle ma is életben lennék. Mindent magam mögött hagytam, eltekintve
ettől a naplótól. Semmim sincs, és soha többé nem látom az én Dahlomat.

2011. november 17.

Caleb felbukkant a lakásomon az egyik órám után. Azt mondta, valami

történik, nem tudja, hogy mi, és aggódik. Tájékoztatott, hogy a házat, amiben
Dahliával laktunk, feldúlták, mintha kerestek volna valamit. Megkérdezte,
hogy mindent odaadtame neki.
Elszakadt a cérna, és ész nélkül püfölni kezdtem, ő pedig hagyta. Egyszer
sem próbált visszaütni. Csak akkor hagytam abba, amikor láttam, hogy az
orrából ömlő vér eláztatta az ingét és a szőnyeget. Fogott egy törülközőt, és
az orrához tartotta, de úgy beszélt tovább, mintha semmi sem történt volna.
Nem hagytam, hogy végigmondja. Nem tudom elviselni a képet, ami
átvillant az agyamon, hogy az én Dahlom sebesülten fekszik a
padlónkon. Azt hiszem, megérezhette, amit gondoltam, és elmondta, hogy
Dahlia nem volt otthon azon a hétvégen.
Csak arra tudtam gondolni, hogy hála az égnek, de aztán megkérdeztem
Calebtől, hogy Dahl hol volt. Először megvonta a vállát, és elfordult tőlem,
hogy leüljön a kanapéra, de addig unszoltam, amíg végre elárulta. Azt
mondta, hogy Dahlia valami fickóval jött vissza a házhoz. Tovább faggattam,
mert tudni akartam, milyen fickóval. Ki ő? Arra használja Dahliát, hogy
megtalálja az információt, amit olyan jól elrejtettem?
A kérdéseim egyre csak záporoztak, és időt sem hagytam Calebnek, hogy
válaszoljon. Fogalmam sem volt, hogy egyáltalán tudni akarome a
válaszokat. Csak azt tudtam, hogy vissza kell mennem oda, hogy lássam őt,
hogy vele legyek, de Caleb ragaszkodott hozzá, hogy Dahlia biztonsága és a
sajátom érdekében maradjak halott. Azt mondta, nem fogják bántam Dahliát,
mivel semmi köze nincs a dologhoz, én pedig halott vagyok.
Leültem mellé a kanapéra. Elmagyaráztam, hogy tartozik nekem annyival,
hogy elmeséli, amit tud. Így hát megtette. Azt állította, egészen biztos abban,
hogy Dahlia kefél a fickóval, akivel együtt látta. Azt mondta, igazán
sajnálja. Azzal folytatta, hogy követte őket valami sznob LAi környékig
Hillsben. És amennyire meg tudta állapítani, ott is maradt. Dahlia Hillsben.
Mi a fene?
Kurvára dühös voltam rá, magamra, Dahliára. Máris összefeküdt
valakivel? Tényleg meg akartam ölni a fickót, és a szart is ki akartam verni
Calebből. A gondolat, hogy az én Dahlom valaki mással kefél, az őrület
szélére kergetett.
Tisztában voltam azzal, hogy végül tovább fog lépni, de tudni, hogy meg
is történt, az valami teljesen más dolog. Éppen a Go Radio Go to Hell című
dala szólt. Kurvára alkalomhoz illő, nem? Nem tudtam türtőztetni
magam. Az öklömmel úgy rávágtam a lejátszóra, hogy ezer darabra tört a
padlón, én pedig eltörtem a kurva kezemet.
Caleb elvitt a balesetire, ahol begipszelték. Istenem, az összetört szívemet
is be tudják gipszelni? Ültem ott a balesetin, Dahliára gondoltam, és azon
tűnődtem, miért nem ragaszkodtam ahhoz, hogy legyen a feleségem, amikor
először megkértem. Nem mintha sokat számított volna. A picsába, tök
mindegy, így sem látom őt soha többé.
Caleb másnap elment. Megígérte, hogy szemmel fogja tartani Dahliát, és
azt mondta, hogy nem fog keresni többet.

2012. szeptember 21.

Itt ülök most a nagy tárgyalóasztalnál egy szobában, amely tele van
valami kormányzati ügynökség öltönyöseivel, aminek még mindig nem
tudom a nevét, és hallom a kurva falon lógó óra minden ketyegését. Nem
tudok másra gondolni, mint hogy majdnem három év után végre újra látni
fogom őt, újra meg fogom érinteni, újra szeretni fogom. Mindent feladtam,
hogy megvédjem az én Dahlomat, és most végre visszakaphatok mindent.
 Caleb azt mondta, hogy valami szarházival fut, állítólag elég komoly az
ügy. De tudom, hogy abban a pillanatban, ahogy meglát engem teljes
életnagyságban, vége lesz. Egyszerűen túl sok múltunk van ahhoz, hogy ne
így legyen.
A francba, miért kellett olyan kurva jónak lennem a munkámban? Nem
érte meg, hogy egy szempillantás alatt elveszítettem mindent. Akkoriban
mohó voltam, és semmi más nem számított. Nos, ez nem igaz. Felháborított,
ami történik, és meg akartam állítani. Tényleg fontos volt nekem.
Majdnem kilenc hónapig nem hallottam Caleb felől, amíg néhány napja
fel nem hívott. Tudtam, hogy valami történt, de fogalmam sem volt, hogy mi.
Megint megkérdezte, hogy tartottame meg információt, én pedig megint
hazudtam, és biztosítottam arról, hogy nem. Megpróbáltam megkérdezni,
hogy van az én Dahlom, de le is tette a telefont.
Így amikor tegnap felhívtak azzal, hogy visszahoznak, tudtam, hogy
biztosan történt valami. Csak annyit mondtak, hogy még nincs vége, de azt
akarják, hogy itt legyek. Az egyik öltönyös velem tartott a New Yorkból
LAbe tartó következő járaton. Az egyetlen dolog, amit elárult, hogy megint
betörtek a házamba. Azon tűnődtem, ezúttal vajon megtaláltáke az
információt. De hogy is találhatták volna meg? Érdeklődtem, hogy Dahlia
jól van-e, de nem válaszolt.
Most pedig itt ülök. Hol a picsában van Caleb? Megkérdeztem őket, de
nem kaptam választ. Az elmúlt huszonnégy órában csupán annyit közöltek
velem, hogy értesítették a családomat. Ennek ellenére türelmesen várok itt,
mert nem tudom elhinni, hogy tényleg meg fog történni, pedig soha nem
gondoltam volna, hogy így lesz. A sztorim végül meg fog
jelenni. Megszabadulok tőlük. Szabadon együtt lehetek az én
Dahlommal. Szürreálisnak tűnik, de ugyanakkor annyira kurvára valódinak.
Anyám úton van, és amint találkozom vele és elmesélem neki a történetemet,
végre felhívhatom az én Dahlomat.
 Különleges köszönet…
A családomnak. És ez a néhány szó közel sem elég. Igazán támogattatok
engem ebben az őrült, vicces, éltető és inspiráló folyamatban, amit úgy
hívnak – könyvírás. Nemcsak megbirkóztatok a rendetlen házzal, a piszkos
ruhával és a soksok bevásárlólistával, aminek a megvalósítására soha nem
került sor, de megadtátok nekem azt az időt, amire szükségem volt, hogy
megírjam ezt a könyvet. Szóval köszönöm a csodálatos férjemnek és a négy
gyönyörű gyerekemnek. XOXO
A nőnek, aki nagyon hamar a legjobb barátom lett, Jennie
Wurtznak. Számtalan órán át lógtunk a telefonon, annyi smst küldtünk, hogy
már nem is számolom, és a privát üzenetek mennyiségét tekintve csodálom,
hogy a Facebook nem tiltott ki minket. Nemcsak nagyszerű barát vagy,
hanem segítettél egész úton, és felbecsülhetetlen anyaggal szolgáltál. Örökké
szeretni foglak!
Drága barátomnak, Kerry Coakleynak. Te vagy az első ember, akivel
találkoztam a Facebook Indie világában. Mennyire szerencsés
vagyok? Mindig, újra és újra elolvastad, bármit is írtam, és mosolyogtál
rajta. Bátorítottál, támogattál és noszogattál mindennap. Örökké hálás leszek
neked!
A világ legjobb bétaolvasóinak. Friss íróként nem is kérhettem volna
jobbakat. Jessica Hayes és America Matthews, a kezdetektől velem
voltatok. A legtöbb hálám a tiétek. És különleges köszönet jár Jessicának a
segítségért a zeneválasztásban, és amiért engedted, hogy használjam az
idézetedet: „Mindenkinek van egy végzete, csak az számít, melyik utat
választod, hogy odaérj.”
Kristina Amitnek, Rebecca Bertónak, Kathryn Cranenek, Melanie
Dawnnak, Jessica Downak, Ellie Lovenbooksnak, Nichele Reesenek,
Nicole Staytonnak, Erica Taylornak, Deb Tierneynek és Summer Van
Vyncktnek, akik mind bétaolvasták a Kötődés t. A visszajelzésetek
felbecsülhetetlen volt, és segített a végső formájába önteni ezt a könyvet.
Sarah Hansennek, amiért mindent megtettél, hogy megkaphassam azt a
képet, amit kértem, aztán megcsináltad, és műalkotássá változtattad. Nekem
mindig a világot fogja jelenteni, hogy mindent bevetettél!
A szerkesztőmnek, Mary Kelleynek az Adept Editstől –
K.Ö.S.Z.Ö.N.Ö.M! Kedves szavaid, támogatásod, barátságod és egyszerű,
vicces megjegyzéseid többet adtak annál, mint amit egy elsőkönyves szerző
kérhet. És köszönöm, hogy gondozásba vetted a szavaimat, és sokkal jobbá
tetted őket. Segítettél megvalósítani ennek a könyvnek a megjelentetését.
Köszönöm neked, Samantha Towle, hogy engedélyt adtál, hogy
felhasználjam a kitalált karakteredet, Jake Wetherst. És köszönöm neked is,
S. C. Stephans, hogy engedélyt adtál, hogy felhasználjam a kitalált
karakteredet, Kellan Kylet.
Aerienek a számtalan órát, amit a segítésemmel és a tanításommal töltött,
és azzal, hogy csak beszélgetett velem. A segítséged felbecsülhetetlen, és
mindig a barátom leszel. Annyira hálás vagyok az első napért, amikor privát
üzenetet küldtem neked, te pedig beleegyeztél, hogy velem dolgozz. Ui.: A
gyógyszeres szekrényem mindig nyitva áll előtted!
Kimberly Browernek a Book Reader Chroniclestől. Csak anynyit
mondhatok, hogy örökké hálás leszek.
B & Xnek, amiért beleegyeztek, hogy megjelennek a Kötődés borítóján.
Elképesztő pár vagytok.
Mindenkinek, aki segített az úton, akinek nem köszöntem meg, vagy
valamilyen oknál fogva nem tudtam megköszönni. Tudnotok kell, hogy
nagyon, nagyon, nagyon köszönöm!
Végezetül az olvasóknak és a bloggereknek. Remélem, annyira élveztétek
a Kötődés olvasását, amennyire én élveztem az írását, és még egyszer
nagyon köszönöm az időtöket.
 Kim Karr üzenete a magyar olvasóknak

Ki vagyok én? Egy nő, aki sokszor visel kalapot. Író, zenekedvelő,
könyvimádó, filmfanatikus, feleség, édesanya, taxisofőr, és a családomban
mindenki hozzám fordul, amikor bármilyen segítségre van szüksége. Ám
mindig szakítok időt olvasásra és filmnézésre. Szeretem a romantikát, de egy
jó krimit is értékelni tudok néhanapján.
Az olvasás szeretete és a regényírás a lényem részei. Az érdeklődésemet
irántuk a filmrajongásom élesztette fel, és azóta is ez táplálja. A kedvenceim
közé tartozik a Szerelmünk lapjai, A Thomas Crownügy és a 27 idegen igen
(Bennie és a Jets a kedvenc filmes jelenetem, s soha nem tudnám megunni).
Mindig is író akartam lenni. Azt hiszem, az első regényemet tizenkét
évesen kezdtem. Rengeteg újabb és újabb ötletem van, amiket, remélem, egy
nap majd be tudok fejezni. Jelenleg egyszerre egy könyvön dolgozom. Bár az
egész egy keserédes folyamat. Annyira bele szoktam merülni a
történeteimbe, és összekapcsolódom a karaktereimmel, hogy utálok
elbúcsúzni tőlük. Mondhatnátok, hogy igazi gyűlölöm/szeretem kapcsolatom
van a vége szóval. Ezért szeretem annyira J.R. Ward Fekete Tőr Testvériség
sorozatát… annak ugyanis soha nincs vége.
A zene táplálja a kreativitásomat. Amikor zenét hallgatok, a fejemben
összeáll egy film a dalszöveg alapján. A gyerekeim őrültnek tartanak, mert
ha nem értem egy dal mondanivalóját, nem hallgatom meg újra. A kedvenc
bandám a Maroon 5; minden számukat látom a fejemben. És imádom,
imádom, imádom Stevie Knickset aki csodálatos dalszövegíró.
Szóval, ez vagyok én. Egyszerűen fogalmazva: hiszek a lelki társakban, a
rokonlelkekben, az igaz barátságokban és a
boldoganéltekamígmegnemhaltak kapcsolatban. Szeretem a pezsgőt, a zenét,
a fantasztikus filmeket, és remélem, hogy a szívemben örökké megőrzöm a
fiatalságomat.
 Nagyon izgatott vagyok, hogy a regényeim megjelennek Magyarországon.
Remélem, mindannyian élvezni fogjátok őket.

Kim Karr elérhetőségei:

www.facebook.com/authorkimkarr
www.authorkimkarr.com
 Jegyzetek

[1] „It’s a beautiful day” (U2: Beautiful Day).

[2] Laguna Beach.
[3] Délkaliforniai Egyetem.
[4] nyugtató hatású altató.
[5] Las Vegas főutcája.
[6] Angol rockegyüttes.
[7] Egyik daluk címe.
[8] Kis Fattyú (ang.); a színész beszédtanára nevezte el így az autót.
[9] A hasogató fejfájás hirtelen akkor lép fel, ha jeges italt iszunk, esetleg
fagylaltot eszünk.
[10] Egyszer az életben (ang.)
[11] „Unleash what you got let's explore your naughty side” – Engedd
szabadjára, amid van, fedezzük fel a pajzán oldaladat (részlet Robin Thicke:
Sex Therapy c. dalából).
[12] Citromos vodkás koktél.
[13] „I like the way to move.”
[14] Akarom, hogy akarj engem.
[15] Amerikai újságíró, televíziós személyiség, a CNN kulcsfigurája.
[16] Japán videojáték.
[17] Amerikai televíziós műsorvezető, a The Late Show with David
Letterman című comedy műsor házigazdája.
[18] Lakberendezési üzletlánc az USAban.
[19] Ruházati termékeket és kiegészítőket árusító üzletlánc az USAban.
[20] Konyhai eszközöket árusító kiskereskedelmi üzletlánc.
[21] Visszatért a szexi
[22] Zöld színű villamosjárat.
[23] Termelői élelmiszerpiac.
[24] Pénzbedobós játékgépeken játszható videojáték.
[25] Fikció Boszorkány.
[26] „Catch you later.”
[27] „Best Friend Forever” – örökös legjobb barát.
[28] By the way: amúgy, egyébként.
[29] Laughing out loud: hangosan felnevetni.
 Tartalom
A SZERZŐ MEGJEGYZÉSE
A KÖTŐDÉS LEJÁTSZÁSI LISTÁJA
ELŐSZÓ
1. FEJEZET
2. FEJEZET
3. FEJEZET
4. FEJEZET
5. FEJEZET
6. FEJEZET
7. FEJEZET
8. FEJEZET
9. FEJEZET
10. FEJEZET
11. FEJEZET
12. FEJEZET
13. FEJEZET
14. FEJEZET
15. FEJEZET
16. FEJEZET
17. FEJEZET
18. FEJEZET
19. FEJEZET
20. FEJEZET
21. FEJEZET
21. FEJEZET
22. FEJEZET
23. FEJEZET
24. FEJEZET
25. FEJEZET
26. FEJEZET
27. FEJEZET
UTÓSZÓ
Különleges köszönet…
Kim Karr üzenete a magyar olvasóknak
Jegyzetek