Megható történet egy fiatal lányról, akinek egy váratlan találkozás után gyökeresen megváltozik az élete…
A tizenhét éves Victoria Nash egy barackfarmon él a coloradói Iola városában, ahol a család egyedüli nőtagjaként, nehéz természetű férfiakkal körülvéve kell a háztartást vezetnie. A rejtélyes múltú fiatal vándor, Wilson Moon el kellett, hogy hagyja a szülőföldjét, így kénytelen másutt boldogulni. Victoria teljesen véletlenül találkozik Willel az utcán...
Megható történet egy fiatal lányról, akinek egy váratlan találkozás után gyökeresen megváltozik az élete…
A tizenhét éves Victoria Nash egy barackfarmon él a coloradói Iola városában, ahol a család egyedüli nőtagjaként, nehéz természetű férfiakkal körülvéve kell a háztartást vezetnie. A rejtélyes múltú fiatal vándor, Wilson Moon el kellett, hogy hagyja a szülőföldjét, így kénytelen másutt boldogulni. Victoria teljesen véletlenül találkozik Willel az utcán...
Megható történet egy fiatal lányról, akinek egy váratlan találkozás után gyökeresen megváltozik az élete…
A tizenhét éves Victoria Nash egy barackfarmon él a coloradói Iola városában, ahol a család egyedüli nőtagjaként, nehéz természetű férfiakkal körülvéve kell a háztartást vezetnie. A rejtélyes múltú fiatal vándor, Wilson Moon el kellett, hogy hagyja a szülőföldjét, így kénytelen másutt boldogulni. Victoria teljesen véletlenül találkozik Willel az utcán...
Képzeld el, mi lehet egy tó sötét mélyén! Hajókról lehullott
törmelék, melyet lassan és puhán beborít a moszat… Bánatos halak élik életüket a horgoktól távol. Képzeld el a tó hínárjait, ahogy hajlékony, láthatatlan nők módjára táncolnak! Képzeld el, hogy a tó partján állsz, hullámzik a víz, és a cipőd orrát nyal- dossa. Lépj közel ehhez a csendes, számodra idegen világhoz, mely oly távoli, akár a Hold, és ahová nem jut el a hang, a me- leg, a fény! Az én otthonom a tó fenekén rejtőzik. Örökké sárral bo- rított farmunk maradványai egy elsüllyedt hajóra emlékeztet- nek. Mostanra pisztrángok vették birtokba a hálószobámat és a szalont, ahol annak idején minden vasárnap összegyűlt a család. Az istállók és a csűrök szétrohadtak. A kiálló vezetéke ket belepte a rozsda. Az egykor termékeny talajon ma már a fű sem nő. A Blue Mesa víztározó létrehozása a történelemkönyvek szerint hősies és nagyszabású tett volt, amellyel a Colorado folyó mellékfolyóiból a száraz délnyugatra vezették az érté- kes vizet. Az egykor vad Gunnison folyót merő jó szándékból akarták tóvá duzzasztani – de számomra egészen mást jelent ez a történet. Annak idején térdig gázoltam a Gunnisonban, amely szá- guldva, tajtékozva haladt keresztül a völgyön, ahol születtem;
hátterében ott magasodott a hatalmas, kietlen Big Blue vadon. Emlékszem Iola városára, ahol minden napot illatozó regge livel kezdtünk. Emlékszem a nyüzsgő tanyákra és a farmokra; emlékszem, mikor világította meg a nap a főút keleti oldalát a vasúti sínek és az iskolaudvar között, hogy aztán megcsillanjon az apró templom piros-kék üvegablakain. A 9:22-es, a 14:05-ös és a 17:47-es vonathoz igazítottam az életem. Emlékszem a vá rosban az összes kerülőútra és sétányra, a lakókra és a gyü- mölcsöskertünk legidősebb, göcsörtös, vén fájára, amelyen a legzamatosabb őszibarack termett. De mindenekelőtt a hely szomorúságára emlékszem. Iola temetőjét egykor jó szándékkal jelölték ki a domb te- tején: ma is ott áll a fehér vaskerítés mögött, vastag hótakaró súlya alatt roskadozva. Csak remélni merem, hogy családtag jaim fejfái valóban az ő maradványaik felett magasodnak. Ugyanez a jó szándék volt az, amely víz alá temette az egész várost, a coloradói Iolát. Képzelj el egy csendes, elfelejtett, lassan szétmálló várost annak a tónak a fenekén, mely egykor folyó volt! Talán felme- rül benned, hogy vajon egy város minden örömét és fájdalmát elmoshatja-e az egyre emelkedő áradat: biztosíthatlak, hogy nem. Ifjúkorunk tájai alapozzák meg létünket. Magunkkal vi- szünk mindent, amit az évek során kaptunk, és a veszteségek terhét is cipeljük. Így válunk azzá, akik most vagyunk.
Legalábbis első látásra. – Elnézést! – szólt a fiatalember, miközben koszos mutató- és hüvelykujjával megemelte piros baseballsapkáját. – Ez az út a szállóhoz? Ilyen egyszerű. Egy ápolatlan idegen csak úgy leszólít a fő úton, amikor a North Laura kereszteződéshez érek. Szénfekete volt az overallja és a kézfeje is, amiből arra kö- vetkeztettem, hogy gépolaj van rajta; vagy esetleg a mezőn dol- gozott, bár annál koszosabbnak látszott. Még az arca is masza- tos volt. Sötét arcbőrén csak úgy csillogott a verejték. A sapkája alól kilógott egyenes szálú, fekete haja. Az őszi nap kezdetben pont olyan átlagosnak tűnt, mint a rántotta és a zabkása, amelyet reggelire készítettem. Tettem- vettem a ház körül, elláttam az állatokat, a reggeli hűvösségben leszedtem két kosárra való késői barackot, aztán a biciklimre rögzített, rozoga utánfutón kiszállítottam őket, majd hazamen- tem ebédet főzni. Még nem sejtettem, hogy ez a nap más lesz, mint a többi. Később jöttem rá, hogy a különleges dolgok úgy rejtőznek a felszín alatt, mint a tenger mélyén megbújó, titok- zatos világ. – Ez az út vezet mindenhová – válaszoltam.
Nem akartam vicces lenni, és nem így akartam felhívni magamra a figyelmét, de a testtartásából és a halvány mosolyá- ból arra következtettem, hogy mulatságosnak találta a választ. Pillantása láttán megremegett a gyomrom. – Úgy értem, nagyon kicsi ez a város. Próbáltam magyarázkodni és jelezni, hogy nem az a fajta lány vagyok, akit a fiúk észrevesznek és leszólítanak az utcán. Az idegen szeme olyan sötét és fényes volt, mint a holló szárnya. Kedvesség sugárzott belőle – leginkább ez az, ami megmaradt bennem, ha a szemeire gondolok. Az első pillan- tástól az utolsóig olyan szelídség és gyengédség áradt belőle, akár egy túlcsorduló patak. Egy ideig csak bámult rám, to- vábbra is vigyorogva, aztán megigazította a sapkáját, és elin- dult a főút végén található Dunlap szálló irányába. Tény, hogy ez az út vezetett mindenhová. Dunlapék szál- lóján kívül az Iola Hotel állt a módosabb látogatók rendelke zésére, hátsó frontján kocsmával a szegényebbeknek. Volt még töltőállomás, vaskereskedés, posta, valamint egy kávé- és szalonnaillatot árasztó kávézó. Aztán ott volt még Chapman csemege- és élelmiszerboltja is, ahová a vásárláson kívül plety- kálkodni jártak az emberek. Az utca legvégén, a nyugati olda- lon magasodott a zászlórúd, az egykori általános iskolám és a fehér deszkákból ácsolt templom között, ahová, amíg anyám élt, minden vasárnap ellátogattunk – a legszebb ruhánkban. Mindezeken túl a főút hirtelen véget ért a domb aljában, akár egy rövid kijelentő mondat, amelynek a végére pontot tesznek. Ugyanabba az irányba tartottam, mint az idegen, ugyanis el akartam rángatni az öcsémet a benzinkút mögötti kártya- barlangból. Mivel nem szerettem volna követni az ismeretlent, megálltam, tenyeremmel védve szememet a délutáni napfény-
től, és figyeltem, ahogy továbbmegy. Lassan haladt, mintha mindig csak a következő lépés megtétele lenne a cél. A karját lazán lelógatta, a feje pedig mintha lemaradt volna egy lépés- sel. Koszos, fehér pólója feszült az overall pántja alatt. Vékony volt, de a kétkezi munkások módján izmos is.
Mintha megérezte volna, hogy nézem, hirtelen megfordult, és
olyan szélesen elmosolyodott, hogy piszkos arcából csak úgy világított a fogsora. Ijedten szisszentem fel, amiért rajtakapott, hogy bámulom. Még a nyakamat is elöntötte a forróság. Erre megigazította a sapkáját, megfordult, és ment tovább. Bár nem láttam az arcát, biztos voltam benne, hogy vigyorog. Ma már tudom, hogy ez volt a sorsdöntő pillanat. Vissza- fordulhattam volna a North Laura irányába, hogy hazamenjek, és elkészítsem a vacsorát. Hagyhattam volna, hogy Seth egye- dül botorkáljon haza a kocsmából, aztán hullarészegen ös�- szetalálkozzon apával és Og bácsival a kapuban. Átmehettem volna az út túloldalára, így a néha arra zötyögő járművek és a sárguló nyárfasor is elválasztott volna az idegentől. Csakhogy nem ezt tettem, így minden megváltozott. Inkább lassan léptem egyet, aztán még egyet. Ösztöneim azt súgták, hogy minden egyes lépésnek oka és jelentősége van. Senki nem mesélt nekem a vonzalomról. Túl fiatal voltam még, amikor anyám meghalt, ezért nem osztotta meg velem az ilyen jellegű titkait; és nem tudom elképzelni, hogy erre va- laha is sor került volna. Csendes, visszafogott asszony volt, aki rendkívüli módon alávetette magát Isten akaratának. Amen�- nyire emlékszem, szeretett minket az öcsémmel, de az érzel- meit inkább szigorú utasítások mögé rejtette, és folyton attól rettegett, hogyan fogunk megítéltetni, ha eljön a végítélet napja.
Időnként megpillantottam arcán a gondosan elfojtott indulat jeleit, amelyet aztán a hátunkon vezetett le a fekete légycsapó segítségével. Néha felfedeztem rajta a könnyek nyomait imád- kozás után; azt viszont soha nem láttam, hogy megcsókolta vagy átölelte volna apánkat. Annak ellenére, hogy szüleim szo- ros szövetségben igazgatták a családi ügyeket és a farmot, nem tapasztaltam közöttük a mindent elsöprő szerelem jeleit. Ez a terület számomra mindig homályos maradt. Egy dolgot leszámítva. Amikor tizenkettő lettem, azon a bizonyos őszi alkonyaton kinéztem a szalonunk ablakán, és lát- tam, hogy Lyle seriff hosszú, fekete-fehér autójával bekanya rodik a vizes-kavicsos feljárón, és lassan közelít apám felé, aki a kertben állt. Bár a leheletem párát hagyott az üvegen, még ezen keresztül is láttam, ahogy apa lassan térdre rogy a sárban. Arra vártam, hogy anya, az unokatestvérem, Calamus és Vivian néni, akik órákkal azelőtt elvitték a barackot Canyon Citybe, végre hazaérjenek. Apa is őket várta. Olyan ideges volt, hogy egész délután gyűjtötte a nedves faleveleket a fűből, holott más- kor mindig ott hagyta őket a fák alatt, hogy a tél folyamán las- san komposzttá bomoljanak. Amikor apa összeomlott Lyle sza- vai hallatán, gyermeki szívem rögtön két hatalmas igazsággal szembesült: az egyik, hogy a hiányzó családtagjaim soha töb- bet nem jönnek haza, a másik, hogy apa őszintén szerette anyát. Soha nem beszéltek nekem az érzelmeikről, és nem mutatták ki, amit egymás iránt éreztek, de rájöttem, hogy a maguk csen- des módján szerették egymást. Az ő titokzatos viszonyukból és apám könnytelen, komor tekintetéből, amikor bejött a házba, és tárgyilagosan közölte velem és az öcsémmel anyánk halá- lát, megtanultam, hogy a szerelem csakis két emberre t artozik.
ekik kell táplálniuk, és meggyászolniuk, ha elvész. Senki más- N nak nincs hozzá köze. Olyan, mint egy titkos kincs vagy egy saját fióknak szánt szerelmes költemény. Ezt leszámítva semmit sem tudtam a szerelemről, főképp arról nem volt fogalmam, hogyan kezdődik. A vonzalom ki számíthatatlan és megmagyarázhatatlan. A fiúk egy része továbbmegy anélkül, hogy észrevenne; a következő viszont ki tudja, miért, elemi erővel hat ránk, és vonzani kezd, mint a gravitáció. A fiú és köztem már csak félsaroknyi volt a távolság: egy időben és egy irányba vitt az utunk, ugyanabban a kicsiny, coloradói városkában. Miközben követtem, azon gondolkod tam, akárhonnan is jött, akárhol lakik, eddig úgy éltünk le tizenhét évet az életünkből (lehet, hogy ő többet, de az is lehet, hogy kevesebbet), hogy fogalmunk sem volt egymás létezésé ről. Most viszont úgy összefonódik a sorsunk, mint a North Laura és a főút. Minél inkább csökkent közöttünk a távolság, annál job- ban felgyorsult a szívverésem. Először három, aztán már csak két ház választott el minket, amikor észrevettem, hogy lassít. Nem tudtam, mit tegyek. Ha én is lassítok, tudni fogja, hogy miatta teszem. Márpedig nem akarok túl nagy figyelmet szentelni egy idegennek. Ha viszont úgy haladok, mint eddig, rögtön utolérem, és akkor mi lesz? Vagy, ami még rosszabb, lehagyom, és kedvére bámulhat. Biztosan feltűnne neki a suta járásom, a csupasz lábam az agyonhordott bőrcipővel, a kinőtt, ódivatú gesztenyebarna iskolai egyenruhám, és a teljesen át- lagos, utoljára a múlt vasárnapi fürdéskor megmosott barna hajam.
Inkább lassítottam. Mintha megérezte volna, ő is így tett. Ismét lassítottam, erre ő alig mozdult, végül megállt. Nem volt más választásom, mint ugyanezt tenni. Olyanok voltunk, mint két szerencsétlen szobor a főút kellős közepén. Éreztem, hogy játékból nem mozdul. Én viszont azért áll- tam, mint a cövek, mert féltem, és nem tudtam, mit tegyek; miközben éreztem a vágy első, rám törő hullámait. Csak né- hány perce, alig egy saroknyira innen találkoztam ezzel a fiú- val, mégis felkavart, mint egy kavics a patak tükrét. Nem hallottam közeledni az orvos feleségét, sem a baba- kocsi kerekének nyikorgását. Amikor Mrs. Bernette megállt mellettem a kisbabájával, és próbált valahogy kikerülni, hatal- masat ugrottam. Mrs. Bernette gyanakodva rám mosolygott, felvonta vékonyra szedett szemöldökét, mintha szavak nélkül akarna kérdőre vonni, aztán csak annyit mondott: – Torie! Alig tudtam biccenteni üdvözlésképpen, és a kisbaba ne vét is elfelejtettem. Halványan dereng, hogy megsimogattam a kis szőke kobakját. Az idegen egy kicsit odébb húzódott, hogy Mrs. Bernette el tudjon haladni. Az asszony alaposan végigmérte, aztán hal- ványan elmosolyodott, amikor a fiú megemelte a sapkáját, és asszonyomnak nevezte. Mrs. Bernette a homlokát ráncolva visszapillantott rám, mintha egy rejtvényt akarna megfejteni, aztán továbbment. Kétségkívül egy rejtvény szereplői voltunk, a fiú és én. És ez a rejtvény így szólt: közös szálon közös sors, mi az? A vá- lasz: marionettbábok. – Victoria! – szólalt meg barátságosan az idegen, aztán megfordult, és a szemembe nézett. – Követsz?
Úgy tűnt, érzékelte, hogy ő került fölénybe, és egyformán jól szórakozott a saját szellemességén és azon, hogy látszólag sikerült zavarba hoznia. – Nem – válaszoltam kurtán, remegő hangon, mint egy gyermek, akit lopáson kaptak. A fiú keresztbe fonta napbarnított karját, és nem szólt sem- mit. Nem tudtam, hogy még mindig a kérdése jár-e a fejében, vagy esetleg rajtam és a pillanat véletlenszerűségén gondol- kodik. Amikor már nem bírtam tovább a számomra kínos csendet, kihúztam magam, és határozottan nekiszegeztem a kérdést: – Honnan tudod a nevem? – Figyelek – válaszolta nyersen, mégis visszafogottan. – Victoria – ismételte lassan, élvezettel ejtve ki a szót. – Királynő höz illő név. Zilált külseje dacára volt benne valami vonzó. Igyekeztem tartani a távolságot, mégis megérezhette, mi jár a fejemben. – Sétálnál velem? Mármint, mellettem. Amolyan rendes módon – kérdezte, de már előtte is láttam a szemén, hogy el fog hívni. Csak álltam, mint a cövek. Persze hogy szerettem volna mellette sétálni, de valami furcsa, tinédzserkori szemérmesség vagy illendőség visszatartott. Vagy talán az előérzetem. – Köszönöm, nem. Nem… úgy értem… Nem ismerlek. – Wil vagyok – mondta, mielőtt megkérdezhettem volna a nevét. – Wilson Moon. Egy pillanatig hagyta, hogy a fülemben csengjen a neve, aztán tett felém egy lépést, és kinyújtotta a kezét.
– Nagyon örvendek, Victoria kisasszony! – mondta a le- hető legőszintébben, és várta, hogy én is közelebb lépjek, majd kezet fogjak vele. Kicsit hezitáltam, aztán pukedliztem egyet. Nem tudom, melyikünk lepődött meg jobban. Kisiskolás korom óta nem pukedliztem, de egyszerűen nem volt jobb ötletem. Féltem megérinteni a kezét, ezért kénytelen voltam más megoldást választani. Hirtelen nagyon kínosan éreztem magam. Vártam, hogy kinevessen, de nem tette. A vigyor helyét széles, őszinte, ragyogó mosoly vette át, amely egy pillanatig sem tűnt gúnyos- nak. Biccentett, leengedte a karját, aztán zsebre vágta a kezét, és csak figyelt. Furcsa volt csak úgy állni a tekintete kereszttüzében, de ké sőbb rá kellett jönnöm, hogy Wilson Moon nem úgy mérte az időt, mint az emberek zöme. Mi több, sok egyéb t ekintetben is eltért az átlagtól. Soha nem sietett vagy idegeskedett; és nem akarta mindenáron felesleges fecsegéssel kitölteni a két ember között beálló csend űrjét. Ritkán gondolt a jövőre, még annál is kevesebbet a múltra; inkább teljes erejével a jelen pillanatra koncentrált, és igyekezett minden percet megragadni anélkül, hogy azon töprengene, lehetne másként is. Ahogy a főúton álltam, még fogalmam sem volt minderről, de később, amikor szükségem volt rá, sikerült elsajátítanom ezt a bölcs hozzá állást. Szóval igen, végül meggondoltam magam, és elfogadtam az ajánlatát, így azon a bizonyos októberi napon egymás mel- lett sétáltunk végig a főúton Wilson Moonnal, aki ettől kezdve már nem volt számomra idegen. Bár csak udvariassági beszélgetést folytattunk, és az út sem volt hosszú, mire a szállóhoz értünk, és felkaptattunk a veran-
dára, már egyikünknek sem akaródzott elválni. Ott maradtam vele az ajtónál, és egyre hevesebben vert a szívem. Wil nem sokat árult el magáról. Amikor megkérdeztem, hogy a Wilt egy vagy két l-lel írják-e, egyszerűen vállat vont, és azt mondta, „ahogy tetszik”. Aznap délután mindössze an�- nyit sikerült megtudnom Wilson Moonról, hogy egy doloresi szénbányában dolgozott, de menekülnie kellett. – Elegem lett abból a helyből. Egy belső hang azt mondta: „Most indulj!” – mesélte. A szénnel megrakott vagonok már éppen indultak a Du rango–Silverton-vasútvonal felé, és amikor Wil meghallotta a vonatfüttyöt, úgy érezte, jelet kapott, hogy hagyja ott a bányát. Ahogy a vonat kigördült, a fiú felkapaszkodott az egyik va- gon rozsdás lépcsőjén, és a szénkupac tetejére pattant. A főnök észrevette, és ordítva, szitkozódva, a sapkáját lengetve rohant a vonat után. Miután a bányáktól és az őrjöngő művezetőtől kellő távolságra ért a szerelvény, Wilson Moon a menetszélbe tartotta az arcát. – Fogalmad sem volt, merre jársz, és hová tartasz? – kér- deztem. – Nem számít – válaszolta. – Az egyik hely ugyanolyan jó, mint a másik, nem igaz? Én kizárólag Iolát és környékét, valamint a Gunnison fo- lyót ismertem. A kisvárost dél felől a hatalmas Big Blue vadon lankái, észak és nyugat felől pedig az Elk-hegység határolta. A folyó mentén farmok sokasága terjeszkedett. Az öcsém és én azon a farmon születtünk, amelyet apánk az édesapjától örö- költ. A hatalmas vaságyban jöttünk világra, amely elfoglalta a ház végében lévő, világossárga szoba felét. Ezt a helyiséget kizárólag szüléskor és a vendégek elszállásolására használták,
amíg Og bácsi hozzánk nem költözött a baleset után. Ez a farm nem volt különösebben jelentős. Nem volt nagy, mindössze tizenkilenc hektár, amely magában foglalta a pajtákat, a ház területét és a keskeny kocsifeljárót is, amely épp olyan hosszú volt, mint egy farkas üvöltése. Viszont a pajtáktól a hátsó kerí tésig húzódó földünkön termett a legédesebb, legkerekebb és legszebb őszibarack egész Gunnison megyében. A hegyek havától jéghideg vizű, kanyargós Willow-patak határolta a birtokunk keleti felét, és ez öntözte a gyümölcsfákat, a szerény hagyma- és a burgonyaágyásokat. Éjszakánként a hálószobám ablakából hallottam andalító hangját, amely hamar álomba ringatott a keskeny ágyon, ahol addigi életem szinte minden éjjelét töltöttem. A távoli Tenderfoot-hegy fölött felbukkanó nap és a naponta háromszor áthaladó tehervonatok hosszú füttye szolgált számomra megbízható időmérőként. Tudtam, hogyan csillan meg a délutáni nap fénye az apró konyhaabla- kon, és a téli reggeleken merről világítja meg a hosszú fenyő asztalt. Tudtam, hogy tavasszal a krókusz és a lila szarkaláb bontja ki elsőként a szirmait, az erdei füzike és az aranyvessző pedig utoljára. Tudtam, hogy a kérészek rajzásakor szirti fecs- kék szállnak alá a folyó felszínére, és ez az a pillanat, amikor a szivárványos pisztráng fennakad apa horgán. És tudtam, hogy a legkegyetlenebb, ördögien sötét és baljós viharok mindig az északnyugati hegycsúcsok felől érkeznek, és olyankor az éne- kesmadarak, a hollók és a szarkák mindig elcsendesednek, mi- előtt az égbolt leszakad. Úgyhogy nem. Nem gondoltam, hogy minden hely ugyan- olyan, és azon töprengtem, miért nem ismeri ez a fiú az o tthon fogalmát.
– És a holmijaid? – kérdeztem, mert kíváncsi voltam ván- dormadáréletére. Megvonta a vállát. – Ugyanaz a helyzet – válaszolta, és úgy vigyorgott, mint ha tudna valami olyat ezzel kapcsolatban, amit én nem. És va- lóban, később ő tanított meg a sallangoktól mentes élet mély- séges, elemi igazságára, arra, hogy a létünk lényegéig hatolva már semmi más nem számít, csak a túlélés. Ha ezt akkor meg- osztja velem, valószínűleg el sem hiszem. Csakhogy az idő nagy tanítómester. Nem volt ürügyem, hogy kövessem őt a szállóra. Egy lány- nak nyomós indok és megfelelő kíséret nélkül nem volt ta- nácsos bemennie egy effajta motelbe, főleg nem egy idegen fiú társaságában. Nemsokára vacsoraidő, és még mindig előt- tem állt a lehetetlen feladat, hogy elrángassam Sethet a póker asztaltól, és hazavigyem, mielőtt apa megérkezik a munkából Mr. Mitchell kaszálójáról. Úgy döntöttem, eljött az idő a búcsúzásra. – Nos… – kezdtem, de nem indultam el. Vártam, hogy vegye a lapot, és ő tegye meg a következő lépést, de ő megőrizte nyugalmát, és mosolyogva nézett, miközben néha felpillantott az alkonyodó égre, mintha az elsuhanó felhőkből akarna ol- vasni. – Jobb, ha most megyek – mondtam végül. – Még vacsorát kell készítenem. Wil ismét felnézett az égre, aztán megkérdezte, találkoz- nék-e vele másnap, megmutatnám-e a környéket, és ennék-e vele egy sütit vagy ilyesmit. – Csak téged ismerlek ebben a kis porfészekben.
– Nem ismersz. Legalábbis nem nagyon. – Dehogynem – kacsintott. – Te vagy Victoria kisasszony, Iola királynője. Játékosan bókolt, mintha tényleg a királynő előtt állna, én pedig nevettem. Aztán felegyenesedett, és olyan hosszasan nézett a szemembe, hogy azt hittem, elolvadok a tornácot be- ragyogó alkonyi nap utolsó sugaraiban. Nem mondott mást, mégis úgy éreztem, mintha különös dolgokat tudna rólam. Közelebb lépett. Mély levegőt vettem, először lélegezve be sa- játos, erős és hívogató pézsmaillatát. Egy pillanatra elvesztem sötét szemeinek mélységében. Hogyan élhettem tizenhét évig anélkül, hogy belegondol- nék, észrevesz-e valaki? Hogyan lehet leélni tizenhét évet anél- kül, hogy belegondolnánk, ismer-e minket valaki úgy igazán? Korábban soha nem jutott eszembe, hogy valaki a dolgok mé- lyére, a szívemig láthat. Akkor ott, a szálló piszkos lépcsőjén állva az az érzésem támadt, mintha olyan fény világítana át rajtam, amelyet a Wilson Moonnal való találkozás előtt elkép zelni sem tudtam. Szégyenlősen hátraléptem, aztán igent mondtam a más- napi találkozóra. Szerettem volna többet megtudni róla. Mint ha arra vágytam volna, hogy a rejtőző nap megjelenjen az égen, és beragyogja a kék eget. De mielőtt megbeszélhettük volna, mikor, hol és főleg milyen ürüggyel találkozzunk, isme rős hang harsant az utca irányából. Úgy hatott rám, mint egy pofon. – Torie! Seth, az öcsém tántorgott az utca közepén, bal kezében egy sörösüveget szorongatva.
– Torie! Mit keresel a mellett a mocskos barom mellett? – dadogta, miközben az üveggel Wilre mutatott, az aszfaltra lötykölve a sör egy részét. – Az öcsém. Részeg – magyaráztam suttogva Wilnek, gyor- san közelebb hajolva hozzá. – Most mennem kell! – hadartam, és leszaladtam a lépcsőn, aztán odarohantam Sethhez, nehogy valami kárt okozzon. – Ki ez az alak? – motyogta Seth, a szája sarkában cigivel. Úgy tűnt, inkább Wilhez beszél, mint hozzám. – Senki – válaszoltam, és kezemet a vállára téve hátulról lökdöstem, úgy irányítva őt végig a főutcán a North Laura kereszteződés irányába, mintha egy makacs öszvért terelget- nék. Seth egy évvel fiatalabb, mégis jóval magasabb volt ná- lam. Már majdnem tizenöt éves volt, amikor lehagyott, és az elmúlt fél évben is legalább öt centit nőtt. Én sem voltam ma- gas, ő pedig a korabeli srácokhoz viszonyítva alacsonynak tűnt, viszont testfelépítését és temperamentumát tekintve leg- inkább egy bokszolóra emlékeztetett. Erőlködve próbáltam őt elvonszolni Wil és a kíváncsiskodók tekintete elől, és igyekez- tem minél előbb hazaérni. – Csak egy fiú, aki útbaigazítást kért – hazudtam, bár ne- gyedórája még ez lett volna az igazság. – Erre járt. – A kurva anyját ennek a… – Bűzlesz, Seth! – vágtam közbe. – Mint a disznóól, amit jobb lenne kitakarítanod, mielőtt apa hazaér! – Szarok apára! – dörmögte ittasan, aztán szívott még egy slukkot a cigarettából, és a földre hajította. – Csak most az egyszer tedd, amit mondok, és megspórol- juk a veszekedést!
Átléptem a cigarettát, aztán visszanéztem a vállam fölött, és láttam, hogy Wil még mindig a verandán áll, és kifürkész- hetetlen tekintettel bámul utánam. – A szaros disznók előbb repülnek ki az ól ajtaján, mint hogy én parancsot fogadjak el tőled, kislány. Azt hiszed… – Fogd be, Seth! Fogd már be a szád! Egyszerűen képtelen voltam tovább hallgatni. Sokkal job- ban gyűlöltem az öcsémet abban a pillanatban, mint addig bármikor, és ennek a gyűlöletnek valahogy köze volt Wilhez. Köze volt apámhoz, Og bácsihoz, a félig már elfelejtett anyám- hoz, az unokatestvéremhez és a nagynénémhez is. Csakhogy a Seth iránt érzett gyűlöletem szúrós és ragacsos volt, mint a bogáncs, és napról napra erősödött bennem. Teljes erőből taszigáltam. Minden egyes ütésem után lé- pett egyet előre, közben egész úton felváltva káromkodott, nyavalygott és ivott, de nem küzdött ellenem. Talán túl részeg volt, vagy ő is pontosan tudta, hogy még napnyugta előtt ki kell takarítania a disznóólat. Lekanyarodtunk North Lauránál. Egy vékony, kitaposott ösvény kígyózott a gazban a farmunk irányába, a bolondos Ruby-Alice Akers fenyőkkel borított birtokán és egy széles, fü- ves mezőn keresztül. Ez volt a legrövidebb út az otthonunk és a város között, ezért Seth és én számtalanszor jöttünk erre együtt. Amikor kisgyermekek voltunk, anya mindig megkérte Sethet, hogy vigyázzon rám az oda- és visszaúton, pedig ő fiú létére messze nem volt olyan megbízható, mint én, ráadásul fiatalabb is volt nálam. Ahogy idősebbek lettünk, a szerepek felcserélőd- tek, és már én vigyáztam őrá. Nem azért, mintha bárki megkért volna, hanem mert tudtam, hogy a magam és apánk érdekében
szemmel kell tartanom Sethet. De hiába minden próbálko- zás, nem tudtam megóvni az öcsémet a saját ballépéseitől, és amúgy is átkozottul belefáradtam már. Próbáltam siettetni, ezért erősebben toltam, mire ismét botladozni és káromkodni kezdett. Aztán elejtette a sörösüve get. Mielőtt egyáltalán észrevettem volna, hogy az üveg a földre esett, megbotlottam benne, az oldalamra és a könyökömre zu- hantam, magammal rántva Sethet. Látszólag csak néhány ap- róság történt. Egy részeg fiú leejtett egy sörösüveget, kificamo- dott egy boka, és elszakadt egy ruha ujja. Csakhogy időnként az apró dolgok változtatják meg gyökeresen az életünket. Egy szenet szállító vonat füttye, egy ismeretlen felbukkanása az út- kereszteződésnél, egy porban heverő sörösüveg. Hiába is pró- báljuk meggyőzni magunkat az ellenkezőjéről, de életünk pil- lanatait nem tudjuk olyan gondosan megválogatni, mint a fáról szüretelt őszibarackot. Az önmagunk felé vezető végtelen vándorúton csak azt tudjuk leszüretelni, amit megtermeltünk. Néhány kába pillanatig csak feküdtem a porban. Seth felka- cagott, aztán elhallgatott. Fájdalom hasított a lábamba. Ahogy óvatosan felemeltem a felsőtestem a földről, egyszer csak ott termett Wil, és olyan gyengéden emelt a karjába, ahogy az új- donsült férjek szokták a feleségüket. Bár nem volt ott semmi- féle küszöb, csak egy hervadt aranyvesszőkkel és magas füvek- kel borított mező, úgy emlékszem erre a pillanatra, hogy ez volt a kezdet. Amikor lágyan és könnyedén a szénporos mellkasá- hoz ölelt, nem ellenkeztem, és nem akartam mindenáron ki- szabadulni a szorításából, hogy a fájós lábamra álljak. – Követtél – állapítottam meg ellentmondást nem tűrő hangon.
– Igen – vágta rá, aztán Sethre nézett, aki ájultan hevert az ösvényen. – Mit csináljunk vele? – kérdezte. – Az égvilágon semmit – válaszoltam Wil legnagyobb meg- lepetésére. „Az égvilágon semmit”, ismételtem magamban, igencsak megdöbbenve a saját lázadásomon. Tényleg ott akartam hagyni az öcsémet a porban, továbbutazva az idegen karjában. Reszketni kezdtem. Hogy a fájdalom, a harag vagy a sze relem első jelei miatt, nem tudom. Talán mindhárom közreját- szott. Mindenesetre úgy reszkettem, mintha Wil egy jéghideg patakból mentett volna ki. Ahogy elindult, szorosan a nya- kába kapaszkodtam. Kicsit biccentett, helyeslően. Gyermek- nek éreztem magam a karjában, és gyermeki naivsággal bíztam benne. Pedig egyáltalán nem volt rám jellemző, hogy minden fenntartás nélkül elfogadom egy ismeretlen segítségét, főképp, ha ilyen furcsa az illető. Most mégis én voltam az a lány a kar- jában. Egész életemben ezen az ösvényen jártam, de soha nem így. Olyan érzésem támadt, mintha teljesen megváltozott volna minden. Apa jó eséllyel már vár, Og bácsi pedig a kerekesszék- ben ül az ablaknál vagy a verandán, ahogy mindig: látni fogják, ahogy egy idegen karjában megérkezem. Azok után, hogy éve- kig rettegtem apa véleményétől és Og bácsi haragjától, most egyáltalán nem érdekelt, mit gondolnak, vagy mi lesz a reak- ciójuk. Wil erős karjában olyan biztonságban éreztem magam, hogy apa és Og bácsi, a tekintély és az illendőség csupán halo- vány árnyéknak tűnt számomra. Még a tetteim várható követ- kezményei is eltörpültek előttem, akárcsak a hegyek a távolban. Egy átlagos lányként indultam el reggel a farmról, egy tel- jesen átlagos napon. Nem tudtam, mi változott meg bennem, de abban biztos voltam, hogy más emberként térek haza, mint
ahogy elmentem. Úgy éreztem magam, mint a felfedezők, akikről az iskolában tanultam: a tenger végtelenségéből ér- kezve egyszer csak megpillantottam egy titokzatos, távoli par- tot. A bennem élő Magellán nem tudta még, mire lelt. Wil szé- les vállára hajtottam a fejem, és azon gondolkodtam, ki lehet, honnan jött ez a csavargó, és vajon meddig marad egy helyen.