ELŐSZÓ

Képzeld el, mi lehet egy tó sötét mélyén! Hajókról lehullott

törmelék, melyet lassan és puhán beborít a moszat… Bánatos
ha­­lak élik életüket a horgoktól távol. Képzeld el a tó hínár­jait,
ahogy hajlékony, láthatatlan nők módjára táncolnak! Képzeld
el, hogy a tó partján állsz, hullámzik a víz, és a cipőd orrát nyal-
d­ossa. Lépj közel ehhez a csendes, számodra idegen világhoz,
mely oly távoli, akár a Hold, és ahová nem jut el a hang, a me-
leg, a fény!
Az én otthonom a tó fenekén rejtőzik. Örökké sárral bo-
rított farmunk maradványai egy elsüllyedt hajóra emlékeztet-
nek. Mostanra pisztrángok vették birtokba a hálószobámat és
a szalont, ahol annak idején minden vasárnap összegyűlt a
család. Az istállók és a csűrök szétrohadtak. A kiálló vezetéke­
ket belepte a rozsda. Az egykor termékeny talajon ma már a
fű sem nő.
A Blue Mesa víztározó létrehozása a történelemköny­vek
szerint hősies és nagyszabású tett volt, amellyel a Colorado
­folyó mellékfolyóiból a száraz délnyugatra vezették az érté-
kes vizet. Az egykor vad Gunnison folyót merő jó szándékból
akarták tóvá duzzasztani – de számomra egészen mást jelent
ez a történet.
Annak idején térdig gázoltam a Gunnisonban, amely szá-
guldva, tajtékozva haladt keresztül a völgyön, ahol születtem;

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 9 2023. 08. 25. 14:35

 hátterében ott magasodott a hatalmas, kietlen Big Blue vadon.
Emlékszem Iola városára, ahol minden napot illatozó regge­
livel kezdtünk. Emlékszem a nyüzsgő tanyákra és a farmokra;
emlékszem, mikor világította meg a nap a főút keleti oldalát a
vasúti sínek és az iskolaudvar között, hogy aztán megcsillanjon
az apró templom piros-kék üvegablakain. A 9:22-es, a ­14:05-ös
és a 17:47-es vonathoz igazítottam az életem. Emlékszem a vá­
ros­ban az összes kerülőútra és sétányra, a lakókra és a gyü-
mölcsöskertünk legidősebb, göcsörtös, vén fájára, amelyen a
leg­­zamatosabb őszibarack termett. De mindenekelőtt a hely
szo­­morúságára emlékszem.
Iola temetőjét egykor jó szándékkal jelölték ki a domb t­e-
tején: ma is ott áll a fehér vaskerítés mögött, vastag hótakaró
súlya alatt roskadozva. Csak remélni merem, hogy családtag­
jaim fejfái valóban az ő maradványaik felett magasodnak.
Ugyan­ez a jó szándék volt az, amely víz alá temette az egész
várost, a ­coloradói Iolát.
Képzelj el egy csendes, elfelejtett, lassan szétmálló várost
annak a tónak a fenekén, mely egykor folyó volt! Talán felme-
rül benned, hogy vajon egy város minden örömét és fájdalmát
elmoshatja-e az egyre emelkedő áradat: biztosíthatlak, hogy
nem. Ifjúkorunk tájai alapozzák meg létünket. Magunkkal vi-
szünk mindent, amit az évek során kaptunk, és a veszteségek
terhét is cipeljük. Így válunk azzá, akik most vagyunk.

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 10 2023. 08. 25. 14:35

 ELSŐ RÉSZ

1948–1949

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 11 2023. 08. 25. 14:35

 ELSŐ FEJEZET
1948

Nem volt különösebben érdekes.

Legalábbis első látásra.
– Elnézést! – szólt a fiatalember, miközben koszos mutató-
és hüvelykujjával megemelte piros baseballsapkáját. – Ez az út
a szállóhoz?
Ilyen egyszerű. Egy ápolatlan idegen csak úgy leszólít a fő­
úton, amikor a North Laura kereszteződéshez érek.
Szénfekete volt az overallja és a kézfeje is, amiből arra kö-
vetkeztettem, hogy gépolaj van rajta; vagy esetleg a mezőn dol-
gozott, bár annál koszosabbnak látszott. Még az arca is masza-
tos volt. Sötét arcbőrén csak úgy csillogott a verejték. A sapkája
alól kilógott egyenes szálú, fekete haja.
Az őszi nap kezdetben pont olyan átlagosnak tűnt, mint a
rántotta és a zabkása, amelyet reggelire készítettem. Tettem-­
vettem a ház körül, elláttam az állatokat, a reggeli hűvösségben
leszedtem két kosárra való késői barackot, aztán a biciklimre
rögzített, rozoga utánfutón kiszállítottam őket, majd hazamen-
tem ebédet főzni. Még nem sejtettem, hogy ez a nap más lesz,
mint a többi. Később jöttem rá, hogy a különleges dolgok úgy
rejtőznek a felszín alatt, mint a tenger mélyén megbújó, titok-
zatos világ.
– Ez az út vezet mindenhová – válaszoltam.

13

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 13 2023. 08. 25. 14:35

 Nem akartam vicces lenni, és nem így akartam felhívni
magamra a figyelmét, de a testtartásából és a halvány mosolyá-
ból arra következtettem, hogy mulatságosnak találta a választ.
Pillantása láttán megremegett a gyomrom.
– Úgy értem, nagyon kicsi ez a város.
Próbáltam magyarázkodni és jelezni, hogy nem az a fajta
lány vagyok, akit a fiúk észrevesznek és leszólítanak az utcán.
Az idegen szeme olyan sötét és fényes volt, mint a holló
szárnya. Kedvesség sugárzott belőle – leginkább ez az, ami
megmaradt bennem, ha a szemeire gondolok. Az első pillan-
tástól az utolsóig olyan szelídség és gyengédség áradt belőle,
akár egy túlcsorduló patak. Egy ideig csak bámult rám, to-
vábbra is vigyorogva, aztán megigazította a sapkáját, és elin-
dult a főút végén található Dunlap szálló irányába.
Tény, hogy ez az út vezetett mindenhová. Dunlapék szál-
lóján kívül az Iola Hotel állt a módosabb látogatók rendelke­
zé­sére, hátsó frontján kocsmával a szegényebbeknek. Volt
még töltőállomás, vaskereskedés, posta, valamint egy kávé- és
szalon­naillatot árasztó kávézó. Aztán ott volt még Chapman
csemege- és élelmiszerboltja is, ahová a vásárláson kívül plety-
kálkodni jártak az emberek. Az utca legvégén, a nyugati olda-
lon magasodott a zászlórúd, az egykori általános iskolám és a
fehér deszkákból ácsolt templom között, ahová, amíg anyám
élt, minden vasárnap ellátogattunk – a legszebb ruhánkban.
Mindezeken túl a főút hirtelen véget ért a domb aljában, akár
egy rövid kijelentő mondat, amelynek a végére pontot tesznek.
Ugyanabba az irányba tartottam, mint az idegen, ugyanis
el akartam rángatni az öcsémet a benzinkút mögötti kártya-
barlangból. Mivel nem szerettem volna követni az ismeretlent,
megálltam, tenyeremmel védve szememet a délutáni napfény-

14

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 14 2023. 08. 25. 14:35

 től, és figyeltem, ahogy továbbmegy. Lassan haladt, mintha
mindig csak a következő lépés megtétele lenne a cél. A karját
lazán lelógatta, a feje pedig mintha lemaradt volna egy lépés-
sel. Koszos, fehér pólója feszült az overall pántja alatt. Vékony
volt, de a kétkezi munkások módján izmos is.

Mintha megérezte volna, hogy nézem, hirtelen megfordult, és

olyan szélesen elmosolyodott, hogy piszkos arcából csak úgy
világított a fogsora. Ijedten szisszentem fel, amiért rajtakapott,
hogy bámulom. Még a nyakamat is elöntötte a forróság. Erre
megigazította a sapkáját, megfordult, és ment tovább. Bár nem
láttam az arcát, biztos voltam benne, hogy vigyorog.
Ma már tudom, hogy ez volt a sorsdöntő pillanat. Vissza-
fordulhattam volna a North Laura irányába, hogy hazamenjek,
és elkészítsem a vacsorát. Hagyhattam volna, hogy Seth egye-
dül botorkáljon haza a kocsmából, aztán hullarészegen ös�-
szetalálkozzon apával és Og bácsival a kapuban. Átmehettem
volna az út túloldalára, így a néha arra zötyögő járművek és a
sárguló nyárfasor is elválasztott volna az idegentől. Csakhogy
nem ezt tettem, így minden megváltozott.
Inkább lassan léptem egyet, aztán még egyet. Ösztöneim
azt súgták, hogy minden egyes lépésnek oka és jelentősége van.
Senki nem mesélt nekem a vonzalomról. Túl fiatal voltam
még, amikor anyám meghalt, ezért nem osztotta meg velem
az ilyen jellegű titkait; és nem tudom elképzelni, hogy erre va-
laha is sor került volna. Csendes, visszafogott asszony volt, aki
rendkívüli módon alávetette magát Isten akaratának. Amen�-
nyire emlékszem, szeretett minket az öcsémmel, de az érzel-
meit inkább szigorú utasítások mögé rejtette, és folyton attól
rettegett, hogyan fogunk megítéltetni, ha eljön a végítélet napja.

15

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 15 2023. 08. 25. 14:35

 Időnként megpillantottam arcán a gondosan elfojtott indulat
jeleit, amelyet aztán a hátunkon vezetett le a fekete légycsapó
segítségével. Néha felfedeztem rajta a könnyek nyomait imád-
kozás után; azt viszont soha nem láttam, hogy megcsókolta
vagy átölelte volna apánkat. Annak ellenére, hogy szüleim szo-
ros szövetségben igazgatták a családi ügyeket és a farmot, nem
tapasztaltam közöttük a mindent elsöprő szerelem jeleit. Ez a
terület számomra mindig homályos maradt.
Egy dolgot leszámítva. Amikor tizenkettő lettem, azon a
bizonyos őszi alkonyaton kinéztem a szalonunk ablakán, és lát-
tam, hogy Lyle seriff hosszú, fekete-fehér autójával bekanya­
rodik a vizes-kavicsos feljárón, és lassan közelít apám felé, aki
a kertben állt. Bár a leheletem párát hagyott az üvegen, még
ezen keresztül is láttam, ahogy apa lassan térdre rogy a sárban.
Arra vártam, hogy anya, az unokatestvérem, Calamus és Vivian
néni, akik órákkal azelőtt elvitték a barackot Canyon Citybe,
végre hazaérjenek. Apa is őket várta. Olyan ideges volt, hogy
egész délután gyűjtötte a nedves faleveleket a fűből, holott más-
kor mindig ott hagyta őket a fák alatt, hogy a tél folya­mán las-
san komposzttá bomoljanak. Amikor apa összeomlott Lyle sza-
vai hallatán, gyermeki szívem rögtön két hatalmas igazsággal
szembesült: az egyik, hogy a hiányzó családtagjaim soha töb-
bet nem jönnek haza, a másik, hogy apa őszintén szerette anyát.
Soha nem beszéltek nekem az érzelmeikről, és nem mutatták
ki, amit egymás iránt éreztek, de rájöttem, hogy a maguk csen-
des módján szerették egymást. Az ő titokzatos viszo­nyukból és
apám könnytelen, komor tekintetéből, amikor bejött a házba,
és tárgyilagosan közölte velem és az öcsémmel anyánk halá-
lát, megtanultam, hogy a szerelem csakis két emberre t­ artozik.

16

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 16 2023. 08. 25. 14:35

 ­ ekik kell táplálniuk, és meggyászolniuk, ha elvész. Senki más-
N
nak nincs hozzá köze. Olyan, mint egy titkos kincs vagy egy
­saját fióknak szánt szerelmes költemény.
Ezt leszámítva semmit sem tudtam a szerelemről, fő­­képp
arról nem volt fogalmam, hogyan kezdődik. A vonzalom ki­
szá­míthatatlan és megmagyarázhatatlan. A fiúk egy ­része
­továbbmegy anélkül, hogy észrevenne; a következő viszont
ki tudja, miért, elemi erővel hat ránk, és vonzani kezd, mint
a gravitáció.
A fiú és köztem már csak félsaroknyi volt a távolság: egy
időben és egy irányba vitt az utunk, ugyanabban a kicsiny,
colo­radói városkában. Miközben követtem, azon gondol­kod­
tam, akárhonnan is jött, akárhol lakik, eddig úgy éltünk le
­t­izenhét évet az életünkből (lehet, hogy ő többet, de az is lehet,
hogy kevesebbet), hogy fogalmunk sem volt egymás létezé­sé­
ről. Most viszont úgy összefonódik a sorsunk, mint a North
Laura és a főút.
Minél inkább csökkent közöttünk a távolság, annál job-
ban felgyorsult a szívverésem. Először három, aztán már csak
két ház választott el minket, amikor észrevettem, hogy lassít.
Nem tudtam, mit tegyek. Ha én is lassítok, tudni fogja,
hogy miatta teszem. Márpedig nem akarok túl nagy figyelmet
szentelni egy idegennek. Ha viszont úgy haladok, mint eddig,
rögtön utolérem, és akkor mi lesz? Vagy, ami még rosszabb,
lehagyom, és kedvére bámulhat. Biztosan feltűnne neki a suta
járásom, a csupasz lábam az agyonhordott bőrcipővel, a ­kinőtt,
ódivatú gesztenyebarna iskolai egyenruhám, és a ­teljesen át-
lagos, utoljára a múlt vasárnapi fürdéskor megmosott barna
hajam.

17

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 17 2023. 08. 25. 14:35

 Inkább lassítottam. Mintha megérezte volna, ő is így tett.
Ismét lassítottam, erre ő alig mozdult, végül megállt. Nem volt
más választásom, mint ugyanezt tenni. Olyanok voltunk, mint
két szerencsétlen szobor a főút kellős közepén.
Éreztem, hogy játékból nem mozdul. Én viszont azért áll-
tam, mint a cövek, mert féltem, és nem tudtam, mit tegyek;
miközben éreztem a vágy első, rám törő hullámait. Csak né-
hány perce, alig egy saroknyira innen találkoztam ezzel a fiú-
val, mégis felkavart, mint egy kavics a patak tükrét.
Nem hallottam közeledni az orvos feleségét, sem a baba-
kocsi kerekének nyikorgását. Amikor Mrs. Bernette megállt
mellettem a kisbabájával, és próbált valahogy kikerülni, hatal-
masat ugrottam. Mrs. Bernette gyanakodva rám mosolygott,
felvonta vékonyra szedett szemöldökét, mintha szavak nélkül
akarna kérdőre vonni, aztán csak annyit mondott:
– Torie!
Alig tudtam biccenteni üdvözlésképpen, és a kisbaba ne­
vét is elfelejtettem. Halványan dereng, hogy megsimogattam
a kis szőke kobakját.
Az idegen egy kicsit odébb húzódott, hogy Mrs. Bernette
el tudjon haladni. Az asszony alaposan végigmérte, aztán hal-
ványan elmosolyodott, amikor a fiú megemelte a sapkáját, és
asszonyomnak nevezte. Mrs. Bernette a homlokát ráncolva
visszapillantott rám, mintha egy rejtvényt akarna megfejteni,
aztán továbbment.
Kétségkívül egy rejtvény szereplői voltunk, a fiú és én. És
ez a rejtvény így szólt: közös szálon közös sors, mi az? A vá-
lasz: marionettbábok.
– Victoria! – szólalt meg barátságosan az idegen, aztán
meg­fordult, és a szemembe nézett. – Követsz?

18

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 18 2023. 08. 25. 14:35

 Úgy tűnt, érzékelte, hogy ő került fölénybe, és egyformán
jól szórakozott a saját szellemességén és azon, hogy látszólag
sikerült zavarba hoznia.
– Nem – válaszoltam kurtán, remegő hangon, mint egy
gyermek, akit lopáson kaptak.
A fiú keresztbe fonta napbarnított karját, és nem szólt sem-
mit. Nem tudtam, hogy még mindig a kérdése jár-e a fejében,
vagy esetleg rajtam és a pillanat véletlenszerűségén gondol-
kodik.
Amikor már nem bírtam tovább a számomra kínos
­csendet, kihúztam magam, és határozottan nekiszegeztem a
kérdést:
– Honnan tudod a nevem?
– Figyelek – válaszolta nyersen, mégis visszafogottan. –
­Victoria – ismételte lassan, élvezettel ejtve ki a szót. – Királynő­
höz illő név.
Zilált külseje dacára volt benne valami vonzó. Igyekeztem
tartani a távolságot, mégis megérezhette, mi jár a fejemben.
– Sétálnál velem? Mármint, mellettem. Amolyan rendes
mó­don – kérdezte, de már előtte is láttam a szemén, hogy el
fog hívni.
Csak álltam, mint a cövek. Persze hogy szerettem volna
mellette sétálni, de valami furcsa, tinédzserkori szemérmesség
vagy illendőség visszatartott. Vagy talán az előérzetem.
– Köszönöm, nem. Nem… úgy értem… Nem ismerlek.
– Wil vagyok – mondta, mielőtt megkérdezhettem volna a
nevét. – Wilson Moon.
Egy pillanatig hagyta, hogy a fülemben csengjen a neve,
aztán tett felém egy lépést, és kinyújtotta a kezét.

19

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 19 2023. 08. 25. 14:35

 – Nagyon örvendek, Victoria kisasszony! – mondta a le-
hető legőszintébben, és várta, hogy én is közelebb lépjek, majd
kezet fogjak vele.
Kicsit hezitáltam, aztán pukedliztem egyet. Nem tudom,
melyikünk lepődött meg jobban. Kisiskolás korom óta nem
pukedliztem, de egyszerűen nem volt jobb ötletem. Féltem
megérinteni a kezét, ezért kénytelen voltam más megoldást
választani. Hirtelen nagyon kínosan éreztem magam. Vártam,
hogy kinevessen, de nem tette. A vigyor helyét széles, őszinte,
ragyogó mosoly vette át, amely egy pillanatig sem tűnt gúnyos-
nak. Biccentett, leengedte a karját, aztán zsebre vágta a kezét,
és csak figyelt.
Furcsa volt csak úgy állni a tekintete kereszttüzében, de ké­
sőbb rá kellett jönnöm, hogy Wilson Moon nem úgy mérte az
időt, mint az emberek zöme. Mi több, sok egyéb t­ ekintetben
is eltért az átlagtól. Soha nem sietett vagy idegeskedett; és nem
akarta mindenáron felesleges fecsegéssel kitölteni a két ember
között beálló csend űrjét. Ritkán gondolt a jövőre, még annál
is kevesebbet a múltra; inkább teljes erejével a jelen pilla­natra
koncentrált, és igyekezett minden percet megragadni anélkül,
hogy azon töprengene, lehetne másként is. Ahogy a főúton
álltam, még fogalmam sem volt minderről, de később, amikor
szükségem volt rá, sikerült elsajátítanom ezt a bölcs hozzá­
állást.
Szóval igen, végül meggondoltam magam, és elfogadtam
az ajánlatát, így azon a bizonyos októberi napon egymás mel-
lett sétáltunk végig a főúton Wilson Moonnal, aki ettől kezdve
már nem volt számomra idegen.
Bár csak udvariassági beszélgetést folytattunk, és az út sem
volt hosszú, mire a szállóhoz értünk, és felkaptattunk a veran-

20

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 20 2023. 08. 25. 14:35

 dára, már egyikünknek sem akaródzott elválni. Ott maradtam
vele az ajtónál, és egyre hevesebben vert a szívem.
Wil nem sokat árult el magáról. Amikor megkérdeztem,
hogy a Wilt egy vagy két l-lel írják-e, egyszerűen vállat vont,
és azt mondta, „ahogy tetszik”. Aznap délután mindössze an�-
nyit sikerült megtudnom Wilson Moonról, hogy egy doloresi
szénbányában dolgozott, de menekülnie kellett.
– Elegem lett abból a helyből. Egy belső hang azt mondta:
„Most indulj!” – mesélte.
A szénnel megrakott vagonok már éppen indultak a Du­
rango–­Silverton-vasútvonal felé, és amikor Wil meghallotta a
vonatfüttyöt, úgy érezte, jelet kapott, hogy hagyja ott a bányát.
Ahogy a vonat kigördült, a fiú felkapaszkodott az egyik va-
gon rozsdás lépcsőjén, és a szénkupac tetejére pattant. A főnök
észrevette, és ordítva, szitkozódva, a sapkáját lengetve rohant
a vonat után. Miután a bányáktól és az őrjöngő művezetőtől
kellő távolságra ért a szerelvény, Wilson Moon a menetszélbe
tartotta az arcát.
– Fogalmad sem volt, merre jársz, és hová tartasz? – kér-
deztem.
– Nem számít – válaszolta. – Az egyik hely ugyanolyan jó,
mint a másik, nem igaz?
Én kizárólag Iolát és környékét, valamint a Gunnison fo-
lyót ismertem. A kisvárost dél felől a hatalmas Big Blue vadon
lankái, észak és nyugat felől pedig az Elk-hegység határolta.
A folyó mentén farmok sokasága terjeszkedett. Az öcsém és én
azon a farmon születtünk, amelyet apánk az édesapjától örö-
költ. A hatalmas vaságyban jöttünk világra, amely elfoglalta
a ház végében lévő, világossárga szoba felét. Ezt a helyiséget
kizárólag szüléskor és a vendégek elszállásolására használták,

21

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 21 2023. 08. 25. 14:35

 amíg Og bácsi hozzánk nem költözött a baleset után. Ez a farm
nem volt különösebben jelentős. Nem volt nagy, mindössze
tizenkilenc hektár, amely magában foglalta a pajtákat, a ház
területét és a keskeny kocsifeljárót is, amely épp olyan ­hosszú
volt, mint egy farkas üvöltése. Viszont a pajtáktól a hátsó kerí­
tésig húzódó földünkön termett a legédesebb, legkerekebb
és legszebb őszibarack egész Gunnison megyében. A hegyek
­havától jéghideg vizű, kanyargós Willow-patak határolta a
birto­kunk keleti felét, és ez öntözte a gyümölcsfákat, a szerény
hagyma- és a burgonyaágyásokat. Éjszakánként a hálószobám
ablakából hallottam andalító hangját, amely hamar álomba
ringatott a keskeny ágyon, ahol addigi életem szinte minden
éjjelét töltöttem. A távoli Tenderfoot-hegy fölött felbukkanó
nap és a naponta háromszor áthaladó tehervonatok hosszú
füttye szolgált számomra megbízható időmérőként. Tudtam,
hogyan csillan meg a délutáni nap fénye az apró konyhaabla-
kon, és a téli reggeleken merről világítja meg a hosszú fenyő­
asztalt. Tudtam, hogy tavasszal a krókusz és a lila szarkaláb
bontja ki elsőként a szirmait, az erdei füzike és az aranyvessző
pe­dig utoljára. Tudtam, hogy a kérészek rajzásakor szirti fecs-
kék szállnak alá a folyó felszínére, és ez az a pillanat, amikor a
szivárványos pisztráng fennakad apa horgán. És tudtam, hogy
a legkegyetlenebb, ördögien sötét és baljós viharok mindig az
északnyugati hegycsúcsok felől érkeznek, és olyankor az éne-
kesmadarak, a hollók és a szarkák mindig elcsendesednek, mi-
előtt az égbolt leszakad.
Úgyhogy nem. Nem gondoltam, hogy minden hely ugyan-
olyan, és azon töprengtem, miért nem ismeri ez a fiú az o ­ tthon
fogalmát.

22

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 22 2023. 08. 25. 14:35

 – És a holmijaid? – kérdeztem, mert kíváncsi voltam ván-
dormadáréletére.
Megvonta a vállát.
– Ugyanaz a helyzet – válaszolta, és úgy vigyorgott, mint­
­ha tudna valami olyat ezzel kapcsolatban, amit én nem. És va-
lóban, később ő tanított meg a sallangoktól mentes élet mély-
séges, elemi igazságára, arra, hogy a létünk lényegéig hatolva
már semmi más nem számít, csak a túlélés. Ha ezt akkor meg-
osztja velem, valószínűleg el sem hiszem. Csakhogy az idő
nagy tanítómester.
Nem volt ürügyem, hogy kövessem őt a szállóra. Egy lány-
nak nyomós indok és megfelelő kíséret nélkül nem volt ta-
nácsos bemennie egy effajta motelbe, főleg nem egy idegen
fiú társaságában. Nemsokára vacsoraidő, és még mindig előt-
tem állt a lehetetlen feladat, hogy elrángassam Sethet a póker­
asztaltól, és hazavigyem, mielőtt apa megérkezik a munkából
Mr. Mitchell kaszálójáról.
Úgy döntöttem, eljött az idő a búcsúzásra.
– Nos… – kezdtem, de nem indultam el. Vártam, hogy
­vegye a lapot, és ő tegye meg a következő lépést, de ő megőrizte
nyu­­galmát, és mosolyogva nézett, miközben néha felpillan­tott
az alkonyodó égre, mintha az elsuhanó felhőkből akarna ol-
vasni.
– Jobb, ha most megyek – mondtam végül. – Még vacsorát
kell készítenem.
Wil ismét felnézett az égre, aztán megkérdezte, találkoz-
nék-e vele másnap, megmutatnám-e a környéket, és ennék-e
vele egy sütit vagy ilyesmit.
– Csak téged ismerlek ebben a kis porfészekben.

23

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 23 2023. 08. 25. 14:35

 – Nem ismersz. Legalábbis nem nagyon.
– Dehogynem – kacsintott. – Te vagy Victoria kisasszony,
Iola királynője.
Játékosan bókolt, mintha tényleg a királynő előtt állna,
én pedig nevettem. Aztán felegyenesedett, és olyan hosszasan
­nézett a szemembe, hogy azt hittem, elolvadok a tornácot be-
ragyogó alkonyi nap utolsó sugaraiban. Nem mondott mást,
mégis úgy éreztem, mintha különös dolgokat tudna rólam.
Közelebb lépett. Mély levegőt vettem, először lélegezve be sa-
játos, erős és hívogató pézsmaillatát. Egy pillanatra elvesztem
sötét szemeinek mélységében.
Hogyan élhettem tizenhét évig anélkül, hogy belegondol-
nék, észrevesz-e valaki? Hogyan lehet leélni tizenhét évet anél-
kül, hogy belegondolnánk, ismer-e minket valaki úgy igazán?
Korábban soha nem jutott eszembe, hogy valaki a dolgok mé-
lyére, a szívemig láthat. Akkor ott, a szálló piszkos lépcsőjén
állva az az érzésem támadt, mintha olyan fény világítana át
rajtam, amelyet a Wilson Moonnal való találkozás előtt el­kép­
zelni sem tudtam.
Szégyenlősen hátraléptem, aztán igent mondtam a más-
na­pi találkozóra. Szerettem volna többet megtudni róla. Mint­
­ha arra vágytam volna, hogy a rejtőző nap megjelenjen az
égen, és beragyogja a kék eget. De mielőtt megbeszélhettük
volna, mikor, hol és főleg milyen ürüggyel találkozzunk, is­­me­
rős hang harsant az utca irányából. Úgy hatott rám, mint egy
pofon.
– Torie!
Seth, az öcsém tántorgott az utca közepén, bal kezében egy
sörösüveget szorongatva.

24

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 24 2023. 08. 25. 14:35

 – Torie! Mit keresel a mellett a mocskos barom mellett?
– dadogta, miközben az üveggel Wilre mutatott, az aszfaltra
lötykölve a sör egy részét.
– Az öcsém. Részeg – magyaráztam suttogva Wilnek, gyor-
san közelebb hajolva hozzá. – Most mennem kell! – hadartam,
és leszaladtam a lépcsőn, aztán odarohantam Sethhez, nehogy
valami kárt okozzon.
– Ki ez az alak? – motyogta Seth, a szája sarkában cigivel.
Úgy tűnt, inkább Wilhez beszél, mint hozzám.
– Senki – válaszoltam, és kezemet a vállára téve hátulról
lökdöstem, úgy irányítva őt végig a főutcán a North Laura
ke­reszteződés irányába, mintha egy makacs öszvért terelget-
nék. Seth egy évvel fiatalabb, mégis jóval magasabb volt ná-
lam. Már majdnem tizenöt éves volt, amikor lehagyott, és az
elmúlt fél évben is legalább öt centit nőtt. Én sem voltam ma-
gas, ő ­pedig a korabeli srácokhoz viszonyítva alacsonynak
tűnt, ­viszont testfelépítését és temperamentumát tekintve leg-
inkább egy bokszolóra emlékeztetett. Erőlködve próbáltam őt
elvonszolni Wil és a kíváncsiskodók tekintete elől, és igyekez-
tem minél előbb hazaérni.
– Csak egy fiú, aki útbaigazítást kért – hazudtam, bár ne-
gyedórája még ez lett volna az igazság. – Erre járt.
– A kurva anyját ennek a…
– Bűzlesz, Seth! – vágtam közbe. – Mint a disznóól, amit
jobb lenne kitakarítanod, mielőtt apa hazaér!
– Szarok apára! – dörmögte ittasan, aztán szívott még egy
slukkot a cigarettából, és a földre hajította.
– Csak most az egyszer tedd, amit mondok, és megspórol-
juk a veszekedést!

25

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 25 2023. 08. 25. 14:35

 Átléptem a cigarettát, aztán visszanéztem a vállam fölött,
és láttam, hogy Wil még mindig a verandán áll, és kifürkész-
hetetlen tekintettel bámul utánam.
– A szaros disznók előbb repülnek ki az ól ajtaján, mint
hogy én parancsot fogadjak el tőled, kislány. Azt hiszed…
– Fogd be, Seth! Fogd már be a szád!
Egyszerűen képtelen voltam tovább hallgatni. Sokkal job-
ban gyűlöltem az öcsémet abban a pillanatban, mint addig
bármikor, és ennek a gyűlöletnek valahogy köze volt Wilhez.
Köze volt apámhoz, Og bácsihoz, a félig már elfelejtett anyám-
hoz, az unokatestvéremhez és a nagynénémhez is. Csakhogy
a Seth iránt érzett gyűlöletem szúrós és ragacsos volt, mint a
bo­gáncs, és napról napra erősödött bennem.
Teljes erőből taszigáltam. Minden egyes ütésem után lé-
pett egyet előre, közben egész úton felváltva káromkodott,
nya­valy­gott és ivott, de nem küzdött ellenem. Talán túl részeg
volt, vagy ő is pontosan tudta, hogy még napnyugta előtt ki
kell takarítania a disznóólat.
Lekanyarodtunk North Lauránál. Egy vékony, kitaposott
ösvény kígyózott a gazban a farmunk irányába, a bolondos
Ruby-­Alice Akers fenyőkkel borított birtokán és egy széles, fü-
ves mezőn keresztül. Ez volt a legrövidebb út az otthonunk és a
város között, ezért Seth és én számtalanszor jöttünk erre együtt.
Amikor kisgyermekek voltunk, anya mindig megkérte Sethet,
hogy vigyázzon rám az oda- és visszaúton, pedig ő fiú létére
messze nem volt olyan megbízható, mint én, ráadásul fia­talabb
is volt nálam. Ahogy idősebbek lettünk, a szerepek felcserélőd-
tek, és már én vigyáztam őrá. Nem azért, mintha bárki megkért
volna, hanem mert tudtam, hogy a magam és apánk érde­kében

26

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 26 2023. 08. 25. 14:35

 szemmel kell tartanom Sethet. De hiába minden próbálko-
zás, nem tudtam megóvni az öcsémet a saját ballépéseitől, és
amúgy is átkozottul belefáradtam már.
Próbáltam siettetni, ezért erősebben toltam, mire ismét
botladozni és káromkodni kezdett. Aztán elejtette a sörös­üve­
get. Mielőtt egyáltalán észrevettem volna, hogy az üveg a földre
esett, megbotlottam benne, az oldalamra és a könyökömre zu-
hantam, magammal rántva Sethet. Látszólag csak néhány ap-
róság történt. Egy részeg fiú leejtett egy sörösüveget, kificamo-
dott egy boka, és elszakadt egy ruha ujja. Csakhogy időnként
az apró dolgok változtatják meg gyökeresen az életünket. Egy
szenet szállító vonat füttye, egy ismeretlen felbukkanása az út-
kereszteződésnél, egy porban heverő sörösüveg. Hiába is pró-
báljuk meggyőzni magunkat az ellenkezőjéről, de életünk pil-
lanatait nem tudjuk olyan gondosan megválogatni, mint a
fáról szüretelt őszibarackot. Az önmagunk felé vezető végtelen
vándorúton csak azt tudjuk leszüretelni, amit megtermeltünk.
Néhány kába pillanatig csak feküdtem a porban. Seth felka-
cagott, aztán elhallgatott. Fájdalom hasított a lábamba. Ahogy
óvatosan felemeltem a felsőtestem a földről, egyszer csak ott
termett Wil, és olyan gyengéden emelt a karjába, ahogy az új-
donsült férjek szokták a feleségüket. Bár nem volt ott semmi-
féle küszöb, csak egy hervadt aranyvesszőkkel és magas füvek-
kel borított mező, úgy emlékszem erre a pillanatra, hogy ez volt
a kezdet. Amikor lágyan és könnyedén a szénporos mellkasá-
hoz ölelt, nem ellenkeztem, és nem akartam mindenáron ki-
szabadulni a szorításából, hogy a fájós lábamra álljak.
– Követtél – állapítottam meg ellentmondást nem tűrő
hangon.

27

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 27 2023. 08. 25. 14:35

 – Igen – vágta rá, aztán Sethre nézett, aki ájultan hevert az
ösvényen. – Mit csináljunk vele? – kérdezte.
– Az égvilágon semmit – válaszoltam Wil legnagyobb meg-
lepetésére.
„Az égvilágon semmit”, ismételtem magamban, ­igencsak
megdöbbenve a saját lázadásomon. Tényleg ott akartam hagyni
az öcsémet a porban, továbbutazva az idegen karjában.
Reszketni kezdtem. Hogy a fájdalom, a harag vagy a sze­
relem első jelei miatt, nem tudom. Talán mindhárom közreját-
szott. Mindenesetre úgy reszkettem, mintha Wil egy jéghideg
patakból mentett volna ki. Ahogy elindult, szorosan a nya-
kába kapaszkodtam. Kicsit biccentett, helyeslően. Gyermek-
nek éreztem magam a karjában, és gyermeki naivsággal bíztam
benne. Pedig egyáltalán nem volt rám jellemző, hogy minden
fenntartás nélkül elfogadom egy ismeretlen segítségét, főképp,
ha ilyen furcsa az illető. Most mégis én voltam az a lány a kar-
jában. Egész életemben ezen az ösvényen jártam, de soha nem
így. Olyan érzésem támadt, mintha teljesen megváltozott volna
minden. Apa jó eséllyel már vár, Og bácsi pedig a kerekesszék-
ben ül az ablaknál vagy a verandán, ahogy mindig: látni fogják,
ahogy egy idegen karjában megérkezem. Azok után, hogy éve-
kig rettegtem apa véleményétől és Og bácsi haragjától, most
egyáltalán nem érdekelt, mit gondolnak, vagy mi lesz a reak-
ciójuk. Wil erős karjában olyan biztonságban éreztem magam,
hogy apa és Og bácsi, a tekintély és az illendőség csupán halo-
vány árnyéknak tűnt számomra. Még a tetteim várható követ-
kezményei is eltörpültek előttem, akárcsak a hegyek a távolban.
Egy átlagos lányként indultam el reggel a farmról, egy tel-
jesen átlagos napon. Nem tudtam, mi változott meg bennem,
de abban biztos voltam, hogy más emberként térek haza, mint

28

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 28 2023. 08. 25. 14:35

 ahogy elmentem. Úgy éreztem magam, mint a felfedezők,
akikről az iskolában tanultam: a tenger végtelenségéből ér-
kezve egyszer csak megpillantottam egy titokzatos, távoli par-
tot. A bennem élő Magellán nem tudta még, mire lelt. Wil szé-
les vállára hajtottam a fejem, és azon gondolkodtam, ki lehet,
honnan jött ez a csavargó, és vajon meddig marad egy helyen.

Shelley_Read_Akar_a_folyo_PRESS.indd 29 2023. 08. 25. 14:35