Anne Tyler

Az ecetlány

Kossuth Kiadó

Tartalom
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
HAT
HÉT
NYOLC
KILENC
TÍZ
TIZENEGY
TIZENKETTŐ
EPILÓGUS
Impresszum
 EGY
Kate Battista éppen odakint kertészkedett, amikor meghallotta a
konyhából a telefoncsörgést. Felegyenesedett és hallgatózni
kezdett. A húga bent volt a házban, bár talán még fel sem ébredt.
Újabb csörgés következett, majd még kettő, és amikor végre
meghallotta a húga hangját, az csupán az üzenetrögzítőé volt.
„Hel-ló! Itt mi? Úgy néz ki, nem vagyunk idehaza? Hagyj üze…”
Kate ekkor már visszafelé tartott a hátsó lépcső felé,
ingerülten dobva hátra a haját a válláról. Beletörölte a kezét a
farmerébe, majd felrántotta az ajtót.
– Kate – mondta az apja a vonalban. – Vedd fel!
Felvette a kagylót.
– Mi az? – kérdezte.
– Otthon felejtettem az ebédem.
A konyhapult felé pillantott, a hűtő mellé, ahol valóban ott volt
az apja ebédje; pontosan ott, ahová előző éjszaka odakészítette
neki. Mindig azokat az átlátszó bolti zacskókat használta, tisztán
látszott, hogy mi van benne: a műanyag szendvicsdoboz és az
alma.
– Ja – mondta.
– Be tudod hozni?
– Most rögtön?
– Igen.
– Jézus, Apa! Nem vagyok ételfutár.
– Miért, mi más dolgod van? – kérdezte az apja.
– Vasárnap van! Épp a hunyorokat gyomlálom.
– Ne csináld már, Kate! Pattanj be szépen a kocsiba és tűzz át
ide, mint egy jó kislány!
– Jéézus! – mondta, majd lecsapta a kagylót és felkapta a
zacskót a pultról.
Több furcsaság is volt ebben a beszélgetésben. Az első az, hogy
egyáltalán megtörtént; az apja nem bízott a telefonban.
Tulajdonképpen nem is volt telefon a laborjában, így nyilván a
mobilját kellett használnia. Ami szintén furcsa, mivel csak azért
volt mobilja, mert a lányai ragaszkodtak hozzá. Volt egy rövid
időszak, amikor kezdeti lelkesedésében rengeteg programot
letöltött rá – főként tudományos számológépeket –, később
azonban elvesztette az érdeklődését iránta, ma pedig szinte már
egyáltalán nem használta. Aztán ott volt a tény, hogy úgy
hetente kétszer valóban elfelejtette magával vinni az ebédjét, bár
láthatóan ez eddig soha nem tűnt fel neki. Gyakorlatilag soha
nem evett semmit. Kate gyakran jött úgy haza, hogy az apja
ebédje ugyanott feküdt a pulton, érintetlenül, és még akkor is
háromszor vagy négyszer ki kellett neki kiabálnia, hogy jöjjön
már végre vacsorázni. Mindig volt valami jobb dolga; valami
szaklap vagy a jegyzetei. Az is lehet, hogy éhen halna, ha egyedül
élne.
És még ha éhes is volna, bármikor kiugorhatna a
munkahelyéről és vehetne magának valamit. A laborja közel van
a Johns Hopkins campusához, ami telis-tele volt kisboltokkal és
szendvicsezőkkel.
Nem beszélve arról, hogy még csak dél sem volt.
Közben pedig napos és szeles volt az idő, még ha hideg is – az
első félig tisztességes nap a hosszú, kemény tél után –, így
tulajdonképpen nem is nagyon bánta, hogy ki kell mozdulnia.
Viszont nem kocsival megy, gondolta; inkább sétál. Hadd várjon.
(Az apja soha nem vitte el a kocsit, vagy csak akkor, ha valami
berendezést kellett vele szállítania. Alapvetően egészségmániás
volt.)
Kilépett az ajtón és jó erősen bevágta maga mögött, mivel
bosszantotta, hogy Bunny még mindig alszik. A kapuhoz vezető
út piszkos volt és rendezetlen, és meg is jegyezte magának, hogy
a hunyorok után ezt is rendbe kell majd tennie.
Az ebédes zacskót lengetve elhaladt Mintzék és Gordonék
háza előtt – impozáns koloniál téglaépületeik Battistáék otthonát
idézték, bár jobb állapotban voltak –, majd befordult a sarkon.
Mrs. Gordon az azaleák közt térdelt, épp mulcsozta a
gyökereiket.
– Ó, helló Kate! – kiáltott felé.
– Helló.
– Úgy látszik, a tavasz végre összeszedi magát.
– Jaja.
Kate nem lassított le, csak ment tovább; szarvasbőr dzsekije
ott repdesett mögötte. Két fiatal nő sétált előtte csigalassúsággal,
nyilván diákok a Hopkinsról.
– Biztos, hogy el akart hívni – mondta az egyik –, mert folyton
a torkát köszörülte. Tudod, ahogy olyankor szokták. Aztán
persze nem mondott semmit.
– Tetszik, amikor ilyen félénkek – szólt a másik. Kate
kikerülte őket és ment tovább.
A következő utcánál balra fordult és egy vegyesebb környék
felé tartott, apartmanokkal és kis kávézókkal, irodaépületekké
átalakított házakkal, végül pedig bement egy újabb koloniál
téglaépületbe. Ennek kisebb volt az előkertje, mint az övék,
viszont nagyobb és grandiózusabb előcsarnoka volt. Hat vagy
nyolc dísztábla díszelgett a bejárati ajtó mellett, ismeretlen
szervezetek és jelentéktelen magazinok neveivel. Louis Battista
nevét azonban nem jelölte tábla. Oly sok különböző épület közt
tologatták ide-oda az évek során, míg végül itt, az egyetemhez
közeli, ám az orvosi központtól távoli árva épületben kikötött,
hogy talán ő maga döntött úgy, hogy nem éri meg a fáradságot.
Az előcsarnok egyik falán levélszekrények sorakoztak, az
alattuk lévő rozoga padot szórólapok és elvivős menük ide-oda
csúszkáló halmai borították. Kate több iroda mellett is elment, de
csak a Keresztény Buddhisták gyülekezetének ajtaja állt nyitva.
Odabent három nő állt egy asztal körül, az asztalnál pedig egy
negyedik nő ült, ő éppen zsebkendővel törölgette a szemét.
(Ezeknél mindig történik valami.) Kate kinyitott egy másik ajtót
a csarnok túlsó végén, majd leereszkedett egy fa lépcsősoron. Az
alján megállt és beütötte a kódot: 1957. A dátum, amikor
Wiebsky meghatározta az autoimmun betegségek kritériumát.
 A helyiség, ahová belépett, apró volt: csupán egy kártyaasztal
és két összecsukható fémszék volt odabenn. Barna papírzacskó
állt az asztalon; nyilván egy másik ebéd. Letette mellé az apja
ebédjét, majd odasétált az ajtóhoz és határozottan kopogott. Pár
pillanat múlva az apja feje jelent meg az ajtónyílásban – fényes
kopasz fejbőrét keskeny sávnyi fekete haj keretezte, olívaszínű
arcát fekete bajusz és kerek, keret nélküli szemüveg
központozta.
– Á, Kate! Gyere be.
– Kösz, de nem. – Soha ki nem állhatta a helyiség szagát, a
labor halvány, csípős bűzét, az egérszoba szárazpapírszagát. –
Ott van az ebéded az asztalon – mondta. – Szia.
– Ne, várj!
Az apja elfordult tőle és valaki máshoz beszélt odabent.
– Pjoder! Jöjjön ide, köszönjön a lányomnak!
– Mennem kell – mondta Kate.
– Szerintem még nem találkoztál az asszisztensemmel –
mondta az apja.
– Majd máskor.
Az ajtó azonban szélesebbre nyílt, és egy nagydarab, izmos,
szőke, egyenes hajú férfi lépett oda az apja mellé. Fehér
laborköpenye annyira kopott volt, hogy az szinte már
megközelítette Dr. Battista halványszürke overallját.
– Voaszta! – mondta. Legalábbis úgy hallatszott, mintha ezt
mondta volna. Elragadtatással méregette Kate-et. Gyakran
néztek rá így a férfiak, amikor először találkoztak vele. Az egész
egy rakás halott sejt miatt volt: a haja miatt, ami kékesfekete
volt és hullámzó, és a feneke alá ért.
– Ez itt Pjoder Cserbakov – mondta az apja.
– Pjotr – javította ki a férfi, nem hagyva semmi helyet az éles,
hegyes té és a borzas, gördülő er között. A „Cserbakovból” pedig
szinte kirobbantak a benne összetorlódott mássalhangzók.
– Pjoder, ez itt Kate.
– Helló – üdvözölte Kate. – Később találkozunk – mondta az
apjának.
– Azt hittem, maradsz egy percet.
– Miért maradnék?
– Hát, hogy mondjuk visszavidd a szendvicsdobozt. Vagy
nem?
– Hát, azt te magad is visszahozhatod, vagy nem? – A hirtelen
huhogó hangra mindketten Pjotr felé kapták a fejüket.
– Tisztára, mint a lányok odahaza – magyarázta, közben csak
úgy ragyogott az arca. – Ugyanolyan durván beszél.
– Vagy mint a nők – fűzte hozzá Kate rosszallóan.
– Igen, azok is. A nagymamák és a nagynénik is.
Kate feladta.
– Apa – kezdte –, ugye megmondod Bunnynak, hogy ne
csináljon akkora kuplerájt, ha nála vannak a barátai? Láttad ma
reggel a tévészobát?
– Igen, igen – mondta az apja, de már ment is vissza a laborba,
miközben beszélt. Majd visszatért; kerekeken gördülő magas
széket tolt maga előtt. Az asztal mellé állította. – Foglalj helyet –
kérte.
– Vissza kell mennem a kertbe.
– Kate. Kérlek – mondta. – Soha nem beszélgetsz velem.
Rábámult az apjára. – Beszélgetni? Veled?
– Csüccs le – szólt, a szék felé intve. – Megeheted a fele
szendvicsemet.
– Nem vagyok éhes – mondta, a kakasülőn feszengve, még
mindig az apját bámulva.
– Pjoder, üljön le. Maga is kap a szendvicsemből, ha kér. Kate
specialitása: mogyoróvajas méz, teljes kiőrlésű kenyéren.
– Tudja, hogy nem eszek mogyoróvajat – mondta Pjotr
komoly hangon. Kihúzott egy összecsukható széket és srégen
leült Kate mellé. A széke jóval alacsonyabb volt, mint a görgős
szék; Kate látta, hogy ritkul a haja a feje tetején. – Nálunk
odahaza mogyorót csak a disznók eszik.
– Haha – nevetett Dr. Battista. – Vicces fiú, ugye, Kate?
 – Hogy mi?
– A héjával együtt eszik – magyarázta Pjotr.
Kate hallotta, hogy hadilábon áll a gyé hangokkal. A
magánhangzói pedig nem elég hosszúak. Nem volt türelme az
idegen akcentusokhoz.
– Meglepődtél, hogy a mobilomon hívtalak? – kérdezte az
apja. Valami okból még mindig állt. Előhúzta a telefont az
overallja egyik zsebéből. – Igazatok volt, neked és a húgodnak;
tényleg hasznos. – Mostantól gyakrabban fogom használni. – Egy
pillanatig fintorogva nézte a készüléket, mintha próbálna
visszaemlékezni, hogy mi is az. Végül megnyomott rajta egy
gombot és közelebb emelte az arcához. Hunyorgott és néhány
lépést hátralépett. Mechanikus kattanás hallatszott. – Látod?
Fotókat is készít – mondta.
– Töröld ki! – utasította Kate.
– Nem tudom, hogyan kell – mondta az apja, majd ismét
kattant a készülék.
– Jézusom, Apa, ülj már le és egyél! Vissza kell mennem a
kertbe.
– Jól van, jól van.
Zsebre dugta a telefont, és leült. Pjotr eközben kinyitotta a
saját ételdobozát. Elővett belőle két tojást és egy banánt, és
kitette őket maga elé a kisimított papírzacskóra.
– Pjoder nagy híve a banánnak – közölte Dr. Battista
bizalmasan. – Sokszor beszélek neki az almákról, de rá se
hederít. – Kinyitotta a saját ebédes zacskóját és kivette belőle az
almát.
– Pektin! Pektin! – mondta Pjotrnak, az orra előtt rázva az
almát.
– Banán csodálatos étel – mondta Pjotr nyugodt hangon, majd
felvette a sajátját és elkezdte hámozni. Az arca szinte
hatszögletű, döbbent rá Kate: az arccsontjai éles csúcsokban
végződtek, állkapcsának szögei, két újabb pont, az állcsúcsa felé
tartottak; hosszú hajtincsei a homloka fölött kettéváltak,
létrehozva így a legfelső pontot. – Tojás is – mondta éppen. –
Tyúktojás! Okos dolog. Külön kis világ.
– Kate készíti el a szendvicseimet, minden áldott este, mielőtt
lefekszik – jelentette ki Dr. Battista. – Nagyon házias.
Kate pislogott.
– Mogyoróvaj viszont – kezdte Pjotr.
– Nos, igen.
– Igen – sóhajtotta Pjotr. Sajnálkozva pillantott Kate felé. –
Viszont tényleg elég csinos.
– Látnia kellene a húgát.
– Hé! Apa! – szólt rá Kate.
– Mi van?
– Hol van a húga? – érdeklődött Pjotr.
– Ó, Bunny még csak tizenöt éves. Középiskolás.
– Oké – mondta Pjotr. Visszatért a tekintete Kate-hez, aki
hirtelen hátralökte a székét és felállt.
– Ne hagyd itt a dobozodat – mondta az apjának.
– Mi az, már mész is? Ilyen hamar?
Kate azonban máris elköszönt, elsősorban Pjotrtól, aki egy
pillanatra sem hagyta abba a méricskélését. Odamasírozott az
ajtóhoz és felrántotta.
– Katherine drágám, ne rohanj el így! – Az apja felállt. –
Istenem, miért ilyen nehéz ez az egész? Tudja Pjoder, Kate
eléggé elfoglalt. Soha nem tudom rávenni, hogy lazítson egy
kicsit. Mondtam már, hogy ő viszi az egész háztartást? Nagyon
házias. Ó, ezt már említettem. Mellette meg van egy teljes állása.
Mondtam már, hogy a kisiskolában tanít? Csodálatosan bánik a
gyerekekkel.
– Miért beszélsz így? – kérdezte Kate, az apja felé fordulva. –
Mi ütött beléd? Rühellem a gyerekeket; te tudod a legjobban.
Újabb huhogás érkezett Pjotr irányából. Vigyorogva nézett fel
Kate-re. – Miért utálja kisgyerekeket? – kérdezte.
– Nos, nem tudom, hogy észrevette-e, de nem a legokosabbak.
Ismét a huhogás. A huhogásával, és ahogy azt a banánt fogta,
leginkább egy csimpánzra emlékeztette Kate-et. Megfordult és
kisietett az ajtón; hagyta, hogy becsapódjon mögötte. Kettesével
szedte felfelé a lépcsőket.
Hallotta, ahogy ismét kinyílik mögötte az ajtó. Az apja szólt
utána.
– Kate? – Hallotta a lépteit a lépcsőn, de nem lassított; ment
egyenesen kifelé.
Az apja léptei elhalkultak, ahogy elérte a szőnyeget.
– Várj már, csak ki akarlak kísérni – szólt utána.
Kikísérni?
Mégis megállt, amint elérte a bejárati ajtót. Megfordult, nézte,
ahogy jön felé.
– Jól elszúrtam odabent a dolgot – panaszkodott az apja.
Tenyere végigsimított a feje tetején. Overallját csak egy
méretben gyártották; vitorlaként duzzadt rajta középen. Úgy
nézett ki benne, mint egy Teletubby. – Nem akartalak
felbosszantani.
– Nem vagyok mérges; csak éppen…
Nem tudta kimondani, hogy „megbántottál”. Talán még el is
sírná magát. – Elegem van – mondta helyette.
– Nem értem.
Kate nagyon jól tudta, hogy nem érti. Legyünk őszinték:
fogalma sincs, hogy miről beszél.
– És mi volt ez az egész odabent? – kérdezte, csípőre vágva a
kezét. – Miért viselkedtél olyan… furcsán azzal az asszisztenssel?
– Ő nem „az az asszisztens”; ő Pjoder Cserbakov, és nagy
szerencse, hogy vele dolgozhatok. Tessék: még vasárnap is
idebent van! Ami gyakran előfordul. Egyébként már három éve
együtt dolgozunk, szóval joggal gondolhatom, hogy legalább a
nevét ismered.
– Három éve? Mi történt Ennisszel?
– Jézus Úristen! Ennis! Ennis két asszisztenssel korábban volt.
– Ó.
Kate nem tudta, hogy miért ilyen ingerült az apja. Nem mintha
bármikor is beszélt volna neki az asszisztenseiről – vagy ami azt
illeti, bármi másról.
– Úgy tűnik, kissé nehezen tudom itt tartani őket. – Lehet,
hogy a kívülállók számára nem túl ígéretes a projektem.
Ez nem olyasmi volt, amit valaha is elismert volna, bár Kate
időről időre sejtette. Hirtelen sajnálatot érzett az apja iránt.
Leengedte a kezeit a csípőjéről.
– Nem tudom, tudod-e, de nem volt könnyű Pjodert áthozni
ide az Államokba – mondta. – Akkoriban még csak huszonöt
volt, de máris mindenki ismerte, aki az autoimmunitáson
dolgozott. Zseniális elme. Megkapta az O-1 vízumot, ami nem
gyakori mostanában.
– Ez remek, Apa.
– A rendkívüli tehetségek vízuma; ezt jelenti az O-1. Azt
jelenti, hogy az illető rendelkezik valami különleges képességgel
vagy tudással, ami itt minálunk nincsen meg. Azt is jelenti, hogy
egy különleges kutatásban veszek részt, ami lehetővé teszi, hogy
igényeljem a jelenlétét.
– Nagyszerű.
– Az O-1 vízum három évre szól.
Kate kinyúlt felé és megérintette az alkarját.
– Az természetes, hogy aggódsz a projekted miatt – jegyezte
meg, remélve, hogy nyugtatólag hat rá, amit mond. – Biztos
vagyok benne, hogy minden rendben lesz.
– Tényleg így gondolod? – kérdezte az apja.
Kate bólintott, majd megveregette párszor az apja karját; ijedt
arckifejezéséből ítélve láthatóan nem számított erre.
– Biztos vagyok benne – szólt oda neki. – Ne hagyd itt a
kajásdobozodat!
Kinyitotta a bejárati ajtót és kilépett a napfénybe. Két nő ült a
lépcsőn, a Keresztény Buddhisták tagjai, fejüket összedugva
sustorogtak. Olyan hangosan nevettek fel valamin, hogy egy
darabig észre sem vették Kate-et. Aztán észrevették, és
széthúzódtak, hogy elengedjék.
 KETTŐ
A kislányok szakítósdit játszottak a négyes szobában. A balerina
baba éppen a tengerész bábuval szakított.
– Sajnálom, John – mondta határozott, üzletasszonyos hangon
(valójában Jilly hangján). – Másba vagyok szerelmes.
– Kibe? – kérdezte a tengerész. Emma G. beszélt a nevében;
az apró kis tengerészruha derekánál fogta meg a bábut.
– Nem mondhatom meg, mert a legjobb barátod. Nagyon
megbántódnál, ha tudnád, ki az.
– Ez egy nagy hülyeség – mutatott rá Emma B. az
oldalvonalról. – Úgyis tudja, hogy ki az, mivel épp most mondtad
neki, hogy a legjobb barátja.
– Igen, de lehet, hogy egy csomó legjobb barátja van.
– Nem, nem lehet. Mert akkor nem a „legjobbak”.
– De igenis lehet! Nekem is van négy legjobb barátom.
– Akkor gyagyás vagy.
– Kate! Hallottad, minek nevezett?
– Miért érdekel az téged? – kérdezett vissza Kate, aki épp
próbálta levenni Jameesháról a festőköpenyét. – Mondd neki,
hogy ő a gyagya.
– Te vagy gyagya – közölte Jilly Emma B.-vel.
– Nem vagyok.
– De az vagy.
– Nem.
– De.
– Kate mondta, hogy az vagy!
– Nem azt mondtam – mondta Kate.
– De igen.
Kate már majdnem kimondta, hogy „De nem”, amikor hirtelen
meggondolta magát:
– Mindegy. Nem én kezdtem.
A babasarokban gyűltek össze – a hét kislány és a Samson
ikrek, Raymond és David. Egy másik sarokba tömörült a
maradék hat fiú, egy terepasztal köré, amit sportarénává
alakítottak át. Műanyag kanalukkal legódarabkákat
katapultáltak egy barázdált fém sütisformába, amit az asztal
másik végén helyeztek el. Legtöbbször mellélőttek, s hangos
üdvrivalgás jelezte, ha olykor mégis célba találtak. A többiek
ilyenkor elkezdtek lökdösődni és egymás kezéből tépték ki a
kanalat, hogy ők is megpróbálhassák.
Kate tudta, hogy át kellene mennie hozzájuk, hogy
lecsendesítse őket, ám mégsem tette. Hadd vezessék le a fölös
energiáikat, gondolta. Egyébként pedig amúgy sem ő a tanáruk;
ő csak kisegít itt – ami hatalmas különbség volt.
A Charles Village Kisiskolát negyvenöt éve hozta létre Mrs.
Edna Darling, és még mindig ő vezette, tanárai pedig elég idősek
voltak ahhoz, hogy kisegítő személyzetre szoruljanak –
tanáronként egy-egy asszisztensre, a másodév laborintenzív
óráin pedig kettőre. Ugyan ki várhatná el tőlük, hogy az ő
korukban a kis rosszcsontokat kergessék? Az iskola az Aloysius-
templom alagsorát foglalta el, de nagyrészt a föld fölött voltak a
helyiségei, amelyek vidámak és napfényesek; kétszárnyú ajtaja
egyenesen a játszótérre nyílt. Az ajtóktól legtávolabbra eső
részét leválasztották, ott állt a tanári; az idősebb nők az idejük
nagy részét itt azzal töltötték, hogy gyógyteát szürcsöltek és a
fizikai hanyatlásukról beszélgettek. Néha a kisegítő tanárok is
betértek ide egy-egy csésze teára, vagy az intézményi mosdóba,
a túlméretezett kézmosóhoz és vécéhez; ilyenkor mindig az az
érzésük támadt, mintha egy privát összejövetelt zavarnának
meg, és bár a tanárok barátságosan viselkedtek velük, általában
nem maradtak sokáig.
Kate soha nem tervezte, hogy hosszabb ideig itt marad az
előkészítőben – és ez még enyhe kifejezés. Másodévesként
azonban egyszer azt találta mondani a botanikatanárának, hogy a
fotoszintézisről adott magyarázata elég „gagyi”. A dolog végül
odáig fajult, hogy távoznia kellett a főiskoláról. Aggasztotta, hogy
vajon mi lesz az apja reakciója, aki viszont, miután végighallgatta
a történetet, ezt mondta: – A helyzet az, hogy igazad volt:
tényleg elég gagyin magyarázta. – Ezzel le is zárult a téma. Itt
volt tehát, odahaza, és semmi dolga nem volt, míg végül Thelma,
a nagynénje közbelépett és beprotezsálta az iskolába. (Thelma
néni az igazgatói tanács tagja volt. Mindig is nagy volt
mindennemű tanácsban.) Kate a következő évben elvileg
kérhette volna a főiskolára való visszahelyezését, de valahogy
mégsem tette. Talán az apja figyelmét is elkerülte a lehetőség, és
nyilván neki is egyszerűbb így, hogy Kate otthon volt, intézte a
dolgokat és vigyázott az akkor még csak ötéves húgára, aki már
ekkor jócskán meghaladta a vén házvezetőnőjük képességeit.
A tanárt, akinél Kate besegített, Mrs. Chauncey-nek hívták.
(Az összes tanár „Mrs.” volt az asszisztenseiknek.) Kényelmes és
abszurd módon kövér asszonyság volt, aki már Kate születése
előtt is négyéves gyerekekkel foglalkozott. Általában jóindulatú
szórakozottsággal fordult feléjük – ám rögtön hangot váltott, ha
rosszul viselkedtek. „Connor Fitzgerald, látom, miben
sántikálsz!” „Emma Gray, Emma Wills: előre nézzetek!” Úgy
vélte, Kate túlságosan is elnéző velük. Ha valamelyikük nem volt
hajlandó lefeküdni a Csendes Pihenő idején, akkor Kate
rendszerint csak ennyit mondott: „Rendben, ahogy jónak látod”
– majd dühösen kitrappolt a szobából. Mrs. Chauncey azonban
előbb szemrehányó tekintettel végigmérte a gyereket, majd így
szólt: „Úgy látom, valaki nem hajlandó azt csinálni, amit Miss
Kate kér tőle.” Az ilyen pillanatokban Kate úgy érezte magát,
mint egy szélhámos. Ki ő, hogy aludni küldjön egy gyereket?
Tökéletesen hiányzott belőle bármiféle tekintély, a gyerekek
pedig nagyon jól érezték ezt; úgy tekintettek rá, mint egy extra
magas, fegyelmezetlen négyévesre. A kisiskolában töltött hat éve
alatt nemegyszer a diákjai is „Miss Kate”-nek szólították.
Kate időnként eljátszott a gondolattal, hogy más munkát
keres, bár ebből soha nem lett semmi. Igazság szerint elég
rosszul is szerepelt az állásinterjúkon. Különben pedig semmi
másra nem volt képesítése.
 Egyszer, még főiskolásként a koedukált kollégiumban, valaki
rábeszélte egy sakkpartira a közös helyiségben. Kate nem volt
valami nagy sakkozó, viszont igen merészen játszott,
nemtörődöm és bizarr módon, és egy ideig sikerült is védelembe
szorítania az ellenfelét. Kollégisták kisebb tömege állta körül az
asztalukat, a játszmát nézve, Kate azonban rájuk sem hederített
– míg végül meghallotta, amint egy mögötte álló fiú ezt súgta oda
a szomszédjának: „Nincs. Semmi. Terve.” Ami tulajdonképpen
igaz volt. Röviddel ezután el is vesztette a játszmát.
Mostanában gyakran gondolt erre a megjegyzésre, amint
reggelente az iskola felé ballagott. Kisegíteni a gyerekeket a
cipőikből, kiszedni a gyurmát a körmük alól, ragtapaszt rakni a
térdükre, visszaadni rájuk a cipőket.
Nincs. Semmi. Terve.

Az ebéd paradicsomszószos tészta volt. Kate szokás szerint az

egyik asztalnál felügyelt, Mrs. Chauncey pedig a másiknál, az
ebédlő másik felében. Megosztották egymás közt a csoportot. A
gyerekek, mielőtt helyet foglaltak volna, meg kellett mutassák a
kezüket Kate-nek és Mrs. Chauncey-nek – előbb a tenyerüket,
majd a kézfejüket. Majd mindannyian leültek. Mrs. Chauncey
villával megkocogtatta a tejesüvegét és így szólt: – Asztali áldás!
– A gyerekek lehajtották a fejüket. – Édes Urunk – zengte Mrs.
Chauncey zengő hangon –, köszönet néked az ételért és e friss,
édes arcokért. Ámen.
A Kate asztalánál ülő gyerekek abban a pillanatban felemelték
a fejüket. – Kate-nek nyitva volt a szeme – mondta Chloe a
többieknek.
– És? Mi azzal a gond, Miss Szentségesség? – mondta Kate.
A Samson ikrek erre elkezdtek kuncogni.
– Miss Szentségesség – ismételte meg David, mintha
memorizálná, későbbi használatra.
– Ha nyitva van a szemed az áldás alatt – mondta Chloe –,
akkor Isten azt fogja hinni, nem vagy hálás neki.
 – Ami azt illeti, nem is vagyok hálás – mondta Kate. – Nem
szeretem a tésztát.
Megdöbbent csend volt a válasz.
– Hogyhogy nem szereted a tésztát? – kérdezte végül John.
– Ázottkutya-szaga van – mondta Kate. – Nem tűnt fel?
– Fúj! – kiáltották mindannyian.
Belebújtak a tányérjaikba és beleszagoltak.
– Na? – kérdezte Kate.
A gyerekek egymásra néztek.
– Tényleg olyan – mondta Jason.
– Mintha megfőzték volna a kutyámat egy jó nagy üstben.
Szegény Fritzie! – sajnálkozott Antwan.
– Fúúj!
– A répák viszont rendben vannak – állította Kate. Kezdte
sajnálni, hogy elkezdte ezt az egészet. – Gyerünk, lássatok hozzá.
Mindenki.
Néhányan felvették a villájukat. A többség azonban nem.
Kate benyúlt a zsebébe és elővett egy darab nasikolbászt.
Mindig volt nála nasikolbász, arra az esetre, ha az ebéd nem
működne. Válogatós evő volt. Leharapott egy darabot a húsból
és elkezdte rágni. Szerencsére egyik gyerek sem szerette a
nasikolbászt, Emma W.-t kivéve, aki viszont nagyban tömte
magába a tésztát, így nem kellett osztoznia vele.
– Szép hétfőt, fiúk és lányok! – mondta Mrs. Darling,
alumíniumbotjával az asztaluk felé oldalazva. Szokása volt, hogy
ebédidőben toppanjon be minden egyes csoportba, és mindig
sikerült becsempésznie az aznapi napot a köszönéseibe.
– Szép hétfőt, Mrs. Darling – mormolták a gyerekek, míg Kate
lopva átcsúsztatta a bal pofazacskójába az éppen rágott falatot.
– Miért esznek ilyen kevesen? – érdeklődött Mrs. Darling.
(Semmi sem kerülte el a figyelmét.)
– A tésztának ázottkutya-szaga van – jelentette ki Chloe.
– Hogy milyen? Te jó ég! – Mrs. Darling zacskószerű melléhez
szorította ráncos, májfoltos kezét. – Úgy hallom, valaki
megfeledkezett a Valami Szépet szabályról. – Gyerekek! Meg
tudja valaki mondani nekem, hogy mi ez a szabály?
Senki sem mondott semmit.
– Jason?
– Ha nem tudunk valami szépet mondani – motyogta Jason –,
akkor inkább ne is mondjunk semmit.
– Inkább ne is mondjunk semmit. Helyes. Tud valaki mondani
valami szépet a mai ebédről?
Csend.
– Miss Kate? Ön tud valami szépet mondani?
– Nos, minden bizonnyal… szépen csillog – vágta ki Kate.
Mrs. Darling hosszú, nyugodt pillantással mérte végig, majd
csak ennyit mondott: – Jól van, gyerekek. További jó étvágyat!
– Továbbcsörtetett Mrs. Chauncey asztala felé.
– Csillog, mint az ázott kutya – suttogta oda Kate a
gyerekeknek.
Sikító nevetés tört fel az asztal körül. Mrs. Darling egy
pillanatra megállt, majd megpördült a botja körül.
– Egyébként pedig, Miss Kate – kezdte –, beugrana egy
percre az irodámba a Csendes Pihenő alatt?
– Persze – mondta Kate.
Lenyelt egy nagy falat nasikolbászt.
A gyerekek hatalmas szemekkel meredtek rá. Még a
négyévesek is tudták, hogy az igazgatói iroda semmi jót nem
jelent.
– Mi azért szeretünk – vigasztalta Jason egy perccel később.
– Köszi, Jason.
– Ha én és a tesóm felnövünk – mondta David Samson –,
feleségül veszünk.
– Ó, köszönöm szépen.
Hirtelen összecsapta a kezét és így szólt:
– Tudjátok, mit? Oreós fagyi lesz a mai desszert.
– Nyami – mondták a gyerekek, arckifejezésük azonban
továbbra is aggódó volt.
Alig fejezték be a fagyit, az ötévesek máris megjelentek az
ajtóban; egymás hegyén-hátán tódultak be az ebédlőbe.
Nagydarab, félelmetes óriások voltak Kate szemében, ha a saját
kis világa felől nézte őket, bár tavaly még ők is az ő négyévesei
voltak.
– Gyerünk, gyerekek! – szólt Mrs. Chauncey, feltolva magát
az asztaltól. – Feltartjuk a többieket. Köszönjétek meg az ebédet
Mrs. Washingtonnak!
– Köszönjük szépen, Mrs. Washington – szavalták kórusban.
Mrs. Washington a konyhaajtó mellett állt, mosolygott és
felségesen biccentett, majd megtörölte a kezét a kötényében. (A
Kisiskola igen nagyra tartotta a jómodort.) A négyévesek
sorszerű alakzatba rendeződtek és kióvakodtak az ebédlőből az
ötévesek mellett, összehúzódva és tisztelettudóan, Kate-tel a
nyomukban. Ahogy elhaladt az ötös szoba asszisztense, Georgina
mellett, odamorogta neki:
– Be kell mennem a dirihez.
– Ajaj! – mondta Georgina. – Hát, sok sikert. – Kellemes arcú,
pirospozsgás fiatal nő volt; hatalmas pocakja büszkén hirdette az
első terhességét. Kate lefogadta volna, hogy neki bezzeg soha
nem kell bemennie az igazgatóhoz.
A négyes szobába érve kinyitotta a hálószekrényt és kihúzta
belőle a gyerekek alumíniumágyait. Elhelyezte őket a szobában,
kiosztotta a takarókat és a miniatűr párnákat a
kisszekrényekből, majd meghiúsította a négy leghangosabb
kislány szokásos napi tervét, hogy egymás mellé feküdjenek az
egyik sarokba. Mrs. Chauncey a Csendes Pihenő idejét általában
a hallban töltötte, ma azonban a négyes szobába tért vissza ebéd
után, ahol leült az asztal mögé, és előhúzott egy Baltimore Sunt a
válltáskájából. Nyilván hallotta, hogy Mrs. Darling behívatta
Kate-et az irodájába.
Liam D. azt mondta, hogy nem álmos. Ezt minden nap
elmondta, és ő volt az, akit végül úgy kellett kirángatnia
tetszhalálszerű állapotából a Csendes Pihenő utáni Közös Játék
alatt. Körben betűrte alá a takaróját, úgy, ahogy a kisfiú szerette.
A fehér flaneltakarót, amin két sárga csík futott keresztül, még
mindig a „takijának” nevezte – már ha a többi fiú elég távol volt
ahhoz, hogy ne hallják. Jillynek ki kellett szedni a hajcsatját, hogy
ne szúrja meg, amikor leteszi a fejét. Kate Jilly párnája alá dugta
a csatot és így szólt:
– Emlékezz majd, hogy ide tettük! Így megtalálod, ha
fölébredsz. – Lehet, hogy visszaér addigra, mire felébred – de mi
van akkor, ha nem? Mi van, ha azt mondják neki, hogy ennyi
volt, csomagoljon. Beletúrt Jilly hajába, kifésülte belőle a
gubancokat – puha barna haj, selymes tapintású, babasampon-
és krétaszagú. Nem lesz itt, hogy segítsen Antwannak a
zaklatóival szemben; soha sem tudja meg, hogy hogyan
barátkozott meg Emma B. az új, kínai testvérével!
Nem volt igaz, amit korábban mondott, hogy rühelli a
gyerekeket. Néhányukkal legalábbis elég jól kijött. Az viszont
igaz volt, hogy nem szeretett minden gyereket – mintha
egységes mikrofillumot képeznének vagy ilyesmi.
Kétségei ellenére könnyed hangon szólt oda Mrs. Chauncey-
nek:
– Egy perc és itt vagyok!
Mrs. Chauncey csak mosolygott (gyanútlanul vagy
sajnálkozva?), majd lapozott egyet az újságjában.
Mrs. Darling irodája az egészen kicsi gyerekek kettes szobája
mellett volt; ők a földön aludtak, matracokon, mert félő volt,
hogy legurulnak a kiságyakról. Tompa fényt látott odabent, az
ajtó üvegén keresztül, és jól hallotta a bentről kiszűrődő intenzív,
céltudatos szuszogást.
Az igazgatói iroda ajtóüvegén átsejlett Mrs. Darling alakja: az
asztalánál ült és telefonon beszélt, közben egy nagy halom papírt
lapozgatott. Kate bekopogott, Mrs. Darling pedig gyorsan
elköszönt és letette a telefont.
– Jöjjön be! – szólította.
 Kate belépett és levetette magát az asztallal szemközti
egyenes hátú székre.
– Végre van fogalmunk róla, hogy mikor cserélik ki azt a foltos
szőnyeget – jelentette ki Mrs. Darling, minden átmenet nélkül.
– Hogy mi? – kérdezte Kate.
– A kérdés persze az, hogy mitől lett a szőnyeg foltos.
Nyilvánvaló, hogy szivárgással van dolgunk, és amíg nem tudjuk
meg az okát, addig nincs értelme új szőnyeget letenni.
Kate-nek nem volt mit mondania a dologról, így nem is
mondott semmit.
– Nos – mondta Mrs. Darling. – Erről ennyit.
Takaros kis halomba rendezte a papírjait, majd betette őket
egy irattartóba. Egy másik irattartóért nyúlt. (Kate dossziéja?
Volt neki egyáltalán dossziéja? S ha igen, vajon mi az ördög lehet
benne?) Kinyitotta és egy pillanatig tanulmányozta a legfelső
papírlapot, majd a szemüvegkerete fölött átpillantott az asztal
túloldalán ülő Kate-re.
– Szóval. – Kate. Kíváncsi volnék, hogy pontosan hogyan ítélné
meg az itteni teljesítményét.
– A micsodámat?
– A Kisiskolán belüli teljesítményét. A tanári képességeit.
– Ó – mondta Kate. – Én nem is tudom.
Remélte, hogy ez megfelel majd válaszként, ám Mrs. Darling
továbbra is várakozó arccal nézte.
– Úgy értem – tette hozzá –, igazából nem is vagyok tanár.
Asszisztens vagyok.
– És?
– Szóval csak asszisztálok.
Mrs. Darling rendületlenül bámulta.
– Azt hiszem, elég jól megvagyok – mondta ki végül.
– Igen – helyeselt Mrs. Darling –, többnyire egész jól.
Kate próbálta elleplezni a meglepetését.
– Tulajdonképpen azt is mondhatnám, hogy a gyerekek
láthatóan odavannak magáért – közölte Mrs. Darling.
 A „valami furcsa okból” kitétel ott lebegett köztük,
kimondatlanul.
– Azt azonban sajnos nem állíthatom, hogy a szüleik is
hasonlóképpen éreznének ön iránt.
– Ó – nyögte Kate.
– Már korábban is felmerült ez a probléma, Kate. Emlékszik?
– Igen, emlékszem.
– Maga és én már beszéltünk erről. Egészen komoly
beszélgetéseink voltak, ha emlékszik.
– Emlékszem.
– Ezúttal Mr. Crosbyról van szó, Jameesha édesapjáról.
– Mi van vele? – kérdezte Kate.
– Azt mondja, beszélt önnel csütörtökön – Mrs. Darling
felcsippentette a dosszié legfelső papírját és feljebb tolta a
szemüvegét, mielőtt olvasni kezdte: – Csütörtök reggel, amikor
behozta Jameeshát az iskolába. Azt mondta, beszélni szeretne
önnel Jameesha hüvelykujjszopásáról.
– Ujjszopásáról – javította ki Kate. Jameeshának az volt a
szokása, hogy a két középső ujját szopta, míg a mutató- és kisujja
kétoldalt felmeredt a szája szélén, mintha jelnyelven azt próbálná
mondani, hogy „szeretlek”. Kate már rengetegszer látta. Benny
Mayo tavaly ugyanígy szopta az ujját.
– Rendben, ujjszopás. Az apja azt kérte, hogy szóljon rá a
lányára, ha látja, hogy ezt csinálja.
– Igen, emlékszem.
– Arra is emlékszik, hogy mit mondott Mr. Crosbynak?
– Azt, hogy ne aggódjon emiatt.
– Csak ennyit?
– Azt mondtam, hogy Jameesha le fog szokni róla, önmagától,
szép fokozatosan.
– Azt mondta… – Mrs. Darling ezen a ponton elkezdte olvasni.
– Idézem: „Jó eséllyel abba fogja hagyni, ha majd akkorák
lesznek az ujjai, hogy már a szemét bökik.”
Kate felnevetett. Nem is emlékezett, hogy ilyen szellemes volt.
 Mrs. Darling folytatta:
– Maga szerint Mr. Crosby mit gondolt ezután?
– Honnan tudnám, hogy ő mit gondol?
– Esetleg találgathatna – mondta Mrs. Darling. – De persze el
is mondhatom magának, miért is ne. Azt gondolta, hogy ön… –
Itt ismét a papírból folytatta. – „… felelőtlen és tiszteletlen”.
– Ó.
Mrs. Darling leengedte a papírt.
– Egy szép napon ön képesített tanár lesz.
– Úgy gondolja?
Kate soha nem gondolta, hogy az állása tulajdonképpen a
karrierje kezdetét jelezné. Mind ez idáig semmi jele nem volt
ennek.
– Úgy érzem, képes lesz elvezetni egy osztályt, ha majd
érettebb lesz – vélekedett Mrs. Darling. – „Érettség” alatt
persze nem csupán a korára gondolok.
– Nem?
– Úgy értem, ki kell még fejlesztenie néhány szociális
készséget. Diplomatikusabbnak kell lennie; visszafogottabbnak,
tapintatosabbnak.
– Oké.
– Érti egyáltalán, hogy miről beszélek?
– Diplomatikusság. Visszafogottság. Tapintat.
Mrs. Darling egy pillanatig tanulmányozta.
– Mert ha nem, akkor – itt kis szünetet tartott – sajnos nem
látom a jövőjét itt a mi kis közösségünkben. Pedig látni
szeretném, Kate. Szeretném, ha velünk maradna, már csak a
drága nagynénje miatt is; maga viszont egészen veszélyes
terepen mozog, ugye tudja?
– Értem – mondta Kate.
Nem tűnt úgy, mintha ez megnyugtatta volna Mrs. Darlingot,
ám rövid hallgatás után mégis ezt mondta:
– Köszönöm, Kate, akkor meg is vagyunk. Kérem, hagyja
nyitva az ajtót.
 – Hogyne, Mrs. D.

– Olyan, mintha próbaidőn volnék – mondta a háromévesek

nevelőjének. Kint álltak a játszótéren; vizslatták a
mérleghintákat, hogy senki ne szenvedjen halálos sérülést.
– Nem vagy már amúgy is próbaidőn? – kérdezte Natalie.
– De. Igazad lehet.
– Most éppen mit csináltál?
– Megsértettem az egyik szülőt.
Natalie fintorgott. Mindannyian ugyanúgy éreztek a szülőkkel
kapcsolatban.
– Tipikus kattant, ellenőrzés-mániás apuka – tette hozzá Kate
–, a Miss Mini Mintagyerek apja.
Adam Barnes ebben a pillanatban érkezett meg egy rakás
kétévessel, mire Kate ejtette a témát. (Mindig jobb embernek
próbált mutatkozni Adam jelenlétében.)
– Mi a helyzet? – kérdezte Adam, Natalie pedig ezt mondta:
– Ó, nem sok minden – Kate csak vigyorgott rá idétlenül, és
bepréselte a kezét a farmerzsebébe.
– Gregory azt remélte, hogy lesz szabad hinta – jegyezte meg
Adam. – Mondtam neki, hogy talán a nagyobb srácok hagyják
majd, hogy ő is mehessen egy menetet.
– Hát persze! – vágta rá Natalie. – Donny! Átadnád
Gregorynak egy percre a hintát?
Natalie ezt senki másnak nem tenné meg, csakis Adamnek. A
gyerekeknek meg kell tanulniuk kivárni a sorukat – még a
kétéveseknek is. Kate összehúzott szemmel nézte Natalie-t,
miközben Donny panaszkodott.
– De még csak most ültem fel!
Adam azonnal közbelépett. – Ó, akkor viszont… Ez nem volna
igazságos. Gregory, ugye nem akarsz igazságtalan lenni Donnyval
szemben?
Úgy tűnt, Gregory nagyon is igazságtalan akart lenni
Donnyval szemben. Szemei megteltek könnyel, álla remegni
kezdett.
– Tudom már, mi lesz! – szólt Natalie, szuperlelkes hangon. –
Gregory, hintázhatsz Donnyval! Donny nagyfiú lesz és
hintázhattok egymás mögött!
Kate úgy érezte, mindjárt elhányja magát. Kis híja volt, hogy el
ne mutogassa, hogy lenyúl a torkán, de az utolsó pillanatban
meggondolta magát. Még jó, hogy Adam épp másfelé nézett.
Éppen felemelte Gregoryt Donny elé a mérleghintára, aki
szerencsére elfogadta a kompromisszumot, majd átment a hinta
másik felére Jasonhöz, hogy egyensúlyba hozza őket.
Adam volt az iskola egyetlen férfi nevelője – nyúlánk,
jóindulatú, fiatal angolszakos-típus, összevissza sötét hajjal és
göndör szakállal. Mrs. Darling hihetetlen merészségnek
tekintette, hogy felvette Adamet, bár az iskolai előkészítők
többsége ekkoriban már több férfit is alkalmazott. Az ötéveseket
bízta rá (belső nevükön a nulladikosokat), többségében fiúkat,
akik iskolaérettek voltak ugyan, ám szükségük volt még egy év
szocializációra. Mrs. D. azt mondta, hogy férfiként képes lesz
majd a megfegyelmezésükre, illetve megfelelő irányba tereli
majd az energiáikat. Adam azonban, mint kiderült, igen szelíd
személyiség volt, gyengéd és gondoskodó, így félévkor csoportot
kellett cserélnie Georginával. Most, a kétévesek közt, boldog
volt; láthatóan örömmel gondoskodott róluk. Orrokat törölt és
lecsendesítette a fel-feltörő honvágyukat, a Csendes Pihenő előtt
pedig mély, kissé megindult hangon altatódalokat énekelt a
gyerekeknek, hamiskás gitárszólamokkal kísérve önmagát.
A legtöbb férfival ellentétben Adam határozottan magasabb
volt, mint Kate, ám valahogy mégis túl nagynak és nyurgának
érezte magát a jelenlétében. Szerette volna, ha finomabb,
kecsesebb és nőiesebb, és folyton zavarba hozta a saját
darabossága.
Szerette volna, ha lett volna anyja. Nos, tulajdonképpen volt
anyja, ám ő egy olyan anyát szeretett volna, aki megtanítja arra,
hogy hogyan viselkedjen a világban.
 – Láttam, behívattak a Csendes Pihenő alatt – jegyezte meg
Adam, míg a mérleghintát mozgatta. – Volt valami gond?
– Nem… Csak a szokásos. Egy gyerekről beszélgettünk, aki
aggasztott valami miatt.
Natalie felhorkantott, mire Kate rábámult. „Ó, ezer bocsánat”
– tolmácsolta Natalie eltúlzott arckifejezése. Annyira átlátszó
volt! Mindenki tudta, hogy totál bele van zúgva Adambe.
Múlt héten az egész iskola arról beszélt, hogy Adam saját
készítésű álomcsapdát adott Sophia Watsonnak. „Ohó!” –
mondta mindenki. Kate azonban azt gondolta, hogy az egész
azért volt, mert Adam Sophiával dolgozik a kettes szobában.

Diplomatikusság. Visszafogottság. Tapintat. Mi a különbség a

tapintat és a diplomatikusság között? A „tapintat” talán arra
utalt, hogy udvariasan beszéljünk másokkal – a
„diplomatikusság” pedig arra, hogy egyáltalán ne mondjunk
nekik semmit. Csakhogy a „visszafogottság” éppen erről szól,
nem? Nem lehet, hogy a „visszafogottság” tulajdonképpen mind
a hármat lefedi?
Kate észrevette, hogy az emberek elég tékozlóan bánnak a
nyelvvel. Sokkal több szót használnak, mint amire szükségük
van.
Ráérősen sétált hazafelé, mivel kellemes volt az idő. Aznap
reggel kimondottan hideg volt, azóta azonban egészen
felmelegedett a levegő; kabátját az egyik vállára vetve ment
hazafelé. Fiatal pár sétált előtte, ráérős tempóban; a lány épp
mondott valamit egy Lindy nevű másik lányról, Kate azonban
nem nagyon figyelt oda, miközben megpróbálta megelőzni őket.
Azon töprengett, hogy a halványkék árvácskák, amiket az
egyik kertben látott, vajon az ő kertjében is kinyílnának-e. Túl
sok árnyék volt a hátsó kertjükben.
Hallotta, amint valaki a nevét mondja mögötte. Megfordult és
látta, hogy egy világos hajú férfi siet utána, felemelt kézzel,
mintha taxi után integetne. Egy pillanatra el sem tudta képzelni,
hogy mi közük lehetne egymáshoz, majd rádöbbent, hogy a férfi
az apja laborasszisztense. A laborköpeny hiánya volt az, ami
megtévesztette; a férfi farmert és egyszerű szürke pulóvert
viselt.
– Helló! – mondta, amint Kate mellé ért. (Ami tulajdonképpen
úgy hangzott, hogy „Khelló”.)
– Peter.
– Pjotr.
– Mi újság? – kérdezte.
– Attól tartok, megfáztam – mondta a férfi. – Víz folyik
orromból és elég sokat tüsszögök. Múlt éjszaka óta.
– Rosszul hangzik.
Kate folytatta a sétáját, a férfi pedig ott lépdelt mellette.
– Jó napja volt iskolában? – kérdezte.
– Nem volt rossz.
Ismét ott voltak a fiatal pár sarkában. Lindynek dobnia
kellene a pasit, mondta a lány; csak boldogtalanná teszi; a fiú
erre azt válaszolta:
– Hát, nem is tudom. Elég rendesnek tűnik.
– Úristen, van neked szemed? – kérdezte a lány. – A pasija
soha nem néz a szemébe, amióta csak együtt vannak. Mindenki
látja, Patsy és Paula és Jane Ann is. Végül még a nővérem is
odaállt elé és elmondta neki. Elmondta Lindynek, hogy…
Pjotr röviden megszorította Kate felkarját és arrébb terelte
tőlük. A mozdulat egy pillanatra megijesztette. Nem volt sokkal
magasabb, mint Kate, mégis alig tudott lépést tartani vele; aztán
arra gondolt, hogy egyáltalán miért is próbálkozik vele.
Lelassított, a férfi is mellette. – Nem kellene most is dolgoznia? –
kérdezte.
– Igen! Most megyek be.
Mivel a labor alig két háztömbnyire volt tőlük, az ellenkező
irányban, így nem sok értelme volt a megjegyzésének. Nem
mintha érdekelte volna Kate-et. Az órájára nézett. Szeretett
volna még Bunny előtt hazaérni, akinek nem volt szabad
fiúbarátokat fogadnia odahaza, bár ennek ellenére gyakran
megtette.
– Van egy mondás nálunk odahaza – mondta Pjotr.
Nyilván mindenre van nekik egy, gondolta Kate.
– Azt mondjuk: „Több részletben elvégzett munka rövidebb
ideig tart, mint egyszerre elvégzett.”
– Szellemes.
– Mióta növeszti a haját?
A hirtelen témaváltás megdöbbentette.
– Hogy mi? – kérdezte. – Ja, hogy az. Nyolcadikos korom óta,
azt hiszem. Nem tudom. Nem bírtam tovább a sok locsi-fecsi
műsort.
– Locsi-fecsi?
– A fodrásznál. Duma, duma, duma; azok a helyek csak úgy
harsognak a sok dumától. A nők már azelőtt elkezdik, mielőtt
leülnének – duma a pasijaikról, a férjeikről, az anyósaikról.
Szobatársak, féltékeny barátnők. Veszekedések és félreértések,
románcok és válások. Hogy tudnak annyi mindenről beszélni?
Soha semmi nem jutott eszembe. Elkezdtem kerülni a
fodrászomat. Végül odáig jutottam, hogy „A francba, akkor
inkább le sem vágatom.”
– Rendkívül vonzó – mondta Pjotr.
– Kösz. Nos, itt be kell fordulnom. Ugye tudja, hogy a labor
amarra van?
– Ó! Amarra! – Nem úgy tűnt, mintha felzaklatná a dolog. –
Oké, Kate! Viszontlátásra! Jó volt beszélgetni.
Kate már be is fordult az utcájukba. Hátra sem pillantott, úgy
intett neki.

Alig lépett be a házba, máris meghallotta a távoli férfihangot. –

Bunny! – kiáltotta a legszigorúbb hangján.
– Itt vagyunk! – dalolta Bunny odabentről.
Kate ledobta a kabátját a hallbéli padra, és ment be egyenesen
a nappaliba. Bunny a kanapén ült, léha arany fürtjeivel és
ártatlan arcával; válláról lelógó blúza túl könnyű volt az
évszakhoz. A szomszéd Mintz fiú ült mellette.
Ez új fejlemény volt. Edward Mintz jó pár évvel idősebb volt
Bunnynál; egészségtelen külseje volt és foltokban növő drapp
oldalszakálla, ami zuzmóra emlékeztette Kate-et. Két évvel
korábban érettségizett le, de nem sikerült továbbtanulnia; az
anyja szerint „abban a japán betegségben” szenvedett. „Az
milyen betegség?” – kérdezte Kate, mire Mrs. Mintz azt felelte,
hogy „az, amikor a fiatalemberek bezárkóznak a hálószobájukba
és nem hajlandóak továbblépni”. Edward esetében ez annyiban
módosult, hogy ő egész nap a Battistáék ebédlőjére néző
üvegezett teraszon ült, egy hintaágyon, felhúzott térddel, és
gyanúsan apró cigarettákat szívott.
Nos, legyen: a románc veszélye legalább nem áll fenn. (Bunny
gyengéje a focista-típus volt.) A szabály azonban szabály,
gondolta Kate, ezért azt mondta:
– Bunny, ugye tudod, hogy nem szabad vendégeket fogadnod,
amíg más nincs idehaza?
– Vendégeket! – kiáltotta Bunny, túl nagy és furcsán zavaros
szemekkel. Felmutatott egy spirálfüzetet, ami addig az ölében
hevert. – Épp a spanyolleckémet csinálom!
– Valóban?
– Megkérdeztem Papát, emlékszel? Senora McGillicuddy
szerint magánórákra van szükségem. Megkérdeztem Papát, és ő
igent mondott.
– Igen, de… – kezdte Kate.
Igen, de nyilván nem a füvező szomszéd kis suttyóra gondolt.
Kate persze ezt nem mondta ki hangosan. (Diplomácia.) Ehelyett
a fiú felé fordult és ártatlan hangon megjegyezte:
– Nem is tudtam, Edward, hogy folyékonyan beszélsz
spanyolul.
– Igen, asszonyom, öt félévig tanultam – mondta. Kate
képtelen volt eldönteni, hogy az „asszonyom” komoly volt-e,
vagy csak pofátlanság. Egyik lehetőség sem volt túl szívderítő:
annyira azért még nem öreg! Edward folytatta:
– Néha spanyolul is gondolkodom.
Bunny erre valamiért elkezdett kuncogni. Bunny mindenen
kuncogott. – Máris sok mindenre megtanított?
A másik bosszantó szokása az volt, hogy a kijelentő
mondatokat kérdésekké alakította át. Kate azzal próbálta meg
róla leszoktatni, hogy úgy tett, mintha valóban kérdések lettek
volna, így azt felelte:
– Ezt én nem tudhatom, ugyebár, mivel nem voltam veletek
idehaza.
– Hogy mi? – kérdezte Edward, mire Bunny ezt mondta: – Ne
izgasd magad miatta?
– Színötös voltam spanyolból, minden évben – folytatta
Edward –, az utolsó évet leszámítva, de az nem az én hibám volt.
Elég stresszes voltam abban az évben.
– Mindegy. A lényeg az – mondta Kate –, hogy Bunny nem
fogadhat vendégeket, ha nincs más idehaza.
– Ne már! Ez annyira megalázó! – méltatlankodott Bunny.
– Ez van. Rendben, folytassátok; itt leszek a közelben – azzal
kisétált a szobából.
Kifelé menet hallotta, amint Bunny ezt suttogta: – Un
ribancho.
– Una ribanch-AH – javította ki Edward, didaktikus hangon.
Fojtott vihogásrohamban törtek ki.
Bunny közel sem volt olyan kedves, mint azt a legtöbben
gondolták.
Kate azt sem értette igazán, hogy hogyan létezhetett a húga.
Az anyjuk – aki törékeny volt és halk szavú, rózsaszín-
aranyszőke, Bunny csillagforma szemeivel – Kate életének első
tizennégy évét azzal töltötte, hogy ki-be járkált különféle,
úgynevezett „rehabilitációs intézményekből és -be”. Aztán
hirtelen megszületett Bunny. Nehezen tudta elképzelni, hogy
hogyan gondolhatták jó ötletnek ezt a szülei. Lehet, hogy nem is
gondolkodtak rajta; lehet, hogy az egész csak a gondtalan
szenvedély műve volt. Amit még nehezebben tudott elképzelni.
Bárhogy is volt, a második terhesség egy rejtett
szívelégtelenséget is felszínre hozott (vagy épp a terhesség volt a
probléma oka), Thea Battista pedig már Bunny első
születésnapja előtt halott volt. Kate számára az anyja halála, aki
egész életében távol volt, nem hozott radikális változást. Bunny
pedig nem is emlékezett az anyjukra, bár egyes gesztusai
félelmetes módon ismerősek voltak – például, ahogy
illedelmesen leszegte az állát, vagy az a bájos mozdulat, ahogy a
mutatóujja legvégét harapdálta. Olyan volt, mintha még az
anyaméhből tanulmányozta volna az anyjukat. Thelma
nagynénjük, Thea nővére, mindig azt mondta, hogy „Ó, Bunny,
nem tehetek róla, de elsírom magam, ha rád nézek. A
megszólalásig hasonlítasz a szegény édesanyádra!”
Kate azonban a legkevésbé sem volt olyan, mint az anyjuk.
Sötét bőrű volt, nagy csontú és esetlen. Furcsán nézett volna ki,
ha az ujja hegyét rágcsálta volna, és soha senki nem nevezte
édesnek.
Ő una ribancha volt.

– Katherine, drágám!
Kate ijedten fordult félre a tűzhelytől. Az apja állt az ajtóban;
fényes mosoly ragyogott az arcán.
– Hogy telt a napod? – kérdezte.
– Nem rosszul.
– Hogy mennek a dolgok odabenn?
– Középszarul.
– Remek! – Továbbra is ott állt az ajtóban. Rendszerint
lelombozta, ha ott kellett hagynia a laborját, az agya ilyenkor
még mindig a benti dolgokon pörgött; ma azonban talán sikerült
elérnie valamiféle áttörést.
– Gondolom, gyalog mentél ma munkába – mondta.
– Igen, persze – mondta. Mindig gyalog ment, hacsak az idő
nem volt rettenetes.
 – És hazafelé is jót sétáltál?
– Aha. Ja, egyébként belefutottam az asszisztensedbe.
– Csak nem?
– Aha.
– Fantasztikus! Hogy van?
– Hogy ő hogy van? – kérdezte Kate. – Te tudod a legjobban,
hogy hogy van!
– Úgy értem, miről beszélgettetek?
Próbált visszaemlékezni.
– A hajamról? – kérdezte.
– Ó. – Az apja továbbra is csak mosolygott. – És még miről? –
kérdezte végül.
– Azt hiszem, csak arról.
Visszafordult a tűzhely felé. Újramelegítette a szokásos esti
ételüket. Húspürének nevezték, ám valójában szárított babból,
zöldségekből és krumpliból állt, amit kis adag marharaguval
kevert össze szombat délutánonként, és szürkés péppé pürítette,
amit a hét napjain esténként adagolt ki maguknak. Az apja volt
az étel feltalálója. Nem értette, hogy mások miért nem követik a
módszerét; megvolt benne az összes szükséges tápanyag, és
rengeteg időt megspóroltak vele. Nem beszélve arról, hogy nem
kellett minden este kitalálniuk, hogy mit egyenek.
– Apa – kezdte, lejjebb véve a lángot. – Tudtad, hogy Bunny
spanyolórákat vesz Edward Mintztől?
– Ki az az Edward Mintz?
– A szomszéd Edward, Apa. Ma délután is itt volt, amikor
hazaértem a munkából. Történetesen épp idebent a házban, ami
mint tudod, ellentmond a szabályoknak. Még csak nem is tudjuk,
hogy jó tanár-e. Azt sem tudom, hogy mekkora óradíjban
állapodtak meg. Bunny mondott neked erről valamit?
– Igen, azt hiszem… Nos, mintha említette volna, hogy nem
boldogul jól a spanyollal.
– Igen, és erre te azt mondtad, hogy rendben, keressen
magának magántanárt. De vajon miért nem oda ment, ahonnét a
matek- és az angoltanárát is felfogadtuk? Miért a szomszéd
fiúhoz fordult?
– Nyilván jó oka van rá – vélte az apja.
– Fogalmam sincs, miért gondolod ezt – mondta neki Kate.
Megkocogtatta az edény oldalát a kanalával, hogy leverje róla a
ráragadt masszadarabot.
Mindig is lenyűgözte a tény, hogy az apja mennyire közömbös
az élet hétköznapi dolgai iránt. Tökéletes vákuumban élt. A
bejárónőjük szerint ez azért volt, mert annyira okos.
– Nagyon fontos dolgokon jár az esze – szokta mondani. –
Világjárványok ellenszerei, meg ilyesmik.
– Ez még nem jelenti azt, hogy velünk se kell törődnie –
vitatkozott Kate. – Olyan az egész, mintha az egerei jobban
érdekelnék, mint mi. Mintha egyáltalán nem is érdekelnénk!
– Ó, édesem, dehogynem! Nagyon is érdeklitek. Csak épp nem
tudja kimutatni. Olyan, mintha… nem tanulta volna meg ezt a
nyelvet, vagy ilyesmi; mintha egy másik bolygóról jött volna. De
biztos lehetsz benne, hogy törődik veletek.
A bejárónőjük nagyra értékelte volna Mrs. Darling Valami
Szépet szabályát.
– Amikor a minap megemlítettem Pjoder vízumát – mondta
épp az apja –, nem tudom, megértetted-e a problémát. A vízuma
csak három évig érvényes. Már két éve és tíz hónapja van itt.
– Hűha – morogta Kate. Elzárta a lángot és két kézzel
felemelte az edényt. – Elnézést.
Az apja visszahátrált az ajtóból. Kate elmasírozott mellette az
étkező felé, az edényt pedig rárakta az asztal közepén
rendületlenül várakozó alátétre.
Bár Thea ősei ünnepélyes, előkelő dekorációval látták el a
helyiséget, az anyjuk halála után az egész egyre szedett-
vedettebbnek tűnt. Vitaminos üvegek, felbontott borítékok, és
mindenféle irodai eszközök zsúfolódtak össze a tálaló ezüst
evőeszközei mellett. Az asztal rendezetlen túlsó végén receptek
halmai gyűltek, valamint egy számológép, egy számadáskönyv és
egy köteg adópapír. Mindig is Kate dolga volt az adóbevallások
intézése, és most bűntudatos pillantást vetett az apjára, aki ott
toporgott mögötte. (Az adóbevallás időpontja vészesen
közeledett.) Az apját azonban továbbra is lekötötte a
gondolatmenete.
– Érted ugye, hogy mi a dilemma. Követte vissza a konyhába.
Kate kivett egy doboz joghurtot a hűtőből.
– Elnézést – mondta ismét. Az apja most is követte, vissza az
étkezőbe. Ökleit belemélyesztette az overallja mély első
zsebeibe, amitől olyannak tűnt, mintha muffot viselt volna.
– Két hónap és kénytelen lesz elhagyni az országot.
– Nem tudod meghosszabbítani a vízumát?
– Elméletileg meg tudnám. Minden attól függ, hogy ki
folyamodik a meghosszabbításért, hogy az adott személy
munkája elég fontos-e ahhoz, hogy meghosszabbítsák. Gyanítom,
a kollégáim egy része úgy véli, hogy az enyém túl hosszú ideje
tart. Persze fogalmuk sincs, nem igaz? Komoly áttörés előtt
állok, szinte érzem; egy egyszerű, egységes megoldás az
autoimmun betegségekre. A bevándorlásiak persze erre azt
mondják, hogy nélküle is boldogulok majd. Szeptember 11. óta
teljesen meg vannak bolondulva.
– Aha – vetette oda Kate. Visszatértek a konyhába.
Kiválasztott három almát a pulton lévő tálból. – Szóval, kit veszel
fel helyette?
– Helyette? – kiáltott fel az apja. Kate-re bámult. – Kate. Ő
Pjoder Cserbakov! Most, hogy Pjoder Cserbakovval dolgoztam,
senki más nem helyettesítheti.
– Hát, pedig nekem ez úgy hangzik, hogy valakinek mégiscsak
helyettesítenie kell majd – mondta Kate. – Elnézést – mondta
harmadszorra. Visszatért az étkezőbe, apja ismét a sarkában, és
mindhárom tányér fölé letett egy-egy almát.
– Tönkretesznek! – méltatlankodott az apja. – Végem van.
Akár abba is hagyhatom a kutatást!
– Jéézus, Apa!
 – Hacsak… Nem találunk neki megfelelő státuszt.
– Remekül hangzik. Találj neki megfelelő státuszt!
Kate ismét elsöpört mellette, majd kiment a hallba. – Bunny! –
kiáltott fel az emeletre. – Kész a vacsora!
– Módosíthatnánk a státuszát „Amerikai partnerrel való
házastársi kapcsolatra”.
– Pjotr elvett egy amerikai nőt?
– Nem, még nem egészen. – Visszafelé terelte, a konyha felé. –
Viszont elég jóképű. Azt hiszem. Szerinted is? Az épületben
dolgozó lányok folyton kitalálnak valamit, csak hogy
beszélhessenek vele.
– Akkor közülük kellene elvennie valakit, nem? – kérdezte
Kate. Leült a székére és kirázta a szalvétáját.
– Nem, nem hiszem – mondta az apja. – Ő nem… Sajnos azok
a beszélgetések soha nem vezetnek semerre.
– Akkor ki volna megfelelő?
Az apja leült az asztalfőre; megköszörülte a torkát.
– Esetleg te?
– Nagyon vicces – mondta Kate. – Ó, hol van már ez a lány?
Bernice Battista! – üvöltötte. – Gyere le, most azonnal!
– Itt vagyok – közölte Bunny, az ajtóban. – Nem kell
beszakítani a dobhártyámat.
Levetette magát a Kate-tel szembeni székre.
– Szia, Papus.
Hosszú csend következett; Dr. Battista próbált kikecmeregni
az alatta megnyílt szakadékból. Végül így szólt:
– Szia, Bunny. – Hangja tompán, gyászosan csengett.
Bunny felvonta a szemöldökét és Kate-re nézett. Kate vállat
vont és megragadta a merőkanalat.

HÁROM
– Boldog keddet, gyerekek! – mondta Mrs. Darling, majd
ismét megkérte Kate-et, hogy jöjjön be az irodájába.
Kate ezúttal nem tudta otthagyni az osztályát a Csendes
Pihenő alatt, mivel Mrs. Chauncey betegállományban volt.
Keddenként ráadásul ő volt a Hosszúnapközi felelőse az iskola
után. Az ebédidőtől fél hatig tartó időszakot így feszült
várakozásban töltötte.
A leghalványabb fogalma sem volt arról, hogy ezúttal mit akar
tőle Mrs. Darling. Bár általában ez máskor is így volt. Az iskola
etikettje hatalmas titok volt a számára! Szokások, konvenciók,
mifenék… Mint az, hogy az ember nem mutogatja idegeneknek a
cipőtalpát, vagy ilyesmi. Próbált visszaemlékezni, hogy ezúttal
vajon mi volt a vétke, de mégis mit vétkezhetett tegnap délután
óta ma délig? Megpróbálta a lehető legkevesebbre redukálni a
szülőkkel való interakcióit, és nem hitte, hogy Mrs. Darling
hallott volna az aznap reggeli kis dührohamáról, amikor nem
tudta Antwan kabátját becipzározni. – Istenverte elcseszett
modern élet – motyogta. De hát az életet átkozta, nem Antwant,
ezt csak megértené! Különben is, nem az a fajta gyerek volt, aki
rögtön rohant árulkodni. Még ha lett volna rá esélye, akkor sem.
Az a fajta dupla cipzár volt, amelyik lentről is felhúzható volt,
míg a teteje zárt maradt, Kate pedig végül kénytelen volt a fején
keresztül lerángatni róla a kabátot. Gyűlölte ezt a fajta cipzárt.
Öntelt típus volt; anélkül akart az ember kedvében járni, hogy
bárki megkérte volna rá.
Próbált visszaemlékezni, hogy Mrs. Darling pontosan hogyan is
fogalmazta meg az egy nappal korábbi fenyegetését. Nem
mondott semmi olyasmit, mint „Még egy hiba és ki van rúgva”,
ugye nem? Nem, ennél jóval kevésbé volt specifikus. Inkább
olyasmit mondott, hogy „különben”, ami jóval árnyaltabb volt. A
felnőttek folyton ilyesmikkel fenyegették a gyerekeket, míg
végül a gyerekek rájöttek, hogy az egész sokkal kevésbé komoly,
mint ahogy hangzik.
A „veszélyes terep” kifejezés biztosan elhangzott a
beszélgetésen, erre emlékezett.
 Mivel tölti majd a napjait, ha nem lesz munkája? Abszolút
semmi más nem volt az életében, ami miatt reggelente fel
kellene kelnie.
Tegnap a Most mutasd meg foglalkozáson Chloe Smith arról
beszélt, hogy a hétvégén meglátogatott egy állatmenhelyt. Látott
kiskecskéket is, mire Kate azt mondta, hogy „De jó lehetett!” (A
kiskecskék voltak a gyengéi.) Megkérdezte:
– Bolondoztak is egymással, mint amikor boldogok?
– Igen, egyik-másik pedig még csak most kezdett el szaladni –
közölte Chloe. Leírása annyira tényszerű volt, annyira konkrét és
magától értetődő, hogy Kate szinte ujjongott.
Vicces, hogy mennyire többre becsüli az ember azt, amiről azt
hiszi, hogy elveszíti.
5:40-kor jött be az utolsó aznapi szülő az utolsó gyerekért –
Mrs. Amherst, az ötös szoba egyik anyukája, mint aki máris
lekéste a fia itteni karrierjét –, Kate pedig egy utolsó őszintétlen
mosolyt küldött felé, szorosan összepréselt ajakkal, hogy semmi
szerencsétlen megjegyzést ne tehessen. Kihúzta magát, mély
lélegzetet vett, majd elindult Mrs. Darling irodája felé.
Mrs. Darling épp a szobanövényeit öntözte. Nyilván már
minden egyéb dolgot megtett aznap, amivel elüthetné az időt.
Kate csak remélni tudta, hogy az unalom maga nem bosszantotta
fel, amit hasonló esetben nagyon is el tudott volna képzelni
önmagáról, majd megkérdezte:
– Nagyon-nagyon sajnálom, hogy elkéstem. Mrs. Amherst
miatt van.
Mrs. Darlingot láthatóan teljesen hidegen hagyta Mrs.
Amherst.
– Foglaljon helyet – mondta Kate-nek, lesimítva maga mögött
a szoknyáját, mielőtt maga is leült.
Kate leült.
– Emma Gray – kezdte Mrs. Darling. Ma láthatóan lényegre
törő hangulatban van, gondolta Kate.
Emma Gray? Kate agya kétségbeesetten kereste a
lehetőségeket. Legnagyobb igyekezete ellenére sem talált
semmit. Emma Gray soha sem okozott semmi problémát.
– Emma megkérdezte öntől, hogy ki a legjobb rajzoló a négyes
szobában – mondta Mrs. Darling. Belepillantott a noteszébe, amit
a telefonja mellett tartott. – Maga azt mondta neki – és innen
idézte a noteszéből –, hogy „szerintem talán Jason”.
– Pontosan – helyeselt Kate.
Várta a csattanót, Mrs. Darling azonban letette a noteszét,
mint aki máris várja a reakcióját. Egymásba fűzte az ujjait és
diadalmas arckifejezéssel fürkészte Kate arcát.
– Pontosan így igaz – magyarázta Kate.
– Emma édesanyját nagyon felzaklatta a dolog – folytatta Mrs.
Darling. – Úgy érzi, ezzel azt mondja, hogy Emma gyengébb.
– Mivel tényleg gyengébb rajzoló – jegyezte meg Kate. –
Emma G. fityfenét sem tud rajzolni. Az őszinte véleményemre
volt kíváncsi, én pedig elmondtam neki.
– Kate – folytatta Mrs. Darling –, ez annyira helytelen, hogy
azt sem tudom, hogy hol kezdjem.
– Mi benne a helytelen? Nem értem.
– Nos, először is mondhatta volna azt, hogy „Ó, Emma,
személy szerint én soha nem tekinteném versenynek a
művészetet. Egyszerűen lenyűgöz, hogy mennyire kreatívak
vagytok mindannyian!” Vagy azt, hogy „Tudom, hogy mindent
megtesztek azért, hogy a legjobbat hozzátok ki magatokból.”
Kate megpróbálta elképzelni magát, amint ilyesmiket mond.
Képtelen volt. Így folytatta:
– Emmát ez egyáltalán nem érdekelte; esküszöm, hogy a
legkevésbé sem. Csak annyit mondott, hogy „Aha, ja, Jason”,
majd ment a dolgára.
– Annyira mégis érdekelte, hogy elmondta az édesanyjának –
mondta Mrs. Darling.
– Lehet, hogy csak beszélgetni akart valamiről.
– A gyerekek nem szoktak csak úgy „beszélgetni valamiről”,
Kate.
 Kate tapasztalatai szerint éppen ellenkezőleg: a beszélgetés az
egyik legkedvesebb időtöltésük volt. Ám csak ennyit mondott:
– Nos, mindegy. Mindez a múlt héten történt.
– Mire céloz?
Kate szokásos válasza erre az volt, hogy „Nagy kár, hogy
maga nem volt ott.” Most azonban visszanyelte. (Az önmérséklet
gyakorlásának egyik legnagyobb hátránya az, gondolta, hogy
senki sem tudja, hogy épp ezt teszed.)
– Arra célzok, hogy mindez nem ma történt. Sőt még a
Jameesha apjával kapcsolatos eset előtt. Még mielőtt
megígértem önnek, hogy megjavulok. Úgy értem, emlékszem,
hogy mit ígértem tegnap, és dolgozom is rajta. Azóta nagyon is
diplomatikus és tapintatos vagyok.
– Ezt örömmel hallom – mondta Mrs. Darling.
Nem tűnt úgy, mint aki bárminek is örülne. Viszont azt sem
mondta Kate-nek, hogy ki van rúgva. Csak rázta a fejét és annyit
mondott, hogy azt hiszi, mára ennyi volt az egész.

Amikor hazaért, Bunnyt a konyhában találta, hatalmas

rendetlenség közepén. Nagyban sütött valami fehér tömbszerű
dolgot, túl nagy lángon, amitől az egész háznak kínaiétterem-
szaga volt – túlfűtött olaj- és szójaszószszaga.
– Mi az az izé? – érdeklődött Kate, miközben gyorsan lejjebb
vette a lángot.
Bunny visszakozott.
– Te jó ég, nem kell mindjárt megőrülni! – méltatlankodott.
Feltartotta a fakanalat, mint valami légycsapót. – Tofu lesz?
– Tofu!
– Vegetáriánus lettem?
– Viccelsz – mondta Kate.
– Ebben az országban ma, a nap minden órájában hatvanezer
ártatlan állatot mészárolnak le miattunk.
– Ezt honnan tudod?
– Edward mondta.
 – Edward Mintz?
– Nem eszik olyasmit, aminek arca van? Szóval a jövő héttől
azt szeretném, ha a húspürét marhahús nélkül csinálnád.
– Hús nélküli húspürét akarsz.
– Egészségesebb is volna. Fogalmad sincs, hogy mi minden
méreggel tömjük tele a testünket.
– Miért nem lépsz be mindjárt egy szektába? – kérdezte Kate.
– Tudtam, hogy nem fogod megérteni!
– Aha. Menj szépen, teríts meg – nyögte Kate fáradtan.
Kinyitotta a hűtőt, és elővette a húspürés fazekat.
Bunny nem volt mindig ilyen idióta. Úgy tűnt, a dolog tizenkét
éves kora körül kezdődött, akkor szállta meg valami. Még a haja
is a változást tükrözte. Korábban két praktikus copfba kötve
hordta, most azonban rövid, aranyszínű loknikban tekergett;
átsütött rajta a napfény, ha a megfelelő szögből nézte az ember.
Szokása volt, hogy félig nyitva hagyta az ajkait, messze ülő
szemei ártatlanságot sugalltak, a ruhái pedig furcsamód túl
gyerekesek voltak – derekukat a hónalj vonaláig felhúzta, így a
túl rövid szoknyarészek a combjai körül végződtek. Az egész a
fiúk miatt volt, Kate legalábbis ezt feltételezte – az ilyesmik
vonzották a fiúkat. Csak azt nem értette, hogy a gyerekesség
hogyan vonzhatja a serdülő fiúkat? (Kétségkívül vonzotta őket;
Bunny iránt nagy volt a kereslet.) Az utcán enyhén csámpázott
és folyton az ujja végét harapdálta, ami félénkséget sugallt, ám
teljes mértékben félrevezető volt. Bizalmas körben, mint itt a
konyhában, teljesen normálisan járt. Most éppen az étkező felé
trappolt egy halom tányérral, és egyenként levagdosta őket az
asztalra.
Kate épp az almákat válogatta ki a tálból, amikor meghallotta
az apjuk hangját a hallból.
– Szólok Kate-nek, hogy megjöttünk – mondta, majd
hangosabban: – Kate?
– Mi az?
– Megjöttünk.
 Összenéztek Bunnyval, aki épp egy tányérra csúsztatott át egy
tofuszeletet.
– Van veled valaki?
Dr. Battista máris ott állt a konyhaajtóban; Pjotr Cserbakov
állt mellette.
– Á, Pjotr – mondta.
– Khelló! – Ugyanazt a szürke pulóvert viselte, mint egy
nappal korábban; egyik kezében kis papírzacskót tartott.
– Ez itt a kisebbik lányom, Bunny – mutatta be Dr. Battista. –
Bun-Bun, ez itt Pjoder.
– Helló! Hogy van? – kérdezte Bunny, félénken a férfira
mosolyogva.
– Két napja köhögök és tüsszögök – panaszkodott Pjotr. –
Orrom is folyik. Bakteriális, azt hiszem.
– Ó, szegény!
– Pjoder ma velünk vacsorázik – jelentette be Dr. Battista.
– Valóban? – kérdezte Kate.
Emlékeztethette volna az apját, hogy igazság szerint előbb
szólnia kellett volna a szakácsnak, azaz neki, hogy ma vendégük
lesz, bár egyre inkább úgy tűnt, hogy ebben a házban most már
nincsenek szabályok; egyébként pedig, eddig soha nem fordult
elő hasonló helyzet. Kate, amióta az eszét tudta, soha nem látott
vacsoravendéget idehaza. Bunny viszont máris el volt
ragadtatva. (Az a típus volt, aki szerint minél nagyobb a
társaság, annál nagyobb a móka.) Elővett egy újabb tiszta
tányért a mosogatógépből, és újabb evőeszközöket. Pjotr
eközben átnyújtotta Kate-nek a papírzacskót.
– Vendégajándék. Desszert.
Kate elvette tőle a zacskót és belepillantott. Négy szelet
csokoládé volt benne.
– Nos, köszi – mondta.
– Kilencven százalék kakaó. Flavonoidok. Polifenolok.
– Pjoder nagy rajongója az étcsokoládénak – mondta Dr.
Battista.
 – Ó, imádom a csokoládét! – mondta Bunny Pjotrnak. – Totál
függő vagyok? Soha nem elég belőle?
Kate hálás volt Bunny ömlengéséért, mivel személy szerint
egyáltalán nem volt ráhangolódva a vendéglátó szerepére. Kivett
egy negyedik almát a tálból és átment az étkezőbe, közben
keserű pillantást vetett az apjára. Az apja rámosolygott és
összedörzsölte a két tenyerét.
– Egy kis társaság! – súgta oda bizalmas hangon.
– Ha?
Mire visszatért a konyhába, Bunny épp azt kérdezte Pjotrtól,
hogy mit hiányol leginkább az új otthonában. Csillogó és bűbájos
szemmel nézett fel a férfira, továbbra is magához szorítva azt az
egy szem tányért és az evőeszközöket; biztatóan bólogatott, mint
a Hónap Háziasszonya.
– A savanyúságokat – jelentette ki, gondolkodás nélkül.
– Mennyire érdekes?
– Gyerünk, mi lesz azzal a terítékkel? – mondta Kate. – Kész a
vacsora.
– Hogy mi? Pillanat – vetette közbe Dr. Battista. – Arra
gondoltam, hogy előbb jöjjenek az italok.
– Az italok?
– Italok. A nappaliban.
– Igen! – ujjongott Bunny. – Ihatok én is, Apus? Csak egy
icipici bort?
– Nem, nem ihatsz – mondta Kate. – Az agyad már így is épp
elég satnya.
Pjotr jellegzetes huhogása akasztotta meg a vitát, majd Bunny
folytatta:
– Apus! Hallottad, mit mondott?
– Komolyan gondolom – folytatta Kate. – Nem engedhetünk
meg magunknak még több magántanárt. Különben is, Apa, majd’
éhen halok. Már így is később jöttél, mint máskor.
– Rendben, akkor nem iszunk – egyezett bele az apja. –
Sajnálom, Pjoder. A kukta a főnök, azt hiszem.
 – Nem probléma – mondta Pjotr.
Jobb is így, gondolta Kate, mivel legjobb tudomása szerint
jelenleg csak egy megkezdett Chianti volt idehaza, még tavaly
szilveszterről.
Átvitte a húspürét az étkezőbe és letette az állványra. Bunny
közben áttette Pjotr tányérját a sajátja mellé; az adópapírok
miatt mindannyian az asztal egyik felén zsúfolódtak össze.
– És mi a helyzet az emberekkel, Pjoder? – kérdezte, miután a
férfi leült. (Bunny fáradhatatlan volt.) – Nem hiányzik senki
otthonról?
– Nincsenek rokonaim.
– Egyáltalán senki?
– Árvaházban nőttem fel.
– Azta! Nem ismerek senkit, aki árvaházban nőtt volna fel!
– Elfelejtettél vizet tölteni a vendégünknek – jegyezte meg
Kate. Sorban szedett mindenkinek, majd körbeadta a
tányérokat, kicserélve mindet az üresekkel.
Bunny hátratolta a székét és már majdnem felemelkedett,
amikor Pjotr feltartott tenyérrel jelezte, hogy „Nem probléma”.
– Pjoder szerint a víz csak felhígítja az enzimeket –
magyarázta Dr. Battista.
– Hogy mi? – kérdezte Bunny.
– Az emésztő enzimeket.
– Jeges víz különösen – mondta Pjotr. – Megfagyasztja az
enzimeket a vezetékek közepén.
– Hallottátok már ezt az elméletet? – kérdezte Dr. Battista a
lányaitól. El volt ragadtatva.
Kate arra gondolt, hogy kész szégyen, hogy az apja maga nem
veheti el Pjotrt, ha már ennyire a szívén viseli a státuszát. Úgy
tűnt, az isten is egymásnak teremtette őket.
Keddenként Kate azzal dobta fel a szokásos menüjüket, hogy
tortillákat és egy üveg salsát osztott ki maguk közt, így húspürés
burritókat készíthettek. Pjotr azonban nem foglalkozott a
tortillákkal. Rámert egy nagy halom salsát a húspüréjére, majd
elkezdte belapátolni – közben élénken bólogatott Dr. Battista
előadását hallgatva, aki arról beszélt, hogy miért támadják meg
az autoimmun betegségek előbb a nőket, mint a férfiakat. Kate
csak ide-oda tologatta az ételét a tányérjában; végül nem is volt
olyan éhes, mint gondolta. A szemközt ülő Bunny sem lelkesedett
túlzottan a tofuja iránt. Levágott egy sarkot a villájával és
megkóstolta, csak a metszőfogaival rágva az ételt. A zöldségei –
kéthalomnyi fonnyadt zellerszár – szintén érintetlenül hevertek
a tányérján. Kate úgy tippelte, hogy a vegetáriánus korszaka
körülbelül három napig tart majd.
Dr. Battista épp azt magyarázta Pjotrnak, hogy néha úgy érzi,
a nők jóval… vékonyabb bőrűek, mint a férfiak. Hirtelen
abbahagyta a mondandóját és Bunny tányérjára nézett.
– Mi az? – kérdezte.
– Tofu?
– Tofu!
– Nem eszek többé húst?
– Szerinted ez jó ötlet? – kérdezte az apja.
– Nevetséges ötlet – mondta Pjotr.
– Látod? – tódította Kate.
– Honnan szerez B-tizenkettőt? – kérdezte Pjotr Dr.
Battistától.
– Gondolom, a reggeli zabpelyhéből – tűnődött Dr. Battista. –
Mármint ha dúsított zabpehelyről van szó, persze.
– Nevetséges akkor is – mondta Pjotr. – Teljesen amerikai,
megvonni élelmet a szervezettől! Más országokban, ha
egészséget akarnak, növelik a mennyiséget. Amerikában
csökkentik.
Bunny folytatta:
– Na és mi a helyzet a tonhalkonzervvel? Annak sincs arca,
per se. Pótolhatom a B-tizenkettőt tonhalkonzervvel?
Kate-et annyira meglepte a húga épp csak odavetett per se-je,
hogy először észre sem vette, hogy az apja furcsa módon
túlreagálja a tonhalkonzerves felvetést. Két kezébe temette a
fejét, és előre-hátra hintázott a székén.
– Nem, nem, nem, nem és nem! – nyögte. Hirtelen mindenki
őt bámulta. Felemelte a fejét és csak annyit mondott:
– Higany.
– Ó – így Pjotr.
Bunny folytatta:
– Engem az sem érdekel; akkor sem fogok kis bocikat enni,
akiket születésüktől fogva ketrecbe zárnak és egy lépést sem
tehetnek soha.
– Totál eltérsz a tárgytól – így Kate. – Borjakról beszélsz! Soha
nem teszek borjúhúst a húspürébe!
– Borjú, marha, puha kisbárányok… – sorolta Bunny. –
Egyiket sem akarom. Gonosz dolog volna. Mondja csak, Pjotr –
kezdte, a férfi felé fordulva –, hogy tud együtt élni a tudattal,
hogy kisegereket kínoz?
– Kisegereket?
– Vagy bármi más állatot, akiket odalent kínoz abban a
laborban.
– Ó, Bun-Bun – mondta Dr. Battista szomorú hangon.
– Mi nem kínozunk egereket – jelentette ki Pjotr, méltósággal
a hangjában. – Nagyon jól élnek édesapjuk laborjában.
Rekreáció! Társaság! Némelyiknek neve is van. Jobban élnek,
mint szabadban.
– Kivéve, hogy tűkkel böködik őket – közölte Bunny.
– Igen, de…
– Ráadásul betegek lesznek azoktól a tűktől.
– Nem, mostanában már nem lesznek betegek, ami érdekes,
tudja, mivel…
Megcsörrent a telefon.
– Veszem – mondta Bunny.
Hátrasimította a haját, felugrott, és a konyha felé iramodott;
Pjotr tátott szájjal bámult utána.
– Igen? – szólt bele a telefonba Bunny. – Ó, szííía! Helóka!
Kate már ennyiből megmondhatta volna, hogy a húga egy
fiúval beszél, mivel a lihegő fruskahangját vette elő. Érdekes
módon az apjuk is érzékelte a hangváltást. Fintorgott és
megkérdezte:
– Ki lehet az? – Majd megfordult és kikiabált a konyha felé. –
Bunny! Ki az?
Bunny rá se hederített. – Óóó – mondta éppen. – Ó, ez
annyira édes! Mennyire édes vagy, hogy ilyet mondasz!
– Kivel beszél? – kérdezte az apjuk Kate-től.
Kate megvonta a vállát.
– Már az is elég, amikor azokat a… szövegeket küldözgetik
neki vacsora közben. Most meg már telefonálnak is?
– Ne engem nézz! – kiáltotta Kate.
Kate képtelen lett volna ilyesmiket mondani telefonon. Annyi
önbecsülése azért még volt. Megpróbálta elképzelni a jelenetet:
felhívná valaki, mondjuk Adam Barnes, ő pedig olyasmiket
mondana neki, hogy mennyire édes, hogy ilyeneket mond! Már a
gondolattól is összeszorult a gyomra.
– Beszéltél vele a Mintz fiúról? – kérdezte az apjától.
– Milyen Mintz fiúról?
– A magántanáráról, Apa.
– Ó. Még nem.
Kate felsóhajtott, majd ismét szedett Pjotrnak a húspüréből.

Pjotr és Dr. Battista a lymphoproliferáció rejtelmeiről

beszélgettek. Bunny visszatért a telefontól és durcás arccal leült
közéjük, majd villájával végtelenül kicsi darabokra kezdte
darabolni a tofuját. (Nem volt hozzászokva ahhoz, hogy mellőzik.)
A vacsora végén Kate felállt és behozta a csokoládészeleteket a
konyhából, bár azzal már nem foglalkozott, hogy kicserélje a
tányérokat, így mindenki a maradékain helyezte el a csokiját.
Az első falat után önkéntelenül is fintorogni kezdett; úgy tűnt,
a kilencven százalék kakaó jó harminc százalékkal több volt a
szükségesnél. Pjotr láthatóan jól szórakozott.
– Nálunk odahaza van egy mondás – mondta Kate-nek. – Ha
gyógyszer nem keserű, akkor nem is hatékony.
– Általában nem várom el a desszertemtől, hogy
meggyógyítson – jegyezte meg Kate.
– Nekem speciel nagyon ízlik – vetette közbe Dr. Battista.
Nyilvánvalóan észre sem vette, hogy a szája széle eközben
annyira legörbült, mint a négyes szoba gyerekrajzainak fintorgó
figuráié. Bunny maga sem tűnt úgy, mint aki élvezi az ízét;
hirtelen felugrott és kiment a konyhába, majd egy üveg mézzel
tért vissza.
– Tegyek rá neked is? – kérdezte Kate-től.
Kate egy mozdulattal elhessegette az ajánlatot, majd egy
almáért nyúlt.
– Apus? Kérsz a tiédre egy kicsit?
– Kösz szépen, Bunnymaci – mosolygott az apja. Belemártotta
a csokija sarkát a mézbe. – Édes az édestől.
Kate a szemeit forgatta.
– A méz az egyik kedvenc gyógytápanyagom – mondta az
apjuk Pjotrnak.
Bunny Pjotr felé nyújtotta a mézesüveget.
– Pjoder? – kérdezte tőle.
– Kösz, nem.
Valami okból Kate-et nézte. Volt egy jellegzetes nézése:
szemhéjait félig leengedte, mintha magában máris eljutott volna
a megfelelő konklúzióig.
Éles kattanás hallatszott. Kate megrándult és az apja felé
fordult, aki megvillantotta felé a telefonját.
– Azt hiszem, kezdem kiismerni ezt a masinát – mondta.
– Ne csináld már!
– Csak gyakorolni szerettem volna.
– Engem is – könyörgött Bunny. Letette a csokiszeletét, majd
sietve megtörölte a száját a szalvétájával. – Csinálj rólam is
egyet, és küldd át a telefonomra!
– Azt még nem tudom, hogy hogyan kell – mondta az apja.
Azért róla is készített egy fotót. Majd ismét megszólalt: – Pjoder,
az előbb Bunny félig eltakarta. Nem ülne át Kate mellé?
Csinálnék egy közös képet magukról.
Pjotr egy pillanat alatt átült a másik székre, Kate viszont ezt
mondta:
– Apa, mi ütött beléd? Már másfél éve megvan a telefonod, és
eddig még csak rá sem pillantottál.
– Itt az ideje, hogy felfedezzem korunk vívmányait –
válaszolta az apja, majd ismét a szeméhez emelte a készüléket,
mintha valódi fényképezőgép volna. Kate hátratolta a székét és
felállt, próbált kikerülni a képből. Ekkor hallatszott a kattanás.
Apja leeresztette a telefont; megnézte, hogyan sikerült a kép.
– Segítek mosogatni – ajánlotta Pjotr. Ő is felállt.
– Ne fáradjon, az Bunny dolga – jelentette ki Kate.
– Ó, miért ne csinálnátok ezúttal te és Pjoder? – kérdezte Dr.
Battista. – Bunnynak leckéje van, gondolom.
– Nem, nincsen – mondta Bunny.
Bunnynak különös módon szinte sosem volt leckéje.
– Rendben. A matektanárodról viszont beszélnünk kell –
mondta az apja.
– Miért, mi van vele?
– A spanyoltanáráról – javította ki Kate.
– Beszélnünk kell a spanyoltanárodról. Gyere! – mondta az
apja, és már fel is állt.
– Nem tudom, mit kellene róla beszélnünk – nyafogta Bunny,
bár maga is felállt, és követte az apját kifelé a szobából.
Pjotr közben máris egymásra rakosgatta a tányérokat.
– Komolyan, Pjotr, hagyja csak – mondta Kate. – Azért köszi.
– Azért mondja, mert külföldi vagyok – válaszolta a férfi. – Én
viszont tudom, hogy amerikai férfiak szoktak mosogatni.
– Lehet, de nem ebben a házban. Igazság szerint egyikünk
sem mosogat. Csak bedobálunk mindent a mosogatógépbe, és
beindítjuk, ha megtelt. Következő étkezéskor kivesszük azt, ami
kell, majd visszarakjuk belé a koszosakat, és beindítjuk, ha újra
megtelt.
 Pjotr elgondolkodott. – Ezek szerint vannak tányérok, amiket
kétszer is elmosnak. Még akkor is, ha nem ettek belőlük.
– Kétszer vagy hatszor; ahogy épp összejön.
– Máskor pedig koszos tányérokból esznek, véletlenül.
– Csak akkor, ha az egyikünk előtte tisztára nyalja – mondta
Kate. Felnevetett. – Külön rendszer. Apáé.
– Á, igen – mondta Pjotr. – Rendszer.
Pjotr elforgatta a mosogató csapját és elkezdte elöblíteni a
tányérokat. Az apjuk rendszere nem foglalta magában a
mosogatógép előtti öblítést; az ő módszere szerint az ember
egyszerűen újra átfuttat egy programot a makacsabb
edényeken. Különben is, a második menet arra mindenképpen
jó, hogy sterilizálja az edényeket. Kate azonban érezte, hogy
Pjotr már így is túl sok mindent helytelenített a mosogatással
kapcsolatban, így meg sem próbálta leállítani.
Annak ellenére, hogy a meleg vizet folyatta, ami
környezetvédelmi szempontból borzasztó volt, és őrületbe
kergette volna az apját.
– Nincs bejárónőjük? – kérdezte Pjotr egy perccel később.
– Már nincs – mondta Kate. Visszatette a húspürét a hűtőbe.
– Apa ezért alakította ki a rendszert.
– Édesanyjuk elment, ugye?
– Meghalt. Ja.
– Nagyon sajnálom – mondta Pjotr. Úgy beszélt, mintha szóról
szóra betanulta volna a mondandóját.
– Ó, semmi gond. Egyébként sem ismertem igazán.
– Hogyhogy nem ismerte?
– Valami depressziója volt, rögtön miután megszülettem. –
Kate átment az étkezőbe, letörölte az asztalt, majd visszatért a
konyhába. – Egyszerűen csak rám nézett és depresszióba
zuhant. – Felnevetett.
Pjotr nem nevetett vele. Kate-nek eszébe jutott, hogy a férfi
árvaházban nőtt fel.
– Gondolom, maga sem ismerte az anyját – mondta.
 – Nem. – Pjotr elkezdte bepakolni a tányérokat a
mosogatógépbe. Már így is elég tisztának tűntek ahhoz, hogy
enni lehessen róluk. – Talált gyerek voltam.
– Lelenc?
– Igen, egy tornácon találtak. Barackkonzerves dobozban. Volt
benne egy papír, azt írta: „Kétnapos.”
Kate észrevette, hogy amikor az apjukkal beszélt, Pjotr
egészen intelligensnek tűnt – sőt figyelmesnek. A kevésbé
tudományos témákkal kapcsolatban azonban sokkal rosszabbul
fejezte ki magát. Például semmi logika nem volt abban, ahogy a
névelőket használta. Mégis hogyan lehet helytelenül használni a
névelőket?
Kate bedobta a törlőrongyát a szennyesládába. (Az apja a száz
százalék gyapjú törlőrongyok híve volt; egyszer használták a
rongyokat, majd fehérítővel mosták ki őket. A szivacsoktól szinte
babonás módon rettegett.)
– Nos, ezzel meg is volnánk – mondta Pjotrnak. – Kösz a
segítséget. Azt hiszem, Apa a nappaliban van.
Pjotr továbbra is csak állt mellette és nézte; talán arra várt,
hogy a szobába vezesse. Kate azonban a mosogatónak dőlt, karba
font kézzel, és várt. Pjotr végül megfordult és kiment a
konyhából, Kate pedig átment az étkezőbe, ahol folytatta az
adóbevallását.

– Egész jól ment minden, ugye? – kérdezte később az apja.

Visszatért az étkezőbe, miután kikísérte Pjotrt. Kate
összeadott egy számoszlopot, és csak azután nézett fel.
– Beszéltél Bunnyval? – kérdezte.
– Bunnyval.
– Beszéltél vele Edward Mintzről?
– Beszéltem.
– És, mit mondott?
– Miről mit mondott?
Kate felsóhajtott.
 – Oké, vegyük át ismét – javasolta. – Megkérdezted tőle, hogy
miért nem az ügynökségtől szerzett magának tanárt? Tudod
már, hogy mennyit kér a srác?
– Nem kér semmit érte.
– Hát, az elég rossz, ha nem kér.
– Miért rossz?
– Szerencsésebb volna, ha professzionális alapon állapodnánk
meg vele. Például ha ki akarjuk rúgni, mert nem vált be.
– Hogy látod, hozzámennél Pjoderhez? – kérdezte az apja.
– Hogy mi?
Kate visszaült a székére és az apjára bámult; a számológép
még mindig ott volt a bal kezében, a golyóstoll a jobban. A kérdés
teljes hatása csak pár másodperccel később érte el, tompa
puffanással, mélyen a rekeszizmában.
Az apja nem ismételte meg a kérdést. Bizalommal várta a
választ, ökleit mélyen az overallja zsebébe süllyesztette.
– Ugye most viccelsz? – kérdezte Kate.
– Gondolkodj el a lehetőségen, Kate – kérte. – Ne kapkodd el a
választ, amíg át nem gondoltad!
– Azt mondod, menjek hozzá valakihez, akit még csak nem is
ismerek, csak hogy megtarthasd a laborasszisztensed.
– Pjoder nem egy egyszerű laborasszisztens; ő Pjoder
Cserbakov. És még alig ismered. Személyesen kezeskedem érte.
– Napok óta ezen dolgozol, ugye? – kérdezte. Megalázó volt
hallani, hogy hogy remeg a hangja; remélte, hogy az apja nem
veszi észre. – Végig azon voltál, hogy összehozz vele, én barom
meg észre sem vettem. Képtelen vagyok elhinni, hogy a saját
apám ilyesmire vetemedhet!
– Túlreagálod, Kate – mondta az apja. – Előbb vagy utóbb
hozzá kell menned valakihez, nem? Ő pedig annyira különleges,
annyira tehetséges; hatalmas veszteség volna az emberiségnek,
ha ott kellene hagynia a projektemet. Ráadásul kedvelem is a
fickót! Nagyon jó fickó! Biztos vagyok benne, hogy te is így érzed
majd, ha jobban megismered.
 – Bunnytól soha nem kérnél ilyesmit – válaszolta Kate
keserűen. – A drágalátos kis Bunnymacidtól.
– Bunny még csak középiskolás.
– Akkor vedd ki az iskolából! Nem volna hatalmas veszteség
az oktatásnak.
– Kate! Légy kíméletesebb! – kérte az apja. – Különben is –
tette hozzá egy pillanattal később –, Bunnynak ott van az a sok
srác, akik rajonganak érte.
– Nekem pedig nincsenek – mondta Kate.
Az apja ezzel képtelen volt vitatkozni. Némán nézte Kate-et,
reménykedve, kissé csücsörítve hozzá, amitől a kis fekete bajsza
szinte összetöpörödött.
Kate tudta, ha szenvtelen marad az arckifejezése, ha nem
pislog és még csak ki sem nyitja a száját, hogy mondjon valamit,
akkor talán megússza könnyek nélkül. Így hát hallgatott. Fokról
fokra állt fel, óvatosan, nehogy bárminek is nekiütközzön; letette
a számológépet, megfordult, és felemelt fejjel lassan kisétált az
étkezőből.
– Katherine? – szólt utána az apja.
Kate elérte a hallt, majd végigment rajta, fel a lépcsőkön,
miközben a könnyei máris szabadon folytak, végiggördültek az
arcán, és a földre potyogtak a lépcsőfordulóban; megkerülte a
korlátot és beleszaladt Bunnyba, aki épp lefelé tartott.
– Hé? – mondta Bunny, láthatóan riadtan.
Kate belevágta a golyóstollat a húga arcába és betámolygott a
szobájába, becsapva maga mögött az ajtót.

NÉGY
Az ember szinte fizikailag érzi, ha valaki igazán mélyen megsérti
az érzéseit. A következő pár napon Kate ezt első kézből
tapasztalta meg. Korábban már többször volt hasonló
tapasztalata, ez azonban olyan volt, mint valami tökéletesen új
felismerés – éles kés a mellkasában. Illogikus, persze: miért épp
a mellkasában? A szív végtére is nem más, mint egy túlértékelt
pumpa. Mégis úgy érezte, mintha megsebezték volna a szívét,
mintha egyszerre ment volna össze és tágult volna ki. És ha ez
önellentmondásnak hangzik, akkor legyen csak az.
Munkába menet tökéletes, egyértelmű magányt érzett,
minden nap. Úgy tűnt, bárkivel is találkozik, mindenkivel volt
valaki – valaki, akivel együtt nevethet, akivel bizalmaskodhat, és
akit bizalmasan oldalba bökhet. Fiatal lányok, akik máris
mindent tudnak. Fiatal párok, kéz a kézben, fejüket összedugva
sugdolóznak; szomszédbeli nők az autóik mellett, pletykálkodnak
munkaidő előtt. Excentrikus férjekről, lehetetlen tinédzserekről,
szerencsétlen barátokról beszélgetnek, majd szétrebbennek és
„Jónapotot” köszönnek Kate-nek – még azok is, akik nem is
ismerték. Kate úgy tett, mint aki nem hallja. Ha elég mélyen
lehajtja a fejét, a haja előrezuhan és teljesen eltakarja a profilját.
Az idő most már tavasziasabb volt, a nárciszok elkezdtek
virágozni, a madarak pedig kifejezetten hangosak voltak. Ha
maga osztotta volna be az idejét, akkor egész nap kint lett volna
a kertben. Az mindig megnyugtatólag hatott rá. Persze minden
reggel be kellett mennie az iskolába, így már a főbejáratnál
ragyogó mosolyt erőltetett az arcára, ott, ahol a szülők kidobták
a gyerekeiket. A kisebbek még most, az iskolaév ezen késői
szakaszában is nehezen búcsúztak el a szüleiktől, még most is a
lábukba vagy a nyakukba csimpaszkodtak, szüleik pedig bánatos
arccal nézték Kate-et, aki részvétteli (valójában őszintétlen)
arccal azt kérdezte a gyereküktől, hogy „Szeretnéd, ha fognám a
kezed, amíg bemegyünk?” Mindezt csak azért, mert Mrs. Darling
ott állt az ajtóban, és várta, hogy bármi okból kirúghassa. Bár ha
jobban meggondolta, talán nem is volna rossz, ha kirúgná. Mégis
min változtatna?
A négyes szoba felé menet épp csak odabiccentett a
tanároknak és a nevelőknek, akik a folyosón beszélgettek. Hellót
köszönt Mrs. Chauncey-nek és berakta a holmiját a szekrényébe.
Amint beléptek a terembe, a gyerekek rögtön odasiettek hozzá,
hogy egymás szavába vágva megosszák vele a híreiket – a
háziállataik új trükkjeit, a rémes álmaikat, a nagymamák
ajándékait –, Kate pedig csak állt köztük, mozdulatlanul, és csak
annyit mondott időnként, hogy „Tényleg? Azta. Képzelem.”
Mérhetetlen erőfeszítésébe telt mindez, a gyerekek azonban
láthatóan nem vették észre.
Végigasszisztálta a Most mutasd meg, a Sztoriidő és az Aktív
óra kötelező köreit, majd rövid szünetet tartott a tanáriban, ahol
Mrs. Bower épp a szürkehályog műtétjéről tartott kiselőadást,
Mrs. Fairweather pedig az íngyulladás felől érdeklődött a
kollégák körében. Köszöntek neki, amint belépett, ő pedig
visszamotyogott valamit és hagyta, hogy a haja az arcába hulljon,
amint ment a mosdó felé.
A négyes szoba különösen nehéz napokat él meg éppen; a
kislányok pillanatnyilag nem álltak beszélő viszonyban Liam M.-
mel. „Mit csináltál velük?” – kérdezte tőle, mire a fiú azt felelte,
hogy „Fogalmam sincs.” Kate elhitte neki. A kislányok olykor
egészen bonyolult intrikákat szőttek. „Ne foglalkozz vele,
majdcsak túljutnak rajta” – mondta vigaszképpen, a kisfiú pedig
bólintott, hatalmasat sóhajtott és bátran kihúzta magát.
Ebéd közben kedvetlenül kavargatta az ételét a tányérján;
mindennek viaszpapíríze volt. Pénteken elfelejtette magával
hozni a nasikolbászát – pontosabban nem találta odahaza a
fiókban, bár megesküdött volna, hogy volt még belőle –, így
semmit sem evett néhány szem szőlőn kívül, de ez sem volt
gond. Nem csupán nem volt étvágya, de kifejezetten úgy érezte,
mintha tele lenne – mintha a felduzzadt szíve egyenesen a
torkába nyomult volna.
A Csendes Pihenő alatt ott ült Mrs. Chauncey asztala mögött
és a semmit bámulta. Máskor ilyenkor át szokta lapozni Mrs.
Chauncey otthagyott újságját, vagy rendet rakott a legzsúfoltabb
polcokon – a Legó-sarokban vagy a kézműves asztalon –, most
azonban csak nézett maga elé és néma érveket hozott fel az
apjával szemben.
Nyilván azt gondolja, hogy a lánya értéktelen, hogy ő csak egy
alkutárgy a tudományos áttörésért folytatott konok
küzdelmében. Végtére is mi más célja lenne az életének?
Ráadásul talán valóban képtelen megtalálni azt a férfit, aki
önmagáért szeretné – és nyilván ezt gondolja az apja –, így miért
ne adná át egy olyannak, aki legalább az ő számára hasznos?
Nem mintha soha ne lett volna kapcsolata. Középiskolás évei
alatt a fiúk mintha tartottak volna tőle; érettségi után azonban
egy csomó barátja volt. Pontosabban, legalábbis egy csomó első
randija. Néha még második is. Az apjának semmi joga nincs arra,
hogy így kezelje.
Különben is, még csak huszonkilenc éves. Még rengeteg ideje
van arra, hogy férjet találjon magának! Már ha egyáltalán akar
férjet – már nem is volt biztos abban, hogy akar.
Péntek délután, kint a játszótéren, amint céltalanul rugdalt egy
kupakot a betonkemény földön, azzal kínozta magát, hogy
vissza-visszapörgette magában mindazt, amit az apja mondott.
Kedveli a fickót, azt mondta. Mintha ez elég ok volna arra, hogy
hozzáadja a lányát! Aztán az a rész, amikor arról beszélt, hogy
Pjotr távozása mekkora veszteség volna az emberiségnek. Az a
projekt teljesen öncélú. Tulajdonképpen nem is volt vége. Csak
folyt és folyt a végtelenbe, folytatásokat, kerülőutakat és
útelágazásokat hozva létre, és a szakmabelieken kívül senki sem
tudta, hogy pontosan miről is szól. Az utóbbi időben még afelől is
kétségei voltak, hogy a tudósok maguk tudták-e. Valószínű volt,
hogy még a szponzorai is elfelejtették a létezését, és hogy puszta
megszokásból folytatták a támogatását. Az apja már régen
otthagyta a katedrát (Kate el sem tudta képzelni, milyen tanár
lehetett) és visszavonult az egyre kisebb, ide-oda költöztetett
laborok világába, és amikor a Johns Hopkins létrehozta a
kifejezetten az autoimmun betegségekkel foglalkozó kutatási
központját, még csak meg sem keresték. Persze az is lehet, hogy
igen, ő pedig visszautasította az ajánlatot; Kate ebben sem volt
biztos. Bárhogy is volt, az apja folytatta a munkáját, láthatóan
mindennemű ellenőrzés nélkül, így senki sem tudta, hogy hogy
halad vele. Persze, ki tudja? Az is lehet, hogy jól halad. Kate-nek
jelen pillanatban semmi olyasmi nem jutott az eszébe, ami
megmagyarázná, hogy az apja miért áldozná fel az elsőszülöttjét.
A kupak helyett véletlenül egy fűcsomóba rúgott bele, ami
megijesztette a hintánál várakozó gyerekeket.
Lehet, hogy Natalie valóban képes lesz elnyerni Adam kegyeit.
Egész csinos és egészen költői, ahogy a mellett a kislány mellett
guggol, akit a lenyúzott könyöke miatt vigasztal éppen. Adam
mellette áll, mély szimpátiával nézi.
– Menjetek be nyugodtan, tegyetek rá egy ragtapaszt –
mondja. – Addig felügyelem itt a hintákat. – Natalie erre azt
válaszolja:
– Ó, megtennéd? Kösz szépen, Adam – majd kecsesen
felemelkedik és az épület felé tereli a gyereket. Egyberészes
ruha van ma rajta, ami ritka dolog a nevelőasszisztensek
körében. Adam hosszabban néz utána, mint máskor – Kate
legalábbis így látja.
Egyszer, néhány hónappal korábban, Kate maga is megpróbált
szoknyát felvenni az iskolába. Nem volt valami elegáns darab,
vagy ilyesmi; tulajdonképpen egyszerű farmerszoknya volt,
szegecsekkel és elöl lévő cipzárral, ám ő mégis úgy gondolta,
hogy valahogy… nőiesebbnek tűnik benne. Az idősebb kollégák
mindentudó megjegyzéseket tettek rá. „Valaki nagyon kitett ma
magáért!” – mondta Mrs. Bower, Kate pedig azt válaszolta, hogy
„Mivel? Ezzel? Ez volt az egyetlen tiszta holmim odahaza, ennyi
az egész.” Adam persze láthatóan észre sem vette. Különben is,
nem volt túl praktikus idebent a szoknya – például nehéz volt
benne gumihálóra mászni kint, a játszótéren –, ráadásul nehezen
tudta kiverni a fejéből a mosdó egész alakos tükrében látott
képet. „Tehén, borjúbőrben” – ez jutott róla eszébe, bár tudta,
hogy még messze volt a tehéntől: még messze. Másnap
visszatért a farmerhez.
 Adam odasétált hozzá és megjegyezte:
– Észrevetted, hogy vannak napok, amikor mindenki
megsérül?
– Sérüléses napok?
– Mint az a srác az előbb a könyökével; ma reggel az egyik
kisfiú a csoportomban kihegyezte az ujját a hegyezővel…
– Aúú – nyögte Kate, fintorogva.
– Aztán ebéd előtt Tommy Bass kiütötte az egyik metszőfogát.
Fel kellett hívnunk az anyját, hogy jöjjön be érte.
– Ó, akkor ez tényleg egy sérüléses nap – mondta Kate. –
Beletetted tejbe a fogát?
– Tejbe?
– Ha beleteszed egy pohár tejbe, akkor nő az esélye annak,
hogy vissza tudják ültetni.
– A fenébe, ez elmaradt – mondta Adam. – Épp csak
belecsavartam egy papír zsebkendőbe, ha a srác odaadná a
fogtündérnek.
– Mindegy, ne emészd magad; különben is, csak egy tejfog
volt.
– Honnan tudod azt a tejes trükköt? – kérdezte.
– Ó, egyszerűen csak tudom.
Nem tudta, mit csináljon a kezeivel, így elkezdte lengetni őket
előre-hátra, vállból. Aztán eszébe jutott, hogy Bunny azt mondta,
hogy úgy néz ki ettől, mint egy fiú. (Bunnyra mindig számíthat az
ember.) Abbahagyta a kézlóbálást és betuszkolta a kezeit a
farzsebébe.
– Egyszer, még kilencéves koromban kidobták az egyik
csontfogam kosárlabdával. – Rájött, mennyire nem nőiesen
hangzott mindez, így hozzátette: – Épp mentem hazafelé, át a
pályán. Akkor történt. A bejárónőnk tette bele egy pohár tejbe.
– Nos, úgy néz ki, működött a dolog – jegyezte meg Adam,
közelebbről megszemlélve a fogait. – Remek fogaid vannak.
– Ó. Nagyon… kedves vagy, hogy ezt mondod.
Elkezdett vonalakat rajzolni a porba a tornacipője orrával.
Aztán Sophia odasétált hozzájuk, és Adammel elkezdték
megbeszélni egy élesztő nélküli kenyér receptjét.
A délutáni Aktív óra alatt a balerina és a tengerész ismét
szakítottak. (Kate nem is tudta, hogy közben összejöttek.)
Ezúttal az volt az ok, hogy a tengerész illetlenül viselkedett.
– Légyszi, Cordelia – mondta éppen Emma G. a tengerész
nevében. – Ígérem, ezentúl rendesen fogok viselkedni. A
balerina azonban hajthatatlan volt:
– Sajnálom, de már így is túl sok esélyt adtam neked. Ez volt
az utolsó csepp a pohárban.
Jameesha később leesett a zsámolyról és hatalmas púp nőtt a
homlokán, ezzel is bizonyítva Adam tézisét; Kate-nek végül
sikerült elterelnie a kislány figyelmét, ekkor azonban Chloe és
Emma W. kezdtek el kiabálni egymással.
– Lányok! Lányok! – szólt Mrs. Chauncey. Jóval kevésbé
tolerálta a hangzavart, mint Kate. Chloe méltatlankodott:
– Ez nem igazság! Emma W.-nél van az összes baba! Nála van
a Pisis-piás és a Visítós baba és az Anatómiailag korrekt is, nálam
meg csak ez a buta régi Pinokkió! – Mrs. Chauncey Kate felé
fordult, mint aki azt várja tőle, hogy közvetítsen, Kate azonban
csak ennyit mondott:
– Oldjátok meg, gyerekek – majd odébb sétált, hogy
megnézze, mi van a fiúkkal. Az egyik fiúnál szintén volt egy baba
(egy gyerekbaba, most már látta): épp végigcsúsztatta a földön,
arccal lefelé, berregve hozzá, mintha kamion volna, ami elég nagy
pazarlásnak tűnt most, hogy ekkora kereslet volt a babák iránt a
szoba másik felében. Kate azonban úgy döntött, hogy nem
foglalkozik vele. A sértettség érzése időközben odébb vándorolt a
mellkasából a bal vállába, és már azon tűnődött, hogy vajon
infarktusa van-e. Kifejezetten örült volna neki.
A nap végén, hazafelé menet visszagondolt az Adammel
folytatott beszélgetésükre. „Ó!” – mondta a férfinak, nem is
egyszer, hanem kétszer, azon a mesterkélt kislányos hangon,
amit annyira utált. Hangja jóval magasabb volt ilyenkor, mint
máskor, és a mondatvégeit is egyre feljebb vitte. Buta, buta,
buta. „Nagyon kedves vagy, hogy ezt mondod” – mondta neki.
Mrs. Gordon japán törpe juharja végigsimította az arcát, amint
elhaladt mellette, Kate pedig haragosan odacsapott neki. Mintzék
háza elé ért, és épp kinyílt az ajtajuk, mire felgyorsított, hogy ne
kelljen senkivel se beszélnie.
Bunny még nem volt otthon. Helyes. Ledobta a táskáját a
hallbéli padra és bement a konyhába, hogy egyen valamit. A
gyomra máris jelezte, hogy kihagyta az aznapi ebédet. Vágott
magának egy jó darab cheddart és körbesétált a helyiségen,
amint a sajtot majszolta. Nézte, hogy mit kellene vennie másnap
a boltban. Ha hús nélkül akarja megfőzni a jövő heti húspürét
(próbálta rajtakapni Bunnyt a blöffjén), akkor pótolnia kell
valami más összetevővel – talán lencsével vagy sárgaborsóval.
Az apjuk úgy állította össze a receptjét, hogy az étel pontosan
péntek este fogyjon el. Az utóbbi hét kivétel volt ebből a
szempontból, mivel Bunny közben átment vegetáriánusba, így
nem vette ki részét a közös püréből, amit még Pjotr csütörtök
esti váratlan felbukkanása sem volt képes ellensúlyozni,
bármekkora farkasétvágya volt is a férfinak. Holnap este
maradékkal kell számolniuk; szomorú lesz az apjuk.
Vonakodva ugyan, de törölte a marhahúst a bevásárlólistáról.
A listát számítógépről nyomtatták ki – szintén az apjuk munkája,
aki a háztartásuk alapanyagait a szupermarket árusoraihoz
igazította –, így Kate-nek semmi mást nem kellett tennie
hetente, mint kihúznia azt, amire nem volt szükség. Ma a
szalámirudat húzta ki a listáról, ami addig Bunny kedvence volt;
a nasikolbászt viszont rajtahagyta, és hozzáadta a sampont, amit
az apja viszont nem írt rá a lista prototípusára. Azon a
véleményen volt, hogy egy egyszerű szappannal ugyanazt a
hatást lehet elérni, feleannyiért.
A régi szép időkben, amikor még volt bejárónőjük, a dolgok
sokkal kevésbé voltak rendezettek. Dr. Battista persze akkor is
mindent megtett a rendért; Mrs. Larkin lazasága az őrületbe
kergette. „Mi a rossz abban, ha csak leírom, hogy mit akarok,
valahányszor eszembe jut valami?” – kérdezte az asszony,
amikor az apjuk a listájával nyaggatta. „Nem olyan bonyolult:
répa, borsó, csirke…” (Mrs. Larkin főtt csirkés pitéje isteni volt!)
Az apja háta mögött többször figyelmeztette Kate-et, hogy soha
ne hagyja, hogy a férfi beleszóljon a házimunkába. „Végül annyira
elragadtatja magát, hogy az életed soha többé nem lesz olyan,
mint azelőtt”.
Az anyjával kapcsolatos kevés emlékei közül az egyik épp egy
ezzel kapcsolatos vita volt, amikor az apja megpróbálta
elmagyarázni neki, hogy hogyan töltse meg a mosogatógépet. „A
kanalakat a nyelükkel lefelé, a késeket és villákat a nyelükkel
felfelé tesszük be – mondta. – Ha így csinálod, a kések és a villák
soha nem szúrnak meg, ráadásul sokkal gyorsabban tudod
kipakolni az evőeszközös kosarat, amikor kipakolsz a gépből.” Ez
természetesen még azelőtt volt, hogy kialakította volna a „soha
nem pakoljuk ki” módszert. Kate számára észszerűnek tűnt a
magyarázata, az anyja viszont sírva fakadt és visszavonult a
hálószobájába.
Volt egy mandarin a konyhapulton lévő kosárban, ami még
egy februárban megvásárolt dobozból maradt meg. Meghámozta
és megette, bár a gyümölcs kissé összezsugorodott. Ott állt a
mosogatónál és nézett ki az ablakon; nézte a kis piros
madáretetőt, amit múlt héten akasztott fel a somfára. Eddig még
egy madár sem mutatott különösebb érdeklődést iránta. Tudta,
hogy butaság volna ezt személyes sértésnek vennie.
Vajon Pjotr tudta, hogy mit tervez az apja? Nyilván tudta –
gondolta. (Mennyire megalázó!) Végtére is csak játszania kellett
a neki osztott szerepet – „véletlenül” találkoztak hazafelé menet,
aztán azok a megjegyzések a hajáról, meg a vacsoravendégség.
Egyébként nem úgy nézett ki, mint aki rettenetesen aggódik a
vízuma miatt. Lehet, hogy máris biztosra vette, hogy az apja
terve végül megmenti.
Nos, most viszont már semmit sem vehet biztosra. Ha!
Mostanra már biztosan hallotta, hogy a drágalátos főnöke lánya
nem hajlandó közreműködni. Azt kívánta, bárcsak látta volna az
arcát, amikor megtudta.
Kate Battistát nem lehet ilyen könnyen félretolni, de nem ám!
Felvitt egy szennyeskosarat az emeletre és megtöltötte a
Bunny szobájában lévő tárolóból. Az apjuk szerint a mosás
legidőigényesebb része a tiszta ruhák szétválogatása. Rendeletbe
adta, hogy mindannyiuknak külön-külön mosási napot kell
szentelniük, és Bunnyé éppen a péntek volt. Habár Kate volt az
(micsoda meglepetés!), aki az összes mosást intézte.
Bunny hálószobáját rothadt gyümölcsszag lengte be az asztalán
tornyosuló kozmetikai szerektől. Használt ruhái nagy részét,
melyeknek a tárolóban lett volna a helyük, a földön szórta szét,
Kate otthagyta ezeket. A ruhák összeszedése nem az ő dolga.
Az alagsor poros félhomályától egyszerre érezte súlyosnak és
elgyötörtnek magát. Letette a kosarat és csak állt ott egy percig,
fél kezét a homlokára szorítva. Végül felegyenesedett és
felnyitotta a mosógép fedelét.

Épp kint kertészkedett, amikor Bunny hazaért. A régi

iszalagokat húzkodta ki a garázs mellett, amikor Bunny
kinyitotta a hátsó ajtót és kiszólt neki:
– Kint vagy?
Kate megfordult és beletörölte a homlokát az ingujjába.
– Van valami kaja itthon? – kérdezte Bunny. – Éhen halok.
– Megetted az utolsó nasikolbászt? – kérdezte Kate.
– Ki? Én? Nem emlékszel? Vega lettem?
– Vega vagy? – kérdezte Kate. – Állj! Most akkor vega vagy?
– Vega, vegetáriánus; akármi.
– Ha még azt sem tudod, hogy melyik melyik… – kezdte Kate.
– Kész van már a mosásom?
– Bent van a centrifugában.
– Ugye nem tetted bele az ejtett vállú blúzomat?
– Beletettem, ha ott volt a szennyeseid közt.
 – Kate! Most komolyan? Tudod, hogy a fehéreket a
lepedőnapra tartogatom.
– Ha azt akarod, hogy ne tegyek bele valamit, akkor legyél itt,
hogy megmondd! – mondta Kate.
– Főszurkoló-próbán voltam! Nem lehetek ott mindenhol,
egyszerre!
Kate visszatért a növényeihez.
– Mennyire béna már ez a család – zsörtölődött Bunny. –
Mások biztos szétválogatják a színeseket.
Kate beletömött egy indát a szemeteszsákba.
– Mások cuccai biztosan nem szürkék a mosástól.
Kate maga csak kockás és sötét ruhákat hordott. Nem
gondolta különösebben érdekesnek a témát.

Vacsora alatt az apjuk újabb dicséretekkel hozakodott elő.

– Te magad őrölted ezt a curryt? – kérdezte. (A húspürét
péntekenként currys változatban ették.) – Iszonyú friss az íze.
– Nem.
– Akkor talán a mennyiség az oka, hogy mennyit tettél bele.
Nagyon szeretem, ha ilyen fűszeres.
Az utóbbi három nap alatt végig így viselkedett. Szánalmas
volt.
Bunny sült sajtos szendvicset evett, hozzá zöldhagymás
csipszet, köretként. Azt bizonygatta, hogy a csipsz az ő zöldsége.
Rendben, pusztuljon csak el skorbutban, ha ez a vágya. Kate-nek
tök mindegy volt.
Egy ideig nem hallatszott más, mint a csipszek roppanásai és a
villák koccanásai a tányérjaikon. Aztán Dr. Battista
megköszörülte a torkát.
– Szóval – kezdte óvatoskodva. – Látom, még mindig itt
vannak az adópapírok.
– Így igaz – mondta Kate.
– Nos, igen. Csak azért említem, mert… eszembe jutott, hogy
mintha lenne valami határidő.
 – Tényleg? – kérdezte Kate, csodálkozóan vonva fel a
szemöldökét. – Határidő? Micsoda huncutság!
– Úgy értem… nyilván te magad is észben tartod.
– Tudod mit, Apa? Szerintem idén neked kellene
megcsinálnod az adóbevallásodat.
Apja nyitott szájjal bámult rá.
– Én az enyémet, te a tiédet – javasolta Kate. A sajátja a lehető
legegyszerűbb volt; igazság szerint már rég végzett vele, és fel is
adta.
Az apja végül megszólalt:
– Ó, azt hiszem… te sokkal jobb vagy az ilyesmiben, Katherine.
– Biztos vagyok benne, hogy te magad is meg tudod oldani.
Dr. Battista Bunny felé fordult. A húga ártatlan mosolyt
küldött felé. Aztán Kate felé pillantott az asztal fölött, és az égbe
lökte az öklét:
– Hajrá, Katherine!
Aha. Kate erre aztán végképp nem számított.

Bunnyt egy rakás tinilányt fuvarozó anyuka vette fel; sikítoztak,

nevetgéltek és vadul integettek a nyitott ablakokon túli világnak.
Dobszóló dübörgött a rádióban.
– Eltetted a telefonod? – kérdezte Kate, majd kissé késve
hozzátette: – Merre lesztek?
Bunny csak annyit mondott, hogy „Pápá!”, és már kint is volt a
házból. Vissza sem nézett.
Kate elkészítette az apja másnapi ebédjét, majd lekapcsolta a
lámpákat a konyhában és az étkezőben. Az apja a nappaliban
olvasott. Sárga fénytócsa alatt ült a bőr karosszékében, szemmel
láthatóan az újságjába mélyedve, ám amint Kate átment a hallon,
látta, hogy van valami merevség a tartásában – valamiféle
tudatosság. De még mielőtt belekezdhetett volna bármiféle
beszélgetésbe, Kate éles bal kanyart vett és felszaladt a lépcsőn,
kettesével szedve a fokokat. Hallotta a karosszék bőrének
recsegését a háta mögött, de az apja már nem tudta megállítani.
 Még csak félhomály volt odakint, Kate máris átöltözött
pizsamába. (Fárasztó volt ide-oda vonszolnia magát egész nap.)
Hosszan nézte magát a fürdőszobatükörben, miután megmosta a
fogát; hagyta, hogy előrebukjon a feje, majd a hűvös tükörnek
támasztotta, és így nézett mélyen a saját szemeibe: ebből a
szögből a szeme alatti karikák majdnem olyan sötétek voltak,
mint az írisze. Kis idő múlva visszatért a szobájába és bemászott
az ágyába. Nekitámasztotta a párnáját az ágy végének, majd
megigazította az olvasólámpáját, levette a könyvét az
éjjeliszekrényéről és elkezdte olvasni.
Egy Stephen Jay Gould-regényt olvasott, immár másodszor.
Szerette Stephen Jay Gouldot. Szerette a természettudománnyal
vagy evolúcióval foglalkozó prózát. A regényeket kevésbé. Habár
olykor elolvasott egy-egy időutazásos regényt is. Valahányszor
nem tudott elaludni, arról álmodozott, hogy visszautazik a
kambriumi időkbe. A kambrium úgy 450 millió évvel ezelőtt
volt. Akkoriban csakis gerinctelen élőlények léteztek, és egyikük
sem a szárazföldön.

ÖT
Kate még múlt ősszel elültetett egy tavaszi krókuszfajtát hátul a
kertben, a júdásfa alá; több hete figyelte, hogy mikor bukkannak
elő, de még egy virág sem jelent meg. Ami különös volt. Szombat
reggel újra ellenőrizte a bevásárlás után; böködte a földet az
ültetőkanalával, de egyetlen hagymát sem talált. Vajon a
vakondok műve volt vagy az egereké? Vagy valami más állaté?
Abbahagyta az ásást és felállt, hátradobta a haját, és ebben a
pillanatban csörrent meg odabent a telefon. Tudta, hogy Bunny
ébren volt – korábban már hallotta, amikor tusolt –, a telefon
azonban csak csengett és csengett. Mire beért a házba, az
üzenetrögzítő máris bekapcsolt és mondta a magáét – „Hel-ló!”
–, majd az apja szólalt meg a vonalban: – Vedd fel, Kate! Az apád
az.
Máris látta, hogy az ebédes zacskója ismét ott maradt a
konyhapulton. Kate-nek fogalma sem volt, hogy hogyan
felejthette el. Ott állt a kertajtóban és vad tekintettel nézte.
– Kate? Ott vagy? Otthon felejtettem az ebédem.
– Micsoda balszerencse, mi? – mondta magának az üres
konyhában.
– Be tudnád hozni? Légy szíves!
Kate megfordult és visszament a kertbe. Bevágta az
ültetőkanalat a kerti vödrébe, majd a pitypangsarabolóért nyúlt.
Ismét megcsörrent a telefon.
Ezúttal még az üzenetrögzítő bekapcsolása előtt sikerült
felvennie. Beleszólt:
– Szerinted hányszor dőlök még be ennek, Apa?
– Ó, Kate! Katherine. Úgy néz ki, megint otthon hagytam az
ebédemet.
Kate némán várt.
– Ott vagy?
– Azt hiszem, ma éhezni fogsz egy kicsit – mondta.
– Hogy hogyan? Kérlek szépen, hozd be! Nem olyan nagy
kérés, ugye?
– De, tulajdonképpen elég nagy kérés – mondta.
– Csak annyit kérek, hogy hozd be az ebédem. Tegnap este óta
nem ettem.
Ezen elgondolkodott. Majd ezt mondta:
– Rendben – és lecsapta a telefont, még mielőtt az apja
válaszolhatott volna.
Kiment a hallba és felkiabált az emeletre:
– Bunny?
– Mi van? – kérdezte Bunny, jóval közelebbről, mint ahogy
várta.
Kate megfordult és odament a nappali ajtajához. Bunny és
Edward Mintz ott ültek egymás mellett a kanapén. Túlságosan
közel egymáshoz. Egy nyitott könyv volt Bunny ölében.
 – Helló, Kate! – mondta Edward, lelkes hangon. Szakadt
farmeréből előbukkantak a csupasz térdei.
Kate nem vett róla tudomást.
– Be kell vinni Apának az ebédjét – mondta Bunnynak.
– Bevinni? Hová?
– Na mégis hová? Különben is, miért nem vetted fel a
telefont?
– Mert épp a spanyolleckémmel foglalkozom? – mondta
Bunny, ingerülten. Széttárta a tenyerét és a könyve felé
mutatott.
– Semmi gond, akkor most szépen szünetet tartotok és
beviszed a laborba.
– A papád szombaton is bent van a laborjában? – kérdezte
Edward.
– Mindig a laborjában van? – felelte Bunny. – Heti hét napot
dolgozik?
– Mi van? Még vasárnap is?
– Miért, te nem tudod bevinni neki? – kérdezte Bunny Kate-
et, Edward feje fölött.
– Nem érek rá. Éppen kertészkedem – válaszolta Kate.
– Beviszlek kocsival – mondta Edward Bunnynak. – Hol van
pontosan az a labor?
– Bocs, de Bunnynak még nem szabad fiúkkal autókáznia,
egyedül – mondta Kate.
– Edward nem egy egyszerű fiú! – ellenkezett Bunny. – Ő a
magántanárom?
– Ismered Apa szabályát. Nem mehetsz, amíg nem leszel
tizenhat.
– Tényleg nagyon óvatosan vezetek – mondta Edward Kate-
nek.
– Sajnálom; a szabály, az szabály.
Bunny összecsapta a könyvét és odadobta a kanapéra.
– Egy csomó lány van a suliban, nálam jóval fiatalabbak, akik
minden este elmehetnek autózni fiúkkal.
 – Ezt mondd meg Apának; nem az én szabályom – mondta
Kate.
– Akár a tiéd is lehetne. Pontosan olyan vagy, mint ő: kiköpött
klónja.
– Mit mondtál? Ezt vond vissza! – kiáltotta Kate. – Egyáltalán
nem vagyok olyan, mint ő!
– Ó, bocsi, ez nem volt szép – mondta Bunny. Szája
szögletében édes mosoly játszott. (A rohadék kiscsajok mosolya,
akikre Kate még hetedikből emlékezett.) Felállt és azt mondta:
– Gyere, Edward!
A fiú felállt és követte.
– Én vagyok az egyetlen normális személy ebben a családban
– mondta Bunny Edwardnak. Kate követte őket a hallon
keresztül. A konyhaajtóban félre kellett húzódnia, mert Bunny
máris jött kifelé, mártírarccal, vadul lengetve az ebédes zacskót.
– A családunk másik két tagja elmebeteg – magyarázta
Edwardnak. A fiú ölebként loholt mögötte, kifelé a házból.
Kate kinyitotta a hűtőt és kivett egy marhasültes szendvicset,
amit még aznap reggel vett a boltban. Máris érezte a húselvonás
tüneteit, bár még elő sem készítette a jövő heti vegetáriánus
húspüré alapanyagait.
Miközben kicsomagolta a szendvicset a fóliából, kipillantott az
ablakon és látta Mintzék szürke minibuszát, amint kitolat a
garázsukból. Bunny ott ült az anyósülésen, magasan, mint valami
királynő, egyenesen maga elé nézve.
Jól van, legyen. Legyen így. Ha az apjukat annyira érdeklik a
drágalátos kis szabályai, akkor legyen itt, és tartassa be őket.
– Nem emlékszem, hogy nekem tilos volt-e valaha is egy fiúval
autóba ülnöm – jegyezte meg, amikor az apjuk bejelentette a
szóban forgó szabályt.
– Nem emlékszem, hogy bármelyik fiú kikért volna autókázni
– válaszolta az apja.
Kate eljátszott a gondolattal, hogy Bunny egy szép napon belép
majd abba a korba, ami a szőke nők esetében gyakran igen
szerencsétlen következményekkel jár. A haja szalmaszerűvé
válik, az arca pedig ráncossá, mint egy alma, és pirosabbá, mint
az ajkai. Az apja bizalmasan közli majd vele, hogy a húga sajnos
elég nagy csalódás mindannyiuknak.

Betonpad állt a hátsó kertben; foltos, rücskös és zöldes színű.

Soha senki nem ült rajta, ma azonban ahelyett, hogy a
konyhában evett volna, Kate úgy döntött, hogy a kertben eszi
meg a szendvicsét. Leült a pad egyik végébe, maga mellé tette a
tálcáját, hátrahajtotta a fejét és egy percig a fölötte lévő fát
bámulta. Egy vörösbegy virtuóz szólót adott éppen az egyik alsó
ágon; ide-oda szökdelt, izgatott csip-csiripelése szinte
elárasztotta Kate-et. Lehet, hogy van feljebb egy fészke, bár
innen nem látta. A völgy túloldalán lévő hatalmas tölgy felől két
másik madarat is hallott, bár nem látta őket; élénk beszélgetést
folytattak egymással.
– Gyúvi? Gyúvi? Gyúvi? – kérdezte az egyik, a másik pedig
így felelt:
– Hjú! Hjú! Hjú! – Kate képtelen volt megmondani, hogy a
második madár üdvözli-e a társát, vagy éppen kijavítja.
Befejezi a kertészkedést, összekészíti a püré alapanyagait a
cserépedénybe, majd kicseréli az ágyneműket és beindít egy
lepedőmosást.
Azután viszont mi lesz?
Már nem voltak barátai. Már mindannyian továbbléptek –
lediplomáztak, dolgozni kezdtek más városokban, némelyikük
meg is házasodott. Karácsonykor vissza-visszajönnek ugyan
Baltimore-ba egy-egy látogatás erejéig, bár többnyire már ekkor
sem hívják fel. Mégis miről beszélhetnének? Mostanában csakis
olyankor kapott sms-t, ha Bunnyt bennfogták az iskolában, és
neki kellett hazafuvaroznia.
Gyúvi és Hjú mostanra már elhallgattak, és a vörösbegy is
elszállt valahová. Kate szerette volna azt hinni, hogy a vörösbegy
úgy döntött, megbízhatónak tartja őt. Harapott egyet a
szendvicséből és a közeli jácintokat tanulmányozta. Megmutatta
a madárnak, hogy esze ágában sincs kirabolni a buta kis fészkét.
A fürtös fehér virágok a báránybordák fehér hájfodraira
emlékeztették.
– Khelló!
Abbahagyta a rágást.
Pjotr jött kifelé a házból, a kertajtón keresztül; lefelé
ereszkedett a hátsó lépcsőn. A laborköpenye volt ma rajta,
begombolatlanul; szabadon lengett a pólója felett, ahogy a füvön
keresztül jött felé.
Kate képtelen volt elhinni. Képtelen volt elhinni, hogy van
pofája…
– Hogy jutott be a házba? – kérdezte a férfitól, amint elég
közel ért hozzá.
– Nyitva volt bejárati ajtó.
Az az idióta Bunny.
Pjotr megállt mellette és csak nézte. Legalább volt benne
annyi tapintat, hogy nem kezdeményezett felesleges
beszélgetést.
Kate el sem tudta képzelni, hogy mit keres itt. Pjotr nyilván
látja, hogy semmit sem akar tőle; még akkor is látná, ha az apja
valami okból ezt még nem közölte volna vele. Kate azonban
érezte, hogy az apja elmondta neki. Máskor, amikor találkoztak,
Pjotr rugalmas léptekkel közeledett felé (most, utólag erre
világosan emlékezett), mintha azt mondta volna, hogy „Tessék,
itt vagyok!” Ma azonban komoly volt és tartózkodó, és szinte
katonás egyenességgel tartotta magát.
– Mit akar? – kérdezte Kate.
– Azért jöttem, hogy bocsánatot kérjek.
– Ó.
– Azt hiszem, Dr. Battista és én megsértettük.
Kate elégtételt érzett, és megalázottságot is amiatt, hogy
tudta: a férfi is tudja ugyanezt.
– Elhamarkodott dolog volt azt gondolni, hogy
megtéveszthetjük kormányukat – mondta. – Azt hiszem, maguk
amerikaiak bűntudatot éreznek ilyesmi miatt.
– Nem csak elhamarkodott volt – mondta Kate. – Közönséges,
önző, sértő és… hitvány dolog volt.
– Ohó! Egy vadmacska.
– Hol? – kérdezte Kate, majd megpördült és a mögötte lévő
bozótot vizslatta.
A férfi felnevetett. – Nagyon vicces.
– Hogy mi?
Kate visszafordult és látta, hogy Pjotr mosolyogva nézi. Előre-
hátra imbolygott a talpán, kezeivel a zsebében. Láthatóan azt
gondolta, hogy ezzel normalizálódott is a viszonyuk. Kate
felkapta a szendvicsét és hatalmasat harapott belőle, dacosan,
majd konokul rágni kezdte. Pjotr továbbra is csak mosolygott.
Olyan volt, mint aki tökéletesen ráér.
– Ugye tudja, hogy ezért le is tartóztathatják? – kérdezte tőle,
miután lenyelte a falatot. – Bűncselekmény, ha a zöldkártyáért
házasodik össze valakivel.
Nem tűnt úgy, mintha különösebben érdekelné.
– A bocsánatkérését viszont elfogadom. Úgyhogy viszlát.
Nem mintha valaha is viszont szerette volna látni.
Pjotr hosszan kifújta a levegőt, kivette kezét a zsebéből, majd
közelebb lépett és leült mellé a padra. Kate erre nem számított.
Ott volt köztük a tálca, Kate pedig félt, hogy a férfi ráül; viszont
tudta, hogy ha felveszi, akkor azt bátorító jelnek veheti. Hagyta a
tálcát ott, ahol volt.
– Mindegy, buta ötlet volt – ismerte el Pjotr, a fű irányába
intézve a szavait. – Nyilvánvaló, hogy maga választja ki majd
férjét. Maga nagyon független lány.
– Nő.
– Maga nagyon független nő, aki nem jár fodrászhoz és olyan,
mint egy táncos.
– Azért ne essünk túlzásba – mondta Kate.
– Mint flamingó táncos.
 – Ó – mondta. – Flamenco.
Mint amikor a padlón toporzékol. Volt benne valami.
– Oké, Pjotr. Köszi, hogy beugrott.
– Maga az egyetlen ismerősöm, aki helyesen ejti ki nevemet –
jegyezte meg a férfi szomorúan.
Kate ismét harapott egyet a szendvicséből, megrágta, és a
férfihoz hasonlóan ő is a füvet nézte. Mereven nézett maga elé.
Önkéntelenül is érzett némi szimpátiát iránta.
– És Dr. Battista! – tette hozzá, hirtelen felé fordulva. – Miért
nevezi Dr. Battistát „Apának”, húga pedig „Apusnak”?
– Ő annak idején azt mondta, hogy hívjuk Apának. De hát
tudja, milyen a mi kis Bunnymacink.
– Á – mondta.
– Ha már itt tartunk – mondta –, maga miért hívja „Dr.
Battistának”, ha ő „Pjotrnak” nevezi magát?
– Sohasem tudnám „Louisnak” szólítani – mondta Pjotr
megdöbbent hangon. („Lú-vissz” – így hangzott a szájából.) –
Túl ismert ahhoz.
– Valóban?
– Én országomban az. Éveken keresztül hallottam róla.
Amikor bejelentettem intézetemben, hogy vele fogok dolgozni,
elég nagy volt felháborodás.
– Ez igaz? – kérdezte Kate.
– Maga nem is tudta, mennyire elismert? Ha! Van egy mondás
nálunk odahaza: „Aki próféta mások hazájában…”
– Oké, értem, mit mond – mondta sietve Kate.
– Igaz, néha egészen oligarcha, de ismertem sokkal rosszabb
fontos embereket. Még csak nem is kiabál velem! És látja, milyen
toleráns a húgával.
– A húgommal?
– Húga üresfejű. Ugye maga is tudja?
– Inkább könnyelmű – mondta Kate. – De tényleg.
Kate hirtelen mintha maga is érzett volna valamiféle
könnyűséget. Elmosolyodott.
 – Feltornyozza haját és pislog hozzá és nem eszik állati
fehérjét. Az apja meg még csak meg sem említi. Nagyon kedves
tőle.
– Nem hinném, hogy kedvességből teszi. Szerintem elég
kiszámítható. Mindig ugyanaz a minta, mint azok az ős-zseni
tudósok, akik odavannak a buta szőkékért. Minél butábbak,
annál inkább. Tiszta klisé. A szőkék meg persze totál odavannak
értük; ahogy egy csomó másik nő is. Thelma nagynéném
karácsonyi bulijain – na, ott aztán kijutna rendesen magának az
apámból! Ott koslat körülötte az a rakás nő, és mind meg vannak
róla győződve, hogy megközelíthetetlen. Elérhetetlen és
titokzatos. Azt hiszik, ők azok, akik feltörik majd a kódot.
Volt valami felszabadító abban, hogy egy olyan férfival beszélt,
aki nem uralta tökéletes mértékben az angolt. Bármit
mondhatott neki, ráadásul a mondandója felét még csak nem is
értette, főleg akkor, ha elég gyorsan mondta.
– Nem tudom, miért lett Bunny ilyen – mélázott Kate. –
Amikor megszületett, leginkább azt gondoltam, hogy az én
gyerekem; abban a korban voltam, amikor a gyerekek szeretnek
gondoskodni a kisbabákról. Kislánykorában fel is nézett rám;
megpróbált úgy viselkedni és beszélni, ahogy én, és én voltam az
egyetlen, aki meg tudtam vigasztalni. Tízéves kora után azonban,
hogyismondjam… valahogy túllépett rajtam. Teljesen más
személlyé változott át. Nem is tudom, olyan szociális
személyiséggé; társasági lénnyé, társaságkedvelővé. Közben
engem pedig ezzé az álnok, ítélkező aggszűzzé változtatott, pedig
még csak huszonkilenc múltam. Vajon hogy csinálta?
– Nem minden tudós.
– Micsoda?
– Nem minden tudós vonzódik szőkékhez – mondta, hirtelen
felé pillantva a félárbócra eresztett szempillái alól. Nyilvánvalóan
fogalma sem volt, hogy miről beszélt Kate. Ő viszont ettől úgy
érezte magát, mintha máris megszabadult volna a terhétől.
– Hé! Kéri a szendvicsem másik felét?
 – Köszönöm – mondta Pjotr. Felkapta a fél szendvicset és
habozás nélkül beleharapott. Egy izomköteg mozgott az állkapcsa
oldalán, ahogy rágott. – Azt hiszem, „Kátyának” fogom hívni –
közölte teli szájjal.
Kate nem szerette volna, ha „Kátyának” hívják, de mivel nem
tervezte, hogy valaha is újra találkoznak, így meg sem próbálta
lebeszélni róla.
– Ó. Nos, oké – mondta közömbösen.
– Miért van az, hogy maguk amerikaiak úgy futnak neki
apránként mondandójuknak? – kérdezte a férfi.
– Tessék?
– Muszáj minden mondatot úgy kezdeniük, hogy „Ó…” vagy
„Nos…” vagy „Öö…” vagy „Szóval…”? Úgy kezdik, hogy
„Tehát…”, közben még ki sem mondták premisszát, ami
következtetéshez vezetne. Azt mondják, „Úgy értem…” pedig
nem mondtak semmit, aminek tisztázni kellene értelmét.
Képesek ilyet mondani, csak úgy semmiből! Azzal kezdik, hogy
„Úgy értem…” Mégis miért csinálják?
– Ó, nos, öö…– nyögte Kate, hosszan és vontatottan. Pjotr egy
pillanatig nem értette, majd hirtelen, vakkantva felnevetett.
Kate eddig még soha nem hallotta nevetni. Önkéntelenül is
megmosolyogtatta.
– Ha már itt tartunk – kezdte –, maga miért kezdi olyan
hirtelen a mondatait? Egyszerűen csak belecsap a mondataiba!
„Ez és ez”, mondja. „Ez és ez” – mint valami légkalapács. Annyira
definitív, annyira deklaratív. Minden mondata úgy hangzik,
mint…valami kormányrendelet.
– Értem. Majd, mintegy korrigálva magát, ezt mondta: – Ó,
értem.
Most Kate is felnevetett. Egész röviden. Ismét beleharapott a
szendvicsébe, a férfi is a sajátjába. Egy perc múlva ezt mondta:
– Néha az az érzésem, hogy a külföldiek kimondottan szeretik,
ha máshogy hangzik az, amit mondanak. Érti? Hallgassa csak
meg, hogy hogyan énekli egy külföldi a mi egyik popdalunkat,
vagy amikor történetet mesélnek és a déli akcentust utánozzák,
vagy a cowboy-orrhangot. Tökéletesen csinálják, mindenféle
akcentus nélkül! Tökéletesen képesek utánozni bennünket.
Ilyenkor látja az ember, hogy egyáltalán nem akarnak úgy
beszélni, ahogyan mi. Büszkék az akcentusukra.
– Én nem vagyok rá büszke – mondta Pjotr. – Szeretném, ha
nem volna akcentusom.
A szendvicsét nézte, miközben ezt mondta. Két kézzel fogta és
nézett lefelé; szempillái árnyékot vetettek a szemeire, így Kate
nem látta, hogy mire gondol. Ő viszont hirtelen arra gondolt,
hogy a férfi valóban gondolkodik – kívülről csak a th hangokkal
való küszködése hallatszott, vagy az, hogy nem tart megfelelő
szünetet a mássalhangzói között; magában azonban
nyilvánvalóan ugyanolyan bonyolult és összetett gondolatokat
fogalmazott meg, mint Kate.
Nos, oké. Ragyogóan eredeti gondolat. Valahogy mégis
meglepetésként érte. Úgy érezte, valami újrarendeződik az
elméjében – apró optikai korrekció zajlott odabenn.
Visszarakta a tányérjára a kenyérhéjat, és beletörölte a kezét
a farmerébe.
– Na és most mihez kezd? – kérdezte hirtelen.
A férfi felnézett. – Kezdeni? – kérdezte.
– A vízumával.
– Nem tudom.
– Sajnálom, hogy nem segíthetek.
– Semmi gond. Komolyan. Kedves magától, hogy próbál
vigasztalni, de én érzem, hogy dolgok végül megoldódnak.
Kate-nek fogalma sem volt, hogy ezt hogy érti, de úgy döntött,
önuralmat gyakorol, és nem közli vele a kétségeit.
Pjotr közben befejezte a szendvicsét, héjastól-mindenestől, és
leporolta a tenyerét. Mégsem úgy nézett ki, mint aki indulni
készül.
– Nagyon szép kert – jegyezte meg, körülnézve.
– Kösz.
 – Szeret kertészkedni?
– Aha.
– Én is – mondta.
– Korábban azt terveztem, hogy ó… hogy botanikus leszek,
vagy ilyesmi. Még mielőtt otthagytam a főiskolát.
– Miért hagyta abba?
Kate-nek azonban már elege volt ebből. Érezte, hogy a férfi
érzi, hogy egyre engedékenyebb vele; nyilván megpróbálja
kihasználni a dolgot. Hirtelen felállt, és ezt mondta:
– Kikísérem a kocsijához.
Pjotr is felállt; arca meglepetést tükrözött.
– Semmi szükség.
Kate azonban máris ment a ház felé, mintha meg sem hallotta
volna. A férfi követte.
Ahogy mentek körbe a ház körül, Mintzék minibusza épp
befordult a felhajtójukra. Bunny kifelé lengette a kezét az
utasoldali ablakon. Láthatóan cseppet sem érezte zavarban
magát amiatt, hogy Kate rajtakapta, amint Edwarddal autózik.
– Helló ismét, Pjoder! – kiáltott ki nekik.
Pjotr szó nélkül feléjük intett, Kate pedig megfordult és
visszatért a növényeihez. Valóban gyönyörű ez a nap, gondolta.
Még mindig irtó dühös volt az apjára, bár vigasztaló volt a tény,
hogy legalább nem egy komplett idiótát szabadított a nyakára.

HAT
– Katherine, drága kincsem! – mondta az apja. – Édes kicsi
Kate! A szemem fénye!
Kate felnézett a könyvéből. – Ha? – kérdezte.
– Mintha egy hatalmas súly esett volna le rólam. Gyere,
ünnepeljünk. Hol van Bunny? Itt van még valahol az az üveg
bor?
– Bunny pizsamapartin van – válaszolta Kate. Megjelölte a
könyvében, hogy hol tart, majd letette maga mellé a kanapéra. –
Mit is ünneplünk?
– Ha! Mintha nem tudnád. Gyere ki velem a konyhába!
Kate felállt. Valami egyre jobban nyugtalanította.
– Ravasz fickó ez a Pjoder, mi? – kérdezte az apja, amint ment
kifelé a konyhába. – Kiszökött a laborból, amíg Bunny és a
magántanára odabent voltak; egy szót sem mondott róla.
Fogalmam sem volt, hogy idejött hozzánk, amíg meg nem
mondta, mi újság van.
– Miért, mi újság van?
Az apja nem válaszolt; kinyitotta a hűtőt és lehajolt, hogy
kitúrjon valamit a mélyéről.
– Miféle újságról beszélsz? – kérdezte Kate.
– Aha! – mondta az apja. Felegyenesedett és a lánya felé
fordult; a chiantis üveget tartotta a kezében. A dugó épp csak
lötyögött benne.
– Az már több hónapos, Apa.
– Igen, de végig bent volt a hűtőben. Ismered a rendszerem.
Gyerünk, elő a poharakkal.
Kate felnyúlt a konyhaszekrény legtetejére.
– Csak azt mondd meg, hogy mire iszunk – kérte, amint
átadott az apjának két poros borospoharat.
– Hogyhogy mire? Pjoder azt mondja, hogy most már
kedveled.
– Ezt mondja?
– Azt mondja, hogy kint ültetek a kertben és isteni ebédet
főztél neki, és hogy jót beszélgettetek.
– Nos, gondolom mindez többé-kevésbé igaz is, bizonyos
értelemben – mondta Kate. – És? Ennyi?
– A lényeg az, hogy reménykedik! Úgy hiszi, végül jól kijöttök
majd!
– Szóval ő ezt hiszi! Na, álljon meg a menet! A fickó nem
normális!
– Na-na – válaszolta az apja, derűs hangon. Bort öntött a
poharakba, majd hátralépett és csücsörített, amint felmérte a
szintjüket. – Öt uncia – morogta, leginkább önmagának. Odaadta
Kate-nek az egyiket. – Tizenhat másodpercre, légy szíves.
Kate becsukta a mikró ajtaját és megnyomta a megfelelő
gombokat. – Ez is azt bizonyítja – mondta közben –, hogy nem
érdemes udvariasnak lenni senkivel. De tényleg! Idejön a házba,
hívatlanul, betolakodik a tudtomon kívül, bár igaz, hogy a
bejárati ajtó nyitva volt, ami tegyük hozzá, tipikus Bunny – felőle
akár fényes nappal kirabolhatnának bennünket –, de még így is
durva, hogy visszaélt a helyzettel. Félbeszakítja a csendes kis
ebédemet, megeszi a fél húsos szendvicsemet, amit amúgy én
ajánlottam fel neki, de akkor is, simán visszautasíthatta volna;
csak egy külföldi csap le így az ilyesmire…
– Nem veszed ki? – kérdezte az apja. A pohárra gondolt a
mikróban, ami pár pillanattal korábban csengetett. Állával a
készülék felé bökött.
– És nézd meg, hogy hogy torzítja a dolgokat! –
méltatlankodott Kate, miközben kicserélte az első poharat a
másodikra. Ismét megnyomta a gombokat. – Mégis mit kellett
volna tennem? Csak ülni ott totál csendben? Persze hogy
beszéltem vele, a minimumra szorítkozva. Erre azt van képe
mondani, hogy kedvelem?
– De ugye kedves? Vagy nem? – kérdezte az apja.
– Persze nem csak a kedvességről van szó. Arra kérsz, hogy
menjek hozzá a fickóhoz.
– Nem, nem, nem! Nem azonnal – ellenkezett az apja. – Ne
szaladjunk előre. Csak annyit kérek, hogy gondold át a dolgot,
mielőtt bármi végkövetkeztetésre jutsz. Adj neki egy kis időt. De
ne túl sokat, persze; már április van. Ugyanakkor…
– Apa – kezdte Kate komoran.
– Mi az, a bor? – álla újra a készülék felé bökött.
Kate kivette a második poharat is a készülékből; apja felemelte
a sajátját. – Tószt! – javasolta. – Igyunk…
Kate biztos volt benne, hogy így fejezi be: „rád és Pjoderre”,
ám helyette ezt mondta: – a nyitottságra.
Belekortyolt a borába. Kate nem. Letette a poharát a pultra.
– Isteni. Meg kellene írnom a módszeremet a Borszakértők
Magazinjába.
Újra ivott, ezúttal hosszabban. Most, hogy melegebbre fordult
az idő, már nem vette fel a hosszú ujjú thermo-pólóit, amiket
egész télen hordott. Overallja ujját feltűrte, szabadon hagyva a
csupasz alkarját – vékony volt és szőrös, és furcsamód törékeny.
Elkeseredése ellenére, vagy éppen amiatt, Kate hirtelen
szánalmat érzett iránta. Annyira nem illett a képbe, annyira nem
evilági volt!
Szinte gyengéden ezt mondta: – Apa, legyünk őszinték! Soha
nem fogok hozzámenni olyasvalakihez, akit nem szeretek.
– Más kultúrákban – kezdte – a házasság szerződés…
– Mi nem azokban a kultúrákban élünk, ez pedig nem egy
házassági szerződés. Ez emberkereskedelem.
– Micsoda?
Rémület ült az arcán.
– Miért, szerinted nem az? Megpróbálsz eladni az akaratom
ellenére. Elküldesz, hogy egy idegennel éljek, hogy egy idegennel
aludjak, ráadásul még hasznod is van belőle. Mi ez, ha nem
emberkereskedelem?
– Ó, te jó ég! – mondta. – Katherine! Te jó isten! Sose kérném
azt, hogy vele aludj.
– Nem?
– Már értem, hogy miért ellenkeztél ennyire!
– Miért, mégis mire számítottál? – kérdezte.
– Én épp csak arra gondoltam… Úgy értem, te jó isten!
Ilyesmire semmi szükség – mondta. Ismét kortyolt a borából.
Megköszörülte a torkát. – Csak arra gondoltam, hogy nagyjából
minden maradna úgy, mint eddig, csak éppen Pjoder hozzánk
költözne. Gondolom, ez elkerülhetetlen. Megkapná Mrs. Larkin
régi szobáját, te pedig maradnál a saját szobádban. Gondoltam,
ezt te is így gondolod. Jóságos úristen!
 – És az nem jutott eszedbe, hogy a Bevándorlásügy kissé
gyanúsnak találná mindezt? – kérdezte Kate.
– Miért találná? Rengeteg házaspár alszik külön hálószobában;
a bevándorlásügyiek biztosan láttak már ilyet. Azt is
mondhatjuk, hogy Pjoder horkol. Ami lehet, hogy igaz is, már
amennyit tudunk róla. Nézd… – Elkezdett kotorászni az overallja
zsebeiben, majd elővette a mobilját. – Nézd, utánaolvastam –
mondta. – Tudom, mire kíváncsiak. Dokumentálnunk kell
például az udvarlási folyamatot, annak bizonyítékaként, hogy… –
Lefelé hunyorított a telefonjára, megnyomott egy gombot, majd
még egyet, és ismét hunyorgott. – Fotók – mondta, Kate felé
mutatva a telefont. – Hosszabb időre visszamenőek. A közös
múltatok bizonyítékai.
A képernyőn Kate és Pjotr srégen egymás mellett ültek az apja
laborjában; Kate egy magas, Pjotr pedig egy összecsukható
széken. Kate szarvasbőr dzsekiben, Pjotr a laborköpenyében. A
kamera felé néztek, zavart és riadt arckifejezéssel.
Megnézte a következő fotót. Ugyanaz a póz, csak most Kate
egyenesen a fényképezőgépnek mond valamit; a nyakán élesen
kidagadó két ínről eddig nem volt tudomása.
A következő fotó hátulról mutatta; távoli és elmosódott kép, az
utcán készült. Kate épp az őt követő alak felé fordul, ám hátulról
nem egyértelmű, hogy ki az.
A következőn a férfi épp megszorítja Kate felkarját, amint
elhaladnak egy másik pár mellett.
Egyértelmű volt, hogy az apja napok óta követte.
Ő és Pjotr, amint egymással szemben ülnek Battistáék
ebédlőasztalánál, Bunnyval és a mézesüveggel az előtérben, amit
a húga feltart, félig eltakarva Pjotr profilját.
Pjotr, amint Kate oldalán ül az asztalnál – belőle csak egy
keskeny sáv látszik, az arca semennyire. Ez volt az utolsó fotó.
– Neked is elküldöm ezeket, amint rájövök, hogyan kell –
mondta az apja. – Arra is gondoltam, hogy elkezdhetnél sms-
eket küldeni neki.
 – Tessék?
– A minap azt olvastam az újságban, hogy a bevándorlásiak
néha bekérik a párok telefonjait. Ellenőrzik az üzeneteiket, hogy
valóban intenzív-e a kapcsolatuk.
Kate már adta volna vissza a készüléket az apjának, aki viszont
épp újratöltötte a poharát. Valahogy máris kiitta, és jó úton
haladt afelé, hogy az egész üveget kivégezze. Odanyújtotta Kate-
nek a poharat, és csak ennyit mondott:
– Tizennégy másodperc.
– Csak tizennégy?
– Igen, már melegszik egy ideje.
Visszavette a telefonját és zsebre vágta, majd csak állt és
Kate-et nézte, aki épp félrefordult, hogy betegye a poharat a
készülékbe.
– Tudod, egy ideig nem akartam erről beszélni – mondta Dr.
Battista –, de most már muszáj. Azt hiszem, hatalmas áttörés
előtt állok, és sajnos éppen abban a pillanatban, amikor az
illetékes hatalmak mintha elveszítenék a projektembe vetett
bizalmukat. Ha Pjoder ott maradhat a laborban, akkor talán be
tudjuk fejezni… Tudod, mit jelentene ez nekem? Iszonyú régóta
küszködünk ezzel, Kate. Hosszú, fárasztó, csüggesztő küszködés
ez az egész, és tudom, hogy néha úgy néz ki, mintha semmi más
nem érdekelne; tudom, hogy az anyátok azt gondolta…
Pillanatnyi szünetet tartott; állával ismét a mikró felé intett.
Kate kivette a poharat és átadta neki. Ezúttal egy kortyra kiitta
a felét, Kate pedig arra gondolt, hogy vajon bölcs dolog volt-e. Az
apja nem szokott hozzá az alkoholhoz. Másfelől, talán éppen az
alkohol volt az oka annak, hogy hirtelen ennyire kommunikatív
volt. – Szóval anya… – biztatta.
– Anyátok azt szerette volna, hogy legyenek hétvégéink. Sőt
nyaralásaink! Soha nem értette meg. Tudom, hogy te megérted;
te sokkal inkább olyan vagy, mint én. Józanabb, praktikusabb.
Anyátok viszont, ő egészen… határozatlan volt. Talán ez a
legjobb kifejezés. Nem szeretett egyedül lenni; el tudod képzelni?
És a legtriviálisabb dologtól is képes volt kétségbeesni. Többször
is arról beszélt, hogy semmi értelmét nem látja az életnek.
Kate szorosan összefonta maga előtt a karját.
– Ezt mondtam neki: „Hát persze, hogy nem látod, drágám.
Józan lelkiismerettel én sem tudom azt mondani, hogy van
értelme. Hogy hitted valaha is, hogy van értelme?” Azt hiszem,
ez nemigen nyugtatta meg.
– Nyilván – mondta Kate.
A pohara után nyúlt, és jó nagyot kortyolt belőle. – A legtöbb
nő boldog és elégedett, ha már szült – mondta, miután lenyelte a
bort. – Nem kezdenek hirtelen arról beszélni, hogy nincs értelme
az életnek.
– Hmm? – Apja rosszkedvűen nézte a pohara alját. Hirtelen
felnézett. – Ó – mondta. – A dolognak persze semmi köze sincs
hozzád, Kate. Erre gondoltál, ugye? Már azelőtt nem érezte jól
magát, hogy te megszülettél. Attól tartok, hogy az egész részben
az én hibám volt. Attól tartok, hogy a házasságunk rossz hatással
volt rá. Úgy tűnt, bármit mondtam, mindent félreértett. Azt
hitte, lekicsinylően bánok vele; mintha azt hinném, okosabb
vagyok nála. Ami persze nonszensz volt. Mármint az nem
kérdés, hogy okosabb voltam, az intelligencia azonban nem az
egyetlen tényező egy házasságon belül. A lényeg, hogy láthatóan
nem tudott kikeveredni a rossz közérzetéből. Úgy éreztem
magam, mintha egy mocsár szélén állnék, és végignézném, ahogy
elsüllyed. Megpróbált különféle terápiákat, de sosem érezte úgy,
hogy segítenének. Gyógyszerekkel is megpróbálkozott. Az összes
antidepresszánssal – SSRI-kkel és a többi. Egyik sem működött,
ráadásul némelyiknek csúnya mellékhatásai is voltak. Végül az
egyik kollégám, egy angol fickó, említett egy gyógyszert, amit ő
talált fel, és amit épp akkoriban kezdtek el Európában használni.
Azt mondta, még nem forgalmazható az Államokban, de állította,
hogy csodákra képes, és küldött pár csomaggal, édesanyád pedig
kipróbálta. Nos, egészen más személy lett tőle. Élénk volt!
Energikus! Szinte vibrált! Te nyolcadikos voltál akkoriban,
édesanyád pedig hirtelen elkezdett érdeklődni irántad; elkezdett
szülő-tanár értekezletekre járni, önkénteskedett a tanulmányi
kirándulásaitokon. Visszakaptam a régi Theámat – a nőt, aki
akkor volt, amikor megismertem. Azt mondta, akar egy második
gyereket. Mindig is hat gyereket szeretett volna, mondta, én
pedig belementem: „Rendben drágám, a te döntésed. Tudod,
hogy az ilyesmit inkább rád bíznám.” Szinte azonnal teherbe
esett, a doktor pedig igazolta a terhességet, és ekkor történt,
hogy megtudtuk: a csodagyógyszer megrongálta a szívét. A
mellékhatását már Európában is gyanították, és elkezdték
kivonni a forgalomból; csak mi nem tudtunk róla.
– Ez okozta a szívbaját?
– Igen, és az enyém az összes felelősség. Csakis miattam
tudott arról a gyógyszerről. A nagynénéd szerint eleve miattam
volt rá szüksége. – Kiitta a maradék borát, és kissé túl határozott
mozdulattal rakta le a poharát a pultra. – Habár – mondta egy
pillanattal később –, gondolom mindez hasznos adattal szolgált a
kollégámnak.
– Tanulmányi kirándulásokra járt velem? – kérdezte Kate.
Nehezen tudta elképzelni, hogy így volt. – Ezek szerint
érdekeltem? Szóval kedvelt?
– Hát persze, hogy kedvelt. Szeretett téged.
– Akkor erről bizony lemaradtam! – kiáltott fel Kate, szinte
sírva. – Nem emlékszem rá!
– Nem emlékszel arra sem, hogy együtt vásároltatok be?
– Együtt vásároltunk be?
– Mindig mondta, hogy örül, hogy van egy lánya, akivel lányos
dolgokat csinálhat. Ruhákat vettetek és ebédnek valót, majd
elmentetek a manikűröshöz.
Ahogy hallgatta az apját, Kate egyre elveszettebbnek érezte
magát. Nem csupán arról volt szó, hogy elveszítette a szerinte
legféltettebben őrzött emlékeit, hanem arról is, hogy ezek az
emlékek tulajdonképpen olyan dolgokhoz kapcsolódtak, amiket
minden bizonnyal gyűlölt. Ki nem állhatta a bevásárlásokat!
Most mégis úgy tűnt, mintha örömmel vett volna részt bennük,
sőt élvezte volna ezeket az alkalmakat. Olyan érzés volt, mintha
a gyermek Kate egészen más entitás lett volna, mint a felnőtt.
Lepillantott a tompa, színtelen körmeire, és el sem tudta
képzelni, hogy valamikor reszeltette, csiszoltatta és festette őket.
– Szóval ezért lett Bunny – folytatta az apja. Kissé összefolyt a
beszéde, talán a bor miatt; szemüvege bepárásodott. – És persze
örülök, hogy velünk van. Csinos és könnyed, mint az édesanyád,
még mielőtt összeházasodtunk. Bunny azonban,
hogyismondjam… nem kimondottan intellektuális. A tartásodat
sem örökölte – az egyenességed. Kate, tudom, hogy túl sok
mindennel terhellek. – Kinyúlt felé, ujjai hegyét Kate csuklójára
helyezte. – Tudom, hogy több mindent várok el tőled, mint
kellene. Vigyázol a húgodra, viszed a háztartást… Attól félek, így
sosem találsz magadnak férjet.
– Jéézus! Köszi – mondta Kate, elrántva tőle a csuklóját.
– Nem, nem úgy értem… Ó, miért van az, hogy folyton ilyen
furcsán fejezem ki magam? Csak azt akartam mondani, hogy itt
bent aligha találkozhatsz a majdani férjeddel. Be vagy zárva a
házba, a kertben teszel-veszel, gyerekekkel foglalkozol az
iskolában, ami ha jobban belegondolok, nyilván a legutolsó hely,
ahol… Szóval önző voltam. Vissza kellett volna küldjelek a
főiskolára.
– Nem akarok visszamenni tanulni – jelentette ki Kate.
Tényleg nem akart; kissé meg is ijedt, ahogy kimondta.
– Vannak persze más főiskolák is, ha azzal volt a gond. Ne
gondold, hogy nem foglalkozom vele. Végezhetnél a Johns
Hopkinson is! Bár mindig csak áltatom magam. Mindig azt
mondtam, hogy „ó, még túl fiatal; még rengeteg ideje van”;
miközben arra gondoltam, hogy „szükségem van rá idehaza.
Hadd élvezzem a társaságát!”
– Te élvezed a társaságom?
– Nyilván ez is azt magyarázza, hogy miért akartalak
összehozni Pjoderral. „Maradjon még itthon!” Nyilván erre
gondoltam. „Semmi következménye nem lesz: papírházasság az
egész, a lányom pedig itt marad nekem idehaza.” Minden okod
megvan arra, hogy dühös legyél rám, Kate. Bocsánattal tartozom
neked.
– Rendben – mondta Kate. – Azt hiszem, most már a te
oldaladról is értem a dolgot.
Visszaemlékezett arra az estére, amikor végleg hazajött a
főiskoláról. Nem szólt előre, csak beállított a bőröndjeivel –
azokkal, amiket magával vitt a főiskolára –, és miután kiszállt a
taxiból, a konyhában találta meg az apját. Kötényt vett fel az
overalljára. – Hát te meg mit keresel itt? – kérdezte, mire Kate
azt mondta: – Kirúgtak. – Jóval őszintébbre sikeredett a
mondat, mint szerette volna, csak hogy túllegyenek rajta. –
Miért? – kérdezte az apja, ő pedig elmesélte neki a professzora
gagyi fotoszintézis-magyarázatát. Az apja erre azt mondta: –
Nos, igazad volt – ami hihetetlen megkönnyebbüléssel töltötte el.
Több volt, mint megkönnyebbülés: örült neki. Színtiszta örömöt
érzett. Komolyan azt gondolta, hogy az volt élete legboldogabb
pillanata.
Az apja most épp az ablak felé tartotta a borosüveget;
láthatóan abban reménykedett, hogy van még pár csepp az alján.
– Amikor azt mondtad, hogy „papírházasság”… – mondta
Kate.
Az apja ránézett.
– Hogy az egész csak formalitás – folytatta Kate –, apró kis
jogi dolog, amely lehetővé teszi, hogy megváltoztasd a vízuma
státuszát, utána pedig az egészet visszamondhatjuk…
Az apja visszatette az üveget a pultra. Feszülten állt, talán nem
is lélegzett.
– Azt hiszem, ez nem volna olyan nagy dolog – mondta Kate.
– Szóval igent mondasz?
– Ó, Apa! Nem is tudom – nyögte fáradtan.
– De legalább gondolkodsz rajta. Ezt akarod mondani?
– Igen, azt hiszem.
 – Szóval tényleg megtennéd miattam?
Kate hezitált, majd bizonytalanul bólintott. A következő
pillanatban máris arra gondolt, hogy mégis mit művel, az apja
azonban heves, ügyetlen mozdulattal átölelte, majd eltolta
magától és diadalittasan nézett az arcába.
– Megteszed! – ujjongott. – Te tényleg megteszed! Ezek
szerint jelentek neked annyit, hogy megtedd! Ó Kate, édesem, el
sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok.
– Úgy értem, nem mintha az egész annyi mindent
megváltoztatna az életemen – mondta Kate.
– Az égvilágon semmit, esküszöm. Észre sem fogod venni
Pjoder jelenlétét; minden pontosan ugyanúgy lesz, mint azelőtt.
Mindent meg fogok tenni, hogy az egész úgy alakuljon, ahogy
neked a legkényelmesebb. Kate, ez mindent megváltoztat! Így
már fényesebbek a kilátásaink; valamiért úgy érzem, hogy a
projektem végül sikeres lesz. Köszönöm, édesem!
– Nincs mit – mondta Kate, pillanatnyi szünet után.
– Szóval… – kezdte az apja. – Kate?
– Mi az?
– Be tudnád esetleg fejezni az adóbevallásomat?
Megpróbáltam, de… – félbehagyta a mondatot, és félig viccesen,
félig tanácstalanul széttárta a karját. – Tudod jól, hogy hogy
vagyok az ilyesmivel.
– Igen, Apa – mondta. – Tudom.

HÉT
VASÁRNAP, DÉLELŐTT 1 1 :05
Szia Kate én írok!
Szia.
Othn vgy?
Jézus I sten, betűzd már ki rendesen a dolgokat!
Nem vagy már tinédzser.
Otthon vagy?
Nem.
A balerina és a tengerész baba épp házasodni készültek. A
tengerész baba a megszokott egyenruháját viselte, a balerinán
azonban új, papír zsebkendőből készült ruha volt – egy réteg elöl,
egy pedig hátul takarta, hajgumival összefogva a derekán –,
amely ropogós hullámokat vetett az alatta lévő tüllszoknya
miatt. Emma G. műve volt a ruha, ám Jilly adta hozzá a
hajgumit, és Emma K. volt az, aki tudta, hogy hogyan kell
végigvonulni a padsorok között az oltárnál várakozó vőlegényig.
Emma K. nemrégiben nyoszolyólány lehetett. Hosszasan
magyarázta a gyűrűhordozó tanú, a csokor eldobása, majd a
„tornyos esküvői torta” témáit, míg a többi lány megigézve
hallgatta. Meg sem próbálták Kate véleményét kikérni a
részletekről, bár az ő közelgő esküvője volt az esemény apropója.
Kate először arra gondolt, hogy senkinek sem beszél a dologról.
Egy szombati napon lesz az esküvője – május első szombatján,
három hét múlva –, majd a rákövetkező hétfőn úgy megy be az
iskolába, mintha mi sem történt volna. Az apja azonban csalódott
volt, amikor megtudta, hogy Kate még mindig nem beszélt róla
senkinek. Mint mondta, a bevándorlásiak kötelesek érdeklődni a
munkahelyén, és iszonyú gyanús volna, ha a munkatársai úgy
tudnák, hogy hajadon.
– Menj és jelentsd be! – mondta. – Holnap szépen bemész az
iskolába, mosolyogva megvillantasz egy gyűrűt, és kitalálsz egy
érdekes sztorit arról, hogy milyen régóta jártok együtt Pjoderrel.
A bevándorlásiak így minden részletet megtudnak, ha
elkezdenének kérdezősködni.
A bevándorlásügy volt a család új mumusa. Kate magában
megszemélyesítette a hivatalt: férfiként képzelte el, öltönyben-
nyakkendőben; jóképű volt, de nem túlzó módon. A régi fekete-
fehér filmek színtelen detektívjeire emlékeztetett, hangja a
klasszikus film sztárjait idézte: utószinkronja ellenállhatatlan erőt
sejtetett.
– Katherine Battista? A Bevándorlásügytől vagyok. Szeretnék
feltenni néhány kérdést.
Másnap reggel tehát, egy keddi napon, felvette a nagynénje
gyémántgyűrűjét, és még mielőtt elkezdte volna a munkáját a
négyes szobában, betért a tanáriba – ahol a tanárok és az
asszisztensek nagy része a teáskanna köré gyűlt éppen –, majd
szó nélkül feltartotta az ujját.
Mrs. Bower volt az első, aki észrevette.
– Ó! – rikácsolta. – Kate! Mi ez? Csak nem egy eljegyzési
gyűrű?
Kate bólintott. Nem igazán tudta megoldani a mosolyt is a
bejelentéséhez, mivel Mrs. Bower a kettes szobában tanított –
ott, ahol Adam asszisztenskedett. Biztos volt benne, hogy
pillanatokon belül visszarohan a termébe, hogy elújságolja
Adamnek a hírt, hogy Kate-et eljegyezték.
Kate, amióta belement a házasságba, sokat gondolkodott azon,
hogy hogyan közli végül Adammel.
Hirtelen az összes többi nő is ott toporgott mellette, izgatottan
kiáltozva és kérdéseket zúdítva rá, és ha visszafogottnak tűnt is
a viselkedése, Kate biztos volt benne, hogy azt a szokásos
zárkózottságának tudják majd be.
– Nagyon ravasz! – mondta Mrs. Fairweather. – Még csak
nem is tudtuk, hogy van barátja!
– Nos, igen – motyogta Kate.
– Ki a nagy ő? Hogy hívják? Mivel foglalkozik?
– Pjoder Cserbakov a neve – magyarázta Kate. Öntudatlanul
is úgy ejtette ki a nevét, ahogy az apja, így kevésbé tűnt
külföldinek. – Mikrobiológus.
– Tényleg? Mikrobiológus? Hol találkoztatok?
– Apám laborjában dolgozik. – Hirtelen Mrs. Chauncey felé
pillantott: – Te jó ég, senki sincs a négyes csoporttal? – Próbált
ürügyet találni a távozásra, még mielőtt újabb kérdések
következnének.
Persze nem engedték el olyan könnyen. Hová valósi Pjoder?
(Nyilván baltimore-i a fiú.) Hogy fogadta az apja a hírt? Mikor
lesz az esküvő? – Ilyen korán? – mondták, amikor megtudták a
dátumot.
– Ami azt illeti, Pjotr már három éve ott van a képben –
jelentette ki Kate. Ami, őszintén szólva, igaz is volt.
– De hiszen addig még annyi mindent elő kell készítenetek!
– Nem feltétlen; próbáljuk visszafogottra venni a dolgot. Csak
a közvetlen hozzátartozóknak.
Ezzel láthatóan nagy csalódást okozott. Azt gondolták, hogy ők
is részt vesznek majd az esküvőn.
– Georgina, mint emlékszel, az egész osztályát meghívta –
emlékeztette Mrs. Fairweather.
– Ez nem az a fajta esküvő lesz. Egyikünk sem híve a nagy
felhajtásnak. – A hirtelen többes szám furcsán hangzott a
szájából; mintha egy kődarab esett volna ki belőle. – A
nagybátyám lelkész, ő fog összeadni bennünket egy zártkörű
ceremónián. Csak az apám és a húgom lesznek jelen, mint tanúk;
még a nagynénémet sem hívtam meg. Már most dührohamai
vannak miatta.
A templomi esküvő maga is a kompromisszum része volt. Kate
egy gyors polgári esküvőt képzelt el a városházán, az apja
azonban rendes ceremóniát akart, esküvői ruhában, ami jól
mutat majd a bevándorlásiaknak készült fotókon. A kollégái
láthatóan egyetértettek az apjával; szomorú pillantásokat
váltottak egymással.
– A gyerekek ott ültek a padban Georgina legközelebbi
rokonai mögött, sárga rózsával a kezükben. Emlékszel? –
kérdezte Mrs. Fairweather Mrs. Linktől.
– Igen, mivel Georgina maga is sárgában volt, a
leggyönyörűbb, leghalványabb sárgában, amit csak el tudsz
képzelni, és a férje sárga nyakkendőt kötött – mondta Mrs. Link.
– Az örömanyák meg azon mérgelődtek, hogy miért nem
fehérben van. „Mit szólnak majd az emberek? – mondták. – Ki
hallott még olyat, hogy egy menyasszony sárgát vegyen fel?”
– Georgina erre azt mondta, hogy „Sajnálom, de én fehérben
mindig úgy nézek ki, mint egy kísértet” – idézte Mrs. Chauncey.
Kate néha komolyan kételkedett abban, hogy bármi különbség
volna a tanáriban zajló beszélgetések és a négyes szoba
kislányainak fecsegése között.
Mrs. Chauncey jelentette be a hírt Kate csoportjában.
– Gyerekek! Gyerekek! – mondta tapsolva, amint befejezte az
obligát „Jó reggelt” dalt. – Csodálatos hírem van. Találjátok ki, ki
fog megházasodni!
Néma csend következett. Végül Liam M. kockáztatta meg a
kérdést:
– Talán maga?
Mrs. Chauncey elgyötört arccal nézte őket. (Harmincöt éve
házas volt.) – Dehogy! Miss Kate! – kiáltott fel végül. – Őt
jegyezték el. Mutassa meg a gyűrűjét, Miss Kate!
Kate feltartotta a kezét. A kislányok egy része elismerően
sustorogni kezdett, a legtöbben azonban zavarodottnak tűntek.
– És, oké? – kérdezte Jason.
– Mi oké?
– Úgy értem, a mamája megengedi?
– Öö… persze – nyögte Kate.
A Samson fivéreket szemmel láthatóan rosszul érintette a hír.
Bent a teremben nem mondtak semmit, később délelőtt
azonban, kint az udvaron odaléptek hozzá, Raymond pedig
megkérdezte:
– Na és mi kit fogunk elvenni?
– Ó, majd csak találtok valakit – biztosította őket. – Valakit,
aki korban közelebb áll hozzátok. Biztos vagyok benne.
– De kit? – kérdezte Raymond.
– Hát…
– Ott van például Jameesha – vetette fel David.
– Ó, igen.
– Aztán ott van még…
– Oké, akkor én fogom elvenni Jameeshát.
– Jó, de velem mi lesz? – kérdezte David. – Jameesha
valamiért mindig mérges rám.
Kate sosem tudta meg, hogy mi lett a beszélgetés vége, mert
ebben a pillanatban jelent meg mellettük Adam. Rózsaszín
kapucnis fölső volt a kezében és rettenetesen rosszkedvűnek
tűnt, de az is lehet, hogy csak képzelődte.
– Szóval – kezdte, Kate mellé érve. Elnézett a hinták irányába.
– Hallottam a nagy hírt.
– Hírt? – kérdezte. (Ostobán.)
– Az esküvőről.
– Ó – mondta –, szóval azt.
– Nem is tudtam, hogy jársz valakivel.
– Én sem – mondta Kate. – Mármint bizonyos fokig tudtam,
csak éppen… az egész olyan hirtelen jött.
Adam bólintott; még mindig rosszkedvűen. Szempillái sötétek
és vastagok voltak, ami komor kifejezést kölcsönzött a
szemeinek.
Egy ideig nézték, ahogy egy hároméves hason fekve lengett a
hintán, egyre gyorsabban. Ide-oda lendült, láthatóan az életéért
kapaszkodva, arcán elmélyült koncentrációval – majd megállt és
bizonytalanul odébbszédelgett, mint egy igen apró szeszkazán.
Végül Adam szólalt meg.
– Szerinted… bölcs dolog ilyen hirtelen egy ekkora döntést
meghozni?
Kate gyors oldalpillantást vetett felé, Adam azonban még
mindig a háromévest bámulta, így képtelen volt olvasni a
tekintetéből.
– Talán igen – mondta. – Talán nem. Nem is tudom.
Hosszú szünet után folytatta:
– Az is lehet, hogy ez amolyan… tudod, olyan időleges dolog.
A férfi végre ránézett.
– Időleges! – mondta.
– Úgy értem, az ember sosem tudhatja, hogy meddig tart egy
házasság. Nem?
Adam komor szemei egyre sötétedtek és szűkültek.
 – A házasság szent szerződés – mondta.
– Igen, de… igen, az. Szerződés. Igazad van.
Kate ismét úgy érezte, hogy túl sokat mondott, túl hirtelen és
túl érzéketlenül. Hirtelen késztetéstől vezérelve Antwan felé
indult, aki máris túl magasra mászott a gumihálón. Szó nélkül
megindult felé.

KEDD, DÉLUTÁN 2 :4 6
Szia Kate! Szeretnéd, ha hazakísérnélek iskola után?
Nem.
Miért nem?
Ma hosszúnapközis vagyok.
Hazakísérhetlek utána?
Nem.
Nem vagy valami udvarias.
Szia.

Új fotó: Kate mereven áll az előkerti ösvényükön, Pjotr mellette,

arcán széles mosoly, habár az orrlyukai körül még mindig
rózsaszínes a bőr. Az úgynevezett megfázása allergia volt, valami
kinti növényre, ez egyre nyilvánvalóbbnak tűnt.
Másik kép: Kate és Pjotr egy éttermi banketten. Pjotr jobb
keze átnyúl Kate széke mögött, birtokló mozdulattal, ami
kicsavarodottnak és erőltetettnek hat, mivel a szék háta igen
magas. Enyhén fintorog is hozzá az erőlködéstől, és hogy lásson a
félhomályban; már többször panaszkodott amiatt, hogy az
amerikai éttermek túl sötétek. Persze Kate apja is velük volt,
mivel valakinek le kellett őket kapnia. Ő és Kate hamburgert
rendeltek. Pjotr borjúpofát rendelt zellerpürével,
gránátalmaszósszal leöntve. Később élénk beszélgetésbe kezdtek
Dr. Battistával a különféle receptek „genetikus algoritmusairól”.
Kate észrevette, hogy amikor élénk figyelemmel hallgatott
valakit, Pjotr arca békés kifejezést öltött. Homloka kisimult, és
teljes nyugalommal a másik személyre koncentrált.
Kate és Pjotr a nappali kanapéján, lábaik harminc
centiméternyi távolságra egymástól. Pjotr szélesen vigyorog,
karját ismét átveti a háttámla mögött, Kate pedig kőarccal
mutatja a gyémántgyűrűjét a kamera felé. Az is lehet, hogy
csupán cirkónium; senki sem tudja biztosan. A nagynéni, akié
volt, a zaciban dolgozott.
Kate és Pjotr mosogatnak. Pjotr derekán kötény, egy
előmosott tányért tart a levegőbe. Kate oldalról pillant rá, mintha
azon gondolkodna, hogy ki is ez az alak. Bunny, aki csak félig
látszik a képen, láthatóan ugyanezt gondolja mindkettejükről;
hitetlenkedve forgatja nagy kék szemeit a kamera felé.
Bunny volt az, aki megmutatta az apjuknak, hogy hogyan
küldje tovább a fotókat Kate-nek és Pjotrnak, mivel Dr.
Battistának halvány gőze sem volt a dologról. Bunny ismét a
szemét forgatta, bár segített neki. Nem titkolta azonban a
házasság tervével kapcsolatos ellenérzéseit.
– Mégis mi vagy? – kérdezte Kate-től. – Valami ingóság?
– Úgysem tart majd sokáig – mondta Kate. – Különben pedig
fogalmad sincs, hogy milyen kétségbeesett a helyzet a laborban.
– Nem tudom, és nem is érdekel. Annak a labornak viszont
semmi köze sincs hozzád.
– Apához viszont annál több köze van. Erről szól az élete!
– Rólunk kellene szólnia – mondta Bunny. – Mégis mi van
vele? Hónapokig megfeledkezik rólunk, közben pedig azt hiszi,
hogy joga van beleszólnia, hogy kivel üljünk autóba és kikhez
menjünk hozzá.
– Kihez – helyesbített Kate automatikusan.
– Ébresztő, nővérkém! Nem látod, hogy emberáldozatnak
használ?
– Jaj, ne már! Annyira azért nem szörnyű a dolog – jelentette
ki Kate. – Tudod, hogy az egész csak papírforma.
Bunnyt annyira felzaklatta a dolog, hogy szinte már az egész
Taylor Swift dallamcsengője lement, mire felvette a telefont.

PÉNTEK, DÉLUTÁN 4 :1 6
Szia Kate! Holnap veled megyek bevásárolni.
Szeretek egyedül boltba menni.
 Megyek, mert mi főzzük vacsorát apáddal.
Hogy mi?
Reggel nyolckor érted megyek kocsival.
Szia.

Pjotr autója egy Volkswagen Bogár volt; Kate már évek óta nem
látta ezt a modellt. Pávakék színű volt és olyan viharvert, hogy a
festése krétarajzként hatott. Amúgy láthatóan remek állapotban
volt. Kate szerint az utóbbi tény azért is különös volt, mivel Pjotr
igen mostohán bánt a járművel. Mintha volna valami természeti
törvény, amely kimondja, hogy a tudósok képtelenek normálisan
vezetni. Az is lehet, hogy tudnak vezetni, ám annyira elmerülnek
a saját magasröptű gondolataikban, hogy képtelenek az útra
figyelni. Pjotr az út helyett többnyire Kate-et nézte, teljesen felé
fordítva az arcát beszéd közben, miközben a kocsi a 41. utcán
robogott – a többi autó fékezett és dudált, miközben könyvek,
laborköpenyek, üres vizesüvegek és gyorskajás dobozok
tömkelege csúszkált ide-oda a hátsó ülésen.
– Sertéskarajt veszünk. És kukoricadarát.
– Az isten szerelmére, nézd már az utat!
– Lehet juharszirupot kapni itteni boltban?
– Juharszirup? Mégis mi a bánatot fogtok főzni?
– Dinsztelt disznóhúst polentaágyon, juharsziruppal leöntve.
– Te jóságos isten!
– Megbeszéltük apáddal.
– A receptek genetikus algoritmusa – emlékezett vissza Kate.
– Á, szóval odafigyeltél múltkor. Figyeltél arra, amit mondtam.
– Éppenséggel nem rád figyeltem – állította Kate. –
Egyszerűen csak nem tudtam nem odafigyelni, amikor a fejem
fölött dumáltatok egymással.
– Nem, nem, rám figyeltél. Kedvelsz, ugye? Szerintem teljesen
odavagy értem.
– Pjotr. Tisztázzunk valamit!
– Ajaj! Nem tudtam, hogy ekkora kamion is mehet ezen úton.
– Az egészet csak azért csinálom, hogy az apámnak segítsek.
Rettentő fontosnak gondolja azt, hogy itt maradhass az
országban. Miután megszerezted a zöldkártyát, az útjaink szép
csendben elválnak. Az egésznek semmi köze sincs ahhoz, hogy
bárki is odalegyen bárkiért.
– De lehet, hogy végül úgy döntesz, hogy együtt maradjunk –
mondta Pjotr.
– Mi van? Miről beszélsz? Hallottál egy szót is abból, amit az
előbb mondtam?
– Persze, persze – mondta Pjotr sietősen. – Hallottam.
Senkinek nem kell odalennie senkiért. Most pedig megyünk és
megvesszük karajt.
Beállt az áruház parkolójába és leállította a motort.
– Miért éppen disznót veszünk? – kérdezte Kate, amint
követte a férfit a parkolón keresztül. – Tudod, hogy Bunny nem
fogja megenni.
– Nem aggódom Bunny miatt.
– Hogyhogy?
– Van egy mondás odahaza: „Kedves ember olyan, mint üres
kalória: édes, de nem táplál.”
Ez érdekes, gondolta Kate.
– Nos, nálunk pedig van egy mondás arról, hogy több legyet
foghatsz mézzel, mint ecettel.
– Ami nagyon is igaz – mondta Pjotr rejtélyesen. Pár lépéssel
Kate előtt ment, most azonban lassított és minden figyelmeztetés
nélkül átvetette a karját Kate vállán és szorosan maga mellé
vonta.
– Viszont miért akarnál legyeket fogni, mi? Erre felelj,
ecetlány!
– Engedj el! – mondta Kate. Ilyen közelről friss szénaszaga
volt, szorítása acélos volt és sürgető. Kiszabadult a karja alól. –
Te jó ég! – A parkoló hátralévő részén Kate volt az, aki pár
lépéssel elöl ment.
A bolt bejáratánál megragadott egy kocsit és elindult befelé,
Pjotr azonban utána sietett és a kocsi után nyúlt, hogy ő tolja.
Kate-nek egyre inkább az volt az érzése, hogy valami macsó-
komplexusban szenved.
– Kit érdekel. – Pjotr boldogan rámosolygott és tolta tovább az
üres kocsit.
Ahhoz képest, hogy mi mindent összebeszélt a vitaminokról,
furcsa mód közömbös volt a zöldséges pult iránt. Unottan
bedobott a kocsiba egy fej káposztát, majd körbepillantott és
megkérdezte:
– Kukoricadara merre van?
– Látom, nagyon bírod a puccos kajákat – mondta Kate.
Közben ismét átvette a vezetést. – Mint múltkor az étteremben
azt az izét a zellerpürével.
– Csak megismételtem legutolsó tételt.
– Tessék?
– Amikor a pincér odajött asztalunkhoz, nagyon bonyolult
dolgokat mondott. Ilyesmiket: „Szíves figyelmükbe ajánlanám a
mai specialitásainkat…” – Pjotr tökéletesen utánozta a pincér
baltimore-i akcentusát; kísértetiesen emlékeztetett az eredetire.
– Ezután mondta a mindenféle hosszú és összetett dolgot: nem
nagyüzemi, kővel őrölt, házilag érlelt… egész beleszédültem.
Végül egyszerűen megismételtem, amit legutoljára mondott.
„Borjúpofa zellerpüré ágyon.” Mivel az még ott volt fülemben.
– Akkor ma este akár vissza is térhetnénk a jó kis klasszikus
krumplipürére.
– Nem, nem hiszem – mondta Pjotr. Ezzel le is zárta a kérdést.
A számítógéppel írott bevásárlólistának nem sok hasznát
vették. Egyrészt maradt még múlt hétről egy elég nagy adag
húspüréjük, és Kate abban a hitben élt, hogy aznap este ezt
fogják megenni. A mostani hét egyébként is nagyban különbözött
a szokásostól, már ami az ételeket illeti. Nem elég, hogy az apja
leszervezte Pjotrral azt a fotózkodós éttermi vacsorát, de
másnap este Pjotr maga ragaszkodott hozzá, hogy meghívja őket
étterembe (Bunny nem ment el, mondván, ami sok, az sok).
Kedden pedig a rövid, ám annál bizarrabb tavaszi hóesést
megünneplendő, hirtelen egy vödör KFC-csirkével állított be.
Kate ráadásul tudta, hogy következő héten Thelma
nénikéjének is meg kell majd szerveznie egy vacsorát. Dr.
Battista egyre többször emlegette, hogy össze kellene
ismerkedniük Pjoderrel, neki és a férjének, és talán még Theron
bácsit is meghívhatnák, ha találnak olyan időpontot, ami nem
ütközik a templomi kötelezettségeivel. Dr. Battista szerint épp
ideje, hogy így vagy úgy, de túllegyenek a dolgon. Ő és Thelma
néni nem voltak a legjobb viszonyban (Thelma néni őt okolta a
nővére depressziójáért), és mint mondta: – „Bevándorlásügyi”
szempontból úgy érzem, a legjobb az volna, ha a lehető legtöbb
rokonunk tudna a házassági terveitekről. „És mivel nem
engeded, hogy a nénikéd részt vegyen a szertartáson, egy
vacsora stratégiai szempontból jó alternatíva volna.”
Kate azért nem engedte, hogy részt vegyen az esküvőn, mert
túlságosan jól ismerte. A legkevésbé sem hiányzott neki, hogy a
nénikéje egy templomi kórus és hat nyoszolyólány élén jelenjen
meg a ceremónián.
De mit adjon neki vacsorára? Nyilván nem készülhet
húsmentes húspürével, még ha így meg is szabadulna a rengeteg
maradéktól. Sima sült csirke volna talán a legjobb; ezt nyilván
még ő is képes elkészíteni. Bedobott a kocsiba pár sütni való
csirkét, míg Pjotr a disznóhúsokat nézegette, majd visszament a
zöldséges pulthoz spárgáért és vörös krumpliért.
Ahogy ment vissza a húsos pulthoz, már távolról
megpillantotta Pjotrt, élénk beszélgetésbe mélyedve egy színes
bőrű férfival, aki kötényt viselt. Pjotr kinyúlt szürke pulóverét és
védtelen nyakszirtjét furcsa módon megindítónak találta. Nem
teljesen az ő hibája, gondolta, hogy ebbe a kellemetlen helyzetbe
került. Egy pillanatra megpróbálta elképzelni, hogy ő hogy
érezné magát egyedül egy idegen országban, lejáró vízummal,
bármiféle kilátás és munka nélkül a lejárta után. És ott volt még
a nyelv problémája! Ő maga réges-régen mindig is közepes vagy
jó volt az idegen nyelvekből, viszont tudta, hogy igen
magányosnak érezné magát, ha ténylegesen benne kellene élnie
egy másik nyelvi közegben. Pjotr azonban itt állt előtte, és a
szokásos pozitív modorában, élénken beszélgetett a sertéshúsról.
Ezen óhatatlanul is elmosolyodott.
Azonban amikor melléjük ért, Pjotr így szólt: – Ó, a
menyasszonyom! Kedves úriember épp azt javasolta, hogy talán
ne karajt vegyünk, hanem friss combot. – Ami rögtön
visszahozta Kate korábbi rosszkedvét. „Menyasszony.” Jéézus!
Ráadásul mindig is utálta a finomkodó „úriember” kifejezést.
– Azt veszel, amit akarsz. Nekem tök mindegy. – Majd
bedobta a zöldségeket a kocsiba, és ismét odébbsétált.
Pjotr, mint kiderült, nem volt túl lelkes a gondolattól, hogy sült
csirkével várják Thelma nénit. Kate elkövette azt a hibát, hogy
elmondta neki a menütervét – rögtön azután, hogy a férfi
utolérte a szirupoknál. Az első kérdése ez volt:
– Csirkéket fel lehet darabolni?
– Miért darabolnád fel?
– Esetleg csinálhatnád úgy, mint KFC-ben. Tudod, hogy sütik
azokat?
– Nem.
Reménykedve várta a folytatást.
– De meg tudnád tanulni, ugye? – kérdezte végül.
– Meg tudnám, ha akarnám, gondolom.
– És, akarnád?
– Figyelj, Pjotr, ha annyira szereted a KFC-t, miért nem mész
el az egyikbe és veszel párat? – Szerette volna látni Thelma néni
arckifejezését, amikor feltálalják neki.
– Nem, neked kell főznöd – mondta Pjotr. – Valamit, ami sok
munkával jár. Fontos, hogy nénikéd érezze, szívesen látod.
– Ha majd megismered Thelma nénit, rá fogsz jönni, hogy
nagyon nem szeretnéd „szívesen látni” – mondta Kate.
– De hát ő is családod része! – ellenkezett Pjotr. Úgy ejtette ki
a szót, mintha szent volna; láthatatlan párnákkal tömködte
körbe. – Meg szeretném ismerni egész családodat, nénikéd és
férjét és fiát és lelkész bácsikádat! Vajon meg akar majd téríteni?
– Viccelsz? Theron bácsi egy kismacskát sem tudna
megtéríteni.
– Theron – ismételte meg Pjotr. Úgy hangzott a szájából,
mintha azt mondta volna: „Szeron”. – Azért csináljátok, hogy
kínozzatok, mi?
– Mit csinálunk?
– A sok th-vel kezdődő nevet!
– Ó, igen – mondta Kate. – Az anyámat pedig Theának hívták.
Pjotr felnyögött.
– Na és mi volt családnevük? – kérdezte.
Kate csak rövid szünet után válaszolt:
– Thwaite.
– Úristen! – Pjotr rácsapott a homlokára.
Kate felnevetett.
– Csak hülyéskedek. – Pjotr leengedte a kezét és
reménykedve ránézett. – Csak vicceltem – jelentette ki. –
Igazából Dell volt a családnevük.
– Á – mondta a férfi. – Szóval vicceltél. Vicceltél velem.
Hülyéskedsz! – Elkezdett szökdécselni a kocsi körül. – Ó, Kate; ó
én vicces kis Kate-em; ó én Kátyám…
– Hagyd abba! – szólt rá Kate. Többen máris őket nézték. –
Inkább azt mondd meg, hogy milyen szirupot szeretnél.
Pjotr abbahagyta a szökdécselést, találomra levett a polcról
egy üveget, és bedobta a kocsiba.
– Az elég kicsi – mondta Kate, a kocsi mélyét fürkészve. –
Biztos vagy benne, hogy elég lesz?
– Nem akarjuk túlzásba vinni sziruposságot – mondta Pjotr
szigorú hangon. – Egyensúlyt szeretnénk. Finom részleteket. Ó!
Ha nagyon jól sikerül, akkor nénikédnek is elkészíthetjük!
Csirkét adnánk neki miafene… valami ritka zöldségágyon,
juharsziruppal leöntve. Nénikéd pedig azt mondaná, hogy
„Micsoda isteni étellel vártatok!”
– Nagyon kevés az esélye annak, hogy Thelma néni ilyesmit
mondjon – jegyezte meg Kate.
– Szerinted hívhatom „Szelma néninek”?
– Ha „Thelma nénit” akartál mondani, akkor igen, bár én
megvárnám, amíg ő javasolja. Egyébként fogalmam sincs, hogy
miért neveznéd a nénikédnek, ha nem muszáj.
– Nekem sohasem volt nagynéném! – mondta Pjotr. – Ő lesz
első nénikém.
– Szerencsés vagy.
– Persze megvárom, amíg engedélyt ad rá. Ezt megígérem.
Tökéletesen tisztelettudó leszek.
– Miattam azért ne vidd túlzásba.

Pjotr ezután elment és elmesélte az apjuknak, hogy mennyire

„jól érezték magukat” a bevásárláskor. Ez aznap délután történt,
amikor a két férfi vacsorát főzött a konyhában. Kate épp jött be a
kertből, szerszámos vödörrel a kezében, az apja pedig büszkén
rámosolygott, mintha épp most nyerte volna el a Nobel-díjat.
– Hallom, milyen jól elvoltatok a boltban!
– Valóban?
– Ugye mondtam, hogy Pjoder remek fickó? Tudtam, hogy
végül te is rájössz! Azt mondja, kellemes és baráti hangulatban
töltöttétek a délelőttöt.
Kate gonosz pillantást lövellt Pjotr felé. A férfi udvariasan
mosolygott, és nem nézett fel az asztalról, ahol épp a friss combot
fűszerezte.
– Talán vacsora után elmehetnétek moziba – javasolta az apja.
– Vacsora után hajat mosok – mondta Kate.
– Vacsora után? Vacsora után mosol hajat? Miért éppen
akkor?
Kate felsóhajtott és bevágta a vödrét a kamrába.
Pjotr megszólalt:
– Arra gondoltunk, talán elmagyarázhatnád dinsztelés
lényegét.
– Fogalmam sincs, mi az a dinsztelés – mondta Kate. Odament
a csaphoz, hogy megmossa a kezét. Véres húsosfóliákkal volt tele
a kagyló, egy káposztatorzsával és néhány külső levéllel. Mivel az
apja szinte megszállottja volt a menet közbeni takarításnak, így
Kate jól tudta, hogy kit okoljon a rendetlenségért. – El ne
merészeld hagyni a konyhát, amíg ezt el nem takarítod! –
mondta Pjotrnak kéztörlés közben.
– Rend lesz mindenhol, megígérem! Eddie itt marad
vacsorára?
– Ki az az Eddie?
– Húgod barátja. Bent van nappaliban.
– Edwardra gondolsz? Nem, nem marad itt. – Eddie? Te jó ég!
– Amerikaiak szeretik beceneveket – magyarázta Pjotr.
– Nem, nem szeretik.
– De igen.
– De nem.
– Kérlek! – szólt bele az apja. – Elég legyen! – épp kavart
valamit a tűzhelyen. Fájdalmas arckifejezéssel nézte őket.
– Ráadásul nem is a barátja – mondta Kate Pjotrnak.
– Pedig az.
– Nem, nem az. Túl idős ahhoz, hogy a barátja legyen. A
magántanára.
– Húgod a mikroorganizmusokról tanul?
– Hogy mi?
– Egy szaklap van ölében: Mikrobiológiai közlöny.
– Valóban?
– Tényleg? – Dr. Battista láthatóan meglepődött. – Nem is
tudtam, hogy érdekli a téma!
– Te jó isten – motyogta Kate. Lecsapta a konyharuhát a
pultra és megfordult, hogy kivonuljon a konyhából.
– Van odahaza egy mondás… – mondta Pjotr az apjának,
amint ment kifelé.
– Kímélj meg bennünket! – vágta vissza Kate. Tornacipőjében
szinte hangtalanul vonult át a halion. Belépett a nappaliba. –
Bunny…
 – Jézus! – mondta Bunny, ahogy ő és Edward szétrebbentek.
A Mikrobiológiai közlöny már nem volt ott az ölében; a
kanapé távolabbi végén hevert. Kate négy gyors lépéssel átszelte
a szobát, felkapta a könyvet és Bunny arca elé tolta.
– Nem ez az, amit tanulnod kellene? – kérdezte Bunnytól.
– Tessék?
– Azért fizetjük Edwardot, hogy spanyolul tanítson.
– Nem is fizettek neki!
– Nos… pontosan ezért mondtam apának, hogy fizetnünk
kellene neki.
Bunny és Edward zavartnak tűntek.
– Bunny tizenöt éves – mondta Kate a fiúnak. – Még nem
szabad randiznia.
– Oké – mondta Edward. Kevesebb gyakorlata volt az
ártatlanság színlelésében, mint Bunnynak. Elvörösödött és
komor arccal a térdét bámulta.
– Fiúkkal csak akkor mehet valahová, ha többen vannak.
– Oké.
– De hát ő a… – kezdte Bunny.
– És ne mondd, hogy a magántanárod, mert tegnap is nekem
kellett aláírnom a kettes spanyoltesztedet.
– A konjunktívusz miatt van? – mondta Bunny. – Egyszerűen
soha nem áll rá az agyam a konjunktívuszra? – Kérdő hangsúlyai
mintha a magyarázat meggyőző mivoltára kérdeztek volna rá.
Kate sarkon fordult és szó nélkül kiment a helyiségből. Még
mielőtt átért volna a hallon, Bunny felugrott a kanapéról és
utánairamodott.
– Ezzel azt mondod, hogy soha többé nem találkozhatunk? –
kérdezte. – Edward csak itthon látogat meg! Nem megyünk
randizni, vagy ilyesmi.
– A srác legalább húszéves – mondta Kate. – Szerinted ezzel
sincs semmi baj?
– Na és? Tizenöt vagyok. Egy érett tizenöt éves.
– Ne nevettess! – mondta Kate.
 – Csak féltékeny vagy – mondta Bunny. Most már az
étkezőben loholt a nővére mellett. – Csak mert neked Pjoderrel
kell lenned…
– Pjotrnak hívják – szűrte Kate a fogai közt. – Lassan meg is
tanulhatnád, hogy hogyan ejtik.
– Ó, Miss Affekta, hogy pörgeti az r-jeit! Én legalább nem
szorulok rá az apámra, hogy barátot szerezzen nekem.
Amint ezt kimondta, már el is érték a konyhát. A két férfi
meglepetten pillantott feléjük.
– A lányod egy picsa – közölte Bunny az apjukkal.
– Hogy mondtad?
– Féltékeny, tolakodó, leskelődő picsa, én viszont nem vagyok
hajlandó… Ó, nézzétek csak!
Valami megragadta a figyelmét az ablakon túlról, mire a
többiek is megfordultak. Edward lopódzott odakint, görnyedt
háttal bújt át a júdásfa alatt; ment a házuk felé.
– Remélem, elégedett vagy – mondta Bunny Kate-nek.
– Miért van az – kérdezte Dr. Battista Pjotrtól –, hogy
valahányszor nők közelében vagyok, bármennyi ideig is, végül
mindig azt kérdem: „Vajon mi a fene történt itt?”
– Elég szexista megjegyzés – mondta Pjotr szigorú arccal.
– Ne engem okoljon – mondta Dr. Battista. –
Megfigyeléseimet tisztán empirikus bizonyítékokra alapozom.

HÉTFŐ, DÉLUTÁN 1 :1 3
Szia Kate! Elmentünk elintézni házassági engedélyt.
Ki az a mi?
Apád és én.
Nos, sok boldogságot mindkettőtöknek.
 NYOLC
– Hogy van, Pjoder? – kérdezte Thelma néni.
– Hmm! – vetette közbe Kate. Túl késő, gondolta.
– Volt egy elég rossz allergiám, de már jobban vagyok –
mondta Pjotr. – Talán a faszerű, büdös anyag miatt, amit bokrok
köré szórnak.
– Talajtakarás. Mulcsnak is hívjuk – magyarázta Thelma néni.
– M-U-L-CS. Arra való, hogy megtartsa a nedvességet a hosszú,
száraz nyár alatt. Viszont biztos vagyok benne, hogy nem erre
allergiás.
Mindig feldobta Thelma nénit, ha valakit kijavíthatott. Pjotr
pedig szélesen és biztatóan mosolygott vissza rá, ami csakis azt
jelenthette, hogy rajong a nagynéniért – ami így kölcsönös
rokonszenvet eredményezett. Kate arra gondolt, hogy az este
talán nem is lesz olyan rossz, mint ahogy elképzelte.
A hallban gyülekeztek: Kate, az apja és Pjotr, Thelma néni és a
férje, Barclay bácsi. Thelma néni a hatvanas évei elején járt;
apró, csinos nő volt, fényesszőke bubifrizurával és harsány
sminkkel. Bézsszínű selyem nadrágkosztüm és könnyű, színes
foltokkal tarkított kendő volt rajta, amit többször körbetekert a
nyakán, és a válla mögött vetett hátra. (Kate gyakran fantáziált
arról, hogy a nénikéje talán megpróbál valamit elrejteni az örök
kendőivel – egy régi műtét helyét, vagy, ki tudja, talán
harapásnyomokat.) Barclay bácsi szikár volt és jóképű, őszes
haja jól illett a drágának tűnő acélszínű öltönyéhez. Egy
tekintélyes befektetőcég vezetője volt, és láthatóan viccesen
eredetinek tartotta Dr. Battistát és a lányait; mintha egy
kisvárosi természettudományi múzeumban járna. Elnéző
mosollyal nézte őket ebben a pillanatban is, lomha eleganciával
az ajtófélfának támaszkodva, kezeit a nadrágzsebeiben
nyugtatva, ami finom ráncot vetett a zakója szélén.
 A többiek is a tőlük telhető legnagyobb eleganciával öltöztek
fel aznap este. Kate a farmerszoknyáját vette fel az egyik kockás
ingével. Pjotr farmert húzott – külföldit, amit övvel szorított
össze a derekán, és ami léggömbként lebegett a lábai körül –, ám
ropogósra vasalt fehér inggel egészítette ki, és a cipői sem a
szokásos futócipők voltak, hanem hegyes orrú barna oxfordok.
Még Dr. Battista is kitett magáért. Felvette az egyetlen öltönyét,
ami fekete volt, hozzá fehér inget és vékony fekete nyakkendőt.
Mindig is túl vékonynak és bizonytalannak tűnt, amikor épp nem
a hőn szeretett overallja volt rajta.
– Nagyon izgalmas – kezdte Thelma néni, ugyanabban a
pillanatban, amikor Kate is megszólalt: – Menjünk át a
nappaliba. – Közös problémájuk volt Thelma nénivel, hogy
folyton egymás szavába vágtak.
– Theron bácsi már itt van – mondta Kate, miközben beljebb
vezette őket.
– Valóban? – kérdezte Thelma néni. – Nos, akkor minden
bizonnyal túl korán jött, mert Barclay és én mindig pontosak
vagyunk.
Mivel Theron bácsi valóban korábban érkezett, abból a célból,
hogy megbeszélhessék az esküvő előkészületeit, így Kate erre
nem mondott semmit.
Thelma néni ott vonult előttük, és kitárt karokkal lépett be a
nappaliba, készen arra, hogy keblére vonja a kanapéról épp
felemelkedő Bunnyt.
– Bunny drágám! Szent isten! Nem fázol itt?
Az év első igazán meleg napja volt az aznapi, így Bunny aligha
fázhatott. Thelma néni is csupán a nyári ruha méretére célzott,
ami normál ingméretű volt, a vállrészen pedig hatalmas,
angyalszárnyakra emlékeztető, hetyke masnik kötötték össze.
Bunny szandálja emellett hátul nyitott volt. Ami hatalmas hiba
volt.
Thelma néni számos instrukciói közül az egyik, amelyekkel
évek óta traktálta a lányokat, az volt, hogy „soha ne vegyetek fel
hátul nyitott cipőt társasági alkalmakra”. Ami a második szabály
volt, rögtön az Egyes Számú Szabály után: „Soha, semmilyen
körülmények közt ne rúzsozzátok ki magatokat evéshez.”
Thelma néni szabályai kivétel nélkül mélyen beleégtek Kate
elméjébe, bár a saját ízléséből adódóan Kate-nek amúgy sem volt
hátul nyitott cipője és soha nem rúzsozta ki magát.
Bunny viszont rendszeresen figyelmen kívül hagyta Thelma
néni finom kis utalásait.
– Nem, sőt izzadok! – állította, és megpuszilta a nagynénjét. –
Szia, Barclay bácsi – köszönt, és őt is megpuszilta.
– Theron – szólt Thelma néni királynői hangon, kissé
leereszkedően. Theron bácsi felemelkedett a székéből és
összekulcsolta pufók, szőke szőrrel borított kezeit az ágyéka
előtt. Ő és Thelma néni ikrek voltak, ami megmagyarázta az
egymásra alliteráló neveiket, bár a húgukét nem indokolta.
Thelma néni mindig is elmondta, hogy ő „bújt ki elsőként”, és övé
volt az elsőszülött magabiztossága is, míg Theron félénk volt,
soha nem házasodott meg, és úgy tűnt, semmi komoly élménye
nem volt egész életében. Persze az is lehet, hogy csak nem vette
észre, ha valóban része volt bennük. Úgy tűnt, mintha folyton
pislogna valami miatt, mintha a legelemibb emberi gesztusok is
elbizonytalanítanák – ráadásul az aznap felvett sárga, rövid ujjú,
nem lelkészi ingében kifejezetten védtelennek, csupasznak tűnt.
– Te is izgulsz? – kérdezte tőle Thelma néni.
– Izgulok? – ismételte Theron, aggodalmas hangon.
– Kiházasítjuk a mi kis Kate-ünket! Igazi sötét ló vagy, mi? –
kérdezte Kate-től, ahogy elhelyezkedett a foteljében. Pjotr
mindeközben közelebb húzta hozzá a hintaszéket, amin addig ült.
Még mindig várakozásteli arccal nézte a nagynénit; még mindig
ragyogott a mosolya. – Nem is tudtuk, hogy van gavallérod –
mondta Thelma néni Kate-nek. – Attól féltünk, Bunny leelőz az
oltár előtt.
– Bunny? – szólt közbe Dr. Battista. – Bunny tizenöt éves. –
Szája sarkai lefelé görbültek, és még mindig nem talált magának
ülőhelyet. A kandalló előtt állt.
– Ülj le, Apa! – mondta Kate. – Thelma néni, mit hozhatok
inni? Theron bácsi gyömbérsört kért.
Azért említette meg a gyömbérsört, mert épp az imént tudta
meg, hogy az apjuk csak egy üveg bort vett – ami persze szintén
az ő hibája volt: miért bízott rá ilyesmit? – és remélte, hogy
vacsoráig senki más nem kér bort. A nénikéje azonban ezt
mondta:
– Fehér bort, légy szíves – majd Pjotr felé fordult, aki még
mindig lélegzet-visszafojtva várta, hogy mely szavak hagyják el a
néni ajkát. – Most pedig szépen mesélje el – kezdte –, hogy
hogyan…
– Csak vörös van itthon – mondta Kate.
– Akkor legyen vörös. Pjoder, szóval hogyan…
– Barclay bácsi? – kérdezte Kate.
– Igen, én is vöröset kérek.
Thelma néninek végül sikerült feltennie a kérdést:
– Hogyan ismerkedtek meg Kate-tel?
Pjotr azonnal válaszolt:
– Bejött Dr. Battista laborjába. Először nem reméltem semmi
jót. Gondoltam: „Otthon él, nincsen barátja..” Aztán hirtelen ott
volt. Magas. Haja, mint egy olasz filmsztáré.
Kate kiment a szobából.
Amikor visszatért a borral, Pjotr már a belső tulajdonságait
ecsetelte, Thelma néni pedig mosolygott és bólogatott, és el volt
ragadtatva.
– Kicsit olyan, mint otthon élő lányok – jelentette ki Pjotr. –
Őszinte. Ami szívén, az száján.
– Egyetértek – mormolta Thelma néni.
– Igazság azonban az, hogy nagyon jószívű. Figyelmes.
– Nahát, Kate! – mondta Thelma néni. Hangján tisztán
érződött a gratuláció.
– Gondoskodik másokról – folytatta Pjotr. – Kisgyerekekről is.
– Vagy úgy. És, folytatni is fogod? – kérdezte Thelma néni
Kate-től, amint átvette tőle a borát.
– Mit fogok? – mondta Kate.
– Folytatni fogod a tanítást, miután összeházasodtatok?
– Ó – mondta Kate. Először arra gondolt, hogy Thelma néni
arra céloz, hogy meddig fogja folytatni ezt a rossz komédiát. –
Igen, persze.
– Nem muszáj, ha nem akarja – mondta Pjotr. – El fogom
tudni tartani – hirtelen nagyvonalú gesztusra lendítette a karját,
amivel kis híján leverte a poharát. (Szerencsétlen módon ő maga
is a bort választotta.) – Ha szeretné, akár vissza is vonulhat.
Vagy visszamehet főiskolára! Vagy a Hopkinsra! Kifizetem.
Mostantól én felelősségem.
– Hogy mi vagyok? – kérdezte Kate. – Nem vagyok a te
felelősséged! Én magam felelek magamért.
Thelma néni békítően kuncogott. Pjotr csak körbemosolygott a
többiekre, mintha arra biztatná a társaságot, hogy
csatlakozzanak a mulatsághoz.
– Jó kislány – szólt közbe váratlanul Barclay bácsi.
– Nos, ha majd gyerekeitek lesznek, az egész vita tárgytalan
lesz, nem igaz? Megkérdezhetem, hogy milyen bort iszunk,
Louis?
– Ha? – Dr. Battista csüggedt arccal nézte a sógornőjét.
– Isteni ez a bor.
– Ó.
Dr. Battistát láthatóan nem dobta fel a megjegyzés, bár talán
ez volt az első dicséret az életében, amiben Thelma néni
részesítette.
– Mondja, Pjoder – mondta Thelma néni –, jelen lesz valaki a
családjából az esküvőn?
– Nem – felelte Pjotr, továbbra is sugárzó mosollyal.
– Régi osztálytársak, esetleg? Kollégák? Barátok?
– Van itt barátom, még otthoni intézetemből, de ő
Kaliforniában van.
– Ó! Közeli a kapcsolatuk? – kérdezte Thelma néni.
 – Kaliforniában van.
– Úgy értem… Olyasvalaki az illető, akit elhívna az
esküvőjére?
– Nem, dehogy. Nevetséges volna. Esküvő öt percig tart.
– Ó, biztos vagyok benne, hogy annál azért hosszabb lesz.
– Szerintem igaza van, Thelma – szólt közbe Theron bácsi. – A
legegyszerűbb verziót választották.
– Pont nekem való ceremónia lesz – mondta Barclay bácsi,
egyetértőleg. – Rövid és velős.
– Ó, hagyd már, Barclay – méltatlankodott Thelma néni. – Te
sem gondolod komolyan. Egy ilyen esemény egyszer fordul elő az
ember életében! Ezért sem tudom elhinni, hogy nem vagyunk rá
hivatalosak.
Kellemetlen csend következett. Végül Thelma néni társasági
ösztöne volt az, ami megtörte a csendet; ő szólalt meg először.
– Mondd, Kate, mit fogsz felvenni? – kérdezte. – Szeretném,
ha együtt vennénk meg a ruhádat.
– Ó, azt hiszem, már megvan – mondta Kate.
– Tudom, még csak nem is reméled, hogy beleférhetsz abba a
ruhába, amit szegény anyád viselt az ő esküvőjén…
Kate azt szerette volna, hogy a nénikéje legalább egyszer az
életben ne a „szegény” jelzővel utaljon az anyjára.
Talán az apja is hasonlóképpen érzett, mert hirtelen
közbevágott:
– Szerintem épp itt az ideje, hogy asztalhoz üljünk.
– Igazad van, apa – helyeselt Kate.
Amint felállt, Theron bácsi épp azzal fordult oda Pjotrhoz, hogy
vajon odahaza gyakorolhatta-e a vallását?
– Miért, kellett volna? – kérdezett vissza Pjotr, őszinte
kíváncsisággal az arcán.
Kate boldog volt, hogy elhagyhatta a helyiséget.
A férfiak főztek aznap délután, még a vendégek megérkezése
előtt – pirított csirkét készítettek reszelt jamsz-babágyon,
rózsaborsmártással, mivel a juharszirup a legutóbbi alkalommal
nem aratott osztatlan sikert. Kate-nek csupán annyi volt a dolga,
hogy megterített és összedobta a salátát. Ahogy ki-be járt a
konyha és a tálaló között, időnként elkapta a nappaliban folyó
beszélgetés foszlányait. Hallotta, amint Theron bácsi a „házassági
tanácsadásról” beszélt, amitől egy pillanatra megmerevedett, ám
Pjotr rögtön ezt mondta:
– Mindig összezavarodok „tanács” szótól. Annyi értelme van.
Azt sem tudom, helyesen ejtem-e. – Thelma néni örömmel
tartott neki egy gyors angolleckét, így a pillanat szerencsésen
elmúlt. Kate nem tudta biztosan, hogy Pjotr szántszándékkal
váltott-e témát.
Észrevette, hogy a férfi időnként egészen meg tudta lepni.
Egyre világosabbá vált, hogy veszélyes volt alábecsülnie, és hogy
pontosan megérti a mondandója nüanszait. Az akcentusa is
szépen fejlődött. Az is lehet, hogy csak egyre kevésbé vette
észre. Ráadásul időnként ő is úgy kezdte el a mondatait, hogy
„nos” vagy „ó”. Láthatóan nagy örömét lelte az új idiómák
felfedezésében – ilyen volt az „árnyékra vetődni”, amivel
előszeretettel fűszerezte a mondatait az utóbbi napokban. („Azt
hittem, már megy az esti híradó, de már látom, hogy… –
hangsúlyos szünet következett ezen a ponton, majd diadalittasan
fejezte be a mondatot – „árnyékra vetődtem!”) Egy-egy
kifejezése időnként kísértetiesen ismerősnek tűnt Kate számára.
„Te jó ég”, mondta olykor, néha azt, hogy „Jéézus”, időnként
pedig a „középszart” is használta. Kate ilyenkor úgy érezte,
mintha hirtelen a saját tükörképét pillantotta volna meg.
Pjotr persze még mindig tagadhatatlanul külföldi volt. Még a
tartása is idegen volt; idegenül járt, egyenesebben, mint az itteni
férfiak, és rövidebbeket lépett. Külföldiként hajlamos volt a nyílt
és nyilvánvaló bókokra, amiket úgy dobott Kate lába elé, mint
macska a döglött egeret. – Még a hülye is látná, hogy akarsz
valamit – mondta Kate ilyenkor, Pjotr pedig zavart
arckifejezéssel nézte. Most, ahogy hallotta, amint odabent a jeges
víz rejtett veszélyeiről beszélt, zavarban érezte magát miatta, és
érte is; egyszerre érzett iránta sajnálatot és türelmetlenséget.
Éles cipőkopogás rántotta ki a gondolataiból.
– Kate? Segítsek valamit? – kérdezte Thelma néni a
bentieknek szóló hangos, hamis hangon, és egy pillanattal később
már át is csusszant a konyhaajtón, átkarolta Kate derekát, és
borszagú leheletével a fülébe suttogta: – Jóképű fiú!
Ezek szerint Kate eddig túl kritikus volt Pjotrral szemben.
– Ahogy a bőre csillog, és azok a rézsútos szemei… És persze
imádom a szalmaszőke haját – mondta a nénikéje. – Lehet benne
némi tartár vér, nem gondolod?
– Fogalmam sincs – mondta Kate.
– Vagy inkább „tatár”.
– Tényleg nem tudom, Thelma néni.

Vacsora közben Thelma néni azt javasolta, hogy esetleg ő

szervezhetné meg az esküvői fogadást. – Miféle fogadást? –
kérdezte Kate, ám az apja tekintete egy pillanat alatt
elhallgattatta. Csak találgatni tudta, hogy mire gondol: talán arra,
hogy a fogadás növelné az esemény hitelességét a
Bevándorlásügy szemében.
– Kétségkívül hamisítatlan esküvő kellett legyen – jelentené
később a fekete-fehér detektív a feletteseinek –, mivel hatalmas
hepajt szervezett a menyasszony családja.
A bevándorlásiak gyakran használtak régi szlengkifejezéseket
Kate fejében.
– Önző dolog volna hagyni, hogy a barátaid és a rokonaid
kimaradjanak a boldogságodból – mondta Thelma néni. – Mi
gond van például Richarddal és a feleségével?
Richard Thelma néni és Barclay bácsi egyetlen gyermeke volt,
csontmerev és túl magabiztos típus, aki lobbistaként dolgozott
Washingtonban. Szokása volt, hogy beszélgetés közben mély
levegőt vett, majd fojtott, vészjósló, reszelős hangon fújta ki az
orrán, mielőtt előadta volna a véleményét. Nyilván a legkevésbé
sem érdekelte Kate boldogsága.
 – Persze a ti döntésetek, ha nem akarjátok, hogy részt
vegyünk a ceremónián – jelentette ki Thelma néni. – Nem
örülök neki, de persze nem is rólam szól a dolog. Akárhogy is, így
vagy úgy, de valahogy részt kell vennünk az eseményen.
Egyértelmű zsarolás, gondolta Kate. El tudta képzelni, amint
Thelma néni ott parádézik a templom előtt egy táblával,
tüntetőleg, amiért nem engedték neki megszervezni a drágalátos
fogadását. Pjotr felé nézett; még mindig a széles, reményteli
vigyor ült az arcán. Theron bácsi felé fordult – direkt elkerülte az
apja tekintetét –, aki biztatólag bólogatott.
– Nos. Nos, gondolkodom majd a dolgon.
– Ó, nagyszerű. Ez az egész annyira, de annyira tökéletes,
mivel épp most újíttattam fel a nappalinkat – mondta Thelma
néni. – Imádni fogod a kanapéhuzatunkat: isteni szaténcsíkos
anyag, egy vagyonba került, de minden pénzt megért.
Kialakíttattam egy új ülésrendet, így negyvenen is elférnek a
helyiségben. Vagy ha minden kötél szakad, ötvenen.
– Ötvenen! – horkant fel Kate. Pontosan ezért nem akarta,
hogy a nénikéje is részt vegyen az esküvőn: valahogy mindig
sikerült átvennie az irányítást. – Nem is ismerek ötven embert –
mondta neki.
– Ó, ne szerénykedj. Biztosan vannak régi osztálytársaid,
szomszédaid vagy kollégáid…
– Nem, nincsenek.
– Miért, hány ismerősöd van?
Kate elgondolkodott. – Talán nyolc – találgatott.
– Kate. Csak a Kisiskolában többen dolgoznak, mint nyolcan.
– Nem szeretem a tömeget – mondta Kate. – Nem szeretem a
társaságot. Nem szeretem, hogy lelkiismeret-furdalásom van
amiatt, hogy nem megyek oda mindenkihez smúzolni.
– Ó – mondta Thelma néni. Számító arccal vizsgálta Kate-et. –
Na és mi volna, ha egy icipici kis vacsorát rendeznénk?
– Mekkora az az icipici? – kérdezte Kate gyanakvóan.
– Nos, a mi asztalunknál csak tizennégyen férnek el, így nem
lehet túl nagy, nem igaz?
Kate számára tizennégy ember is túl sok volt, bár messze jobb
volt, mint ötven.
– Nos… – kezdte, majd az apja hirtelen közbeszólt:
– Nézzük csak: te és Pjoder, én és Bunny, Thelma és Barclay
és Theron, aztán Richard és a felesége, és ó, talán a
szomszédaink is, Sid és Rose Gordon; annyira kedvesek voltak
velünk, amikor az anyád meghalt. Aztán… mi a helyzet a
hogyishívjákkal?
– Kire gondolsz?
– A legjobb barátnődre a főiskoláról, mi is volt a neve?
– Ó. Alice. Már ő is házas.
– Remek. Akkor elhozhatja a férjét is.
– De hát már évek óta nem láttam!
– Ó, emlékszem Alice-re. Mindig olyan udvarias volt –
jelentette ki Thelma néni. – Szóval mennyi is ez összesen? –
Elkezdte összeszámolni az ujjain. – Kilenc, tíz…
– Nincs minimális létszám – vetette fel Kate.
– Tizenegy, tizenkettő… – folytatta Thelma néni, mintha meg
sem hallotta volna. – Tizenhárom – fejezte be. – Szentséges ég!
Tizenhárman egy asztalnál: szerencsétlen szám.
– Adjuk hozzá esetleg Mrs. Larkint – javasolta Dr. Battista.
– Mrs. Larkin már nem él – emlékeztette Kate.
– Ó.
– Kicsoda Mrs. Larkin? – érdeklődött Thelma néni.
– Ő vigyázott annak idején a lányokra – mondta Dr. Battista.
– Ó, igen. Meghalt?
– Meghívhatnánk Edwardot! – kotyogott közbe Bunny.
– Miért hívnád meg a spanyoltanárodat egy esküvői
fogadásra? – kérdezte Kate, gonosz éllel.
Bunny lejjebb csúszott a székén.
– Louis – kezdte Thelma néni. – Él még a nővéred?
– Igen, de Massachusettsben – mondta Dr. Battista.
– Vagy… Biztosan van valaki a Kisiskolában, aki a kedvenced –
javasolta Thelma néni. – Valaki különleges.
Kate megpróbálta elképzelni, amint Adam Barnes
koromfekete szemei Thelma néni Wedgwood-kerámiáit
vizslatják.
Csend telepedett a társaságra. Mindannyian őt nézték,
rosszallóan – még Theron bácsi is. Még Pjotr is.
– Miért, mi a gond azzal, ha tizenhármán vagyunk az
asztalnál? – kérdezte. – Ennyire babonásak vagytok? Ami
engem illet, én senkit sem szeretnék az asztalnál látni! Nem
tudom, miért csináljuk ezt! Azt hittem, hogy egyszerű, minimális
esküvőnk lesz; Apa és Bunny, Pjotr és én. Fogalmam sincs,
hogyan jutottunk el idáig! Teljesen szétcsúszott az egész!
– Semmi gond, édesem – mondta Thelma néni. Átnyúlt az
asztal fölött és megveregette Kate tányéralátétjét, mivel csak azt
érte el. – Tizenhárman pont elegen leszünk – mondta. – Csak a
konvenciókkal kapcsolatban tettem egy apró megjegyzést, ennyi
az egész; senki sem babonás közöttünk, a legkevésbé sem. Ne
aggódj emiatt. Minden el lesz intézve. Mondja meg neki, Pjoder.
Pjotr, aki Kate mellett ült, közelebb hajolt hozzá és átvetette a
válla fölött a karját.
– Ne aggódj, Kátyám. – Rózsabors illatú volt a lehelete.
– Mennyire édes – búgta Thelma néni.
Kate elhúzódott a férfitól és a vizespohara után nyúlt.
– Nem szeretem a felhajtást, ennyi az egész – mondta a
többieknek, majd ivott a vizéből.
– Ó, persze, hogy nem szereted – mondta Thelma néni
nyugtatólag. – Meglátod, nem is lesz semmiféle felhajtás. Louis,
hol van a bor? Tölts neki egy pohárral.
– Attól tartok, elfogyott.
– Az egész csak a stressz miatt van. Az esküvő előtti idegesség.
Kate, már csak egy icipici kis dolgot szeretnék megkérdezni
tőled, aztán be is fogom a szám: ugye nem az esküvő napján
indultok?
– Indulunk? – kérdezte Kate.
 – A nászútra.
– Nem.
Meg sem próbálta megmagyarázni, hogy nem mennek
semmiféle nászútra.
– Csodálatos – ujjongott Thelma néni. – Mindig is butaságnak
tartottam, ha valaki rögtön a ceremónia után vág bele egy hosszú
és fáradságos útba. Szóval ez azt jelenti, hogy aznap este
megtarthatjuk a mi kis partinkat. Sokkal szebb lesz így. Korán
kezdünk, mert addigra már fáradtak lesztek a nagy nap után.
Ötkor vagy fél hat körül kezdjük, az italokkal. Nos, azt hiszem
ennyi. Akár témát is válthatunk, ha gondolod. Nagyon érdekes ez
a csirke! És hogy a férfiak csinálták! Le vagyok nyűgözve. Bunny,
te meg sem kóstoltad?
– Vegetáriánus vagyok – mondta Bunny.
– Ó, igen. Richard is átesett ezen a korszakon.
– Miért, már nem…
– Kösz szépen, Thelma néni – mondta Kate.
Most az egyszer komolyan is gondolta. Furcsa nyugalmat
érzett a nagynénje rendíthetetlen kedélyétől.

Nem az esküvői idegességről volt szó.

Inkább arról, hogy „Miért érzi mindenki úgy, hogy minden
rendben van? Miért engedik meg, hogy megtörténjen? Hát senki
sem fog megállítani?”
Az előző kedden, miután az utolsó gyereket is kikísérte a szülei
kocsijához és ment vissza a négyes szobába (hosszúnapközis volt
aznap), a kollégái és az asszisztensek már várták. Egyszerre
ugrottak fel a miniatűr székekről és ezt kiáltozták: „Meglepetés!
Meglepetés!” A néhány perc alatt, amíg távol volt, kipakolták
mindazt, amit Mrs. Chauncey asztala alatt rejtegettek –
papírszalvétákat, frissítőket, műanyag poharakat és egy csomag
papírtányért –, majd a Legó-asztalra helyeztek egy csipketerítőt,
tele szépen becsomagolt ajándékokkal. Adam gitáron kísérte az
eseményt, Mrs. Darling pedig a puncsostál mögött elnökölt.
 – Ugye nem tudtad? Nem is sejtetted? – kérdezgette Kate-től,
ő pedig ezt mondta:
– Meg sem fordult a fejemben – ami abszolút igaz volt. – Nem
is tudom, mit szokás ilyenkor mondani – mondogatta.
Hosszúra nyúlt magyarázatokkal adták át az ajándékait:
eredetileg kék bögréket rendeltek, valamiért mégis zöldet
küldtek; a salátástál mosogatógép-biztos volt; nyugodtan
visszaválthatja a késkészletet, ha már van ilyenje. A legjobb
helyre ültették – Mrs. Chauncey irodaszékére –, és rózsaszín-
fehér muffinokkal, házi készítésű brownie-kkal kínálták. Adam a
„Híd a sebes folyó fölött”-et énekelte, Mrs. Fairweather pedig
megkérdezte, hogy tudna-e mutatni fotót Pjotrról. (Telefonon
megmutatta nekik az étteremben készült képet. Többen
megjegyezték, hogy milyen jóképű a jövendőbelije.) Georgina
megkérdezte, hogy nem hozná-e be egyszer a négyes szobába
„Most mutasd megnézni, Kate azonban azt mondta, hogy „Ó,
nem hiszem, hogy tudna ilyesmire időt szakítani a kutatása
mellett” – közben elképzelte, hogy mennyire élvezné Pjotr a
hirtelen figyelmet, és hogy hogyan csinálna az eseményből
komplett cirkuszt. Mrs. Bower azt javasolta Kate-nek, hogy már
az elején tisztázza: a férje maga felel a saját zoknijaiért.
Úgy tűnt, immár más szemmel néznek rá. Volt státusza. Volt
valaki. Hirtelen mindannyian kíváncsiak voltak a véleményére.
Csak most értette meg, hogy ezek szerint korábban nem
számított a véleménye, ami bosszantotta, mintha becsapták
volna. Ugyanakkor, mindennemű logika ellenére, örömöt is
érzett miatta. Zavarba ejtő volt az egész.
Vajon az, hogy megházasodik, változtat-e bármit is a próbaidős
státuszán? Akaratlanul is ezen gondolkodott. Rájött, hogy amióta
bejelentette a nagy hírt, még egyszer sem hívatták be az
igazgatóiba.
Adam ajándéka egy álomcsapda volt. A karikája fűzfából
készült, mondta. Szarvasbőr csíkokkal tekerte körbe, majd
gyöngyöket adott hozzá, olyanokat, mint amilyeneket
Georginának adott a gyereke születése előtt, valamint tollakat,
mint amilyenek a Sophiának készített álomcsapdát díszítették.
– Ez az üres rész itt középen – magyarázta a Kate-nek tartott
bemutatón – arra való, hogy a jó álmok átjuthassanak rajta; a
karima szélén lévő fonat pedig arra szolgál, hogy megfogja a
rosszakat.
– Gyönyörűen néz ki, Adam – jelentette ki Kate.
A férfi visszaadta a kezébe. Szomorúnak tűnik valami miatt,
gondolta Kate, vagy csak képzelődik? Adam egyenesen a
szemébe nézett és így szólt:
– Szeretném, ha tudnád, Kate, hogy a lehető legjobbakat
kívánom neked.
– Köszönöm, Adam. Tudod, ez nagyon sokat jelent nekem.
Az előrejelzés esőt jósolt aznapra, így Kate autóval ment be
dolgozni. Hazafelé menet ott csörömpöltek a hátsó ülésen, az apja
laboreszközei között a bögrék, edények és gyertyák, amiket
aznap kapott. Tenyerével rácsapott a kormányra. –
„Gyönyörűen néz ki, Adam – idézte saját magát vékony, negédes
hangon. – Tudod, ez nagyon sokat jelent nekem.”
Ökölbe szorította a kezét és belecsapott a homlokába.

Thelma néni megkérdezte tőle, hogy felveszi-e a Kate Cserbakov

nevet (úgy ejtette ki, ahogy a sógora).
– Természetesen nem – mondta Kate. Még ha a házasságuk
tovább is tartana, mint tervezte, akkor sem volt híve a
szokásnak, hogy a nők felvették a férjük nevét.
Megkönnyebbülésére Pjotr maga is közbeszólt ezen a ponton.
– Nem, nem, nem – mondta, majd rögtön utána hozzátette: –
Scserbakov-a. Női végződés, ha lányról van szó.
– Nőről – helyesbített Kate.
– Igen, ha nő.
– Megmaradok a Battistánál – mondta Kate a nagynénjének.
Theron bácsi is megszólalt. Nem volt egyértelmű, hogy az
előzőekhez kapcsolódóan, vagy sem:
 – Mondtam is Pjodernek, még odabent, hogy javasolnék egy
gyors kis pártanácsadást, még mielőtt összeadom őket.
– Ó, micsoda remek ötlet! – kiáltott fel Thelma néni, mintha
most hallotta volna először.
– Nincs szükségünk tanácsadásra.
– Az olyan kérdések viszont, mint hogy megváltoztatod-e a
vezetékneved… – kezdte Theron bácsi.
– Nincs gond – vágott közbe Pjotr. – Nem fontos.
Tulajdonképpen eredetileg is csak egy barackkonzerv neve.
– Hogy mondtad?
– Majd négyszemközt megbeszéljük – jelentette ki Kate. – Ki
kér még csirkét?
A csirke egész jól sikerült, gondolta, ám a rózsaborsmártásnak
furcsa íze volt. Alig várta, hogy ismét egyedül lehessen, és
rávethesse magát a nasikolbászkészletére.
– Nem tudom, hogy Kate említette-e – mondta Thelma néni
Pjotrnak –, de lakberendező vagyok.
– Á!
Kate-nek az volt az érzése, hogy Pjotrnak halvány fogalma
sincs, hogy mi az a lakberendező.
– Hogy tervezitek, házban vagy lakásban fogtok lakni? –
kérdezte tőle Thelma néni.
– Lakásban, ha jól értem kifejezést – mondta Pjotr. – Az
házon belül van, ugyebár. Ablakos házban, Mrs. Murphy-nél.
Felső szint enyém.
– Persze, miután összeházasodtak, Pjoder hozzánk költözik –
mondta Dr. Battista.
Thelma néni fintorgott. Pjotr hasonlóképpen. Bunny
közbeszólt:
– Hozzánk?
– Nem – mondta Pjotr. – Teljes felső szint enyém Mrs.
Murphy házában. Bérleti díj nincs, mivel én viszem ki Mrs.
Murphyt tolószékből autóig, és én cserélem ki villanykörtét.
Csak rövid séta Dr. Battista laborjától, és összes ablaka fákra néz.
Most tavasszal volt egy madárfészkünk is! Nappali, konyha, két
hálószoba, fürdő. Nincs tálaló, de konyhában van asztal.
– Bájosan hangzik – mondta Thelma néni.
– Az esküvő után azonban itt fog lakni nálunk – mondta Dr.
Battista.
– Használhatom teljes hátsó kertet; nagy, hatalmas, óriási,
napos hátsó kertet, mivel Mrs. Murphy amúgy sem tud kimenni
oda tolószékével. Uborkát termesztek és retket. Kate is
ültethetne növényeket. – Kate felé fordult. – Szeretnél
növényeket ültetni? Vagy csak virágokat.
– Ó – mondta Kate. – Nos, igen, szeretnék zöldségeket is
ültetni. Legalábbis azt hiszem, igen. Még soha nem volt
zöldségeskertem.
– Én azt hittem, ezt már megbeszéltük – mondta Dr. Battista.
– Megbeszéltük, és nemet mondtam – mondta Pjotr.
Thelma néni jókedvűen hallgatta őket.
– Louis – szólalt meg végül. – Bele kell törődnöd, hogy a
kislányod felnőtt.
– Ezt én magam is belátom; eredetileg mégis abban
állapodtunk meg, hogy Pjoder nálunk fog lakni.
– Nekem erről senki nem beszélt! – szólt közbe Bunny. – Én
úgy tudtam, hogy Pjodernél fognak lakni! Úgy tudtam, hogy meg
fogom kapni Kate szobáját, most, hogy elmegy. Az
ablakpárkánnyal?
– Sokkal több értelme volna, ha itt laknának – mondta neki az
apja. – Csak bolyonganánk itt ketten ebben a hatalmas házban.
– Na és mi van azzal, hogy „ahová te mégy, oda megyek”? –
kérdezte Bunny.
Theron bácsi megköszörülte a torkát.
– Azokat a szavakat tulajdonképpen egy anyósnak mondták.
Általában helytelenül idézik.
– Tényleg egy anyósnak?
– Ház teljes felső szintje – mondta Pjotr Dr. Battistának.
– Második háló jelenleg dolgozószoba, de át fogom alakítani
hálószobává. Kate-nek.
Thelma néni hirtelen felült. A férje azonban csak vigyorgott, és
ezt mondta:
– Nos, a magam részéről komolyan kétlem, hogy Kate-nek
saját hálószobára lesz szüksége.
Thelma néni olyan feszülten várta Pjotr válaszát, mint a
zsákmányt szimatoló vadászkutya. Pjotr azonban Dr. Battistával
nézett éppen farkasszemet, ami tökéletesen elfoglalta.
Kate arra gondolt, hogy élhetnének úgy, ahogy a koedukált
kollégiumban élt annak idején, még főiskolás korában. Kate
szerette a kollégiumot. Ott tökéletesen szabadnak érezte magát,
lazának és természetesnek, ahol a fiúkat kellemes ismerősnek
tekintette, nem pedig randevúpartnernek.
Azon gondolkodott, hogy Pjotr vajon szereti-e a sakkot.
Esténként sakkozhatnának.
– Szerintem az a régi sláger az oka – állította Theron bácsi. –
„Ahová te mégy…” – kezdte énekelni reszelős, enyhén remegő
tenorján.
– Bunny túl fiatal ahhoz, hogy felügyelet nélkül maradjon
idehaza – mondta Dr. Battista Pjotrnak. – Maga tudja a
legjobban, hogy milyen későig dolgozom.
Ez igaz volt. Bunny egy pillanat alatt megtöltené a házat
tizenéves fiúkkal. Kate máris érezte, ahogy a nagy, hatalmas,
óriási, napos hátsó kert lassan kicsúszik a kezei közül.
Pjotr azonban nem hagyta magát:
– Felfogadhatna valakit.
Ez szintén igaz volt. Kate ismét felélénkült.
Thelma néni közbeszólt:
– Ezzel tényleg nem érdemes vitatkoznod, Louise. Ha! Úgy
tűnik, méltó ellenfélre akadtál.
– De hiszen… Hogy mi? – kérdezte Dr. Battista. – Nem így
terveztem ezt az egészet! Teljesen más felállásról beszéltek.
Thelma néni Kate felé fordult és így szólt:
– Nagy örömömre szolgálna, ha átmehetnék hozzátok
valamikor, és adhatnék pár jótanácsot a lakással kapcsolatban.
Gondolom, valami öreg egyetemi professzoré lehetett; ha igen,
akkor rengeteg lehetőség van benne.
– Ó, rengeteg – helyeselt Kate, mivel gyanús lett volna
beismernie, hogy még soha nem járt ott.

A desszert sima bolti jégkrém volt, mivel sem Pjotrnak, sem Dr.
Battistának nem volt más ötlete. Amikor bizakodva Kate-re
néztek ezzel kapcsolatban, ő csak annyit mondott, hogy „Nos,
meglátom, mit tehetek.” A főétel után így kiment a konyhába, és
kivett a hűtőből egy doboz mogyoróvajas fagyit. Épp pakolta ki a
tálkákat a pultra, amikor kivágódott az étkező ajtaja és Pjotr
sétált át a konyhába. Odament Kate mellé és oldalba bökte a
könyökével.
– Hagyd ezt abba – mondta Kate.
– Eddig minden jól megy, mi? – suttogta Pjotr a fülébe. –
Szerintem kedvelnek!
– Ha te mondod – morogta Kate, majd elkezdte szétosztani a
jégkrémet.
Pjotr hirtelen átkarolta, ami túláradó gesztus volt. Közelebb
húzta magához és arcon csókolta. Egy pillanatig Kate még csak
ellenkezni sem tudott; Pjotr biztos mozdulattal karolta át, friss
szénaillata egész kellemes volt.
– Hé! – méltatlankodott Kate, kiszabadulva a szorításából. A
férfi felé fordult, vitára készen. – Pjotr – mondta szigorúan. –
Emlékszel ugye, hogy miben állapodtunk meg.
– Igen, igen – válaszolta a férfi, majd hátralépett, mindkét
tenyerét felemelve. – Igen, senkinek nem kell odalennie senkiért
– mondta. – Segíthetem bevinni tálakat?
– Légy szíves – kérte Kate, mire Pjotr felkapta az első két teli
kelyhet, majd a lengőajtón keresztül átment a tálalóba.
Éppenséggel valóban úgy tűnt, hogy kedvelik. Kate világosan
látta, miközben a jégkrémet ették – Barclay bácsi éppen arról
kérdezte Pjotrt, hogy vannak-e náluk odahaza fedezeti alapok,
Theron bácsit viszont jobban érdekelte az, hogy ismerik-e a
jégkrémet. Thelma néni bensőséges mozdulattal felé hajolt, és
azt javasolta, hogy hívja inkább „Thelma néninek”. (Amit Pjotr
szinte azonnal Thel nénire rövidített, pontosabban „Szel nénire”.)
Dr. Battista a szállás ügyének megbeszélése óta csendben
duzzogott, a három vendég azonban igen élénken viselkedett.
Amiben semmi különös nem volt. Örültek, hogy végre
megszabadulnak Kate-től.
Kate mindig is nehezen kezelhető volt – nehéz gyerek, dacos
tinédzser, főiskolai kudarc. Fogalmuk sem volt, hogy mi lesz
belőle. Most azonban megvolt a válasz: férjhez adják. Többet az
életben nem kell vele foglalkozniuk.
Így végül, amikor Theron bácsi ismét megemlítette, hogy
Pjotrnak kérvényeznie kell majd a házassági engedélyt, Kate az
apja felé fordult és ezt mondta:
– Igen, Apa és Pjotr már el is intézték. Apánál pedig ott van a
nyomtatvány, amit ki kell majd töltenem a bevándorlásiaknak. –
Kihívó arccal nézett végig a társaságon.
A normális az lett volna, ha erre a vendégeik felülnek és
gyanakvóan összenéznek, ám Theron bácsi csak bólintott, és
minden további nélkül folytatódott a beszélgetés. Sokkal
kényelmesebb volt úgy tenniük, mintha meg sem hallották
volna.
„Várjatok! – akarta mondani. – Tényleg azt hiszitek, hogy csak
ennyit érek? Mégis miért kell ezt az egészet végigcsinálnom?
Talán nem érdemlem meg az igazi románcot, valakit, aki
magamért szeret, aki azt gondolja, hogy valódi kincs vagyok?
Valaki, aki elhalmoz virágokkal és kézzel írt versekkel és
álomcsapdákkal?”
Ehelyett inkább hallgatott, és a jégkrémjét kevergette a
táljában.

KILENC
Az esküvő előtti egyik este Pjotr munka után áthajtott hozzájuk,
hogy bepakolhassák Kate dolgait a kocsijába. Nem volt sok
mindene: csak a komódban lévő ruhái, bőröndökbe pakolva, a
vállfás darabok egy vászonzsákba gyűrve, esküvői ajándékai egy
kartondobozban. A bőröndök és a doboz simán befértek a
csomagtartóba. A hosszú vászonzsákot Pjotr a hátsó ülésen
terítette ki.
Bunny lanyhán üdvözölte Pjotrt, majd eltűnt valahová, Dr.
Battista pedig még mindig bent volt a laborban. Kate gyanította,
hogy direkt maradt távol. Egyértelműen tartózkodóbban
viselkedett velük a szállással kapcsolatos döntésük óta.
Pjotr egy nagy, régi egyetemi házban lakott, kőhajításnyira a
Johns Hopkins campusától; egy fehér lécekkel borított
koloniálban, kifakult zöld zsalukkal. Az elülső járda mellett
parkolt le, bár kocsibeálló is volt az egyik oldalon. Elmondta
Kate-nek, hogy nem szabad elállnia Mrs. Liu kijáratát, aki Mrs.
Murphy állandó gondozója volt.
Egy fordulóval bevittek mindent a házba – Kate a bőröndöket
vonszolta, míg Pjotr a dobozt és a vászonzsákot vitte, amit
szétterített a vállán. Letette a dobozt a verandán, hogy kinyissa
a bejárati ajtót.
– Miután felvittünk mindent, meglátogatjuk Mrs. Murphyt –
mondta. – Nagyon várja, hogy megismerjen.
– Nem gond neki, hogy csak így beköltözöm? – jutott hirtelen
Kate eszébe. (Tudta jól, hogy elég későn.)
– Nincs gond. Csak amiatt aggódik, hogy mikor akarsz majd
saját házba költözni.
Kate gúnyosan felhorkantott. Mrs. Murphy kétségkívül tipikus
feleségként képzeli el, fodros köténnyel.
Az előszoba homályos volt és dohszagú. Hatalmas
aranykeretes tükör lógott egy karmos lábú mahagóni pohárszék
fölött; az ajtók mindkét oldalon csukva voltak, ami megnyugtató
volt. Úgy tűnt, nem kell minden alkalommal beköszönnie a két
nőnek, amikor kimegy a házból. Ráadásul a ház többi része, ezt
rögtön látta, kevésbé volt sötét. Az előtte álló lépcső csak úgy
ragyogott a késő délutáni napfényben, amely a fölöttük lévő
ablakon keresztül szűrődött be, így ahogy egyre feljebb mentek,
egyre világosabb lett.
A következő szintet szőnyeg borította, ám legfelül – Kate
gyanította, hogy annak idején a személyzet lakott itt – csupasz
fenyőpadlót látott a mézszínű faszegélyek és a ház többi részén
látott sötét lécek helyett. Kate megnyugtatónak találta. A szintet
magát nem választotta el ajtó a ház többi részétől, viszont elég
magasan volt ahhoz, hogy ne hallja a lenti hangokat. Máris látta,
hogy idefent meglesz a nyugalma.
Pjotr jobb felé vezette, a folyosó végi egyik szobához.
– Ez lesz tiéd. – Hátralépett, hogy beengedje Kate-et, majd
bement utána.
Egyértelmű volt, hogy ez a dolgozószobája. Az egyik felét
hatalmas méretű asztal foglalta el, tele számítógépes
eszközökkel, a szemközti falnál pedig egy kanapé állt, ízléstelen
leopárdmintás huzattal. Közvetlenül az ablak mellett komód állt,
ránézésre antik darab, kicsi volt, de tökéletesen megfelelt Kate
igényeinek; a sarokban pedig egy régimódi szoknyás fotelt látott
és egy puffot.
– Asztal kimegy nappaliba – mondta Pjotr. Feldobta a dobozt a
komódra és odalépett a gardróbhoz, hogy felakassza a
ruhazsákot. – Később veszünk még egy asztalt, ha ismét
elkezdesz tanulni.
– Ó! Nos. Köszönöm, Pjotr.
– Mrs. Murphy mondja, hogy talán ő is tud adni asztalt. Van
egy csomó felesleges bútora.
Kate letette a bőröndjeit és kinézett az ablakon, amely a hátsó
kertre nézett – hosszú volt és zöld, és élősövény szegélyezte,
amelynek egy része, ha jól látta, rózsabokrokból állt. Korábban
sosem volt elegendő fénye ahhoz, hogy rózsákat ültessen. Az
udvar hátsó végén, rögtön a cövekkerítésen belül, megpillantott
egy téglalap alakú ágyást: minden bizonnyal az volt Pjotr
zöldségeskertje.
– Gyere, nézd meg többi szobákat – mondta éppen.
Pjotr visszament az ajtóig, majd megállt és odébb lépett, hogy
előreengedje Kate-et. Ahogy elment mellette, hirtelen megcsapta
a fizikai közelsége. A főiskolai kollégiumról szóló ártatlan
gondolatai ellenére most ébredt rá, hogy tulajdonképpen egyedül
fog élni egy férfival; majd amikor Pjotr átment a hallon, hogy
kinyisson egy újabb ajtót, és azt mondta, hogy „Ez itt én
szobám”, Kate épp csak bepillantott (franciaágy,
éjjeliszekrény…), és már ment is vissza a folyosóra. A férfi,
mintha megérezte volna a feszélyezettségét, rögtön be is csukta
az ajtót.
– Fürdőszoba – mondta, egy félig nyitott ajtó felé intve a
folyosó végén, de nem erőltette, hogy belépjenek. – Az egyetlen;
sajnálom, meg kell osztoznunk rajta.
– Ó, semmi gond; odahaza két másik emberrel kellett
megosztanom – mondta Kate, és idegesen felnevetett. Pjotr
azonban nem nevetett vele.
Ezután levezette a nappaliba, ahol csak egy süppedt kanapét
látott, egy (hamis) famintázatú kávéasztalt, és egy ódivatú
csöves tévét gurulós fémasztalon.
– Kanapé réginek tűnik, de puha. – Pjotr mintha feszült
figyelemmel tanulmányozta volna a szobát; semmi egyéb
érdekes nem volt a helyiségben, ám mégsem tűnt úgy, mintha
távozni akarna.
– Egyszer, még középiskolában – kezdte – elmentem egyik
osztálytársamhoz, hogy egy projekten dolgozzunk. Náluk
aludtam. Éjszaka hallottam, amint szülei beszélgetnek odalent.
Tudod, ő normális volt. Nem volt árva.
Kate kíváncsian nézte.
– Csak hangjukat hallottam; azt nem, hogy mit mondanak.
Szülei a nappaliban ültek. Feleség azt mondta: „Morr-morr?”
Mire férfi: „Morr.” Erre nő: „Morr-morr, morr?” Mire férfi:
„Morr-morr.”
 Kate el sem tudta képzelni, hogy mire akar kilyukadni
mindezzel.
Pjotr folytatta:
– Ülhetnénk itt néha nappaliban, ha volna kedved. Te azt
mondanád: „Morr?” Én meg ezt: „Morr-morr.”
– Vagy te mondanád azt, hogy „Morr?”, és én azt, hogy
„Morr-morr” – javasolta Kate. Ezzel arra utalt, hogy semmi
okuk sincs arra, hogy ő legyen a bizonytalan és a férfi a
határozott. Nem volt benne biztos, hogy Pjotr érti, mire gondol.
Összeráncolt homlokkal nézte. – Persze – egyezett bele végül
Kate. – Ülhetnénk itt néha.
– O-ké! – mondta Pjotr, majd az ajtó felé terelte.
A konyha a ház hátsó részén volt, a lépcső tetejéhez
legközelebb. Valamikor tárolóhelyiség lehetett; cédrusfa
burkolatának még mindig volt valami halvány illata. Olyan
ötvenes évekbeli hangulata volt a helyiségnek, és furcsamód
rokonszenvesnek érezte a rozsdás fehér fémszekrényekkel, a
lepattogzott Formica-pultokkal, a vastagon festett, fehér
faasztallal és a két piros székkel.
– Szép.
– Tetszik?
– Aha.
– Lakás is?
– Aha.
– Tudom, nem valami menő.
– Nagyon szép. Nagyon kényelmes – mondta Kate, és
komolyan is gondolta.
Pjotr megkönnyebbülten sóhajtott.
– Most menjünk, nézzük meg Mrs. Murphyt – mondta.
Ismét hátralépett, hogy kiengedje maga előtt Kate-et – sőt túl
nagy helyet hagyott neki, világossá téve, hogy nem próbál
visszaélni a helyzettel. Nyilvánvaló volt, hogy Kate-nek nem
sikerült elrejtenie a zavarát.
Mrs. Murphy erős, szürke hajú nő volt, csipkével szegett
ruhában és ortopéd cipőben. Mrs. Liu apró volt és inas, és az
ázsiai nőknél gyakori szokásként férfiruhát viselt: keki-színű
munkásinget, betűretlenül, buggyos barna nadrágot és vakítóan
fehér tornacipőt. Úgy tűnt, mintha szerves részei volnának a
védőhuzatos fotelek, csicsás kis asztalok és polcnyi csecsebecsék
összevisszaságának, melyek közül épp csak kiemelkedtek, amint
Mrs. Liu előretolta Mrs. Murphy kerekesszékét, pár
másodperccel azután, hogy Pjotr és Kate beléptek. Mrs. Murphy
felkiáltott:
– Ó, a mi kis Kate-ünk!
Kate kis híján hátranézett, hátha valaki másra gondol; nem
tartotta valószínűnek, hogy ő volna az „ő kis” Kate-jük. Mrs.
Murphy azonban felé nyújtotta a kezeit, arra kényszerítve, hogy
közelebb lépjen és kézbe vegye őket. Mrs. Murphy kezei nagyok
voltak, vastagok és húsosak. Tulajdonképpen mindene túl nagy
volt, Kate pedig azon gondolkodott, hogy Pjotr vajon hogyan
képes felemelni.
– Épp úgy néz ki, ahogy Pjotr leírta – mondta Mrs. Murphy. –
Azt hittük, eltúlozza, mert el van bűvölve. Isten hozta, drága
Kate! Isten hozta új otthonában.
– Nos… köszönöm.
– Pjotr talán már körbevezette a házban.
– Mindent megmutattam neki, udvart kivéve – tájékoztatott
Pjotr.
– Ó, az udvart is meg kell néznie, természetesen. Azt
hallottuk, hatalmas tervei vannak vele.
– Nos… csak ha nem gond önnek – mondta Kate. Csak most
jutott eszébe, hogy eddig fogalma sem volt, hogy Mrs. Murphy
tudott-e erről.
– Nem gond, sőt – mondta Mrs. Murphy, ugyanabban a
pillanatban, amikor Mrs. Liu is megszólalt:
– Szereti virágokat, ugye? – Mrs. Liu akcentusa ugyan
nagyban különbözött Pjotrétól, a névmásokkal viszont úgy tűnt,
ő is hadilábon állt. – Ez a Pjoder csupa hasznos dolog! Uborkák,
káposzták, retkek! Nincs neki semmi költészet.
– Nincs benne költészet – javította ki Pjotr. (A ragozott
alakokat még Pjotr is helyesen használta.) – Kate virágokat és
zöldségeket is ültet majd. Még botanikus is lehet belőle.
– Helyes! Magának is kellene lennie, Pjoder. Friss levegő,
napfény. Látja, milyen sápadt? – kérdezte Mrs. Liu Kate-től. –
Olyan, mint gomba!
Kate gyanította, hogy ha Mrs. Liu pár lépéssel odébb állt
volna, nyilván oldalba is bökte volna Pjotrt. Tulajdonképpen
mindkét nő csodálattal és szeretettel nézett a férfira, Pjotr pedig
láthatóan élvezte a bámulatukat. Derűs félmosoly ült az arcán, és
Kate felé siklott a tekintete, mintha meg akarna bizonyosodni
róla, hogy értékeli az itteni pozícióját.
– Ennyi elég is lesz a mi kis gombaemberünkről – jelentette ki
Mrs. Murphy. – Kate, kérem, mondja el, hogy mire van még
szüksége az apartmanba. Mármint az asztalon kívül; azt már
tudjuk, hogy szüksége lesz egy asztalra. Mi a helyzet a
konyhával? Van elég edényük?
– Ó, igen – mondta Kate. Még csak egy konyhafiókot sem
húzott ki eddig, bár érezte, hogy valamiképpen meg kellene
felelnie Mrs. Murphy róla alkotott elképzeléseinek. – Minden
remekül néz ki – mondta végül.
Mrs. Murphy Mrs. Liu felé fordult:
– Meg kellene néznie a konyhánkban, hogy miből van
feleslegünk. – Ahogy mozdult, az egyik talpa lecsúszott a
támasztékról, mire Pjotr lehajolt és a nő tudta nélkül
visszahelyezte. – Tudom, hogy van legalább két turmixgépünk –
mondta Mrs. Murphy. – Az asztali és a kézi robot. Nyilván nincs
szükségünk mindkettőre.
– Talán nincs… – kezdte Mrs. Liu, kétkedő hangon.
– Megyünk, megnézzük udvart – határozta el magát Pjotr. –
Majd máskor megbeszéljük robotokat.
– Rendben, Pjoder. Jöjjön el máskor is, Kate! És kérem,
szóljon, ha bármiből hiányt szenvedne.
– Természetesen. Köszönöm. – Majd, nyilván továbbra is Mrs.
Murphy róla alkotott elképzelésétől hajtva, előrelépett és ismét
megszorította Mrs. Murphy kezeit.
Kint a verandán Pjotr megkérdezte:
– Hogy tetszettek?
– Nagyon kedvesek – mondta Kate.
– Kedvelnek téged.
– Nem is ismernek!
– Ismernek.
Körbevezette oldalt, a ház körül, a cölöpkerítés felé, ami az
előkertet a hátsótól elválasztotta.
– Garázsban vannak kerti szerszámok. Megmutatom, hol
tartom kulcsot.
Megemelte a kapu reteszét, majd hátralépett, hogy
előreengedje Kate-et. A kelleténél ismét jóval nagyobb teret
hagyott neki, és Kate ezúttal arra gondolt, hogy ezt talán saját
maga miatt is teszi, nem csak őmiatta. Valami okból mind a
ketten furcsán félszegek voltak egymás társaságában.

TÍZ
Az esküvője reggelén Kate arra ébredt, hogy Bunny ül az ágya
lábánál. – Mi az? Nézed, merre néz az új ablakod? – kérdezte,
bár Bunny még csak az ablak felé sem nézett. Keresztbe vetett
lábbal ült a bébidoll-pizsamájában, és feszült figyelemmel
tanulmányozta a nővérét, mint aki arra vár, hogy felébredjen.
– Figyelj ide! – mondta Kate-nek. – Nem muszáj ezt csinálnod!
Kate hátranyúlt és feljebb tolta a párnáját az ágytámlán.
Kipillantott az ablakon a kinti égre; volt valami fehérség a kinti
fényben, ami talán esőre utalt, bár az előrejelzés napsütést jósolt.
(Thelma néni az utóbbi napokban nagy figyelemmel követte az
előrejelzéseket. Szerette volna a teraszán felszolgálni az italokat,
még az „esküvői bankett” előtt, ahogy nevezte.)
– Tudom, semmiségnek gondolod ezt az egészet. A
bevándorlásügy miatti formaságnak – kezdte Bunny. – Az a fickó
viszont tényleg úgy viselkedik, mintha az övé volnál!
Megmondja, hogy mi legyen a vezetékneved, hogy hol élj, hogy
dolgozz-e vagy sem. Jó volna persze, ha volna végre egy nagyobb
szobám, de nem azon az áron, hogy a nővéremet totál
megszelídítsék és megnyomorítsák és egy teljesen más személyt
csináljanak belőle…
– Hé! Bun-Bun – válaszolta Kate. – Értékelem, hogy így
gondolod, de úgy csinálsz, mintha nem ismernél. Hidd el, meg
fogom tudni oldani. Nem mintha az egész életem nem egy…
oligarcha mellett éltem volna le, nem igaz?
– Egy mi…
– Nem vagyok az a típus, akit csak úgy félretolhatnak. Bízz
bennem: fél kézzel is elintézem a fickót.
– Oké – mondta Bunny. – Rendben. Csináld csak, ha ennyire
szórakoztat a folyamatos vita és veszekedés. Viszont tudod, hogy
állandóan mellette kell majd lenned, ugye? Azt senki még csak
meg sem említette, hogy meddig kell együtt maradnotok, bár
szerintem legalább egy évig, miközben egy olyan fickóval leszel
összezárva, aki azt sem mondja soha, hogy köszönöm, vagy légy
szíves, aki még csak rád sem mosolyog, amikor elvárnád, és
akinél a „Hogy vagy?” szó szerint azt jelenti, hogy „Hogyan
vagy?”; ott áll a szádban, amikor beszélsz vele, és soha nem
mondja azt, hogy „Szerintem talán mégis így vagy így”, hanem
egyszerűen csak azt mondja, kerek perec, hogy „Tévedsz” és „Ez
így nem jó”, meg hogy „Az a nő hülye”; semmi átmenet, minden
fekete-fehér, ami a szívemen, az a számon.
– Nos, amit mondasz, annak nagy része tényleg csak nyelvi
dolog – mondta Kate. – Nem mondhatod ki folyton, hogy „légy
szíves” és „talán”, amikor azzal küszködsz, hogy a mondandódat
kifejezd.
– A legrosszabb az egészben – mondta Bunny, mintha meg
sem hallotta volna Kate-et –, a legrosszabb az, hogy az ottani
életed még csak nem is különbözik majd az ittenitől! Egy őrült
tudóssal élsz majd együtt, akinek a legapróbb mozdulatodra is
meglesz a megfelelő módszere, aki minden alkalmat megragad
majd, hogy az öregemberes egészség-elméleteivel fárasszon, és a
polifenolokat vagy miafenéket méricskéli minden ételben.
– Ez így egyáltalán nem igaz – mondta Kate. – Rengeteg
minden máshogy lesz. Pjotr nem olyan, mint Apa! Odafigyel
másokra, ez egyértelmű; nagyon is odafigyel. És hallottad, hogy
múltkor este mit mondott arról, hogy talán vissza akarok menni
a főiskolára? Úgy értem, mégis kinek jutott ez eszébe valaha is?
Kinek jutott velem kapcsolatban bármi is az eszébe? Itt, ebben a
házban, én csak a berendezés része vagyok, akinek az élete
semerre sem tart, és húsz év múlva én leszek az aggszűz
szobalány, aki az apja háztartását vezeti. „Igen, Apa; nem, Apa;
ne felejtsd el bevenni a gyógyszered, Apa.” Itt az esély, hogy
változtassak az életemen, Bunny! Hogy jól felrázzam! Miért
hibáztatsz azért, mert megpróbálom?
Bunny kétkedően nézte.
– Azért köszi – tette hozzá Kate, majd előrehajolt és
megpaskolta Bunny meztelen talpát. – Kedves tőled, hogy
aggódsz.
– Hát – mondta Bunny. – Ne mondd majd, hogy nem
figyelmeztettelek.
Amíg ki nem ment a szobából, Kate észre sem vette, hogy a
húga egyetlen mondatát sem zárta kérdőjellel.

***

Furcsa volt, hogy az apjuk nappal volt odahaza. A

reggelizőasztalnál ült, amikor Kate lejött odafentről; egy csésze
kávé volt a könyökénél, előtte pedig egy kiterített napilap.
– Reggelt – köszönt Kate, mire az apja felpillantott,
megigazította a szemüvegét és ezt mondta:
 – Ó. Jó reggelt. Tudtad, mi zajlik épp a világban?
– Miért, micsoda? – kérdezte Kate, bár az apja nyilván csak
úgy általában utalt a hírekre, mivel lemondóan legyintett az
újság felé, majd visszatért a cikkéhez.
Az overalljában volt, ami nem zavarta Kate-et, ám amikor egy
perccel később Bunny is belépett a konyhába, ő megkérdezte:
– Ugye nem így jössz el a templomba?
– Hmm? – hümmögött az apja. Lapozott az újságjában.
– Mutass némi tiszteletet, Papa! Az emberek imádkozni járnak
arra a helyre; nekem amúgy mindegy, hogy személy szerint
miben hiszel. Legalább vegyél fel egy rendes inget és nadrágot.
– Szombat van – mondta az apja. – Senki más nem lesz ott,
csak mi és a bácsikád.
– Na és milyen fotót készítünk majd így a bevándorlásiaknak?
– kérdezte Bunny. Időnként egészen fortélyos tudott lenni. – Ott
feszítesz a munkaruhádban. Elég gyanús volna, nem gondolod?
– Ó! Igen, mondasz valamit – mondta az apja. Felsóhajtott,
összehajtotta az újságját és felállt.
Bunny az angyalszárnyú napszemüvegét vette fel, Kate pedig
– úgy érezte, tartozik ennyivel Theron bácsinak – halványkék
kartonruhát vett fel, amit még a kollégiumi éveiből őrzött meg.
Nem volt hozzászokva a halvány színekhez, és láthatóan
kellemetlenül érezte magát benne; azon töprengett, hogy vajon
nem hat-e túlzónak az igyekezete. Bunny viszont kétségkívül
meg volt vele elégedve – legalábbis eddig semmi kritikus
megjegyzést sem tett rá.
Kate elővett egy doboz tojást a hűtőből és megkérdezte
Bunnytól, hogy kér-e egy omlettet. Bunny azt felelte, hogy
„Nem, kösz, inkább csinálok magamnak egy turmixot.”
– Jó, de ugye rendet csinálsz utána? A legutóbbi turmixod
után úgy nézett ki a konyha, mint egy csatatér.
– Alig várom – mondta Bunny –, hogy végre eltűnj ebből a
házból, és ne lihegj folyton a nyakamba.
Nyilvánvalóan sikerült túltennie magát az egyetlen nővére
eladása okozta megrázkódtatáson.
Néhány nappal korábban Kate felfogadott egy Mrs. Carroll
nevű asszonyt, hogy jöjjön el délutánonként hozzájuk egy könnyű
kis takarításra, és hogy legyen együtt Bunny-val, amíg Dr.
Battista haza nem ér a munkából. Mrs. Carroll Tayeema
nagynénje volt, aki Thelma néniéknél volt házvezetőnő. Thelma
néni először Tayeema húgát javasolta, Kate azonban egy
tapasztaltabb valakit akart, aki képes volt átlátni Bunny összes
trükkjén.
– Jóval ravaszabb, mint bárki hinné – figyelmeztette Kate
Mrs. Carrollt, Mrs. Carroll pedig így felelt:
– Értem; nagyon is értem.
Reggeli után Kate felment az emeletre és összecsomagolta a
maradék holmijait a vászon válltáskájába, majd kicserélte az
ágyneműt Bunnynak. Feltételezte, hogy a szoba a legközelebbi
látogatásakor egész más képet mutat majd. Fotók és képeslapok
meredeznek majd szerteszét a tükör körül, kozmetikumok
serege a komód tetején, szanaszét dobált ruhák a padlón.
Egyáltalán nem zavarta a gondolat. Úgy érezte, rég kimerítette
ezt a szobát. Ahogy az itteni életét is. Ha Pjotr megkapja majd a
zöldkártyát, akkor sem fog visszajönni ide, bármiről fantáziál is
az apja. Keres magának egy saját helyet, még akkor is, ha csak
egy bérelt szobát engedhet meg magának. Lehet, hogy addigra
már a diplomája is meglesz; lehet, hogy lesz új munkája is.
Bedobta a régi ágyneműt a szennyestartóba. A többi immár
Mrs. Carroll dolga. Felkapta a válltáskáját, és lement a
földszintre.
Az apja a nappaliban ült a kanapén, ujjai a térde szélén
doboltak. A fekete öltönye volt rajta; láthatóan mindent
beleadott, ha már meggyőzték, hogy átöltözzön.
– Á, szóval itt vagy! – kiáltott fel, amint Kate belépett, majd
felállt és hangot váltott: – Édesem.
– Mi van? – kérdezte Kate, mivel úgy tűnt, fontos bejelentésre
készül.
 Ehelyett ezt mondta:
– Aa… – majd megköszörülte a torkát és így folytatta: – Úgy
nézel ki, mint egy felnőtt nő.
Kate nem értette; épp csak pár perce látta utoljára, és akkor is
ugyanígy nézett ki.
– Mivel felnőtt nő vagyok, Apa.
– Igen – helyeselt az apja –, csak az ember néha meglepődik
ezen, mivel még emlékszem, milyen voltál újszülöttként. Sem az
anyád, sem én nem fogtunk előtte újszülöttet; a nénikéd mutatta
meg, hogy hogyan kell.
– Ó – mondta Kate.
– Most meg itt állsz előttem a kék ruhádban.
– Nagy dolog, már vagy milliószor láttad rajtam. Ne csinálj
belőle ekkora ügyet.
Titokban persze örült neki. Tudta, mit akar ezzel mondani.
Eszébe jutott, hogy az anyja tudta-e – hogy képes volt-e
olvasni a jelekből. Mert ha igen, akkor mindannyiuk élete sokkal
boldogabb lehetett volna.
Most először az is megfordult a fejében, hogy ő maga is egyre
inkább képes arra, hogy a jelekből olvasson.

Az apja vezetett, mert idegesítette, ha az utasülésen kellett ülnie.

A kocsijuk egy sokéves Volvo volt, ütközői régi koccanások
nyomait viselték magukon, abból az időből, amikor még az apjuk
vezetett, a hátsó üléseken pedig a hármójuk életének közös
holmijai tornyosultak – egy gumi laborkötény, egy stósz újság,
egy C betűt ábrázoló poszter vastag papírból, valamint Bunny
télikabátja. Kate-nek hátra kellett ülnie, miután Bunny egy
pillanat alatt elfoglalta előle az első ülést. Amikor a York úton egy
piros lámpánál az autó különösen hirtelen fékezett, az újságok
fele Kate lábára zuhant. Az autópálya minden bizonnyal simább
ügy lett volna – a gyorsaságról nem is beszélve –, az apja
azonban nem szerette a felhajtósávokat.
Rhodos 3, 25 dollár – olvasta, amint elhagyták a kerti boltot,
ahová néha ő maga is betért, és hirtelen semmi másra nem
vágyott jobban, mint hogy ma is itt vásárolhasson. Egy normális,
egyhangú feladatokkal teli szombat délelőttre vágyott. Végül
napos idejük lett aznap; a lassan, félálomban sodródó járókelőkön
pedig azt látta, hogy a hőmérséklet is tökéletes.
Úgy érezte, nincs az a levegő, ami elég volna a tüdejének.
Theron bácsi temploma, a Cockeysville Konszolidált
Lelkészség, szürke kőépület volt, miniatűr toronnyal a tetején –
mintha gyorsírással írták volna. A York út azon szakasza mögött
állt, amely tipikusan antikvárius és bizományi boltokkal volt tele.
Theron bácsi fekete Chevyje volt az egyetlen autó a parkolóban.
Dr. Battista odakanyarodott mellé, leállította a motort, és egy
pillanatra a kormányra helyezte a homlokát, mint minden
alkalommal, amikor épségben eljuttatta őket valahová.
– Pjotr még nincsen itt – jegyezte meg, amikor végre felnézett.
Pjotr volt az aznap reggeli laborfelelős.
– Látod? – kérdezte tőle Dr. Battista korábban. – Mostantól
van egy megbízható vőm, akire számíthatok a műszakaim alatt.
– Ugyanakkor több dolog is aggasztotta; attól tartott, hogy ezek
elkerülik majd Pjotr figyelmét. Az indulás előtt kétszer is azt
mondta Kate-nek, hogy „Lehet, hogy fel kellene hívnom, hogy
minden rendben van-e”, majd maga válaszolta a meg a kérdést:
„Nem, hagyjuk. Nem akarom megzavarni.” Az utóbbi döntést a
telefon iránti ellenszenve is befolyásolhatta, ám a közte és Pjotr
közti utóbbi időbeli változásoknak is betudható volt. Még mindig
nem tette túl magát korábbi duzzogásán.
Theron bácsi útmutatója szerint megkerülték az épületet,
majd bekopogtak az egyszerű faajtón, ami akár egy konyhaajtó is
lehetett volna. Ablakait kék-fehér pamutfüggöny takarta. Egy
pillanattal később félrehúzták a függönyt, és Theron bácsi kerek
arca bukkant ki mögüle. Elmosolyodott és kinyitotta nekik az
ajtót. Öltönyben volt és nyakkendőben, amin Kate kissé
meghatódott – mármint azon, hogy megadta a tiszteletet az
eseménynek.
 – Isten hozott az esküvődön – köszöntötte a bácsikája.
– Kösz.
– Épp az imént beszéltem a nénikéddel. Úgy tűnt, még mindig
reménykedik abban, hogy az utolsó pillanatban végül
meghívjátok, bár azt mondta, csak azért hív, hogy megkérdezze:
Pjotr vajon tiltakozna-e a pezsgő ellen.
– Miért tiltakozna ellene?
– Arra gondolt, hogy talán vodkát szeretne inkább.
Kate megvonta a vállát.
– Nem hinném, már amennyire tudom.
– Talán arra gondolt, hogy bevágná a poharát a kandallóba,
vagy ilyesmi – vélte Theron bácsi. Kate észrevette, hogy sokkal
udvariasabb volt a nővérével kapcsolatban, amikor nem volt
jelen. – Gyere be az irodámba – mondta. – Pjoder tudja, hogy a
hátsó ajtón kell majd kopognia?
Kate az apja felé pillantott.
– Igen, említettem neki – mondta Dr. Battista.
– Amíg várunk, átnézhetnénk ismét az eskütételt. Tudom,
abban egyeztünk meg, hogy csak a legelemibb dolgokra
szorítkozunk; épp csak meg akarom mutatni a lehetőségeket.
Hogy tudd, mit tartalmaz az eskü.
Végigvezette őket egy szűk folyosón egy aprócska szobába,
amely zsúfolásig volt könyvekkel. A kötetek túlcsordultak a
polcokon és magas halmokban tornyozódtak az asztalon, a két
összecsukható széken, sőt még a földön is. Csak az asztal mögötti
forgószék volt szabad, bár Theron bácsi nyilván azt gondolta,
hogy udvariatlanság volna leülnie, míg ők állnak. Így hát félig a
szélén ülve az asztalának támaszkodott, majd felvett egy
könyvet az egyik halom tetejéről és egy szamárfüles oldalon
kinyitotta.
– Meg is van – mondta, végigfuttatva ujját az egyik soron. –
Kedves Jegyespár és a többi. Gondolom, nincs kifogásotok a
megszólítás ellen.
– Nem, semmi.
 – És megkérdezhetem majd, hogy „Szabad elhatározásodból
jöttél ide?”
Dr. Battista már nyitotta volna a száját, hogy válaszoljon, Kate
azonban közbevágott:
– Nem szükséges. – Így nem hallotta, hogy mit szeretett volna
mondani az apja.
– Gondolom, az engedelmességről szóló passzus is felesleges;
ismerlek, Kate, he-he. Nos, tulajdonképpen manapság már senki
sem teszi meg a „fogadalmat”. Megyünk tovább egyenesen
addig, hogy „jóban-rosszban”. A „jóban-rosszban” még belefér?
– Ó, persze – mondta Kate.
Kedves Theron bácsitól, hogy képes ennyire alkalmazkodni,
gondolta Kate. Egyetlen megjegyzést sem tett Battistáék hírhedt
agnoszticizmusára.
– Meglepődnél, ha tudnád, hogy egyesek mi mindent
kihagynának az eskütételből manapság – jelentette ki, majd
becsukta a könyvet és félretolta. – Ráadásul van olyan, aki maga
írja meg az esküjét: el nem hinnéd, mi minden van azokban.
Olyasmik, mint „Ígérem, nem beszélek öt percnél tovább
naponta a cukimuki kutyulim dolgairól.”
– Viccelsz, ugye? – kérdezte Kate.
– Sajnos nem.
Kate arra gondolt, hogy rávehetné Pjotrt arra, hogy a
továbbiakban mellőzze az orosz közmondásait.
– És mi a helyzet a fotókkal? – kérdezte Dr. Battista.
– Mi van velük? – kérdezett vissza Theron bácsi.
– Csinálhatok majd párat? Mármint az eskütétel alatt.
– Nos, szerintem semmi akadálya – mondta Theron bácsi. –
Ez azonban egy egészen rövid kis eskü lesz.
– Az nem gond. Csak tudod, szeretném valamiképpen
rögzíteni. Talán te is lekaphatnál négyünket a ceremónia után.
– Természetesen – helyeselt Theron bácsi. Az órájára nézett.
– Szóval! Most már csak egy vőlegényünk hiányzik.
11:20 volt, ezt Kate is tudta, mivel ő is épp most nézte meg az
óráját. 11:20-ra tervezték a kezdést. Az apja magabiztos hangon
megjegyezte: – Jönni fog.
– Ő hozza az engedélyt?
– Nem, az nálam van. – Dr. Battista benyúlt a belső
mellényzsebébe, és átadta Theronnak. – Hétfőn kezdjük el a
papírmunkát a bevándorlásiaknál.
– Nos, akár előre is mehetünk a kápolnába; ott
kényelmesebben várakozhatunk.
– Tulajdonképpen már a folyamodvány előtt házastársaknak
kell lenniük – mondta Dr. Battista. – A dolognak egyértelműen
fait accomplinek kell lennie.
– Ismeritek Miss Broodot? – kérdezte Theron bácsi. Megállt
egy újabb ajtónyílásnál, ami a folyosóról nyílt. Egy negyvenes
évei közepén járó, sápadt nő pillantott fel, majd mosolygott rájuk
az asztalánál ülve; rövid, szőke haját kislányosan hátracsatolta
egy kék műanyag csattal. – Miss Brood, a jobbkezem – mondta
Theron bácsi. – Van úgy, hogy minden nap itt van a héten, pedig
csak részmunkaidős. Avis, ez itt Kate, az unokahúgom, neki lesz
ma az esküvője; ő pedig Bunny, a húga. Az úriember a sógorom,
Louis Battista.
– Gratulálok – mondta Miss Brood, székéből felemelkedve.
Valami okból élénk rózsaszínre váltott a színe. Az a típus volt, aki
valahányszor elpirult, úgy tűnt, mintha könnyezne.
– Kérem, mesélje el nekik, hogy honnét kapta az „Avis” nevet
– kérte Theron bácsi. Majd a választ meg sem várva a többiek
felé fordult: – Egy bérelt kocsiban jött világra.
– Ó, Dell Tisztelendő Úr – szólt Miss Brood halk nevetéssel. –
Biztos vagyok benne, hogy őket ez nem érdekli!
– Hirtelen jött a dolog – magyarázta Theron bácsi. – Mármint
nem számítottak arra, hogy ilyen hirtelen zajlik le. A születésre
magára természetesen számítottak.
– Igen, természetesen! Persze nem mintha Mama a kocsiba
tervezte volna a szülést – mondta Miss Brood.
– Még szerencse, hogy nem Hertz volt! – fűzte hozzá Dr.
Battista.
Miss Brood nevetése ismét felcsendült, bár rajta tartotta a
szemét Theron bácsin. Üveggyöngy lánc lógott a nyakából, azt
babrálta.
– Nos, mi akkor megyünk is – jelentette be Theron bácsi.
Miss Brood továbbra is mosolygott, majd kanalazó mozdulatot
tett a szoknyája alatt és visszaereszkedett a székébe. Theron
bácsi továbbvezette a vendégeit a folyosón.
A kápolna maga, amit Kate régi karácsonyok és húsvétok
alkalmával már számtalanszor látott, modern tér volt: bézs
kárpit borította, faltól falig, hatalmas, dísztelen ablakai voltak, és
sárga fapadjai.
– Tessék, üljetek le – mondta Theron bácsi. – Visszaugrom az
irodámba, ott jobban hallom, ha Pjoder kopogna.
Kate-et szintén aggasztotta a dolog – hogy meghallják-e
idebenn Pjotr kopogását –, így örült neki, hogy Theron bácsi
visszamegy érte. Nem beszélve arról, hogy amíg nincs jelen,
legalább nem kell beszélgetniük. Ülhetnek szép csendben.
Élénk figyelemmel hallgatta a bácsikája távolodó lépteit a
folyosón, mivel kíváncsi volt, hogy megáll vagy legalább lelassít-e
Miss Brood ajtajánál. De nem, egyszerűen elsietett előtte.
Természetesen.
– Ebben a templomban házasodtunk össze édesanyátokkal –
mondta Dr. Battista.
Kate meglepődött. Soha nem gondolt arra, hogy hol
házasodhattak össze.
Bunny megszólalt:
– Tényleg, Papa? Nagy luxusesküvő volt koszorúslányokkal,
meg minden?
– Ó, igen. Igen, anyátok az egész rohadt hercehurcát akarta.
Theront épp csak akkoriban rendelték ide helyettes lelkészként,
így muszáj volt, hogy ő vezesse a szertartást. A nővéremnek is
muszáj volt eljönnie, egészen Massachusettsből, és az anyámat is
magával hozta. Az anyám még élt akkoriban, bár már nem volt
valami jól, de persze ez mindegy volt. „Legalább most legyen
együtt a család” – mondták, meg azt, hogy „Nincsenek barátaid?
Kollégáid?” A posztdok kollégám volt a tanúm, ha jól emlékszem.
Felállt és elkezdett fel-alá járkálni a főhajóban. Mindig
nyugtalanná vált egy idő után, ha túl sokáig kellett ülnie. Kate a
pulpitus felé nézett, ami ugyanabból a sárga fából készült, mint a
padok. Gigantikus könyv – nyilván a Biblia – hevert rajta,
kinyitva, vörösvászon könyvjelzők lógtak ki belőle; a pulpitussal
szemben alacsony faoltár állt, csipketerítővel, rajta váza fehér
tulipánokkal. Kate próbálta elképzelni az anyját, amint ott áll
előtte menyasszonyként, az apját is egy fiatalabb, kevésbé zord
kiadásban, de csak az erőtlen beteg képét tudta felidézni hosszú
fehér ruhában, egy kopasz és görnyedt Dr. Battistával, aki az
óráját nézi éppen.
Bunnynak SMS-e jött; Kate megismerte a csiripelő hangot.
Bunny elővette a telefonját, ránézett, majd felkuncogott.
Az apjuk megállt az egyik pad mellett és felvett egy szórólapot
az énekeskönyvállványról. Nézte egy darabig elölről, majd
hátulról, végül pedig visszarakta az állványra és folytatta a
járkálást.
– Remélem, minden rendben van a laborban – mondta Kate-
nek a következő alkalommal, amikor melléért.
– Miért, mi baj történhet? – kérdezte Kate.
Őszintén szerette volna tudni, mivel kíváncsi volt, hogy mi
más késztetheti Pjotrt arra, hogy ne jelenjen meg az esküvőn –
azon kívül, hogy a dolog nyilvánvaló előnyein túl lehangolónak
tartja a Kate-tel való egybekelést. „Nem éri meg” – szinte
hallotta, amint kimondja. „Túl nehéz vele! Annyira neveletlen.”
Az apja azonban csak ennyit mondott:
– Tulajdonképpen bármi. Rengeteg minden. Ó, az az érzésem,
hogy nem szabadott volna Pjoderre hagynom a labort! Az egy
dolog, hogy a fickó elképesztően ügyes, de végső soron mégsem
helyettesíthet engem.
Elindult vissza, a templom hátsó része felé.
 Bunny az üzenetét gépelte. Kop-kop-kop, mint a telegráf
gombjai a régi filmeken; mindkét hüvelykujját használta, és még
csak nem is nagyon kellett ránéznie a képernyőre.
Theron bácsi végül visszatért.
– Szóval… – kezdte már az ajtóból. A felé a pad felé sietett,
ahol Bunny és Kate ült, Dr. Battista pedig megfordult, hogy
csatlakozzon hozzájuk. – Szóval azon gondolkodtam, hogy milyen
messziről kell jönnie? – kérdezte Theron bácsi.
– A laboromból jön – mondta Dr. Battista.
– Nem igazodik véletlenül külföldi időzónához?
Kate-re nézett, miközben ezt kérdezte. Kate óvatosan felelt:
– Külföldi? Nos, lehet. Nem vagyok biztos benne.
Aztán, ahogy ránézett, tudta, hogy jobb volna, ha biztos volna
benne, ha már annyi ideje együtt vannak. Erre mindenképpen
emlékeznie kell majd a bevándorlásiakkal való elbeszélgetésen. –
Ó, Pjotr reménytelen eset! – mondja majd vidám hangon. – Azt
mondom neki, hogy hatra kell a barátainkhoz érnünk, mire ő
hétkor kezd csak el öltözködni.
Már ha lesz ilyen elbeszélgetés.
– Talán felhívhatnánk, hogy nem tévedt-e el – javasolta
Theron bácsi.
Kate tudta, hogy butaság, de nem akarta felhívni. Mindez az
osztálytársnői megszállott beszélgetéseire emlékeztette, még
hetedikes korából, akik nagyon nem akarták, hogy úgy tűnjön,
„hajtanak” valakire. Még akkor sem akart olyannak tűnni, mint
ők, ha éppen az esküvője előtt áll ezzel a valakivel. Valahogy
méltatlan volt az egész. Késsen csak annyit, amennyit jónak lát!
Nem mintha őt ez izgatná.
Ügyetlenül csak ennyit mondott:
– Lehet, hogy éppen úton van. Nem szeretném vezetés közben
zavarni.
– Küldj neki egy SMS-t – mondta Bunny.
– Nos, öö…
Bunny kuncogott, visszatette a telefonját a táskájába, majd
karját nyújtotta Kate felé – tenyérrel felfelé. Kate egy pillanatig
értetlenül nézte, majd amilyen lassan csak tudta, kihalászta a
telefonját a válltáskájából és átadta neki.
Kop-kop-kop, írta Bunny, láthatóan anélkül, hogy
különösebben gondolkodna. Kate oldalt pillantott, hogy lássa, mit
ír. „Hol vgy?” – olvasta az utolsó üzenet alatt, amit még Pjotr
küldött neki, pár nappal korábban. Az az üzenet így szólt: „Oké,
viszlát.”
Hirtelen nagyon is jelentősnek érezte.
Semmi válasz. Még csak a kis pontok sem jelentek meg a
képernyőn, ami arra utalt volna, hogy épp gépeli a választ.
Reményvesztetten Theron bácsira néztek.
– Hívjuk fel esetleg? – javasolta ismét.
Kate megacélozta magát és visszavette a telefonját Bunnytól.
Ugyanebben a pillanatban a készülék halk, sürgető hangot adott
ki magából, amitől összerezzent és addig ügyetlenkedett vele,
míg elejtette, de szerencsére csak az ölébe. Bunny ismét
felkuncogott, majd felkapta a telefont. „Szörnyű esemény” –
olvasta hangosan.
Az apjuk felkiáltott:
– Micsoda? – Áthajolt Theron bácsi fölött, kikapta a
készüléket Bunny kezéből, és rámeredt. Majd elkezdett gépelni.
Igaz, csak az egyik hüvelykujjával, de Kate-et így is
elképesztette. Mindannyian Dr. Battistát nézték. Végül ezt
mondta: – Na és ilyenkor mi van?
– Hogy érted, hogy mi van? – kérdezte Bunny.
– Hogy küldöm el?
Bunny megvetően ciccegett és elvette tőle a telefont, majd
elkezdte nyomkodni a képernyőt. Kate még épp elkapta a válla
fölött az apjuk üzenetét: „Mi az mi az mi az.”
Rövid szünet következett. Dr. Battista furcsán lélegzett.
Majd ismét a halk, sürgető hang. „Egerek eltűntek” – olvasta
Bunny.
Dr. Battista levegőért kapkodott, mintha fojtogatnák.
Meghajolt derékban és lerogyott az előttük lévő padra.
Kate egy pillanatra nem értette, hogy mit ért „egerek” alatt.
Egerek? Mi közük van bármihez is az egereknek? Az esküvőjével
kapcsolatban várta a híreket. Theron bácsi láthatóan ugyanilyen
értetlenül állt a dolog előtt.
– Egerek! – mondta. Arca undort tükrözött.
– Az egerek Apa laborjában – magyarázta neki Bunny.
– Voltak egerek a laborjában?
– Vannak.
– Igen… – mondta Theron bácsi, láthatóan nem érezve a
különbséget.
– Kísérleti egerek – magyarázta Bunny.
Theron bácsi most már egészen összezavarodott.
– Képtelen vagyok felfogni – mormolta Dr. Battista, alig
hallhatóan. – Nem tudom befogadni.
Újabb sürgető hang érkezett a telefonból. Bunny felemelte és
ezt olvasta:
– „Ellopták őket az állatjogi aktivisták a projekt romokban
minden oda semmi remény.”
Dr. Battista felnyögött.
– Á, már értem, szóval olyan egerek – mondta Theron bácsi.
Homloka pillanatok alatt kisimult.
– A PETA-ra céloz? – kérdezte Bunny a többiektől. – Van
valami törvény arra, hogy felnőtt emberek nem fogalmazhatnak
rövidítésekben? „PETA”, te idióta! Az ég szerelmére, csak
mondd azt, hogy „PETA”! „Állatjogi aktivisták”, mi? Ez a fickó
totál… fárasztó! És nézzétek, hirtelen mindenhová kiírja, hogy
„a” vagy „az”, pedig beszéd közben még csak ki sem mondja.
– Hosszú évek munkája – motyogta Dr. Battista. Mostanra
már teljesen összegörnyedt, arcát a kezébe temette, így nehezen
volt érthető, hogy mit mond. – Hosszú évek és évek, és minden
hiába.
– Ó, istenem, annyira azért csak nem szörnyű a dolog –
kezdte Theron bácsi. – Biztos vagyok benne, hogy
helyrehozható.
– Veszünk nektek új egereket! – szólt közbe Bunny.
Visszaadta a telefont Kate-nek.
Kate végre kezdte érteni, hogy mi a helyzet.
– Annyit még te is tudhatnál, hogy csakis azok az egerek
voltak jók. Hosszú generációk legutolsó példányai; külön erre
tenyésztették ki őket – mondta Bunnynak.
– Na és?
– Egyáltalán, hogyan jutottak be a laborba? – visította Dr.
Battista. – Honnan ismerték a kombinációt? Ó, Istenem, elölről
kell kezdenem az egészet. Legalább húsz év, míg idáig eljutok.
Közben elveszítem az összes támogatást, be kell zárnom a labort,
és taxiznom kell majd a megélhetésért.
– Isten ments! – kiáltotta Theron bácsi elborzadva, Bunny
pedig így szólt: – Hagyod majd, hogy kiessek az iskolából, és
dolgozni küldesz, mi? Hagyod majd, hogy nyers döghúst
szolgáljak fel valami istenverte étteremben.
Kate azon gondolkodott, hogy miért foglalkoznak annyit olyan
szakmákkal, amikre nyilvánvalóan alkalmatlanok.
– Hagyjátok abba, mindketten – mondta. – Még csak azt sem
tudjuk biztosan, hogy…
– Ó, téged meg mit érdekel ez? – kapta fel a fejét hirtelen az
apja. – Lefogadom, nagyon is örülsz neki, így legalább nem kell
hozzámenned.
– Nem kell? – kérdezte Kate.
– Miért kellene bárkihez is hozzámennie? – kérdezte a
bácsikája.
– Na és te! – mondta Dr. Battista Bunnynak. – Mi van akkor,
ha kiesel az iskolából? Nagy veszteség volna mi? A legkevesebb
tehetséged sincs semmihez.
– Apus!
Kate az előtte lévő énekeskönyvállványt bámulta. Próbálta
megérteni a helyzetet. Úgy érezte, mintha lemaradt volna
mindenről.
 – Szóval ennyi volt – mondta az apja zordan. – Elnézést,
Theron, de vissza kell mennem a laboromba. – Lassan,
centiméterenként állt fel, mintha jóval öregebb volna, majd
kilépett a főhajóba. – Mi értelme van így az életemnek? –
kérdezte Kate-től.
– Halvány fogalmam sincs! – csattant fel a lánya.
Úgy tűnt, hamarosan visszakapja a régi szobáját. Ott folytatja
az életét, ahol abbahagyta. Hétfőn, ha majd bemegy dolgozni,
szépen elmagyarázza mindenkinek, hogy nem sikerült a dolog.
Elmondja Adam Barnesnak, hogy végül nem házasodott meg.
Mindez a legkevésbé sem vidította fel. Adamnek tényleg nem
volt hozzá semmi köze. Mindig úgy érezte magát a jelenlétében,
mintha túl nagy, túl nyers, túl sokkoló volna; folyton úgy érezte
magát mellette, mintha vigyáznia kellene, hogy mit mond. Nem
az a fajta férfi volt, aki saját magáért kedvelte volna – jóban-
rosszban.
Az utóbbi kifejezés ismét elszomorította, bár nem tudta
azonnal, hogy miért.
Felkelt és kiment Bunny után a főhajóba. Olyan volt, mintha
ólom volna a gyomrában. Mintha minden színt kimostak volna a
szobából, mintha csak most vette volna észre a jellegtelenségét.
Halott hely volt.
Kate és Bunny megvárták, míg az apja kezet ráz a
nagybátyjukkal – az apjuk mintha belekapaszkodott volna a
nagybátyjuk kezébe, mindkét kézzel, mintha az életéért
kapaszkodna.
– Mindenesetre köszönöm, Theron – mondta síri hangon. –
Elnézést, hogy ilyen sokáig raboltuk…
– Khelló!
Pjotr állt a folyosó bejáratánál, bal válla mögött Miss Brood
mosolygott aggodalmas arccal. Piszkos volt a ruhája, amitől úgy
nézett ki, mint egy hajléktalan: foltos pólója elszakadt a
nyakánál, és szinte átlátszó volt a sok használattól, túl rövid
gyapjúnadrágja alsónadrágra emlékeztette Kate-et. Vörös
gumipapucs egészítette ki az összhatást.
– Te? – kérdezte Pjotr, túl hangosan. Bunnynak mondta.
Berontott a kápolnába, mire Miss Brood ismét a semmibe
foszlott. – Pillanatra se hidd, hogy nem tartóztatnak le ezért –
mondta Pjotr Bunnynak.
– Mi van? – kérdezte Bunny.
Pjotr ott állt közvetlenül előtte, arcát túl közel tolta a füleihez.
– Te… zöldségevő! – mondta Bunnynak. – Vérző szívű, te!
Bunny hátralépett és megtörölte az arcát az egyik kéztövével.
Pjotr köpködte tele beszéd közben.
– Mégis mi van veled? – kérdezte Bunny.
– Bementél laborba éjszaka közepén; tudom, hogy te voltál.
Nem tudom, hová vitted egereket, de tudom, hogy te voltál.
– Én! – kiáltotta Bunny. – Azt hiszed, én voltam? Komolyan
azt hiszed, hogy képes volnék szétcseszni a saját apám
projektjét? Te meg vagy húzatva. Mondd meg neki, Kate.
Dr. Battista ebben a pillanatban lépett közéjük.
– Pjoder, tudnom kell. Mennyire súlyos? – mondta.
Pjotr elfordult Bunnytól és szomorú mozdulattal vállon
veregette Dr. Battistát.
– Súlyos – mondta neki. – Teljes igazság. Súlyos, amennyire
lehet.
– Mind eltűnt? Mindegyik?
– Mindegyik. Mindkét ketrec. Üresek.
– De hogyan…
Pjotr már vezette is kifelé a kápolnából, kezét még mindig Dr.
Battista vállán tartotta.
– Felkelek korán – mondta. – Gondolom, bemegyek korán
laborba, hogy legyen még időm esküvőig. Odaérek ajtóhoz;
zárva, mint mindig. Beütöm kombinációt. Bemegyek. Bemegyek
egérszobába.
Lelassítottak, megálltak pár lépésnyire az oltártól. Theron
bácsi, Kate és Bunny maradtak, ahol voltak; nézték őket. Pjotr
hirtelen megfordult és Kate-re nézett.
 – Miért nem jössz? – kérdezte tőle.
– Én?
– Gyere! Összeházasodunk.
– Ó. Nos – kezdte Dr. Battista –, nem is tudom, hogy… Azt
hiszem, Pjoder, hogy én most bemegyek a laborba, még akkor is,
ha már nincs mit…
Kate közbevágott:
– Legalább várd meg az eskütételt, Apa. Utána is
megnézheted a labort.
– Kate Battista! – mondta Bunny. – Biztos, hogy ezt akarod
csinálni?
– Hát…
– Nem hallottad, hogy hogy beszélt velem?
– Nos, nyilván dühös volt – mondta Kate.
– Rohadtul nem vagyok dühös! – ordította Pjotr.
– Látod, hogy nem az – mondta Kate Bunnynak.
– Gyere már ide! – kiabálta Pjotr.
– Te jó ég, tényleg dühös – állapította meg Theron bácsi
fejcsóválva, majd felnevetett. Végigment a főhajón az oltárig, ahol
megfordult, karjait széttárta, mint valami angyal a
kinyilatkoztatás előtt. – Kate, drágám. Jössz?
Bunny hitetlenkedve felszisszent, Kate pedig megfordult és
átadta neki a válltáskáját.
– Oké, rendben – szólt Bunny. – Legyen, ahogy akarod. Totál
megérdemlitek egymást.
Mégis elvette a táskát, majd végigvonult Kate mögött, végig a
főhajón.
Az oltárnál Kate elfoglalta a helyét Pjotr mellett.
– Először nem értettem – mondta Pjotr Dr. Battistának. –
Egyértelmű volt, mi történt, de mégsem értettem. Csak nézem.
Két üres polc, ketrecek sehol. Festett betűk polcok mellett,
közvetlenül falakra festve: AZ ÁLLATOK NEM
LABORESZKÖZÖK. Ekkor jut eszembe, hogy hívjam
rendőrséget.
 – A rendőrség; ó, igen, de mégis mit tehet a rendőrség? –
kérdezte Dr. Battista. – Arra már túl késő.
– Rendőrség hosszú, hosszú ideig nem jön, majd amikor végül
megjönnek, nem intelligensek. Mondják nekem: „Le tudná írni
azokat az egereket, uram?” „Leírni! – mondom. – Mit leírni
rajtuk? Egyszerű Mus musculusok; ennyi épp elég.”
– Ó – kezdte Dr. Battista. – Teljesen igaz. – Majd ezt mondta:
– Nem tudom, nekem miért kellett kiöltöznöm, ha magának
nem.
– Velem házasodik össze, nem ruháimmal – válaszolta Pjotr.
Theron bácsi megköszörülte a torkát. Ezt mondta:
– Kedves jegyespár…
A két férfi egyszerre nézett rá.
– Azért gyűltünk ma itt össze…
– Kell legyen valami mód, hogy lenyomozzuk őket – suttogta
Dr. Battista Pjotrnak. – Szerzünk egy patkányfogó terriert, vagy
mittudom én. Tartanak kutyát ilyen célra, nem?
– Kutyák! – hörögte Pjotr, félig felé fordulva. – Kutyák
megennék őket! Ezt akarja?
– Esetleg vadászgörényt.
– Katherine – mondta éppen Theron bácsi, tőle szokatlanul
határozott hangon. – Akarod-e az itt megjelent Pjodert…
Kate érezte Pjotr feszültségét a különösen merev tartásából,
és az apja is csak úgy remegett a túloldalán. Mindeközben Bunny
rosszallásának hullámait is érezte maga mögött. Csak Kate volt
teljesen nyugodt. Egyenes tartással állt, le nem vette a szemét a
nagybátyjáról.
Mire odáig jutottak, hogy „Akkor most megcsókolhatod a
menyasszonyt,” az apja máris fordult el az oltártól.
– Oké, mehetünk – mondta Pjotr, bár még csak most hajolt
előre, hogy apró puszit nyomjon Kate arcára. – Rendőrök… –
mondta Dr. Battistának, mire Kate egyenesen eléje lépett, két
keze közé fogta az arcát, és nagyon finoman megcsókolta a száját.
Pjotr arca hűvös volt, ajkai azonban melegek és enyhén
repedezettek voltak. Pislogott és hátralépett. – …beszélni
akarnak majd magával – suttogta alig hallhatóan Dr. Battistának.
– Gratulálok, mindkettőtöknek – mondta Theron bácsi.

TIZENEGY
Hogy beférjen Pjotr autójába, Kate-nek a vezetőoldalon kellett
beszállnia és a sebváltó fölött kellett átmásznia az ülésére.
Mindezt azért, mert az utasülés felőli ajtót valami csúnyán
megnyomta, és nem működött. Nem kérdezte meg, hogy mi
történt vele. Egyértelmű volt, hogy Pjotr jóval eszeveszettebben
vezetett most, mint máskor.
Kate letette a válltáskáját a padlóra egy halom reklámpapír
közé, majd a feneke alá nyúlt, hogy kihalássza azt a valamit, amin
ült. Pjoder mobilja volt az. Miután a férfi is beült a volán mögé,
Kate odanyújtotta neki a készüléket és megkérdezte:
– Vezetés közben küldted az üzeneteket? – A férfi nem
válaszolt, csak kikapta a kezéből a telefont és betömte a sortja
jobb első zsebébe. Elfordította a slusszkulcsot, mire a motor
csikorgó hangon életre kelt.
Még mielőtt kitolathatott volna a parkolóból, Dr. Battista ökle
jelent meg a Pjotr felőli ablak mögött, és élesen megkopogtatta.
Pjotr letekerte az ablakot és odavakkantotta neki:
– Mi van?
– Hazadobom Bunnyt, és megyek be egyenesen a laborba –
mondta Dr. Battista. – Megnézem, hogy állnak a dolgok, és majd
utána beszélek a rendőrséggel. Találkozunk a recepción,
rendben?
Pjotr csak bólintott és vadul rükvercbe váltott.
A Jones Falls úton végigszáguldva úgy tűnt, komoly késztetést
érez arra, hogy újraélje a tragédia minden egyes pillanatát.
– Ott állok; arra gondolok: „Mi ez itt?” Arra, hogy „Elég, ha
pislogok, és ismét minden normális lesz.” Szóval pislogok, de
polcok továbbra is üresek. Ketrecek sehol. Felirat falon olyan,
mintha valaki kiabálna. Hangosnak néz ki. Helyiség azonban
nagyon, nagyon csendes; semmi mozgás. Tudod, egerek mindig
mozgolódnak. Zörögnek és cincognak; odasietnek ketrec elejéhez,
ha hallják, hogy jön valaki; valahogy… ígéretesnek tartják. Most
viszont semmi. Némaság. Üres padlón négy-öt faforgács.
Az ablaka továbbra is le volt húzva; a szél dühös csomókba
csapkodta a haját, Kate azonban úgy döntött, nem teszi szóvá.
– Nem akarom elhinni, így megfordulok és átmegyek másik
szobába. Mintha egerek épp csak elugrottak volna valahová. Azt
mondom: „Khello!” Nem tudom, miért mondom, hogy „Khello!”
Nem mintha bárki válaszolna.
– A következő elágazásnál menj balra – mondta Kate. Túl
gyorsan mentek, és nem volt egyértelmű, hogy Pjotr is ezt
tervezi-e. Az utolsó másodpercben hirtelen oldalra rántotta a
kormányt, amivel az ajtóhoz csapta Kate-et, majd nem sokkal
később gyors jobb kanyarral ráfordult a North Charles utcára –
anélkül, hogy körülnézett volna. (Neki kétségkívül nem voltak
problémái a felhajtósávokkal.)
– Soha nem bíztam meg Bunnyban; kezdettől fogva – mondta
Kate-nek. – A kisgyerekes viselkedése. Odahaza ilyenre azt
mondják…
– Nem Bunny volt az – jelentette ki Kate. – Neki nincs
ilyesmihez bátorsága.
– Biztos, hogy ő volt. Mondtam rendőrségnek is, hogy ő tette.
– Hogy mit csináltál?
– Detektív beírta nevét noteszbe.
– Ó, Pjotr!
– Ismeri zárkombinációt, zöldségevő – mondta Pjotr.
– Egy csomó ember vegetáriánus, de ettől még nem törnek be
sehová – magyarázta Kate. Mélyen beletaposott a padlóba; egy
sárga lámpa felé közeledtek. – Különben is, nem is igazi
vegetáriánus; csak azt mondja, hogy az.
Pjotr gyorsított és átcsusszant a lámpán.
 – Pedig az. Vegetáriánus. Kiveteti veled húst a húspüréből.
– Igen, aztán meg rájár a nasikolbászaimra.
– Rájár nasikolbászaidra?
– Pár naponta új helyet kell keresnem nekik, mert pillanatok
alatt kieszi mindet. Pont akkora vegetáriánus, mint én! Az egész
csak egy újabb kamaszkori periódus. Új vesszőparipa. Meg kell
mondanod a rendőrségnek, hogy nem ő volt az, Pjotr. Mondd
meg nekik, hogy tévedtél.
– Mindegy – mondta Pjotr komoran. – Mit számít, ki volt az?
Egerek eltűntek. Pedig mennyit foglalkoztunk velük; most meg
Baltimore utcáin szaladgálnak.
– Szerinted az állatvédők szabadon engednének egy rakás
fogságban felnőtt egeret a városi forgalomban? Annyi józan
eszük azért csak van. Azok az egerek biztonságban vannak,
védett helyen; az antitesteik vagy mifenéik is sértetlenek, hidd
el.
– Légy szíves, ne mondj ellent! – szólt rá Pjotr.
Kate a szemeit forgatta, és egy ideig egyikük sem szólt
semmit.
Dr. Battista terve az volt, hogy Kate az anyja jegygyűrűjét
viseli majd a ceremónia után, amit Kate magával is vitt a
templomba. Azonban az eskü alatt Theron bácsi meg sem
említette a gyűrűt – aminek nyilván az volt az oka, hogy jobban
zavarta az általános tumultus, mint mutatta. Kate lehajolt és
elővette a tárcáját a válltáskájából – a gyűrű ott hevert a
fémpénzek közt. A jegygyűrű sárgaarany, az eljegyzési gyűrű
fehérarany volt – az apja azonban azt mondta, hogy teljesen
rendben van így. Felhúzta az ujjára, majd visszatette a tárcát a
táskájába.
Végigszáguldottak a North Charleson, és sikerült belehajtaniuk
az összes piros lámpába. Pjotr egyszer sem állt meg. Elzúgtak az
út menti cseresznyefák, majd Bradford barackfái mellett; éppen
virágoztak. Végighajtottak a fehér és rózsaszín szirmok tócsáin.
Épp a Johns Hopkins campusa melletti építkezés mellett mentek
el, amikor Pjotr éles kanyarral lehajtott a Charlesról és kis híján
kivasalt egy kisebb csoport egyetemistát, piknikkosarakkal a
kezükben. Délután egy volt, és láthatóan a fél világ ebédhez
készülődött; mindenki nevetett, barátokat hívott, céltalanul,
ráérősen lődörgött. Pjotr halk szitkokat mormogott és
felrángatta az ablakát.
Pjotr kerékcsikorogva állt meg Mrs. Murphy háza előtt, és túl
hirtelen állította le a motort. Kinyitotta az ajtaját és kiszállt, majd
kis híján rávágta az ajtót Kate lábára, aki épp kifelé kászálódott a
sebváltó és a vezetőülés fölött.
– Hékás! – kiáltott oda a férfinak. Legalább volt benne annyi
udvariasság, hogy hátrébb lépett és megvárta, míg kiszáll, ám
továbbra sem szólt egy szót sem, és túl határozottan vágta be
utána az ajtót.
Keresztülvágtak a járdát borító halvány rózsaszín szirmok
szőnyegén. Megmászták a három kőlépcsőt, és egy pillanatra
megálltak a verandán. Pjotr az első zsebeit tapogatta. Aztán
rácsapott a hátsókra. Majd ezt mondta:
– Hogy az a… – azzal rátenyerelt az ajtócsengőre. Rajta
tartotta a tenyerét.
Egy percig senki nem nyitott ajtót. Végül nyikorgó hang
hallatszott odabentről, és kivágódott az ajtó. Mrs. Liu állt előttük.
– Miért csengetni? – kérdezte.
Úgy tűnt, ugyanaz a ruha volt rajta, mint amikor először
találkoztak, bár ezúttal egyáltalán nem mosolygott. Anélkül,
hogy csak rápillantott volna Kate-re, fenyegető arccal méregette
Pjotrt.
– Mrs. Murphy sziesztázni.
– Nincs szükségem Mrs. Murphyre; be akarok menni házba! –
üvöltötte Pjotr.
– Van kulcsa bemenni házba!
– Bezártam kocsiba!
– Megint? Ezt teszi megint?
– Ne hápogjon itt nekem! Nagyon goromba! – Ezzel Pjotr be is
furakodott a nő mellett; ment egyenesen a lépcső felé.
– Elnézést – mondta Kate Mrs. Liunak. – Nem akartuk
zavarni. Hétfőn csináltatok egy pótkulcsot, többé nem fog
előfordulni.
– Ő nagyon goromba – közölte Mrs. Liu.
– Iszonyú rossz napja volt.
– Sok rossz napja van – folytatta Mrs. Liu. Végül hátrébb
lépett, és beengedte Kate-et a házba. Kissé késve megkérdezte:
– Megházasodtak?
– Igen.
– Gratulálok.
– Köszönöm – mondta Kate.
Remélte, hogy Mrs. Liu nem érez szánalmat iránta. Legutóbb
úgy tűnt, nagyon kedveli Pjotrt, most azonban mintha gyűlölték
volna egymást.
Pjotr már a második lépcsőfordulónál járt, amikor Kate
utolérte. Megelőzte és elindult a szobája felé, és már alig várta,
hogy letehesse a válltáskáját. Mögötte Pjotr ezt mondta:
– Hol vannak pótkulcsaim?
Kate egy pillanatig habozott, majd megfordult. Pjotr ott állt a
lépcsőpihenőn, és a környező falakat vizslatta. Mivel a
lépcsőforduló teljesen üres volt – se kép, se bútor, de még egy
falba vert szög sem volt körülötte –, így elég valószínűtlennek
tűnt, hogy itt keresi a kulcsait. Mégis ott állt, zavart kifejezéssel
az arcán.
Kate visszanyelte az első választ, ami eszébe jutott, ami így
hangzott volna: „Én mégis honnan tudnám, hogy hol tartod a
pótkulcsokat?” Letette a táskáját a földre és megkérdezte:
– Hol szoktad tartani?
– Konyhafiókban.
– Akkor nézzük meg a konyhafiókban, nem igaz? – mondta.
Kate a szokásosnál lassabban és tagoltabban beszélt, így nem
hallatszott rajta, hogy ő is holtfáradt.
Átvezette Pjotrt a konyhába, majd elkezdte kihúzkodni a
csikorgó fémfiókokat a pult alól: az egyikben olcsó kések, villák
és kanalak voltak, egy másikban mindenféle konyhai eszköz, egy
harmadikban törlőruhák. Visszatért az evőeszközös fiókhoz. Az
tűnt a legígéretesebbnek, bár ő maga nem ide tette volna a
kulcsait. Végigkotort a spatulák, habverők és kézi tojáshabarók
összevisszaságán… Pjotr ott állt mellette, lógó karokkal; eszébe
sem jutott, hogy segítsen.
– Megvagy – mondta végül, és felmutatott egy alumínium
zuhanyfüggöny-gyűrűt. A Volkswagen és a ház kulcsai voltak
rajta.
– Á! – kiáltott fel Pjotr, és a gyűrű után kapott, ám Kate
hátralépett és a háta mögé rejtette a kulcsokat.
– Előbb hívd fel a rendőrséget – mondta –, és mondd el nekik,
hogy tévedtél Bunnyval kapcsolatban! Utána megkapod a
kulcsokat.
– Hogy mi? – mondta Pjotr. – Nem. Add ide kulcsokat,
Katherine! Én vagyok férj, és azt mondom, add ide kulcsaimat!
– Én vagyok feleség, és azt mondom, nem – mondta Kate.
Arra számított, hogy birkóznia kell majd a kulcsokért; látta
rajta, hogy ugyanez a férfi fejében is megfordult. Pjotr végül csak
ennyit mondott: – Annyit mondok rendőrségnek, hogy Bunny
talán nem is vegetáriánus. Oké?
– Mondd nekik, hogy nem ő vitte el az egereket!
– Megmondom nekik, hogy szerinted nem ő vitte el egereket.
Kate érezte, hogy ennél többet nem fog tudni kialkudni.
– Rendben, mondd azt.
Pjotr kihalászta a mobilját a sortja jobb első zsebéből, majd a
tárcáját is elővette a farzsebéből. Kihúzott belőle egy
névjegykártyát.
– Személyesen én ügyemben illetékes detektív – közölte,
büszkeséggel a hangjában. Feltartotta a kártyát, hogy Kate is
elolvashassa. – Hogy ejted nevét?
Kate kibetűzte.
– McEnroe.
 – McEnroe. – Bekapcsolta a telefont, egy pillanatig a kijelzőjét
tanulmányozta, majd belekezdett a hívás fáradságos
folyamatába.
Még Kate is hallotta, hogy csak egyszer csöngött ki, majd
megszólalt az üzenetrögzítő gépi hangja.
– Biztos kikapcsolta a telefonját. Hagyj üzenetet.
Pjotr leeresztette a készüléket és Kate-re bámult.
– Kikapcsolta? – kérdezte hitetlenkedve.
– Ezért kapcsolt be rögtön az üzenetrögzítője. Hagyj üzenetet.
– De hiszen azt mondta, hívhatom éjjel-nappal. Azt mondta, ez
saját száma.
– Ó, az isten szerelmére – mondta Kate. Kikapta a telefont a
kezéből és a füléhez szorította. – McEnroe detektív? Itt Kate
Battista – mondta. – Pjotr Cserbakov nevében keresem; a
laboratóriumi betöréssel kapcsolatban. Pjotr azt mondta önnek,
hogy a húgom, Bunny lehet az egyik gyanúsított, mivel azt hitte,
hogy Bunny vegetáriánus, de nem az. Eszik húst. Ráadásul
otthon is volt tegnap este, és én volnék az első, aki tudnám, ha
éjszaka bárhová is ment volna. Szóval kihúzhatja a listájáról.
Köszönöm. Visszhall.
Megszakította a hívást és visszaadta a telefont Pjotrnak.
Fogalma sem volt, hogy az egész beszéde rögzítésre került-e,
vagy sem.
Pjotr zsebre vágta a telefont.
– Detektív azt mondta – kezdte –, hogy „Itt a
névjegykártyám.” Azt mondta: „Bármikor felhívhat, ha bármi
egyéb eszébe jutna.” Most meg nem veszi fel. Utolsó csepp;
utolsó csepp. Életem legrosszabb napja.
Kate tudta, hogy irracionális a részéről, de mégis érzett némi
sértettséget. Csendben átadta a kulcsokat.
– Köszönöm – mondta Pjotr szórakozottan. Majd ezt mondta:
– Nos, köszönöm… – A tőle szokatlan „nos” mintha tompított
volna valamit a hangjából kitetsző rosszkedvén. Fél kezébe
temette az arcát. Nyúzottnak tűnt és meggyötörtnek, és hirtelen
idősebbnek is a koránál.
– Még nem mondtam, de a három év, amíg itt voltam, nehéz
évek voltak. Magányos évek. Zavarba ejtőek. Mindenki úgy
viselkedik, mintha amerikai élet ajándék volna, miközben nem
száz százalékban ajándék. Amerikaiak félrevezető dolgokat
mondanak. Látszólag annyira barátságosak; mindenkit
keresztnéven szólítanak, rögtön. Annyira lazának tűnnek.
Fesztelennek. Aztán kikapcsolják telefonjukat. Nem értem őket!
Egymást nézték Kate-tel, egészen közelről. Kate elég közel állt
ahhoz, hogy lássa a frissen borotvált, mikroszkopikus szőke
szőrszálait és az apró barna foltokat a szeme kékjében.
– Talán nyelv miatt van? – kérdezte Pjotr. – Ismerem
szavaikat, de még mindig nem vagyok képes úgy bánni nyelvvel,
ahogy akarok. Nincsen speciális szó arra, hogy „te”, amikor te
vagy az, akihez beszélek. Angolban csak egy „te” van, így
ugyanazt a „te”-t használom, ha veled beszélek, vagy egy
idegennel; nem tudom kifejezni közelségem. Honvágyam van
ebben az országban, és azt hiszem, most már odahaza is
honvágyam volna. Nincs már otthonom, ahová hazamehetnék –
nincsenek rokonaim, nincs pozícióm, barátaim három éve
nélkülem élnek. Nincs hely számomra. Ezért úgy kell tennem,
mintha jól volnék itt. Úgy kell tennem, mintha minden… hogy is
mondják? Frankó volna.
Kate visszaemlékezett az apja pár héttel korábbi vallomására,
amikor elmesélte neki, hogy mennyire hosszú folyamat volt ez
valójában. Úgy tűnt, a férfiakat fogva tartja egy tévhit, miszerint
mélyen magukba kell temessék a gondjaikat, mintha szégyen
volna az elismerésük. Kinyúlt és megérintette Pjotr karját, aki
semmi jelét nem adta, hogy észrevenné.
– Fogadjunk, hogy még csak nem is reggeliztél – mondta neki.
Hirtelen nem jutott jobb az eszébe. – Erről van szó! Farkaséhes
vagy. Megyek, összeütök neked valamit.
– Nem akarom – mondta Pjotr.
A templomban Kate azon gondolkodott, hogy Pjotr mindentől
függetlenül talán azért vette el mégis, mert valahol mélyen… nos,
egy kicsit kedvelte. Most viszont még csak rá sem nézett;
láthatóan nem érdekelte, hogy ott áll közvetlenül előtte, kezével
a karján.
– Egereimet akarom.
Kate leejtette a kezét.
– Azt szeretném, hogy Bunny legyen tolvaj. Akkor
megmondaná, hol vannak.
– Hidd el, Pjotr, nem Bunny volt az. Bunny csak egy másolat!
Úgy érzi, mintha belezúgott volna Edward Mintzbe, vagy
ilyesmi, és amikor Edward azt mondta, hogy vega…
Megállt. Pjotr még mindig nem nézett rá, valószínűleg még
csak nem is hallotta.
– Ó! – kiáltott fel Kate. – Edward volt az!
Pjotr szeme hirtelen felé rebbent.
– Edward tudja, hogy hol van a labor – mondta Kate. –
Odament Bunnyval, amikor bevitték Apa ebédjét. Biztos ott állt
mellette, amikor Bunny beütötte a kódot.
Pjotr eddig a bal kezében tartotta a kulcscsomót, most
azonban hirtelen a levegőbe dobta és ismét elkapta, majd
kisietett a konyhából.
Kate utána szólt:
– Pjotr?
Mire elérte a lépcső tetejét, Pjotr már az első emeletnél járt.
– Hová mész? – kiáltotta utána a korlát fölött. – Ebédelj meg
előtte, és hívd fel a nyomozót! Mégis mit csinálsz? Veled
mehetek?
Csak a gumipapucsa csattogását hallotta, amint sietett lefelé a
lépcsőn.
Rá kellene vennie valahogy, hogy magával vigye. Utána
kellene rohannia, be kellene ugrania az autóba. Talán a
sértettsége miatt nem tette. Az esküvő óta egyértelműen sértő
módon viselkedett vele, mintha most, hogy összeházasodtak, úgy
kezelhetné, ahogy csak akarja. Még csak az sem tűnt fel neki,
hogy mennyire segítőkész volt a hülye kulcsaival, vagy hogy
kedvesen felajánlotta, hogy összedob neki valamit enni.
Visszafordult a lépcsőtől és visszament a nappaliba. Odalépett
az egyik ablakhoz, és kipillantott a lenti utcára. A Volkswagen
máris húzott ki a járda mellől.

A filmekben a nők mindig képesek elegáns ételeket rögtönözni a

hűtőben talált maradékokból – Kate azonban képtelen volt
rájönni, hogy hogy csinálhatna bármit is Pjotr hűtőjének
tartalmából. Csak egy üveg majonéz volt benne, pár doboz sör,
egy doboz tojás és egy színtelen zeller. Egy összegyűrt
mcdonald’sos zacskót is látott odabenn, de nem merte kinyitni. A
pulton lévő gyümölcsöstálban csupán egyetlen foltos banán
árválkodott. – Csodálatos étel – szinte hallotta, amint Pjotr ezt
mondja, ami furcsa ellentétben állt a McDonald’s és KFC iránti
egyértelmű vonzalmával. Ahogy átnézte a pult fölötti
szekrényeket, üres üvegek hosszú sorait találta bennük –
bögréket, befőttesüvegeket és korsókat, alaposan elmosva és
félretéve. Az ember rögtön arra gondolt, hogy talán befőzésre
készül.
Rájött, hogy az egyetlen opciója a rántotta, majd eszébe jutott,
hogy még csak vaja sincs. Vajon lehet csinálni rántottát zsiradék
nélkül? Nem merte megkockáztatni. Talán töltött tojást.
Majonéze legalább volt. Beletett négy tojást egy horpadt lábasba,
amit a sütő alatti egyik fiókban talált, majd megtöltötte vízzel és
feltette forrni.
Remélte, Pjotr nem csinál semmi ostobaságot. Fel kellett volna
hívnia a rendőrséget. Az is lehet, hogy éppen oda ment be,
személyesen az őrsre, vagy be a laborba, hogy az apjával együtt
vizsgálják meg a helyzetet.
Visszament a nappaliba, és minden különösebb ok nélkül ismét
kinézett az ablakon.
A nappali kevésbé tűnt üresnek most, hogy Pjotr áthozta ide
az asztalát a dolgozóból. Egyéb holmik is halmokban álltak
idebenn, ezek szintén a dolgozóból kerülhettek át ide –
szórólapok és könyvek stószai, feltekert hosszabbítók a
számítógépes eszközök mellett. Felvett egy falinaptárt, mert
kíváncsi volt, hogy Pjotr vajon bejelölte-e az esküvőjük napját,
ám a naptár még mindig februárt mutatta, és azok a napok is
üresek voltak. Visszatette az asztalra.
Visszament a lépcsőhöz a válltáskájáért, és visszavitte a
szobájába. Az ágy leopárdmintás védőhuzata eltűnt; a kanapén
ott éktelenkedett a rozsdafoltos, kék-fehér csíkos matraca, és
nyomát sem látta takarónak vagy ágyneműknek. Csupasz párna
árválkodott a padlón az ágy mellett. Nem tudott volna legalább
friss ágyneműt felhúzni? Hogy otthonosabbnak tűnjön a szobája?
Ruhászsákja ott lógott a gardróbban, a doboz az esküvői
ajándékaival ott állt a komódon – ám mégsem érezte úgy,
mintha ide tartozna.
A szoba levegője padlásszagú volt; odament az ablakhoz és
megpróbálta kinyitni, de nem engedett. Végül feladta a
küzdelmet és visszament a konyhába. Megnézte, hogy
megfőttek-e a tojások, de vajon hogy fogja tudni megállapítani?
Odahaza volt egy műanyag színváltós kütyüjük, ami eredetileg
Mrs. Larkiné volt. Így hát hagyta, hogy még pár percig főjenek,
miközben majonézt kanalazott egy műanyag keverőtálba, és sót-
borsot hintett rá az asztalon lévő szórókból. Ismét leltárt vett a
konyhában lévő holmikról, és benézett a pult alatti szekrényekbe
is, de szinte mind üres volt. Ebéd után kipakolja majd a konyhai
eszközeit is a kartondobozából. Kissé jobb kedvre derült ettől a
gondolattól. Van terve! Máris tudta, hogy hol fogja tárolni a zöld
bögréket.
Lekapcsolta a lángot a tojások alatt és odavitte a fazekat a
mosogatóhoz, majd hideg vizet folyatott a tojásokra, míg le nem
hűltek annyira, hogy megfoghassa őket. Elkezdte pucolni az elsőt,
és már a fehérje állagán látta, hogy megfőtt – ám amilyen
szerencséje volt, a héj apró, éles, makacs darabkákban volt csak
hajlandó leválni, melyek nagy darabokat szakítottak ki a tojásból.
A tojás végül az eredeti felére zsugorodott, ronda volt és ragyás,
az ujja hegyei pedig véreztek.
– A rohadt életbe! – mondta, miközben a csap alatt dörgölte a
tojást. A fény felé tartotta, elgondolkodva.
Rendben, akkor tojássaláta lesz.
Bölcs döntését később az is igazolta, hogy a maradék három
tojás is ugyanolyan torzra sikeredett, mint az első. Egy életlen
késsel összeaprította őket, majd vágott melléjük némi zellert –
mindezt a konyhapulton, mert nem talált vágódeszkát. A zeller
nagy része a mosogató alatti vödörbe került. Még a legbelsőbb
szárak is kissé petyhüdtek voltak.
Eszébe jutott az esküvői ajándékként kapott salátástál, és
most visszament érte a szobájába. Az álomcsapda ott volt
becsomagolva a tálban. Kivette, feltartotta és lassan
megpörgette a szoba közepén; azon gondolkodott, hogy hová
akassza fel. Ideális esetben közvetlenül az ágya fölé kellene
felakasztani, ami viszont túl sok macerával járt volna, ráadásul
nem volt benne biztos, hogy Pjotrnak van-e szöge és kalapácsa.
Az ablak felé nézett, amin csak egy megsárgult papírárnyékolót
látott, bár egy ponton függöny is kellett legyen rajta, mivel egy
állítható fémrúd is ki volt feszítve fölötte. Letette az álomcsapdát
és átvonszolta a puffot a sarokban lévő karosszék elől. Levette a
cipőit, felállt a puffra és odakötözte a függönyrúdhoz az
álomcsapdát.
Azon töprengett, hogy Pjotr vajon látott-e ilyesmit valaha.
Nyilván furcsának találná. Nos, valóban furcsa volt. Keresztbe
fonná a karját, oldalra billentené a fejét, és egy hosszú, néma
percig csak tanulmányozná. Úgy tűnt, minden új dolog érdekli.
Kate folyton úgy érezte, hogy neki is különös figyelmet szentel –
legalábbis máig. Nem volt hozzászokva a figyelemhez, bár azt
sem mondhatta volna, hogy kellemetlen.
Leszökkent a puffról, visszavonszolta a karosszék elé, és
visszahúzta a cipőjét.
Lehet, hogy a rendőrök őt is magukkal viszik, amikor őrizetbe
veszik Edwardot?
Már majdnem fél három volt. Az úgynevezett esküvői
bankettet ötre tervezték. Ez egyfelől azt jelentette, hogy még
bőven volt idejük, másfelől Thelma néniék messze kint laktak
vidéken, Pjotrnak pedig még le kell fürödnie és át kell öltöznie,
mielőtt elindulnak. Kate tudta jól, hogy a laborban dolgozók
mennyire gyakran felejtik el, hogy mennyi az idő.
Lehet, hogy ki kell töltenie pár papírt, tanúskodnia kell, vagy
írásba kell adnia valamit – bárhogy is nevezzék az ilyesmiket.
Kipakolta a maradék esküvői ajándékait és megkereste
számukra a megfelelő helyet a konyhában. Kiürítette a
bőröndöket a komód fiókjaiba, először összevissza, majd a hosszú
unalmas órákra gondolva szépen elrendezte a holmijait. A
válltáskáját is kipakolta – fésűjét a komód tetejére tette,
fogkeféjét kivitte a fürdőszobába. Valahogy túl intimnek érezte,
hogy Pjotr fogmosó poharába tegye a saját keféjét, így kiment a
konyhába egy befőttesüvegért, és abba állította bele. Végül
feltette a fürdőszobai ablak párkányára. Nem volt orvosságos
szekrény a helyiségben, bár volt a kagyló fölött egy keskeny
fapolc a borotváknak – egyébként egy fésű és egy tubus fogkrém
volt még rajta. Közös fogkrémet használnak majd? Vagy hoznia
kellett volna magának is? Pontosan hogyan fognak megosztozni a
házi kiadásokon?
Rengeteg logisztikai dolog volt, amikről még csak nem is
beszéltek.
A tusolófülke mellett piszkos törölköző és mosogatóruhák
lógtak egy krómkaron, majd egy másik karon – rögtön a vécé
mellett – újabb törölközőt és újabb mosogatóruhát látott, ezúttal
tisztákat. Azokat Pjotr nyilván neki szánta. Tisztaságuk enyhített
valamicskét az odabent látott csupasz matrac fájó emlékén.
Most már három is elmúlt. Elővette a telefonját a táskájából és
megnézte, nem hívta-e közben valaki, de nem. Üzenetei sem
voltak. Visszatette a telefont. Úgy döntött, egyedül fog enni.
Hirtelen tört rá az éhség.
 A konyhában átpakolt egy adag tojássalátát egy csorba fehér
tányérra. Szerzett egy villát és egy papírszalvétát, mivel nem
talált asztalkendőt, majd leült az asztalhoz. Ám ahogy lenézett az
ebédjére, megpillantott egy piros pöttyöt a tojássárgáján: a saját
vérét. Aztán egy másikat. És ismét egy másikat. A saláta
tulajdonképpen erőltetettnek tűnt, ráadásul nem különösebben
tisztának – túl sok volt. Felállt és belekotorta a szemetesbe az
adagját, majd hozzáadta a tálból is a maradékot. Papírszalvétával
takarta le az egészet. Nem volt mosogatógép a konyhában, így
kézzel mosta el az edényeket, majd egy újabb papírszalvétával
törölgette el őket. Végül mindent elpakolt. Eltüntetni a
bizonyítékot.
Arra gondolt, hogy a kollégiumi élete ennél jóval nagyobb
mulatság volt. Ráadásul (most, hogy lenézett a bal kezére) az a
fehér- és sárgaarany gyűrű nem is nagyon illett egymáshoz.
Mégis hogy gondolta, hogy az apja divattanácsaira hallgasson?
Tulajdonképpen minek is gyűrű annak, akinek rövid és csorba a
körme, és piszkos a kertészkedéstől?
Kivett egy doboz sört a hűtőből, kinyitotta, és pár kortyra
felhajtotta a nagy részét, majd a dobozzal a kezében visszament a
lépcsőhöz. Pjotr szobája felé tartott, szinte szórakozottan. Csukva
volt az ajtaja, de kit érdekel; elfordította az ajtógombot és
belépett.
A lakás többi részéhez hasonlóan gyéren bútorozott szobában
tökéletes rend uralkodott. Az egyetlen oda nem illő dolog a szoba
közepén álló vasalóállvány volt, tetején a vasalóval,
keskenyebbik végén egy leterített inggel. Ez a kép is úgy hatott
rá, mint a tiszta törölköző és mosogatóruha a fürdőben. Egyre
bizakodóbban érezte magát.
Az ablak alatti dupla ágyat vörös selyemtakaró borította,
rojtos aranyszegéllyel, mint valami olcsó motelben; az
olvasólámpa instabil módon a fejtámlához volt odacsíptetve. Az
éjjeliszekrényen egy üveg aszpirin állt, valamint Kate egyik
fotója, aranyozott keretben. Valóban Kate-é? Felvette. Ó, Pjotr is
ott volt rajta, csak mivel Kate széke magasabb volt, mint az övé,
így alig látszott. Riadt arccal nézett a kamerába, előnytelen
módon összeráncolt homlokkal, a dzsekije alatti pólója pedig
földtől volt maszatos. Nem az a fajta fotó volt, amire büszke
lehetett volna. Az egyetlen dolog, ami az apja által készített többi
képtől megkülönböztette – amelyek maguk sem voltak
előnyösebbek –, az volt, hogy ez volt a legelső közös fotójuk.
Akkor készült, amikor ő és Pjotr megismerkedtek.
Visszagondolt arra a pillanatra, majd visszahelyezte a képet az
éjjeliszekrényre.
A komód tetején egy igen poros hímzett terítő éktelenkedett,
minden valószínűség szerint Mrs. Liu hozzájárulása, valamint
egy csésze, benne néhány érmével, és egy biztosítótű. Más
semmi. A fölötte lévő mogyorófa keretű tükör olyan régi volt,
hogy Kate mintha fátylon át látta volna benne magát – az arca
hirtelen halványnak tűnt, koromfekete haja szinte szürkének.
Ismét belekortyolt a sörébe és kinyitott egy fiókot.
Volt egy babonás hiedelme, mely szerint az, aki mások holmijai
közt turkál, fájó felfedezések révén bűnhődik meg; Pjotr fiókjai
azonban csak értéktelen ruhák gondosan összehajtogatott és
szépen elrendezett halmait fedték fel. Volt köztük két pulóver
(amiket már vagy egy tucatszor látott rajta), két rövid ujjú
pólóing, egy kisebb halom párokba göngyölt zokni (gumírozott,
fehér atlétazokni valamennyi, egyetlen pár matrózkék zoknit
kivéve), néhány gyapjúalsó (olyanok, amilyeneket a négyes
szoba kisfiúi hordtak), és hét, külföldi szabású, hártyavékony
atlétatrikó, furcsán közel ülő pántokkal. Pizsama semmi.
Kiegészítő semmi, ékszerek semmi; semmi frivolitás. Az egyetlen
új dolog, amit megtudott róla, az élete már-már megindító
egyszerűsége volt. Egyszerűség és… egyenesség; ez a két szó
jutott róla eszébe.
A gardróbban megtalálta az öltönyt, amit nyilván az esküvőre
tervezett felvenni (fényes matrózkék színe volt), valamint két
pár farmert – az egyikben még benne volt az öv. Élénk
bíborszínű nyakkendő lógott a keresztrúdon, sárga villámokkal,
barna oxfordjai ott voltak alattuk a tornacipői mellett.
Kate újra ivott és kilépett a szobából.
Kint a konyhában fejezte be a sörét, majd bedobta a dobozt a
papírzacskóba, amit Pjotr a szelektív hulladéknak tartott fenn.
Elővett egy újabb sört a hűtőből, és visszament a saját szobájába.
Odalépett a saját gardróbjához, kicipzározta a ruhászsákját, és
kiemelte belőle a ruhát, amit Thelma néni fogadására tervezett
felvenni. Ez volt az egyetlen darabja, ami megfelelőnek tűnt az
alkalomra – vörös pamut, mélyen ívelt nyakrésszel.
Felakasztotta a gardrób ajtaján lévő kampóra, majd hátralépett,
hogy tüzetesebben is megvizsgálja. Vajon érdemes volna
átvasalnia Pjotr vasalójával? Túl nagy vesződségnek tűnt.
Elgondolkodva ivott egy apró korty sört, majd elvetette az
ötletet.
A hálószobája falai ugyanolyan kopárak voltak, mint a többi
helyiségé. Eddig soha nem tűnt fel neki, hogy mennyire üres egy
szoba képek nélkül. Pár percig azzal szórakoztatta magát, hogy
elképzelte, milyen képeket akasztana fel idebenn. Néhányat
talán a régi szobájából is kitenne, bár azok kissé régimódiak
voltak – rockbandák kifakult poszterei, akiket már nem
hallgatott; csoportképek az aktív kosaras múltjából. Valami újat
kellene keresnie. Újrakezdés.
Jelen pillanatban azonban még ez sem volt képes lázba hozni.
Hirtelen rettenetes fáradtnak érezte magát. Talán a sörtől volt,
vagy mert rosszul aludt előző éjjel – most azonban azt kívánta,
bár szundíthatna egyet. Ha lett volna ágyneműje, biztosan
szundított volna valamicskét. Így azonban csak leült a sarokban
lévő karosszékbe, lerúgta a cipőit és felhelyezte a lábait a puffra.
Még a csukott ablakon keresztül is hallotta a madarak
csivitelését. Rájuk összpontosított. „Tervilliker, villiker, villiker!”
– mintha ezt mondták volna. Egyre nehezebbnek érezte a
szemhéjait. Letette a sörösdobozt a padlóra, és hagyta, hogy az
álom beszippantsa.
Lábdobogást hallott, felfelé a lépcsőn, csatt-csatt-csatt.
– Khelló! – Lábdobogás a lépcsőpihenőn. – Hol vagy? – kérdezte
Pjotr. Hatalmas bazsarózsabokor állt az ajtóban, Pjotr volt
mögötte. – Ó. Lepihentél – mondta.
Kate nem látta az arcát, mivel eltakarta a rózsabokor, amit egy
zöld műanyag cserépbe ültettek, és máris volt rajta pár bimbó.
Fehérek; fehérek lesznek. Felült a karosszékben. Kissé kábának
érezte magát. Hiba volt sört innia napközben.
– Mi történt? – kérdezte Pjotrtól.
Válasz helyett a férfi csak ennyit kérdezett:
– Miért nem ágyadban alszol? – majd a homlokára csapott,
amitől kis híján eldobta a rózsabokrot. – Ágynemű. Vettem új
ágyneműt, de talán mérgező vegyi anyagokkal kezelték, ezért
kimostam. Lent vannak Mrs. Murphy centrifugájában.
Abszurd módon ez is jólesett Kate-nek. Lenyúlt a cipőjéért és
felvette.
– Elmondtad a rendőrségnek? – kérdezte.
– Mit mondtam el? – kérdezte Pjotr ingerült hangon. Letette a
rózsabokrot a padlóra, hátrébb lépett és leporolta a kezét. – Ó.
Egerek visszatértek – közölte, szinte közönyösen.
– Vissza… tértek?
– Miután mondtad, hogy Eddie volt – mondta –, arra
gondolok: „Igen, logikus. Eddie az.” Szóval elhajtok Eddie-ékhez
és bedörömbölök ajtón. „Hol vannak egereim?” – kérdem.
„Milyen egerek?” – kérdi. Hamis meglepetés, rögtön látom.
„Csak azt mondd, hogy nem engedted szabadon őket utcán” –
mondom. „Az utcán! – mondja. – Tényleg azt hiszed, hogy
ennyire kegyetlen vagyok?” „Mondd, hogy ketrecben vannak –
mondom én –, bárhol is vannak. Mondd, hogy nem szolgáltattad
ki őket közönséges városi egereknek.” Arca egyre mogorvább,
sötétebb. „Biztonságban vannak, fent a szobámban” – mondja.
Anyja kiabál valamit, de nem figyelek rá. „Hívom a rendőrséget!”
– kiabálja, de én szaladok fel lépcsőn, keresem szobáját. Egerek
még ketrecben vannak, ketrecek tornyokban.
– Azta!
– Ezért voltam távol olyan sokáig. Visszavitettem egereket
Eddie-vel laborba. Apád is laborban volt. Megölelt! Könnyezett
szemüvege mögött! Aztán Eddie-t őrizetbe vették, apád viszont,
hogy is mondják? Nem emel vádat.
– Tényleg? – kérdezte Kate. – Miért nem?
Pjotr megvonta a vállát.
– Hosszú történet – mondta. – Így döntöttünk, miután
detektív kijött. Detektív végül felvette telefont! Nagyon kedves
ember. Aranyos ember. Növény Mrs. Liutól van.
– Hogy mi? – mondta Kate. Úgy érezte, mintha egy helyben
pörögne, bekötött szemmel.
– Megkért, hozzam fel neked. Esküvői ajándék. Hátsó kertbe.
– Szóval most már nem haragszik? – kérdezte Kate.
– Haragszik?
– Előtte annyira mérges volt.
– Ó, mindig komiszakat mond, ha elvesztem kulcsaimat –
mondta vidáman. Odament az ablakhoz, majd minden
különösebb erőfeszítés nélkül kinyitotta a tolóablakot. – Á! –
mondta. – Micsoda gyönyörű idő! Nem késünk el?
– Tessék?
– Fogadás nem ötkor van?
Kate az órájára pillantott. 5:20-at mutatott.
– Te jó ég! – mondta, majd hirtelen felugrott.
– Gyere! Gyorsan odahajtunk. Kocsiból felhívhatod nénikédet.
– De még nem öltöztem át. Te sem öltöztél át.
– Megyünk, ahogy vagyunk; családon belül leszünk.
Kate széles mozdulatot tett, felfedve vele a ruhája gyűrődéseit
(az alvás miatt), és a szélén a foltot (a majonéz miatt).
– Csak pár perc, oké? – mondta. – Kész katasztrófa ez a ruha.
– Szerintem gyönyörű – mondta Pjotr.
Kate lenézett magára, majd hagyta, hogy lehulljanak a karjai.
– Rendben, gyönyörű. Ahogy akarod.
 Pjotr azonban máris kint volt a folyosón; a lépcső felé sietett,
Kate-nek pedig igencsak iparkodnia kellett, hogy utolérje.

TIZENKETTŐ
Thelma néni földig érő, virágmintás háziasszonyi köntösben
nyitott nekik ajtót. Kate-et azonnal megcsapta a parfümje szaga.
– Isten hozott titeket kedveseim! – kiáltotta. Fogalmuk sem
volt, hogy hogy volt képes megállni, de semmi jelét nem adta
annak, hogy megrendítette volna az öltözékük. Kilépett a
verandára; arcát hozzányomta előbb Kate, majd Pjotr arcához. –
Isten hozott az esküvői banketteteken!
– Köszönjük, Szel néni – mondta Pjotr, majd lelkes mozdulattal
magához ölelte Thelma nénit, kis híján feldöntve.
– Elnézést a késésért – mondta Kate. – És elnézést, hogy nem
volt időnk átöltözni.
– A lényeg, hogy itt vagytok; csak az számít – válaszolta a
nagynénje, ami jóval enyhébb reakció volt, mint amire Kate
számított. Lesimította oldalt a haját, amit Pjotr felborzolt. –
Gyertek hátra; már mindenkinek van itala. Ugye milyen szép
időnk van?
Megfordult és végigvezette őket a kétemeletnyi magas halion.
Hatalmas kristálycsillár lógott a mennyezetről, mint egy
megfordított karácsonyfa, a helyiség legközepén. Pjotr lelassított,
amint elhaladtak alatta; láthatóan lenyűgözte. A nappalit
ülőgarnitúrák uralták, mint hatalmas, történelem előtti
rinocéroszok; a kávézóasztalok akkorák voltak, mint egy-egy
duplaágy.
– Kate apja épp azt mesélte, hogy milyen isteni kis napja volt –
mondta Thelma néni Pjotrnak.
– Igen, nagyon eseménydús – erősítette meg Pjotr.
– A szokásoshoz képest különösen beszédes ma. Máris
rengeteget tanultunk a háziegerekről.
 Kinyitotta a teraszra nyíló üvegajtót. Sok idejük volt még a
naplementéig, ám a papírlampionok már ott ragyogtak a fák
ágain, és halvány gyertyák égtek az összes asztalon. Kate és
Pjotr kiléptek a kőlapokra, a vendégek pedig egyetlen
mozdulattal feléjük fordultak, amitől úgy tűnt, mintha jóval
többen lettek volna, mint valójában. Kate megérezte a figyelmük
súlyát, mintha éles szél csapott volna az arcába. Megtorpant,
válltáskáját mélyen maga előtt tartotta, hogy eltakarja vele a
majonézfoltot.
– Már itt is vannak! – dalolta Thelma néni, majd fenséges
mozdulattal oldalt lendítette a karját. – Bemutatom… Mr. és
Mrs. Cserbakovot és Cserbakovát! Vagy hogy szokás az ilyesmit
mondani.
A reakció egy általános „Ah!” volt, és lanyha taps; legtöbben
éppen csak a csuklójuk belső oldalát csapkodták meg az ujjuk
hegyével, nehogy kiborítsák a borukat. Alice – Kate lánykori
barátja – jó pár kilót felszedett, amióta utoljára látta, férje pedig
egy csecsemőt tartott a karján. Theron bácsi furcsán világias
öltözetben jelent meg – keki nadrágja és Hawaii-inge egészen
kihívó volt –, a többi férfi azonban öltönyben volt, a nők pedig
tavaszi ruhákban, melyek láthatóvá tették a télről visszamaradt
hófehér végtagjaikat.
Dr. Battista tapsolt a leghangosabban. A poharát is letette,
hogy felszabadítsa a kezeit; arca érzelemtől fénylett. Bunny a
terasz túlsó végén ült és nem tapsolt. Egy pepsis-dobozt
szorongatott, és harciasan nézte Pjotrt és Kate-et.
– Jól van, köszönjük. Szerintem át is válthatunk a pezsgőre –
jelentette ki Barclay bácsi. Odalépett Pjotr és Kate elé két teli
pezsgőspohárral. – Fenékig, fiatalok; ez ám a jó anyag.
– Köszönjük – mondta Kate, átvéve a poharát, Pjotr pedig ezt
mondta: – Köszönjük, Bark bácsi.
– Úgy nézel ki, Pjoder, mintha épp most keltél volna ki az
ágyból – mondta Barclay bácsi, mindentudó kuncogással.
– A legújabb divat. – Vesszen meg, ha még egyszer
mentegetőzik ezek előtt. – A Comme des Garçons-ban vette.
– Hogy mondtad?
Nagyot kortyolt a pezsgőjéből.
– Közelebb tudnátok állni egy kicsit egymáshoz? – kérdezte az
apja. Két kézzel maga előtt tartotta a telefonját. – Nem hiszem el,
hogy egy képet sem készítettem az esküvőn. Tudom, túl sok
mindenen járt az eszem, de akkor is… Talán a bácsikád
újrarendezhetné a ceremóniát a kedvünkért.
– Nem – mondta Kate határozottan.
– Nem? Ó – mondta az apja, lefelé hunyorogva a telefonjára. –
Ahogy akarod, édesem. Mennyire örömteli nap ez a mai!
Ráadásul te vezettél el minket a Mintz fiúhoz. Még csak nem is
gyanítottam, hogy ő az.
Ahogy beszélt, közben újabb fényképeket készített; egyre
kompetensebb fotósnak tűnt. A képek maguk azonban ettől még
nem lettek jobbak, mivel Kate épp a poharába mélyesztette az
orrát, Pjotr pedig elfordult, hogy átvegyen egy zsúrszendvicset
Thelma nénitől.
– Nem ettem reggelit és ebédet.
– Ó, szegény gyermek! Vegyen hármat – mondta Thelma
néni. – Louis? Kaviár?
– Nem, hagyd csak. Barclay, csinálnál rólam egy képet az ifjú
párral?
– Örömmel – mondta Barclay bácsi, abban a pillanatban,
amikor Thelma néni épp ezt mondta: – Előbb nézd meg, hogy
mindenkinek van-e pezsgője. Kate már issza is az övét. Pedig
még csak tósztot sem mondtunk.
Kate bűnös arccal lejjebb eresztette a poharát, bár mindez
Barclay bácsi hibája volt. Ő volt az, aki azt mondta, hogy igya ki.
Ismét megszólalt az apja:
– A legfurcsább az egészben az, hogy még mindig nem értem,
hogy mi történt. Mármint azt a dolgot az állatvédőkkel. Az én
egereimnek irigylésre méltó az életük! Ami azt illeti, sokkal
egészségesebbek, mint a legtöbb ember. Mindig is jó viszonyban
voltam az egereimmel.
– Nos, jobb, ha velük, mintha senkivel sem, nem igaz? –
kérdezte Thelma néni, amint elsiklott mellette a tálcájával.
Thelma néni fia, Richard jött feléjük a feleségével, egy hideg,
jegesszőke nővel; fényes rózsaszínű ajkai és pórusok nélküli bőre
műanyagként hatottak. Kate meghúzta az apja öltönyujját és a
fülébe súgta:
– Gyorsan: mi is a neve a nejének?
– Ezt tőlem kérded?
– L-lel kezdődik. Leila? Leah?
– Kuzinom! – kiáltotta Richard joviálisan. Általában nem volt
ilyen közvetlen. – Gratulálok! Gratulálok, Pjoder – mondta,
ügyetlenül hátba vágva Pjotrt. – Richard vagyok, Kate kuzinja. Ő
pedig a feleségem, Jeanette.
Dr. Battista felvont szemöldökkel Kate-re pillantott. Pjotr
azonban máris átvette a szót:
– Örülök szerencsének, Rich. Jen, örvendek.
Kate már várta Richard méltatlankodó, reszelős szusszantását,
ám ezúttal elmaradt.
– El sem hiszem, hogy sikerült kiházasítanunk a csajszit. Az
egész család odavan a megkönnyebbüléstől.
Kate úgy érezte, mintha szíven szúrták volna; a megjegyzés a
legsötétebb sejtelmét igazolta vissza.
– Ó, Richard – szólt Jeanette, ami valahogy még rosszabbá
tette az egészet.
– Én is megkönnyebbültem – állította Pjotr. – Nem voltam
biztos benne, hogy Kate kedvel.
– Ó, biztosan kedvelni fog! Ti egy faj vagytok, nem?
– Egy faj?
Richard hirtelen kevésbé tűnt magabiztosnak. Ezt mondta:
– Úgy értem, ugyanabban a miliőben éltek, meg minden.
Tudományos miliő: amiben Kate is felnőtt. Igazam van, Louis
bácsi? – kérdezte. – Nincs az a normális ember, aki ezt
megértené.
 – Pontosan mit találsz benne érthetetlennek? – kérdezte Dr.
Battista.
– Ó, tudod, a tudományos zsargon, meg minden; én például
képtelen volnék…
– Autoimmun betegségekkel foglalkozom – mondta Dr.
Battista. – Az „autoimmun” öt szótag, de ha akarod,
kibetűzhetem…
Kate érezte, amint egy kéz a dereka köré fonódik; ösztönösen
félreugrott. Megfordult és Alice-t látta maga mellett, amint
mosolyogva nézi.
– Hölgyem, hadd gratuláljak.
– Kösz.
– Semmi pénzért nem mulasztottam volna el ezt. Mi történt
veled azóta?
– Megvagyok.
– Láttad már a kismajmunkat?
– Igen, láttam. Fiú vagy lány?
Alice fintorgott:
– Természetesen lány. – Hirtelen felvidult az arca és így
folytatta: – Gyerünk, húzz bele, szülj egyet és lesz kivel játszania.
– Ó, ne már! – mondta Kate. Körülnézett; a zsúrszendvicseket
kereste, de túl messze voltak, a terasz túloldalán.
– Mesélj a pasidról! Hol találkoztatok? Mennyi ideje ismered?
Annyira szexi!
– Az apám laborjában dolgozik – mondta Kate. – Három éve
ismerjük egymást. – Észrevette, hogy egyre igazabbnak tűnt a
meséje, valahányszor kimondta. Már-már fel is tudott idézni
konkrét emlékeket a hosszú ismeretségük idejéből.
– Azok ott a szülei?
– Hogy mi? Ó, nem, azok Gordonék. A szomszédaink, két
házzal odébbról. Pjotrnak nincsenek szülei. Egyáltalán, nincs is
családja.
– Szerencsére – mondta Alice. – Úgy értem, neki persze nem
az, neked viszont igen: az a sok új családtag, kibírhatatlan!
Komolyan, találkoznod kellene Jerry anyjával. – Széles, negédes
mosolyt vetett a férjére, és odaintett neki, épp csak az ujjai
hegyével. – Azt hiszi, jobban járt volna, ha az agysebész
barátnőjét adja hozzá – mondta, a mosolyán át szűrve a szavait.
Barclay bácsi odalépett a terasz közepére és körbekiáltott:
– Mindenkinek van pezsgője?
Általános moraj volt a válasz.
– Akkor szeretnék tósztot mondani. – Pjoder és Katherine!
Legyetek olyan boldogok, amilyenek én és a nénikétek voltunk!
Itt-ott apró éljenek hallatszottak, és mindenki belekortyolt az
italába. Kate-nek fogalma sem volt, hogy mi volna a helyes
válasz. Tulajdonképpen még soha nem mondtak neki tósztot. Így
hát körbenézett rajtuk, köszöntésre emelte a poharát és
biccentett, majd lopva Pjotr felé pillantott, hogy ő mit csinál.
Csupa vigyor volt az arca. Az ég felé emelte a poharát, majd
leeresztette, hátravetette a fejét és egy kortyra kiitta a
pezsgőjét.

A vacsora ülésrendjét Thelma néni úgy alakította ki, mintha egy

formális banketten lennének – a menyasszony és a vőlegény
egymás mellett ültek a hosszú asztal legközepén, jobbról-balról a
családtagokkal, a rokoni kapcsolatok sorrendjében. Az egész
valahogy Az utolsó vacsorára emlékeztetett.
– Apád ül majd a jobbodon – mondta Thelma néni Kate-nek,
miközben az ebédlő felé terelte. Felesleges volt az instrukció,
mivel minden tányér felett elegáns betűkkel írott kártyák
hirdették az ülésrendet.
– Bunny ül Pjoder balján. Én ülök apád másik oldalán, Barclay
pedig Bunny balján. Theron ezen a végén ül az asztalnak, Richard
pedig a másikon; veletek szemben nemek szerint váltakozik a
sorrend: fiú-lány-fiú-lány.
Voltak persze problémák. Először is Bunny nem volt hajlandó
Pjotr mellé ülni. Belépett a helyiségbe, rápillantott a
névkártyákra és kijelentette:
 – Nem ülök a mellé az alak mellé. Cseréljünk helyet, Barclay
bácsi.
Barclay bácsi meglepettnek tűnt ugyan, de nem ellenkezett.
– Persze – mondta, majd előzékenyen kihúzta a székét
Bunnynak, ő maga pedig odaült Pjotr mellé. – Úgy tűnik,
sógorasszonyi problémák elé nézel, barátom – suttogta.
– Igen, nagyon mérges rám – mondta Pjotr, szintén suttogva.
Kate közelebb hajolt az apjához, aki épp széthajtogatta az
asztalkendőjét.
– Mi bosszantotta fel? – suttogta Kate. – Úgy tudom, nem
emeltetek vádat.
– Bonyolult dolog – válaszolta az apja.
– Bonyolult? Hogyan?
Az apja azonban csak vállat vont és kisimította a kendőt az
ölében.
Alice-nek sem tetszett a saját helye, bár ő ezt kevésbé
nyomatékosan jelezte. A Kate-tel és Pjotrral szemközti oldalon
volt a helye, ő mégis odaoldalazott Thelma nénihez és
megkérdezte:
– Tudom, nem szép dolog ezt kérnem, de nem ülhetnék át az
asztal végére?
– A végére? – kérdezte Thelma néni.
– Meg kell majd szoptatnom a babát egy ponton, és jó volna,
ha volna elég helyem.
– Természetesen – mondta Thelma néni. – Richard, drágám?
– mondta. – Helyet cserélnél Alice-szel?
Richard jóval kevésbé volt alkalmazkodó, mint Barclay bácsi.
– Miért? – kérdezte.
– Meg kell majd szoptatnia a babáját, drágám.
– A babáját?
Thelma néni elegáns mozdulattal siklott a helyére Kate apja
túloldalán. Richard csak hosszú szünet után állt fel és mozdult
arrébb Mr. Gordon mellé; Alice az asztalfőn telepedett le, majd
kinyújtott karokkal átvette a gyermekét.
 Kate vonakodva ugyan, de egyre jobban tisztelte Thelma
nénit. Olyan volt ez is, mint amikor felnőtt fejjel, másodszori
nézésre jött rá, hogy az Elfújta a szél igazi hősnője
tulajdonképpen Melanie Hamilton. Mi több, már azt is kezdte
bánni, hogy nem hívta meg Thelma nénit az esküvőre. Bár ha
jobban belegondolt, talán jobb volt, hogy nem látta azt a
katasztrófát.
Pjotr és Kate elég közel ültek egymáshoz ahhoz, hogy a férfi
könnyűszerrel oldalba bökhesse, valahányszor azt szerette volna,
hogy osztozzon vele valaminek az elismerésében. Rengeteg
minden megörvendeztette. Szerette például az első fogást, az
erőlevest – Kate máris tudta, hogy bármi boldoggá teszi, amiben
krumpli vagy káposzta van –, majd az utána következő
báránybordát. Szerette a Bach-partitát, amely Barclay bácsi
hifijéből szólt, és magát a hangrendszert is, a négy sarokba
diszkréten beépített hangszórókkal. Különösen tetszett neki,
amikor Alice kisbabája épp akkor büfizett, amikor az anyja
felemelte, hogy körbemutassa. Az utóbbi jelenettől hangos
nevetésre fakadt, annak ellenére, hogy ezúttal Kate bökte őt
oldalba, hogy hallgasson el. Majd amikor Theron bácsi azt
mondta Mrs. Gordonnak, hogy a kórusvezetője újabban csak fél
seggel vesz részt a munkában, szinte extázisban mondta utána:
– Fél seggel! – majd oldalba lökte Kate-et, aki épp a
bárányhúsát vágta. Könyöke melegnek és kérgesnek tűnt Kate
csupasz karján.
Az apja hirtelen áthajolt közöttük. Úgy tűnt, mintha az asztal
alá szeretne mászni.
– Mi a fenét csinálsz? – kérdezte Kate, mire így felelt: –
Keresem a táskádat.
– Mit akarsz vele?
– Csak bele akartam csúsztatni ezeket a papírokat. – Röviden
megmutatta, hogy mire utal – egy rakás papír volt a kezében,
háromrét hajtogatva, üzleti levelek mintájára. Ismét az asztal alá
dugta a fejét. – A bevándorlásügynek kellenek – mondta
suttogva.
– Ó, az isten szerelmére! – csattant fel Kate, majd a kelleténél
nagyobb erővel szúrta fel a villájára az előtte lévő falatot.
– Louis? Elvesztettél valamit? – érdeklődött Thelma néni.
– Nem, semmit – mondta Dr. Battista, majd felült. Vörös volt
az arca az erőfeszítéstől, szemüvege mélyen lecsúszott az orrán.
– Csak betettem valami semmiséget Kate táskájába – mondta.
– Ó, igen – helyeselt Thelma néni. Talán arra gondolt, hogy
pénzről beszél; ennyire nem ismerte. – Meg kell vallanom, Louis,
egész jól elboldogultál ezekkel a lányokkal – mondta neki. –
Összességében. – Felé billentette a poharát. – Ezt
mindenképpen el kell ismernem. Tudom, annak idején azt
mondtam, hogy nekem kellene adnod őket felnevelni; most már
látom, hogy igazad volt, hogy ragaszkodtál ahhoz, hogy nálad
maradjanak.
Kate abbahagyta a rágást.
– Nos, igen – kezdte Dr. Battista. Kate felé fordult, és halk
hangon ezt mondta: – Gondolom, a bürokrácia először kissé
ijesztő lesz, de ne aggódj, Morton Stanfield névjegykártyáját is
odatettem a papírok mellé. Rajta van a száma. Bevándorlásügyi
ügyvéd; segít majd túlvergődni a nehezén.
– Oké – mondta Kate. Majd megpaskolta a kézfejét és ismét
elmondta: – Oké, Apa.
Alice megkérte Bunnyt, hogy vágja fel neki a húst, mivel a
kisbaba miatt nem fér hozzá; épp a kötött kardigánja alatt
szoptatta. Jeanette próbálta elkapni Richard tekintetét, aki épp
abban a pillanatban töltött ki magának egy jó háromnegyed
üvegnyi bort. Jeanette egyre előrébb hajolt és felemelte a
mutatóujját, mintha indítványozna valamit – Richard azonban
tüntetőleg másfelé nézett. Mrs. Gordon épp azt mondta
Pjotrnak, hogy sajnálattal hallja, hogy a Mintz fiú elrabolta az
egereit. Az asztal túloldalán ült, pár székkel az asztalfő felé, így
meg kellett emelnie a hangját.
– Jim és Sonia Mintznek fel kellene nőniük végre a feladathoz
– jelentette ki, Kate pedig összerezzent, mivel tudta, hogy
Bunnynak is hallania kellett a mondatot.
– Felnőni feladathoz – ismételte meg Pjotr, tűnődve.
– Mint szülőknek – magyarázta Barclay bácsi. – Ők a szülők.
– Á! Hasznos kifejezés. Először azt hittem, ők is gyerekek.
– Nem, nem.
– Amikor Edward még csak kicsi gyerek volt – mondta Mrs.
Gordon –, Jim és Sofia már akkor is túl laissez faire-ek voltak.
Kezdettől fogva különös gyerek volt; nem tudom, ők
észrevették-e.
– Lehet, hogy csak fél seggel – mondta Pjotr.
Annyira boldognak tűnt, ahogy ezt kimondta, annyira
elégedettnek, hogy Barclay bácsi elkezdett nevetni.
– Neked tényleg bejönnek a mi amerikai kifejezéseink, Pjoder
– mondta, mire Pjotr is felnevetett és így szólt:
– Imádom őket! – Szinte lángolt az arca az örömtől.
– Jó fiú – mondta Barclay bácsi szeretettel. – Igyunk a mi
lelkes Pjoderünkre! – jelentette ki, felemelve a borospoharát. –
Köszöntsük ismét a családban.
Javaslata általános mozgolódáshoz vezetett az asztal körül;
volt, aki közbeszúrt volna valamit, míg mások a poharaikért
nyúltak. Mielőtt bárki bármit is tehetett volna, Bunny hangos
csikorgással hátratolta a székét és talpra ugrott.
– Nos, én viszont nem köszöntöm. Nincs az az isten, hogy egy
olyan alakot köszöntsek, aki rátámadott egy ártatlan emberre!
– Ártatlan! – kiáltott fel Kate. Majd ismét, kissé megkésve: –
Rátámadott?
– Elmondta, hogy mit tettél! – mondta Bunny, Pjotr felé
fordulva. – Nem csak annyi volt, hogy szépen megkérdezted,
hogy hol vannak az egereid. Ó, nem. Meg is kellett ütnöd, ugye?
Az összes vendég rábámult.
– Megütötted? – kérdezte Kate Pjotrtól.
– Nem szívesen engedett be házukba – mondta Pjotr.
– Majdnem eltörted az állkapcsát! – kiabálta Bunny. – Talán el
is törted. Az anyja szerint be kell vinniük a sürgősségire.
– Az jó – állapította meg Pjotr. Egy szelet kenyeret vajazott
meg éppen. – Akkor talán bedrótozzák száját.
Bunny körbenézett a többieken:
– Hallottátok? – mire Dr. Battista is megszólalt:
– Ugyan már, Bun-Bun. Ugyan-ugyan, édesem. Próbálj
uralkodni magadon.
Ugyanebben a pillanatban Kate ezt kérdezte:
– Állj. Tulajdonképpen mi történt?
– Gyakorlatilag rájuk töri az ajtót – mondta Bunny –, elkezd
Edward arcába üvölteni és az ingénél fogva rángatja; szegény
Mrs. Mintz szívrohamot kap, majdnem, és amikor Edward
megpróbál az útjába állni, mert persze muszáj neki – mégis csak
az ő házuk –, Pjoder hanyatt löki és felrohan mellette az
emeletre, betör Mintzék privát hálószobáiba, majd megtalálja
Edward szobáját és lekiabál neki: „Gyere fel! Most rögtön!” – és
kényszeríti Edwardot, hogy segítsen lecipelni a ketreceket a
lépcsőkön, be Mintzék minibuszába, és amikor Mrs. Mintz azt
mondja, hogy „Mi ez az egész? Hagyja abba!”, ő csak annyit
mond neki azon a hangos és utálatos hangján, hogy „El az útból!”
Szegény még csak nem is tudta! Szegény azt hitte, hogy Edward
egy barátja egereire vigyáz! És ő tényleg egy barátja miatt
vigyázott azokra az egerekre! Az interneten ismerkedtek meg,
egy pennsylvaniai cégnél dolgozik a pasi; úgy volt, hogy jövő
héten lejön és elviszi az egereket arra a menhelyre, ahol
adoptálni lehet majd őket és azt mondta…
Dr. Battista felnyögött, nyilván attól a gondolattól, hogy a
drágalátos egerei bacilusokkal teli pennsylvaniaiak kezére
juthatnak.
– …majd miután visszaszállítják őket a laborba és Edward
mindvégig segítőkész és segít kipakolni őket a kisbuszból, és
visszarakja őket az egérszobába, ami nem kis munka, nem
fogjátok elhinni, hogy Pjoder mit csinál. Fogja magát és felhívja a
rendőrséget. Igen, ráereszti a rendőröket, azután, hogy Edward
totál jóvátette az egészet. Lefogadom, Edward még ebben a
pillanatban is a dutyiban rohadna, ha Mrs. Mintz nem fordítja
vissza a dolgot és nem hívja ki Pjoder miatt a zsarukat.
– Hogy mi? – kérdezte Kate.
– Mondtam, hogy bonyolult – mondta az apja.
A többi vendég elbűvölten nézte őket. Még Alice kisbabája is
Bunnyt nézte, tátott szájjal.
– Szegény Edward súlyosan megsérült – panaszkodott Bunny.
– Az arca egyik fele akkorára dagadt, mint egy tök; még szép,
hogy az anyja felhívta a rendőröket. Ami azt jelenti, hogy Apának
– és itt Dr. Battista felé fordult; Kate évek óta most hallotta
először, hogy „Apának” hívja – Apának ejtenie kellett a vádakat,
hála istennek, különben Mintzék azt mondták, hogy ők
emelnének vádat Pjoder ellen. Vádalkut kötöttek.
– Nos, szerintem azt nem pontosan erre mondják – vetette
közbe Barclay bácsi.
– Ezért nem emeltél vádat? – kérdezte Kate az apjától.
– Ez tűnt jó megoldásnak – válaszolta az apja.
– De hát Pjotr volt az, akit provokáltak! – mondta Kate. –
Nem az ő hibája, hogy meg kellett ütnie Edwardot.
– Igaz – mondta Pjotr, bólogatva.
– Mindenesetre… – kezdte Thelma néni.
– Te persze ezt mondod – mondta Bunny Kate-nek. –
Természetes, hogy azt hiszed, Pjotr képtelen a rosszra. Mintha
totál agyhalott volnál. „Igen, Pjoder; nem, Pjoder.” Követed
mindenhová, mint valami holdkóros. „Persze Pjoder, ahogy
mondod; mindent megteszek érted, Pjoder; természetesen
hozzád megyek, Pjoder, bár neked csak az állampolgárságomra
van szükséged.” Ezt mondod. Aztán megjelentek a saját esküvői
fogadásotokon, totál elkésve, kócosan és gyűrötten, és még csak
fel sem öltöztetek rendesen, mintha egész délután azt csináltátok
volna. Gusztustalan, már ha kíváncsi vagy a véleményemre. Én
aztán soha nem fogok így meghunyászkodni, ha nekem lesz
egyszer férjem.
 Kate felállt és félretette az asztalkendőjét.
– Rendben. – Érezte, hogy Pjotr is őt nézi, hogy mindenki őt
nézi. Látta, milyen jól szórakozik Barclay bácsi, ahogy azt is, hogy
Thelma néni mennyire feszült, amint ugrásra készen várta, hogy
mikor léphetne közbe, hogy véget vessen az egésznek. Kate
azonban csakis Bunnyra koncentrált. – Úgy bánsz majd a
férjeddel, ahogy akarsz – mondta –, bár már előre sajnálom őt,
bárki is legyen. Nehéz dolog férfinak lenni. Belegondoltál ebbe
valaha is? Akármi bajuk van, azt gondolják, el kell rejteniük. Azt
hiszik, még olyankor is úgy kell tegyenek, mintha nyeregben
volnának, mintha náluk volna az irányítás; nem merik kimutatni
az igazi érzéseiket. Senkit sem érdekel, hogy fáj-e bármijük, hogy
el vannak keseredve, hogy gyászolnak vagy honvágyuk van-e,
hogy elvesztettek valakit, vagy valami nagy sötét bűntudat
nyomasztja őket. Vagy csak éppen kezd kicsúszni a talaj a lábuk
alól. „Ó, rendben vagyok – mondják. – Minden a legnagyobb
rendben.” Ha jobban belegondolsz, jóval kevésbé szabadok, mint
a nők. A nők születésüktől fogva mások érzéseit
tanulmányozzák; folyamatosan tökéletesítik a radarjukat, az
intuíciójukat és az empátiájukat, vagy az interperszonális
tudomisén micsodájukat. Tudják, hogy mi zajlik a dolgok felszíne
alatt, míg a férfiakat lefoglalják a vetélkedéseik – a sport és a
háború, a hírnév és a siker. A nők és a férfiak mintha két
különböző országban élnének! Azt mondod,
„meghunyászkodom”; én pedig azt, hogy beengedem a hazámba.
Teret biztosítok neki, helyet, ahol mindketten önmagunk
lehetünk. Bunny, az isten szerelmére, hagyj már békén minket!
Bunny visszasüppedt a székébe; kábultnak tűnt. Kate nem
tudta, hogy meggyőzte-e, pillanatnyilag azonban úgy tűnt, nem
folytatja a vitát.
Pjotr talpra emelkedett és fél karral átölelte Kate vállát.
Belemosolygott a szemébe és ezt mondta:
– Csókolj meg, Kátya.
Ő pedig megtette.
 EPILÓGUS
Louie Cserbakovnak volt egy egyezsége a szüleivel: ahhoz, hogy
egyedül maradhasson a gyerekcsősszel, aznap neki kell
elkészítenie a vacsoráját. Már így is sokkal jobban főzött, mint a
mamája, és majdnem olyan jól, mint az apja. Most, hogy első
osztályos lett, hagyták, hadd használja a tűzhelyet, ha felnőtt volt
mellette; a mikrót és a kenyérpirítót egy ideje máris önállóan
használta, ahogy az evőeszközöket is – az éles késeket kivéve.
Egész ügyesen vágta fel a nasikolbászt a konyhai ollóval.
Aznap este a szülei Washingtonba mentek, mivel az anyja díjat
kapott: a Botanikai Szövetség Növényökológiai Díját. Louie egész
héten erről beszélt mindenkinek: – Mami díjat kap a Buta-nikai
Szövetségtől – mondta, majd a földön fetrengett nevettében. A
legtöbben erre csak udvariasan mosolyogtak, ám ha az apja
hallótávolságon belül volt, akkor ő is ugyanolyan hangosan
nevetett, mint Louie. Az apja szeme sarka felfelé hajlott, amikor
nevetett. Louie szemei ugyanilyenek voltak, és az egyenes szőke
haja is az apjáé volt. Thelma néni szerint annyira hasonlított az
apjára, hogy az már vicces volt; Louie azonban nem igazán
értette, hogy mi olyan vicces ebben. Vajon arra célzott ezzel,
hogy neki nincsenek olyan nagy karizmai, mint az apjának? Egy
szép napon talán lesznek.
Betett két szelet kenyeret a pirítóba, majd odavonszolta a
sámliját a konyhaszekrényhez, és elővett egy doboz szardíniát.
Nem volt épp a kedvence, bár szerette kinyitni a hozzá adott
apró fémkulccsal. Miután kinyitotta, kivett egy banánt a pulton
lévő tálból, mivel a banán csodálatos étel, és meghámozta és
szeletekre vágta a késével. Visszament a lépcsőhöz és felkiabált:
– Van vörösbabunk?
– Hogy mi? Nincsen! – kiabált vissza a mamája a szülei
hálószobájából.
– Kár – mondta Louie, leginkább önmagának. Gyakran evett
vörösbabot, amikor a nagyapjánál volt, egy csomó más pürített
cuccal együtt. Szerette a fanyarságukat.
– Minek neked a vörösbab? – szólt le az anyja odafentről, majd
halkabb hangon hozzátette: – Még mindig nem értem, hogy
miért ne vehetnék fel nadrágot.
– Hivatalos esemény lesz, tudod jól – mondta az apja. – Én
magam is öltönyben leszek.
– Próbálj te felöltözni nagyestélyibe! Úgy nézek ki benne, mint
egy idióta gyerek ölebe.
Louie visszament a konyhába, ismét felkapaszkodott a
hokedlire és levette a ketchupos tubust. A vörös jó lesz, gondolta.
Vörös, ezüst és krémszínű: ketchup, szardínia, banán.
– Na és mi lesz a zölddel? – kérdezte folyton az apja, mire az
anyja ezt felelte:
– Ó, hagyd már! Ismertem gyerekeket, akik csak fehér ételt
voltak hajlandóak megenni, egyetemista korukig, és tökéletesen
egészségesek voltak.
Legtöbbször Louise nagypapa vigyázott rá, most, hogy Bunny
néni hozzáment a személyi edzőjéhez és New Jersey-be
költözött. A nagyapjának volt egy kopott, nagyon régi könyve, az
volt a címe, hogy Furcsa tudományos tények fiataloknak.
Amikor átjött hozzájuk, hogy ő legyen Louie-val, mindig magával
hozta, hogy felolvasson belőle az unokájának, és ettől Louie úgy
érezte, máris fontosabb, bár nem minden szót értett meg a
könyvből. Ma este azonban nagypapa maga is Washingtonba
megy, ahogy Thelma néni, Barclay bácsi és Theron bácsi is, így
Louie ma Mrs. Liunál lesz odalenn. Ami nem is volt olyan rossz.
Mrs. Liu hagyta, hogy kólát igyon, a barátnője, Mrs. Murphy
pedig rengeteg kincset őrzött az üveges szekrényében: egy
hógömböt, amiben hópelyhek helyett aranycsillagok kavarogtak,
egy élénkvörös bogyót, aminek nyitható volt a teteje és egy
miniatűr elefántcsorda volt benne, és egy cserszínű faházba
ágyazott barométert, barna fatetővel. Egy apró férfi és nő jött ki
néha a házból, kétoldalt – ha napos volt az idő, a nő, ha pedig
esős, a férfi. Többnyire azonban csakis a nő volt kint, apró
öntözőkannával a kezében, a férfi pedig még akkor is odabent
maradt az árnyékban, ha esett. Körömnyi esernyőjét a feje fölött
tartotta. Pontatlanul viselkedett, tudományos szempontból –
mondta a papája.
Mrs. Liu nem engedte, hogy a szülei fizessenek neki a
gyerekfelügyeletért, mivel – mint mondta – Louie az
unokaöccse. Amikor kicsi volt, Louie tényleg azt hitte, hogy Mrs.
Liu a nagynénje, mivel szinte azonos volt a nevük, ám a mamája
elmagyarázta neki, hogy Mrs. Liu csak a tiszteletbeli nagynénje.
Ahogy Mrs. Murphy is az. Az ő házában éltek, bár Louie
nagypapája folyton sürgette őket, hogy lakjanak nála. A mamája
erre mindig azt mondta, hogy nem szeretne költözni. Azt
mondta, hogy már tizenegy éve itt él, és tökéletesen megfelel
nekik ez a hely, és nincs szükségük több szobára; ráadásul a régi
házukban többet kellene porszívóznia, mire a papája azt mondta,
hogy teljesen igaza van.
Louie kivette a kenyereket a pirítóból és letette őket a pultra.
Az egyikre banánkarikákat pakolt, azokra pedig szardíniákat,
szép sorban, majd ketchupot nyomott rájuk, cikcakkos vonalban.
Végül ráhelyezte a második szelet pirítóst, majd jól lenyomta az
egészet, és beletette a műanyag szendvicsdobozba, amit a fiókból
vett elő. A szendvics összenyomásakor kifröccsent némi ketchup
a pultra, bár nem sok.
Amikor tavaly télen a papája és a nagypapája az ő díjukat
vették át, az egy egészen más országban volt, így Louie-nak is el
kellett mennie velük. A ceremónia maga annyira unalmas volt,
hogy a mamája hagyta, hogy Louie videojátékokkal játsszon a
telefonján. Nem bánta igazán, hogy ezúttal otthon hagyják.
Lenyalta a ketchupot az ujjairól, majd lehúzta a szárítóról a
konyharuhát, és letörölte vele a pólóján lévő ketchup nagyját.
Közben hallgatta, hogy mit beszélnek a szülei a lépcsőfordulóban.
– Csak addig maradjunk, amíg feltétlenül szükséges – mondta
épp a mamája. – Tudod, mennyire utálom a smúzolást. – Majd
mindketten megjelentek a konyhaajtóban. A mamája hosszú
fekete haja a vállai körül lobogott, és a bámulatos, vörös
partiruhája volt rajta; hosszú, csupasz lábai kilátszottak alóla. A
papája a kék öltönyét vette fel, a jópofa, bíborszínű
nyakkendőjével, rajta a sárga villámokkal.
– Hogy nézünk ki? – kérdezte a mamája, mire Louie ezt
mondta:
– Úgy néztek ki, mint a bácsi és a néni a barométeres házban.
Aztán persze látta, hogy nem is úgy néznek ki. Az igaz, hogy ők
is az ajtóban álltak, de mindketten ugyanabban, egymás mellett,
egészen közel egymáshoz, és egyikük sem takarta el a másikat,
és fogták egymás kezét és mosolyogtak.
A köny v elektronikus v áltozatának kiadója
Kossuth Kiadó
www.kossuth.hu

A kiadásért felel a Kossuth Kiadó v ezetője.

Az e-köny v létrehozásában közrem űködött:

Katona Zoltán, Pekó Zsolt
Projektv ezető: Földes László

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

Anne Ty ler: Vinegar Girl
First published in 2 01 6 by Hogarth, an im print
of Vintage Publishing. Vintage Publishing is a part
of the Penguin Random House group of com panies.

Fordította
Kiss Gábor Zoltán

Szerkesztette
Bogdanov Edit

A borítót terv ezte

Budai Év a

ISBN 9 7 8-9 6 3 -09 -0000-0

© Anne Ty ler 2 01 6
Hungarian translation © Kiss Gábor Zoltán 2 01 7
 © Kossuth Kiadó 2 01 7

Minden jog fenntartv a.

www.m ultim ediaplaza.com
info@m ultim ediaplaza.com

Table of Contents
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
HAT
HÉT
NYOLC
KILENC
TÍZ
TIZENEGY
TIZENKETTŐ
EPILÓGUS
 Table of Contents
EGY
KETTŐ
HÁROM
NÉGY
ÖT
HAT
HÉT
NYOLC
KILENC
TÍZ
TIZENEGY
TIZENKETTŐ
EPILÓGUS
Impresszum