Noah Gordon

A DOKTORNŐ

Európa Könyvkiadó

1996
 TARTALOM
MEGJEGYZÉSEK ÉS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS
I. A LESZÁRMAZOTT
1. A LEHETŐSÉG
2. A BRATTLE UTCAI HÁZ
3. BETTS
4. DÖNTŐ PILLANAT
5. FELHÍVÁS KERINGŐRE
6. A VETÉLYTÁRS
7. HANGOK
8. FELMENTŐ ÍTÉLET
9. WOODFIELD
10. SZOMSZÉDOK
11. ELHIVATOTTSÁG
12. JOGI KITÉRŐ
13. PÁLYAMÓDOSÍTÁS
14. AZ UTOLSÓ MARHAPÁSZTOR LÁNY
II. HÁZ A HATÁRON
15. ÁTALAKULÁS
16. RENDELÉSI IDŐ
17. DAVID MARKUS
18. MACSKAFÉLÉK
19. HÁZ A HATÁRON
20. CSALÁDI FÉNYKÉPEK
21. ÚTKERESÉS
22. ESTI NÓTASZÓ
23. ADOMÁNY, HASZNÁLATBAN
24. ÚJ BARÁTNŐK
25. BEILLESZKEDÉS
26. A HÓHATÁR FÖLÖTT
27. FAGYOS NAPOK
 28. MEGPEZSDÜLŐ NEDVE
29. SARAH KÍVÁNSÁGA
30. KIS KIRUCCANÁS
31. VÁGTA A VÖLGYBE
32. A JÉGTÖMB
33. ÖRÖKSÉGEK
III. SZÍVSZIKLÁK
34. TÉLI ESTÉK
35. REJTETT JELENTÉS
36. AZ ÖSVÉNYEN
37. AZ UTOLSÓ HÍD
38. A VISZONTLÁTÁS
39. NÉVADÓ
40. AGÚNA RIADALMA
41. ROKON LELKEK
42. A VOLT ŐRNAGY
43. A PIROS FURGON
44. KORAI KONCERT
IV. A VIDÉKI ORVOS
45. MESE REGGELI KÖZBEN
46. KIDRON
47. HELYKERESÉS
48. A KÖVÜLET
49. MEGHÍVÁSOK
50. ŐK HÁRMAN
51. VÁLASZ A KÉRDÉSRE
52. A NÉVJEGY
53. ÁRNYAK A NAPFÉNYBEN
54. A VETÉS
55. HÓTAKARÓ
56. FELFEDEZÉSEK
 Szerelmemnek, LORRAINE-nek ajánlom ezt a könyvet.
És gyermekeinknek – MICHAEL GORDON-nak LISE GORDON-
nak és ROGER WEISS-nek
és JAMIE BETH GORDON-nak, akiben elég képzelőerő és
melegség volt,
hogy észrevegye a szívsziklákban rejlő varázslatos hatalmat.
 MEGJEGYZÉSEK ÉS KÖSZÖNETNYILVÁNÍTÁS

Ezen regény megírása közben egész sor orvos osztotta meg velem
értékes szabad idejét, válaszolta meg kérdéseimet, és látott el
szakkönyvekkel. A magánpraxist folytatók: dr. Richard Warner,
Buckland, Massachussetts dr. Barry Porét és dr. Nancy Bershof,
Greenfield, MA dr. Christopher French, Shelburne Falls, MA s
végül dr. G. Gillar, San Francisco, Kalifornia.
Egyetemi és kórházi professzoroktól is sok segítséget kaptam. Az
alábbiakban az ő felsorolásuk következik. Dr. Louis R. Caplan, a
Tufts Egyetem Neurológia Tanszékének vezetője, a bostoni MA
New England Egészségügyi Központ neurológus főorvosa dr.
Charles A. Vacanti aneszteziológus professzor, a worcesteri MA
Massachussetts Egyetem Aneszteziológia Tanszékének vezetője dr.
William F. Doyle, a greenfieldi MA Franklin Egészségügyi
Központ Patológia Tanszékének vezetője.
Ugyancsak sok segítséget kaptam a Franklin Egészségügyi
Központ nővérfelügyeletének igazgatónőjétől, Esther Purinton-tól,
és Liza Ramlow bábától. Susan Newsome a Massachussettsi
Családtervezési Ligától a terhesség megszakításról beszélgetett
velem akárcsak Virginia A. Talbot és Kathleen A. Mellen nővérek a
springfieldi Bay State Egészségmegőrzési Központtól. Polly Weiss
a floridai West Palm Beachből az abortuszellenes mozgalmak
megértéséhez szolgáltatott adalékokat.
Mint mindig, most is sok segítséget találtam szülővárosomban.
Margaret Keith felvilágosított az emberi csontvázzal kapcsolatban,
Ted Bobetsky gazda és Don Buckloh a Földművelésügyi
Minisztériumtól a gazdálkodás rejtelmeibe avattak be. Suzanne
Corbett a lovakról mesélt, Philip Lucier és Roberta Evans
mentőszolgálatosok segítettek felfrissíteni kisvárosi mentős
élményeimet. A katolicizmus és szociológia terén Denise Jane
Buckloh, az eukaristák egykori Miriam nővére szolgált értékes
adalékokkal.
Stewart Eisenberg ügyvéd és Gary Sibila, Ashfield város egykori
rendőrfőnöke a büntetéstételekkel kapcsolatban okosítottak ki,
Russell Fessenden pedig nagyapjáról, a néhai dr. George Fessen-den
vidéki praxisáról mesélt nekem.
Roger L. West állatorvos a szarvasmarha elléséről beszélgetett
velem, David Thibault conwayi MA gazda révén pedig tanúja
lehettem egy borjú világrajövetelének.
Julie Reilly, a Wintherthur Múzeum Wintherthur, MA
restaurátora a cserépedények kormeghatározásával kapcsolatban
világosított fel, és sok segítséget kaptam az Old Deerfield-i MA
Pocumtuck Helytörténeti Körben Susan McGowantól. Ugyancsak
hálával tartozom a deerfieldi történészkör könyvtárosainak,
valamint az ashfieldi Belding Memorial könyvtárosainak és az
amhersti Massachussetts Egyetem könyvtára személyzetének.
Itt mondok köszönetet irodalmi ügynökömnek, Eugene H.
Winicknek a McIntosh Otis Inc. – tól barátságáért és támogatásáért.
Végül következzék a családom. Lorraine Gordon gyakorlottan
tette dolgát feleségi, menedzseri és művészeti vezetői minőségében.
Lise Gordon nem csak a lányom – nagyra becsült szerkesztőm is.
Vejem, Roger Weiss komputermágus működőképes állapotban
tartotta, folyamatosan megújította gépparkomat. Jamie Beth Gordon
lányom nagylelkűen hozzájárult, hogy szívsziklák iránti
szenvedélyét megosszam könyvem szereplőivel és olvasóival. A
Szívszikla TM kifejezés szellemi jogvédelmet élvez, s mint ilyen,
kizárólag Jamie engedélyével használható fel. Fiam, Michael
Gordon értékes tanácsokkal szolgált, és amikor halaszthatatlan
sebészi beavatkozás miatt nem vehettem át személyesen a James
Fenimore Cooper-díjat, képviselt a New York-i átadási ünnepségen.
Övék ez a könyv s vele minden szeretetem.
A DOKTORNŐ a Colé orvos dinasztia történetét feldolgozó
trilógia befejező darabja. Az első két kötet, AZ ORVOSDOKTOR
és a SÁMÁN több irodalmi díjat nyert, világszerte hatalmas
példányszámban kelt el. A trilógia megírásának tizenhárom éve alatt
a XI. századtól napjainkig repítő, lenyűgöző utazáson vettem részt.
Hálás vagyok a lehetőségért.

ASHFIELD, MASSACHUSSETTS
1995. február
 Ez a nehéz az életben – az elhatározás,
GEORGE MOORE: Hajlik az ág

Soha nem folytattam magánpraxist elképzelhetetlen lett volna

számomra. Mindig is lenyűgözött azonban a hivatás, melynek
gyakorlása közben különböző napszakokban és körülmények között
találkozhattam emberekkel, nyerhettem bepillantást életük
bensőséges pillanataiba, láthattam embereket születni és meghalni,
betegségből felépülni.
DR. WILLIAM CARLOS WILLIAMS: Önéletrajz
 I. A LESZÁRMAZOTT

Az orvos kezének meleg, megnyugtató érintése, a törődés és a

töretlen bizalom, a ráérős beszélgetések… mindez lassan a múlté, és
a veszteség súlyosabb károkat okozhat, semmint gondolnánk…
Volnék újra pályakezdő orvos, orvosegyetemi hallgató vagy
gyakornok, ez a lehetőség minden másnál jobban aggasztana.
Riasztana, hogy hamarosan elveszíthetem valódi szakmámat, és
beteg emberek gondozása helyett gépek és műszerek felügyelete
hárulna rám. Azon lennék, hogy ez semmiképpen se következhessen
be.
 1. A LEHETŐSÉG

R. J. felébredt.
Egész életében időről időre kinyitotta szemét az éjszaka kellős
közepén, és azzal a feszült bizonyossággal fürkészte a sötétséget,
hogy még mindig a bostoni Lemure Grace Kórház túlhajszolt
gyakornoka, aki éppen rövid szunyókálást csikar ki magának egy
néptelen betegváróban a harminchat órás műszak közepén.
Miközben nagyot ásított, a jelen újra elözönlötte tudatát, és
végtelen megkönnyebbüléssel nyugtázta, hogy gyakornoki idejét
évekkel korábban maga mögött hagyta. Mégis visszazárkózott a
való világtól, mert ébresztőórájának foszforeszkáló mutatói szerint
két teljes órája maradt még, és régvolt gyakornoksága alatt
megtanulta, hogy az álom minden egyes másodpercét
maradéktalanul ki kell élvezni.
Híguló sötétségben bukkant föl tudata mélyéről. Nyugodt
mozdulattal kinyúlt az ágyból, és lekattintotta az ébresztőórát.
Rendre a berregés előtt ébredt, a biztonság kedvéért mégis minden
este beállította. A zuhanyrózsa olyan frissítőn masszírozta fejbőrét,
mintha még egy óra alvást kapott volna ajándékba. A szappan a
kelleténél némileg teltebb idomokon siklott végig, és ő örült volna,
ha van ideje egy reggeli futásra, de nem volt.
Miközben rövid, fekete hajának erős szálú, dús tincseit
szárogatta, szemügyre vette arcát a tükörben. Bőre fehér volt és
tiszta, orra keskeny és hosszúkás, ajka széles és telt. Érzéki? Széles,
telt, és régóta csókolatlan. Szeme alatt táskák duzzadoztak.
Mit akarsz hát, R. J.? – vonta kérdőre a tükörbéli nőt.
Tom Kendrickset már nem, válaszolta magának. Ebben biztos
volt.
Lefekvés előtt kikészített ruhadarabjai, a blúz és a varratott
nadrág, a divatos, mégis kényelmes cipő az éjjeliszekrény mellett
várták. Tom szobájának nyitva hagyott ajtaján át látta, hogy a férfi
előző napi öltönye még mindig a padlón hever, ott, ahová az este
ledobta. Tom előbb felkelt, mint ő, és már el is ment hazulról, hogy
6:45-re bemosakodva a műtőben legyen.
A földszinten R. J. kitöltött egy pohár narancslevet. Aprókat
kortyolva felhajtotta, aztán kabátba bújt, fogta aktatáskáját, és a főtt
ételt sose látott konyhán át a garázsba ment. Ahogy a hatalmas,
ódon ház Tomé, a kis, piros BMW az ő személyes fényűzése volt.
Örömét lelte a doromboló motorban, a kormánykerék
érzékenységében.
Éjszaka hó szitált, de a cambridge-i útfenntartók jó munkát
végeztek, és R. J. a Harvard teret, illetve a JFK sugárutat elhagyva
gond nélkül haladhatott célja felé. Bekapcsolta a rádiót, és Mozart-
muzsikára sodródott a Memorial út autóáradatával, hogy aztán a
Bostoni Egyetem hídjánál a Charles folyó túlpartjára, a bostoni
oldalra térjen.
Bármilyen korán volt is, a kórház parkolójában alig akadt hely.
Fal mellé csusszant be a BMW-vel, hogy csökkentse a gondatlan
ajtókicsapás veszélyét, aztán szapora léptekkel eltűnt az épületben.
– Kívánok, doktornő – biccentett a biztonsági őr.
– Jó reggelt, Louie.
A felvonó előtt köszönt néhány embernek. A harmadik emeleten
kiszállt, és besietett a 308-as szobába. Reggelente mindig
farkaséhesen érkezett. Tom és ő ritkán ebédeltek, vacsoráztak, és
soha nem reggeliztek otthon a hűtőszekrény, némi gyümölcslevet,
sört és üdítőt leszámítva, üres volt. R. J. négy éven át minden áldott
reggel a zsúfolt büfében kezdte a napot, de aztán Tessa Martula lett
a titkárnője, és Tessa őérte olyasmire is hajlandó volt, amit egy férfi
kedvéért soha meg nem tett volna.
– Megyek a kávémért, hozok egyet magának is – erősködött
Tessa. Így hát R. J. most frissen mosott fehér köpenybe bújt, és
nekiült az íróasztalán tornyosuló kórlapoknak. Hét perccel később a
tálcával közeledő Tessa látványa jutalmazta buzgalmáért.
 Miközben rövid úton végzett a pirított bagellel és a krémsajttal,
illetve az erős feketével, Tessa megjelent az aznapi előjegyzésével,
és átnézték a teendőket.
– Dr. Ringgold telefonált. Azt mondta, ugorjon be hozzá, mielőtt
munkához lát.
A főorvosi iroda a negyedik emeleten volt, a sarokban. – Menjen
csak, dr. Colé. Ringgold doktor már várja – mondta a titkárnő.
A belső irodában dr. Ringgold biccentett, egy székre mutatott, és
határozott mozdulattal behúzta az ajtót.
– Max Rosemant tegnap szélütés érte a Columbia fertőző
betegségekről tartott összejövetelén. A New York Kórházban
ápolják.
– Ó, Sidney! Szegény Max. Hogy van?
A férfi vállat vont. – Megmarad, de jobban is lehetne. Egyelőre
teljes bénulás és érzőidegi gátlás az ellenoldali arcfelén,
végtagokon. Meglátjuk, mit hoz az elkövetkező néhány óra. Az
imént hívott fel Jim Jeffers New Yorkból. Azt mondta, értesít a
fejleményekről, de jó időbe telik, míg Max munkába állhat. Ami azt
illeti, a korát figyelembe véve, kétlem, hogy valaha is újra dolgozni
fog.
R. J. megélénkülve bólintott. Max Roseman dr. Ringgold
helyettese volt.
– Egy ügyes orvosnő, a maga jogi ismereteivel, új távlatokat
nyithatna az osztály előtt Max utódjaként.
R. J.–nek esze ágában sem volt elvállalni a tömérdek
felelősséggel és korlátozott hatáskörrel járó beosztást.
Sidney Ringgold mintha olvasott volna a gondolataiban.
– Három év múlva elérem a hatvanötöt, a kötelező
nyugdíjkorhatárt. Helyettes osztályvezető főorvosként komoly
előnnyel indulhatna a státusomért.
– Vegyem ezt állásajánlatnak, Sidney?
Ugyan, R. J., dehogy. Maga sem pályázna rossz eséllyel, de más
jelöltjeim is vannak.
 R. J. bólintott. – Értem. Mindenesetre köszönöm, hogy beavatott.
A férfi tekintete azonban a székhez szögezte. – Még valami –
mondta a főorvos. – Régóta fontolgatom, hogy szükségünk lenne
egy publikációs bizottságra, hátha akkor többet írnának az
orvosaink. Magát szemeltem ki a bizottság felállítására.
R. J. megrázta a fejét. – Egyszerűen nem tehetem – jelentette ki
kereken. – Minden percem be van táblázva. – Ez igaz is volt ennyit
Ringgold igazán tudhatna, gondolta nehezteléssel. Hétfőn, kedden,
szerdán és pénteken a kórházban rendelt. Kedd délelőttönként
kétórás előadást tartott a szemközti Massachusetts Orvostudományi
Egyetem belgyógyászainak és sebészeinek az orvosi beavatkozás
vagy kórházi tartózkodás okozta, iatrogén ártalmak megelőzéséről.
Szerda délutánonként a műhibaperek kivédéséről és átvészeléséről
adott elő az egyetemen. Csütörtökönként magzatelhajtást végzett a
Jamaica téri Családtervezési Intézetben. Péntek délutánonként PMT
szemináriumot tartott, melyet az iatrogén megbetegedésekről tartott
előadásaihoz hasonlóan csak minden állhatatosságát latba vetve, a
kórház vaskalaposainak ellenkezését legyőzve indíthatott útjára
annak idején.
Mind ő, mind Sidney Ringgold tisztában voltak vele, milyen
sokkal tartozik a főorvosnak. Ringgold tartotta a hátát R. J.
rendhagyó elképzeléseiért. Eleinte maga is ferde szemmel nézett az
ügyvédnőből lett orvosra, a műhiba-szakértőre, aki orvostársainak
munkáját vizslatja és minősíti, gyakran súlyos pénzeket húzva ki a
zsebükből. Kezdetben a kollégák közül néhányan csak dr. Spicliként
emlegették, R. J. azonban boldogan viselte a címkét. Dr. Spicli a
főorvos szeme láttára védte ki a támadásokat, s lett az egyenes és
kemény viselkedéséért tisztelt dr. Colé-lá. Előadótermi és kórházi
teljesítményei általános megbecsültségnek örvendtek, Sidney
Ringgold gyakran és büszkén hivatkozott rájuk.
– Esetleg megnyirbálhatná valamelyik külső tevékenységét. –
Mindketten tudták, hogy a férfi R. J. csütörtöki, Családtervezési
Intézetben végzett munkájára utal.
 A főorvos előrehajolt. – Számítok magára, R. J.
– Alaposan meg fogom rágni az ajánlatát, Sidney.
Ezúttal sikerült elszabadulnia a székről. Kifelé menet dühösen
vette észre, hogy máris azt találgatja, kik lehetnek még a főorvos
listáján.
 2. A BRATTLE UTCAI HÁZ

Tom már az esküvőjük előtt megpróbálta rávenni, hogy a

nagyobb jövedelem kedvéért együttesen aknázza ki jogi és orvosi
végzettségét. Amikor tanácsa ellenére R. J. hátat fordított a jognak,
és az orvoslásra összpontosított, azért rágta a fülét, hogy miért nem
nyit magánrendelőt valamelyik tehetősebb kertvárosi negyedben.
Házuk megvételekor a férfi morgolódva megjegyezte, hogy R. J.
kórházi fizetése majdnem negyedével elmarad attól, amit
magánpraxisban kereshetne.
Egyhetes nászutukat a Virgin-szigeteken töltötték. Két nappal
hazatértük után házvadászatba kezdtek, és a hajsza ötödik napján
egy ingatlanügynök méltóságteljes, de nagyon rossz állapotban lévő
házat mutatott nekik a cambridge-i Brattle utcában.
R. J. közönyösen méregette az épületet. Túlságosan nagy volt,
túlságosan drága és túlságosan elhanyagolt. És túlságosan nagy
forgalom dübörgött a bejárati ajtótól néhány lépésre. – Őrültség
lenne beleugrani.
– Nem, nem – mormolta a férfi. R. J.–nek eszébe jutott, milyen
vonzó volt aznap, frissen nyírt, szalmaszín hajával, elegáns szabású,
vadonatúj öltönyében. – Egyáltalán nem lenne őrültség. – Tom
Kendricks takaros, György korabeli házat látott maga előtt, egy
letűnt kor örökéül itt maradt utcán, melynek vörös téglával kirakott
járdáját költők és filozófusok tapodták, hírességek, akiknek viselt
dolgairól tankönyvekben olvas az ember. Fél mérfölddel följebb
ódon ház állt, Henry Wadsworth Longfellow egykori otthona. Pár
méterre tőle a Hittudományi Akadémia. Tom ekkorra bostonibb volt
a bostoniaknál, tökéletesen elsajátította a környékbeliek
hanglejtését, ruháit a Brooks Brotherstől vásárolta. Lelke mélyén
viszont megmaradt közép-nyugati parasztgyereknek, aki az
Ohio állambeli Bowling Green Egyetem diplomájával a zsebében
arról álmodozik, hogy a Harvard tőszomszédságában, már-már
harvardiként élhetné mindennapjait.
Tomot teljesen levették lábáról az ajtókat közrefogó csinos,
karcsú oszlopok, a bejárat környéki antik ablakszemek, a vermonti
márvánnyal kirakott vöröstégla homlokzat, az épülethez illő
téglafal.
R. J. először azt hitte, viccel. Amikor kiderült, hogy Tom nagyon
is komolyan gondolja, amit mond, elszomorodva próbálta lebeszélni
a férfit a vételről. – Méregdrága lenne. A házat, a kerti falat újra
kellene vakolni, a tetőszerkezet és az alap javításra szorul. Az
ingatlanügynökség leírásából feketén-fehéren kitűnik, hogy új
kazánra van szükség. Semmi értelme beleugrani, Tom.
– Épp ellenkezőleg. Ebben a házban nem is lakhat más, csak egy
sikeres orvos házaspár. Aki ilyen helyen lakik, tudja, mit akar.
Egyiküknek sem volt túl sok megtakarított pénze. Mivel R. J. az
orvosi egyetem előtt egy darabig ügyvédként dolgozott, félre tudott
tenni annyit, hogy viszonylag kevéssé eladósodva fejezhesse be
egyetemi és gyakornoki éveit. Tom viszont rémisztő adósságot
halmozott fel. Most mégis csökönyös kitartással érvelt a ház
megvétele mellett. Emlékeztetett rá, hogy máris milyen jól keres
sebészként, és váltig állította, hogy fejfájás nélkül megengedhetik
maguknak a házat, ha R. J. kisebb keresetét az övéhez csapják.
Egyre csak az igazát hajtogatta.
Házasságuk kezdetén voltak, R. J. szerelme egyelőre hevesen
lángolt. Tom jellemként kevésbé, szeretőként inkább bevált a
későbbiekben, de ezt R. J. akkor még nem tudhatta, tiszteletteljes
komolysággal hallgatta hát a férfit. Végül bódultan beadta derekát.
Irdatlan összegeket öltek antik és antikszerű bútorokba. Tom
makacskodására, nem annyira R. J. zongoratudásának
elismeréseként, mint inkább mert jól mutatott a zeneszobában,
vettek egy pianínót. R. J. apja nagyjából havonta egyszer kitaxizott
a Brattle utcába, és bőséges borravalót adott a sofőrnek, hogy
ormótlan viola da gambáját becipelje a házba. Boldogan látta, hogy
leányának saját otthona van, és hosszú, érzelgős duetteket játszottak
együtt. A muzsika elfedte a házasság első napjától fogva sajgó
sebeket, és valahogy a hatalmas ház üressége is kevésbé volt
szembetűnő ilyenkor.
R. J. és Tom többnyire nem otthon ettek, nem tartottak állandó
személyzetet. Egy Beatrix Johnson nevű hallgatag fekete nő
takarított ki minden hétfőn és csütörtökön csak hébe-hóba tört el
valamit. A ház körüli munkákat egy kertépítő vállalkozásra bízták.
Ritkán hívtak vendégeket. Kertkapujuk mellett nem függött
betegeket invitáló felirat, egyedül az a két kis réztábla utalt a lakók
kilétére, melyeket Tom a bejárati ajtó jobb oldali félfájára erősített:
DR. THOMAS ALLEN KENDRICKS és
DR. ROBERTA J. COLÉ
Akkoriban R. J. Tommynak hívta a férjét.
Dr. Ringgoldtól reggeli vizitjére indult. Sajnálatos módon mindig
csak egy-két betege akadt az osztályon. Születésszabályozás iránt
érdeklődő általános orvosként dolgozott egy kórházban, melynek
nem volt születésszabályozási osztálya. Munkáját, akár a kórházban,
akár az orvosi egyetemen, mindig az osztályok, tanszékek közötti
senki földjén végezte vizsgált terhes nőket, de a csecsemőket a
szülészet valamelyik orvosa segítette világra hasonlóképpen
majdnem mindig egy sebész, belgyógyász vagy a több mint egy
tucat szakorvos valamelyikének gondjaira kellett bíznia betegeit. Az
esetek döntő többségében a beteget soha nem látta viszont, mert az
utógondozás is egy szakorvos vagy a helyi háziorvos feladata volt, a
betegek leginkább csak bonyolult vizsgálatot igénylő panaszaikkal
keresték fel a kórházat.
Annak idején a Le mure Grace Kórházban az ellenzékiség és a
pionírszellem édesítette munkáját, azóta viszont régen nem lelte
örömét orvosi hivatása gyakorlásában. Túl sok idejét rabolta el a
biztosítási okiratok ellenőrzése, aláírása – külön nyomtatvány volt
oxigén belélegeztetéshez, különlegesen hosszú nyomtatvány ehhez,
különlegesen rövid nyomtatvány ahhoz, kétpéldányos és
hárompéldányos nyomtatványok, külön nyomtatvány minden egyes
biztosítótársaságnak.
A kivizsgálás az előírások szellemében gyors volt és
személytelen. Biztosítótársaságok arctalan hatékonysági szakértői
írták elő, mennyi időt, hány alkalmat szánhat minden egyes betegre,
akiket aztán, a műhibapereknek elejét veendő, haladéktalanul
laborvizsgálatokra, átvilágításra, ultrahangra küldött tovább, ahol a
diagnosztikai munka dandárja zajlott.
Gyakran eltűnődött, kik is valójában azok az emberek, akik
segítségért fordulnak hozzá. Életük milyen – az orvosi szem futó
pillantása előtt rejtve maradó – mozzanatai járultak hozzá
betegségük kialakulásához? Mi lesz a sorsuk? Sem ideje, sem módja
nem volt, hogy eleven emberekként gondoljon rájuk – hogy igazán
orvos lehessen.
Aznap este Gwen Gablerrel volt találkozója az Alexben, a
Kenmore téri elegáns testkultúraszalonban. Gwen R. J.
orvosegyetemi csoporttársa és legjobb barátnője volt, nőgyógyász a
Családtervezési Intézetben, aki fesztelen viselkedésével és csípős
nyelvével leplezte, hogy nap, mint nap körömszakadtáig küzdenie
kell a talpon maradásért. Két gyereke volt és egy alkalmanként
szorult helyzetbe kerülő, ingatlanpiaci bróker férje, s mindehhez
hajszás életmód, néhány megkopott eszménykép és vissza-
visszatérő levertség társult. R. J. és ő hetente kétszer jártak az
Alexbe, ahol kemény aerobic edzéssel büntették magukat,
kiizzadták ostoba vágyaikat a szaunában, ittak egy pohár bort a
bárban, és a szakmájukról és mindennapjaikról beszélgettek
esthosszat.
Kedvenc gonoszkodásuk az volt, hogy szemügyre vették a
klubbeli férfiakat, és kizárólag megjelenésük alapján bírálták cl
vonzerejüket. R. J. idővel rájött, hogy szereti, ha az arcon némi
értelem és beleérző képesség is látszik. Gwen az állatiasabb külsőt
kedvelte. Nagy csodálója volt a szalon tulajdonosának, egy
Alexander Manakos nevű, arany üstökű görögnek. Gwen könnyen
álmodozott izmos, de gyöngéd karok közt eltöltött pásztoróráról,
hiszen otthon már várta a kövér és köpcös, de nagyra becsült Phil.
R. J. hazament, és orvosi szaklapokkal olvasta álomba magát.
A felszínen ő és Tom valóra váltották az amerikai álmot: az
elfoglalt szakemberek életét élték, takaros otthonuk volt a Brattle
utcában, és igen-igen ritkán használt hétvégi házuk a berkshire-i
hegyek között. Házasságuk azonban romokban hevert. Talán
minden máshogy alakult volna, ha gyerekük születik, mondta
magában R. J. Csakhogy a sors gúnyos fintoraként a rendszeresen
mások meddőségével foglalkozó orvosnő éveken át képtelen volt
gyermeket foganni. Tom megvizsgáltatta a spermáját, R. J. egész
sor vizsgálaton esett át. Amikor semmilyen meddőségre utaló okot
nem találtak, mindketten gyorsan orvosi hivatásuk kötelességeibe
temetkeztek. A nagy hajszoltság is közrejátszott abban, hogy
fokozatosan eltávolodtak egymástól. Egy tartalmasabb kapcsolat
kedvéért R. J. nyilván évekkel korábban fontolóra veszi a
mesterséges megtermékenyítés, a lombikbébi vagy az
örökbefogadás lehetőségét. Mostanra azonban sem ő, sem férje nem
volt érdekelt a gyermekáldásban.
Hosszú ideje már kettős felismerés kínozta. Nem elég, hogy férje
üresfejű, léha ember, ráadásul úton-útfélen megcsalja.
 3. BETTS

R. J. tudta, hogy Tom maga is meglepődött, amikor Elizabeth

Sullivan újra felbukkant az életében. Fiatal korukban Tom és Betts
két éven át együtt éltek az ohiói Columbusban. Akkor Betts neve
Elizabeth Bosshard volt. Abból, amit az asszonyról áradozó Tom
arcán látott, R. J. nagy szerelemre következtetett, Betts mégis véget
vetett a kapcsolatnak, miután Brian Sullivannel megismerkedett.
Betts feleségül ment Sullivanhez, és Hollandiába költöztek,
Hágába, ahol Sullivan az IBM kereskedelmi képviselője volt.
Néhány évre rá vállalata Párizsba helyezte, és alig kilenc évvel
házasságkötésük után szélütés érte és meghalt. Ekkorra Elizabeth
Sullivannek megjelent első két regénye, és hatalmas olvasótábort
szerzett magának. Történetei főhőse egy örökösen kiküldetésben
lévő számítógép-programozó volt, és minden regény más országban
játszódott. Betts maga is elutazott könyvei színhelyére, általában
egy-két évet leélt az országban, melyről éppen írt.
Tom látta Brian Sullivan gyászjelentését a New York Times-ban,
és részvétlevelet küldött Bettsnek, aki levélben válaszolt. Ezt
leszámítva soha egy képeslapot sem kapott az asszonytól, és évekig
nem is gondolt rá, mígnem egy nap Betts felhívta telefonon, és
elmondta neki, hogy rákos.
– Beszéltem orvosokkal Spanyolországban és Németországban,
és tudom, hogy a betegség nagyon előrehaladott állapotban van.
Úgy döntöttem, inkább itthon dőlök ágynak. A berlini onkológus
ajánlott valakit a New York-i Sloan-Ketteringből, de eszembe jutott,
hogy te is orvos vagy, úgyhogy ide jöttem, Bostonba.
Tom tudta, mit akar valójában mondani. Elizabeth házasságából,
akárcsak az övéből, nem született gyerek. Apja meghalt balesetben,
amikor Betts nyolcéves volt, anyjával pedig ugyanaz a rák végzett
négy évre rá, amit most nála találtak. Apja egyetlen nővére nevelte
fel, aki mostanra magatehetetlen élőhalott volt egy clevelandi
ápolási otthonban. Egyedül Tom Kendrickshez fordulhatott
segítségért.
– Rohadt érzés – mondta Tom R. J.–nek.
– Tökéletesen megértelek.
A probléma messze meghaladta egy általános sebész tudását.
Tom és R. J. együttesen mérlegelték Betts esetének részleteit,
hosszú idő után először osztva meg egymással gondolataikat. Végül
elintézték, hogy Elizabethet fogadják a Dana-Farber Onkológiai
Intézetben, és, miután az asszonyt kivizsgálták, Tom beszélt
Howard Fisherrel.
– Tele van áttételekkel – mondta Fisher. – Láttam már javulást az
ismerősénél sokkal rosszabb bőrben lévő betegeknél is, de nyilván
megérti, hogy nem vagyok túl bizakodó.
– Persze, természetesen – mondta Tom, az onkológus pedig
sugárkezeléssel kombinált kemoterápiát vázolt föl kezelési tervként.
R. J. első pillantásra megkedvelte Elizabethet, a teltkarcsú, kerek
arcú asszonyt, aki európai eleganciával öltözött, de a divatnak fittyet
hányva engedte, hogy életkora kényelmesen elnehezítse. Betts
harcos típus volt esze ágában sem volt megadni magát. R. J. segített
neki lakást találni a Massachussetts sugárúton, és Tommal együtt
igyekezett a lehető leggyakrabban meglátogatni a gyengélkedő
asszonyt.
Elvitte a Bostoni Balett Csipkerózsika előadására, és a karzaton
ülte végig a Szimfonikusok őszi évadnyitó koncertjét, hogy hetedik
sor közepi székét Bettsnek adhassa.
– Csak neked van bérleted?
– Tom nem jár. Más az érdeklődési körünk. Tom inkább hoki
meccsre megy, azért meg én nem vagyok oda – mondta
R. J., Elizabeth pedig elgondolkodva bólintott, és megjegyezte,
mennyire élvezte Seiji Ozawa vezénylését.
– A Bostoni Fesztivált is szeretni fogod jövő nyáron. Az emberek
kis asztaloknál ülnek, és pezsgőt meg limonádét kortyolgatva
hallgatják a könnyedebb zenéket. Nagyon gemütlich.
– Ó, feltétlenül el kell mennünk! – mondta Betts.
Nem úgy rendeltetett, hogy láthassa a Bostoni Fesztivált.
Betegsége még a tél beálltakor lecsapott rá mindössze hét rövid
hétig volt szüksége a lakásra. Különszobát kapott a Middlesex
Memoriál Kórház VIP szárnyában, és sűrítették a sugárkezeléseket.
Hamarosan kihullott a haja, és fogyni kezdett.
Végtelenül nyugodt volt, összefogott. – Tudod, milyen érdekes
könyvet lehetne kerekíteni a történetemből? – kérdezte R. J. – t. –
Kár, hogy nincs erőm a megírására.
A két asszony kapcsolatát őszinte melegség hatotta át, Betts
mégis Tomra függesztette tekintetét, amikor egyik éjjel hármasban
üldögéltek a kórházi szobában. – Ígérj meg nekem valamit. Esküdj
meg, hogy nem hagysz fölöslegesen szenvedni.
– Esküszöm – mondta Tom, mint aki házastársi hűséget fogad.
Elizabeth elhatározta, hogy kiegészítő rendelkezéssel látja el
végakaratát, melyben kijelenti, hogy semmiféle gyógyszerrel vagy
berendezéssel nem kívánja meghosszabbíttatni életét. R. J. – kérte
meg, kerítsen ügyvédet, és R. J. telefonált is Suzanna Lorentznek a
Wigoder, Grant Berlow irodájába, ahol valamikor rövid ideig maga
is dolgozott.
Néhány nappal később, amikor este hazaérkezett, Tom autóját a
garázsban találta. A férfi egy pohár sörrel a kezében üldögélt a
konyhaasztalnál, és tévézett.
– Szia. Felhívott az ügyvédnő, a Lorentz? – Tom kikapcsolta a
készüléket.
– Szia. Suzanna? Nem, még nem jelentkezett.
– Nálam viszont igen. Azt akarja, hogy én legyek Betts jogi
képviselője a társadalombiztosítással szemben. De nem tehetem.
Összeegyeztethetetlen a kezelőorvosi minőségemmel, ugye így van?
– Igen.
– És te? Úgy értem, vállalnád Betts képviseletét?
Tom újabban felszedett néhány kilót. Kialvatlan volt, ing-melle
csupa morzsa. R. J. – elszomorította, hogy a férfi életének egy
fontos része megsemmisüléshez közeledik.
– Persze, minden további nélkül.
– Köszönöm.
– Kérlek – mondta R. J. Felment a szobájába, és lefeküdt aludni.
Max Roseman hosszú lábadozásnak nézett elébe, ezért inkább
úgy döntött, visszavonul. R. J. nem Sidney Ringgoldtól értesült a
fejleményről dr. Ringgold be sem jelentette hivatalosan. Tessa hozta
sugárzó arccal a hírt. A forrást nem volt hajlandó fölfedni, de R. J.,
ha mindenáron fogadnia kell, arra tette volna a pénzét, hogy Tessa
Max Roseman titkárnőjének, Bess Harrisonnak köszönheti
jólértesültségét.
– A pletyka szerint maga is komoly eséllyel pályázik dr.
Roseman székére – mondta Tessa. – Mi az hogy! Szerintem
kifejezetten jó esélyei vannak. Szerintem magának ez a helyettesi
beosztás csak egy nagyon-nagyon magas létra legelső foka volna.
Mit akar inkább, dékán lenni az egyetemen vagy igazgató a
kórházban? Ígérje meg, hogy akármelyikre voksol, magával visz
engem is.
– Verje ki a fejéből, úgysem kapom meg az állást. De magától,
Tessa, semmi pénzért meg nem válnék. Annyi mindent hall. És
kávét hoz reggelente, maga jóságos vén bolond.
Ez is csak egy volt a kórházban kerengő pletykák közül. Eztán
hol ez, hol az ejtett el előtte ravasz, célzatos megjegyzést, jelezve,
hogy tudatában van esélyességének. R. J. nem várakozott
visszafojtott lélegzettel. Azt sem tudta, akarja-e a beosztást
egyáltalán, s hogy elfogadja-e, ha felkínálják neki.
Elizabeth hamarosan úgy lesoványodott, hogy R. J. kis időre
halvány képzetet formálhatott, milyen is lehetett a karcsú, fiatal
lány, akit Tom annyira szeretett. Szeme nagyobbnak tűnt, bőre
áttetsző lett. R. J. tudta, nem sok hiányzik, hogy csont és bőrré
fogyatkozzon.
Fásult bizonyosság, vérségnél szorosabb, bensőséges kapcsolat
fűzte őket egymáshoz. Ez részben abból táplálkozott, hogy egyazon
szeretőről őriztek emlékeket. R. J. agya nem engedte, hogy
elképzelje Elizabethet és Tomot ölelkezés közben. Vajon változtak-
e a férfi szeretkezési szokásai azóta? Tenyerébe szorította-e annak
idején Elizabeth fenekét, megcsókolta-e a köldökét, miután erejét
kiadta? Nyilván Elizabethben is hasonló kérdések merülnek fel,
amikor ránéz, jutott eszébe R. J. – nek. S mégsem támadt bennük
féltékenység végtelenül közel voltak egymáshoz. Elizabeth kínos
betegen is figyelmes és bölcs maradt. – Tom és te hamarosan
szétmentek, ugye? – kérdezte egy este, amikor R. J. hazafelé
benézett hozzá.
– Igen. Azt hiszem, nagyon is hamarosan.
Elizabeth bólintott. – Sajnálom – suttogta, mert még
vigasztaláshoz is talált magában erőt. Az igenlő válasz azonban
szemlátomást nem érte váratlanul. Bárcsak évek óta ismerték volna
egymást, gondolta R. J.
Csodálatos barátnők lehettek volna.
 4. DÖNTŐ PILLANAT

Csütörtökök.
Fiatalabb korában R. J.–nek sokszor ki kellett állnia az elvei
mellett. Most úgy tűnt számára, mintha kizárólag csütörtökökből
állna az élete.
Különleges értéket tulajdonított a csecsemőknek, és bántotta,
hogy egyik-másikat nem engedik megszületni. Az abortuszt
ocsmány, utálatos beavatkozásnak tartotta, mely időnként egyéb
tevékenységeiben is hátráltatta, mivel néhány kollégája ferde
szemmel nézett rá miatta, ráadásul a férjének sem volt ínyére, hogy
ilyesmivel veszélyezteti jó hírüket.
Csakhogy Amerikában abortuszháború dúlt. Az abortuszellenes
mozgalmak durva és gusztustalan fenyegetései jó pár klinikai orvost
riasztottak el állásától. R. J. viszont szentül hitte, hogy a nőknek
jogában áll rendelkezni saját testükkel, úgyhogy minden csütörtök
reggel kiautózott a Jamaica térre, és a hátsó bejáraton át surrant be a
Családtervezési Intézetbe, hogy a tiltakozók ne rázhassanak
transzparenseket az orra előtt, ne bökdössék feszületekkel,
fröccsentsenek rá vért, dugjanak befőttes üvegbe zárt magzatokat az
orra alá, hogy ne mondják el mindennek.
Február utolsó csütörtökén R. J. a klinika telekszomszédja, az
ezért külön megfizetett Ralph Aiello behajtóján állította le a kocsit.
Aiello udvarát vastag szűz hó borította, melyen, hogy pénzét
megszolgálja, a férfi keskeny ösvényt lapátolt a hátsó kapuig. A
kapu a klinika udvarára nyílt, onnan újabb keskeny ösvény vezetett
a klinika épületének hátsó bejáratához.
R. J. igyekezett a lehető leggyorsabban eltűnni az épületben,
mielőtt tiltakozók sereglenének köréje a klinika előtti járdáról, és
ingerültséggel vegyes indokolatlan szégyent érzett, amiért orvos
létére lopva kell besurrannia munkahelyére.
 Ezen a csütörtökön egy pisszenés, egy kiáltás, egy szitok sem
hallatszott az épület utcai homlokzata felől, R. J. mégis zaklatott
volt, mivel munkába menet benézett Elizabeth Sullivanhez.
Elizabeth már a reménytelenség és a csillapíthatatlan fájdalom
birodalmában járt. A gomb, mellyel a gyógyszert önmagának
adagolhatta volna, csak a kezdet kezdetén volt kielégítő megoldás.
Ahányszor visszanyerte eszméletét, rettenetes fájdalmak gyötörték,
és Howard Fisher mind nagyobb morfiumadagokat írt elő.
Moccanatlan aludt az ágyán.
– Szia, Betts – mondta R. J., hangját felemelve. Aztán Elizabeth
alig lüktető, meleg nyakára tette ujjait.
A következő pillanatban, szinte akarata ellenére, tenyerébe zárta
az asszony két kezét. Elizabeth Sullivan testének legmélyéről jelzés
áramlott R. J. idegeibe, utat találva agyának tudatos tartományaihoz.
Érezte, milyen csekélyek az asszony tartalékai, s végtelenül lassan,
de feltartóztathatatlanul, még az a kevéske életerő is apadóban volt.
Ó, Elizabeth, annyira sajnálom, mondta némán. Annyira sajnálom,
kedves.
Elizabeth ajka megrebbent. R. J. közelebb hajolt, feszülten fülelt.
– A zöldet… vedd…
R. J. megemlítette az esetet Beverly Martinnak, az osztály egyik
nővérének.
– Isten legyen hozzá könyörületes – mondta a nővér. – Általában
soha nem tér magához annyira, hogy mondjon is valamit.
Az a hét úgy telt, mintha hirtelen az R. J. lelkét szorongató összes
kínzóeszközön srófoltak volna egyet. Valamelyik éjjel felgyújtottak
egy abortuszklinikát New York államban, és ugyanez a beteges
indulat Bostont sem kímélte. Hatalmas, forrongó tiltakozások
lehetetlenítették el a két brookline-i klinika munkáját. Többször fel
kellett függeszteni a rendelést, nagy erővel kivonult a rendőrség,
tömeges őrizetbe vételekre került sor. Várható volt, hogy ezután a
Jamaica téri Családtervezési Intézet következik.
Az orvosok közös pihenőjében Gwen Gabler szokatlanul
csendesen iszogatta kávéját.
– Valami baj van?
Gwen letette csészéjét, és kézitáskájáért nyúlt. Négyrét hajtott
papírlapot vett elő. Amikor szétnyitotta, R. J. olyan körözési
plakátot látott, amilyet a postahivatalokban szoktak kifüggeszteni.
Ez Gwen nevét, címét, fényképét és heti munkarendjét tartalmazta, s
az állítást, hogy azért adta fel jövedelmező szülész-nőgyógyász
praxisát Farminghamben, mert abortuszokon akart meggazdagodni.
És rajta volt a bűn is, amiért körözték: többrendbeli
csecsemőgyilkosság.
– Éppen csak azt nem írják, hogy élve vagy holtan akarnak kézre
keríteni – mondta Gwen keserűen.
– Lesről is csináltak plakátot? – Leszek Ustinovich huszonhat
évig dolgozott nőgyógyászként Newtonban, mielőtt elszerződött a
klinikához. Egyedül Gwen és ő voltak főállásúak a Családtervezési
Intézetben.
– Nem, úgy látszik, nálunk engem szemeltek ki bűnbaknak, igaz,
hallottam, hogy Walter Hearstöt is megtisztelték a figyelmükkel a
Deaconess Kórházban.
– Mit akarsz tenni?
Gwen félbetépte a plakátot, aztán megint félbe, és a papírkosárba
pottyantotta a fecniket. Majd megcsókolta ujjbegyeit, és gyengéden
megpaskolta R. J. arcát. – Ilyen könnyen nem ijesztenek ránk.
R. J. elgondolkodva itta ki kávéját. Két éve végzett első harmados
abortuszokat a klinikán. Gyakornokideje leteltével a több évtizedes
tapasztalattal rendelkező Les Ustinovich szaktanfolyamán leste el az
első harmados abortusz fogásait. Az első harmados magzatelhajtás
teljesen biztonságos volt, amennyiben gondosan és előírásszerűen
hajtották végre, és R. J. ügyelt az előírásokra. Mégis, minden egyes
csütörtök reggel olyan feszült volt, mintha legalábbis agysebészettel
kellene töltenie a napját.
Nagyot sóhajtott, eldobta a papírpoharat, felállt, és ment a
dolgára.
 Másnap a kórházban Tessa ünnepélyes képpel tette elé a kávé-
bagell reggelit. – Benn vagyunk a célegyenesben. Komolyra fordult
a helyzet. Úgy hírlik, dr. Ringgold négy nevet fontolgat, az egyik a
magáé.
R. J. lenyelt egy falat bagelt. – Ki a másik három? – csúszott ki a
száján.
– Egyelőre nem tudni. Csak annyit hallottam, hogy csupa
nagyágyú. – Tessa oldalvást rásandított. – Tudja, hogy még soha
nem töltötte be nő ezt a státust?
R. J. ajka fanyar mosolyra húzódott. A győzködést saját
titkárnőjétől sem vette jó néven. – Nem meglepő, ugye?
– Hát nem – hagyta helyben Tessa.
Aznap délután R. J. a PMT szemináriumról jövet összefutott
Sidney Ringgolddal a kórház irodaépülete előtt.
– Szép jó napot – mondta a férfi.
– Magának is.
– Döntött már a kérésemet illetően?
R. J. tétovázott. Igazság szerint a felkérést úgy, ahogy volt,
hátratuszkolta az agyában, hogy gondolnia se kelljen rá. De ez
igazságtalan volt a főorvossal szemben. – Nem, még nem. De
nagyon rövid időn belül elhatározom magam.
A férfi bólintott. – Tudja, mi a módi a város egyetemi klinikáin?
Amikor vezető beosztásba keresnek valakit, olyan jelölt után
néznek, aki elméleti szakemberként már bizonyított. Aki minél több
helyen publikált.
– Mint a fiatal Sidney Ringgold a súlycsökkentésről, a
vérnyomásmérésről és a betegségek kialakulásáról írt
tanulmányaival.
– Igen, mint a fiatal, feltörekvő Sidney Ringgold annak idején. A
főorvosi széket is a publikációimnak köszönhetem – hagyta helyben
a férfi. – Egyetemi dékánt is a legjobb tanárok közül választanak.
De hát ez van.
Maga viszont megjelentetett több tanulmányt, és jó néhányszor
komoly visszhangot keltett, mégsem lett elméleti szakember,
megmaradt orvosnak. Ez a mostani megfelelő pillanat lehet, hogy
praktizáló orvost nevezzek ki helyettesemnek, viszont ehhez a
kórházi személyzet és az orvos közösség jóváhagyását is el kell
nyernem. Úgyhogy, ha gyakorlati szakembert választok is, a lehető
legtöbb vezetői tapasztalattal kell rendelkezzen.
R. J. megérezte a főorvosban a jó barátot, rámosolygott.
– Itt a cikk, Sidney. Most már aztán végképp hamar értesítem,
elvállalom-e a publikációs bizottság irányítását. Köszönöm, dr.
Colé. Kellemes hétvégét.
– Magának is, dr. Ringgold.
Szokatlanul meleg vihar csapott le a tenger felől, kiadós esőt
zúdítva Bostonra és Cambridge-re, elolvasztva a tél végi hó-takarót.
Csupa tócsa és csöpögés lett a világ, a csatornák színültig teltek.
Szombat reggel R. J. az ágyban fekve hallgatta a szakadó esőt, és
gondolkodott. Nem tudott megbékülni a hangulatával egyre
morózusabb volt, és tudta, hogy ha nem tesz valamit ellene, ez a
döntéseire is kihathat.
Nem rajongott az ötletért, hogy Max Roseman utódja legyen. De
nem rajongott orvosi pályájának pillanatnyi kilátástalanságáért sem,
és azon kapta magát, hogy örömmel kapaszkodik a Sidney Ringgold
megelőlegezte bizalomba, melynek tanújeleként a férfi újra és újra
olyan lehetőségeket kínált fel számára, melyeket mások
megtagadtak volna tőle.
És állandóan maga előtt látta, milyen képet vágott Tessa,
miközben azt fejtegette, hogy soha még nő nem töltötte be a
helyettes osztályvezetői posztot.
A délelőtt közepe táján kikelt az ágyból, felhúzta legócskább
melegítőjét és legsiralmasabb állapotú edzőcipőjét, anorákot vett, s
egy Red Sox feliratú baseballsapkát nyomott a fejébe. Cipője
cuppogott az esőben, húsz métert sem tett meg, máris csurom víz
lett. Massachussettsben az olvadás ellenére is tél volt, és R. J. bőrig
ázva reszketett, de aztán a futástól dalolni kezdett ereiben a vér, és
hamarosan felmelegedett. Eredetileg a Memoriál úttól vissza akart
fordulni, de túlságosan élvezte a mozgást, semhogy ilyen rövidre
fogja, és a jeget paskoló esőt figyelve ügetett a befagyott Charles
folyó partján, míg ki nem fáradt. Visszaúton két autó is lefröcskölte,
de nem sokat számított, úgyis olyan vizes volt, mintha úszott volna.
A hátsó bejáraton ment be a házba, és lucskos holmiját a konyha
mozaiklapos padlóján hagyva, egy konyharuhába törülközött, hogy
ne csöpögtesse össze a szőnyeget, míg a fürdőszobába ér. Olyan
sokáig álldogált a forró vízsugár alatt, hogy mire abbahagyta a
zuhanyozást és törülközni kezdett, semmit nem látott magából a
bepárásodott tükörben.
Öltözködés közben elhatározta, hogy belevág, elvállalja Sidney
bizottságának elnöki tisztét. De a munkarendjén nem változtat. A
csütörtökről tegyen le, dr. Ringgold.
Csak a bugyija és egy Tufts feliratú póló volt rajta, mégis
fölkapta a zsinór nélküli telefont, és a főorvos otthoni számát
tárcsázta.
– R. J. vagyok – mondta, amikor a férfi felvette a kagylót. – Nem
voltam benne biztos, otthon találom-e. – Ringgoldéknak nyaralójuk
volt a Marthas Vinyardon, és Gloria Ringgold ragaszkodott hozzá,
hogy minél több hétvégét töltsenek a szigeten.
– Csak ne volna ilyen pocsék az idő – mondta dr. Ringgold. –
Itthon ragadtunk a hétvégére. Ilyen időben a kutyát sem kergetik ki.
R. J. lehajtotta a vécé fedelét, és ráült. – Ahogy mondja, Sidney –
nevetett.
 5. FELHÍVÁS KERINGŐRE

Kedden R. J. az egyetemen tartott előadást az iatrogén

ártalmakról, és nagy örömére szinte a teljes két óra parázs vitával
telt el. Néhány hallgató még mindig abban az önelégült hitben
érkezett az orvosi egyetemre, hogy ott majd csalhatatlan elméket,
gyógyító félisteneket faragnak belőlük. Ezek rendszerint nem
szívesen hallottak arról, hogy a gyógyítás folyamatában az orvosok
különféle károsodásokat is okozhatnak betegeiknek. A hallgatók
zöme azonban pontosan tudta, hogy a technika robbanásszerű
fejlődése sem küszöböli ki az emberi tévedés lehetőségét.
Elengedhetetlenül fontos volt, hogy fokozottan tudatában legyenek
a betegeik károsodását, esetleg halálát okozó helyzeteknek, ha nem
akarták műhiba-kártérítésekre fecsérelni nehezen megszerzett
jövedelmüket.
Egy jól sikerült előadás. R. J. egészen megbékélt sorsával,
miközben visszafelé baktatott a kórházba.
Alig néhány perce volt az irodájában, amikor beszólt Tessa, hogy
Tom keresi telefonon.
– R. J.? Elizabeth hajnalban itt hagyott bennünket.
– Ó, Tom.
– Igen. Hát, legalább nem szenved többé.
– Tudom. Jól is van így, Tom.
Tom viszont annál jobban szenved, ébredt rá R. J., és meglepetve
tapasztalta, mennyire átérzi a férfi fájdalmát. Szerelmük lángja rég
ellobbant, az érzelmi kötődés szikrái azonban még nem hunytak ki.
Lehet, hogy Tomnak társaságra van szüksége. – Figyelj. Nincs
kedved velem vacsorázni valahol? Elmehetnénk a North Endre.
– Ó, nem. Ööö… – A férfi hangja zavartan csengett. – Az az
igazság, hogy estére lemondhatatlan programom van.
Szóval másnál keresed a vigaszt, gondolta R. J., nem minden
sajnálkozás nélkül. Megköszönte Tomnak, hogy telefonált, aztán
folytatta munkáját.
Késő délután női hang hívta fel férje irodájából. – Dr. Colé?
Cindy Wolper vagyok. Dr. Kendricks üzeni, hogy ma este nem
megy haza. Worcesterben lesz dolga, egy konzultáció.
– Köszönöm, hogy felhívott – mondta R. J.
A következő szombaton viszont Tom hívta reggelizni őt a
Harvard térre. R. J. meglepődött. Tom szombat délelőttönként
reggeli viziten vett részt a Middlesex Memorial Kórházban, ahol
vendégprofesszorként dolgozott, aztán teniszezett, és a klubban
ebédelt.
A férfi a fekete zabkenyeret vajazta sebészi pontossággal, amikor
végre a lényegre tért. – Feljelentettek a Middlesexben.
– Kicsoda?
– Egy nővér Betts osztályáról. Beverly Martin.
– Igen. Emlékszem rá. De mi az ördögért…?
– Azt írta a jelentésében, hogy túlzottan nagy adag morfiumot
fecskendeztem be Elizabethnek, s ezzel a halálát okoztam.
– …Ó, Tom.
A férfi rábólintott.
– És most mi lesz?
– A nővér jelentése a kórház etikai bizottsága elé kerül. A
felszolgálónő a közelükbe ért, Tom megállította, és újabb kávét
rendelt.
– Nem hiszem, hogy túlságosan nagy feneket kerítenének az
ügynek. Csak el akartam mondani, hogy ne mástól kelljen
visszahallanod.
Hétfőn, végakaratának megfelelően, Elizabeth Sullivant
elhamvasztották. Tom, R. J. és Suzanna Lorentz mentek el a
ravatalozóba, ahol Suzanna a hagyaték gondozójaként átvette a
hamvakat tartalmazó szürke kartondobozt.
A Ritzben ebédeltek, Suzanna a saláta fölött felolvasott néhány
részletet Betts végrendeletéből. Betts, Suzanna szavával,
számottevő vagyont hagyott nagynénje, a Cleveland Heights-i
Luteránus Öregek Otthonában ápolt Mrs. Sally Frances Bosshard
támogatására.
Mrs. Bosshard elhunytát követően az esetleges fennmaradó pénz
az Amerikai Rákkutató Társaságra száll. Szeretett barátjára, Thomas
A. Kendricks doktorra Elizabeth Sullivan, reményei szerint,
kellemes emlékeket és egy hangfelvételt hagyott, melyen Elizabeth
Bosshard és Tom Kendricks a Strawberry Fields-et énekli. Nagyra
becsült új barátnőjére, Roberta J. Colé doktornőre Elizabeth
Sullivan egy tizennyolcadik századi ismeretlen ezüstműves franciás
stílusú ezüst kávéskészletét hagyta. A készletet és a hangkazettát
Antwerpenben tárolták az elhunyt egyéb, főként bútorokból és
műtárgyakból álló ingóságaival egyetemben, melyek ára eladás után
szintén Sally Frances Bosshardot illeti.
Colé doktornőtől Elizabeth Sullivan egy végső szívességet kért.
Azt kívánta, hogy Colé doktornő a neki átadott hamvakat szertartás
és egyházi búcsúztató nélkül, egy Colé doktornő által kiválasztandó,
szépséges környezetben helyezze végső nyugalomra.
R. J. meghökkenten nyugtázta a kérést s a vele együtt a nyakába
szakadt felelősséget. Tom szemében könny csillant. Pezsgőt rendelt,
és Bettsre ürítették poharukat.
A parkolóban Suzanna kivette a kis kartonkockát az autójából, és
átadta R. J. – nek. R. J. azt se tudta, mihez kezdjen vele. Végül a
BMW anyósülésére tette, és visszahajtott a Lemure Grace
Kórházhoz.
Szerda reggel öt óra húszkor harsány és fülsértően tolakodó
csengőszó riasztotta fel álmából. Valaki bebocsáttatásra várt a
bejárati ajtónál.
Kikászálódott az ágyból, köntösbe bújt. A papucsát képtelen volt
előkeríteni, mezítláb trappolt végig a hideg padlón.
Lement a földszintre, és kinézett az ajtó melletti kisablakon. Két
alak álldogált odakint a sötétben.
– Mit akarnak? – kiáltotta. Esze ágában sem volt ajtót nyitni.
 – Rendőrség.
Amikor villanyt gyújtott, és újra kinézett, látta, hogy valóban, és
rettenetes előérzettél kattintottá ki a zárat.
– Csak nem az apámmal történt valami?
– Ó, nem, asszonyom. Dehogyis. Dr. Kendricksszel szeretnénk
beszélni. – Egyenruhás, szikár őrmesternő volt, mellei te nagydarab,
civil ruhás rendőr fekete kalap, fekete cipő, esőkabát, szürke nadrág.
Csak úgy sugárzott belőlük a mosolytalan hivatástudat.
– Mi az, R. J.? – szólalt meg Tom. A lépcső tetején állt, hamvas
rózsaszín hajszálcsíkos, kék öltönynadrágjában, trikóban,
harisnyásan.
– Dr. Kendricks?
– Igen. Miről van szó?
– Flora McKinnon őrmester vagyok, uram – mondta a nő. – Ez
pedig Robert Travers biztos. A middlesexi körzeti ügyész, Edward
W. Wilhoit bűnmegelőzési és felderítési csoportjának tagjai
vagyunk. Mr. Wilhoit szeretne néhány szót váltani önnel, uram.
– Mikor?
– Hát most, uram. Azt szeretné, ha velünk jönne az irodájába.
– Atyavilág, csak nem akarja azt mondani, hogy a körzeti ügyész
reggel fél hatkor már az irodájában dolgozik?
– De igen, uram – mondta a nő.
– Letartóztatási parancsuk van?
– Nem, uram, nincs.
– Hát akkor mondják meg Mr. Wilhoitnak, hogy
visszautasítottam szíves meghívását. Egy óra múlva a Middlesex
Memorial Kórház műtőjében kell lennem, az epehólyagját műtöm
valakinek, akinek tőlem függ az élete. Mondják meg Mr.
Wilhoitnak, hogy fél kettőkor felkereshetem az irodájában. Ha így
megfelel, legyen szíves értesíteni a titkárnőmet. Ha nem,
megállapodhatunk egy kölcsönösen elfogadható időpontban.
Világos?
– Igen, uram. Tökéletesen – mondta a vörös hajú őrmesternő,
aztán mindketten biccentettek, és eltűntek a sötétben.
Tom nem mozdult a lépcső tetejéről. R. J. aggodalmasan nézett
föl rá. – Atyaisten, Tom. Mibe keveredtél?
– Lehet, hogy jobb lenne, ha te is velem jönnél, R. J.
– Soha nem foglalkoztam ilyesmivel. De elmegyek. Mindenesetre
nem bánnám, ha valaki mást is hívnál – mondta.
R. J. elhalasztotta szerdai előadását, és három órán át tárgyalt
telefonon olyan ismerős ügyvédekkel, akiktől józan szakmai
tanácsot és titoktartást remélhetett. Újra és újra ugyanaz a név került
szóba: Nat Rourke. Tapasztalt vén róka. Nagyon ravasz,
köztiszteletben álló ember volt. R. J. nem ismerte személyesen.
Amikor felhívta az irodájában, Rourke éppen nem ért rá, de egy
órával később visszahívta.
Jószerivel meg se szólalt, míg R. J. fel nem vázolta az esetet.
– Nem, nem, nem – jelentette ki kedvesen. – Maga meg a férje
nem Wilhoithoz mennek fél kettőre. Fél kettőre az én irodámba
jönnek. Háromkor rövid találkozóm lesz valakivel, aztán
háromnegyed ötkor együtt átmegyünk a körzeti ügyész irodájába. A
titkárnőm majd közli Wilhoittal az új időpontot.
Nat Rourke kényelmes, de lerobbant irodája a State House
mögött, egy masszív, öreg épületben volt. Az éles arcvonású,
sápatag ember Irving Berlin képeire emlékeztette R. J. – t. Ügyesen
összeválogatott, sötét színvilágú ruhadarabokat és szemkápráztatóan
fehér inget viselt, és egyetemi nyakkendőt, melynek jelképét R. J.
nem ismerte fel rögtön. Penn, jutott eszébe aztán.
Rourke megkérte Tomot, idézze fel Elizabeth Sullivan halálának
előzményeit. Tekintetét Tomra függesztve, szótlanul ülte végig a
beszámolót. Akkor biccentett, csücsörítve hál rádőlt székén, és
összefonta karját a mellényére tűzött Phi Béta Kappa jelvény fölött.
– Megölte, dr. Kendricks?
– Nem kellett megölnöm. Azt elvégezte a rák. Magától is
abbahagyta volna a lélegzést, mindössze órák, legfeljebb napok
kérdése volt, mikor. Soha többé nem tért volna magához, nem
lehetett volna a régi Betts, csak pokoli fájdalmak árán. Megígértem
neki, hogy nem hagyom szenvedni. Már így is hatalmas adagokban
kapta a morfiumot. Megemeltem az adagját, hogy biztosan ne
érezzen fájdalmat. Semmi kivetnivalót nem látok benne, ha ezzel
némileg siettettem a halálát.
– A harminc milligrammok, amiket Mrs. Sullivan napjában
kétszer szájon át kapott… Feltételezem, azokat lassú felszívódású
morfium formájában adták be – mondta Rourke.
– Igen.
– A negyven milligramm viszont, amit maga befecskendezett,
gyors hatású morfium volt, nemde? Elegendő a légzés leállásához.
– Igen.
– A légzésbénulás pedig végső soron halálhoz vezetett.
– Igen.
– Viszonya volt Mrs. Sullivannel?
– Nem. – Megbeszélték Tom és Elizabeth valamikori kapcsolatát.
Az ügyvéd elégedettnek tűnt.
– Származott bármilyen anyagi előnye Elizabeth Sullivan
halálából?
– Nem. – Tom ismertette az ügyvéddel Betts végakaratának
rendelkezéseit. – Elképzelhető, hogy Wilhoit mocskos skandallumot
kanyarít a dologból?
– Több mint valószínű. Wilhoit becsvágyó, feltörekvő politikus,
az alkormányzói szék várományosa. Kapóra jönne neki egy nagy
port felverő tárgyalás. A jó Isten se állíthatná meg többé, ha sikerül
magára bizonyítania a szándékos emberölést. Öles szalagcímek,
nagy felhajtás, sok-sok vállveregetés. Csakhogy ebben az esetben a
szándékos emberölés nem fog összejönni. Mr. Wilhoit pedig
túlságosan ravasz politikus, semhogy vádesküdtszék elé vigye az
ügyet, ha nincs jó esélye az elmarasztaló döntésre. Meg fogja várni,
mire jut a kórház etikai bizottsága.
– Mi a legrosszabb, ami történhet velem?
– A legsötétebb kilátás?
 – Igen. A legrosszabb.
– Ne vegye készpénznek, amit mondok, de azt hiszem, a
legrosszabb kimenet az lehet, hogy szándékos emberölésért
szabadságvesztésre ítélik. Egy ilyen esetben a bíró valószínűleg
roppant elnéző lenne, és úgynevezett Concord-ítélettel sújtaná. Húsz
év a concordi büntetés-végrehajtási intézetben. Így a bíró megőrizné
keménykezű hírnevét, viszont maga is jól járna, mert a Concordban
huszonnégy hónap után feltételes szabadlábra helyezésért
folyamodhat. A közbeeső időben meg könyvet írhatna, hírnévre
tehetne szert, és keresne egy kalap pénzt.
– De nem praktizálhatnék többé orvosként – mondta Tom, jól
megrágva a szavakat, és R. J. kis híján megfeledkezett róla, milyen
régóta nem szerelmes belé.
– Ne feledje, hogy a legrosszabb kilátásról beszéltünk.
A legjobb kilátás, hogy az ügy el sem jut a vádesküdtszékig.
Márpedig én a legjobb kimenetel eléréséért kapom a nagy pénzt –
mondta Rourke.
Könnyű volt rátérni a tiszteletdíj dolgára. – Egy ilyen esetben
bármi megtörténhet, vagy éppen semmi. Rendesen, ha az ügyfél
nem köztiszteletben álló személyiség, húszezer dolláros letétet
szoktam kérni. Maga azonban… maga elismert, szavahihető
szakember. Azt hiszem, úgy járna a legjobban, ha a ráfordított idő
után fizetne. Kettő-huszonötöt óránként.
Tom rábólintott. – Jutányosnak tűnik – mondta, Rourke pedig
elmosolyodott.
Öt perccel öt előtt értek a bíróság toronyépületéhez, tíz perccel
később, mint ahogy Rourke ígérkezett. Munkanap vége volt, az
emberek a tanítás után szélnek eresztett gyerekek örömteli
zsibongásával özönlöttek ki az épületből. – Csak nyugodtan,
ráérünk – mondta Rourke. – Nem árt, ha kicsit megvárakoztatjuk. A
fogás, hogy hajnalhasadtakor rendőröket küldet magáért, olcsó
megfélemlítés volt, dr. Kendricks. Felhívás keringőre, ha szabad így
fogalmaznom.
 Az olcsó fogás azt tudatta velük, borzongott meg R. J., hogy a
körzeti ügyész vette a fáradságot, és utánanézett Tom
munkabeosztásának. Márpedig egy akármilyen piszlicsáré ügyben
nem ragadtatta volna magát ilyesmire.
Az előtérben fel kellett iratkozniuk a biztonsági őr asztalánál,
aztán a felvonó a tizenötödik emeletre röpítette őket.
Wilhoit karcsú, napbarnított, nagy orrú férfi volt, aki olyan
szívélyesen mosolygott rájuk, mint valami régi barát. R. J.
utánanézett a múltjának. 72, Harvard Egyetem 75, Bostoni
Jogtudományi Egyetem 75-78, helyettes körzeti ügyész 78-tól 1988-
as körzeti ügyészi kinevezéséig kongresszusi képviselő.
– Hogy s mint, Mr. Rourke? Örülök, hogy újra látom.
– Dr. Kendricks, dr. Colé, örvendek. Igen, üljenek le, üljenek
csak le.
Aztán egyszerre végtelenül hivatalos lett a viselkedése, csupa
hűvös tekintet és halk szavú kérdés, melyek többségét Tom már
Rourke irodájában megválaszolta.
Beszerezték és tanulmányozták Elizabeth Sullivan kórtörténetét,
mondta Wilhoit. – Eszerint a Middlesex Memorial Kórház 208-as
szobájának betege dr. Howard Fisher utasítására szájon át
alkalmazott morfiumszármazékot, Contint kapott, naponta kétszer,
harmincmilligrammos adagokban.
– A kérdéses éjszakán… lássuk csak… két óra tízkor, dr. Thomas
A. Kendricks negyven milligramm morfiumszulfid intravénás
befecskendezését vezette fel a kórlapra. A gyógyszerosztó felelős
nővér, Miss Beverly Martin szerint a doktor azt mondta, saját
kezűleg szándékozik beadni az injekciót. Ugyancsak Martin szerint
fél órával később, amikor bement a kétszáznyolcas szobába, hogy
megmérje a beteg testhőmérsékletét és vérnyomását, Mrs. Sullivan
már nem volt az élők sorában. Dr. Kendricks az ágy mellett ült, a
kezét fogta. – Az ügyész Tomra nézett. – Dr. Kendricks, kijelenti,
hogy az általam előadott tények alapjában véve megfelelnek a
valóságnak?
 – Igen, helytállóak az adatai, Mr. Wilhoit.
– Megölte-e Elizabeth Sullivant, dr. Kendricks?
Tom Rourke-ra nézett. A kifürkészhetetlen tekintetű Rourke
biccentve jelezte Tomnak, hogy válaszoljon a kérdésre.
– Nem, uram. Elizabeth Sullivant a rák ölte meg – mondta Tom.
 6. A VETÉLYTÁRS

Most Wilhoiton volt a bólintás sora, aztán udvariasan

megköszönte, hogy eljöttek, és jelezte, hogy a meghallgatásnak
vége.
A körzeti ügyész nem hallatott többé magáról, s az újságok sem
hozták le az esetet. R. J. tudta, hogy a csend baljós is lehet. Wilhoit
emberei rendületlenül végezték munkájukat, nővérekkel és
orvosokkal beszéltek a Middlesexben, latolgatták, van-e már egy
ügyre való anyaguk, használna vagy ártana a körzeti ügyésznek, ha
megpróbálja derékba törni dr. Thomas A. Kendricks pályafutását.
R. J. a munkájára összpontosított. Hirdetményt tett ki a kórházban
és az orvosi egyetemen a publikációs bizottság alakuló ülésének
időpontjával. Az első találkozóra, melyet egy havas kedd este
tartottak, tizennégyen mentek el. R. J. azt várta, hogy a bizottság a
gyakornokokat és a friss szakdiplomásokat vonzza majd, de jó
néhány idősebb orvos is megjelent. Nem kellett volna különösebben
meglepődnie. Maga is több orvosegyetemi dékánt ismert, akik egy
levelet sem tudtak megírni elfogadható angolsággal.
Miután ismertette a szaklapok szerkesztői által tartandó
előadások havi tervezetét, a megjelent orvosok közül többen
vállalták, hogy közös elbírálásra felolvassák félkész tanulmányukat
a következő összejövetelen. El kellett ismernie, hogy a Sidney
Ringgold feltételezte igény nagyon is létezik.
Boris Lattimore, egy idősebb vendégprofesszor félrevonta R. J. –
a büfében. Fontos híre van számára, súgta a fülébe. Sidneytől tudja,
mondta, hogy a következő helyettese vagy R. J., vagy Allen
Greenstein lesz. Greenstein elismert kutató volt, akinek újszülöttek
genetikai szűrésére kidolgozott eljárása széles körű nyilvánosságot
kapott a szaklapokban. R. J. remélte, hogy a hír kacsa. Greenstein
félelmetes vetélytárs lett volna.
 Az új bizottsággal járó, nem túlságosan bonyolult elfoglaltsága
megtoldotta kötelességei listáját, és lecsippentett értékes szabad
idejéből, R. J. mégis soha, a legcsekélyebb kísértést sem érezte,
hogy feláldozza csütörtökjeit. Tudatában volt, milyen sok nőnek
kerülne az életébe, ha a terhesség megszakításra szakosodott
klinikák híján maga kényszerülne megszabadulni magzatától. A
legszegényebb nők, akiknek sem betegbiztosításuk, sem pénzük
nem volt, sem annyi józan eszük, hogy a megfelelő helyre
forduljanak segítségért, továbbra is házilagosan igyekeztek
megszakítani terhességüket. Terpentint, szalmiákszeszt és
mosószert ittak, és különböző tárgyakat – vállfát, kötőtűt, konyhai
eszközöket dugtak föl a méhnyakba, bármit megtettek, hogy vetélést
idézzenek elő. R. J. azért dolgozott a Családtervezési Intézetben,
mert elengedhetetlennek tartotta, hogy a megfelelő szolgáltatások a
nők rendelkezésére álljanak. Csakhogy a klinika személyzete egyre
szorultabb helyzetben volt. Egy zsúfolt szerdai nap után R. J.
hazafelé autózott a kórházból, amikor a rádió bemondta, hogy
bomba robbant egy abortuszklinikán a connecticuti Bridgeportban.
Az épület félig összedőlt, egy biztonsági őr megvakult, egy titkárnő
és két beteg megsérült.
Másnap reggel a klinikán Gwen Gabler közölte R. J. – vel, hogy
felmond, elköltözik a környékről.
– Nem teheted – mondta R. J.
R. J., Gwen és Samantha Potter az orvosi egyetemen kerültek
közeli barátságba. Samantha azóta a worcesteri Massachussetts
Egyetem tanári karának oszlopos tagja lett, anatómia-előadásai
máris legendaszámba mentek, és R. J. korántsem láthatta olyan
gyakran, mint szerette volna. Gwennel azonban meglehetős
rendszerességgel töltötte együtt idejét az elmúlt tizennyolc évben.
Gwen tette lehetővé számára, hogy folytassa a munkát a klinikán,
öntött belé lelket, mikor a dolgok összekuszálódtak. R. J. nem volt
bátor. Gwenből merített bátorságot időről időre. Gwen
gyámoltalanul rámosolygott. – Pokolian fogtok hiányozni.
 – Hát maradj itt.
– Nem lehet. Phil és a fiúk mindennél előbbre valók. – A
jelzálogkamatok felszöktek, az ingatlanpiac összeomlott. Phil
Gabler katasztrofális üzleti évet zárt, és Gablerék nyugatra
költöztek, az idahói Moscowba. Úgy tervezték, hogy Phil az
ingatlanpiacról fog előadni az egyetemen, Gwen pedig szülész-
nőgyógyászi állást pályázott meg egy egészség-megőrzési
szervezetnél. – Phil imád tanítani. Az EMESZ-ek meg biztos
befutók manapság. Valahogy meg kell változtatnunk a rendszert, R.
J. Előbb-utóbb mind EMESZ-eknél fogunk dolgozni. – Már meg is
állapodott az alapfeltételekben az idahói EMESZ-szel.
Sokáig szorongatták egymás kezét, és R. J. eltűnődött, hogyan
boldogul majd a barátnője nélkül.
A péntek reggeli nagyvizit után Sidney Ringgold kivált a fehér
köpenyek sűrűjéből, és a kórház előterén átvágva a felvonónál
várakozó R. J. – hez lépett.
– Csak meg akartam mondani magának, mennyire pozitív
visszajelzéseket kaptam a publikációs bizottságról – mondta.
R. J. gyanút fogott. Sidney Ringgold rendszerint nem csinált ilyen
nagy ügyet egy elismerő vállveregetés kiosztásából.
– Hogy van Tom mostanság? – kérdezte a főorvos mintegy
mellékesen. – Hallom, valaki panaszt tett rá a Middlesex etikai
bizottságánál. Gondolja, hogy komoly fejfájást okozhat neki az
eset?
Sidney rengeteg pénzt járt ki a kórháznak, s mint ilyen,
rettenetesen félt mindentől, ami rossz fényt vethet osztályára, legyen
az akár egy házastárs botránya.
R. J. világéletében szívből utált egy állás várományosának lenni.
Mégsem engedett a kísértésnek, nem vágta a főorvos fejéhez, mit
tehet az ajánlatával. – Ugyan, dehogy, Sidney. Tom azt mondja,
múló kellemetlenség az egész, nincs miért aggódni.
A férfi közelebb hajolt hozzá. – Azt hiszem, magának sincs
félnivalója. Ne vegye ígéretnek, de jól állnak a dolgok. Nagyon jól.
 Szavai megmagyarázhatatlan borongással töltötték el R. J. – t. –
Tudja, mit szeretnék, Sidney? – tört ki belőle. – Azt szeretném, ha
maga meg én család orvosi szaktanfolyamot és klinikát indítanánk a
Lemure Grace Kórházban, hogy azok is első osztályú orvosi
ellátáshoz juthassanak Bostonban, akiknek nincs betegbiztosításuk.
– Azoknak most is van hová menniük. Az ambuláns klinikánk
nagyon szép forgalommal dicsekedhet. – Sidney nem is leplezte
ingerültségét. Nem szívesen beszélgetett osztálya szakmai
fogyatékosságairól.
– Az emberek akkor mennek ambuláns klinikára, amikor végképp
rákényszerülnek. Ahányszor eljönnek, más és más orvoshoz
kerülnek, nem biztosított a folyamatos esetkövetés. Kezelik éppen
soron levő nyavalyájukat, de semmilyen megelőző ellátásban nem
részesülnek. Sidney, a család orvosi szakképzésben lenne fantázia.
Rájuk van most igazán szükség.
A főorvos mosolya kényszeredetté vált. – Egyik bostoni
kórházban sincs család orvosi szakképzés.
– Eggyel több ok, hogy nálunk legyen.
Dr. Ringgold megrázta a fejét. – Ahhoz én túl fáradt vagyok. Úgy
hiszem, megálltam a helyem osztályvezető főorvosként, alig három
évem van a nyugdíjig. Semmi kedvem csatározásokba bonyolódni.
Ne várja tőlem, hogy vén fejjel felcsapjak keresztes lovagnak. Ha
meg reformerkedni akar, harcoljon ki magának egy helyet a hatalmi
rendszerben. Akkor aztán kedvére csatározhat.
Azon a csütörtökön lelepleződött R. J. klinika mögötti, titkos
hátsó útvonala. Aznap reggel nem érkeztek meg időben a rendőrök,
akik a tiltakozókat távol tartották a klinika épületétől. R. J. beállt az
autóval Ralph Aiello kertjébe, és már a hátsó kapunál járt, amikor
látta, hogy a klinika mindkét oldalán tiltakozók özönlenek feléje.
Táblákat cipelő, kiáltozó emberek, akik mind rá mutogattak az
ujjukkal.
Te jó ég. Fogalma se volt, mitévő legyen.
Tudta, hogy az erőszak, amitől mindig félt, elkerülhetetlen.
Megemberelte magát, és némán, félelmét legyűrve, átvágott a
tiltakozók között. Passzív rezisztencia. Gondolj Gandhira, mondta
magában, de csak elagyabugyált orvosokra, megnyomorított és
meggyilkolt klinikai személyzetre tudott gondolni. Őrült népség.
Néhányan elhúztak mellette, és a kapun át Aiello kertjében
termettek.
Hűvös méltóság. Gondolj a békére. Gondolj Martin Luther
Kingre. Vágj át közöttük. Vágj át közöttük.
Visszanézett, és látta, hogy a piros BMW körül tolonganak, azt
fényképezik. Össze fogják karcolni a fényezést. Sarkon fordult, és
visszatolakodott a kapun. Valaki hátba taszította.
– Egy ujjal nyúljon az autómhoz, és eltöröm a karját! – kiáltotta
R. J.
Az egyik fényképész megfordult, és az arcába nyomta a
fényképezőgépet. Lámpa villant újra és újra és újra, fénytövisek
járták át a szemét, kiáltásszegek fúródtak fülébe, különös
megfeszíttetésként.
 7. HANGOK

Rögtön utána felhívta Nat Rourke irodáját, és beszámolt az

ügyvédnek a klinikánál történtekről.
– Gondoltam, nem árt tudnia róla, hátha esetleg az én dolgaimat
is felhánytorgatják Tom ellen.
– Igen. Nagyon szépen köszönöm, doktornő – válaszolta Rourke.
Rendkívül udvarias férfi volt. R. J. meg nem mondhatta, mi jár a
fejében.
Aznap este Tom egész korán hazaérkezett a Brattle utcai házba.
R. J. a konyhaasztalnál végezte az adminisztrációs munkáját,
amikor a férfi bejött, és kivett egy doboz sört a hűtőből. – Kérsz?
– Nem, kösz.
Tom leült az asztal túloldalán. R. J. – nek kedve támadt
kinyújtani a karját, és megérinteni. Nyúzottnak tűnt, régebben
ilyenkor R. J. a háta mögé került, és megnyomkodta a nyakát.
Valamikor nagyon érzékenyek voltak egymás érintésére. Tom is
gyakran megmasszírozta őt. Az utóbbi időben inkább csak
keserítették egymás életét, R. J. azonban sehogy sem felejthette,
hogy a férfinak rengeteg kellemes tulajdonsága is van.
– Felhívott Rourke – szólalt meg Tom. – Elmondta, mi volt a
Jamaica téren.
– Valóban?
– Igen. Kérdezgetett a… a házasságunkról. Én pedig egyenesen
és őszintén válaszoltam.
R. J. ránézett, és elmosolyodott. Az akkor, akkor volt, gondolta
most meg most van. – A lehető legjobb taktika.
– Igen. Rourke azt mondta, ha úgyis el akarunk válni, legjobb
haladéktalanul beadni a keresetet, hogy a Családtervezési Intézetben
végzett munkád ne befolyásolhassa az ügyemet.
R. J. rábólintott. – Részemről benne vagyok. A házasságunknak
úgyis rég befellegzett, Tom.
– Igen, R. J. – A férfi rámosolygott. – Biztos, hogy nem akarod
azt a sört?
– Kösz, nem – mondta R. J., és folytatta a papírmunkát.
Tom összeszedte néhány holmiját, és még aznap este
elhurcolkodott, olyan gondtalanul, mint akinek van hová költöznie.
Mivel eddig is sokat volt egyedül otthon, R. J. eleinte semmilyen
változást nem észlelt a Brattle utcai ház hangulatában. Esténként
ugyanabba az üres házba tért meg, de most egyfajta békesség
töltötte el, hogy nem látta többé a férfi jelenlétének nyomasztó,
idegesítő jeleit. Kellemesen kitágult a tér körülötte.
Nyolc nappal Tom távozása után azonban telefonhívások kezdik
zaklatni éjszakánként.
Különböző hangok voltak, és óránként hívták, egész éjjel,
valószínűleg egymást váltogatva. Gyerekgyilkos szuka – sziszegte
egy férfihang. Feldarabolod a gyerekeinket. Emberi lényeket
szippantasz ki, mintha a szőnyegedet porszívóznád.
Egy asszony szánakozón tudatta vele, hogy gonosz erők
játékszere. Ítéletnapig a pokol tüzében fog senyvedni – mondta
finomkodó, torokhangú suttogással.
R. J. megváltoztatta és titkosíttatta a telefonszámát. Néhány napra
rá, amikor este hazaért munkából, látta, hogy valaki ujjnyi szögeket
vert takaros, György korabeli házának méregdrágán helyreállíttatott
ajtajába. A szögek egy plakátot tartottak.
FELHÍVÁS
A SEGÍTSÉGÉT KÉRJÜK
DR. ROBERTA J. COLÉ FELTARTÓZTATÁSÁHOZ
A képen előnytelenül elnyílt szájjal, dühös szemmel meredt a
kamerába. A kép alatt a következő szöveg állt:
Dr. Roberta J. Colé, cambridge-i lakos a hét legnagyobb részében
tiszteletre méltó orvosnak és tanárnak adja ki magát a Lemure Grace
Kórház és a Massachussetts Orvosi Egyetem falai között.
Valójában terhesség megszakításokat végző sarlatán. Minden
csütörtökön 10-13 csecsemőt gyilkol meg.
Kérjük, csatlakozzon hozzánk a következőkben:
1. Imádkozzon és böjtöljön velünk – Isten nem pusztulásra szán
bennünket. Imádkozzon dr. Colé lelki üdvéért.
2. Írjon és telefonáljon neki, és ossza meg vele az Igét, és segítsen
neki, hogy felhagyhasson foglalkozásával.
3. Kérje meg, hogy NE VÉGEZZEN TÖBB ABORTUSZT! Ne
vegyetek részt a sötétség meddő cselekedeteiben, sőt inkább
korholjátok azokat. Efezusiak 5,11.
Egy abortusz alapköltsége 250 dollár. A dr. Colé beosztásában
dolgozó orvosok többsége a költség 50 százalékát kapja
abortuszonként. Ennek értelmében dr. Colé a tavalyi évben
valamivel kevesebb mint 700 magzat meggyilkolásával
hozzávetőleg 87 500 dollárt keresett.
Alább felsorolták, mikor és hogyan lehet R. J. – elérni, megadták
heti munkarendjét és a kórház, az egyetem, a PMT szeminárium,
illetve a Családtervezési Intézet címét és telefonszámait. Legalul:
MAGAS JUTALOM. ÉLETEKET MENTHET, HA
FELTARTÓZTATJA!!!
A következő hetet baljós csend ülte meg. Egyik reggel a Boston
Globe hasábjain egy helyi politikai aktivista utalt rá, hogy Edward
W. Wilhoit körzeti ügyész latolgatja: milyen esélyekkel indulna az
alkormányzói választáson. Azon a vasárnapon a bostoni
egyházmegye valamennyi templomában felolvasták az abortuszt
halálos bűnként elítélő bíborosi körlevelet. Két nappal később az
országos hírcsatornák tudósítottak róla, hogy Michiganben dr. Jack
Kevorkian újabb beteg öngyilkosságához nyújtott segédkezet.
Aznap este a tizenegy órás hírösszefoglaló előtt R. J. rövid
bejátszást látott Wilhoit egy nyugdíjasok választási gyűlésén tartott
beszédéből. Az ügyész kijelentette, hogy rövid úton törvényt tesz a
közöttünk élő antikrisztusokon, akik magzatok, embertársaik és
önmaguk elpusztításával meggyalázzák a Szentháromság hatalmát.
Remélem, sikerül harag és civakodás nélkül, civilizáltan
megegyeznünk. Megosztunk mindent, vagyont és tartozást egyaránt.
Fele ide, fele oda – mondta Tom.
R. J. beleegyezett. Persze csapott volna ő patáliát, ha nagy pénzek
forognak kockán, de a bevételeik túlnyomó része elment a házra
meg Tom orvosi egyetemen felhalmozott adósságainak
törlesztésére, nem volt miért patáliázni. Tom zavartan közölte, hogy
Cindy Wolper nevű titkárnőjével – egy húszas éveinek végén járó,
életvidám szőkeséggel él együtt.
– Össze fogunk házasodni – jelentette ki, és szemlátomást
rettentően megkönnyebbült, hogy végre eljutott a házastársi
hűtlenségtől a friss eljegyzésig.
Szerencsétlen gyerek, fortyogott magában R. J.
Civilizáltság ide, civilizáltság oda, Tom az ügyvédjét, Jerry
Saltust is magával hozta, amikor leültek, hogy elosszák a közös
vagyont.
– Mit tervezel, megtartod a Brattle utcai házat? – kérdezte.
R. J. meghökkenten meredt rá. A házat a férfi makacskodására, az
ő ellenvetéseivel mit se törődve vették meg. Az összes pénzüket
beleölték, csak hogy Tom rögeszméje teljesüljön. – Neked nem
kell?
– Cindy és én már kinéztünk magunknak egy lakást.
– Hát nekem még úgy sem kell a felvágós házad. Soha nem is
kellett. – Érezte, hogy a hangja mind feljebb emelkedik, és hogy
csípősen fogalmazott, de már nem törődött vele.
– És a hétvégi házzal mi legyen?
– …Gondolom, eladjuk azt is – mondta R. J.
– Ha te eladod azt, én vállalom, hogy vevőt kerítek erre, rendben?
– Rendben.
Tom kijelentette, hogy különösen szívéhez nőtt a cseresznyefa
komód, a kanapé, a két füles karosszék és a nagy képernyős
televízió. R. J. is szerette volna a komódot, de a férfi cserében
átengedte a pianínót és a százéves Heriz perzsaszőnyeget, az
asszony szeme fényét. A fennmaradó bútordarabokból felváltva
választottak egyet-egyet. Az egyezség gyorsan és vértelenül
megszületett, és az ügyvéd sietve távozott, mielőtt meggondolják
magukat, és otrombaságokat vágnak egymás fejéhez.
Vasárnap reggel R. J. az Alexbe ment Gwennel, aki két hét múlva
indult Idahóba. Az aerobic előtt R. J. éppen Tomról és leendő
feleségéről mesélt neki, amikor Alexander Manakos jelent meg az
edzőteremben egy szerelővel, hogy megbeszéljék valami törött
erőfejlesztő gép javítását.
– Rád néz – mondta Gwen.
– Kicsoda?
– Manakos. Téged bámul. Többször is idenézett.
– Ne hülyéskedj, Gwen.
A klubtulajdonos megveregette a szerelő vállát, és feléjük indult.
– Mindjárt jövök. Be kell telefonálnom az intézetbe – mondta
Gwen, és már ott sem volt.
Manakos ugyanolyan jól szabott öltönyt viselt, mint Tom, de nem
a Brooks Brotherstől. A szemet gyönyörködtetően szép férfi
öltözködése lezserebb, au courant volt.
– Colé doktornő…
– Igen?
– Alex Manakos vagyok. – Majdnem személytelenül rázta meg
R. J. kezét. – Mindent megfelelőnek talál a klubomban?
– Igen, nagyon szeretek ide járni.
– Ezt örömmel hallom. Esetleg volna valamilyen panasza, amit
orvosolhatnék?
– Ugyan. Honnan tudja a nevemet?
– Megmutattam valakinek, és ő elárulta a nevét. Gondoltam,
idejövök, üdvözlöm. Maga nagyon csinos.
– Köszönöm. – R. J. nem volt jó ebben a játékban, és már kezdte
sajnálni, hogy a férfi szemet vetett rá. Így közelről a haja a fiatal
Robert Redfordéra emlékeztetett. Orra horgas volt, ami némi
kegyetlenséget kölcsönzött az arcának.
– Velem vacsorázna valamelyik este? Vagy csak innánk valamit,
ahogy magának jobban megfelel. Beszélgethetnénk,
megismerhetnénk egymást.
– Mr. Manakos, én igazán nem…
– Alex. A nevem Alex. Esetleg szívesebben venné, ha egy közös
ismerősünk bemutatna egymásnak?
R. J. elmosolyodott. – Szükségtelen.
– Nézze, nyilván meghökkentettem, hogy csak így magára török.
Tudom, hogy aerobicra jött. Gondolja át a dolgot, és értesítsen a
döntéséről, mielőtt elmegy.
Azzal faképnél hagyta R. J. – , aki már éppen nyitotta a száját,
hogy közölje vele: hiába vár.
– És? Elfogadod a meghívását?
– Nem.
– De hát miért? Kedves férfinak tűnik.
– Gwen, istenien néz ki, de engem egyáltalán nem vonz.
Komolyan. Meg nem mondom, miért.
– Na és? Nem a kezedet akarja megkérni, nem is azt javasolta,
hogy mellette éld le az életed. Randira hívott.
Gwen nem hagyta békén. Aerobic alatt, két gyakorlat között is
fújta a magáét.
– Annyira kedves férfinak tűnik. Mikor volt utoljára találkád
férfival?
A levezető tánc közben R. J. sorra vette, mit is tud
tulajdonképpen Manakosról. A nemzeti kosárlabda-válogatott tagja
volt a Bostoni Egyetemen, bevándorló szülők gyermeke. A szalon
előterében kitett korai fényképéről egy cipőpucoló-sámlit tartó,
mosolytalan kölyök nézett le. Egyetemista fejjel már kis lyukat
bérelt a Kenmore tér egyik épületében, és több cipőpucolóval
dolgoztatott benne. Ahogy nevet szerzett magának sportolóként, az
Alex lett az egyetlen igazán menő hely, ahol az ember
kifényesíttethette a cipőjét, és Manakos hamarosan tágasabb
helyiséget bérelt, ahol büfé is működött. A profi kosárlabdához nem
volt elég jó, de mire diplomázott, elég híres lett, hogy bármekkora
kölcsönt kaphasson a bostoni bankoktól, és testkultúraszalont
nyitott, csupa-csupa Nautilus erőfejlesztő géppel és képzett
edzőkkel. A régi idők emlékére a szalonhoz cipőtisztító-terem is
tartozott, de a büféből közben bár és kávézó lett. Mostanra Alex
Manakos visszafizette a szalonra felvett hiteleket, görög étterme
volt a kikötőben s egy másik Cambridge-ben, és csak a jó Isten
tudja, mi mindene még.
R. J. tudta, hogy nőtlen.
– Mikor beszélgettél utoljára férfival, aki se nem beteg, se nem
orvos? Nagyon kedves férfinak néz ki. Nagyon kedvesnek. Nehogy
elszalaszd – sziszegte Gwen.
R. J. lezuhanyozott, felöltözött, és bement a bárba. Amikor
közölte Alex Manakosszal, hogy boldogan találkozna vele
valamelyik este, a férfi elmosolyodott.
– Nagyszerű. Maga orvosdoktor, jól tudom?
– Igen.
– Hát, orvosnővel még úgyse volt találkám.
Mibe keveredtem?, kérdezte magában R. J. – Szóval csak férfi
orvosokkal randevúzik.
– He-he-he – mondta a férfi, de már érdeklődéssel nézett rá.
Végül sikerült megállapodniuk a vacsora időpontjában. Szombat
este.
Másnap reggel mind a Herald, mind a Globe cikkeket jelentetett
meg a bostoni abortuszháborúról. Az újságok mindkét fél
képviselőit megszólaltatták, és több képet is közöltek az
aktivistákról. A Herald ráadásként a körözött orvosok plakátjai
közül is közzétett kettőt. Az egyik dr. James Dickensoné volt, egy
nőgyógyászé, aki Brookline Családtervezési Intézetében végzett
abortuszokat. A másik Roberta J. Colé doktornőé.
Szerdán bejelentették, hogy Allen Greenstein doktort jelölték ki
Maxwell B. Roseman utódjául, a Lemuel Grace Kórház
belgyógyászati osztályának helyettes vezetőjéül.
A következő napokban dr. Greenstein számos hírlapi és televíziós
interjút adott az újszülöttek jövőbeli genetikai szűrővizsgálatáról,
melynek eredményeként a szülők előre tudják majd, milyen
egészségi ártalmakra számíthat gyermekük az élete során, s akár azt
is, hogy miben fog meghalni.
R. J. és dr. Ringgold gyakran egymás mellé sodródtak
nagyviziteken és osztályos értekezleteken, és többször találkoztak a
folyosón is. Sidney mindannyiszor R. J. szemébe nézett, és
kedvesen, melegen üdvözölte.
R. J. szeretett volna megállni, és elbeszélgetni vele. Elmondta
volna, hogy cseppet sem szégyenkezik az abortuszklinikán végzett
fontos és felelősségteljes munkája miatt, melyet azért vállalt el, mert
jó orvos.
De akkor miért érzi úgy magát, mint egy kivert kutya, miközben
a kórház folyosóit járja? A fene essen beléjük!
Szombat délután kényelmesen lezuhanyozott, és lassan, gondosan
felöltözött. Hét órakor lépett a testkultúraszalonba, és egyenest a
bárba ment. Alexander Manakos a bárpult végénél állt, két férfival
beszélgetett. R. J. leült egy székre a pult másik végénél, és a férfi
kisvártatva odament hozzá. Még annál is jobban nézett ki, mint
ahogy emlékezett rá.
– Jó estét.
Manakos biccentett. Újság volt a kezében. Amikor szétnyitotta,
R. J. látta, hogy egy hétfői Globe az. – Igaz, ami ebben áll? Hogy
maga, szóval, hogy abortuszokat csinál?
R. J. megérezte, hogy ebből minden lesz, csak elismerő méltatás
nem. Fölemelte fejét, és kiegyenesedett, hogy a férfi szemébe
nézhessen. – Igen. Törvényes és elfogadott eljárás mely
létfontosságú betegeim egészségének megőrzése érdekében –
mondta higgadtan. – És melyet nagyon jó színvonalon végzek.
– Hánynom kell magától. Ilyen nőt kölcsönfasszal se dugnék
meg.
Milyen kedves.
– Hát, a sajátjával biztosan nem fog – mondta R. J. kimérten, és
leszállt a bárszékről, és miközben elhagyta a testkultúraszalont, egy
telefonfülke mellett haladt el, amelyben ősz hajú matróna tapsikolt
könnyes szemmel. R. J. jobban érezte volna magát, ha a nő nem
részeg.
– Nincs szükségem senkire. Egyedül is elvagyok. El én. Nincs
szükségem senkire, értetted?
– És szállj le rólam, barátnőm – ripakodott Gwenre.
– Oké, oké – mondta Gwen, és nagy sóhajtással menekülőre fogta
a dolgot.
 8. FELMENTŐ ÍTÉLET

A Middlesex Memorial Kórház etikai bizottsága tavaszi hóvihar

miatt elnapolta áprilisi ülését. Patyolatfehér lepel terült a kormos hó
és az öreg jég rétegei fölé, mely, ha korábban jön, derűs látvány
lehetett volna, így viszont még R. J. is zsörtölődve fogadta az újabb
havazást. Két napra rá húsz fok fölé emelkedett a hőmérő
higanyszála, és nyomtalanul eltűnt új tavaszi hó, öreg téli hó
egyaránt, és rohanó vízzel lellek meg a csatornák.
A következő héten összeült az etikai bizottság. Nem tartottak
hosszas ülést. Tekintve az egyértelmű bizonyítékokat és
tanúvallomásokat, melyek szerint Elizabeth Sullivan rettenetes
fájdalmak között haldoklott, egyhangúlag megállapították, hogy dr.
Thomas A. Kendricks nem járt el etikátlanul, amikor nagy adag
fájdalomcsillapítót adott be Mrs. Sullivannek.
Néhány nappal később Phil Roswell, a bizottság egyik tagja
elmondta R. J. – nek, hogy a döntést gyakorlatilag vita nélkül
hozták meg. – A fenébe is, legyünk őszinték. Mind elébe mentünk
már a… kegyes halálnak, ha a vég közeli volt és elkerülhetetlen –
mondta Roswell. – Tom nem bűnt takargatott, bejegyezte a
gyógyszeradást, ott van a kórlapon. Ha őt elmarasztalnánk,
magunkat is, meg a legtöbb orvos ismerősünket is elővehetnék.
Nat Rourke bizalmas beszélgetést folytatott a körzeti ügyésszel,
és azzal tért vissza irodájába, hogy Wilhoit nem szándékozik
vádesküdtszék elé vinni Elizabeth Sullivan halálát.
Tom magánkívül volt az örömtől. Végre lezárhatott egy fejezetet
az életében, s most már azon volt, hogy minél előbb letudja a válást,
és elvehesse új választottját.
R. J. amúgy sem túl jó kedvét tovább keserítették a lépten
nyomon felbukkanó nincstelenek. Tősgyökeres bostoni volt, és
imádta a várost, de most képtelen volt az utca lakóira nézni.
Mindenhol őket látta, ahogy kukákban és konténerekben
guberálnak, szegényes cókmókjukat tolják a szupermarketekből
elkötött bevásárlókocsikban, fagyos rakpartokon szunnyadnak
ládákba húzódva, ingyen ebédért sorakoznak a Tremont utcai
népkonyha előtt, padot foglalnak éjszakára a Boston Commonon és
a többi köztéren.
A hajléktalanok R. J. számára orvosi feladatot jelentettek. Az
1970-es években a pszichiáterek kiharcolták a hatalmas
betonhodályok megszüntetését, ahol az elmebetegeket egymás
hegyén-hátán, szégyenletes körülmények között tartották bezárva.
Elvileg az ápoltaknak azért adták vissza szabadságukat, hogy újra
beilleszkedhessenek egészséges társaik közé. Az elgondolást több
európai országban is sikerrel vitték véghez, Amerikában azonban az
önállósított betegek támogatására felállított mentálhigiénés
központok, pénzeszközök hiányában sorra csődbe jutottak. A
betegek szétszóródtak. A pszichiátriai szociális munkások
képtelenek voltak állandó kapcsolatot tartani olyasvalakivel, aki
egyik este egy kartondobozban aludt, másnap meg mérföldekkel
odébb, egy szellőzőcsatorna vasrácsán. Szerte Amerikában
alkoholisták, kábítószeresek és mindenféle-fajta elmebetegségben
szenvedők alkották a hajléktalanok derékhadát. Sokuk rákapott a
koldulásra, egyesek aluljárókban és buszokon mennydörögték vagy
éppen dünnyögték nyomorúságos történeteiket, mások egy ház
tövében gubbasztottak, mellettük bögre vagy felfelé fordított kalap
és ákombákom betűkkel rótt kérés: Ennivalóért dolgoznák. Négy
családom van otthon. R. J. egy tanulmányban azt olvasta, hogy
becslések szerint Amerika koldusainak kilencvenöt százaléka
kábítószerfüggő vagy alkoholista, és hogy egyik-másikuk akár napi
háromszáz dollárt is összekéreget, amit szinte azonnal
szenvedélyére költ. R. J. mélységes bűntudattal gondolt a
fennmaradó öt százalékra, akik nem valamilyen szenvedély, hanem
az otthon és állás hiánya miatt betegek. Mégis megkeményítette a
szívét, nem adott alamizsnát, és dühbe gurult, valahányszor azt látta,
hogy az emberek tíz vagy huszonöt centeket dobálnak egy bögrébe,
ahelyett, hogy a politika eszközeivel segítenének megfelelő
otthonokba juttatni a hajléktalanokat.
De nem csak a hajléktalanokról volt szó városbeli életének
valamennyi összetevője kezdett az idegeire menni – házasságának
felbomlása, hivatásának elszemélytelenedése, a mindennapi
papírmunka gyötrelme, a forgalmi dugók, és az, hogy utált olyan
kórházban dolgozni, ahol Allen Greenstein elcsaklizott előle egy
állást.
Mindez keserű koktéllá elegyedett benne. Lassan ráébredt, hogy
ideje gyökeresen változtatnia életén, elhagyni Bostont.
Baltimore és Philadelphia volt az a két város, melynek orvos
közösségébe egy hozzá hasonlóan kiterjedt érdeklődésű személy
beilleszkedhetett. Leült, és levelet írt Roger Carletonnak a Johns
Hopkinsba és Irving Simpsonnak a Penn-be, megérdeklődve, hogy
igényt tartanának-e szolgálataira.
Még jóval korábban elrendezte, hogy tavasszal legyen egy szabad
hete – St. Thomasról ábrándozott. Ehelyett egy meleg péntek
délután korán hazament a kórházból, és összekészített néhány
holmit egy többnapos vidéki tartózkodáshoz. Túl kellett adnia a
berkshire-i birtokon.
Kiment a házból, és már majdnem beült az autóba, amikor eszébe
jutott Elizabeth utolsó kívánsága. Visszament a vendégszobába, és
elhozta a hamvakat tartalmazó kartondobozt az íróasztalról, ahová
annak idején letette.
Nem vitte rá a lélek, hogy a csomagtartóba suvassza a bőröndök
mellé. Az anyósülésre helyezte a kis dobozt, és elébe fektette
összehajtott esőkabátját, hogy le ne pottyanjon, ha hirtelen fékeznie
kell.
Azután a Massachussetts autóúthoz hajtott, és nyugatnak fordult a
piros BMW-vel.
 9. WOODFIELD

Be sem bútorozták ízlésük szerint a helyreállított, György

korabeli házat a Brattle utcában, R. J. és Tom házassága máris
szétesőben volt. Amikor egy elragadó birtokra bukkantak Nyugat-
Massachussetts berkshire-i hegyvidékén, egy Woodfield nevű
városka határában, azonnal megvették, mert úgy gondolták, a
hétvégi ház révén talán újra összemelegedhetnek. A kis, sárga
gerendaház nyolcvanöt éves lehetett, elpusztíthatatlanul állt egy
öreg, kapcsolatukhoz hasonlóan rogyadozó dohánypajta
szomszédságában. Három hektár mező és húsz hektár kusza, öreg
New England-i erdő is tartozott a birtokhoz, és mind az erdőn, mind
a mezejükön keresztülkígyózott Woodfield három hegyi folyójának
egyike, a Catamount.
Amikor Tom megbízott egy építkezési vállalkozót, hogy
mélyítsen kis tavat a mező mocsarasabb részén, a talajgyalu
újszülött gyermek parányi, makacs maradványait túrta elő a földből.
A kötőszövetek réges-régen elporladtak. Ami megmaradt,
könnyűszerrel vélhették volna maroknyi csirkecsontnak, ha nincs a
három darabra hullott, gombakövületszerű, jellegzetesen emberi
koponya. A sír jeltelen volt, a környék túlságosan ingoványos,
semhogy valamikor temetőnek használhatták volna. A csontok
előbukkanása komoly felbolydulást okozott a környéken senki nem
tudta, hogyan kerülhettek oda.
Arra gondoltak, talán indián volt az eltemetett gyermek. A
halottkém szerint a csontok nagyon régóta ott hevertek. Eónokról
szó sem volt, mindenesetre jó ideje temethették el őket.
A csontok fölött kis cseréptányért találtak a földben. Amikor
megmosták, egy sor halványra kopott, rozsdaszín betű bukkant elő.
Kivehetetlen volt, mit írtak rá annak idején. A betűk zöme eltűnt,
néhány azonban épségben maradt. Egy AH és egy OD foszlány,
alatta AT és EL. Hiába rostálták át a földet, a parányi csontok egy
része soha nem került elő. A megyei halottkémnek sikerült annyira
rekonstruálni a kicsiny csontvázat, hogy megállapíthassa: a magzat
majdnem, de nem egészen időre született. A neme
meghatározhatatlan volt. A halottkém magával vitte a csontokat, de
amikor R. J. megkérdezte, hogy övé lehet-e a cseréptányér, vállat
vont, és a kezébe nyomta. R. J. azóta is a nappali komódjában
őrizte.
A Massachussetts autóút legtöbb szakasza meglehetősen
érdektelen. R. J. csak akkor hangolódott jobb kedvre, amikor
Springfieldnél letért az autóútról, és a 91-es államközin északnak
indulva megpillantotta a zömök, idő koptatta hegyeket. És
felemelem az én tekintetem a hegyek ormára, ahonnan az én
segítségem érkezni fog. Újabb félóra elteltével már kacskaringós és
hullámzó hegyi utakon kapaszkodott fölfelé, mígnem végül
rákanyarodott a Babérhegyi útra, és aztán a hosszú és kanyargós
bekötőn át leereszkedett az erdőszél szoknyájának ráncában
megbúvó, vajszínű gerendaházhoz. Előző ősszel használták utoljára
a hétvégi házat. Amikor kinyitotta az ajtót, kesernyés illatú,
áporodott levegő csapott ki. A nappali ablakpárkányán valamilyen
állat hagyta ott a potyadékát olyan volt, akár az egérpiszok, csak
nagyobb. Később szikkadt denevértetemet talált a konyha egyik
sarkában. Első feladataként szemeteslapátot és söprűt ragadott, s
megszabadult a denevértől és a piszkától. Bekapcsolta a
hűtőszekrényt, feltolta az ablakokat, hogy bejöjjön egy kis friss
levegő, és becipelte a magával hozott utánpótlást, a két kartondoboz
élelmiszert és a hűtőtáskát a romlandókkal. Kiéhezve, mégis
étvágytalanul vacsorázott, kemény és ízetlen áruházi paradicsomot,
rongyos kiflit, két csésze teát és egy doboz csokoládés apró
süteményt.
Amikor lesöpörte a morzsát az asztalról, gyötrelmes tudatként
hasított belé, hogy Elizabethről teljesen megfeledkezett.
Behozta a kis, szürke dobozt a kocsiból, és a kandallópárkányra
állította. Elizabeth kérésének eleget téve, még meg kellett találnia a
szépséges környezetet, hogy eltemethesse a hamvakat. Ösztöne újra
kivezette a házból, és tett néhány lépést a fák között, de az erdő
sötét volt és kidőlt törzsek sorompóival, szederindás aljnövényzettel
teli. R. J. sietős visszavonulót fújt, és inkább kigyalogolt a murvás
bekötőúton a Babérhegyi útig. Az aszfaltút közel három mérföld
hosszan emelkedett és ereszkedett alá a hegyek között. R. J. örült,
hogy gyalogolhat. Egy és negyed mérföld után fehérre meszelt, kis
gerendaházhoz és hatalmas, vörös istállóhoz ért – Hank és Freda
Krantz birtokához, akiktől Tom és ő a hétvégi házukat vették.
Visszafordult, mielőtt az ajtajukig ért volna. Nem akart éppen most
válaszolni Tommal és házasságuk felbomlásával kapcsolatos
kérdéseikre.
Mire visszaért a házhoz, lement a nap, s a kristálytiszta levegő
csípős hideg lett. Egy kivételével az összes ablakot bezárta. A
fészerben talált száraz fát, kis tüzet rakott a kandallóban, és
bemelegítette a kihűlt szobát. Ahogy leszállt az est, a nyitott
ablakon behallatszott a békák tirregése a tavacska túlfolyó
csatornája felől, és R. J. a kanapéra telepedett, garantáltan hizlaló,
forró feketekávét kortyolgatott, és a tüzet bámulta.
Másnap sokáig aludt, tojást reggelizett, és bősz nagytakarításba
fogott. Mivel igen ritkán kellett házimunkát végeznie, most
kifejezetten örömét lelte a porszívózásban, söprögetésben,
portörlésben. Az összes lábast és fazekat elmosogatta, a tányérok és
evőeszközök közül azonban csak azt, amire szüksége lehetett.
Tudta, hogy Krantzék pontosan délben ebédelnek, ezért csak
negyed kettőkor sétált át hozzájuk, s kopogott be az ajtajukon.
– Kit látnak szemeim! – kiáltotta Hank Krantz. – Kerüljön
beljebb.
Behívták a konyhájukba, Freda Krantz kérdés nélkül kávét töltött
neki, és vágott a fehér mázzal leöntött tortából, ami a
konyhaszekrényen állt.
R. J. igazán nem volt közeli ismerősük, hiszen csak rendszertelen
látogatásai alkalmával találkozott velük, mégis őszinte együttérzést
látott a szemükben, miközben beszámolt a válásról, és tanácsukat
kérte a ház és a föld legcélirányosabb értékesítését illetően.
Hank Krantz megvakarta az arcát. – Mehet greenfieldi vagy
amhersti ingatlanügynökhöz is, de mostanság a népek inkább csak
egy David Markus nevű fickót bíznak meg itt a környéken. Hirdet a
lapokban, és elég jó árat szokott elérni. És egyenes ember. Nem kis
szó, ahhoz képest, hogy New York-i.
Útbaigazították Markus házához. R. J. először kiment az
államközi autóútig, aztán gidres-gödrös műutakon döcögött,
alaposan próbára téve autója felfüggesztését. Gyönyörű, lámpás
Morgan pej futott versenyt vele egy körülkerített, bíborherés mezőn,
hogy végül lobogó sörénnyel, farokkal tovairamodjon. Odébb
megkapó tájra tekintő, takaros gerendaház állt, rajta
ingatlanügynöki cégtábla. Egy másik felirat megmosolyogtatta R. J.
– t.
MÉZZEN AZ ORRA ELÉ
Borostyánszín mézzel töltött befőttesüvegek halma állt két ócska
könyvszekrényben a verandán. Bentről a Who rockmuzsikáját
bömbölte a rádió. Hosszú fekete hajú, tizenéves lány jött az ajtóhoz.
Erős keblű, szeplős teremtés volt, angyalarcú a vastag
szemüveglencsék mögött. Vatta labdácskát nyomkodott a hegyes
állán felfakadt, vérző pattanásra.
– Hello, Sarah vagyok, apám nincs itthon. Csak estére jön meg. –
Lefirkantotta R. J. nevét és telefonszámát, és megígérte, hogy az
apja vissza fogja hívni. Miközben R. J. kifizetett egy üveg mézet, a
ló nyihogva toporzékolt a kerítés mögött.
– Istentelen egy haspók – mondta a lány. – Akarja odaadni neki a
cukrát?
– Persze.
Sarah Markus két kockacukrot nyomott a markába, és együtt a
kerítéshez sétáltak. R. J. félve nyújtotta a ló felé a cukrot, de a
hatalmas, sárga fogak elsiklottak a tenyere fölött, és a nyaldosó,
érdes nyelv önkéntelen mosolyra bírta.
– Hogy hívják?
– Chaim. Zsidó név. Apám adta neki egy író után.
R. J. derűsen búcsút intett a lánynak és a lónak, és visszaindult a
magas fák és vén kőfalak szegélyezte úton.
A woodfieldi Fő utcán postahivatal állt s négy vállalkozás – a
Hazel, mely mintha képtelen lett volna eldönteni, hogy
vaskereskedés vagy ajándékbolt-e valójában a Buell Szakszerű
Autószerviz a Sotheby féle vegyeskereskedés alapítás éve – 1842 és
a Terry, egy modern kisáruház, benzinkúttal az utcai homlokzat
előtt. R. J. a sajtszagú kis vegyeskereskedést szerette legjobban.
Frank Sothebynek mindig volt egy korong finom, érett cheddar-
sajtja, amitől összefutott szájában a nyál. Sotheby juharszörpöt
árult, henteskedett, és saját készítésű lángolt kolbászt, hurkát tartott.
Büfépult nem volt a boltban. – Csinálna nekem egy sajtos
szendvicset?
– Kész örömmel – válaszolta a boltos. Másfél dollárt számított
Sajtbombájáért. R. J. kiült a tornácra ebédelni, s közben az utcán
elhaladó embereket figyelte. Aztán visszament a boltba, és
koleszterin iránti ellenszenvét félretéve bélszínt, hurkát és egy
jókora szelet finom sajtot vásárolt.
Délután magára öltötte legöregebb ruháit, gumicsizmát húzott, és
nekivágott az erdőnek. Néhány lépés után sötét, hűvös világban
találta magát, melynek csendjét egyedül a millió levélen átszüremlő
szél susogása törte meg. Az időről időre hullámverésszerű
sistergéssé halmozódó nesz áhítattal s félelemmel töltötte el R. J. – ,
aki egyedül abban reménykedett, hogy a nagy testű állatokat és
szörnyeket messziről elriasztja csörtetése. Időnként parányi
tisztásokra ért, ahol kicsit elidőzhetett, de sehol nem látott
letelepedésre csábító helyet.
Egy kis csermelyt követve kijutott a Catamount folyóhoz. Úgy
számolta, a birtok közepe táján járhat, ezért sodoriránynak indult a
folyó mentén. A partot ugyanolyan sűrű aljnövényzet nőtte be, mint
az erdőt, kínkeserves volt az előrejutás. Hamarosan azon kapta
magát, hogy kimerülten és verejtékezve támolyog a hűs tavaszi
levegőn, és amikor párkányként a folyóba nyúló, hatalmas
gránitsziklához ért, örömmel roskadt le rá. A víz mélyét fürkészve
pisztrángivadékokat vett észre a szirt tövében, melyek időnként egy
helyben lebegtek, máskor tökéletes összhangban mozgó
vadászrepülő-kötelékként rebbentek arrébb. A pisztrángos mély víz
befolyásánál a folyó hőiétől áradtan zubogott. R. J. teljesen
kinyújtózott a langymeleg sziklán, és a napsütésben heverve figyelte
a halakat. Egyszer-másszor jeges suttogás permetét érezte az arcán.
Késő délutánig kint maradt, akkor újra átküzdötte magát az
erdőn, otthon elcsigázottan lerogyott a kanapéra, és két órát
szunyókált. Amikor felébredt, krumplit sütött, paprikát meg
hagymát dinsztelt, félig átsütött bifszteket készített, és mindent
befalt az utolsó morzsáig. Mézes teával öblítette le a vacsorát.
Odakint az est az utolsó fénycseppeket facsarta az égboltból, és ő
éppen letelepedett a kandalló elé, hogy kávét szürcsölve hallgassa
az újabb békakoncertet, amikor megcsörrent a telefon.
– Istenem, Colé doktornő, én vagyok az, Hank. Elsült a puskám,
Freda megsebesült…
– Hol érte a golyó?
– A combján, a csípeje alatt. Nagyon vérzik, csak úgy dől belőle.
– Fogjon egy tiszta törülközőt, és szorítsa a sebre. Mindjárt ott
vagyok.
 10. SZOMSZÉDOK

Vakáción volt, nem hozta magával az orvosi táskáját. Murvát

frecskelő kerekekkel, őrült árnyakat hajszoló fényszóróval robogott
végig az úton, s kanyarodott be Krantzékhoz, csúnya sebet hasítva
bal gumijaival Hank Krantz gondosan rendben tartott pázsitjára.
Egészen a bejárati ajtóig hajtott, kopogás nélkül rontott a házba. A
vétkes lőfegyver az újsággal leterített konyhaasztalon hevert,
mellette rongydarabok, puskavessző és egy kis olajozókanna.
Freda a bal oldalára borulva, holtfehéren feküdt a vérében. A
szeme le volt hunyva, de aztán kinyitotta, és R. J. – re nézett. Hank
már félig lehúzta róla a farmerét, most mellette térdelt, átázott
törülközőt nyomva a combjára. Keze és ingujja merő vér volt. –
Istenem, istenem. Isten az égben, nézze, mit műveltem vele.
Hank Krantz teljesen odavolt, de azért józan esze a bajban sem
hagyta cserben. – Kihívtam a woodfieldi mentősöket is – mondta.
– Helyes. Kerítsen egy száraz törülközőt. Csak tegye a másikra,
és tartsa rászorítva. – R. J. letérdelt, és a comb és az alsótest
találkozására, közvetlenül Freda fekete szeméremszőrzettől sötétlő
pamut bugyija mellé csúsztatta ujjait. Amikor sikerült kitapintania a
combi verőeret, ránehezedett tenyerével. Freda vaskos csontú,
nagydarab nő volt, izmai kötöttek a sok-sok évi fizikai munkától. R.
J. teljes erejéből ránehezedett, hogy elszoríthassa a verőeret, és
Freda már sikolyra nyitotta a száját, de végül csak halk sóhaj lett
belőle.
– Elnézést… – Bal kezével továbbra is az érre nehezedve,
jobbjának könnyed és óvatos mozdulatával Freda combja alá nyúlt.
Amikor rátapintott a lövedék kimeneti nyílására, Freda
megvonaglott.
Éppen a pulzust számolta Freda nyaki verőerén, amikor a mentő
szirénájának első, állatias sikolyait meghallották. Hamarosan két
jármű állt meg a ház előtt, ajtók csapódtak. Hárman léptek be a
házba, egy tagbaszakadt, középkorú rendőr és egy férfi meg egy nő
piros poliészterdzsekiben. A nőnél hordozható oxigénpalack volt.
– Orvos vagyok. Az asszonyt meglőtték, eltört a combcsontja, az
artéria károsodott, talán teljesen át is szakadt. A lövedék eltávozott a
testből. Száztizenkilences, elnyomható pulzus.
A férfi mentős bólintott. – Sokkos állapot, persze. Literszám
vesztette a vért – mondta, a padlóra pillantva. – Bírja tovább
szorítani az artériát, doki?
– Igen, hogyne.
– Helyes, akkor csak rajta. – A férfi Freda másik oldalához
térdelt, és gyors fizikaiállapot-felmérésbe kezdett. Nagydarab,
elhízott, fiatal férfi volt, alig túl a kamaszkoron, keze azonban
fürgén, ügyesen járt.
– Egy lövés volt csak, Hank? – kiáltotta.
– Csak egy – utasította el ingerülten Hank a burkolt célzást.
– Egen, egy bemeneti és egy kimeneti sebszáj – állapította meg a
mentős a vizsgálódást befejezve.
Az alacsony, szőke nő közben megmérte a vérnyomást. –
Nyolcvanegy per ötvenhét – mondta, a társa bólintott. A nő
beüzemelte az oxigénpalackot, és visszafúvást gátló maszkot
helyezett Freda szájára, orrára. Aztán levágta Freda nadrágját és
bugyiját, törülközőt dobott a lágyékára, és lehúzta lábáról a
teniszcipőt és a zoknit. A meztelen lábfejet két kezébe markolta, és
egyenletesen húzni kezdte.
A férfi mentős bokahurkot csúsztatott a sérült lábra. – Kicsit
bénázni fogunk, doki – mondta. – Át kell dugnunk a keze alatt a
sínt. Pár másodpercre el kéne engedje az eret.
Amikor megtette, Freda vére újból ömleni kezdett.
A mentősök gyors, gyakorlott mozdulatokkal Hare-féle nyújtósínt
helyeztek a törött lábra, fémrögzítő szerkezetet, mely egyik végén
szorosan a lágyéknak illeszkedett, a másikon pedig végignyúlt a
lábszár mentén. Amint odafért, R. J. újra az artériára nehezedett, s
elállította a vérzést. A sín egyik végét a combhoz, a másikat a
bokahurokhoz rögzítették. A mentősök kis csörlővel megfeszítették
a szerkezetet, többé nem volt szükség kézi nyújtásra.
Freda nagyot sóhajtott, a férfi mentős biccentett. – Mindjárt jobb
valamivel, nem igaz? – Freda rábólintott, de amikor felemelték,
nagyot sikoltott, és mire hordágyra tették, csendesen sírdogált.
Aztán az egész kis csoport megindult kifelé, Hank és a rendőr a
hordágy elülső sarkainál, a férfi mentős Freda feje mögött, a szőke
nő a hordozható oxigénpalackkal, és R. J., aki igyekezett menet
közben is az artériára nehezedni.
Helyére emelték és rögzítették a hordágyat a mentőben. A
szőkeség a hordozható palackról a jármű fedélzeti oxigénellátására
kapcsolta Freda maszkját, aztán megemelték a lábát, és melegen
betakargatták. – Eggyel kevesebben vagyunk a szokásosnál. Nem
volna kedve velünk jönni? – kérdezte a férfi mentős R. J. – t.
– Dehogynem – mondta R. J., a férfi pedig biccentett. A szőke nő
vezetett, Hank mellette ült az első ülésen.
Miközben kihajtottak az udvarról, a nő adóvevőn közölte a
diszpécserrel, hogy felvették a sérültet, és úton vannak a kórház
felé. A rendőrautó robogott az élen, villogó kék fénnyel,
sikolyszalagot eregető szirénával. A mentőautó fényjelzése végig
villódzott, míg Krantzék háza előtt álltak, a szőke nő most a szirénát
is bekapcsolta.
R. J. csak nagy nehézségek árán tudta a sérült verőéren tartani
testsúlyát a kanyarokban veszélyesen kilendülő, himbálózó
mentőautóban.
– Megint vérzik – szólalt meg.
– Igen – mondta a férfi mentős, de már hajtogatta is szét az
űrhajósok szkafanderére emlékeztető, vaskos nadrágszerűséget,
melyből itt is, ott is kábelek, vezetékek türemkedtek ki. Gyorsan
ellenőrizte a vérnyomást, a pulzust és a légzésszámot, aztán
leakasztotta a rádiótelefont, és engedélyt kért a kórháztól a
kompressziós nadrág igénybevételéhez. Rövid tanácskozás után
megkapta az engedélyt, és R. J. segítségével felhelyezte a nadrágot
a sínbe tett lábra. Aztán sziszegés hallatszott, a nadrág megtelt
levegővel, és kimerevedett.
– Imádom. Használt már ilyet, doki?
– Nem sok gyakorlatom van oxyológiában.
– Hát ez mindent megcsinál maga helyett, és mindent egyszerre –
magyarázta a férfi. – Elállítja a vérzést, rögzíti a lábat a Hare-sínnel
együtt, és vért pumpál a szívbe meg az agyba. Csak mindig
engedélyeztetni kell a használatát, mert ha belső vérzés lépne fel, az
összes vért a hasüregbe nyomná. – Ellenőrizte, hogy minden
rendben van-e Fredával, aztán elvigyorodott, és kezet nyújtott. –
Steve Ripley.
– Roberta Colé.
– A kormány mögött az országutak réme, Toby Smith.
– Hello, doki! – A nő le sem vette szemét az útról, de R. J. látta a
tükörben, hogy megnyerő mosoly villan az arcán.
– Hello, Toby – mondta.
A mentőbejárónál nővérek vártak rájuk, és nyomban el is vitték
Fredát. A két mentős lehántotta a véres lepedőket a hordágyról, és
tisztát húzott helyettük a kórház raktárából fertőtlenítették és
használatra kész állapotba hozták a hordágyat, mielőtt visszatették
az autóba. Aztán leültek a mentőváróban R. J.–vel, Hankkel és a
rendőrrel. Maurice A. McCourtney, Woodfield rendőrfőnöke,
mutatkozott be R. J. – nek az utóbbi. – Amúgy mindenki csak
Macknek szólít – tette hozzá nagy komolyan.
Mind a négyen szemlátomást kornyadoztak munkájuk végeztével
egyszerre rájuk tört a fáradtság.
Hank Krantz kiöntötte nekik a szívét. A préri kutyák miatt ütött
be a baj, magyarázta, egész álló héten ott koslattak a környéken.
Elhatározta, hogy megtakarítja a szarvasölőjét, és kilő néhányat
közülük, attól csak elriad a falka.
– Winchester, mi? – kérdezte Mack McCourtney.
– Az hát, régi típusú 94-es Winchester, harminc-harmincas patron
kell bele. Megvan már legalább tizennyolc éve, de soha balesetem
nem volt vele. Kicsit oda találtam ütni az asztalhoz, elsült.
– Nem volt bebiztosítva? – kérdezte Steve Ripley.
– Hát, istenkém, nem hagytam én azt soha megtöltve. Mindig
kiürítem az átkot, mielőtt a helyére teszem. Most az egyszer
kimehetett a fejemből, újabban mindent elfelejtek. – Szikrázó
szemmel nézett a mentősre. – Magának meg, Ripley, van bőr a
képén megkérdeni, csak egy lövés volt-e. Azt hiszi, direkt lőttem
meg az asszonyt?
– Nézze. A felesége a padlón feküdt, erősen vérzett. Minél előbb
meg kellett tudnom, hány sebet kapott.
Hank tekintete ellágyult. – Igaza van, nem szép, hogy kötözködök
magával. Megmentette az életét.
Ripley megrázta a fejét. – Ha valaki itt életet mentett, az a doki.
Ha ő nem találja meg, hol kell elszorítani a verőeret, most nem így
ülnénk itt.
Krantz R. J. – re nézett. – Soha nem fogom elfelejteni magának. –
Megcsóválta a fejét. – Lássák, mit tettem az én Fredámmal!
Toby Smith előrehajolt, megpaskolta a férfi keze fejét, aztán rajta
hagyta a tenyerét. – Nézze, Hank, mindannyian elbaltázunk
dolgokat. Nap mint nap. Hiába rágja magát, azzal aztán végképp
nem segít Fredán.
A rendőrfőnök elfintorodott. – Fejőstehenei már nincsenek. Csak
néhány bikája, ugye? Nem hinném, hogy a préri kutyák nekimennek
egy behemót húsmarhának.
– Nem, a bikáknak békét hagynak. De múlt héten vettem négy
bornyút Bernsteintől, a pittsfieldi út mellett.
Mack McCourtney biccentett. – Az mindjárt más. Egy borjúval
csúnyán elbánnak, de egy üszővel már nem.
– Igen, az üszőket általában nem zargatják – hagyta helyben
Hank.
McCourtney elment, járőröznie kellett az autóval Woodfieldben.
– Biztos maguk is mennének a dolgukra – mondta Ripleynek Hank.
 – A szomszéd szolgálatok tartják a frontot helyettünk. Egyelőre
várunk. Maga még úgyis beszélni akar majd az orvossal.
A sebész másfél óra elteltével jött ki a műtőből. Elmondta
Hanknek, hogy helyreállította a sérült artériát, és egy fémszeggel
összefogatta Freda törött combcsontját. – Nem lesz semmi baja. Jó
öt napig tartjuk bent. Öt napig, egy hétig.
– Bemehetek hozzá?
– A megfigyelőben van. Egész éjjel kába lesz a gyógyszerektől.
Legjobb, ha most hazamegy, és alszik egy kicsit. Reggel
meglátogathatja. Jelentsem az esetet a háziorvosuknak?
Hank elhúzta a száját. – Nemrég ment nyugdíjba az orvosunk.
– Kihez tartoztak, csak nem a Fő utcai Hugh Marchant-hoz?
– De igen, dr. Marchanthoz.
– Hát, ha újra lesz orvosuk, tudassa velem, ki az, és akkor
elküldöm a jelentést.
– Hogyhogy Greenfieldbe járnak orvoshoz? – kérdezte Hanktől
R. J. hazafelé.
– Ha egyszer közelebb nincs. Woodfieldben húsz éve meghalt az
öreg doki, azóta nincs orvosunk.
– Hogy is hívták?
– Thorndike.
– Az. Többen említették a nevét, amikor elkezdtem a környékre
járni.
– Craig Thorndike. Imádták a népek. De hogy meghalt, nem jött
másik orvos Woodfieldbe.
Éjfélre járt, amikor a mentőautó letette Hanket és R. J. – Krantzék
bejáróján.
– Minden rendben? – kérdezte R. J. a férfit.
– Igen. Aludni nem fogok, annyi szent. Azt hiszem, feltakarítom
legalább a konyhát.
– Hadd segítsek.
– Nem, szó se lehet róla – mondta Hank határozottan, és R. J.
megkönnyebbült, mert egyszerre nagyon fáradtnak érezte magát.
 A férfi tanácstalanul álldogált. – Köszönöm. Csak a magasságos
mennybéli a megmondhatója, mi történt volna, ha maga nincs itt.
– Örülök, hogy itt voltam. Most pedig menjen, pihenjen le.
Hatalmas, fehér csillagok ragyogtak az égen. Az éjszaka
leheletéből jég és tavaszi fagyok emléke sejlett elő, a hazafelé
autózó R. J. – mégis melegség öntötte el.
 11. ELHIVATOTTSÁG

Másnap reggel R. J. korán ébredt, és ágyban fekve idézte fel az

előző este történteket. Hank Krantz préri kutyái közben maguktól
odébbállhattak, gondolta, mert a hálószoba ablakán át három
szarvast látott a réten: farkukat billegetve legelték a lóherét. Autó
tűnt fel az úton, a szarvasok farka veszélyt jelző zászlóként
felcsapódott. Amikor az autó elhaladt, a farkak újra leereszkedtek és
folytatták a billegést, a szarvasok zavartalanul legeltek tovább.
Tíz perccel később motoros kamasz robajlott el az úton, és a
szarvasok hosszú, riadt, mégis erőt sugárzó és kecses
szökkenésekkel az erdő felé iramodtak.
Amikor kikelt az ágyból, és telefonált a kórházba, megtudta, hogy
Freda állapota kielégítő.
Vasárnap volt. Reggeli után ráérősen elautózott Sotheby
vegyeskereskedéséhez, ahol vett egy New York Times-t és egy
Boston Globe-ot. A boltból kifelé jövet Toby Smith köszönt rá
szívélyes jó reggelttel.
– Egész kipihentnek tűnik ahhoz képest, hogy tegnap késő
éjszakáig dolgozott – jegyezte meg Toby.
– Sajnos volt alkalmam hozzászokni az éjszakázáshoz.
Beszélhetnénk egy-két percet, Toby?
– Persze.
Toby az üzlet tornácán álló padhoz lépett, leültek. – Meséljen
nekem a mentőszolgálatról.
– Hát… az kész történelem. Közvetlenül a második világháború
után alapították. Néhányan, akik a hadseregben orvosként
szolgáltak, hazajöttek, és egy leselejtezett mentőautót is hoztak
magukkal. Azzal kezdték meg a környék ellátását. Később az állam
felvállalta a mentőszolgálatosok vizsgáztatását, képesítését, és
kialakult a folyamatos szakmai képzés rendszere. A mentősöknek
lépést kell tartaniuk a korral, évente kötelesek megújítani a
képesítésüket. Itt nálunk tizennégy mentőszolgálatos dolgozik,
önkéntes mind. A szolgáltatás ingyenes mindenkinek, aki
Woodfieldben él. Személyhívót viselünk, és huszonnégy órás
váltásban dolgozunk. Tulajdonképpen az lenne az ideális, ha
hármasával járhatnánk ki, egy a kormány mögött, kettő meg hátul a
beteggel. De többnyire csak ketten vagyunk, mint tegnap este is.
– Miért ingyenesek? – kérdezte R. J. – Miért nem vasalják be a
számlát a biztosítókon, ha egyszer az ő ügyfeleiket szállítják
kórházba?
Toby fürkész pillantást vetett rá. – Itt a hegyvidéken nincs sok
munkalehetőség. Az emberek többsége egyéni vállalkozó –
favágók, asztalosok, földművesek, kétkezi munkások. Java
részüknek nem telik egészségbiztosításra. Nekem se lenne, ha a
férjem nem kap szövetségi állást vadőrként. Szabadúszó könyvelő
vagyok, és egyszerűen képtelen lennék előteremteni a havi díjat.
R. J. biccentett, és nagyot sóhajtott. – Ugyanaz lehet a helyzet,
mint a nagyvárosokban. Már ami az egészségbiztosításból
kirekedők arányát illeti.
– Sokan arra játszanak, hogy úgysem betegszenek meg. Mint a
tűztől, úgy félnek a nyavalyától, de persze ez nem kívánság
hangverseny, sokan ágynak is esnek. – A mentőszolgálat fontos
szerepet játszik a környék életében, mondta Toby. – Az emberek
megbecsülik a munkánkat. A legközelebbi orvos keletnek,
Greenfieldben van. Nyugatnak meg harminc mérföldre innen, a
kilences út menti Dalton határában, egy Newly nevű körzeti orvos.
– Toby ránézett, és elmosolyodott. – Nincs kedve egész évre nálunk
ragadni? Lehetne az orvosunk.
R. J. visszamosolygott. – Nem olyan egyszerű az – mondta.
Mégis, amikor hazaért, elővette a környék térképét, és alaposan
áttanulmányozta. Tizenegy kisebb-nagyobb települést számolt össze
a területen, melynek Toby Smith szerint nem volt saját orvosa.
Aznap délután cserepes virágot – duzzatag, lila szirmokba borult
fokföldi ibolyát – vásárolt, és bevitte Fredának a kórházba. Freda
még mindig kábult volt a műtét után, és alig lehetett szavát venni,
Hank Krantzot azonban nagyon megindította R. J. látogatása.
– Akartam is kérdezni, mivel tartozunk a tegnapi vizitért.
R. J. megrázta a fejét. – Inkább szomszédként, mint orvosként
voltam ott – mondta, Freda pedig ránézett, és elmosolyodott.
R. J. a gazdaságok és az erdő borította hegyek látványában
gyönyörködve, kényelmes tempóban hajtott vissza Woodfieldbe.
A nap éppen alábukott, amikor megcsörrent a telefon.
– Dr. Colé? David Markus vagyok. Azt mondja a lányom, nálunk
járt tegnap. Sajnálom, hogy hiába fáradt.
– Igen, Mr. Markus… Arról szerettem volna beszélni magával,
eladná-e a birtokomat.
– Ilyesmiről mindig szívesen beszélgetek. Mikor tudna átugrani
hozzám?
– Az az igazság, hogy… lehet, hogy végül is el akarom majd
adni, de most hirtelen elbizonytalanodtam. Kicsit még rágódom
rajta.
– Csak nyugodtan. Gondolja át még egyszer. Kedves, meleg
hangja van, gondolta R. J. – Mindamellett valami másról is
szeretnék beszélni magával.
– Értem – mondta a férfi, nyilvánvaló értetlenséggel a hangjában.
– Jut eszembe: csodálatos a méze.
A telefonon át is érezte, hogy a férfi elmosolyodik. – Köszönöm,
majd megmondom a méheknek. Imádnak ilyesmit hallani, pedig
majd megőrülnek, hogy mindig én zsebelem be az összes
elismerést.
Hétfő reggel borús volt az ég, R. J. azonban eleget kellett tegyen
sürgető feladatának. Újból végigcsörtetett az erdőn, jókora karcolást
szerezve a nyakára s több kisebb tövisszúrást a kézfejére. Amikor
kiért a folyóhoz, sodorirányba indult, igyekezve minél közelebb
maradni a parthoz, melyet időről időre csipke, szeder és málna
tövises bokrai torlaszoltak el. Egészen a birtokhatárig követte a
folyót, és több hely alapos szemrevételezése után végül egy napos,
fűvel benőtt tisztás mellett döntött, ahol vaskos törzsű nyír hajolt a
folyó egyik fecsegő zuhataga fölé. Újabb kínkeserves utat tett az
erdőn át, és a pajta faláról leakasztott ásóval, illetve az Elizabeth
Sullivan hamvait tartalmazó kis kartondobozzal tért vissza.
Mély gödröt ásott a fa vastag gyökerei közé, és beledöntötte a
hamvakat a dobozból. Egy halom csontszilánk volt az egész, nem
több. Betts Sullivan testi valója párává lett, eltűnt a hamvasztó
kemence farkaséhes morajában, szárnyra kapott, ahogy R. J. is
mindig képzelte a világi nyűgöktől szabaduló lelket gyerekkorában.
Földet terített a hamu fölé, gyengéden letapodta. Aztán eszébe
jutott, mi lesz, ha valami állat ki találja kaparni a hamvakat, és
simára kopott görgetegkövet keresett a vízben, és hosszas emelgetés
és hengergetés árán a friss földhányásra helyezte. Betts ezzel a
környező táj részévé vált. A különös csak az volt, hogy R. J. – nek
mindinkább az az érzése támadt, hogy ő maga is.
A következő néhány napot utánajárással, adatgyűjtéssel töltötte,
feljegyzéseket készített, számokat, becsléseket vetett papírra. David
Markusról kiderült, hogy negyvenes évei végén járó, tagbaszakadt,
halk szavú férfi, markáns, valamelyest viharvert vonásokkal,
melyek egészen érdekesnek tűntek a maguk lincolni módján hogy
nevezhetik egyesek Lincolnt előnytelen külsejűnek?, kérdezte
magában R. J.. Széles-magas arca volt, kiugró, enyhén horgas orra,
derűs, barna szeme és gyengéd tekintete. Felső ajka bal sarkánál kis
heg fehérlett. Ügyfelét kopott Levisben és New England Patriots
feliratú dzsekiben fogadta, őszülésnek indult, dús, barna haját
valószínűtlenül ható copfban viselte.
R. J. elment a városházára, és beszélt egy Janet Cantwell nevű
önkormányzati képviselőnővel a fáradt tekintetű, csontos, öregedő
nő még Markusénál is kopottabb, ócska farmert és könyékig
felgyűrt ujjú, fehér férfiinget viselt. Aztán végigsétált a Fő utcán, és
szemügyre vette a házakat, a szembejövő embereket és az
autóforgalmat. Kiment a greenfieldi egészség-megőrzési központba,
beszélt a kórházigazgatóval, leült az étteremben, és kifaggatta az
ebédelő orvosokat.
Aztán összerámolta táskáját, beszállt az autóba, és Boston felé
indult. De minél messzebbre került Woodfieldtől, annál erősebben
érezte, hogy vissza kell térnie. Eddig ahányszor olyasmit hallott,
hogy valakit ide vagy oda szólított az elhivatottság, mindig
elcsépelt, romantikus szólamnak tartotta. Most belátta, hogy az
emberben támadhat olyan erős belső késztetés, melyet képtelen
letagadni.
Ráadásul úgy érezte, rögeszméjének tárgya csodálatos, gyakorlati
értelemmel töltheti meg egész hátralevő életét.
Maradék szabadnapjain összeírta, mit kell tennie az
elkövetkezőkben. És terveket szövögetett.
Végezetül felhívta apját, hogy megkérdezze, vele vacsorázna-e
valamelyik este.
 12. JOGI KITÉRŐ

Mióta az eszét tudta, R. J. szemben állt az apjával. Aztán benőtt a

feje lágya, és valami édes és jó történt, egymás iránti érzéseik
megenyhültek, kiteljesedtek. Apja ettől fogva másként volt büszke
rá, másért szerette. R. J. pedig felismerte, hogy a férfi mindig
állhatatosan támogatta, még azokban az években is, amikor ő csak
dúlt-fúlt kamaszkori dühében.
Dr. Robert Jameson Colé a Bostoni Orvostudományi Egyetemen
tanított, az immunológiai kar Regensberg katedrájának
birtokosaként. A címet saját távoli rokonai hozták létre még annak
idején. R. J. soha nem látta, hogy zavarba jött volna, ha ez a tény
szóba került. Az alapításkor gyerek volt még, később, Colé
professzorként viszont olyan ünnepelt tudósnak számított, hogy
senkinek nem jutott volna eszébe részrehajlást gyanítani kinevezése
mögött. Erős akaratú, törekvő embernek ismerték.
R. J. még emlékezett rá, ahogy anyja egyszer megjegyezte
valamelyik barátjuknak: lánya akkor dacolt először Colé
professzorral, amikor nőneműként jött a világra. A professzor fiút
várt. A Colé család elsőszülött fiúgyermekei évszázadokon át rendre
a Robert nevet kapták, amihez betűvel kezdődő második keresztnév
járult. Dr. Colé hosszú fejtörés eredményeként a Robert Jenner Colé
nevet választotta leendő fiának, így szándékozván tisztelegni
Edward Jenner, a himlő elleni védőoltás feltalálójának emléke előtt.
Amikor a babáról kiderült, hogy kislány, és amikor nyilvánvaló lett,
hogy felesége, Bernadetté Valerie Colé nem foganhat több
gyermeket, dr. Colé ragaszkodott hozzá, hogy lányuk a Roberta
Jenner Colé nevet kapja, s Rob J. – nek becéztessék. Ez is a Cole-
hagyományok közé tartozott. A férfi úgy érezte, az orvos dinasztia
újabb tagjának érkeztét harangozzák be, ha a gyereket Rob J. – nek
nevezik.
 Bernadette Colé belement a tervbe – a második keresztnevet
leszámítva. Még hogy az ő lányának férfineve legyen! Végül az
asszony észak-franciaországi származásából merítve a Roberta
Jeanne d’Arc Colé nevet adták a kislánynak. Később a dr. Colé által
javasolt Rob J. becenév is megbukott. Először anyjának, aztán
mindenki másnak, a kislány R. J. lett, egyedül apja becézte
makacsul Rob J. – nek gyengéd pillanataiban.
R. J. egy kényelmes, második emeleti lakásban nőtt fel, egy
Beacon utcai házban, melynek előkertjében hatalmas
magnóliabokrok pompáztak. Dr. Colé azért szerette a homokkő
épületet, mert alig néhány házra tőlük dr. Olivér Wendell Holmes
valamikori otthona állt. Felesége azért, mert a hatóságilag maximált
lakbért a tanári fizetésből is megengedhették maguknak. Amikor
azonban három nappal R. J. negyedik születésnapja után az asszony
tüdőgyulladásban meghalt, a lakás egyszerre túl tágasnak tűnt.
Hogy több odafigyelést és rendszerességet vigyen az anya nélkül
maradt gyermek életébe, apja napközi otthonos cambridge-i
iskolába íratta be R. J. – t. Hétéves korától R. J. zongorázni tanult,
tizenkét éves korában viszont klasszikusgitár-órákat vett az
iskolában, és két év múlva már a Harvard téren gitározott és énekelt,
utcazenészként. Nagyon jól játszott az énekhangja nem volt valami
fényes, de megtette. Tizenöt évesen öregebbnek hazudta magát, és
énekes felszolgálónő lett ugyanabban a második emeleti klubban,
ahol annak idején a szintén egyetemi tanár lánya, Joan Baez a
pályáját kezdte. Abban a szeptemberben belekóstolt a szerelembe a
MIT csónakházának padlásán, a MIT csapatának vezérevezősével.
Az aktus ügyetlen volt és fájdalmas, és elvette a kedvét a szextől,
igaz, nem végleg. Még csak nem is túl hosszú időre.
R. J. mindig úgy gondolta, hogy az anyja által kiválasztott
második keresztnév jócskán meghatározta élete alakulását.
Gyerekkorától fogva kész volt kiállni az igazáért, és habár imádta
apját, gyakran éppen Colé doktor volt az, akivel szembekerült. A
férfi vágya, hogy újabb Rob J. lépjen orvosi nyomdokaiba, súlyos
teherként nyomasztotta egyetlen gyermekét. Ha ez a teher nincs,
talán R. J. is más utat választ. Délutánonként, amikor hazaért az
ürességtől kongó, néma lakásba, időnként bement apja
dolgozószobájába, és belelapozott könyveibe. Emlékezetébe véste a
férfi és a női nemi szerv részeit, és sok mindennek utánanézett,
amiről a vele egyívású lányok legfeljebb pusmogva vihorásztak. De
nem elégedett meg ennyivel, tisztán természettudományos
érdeklődéstől hajtva anatómiai és élettani tanulmányokba kezdett
egyik-másik osztálytársnőjének az őslények világa keltette fel
érdeklődését, ő bevágta az emberi test csontjainak a nevét. Apja egy
üvegtetejű tölgyfa dobozkában kékacél sebészkést tartott az
íróasztalán. A családi szájhagyomány szerint a kés évszázadokkal
azelőtt R. J. egyik felmenőjéé, egy neves sebészorvosé volt. R. J. –
nek időnként úgy tűnt, nem lenne hiábavalóság az orvoslásnak
szentelnie életét, apja azonban túlságosan erőszakos volt, és amikor
elérkezett az idő, R. J., éppen apja erőszakossága miatt, bejelentette,
hogy jogi egyetemi előkészítőre jelentkezik. A professzor
leányaként tandíjmentesen tanulhatott volna a Bostoni Egyetemen, ő
mégis a Tufts előkészítőjének háromnegyedes ösztöndíjába
menekült a Colé család százados orvosi hagyományai elől, és heti
két este a Harvard téri klubban dolgozott felszolgálóként. Egyetemi
éveit már a Bostoni Egyetemen töltötte. Ekkorra saját lakást bérelt a
Joy utcában, a State House mögött. Rendszeresen találkozott az
apjával, de már a maga életét élte.
Harmadéves joghallgató volt, amikor megismerkedett Charlie
Harrisszel – Charles H. Harris orvosdoktorral, egy magas,
vékonydongájú fiatalemberrel, kinek szarukeretes szemüvege le-
lecsúszott hosszú, szeplős orrán, kérdő tekintetet kölcsönözve szelíd
sugarú, borostyánszín szemének. Charlie Harris éppen akkor kezdett
bele sebészgyakornoki éveibe. R. J. soha senkivel nem találkozott,
aki ennyire véresen komoly és könnyfakasztóan mulatságos tudott
lenni egyazon pillanatban. Sokat nevettek, de ha a munkájáról volt
szó, a férfi nem ismert tréfát. Irigyelte R. J. könnyedségét, s azt,
hogy a lány egyenesen élvezi a vizsgákat, melyeket rendre kitűnő
eredménnyel tett le. Charlie intelligens volt, és a vérmérséklete is
alkalmassá tette a sebészi pályára, de a tanulással sokszor meggyűlt
a baja, és csak állhatatossága húzta ki a pácból. Oda kell figyelni az
üzletre, R. J. R. J. beszámolók előtt állt, ő ügyelt a kórházban.
Örökké fáradtak és kialvatlanok voltak, nem tudtak eleget együtt
lenni. Két hónap múltán R. J. átköltözött a Joy utcából a férfi
Charles utcai, istállóból kialakított s az övénél olcsóbb bérű
lakásába.
Három hónappal az államvizsga előtt R. J. felfedezte, hogy
állapotos. Először Charlie is, ő is megrettentek, de aztán csak úgy
ragyogtak a büszkeségtől, hogy szülők lesznek, és elhatározták,
hogy azonnal összeházasodnak. Néhány napra rá Charlie éppen
bemosakodott műtéthez, amikor éles alhasi fájdalom görnyesztette
kétrét. A vizsgálat veseköveket mutatott ki, melyek túlságosan
nagyok voltak, hogy természetes úton kiürüljenek, és huszonnégy
óra múlva Charlie Harrist felvették betegnek a saját kórházába. Ted
Forester, a legjobb sebészorvos műtötte. Charlie gond nélkül esett
túl az operáción, egyvalamit leszámítva: képtelen volt vizeletet
üríteni. Amikor negyvennyolc órája nem vizelt, dr. Forester
utasítására egy szigorló orvos katéterrel enyhített kínjain. Két
nappal később Charlie veséjét fertőzés támadta meg. Hiába kezelték
antibiotikumokkal, a sztafilokokkusz-fertőzés szétáradt a vérkörben,
és ráhúzódott az egyik szívbillentyűre.
Négy nappal a műtét után R. J. a férfi kórházi ágya mellett
üldögélt. Nyilvánvaló volt számára, hogy Charlie nagyon beteg.
Megüzente dr. Foresternek, hogy találkozni szeretne vele vizitkor,
és úgy gondolta, fel kellene hívnia Charlie szüleit Pennsylvaniában,
hogy beszélhessenek az orvossal, ha akarnak.
Charlie felnyögött, R. J. odament hozzá, és megtörölte az arcát
egy nedves ronggyal. – Charlie?
Két kezébe fogta Charlie kezét, és az arcát fürkészve fölébe
hajolt.
 Akkor történt valami. A férfi testéből egyfajta bizonyosság
áramlott át R. J. testébe, agyába. R. J. nem tudta, hogyan vagy miért
történhetett. Érezte, hogy nem képzeleg, hogy amit átél, valós.
Számára is felfoghatatlan módon egyszerre rádöbbent, hogy Charlie
és ő nem fognak együtt megöregedni. Képtelen volt elengedni a
férfi kezét, vagy elfutni, vagy akár csak felsikoltani. Maradt, ahol
volt, a férfi fölé hajolva, és úgy szorította a kezét, mintha
visszatarthatná valamitől is, és igyekezett eszébe vésni vonásait,
míg lehetősége volt rá.
Charlie Harrist hatalmas, kietlen temetőben helyezték végső
nyugalomra, Wilkes-Barre-ban. A temetés után R. J. a szülők
nappalijának bársonyhuzatú székén ült és tűrte, hogy idegenek
pillantásai és kérdései záporozzanak rá, míg végre sikerült
megszöknie. A bostoni gép illemhelyének parányi fülkéjében
hányinger és öklendezés rohamok gyötörték. Néhány napon át
állandóan az járt a fejében, milyen lesz Charlie gyermeke. Talán a
fájdalom tette, talán akkor is bekövetkezett volna, ha Charlie életben
marad. Tizenöt nappal a férfi halála után R. J. elvetélt.
Az államvizsga napján feszült férfiakkal és nőkkel teli teremben
üldögélt. Tudta, hogy Charlie azt mondaná, figyeljen az üzletre, és
képzeletében ember nagyságú jégtömböt formált, magát képzelte a
legközepébe, és hidegvérrel száműzött agyából gyászt és
nyűglődést, hogy a vizsgabizottság tagjainak számos és bonyolult
kérdésére összpontosíthasson.
A jégpáncél még akkor is tartott, amikor munkába állt a Wigoder,
Grant Berlow ügyvédi irodánál. A patinás cég egy State utcai, jó
karban lévő épület három szintjét foglalta cl. Wigoder nevű beltag
nem létezett többé. Harold Grant, az ügyvezető igazgató aszott,
kopasz öregember volt. A pocakos és whiskytől hajszáleres arcú
George Berlow a hagyatéki és alapítványi részleget vezette. Fia,
Andrew Berlow, negyvenes, nyájas férfi, a jelentősebb ingatlanügyi
kliensek dolgait intézte. Meghatalmazások ellenőrzésére és
hitelügyletek előkészítésére állította rá R. J. – , töméntelen
számítógépezéssel járó rutinmunkát varrt a nyakába. R. J.
unalmasnak és fárasztónak találta feladatait, és két hónap elteltével
ezt Andrew Berlow-val is közölte. A férfi bólintott, és csak annyit
mondott szárazon, hogy mindez kiváló alapozási, tapasztalatszerzési
lehetőség. A következő héten mindenesetre magával vitte a
tárgyalóterembe, de R. J. – ez sem lelkesítette fel. Múló depresszió,
hajtogatta, és igyekezett erőt venni magán, hogy a munkáját
végezhesse.
Nem egészen öt hónapja dolgozott a Wigoder, Grant Berlow
irodájában, amikor összeroppant. Nem érzelmi gátszakadás volt ez –
súlyosabb, ideiglenes katasztrófaállapot. Egy este, amikor Andrew
Berlow és ő sokáig bent maradtak az irodában, R. J. beleegyezett,
hogy megigyanak egy pohár bort, amiből aztán másfél palack lett, s
végül az ágyban kötöttek ki. Két napra rá Berlow ebédelni vitte, és
idegesen kibökte, hogy habár elvált férfi, viszonya van, sőt együtt él
valakivel. Szavai fogadtatását nagylelkű lemondásként értelmezte
valójában az egyetlen férfi, aki R. J. – igazán érdekelte, halott volt.
Ettől a gondolattól megrepedt és szertehullott a jeges burok. Amikor
eleredt a könnye, R. J. hazament az irodából, és napokig otthon
maradt. Andy Berlow fedezte a cégnél, abban a hitben, hogy az
iránta táplált, viszonzatlan szerelem döntötte le a lábáról.
Ráfért volna egy kiadós beszélgetés Charlie Harrisszel. Majd
megszakadt a szíve, hogy újra a férfi szerelme lehessen, vágyva
vágyott a nem létező, lehetett-volna-gyermek után. Tudta, hogy
vágyai teljesíthetetlenek, de a gyász az igazán fontosat is
megmutatta neki. Életének volt egy területe, melyen módjában állt
változtatni.
 13. PÁLYAMÓDOSÍTÁS

Apja mindig orvosnak szánta, mégis jobban szerette annál, hogy

most hebehurgyaságra bátorítsa.
– Nem csak arról van szó, hogy úgy érzed, Charlie helyébe kell
lépned? – kérdezte gyengéden. – Hogy át akarod élni, meg akarod
tapasztalni mindazt, amit ő annak idején?
– Ez is benne van, elismerem – mondta R. J. – De csak nagyon
kis részben. – Hosszas latolgatás után jutott érett döntésre, ismerte
fel, hogy pusztán az apjával szembeni dacból fojtotta el magában az
orvosi pálya felé mutató korai késztetéseket. Kapcsolatuk most sem
volt felhőtlen. R. J. nem tudta rávenni magát, hogy a Bostoni
Orvostudományi Egyetemre jelentkezzen, ahol apja tanított. A
Massachussetts Orvosegyetemre vették fel, azzal a megkötéssel,
hogy különbözeti vizsgát tesz szerves kémiából, amin még a nyáron
túl is esett.
Az orvostanhallgatók viszonylag kevés tanulmányi támogatást
kaptak. R. J. – nek egynegyedes tandíj hozzájárulást ítéltek meg, és
tudta, hogy súlyosan el fog adósodni. Amíg joghallgató volt, apja
pótolta ösztöndíját, s most is kész lett volna segíteni, bár ezúttal ez
nyilván nagyobb áldozatvállalással járt volna. De akkor a Wigoder,
Grant Berlow irodáiban híre ment, milyen nagy fába vágta a
fejszéjét.
A műhibapereket intéző társtag, Sol Foreman meghívta ebédelni,
jóllehet nem is ismerték egymást.
– Andy Berlow mesélt nekem magáról. A dolog úgy áll, Miss
Colé, hogy maga sokkal többet ér az irodánknak orvostanhallgató
ügyvédként, mintha egész nap az ingatlanügyieknél
ügyvédbojtárkodna. Maga hamarosan képes lesz orvosi
szempontból mérlegelni fontos ügyeket, ugyanakkor jogban jártas
személyként összefoglalni a tényállást. Nagyon jól megfizetnénk az
ilyesfajta szakértelmet.
R. J. – kellemes meglepetésként érte az ajánlat. – És mikor
kellene kezdenem?
– Akár azonnal.
Úgyhogy miközben szerves kémiát magolt különbözeti
vizsgájára, nyomban hozzá is látott, hogy feldolgozza egy
aplasztikus vérszegénységben elhunyt huszonkilenc éves nő esetét,
akinek csontvelőjében penicillinadagolás következtében megszűnt a
vérképzés. Bejáratos lett Boston összes orvosi könyvtárába, és
kartotékok, könyvek, szaklapok és tudományos dolgozatok
halmának mélyére ásta magát, alaposan feltérképezve az
antibiotikum-témakört.
Foreman szemlátomást elégedett volt az eredménnyel, és azonnal
újabb ügyet bízott rá. R. J. egy ötvenkilenc éves tanár esetéhez
készített tényvázlatot, akinek három éven át üszkösödött csendben a
műtő elégtelen légszűrése miatt elfertőződött csípőprotézise,
mígnem a fertőzés robbanásszerűen szétterjedt, és a csípőízület
instabillá válása után a férfi lábát csonkolni kellett.
Ezt követően az iroda az ő tényfeltárása alapján elutasította egy
férfi képviseletét, aki perelni szándékozott a rajta sikertelen
vasectomiát végző sebészt. R. J. feljegyzése szerint a sebész
figyelmeztette a beteget a műtét lehetséges eredménytelenségére, és
azt tanácsolta, hat hónapig csak óvszerrel éljen nemi életet, amit
azonban a férfi figyelmen kívül hagyott.
A Wigoder, Grant Berlow tulajdonosai nagyon elégedettek voltak
a munkájával. Foreman állandó havi díjelőleget adott neki, és külön
eredményességi prémiumot tűzött ki, melynek feltételeit R. J. az
esetek nagy részében teljesítette is. Annyi ügyet kaphatott, amennyit
csak akart. Szeptemberben, hogy tovább könnyítsen anyagi
helyzetén, R. J. maga mellé vett lakótársnak egy Samantha Potter
nevű, gyönyörű, komoly, fekete medikát a Missouri állambeli
Fulton-ból. Így egészen csekély apai segítséggel kifizethette tandíját
és megélhetésének költségeit, s fenntarthatta autóját. A jogi pálya,
melyet elhagyni szándékozott, lehetővé tette számára, hogy anyagi
nehézségek nélkül szerezzen orvosi diplomát.
Tizenegyed magával képviselte a női nemet a kilencvenkilenc fős
évfolyamon. Úgy érezte magát, mint aki hosszas tévelygés után
végül tágas és biztos útra toppan. Minden előadást hatalmas
érdeklődéssel hallgatott. Rájött, milyen szerencsésen választott
lakótársat. Samantha Potter nyolc gyerek közül legidősebbként nőtt
fel egy részesművelésre kiadott birtokon, mely szinte egyetlen
évben sem jövedelmezett annyit, hogy megéltek volna belőle. Az
összes Potter gyerek gyapotot, gyümölcsöt és kerti zöldségeket
szedett másoknál napszámban, minden lehetőséget megragadva egy
kis pénzkeresetre. Tizenhat évesen, máris sudár, széles vállú nőként,
Samantha a helyi vágóhídra járt dolgozni tanítás után és szünidőben.
Mivel elég erős volt, hogy vállára kapja a fagyos hús tömböket, de
jól nevelt is, és megbízható, munkavezetői hamar megkedvelték.
Egy évig tolta a zsigeres csillét, akkor betanították darabolónak. A
darabolok borotvaéles késsel és láncfűrésszel dolgoztak, melyek
könnyedén hatoltak át húson és kötőszöveten egyaránt, és a
munkások nemritkán súlyos sérüléseket szenvedtek. Samantha több
kisebb vágást szerzett a kezére, és hozzászokott a gézbe bugyolált
ujj látványához, nagyobb balesete azonban nem volt. Minden áldott
nap kijárt a vágóhídra tanítás után, és ő lett a családban az első, aki
gimnáziumi érettségiig vitte. Ezután öt egymást követő nyári
szünetben dolgozott darabolóként, miközben baccalaureatusi és
doktori címet szerzett összehasonlító anatómiából a Missouri
Egyetemen. Mire az orvosi egyetem első humánanatómiai óráján
megjelent, lenyűgöző tudást halmozott fel az állati csontvázzal,
belső szervekkel és keringési rendszerekkel kapcsolatosan.
R. J. és Samantha közös barátnőre tettek szert. A talpraesett,
vörös hajú Gwendolyn Bennett a New Hampshire-i Manchasterből
érkezett. Az orvoslás gyorsan változott, de még mindig alapvetően
férfifoglalkozásnak számított. A tanári karban öt nő is volt, a
tanszékvezetői állásokat mégis csupa férfi töltötte be. A
foglalkozásokon a férfi hallgatókat gyakran felszólították, a nőket
hajlamosak voltak levegőnek nézni. A három barátnő viszont
elhatározta, hogy nem hagyja magát. Gwen belekóstolt a feminista
mozgalmakba a Mount Holyoke Egyetem előkészítőjén, ezért ő
vázolta fel haditervüket.
– Feszt jelentkezni fogunk. Akármit kérdez a tanár, máris fönt
van a kezünk, pont a szexista orra előtt, és már mondjuk is a helyes
választ. Észre fognak venni bennünket, mert hajtunk, mint az állat,
világos? Ez pedig azt jelenti, hogy keményebben tanulunk,
felkészültebbek és rámenősebbek vagyunk, mint a férfiak.
Ez gerincroppantó terhet jelentett az ügyvédi munka mellett,
melyet R. J. azért vállalt el, hogy diplomát szerezhessen, de éppen
az a fajta kihívás volt, ami a legjobban ráfért akkoriban. A három
barátnő együtt tanult, egymást nyüstölték, faggatták vizsgák előtt,
be-besegítve, ha valamelyikőjük felkészültségében gyenge pontot
találtak.
A haditerv azzal együtt is bevált, hogy egykettőre agresszív
feministák hírébe kerültek. Néhányszor meg voltak róla győződve,
hogy jegyeik megsínylették a tanári ellenérzést, többnyire azonban a
kiérdemelt magas osztályzatot kapták. Az egyik-másik férfi
hallgató, sőt, nagy ritkán, egy-egy tanár szájából elhangzó szexista
célzásokat elengedték a fülük mellett. Legfeljebb elvétve
randevúztak, nem is annyira a hajlandóság hiánya miatt, hanem
mert idő és erő szűkösen rendelkezésre álló, becses javakká váltak.
Ha véletlenül szabad estéjük akadt, lementek Samantha második
otthonába, a boncterembe. Az anatómia tanszéken kezdettől fogva
köztudott volt, hogy Samantha Potter a szakma leendő professzora,
oda kell figyelni rá. Míg más hallgatók egy kar vagy láb
boncolásáért versengtek, Samanthának valahogy mindig egész
holttest volt félretéve, melyet megosztott barátnőivel. A négy év
alatt négy emberi tetemet boncoltak föl – egy idős, kopasz, kínai
férfiét, kinek túlfejlett mellkasa krónikus tüdőtágulásról árulkodott,
egy ősz hajú, öreg, fekete nőét, és két fehér emberét, egy középkorú,
izmos férfiét, illetve egy velük egyidős, terhes nőét. Samantha úgy
vezette be R. J. – és Gwent az anatómia rejtelmeibe, mintha valami
távoli, csodás ország tájain kalauzolná őket. Órákon át boncoltak,
rétegről rétegre csupaszították le a testeket, tárták elő és rajzolták le
az izmokat és szerveket, ízületeket, véredényeket és idegeket,
kutatták az embergép csodálatosan összetett anatómiájának titkait.
A másodév megkezdése előtt R. J. és Samantha elköltöztek a
Charles utcai lakásból. R. J. örömmel hagyta ott az átalakított
istállót a hely túlságosan tele volt Charlie emlékével. Gwen is
betársult hozzájuk, és lerobbant lakást béreltek a vasút mentén, alig
egy sarokra az egyetemtől. Meglehetősen rossz hírű negyed
peremére kerültek, viszont időveszteség nélkül érhettek a
laboratóriumokba és a kórházba, és az első tanítási nap előtti estén
lakásszentelő partit rendeztek. Jellemző módon már kora hajnalban
kitessékelték vendégeiket a lakásból, hogy másnap szokásos
formájukat hozhassák az egyetemen.
Amikor megkezdődött gyakornoki munkájuk a kórház különböző
osztályain, R. J. úgy érezte, mintha egész életében erre készülődött
volna. Évfolyamtársai többségétől eltérően, saját szemén át látta az
orvoslást. Mivel Charlie Harrist egy rosszul fertőtlenített katéter
miatt vesztette el, és ügyvédként továbbra is műhibaperek
tényvázlatain dolgozott, előszeretettel tanulmányozott olyan
veszélyforrásokat, melyek évfolyamtársai zömének elkerülték a
figyelmét.
Egy peranyag böngészése közben akadt kezébe a Bostoni Orvosi
Egyetemi Klinikáról dr. Knight Steel nyolcszáztizenöt egymástól
független esetet feldolgozó jelentése a vizsgálat nem terjedt ki a
kockázatos kemoterápiás kezelést igénylő rákbetegségekre. A
nyolcszáztizenöt esetből kétszázkilencvenben – a betegek több mint
harmadánál- alakult ki iatrogén megbetegedés.
Hetvenhárom betegnél, a minta kilenc százalékában, lépett fel
életveszélyes vagy maradandó károsodást okozó szövődmény-
szerencsét-lenség, melynek elkerüléséhez elegendő lett volna távol
maradniuk orvostól-kórháztól.
Az esetek gyógyszeradagolással, diagnosztikai eljárásokkal,
ápolással, szállítással, szívkatéterezéssel, intravénás kezeléssel,
arteriogram-készítéssel és dialízissel, húgyúti katéterezéssel és a
betegek mindennapjainak millió más mozzanatával voltak
kapcsolatosak.
R. J. számára hamarosan világossá vált, hogy a betegeket a
gyógykezelés bármely szakaszában veszélyeztethetik jótevőik.
Ahogy mind több új gyógyszer került piacra, és az orvosok mind
több hatástanulmányt és vizsgálatot rendeltek a műhibaperek
megelőzésére, úgy emelkedett az iatrogén károsodás valószínűsége.
Dr. Franz Ingelfinger, a Harvard jeles orvosprofesszora és a New
England Journal of Medicine szerkesztője írta egy helyen:
Tételezzük fel, hogy a betegek nyolcvan százalékának van
korlátozottan jelentkező vagy a modern orvostudomány által sem
gyógyítható rendellenessége. Az esetek alig több mint tíz
százalékában az orvosi beavatkozás ugyanakkor kifejezetten
sikeres… A fennmaradó kilenc plusz-mínusz egy-két százalékban
viszont az orvos mégiscsak elégtelenül állapítja meg a diagnózist
vagy a kezelés mikéntjét, vagy egyszerűen nincs szerencséje. Bármi
legyen is az ok, a betegeknél iatrogén ártalom lép fel.
R. J. látta, hogy bármennyi emberi szenvedés és pénz forog
kockán, bármennyire megszaporodtak is a jogi huzavonák, az orvosi
egyetemek továbbra sem világosítják föl hallgatóikat a
gyógykezelés közben elkövethető hibákról, nem tanítják meg őket a
műhibaperekben tanúsítandó magatartásra. A Wigoder, Grant
Berlow-nál végzett munkája közben R. J. mindkét területről
hatalmas eset- és adatgyűjteményt halmozott fel.
Diplomaosztás után szétszéledt a hármas fogat. Samantha mindig
is tudta, hogy anatómiatanítással akarja tölteni az életét, és
elfogadott egy patológus gyakornoki állást a Yale-New Haven
Gyógyászati Központban. Gwennek a négy év legnagyobb részében
fogalma sem volt, mire kellene szakosodnia, végül feminista
nézeteivel összhangban a nőgyógyászatot választotta, és
gyakornoknak állt a Mary Hitchcock Kórházba, a New Hampshire
állambeli Hanoverben. R. J. mindent akart egyszerre, az orvosi
hivatás valamennyi gyönyörét ki akarta aknázni. Bostonban maradt,
hároméves gyakornoki szerződést írt alá a Lemuel Grace
Kórházban. A legmocskosabb munkák közepette, a lélekölő hajsza,
a kialvatlanság és a maratoni műszakok legsötétebb pillanataiban
sem kételkedett abban, amit csinált. Egyedüli nő volt a harminc
belgyógyászgyakornok között. Akárcsak a jogi és az orvosi
egyetemen, itt is kicsit jobban ki kellett nyitnia a száját, kicsit többet
kellett letennie az asztalra, mint férfi társainak. Az orvosi társalgó
férfivilágában lebzselő gyakornoktársai mocskos szájú ékeket
eregettek a nőkről a nőgyógyászokat csak lukászokként emlegették,
és többnyire keresztülnéztek R. J. – n. Ő azonban feltette magában,
hogy a képességeihez mérten a lehető legjobb orvos lesz, és volt
ereje a szexizmus fölé emelkedni, amikor szembetalálkozott vele,
aminthogy annak idején Samantha is felülkerekedett a
rasszizmuson.
Gyakornoki ideje legelején felfedezte diagnosztai tehetségét, és
élvezte, hogy úgy tekinthet a betegekre, mint valami rejtvényre,
melynek megoldásában egyedül józan eszét és ismereteit hívhatja
segítségül. Egy este, miközben egy Bruce Weiler nevű, korosodó
szívbeteggel tréfálkozott, a két tenyere közé fogta és megszorította a
férfi kezét.
És nem tudta elengedni.
Mintha összekapcsolta volna őket valami… de micsoda?
Beleszédült a hirtelen támadt bizonyosságba. Sikoltani szeretett
volna, hogy figyelmeztesse Mr. Weilert. Ehelyett kába
mentegetőzés félét motyogott, és a következő negyven percet a férfi
kórlapja fölött töltötte, és újra meg újra kitapintotta a pulzusát, és
megmérte a vérnyomását, és meghallgatta a szívét. Nyilván
idegösszeroppanása van, mondta magában, hiszen mind a kórlap,
mind a mért értékek arra mutattak, hogy Bruce Weiler szíve erős, és
percről percre egészségesebb a műtét után.
És R. J. mindennek ellenére biztos volt benne, hogy a férfi a
végét járja.
Egy szót sem szólt Fritzie Baldwinnak, az osztályos orvosnak.
Tudta, hogy a férfi kegyetlenül kifigurázná, ha előhozakodna
képtelen történetével.
A kora hajnali órákban azonban Mr. Weiler szíve kidurrant, mint
egy defektes kerékpárbelső, és a férfi meghalt.
Néhány hétre rá újra megtapasztalta különleges képességét.
Szorongó értetlenséggel számolt be apjának az esetekről. Colé
professzor érdeklődéstől csillogó szemmel bólintott.
– A jelek szerint egyes orvosok egyfajta diagnosztikai hatodik
érzékkel is megítélik a betegek állapotát.
– Jóval azelőtt megtapasztaltam az érzést, hogy orvos lettem.
Tudtam, hogy Charlie Harris meg fog halni. Tökéletes biztonsággal
tudtam.
– Van egy családi hagyományunk – kezdte tétován az apja, és R.
J. magában felnyögött, mert nem volt megfelelő hangulatban, hogy
családi hagyományokkal traktálják.
– Állítólag a Colé-dinasztia egyes orvos tagjai régi időktől fogva
meg tudták jósolni a közelgő halált, elég volt megfogniuk a beteg
kezét.
R. J. tarkóján fölmeredt a szőr, de azért csak gúnyosan horkantott.
– Nem, nem viccelek. Istentől való adománynak tartották.
– Menj már, apa. Ez aztán a babona! Egyenest azokból az
időkből, amikor gőteszemet és gyíkfarkot írtak elő a betegnek. Nem
hiszek a mágiában.
– Szó sincs mágiáról – mondta apja béketűrőn. – Fogd fel úgy,
hogy néhányan a családunkból egy létszám feletti érzékszervvel
jöttek a világra, melynek révén közönséges halandók számára
érzékelhetetlen jeleket is képesek felfogni. Állítólag mind
nagyapám, dr. Robert Jefferson Colé, mind ükapám, dr. Robert
Judson Colé rendelkeztek a csodás képességgel illinois-i orvos
korukban. Időnként egy-két nemzedék kimarad. A jelek szerint több
unokatestvéremnek megvolt a képesség. Én megörököltem a Rob J.
– szikét meg az ükapám viola da gambáját, de jobb szerettem volna
a hatodik érzéket.
– Szóval… neked soha nem volt hozzá szerencséd?
– Azt sokszor megállapítottam, hogy egy beteg megmarad-e vagy
sem. De nem, a minden előjel nélkül közelgő halálról soha nem volt
biztos megérzésem. Persze a családi hagyomány azt is kimondja,
hogy a serkentőszerek tompíthatják vagy akár teljesen tönkre is
tehetik a különleges érzéket.
– Vagyis te eleve nem rúgtál labdába – jegyezte meg R. J. Éveken
át, míg nemzedékének orvos tagjai jobb belátásra nem tértek, Colé
professzor gyakran lelte örömét egy-egy jó szivarban, a napi munka
végeztével pedig továbbra is szívesen megitta a magáét.
R. J. – nek futó kalandja volt a marihuánával gimnazista korában,
de soha nem kapott rá sem erre, sem a közönséges cigarettára.
Apjához hasonlóan ő sem vetette meg az alkoholt. Nem engedte,
hogy befolyásolja munkájában, de feszültebb időszakaiban
megnyugvást talált az italban, és időnként mohón élt is vele.
Hároméves gyakornoksága végére R. J. pontosan tudta, hogy
egész családokat, mindkét nembeli, mindenféle-fajta korú
embereket akar kezelni. De hogy minőségi munkát végezhessen,
többet kellett tudnia a nők egészségvédelméről. Engedélyt kért és
kapott, hogy egy helyett három időszakot tölthessen szülészeti és
nőgyógyászati osztályokon. Gyakornoksága befejeztével egyéves
szülész-nőgyógyász utóképzésben vett részt a Lemuel Grace
Kórházban, egyúttal bekapcsolódva egy női hormonális
rendellenességekkel foglalkozó kutatóprogram vizsgálati részébe is.
Abban az évben sikeres vizsgát tett, és felvették az Amerikai
Belgyógyászok Akadémiájára.
Ekkorra régi bútordarabnak számított a kórházban. Köztudott
volt, milyen sok műhibaper jogi előkészítésében vett részt, és hogy
gyakran hatalmas összegeket nyert a biztosítótársaságoktól. A
műhibára kötött biztosítások díjtételei felszöktek. Néhány
szakmabeli leplezetlen ingerültséggel hangoztatta, hogy nem lehet
mentsége egy orvosnak, aki munkájával kollégái érdekeit sérti, és
adódtak is kellemetlen pillanatok, amikor valaki szabad folyást
engedett ellenszenvének. De R. J. dolgozott több olyan eseten is,
amikor az ő tényvázlata húzta ki a beperelt orvost a pácból, és a
kórházban ennek is széles körben híre ment.
R. J. visszafogott válasszal hárította el a támadásokat. – Nem az a
megoldás, hogy kiküszöböljük a műhibapereket. A megoldás az,
hogy kiküszöböljük a visszatérő műhibákat, megtanítjuk a
nagyközönséget, hogyan hagyja figyelmen kívül a komolytalan
ígérgetést és öntömjénezést, és megtanítjuk az orvosokat, hogyan
állják meg a helyüket olyankor, amikor ők is hibáznak, mint bárki
más.
– Szeretjük leszedni a keresztvizet az egyébként tisztességes
rendőrtisztekről, amikor a mundér becsületének védelmében korrupt
rendőröket pártolnak. Mi viszont a fehér köpeny becsületére
vagyunk kényesek. Ezért úszhatja meg szárazon néhány orvos a
gondatlan, trehány munkát, téves gyógyszerezést, én viszont azt
mondom: a pokolba ezzel a gyakorlattal.
Egyvalakinél értő fülekre találtak szavai. Szülész-nőgyógyász
szakképzése vége felé dr. Sidney Ringgold, a belgyógyászati osztály
vezetője megkérdezte, nem volna-e kedve előadássorozatot tartani a
negyedéveseknek Műhibaperek megelőzése, illetve a harmadéves
hallgatóknak iatrogén károsodások kiküszöbölése címmel. Az
orvosi egyetem által felkínált demonstrátori állás mellé állandó
kórházi alkalmazást is ajánlott. R. J. gondolkodás nélkül elfogadta.
A kinevezés okozott némi morgolódást és zúgolódást az osztályon,
de dr. Ringgold higgadtan lecsillapította a kedélyeket, és a terve
tökéletesen bevált.
Szakgyakornoksága után Samantha Potter azonnal munkába állt a
worcesteri állami orvosegyetem anatómiatanáraként. Gwen Bennett
egy neves framinghami nőgyógyász csapatát erősítette,
másodállásban pedig máris abortuszokat végzett a Családtervezési
Intézetben. A három nő közeli barát és szövetséges maradt. Gwen,
Samantha és néhány orvosnő, illetve haladó gondolkodású orvos
rendíthetetlenül kiálltak R. J. mellett, amikor azt javasolta, hogy
hozzanak létre Permenstruációs Tünetek Klinikát a kórházon belül,
és némi belharc után – egyes orvosok merő pénzpocsékolásnak
tartották az ötletet – a klinika szerves része lett a kórházi ellátásnak
és a tanrendnek egyaránt.
A sok csatározásnak jórészt Colé professzor itta meg a levét. Az
orvostársadalom oszlopos tagjaként rosszul viselte a lányát érő
csípős bírálatokat, s különösen az bántotta, amikor R. J. –
orvostársai elárulásával vádolták meg. R. J. azonban tudta, hogy
apja büszke rá. Korábbi perpatvaraik ellenére újra és újra kiállt
mellette. Kapcsolatuk erős volt, és R. J. most habozás nélkül fordult
hozzá segítségért.
 14. AZ UTOLSÓ MARHAPÁSZTOR LÁNY

A North End egyik éttermében, a Pinerolában találkoztak.

Amikor R. J. először járt ott Charlie Harrisszel, bérkaszárnyák közti
sikátoron át s aztán hosszú lépcsősoron fölkaptatva jutottak az
étteremnek kinevezett konyhába, melyben mindössze három asztal
állt. Carla Pinerola főzött, zsörtölődős, kárálós anyja dolgozott a
kezére. Carla középkorú, vonó nő volt, igazi egyéniség. Férje
rendszeresen eltángálhatta R. J. és Charlie időnként kék foltokat
láttak a karján, véraláfutást a szeme körül. Mostanra az idős anya
elhunyt, és Carlát sem lehetett többé az asztalok között látni.
Megvette az egyik bérkaszárnyát, kibelezte a földszintet és az első
emeletet, és tágas éttermet alakított ki benne. Most mindig hosszú
sor várt asztalra – üzletemberek, egyetemisták. R. J. ilyennek is
szerette az étel majdnem ugyanolyan finom volt, mint régen, ő
pedig megtanulta, hogy soha ne menjen oda előzetes asztalfoglalás
nélkül.
Ült és figyelte, mint iparkodik feléje néhány perc késésben lévő
apja. A szinte teljesen őszbe csavarodott fej láttán eszébe jutott,
hogy őt magát sem kíméli az idő.
Antipastót rendeltek és borjú kotlettet, s egy-egy pohárral az
étterem különlegességének számító borból, és baseballról, Boston
színházi életéről és a professzor kezét gyötrő reuma súlyosbodásáról
beszélgettek.
R. J. bort szürcsölgetve elmondta, hogy magánrendelőt
szándékozik nyitni Woodfieldben.
– Miért magánpraxist? – Apja meg sem próbálta leplezni
gondterhelt meghökkenését. – És miért pont egy ilyen
porfészekben?
– Nincs maradásom Bostonban. Nem orvosként – érző, emberi
lényként.
 Colé professzor bólintott. – Ezt el tudom fogadni. De miért nem
inkább valamelyik egészség-megőrzési központban kereskedsz?
Vagy… Tudom is én, valami jogi-orvosi intézetben?
R. J. időközben választ kapott a Hopkins Kórházból. Jelenleg
sajnos nincs anyagi fedezete olyan állásnak, mely érdekelné, de hat
hónapon belül el lehetne intézni, hogy Baltimore-ban dolgozhasson,
írta Roger Carleton. Az Irving Simpsontól érkezett faxban az állt,
hogy a Pennben tárt karokkal várják, át tudna-e ruccanni
Philadelphiába, hogy megtárgyalják az anyagiakat?
– Nem ilyesmire vágyom. Igazi orvos akarok lenni.
– R. J., az isten szerelmére! Most mi vagy?
– Magánpraxist akarok folytatni egy kisvárosban. –
Elmosolyodott. – Nyilván a nagyapádra ütöttem.
Colé professzor önuralmáért küzdve méregette élhetetlen
gyermekét, aki világéletében csak akkor érezte jól magát, ha ár
ellenében úszhatott. – Nem véletlen, hogy az amerikai orvosok
hetvenkét százaléka szakorvos, R. J. Jól keresnek, kétszer-
háromszor annyit, mint az alapellátásban részt vevő társaik, ráadásul
nem rángatják ki őket éjnek idején az ágyból. Körzeti orvosként
nehezebb, küzdelmesebb életed lesz. Tudod, mit csinálnék én a te
helyedben, a te koroddal, függetlenségeddel? Annyi szakosító
tanfolyamot végeznék, amennyi belém fér. Szuper szakorvossá
képezném magamat.
R. J. felnyögött. – Szó sem lehet több szaktanfolyamról, egyetlen
apukám. Elegem van a gépekből, műszerekből, hús-vér embereket
akarok látni végre. Vidéki körzeti orvos leszek. Nem bánom, ha
kevesebbet keresek… az életformát akarom.
– Életformát? – Apja a fejét csóválta. – R. J. te olyan vagy, mint
az utolsó marhapásztor. Sorozatban írják róla a könyveket meg a
dalokat. Időnként felnyergeli a hátasát, és bődületes közlekedési
dugókon meg betonrengetegeken át lovagolva keresi az eltűnt prérit.
R. J. elmosolyodott, és megfogta apja kezét. – Lehet, hogy a préri
örökre eltűnt, apa, de a hegyvidék ma is ott van, az állam túlsó
felén, telis-tele orvosi segítségre szoruló emberekkel. A
családorvosok a legtisztább orvostudományt gyakorolják. Ez lesz az
én ajándékom saját magamnak.
Ráérős beszélgetésbe merülve vacsoráztak. R. J. feszülten figyelt,
apja rengeteget tudott az orvoslásról.
– Néhány év, és rá sem ismersz az amerikai egészségbiztosítási
rendszerre. Gyökeres változások előtt állunk – mondta a férfi. – Az
elnökjelöltek kezdenek belemelegedni a választási versenybe, és
Bill Clinton azzal kecsegteti az amerikai népet, hogy ha őt
választják meg, senki nem marad egészségbiztosítás nélkül.
– Gondolod, hogy valóra is váltja az ígéretét?
– Meg fogja kísérelni. Úgy tűnik, ő az első politikus, aki
valamennyire is törődik az ellátatlan szegényekkel, aki bevallottan
szégyelli a jelenlegi állapotokat. Az egészségbiztosítás általánossá
válása könnyítene az alapellátásban dolgozók helyzetén,
megnyirbálná viszont a szakorvosok bevételeit. Majd kiderül.
Megvitatták R. J. tervének anyagi vonzatait. A Brattle utcai ház
árából nem sok pénzre számíthatott a tartozások törlesztése után az
ingatlanárak nagyon nyomottak voltak. R. J. gondos becslést
készített a magánpraxis beindításához, illetve az első egy esztendő
túléléséhez szükséges pénzről, és azt találta, hogy ötvenháromezer
dollárral hibádzik a tőkéje. – Beszéltem több bankkal, kaphatok
ennyi hitelt. Elegendő fedezetem van a visszafizetésre, de
ragaszkodnak egy kezeshez. – Ez megalázó volt biztosra vette, hogy
Tom Kendricksszel nem kukacoskodnának így.
– Teljesen biztos vagy benne, hogy ez az, amire vágysz?
– Száz százalékig.
– Akkor leszek a kezesed, ha megengeded.
– Köszönöm, papa.
– Azért ha belegondolok, dühít, hogy ilyesmire adod a fejed.
Ugyanakkor azt is meg kell mondanom, hogy irigyellek.
R. J. az ajkához emelte apja kezét. A capuccino fölött átnézték a
számításokat. Apja úgy gondolta, R. J. túlságosan óvatos, és tízezer
dollárral magasabb összegű kölcsönt javasolt. R. J. megrettent a
mélységes eladósodástól, és jó darabig hadakozott az ötlet ellen,
végül azonban beadta a derekát, és vállalta, hogy még mélyebbre
süllyed az adósságban.
– Nem akármekkora fába vágod a fejszédet, édes lányom.
– De nem ám, édes öreg apukám.
– Nem lesz semmi bajod, egyedül a hegyek között?
– Ismersz, apa. Nincs szükségem senkire. Kivéve téged – mondta
R. J., azzal előrehajolt, és megcsókolta az apját.
II. HÁZ A HATÁRON
 15. ÁTALAKULÁS

R. J. elvitte Tessa Martulát ebédelni. Tessa belezokogott a

rákraguba, és hol sértődött volt, hol vigasztalanul szomorú. – Nem
tudom, miért kell így itt hagyni csapot-papot, és elmenekülni –
dohogott. – Maga lett volna az én felvonóm, feljebb és feljebb
röpíthetett volna.
– Amilyen pokoli jó munkaerő, remekül fog boldogulni nélkülem
is. És nem innen menekülök – mondta R. J. türelmesen –, hanem a
helyemet keresem a világban.
Szeretett volna olyan eltökélt lenni, ahogy a hangja csengett,
mégis úgy érezte magát, mint annak idején, diplomaosztás után
seregnyi félelem és bizonytalanság nyomasztotta. Az utóbbi
években nem sok újszülöttet segített világra, kételkedett a
tudásában. Lew Stanetsky, a szülész főorvos félig gondterhelt, félig
szórakozott hangon vértezte fel tanáccsal. – Háziorvosnak áll, mi?
Hát, ha szüléseket akar levezetni ott, az isten háta mögött, kerítenie
kell egy szülésznőgyógyászt a környéken. A törvény szerint azonnal
szakorvost kell hívnia, amennyiben császármetszésre, fogós
szülésre, vákuumos szippantásra vagy hasonló nyalánkságokra
lenne szükség.
A főorvos elintézte, hogy hosszú órákat tölthessen a szigorló
orvosok és gyakornokok mellett a kórház szülőszobájában. A
szülőszékekkel telezsúfolt, jókora helyiségben leginkább afro-
amerikai származású, belsővárosi nők vajúdtak, verejtékezve s
gyakran szitkozódva, úgyhogy R. J. két sor barnás lilásan tátongó
szeméremtesten tanulmányozhatta a szülés természeti
erőszaktételét.
Mértéktartó hangnemű ajánlólevelet írt Tessának, de végül nem
volt rá szükség. Néhány nappal később Tessa fülig érő szájjal ment
be hozzá.
 – Fogadjunk, nem találja ki, kinek leszek a titkárnője? Dr. Allen
Greensteinnek!
Ez aztán mindennek a teteje, gondolta R. J. – Az irodámat is
átveszi?
– Dehogyis, dr. Roseman irodája lesz a miénk, az a gyönyörű,
hatalmas sarokhelyiség, a Ringgold doktoréval szemközti szárnyon.
R. J. megölelte Tessát. – Az az ember egy mázlista, hogy magát
kapta titkárnőül – mondta.
Meglepően nehezére esett búcsút venni a kórháztól, sokkal
könnyebb dolga volt a Családtervezési Intézetben. Hathetes
felmondási időt kért az intézet igazgatónőjétől, Mona Wilsontól.
Szerencsére Mona már amúgy is eget-földet megmozgatott, hogy
kerítsen valakit Gwen helyére. Főállásba nem sikerült találnia
senkit, felvett viszont három részmunkaidőst, és zökkenőmentesen
meg tudta oldani a csütörtököket R. J. nélkül.
– Két évet adott nekünk az életéből – mondta Mona, aztán
ránézett, és elmosolyodott. – És gyűlölte minden egyes itt töltött
percét, nem igaz?
R. J. rábólintott. – De, azt hiszem, igen. Honnan tudta?
– A vak is láthatta. Miért csinálta, ha annyira nem szenvedhette?
– Tudtam, hogy igazán szükség van rám. Tudtam, hogy
biztosítanunk kell a nőknek a választás lehetőségét – mondta R. J.
De ahogy kiment az épületből, könnyűnek érezte magát, mint egy
tollpihe.
A soha viszont nem látásra!, ujjongott némán.
Be kellett látnia, hogy bár végtelen gyönyörűsége telik a BMW
vezetésében, a Woodfield környéki felázott hegyi utakon nem sok
hasznát venné az autónak. Alaposan szemügyre vett egy sereg
négykerék-meghajtású terepjárót, s végül egy Ford Explorert rendelt
meg, légkondicionálással, jobbfajta rádióval és CD-játszóval,
nagyteljesítményű akkumulátorral és széles terepgumikkal. –
Adhatok egy tanácsot? – kérdezte a kereskedő. – Rendeljen hozzá
ecsőt is.
 – Micsodát?
– Elektromos csörlőt. Az első lökhárítóra szerelik. Akksiról
megy, acélkábel meg karabiner van hozzá.
R. J. kétkedve hallgatta.
– Ha leragad a sárban, csak áttekeri a kábelt egy fán, és kicsörlőzi
magát a latyakból. Öt tonna vonóerő. Belekerül még egy ezresébe,
de az utolsó centig megtérül, ha dűlő-utakon akar vezetni.
Megrendelte az ecsőt. Az autókereskedő szenvtelen pillantást
vetett a kis, piros autóra.
– Újszerű állapot. Bőr üléshuzat – jegyezte meg R. J.
– Huszonháromezer dolláron beszámítom a Fordba.
– Hé! Ez egy méregdrága sportkocsi! Több mint kétszer ennyiért
vettem.
– Legalább két éve, nem igaz? – A férfi vállat vont. – Nézzen
utána a Kék Könyvben.
R. J. utánanézett, és hirdetést adott fel a vasárnapi Globe-ban.
Egy lexingtoni mérnök huszonnyolcezer-kilencszáz dollárt fizetett a
BMW-ért, amiből kitelt az Explorer, s még némi haszon is maradt.
R. J. Boston és Woodfield között ingázott. David Markus arról
győzködte, hogy a Fő utcán, a központban lenne legérdemesebb
rendelőt nyitnia. Az utca a városház köré települt. A fehér,
gerendavázas épületet egy templomból alakították ki, bő száz évvel
korábban. Christopher Wren stílusát idéző tetősüveg díszítette.
Markus négy – üres vagy hamarosan megüresedő – ingatlant
mutatott neki a Fő utcán. Az általános vélekedés szerint egy
orvosnak száz-százötven négyzetméter alapterületű rendelő dukált.
A négy ajánlat közül R. J. kettőt könnyű szívvel kizárhatott. A
harmadik elnyerte a tetszését, de túlságosan zsúfolt lett volna a
maga alig nyolcvan négyzetméterével. A negyedik ház, melyet a
ravasz ingatlanügynök utoljára tartogatott, ígéretesnek tűnt. A
közkönyvtárral szemben állt, kőhajításra a városházától. Külsőre jó
állapotban volt, a kert ápolt, rendezett. A száztíz négyzetméteres
belső tér már hagyott némi kívánnivalót maga után, a bérleti díj
viszont valamivel alacsonyabb lett volna a tervezettnél, és R. J.
rengeteget tépelődött a lehetőségen apja és más tanácsadóinak
társaságában. A korosodó tulajdonosnőt Sally Howlandnek hívták.
Kövérkés, piros arca volt és ideges, de jóindulatú szeme, és
kijelentette, hogy nagy megtiszteltetés lenne, ha újra orvos rendelne
a városban, ráadásul pont az ő házában.
– Csak hát, megérti, ugye, én, ugye, a bérleti díjból élek, nem
engedhetem alább. – És nincs pénze az R. J. által elképzelt
felújításra se, mondta, de szíves örömest megadja az engedélyt, és a
doktornő a saját költségén annyit festethet, amennyi jólesik.
– A felújítás és a festetés költséges mulatság – figyelmeztette
Markus R. J. – t. – Ha belevág, nem ártana tartós bérleti
szerződéssel bebiztosítania magát.
Végül R. J. Így is tett. A belső felújítást Bob és Tillie
Matthewson vállalta el. A ház tele volt antik faburkolattal, amit az
amúgy saját tehenészetet vivő házaspár lágy csillogásúra csiszolt
fel, és kopott, karcos, ilyen-olyan szélességű fenyőpallókból
összerótt padlóval, melyet pávakékre festettek. A vedlő tapétát két
réteg lemosható piszkosfehér festék váltotta fel. Egy helyi asztalos
polcokat ütött össze, és négyszögletű lyukat vágott a valamikori
nappali belső falán, recepciós ablak gyanánt. Egy vízszerelő még
két vécét kötött be, mosdókagylókat szerelt a hálószobákból lett
vizsgálókba, és átfolyós vízmelegítővel látta el az alagsori kazánt,
hogy R. J. – nek korlátlan mennyiségű meleg víz álljon
rendelkezésére.
A bútorok és a felszerelés beszerzése szórakozás kellett volna
legyen, ehelyett csak idegesség forrása volt, mert fél szemmel
mindig a bankszámlája egyenlegét kellett figyelnie.
Balszerencséjére a kórházban megszokta, hogy mindenből a
legjobbat rendelje, amikor szükség volt valamire. Most be kellett
érnie használt íróasztalokkal és székekkel, egy szőnyeggel az
Üdvhadseregtől a várószobába, egy nem túlságosan lestrapált
mikroszkóppal, felújított autoklávval. De a műszereket újonnan
vette. Tanácsadói szerint két számítógépre lett volna szüksége,
egyre a betegnyilvántartáshoz, s egy másodikra a számlaadáshoz, de
ő komor elszánással úgy döntött egy is megteszi majd valahogy.
– Találkozott már Mary Sternnel? – kérdezte Sally Howland.
– Nem hiszem.
– Mary a postamesternő. Az övé lett a nehéz, békebeli mérleg,
ami azelőtt dr. Thorndike rendelőjében állt. Az árverésen vette
huszonkét évvel ezelőtt, amikor a doktor meghalt. Harminc dollárért
eladná magának azt a mérleget.
R. J. megvette a mérleget, lesúrolta és újrakalibráltatta. Az avítt
holmi a rendelő részévé lett, a városka régi és új doktora közötti
kapoccsá.
Eredetileg hirdetés útján akart személyzetet keríteni, végül
azonban nem volt rá szükség. Woodfield hatékonyan működő
földalatti hírközlő rendszere fénysebességgel továbbította az
értesüléseket. Kisvártatva négy jelentkezője volt a betegfelvételi, és
három a nővéri állásra. Gondosan, időt nem kímélve választott, de
Toby Smith, a Freda Krantz megsebesülésekor a mentőt vezető,
közvetlen, szőke nő is a jelentkezők között volt. Megismerkedésük
percétől nagy hatást tett R. J. – re, ráadásul külön vonzóvá tette
könyvelői gyakorlata, az, hogy rögtön lesz kire bízni a pénzforgalmi
adminisztrációt. Nővérnek R. J. a vaskos, ősz hajú, ötvenhat éves
Margaret Weilert szerződtette, akit mindenki csak Peggynek
becézett.
Restelkedve ült le kettejükkel, hogy megbeszéljék az anyagiakat.
– A kezdő fizetés, amit adhatok, kevesebb, mint amit Bostonban
kapna – mondta Tobynak.
– Nézze, emiatt ne főjön a feje – válaszolta az újdonsült
betegfelvé-telis. – Peg is, én is odáig vagyunk, hogy itt
dolgozhatunk helyben. Ez nem Boston. Örülünk, ha akad valami.
David Markus időnként megjelent a mind jobban formát öltő
rendelőben. Gyakorlottan végigmérte a felújítási munkálatokat, és
alkalomadtán halk szavú tanáccsal látta el R. J. – t. Néhányszor
együtt ebédeltek a Folyópart pizzériában a városka szélén kétszer a
férfi, egyszer R. J. állta a számlát. R. J. azon vette észre magát, hogy
kedvére van a férfi. A barátai R. J. – nek szólítják, közölte vele.
– Engem mindenki Dave-nek hív – mondta a férfi. Aztán
elmosolyodott. – Csak a barátaim szólítanak Davidnek. – Kék
farmere kopott volt, de mindig frissen mosott, lófarokban viselt haja
makulátlanul tiszta. Amikor kezet ráztak, R. J. érezte, hogy tenyere
izmos és munkában megkeményedett, körme azonban rövidre
vágott és ápolt.
Nem tudta eldönteni, hogy testileg is vonzónak tartja a férfit vagy
egyszerűen érdekesnek.
A Bostonból való elköltözése előtti szombaton a férfi valódi
randevúra hívta, együtt vacsoráztak Northampton-ban. Az
étteremből távozóban, már a kijárat mellett, David belenyúlt a
drazsés üveggömbbe. – Mmmm, a legfinomabb MM – mondta, és
odakínálta neki is.
– Köszönöm, nem kérek.
Az autóban R. J. egy darabig némán figyelte a drazsét rágcsáló
férfit, aztán hallgatást parancsoló udvariassága alulmaradt orvosi
énjével szemben. – Nem lenne szabad ilyesmit ennie.
– Hé, ez a kedvencem. Nem vagyok hízós típus.
– Én is nagyon szeretem. Majd veszek magának egy szép, tiszta
dobozzal.
– Csak nem tisztaságmániás? Ez éppen egy szép, tiszta
étteremből való.
– Nemrég olvastam egy felmérésről, amit az éttermek
drazségömbjeiből származó édességen végeztek. Az esetek
többségében vizeletnyomokat találtak az édességen.
A férfi némán ránézett. Állkapcsa abbahagyta az őrlést.
– A férfi vendégek bemennek a mosdóba. Utána nem mosnak
kezet. Távozáskor a drazségömbbe nyúlnak és…
Tudta, hogy a férfi azt latolgatja, nyeljen vagy köpjön inkább.
Ennek a kapcsolatnak lőttek, gondolta, miközben David nagyot
nyelt, letekerte az ablakot, és kihajította a maradék drazsét.
– Hogy lehet ilyen rettenetes dolgot mondani valakinek? Évek óta
falom az éttermi édességet. Maga most visszamenőleg is elrontotta
az örömömet.
– Tudom. De ha én eszem a drazsét, és maga tudja, maga nem
szólt volna?
– Hááát… – mondta a férfi, és amikor elnevette magát, R. J. is
vele nevetett. Végigkuncogták a 9l-es utat.
A hegyvidéknek tartó visszaúton, majd miután a férfi leparkolta
furgonát R. J. háza előtt, meséltek egymásnak az életükről. David
fiatal korában több sportba is belekapott, de leginkább csak annyira
futotta tehetségéből, hogy egy rakat sérülést szerezzen egy rakat
sportágban. Az egyetemen nem is volt tagja semmilyen csapatnak.
Angol szakot végzett a Hamilton Kollégiumban,
másoddiplomájával kapcsolatban nem bocsátkozott részletekbe.
Mielőtt a massachussettsi hegyvidékre jött volna, a New York-i
Lever Brothers ingatlanügynökségnek volt előbb ügyvezető
igazgatója, majd az utolsó két évben alelnöke. – Ahogy a
nagykönyvben megvan írva… Hét-nulla-ötös vonat Manhattanbe,
nagy ház, úszómedence, tenisz. – Aztán kiderült, hogy Natalie, a
felesége Lou Gehrig-betegségben, amiotrofiás laterál szklerózisban
szenved. Mindketten tudták, mire számíthatnak, egy közös barátjuk
a szemük láttára halt meg Als-ben. Egy hónappal a diagnózis
megerősítése után a hazatérő David a szomszédjuknál találta az
akkor kilencéves Sarah-t. Natalie nedves törülközőket tömködött a
garázsajtó köré, beindította az autóját, és klasszikus zenét sugárzó,
kedvenc rádióadóját hallgatva jobblétre szenderült.
David szakácsot és házvezetőnőt vett fel, hogy legyen, aki
gondját viseli Sarah-nak, és nyolc hónapon át szinte egyfolytában
részeg volt. Józan napjai egyikén rádöbbent, hogy eleven eszű,
életvidám kislánya csak bukdácsol az iskolában, lelki gondokkal
küzd és idegesen köhécsel, és akkor elment a Névtelen Alkoholisták
összejövetelére. Két hónappal később David és Sarah leköltözött
Woodfieldbe.
Kicsit később, már R. J. konyhájában, három csésze erős fekete
után meghallgatta az asszony történetét, és bólintott. Ezek a hegyek
tele vannak túlélőkkel – mondta.
 16. RENDELÉSI IDŐ

R. J. mennydörgést és villámokat ígérő, toronymagas esőfelhők

alatt autózva költözött el Cambridge-ből egy június végi, forró
reggelen. Azt várta volna, hogy boldogan fog hátat fordítani a
Brattle utcai háznak. Mégis, az utolsó napokban, miközben egyes
bútorok eladásra, mások raktárba vagy Tomhoz kerültek –
miközben egyiket a másik után cipelték ki, mígnem R. J. cipősarka
visszhangosan kopogott az üres szobákban –, egyre inkább a volt
tulajdonos elnéző szemével tekintett körül, és rájött, hogy Tom nem
tévedett, a ház valóban méltóságteljes és lenyűgöző. Egyszerre
vonakodott elhagyni házassága megfeneklése ellenére is családi
fészkének érezte. Aztán eszébe jutott, hogy amit lát, valójában
hatalmas gödör a földben, mely számolatlanul nyelte magába
pénzüket, és elégedetten zárta kulcsra a bejárati ajtót, hajtott ki az
utcára, haladt el a téglafal mellett, mely helyenként még mindig
javításra szorult, de már nem az ő gondjait szaporította.
Tudta, hogy az ismeretlen felé autózik. Attól való félelmében,
hogy esetleg katasztrofális lépésre szánja el magát, egészen
Woodfieldig megtérülési számításokon dolgozott az agya.
Néhány napja ugyanazt a vágyálmot forgatta magában. Mi lenne,
ha kizárólag készpénzfizetéses rendelést folytatna – mi lenne, ha
fityiszt mutatna az orvosok mindennapjait megkeserítő
biztosítótársaságoknak? Elegendő beteg jönne-e rendeléseire, hogy
anyagilag talpon maradhasson, ha jócskán – mondjuk, egészen húsz
dollárig leengedné az alkalmankénti vizsgálati díjat? Tudta,
néhányan, a biztosítással nem rendelkezők mindenképpen
eljönnének. De hajlandó-e bárki készpénzt kiadni dr. Colé
rendelőjében, miközben Kék Kereszt- Kék Pajzs biztosítási
kötvénye máshol ingyenes ellátásra jogosítja?
A többség nyilván nem, állapította meg sajnálkozva.
 Úgy döntött, próbaként húsz dollárban szabja meg a biztosítással
nem rendelkezők nem hivatalos vizsgálati díját. A
biztosítótársaságok pedig majd térítik a maguk negyvenhatvanöt
dollárját minden ügyfelük után, a szükséges kezelés
bonyolultságától függően, s a kiszállási tarifát, ha házhoz kell
mennie. Egy fizikális vizsgálat kilencvenöt dollárt fog taksálni, a
laborvizsgálatokat a greenfieldi egészségügyi központban
végeztetik el.
A rendelő hivatalos megnyitása előtti két hétben valamennyi
biztosítótársaság valamennyi űrlapját számítógépre vitette Tobyval.
Tudta, hogy túlnyomó részben csak az öt legnagyobb biztosítóval
lesz dolga, de ezeken kívül még volt tizenöt kisebb társaság, akiknél
több beteg rendelkezhetett kötvénnyel, és jó harmincöt még kisebb,
a piac egészen kis szeletén osztozó vállalkozás is. Valamennyinek a
számítógépben kellett lennie, valamennyi űrlapjával egyetemben.
Az adatbevitelt csak egyszer kellett elvégezni, de R. J.
tapasztalatból tudta, hogy mivel a biztosítók egyes űrlapokat
megszüntetnek, másokat átalakítanak, és közben még újakat is
rendszeresítenek, az állomány folyamatos felújítást fog igényelni.
Ez is azon beruházások közé tartozott, melyekkel ükapjának még
nem kellett számot vetnie.
Hétfő reggel.
Korán érkezett a rendelőbe, a sietve bekapott pirítós és tea fagyos
idegességgombóccá töppedt a gyomrában. A ház festéktől és
fényezőlakktól szaglott. Toby már serénykedett, két perccel később
Peggy is betoppant. Gyámoltalanul egymásra vigyorogtak.
R. J. most hirtelen óriásinak látta az ürességtől kongó betegvárót.
Mindössze tizenhármán jelentkeztek be rendelésre. A huszonkét
éve saját orvos nélkül élő emberek nyilván megszokták, hogy
eljárnak a városból orvoshoz, morfondírozott R. J. És ha már egy
orvost kiismertek valahol, ugyan miért pártolnának másikhoz?
Mi lesz, ha senki nem jön el?, kérdezte magától – ahogy később
megállapította – alaptalan riadalommal.
 Az első beteg tizenöt perccel a megbeszélt idő előtt állított be. A
hetvenkét éves George Palmer nyugdíjas fűrészüzemi munkás volt,
fájó csípőízülettel és három tömzsökkel ott, ahol ujjaknak kellett
volna lenni.
– Jó reggelt, Mr. Palmer – szólalt meg nyugodtan Toby, mintha
évek óta ajtón belépő betegeket üdvözölne.
– Jó reggelt, Toby.
– Jó reggelt, George.
– Jó reggelt, Peg.
Peg Weiler pontosan tudta, mi a dolga, bevezette a férfit az
irodába, kitöltötte kezelőlapjának fejlécét, megmérte s feljegyezte
vérnyomását, pulzusát.
R. J. kedvtelve, ráérősen vette fel az anamnézist. Tudta, hogy
kezdetben sokkal több időt kell szentelnie a látogatásokra, hiszen
minden egyes beteg új a számára.
Bostonban ortopéd szakorvoshoz küldte volna Mr. Palmert a
bursitisével, kortizon injekcióra. Itt beadta az injekciót maga, és
megkérte a férfit, jegyeztessen időpontot egy újabb alkalomra is.
Amikor kidugta fejét a váróba, Toby odamutatta neki az apjától
érkezett nyári csokrot és a David Markus küldte hatalmas fikuszt.
Hatan ültek kint, ebből hárman nem jelentkeztek be előzetesen. A
fájdalomtól gyötört vagy előrehaladott betegségben szenvedő
pácienseket engedjék előre, a többieknek adják ki a legközelebbi
időpontot, rendelkezett R. J., aztán mélabús megkönnyebbüléssel
nyugtázta, hogy mégsem kell tétlenkednie. Megkérte Tobyt, hozzon
neki egy császárzsömlés-sajtos szendvicset meg egy jókora pohár
koffeinmentes kávét a vegyeskereskedésből. – Ma átdolgozom az
ebédidőt.
Sally Howland lépett be a házba. – Be vagyok jelentve – mondta,
mintha valaki fel akarná tartóztatni, és R. J. alig állta meg, hogy
össze ne csókolja öreg fejét.
Peg és Toby kijelentették, hogy ők is átdolgozzák az ebédidőt, és
beérik egy szendviccsel. – Én fizetem – mondta R. J. boldogan.
 17. DAVID MARKUS

Vacsorára hívta R. J. – a házába.

– Sarah is otthon lesz?
– Sarah-nak a gimnáziumi szakács szakkör ünnepi vacsoráján van
jelenése – mondta a férfi. Elgondolkodva végigmérte. – Nem mer
kettesben maradni velem?
– Dehogynem, természetesen elmegyek. Csak örültem volna, ha
Sarah is ott van.
Kedvére volt a kényelmes, öreg bútorokkal berendezett ház, a
vastag gerendafalak barátságos melege. A falakat festmények
borították, helyi festők munkái, kiknek neve semmitmondón
csengett R. J. fülében. A férfi körbevezette. Konyha-ebédlő. Az
ingatlanügynöki kellékekkel telezsúfolt, számítógépes
dolgozószoba. Az íróasztal előtti széken hatalmas, szürke macska
szunyókált.
– Szintén zsidó, akárcsak a ló?
– Ráhibázott – válaszolta a férfi vigyorogva. – Egy girhes
bakmacskával együtt kaptuk, Sarah azt mondta, a férje, de a kandúr
két nap után kereket oldott, én meg elneveztem ezt Agúnának.
Jiddis szó, elhagyott feleséget jelent.
A szerzetesi hálószoba. Alig érezhető, vágyteli feszültség, amint
R. J. szemügyre veszi a hatalmas franciaágyat. Az íróasztalon újabb
számítógép, odébb könyvszekrény, benne történelmi és
földműveléssel foglalkozó művek, s egy halom kéziratpapír. Némi
puhatolózás után a férfi kibökte, hogy regényt ír az amerikai
kisbirtok haláláról és a berkshire-i hegyvidéket meghódító farmerek
hőskoráról.
– Mindig szerettem volna történeteket mesélni. Miután Natalie itt
hagyott, úgy döntöttem, belevágok. Sarah-t továbbra is etetnem,
ruháznom kellett, úgyhogy a költözés ellenére sem szakítottam az
ingatlanügynökösködéssel.
Persze errefelé nem túl hajszás a közvetítők élete. Bőségesen
marad időm az írásra.
– Hogy halad?
– Hát… – A férfi mosolyogva vállat vont.
Sarah szobája. Rettenetes, tiritarka sötétítők az ablakon, Sarah
maga batikolta őket, mondta a férfi. Két Barbra Streisand-poszter.
És sziklákkal teli tálcák mindenfelé. Böhöm nagy sziklák, apró
kavicsok, mokány kövecskék, és nagyjából mind szív alakú. Bálint-
napi üdvözletek, geológus módra. Hát ezek?
Sarah szívsziklának hívja őket. Kislány kora óta gyűjti. Még
Natalie kapatta rá.
R. J. egy éven át geológiát is hallgatott a Tuftson. A tálcákat
böngészve úgy vélte, a sok-sok szívforma között azonosítani tudja a
kvarcot, homokkövet, bazaltot, palát, földpátot, gneiszt, vörös
gránitot. Több kristály nevére tippelni sem tudott volna. – Ezt itt a
traktor markolójában hoztam a házig – mondta David, és a sarokba
támasztott, jó félméteres gránitszívre mutatott. – Hat mérföldről,
Frank Parsons erdejéből. Hárman kellettünk hozzá, hogy becipeljük.
– Sarah csak úgy találja őket a földön?
– Mindenhol rájuk akad. Különleges tehetsége van hozzá. Én alig
találok. Sarah szigorú, nagyon megválogatja, mit fogad el. Csak az
igazán szív formájú köveket hajlandó bevenni a többi közé.
– Maga biztos nem nézi elég figyelmesen. Milliószám hevernek a
földön a kövek. Fogadjunk, hogy találok egy-két szívsziklát Sarah
gyűjteményébe.
– Gondolja? Huszonöt perce van, mielőtt tálalom a vacsorát. Mi
lesz a tét?
– Egy pizza, minden földi jóval. Huszonöt perc elég kell legyen.
– Maga nyer, kap egy pizzát. Én nyerek, kapok egy csókot.
– Hé!
– Mi baj, csak nem beijedt? Vagy fél, hogy a szaván fogom? –
ugratta a férfi vigyorogva.
 – Na jó, legyen.
A ház környékét nyilván átfésülték már, okoskodott, nem
vesztegette hát az idejét az udvaron, a kocsibehajtón. Az
aszfaltozatlan út telis-tele volt kövekkel. Fejét leszegve, a földet
vizslatva lépdelt. Soha nem figyelte, milyen sokfélék a kövek,
hányféle alakú van köztük hosszúkás, kerek, szögletes, lapos,
vékony.
Időről időre lehajolt, és felvett egyet, de soha nem találta
megfelelőnek.
Tíz perc alatt jó négyszáz méterre jutott a gerendaháztól, és
mindössze egyetlenegy követ talált, mely nagyjából szívre
emlékeztetett, de ez is formátlan volt, féloldalas.
Rossz lóra tett, állapította meg magában. Szívsziklát kell találnia.
Nem akarta, hogy a férfi azt higgye, szántszándékkal veszít.
A kiszabott idő leteltével visszament a házba. – Egyet találtam –
mondta, és átnyújtotta a követ.
David megnézte, elvigyorodott. – Ennek a szívnek hiányzik a…
hogy is nevezik a felső üreget?
– Pitvar.
– Igen. Ennek a szívnek hiányzik a jobb pitvara. – Az ajtóhoz
lépett, kihajította a követ.
Ami most következik, nagyon fontos, mondta magában R. J. Ha
arra használja a megnyert fogadást, hogy nyálcserével,
nyomorgatással bizonyítsa hím mivoltát, ki lehet pipálni és el lehet
felejteni.
A fölébe hajló férfi alig érintette ajkával a száját. A csók gyengéd
volt és hihetetlenül édes.
Uhhh.
David egyszerű s mégis csodálatos vacsorát tett elébe: hatalmas
tál ropogós salátát, melynek valamennyi összetevője a kertjében
termett, kivéve a paradicsomot, az bolti volt, mivel a sajátja még
nem érett. Az egészet házi recept szerint készített mézes öntettel
eresztette be, és spárgakörettel tálalta, melyet közvetlenül tálalás
előtt szedett és párolt meg. Gabona magvakból és pillangósokból
csíratálat készített, pontos összetétele hétpecsétes titok, biztosította
R. J. – , és ropogós zsömlét sütött, melyben parányi
fokhagymagránátok robbantak ízrepeszekre a fogak között.
– Hé! Maga nem akármilyen szakács.
– Szívesen kotyvasztgatok.
A desszert házi készítésű vaníliafagylalt volt, aznap delelőn sütött
áfonyás tortával. R. J. azon kapta magát, hogy rokonsága tarka
vallási összetételét taglalja a férfinak. – Vannak protestáns Colé-ok
és kvéker Regensbergek. És zsidó Colé-ok és zsidó Regensbergek.
És ateisták. Marcella Regensberg unokatestvérem pedig ferences
apáca egy virginiai zárdában. Mindenből van köztünk egy kevés.
A második csésze kávé fölött meghökkentő dolgot tudott meg a
férfiról. Másoddiplomáját, amivel kapcsolatban olyan szűkszavú
volt korábban, David a New York-i Rabbi képzőn szerezte.
– Szóval maga egy…
– Rabbi. Legalábbis valamikor, réges-régen az voltam. De csak
nagyon rövid ideig dolgoztam rabbiként.
– Miért hagyta abba? Gyülekezete is volt?
– Egyszerűen… – Vállat vont. – Egyszerűen túl sok kérdés és
bizonytalanság kavargott bennem, hogy egy gyülekezet élére álljak.
Kételkedni kezdtem, nem tudtam dönteni Isten létezését illetően. És
úgy éreztem, egy gyülekezet olyan rabbit érdemel, aki legalább
ebben képes dönteni.
– És most hogy gondolja? Sikerült döntenie azóta?
Ábrahám Lincoln egy hosszú-hosszú másodpercig rajta felejtette
tekintetét. Hogyan szomorodhat meg így az a kék szempár, hogyan
fér beléje ennyi illékony fájdalom? A férfi lassan megrázta a fejét. –
A meccs továbbra is döntetlenre áll.
David nem volt fecsegő természet. R. J. csak hetekkel később,
többszöri találkozás után tudta meg a részleteket. Amikor elvégezte
tanulmányait, a férfi azonnal bevonult katonának, aztán
kilencvennapos tisztképzőn vett részt, s már ment is Vietnamba
alhadnagyi rangot viselő tábori lelkészként. A frontvonalaktól távol,
egy hatalmas saigoni kórház viszonylagos biztonságában dolgozott.
Napközben a meg-nyomorodottak és haldoklók mellett töltötte óráit,
esténként levelet írt a hozzátartozóknak, spongyaként magába szíva
félelmeiket és dühüket, jóval azt megelőzően, hogy őt magát is
sebesülés érte.
Egy csapatszállító jármű végében utazott két katolikus tábori
lelkésszel, Joseph Fallon őrnaggyal és Bemard Towers hadnaggyal,
amikor rakétatámadás érte őket a nyílt utcán. A rakéta a
vezetőfülkét kapta telibe, hátul a repeszhatás mérsékelt és
véletlenszerű volt. Bernie Towers, a bal felőli ülésen, azonnal
szörnyethalt. Joe Fallon, középen, térdben elvesztette a jobb lábát.
David csontig hatoló, csúnya sebet kapott a bal lábára. Három
műtét, hosszas felépülés következett. Most bal lába rövidebb volt,
mint a jobb, de alig bicegett, R. J. észre se vette.
Leszerelés után visszatért New Yorkba, és egy állásajánlatra
jelentkezve vendég rabbiként prédikációt mondott a Long Island-i
Beth Shalom-templomban, a Béke Házában. Arról beszélt, milyen
szerepet tölt be az egyre bonyolultabb világban a béke. Beszéde
közepén felnézett, és tekintete a jókora táblára esett, melyre a
templom díszítőbizottsága a tizenhárom maimonidesi hittételből az
elsőt festette: Tökéletes bizonyossággal hiszem, hogy a Teremtő,
áldott legyen a neve, a létrehozója és vezérlője mindennek, ami
létrehozatott, és hogy egyedül Ő alkotott, alkot és fog alkotni bármit
is.
Másodpercnyi dermedt rémülettel döbbent rá, hogy képtelen a
kétkedés nélküli egyetértésre, és valahogy elbukdácsolt beszéde
végéig.
Aztán az agnosztikus rabbi, akiben túlságosan sok kétely turkált,
hogy bárki lelki vezetője legyen, gyakornoknak állt a Lever
Brothers ingatlanügynökséghez.
– …Még mindig összeadhatna jegyeseket?
A férfi arcán vonzó, kissé féloldalas mosoly jelent meg. –
Gondolom, igen. Aki egyszer rabbi volt…
– Pazar cégértársítás lenne. Markus Mátkapár – Esketés, alatta
meg: nézzen az orra elé.
 18. MACSKAFÉLÉK

R. J. nem egyik pillanatról a másikra szeretett bele David

Markusba. Az érzés parányi magként fogant meg lelkében, ahogy
gyönyörködve végignézett a férfi arcán és hosszú, erős ujjain,
rácsodálkozott hangszínére, tekintete lágy sugarára. Aztán, R. J.
legnagyobb meglepetésére és ijedelmére, a mag szárba szökkent, az
érzés elmélyült. Nem omlottak egymás karjába – mintha puszta
türelmük, érett előrelátásuk is üzenet lett volna a másik számára.
Egy esős szombat délután azonban, míg David lányát bízvást a
northamptoni egydolláros moziban tudhatták a barátaival, már
igencsak összeszokottan csókolóztak.
A férfi elpanaszolta, hogy meggyűlt a baja egy női test
ábrázolásával regényírás közben. – A képzőművészek és a fotósok
ilyenkor a legkézenfekvőbb megoldást választják: modellt
használnak.
Nagyon kézenfekvő, hagyta helyben R. J.
– Akkor leszel a modellem?
Fejrázás. – Nem. Az emlékezetedre kell hagyatkoznod. De már
egymás ruháját gombolgatták.
– Szűz vagy… – szólalt meg a férfi.
R. J. nem emlékeztette, hogy elvált asszony, és negyvenkét éves.
– És én sem érintettem még nőt, mindketten hófehér, üres lapok
vagyunk.
Egyszerre tényleg azok voltak. Hosszasan kalandoztak egymás
testén. R. J. mind nehezebben kapott levegőt. A férfi lassú volt és
nagyon gyengéd, saját sürgető vágyát megzabolázva fokozta a
gyönyört, úgy bánt az asszonyi testtel, mintha felbecsülhetetlen
értékű porcelánt tartana a keze között, és szavak nélkül adta R. J.
tudtára azt a néhány dolgot, mit tudnia fontos volt. Hamarosan mind
a ketten félőrültek voltak a vágytól.
 Utána önkívületszerű kábulatban, továbbra is összekapcsolódva
hevertek az ágyon. Amikor végül R. J. fordított a fején, egyenesen a
macska rezzenetlen zöld szemébe nézett. Agúna az ágy melletti
széken gubbasztott, és feszült figyelemmel bámulta őket. R. J. le
merte volna fogadni, hogy tökéletesen tisztában van vele, mi ment
végbe alig néhány másodperce.
– David, ha ez valami próbatétel, én megbuktam. Vidd ki a
macskát.
A férfi felnevetett. – Nem próbatétel volt.
Visszahúzódott, megszabadult a macskától, bezárta az ajtót, és
újra az ágyhoz lépett. Másodjára még ráérősebben, még
megfontoltabban tette boldoggá R. J. – t. Figyelmes volt és
nagylelkű. R. J. elmondta neki, hogy orgazmusa általában hosszan
tartó és erőteljes, és a következőig rendszerint több nap is eltelik.
Feszélyezte, hogy ilyesmiről beszél, meg mert volna esküdni rá,
hogy a férfi utolsó barátnője valóságos érzelmi petárdaropogást
rendezett, de David jó hallgatóságnak bizonyult.
Végül David kikelt az ágyból, hogy elkészítse a vacsorájukat. Az
ajtó újra tárva-nyitva állt, és a macska visszaóvakodott a szobába,
de most nem zavarta R. J. – , csak feküdt a széken, s hallgatta
gazdája hamis és önfeledt áriázását. Parányi cukkinik pirultak
olajban, míg a férfi csókjához hasonlóan édesek nem lettek párájuk
hagymás, paprikás omlett illatával és R. J. és David egyesülésének
illatával mosódott össze dús, termékeny aromává. Később, amikor
újra egymás mellett szunyókáltak, Agúna közéjük telepedett az
ágyvégre. Miután hozzászokott a gondolathoz, R. J. – nek kedvére
volt közelsége.
– Csodálatos élménnyel ajándékoztál meg – szólalt meg David. –
Rengeteg apró részletet gyűjtöttem be a regényemhez.
R. J. vasvillaszemmel meredt rá. – Megöllek.
– A szívemet már megsebezted.
Hat beteg közül egynek semmilyen biztosítása nem volt.
Néhányuknak húsz dollárja se, hogy kifizesse a biztosítatlanok
számára megállapított kezelési díjat. R. J. időnként természetbeni
törlesztést is elfogadott. Hat ölnyi keményfát gyűjtött be a háza
mögé, összehasogatva, halomba rakva. Egy asszony hetente egyszer
kitakarította a házát, egy másik a rendelőt. Rendszeres utánpótlása
volt kopasztott tyúkból és pulykából, friss zöldségekből,
gyümölcsökből és virágokból.
Az árucsere szórakoztatta, aggodalmasan gondolt viszont a
pénzhiányra és tartozásaira.
Kidolgozta a módját, hogyan kezelje biztosítás nélküli pácienseit,
mert tudatában volt, hogy meg kell előznie a régóta elhanyagolt
betegségek súlyosbodását. Mégsem a bonyolult nyavalyáktól
szenvedők aggasztották legjobban, hanem azok, akik, mivel
büszkeségük tiltotta a jótékonyság elfogadását, el sem mentek
hozzá. Ezek az emberek csak végszükség esetén fordultak orvoshoz,
amikor már a cukorbaj vaksághoz vezetett, a daganat áttételessé
vált. R. J. több ilyen esetet is figyelemmel kísért a kezdet
kezdetétől. Semmit nem tehetett, csak némán dühöngött a rendszer
fogyatékosságain, és kezelte a betegeket.
A helyi szóbeszéd szárnyára bízta üzenetét: Ha beteg vagy, ha
megsérültél, menj el az új doktornőhöz. Ha nincs biztosításod,
elrendezi a fizetséget.
Meg is jelentek nála néhányan a kisemmizettek közül. Páran
mindenáron adni akartak valamit a kezelésért. Egy Parkinson-kóros
férfi tagjai reszketését leküzdve háncskosarat font neki. Egy
elrákosodott petefészkű asszony dirib-darabokból összevarrt
ágytakarót készített fizetségül. De sokkal többen éltek szerte a
hegyek között biztosítás és bármiféle orvosi ellátás nélkül. R. J.
tisztában volt ezzel, és a tudat kegyetlenül gyötörte.
Továbbra is gyakran találkozott Daviddel. Nemsokára szomorkás
meglepődéssel tapasztalta, hogy a melegségnek, mely első
találkozásukkor Sarah-ból áradt felé, nyoma veszett. Rájött, hogy a
lány féltékeny, és beszélt Daviddel a helyzetről.
Természetes, hogy fenyegetve érzi magát, ha egy nő hirtelen
kisajátítja apja idejének nagy részét – mondta.
A férfi bólintott. – Időt kell adnunk neki, hogy hozzászokjon a
gondolathoz.
R. J. nem volt benne biztos, hogy kapható a David válaszából
elősejlő közös jövőre. David őszintén beszélt érzelmeiről, R. J. is
ugyanolyan őszinte volt hát, Daviddel is, magával is.
– Úgy szeretném folytatni a dolgokat, ahogy most vannak, nem
akarok elkötelezettséget a jövőre nézve. Túlságosan korai lenne
tartós kapcsolatban gondolkodnom. Egyelőre el kell érnem a
céljaimat, el kell fogadtatnom magamat orvosként a helybéliekkel.
David szemlátomást az egyelőre szóba kapaszkodott, abból
merített bátorítást. – Rendben. Van időnk bőven – mondta.
A bizonytalansággal teli R. J. beszámolt neki reményeiről és
anyagi gondjairól.
– Az orvoslás gazdaságtanához nem értek, de azt tudom, hogy a
körzet elég nagy ahhoz, hogy piszok jól keress, ömöljön hozzád a
pénz.
– Nem akarok piszok jól keresni. Csak szépen elevickélni.
Egyedül magamat kell eltartanom.
– Akkor is… Mi ez a csak-elevickélni-mánia? – David úgy nézett
R. J. – re, mint korábban az apja.
– Nem érdekel a pénz. Egyedül az érdekel, hogy első osztályú
ellátást adjak a környékbelieknek.
– Úgy beszélsz, mint valami szent. – David hangja szinte riadtan
csengett.
– Térj észhez. Melyik szenttel művelhetnél olyanokat, mint velem
az előbb? – kérdezte R. J. gyakorlatiasan, és a férfira vigyorgott.
 19. HÁZ A HATÁRON

Peg, Toby és ő apránként zökkenőmentessé tették a rendelőbeli

gyakorlatot. Ugyanilyen komótosan ismerte ki R. J. a városka
életének folyását, tanult bele ritmusába. Érezte, hogy az emberek
örömmel biccentenek, köszönnek oda neki, hogy büszkék, amiért a
környéknek újra saját orvosa van. Sokat járt házhoz, felkereste az
ágyhoz kötött betegeket, helyébe ment azoknak, akik egyébként
csak nehézkesen vagy sehogy nem részesülhettek volna orvosi
ellátásban. Amikor ideje engedte, és süteménnyel vagy kávéval
kínálták, leült konyhaasztalukhoz, és a helyi politikáról meg
időjárásról beszélgetett velük, és ételrecepteket másolt a
vénytömbjébe.
A woodfieldi járás mintegy százhúsz négyzetkilométernyi
hegyvölgyes vidéken terült el, és időnként a szomszédos körzetekbe
is kihívták. Egy fiú telefonhívására, aki három és fél mérföldet
gyalogolt a fülkéig, egyszer kiment a Houghton-hegyi Lewis
Magounhoz, és egy kalyibában ellátta a birkatenyésztő kificamított
bokáját. Amikor lejött a hegyről, és visszaautózott a rendelőbe,
Toby zaklatottan és idegesen fogadta. – Seth Rushtonnak
szívrohama volt. Először magát hívták, de amikor nem tudtam
elérni, telefonáltam a mentőkért.
Mire R. J. a Rushton-birtokra érkezett, a mentősök már
visszatértek Greenfieldbe. Rushton megfelelően ellátva,
kényelmesen pihent, de R. J. tanult a leckéből. Másnap reggel
beautózott Greenfieldbe, és vett egy rádiótelefont. A készüléket az
autóban tartotta, és ezután bármikor elérhették a rendelőjéből.
Időről időre elhaladt kocsijával Sarah Markus mellett a városban.
Mindannyiszor dudált és integetett neki. Sarah néha visszaintett.
Amikor David a lánya jelenlétében látta vendégül a
gerendaházban, R. J. mindig magán érezte Sarah fürkész tekintetét,
s tudta, hogy a lány mindent ízekre szed, ami hármójuk közt
elhangzik.
Egyik délután a rendelőből autózott hazafelé, amikor Sarah
szembelovagolt vele az út mentén. Megcsodálta, milyen jól üli meg
Chaimot, milyen könnyedén lovagol tova, hogyan úszik mögötte
sötét haja a levegőben. Nem dudált rá, nehogy megijessze a lovat.
Néhány nappal később a nappalijában üldögélt, és amikor
kipillantott az ablakon, az almafák közein át Sarah Markust látta
végigléptetni a Babérhegyi úton. A lovát járatta egész lassan, s
közben az ő házát méregette.
K. J. egyrészt David, másrészt maga Sarah miatt érdeklődött a
lány iránt. Tudata mélyén kialakulatlan kép, távoli lehetőség
formálódott, melyet egyelőre nem is mert komolyan számításba
venni – a vágy, hogy hármasban éljenek, ő, David és Sarah mint
kettejük lánya.
Néhány perc múlva ló és lovasa visszabaktattak az úton. A
továbbra is a házat és a birtokot fürkésző lány a telekhatárnál
ügetésbe sarkallta Chaimot.
R. J. hosszú idő után először engedélyezte magának, hogy a
Charlie Harris halála után vetéléssel végződött terhességre
gondoljon. Ha az a baba megszületik, most tizenhárom éves lett
volna, három évvel fiatalabb, mint Sarah.
Nem mozdult az ablaktól, hátha a lány esetleg megfordul a lóval,
és visszajön újra.
Egy nap, amikor szürkületkor hazaért a rendelőből, R. J. szív
alakú követ talált a verandán, a bejárati ajtó mellett.
A gyönyörű szívszikla akkora volt, mint az ökle, a sötétszürke
kettős kéreg csillogó kvarckristállyal elegy, világosabb kőzetet ölelt
körbe.
Tudta, ki hagyta ott. De vajon elismerést jelzett-e? Vagy csak
fegyverszünetet? Hadüzenet nem lehet, ebben biztos volt, ahhoz
túlságosan szépséges.
Örömmel kapta fel, bevitte, és a kandalló párkányának kitüntetett
helyére, anyja réz gyertyatartója mellé tette.
Frank Sotheby krákogott egyet a vegyeskereskedés tornácán. –
Szerintem mindkettejüket meg kéne nézni egy nővérnek, Colé
doktornő. Kettecskén éldegélnek egy halom macskával a vasbolt
fölött. Azt a bűzt. Pfű.
– Úgy érti, itt az utcában? Hogyhogy soha nem láttam őket?
– Hát, nemigen bújnak azok elő. Az egyik, Miss Eva Goodhue,
öreg, mint a bűnbeesés, a másik, Mrs. Helen Phillips, az Eva
unokahúga, sokkal fiatalabb, viszont kicsit ütődött. Úgy-ahogy
gondoskodnak egymásról. – Sotheby tétován elhallgatott. – Eva
minden pénteken megtelefonálja, mire van szükségük a boltból.
Hetente egyszer szállítok nekik. Hát… az utolsó csekkjüket nem
váltotta be a bank. Hogy nincs fedezete.
A sötét, keskeny lépcsőfordulóban nem volt villanykörte. R. J.
bekopogott az ajtón, majd hosszas várakozás után újra kopogott,
erősebben. Aztán újra és újra.
Lépteket nem hallott, de az ajtó túloldaláról mintha surranó
neszek érkeztek volna. – Jó napot…
– …Ki az?
– Roberta Colé vagyok, az orvos.
– Dr. Thorndike küldte?Anyám, add el a házat.
– Dr. Thorndike évekkel ezelőtt… elköltözött. Most én vagyok az
orvos. Kérem… Miss Goodhue-val vagy Mrs. Phillipsszel beszélek?
– Eva Goodhue vagyok. Mit akar?
– Csak szerettem volna megismerkedni magukkal, Miss
Goodhue, beköszönni. Lenne olyan kedves ajtót nyitni és
beengedni?
Az ajtó túloldalán néma csend. A pillanat mind hosszabbra nyúlt.
A csend egyre sűrűsödött.
– Miss Goodhue?
Végül R. J. nagyot sóhajtott. – Itt nyitottam rendelőt az utcában,
nem messze maguktól. Sally Howland házának a földszintjén.
Bármikor orvosra lenne szükségük, magának vagy az
unokahúgának, csak telefonáljon vagy küldjön át valakit, rendben?
– Elővett egy névjegyet, becsúsztatta az ajtó alatt. – Rendben, Miss
Goodhue?
De nem jött válasz, és R. J. leballagott a lépcsőn.
Alkalmankénti leruccanásaik során Tom és ő villanásnyi időre
be-betekinthettek az erdei vadak világába, fáskamrájukban pelék és
mókusok raktak vackot. Most azonban, hogy minden napját a
házban töltötte, R. J. egész sor olyan állatot látott ablakából,
melyekkel azelőtt soha nem találkozott. Megtanulta, hogy mindig a
keze ügyében tartsa távcsövét. Egy szürke hajnalon a konyhából
hiúzt látott peckesen végigballagni a mezőn. A vizenyős rétre
tekintő dolgozószobai ablakból négy vidrát pillantott meg, amint a
folyó felől a mocsárnak tartottak, vadászni. A vidrák olyan közel
nyargaltak egymáshoz, hogy kis csapatuk hullámzó testű kígyóvá, a
Loch Ness-i szörny helyi változatává olvadt össze. Teknősöket és
kígyókat is látott, és egy hájas, öreg mormotát, mely naponta rájárt a
lóherére, és egy tarajos sült, mely előkacsázott az erdőből, hogy a
faalji apró, sápadtzöld almából lakmározzon. A bozótosok és a fák
tele voltak énekes és ragadozó madarakkal. Anélkül, hogy kereste
volna, hatalmas szürke gémet és többféle sólymot látott. Bejárati
verandájáról tanúja volt, amint egy fülesbagoly a halál csontkezének
gyorsaságával, sóhajtással lágyán lecsap egy iszkoló mezei pocokra.
Aztán fel, ki s tova.
R. J. beszámolt a látottakról Janet Cantwellnek. Az
önkormányzati tagság mellett az asszony biológiát tanított az
amhersti egyetemen. – Nincs min csodálkozni, a birtoka különböző
életterek határán fekszik. Vizenyős rét, száraz mező, sűrű erdő
tavakkal, és az egészet egy bővizű folyó köti össze. Csodálatos
vadászterület az állatoknak.
Jártában-keltében R. J. sok elkeresztelt birtokot látott. Némelyik
név száraz tényközlés volt, Schroeder Öt Hektárja, Ransom
Fagazdasága. Mások szellemeskedők, mint a Kizárlak és a Bírlak
Birtok, vagy leíró jellegűek, mint a Tíz Tölgy, Horhos, Dióhegy.
Egyik-másik név túlontúl értékes volt. R. J. imádta volna a
Catamount Farm elnevezést, de azt korábban éveken át egy másik
ház viselte, jó mérfölddel feljebb a folyó mentén, ráadásul
fellengzős is lett volna farmnak titulálnia birtokát.
A sokoldalú David, akinek zsúfolásig volt barkácsszerszámokkal
az alagsora, felajánlotta, hogy segít cégtáblát szerelni a ház elé.
R. J. megemlítette az ötletet Hank Krantznak, aki egy reggel
irgalmatlan robajlás és kalatolás közepette, trágyaszóró elé fogott
hatalmas John Deere traktoron jelent meg a behajtóján. – Ugorjon
fel – mondta. – Kerítünk oszlopot a cégtáblájához. – R. J. pedig
felkapaszkodott a gondviselés jóvoltából éppen üres, de
tehéntrágyától bűzlő, hatalmas fémtartályba, és hitetlenkedve
kapaszkodott, míg zötyögve és rázkódva – a városi asszony
tűzkeresztsége – meg nem érkeztek a folyópartra.
Hank kidöntött és legallyazott láncfűrészével egy egészséges, jól
fejlett égerfát, és beemelte a trágyaszóróba, hogy R. J. se legyen
társaság nélkül visszaúton.
– Az éger nemigen rohad – hagyta helyben Hank választását
David, és vaskos, négyzetes oszlopot hasított a rönkből, melyet
aztán jó méter mélyen a földbe süllyesztett.
A rönkből kinyúló erős ág alsó felébe két gyűrűs csavart hajtott,
hogy legyen mire akasztani a leendő cégtáblát. – Akarsz feliratot is
a neved mellé? Valami fantázianevet a birtoknak?
– Nem – mondta R. J. Aztán meggondolta magát, és
elmosolyodott. – De igen, akarok.
Amikor a ház szürkés bézsszínéhez illő, fekete betűs tábla
elkészült, gyönyörűnek találta.
HÁZ A HATÁRON DR. R. J. COLÉ
Cégtáblája gondolkodóba ejtette az embereket. Minek a határán?,
firtatták.
A fizetőképesség határán, a végső elkeseredettség határán, az
összeomlás határán, az élet kozmikus találós kérdése megfejt csenek
határán, vágta rá R. J., mikor milyen hangulatban volt éppen. Az
emberek egykettőre elunták különcségét vagy csak hozzászoktak a
felirathoz, mindenesetre nem kérdezősködtek többé.
 20. CSALÁDI FÉNYKÉPEK

– Ki a következő? – kérdezte R. J. egy késő délután Toby

Smithtől.
– Én – mondta Toby idegesen.
– Maga? Ó… természetesen, Toby. Vizsgálatra van szüksége
vagy valami gondja-baja van?
– Az utóbbi.
Toby az íróasztal mellett ülve szűkszavú, világos összegzést adott
esetéről.
Két és fél éve házasok Jan nevű férjével. Két éve szeretnének
gyereket.
– Teljesen sikertelenül. Állandóan próbálkozunk, kétségbeesetten
és talán túlságosan gyakran is. Teljesen ráment a házasságunk.
R. J. együtt érzőn bólintott. – Hát, most pihentessék kicsit a
dolgot. Nem azzal van baj, amit csinálnak, hanem azzal, ahogy
csinálják. És hogy mikor. Jan tudja, hogy megbeszéli velem a
problémájukat? Hajlandó lesz ő is bejönni hozzám?
– Ó, persze.
– Nos, kezdetnek megnézzük a magfolyadékot, és magán is
végzünk néhány vizsgálatot. Ha majd kicsit többet tudunk,
rendszeres ütemtervet írhatunk elő.
Toby nagy komolyan ráemelte tekintetét. – Hálás lennék, ha
valami más szót használna inkább, doktornő.
– Persze, persze. Menetrend? Előírhatunk maguknak egy
menetrendet?
– A menetrend pompás – mondta Toby, és összemosolyogtak.
R. J. és David kapcsolatában új szakasz kezdődött: rengeteg
kérdést tettek fel, mindent tudni akartak egymásról. Davidét izgatta,
hogyan viszonyul R. J. a munkájához, és érdekesnek találta, hogy
jogi és orvosi végzettsége is van.
 – Maimonidész is jogász és orvos volt egyszerre.
– És rabbi, nem igaz?
– És rabbi meg gyémántkereskedő, hogy fel ne kopjon az álla.
R. J. elmosolyodott. – Talán nekem is gyémántkereskedőnek
kellene állnom.
Hihetetlen fényűzésnek érezte, hogy bármiről elbeszélgethet a
férfival. David ugyanúgy volt az abortusszal, mint Istennel – nem
tudott határozottan állást foglalni. – Azt elfogadom, hogy a nők
rendelkezhessenek saját életük, egészségük, jövőjük felett, de
azért… azért nekem a magzat élete se tréfadolog.
– Persze hogy nem, nekem se. Ez a munkám – az élet megőrzése.
Elmondta a férfinak, milyen érzés, amikor segíteni tud valakin,
amikor sikerül enyhítenie egy beteg fájdalmait, meghosszabbítania
életét. – Mint egy kozmikus orgazmus. Mint a világ legnagyobb
ölelése.
David azt is végighallgatta, amikor a gyötrelmes esetekre
emlékezett, amikor hibát követett el, amikor rádöbbent, hogy
segítség helyett ártott valakinek, aki hozzá fordult bajával.
– Véget vetettél valaha is emberéletnek?
– Siettettem-e a halál bekövetkeztét? Igen.
Kedvére volt, hogy a férfi nem hozakodik elő közhelyekkel.
David mindössze a szemébe nézett, biccentett, és megfogta a kezét.
David Markus rosszkedvű is tudott lenni. Az ingatlanpiac
ingadozásai legfeljebb elvétve voltak hatással a kedélyére, azt
azonban R. J. könnyűszerrel megítélhette, jól halad-e az írással vagy
sem. Amikor rossz napot fogott ki, kétkezi munkában keresett
menedéket. Egyik-másik hétvégen megengedte R. J. – nek, hogy
besegítsen konyhakertjében, és az asszony gyomlált, és kéjesen
vájkált a ragacsos földben. Hiába kapott friss zöldséget a mások
kertjéből, saját ágyásokat akart. David meggyőzte a magasított
ágyás célszerűségéről, és azt is elmondta neki, hol vehet bontott
faanyagot a kerethez.
Kockáról kockára haladva, akár a jégkunyhót építő eszkimók,
lehántották a füves felső réteget az enyhe esésű, déli lejtő két
téglalap alakú foltjáról. A gyeptéglákat fejjel lefelé fordítva
komposzt halomba rakták, aztán ágyások alakját formázva,
másfélszer két méteres téglalapot raktak ki lapos kövekből,
vízmértékkel szintezve a kőalapot. Erre az alapzatra építette David a
két gerenda magasságú keretet. A gerendák mozgatása,
megmunkálása egyaránt bonyodalmas volt. – Kemény, mint a kő, és
nehéz, mint az ólom – zsörtölődött David, de hamarosan végzett az
eresztékes illesztéssel a sarkokon, és hosszú, galvanizált szegeket
vert a keretbe.
Aztán a kalapácsot letéve kézen fogta R. J. – t. – Tudod, hogy
szeretem a legjobban?
– Hogy? – kérdezett vissza R. J., torkában dobogó szívvel.
– Ha egy kis lócitromot is kevernek a tehén ganéba. Krantzék
istállójából hozattak trágyát. Tőzegmohát és földet kevertek hozzá,
púposra töltötték a kereteket, és arasznyi szénával takarták le.
– Kicsit majd úgyis ülepszik még. Jövő tavasszal csak félre kell
húznod a szénát, és már ültethetsz is. Aztán később, ahogy a
vetemény nekiered, terítesz rá még egy réteget – magyarázta David,
R. J. pedig gyermeki várakozással nézett a megjövendöltek elébe.
Július végére körvonalazódott a rendelő pénzügyi helyzete.
Bosszantóan nyilvánvaló lett, hogy egyes betegeknek eszük ágában
sincs kiegyenlíteni tartozásukat. A biztosítóktól, ha lassan is, de
hiánytalanul befolyt a tiszteletdíj. A biztosítással nem rendelkezők
egynémelyike annyira elesett volt, hogy R. J. különösebb
szívfájdalom és tépelődés nélkül – pro bono – leírta veszteségként
az elmaradt fizetséget. Egyeseknek azonban annak ellenére nem
akaródzott fizetni, hogy nyilvánvalóan módjukban állt volna. R. J.
gennyes keléseket kezelt Gregory Hinton, egy jól menő tejgazdaság
tulajdonosának a hátán. A férfi háromszor járt a rendelőben, s
mindannyiszor közölte Tobyval, hogy megy a csekk hamarosan, de
csekk csak nem érkezett meg.
Következő alkalommal, hogy elhaladt a tejgazdaság mellett, R. J.
meglátta a férfit, amint éppen eltűnt az istállóban, és bekanyarodott
az udvarra az Explorerrel. Hinton kicsit megütközve, de azért
udvariasan üdvözölte. – Istennek hála, nincs szükségem többé a
szolgálataira, doktornő. Az utolsó szálig elmúltak a keléseim.
– Nagyszerű, Mr. Hinton. Örülök, hogy hallom. Azon tűnődtem,
hogy… nos, hogy nem akarná-e kifizetni végre a három kezelést?
– Micsodaaaa? – meredt rá a férfi. – Atyavilág. Mióta szokás így
lerohanni a betegeket? Milyen orvos maga, asszony?
– Olyan, aki nemrégiben kezdte el a magánpraxisát.
– Jobb, ha tőlem tudja, Thorndike doki mindig bőségesen hagyott
időt a számla törlesztésére.
– Dr. Thorndike réges-rég nincs közöttünk, én pedig nem
engedhetem meg magamnak ezt a fényűzést. Igazán hálás lennék,
ha megfizetné a tartozását – mondta R. J., és a lehető
legszívélyesebben elköszönt a férfitól.
David lassan bólintott, amikor este beszámolt neki a szóváltásról.
– Hinton nyakas, garasoskodó vénember. Szereti az utolsó csepp
kamatot is kifacsarni minden egyes dollárból. Amit fel kell
ismerned – amit a betegeidnek is fel kell ismerniük-, az az, hogy a
gyógykezelések mellett üzleti vállalkozást is vezetsz.
Rendszert kell kidolgozni a tartozások behajtására, mondta
David. A szuttyongatást valaki másnak kell végeznie, hogy R. J.
megmaradhasson földre szállt angyalnak. Az adósságbehajtás
menete nagyjából független az üzletág nemétől, mondta David, s
aztán együtt kidolgoztak egy programot, amit R. J. másnap
elmagyarázott Tobynak, a megbízott pénzbehajtónak.
Úgy tervezték, havonta egyszer küldenek ki számlákat. A
helyieket jól ismerő Tobyra hárult annak eldöntése, mely betegek
vannak igazán szorult anyagi helyzetben. Bárki, aki nem tudott
fizetni, de munkával vagy terménnyel váltotta volna meg tartozását,
megtehette. Aki sem pénzzel, sem természetben nem tudott
törleszteni, nem kapott számlát. A Toby által fizetőképesnek ítéltek
számára három csoportot hoztak létre a számítógépben, attól
függően, hogy hatvan napnál kevesebbet, hatvan-kilencven napot
vagy kilencven napnál is többet késtek a számla kiegyenlítésével.
Negyvenöt nappal a számla postázása után elküldték az 1. számú
levelet, melyben arra kérték a beteget, lépjen érintkezésbe az
orvossal, ha bármilyen kérdése van a számláját illetően. Hatvan nap
után Toby telefonon emlékeztette a beteget a kiegyenlítetlen
tartozásra, és feljegyezte a választ. Kilencven nap elteltével postára
adták a 2. számú levelet, melyben határozottan felszólították a
beteget a tartozás adott határidőn belüli rendezésére. David
javasolta, hogy négy hónap múltán az ügyet adják át egy díjbeszedő
irodának. R. J. idegenkedve ráncolta az orrát az ötlet sehogy se illett
a képbe, melyet a környékbeliek és a rendelő kapcsolatáról
kialakított magában. Tudta, hogy a doktornő szerepe mellett az
üzletasszonyét is el kell sajátítania, mégis megegyezett Tobyval,
hogy a pénzbehajtókkal egyelőre várnak.
Egyik reggel Toby darabka papirossal a kezében érkezett a
rendelőbe. Mosolyogva adta át R. J. – nek. A megsárgult és
foszladozó papirost átlátszó műanyag tasak óvta.
– Mary Stern találta a Történészkör aktái között – mondta Toby.
– Mivel a férjem szépanyja fivérének nevét látta rajta, átjött vele
hozzánk, hogy megmutassa.
Egy orvos számlája volt, Alonzo S. Sheffieldnek állították ki.
Rendelői kezelés, náthaláz – 50 cent. A fejlécen doktor Peter Elias
Hathaway neve állt, a dátum 1889. május 16. – Dr. Hathaway és
maga között több tucat orvos fordult meg Woodfieldben – mondta
Toby R. J. – nek. – Fordítsa csak meg.
A hátoldalra egy verset nyomtattak:

Baj mikor beüt, soha nem előbb,

leborulunk Isten és doktor előtt.
Vész múltával persze bitang jószág a hála:
Isten feledve, a doktornak felkophat az álla.
 Toby visszavitte a számlát a Történészkörnek, de előbb még
bemásolta a verset a számítógép Kinnlevőségek könyvtárába.
David állandóan Sarah-ról beszélt, és R. J. érdeklődéssel
hallgatta. Egyik este a férfi négy vaskos fényképalbumot szedett
elő, telis-tele az egyetlen gyermek életét megörökítő fényképekkel.
Az újszülött Sarah anyai nagyanyja, a szélesen mosolygó, kövérkés,
néhai Trudi Kaufman karján. A tipegős, komoly kis Sarah, amint
lélegzet- visszafojtva figyeli borotválkozó tükör előtt álló fiatal
édesapját. Sok képhez történet is tartozott. – Látod ezt a
kezeslábast? Matrózkék, az első kezeslábasa. Sarah alig múlt
egyéves, és Natalie meg én óriási hűhót csaptunk, hogy sikerült
szobatisztaságra szoktatnunk. Egyik szombaton elvittük az AS-be –
az Ábrahám Strauss nevű csodaszép áruházba, Brooklyn belvárosi
részébe. Január volt, pont az ünnepek után, csípős hideg. Van
fogalmad, micsoda munka felöltöztetni egy ilyen csöppséget? Hány
réteg ruhát kell ráadni a hideg ellen? R. J. mosolyogva bólintott.
– Sarah-n annyi réteg volt, hogy úgy nézett ki, mint egy kis labda,
mint egy puffancs. Na, állunk az AS felvonójában, a liftkezelő
egymás után jelenti be a szinteket. Addig az ölemben vittem Sarah-
t, most viszont lent állt a földön, egyik kezét Natalie fogta, másikat
én. Észreveszem, milyen képet vág az osztályok neveit soroló liftes.
Követem a tekintetét, és látom ám, hogy a két pici babacipő körül
jókora sötét folt terjeszkedik a szőnyegen. És hogy Sarah lábán
sötétebb, lucskosabb kék a kezeslábas, mint följebb.
– Volt velünk tartalék ruha a kocsiban, visszarohantam a
parkolóházba, és elhoztam. Persze le kellett hámoznunk a sok-sok
réteg átnedvesedett ruhát, hogy ráadhassuk a sok sok réteg szárazat.
A kezeslábas viszont csurom pisi volt, úgyhogy be kellett mennünk
a gyerekosztályra, hogy másikat vegyünk helyette.
Sarah élete első tanítási napján. Sarah vézna nyolcévesként, amint
a homokot túrja a connecticuti Old Lime Beachen. A
fogszabályozóját mutogató Sarah fülig érő vigyora.
Némelyik képen David is látható volt lányával, de R. J.
feltételezte, hogy a férfi többnyire a fényképezőgépet kezelhette,
mert a képeken rendszerint Natalie szerepelt helyette. R. J. lopva
szemügyre vette a hosszú fekete hajú, magabiztos fiatal nőt, aki
döbbenetesen ismerősnek tűnt, mivel tizenhat éves lánya a
megszólalásig hasonlított rá.
Volt valami fonák, valami beteges abban, hogy egy halott nőre
irigykedik, csakhogy R. J. annak a nőnek az előjogaira vetett
szemet, aki a képek készültekor nagyon is eleven volt, aki kislányt
fogant és hozott a világra, aki tanítgatta és irányítgatta, szeretetével
halmozta el Sarah-t. Kényszeredetten ismerte fel, hogy David
Markus iránti érdeklődése jórészt abban gyökeredzik, hogy maga is
vágyik egy gyermek után, hogy elirigyelte a lányt, akit a férfi és
Natalie Kaufman Markus a világra teremtett.
Ahogy a körzetet járta, időről időre eszébe jutott Sarah és a
gyűjteménye, és ilyenkor igyekezett nyitva tartani a szemét, hátha
talál egy szívsziklát, de próbálkozását soha nem koronázta siker.
Még ha temérdek elfoglaltsága nem verte is ki az egészet a fejéből,
általában túlságosan időszűkében volt, hogy kellemes perceket
tölthessen a szerteheverő kövek tanulmányozásával.
Az ösztönös ráhibázás ritka pillanatainak egyikében történt,
teljesen véletlenül. Egy forró nyár közepi napon bemerészkedett az
erdőbe, és a folyóparton levette cipőjét, harisnyáját. Térd fölé tűrt
nadrággal, gyönyörteljesen a Catamount hidegvizébe gázolt. A
következő pillanatban kis öblösödéshez ért, és észrevette, hogy a víz
parányi pisztrángokkal van tele. Meg nem mondta volna, hogy
szivárványos vagy hegyi pisztrángok lebegnek a kristálytiszta
vízben. Aztán kis fehéres követ pillantott meg a halrajon túl, a
mederfenéken. Épp elégszer csalódott, hogy ne ringassa magát hiú
reményekbe, most, az ivadékokat szerteriasztva, mégis a mély víz
felé indult, lehajolt, és a kő köré zárta ujjait.
Szívszikla.
Kvarckristály lehetett, az átmérője öt centi körüli, tejfehér, sima
felszínét számtalan éve koptatta a rohanó víz és a homokszemcsék.
 Diadalmasan vitte haza zsákmányát. Íróasztala fiókjában kis
ékszerdobozt talált, kiürítette belőle a gyöngyös fülbevalót, és
elhelyezte a bársonybélésen a kristályt. Aztán a város túlsó végébe
autózott a dobozkával.
A gerendaház elhagyatottnak tűnt. A motort le sem állítva
kiugrott az Explorerből, és Sarah Markus ajtaja elé, a legfelső
lépcsőfok közepére biggyesztette a kis dobozt. Aztán beugrott az
autóba, és oly sietve kereket oldott, mint aki bankot rabolt éppen.
 21. ÚTKERESÉS

R. J. egy szót sem szólt Sarah-nak a lépcsőn hagyott

szívszikláról, Sarah pedig egy szóval sem jelezte, hogy megtalálta
volna az ékszeres dobozt a kristállyal.
A rá következő szerda délután azonban, amikor hazaért a
rendelőből, R. J. kis kartondobozt talált bejárati ajtaja mellett. A
dobozban csillogó felületű, sötétzöld kő volt a felső
becsücskösödéstől függőleges repedés futott egészen az aljáig.
Másnap reggel, kincset érő szabadnapján autóba ült, és kiment a
városi útkarbantartók kőfejtőjébe. Évmilliókkal ezelőtt irdatlan jégár
tolult végig a környéken, és földdel, kődarabokkal, sziklákkal teli,
hatalmas, fagyott tömböket hagyott vissza maga után, melyek aztán
elolvadtak, és folyammá dagadva lerakták a woodfieldi utak
alapanyagát szolgáltató hordalékkúpot.
R. J. egész délelőtt a kőkupacokban turkált. Barna, krémszínű,
fehér, kék, zöld, fekete és szürke kövek végtelenül sokféle árnyalatú
és formájú seregét vizsgálta meg, és ezreket dobott félre, mégsem
találta meg, amit keresett. Déltájban naptól kivörösödött bőrrel,
rosszkedvűen indult haza. A Krantz-birtok mellett elhaladva Fredát
pillantotta meg a kertben, aki botjával intett, hogy álljon meg.
– Céklát szedek – kiáltotta Freda, amikor letekerte az ablakot. –
Visz belőle?
– Persze. Kiszállok, és segítek.
Már a nyolcadik jókora céklát rántották ki a földből Krantzék
hatalmas, vörös istállójának déli oldalánál, amikor R. J. fekete
bazaltszilánkot pillantott meg a rögök között. Mint a kisujja körme,
akkora volt csak, és tökéletes alakú. Kacagva csapott le rá.
– Az enyém lehet?
– Mi az, tán gyémánt? – kérdezte Freda megrökönyödve.
– Nem, csak egy kavics – mondta R. J., és diadalmasan távozott a
céklákkal és a szívsziklával.
A házba érve megmosta és papírba csomagolta a követ. Aztán
beletette egy videokazetta dobozába. Harmincszor harmincas
kartondobozt kerített, kukoricát pattogatott, rögtön meg is ebédelt
belőle, a kazettatokot a kartondobozba rakta, és kukoricával töltötte
ki a fennmaradó helyet. Aztán méterszer félméteres kartondobozt
szedett elő, elhelyezte benne a kisebb dobozt, körberakta gombóccá
gyűrt újságpapírral, és gondosan leragasztotta a fedelet.
Fel kellett húznia az ébresztőóráját, hogy David és Sarah még
biztosan aludjanak, amikor másnap a házukhoz ér. A hajnali nap
sugarai vidáman csillogtak a nedves füvön, ahogy leállította az
Explorert a bekötőútjukon. Nem mert egészen a házig hajtani.
Ahogy végigballagott az úton, és a lépcsőre tette a dobozt, Chaim
felnyihogott a mezőn.
– Á! Szóval maga az! – kiáltotta szobája nyitott ablakából Sarah.
Egy pillanat alatt lent termett. – Hűha. Nyilván egy óriás –
mondta, és R. J. jót nevetett, amikor meglátta, milyen képpel emeli
meg a pehelykönnyű dobozt.
– Jöjjön be. Főzök egy kávét.
Leültek a konyhaasztalhoz, és egymásra vigyorogtak.
– Imádom a két szívsziklát, amit tőled kaptam. A világ minden
kincséért se válnék meg tőlük – szólalt meg R. J.
– Nekem meg a fehér kvarckristály a kedvencem. Legalábbis
egyelőre. Állandóan váltogatom a kedvenceimet – mondta Sarah
igazságszerető mértéktartással. – Állítólag a kristálynak gyógyító
ereje van. Maga szerint igaz?
R. J. ugyanolyan mértéktartóan fogalmazott. – Kétlem, de hát
soha nem tettem próbát vele, úgyhogy nem sokat számít a
véleményem.
– Hát, szerintem a szívszikláknak varázserejük van. Tudom, hogy
némelyik szerencsét hoz, mindig van nálam egy, akárhova megyek.
Maga hisz a jó szerencsében?
– Ó, hogyne. Kifejezetten hiszek benne. Nagyon is. Míg a kávé
megfőtt, Sarah az asztalra tette a dobozt, és körbevágta a
ragasztószalagot. Kuncogva küzdötte át magát a különböző
rétegeken, akadályokon. Amikor meglátta a parányi fekete
szívsziklát, tátva maradt a szája. – A legszebb darabom – mondta.
Az asztal és a padló papírgombócokkal, dobozokkal és
pattogatott kukoricával volt tele R. J. – nek olyan érzése támadt,
mintha ajándékokat nyitogattak volna karácsony reggelén, így talált
rájuk David, amikor a kávét megszimatolva pizsamásan lejött az
emeletről.
R. J. mind több időt szánt a gerendaház csinosítgatására.
Élvezettel töltötte el a tudat, hogy a saját fészkén ügyködhet, senki
más kénye-kedvére nem kell tekintettel lennie. A Brattle utcai ház
könyvtárszobáját megtöltő könyvek hozzá kerültek. Négy gyerek
orvosi ellátásáért cserében asztalosmunkát rendelt a gyerekek
apjától, George Garrowaytől. Egy mélyen a hegyek között fekvő,
egyszemélyes fűrészüzemtől pácolt faanyagot vásárolt. Bostonban a
fekete cseresznyefa deszkákat kemencében hőkezelték volna, és
aztán méregdrágán adják tovább. Elliot Purdy mindent egymaga
csinált, a saját birtokán termelte ki, egyedül fűrészelte fel és rakta
máglyába, szárította ki a faanyagot, így az ár megfizethető volt,
ráadásul a szállítást is megoldották David furgonjával. Garroway
könyvespolcokkal töltötte meg a nappali falait. R. J. estéken át
csiszolta dörzspapírral, kenegette dán olajjal a polcokat, gyakran
David társaságában. Alkalomadtán Toby és Jan is besegítettek,
akiket aztán R. J. cserében spagettivel és CD-ről lejátszott operákkal
vendégelt meg. Amikor elkészültek, a szobát olyan meleg ragyogás
töltötte be, amilyet csak fényesre csüszkölt fa és sok-sok könyv
aranybetűs gerince áraszthat magából.
A bostoni raktárházból a bedobozolt könyvekkel együtt
megérkezett a zongora is. R. J. a nappali ablakához állította, a
perzsaszőnyegre, mely annak idején első számú kedvence volt a
cambridge-i házban. Az antik Heriz százhuszonöt évvel korábban
kelt színpompás életre, mostanra pirosa rozsdabarnává érett, a kékek
és zöldek finom, visszafogott árnyalatokká szelídültek, a fehér
krémszínű lett.
Néhány nappal később csomagküldő szolgálat teherautója
kanyarodott a ház elé, és a sofőr holland szállítócédulás, jókora
csomagot adott át. Egy gyönyörűen kidolgozott kávés-készlet
ezüsttálca, kávés és teás kiöntő, cukortartó és tejszíntál került elő
belőle, R. J. öröksége Betts Sullivantől. Egy teljes estén át
fényesítgette a súlyos darabokat, aztán a tálalószekrényre tette a
készletet, hogy a perzsaszőnyeggel együtt mindig a szeme előtt
legyen, amikor leül, és zongorázik az otthonában. Mélységes
elégedettség töltötte el. Az érzést különösnek, de könnyen
megszokhatónak találta.
David el volt ragadtatva a kávéskészlettől. Érdeklődve hallgatta
Elizabeth Sullivan történetét, és láthatóan megilletődött, amikor R.
J. kivitte a kis, folyóparti tisztásra, ahol Betts hamvait eltemette.
– Gyakran kijössz, hogy beszélgess vele?
– Kijövök, mert ez a kedvenc helyem. De nem szoktam… nem
beszélgetek Elizabethtel.
– Azt sem mondod el neki, hogy megérkezett az ajándéka?
– Elizabeth nincs itt, David.
– Honnan tudod?
– Tudom, és kész. Csak egy halom csonthamut ástam el a szikla
alá. Elizabeth mindössze annyit szeretett volna, hogy a
maradványait egy kellemes, érintetlen helyen adjam vissza a
földnek. Ez a környék, a Catamount partja semmit nem jelentett a
számára, míg élt. Nem is tudta, hogy a világon van. De még ha
visszatérhet is a lélek a halál után, amiben nem hiszek, mert
szerintem, aki halott, az halott, de ha mégis megtörténhetne, nem
olyan helyre menne-e Betts Sullivan, ami fontos volt a számára?
Le tudta olvasni a férfi arcáról a megrökönyödést. És hogy fontos
dologban okozott neki csalódást.
Teljesen eltérő gondolkodású emberek voltak. Úgy látszik,
tényleg az ellentétek vonzzák egymást, gondolta R. J.
 Jóllehet kapcsolatuk kérdésekkel és bizonytalansággal volt tele,
csodálatos órákat töltöttek együtt. Bejárták R. J. birtokát, és
valóságos kincsekre bukkantak. Az erdő közepén vízzel teli üregek
sorjáztak hatalmas nyakék láncszemeihez hasonló alakzatban. A sor
egy parányi gáttal kezdődött, mely pataknak nem is igen nevezhető
kis vízfolyást rekesztett el, tócsánál alig nagyobb tavacskát hozva
létre. A tévedhetetlen építőmérnöki ösztöntől hajtott hódok az első
mögött egész sor egyre nagyobb gátat és tavat alakítottak ki, az
utolsó víztározó jó félhektáros területen nyúlt el. Gázlómadarak és
más vadon élő állatok jártak ide fészkelni és pisztrángra vadászni, a
környéket nyugalom és béke lengte be.
– Milyen jó lenne, ha nesztelenül, csörtetés nélkül járhatnék ki
ide.
David egyetértett. – Kellene egy ösvény – mondta.
A férfi a hét végén festékszórót hozott magával az ösvény
kijelöléséhez. Többször bejárták a tervezett útvonalat, hogy egészen
biztosak lehessenek a dolgukban, mielőtt megjelölik a fákat, aztán
David átjött a láncfűrészével, és munkához látott.
Az ösvényt szándékosan keskenyre tervezték, és nem háborgattak
kidőlt törzseket, nem vágtak ki nagyobb fákat, egyedül az alsóbb
ágakat csapták le, melyek gátolták volna az ösvényen gyaloglót az
előrehaladásban. R. J. félrevonszolta a David által levágott ágakat és
kisebb fákat, külön gyűjtve a tűzifának is beillő vastagságúakat és a
nyesedéket, melyet apró állatok menedékéül szolgáló halmokba
hordott össze.
David különböző vadállatok jellegzetes nyomaira hívta fel
figyelmét. Egy dörzsölőfára, melyen szarvas csüszkölte le
agancsáról a barkát, giliszta, rovarok után kutató szürkemedve által
félrehengerített, korhatag fatönkre, és, több ízben is,
medvepotyadékra, mely időnként hasmenéstől volt alaktalan,
máskor viszont, mulatságos méreteit leszámítva, pontosan olyan
volt, mint az emberi ürülék.
– Sok medve van a környéken?
 Akad bőven. Előbb-utóbb te is meglátod, valószínűleg tisztes
távolból. Nem engednek közel magukhoz. Meghallják,
kiszimatolják a közeledtünket. Igyekeznek elkerülni az embert,
többnyire.
Az erdő egyik-másik része különösen megkapó volt, és miközben
az ösvényen munkálkodtak, R. J. eszébe vésett néhány helyet, ahová
később padot akar építeni. Egyelőre csak két műanyag kerti széket
vett a greenfieldi áruházban, és beállította őket egy bozótosba a
hódok legnagyobb tavának a partján. Megtanulta, hogyan
üldögéljen hosszú időn át mozdulatlanul, és igyekezete időnként
meghozta gyümölcsét. Látott hódokat, egy gyönyörű vadkacsapárt,
sekélyesben gázoló szürke gémet, szomját csillapító szarvast, és két
aligátorteknőst, akkorákat, mint Betts ezüsttálcája. Időnként az az
érzése támadt, mintha soha nem rostokolt volna forgalmi dugóban.
Apránként, amikor éppen időt szakíthattak rá, Daviddel egyre
tovább vitték a susogó erdőn át vezető, keskeny ösvényt, egészen a
hódok taváig, s aztán tovább, a folyó felé.
 22. ESTI NÓTASZÓ

R. J. összes kételye ellenére besiklott a kapcsolat révébe.

Riasztotta ugyanakkor, hogy egy nő az ő korában és az ő
tapasztalatával olyan sebezhetővé és képlékennyé válhat, akár egy
tizenéves fruska. Munkája az idő túlnyomó részében távol tartotta
Davidtól, de véletlenszerű és teljességgel alkalmatlan pillanatokban
sokszor eszébe jutott a férfi – a szája, a hangja, szeme, fejformája,
testtartása. Igyekezett tudományos szemszögből elemezni érzelmeit,
elhitetni magával, hogy mindez puszta kémia csupán. Hogy amikor
látja-hallja a férfit, vagy csak a közelségét érzékeli, agya
feniletilaminnal bolondítja testét. Hogy amikor David
megsimogatja, megcsókolja, amikor ölelkeznek, egyedül az oxitocin
nevű hormontól oly édes a szeretkezés.
Napközben könyörtelenül száműzte agyából a férfit, hogy
munkájára összpontosíthasson.
Az együtt töltött időben viszont képtelenek voltak levenni
egymásról a kezüket.
David élete fordulóponthoz érkezett, a férfi nehéz időszakon
ment át. A patinás könyvkiadó, melynek megküldte regénye első
felét és a szinopszist, július végén New Yorkba hívta. Vonattal
utazott fel, a nyár legforróbb napján.
Szerződéssel a zsebében jött vissza. Az előleg nem forgatta fel az
életét – húszezer dollárt kapott, akárcsak a többi elsőkönyves, aki
nem gyilkosságról és csinos detektívnőről ír. Mégis győzelem volt,
melyet ráadásul az is megkoronázott, hogy szerkesztőnője ebédelni
vitte New Yorkban. R. J. ünnepi vacsorán látta vendégül a Deerfield
Fogadóban, aztán elkísérte a Névtelen Alkoholisták greenfieldi
összejövetelére. A férfi vacsora közben bevallotta, rettenetesen
aggasztja, hogy nem lesz képes befejezni a könyvét. R. J. észrevette
az NA összejövetelen, hogy Davidnek nem volt bátorsága íróként
bemutatkozni.
– David Markusnak hívnak – mondta a férfi. – Alkoholista
vagyok, és ingatlanközvetítéssel foglalkozom Woodfieldben.
Amikor az est végén visszatértek a férfi házába, a mézes üvegek
melletti ütött-kopott díványra telepedtek a kivilágítatlan tornácon.
Halkan beszélgettek, élvezték a lenge szellőt, mely az erdőn s a
réten át időről időre egészen a házig merészkedett.
Ahogy ott üldögéltek, autó jelent meg az úton, s fordult be a
házhoz. Sárga fénynyalábjai áthasítottak a tornác fölé boruló Öreg
lugason, szőlőkacsok árnyait vetítve David arcára.
– Sarah lesz az – mondta a férfi. – Moziban volt Bobby
Tendersonnal.
Ahogy az autó közelebb ért, nótázást hallottak. Sarah és
Henderson a Clementine-t kornyikálták duettben. Szemlátomást
nagyon jól érezték magukat.
David kurtán, horkantásszerűen felnevetett.
– Pszt – szólt rá R. J.
Az autó megállt a ház előtt. Mindössze néhány méter és a lugas
dús agaboga volt közöttük. Pincébe megy a pap imádkozni, kezdett
a következő dalba Sarah, és a fiú is bekapcsolódott. A dal végét
néma csend követte. Nyilván csókolóznak, gondolta R. J. Jeleznünk
kellett volna, hogy itt vagyunk, jutott eszébe, de már túl késő volt.
David és ő egymás kezét fogva, vigyorogva ültek a sötétben, mint
valami idős házaspár. Aztán Bobby kezdett el egy dalt.
– Kövér, köpcös a finom puna.
– De disznó vagy, Bobby – kuncogott Sarah, de amikor a fiú
folytatta a dalt, maga is tercelgetett hozzá.
– Belefér azér a bugyiba… Abban nincs hiba…
David elengedte R. J. kezét.
– Göndör szőr fedi… Selymes szőr fedi…
– Olyan, mint a kis cica… Pont egy kis cica…
– Úgy hívják, hogy Sarah puncija! Sarah pun-ci-ja-ha-ha-ha-ha!
– Sarah – szólalt meg David fennhangon.
 – Jézusom – mondta Sarah.
– Indíts befelé.
Feszült sustorgás, kuncogás. Kocsiajtó nyílt, csapódott. Sarah
felszaladt a lépcsőn, szó nélkül elviharzott mellettük. Bobby
Henderson autója nekilódult, éles kanyarral megfordult az udvaron,
elrobogott a ház előtt, ki az útra.
– Gyerünk, hazaviszlek. Majd aztán beszélek a kisasszonnyal.
– David. Csillapodj. Nem ölt meg senkit a lányod.
– Hová tette az önbecsülését?
– Ugyan már. Csak egy kis kamaszkori bolondozás.
– Bolondozás? Ezt nevezem!
– Hallgass ide, David. Te soha nem énekeltél malac dalokat Sarah
korában?
– De igen. A cimboráimmal. De soha nem énekeltem
trágárságokat egy tiszteletre méltó fiatal lány társaságában.
– Sajnálhatod – mondta R. J., azzal lement a lépcsőn, és a férfi
autójához indult.
David másnap telefonon vacsorázni hívta, de R. J. túlságosan
elfoglalt volt kezdetét vette éjjel-nappal tartó, ötnapos maratona. Jól
mondta apja, nem sok éjszakát alhatott át. Az áldatlan állapot oka
abban rejlett, hogy a száguldó mentőautóval is legalább fél órára
lévő greenfieldi egészség-megőrzési központ, ahová betegeit küldte,
nem oktatókórház volt. A bostoni, jóval ritkább éjszakai
igénybevételekkor általában használható helyzetértékelést kapott az
ügyeletet ellátó gyakornoktól, és rögtön vissza is fekhetett, miután
elmagyarázta, mi a teendő a beteggel. Itt nem voltak gyakornokok.
A hívás mindig valamelyik nővértől érkezett, rendszerint az éjszaka
kellős közepén. A nővérállomány nagyon talpraesett volt, de R. J.
Így is túl sokszor járta meg éjjel, napközben és híguló hajnali
sötétben a girbegurba Mohawk ösvényt.
Irigykedve gondolt az európai országokra, ahol a betegeket
kórlappal együtt küldik a kórházba, és a személyzet teljes
felelősséget vállal a gondozásukért. De ő Woodfield-ben praktizált,
nem Európában, maradtak hát a gyakori utak a kórházba.
Borzongva gondolta el, mi lesz vele a Mohawk ösvényen, ha
beköszönt a tél, és az utak síkossá válnak, és azon a héten, a
kimerítő autózások közben emlékeztetnie kellett magát, hogy ő
akart vidéki orvos lenni.
Hétvége lett, mire időt szakíthatott, hogy eleget tegyen David
vacsorameghívásának, de amikor kiautózott hozzá, a férfi nem volt
otthon.
– Egy New Jersey-i házaspárt vitt ki a Potter-hegyre, megmutatja
nekik a Weiland-birtokot – mondta Sarah. Rövid ujjú pólóban és
hosszú, napbarnított combját még nyurgábbnak mutató sortban volt.
– Ma este én főzök. Borjúhús lesz vacsorára. Akar egy kis
limonádét?
– Persze.
Sarah kitöltötte. – Megihatja a tornácon, de velem is tarthat a
konyhában, legalább lesz társaságom.
– Csakis a konyhában. – Míg R. J. az asztalnál ülve kortyolgatott,
Sarah elővette a húst a hűtőszekrényből, és megmosta a csap alatt.
A papírtörülközőn megszárogatott darabkákat lisztes
fűszerkeverékkel teli zacskóban bepanírozta, aztán olajat csurrantott
egy tepsibe, és hozzáadta a húst. – Most pedig fél óra a sütőben,
négyszáz fokon.
– Mint egy mesterszakács, úgy ügyködsz.
A lány mosolyogva vállat vont. – Ja, kérem. Apám lánya volnék.
– Igen. David istenien főz, nem igaz? – R. J. kis szünetet tartott. –
Még mindig haragszik rád?
– Nem. Apu hamar dühbe gurul, de nem haragtartó. – Levett egy
vesszőkosarat a konyhapult fölötti kampóról. – Amíg a hús
megpirul, ki kell mennünk egy kis zöldségért.
A kertben letérdeltek egy sor Kék Tó bokorbab két oldalára, és
együtt szedték a hüvelyeket.
– Apám nagyon furán gondolkodik rólam. Legszívesebben
vattába csomagolna, és csak akkor bontana ki, amikor már férjes
matróna vagyok.
R. J. elmosolyodott. – Az én apám ugyanígy volt vele.
Gondolom, a szülők többsége elkeseredetten igyekszik megóvni a
gyerekét a gyötrelmektől.
– Hát, az meg úgyis képtelenség.
– Igen, Sarah, az. Képtelenség.
– Zöldbabból ennyi elég is. Én kerítek pasztinákot, maga meg
húzzon ki vagy tíz sárgarépát, rendben?
Az ágyás földje porhanyós volt a sok kapálástól, a széles vállú és
zömök, narancsvörös répák könnyen kicsusszantak. – Régóta jársz
Bobbyval?
– Kábé egy éve. Apám azt szeretné, ha inkább zsidó fiúk között
forgolódnék, ezért tartozunk a greenfieldi templomhoz. De
Greenfield nagyon messze van ahhoz, hogy igazán jó barátaim
legyenek ott. Ráadásul apa is örökké azt fújja, hogy nem szabad a
faji vagy vallási hovatartozásuk alapján megítélni az embereket.
Miért kellene felrúgni az elvet, csak mert randizik az ember lánya?
– R. J. – re meredt. – Úgy vettem észre, a maga vallása nem volt
akadály, amikor találkozgatni kezdtek. R. J. zavartan bólintott.
– Bobby Henderson igazán kedves srác, nagyon rendes velem.
Amíg járni nem kezdtünk, alig volt barátom. Bobby játszik a gimi
fociválogatottjában, ősztől helyettes csapatkapitány. Annyira
népszerű, hogy rajta keresztül én is az lettem, érti?
R. J. gondterhelten biccentett. Értette. – Azért van itt valami,
Sarah. A múltkor este a papádnak igaza volt. Nem követtél el bűnt,
de abból, ahogy ott énekeltél, nem sok önbecsülésre lehetett
következtetni. Az ilyen dalok… az ilyen dalok úgy működnek, mint
a pornográfia. Ha bátorítod a férfiakat, hogy élvezetük tárgyát
lássák benned, úgy fognak kezelni, mint egy darab húst.
Sarah úgy nézett R. J. – re, mintha most látná először. Arca
végtelenül komoly volt. – Bobby nem. Szerencsés vagyok, hogy
vele járhatok. Nem mintha olyan észbontó szépség lennék.
Most R. J. – volt a fintorgás sora. – Hülyéskedsz, ugye?
 – Miért hülyéskednék?
– Vagy engem akarsz lóvá tenni, vagy magadat bolondítod.
Eszméletlen jól nézel ki.
Sarah leverte a földet egy répáról, betette a kosárba a többihez, és
felállt. – Még a végén el is hiszem.
– Apád mutatott egy halom fényképet az albumokból, amiket a
nappaliban tart. Az édesanyádról is volt néhány. Gyönyörű asszony
lehetett, és te szakasztott olyan vagy, mint ő.
Sarah szemének mélyén apró lángocska gyúlt. – Szokták
mondani.
– Igen, nagyon hasonlítasz rá. Két gyönyörű nő.
Sarah tett egy lépést felé. – Kérhetek valamit, R. J?
– Persze, amit csak akarsz.
– Adj tanácsot, mit csinálhatnék ezekkel – mondta Sarah, és kezét
az állán virító két pattanásra tette. – Nem értem, miért csattantam ki
egyáltalán. Rendesen sikálom a képemet, azt eszem, amit kell.
Egészséges vagyok, mint a makk. Soha nem kell orvoshoz mennem.
És hiába kenem magam az arckrémmel zsibbadásig, mégse…
– Ne használj több arckrémet. Térj vissza a vízhez és a
szappanhoz, és mindig gyengéden töröld meg az arcod, mert az
arcbőr nagyon könnyen gyulladásba jön. Majd adok neked egy
kenőcsöt.
– Az segít?
– Reméljük. Meg kell próbálni. – Tétován elhallgatott. – Sarah,
néhány dolgot könnyebb egy nővel megbeszélni, mint egy férfival,
még ha az a férfi az apád is. Ha bármilyen kérdésed lenne, vagy
csak dumcsizni szeretnél valamiről…
– Köszönöm. Hallottam, mit mondtál apámnak akkor este.
Értékelem. – R. J. – hez lépett, és megölelte.
R. J. alatt majdnem összecsuklott a térde szerette volna
viszonozni az ölelést, megsimogatni a lány fényes, fekete haját.
Ehelyett beérte azzal, hogy sután vállon veregette a kezével,
amelyikben nem a répákat tartotta.
 23. ADOMÁNY, HASZNÁLATBAN

A hegyek között rendszerint télen-nyáron jó tíz fokkal hidegebb

volt, mint lent a völgyben, annak az augusztusnak a harmadik
hetében mégis olyan rekkenő hőség ülte meg a környéket, hogy R.
J. és David az erdő hűsében kerestek menedéket. Az ösvény végére
érve átverekedték magukat a fák között a folyóig, és verejtékes
testtel szeretkeztek a fenyőtűvel borított parton. R. J. mindvégig az
esetleg felbukkanó vadászokat leste. Amikor homokos fenekű
öbölre leltek a folyóban, beültek a vízbe, és tenyerükkel mosdatták
egymást.
Kész mennyország – szólalt meg R. J. – A pokolnak legalábbis
ellentéte – mondta David elgondolkodva.
Elmesélt egy legendát R. J. – nek. – Sióiban, a lángokban álló
alvilágban, ahová a bűnösök kerülnek, a malac hemóvesz, a
Halálangyal minden pénteken, naplementekor szabadon engedi a
lelkeket. A szélnek eresztett lelkek aztán egész sábesz alatt egy
patakban hűsölnek, mint mi most. Ezért nem voltak hajlandók vizet
inni sábeszkor az ortodox zsidók a régi időkben. Nehogy leapasszák
a bűnös lelkek enyhet adó fürdővizét.
A megkapó történet ellentmondásos gondolatokat ébresztett R. J.
– ben Davidét illetően. – Nem ismerem ki magam rajtad.
Mennyiben űzöl gúnyt a vallásosságból, és mennyiben része a
vallásosság az igazi David Markusnak? Különben is, hogy jössz te
ahhoz, hogy angyalokról mesélj, miközben még Istenben sem
hiszel?
A férfi megütközve hallgatta. – Ezt meg honnan veszed? Én
mindössze… nem vagyok biztos, hogy létezik Isten, s ha igen,
kiféle-miféle. – R. J. – re vigyorgott. – Egy egész sor magasabb
hatalomban hiszek. Angyalokban. Dzsinnekben.
Konyhakísértetekben. Hiszek az imamalmot forgató szent
szellemekben, a koboldokban és a manókban. – Fölemelte a kezét. –
Hallgasd.
R. J. vízlocsogást hallott, büszke madárfüttyöt, levelek miriádjain
át susogó szelet és bársonypuha dongást egy távoli országút felől.
– Ahányszor kijövök az erdőbe, hallom a szellemeket.
– Komolyan kérdeztelek, David.
– Én pedig komolyan válaszoltam, a fenébe is.
R. J. látta, hogy a férfi képes a természetes önfeledtségre, anélkül
is tud lelkesedni, hogy alkoholhoz nyúlna. De vajon tényleg nem
nyúl-e alkoholhoz?
Mennyire sikerült kigyomlálnia lelkéből az akaratgyengeség
gizgazát? A kóbor szellők tovább zörgették fejük fölött a lombot, és
a férfi erdei manói szakadatlanul nyaggatták R. J. – t. Lelkének
legérzékenyebb húrjait cibálták, és azt sutyorogták a fülébe, hogy
hiába fűzi egyre több szál a férfihoz, ha sok mindenről sejtelme
sincs David Markusszal kapcsolatban.
R. J. felhívott egy megyei szociális munkást, és bejelentette Eva
Goodhue és Helen Phillips rászorultságát. Csakhogy a megyei
önkormányzat malmai lassan őröltek, és mielőtt a telefonálásnak
foganatja lehetett volna, egy délután fiúcska jelent meg a
rendelőben azzal, hogy a vasbolt fölötti lakásban azonnal orvosra
van szükség.
Eva Goodhue lakásának ajtaja ezúttal megnyílt előtte. Amikor a
bűzös levegő mellbe vágta, alig tudott úrrá lenni hányingerén.
Lábához dörgölődző macskákat és macskapiszkot kerülgetve ment
beljebb. A műanyag szemetes csurig volt, a mosogatóban piszkos
edények halma. R. J. azt hitte, Miss Goodhue miatt hívták ki, a
kilencvenkét éves Eva Goodhue azonban frissen, elevenen,
felöltözve várt rá.
– Helenről van szó, ő gyengélkedik.
Helen Phillips ágyban feküdt. Szíve nem adott okot aggodalomra,
amikor R. J. meghallgatta sztetoszkópjával. Egy alapos sikálás
mindenesetre ráfért volna, hátán és fenekén felfekvések
éktelenkedtek. Székrekedéses volt, folyvást böfögött és szellentett,
és meg sem hallotta a hozzá intézett kérdéseket. Eva Goodhue
válaszolgatott helyette.
– Miért van ágyban, Helen?
– Kényelmes, azért. Csak fekszik az ágyban, és nézi a televíziót.
Az ágynemű állapotából nyilvánvaló volt, hogy Helen étkezéskor
sem kel ki az ágyból. R. J. nekikészült, hogy szigorú napirendet
írjon elő az asszony számára, korai felkeléssel, rendszeres
mosdással, asztalnál való étkezéssel, hashajtókkal. Amikor azonban
megfogta Helen két kezét, szomorú s egyben rémületes bizonyosság
áradt szét tagjaiban. Jó ideje volt már, hogy utoljára tapasztalta a
különös és riasztó érzést, a megingathatatlan bizonyosságot, melyre
semmilyen magyarázatot nem talált.
Fogta a telefont, és a városi mentőszolgálatot tárcsázta, azon
fohászkodva, hogy a diszpécser mielőbb felvegye a kagylót. – Joe,
Roberta Colé vagyok. Egy betegem életveszélyes állapotban van,
mentőre van szükségem, minél gyorsabban. Eva Goodhue lakása, itt
az utcában, a vasbolt fölött.
Figyelemre méltó kiérkezési idő, kevesebb, mint négy perc alatt
értek a lakáshoz. Mégis, félúton a kórház felé Helen Phillips szíve
felmondta a szolgálatot. A mentő személyzetének elkeseredett
újjáélesztési kísérletei ellenére megérkezéskor az asszony halott
volt.
R. J. évekkel korábban tapasztalta meg utoljára a közelgő halál
előjelét. Most, életében először, bevallotta magának, hogy mégis a
családi örökség letéteményese. Eszébe jutott, miket hallott apjától a
különleges képességről.
Ráébredt, hogy a családi hagyomány minden egyes betűjét kész
elhinni.
Talán megtanulhatná, mondta magában, hogyan fordítsa
képességét a David által malac hemóvesz-nek nevezett sötét angyal
ellen.
Gondja volt rá, hogy állandóan legyen injekciós tű és
sztreptokináz az orvosi táskájában, és igyekezett mindig alkalmat
találni, hogy betegei kezét megfoghassa.
Alig három héttel később, miközben Frank Olchowski, az
influenzával ágynak dőlt gimnáziumi matematikatanár házában járt,
megfogta a feleség, Stella kezét, és azonnal érezte a rettegett
bizonyosságot.
Mély lélegzetet vett, nyugalmat erőltetett magára.
Fogalma sem volt, milyen formában érkezik a leselkedő halál, a
legvalószínűbbnek azonban a szívroham vagy az agyi történés tűnt.
Az asszony ötvenhárom éves volt, jó tíz kilóval nehezebb a
kelleténél, és rémült és zavarodott. – Frank a beteg, doktornő! Miért
hívott mentőt, és miért nekem kell kórházba mennem?
– Bízzon bennem, Mrs. Olchowski.
Stella Olchowski beszállt a mentőautóba, s furcsálkodva
méregette orvosát.
R. J. vele tartott az autóban. Föltette a maszkot az arcára,
beállította az oxigéntartály szelepét. Egy Timothy Dalton nevű
mezőgazdasági munkás volt a sofőr. – Nyomás. Csak csendben –
mondta neki R. J. Miközben kifordultak az udvarról, a férfi
felkapcsolta a villogó fényjelzést, de a szirénát nem szólaltatta meg.
R. J. nem akarta tovább idegesíteni Mrs. Olchowskit.
Steve Ripley is gondterhelt lett, amikor megmérte a beteg
vérnyomását, pulzusát. Értetlenül pillantott R. J. – re. – Mi a baj a
beteggel, doktornő? – kérdezte, miközben a telefonért nyúlt.
– Ne hívja még a kórházat.
– Irdatlan nagy bajba kerülök, ha bejelentkezés és indok nélkül
viszek be valakit.
R. J, ránézett. – Bízza rám magát ez egyszer, Steve.
A mentős vonakodva helyére akasztotta a kagylót. Minél
messzebb jutott a mentőautó a 2-es úton, annál boldogtalanabbul
figyelte Stella Olchowskit és R. J. – t.
Az út kétharmadán jártak, amikor Mrs. Olchowski hunyorogva a
melléhez kapott. Felnyögött, és kitágult szemmel R. J. – re meredt.
 – Most olvassa le az adatait, gyorsan.
– Jesszusom, erős szívritmuszavarok.
Most már beszólhat a központba. Mondja meg, hogy a beteg
szívrohamot kapott, és hogy dr. Colé is a kocsiban van. Kérjen
engedélyt sztreptokináz befecskendezésére. – Be sem fejezte a
mondatot, ujjai már az asszony testébe hatoló injekciós tű
dugattyújára feszültek.
A szívizom sejtjei oxigéndús vérhez jutottak, és mire megérkezett
az engedély a gyógyszer befecskendezésére, a sztreptokináz hatása
is megmutatkozott. Mire Mrs. Olchowskit a kórházi személyzet
kiemelte a mentőből, a szívroham veszélye jórészt elhárult.
R. J. első ízben tapasztalta meg, hogy a különleges üzenet, melyet
időről időre betegeitől kapott, életmentő is lehet.
Olchowskiek valamennyi barátjuknak elmondták, hogy jártak a
csodálatos képességekkel megáldott doktornővel. – Elég volt rám
néznie, s az az asszony már tudta is, mi fog történni. Ez aztán az
orvos! – mondta Stella. A történetet a mentősök is megerősítették, s
megtoldották saját emlékeikkel. R. J. elégedetten tapasztalta, hogy
bármerre megy munkája során, az emberek mindenhol mosolyogva
néznek rá.
– Örülnek, hogy újra van orvosuk – magyarázta Peg. – Ráadásul
büszkék, hogy nem is akármilyen.
R. J. – kissé feszélyezte a méltatás, mindenesetre híre keresztül-
kasul bejárta a hegyvidéket. Amikor Toby Smith visszajött a
Demokrata Párt springfieldi jelölőgyűléséről, elmondta, hogy egy
charlemonti küldött megemlítette neki, hallotta, milyen szívélyes,
barátságos a doktornő, aki mellett dolgozik. Mindig megfogja a
betegek kezét.
Az október véget vetett a kellemetlen rovarok uralmának, és
lélegzetelállító színpompába borította a fákat, bohó csíkokkal
tarkázva a hegyoldalak lejtőit. A helybéliek szerint ez is csak olyan
ősz volt, mint a többi, R. J. azonban nem adott a szavukra. A
vénasszonyok nyarának egyik verőfényes napján ő és David a
Catamountban horgásztak, és a férfi három, ő pedig kettő, méretes,
kopoltyúfedelén ívási színeket viselő pisztrángot fogott. Amikor
megtisztították, látták, hogy az ötből kettő ikrával teli nőstény.
David félretette az ikrát, hogy később tojásrántottába süsse, R. J.
azonban a halak semminemű ivarváladékára nem nézett szívesen.
Miközben a parton üldögéltek, azon kapta magát, hogy olyan
részleteket mesél a férfinak a vele történtekről, melyeket egy
szakmabelivel soha nem mert volna megosztani.
David nem mosolygott. Feszült érdeklődéssel, sőt, ahogy R. J.
észrevette, némi irigységgel hallgatta szavait.
– Meg van írva a Misná-ban… Tudod, mi a Misna egyáltalán?
– A zsidók valamelyik szent könyve?
– A Misna a zsidótörvények és gondolkodás ezernyolcszáz évvel
ezelőtt összeállított tárháza. Szerepel benne egy Haninaben Dósa
nevű rabbi, akiről feljegyezték, hogy csodatévő képessége volt. Imát
mondott a betegek fölött, aztán hol így szólt: Életben marad, hol
meg így: Meghal, és mindig beteljesedett a jóslata. Kérdezgették,
Honnan ered a tudásod?, mire ő, Ha az ima folyékonyan
csörgedezik a számból, tudom, hogy a beteg elfogadtatott. Ha nem,
tudom, hogy visszautasíttatott.
R. J. felfortyant. – Én nem imádkozom a betegeim fölött.
– Tudom. Az őseid fején találták a szöget. A képességed isteni
adomány.
– De mi ez valójában
A férfi vállat vont. – Egy vallástudós rólad is, Hanina rabbiról is
azt mondaná, olyan üzenet címzettjei vagytok, melyet csak a
hozzátok hasonló kivételezettek értenek meg.
– Miért pont én? Miért a családom? És üzenet, de kitől? Nyilván
nem a te Halálangyalodtól.
– Azt hiszem, apádnak igaza lehetett, amikor úgy határozta meg,
hogy az ajándék szellemi és testi érzékek öröklődő együttese,
egyfajta hatodik érzék.
Mindkét kezét R. J. felé nyújtotta.
 Hagyj békén – mondta az asszony, amikor megértette, mit forgat
a fejében.
David azonban rettentő türelemmel kivárta, míg végül csak
megfogta kezét.
R. J. egyedül meleg, eleven erőt érzett, és aztán megkönnyebbült
elgyengülést, és ingerültséget.
– Örökké fogsz élni.
– Csak ha te is velem tartasz.
David úgy beszélt hozzá, mintha lelki testvérek lennének. R. J.
belegondolt, hogy a férfinak már volt egy nagy szerelme, az egykor
imádott s most gyászolt feleség. Neki pedig ott volt Charlie Harris,
a fiatal kori szerelem, akinek halálakor kapcsolatuk romlatlan volt
és tökéletes, s aztán egy félresikerült házasság, egy önző és éretlen
férfi oldalán. Úgy szorította David kezét, mintha soha nem akarná
elengedni.
 24. ÚJ BARÁTNŐK

Az egyik mozgalmas délután egy Penny Coleridge nevű nő

telefonált be a rendelőbe. – Mondtam neki, hogy éppen beteggel
foglalkozik, majd visszahívja – jelentette az esetet Toby. – Azt
mondta, bábaként dolgozik, és hogy szeretne megismerkedni
magával.
R. J. viszonozta a hívást, amint tehette. Penny Coleridge-nek
kellemes, kortalan telefonhangja volt. Négy éve dolgozik a
hegyvidéken, mondta, két másik bábával – Susan Millettel és June
Todmannal látják el a környéket. R. J. vacsorázni hívta őket
magához, a szabad csütörtök délutánjára, Penny Coleridge
megtanácskozta társnőivel, és azt mondta, ott lesznek mind a
hárman.
Penny Coleridge-ről kiderült, hogy kedélyes, köpcös szőkeség,
valószínűleg harmincas éveinek végén. Susan Millet és June
Todman tíz évvel lehettek öregebbek. Susan már őszült, de ő is,
June is szőkék voltak, és úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás,
jóllehet alig néhány éve ismerték meg egymást. June a Yale-New
Haven bábaképzőjén szerzett képesítést. Penny és Susan ápolónő-
bábák voltak Penny a Minnesotai Egyetemen kapott diplomát,
Susan az Illinois állambeli Urbanában.
A bábák egy percig se titkolták, mennyire örülnek, hogy végre
ismét van orvos Woodfieldben. Elmondták R. J. – nek, hogy néhány
környékbeli asszony inkább szülész vagy háziorvos segítségét veszi
igénybe, s ezeknek eddig jókora távolságot kellett utazniuk. Mások
viszont a bensőségesebb bábás szülés hívei. – Olyan helyek is
vannak, ahol az összes orvos férfi, és a várandós kismamák
átpártolnak hozzánk, mert azt akarják, hogy nő segítse világra a
gyereküket – magyarázta Susan. R. J. – re mosolygott. – Most, hogy
maga itt van, bővült a választék.
 Néhány évvel korábban a megélhetésüket féltő városi szülészek
igyekeztek ellehetetleníteni a bábák munkáját. – Itt a hegyek között
mindig jól megvoltunk az orvosokkal – mondta Penny. – Akad
munka bőven, több is, mint kéne, örülnek, hogy itt vagyunk,
besegítünk. A törvény szerint viszont csak kórház vagy orvos
alkalmazottjaként tevékenykedhetünk. És habár tökéletesen el
tudnánk végezni egy fogós szülést vagy vákuumos extrakciót,
akárcsak magának, nekünk is meg kell állapodnunk egy szülész
szakorvossal, aki ezeket megcsinálja helyettünk.
– Van már szülész-nőgyógyász beugrója? – kérdezte June.
– Még nincs. Megköszönném, ha ajánlanának valakit.
– Mi eddig egy nagyon jó kezű, fiatal szülész, Grant Hardy alatt
dolgoztunk – szólalt meg Susan. – Okos, nyitott és ideálist a férfi. –
Susan elfintorodott. – Azt hiszem, túlságosan is az. Washingtonba
szerződött a tisztiorvosi hivatalhoz.
– És találtak már másik munkaadót?
– Daniel Noyes hajlandó elvállalni bennünket. Csak az a
bökkenő, hogy ő egy év múlva veszi a kalapját, és nyugdíjba megy,
és akkor kezdhetjük elölről a keresést. Mindamellett – mondta
Penny elgondolkodva – Noyes tökéletesen megfelelne magának is
beugróként. Látszólag zsémbes, tüskés, de a szíve arany. Közel s
távol a legjobb szülész a környéken, és ha megállapodik vele,
legalább bőven lenne ideje másik szülésznőgyógyász után nézni,
mielőtt Noyes nyugdíjba megy.
– Ésszerű ötletnek tűnik – biccentett R. J. – Megpróbálom
rávenni, hogy vállalja a partnerséget.
A bábák elégedetten hallották, hogy R. J. beható tanulmányokat
folytatott a szülészet és nőgyógyászat terén, ráadásul egy női
hormonális zavarokkal foglalkozó szemináriumot is vezetett.
Megkönnyebbüléssel nyugtázták, hogy lesz kihez fordulniuk, ha
bonyolultabb esetük adódna, és máris több páciensüket meg akarták
nézetni vele.
R. J. emberileg, szakmabeliként egyaránt megkedvelte őket, és
sokkal nagyobb biztonságban érezte magát, hogy tudott a
létezésükről.
Gyakran benézett Eva Goodhue-hoz, időnként egy doboz
jégrémet, némi gyümölcsöt is vitt magával. Eva szótlan volt, befelé
forduló R. J. néhány napig azt hitte, a maga módján így gyászolja
unokahúga halálát, de aztán arra jutott, hogy ezek a tulajdonságok
mindig is Eva személyiségéhez tartozhattak.
A lakást alaposan kitakarították az Első Kongregációs Egyház
hitközségének tagjai, egy időseket gyámolító, jótékonysági
szervezet pedig naponta főtt ételt szállított házhoz. R. J. összeült
Franklin megye szociális munkásával, Marjorie Lassiterrel és a
woodfieldi lelkésszel, John Richardsonnal, hogy megbeszéljék Miss
Goodhue egyéb természetű igényeinek kielégítését. Bemelegítésül a
szociális munkás tömören összefoglalta az idős asszony anyagi
helyzetét.
– Egy vasa sincs.
Huszonkilenc évvel ezelőtt Eva Goodhue egyetlen élő testvére,
egy Norm nevű agglegény elhunyt tüdőgyulladásban. Halálával
Évára szállt a családi birtok, melyen világéletében lakott. Azonnal
eladta, alig negyvenegyezer dollárért, és lakást vett ki a woodfieldi
Fő utcán. Néhány évre rá unokahúga, Helen Goodhue Phillips, Eva
másik elhalt fivérének, Harold Goodhue-nak a lánya elvált
kiállhatatlan természetű férjétől, és nagynénjéhez költözött.
– Eva bankbetétjéből, illetve a havonta folyósított kis összegű
szociális támogatásból éltek – magyarázta Marjorie Lassiter. – Azt
hitték, örökké tart a jólét, ráadásul időnként engedtek a
gyengéjüknek, és csomagküldő szolgálatoktól rendelgettek. Évről
évre többet költöttek, mint amennyit a tőkéjük kamatozott, végül
teljesen kiürítették a bankszámlát. – Marjorie nagyot sóhajtott. –
Nem ők az egyetlenek, nekem elhihetik, akik felélték a pénzüket.
– Istennek hála, hogy legalább a szociális támogatás megmaradt –
szúrta közbe John Richardson.
– Azzal nem sokra megy – mondta a szociális munkás.
 Egyedül a lakbére négyszáztíz dollár havonta. Ennivalót is kell
vennie. Az alapellátást megkapja a Medicare keretén belül, de a
gyógyszerért már fizetnie kell, és kiegészítő orvosi biztosításai
sincsenek.
– Az orvosi ellátását én vállalom, míg a városban lakik – mondta
halkan R. J.
Ms. Lassiter szomorkás mosolyt villantott felé. – Akkor még
mindig ott a tüzelőolaj. A villanyszámla. Időnként valami ruhát is
kell vennie.
– Summer Alapítvány… – szólalt meg Richardson. – A városi
alapítvány tőkéjének kamatát a rászoruló lakosok megsegítésére
fordítják. Az odaítéléseket a három városi tanácstag végzi,
diszkréten, csendben. Majd én beszélek Jane Antwell-lel.
Néhány nappal később R. J. találkozott Richardsonnal a könyvtár
épülete előtt, és a lelkész elmondta, hogy sikerült megállapodni a
tanácstagokkal. Miss Goodhue kiadásai fedezésére havi járadékot
kap a Sumner Alapítványtól.
Még ugyanaznap történt, hogy miközben naprakész állapotba
hozott néhány kórlapot, R. J. ragyogó felismerést tett: a fene se
bánja, ha a városháza mosdójából hiányoznak a csillogó-villogó
csaptelepek, amíg a város, ahol lakik, hajlandó megsegíteni egy
nincstelen öregasszonyt.
– A saját otthonomban akarok maradni – mondta Eva Goodhue.
– Itt fog maradni – nyugtatta meg R. J.
Eva javaslatára feketeribizlis teát főzött, Eva kedvencét. A
konyhaasztalnál ültek, és az R. J. által nemrégiben kiértékelt
felülvizsgálat eredményéről beszélgettek. – Kifejezetten jó karban
van, ahhoz képest, hogy a kilencvenharmadikat tapossa. Szuper
géneket örökölhetett. A szülei is ilyen szép kort értek meg?
– Nem, a szüleim viszonylag fiatalon meghaltak. Ötéves voltam,
amikor anyám elhunyt vakbélgyulladásban. Apám talán szép kort
ért volna meg, de agyonzúzta egy rakomány gerenda a birtokon.
Kilencéves koromban.
 – Akkor ki nevelte fel?
– A bátyám, Norm. Két fivérem volt. Norm tizenhárom évvel volt
idősebb, mint én, Harold pedig négy évvel fiatalabb, mint Norm.
Sehogy se jöttek ki egymással. Sehogy. Addig marták egymást,
amíg Harold egyszer csak fogta magát, és otthagyta a birtokot –
odahagyta Normannak minden nyűgével együtt. Beállt a parti
őrséghez, és soha többé színét nem láttuk. Örökre megszakította a
kapcsolatot Normmal, egyedül nekem küldött hébe-hóba egy
képeslapot, levelet meg némi pénzt karácsonyra. – Az asszony
kortyolt a teájából. – Harolddal tuberkulózis végzett a
haditengerészet marylandi kórházában, tíz évvel Norm elhunyta
előtt.
– Tudja, mi csigázza a képzeletemet?
Eva elmosolyodott a kifejezésen. – Ugyan mi?
– Amikor maga megszületett, Viktória volt Anglia királynője. II.
Vilmos Németország utolsó császára. Teddy Roosevelt az Egyesült
Államok elnöki székének várományosa. És Woodfield – micsoda
változásoknak lehetett tanúja Woodfieldben.
– Nem volt olyan jaj de sok változás, mint gondolná – mondta
Eva. – Az automobilok, persze, megjelentek. Az összes főutat
leaszfaltozták. És mindenüvé bevezették a villanyt. Emlékszem az
első utcalámpákra a Fő utcán. Tizennégy esztendős voltam. Hat
mérföldet gyalogoltam a birtokról s aztán hatot vissza, csak hogy
lássam, amint felkapcsolják a fényeket. Újabb tíz-húsz évbe telt,
mire a város összes házába eljutottak a vezetékek. Fejőgépünk is
csak akkor lett, amikor már negyvenhét éves voltam. Az aztán áldott
változás volt!
Helen haláláról nemigen beszélt. R. J. hozakodott elő vele, mert
úgy gondolta, a javát szolgálja, ha kiöntheti a szívét, de Eva csak
meredt rá fásult szemének tengermélyéből.
– Drága teremtés volt, Harold bátyám egyetlen gyermeke. Persze
hogy hiányozni fog. Mindegyikük hiányzik, vagy legalább a
többségük.
 – Hosszabb életű voltam, mint bárki, akit valaha ismertem – tette
hozzá.
 25. BEILLESZKEDÉS

Egy enyhe október közepi napon R. J. a greenfieldi kórházból

kifelé jövet Susan Milletre lett figyelmes a parkolóban. A bába egy
pirospozsgás arcú, kopaszodó férfival beszélgetett. A férfi erős
testalkatú volt és magas, de kissé görbe is, mintha vert bádogból
volna a gerince, és a bal válla lejjebb volt, mint a jobb. Krónikus
gerincferdülés, állapította meg magában R. J. önkéntelenül.
– Jó napot, R. J.! Nahát, éppen itt van az úr, akivel szeretném
összeismertetni. Dr. Daniel Noyes… dr. Roberta Colé…
Kezet ráztak. – Szóval maga a híres Colé doktornő. Mostanában
egyebet se hallok a bábáktól, mint a maga nevét. Azt mondták,
hormonszakértő.
– Annak azért nem nevezném magam. – Beszámolt a férfinak a
Lemuel Grace Kórházban végzett munkájáról, mire az biccentett.
– Ne szerénykedjen. Még mindig maga a legnagyobb
hormonszakértő, aki ez idáig a környéken megfordult.
– Háziorvosként újszülötteket is világra fogok segíteni.
Szükségem lenne egy szülész-nőgyógyászra a kórház állományából.
– Csak nem? – kérdezte a férfi hűvösen.
– De igen. – Némán méregették egymást.
– Vagyis meg akar kérni, hogy dolgozzam együtt magával?
Tényleg mogorva és tüskés kívülről, ahogy a bábák leírták,
gondolta R. J. – Igen, szeretném. Persze tisztában vagyok vele, hogy
alig tud rólam valamit. Nem ér rá véletlenül? Együtt ebédelhetnénk.
– Semmi szükség, hogy rám fecsérelje a pénzét. A bábák mindent
elmondtak magáról. Tudja, hogy tizenkét és fél hónap múlva búcsút
intek a szakmának?
– Igen, tudom.
– Hát, ha erre a nyúlfaroknyi időre is igénybe akarja venni a
szolgálataimat, részemről rendben van.
 – Isteni. Úgy értem, igen.
A férfi már mosolygott. – Akkor ezt meg is beszéltük. És mit
szólna hozzá, ha én hívnám meg magát a világ legjobb békebeli
éttermébe, és elmesélném, hogyan praktizáltam Nyugat-
Massachussettsben a háború idején?
Tényleg arany szíve van, nyugtázta R. J. – Nagyon örülnék neki.
– Gondolom, maga is velünk tart – fordult a férfi elkomorodva az
elégedett képpel álldogáló Susanhoz.
– Isten őrizz, találkozóm van valakivel, de maguk csak menjenek-
vágta rá Susan, és kuncogva az autója felé indult.
R. J. nyakig merült a munkába, állandóan túlórázott, és ha maradt
is némi szabad ideje, többnyire elnyűtt és vágytalan volt. Az erdei
ösvény nem jutott sokkal messzebbre a hódok lakta tavaknál. Ha ki
akart menni a folyópartra, továbbra is jó darab, kusza
aljnövényzettel benőtt erdőn kellett átkínlódnia magát.
Ősz végén David és ő kénytelen-kelletlen távol maradtak az
erdőtől, mely most tüzelésre kész fegyverrel cserkésző vadászokkal
volt tele. R. J. arca meg-megvonaglott, amikor fehérfarkú szarvasok
élettelen, kifacsarodott tetemét látta autók csomagtartóin.
Sokan vadásztak a hegyek között. Toby és Jan Smith meghívták
R. J. – és Davidét vacsorára, és pompás szarvas pecsenyét tálaltak
fel.
– Négyes agancsú bikát kaptam puskavégre, itt a ház fölött, a
gerincen – mondta Jan. – Kölyökkorom óta járok vadászni Carter
Smith bácsikámmal.
Valahányszor nagybátyja és ő szarvast lőnek, a Smithek családi
hagyományát követve ott helyben kimetszik a szívet, csíkokra
vágják, és azon nyersen megeszik, magyarázta Jan. Élvezettel avatta
be őket a részletekbe, és jó előadó volt, kiválóan érzékeltette a fiatal
és az öreg férfi közötti szeretet és összetartozás érzését.
R. J. – nek önkéntelenül is eszébe villant, hány és hányféle
parazitát szabadíthatott szervezetére a két férfi a szarvas szívvel, de
aztán kivetette agyából az efféle gondolatokat. Be kellett ismerje,
hogy a szarvasból ínycsiklandó pecsenye lett, pukkadásig teleette
magát, és dicshimnuszokat zengett a vacsoráról.
Olyan világban kereste helyét, mely kirívóan idegen volt
számára. Időnként nagyot kellett nyelnie, hogy képes legyen
alkalmazkodni az értelmetlennek tűnő szokásokhoz.
Jó néhány család sok-sok emberöltő óta élt Woodfieldben – Jan
Smith ősei például a tizenhetedik század legutolsó hónapjaiban,
teheneiket maguk előtt hajtva, gyalogszerrel érkeztek Cape Codból
–, és egymás között házasodtak, úgyhogy jószerivel mindenki
unokatestvére volt mindenkinek a környéken. A tősgyökeres
woodfieldiek némelyike szívélyesen fogadta az újonnan érkezőket,
mások nem. R. J. megfigyelte, hogy a magukkal többé-kevésbé
elégedett, kiegyensúlyozott emberek nyitottabbak az új baráti
kapcsolatokra. Azok viszont, akik egyedül bennszülött mivoltukra
és ősi származásukra lehettek büszkék, rendszerint hűvös
tartózkodással, kritikusan viszonyultak az újonnan jöttékhez.
A városkában lakók zöme örült jelenlétének, R. J. – mégis
gyakran fogta el olyan érzés, mintha feltáratlan vadonban törne utat
mások előtt. A vidéki praktizálás védőháló nélküli
akrobatamutatványra emlékeztette. A bostoni Lemuel Grace
Kórházban műszerek és laboratóriumok dolgoztak a keze alá. Itt
mindenben magára volt utalva. A csúcstechnika is rendelkezésre
állt, de neki is, betegeinek is külön erőfeszítésébe került, ha igénybe
akarták venni.
Csak akkor küldött tovább beteget Woodfieldből, ha
elkerülhetetlen volt, egyébként szívesebben hagyatkozott saját
képességeire, szaktudására. Egyik-másik beteg vizsgálata közben
viszont néma vészcsengő szólalt meg agyában, jelezve, hogy külső
segítségre szorul. Ilyenkor Greenfieldbe, Northamptonba vagy
Pittsfieldbe küldte a beteget, vagy akár a még jobban szakosodott és
felszerelt bostoni, New Haven-i vagy hanoveri kórházakba.
Továbbra is csak tapogatózott, de közben a kisvárosi orvosok
lehetőségeivel élve mind több embert ismert meg közelről, mind
jobban átlátta, hogyan függnek össze életük különböző mozzanatai
egészségükkel.
Egyik éjjel hajnali kettőkor telefoncsörgés riasztotta álmából.
Stacia Hinton, Greg Hinton felesége volt az.
– Colé doktornő, nálunk van látogatóban Mary lányunk és a két
unokánk New Yorkból. A kisebbik, Kathy, kétéves. Asztmája van,
és most csúnyán megfázott. Rossz nézni, ahogy küzd a levegőért.
Az arca, mint a cékla, rettenetesen félünk. Nem tudjuk, mitévők
legyünk.
– Tartsák gőzölgő edény fölé, és terítsenek rá egy törülközőt.
Maradjanak úgy vele, mindjárt ott vagyok, Mrs. Hinton.
Gondosan ellenőrizte, hogy betette-e táskájába a gégemetszéshez
szükséges szettet, de amikor kiért a Hinton-birtokra, látta, hogy nem
lesz rá szüksége. A gőz máris megtette hatását. A kislány fülsértően
köhögött, de már kapott levegőt, és arca bíborvöröse is lanyhult. R.
J. szíve szerint megröntgeneztette volna, hogy lássa, nem
epiglottitisszel van-e dolga, de alapos vizsgálat után kiderült, hogy a
gégefedő nincs gyulladásban. Az alsó gégefőt és a légcsövet viszont
hurutos nyálka borította. Kathy végigzokogta a vizsgálatot, és
amikor végeztek, R. J. – nek eszébe jutott, hogyan lopta be magát az
apja mindig gyerek betegei szívébe. – Akarsz egy triciklit?
Kathy hüppögve bólintott. R. J. letörölte a könnyeket az arcáról,
aztán tiszta nyelvkanalat vett elő táskájából, és triciklit rajzolt rá a
golyóstollával. A kislány elvette, és érdeklődéssel nézett fel R. J. –
re.
– Akarsz egy bohócot is?
Kathy újra bólintott, és hamarosan a kezében szorongatta a
bohócot. – Most bajuszmadarat.
– Hűha – mondta R. J. Nem sokra emlékezett a televíziós
sorozatból, de azért sikerült megrajzolnia egy kalapos struccot, és
mosolyra bírnia Kathyt.
– Kórházba kell vinnünk? – kérdezte Stacia Hinton.
– Nem hiszem – nyugtatta meg R. J. Hagyott némi orvosságot, és
két vényt, azzal, hogy váltsák ki reggel a Shelburne Falls-i
patikában.
– Folytassák az inhalálást. Ha bármi adódna, azonnal hívjanak fel
– mondta. Aztán ólmos tagokkal beült az autójába, álmosan
hazahajtott, és bezuhant az ágyába.
Aznap délután Greg Hinton jelent meg a rendelőben, és közölte
Tobyval, hogy a doktornővel szeretne beszélni, személyesen.
Újságot lapozgatva ült, míg R. J. időt nem tudott szakítani a
számára.
– Mivel tartozunk a tegnap éjszakáért?
Amikor R. J. megmondta, bólintott, és kiállított egy csekket. R. J.
látta, hogy az összeg a hátralékait is fedezi.
– Nem találkoztunk az éjjel – jegyezte meg.
A férfi újra bólintott. – Nem mertem a színe elé kerülni. Ostoba
szamárként viselkedtem magával. Gondolhatja, milyen kínos volt
éjnek évadján házhoz hívatnom, azok után, ahogy a múltkor magára
förmedtem.
R. J. elmosolyodott. – Emiatt egy percig se főjön a feje, Mr.
Hinton. Hogy van Kathy?
– Sokkal jobban. Köszönjük szépen. Akkor nincs harag?
– Ugyan – mondta R. J., és megrázta az elébe tartott kezet.
A százhetvenöt tehenes gazda Greg Hinton játszva fizethetett az
orvosi ellátásért, R. J. azonban egy kétgyerekes, fiatal házaspár,
Bonnie és Paul Roche orvosa is volt, akik éppen csak eltengődtek
tizennyolc tehenes tejgazdaságuk bevételéből.
– Havonta kihívom az állatorvost – mesélte Bonnie Roche – az
megnézi, beoltja a teheneinket, de a saját betegbiztosításunkra már
nem futja. Míg maga nem jött, a teheneim úribb ellátást kaptak,
mint a gyerekeim.
A Roche család esete gyakori jelenség volt Amerikában.
Novemberben R. J. elment a városháza vénséges vén
gerendaépületébe, és Bili Clintonra adta szavazatát az Egyesült
Államok elnökválasztásán. Clinton megígérte, ha nyer, senki nem
marad betegbiztosítás nélkül. Dr. Roberta Cole-nak feltett szándéka
volt, hogy szaván fogja a politikust, és úgy ejtette az urnába
szavazócéduláját, mintha lándzsa volna, mellyel az
egészségbiztosítási rendszert veszi célba.
 26. A HÓHATÁR FÖLÖTT

– Sarah lefeküdt a fiújával.

R. J. várt egy szívdobbanásnyit, aztán óvatosan megkérdezte: –
Honnan tudod?
– Elmondta.
– David, ez valami egészen csodálatos, hogy ilyesmiről hajlandó
beszélni veled. Párját ritkítóan jó lehet a kapcsolatotok.
– Le vagyok sújtva – mondta David halkan, és R. J. látta, hogy
nem túloz. – Azt akartam, hogy várja meg, míg itt az ideje. Régen
egyszerűbb volt, a nőktől elvárták, hogy szűzen menjenek a
házasságba.
– Tizenhét éves a lányod, David. Egyesek szerint már el is késett
vele. Kezeltem tizenegy éves gyereket, aki túl volt az első aktuson.
Sarah teste egy felnőtt nő teste, a hormonjai egy felnőtt nő
hormonjai. Néhány nő ma is megvárja a házasságot a testi
szerelemmel, de ez ritka, mint a fehér holló. És sokan akkoriban
sem voltak szüzek, amikor elvileg az összes hajadon az kellett volna
legyen.
David rábólintott. Egész este szótlan és komor volt, most viszont
elérzékenyülten mesélni kezdett a lányáról. Elmondta, hogy Natalie
és ő többször beszéltek a pubertáskor küszöbére érkezett Sarah-val a
testi szerelemről, és hogy végtelenül szerencsésnek érzi magát,
amiért a lány továbbra is bizalmasának tekinti.
– Nem árulta el a partnere kilétét, de mivel egyedül Bob
Hendersonnal jár, nem nehéz kitalálni. Azt mondta, csak meg
akarták próbálni, és hogy nagyon jó barátok a fiúval, és úgy
gondolták, ideje túlesniük rajta.
– Akarod, hogy elbeszélgessek vele a fogamzásgátlásról meg
hasonlókról? – R. J. szívből remélte, hogy a férfi igent mond, David
azonban egészen fancsali képet vágott.
 – Nemigen van arra szükség. Nem akarom, hogy megtudja, hogy
beszéltem veled.
– Akkor viszont neked magadnak kellene elbeszélgetned vele
ilyesmikről.
– Igen, az lesz. – Felderült az arca. – Különben azt mondta, a
kísérletnek vége. Túlságosan sokra tartják a barátságukat ahhoz,
hogy elrontsák, és úgy döntöttek, inkább megmaradnak barátoknak.
R. J. kétkedőn bólintott. Nem kötötte a férfi orrára, hogy
tapasztalata szerint, ha két fiatal egyszer ágyba bújik egymással,
utána rendszerint mindig azon vannak, hogy újra és újra
megismételjék az élményt.
A hálaadásnapi vacsorára Markusék gerendaházába volt
hivatalos. David pulykát és töltött burgonyát sütött, Sarah pedig
egész lábas jamgyökeret kandírozott juharszirupban, és almaszószt
készített saját termésű almából meg bogyósokból. R. J. tökös és
almás rétest vitt magával a leveles tésztát lefagyasztva vette az
élelmiszer-áruházban, a tölteléket viszont teljes egészében maga
csinálta aznap hajnali háromkor.
Csendes, nagyon jól sikerült hálaadásnapi vacsora volt. R. J.
örült, hogy sem David, sem Sarah nem hívott más vendéget.
Megették a laktató vacsorát, almabort ittak rá, és kukoricát
pattogattak a kandalló lángja fölött. Aztán, mintegy utolsó
ecsetvonásként R. J. tökéletes hálaadásnapról alkotott képéhez,
alkonyatkor a borús ég feketére vált, és hatalmas, kövér pelyheket
hullatott.
– Ez aztán korán jött!
– Idefönt ilyenkor szokott – mondta David.
Mire R. J. hazaindult, az utat ujjnyi hó lepte. Az ablaktörlő
lapátja tisztán tartotta a szélvédőt, és a hátsó üveg fűtőszálja is
működött, R. J. mégis lassan és óvatosan hajtott, mert még nem
tetette föl a téli gumit az autójára.
Bostonban töltött telein imádta a havazás utáni rövid és sejtelmes
időszakot, amikor minden csendes és fehér, a nagyvárosban
azonban szinte azonnal hóekék és személyautók és buszok
horkantak és hördültek, és hamarosan piszkos és csúf latyaktengerré
rondították a patyolatfehér világot.
Itt egészen más volt a helyzet. Amikor megérkezett a Babérhegyi
úton álló házhoz, tüzet rakott, lekapcsolta a villanyt, és leült az
elsötétített nappaliban, a kandalló közelébe. Az ablakokon át
beviláglott az erdőt-mezőt ellepő kékesfehérség.
Eszébe jutottak a hópaplanos föld üregeiben, hegyi
sziklabarlangokban, faodvakban gubbasztó vadállatok, és szívből
remélte, hogy átvészelik a telet.
Ugyanezt kívánta magának is. Woodfieldi első pár hónapját, a
könnyebb tavaszt és nyarat már átvészelte. A természet most
zordabbik arcát fordította feléje, és R. J. remélte, hogy a nagyobb
kihívás elől sem kell megfutamodnia.
A hegyvidéken, ha egyszer lehullott, sokáig tartott a hó. A
hóhatár a helyiek által Woodfield-dűlőként emlegetett hosszú
hegyhát kétharmadánál húzódott, úgyhogy amikor R. J. a kórházba
vagy moziba, vagy étterembe autózott, egykettőre hó nélküli tájon
találta magát, mely néhány másodpercig olyan idegennek tűnt a
szemében, akárha a hold túlsó felén járna. A völgyben csak
szilveszter után hullott maradó hó.
Örömmel tért vissza a havatlanságból a hegyek fehér világába.
Habár a tejgazdaságok száma egyre csökkent, a tejet begyűjtő
tartályautók miatt valamennyi utat tisztán tartották, és R. J.
különösebb gond nélkül kijuthatott betegeihez, ha házhoz hívták.
Egy december eleji estén korán ágyba bújt, tizenegy óra húszkor
azonban telefoncsörgés ébresztette.
– Colé doktornő? Letty Gates vagyok, a Póni útról.
Megsebesültem – zokogta egy női hang.
– Mije sérült meg, Mrs. Gates?
– Valószínűleg eltört a karom. Nem tudom, tán a bordáim is…
Fáj, mikor lélegzek. Phil bánt ki velem.
– Phil? A férje?
 – Igen, Phil Gates.
– Ott van ő is?
– Nem, elment ital után.
– A Póni út az, amelyik a Henry-hegyre visz föl?
– Igen.
– Rendben. Azonnal indulok.
Először felhívta a rendőrfőnököt. Giselle McCourtney, a felesége
vette föl a kagylót. – Hajjaj, sajnálom, Colé doktornő, de Mack
nincs idehaza. Egy hatalmas nyerges vontató leszaladt a főútról
azon a csúszós szakaszon, rögtön a szeméttelep után, és Mack
kilenc óta ott irányítja a forgalmat. Minden percben hazavárom.
R. J. elmondta neki, miért van szüksége a férjére. – Megtenné,
hogy felküldi az urát a Gates-birtokhoz, amint elszabadul a főútról?
– Persze, doktornő. Megpróbálok kiszólni neki rádión.
Csak egészen fent, a Póni útra érve kellett bekapcsolnia a
négykerékhajtást. Onnan végig erős kaptatón haladt, de a legyöntölt
havon kényelmesebb útja volt, mint nyáridőben lett volna.
Letty Gates égve hagyta az istállóajtó fölötti, erős fényű lámpát,
és R. J. már jókora távolságból észrevette a fényt. Bekanyarodott az
udvarra, a hátsó lépcső közelében állt meg az Explorerrel. Kiszállt
az autóból, és éppen a táskáját vette volna ki az ülésről, amikor éles,
hangos csattanást hallott, és valami felverte a havat csizmája orra
előtt.
Azonnal észrevette az istállóajtóban komorló, sötét férfialakot. A
hóról visszaverődő lámpafény tompán csillogott a fegyver csövén,
R. J. golyós puskának nézte.
– Takarodjon innét! – kiáltotta a férfi, és imbolyogva fölemelte a
puskát.
– A felesége megsérült, Mr. Gates. Colé doktornő vagyok, orvos,
be kell mennem a házukba, hogy ellássam a feleségét. – Atyaisten,
gondolta, ez nem volt valami okos dolog. Nem akart ötleteket adni a
férfinak, hogy még a végén maga is bemenjen, és újra nekiessen a
feleségének.
 Gates másodjára is elsütötte a fegyvert, és az Explorer jobb oldali
fényszórója üvegszilánkot záporozva szétrobbant.
R. J. sehová sem bújhatott. A férfi veszélyes fegyvert tartott a
kezében, ő viszont fegyvertelen volt. Ha a kocsi mögött vagy a
vezetőfülkében keres menedéket, a férfinak csak oda kell sétálnia,
és nyugodtan lepuffanthatja, ha úgy tartja kedve.
– Viselkedjen értelmesen, Mr. Gates. Nem kell tartania tőlem.
Csak segíteni szeretnék a feleségén.
A harmadik dördülés eltüntette az autó bal oldali fényszóróját.
Aztán egy újabb lövés kitépett egy darabot a bal első gumiból.
A férfi ronccsá lövi az autóját.
R. J. annyira elcsigázott, kialvatlan és rémült volt, hogy
cserbenhagyta elővigyázatossága. Egyszerre felkavarodott és
túlcsordult lelkében a sok-sok feszültség, mely régi élete
felszámolása és az idegen környezetben való újrakezdés során
halmozódott fel benne.
– Elég! Elég! Elég! Elég!
Önuralmát, józan eszét vesztve a férfi felé lépett.
Az ugyancsak feléje indult. Leeresztve tartotta a puskát, de ujja a
ravaszon maradt. Borotválatlan volt, mocskos kezeslábast viselt,
barna munkáskabátot és Plaut Takarmányszaküzlet feliratú
gyapjúsapkát.
– Nem jókedvemben jöttem ide. – R. J. meglepetten hallotta saját
hangját. Tiszta volt és visszafogott.
A férfi zavarodott arccal emelte rá a puskát. Ebben a pillanatban
mindketten meghallották a közeledő autót.
Gates tanácstalansága egyre hosszabbra nyúlt, és McCourtney
felbőgette a szirénáját, hangosan és bömbölőn, mintha valami
hatalmas vadállat üvöltene. A következő pillanatban a járőrautó
bevágódott az udvarra, és már ott is volt McCourtney.
– Ne csinálj faszságot, Philip. Leteszed azt a puskát, különben
nyakig vagy a szarban. Vagy meghalsz, vagy az tuti ki nem jössz a
rács mögül, és nem vedelsz többé. A rendőrfőnök hangja halk volt
és magabiztos, és Gates a házhoz támasztotta a fegyvert.
McCourtney megbilincselte és terepjárója vastag vasráccsal
leválasztott, börtöncella biztonságú hátsó ülésére tuszkolta a férfit.
Nagyon óvatosan, mint aki vékony jégkérgen lépeget, R. J.
bement a házba.
Letty Gates teste kék-zöld volt férje ütlegeitől, és amint kiderült,
bal sípcsontja, illetve bal oldali bordái közül a kilences és a tízes is
megrepedt. A mentőszolgálatosok éppen beértek a nyerges vontató
sofőrjével a kórházba, amikor R. J. telefonált értük.
Mrs. Gates karját sínbe tették, felkötötték, és egy széles
nyakkendővel a repedt bordáihoz szorították. Mire elment vele a
mentő, Mack McCourtney feltette a pótkereket R. J. autójára. A
fényszórótlan Explorer vak volt, mint egy vakond, de R. J. beállt a
rendőrségi terepjáró mögé, és lassan leereszkedtek a hegyi úton.
Amikor hazaért, mindössze félig jutott a vetkőzésben, akkor az
ágy szélére roskadt, és csak sírt és sírt.
Másnap nem ért rá rendelési idő alatt, Dennis Stanley,
McCourtney egyik kisegítője azonban átautózott helyette az
Explorerrel Greenfieldbe, ahol új pótkereket vett, és kicseréltette a
fényszórókat és a bal oldali lámpa huzalozását a Ford
márkakereskedővel. Eztán Dennis átment a megyei fogházba, és
Phil Gates orra alá nyomta a számlát. A bíró nyilván jó néven venné
az óvadék megállapításánál, magyarázta neki, ha Gates azt
mondhatná, szánja-bánja bűneit, és már meg is térítette az okozott
kárt. A kijavított autóval és Gates csekkjével tért vissza R. J. – hez,
és azt tanácsolta, váltsa be minél hamarább, amit R. J. meg is tett.
Decemberben kissé lanyhult az iram, R. J. örömmel fújta ki
magát. Apja úgy döntött, karácsonykor meglátogatja floridai
barátait, és megkérdezte, nem tölthetné-e nála a tizenkilencedikével
kezdődő négy napot, afféle elő karácsonyként. Így a karácsony
összecsúszott a hanukkával, és David és Sarah kijelentették, hogy
szívesen költenék el az ünnepi vacsorát R. J. házában.
R. J. jóleső elégedettséggel, a saját erdejéből vágott ki egy
fácskát, és ínycsiklandó vacsorát főzött négyüknek.
Evés után átadták az ajándékokat. R. J. tenyérnyi festményt adott
Davidnek – a megörökített ajtónyílás a férfi házára emlékeztette –
és egy családi csomag MM-et. Apjának egy üveg Mézzen-az-orra-
elé mézet vett és egy csupor juharszirupot Roche-éktól. Sarah-nak
egy Jane Austen-összest. Apjától francia konyakot kapott, David
pedig Emily Dickinson összes verseivel lepte meg. Sarah
gyapjúkesztyűt kötött neki festetlen fonálból, és egy harmadik
szívsziklával gyarapította gyűjteményét. Elmondta R. J. – nek, hogy
mindkét ajándékhoz köze van Bobby Hendersonnak is. – A gyapjú
az anyja birkáiról való, a szívsziklát pedig az udvarukon találtam.
R. J. apja szemlátomást öregedett. Tétovább volt, mint ahogy R.
J. emlékezett rá, hallgatag és borongós. Magával hozta viola da
gambáját. Keze annyira köszvényes volt, hogy sajgott a
muzsikálástól, mégis ragaszkodott hozzá, hogy együtt zenéljenek.
Az ajándékok átadása után R. J. leült a zongorához, és véghetetlen
duettezésbe kezdtek. Az este még a tökéletes hálaadásnapnál is
jobban sikerült R. J. életének legszebb karácsonya volt.
Miután David és Sarah hazamentek, R. J. apja kinyitotta az ajtót,
és kiballagott a tornácra. Csípős hideg volt, a havon jégmáz
ragyogott, és a rétre telihold vetett ezüsthidat, mint valami tó
tükrére.
– Figyeld csak – szólalt meg a férfi.
– Mit?
– Ezt a végtelen nyugalmat és a ragyogást.
Egy hosszú percig álltak egymás mellett a fagyos levegőn.
Szélcsend volt, süket csend ölelte körül őket.
– Mindig ilyen békés idekint? – kérdezte az apja. R. J.
elmosolyodott. – Többnyire – mondta aztán.
 27. FAGYOS NAPOK

Egy délután, amikor R. J. nem volt otthon, David átment hozzá,

és háromszor egymás után végiggyalogolt hótalpas lábával az erdei
ösvényen, letapodva a vastag havat, hogy sí futhassanak a
gyalogúton. Az ösvény túlságosan rövid volt, túlságosan hamar a
végére értek megbeszélték, hogy idővel meghosszabbítják, s a
következő télen már kiadósakat siklanak együtt.
Az erdő egészen megváltozott a hideg beköszöntével. Olyan
állatok nyomai ötlöttek a szemükbe, melyek nyáron észrevétlen
haladhattak volna át az erdőn: szarvasok, menyétek, görények,
vadpulykák, hiúzok csapásaira bukkantak. Az egyik nyúlcsapa
feltúrt hókupacban végződött. Amikor David belekotort síbotjával,
fagyott vérgöbök és szőrcsomók jelezték a bagolyvacsora helyét.
A hó szigorú valóság volt a hegyvidékiek életében. David
javaslatára R. J. vett egy hótalpat, és addig gyakorolt, míg tűrhetően
nem haladt vele. Elővigyázatosságból állandóan az autójában
tartotta. Azon a télen ugyan nem szorult rá, de január elején úgy
szakadt a hó, hogy még a legviharvertebb környékbeliek is
ítéletidőként emlegették. Egy teljes nappalon és éjszakán át
zuhogott állhatatosan, és a telefon épp akkor zavarta meg R. J.
nyugalmát, amikor leült reggelijéhez.
Bonnie Roche volt az. – Rettenetesen nyilallik az oldalam,
doktornő, és annyira émelygek, hogy le kellett pihenjek fejés
közben.
– Láza van?
– Csak hőemelkedés. De a hasam… Iszonyúan fáj.
– Melyik oldalon?
– Jobb.
– Fent, lent?
– Fent… Ó, nem is tudom. Inkább középen.
 – A vakbele megvan még?
– Uramisten, doktornő, nem mehetek kórházba, arról szó se lehet!
Nincs rá pénzünk.
– Nyugodjon meg. Azonnal ott leszek.
– Csak az országútig tud kijönni. A bekötőutunkról nincs letolva
a hó.
– Miattam ne aggódjon – mondta R. J. határozottan. – Majd csak
megoldom valahogy.
A Roche család bekötőútja másfél mérföld hosszú volt. R. J.
felhívta a város hegyi mentőit. Két motoros szán jött ki a hívásra, a
Roche-birtok bejáratánál vették fel R. J. – , aki hamarosan Jan
Smith mögött ült, és arcát a férfi hátához szorítva siklott a
behavazott földúton.
Antikor megérkeztek, rögtön látta, hogy Bonnie-nak
vakbélgyulladása van. Más esetben bizonyára nem hószánnal
szállíttatta volna gyulladt vakbelű betegét, az adott körülmények
között azonban nem volt más választása.
– Nem mehetek kórházba, Paulie – mondta Bonnie a férjének. –
A fene egye meg, te is tudod, hogy nem mehetek.
– Ne törődj vele. Bízd csak rám – csitítgatta Paul Roche. Magas,
erős csontú, huszonéves férfi volt, s olyan fiatalnak tűnt, hogy alig
nézte ki belőle az ember, hogy kiszolgálják a kocsmában.
Ahányszor R. J. a birtokukon járt, mindig munkálkodott valamin, és
R. J. még soha nem látta sem idekint, sem a városban, hogy
aggályos kölyökképét ne barázdálták volna vénemberráncok.
Bonnie-t minden tiltakozása ellenére felsegítették Dennis Stanley
járművére, és Dennis olyan lassan indult neki, amennyire lehetséges
volt. Bonnie az oldalát dajkálva kornyadozott mögötte. A hóekézett
országúton már várta őket a mentőautó és személyzete, és a sziréna
cafatokra hasogatta a vidéki táj csendjét, amikor tovarobogtak.
– Ami a pénzt illeti, doktornő… Nincs biztosításunk – mondta
Paul.
– Volt harminchatezer dollár jövedelmük a tavalyi évben?
 – Mennyi? – A férfi kesernyésen elmosolyodott. – Viccel velem,
ugye?
– Akkor a Hill-Burton jogszabály értelmében a kórházat
ingyenesen vehetik igénybe. Gondom lesz rá, hogy megkapják az
aláírandó nyilatkozatokat.
– Komolyan mondja?
– Igen. Viszont… attól tartok, a Hill-Burton nem vonatkozik a
szakorvosok szolgálataira. Az én számlám miatt ne aggódjanak –
kényszerítette ki magából –, a sebészt, az altatóorvost, a radiológust
és a patológust viszont nyilván ki kell fizetniük.
Sajgó szívvel látta, hogyan önti el újra Paul Roche szemét az
aggodalom.
Aznap este beszámolt Davidnek a Roche család sanyarú
helyzetéről. – A Hill-Burtonnel elvileg a biztosítás nélkülieket, a
nincsteleneket akarták megóvni az anyagi csődtől, de nem vált be,
mivel csak a kórházi számlát téríti helyettük. Roche-ék törékeny
lélekvesztőben hányódnak a gazdaság viharos tengerén. A
fedezetlen kiadások könnyen elsüllyeszthetik őket.
– A kórház többet kér a biztosítótársaságoktól, hogy pótolják azt,
amit a Bonnie-hoz hasonló betegeken nem tudnak behajtani –
mondta David lassan. – A biztosítók erre megemelik a tarifájukat,
hogy pénzüknél legyenek. Úgyhogy aki biztosítási kötvényt vesz, az
mind beszáll Bonnie kórházi számlájába.
R. J. rábólintott. – Ócska, elfuserált rendszer. Az Egyesült
Államokban harminchétmillió embernek semmiféle betegbiztosítása
nincs. A világ valamennyi fejlett ipari országa – Németország,
Olaszország, Franciaország, Japán, Nagy Britannia, Kanada és az
összes többiek- alanyi jogon biztosítja az egészségügyi ellátást
polgárainak, a töredékéért annak, amit a világ leggazdagabb országa
alkalmatlan egészségi ellátásra költ. Az egész ország szégyene ez.
David felsóhajtott. – Nem hiszem, hogy Paulék talpon
maradhatnak gazdálkodóként, még ha ebből a mostani szorult
helyzetükből ki is kecmeregnek valahogy. A hegyek között silány és
köves a talaj. Van néhány krumpliföld és gyümölcsös, és páran
dohányt is termesztenek, de idefönt leginkább csak a fű nő meg.
Ezért volt valamikor rengeteg tehenészetünk. Aztán a kormány
megvonta a tej támogatását, és manapság egyedül a hatalmas
állatállománnyal dolgozó nagyüzemi tejgazdaságok élnek meg,
azok is csak olyan államokban, mint Wisconsin meg Iowa.
Erről szólt David regénye. – A környékbeli kisgazdaságok
kipukkantak, mint a szappanbuborék. Hogy a gazdaságok száma
megfogyatkozott, a támogatási rendszer is eltűnt. Összesen egy
vagy két állatorvos maradt a környéken, és a mezőgazdasági
áruházak is sorra lehúzták a rolót, úgyhogy ha egy Paulhoz hasonló
gazda alkatrészt akar a traktorához vagy a bálázójához, egészen
New York államig vagy Vermontig el kell autóznia érte. A
kisgazdaságok többségének befellegzett. Egyedül azok maradtak
meg, akik személyes vagyonnal rendelkeznek, vagy Paulékhoz
hasonló reménytelen széplelkek.
R. J. – nek eszébe jutott, mit mondott apja, amikor bejelentette,
hogy vidéki orvos akar lenni. – Az eltűnt prérit kereső utolsó
marhapásztorok?
David elvigyorodott. – Kábé.
– Ne féltsd te a széplelkeket – mondta R. J., és elhatározta,
minden tőle telhetőt megtesz, hogy Bonnie és Paul megtarthassák a
birtokukat.
Sarah másnapig New Havenben maradt, ahol Az ügynök halálá-t
nézte meg az iskola színjátszó körével, és David szinte félénken
kérdezte meg, maradhat-e éjszakára.
Ez új fordulat volt kapcsolatukban. Nem mintha R. J. nem látta
volna szívesen, de a férfi most egyszerre nagyobb teret követelt
magának az életében, és ehhez hozzá kellett szoknia. Ölelkeztek,
aztán David ott maradt, az ágy java részét elfoglalva
szétterpeszkedett, és olyan mély álomba merült, mintha ki tudja,
hányadik éjszakáját töltené R. J. házában.
Tizenegy órakor az álomtalanul fekvő R. J. kicsusszant az ágyból,
és bekapcsolta a televíziót a nappaliban, hogy lecsavart hanggal
belenézzen az esti hírösszefoglalóba. A következő pillanatban már
hallotta, amint az Egyesült Államok egyik szenátora gúnyosan
felhőkben járó jótét léleknek titulálja Hillary Clintont, amiért
megígérte, hogy törvényt fogadtat el az általános betegbiztosításról.
A szenátor történetesen egy milliomos volt, aki teljes körű, ingyenes
orvosi ellátást kapott a haditengerészet bethesdai kórházában. R. J.
ült a villódzó képernyő előtt, és dühödt suttogással szórta a
szitkokat, mígnem felnevetett saját dőreségén, és a szenátort
elnémítva visszatért az ágyba.
Odakint süvöltött és nyögött a szél, és olyan hideg volt, mint
amilyen a szenátor szívének legközepe lehetett. R. J. David meleg
testéhez simult, és hamarosan maga is mély álomba merült.
 28. MEGPEZSDÜLŐ NEDVE

A tavasz beköszönte R. J. – meglepetésként érte. Még a szürke,

vigasztalan február legutolján is a tél fagyos markában érezte magát,
autózás közben viszont itt is, ott is embereket látott az út menti
erdőkben serénykedni. Egyesek fa- és fémszegeket vertek a
juharfákba, s vedreket aggattak rájuk, mások túlméretezett infúziós
csövekre emlékeztető műanyagvezetékeket húztak a fáktól a
hatalmas gyűjtőtartályokig. A márciussal együtt a csapoláshoz
szükséges időjárás is megérkezett – az éjszakák fagyosak, a
nappalok már enyhébbek voltak.
Reggelente a földutak vendégmarasztaló sárral teli csatornákká
változtak át. R. J. – nek rögtön meggyűlt a baja, ahogy Roche-ék
bekötőútjára kanyarodott. Néhány méter után az Explorer tengelyig
merült a dágványba.
Amikor kiszállt a kocsiból, csizmás lába úgy süppedt el, mintha
valaki húzná alulról. Kirámolta az elektromos csörlő kábelét, és jó
harminc métert caplatott vele a sártengerben. Egy terebélyes tölgyet
szemelt ki magának, melyet mozdíthatatlanul a földhöz
horgonyoztak gyökerei. Körbetekerte a kábellel, aztán rákattintotta a
karabinert, fogságba ejtve a hatalmas fát.
A csörlőt távkapcsolóval lehetett működtetni. R. J. félreállt, és
megnyomta a gombot, s aztán lenyűgözve figyelte, amint a
megfeszülő kábel komótos állhatatossággal visszahúzódik a
csörlőbe. Végül a négy kerék hangos cuppanással kiszabadult a sűrű
ragacsból, az autó lassan előrearaszolt. R. J. kikapcsolta a csörlőt,
visszaült a kormány mögé, és beindította a motort. Négykerék-
hajtásban most már elegendő erőt tudtak kifejteni a kerekek, és
néhány perc múlva R. J. a helyére csörlőzte a kábelt, s folytatta útját
a Roche-birtok felé.
A vakbelétől megszabadított Bonnie egyedül volt otthon.
Továbbra sem végezhetett nehéz munkát, úgyhogy Paul tizenöt éves
öccse, Sam Roche járt át reggelente iskola előtt, illetve esténként
vacsora után, s fejte meg a teheneket. Paul fuvarosnak állt a
bucklandi késgyárban, hogy kifizethessék a számlákat. Mindennap
három óra után ért haza, és a maradék nappali fényt kihasználva
juharnedvet gyűjtött, amit aztán kora hajnalig rotyogtatott a
cukorházban. Negyven liter juharnedvet kellett összegyűjtenie és
elforralnia, hogy egy liter sziruphoz jusson, de a szirupnak jó ára
volt, nekik pedig meg kellett fogniuk a pénzt.
– Úgy félek, doktornő – mondta Bonnie R. J. – nek. – Úgy félek,
hogy Paul összeroppan a terhek alatt. Hogy valamelyikünk újra le
talál betegedni. Ha az beüt, búcsút inthetünk a birtoknak.
R. J. – ugyanilyen félelmek gyötörték, de csak a fejét rázta. –
Nem engedjük, hogy ilyesmi történjen – mondta.
Életének egyik-másik pillanata soha nem hagyta el. 1963.
november 22. Latinórára ment a gimnáziumban, amikor
meghallotta, hogy két tanár arról beszél, hogy John F. Kennedyt
lelőtték Texasban.
1968. április 4. Könyveket vitt vissza a bostoni városi
könyvtárba, amikor látta, hogy az egyik könyvtáros zokog, és
megtudta, hogy Martin Luther Kinggel orvlövész golyója végzett.
Ugyanaz az év, június 5. Barátjával csókolózott a lakás előtt,
melyben apjával élt – a fiúból csak annyi maradt meg benne, hogy
köpcös volt, és jazzklarinéton játszott, a neve sajnos örökre
kiröppent a fejéből. Barátja éppen megfogta a mellét a vastag
pulóver és a melltartó kettős szövetpáncélzatán át, és R. J. azon
töprengett, hogyan válaszoljon a közeledésre, amikor apja
autórádiója bemondta, hogy Robert Kennedyt meglőtték, s minden
valószínűség szerint a halálán van.
Ezekhez a pillanatokhoz sorolta azt is amikor John Len-, non
meggyilkolásáról, illetve a Challenger űrsikló felrobbanásáról
értesült.
S most, Barbara Kingsmith házában, egy március közepi esős
napon újabb rettenetes pillanat adódott az életében.
Mrs. Kingsmithnek súlyos vesegyulladása volt, a heveny láz
azonban mit sem csökkentette szószátyárságát, és épp az újonnan
kifestett városháza belső terének színeit szapulta, amikor R. J.
elcsípett néhány szót egy televíziós hírműsorból. Mrs. Kingsmith
lánya tévézett a dolgozószobában.
– Elnézést – mondta R. J., és átment a dolgozószobába. A
televíziós híradás szerint a Jog az Élethez nevű szervezet aktivistája,
Michael F. Griffin lelőtte egy floridai abortuszklinika orvosát, dr.
David Gunnt.
Az abortuszt ellenzők gyűjtésbe kezdtek, hogy a legjobb
védőügyvédet szerezhessék meg Griffinnek.
R. J. – a hír hallatán minden csepp ereje elhagyta.
Kingsmithéktől egyenesen David házához ment, a férfit a
dolgozószobában találta.
David átölelte, csitítgatta, ő pedig elmondta, milyen torz arcok
meredtek rá annyi csütörtök reggelen a Jamaica téri klinika előtt.
Beszélt a férfinak a gyűlöletet sugárzó szemekről, és elmondta,
most már tudja, mitől rettegett csütörtökönként. A rászegezett
pisztoly s a ravasznak feszülő ujj látványától.
Jóval sűrűbben látogatta Evát, mint orvosilag indokolt lett volna.
Eva lakása kőhajításnyira volt a rendelőjétől, és R. J. mindjobban
csodálta az idős asszonyt, és rájött, hogy rajta keresztül a város
hőskorába nyerhet betekintést.
Rendszerint fagylaltot vitt magával, leültek, és míg elkanalazták,
beszélgettek. Eva szellemileg teljesen friss maradt, emlékezetére
sem panaszkodhatott. Mesélt R. J. – nek a szombat esti
táncmulatságokról, melyeket a városháza emeleti termében tartottak
mindenki ott volt, gyerekestül. És azokról az időkről, amikor a
Nagy-tónál jégverem működött, és százan is kirajzottak a tó jegére
egyazon időben, és jókora tömböket hasogattak belőle. És a tavaszi
reggelről, amikor egy megrakott szekér s az elébe fogott négy ló
alatt beszakadt a jég, s alámerültek a fekete vízben, és a Chink Roth
nevű kocsis a tóba fúlt.
Egészen izgatott lett, amikor megtudta, hogy hol lakik R. J. –
Hisz ott laktam én is világéletemben, ha egy mérföldre a maga
házától. Ott volt a birtokunk, a felső út mentén.
– Ahol most Freda és Hank Krantz lakik?
– Igen! Mi adtuk el nekik. – Akkoriban R. J. földjén egy Harry
Crawford nevű férfi gazdálkodott, mesélte Eva. – Volt egy felesége,
Rosalie. Tőlünk vette a földjét ő is, aztán házat épített rá. Kis
fűrészmalma volt a Catamount partján, zúgóval, abból volt neki az
áram. Kitermelte a rönköket, s mindenféle-fajta holmit, vedreket,
sajtárokat, evezőket, járomfákat, szalvétagyűrűket, néha még
bútorokat is készített, eladásra. A fűrészmalom évekkel ezelőtt
leégett. Megtalálja az alapzatát a parton, ha figyelmesen keresi.
– Emlékszem, lehettem vagy… ó, talán hét- vagy nyolcesztendős,
és mindig ott lábatlankodtam, néztem, hogyan fűrészelnek meg
kalapálnak, hogyan építik a maga házát. Harry Crawford
harmadmagával. A másik kettő nevére nem emlékszem, de az még
eszemben van, hogy Mr. Crawford kis gyűrűt görbített nekem
szegből. – Eva megfogta R. J. kezét, és melegen rámosolygott. –
Tudja, olyan ez, mintha szomszédok lennénk, maga meg én.
R. J. alaposan kifaggatta Evát, gondolván, hogy a Crawford
család története fényt deríthet a tómeder kimarkolásakor előbukkant
parányi csontok eredetére. De tapodtat se jutott előbbre.
Néhány napra rá benézett a Woodfieldi Helyrajzi Múzeum Fő
utcai gerendaházába, és átfutotta a történészkör megsárgult,
mállatag kartotékjait. Crawfordéknak négy gyermekük volt. Egy fiú
és egy lány, Tyrone Joseph és Linda Rae fiatalon meghaltak, sírjuk
a városi temető központi parcellájában volt. A másik lány, Barbara
felnőttkorban hunyt el a New York állambeli Ithacában asszonyneve
Sewall volt. A fiú, ifjabb Harry Hamilton Crawford jó néhány évvel
korábban Kaliforniába költözött, azóta lakcíme ismeretlen.
Harry és Rosalie Crawford a város Első Kongregációs
Egyházközségének a tagjai voltak. Két gyermeküket a városi
sírkertben temették el elképzelhető-e, kérdezte magától R. J., hogy
lápos, megszenteletlen földbe helyeztek volna egy csecsemőt, fejfa,
sírkő nélkül?
Aligha. Hacsak nem volt valami szégyenletes a gyerek
világrajövetele körül, amit Crawfordék mindenáron takargatni
akartak.
A rejtély továbbra is megoldatlan maradt.
R. J. és Toby Smith kapcsolata messze túlnőtt a munkaadó és
munkavállaló viszonyán. Közeli barátnők lettek, akik bármilyen
lényeges kérdésben bizalommal fordultak egymáshoz. Ez is csak
fájóbbá tette R. J. szemében, hogy képtelen hozzásegíteni Tobyt és
Jant a várva várt gyermekáldáshoz.
– Azt mondod, az endometriális biopsziámmal minden rendben,
és Jan spermája is oké. És mindent pontosan úgy csináltunk, ahogy
tanácsoltad.
– Nem mindig tudjuk megállapítani, miért nem jön létre
terhesség- magyarázta R. J. enyhe bűntudattal, amiért csődöt
mondott a tudománya. – Nem ártana elmennetek egy meddőségi
szakrendelésre. Bostonba vagy Dartmouthba.
– Nem hiszem, hogy rá tudnám venni Jant. Így is elege van az
egész hercehurcából. Idáig vagyunk mind a ketten – mondta Toby
ingerülten. – Beszéljünk inkább valami másról.
R. J. őszintén beszámolt neki Davidről.
Toby alig válaszolt rá valamit.
– Úgy látom, nem nagyon szíveled Davidét.
– Nehogy azt hidd – mondta Toby. – Semmi bajom Daviddel. A
legtöbb ismerősöm is kedveli, de senki nem került igazán közel
hozzá. David olyan… olyan magának való, ha tudod, mire
gondolok.
R. J. – nek aztán nem kellett magyaráznia.
– A fontos kérdés, hogy te szereted-e?
– Nem, a fontos kérdés az, hogy szerelmes vagyok-e belé? Toby
felvonta szemöldökét. – És mi erre a fontos válasz?
 – Nem tudom. Annyira mások vagyunk mi ketten. David vallásos
kétkedőnek nevezi magát, de olyan átszellemült közegben él,
amilyet én soha nem leszek képes megosztani vele. Egész
életemben egyedül az antibiotikumokban hittem. – Szomorkásan
elmosolyodott. – Most már azokban sem.
– Szóval… hogyan tovább?
R. J. vállat vont. – Ha nem akarok tisztességtelen lenni Daviddel,
hamarosan határoznom kell.
– El nem tudom képzelni, hogy tisztességtelen vagy valakivel.
– Leesne az állad – mondta R. J.
David a regény utolsó néhány fejezetének rugaszkodott neki.
Kényszerűségből ritkábban találkoztak, de a férfi hosszú, kemény
küzdelem végére készült pontot tenni, és R. J. vele örült a sikernek.
Azt a kevéske szabad időt, amije volt, R. J. magában töltötte el. A
folyóparton barangolva ráakadt Harry Crawford fűrészmalmának
hatalmas kövekből összerótt alapzatára. Az épület helyét cserjék és
fák verték fel, átölelve, elrejtve az alapzatot, és néhány kőtömb a
folyóba csusszant. R. J. alig várta, hogy David újra ráérjen, s
kijöhessen megnézni a malom maradványait.
Az egyik jókora terméskő mellett parányi szívsziklára lett
figyelmes. Meg nem mondta volna, mi a neve a kék ásványnak,
mindenesetre nem sok varázserőt nézett ki belőle.
Hirtelen nekibuzdulásában felhívta Sarah-t. – Van kedved moziba
jönni velem?
– Ööö… persze.
Micsoda elcsépelt ötlet, korholta magát. Legnagyobb örömére
azonban ragyogóan sikerült az estéjük. Átautóztak Pittsfieldbe, ahol
megvacsoráztak egy thai étteremben, és beültek egy filmre.
– Ezt meg kell ismételnünk – jelentette ki, és komolyan is
gondolta minden szavát. – Rendben?
– Persze.
De aztán rengeteg munka szakadt a nyakába, és háromnégy hét is
tovaröppent. Néhányszor látta Sarah-t a Fő utcán, és a lány mindig
rámosolygott. Egyszerűbb és örömtelibb esemény lett összefutni
vele.
Egy szombat délután Sarah azzal lepte meg, hogy átlovagolt
hozzá Chaimon.
– Hahó – köszönt rá R. J., miközben a lány a tornáckorlátra
hurkolta a kantárszárat. – Milyen kedves meglepetés. Teát?
– Igen, kérek.
R. J. éppen kivette a sütőből az Eva Goodhue-tól kapott recept
szerint készített aprósüteményt, rögtön fel is tálalta hát.
– Mintha hiányozna belőle valami. Mit gondolsz? – kérdezte
tétován.
Sarah felcsippentett egyet. – Könnyebb is lehetne… Sok
mindentől kimaradhat az ember vérzése? – kérdezte, és R. J. menten
elfeledkezett szakácsnői gondjairól.
– Hát, igen. Sok mindentől. Ez az első alkalom, hogy nem időben
jelentkezik? És csak egy maradt ki?
– Több.
– Értem – mondta R. J., legnyugodtabb, nem-fog-fájni hangját
elővéve. – Egyéb tünetek?
– Émelygés, hányás, mondta Sarah. – Azt hiszem, ezt nevezik
reggeli rosszullétnek.
– Egy barátnőd helyett érdeklődsz? És ha igen, miért nem jön el a
rendelőmbe ő maga?
Sarah fogott egy süteményt, alaposan szemügyre vette, mint aki
nem tudja, beleharapjon-e vagy sem, végül visszatette a tálcára.
Aztán R. J. – re nézett. Tekintete nem sokban különbözött attól,
mellyel a süteményt méregette. Amikor megszólalt, alig
megreszkető hangjába csipetnyi keserűség vegyült.
– Nem a barátnőm helyett kérdeztem.
 29. SARAH KÍVÁNSÁGA

Sarah abban az évben a csinos, fiatal fotómodelleket és film-

színésznőket utánozva hosszú, csigás fürtöcskékben hordta a haját.
Gyengéd, gondterhelt szeme nagyobbnak, sugárzóbbnak tetszett a
szemüveg vastag lencséje mögött. Telt ajka meg-megreszketett,
vállát görcsösen előrefeszítette, mintha bosszúszomjas csapást várna
valami engesztelhetetlen istentől. Állán újra kirügyeztek a
pattanások, és az orra menti árkocskában is megjelent egy. Még
most, kétségbeesésével küzdve is megszólalásig hasonlított elhunyt
édesanyjára, kinek fényképét R. J. titkon méregette annak idején.
De Sarah magasabb volt, megörökölt néhányat David markáns
vonásaiból, és a Natalie fényképeiből sugárzónál is megkapóbb
felnőttkori szépség ígéretével kecsegtetett.
R. J. alapos kérdezgetése kiderítette, hogy a Sarah által többnek
nevezett elmaradt alkalmak száma három.
– Miért nem szóltál hamarább? – kérdezte R. J.
– Amúgy is összevissza vérzek, gondoltam, előbb-utóbb csak
megjön.
Ráadásul, tette hozzá Sarah, nem is tudta elhatározni magát, hogy
mitévő legyen. Annyira imádni valóak a kisbabák. Órák hosszat
feküdt az ágyán, és az édes puhaságról, a védtelen melegségről
ábrándozott. Hogy történhet ilyesmi pont vele?
– Nem használtatok óvszert?
– Nem.
– Sarah. Minek tartanak annyi fejtágítót az iskolákban az AIDS-
ről? – szökött ki R. J. száján keserűségében.
– Tudtuk, hogy nem kaphatunk AIDS-t egymástól.
– Ugyan honnan?
– Mindkettőnknek ez volt az első alkalom. Bobby először gumit
használt, másodjára viszont nem volt nálunk egy darab se.
 – Toll a fületekbe. R. J. nagy nehezen nyugalmat erőltetett
magára. – Szóval… Bobbynak is elmondtad?
– Iszonyúan begyulladt – mondta Sarah szenvtelenül.
R. J. bólintott.
– Azt mondja, ha akarom, elvesz.
– És akarod?
– R. J… Nagyon szeretem. Néha szerelmes is vagyok belé. De
nem mindig. Tudom, hogy őrült fiatal ahhoz, hogy jó apa legyen, és
tudom, hogy én is őrült fiatal vagyok, hogy jó anya váljon belőlem.
Bobby egyetemre akar menni, hogy menő ügyvéd legyen
Springfieldben, mint az apja, és én is tovább akarok tanulni. –
Félresöpört egy hajtincset a szeméből. – Meteorológus akarok lenni.
– Mi a manó? – A sziklagyűjtemény alapján R. J. a geológiára
tippelt volna.
– Állandóan figyelem a tévés előrejelzéseket. Némelyik seggfej
csak bohóckodik, közben gőze sincs az egészről. A tudósok
állandóan új dolgokat derítenek ki, és azt hiszem, ha egy okos nő
keményen dolgozik, van esélye.
R. J. azon kapta magát, hogy ha csak futólag is, de minden
rosszérzése ellenére elmosolyodik. Tisztán látta, merre tart a
beszélgetés, de arra várt, hogy Sarah rukkoljon elő a lényeggel. –
Akkor mi a terved?
– Nem tudok fölnevelni egy gyereket.
– Az meg se fordult a fejedben, hogy örökbe add?
– Sokat gondolkodtam rajta. Ősszel negyedikes leszek. Fontos év.
Ösztöndíjra van szükségem, hogy egyetemre mehessek, állapotosan
viszont fújhatom. Abortuszt akarok.
– Biztos vagy benne?
– Igen. Az nem tart sokáig, igaz?
R. J. felsóhajtott. – Nem, nem tart sokáig. Feltéve, hogy semmi
nem jön közbe.
– Gyakran közbejön valami?
– Egyáltalán nem. De komplikáció mindig adódhat, ha invazív
eljárásról van szó.
– De te el tudnál vinni valami jó helyre, valami igazán jó helyre,
nem igaz?
A sápadt arcából előrikító szeplők annyira fiatalnak és
sebezhetőnek mutatták, hogy R. J. csak komoly erőfeszítés árán
tudott normális hangján megszólalni. – Igen, elvihetlek valami
igazán jó helyre, ha oda lyukadnál ki, hogy erre van szükséged. De
miért nem kérdezzük meg apádat is?
– Nem, ő egy árva szót se tudhat az egészről! Egyetlen szót se,
érted?
– Bődületes hibát követsz el, Sarah.
– Miért gondolod? Azt hiszed, jobban ismered apámat, mint én?
Amikor anya meghalt, mindennap leitta magát. Ez most megint
rákapathatná az ivásra, és én nem akarok kockáztatni. Nézd, R. J.,
illesz az apámhoz, és elmondhatom, hogy nagyon sokra tart téged.
De engem is tiszta szívéből szeret, és eléggé… eléggé valótlan
képet alkotott rólam. Attól tartok, ez csúnyán betenne neki.
– Akkor sem lenne szabad egyedül döntened ilyen fontos
kérdésben.
– Nem vagyok egyedül. Itt vagy te.
R. J. kénytelen volt kimondani négy nagyon súlyos szót. – Nem
vagyok az anyád.
– Nincs szükségem anyára. Barátnőre van szükségem. – Sarah
ránézett. – Ha segítesz, ha nem, mindenképpen végigcsinálom. De
irtóra szükségem van rád.
R. J. visszanézett. Aztán biccentett. – Rendben, Sarah. Leszek a
barátnőd. – Arca vagy hanghordozása elárulhatta fájdalmát. Sarah
megfogta a kezét.
– Köszönöm, R. J. Éjszakára is oda kell majd lennem?
– Abból, amit elmondtál, úgy nézem, benne vagy a második
harmadban. A második harmados abortusz kétnapos beavatkozás.
Utána pedig vérezni fogsz. Lehet, hogy nem jobban, mint egy
komisz menstruáláskor, de ezt ne vedd készpénznek. Úgy számolj,
hogy legalább egy éjszakát oda leszel. De, Sarah…
Massachussettsben a tizennyolc év alatti nők csak a szüleik írásos
jóváhagyásával mehetnek abortuszra.
Sarah rámeredt. – Te is elvégezhetnéd, itt a rendelődben.
– Nem. – Majd ha fagy, barátom. R. J. a lány másik kezét is
megfogta, és érezte a fiatal életerő megnyugtatóan sebes áramát. –
Nem vagyok berendezkedve abortuszokra. Ráadásul azt akarjuk,
hogy a legnagyobb biztonságban légy. Amennyiben egész biztos
vagy benne, hogy abortuszt akarsz, két választásod van. Elmégy egy
klinikára egy másik államban, vagy meghallgatást kérsz egy bírótól,
aki apád hozzájárulása nélkül is engedélyezheti az abortuszt itt,
Massachussettsben.
– Magasságos ég. Nyilvános a dolog?
– Dehogyis. Négyszemközt leszel a bíróval a tárgyalóteremben.
– Te mit tennél, R. J.? Az én helyemben?
R. J. – sarokba szorította a lényegre törő kérdés. Nem
mismásolhatta el a véleményét, válasszal tartozott a lánynak.
– Bírói meghallgatást kérnék – vágta rá. – Meg tudom szervezni
neked. Szinte mindig megadják az engedélyt. És akkor elmehetnél a
bostoni klinikára, ahol régebben dolgoztam. Nagyon jók.
Sarah elmosolyodott, és végigsöpört szemén ujjbegyeivel.
– Hát akkor így lesz. De, R. J., mennyibe kerül ez az egész?
– Egy első harmados abortusz háromszázhúsz dollár. A második
harmados, ami neked lesz, bonyolultabb és ezért drágább is,
ötszázötven dollár. Nem is láttál még ennyi pénzt egyben, igaz?
– Igaz.
– A felét fizetem helyetted. És megmondod Robert
Hendersonnak, hogy a másik felét neki kell összeszednie. Rendben?
Sarah rábólintott. Aztán, a beszélgetés során először,
megreszketett a válla.
– Egyelőre azonban meg kell szervezzek neked egy vizsgálatot.
Annak ellenére, amit Sarah-nak mondott, félig-meddig úgy
tekintett a lányra, mint… ha nem is a saját gyermekére, de mint
olyasvalakire, akihez erős érzelmi szálak fűzik. Ugyanúgy képtelen
lett volna Sarah Markus testüregeiben kutakodni, mintha ő maga
vajúdta volna világra, vagy ott lett volna az áruházi felvonóban,
amikor eláztatta a szőnyeget, vagy ő kísérte volna élete első tanítási
napján az iskolába.
Telefont ragadott, felhívta Daniel Noyes greenfieldi rendelőjét, és
megbeszélte, hogy elviszi Sarah-t kivizsgálásra.
Amennyire meg tudta állapítani, mondta dr. Noyes, Sarah
tizennégy hetes terhes.
Túlságosan előrehaladott. A lány feszes, fiatal hasa alig
domborodott, de R. J. tudta, hogy ez nem sokáig marad így. A
sejtek naponta megsokszorozzák magukat, s ahogy növekszik a
magzat, úgy válik egyre bonyodalmasabbá az abortusz.
Elintézte, hogy Geoffrey J. Moynihan bíró meghallgatáson
fogadja Sarah-t. Kivitte a lányt a törvényszék épületéig.
Megpuszilta, aztán magára hagyta a tárgyalóteremben, leült a
márványlapos folyosó fényesre politúrozott, kemény lócájára, és
várt.
A meghallgatásnak elvileg arról kellett volna meggyőznie
Moynihan bírót, hogy Sarah elég érett az abortuszhoz. R. J. számára
az egész merő képtelenségnek tűnt: ha Sarah nem elég érett az
abortuszhoz, hogyan lehetne elég érett ahhoz, hogy kihordjon és
felneveljen egy gyereket?
A meghallgatás nem tartott tovább tizenkét percnél. A teremből
előbukkanó Sarah komoran bólintott.
R. J. a válla köré fonta karját, így sétáltak egészen az autóig.
 30. KIS KIRUCCANÁS

Végtére is, mi a hazugság? Igazság, maskarában, írta Byron. R. J.

gyűlölte a maskarába bújtatott igazságokat.
– Elviszem a lányodat néhány napra Bostonba, David. Szeretném
megvendégelni, ha nincs ellenedre. Csak lányok jöhetnek.
– Hűha. Mi van Bostonban?
– Először is, egy vándortársulat Nyomorultak-bemutatója. Aztán
meg végigbámuljuk az összes kirakatot és kirúgunk a hámból.
Szeretném, ha kicsit jobban megismernénk egymást. –
Lealacsonyítónak érezte, hogy hazudnia kell, de nem látott más
kiutat.
David el volt ragadtatva az ötlettől, megcsókolta, és derűs
jókedvvel áldását adta a kiruccanásra.
R. J. felhívta Mona Wilsont a Jamaica téri klinikán, és közölte
vele, hogy egy Sarah Markus nevű, tizenhét éves, a terhesség
második harmadába lépett beteget szeretne a gondjaikra bízni.
– Ez a gyerek nagyon sokat jelent nekem, Mona. Nagyon-nagyon
sokat.
– Minden tőlünk telhetőt meg fogunk tenni – válaszolta Mona,
némileg hűvösebb hangon.
R. J. elértette a célzást, hogy Mona minden beteget különleges
becsben tart, mégsem hagyta magát eltántorítani. – Les Ustinovich
ott dolgozik még?
– Igen, hogyne.
– Hadd kapjuk Lest, kérem…
– Dr. Ustinovich Sarah Markusé. El van intézve.
Amikor R. J. felvette a gerendaháznál, Sarah túlságosan is
sugárzó, túlságosan is vidám volt. R. J. tanácsára kétrészes, bő
szabású ruhát viselt, hogy csak derékon alul kelljen levetkőznie.
Kellemes nyári nap volt, R. J. lassan és óvatosan hajtott az üveg
tiszta levegőben, végig a Mohawk ösvényen s aztán a 2-es úton. Így
is alig három óra alatt Bostonba értek.
A Jamaica téri klinika előtt két, R. J. számára ismeretlen, unott
képű rendőr álldogált, tüntetőknek se híre, se hamva. Odabent a
recepciós, Charlotte Mannion felnézett, aztán nagyot sikkantott. –
Atyavilág, kit látnak szemeim! – kiáltotta, és a pultot megkerülve
elősietett, hogy megcsókolja R. J. – t.
A klinika személyzete gyorsan cserélődött R. J. a felét se ismerte
azoknak, akiket aznap délelőtt látott. A másik fél persze nagy hűhót
csapott a találkozás örömére, amit R. J. már csak azért is üdvösnek
talált, mert a meleg fogadtatás szemlátomást növelte Sarah
biztonságérzetét. Még Mona is túltette magát morc kedvén, és
hosszan, erőteljesen ölelgette. A szokásához híven zsémbes és
gyűrött Les Ustinovich röpke, de meleg mosolyt villantott rá. –
Hogy telnek napjaid a vadonban?
– Nagyon kellemesen, Les. – Bemutatta Sarah-t a férfinak, aztán
félrevonta az orvost, és csendesen elmagyarázta, mennyire fontos
számára a beteg, akit a gondjaira bíz. – Örülök, hogy tudtál időt
szakítani ránk.
– Aha… – A férfi már Sarah papírjait tanulmányozta, és szemet
szúrt neki, hogy az ambuláns kivizsgálást nem R. J., hanem egy
Daniel Noyes nevű orvos végezte el. Fürkész pillantást vetett R. J. –
re. – Csak nem valakid az ifjú hölgy? Egy unokahúg? Esetleg
keresztlány?
– Az apja valakim.
– Ohó, a szerencsés apuka. – Már indulóban volt, aztán mégis
visszafordult. – Bejössz asszisztálni?
– Nem, köszönöm. – Tudta, hogy Lesnek komoly erőfeszítésébe
kerülhetett, hogy ilyen előzékeny gesztusra ragadtassa magát.
Az első napi többórás előkészítés során végig Sarah mellett
maradt, átsegítette a betegfelvételen és a szűrővizsgálatokon. A
tanácsadás alatt egy több hónapos Time-t olvasgatva odakint
várakozott. A felvilágosítás ismerősen csenghetett Sarah fülében,
hiszen R. J. már előzetesen minden apró részletet a lehető
leggondosabban elmagyarázott neki.
Az utolsó aznapi teendő a laminária-behelyezés volt.
R. J. vakon meredt egy Vanity Fair soraira, és tudta, hogy az ajtó
túloldalán Sarah fent fekszik a vizsgálóasztalon, lába a kengyelben,
és BethAnn DeMarco, a nővér háromujjnyi vastag
szíjmoszattekercset helyez a méhnyakba. Az elsőharmados
abortuszoknál R. J. egyre növekvő átmérőjű krómozott acélrudakkal
tágította a méhnyakat. A második harmados beavatkozáshoz
nagyobb kanült használtak, tágabb nyílásra volt szükség. Éjszaka a
szíjmoszat nedvességet szívott magába és megduzzadt, másnap a
beteg méhnyakát nem kellett tovább tágítani.
BethAnn DeMarco kikísérte őket az épületből, s közben
beszámolt R. J. – nek néhány közös ismerős hollétéről. –
Elképzelhető, hogy enyhe feszülést érez majd – mondta Sarah-nak
mintegy mellékesen-, esetleg estére görcsöket okoz a moszat.
A klinikáról egyenest a Charles folyóra néző szállodához
hajtottak. Bejelentkeztek, és fölmentek a szobába, aztán R. J. már
röpítette is Sarah-t a Chef Changba vacsorázni, hogy rotyogó
levessel és pekingi kacsasülttel kápráztassa el. Az elkápráztatásba
némi hiba csúszott a desszert közepén ott kellett hagyniuk a
gyömbéres fagylaltot, mert a DeMarco által említett enyhe feszülés
egyik percről a másikra heves görcsökbe csapott át.
Mire visszaértek a szállodába, Sarah holtsápadt volt és elgyötört.
Elővette kézitáskájából a kis szívsziklát, az éjjeliszekrényre tette,
hogy a szeme előtt legyen, és sírással küszködve labdává
gömbölyödött az egyik ágyon.
R. J. codeint adott neki, aztán lerúgta cipőjét, és lefeküdt mellé az
ágyra. Fájó bizonyossággal tudta, hogy vissza fogják utasítani, de
Sarah szipogva a vállára hajtotta a fejét, amikor átölelte.
R. J. az arcát, a haját simogatta. – Tudod, szívem, azért nem
bánnám, ha nem lettél volna eddig ilyen makkegészséges. Ha lenne
legalább néhány tömött fogad, és esetleg a manduládat meg a
vakbeledet is kivették volna, megértenéd, hogy dr. Ustinovich a
javadat akarja, és hogy hamarosan elfelejtheted az egészet.
– Csak a holnapot bírd ki, utána nyugtod lesz – mondta még,
gyengéden megveregette a lány hátát, s finoman ringatni kezdte.
Kellemes érzés volt, és még sokáig feküdtek így.
Másnap reggel idejekorán a klinikán voltak. Les Ustinovich még
nem itta meg reggeli kávéját, éppen csak egy biccentésre és egy
mordulásra méltatta őket. Míg a férfi magához vette koffeinadagját,
DeMarco bevezette őket a kezelőbe, és Sarah elhelyezkedett az
asztalon.
Falfehér volt, görcsösen feszült. R. J. fogta a kezét, míg DeMarco
beadott húsz köbcentiméter Lidocaine-t paracervikálisan, és
bekötötte az infúziót. Balszerencséjükre DeMarco csak több
elhibázott kísérlet után talált a vénába az infúziós tűvel, és Sarah
fájdalmas erővel szorongatta R. J. kezét. – Ettől mindjárt jobban
érzed magad – mondta R. J., miközben DeMarco elindította a 100
meg Fentanylt tartalmazó infúziót.
Les Ustinovich bejött, ránézett összeforrt kezükre. – Azt hiszem,
jobb lesz, ha Colé doktornő most már kimegy a váróba.
R. J. tudta, hogy igaza van. Kiszabadította kezét, megpuszilta
Sarah-t. – Nemsokára találkozunk.
Körmét rágó, vézna fiatalember és egy szamárfüles Redbook-ba
merült középkorú nő közé telepedett a váró kemény székén. Hozott
magával egy New England Journal of Medicine-t, de igen nehezére
esett az összpontosítás. Pontosan ismerte a beavatkozás
menetrendjét, tudta, mikor mi történik Sarah-val. A küretet két
szívási szakaszban végezték. Az első, hosszú szakasz másfél perc
körüli időt vett igénybe. A rövid szünet után következő második,
befejező szakasz kurtább volt. Mielőtt a cikk végére érhetett volna,
Les Ustinovich jelent meg az ajtóban, s odaintette magához.
Egyetlen munkahelyi modora volt, a nyers szókimondás.
– A terhességet megszakítottuk, de perforáltam a méhét.
– Jézusmária, Les!
 A férfi fagyos pillantása azonnal észhez térítette. Les nyilván épp
elég komiszul érezte magát anélkül is, hogy beledörgölték volna
orrát a hibájába.
– Pont a legrosszabbkor rándított a testén. Isten látja lelkem,
semmi fájdalmat nem érezhetett, de hát tiszta ideg volt az a lány. A
perforáció helyén fibroid daganat volt, úgyhogy csúnyán kirepedt a
méhfal. Sok vért vesztett, de nem lesz semmi baj. Tamponáltuk, már
úton van a mentő.
Ettől kezdve R. J. számára minden lassított felvételnek tűnt,
mintha egyszerre roppant víztömeg mélyén kellett volna tovább
élnie.
Jómaga soha egyetlen méhfalat nem lyukasztott át, igaz, ő
kizárólag elsőharmados abortuszokat végzett. A perforáció nagyon
ritka jelenség volt, ha bekövetkezett, műtéti helyreállítást igényelt.
Szerencsére a Lemuel Grace Kórház alig néhány percre volt, és R. J.
szinte meg sem nyugtatta Sarah-t, amikor befutott a mentőautó.
A nyúlfarknyi utat a mentőben tette meg, Sarah mellett, akit
érkezéskor azonnal a műtőbe vittek.
Nem kellett sebészt kérnie. Sarah egy Sumner Harrison nevű
nőgyógyászhoz került, akit R. J. hallomásból ismert. Nagyon jó
szakembernek mondták. Van Isten, gondolta R. J.
A valamikor oly közelről ismert hely most kissé összemosódott a
szeme előtt. Sok-sok idegen arc. Ketten ismerősnek tetszettek,
mosolyogva ráköszöntek, miközben valahonnan valahová iparkodva
elhaladtak mellette a folyosón.
A telefonok helyére azonban most is emlékezett. Leakasztott egy
kagylót, becsúsztatta hitelkártyáját a résbe, és tárcsázott.
A férfi második csengésre vette föl.
– Halló, David? R. J. vagyok.
 31. VÁGTA A VÖLGYBE

Mire David Bostonba ért, Sarah túl volt a műtéten, és szépen

javult az állapota. Apja leült az ágyához, és fogta a kezét, miközben
magához tért az altatásból. Sarah először pityeregve, óvatosan
méregette, de R. J. úgy látta, David pontosan tudja, mi a teendő
gyengéd volt és segítőkész, és fikarcnyi jelét sem adta, hogy nem
ura tökéletesen szomjúságának.
R. J. úgy gondolta, legjobb lesz, ha kis időre kettesben hagyja
őket. Részletesen tudni akarta, mi történt tulajdonképpen, és
telefonált BethAnn DeMarcónak, és megkérdezte, nem volna-e
kedve vele vacsorázni.
Egy kis mexikói étteremben, Brookline-ban találkoztak, BethAnn
lakásának közelében.
– Micsoda egy délelőtt volt, nem igaz? – szólalt meg DeMarco.
– Szép kis délelőtt.
– Az arroz con pollo nagyon finom, tudom ajánlani – mondta
BethAnn. – Les teljesen kiborult. Nem mondja, de ismerem. Négy
éve dolgozom a klinikán, R. J., és ez a második perforáció, amit
láttam.
– Az elsőt ki csinálta?
BethAnn feszengve nézett rá. – Történetesen éppen Les. De az
olyan kis seb volt, hogy nem is kellett műteni. Tamponáltuk a
beteget, és hazaküldtük azzal, hogy egy darabig maradjon ágyban.
Ez a ma reggeli nem Les hibája volt. A lány ösztönösen megrándult,
és Les kezében megszaladt a kaparókanál. Az orvost, aki
megvizsgálta, ahol laktok…
– Daniel Noyes.
– Na, hát Noyes doktort sem lehet hibáztatni. Úgy értem, amiért
nem vette észre a fibrómát a méhfalon. Egész kicsi volt, egy parányi
kitüremkedés. Ha csak a perforáció vagy csak a fibróma lett volna,
biztos könnyebben megússzuk. Hogy érzi magát a lány?
– Úgy néz ki, rendben van.
– Hát, minden jó, ha a vége jó. Nekem egy arroz con pollót,
legyen szíves. Te?
R. J. – nek teljesen mindegy volt, arroz con pollót rendelt hát
maga is.
Amikor aznap este végre kettesben maradtak, David nekilátott,
hogy szavakba öntse a kérdéseket, melyek megválaszolását R. J. oly
gyötrelmesnek találta.
– Mégis, mi a fenét gondoltál, R. J.? Eszedbe se jutott, hogy
kikérd a véleményemet?
– Eszembe jutott, de Sarah hallani sem akart róla. Az egész az ő
döntése volt, David.
– Sarah még gyerek!
– Időnként a terhesség nővé érleli a gyerekeket. Sarah tizenhét
éves felnőtt nő, és ragaszkodott hozzá, hogy maga intézze el a
terhesség-megszakítást. Elment egy bíróhoz, aki úgy döntött, elég
érett ahhoz, hogy a te tudomásod nélkül essen át az abortuszon.
– Feltételezem, ezt is te szervezted meg neki.
– Az ő kérésére. Igen.
– A fene essen beléd, R. J. Úgy bántál velem, mint valami
vadidegennel.
– Igazságtalan vagy.
Amikor a férfi nem szólt egy szót sem, R. J. megkérdezte, hogy
Bostonban szándékozik-e maradni, míg Sarah-t kiengedik a
kórházból.
– Természetesen.
– Engem várnak a betegeim, úgyhogy visszamegyek.
– Persze, menj csak – mondta David.
Három napig zuhogott a hegyek között, de amikor Sarah hazajött,
már hétágra sütött a nap, és a lágyan lengedező szellő a nyári erdő
fűszeres illatával volt terhes. – Micsoda lovaglóidő! – sóvárgott
Sarah. R. J. örült, hogy mosolyogni látja, de a lány egyelőre sápatag
és elcsigázott volt.
– Azt próbáld meg! Pár napig ágyban maradsz, és pihensz.
Értetted?
Sarah elmosolyodott. – Igenis.
– Legalább hallgathatsz egy kis macskazenét. – Sarah szeme
könnybe lábadt, amikor odaadta neki a legújabb Pearl Jam CD-t.
– R. J., soha nem felejtem el neked, hogy…
– Spongyát rá. Szedd össze magad, szívem, és éld tovább az
életed. Apád dühös még?
– Túl fogja tenni magát rajta. Tudom. Majd mi ketten
meglágyítjuk a szívét.
– Okos kislány. – R. J. megpuszilta a lányt. Elhatározta, hogy
késlekedés nélkül beszél Daviddel. Kiment a gazdasági udvarra,
ahol a férfi éppen szénabálákat rakodott le. – Átjönnél hozzám
vacsorára holnap este?
A férfi ránézett, biccentett. – Átmehetek.
Másnap reggel, néhány perccel tizenegy előtt éppen
szedelőzködött, hogy lemegy Greenfieldbe, és meglátogatja két
betegét a kórházban, amikor megcsörrent a telefon.
– R. J., Sarah vagyok. Vérzek.
– Kicsit vagy nagyon?
– Nagyon. Nagyon-nagyon.
– Azonnal ott vagyok. – Legelőbb mégis mentőért telefonált.
Sarah órákig elüldögélt volna gyámoltalan betegként az öreg
hintaszék párnáin, hogy a mézesüvegek mellől figyelje, ami
látnivaló épp a környéken adódott: a galambokat hajkurászó
mókusokat az istállótetőn, az egymást hajkurászó üregi nyúlpárt,
szomszédjukat, Mr. Rileyt, amint tovazötyög rozsdafoltos kék
furgonján, a hatalmas, szemérmetlenül kövér mormotát, mely a
legelőjük északnyugati sarkában tömte magát bíborherével.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy a mormota bukdácsolva
eltűnik a kőfal alatti járatában, és néhány másodperccel később azt
is meglátta, miért. Szürkemedve bandukolt elő az erdőből.
 Egészen kis példány volt, tavasszal születhetett, de a szaga
megcsapta Chaim orrát. A ló égnek meredő farokkal, riadt
nyihogással felágaskodott. A medve hanyatt-homlok iszkolt vissza a
fák közé, Sarah alig győzött kacagni.
Akkor azonban Chaim megtaszította vállával a szögesdrót kerítés
egyetlen korhatag oszlopát. Az oszlopok többsége frissen hasított
égerfa volt, ami évekig dacol a nyirkossággal. Ez az egy fenyő
sudár volt, ráadásul majdnem teljesen átrohadt a talaj és a levegő
találkozásánál, úgyhogy amikor a ló meglökte, alig hallható nesszel
kidőlt, s Chaim átszökkenhetett a hirtelen leereszkedett drót fölött.
Sarah az asztalra tette forró kávéját, fölemelkedett ültéből. – A
fenébe! Te gonosz Chaim, te! – kiáltotta. – El nem mozdulsz onnan,
gazember.
Ahogy keresztülvágott a tornácon, felkapott egy darab foszlott
kötelet meg egy takarmányos vödröt, aminek még lötyögött némi
abrak az alján. Jókora távolságot kellett megtennie, erővel lassúra
fogta léptét.
– Gyere ide, Chaim! – kiáltotta. – Nézd csak, mi van itt.
Megverte ujjával a bádogvödröt. A ló rendesen ennyire már
odament volna hozzá, most azonban riasztotta a medvebűz, s inkább
még kicsit elfelé mozdult.
– A fenébe!
A ló ezúttal bevárta, de közben azért úgy fordult, hogy szemmel
tarthassa az erdő szélét. Még soha nem rúgta meg Sarah-t, és a lány
most sem adott neki alkalmat. A vödröt maga elé tartva, oldalról
lépett oda hozzá.
– Egyél, te gyáva féreg.
Amikor Chaim bedugta orrát a vödörbe, hagyta, hogy befaljon
egy pofára való abrakot, aztán nyaka köré csúsztatta a kötélvéget.
Nem kötötte meg, nehogy megfulladjon, ha újra meg találna
bokrosodni, és fennakad valamin. Legszívesebben felszökkent volna
a hátára, s csak úgy, szőrén visszalovagol rajta a kerítésen belülre.
Ehelyett átsiklatta a kötelet a fül s a szem fölött, és a két véget
összemarkolva gyengéden duruzsolt az állat fülébe.
El kellett vezetnie a megroggyant kerítés mellett, egészen az
otromba kapuig, ahol kiemelte a súlyos keresztfákat a helyükről,
szabaddá téve az utat Chaim előtt. Már a keresztfákat rakta a
helyükre, s azon aggodalmaskodott, miként rekeszti el a kerítésen
tátongó rést apja hazaérkeztéig, amikor egyszerre eljutott a tudatáig
lábszárának fényes vörös lucskossága s a léptei nyomán
hátrahagyott riasztó vércsapa, és minden erő kiszállt tagjaiból, és
elsírta magát.
Mire R. J. a gerendaházhoz ért, a szorítókötés, amit Sarah
törülközőkből szabdalt össze, siralmasan kevésnek bizonyult. A
padlóra ömlött vér mennyisége R. J. legbaljósabb előérzetek is
felülmúlta. Sarah valószínűleg csak állt és vérzett, gondolta, nem
akarván összerondítani az ágyneműt, végül mégis az ágyra
hanyatlott, nyilván elájult. Most combja lelógott a vörös foltos
ágyról, lábfeje a padlón.
R. J. föltette a lábát az ágyra, eltávolította a lucskos törülközőket,
s szárazakból szerkesztett helyettük nyomókötést. – Szorítsd össze a
combod, Sarah.
– R. J. – rebegte Sarah. Nagyon messziről érkezett a hangja.
Félig öntudatlan volt, R. J. látta, hogy nem ura az izmainak.
Egymáshoz ragtapaszozta a lábakat bokánál és térdnél, aztán kis
halomba túrta az ágyneműt, és ráemelte Sarah lábfejét.
A mentő nagyon hamar megérkezett. A mentőszolgálatosok
késlekedés nélkül kocsiba rakták Sarah-t, és R. J. is beszállt hátra
Steve Ripley és Will Pauli mellé, s azonnal elindította az oxigént.
Ripley menet közben, a szirénázva száguldó mentőautóban mérte
meg Sarah vérnyomását, pulzusát.
Mordulva nyugtázta, hogy az adatok megegyeznek az R. J. által
rögzítettekkel.
R. J. bólintott. – Sokkos állapot.
Takarókba bugyolálták Sarah-t, megemelve tartották a lábát. A
lány arca pergamenszínű volt a száját és orrát fedő szürke
oxigénmaszk mögött.
Hosszú idő óta először R. J. minden idegszálával azon volt, hogy
közvetlen kapcsolatba kerüljön Istennel.
Kérlek, mondta. Kérlek, akarom ezt a fruskát.
Kérlek. Kérlek, kérlek, KÉRLEK. Szükségem van erre az üde,
nyurga lábú lányra, erre a mókás, csodaszép lányra, erre a leendő
édes mostohára. Szükségem van rá.
Kényszerítette magát, hogy megfogja a lány kezét, s aztán már
nem is tudta elengedni, mert érezte, mint pereg le az élet
homokórája.
Semmit sem tehetett a folyamat megállítására, visszafordítására.
Mindössze annyi maradt számára, hogy az oxigéntartály csapjával
babrálva biztosítsa, hogy a legdúsabb keverék áramoljon a lány
tüdejébe, és megkérje Willt, szóljon be rádión a kórházba, hogy
elegendő kívánt vércsoportú vér álljon rendelkezésre.
Amikor a woodfieldi mentőszolgálat autója a baleseti sebészet
bejáratához gördült, az ajtót felrántó nővérek megrökönyödve és
elbizonytalanodva meredtek R. J. – re, aki képtelen volt elengedni
Sarah kezét. Először láttak megtört orvossal a fedélzetén beérkező
mentőautót.
 32. A JÉGTÖMB

Steve Ripley felhívta Mack McCourtneyt, és megkérte, hogy

kerítse elő David Markust, s vigye be a kórházba.
Paula Simms, a baleseti sebészeten dolgozó orvosnő ragaszkodott
hozzá, hogy beadjon R. J. – nek egy nyugtatót. Az injekció hatására
szótlan lett és magába roskadt, de riadalma mit sem csökkent. Sarah
kezét fogva, dermedten ült az ágy mellett, amikor az eszelősen
villogó szemű David megérkezett.
A férfi nem is nézett rá. – Hagyj magunkra bennünket.
R. J. kiment a betegváróba. Hosszú-hosszú idő múltán Paula
Simms lépett oda hozzá.
– Az apa ragaszkodik hozzá, hogy maga hazamenjen. Azt hiszem,
legjobb, ha így is tesz, R. J. Tudja, szegény nagyon… feldúlt.
A tudata elviselhetetlen fájdalmat okozott neki. Képtelen volt
elfogadni, hogy Sarah nincs többé. Fájdalmas volt a gondolkodás,
de még a lélegzetvétel is.
Hirtelen ismét köré dermedt a jégtömb, melyben Charlie Harris
halála után élt.
Először aznap délután hívta föl Davidét. Aztán tizenöthúsz
percenként újra és újra. Mindannyiszor a férfi hangszalagra vett,
magabiztosan könnyed üzletemberhangja szólalt meg. Köszönöm,
hogy felhívta a Woodfieldi Ingatlanközvetítő Irodát, kérem, hagyjon
üzenetet.
Másnap reggel, abban a hitben, hogy a férfi talán magában
üldögél és szándékosan nem veszi föl a telefont, kiautózott a
gerendaházhoz. Will Riley, David távolabbi szomszédja új oszlopot
állított a legelő kerítésébe.
– Nem tudja, itthon van, Mr. Riley?
– Nincs az. Hajnalban papirost találtam az ajtómra ragasztva,
hogy etetném meg az állatokat néhány napig. Gondoltam,
legkevesebb, hogy megreparálom a kerítésüket. Komisz egy
helyzet, nem igaz, doktornő?
– De igen. Az.
– Egy ilyen csodálatos fiatal lány… Sarah!
Mi van Daviddel? Merre járhat?
Amikor bement a házba, mindent úgy talált, ahogy ő és a
mentősök hagyták, csak a kiömlött vér alvadt fél centi vastag
kéreggé a padlódeszkán. Lehúzta az ágyneműt, és a pokrócokkal
együtt szemeteszsákba gyömöszölte. David kerti ásójával felkaparta
a rettenetes kulimászt a padlóról, aztán kivitte a fák közé egy
műanyag vödörben, és elásta. Előkerítette David gyökérkeféjét,
szappant fogott, és addig sikálta a padlót, míg az öblítővíz
rózsaszínből átlátszóvá nem lett. Az ágy alatt rábukkant a macskára.
– Ó, Agúna.
Szíve szerint megsimogatta, magához ölelte volna a macskát, de
Agúna úgy meredt rá, mint egy sarokba szorított oroszlán.
Sietve hazahajtott, hogy lezuhanyozzon, és időben a rendelőbe
érjen a betegeihez. A délután derekán járt az idő, amikor összefutott
Tobyval az előszobában, és megtudta, amit akkorra a fél város
tudott. David Markus visszavitte lányát Long Islandre, hogy ott
temettesse el.
Darabig csak ült az íróasztalánál, és igyekezett kihámozni valamit
a soron következő beteg esettörténetéből, de a szavak és a betűk
kuszán vonaglottak a sűrű könnyfátyol túloldalán. Végül olyasmit
tett, amit addig soha. Megkérte Tobyt, kérjen elnézést a nevében, és
írja át a várakozó betegeket egy későbbi időpontra. Elnézést,
hasogató fejfájás.
Amikor hazaért, leült egy székre a konyhaasztal mellett. A
házban néma csönd honolt. És ő csak ült magában.
A következő négy napra feliratkozott összes betegnek új
időpontot adatott. Kiment a szabadba, és nekivágott a tájnak, s csak
ment, végig az ösvényen, a mezőkön, az autóúton, anélkül, hogy
tudta volna, hová tart. Végül megtorpant, és csodálkozva
körülnézett: hogy az ördögbe kerültem ide?
Felhívta Daniel Noyest. Nyomott hangulatú, kölcsönösen kínos
ebéden találkoztak.
– Alaposan megvizsgáltam – mondta a férfi halkan. – Semmi
rendellenességet nem találtam az égadta világon.
– Nem a maga hibája volt, dr. Noyes. Tudom, hogy nem. A férfi
hosszú, fürkész pillantást vetett rá. – De nem is a magáé. Ezt is
tudja?
R. J. biccentett.
Az étterem előtt a férfi arcon csókolta, aztán elfordult, és az
autója felé indult.
R. J. – nek nem voltak alvászavarai. Épp ellenkezőleg,
éjszakánként mélységes mély, álomtalan álomba merült. Reggelente
összegömbölyödve feküdt a takaró alatt, és hosszú időn át képtelen
volt megmozdulni.
Sarah.
Agya a bűntudat elhárítására biztatta, ő azonban megértette, hogy
bűntudata reménytelenül egybefonódott szomorúságával, és hogy
ezentúl ugyanúgy része testének, mint bármelyik végtagja.
Úgy döntött, célravezető lenne írnia Davidnek, mielőtt beszélni
próbál vele. Fontosnak tartotta, hogy David megértse: Sarah halála
ugyanígy bekövetkezhetett volna vakbélműtétet vagy bélcsonkolást
követően. Hogy kockázatmentes sebészet nem létezik. Hogy Sarah
saját döntése volt a terhesség megszakítása, és hogy akkor is
elvégeztette volna, ha R. J. nem hajlandó a segítségére lenni.
Tudta, hogy Davidét nemigen vigasztalná, ha elmondja neki,
hogy időnként a legbiztonságosabb műtéti beavatkozások is
emberéletet olthatnak ki. Hogy Sarah csak növelte túlélési esélyét,
amikor az abortuszt választotta a terhesség ellenében, mivel az
Egyesült Államokban a terhességet vállaló nők közül minden
tizennégyezer-háromszázadik hal meg, az abortuszon átesők közül
viszont, a második harmadban orvoshoz fordulókat is beleértve,
csak minden huszonhárom ezrediket fenyegeti ilyen veszély. És
hogy ahhoz képest, hogy valahányszor autóba ül valaki, egy a
hatezerhez az esély a halálra, mind a terhesség, mind az abortusz
igen igen csekély veszélyt hordoz magában.
A törvényesen engedélyezett terhesség megszakításból
bekövetkező halál, s így Sarah halála is, ritkaságszámba ment.
Ritkaságszámba.
Egyik levelet írta a másik után, míg végül egyet megfelelőnek
talált. Ekkor autóba ült, és a postára hajtott.
De ahelyett, hogy feladta volna, összetépte, s a fecniket egy
szemetesbe dobta. Ráébredt, hogy a levelet legalább annyira a
maga, mint David kedvéért írta. Különben is, mi haszna? Törődik is
David a statisztikákkal.
Sarah elment.
És elment David is.
 33. ÖRÖKSÉGEK

Nap múlt nap után, és R. J. semmit nem hallott David felől.

Felhívta Will Rileyt, és megkérdezte, tudja-e, mikor szándékozik
hazatérni a szomszédja.
– Fogalmam sincs. A lovat, tudja, eladta. Telefonon intézte.
Levelet kaptam tőle az éjszakai postával, azt írta, lennék ott tegnap
négykor, mikor az új tulajdonos érte jön.
– A macskájukat elvállalom – mondta R. J.
– Az jó lesz. Itt kóricál az istállómban. Nekünk már így is van
négy.
Úgyhogy R. J. elment Agúnáért, és hazavitte. Agúna széltében-
hosszában bejárta a házat, és egy hivatalos látogatáson lévő királynő
fennkölt fanyalgásával vizsgálta át a helyiségeket. R. J. remélte,
hogy David hamarosan hazatér, és visszaveszi az állatot. A macska
meg ő sosem állhatták egymást igazán.
Egyik délelőtt R. J. Frank Sothebyval beszélgetett a
vegyeskereskedés tornácán. Kíváncsi, jegyezte meg a boltos, mikor
jelenik meg egy ingatlanügynök a városban, hogy átvegye David
Markus megüresedett helyét.
– Meglepődve hallottam, hogy eladó a háza – mondta a férfi, le
sem véve a szemét R. J. – ről. – Állítólag a Shellburne Falls-i Mitch
Bowditchnek adott megbízást.
R. J. áthajtott Shellburne Fallsba a Mohawk ösvényen,
megebédelt, és benézett az ingatlanügynökhöz. Bowditch kellemes,
fesztelen modorú férfi volt. Őszinte sajnálkozással közölte, hogy
David Markus sem postacímet, sem telefonszámot nem hagyott
hátra. – Mindössze egy levelem van tőle, amiben meghatalmaz,
hogy adjam el a házat, ahogy van. És egy New York-i
bankszámlaszám, ahová a pénzt kell utaltatnom. Azt mondta, minél
előbb, annál jobb. David nagyon jó ingatlanügynök, és a
méltányosnál valamivel alacsonyabban szabta meg az árat. Nem
hiszem, hogy sokáig kellene vevőt keresgélnem.
– Megtenné, hogy odaszól hozzám, ha David jelentkezne? –
kérdezte R. J., és átnyújtott egy névjegyet.
– Boldogan, doktornő – mondta Bowditch.
Három nap múlva a macska megszökött tőle.
R. J. bejárta a Babérhegyi utat, és az erdei ösvényt is tűvé tette
érte.
– AAGÚÚÚÚNAAAAA! – kiáltozta.
Eszébe jutott, hány vadállat látna négy lábon járó ebédet egy házi
macskában: hiúzok, prérifarkasok, vadmacskák, szárnyas
ragadozók. Amikor azonban visszaért a házhoz, Will Riley
feleségének, Murielnek az üzenete várta a rögzítőn. A macska a
hegyeken át visszatalált az istállójukba.
R. J. érte ment, de Agúna két nappal később újra faképnél hagyta,
és megjelent a Riley-birtokon.
Aztán még háromszor szökött meg tőle.
Ekkorra szeptember vége lett. Will rávigyorgott, amikor
felbukkant, hogy hazavigye vonakodó vendégét. – Tőlünk akár
maradhat is – mondta, és R. J. kapva kapott az ajánlaton.
De nem minden szívfájdalom nélkül. – Salom, Agúna – mondta,
mire az átkozott jószág az arcába ásított.
Visszaúton New York-i rendszámtáblájú, új, sötétkék terepjárót
pillantott meg a gerendaház behajtóján.
David?
Beállt az autó mögé, de amikor bezörgetett, Mitch Bowditch
nyitott ajtót. Napbarnított arcú, bozontos bajuszt viselő, ritkás hajú,
őszülő férfi állt mögötte.
– Szép jó napot. Jöjjön csak, doktornő, ismerkedjen meg egy
szakmabelivel – mondta Bowditch, és bemutatta őket egymásnak. –
Dr. Roberta Colé, dr. Kennem Dettinger. – Dettinger kézfogása
barátságos volt, de sietős.
– Dr. Dettinger az új tulajdonos.
 R. J. féken tartotta érzelmeit. – Gratulálok. Itt is fog praktizálni?
– Isten ments, dehogy! Csak hétvégi háznak kell, tudja.
R. J. tudta. A férfi felnőtt- és gyermekpszichiátriával foglalkozott
White Plainsben. – Temérdek betegem van, rengeteget túlórázom.
Mint a mennyország, olyan lesz számomra ez a hely.
Ahogy a hátsó udvaron át az istálló felé sétáltak, fél tucat méhkas
mellett haladtak el.
– Méhészkedik?
– Isten őrizz.
– Eladja a kasokat?
– Elviheti őket, örülök, ha megszabadít tőlük. Medencét és
hintaágyat szeretnék ide, és allergiás vagyok a méhcsípésre.
Bowditch figyelmeztette R. J. – , hogy öt-hat hétig, míg be nem
áll a méheket téli nyugalomba szenderítő hideg, meg ne próbálja
mozgatni a méhkasokat. – Különben pedig… – A férfi belenézett
egy leltárjegyzékbe. – Davidnek ezen kívül is van nyolc kaptárja,
bérbe adta őket a Dover-féle almáskertnek. Azokra is igényt tart?
– Igen, azt hiszem.
– Egy sereg gond szakad az ember nyakába, ha így vesz házat,
mint én – szólalt meg Kenneth Dettinger. – Ruhák lógnak a
szekrényekben, kiürítendő fiókok s a többi. Nekem meg nincs
feleségem, aki tipp-topp rendet rakhatna. Tudja, nemrég váltam el.
– Igazán sajnálom.
– Ugyan. – A férfi fintorogva vállat vont, aztán szomorkás
mosolyra húzódott a szája. – Kerítenem kell valakit, aki kiüríti a
házat, és megszabadít a fölösleges kacatoktól.
Sarah ruhái.
– Nem tudnak valakit, aki kapható ilyesmire?
– Bízza rám, kérem. Nem kell fizetnie. A barátja voltam a…
családnak.
– De hiszen ez nagyszerű. Milyen kedves magától. – A férfi
érdeklődve mérte végig R. J. – t. Éles metszésű vonásai voltak. R. J.
nem bízott az arcából sugárzó erőben az a típus, gondolta, aki
hozzászokott, hogy mindig az övé az utolsó szó.
– A saját bútoraimmal fogok berendezkedni. A hűtőszekrényt
megtartom, alig egyéves. Bármihez kedve támad, a magáé. A többit
pedig… ajándékozza el, vagy fuvaroztassa ki a szeméttelepre, és
küldje el a számlát.
– Mikorra szeretné kiüríttetni a házat?
– Lekötelezne, ha karácsonyra elkészülne.
– Rendben van.
Abban az évben különösen szép volt az ősz a hegyek között.
Októberben megbarnultak a levelek, és az esőzés sehogy nem akart
megérkezni, hogy lecsupaszítsa a fákat. Akár a rendelőjébe, akár a
kórházba vagy valamelyik betegének házához igyekezett, R. J. nem
győzött ámuldozni a hideg, kristálytiszta levegő prizmáján át elé
táruló színek láttán.
Igyekezett visszatalálni régi életviteléhez, újra betegei jóllétére
összpontosítani, de örökös lépéshátrányban érezte magát.
Aggasztotta, hogy zaklatottsága esetleg orvosi ítélőképességére is
kihathat.
Egy Pru és Albano Trigo nevű, R. J. birtokától nem messze lakó
házaspárnak megbetegedett a tízéves kisfia, Lucien. Luke, ahogy
szülei becézték. A fiúcska étvágya megcsappant, erőtlen volt,
állandó hasmenés gyötörte. Nem múlt bágyadtsága az istennek sem.
R. J. szigmoidosz-kópiát végzett rajta, röntgenre küldte.
Mindhiába.
A fiúcska tovább gyengélkedett. R. J. elküldte a springfieldi
gasztroenterológushoz, de az sem talált semmit.
Egyik nap R. J. száraz avarszőnyegen csörtetve ballagott az erdei
ösvényen. Késő délután volt, és amikor a hódos tóhoz ért,
fókaszerű, kis, nyúlánk testet látott tovasiklani a víz alatt.
Szerte a Catamount mentén hódkolóniák éltek. A folyó a Trigo-
birtokot is érintette, Luké és szülei sodorirányban laktak R. J.
házától.
R. J. az autójához sietett, és a Trigo-birtokra hajtott. Lucien a
díványon feküdt a nappaliban, és tévézett.
– Luke, voltál úszni nyáron a folyóban?
A fiú bólintott.
– És a hódok tavacskáiban is úsztál?
– Persze.
– És ittál is a vízből?
Prudence Trigo a fülét hegyezte.
– Igen, néha – mondta Luké. – Tiszta és hideg.
– Tényleg tisztának tűnik, Luke. Én is szoktam úszni benne. Most
viszont eszembe jutott, hogy a hódok és más erdei vadak is
beleürítik a székletüket és a vizeletüket.
– A szélkeletü…
– A szart meg a hugyot – magyarázta Pru a fiának. – Azt mondja
a doktornő, hogy szarnak, hugyoznak a vízbe, te meg megiszod. –
Az asszony R. J. – hez fordult. – Emiatt lenne?
– Elképzelhető. Az állatok élősdiekkel fertőzik meg a vizet. Ha
valaki iszik belőle, az élősdiek elszaporodnak az
emésztőcsatornájában, és bevonatot képeznek a bél nyálkahártyáján.
Attól fogva a bélből nem szívódnak fel a tápanyagok. Biztosat csak
akkor mondhatok, ha székletmintát küldtünk az állami
laboratóriumba. Addig is kiadós antibiotikum-kúrát kezdünk Luke-
on.
A laboratóriumi lelet szerint Lucien emésztőrendszere telis-tele
volt egy Giardia lamblia nevű véglénnyel, de több más élősdi
jelenlétét is kimutatták. Nem telt el két hét, és Lucien újra evett, s a
hasmenése is megszűnt. A néhány héttel később elvégzett vizsgálat
sem éhbelében, sem patkóbelében nem talált élősdieket, és a fiúcska
felhalmozódott életerejének kitörései kezdték megviselni anyja
idegeit.
Lucien és R. J. megállapodtak, hogy következő tavasszal a Nagy
tóban úsznak a folyó helyett, de inni annak a vizéből sem fognak.
Megérkeztek Kanadából a hideg légtömegek, s a legedzettebb
krizantémok kivételével az összes virágra fagyos halálcsókot
leheltek. Az elítéltek sörtehajú koponyáját idéző tarlók barnán
terültek el a citromsárga napfényben. R. J. fizetett Will Rileynak, és
a férfi átfuvarozta hozzá teherautóján a méhkaptárakat, és
felsorakoztatta őket a hátsó udvaron, a ház és az erdő között. Hogy a
szállíttatást letudta, R. J. ügyet sem vetett rájuk többé, épp elég
dolga volt húsvér betegeivel. Több járványügyi központból is
figyelmeztették, hogy az az évi, 3292 32 jelű Pekingi A
influenzatörzs különösen nagy szaporodó és fertőző képességű, és
Toby heteken át hívta be a rendelőbe idősebb betegeiket
védőoltásra. Amikor a járvány kitört, az oltás nem mérsékelte
észrevehetően a megbetegedések számát, és R. J. napjai egyszerre
túl rövidek lettek. Meggyűlölte a telefoncsörgést. Azoknak, akiknél
baktériumos fertőzésre gyanakodott, antibiotikumokat írt fel,
többnyire azonban csak aszpirint, nagy folyadékbevitelt és
ágynyugalmat javasolt. Toby elkapta az influenzát, R. J. és Peg
Weiler azonban a feszített munkatempó ellenére is egészségesek
maradtak. – Meghalni sincs időnk, nem hogy takonykóroskodni –
büszkélkedett Peggy.
November másodika lett, mire R. J. időt szakíthatott, hogy
néhány kartondobozzal fölszerelkezve átmenjen a gerendaházhoz.
Olyan érzése támadt, mintha nemcsak Sarah, de David életét is
lezárná azzal, amit tenni készül.
Igyekezett kikapcsolni az agyát, miközben összehajtogatta és
dobozba rakta Sarah ruháit. Ha a szemét is behunyhatta volna,
megteszi azt is. Amikor egy doboz megtelt, kivitte a szeméttelepre,
és az Üdvhadsereg konténerébe rakta.
Hosszasan álldogált Sarah szívszikla-gyűjteménye fölött, azon
töprengve, mihez kezdjen velük. Nem vitte volna rá a lélek, hogy
akár egyet is kidobjon, elajándékozzon. Végül gondosan
összegyűjtötte és az autóhoz vitte őket, óvatosan, mintha megannyi
ékkővel lenne dolga. Vendégszobáját nevezte ki ásványtárlónak,
oda hordta be a szívsziklákkal megrakott tálcákat.
David házi patikáját könyörtelenül felszámolta, szemétre került
Sarah bőrradírja és David antihisztaminja egyaránt. Mind fagyosabb
érzelmek töltötték el David iránt, amiért ilyen fájdalmas teendőket
varrt a nyakába. A férfi íróasztalán talált leveleket barna
papírzacskóba gyűjtötte megőrzésre, anélkül hogy egybe is
beleolvasott volna. Az asztal bal alsó fiókjában kartondobozt talált,
David regényének kéziratával. Hazavitte, és szekrénye fölső polcára
tette, elnyűtt sálak és összezsugorodott kesztyűk meg a
baseballsapka mellé, melyet egyetemista korában viselt utoljára.
A hálaadás napját is átdolgozta, de akkor a járvány már leszálló
ágban volt. A következő héten sikerült elszabadulnia Bostonba egy
nagyon fontos alkalomra. Apja tíz hónappal meghaladta az
egyetemen kötelező hatvanöt éves nyugdíjkorhatárt. Most, hogy el
kellett hagynia az oly sok éve elfoglalt katedrát, tanszéki kollégái
meghívták R. J. – , tartson velük az apja tiszteletére a Union
Clubban rendezett búcsúvacsorán. Az este méltatással, a szeretet
különböző megnyilvánulásaival, emlékezéssel, kedélyesen telt el. R.
J. nagyon büszke volt az apjára.
Másnap apja reggelizni hívta a Ritzbe. – Jól vagy? – érdeklődött
gyengéden. Előzőleg hosszasan beszélgettek Sarah haláláról.
– Jobban nem is lehetnék.
– Mit gondolsz, mi történhetett a barátoddal?
Apja nem akart még több fájdalmat okozni neki, ezért szinte
bátortalanul tette fel a kérdést, R. J. azonban már tisztázta magában
a helyzetet, és tudta, hogy esetleg soha többé nem találkozik
Daviddel.
– Nyilván alkoholba fojtja a bánatát valahol.
Elmondta apjának, hogy visszafizette az ő kezességével felvett
kölcsön harmadát, és mindketten megkönnyebbültek, hogy témát
válthatnak.
Colé professzornak most végre lehetősége nyílt, hogy megírja az
egyetemi jegyzetet, amire évek óta készült, és hogy
vendégelőadóként szemináriumokat tartson a Miami
Orvostudományi Egyetemen.
 – Jó barátaim laknak Floridában, és ki vagyok szomjazva a
melegre és a napsütésre – mondta, és fölemelte kezét. Ujjait
göcsörtös almaágakká torzította a reuma. Elmondta R. J. – nek,
hogy szeretné nála hagyni a viola da gambát, melyet ő annak idején
a nagyapjától örökölt meg.
– Ugyan mit kezdenék vele?
– Megtanulhatnál játszani rajta. Újabban egyáltalán nem
muzsikálok, ráadásul szeretnék minél könnyebben utazni.
– A Rob J. – szikét is megkapom? – Titkon mindig nagy becsben
tartotta a család ősöreg szikéjét.
Apja elmosolyodott. – Az nem foglal sok helyet. Egyelőre
magamnál tartom. Hamarosan úgyis a tiéd lesz.
– Remélem, egy jó darabig azért még nem – mondta R. J., aztán
áthajolt az asztal fölött, és megcsókolta a férfit.
Apja úgy döntött, raktárba szállíttatja bútorait, s most
megkérdezte, nincs-e valami, amit kiszemelt magának.
– A dolgozószobai szőnyeged – vágta rá R. J.
Apja meglepődött. A teljesen hétköznapi belga szőnyeg kopottas,
krémszínű holmi volt, gyakorlatilag értéktelen. – Vidd a Hamadant
a nappaliból. Sokkal mutatósabb, mint a dolgozószobai.
R. J. – nek azonban már volt egy míves perzsaszőnyege, ráadásul
olyasvalamire vágyott, ami egybeforrt apjával az emlékezetében.
Úgyhogy elmentek a lakáshoz, feltekerték s összekötözték a
szőnyeget. Mindketten megfogták egy-egy végét, de még így sem
volt gyerekjáték lecipelni a földszintre, s berakni az Explorer hátsó
rakterébe. A woodfieldi visszaúton a viola da gamba a teljes hátsó
ülést elfoglalta.
R. J. örült a hangszernek és a szőnyegnek, az viszont már kevésbé
volt ínyére, hogy folyton-folyvást számára kedves emberek
ingóságait örökli meg.
III. SZÍVSZIKLÁK
 34. TÉLI ESTÉK

Egy szombat délelőtt Kenneth Dettinger jelent meg a

gerendaháznál. R. J. éppen Markusék holmijának utolját válogatta
szét. A férfi segített a szerszámok és konyhai eszközök
átböngészésében.
– Hé, megtartanám a csavarhúzókat meg néhány fűrészt.
– Rendben. Végtére is megfizette.
R. J. hangja hűen tükrözte csüggedtségét. A férfi vizsgapillantást
vetett rá. – Mi lesz a maradékkal?
– Adja az oltáregyleti asszonyoknak, kiárusításra.
– Tökéletes.
Darabig némán dolgoztak tovább. – Maga férjnél van? – szólalt
meg végül a férfi.
– Nem. Elvált vagyok, akárcsak maga.
A férfi biccentett. R. J. látta, hogy arcán fájdalom suhan át,
rebbenve, mint valami madár, szemvillanás alatt érkezik, s hussan
tovább. – Piszok nagy klub, nem igaz?
R. J. rábólintott. – Egész világra kiterjedő tagsággal.
Rengeteg időt töltött Eva Goodhue társaságában. Woodfield
letűnt napjairól tereferéltek, kitárgyalták a gyermek és felnőtt Eva
életének eseményeit. R. J. gondos megfigyelés alatt tartotta az idős
asszonyt, nyugtalanította az életerő szemmel látható apadása, a
fokozatos hanyatlás, mely nem sokkal Eva unokahúga halála után
vette kezdetét.
R. J. – továbbra sem hagyta nyugodni a parányi csontváz rejtélye,
minduntalan a Crawford gyerekekre terelte a szót. Linda Rae
Crawford a hatodik életévében halt meg, Tyrone pedig
kilencévesen, egyikük sem érte meg a serdülőkort. R. J. kizárásos
alapon a két fennmaradó gyermekre, Barbara Crawfordra és ifjabb
Harry Hamilton Crawfordra összpontosított.
 – A Harry gyerek kellemes természetű legényke volt, de nem
gazdának való – emlékezett vissza Eva. – Örökké a könyveket bújta.
Egy ideig az amhersti egyetemen tanult, aztán kitették a szűrét,
valami szerencsejáték miatt. Akkor odébbállt a környékről.
Kaliforniába vagy Oregonba ment, azt hiszem. Valahova messzire.
A másik lánygyerek, Barbara nem volt ennyire nyughatatlan
egyéniség – mondta Eva.
– És csinos volt ez a Barbara? Jártak hozzá férfiak… tudja,
udvarolni?
– Elég szemrevaló volt, ráadásul nagyon kedves lány. Nem
emlékszem külön senkire, aki csapta volna neki a szelet, de aztán
Springfieldbe ment iskolára, és ott elvette az egyik tanárja.
Eva mind türelmetlenebbül válaszolgatott, úgy tűnt, mintha R. J.
puszta jelenléte is ingerültséggel töltené el. – Magának nincsenek
kicsinyei, ugye? Se férfi a háznál?
– Senki.
– Öreg hiba. Bezzeg én szereztem volna magamnak derék férjet,
csak ne lett volna megkötve a kezem.
– Megkötve? Eva, hiszen úgy beszél, mintha rabszolgasorban
tartották volna. Szabad volt, mint a madár.
– Nem igazán. Fogva tartott a birtok. A bátyám egy napra sem
nélkülözhetett – mondta Eva mereven. Beszélgetés közben időnként
szemlátomást izgalomba jött, ilyenkor jobb kezével az asztalterítőt
vagy másik kezének húsát csipkedte.
Nehéz élete volt, és R. J. látta, hogy a puszta emlékezés is
felzaklatja.
Jelenlegi életében is jó néhány és mind súlyosabb gond akadt. Az
egyházközségi önkéntes kisegítők, akik meleg étellel látták el,
takarították a lakását, remekül helytálltak a rendkívüli helyzetben,
de képtelenek voltak hosszú távon pátyolgatni. Marjorie Lassiter
megbízhatott volna valakit a lakás hetenkénti kitakarításával,
csakhogy Eva állandó gondoskodást igényelt, és a szociális munkás
elárulta R. J. – nek, hogy már keresi neki a helyet valamelyik
ápolási otthonban. Eva ingerlékeny természetű volt, hamar
fölemelte a hangját, és R. J. gyanította, hogy a legtöbb ápolási
otthonban nyugtatókkal tömnék tele. Új keletű gondokat látott a
szemhatáron.
December közepén egyszer csak hó is társult a hideghez. R. J.
időnként jó melegen felöltözött, sítalpat csatolt, és kimerészkedett
az ösvényre. A téli erdő olyan csendes volt, mint valami templom,
de lakói lépten-nyomon hátrahagyták névjegyüket. R. J. vadmacska
friss tappancs lenyomataira bukkant, és különböző méretű szarvas
nyomokra, egy helyen pedig szerteszórt szőr sötétlett az havon. Már
nem volt szüksége Davidre, hogy megmondja: nyúl esett ragadozó
prédájául. A mészárlás prérifarkasok műve volt, R. J. megtalálta
kutyanyomaikat körben a havon.
A hódok tavacskái befagytak, a jégkérget hó borította. A
Catamount vize likacsos jég alatt, fölött, között szaladt
bugyborékolva. R. J. szívesen végigsiklott volna a folyó mentén, de
az ösvénynek a parton vége szakadt, úgyhogy sarkon kellett
fordulnia, s visszamenni arra, amerről jött.
Erdőn-mezőn csodaszép volt a tél, de jobb szerette volna, ha
együtt örülhet neki valakivel. Fájó vágyakozással gondolt Davidre.
Kínjában már ott tartott, hogy felhívja Tomot, és kiönti neki a
szívét, de tudta, hogy a férfira többé nem számíthat. Magányos volt,
és rettegve gondolt a jövőre. Valahányszor kimerészkedett a fagyos
fehérségbe, hatalmas mélyhűtőbe tévedt parányi gyümölcslégynek
érezte magát.
Kétszer tett ki marhafaggyút zöldséghálóban a madaraknak, és
mindkétszer elcsente egy róka. R. J. többször látta a nyomait a
hóban, s villanásnyi időre magát a közelben kajtató ravaszdit is.
Végül létrát cipelt az erdőszélre egy fiatal kőrisfa alá, és meg-
megbillenve kimászott a tetejébe, és olyan magasra akasztotta a
faggyút, hogy a róka felugorva se érhesse el. Napjában kétszer
feltöltötte madáretetőit, és háza melegéből gyönyörködött a
széncinegékben, csuszkákban, pintyekben és kék cinegékben. Egy
hatalmas, bolyhos tollazatú harkály és egy vörösbegy-pár is rájárt az
ennivalóra. R. J. füstölögve figyelte, amint a hím vörösbegy
mindannyiszor előreküldi párját az etetőhöz az esetleges veszély
felderítésére, és a tojó jámboran engedelmeskedik, készen arra,
hogy életét áldozza társáért.
Hát sose tanulunk?, kérdezte magától R. J.
Kenneth Dettinger telefonhívása meglepetésként érte. A férfi a
hegyek között töltötte a hétvégét, és eszébe jutott, mi lenne, ha
meghívná vacsorázni.
R. J. elutasításra nyitotta a száját, de közben azonnal vitába szállt
magával. El kell mennie, gondolta, ahogy egyre hosszabbra nyúlt a
pillanat, és a férfi olyan sokáig várt a válaszára, hogy a csend már
kínossá lett.
– Szívesen – mondta végül.
Nagy műgonddal készült az estére, a csinos ruhát, amire
választása esett, hosszú idő után most vette fel először. Az érte jövő
férfi tweedzakót, gyapjúpantallót és a hegyvidéki elegancia
követelményeinek megfelelő könnyű, fekete túrabakancsot, illetve
pehelykabátot viselt. Egy Mohawk ösvény menti fogadóba ültek be,
és mielőtt ételt rendeltek, borozgatva múlatták az időt. R. J.
elszokott az alkoholtól, a bor feloldotta gátlásait. Érdekes embernek,
kellemes társalgónak találta a férfit. Kenneth huzamosabb idő óta
évente három hetet Guatemalában töltött, ahol olyan gyerekekkel
foglalkozott, akikből egyik vagy mindkét szülőjük meggyilkolása
súlyos sokkhatást váltott ki. Lényegre törő kérdéseket tett fel R. J.
hegyvidéki praxisával kapcsolatban.
R. J. – nek kedvére volt az étel és az orvoslásról, könyvekről,
filmekről folytatott beszélgetés. Annyira jól érezte magát, hogy
amikor a férfi hazavitte, természetesnek tűnt, hogy behívja egy
kávéra. Megkérte, gyújtana be a kandallóba, míg ő odateszi a kávét.
Valahogy az is természetesnek tűnt, amikor Kenneth
megcsókolta. A férfi jól csókolózott, és ő visszacsókolta.
Aztán megdermedt az ajka, és kisvártatva a férfi is abbahagyta a
csókolózást.
– Ne haragudj, Ken. Azt hiszem, nagyon rossz az időzítés.
Ha bele gázolt is a férfi önérzetébe, az semmilyen jelét nem
mutatta. – De azért remélhetek?
R. J. túl hosszan késlekedett a válasszal, Kenneth elmosolyodott.
– A jövőben gyakran megfordulok a környéken. – Fölemelte
kávésbögréjét. – A szerencsésebb időzítésre. Ha bármikor találkozni
szeretnél velem, értesíts.
Amikor elment, arcon csókolta R. J. – t.
Egy héttel később háromnapos karácsonyra ruccant le New
Yorkból, egy másik férfi és két nagyon csinos, fiatal nő
társaságában.
Amikor R. J. elhaladt mellettük az úton az Explorerrel, Ken
tülkölt és integetett neki.
R. J. Evával töltötte a karácsonyt. Kis pulykát sütött otthon, aztán
az előételekkel és egy csokoládétortával együtt átvitte az idős
asszonyhoz, Eva azonban nem sok örömét lelte a finomságokban.
Időközben értesítették, hogy két héten belül elhelyezik egy
northamptoni ápolási otthonban. R. J. kiment Northamptonba, és
körülnézett. Elmondta Evának, hogy jó helyre kerül, és az idős
asszony némán bólogatva hallgatta.
Akkor kezdett el köhécselni, amikor R. J. leszedte az asztalt evés
után. Mire a tányérok a szekrénybe kerültek, arca kivörösödött, és
láztól tüzelt.
R. J. – nek elégszer volt dolga influenzával, hogy tudja, mivel áll
szemben. Ez az influenzatörzs nyilván nem szerepelt az Evának
beadott oltásban.
Eljátszott a gondolattal, hogy Evánál alszik, vagy megkéri
valamelyik közelben lakó asszonyt, maradna ott éjszakára.
Csakhogy Eva roppant elesettnek látszott. R. J. végül mentőt
hívott, és maga is kizötyögött vele Greenfieldbe, hogy aláírja a
betegfelvételhez szükséges papírokat.
Másnap már örült, hogy így tett, mivel közben a gyulladás Eva
légző rendszerére húzódott. Abban a reményben, hogy a
tüdőgyulladás baktériumos eredetű, R. J. antibiotikumokat írt elő, de
a valódi ok vírus volt, és Eva állapota rohamosan hanyatlott.
R. J. a kórházi szobában várakozott. – Eva – mondta. – Én itt
vagyok magával. – Ingajáratban közlekedett Woodgeld és
Greenfield között, Eva kezét fogva ült az ágyszélen, és érezte, mint
pereg le az idős asszony életének orsója, hogyan búcsúzik tőle
szótlanul.
A nehéz légzés enyhítésére oxigént rendelt, és aztán, a vég
közeledtével, morfiumot. Eva két nappal újév előtt hunyt el.
A woodfieldi temető földje gránitkeményre fagyott, nem lehetett
megásni a sírt. Eva koporsója a tavaszi olvadásig tároló kriptába
került. A kongregációs gyülekezetben misét mondtak az emlékére,
melyen azonban alig néhányan vettek részt. Kilencvenkét életéve
során Eva Goodhue nem sok környékbelivel került közelebbi
ismeretségbe.
Farkasordító hideg volt, egymást követték a Toby által csak
háromkutyás-ként emlegetett napok. R. J. – nek egyetlen kutyája
sem volt, amit magához ölelhetett volna a hideg ellen, pontosan
tudta viszont, milyen lélektani veszélyekkel fenyeget az állhatatosan
szürke égbolt. Nem hagyta magát. Northamptonban talált valakit,
aki viola da gambázni tanította. A hetven-egynéhány esztendős
Olga Melnyikov huszonhat évet töltött a Bostoni Szimfonikusokkal.
R. J. hetente órát vett tőle, és esténként leült a néma, hideg házban,
és mint valami szeretőt, úgy kulcsolta át lábával a hatalmas hegedűt.
A zengő hangok teste legmélyére hatoltak, és egykettőre teljesen
elmerült a hangkeltés sajátos tudományában. Mrs. Melnyikov az
alapoknál kezdte a tanítást, zordonan javítgatta a vonókezelést, újra
és újra a skálát kérte tőle. A gyakorlott zongorista és gitáros R. J.
érdeklődése azonban hamarosan az egyszerűbb dalok felé fordult.
Imádta csinálni. Ahogy magában ült és muzsikált, úgy érezte,
mintha vele zenélne a Colé-ok megannyi nemzedéke, akik eladdig
melódiát csaltak ki a hangszerből.
 Olyan idők járták, amikor az ember alaposan bedurrant a
kályhába, és ágyban tölti az estéit. R. J. tudta, hogy az erdei vadak
rettenetesen szenvedhetnek. Szénát akart kiszórni a fák közé a
szarvasoknak, de Jan Smith lebeszélte. – Hagyja őket békiben.
Kiválóan elboldogulnak, elég, ha nem zargatjuk őket – mondta, R.
J. pedig igyekezett nem rágondolni, hogyan vészelik át a vadak a
fák kérgét pisztolydördüléshez hasonló csattanással szétrepesztő
fagyokat.
A kórház bejelentette, hogy a modemes számítógéppel
rendelkező orvosok másodpercek alatt lehívhatják a betegek
kórlapjait, és célszerűbb telefonon közölniük a nővérekkel
utasításaikat, mint nekivágni a hosszú, síkos autóútnak. Így is akadt
egypár éjszaka, amikor R. J. – nek személyesen kellett megjelennie
a kórházban, mégis megvette a készüléket, és szívből örült, hogy a
Bostonban hátrahagyott technikának legalább egy része most már itt
is rendelkezésére áll.
Az esténként hatalmasan megrakott kandalló melegen tartotta a
szelek ostromolta házat. R. J. leült a tűz mellé, és egyik szaklapot a
másik után olvasta át, örökös lemaradásban, de komoly hiányokat
pótolva szakirodalmi jártasságában.
Egy este a szekrényhez lépett, és levette David kéziratát a felső
polcról. A kandalló mellé telepedett, és belelapozott.
Órák múltán tette le, amikor hirtelen arra eszmélt, hogy hideg
van. Csak annyi időre szakította félbe az olvasást, míg megrakta a
tüzet, elintézte dolgát a fürdőszobában, és újabb kávét főzött. Aztán
leült, és tovább olvasott. Időnként felkuncogott többször
elpityeredett.
Ragyogott az ég odakint, mire végzett. De ő szerette volna
elolvasni a történet befejezését. A gazdáknak, akikről a könyv szólt,
változtatniuk kellett életvitelükön, mert a világ is megváltozott
körülöttük. Csak éppen fogalmuk sem volt, hogyan. A szereplők
élettől duzzadtak, a kézirat azonban befejezetlen maradt. R. J. –
szíven ütötte a történet, sikoltani szeretett volna megindultságában.
Nem fért a fejébe, hogyan hagyhatott félbe David egy ilyen
könyvet, ha egyszer befejezhette volna. Tudta, hogy a férfi vagy
súlyos beteg, vagy halott.
 35. REJTETT JELENTÉS

Január 20.
Miközben egyedül üldögélt otthon, és muzsikával lanyhította
maga körül a levegőt, R. J. váltig azon töprengett, mitől érzi
különleges alkalomnak az estét. Születésnap lenne? Vagy valami
évforduló? Aztán beugrott a Keats-vers, melyet a gimnáziumban
kellett megtanulniuk.
Szent Ágnes-est – Ó, keményen fagyott! Baglyot nem óvott tolla,
reszketett, fagyos füvön fázós nyúl bukdosóit, néma nyájat akol
melengetett.
R. J. – nek fogalma sem volt, mit csinálhatnak a nyájak, azt
azonban tudta, hogy az istállók melegéből kirekesztett vadakra
komisz idők járnak. Több reggel is látta, amint két hatalmas
vadpulyka, két tojó totyog végig a behavazott réten. Az egymást
követő hórétegek tetejére dermedt jégkérgen még a szarvasok sem
tudtak lyukat ütni, hogy az életet jelentő növényekhez férjenek. A
pulykák úgy bicegtek át a réten, mint két reumás matróna.
R. J. eltűnődött, vajon az állatokkal kapcsolatban is működne-e
diagnosztikai hatodik érzéke. De nem kellett megérintenie a
pulykákat, hogy tudja, aligha húzzák sokáig. A gyümölcsösbe érve a
madarak összeszedték maradék erejüket, s bágyadt, meddő
kísérleteket tettek, hogy felgallyazzanak a fagyott rügyekkel
kecsegtető almafákra.
R. J. nem állhatta tovább a látványt. Jókora zsák darált magot vett
az amhersti gazdaboltban, és marokszám szórt ki belőle több helyen
is, ahol a pulykákat látta.
Jan Smith élénk nemtetszéssel hallgatta. – A természet időtlen
idők óta remekül megvolt az ember nélkül is. Elég, ha békén
hagyjuk őket, az állatok nem szorulnak a segítségünkre. A
legéletrevalóbbak megmaradnak – mondta. Még a madáretetőket is
leszólta. – Csak arra jók, hogy néhány jótét lélek közvetlen közelről
gyönyörködhessen a kedvenc énekesmadaraiban. Ha nem lennének
etetők, a madaraknak föl kellene emelniük a kis seggüket, hogy
életben maradjanak. Nagyon is jót tesz nekik, ha keményen
megdolgoznak a betevőért.
R. J. más véleményen volt. Elégedetten figyelte a hó terített
asztalán lakmározó madársereget. Gerlék és fácánok érkeztek, és
varjak és szajkók, és kisebb madarak, melyeket távolról nem tudott
azonosítani. Amikor az összes magvat felcsipegették, vagy friss
hóréteg hullott, kiment, s újabb adagot szórt.
A hideg januárból csikorgós február lett. Az emberek csak kötött
pulóver, pehelykabát, gyapjúbélésű pilótadzseki védőrétegeibe
bugyolálva merészkedtek elő házaikból. R. J. hosszú, vastag
alsóneműt viselt, és gyapjúsapkát, melyet egészen a fülébe húzott.
A komisz időjárás felébresztette az emberekben a dacos
vállalkozó szellemet, mely annak idején a hegyvidékre vezérelte
őket. Egy reggel R. J. sűrű havazásban, hóbuckákon át tört utat a
rendelőig. – Micsoda idő – zihálta, amikor fehéren, mint egy
hóember, megállt az előtérben.
– Nekem mondod? – vágta rá Toby sugárzó arccal. – Hát nem
csodálatos?
Barátok és szomszédok körében elköltött meleg, kiadós vacsorák
ideje volt ez a tél mintha soha nem akart volna kitakarodni a hegyek
közül, az emberen könnyen elhatalmasodott a bezártság érzése. Egy
tányér chili fölött, Toby és Jan házában, R. J. az amerikai
kézműiparról beszélgetett Lucy Gotellivel, a Williams Főiskola
múzeumának kurátorával. Lucy elmondta, hogy laboratóriumukban
meglehetős pontossággal meg tudják határozni egy-egy tárgy korát,
és R. J. azon kapta magát, hogy a gyermekcsontvázzal előkerült
cseréptányért írja le az asszonynak.
– Szívesen megnézném – mondta Lucy. – Az ezernyolcszázas
években fazekasműhely működött Woodfieldben, mázatlan
cserépedényeket készítettek, mindennapi használatra. Lehet, hogy a
maga lelete is tőlük került ki.
Néhány hétre rá R. J. elvitte Lucy házához a tányért.
Lucy nagyítóval vette szemügyre. – Aha, nagyon úgy néz ki,
hogy helybéli termék. Mérget venni persze nem mernék rá. A
fazekasműhelynek volt egy sajátos védjegye, egymásba fonódó és
az edények alján, fekete festékkel. Erről réges-rég lekopott, ha rajta
volt egyáltalán. – Kíváncsian nézegette a megmaradt nyolc betűt –
az AH és OD, és AT és EL foszlányokat, aztán kisujja körmével
megkapirgálta a h-t. – Fura egy szín. Gondolja, hogy tinta lenne?
– Nem is tudom. Inkább vérre hasonlít – kockáztatta meg R. J.
Lucy elvigyorodott.
– Ugyan. Biztosíthatom, hogy vérnek nem vér. Nézze, hagyja itt
pár napra, meglátjuk, mire jutok vele.
– Rendben. – így hát R. J. Lucynél hagyta a tányért, jóllehet még
rövid időre is csak különös vonakodással adta ki a kezéből.
A hideg és a mély hó dacára egyik nap, a kora esti órákban R. J.
kaparászást hallott a bejárati ajtó felől. Aztán újra. Amikor
kinyitotta az ajtót, megkönnyebbülten látta, hogy farkas vagy medve
helyett csak a macska ballagott be, hogy sorra járja a szobákat.
– Sajnálom, Agúna. Nincsenek itt – mondta neki R. J.
Szűk egy óra múlva Agúna lecövekelt az ajtó előtt, és nem
mozdult, míg R. J. ki nem engedte.
Azon a héten még kétszer eljött, megkaparta az ajtót,
hitetlenkedve átvizsgálta a házat, és távozott, anélkül hogy R. J. –
egy pillantásra méltatta volna.
Tíz nap telt el, mire Lucy Gotelli telefonált. Elnézést kért a
késlekedésért. – Megcsináltam a tányérját. Igazán nem volt nagy
munka, de a múzeumban egyik galiba követte a másikat, és csak
tegnapelőtt jutottam hozzá.
– És?
Tényleg a woodfieldi fazekasműhelyben készült, sikerült tisztán
láthatóvá tennem a latens védjegyet. És elemezni az anyagot, amivel
a betűket felvitték a másik oldalra. Kazein alapú festék.
 – A kazeinről csak annyit tudok, hogy a tej egyik összetevője –
mondta R. J.
– Pontosan. A kazein a tej legfőbb fehérje-alkotórésze, az,
amelyik kicsapódik, amikor a tej megsavanyodik. Régebben a
legtöbb környékbeli tehenészetben a gazdák maguk készítették a
festéküket. Bőven volt aludttejük, megszárították, és két kő között
porrá őrölték. Az így nyert kazeint – színezékkel, tejjel,
tojásfehérjével és kevéske vízzel elkeverve – kötőanyagnak
használták. Ebben az esetben a színezék vörös ólomérc volt. A
betűket istállók festésére használt piros míniummal vitték föl.
Élénkpirossal, ami azt illeti. De az idő meg a talajban lezajló kémiai
reakciók teljesen barnává oxidálták.
Nem volt más teendője, mint hogy a tányért ultraibolya sugárzás
alá helyezze, magyarázta Lucy. Az agyag likacsaiba ivódott festék
az elnyelt energiát visszasugározva foszforeszkált az ultraibolya
fényben.
– És sikerült kiolvasni a többi betűt is?
– Hogyne, természetesen. Van ceruza a keze ügyében?
Beolvasnám.
R. J. a recepttömbjére jegyezte, amit lassan lebetűzött, és amikor
Lucy elköszönt, csak ült, és meredten, szinte lélegzetet sem véve
bámult a leírtakra:
ISAIAH NORMAN GOODHUE
ÁRTATLANUL MÉGY AZ ÚR ELÉ
1915. nov. 12.
Tehát Crawfordéknak semmi közük a csontvázhoz. Melléfogott
egy családfával.
Ellenőrizte a város krónikáiban, hogy Isaiah Norman Goodhue
valóban az a Norm volt-e, akivel Eva felnőtt életének nagy részét
leélte. Amikor látta, hogy igen, megoldás helyett csak újabb
kérdések és feltételezések ötlöttek fel benne, mindegyik
felkavaróbb, mint az előző.
Eva tizennégy éves, gyermekszülésre alkalmas korú lány lehetett
1915-ben, több fontos szempontból viszont gyereknek számított
maga is. Kettesben élt bátyjával a Babérhegyi út menti, félreeső
birtokon.
Ha a gyermek Evaé volt, vajon egy ismeretlen férfi vagy a saját
bátyja ejtette teherbe?
Úgy tűnt, a házilagos sírkő közvetve megadja a választ.
Isaiah Norman Goodhue tizenhárom évvel idősebb volt húgánál.
Soha nem nősült meg egész életét remetei elszigeteltségben,
magányos gazdálkodással töltötte. Eva főzött rá, rendben tartotta a
házat, besegített az állatok körül, a földeken. Norman sok
tekintetben a húgára volt utalva.
…De vajon más természetű szükségleteiben is?
És ha báty és húg voltak a szülők, erőszak áldozatául esett-e Eva?
Vagy vérfertőző szerelem gyúlt közöttük?
Micsoda rettegést és zavart érezhetett Eva, amikor megtudta,
hogy állapotos!
És később. R. J. szinte maga előtt látta Évát – riadt bűntudattal
eltelve, amiért gyermekét megszenteletlen földbe temette,
fájdalomtól elgyötörten a szülés és a jól-rosszul elvégzett vagy
semmilyen utógondozást követően.
Szomszédjuk mocsaras legelőjére nyilván azért esett a választás,
mert a parcella vizenyős volt és értéktelen, és soha senkinek eszébe
nem jutott volna beszántani. Vajon báty is, húg is részt vett az
elhantolásban? A cseréptányért jóval a gyermek fölé temették. R. J.
valószínűnek tartotta, hogy Eva írta rá a szöveget, így akarván – a
számára egyedül lehetséges módon – emléket állítani halott fia
nevének és születési dátumának. Lopva temethette a csecsemő fölé.
Eva, ha kinézett az ablakon, élete túlnyomó részében az
ingoványos rétre látott vajon mit érezhetett, amikor Crawford
tehenei a sír fölött hullatták piszkukat?
Magasságos ég, és ha a gyermek élve jött világra?
A komor kérdéseket egyedül Eva válaszolhatta volna meg, R. J. –
nek nem adatott meg a biztos tudás, de nem is vágyott rá. Esze
ágában sem volt többé közszemlére tenni a tányért. Túlságosan
harsányan, túlságosan nyersen beszélt a megkeseredettség
csapdájába esett vidéki lány nyomorúságáról, tragédiájáról. Inkább
barna csomagolópapírba burkolta, és eldugta fiókos szekrénye alsó
fiókjába.
 36. AZ ÖSVÉNYEN

Eva fiatalságának felidézése komor árnyat vetett R. J. kedélyére,

melyet a muzsikálás sem oszlathatott el. Reggelente örömmel indult
a rendelőbe, égető szükségét érezve az emberi kapcsolatoknak,
melyekben munkája részeltette. De a rendelői hangulat sem volt a
régi. Házaséletbeli kudarca meggátolta Tobyt a napi feszültségek
feldolgozásában. Minden apróságon felfortyant és türelmetlen volt,
és ami még rosszabb: R. J. látta, hogy tökéletesen tisztában van saját
állhatatlanságával.
R. J. tudta, hogy előbb-utóbb tiszta vizet kell önteniük a pohárba,
de mivel Toby több volt számára egyszerű alkalmazottnál s
egyszerű betegnél, igyekezett elodázni az elkerülhetetlent. Az ebből
adódó feszültség ellenére is rengeteget túlórázott a rendelőben, és
csak vonakodva tért vissza a néma ház magányos csendjébe.
Egyedül a tavasz közeledtében lelt némi vigaszt. Az útpadkára
hányt hókupacok szemlátomást zsugorodtak. A melegedő föld beitta
a hólevet, a juharszirupból élők pedig hozzáláttak a fák
megcsapolásának éves feladatához. Még decemberben Frank
Sotheby rongydarabokkal tömött ki egy pár ócska teniszcipőt és
valami molyrágta sínadrágot. Egy sílécet és síbotot is mellékelve
hozzá, derékkal lefelé a vegyeskereskedés előtti hóba állította az
emberi altestre emlékeztető bábot, azt a látszatot keltve, mintha egy
síelő ugrott volna fejest a buckába. A hóval együtt most ez a
látványosság is odalett. A tavasz megérkeztének csalhatatlan jele,
jegyezte meg R. J. a férfinak, amikor Sotheby összeszedte a lucskos
nadrágot s a cipőket.
Egy este R. J. ajtót nyitott az ismerős kaparászásra, mire a
macska besétált a házba, és elvégezte szokásos ellenőrző körútját.
– Ó, Aguna, maradj velem ez egyszer – kérlelte R. J., aki már egy
állat társaságával is beérte volna. Agúna azonban hamarosan
visszatért a bejárati ajtóhoz, és a szabadságát követelve kisurrant a
házból.
R. J. ott tartott, hogy örömmel válaszolta meg a mentősök
éjszakai hívásait, jóllehet a szabály szerint csak akkor kérhették a
segítségét, ha maguk képtelenek a beteg ellátására. Március utolsó
estéje az évszak utolsó hóviharával szolgált. A Fő utca városon
kívüli folytatásán egy ittas úrvezető áttévedt Buickjával a
felezővonalon, és frontálisan ütközött egy kis Toyotával. A Toyota
sofőrje a kormánykeréknek vágódott, bordái megrepedtek,
benyomódott szegycsontja kínzó fájdalmat okozva gátolta a tüdő
tágulását.
A mentőszolgálatosok annyit tehettek a férfiért, hogy oxigént
lélegeztettek be vele, és kórházba szállítás előtt lapos
homokzsákocskát ragasztószalagoztak szabadon fityegő
szegycsontjára. Éppen ezzel voltak elfoglalva, amikor R. J. a
helyszínre érkezett. A változatosság kedvéért ezúttal a kelleténél
több mentőszolgálatos válaszolta meg a hívást. Toby is köztük volt.
R. J. és ő végignézték, amint a mentősök előkészítik a férfit
szállításhoz, aztán R. J. félrehívta Tobyt az úttestre szóródott üveg-
és fémtörmeléket söprögető önkéntes tűzoltó mellől.
Odébb sétáltak az úton, de csak annyira, hogy lássák, mi történik.
– Sokat gondoltam rád – szólalt meg R. J.
Az éjszakai levegő fagyos volt, Toby alig észrevehetően
reszketett a piros mentős anorákban. A mentőautó sárga lámpájának
riadt világítótorony-villódzása pár másodpercenként megvilágította
vonásait. Toby maga köré fonta karjait, és R. J. – re nézett.
– Igen?
– Igen. Van egy eljárás, amit jó lenne megpróbálnod.
– Miféle eljárás?
– Szeretném, ha valaki belülről is alaposan szemügyre venné a
medenceüregedet.
– Műtét? Felejtsd el. Nézd, R. J., én nem hagyom felvágatni
magam. Vannak nők, akiknek egyszerűen nem adatik meg, hogy…
az anyaság.
R. J. ajka fanyar mosolyra húzódott. – Mit nem hallok. –
Megcsóválta a fejét. – Nem fognak felvágni. Újabban csak három
parányi bemetszést készítenek a hasadon: egyet a köldöknél, kettőt
lejjebb, nagyjából a petefészkek magasságában. Egy nagyon vékony
száloptikát használnak, és a hihetetlenül érzékeny lencsék révén
mindent részletesen megszemlélhetnek. Szükség esetén különleges
műszerekkel a kellő beavatkozást is elvégzik, ugyanazon a három
pici nyíláson át. Kulcslyuksebészet.
– Elaltatnak hozzá?
– Igen.
– …Te megcsinálnád ezt a… mi a neve?
– Laparoszkópia. Nem, ilyet én nem végzek. Elküldenélek Danny
Noyeshez. Nagyon ért hozzá.
– Szó sem lehet róla.
R. J. megengedte magának azt a fényűzést, hogy kijöjjön a
sodrából. – Ugyan miért? Annyira vágytok gyerekre.
– Ide figyelj, R. J.! Te olyan piszokul ájtatos tudsz lenni, mikor
arról prédikálsz, hogy a nők maguk rendelkezzenek a testük felett.
Na hát, ez itt az én testem. Én pedig legfeljebb akkor fekszem kés
alá, ha az egészségemet vagy az életemet fenyegeti veszély, erről
viszont, úgy tűnik, nincs szó. Úgyhogy hagyjál engem békén, a
fenébe is, értetted? És köszönöm az aggodalmadat.
R. J. biccentett. – Kérlek – mondta szomorúan.
Márciusban megpróbált sí- és hótalp nélkül behatolni a háza
mögötti erdőbe, de combközépig süllyedt az árnyékos ösvény
havában. Amikor áprilisban újra nekidurálta magát, még mindig
tartott a hó, de most már, ha valamelyest sután is, sikerült
előrehaladnia. A tél a vadont csak még vadabbá, kuszábbá tette, az
ösvényre ágak hullottak, melyeket el kellett takarítani. R. J. szinte
magán érezte az erdő szellemének árgus tekintetét. Egy hófoltban
olyasmi nyomot fedezett fel, mintha lúdtalpas férfi gyalogolt volna
arra mezítláb, csak éppen a lábujjakból tíz éles karom nőtt ki, és
nem a belső, hanem a külső két ujj volt a legvaskosabb. R. J. tudta,
hogy a nyomokat hatalmas szürkemedve hagyta hátra.
Összecsücsörítette ajkát, és teli tüdőből fütyörészni kezdett,
valamilyen rejtélyes okból a My Old Kentucky Home-ot választva
medveriasztónak, jóllehet a medve valószínűleg inkább álomba
zuhant, mint kereket oldott volna a dal hallatán.
Három helyen fák hevertek keresztben az ösvényen. R. J.
visszament az istállóhoz, magához vett egy keretfűrészt, és
megpróbálkozott vele a kidőlt törzseken. De a szerszámot nem
ilyesmire találták ki, nagyon lassan haladt a munkával.
Hiába, vannak dolgok, amikhez férfierő kell, mondta magának
keserű beletörődéssel.
Néhány napig morfondírozott, kit kellene felfogadnia, hogy
szabaddá tegye és esetleg a folyó mentén kitoldja az ösvényt. Egyik
délután azonban betért kedvenc gazdaboltjába, és azon kapta magát,
hogy a láncfűrészekről tudakozódik.
Életveszélyesnek tűntek, és tudta, hogy adott esetben azok is. –
Rém ijesztőnek látom őket – vallotta be az eladónak.
– Addig jó. Ezek a masinák lenyisszantják kezét-lábát, mint egy
faágat – mondta kedélyesen a férfi. – De amíg be van ijedve tőlük,
nem fenyegeti veszély. Általában azok járnak pórul, akik már
eléggé hozzájuk szoktak, hogy meggondolatlanságot kövessenek el.
A bolt különböző márkájú, súlyú és vágóéi hosszúságú fűrészeket
tartott. Az eladó megmutatta a legkisebb, legkönnyebb modellt. –
Sok nő kedvence. – Amikor azonban R. J. elmondta, hogy erdei
ösvényt akar karbantartani, megrázta a fejét, és egy másik fűrészt
ajánlott. – Középnehéz modell. Hamarabb elfárad a karja, és
gyakrabban kell pihennie, mint a kisebb fűrésszel, de sokkal
haladósabb vele a munka.
R. J. fél tucatszor megmutattatta magának, hogyan kell
beindítani, leállítani, milyen állásban kell legyen az önműködő fék,
hogy a pörgő lánc ne csapjon az arcába, ha a fűrész megakad
valamiben, s vissza találna rúgni.
 Mire némi olajjal és egy teli kanna benzinnel együtt hazavitte,
elszállt a lelkesedése. Vacsora után apróra átolvasta a kezelési
útmutatót, és rájött, hogy rossz vételt csinált. A fűrész túlságosan
bonyolult, túlságosan könnyen válhat gonosz baleset okozójává,
neki pedig soha nem lesz bátorsága kimenni az erdőbe, s egy szál
magában dolgozni a veszélyes szerszámmal. Új szerzeményét a
pajta sarkába rakta, és igyekezett megfeledkezni az egészről.
Két nappal később délután hazajött a rendelőből, és mint máskor,
kivette postáját az útszéli ládából, s a hosszú behajtón át a házba
vitte. A konyhaasztalhoz telepedve szétválogatta a küldeményeket:
külön halomba kerültek az elodázható számlák, magazinok,
átolvasandó árjegyzékek, a levelek s a papírkosárba kerülő
hirdetőszemét.
A boríték világoskék volt, átlagos nagyságú. R. J. meglátta rajta a
kézírást, és egyszerre súlyosnak, melegnek és fullasztónak érezte a
szoba levegőjét.
Nem szakította fel hebehurgyán. Úgy bánt vele, mintha
levélbomba volna, alaposan szemügyre vette mindkét oldalát.
Feladó nem volt rajta. A három nappal korábbi keltezésű bélyegzőt
egy chicagói postahivatalban ütötték rá.
Papírkést fogott, és pedánsan felhasította a boríték felső élét.
Egy képeslap volt benne: Kellemes húsvéti ünnepeket.
A hátoldalon David zsúfolt, dőlt betűs kézírása.

Kedves R. J.!
Nem is tudom, mit mondjak, hogyan fogjak hozzá.
Gondolom, nem kezdhetem mással, mint hogy halálosan
sajnálom, ha szükségtelen aggodalmat okoztam volna neked.
Azt akarom, hogy tudd: élek, és egészséges vagyok. Egy ideje már
nem nyúlok alkoholhoz, és keményen küzdök, hogy eztán se tegyem.
Biztonságban vagyok, derék emberek között. Lassan megbékélek
az élettel.
Remélem, sikerül olyan jó szívvel emlékezned rám, ahogy én
emlékszem terád.
Szeretettel,
David

Jó szívvel emlékezned rám?

Kellemes húsvéti ünnepeket?
A kandallópárkányra hajította a borítékot meg a képeslapot.
Darabig hideg, csömör teljes dühvel rótta a ház helyiségeit, végül
kiment a pajtába, fölkapta az új láncfűrészt, és végigviharzott az
erdei úton, az első kidőlt fatörzsig.
Úgy tett, ahogy az eladó és a kezelési útmutató tanácsolta.
Letérdelt, jobb lábával a hátsó markolatra taposva a földhöz
szegezte a fűrészt, beállította a kézvédőt, rögzítette a gázkart, és
elfordította a gyújtás gombját. Baljával szilárdan lenyomta az első
markolatot, jobbjával pedig megrántotta az indítókart. Mikor
sokadszorra sem történt semmi, már éppen készült, hogy feladja a
küzdelmet, aztán megrántotta a kart, és a fűrész köhögve, pöfögve
beindult.
Meghúzta a gázravaszt, a fűrész felbömbölt. Odafordult a kidőlt
fatörzshöz, újra gázt adott, és a törzsnek nyomta a vágóélt. A pörgő
lánc fogai belemartak a fába, a fűrész könnyen, gyorsan átszaladt a
törzsön. A fülsértő lárma muzsikának tetszett.
Az az erő!, lelkendezett R. J. Az az erő!
Rövid időn belül hengergethető darabokra szabta a fát. Még
szürkületkor is a bömbölő fűrészt markolva állt, vonakodott
kikapcsolni, megrészegítette a siker. Kész lett volna összes gondját
miszlikbe aprítani. Már nem reszketett. Nem félt a medvétől. Tudta,
hogy a medve inaszakadtában menekülne a reszkető-roncsoló fogak
hersegő hangjától.
Ezt is meg tudta csinálni, gondolta túláradó örömmel. Az erdő
szellemei tanúsíthatják, hogy egy nő is képes megbirkózni bármivel.
 37. AZ UTOLSÓ HÍD

Két egymást követő délután kiment a láncfűrésszel az erdőbe, és

a másik két kidőlt fa fölött is diadalmaskodott. Csütörtöki
szabadnapján kora reggel ért ki a lucskos és hideg, néma,
druidaszerű fák közé. A Catamountig hátralévő kis darabot hamar
letudta, aztán ebédszünetet tartott, majd jóleső borzongással
folytatta az ösvényt sodorirányban, a part mentén.
Nehéz volt a fűrész, gyakran le kellett állnia. A kényszer-
szünetekben összegyűjtötte, és az ösvényről levonszolva halomba
rakta a levágott ágakat és sudarakat, búvóhelyül a nyulak és egyéb
apróvadak számára. A parton foltokban megmaradt a hó, a víz
csurranós kristályként, sebesen, duzzatagon áramlott. Egy helyütt
útifű ütötte föl fejét a hó alól, két lépéssel arrébb kék színű,
szívforma kő hevert a sekélyesben. Amikor R. J. feltűrte pulóverét,
és benyúlt a vízbe, úgy érezte, mintha egyszerre a karja is kristállyá
dermedt volna. A fagy döbbenethullámokat küldött egészen a
lábujja hegyéig. Gyengéden megtörölgette zsebkendőjével s a
zsebébe pottyantotta a szabályos alakú követ. Egész délután, míg az
ösvényen dolgozott, erőt és elszántságot merített varázslatos
hatalmából.
Esténként a préri kutyák szoprán vakkantásaiból és a megduzzadt
folyó bariton morajából összevegyülő szerenádban volt része.
Reggelente, míg a konyhában evett, az ágyát vetette vagy a
nappaliban rendezkedett, az ablakból tarajos sült, sólymokat,
baglyot, keselyűket látott, és hatalmasan megtermett északi
varjúféléket, melyek olyan peckesen jártak-keltek, mintha
legalábbis hosszú távú bérletet kötöttek volna a birtokra. Bőséggel
akadtak nyulak, és néhány szarvas is, a két pulykának azonban
színét se látta, és félve gondolt sorsukra.
Most délutánonként hazasietett a rendelőből, átöltözött, és már
ment is a láncfűrészért a pajtába. Csendes ujjongásig fokozódó
elégedettséggel hajtotta egyre tovább a ház felé visszakanyarodó
ösvény félkörét.
Újfajta lágyság jelent meg a levegőben. A sötét napról napra
később szállt le, a bekötőutak sártengerré olvadtak. R. J. kezdte
kiismerni a környéket, és olyannyira megtanulta, mikor tegye le az
Explorert, és caplasson gyalog a beteg házáig, hogy egyszer se
kellett kihúzatnia a latyakból az autóját.
Karján, hátán és combján eleinte fájón feszültek az izmok az
erdőléstől, fel-felnyögött járás közben, aztán teste megedződött,
hozzászokott a folyamatos igénybevételhez. Ahogy az ágak között a
törzsnek feszítette a vágóélt, számtalan karcolást, döfést szerzett
karjára, kézfejére. Próbált hosszú ujjú ingben és kesztyűben
dolgozni, de az ing kiszakadt, a kesztyűben pedig nem volt fogása a
fűrész markolatának, úgyhogy inkább gondosan fertőtlenítette sebeit
az esti fürdés után, és úgy viselte a hegeket, mint más a rangjelző
stráfjait.
Időnként a mentősök segélykérése, egy beteg telefonhívása vagy
a kórházba tett halaszthatatlan út meghiúsította a délutáni
ösvényirtást. Fukarabban gazdálkodott szabadidejével, minden
ráérős másodpercét az erdőben töltötte. Jó darabot kellett
gyalogolnia az ösvény végéig, és a távolság csak egyre nőtt,
valahányszor néhány órát szakíthatott az erdei munkára. Rájött,
hogy célszerűbb jól elrejtett műanyag zsákokba csomagolva az
erdőben hagynia benzines és olajos kannáit. Időnként riasztó
nyomokra bukkant a fák között. Egyik helyen, ahol előző nap
dolgozott, kitépett evezőtollakra és puha pihetollra bukkant.
Vadpulykát ragadott el valami az éjszaka, és R. J. képtelen
bizakodással remélte, hogy nem az övéi egyikét. Egy reggel, amikor
kiért, hatalmas kupac medve ganét talált, mintegy ajánlott
küldeményként az ösvényére kézbesítve. Tudta, hogy a
szürkemedvék evés és székelés nélkül szendergik át a telet tavasszal
aztán addig habzsolnak, mígnem kemény, vaskos, dugóforma ürülék
robban ki végbelükből. R. J. olvasott az ürülékdugaszról, és most
alaposan szemügyre vette, és a különlegesen nagy példányra utaló
átmérőről eszébe jutott, hogy valószínűleg az a medve hagyhatta
hátra, melynek látta lábnyomait a hóban. Olyan érzése támadt,
mintha a medve azért piszkított volna az ösvényre, hogy birtokjogát
jelezze, és újra aggodalom ébredt benne az erdei munka
biztonságosságát illetően.
Egész áprilisban hazafelé toldozgatta az ösvényt, hol egykét
méternyi zűrös szakaszt tudva le, hol könnyebben nekilódulva.
Végül elérkezett az utolsó nagyobb akadályhoz, egy áthidalandó
patakhoz. A mocsaras rét vizét a folyóba vezető patak a számtalan
év során mélyen beleette magát az erdei altalajba. David már három
helyen, ahol kellett, hidat ácsolt fölé. R. J. nem tudta, képes lesz-e
most ő megcsinálni a negyediket – győzi-e erővel, tudással.
Egyik nap, miután hazatért a rendelőből, szemügyre vette a
magas partfalat, s aztán elnézett a David által összerótt hidakhoz,
hogy kiókumlálja, milyen teendői lesznek. Amikor rájött, hogy a
munka legalább egy teljes napot vesz igénybe, és mindenképpen
meg kell várja vele a csütörtököt, sarkon fordult, és szabadságolta
magát a délután hátralevő részére. A folyó megáradtan
hömpölygött, vize túl magas volt a horgászathoz, R. J. mégis
előkerítette horgászbotját, és fél tucat gilisztát ásott a komposzt
halom mellett a földből. A hódok lakta legnagyobb tóban próbált
szerencsét, és hol az úszót leste, hol meg a fatörzsvéknyító hódok
serénységét csodálta. Mielőtt az úszó akár csak megrezzenhetett
volna, jégmadár érkezett hangos gúnykacajjal, lecsapott a vízre, és
hallal a csőrében távozott. R. J. kezdte alacsonyabb rendűnek érezni
magát, végül azonban két szép pisztrángot is fogott, melyeket
tavaszi ízekben bővelkedő zöldségpürével fogyasztott el vacsorára.
Amikor evés után kivitte a szemetet, kis fekete szívsziklára
bukkant ott, ahol a gilisztát ásta, és úgy csapott le rá, mintha attól
tartana, különben lába kél. Bevitte, megmosta, fényesre dörgölte, és
a televízió tetejére helyezte.
 Ahogy a hótakaró elolvadt, R. J. – nek olyan érzése támadt,
mintha megörökölte volna Sarah Markustól a szív alakú kövek
fellelésének gyönyörteljes képességét. Bármerre járt,
tévedhetetlenül szívsziklára esett a pillantása, mintha Sarah
szelleme vezérelte volna. A legkülönfélébb változatokra bukkant –
némelyik kőnél a szív felső hányada körte alakúan ívelt volt, s a
középvonali bevágás mély, mások domborulatai szögletesek, de
szimmetrikusak voltak, megint mások alsó csücskei pengeélesek
vagy éppen olyan formájúak, mint a játszótéri gyerekhinták laposan
ívelt feneke.
Egy zsák virágföldben barna anyajegyhez hasonló, sima felületű,
parányi kavicsot talált. Máskor, birtokának nyugati határán, egy
omladozó fal alapzatában öklömnyi kőre bukkant. Szívsziklát talált
erdőlés közben, a Babérhegyi úton ballagtában, s a Fő utcán,
miközben a dolga után járt.
A woodfieldiek egykettőre hírét vették a doktornő szív alakú
kövek iránti vonzalmának, és elégedett mosollyal hagytak újabb és
újabb darabokat a rendelőjében vagy a házánál. R. J. hazaérkezéskor
köveket bányászott elő zsebeiből, kézitáskájából, rissz-rossz
papírzacskókból. Megmosta és megszárította őket, és perceken át
aggodalmasan találgatta, melyik hová kerüljön. A gyűjtemény
gyorsan kinőtte a vendégszobát. Hamarosan a nappalit is szívsziklák
lepték el. Szívszikla volt az ablakpárkányokon és a kandalló fölött.
És a komódon és a kávézóasztalkán. És a konyhai pulton és az
emeleti fürdőszobában és a hálószobai szekreteren és a vécé
víztartályán a földszinti mosdóban.
A kövek beszéltek hozzá, szomorú, szavak nélküli üzenettel
emlékeztették Sarah-ra és Davidre. Nem szívesen hallotta, mégis
szenvedélyesen gyűjtött tovább. Vett egy ásványhatározót, és
egymás után azonosította a köveket, örömét lelve a tudatban, hogy
ez itt bazalt az alsó jurából, amikor hatalmas szörnyek barangoltak a
völgyben az pedig megszilárdult magma, mely lobogó forró
folyadékként ömlött elő a föld mélyből évmilliókkal azelőtt hogy ez
a homokkal telített murvadarab abból az időből származik, amikor a
mai hegyvidéket tenger borította hogy az a sziporkázó gneisz
minden valószínűség szerint fénytelen szikla volt, míg a földrészek
összeütközésének kuktafazék-hatása nem csillámosította.
Egyik délután R. J. csatorna felújítás mellett sétált el a
northamptoni Király utcában. A vasbakokkal és sárga műanyag
szalaggal körülkerített, másfél méter mély munkagödör sarkában
megpillantott valamit, amitől elkerekedett a szeme. Harmincöt centi
hosszú, negyven centi széles, szépen formált, vöröses kő hevert a
földön. Egy rég elhalt óriás megkövült szíve. A környéken egy
teremtett lélek sem volt. A munkások hazamentek napi feladatuk
végeztével, különben R. J. megkérhette volna valamelyiküket, adná
ki neki a sziklát. Milyen kár, morfondírozott, és folytatta útját. Öt
lépést sem tett meg, sarkon fordult, és visszament. Az árok földes-
saras peremére telepedett új pantallójában, bebukott a szalag alá,
aztán ellökte magát a kezével, s leugrott a gödörbe.
A szikla semmivel sem maradt el a várakozástól. De nagyon
nehéz volt és rossz fogású. R. J. – nek egészen a nyakáig fel kellett
tornásznia, hogy kilökhesse az árok partjára. Elkeseredett
igyekezettel, második kísérletére sikerült végrehajtania a
mutatványt.
– Mi a csodát művel, hölgyem?
Rendőr meredt le rá hitetlenkedve az árok úttest felőli széléről.
– Kihúzna, biztos úr? – kérdezte R. J., és már nyújtotta is a kezét.
A rendőr nem a tagbaszakadt fajtából való volt. Mégis, legalább
akkora erőlködéssel, mint ahogy R. J. kiemelte a sziklát, egy
pillanat alatt kirántotta a gödörből.
Zihálva járatta végig tekintetét R. J. sárfoltos jobb arcán, a szürke
agyaggal összefent fekete pantallón és a latyaklucskos cipőn. – Mit
csinált odalent?
R. J. nem tehetett mást, mint hogy üdvözült mosolyt villantott rá,
és megköszönte a segítségét. – A gyűjteményemet gyarapítottam –
mondta.
 Három csütörtök jött és múlt el, mire lehetősége nyílt egy teljes
napot a híd megépítésére áldozni. Betéve tudta, mi a teendő. Fél
tucatszor kigyalogolt a patakhoz terepszemlére, és újra meg újra
átforgatta magában a kivitelezés módját.
Ki kellett döntenie két egyforma magas fát. A hídfő tartóeleméül
szolgáló legallyazott törzsek elég vaskosak kellettek legyenek, hogy
huzamosan bírják a megterhelést, ugyanakkor elég könnyűek is,
hogy a helyükre emelhesse őket.
Egyenest a korábban kiszemelt két fához ment, és a fűrész
megnyugtató morranása és visítása közepette, szakavatott
mozdulatokkal kidöntötte és legallyazta a törzseket. A
megtévesztőén karcsú sudarak ólomnehezek voltak, de rájött, hogy
ha mindig csak egyik végüket emeli meg, s teszi odébb,
apródonként mozgathatja őket. A lezuhanó rönkök megrengették a
földet a lába alatt, s kész amazonnak érezte volna magát, ha nem
fogy el olyan gyorsan az ereje.
Aztán csákányt és lapátot ragadott, és négy sekély gödröt
készített, kettőt-kettőt mindkét parton, hogy a farönkök vége
szilárdan nyugodhassék.
Lassan, de biztosan helyükre mozgatta a rönköket. Legvégül
beleállt a patakba, és a sudarakat a vállára emelve, az előre
elkészített vápába ügyeskedte a rönkvégeket. Mire ezzel elkészült,
ebédidő lett, és böglyök és szúnyogok szívták a vérét, úgyhogy
sürgős visszavonulót fújt.
Túlságosan izgatott volt, hogy komolyabb ételt üssön össze
magának, egy szelet mogyoróvajas kenyérrel, csésze teával tudta le
az ebédet. Vágyakozva gondolt egy hosszas forró fürdőre, de érezte,
hogy akkor soha nem végezne, márpedig szinte szimatolhatta a
levegőben a közeli diadalt. Hát újfent befújta magát
szúnyogriasztóval, és kiment a háza mögé.
A Hank Krantztól vett teherautónyi égerdeszkát a hátsó udvaron
rakta halomba, most méter húszas darabokat vágott az egyforma
vastagságúnak tűnők közül, azután hármasával-négyesével a
készülő hídhoz hordta őket. Mire ezzel végzett, holtfáradt lett, s
beugrott a házba egy újabb csésze teáért. A hátralevő feladat aztán
végképp nem haladja meg képességeit, ez a tudat hajtotta, miközben
a helyükre szögelte a deszkákat. Biztosra vette, hogy az araszos
szögre lesújtó kalapács csattogását hallva egyetlen vadállatnak sem
lenne mersze saját birtokán háborgatni őt.
Késő délutáni árnyak sötétlettek az erdőben, mire elkészült. A híd
erős volt. Egyedül az elegáns nyírfa korlát hiányzott róla, azt egy
másik alkalommal kellett megcsinálnia. Persze, ha vaskosabb
fatörzsekkel is elbírt volna, nem rugózik be ennyire, ismerte el
magában. De így is derék, hasznos munkát végzett.
Megállt a patak közepe fölött, és kis örömtáncot járt a deszkákon.
A híd jobb sarka elmozdult kissé a patak keleti partján.
Amikor közelebb ment, és dobbantott, a hídfő megsüllyedt.
Szitkozódva ugrott még néhányat, és a jobb sarok egész
tisztességesen lejjebb ereszkedett. Mérőszalagja tanúsága szerint a
hídvég harmincegy centivel lejjebb kötött ki, mint túloldali párja.
R. J. maga kereste a bajt, amikor elmulasztotta ledöngölni a talajt
a rönkvégek alatt, a híd súlya csak a kegyelemdöfést adta meg.
Most látta, hogy célszerű lett volna rögtön egy-egy lapos követ a
végek alá helyezni.
Visszaereszkedett a patakba, hogy megemelje a lesüllyedt
hídvéget, de mozdítani sem bírt rajta, és keserű csalódottsággal
vette szemügyre a félrenyaklott szerkezetet. Ha nem süllyed lejjebb,
vigyázva még át lehet kelni rajta. Súlyos terhet cipelve, vagy
megrakott talicskával azonban őrültség lett volna nekivágni.
Összeszedte szerszámait, aztán fáradtan és csalódottan
hazabaktatott. Mennyivel körülményesebb, mennyivel
örömtelenebb lesz eztán azzal dicsekednie magában, hogy egy nő is
megbirkózik bármivel, ha mindannyiszor hozzá kell tegye:
…kivéve…
 38. A VISZONTLÁTÁS

George Palmer egy olyan napon talált ellátogatni R. J.

rendelőjébe, amikor a betegváró összes széke foglalt volt, Nordahl
Peterson pedig egyenesen a bejárati lépcsőre tette le magát. Mégis,
amikor R. J. befejezte vele a bursitisáról folytatott beszélgetést, és
elmagyarázta neki, miért nem kaphat több kortizont, a férfi csak
bólintott, de nem úgy festett, mint aki menni készül.
– Harold, a legkisebb gyermekem. A kisfiam – szólalt meg fanyar
humorral. – Negyvenkét esztendős. Harold Wellington Palmer.
R. J. mosolyogva bólintott.
– Könyvelő. Bostonban lakik. Vagyis hogy lakott az elmúlt
tizenkét évben. Most újra velem lakik majd. Visszajön
Woodfieldbe.
– Ó, George… – mondta R. J. óvatosan, mert míg a férfi nem
bökte ki, miről van szó, nem tudhatta, örül-e a fejleménynek vagy
sem.
George egyáltalán nem örült neki.
– Harold, ahogy mondják, HIV pozitív. A Eugene nevű barátjával
jön. Kilenc éve élnek együtt… – Szemlátomást elvesztette a fonalat,
aztán megrázta magát, s folytatta: – Hát, a fiamnak orvosi ellátásra
lesz szüksége.
R. J. George karjára tette a kezét. – Alig várom, hogy
megismerjem a fiát, és az orvosa lehessek – mondta, és
megszorította a férfi kezét. George Palmer rámosolygott,
megköszönte kedvességét, és távozott.
Az ösvény végét csak egy keskeny erdősáv választotta el a
házától, de a csáléra sikeredett híd lehűtötte R. J. lelkesedését.
Megkönnyebbülten fordult a kerti munkák felé. A zsenge növények
ültetésével egyelőre várnia kellett. A szakkönyvek szerint a
pillangósokat hetekkel előbb, az ösvényirtás idején el kellett volna
plántálnia, a hűvös hegyi éghajlat jóvoltából azonban haladékhoz
jutott, s most tőzegmohát, komposztot és két zsák bolti zöld
homokot terített szét a még Daviddel megépített gerendakeretbe, és
zöldborsót ültetett, melyet különösen kedvelt, és spenótot, tudván,
hogy egyikben sem fognak kárt tenni a csípős hajnali fagyok.
Gondosan locsolta veteményét – éppen annyira, hogy a
kiszáradást és a kirothadást is elkerülje –, és fáradozását hamarosan
zöldellő vetés jutalmazta, melynek azonban alig egy hétig
örülhetett. Akkor a növények estéről reggelre nyomtalanul eltűntek.
Hogy hová, azt világosan jelezte a bársonypuha földön visszamaradt
tiszta rajzú patanyom.
Egy kis lábon élő szarvas.
Aznap este Smithékhez volt hivatalos kávéra és édességre, és
elmesélte a házaspárnak a történteket. – Mit csináljak? Ültessem
újra az ágyást?
– Az is egy megoldás – mondta Toby. – Még mindig beérhet a
veteményed.
– Az erdő tele van szarvasokkal – szólalt meg Jan. – Talán nem
ártana, ha megpróbálnád elriasztani őket a kertedtől.
– Te vagy a vadőr – mondta R. J. – Mit kell tennem?
– Hát, egyesek összegyűjtik a fodrásztól a hajnyesedéket, és
szétszórják a kertben. Én is próbáltam. Néha beválik, néha nem.
– Hogy véditek ti a kerteteket?
– Körbepisáljuk – szólalt meg Toby rezzenetlen arccal. – Vagyis
én nem. – Férjére bökött hüvelykjével. – Őkelme.
Jan biccentett. – A legjobb megoldás. A vadak rögtön
elpályáznak, ha megszimatolják az emberi vizeletet. Neked is ezt
kellene kipróbálnod.
– Könnyen beszélsz. Van némi anatómiai eltérés, ami
bonyolultabbá teszi a helyzetemet a tiédnél, ha spriccelésre kerül a
sor. Ha esetleg átjönnél, és…
– Még mit nem – mondta határozottan Toby. – Jan se tud
akármennyit, az meg már be van osztva.
 Jan elvigyorodott, és egy utolsó jó tanáccsal állt elő. – Használj
műanyag poharat. Így is tett, miután újra elültette a borsót. A gond
csak az volt, hogy még akkor se tudott eleget, ha erővel több
folyadékot vett magához, mint amennyit szomja diktált. De azért
megszentelte az újra elveteményezett borsó körüli földet, és ezúttal
semmilyen állat nem legelte le a palántákat.
Egyik nap R. J. sok-sok motor duruzsolásához hasonló hangot
hallott a hátsó udvarból, és amikor kiment a házból, látta, hogy
zümmögő felhő emelkedik el az egyik méhkasról. Ezer és ezer méh
lebbent a magasba tekergő, táncot lejtő fonatokban, melyek a tető
magasságába érve egyetlen, időnként áthatolhatatlanul tömörnek
tetsző, vaskos oszloppá fonódtak-olvadtak össze. Az oszlopból
aztán felhő lett, mely összezsugorodott és kiterebélyesedett, odébb
lebbent és alakot változtatott, és végül följebb libbent, és sötét
árnyként a fák fölé hussant, s be az erdőbe.
Két napra rá újabb kas rajzott ki. R. J. elhanyagolta David nagy
becsben tartott méheit, elvesztésük mégsem keltett benne
bűntudatot. Épp eléggé lefoglalták betegei, kedvtelései, és úgy
döntött, ideje, hogy a saját életét élje.
A második rajzás délutánján telefonon keresték a rendelőjében.
Gwen Gabler készült átruccanni Idahóból, hogy meglátogassa. –
Nyugat-Massachussettsben van dolgom két hétig. Majd elmesélem,
ha találkozunk – mondta.
Házastársi viszály? De nem, hiszen egyáltalán nem úgy hangzott
az egész: – Phil és a fiúk is üdvözölnek – mondta Gwen.
– Én is őket. És ne várakoztass sokáig. Siess – kötötte lelkére R.
J.
R. J. ki akart menni érte a repülőtérre, Gwen azonban pontosan
tudta, milyen elfoglaltak az orvosok, és taxival érkezett Hartfordból.
A jó öreg csini, csudapofa Gwen!
Délután jelent meg R. J. házánál, egy tavaszi felhőszakadással a
sarkában, és azon nedvesen megöleltek-megpusziltak egymást, és
összenéztek, és egymásra nevettek. R. J. a vendégszoba felé
tessékelte.
– Hagyj a tisztaszobáddal. A vécét mutasd. Springfield óta
tartogatom.
– Balra az első ajtó – mondta R. J. – Uh, várj csak. – Beszaladt a
saját szobájába, fölkapott négy műanyag poharat a komódról, és
Gwen után iramodott. – Tessék. Megtennéd, hogy ezekbe
csurgatod? Nagyon hálás lennék.
Gwen rámeredt. – Mintát akarsz?
– Az egészet. A kerthez kell.
– Na persze, a kerthez. – Gwen indult a fürdő felé, de a válla már
rázkódott, és a következő pillanatban kitört belőle a kacagás, és
elgyengülve a falnak támaszkodott. – Te semmit sem változtál, egy
fikarcnyit se. Istenem, R. J. Colé, hogy hiányoztál – mondta, a
szemét törölgetve. – Szóval a kerthez?
– Hadd magyarázzam el.
– Ne merészeld. Nem akarom hallani. Csak elrontanád – fojtotta
belé a szót Gwen, és a poharakat markolva beszaladt a
fürdőszobába.
Estére megkomolyodtak. Sokáig fennmaradtak, és vég nélkül
beszélgettek, miközben odakint eső dobolt az ablaküvegen. Gwen
figyelmesen hallgatta R. J. beszámolóját Davidról és Sarah-ról.
Néha feltett egy-egy kérdést, és végig R. J. kezét fogta.
– És te? Mi újság az EMESZ-nél?
– Hát, Idaho gyönyörű, és a helybéliekre se lehet panaszom. A
Felföld Családi Egészség megőrzési Központ viszont lepra egy
hely.
– Ó, a fenébe is, Gwen. Annyira bíztál benne.
Gwen vállat vont. Eleinte a központ tényleg eszményi helynek
tűnt, mondta. Munkaszerződésében nyereségrészesedést kötött ki
magának. És négy hét fizetett szabadságot, és háromheti szakmai
összejövetelekre fordítható szabad időt. Egy-két orvos ugyan nem
tűnt kifejezetten lángésznek, de Gwen azonnal látta, hogy négyen a
csapatból, három férfi és egy nő, első osztályú szakemberek.
 Csakhogy Gwen jószerivel még meg se melegedett új
munkahelyén, amikor a jobbak egyike, egy férfi belgyógyász
átpártolt a Felföld Központtól a közeli ellenlábas kórházhoz. Aztán
egy másik férfi – az EMESZ egyetlen szülész-nőgyógyásza –
áttelepült Chicagóba. Amikor a gyermekgyógyász doktornő is
odébbállt, Gwen kezdte kapiskálni, mi rejlik az elvándorlás mögött.
A kórházat csapnivalóan igazgatták. Szerte a nyugati államokban
kilenc hasonló intézete működött a cégnek, mely a minőségi ellátás
jegyében hirdette meg szolgáltatásait, valójában viszont kizárólag a
maximális nyereség elérését tartotta szem előtt. Területi igazgatója,
egy Ralph Buchanan nevű volt belgyógyász orvoslás helyett most
gazdaságossági számításokkal ütötte agyon idejét. Buchanan
rendszeresen bekérette a betegek kezelési lapját, hogy
megállapíthassa, hol és mennyi pénz ment veszendőbe az orvosok
hibájából. Nem számított, hogy az orvos esetleg megérzésre
hagyatkozva kívánt többet megtudni a betegről. Ha nem tudott
szabályszerű indokkal szolgálni az előírt vizsgálat okát illetően,
szorult. A vállalat intézeteiben az Algoritmikus Döntési Fának
nevezett rendszer dívott. – Ha bekövetkezik A, menj B-hez. Ha
bekövetkezik , irány C. Orvoslás statisztikai alapokon. Mindent
egységesítenek, és betűről betűre a szádba rágnak, tekintet nélkül az
egyéni esetekre, igényekre. A vezetésnek sziklaszilárd
meggyőződése, hogy puszta időfecsérlés a beteg kórházon kívüli
életvitelét firtatni, ami pedig gyakran egyenest a bajok forrásához
vezetne. Az orvosoknak semmi lehetőségük valódi gyógyító
tevékenység gyakorlására.
Nem maga az elgondolás mondott csődöt, állította Gwen.
– Továbbra is hiszek az EMESZ képviselte modellben. Azt
hiszem, tart már ott az orvoslás, hogy megfelelő idő- és
eszközkorlátok között dolgozzunk, de csak akkor, ha az orvosok
szükség esetén eltérhetnek a regulától, anélkül, hogy utána órákig
kellene mosakodniuk a főnökség előtt. Ennek a bizonyos EMESZ-
nek viszont tökkelütött idióták a vezetői.
 – Gwen elmosolyodott. – Várd ki a végét. A java még hátravan.
– Hogy betöltse a három valamirevaló orvos távoztával
keletkezett űrt, Buchanannak be kellett érnie azzal, ami elérhető:
felvett egy munkaköri gondatlanság miatt visszaminősített boise-i
belgyógyász gyakornokot, egy hatvanhét éves férfit, aki
világéletében kutatómunkát végzett s egyetlen percet sem praktizált,
és egy pályakezdő általános orvost egy közvetítő irodán keresztül,
arra az időre, míg a cég talál a helyére valakit.
– Az egyetlen valamirevaló orvos, a te drága barátnődet
leszámítva, egy laza, harmincas doki volt. Marty Murrow. Farmer,
hosszú haj, tiszta New Age. Az a fajta, aki képes orvosi
konferenciákra járni, hogy új dolgokat halljon. Aki mindent elolvas,
amihez hozzájut. Eszméletlen jó, fiatal belgyógyász, él-hal a
szakmájáért. Nem ismerős?
– Lényeg a lényeg, mi ketten azonnal bajba kerültünk.
Vele kezdődött, mondta Gwen, amikor a cég Boise bajnokát
jelölte ki, hogy tartsa a frontot az ő szabadnapjain. Először udvarias
és rövid, majd hamarosan csípős hangvételű beszélgetések
következtek Buchanan és Gwen között, aki elmondta a területi
igazgatónak, hogy szakdiplomás szülész-nőgyógyászként nem
hajlandó egy visszaminősített gyakornokra bízni a betegeit. Hogy
rengeteg esetet örökölt meg a közben kilépett szülész-
nőgyógyásztól. Hogy betegeinek száma régen meghaladta a
szerződésben kikötöttet, a határt, melyen túl, ha megszakad, se
képes minőségi munkát végezni, és hogy, a fenébe is, jobban
tennék, ha kerítenének még egy szülész-nőgyógyászt, aki
átvállalhatná a betegek egy részét.
Buchanan emlékeztetett rá, hogy ez csapatmunka, viselkedjem
hát csapatjátékosként. Én meg közöltem vele, hogy feldughatja a
csapatmunkáját a flexura sacralis rectijé-be, ha nem szerződtet még
egy szülészt hamarosan. Ezzel rögtön bevágódtam nála.
Közben Marty Murrow még sokkal kacifántosabb helyzetbe
keveredett. A szerződése értelmében ezerhatszáz beteget kellett
ellátnia, valójában több mint kétezer-kétszázán tartoztak hozzá. A
kétbalkezes új szerzemények betegszáma négyszáz és hatszáz
között volt fejenként. Az agg kutató annyit értett a
belgyógyászathoz, mint tyúk az aerodinamikához. Valahányszor az
intenzívre osztották be, a nővérekkel kellett megíratnia a saját
kezelési utasításait. Nem egészen két hónapig bírta.
– A betegek egykettőre rájöttek, hogy akad néhány egészen
gyatra orvos is a Felföld Családi Egészségmegőrzési Központban.
Amikor a Felföld szerződést kötött egy kis, ötvenfős üzemmel az
orvosi ellátásra, negyvennyolcan Marty Murrowhoz iratkoztak fel.
Marty és én már azt se tudtuk, hol áll a fejünk. Sokszor a kórlapon
lévő nevet se ismertük fel. Gyakran kellett vényt írnunk más
orvosok betegeinek, számunkra ismeretlen embereknek, akiknek a
betegségéről fogalmunk se lehetett. És mivel csak egyszerű
alkalmazottak voltunk, semmit se tehettünk az általános elsilányulás
ellen.
Az egyik nővér, mesélte Gwen R. J. – nek, különösen kitett
magáért. Marty Murrow rendre ugyanazon a hanyagságon kapta,
mikor a nő vénymásolatokat vitt hozzá aláíratni – Zantaxot szedetett
volna a beteggel Xanax helyett, meg hasonló nyalánkságok.
Állandóan rajta kellett tartsuk a szemünket. – Gwen azt is nehezen
viselte, hogy a recepciós otromba volt és gúnyos hangot használt a
rendelőben és a telefonon, és rendszeresen elfelejtette továbbítani a
betegek üzeneteit és kérdéseit az orvosoknak.
– Marty Murrow és én leteremtettük, elmondtuk őket mindennek
– mondta Gwen. – Mindketten rendszeresen felhívtuk Buchanant,
hogy panaszt tegyünk, ami neki nem is volt ellenére, mert így a
helyünkre tehetett minket azáltal, hogy ránk se bagózott. Végül
Marty Murrow leült és levelet írt a cég elnökének, egy nyugdíjas
urológusnak, Los Angelesbe. Marty felsorolta a nővérrel, a
recepcióssal és Buchanannal kapcsolatos kifogásait, és arra kérte az
elnököt, menessze mind a hármat.
– Buchanan telefonhívást kapott az elnöktől, és levélben
értesítette a nővért és a recepcióst dr. Murrow vádjairól. Amikor ezt
követően személyesen is találkozott velük, mindketten ugyanazzal a
történettel álltak elő: dr. Martin B. Murrow szexuálisan zaklatta
őket.
– Képzelheted Buchanan elégedettségét. Ajánlott levélben
informálta dr. Murrowt a szexuális zaklatás vádjáról, és hogy a
kéthetes vizsgálat idejére felfüggeszti állásából. Martynak bomba jó
felesége van, másról se beszélt, csak róla, és két pici lánya, akik a
gyógyítástól elrabolható idejének minden másodpercét lefoglalják.
Elmondta a feleségének, miről van szó. Kínos élmények vártak
mindkettejükre. Buchanan alaposan megszellőztette Marty
felfüggesztésének tényét és okát. A szóbeszéd szinte azonnal
visszajutott a Murrow család barátaihoz.
– Marty felhívta bátyuskáját, Daniel J. Murrowt, a Golding,
Griffey és Moore ügyvédi iroda tagját a Wall Streetről. Daniel J.
Murrow pedig telefonált Buchanannak, és közölte vele, hogy a
vizsgálat nagyon is helyénvaló, és hogy ügyfele, dr. Martin Boyden
Murrow ragaszkodik hozzá, hogy a rendelő teljes személyzete
meghallgattassák.
R. J. kihúzta magát a széken. Jóllehet régen hátat fordított a
jognak, bizonyos esetek hallatán mindig megmozdult valami a lelke
mélyén. – Biztos, hogy Marty Murrow nem…
Gwen elmosolyodott, és bólintott. – A szóban forgó nővér az
ötvenes éveit tapossa, ráadásul meglehetősen döngő leplekkel. Én is
egyre öregebb és kövérebb vagyok, nem szólom le az öreg és kövér
embereket, de nem hiszem, hogy kívánatosabbak lennének, mint a
fürdőszobamérleget csak hírből ismerő fiatal nők. Ami a recepcióst
illeti, ő csak tizenkilenc, de gebe és kifejezetten ronda. Tizenegy nő
dolgozik rendszeresen Martyval, három-négy közülük igazi
bombázó. Egybehangzóan kijelentették, hogy Marty soha nem
zaklatta egyiküket sem. Valamelyik nővérnek eszébe jutott egy
hétfő reggel, amikor azzal ugratta Martyt, hogy van egy próbatétele
számára. – Nézzen bele Josie és Francine szemébe, ha olyan nagy
diagnoszta, és találja ki, melyiket dugták meg a hét végén. – Marty
azt mondta, nyilván Francine-t, azért vigyorog mint a vadalma.
– Bocsánatos bűn – mondta R. J. szárazon.
– Ez volt a legsúlyosabb vétek, amivel elő tudtak hozakodni. A
két panasztevő egyike sem tudott részletekkel szolgálni, nyilvánvaló
volt, hogy akkor főzték ki a vádat, amikor Marty panaszt tett rájuk.
A rendelői személyzet más tagjainak is ugyanolyan kifogásai voltak
a munkájukat illetően, és a vizsgálatot követően mindkettejüknek
felmondtak.
– És Buchanan?
– Buchanan doktor él és virul. A felügyelete alá tartozó rendelők
nagyon kellemes nyereséget termelnek. Levélben értesítette Martyt,
hogy a vizsgálat eredményei nem támasztották alá az ellene emelt
vádat, s hogy ennélfogva visszahelyezi a Felföld Családi
Egészségmegőrzési Központnál betöltött munkakörébe.
– Marty postafordultával küldött válaszában az állt, hogy
Buchanan és a két elbocsátott alkalmazott ellen becsületsértési, az
EMESZ ellen pedig szerződésszegési pert fog indítani.
– Az elnök személyesen repült át Kaliforniából. Találkozott
Martyval, a terveit firtatta. Amikor Marty közölte, hogy
magánpraxisba készül, az elnök azt mondta, szívesen besegítenének
az indulásnál, ha így elkerülhetik a pereskedéssel járó hajcihőt.
Felajánlotta, hogy kifizetik Martynak a szerződés értelmében még
hátralevő javadalmazását, ötvenkétezer dollárt, készpénzben.
Ráadásul magával viheti a bútorokat a rendelőjéből és a két
vizsgálójából, és az EKG-t meg a szigmoidoszkópot, aminek a
kezelését a többi orvos lusta volt megtanulni. Marty azonnal ráállt.
Ekkor már Gwen is tudta, hogy nem akar az EMESZ-nél
megöregedni. – Nagy dilemmában voltam. A férjem rájött, hogy
imád tanítani, én pedig nem szerettem volna derékba törni a
karrierét. Aztán a közgazdász tanárok országos találkozóján, New
Orleansban, Phil összejött a Massachussetts Egyetem közgazdasági
karának dékánjával, és megállapodtak abban, hogy nem is tölthetné
be más az ME közgazdászképzőjének üresen álló tanári státusát.
– Úgyhogy rögtön megfenyegettem Buchanant, hogy a nyakába
akasztom saját kis szerződésszegési peremet, és némi huzavona után
belement, hogy kifizesse Keletre költözésünk költségeit.
Szeptemberben jövünk vissza, Phil az amhersti egyetemen fog
tanítani.
Gwen elhallgatott, s örömében gyerekként szökdécselő
barátnőjére vigyorgott.
 39. NÉVADÓ

– És te mihez kezdesz? – kérdezte R. J. Gwen vállat vont. –

Továbbra is meggyőződésem, hogy a csoportos praktizálás Amerika
egyetlen lehetősége a teljes körű orvosi ellátásra. Valószínűleg
elszegődöm egy másik EMESZ-hez. De gondom lesz rá, hogy most
már valami jobbat fogjak ki.
Reggel R. J. és ő bementek Woodfieldbe. Gwen sóváran figyelte,
amint a Fő utcán sétáló emberek mosolyogva, fennhangon üdvözlik
doktornőjüket. A rendelőben helyiségről helyiségre járt, meg-
megállt, hogy rákérdezzen valamire.
Míg R. J. a betegeket fogadta, Gwen a váróban üldögélt, és
nőgyógyászati szaklapokat olvasott. Ebédre szendvicset rendeltek a
vegyeskereskedésből.
Hány szülész-nőgyógyász praktizál a hegyek között? Egy se.
Greenfieldbe, Amherstbe meg Northamptonba kell elzarándokolni
vizsgálatra. Greenfieldben van néhány bába, azok kijárnak a hegyek
közé is. A hegyvidéki települések egyre terebélyesednek, Gwen. Itt
is elegendő női beteg lenne egy nőgyógyásznak… – Hiú remény lett
volna abban ringatnia magát, hogy Gwen a hegyek között akar
praktizálni, nem is lepődött meg, amikor barátnője csak biccentett,
és másra terelte a szót.
Aznap este Jan és Toby Smithhez voltak hivatalosak vacsorára.
Evés közben megcsörrent a telefon, és valaki közölte a vadőrrel,
hogy egy vadász fehérfejű rétisast sebzett meg Colrainben, és amint
végzett, Jan szabadkozva indult a helyszínre. Távozása kapóra jött a
három nőnek, akik, hogy magukra maradtak, áttelepedtek a
nappaliba, és ráérős társalgásba merültek.
R. J. úgy tapasztalta, hogy veszélyekkel járhat, ha az ember
közeli barátot közeli barátnak mutat be. A találkozás mindig
kétesélyes – ugyanúgy előfordulhat, hogy féltékenység és
vetélkedés mérgezi meg a levegőt, mint az, hogy a két újonnan
bemutatott ugyanazt látja meg egymásban, amit közös barátjuk
fedezett fel bennük. Szerencsére Toby és Gwen azonnal
összemelegedtek. Miután mindent megtudott Gwen családjáról,
Toby kertelés nélkül elmondta, mennyire vágyik gyermekáldás
után, s hogy milyen csüggesztően hatottak rá és férjére a sikertelen
próbálkozások.
– Ez a nő a legjobb nőgyógyász, akit ismerek – mondta R. J.
Tobynak. – Annyira örülnék, ha megvizsgáltatnád magad vele
holnap reggel a rendelőben.
Toby tétovázott egy darabig, majd rábólintott. – Ha nem okozok
túl nagy kényelmetlenséget.
– Badarság. Semmilyen kényelmetlenséget nem okoz – mondta
Gwen.
Másnap reggel, a vizsgálat után hármasban bevonultak a belső
irodába. – Vannak rendszertelen hasi fájdalmai? Toby bólintott. –
Időnként.
– Szembeötlő elváltozást nem találtam – mondta Gwen lassan –,
de azt hiszem, nem ártana egy laparoszkópia, hogy pontosan tudjuk,
mi a helyzet odabent.
Toby elhúzta a száját. – R. J. is erre akart rávenni.
Gwen biccentett. – Mert R. J. érti a szakmáját.
– Maga szokott laparoszkópiát végezni?
– Állandóan ilyesmivel foglalkozom.
– …Az enyémet is megcsinálná?
– Megcsinálnám, Toby, ha lehetne. Elvileg érvényes a működési
engedélyem Massachussettsre, de nem vagyok állományban egyik
kórháznál sem. Viszont ha meg tudjuk szervezni, örömmel
bemosakszom és a műtőasztal mellé állok megfigyelőként, mielőtt
visszamegyek Idahóba. Így is lett. Dan Noyes titkárnője három
nappal Gwen hazautazása előttre foglaltatott műtőt. Amikor R. J. dr.
Noyes-szal beszélgetett, a férfi készségesen beleegyezett, hogy
Gwen mellette álljon megfigyelőként.
 – Jöjjön maga is – mondta R. J. – nek. – Állhat a másik
oldalamon.
Gwen a következő öt napban sorra járta az Amherst környéki
belüli EMESZ-eket és magánrendelőket. Az ötödik nap estéjén R. J.
és ő a televízió előtt ültek, és az amerikai egészségbiztosítási
rendszerről tartott vitaműsort nézték.
Kiábrándító élmény volt. Abban mindenki egyetértett, hogy az
Egyesült Államok egészségbiztosítási rendszere rossz
hatékonyságú, kirekesztő és túlontúl költséges. A legegyszerűbb és
leggazdaságosabb megoldás a más, fejlett országokban
meghonosított egyfizetős rendszer lett volna, melyben az állam az
elvont adókból alanyi jogon biztosítja polgárainak az egészségügyi
ellátást. Csak hát az amerikai kapitalizmusban a demokrácia
leghaladóbb hagyományai mellett a legrosszabbak is éreztették
hatásukat. A fizetett érdekérvényesítők hatalmas nyomást fejtettek
ki a Kongresszusra az egészségmegőrzési iparág dúsan áramló
hasznának védelmében. Az érdekérvényesítők hadában külön
képviselője volt a magán egészségbiztosítóknak, az ápolási
otthonoknak, a kórházaknak, a gyógyszergyáraknak, az egyes orvos
csoportoknak, szakszervezeteknek, üzleti társulásoknak, ingyenes
abortuszt követelő prochoice csoportoknak, abortuszt betiltani
vágyóknak, a jóléti szervezeteknek, az idősöknek, a…
Nézni is rossz volt a dollárokért folyó gonosz és piszkos
marakodást. Néhány republikánus beismerte, hogy már csak azért is
az egészségbiztosítási törvény javaslatának ki-véreztetése mellett
van, mert a javaslat törvényerőre emelkedése az elnök újraválasztási
esélyeit növelné. Más republikánusok kijelentették, hogy az alanyi
jogon járó egészségügyi ellátás hívei, de rögtön hozzátették, hogy
körömszakadtig küzdeni fognak, ha az egészségbiztosítást az
adókulcsok megemelésével vagy a munkáltatók terheinek
fokozásával szándékoznák finanszírozni. Egyes demokrata
képviselők, akiknek már saját újraválasztásuk lebegett a szemük
előtt, szóról szóra úgy beszéltek, mint a republikánusok.
 A képernyőn vitatkozó öltönyök és nyakkendők végül abban
állapodtak meg, hogy bármilyen rendszert fogadjanak is el, az
átállást csak fokozatosan, több év alatt szabad véghez vinni, és hogy
végső soron meg kell elégedni az Egyesült Államok lakosságának
kilencvenszázalékos lefedettségével. Gwen felpattant, és dühében
kikapcsolta a készüléket.
– Idióták! Úgy beszélnek, mintha a kilencven százalék valami
hatalmas vívmány lenne. Hát nem veszik észre, hogy ezzel több,
mint huszonöt millióan maradnának ellátatlanul? Így a végén
többmillió számkivetett lenne Amerikában, akik annyira szegények,
hogy senki nem bánja, ha felfordulnak.
– Mi lesz itt, Gwen?
– Ó, előbb-utóbb, sok-sok év elpocsékolt idő, egészség és
emberélet árán csak összetákolnak egy működő rendszert. Már az is
valami, hogy Bill Clintonnak volt mersze szembesíteni őket a
gondokkal. Kihasználatlan kórházakat zárnak be, vonnak össze. Az
orvosok nem írnak elő szükségtelen vizsgálatokat…
Rosszkedvű pillantást vetett R. J. – re. – Elképzelhető, hogy az
orvosoknak a politikusok segítsége nélkül kell lépniük, ingyen
kezelni a rászorulókat, ilyesmi.
– Azt én már el is kezdtem.
Gwen bólintott. – Ördög és pokol, R. J., mi ketten belevaló
orvosok vagyunk. Mi lenne, ha beindítanánk a saját
kisvállalkozásunkat? Praktizálhatnánk együtt.
Az ötlet egy pillanatra izgalomba hozta R. J. – , de a józan ész
egykettőre felülkerekedett benne. – A legjobb barátnőm vagy, és
nagyon szeretlek, Gwen. De a rendelőm nem elég nagy két
orvosnak, én meg nem akarok hurcolkodni. Sajátomnak érzem a
várost, a környékbelieket. Kedvemre van, amit itt kialakítottam
magamnak. Hogy magyarázzam? Nem tehetem kockára az egészet.
Gwen biccentett, és R. J. ajkára tapasztotta az ujját. – Soha nem
kérnék tőled olyasmit, ami a károdra van.
– Mi lenne, ha saját rendelőt nyitnál, valahol a közelben?
Továbbra is társulhatnánk, sőt esetleg egész hálózatot hozhatnánk
létre néhány ügyesebb, független orvosból. Együtt szerezhetnénk be
a készleteinket, szerződhetnénk laborvizsgálatokra, beugorhatnánk
egymás helyett, küldhetnénk egymáshoz betegeket, lehetne közös
könyvelőnk. És kitalálhatnánk, milyen rendszerben kezeljük a
biztosítással nem rendelkezőket. Na, mit szólsz?
– Azt hiszem, tetszik az ötlet!
Másnap délután hozzáláttak, hogy rendelőnek való helyiséget
kerítsenek Gwen számára a közeli városkák valamelyikében. Három
nappal később meg is találták, egy Shelburne Falls-i kétszintes,
vörös téglás épületben, mely már két ügyvédnek, egy elmeorvosnak
és egy tánciskolának adott helyet.
Kedd reggel sötétben keltek. A reggelit elintézték egy csésze
kávéval, aztán a kórházhoz hajtottak a hűvös hajnalban. Dr.
Noyesszal együtt bemosakodtak, átestek a fertőtlenítés
elengedhetetlen szertartásán. Amikor Tobyt hat óra negyvenötkor
betolták, ők már a műtőben álldogáltak.
– Hahó, barátném – kacsintott rá R. J. a maszk mögül.
Toby bágyadtan visszamosolygott. Már bekötötték vénájába a
Ringer-laktát infúziót, melyhez, ahogy a műszerek felhelyezését
ügyelő Dom Perrone altatóorvostól R. J. megtudta, Dormicumot is
adtak. R. J. és Gwen összefont karral a műtőasztaltól biztonságos
távolságra álltak, és figyeltek, ahogy dr. Perrone beadja Tobynak a
120 mg Propofolt.
Pá-pá, barátném. Szép álmokat, Toby, gondolta R. J. ellágyulva.
Az altatóorvos izomlazítót adott be, intubált, és elindította a
lélegeztető gépet, dinitrogén-oxidot és Isoflurane-t adagolva az
oxigénáramhoz. Végül elégedetten felmordult. – A magáé a terep,
dr. Noyes.
Dan Noyes néhány perc alatt megejtette a három parányi
metszést, és becsúsztatta a száloptikát. Kisvártatva mindannyian
képernyőn figyelték Toby medenceüregét.
– Endometrium szövetcsomók a medencefalon – észrevételezte
dr. Noyes. – Ez meg is magyarázhatja a kórlapon feltüntetett
rendszertelenül jelentkező fájdalmat. – A következő pillanatban
valami másra közelített rá az optika. Noyes és vendégei
összebólintottak. A képernyőn öt parányi ciszta látszott a
petefészkek és a petevezetékek között, kettő az egyik, három a
másik oldalon.
– Ez meg a terhesség elmaradását – mormolta Gwen.
– Könnyen elképzelhető – hagyta helyben vidoran Dan Noyes, és
munkához látott.
Egy óra leforgása alatt mind a szövetcsomókat, mind a cisztákat
eltávolították, Toby nyugodtan pihent a műtét után, Gwen és R. J.
pedig visszafelé autóztak a Mohawk ösvényen, hogy R. J.
megtarthassa a rendelését.
– Szép tiszta munkát végzett ez a dr. Noyes – szólalt meg Gwen.
– Nagyon érti a dolgát. Jövőre nyugdíjba megy. Hatalmas
klientúrája van a hegyek között.
Gwen biccentett. – Aha. Juttasd majd eszembe, hogy dobjak fel
neki egy gratuláló levelet – mondta, és meleg mosolyt villantott R.
J. – re.
Gwen pénteken indult vissza, emlékezetes napot akartak hát
csinálni a csütörtökből. – Lássuk csak – morfondírozott Gwen. – A
szó legszorosabb értelmében belefolytam borsóültetvényed
megóvásába, felforgattam az életem, csak hogy szomszédod és
munkatársad lehessek, és részt vettem a Toby megsegítését célzó
hadműveletben. Tehetek még valamit érted, mielőtt elutazom?
– Hát, ami azt illeti… Gyere csak – mondta R. J.
A pajtában előkerítette a másfél kilós pörölykalapácsot meg a
hosszú, vaskos feszítővasat, mely olyan ősöregnek tűnt, hogy akár
Harry Crawfordtól is ott maradhatott. Gwen megkapta a pörölyt s
hozzá egy pár munkáskesztyűt, R. J. pedig a feszítővasat markolva
az élre állt, és nekivágott az ösvénynek. A folyótól
visszakanyarodva, az utolsó, félig kész hídnál álltak meg. A három
kőlap pontosan ott volt, ahol R. J. utoljára hagyta őket.
 Lekecmeregtek a patakmederbe. R. J. beirányozta a feszítővasat,
és megtartatta Gwennel, míg ő a pörölykalapáccsal beverte a végét a
farönk alá.
– Most pedig megpróbáljuk fölemelni.
– Háromig számolok. Egy… kettő… – R. J. még a gimnáziumból
emlékezett Arkhimédész kijelentésére, mely szerint elegendő
hosszúságú emelőkarral akár egy bolygó is kimozdítható a helyéről.
Most hite is volt a tételben. – Hááá-rom!
És valóban, ahogy Gwen és ő nyögve nekifeszültek a vasrúdnak,
a rönk vége megemelkedett.
– Még egy kicsit – jegyezte meg R. J. – Most pedig egyedül kell
megtartanod.
Gwen elsápadt.
– Rendben?
Gwen bólintott. R. J. elengedte a feszítővasat, és a kőlapok felé
ugrott.
– R. J. – Gwen kezében megbicsaklott a feszítővas. R. J. fölkapta,
és a helyére csúsztatta az egyik követ. Gwen levegőért kapkodva
figyelte, amint újabb kőért nyúl.
– R. J.! Az isten…
A második kő is a helyére került.
– …szerel…
– Tartsad. Tartsad, Gwen.
– …MÉRE!
Az utolsó kőlap éppen akkor huppant a helyére, amikor Gwen
elengedte a feszítővasat, és a patakmederbe roskadt.
R. J. – nek minden csepp maradék erejére szüksége volt, hogy
kiszabadíthassa a vasrudat a farönk vége alól. A vas végigkaristolta
a legfelső követ, de a három kőlap maradt a helyén. R. J.
kikapaszkodott a mederből, és felment a hídra.
A híd majdnem vízszintes volt. Amikor R. J. dobbantott, erősnek
tűnt. Híd az elkövetkező nemzedékeknek.
Eljárta győzelmi táncát. A hajlékony híd berezgett kissé, de nem
mozdult. Szilárdnak és állandónak tűnt. R. J. hátravetette a fejét, és
a fák zöld lombtömegébe meredve dobogott az égerpallókon.
– Ezennel Gwendolyn Sz. mint Szédületes Gabler hídnak
keresztellek. – Alant Gwen üdvrivalgással próbálkozott, de csak
elhaló nevetésre futotta erejéből.
– Bármit meg tudok csinálni. Bármit – közölte R. J. az erdei
szellemekkel. – Ha a barátaim is besegítenek.
 40. AGÚNA RIADALMA

A május lágy volt és jó. A langy földben pompásan lehetett

kertészkedni, sírgödröket is ástak újra. Ötödikén, két nappal az
évente megrendezett Városi Fesztivál előtt, Eva Goodhue holttestét
kiemelték a woodfieldi temető tároló kriptájából, és eltemették. A
sírnál John Richardson mondott egyszerű, de megrendítő beszédet.
Alig maroknyian jelentek meg a végtisztességen, többnyire idős
emberek, akik még emlékeztek rá, hogy Eva olyan család sarja volt,
melynek gyökerei mélyen a város történelmébe ágyazódnak.
Amikor hazaért a temetőből, R. J. beültette a két emelt ágyás
egyikét. Arasznyi szélesen hintette a magvakat, hogy a gyomoknak
minél kevesebb hely maradjon. Kétféle répát véleményezett, három
salátafélét, piros és fehér retket, mogyoróhagymát, bazsalikomot,
metélőpetrezselymet, kaprot és lóbabot. Valahogy különleges
jelentést tulajdonított annak, hogy Eva megtért az anyaföldbe, mely
ilyen áldásokat tartogat az élők számára.
Késő délután volt, mire végzett, s elrakhatta kertész szerszámait.
A konyhában mosogatott, amikor megcsörrent a telefon.
– Dr. Colé, tessék.
– Dr. Colé, a nevem Barbara Eustis. A springfieldi
Családtervezési Intézet igazgatónője vagyok.
– Igen?
A lassan és halkan beszélő Barbara Eustis elmagyarázta
nekikeseredettsége okát. Orvosait megfélemlítették az
abortuszellenes hittérítők vad fenyegetései, dr. Gunn floridai
meggyilkolása.
– Dr. Gunn gyilkosa életfogytiglant kapott. Ez nyilván elegendő
visszatartó erő lesz.
– Ó, nagyon remélem. Csak, tudja… nem sok orvos hajlandó
veszélynek kitenni magát vagy a családját. Nem is kárhoztatom őket
ezért, csak attól tartok, hamarosan be kell zárnunk a klinikát, ha
nem tudok személyzetet keríteni. Az pedig igazán tragikus lenne, a
nőknek szükségük van ránk. Gwen Gablerrel beszélgettem a minap,
ő javasolta, hogy hívjam föl.
Hát ez nem igaz! A fenébe is, Gwen, hogy tehettél ilyet? R. J.
szája íze megkeseredett.
Barbara Eustis közben azt fejtegette, hogy van azért néhány
orvos, aki nem ijed meg a saját árnyékától, és hajlandó folytatni a
munkát. Gwen is megígérte, hogy bedolgozik hetente egy napot, ha
visszaköltözött Keletre. A telefonban nyekergő hang R. J. – től is
heti egy napot kunyerált, amikor első harmados abortuszokat
végezne a klinikán.
– Nagyon sajnálom, de nem tehetem. A műhiba-biztosításom
most háromezer-ötszáz dollár évente. Ha besegítek maguknál,
tízezer dollár fölé emelkedne.
– Fizetjük a biztosítását.
– Én se vagyok bátrabb, mint bárki más. Félek, ez a színtiszta
igazság.
– Persze hogy fél, és nem is oktalanul. De hadd mondjam el
magának, mi nem garasoskodunk, ha biztonságról van szó.
Fegyveres őreink vannak. Önkéntes testőrök kísérik orvosainkat a
lakásuk és a klinika közötti útvonalon.
R. J. – nek esze ágában sem volt igent mondani, újra kitenni
magát az ellentmondásos helyzetnek, magára zúdítani a tiltakozó
csoportok dühét. Szabadnapjain sétálni akart, az erdőben
dolgozgatni, gyakorolni a viola da gambán.
Soha többé nem akart abortuszklinikát látni. Tudta, hogy örökké
kísértenék a Sarah-val történtek. De a fiatal Eva Goodhue-val és
számtalan társával történtek ténye elől sem menekülhetett.
Felsóhajtott.
– Tegyük fel, hogy megkapnák a csütörtökjeimet – mondta végül.
A Gwendolyn Sz. mint Szédületes Gabler híd és R. J. hátsó
udvara között csak egy keskeny erdősáv húzódott, de azt kefesűrűn
nőtt suhángok és vad bozótosok tették áthatolhatatlanná. R. J. – nek
egyetlen szabad csütörtöke maradt, mielőtt beáll a springfieldi
klinikán, és elhatározta, hogy aznap befejezi az ösvényt.
Korán fölkelt, hamar letudta a reggelit, hogy mielőbb munkához
láthasson. Éppen az asztalt szedte le, amikor kaparászást hallott az
ajtó felől. Beengedte Agúnát.
Mint rendesen, Agúna most sem vett róla tudomást, s mikor
befejezte ellenőrző körútját, megállt az ajtónál, hogy kieresszék. R.
J. egy ideje nem is próbált kedvében járni távolságtartó
látogatójának. Kinyitotta az ajtót, és várta, hogy macska
odébbálljon, Agúna azonban meg se moccant. A farkai felcsapva,
hátát púpozva állt a küszöbön. Pontosan olyan volt, amilyennek a
rajzfilmekben mutatják a rémült macskái. A következő pillanatban
sarkon fordult, és beszaladt R. J. szobájába.
– Téged meg mi lelt, Agúna? Félsz valamitől?
R. J. bezárta az ajtót, ösztönösen ráfordította a kulcsot, és az
ablakhoz lépve kikémlelt a kertbe.
Hatalmas, fekete alak közeledett a ház felé ráérősen.
R. J. soha nem gondolta, hogy a massachussettsi hegyvidéken
ekkorára megnőhet egy medve. A tagbaszakadt hím ugyanaz
lehetett, mint amelyiknek a nyomait heteken át látta az erdőben. R.
J. dermedten állt, annyi időre sem tudott elszakadni az ablaktól,
hogy a fényképezőgépéért szaladjon.
A ház közelébe érve a medve megállt a vadalmafánál, és két lábra
emelkedve körbeszimatolta az ágakon maradt, fonnyadt gubicsokat.
Aztán visszahuppant, és imbolyogva eltűnt R. J. szeme elől a ház
sarkánál.
R. J. felvágtatott a lépcsőn a hálószobai ablakhoz, és amikor
lenézett, pontosan maga alatt látta a medvét. Az éppen a földszinti
ablakban bámulta tükörképét. R. J. meg volt róla győződve, azt
hiszi, egy másik medvét lát, s csak reménykedni tudott, hogy nem
gurul dühbe, s zúzza be az ablaküveget. A nyakát és lapockáját
feketén csillogó, durva szőr borította. Az állat kissé lehorgasztotta
hatalmas, széles fejét, szeme, mely a busa koponyához képest
aránytalanul kicsinek tetszett, ellenségesen villogott.
A következő pillanatban hátat fordított tükörbeli másának.
Ahonnan R. J. figyelte, a fatörzsvállak és a meghökkentően vaskos
és hosszú hátsó lábak legyőzhetetlenül erősnek tűntek. Életében
először R. J. érezte, hogy tarkóján föláll a szőr. Agúna és én, futott
át az agyán.
Megvárta, míg a medve eltűnik az erdőben, akkor visszament a
konyhába, és csak üldögélt, mozdulatlanul.
A macska, kissé tétován, újból megjelent az ajtónál. Amikor R. J.
kinyitotta neki, mindössze egy másodpercig habozott, aztán
kisurrant, és futásnak eredt az ellenkező irányban, mint amerre a
medve eltűnt.
R. J. visszatelepedett a konyhai székre. Nem mehet ki most az
erdőbe, hajtogatta magában.
Azt is tudta viszont, hogy ha aznap nem fejezi be az ösvényt,
sokáig várhat, míg újabb szabadnapja akad.
Félóra elteltével kiment a pajtába, feltöltötte benzinnel és olajjal a
láncfűrészt, és nekivágott az ösvénynek. Jan Smithtől úgy tudta, a
medvék tartanak az embertől, és ha tehetik, nagy ívben elkerülik,
mégis, amint a sötét, árnyas erdőbe ért, rettenetes félelem fogta el.
Tudatában volt, hogy elhagyta saját felségterületét, s belépett a
medvéére. Jan biztosította afelől, hogy a medvék azonnal kereket
oldanak, ha megneszelik az ember közeledtét, és R. J. most felvett
egy fadarabot, s a fűrész markolatához ütögette. A férfi azt is
elmondta, hogy a füttyszó nem riasztja a madárdalhoz szokott
medvéket. Úgyhogy R. J. inkább teli torokból énekelni kezdett,
sorra véve a tizenéves fejjel a Harvard téren előadott számokat, az
Ez a föld az otthonodtól a Hol van az a sok virágig. Javában fújta a
Szentek bejövetelé-t, amikor az utolsó hídon átdobogott.
Biztonságban viszont csak azután érezte magát, hogy életre
keltette a fűrész dohogó motorját, és erejét megfeszítve munkához
látott.
 41. ROKON LELKEK

A springfieldi Családtervezési Intézet egy öregecske, de jól

karbantartott, takaros homokkő épületben működött, a State utcán.
R. J. előzetesen közölte Barbara Eustisszal, hogy egyelőre inkább
mellőzné a kíséretet, mert nem hisz benne, hogy bármi hasznát
venné. Most azonban, miután jó egy sarokra a klinikától letette
autóját, és az épület felé indult, eltűnődött, tényleg okosan döntött-e.
Tucatnyi tiltakozó várakozott az intézet előtt, és amikor nekivágott a
lépcsőnek, az emberek hurrogva bökdöstek felé jelszavas tábláikkal.
Egyikük JÉZUS SÍRT feliratú táblát tartott a magasba. A
harmincas éveiben járó nőnek hosszú, mézszínű haja volt, finoman
metszett cimpájú, keskeny orra és szomorkás, barna szeme. Nem
kiabált, a tábláját sem lengette, csak állt mozdulatlanul. Tekintete
összekapcsolódott R. J. – ével, aki biztosra vette, hogy soha nem
látták egymást, valahogy mégis olyan érzése támadt, mintha közeli
ismerősök volnának. Biccentett hát, és a nő viszonozta a
biccentését. Ebben a pillanatban R. J. felért a lépcsőn, s a kinti
kavarodást maga mögött hagyva belépett az épületbe.
Az első harmados abortuszokat nem esett nehezére folytatni,
annál kellemetlenebb volt, hogy ismét élete részévé lett a
felfokozott idegfeszültség.
Csütörtökről csütörtökre várta a rémület, héthosszat tartott a
lélektani hadviselés. Szinte azonnal kiderítették, milyen autóval jár.
Mindössze két hétre rá, hogy munkába állt a klinikán, megkezdődött
a telefonálgatás, s aztán rendszeresen érkeztek a vádaskodással,
becsmérléssel teli fenyegetések.
Meghalsz, gyilkos. Pokoli fájdalmak között halsz meg. Leég a
házad, de nem fognak füstölgő romok várni, mikor hazaérsz, mert
magad is a lángok közt végzed. Ismerjük jól a házad, a Babérhegyi
úton, Woodfieldben. Az almafáidra ráfér a metszés, a tetőt is
javítani kell hamarosan, de ne fáradj. Le fog égni a házad. Benne
leszel magad is.
Meg se kísérelt titkosított számot kérni. Elérhetőnek kellett lennie
a környékbeliek számára.
Egy délelőtt beugrott a városháza alagsorában lévő rendőrségre,
és eldiskurált Mack McCourtney rendőrfőnökkel. A férfi
megélénkült érdeklődéssel hallgatta, amikor a fenyegetésekre tért.
– Nem szabad félvállról venni őket – mondta. – De nem ám.
Mondok magának valamit. Apám volt az első katolikus a városban.
Kilencszázharmincegyben telepedett le itt. Éjszaka meg jöttek a Ku-
Klux-Klan emberei.
– Azt hittem, ilyesmi csak Délen volt.
– Á, dehogy… Megjelentek éjszaka a jenki lepedőikben, és egy
hatalmas keresztet égettek a legelőnkön. Mindazoknak az
embereknek a szülei meg a bácsikái, akiket maga meg én ismerünk,
és napról napra szolgálunk, hatalmas keresztet égettek a házunk
közelében, csak mert az apám katolikus létére lemerészelt telepedni
a városban.
– Maga csodálatos asszony, doki. Tudom, mert láttam munka
közben, és olyankor is magán volt a szemem, amikor nem is sejtette,
hogy látom. Mostantól még jobban magán tartom a szemem. Magán
meg a házán.
R. J. – nek három HIV pozitív betege volt: egy gyerek, aki
vérátömlesztés útján fertőződött meg, és egy házaspár, ahol a férfi
adta át a vírust feleségének.
George Palmer fia, Harold egy délelőtt, barátja társaságában
jelent meg a rendelőben. Eugene Dewalski újságot olvasott a
váróban a vizsgálat alatt, azután Harold kérésére R. J. őt is behívta,
hogy megbeszéljék az eredményeket.
R. J. biztos volt benne, hogy nem érik meglepetésként őket a
fejlemények bő három éve tudták, hogy Harold Palmer HIV pozitív.
Közvetlenül Woodfieldbe költözése előtt megjelentek szervezetében
az első Coxsackie-daganatok, a betegség heveny stádiumának
előfutárai. Az anamnézis felvétele közben a két férfi száraz,
kifejezéstelen hangon válaszolgatott a kérdésekre. Amikor
befejezték tünetei taglalását, Harold Palmer felvidulva közölte R. J.
– vel, milyen pompás érzés számára, hogy újra Woodfieldben
lakhat. – Hiába, csak ide húz a szívem.
– És magának hogy tetszik a környék, Mr. Dewalski?
– Ó, imádom. – A férfi elmosolyodott. – Óva intettek, hogy egy
sereg hűvös, távolságtartó jenki közé jöjjek lakni, de eddig az összes
jenki kifejezetten barátságos volt. Különben is, úgy tűnik, errefelé a
lengyel gazdák vannak többségben, két meghívást is kaptunk, hogy
nézzünk át egy kis kielbaszra, gulumpkira meg galuskára. Persze
rögtön lecsaptunk az ajánlatra.
– Lecsaptál – helyesbített Harold Palmer mosolyogva, és a két
férfi a lengyel konyha sajátosságain tréfálkozva hagyta el a rendelőt.
Következő héten Harold egyedül érkezett, injekcióra. Percekkel
később keserű zokogással R. J. karjába omlott. R. J. a vállára vonta
a fejét, a haját simogatta, átölelve tartotta, s hosszan beszélt hozzá –
gyakorolta a gyógyítás művészetét. Megalapozták a kapcsolatot,
melyre a férfi hosszú hanyatlása során szükségük lesz.
R. J. sok betegére jártak szűkös idők. A televízió hírcsatornái
tőzsdei fellendülésről tudósítottak, a hegyvidék gazdasági élete
azonban továbbra is nyomott maradt. Toby magánkívül volt a
dühtől, amikor egy asszony bejelentette kislányát, aztán mindhárom
gyerekét magával hozta, hogy nézné meg őket a doktornő. Toby
dühe azonban egykettőre lelohadt, amikor kiderült, hogy a
családnak nincs biztosítása, három vizsgálatra elegendő pénze meg
végképp. Aznap este R. J. hallotta, amint az Egyesült Államok
egyik szenátora önelégülten megismétli a televízió hírműsorában:
Amerikában nincs egészségbiztosítási válság.
Egynémely csütörtökön valóságos tömeg állt a klinika előtt,
máskor alig néhányan. R. J. megfigyelte, hogy az egyetlen napig
tartó ítéletidő soha nem tántorítja el a tiltakozókat, a huzamosabb
esőtől azonban általában megcsappan az elszántságuk. A csendes
tekintetű nőt kivéve. Ha esett, ha fújt, ő minden áldott csütörtök
reggel ott álldigált, de soha nem kiabált, soha nem lengette tábláját.
R. J. és ő hétről hétre összebiccentettek, egymás emberi
mivoltának titkos elismeréseként. Egy reggel R. J. szakadó csőben,
a szokottnál korábban érkezett, és látta, hogy a sárga esőkabátos nő
egyedül áll az utcán. Biccentettek egymásnak, mint máskor, és R. J.
nekivágott a lépcsőnek, de aztán meggondolta magát, és
visszafordult. A nő kapucnijáról szaporán peregtek az esőcseppek.
– Meghívhatom egy csésze kávéra? Itt a kávézó a sarkon.
Szótlanul összenéztek.
A nő elhatározta magát, bólintott.
Útban a kávézó felé megállt, egy Volvo kombi hátuljába tette a
tábláját.
A kávézó meleg volt és száraz, edénycsörömpöléssel és sportról
beszélgető férfiak tréfálkozó hangjával teli. Megszabadultak
esőkabátjuktól, és beültek az egyik bokszba, egymással szemközt.
A nő halványan elmosolyodott. – Öt perc fegyverszünet?
R. J. az órájára pillantott. – Legyen tíz. Akkor aztán tényleg
mennem kell. Egyébként Roberta Colé vagyok.
– Abbie Olivér. – Röpke tétovázás után a nő kinyújtotta kezét.
R. J. pedig megrázta.
– Orvos, ugye?
– Igen. S maga?
– Tanítok.
– Mit?
– Gimnáziumi angoltanár vagyok. Koffeinmentes kávét
rendeltek.
Egy-két másodperc feszélyezett csend következett, míg
mindketten az első sértő megjegyzésre vártak a másiktól, de
ilyesmire nem került sor. R. J. minden idegszálával vágyott rá, hogy
szembesítse a nőt a tényekkel – hogy meséljen neki például
Brazíliáról, ahol évente annyi angyalcsinálást végeznek, ahány
törvényes abortuszt az Egyesült Államokban. Azzal a különbséggel,
hogy míg az Egyesült Államokban évente tízezer nő szorul kórházi
kezelésre abortusz következményeként, Brazíliában négyszázezer
nőt hospitalizálnak ugyanilyen okból.
Csakhogy R. J. tudta, hogy a szemközt ülő nőt is nyilván majd
szétvetik saját érvei, ő is elmondhatná, hogy minden egyes
kiszippantott sejtcsomóban ott az emberi lélek, mely sikoltva
esdekel, hogy világra jöhessen…
– Olyan ez, mint a polgárháború fegyvernyugvásai – szólalt meg
Abbie Olivér. – Amikor a harcoló felek kimásztak a lövészárokból,
és ennivalót meg dohányt csereberéltek egymással.
– Nagyon is. Már azt leszámítva, hogy én nem dohányzom.
– Én sem.
Zenéről beszélgettek. Kiderült, hogy mindketten rajonganak
Mozartért, egyaránt csodálják Ozawát, és megsiratták John
Williams, a Bostoni Szimfonikusok karmesterének halálát.
Abbie oboán játszott. R. J. mesélt neki a viola da gambáról.
Végül azonban csak kiürültek a kávéscsészék.
R. J. mosolyogva hátratolta a székét, Abbie Olivér pedig
biccentett, és megköszönte a kávét. R. J. még ki sem fizette a
számlát, ő már visszament az esőbe. Mire R. J. kijött a kávézóból,
újra a klinika előtt sétált a táblájával, és gondosan kerülték egymás
tekintetét, miközben R. J. felkaptatott a lépcsőn.
 42. A VOLT ŐRNAGY

R. J. a rendelőből hazatérve, a késő délutánból lecsippentett

félórákban ültette be veteményeskertjét. Sokszor esti sötétséggé
ülepedő szürkületben serénykedett, paradicsomos paprikapalántáit
pedig ködös, esős időben kellett eldugdosnia, amit a szakkönyvek
több okból sem ajánlanak, de hát máskor nem tudott időt szakítani.
Végtelen örömét lelte a kezére tapadó föld nyirkos ígéretében.
Botcsinálta kertész volt, s mégis – kertjében valósággal
burjánzottak a növények. Egyik szerda délután éppen a magasított
ágyás fölé hajolva szüretelt, amikor connecticuti rendszámú autó
lassított le tétován bekötőútja torkolatánál, majd kanyarodott a
házhoz.
Fölegyenesedve nézte, amint a vezető kiszáll az autóból, és
sántikálva feléje indul. Szikár, de pocakosodó, középkorú férfi volt.
Gyérülő, acélszürke haj, bozontos bajusz.
– Colé doktornő?
– Igen.
– Joe Fallon vagyok.
Egy másodpercig semmit nem mondott neki a név, azután eszébe
jutott David elbeszélése az őt megsebesítő rakétatámadásról,
melyben egy tábori lelkész, kinek nevére már nem emlékezett,
szörnyethalt, egy harmadik pedig súlyos sebet kapott.
Önkéntelenül a férfi lábára tévedt a szeme.
Az elkapta pillantását. – Úgy ám – mondta, azzal megemelte jobb
térdét, és bütykével kopogtatott lábszárán. – Az a Joe Fallon –
vigyorgott.
– Maga a hadnagy volt vagy az őrnagy?
– Az őrnagy. A hadnagy Bernie Towers volt, nyugodjék békében.
De már régóta nem vagyok őrnagy én sem. Sőt pap se, ami azt illeti.
Elnézést kért, amiért nem jelezte érkezését. – A spenceri trappista
kolostorba tartok. Holnapra kell odaérnem, s ahogy a térképre
néztem, láttam, hogy kis kerülővel ide is beugorhatnék. Davidról
szeretnék beszélni magával.
– Honnan tudta, hová kell jönnie?
– Megálltam a tűzoltószertárnál, ott mondták, hol lakik. – Ajkán
kedves mosoly, egy ír szívtipró megnyerő mosolya játszott.
– Fáradjon beljebb.
A férfi a zöldséget mosó R. J. – figyelve ült a konyhában.
– Evett már?
– Nem. Szívesen elvinném vacsorázni, ha ráér.
– A hegyek között kevés az étterem, és ami van, ahhoz is
kilométereket kell autózni. Éppen valami nagyon egyszerű vacsorát
készültem összeütni, salátát, tojásrántottát, ilyesmit. Volna kedve
velem tartani?
– Örömmel.
Úgyhogy R. J. salátalevelet tépdesett, kaprot metélt,
paradicsomot szeletelt, tojást vert föl és kenyeret melegített a
fagyasztóból. – Miért hagyta ott a lelkipásztorságot? – kérdezte
végül, amikor az asztalra tette az ételt.
– Meg akartam nősülni – mondta a férfi, olyan könnyed hangon,
hogy R. J. tudta, jó néhányszor megválaszolhatta már a kérdést. A
férfi lehorgasztotta a fejét. – Köszönjük, az ételt, mit
elfogyasztanunk adtál.
– Ámen. – R. J. kínosan ügyelt rá, hogy ne essen túl gyorsan az
ételnek. – És most mivel foglalkozik?
– A Szent Ignác Egyetemen tanítok, Chicagóban.
– Találkozott Daviddel, ugye?
– Igen. – Fallon falatnyi pirítóst pottyantott salátájába,
körbetaszigálta villájával, hogy beigya az öntetet.
– Mostanában?
– Néhány hete.
– David kereste meg magát, ugye? Elmondta, hogy hol van?
– Igen.
 R. J. hunyorogva küzdött a dühében szemébe szökő könnyekkel.
– Bonyolult helyzet. A barátja vagyok – talán a legjobb barátja –,
de csak afféle lelki szemetesládának használ. Ezért is tárulkozott ki
előttem. Maga rettenetesen fontos neki, de egészen másképpen. Azt
nem kockáztathatta meg.
– Hónapokon át nem kockáztathatta meg, hogy életjelt adjon
magáról? Tudom, milyen sokat jelentett a számára Sarah. Hogy mit
tett vele az elvesztése. De én is csak emberi lény vagyok, és semmi
jelét nem adta a megbecsülésének. A szeretetének meg végképp.
Fallon felsóhajtott. – Egész sor dolog van, amit maga nem érthet.
– Tegyen próbára.
– Vietnamban kezdődött az egész. Két keresztény pap meg egy
rabbi, akár egy elcsépelt vicc. David, Bernie Towers és jómagam. A
három káplán álló nap a kórházak megnyomorodottait és a
haldoklókat vigasztalta. Esténként meg levelet körmöltünk az
elesettek családjának, aztán hármasban fölkerekedtünk, és kirúgtunk
a hámból a városban. Vedeltünk, mintha fizetnének érte.
– Bernie is megitta a magáét, akárcsak David vagy én, de a
hivatástudata sziklaszilárd volt. Nekem már akkoriban meggyűlt a
bajom a fogadalmaim betartásával, és a hittársam helyett a zsidóhoz
fordultam baráti beszélgetésért, megértésért. Nagyon közel
kerültünk egymáshoz Daviddel odaát. – Fallon a fejét ingatta.
– Igazán különös. Mindig úgy éreztem, hogy Bernie helyett
nekem kellett volna ott maradnom, ugyanakkor… – Vállat vont. – A
kifürkészhetetlen akarat.
– Amikor visszatértünk az Államokba, tudtam, hogy a papi
pályafutásomnak vége, de képtelen voltam dönteni. Teljesen
elzüllöttem. David rengeteg időt töltött velem, elvitt a Névtelen
Alkoholistákhoz, kihúzott a pácból. És amikor meghalt a felesége,
rajtam volt a sor, hogy segítsek neki, és most megint rajtam van.
Higgye el, érdemes a segítségre. Csak hát esendő ember- mondta
Fallon, R. J. pedig egyetértőn mordult hozzá. Amikor kezdte
leszedni az asztalt, a férfi felállt, és segített. R. J. kávét tett oda, és
bementek a nappaliba.
– Mit tanít az egyetemen?
– Vallástörténetet.
– A Szent Ignác katolikus intézmény – jegyezte meg R. J.
– Tudja, a lelkem mélyén megmaradtam katolikusnak. Mindent
úgy csináltam, ahogy a nagykönyvben meg van írva. Mint valami
kiszolgált katona. A pápához folyamodtam, hogy oldozzon föl papi
fogadalmam alól, ami meg is történt. Dorothy, a feleségem
ugyanígy járt el. Apáca volt a lelkem.
– David és maga… végig szoros kapcsolatban voltak egymással
Vietnam óta?
– Többnyire. David is, én is egy teológus pacifistákból álló kis,
de gyorsan gyarapodó mozgalom tagjai vagyunk. Vietnam után
mindketten tudtuk, hogy soha többé nem akarunk háborút látni.
Ugyanazok az előadások, fejtágítók vonzottak bennünket, és egy idő
után nyilvánvalóvá lett, hogy rajtunk kívül még jó néhányan,
mindenféle-fajta vallási irányzat teológusai, papjai érzik többé-
kevésbé ugyanazt, amit mi. – Elhallgatott, míg R. J. kiment a
kávéért. Aztán átvette a csészét, kortyintott belőle, biccentett, és
folytatta.
– Nahát. Mióta ember él a földön, a népek mindig hittek egy
fensőbb hatalom létezésében, és igyekeztek kapcsolatot teremteni az
istenséggel. Novénákat mondanak, brákhot-okat énekelnek, gyertyát
gyújtanak, adományokat ajánlanak föl, rózsafüzért morzsolnak.
Szent emberek emelkednek föl, térdelnek, borulnak a földre.
Allahot, Buddhát, Sivát, Jehovát, Jézust szólongatják, meg egy sor
gyenge és hatalmas szentet. Mindannyiunknak megvan a magunk
egyedi istenképe. Mindannyian váltig hisszük, hogy a mi
választottunk az igazi, s a többi mind csapnivaló hamisítvány.
Bizonyításként évszázadok óta halomra öljük a hamis vallások
követőit, s közben azt hajtogatjuk magunkban, hogy csak az
egyedül való Isten szent parancsát hajtjuk végre. A mai napig
gyilkolják egymást katolikusok és protestánsok, zsidók és
muzulmánok, muzulmánok és hinduk, szunniták és síiták.
– Na szóval. Vietnam után kezdtünk egymásra ismerni mi, rokon
lelkek, vallásos férfiak és nők, akik hisszük, hogy a magunk módján
is kereshetjük Istent, anélkül, hogy vértől csöpögő kardot
lengetnénk a kezünkben. Mint a mágnes, vonzottuk egymást, és
megalapítottunk egy nagyon laza szerveződésű csoportot. Békés
Istenségnek nevezzük. Alapítványoktól, vallási rendektől gyűjtünk
támogatást. Van egy darabka föld, ami házzal együtt eladó
Coloradóban, azt akarjuk megvenni, hogy létrehozzunk egy
központot, ahol a különböző vallások képviselői összejöhetnek, és
az igaz üdvösség megtalálásának módjáról elmélkedhetnek, a
tökéletes vallásról, ami nem más, mint az állandósult világbéke.
– És David is tagja ennek a… Békés Istenségnek?
– Természetesen.
– De hiszen ő agnosztikus!
– Bocsásson meg a tiszteletlenségemért, de nyilvánvaló, hogy
bizonyos tekintetben egyáltalán nem ismeri őt. Kérem, ne vegye
zokon.
– Ugyan, magam is tisztában vagyok vele, milyen kevéssé
ismerem őt – mondta R. J. szomorkásan.
– A beszédje csupa kétkedés. De legbelül – higgye el, tudom, mit
beszélek –, legbelül maga is hisz benne, hogy egy magasabb rendű
lény irányítja az ő és a világ életét. Csak hát képtelen saját maga
számára elfogadható pontossággal meghatározni ezt a hatalmat, s
ezt nehezen bírja elviselni józan ésszel. David valószínűleg a
legvallásosabb ember, akivel valaha találkoztam. – Fallon kis
szünetet tartott. – Most, miután beszéltem vele, biztosra veszem,
hogy a nagyon közeli jövőben személyesen fog számot adni
magának a cselekedeteiről.
R. J. szomorú volt és csalódott. Annak idején úgy érezte, Sarah és
David mellett csendes, derűs élete lehetne a viharos és boldogtalan
évek után. Csakhogy Sarah meghalt. David pedig… David pedig
elment, s olyan démonokkal viaskodik, melyeket ő el sem
képzelhet, s még arra se veszi a fáradságot, hogy kapcsolatba lépjen
vele. Erről szívesen beszélt volna a volt őrnaggyal, de rá kellett
jöjjön, hogy képtelen.
A mosogatóhoz vitték a csészéjüket. Amikor a férfi mozdult,
hogy elmosogasson, R. J. megállította. – Ne fáradjon. Majd
elintézem, ha maga elment.
Fallon láthatóan zavarba jött. – Volna egy kérésem. Állandóan
úton vagyok, a különböző vallási rendeket tájékoztatom a Békés
Istenség működéséről, alapítványokkal tárgyalok. Gyűjtöm a pénzt
a leendő vallási központ felállításához. A jezsuiták részben
megtérítik az útiköltségeimet, de ők nem arról híresek, hogy szíre-
szóra hajigálnák a pénzt az ember után. Van egy hálózsák az
autómban… Megengedné, hogy a pajtájában éjszakázzam?
R. J. óvatos, fürkész pillantást vetett rá, a férfi elnevette magát.
– Nem kell tartania tőlem, keresve se találna jámborabb vendéget.
A feleségem a legderekabb asszony a világon. Ráadásul, ha valaki
egy fontos fogadalmat már áthágott, mint a hímes tojással, úgy
bánik a többivel.
R. J. megmutatta neki a vendégszobát. – Az egész ház
szívsziklákkal van tele – jegyezte meg a férfi. – Kedves fiatal
teremtés volt az a Sarah.
– Az.
R. J. mosogatott, Fallon szárazra törölte az edényeket. Valamivel
később R. J. fürdőlepedőt és mosdókesztyűt nyomott a kezébe. – Én
egykettőre lezuhanyzom, és ágyba bújok. Maga nyugodtan áztassa
ki a tagjait. Reggel pedig…
– Ó, rég úton leszek, mire maga felébred.
– Az majd elválik. Jó éjszakát, Mr. Fallon.
– Szép álmokat, Colé doktornő.
Zuhanyozás után R. J. gondolatoktól rajzó fejjel feküdt a
sötétben. A vendégszobából esti ima erősödő-lanyhuló mormolása
szűrődött át. Az egyes szavakat csak a legvégén tudta kivenni,
amikor a férfi megkönnyebbüléssel vegyes elégedettségében kissé
fölemelte hangját: – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében, ámen.
– Mielőtt elszenderült, R. J. – nek eszébe jutottak a férfi szavai az
áthágott fogadalomról, és átvillant az agyán, nem arról lehetett-e
szó, hogy Joe Fallon és az apáca Dorothy együtt háltak, mielőtt a
pápa feloldozta őket fogadalmuk alól.
Hajnalban a férfi bérelt autójának motorduruzsolására ébredt.
Kint még sötét volt, és újabb egy órát szunnyadt, mielőtt
ébresztőórájának sípolása kiverte szeméből az álmot.
A vendégszoba ugyanúgy festett, mint előző este, csak az ágy
volt feszesebbre, sarkosabbra vetve, mint máskor. R. J. szétbontotta
a katonás műremeket, négyrét hajtotta a takarókat, a szennyes
kosárba gyömöszölte a lepedőket s a párnacihát.
Toby és ő újabban csütörtök reggelente beiktattak egy óra irodai
munkát, mielőtt R. J. felkerekedett Springfieldbe. Aznap reggel
átnézték az aláírandó nyomtatványokat, aztán Toby különös kis
mosolyt villantott R. J. – re.
– R. J., azt hiszem, elképzelhető, hogy… Azt hiszem, bejött a
laparoszkópia.
– Istenem, Toby! Ez biztos?
– Hát, a biztos diagnózist neked hagyom. De azt hiszem, nem
tévedek. Azt akarom, hogy te vezesd le a szülést, amikor itt az ideje.
– Kizárt dolog. Akkorra régen itt lesz Gwen, márpedig nála nincs
jobb szülész. Micsoda mázlista vagy.
– Inkább hálás, de nagyon – mondta Toby, azzal rákezdett a
sírásra.
– Abbahagyod rögtön, te vén bolond – mondta R. J., és addig
ölelgették egymást, míg bele nem sajdult a válluk.
 43. A PIROS FURGON

Július második csütörtökének délutánján, a Családtervezési

Intézetből jövet, az Explorer tükrébe pillantó R. J. észrevette, hogy
vele együtt egy ütött-kopott piros furgon is kikanyarodik a
járdaszéltől. A furgon végig a sarkában maradt, miközben
Springfield forgalmán át a 9l-es út felé autózott.
A főúthoz érve R. J. a füves padkára húzódott, és megállt.
Amikor a piros furgon elsuhant, mély lélegzetet vett, egykét percig
csak ült, és várta, hogy csillapodjon ereiben a lüktetés, azután
visszakanyarodott az országútra az Explorerrel.
A piros furgon fél mérfölddel odébb, a padkára húzódva várt rá.
Amikor R. J. elhaladt mellette, újból a nyomába eredt.
Most már keze-lába reszketett. A 292-es út leágazásánál, ahol a
woodfieldi kacskaringós hegyi útra térhetett volna, nem kanyarodott
el, maradt a főúton.
Semmi kedve nem volt elhagyatott, gyér forgalmú utakon autózni
ilyen kísérettel a nyomában. Inkább egészen Greenfieldig maradt a
91 – esen, ott tért rá a hegyek közé tartó Mohawk ösvényre. Lassan
hajtott, le sem vette tekintetét a piros furgonról, igyekezett minél
több részletet az emlékezetébe vésni.
Amikor Massachussetts állam rendőrségének Shelburne Falls-i
barakkja előtt leállította a kocsit, a piros furgon az út túlfelére
parkolt. Három férfi ült benne, őt nézték. Legszívesebben odament
volna hozzájuk, hogy elküldje őket a fenébe. Aztán eszébe jutottak a
lelőtt orvosok, s inkább beszaladt az épületbe, mely sötét és hűvös
volt a kinti verőfény s a nyári meleg után.
A pult mögött fiatal, napbarnított férfi ült. Fekete haját
kefefrizurára nyírva viselte, frissen keményített egyenruháját, három
függőleges élre vasalt ingét egy tengerészgyalogos is megirigyelte
volna.
 – Parancsoljon, asszonyom. Buckman biztos vagyok.
– Három férfi követ Springfieldtől. Kint áll az autójuk. A férfi
felállt, és R. J. – vel a nyomában kisétált az épületből.
A hely, ahol a furgon állt, közben megüresedett. A főútról egy
másik furgon kanyarodott le nagy lendülettel, a vezető lelassított a
rendőr láttán. Sárga Ford volt.
R. J. megrázta a fejét. – Nem, az egy piros Chevy volt. Elmentek.
A rendőr bólintott. – Jöjjön vissza az őrszobára, legyen szíves.
Leült a pultja mögé, és kitöltött egy formanyomtatványt. Név,
lakcím, panasz természete. – Biztos benne, hogy követték? Tudja,
előfordul, hogy két autó véletlenül ugyanoda tart, az ember meg
rögtön azt hiszi, ráakaszkodtak. Velem is megtörtént már.
– Nem. Három férfi ült benne. Engem követtek.
– Még valószínűbb, hogy néhány cimbora betintázott egy kicsit,
megláttak egy csinos nőt, nosza, követték egy darabon. Tudja, hogy
van ez, doktornő. Nem szép dolog, de végül is a légynek se ártottak
vele.
– Nem erről volt szó.
Beszámolt a rendőrnek a klinikán végzett munkájáról, a
tiltakozásokról. Amikor a végére ért, látta, hogy a férfi fagyos
távolságtartással méregeti. – Hát, el tudom képzelni, hogy vannak,
akik nem rajonganak az ilyesmiért. Mégis, mit vár tőlem?
– Nem tudná értesíteni a járőrautókat, hogy figyeljék a furgont?
– Kevés autónk van, azok is a főutakat járják. Egy rakás
alsóbbrendű út fut innen szét, Vermontnak, Greenfieldnek, délre
egészen Connecticutig, nyugatnak New York államig. Vidéken
mindenki furgonnal jár, tele vagyunk piros Forddal meg
Chevrolettel.
– Ez egy piros Chevrolet volt, kétoldalt felhágóval. Nem új.
Három férfi ült benne. A vezető keret nélküli szemüveget viselt. Ő
meg a másik szélen ülő társa soványak, de legalábbis átlagos
felépítésűek voltak. A középső kövérnek tűnt, tömött szakálla volt.
– Koruk? Szemük, hajuk színe?
 – Azt nem tudom. – R. J. előhúzta a zsebéből a vénytömböt,
amire menet közben feljegyzéseket készített. – A furgonnak
vermonti rendszámtáblája volt. A rendszám TZK-4922.
– Aha. – A férfi lejegyezte. – Rendben van, ellenőrizzük, és
értesíteni fogjuk, hogy mire jutottunk.
– Nem ellenőrizné most rögtön? Míg itt vagyok?
– Beletelik egy kis időbe.
R. J. most viszonozhatta a férfi ellenszenvét. – Megvárom.
– Maga tudja.
Leült egy padra, a pult közelében. A rendőrnek gondja volt rá,
hogy legalább öt percig még véletlenül se foglalkozzon az ügyével,
azután felvette a telefont, és tárcsázott. R. J. hallotta, amint
bediktálja a vermonti rendszámot, köszönetet mond valakinek, és
helyére teszi a kagylót.
– Mit mondtak?
– Kis időre van szükségük. Majd visszahívom őket. Eztán a
rendőr papírmunkába temetkezett, tudomást sem véve R. J.
jelenlétéről. Kétszer csörgött a telefon, rövid beszélgetéseket
folytatott, melyeknek az égvilágon semmi közük nem volt R. J.
ügyéhez. R. J. kétszer felkelt a padról, kinézett a főútra, de a
munkából hazafelé tartók miatt megnövekedett forgalmon kívül
nem akadt más látnivaló.
Amikor másodjára visszatért az őrszobába, a rendőr éppen a
rendszámtábláról beszélt a telefonon.
– Lopott rendszám – mondta R. J. – nek. – Reggel szedték le egy
Hondáról Hadley Maliban.
– Hát akkor… ennyi?
– Ennyi. Kiadjuk ellenük a körözést, de mostanra már megint
másik rendszámuk van, arra befizethet.
R. J. bólintott. – Mindenesetre köszönöm. – Már kifelé tartott,
amikor hirtelen eszébe ötlött valami. – Tudják, hogy hol lakom.
Megtenné, hogy felhívja a woodfieldi rendőrséget, és megkéri
McCourtney rendőrfőnököt, várjon meg a házamnál?
 A rendőr nagyot sóhajtott. – Ahogy kívánja, asszonyom – mondta
végül.
Mack McCourtney helyiségről helyiségre átvizsgálta vele a házat.
Pincétől padlásig. Aztán kettesben végigmentek az erdei ösvényen.
R. J. beszámolt neki a zaklató hívásokról. – Mintha a
telefontársaságok ajánlottak volna valami szerkentyűt, amivel meg
lehet mondani, honnan hívtak fel. Igen, a hívásazonosítás. A
szolgáltatás pár dollárba kerül havonta, plusz meg kell vennie a
berendezést, ami nagyjából annyiba kerül, mint egy üzenetrögzítő.
De csak egy halom telefonszámhoz jut, a New England
Telefontársaság pedig nem fedi föl az állomások tulajdonosának a
kilétét.
– Persze ha közlöm velük, hogy rendőrségi ügyről van szó,
kérhetünk rosszindulatú hívás ellenőrzést. Maga a vonalmegfigyelés
ingyenes, de három dollár huszonöt centet számítanak fel minden
egyes beazonosított számért. – Mack nagyot sóhajtott. – A baj csak
az, R. J., hogy ezeket a telefonbetyárokat se ejtették ám a fejük
lágyára. Pontosan tudják, hogyan működik a rendszer, maga pedig
nem kapna mást, csak egy sereg fülke számát, egy hívás, egy fülke
alapon.
– Szóval maga szerint nem érdemes lenyomoztatni a hívásokat?
A férfi megrázta a fejét.
Az erdei ösvényen semmi gyanúsat nem láttak. – Lefogadom az
éves prémiumba, hogy régen elhúzták a csíkot – mondta
McCourtney. – Viszont amilyen sűrű errefelé az erdő, akárhány
helyen letérhettek az útról, és megbújhattak a furgonnal. Úgyhogy
szeretném, ha ma este ajtót-ablakot bezárna. Én kilenckor leteszem
a szolgálatot, Bill Peters az éjszakás. Igyekszünk minden körben
útba ejteni a házát, és nyitva tartjuk a szemünket. Rendben?
– Rendben.
Hosszú, fülledt éjszaka volt, lassan telt. Az útról többször vetült
táncoló fénykéve R. J. hálószobájának falára. A házhoz érve az autó
mindannyiszor lelassított. R. J. feltételezte, hogy Bill Peters lehet az
a járőrkocsiban.
Hajnaltájt fullasztóvá lett a hőség. R. J. úgy döntött, ostobaság
volna az emeleten is zárva tartani az ablakokat csak meghallja, ha
valaki létrát támaszt a falnak, okoskodott. Az ablakokon áradó
légáramban hűsölve feküdt, amikor kevéssel öt óra után a ház
mögött rázendítettek a préri kutyák. Jó jel, gondolta, nyilván nem
tutulnának, ha ember járna a környéken.
Korábban olvasta valahol, hogy a tutulás többnyire a párok
egymásra találását segíti elő, s most mosolyogva fülelt: Aa-úúú-
úúú-úúú-úúú-jip-jip-jip. Itt vagyok, ragyogok, gyere értem, csavard
el a fejem.
Régóta élt önmegtartóztatásban. S mivel végső soron az ember is
csak gondolkodó állat, s ugyanolyan éhes a testi szerelemre, mint a
prérikutyák, R. J. végignyújtózott az ágyon, s hagyta, hogy
kiszökjön elnyíló ajkán a hanggá sűrűsödött vágyakozás. – Aa-úúú-
úúú-úúú-úúú-jip-jip-jip. – így társalgott a falkával, miközben
odakint ikrásodni kezdett az ég sötétje, és ő mosolyogva nyugtázta
magában, milyen rémült és felajzott tud lenni egyazon pillanatban.
 44. KORAI KONCERT

A nyár örömmel és szomorúsággal is bőségesen elhalmozta R. J.

– , aki mindjobban felnézett hatalmas erőtartalékokkal megáldott,
esendőségükben is végtelenül emberi betegeire. Janet Cantwell
anyját, Elena Allent tizennyolc éven át gyötörte a cukorbaj, míg
végül a keringési elégtelenségből üszkösödés lett, s amputálták a
jobb lábát. R. J. elszorult szívvel kezelte a bal láb érszűkületre utaló
felszíni kimarjulásait. Elena nyolcvanéves volt, de töretlen szellemi
frissességnek örvendett. Mankójára támaszkodva megmutatta R. J. –
nek díjnyertes kései liliomjait és már sárgulásnak indult,
gyermekfejnyi paradicsomjait. Aztán megpróbált a doktornőre
tukmálni néhányat fölös padlizsánjaiból.
– Én is ültettem – szabadkozott R. J. nevetve. – Maga elfogadná
tőlem?
– Isten őrizz!
Woodfield egyetlen kertjéből sem hiányzott a padlizsán. Gregory
Hinton kijelentette, hogy autót csak lezárva szabad a Fő utcán
hagyni, különben a visszatérő sofőr feltétlenül padlizsánt talál a
hátsó ülésen.
A kezdetben ellenséges Greg Hintonból a doktornő hű támogatója
és barátja lett, és R. J. – különösen szíven ütötte, amikor kiderült,
hogy a férfinak kissejtes tüdőrákja van. Mire köhécselve és zihálva
megjelent a rendelőben, a kór egészen elhatalmasodott szervezetén.
Hetvenéves volt. Mióta a tizenötöt betöltötte, napi két doboz
cigarettát füstölt el, ráadásul úgy vélte, más okok is közrejátszottak
a betegség kialakulásában. – Mindig mondják, milyen jó a
parasztnak, hogy egész nap a szabadban dolgozik, meg minden.
Arra bezzeg nem gondolnak, hogy a bezárt istállóban naphosszat
nyeljük a széna porát, meg a földeken a műtrágyát, a növény
védőszereket. Sok szempontból nagyon is egészségtelen munka a
miénk.
R. J. átküldte a férfit egy greenfieldi onkológushoz. Miután az
MRI felvétel kis, gyűrűforma árnyékot mutatott az agyban, R. J.
sugárkezelést és kemoterápiát írt elő, és együtt szenvedett betegével.
Derűs pillanatok és hetek is akadtak azért. Nem csak a halál, az
élet is számtalan formában megnyilvánult R. J. környezetében.
Toby pocakja felfúvódott, mint a mikrohullámú sütőbe dugott
kukoricászacskó. Reggelente erős hányinger gyötörte, ami a nap
folyamán sem múlt el teljesen. Toby rájött, hogy a
citromszeletekkel dúsított, jéghideg ásványvíz csillapítja
hányingerét, s ettől fogva két öklendezés roham között
méltóságteljesen ült íróasztalánál, és nagy jégkocka-csilingelés
közepette aprókat kortyolgatott karcsú poharából. Terhessége
tizenhetedik hetében R. J. magzatvízcsapolásra küldte.
A kisvárosi élet nyugalmas felszínén egyelőre egy másik szülés
vetett hullámokat. Egy rémisztően párás, lucskos napon R. J. világra
segítette Jessica Garland hármas ikreit. Régóta tudták, hogy három
baba, két lány s egy fiú készülődik kifelé, mégis az egész település
megünnepelte a zökkenőmentes szülést. R. J. életében először
segített világra hármas ikreket, s talán utoljára is, mert úgy döntött,
ha Gablerék letelepedtek a hegyek között, összes kismamáját Gwen
gondjaira bízza. A babák a Clara, Julia és John nevet kapták. R. J.
valamikor azt hallotta, az anyák gyakran nevezik el gyermeküket a
szülésnél segédkező vidéki orvosról, de úgy tűnt, ez a szokás
időközben kiment a divatból.
Egy reggel, a kemoterápiás kezelés után Gregory Hinton egyik
lábáról a másikra nehezedve ácsorgott a rendelőben.
– Azt mondják a népek, hogy abortuszokat végez Springfieldben,
Colé doktornő.
R. J. rögtön gyanút fogott a hivatalos megszólítás hallatán.
Jó ideje egyszerűen csak R. J. volt a férfinak. A kérdés azonban
nem érte váratlanul, hiszen soha nem rejtette véka alá, mi dolga van
hetente Springfieldben. – Jól mondják, Greg. Minden csütörtökön
besegítek az abortuszklinikán.
A férfi bólintott. – Mi katolikusok vagyunk az asszonnyal. Tudta?
– Nem, Greg, nem tudtam.
– Bezony. Itt születtem helyben, kongregacionalistának neveltek.
Staciát meg katolikusnak. Stacia Kwiatowski a lánykori neve, az
apjának csirkefarmja volt Sunderlandben. Egyik szombat este átjött
a barátnőivel a woodfieldi városházára, a mulatságra. Ott
ismerkedtünk meg. Mikor egybekeltünk, okosabbnak tűnt, hogy
ugyanabba a templomba járjunk mind a ketten, hát átpártoltam az
övéhez. Itt a városban persze nincs katolikus templom, úgyhogy a
Jézus Szent Nevébe járunk el, Deerfieldbe. Végül át is tértem arra a
hitre.
– Colrainben lakik az unokahúgunk, Rita Hinton, Arthur bátyám
lánya. Kongregacionalisták, az egész család. Rita a Syracuse
Egyetemre járt volna, de teherbe esett, a fiú meg kereket oldott. Rita
félbehagyta az iskolát, megszülte a gyereket, kislány lett. Helen
sógornőm viseli gondját, Rita meg takarítani jár, hogy pénzt hozzon
a házhoz. Nagyon büszkék vagyunk az unokahúgunkra.
– Minden okuk megvan a büszkeségre. Az is természetes, hogy
támogatják, és vele örülnek, ha egyszer így döntött.
– Amire ki akartam lyukadni – mondta halkan a férfi –, az az,
hogy nem szenvedhetjük az abortuszt.
– Én se vagyok oda érte, Greg.
– Akkor miért csinálja mégis?
– Mert a klinikát felkereső emberek rettenetesen rá vannak utalva
a segítségünkre. Rengeteg nő meghalna, ha nem volna lehetősége a
biztonságos terhesség megszakításra. Azokat a nőket fikarcnyit sem
érdekli, hogy mit csinált vagy nem csinált a többi terhes nő, hogy
mit gondolunk mi, maga meg én, vagy mit gondol ez vagy az a
csoport. Egyedül azzal törődnek, hogy mi megy végbe a saját
testükben, lelkükben, mert mindenkinek személyesen kell
eldöntenie, mit tegyen a túlélése érdekében. – A férfi szemébe
nézett. – Meg tudja ezt érteni?
 Másodpercnyi hallgatás után a férfi bólintott. – Azt hiszem, igen
– adta be a derekát.
– Ennek örülök – mondta R. J.
Mégsem akart továbbra is rettegve gondolni a csütörtök
közeledtére. Amikor annak idején igent mondott, hozzátette, hogy
csak ideiglenesen vállalja a besegítést, míg Barbara Eustisnak nem
sikerül más orvosokat verbuválnia. Augusztus utolsó csütörtöken
azzal autózott be Springfieldbe, hogy megmondja az igazgatónőnek:
kész, nincs tovább.
A klinika mellett elhaladva látta, hogy javában folyik a tiltakozás.
Mint rendesen, néhány sarokkal odébb letette az autót, s
visszasétált. A Clinton-kormány határozatának értelmében a
rendőrök kötelesek voltak az utca túlfelén tartani a tiltakozókat, akik
így többé nem tudták tevőlegesen akadályozni a klinikára belépni
szándékozókat. Így is, ahányszor autó kanyarodott a klinika
behajtójára, táblákat rázó kezek emelkedtek a magasba, kiáltások
harsantak.
– NE ÖLJ MEG, MAMI! NE ÖLJ MEG, MAMI! – harsogta egy
megafon.
– Anya, ne öld meg a gyermeked!
– Fordulj vissza, ments meg egy életet!
R. J. fél tucat lépésre volt az ajtótól, amikor valaki felismerte.
– GYILKOS… GYILKOS… GYILKOS… GYILKOS…
A küszöbről még észrevette, hogy a betegfelvételi iroda ablakát
betörték. Odabent a nyitott ajtón át Barbara Eustisra lett figyelmes,
aki négykézláb szedegette az üvegcserepeket.
– Hello – köszönt rá az igazgatónő, mintha mi sem történt volna.
– Jó reggelt. Beszélni szerettem volna magával egy percet, de
ahogy látom…
– Dehogyis, jöjjön csak be, R. J. Magára mindig tudok időt
szakítani.
– Úgyis korán jöttem, hadd segítsek. Minek köszönhető ez a
felfordulás?
 – Nem minek: kinek. Egy tizenhárom év körüli fiú ballagott erre
egy szál magában, a kezében papírzacskó. Amikor az ablak alá ért,
kikapta azt ott a zacskóból, és durr! bele az ablakba.
Barbara íróasztalán baseball labdányi kő csúfoskodott. Az asztal
sarka lehasadt, nyilván ott érte a berepülő lövedék.
– Még jó, hogy nem magát találta hókon. Nem vágták össze a
szilánkok?
Eustis megrázta a fejét. – Épp a mosdóban voltam. A gondviselés
jóvoltából rám jött a szükség.
– A fiú a tiltakozókhoz tartozott?
– Nem tudni. Végigszaladt az utcán, aztán ki a Forbes sugárútra.
A rendőrök keresték egy darabig, de bottal üthették a nyomát.
Biztosan felvette egy várakozó autó.
– Atyavilág. Már gyerekeket is belekevernek. Mi folyik itt,
Barbara? Hová vezet mindez?
– A holnapba, doktornő. Az Egyesült Államok Legfelsőbb
Bírósága megerősítette az abortusz törvényes mivoltát. Most pedig a
kormány engedélyezte az abortusztabletta kipróbálását.
– Gondolja, hogy ez változtat valamin is?
– Azt hiszem, ez mindent meg fog változtatni. – Eustis a
szemétkosárba zúdította a cserepeket, káromkodva a szájába kapta
ujja hegyét. – Az RU-486 valószínűleg az Egyesült Államokban is
beválik majd, hiszen Franciaországban, Angliában és
Svédországban már évek óta használják.
– És mihelyt az orvosok a rendelőjük négy fala közt írhatják fel a
tablettát és végezhetik az utógondozást, a csata többé-kevésbé
eldőlt. Persze sokan eztán is erős erkölcsi érvekkel ellenzik majd az
abortuszt, és időről időre tiltakozó gyűléseket is szerveznek majd.
De amikor egy nőnek elég benéznie a háziorvosához, hogy
megszakíttassa a terhességet, az az abortuszháború végét jelenti.
Minden orvosi rendelő előtt mégsem lehet tüntetni.
– Mennyit kell még erre várnunk?
– Nagyjából két évbe telik, azt hiszem. Addig ki kell húznunk
valahogy. Napról napra kevesebb orvos hajlandó abortuszklinikán
munkát vállalni. Mississippi állam teljes területén egyetlenegy férfi
orvos végez abortuszokat. Észak- Dakotában egyetlenegy doktornő.
A maga korabeli orvosok nem kaphatók efféle munkára. Sok klinika
csak azért tarthat nyitva, mert idős, nyugdíjas orvosokból áll a
személyzete. – Az igazgatónő elmosolyodott. – Az idős orvosoknak
kötélből vannak az idegeik, R. J., sokkal bátrabbak, mint fiatalabb
kollégáik. Vajon mi az oka?
– Valószínűleg kevesebb a vesztenivalójuk. A fiatalabbjának ott a
család, a karrier, elég aggodalom az nekik.
– Hát igen. Adjunk hálát Istennek a vénekért. Maga igazi fehér
holló, R. J. Mit meg nem adnék, hogy még egy ilyen orvosra
akadjak, mint maga. Mondja hát – miről akart beszélni velem?
R. J. a kosárba pottyantotta az üvegcserepeket, és megrázta a
fejét. – Elszaladt az idő, jobb lesz, ha munkához látok. Úgysem volt
fontos, Barbara. Majd legközelebb.
Péntek este éppen zöldségmártást készített vacsorára, és Mozart
Hegedűconcertóját hallgatta a rádión, amikor Toby telefonált.
– Nézed a tévét?
– Nem.
– Magasságos ég, R. J., kapcsold be azonnal.
Munkahelye, egy floridai abortuszklinika előtt lelőtték a
hatvanhét éves orvost, John Bayard Brittont. Az életét kioltó sörétes
puskát egy Paul Hill nevű protestáns lelkész sütötte el. A gyilkosság
színhelye Pensacola volt, ugyanaz a város, ahol egy évvel korábban
Michael Griffin kioltotta dr. David Gunn életét. R. J. dermedten
hallgatta az egymást követő részleteket. Amikor az odakozmált
káposzta bűze magához térítette, talpra ugrott, lezárta a tűzhelyet, a
vacsora füstölgő maradványait a mosogatóba borította, s aztán
visszaült a készülék elé.
Hill közvetlen közelről nyitott tüzet a klinika elé kanyarodó autó
első ülésén helyet foglaló orvosra.
Az autó ajtaját és oldalsó szélvédőjét szitává lyuggatták a
sörétszemek, Britton azonnal meghalt. Rajta kívül két önkéntes
kísérő ült az autóban, egy hetvenes férfi az első ülésen, aki szintén
meghalt, és a férfi felesége hátul, akit kórházba szállítottak.
A hírolvasó szerint dr. Britton nem helyeselte az abortuszt, mégis
hajlandó volt a klinikán dolgozni, hogy a nőknek legyen választási
lehetőségük.
Felvételeket játszottak be Paul Hill tiszteletesről, amint korábbi
tiltakozásokon nyilatkozik, s a dr. Gunnt kivégző Michael Griffint
méltatja.
Majd az erőszakot és gyilkosságot elítélő abortuszellenes vallási
vezetőkkel következtek beszélgetések. Rövid részletet adtak le az
abortuszt ellenzők egyik országos szervezetének vezetőjével, aki
sajnálkozását fejezte ki a következő képsoron ugyanő arra biztatta
követőit, imádkozzanak, hogy az abortuszt végző orvosokat súlyos
csapások érjék.
Egy hírelemző felidézett néhányat az utóbbi évek során az
Egyesült Államok abortuszellenes mozgalmait ért kudarcokból. –
Az új törvények és állásfoglalások ismeretében még több erőszakos
megnyilvánulás várható a mozgalom szélsőséges tagjainak és
csoportjainak részéről – állapította meg.
R. J. karját szorosan maga köré fonva üldögélt a kanapéján,
mintha sehogy sem tudna felmelegedni. Akkor is mozdulatlanul
meredt maga elé, mikor a hírműsort vetélkedő váltotta fel a villódzó
képernyőn.
Egész hétvégén bajvárón acélozta lelkét. Ki se mozdult otthonról,
az ajtókat kulcsra zárta, ablaktábláit behajtotta. Nekivetkőzött a
nagy hőségben, olvasni, aludni próbált.
Vasárnap kora reggel beteghez hívták. Amikor hazaért, újból
bezárkózott.
Hétfőn, munkába menet a Fő utca közelében letette a kocsit, és
gyalogszerrel közelítette meg a rendelőt. Három házzal előbb
átvágott egy behajtón, és az elkerítetlen udvarokon át, a kertek alatt
érkezett a hátsó bejárathoz.
 Egész napja nyugtalanul telt. Éjjel ébren hevert az ágyán,
egyetlen sajgó idegvégződésként várva a fenyegető
telefonhívásokat. Valahányszor az öreg ház valamelyik eresztéke
megnyikordult vagy a hűtőszekrény rázkódva életre kélt,
összerezzent.
Végül hajnali háromkor kikelt az ágyból, és kinyitott ajtót
ablakot.
Aztán azon mezítlábasan kivitt egy összecsukható kerti széket a
magasított ágyásokhoz a kertbe. Utána kicipelte a viola da gambát,
leült a csillagok alá, és lábujjait a fűbe fúrva nekilátott, hogy
előcsalja a hangszerből a Maraischaconne-t, melyet az utóbbi
időben csiszolgatott. A darab csodálatosan szólt a fekete reggeli
levegőben, és miközben játszott, R. J. elképzelte az erdei állatokat,
amint a különös és rejtélyes hangokat fülelik. Játékába itt-ott hiba
csúszott, de nem törődött vele. A salátáinak így is megfelelt.
A muzsika új bátorságot öntött belé, lehiggadt. Másnap reggel
egészen a rendelőig hajtott, és a szokott helyen parkolta le az autót.
A betegeivel is a régi módon bánt. Minden reggel időt szakított rá,
hogy munka előtt bejárja az erdei ösvényt, délutánonként pedig a
kertben gyomlált. Felmagzott bokorbabja helyét újra beültette.
Szerdán felhívta Barbara Eustis. A klinika megszervezte, hogy
önkéntes kísérők menjenek érte s szállítsák munkába, mondta.
– Nem. Nem akarok önkénteseket.
– De hát miért nem?
– Nem lesz semmi baj. Érzem. Ráadásul azon a floridai orvoson
se sokat segítettek az önkéntesek.
– Rendben. Mindenesetre egyenest a parkolóba hajtson.
Fenntartatom magának a bejárat melletti helyet. Különben annyi
rendőrautó cirkál a környéken, mint még soha, úgyhogy nagyobb
biztonságban már nem is lehetnénk.
– Pompás – mondta R. J.
Csütörtökön újból rátört a vakrémület. Hálás szívvel nyugtázta a
Springfield határában mögé soroló rendőri kíséretet, mely aztán
néhány kocsi távolságra lemaradva, feltűnésmentesen követte végig
a városon.
Egyetlen tiltakozó sem volt az épület környékén. A klinika egyik
titkárnője foglalta neki a parkolóhelyet, ahogy Barbara megígérte.
Napja végül eseménytelenül, könnyen telt el, és amikor végeztek
az utolsó pácienssel, még Barbara is szemlátomást felszabadultabb
volt. R. J. egy rendőrautóval – és senki mással – a nyomában
autózott a városhatárig, ahol aztán hirtelen újra egy lett a sok közül
a 91 – esen északnak tartók áradatában.
Hazaérve felvidultan látta, hogy valami jótét lélek kis csomagot
hagyott a verandáján. A csomagban zsenge újkrumpli volt, s
mellette néhány sor George Palmer azt tanácsolta, hogy megfőzve,
vajjal és friss petrezselyemmel fogyassza ajándékát. A krumpli
pisztránghúsért kiáltott, úgyhogy R. J. gilisztát ásott a
komposztdomb mellett, és előkerítette horgászbotját.
Kellemes meleg volt. Az erdő hűse baráti üdvözléssel fogadta. A
fák lombsátrán áttörő napfény kusza fény-árnyék mintát vetett a
földre.
Az áthatolhatatlan árnyak közül előlépő férfi a képzeletében
rátámadó medvére emlékeztette. Éppen csak annyit látott belőle,
hogy magas, szakállas és Krisztus-hajú, aztán szinte magától
emelkedett és sújtott le a karja, vágott végig a férfin a horgászbottal.
Aztán újra és újra, és a bot kettőbe tört, de ő csak csépelte a férfit,
mert egyszerre rájött, ki áll előtte.
Erős karok fonódtak köré, a férfi álla fájdalmasan R. J. feje
búbjára szorult.
– Óvatosan, még a kezedbe szalad a horog.
A férfi szavai R. J. haján szűrődtek át.
– Befejezted az ösvényt – mondta.
IV. A VIDÉKI ORVOS
 45. MESE REGGELI KÖZBEN

Néhány perccel azután, hogy a férfi R. J. – re ijesztett az erdei

ösvényen, a konyhában ültek, s kissé tartózkodón méregették
egymást. Nagyon nehezen indult a beszélgetés. Amikor utoljára
együtt voltak, David gyermekének holtteste fölött néztek
farkasszemet.
Mindketten megváltoztak a másikban élő emlékalakhoz képest.
Mintha elmaszkírozta volna magát, úgy fest, gondolta R. J., aki
hiányolta a férfi copfját, s idegenkedve méregette szakállát. –
Akarsz Sarah-ról beszélni?
– Nem – mondta gyorsan a férfi. – Legalábbis nem most.
Kettőnkről akarok beszélgetni.
R. J. remény és kétségbeesés között ingadozva, ölében heverő
kezét tördelve igyekezett úrrá lenni remegésén. Öröm, reszketeg
várakozás, végtelen megkönnyebbülés különös elegye hullámzott a
lelkében. És gyilkos düh. – Mi hozott vissza?
David annyira egészségesnek, annyira normálisnak tűnt, mintha
mi sem történt volna a közbenső időben. Túlságosan is higgadt,
túlságosan is tárgyilagos képet vágott. R. J. szíve szerint gyengéd
szavakat mondott volna neki, de amikor kinyitotta a száját, minden
máshogy alakult. – Igazán kedves tőled… Tényleg. Egy álló évig
nem hallatsz magadról, aztán Szevasz, jó öreg R. J., visszajöttem.
Honnan tudjam, hogy nem vágódsz be az autódba, és tűnsz el
megint egy évre, ha újból összezördülünk valamin? Vagy öt évre,
vagy nyolcra?
– Onnan, hogy én azt mondom. Hajlandó vagy legalább
gondolkodni rajta?
– Ó, gondolkodni, azt lehet. – Kelletlen hangjába annyi keserűség
vegyült, hogy a férfi elfordult zavarában.
– Itt maradhatok éjszakára?
 R. J. nyelve hegyén volt a visszautasítás, de aztán rájött, hogy
képtelen volna rá. – Miért ne – mondta, és elnevette magát.
– Kivihetnél a kocsimhoz az országútra. Átvágtam Krant-zék
birtokán, hogy az ösvényen lyukadjak ki a folyónál.
– Majd szépen elsétálsz érte, míg én megcsinálom a vacsorát –
mondta R. J. kegyetlenül, s kissé ingerülten. A férfi szó nélkül
bólintott, és kiment a házból.
Mire visszatért, R. J. újra régi önmaga volt. Vigye a kofferét a
vendégszobába, mondta, vendégnek kijáró udvariassággal, hogy
David ne hallja ki hangjából a boldogságot, ne érezhesse, hogy
hozzá mindig visszajöhet. A menü távolról sem volt ünnepi –
felmelegített húspogácsa, előző napi sült krumpli, télre eltett
almaszósz.
Asztalhoz ültek. R. J. felpattant, mielőtt az ételhez nyúlt volna,
beviharzott a szobájába, s magára csukta az ajtót. David hallotta,
hogy bekapcsolja a televíziót, aztán vetélkedő gépnevetése csörrent.
És R. J. – is hallotta. Valahogy megérezte, hogy nem kettejükért
zokog, az ajtóhoz lépett, és halkan megkocogtatta.
R. J. az ágyon feküdt, a férfi letérdelt mellé.
– Én is szerettem – suttogta R. J.
– Tudom.
Együtt sírtak, ahogy egy esztendeje kellett volna tegyék, és R. J.
összekucorodott, és helyet csinált a férfinak. Az első csókok
gyengédek és könny ízűek voltak.
– Egész idő alatt rád gondoltam. Minden egyes nap minden egyes
percében.
– Gyűlölöm ezt a szakállt – szipogta R. J.
Reggel R. J. – nek az a különös érzése támadt, mintha egy
vadidegennel töltötte volna az éjszakát. Nemcsak a szakáll meg a
hiányzó copf teszi, gondolta, miközben gyümölcslevet turmixolt a
konyhában.
Mire elkészült a pirítóssal, és felverte a tojást, David is megjelent.
– Mmmm, nagyon finom. Mi ez a katyvasz?
 – Áfonyás narancslé.
– Azelőtt sosem ittad így.
– Hát most így iszom. Változnak a dolgok, David… Eszedbe se
jutott, hogy közben esetleg találtam magamnak valakit?
– Találtál?
– Ez többé nem tartozik rád. – Hirtelen felfortyant. – Joe Fallont
meg tudtad keresni, engem nem? Miért nem hívtál fel soha? Miért
vártál olyan sokat a levélírással? Miért nem tudattad előbb, hogy jól
vagy?
– Mert nem voltam jól.
A tojás a tányérjukon lassan megdermedt, David mégis inkább
beszélni kezdett.
Sarah halála után a levegő különös árnyalatot vett fel, mintha
mindent valami fakósárga lébe áztattak volna. Kis részem
működőképes maradt. Felhívtam a roslyni temetkezési vállalkozót
Long Islanden, előjegyeztettem másnapra a szertartást és New
Yorknak vettem az irányt a halottaskocsi mögött. Óvatosan
hajtottam. Nagyon óvatosan.
Egy motelben szálltam meg. Reggel a szertartás végtelenül
egyszerű volt. A valamikori templomunk közben új rabbit kapott,
aki nem ismerte Sarah-t. Megkértem, hogy fogja rövidre. A
temetkezési vállalat alkalmazottai álltak be koporsóvivőnek. A
temetkezési vállalkozó értesítést tett közzé az egyik reggeli lapban,
de csak nagyon kevesen olvasták időben, hogy ott lehessenek a
temetésen. A Nyugat-Babyloni Beth Moses Temetőben Sarah két
általános iskolai barátnője pityergett egymás kezét fogva, és öt, a
családunkat régről ismerő, roslyni felnőtt nézte részvevőn, amint
elküldöm a sírásókat, hogy magam temessem be a sírgödröt. Az első
pár lapát kavicsos föld nagyokat döndült a koporsón, aztán már csak
föld hullott földre, míg be nem telt a gödör.
Egy ismerősnek tűnő, nagydarab nő, aki karcsúbb és fiatalabb
kiadásban Natalie barátnője volt, zokogva magához ölelt, a férje
pedig rimánkodott, hogy menjek haza velük. Félig öntudatlanul
mondtam nekik valamit.
A halottaskocsival együtt távoztam. Egy-két mérföld után
bekanyarodtam egy templom üres parkolójába, és bő egy órát
várakoztam. Mire visszaértem a temetőbe, mindenki elment.
A két parcella karnyújtásnyira volt egymástól. Leültem közéjük,
egyik kezemet Sarah, másikat Natalie sírjára tettem. Senki nem
zargatott.
Csak a gyász és a magány érzése maradt bennem. Késő délután
volt, amikor beültem az autóba, és elhajtottam.
Nem volt különösebb célom. Mintha magától gurult volna az
autó, végiga Wellwood sugárúton, kereszteződések, hidak során.
New Jerseybe.
Newarkban beugrottam egy Letűnt Dicsőség nevű kocsmába, ott
van az autópálya mellett, kétkezi melósok törzshelye. Gyorsan
bekaptam három felest, de aztán felfigyeltem a nagy csöndre, a
bámuló szemekre. Ha kezeslábas vagy farmer van rajtam, a kutya se
vesz észre, de rajtam mélykék, egysoros öltöny volt, Hart Schaffner
Marxtól, sárfoltosan, gyűrötten, ráadásul copfot viseltem
megállapodott ember létemre. Úgyhogy kifizettem a számlát, és
távoztam. Valamivel odébb három hét decis Beefeaterst vettem egy
raktáráruházban, amit aztán magammal vittem a legközelebbi
motelbe.
Több száz részeget hallottam már az ital ízéről beszélni.
Folyékony csillagnak, nektárnak, isteni nedűnek becézik az
alkoholt. Én mindig is utáltam a gabonapálinka ízét, és
megragadtam a vodkánál és a ginnél. A motelszobában, a feledést
keresve, addig ittam, míg le nem taglózott az álom. Ahányszor
felébredtem, néhány másodpercig zavarodottan, emlékeim között
kutatva feküdtem az ágyon, aztán iszonyú fájdalom, gyötrelmes
emlék tört rám, és újra az ivásba menekültem.
Régi, jól bevált módszerem volt ez – bezárt szobák mélyén,
biztonságban nyakalni. A három üveg jóvoltából négy teljes napig
részeg voltam. Egy nap, egy éjszaka nyomorultul éreztem magam,
aztán a létező legkímélőbb reggeli után kijelentkeztem a motelből,
és hagytam, hogy a kocsim vigyen valahová.
Könnyen visszataláltam a régtől ismerős kerékvágásba. Soha nem
vezettem részegen, megértettem, hogy egyedül az autóm, az
irattárcám, a hitelkártyáim és a csekkfüzetem óvnak meg a teljes
lerobbanástól.
Lassan, gépiesen vezettem, zsibbadt aggyal igyekeztem magam
mögött hagyni a valóságot. Előbb-utóbb azonban mindig eljött a
pillanat, amikor a valóság betolakodott a kocsiba, és nem tágított
mellőlem, és amikor a kín elviselhetetlenné vált, megálltam, vettem
pár üveg alkoholt, és bejelentkeztem egy motelbe.
Leittam magam a pennsylvaniai Harrisburgben. És az ohiói
Cincinnati határában, és egy sor más helyen, aminek a nevére sem
emlékszem. Végigvedeltem az évszakváltást.
Egy meleg, kora őszi reggelen, hajnalon inkább, csúnyán
másnapos fejjel azon kaptam magam, hogy egy alacsonyabb rendű
vidéki úton autózom. Szelíd, dimbes-dombos táj volt, a hegyek nem
olyan magasak, mint a woodfieldiek, a szántókat facsoportok
tarkították. Megelőztem egy fekete lovas kocsit a bakon
szalmakalapot, fehér inget, hózentrágeres fekete nadrágot viselő,
szakállas férfi ült.
Egy amish.
Hosszú ruhás nőt láttam egy lakóépület mellett, kis imasapkával a
feje búbján segédkezett két fiúnak, akik sütőtököt raktak le egy pőre
kocsiról. A gabonaföld túlsó végén egy másik férfi ötlovas fogattal
zabot aratott.
Hányingerem volt, és hasogatott a fejem.
Lassan hajtottam keresztül a gazdaságokkal teli vidék fehér vagy
éppen festetlen gerendaházai, gyönyörű pajtái, szélkerekes
víztornyai, ápolt szántói között. Arra gondoltam, talán megint
Pennsylvaniában járok, esetleg Lancaster közelében, de aztán
hamarosan a körzethatárhoz értem, és láttam, hogy az ohiói Apple
Creekből tartok Kidron mezővárosának. Rettenetesen
megszomjaztam. Ha tudom, hogy nem egészen másfél mérföldre
üzletek, szálloda, behűtött Coca-Cola, étel vár… De nem tudtam.
Simán elhajtottam volna a ház mellett, ha nem veszem észre a
gazdátlan fogatot. A földön heverő kocsirúd, a szakadt istrángszíj
szavak nélkül is pontosan elmesélte, hogyan bokrosodott meg,
szaladt világgá a ló.
Egy kancát kergető férfi mellett haladtam el. Az állat láthatólag
pontosan tudta, mire megy ki a játék, eszébe sem jutott megállni.
Amikor lehagytam a lovat, hirtelen ötlettől vezérelve keresztbe
fordultam az úton a kocsival, kipattantam az ülésről, és karomat
lengetve a közeledő állat elé ugrottam. Egyik oldalon kerítés,
másikon magas kukorica szegélyezte az utat. Amikor a kanca
lépésre váltott, megnyugtatón duruzsolva közelebb mentem hozzá,
és elkaptam a kantárszárat.
Megérkezett a kifulladt, dühös képet vágó tulajdonos. – Danke.
Sehr danke. Maga tudja, hogyan kell bánja jószág.
– Régebben mi is tartottunk lovat.
A férfi arca szétfolyt a szemem előtt, rátámaszkodtam az autóra.
– Maga krank? Hívjam segítség?
– Nem, semmi bajom. Tényleg. – A szédülés már múlóban volt.
Ki kellett kerülnöm a nap aranypörölyének csapásai alól. A
kocsiban volt egy doboz Tylenol. – Nem tudja véletlenül, hol
kérhetnék egy kis vizet?
A férfi bólintott, és a közeli ház felé bökött a hüvelykjével. –
Azok az emberek adják víz. Kopogtat ajtó.
Az épületet szántóföldek övezték, de nem amishé volt – autókat
láttam a hátsó udvaron. Már bezörgettem, mire észrevettem a kis
táblát. Jesiva Jiszróél. Izrael Imaháza. A nyitott ablakokon át semmi
mással össze nem téveszthető héber kántálás hallatszott ki. Bét
Jiszróél barahu et-Adonáj, bét Áron barahu et-Adonáj. Ő, Izráelnak
háza, áldjon meg az Úr, ó, Áronnak háza, áldjon meg az Úr.
Szakállas férfi nyitott ajtót. Fekete nadrágjától és fehér ingétől
akár amish is lehetett volna, a feje búbján azonban imasapkát viselt,
bal ingujja föltűrve, homlokán és karján imaszíj. Mögötte az
asztalnál férfiak ültek.
Rám meredt. – Jöjjön csak, jöjjön. Biszda jid?
– Igen.
– Magára vártunk – mondta jiddisül.
Nem volt bemutatkozás. A bemutatkozás későbbre maradt. –
Magával vagyunk tízen – világosított fel egy deres szakállú férfi.
Megértettem, hogy velem együtt éppen kitelt a minján, így a férfiak
abbahagyhatják a zsoltáréneklést, és belekezdhetnek a reggeli
imába. Ketten elmosolyodtak, Gottenju, épp ideje, mormolta
bosszúsan egy harmadik. Felnyögtem magamban. Sokkal jobb
lelkiállapotban sem szívesen lettem volna kényszerű résztvevője
egy ortodox istentiszteletnek.
De mi mást tehettem? Az asztalon vizeskancsó állt és poharak,
hagyták, hogy először igyak. Valaki imaszíjat nyomott a kezembe.
– Köszönöm, nem élek vele.
– Micsoda? Ne légy narr, tedd föl a tfillint, nem fog megharapni –
mordult rám a férfi.
Túl sok év telt el, segítségre szorultam az alkaron s a tenyéren át
a középső ujj köré tekeredő vékony bőrszíj felöltésében. A
Szentírás-idézetet tartalmazó dobozkát sem tudtam egyedül a
homlokomra erősíteni. Közben két másik férfi érkezett sietve,
föltekerték a tfillint, elhadarták a bróhát, de engem senki nem
sürgetett. Később megtudtam, hogy volt alkalmuk megszokni a
hitehagyott zsidók betoppanását. Áldásos cselekedetnek, mievónak
minősült, hogy kisegíthetnek tanácstalanságomban. Kissé
rozsdásnak, de azért egészen használhatónak találtam elhanyagolt
hébertudásomat. Annak idején a rabbi képzőn sokan dicsértek érte.
Az istentisztelet vége felé hárman felálltak Kaddist mondani
nemrégiben eltávozott szeretteikért, s velük együtt felálltam én is.
Ima után narancsot, kemény tojást, kihláht és erős teát
reggeliztünk. Éppen azon töprengtem, hogyan oldhatnék kereket,
amikor leszedték az asztalt, és túlméretezett héber könyveket
cipeltek be. Lapjaik sárgák voltak és töredezettek, a bőrkötés sarkai
nyűttek és kopottak.
A következő pillanatban a tarka és szedett-vedett
konyhaszékeken üldögélő zsidók a könyvek tanulmányozásába
merültek. De nem csak tanultak – érveltek, vitatkoztak, egymást
hallgatták, maradéktalan figyelemmel fordulva társaikhoz. A vita
tárgya annak eldöntése volt, hogy a jécer hát óv, azaz a jó ösztön,
avagy a jécerhárá, vagyis a rossz ösztön jellemzőbb-e az emberi
fajra. Lenyűgözve figyeltem, milyen ritkán folyamodnak az előttük
heverő könyvekhez egész bekezdéseket mondtak fel emlékezetből a
tizennyolc évszázada éltjudah rabbi szóbeli törvényeiből. Fejben
pörgették a babiloni és jeruzsálemi talmud lapjait, könnyed
akrobatamutatványként, ahogy a görkorcsolyás kölykök csinálják a
kunsztokat a flaszteren. Részletekbe menő vitát folytattak A
tévelygők útmutató á-nak és a Zóháv-nak a kitételei s tucatnyi
értelmezésük fölött. Ráébredtem, hogy annak a mindennapi
elmeköszörülésnek vagyok tanúja, amit a zsidók közel hatezer éve
folytatnak szerte a világban, Nahardea pompás talmud akadémiáján,
Rasi bet midreseiben, Maimoni-dész tantermeiben és Kelet-Európa
jesiváiban.
A vita nyelve hol jiddis, hol héber, máskor arameus, megint
máskor köznyelvi angol volt. Java részéből egy kukkot sem
értettem, csak amikor idézeteket ízlelgettek, akkor lassult némileg
az iram. Az agyam egyre lüktetett, mégis lenyűgözött, hogy
időnként miket vagyok képes megérteni.
Sikerült azonosítanom a csoport vezetőjét. Az ősz szakállú-
üstökű idősebb zsidónak kis pocak domborodott az imakendője
alatt, nyakkendője pecsétes volt, acélkeretes szemüvegének kerek
lencséje mögül feszült tekintetű, agátkék szempár nézett a világra. A
rebbe csak ült, és megválaszolta az időről időre felmerülő
kérdéseket.
Egyszerre azt vettem észre, hogy a délelőtt elillant valahogy. Úgy
éreztem magam, mint aki képtelen kitörni egy álom fogságából.
Amikor délben a férfiak félrevonultak barna papírzacskóba
csomagolt ebédjükkel, leráztam magamról az ernyedtséget, és már
távozóban voltam, amikor a rebbe magához intett.
– Jöjjön velem, legyen szíves. Eszünk valamit. Követtem ki az
imateremből, s aztán az ütött-kopott padokkal berendezett két kis
osztálytermen át, ahol a tábla mellé gyerekek héber nyelvű házi
feladatait tűzték a falra.
Egy lépcsőn felkaptatva kis, rendben tartott lakásba értünk. A
színes padló ragyogott a tisztaságtól, a nappali bútorain
csipketerítők. Minden hajszálra a helyén. Szemlátomást nem volt
apró gyerek a háznál.
– Dvorával, a feleségemmel lakunk itt. Dvora oda van a
munkahelyén, női klaj dereket árul a szomszéd városkában.
Moscowitz rabbi vagyok.
– David Markus. Kezet fogtunk.
Az eladónő tonhalsalátát és zöldségeket hagyott a hűtőben, és a
rebbe gyakorlott mozdulatokkal néhány szelet hállát vett ki a
mélyhűtőből, és ejtett a kenyérpirítóba.
– Nu – mondta már evés közben, miután megáldotta az ételt. –
Maga mivel foglalkozik? Ügynök?
Tétováztam. Ha azt mondom, ingatlanközvetítő vagyok, kínos
kérdéseket zúdíthatok a nyakamba a helyi ingatlanpiacot illetően. –
író vagyok.
– Csak nem? És miről ír? Így jár, aki ravaszkodik, korholtam
magamat. – A kisbirtokok sorsáról.
– A környéken rengeteg gazdaság van – mondta a rebbe, én pedig
rábólintottam.
Baráti csendben ettünk tovább. Amikor végeztünk, segítettem
leszedni az asztalt.
– Szereti az almát?
– Igen.
A rebbe elővett egy korai macintosht a hűtőből. – Van hol
megszállnia éjszakára?
 – Még nincs.
– Maradjon itt nálunk, ki szoktuk adni az egyik szobát, olcsón
megszámítjuk. Reggel pedig újra meglenne a minjan. Miért is ne?
Az alma, amibe beleharaptam, savanyú volt és ropogós. A falon
maceszpékség naptára a Siratófallal. Belefáradtam az autókázásba,
és amikor kimentem a fürdőszobába, láttam, hogy minden ragyog a
tisztaságtól. Tényleg, miért is ne?, gondoltam kábán.
Moscowitz rabbi többször is felkelt az éjszaka, hogy
posztópapucsos lábával a fürdőszobába csoszogjon. Prosztatás lehet,
okoskodtam.
Dvora, a rebbe felesége apró termetű, ősz teremtés volt, arca
rózsaszínű, tekintete élénk. Szelíd mókusra emlékeztetett, és reggeli
készítés közben jiddis altatókat meg szerelmes dalokat énekelt
kedves, reszketeg hangján.
Ki se pakoltam a komód fiókjaiba, a bőröndből szedtem elő tiszta
holmit, tudtam, hogy hamarosan odébbállok. Minden reggel
bevetettem az ágyamat, és összerakodtam magam után. Bárcsak
mindenkinek ilyen lakója volna, mondogatta Dvora Moscowitz.
Pénteken ugyanolyan vacsorát ettünk, mint amit anyám tett elém
gyerekkoromban – filézett halat, mandulás tyúklevest, sült csirkét
krumpli kuglóffal, gyümölcskompótot és teát. Péntek délután Dvora
előkészítette a sóletet másnapra, amikor nem volt szabad főzni.
Krumplit, hagymát, fokhagymát, gerslit és fehér babot rakott egy
cseréptálba, és az egészet felöntötte vízzel. Sóval, borssal,
paprikával fűszerezte, aztán odatette főni. Pár órával a szombat
bejövetele előtt jókora flanken-t adott hozzá, és sütőbe dugta az
edényt, ahol takarékon rotyogott egész sábesz alatt, a következő nap
estéjéig.
Amikor a fedőt leemelték, mindent ropogós, ínycsiklandó kéreg
borított, és a dús illatpárától összefutott a számban a nyál.
Moscowitz rabbi whiskysüveget vett elő egy szekrényből,
kitöltött két kupicával.
– Én nem kérek.
 A rebbe széttárta a kezét. – Nem iszik velem?
Tudtam, ha engedek a kísértésnek, az üveg vodka is előkerül az
autóból, márpedig ez a ház nem olyan hely volt, ahol
lerészegedhettem.
– Alkoholista vagyok.
– Ó. Nahát… – mondta a rebbe, és ajkát összehúzva bólintott.
Úgy éreztem magam, mintha hirtelen olyan történetbe
csöppentem volna, amilyeneket szüleim meséltek saját
gyermekkoruk ortodox zsidó világáról. Időnként azonban
felébredtem éjszaka, újra megleptek a közelmúlt fájó emlékei, és
erős szomjúság fogott el. Egyszer kikeltem az ágyból, és amúgy
mezítlábasan lementem a földszintre, ki az udvar harmatcseppes
füvére. Felnyitottam az autó csomagtartóját, és két életmentő
kortyot húztam a vodkásüvegből. De a házba nem vittem
magammal. Ha a rebbe vagy Dvora hallottak is valamit, másnap
reggel egy szóval sem említették.
Napközben úgy ültem a törvényeket tanulmányozó férfiakkal,
mintha a gyerekek közül tévedtem volna át, akik a szomszédos
tantermekbe jártak délutánonként. Ezek a férfiak egész életüket
elméjük pallérozására tették föl, úgyhogy a legsilányabbjuk is
fényévekkel meghaladta az én, Bibliával és zsidótörvénnyel,
háláchával kapcsolatos ismereteimet. Nem említettem nekik, hogy
zsidó hittudományi akadémiát végeztem, hogy rabbi vagyok.
Tudtam, hogy számukra egy konzervatív vagy egy reform rabbi
nem rabbi. S még kevésbé rebbe.
Úgyhogy szótlanul hallgattam, hogyan vitatkoznak az emberi
természetről, jóra és gyarlóságra való hajlamról, házasságról és
válásról, tréfli-ról és kasrutró, bűnről és büntetésről, születésről és
halálról.
Az egyik téma különösen megragadott. Reb Levi Dressner, egy
rekedtes hangú, reszketeg öregember három bölcselőt idézett, akik
szerint az élemedett kor az erényes élet jutalma ugyan, súlyos
balszerencse folytán azonban az erényekben bővelkedő is
meghalhat időnek előtte.
A negyvenes éveiben járó, köpcös, vörös képű reb Reuven
Mendel egyik munkát a másik után idézte annak bizonyítására,
milyen vigaszt jelent a túlélők számára a tudat, hogy a halálban az
ifjú elhunyt gyakorta egymásra talál apjával, anyjával.
Rebjehuda Nahman, egy álmatag tekintetű, selymes szakállú,
sápadt fiú több tekintélyes szerzőtől idézett, akik bizonyosak voltak
benne, hogy a halottak kapcsolatot tartanak fönn az élőkkel, és
érdeklődéssel figyelik sorsuk alakulását.
 46. KIDRON

– Szóval az egész évet az ortodox zsidókkal töltötted? – kérdezte

R. J.
– Dehogy. Tőlük is megszöktem.
– Mi történt? – kérdezte R. J., és harapott egyet háromszögletű,
kihűlt pirítósából.
Férje és az imaházbeli férfiak jelenlétében Dvora Moscowitz
csendes és távolságtartó volt, de felismerhette, hogy én más vagyok,
mert ahányszor kettesben maradtunk, megeredt a nyelve. Iparkodnia
kellett, hogy a lakás és az imaház makulátlanul tiszta legyen a nagy
ünnepekre, a felmosások, bútorfényezések és padlósikálások
szüneteiben azonban beavatott a Moscowitz család legendákban
bővelkedő történetébe.
– Huszonhét esztendeje árulom a ruhákat a Bon Tonban. Alig
várom a jövő júliust.
– Miért, mi lesz akkor?
– Betöltöm a hatvankettőt, és korengedménnyel nyugdíjba
megyek. – Dvora dőzsölt a hosszú hétvégékben. Sem pénteken és
szombaton, a maga sábeszén, sem vasárnap, az üzlettulajdonos
pihenőnapján nem kellett dolgoznia. Négy gyermekkel ajándékozta
meg a rebbét, aztán Isten akaratából nem fogant többé. Három
fiukból kettő Izraelben élt. Label ben Schlomo egy mea-shearimi
imaházban tanulmányozta a Szentírást, Pincusben Schlomo Petah-
Tikvában volt rabbi. A legkisebb fiú, Irving Moscowitz
életbiztosítást árult az indianai Bloomingtonban. – A család fekete
báránya – jegyezte meg az asszony.
– És a negyedik gyermekük?
– Kislány volt, Leah. Kétéves korában meghalt. Torokgyíkban. –
Lélegzetvételnyi csend. – És maga? Vannak gyerekei?
Egyszerre azon kaptam magamat, hogy a szembesülés és az
újragondolás mellett szavakba is kell öntenem a történteket.
– Szóval a lányáért mondja mindig a Kaddist. – Megfogta a
kezemet. A szemünket könny párázta, elkeseredett szükségét
éreztem a menekülésnek. Kisvártatva az asszony teát főzött, és
mandulás kenyérrel, kandírozott sárgarépával kínált.
Amikor másnap hajnalban felkeltem, ők még aludtak. Bevetettem
az ágyat, pénzt és rövid köszönőlevelet hagytam a szobámban, és
kilopóztam a bőröndömmel a kocsihoz. Sötétbe burkolózott tarlók
között indultam el.
A Félelmetes Napokat részegen töltöttem – egy lerobbant
szállodában Windham városkában, aztán egy kidőlt-bedőlt falú
turistaszálláson Revennában. Cuyahoga Fallsban három napig
egyfolytában vedeltem, aztán a moteligazgató bejött a szobámba a
tartalék kulccsal, és felszólított, hogy távozzak. Sikerült eléggé
kijózanodnom, hogy még aznap este áthajtsak Akronba, ahol
rátaláltam a motelkorszaknak áldozatul esett öreg, lerobbant
Majestic Szállóra. A harmadik emeleti sarokszobában vastagon állt
a por, a falakról hámlott a festék. Az egyik ablakból gumigyár
füstölgő kéményére nyílt kilátás, a másikból a Muskingum folyó
barna hullámaira. Nyolc napig gunnyasztottam ott. Egy Roman
nevű szállodaszolga szaladt el pálinkáért, ahányszor kifogyott a
készletem. A szállodában nem volt étterem. Roman eljárt valahová
a kávénak csúfolt mosogatóléért meg a mócsingos hamburgerért –
jó messze lehetett, mert mindig órákba került, míg visszatalált.
Fejedelmi borravalókat adtam neki, hátha nem zsebel ki részeg
kábulatomban. Sosem tudtam meg, család- vagy keresztnév-e a
Roman.
Egyik éjjel arra ébredtem, hogy van valaki a szobámban.
– Maga az, Roman?
Villanyt gyújtottam, de egy lelket sem láttam. Még a zuhanyzót
meg a vécét is átkutattam. Amikor leoltottam a villanyt, újra azt
éreztem, hogy nem vagyok egyedül.
– Sarah? – szólaltam meg végül.
 – Natalie? Te vagy az, Nat?
Semmi válasz.
Ennyi erővel Napóleont vagy Mózest is szólongathatnám,
gondoltam keserűen. De továbbra se szabadulhattam a
bizonyosságtól, hogy van valaki a szobámban.
Nem éreztem fenyegetést a jelenlétében. Feküdtem a sötét
szobában, és eszembe idéztem az imaházbeli vitát, amikor reb
Jehuda Nahman tudós írásokból idézett, melyek szerint halott
szeretteink mindig a közelünkben maradnak, és érdeklődéssel
figyelik életünk alakulását.
Amikor az üvegért nyúltam, eszembe ötlött, hogy feleségem és
lányom talán éppen engem figyelnek, amint bágyadtan és önpusztító
szándékkal elülve gubbasztok ebben a hányásszagú, sivár szobában.
Elég alkohol volt bennem, hogy végül ital nélkül is részeg álomba
merüljek.
Amikor felébredtem, éreztem, hogy újra egyedül vagyok a
szobában, de csak feküdtem az ágyon, és emlékeztem.
Aznap gőzfürdőre bukkantam a városban, kinyújtóztattam
tagjaimat egy lócán, és hosszú-hosszú ideig tömény piát
verejtékeztem. Aztán önkiszolgáló mosodába vittem elmocskolódott
ruháimat. Amíg száradtak, kerestem egy fodrászt, aki rettenetesen
elfuserálta a fejemet. Búcsút vettem a copfomtól – ideje volt
megváltozni, felnőni végre.
Másnap reggel autóba ültem, és elhagytam Akront. Nem is
csodálkoztam, amikor az autó egyenesen visszavitt Kidronba, még
éppen időben a reggeli istentisztelethez. Biztonságban éreztem
magam ott.
A bölcsek melegen üdvözöltek. A rebbe mosolygott, és
biccentett, mintha valami halaszthatatlan ügy elintézéséből jöttem
volna meg. Üres a szobája, mondta, én pedig reggeli után
felhurcolkodtam az emeletre. Ezúttal kiürítettem a bőröndöt, s a
holmim egy részét a szekrénybe aggattam, a maradékot meg a
komód fiókjaiba raktam szét.
 Az őszből tél lett, ami Ohióban is szakasztott olyan volt, mint
Woodfieldben, már azt leszámítva, hogy arrafelé sokkal tágasabb a
havas szemhatár, mező mező hátán a vidék. Öltözködni is ugyanúgy
öltözködtem, mint Woodfieldben – hosszú alsónemű, farmer,
gyapjúing, gyapjúharisnya. A szabadban vastag pulóvert, kötött
sapkát viseltem, és egy Dvorától kapott, ősrégi, piros sálat meg a
sötétkék tengerészkabátot, amit használtan vettem, mikor Berkshire-
be költöztem. Sokat gyalogoltam, a bőrömet egészen megedzette a
hideg.
Reggelente a közösség iránti elkötelezettségből részt vettem az
istentiszteleten, és továbbra is érdeklődéssel hallgattam az imát
követő tudós vitákat. Azon vettem észre magamat, hogy mind
többet értek meg a hallottakból. Délutánonként zajosan
beözönlöttek a gyerekek a szomszédos tantermekbe, és a minján
egyik másik tagja tanítgatta őket. Szívesen ajánlkoztam volna, hogy
kisegítek a tantermekben, de rájöttem, hogy a tanítók fizetségben
részesülnek munkájukért, és senkit nem akartam megrövidíteni.
Sokat olvastam a régi héber könyveket, alkalomadtán feltettem egy-
két kérdést a rebbenek, és elbeszélgettünk.
A minján valamennyi tagja tisztában volt vele, hogy egyedül
Isten kegyelméből tanulmányozhatja a Szentírást, és valamennyien
nagyon komolyan vették a munkájukat. Ha nem is úgy figyeltem
őket, mint Margaret Mead a szamoai bennszülötteket annak idején,
végül is a nagyszüleim még ehhez a kultúrához tartoztak, de ezzel
együtt is látogatóba érkezett kívülálló voltam csak. Feszülten
figyeltem, és gyakran belelapoztam az asztalon heverő
értekezésekbe, hogy magamban egy-egy megállapítást
alátámasszak. Nagy ritkán megfeledkeztem kívülállóságomról, és
előbuggyant belőlem egy kérdés. Ez történt egy olyan vita során is,
melynek témája a túlvilág volt.
– Honnan tudjuk, hogy van élet a halál után? Honnan tudjuk,
hogy kapcsolatban maradunk halott szeretteinkkel?
Az asztal körüli arcok aggodalmasan fordultak felém.
 – Meg van írva, onnan – morogta reb Gershom Miller.
– Sok minden nem igaz, ami meg van írva.
Reb Gershom Miller ingerült képet vágott, a rebbe azonban rám
nézett, és elmosolyodott. – Ejnye, Dovidel – mondta. – A
Mindenhatóval, áldott legyen a neve, csak nem íratnál szerződést? –
Kénytelen-kelletlen magam is együtt nevettem a többiekkel.
Egyik este az Igaz Emberekről, a Lámed-vóv cádikim-ró
beszélgettünk vacsora közben. – A hagyomány szerint minden
nemzedékben van harminchat igaz férfi, egészen közönséges,
munkáját végző halandó, kinek jóságán a világ fennmaradása
sarkallik – magyarázta a rebbe.
– Harminchat férfi… Nő nem lehetne Lámed-vóv? – firtattam.
A rebbe keze eltűnt a szakállában, ujjai a szőr között kurkásztak,
mint mindig, ha gondolkodóba esett. A nyitott kamraajtón át láttam,
hogy Dvora félbehagyja, amivel foglalatoskodott. A hátát fordította
felém, de szoborrá merevedve állt, és fülelt.
– De, valószínűleg igen.
Dvora újult erővel dologhoz látott. Amikor behozta a lazacsalátát,
elégedett kifejezés ült az arcán.
– Keresztény nő is lehetne Lámed-vóv?
Szándékosan halkan tettem föl a kérdést, de láttam, hogy súlya
így is érződik a hangomból, és tudják, hogy érdeklődésemnek
személyes oka van. Dvora az arcomat kutatta tekintetével, miközben
az asztalra helyezte a tányért.
A rebbe kék szeméből semmit sem lehetett kiolvasni. – Szerinted,
Dovidel? – szólalt meg.
– Igen, természetesen.
A rebbe szenvtelenül biccentett, és kis félmosolyt villantott rám.
– Lehet, hogy te is Lámed-vóv vagy – mondta aztán.
Mind többször ébredtem föl éjnek idején parfümillattal az
orromban. Emlékeztem az illatra, ezt lélegeztem be, amikor a
vállgödrödbe temettem az arcom.
R. J. Davidre nézett, aztán elfordította róla a tekintetét. A férfi
várt néhány másodpercig, mielőtt újra beszélni kezdett.
Buja álmaim voltak veled kapcsolatban, és a testem spermát
vetett ki magából. Többnyire mégis inkább az arcodat láttam, ahogy
nevetsz. Időnként se füle, se farka álmaim voltak. Egyszer azt
álmodtam, hogy Moscowitzék konyhaasztalánál ülsz és néhány
amishsai. Máskor azt, hogy nyolclovas fogatot hajtasz. Megint
máskor hosszú, bő szabású amish ruhát viseltél, a melleden
Halsduclx, a derekad körül kötény, sötét hajadon illedelmes, fehér
Kapp…
Jó szándékra még csak-csak, megbecsülésre viszont nemigen
leltem a jesivában. A minján tagjainak tudása az enyémnél
alaposabb volt, hitük is más.
És egytől egyig tudták, hogy alkoholista vagyok.
Egy vasárnap délután a rebbe fiatal párt adott össze. A
menyasszony reb Jossel Stein lánya, Basha volt, a vőlegény reb
Yehuda Nahman, a minján legfiatalabb tagja, egy tizenhét éves
siheder, született ilui, azaz lángész. A szertartásra egy pajtában
került sor, mindenki ott volt ajesiva közösségéből. Amikor a
jegyespár megállt a hüpe alatt, felhangzott a vidám énekszó:
A mindeneknél erősebb, A mindeneknél áldottabb, A
mindeneknél hatalmasabb Áldása szálljon az ifjú párra.
Később, amikor a snapszot töltögették, senki nem fordult oda
hozzám, hogy megkínáljon egy pohárkával, mint ahogy a
szombatnapi istentisztelet végét jelző Oneg Sabbatkor sem kínáltak
borral soha. Gyengéd leereszkedéssel kezeltek, úgy részeltettek
micvóikban, jótéteményeikben, mint holmi szakállas cserkészek,
akik az öregeket és elesetteket gyámolítva akarják megszolgálni
soron következő érdemérmüket.
A tavasz beköszönte is csak újabb gyötrelmet hozott. Biztosra
vettem, hogy megváltozik az életem, de nem tudtam, hogyan.
Felhagytam a borotválkozással, elhatároztam, hogy egy darabig
olyan szakállt viselek, mint köröttem az összes férfi. Futólag
eljátszadoztam az ötlettel, hogy esetleg örökre lehorgonyzók a
jesivában, de aztán rájöttem, hogy majdnem annyira kilógok a
zsidók közül, mint amennyire kilógnék az amishok közül.
Figyeltem, mint gyűlik meg a munkája a melegedő szántókon a
gazdáknak. Mindenfelé nehéz, édeskés trágyabűz terjengett.
Egy nap megkerestem Simon Jodert a birtokán. Joder az a gazda
volt, aki ajesiva földjeit bérelte. Az ő megbokrosodott lovát
fékeztem meg Kidronba érkezésem napján.
– Dolgoznék magánál – mondtam neki.
– Melyik munka vállalja?
– Amire szükség van.
Joder kétkedőn méregette az angol csodabogarat. – Mi itt nem
fizetjük minimumbér, tudja. Fizetjük sokkal kevesebb.
Vállat vontam.
Joder próbaként nekiállított egy trágya halomnak, és egész nap
ganét lapátoltam a trágyaszórójába. A mennyországban éreztem
magam. Amikor aznap este, fájdalmasan lázongó izmokkal és bűzös
ruhában hazamentem, Dvora és a rebbe azt gondolhatták, vagy
elittam, vagy elvesztettem a józan eszem.
A tavasz szokatlanul meleg volt, és kicsit száraz is, de azért nem
vészesen. Miután a trágyázás megvolt, Simon öt lóval szántott és
tárcsázott, a testvére, Hans pedig nyolc egymás mellé fogott
hatalmas jószággal szántott. – A ló csinálja trágya meg csikók –
fejtegette Simon. – A traktor semmi nem csinálja, csak számlák.
Megtanított a fogatolásra. – Egy ló már elbír. Ez van
legfontosabb. Egyenként faroltat bele hám. Egyenként fog ki. –
Hirtelen azon kaptam magamat, hogy két ló mögött baktatok, s a
mező sarkait szántom be. Egy szál magamban bevetettem
kukoricával ajesiva körüli parcellát. Mikor a gyeplővel a kezemben
ballagtam a lovak mögött, éreztem, hogy az ablakokból szakállas
tudósarcok figyelik minden mozdulatomat, mintha valami marslakó
volnék.
Ahogy a vetéssel végeztünk, egykettőre nyakunkon volt az első
szénakaszálás. Mindennap a földeken dolgoztam, lovak nyirkából,
saját verejtékemből és a lekaszált fű bódító illatából összemosódó
parfümfelhőben. A nap feketére cserzette a bőrömet, testem mind
erősebb, szívósabb lett. Lenövesztettem a hajamat, arcomon
bozontos szakáll sarjadt. Valóságos Sámsonnak éreztem magamat.
– Rebbe – szólaltam meg egyik este vacsoránál. – Maga szerint
Isten tényleg mindenható?
A hosszú, fehér ujjak bekúsztak a hosszú, fehér szakállba. – Egy
dolgot leszámítva – mondta végül a rebbe. – Isten mindannyiunkban
ott van. De a kaput, hogy kijöhessen, mi nyitjuk ki számára.
Őszinte örömömet leltem a munkában nyárhosszat. Közben végig
rád gondoltam, úgy éreztem, jogom van ennyi fényűzéshez, hiszen
mindinkább ura voltam magamnak. Újra mertem reménykedni, de
nem ringattam illúziókba magam, és tudtam, hogy azért vagyok
alkoholista, mert hiányzik belőlem egyfajta bátorság. Egész
életemben szöktem valami elől. Vietnam borzalmai elől alkoholba
menekültem. A rabbinátus elől ingatlan-ügynökösködésbe. A
személyes veszteségből züllésbe. Nem sok illúzióm volt magammal
kapcsolatban.
Közben egyre gyűlt bennem a feszültség. Ahogy lassan vége lett
a nyárnak, időnként szinte elkeseredetten próbáltam ezen
változtatni, végül azonban nem lehetett tovább eltagadni. Augusztus
legforróbb napján segítettem Simon Jodernek betakarítani a
második kaszálás szénát, aztán átautóztam Akronba.
A raktáráruház pontosan ott volt, ahol az emlékezetem szerint
lennie kellett. Vettem egy literes whiskyt, egy kóser pékségben
találtam kihlahot, a zsidó piacon pedig fél tucat üveg pácolt heringet
vásároltam. Az egyik üveg tetejét nem csavarhatták rá rendesen.
Alig hajtottam tovább, az autót szúrós, orrfacsaró halszag töltötte
be.
Egy ékszerésznél fejeztem be a vásárlást. Egyetlen szem
gyönggyel díszített, vékony aranyláncot vettem. Aznap este átadtam
Dvora Moscowitznak a kis függőt, és egy csekket a lakbér fejében,
távozási szándékom jeléül. Az asszony jobbról-balról megcsókolt
búcsúzóul.
Másnap reggel, istentisztelet után odaadtam a minjan tagjainak a
vásárolt élelmiszert és a whiskyt. Sorra kezet ráztam velük. A rebbe
kijött utánam az autóhoz, és kezembe nyomott egy papírzacskót.
Dvora bízta rá, tonhalas szendvicsek voltak benne. Moscowitz
rabbitól valami fennköltebbet vártam, és az idős férfi nem is okozott
csalódást.
– Maradj meg az Úr hitében, áldásában. Fényeskedjék rád a
Teremtő ábrázata, hogy békére találj.
Köszönetet mondtam neki, beindítottam a motort. – Salom, rebbe.
– Éreztem, hogy először életemben annak rendje és módja szerint
távozom valahonnan. Ezúttal én mondtam meg az autónak, merre
megyünk. Egyenesen Massachussettsnek tartottam.
Amikor mondanivalója végére ért, R. J. ránézett.
– Hát… akkor maradjak? – kérdezte David.
– Egyelőre mindenképpen.
– Egyelőre?
– Elbizonytalanodtam veled kapcsolatban. De azért maradj itt
valameddig. Ha úgy döntenénk, hogy nem megy, még…
– Még mindig befejezhetjük illendően? Erről van szó?
– Ilyesmiről.
– Nekem nincs min gondolkodnom. Te viszont csak nyugodtan
mérlegelj. R. J., remélem…
R. J. megérintette a simára borotvált, ismerős s mégis ismeretlen
arcot. – Én is remélem. Szükségem van rád, David.
– Vagy valaki hozzád hasonlóra – mondta, magát is
meghökkentve.
 47. HELYKERESÉS

Aznap este a rendelőből hazaérkező R. J. – báránysült

ínycsiklandó illata fogadta. Nem is kell bejelenteni David
visszatértét, morfondírozott. Ha a vegyeskereskedésben vette a
báránycombot, mostanra egész Woodfield tudja, hogy újra itthon
van.
David pompás vacsorát készített, a sült mellé pecsenyezsírban
pirított apró répát és újkrumplit, főtt kukoricát és áfonyás pitét tálalt.
R. J. ráhagyta a mosogatást, fölment a szobájába, és kivette a
géppapíros dobozt a komód alsó fiókjából.
Amikor odanyújtotta Davidnek, a férfi megtörölte szappanos
kezét, s az asztalhoz lépett vele. Láthatóan félt kinyitni, végül
azonban csak levette a fedelet, és kiemelte a vaskos kéziratot.
– Egyetlen lap sem hiányzik – szólalt meg R. J.
A férfi csak ült, és a papírköteget nézegette. Belelapozott,
megemelte.
– Annyira jó, David.
– Elolvastad?
– Igen. Hogy tudtad így itt hagyni? – A kérdés képtelensége
magát R. J. – is megnevettette. David új megvilágításba helyezte
szavait.
– Hát, ha egyszer téged itt tudtalak hagyni…
A környékbeliek mind a maguk módján fogadták a hírt, hogy
David Markus visszatért, s R. J. házában él. Peggy a rendelőben
közölte R. J. – vel, mennyire örül a fordulatnak. Toby biztatgatta, de
aggodalmait sem hallgatta el. Toby alkoholista apa lányaként nőtt
fel, és R. J. tudta, félti őt, amiért egy szenvedélybeteggel kötötte
össze sorsát.
Toby hamar másra terelte a szót. – A várószoba lassan
mindennap dugig van betegekkel, és szinte soha nem érünk haza
normális időben.
– Hány betegünk van, Toby?
– Ezernégyszáznegyvenkettő.
– Azt hiszem, ha az ezerötszázat elértük, nem kellene több új
beteget fogadnunk.
Toby rábólintott. – Én is így számolom. Csak az a baj, R. J., hogy
némelyik nap egyszerre több új beteg is bejelentkezik. És kérdés,
hogy tényleg képes leszel-e kikosarazni a betegeket, ha az
ezerötszázat elértük?
R. J. nagyot sóhajtott. Mindketten tudták a választ. – Honnan
jönnek a legtöbben? – kérdezte.
A számítógép képernyője fölé görnyedve szemügyre vették a
megye térképét. Látni való volt, hogy R. J. legújabb betegei a
Woodfieldtől nyugatra eső városokból érkeztek, ahonnan egy
greenfieldi vagy pittsfieldi orvos rendelőjéig képtelenül sokat kellett
volna utazniuk.
– Kellene még egy orvos… valahova… ide – szólalt meg Toby,
és Bridgeton városára bökött. – Dúskálna a betegekben. Ráadásul a
te életed is egyszerűsödne, nem kellene annyit bumliznod, ha
házhoz hívnak.
R. J. rábólintott. Aznap este felhívta Gwent, akinek épp azon főtt
a feje, hogyan hurcolkodjon át háztartásával az amerikai kontinens
háromnegyedén. Hosszasan tárgyalták a betegeloszlást, és a
következő néhány napban R. J. levelet küldött a jobb gyakornoki
programokat indító kórházak főorvosainak, részletesen taglalva a
hegyvidéki települések igényeit és lehetőségeit.
David átruccant Greenfieldbe, és számítógéppel, nyomtatóval
meg egy összecsukható asztalkával tért haza, melyet a
vendégszobában állított fel. Újra írni kezdett, és kínos feladatának
eleget téve felhívta leendő kiadóját. Attól tartott, Elaine Cataldo, a
szerkesztője esetleg már nem is dolgozik ott, vagy netán
megcsappant a regény iránti érdeklődése. Végül mégis Elaine szól
bele a kagylóba. Először nagyon távolságtartó volt a hangja, és
közölte, hogy őszintén kételkedik David megbízhatóságában, de
miután belemelegedtek a beszélgetésbe, elmondta, hogy őt magát is
érték rettenetes veszteségek, és hogy az egyedüli megoldás az, hogy
az ember éli tovább az életét. Bátorította Davidét a könyv
befejezésére, és megígérte, hogy új publikációs menetrendet dolgoz
ki.
Tizenkét nappal David visszatérte után kaparászás hallatszott a
bejárati ajtó felől. Amikor a férfi ajtót nyitott, Agúna sétált be.
Körbe-körbe járta gazdáját, és szőrmés testét a lábához dörgölve
újra megjelölte illatával. Amikor David fölemelte, megnyalintotta az
arcát.
A férfi hosszasan simogatta. Amikor végül letette a padlóra,
Agúna az összes helyiséget végigjárta, majd lefeküdt a kandalló
előtti szőnyegre, és elszenderült.
Ezúttal nem szökött meg a háztól.
R. J. egyszerre azon vette észre magát, hogy meg kell osztania az
otthonát valakivel. David elvállalta a bevásárlást és a főzést,
gondoskodott a tűzifáról, rendben tartotta a házat, fizette a
villanyszámlát.
R. J. valamennyi szüksége kielégíttetett, és végre nem üres házba
érkezett haza munkája végeztével. Tökéletes megoldásnak tűnt.
 48. A KÖVÜLET

Gwen a szeptember első hétfőjét követő szombaton érkezett meg

családjával, elnyűtten és mogorván a háromnapos autózás után. A
Deerfield folyóra néző charlemonti ház, melyet Phil és ő megvettek,
üresen, kitakarítva várta őket, a bútorszállító teherautó azonban
elakadt Illinois-ban, és két napot késett. R. J. kijelentette, hogy
addig is beköltöznek az ő vendégszobájába, aztán nekivágott a 2-es
útnak, hogy két tábori ágyat hozzon a kölcsönzőből a gyerekeknek,
a nyolcéves Annie-nak és a hatéves Juliannák, akit szülei csak Julie-
ként emlegettek.
David egész szakácstudását bevetette, hogy a vendégek kedvében
járjon, és nagyon jól szót értett Phillel, aki hozzá hasonlóan
rajongott a csapatsportokért. Annie és Julie kedves, helyes gyerekek
voltak, felgyülemlett életerejük harsány megnyilvánulásaitól viszont
egykettőre szűknek tűnt a ház. Az első vendégségben töltött
reggelen ádáz civakodásba kezdtek. Julie bömbölve panaszolta,
hogy nővére szerint lánynevet visel.
Phil és David végül kivitték őket horgászni a folyóhoz, és a két
nő, most először, kettesben maradt.
– Tudod, Annie-nak tökéletesen igaza van – szólalt meg R. J. – A
Julie tényleg női név.
– Hé! – csattant föl Gwen. – Mindig is így hívtuk.
– Na és? Soha nem késő változtatni. Hívjátok eztán Juliannek.
Kikezdhetetlen név, és rögtön felnőttebbnek is érzi magát tőle.
R. J. biztosra vette, hogy Gwen mindjárt jól megmondja neki a
magáét, barátnője azonban másodpercnyi hallgatás után
rávigyorgott, és így szólt: – Jó öreg R. J. Te most is mindenre tudod
a választ. Mellesleg tetszik nekem a te Davided. Mi a szándékotok
egymással?
R. J. megrázta a fejét. – Erre nincs válaszom, Gwen.
 David kora reggel ült neki az írásnak. Olyan korán, hogy R. J.
rendszerint még el sem indult a rendelőbe, sőt néha ki sem kelt az
ágyból. Elmondta, hogy az amishokról szerzett benyomásai révén
könnyebb hús-vér alakokként ábrázolnia a massachussettsi
hegyvidék száz évvel korábbi lakóit, leírnia mécses fénynél zajló
estéiket, dolgos hétköznapjaikat.
Az írás közben fölhalmozódó belső feszültségtől csak fizikai
munkával szabadulhatott meg. Késő délután többnyire a ház körül
tevékenykedett, gyümölcsöt szedett a kert fáiról, betakarította a
kései zöldségeket, kihúzgálta és a komposztdombra hordta az
elöregedett lágyszárúakat.
Hálás volt, amiért R. J. megmentette a méhkasokat, és nekilátott a
rendbetételüknek. Keresve sem találhatott volna még egy ilyen,
egész embert kívánó munkát.
– Iszonyú állapotban vannak – mondta R. J. – nek derűsen.
Mindössze két kaptárban maradt egészséges méhcsalád.
David erősen nyitva tartotta a szemét, és valahányszor látta, hogy
méhek tűnnek el a fák között, a nyomukba szegődött, hátha
befoghatná a szélnek eredt családok valamelyikét. Sok kas
állományát betegségek és élősdiek gyengítették. David festetlen
deszkából munkaasztalt készített magának a pajtában, és sorra
tisztította ki, fertőtlenítette a kaptárakat. Kettőből egérfészkeket is ki
kellett lakoltatnia.
Egyszer fennhangon eltűnődött, vajon mi történhetett
mézpergetőjével, a sok üres befőttesüveggel meg az előre
kinyomtatott címkékkel.
– Ott van mind a régi házad pajtájában, a sarokban. Én magam
hordtam össze őket – világosította fel R. J.
Hétvégén David felhívta Kenneth Dettingert. Dettinger szétnézett
a pajtában, és jelentette, hogy a holmik azóta is ott vannak, mire
David autóba ült, és kiment értük.
Amikor hazaért, elmondta, hogy felajánlotta Dettinger-nek:
visszavásárolja a pergetőt és az üvegeket, a férfi azonban
ragaszkodott hozzá, hogy ingyen és bérmentve vigyen mindent,
valamikori cégérével és közel négy tucat teli üvegével egyetemben.
– Azt mondta, a méhészkedést meghagyja nekem, de egy-egy üveg
mézet azért nem utasítana vissza alkalomadtán. Rendes fickónak
tűnik.
– Az is – mondta R. J.
– Nem bánnád, ha újra elkezdenék mézet árulni, itt nálad? R. J.
elmosolyodott. – Egyáltalán nem.
– Akkor ki kell akasztanom a cégért.
– Kedvemre van a cégéred.
David két lyukat fúrt R. J. táblájának alsó élébe, gyűrűs csavart
hajtott beléjük, és az asszonyé alá függesztette tábláját. Most az
úton elhaladók valóságos információs pergőtűzbe kerültek.

HÁZ A HATÁRON
DR. R. J. COLÉ
MÉZZEN AZ ORRA ELÉ
R. J. lassan reménykedni kezdett a jövőt illetően. David újra eljárt
a Névtelen Alkoholisták összejöveteleire. Egyik este R. J. is
elkísérte. Egy kecses episzkopális kőtemplom alacsony mennyezetű
közösségi termében üldögéltek, negyven-egynéhányad magukkal.
Amikor Davidre került a sor, fölemelkedett, és a csoport felé
fordult.
– David Markus vagyok, alkoholista. Woodfieldben lakom, és író
vagyok – mondta.
Soha nem veszekedtek. Derűs egyetértésben éltek, és R. J. nem is
nyugtalankodott volna, ha egyvalamiről meg tud feledkezni.
A férfi soha nem beszélt vele Sarah-ról.
Egyik délután David a szívós, elöregedett rebarbaratöveket ásta
ki, és ültette szét, melyek már akkor is vénséges vének voltak,
amikor R. J. megvette a birtokot. Egyszer csak bement a házba, és
leöblített valamit a konyhai csap alatt.
– Ide nézz – mondta, már törölgetés közben.
 – Ó, David. Ez csodálatos!
Egy szívszikla volt. A szabálytalan alakú, vöröses palaszívet
páncélos őslény tisztán kivehető, a paladarab közepétől kissé
félrecsúszott lenyomata tette különlegessé.
– Mi lehet?
– Nem tudom. Valami rákfélének nézném, te nem?
– Életemben nem láttam ilyen rákot – mondta R. J. A legfeljebb
hét centiméter hosszú lenyomat széles fejről tanúskodott, a kiugró
szemgödrök üresebbek nem is lehettek volna. A test párhuzamos
szelvények sokaságából állt, melyek három élesen elkülönülő,
hosszanti lebenybe rendeződtek.
Felütötték a lexikont a kövület címszónál.
– Azt hiszem, ez lesz az – mondta R. J., és a háromkaréjos ősrák
képére mutatott. A rák több mint kétszázhuszonötmillió évvel
korábban élt, amikor az Egyesült Államok nagy részét még sekély,
meleg óceán borította. A kis élőlény az iszapban lelte halálát. Lágy
részei jóval azelőtt gázzá bomlottak, hogy az iszap kőzetté
sűrűsödött, és kemény vegyi bevonatot hagytak hátra a
rebarbaragyökér alól előkerült lenyomaton.
– Micsoda lelet, David! Elképzelni se tudok különb szívsziklát.
Hová tegyük?
– Nem a házban akarom kitenni. Szeretném, ha többen is
láthatnák.
– Jó ötlet – mondta R. J. A szívsziklákról eszébe jutott valami.
Aznap reggel, amikor behozta a postát, egy levél is volt közte,
Davidnek címezték, a West Babylon-i Beth Moses Temető
igazgatósága adta fel, Long Islandből. R. J. egyszer olvasta az
újságban, hogy nagyünnepekkor a zsidók hagyományosan
kilátogatnak a temetőben nyugvó halottaikhoz.
– Nem mehetnénk ki kettesben Sarah sírjához?
– Nem – mondta a férfi kurtán. – Egyelőre nem lennék rá képes.
Bizonyára megérted – mondta, aztán zsebre vágta a kövületet, és
kiment a pajtába.
 49. MEGHÍVÁSOK

– Igen?
– R. J.? Samantha vagyok.
– Sam! Hogy s mint?
– Jobban nem is lehetnék, épp ezért hívlak. Szeretnék összejönni
veled és Gwennel, örömhírem van a számotokra.
– Sam… Csak nem bekötik a fejed?
– Leszel szíves mellőzni az efféle felháborító találgatásokat, mert
a végén csalódást fog okozni az én kis meglepetésem. Szeretném, ha
átjönnétek Worcesterbe. Gwennel már beszéltem, amikor
üdvözöltem massachussettsi visszatelepülése alkalmából. Azt
mondta, úgy tudja, jövő szombaton szabad vagy, és hogy ő is jön,
ha te ráérsz. Mondj igent.
R. J. ellenőrizte a naptárát, és látta, hogy egy tucat háztartási
munkán kívül semmi érdemlegeset nem tervezett. – Rendben.
– Csodás. Újra együtt a hármas fogat. Alig várom.
– Akkor hát előléptetésről lenne szó? Tanszékvezetői katedra?
Címzetes professzorság?
– R. J., te ugyanúgy ki tudod borítani az embert, mint régen. Na,
szia. És szeretlek.
– Én is téged – nevetett R. J., és helyére tette a kagylót.
Amikor két nappal később délután hazafelé autózott a rendelőből,
Davidét pillantotta meg az útszélen. A férfi tudta, milyen útvonalon
jár, ezért legyalogolt a Babérhegyi úton, aztán föl a Franklinon,
hogy elébe menjen.
R. J. a háztól két mérföldre figyelt fel stoposként hátrabökő
hüvelykű barátjára. Mosolyogva nyitott neki ajtót.
A férfi sugárzó arccal kászálódott be. – Nem tudtam kivárni, míg
hazaérsz. Egész délután Joe Fallonnal beszélgettem telefonon. A
Békés Istenség támogatást kapott a Thomas Blankenship
Alapítványtól. Egy kalap pénz hullik az ölünkbe, jut belőle a
coloradói központ felállítására is.
– Hogy örülhet neki Joe. Blankenship… Csak nem az az angol
kiadó?
– Új-zélandi. Egy halom napilap, magazinok. Mind örülünk neki,
akik békére vágyunk. Joe arra kért bennünket, mennénk ki hozzá
pár hónap múlva.
– Hogyhogy mennénk?
– Ahogy mondom. A felekezetközi békekonferenciák szervezői
állandó személyzetként a központ területén fognak lakni. Joe azt
szeretné, ha mi ketten is köztük volnánk.
– De miért hívna meg engem? Nem vagyok teológus.
– Joe úgy érzi, értékes segítség lehetnél. Orvosi és jogi
nézőponttal gazdagíthatnád a vitákat. Ráadásul kapóra jönne, hogy
van köztünk egy orvos, aki gondját viselheti a többieknek.
Gyakorolhatnád a hivatásodat.
R. J. megrázta a fejét, miközben rákanyarodott a Babérhegyi útra.
Nem kellett szavakba öntenie válaszát.
– Tudom, tudom. Itt is a hivatásodat gyakorlód, és eszed ágában
sincs elmenni innen. – David megérintette az arcát. – Mindenesetre
érdekes ajánlat. Percig sem gondolkodnék, elfogadjam-e, ha te nem
lennél. Viszont ha te itt akarsz maradni, én sem vágyom máshová.
Mégis, mire R. J. reggel felébredt, Davidnek hűlt helye volt a
házban. A konyhaasztalon macskakaparásos üzenet hevert.

Kedves R. J.!
El kell mennem. Van néhány elintéznivalóm. Egy-két napon belül
biztos megjövök.
Szeretlek. David

Ezúttal legalább üzenetet hagyott, mondta magában R. J.

 50. ŐK HÁRMAN

Samantha azonnal lent termett a gyógyászati központ

előcsarnokában, ahogy a recepciós felszólt, és közölte vele, hogy R.
J. és Gwen várják. A sikeres emberek csendes magabiztossága
sugárzott belőle. Rövidre vágott fekete hajában széles fehér csík
virított a jobb fül fölött. R. J. és Gwen egyszer megvádolták, hogy
hajfestékkel segít be a természetnek a drámaibb megjelenés
érdekében, de maguk is tudták, hogy ez képtelenség. Samantha
tipikusan az a nő volt, aki elfogadja természetes adottságait, s
azokból igyekszik a lehető legtöbbet kihozni.
Túláradó lelkesedéssel, kétszer-kétszer ölelte meg
mindkettejüket.
Közölte velük a programot. A kórházi ebéd után körséta a
gyógyászati központban, aztán vacsora egy csodálatos étteremben,
és éjszakai pletykaparti a lakásán. Gwen és R. J. nála töltik az
éjszakát, majd kora reggel visszaindulnak a nyugati hegyvidékre.
Alig fogtak hozzá az ebédhez, amikor R. J. ügyvédes
homlokránco-lással Samanthára nézett. – Most pedig elő a jó hírrel,
amiért két órát autóztattál bennünket.
– Jó hír… jó hír… – csigázta őket Samantha. – Éppenséggel van
egy jó hírem. Felkértek a főpatológusi állás betöltésére.
Gwen nagyot sóhajtott. – Barátom.
Sugárzó arccal gratuláltak Samanthának. – Tudtam én – mondta
R. J.
– Viszont az állást leghamarabb másfél év múlva foglalhatom el,
amikor Carroll Hemingway, a jelenlegi főnök átigazol a Kalifornia
Egyetemre. Mindenesetre már most ajánlatot tettek, én meg igent
mondtam, ha egyszer úgyis mindig erre ácsingóztam.
Elmosolyodott. – Az igazi hír viszont… ez.
Fordított a bal keze középső ujján viselt egyszerű aranygyűrűn,
megmutatta nekik a követ. A kék gyémánt nem volt nagy, de igen
szép metszésűnek tűnt, és R. J. meg Gwen már ki is penderültek a
helyükről, hogy megszorongassák barátnőjüket.
Samanthának jó néhány férfi volt az életében, de mindeddig
elkerülte a házasság révét. Gwen és R. J. örültek, hogy végre talált
magának valakit, akivel megoszthatja egyedülálló nőként
megteremtett, irigylésre méltó életvitelét.
– Hadd találgassak – szólalt meg Gwen. – Lefogadom, hogy
szakmabeli az illető, és ezt meg azt tanít az egyetemen.
R. J. megrázta a fejét. – Nem tippelek. Fogalmam sincs. Mesélj
róla, Sam.
– Majd ő mesél magáról. A desszertet együtt fogyasztjuk el.
A magas, galambősz Dana Carter heti negyven mérföldeket edző,
megrögzött kocogó volt, az alultápláltságig karcsú, kávébarna bőrű,
fiatalos tekintetű férfi.
– Azt se tudom, hová legyek idegességemben – mondta. – Sam
azzal riogatott, hogy az arkansasi családlátogatás kismiska lesz
ahhoz képest, hogy most magukat el tudom kápráztatni vagy sem. –
Személyzeti igazgatóként dolgozott egy életbiztosítási cégnél,
özvegyember volt, felnőtt lánya elsőéves a Brandeis Egyetemen. És
humoros, barátságos egyéniség – azonnal megnyerte őket magának.
Nyilvánvaló volt, hogy Samantha iránti szerelme a két legjobb
barátnő elvárásait is kielégíti.
Jócskán benne jártak a délutánban, amikor magukra hagyta őket.
Gwen és R. J. további egy órán át faggatták Samanthát a
Bahamákon született, de Clevelandben nevelkedett férfi életének
részleteiről, és elmondták neki, milyen szerencséje van, és milyen
piszok nagy mázlista leendő férje, Dana.
Sam végtelenül boldognak tűnt, miközben körbevitte őket a
gyógyászati központban, megmutatta az osztályát, majd a
traumatológiát és a hozzá tartozó helikopter-leszállópályát, a
naprakész könyvtárat, a laboratóriumokat és az egyetemi előadókat.
R. J. azt latolgatta magában, vajon irigyli-e Samanthát a
sikereiért, a kezében összpontosuló hatalomért. A vak is láthatta,
hogy Samantha beváltotta mindazokat a reményeket, melyeket
környezete már egyetemi évei alatt hozzá fűzött. R. J. figyelmét
nem kerülte el, milyen tiszteletteljes figyelemmel hallgatják
beosztottjai, hogy sietnek végrehajtani javaslatait.
– Szerintem nektek is itt volna a helyetek. Az egész államban ez
az egyetlen valamirevaló gyógyászati központ, ahol családorvosokat
képeznek – mondta Sam R. J. – nek. – Istenem, milyen szép is volna
– folytatta vágyakozva. – Ugyanabban az épületben dolgozhatnánk,
naponta láthatnánk egymást. Tudom, hogy mindkettőtöknek akadna
megfelelő állás.
– Én már megtaláltam a nekem való állást – szólalt meg R. J.
némileg élesen, mert bosszantotta a gondoskodó hangnem, s az,
hogy mindenki a jótét lelket játssza vele.
– Hallgassatok ide – győzködte őket Samantha. – Ugyan mitek
van ott fent a hegyek közt, ami itt ne volna meg? És ne gyertek
nekem a lejárt lemezzel a jó levegőről meg a közösségi érzésről. Itt
sincs semmi gond a levegővel, és vagyok olyan aktív a helyi
közösségben, mint ti a tiétekben. Elsőrangú orvosok vagytok, ott
lenne a helyetek a holnap orvoslásának bölcsőjénél. Ebben a
kórházban kizárólag csúcstechnikával dolgozunk. Ugyan mit
csinálhattok a vidéki langyos vízben, orvosként, amire itt ne lenne
módotok?
Barátnői mosolyogva várták, mikor fogy ki a szóból. R. J. – nek
semmi kedve nem volt vitatkozni. – Én imádom azt a helyet, ahol
dolgozom – mondta higgadtan.
– Én pedig már most megmondhatom, hogy ugyanígy leszek a
hegyvidékkel – mondta Gwen.
– Tudjátok mit? Merenghettek a kérdésen, amíg jólesik – folytatta
Samantha fellengzősen. – Ha bármire jutottatok, csörögjetek ide,
rendben, Colé doktornő?
R. J. rámosolygott. – Örömmel, Potter professzornő – mondta.
Amikor másnap délelőtt rákanyarodott saját behajtójára, az első
dolog, amit megpillantott, a massachussettsi rendőrség járőrautója
volt, a garázsa előtt.
– Colé doktornő?
– Igen?
– Jó reggelt, asszonyom. Burrows biztos vagyok. Aggodalomra
semmi ok. Tegnap este egy kis gond volt a ház körül. McCourtney
rendőrfőnök megkért, hogy figyeljük, mikor jön vissza, és szóljunk
be neki rádión.
A rendőr behajolt a járőrautó ablakán, és közölte Mack
McCourtneyval, hogy Colé doktornő hazaérkezett.
– Miféle kis gondról beszélt?
Kevéssel délután hat után a néptelen ház mellett elhajtó Mack
McCourtney idegen autót vett észre a ház és a pajta közötti gyepen.
Kék színű furgon, kivénhedt Dodge volt. Amikor McCourtney
alaposabban szétnézett, három férfit talált a ház mögött, mondta a
biztos.
– Betörtek a házba?
– Nem, asszonyom. Esélyük se volt, hogy bármit csináljanak.
Úgy néz ki, hogy McCourtney rendőrfőnök épp a legjobbkor ért ide.
A kocsiban viszont egy tucat marmon-kanna volt, tele benzinnel, és
minden más, ami egy késleltetett hatású gyújtóbombához kell.
– Édes istenem.
R. J. – nek mindössze kérdései voltak, a biztos viszont csak
elvétve tudott válaszolni. – McCourtney sokkal többet mondhat az
egészről. Egy-két percen belül itt lesz, akkor nekem mennem kell.
Mack befutott, mielőtt R. J. kivehette volna úti holmiját a
kocsiból. Leültek a konyhában, és a rendőrfőnök elmondta, hogy
letartóztatta, és éjszakára a városháza alagsorában lévő, tömlöcszerű
fogdába zárta a három gyanús alakot.
– Ott vannak most is?
– Dehogy vannak, doki. Nem állt volna meg a gyújtogatás vádja
ellenük. A gyúlékony anyagokat elő se szedték a kocsiból, ráadásul
azt állították, hogy bozótot égetni mennek, és azért álltak meg a
maga házánál, hogy útbaigazítást kérjenek a Shellburne Falls-i út
felé.
– Elképzelhető, hogy igazat beszéltek? McCourtney nagyot
sóhajtott. – Nemigen. Mért tértek volna le az útról, rá a gyepre, ha
csak kérdezősködni akartak? És volt engedélyük ugyan a
bozótégetésre, de hát az Daltonba szólt, a megye túlsó végébe.
Nyilván alibinek szerezték be.
– Arról nem is beszélve, hogy mindhárman ismert
abortuszellenes aktivisták, rajta vannak a főügyész listáján.
– Aha.
A rendőrfőnök bólintott. – Az ám. A furgon rendszámtáblája
lopott volt, vádat is emeltek a tulajdonos ellen Greenfieldben,
persze rögtön felbukkant valaki az óvadékkal.
Mack felírta a három férfi nevét, címét, és polaroidképeket
készített róluk az irodájában. – Ismerősnek tűnik valamelyik?
Egyikük, egy kövér, szakállas férfi, akár az is lehetett, aki annak
idején harmadmagával Springfieldtől ráakaszkodott.
Vagy nem.
– Nem mernék megesküdni rá.
Az egyébként szívvel-lélekkel a polgárok jogait védelmező,
udvarias rendőrkapitány ezúttal egy lépéssel áthágta hatáskörét, ami
könnyen az állásomba kerülhet, ha kitudódik, tette hozzá. Míg a
három férfit a fogdában tartotta, higgadtan és félreérthetetlenül
közölte velük, hogy személyesen garantálja a törött csontokat és
egyéb maradandó károsodásokat, amennyiben ők vagy barátaik még
egyszer ártani próbálnak Colé doktornőnek.
– De legalább éjszakára a zárkában tartottuk őket. Ne tudja meg,
milyen pocsék egy hely – mondta elégedetten McCourtney, azzal
felállt, esetlenül vállon veregette R. J. – , és távozott.
Másnap visszatért David. Feszült hangulatban üdvözölték
egymást, amikor azonban R. J. elmondta, mi történt, a férfi
odalépett hozzá, és átölelte.
David beszélni akart a rendőrfőnökkel, úgyhogy kettesben
ellátogattak Mack kis, alagsori irodájába.
– Mit tehetnénk, hogy megvédjük magunkat? – kérdezte David.
– Van otthon lőfegyverük?
– Nincs.
– Vehetnének egyet. Segítenék az engedélyeztetésben. Maga
Vietnamban szolgált, igaz?
– Tábori lelkész voltam.
McCourtney nagyot sóhajtott. – Majd igyekszem szemmel tartani
a házukat, R. J.
– Köszönjük, Mack.
– Csak ne kéne olyan irdatlan nagy területen járőröznöm – tette
hozzá a rendőrfőnök.
Másnap egy villanyszerelő hőérzékelős fényszórókat helyezett el
a ház négy oldalán, melyek azonnal kigyúltak, ha valaki gyalogosan
vagy autóval tíz méterre megközelítette a házat. R. J. felhívott egy
vagyonvédelmi céget, és egy kis csapat egész nap riasztókat szerelt
a külső ajtókra, és hő- és mozgásérzékelőket a ház belsejébe,
melyek akkor riasztanak, ha netán valakinek mégis sikerült volna
bejutnia. A rendszer másodperceken belül kijelzett a rendőrségen és
a tűzoltóknál.
Bő egy héttel a sok-sok elektronika beszerelése után Barbara
Eustis két orvost szerződtetett főállásban, és a springfieldi
klinikának nem volt többé szüksége R. J. munkájára.
Visszakapta csütörtökjeit.
Néhány nap leforgása alatt David is, ő is szinte teljesen
megfeledkeztek a riasztórendszerről. R. J. tudta, hogy a tiltakozók
szemében érdektelenné vált a személye majd lenyomozzák a két új
orvost, s rájuk összpontosítanak. De hiába nyerte vissza
szabadságát, adódtak alkalmak, amikor képtelen volt ezt el is hinni.
Újra és újra jelentkező rémálmában David ismét elment, vagy csak
még nem érkezett haza, és a három férfi betoppant a házba.
Ahányszor felriadt éjszaka akár a rémálomra, akár a szélben ringó,
reumás vén ház nyikorgására, nyögdelésére, kinyúlt az ágyból, és
megnyomta a gombot a kapcsolótáblán, feltöltve az elektronikus
várárkot, és szabadjára engedve a járőröző sárkányokat. Aztán lopva
a takaró alá csúsztatta kezét, hogy lássa, tényleg csak álmodott-e.
Hogy lássa, David ott van-e még.
 51. VÁLASZ A KÉRDÉSRE

Amikor R. J. levélben tájékoztatta a kórházak főorvosait a

berkshire-i hegyvidéken beindítandó körzeti orvosi praxisról, külön
hangsúlyozta a halban-vadban bővelkedő gyönyörű táj előnyeit.
Nem várta, hogy elárasszák a jelentkezések, de azért remélte, hogy
levelének lesz valamilyen visszhangja.
Örömmel vette hát, amikor egy Peter Gerome nevű férfi végre
felhívta rendelőjét. Gerome a New England Gyógyászati
Központban töltötte belgyógyász gyakornoki éveit, majd a
Massachussetts Gyógyászati Központ orvostudományi egyetemén
tett család orvosi szakvizsgát. – Jelenleg egy ambulancián
dolgozom, de igazából mindig is vidéki magánpraxisra vágytam.
Mikor ugorhatnánk be magához a feleségemmel?
– Mikor tudnak elszabadulni? – kérdezett vissza R. J.
Megállapodtak egy időpontban, és R. J. még aznap délután írásos
útbaigazítást küldött Gerome doktornak, telefaxon, a legújabb
technikai vívmányon, melyet beengedett életébe, s melynek révén
maga is írott üzeneteket, grafikonokat kaphatott kórházaktól, más
orvosoktól.
A közelgő látogatás zavarba hozta R. J. – t. – Nem szabad túl
sokat várnunk az egy szem jelentkezőtől – mondta Gwennek, de
már azon aggodalmaskodott, hogy a találkozás minél kellemesebb
legyen. – Legalább a táj a legmegnyerőbb formáját mutatja. Éppen
most vált színt a falomb.
A Peter Gerome és felesége megérkezése előtti napon azonban,
ahogy az ősszel időnként előfordul, hatalmas felhőszakadás zúdult
New Englandre. Egész éjjel eső dobolt a háztetőn, és R. J. nem is
lepődött meg, amikor reggelre kelve látta, hogy a fák
legszínpompásabb leveleiktől megfosztva dideregnek a
szemerkélésben.
 Gerome-ék szeretetre méltó fiatal házaspár voltak. A kerek arcú
Peter Gerome hatalmas játék mackóra emlékeztetett, meleg
tekintetű, barna szeme vastag szemüveglencse mögül méregette a
világot, hamuszürke hajának egy tincse jobb szemébe lógott.
Felesége, Estelié, akit ő Estie-ként mutatott be, csinos, teltkarcsú,
barna nő volt, altatónővér. Vérmérséklete akárcsak a férjéé. R. J.
azonnal megkedvelte kiegyensúlyozott, előzékeny viselkedésüket.
Gerome-ék csütörtöki napon jöttek. R. J. elvitte őket Gwenhez,
majd átautózott velük a megye nyugati felébe, ahol körülnéztek a
greenfieldi és a northamptoni kórházban.
– Na, hogy ment? – kérdezte Gwen este telefonon.
– Meg nem mondom. Mindenesetre nem áradoztak a
lelkesedéstől.
– Nem hiszem, hogy az az áradozós fajta lennének. Inkább
megfontoltak – mondta Gwen.
Annyira mindenképpen tetszett, amit láttak, hogy újabb, ezúttal
négynapos látogatást tegyenek a környéken. R. J. szerette volna, ha
nála szállnak meg, de vendégszobájában David dolgozott regénye
befejezésén lázas sietséggel, tornyosuló kézirathalmok között.
Gwen még nem jutott odáig, hogy vendégeket fogadhasson, de
Gerome-ék szerencsére találtak maguknak szobát egy Fő utcai
panzióban, két sarokra R. J. rendelőjétől, és R. J. meg Gwen beérték
azzal, hogy esténként vacsorára hívták magukhoz a fiatal házaspárt.
R. J. szívből remélte, hogy Gerome és felesége megragadnak a
környéken. Mindketten példás képesítéssel és gyakorlattal
rendelkeztek, és megfontolt, gyakorlatias kérdéseket tettek föl,
amikor R. J. megemlítette nekik a laza szerveződésű, EMESZ-szerű
csoportos praxis ötletét, melyet Gwen és ő a hegyvidéken szerettek
volna megvalósítani.
Gerome-ék a négy nap során keresztül-kasul beautózták a
vidéket, városházáknál, vegyeskereskedéseknél,
tűzoltóállomásoknál álltak meg, hogy elbeszélgessenek a
környékbeliekkel. A negyedik nap délutánján hideg és borús volt az
idő, R. J. mégis kivitte őket az erdei ösvényre, és Peternek igencsak
kedvére volt a Catamount. – Jó kis pisztrángos víznek nézem.
R. J. elmosolyodott. – Az is.
– Aztán horgászhatnánk-e benne, ha a környékre költözünk?
R. J. nem is lehetett volna boldogabb. – Természetesen.
– Akkor, azt hiszem, meg is állapodtunk – szólalt meg Estié
Gerome.
Változás – az évszakváltáson túli változás – lebegett a fagyos,
ónszínű levegőben. Toby terhességének több mint harmada
hátravolt, R. J. mégsem számíthatott rá többé a rendelőben. Toby
azt tervezte, egy hónapig előkészül a gyermekáldásra, és segít Peter
Gerome-nak megfelelő helyiséget találni a praktizáláshoz. Utána
pedig, már a Hegyvidéki Orvos szövetkezet ügyvezetőjeként, R. J.,
Peter és Gwen között osztja meg idejét, számláz, anyag után jár, és
vezeti a könyvelést, mindhármuknak.
Utódot is ajánlott maga helyett, és R. J. megfogadta tanácsát,
mert tudta, hogy Toby emberismeretében nem fog csalódni. Mary
Wilson a városfejlesztési bizottság tagja volt, amikor R. J. annak
idején engedélyeztette a rendelő épületének felújítását a városházán.
Maryből valószínűleg remek recepciós válik, gondolta most R. J.,
de már előre tudta, mennyire hiányzik majd neki Toby mindennapi
társasága. Új állását megünneplendő, R. J. és Gwen vacsorázni
vitték Tobyt a deerfieldi vendéglőbe.
Munka után találkoztak az étteremnél. Toby a terhesség miatt
nem ihatott, a három barátnőnek azonban alkohol nélkül is hamar jó
kedve kerekedett, és áfonyalével koccintottak az új családtagra és az
új munkára.
Hazaúton R. J. és Toby a woodfieldi kaptató derekán jártak,
amikor eleredt az eső. Mire Toby kiszállt a házuknál, javában
zuhogott, és R. J. az ablaktörlőt járatva meredt ki a szélvédőn, és
nagyon lassan hajtott.
Gregory Hinton birtokánál járva annyira a vezetésre
összpontosított, hogy csak késve tudatosult benne az istállóbeli
lámpafény s az ajtórésben felvillanó, ültében előregörnyedő alak.
Meg sem próbált fékezni a nyálkás úton, csak levette a gázt, aztán
egy dűlőút torkolatánál megfordult a kocsival, és visszament.
Gregory sugárkezeléssel kombinált kemoterápia kellős közepén
tartott, kihullott a haja, és a kezelés mellékhatásai kínozták. Mibe
kerül beköszönni neki, gondolta R. J.
Közvetlenül az istállóig hajtott, és a férfi oldalvást fordult a
széken, amikor becsapta a kocsiajtót, és bemenekült az esőről. A
kezeslábast és munkászubbonyt viselő Hinton összecsukható széken
ült az egyik tehénállás előtt, újdonsült kopaszságát műtrágyagyár
ajándéksapkája fedte.
– Tyűha, micsoda bolond idő! Jó estét, Greg, hogy s mint?
– Hát… hisz tudja, R. J. – A férfi megcsóválta a fejét. – Állandó
hányinger, hasmenés. Lézengek csak, gyenge vagyok, mint az őszi
légy.
– Ez a kezelés mélypontja. Sokkal jobban érzi magát, ha ezen
túljut. Az a helyzet, hogy nincs más választásunk. Meg kell
állítanunk az agydaganat növekedését. Sőt össze kell zsugorítanunk,
ha lehet.
– Fránya betegség. – Beljebb az istállóban másik kerti szék állt. –
Leteszi magát kicsit? – intett Hinton.
– Persze. – R. J. elment a székért. Először járt Hinton istállójában,
a hatalmas helyiség repülőgéphangárként nyúlt el az állati testek
melegítette félhomályban, a tehenek az etetőjárás két oldalán,
egymással szemben álldogáltak. A hatalmas tetőszerkezet
magasában valami csapongva nekilendült és lebukott, majd
fölrebbent ismét. Greg Hinton követte R. J. pillantását.
– Csak egy bőregér. Nem jönnek le.
– Csuda egy istálló – jegyezte meg R. J.
A férfi rábólintott. – Igazából két istállóból toldtuk egybe. Ez volt
az eredeti. A hátsó vége egy másik istálló volt, ökrökkel vontatták
ide, vagy száz éve már. Mindig azt terveztem, berakatok egy ilyen
csoda fejőállást, de soha nem került rá sor. Stacia meg én a régi
módi szerint fejjük őket, így legalább nem tudnak rátiporni az
emberre, hogy benn van a nyakuk a kalodában.
Behunyta szemét. R. J. kinyúlt, kezét a férfiéra tette.
– Gondolja, hogy valaha is meg tudják gyógyítani ezt a kutya
betegséget, R. J.?
– Azt hiszem, igen, Greg. A tudósok génsebészeti megoldásokat
keresnek sok-sok betegségre, a rákra is. Komoly előrelépésre
számíthatunk a következő néhány évben. Az már nem is ez a világ
lesz.
Hinton szeme kinyílt, R. J. – ét kereste. – Mennyi az a néhány?
Hirtelen elbődült a hatalmas, fekete-fehér foltos tehén az előttük
lévő állásban. R. J. összerezzent a panaszos hang hallatán. Tényleg,
hány év is? Megemberelte magát. – Ó, Greg. Nem tudom. Mondjuk
öt? Csak tippeltem.
A férfi arcán kesernyés mosoly suhant át. – Mindegy is, mennyi.
Én már úgyse leszek az élők sorában, hogy meglássam az új világot,
nem igaz?
– Nem tudom. Sok ember éveket él a maga betegségével. Azt
hiszem, fontos lenne, hogy elhiggye – hogy igazán elhiggye –, hogy
magának is sikerülhet. Tudom, hogy vallásos, azt hiszem, nem
ártana, ha még többet imádkozna mostanában.
– Megtenne nekem egy szívességet?
– Éspedig?
– Hogy maga is imádkozna értem, R. J.
Ó, barátom, eltévesztetted a házszámot. De azért a férfira
mosolygott. – Hát, ártani az sem árthat, jól mondom? – válaszolta,
és megígérte, hogy imádkozni fog. A fekete-fehér foltos tehén
hirtelen hatalmasat bődült. Először az istálló túlsó végéből érkezett
rá válasz, majd máshonnan is, több felől.
– Különben mit is csinál itt egyedül éjnek idején?
– Hát ez a jószág borjadzani készül, ugye, csak adódott egy kis
galiba – magyarázta Hinton, és maga elé bökött az állával. – Előhasi
üsző a szentem. Tudja, amelyiknek még nem volt borja korábban.
 R. J. biccentett. Szóval primigravida.
– Csak hát nagyon szűk, és elakadt benne a borjú. Felhívtam a két
állatorvost, akik még vállalnak nagy testű jószágot. Hal Dominic
csúnya influenzát szedett össze, Lincoln Foster meg lenn van a
megye déli csücskében, ketten-hárman is várnak rá. Azt mondta,
igyekszik ideérni tizenegyre.
A tehén újra elbődült, aztán feltápászkodott fektéből. – Maradj
nyugton, Zsazsa.
– Hány tehene van?
– Hetvenhét, jelenleg. Negyvenegyet fejünk.
– És mindnek tudja a nevét?
– Csak a lajstromba vetteket. Merthogy azokkal külön
papírmunka van. A többinek név helyett csak számot festünk az
oldalára. Ezt itt viszont Zsazsának hívják.
A holstein közben visszafeküdt, de ezúttal lábait mereven
kitartva, a jobb oldalára hengeredett.
– A büdös életbe! – szitkozódott Hinton. – Már elnézést, de
egyedül akkor dőlnek el így, mikor a végét járják. Hol lesz ez már
tizenegykor. Öt álló órája kínlódik.
– Egy rakás pénzt öltem bele – kesergett. – Egy ilyen tenyészállat
harminc-negyven liter tejet is ad naponta. A borjú is jó pénzt megért
volna. Száz dollárt fizettem csak a spermáért.
A tehén nyögött egyet, aztán megrázkódott.
– Nem segíthetnénk rajta valahogy? – kérdezte R. J.
– Á, engem legyengített a betegség, Staciának meg jártányi ereje
sincs, mióta a fejés java ráhárul. Nem fiatal már ő se. Próbált egy-
két órán át segíteni az ellesnél, de mindhiába. Be kellett menjen
lepihenni.
A tehén fájdalmas bőgéssel feltápászkodott, aztán
visszaereszkedett a hasára.
– Lássuk csak – mondta R. J. Kibújt olasz bőrdzsekijéből, s egy
szalmabálára terítette. – Nem fog megrúgni?
– Nem valószínű, mikor így fekszik – mondta Hinton
szenvtelenül. R. J. közelebb lépett a tehénhez, leguggolt a
fűrészporos padlón. Különös látvány tárult elé. A trágyamocskos
végbélnyílás óriási, kerek szemként meredt rá, a hatalmas
szeméremnyílásból szánalmas patácska állt ki. Mellette petyhüdt,
vörös húsdarab fityegett.
– Ez micsoda?
– A borjú nyelve. Ott van mögötte a fej is, csak nem látni. Mért,
mért nem, a borjak sokszor kioltott nyelvvel születnek.
– És miért nem tud kijönni?
– Rendesen a két mellső lába jönne ki először, aztán a fej – mint
mikor fejesugráskor maga elé tartja az ember a kezét. Ennek a bal
lába úgy áll, ahogy kell, a jobb viszont hátranyaklott valahol
odabenn. Az állatorvos ilyenkor visszanyomja a fejet a hüvelyben,
és benyúl a kezével, kitapogatja, hogy mi nem stimmel.
– Azt én is megpróbálhatnám.
Hinton megrázta a fejét. – Nem akármilyen erő kell ahhoz.
R. J. figyelte, amint a tehénen újabb remegés fut végig. – Hát, baj
nem lehet belőle. Négylábú beteget még egyet se veszítettem el –
mondta, de a férfi még csak el se mosolyodott tréfálkozásán. – Van
valami síkosító szerük?
Hinton bizalmatlanul végigmérte, aztán megrázta a fejét. – Elég,
ha megmossa a karját, és rajt hagyja a szappant – mondta, és a
mosdóra mutatott.
R. J. vállig tűrte mindkét ingujját, megeresztette a jéghideg vizet,
és bemosakodott a mosdószélen talált vastag, foltos
mosószappannal.
Visszament a tehén mögé. – Jól van, jól, Zsazsa – mondta, aztán
egyszerre nagyon ostobán érezte magát, amiért egy üleppel próbál
társalogni. Miközben ujja, majd egész keze eltűnt a meleg és
nyirkos testüregben, a tehén felcsapta farkát, egyenesen és mereven,
akár egy piszkavasat.
A borjú feje valóban ott volt, közvetlenül a felszín alatt, de
mozdíthatatlannak tűnt. Hát nem megmondtam?, olvasta ki Greg
aggodalmas tekintetéből, amikor a férfira pillantott, és nagy levegőt
vett, majd előrehajolt, mintha egy úszó fejét akarná szinté-szilárd
vízbe nyomni. A fej lassan megindult visszafelé. Amikor odafért, R.
J. benyomta kezét a tehén hüvelyébe, először csuklóig, aztán
alkarközépig, mígnem ujjai rábukkantak valamire.
– Érzem… azt hiszem, kitapintottam a borjú térdét.
– Elképzelhető. Próbáljon alányúlni, felhúzni a patát – tanácsolta
Hinton.
R. J. megpróbálta.
Ahogy mind mélyebbre furakodott, hirtelen kisebbfajta
földrengéssel felérő kozmikus rándulást érzett, majd hatalmasan
előregördülő hullám, izmok és egyéb szövetek szökőárja ragadta
magával kezét s alkarját, s köpte ki magából cseresznyemagként,
olyan erővel, hogy R. J. egész teste hátralódult.
– Mi a fene – suttogta, de Greg nélkül is tudta, hogy olyasfajta
hüvelyi összehúzódásnak volt tanúja, amilyennel eddig nem
találkozott.
Ráérősen újra beszappanozta karját, aztán néhány percet azzal
töltött, hogy tanulmányozza, mivel is áll szemben. Az
összehúzódások percenként érkeztek, és jó negyvenöt másodpercig
tartottak, mindössze tizenöt másodperc időt hagyva a
tevékenykedésre. Amint látta, hogy az összehúzódás lanyhulóban
van, könyékig az orra előtt meredező hátsóba nyomta a kezét. El a
borjú térde mellett, végig a lábszár mentén.
– Csontot érzek, megvan a medence – jelentette Greg-nek.
Aztán: – Megvan a pata is, csak beakadt a medencecsont alá.
A tehén, valószínűleg fájdalmában, nagyot rándított kimerevített
farkán, szájon suhintotta bojtos végével. R. J. köpködve megragadta
a farkat, és félrehúzva tartotta baljával. Aztán újabb izomhullám
közeledtére lett figyelmes, és még éppen elkaphatta a patát, mielőtt
ujja hegyétől a válláig az irdatlan hüvely harapófogójába szorult. A
következő pillanatban már nem kellett félnie, hogy karja ki talál
lökődni – feszesen összezáródtak körülötte az izmok. Csuklója a
borjú medencecsontjához préselődött. Levegőért kapkodott a
fájdalomtól, de aztán gyorsan elzsibbadt a karja, és lehunyt
szemmel Zsazsának támasztotta homlokát. Rabbá lett a tehén
testének börtönében. Hirtelen elhagyta ereje, és rettenetes
bizonyossággal tört rá a rémkép, hogy Zsazsa ki fog múlni, és karját
csak a tetem feldarabolása árán szabadíthatják ki.
Nem is hallotta, mikor jött be Stacia az istállóba, csak
méltatlankodó zsörtölődésére figyelt fel. – Mégis mit képzel az a
lány, hol van? – hallotta, majd válaszként Greg Hinton érthetetlen
dörmögését. Trágyabűz és a tehén belső nedveinek meg saját
verejtékének és rémületének állatias szaga keveredett az orrában.
Azután az összehúzódást elernyedés követte.
Elég újszülöttet segített a világra, hogy tudja, mi a teendő.
Visszahúzta zsibbadt karját a borjú térdéig, aztán előrelökte újra.
Így el tudott nyúlni mellette, befelé s aztán le. Amikor keze újra
rátalált a patára, elfogta a vakrémület. Nem akarta, hogy a
következő összehúzódás a hüvelyben érje.
Mégis lassan, gondosan dolgozott, megragadta a patát, fölfelé
mozgatta a hüvelyben, s végül ki, a párja mellé, a rendes helyére.
– Azannya – lehelte Greg Hinton.
– Ez már döfi! – kiáltotta Stacia.
A következő összehúzódáskor előbukkant a borjú feje.
Szia, szia, mondta magában R. J., elbűvölten. De képtelenek
voltak a fejnél s a mellső lábaknál többet kihúzni. A borjú
megszorult, mint dugó a palackban.
– Ha legalább egy borjúvonónk lenne – szólalt meg Stacia
Hinton.
– Az micsoda?
– Csörlőszerűség – magyarázta Greg.
– Kössék össze a patákat – mondta R. J., azzal odament az
Explorerhez, kikattintotta az elektromos csörlő karabineres végét, s
behúzta a kábelt az istállóba.
Mint a karikacsapás, úgy ment az egész. Micsoda érv a technikai
fejlődés mellett, gondolta R. J.
– Bika borjú – szólalt meg Greg.
R. J. leült a földre, és figyelte, mint távolítja el Stacia a
magzatburok nyálkás maradványait a borjú orrlyukából. Aztán a
borjút az anyja elé vezették, de az elcsigázott Zsazsa meg se
mozdult. Greg néhány marok száraz szénával lecsutakolta az
újszülött mellkasát. – Ettől beindul a tüdő, ezért nyalogatja le
mindig a tehén a borját. Ennek a kis inasnak az anyukája viszont
olyan fáradt, hogy egy bélyeget se bírna megnyalni.
– De azért megmarad? – kérdezte R. J.
– Hogyne maradna – válaszolta Stacia. – Majd mindjárt kap egy
vödör finom meleg vizet, hogy könnyebben kijöjjön belőle a
méhlepény.
R. J. feltápászkodott a padlóról, és leöblítette kezét és karját a
mosdónál. Reménytelen lett volna ott helyben igazán
megtisztálkodnia.
– Egy kis… ööö… trágya van a hajában – jegyezte meg Greg
tapintatosan.
– Hozzá ne nyúljon, kedves, csak elmaszatolná – mondta Stacia.
R. J. elrakta a csörlő kábelét, azután kinyújtott karral a kocsihoz
vitte bőrdzsekijét, és a hátsó ülés túlsó sarkába terítette.
– Jó éjszakát.
Alig hallotta a házaspár hálálkodását. Vezetés közben igyekezett
minél kevesebbet az autó belsejéhez érni.
A konyhában bújt ki az ingéből. A felgyűrt ujjak közben
letekeredtek, s az egész mellrész csatakos volt. Vért, nyálkát,
szappant, trágyafoltot és magzatvizet látott rajta, borzongva
gombóccá gyűrte, s a szemetesbe dobta.
Sok-sok szappant és sampont elhasznált, sokáig állt a forró
zuhany alatt, és a karját nyomkodta.
Végül kilépett a zuhanyrózsa alól, fogat mosott, és felvette
pizsamáját a sötétben.
– sék? – szólt ki David.
 – Semmi – válaszolta R. J., és a férfi újra elszenderült. Eredetileg
azt tervezte, hogy maga is lefekszik, ehelyett visszament a
konyhába, és vizet tett fel a tűzhelyre, kávénak. Egész karja sajgott,
de amikor megmozgatta ujjait, csuklóját és könyökét, látta, hogy
csontja nem törött. Papírt és tollat kerített, és leült a
konyhaasztalhoz, hogy kipróbálja, tud-e írni egyáltalán.
Samantha Potternek akart levelet küldeni…

Kedves Sam!
Azt mondtad, írjam meg, ha eszembe jut valami, amit egy orvos
vidéken csinálhat, egy gyógyító központban viszont nem Ma este
eszembe jutott: Bedughatod a karod egy tehénbe. Szeretettel,
R. J.
 52. A NÉVJEGY

Egy reggel R. J. rádöbbent, hogy nyakán a határidő, amikor meg

kell újítania működési engedélyét, és ő egyelőre nem teljesítette a
folyamodás előfeltételét. Massachussetts állam törvényei
értelmében a kétévenkénti megújításkor a kérelmező orvosnak
legalább száz óra szakmai önképzést kellett igazolnia.
R. J. teljes mértékben helyeselte a mércét meg nem ütő orvosok
kirostálása és a folyamatos szakmai fejlődés érdekében bevezetett
rendszert, most azonban rá kellett jöjjön, hogy az utóbbi szűk két év
alatt mindössze nyolcvanegy FSZÖ-pontot gyűjtött be. Annyira
lefoglalta magánpraxisának beindítása és a springfieldi klinikán
végzett munka, hogy elhanyagolta kötelező továbbképzését.
A környékbeli kórházakban gyakran tartottak néhány kredit
pontos szemináriumokat és előadásokat, őt azonban jobban
szorította az idő, semhogy apránként pótolhassa lemaradását.
– Többnapos rendezvényre van szükséged – mondta Gwen. – Én
is ugyanebben a cipőben járok.
Úgyhogy R. J. az orvosi folyóiratok lapozgatása közben a
szakrendezvények közzétételeit is tanulmányozni kezdte, s így akadt
rá a háromnapos rákkutatási szimpóziumra, melynek színhelyéül a
New York-i Plaza Hotelt jelölték meg. Az Amerikai Onkológiai
Társaság és az Amerikai Belgyógyász Kollégium együttes
támogatásával megrendezett előadássorozat huszonnyolc pontot ért.
Peter Gerome vállalta, hogy feleségével együtt R. J. házába
költözik a rendezvény idejére, s helyettesíti körzetében. Mivel
Gerome a megfelelő jogosítványok híján egyelőre nem utalhatott
kórházba beteget, R. J. a greenfieldiek egyik belgyógyászát kérte
meg, intézkedne helyette, ha ilyesmire lenne szükség.
David az utolsó előtti fejezeten dolgozott, megállapodtak abban,
hogy nem szakíthatja félbe az írást. R. J. egyedül autózott fel New
Yorkba a november eleji fakósárga napsütésben.
Azt vette észre, hogy habár annak idején boldogan intett búcsút
Bostonnak, most újra kész felvenni a nagyvárosi élet feszült
ritmusát. A vidék csendje és magánya után New York irdatlan
emberi hangyabolynak tűnt, a sok-sok járókelő nyüzsgése
önmagában is pezsdítőleg hatott.
A manhattani autózás nem volt valami nagy élvezet, és
szívfájdalom nélkül bízta kocsiját a szállodai portásra, mégis örült,
hogy eljött.
Kicsi, de kényelmes szobája a kilencedik emeleten volt. Ledőlt
néhány percre, azután már csak éppen annyi ideje maradt, hogy
lezuhanyozzon és átöltözzön. A szimpózium rendezői koktélpartival
kötötték egybe a bejelentkezést, ahol R. J. megivott egy pohár sört,
és bőkezűen kiszolgálta magát a pazar svédasztalnál.
Egyetlen ismerőst se látott. A résztvevők zöme párosával jött el.
A büféasztalnál beszélgetésbe elegyedett egy orvossal. A férfit,
kitűzője tanúsága szerint, Robert Starbucknak hívták, a michigani
Detroitból érkezett.
– És pontosan hol van Massachussettsen belül ez a Woodfield? –
kérdezte a férfi, R. J. kitűzőjét böngészve.
– A Mohawk ösvény mellett.
– Ó. Azok a gyönyörűségesre csiszolt vén hegyek. Akkor maga
nyilván egész nap autóban ül, és a tájat csodálja.
R. J. elmosolyodott. – Nem egészen. Csak amikor házhoz hívnak.
A férfi most az arcára vetett fürkész pillantást. – Maga kijár a
betegekhez?
Közben kiürült a tányérja, és elpártolt R. J. – től a büféasztal
kedvéért, de csak térült-fordult, és már ott is volt újra. Nem lett
volna rossz kiállású férfi, de sütött róla, hogy a társalgásnál jóval
többre vágyik, és R. J. könnyű szívvel hagyta ott a használt
tányérokkal, mihelyt az evést befejezte.
Leliftezett az előcsarnokba, és a szálloda forgóajtaján át kilépett a
New York-i estébe. A Central Park nem kései andalgásra való hely
volt, de egyébként sem csábította. Elég fű és fa zöldellt otthon, a
háza körül. Lassan nekivágott az Ötödik sugárútnak, meg-megállva
a kirakatok előtt, hosszasan szemlélve a ruhaneműk, táskák, cipők,
ékszerek, könyvek fényűző tömkelegét.
Fél tucat háztömb után visszaindult a sugárút túloldalán, a
szállodában fölment a szobájába, és korán lefeküdt, mint
egyetemistaként mindig, ha másnap előadása volt. Szinte hallotta
Charlie Harrist, ahogy dörmögi: – Oda kell figyelni az üzletre, R. J.
Kiválóan sikerült, tartalmas konferencia volt, kevés üresjárattal az
első előadás szünetében mindennap kontinentális reggelit szolgáltak
fel, egyébként pedig ebéd és vacsora alatt is tartottak a programok.
R. J. szorgos diák módjára, gondosan jegyzetelt, egyetlen előadást
sem hagyott ki, és megrendelte a legérdekesebb beszámolók
hangfelvételét. A késő este a kikapcsolódásé volt, néhány egészen
színvonalas műsorral. Első este a Show Boát felújítását nézte meg,
nagy élvezettel, a másodikon a Harlemi Táncszínház előadásában
gyönyörködött.
A harmadik reggelre összegyűjtötte a hiányzó pontokat. Az
aznapi előadások közül csak a legelső érdekelte, és arra gondolt,
megszökik a konferenciáról egy kis vásárlás kedvéért, mielőtt
elhagyja New Yorkot.
Ahogy a szobája felé indult, hogy összecsomagoljon, jobb ötlete
támadt.
Egy derűs, középkorú nő volt a portás. – Már hogyne volna –
válaszolta, mikor R. J. megkérdezte, nincs-e autóstérképe New York
vonzáskörzetéről.
– És meg tudná mondani, hogy jutok ki a Long Island-i West
Babylonba?
– Egy röpke pillanat, asszonyom. – A portásnő tanulmányozta a
térképet, aztán néhány magabiztos filctollvonással berajzolta az
útvonalat.
Az autópályáról letérve R. J. megállt az első benzinkútnál, és
megkérdezte, hogyan juthat a Beth Moses Temetőbe.
 Amikor megtalálta a temető körbefutó kerítését, követte, míg a
bejáratnál kötött ki. A kapu tőszomszédságában irodaépület állt, R.
J. letette az autót, bement. Kék öltönyös, maga korabeli férfi ült egy
pult mögött, gyér szőke haján fehér sábeszdekli. Éppen papírokat írt
alá. – Jó reggelt – mondta, föl sem emelve tekintetét.
– Jó reggelt. Segítségre volna szükségem. Egy sírt keresek. A
férfi biccentett. – Elhunyt neve?
– Markus. Sarah Markus.
A férfi a mögötte lévő számítógéphez pördült székével, és
bepötyögte a nevet.
– Igen, hat ilyen nevű is van nálunk. Második keresztnév?
– Nincs. Markus, nem C-vel, K-val.
– Aha. Abból is akad kettő. Hatvanhét vagy tizenhét éves?
– Tizenhét – mondta R. J. elvékonyult hangon. A férfi bólintott. –
Olyan nagyon sokan vannak – mentegetőzött aztán.
– Hatalmas temető.
– Huszonnégy hektár. – A férfi felvett egyet a temető vázlatos
térképéből, és berajzolta tollával az utat. – Innen a tizenkettedik
parcellánál forduljon jobbra. Aztán a nyolcadiknál balra. A sír, amit
keres, a második sor közepén van. Ha belezavarodik, jöjjön vissza,
kikísérem… Igen- mondta, miközben a képernyőre pillantva még
egyszer ellenőrizte a sír pontos helyét.
– Minden be van táplálva számítógépbe – mondta büszkén –,
minden. Látom, itt például múlt hónapban volt avatás.
– Avatás?
– Igen, akkor leplezték le a sírkövet.
– Ó. – R. J. megköszönte a segítséget, és a papírlapot gyürkészve
távozott.
Komótosan nekivágott a zúzott kaviccsal felszórt keskeny
gyalogútnak. A temető falán túl autók zúgtak el, motorkerékpár
berregett tova, fékcsikorgás, tülkölés tolakodott a benti csendbe.
Parcella parcella után.
R. J. anyját annak idején Cambridge-ben temették el, ahol a
sírköveket füves sávok választották el egymástól. Itt az összezsúfolt
sírok valóságos várost alkottak. A városoktól búcsúzók városát.
…Tizenegy… tizenkettő.
Jobbra fordult, és leszámolt nyolc parcellát.
Itt kell lennie valahol.
A szomszéd parcellában székeket látott egy gödör mellett. A
székeken gyászolók üldögéltek. Egy sábeszdeklis férfi éppen
bevégezte a beszédet, és a gyászolók felsorakoztak, hogy mindenki
egy lapát földet dobjon a koporsóra.
Igyekezve minél kisebb feltűnést kelteni, R. J. odament a saját
parcellája második sorához. Most már az egyes sírköveket is látta,
nemcsak a parcellák tömbjeit. Emanuel Rubin. Lester Rogovin.
Sok sírkő tetején nagyobbacska kavicsok – az élők látogatását
jelző névjegyek voltak. Egyes sírokat virágokkal, cserjékkel ültettek
be. Az egyiken tiszafa burjánzott, R. J. – nek félre kellett hajtania az
ágakat, hogy a nevet elolvashassa. Leah Schwartz. Leah Schwartz
sírkövén nem voltak kavicsok.
Végigsétált a népes Gutkind család sírjai előtt, azután iker
síremléket pillantott meg, rajta megnyerő fiatal pár vízhatlan
fényképe. Dmitri Levnikov, 1970-1992, Basja Levnikov, 1973-
1992. Férj és feleség? Vagy testvérek lettek volna? Együtt haltak
meg? Autóbalesetben, lakástűzben? A fénykép a sírkövön nyilván
orosz szokás, gondolta, menekültek lehettek. Milyen szomorú,
leküzdötték ezt a hatalmas térés kultúrabeli távolságot, és miért?
Kirschner. Rostén. Eidelberg.
Markus.
Markus, Natalie J., 1952-1985. Imádott feleség. Szeretett
édesanya.
A kettős sírkő másik felét egyelőre vésetlenül hagyták.
Mellette: Markus, Sarah, 1977-1994. Egyetlen gyermekünk. A
sírkő egyszerű gránittömb, akárcsak Natalie-é, de az időjárás még
nem hagyott rajta nyomot, semmi kétség, vadonatúj lehet.
Mindkét sírkő tetején egy-egy kőkártya. A Sarah-én nyugvótól R.
J. – nek földbe gyökerezett a lába: a szabálytalan szív alakot
formázó vörös paladarabon tisztán kivehető volt egy sok-sok millió
éve élt ősrák fejének és karéjos testének lenyomata.
Sem Natalie-hoz, sem Sarah-hoz nem próbált beszélni – nem
gondolta, hogy hallanák. Felötlött benne, hogy régebben, talán
valami egyetemi jegyzetben azt olvasta, hogy az egyik keresztény
filozófus – Szent Tamás? – kétségesnek tartotta, hogy a halottak
figyelemmel kísérnék az élők ügyeinek állását. Persze, honnan
tudhatta volna Szent Tamás? Mit tudott erről bárki, Szent Tamás
vagy David Markus vagy bármelyik emberlétre született elődjük? R.
J. – nek eszébe jutott, hogy Sarah szerette őt. Talán mégis varázs
rejlik ebben a szívsziklában, delejes erő, az vezérelte ide, hogy
tudtára adja, mit kell tennie.
Felvett két kavicsot a földről, és egyet Natalie, egyet Sarah
sírkövére helyezett.
A szomszéd parcellában véget ért a temetés, a szétszéledő
gyászolók közül többen R. J. felé vették útjukat, s nem messze tőle
haladtak el. Elfordították fejüket a sírnál álldogáló, megtört asszony
felkavaró s mégis közhelyes látványától. Nem tudhatták, hogy nem
is annyira a holtakat, mint az élőket siratja.
Orvosként mindig rettenetesen nehezére esett halálról beszélnie
az érintettekkel, és másnap reggel, a konyhájában ülve is alaposan
megszenvedett, míg rábírta magát, hogy beszélgetést kezdjen
Daviddel – kapcsolatuk haláláról. Végül mégis sikerült elmondania
a férfinak, hogy ideje véget vetniük az áldatlan állapotnak.
Arra kérte Davidét, lássa be, ez így életképtelen.
– Azt mondtad, elmész, hogy anyagot gyűjts a könyvedhez.
Valójában a lányod sírkövét mentél el felavatni. Mégis, amikor arra
kértelek, vigyél el oda, visszautasítottál.
– Időre van szükségem, R. J.
– Nem hiszem, hogy az idő bármin változtat, David – mondta R.
J. gyengéden. – Még az évek óta házaspárként élők is gyakran
szétválnak a gyermekük halála után. Az alkoholizmusoddal ki
tudnék békülni, sőt még a félelemmel is, hogy egy szép nap
egyszerűen odébbállsz. Te azonban, a lelked mélyén, engem
kárhoztatsz Sarah haláláért. Azt hiszem, ez már örökre így marad, és
ez az, amivel nem tudok együtt élni.
A férfi elfehéredett. Meg sem próbált érvelni. – Annyira jól
kijöttünk egymással. Ha ez nem történik meg…
R. J. előtt elhomályosult a világ. Davidnek igaza volt. Sok
tekintetben nagyon jól kijöttek egymással. – De megtörtént.
David nem vitatta R. J. igazát, a nyilvánvaló következtetést mégis
ódzkodott levonni. – Azt hittem, szeretsz.
– Szerettelek is. Most is szeretlek, mindig is szeretni foglak, és
kívánom, hogy boldog legyél az életedben. – Csakhogy R. J. rájött
valamire. Magát is szerette, legalább annyira.
Aznap este R. J. sokáig elmaradt a rendelőben, és amikor hazaért,
David közölte vele, úgy döntött, csatlakozik Joe Fallon coloradói
csoportjához.
– Magammal viszem a pergetőt és a jobb méhkaptárakat,
méhészkedni akarok a hegyekben. Arra gondoltam, kiüríteném a
többi kast, és eltárolom őket a pajtádban.
– Nem. Jobb szeretném, ha eladnád őket.
A férfi megértette a véglegességre utaló célzást. Összenéztek,
David bólintott.
– Tíz-egynéhány napig semmiképpen sem indulhatok el.
Szeretném befejezni, és postázni a kiadónak a kéziratot.
– Belefér.
A mellettük elsétáló Agúna fagyosan végigmérte R. J. – t.
– Tegyél meg egy szívességet, David.
– Igen?
– Ezúttal a macskát is vidd magaddal.
Az órák múlása egészen lelassult, ők ketten pedig, ha tehették,
kerülték egymást. Két, végtelenül hosszúnak tűnő nappal később R.
J. – felhívta az apja.
Amikor Davidről kérdezett, R. J. elmondta, hogy David és ő
különválnak egymástól.
– Ó. És amúgy rendben vagy, R. J.?
– Igen – mondta R. J. a könnyeivel küszködve.
– …Szeretlek.
– Én is szeretlek téged, apa.
– A következő miatt hívlak. Mi lenne, ha lejönnél hálaadásnapra?
R. J. – nek egyszerre kedve támadt, hogy minél előbb lássa,
hallgassa apját, megmerítkezzen a lényéből áradó biztonságban. –
Tegyük fel, hogy kicsit korábban ugranék le hozzád. Mondjuk most
azonnal?
– Meg tudod szervezni?
– Fogalmam sincs. Mindenesetre megpróbálom.
Amikor megkérdezte Peter Gerome-ot, hajlandó volna-e újabb
két hétre beugrani helyette, a férfi először meglepődött, de aztán
szemlátomást örömmel mondott igent. – Igazán kedvemre van a
körzete – mondta, R. J. pedig felhívta a légitársaságot, s aztán
telefonált az apjának, hogy közölje vele: másnap Floridába érkezik.
 53. ÁRNYAK A NAPFÉNYBEN

Apja láttán rögtön felderült a kedve. Közelebbről viszont

aggasztónak találta a külsejét, a férfi mintha összetöppedt volna régi
önmagához képest. Nem történt más, ébredt rá aztán, mint hogy
apja, legutóbbi és mostani találkozásuk között megöregedett.
Kedélye azonban nem is lehetett volna jobb, szemlátomást
megrészegítette az öröm, hogy újra láthatja lányát. Szinte azonnal
összekülönböztek. R. J. hordárt akart keríteni két bőröndjéhez, mert
tudta, különben apja akarná cipelni az egyiket.
– Hát ez meg miféle új módi, R. J.? Én viszem a nehezebbiket, a
ruhással meg te is elbírsz.
R. J. kínjában elnevette magát, és hagyta, hogy apjáé legyen az
utolsó szó. Hunyorogva lépett ki a repülőtéri épületből a napfénnyel
teli, bágyasztóan párás trópusi levegőbe.
– Hány fok van, apa?
– Harminc fölött – büszkélkedett a férfi, mintha a hőség tanári
munkája elismerése volna. Kihajtott a repülőtéri parkolóból, és a
városnak indult, mint aki pontosan tudja, hová tart. Mindig is
magabiztosan vezetett. R. J. vitorlásokat pillantott meg a képeslap-
óceánon, és máris hiányolta erdeinek ismerős, hűvös leheletét.
Apja az egyetem fehér toronyépületének kétszobás, személytelen
lakásában lakott, melyet nem is nagyon igyekezett magához
hasonítani. A nappaliban két, Bostont ábrázoló olajfestmény
függött. Az egyiken a Harvard tér, télvíz idején. A másik a Charles
folyón tartott regatta egy pillanatát merevítette ki – a Bostoni
Egyetem grimaszoló evezősei hatalmasan nekifeszülnek, hogy
leröpítsék csónakukat a vászonról –, a háttérben a MIT
épülettömbjének elmosódott körvonalai. A képeket és néhány
könyvet leszámítva a lakásban katonás, örömtelen rend uralkodott,
úgy festett az egész, mint egy modern tudós-szerzetes viszonylag
tágasra méretezett cellája. A vendégszobában, az íróasztalon a Rob
J. – szike üvegfalú dobozkája állt.
A hálószobában R. J. – ről volt egy kép, kicsit odébb ódivatú,
egyrészes fürdőruhát viselő fiatal nő mosolygott hunyorogva a
napba a Cape Cod-i fövenyen. Anyja szépiaszín portréja. A fiókos
szekrényen R. J. ismeretlen nő arcképét pillantotta meg.
– Ez kicsoda, apa?
– Egy barátom. Meghívtam, hogy vacsorázzon velünk, nem baj?
– Ó, dehogyis, csak előbb egy kiadós zuhanyhoz jussak.
– Azt hiszem, tetszeni fog neked – mondta a férfi, és R. J.
ráébredt, hogy apja ezek szerint mégsem él szerzetesi életet.
Az étteremből, ahol apja asztalt foglaltatott, tengeri csatornára
nyílt kilátás, vacsora közben figyelhették a ki-be járó hajókat. A
fényképen látható archoz egy Susan Dolby nevű, csinosan öltözött,
gömbölyded, de nem kövér nő tartozott. A napbarnított arcú Susan
kifejezetten sportos benyomást keltett. Ősz haját koponyához
simuló apródfrizurában viselte, rövidre vágott körmén színtelen
körömlakk fénylett. Mandulavágású, zöldes barna szeme sarkából
mosolyráncok futottak szét. R. J. biztosra vette, hogy golfozik vagy
teniszezik.
Susan belgyógyász volt, magánrendelőt működtetett Fort
Lauderdale-ben.
Hármasban üldögéltek hát, és az egészségügy helyzetéről
beszélgettek. Közben az étterem hangfalaiból az Adestes Fideles
áradt – idejekorán, állapították meg egybehangzón –, verőfény
szikrázott a hullámokon, és méregdrága műhattyúk módjára
vitorlások siklottak tova.
– Meséljen a körzetéről – kérte Susan.
R. J. beszámolt nekik a városkáról, az emberekről. Megbeszélték,
hogyan áll az influenzajárvány Massachussettsben és Floridában,
összehasonlították bajosabb eseteiket. Szakmai társalgás, orvosok
egymás között. Susan elmondta, hogy mióta a chicagói Michael Rils
Gyógyászati Központban szakvizsgát tett, soha nem is dolgozott
máshol, csak Lauderdale-ben. A Michigani Egyetem
orvostudományi karán végzett. R. J. vonzónak találta barátságos,
nyílt egyéniségét.
Alighogy felszolgálták a rákot, Susan személyhívója rákezdett a
csipogásra. – Hajjaj – mondta, majd kimentette magát, és elment
telefont keresni.
– Nos? – szólalt meg R. J. apja néhány másodperccel később.
Hangja napnál világosabban jelezte, hogy a nő nagyon fontos a
számára.
– Igazad volt. Tényleg tetszik.
– Ennek örülök.
Három éve ismeri Susant, mondta az apja. Az orvosi egyetemen
találkoztak, amikor az asszony Bostonba utazott egy konferenciára.
– Aztán találkozgattunk, néha Miamiban, néha Bostonban. De
mindketten túlságosan elfoglaltak voltunk, hogy elég gyakran együtt
lehessünk. Úgyhogy mielőtt nyugdíjba mentem, megkerestem az
itteni kollégákat, és kapva kaptam az állásajánlaton.
– Akkor hát ez egy komoly kapcsolat. Apja elmosolyodott. –
Egyre komolyabb.
– Annyira örülök, apa – mondta R. J., és apja kezéért nyúlt.
Első pillanatban csak azt vette észre, hogy az ujjakat még
göcsörtösebbé bogozta a reuma. Azután, annyi idő alatt csak, míg
mosolyogva apja felé hajolt, megérezte a hanyatlás, a fokozatosan
eliramló életerő jeleit.
Susan tért vissza az asztalhoz. – Sikerült telefonon elintéznem –
újságolta.
– Jól érzed magad, apa?
Apja sápadt volt, szeme azonban figyelmesen tekintett rá. – Igen.
Miért, nem kellene?
– Valami nincs rendjén – mondta R. J.
Susan Dolby fürkész pillantást vetett rá. – Hogyhogy?
– Azt hiszem, pillanatokon belül szívrohamot fog kapni.
– Robert – mondta Susan higgadtan. – Vannak mellkasi
fájdalmaid? Légszomj?
– Semmi.
– Nem látom, hogy verejtékeznél. Izomfájdalmak?
– Nincsenek.
– Figyeljetek ide. Ez valami családi ugratás?
R. J. lelki barométerének mutatója sebes zuhanásba kezdett. –
Van kórház a közelben?
Apja érdeklődéssel nézett rá. – Azt hiszem, jobb lesz komolyan
vennünk R. J. – , Susan – mondta.
A zavarodott Susan elhatározta magát, bólintott. – A Cedars
Gyógyászati Központ csak néhány perc ide. Az étteremnek van
tolókocsija. A baleseti osztályt a kocsimból is felhívhatjuk. Előbb
odaérünk, mintha a mentőre várnánk.
Éppen a kórház udvarára kanyarodtak, amikor apja először
felzihált fájdalmában. A mentőbejárónál ápolónők várakoztak egy
orvos társaságában, hordággyal, oxigénpalackkal felszerelkezve.
Sztreptokinázt fecskendeztek be, sietve betolták R. J. apját egy
vizsgálóba, és hordozható EKG-t gurítottak mellé.
R. J. félreállt a hordágytól. Feszülten figyelt, ádázul nyitva
tartotta a szemét, de a balesetiek értették a dolgukat, jobb volt őket
békén hagyni, hadd tegyék, amit tenniük kell. Susan Dolby ott
maradt R. J. apja mellett, a kezét fogta. R. J. kívülállóként ácsorgott.
Aztán késő este lett. Apja csipogó monitorokra kötve, oxigénsátor
alatt pihent az intenzív osztályon. A kórházi büfé már zárva volt,
úgyhogy R. J. és Susan egy közeli étteremben ültek le, és fekete
babból készült levest ettek kubai kenyérrel.
Azután visszamentek a kórházba, és kettesben üldögéltek a kis
betegváróban.
– Azt hiszem, túl van a veszélyen – szólalt meg Susan. –
Villámgyorsan beadták a véralvadásgátlókat, másfél millió egység
sztreptokinázt, aszpirint, ötezer egység heparint kapott. Szerencsénk
volt.
– Hála istennek.
 – Most pedig ki vele, honnan tudta?
Amilyen tömören és lényegre törően csak lehetett, R. J. beavatta
az asszonyt.
Susan Dolby a fejét csóválta. – Ha nem láttam volna a két
szememmel, azt mondanám, puszta képzelődés, mesebeszéd.
– Apám isteni adománynak nevezi… Volt már, hogy koloncnak
éreztem. De lassan megtanulok együtt élni vele, rájövök a
használatára. Ma este pedig kifejezetten hálás vagyok érte – mondta
R. J. Egy pillanatig tétovázott. – Nyilván megérti, miért nem
szoktam erről más orvosokkal beszélgetni. Nagyon hálás lennék, ha
maga se…
– Ugyan. Különben is, ki hinné el? De nekem miért mondta el
akkor? Nem csábította a lehetőség, hogy inkább valami kitalációval
traktáljon?
R. J. közelebb hajolt, és megcsókolta a napbarnított arcot. –
Tudtam, hogy úgyis a családban marad – mondta.
Apját fájdalmak gyötörték, és a nyelv alól felszívódó nitroglicerin
nem sokat ért, úgyhogy orvosai morfiumot adtak neki. A második
nap után R. J. időnként elszabadulhatott a kórházból egy-két órára.
Apja autóját használta. Susant lefoglalták a betegei, de elmondta,
hová érdemes kimenni a tengerparton, és R. J. kijárt úszni.
Lelkiismeretes orvosként rögtön napernyőt nyitott, de nagyon
élvezte, ahogy a tengervíz sója a bőrére szikkad, és néhány percig
narancsvörös ragyogással a szemhéja fölött feküdt a hátán, és
Daviddel kapcsolatos fájó emlékein merengett. Aztán imádkozott
apjáért, s ahogy megígérte, Greg Hintonért.
Aznap estére találkozót kért dr. Sumner Kellickertől, apja
kezelőorvosától, és nagyon megörült, amikor Susan közölte, hogy ő
is részt venne a megbeszélésen. Kellicker vörös képű, fontoskodó
férfi volt, méregdrága öltönyt viselt, és láthatólag nem lelkesedett az
orvos hozzátartozókkal rendelkező betegekért.
– Aggaszt engem ez a morfium, dr. Kellicker.
– Ugyan miért, dr. Colé?
 – Vagotóniás mellékhatása van. Bradycardiát és fokozott
ingerületvezetési blokkot okozhat, nem?
– Igen, előfordulhat. De akármit teszünk, veszéllyel jár,
mindennek megvan a hátulütője. Maga is tudja.
– Mi lenne, ha morfium helyett béta-blokkolót adnának neki?
– A béta-blokkolók nem mindig válnak be. És akkor újra ott
vagyunk, ahol a part szakad.
– Azért meg lehetne próbálni, nem igaz?
Dr. Kellicker Susan Dolbyra pillantott. Susan R. J. – re
függesztett szemmel, feszülten figyelt. – Egyetértek- szólalt meg
most.
– Hát, ha ez a kívánságuk, legyen – mondta dr. Kellicker
sértődötten. Biccentett, és faképnél hagyta őket.
Susan odalépett R. J. – hez, a szemébe nézett, és átölelte, így
álltak ott, ringatózva, és R. J. is átölelte az asszonyt.
R. J. elintézett néhány telefont. – A megérkezése napján
szívrohama volt az édesapjának? – hüledezett Peter Gerome. – Ez
aztán a vakáció! – Mindent tökéletesen kézben tart, biztosította R. J.
– t. A betegek hiányolják a doktornőjüket. A betegek üdvözletüket
küldik. Davidet egy árva szóval sem említette.
Toby rettenetesen megrémült, először R. J. apjáért aggódott,
azután magáért R. J. – ért. Amikor R. J. megkérdezte tőle, hogy ő
hogy van, bánatosan közölte, hogy irgalmatlan hátfájás gyötri, és
már nem is emlékszik, milyen érzés, amikor az ember nem terhes.
Gwen töviről hegyire kikérdezte apja kórtörténetét, és
megállapította, hogy R. J. bölcsen döntött, amikor bétablokkolót
javasolt a morfium helyett.
Gwennek igaza volt. A béta-blokkoló sikerrel távol tartotta a
fájdalmat, és két nap után R. J. apja napjában kétszer fél órára
kiülhetett az ágya melletti székre. Ahogy az orvosok közül sokan, ő
is nehéz természetű beteg volt. Állapotával kapcsolatos kérdésekkel
ostromolta Kellickert, angiográfiája leleteit követelte.
Hangulata az örömteli elragadtatás és a mélységes letörtség
között ingadozott. – Szeretném, ha magaddal vinnéd a Rob J. –
szikét, amikor elmész – mondta lányának egyik borús pillanatában.
– Miért?
Vállat vont. – Egy nap úgyis a tiéd lesz. Mért ne vinnéd el most?
A tekintetük összefonódott. – Azért, mert egyelőre még jó néhány
évig a tiéd lesz – zárta le R. J. a témát.
Apja állapota szemlátomást javult. A harmadik napon rövid ideig
álldogálhatott az ágy mellett, másnap pedig már a folyosón is
sétálhatott. R. J. tudta, hogy a roham utáni első hat nap a
legveszélyesebb, és amikor egy egész hét telt el minden baj nélkül,
lassan fellélegzett.
Nyolcadik Miamiban töltött napján Susannal reggelizett egy
szállodában. A homokos tengerpartra néző teraszon ültek, és R. J.
belélegezte a lágy, sós levegőt. – Hát ehhez én is hozzá tudnék
szokni.
– Tényleg, R. J.? Kedveli Floridát?
R. J. csak afféle társalgási fordulatnak szánta megjegyzését, a
szokatlan bőség elismeréséül. – Florida nagyon kellemes… A nagy
meleget viszont nem igazán élvezem.
– Az ember hozzászokik, igaz, nálunk floridaiaknál szinte
családtag a légkondicionáló. R. J., én jövőre nyugdíjba megyek. Jól
bevezetett, jövedelmező magánpraxisom van. Arra gondoltam, nem
volna-e kedve átvenni tőlem?
– Ó… Igazán lekötelező ajánlat, Susan. Köszönöm szépen. De én
már gyökeret eresztettem Woodfieldben. Nagyon fontos számomra,
hogy éppen ott dolgozzam.
– Biztos, hogy nem akarja alaposabban megfontolni?
Mondhatnék néhány mérlegelésre érdemes adatot. Egy teljes éven át
együtt dolgozhatnánk…
R. J. mosolyogva megrázta a fejét.
Susan szomorkás grimaszt vágott, aztán visszamosolygott rá. –
Az édesapja nagyon fontos lett számomra. Magát is azonnal a
szívembe zártam. Okos és figyelmes, és nyilvánvalóan nagyon jó
orvos. Az a fajta, akire mindig is felnéztem, akit a betegeim
megérdemelnek. Gondoltam, itt a tökéletes megoldás, amivel
mindenki jól jár – a betegeim, R. J., Robert… és jómagam is. Nincs
családom. Maga meg fog nekem bocsátani, és nem vágja a
fejemhez, hogy több eszem is lehetne, de én már azon fantáziáltam,
milyen érzés lenne hármunknak egy családot alkotni. Rá kellett
volna jönnöm, hogy nincs tökéletes, mindenki számára kielégítő
megoldás.
R. J. csodálta Susan őszinteségét. Azt se tudta, sírjon-e vagy
nevessen, bő egy évvel korábban maga is hasonló álmokat
dédelgetett, Davidékkel kapcsolatban.
– Én is megkedveltem magát, Susan, és nagyon remélem, hogy
apám és maga egymás mellett kötnek ki. Ha igen, rendszeresen
össze fogunk jönni hármasban – mondta R. J.
Amikor aznap délután bement apjához, a férfi félretette
keresztrejtvényét. – Szia.
– Szia, apa.
– Mi újság?
– Újság? Semmi különös.
– Nem beszéltél Susannal ma reggel?
Aha. Megtárgyalták a dolgot, mielőtt Susan előhozakodott vele. –
De igen. Megmondtam, hogy nagyon kedves tőle, de nekem ott a
saját praxisom.
– Az isten szerelmére, R. J.! Ritka jó lehetőséget szalasztasz el –
zsörtölődött az apja.
R. J. – nek eszébe ötlött, hogy lehet valami a személyes
kisugárzásában, ami arra készteti az embereket, hogy
belebeszéljenek az életébe. – Meg kell tanulnod elfogadni, hogy
időnként nemet mondok, apa – szólalt meg csendesen. –
Negyvennégy éves, önálló nő vagyok.
Apja elfordult. Kis idő múlva aztán visszafordult mégis. – Tudod
mit?
– Igen, apa?
 – Tökéletesen igazad van.
Römiztek néhány leosztást, apja két dollár negyvenöt centet
nyert, s aztán szunyókált kicsit.
Amikor felébredt, R. J. mesélt neki a praxisáról. Elégedetten
hallgatta, milyen gyorsan felfutott a beteglétszám, és helyeselte az
ezerötszázas felső határ megállapítását. Azt viszont aggodalmasan
hallotta, hogy R. J. mihamarabb vissza akarja fizetni a banki
kölcsön hátralevő részét.
– Tudod, hogy még két teljes éved van a törlesztésre. Nem
szeretném, ha nélkülöznél emiatt.
– Semmit nem nélkülözök – mondta R. J., és megfogta apja
kezét.
A férfi higgadt és határozott mozdulattal a másikat is a tenyerébe
helyezte.
Rémületes pillanat következett, aztán az ujjakon át érkező üzenet
mosolyt csalt R. J. arcára, előrehajolt, és megcsókolta apját, aki
maga is megkönnyebbülten mosolygott vissza rá.
Hálaadás napján R. J. és Susan megszervezték, hogy hármasban
ebédelhessenek a kórházi szobában.
– Vizitkor összefutottam Sumner Kellickerrel – szólalt meg
Susan. – Azt mondta, nagyon szépen rendbe jöttél, reméli, két-
három napon belül kiengedhet az osztályról.
R. J. tudta, hogy vissza kell térnie a betegeihez. – Szereznünk kell
valakit, aki veled lesz egy darabig a lakásodon.
– Képtelenség. Átköltözik az én házamba. Igaz, Robert?
– Nem is tudom, Susan. Nem szeretném, ha betegként gondolnál
rám.
– Szerintem ideje, hogy minden lehetséges módon gondoljunk
egymásra – mondta az asszony. R. J. apja végül beadta a derekát.
– Jó szakácsom van, aki hétköznapokon kijár hozzám főzni.
Gondunk lesz Robert diétájára, és odafigyelünk, hogy pontosan
meglegyen a szükséges testmozgás adagja. Nem kell aggódnia az
édesapjáért – mondta Susan, mire R. J. megígérte, hogy nem is fog.
 Másnap délután a hat óra húszas hartfordi géppel utazott haza.
Ahogy a Bradley Repülőtér fölé fordultak, a pilóta bejelentette: –
Odalent a hőmérséklet plusz hat fok. Köszöntjük a floridai nyárból
hazatérő utasainkat.
R. J. ráérősen autózott hazafelé, Massachussetts belsejének, a
hegyek közé. A csípős esti levegő, New England késő őszi levegője
karcolta a torkát.
Amikor bekanyarodott a házához, érzékelte, hogy valami
megváltozott. Egy pillanatra belelépett a fékbe, és szemügyre vette
az erdőszélen álló, sötétbe borult házat, de semmi különöset nem
látott. Csak másnap reggel, amikor kinézett az ablakon, vette észre,
hogy a bekötőút torkolatánál kifüggesztett névtábla alsó kampói
megüresedtek.
 54. A VETÉS

Fagyos szél támadt a hegyekből a napkelte előtti sötétben,

végigrontott a gyümölcsfák közén, megdöngette a házat. A
kényelmesen elvackolódva szendergő R. J. – mit sem zavarta a szél
robajlása rügyező reggeli fényre ébredt, összekucorodott meleg,
duplaszéles paplana alatt, és kényelmes mélázásba merült, mígnem
erőt vett magán, és kikelt az ágyból, hogy feljebb csavarja a fűtést,
és lezuhanyozzon.
Vérzése hetek óta késik, jutott eszébe törülközés közben, és
fintorogva vette tudomásul a kéretlenül gondolatai közé tolakvó
lehetőséget: premenopauzális menzeszkimaradás. Kénytelen volt
megbékélni a ténnyel, hogy teste hamarosan lelassul és átalakul,
ahogy elvénülő szervei, a peteérés végleges abbamaradásának
előjeleként, lassan felhagynak régi feladataik ellátásával. Száműzte
agyából a kellemetlen gondolatot.
Csütörtök volt, heti szabadnapja. Ahogy a nap teljesen a
szemhatár fölé emelkedett, letekerte a hőszabályozót, és begyújtott a
tűzhelyben. Jó érzés volt újra tüzet rakni, de a fa lángja kiszárította a
levegőt, és a vízszintes felületekre finom szürke hamu rakódott, ami
a temérdek szívszikla miatt soha véget nem érő feladattá tette a
portalanítást.
Azon kapta magát, hogy csak áll, és egy gömbölyűre kopott
folyami kavicsra mered. Végül letette a portörlő rongyot, és
előkerítette hátizsákját a szekrényből. Beletette a szürke követ, és
szívsziklákat szedegetve nekivágott a háznak.
Amikor a hátizsák majdnem megtelt, nagy kopogás és döngés
közepette a hátsó ajtónál álló talicskába ürítette tartalmát. Aztán
visszament a házba egy újabb adagért. Csak a Sarah-tól kapott
három szívsziklát tartotta meg, és a parányi fekete bazaltszilánkot
meg a kvarcszívet, melyeket ő ajándékozott Sarah-nak.
 Ötször fordult a hátizsákkal, mire minden követ-kavicsot
kitakarított a házból. Pehely kabátot, kötött sapkát, munkáskesztyűt
vett, aztán kiment a házból, és megragadta a talicska szarvát. A
hatalmas alkotmány több mint harmadáig volt, s rakománya jóval
többet nyomott, mint amit R. J. kényelmesen mozgatni tudott.
Minden erejére szüksége volt, hogy áttolja a hat-hét lépésnyi
gyepen, az erdei ösvénytől viszont a folyó felé lejtett a talaj, és úgy
tűnt, mintha magától szaladna a talicska.
Az ágmennyezeten beszüremlő napfény csodálatos mintákat
rajzolt a dús, mély árnyékba borult ösvényre. Hideg volt, de a fák
megtörték a szélrohamok lendületét, és a talicska gumikereke
surrogva gördült az összetömörödött, nedves tűleveleken, s aztán
dübögve át a Gwendolyn Gabler híd pallózatán.
Az őszi esőzésektől megáradt, bugyborékolva rohanó folyóhoz
érve letámasztotta a talicskát. Vállára kanyarította az utolsó adag
kaviccsal teli hátizsákot, és nekivágott az ösvénynek. A folyópartot
fák és bokrok szegélyezték, de a fatörzsek közt itt is, ott is átjárás
nyílt, és R. J. időről időre megállt, kivett egy szívsziklát a
hátizsákból, és a vízbe hajította.
Gyakorlatias asszony lévén hamar kidolgozta, milyen rendszer
szerint szabaduljon meg a kavicsoktól: a kisebbeket gondosan a part
menti sekélyesbe ejtegette, a nagyobbak viszont a mélyebb vízbe
kerültek. Amikor a zsák kiürült, visszament a talicskához, odébb
tolta néhány méterrel az ösvényen, újabb adagot töltött a hátizsákba,
és folytatta a haji-gálást.
A legsúlyosabb darab a northamptoni útfelbontás munkagödrében
talált szikla volt. R. J. meggörnyedve, feszülő hátizmokkal cipelte a
legmélyebb kiöblösödéshez. Kicsit feljebb magas és széles hódgát
torlaszolta el a folyót, azon akarta becipelni, hogy a mély víz
legközepébe ejthesse. Rögtön az elején megcsúszott, és egyik
csizmája jeges vízzel telt meg, de lassan csak elérte célját, s úgy
ejtette le a kőszívet, mint valami bombát. Látta, hogyan huppan le a
fenékre, s állapodik meg a homokban.
 Tetszett neki a mélyben heverő szikla, melyet hamarosan hó és
jég borít majd, ahogy a kemény téli fagyok beköszöntének.
Tavasszal aztán kérészek petézhetnek rá, s a lárvákat pisztrángok
kapdossák majd le, melyek a szív mögé bújhatnak a sodrás elől. R.
J. elképzelte, amint a nyári éjszakák titkokkal terhes csendjében
hódpár kapaszkodik meg a sziklán, hogy röptükben párosodó
madarakként egyesüljenek a holdvilágban fürdő folyó vizében.
Visszaóvakodott a gátról a partra, és a hamvakat szórók
szertartásosságával a talicska rakományának maradékát is a folyóba
ürítette, Sarah Markus-emlékhellyé varázsolva egy csodálatos hegyi
folyó félmérföldes szakaszát.
Emlékhellyé, ahol bármikor találni szívsziklát, ha szükség van rá.
Hazatolta az üres talicskát, és visszaállította a helyére.
Az előtérben levetette külső ruháit, csizmáját, lucskos harisnyáját.
Száraz gyapjú zoknit kerített mezítelen lábára, azután, amúgy
harisnyásan, nekilátott, hogy a konyhából kiindulva a ház összes
helyiségét portalanítsa.
Amikor végzett, bement a nappaliba. A ház üres, tiszta és, saját
lélegzésének neszét leszámítva, néma volt. Sehol egy férfi, egy
macska, egy szellem. Újra egyedül az ő háza volt, és ő csak ült a
csendes nappali egyre mélyülő sötétjében, és várta, hogy történjen
vele valami.
 55. HÓTAKARÓ

A novemberből december lett a zsíros felhőkkel teli ég alatt.

Lombjukat vesztve darvadoztak a kétszikű fák, ágaik kifeszített
ujjú, pőre karokként meredtek felfelé. R. J. nyárhosszat félelem
nélkül járta az erdőt, most viszont, amikor a medvék zöme téli álmát
aludta, fonák félelem lett rajta úrrá. Mi lesz, ha összetalálkozik a
hatalmas szürkemedvével a keskeny erdei ösvényen? Amikor
legközelebb Greenfield-ben járt, benézett egy sportboltba, és
nyomógombos dobozkát, elektromos riasztókürtöt vett. Másnap
magával vitte övtáskájában az erdőbe, de az egyetlen vad, amit
látott, egy jókora szarvas volt, mely nem messze tőle csörtetett tova,
anélkül, hogy észrevette volna. Ha R. J. helyett egy vadász áll ott,
nem éli túl a találkozást.
Most először, R. J. – ben teljes mértékig tudatosult társtalansága.
Egyik nap kesztyűsen, rókafarkú fűrésszel felszerelkezve ment ki
az erdőbe, és egyik fát a másik után szabadította meg kérgüket
vesztett, elhalt alsó ágaitól. Kedvtelve nézegette az oszlopként
meredező törzseket, és elhatározta, hogy idővel az ösvényt
szegélyező valamennyi fát megmetszi.
December harmadikán érkezett meg a hó. A szokásos bevezető
szállingózás ezúttal elmaradt, egész nap s aztán az éjszaka nagy
részében tartott a sűrű havazás, és R. J. szeretett volna kimenni
síelni az ösvényre, ám előbb le kellett győznie a névtelen, zsigeri
félelmet, mely már napok óta kínozta. A telefonhoz lépett, és
felhívta Freda Krantzot. – R. J. vagyok, Freda. Kimegyek síelni az
erdei ösvényre. Megtenné, hogy utánam küldi Hanket, ha jó másfél
óráig nem telefonálnék? Nem mintha bármitől tartanék, csak…
– Nagyon okosan tette, hogy felhívott – mondta Freda
határozottan. – De mennyire. Jó szórakozást, R. J.
A nap magasan járt a kék égbolton. A frissen hullott hó vakította
kissé, de ahogy beért a fák közé, a szeme sem káprázott annyira.
Surrogó lécekkel siklott az ösvényen korai volt nyomokat keresni a
hóban, egy nyúl-, egy róka- és néhány egérnyomot azért így is
látott.
A körpálya egyetlen komisz, meredek szakaszán hirtelen kiment
alóla a léc, és R. J. az ösvény menti szűz hóba zuhant. Behunyt
szemmel feküdt a hideg puhaságban, védtelen prédájául mindannak,
ami a fák közül rátámadhatott volna – legyen az egy medve, egy
csavargó vagy egy szakállas David Markus.
De a támadás elmaradt, kisvártatva felkecmergett, hazasíelt, és
telefonált Fredának.
Úgy tűnt, megúszta az esést maradandó következmények nélkül,
törésnek, rándulásnak, de még zúzódásnak sem találta nyomát, csak
a melle sajgott, érzékenyebb volt a szokásosnál.
Amikor aznap este aludni tért, hosszú idő után először ismét
bekapcsolta a ház riasztórendszerét.
Elhatározta, hogy kutyát vesz. Először azonban kikölcsönzött
néhány szakkönyvet a könyvtárból, és utána olvasott a különböző
fajtáknak. Akárkivel beszélt, mindenki mást ajánlott, de aztán több
hétvégén át járta az állatkereskedéseket és kenneleket, és addig
szűkítette a lehetséges fajták körét, míg oda lyukadt ki, hogy óriás
schnautzert akar. A hatalmas termetű, szívós fajtát marhacsordák
terelésére, ragadozók elleni védelemre tenyésztették ki, több
évszázada. A tenyésztők terelőkutyákkal és dán doggal keresztezték
a tanulékony, jó kiállású közép schnautzert, hogy, mint az egyik
könyvben állt: robusztus, erős és hűséges házőrző ebet hozzanak
létre.
Springfieldben talált egy kizárólag schnautzerekkel foglalkozó
tenyésztőt. – Legjobb, ha kölyköt vesz, az könnyebben magához
idomul – figyelmeztette a férfi. – Volna is egy belevaló kis fickó
éppen.
A kölyök azonnal levette R. J. – a lábáról. Kicsi volt és kajla,
vaskos tappancsokkal, só-bors bundával, tompa végű, szögletes
állkapoccsal, és alig kiserkedt bajuszszőrökkel. – Bő hatvan centi
lesz a marmagassága, és legalább harminc kilót fog nyomni –
mondta a tenyésztő. – És jobb, ha most megmondom: annyit eszik
majd, mint egy ló.
A kutya rekedtes, izgatott csaholásáról R. J. – nek Andy Devine,
a zihálós hangú filmszínész jutott eszébe, akit késő esti tévézés
közben, régi filmekben látott időnként. Először visszaúton szólította
Andynek a kölyköt, miközben leszidta, amiért izgalmában az ülésre
csurgatott.
Tobyt rettenetes hátfájás gyötörte. Karácsony reggel nagy
nehezen elvánszorgott a templomba, de R. J. már a Smith-házban
készítette el a sült pulykát és a karácsonyi vacsorát. Szándékosan túl
nagy pulykát választott, hogy az elkövetkező néhány napra is
maradjon belőle Smithéknek. Toby több barátnője is rendszeresen
vitt ki nekik főtt ételt – mindig így csinálták Woodfieldben, amikor
úgy hozta a szükség, és R. J. ezt a kisvárosi szokást különösen sokra
tartotta.
Vacsora után karácsonyi dalokat énekeltek hármasban. A
kíséretet R. J. szolgáltatta Smithék vénséges vén zongoráján, aztán
csak bóbiskolt a kandalló előtt, s maga is meglepődött, mennyire
kifáradt. Időnként hosszú, de cseppet sem kényelmetlen csend
támadt. Toby nem állhatta meg szó nélkül. – Nem is kell
beszélgetnünk. Azt se bánom, ha csak ülünk, és várjuk a babám
világra jöttét.
– Várni otthon is várhatok – csattant fel R. J., és megcsókolta a
házaspárt, és kellemes karácsonyt és szép álmokat kívánt nekik.
Miután hazaért, egy floridai telefonhívás formájában megkapta
legszebb karácsonyi ajándékát. Apja hangja boldognak és erősnek
tűnt. – Susan jövő héten visszazavar dolgozni – mondta. – Várj egy
kicsit. Szeretnénk bejelenteni valamit.
Susan felvette a másik kagylót, és ketten elmondták, hogy úgy
döntöttek, tavasszal egybekelnek. – Május utolsó hetében, azt
hiszem.
 – Ó, apa… Susan… Annyira örülök.
Apja megköszörülte a torkát. – Arra gondoltunk, R. J., nem
tarthatnánk-e az esküvőt nálad, a hegyek között?
– Pompás ötlet.
– Szép időben lehetne a szabadban a szertartás, kint a réten, a
sok-sok gyönyörű hegy árnyékában. Szeretnénk meghívni néhány
vendéget Miamiból. Pár barátomat Bostonból és Susan legközelebbi
hozzátartozóit. Olyan harminc vendégre számíthatnánk, azt hiszem.
Persze az összes költséget mi álljuk, kérdés, hogy hajlandó volnál-e
megszervezni. Tudod, éttermet, papot keríteni, ilyesmi.
Természetesen, ígérte R. J. Miután elbúcsúztak, és helyére tette a
kagylót, csak ült a kandalló előtt, és próbált játszani valamit a viola
da gambán, de sehogy sem tudott a muzsikálásra összpontosítani.
Tollat-papírt fogott, és összeírta, mire lesz szükség. Zenekar,
mondjuk, négyfős szerencsére a városka bővelkedik a jobbnál jobb
muzsikusokban. Az ennivaló kérdése gondos mérlegelést és utána
érdeklődést igényel. Virágok… május végén nem lehet gond
orgonát szerezni, talán már a korai rózsa is nyílik. Az első kaszálást
idén előbbre kell hozni. És sátrat bérel, kisebb fajtát, oldalt
nyitottat…
Nahát, hogy ő apa esküvőjét tervezgeti!
R. J. – nek többheti komor, elszánt próbálkozásába került Andy
szobatisztaságra szoktatása, de időnként még így is megesett, hogy
a kutyakölyök nem tudott uralkodni hólyagján izgalmában. Andyből
pinceeb lesz, döntötte el R. J., és puha fekhelyet készített neki a
kazán mellé. Egyedül szilveszterkor lágyult meg a szíve. Programok
és társ híján egész estéje azzal telt, hogy igyekezett nem elmerülni
az önsajnálat csábító hullámaiban. Végül lement a pincébe Andyért,
aki nagy örömmel hevert el a kandallónál álló szék mellett. –
Kettőnkre, Andy. Az öreg hölgyre és hű kutyájára – köszöntötte rá
kakaós bögréjét R. J., de a kutya már elszenderült.
Javában dúlt az évi megfázás- és influenzahullám, a rendelő
egész héten zsúfolásig volt tüsszögő, köhécselő emberekkel. R. J. –
elkerülték a nyavalyák, mégis ingerlékenynek és elcsigázottnak
érezte magát. Melle továbbra is fájón feszült, izmai sajogtak.
Amikor hétfőn ebédideje alatt beugrott a könyvtár kis
kőépületébe, hogy visszavigyen egy könyvet, azon kapta magát,
hogy meredten bámulja Shirley Bensont, a könyvtárost.
– Mióta van az a fekete folt az orrán?
Shirley elfintorodott. – Két hónapja. Ugye milyen csúf?
Borogattam, próbáltam kinyomni, de semmi sem használt.
– Engedje meg, hogy Mary Wilsonnal időpontot kéressek
magának egy bőrgyógyásztól.
– Isten őrizz, Colé doktornő. – Az asszony zavartan elpirult. –
Nincs pénzem ilyesmire. Itt csak félállásban dolgozom, a város nem
fizet betegbiztosítást utánam. A gyerek meg tavasszal érettségizik a
gimnáziumban, egyelőre nem is tudjuk, miből fizetjük a főiskolát.
– Az a fekete folt valószínűleg melanoma, Shirley. Lehet, hogy
tévedek, és maga hiába adja ki a pénzt, de ha nem, a melanoma
villámgyorsan áttevődik. Biztos vagyok benne, hogy szeretne
köztünk lenni, mikor a fia beiratkozik a főiskolára.
– Hát jó, legyen. – Shirley szeme nedvesen csillogott. R. J. meg
nem mondta volna, hogy a könnyeket a doktornő parancsolgatása
miatti ingerültség vagy a félelem csalta elő.
Szerda délelőtt nagy forgalom volt a rendelőben. R. J. megcsinált
néhány felülvizsgálatot, és új kezelési rendet írt elő a cukorbeteg
Betty Pattersonnak. Aztán leült Sally Howlanddel, és megbeszélték,
mit mutat az echocardiogram a szívpanaszaival kapcsolatban. Polly
Strickland azért jött el, mert megrémisztette szokatlanul erős havi
vérzése. Polly negyvenöt éves volt.
– Valószínűleg a menopauza közeledtét jelzi – mondta R. J.
– Azt hittem, olyankor a vérzés abbamarad.
– Időnként még előbb erősebbé s aztán rendszertelenné válik.
Sokféleképpen történhet. Csak a nők egészen kis százalékánál
marad abba úgy a menstruáció, mint amikor egy csapot elzárnak.
– Ki kell fogni ezt is…
 – Igen.
Mielőtt elment venni valamit ebédre, R. J. átolvasott néhány
szövettani jelentést. Köztük azt, amelyben a patológus közli: a
Shirley Benson orráról eltávolított szövetcsomó valóban melanoma
volt.
Miután a rendelő bezárt, R. J. úgy érezte, ráférne egy kis
harapnivaló, ezért átautózott a Shellburne Falls-i étteremhez, és
spenótsalátát rendelt, de ugyanazzal a lélegzettel vissza is mondta,
és nagy adag bélszínt hozatott a pincérnővel, közepesen átsütve.
A húshoz krumplipürét, tökfőzeléket, görög salátát és kiflit,
almás pitét és kávét kért.
Visszaúton eszébe jutott, mire gondolna, ha egy betege azokkal a
tünetekkel keresné fel, amiket ő tapasztalt magán az utóbbi
hetekben: ingerlékenység és hirtelen hangulatváltozások,
izomfájdalom, farkasétvágy, fájdalmasan érzékeny mell, kimaradt
havi vérzés.
Képtelen gondolat volt. Éveken át próbált gyermeket foganni,
sikertelenül.
Mégis.
Tudta, mit tenne, ha valaki másról volna szó, és hazamenetel
helyett a rendelőhöz hajtott, a bejárat mellett hagyta a kocsit.
Saját kulcsával bement a lezárt, sötét rendelőbe, villanyt gyújtott.
Levette kabátját, aztán olyan idegesen járt körbe és eresztgette le a
redőnyöket, mintha napi kábítószeradagját készülne befecskendezni.
Talált egy steril szárnyas tűt, amiről tudta, hogy könnyű
használni, kémcsövet erősített hozzá, s aztán szorítókötést helyezett
bal karjára. Alkoholos vattával megdörgölte könyökhajlatát, ökölbe
szorította a kezét. Kissé suta érzés volt saját magától vért venni, de
egyből beletalált a vénába, és már csorgott is a sötét, vörösbarna
folyadék.
A szorítókötést a fogával kellett kioldania. Lezárta és
manilaborítékba csúsztatta a kémcsövet, visszabújt kabátjába,
villanyt kapcsolt és ajtót zárt, és az autóhoz vitte a vért.
 Újra nekivágott a Mohawk ösvénynek, de ezúttal Greenfieldig
meg sem állt.
A kórház alagsorában működő hematológiai labor folyamatosan
üzemelt. Egyetlen asszisztensnő látta el az éjszakai ügyeletet.
– Dr. Colé vagyok. Munkát hoztam.
– Természetesen, doktornő. Sürgős? Ilyenkor éjszaka ugyanis
csak a balesetiseknek dolgozunk.
– Terhességi tesztet szeretnék kérni.
– Hát, átvehetem, de csak holnapra lesz meg. Van űrlapja?
– Nincs.
A nő biccentett, és adott neki egyet a fiókból. R. J. egy hosszú
pillanatig arra gondolt, hamis nevet írt a beteg rovatba, s mint aki jól
végezte dolgát, aláírja kezelőorvosként, aztán vad düh fogta el saját
maga iránt, és a beteg és az orvos rovatba is a saját nevét firkantotta.
Átnyújtotta az űrlapot, és látta, milyen gondosan igazítja
szenvtelenre vonásait a két aláírást összevető fiatal asszisztensnő.
– Lennének szívesek a rendelő helyett az otthoni telefonomon
közölni az eredményt?
– Természetesen, doktornő.
– Köszönöm. – Kiment az autójához, és olyan ráérősen hajtott
haza, mintha hosszú futásból térne meg.
– Gwen? – szólt bele a kagylóba.
– Igen, tessék. Te vagy az, R. J.?
– Gwen, tudom, hogy kicsit későn hívlak…
– Ugyan, fenn vagyunk.
– Ráérsz holnap este? Beszélnem kell veled.
– Sajnos nem. Nyakig vagyok a csomagolásban. Még mindig
hiányzik tizennégy pont a működési engedélyem megújításához, és
úgy döntöttem, követem a példádat. Reggel Albanybe megyek, egy
császármetszési konferenciára.
– Ó… Jó ötlet.
– Igen. A következő egy-két hétre egy betegem se jelentkezett be,
és Stanley Zinck vállalta, hogy beugrik helyettem, ha valami
adódna. Miért, segítségre van szükséged? Nem akarsz most
beszélgetni? Vagy le is mondhatom a konferenciát. Nem kell
feltétlenül ott lennem.
– Ugyan, dehogy. Nem nagy dologról van szó, igazán.
– Vasárnap este jövök haza. Mi lenne, ha hétfőn beszélnénk meg,
munka után, egy korai vacsora közben?
– Helyes. Aztán óvatosan vezess.
– Persze, szívem. Jó éjt, R. J.
– Jó éjt.
 56. FELFEDEZÉSEK

Nyugtalan éjszaka. Csütörtökön kora reggel talpon volt,

kialvatlanul és zsémbesen. A kukoricapehelynek olyan íze volt,
mintha kartonpapírt rágna. A laboreredményre még órákat kellett
várnia. Ha nem szabadnapos, legalább a munka lefoglalhatta volna
gondolatait, így jobb híján nekiállt az előszoba felmosásának. A
linóleumra öregedett foltokat csak erőteljes súrolással sikerült
eltávolítania, végül azonban a padló tükörfényesen ragyogott.
A faliórára pillantva látta, hogy még mindig csak háromnegyed
óra telt el.
A két fásláda majdnem üres volt, és ő most hármasával
négyesével fahasábokat cipelt be a fészerből, és a kandalló melletti
hatalmas fenyőládába és a tűzhelynél álló cseresznyefa ládába
zúdította őket. Aztán összesöpörte a forgácsokat és a fűrészport.
Pár perccel fél tizenegy után elővette az ezüstfényezőt, és kirakta
az örökölt kávéskészletet az asztalra. Feltette Mozart Adagio
hegedűre és hangversenyzenekarra című CD-jét. Jichak Perlman
hegedűjátéka máskor bármin átsegítette, most azonban tolakodó
csörömpölésnek tűnt fülében, és kis idő múltán fölállt, megmosta
vegyszeres kezét, és a lemezjátszóhoz lépett.
Alig maradt abba a muzsika, megcsörrent a telefon. Nagy levegőt
vett, mielőtt beleszólt.
De csak Jan volt az. – R. J., Tobynak pokoli fájdalmai vannak. A
háta jobban gyötri, mint valaha, most meg ráadásul még a hasa is
görcsöl.
– Hadd beszéljek vele, Jan.
– Túlságosan ki van borulva, hogy a telefonhoz jöjjön. Sír.
Tobynak még hátravolt három és fél hete szülésig.
– Azt hiszem, jobb lesz, ha átugrom.
– Kösz, R. J.
 Amikor megérkezett, Toby parányi rózsákkal díszített flanel
hálóingben rótta a házat, skót kockás kötött harisnyájában, melyet
Peggy Weilertől kapott karácsonyra.
– Annyira félek, R. J.
– Hallgass rám, és ülj le, légy szíves. Mindjárt megnézzük, mi a
helyzet.
– Az ülés csak még rosszabb a hátamnak.
– Hát akkor feküdj le. Meg kell mérnem a vérnyomásodat –
mondta R. J. könnyed, de vitát nem tűrően határozott hangon.
Toby kissé kapkodva szedte a levegőt. Vérnyomása 140 per 84
volt, pulzusa 92. R. J. nem bajlódott a testhőmérséklet
megmérésével. Amikor a domború hasfalra tette tenyerét, az
összehúzódás egyértelműen érezhető volt, és megfogta Toby kezét,
és a magáé mellé helyezte, hogy megértse, hányadán állnak.
Aztán Janhoz fordult. – Telefonálj mentőkért, légy szíves, és
közöld velük, hogy a feleséged vajúdik. Aztán hívd föl a kórházat.
Mondd nekik, hogy megyünk, és kérj meg valakit, értesítse dr.
Stanley Zincket.
Toby felzokogott. – Ért az egyáltalán hozzá?
– Persze hogy ért, Gwen nem kér meg akárkit, hogy helyettesítse.
– R. J. steril kesztyűt húzott. Toby szeme hatalmasra tágult. R. J.
többször meg kellett kérje, utoljára egész élesen, hogy húzza fel a
térdét. A manuális vizsgálat hamar megvolt. Toby alig tágult ki,
legfeljebb három centisre nyílt a méhszája.
– Annyira félek, R. J.
R. J. megölelte. – Minden rendben lesz. Ígérem. – Beküldte
barátnőjét a fürdőszobába, hogy ürítse ki hólyagját, mielőtt a mentő
megérkezik.
Visszajött Jan. – Tobynak szüksége lesz néhány holmira –
mondta R. J.
– Öt hete össze van pakolva a táska.
Steve Ripley és Dennis Stanley jött ki a mentőautóval. A két
férfinak személyes érdeke fűződött a híváshoz – Toby közéjük
tartozott. Amikor megérkeztek, R. J. éppen másodjára is megmérte
és lejegyezte a vérnyomást, illetve a pulzust, és a papírt Steve
kezébe nyomta. Jan és Dennis behozták a hordágyat.
– Én is vele megyek – mondta R. J. – Nagyon meg van rémülve.
Jó lenne, ha a férje is velünk lehetne hátul. – Steve bólintott.
A mentő zsúfolásig megtelt. Steve Toby fejénél állt, a
legközelebb a vezetőhöz és a rádiótelefonhoz. Jan a felesége
lábánál, R. J. középen. Dülöngélve küzdöttek egyensúlyukért,
különösen miután a mentőautó az alacsonyabb rendű utakról a
kanyargós főútra tért. A fűtés kiválóan működött, a mentőkocsiban
kifejezetten meleg volt. Ahogy elindultak, leszedték Tobyról a
takarókat, R. J. pedig a domborodó pocak fölé húzta a hálóinget.
Előtte könnyű lepedőt dobott Tobyra a rend kedvéért, de azt Toby
hamar lerúgta magáról.
Toby falfehér arccal, némán kezdte az utazást, de hamarosan
kivörösödött az erőlködéstől, ahogy fájdalmával viaskodott. Éles
hangú sikolyokkal szaggatott nyögdécselés tört elő a torkából.
– Ne adjak neki egy kis oxigént? – kérdezte Steve.
– Baj nem lehet belőle – mondta R. J.
Toby azonban néhány korty után megelégelte a dolgot, és
lerántotta a maszkot az arcáról. – R. J.! – kiáltotta kétségbeesetten,
és hátrarándult. Teste belsejéből hatalmas sugár zúdult R. J. kezére,
farmerére.
– Semmi baj, Toby, csak a magzatvíz ment el – mondta
R. J., és törülközőért nyúlt. Toby szélesre nyitotta száját, és
kimeresztette nyelvét, mint aki fülsértő sikolyra készül, de nem jött
hang a torkán. R. J. eddig állandóan szemmel tartotta, és nem látta,
hogy sokkal jobban kitágult volna, de most, ahogy lenézett, kis,
hajjal fedett koponyát pillantott meg a kör alakúra tágult
szeméremrés koronájában.
– Dennis! – kiáltotta. – Húzódjon a padkára, és álljon meg.
A férfi gyakorlott mozdulattal az útszélre kormányozta a
mentőautót, és behúzta a kéziféket. Ki tudja, meddig rostokolunk itt,
gondolta R. J., egy szívet tépő jajdulás azonban megváltoztatta
véleményét. A következő pillanatban kis, rózsás bőrű újszülött
csusszant a combok közé tartott tenyerébe.
Az első, amit észrevett, hogy koraszülött vagy sem, a babának
anyjáéhoz hasonlóan világos és selymes, csapzott haj borítja a fejét.
– Kisfiú, Toby. Fiad született, Jan.
– A hétszázát – mondta Jan. Egy pillanatra abba nem hagyta
volna felesége lábfejének dörzsölgetését.
A baba éles, méltatlankodó hangon felsírt. Törülközőbe
bugyolálták, és anyja mellé tették a hordágyra. – Nyomás a
kórházba, Dennis! – kiáltotta Steve. A mentőautó éppen elhaladt a
Greenfieldet jelző tábla mellett, amikor Toby újra zihálni kezdett. –
Ó, istenem. JAN, SZÜLÖK MÉG EGYET.
Hányta-vetette magát a hordágyon, és R. J. elvette mellőle az
újszülöttet, és Steve kezébe nyomta megőrzésre. – Jobb lesz, ha
megint leállunk – kiáltotta.
Dennis ezúttal egy áruház parkolójába kanyarodott be a
mentőautóval. Körös-körül bevásárlók sürögtek autóik mellett.
Toby kimeredt szemmel visszatartotta lélegzetét. Aztán nyögött,
és megfeszült. És nyögött, és megfeszült, újra meg újra, s közben
félig a bal oldalára hengeredve, reményvesztetten bámulta a
mentőautó falát.
– Segítségre van szüksége. Emeld magasra a jobb lábát, Jan –
mondta R. J., és Jan jobb kezével megtartotta felesége térdét,
baljával pedig az asszony combjára nehezedett, hogy kifeszítse a
lábat.
Toby felsikoltott.
– Ne engedd el, tartsd! – kiáltotta R. J., és eltávolította a
méhlepényt. Közben Toby egy pillanatra elvesztette uralmát
végbélnyílása záróizma fölött R. J. meglátta, és egy törülközőt
dobott rá. Hát így készül a világ, merengett, így született a sok-sok
millió ember a sok-sok millió év során – mocsok, vér és kínok
közepette.
 Miközben az újra mozgásba lendült autó áthaladt a
városközponton, R. J. műanyag zacskót kerített, és beletette a
méhlepényt.
A babát újra Toby mellé, a méhlepényt pedig a baba mellé
helyezték. – Elvágjuk a köldökzsinórt? – kérdezte Steve.
– Mivel?
A férfi kinyitotta a mentőautó ócska kis szülészeti készletét, és
egy borotvát tartott a magasba. R. J. elképzelte, milyen kaszabolást
vinne véghez az imbolygó járműben, és megborzongott. – Inkább
megvárjuk, míg valaki steril ollóval elvágja – mondta, de azért
kivett két gézcsíkot a készletből, és elkötötte a köldökzsinórt,
először jó két centire a baba hasától, aztán pedig a műanyag zacskó
szája közelében. Toby lehunyt szemmel, kimerülten feküdt. R. J.
masszírozni kezdte a hasát, és amikor bekanyarodtak a
kórházudvarra, a megereszkedett, vékony, sima bőrön át is érezte,
ahogy a méh ruganyos labdává ugrik össze, mintegy felkészülésként
az esetleges újabb terhességre.
R. J. megállt a személyzeti vécé mosdókagylója előtt, és lesikálta
karjáról a magzatvíz hígította vér lucskát. Farmere és pulóvere
szúrós földszagot árasztott, lehámozta magáról, és gombóccá gyűrte
az átázott ruhadarabokat. Egy polcon frissen mosott, szürke kórházi
egyenruhákat vett észre, kiszolgálta magát egy nadrág és egy
kabátka erejéig, aztán saját ruháit papírzacskóba gyömöszölte, és
kiment a mellékhelyiségből. Toby már kórházi ágyon feküdt. – Hol
van? Itt akarom magam mellett. – Rekedtes volt a hangja.
– Most tisztogatják le. Az édesapja figyelő szeme előtt. Két kiló
harminc deka.
– Elég vékonyka, mi?
– Egészséges baba. Csak kicsi, mert pár héttel idő előtt született.
Ezért ment minden olyan könnyen.
– Könnyen?
– Na jó… gyorsan. – Erről eszébe jutott valami. Éppen nővér
lépett a helyiségbe. – A betegnek egy-két helyen berepedt a gátja.
Összevarrnám néhány öltéssel, ha segít.
– Ó… Dr. Zinck már úton van. Hivatalosan ő a kezelőorvos. Nem
akarná inkább megvárni, és átengedni neki? – javasolta tapintatosan
a nővér, és R. J. értett a szóból, és biccentett, hogy igen.
– Mik a terveid, csak nem a jó öreg körzeti orvos után nevezed el,
aki házhoz szaladt a hívásra? – évődött R. J.
– Egy frászt. – Toby megrázta a fejét. – Jan Paul Smith lesz, mint
az apja. De rólad se feledkezem meg. Majd kiokosíthatod a
tisztálkodásról, meg hogy hogyan bánjon a lányokkal. Ilyesmik.
Lecsukódott a szeme, és R. J. hátrasimította homlokából csapzott
hajtincseit.
Két óra tíz volt, amikor a mentőautó kitette a kocsijánál. Lassan
autózott hazafelé az ismerős utakon. Szürke ég borult a behavazott
mezők fölé. A rétek között erdősávok kínáltak menedéket, a nyílt
terepen viszont neki- nekilódulva, hatalmas iramodásokkal
száguldott a szélszörnyeteg, fagyott hópelyheket suhintva az
Explorer oldalához.
Amikor hazaért, egyenest az üzenetrögzítőhöz sietett, de senki
nem hívta, míg oda volt.
Ételt és friss vizet vitt a pincébe Andynek, és istenesen
megvakargatta a füle tövét, aztán felkaptatott a lépcsőn, és áldásként
lezúduló, hosszas, forró zuhanyt vett a fürdőszobában. Kéjesen
megtörülközött, és legkényelmesebb ruháiba, melegítőalsóba és
kopott pólóba bújt.
Már felhúzta az egyik cipőjét, amikor a telefon megszólalt, mire
leejtette a párját, és fél lábon szökdelt a készülékhez.
– Halló?…
– Igen, az beszél…
– Igen, mit mutatott?…
– Értem. Mik az értékek?…
– Küldenének egy másolatot a lakcímemre?…
– Köszönöm szépen.
Észre se vette, mikor bújt bele a másik cipőbe. Fel-alá járkált a
házban. Végül mogyoróvajas-lekváros kenyeret kent magának, és
egy pohár tejet ivott hozzá.
Régóta dédelgetett álma vált valóra, megütötte a fődíjat a világ
legnagyszerűbb szerencsejátékán.
És micsoda felelősség szakadt a nyakába!
Úgy tűnt, mintha a technikai fejlődés által összezsugorított világ
mind sivárabbá és gonoszabbá is válna egyben. Szerte a földön
emberek gyilkolják egymást.
De talán ebben az évben megszületik a gyermek, aki…
Milyen képtelen már az ötlet is – meg sem született vállakra
helyezni a titkos szentek vagy akárcsak a Colé-dinasztia következő
Rob J. – ének összes felelősségét, terhét. Épp elég lesz egy újabb
emberi lényt, egy újabb jóravaló emberi lényt útjára bocsátani a
világban.
Annyira könnyű volt az elhatározás.
Ez a gyerek meleg házba fog hazatérni, jól ismeri majd a sütés-
főzés ínycsiklandó páráit. R. J. belegondolt, mi mindenre tanítja
meg idővel – hogyan legyen gyengéd, hogyan szeressen, hogyan
legyen erős, hogyan küzdj e le félelmeit, hogyan éljen együtt az
erdei vadakkal, hogyan olvassa ki, van-e pisztráng egy patak
vizében. Hogyan vágjon új ösvényt, merre térjen keresztútnál.
Hogyan ismerje fel a szívsziklák titkait.
Úgy érezte, szétrobban az agya. Legszívesebben órákat gyalogolt
volna, de a szél mit sem szelídült odakint, s közben sűrűn megeredt
a hó is.
Bekapcsolta a lemezjátszót, és leült a konyhában egy székre. A
Mozart-concerto egyszerre új értelmet nyert, és édes mesébe kezdett
örömről, várakozásról. Amint ott ült, és tenyerét a hasára lapítva a
muzsikát hallgatta, egészen megnyugodott. Érezte, hogy a
hömpölygő zene hullámai az idegpályákon végigáramolva csontig-
szövetig hatolnak. S tovább, lelkén és lénye magván át egészen a kis
tó öbléig, melyben a parányi halacska úszkált.