LEO KESSLER

Otto
villámháborúja

DUNA INTERNATIONAL
 A mű eredeti címe:
OTTO’S BLITZKRIEG
Copyright © Leo Kessler, 1982
A fordítás
a Macdonald and Co Publishers Ltd 1982-es kiadása
alapján készült
Magyar fordítás © Németh Zoltánné ,Varga István
Irodalmi szerkesztő: Szujó Béla
Lektorálta: Krámli Mihály
Minden jog fenntartva. A kiadó engedélye nélkül tilos a könyv
bármilyen módon történő másolása, terjesztése,
beleértve a fénymásolást és az elektronikus adathordozó eszközöket
is.
ISBN 978 615 5013 08 9
DUNA International
Könyvkiadó Kft.
1106 Budapest, Keresztúri út 8/A
Telefon: 264 4555, fax: 264 4551
e-mail: kiado.dunakiado.hu
Felelős kiadó: a kft. ügyvezetője
Kiadóvezető: Baráz Miklós igazgató
Főszerkesztő: Sípos Attila
Sorozatterv: Baráz Klára
Borítóterv: Bucsy Balázs
Műszaki vezető: Marton Éva
Nyomdai előkészítés: HEXACO GNH Kft.
Készült a Debreceni Kinizsi Nyomdában
Felelős vezető: Bördős János igazgató
 Tartalom
Első könyv
Biztonságban
I. FEJEZET
II. FEJEZET
III. FEJEZET
IV. FEJEZET
V. FEJEZET
VI. FEJEZET
VII. FEJEZET
IX. FEJEZET
X. FEJEZET
XII. FEJEZET
XIII. FEJEZET
Második könyv
Ki a zsákból
I. FEJEZET
II. FEJEZET
III. FEJEZET
IV. FEJEZET
V. FEJEZET
V. FEJEZET
VII. FEJEZET
Harmadik könyv
Menekülés közben
I. FEJEZET
II. FEJEZET
III. FEJEZET
IV. FEJEZET
V. FEJEZET
VI. FEJEZET
VII. FEJEZET
VII. FEJEZET
IX. FEJEZET
X. FEJEZET
Jegyzetek
„Midőn a britek elárulták, hogy élvezetből kiszínezték az igazság
megannyi változatát, csak azért tették, mert ez is segítette őket a
háborúban maradásban. Ugyanúgy, ahogy Dunkirk veteránjai tették,
akik meglévő fegyvereikkel a végsőkig vívták élet-halál küzdelmüket,
majd miután túlélték, visszatértek Angliába, hogy tovább
folytathassák a harcot. Rég volt, így volt. Immáron aligha fájhat nekik
az igazság.”

N. Harman; Dunkirk: A szükséges mítoszok

 AZ ÍRÓ JEGYZETE

Íróként igazán hálás voltam Otto Stahl emlékiratai első részének

kézhez kapásáért, ami OTTO „HÁBORÚJA” címmel látott
napvilágot. Herr Stahl, maga is igen örült a kötet sikerének; ám ő,
valójában üzletember, és − hogy az ő szavaival éljek − a rubel nem
tud elég gyorsan gurulni.
Az első rész megjelenését követően a legkülönfélébb korú
olvasóktól kaptam leveleket, akik ilyen vagy olyan formában
érdeklődésüket fejezték ki. Szép számmal akadtak a szokásos iskolás
srácok által megfogalmazott kívánságok, melyben Otto életfelfogását
tekintik példaképüknek. Aztán jöttek irományok ifjú hölgyrajongóktól,
szűzies testük azon reményében virágozva, hogy dedikált fotókhoz
juthatnak a „kedves Mr. Stahltól”. De olyan mohó megszállottak is
tollat ragadtak, akik készen álltak rá, hogy „Hauptmann Stahllal
hadijátékot vívjanak”. Nos, Hauptmann Stahlnak a felkérésükre adott
válasza nem tűri a nyomdafestéket.
Aztán persze kaptam más hangvételű, névtelen leveleket is. „Ne
merészeljen Wiganbe jönni, maga arrogáns, kockafejű disznó…”
Körülbelül ilyen stílusban íródtak. Hadd válaszoljak most ehelyütt a
névtelen levélírónak, miszerint Ottónak még akkor sem áll
szándékában a jelenlétével bemocskolni Wigan szent földjét, ha maga
a helyi W. H. Smith kérné fel a könyvei dedikálására. Semmiképpen!
Végül természetesen jöttek kritikus megfogalmazású olvasói
levelek is, amelyek ily hosszú idő távlatából megkérdőjelezték Otto
visszaemlékezéseinek pontosságát, illetve szavahihetőségét. Való
igaz, hogy Otto kalandjai során szép számmal akadnak olyan
állítások, melyeket sokan felettébb sértőnek találhatnak. Mint
életrajzírójának, el kell ismernem, hogy igen sok időt fordítottam az
általa elmondott tények bizonyítására, igazolására, illetőleg
alátámasztására, tettem mindezt annak dacára, hogy Otto többször is
nyomatékosan kijelentette, hogy „Soha életemben nem hazudtam,
vagyis hát nem túl gyakran.”
Ami pedig a jelen kötetet illeti, megnyugtathatom érdeklődő
olvasótáboromat, hogy különös gondot fordítottam Ottónak az angliai
és a kontinensen lejátszódó kalandjai részletes ellenőrzésére. Hiteles
bizonyítékokkal rendelkezem arra nézve, hogy nem sokkal Dunkirk
után egy kommandós rajtaütés során csakugyan elfogtak két német
civilt a francia tengerparton − bár Otto állításával ellentétben nem ez
volt az első ilyen jellegű támadás. Ez a megtiszteltetés egy másik
deszant egységet illet, amely francia célpontját elvétve tévedésből a
német megszállás alatt álló Jerseyn szállt partra, hogy aztán
hadizsákmány gyanánt három kosár eperrel és néhány kiló
paradicsommal térjen vissza.
A Dortmundi Könyvtár és Újságmúzeum korabeli
sajtóorgánumainak jelentéseivel bizonyítható, hogy 1941 telén egy
ismeretlen német civil megszökött a yorki lóversenypályán kialakított
átmeneti fogolytáborból. Vagyis a II. világháború során nem csupán a
luftwaffés von Werra Oberleutnantnak sikerült meglépnie a brit
fogolytáborból. − Természetesen magam is olvastam az esetről −
közölte Otto, miután tájékoztattam a felfedezésemről. − De von Werra
repülős tiszt és úriember, meg természetesen a szaros kis oroszlán
klikk tagja lévén kurva jól mutatott a képes magazinok címoldalán.
Hát ezért verték nagydobra az ügyét a szemetek! − Amint a tisztelt
olvasó láthatja, Otto kifejezéseinek trágárságában továbbra sincs
különösebb hanyatlás.
Arra is sikerült bizonyítékot találnom, hogy a görögországi német
megszállás idején őfelsége athéni nagykövetségén, csakugyan
dolgozott egy bizonyos „Alf” Cheetham, mégpedig gondnoki
alkalmazásban. Ám sajnos már rég eltávozott az élők sorából, minden
valószínűség szerint iszákosságának köszönhetően.
Szinte előrelátható számomra, hogy Herr Stahl második életrajzi
kötetét illetően a Mr. Winston Churchill törvénytelen fiával, a
tiszteletreméltó Reggie Gore-Browne-nal kapcsolatban lesz a legtöbb
ellenvetés. − Még hogy kirúgták Harrow-ból? Micsoda marhaság!
Hogy elzavarták Balliolból? Szemenszedett hazugság! Hogy
elbocsátották a külügyminisztériumból? − A Hyde parkban meséljen
ilyen sületlenségeket! (Mellesleg Otto szerint Mr. Churchill egyszer
őt is a fiának nevezte.) Magam is a Nagy Ember csodálóinak
táborához tartozván, kétségkívül hasonló méltatlankodással
viseltetnék Otto állításai iránt, ha titkon nem hihetnék benne, hogy
bizony ez az igazság.
Természetesen számos idősebb olvasó ismerheti azt az alattomos
pletykát, ami szájról-szájra terjedt a II. Világháború során, miszerint
a szemüveges, holdvilágképű Mr. Brendan Bracken, aki az
ismeretlenségből kiemelkedve vált hírközlési miniszterré Churchill
háborús kabinetjében, Mr. Churchill természetes fia lett volna. Ami
engem illet, még akkor is erősen kételkedem ebben, ha a
tiszteletreméltó Reggie Gore Browne-t elismernék.
Mindazonáltal Ottót is megkérdeztem ez ügyben, ám ő makacs
kitartással ragaszkodott a történetéhez. Legutóbbi, e tárgykörben
hozzá írt levelemre válaszolva elküldte két ősz hajú, bronzos arcú,
idősebb úriember fényképét, amint egy pálmafa alatt üldögélnek. A
kép túloldalán a következő felirat olvasható: „Szeretetteljes
üdvözlettel, Ottónak, a haverjaitól, Rodneytól és Reggietől, 1979,
Marrakesh”
Alatta Otto saját kezű, ceruzával írt megjegyzése: „Ez a legtöbb,
amit önért tehetek, Leo. Addig ne is zavarjon, míg nincs meg az új
könyvért járó honorárium! Otto.”

Denia, Spanyolország, 1980

Leo Kessler
ELSŐ KÖNYV

Biztonságban
 I. FEJEZET

− Otto! − kiáltotta a gróf, nem törődve a kinn várakozó tömeg

zajongásával.
Otto Stahl levette tekintetét a francia partvidék felett alacsonyan
bukdácsoló, magányos Heinkel III-asról. A bombázó bal oldali
motorja sűrű, fekete füstcsíkot húzott maga után a derült szeptemberi
égbolton. Nyilvánvalóan az utóbbi hónapokban az angol partok felett
tomboló légi háború újabb vesztesége tartott hazafelé.
− Igen, gróf úr? − válaszolta.
− Még gyermekkoromban − kezdte a gróf, lassan lesimítva
mostanában viselt hosszú köpenyét − ismertem egy kelet-porosz
arisztokratát, aki madárnak képzelte magát.
Otto szótlanul nézett középkorú társára. 1939 szeptembere óta,
amikor először találkoztak abban az aacheni börtöncellában,
bőségesen volt alkalma hozzászokni von der Weide gróf
különcségeihez.
− E miatt a kis furcsaság miatt a szolgái − a szolgaszemélyzet igen
olcsó volt akkoriban, bár csak vízi-lengyelekből állt − egy csinos
fészket építettek számára a háza előtti tölgyfára. Ő aztán a nap nagy
részét ott töltötte turbékolva, tollászkodva. Ja, el is felejtettem
megemlíteni, Otto, hogy galambnak képzelte magát, igazi galambnak,
nem valami postagalambnak. Mert ahhoz természetesen túl testes lett
volna.
− Természetesen! − hagyta helyben Otto ironikusan, ám a maró
gúny, mint általában, ezúttal is hatástalanul pergett le a jóképű, húsos
arcú, ezüstös hajú grófról. Otto gyors oldalpillantást vetett a
mozgóbordély ajtajában a nyitásra várva sorakozó, a katonai
kórházból érkezett, sebesült bakákra. Szerdához képest egész népes
csapat, gondolta magában, majd újra a grófnak szentelte figyelmét.
− Amikor eljött az ebédidő, a szolgaszemélyzet kiszórt egy csomó
magot a tölgyek alá − folytatta von der Weide zavartalanul −, a junker
meg lejött, felcsipegetett belőle valamennyit, aztán bement ebédre
ruhát váltani. Mert akkoriban, Kelet-Poroszországban mindig
átöltöztek az étkezéshez. Vasárnaponként még ünneplőbe is
rittyentették magukat.
Közben két amputált lábú tolakodott előre a kezein a sor elejére. A
Bayeux-i Katonai Kórház angol részlegének sebesült foglyai, akik a
rácsos ablakokból bámultak le rájuk, kötekedve, csúfolódva
kiabáltak nekik:
− Tipikus náci mentalitás, még ahhoz is másokra van szükségük,
hogy melózni vigyék őket.
Mire az amputáltak egyike, aki nyilván értett angolul, felhúzta a
takaróját és feltárta a pizsamája már nyitott sliccét. Jobb kezével
trágár mozdulatot tett az angolok felé, s így kiáltott:
− Ti meg már csak erre vagytok jók, tommyk! Öten egy ellen!
Haha!… Marok Marcsa, öten egy ellen! Haw! Haw!
− Mármost egy szép napon − folytatta a gróf ruhakereskedő
módjára felmérve eddigi szavai hatását, miközben rá sem hederített a
körülöttük zajló trágár torzsalkodásra − a szolgák elfelejtették
kiszórni a szokásos gabonaeleséget, így a junker nem jött le a
fészkéből. Akkor éjjel végig zuhogott az eső, ami nem szokatlan
jelenség Kelet-Poroszország azon részén − ettől olyan finom ott a
krumpli.
− Fejezze már be, gróf úr − sürgette Otto −, mert mindjárt nyitnunk
kell!
− Persze, persze, kedves fiam. De úgy gondolom, hogy ilyen világi
dolgokkal is illik foglalkozni. Szóval a szegény junker teljesen bőrig
ázott, és tüdőgyulladást kapott, ami aztán végképp leverte a lábáról −
hirtelen elhallgatva lebámult arra a lapátforma, francia papi kalapra,
amelyre akkor tettek szert, mikor a helyi papot néhány pillanatra
magára hagyták a mobilkupi legújabb erősségével, „Lola von
Berlin”-nel.
Otto Stahl ragyogó kék, okos szemei észrevették a gróf arcán
megjelenő tragikus kifejezést, és nyomban tudta, hogy ilyen vagy
olyan formában krízis bukkant fel a láthatáron.
− Idefigyeljen gróf úr, ne keltsen pánikhangulatot! Ki vele, mit akar
szemléltetni a kis tanmeséjével? Gyerünk, köhögje már fel, mert a
kuncsaftjaink egyre türelmetlenebbek, és ha még sokáig váratjuk őket,
a végén szegény öreg Leo seggének esnek! − azzal a négy „lányuknak”
szállást adó, átalakított berlini bútorszállító kocsi rúdjánál álló
igáslóra mutatott.
A gróf habozott.
A tommyk kórtermének rácsozott emeleti ablakában az egyik angol
letolta a pizsamanadrágját s egy déli sós heringet dugott az ülepébe,
úgy sántikált körös-körül a mankóján, torkaszakadtából üvöltözve:
− Hableány vagyok… Kapjatok el emberek!… − vagyis az angolok
nyilvánvalóan irigykedtek a bútorszállító kocsinál tülekedő népekre.
− Hát, az igazat megvallva, Otto − dadogta a gróf boldogtalanul −,
nagyon hiányolom a menekülésünk előtti régi szép napok
mozgalmasságát, mielőtt bevállaltuk volna ezt a… hm… küldetést.
Otto hitetlenkedve meredt a másikra:
− A kémiskolára gondol? Télapóra, a zsidó-fasiszta Hirschre, aki
galambszarból is tudott titkosírástintát gyártani, a buzi Réztojásra, aki
mindenkinek a tökeire hajtott, Gertie-re, a Parancsnokra, aki folyton
nőnek öltözött, és Mapsre?… − s levegő után kapkodott. − Csak nem
azt az idióta bűnbandát hiányolja?
A gróf némán bólintott.
− Szent szalmazsák! − robbant ki Otto. − De hát miért?
− Azért, fiacskám, mert mióta megnyertük a háborút, illetve
csaknem megnyertük, eltekintve odaát azoktól a vicces angoloktól,
azóta totál egyhangúvá és unalmassá vált az élet.
 − Nézze gróf úr − kezdte Otto türelmet erőltetve magára, mivel
kedvelte ezt a középkorú arisztokratát, aki annak idején megmentette
a koncentrációs tábortól vagy valami még annál is rosszabbtól −, itt
van nekünk ez a remek, jól jövedelmező kis üzletünk. Benne négy
csodás leányzóval, akik éjjelente egy teljes gyalogosszázadot
képesek lestrapálni, és sosem panaszkodnak, kivéve, ha időnként
némelyik vigyázatlan bokorugró elmulasztja lehúzni a csizmáját.
Franciaországban múlatjuk az időt, esténként chateaubriand pecsenyét
vacsorázunk és pezsgővel öblítjük le, mindkettőnknek csodálatos
csigazabáló barátnője is van…
− Tudja, Otto úgy unatkozom, hogy még Fifit is hajlandó lennék
feláldozni a templom oltárán − szakította félbe a gróf.
Otto elengedte a megjegyzést a füle mellett.
− Először is, gróf úr, nem a Reich területén vagyunk, hanem szabad
ügynökök lettünk. Másodszor, a Gestapo nem szaglászik folyton a
nyomunkban. Harmadszor, maga is a plafonig ugrált örömében, mikor
megszereztem ezt a melót. Vagy nem maga hőzöngött, hogy úgy fogunk
élni, akár a francia királyok? Most meg erre elkezd…
Hirtelenjében elharapta a mondat folytatását, mivel Lola von Berlin,
az új kurva a maga százötven kilójával úgy döntött, hogy elérkezett a
nyitás ideje, és egyszerűen kicsapta a mozgóbordély ajtaját. Ettől a
súlyos megrázkódtatástól Leo, az igásló, torkaszakadtából
felnyerített, és mellső patáit mélyen a földbe ásva úgy lihegett, hogy a
kitágult orrlyukaiból csakúgy dőlt pára.
A felajzott bakák tömegéből harsány éljenzést váltott ki Lola
intézkedése, hát még, mikor a nagyobb kedvcsinálás végett egyik
hatalmas mellét kikapta mély kivágású blúzából, feldobta a levegőbe,
majd ügyesen elkapta aranykoronás fogaival.

− Nem bánnám, ha nem lenne ilyen átkozottul ügyes − mordult fel

Otto feltápászkodva, miközben az állati fék gyanánt szolgáló Leo
kétségbeesve kaparta a földet az első lábaival, hogy valahogyan
egyensúlyban tartsa az immár teljes működésben lévő bútorszállító
kocsit. − Szegény pára a minap is három méter magasságban
rúgkapált a patáival a levegőben. Na, jöjjön, gróf úr, menjünk és
lássunk az üzlet után!
A mozgó kupi előtt izgatottan csoportosuló katonákhoz siettek, akik
egyik kezükben egy ötmárkás érmét, a másikban meg egy kincstári
óvszert szorongattak.
− Csak nyugalom, uraim! − harsogta túl Otto a hangzavart. −
Aggodalomra semmi ok, mindenki sorra kerül! Ismerik a mondást,
1
Tempis fugit. Tartsák készenlétben a dohányukat meg a kotonjukat.
− Nehogy elénk tolakodjatok! − kárálta a lábatlanok egyike, fakó
szemeiben máris felajzott pillantásokkal, félrelökve két bajtársuk
kezeit, akik pedig csak segíteni akartak neki. − A Tempis is váron a
sorára, mer’ mi vagyunk az elsők! Senki se várhatja tőlünk, hogy
egész nap visszatarcsuk! Az ajtónálló szerepkörét ellátó gróf és Otto
egyesült erővel megadta a nyomorékoknak a belépési engedélyt.
Ezzel újabb napjuk vette kezdetét a megszállt Franciaországban.

***

Franciaország immár három hónapja állt német megszállás alatt, és

ezúttal a hódítók és legyőzöttek, fordított sorrendben kerültek modus
vivendire, amit igen egyszerű módon, a pénz, étel és szex motivált.
De nem ám a Wehrmacht egyszerű csukaszürkéi számára! A párizsi
magasabb főhadiszálláson ugyanis olyan döntés született, miszerint a
„la cuisine francaise et Yamour francais kizárólag a tisztikar
számára van fenntartva. Stulpnagel tábornok, Párizs katonai
kormányzója a következőket mondotta a törzsével − természetesen
titokban − folytatott tárgyaláson:
− Túl sok volna a jóból a közkatonáinknak, meine Herren. Túl sok.
Gondoljanak csak bele, mi történne a Wehr-machttal, ha a közönséges
bokorugrók között híre menne a Moét-et-Chandonnak, és a tripes-á
la Mode de Caennek, nem beszélve az ezeken helyeken zajló
különböző kis perverziókról. − A tábornok monokliján át
sokatmondóan meredt a tisztikarára. − Nem, uraim, nem engedhetjük
meg az embereinknek, hogy az ilyen obszcenitások megrontsák őket.
Az ilyen intézmények kizárólagosan a tiszti állomány számára
látogathatóak. Végtére is az embernek úriembernek kell lennie ahhoz,
hogy az ilyen… hm… disznóságok részese legyen.
Hát ezért volt ekkora zsúfoltság Otto Stahlék mobilbordélyában,
amit egy más korban, a „kemény-D-Márka földjé-”nek vagy „eine
echte Marktlucke”-nak, azaz valódi kereskedelmi résnek neveztek
volna. A francia szex tilos volt a német közkatonáknak, ezért Leónak
hála a bokorugróknak német szexszel kellett beérniük. Ezen a nyáron
Otto gyakorta mondogatta a „lányokra” felvágott farokkal váró
csukaszürke egyenruhás fiatalembereknek, mielőtt a napi hanyattfekvő
műszak kezdetét vette volna:
− Ugyan mihez is kezdenétek azokkal a békazabáló vaginákkal, mi?
Amikor itt vannak kéznél a tuti, magas rangú berlini orvosok által
ellenőrzött, aláírt, lepecsételt bárcával rendelkező, emberi
fogyasztásra alkalmasnak nyilvánított hazai anyagok! Elvégre
köztudott, hogy azokról a klassz békazabáló muffokról szóló pletykák
merő kitalációk és semmi alapjuk. Azok a francia puncogók két perc
alatt elsülnek, aztán vége a dalnak! Össze sem lehet hasonlítani azzal
a mennyei élvezettel, amit akár egy átlagos germán puncustól kaphat
az ember. Úgy bizony, uraim! − magyarázta a jelenlegi kedvesétől,
Arlene-től ellesett mimikával felfújva a pofazacskóját.

Az üzlet tehát virágzott. Otto ezen a meleg, szeptemberi napon

mégis csüggedten álldogált a Bayeux-i Katonai Kórháznál felállított
bútorszállító kocsi előtt, kezében a balhé esetére tartogatott
krikettütővel, amit a tommyk hagytak ott Dunkirknél. − Maga szerint
mi a fenére használhatták ezt a szerszámot a tommyk? − kérdezte tőle
értetlen csodálkozással a katona, aki neki ajándékozta. − Talán a
hülye játékaikkal akarnak minket megadásra kényszeríteni… − Mivel
a másik keze tele volt a frissen befolyt ötmárkásokkal, nemigen értett
egyet a gróf elégedetlenségével. A finom Chateubriand sültek és
Arlene rafinált ágybéli művészete arra ösztökélte, hogy egyszer a
lányokat is felhívja magához egy erotikus díszbemutatóra. Ám aztán
mégis meggondolta magát, mert attól tartott, hogy a végén még azt
hihetnék, hogy az ilyen „nem németes, hanem franciás” dolgok
helyénvalóak. De vajon egy ilyen mobilbordély vezetése lenne
számukra az elérhető csúcsok netovábbja? Tette fel magában a
kérdést, miközben a nyomorékokat félholtan, ám az arcukon üdvözült
mosolygással kivitték mellettük. Ez lenne az életcéljuk? Otto Stahl
rádöbbent, hogy maga is beleunt ebbe a kényelmes tunyaságba…

***

Keyes admirális, Zeebrugge első világháborús hőse, aki a Viktória

Keresztet is elnyerte, a jelenlegi Egyesített Hadműveletek újonnan
kinevezett parancsnoka nem vesztegette az idejét. A maga határozott
haditengerész módján végigmérte Abermockie és Dearth komikus
kinézetű, kócos, répavörös hajú, lecsúszófélben lévő kiltet viselő,
2
alacsony termetű, Lairdjét , majd rávakkantott:

− Jól figyeljen A and D, mert egy kőkemény feladat elvégzésére

kap megbízást, amiben eddig aligha lehet gyakorlata. Ám a szükség
törvényt bont, márpedig ez egy átkozottul szükséges és sürgős
küldetés!
Odaátról, a szomszédos irodából áthallatszott az egyik
haditengerészeti segédszolgálatos nő középosztálybeli, affektáló
tónusú hangja: − De drágám, hiszen a mi fekete harisnyánk
tökéletesen passzol a fehér… hm… alsóneműnkhöz. Gondolj csak
bele, hogy néznénk ki például a Területi Szolgálat térdig érő,
khakiszínű bugyijában, vagy ami még annál is rondább, a Légierő
szürke bugyogójában! Még rágondolni is visszariasztó!
Az admirális a fejét csóválta:
− Ezek a papírvékony falak! Eszébe jutott már, A and D, hogy a
hunok hírszerzésének milyen könnyű dolga lenne itt nálunk?
A Laird, a mélynövésű földbirtokos valamikor kézikocsis
kifutófiúként dolgozott az East Enden, mígnem a bácsikája halálakor
nem csekély döbbenetére arról értesült, hogy az elhunyt rokon egy
kastélyt, néhány tavat s a véres skót felföldek jó felét
ráhagyományozta örökségül. Nevetséges külső megjelenés és
magánhadserege dacára nagyon is birtokában volt ép elméjének.
Bandériumát abból a vagyonból tartotta fenn, amit tíz skót generáció
sarjai halmoztak fel. Úgy döntött, hogy felveszi a harcot Herr
Hitlerrel, és a küzdelmet a maga módján fogja megvívni. Ezért aztán
az admirális kérdését elengedte a füle mellett, és feltette helyette a
sajátját:
− Mit tartogat nekem meg a fiaimnak, admirális?
Keyes kemény ábrázata merev vigyorra húzódott. Tudta,
milyen öntörvényű fickó az öreg A and D, aki csak a saját szíve
szavának engedelmeskedett.
− Az a gondunk, hogy jelen pillanatban a calais-i vasútállomás
toronyóráján lévő pontos időn kívül, semmit sem tudunk arról, hogy
mi folyik odaát, a Csatorna túloldalán. Ez már az öreg Winniet is
egyre jobban idegesíti. Feltétlenül hiteles adatokhoz kell jutnunk.
Minél előbb, annál jobb.
− Eddig vágom. De hol jövünk mi a képbe?
− Ezen a ponton, A and D. Onnan származó, érdemleges
személyekre kell szert tennünk.
− Elevenen, vagy holtan?
− Leginkább élve − válaszolta Keyes. − Ha kellőképpen
megmogyorózzuk őket, akkor remélhetőleg megoldódik a nyelvük
arról, hogy mikor és mit terveznek a boche-ok a szigeteink
megszállására. E percben csak annyit tudunk, hogy a germánok a
lehető legrövidebb időn belül meg akarják indítani az inváziót,
Dunkirk és Calais körzetéből Kent irányába. Így ebből a térségből
lenne szükségünk néhány német fogolyra. Magának s az önkéntes
csoportból álló kommandójának kellene begyűjteni számunkra ezeket
a foglyokat.
A kis földbirtokos békés nyugalommal fogadta a hírt. Végtére is
éppen ehhez hasonló feladatok végrehajtására toborozta a
magánhadseregét.
− Na, és hogyan fogunk odajutni, admirális?
A kőkemény Keyes admirális, a Viktória Kereszt birtokosa, egy
pillanatra habozni látszott. Tudta, milyen lesújtó hatással van az
emberek többségére az egyszavas közlés puszta említése. Nem egy
százkilencven centis tengerészt látott már elzöldülni, mikor
tudomásukra hozták az alkalmazott szállítás módját. Aztán belevágott:
− Tengeralattjárón! − bökte ki. − Az öreg Winnie szerint jelenleg
ez a Csatornán való átkelés legbiztonságosabb módja.
− Tengeralattjárón?! − horkant fel Abernockie és Dearth ura. −
És az öreg Winnie ezt tartja a legbiztosabb módszernek? Hát, ha ezt
tudtam volna, biztosan nem szavazok a konzervatívokra!…
 II. FEJEZET

Szinte lángolni látszott a szeptemberi nap. A tenger szikrázott a

délutáni szürkületben. Csak a kis recsegő tutaj himbálózott hevesen a
part menti hullámoktól, amelyeket a vízben lubickoló Lola von Berlin
kavart. A csinos, rózsaszín selyembugyi gumija alá gyűrt
alsószoknyájában tisztára olyan volt, akár egy fehér víziló. A többiek
csirkecombot majszolva és langymeleg pezsgőt kortyolgatva néma
áhítattal figyelték pancsolását.
Az Angliából látszó fehér folt felett csendesen suhanó, forgolódó
repülők látszottak, de a légi harcra csak a fehér kondenzcsíkokból
lehetett következtetni. Tökéletes, vasárnapi piknikezésre alkalmas
nap volt.
Otto lustán ásított, majd levette a tekintetét arról a csapat merev
lábú, fekete-fehér vízimadárról, amelyek úgy rohangáltak a parton
ide-oda, mintha mankós hadirokkantak lennének.
− Olyan az idő, hogy akár egy békebeli vasárnap is lehetne, odaát
a berlini Havelen, nemde, gróf úr? − kérdezte.
A gróf felpillantott az általa olvasott breviáriumból és kis ideig
még latin mondatokat zsolozsmázott, mintha ízlelgetné a
dallamosabbnál dallamosabb kifejezéseket.
− Na ja − felelte végül tőle szokatlan letargiával −, pont, mint egy
otthoni békebeli vasárnap. Pezsgőt iszogatni négy ilyen… hm…
grandes horizontales társaságában… miközben odafenn az égen
kétezer méteres magasságban fiatalemberek gyilkolásszák egymást.
Tényleg módfelett tipikus.
Trina, a mellette pilledő tüdőbeteg kurva, aki kissé felöntött a
garatra, a grófnak dőlve így sóhajtott:
− Óh, Herr Graf, maga oly szépen beszél, hogy legszívesebben itt
ülnék, és… egész nap innám a szavait!

Otto egy határozott mozdulattal kikapta a félüvegnyi pezsgőt a lány

vézna ujjai közül és komolyan ráförmedt:
− Elég legyen, ma délután már nem vedelhetsz többet! Ha nem
tudnád, éjszakai műszakban dolgozol Calais-ban, és tudod, milyen
hatással van ez a friss tengeri levegő a csukaszürkékre!
A gróf újabb keserves sóhajt hallatott, mire Otto most már
rázúdította az indulatait:
− Már csak az hiányzik, hogy most meg ezeket a büdös halakat
kezdje siratni, gróf úr! Még piknikezés közben is képtelen
megszabadulni a francos letargiájától?!
− Hát tehetek én róla, Otto? − sopánkodott drámaian a gróf a
homlokára szorítva pufók, gondosan manikűrözött kezeit, miközben
ragyogó fehér szemgolyói keményre főzött tojáspárként dülledtek ki
az öregükből. − Mondja meg, hogy szabadulhatnék meg ettől a
szörnyű apátiától?
− Mit tudom én! − fortyant föl Otto.
− Mindent olyan borzalmasan ennuinak érzek, Otto, hogy ha nem
történik valami hamarosan, hát kitör belőlem a dühöngő őrület.
Mintegy válaszul a fenyegetésére Lola von Berlin újra
belecsobbant a tutajról a tengerbe, egy valamennyi jelenlévőt
beterítő, kisebb szökőárat idézve elő. Miután gigantikus sellőként
előbukkant a tenger habjaiból, boldog kacagással letolta dunyhahuzat
méretű rózsaszín bugyiját, és kicsavart belőle egy jó fürdőkádnyi sós
vizet, feltárva irdatlan méretű fehér fenekét.
− Na látja, gróf úr − ragadta meg Otto a kínálkozó lehetőséget,
miközben a többiek kacagásától maga is alig értette a szavait −, ez
aztán igazán nem semmi. Remélem, belátja, hogy ilyen segget nem
pipálhat az ember a hét minden napján, sőt a legtöbb emberfia még
vasárnaponként sem!
 − Való igaz − ismerte be kényszeredetten a gróf −, az ifjú Lola
kisasszony bőségesen el van látva hús− és hentesáruval − és újra
felsóhajtott a maga melodramatikus módján. − De én nem a
húshagyókeddi nagyböjt kínjaitól szenvedek, Otto.
− Akkor menjen és pisáljon a csizmájába! − hördült fel Otto, aki
most már végképp kijött a béketűrésből. − Én mindenesetre egy
félórácskára átruccantok álomországba − jelentette ki, s lehunyt
szemekkel hanyatt dőlt a parti fövenyen. Pár perc múlva már ütemes
hortyogással húzta a lóbőrt. A gróf néhány pillanatig csendben
szemlélte az alvó jóképű arcát, amely vereséget sosem látott, mindig
csak győzelmeket, végül levette papi fövegét s a peremével Stahl
fejére helyezte, hogy ne süssön az arcába a nap.
Aztán csak ült, üldögélt, alvó, hortyogó társaságtól körülvéve,
elnézve az Anglia felett csendesen kanyargó, hurkokat leíró
repülőgépeket, melyek pilótái egymást igyekeztek megölni, s
szomorúan azt kívánta, hogy bárcsak újra fiatal lehetne.

***

Őfelsége Redwater nevű tengeralattjáróját a Királyi

Haditengerészetnél mindenki csak ,,HMS Vörös Pisának” nevezte. A
búvárhajó parancsnoka, Brice-Jones hadnagy hátratolta a sapkáját és
kiadta a ,,periszkópot fel” parancsot.
Az elektromotor felzúgott, a hosszú cső pedig akadálytalanul a
vízfelszín fölé emelkedett. A folyamatot beesett szemekkel, elzöldült
ábrázattal szemlélő Laird csendesen rókázott egy erre a célra
rendszeresített zacskóba. Bár a tenger Portsmouthtól idáig egész úton
tökéletesen nyugodt volt, a kis Laird mégis így nyöszörgött Hon
Freddie Rory-Bricknek, a helyettesének − akit a Laird kommandó
többi tagja a háta mögött csak Vörös Bunkónak nevezett:
− Engem már attól is elkap az émelygés, ha át kell mennem a
Hackney-hídon!

A többiek feszült várakozással álltak, miközben a tengeralattjáró

elektromotorja szinte teljesen lehalkult.
Brice-Jones, aki a korai repülősökhöz hasonlóan megfordította
fején a sapkáját, kíváncsi arckifejezéssel körbelendítette a
periszkópot, majd végül elégedetten kijelentette: − Úgy tűnik,
megérkeztünk!
− Minő megkönnyebbülés! − nyugtázta rekedten a Laird. A
kapitány hátralépett, majd kiadta a parancsot:
− Periszkópot le, hajót fel! − Aztán a várakozó kommandósokhoz
fordulva, hozzátette: − Tudják fiúk, eddig még sosem jártam
külföldön. Épp a háború kitörése előtti évben tettük meg a
próbautunkat, Dartmouthig, meg vissza. De ez a hely valahogy
kifejezetten tetszik nekem. − Végignézett az állig felfegyverzett
kommandósokon, akik így, cipőpasztával befeketített ábrázattal úgy
néztek ki, akár egy csapat háború előtti nigger bohóc. − Magukon a
sor. Miután elindultak, lemerülünk, és kettő óra nulla-nullakor újra
találkozunk. − azzal a karórájára pillantott. − Egyeztessük…
− Jó, metéljük körül az óránkat! − vágott a szavába a kis
földbirtokos. − Nyomás, fiúk, kezdődjék az előadás! − kiáltotta
elszántan.
Öt perccel később a kommandósok már felfelé kúsztak a
toronylétrán. Mikor a tengeribetegséggel küzdő Lairdre került a sor,
felemelte túl hosszú skót szoknyáját és mászni kezdett felfelé.
A létra aljában álló matrózok egyike felmordult az ámulattól,
amikor a szél a Laird kiltje alá kapva fellebbentette:
− Nem találja túl szellősnek, uram?
− Nem a francot − vicsorított le a Laird −, ha tehetném, tollakat
növesztenék a tökeimre!
− Attól viszont nyáron nagyon befüllednének, ezredes −
csatlakozott az ugratáshoz a kapitány, mikor a Laird felért mellé a
fedélzetre.
− Még hogy befüllednének! − horkant fel a Laird a nyugodt tenger
felett ragyogó, késődélutáni napfényben hunyorogva. − Krisztusom, itt
olyan huzat van, akár a véres Wembley stadionban a kupadöntő
éjszakáján!… Ez lenne Calais külvárosa? − érdeklődött, abban a
tudatban, hogy ha egy német gép kiböki őket, akkor olyan védtelenek
lesznek, mint a gumikacsák a csónakázótóban.
− Szerintem valahol arra bal felé kell lennie − válaszolta a
búvárnaszád kapitánya kissé elpirulva és az alsó ajkába harapva. −
Bár nincs kizárva, hogy némileg tévedtem a számításaimat illetően.
A Laird tekintete végigfutott az üresnek és néptelennek tűnő
partszakaszon, s még épp időben sikerült elfojtani a kirobbanni
készülő indulatát. Egy évvel a háború kitörése után annyit már tudott,
hogy az ilyen hadműveletek sosem úgy zajlanak le, ahogy eltervezték
őket. Arról nem beszélve, hogy szívember lévén, nem akarta lekapni
e miatt a tíz körméről a fiatal, zavarba esett tengerésztisztet. Ezért
aztán csak ennyit mondott:
− Hát jó, kapitány, indítsuk útjára a csónakokat a vidám
matrózokkal − majd az embereihez fordulva nekik is odaszólt valamit
a kettős nevet viselő, puhány senkiháziakról, akik selyempizsamában
térnek nyugovóra.
Öt perccel később már úton volt a négy gumicsónak, miközben a
kapitány búcsút intett nekik a toronyból. A Laird nem is állhatta meg
szó nélkül:
− Ez azt hiszi, hogy valami kéjutazásra megyünk Margate-re!

***

Otto a forró nap és a bor együttes hatásának köszönhetően,

álmodott. Ám ezúttal nem a szokványos álmai egyikét élte át, ami tele
volt rugalmas, bögyös szőkeségekkel, akik alig várták, hogy ágyba
bújhassanak vele. Kéjálom helyett valóságos rémálom volt, a valóság
és fantázia keveréke. Stralsundban játszódott, a nagyszüleinél, ahová
„a Boszorkány” anyja küldte, miközben ő Berlinben, Stahl
szülővárosában, a flasztert koptatta, hogy megkeresse a betevőre
valót. Otto látta magát, amint hetykén, szőke hajú hitlerjugendes
derékszíjjal és dísztőrrel kirittyentve járkált fel-alá. Viszont az
egyetlen kis zsidó szabó helyett, akit aznap ténylegesen megkínoztak,
álmában most végtelen hosszúságú, kígyózó sorokat látott a bokáig
eresztett, egyszerű, hajlott hátú, középkorú, zsidó szabókból.
Talán mert Hitler születésnapját, április 20-át ünnepelték, a
szónoklatokat, parádékat, evészetet és ivászatot követően, a
Hitlerjugend alakulatok amolyan magángarázdálkodásba kezdtek a
kikötői zsidónegyed maradékában. A valóságot és képzeletet
összemosó álmából nemigen derült ki, hogy miért is csinálták
valójában. Elég az hozzá, hogy sikerült rátalálniuk a szegény öreg,
púpos, szőnyegpapucsos mesüge Mayerre, akinek elnyűtt, levesfoltos
mellényének eleje tele volt tűzdelve varrótűkkel és gombostűkkel. Ő
volt ugyanis az egyetlen zsidó, aki kimerészkedett ezen a szép,
áprilisi napon. Na, persze Mayerre mindig is úgy tekintettek, mint
akinek valami nincs rendben a fejével; elvégre nem ő volt-e az
egyetlen, aki a büfsik közül pénzadományban részesítette a
matrózokat?
Rolf, a csoport jól megtermett, tizenhat éves hangadója állt elő az
épületes ötlettel. Ő arról volt nevezetes, hogy a felálló farkával
húszméternyi távolságra tudott pöccinteni egy száraz borsószemet, a
brancs többi tagjának tátott szájú csodálatára, akik e szemkápráztató
trükk távolságának csupán az elenyésző töredékénél tartottak.
− Mit szólnátok hozzá, ha odamennénk az öreg pó-lisihoz,
lekapnánk a gatyáját és megnéznénk a körülmiskárolt, zsidó répáját,
mi?
A többiek persze lelkes örömmel üdvözölték a javaslatot.
Körbefogták a vén szabót, mielőtt elcsoszoghatott volna a kopott,
ősrégi papucsával, előkapták a dísztőrüket és levágták vele a
nadrágtartóját meg az alsógatyája gombjait, aztán otthagyták halkan
sírdogálva állni, mocskos megjegyzéseket téve a feltárt nemi
szervére.
Hirtelen szégyenérzet fogta el. Ezt megelőzően még sosem látott
felnőtt férfit sírni, és végtelenül helytelennek tűnt számára, hogy
tizenegy-tizenkét éves kölykök ilyesmit műveljenek egy idősebb
emberrel. Schulz, a pókhasú helyi rendőr ugyan éppen arra
csoszogott, de csak ennyi megjegyzést fűzött a félmeztelenül zokogó
felnőttet gúnyoló, rövidnadrágos kölykök gyerekcsínyéhez:
− Figyelmeztetlek benneteket, suhancok, ha nem viselkedtek
tisztességesen, a ti fütyülőtökből is lemetélhet ám egy darabot az öreg
doktor bácsi! − azzal a saját élcelődésén jót kacagva tovább folytatta
a körútját.
− Na, most aztán, te zsidó kerti törpe − károgta Rolf a dísztőrét
himbálva és immár a helyzet teljes urának képzelve magát −,
alaposan szemügyre vesszük a lankadt pöcsöd, Ikey. Mert ha nem,
akkor még rövidebbre szabjuk azzal a csingilingivel, ami ott lóg a…
Otto ökölcsapása azonban örökre a torkára forrasztotta a
fenyegetés folytatását. Ezzel ki is tört a káosz. A többiek nekiestek,
volt, aki a fejét öklözte, míg mások a bordáit rugdosták a szöges
bakancsukkal, míg csak el nem ájult. Az utolsó dolog, amit még látott,
s ami örökre az emlékezetébe vésődött, a zsidó alázatos, sápadt arca
volt, amin megállít-hatatlanul peregtek a könnyek.
Másnap aztán megszökött a nagyszülei házából, ahol a feszület
mellett Hitler képe lógott, és visszamenekült Berlinbe, a pitiáner
bűnöző életébe, amit ettől kezdve egyetlen dolog motivált: sosem
fogja Hitler rendszerét szolgálni, ezt a kegyetlen, csizmás, barnainges
rémuralmat, ami szadista, perverz csőcseléket csinál a
cserkészfiúkból. Otto még most, évekkel később is motyogva
nyöszörgött alvás közben, miközben azt álmodta, hogy nadrágtalan,
öreg Mayerek ezreivel kell farkasszemet néznie. Jóképű arca
izzadságcseppektől csillogott, miközben a gróf halkan motyogva,
gyengéden simogatta a fejét:
− Ne vegye a szívére, fiam… oda se neki, Otto, ez csak egy rossz
álom.

***

Együtt kúsztak meg-megcsúszva a moszatos kövek és kiégett,

rozsdás, tizenöt tonnás, géppuskás járműroncsok között, melyeket a
menekülő brit expedíciós erők hagytak hátra három hónappal
korábban. Némelyiken még most is ott csúfoskodott az 1939-es
büszkén dicsekvő felirat: „Azért jövünk, hogy kitakarítsuk a
Siegfried Vonalat”, „Berlin vagy kudarc!” „Jövünk már, Adolf!”
− Na, igen − biccentett a Laird sanyarúan −, ahogy elnézem,
mindenhol vagytok, csak épp Berlinben nem. − Felhágott egy
kiszögellésre és végignézett a kavicsos parton meg az előttük
meredező, fehér mészkőszirteken.
Hamarosan a kifulladva, levegő után kapkodó Freddie Rory-Brick
is melléje ért, és éppen felnézett volna, amikor egy alacsonyan repülő
sirály megtisztelte a monokliját egy fehér bombával.
− Úgy látszik, itt még a madarak sem látnak bennünket szívesen −
jelentette ki undorodva.
− Talán egy fasiszta sirály volt − reagálta le a Laird érzéketlenül. −
Na, rendben, fiúk! Elegem van ebből a marhaságból, hogy úgy
totyogunk itt körbe-körbe, mint a tojógalambok. Szerintem rendesen
eltévedtünk. Nézzünk körül annak a sziklának a tetejéről, és derítsük
ki, hol is vagyunk végeredményben. Mert ha még sokáig caplatunk
ebben a szaros sós vízben, a végén még úszóhártya nő a lábujjaink
között.
A mászóhorgok kilövésével megbízott három őrmester
előkészítette a felszerelést, majd amikor készen álltak, egy
fejbiccentéssel jelezték a nedves szoknyás kis skót nemesnek.
− Tűz! − adta ki a parancsot a Laird.
A tiszthelyettesek meghúzták a ravaszt, mire három halk pukkanás
hallatszott, amit három fehér füstpamacs követett. A három fényes
fémhorog vagy harmincméternyi kígyózó, fehér kötéltől követve
felsuhant a szirttetőre. Klang! Az első horog fémes csendüléssel a
sziklatetőnek csapódott, majd beleakadt a mészkő egy résébe. A
második hasonlóképpen. A harmadik is felsuhant ugyan a tetőre, ám
szikláról sziklára csengve újra visszazuhant róla.
− Igazán sajnálom, uram − szabadkozott bocsánatkérően a
tiszthelyettes, akinek nem akadt be a horga. − Úgy látszik, ma délután
történhetett valami a szememmel.
− Sőt, talán az ujjaddal is történhetett valami − replikázott a kiltes
kommandóparancsnok −, de ami azt illeti, két mászókötél is megteszi.
Rendben, fiúk, nyomás felfelé!
Én megyek utolsónak, mivel nem szeretném, ha valamelyik vásott
fickó megint a szoknyám alá nézne!
Az emberei halk kacagással fogadták a szavait, aztán szélsebesen
nekivágtak a kötélmászásnak. Úgy tűnt, mintha alig érintenék a sziklát
a bakancsukkal. Úgy kúsztak fel a szirttetőre, akár valami fekete képű
majmok.
− Tovább előre, Jocks! − kántálta a Laird. − Scotland awa! − majd
önnön lelkesedésétől elragadtatva maga is a többiek után mászott.
Csuromvizes kiltje ezúttal észrevétlenül csúszott fel magasan
pipaszár lábain. Pár perccel később a Laird, Freddie meg a többiek
már a napos sziklaszirt tetején nőtt fűben hasalva lihegtek és
távcsövön át kutatták − a nagy semmit.
− Bassza meg, hol a francban van Calais?! − átkozódott levegő
után kapkodva a Laird.
 − Hát, vagy itt, vagy valahol másutt kell lennie, uram − válaszolta
segítőkészen a helyettese. − De szerintem valamerre errefelé, ha
egyszer a tengeralattjárónk kapitánya azt állította, ugyebár?
− Fát a lyukba, pofa súlyba, Freddie − torkolta le a Laird
rávicsorítva.
− Csak segíteni igyekszek, uram − felelte sértődötten az egykori
skót gárdatiszt. − Csak segíteni.
− Nem is úgy értettem, Freddie − mordult rá a Laird, újra a
szeméhez tapasztva a távcsövet és végigpásztázva a jobb felől
elterülő vidéket, minden hüvelyknyi területet gondosan átfésülve,
mígnem a kukker egy kis alacsony, zárt partrészhez ért. Akkor a skót
nemesnek elakadt a lélegzete, és kissé remegő ujjakkal állított a
lencsék élességén. Pedig el sem lehetett volna téveszteni azt az
irdatlan méretű fehér hústömeget, ami a szálkeresztes okulár teljes
üvegkörét betöltötte!
− Mit lát, uram? − tudakolta a mellette lapuló Freddie sürgető
kíváncsisággal, a fegyvere ravaszára feszülő mutatóujjal. −
Zsidókat?
A kis Laird pár pillanatig késlekedett a válasszal, annyira
megdöbbent a váratlan látványtól. Végül továbbra is a távcsőre
tapadva így felelt:
− Nem, Freddie, zsidókat nem látok. Ellenben egy akkora női
segget igen, amekkorát még a Whipsnadei Állatkertben sem
pipáltam soha életemben!…
 III. FEJEZET

Freddie halkan füttyentett.

− Úgy tűnik, mintha piknikeznének vagy valami hasonló mulatságot
tartanának. Nem valami hazafias cselekedet, ugye? − kérdezte
leeresztve a távcsövét a szunyókáló alakokról meg arról a hatalmas
méretű bugyogóról, ami a szélben száradva úgy nézett ki, mint egy
selyem harangsátor.
− Elvégre csak háború van, nem igaz?
− Ugyan már, Freddie! − torkolta le a Laird. − Angliában talán nem
a csehókban víkendeznek az emberek? Vagy nem a lovira járnak a
3
pacikat nézni, vagy a focipályára, ahol huszonkét C-3-asnak titulált
fickó kergeti a bőrt másfél órán keresztül? Nem kell ám feltétlenül
megkajálni, a vén kakas Churchill „mindannyian erőnket megfeszítve
küzdünk a tengerparton az ellenséggel” propaganda szövegét. Ha az
Arsenal Futball Klubot is megszállnák, akkor biztosan nekik
mennének, de előbb aligha.
− Alighanem igaza lehet, uram − szipogott Freddie boldogtalanul
elbizonytalanodva. − Akkor most hogyan tovább?
− Te beszéled ezeknek a lingoknak a nyelvét, hát ne szobrozz itt,
mint aki citromba harapott, hanem menj oda hozzájuk és kérdezd ki
őket.
− De mit kérdezzek tőlük, uram?
− Hát azt, hogy hol vannak a kurva nácik, te ostoba fajankó!
− Na, de uram − vetette ellen Freddie zavarában fülig vörösödve
−, hiszen kommandósok vagyunk! Nem lenne helyesebb
megrohamozni a partot és megkóstoltatni a hideg acélt a nácikkal?
− A francia tudásodat kóstoltasd meg velük, míg jól van dolgod! −
torkolta le a Laird szárazon.
− De hát az egyik hölgy… hm… alsónemű nélkül van, uram −
vetette be a végső érvét Freddie boldogtalanul.
− Indulj már! − bátorította a Laird. − Én meg a Jocksok majd innen
fedezünk.
Végül, nem lévén mit tenni, Freddie Rory-Brick őrnagy
kényszeredetten „elindult”.

***

A gróf felpillantott a latin imakönyvéből, miközben Otto és a

körülöttük alvó kurtizánok a pezsgőtől és a nap hevétől vörös arccal,
tátott szájjal, tovább horkoltak. Egy egyenruhás, colos, vézna alak
közeledett feléjük a fövenyen át, akinek az ábrázata, valami
érthetetlen okból feketére volt pingálva. A gróf homlokráncolva
hunyorgott a késődélutáni napsütésben. A furcsa fickó úgy nézett ki,
mintha valami berlini Goebbels-féle propaganda buliról csöppent
volna ide a parti állásokban rostokoló csukaszürkék vasárnapi
szórakoztatására. De aztán elhessegette a gondolatot. Goebbels aligha
tűrné, hogy egy német feketére suvikszolja a pofázmányát. Végtére is
manapság Berlinben a négereket a majmokkal tekintik
egyenrangúaknak.
Az ösztövér idegen megállt a homokban sziesztázók csoportja
előtt, és láthatóan mindent elkövetett, hogy elvonja a tekintetét Lola
vörösre pirult ülepéről, ami valóságos kis hegyként magasodott ki a
dűnék körül a lemenő félben lévő nap végső sugaraiban. Kezét ahhoz
a fején viselt valamihez érintette, ami leginkább egy viseletes
zoknihoz hasonlított, majd tétova franciasággal megszólalt:
− Parlez vous francais, m’sieu?
− Ah oui, biensür − válaszolta könyvét leeresztve a gróf. −
Qu’est-ce que vous desirez, mon fils? − kérdezte hirtelenjében.
 Freddie némiképp nekikeseredve nyalogatta a szája szélét.
− Lentement − kérte, és kezével jelezte az abbénak, hogy kissé
lassabban hadarjon. Közben Otto levegő után kapkodva nyeldekelni
kezdett, ami azt látszott jelezni, hogy rövidesen felébred nehéz
álmából.
Alighanem valami breton fickó lehet, gondolta magában a gróf. A
francia kiejtése mindenesetre elég idegenül hangzik, ráadásul a
breton halászokra hajaz ebben a zoknisapkában. Bár az élete árán
sem tudta volna megmondani, hogy egy halásznak mi a kórságért kell
így befeketíteni a pofázmányát. Valamilyen primitív breton szokás
lenne, vagy a túl sok napolaj átkos hatása okozza? Mindenesetre
meggyőző vigyorát az idegenre vetette.
Viszonzásul Freddie lófogsora teljes térhatású kivillan-tásával
válaszolt:
− Bon − közölte nemes egyszerűséggel, majd előkapott egy sípot,
és belefújva megeresztett három éles sípszót.
Otto döbbenten riadt fel álmából. A lányok pedig szapora
pislogással ültek fel. A gróf a térdeire húzta a talárját, miközben
hirtelenjében további fekete fizimiskájú alakok rohantak feléjük a
dűnék között.
− Mi a hézag? − hebegte Otto a szemeit törölgetve.
− Néger pasik! − rikkantotta Lola lelkes örömmel. − Jujj, de
imádom a fekete véreshurkát!
− Melóra, csajok! − vágott közbe Trina, aki köhögött, aztán sietve
hozzálátott letolni a bugyiját. − Igyekezzetek, lányok, mert úgy
látom, ezeknek igencsak sürgős a dolog!
A többiek automatikusan hasonlóképpen cselekedtek, miközben
Freddie kissé értetlenül somolygott rájuk, magában arra gondolva,
hogy talán flamandul beszélhetnek. Úgy hallotta, hogy egy flamand
rész is van ezen a francia partszakaszon.
A lihegő Laird is odaért. Nedves kiltjét homokfoltok borították.
 − Freddie, kérdezd meg a békazabálókat, hogy vannak-e nácik itt a
környéken!
Lola végignézett a kis kommandóparancsnokon, aztán odasúgta
Trinának:
− Te, ez valami oltárian perverz alak lehet, hogy szoknyát visel!
Közben Freddie azon igyekezett, hogy valamiképpen levegye
tekintetét a bugyitlan lányokról, végül nagy nehezen ennyit sikerült
kinyögnie:
− Y’a-t-il les Allemands ice, m’sieu?
A gróf elkomorodott. Lévén mindannyian németek, a kérdés
különösen ostobaságnak tűnt számára. Azért köte-lességtudóan
válaszolt rá, bár közben eltöprengett, hogyha ez a fickó egy
propaganda buliról jött, akkor miért ragaszkodik a francia nyelvű
társalgáshoz.
− Nous sommes Allemands, m’sieu.
Freddie szája tátva maradt az ámulattól:
− Én mondom, uram − hebegte −, ezek mind németek!
A Laird kis kezében, mintegy varázsszóra, megjelent egy
38-as revolver.
− Kezeket fel! − vakkantotta.
Otto, a gróf és a lányok egy emberként emelték fel a kezüket, még
ha nem is értették a szószerinti fenyegetést.
Így esett brit hadifogságba Otto mobilkuplerája, a dunkirki
összeomlást követően az európai kontinensen.
A tenger felől egy Aldis-lámpa pislogott sürgetően. A horizont
mögötti halványrózsaszínű villanások arról árulkodtak, hogy a
Luftwaffe bombázói újra Dovert támadják. A lányok, Lola
kivételével hangosan siránkoztak. Az utóbbi azzal szórakozott, hogy
egy a parton talált faággal megpróbálta felemelni a Laird kiltjét,
miközben ilyesmit motyogott:
 − Addig nem nyugszom, míg ki nem derítem… megöl a
kíváncsiság, hogy viselnek-e valamit alatta.
A Laird, kétségbeesve igyekezett leszorítani a szoknyáját,
miközben ezt kiabálta:
− Az ég szerelmére, missus, ez szigorúan tilos!
− Jól sejtettem − vigyorgott izgatottan Lola, rendületlenül tovább
bökdösve a Laird lenge ruhadarabját −, rajta sincs bugyi, akárcsak
rajtam!
− Ezek a skótok olyanok − szólt hátra a gróf a válla felett,
miközben Freddie a második gumicsónak felé terelte őket −, mintha
az angolok egyik elvadult törzse lennének. Szerintem olyankor
pingálják ilyen harci színekre magukat, amikor nem állnak az angol
király felügyelete alatt. Azt viszont biztosan tudom, hogy a
birkabendő a kedvenc eledelük, és disznóhólyagot fújva zenélnek.
− Pfuj! − horkant fel Lola von Berlin, nyomban felhagyva a Laird
szoknyájának bökdösésével. − Nem szeretném, ha egy olyan pasi
tenné a fütyijét a huncutkámba, aki birkabelet zabál − jelentette ki, és
oly drámaian összerázkódott, hogy mind a százötven kilója
beleremegett.
− Őket semmiképpen sem vihetjük magunkkal − közölte
miheztartás végett a többiekkel a Laird a lányokra mutatva.
MacGregor őrmester, aki teljesen a nagydarab kurva hatása alá
került, egy utolsó, sajnálkozó pillantást vetett Lolára.
− Ach − sóhajtott fel letörten. − Pedig milyen ritka szép pár külső
tüdő van az elejére ragasztva! Nagy szégyen lenne ránk nézve, ha
itthagynánk, Laird. Arról nem beszélve, hogy ezeknek a hunoknak is
vannak erényeik, például irtják a békazabálókat. − Egy pillanatra
reményteli fények gyúltak a tekintetében: − Mi lenne, uram, ha
legalább ezt a debellát suttyomban mégis hazacsempésznénk
magunkkal Blightybe? Például kihallgatásra vagy ilyesmire. Mi a
Jocksokkal szívesen összébb húznánk magunkat miatta a
tengeralattjárón.

− Pontosan tudom, hogy te meg a Jocksok mit művelnétek velük a

legszívesebben − vágott közbe a kis Laird megőrizve komolyságát. −
Kétlem, hogy a búvárnaszád sokáig úszóképes lenne, ha annyi léket
ütnétek rajta! Ekkora segget pedig amúgy is teljes képtelenség
átcibálni a tengeralattjáró tornyának csapóajtaján.
Miközben az egyfelől ijedt, másfelől izgatott Ottót a harmadik
gumicsónakhoz vezették, ösztönösen megérezte, hogy az élete újabb
szakaszába lépett. Még nem tudta, hogy jobb vagy rosszabb lesz-e az
eddigieknél, de abban biztos volt, hogy az unalmas napoknak
befellegzett.

***

− A maguk számára véget ért a háború − jelentette ki a kis Laird,

miközben a magukra maradt zokogó lányok lassan beleolvadtak a
sötétségbe, a gumicsónakok pedig egyre jobban megközelítették a
HMS Redwater alacsony, hosszúkás körvonalát.
− Mit mond? − kérdezte értetlenül Otto az angol szavak hallatán. −
Was sagten Sie?
A kis Laird egyáltalán nem tűnt kiábrándultnak, amiért a foglya
nem érti a szavait. Helyette Freddie Rory-Brickre mosolygott, és
örömteli hangon kijelentette:
− Ha tudnád, Fred, mennyire vártam 1939 szeptembere óta, hogy
meghalljam, amint egy fickó ezen a nyelven beszél, mintha egy
kibaszott korsóba dumálna a régi Rialtóban. Most végre megértem. −
Aztán az ábrázata hirtelen zöldes színre váltott, és rekedt hangon
hadarva, hozzátette: − Az Isten áldjon meg, Freddie, gyorsan add ide
a rókázó zacskót! Már megint rám tört a hányinger…
 IV. FEJEZET

A vastag, nikkelkeretes szemüveget viselő, rövidlátó kis luftwaffés

káplár feltépte a sliccét, és belevizelt a három pár zokniján pihenő
mosdótálba.
4
− Jobb, mint a Persil − szólt hátra közben a válla felett −, mármint
a vizelet. − Miután végzett, begombolta az angol egyenruha sliccét,
amit csak az különböztetett meg a tommy katonák göncétől, hogy a
rávarrt kék csíkok helyett, a POW felirat volt rajta. − Ez adja meg az
ember mosásának az utolsó simításokat.
− A maga fizimiskájának meg én adom meg az utolsó simításokat,
mocskos kis gazember! − förmedt rá Otto, felpattanva fapriccséről,
ahol eddig ült. − Ha nem tudná, nekem is abban a mosdótálban kell
kimosnom a holmimat!
− Hát aztán − vonogatta vállát könnyedén a tizedes, aki láthatóan
egyáltalán nem feszélyezte magát újdonsült cellatársa fenyegetésétől.
− Semmi baja a vizeletemnek. Csak jobban csillognak tőle az ember
szemei.
Otto egy mély sóhajtással feladta, és újra visszamerült a komor
csendességbe, amit csak a csatorna mellé telepített, nagy, brit parti
ütegek dübörgése zavart meg, a szokásos szívélyes fogadtatásban
részesítve a Dover felett megjelenő német bombázókat.
Már három napja, hogy áthozták Angliába. Portsmouth-nál szálltak
partra, ahol a vicces kis skót kedélyesen megveregette a vállát és a
tolmácsként szereplő gróf segítségével sietett megnyugtatni:
− Ne vegye ennyire a szívére, fiam! Tudom, mennyire bántja, hogy
ott kellett hagynia azt a kellemes kinézetű tyúkólat, de nézze a dolog
jobbik oldalát. Most legalább világot láthat. − Azzal büszke
kérkedéssel faképnél hagyva őket, elvonult fekete képű gyilkosai
élén. Két esztendővel később ugyanebből a kikötőből fog kihajózni,
hogy aztán egy másik kommandós akció közben Dieppe-nél haljon
hősi halált. Ám erről Otto már sosem szerzett értesülést.
Ezt követően egy erős kíséretű konvojjal mindkettőjüket
átszállították a szeptember végi napsütésben fürdőző, gyönyörűen
zöldellő dél-angliai vidéken. A gróf persze gyorstalpaló tanfolyamot
tartott Ottónak a környék nevezetességeiről, mígnem egy harcokban
alaposan megviselt, komor, elszigetelt, doveri kastélyhoz értek, ahol
már külön cellákba kerültek. Itt negyvennyolc órán át magányos
bezártságban tartották őket. A külvilággal való kapcsolatot egy
idősebb katona jelentette, aki napjában háromszor hideg ételt meg egy
csorba korsóban égetően forró teát csúsztatott be nekik, minden
esetben ugyanazt az angol szót dörmögve:
5
− Grub!
Így Otto ezt az angol kifejezést sajátította el elsőként.
Majd a harmadik nap reggelén a katona, aki ezúttal nem a kopott
szőnyegpapucsát viselte, kiparancsolta a cellájából, és átvezette egy
másik zárkába, ahol már ott találta a kis káplárt. Bár a fickó szokásait
éppenséggel nem lehetett társaságinak nevezni, de legalább volt
valaki, akivel eltársaloghatott, s akitől megtudhatott egyet-mást erről
a helyről, ahová bekasztlizták.
Miután az ősi falak még egyszer utoljára beleremegtek a
légvédelmi ágyúütegek sortűzébe, s a vakolat szomorú, szürke
hópelyhekként hullt alá a mennyezetről, Otto a hirtelen támadt
csendtől csengő fülekkel rákérdezett:
− És maga hogy került ide, barátom?
A kis káplár felpillantott nagy becsben tartott zoknijairól:
− Különleges meghívást kaptam György királytól és a szíve
hölgyétől a Buckingham-palotába egy csésze teára meg omlós
6
süteményre. Tudja, „God shave the King!” Azzal vigyázzba
merevedett, és a zokniba bújtatott kezét csúfondárosan tisztelgésre
emelte.
Otto vigyorgott. A kis lökött tizedesnek legalább akadt némi
humora.
− Ugyan, bökje már ki, hogy jutott ide valójában!
A káplár arcáról lehervadt a vigyor.
− A szokásos luftwaffés balhé − kezdte magyarázni. − Az
alakulatom, az Evreux-ban állomásozó Tizenegyedik Bombázó
Század a londoni East End elleni támadásra volt kijelölve. Tudja,
arra a részre, ahol a dokkok vannak. Mellesleg én a bombahordókhoz
tartozom. Szóval ott üldögélünk a kantinban a haverjaimmal,
csendben iszogatva a sörünket, mikor beront a század őrnagya és azt
kiabálja:
− „Hol van Schmidt? − Ez én vagyok. − Sürgősen be kell ugrania
egy rádiókezelő váltásra! Heinz ugyanis a dögészeten van, mert
trippert kapott valamelyik békazabáló kurvától!” − A káplár arcáról
lerítt, milyen megrázkódtatásként érhette ez a váratlan megbízatás: −
„De miért pont én, őrnagy úr? Hiszen tudja, hogy repülős szolgálatra
alkalmatlannak találtak, ráadásul szemüveget viselek, mert rövidlátó
vagyok.” − A káplár szipogva folytatta a keserves visszaemlékezést:
− Azt a rohadék gazembert azonban mindez egy cseppet sem
érdekelte. A képembe vigyorgott és aszonta: „Hát akkor én most
ezennel repülős szolgálatra alkalmasnak nyilvánítom. Vágja zsebre a
szemüvegét, mer’ nem szeretném, ha a pilóta meglátná magát.” Én
meg azt feleltem: „Eltehetem, de olyan vak vagyok nélküle, akár egy
nappali denevér.” Ő meg csak legyintgetett: „Majd én odavezetem a
géphez.” − Hitetlenkedő arckifejezéssel rázta a fejét: − Az ember el
sem hinné, hogy ilyesmi megtörténhet, ugye? Márpedig a Hájas
Hermann − folytatta Göring Reichsmarschallra, a Luftwaffe
főparancsnokára célozva − ilyen módszerekkel irányítja a totális légi
háborút. Nem ártana, ha erről informálná valaki a Führert!
− És aztán mi történt?
 − Nem fogja elhinni, barátom − mesélte tovább az elszontyolodott
káplár. − Az a seggfej pilóta, Oberleutnant Schmitz képtelen volt
megtalálni Londont! Gondoljon bele, nem tudta megtalálni Anglia
tízmillió lakosú, több száz négyzetkilométernyi területen elterülő
fővárosát, ráadásul szinte nappali megvilágításnál, mert ragyogó
telihold volt!
Otto együtt érző kacagással fogadta a hallottakat.
− És aztán?
− Úgy tűnt számomra, hogy már órák óta repkedünk fel-alá a Temze
mentén azt a kurva metropoliszt kutatva. Végül már a motorok sem
bírták tovább, és elkezdtek szikrázni meg köhécselni, akkor aztán
Schmitz nekiállt siránkozni, hogy − „Kifogytunk az üzemanyagból,
emberek! Jó lesz felkészülni a kiugrásra!” − Még hogy kiugrani!
Majd beleszartam a kalapomba! − A kis tizedes arckifejezése híven
tanúskodott róla, mekkora sokkot élhetett át abban a pillanatban. −
Aztán már csak arra eszméltem, hogy a gép lépcsőjén állok, és az az
idióta szarházi meg egyre csak azt mondogatta: − „Nincs más
választás, káplár, vagy az ugrás, vagy a hullámsír, mert egy-másfél
percen belül a nagy víz fölé érünk!” − Hát mi mást tehettem volna?!
− Kiugrott?
− Naná, hogy kiugrottam! És tudja, mi történt azután?
− Nem én.
− Miközben én ott lefelé vitorláztam a kies Anglia felett, azok a
kibaszott repülőmotorok újra felpörögtek, a Dornier pedig teljes
gázzal elhúzott a békazabáló reptér és a tiszti kantin felé. Az az
anyabaszó, agyalágyult bajor pilóta ugyanis egész addig elfelejtett
átkapcsolni a tartalék üzemanyagtartályokra!… Ez persze már nekem
7
is csak utólag jutott eszembe. Wir fahren gegen England , a
seggemet! Ha a többi bátor repülős fiaink is olyanok, mint
Oberleutnant Schmitz, akkor a 2000-es millenniumi évforduló előtt
aligha szállunk partra Angliában − fejezte be a kis tizedes dühös
vicsorítással az elbeszélését.
 Otto pedig rövid töprengés után megkérdezte:
− És ez amúgy miféle hely?
− A világ segglyuka, ha engem kérdez. Valamilyen
kihallgatóközpont lehet. A maga egységének sosem beszéltek az
ilyesféle helyekről? Meredt Stahlra kíváncsian.
− Miféle egységnél?
− Ugyan már, pajtás, hát az ezredénél… Azért hozták ide, hogy
minden lehetséges információt kiszipkázzanak magából, és addig
tartják itt, amíg nem tud számukra semmi érdekeset mondani. Az is a
trükkjük részét képezi, hogy egy Doverhez közeli romos
kastélyféleségbe hoztak bennünket, ami felett a saját légierőnk
repked. Így állandóan fennáll annak a veszélye, hogy a saját népünk
bombái robbantanak át minket az örökkévalóságba.
− De hát mi érdekli őket? − tudakolta Otto, aki már kezdte érteni,
miért hozták ide, ebbe a partközeli várba.
− Az egysége létszáma, fegyverzete, meg mindenféle katonai titok.
Na, tőlem aztán megkapták, főleg arról a banánszopó Schmitzről
meséltem nekik. Azt sem bánnám, ha egy szép napon felküldenének a
szattyán valagába egy tommy torpedót! Még hogy ugorjak ki! −
horkant fel méltatlankodva. − Hát ezért mosom a zoknijaimat. Holnap
reggel ugyanis átküldenek egy hadifogolytáborba.
Otto jóvágású arca komoran összeráncolódott, és a kék szemeibe
aggodalom költözött.
− Egység, létszám, fegyverzet? − visszhangozta boldogtalanul. −
Mit fogok nekik mondani? Nekem négy csattogó puncin kívül, sosem
volt más fegyverem!
− Micsoda? − kiáltott fel a kis káplár egyik ámulatból a másikba
esve.
− Ez az igazság − válaszolta Stahl letörten. − Tudja, egy
mobilkupoldát vezettem a környékbeli bakáknak. Krisztusom, soha a
büdös életben nem fognak elengedni ebből a kazamatából…
 ***

A változatlanul hadifogoly egyenruhát viselő Rubinstein tizedes

olyan lendületes tisztelgést vágott ki az asztalnál ülő tisztnek, hogy
csaknem elszédült belé:
− Kérek engedélyt szólni, uram! − vakkantotta, mintha díszszemlén
lennének.
− Hallgatom, MacTavish − válaszolta a Felderítő Hadtest
századosa, jobb kezét fájdalmas arckifejezéssel a füléhez tartva. −
De fogja rövidre kérem, mert mint tudja, káplár, nem a pirbrighti
gárdadepóban vagyunk.
− Elnézést kérek, uram − vakkantotta a kis káplár.
− Kezdje már, Rubinstein! Ne játssza itt nekem a vérző szívű
gránátos gárdistát, hogy engedélyt kér a beszédre! − Wanke-Smythe
8
százados, akinek a nagyanyja német volt, innen eredt a neve „Wanke”
része, amiről Oxfordban elnyerte a Mihaszna Smith gúnynevet,
elvigyorodott: − Ki vele, Rubinstein, mit tudott meg róla?
− Nem sokat, uram − válaszolta Rubinstein, aki még mindig sértve
érezte hivatásos büszkeségét.
− Azért valamennyit csak sikerült belőle kiszednie, ember.
− Igen, uram. Bár azt hiszem, hogy ez még csak a kezdet.
− Ezt hogy érti?
− Bajosan fogja elhinni, uram.
− Azért csak próbálja meg − nógatta Wanke-Smythe cinikusan. −
Mióta a Hírszerző Hadtestnél szolgálok, csupa olyan dolgot hallok,
amit még Jehova tanúi sem hinnének el.
− Nos hát, uram, azt állítja, hogy egy mozgóbordélyt vezetett a
német gyalogság számára, amikor a kommandósaink elkapták.
− Micsoda?
− Jól hallotta, uram, egy kerekeken guruló kuplerájt. Wanke-
 Smythe sötét tekintete felvillant:
− Tudja, Rubbie, öregfiú, egyre inkább kezdem azt hinni, hogy itt
valami más lapul a háttérben. Igen, azt hiszem, megütöttük a
főnyereményt.
− Honnan veszi, uram? − tudakolta Rubinstein, aki maga is kezdett
megfertőződni a tiszt hirtelen támadt lelkesedésétől.
− A múlt éjjel kihallgattam azt a másikat, aki papnak volt öltözve.
És tudja, mit derítettem ki?
− Nem, uram − sóhajtotta mohó várakozással előredőlve
Rubinstein.
− Egyszer magának a Télapónak dolgozott.
9
− Az Abwehrnél?
− Pontosan. − Wanke-Smythe jelentőségteljesen megkocogtatta
hosszú, madárcsőrszerű orra hegyét. − És kedves öreg Rubbiem,
sejtésem szerint még jelenleg is a Télapónak dolgozhat.
− De akkor mit keresett a francia tengerparton papi gúnyában, egy
mobilbordélyt vezetve? Mi van, ha a másik fickó állítása igaz? −
vetette ellen Rubinstein. − Szerintem inkább az ő verzióját kellene
leellenőriznünk, uram.
− Nem szabad elhamarkodottan ítélni, Rubbie − felelte higgadtan
százados. − Tudja, milyen ravasz gazfickók ezek a nácik.
Valószínűleg egy cselszövés részére bukkantunk, méghozzá igen mély
cselszövés részére. − Fejtörés közben megsárgult fogait szívogatta, és
gondterhelten összevonta szemöldökét, amitől a kis tizedes szerint
tisztára úgy nézett ki, mint Basil Rathbone, Sherlock Holmes
szerepében. − Ha visszamegy, próbálkozzon meg újra azzal a szőke
nácival − bökte ki végül.
− De már megmondtam neki, hogy holnap átszállítanak egy
hadifogolytáborba, uram.
− Akkor még ma este próbálkozzon meg vele, míg én az „abbén”
dolgozom.
 Rubbie ájtatosan összekulcsolta a kezeit, mintha imádkozna, és
sötét szemeit jámboran a mennyezet felé fordította.
− Imádkozzunk, testvéreim! − mondta.
Mihaszna Smith felkacagott:
− Na, tűnjön el a szemeim elől, maga tiszteletlen, zsidó gazember!

***

− Nem sok tisztet ismerek, pajtás − mondta a kis káplár, miután

újra szemben ült Stahllal a fapriccsen, és a marha-húskonzerves
szendvicsből meg kakaóból álló vacsorájukat fogyasztották. − De el
sem hinné, miket műveltek a tiszturak Evreux-ban, mikor a pohár
fenekére néztek a kantinjukban. Úgy viselkedtek, akár a gyerekek.
Otto magába mélyedve, morózusan kortyolgatta cukortalan
kakaóját. Cellatársa már összepakolta a holmiját egy barna
papírdarabba, előkészítve a másnapi távozásra. Vagyis holnaptól újra
magára marad ezen a helyen.
− A parancsnokunk hangulata például szombat esténként olyan
magasra emelkedett, akár egy aknavetőgránát. Éjféltájban már
rendszerint ott tartott, hogy megszabadult az egyenruhájától, és amúgy
csizmásan, díszkardosan, a csingilingijét a sapkájával takarva
támolygott össze-vissza a reptéren. Azt kiabálta, hogy csak a
személyes illedelmessége miatt nem teszi közszemlére, mert nem
akarja megbotránkoztatni az evreux-i női segédszolgálatosokat a
méretével, mivel biztosan idegrohamot kapnának, ha meglátnák − s a
tizedes méla undorral csóválta a fejét.
Otto továbbra sem szólt semmit, de a letörtségéről megfeledkezve
most arra koncentrált, hogy hol is hallott már korábban a kápláréhoz
hasonló hanglejtést. Maga sem tudta pontosan, miért keltette fel ez
ennyire az érdeklődését. Odakinn a légoltalmi szirénák ismét
elkezdték éles, félelmetes vijjogásukat, jelezve, hogy Dover felett
rövidesen újabb stukatámadás várható.
− Aztán ott volt még Phyllis, az atya.
− A Phyllis elég furcsa név egy atyának − jegyezte meg Otto
ármánykodva, először törve meg a csendet.
A kis tizedes kacsintva bólogatott:
− Mert amolyan meleg atya volt.
− Vagy úgy − biccentett Otto, felhajtva a maradék kakaóját, még
mielőtt a robbanó bombák keltette rázkódás kiborítaná az italt.
− Egyszer tökrészegen jött vissza a kantinból, betámolygott a
körletembe és a fejét lezokogva azt kiáltozta, hogy „mea culpa”.
Szerintem ez valami latin csatakiáltásféleség lehetett. Aztán azzal a
mesével próbált az ágyamba bújni, hogy mindent elmagyaráz a tiszta
bűnbánatról, de a meleg takarók alatt sokkal kényelmesebben
megteheti. Majd amikor visszautasítottam, letérdelt elém, és továbbra
is sírva arra kérlelt, hogy korbácsoljam meg a lelki nyugalmáért. Erre
persze megmondtam neki, hogy szarok a lelkére, és húzzon a picsába,
mert engem inkább a seggem nyugalma érdekel. Másnapra aztán a
parancsnoknál elintézett nekem egy hét fogdát azzal az indokkal, hogy
megtagadtam a közvetlen parancsot. Ezután valahányszor csak
összefutottam vele, mindig ilyesmiket szipogott: − „Az Úristennek és
nekem, többé semmi dolgunk sincs magával, hálátlan nyomorult!” −
Tisztára úgy csinált, mintha közvetlen vonala lett volna a kibaszott
Mennyországba!
Otto röviden felkacagott. Kinn már elkezdték a dörgésü-ket a 3,7-
es brit légvédelmi ágyúk, de még az ugatásuk sem tudta elfojtani a
zuhanóbombázók motorjának robajlását.
− Jönnek már a szögletes tojásaikkal − jegyezte meg.
Ám úgy tűnt, hogy a kis káplárt nem aggasztja különösebben a légi
veszély.
− Óh, ezek miatt a szaros Stukák miatt nem kell nyugtalankodni −
jelentette ki gondtalanul. − A Junkersek egy biliben keringő fingást is
képtelenek lennének eltrafálni.
Otto vállat vont:
− Ha maga mondja… − de a szavai folytatását elfojtotta a
szirénavijjogás és az égboltról 400 kilométeres óránkénti
sebességgel alázuhanó Stukák fékszárnyainak üvöltése. Otto szinte
látni vélte a sirály szárnyú gépmadarakat, amelyek csaknem
kilencven fokos szögben süvítenek alá az éjszakából, s ha a pilóta
nem képes idejében kivenni Ju 87-esét a zuhanásból, egyenesen a
földbe fúródik.
Az első bombasorozat mély, obszcén dübörgések kíséretében
csapódott be Doverbe. A cellájuk fala hevesen beleremegett, és egész
vakolatzápor hullott rájuk. Ráadásul a következő detonációk még az
előzőnél is jóval közelebbről jöttek. A harmadik pedig
mindkettőjüket kivetette az ágyukból a kőpadlóra, a cellát pedig
hirtelen égett lőpor forró, savas bűze árasztotta el. A fények előbb
pislogni kezdtek, majd hirtelen kialudtak.
− Ezek nem tréfálnak! − ismerte el a kis káplár levegő után
kapkodva. − A végén még tényleg a Hájas Hermann derék fiai
csinálnak ki bennünket!
És Ottónál ebben a pillanatban végre leesett a tantusz. Miközben
remegett és rázkódott velük az egész világ, Stahl egy ujjpattintással
fejezte ki a felfedezése feletti csodálkozását, ami oly váratlanul érte,
mint egy hajóra lecsapó tengeri hurrikán. A bombarobbanás által
keltett légnyomás forró, nedves, puha ökölcsapása még ott vergődött
a cellájukban, amikor a halálmadarak szirénavijjogását és a
légelhárító ágyúk dörgését túlordítva odakiáltotta a másiknak:
− Hé, maga a Balti-partvidékről való!!!
− Mit mond?
− A Balti partvidékről! − ismételte Otto egészen a másik férfi
füléhez hajolva a rózsaszínben vibráló sötétségben.
− Igen… igen! De mit…
 − Stralsundból? − kockáztatta meg Otto hirtelen feltámadó
gyanakvással.
− Menny, segg és felhőszakadás, naná, hogy Stralsundból! És ha
már ilyen kurva ügyesen megfejtette, hát tudja meg, hogy pontosan a
Georg Fock Strasséról származom! − Majd levegő után kapkodva
hozzátette: − A lehető legalkalmasabb pillanat a nagy felfedezések
megtételére!
Otto már tudta, kiktől hallott korábban ilyen akcentust. Azoktól a
zsidóktól, akik az öreg Mayer szabó környékén laktak, aki olyan
ütődött volt, hogy árengedményt adott a matrózoknak.
− Maga zsidó, ugye? − bömbölte túl az újabb bombasorozat eget-
földet rengető robbanását.
− Tessék?
− Mondom, maga héber zsidó, nemde?
Otto még a hirtelen bíbor lángkitörésnél is tisztán láthatta, amint a
kis káplár ábrázatáról lehervad a szokványos, joviális arckifejezés,
hogy szinte farkasszerű elszántságnak adja át a helyét. Szemei
kimeredtek, a szájszéle felhúzódott a fogínyéről, feltárva sárga fogait.
− Nehogy meg merjen támadni! − sziszegte. − Tudom, hogy sokkal
nagyobb és erősebb nálam, maga náci gazember, de akkor is
elintézem, és teszek róla, hogy…
Miközben a cellájuk szinte imbolyogva hullámzott, a kis tizedes
ökölbe szorított kezekkel, védekezésre készen szembefordult Stahllal.
Otto lassan, egész lassan kinyújtotta a kezét és megveregette a
másik vállát. Olyan csendesen beszélt, amennyire a bombázás
zajában csak hallható volt.
− Ne féljen, tizedes, nem akarom bántani. Csak arra szeretném
kérni, hogy tegyen meg nekem egy szívességet.
− Egy szívességet? − visszhangozta a másik, miközben a lámpák
újra pislákolni kezdtek, majd felgyulladtak. A Junkers motorok
zúgása pedig fokozatosan elhalkult, helyt adva a légiriadó végét jelző
vékony szirénavijjogásnak.
− Igen, intézze el, hogy kikerüljek innen − válaszolta Otto
egyszerűen, amint a társával együtt felállt, leporolta a térdét, majd
visszaült a priccsre. − Becsületszavamra mondom, hogy nem ismerek
semmiféle hadititkot, és az vagyok, akinek mondtam magam: egy
mobilbordély tulajdonosa.
− Ki akar kerülni innen? De hát hová? − kérdezte a kis káplár.
− Egy fogolytáborba, ahol a saját honfitársaimmal lehetek.
− Németekkel? − köpte ki a szót Rubinstein, mintha mocskos lett
volna.
Otto egyszerűen rábólintott, és kissé szomorkásan felelte:
− Igen, a németekkel. Elvégre ahhoz a néphez tartozom, barátom.

***

Otto azon kívánsága, hogy a honfitársaival találkozzék, aligha

valósulhatott volna meg olyan hamar, ha nem siet a segítségére egy
telefonhívás, amit Wanke-Smythe százados kapott ugyanezen az
éjszakán.

Az irodai vaságyán fekve szokás szerint kiürített egy palack

NAAFI szolgálati whiskyt, ami megkönnyítette számára, hogy
elfeledkezzen Doverről, a Kihallgató Központról, a bombázásról, s
arról a tényről, hogy immár negyvennyolc órája nem volt nővel, mióta
egy hivatásos prostit felcsípett a Piccadilly Circuson. A hatékony
elsötétítés miatt még a nő arcát sem láthatta, így Erosz minden
közreműködése nélkül, szinte szimbolikus jellegű volt az aktusuk.
Épp ezen elmélkedett, mikor a csendbe belehasított a döbbenetesen
éles telefoncsengés.
 Pár pillanatig részegen meredt maga elé, s egy sikeres kupié
refrénje hagyta el a száját: „Kis gerlicém, mikor tojsz tojást a
teámhoz?”
A kagyló után tapogatózva sikeresen feldöntötte az Informatikai
Minisztérium legújabb röpcéduláinak halmát, melyeknek címe: „Mi a
teendő, ha az invázió mégis bekövetkezne?”
− Én valószínűleg úgy elhúznám a csíkot, mint a szél − vicsorított
részegen a röpcédula halomra, miközben felvette a kagylót.
− Na, mi a hézag? − szólt bele rekedten.
− Tartsa, uram, mert egy rendkívül fontos üzenet következik −
szólalt meg a vonalban egy fémesen eltorzult, affektáló, női hang. −
Ön ugyebár Wanke-Smythe százados, uram?
− Dehogy, én Mihaszna Smith vagyok − csattant fel, aztán
felderengtek az agyában az Oxfordban tanultak. − Természetesen én
vagyok az… hm… és úgy értem, hogy… Szóval ki akar velem
beszélni?
− Még egy pillanat türelmét kérem − válaszolta hivatásos
affektálással a telefonkezelő.
Hosszú kattogássorozat következett. Várakozás közben fátyolos
szemekkel a röplap egyik bekezdésére sandított, ami így kezdődött:
„Hogyan ismerhetünk fel egy apácaruhába öltözött ellenséges
ejtőernyőst?” Először is el kell távolítani a feltételezett apáca
ruházatának felső részét. A gyanúsított anatómiai természetéből
nyomban láthatjuk, amennyiben tévedtünk. Ha viszont a feltevésünk
helyesnek bizonyul, az is rögtön kiderül az ejtőernyő hevederei által
hátrahagyott jellegzetes, vörös jelekből…”
− Wanke-Smythe százados? − zökkentette ki egy hang az
olvasásból. Fennhéjázó hang volt, etoni akcentusú, a Gárda
Brigádjáról, öröklött vagyonról és hatalomról tanúskodó. Tipikus
hatósági hang volt, amely egyszeriben kijózanítólag hatott a Hírszerző
Hadtest századosára. Kivágott egy lendületes, szimbolikus tisztelgést,
amitől az ujjai beleakadtak a kiképző őrmesteri hosszúságúra hagyott
hajtincseibe.
− Uram! − vakkantotta.
− Itt C. beszél − közölte a hang. − Éppen a jelentését olvasom.
Hagyjon ott csapot-papot, és hozza ide von der Weide grófot a
Broadwayre, az irodámba. Köszönöm, és jó éjszakát, százados.
A vonal elhallgatott, a magára maradt Wanke-Smyth százados
pedig úgy meredt az elnémult kagylóra, mintha epret eszegető, kis
zöld emberkék másztak volna elő belőle. Az imént személyesen C-vel
beszélt!
 V. FEJEZET

1940 őszén York, ez a szürke, északi, gótikus város szinte feledni

látszott a háborút. Végtére is York középkori falainak a
kerekfejűekkel szembeni ostroma és a Marston Moor-i csata 1644-
ben jóval nagyobb jelentőséggel bírt, mint a jelenlegi események.
Még 1939 szeptemberében is több elektromos izgalom érződött a
levegőben, amikor a barakkok megteltek tartalékosokkal. De ők már
rég eltávoztak. A legutóbbi kisebb pánikra az élelmiszerjegy rendszer
bevezetése idején került sor. Akkor röpke pár nap leforgása alatt
„jobb, ha mindent tartalékolunk” alapon mindent felvásároltak, ami
csak létezett az üzletekben. Idős nyugdíjasok még harminc egy néhány
évvel később is egész nadrággumi kötegeket, doboznyi olvadó
biztosítékot és a rizspuding készítéshez szükséges szerecsendiót
találtak a lakásukban, amit az akkor várható hiány miatt gyűjtöttek
össze. Beaverbrook hulladékfém-rekvirálási felhívása újabb
izgalomhullámot eredményezett. Még a krími háború idejéből
származó zsákmányolt ágyút s a város fémkerítéseinek többségét is
eltűntették egyetlen éjszaka leforgása alatt. Azóta is akadnak
yorkisták, akik „árulónak” bélyegzik meg a város viktoriánus
háztulajdonosait, akiknek érintetlenek a kerítései. Ezután az unalom
időszaka következett. Alig egyszer-kétszer harsantak fel a szirénák,
pedig a srácok tudták, hogy ha éjfélig nem szólalna meg a „légi
veszély elmúlt” jelzés, akkor másnap reggel nem kellene iskolába
menniük. Ezért szinte Istenhez fohászkodtak, hogy küldje már ide a
nácikat. De mivel a nácik továbbra sem voltak hajlandóak megjönni,
a gyerekeknek iskolába kellett menniük. Így történt, hogy miközben
Nagy-Britannia délen a feltételes létéért harcolt, addig az északi York
visszasüllyedt abba a provinciális állóvízbe, amelyben az utóbbi
háromszáz év során leledzett, mióta a kerekfejűek csomagolni küldték
a royalistákat, és I. Károly ügye a hóhér tőkéjén végződött.
Ebbe a távoli, északi városba érkezett meg Otto, 1941. október 1.
napsugaras délelőttjén egy kancsal katonaszakács társaságában, aki
pecázni indult a normandiai partra és legnagyobb meglepetésére
Kentben találta magát, még mielőtt egy árva makrélát foghatott volna.
Velük volt még egy arrogáns, fafejű légi lövész, akinek London felett
lőtték le a gépét; valamint egy galamblelkű „bibliakutató” aki a
megmenekülése érdekében lázasan átevezett a Csatornán, miután
akarata ellenére besorozták a Wehrmachthoz. Velük volt még ötven
boldog kreolbőrű olasz is, akik a múlt hónapban minden további
nélkül megadták magukat a Nyugati-sivatagban.
„York vasútállomása” adták hírül suttogó női hangon a pályaudvari
hangszórók, mintha attól tartanának, hogy a német ügynökök
meghallhatják őket. A hadifogoly-szállító szerelvény néhány
zökkenéssel megállt. A mozdony kéményéből egészen a hatalmas,
viktoriánus állomásépület tetejéig lövellt a füst. Az „Önkéntes
Segélyezési Erők” megbízásából odaküldött idős, kékre színezett
hajú megbízott automatikusan közölte a tömeggel:
− A teához senkinek sem adunk porcelánbögrét, mer’ maguk
közkatonák úgyis csak összetörnék! Érjék be bádogpohárral.
A peronkorlátnál két sólyom tekintetű, piros sapkás vasúti rendőr
ácsorgott. Szemüket mostanáig úgy elrejtette csúcsos sapkájuk, hogy
akár tapogatózó vakoknak is nézhette volna őket az ember. Most
kiegyenesedtek és hivatalos kinézetet öltöttek. Az idősebbik és
kövérebbik láthatóan igen büszke volt az új stukkerére, mert olyan
jelentőségteljesen tapogatta a tokját, mintha Tom Mix lenne, s közben
összeszűkült szemmel méregette a vagonokból kikandikáló
hadifoglyokat. Egy vérbeli gyilkos kőkemény pillantása volt.
A szállítási megbízott, egy középkorú, potrohos törzsőrmester
túlordította az acélkerekek csattogását és a kiszökő gőz süvítését:
− Gyerünk… gyerünk, kiszállás! Igyekezzenek, emberek, kiszállás,
gyülekező a peronon!
 Kivezette őket a pályaudvar előtti tágas térre, ahol persze jól
megbámulták őket a buszukra váró és a szögletes gázálarctáskájukból
elővett, állott szendvicsüket eszegető, kíváncsi iskolás srácok, akik
közül némelyik oda is kiáltott a mosolygós olaszoknak:
− Kipp-kopp, ki van ott? Hová lett Abesszínia? Találkozzunk a
háború után, bruhaha!
Ezután némi vita támadt az olaszok és a légi lövész között, hogy ki
vezesse a fogolytáborba való menetelést. A lövész ahhoz
ragaszkodott, hogy a négy német; míg az olaszok maguknak akarták a
jogot, lévén, hogy ők vannak többségben. Végül a törzsőrmester az
olaszok mellett döntött:
− Maguk digók úgyis mind egyformák − ordította túl az iskolások
csúfolódó nevetgélését. − Még a hajszínük is ugyanolyan. Maguk
németek, viszont különbözőek. Tehát az olaszok vezetik a sort. Hiszen
tudják, milyen fontos, hogy kellemes benyomást tegyenek a
bennszülöttekre. Na, zsákba a nemzeti öntudattal, és indulás.
Taljánok, mutassák meg a helyieknek, hogy kell menetelni!
A feltűzött szuronyú katonák között a fontoskodó törzsőrmesterrel
az élen, karjukat lendítve, lassú léptekkel masíroztak, mintha a
háború előtti Birodalmi Napi díszszemlére igyekeznének. Hangos
vezényszavak harsantak:
− Egy, kettő, három, négy! Bal… jobb! Karlendítés, most!
A faarcú légi lövész a csevegő olaszok tömegére pillantott, akik
úgy vonultak végig az ősi brit város koszos utcáin, mintha a
szülőföldjükön oly mindennapos, szaporán karattyoló esti korzójukat
végeznék. Végül aztán nem bírta tovább szó nélkül megállni:
− Spagettigörbítő barmok, micsoda szarzápor! Bajtársak, mutassuk
meg ezeknek a kapafogú tommyknak, hogy miből gyúrtak bennünket,
németeket!
Amikor az oszlop bizonytalanul megállt egy pirosat jelző
közlekedési lámpánál, a türelmét vesztett tiszthelyettes a lábbelije
szárára csapott a pálcájával.
 − Innentől kezdve nótaszóra menetelünk tovább − közölte a lövész
sürgetően. − Egy igazi német indulót éneklünk nekik.
− Úgy hiányzik nekem a danolászás, mint púp a hátamra! − nyögött
fel Otto. − Ám a légi lövészt már nem lehetett feltartóztatni.
− Ein, zwei, drei, ein Lied! − vezényelte.
Abban a pillanatban, amint a lámpafény zöldre váltott, s a rongyos
gárda folytatta a menetelést, belekezdett a Horst Wessel Lied
dallamába: ,,Die Fahne hoch, die Reihen fest geschlossen…” −
Némi vonakodás után a másik három német is csatlakozott hozzá. A
tiszthelyettes csak vigyorgott:
− Ez illik az ilyen meneteléshez − jelentette ki lelkesen. − Egy
ilyen pattogós katonanóta mindig jó hatással van a civilekre. Rajta,
digók, lássam, mennyi harci szellem szorult belétek! Énekeljetek
velünk! Nem számít, ha nem ismeritek a szöveget, célprémiumként öt
szál cigit kaptok, ha megtanuljátok!
A megvesztegetés célba talált. A talján hadifoglyok előbb csak
dúdolgatták az indulót, aztán a fütyörésző tommyk is beszálltak,
miután őket is megfertőzte az induló eleven, fülbemászó dallama. Így
történt, hogy Otto Stahl a Német Nemzetiszocialista Párt agresszív
himnuszát, a Horst Wessel Liedet énekelve, s a mellette baktató
őreinek lelkes füttykísérete mellett érkezett meg fogsága színhelyére.
Ami Ottót illette, nem érte különösebben váratlanul a fejlemény,
miután már réges-régen megállapította, hogy az emberi világ totálisan
őrült.

***

Az irodájába beáradó fütty− és énekszó hallatán a

táborparancsnok, Harry Hawkins százados szinte sugárzott örömében.
Maga a fogolytábor korábban a yorki lóversenypálya volt. Ennek
lelátóján várta a jövevényeket. Végtére is az új hadifoglyok nem
látszottak letörtnek. − Márpedig a gondtalan rabok, gondtalan
táborparancsnokot jelentenek − szögezte le magában.
Egy lendületes szalutálás kíséretében hamarosan megjelent előtte a
tábor rangidős altisztje, az izgalomtól vörös arcú Dicks
törzsőrmester. Surranója nagyot dobbant a kőlépcsőn.
10
− Barra salaam , Dicksey − fogadta az üdvözlést Hawkins. − Jó
híreket hozott?
− De még milyen jókat, uram! − rikkantotta Dicks, aki épp ezt
megelőzően vette át az újonnan jött foglyokat. − Ötvennégy fő, uram!
Hawkins százados napbarnított, vékony ragadozó madár ábrázata
szinte felragyogott:
− A rézangyalát, Dicksey! − kiáltotta. − Akkor probléma egy szál
se, a hajónk révbe ért!? Így a szarrágók már nem számolhatják fel a
táborunkat. Valamennyien digók?
− Nem, uram, négy kockafejű kraut is van köztük.
− Kár, hogy macskák is vannak a galambok között. Na, mindegy,
ezen a csekélységen valahogy majd csak túltesszük magunkat. −
Beszélgetés közben a két tiszt beballagott a táborirodába, ahol a
százados egyenesen a nagy falitérképhez sietett. Dicks,
lélegzetvisszafojtva figyelte.
A földabrosz alján a következő krétával rótt felirat állt: 1940. okt.
7. Az ellenséges hadifoglyok létszáma: Letörölte a korábbi adatot,
gyors fejszámolást végzett, majd kissé remegő kézzel felrótta az új
számot. Ezt követően örömteli mosollyal hátrább lépett, hogy Dicks
is láthassa az új létszámot, ami azt jelentette, hogy mostantól
biztonságban lehetnek ezen a kényelmes helyen.
− 104 fő, digók és kockafejű hunok vegyesen! − összegezte Dicks
elégedett sóhajtással. − A foglyok létszáma jelenleg meghaladja az
őrségét.
− Pontosan! − replikázott Hawkins lelkendezve. − Ez azt jelenti,
Dicksey, hogy magának sem kell visszamennie kiképzőtisztesdit
játszani, mert az Északi Parancsnokság már semmiképp sem
zárathatja be a táborunkat. 104 hadifogoly! Ez igazán pompás,
Dicksey, igazán nagyon pompás.
Dicks megtörölgette izzadt, puffadt, jól táplált ábrázatát, aztán
lábait Hawkins felé nyújtóztatta az asztal alatt. A minap összeszűrte a
levet egy yorki özvegyasszonnyal, aki a szó minden értelmében igen
vonzóan nézett ki. Most is ő járt a törzsőrmester eszében.
− Pedig az igazat megvallva, uram, már ott tartottam, hogy
összepakolom a hátizsákomat az összes cókmókkal és felszereléssel
együtt.
Válaszul Hawkins a könnyed szórakozás feliratú faliszekrényhez
lépett, kinyitotta, és elővett egy üveg whiskyt.
− Tudom, hogy még nem ment le a napocska, Dicksey, de azt
hiszem, ezt nem árt egy kissé megünnepelnünk. Mit szólna egy kiadós
chota koktélhoz? Ott a sarokban talál poharakat…

***

Harry Hawkins százados húsz éven át, 1939-ig az egyik indiai

gyalogezrednél szolgált, szállásmesterként. Még őrmesteri rangban
kezdte. Ennyi idő alatt szinte ő maga is valóságos bennszülötté
változott. Élvezettel legeltette a szemeit a lahorei indiai nőkön, a
vaságyán helyi készítésű vajas lepényt reggelizett, és átvette az olyan
rossz hindusztáni szokásokat is, mint a minden második mondat után
való krákogás, köpködés, továbbá a nyilvánosság előtt való
orrpiszkálás. Az ismerősei, igencsak óvatosan ráztak kezet Hawkins
őrmesterrel, s a felcser szerint az időközönként fellángoló
hasmenésjárványok kitörése is hozzá volt visszavezethető.
Kellemetlen meglepetésként érte, mikor az ezredét, és lényegében
a teljes parancsnokságot áthelyezték Franciaországba. A dühöngő
hóviharban kikeményített sortban és trópusi sisakban érkeztek meg a
nyugati frontra. A tisztek még kardot viseltek. Hawkins cseppet sem
kedvelte a francia nőket, az ottani ételeket, a hideget s legfőképpen a
harcot.
1940 júniusában, amikor a Military Division B századának
11
maradékát Dunkirkből átmentették Angliába, az MBE-érdemrenddel
s egy azonnali megbízással tüntették ki a csatában nyújtott
bátorságáért. („Csak beszerveztünk néhány elhagyott békazabáló
teherautót, mielőtt az utánunk következő ezred bakái tették volna rá a
kezüket” − mesélte később haveri körökben.) De miután a turpisságra
fény derült, egyszerre átmenetileg lefokozva találta magát. Ekkor
döntött úgy, hogy valami biztonságos helyet keres, ahol meghúzhatja
magát.
A yorki hadifogolytábor épp az útjába esett. Nyomban rájött, hogy
amennyiben ügyesen keveri a kártyát, ezen a helyen kényelmesen
ellehet, míg visszatérhet Indiába, abba a világrészbe, ahol
megértették, s amelyet annyira szeretett. A charpoy cárjának s a
12
chota hazris császárának , az általa oly nagyra becsült, ügyes,
rózsaszín nyelvű, tizennégy éves örömlányok közé, ahol keleti
kényelemben szolgálhatja le a nyugdíjazáshoz szükséges harminc
évet.

Itt csupán egyetlen problémával kellett szembesülnie: a yorki

táborban kevés fogoly volt ahhoz, hogy megérje a létesítmény
fenntartását. Most, viszont, hogy ez a népes transzport megérkezett;
már csak a brigantik őrzését és féken tartását kellett megoldania!
 VI. FEJEZET

− Valaha ez volt Anglia egyik legnépszerűbb lóversenypályája −

magyarázta Müller tiszteletes, a tábor legidősebb németje. − Minden
tőlük telhetőt elkövettek a hadifogolytáborrá való átalakítása
érdekében, de az igyekezetük távolról sem sikerült kielégítően. − A
pocakos, protestáns egyházfi, akinek hivatásáról egyedül kopott, kék
öltözéke és nyakkendő nélküli, fehér galléros, fekete pulóvere
árulkodott, a mintegy tíz méter magas, széles talpú, fából ácsolt
őrtornyokra mutatott, melyek mellvédjén géppuskával felfegyverzett
őrség teljesített szolgálatot. Természetesen fényszórókkal is
rendelkeztek, amelyekkel megvilágíthatták a lenti, tripla
szögesdrótkerítés mögött álló barakkokat. − Az őrséget igencsak
koros és gondatlan fickók alkotják.
− Világos − vakkantotta a faarcú légi lövész, miközben a frissiben
érkezetteket utazásuk végállomásaképpen új „otthonukba”
irányították. − Teljességgel hatástalan és tipikus tommy hozzáállás.
Ezek még a seggemen lévő sebhelyet sem szúrták ki, mikor meglepő
módon elfogtak.
− Talán nem voltak elég alaposak, vélte csendesen a tiszteletes.
− Inkább elég lusták voltak − vágta rá válaszul a légi lövész. −
Ezzel a perverz bagázzsal csak a testi fenyítés nyelvén lehet bánni, és
nem is érdemelnek egyebet.
− Végeredményben még szerencsésnek mondhatja magát − vetette
közbe Otto −, hogy nem vetették alaposabb vizsgálat alá a seggét, már
megbocsásson a nyílt beszédemért, Herr Pfarrer − tette hozzá
sebtében.
A hájas, középkorú, aranyfogakkal teli szájú, csillogó, halványkék
szemű Müller tiszteletes széttárta pufók kezeit s így felelt:
 − Semmi ok az aggodalomra, kedves fiam. Tizennyolc hosszú
esztendőn át teljesítettem szolgálatot Hullban, a Német Tengerészek
Lutheránus Missziójának megbízásából. Biztosíthatom, hogy ez idő
alatt sokkal csúnyább szavakat is volt alkalmam hallani. Sokkal, de
sokkal csúfabb átkokat és káromlásokat.
A légi lövész Ottóra meredt.
A táboron való átsétálásuk során Otto automatikusan megfigyelte,
hogy a gondatlannak tűnő őrzés dacára a szögesdrótkerítés bizony új
és feszes, amin egyáltalán nem lehet könnyen átjutni, nem beszélve a
rárögzített kis jelzőtáblákról, amelyek arra hívták fel a rabok
figyelmét, hogy amennyiben egy méternél jobban megközelítik a
kerítést, az agyonlövést kockáztatják. Pár pillanatra felötlött ugyan
benne a gondolat, hogy talán a drót alatt kellene próbálkozni, de
hamar el is hessegette az ötletet.
− Tudom, hogy elég furcsán festek ezen a helyen, bajtársaim −
folytatta Müller tiszteletes −, de hát mindnyájan elég különösek
vagyunk.
A légi lövész egy régebbi olasz fogolyra pillantott, aki az elsötétítő
függöny anyagából készített, bokáig érő hálóinget viselt, s éppen a
száját sminkelte egy kézitükör segítségével, amit a termetesebb
fogolytársa s egyben imádója tartott elébe, ezt suttogva: − Ilyennek
szeretlek látni.
− Néha szinte már bánom, hogy ezt a hivatást választottam −
mosolygott kissé szomorkásan a négy férfire a tiszteletes. − De ha
nem lennék keresztény pap, akkor automatikusan tisztnek tekintenének
és máshová küldenének. A tommyk kétségkívül előítélettel tekintenek
ránk. Ezért belenyugodtam a tiszthelyettesi minősítésbe, s így itt
maradhattam. − sóhajtott egy hatalmasat.
− Igencsak különösen hangzik ez az egész.
− Róma kurvája − jelentette ki hevesen a légi lövész.

A tiszteletes szipogva reagált a kijelentésre, majd egy a tábor

közepén egyedül árválkodó, kis kunyhószerűségre mutatott:
− Az a Lyuk − magyarázta. − Oda zárják a rosszfiúkat.
− Rosszfiúkat? − kérdezett rá Otto.
− Bizony, azokat a hadifoglyokat, akik megszegik a parancsnok
szabályzatát. Jelenleg épp egy olasz dekkol benne, mert megzabálta a
százados macskáját. A skodri bőre nem ment le a klozetben, s a
nyomok hozzá vezettek. Tíz napot sóztak a nyakába ,,háziállatok
természetellenes fogyasztásáért” − így indokolta a verdiktet a
parancsnok. A digók persze tiltakoztak, mondván, hogy a cicahús
valóságos ínyencfalatnak számít a saját hazájukban. Olyan az íze,
akár a nyúlnak − s megvonta a vállát. − Érdekes hely a Lyuk.
Kifejezetten jó az elhelyezése. − Kutató pillantását Ottóra vetette,
mintha a reakciója érdekelné. − Tényleg remek az elhelyezkedése.
Miközben tovasétáltak, a tiszteletes rátért az őrizetesek hobbijaira
és a tábor által kínált, felüdülést jelentő szórakozásokra, melyek a
tájékoztatás szerint pont olyan szegényesek voltak, mint ők maguk.
13
− Hetente, pontban szombat délután négykor tée-dans-ant-t
rendeznek, hogy megtörjék a hosszú hétvége egyhangúságát. Akik
igénylik, ilyenkor kapnak némi kukoricalisztet arcpúdernek és
faszenet szemöldök kihúzásra. Mi persze jobb szeretjük, ha a mieink
nem táncolnak együtt az olaszokkal, és természetesen szigorúan tilos
a túl közeli érintkezés a tangók és fox-trotok során. − Ottóra
kacsintott, aki mosolyogva viszonozta, s csak ennyit mondott:
− Természetesen − így első látásra úgy vélekedett Müller
tiszteletesről, hogy többé-kevésbé olyan ember lehet, mint amilyen
ránézésre lerí róla.

***
Otto tehát megkezdte a fogolytábor félelmetesen egyhangú életébe
való beilleszkedést. Mint az ilyesféle helyeken általában, az
étkezések jelentették a napi fő eseményt. Nem véletlenül mondogatta
Müller tiszteletes Brechtet idézve: „Erst kommt das Fressen, dann
14
kommt die Moral.” Többnyire marhahúskonzervet kaptak, amit az
olaszok majomhúsnak, a németek pedig Kohl rabbinak, vagy
fagyasztott zsidónak neveztek. Hozzá puha, angol fehér kenyér járt,
ami ugyancsak elborzasztóan hatott a német ízlés számára. A légi
lövész egyfolytában ez ellen berzenkedett.
− Krisztusom, hogy lesz ebből szar az ember gyomrában? Semmi
sincs benne, ami a beleinkben összeállhatna. Szörnyű ez a tommy
népség, a fürdőjük jéghideg, az összes kajájukat, a kenyeret is
beleértve megkotyvasztva fogyasztják, a sörük meg olyan meleg, akár
a lóhúgy! Hát csoda, ha minden második angol buzeráns, olyan
rondák, hogy az oroszlán sírva zabálná meg őket, ráadásul rohadnak a
fogaik?!
Az unalom okozta a másik fő problémát. A foglyok leginkább a
bibliatudorokra hajaztak, akik ilyen vagy olyan, teljesen értelmetlen
feladatokkal töltik a napjaikat. Még olyan is akadt közöttük, aki azzal
szórakozott, hogy zsoltárokat kezdett tanulni visszafelé olvasva. Egy
kancsal szemű szakács pedig kikapcsolódásképpen hétvilágra szóló
lakomákat tervezett, hatalmas elméleti, gasztronómiai túrákra
invitálva szunyókáló hallgatóságát, szülővárosának, Hamburgnak a
vendéglőibe és éttermeibe. Már-már tudományos pedantériával
részletezte előttük a különböző fogásokat, rendszerint a következő
bevezetővel nyitva konyhaművészeti turnéját: − Tudom, milyen
hihetetlenül hangzik, de odaát, a Csatorna túloldalán nemcsak borsós
babot kajálnak ám…
A foglyok többségét azonban − Ottót is beleértve − majd megölte
az unalom, a reggel nyolckor tartott első s a délután ötkor tartott
utolsó létszámellenőrzés közötti időszakban.
Ezt követően kapták meg az őrök a teájukat. − Tea! − kiáltotta méla
undorral a légi lövész. − Ha még egyszer fegyvert kapok a kezembe,
úgy keresztüllövöm, mint egy kutyát, aki ezt az ocsmány szót ki meri
ejteni a száján! − Szóval ólomlábon araszolt az idő.
 A látottak és hallottak után Otto nem is lepődött meg különösebben,
mikor a második szombatjukon azt látta, hogy a faarcú légi lövész az
öltözékére különös gondot fordítva lelkesen készül valahová. A
priccse matraca alól elővarázsolt egy késpenge élűre vasalt
váltónadrágot. Ezt úgy sikerült elérnie, hogy a nadrágél belső részét
beszappanozta, majd azon aludt. A havonta egyszer kapott
borotvapengét, gondosan megfente egy vizespohár peremének belső
részén, és alaposan megborotválkozott. Toalettje befejezéseképpen
hintőporral szórta be a szeméremszőrzetét. Otto érdeklődő pillantása
láttán kihívóan megjegyezte:
− Sosem tudhatja az ember, hogy kivel hozza össze a sors.
− Na, ja − vetette oda a priccsén fekvő Otto. − Úgy hallottam, hogy
ezen a szombaton Greta Garbo tesz szemle-körutat a táborban, és
pont a magafajta szőke melákokra bukik.
A légi lövész erre egy bizonyos javaslattal válaszolt.
− Nem tehetem, kedves barátom − válaszolta Stahl −, ugyanis már
iderendeltem egy emeletes buszt. − Majd rákérdezett: − Jól sejtem,
hogy a tea-táncestre készül?
A légi lövész elpirulva, védekezően felelt:
− Úgy gondoltam, legalább jelent némi változatosságot.
− Hát persze − bólogatott egyetértése jeléül Otto. − Csak nehogy
elfelejtse magával vinni a vazelines tégelyét!
− Seggfej! − átkozódott a légi lövész, és a Stahl által csak most
látott, élesre vasalt nadrágban kissé rezonáló üleppel elhúzta a
csíkot.
− Még hogy én?! − csóválta a fejét Otto. − Jobb, ha a segget nem
emlegetjük.

***
Az egyedül maradt Otto, miután egymagában képtelen volt a
barakkban tespedni, végtelen unalomba süllyedve kószált az
elhagyatott táborban. Mindenki a szórakozó barakkban tolongott a
tee-dansant kétes örömeit élvezve.
Stahl maga is be-bepislantott a barakk ablakán az elpirult, izgatott
arcokra meg az erősen izzadó olasz tangóhar-monikásra, aki a zenét
szolgáltatta a színpadon táncoló pároknak. A légi lövész merev,
férfias méltósággal keringőzött az elsötétítő függönyből varrt estélyi
ruhát viselő olasszal, aki álmatag csodálattal nézett fel a németre.
Otto felkacagott magában: − Úgy látszik, már alakul a románc. A
végén még hasznos lesz a hintőpor − állapította meg, miközben a
homlokát ráncolva odébbállt.
− Most mitévő legyen? − tette fel magának a kérdést, lustán odébb
rúgva egy üres konzervdobozt. Még ha sikerülne is olajra lépnie
ebből a táborból, aminek az esélyeit immár egy hete fontolgatta, hová
tudna innen elszökni? Anglia egy vízzel körülvett szigetország.
Honnan tudna csónakot szerezni? És még ha sikerülne is valami vízi
járműre szert tennie, hogyan találna vissza Európába? Elvégre
semmit sem tud a tengerről meg a navigációról. Mit is mondott nekik
minap a reggeli létszámellenőrzéskor az az alulméretezett, kismajom
kinézetű táborparancsnok? − Ma nagy fene köd van a csatornán,
emberek, ami azt jelenti, hogy Európa el van vágva! − jót derült a
saját viccén. Egyedül ő találta humorosnak, pedig Müller tiszteletes
még le is fordította. Otto immár megértette, mire gondolt Hawkins
százados, mikor azt mondta, hogy az európai kontinens távol, igen
távol esik ettől az elfeledett, észak-angliai várostól.
Ilyen borongós gondolatoktól űzve barangolt fel-alá a sűrűsödő
októberi félhomályban, abban a tudatban, hogy hosszú szombat
éjszakának néz elébe. Nincs hová mennie, nincs semmi tennivalója. A
tábori könyvtár egy Mein Kampfból, egy Bibliából meg egy
illusztrált Struwelpeterből állt. Egyik sem tarthatott számot az
15
érdeklődésére. Yorkban nem volt baráti Kneipe , melynek zajos,
füstös melegében az ember elmerülhetett volna a haverokkal, a cinkes
pultnál felhajtott sörrel leöblítve lelkét nyomó gondjait. Kino, azaz
mozi sem akadt, ahová két órára behúzódhatott volna a barátnőjével,
hogy a fülledt sötétségben átvergődje magát a csaj harisnyájának
felső részét a bugyigumija alsó részétől elválasztó izgató, érzéki
nyomsávon. Még egy Kabarett sem létezett, ahol pickelhaubent és
fekete selyemharisnyát viselő, hosszú lábú kóristalányok rúgják a
port a trágár nagyérdemű kiguvadó szemei előtt, akik a szakállas
ékeikkel ugratják egymást. ,,Ne is törődjenek ezzel a perverz alakkal,
meine
Damen und Herren, épp egy balszerencsés szerelmi afférnak esett
áldozatul, melynek során eltörött a jobb keze, ha, ha!”
A magára maradt, elhagyatott Ottón egyre hevesebb letargia vett
erőt, amin nem is lehetett különösebben csodálkozni, mikor fényévnyi
távolságra került mindattól, ami a születés és halál között lévő időt
elviselhetővé teszi. Annyira unatkozott, hogy pillanatnyilag még a
reverendás, papi föveges, őrültebbnél őrültebb terveket szövögető
grófot is tárt karokkal fogadta volna. Otto kezdte érezni, hogy
mindinkább eluralkodik rajta a fogolytáborok jellegzetes betegsége, a
tespedtség.
Ekkor történt, hogy a növekvő sötétségben egy támolygó alakot
pillantott meg maga előtt. Kétségkívül Müller tiszteletes volt az, ám
valami furcsaságot vélt felfedezni a kövér, protestáns egyházfin.
Szokatlan merev járással haladt, miközben mintha maga után
hullajtott volna valamit a földre. Csak nem érte valami baleset?
Villant át Otto agyán a baljós gondolat. Lehet, hogy a fagyasztott
zsidó konzerv megfeküdte a gyomrát?
Müller tiszteletes csak akkor figyelt fel Otto Stahl lépteire, amikor
az már megállapította, hogy az egyházfi jobb nadrágszárának aljából
különös módon kifolyó anyag nem más, mint − homok!
Otto látta a feléje forduló Müller szájában megcsillanó
aranyfogakat, amint felismerte, hogy ki a jövevény. A tiszteletes
megnyugodva, megjegyezte:
− Azt hittem, maga is a tee-dansant-on rúgja a port, Herr Stahl.
− Nem, végül is inkább nem csatlakoztam a… hm… itteni
hölgytársaságoz.
Az Otto pillantását követő Müller tiszteletes, tudta, hogy ezúttal
nem válna hasznára ha hazudni próbálna.
− Home or homo by Christmas, Herr Stahl! Karácsonykor
mindenki hazagondol.
 VII. FEJEZET

− Rendszerint nem szoktam ilyen zsákokat hordani − magyarázta

Müller tiszteletes, miközben a félhomályban rámeredő Otto azon
töprengett, hogy miről beszél valójában.
− Úgy érti, azt a nadrágszerűséget?
− Igen. Láthatja, a sajátom alatt. Egy gyapjú alsónadrág mindkét
szárát levágtam. Tudja, Hullban igencsak hidegek az éjszakák. Aztán
mindkét rész végét elkötöttem egy-egy zsinegdarabbal, s így
függesztettem fel őket a külső nadrágszáramban. − A teljesen
összezavarodott Ottóra vigyorgott, aki még mindig az iménti
rejtélyes, „Karácsonykor mindenki hazagondol” megjegyzésen agyalt.
− Mindkét zsák zsinegét egy-egy tű rögzíti, a zsinegek pedig a
zsebembe vezetnek. A sétám, jobban mondva a téb-lábolásom
közepette, Herr Stahl, hagyom szép egyenletesen kifolyni a homokot.
Majd miközben visszasétálok oda, ahonnan jöttem, ügyesen
beletaposom a talaj felszínébe − s a földre taposva, a talpát mozgatva
szemléltette a módszert. − Amint látja, meg sem lehet különböztetni a
rendes földrétegtől.
Otto máris megtapasztalta, hogy a tábori élet egyhangúsága gyorsan
az emberek agyára megy. Lehet, hogy a végén az 1939 óta tommy
fogságban lévő hájas tiszteletes is begolyózott?
− De miért… miért kell ilyen eredeti módon megszabadulnia a
földtől, Herr Pfarrer! − tudakolta elszorult torokkal, kissé távolabb
lépve az egyházfitól, arra az esetre, ha tényleg kisülne róla, hogy
közveszélyes.
− Hogy miért? − kacagott Müller tiszteletes, hogy csakúgy remegett
belé a vastag tokája. − Mert néhány szellemtársammal egyetemben
elpályázunk innen.
 − Elpályáznak? − visszhangozta sután Otto. − De hát hová?
− El innen. El Angliából.
− Micsoda?!
− Halkabban csodálkozzon, fiam! − hadarta sietősen a tiszteletes.
− Nem szeretném, ha az őrszemek meghallanák. Ráadásul minden
okom megvan azt hinni, hogy egy tommy kém is lappang a táborban −
s Ottóba karolva baráti sétára indult vele.
− Az imént azt mondta, „el innen” − suttogta Otto, miközben a
szórakozó barakkban, a tangóharmonikás rázendített az O sole mióra.
Az éjszaka levegőjét egyszeriben lágy olasz tenor árasztotta el. Aztán
valaki kitárta a barakk ablakait és nekilátott a sötétítő redőnyök
leeresztésének.
− Kurva makarónizabálók, kapcsolják már le azt a kibaszott
világítást! − kiáltotta durván a figyelőtornyokban lévő őrszemek
egyike.
A szomszédos gólyalábú őrtoronyban lévő őr azonban kacagva
letorkolta:
− Hagyd őket a francba, Charlie, ez a buzitánc még annál is jobb,
mint mikor éjjelente gyurmáznak és rárántanak a lomposra!
− Különben sincs olyan hun pilóta, aki éjnek idején idetévedne, −
kiáltott vissza Charlie engedékenyen, és mindketten felröhögtek.
Otto megvárta, míg az őrök beszélgetése befejeződik, aztán
megismételte a kérdéseit:
− Szóval azt mondta, „el innen”. Miért… hogyan… és merre?
− Kezdjük a miérttel − válaszolta a kövér tiszteletes. − Mert az
utóbbi tizennyolc évben nem vesztegettem az időt, míg a hulli
misszióban a részeg matrózok között lelkészkedtem. Folyton fel-le
járkáltam a yorkshire-i és humberi partszakaszon. Úgy ismerem, akár
a tenyeremet. Olyan információkkal rendelkezem, amelyek az angliai
partraszállás esetén létfontosságúak lehetnek a főparancsnokságunk
számára. Biztosra veszem, hogy a szolgálataimért nem maradna el az
illő jutalom. Szívem szerint a hamburgi St. Pauliban szeretnék egy
parókiát. Az a környék ugyanis kiemelt egyházközség, tudja?
Otto némán hallgatta a tiszteletes magyarázatát.
− A hogyanra adott válaszom: a Lyukon át.
− A Lyukon? − kapkodott levegő után Otto.
Müller lelkész csendes kuncogással nevetett.
− Persze. Lévén, hogy az a legközelebbi építmény a szögesdróthoz.
Az itteni mondással élve: „A bűnösnek köny-nyebb a Lyukba jutni,
mint a pokolba kerülni.” A harmadik kérdése, a merre volt. Nos,
Hullon át… az észak-keleti parton − folytatta a magyarázatot. − Vagy
hatvan kilométernyire innen.
− Nem egyszerű − adott hangot Otto a kételyeinek. − Ha erről a
helyről sikerülne is elillanni, hogy akar elmenekülni a
szigetországból?
− Tudja Herr Stahl, a brit kikötők és Svédország között jelenleg is
virágzó kereskedelem zajlik. Fa− és acéláruk, golyóscsapágy és még
sok egyéb. A svédek remek üzletemberek, és mint ilyenek, mindkét
féllel kereskednek. Velünk is, meg a tommykkal is. Nekem a legtöbb
tengerészkapitány személyes ismerősöm. Egyik részükkel beszeszelve
találkoztam a misszióban, a másik részükkel pedig a vasárnapi
istentisztelet alkalmával. A svédek egyik fele vallásos templomba
járó, a másik fele pedig megrögzött alkoholista. − Újra felkacagott. −
Megengedi, hogy a keresztnevén szólítsam, Otto?
− Szíves örömest.
− Nos tehát, mi, a menekülési bizottságunkban az utóbbi hét során
szoros megfigyelés alatt tartottuk magát. Mindig így teszünk az
újonnan jött emberekkel. Előbb biztonsági okból körbeszimatoljuk,
aztán arról is meggyőződünk, hogy szellemileg mennyire van rendben
a fickó. Azt a faarcú luftwaffés fickót már eleve kizártuk.
Tehetségtelen a földalatti munkákhoz s ilyesfélékhez. Egy napon
feladná a játszmát.
 − Lehetséges − értett egyet vele Otto, miközben kíváncsian várta a
folytatást. − Úgy vélem, jelenleg egész más dolgok járhatnak az
eszében.
− A szakács is reménytelen. Mint bibliakutató, aligha bírná a
kemény munkát. Kétlem, hogy különösebben sürgősnek érezné a
Reichbe való visszatérést. Szerintem megelégedne annyival, hogy a
szentírás tanulmányozásával… hm… kihúzza itt a háború végéig.
Otto úgy vélte, mintha megvető tónus érződne Müller tiszteletes
hangjából, de már túl sötét volt hozzá, hogy a feltevése vizuális
bizonyítást is nyerjen a testes lelkész arckifejezéséből.
− Az ember azt hihetné, hogy sosem fárad bele a biflá-zásba, ha
érti, mire gondolok. − Aztán visszatért Ottóhoz:
− Tehát, mint már említettem, megfigyeltük magát, és előzetesen
alkalmasnak ítéltük a feladatra. Maga erőteljes testalkatú, képes
tartani a száját, és érzésem szerint mielőbb szeretne kijutni innen.
− Eltalálta, Herr Pfarrer.
Müller tiszteletes atyaian Otto vállára helyezte a kezét:
− Helyes, akkor azt hiszem, magára bízhatom a titkunkat.
− Miféle titkot?
− Természetesen azt, hogy miként szándékozunk megszökni. Na,
jöjjön, bemegyünk a Lyukba. Már bizonyára felkészültek az éjszakai
munkára.
Otto értetlenül követte a lelkészt, aki a zsebében kotorászott
valamiért.
A következő pillanatban kiderült, hogy mit keresett. Egy álkulcs
volt nála, amit a büntetőkunyhó rácsos ajtajának zárjába illesztett.
− Egy szardíniás dobozból fabrikáltam… Nem is hinné, milyen
tökéletes tolvajkulcsot lehet belőle készíteni. − A tiszteletes halkan
felkacagott: − Tudja, fiam, csodálatos dolgokat lehet ám tanulni a
svédfüggöny mögött…. El se hinné, mennyire élvezem ezt a
bűnözősdit. − Beléptek a rácsos ajtón. − Csak a Jóisten a
megmondhatója, mi lesz belőlem, ha ez még sokáig így folytatódik.
− Elvégre Isten szeme mindent lát! − válaszolta Otto egyetértően,
miközben egyre az járt a fejében, hogy vajon mibe hagyja éppen
belerángatni magát?

***

− Hát, erről van szó − mondta rekedten Hans, a piszkos, fehér

vászonzsákból álló légszivattyúra mutatva. Csupasz felsőtestén
izzadság gyöngyözött, mivel folyamatosan pumpálta a zsákot. − Ne
csodálják, ha egy szép napon azt látják, hogy egy kovácsfújtató áll ki
a seggemből − már elnézést a közönséges beszédért, Herr Pfarrer.
Szóval ez az alagút szellőzője.
Müller tiszteletes Hansra villantotta jóindulatú mosolyát. Az izmos
férfi lankadatlanul pumpálta a kezdetleges, hevenyészett fújtatót. A
lelkész elmagyarázta Stahlnak a dolog lényegét:
− Hans látja el levegővel az alagutat ásókat. A zsák fújtató gyanánt
szolgál. Ezen juttatjuk le az oxigént a légvezetéken át, amit üres
tejeskannákból készítettek. − Látja? − mutatott rá a kannák hajlékony
sorára, melyek minden illesztését szorosan tömítették rácsavart
újságpapírral. A cső a padlóba vezetett, majd eltűnt valahol a
gyertyával megvilágított nyílásban. − Itt megy le a tiszta levegő, itt
pedig kijön az elhasználódott.
− A szaros menekülő alagutat ássák, már megbocsásson, tiszteletes
úr, azon melóznak − válaszolta Hans, miközben levegő után kapkodva
húzta-vonta a zsákot, akár valami méreten felüli tangóharmonikát. −
Ha tudnák, hányszor elátkoztam már ezt az egész vackot!
− Isten megjutalmaz a kitartásodért, fiam − mondta neki szelíden
Müller tiszteletes, akire láthatóan nemigen gyakorolt hatást a nagy,
kopasz fejű tengerész közönséges beszéde.
 − Nem bánnám, ha itt helyben láthatnék belőle némi előleget.
Müller tiszteletes felkacagott, és valami miatt láthatóan igen
elégedett volt önmagával.
− Azt hiszem, ez is elintézhető − Egyenesen Ottóra tekintett: −
Maga derék, erős fiatalembernek látszik, Otto. Mit gondol, képes
lenne átvállalni Hans feladatát?
Otto a papról az izzadó tengerészre pillantva óvatosan válaszolt:
− Azt hiszem. De miért kérdi?
− Mert a lenti ásáshoz elegen vannak, viszont ide, a légpumpához
olyan emberre van szükség, aki bírja szuflával, Otto − világosította
fel Müller.
− És mi van, ha visszautasítom? − kérdezett rá Stahl.
Müller mosolya elenyészett.
− Akkor, kedves Otto, attól tartok, nem hagyhatjuk innen kisétálni.
Mert ha felönt a garatra a digó konyhasók által zugban krumpliból
főzött ócska snapszból, a végén még elkotyogná a mi kis titkunkat.
− Ezt meg hogy érti?
− Majd mindjárt megmondom magának − dünnyögte a verejtékező
Hans. − Ha ellenkezik, sec perc alatt elültetjük odalenn, hogy alulról
szagolja az ibolyát − mutatott arra a nyílásra, amelyről Otto immár
tudta, hogy a menekülő alagút bejárata. − A tengerész tekintetéből és
Müller atya szeme sarkából rávetett pillantásából ugyanaz a halálos
fenyegetés érződött. Érezte a félelem ujjának jeges érintését
végigsiklani a gerincoszlopán. Ösztönösen érezte, hogy ennek a fele
sem tréfa. Megborzongott.

A hideg folyosón álló Müller tiszteletes ugyan nevetett, ám semmi

derű nem érződött ebből a nevetésből. A gyertyák kísértetiesen
lobogtak az alulról jövő huzatban. Az egyedüli hang a légpumpa
sziszegése volt.
 − Rendesen tele lett a gatyája, mi?
− Némi túlzással − biccentett rá Otto, miközben szaporán dolgozott
az agya. Kétségbeesetten szeretett volna kijutni ebből a táborból, de
nem ezeknek az embereknek és a lentieknek a társaságában, akikről
azt gyanította, hogy nyilván hozzájuk hasonló szemléletűek lehetnek.
− Nos hát, kedves Otto, akkor mi legyen?… Nem vesztegethetjük
feleslegesen az időnket, mert túl rövidek az éjszakák.
Stahl nyelt egy nagyot:
− Hát akkor… magukkal tartok − dadogta akadozva. Müller
tiszteletes lágy mosollyal nyugtázta a hallottakat.
− Nagyjából sejtettem, hogy ezt választja − jegyezte meg
csendesen, kezet nyújtva. − Isten hozta a die York-Tunnelgesellschaft
16
GmbH-ban.
Otto némán elfogadta és óvatosan megszorította a lelkész kezét,
azon agyalva, hogy éppen mibe sikerült belecsöppennie.
− Holnap estétől munkába áll, Otto − közölte csendesen az
egyházfi. − Most minél előbb térjen vissza a barakkjába, mielőtt
valamelyik perverz homokos észrevenné. Jó éjt!
− Jó éjt.
Otto a váratlan események kábulatában somfordált visz-szafelé az
éjszakában, magában megállapítva, hogy egyszerűen képtelenség
elszakadni ettől az átkozott háborútól. Hiába próbálkozik bármerre
megszabadulni, ez a kurva vérontás, mindenütt utoléri.
Az őrtornyokban fáradtan gubbasztó, cinikus angol őrszemek a
kézfejükre cuppantgatva utánozták a csókolózás hangját. Az égen
ezüstösen úszó hold árnyékában Otto halk, bensőséges, szerelmes
hangú suttogásokat hallott, amilyenekre a régi szép időkben szívesen
emlékezett, de most a hideg is kirázta tőle.„Home or Homo by
December” mondta a lelkész, és milyen igaza volt!
Ezen az éjjelen a légi lövész csak jóval később osont vissza a
barakkba. A tábortól jó egy kilométernyire lévő csokoládégyár
toronyórája addigra már réges-rég elütötte a kettőt.
A még ébren forgolódó Otto hallhatta, amint sokáig, halkan
sírdogál magában a felette lévő priccsen.
Valahol meg tudta érteni az elkeseredettségét. Nagy sokára sikerült
ugyan nyugtalan álomba szenderednie, ám az agya továbbra is tele
volt baljós, sötét előérzetekkel.
 VIII. FEJEZET

Az alagútásók vasárnap délelőttönként a kis szórakozó helyiségben

találkoztak, „istentiszteletre”. Ilyenkor beszélték meg a tervüket és
egyeztették a következő heti munkabeosztásokat. Néha elő-előfordult,
hogy egy-egy bibliakutató is betévedt, de ilyenkor a lelkész gyorsan
kizavarta a következő indokkal:
− Nem vagyunk kíváncsiak a maguk fajtákra a radikális
doktrínájukkal, világos? Mi itt a régi divatú, becsületes vallást
gyakoroljuk!
Otto, egy ilyen „istentisztelet” alkalmával találkozott először az
alagútásó társasággal.
Összesen tízen voltak, és Müllerhez hasonlóan mindnyájan a régi
hadifoglyok közül. Itt volt például az óriás termetű Kramer, aki 1940
áprilisában, Narvikban esett fogságba, s akinek brutális izmai még a
köpenyén át is kiduzzadtak. Aztán itt volt Todt, a vézna Wehrmacht-
tizedes, akit még júniusban, tökrészegen kaptak el egy angol rajtaütés
során az egyik francia estaminet-ben. Mindhárom fegyvernem
képviselve volt közöttük, de bármelyik ágból is származtak, egytől-
egyig vakon hittek a nemzetiszocialista ügy és a német fegyverek
gyors győzelmében. Ezért akartak mielőbb kereket oldani az utált
Angliából, amely rabságban tartotta őket, mialatt a honfitársaik a
végső diadal kivívásáért küzdöttek. Az eddigi légpumpás, Hans,
akinek rombolóját egy brit tengeralattjáró süllyesztette el a
Csatornán, rekedten kijelentette:
− Ha egy szép napon gauleiter leszek, ezeket a kapafogú tommykat
egy francos tüzes karikán fogom átugráltatni. Már megbocsásson a
trágárságomért, Herr Pfarrer!
Ám a joviális, szerény kinézete dacára kétségkívül Müller
tiszteletes volt az „alagútásó társaság” szellemi vezére, noha
személyesen egyáltalán nem vett részt a fúrási munkálatokban. A
légpumpához túl gyenge lett volna, másfelől pedig sokkal okosabb
volt, minthogy hagyja magát elkapni egy csomó gazemberrel a föld
alatt. Csak éppen eszében sem volt világgá kürtölni, azzal az álszent
mosolyával. Otto Stahl ösztönösen megérezte Müller veszélyességét,
méghozzá nem is akármilyen veszélyességét. Hamarosan ki is derült,
hogy mennyire igaz volt a következtetése.
Vasárnaponként mindannyian megkapták a feladatukat, s a hétre
szóló utasításokat. Müller tiszteletes ugyanis túl veszélyesnek
tartotta, hogy a hét más napjain is érintkezzenek. Mire az
„istentisztelet” befejeződött, mindenkit elláttak egy szardíniás
dobozból készült tolvajkulccsal, amivel a hordóhasú, mosolygós
Müller tiszteletes munkabeosztásának megfelelően beosonhattak a
Lyukba és nekifoghattak az alagútásásnak, miközben a Hófehérke és a
hét törpe című rajzfilm népszerű betétdalát dúdolgatták: „Haj hó, haj
hó, így dolgozni jó!” Míg az egyik „vakond” meg nem jegyezte, hogy
szerinte ez az egész, egyáltalán nem hasonlít Hófehérke
munkabrigádjára!
Mire Otto csatlakozott a Yorki Alagútfúró Részvénytársasághoz, a
földalatti munkálatok már mintegy húszméternyire megközelítették a
láger kerítését. A fúrást azokkal a régi kerti szerszámokkal − ásókkal,
kapákkal, lapátokkal és csákányokkal − végezték, amelyeket a tábor
körül találtak, még mielőtt a parancsnok elrendelte volna minden
hasonló eszköz eltávolítását.
A „vakondok” ülve dolgoztak. Előbb kikapartak egy rész agyagos
földet, majd megálltak, hogy az egészet kitámasszák az üres
barakkokból lopott ágydeszkákkal, egy kábé egy méter magasságú, és
hasonló szélességű, ládaszerű földalatti járatot képezve. Ezt követően
megfelelő mennyiségű kannával kitoldották a mögöttük kígyózó
lélegeztető csövet, a kötéseket papírral tömítették, aztán újra kezdték
az egész folyamatot. És mindezt, tányérokon pislákoló gyertyák
sárgás fényénél. Olyan gerinctörően kemény robot volt ez, amit
egyetlen alagútásó sem bírt félóránál tovább, még a hatalmas erejű
Kramer sem.
A ritka, áporodott levegő miatt kábultságtól és fejfájástól szenvedve,
kifulladva, levegő után kapkodva másztak fel a Lyuk és a zárkák
között lévő átjáróhoz vagy a bejárathoz.
A kopaszodó Hanst felváltó Otto sem kapott könnyű feladatot. A
rögtönzött fújtató folyamatos húzogatása-tolo-gatása az alagút friss
levegővel való ellátása meg a gyertyák fekete füstjének
kiszivattyúzása érdekében cseppet sem volt gyerekjáték. Már egy óra
múlva égtek a vállizmai, a szemöldökén patakzó izzadság elvakította,
és szinte számolta a másodperceket, hogy mennyi ideje van még, míg
a folyton dörmögő Hans leváltja, s végre megpihentetheti sajgó
bicepszek.
Pontban éjfélkor a tiszteletes leállította a munkálatokat. A kimerült,
földdel borított alagútásók feljöhettek és ösz-szegyűjthették a frissen
kitermelt földet, hogy ugyanazzal a módszerrel szabaduljanak meg
tőle, amint a tiszteletes tette azon a szombaton, amikor Otto először
értesült a szökési tervről. A nagy, szürke betonlapot, visszahelyezték
az alagút bejárata fölé, majd nedves kenyérbelet nyomkodtak a
körülötte lévő hézagokba, és egy a tiszteletes által készenlétben
tartott kannából cementport szórtak rá.
− Néha már szenteltvízszóró katolikus papnak érzem magam −
mondogatta.
Elég az hozzá, hogy mindig sikerült úgy álcázni, mintha senki sem
járt volna a Lyukban azóta, hogy utoljára foglyot zártak bele.
Óvatosan átosontak az elsötétített területen a lelkész kunyhószerű
lakrészébe, amellyel mint régi fogoly rendelkezett. Itt eltűntették az
éjszakai ügyködésük nyomait, sőt, szükség esetén még le is
zuhanyozhattak. Eközben a többi hadifogoly még az igazak álmát
aludta, mit sem tudva arról, ami alattuk történik. Az alagútfúrók
ilyenkor persze hullafáradtak voltak a gyenge élelmezés mellett
végzett kemény munkát követően, a lelkész mégsem engedte, hogy
nyugovóra térjenek, míg saját szemével meg nem győződött róla, hogy
eléggé megtisztálkodtak. Nem győzte őket figyelmeztetni:
− Ne feledjék, hogy a biztonság, létkérdés! A lebukáshoz elég egy
kis gondatlanság. Egyáltalán nem bízom a makarónizabálókban meg
ezekben a perverz homokosokban. Minden további nélkül
beköpnének bennünket a tommyknak egy szájrúzs vagy egy pár
harisnya kedvéért.
− Csak kapjam a kezem közé azt a csipkés bugyis meleg testvért,
amelyik ilyesmivel próbálkozik! Nem fog sokáig beszélni.− mordult
fel az óriás termetű Kramer, olyan mozdulatot téve szőrös mancsával,
mintha valamelyik szerencsétlen buzi olasz nyakát tekergetné.
Müller tiszteletes jóváhagyóan bólogatott, s aranykeretes
szemüvege mögött ezúttal nyoma sem látszott a máskor szokásos
gyengéd, joviális tekintetének. Otto tudta, hogy nem a levegőbe
beszélnek: habozás nélkül leszámolnának minden árulóval. Egyre
inkább aggódott. Hiszen újra bekerült abba, a rendszer kiszolgálóiból
álló német társaságba, amelynek mélységesen gyűlölte az
életfilozófiáját. Épp ettől igyekezett elmenekülni, hogy ne kelljen őket
szolgálnia. Vége lett az novembernek, december havába léptek, s az
alagút fokozatosan haladt tovább előre, mind közelebb érve a
szögesdróthoz. Otto Stahl egész idő alatt azon törte a fejét, miként
fordíthatná saját hasznára a Yorki Alagútfúró Részvénytársaságban
való működését.

***

1940 decemberének első hetére északon már csakugyan hidegre

fordult az idő. A kemény tél előhírnökeként a föld egyre keményebbé,
egyre fagyottabbá vált. Ezért a tiszteletes a faanyaggal való
takarékosság miatt úgy döntött, hogy változtatnak az alagút ácsolatán.
Eztán az ásóknak csak kevesebbet lehetett felhasználni az olaszok
által az üres, lezárt barakkokban lévő priccsekből elcsent
deszkákból. A szilárd keret rögzítésére csak harminc centis
távközökben tettek támasztékot, és egyetlen szál deszkát fektettek a
tetejére a felette lévő föld megtartására.
Ettől kezdve lépten-nyomon tetőbeszakadások történtek. Alig múlt
el olyan éjszaka, hogy ne kellett volna leállni a munkával, hogy
kimentsék valamelyik szerencsétlen, fuldokló alagútásót, akit aztán
kivonszoltak s a folyosó padlójára fektettek, ahol aztán partra vetett
halként kapkodott levegő után.
Ottónak viszont már annyira elege lett a pumpálásból, hogy
mindennek ellenére önként átkéredzkedett az alagút-fúrókhoz, mivel
ők legalább csak félórás váltásokban dolgoztak. A lelkész sem emelt
kifogást a döntése ellen, mivel Todt, az ügyes kezű káplár, örömmel
vállalkozott a fújtató kezelésére.
Az új dúcolási rendszer alkalmazása óta csaknem egy méternyit
kellett előreásni, mielőtt megerősítették volna a tetőzetet és
elkészítették volna a ládaszerű keretet. Ottónak rá kellett döbbennie,
hogy bizony nem gyerekjáték boltozatszerűen kikaparni a földet maga
felett, ami lényegében folyamatosan ráhullott és rászakadt. Időről
időre hallhatta a miniatűr földcsuszamlás által keltett, reccsenő zajt,
amint a talaj engedett a nyomásnak. Ilyenkor nem győzött
kimenekülni, mivel a légvezeték a beszakadásoknál szinte mindig
elzárult, és az alagútásó ott maradt fuldokolva, levegő után kapkodva,
földdel betemetve a bűzös sötétségben, mert természetesen a
gyertyája is elaludt. De ezt még egy fokkal mindig jobbnak tartotta a
fújtató pumpálásánál, ahol Hans meg a tiszteletes folyton figyelték,
mintha még mindig nem bíznának benne teljes mértékig.

Miközben félmeztelenül izzadva egyedül volt a pislákoló

félhomályban, ásás közben jutott ideje a gondolkodásra. Egyre azon a
problémán töprengett, hogy lehetne úgy megszökni, hogy egyúttal
megszabadulhasson a többiektől is?
 Ekkorra már olyan közeljutottak a szögesdróthoz, hogy a vasárnapi
„istentiszteleten” főleg a szökési felszerelés előkészítéséről, a
szabadulás után viselendő civil ruhákról, meg a szűkös
élelmiszeradagjukból megspórolt ételtartalékokról tárgyaltak. Ha a
továbbszállításukat megoldó, semleges, svéd hajó felől érdeklődtek,
a tiszteletes az egyik szokványos teológiai vicce elsütésével
válaszolt:
− Híveim, csakis hitre van szükségetek. Mert amint azt a Szentírás
monda vala: „Ha a hited elég erős, száraz lábbal járhatsz a víz
színén.”
Amire a mogorva Hans csak ennyit mondott:
− Kösz a biztatást, Herr Pfarrer, de ami engem illet, én jobb
szeretném egy hagyományos, nagy, biztonságos fehérhajón átszelni a
tengert.
Már advent utolsó hetében jártak. Az izgatott lovagjaiktól nógatott
olaszok minden előkészületet megtettek, hogy minél csicsásabb női
alsóneműkben jelenhessenek meg az ünnepi táncmulatságon.
Otto aznapi félórás műszakja egy különösen laza szakaszra jutott.
Fejét oldalra fordítva, a füleit hegyezve dolgozott, hogy a
legcsekélyebb földreccsenést is meghallja, amikor bekövetkezett.
Minden előzetes jel nélkül vagy ötvenkilónyi föld omlott rá a tetőről.
Minden elsötétült, ő pedig ott feküdt szörnyű halálfélelemben,
elszorult tüdővel, levegőért kapkodva.
A többieknek majd egy teljes órájukba került, mire kiszabadították
és újra eszméletre térítették. Közben Müller tiszteletes szokása
szerint gyenge teológiai poénkodással igyekezett lecsillapítani feldúlt
idegzetüket. Miután Otto újra képes volt felülni és megtisztítani
szemeit a belehullott földtől, így szólt hozzá:
− Nem véletlenül áll a Bibliában, hogy a szelídek a föld örökösei.
− Én ma éjjel már kivettem a részem az örökségből − lihegte Stahl
komoran.
− Ha igen, szerintem is kivette. Sőt, mindannyian kivettük − hagyta
helyben a hájas pap a karórájára pillantva. − Ideje, hogy
összepakoljunk éjszakára. Majd holnap éjjel eltakarítjuk az omlás
nyomait.
Így történt, hogy Otto a szokottnál valamivel korábban tért vissza a
barakkjába. És így történt, hogy nem vette észre az ezüstös
félhomályban ölelkező hímpárt, akik a kinti, jéghideg decemberi
éjszaka után egymás karjában élvezték a boldog együttlétet a
viszonylagos melegben. A kimerült és az omlástól még sokkos
állapotban lévő Stahlt öt percen belül elnyomta a buzgóság.
Miközben halkan hortyogott, észre sem vette, hogy a légi lövész, aki
csak ezután lépett a barakkba, alapos vizsgálatnak vetette alá a
latrinánál hagyott csizmája sarkát. Halk füttyentéssel konstatálta, hogy
a bakancsszögek közé egészen más színű föld van tapadva, mint
amilyen a barakkok között található. A York-szerte előforduló,
szennyes, koszos, sötétbarna talaj helyett világossárga földet talált.
Magában úgy vélekedett, hogy nem kell különösebben okosnak lennie
hozzá, hogy kiderítse az okát. Hát ezért járogat ki éjszakánként a
fogolytársa annak dacára, hogy neki nincs is spagettizabáló,
hímringyó barátnője.

***

− Renate van itt, az a vörös hajú, milánói burnyák tojó − jelentette

csendesen Dicks törzsőrmester − és… hm… a ,,hölgy”… Önnek
tartogat valami mondanivalót, uram.
Az iroda ablakánál álló Hawkins százados, kifelé nézve bámulta
az első puha hópelyheket. Sebtében megfordulva válaszolt:
− Küldje be, Dicksey.
A buzeráns olasz a következő pillanatban suhogva belépett. Már
magán viselte a karácsonyi bálra szánt hosszú ruhát, valóságos
uszályt húzva maga után. Vastagon bepú-derezett képével, rúzsos
pofájával úgy nézett ki, mintha valami lázas kórság végső fázisában
szenvedne.
− Commandante, que dice? − vicsorította affektáló eleganciával,
kihívóan forgatva kipingált szemeit, nedves csókokat dobálva a kis
ráncos, levitézlett szállásmesternek. − Querido!
− Na, jöjjön már beljebb, ne baszakodjon! − förmedt rá Hawkins
testesen, akit amúgy rendszerint mulattatott a burnyák Capaldi
alakítása. − Kívülről-belülről ismerjük már magát, melegek ulla
17
babaja.
− Ha megkínálnak egy gyors hörpintéssel, olyat mondok maguknak,
hogy a fülük is kettéáll tőle − jelentette ki a digó, jellegzetes wesi
ridingi tájszólással, miközben súlyosan beleroskadt Hawkins
székébe. − Mivel jókedvemben találnak!
Hawkins, mint mindig, amikor a beépített besúgójuk megjelent a
szokásos heti jelentéstételére, odabiccentett az ajtót őrző Dicksnek a
fejével. Aztán sietve kinyitotta a ,,könnyed szórakozás” feliratú
szekrénykét és kivett belőle egy üveg Bass Ale sört és az olasz
markába nyomta, aki a fogaival kapta le a kupakját, kiköpte, jókorát
kortyolt a langyos italból, majd egy élvezetes böfögés kíséretében
megszólalt:
− Ez az igazi pia. Fingom sincs, hogy képesek meginni a digók, azt
a vörösbornak nevetett lőrét!
− Na, miről van szó, Capaldi? − kérdezett rá Hawkins
türelmetlenül. − Ne spanolja az idegzetem, ember. Köhögje fel, ami a
bögyében van!
Capaldi egy bradfordi fagylaltkereskedő fia volt, aki miután 1939-
ben szabadságra visszatért Itáliába, behívót kapott az Olasz
Hadseregbe, a következő évben pedig fogságba esett. Komor
ábrázattal kibökte:
− Kurt, a kandúrom úgy gondolja… hogy a kockafe-jűeknek
valahol van egy alagútja. Nem tudja, hol lehet, és azt sem, hogy kik
azok, akik szökni készülnek, de egyet biztosan beazonosított. −
Megitta a söre maradékát, majd a szoknyáját feljebb húzva hozzátette:
− Szóljon az öregemnek, hogy a Boxing Dayre küldjön nekem ebből
egy rekesszel, mert azt a napot keresztbe-kasul áthugyozom.
− Meglesz, pajtikám − ígérte Hawkins százados −, csak aztán
vigyázzon a bőrére!
− Vigyázok, Signor Commandante − trillázta a kis olasz buzeráns.
− De hát ki is akarna engem bántani ezzel az igézően vonzó
farpofámmal? Ciaou!
Azzal visszavitorlázott a barakkjába, magára hagyva Dickst és
Hawkinst, akik gondterhelt csendben meredtek egymásra, amit végül
a táborparancsnok tört meg:
− És épp karácsony előtt, Dickey, amikor már szentül hittem, hogy
jól érzik magukat… Talán a teánk nem ízlik nekik. Mi más oka
lehetne?…
 IX. FEJEZET

Aznap történt, amikor a csúcspontjára értek a karácsonyi

előkészületek. A primitív konyhákban a foglyok a ,,mazsola-bor”
főzésen serénykedtek, amit a heteken át megtakarított szőlő− és
cukoradagjukból készítettek. Napokon át kotyvasztották a mazsolát
meg a cukrot a boszorkányüstökben. A törkölyt törülközőkkel
kiszárították, míg lassan eljutottak a végtermékig, a fantasztikusan
erős szesztartalmú mazsolaborig.
A szórakozó barakkban tíz lánynak öltözött, kitömött melltartós,
fekete harisnyás, harisnyakötős olasz a kán-kánt és annak
leglátványosabb elemét, a spárgát gyakorolta − az értékes
selyembugyijukra nézve szerencsétlen következményekkel. Közben a
túlsó sarokban az alagútásók komor, rosszalló csoportja németes
alapossággal a Stille Nachte, Heilige Nacht dallamait ismételgette.
Fűrészelés, kalapálás zajai hallatszottak, amelybe belevegyültek a
sürgő-forgó dél-olaszok lelkes kiáltásai, amint egy kissé jobban
rákezdett a havazás. Többségük ugyanis mindeddig még sosem látott
havat. „Que bella!” − kiáltozták, sőt akadtak, akik még tapsoltak is.
Mintha maga a Jóisten gondoskodott volna a karácsonyi
szórakoztatásukról ezzel a természeti tüneménnyel távol a szicíliai
otthonuktól.
Ottót a saját, sötét gondolatai foglalkoztatták. Őt a legkevésbé sem
érintette meg az ünnep magasztos légköre. Sosem rajongott
különösebben a karácsonyért, annál is inkább, mivel flaszterkoptató
muterja azzal töltötte az ünnepeket, hogy kialudta az adventek
fáradtságát, amit a tucatnyi vagy még annál is több „férfikuncsaftja
kiszolgálása” okozott. Stahl épp a hóban sétálgatott, amikor beütött a
krach.
Hirtelen kitárult a főkapu. Éles sípszavak harsantak. A tornyok
őrsége körbelendítette a géppuskákat és egyenesen a táborra
szegezték fegyvereik csövét. Aztán három nehéz teherautó dübörgött
be a láger területére téglával megrakott raktérrel, és lassan körözni
kezdtek a barakkok körül. Hawkins százados tucatnyi sisakos,
feltűzött szuronyú őrtől követve berontott a havas udvarra. Egy
szemvillanás alatt az üres barakkokban termettek, félrehányva a
priccseket és minden egyebet, ami az útjukba akadt. Bajonettjüket a
deszkafalak fugáiba döfték, szanaszét szórták a foglyok holmiját,
szegényes apróságait a szekrényekből, készletük darabjait, és olyan
alaposan átkutatták őket, mint az izgatott háziasszonyok, akik valami
zavaros vásárlás nyomait igyekeznek beazonosítani.
Pillanatokon belül teljes káosz és zűrzavar lett úrrá mindenen. A
karácsonyi hangulatnak még az emléke is elenyészett, amint az
énekkórust, a kán-kán tánckart és a bor-forralókat egyaránt kiterelték
a hóba személyes motozásra.
A németek dühödt komorsággal tűrték az inzultust, a táncos lábú
melegek csillogó szemű izgalommal, a kutatást végző tommyk arca
pedig elvörösödött lányos zavarukban. Az egyik olasz odáig ment a
merészségben, hogy egy csókot dobott a táborparancsnoknak, aki ott
helyben hét napnyi, a Lyukban letöltendő magánzárkával fenyítette.
− Véres, mocskos barmok! − fakadt ki a merész olasz, miközben
elvezették, s észrevette, hogy a durva bánásmód következtében
elszakadt a jobb harisnyatartója, és fekete harisnyája a bokájára
csúszott.
− Ez a digó ráadásul karácsonyi süteménymegvonásban is
részesül!
A kutatás még további két órán át tartott. A khakiszínű overallba
öltözött katonák, akik a Royal Engineers sapkajelvényét viselték,
vagyis nem tartoztak a közvetlen táborszemélyzethez, még a barakkok
alá is bemásztak és őrült orvosok módjára, sztetoszkóppal hallgatták
a padlózatot. Hosszú fémrudakkal döfködték a havat meg a földet,
majd visszahúzva izgatottan vizsgálgatták a végét.
 Végül aztán közvetlenül dél előtt feladták, mert már hallották a
saját kantinjuk felől átszűrődő dixiland ütemét, s az egész tábort
elárasztotta a sült marhahúskonzerv illata. Péntek lévén rizspuding
volt a napi „utóétel”, mint a hét konyhai csemegéje. Így aztán a
kezdeti lelkesedésük rohamosan szertefoszlott. Hawkins százados a
kudarc miatt savanyú ábrázattal, dühösen visszalökte revolverét a
tokjába.
− All right, Dicks törzsőrmester − vakkantotta. − Visszavonni a
jaiwanokat! Itt már nincs tennivalójuk!
− Mit vonjak vissza, uram?
− A katonákat, az osztagokat! − ordította mérgesen Hawkins, akit
szemmel láthatóan dühített a tény, hogy a jól kidolgozott terve dacára,
hogy meglepjék a hadifoglyokat, semmi terhelőt sem találtak. −
Krisztusom, ember, maga nem ért angolul?
Azzal peckesen kisétált a lágerből, borzalmas urdu nyelvű
szitkokat mormogva a bajsza alatt, faképnél hagyva az elvörösödött
képű, sértődött Dicks törzsőrmestert, hogy vonja vissza az éhes
jaiwanokat.

***

Még ugyanezen a délutánon Müller tiszteletes „rendkívüli,

karácsonyi istentiszteletet” tartott a saját szállásán. Ám ennek a
szertartásnak semmi köze sem volt az ünnephez vagy a
kereszténységhez. Müller tiszteletes arca falfehér volt az indulattól,
míg az „imádkozó” társaság hangulata a szadisztikus és a gyilkos
indulatok között váltakozott.
− Mindent összevetve, bajtársak − vágott bele a lelkész a
helyzetelemzés kellős közepébe −, tudomást szereztek a készülő
alagutunkról. Különben mi szükségük lett volna ezekre a súlyos
teherautókra?
− Bizony − erősítette meg Hans is −, ráadásul téglával
megpakolva, hogy még súlyosabbak legyenek. Nyilvánvalóan arra
törekedtek, hogy ha van valamilyen vájat, akkor beomlasszák, mikor
áthajtanak rajta. − Kurta, keserű felmordu-lás után folytatta: − Azok a
kapafogú tommyk nem másért rohantak ide, mint hogy az alagutunkat
megkeressék…
− Amit a kibaszott gumi hallgatókészülékeikkel való
vizsgálódásaik is alátámasztanak… − tette hozzá Todt. − Az
alagutunkat akarták…
Müller csendet kérve felemelte a kezét:
− Hadd foglaljam össze a lényeget, bajtársak!
E pillanattól kezdve nem beszélünk többé alagútról. Még magunk közt
sem ejtjük ki ezt a kifejezést. Helyette vele kapcsolatosan mától egy
kódszót használunk. Mostantól „Adolfnak” fogjuk nevezni − s mélán
rájuk mosolygott. − A szeretett Führerünk nevén, természetesen.
A körülötte állók röviden megtapsolták az ötletet, és egyikük
megjegyezte:
− Úgy hangzik, Herr Pfarrer, hogy ezúttal is briliáns ötlettel
sikerült kirukkolnia.
Egyedül Otto káromkodott magában a többiek arcára kiülő
örömteli kifejezés láttán. − Briliáns a seggemet! Szarkupac a
tetőcserépen! − fortyogott magában, miközben hallgatagon várta,
milyen ötletekkel rukkol még elő a tiszteletes.
Müller mosolya elenyészett.
− A helyzetünk komoly, méghozzá aggasztóan komoly, bajtársaim.
− Megnyalta az alsóajkát, és Ottónak csak ekkor tűnt fel, milyen
húsos, élénkpiros a szája, egy érzéki ember ajka volt. − Világos, hogy
a tommyk nem véletlenszerűen toppantak ide. Az is ezt támasztja alá,
hogy meglehetősen korán reggel jöttek, nem? Elvégre valamennyien
jól tudjuk, hogy a tommyk sosem kezdenek akcióba, mielőtt
aprólékosan el ne olvasták volna a Daily Mirrort és ne tartották
volna meg a reggeli teaszünetet.
A többiek részéről egyetértő mormogás hallatszott.
− Nem, bajtársaim, hacsak nem valami véresen komoly dologról
van szó. Ezek a szemetek tudtak az alagútról, illetve, akarom
mondani, Adolfról. De hogyan szerezhettek róla tudomást? − tette fel
a kérdést utána drámai szünetet tartva.
− Úgy, hogy Adolfot elárulták!
Szavai hatása felért egy 88-as gránát becsapódásával. Voltak, akik
talpra ugrottak, míg mások a homlokukat csapkodták, mint egy görög
tragédia teljes elkeseredést mímelő szereplői. Olyanok is akadtak,
akik levegő után kapkodtak, mintha gyomorszájon vágták volna őket.
Egyedül Otto nem mutatott különösebb érzelmet, mivel borzongva
állapította meg, hogy Müller tiszteletes tekintete egyenesen rámered a
saját bejelentése látható hatása nélkül.
A hangzavar egész addig tartott, míg végül a lelkész magasra
emelte karját, mint a kiütéses győzelmét ünneplő bokszoló, és így
szólt:
− Bajtársak… kérem, bajtársak! Ne hagyjátok, hogy elragadjon
benneteket az indulat!
Lassan kezdett helyreállni a rend, és mindenki várakozóan nézte a
hájas tiszteletest, miközben odakinn szomorkásan hullottak a
hópelyhek. Az olasz tangóharmonikás a Jingle Bells dallamát
próbálgatta, de nyomorúságos kudarcot vallott, mivel a karácsonyi
dal a rendszerint játszott tangókra hasonlított kísértetiesen.
− A kutatás óta eltelt órák során rengeteget töprengtem, bajtársak −
folytatta a lelkész. − Kicsoda? − tettem fel magamnak a kérdést újra
meg újra. Ki lehetne képes… Adolfot ily gyáván elárulni? − A
mennyezet felé emelte tekintetét: − Kicsoda?
− Óh, bökd már ki, te hülye szarházi! − fortyogott magában Otto
megkönnyebbülten, hogy Müller végre levette róla a tekintetét, és
belefogott a maga sajátságos, teológiai drámájába.
− Bevallom, minden egyes embert külön-külön mérlegeltem,
bajtársaim. Elvégre mindnyájan esendő halandók vagyunk, e pokoli
nyílás esetében még inkább kitéve a hús testi csábításainak, mint
rendes körülmények között. Néhányszor mindannyian megtapasztaltuk
már a lélek sötét éjszakáját, amikor a Teremtőnk segítsége nélkül
végképp letévedhettünk volna az egyenes, ám keskeny ösvényről. −
Automatikusan lehorgasztotta kopaszodó fejét és imára kulcsolta
kezeit. Otto megesküdött volna rá, hogy hallja, amint azt motyogja:
,,Ámen!”
− Csakhogy mi nem vagyunk ilyen disznók, bajtársaim − folytatta
fennhangon Müller, és a hangjában most már nyoma sem volt
álszenteskedésnek. − Az itt jelenlévők egyike sem keveredne ilyen
Schweinereibe! − A szemei dühösen megcsillantak.
− De akkor ki volt az? − akarta tudni Hans.
− Az új emberek egyike − jelentette be Müller egyszerűen. − A
makarónirágók bolondok. Semmiről sem tudnak. Viszont a mi
úgynevezett saját, német bajtársaink egyike… − hangsúlyozta ki az
utolsó két szót vicsorítva. − Ők mindent tudnak, illetve azt hiszik,
hogy mindent tudnak.
− De hát melyikük? − dörmögte Kramer, fojtogató mozdulatokat
téve nagy, szőrös mancsaival. − Mondja csak meg nekem… én pedig
gondoskodom a gyors és biztos eltűnéséről − s jót hahotázott sajátos
élcelődésén. − Eltüntessem a fickót, Herr Pfarrer?
− Igen, igen − hadarta Müller. − Négyen vannak összesen. Otto,
aki velünk együtt dolgozott Adolfon, a bibliakutató, a hamburgi
szakács és a légi lövész − újabb jelentőségteljes szünet következett,
mialatt a többiek várakozásteljesen figyeltek. − Elgondolkodtam
felőlük − folytatta kisvártatva − és a következő végkövetkeztetésre
jutottam: A bibliakutató − hájas ujjának egyetlen mozdulatával
félresöpörte − egy bolond álmodozó, aki nem lát tovább a saját
hosszú orrhegyénél. Számára már kétezer évvel ezelőtt véget ért a
világ. Ugyanakkor becsületes.
Otto egyre komorabban hallgatta. Furcsa állítások egy lelkész
szájából, gondolta, várakozó álláspontra helyezkedve.
− A szakács.
− Ja, az a hájas gazember − mordult fel Todt megvetően −, aki csak
a zsíros bele végét látja, semmi egyebet.
− Egyetértünk, Todt. Őt az ételeken és a hasán hívül semmi más
nem érdekli az életben. Így tehát maradt Otto és a légi lövész.
Otto arra eszmélt, hogy valamennyien rámerednek, a tekintetükben
súlyos kihívással.
Tiltakozva felemelte a kezét, mintha fizikailag akarná meggyőzni
őket:
− Rajta, ki vele! Mondják a szemembe, hogy engem tartanak
árulónak. Pedig nem vagyok az. Ugyanúgy ki akarok jutni innen, mint
bármelyikük. Becsületszavamra!
Az egyházfi pár pillanatig hagyta főni Stahlt a saját levében,
mintegy élvezve a fenyegető légkör kényelmetlenségét, végül
megszólalt:
− Ne aggódjon, Otto, nem maga az áruló, hanem a légi lövész.
− A swine! − csattant fel Hans nekibuzdulva. − De honnan tudja,
Herr Pfarrer?
− Megérzésből, Hans − jelentette ki Müller, sokatmondóan
megkocogtatva hosszú orrát. − Megérzésből.
− Na, és mikor végzünk a szarházival? − dünnyögte Kramer.
Ottónak a lélegzete is elállt:
− Megölni, itt benn? − tört ki belőle a szó. − De hát hadifoglyok
vagyunk, nem?
Müller ridegen végigmérte:
− Azok lennénk? − kérdezte. − Na, és ki a fogoly, és ki az őr, hm?
Nos, jó, mindenekelőtt tárgyalást tartunk, ítélkezünk felette, aztán
kivégezzük.
− Háborús demokrácia − vicsorította Otto.
Ám ekkor már senki sem hallgatott a szavaira.
− Mikor és hol? − követelte néhány sürgető hang, elfojtva Otto
szavait.
− Holnap este.
− De az karácsony szentestéje − kifogásolta Todt.
− Hát aztán − vonta meg a vállait Müller mosolyogva, de
aranykeretes szemüvegű, fakó szemeiben szikrányi vidámságot sem
lehetett felfedezni.
− Milyen szép karácsonyi ajándékban részesítjük.
A többiek harsányan hahotáztak, az egyedüli Otto kivételével,
akinek sebesen pörgött az agya. Ebből a csávából hogy lehetne
kimászni?
 X. FEJEZET

− Krisztus véres könnyeire! − káromkodott kétségbeesve és a

vékonyszálú haját simogatva Hawkins százados. − A végén még én is
odamegyek ezekhez a dolally kutyákhoz, és felhajtok egy pohár
méregerős sherabot, mint a vizet, aztán elfüstölök pár véres
koporsószeget, különben egész éjjel nem fogom tudni álomba ringatni
az öreg John Thomast!
− Ennyire szívére veszi az alagutat, uram? − kérdezte Dicks
törzsőrmester kissé értetlenül. Az iroda előtt immár szilárd fehér
lepel módjára hullott a hó. Az egyik őrszem vagy fogoly gyászos,
monoton hangon kornyikált: „Kiss me goodnight, Sar’nt-Major. Tuck
me in my little wooden bed. We all love you, Sar’nt-Major…”
− Úgy kivágom innen azt a gazembert, mint a taknyot, ha nem
hagyja abba ezt az állati vonyítást egy percen belül! − hördült fel
Hawkins. − Hát persze, hogy a szívemre veszem, maga idióta barom!
− De hát megpróbáltuk megtalálni − nyögte Dicks.
− Megpróbálni megpróbáltuk, de nem jártunk sikerrel, ez a
probléma! Könnyen lehet, hogy a kockafejű gazemberek jelen
pillanatban is a föld alatti vájatukat ássák, épp az ünnepi asztalunk
alatt! Istenem, ilyesmit kell eltűrnöm, egyenesen az orrom előtt!…
Hiába próbálom sarokba szorítani a papjukat, azt a Müller
tiszteletest, abból a hájtömeg égi pilótából egy árva mukk nem sok,
annyit sem lehet kipréselni! Hiába kínáltam fel neki
18
megvesztegetésként, hogy elárulom, kik a kliftie-wallah-ok az
olaszok között, az a gazember úgy hallgat, mint a csuka. Ráadásul az
a hülye, kontyos tündérkirálynő, Capaldi sem tudott meg semmi
újdonságot a kandúrjától!
Mindennek tetejébe a kinti, ismeretlen énekes a„Sar’nt-Major
iránti olthatatlan szerelméről” átváltott a „Tight as a drum, never
been done, queen of all the fairies… I’n’it a pity s’hes only one
titty to feed the baby on…”-ra.
Ez aztán végképp kiverte a biztosítékot a mérhetetlenül elkenődött
Hawkins századosnál. Harsány káromkodással kicsapta az ablakot és
belebömbölt a hóviharba:
− Ha nem hagyja abba ezt az éktelen nyavalygást, úgy lecsukatom,
hogy a nyugdíjkorhatárt is a rácsok mögött fogja ünnepelni!
„Óh, poor little bugger, he’s only got one udder…” − a dal
hangjai elhaltak a semmiben, amint Hawkins százados hótól fehér
arccal bevágta az ablakot.
− Agyamra megy már ez a folytonos, őrült danolászás − ordította.
− Mi a régi szép időkben nem kántáltunk folyton odaát Indiában. Csak
azt az ütemes „Workers Playtime”-ot és Vera Lynntől a „White Cliffs
of Dover”-t énekeltük. − Aztán újra visszazökkent jelenlegi legfőbb
problémájához: − Nézze, Dicksey − folytatta valamivel higgadtabban
−, feltétlenül tennünk kell valamit, mert ha a kockafejűek tényleg
alagutat ásnak és olajra lépnek, akkor tudja, milyen sors vár
mindkettőnkre? Egy csinos áthelyezési paranccsal visszavezényelnek
bennünket az ezredünkhöz Líbiába, ahol az embernek még a térdeit is
szélsebesen lebarnítja a nap, arról nem beszélve, hogy a digók
könnyen kilyukaszthatják a bőrünket!
− Ne mondjon már ilyen rémisztő dolgokat, uram − sopánkodott
Dicks törzsőrmester remegő hangon, miközben úgy kapaszkodott a
százados íróasztalába, mintha ájulás környékezné. − Nem érzem
valami jól magam ma reggel. Nekem meg az özvegy feleségemnek
elegünk lett egymásból éjszakára.
− Maga tipikus kefélőgép, miközben én szívem-lelkem kiteszem és
egyfolytában eszem a kefét a nyugtalanságtól és aggodalomtól −
jajveszékelt Hawkins. − Pedig a csontjaimban érzem, hogy baj lesz.
Quettában is megéreztem a földrengés előtt. Franciaországban is
előre jeleztem, mielőtt májusban elkezdődött volna a balhé. És most
itt is ugyanolyan érzésem van, Dicksey. − Sötétkék karikás szemeivel
komor képpel meredt a kerekképű tiszthelyettesre: − Benne vagyunk a
slamasztikában. Az idei karácsony egy nagy rakás szar lesz, nekem
elhiheti…
A hadifoglyok karácsony napi szórakozása viszont a kinti
dermesztő hideg dacára kifejezetten jól sikeredett. Pedig a
táborparancsnok ugyancsak szűkös élelmiszeradagot engedélyezett
nekik a kétnapos ünnepre.
− A francba velük − mordult oda a törzsőrmester a szakácsnak,
mikor az a rendkívüli karácsonyi adagok után érdeklődött: − Ha
alagutat ásnak, nehogy már a mi szilvás pudingunkkal tömjék tele a
bendőjüket! − A boradag jelentős megemelése ellenben sokat segített
benne, hogy túltegyék magukat a hidegen és az élelemhiányon.
Az olasz tánckar szépségei népes közönség előtt vidám kiáltozás és
éljenzés közepette járták a kán-kánt.
− Missus, nehogy elszakadjon a bugyitok! − rikoltoztak a nézők a
befejező „spárga” végrehajtásánál. A tangóharmo-nikásnak még a
Yorki Alagútásó Részvénytársaság lehangolódott tagjaiba is sikerült
annyi lelket verni, hogy csatlakozzanak az olaszokhoz egy közös
éneklés erejéig. Bár az O sole mio dallama inkább a hallgatóság
talján részét fakasztotta könnyekre, szapora orrfújásoktól és tétova
szemtörölgetésektől kísérve.
Ezután a németek következtek. A szórakozó barakk fényeit harsány
kiáltozás közepette − Kiss me quick! és Get yer hand from under me
19
skirt, you naughty man! -kiáltották és sorra meggyújtották a
karácsonyfán lévő értékes gyertyákat. A gyertyaláng megvilágította a
köré gyűlt német arcokat, amint a lelkész utasítására vártak. Az
olaszok ámuló csodálkozással meredtek átszellemült bajtársaikra,
mert a máskor oly kemény, merev arcokat most teljesen ellágyította a
ködös germán Gemütlichkeit. Tekintetük oly szentimentálisan
csillogott a visszatükröződő fényben, akár a gyermekeké.
A mosolygós Müller tiszteletes a fa elé lépett, jóindulatú
fejbiccentéssel jelzett Todtnak, a sunyi tekintetű tizedesnek, azzal a
kórus belekezdett a finom, teljes hangú stílusban előadott Stille
Nachtba, amit az Oh, Tannenbaum követett. A lelkész, összekulcsolt
ujjainak apró mozdulataival jelezte, hogy tartsák csendesen a
hangjukat. Az olaszok türelmes tapssal várták az ünnepi műsor
folytatását.
A vazelinnel lesimított hajú, széles, otromba, kemény ábrázatú
Kramer zavarában elvörösödve furakodott át a kórus tagjain, kezében
egy papírdarabbal. Miután az egyházfi újra bólintott, nekilátott egy
gondosan megfogalmazott költemény felolvasásának. Időnként
motyogva szavalt, kissé elbizonytalanodva a jelentősebb sorok előtt.
A vers a hazai földről szólt, arról, hogy milyen „idegen országban”
ünnepelni… távol az otthon melegétől s a szeretteinktől.
A nézők között álló olaszok, akik valamelyest beszéltek németül,
igyekeztek válaszolni a többiek „Que dice… que dice il?”
kérdéseire. Egyedül Otto rázta gúnyos arckifejezéssel a fejét. Csakis
egy német képes ennyire átszellemülni egy könyörtelen, brutális,
potenciális gyilkosból szelíd, könnyes szemű szentimentalistává, hogy
felolvasson egy ilyen ostoba maszlagot a tűlevelű fenyő
gyertyafényében. Kortyintott egy nagyot a mazsolaborából.
A szavalat végeztével előlépett Müller tiszteletes és kezeit a
terjedelmes potroha előtt összekulcsolva hivatásos szakértelemmel
belekezdett a Richben ilyen alkalmakkor szokásos, karácsonyi ünnepi
beszédébe. Mély, vibráló hangon szónokolt, tele előre begyakorolt
lelkesítő szófordulatokkal:
− Bajtársaim − kezdte −, nincs annál szomorúbb, mint egy ilyen
magasztos ünnepen távol lenni a szeretteinktől. De még ennél is
szomorúbb tőlük elválasztva, idegen földön, rácsok mögött átélni a
karácsony szent ünnepét. − Itt profi módon felemelte a hangját: − Ám
ne csüggedjetek, bajtársaim, közel már az idő, amikor szeretett
Führerünkkel, Adolf Hitlerrel az élen kivívjuk végső győzelmünket,
és miután diadalmaskodtunk, csendes büszkeséggel úgy fogunk
visszaemlékezni erre az 1940-es karácsonyra, mint a nyomorúságunk
idejére… Mert mi szívvel-lélekkel németek vagyunk, igaz, jó, bátor
németek, az utolsó porcikánkig. Lehet, hogy pillanatnyilag fölénk
kerekedtek és térdre kényszerítettek minket, bajtársaim − egyik
vaskos ujját felemelve igyekezett kihangsúlyozni a lényeget −, ám
ellenségeinknek sem a terrorista módszereikkel nem sikerült földbe
döngölnie minket, sem azzal, hogy megtagadták tőlünk az ünnepelt
angol szilvapudingjukat. Nekünk… − folytatta letéve a poharát és a
szemeit törölgetve zsebkendőjével, mintha túlságosan hatalmukba
kerítették volna az érzései − …nincs szükségünk sem
megvesztegetésre, sem alamizsnára, sem szilvapudingra. Nekünk
németeknek a Führerünk, Adolf Hitler jó, bátor, bajtársias szeretetén
és hűségén kívül semmi másra sincs szükségünk ezen a földön! −
Tekintetét oly jámboran fordította az ég felé, mintha a Führer ott
lebegett volna a kopasz feje búbja felett: − Ha ő őrködik felettünk…
semmiben sem szenvedünk hiányt!
Valaki felzokogott. Kramer sietve előkapta a zsebkendőjét és a
szemeit törölgette. Todt hirtelen belevágott a Deutschland über
Allesbe, az énekkar többi tagja pedig nyomban csatlakozott hozzá. Az
értetlen döbbenettel álló, ám a magasztos, felkavaró pillanat
szellemét még így is átérző olasz tánckar vigyázzba vágta magát,
amitől kis szoknyájuk felcsúszott, feltárva értékes, csipkés bugyijukat
és újra felharsant a − Heil Hitler!… HEIL…
Félórával később, amikor a mazsolabortól enyhén spicces légi
lövész ismétlődő böfögések közepette, a Horst Wessel Liedet
dúdolgatva, kitámolygott a barakkból, egy erős kar fonódott a nyaka
köré, meggátolva a hangos segélykiáltásban. Aztán egy rekedt,
brutális hang reccsent a fülébe a hóvihar fedezékéből:
− Ütött az órád, te áruló végbélnyílás! Most leszámolunk!

***
 A légi lövész a mazsolabor kölcsönözte bátorság hatására eleinte
mindent tagadott, és harsány tiltakozással hangoztatta ártatlanságát és
becsületességét. Ám miután az alkohol hatása kezdett elpárologni,
támolyogni kezdett, és félelemtől elszürkült arccal döbbent rá arra,
hogy kemény arcú férfiak vádló csoportja veszi körül a pap
gyertyafényes barakkjában, miközben az odakint üvöltő vihar minden
kiáltását elfojtja. Világossá vált előtte, hogy a helyzete halálosan
komoly.
Müller tiszteletes még öt percig hagyta, hogy folytassa a
siránkozást, aztán odabiccentett Kramernek, aki behozta. Az óriás
minden erőlködéstől mentes, már-már véletlenszerű, de brutális
ütéssel gyomorszájon vágta a légi lövészt, majd amikor az heves
hörgéssel előregörnyedt, öklével a luftwaffes tarkójára sújtott, amitől
fájdalmas zokogással a földre zuhant.
− Szóval? − förmedt rá a tiszteletes, amint a légi lövész
imbolyogva feltérdelt és pislogás nélkül, ragyogó tekintettel
rámeredt. − Honnan jött rá?
Kramer gyakorlottan bordán rúgta.
− A csizmáról − zokogta az áruló. − Otto csizmáiról… másféle
agyag volt rajtuk… mint a felszíni talaj.
− Átkozott! − szitkozódott Müller, dühösen pattintva az ujjaival. −
Valamiről mindig megfeledkezik az ember…. Folytassa, mit mondott
a tommyknak?
− Nekik semmit sem mond…
A szavai fájdalomkiáltásba fulladtak, amint Kramer nyitott kézzel
úgy képen tenyerelte, hogy a fal adta neki a másikat. Aztán partra
vetett halként tátogva, lecsúszott róla.
− Ne hazudj nekem, te nyomorult! − mennydörgött rá dühödten
Müller, félig felemelkedve a székéből. − Az ég szerelmére ember, ha
már semmi másra, legalább a hallha-tatlan lelkére gondoljon!
− De ha egyszer semmit sem mondtam az angoloknak − mormogta
feldagadt, véres ajkaival sötétvörös vért köpködve. −
Becsületemre… becsületszavamra…
Harsány, hitetlenkedő kacagás hallatszott, s a fogoly
kétségbeesetten nézett végig a kemény arcú férfiakon, tudva, hogy
hiába is várna tőlük együttérzésre.
− Akkor a digóknak pofáztál? − vélte Todt.
− Igen, a csipkés bugyis hímringyódnak − vicsorította Hans
affektáló gúnnyal.
− Csak megemlítettem Toninak… − igyekezett kevésbé fontosnak
feltűntetni a dolgot. − Elvégre az olaszok a szövetségeseink. Ennyi
volt az egész. Kérem, higgyenek nekem!
Az eseményeket figyelő Otto beteges ámulattal, elborzadva
állapította meg magában, hogy ezek nem fognak kegyelmet adni a légi
lövésznek, mert még az őket fogságban tartó tommyknál is jobban
utálják.
Müller sebtében ismét kézhez ragadta az irányítást:
− Kérem, bajtársak! − kiáltotta. − Zárjuk olyan rövidre ezt a
kellemetlen procedúrát, amennyire csak lehetséges, mert van még egy
létfontosságú dolog, amit meg kell beszélnünk a rendelkezésünkre
álló néhány percben. − A remegő, vérző légi lövészre meredt: −
Hosszú hónapok keserves munkáját tehette volna tönkre − mordult rá
rekedten. − Maga áruló. Nem az számít, hogy haszonszerzésből vagy
megbízásból tette-e, hanem az, hogy meg kell bűnhődnie érte.
Elrettentésül a többi hasonlóképpen gondolkodó számára.
− Megbűnhődni? − károgta a légi lövész riadt, félelmes,
hitetlenkedő tekintettel pillantva egyik komor arcról a másikra. − De
hiszen maguk is foglyok, hogy büntethetnének meg?
Müller megkerülte a választ. Helyette lassan, ünnepélyesen
felegyenesedett. A többiek automatikusan hasonlóképpen cselekedtek,
tudva, hogy a kocka el van vetve. Hans oldalba bökte Ottót, aki
szintén felállt.
− Fogoly − mondta ki Müller a verdiktet −, maga a hazánk, a
hadseregünk és önmaga szégyene. Szemünkben bűnösnek találtatott, s
az ítélet, halál!
− Halál?! − kiáltotta habzó szájjal tátogva a légi lövész. − Meg
akarnak gyilkolni?! − A kezeit kinyújtva visszahőkölt félelmében,
mintha így akarná őket visszatartani. − Meg akarnak ölni?!
Müller a fejét rázta.
− Nem, nem mi akarjuk magát megölni. Saját maga fogja megtenni
− s odabiccentett Kramernek.
Az óriás előhúzott a zubbonyából egy rövid, vastag kötelet és
megjegyezte:
− A latrina elég magas hozzá. Legalábbis a múlt hónapban annak a
buzeráns kölyöknek tökéletesen sikerült.
A légi lövész a torkához kapott, mintha máris érezné a húsába vágó
kenderkötelet.
− Miért… miért lennék öngyilkos? − lihegte. − Nem
kényszeríthetnek rá… ha nem… nem akarom megtenni…
− Egy levél a szüleinek, a hatóságoknak meg a barátnőjének, már
ha van ilyen… − magyarázta irgalmatlanul Müller, jeges tekintetét a
hamuszürke arcú fogoly szemébe fúrva. − Gondoljon bele, mit
éreznének, ha megtudnák, hogy maga egy közönséges, perverz
csótány, aki más férfiakkal… méghozzá olaszokkal kamatyol!
Gondolja, hogy valaha is visszatérhetne Németországba egy ilyen
szégyenfolttal? − Pillanatnyi szünet után folytatta: − A lelke mélyén
maga is tudja, hogy nem teheti. Maga örökre meg van bélyegezve.
Nincs más választása. Tehát, igen vagy nem?
Ekkorra a légi lövész már összetört szívű gyermek módjára
zokogott. A feje lecsüngött és olyasmit motyogott, amit az elborzadt
Otto képtelen volt megérteni. Stahl, önutálat-tól eltelve figyelte, amint
az öngyilkosjelöltet kivezetik, és semmit sem tehetett érte…
Kramer és Todt öt perccel később visszatért. A sunyi káplár széles
vigyorgással féloldalra billentve a fejét fuldokló hangokat adott.
 − Óramű pontossággal − Kramer mindössze ennyi megjegyzést
fűzött a dologhoz. − Majd reggel rátalálnak.
− Helyes − zárta le jegesen a témát Müller, majd a hájas arca újra
20
kigyúlt. − Bajtársak, ő már megkapta a maga Bescherungját. Most
pedig következzen a miénk. − Büszkén végignézett a várakozó
arcokon. − Újév napján lelépünk, bajtársaim!
A többiek diadalmas-éljenzésben törtek ki. Az arcok ragyogtak az
izgalomtól, és a helyükről felpattanva, boldogan hátba veregették
egymást. Egyedül a rosszulléttel küszködő ült továbbra is magába
roskadva, mivel képtelen volt kiverni a fejéből az imént még megtört
szívvel zokogó légi lövészt, aki 1940 karácsonyán immár felakasztva
lógott a dermesztően hideg, bűzös latrinában. Eltökélt szándéka volt,
hogy kerül, amiben kerül, megbünteti őket ezért a gonosztettért.
 XI. FEJEZET

Az üvöltő szélben egy kapu csapkodott ki-be. A hó nyomjelzős

géppuskagolyók módjára pettyezte a barakkok ablakait. Az
elhagyatottnak tűnő, sötét táborban mindenütt részeg ördögökként
táncoló forgószelek kavarták a hópelyheket. A szögesdrót túloldalán
a részeg tommyk éppen a Roll out the Barrel című indulójukat
gajdolták. Tökéletes éjszaka volt a szökésre.
Most egymás után kilopakodtak Müller tiszteletes barakkjából, és
egybeszabott, fehér gyapjú alsóneműjük tökéletes álcázásában
beosontak a Lyukba, ahol a diadalmas lelkész, távozás előtt
mindegyiküket vállon veregette és a fülébe súgta:
− Isten legyen veled, fiam.
Már csaknem Ottóra került a sor. Gondosan ellenőrizte a
felszerelését meg az élelemtartalékait, két feketepiaci marhahús
konzervet meg egy csomag nedves kétszersültet − remélve, hogy még
pár napig fogyasztható marad −, valamint egy vizesüvegnyi,
mazsolaborral kevert, hideg teát.
Müller tiszteletes meggyőzően rámosolygott.
− Semmi ok az aggodalomra, Otto − biztatta. − Nem leszünk kinn
olyan sokáig, hogy az éhezéstől kellene tartanunk. Reggelre elérjük
Hullt, ahol igazán jóllakhatunk. A svédek szeretik ám a hasukat.
− Bizonyára, Herr Pfarrer − válaszolta Otto, köteles-ségtudóan
lehajtott fejjel, nehogy a tiszteletes megláthassa a szemében lévő
pillantást. − De nélkülem − suttogta az orra alatt, megtapogatva a
felszerelése legfontosabb részét, egy házilag barkácsolt iránytűt, ami
jelenleg a khakiszínű köpenye zsebében lapult, amiről már hiányoztak
21
a POW-ként azonosító, kék sávok.
 Egy olasz készítette neki a kompaszt, negyvennyolc óra leforgása
alatt, és egy teljes havi cigarettaadagjával fizetett érte, mert tudta,
hogy e nélkül elveszne. Tokja egy törött és felhevítve formába öntött
gramofonlemezből készült, belül kartonlappal, amire az iránytű
adatait festették. A tengelyt egy gramofontű formálta, melyen maga a
kompasz pihent. Egy varrótűdarab, amit egy mágneshez dörzsölve
delejeztek. Otto hálát adott Istennek, hogy annak idején, Stralsundban,
a Hitlerjugendben eltöltött idő alatt elsajátította az iránytű
használatának fortélyait. Ma éjjel hasznosíthatja a tudását.
− Készüljön, Otto, maga következik − zökkentette ki gondolataiból
Müller tiszteletes hangja.
− Igenis, Herr Pfarrer − Otto felegyenesedett és lassan kinyitotta
az ajtót. A vihar folyamatosan dühöngött.
− Öt perc múlva én zárom a sort, Otto. Most pedig menjen! Isten
áldása kísérje és oltalmazza, fiam.
− Álszent képmutató! − morogta Otto az orra alatt, és már kinn is
termett, fehér kísértetként suhanva végig a fal hosszán. Lábai szinte
hangtalanul siklottak a hóban, miközben a szél egy tommy dal
foszlányait sodorta feléje: „Ha fogócskázás közben sikerül elkapnod
valamelyik lányt… gurulj át vele a lóhereföldön, aztán kergesd meg
újra…” − Otto elkomorodva azért fohászkodott, nehogy az ének
szövege valóra váljon, és már csak a feladatára összpontosított.
Kezdetét vette a szökés nagy kalandja.

***

− Már mindnyájan odalenn vannak, Herr Pfarrer − közölte gyors

magyarázatképpen a légpumpánál izzadó Otto, amint a testes
tiszteletes besietett a Lyuk ajtaján, leveregetve válláról a
hópelyheket. − A kiásás folyik.
 Hans bukkant fel az alagút bejáratánál, hogy egy újabb doboz
homokot borítson a folyosóra. − Ugye, most már nem kell a kitermelt
föld eltüntetésével vesződnünk, Herr Pfarrer? − lelkendezett tőle
szokatlan, felszabadult megkönnyebbüléssel.
− Így igaz, Hans. A Yorki Alagútásó Részvénytársaság ma éjjel
végleg felszámolásra kerül. Ha, ha!
Hans csatlakozott hozzá a nevetésben, hogy aztán újra eltűnjön
szem elől.
Odalenn már felfelé ástak, ami csalóka és veszélyes művelet volt.
Már előző éjjel felástak a felszín alá úgy jó egy-méternyire, majd
erősen aládúcolták az aknát. Most pedig az óriás termetű Kramer
távolította el a talajfelesleget, hogy hozzáférjen a kitámasztáshoz, s
aztán a megfelelő pillanatban kitermelje azt az utolsó méternyi földet,
ami még elválasztja őket a szabadságtól. Ha túl elhamarkodva teszi,
könnyen olyan heves csuszamlást vagy omlást idézhet elő, amivel
akár órákra elzárhatja a kijáratot. Vagy olyan terjedelmes nyílás
jelenhet meg a föld felszínén, amit még egy ilyen viharos éjszakán is
kiszúrhat a tábor őrsége. Szóval a kifelé ásás komplikált feladat volt,
amitől a percek múlásával még Müller szokásos, atyáskodó modora
is elenyészett. Csak a kinti szél süvítése hallatszott, és az Otto által
rendszeres időközönként lenyomott és felhúzott fújtató suhogása.
Odaát a körletükben a részeg tommyk harsány bömböléssel
ünnepelték az újév érkezését: „Ha elkapsz egy lányt, vidd a
kaptárba… fektesd gerincre, feszíts alá, és hempergesd meg a
lóherében..”
− Nem elég, hogy trágár, disznó banda − dünnyögte Müller −, még
hallgatóságuk is van…
Hans sürgető suttogása vágott a szavába:
− Herr Pfarrer!
− Igen?
− Már majdnem kiértünk, Kramer szerint már alig néhány
milliméternyi föld választja el a felszíntől. Az ön parancsára várunk.
Müller tiszteletes megkönnyebbülten felsóhajtott. Ez az állandó
feszültség már számára is túl soknak bizonyult.
22
− Gott sei dank − sóhajtotta lázas izgalommal lehajtva fejét egy
pillanatra. Kezeit összefonta a hosszú, fehér alsójából obszcén
módon kidülledő pocakja előtt, és imádkozásba merült, miközben a
másik kettő kissé zavartan toporogva várakozott. − Ámen − suttogta
végül alig hallhatóan, majd valamivel hangosabban folytatta: −
Továbbítsa a többieknek, hogy pontban éjfélkor megyünk ki. Egy
másodperccel sem korábban. Amikor a tommy sörvedelők az 1941-es
újévre koccintanak. Ahogy én ismerem ezt a bandát, a
pohárköszöntők legalább negyedórára lefoglalják a szemeteket.
− Klar, Herr Pfarrer − vakkantotta Hans, azzal már el is tűnt
odalenn, hogy továbbadja az utasítást.
Müller pedig Stahlhoz fordult:
− Most már én is lemegyek, Otto fiam. Már amennyiben…. hm… a
potrohom befér ebbe a nyílásba − s Ottóra villantotta a mosolyát, aki
automatikusan viszonozta. − Legyen szíves, pumpáljon egy kicsit
szaporábban. Gondolom, megérti, hogy az embernek jóval több friss
levegőre van szüksége, ha ilyen közel tolja az orrát Hans… hm…
boldogabbik végéhez.
− Hogyne, természetesen, Herr Pfarrer − értett egyet sietősen az
egyházfival Otto, aki boldogan konstatálta, hogy a terve első fázisa
különösebb nehézség nélkül működik. − Valóságos kivénhedt
fingágyú ez a mi Hansunk.
Müller tiszteletes eltűnt az alagútban, és most Ottón volt a lázas
fohászkodás sora, hogy soha többé ne lássa viszont ezt a halványkék
szemű, hájas, kerek arcot…

***
 A zsúfolt alagútban szinte tapinthatóvá fokozódott a feszültség. A
fehér alsóneműs menekülők, Kramerrel az élen selyemhernyóbábok
módjára, izzadt arccal feküdtek a kis gyertyák libegő fényében. A
férfi izgatott várakozással fülelt. Mögötte Todt folyton a fejét forgatta,
mintha legszívesebben visszakúszna a hátul lévő tiszteleteshez.
Minden fejmozdulatával kilazított egy kis földzuhanyt. A mögötte
lapuló Hans, vagy valamelyik közeli társa olyan éles kapkodással
szedte a levegőt, akár egy fuldokló. Kramer egyre átkozódott és azt
kívánta, hogy bárcsak már éjfél lenne.
− Még tíz másodperc − sziszegte Todt tovább a többieknek. −
Visszaszámlálást megkezdeni!
A nagydarab férfi észvesztő sebességgel kalapáló szívét
nyugtatgatva számolni kezdte a másodperceket, míg a sor túlsó végén
lévő Müller tiszteletes szemét a karórája zölden izzó mutatójára
tapasztva hasonlóképpen cselekedett. Homlokáról patakzott az
izzadság, noha Otto továbbra is fenn volt, és minden bizonnyal
folytatta a pumpálást.
− Nyolc… kilenc… tíz… Éjfél!
− Éjfél! − járt tovább sziszegve, szájról szájra az örömteli üzenet,
az izgatott, verejtékező szökevények sorában.
− Éjfél! − vakkantotta Todt élesen.
Kramert nem kellett külön sürgetni. Nyomban eloltotta a gyertyát.
Immár koromsötétség borult rájuk, amint nekilátott félrekaparni a
maradék földet. Az óriás csak nagy nehézségek árán tudta
visszatartani magát. Óvatosan, a lehető legóvatosabban, rendkívül
gondos alapossággal szedegette ki a földet, míg egyszer csak nem
érzett több akadályt, sem egyebet. Tudta, hogy kijutott. Jeges levegő
és libegő hópelyhek csaptak felfelé fordított arcába. Mohón
megtöltötte a tüdejét friss oxigénnel, és folytatta a nyílás tágítását. A
fülét halkan megütötte a tommyk körletéből idáig hallatszó Auld Lang
Syng részeg gajdolása. Minden belső feszültsége ellenére hirtelen
elvigyorodott, amint emlékezetébe ötlött a dal angol szövege: „Ezek
a bizonyos régi ismerősök rövidesen elillannak innen, pajtikáim” −
suttogta magában mélységes elégedettséggel. Aztán derékig
kiemelkedett az alagútból, hogy élete legnagyobb sokkhatásával
szembesüljön.
Az előzetes terveiknek megfelelően jócskán a gólyalábú
őrtornyokon és a drótkerítésen túl kötöttek ki. Csakhogy jó
tízméternyivel távolabb az örvénylő havazás dacára egy angol katonát
pillantott meg. A tommyk által viselt jellegzetes, biliszerű sisakot
semmi mással nem lehetett összetéveszteni. A bajt tetézte, hogy az őr
éberen meredt Kramer irányába. Visszahúzódott a nyílásba.
− Mi az ördögöt művel?! − reccsent rá Todt mérgesen. − Mozogjon
már, maga idióta haditengerészeti szarjancsi!
Az őrszem nyomban meghallotta a dühös szitkozódást és kiáltott
valamit. Aztán egy éles sípszó harsant. Majd egy sziréna is
felüvöltött. Beinduló motorok zúgása hallatszott. Aztán váratlanul
mindenfelől emberek rohantak elő.
− Menjen tovább, Kramer! − kiáltott rá Todt lázasan. −
Meneküljön, amíg még megteheti!
Kramer nyelt egy hatalmasat, aztán felugrott és kivetette magát az
alagútból.
− Állj, vagy lövök! − hallatszott egy ismeretlen tommy felszólítása
az üvöltő hóviharban.
Kramer azonban ekkor már nehézkes futással rohant a mintegy
húszméternyire lévő fás, bokros fedezék felé, Todt ott csörtetett a
nyomában a bokáig érő hóban.
− Állj vagy lövök! − ismételte meg a felszólítást a tommy,
némiképp elbizonytalanodva. − Ez nem vicc! Komolyan beszélek!
A két német cikkcakkozva, elkeseredetten menekült tovább. Az
őrszem felmordult:
− Óh, Krisztusom! − és meghúzta a ravaszt. Inkább a
szerencséjének, mint a jó célzásnak köszönhetően már az első golyója
eltalálta az elől menekülő férfit. Kramer kinyújtott kezével a
levegőbe markolt, akár egy fehér kesztyűs tengerparti énekes, aki a
dala végeztével leinti a zenekart, aztán hirtelen arccal előre a hóba
zuhant, és mozdulatlanul elterült. − Jézus könnyei − jajveszékelte az
őrszem − agyonlőttem! − azzal kiejtette a fegyverét elerőtlenedett
kezéből.
− Nicht schiessen Posten! − rikoltotta vadul Todt, és egyszeriben
megtorpant, a félelem bénultságában feltartva a kezeit. − Bitte, nicht
schiessen! − Aztán már csak állt meredten, élesen kirajzolódva a
szögesdrót mentén felgyulladt, kifelé irányított sugarú fényszórók
ezüstös fényében. Vékony, ravasz ábrázatán, könnyek csurogtak. −
23
BITTE!... ICH WILL NICHT STERBEN!...

***

Otto vadul kalapáló szívvel nekifeszült a főkapu betonoszlopának,

Tudta, hogy most bármelyik pillanatban lelőhetik. Szerencsére az
örvénylő félhomályt kutató reflektorok fehér fényujjai elárulták neki,
hogy a tüzelés a szögesdrót túloldalára irányul. Vagyis a terve
működött. Tóni, a halott légi lövész hímringyója a kellő helyre
továbbította a kitörési terv részleteit. A tommyk készenlétben
várakoztak; a részeg gajdolás valójában csak félrevezető csel volt,
hogy elaltassa az alagútásók éberségét. A kérdés most már csak az,
hogy mit csinálnak az angolok a következőkben.
Stahl érezte, amint egyszerre elárasztja a pánik leküzdhetetlen
hulláma. A szája kiszáradt, viszont a testét a dermesztő időjárás
dacára kiverte a hideg verejték. Agyát teljesen megbénította a
félelem. Ha most valamelyik hülye őrszem kiböki, amint itt kuporog a
kapu mellett, az csakis egyféleképpen végződhet. De akkor miért nem
fordul meg, hogy visszarohanjon a biztonságos barakkjába, még
mielőtt túl késő lenne? Még volna rá módja és ideje.
Csakhogy az oly gyakran tanácsokat és parancsokat osztogató belső
hangocskája ledorongolta: − Azért sem mégy vissza ahhoz a náci
bandához, Otto! Ki kell jutnod innen, megértetted? Ki fogsz jutni!
Csak szedd össze a bátorságod… és sikerülni fog. Maradj csak
idekinn, és várj néhány pillanatig… − A hangocska ugyanolyan
gyorsan hallgatott el, ahogy megszólalt. A főkapu felé közeledő
motorok zúgása hallatszott. Aztán éles parancsszavak csattantak. A
kapu kinyílt, és tompított lámpafények villantak meg egy-egy
pillanatra, amint a teherautó-oszlop beszáguldott a táborba. Otto
ekkorra már ösztönösen sejtette, mi lehet a szándékuk.
A fehér hóleples, sisakos, feltűzött szuronyos angolok megpróbálják
elzárni az alagút másik bejáratát, hogy Müller tiszteletes emberei
közül senki se szökhessen meg. Amennyire tudott, nekisimult a
betonoszlopnak, remélve és imádkozva, hogy a hosszú, fehér
alsóneműje kellő álcázást biztosítson számára. Így is történt. A
rohanó angol katonák úgy száguldottak el mellette, mintha ott sem lett
volna.
Éles sípszavak harsantak. Tiszthelyettesek bömbölték harsány
parancsaikat. Aztán Müller tiszteletes dühös, tiltakozó hangja
hallatszott.
− Vegyék tekintetbe, hogy én egyházi ember vagyok!
Figyelmeztetem magukat, hogy tekintetbe kell venniük… papi
mivoltomat! Különben tiltakozást nyújtok be a tűrhetetlen
bánásmódjuk miatt a Svéd Vöröskeresztnél… A király is hallani
fogja a szavam… − egy puffanás hallatszott, amit halk jajgatás
követett, aztán Müller tiszteletest már nem lehetett hallani.
Otto minden félelme ellenére elvigyorodott. A hájas gazember
végre kapott egyet a pofájára. A légi lövész nem halt meg hiába. Egy
pillanattal később elosont az egyetlen ottmaradt őrszem mellett, aki
azt figyelte szemmel látható buzgalommal, hogy mi történik odabenn a
táborban, ezen az örvénylő hóviharos, 1941. január 1-jei, meglepő
napon.
Otto Stahl előtt nyitva állt a Hullba vezető út. Visszanyerte a
szabadságát.
 XII. FEJEZET

Otto még az elkövetkező évek során sem tudta megérteni, hogyan

sikerült átkecmeregnie a „yorkshire-i hegyek vadonján” − ahogy
24
nevezte − azon a szörnyűséges, újévi napon és reggelen.
Yorkból eleinte lapos síkságon vezetett az út kelet felé. Az
iránytűje segítségével tőle telhetően igyekezett követni a Hull felé
vezető, kacskaringós ösvényeket. Mivel makacsul ragaszkodott a
földutakhoz, folyamatosan bokáig érő hóban, fejét az orkánerejű
szélnek szegezve kellett vándorolnia.
Ám néhány órányi hóban gázolás után kénytelen volt feladni a
dűlőutakat és rátérni az országútra abban a reményben, hogy ilyen
szörnyű időben aligha lesz rajta kívül bárki a szabadban. De tévedett.
A tenyeres-talpas yorkshire-i lakosság, a háborús korlátozások és a
borzasztó időjárás ellenére ragaszkodott az újesztendő
megünnepléséhez. Végül beosont egy földműves magányosan álló
házába. Az omladozó épület belsejéből kihallatszó ágyrugók ütemes
nyikorgása nyomban elárulta, miként ünnepel az egyszerű paraszt.
Otto elvigyorodva letörölgette bíborvörös arcáról a hópelyheket,
miközben ezt suttogta: − Prost Neujahr!
Bentről mintegy válaszul egy női kiáltás hallatszott:
− Mikor akarsz elélvezni, Arthur?… Még az óévben kezdtünk
kefélni, és már 1941 van!
Otto jobbnak látta felszívódni az éjszakában. Hajnali háromra egy
jókora hegyhez ért. Egy csontvázszerű fának támaszkodva
dörzsölgette sajgó lábizmait, s karjaival maga körül csapkodva
igyekezett a testét melegen tartani, felkészülve a hegymászásra. Ekkor
történt, hogy részeg éneklés hangja ütötte meg a fülét. Pár pillanattal
később egy civil ruhás férfi támolygott le a hegyről az örvénylő
viharban, akkora sörhasat cipelve maga előtt, mint ahogy egy
elsőszülött gyermekét babakocsiban toló anya kinéz. A fickó oly
zavartalanul dúdolgatott, mintha csodás kirándulóidő lenne: „Mutasd
meg nekem a hazafelé vezető utat… hullafáradt vagyok, s meleg ágyra
vágyom…”
A legkevésbé sem volt megdöbbenve az éjszaka kellős közepén
egy fánál, a félelemtől kővé dermedten álló Otto láttán. Kényelmesen
a tarkójára tolta a sapkáját, majd egy böffentés kíséretében rekedten
megszólalt:
− Szép kis éjszaka, ugye, cimbora? − újabb böfögés következett,
visszatántorítva Ottót, amint a másik sörtől terhes lélegzete az arcába
csapott. Aztán a részeg eltűnt, tovatámolyogva az éjszakában.
Hajnali fél ötkor átosont egy Market Weighton nevű kisvároson. A
britek az 1940-es inváziós riadalmuk miatt minden jelzőtáblát
eltávolítottak. Otto tisztában volt ezzel, de nem okozott különösebb
nehézséget számára a helység azonosítása, mivel a szűk főutcán
egymás mellett sorakozott a weightoni postahivatal, weightoni
vegyesbolt és a Weightoni Bank és Takarékpénztár. A városon túl
újabb kaptató magasodott. − Akár a Bajor Alpok, Yorkshire-ben −
átkozódott Stahl még negyven évvel később is. − Az embernek
zergének kellett volna születnie, hogy ott éljen!
Így aztán újabb pihenőt kellett tartania, hogy felkészüljön a
következő hegymászásra. Leginkább az döbbentette meg, hogy milyen
csendes népek lakják ezt a vidéket. Egyetlen fénysugarat látott
kiszűrődni valahonnan szemből, egy rosszul elhúzott sötétítő függöny
mögül. Mivel a kíváncsisága még a félelménél is nagyobb volt,
odaosont, hogy belessen.
A benti jelenetnek csak egy részletét láthatta a huzatban erősen
lobogó petróleumlámpa fényében, ami a helyiség egyetlen
világításának tűnt.
Egy igen komolynak tűnő, idősebb férfit pillantott meg, aki
csipeszeknek látszó tárgyakat tartott a kezében. Mellette egy csíkos,
gallértalan inget viselő, jóval fiatalabb fickó zsebkendővel törölgette
a szemét, mintha sírna. Kettőjük árnyéka hatalmasra nagyítva
hullámzott az egyenetlen falon. Nyöszörgő csecsemősírás hallatszott.
Vajon mi történhet itt? Kérdezte önmagától Otto. Egy éppen
megszülető gyermek világrajövetelének lett tanúja? De mi történhetett
az anyával? Valami komoly bajnak kellett lennie. Legalábbis a két
férfi arckifejezéséből erre lehetett következtetni. Otto nem értette.
Megcsóválta a fejét és folytatta küzdelmét hamarosan újra eltűnve a
fehéren örvénylő hóviharban. Az elkövetkező évek során mindig
izgatta, mi történhetett azon az éjszakán, abban a házacskában, és nem
egyszer ígéretet is tett magának, hogy visszamegy Market Weightonba,
és megpróbálja kideríteni a rejtélyt. Ám azoknak a „yorkshire-i
hegyeknek” az emléke mindig az elhatározása megváltoztatására
késztette.
Hat órakor elérte Beverleyt. A jobb oldalt lévő, nagy, gótikus
katedrális úgy nézett ki, akár egy jéghegynek ütközött, hóba süllyedt,
hatalmas óceánjáró. Nyomorúságosan átosont az elhagyatott
piactéren, ahol csak egy kóbor kutya nézett rá kérdőn, majd dideregve
felemelte a hátsó lábát, hogy megvetően levizelje a tűzoltóság ott álló
víztartályát. A kimerült Otto odabiccentett neki a fejével: − Pontosan
tudom, mit érzel − krákogta felé németül.
Már csupán tíz kilométernyire volt Hulltól, és számításai szerint
még világosodás előtt el kellett érnie a kikötőt. Kényszerítette magát,
hogy tovább vándoroljon.
− Még négy mérföld Hullig − olvasta le éppen egy garázsfalon
lévő, kifakult tábláról, mikor férfi énekszó hangjaira lett figyelmes.
Jobb híján egy az udvaron álló kocsironcs mögött keresett menedéket,
és félig a hóba merülve feküdt.
A viharból egy szakasznyi katona bukkant elő, és ingadozó
matrózjárással görgettek maguk előtt valamit, ami innen nézve egy
söröshordónak tűnt. Egy sziszegő karbidlámpát cipelő katona
irányította a műveletet, fején egy selyembugyival. „Átpiáltuk az
éjszakát, csakúgy, mint a tegnapit, a mait is átvedeljük, mer’ sose
 25
akarunk kijózanodni! Hisz mi vagyunk az East Riding Yeamonry…”
− ilyesféle dalocskákat harsogva támolyogtak el a hóban kuporgó
Otto mellett. − „Hun vót a mozdonyvezető, mikor robbant a kazán?
Csak a golyóit találtuk meg… csakúgy mint a tiédet! Golyók, golyók,
kirobbant heregolyók…” − ezzel a gúnydalbömböléssel újra eltűntek
a hóviharban. Otto pedig az angolok lankadatlan erején csodálkozva
mászott elő a rejtekhelyéről. Adj nekik elég langyos sört, és meg sem
állnak a kibaszott világ végéig! Nem csoda, ha övék a föld
egyharmada. Langyos sörrel a világot meghódítják − gondolta
magában, miközben továbbment.
Egy órával később betámolygott egy téglaépítésű óvóhelyre, ami
éktelenül bűzlött a macskavizelet, hal, sült krumpli és mosdatlan
testek szagának elegyétől. Kimerültsége dacára előbb gondosan
felderítette a helyet. Hálát adott az égnek, amiért az ajtaját szokásos,
gondatlan angol módi szerint nyitva hagyták, mintha csak
Németországban lett volna. Beosonva egy sor matrac nélküli, ám
deszkával fedett, gyönyörű fapriccset látott. Fáradt szívét
megdobogtatta az öröm. Egy gyönyörteljes nyögéssel leroskadt a
legtávolabbi sarokban lévőre. Alig hatvan másodperccel később Otto
már halk hortyogással, mélyen húzta a lóbőrt abban a bűzös, jeges
odúban. Végre elérte Hullt. Rémálomszerű vándorlása végére ért.

***

Otto jól ismerte a svédeket. Gyermekkorában a tengerparti

Stralsundban gyakran láthatta őket, amint a teher-hajóikkal kikötöttek.
Rendszeres kereskedelmi kapcsolatot folytattak a svéd balti kikötők
és Németország között. Furcsa matrózegyenruhát viselő, többnyire
magas, szőke fiatalemberként emlékezett rájuk, ahogy ártatlan
kinézetű, kis orrú arcukkal lejöttek a hajójukról, hogy első útjuk a
snapszkereskedésbe vezessen. Újra előbukkanva ott helyben
meghúzták a pálinkásüveget, élvezve a tiltott szesz áldásos hatását,
lévén, hogy északi hazájukban szigorúan adagolták az alkoholt.
Ezután továbbindultak, hogy megkeressék azt, ami az életük második
legfontosabb dolgának tűnt, mihelyt partot értek, a nőket!
Otto Stahl az óvóhelyen ülve ezen töprengve eszegette a
kétszersültjét meg a marhahúskonzervjét, leöblítve jéghideg, ízetlen
teával. Kissé didergett a hidegtől, miközben eszébe jutott, hogy a
tiszteletes szerint is a kikötőkben lehetett megtalálni a svédeket,
márpedig kikötőből éppen elég lehet errefelé, és ahol kikötő van, ott
a másik két lényeges alkalmatosságból sem lehet hiány: erős szeszből
és könnyű-vérű nőkből.
A kérdés már csak az, hogy merre keresse az ilyesféle helyeket?
1941. január elsején délután háromkor Otto a harci öltözéke
gallérját felhajtva, a fejét pedig leszegve elindult az orra után a
félelmetesnek tűnő, csatakos, piros téglás kikötői utcákon. A part felé
haladva hamarosan megpillantotta a romlott hal átható szagától bűzlő
első yorkshire-i kikötőt. Folyton úgy érezte, mintha a dokkokban
sétáló járókelők s a kikötői személyzet emberei mind őt figyelnék. De
miután senki sem állta útját, hogy a papírjait kérve igazoltassa, egy
idő után kezdett megnyugodni, hogy a kutya sem törődik vele. Az
ittenieket sokkal jobban lekötötte, hogy szembenézzenek az
újesztendő félelmetes gondjaival, mint hogy az idegenek miatt
aggódjanak, bármilyen zilált és idegen volt is a megjelenésük. Arról
nem beszélve, hogy olyan rongyos tengerészeket is látott kiszállni az
ott dokkoló hajókból, akik úgy néztek ki, mintha már egy hete vagy
soha életükben nem mosakodtak és borotválkoztak volna. Otto úgy
vélekedett, hogy ez egyáltalán nem mehet újdonság számba a világ
ezen segglyukán.
Négy óra tájban a kikötő központjában találta magát. A halbűz és
állott tengervíz szagának elegye itt már olyan erős ájert képezett, hogy
állandó, heves, alig legyűrhető hányingerrel küszködött. Igyekezett a
környezetére koncentrálni. Az épületek kapuiban mindenütt ott
sorakoztak az örömlányok. Lábukat kihívó módon szétterpesztve
suttogták hivatásos kedvességeiket az arra járó férfiak fülébe. Ha
pedig szöges szemű, középkorú bobbik tűntek fel, vagy pókerarcú
katonai rendészek haladtak el mellettük, akkor lehajolva úgy tettek,
mintha éppen a harisnyatartójukat igazgatnák. Természetesen az
egyenruhás katonák is mindenütt jelen voltak. Egymást biztatva a
zsebükben lapuló shillingjeiket tapogatva töprengtek, hogy
megengedhetik-e maguknak a prostituáltak szolgálatait, másfelől
pedig attól is tartottak, hogy a kurvák esetleg többet is nyújthatnak
nekik a puszta szexuális élvezetnél.
Otto, minden izgalma és kimerültsége dacára kényszeredetten
elvigyorodott a kikötőváros mocskos főutcáján fel-alá parádézó
angol fiatalemberek láttán. Az utcát a kikötő nagy részével együtt a
német bombázók még abban az évben eltörlik a föld színéről. De
jelenleg még nem sokban különbözött a hasonló német
kikötővárosoktól. Nyilvánvalóan a szex volt az egész település
kohéziós ereje. − Világ szeximádói egyesüljetek! − suttogta magában
németül, amikor egy ribi, aki történetesen épp abban a kapualjban
dekkolt, amelyik mellett elhaladt, rekedten utána szólt:
− Ma délután még nem használtam a fogaimat, matrózfiú…
Kettőért kiutalhatok neked egy furulyaszólót − azzal az örömlány
vigyorogva, hangtalanul összecsapta fogatlan ínyét.
Otto menekült.
Pár méterrel arrébb ifjú tengerészek pajkos, eleven csoportjába
ütközött, akik cseppet sem szabályos szögben, a tarkójukon viselték
Royal Navy-sapkájukat. Hahotáztak, zajongtak, a legkevésbé sem
törődve a józanabb megfontoltságú civilek rosszalló pillantásaival,
akik legszívesebben beolvastak volna nekik, hogy jobb dolguk is
lehetne, mint hogy felkavarják a tengerparti város szürkületének
nyugalmát. Ám a fiatal matrózok nem törődtek velük. Tudták, hogy
amilyen ütemben a német tengeralattjárók elsüllyesztgetik a Royal
Navy hajóit, ötvenszázaléknyi esélyük van az év túlélésére. Ha tehát
hangoskodni támad kedvük, akkor hangoskodni fognak, és passz!
Otto gyors elhatározással úgy döntött, hogy követi a fiatal,
egészséges, jókedvű, szabad tengerészeket. Ha valaki képes
megtalálni számára a svédeket, úgy ezek a matrózok lesznek azok.
A kurjongató tengerészek a dokksor mentén végigfutó Holderness
Road valamennyi matrózcsehójába betértek. Ebben az időben − bár
Otto Stahl természetesen mit sem tudott a furcsa angol engedélyezési
törvényekről − a kocsmák illegálisan tartottak nyitva, miközben
szesztilalmi árakat számoltak fel a gyenge, háborús sörért. A városi
tanács és a haditengerészeti hatóságok azonban szemet hunytak e
törvényszegés felett, mivel tudták, hogy a hajók személyzetét muszáj
boldogságban tartani a rövid parti eltávozások varázslatos idejére.
Egyedül a helyi kápolnák metodista prédikátorai dolgozták őrületbe
magukat a rendszeres vasárnapi istentiszteletek szónoklatai
alkalmával, dörgedelmesen tiltakozva „az ördögi ármánykodás” ezen
formája ellen.
Otto, angol pénze nem lévén, hasznos segédeszköz gyanánt felvett
egy félig kiürített sörösüveget és azt vitte magával kocsmáról
kocsmára. De a harmadik pint után teljesen szükségtelennek találta a
gyenge, gázos lötty álcázását.
Az történt ugyanis, hogy a zajos, füstös ivókban, amelyek
zsúfolásig voltak festett hajú, sikongató szőkeségekkel, meg vagy
féltucatnyi ország vén, mogorva tengeri medvéivel, neki, a teljesen
idegennek is kérés nélkül a kezébe nyomták az italt. A hatodik pint
után kezdte könnyűnek érezni a fejét, és kobakján az egyik tengerész
sapkáját viselve támolygott tovább velük. Valami ismeretlen okból
kifolyólag, amire már nem tudott visszaemlékezni, a többiek
26
„Dutchie”-nak , szólították, mintha világéletükben ismerte volna
őket.
Forogni kezdett vele a világ. „Az írekben egyedül az a jó, hogy
bár sokan vannak, gyorsan halnak” − duruzsolta a fülébe valaki
pedánsan. Egy ráncos képű kínai „egy szelet cilrommal meg egy
pohálka lummal” kínálta, tök ismeretlenül. Egy norvég a szeme
láttára falt fel egy borotvapengét, amitől a szája tele lett vérrel meg
szilánkokkal, ,,Az ír nőknek rosszul van becsavarva a lába” −
folytatta a pedáns hang. Egy tengerész pillanatnyi megtorpanás nélkül
a csukott „Urak” feliratú üvegajtón át sétált be a mosdóba. Egy
őskori kelta kurva az art selyembugyiját félrevonva, az asztal közepe
fölé kuporodva televizelte a hamutartót.

Egyre gyorsabban forgott a világ. „Azok a krumpliképű ír

gazemberek a saját kölykeiket képesek elpasszolni egy flaska
piáért!”
Egy korpás hajú öreg tengerész felemelte falábát a vizeldében,
megkönnyebbülten szellentett, majd harsányan rákezdett a „Gurítsd ki
a hordót!” című matrózdalra. Otto is vele énekelt volna, de csak
utóbb döbbent rá, hogy nem ismeri az angol szöveget. Egy prosti a
sült tojás sárgájában nyomta el a cigarettacsikkjét, láthatóan olyan
ráérősen lassú, rosszindulatú élvezettel, mintha valamelyik különösen
utált, púderezett arcú riválisa szemét akarta volna kiégetni.
„Nincs olyan, amit egy átlagos ír ne tudna egy öreg igáslónál
jobban elvégezni − suttogott a fülébe csökönyösen a csípős, pedáns
hang. − Azt mondják, egyszer egy ír, mikor zarándoklatra Rómába
utazott, úgy berúgott, hogy a pápa helyett a nőjét csókolta meg,
aztán dagadtra verte az öreg Pius lábát”
Viszonzásul Otto elénekelte nekik a Deutschland über allest, a
tengerészek pedig megtapsolták, azt kiabálva, hogy most hallották
először a holland nemzeti himnuszt… Ami elég ismerősen hangzott.
Egy utcalány, akinek a szája úgy nézett ki, mintha egy skarlátvörös
késvágás futott volna végig a fehér arcán, megfogta az asztal alatt és a
fülébe súgta:
− A mindenségit, magának aztán nem semmi súlyt kell a vállán
cipelnie. Nem csodálom, hogy ilyen hajlott háttal járja a világot.
Ekkor már szakadatlanul ingázott, hintázott, forgott vele a kocsma.
És ekkor végre megpillantotta azt, akit keresett. El sem lehetett volna
téveszteni azt a különösen formátlan arcú, apró orrú tengerészt, aki
éppen a plafon felé fordított üvegből kortyolt egy kiadósat. Stahl
gyorsan feléje támolygott, mielőtt kicsúszhatott volna a látómezejéből
és átölelte a karjaival.
− Svenska… Svenska? − zihálta.
− Ja… ja… tak… tak − válaszolta békésen a svéd egy újabb
hatalmas kortyintás kíséretében.
Otto boldogan szorította a karjába, úgy kapaszkodva belé, akár egy
fuldokló a mentőövébe. Megtalálta a svédjét…
 XIII. FEJEZET

Otto egy nyögéssel megmozdította a fejét, de a következő

minutumban meg is bánta elhamarkodottságát, és azt kívánta, bár ne
tette volna, mert ennél a kínnál még a halál is csak jobb lehet. Ennél
az irtózatos fejgörcsnél minden kellemesebb. Atya, Fiú, Szentlélek,
olyan volt, mintha vörösen izzó, tüzes csöveket szúrtak volna át
lassan a tarkóján, nagyjából a szemgolyói irányában.
De még a vakító fájdalma dacára is tudatosult benne valami furcsa,
ringatódzó mozgás és egyfajta rozsdásan csikorgó hang. Az egész
annak az átkozott ,,ale” nevezetű angol sörnek az utóhatása lenne?
Lehet, hogy berozsdásodtak tőle az ízületei és azok nyikorognak,
valahányszor megmoccan?
Puszta akaraterejével kinyitotta a bal szemét. Szemhéja úgy
emelkedett fel a véres szemgolyójáról, akár egy kivénhedt, ősi lift.
Semmi! Csak egy jókora, piszkosfehér faldarab. Lehet, hogy még
mindig valamelyik kocsma vizeldéjében fetreng félájultan, gondolta,
hagyva, hogy a szemhéja újra lecsukódjon és bezáródjon.
Telt-múlt az idő, és Otto fájdalmai csak nem múltak, nem
csökkentek.
Ellenben a furcsa ringás és a csikorgó hang tovább folytatódott.
Lassan világosodni kezdett számára, hogy nem lehet klotyóban, hiszen
a vizeldék nem csikorognak, bár a részegek számára úgy tűnhet,
mintha inognának. De akkor hol a három ördög poklában lehet?
Bizony hosszú időn át kereste a választ erre a kérdésre. Egy
haldokló számára már bizonyára nagyon nyugodt és békés lehet
minden. Talán haldokláskor az ember mégis rátalál a lelke
békéjére…
 Újra kinyitotta egyik szemét, ami ugyan továbbra is vörösen izzó
satuként préselődött össze az italtól felázott agyának kérlelhetetlen,
visszamaradt kínjaival, de mintha az előtte lévő hely kezdett volna
alakot ölteni.
A fal nem tűnt olyan üresnek, mint első látásra hitte. Különös
módon rendszeres távolságokban rozsdás szegecsek sora pettyezte. A
kőművesek rendszerint nem szoktak a falakba szegecseket építeni.
Óvatos körültekintéssel arrébb vonta a pillantását, és egy kifakult
portré került a látószögébe. Afféle olcsó, színezett, légypettyes kép,
ami egy egyenruhás, vékony arcú férfit ábrázolt. Ottót halványan
Svédország nyolcvanéves királyára emlékeztette.
Levette róla a tekintetét. Bárki is volt a képen, az ősi, ráncos arca
rosszalló pillantásából tisztán láthatta, hogy nem helyesli a
cselekedetét. Nézelődését egyszerre más tárgyak kötötték le. Egy
polcon csomós mentőmellényt pillantott meg, ami úgy nézett ki, mint
egy levetett női fűző. Mellette egy érdekes, kerek ablakot látott, amire
időnként piszkos zöld vízáradat csapódott. Nyilván kintről öntözhette
valaki egy vödörrel.
És ekkor Otto hirtelen elszörnyedéssel rájött, hogy honnan is ered
ez a nyikorgás és hintázás. Most már pontosan tudta, hogy hová
került: egyik vödör szarból a másikba…
Ebben a pillanatban kitárult az ajtó.
A „Svenska” állt előtte részegen vigyorogva. Egy Royal Navy-
sipka ült borotvált tarkóján, és egy tálcát egyensúlyo-
zott bizonytalanul nagy, kérges kezében. Otto a háta mögött a zölden
hullámzó tenger képét pillantotta meg.
− Itt van ám az egész brancs − kárálta a svéd, pidgin angol
nyelven, letéve a tálcát Otto mellé. Stahl remegő orrlyukait sült hal
szaga támadta meg, amitől nyomban felkavarodott a gyomra. Oly
heves lázongásba kezdett a bendője, hogy még a fejgörcséről is
megfeledkezett.
− Miféle brancs?
 Svenska a farzsebéből előhúzott félüvegnyi whiskyt és jó alaposan
meghúzta a palackot.
− Ja, ja! Hát, mindenki. A navys fiúk… meg az írek… szóval a
többiek… bár most nagyon elfoglaltak a legénységi szálláson… Óh,
igen, meg a rendőrök is itt vannak, a dokkról. − Elvigyorodott, mintha
valami kellemes emléken agyalna: − Micsoda társaság! Még a
kapitány is berúgott. Az első tiszt meg úgy beseggelt, hogy azt se
tudta megtalálni, melyik végin vagyunk a víznek! Ja, ja, átkozottul
finom parti volt, yes sir. Hollandus!
− Úgy érted, hogy a te hajód fedélzetén vagyok?
− Ja, Ja, átkozottul klassz hajó. Svenska hajó!
− De hát hová megyünk? − hebegte rezignáltan Otto.
− Hová mennénk, Hollandus? − adta vissza a kérdést kissé ostobán
Svenska, miközben össze kellett kapnia magát, nehogy elessen a hajó
vad imbolygásától. − Mi megyünk Svédország… már ha addig el nem
süllyedünk, ha, ha!…
− Svédországba?
− Ja, ja, Sweden. Vicces dolog. Képzelheted, azok a dokk bobbik
ugyanígy meg vótak lepődve, miko megmondtam nekik. Akartak
átugrani a korláton. Ha, ha! Átugrottak volna a korláton, az Északi-
tenger kellős közepén! − Újabb hatalmas kortyolás következett a
whiskyből. − Te most eszel halat. − Levette a fedőt, mire Otto
halálosan elsápadt. Olyasmi nézett vele farkasszemet, mintha egy
kisebb cethal pihent volna sűrű, égett, avas olajban. − Svenska hal.
Finom. Egyél. Én addig megyek és kiszabadítom a kapitány a
mosdóból… mert hogy ott dekkol a parti vége óta. Aztán vedel, egyre
vedel.
Otto olyan sietősen csapta vissza a fedőt a szörnyű halra, mintha
attól tartana, hogy elúszhat. De a hirtelen mozdulat nem mentette meg
attól, hogy tótágast álljon a gyomra, majd felfordulva liftezni kezdjen,
felküldve néhány kisrókát. Átmenetileg győzedelmeskedett az
émelygés ellenében, annak köszönhetően, hogy a szíve hatalmasat
dobbant örömében. Megcsinálta! Megmenekült! Aztán az egész
rókacsalád kitört belőle…
MÁSODIK KÖNYV

Ki a zsákból
 I. FEJEZET

Már eléggé besötétedett, mire a kieli expressz befutott Hamburgba.

Az esti fények már megcsillantak a kikötő Alster nevű belső tavának
széles ezüst sávján. Hangos kattanással sorra lehúzták az elsötétítő
függönyöket. A part két oldalán felállított légelhárító ágyúk
legénysége a fényszórók körül tüsténkedett, melyeket az 1939
szeptembere óta − hiába − várt tommy bombázók számára készítettek
elő.
Otto egy szerény, olcsó, kék öltönyt viselt, amit a stockholmi német
követség gőgös harmadtitkára vásárolt neki. Kibámult a vonatablakon
az elegáns, fehérstukkós, tóparti villákra. A körülmények hirtelen
megváltozása miatt Flensburgban gyorsan elillant az Angliából való
sikeres szökése miatt érzett kezdeti, mámoros jókedve, és heves
aggodalom váltotta fel. Mert igaz ugyan, hogy visszatérhet a
szülőföldjére, de mi várhat ott rá? Milyen fogadtatásban részesítik a
német hatóságok? Úgy tűnt, mintha a vonatkerekek fülsiketítő
csattogása is az ő komor hangulatát visszhangozná. Épp egy vashídon
robogtak át, mielőtt beértek volna a belvárosba.
Másnap a hajónak valahogy sikerült kikötnie Stockholmban, ami
kész Isten csodája volt, hiszen a kapitány meg az első tiszt szokás
szerint tökrészeg volt a Hull feketepiacán rekeszszámra beszerzett
whisky áldásos hatására. Svenska természetesen ragaszkodott hozzá,
hogy a legénység, a boldog angol tengerészek, Otto és a magukkal
hozott bobbik − Svenska makacsul így szólította a kikötői rendőröket
− rendezzenek még egy végső, rettenetes búcsúivászatot. Másnap
aztán − erősen másnaposan és letörten krákogva, kezet rázva,
búcsúzkodtak. „Találkozunk a háború után!” − ilyen és ehhez hasonló,
reménytelen felvetések hangzottak el. − Adjátok át az üdvözletemet
Mr. Churchillnek! Vagy: „Mondd meg az öreg ’Itlernek, hogy ne
harapjon több lyukat a szőnyegbe!” Aztán ki ki elhúzta a csíkot a saját
konzulátusi képviseletére, hogy valamiképpen rendezzék az útjukat
hazafelé.
− Előre félek, mennyit magyarázkodhatok majd a mis-susnak −
dünnyögte az egyik rendőr, visszakérve a sisakját attól a szőkeségtől,
aki viselte, meg az értékes kis micsodáját is, hogy a helyére tegye és
begombolja a sliccét. − A pokolba, fogadok, hogy ennek a hölgynek
az ügyködése után legalább négy napig nem kér reggelit! −
rikkantotta. Ez volt az utolsó dolog, amit Otto látott a svéd hajón
összeverődött társaságból.
A svéd főváros német követségének hivatalnokai meglehetősen
hideg fogadtatásban részesítették. Az elegáns, sötét kabátos, csíkos
pantallós fiatal titkár úgy méregette a monokliján keresztül, mintha
most mászott volna elő a lambéria faburkolatából. Pedig inkább a
parkettán állt, gondosan kerülve, hogy az otromba, szöges, angol
katonai bakancsával rálépjen a Savonnerie és Ausbusson
szőnyegekre. Stahl maga is érezte, mennyire kirí ebből a finom
környezetből.
Még a Watteauk és Fragonardok között függő, egyszerű, barna
egyenruhás Führer-portré is megbotránkozva tekintett le rá a falról.
− Csakugyan azt állítja, uram, hogy egy angol hadifogolytáborból
sikerült megszöknie? − reccsent rá a fiatal, nyalka hivatalnok,
miközben diszkréten vihogott laza csuklója, fehér keze fedezékében,
mintha attól tartana, hogy megláthatják a fogait. − Mily szórakoztató,
mily perfectment szórakoztató!
− Majd én perfektül elszórakoztatlak, te púderes seggű buzerátor!
− kezdte felhördülve Otto, de addigra a csíkos pantallós fiatalember
már eltűnt valami belső irodában, ahonnan a kellő pillanatban olyan
elfojtott vihogással került újra elő, mintha valami képtelen viccet
mesélt volna a többieknek a saját fajtájából.

Ezután egy idősebb tag hallgatta ki részletesen, aki egész idő alatt
egy meggyújtatlan szivart tartott a szájában, és olyan bokáig érő, zöld
bőrkabátot viselt, ami a legcsekélyebb mozdulatára is megnyikordult.
Az öregfiú nyirkos, buja ábrázatáról lerítt, hogy gestapós.
Negyvennyolc órával később Otto Stahl úton volt vissza
Németországba, zsebében egy negyedosztályú vonatjeggyel, kezében
pedig egyedüli pogy-gyász gyanánt egy csomag májashurkás
szendviccsel.
Flensburgnál, a német-dán határon drámai módon megváltozott a
helyzet. Miközben a vonat a vám− és útlevél-vizsgálati formaságok
miatt állt (akkoriban a Harmadik Birodalom még fenntartotta az
elfoglalt Dánia független-ségének látszatát) Otto fapados fülkéjét
egész csapat izgatott katonatiszt és párthivatalnok szállta meg, a helyi
27
Kreis-leiter vezetésével. Az utóbbi olyan hatalmas, hájas ember
volt, hogy csaknem kifolyt a csokoládébarna uniformisából.
Duplatokája felső része akkora hájtekercsen pihent, mintha a feje egy
párnán feküdne. Vigyázzba vágta magát a meglepett Otto előtt, és
aranyfogakkal teli szájával elbődült:
− Heil Hitler! Und der Führer hat doch recht. Also Eng-land ist
28
nicht mehr eine Insel!
Miközben Otto e rejtélyes állítás értelmén töprengett, az egész
joviális, zajos csapat a kezét rázogatta és a vállát veregette, majd
átterelték egy első osztályú fülkébe, amit nyilvánvalóan sietve
kiürítettek a számára. Kis asztalkán egy palack francia pezsgő várta
jeges vödörben, hozzá olyan válogatott finom kolbászok és
felvágottak, amilyeneket Stahl nem is szagolhatott azóta, hogy egy
évvel korábban oly durván elrabolták Franciaországból. − Mit
jelentsen ez az egész? − tette fel akkor magában a kérdést, és most
újra megismételte, miközben a hosszú expressz szerelvénye lassan
begördült Hamburg Hauptbahnhofjára, ami úgy ki volt világítva,
mint valami pokolbéli üreg.
A kerekek még fémesen csattantak egyet, mintha folytatni akarnák
útjukat, de a mozdony ereje visszatartotta őket, és a vonat megállt.
Miközben kibámult az ablakon, Otto azon elmélkedett, mitévő legyen.
Senkit sem ismert Hamburgban, és mindössze öt Reichsmárka lapult a
zsebében, amit a követségen kapott. Kissé fejébe szállt a francia
pezsgő. Ezért aztán, miközben a többi utas kifelé tolongott a katonák
és civilek tömegében, ő ülve maradva várakozott.
A síneken álló hatalmas mozdonyokon az év aktuális jelmondata
díszelgett: „Kerekeink a győzelemért forognak!” A lokomotívok
kéménye gőzt böfögött a katonai indulókat harsogó megafonok felé,
melyeket rendszeres időközönként félbeszakított a vasúti hírközlő
harsogása, amint felsorolta az induló vonatok célpályaudvarait.
Bécs, Párizs, Varsó, Róma… A puszta helynevek jelezték Hitler új
Impériumának hatalmasságát, miközben a mindenütt jelenlévő
katonák e Birodalom megszilárdítását szimbolizálták.
Voltak itt terepszínű egyenruhás ejtőernyősök, fekete uniformist
viselő harckocsizók, gallérjukon halálfejes jelvényes SS-gyalogság, a
Luftwaffe elegáns haubét viselő repülősei, és a Kriegsmarine hosszú
szalagos sapkás matrózai. Bokorugrók, tengerészek, repülősök
nyüzsgése vegyült a hatalmas gőzmozdonyok dübörgésébe és a
katonazene harsogásába. Ilyen volt a Harmadik Birodalom
közönséges, hiábavaló világa, amit Otto folyamatosan utált és
megvetett a stralsundi napok óta. Nem csoda hát, ha jelentősen nőtt a
depressziós hangulata. Mitévő legyen hát, a pokol összes ördöge
nevében?
Végül pár pillanattal később mások hozták meg számára a döntést.
Tágra meredő szemei előtt ugyanis hirtelen egy piros szőnyeget
gurítottak végig a peron hosszában, egyenesen a fülke ajtajáig. Sietve
talpra szökkent. Odakinn egy csillogó acélsisakos katonazenekar
sorakozott fel. A nagy fogadási előkészületekből egyértelműen
kiderült, hogy még valami fontos személyiség kiszállási
ceremóniájára hangolnak. Jobb lesz minél gyorsabban elillanni az
útból. Sapkáját megragadva az ajtókilincs után nyúlt és kinyitotta −
aztán támolyogva úgy megtorpant, minta téglafalnak rohant volna.
Közvetlen előtte a piros szőnyeg másik végén nagy csoport magas
rangú pártfunkcionárius és katonatiszt állta útját, plecsnikkel,
dísztőrökkel, díszkardokkal és horogkeresztes karszalagokkal
felékesítve. A szőnyeg jobb oldalán egész mikrofonerdő magasodott,
balra pedig filmfelvevő, a kameramannal és sajtófotósok egész hada.
Mögöttük pedig készenlétben tartott kis horogkeresztes zászlókkal
Hitlerjugend-egyenruhás, didergő, csupasz térdű fiúk és lányok
díszsorfala.
− Szent szalmazsák! − kapkodott levegő után a pánikba esett Otto.
− Lehet, hogy a Führer útjába kerültem?!
Kétségbeesve tekintgetett jobbra-balra valami egérutat keresve, de
ekkor csodálkozva állapította meg, hogy a hivatalnokok és
tisztviselők rámosolyognak, és nyoma sincs azoknak a fekete
egyenruhás gazembereknek, akik mindenütt jelen voltak, ahol Hitler
megjelent. Akkor talán a rúzsos szájú, arcpirosítós, kitüntetésekkel
lesúlyozott, hordóhasú Göring fogadására csődültek össze ennyien,
vagy a dongalábú, nála egy fejjel magasabb, női sztárszeretőitől
övezett doktor Goebbels tiszteletére, esetleg a nyomorult Hess elé
jöhettek, aki a vastag, sűrű, sötét szemöldökével úgy nézett ki, mint
valami dzsungelbéli elveszett, őskori vadember. De nem, nem lehet
más, csakis… Otto be sem merte fejezni a gondolatot.
Az iszonyúan colos tamburmajor olyan magasra emelte a botját,
mintha valakit meg akarna vele agyalni. Aztán hirtelen lerántotta,
mire a rezesbanda oly élesen rázendített a Heil Dir im
Siegeskranzra, hogy az összes tiltakozó galamb felmenekült tőle a
pályaudvari üvegtetőre.
A tisztek szalutáltak, a párthivatalnokok mennydörögve „Heil
Hitler-eztek, miközben egy az integető gyerekek mögött álló,
kifogástalan külsejű, középkorú úriember ilyen vagy olyan okokból
levette angolos stílusú keménykalapját.
Otto szinte hipnotikus álomban botorkált előre a szőnyegen. A
díszfogadást minden jel szerint az ő számára rendezték. De hát miért?
Most egy kemény arcú, okos szemű férfi lépett elő, megragadva és
megrázva Otto jobbját.
− Kaufmann… Gauleiter… Hamburg… − úgy köpködte a szavakat,
akár egy rossz, elakadt csövű géppuska a golyókat. − Isten hozta…
hősünk… − aztán lehalkított hangon, gyorsan hadarva odasúgta neki,
mintha nem akarná, hogy mások is meghallják: − Sápadt arccal, de
hősies mosollyal nézzen a kamerába! Az öreg mérges törpe − tette
hozzá Goebbels propagandaügyi miniszterre célozva − a sápadt arcú,
szerény hősöket kedveli… Mellesleg a szállodában már egy
luxuskurva várja. − Aztán újra emelt hangon folytatta, szónoki
stílusának megfelelően minden szótagot külön-külön kihangsúlyozva.
Stahl továbbra is teljes értetlenséggel meredt rá: − Sápadt arcú
hősök… luxuskurva a szállodában? Mi a fészkes fene akar lenni ez
az egész?
− Most már… az áruló angolok… is tudhatják… hogy az
országuk… nem megközelíthetetlen sziget többé… íme, itt az eleven
bizonyíték… Az első szökevény… a félelmetes koncentrációs
táborukból… Az első menekült a sok fogságba esett német bajtársunk
közül! − Megragadta és hevesen megrázta Otto kezét. − Otto Stahl…
megígérhetem… Önnek, hogy… − Szélesen a zavart fiatalemberre
nevetett, akinek minden egyes vakuvillanástól pislognia kellett. −
29
Üdvözöljük Hamburgban… Stahl… Nomen est omen…
Otto magában felnyögött. Már megint a régi elcsépelt frázis. Most
már egyértelműen érezhette, hogy újra visszatért a Harmadik
Birodalomba.
Pár pillanattal később az ünnepélyes fogadási ceremónia a végére
ért, és a Badenweiler, a Führer saját, kedvenc indulójának hangjai
mellett úgy hagyta, hogy a Gauleiter hatalmas Mercedeséhez
vezessék, mint az ostoba birkát a mészárszékre. A gyerekek
integettek, a párthivatalnokok és katonatisztek pedig egészen a
kijáratig kísérték őket. A peron hátterében álló, angol stílusú
keménykalapot viselő úriember viszont elgondolkodó szemlélődéssel
pillantott a kifogástalanul összehajtott esernyőjére, noha a nap nagy
részében szinte zuhogott az eső ebben a nedves éghajlatú, északi
kikötővárosban. Végül aztán az úriember is eltávozott az éjszakába.
 II. FEJEZET

A Kaufmann Gauleiter által beígért luxuskurva csak jött és ment.

Otto Stahl most újra egyedül volt a Hotel Vier Jahres-zeiten Alsterre
néző, második emeleti de-luxe lakosztályában. Boldog
elégedettséggel borotválkozott a fürdőszobai tükör előtt. − Jött és
ment − dünnyögte magában, gondosan lehúzta jóképű arca egyik
oldaláról a borostát. − A nő jött, én meg elmentem! − mondta,
derülve saját gyerekes humorán. De azért volt benne valami
megkapó, gondolta magában. A törékeny, szőke, fekete választékú
luxuskurva egyfelől kimondottan üzletszerű volt, másfelől viszont úgy
beszélt magáról, mint egy „dolgozó prostiról, akit a kényszer vitt rá a
férfiakkal való szeretkezésre”. De közben minden bátorítás nélkül
lehúzta a szoknyája cipzárját az akkor már enyhén szólva spicces
Otto előtt. (Kaufmann, több mint egy óra hosszat társalgott vele a
szálló csodálatos bárjában, bemutatva az „újdonsült hőst” a helyi
nagyságoknak és újságíróknak, akik ígéretet tettek, hogy „világgá
kürtölik” a sztoriját a másnapi vezércikkekben.)
Ám miután a nő kétszer is ,,Annának” szólította őt valódi vagy
tettetett extázisában, arra a következtetésre jutott, hogy igazából
valószínűleg nem a hímnemű egyéneket kedvelte. Mindegy, a
rákényszerített cölibátus hónapjai után igazán jól esett, nagyon is jól.
Ezen a nedves reggelen még a lakosztálya hatalmas ablakain szomorú
könnyek módjára lecsorgó esőcseppek sem tudták elrontani a jó
hangulatát. Otto a Mindig lesz egy Anglia című dalt fütyülte,
miközben az álla simára borotválására koncentrált.
Már épp elkészült és a fizimiskáját törölgette, amikor halk
kopogtatásra lett figyelmes az ajtón. Azt hitte, bizonyára a pincér lesz
az, aki előző éjjel a kurvát bemutatta neki („A hölgy, akit a
szolgálataira küldtek, mein Herr”) és mára „eredeti babkávéból”
készült reggelivel kecsegtette.
Otto kiszólt, miközben tovább szárítgatta az arcát:
− Jöjjön csak be, és tegye le az asztalra. Egy pillanat, és máris ott
vagyok.
− Mit tegyek le, Herr Stahl? − érdeklődött egy női hang.
Otto megperdült és sietve leengedte a törülközőt, hogy elfedje
meztelen ágyékát.
Egy fiatal nő állt előtte egy kedves kislánnyal. A gyerek olyan
intenzív érdeklődéssel meredt rá, amilyen egy kislánytól elvárható,
amikor egy magas, csupasz férfiemberrel kerül szembe, aki egy kis
arctörlő kendővel igyekszik elfedni a méltósága maradékát.
− Mit… mit?… − kapkodott levegő után Otto.
− Csak egy autogramot, Herr Stahl − válaszolta édesen a
fiatalasszony. − Tudja, a kislányomnak, aki a háborús hőseinkről
30
készít gyűjteményt. Már Herr Kapitanleutnant Prien aláírását is
megszereztük.
− Prien… valóban… háborús hős − hebegte Otto. − De mit
keresnek nálam?
Az asszony diadalmasan meglobogtatta előtte a helyi hamburgi
napilap egy példányát, feltárva a kirívó főcímet, azzal a fotóval
kiegészítve, amit előző este készítettek Stahlról:
„A BRIT FOGOLYTÁBOR SZÖKEVÉNY HŐSE
Otto Stahl az első német hadifogoly, akinek sikerült
megszöknie egy angol koncentrációs táborból. A Führer
gratulációját küldi.”

− Sejtettem, hogy mi leszünk az elsők, Herr Stahl − jelentette ki

büszkén az asszony. − Bergedorfból jöttünk a munkás különvonattal.
Még csak nem is reggeliztünk.
Otto mosolyt erőltetett az arcára.
 − Értem − felelte kissé tehetetlenül, bár távolról sem értette. − És
hol van… hm… az autogramkönyvük?
− A könyvet! − szólt rá az asszony az összezavarodott gyerekre.
A gyerek még mindig tátott szájjal bámulva a magas, meztelen
férfire előszedett egy autogramkönyvet, miközben az anyja így szólt:
− Nem volna egy tolla, Herr Stahl? A miénket sajnos otthon
felejtettük.
Otto hatalmasat nyelt. Ez volt a legkényesebb helyzet, amibe
valaha is került. Az arctörlő kendővel körülményesen manőverezve,
mint valami elfuserált férfi sztriptíztáncos, átevickélt a szobán az
antik íróasztalhoz, ahol a toll volt. Minden ügyességét összeszedve,
sikerült aláírnia a kislány autogramkönyvét, miközben a fiatal anya
rámosolyogva, így szólt:
− Most pedig adj kezet a bácsinak, drágaságom, amiért ilyen
kedves volt.
− Az ördögbe − nyögött fel Otto, egyik kezével az arctörlőt tartva,
a másikkal pedig megrázva a gyerek kacsóját.
− Hálásan köszönjük − mondta az asszony, mielőtt eltávoztak
volna, aztán előredőlve a kislány fülére tapasztotta a tenyerét, hogy
ne hallja az utolsó suttogva mondott szavait. − Épp eleget láttam…
bármikor, ha kedve támadna egy kis kikapcsolódásra… Eli Kroger
néven megtalál a telefonkönyvben. Csüssz! − és sokatmondóan
rámosolygott. − A férjem éjszakai műszakban dolgozik.
− Csüssz! − válaszolta halkan Otto, majd miután az asszony mögött
becsukódott az ajtó, leroskadt az ágyra.

***
 Ezen az egész délelőttön folyamatosan fojtott hangú civilek
háborgatták Ottót. Voltak, akik kezet akartak rázni vele, mások arra
kérték, hogy idézze fel ,,az áruló angoloktól való szörnyű szökése”
részleteit, megint mások autogramot kértek tőle, vagy egyszerűen csak
szótlanul megérintették, mintha az öreg királyokhoz hasonlatosan, az ő
testi érintése is gyógyító hatással vagy varázserővel bírna. Közben az
egész esős délelőttön névtelen jóakarók egyik palack német Sekt
pezsgőt a másik után küldték fel neki, jó egészség és egyéb
jókívánságok kíséretében. A legkülönbözőbb dolgokra kérték az
aláírását; szállodai étlapoktól kezdve a különféle iratokig és
igazolványokig. Még emberi alkarra is adott autogramot: „Elnézést,
Herr Stahl, de épp nincs nálam semmiféle papír.” Két ízben fiatal nők
keresték a városból, hogy meghívják az otthonukba „kávéra… meg
egyebekre”. Sőt egyszer még egy fiatal, dauerolt hajú, kölnivíztől
illatozó luftwaffés őrvezetőtől is kapott hasonló, ám azért egészen
eltérő ajánlatot. Így ment ez egészen addig, mígnem Otto
végérvényesen meg nem csömörlött „hősi mivoltától”.
Délelőtt 11.30-ra már igencsak csúnyán nézett a bárpincérre, mikor
beállított a sokadik jámbor csodálója által küldött pezsgővel. A
helyzet csak annyiban változott, hogy a kinti eső jégdarára váltott,
amikor megcsendült a telefon. Mély sóhajtással felvette a kagylót,
abban a hiszemben, hogy egy újabb hamburgi hódolója keresi, de
tévedett. Ez a hívás Berlinből, Goebbels Propagandaügyi
Minisztériumából jött.
A hivatalnok türelmesen elnézést kért a zavarásért és egyáltalán nem
viselkedett bürokratikusan, amiért Otto meglehetősen félvállról
válaszolgatott a kérdéseire. De miután letette a kagylót, Stahlon
nyugtalanság vett erőt, mivel ösztönösen érezte, hogy „hősiessége
napjai” meg vannak számlálva. A türelmes hivatalnok máris
rákérdezett, hogy milyen fegyvernemhez is tartozott, mielőtt elfogták
az angolok? Ő pedig ködösen csak annyit válaszolt, hogy a
„gyalogsághoz”. De jól ismerte a német hivatalnokrendszert.
Rövidesen az ezredszámát kezdik firtatni, s ezzel kezdetüket veszik a
problémák. Mert, hogy is lehetne megmagyarázni, hogy ő, egy
fegyverfogásra termett, makkegészséges fiatalember lefalcolt a
megvesztegetett sorozóbizottságtól, majd Franciaországban egy
mobilbordély futtatásával foglalatoskodott ahelyett, hogy a Népért, a
Hazáért és a Führerért hullatta volna a drága vérét?
Jó negyedórával a kellemetlen kérdéseket követően újra csengett a
telefon. Otto erősen habozva emelte fel a hallgatót. Talán újra a
minisztérium, újabb részletek után érdeklődve, melyeket nagyon nem
szeretett volna megosztani a ,,Mérges Törpe” ügynökeivel.
Ám a hang, ami a vonal másik végéről arisztokratikus önbizalomtól
telve köszöntötte, sokkal kellemesebb emlékeket ébresztett benne.
− Otto fiam?… Itt Meadow… A kocsim tíz perc múlva a
szállodája oldalbejáratánál várja… ellenőrizze, nem követik-e, meg
hasonlók, rendben van? Akkor szeretettel várom.
− Tessék? − hebegte Otto. − Kocsi?… Követnek? De kicsoda?
A telefonkagyló azonban már elnémult a kezében. Stahl úgy meredt
a készülékre, mintha csodával szembesült volna − egy halott hangját
hallotta…

***

− Jó napot, uram − köszöntötte őt a magas sofőr, türelmesen

megemelve az egyensapkáját, miközben a másik kezével kitárta előtte
a csillogó-villogó Horch hátsó ajtaját, hogy betessékelje a zavartan
toporgó Ottót. − Attól tartok, meglehetősen csúf időnk van.
− Igen… mondhatni − dadogta Otto, aki olyan zavarban volt, hogy
még az úti céljukat is elmulasztotta megkérdezni.
A sofőr elfoglalta helyét a volán mellett, majd hátraszólt a
szócsövön:
− Ha netán megéhezne vagy megszomjazna, uram − közölte a
felsőrendű réteg cselédségére jellemző túl finomkodó modorban −, a
lábánál lévő éthordóban mindent megtalál. Ha pedig szívesen
hallgatna egy kis zenét, uram… A Hamburgi Rádió ebédidőben éppen
Furtwangler koncertjét közvetíti. − Ezután anélkül, hogy Otto
válaszára várt volna, bekapcsolta a rádiót és kifordult a déli
forgalomba, így autóztak Furtwangler társaságában, aki a Führer
kedvencét, Richard Wagner Tannhauserét vezényelte.
Otto kétszer is megkísérelte kinyitni a közte és a felső réteghez
tartozó sofőr közötti válaszfalat, hogy megkérdezze tőle, hová is
robognak tulajdonképpen, de mindkétszer kudarcot vallott. Miután
arra a végkövetkeztetésre jutott, hogy a válaszfal zárva van, s a maga
oldalán a szócsövet sem tudta megtalálni, így jobb híján elővett egy
üveg sört az ételdobozból és kényelmesen felhajtotta. Közben a kocsi
átszáguldott a Lombard-hídon, majd tovább az Esplanade-on, aztán el
a Dammtor pályaudvarnál lévő Bismarck-emlékmű mellett, ahol a
több ezernyi utas úgy futkosott fel-alá, mint egy jókora zöld sajtban
hemzsegő kukacok. Az autó tovább fokozta sebességét, és hamarosan
a kikötői negyedbe értek.
Később a tizenkilencedik századbeli, kopott, piros téglás
épületeket, fehér stukkós, modern házak váltották fel tágas kertekkel
körülvéve. Ez utóbbiak Otto meglátása szerint az 1920-as években
épülhettek. A Horch hátsó ülésén zavartan trónoló Otto arra a
következtetésre jutott, hogy amennyiben ,,Meadow” ezen a
nyilvánvalóan méregdrága környéken lakik, akkor újra igen jóra
fordulhatott a sora.
Öt perccel később a sofőr az Elbschausse-ról lekanyarodott egy
néptelen, ám jómódúnak tűnő mellékutcába. Visszavette a sebességét,
majd befordult egy hosszú, szűk behajtóba, ahol fehér kavics ropogott
a kocsi kerekei alatt a lenyűgözően divatos, sikkes bejárat előtt.
Miután megállt, a sofőr kiszállt, és elismételte ugyanazt a
méltóságteljes procedúrát, amit a Hotel Vier Jahreszeitennél
előadott. Ezzel egy időben, mintha csak a függönyök mögött az
alkalmas pillanatra várt volna, egy csíkos zakós, fehér kesztyűs,
csokornyakkendős, német komornyik testes alakja jelent meg
készenlétben tartott esernyővel és odaszólt a jövevénynek:
− Pillanat türelmét kérem, uram… máris jövök!… Láthatóan
igyekezett megőrizni a méltóságát, s egyúttal meggátolni, hogy Otto
megázzon. A testes férfi kissé furcsa bicegéssel igyekezett a zavarban
lévő vendég felé, nem törődve azzal, hogy a saját kopaszodó feje
búbját oltalmazza az eső elől, míg Otto fölé nem tartotta a paraplét.
Együtt siettek be az épületbe.
− Az úr a dolgozószobában várja, uram − közölte olyan
bensőségesen, mintha Otto a ház mindennapos vendége lett volna, és
tisztában lenne vele, hogy ki is az az „úr” és merre van a
dolgozószoba. Udvariasan körbevezette Ottót, majd megállt egy
nyitott ajtónál, ahonnan drága szivar füstje és ugyanannak a Wagner-
koncertnek a hangjai áradtak, amit eddig Stahl a sofőr javaslatára a
kocsiban hallgatott. Otto egyik ámulatból a másikba esve befelé vette
az irányt, miközben a kövérkés komornyik olyan gonddal veregette le
a válláról az utolsó esőcseppeket, ahogy a szerető anya készíti fel
csemetéjét az új osztályfőnökével való első találkozásra.
A kandallóban lobogó tűz előtt egy tweedöltönyös alak ült, szivart
pöfékelve, a mellette lévő asztalkán a keze ügyében egy pohár
whiskynek tűnő itallal. Lábánál a létező leghatalmasabb sarki medve
prémjéből készült, fehér szőrmeszőnyegen egy vörös ír szetter
pilledt, nedves, piros bőrként kilógó nyelvvel. A háttérben lévő rádió
hangszórójából továbbra is Richard Wagner rézbe öntött,
könyörületet nem ismerő, teuton dühe áradt.
Otto némi habozás után megköszörülte a torkát.
Az ülő alak azonban meg sem moccant. A méregdrága szivar füstje
tovább karikázott felfelé, a vadászeb tovább lihegett, Furtwangler
pedig ismételten lázas zenitre ostorozta verejtékező zenészeit.
Otto kissé elbizonytalanodott arckifejezéssel, ismételt
torokköszörüléssel igyekezett felhívni magára a figyelmet.
− Elnézést kérek, de…
 A tweedöltönyös alak talpra szökkent, és korához képest meglepő
fürgeséggel Stahl felé indult. − Otto, kedves fiam! − kiáltotta felé az
általa rajongásig tisztelt hang. − OTTO!
− Meadow, vagyis gróf úr! Ön az? − kiáltotta Otto, miközben a két
férfi valósággal egymás karjába omlott. Kitörő örömükben hátba
veregették egymást, és olyan izgatott fecsegésbe kezdtek, mint két
lüke iskoláskölyök. Közben a háttérben a hamburgi rádió
közvetítéséből tovább áradt Furtwangler zenekarának lehengerlő,
fékevesztett hangorgiája.
 III. FEJEZET

Otto elérzékenyülve méregette a barátját. Most már neki is whiskys

pohár volt az egyik kezében, és kisebb zászlórúd méretű, borsos árú
szivar meredezett a másikban. Elérzékenyült csendben méregették
egymást.
Von der Weide gróf, aki korábban az Abwehrnél a ,,Meadow”
fedőnevet használta, úgy mosolygott vissza rá, mintha azt várná, hogy
nyissa már ki a száját és tegye fel a kérdéseit, amelyek jelen
pillanatban nyilván ott cikáznak az agyában.
A gróf vagy tíz évvel fiatalabbnak tűnt a koránál. Pocakjának
nyoma veszett, szinte már karcsúnak tűnt a dereka, és az arcát
gondosan nyírt, szürkés bajuszka ékesítette. Ebben a tweedöltönyben,
leginkább nyugállományba vonult angol tisztnek vagy civil ruhás
obsitosnak nézhette volna az ember. Úgy tűnt, tökéletesen beleillik a
környezetébe. A vadászeb, a nyílt kandallóban lobogó tűz, a
Hamburgban ritkaságszámba menő whisky meg a szivar, melyekről
Otto már maga is megállapíthatta, hogy nem az olcsó, német
utánzatok. Stahl a legkevésbé sem lepődött volna meg, ha a gróf a
száját szóra nyitva angolul kezdett volna vele bájcsevegni.
Helyette azonban von der Weide a kezét nyújtotta, kedveskedve
megveregette a térdét és németül törte meg a csendet, bár, szó se róla,
jelenlegi kiejtése enyhén angolosnak tűnt:
− Maga ifjú hős, fogadok, alaposan meglepődött, hogy újra
hallatok magamról, ugyebár?
− Számomra az év legnagyobb meglepetése, gróf úr − ismerte el
Otto készséggel, miközben a szivar után a whiskyjét is megízlelte, az
ír szetter pedig meghitten hortyogott a lábaiknál. − De… hogy a… −
A nyelve hegyén lévő kérdése zavarában nehezen akart formát önteni.
 − Haladjunk szép sorjában. Mindent a maga idejében − vette át a
szót csendesen a gróf. − De mindenekelőtt még a Hamburgi Rádióban
szeretnék valamit meghallgatni. − Kurta pillantást vetett drága
aranyórájára. − Egy percen belül kezdődik.
− A rádióban?
A gróf felemelt kézzel csendre intette. Otto úgy vélte, akárhogy
nézi, barátja visszanyerte a régi magabiztosságát, amit akkor vesztett
el, mikor menekülésre kényszerült az Abwehrtől.
Pontban egy órakor elhangzott a pontos időt jelző gongütés.
„Halló, itt Németországot hallják… Halló, itt Németország beszél!”
− vicsorította angolul egy harsogó orrhang. Olyan hang volt, ami
akkoriban ugyan Otto számára még ismeretlen volt, de az
elkövetkezendő évek során Anglia-szerte, Churchill hangja után − a
legismertebbé és leggyűlöltebbé vált. ,,Mindenekelőtt egy jó hírrel
kezdeném, kedves hallgatóim. Rómában a Pápa újabb békemozgalmat
kezdeményezett a Führer, valamint a Német Birodalom teljes körű
támogatásával. Németország elégedett az eddig elért győzelmeivel.
De kérdezem Önöktől, vajon Churchill békét akar-e? Valóban képes
még valaki hinni annak a felfuvalkodott plutokratának, aki 1926-ban
ágyúi torkát a munkástömegek ellen fordította?…”
Otto egyik fülén bementek, a másikon távoztak az angol szavak,
melyeknek felét sem tudta megérteni. De ugyanilyen értetlenül meredt
a szinte transzba esett grófra, akire elég furcsán hatott ez a harsány,
keserű, cinikus hang.
Végül a stúdió újabb gongütése vetett véget a „korrupt brit
uralkodó osztályt” pocskondiázó, dicsekvéssel és durva élcelődéssel
teli, mérgezett nyelvű, csípős, Angliának szánt propagandaadásnak. A
gróf talpra ugrott és a készüléket kikapcsolva így szólt:
− Az áruló disznaja, bár szerintem manapság az embernek az apró
kegyekért is hálásnak kell lennie.
− Áruló disznó?! − visszhangozta Otto teljesen ledöbbenve. − De
hiszen a mi szekerünket tolja!
 A gróf elengedte a füle mellett Stahl megjegyzését.
− Tudja, hogy nevezik ezt a disznót Angliában?
Otto a fejét rázta.
− Lord Haw-Haw, és az őt ismerő emberek állítása szerint ennek
az aljas söpredék műsorainak akkora a hallgatósága, mint az imádott
Churchillnek.
− Imádott?
Úgy tűnt, a gróf végre felfigyelt a vendége zavart értetlenségére.
− Nézze, Otto − mondta −, azt javaslom, töltsük újra a poharunkat,
mielőtt belekezdenék, mert igencsak hosszú történet lesz.
− Belekezd? Mibe akar belekezdeni?
− A beszámolómba, abba, hogy hogyan álltam át a brit ügy
oldalára − magyarázta a gróf összeszedett méltósággal. − A harcos
Mr. Churchill oldalára.
− Szent szalmazsák! − csattant fel Otto. − Akkor azt javaslom,
hogy hozasson ebből még egy üveggel, gróf úr!

***

− Elég érdekes éjszakai utazás volt − bólogatott megértően Otto,

miután hátradőlt a mély, bőr karosszékben, és figyelmét a gróf
titokzatos angliai beszámolójára fordította.
− Kezdetnek az a jóvágású tiszt órákig tartó kihallgatásnak vetett
alá Doverben. Valami Smith-Wanking századosnak hívták, ami
állítólag a patinás angol nevek egyike. Végül aztán átszállítottak egy
magányos vidéki kúriába, ahol a járőröző őrök léptein kívül semmi
más hangot sem lehetett hallani. Viszont igen finom pázsit övezte a
házat, ami azt illeti.
Otto szipogva nyugtázta a hallottakat:
 − A tisztikarok nyilván egészen más háborút vívnak, mint mi,
közönséges bumburnyákok.
A gróf úgy tett, mintha meg sem hallotta volna a közbevetést.
− Pedig a ház lakói nem aludtak ám egy szemhunyásnyit sem −
folytatta zavartalanul, meglengetve mutatóujját a hallgatója előtt. −
Mert az angol igen éber és ravasz nép, hiába tituláljuk az áruló
Albionhoz hasonló jelzőkkel.
Otto a láger őreire gondolt, akik a géppuskára dőlve húzták a
lóbőrt, de nem fűzött hozzá megjegyzést, mivel jobban érdekelte a
gróf elbeszélése.
− Eleinte csak ketten tartózkodtak ott, egyértelműen a felsőházi úri
környezetből. Egyikük ritka hajú, amolyan aszott kinézetű fickó, de
olyan ördögien okos, szúrós szemekkel, amilyet, köztünk legyen
mondva, még az itteni gestapósok között sem láttam. Ma már persze
tudom, hogy ő a Secret Service feje, és csak „C”-nek szólították. Ez a
betű az angol „cunning” szó rövidítése, ami agyafúrtat jelent.
− Mennyire agyafúrt?
A gróf ezúttal sem törődött Stahl közbeszólásával.
− A másik tag viszont egyértelműen civil ruhás, katonai személy
volt. Ugyancsak róka ravaszságú, de egy fokkal még mindig nyíltabb,
mint a Cunning fedőnevű fickó. Folyton felugrált a székéből, és úgy
hadonászott össze-vissza a helyiségben egy golfütővel, mintha az
egész dolgozószoba egy hatalmas golfpálya lett volna. Németül is
beszélt. Legalábbis „Guten tag”-gal köszöntött, mikor az a Wanking-
Smith, vagy Smith-Wanking, vagy hogyishívják bekísért hozzájuk.
− De hát éjszaka volt − vetette fel Otto.
− Csakugyan, igazsága van, kedves fiam − ismerte el von der
Weide. − Nos, akkor a német tudása végeredményben hagyott maga
után kívánnivalókat. De az biztos, hogy értettek németül, és mindent
tudtak rólam. − Drámaian lehalkított hangon megismételte: −
Mindent. (A katonás kinézetű férfi nagy valószínűséggel Mason-
MacFarland ezredes, háború előtti berlini katonai attasé lehetett, akit
ezen megbízatását követően a Brit Expedíciós Erők hírszerzési
főnökévé neveztek ki.)
− Beszarás! − sóhajtotta Otto lenyűgözve.
− Beszarás bizony, Otto. Mindent tudtak az abwehres
tevékenységemről. Még az öreg Télapó azon 1940. májusi tervéről is,
hogy… hm… „mentsük fel a Führert a feladatai elvégzése alól”, és
az én ebben a szerencsétlen ügyben végzett szerepemet is ismerték.
Töviről-hegyire − bólogatott jelentőségteljesen.
A másik fickó, az a Cunning vitte a prímet:
− Gróf úr, tisztában vagyunk azzal, hogy Ön jó német, akinek
helyén van a szíve, ami végeredményben hozzánk húz… − Erről az
emberről lerítt Otto, hogy vérbeli, született arisztokrata. Első
pillantásra feltűnt, hogy közülünk való. (Ez a másik kihallgató
természetesen Stewart Menzies tábornok, az MI6 főnöke volt.)
− Na persze, persze − vigyorgott Stahl gunyorosan. − Kiköpött
úriember, akárcsak jómagam, akinek az apja isme-retlen, az anyja
meg az ágyban hanyatt fekve keresi a betevőjét!
− A maga természetéből fakadóan arisztokrata, Otto. Sokszor
mondtam már ezt magának, de könyörgöm, hadd folytassam végre!
Szóval miután Cunning végzett a dicshimnuszaimmal, rátért a
lényegre, hogy miért is vittek oda engem.
Otto mohón előredőlt:
− Na, és miért?
− Azt mondta, szeretnék, ha találkoznék egy harmadik személlyel,
aki a szomszéd szobában várakozik rám. − A gróf, ideérve
elbeszélésében alig bírta fékezni az izgalmát. Már-már lázas
csillogás fénylett a szemeiben. − Csakugyan egy igazán jelentős
személyiséggel − tette hozzá kihangsúlyozva, miközben a kővé
dermedt áldozatára lecsapni készülő kobra pillantásával figyelt.
− De hát ki volt az, gróf úr? Gyerünk, köpje már ki! Csak nem
személyesen György király?
 − Nem − somolygott von der Weide gróf diadalmasan. − Még
nálánál is jóval fontosabb személy.
− Akkor meg pisáljon, vagy szálljon le a biliről!
− Ne legyen már ilyen közönséges, Otto!
− Ki várta?
− Egy bizonyos Warden ezredes − bökte ki a gróf.
− Warden ezredes?! − Ottónak leesett az álla. − Ki a búbánat az a
Warden ezredes angolhonban? − makogta, miközben becsületes
fizimiskáján leplezetlen kiábrándultság tükröződött.
Ahelyett, hogy nyílt választ adott volna a kérdésre, a gróf folytatta
fiatal hallgatója heccelését, miközben a kandallóban kellemesen
pattogtak a farönkök, az ír szetter tovább hortyogott, és időnként
nagyokat szusszantott, mintha valami kellemes, erotikus kutyaálmot
álmodna.
− A következő pillanatban személyesen megjelent a
dolgozószobában. Pontosan úgy nézett ki, ahogy mindig is
elképzeltem őt, csak kicsit alacsonyabb a vártnál, és csupa
szivarhamu a kabátja hajtókája. Valahogy mindig olyan makulátlanul
tisztának hittem.
− De kicsoda?
A gróf úgy tett, mintha nem hallaná.
− Mivel már az éjszaka közepén jártunk, egy kissé elázott.
Természetesen nem olyan vészesen, de nincs kizárva, hogy a botja
nélkül párszor megbotlott volna.
− De ki… ki volt az, az ég szerelmére? − kiabálta Otto
nekikeseredve.
− A megjelenésekor persze felálltunk, aztán az a Cunning nevű tag
bemutatott minket egymásnak. Természetesen tapintatosan végezte, ám
engem nem tudott átverni. A szivar meg a whiskys pohár olyan
jellegzetes volt. Még ha elfedték volna előlem az arcát, akkor sem
lehetett volna becsapni. − Sokatmondó kacsintás kíséretében,
hozzátette: − Bárhol, bármikor ráismertem volna erre a bizonyos
„Warden ezredesre”.
− Menny, segg és felhőszakadás! − ordított fel Otto talpra
szökkenve. − Hát már sosem fogom megtudni, ki a szent szar az a
Warden ezredes?
Von der Weide gróf arcán szerény vigyorral meredt pulykavörös
ábrázattal dühöngő ifjú barátjára:
− Meg vagyok döbbenve, Otto. Azt hittem, mostanra már rég
kitalálja. Warden ezredes természetesen nem volt más, mint Anglia
miniszterelnöke, Winston S. Churchill.
 IV. FEJEZET

− Kérnék még egy duplát, Stew − ezek voltak a nagyember első

szavai, miután súlyosan egy fotelbe roskadt. − Egy spriccentésnyi
szódával, ha lenne oly kedves.
C engedelmesen felugrott, hogy megkeverje a scotchot, miközben a
gróf és a golfütős angol elismerő tekintettel méregette a rózsás arcú,
kerubszerű, szirén öltönyös politikust, amely ruhadarab egy hatalmas,
hájas, tar fejű óriás bébi kinézetét kölcsönözte neki.
Churchill egy legyintéssel jelezte nekik, hogy leülhetnek, aztán
először szentelte figyelmét a németnek. Az erős italok s a kései
időpont dacára von der Weide grófnak nyomban feltűnt e szempár
élessége, és ösztönösen érezte, hogy egy olyan jelentős személyiség
társaságában tartózkodik, mint azon a napon, amikor Adolf Hitler
kitüntette a Vaskereszttel. Rá kellett döbbennie, hogy e két egyéniség,
a Führer és Herr Winston Churchill végtelenül hasonlít egymáshoz.
− Ön nem apa véletlenül, gróf úr? − érdeklődött váratlanul a
miniszterelnök a műfogainak vagy a sok whiskynek köszönhetően
furcsa slurrogással ejtve ki a szavakat.
− Tudomásom szerint nem vagyok az, bár ki állíthatja teljes
bizonyossággal? Tény, hogy sosem voltam házas − hebegte zavartan a
nem várt kérdéstől.
Úgy tűnt azonban, hogy tétova válasza mégis teljes mértékben
kielégítette a nagyembert. Meggondoltan kortyintott egyet a
skótwhiskyjéből, majd így szólt:
− Jobb is, ha nincs gyereke, barátom − dünnyögte −, mivel a
nemzet jövője szempontjából inkább a hétköznapi emberek
engedhetik meg maguknak, hogy gyermekeik legyenek. Még a kissé
kevésbé hétköznapiak is vállalhatják a gyermekáldást a haza
érdekében. − Figyelmeztetően feltartotta a mutatóujját, mintha a
 31
House of Common ülésén szónokolna: − A nagyembereknek viszont
képesnek kell lenniük az önmegtartóztatásra.
A gróf kérdő pillantást vetett a másik két jelenlévőre, ám azok
csendben figyeltek, nem kínálva bővebb magyarázatot a nagyember
gondolataira. így végül, jobb híján, ő kényszerült feltenni a
bizonytalan kérdést:
− Hogy érti ezt, Herr Ch… − még épp idejében kapott észbe −
Herr Oberst Warden?
− Herr Oberst Warden − görgette a nevet a nyelvén borzadályos
kiejtéssel, ám nyilvánvaló örömmel Churchill. − Kedvelem a
hangzását. Herr Oberst Warden. Kétlem, hogy ’904 óta bárki is
német katonai rangon szólított volna, amikor is a Kaiser társaságában
vettem részt egy császári hadgyakorlaton. − Hirtelen elmosolyodott:
− Mint ahogy azt is kétlem, hogy az Önök Herr Hitlere valaha is
megtisztelne engem egy német katonai címmel, ugyebár?
A másik két angol türelmes vihogással reagált.
Churchill kövérkés kerub ábrázata ismét elkomolyodott.
− Tudja, gróf úr, a gyermekek túlságosan lefoglalnák a
nagyembereket. Ráadásul a sarjak sosem érhetnek fel az atyjuk
nagyságáig. Természetesen elsősorban a saját gyermekeimre
gondolok. − Mély sóhajtás kíséretében folytatta: − Még ennél is
nehezebb azonban a helyzet, ha a nagyember indiszkrét módon,
úgymond a takaró helytelen oldalán nemz utódot. Mondhatni
körülbelül így − azzal váratlanul felegyenesedett az öblös, bőr
karosszékből hajlott testhelyzetéből és nagyvonalúan hozzátette: −
Mindig voltak és lesznek megcsalt, mondhatni felszarvazott emberek,
akiket orruknál fogva vezet a feleségük. Szerintem, aki rajtakapja a
feleségét, valahogy úgy érezheti magát, mint Sir Smile, a Téli
regében, amikor rájött, hogy a halastavát a távollétében a
legközelebbi szomszédja lehalászta… Mindig is kedveltem a
drámának ezt a részletét − magyarázta kissé zihálva.
− Értem − bólintott a gróf, miközben ha lehet, még inkább zavarban
érezte magát. Mire megy ki ez az egész? Hová akar kilyukadni
Churchill ezzel az egész bujaságról és gyermekekről szóló
magyarázkodással? Érezte, hogy elvörösödik az arca. Sosem kedvelte
az ilyesféle beszélgetéseket.
Churchill a whiskybe mártotta a szivarja végét és gondolataiba
mélyedve dohányzott, miközben a háttérben a nagyapa korabeli öreg
ingaóra súlyos, fémes ünnepélyességgel elütötte az órát. A
miniszterelnök a gróf jóképű, húsos ábrázatát figyelte, mintha azt
mérlegelné, hogy érdemes-e folytatnia, vagy sem. Végül pozitív
következtetésre juthatott, mert miközben az udvaron újra
felhangzottak a bakancsos őrszem lépései, előre dőlve, megszólalt:
− Lehet, hogy ez Önt meglepetésként érinti, de bizony a
nagyembereknek is meg vannak a maguk bűnei.
− Nem csodálkozom különösebben, Herr Oberst, ugyanis
személyes kapcsolataimból tudom, hogy a Führer kifejezetten kedveli
a krémes kekszet és az enciánlikőrt, noha a külvilág előtt úgy
mutatkozik, mint aki mélységesen megveti az efféle hívságokat.
Churchill kacagott.
− Én nem a kulináris élvezetekre gondolok, tisztelt uram, hanem az
ágybéliekre. Az önök Nagy Frigyesének ifjúkori ballépéseire vagy
Kemal Atatürk mindkét nembéli gyermek szeretőire, esetleg
Napóleonra, aki állítólag azt tartotta, hogy a nyelv sokkalta fontosabb
a másik dolognál.
Erre, ha lehet, a gróf még inkább elvörösödött, míg a Cunnings
nevű tag a tücsöksegge fényességű cipője orrára meredt, MacFarland
pedig a vastag szőnyegre állva egy képzeletbeli labdára kezdte
lóbálni a golfütőjét. Churchill pedig láthatóan remekül szórakozott a
többiek zavart reakcióján.

− Ami engem illet, fiatalember koromban egy fürdőben kezdtem

meg a politikai karrieremet − folytatta −, ami elég meglepő hely az
ilyesmire. Pláne, ha belegondolnak, hogy sikeresen felkeltettem egy
csinos férjes asszony érdeklődését. A hölgy tanúsított ugyan némi
érdeklődést a politika iránt, de hál’ Istennek, az akkori tanultabb
fehérnépek módjára, eszébe sem jutott a női egyenjogúságért
kardoskodni. Még így utólag is szörnyű rágondolni, hogy mielőtt az
első képviselőjüket, Nancy Astort megválasztották, akadtak olyanok,
akik kerítéskorláthoz láncolták vagy a király lova elé vetették
magukat… De ez már egy másik történet, és amennyire lehetséges,
igyekszem rövidre fogni a dolgot. Szóval elmélyült viszonyt
folytattunk a takarók között, sőt egy ízben még a kampánykocsim szűk
hátsó ülésén is, amikor a szerencsétlen malőr bekövetkezett, és
amelynek a tiszteletreméltó Reggie Gore-Browne lett a gyümölcse! −
Churchill akkorát sóhajtott, mintha valami hullafáradt ember lenne. −
Kirúgták Harrow-ból, a saját iskolámból. Gazemberkedésért!
Erkölcstelen feltárulkozás miatt elküldték Balliolból. A Hyde
parkban tanúsított tolakodó magatartásáért elzavarták a
Külügyminisztériumból. Tapintatosan Svájcba küldték nyelvet
tanulni. Abban a hiszemben, hogy abban az unalmas kis országban
semmi olyat sem találhat, ami kísértésbe sodorhatná. Talán mi nem is
találtunk volna, de a tiszteletreméltó Reggie Gore-Browne még itt is
talált, mivel már két nappal az odaérkezése után kitiltották
Helvéciából. Az indok: Nyilvános közbotrányokozás! Valami
hasonló helyen, ráadásul vasárnap délután. Ez utóbbi tény, ha lehet,
még inkább felkavarta azokat a megrögzött kálvinistákat.
− Ilyen mellékzöngék után érkezett meg a la belle France-ba, ahol a
gyermekes mamája és gyanútlan papája által anyagiakkal bőven
kibélelve folytatta Párizsban a tavaszi, Cannes-ban pedig a téli
kicsapongásait. Vagy tíz éven át élte a fiatal gazfickók dőzsölő,
természetellenes életét, átadva magát a léha hajlamainak, miközben
egyetlen ujját sem mozdította meg, hogy tisztességes, becsületes
munkát végezzen. Bizony, kedves grófom, az egyedüli tisztességes
dolog, amit hányatott, feslett életében cselekedett az, hogy nem hozta
nyilvánosságra, hogy én vagyok az apja. Ezt a titkot csak igen
kevesen, egy jól megválogatott embercsoport ismerte. Egészen
mostanáig! − A nagyember hangjából egyszerre szomorú keserűség
érződött. Kortyolt egyet az italából, mielőtt folytatta volna. − Mesélje
tovább maga, Stew, én egy kissé elérzékenyültem.
A gróf lelkileg mélyen együtt érzett a vele szemben lévő
karosszékben kuporgó koros férfival, akinek hirtelen mély ráncok
gyűrődtek kövér ábrázatára.
− Igenis, uram − válaszolta nyomban a Cunning nevű pasas. −
Szóval tudja, gróf úr… Oberst Warden fia akkor éppen Párizsban
volt, amikor a Német Hadsereg az idei nyáron bemasírozott. Mint
ellenséges civil személyt nyomban előállították. − Homlokráncolva
folytatta: − Talán mondanom sem kell, hogy ha ’39-ben, amint azt
minden tisztességes angol megtette, önként jelentkezett volna a zászló
alá, akkor… hm… a kis különcségei dacára a gárdák garantálták
volna a felvételét, főként a Coldstream.
− Csakhogy a számos egyéb hibáján kívül − szólt közbe Churchill
anélkül, hogy felpillantott volna − Gore-Browne még nyúlszívű
gyáva is.
− Ráadásul abban a Párizs melletti táborban, ahol a németek
elhelyezték, egy olyan renegát angol csoporttal került érintkezésbe,
akik, még kimondani is rossz, készen állnak az ellenséggel való aktív
együttműködésre.
A gróf ciccegett a nyelvével, aztán hirtelen rájött, hogy igazából ő
az ,,ellenség”, mire gyorsan abbahagyta.
− Aktívan harcol? − tudakolta.
Cunning csak somolygott, ám rideg szemei nem csillantak fel.
− Az nem illik Gore-Browne stílusához, Herr Graf, mint ahogy
azokéhoz sem, akik vele voltak Párizsban. A harc túl veszélyes,
mivel közben megölhetik az embert. Nem, ezek az alakok tollal,
papírral, meg a nyelvükkel szeretnek harcolni.
Von der Weide agyán egy pillanatra átvillant a nagyember
Napóleonról tett megjegyzése, mire elvörösödött, míg Cunning meg
nem magyarázta, mire gondol.
 − Önként felajánlkoztak a németeknek a propagandagépezetük
számára.
− Goebbels minisztériumánál?
− Pontosan, gróf úr. Azért, hogy angolul megírják, illetve rádión
keresztül sugározzák számukra a német hazugságokat.
− Sajnálatos, arcátlan társaság − emelte fel a fejét Churchill, újra
átvéve az elbeszélés fonalát. − Félrevezetett, megtévesztett idióta
gazfickók társasága, olyanok, mint Gore-Browne. Meg még néhányan
a helyi fasiszták közül. Hála Istennek, hogy Mosleyt idejében
lekapcsoltuk − a csemetém már nem érdekel különösebben… Rég
feladtam, hogy fikarcnyit is törődjek a viselt dolgaival, de mégis
hihetetlenül fáj, hogy ilyen söpredék között kell látnom a fiamat.
Nehogy azt higgye, kedves grófom, hogy én bármiféle előnyszerzésre
törekszem a németeknél azzal, hogy feltárom Ön előtt ezt a hatalmas
titkot Goebbels propagandarendszere számára! Gondoljon csak bele,
mi történne, ha kitudódna!
− Hogy Ön az apja?
− Pontosan.
− Érti, gróf úr? − kérdezett közbe sürgetően a golfütős, mintha még
mindig attól tartana, hogy a nagyember feltárhatja az igazi
személyazonosságát. − Oberst Warden ennek az országnak igen fontos
személyisége. Egy ilyen botránynak pedig igen súlyos
következményei lehetnek. Csak a Jóisten a megmondhatója, mit
szólnának hozzá az amerikaiak. Ők igen erkölcsös emberek, és a
követük, Kennedy máris meg van róla győződve, hogy nekünk végünk
van, legalábbis ilyen értelmű tájékoztatást adott Roosevelt elnöknek.
− Az legalább felrázná a konzervatív hátsópadosainkat − vetette
közbe keserű nevetéssel a nagyember.
− Most már tudjuk, hogy ezeket a nyomorultakat − folytatta
MacFarland − egy bizonyos William Joyce vezeti, vagy trenírozza,
akit ideát, Lord Haw-Haw-ként ismernek. Ő is egyike Mosley háború
előtti fasisztáinak. Egy renegát, aki közvetlenül a háború kitörését
megelőzően ment Németországba. A maga módján briliáns agyú
bajkeverő, és ebben az országban, szerencsétlenségünkre, egy csomó
csinos Nellie jóval inkább hisz neki, mint az öreg BBC-nek. Az
ilyesféle emberek mindig birodalomépítő tevékenységet folytatnak.
Minél több német szemében kívánnak tündökölni, főként a fontosabb
személyiségek szemében, akiket átformálnak a német ügy támogatása
érdekében. Úgy tudjuk, hogy még kiképzésben is részesíti őket, hogy
minél komolyabb töviseket bökjön az oldalunkba. Azt is tudjuk, hogy
Joyce őket is átvitte Németországba. Berlinbe vagy a hamburgi
régióba, ahol a rádióadóik vannak, amelyekkel Angliába
sugároznak… − Hirtelen elhallgatott és előbb a miniszterelnökre,
aztán a Cunning nevű férfira nézett, mintha attól tartott volna, hogy
többet mondott a kelleténél.
Néhány pillanatnyi súlyos csend következett, amit az őrség
lépéseinek hangja, s a csontvázszerű tölgyek között járó szél halk
suhogása tört meg.
Végül Churchill szólalt meg:
− Herr Graf, egy ajánlatot szeretnénk tenni Önnek.
− Ajánlatot?
− Igen, visszakapja a szabadságát, és egy ügynökségen keresztül
korlátlan pénzeszközöket biztosítunk Önnek az amerikai barátaink
berlini követségén keresztül, és ha akarja, a háború végeztével kap
egy csinos villát a görög tengerparton.
A gróf hitetlenkedő ámulattal dadogta:
− De mit vár tőlem, uram?
− Hogy találja meg Gore-Browne-t, és vigye el őt Athénba, arról a
helyről, ahol jelenleg van. Ott aztán már a mi embereink
gondoskodnak róla, hogy átkerüljön valamelyik dél-amerikai
banánköztársaságba, ahol annyi botrányba keveredhet, amennyit az
ottani hatóságok megengednek, és ahol nekünk már nem okozhat több
problémát, uram.
− De mi lesz akkor, ha nem akar eljönni? − vetette ellen a gróf,
miközben agya a fantasztikus javaslat körül forgott, ami korlátlan
szabadságot, tőkét és mindenekfelett izgalmat kínált számára.
− Akkor, uram − válaszolta Churchill lassú határozottsággal −,
ezennel megkapja hozzájárulásomat arra, hogy lelőhesse a fiamat…
 V. FEJEZET

Miután von der Weide gróf befejezte az angol miniszterelnökkel

való furcsa, éjféli találkozójáról szóló beszámolóját, hosszú,
nyomasztó csend következett. A kandallóban pattogtak a fahasábok, a
vörös szőrű ír szetter pedig néha meg-megvonaglott kutyaálombeli
extázisában.
Végül Otto hitetlenkedő hangon rákérdezett:
− És elfogadta az ajánlatot?
− Itt vagyok − válaszolta szerényen a gróf, kitárva gondosan
manikűrözött kezeit, mintha az egész őket körülvevő luxust magához
akarná ölelni. − Ezt az egészet Sárkányölő Szent György
finanszírozza, a járgányt, a sofőrt meg a kéglit is, fiacskám.
− Sárkányölő Szent György?
− Bizony. Teljes mértékben. Az angolok már jó pár évszázada érte
lovagolnak, és mindig diadalmaskodnak, nekem elhiheti, Otto. Mint
ahogy a pénz is általában.
− Jó, jó, de a pénzt ettől függetlenül elvehette volna, s aztán illa
berek, nádak erek, leléphetett volna a színről, gróf úr. Vagy nem fogta
fel ésszel, milyen veszélyes játékba kezdett?… A Gestapo… −
hebegte elakadó hangon.
A gróf azonban láthatóan másképp gondolkodott.
− Nézze, Otto, lehet, hogy nem tűnök túl reális személynek a maga
számára. Azt is tudom, hogy néha birkatürelmet kényszerül tanúsítani
a… hm… különös kis dolgaimmal kapcsolatban. De azért igyekszem
nyitva tartani a fülem meg a szemem.
− És mit súg a füle meg a szeme ez ügyben? − kérdezte Otto
gunyorosan, de a gróf nem volt hajlandó kiérezni hangjából az iróniát.
 − Amerika még az idei év vége előtt hadba lép Anglia oldalán, és
Nagy-Britannia az Egyesült Államok támogatásával
győzedelmeskedni fog. A hitleri rezsim előbb-utóbb bukásra van
ítélve, és amit Londonban a fasiszták brutalitásáról hallottam,
valójában nem is nagyon bánom. − Lehalkította a hangját: − Tudta,
hogy a zsidókból szappant főznek a táborokban?
Otto felnyögött.
− És erre csak most jött rá, gróf úr? Hiszen már 1933 óta tart a
németek lemészárlása. Meglett, egészséges felnőttek halnak meg
hirtelen szívroham vagy influenza következtében, mihelyt bekerülnek
a munkatáborokba. Csakhogy ők éppenséggel a munkásosztályhoz
tartozó fickók voltak, akikért senki sem aggasztotta magát túlságosan,
és nem tépte rojtosra miattuk a száját, ugyebár?
A gróf elkomorodott.
− Igen, azt hiszem, hogy van igaza. − Aztán újra felvillanyozódott:
− De másrészt mi a véleménye, Otto? Hajlandó részt venni és segíteni
nekem ebben az új kalandban? Ha segítünk Mr. Churchillnek
megszabadulni a sátáni náciktól, az egy plecsnit jelenthet magának és
igazi hőssé avatja. Végtére is a legfelsőbb londoni vezetéssel
folytattam tárgyalást, és ők tudják, hogyan kell gondoskodniuk
azokról, akik jó szolgálatot tesznek nekik, efelől megnyugtathatom.
− Kaptam én már plecsnit − legyintett Otto nemtörődöm módon. −
Nyilván emlékszik rá, hogy Hitlertől kaptam egy kitüntetést. Most
meg már hős is vagyok, bár az igazat megvallva szörnyen fárasztó
állapot. Továbbá hadd emlékeztessem Önt arra, gróf úr, hogy amikor
mi egyszerű emberek a legfelsőbb vezetőséggel társultunk valamilyen
ügyben, akkor mindig nyakig a szarban végeztük.
A gróf a homlokát ráncolta.
− Úgy vélem, bizonyos mértékig ebben is igaza lehet. A jelek
szerint a nagyemberek mindig talpra esnek. Ez valami természeti
törvényszerűség lehet.
− Olyan értelemben, hogy az ördög is mindig a legnagyobb
halomra szarik!
− Ne legyen már ilyen cinikus és megkeseredett, Otto. Tudja, hogy
engem mindig is foglalkoztatott a jóléte, most is magáért aggódom.
− Ezt hogy érti?
− Úgy, hogy ma még hős, de mi lesz holnap, fiam? Mint tudja, a
hatóságaink igencsak pedáns és gyanakvó természetűek. Előbb-utóbb
tudomást szereznek az Abwehrtől való dezertálásáról meg a többiről.
És mit gondol, mi lesz akkor?
Otto eszébe jutott a Mérges Törpe berlini irodájából kapott aznap
délelőtti telefonhívás, és tudta, hogy ebben viszont a grófnak van
igaza. Rövidesen kiderítik, hogy ki is ő valójában, és akkor vajon mi
fog történni? Elég nehezen tudta elképzelni, hogy egy hőst
bekasztliznának, de igen könnyen elképzelhető, hogy egy-kettőre
egyenruhában találja magát, amint azért a szörnyetegért harcol
Berlinben, aki ellen még 1939 augusztusában megesküdött, hogy
sosem fogja szolgálni.
A gróf is érezhette ifjú barátja ellenállásának gyengülését, mert
sürgetően megszólalt:
− Tudom, milyen hatalmas kihívás egy ilyen kaland, bármilyen
díjakkal is kecsegtetik a végén. De képzelje el magát, Otto, egy ilyen
esős napon, a napsütötte Égei-tenger partján egy villa teraszán
sütkérezve, finom bor és csinos lányok társaságában. − Kissé
elvörösödött. − Távol a háború zajától, egy kellemes, meleg,
semleges országban kivárni a mi Mr. Churchillünk győzelmét.
− A mi Mr. Churchillünk, egy nagy túróst! − imitálta Stahl a gróf
hanghordozását, de végül csak beadta a derekát. − Egye fene,
magával tartok. De csak azzal a feltétellel, ha most már beavat ennek
az ügynek a részleteibe!
A gróf újratöltötte a poharát. A prémszőnyegen pilledő ír szetter
elégedetten szusszantott és meglebbentette a farkát, mielőtt békésen
tovább szunyókált.
− Ha nem túl késő magának, a szakácsom kettőkor szolgálja fel az
ebédet, Otto. Előtte vagy utána akarja hallani?
Otto a whiskys üveg felé intett a fejével:
− Töltse tele, aztán vágjunk bele!
− Ez a Gore-Browne pasas meg a többiek egy kis vidéki házban
dekkolnak, Sachsenwaldban, a Bismarck-kastély közelében. Igencsak
egyedülálló, elhagyatott környék, és amennyire a begyűjtött
adataimból kiderül, a helyi rendőrség és természetesen az SS őrizete
veszi körül.
− Természetesen.
− Bár ezeket a renegátokat a német kormány vendégeinek tekintik,
de miután valamennyien angolok, és a britek még a legjobb
formájukban is elég különösek, ezért Joyce és azok a németek, akikre
rábízták őket, biztosan nem vállalnak fölös kockázatot. Vagyis
Schloss Farthheim környéke, ez a hely neve, hermetikusan el van
zárva a világ elől.
Otto átgondolta a hallottakat.
− Na, és min ügyködnek ott ezek a vicces tommyk?
− Az áruló Herr Joyce, vagyis Lord Haw-Haw feltehetően a
jövőbeli sajtótevékenységre készíti fel őket a Mérges Törpe
apparátusa számára. Cikkírásra, újsághírek szerkesztésére és más
ehhez hasonlókra oktatja őket. Az a szóbeszéd járja, hogy Goebbels
korlátlan anyagi keretet nyitott számukra, mivel a Führer általuk
akarja megadásra bírni a brit oroszlánt ahelyett, hogy inváziót
indítana a szigetország ellen. De más terveik is vannak.
− Miféle terveik?
− Minden részletet sajnos én sem tudok, Otto, de az biztos, hogy
valami terjeng a levegőben. Idáig érzem a bűzét. Naponta történnek
kiterjedt katonai mozgások Németország azon területén, dacára
annak, hogy a brit bombázás veszélye ellenére kivonták onnan a
repülőgépeket.
Otto a hamburgi Hauptbanhofon látott rengeteg katonára gondolt,
akiket a kikötővárosba érkezése éjjelén látott, és magában úgy vélte,
hogy a grófnak alighanem igaza lehet.
− És a maga terve szerint képzeli el, vagy ahogy a szükség hozza?
A gróf rámosolygott:
− Minden alaposan meg van tervezve, Otto. Mint tudja, a pénz sok
ajtót kinyit. Egy a Római Katolikus Egyháznak juttatott nagy összegű
adomány által különleges útlevél birtokába jutottam. Bár attól tartok,
32
hogy a kedves Monseigneur , aki kiállította számomra, abban a
tévhitben lehetett, hogy azért van szükségem menlevélre, mert el
akarom kerülni azon kötelességemet, hogy mint lojális németnek a
hadsereghez kelljen csatlakoznom, és velük szemben inkább a Római
Egyházat választom. Sokan éles eszű szervezetnek tartják a vatikáni
pápaállamot, főleg miután roskadásig tele vannak a
pénzszekrényeik…
− Óh, gróf úr, bökje már ki végre, hogy akar bejutni erre a Schloss
Farthheim nevű helyre?
A gróf lehajolva előszedte a már ismerős, régi, lapát fazonú, fekete
kalapját.
− Amint azt Flynn atya mondaná, elég ezt ügyesen a fejemre
helyeznem, s máris a Római Pápa különleges megbízottjává válok.
Na persze, ami engem illet, természetesen a semleges íreket
képviselem, hogy a világ láthassa, mi történik ezekkel az itt bezárt,
szerencsétlen angolokkal.
− Mindjárt összecsinálom magam! Tényleg kiköpött Flynn atya lett
magából! De mi lesz, ha véletlenül összefut egy igazi írrel, akkor?…
A gróf zavartalanul elmosolyodott:
− Mint nyilván tudja, beszélem azt a nyelvet… Begorrah!

***
 Valamivel több mint húsz kilométernyire attól a helytől, ahol a gróf
feltárta terveit a hitetlenkedő Otto előtt, egy másik ír (ám ezúttal tőről
metszett) magyarázott valamit egy fiatalokból és középkorúakból álló
vegyes társaságnak a Schloss Farthheim sötét faborítású termében,
33
amit egymás között gúnyosan már csak „Hazai Fing-kastélynak”
neveztek.
William Joyce, a londoni East End zsidóságának réme még a
Mosley fasisztáival töltött időben, lábait szétterpesztve, hüvelyujjait
az övébe akasztva, beretvasebhelyes ábrázatán a teljes megvetés
látszatával, lenéző orrhangon ráreccsent a többiekre:
− Uraim, mi lenne, ha rám figyelnének végre?! − Végignézett a
„firkászain” ahogy maguk között ezeket a bőrbevonatú tweedkabátot
és vasalt, szürke pantallót viselő sehonnaiakat nevezte, majd így
folytatta: − Ha fasiszta ügyet akarunk szolgálni, a fasiszta fegyelmet
is el kell sajátítanunk.
− Óh, húzz már rá zoknit, öregfiú! − rikkantott felé egy hang a
zsúfolt teremből.
Joyce figyelmen kívül hagyta a bekiabálást. Tipikus
megnyilvánulás volt ez az olyan felsőbb osztályhoz tartozó angolok
részéről, akik soraiba egyszer ő is megpróbált csatlakozni,
sikertelenül.
− Valamennyien rendelkezünk olyan tudással vagy képességgel a
tanulmányainkból eredően, amit döntésünk értelmében önként a
Harmadik Birodalom, illetve a német hatóságok rendelkezésére
kívánunk bocsátani. Helyes. És tesszük mindezt azon megfontolásból,
hogy egy szép napon szeretett hazánk hasznot húzhat a
ténykedésünkből, amikor is Anglia a fasiszta hitvallás előnyeit fogja
élvezni.
Reggie Gore-Browne a harmincas éveiben járó, közepes termetű
férfi volt. Kerek, sima arcú, kopaszodó, homokszínű hajú, értelmes,
ám cinikus, homoszexuális éberségű szemekkel, melyek mindig
készen állnak egy új férfikapcsolat vagy potenciális partner
felfedezésére. Unottan ásított. Az öreg Joyce már megint betévedt a
sűrűjébe. Kit érdekel Németország, Anglia vagy akár az egész Brit
Birodalom? Ezek mindig is voltak, és minden valószínűség szerint
még azután is sokáig létezni fognak, amikor Hitler, Joyce, az apja és ő
is már rég alulról szagolják az ibolyát. Rém fárasztó és unalmas
tudott lenni az egész.
Mikor önként jelentkezett, hogy segítse őket ostobácska kis
háborújukban, abban a reményben tette, hogy megismerkedhet egy
jobbfajta homokossal. Már megcsömörlött a tengerészektől meg
azoktól a pomádés hajú buzerátoroktól, akik mindenhová magukkal
hordták a vazelines tégelyt, és első ránézésre lerítt róluk, hogy ki a
faszok valójában.
Kerítők, tétova szemüveges tisztviselők, esetlen, vörös képű
senkiházik, amolyan „mit gondolhatnak most rólam” alakok. Meg a
másik véglet: a szőrös karú mészárosok, akik csak az erőszak és
megalázás kifejezésmódján képesek gondolkodni. Abban bízott, hogy
ideát Párizsban összejöhet egy jóval arisztokratikusabb lelkületű
személlyel, aki kijárta a megfelelő iskolát és megfelelő városi
ismeretséggel rendelkezik: amolyan Sommerset Maugham-típussal.
Ám mélységes kiábrándultsággal kellett konstatálnia, hogy errefelé
csak amolyan félig sült, félig nyers intellektuelek vannak, olyanok,
akik még az öreg John Thomashoz sem érnek fel. Meg zsíros kis
külvárosi, puritán fasiszták, akik szörnyen megdöbbentek, ha valaki
úgy közeledett hozzájuk. Újra ásított. Mindez oly félelmetesen
fárasztó, hogy még rágondolni is rossz.
− Valamikor magam is a Brit Birodalmat védelmeztem. Még
büszke is voltam rá − szónokolta fennhéjázó vicsorítással Joyce. − A
térkép egész piros foltjára. A világ egyharmadára. És mivé vált
mára? Olyan, akár az Anyaország: toprongyos, elavult, csődbement,
lejárt szerkezet, mint egy ingaóra vagy egy lendkerekes játékmotor. −
Miközben mély lélegzetet véve pillanatnyi szünetet tartott, Gore-
Browne unott tekintetét Schmitz felé, az Allgemeine SS
 34
Hauptsturmbannführere irányába fordította. − Ennek az elavult,
ósdi országnak az innováció és a német vérátömlesztés lehet az
egyedüli reménysége.
Gore-Brown a fogát szívta. Igazán nem bánnék vele egy kis
németes vérátömlesztést, állapította meg magában, végighordozva
tekintetét Schmitz csinos, fess, fekete ruhás alakján. A fiatalembernek
világosszőke, már-már fehér haja volt, őszinte kék szeme és magas,
intelligens homloka. Úgy nézett ki, mint azok az alakok, akikkel a
Nibeungenliedben találkozhat az ember. A Hitler által propagált
germán faj tökéletes reklámpéldánya. Ugyanakkor lélek is rejlik
benne, vélte magában Gore-Browne. Egész jól el tudta magát
képzelni, amint édes kettesben élvezetes bájcsevejt folytatnak a
„szerelemről” és hasonló témákról, hogy aztán… mert a férfiasságát
lehetetlenség volt nem észrevenni! Még az öreg John Thomasnak sem
lenne különösebb gondja vele! Úgy néz ki, mintha Isherwood és a
csodálatos, dekadens Berlin náci éra előtti megtestesítője lenne,
gondolta. Az ajkait beszívva megcsipdeste az arcát, hogy némi színt
adjon neki, aztán meggyőzően az SS-tisztre mosolygott.
Schmitz elpirulva elfordította a fejét. Ennek is megvan a maga
jelentősége, vélekedett Gore-Browne. Tuti, hogy ő is közülünk való.
Mindannyian burnyákok voltak, bárhogy is tiltakoztak ellene, a
férfiasságukat meg a szoknyavadász-ságukat hangoztatva. Végül utóbb
mindig kiderült, hogy mégsem a „másikat” kedvelik.
Joyce a beszéde végére ért, és Gore-Browne tudta, hogy elvárják
tőle, hogy pár szóval ő is hozzájáruljon az elkövetkezendőkhöz.
Elhessegette hát Schmitzet a gondolataiból, de a szíve mélyén érezte,
hogy ez a pompás német csődör megér némi bűnözést. Már csak az a
kérdés, hogy mikor kerítsen rá sort?
 V. FEJEZET

− Íme Schloss Farthheim − közölte a gróf, szétválasztva a

nedvességtől csepegő bokrokat és feltárva Otto előtt az előttük lévő
magaslaton pihenő épületet.
Ismét elromlott az idő. A tipikus Schleswig-Holstein tartományi,
falusi kövesúton végigsétáló Otto vállaira, makacs kitartással hullott
a szürkés dara. Ám Stahl szinte örül a rossz időnek, mert így a helyi
rendőrök nagy valószínűséggel a falubéli irodájukban vagy még
inkább a sörcsárdákban dekkoltak.
A nagy, fekete Horchot a Friedrichsruh külvárosában lévő
Bismarck Múzeum mögött hagyták, azon a nagybirtokon, amit az
előző században a hálás nemzet ajándékozott annak az embernek, aki
saját kezűleg teremtette meg az új Németországot.
− Nem kellett volna megtennie − dünnyögte Otto, miután a gróf
beavatta őt a történet részleteibe.
− Néha magam is így gondolom − válaszolta a gróf, egyetlen
pillanatra sem véve le tekintetét az egyetlen, emeletes, piros
téglaépületről. Csepegő orrát törölgetve szemlélte odabenn a
nagyember viaszszobrát. A csúcsos sisakot viselő Bismarck úgy
nézett ki, akár egy hatalmas, szomorú szemű rozmár. − Talán jobb
hely lenne a világ az egyesített Németország nélkül.
Ekkorra már a megfelelő helyre értek. Mindketten régi ruhákat
viseltek, hátukat nedves krumpliszsák fedte, hogy bármelyik kíváncsi
rendőr helyi földművelőknek nézhette volna őket, akik az egész napos
nehéz munka után épp hazatérőben vannak a földekről. A gróf terve
legalábbis erre irányult. Viszont Otto agyában felmerült a gondolat,
hogyan tudnának bárkit is átverni, hiszen a vak is érezheti, hogy von
der Weidéből nem ganébűz, hanem drága, borotválkozás utáni
arcszesz finom illata árad, nem beszélve a manikűrözött ujján viselt
monogramos arany pecsétgyűrűjéről, ami nemigen jellemző a földtúró
parasztokra. Nem érdekes, vélte magában, a lényeg, hogy már
ideértek.
Mint zsákjuk alatt görnyedő, púpos hátú szerzetesek, lassú
léptekkel óvakodtak mind közelebb a magaslaton lévő
kastélyszerűséghez. Az épület a tizenkilencedik századi építészet
komplikált, bonyolult megtestesülése volt, a maga hamis, gótikus
bástyaféleségével.
A kert távolabbi felében citrom− és diófák ágai hajlongtak a
szélben. Otto automatikusan alaposan szemrevételezte a helyet,
magában megállapítva, hol vannak a bejárat két oldalán lévő kis
piros-fehér csíkos fakabátban álldogáló őrszemek. Egy nedves
farakás mögött rejtőzködve úgy vélték, elég közeljutottak céljukhoz,
mert már énekfoszlányokat is véltek hallani valahonnan a földes, zöld
mohafoltokkal borított, omladozó alapú kerítés felől.
− Én mondom, ez tisztára olyan, mint Anglia − jelentette ki
méltatlankodva a gróf. − És ezeknek az áruló fickóknak még van
pofájuk dalolászni, Otto. Azért ez már túlmegy minden határon. −
Aztán az indulatait legyűrve úgy helyezkedett, hogy minél jobban
szemügyre vehesse a helyszínt.
− Kíváncsi lennék rá, milyen lehet belülről, Otto.
− Ha ennyire érdekli, elmondhatom magának, gróf úr − válaszolta
kissé ingerülten Otto, felidézve a yorki fogsága helyszínét. − De tudja
mit, mégsem teszem, mert a végén még belegázolnék a kifinomult
lelkivilágába. Elégedjen meg annyival, hogy az ilyen helyek
belsejében hamar begolyózik az ember…

***

Reggie Gore-Browne az ágyán lustálkodva pihent, karjaival a feje

alatt, a sötét mennyezet málladozó vakolatára meredve hallgatta a
körülötte zajló beszélgetést. „Teaidő”. Valami gyenge
fodormentafőzet, gyertyaviaszszerű, szabvány szilvalekvárral
megkent, feketekenyér szeletek és annyi. A mai fejtágításnak vége,
következik az éjszaka, mielőtt Herr Joyce következő, másnap reggel
kilenckor aktuális megjelenésére sor kerülne. Ez a várható program,
gondolta át nyomorúságosan Gore-Browne, egy újabb hosszú,
magányos éjszaka.
− Az emberem nem volt hajlandó elhagyni Párizst, hogy
csatlakozzon hozzám − magyarázta az idősebb „királynő”, aki egykor
homoszexuális szalont működtetett a francia fővárosban. Folyton a
drága Maughamomról áradozott, vékony, affektáló hangon. − Hosszú
éveken át olyan parfümöt használt, ami még a feketepiacon sem volt
fellelhető. Csak a barátaim meg az az istenien jóképű, apacsos
kinézetű Pierre ismerték. Én ,,Pepe le Moko”-nak szólítottam. Sajnos
olajra lépett valami boche ezredessel. Úgy látszik, a háború mindent
bemocskol és tönkre tesz, Algy.
− Úgy látszik, már a legapróbb, alapvető tiszteletre sem
formálhatunk jogot − panaszkodott mély dörmögéssel egy középkorú,
szabadúszó újságíró, aki hasított bőr zakót viselt, s miközben
pöfékelt, a pipafüstön át folytatta a berzenkedést. − Mi értelme ennek
az egész háborús küzdelemnek? Úgy értem, hogy én tisztelem,
becsülöm Herr Joyce személyét, de ugyebár ő valójában nem is
vérbeli zsurnaliszta? És az olyan személyek, mint jómagam, akik a
Tribnek dolgoztak, és semmi közük a Times Edhez, nem csippantják,
ha el akarják nekik magyarázni, hogy mikor kell felkiáltójelet
használni.
Gore-Browne magában felnyögött és lehunyta a szemét. Az alvás
és a vele járó álom volt az egyedüli vigasztalója. Ám sokszor hiába
csukta be a szemeit, sokáig képtelen volt rendesen elaludni. Órákig
forgolódott félálomban azzal a tudattal, hogy mikor újra kinyitja a
csipáját, megint ez a börtönszerű légkör fog ránehezedni a maga
szukaságával, ostoba, fontoskodó pletykáival, kimerítő, rutinszerű,
megalázó testtartásaival. Minden áldott nap újra meg újra feltette
magában a kérdést, hogy lehetett olyan őrült, hogy önként jelentkezett
erre a hülyeségre? Ha legalább lenne egy szeretője!
Ismét Schmitz, a jóképű SS-tiszt villant az eszébe, mire
vágyakozva megnyalta hirtelen kiszáradt ajkait. Elképzelte, mi lenne,
ha ezek az undorító ír pulykatojások, Joyce-szal az élen, hírét vennék,
hogy ki az apja valójában. Nyomban elkerülne erről az ocsmány
helyről, és minden ajtó kitárulna előtte.
De úgy gondolta, hogy most már kiismerte a németeket, akik
„természetellenes bűnről” meg hasonlókról hadoválnak, holott
ugyanolyan korruptak, mint bárki más. Figyelmét nem kerülte el az a
rejtett pillantás, amit Schmitz vetett feléje, amikor azt hitte, hogy ő,
Gore-Browne nem látja. El tudta képzelni, hogy az itteni hatóságok,
ha rádöbbennének a valódi értékére, minden felett szemet hunynának,
ő pedig leléphetne Schmitzcel a színről. Lelépni, ez a szó további
gyönyörű képzelgéssort indított útjára, melynek során az ifjú SS-
tisztről letépte a fess, fekete egyenruhát, és teljesen lecsupaszította.
Milyen finom, fehér lehet a teste! Gore-Browne felnyögött a hirtelen
feltámadó, perzselő vágy hatására.

***

Csupán fél kilométerrel távolabb az ázó-fázó Otto didergett

nyomorúságosan.
− Gróf úr, ebben a kurva hidegben jégkockává fagynak a tökeim.
Eleget láttunk. Menjünk vissza a kocsi melegébe, és ott majd
meghányjuk-vetjük, hogyan ostromolhatjuk meg ezt a Bastille-erődöt
− mondta szarkasztikus, méla undorral. − Nem azért ástam ki magam
az egyik rohadt helyről, hogy most egy tüdőgyulladás árán behatoljak
egy másikba. Micsoda őrült világ!
A gróf elvigyorodott és kivételesen egyetértett vele.
 − Van a járgányban egy flaska finom itóka, Otto, az majd
felmelegíti.
− Meg egy kibaszott forrasztólámpa is kellene a lábaim
kiolvasztására.
Negyedórával később fáradtan, átnedvesedve visszaértek a
Horchhoz. Senki sem figyelt rájuk. Úgy tűnt, mintha egész Schleswig-
Holstein szürke esőfüggönybe olvadt volna. A nedvességtől csepegő
Otto ledobta az átázott krumpliszsákot és odapökött egy jókorát
Bismarck viaszmására.
− Nesze, Schleswig-Holstein, Bismarck, most megkaptad! Ha
rajtam múlna, én visszaadnám a dánoknak. Nekik már úgyis
úszóhártyásak a lábaik! − azzal becsusszant a Horch első ülésére.
A gróf sebtében beindította a motort és a legmagasabb fokozatra
kapcsolta a fűtést. Mihelyt a meleg kezdte elárasztani az autó
belsejét, Otto kezébe nyomta az ezüst konyakos flaskát és
magyarázkodni kezdett:
− Elismerem, hogy az akció végső fázisára nem dolgoztam ki
részletes tervezetet. Ezért aztán bizonyos mértékű rögtönzésre
kényszerülünk. − Otto csak rápillantott a flaska felett, de jobbnak
látta, ha inkább nem is szól semmit.
− Szerintem azonban egészében véve elég takarosra sikeredett a
tervem. Kétlem, hogy bármi problémánk lehetne a végrehajtásával.
Az útlevelem eredeti. Hitler Pius Pápa és a katolikus egyház
kedvében kíván járni. Számos olyan német katolikus létezik, akiknek
szerintem tetszik ez a fajta pápista hozzáállás.
− Elég az ömlengésből − mordult fel mogorván Otto, noha az
italtól egyre jobban érezte magát. Bismarck rozmár arca kezdett
eltünedezni, amint a szélvédő egyre jobban be-párásodott a hőségtől.
Végső soron hálát adott ezért a kényelemért.

− Igazából GB jelenti a problémánkat − egymás között ezzel a

fedőnévvel illették Gore-Browne-t. − Ami szerintem két részből
tevődik össze. Az első, hogy meggyőzzük és rávegyük arra, hogy
jöjjön velünk. A második, hogy miként csempésszük ki erről a
helyről, miután úgy döntött, hogy hajlandó velünk tartani.
Otto csak szótlanul bólintott egyetértése jeléül. Bismarck immár
teljesen elenyészett. Újra meghúzta a flaskát. Az erős szesz hatását
egész a lábujjáig érezte.
− Reményeim szerint a második fázis viszonylag könnyen kezelhető
− folytatta az elmélkedést a gróf. − Mint tudja, a Horchunk tekintélyes
méretű csomagtartóval rendelkezik. Kétlem, hogy kifelé menet az
őrség tüzetes csomagtartókutatásra vetemedne, pláne, ha befelé menet
szétosztunk nekik néhány üveg bort, a Pápa Őszentsége áldásával.
− Maga ravaszságban néha még Belzebubon is túltesz!
− ismerte el Otto kényszeredetten és most már egyre elégedettebben.
− De mi lesz az első fázissal? Hogyan akarja meggyőzni Churchill
meleg ivadékát, hogy velünk tartson?
Mint tudja, az ilyen búzakereskedők az ilyen kanos helyeket
kedvelik… azt pedig nagyon nem szeretném látni, hogy − az apja
javaslatának megfelelően − lepuffantja, ha nem hajlandó velünk
jönni.
A gróf drámaian összerázkódott.
− Kérem, ne is mondjon ilyen vad dolgokat, Otto! − Aztán fiatal
társára kacsintva folytatta: − Kedves fiam, az még sosem fordult meg
a fejében, hogy maga milyen jóképű fickó? − kérdezte vontatottan. −
Igazán elragadó sofőr lehetne magából. Az egyenruha, dacára annak,
hogy cseppet sem kedveli, pompásan áll magán.
Otto nyomban rádöbbent, hogy a gróf, milyen szerepet szán neki.

− Óh, a sajgó segglyukam! − nyögte. − Csak ezt ne!

A gróf keményen rámeredt.
− Arra remélhetőleg nem lesz szükség, hogy ilyen mesz-szire
menjünk − felelte mély erkölcsösséggel vigyorogva. − De nem rossz
ötlet.
− És mikor vágunk bele? − tudakolta csendesen Stahl.
− Holnap délután − válaszolta von der Weide megragadva a
sebváltókart. − Most pedig azt hiszem, legjobb, ha hazafelé vesszük
az irányt, mert holnap hosszú napnak nézünk elébe. − Beindította a
Horch motorját és az ablaktörlőt. Amint megfordultak a kocsival, újra
a látómezejükbe tévedtek Bismarck kidülledő, rájuk meredő szemei.
Otto egy trágár, középső ujjas mozdulattal reagálta le a látványt, aztán
a felgyorsuló autó tovarobogott.

***

Odafenn a kastélyban Schmitz Hauptsturmbannführer a tornyos

szállásának ágyán fekve − Németország szent földjén lévén −
Bismarck emlékiratait olvasgatta. Nemrég esett át egy vesszőzős
aktuson, és most gyönyörben tobzódva gyűjtött erőt a következőre,
miközben visszaemlékezett a hasonló bűnöktől terhes etoni éveire.
Félredobta a vaskos memoárkötetet, feledve Bismarck
figyelmeztetését, amit az 1870-es hadjárat Franciaországgal szembeni
győzteseihez intézett, és gondolatai visszatértek azokhoz a vékony,
hajlékony vesszőkhöz. Milyen gerincbor-zongatóan suhogtak a
levegőben, amint azoknak a fekete köntösös, aszkétikus kinézetű
perverzeknek egyike forgatta őket. A meztelen, fiús ülepén érzett, éles
fájdalmai dacára máris a kedvenc titkos vágyálmában megjelenő
helyzetbe képzelte magát, amikor is az inkvizíció csuklyás szerzetese
vetette alá a legkülönfélébb tortúráknak.
Annak dacára, hogy az angolok szolid modorú, türelmes,
könnyelmű népeknek tekintették magukat, Schmitz tudta, hogy e
dúsgazdag nemzet fiai nagyon is arrogánsak, agresszívek és
keménykezűek, akik semmiféle durvaságtól sem riadnak vissza. Csak
éppen sokkal többet szövegeltek a szexuális kapcsolataikról, mint
amennyit tudtak róla. Náluk a nők döntő többsége vagy leszbikus vagy
olyan lapos mellű, deszka teremtés, akik nem hittek a „földöntúli
orgazmus” gyönyöreiben. Röviden, az Etonba érkezését követően
igen gyorsan rálelt a szellemi hajlékára. Bár még rágondolni is rossz,
milyen heves bűntudat kínozta ettől az erősen ungermanikus
helyzettől. De milyen gyönyörűségesek voltak azok a verések! Máig
megdobban a szíve örömében, mikor eszébe jut, amit akkor érzett,
amikor a vezetőtanárok egyike előhúzta pálcáját a kémény mögül!
Milyen csodásak voltak azok a hidegvérű szexuális élmények később
a hálófülkékben.
− Ah! Azok voltak csak a szép napok! − sóhajtott fel angolul
Schmitz Hauptsturmbannführer, immár teljesen megfeledkezve
Bismarckról és a végső győzelemről.
Aztán arra a kopaszodó, kövérkés angolra gondolt, aki olyan
sokatmondóan méregette tegnap. Joyce-tól megtudta, hogy Gore-
Browne a neve. Olyasfajtának látszott, aki igencsak érthet a pálca
szakszerű használatához. Egész testében beleremegett a gyönyörteljes
várakozásba. Magában elhatározta, hogy holnap veszi a bátorságot,
hogy beszéljen vele. Rövidesen új hadjárat veszi kezdetét, s akkor
kifuthat az időből. Holnap rá kell szánnia magát. A jóképű, fiatal SS-
tiszt lekapcsolta a világítást, s a pálcát, amit még a háború előtt külön
rendelésére küldtek Angliából, a fogai közé véve folytatta
képzelgéseit arról, hogy valami fekete köpenyes perverz szadista
gúzsba köti és betömi a száját. Röviddel később már hangosan
nyögdécselve, vad élvezetek közepette vonaglott, hogy aztán a
csúcspont lehengerlő kirobbanása során élesen kiáltson fel: −
Floreat Eton…
 VII. FEJEZET

− Őrség, elöljáró fogadására sorakozó! − harsant fel a kastély

bejáratánál álló fekete egyenruhás őr kiáltása, miközben esőcseppek
csillogtak feketére festett sisakján.
A hatalmas Horch volánja mögött, melynek csillogó
motorháztetején a vatikáni zászló lengett, a sofőr formaruhába
öltözött Otto trónolt. Mikor az őrség kirohant a készültségi épületből,
hogy felsorakozzon előttük, lelassított. „Flynn atya” Pius Pápa
hivatalos képviselőjéhez illőn levette szemét a breviáriumáról és
felegyenesedett. Csigatempóval gördültek a fekete uniformisos őrök
vonaláig. Miközben a dobos üstdobját püfölte, a többiek kemény
tenyérrel a puskatusra csaptak, tökéletesen begyakorolt mozdulattal
végezve a tiszteletadás rutinját. Amint elhaladtak mellettük, a fejek
úgy követték a kocsi haladását, mintha acélrugóra járnának.
Flynn atya kegyesen felállt a kocsi hátuljában, és jobb keze hatásos
mozdulatával megáldotta őket.
Válaszképpen az őrparancsnok előrelépett, és olyan orgánumú
„Heil Hitler!” vakkantással szalutált nekik, mintha legalábbis ötszáz
méternyire lennének, nem pedig ötre.
Flynn atya rá külön áldását adta, majd előhúzta az iratait.
Pillanatok alatt átestek a formaságokon, majd Flynn atya kegyes
kézmozdulattal jelezte a rátermett, fiatal sofőrjének, hogy kinyithatja
a jókora csomagtartót. Otto engedelmeskedett, a „pápai nuncius”
pedig ragaszkodott ahhoz, hogy az őrség minden tagjának adjon egy
üveg bort, ,,a Pápa őszentsége személyes áldásával”. Mindenkivel
kezet rázott, ami elég sutára sikeredett, lévén a bakák merev
vigyázzban álltak. Öt perccel később már folytatták útjukat, miközben
az őrök továbbra is haptákban álltak, lábuknál a borosüvegekkel,
mintha a katonaorvosnál lennének, hogy vizeletmintát adjanak.

Eddig minden rendben, gondolta magában Otto megkönnyebbült

sóhajtással. Bejutni bejutottak. Most már csak az a kérdés, hogy a
kijutás is ilyen egyszerű lesz-e?

***

− Etonban végeztem a tanulmányaimat − kezdte a társalgást

Schmitz Hauptsturmbannführer kissé félszegen, miután sikeresen
csatlakozott Gore-Browne-hoz a reggeli előadást követően, amikor
az angolok kicsődültek a köves kastélyudvarra egy kis levegőzésre.
− Csakugyan oda járt? − kérdezett rá az ügyesen megjátszott
lelkesedéssel, miután a jóvágású, fess SS-tiszt végre szóba elegyedett
vele. Némi kiábrándulást ugyan érzett, mivel a maga részéről
kifejezetten Eton-ellenes volt, sokakkal egyetemben ugyanis azt
tartotta, hogy az etoniaknak nincs lelkük. − Én Harrow-ba jártam, de
lapátra tettek − tette hozzá, meglibegtetve homokos szempilláit, ami
képzelete szerint a csábító modor netovábbja volt.
Most Smitzen volt a sor, hogy rátegyen még egy lapáttal:
− Talán túl hevesen ostorozták magukat, fiatalokat? − kérdezte
csendesen.
− Valahogy úgy − felelte Gore-Browne egyetértően.
− Pálcával? − sóhajtotta Schmitz vágyakozva. − Túl… túl
keményen korbácsolták magukat? − folytatta, miközben a szíve majd
kiugrott a helyéről izgalmában.
− Igen, azt hiszem − mormogta Gore-Browne némiképp értetlenül.
Schmitz megkönnyebbült sóhajtozással folytatta:
− Mindig is úgy gondoltam, hogy nincs hasonló a nyilvános iskolák
szigorú, katonás vasfegyelméhez.
Gore-Browne szótlanul várt. Némiképp zavarólag hatott rá a
beszélgetésük iránya, de a fő, hogy az általa kívánatosnak tartott
némettel cseveghetett. Ekkor már a kastélynak azon szárnya felé
sétáltak, ahol Schmitz lakrésze volt. Netán céltudatosan? Miközben
igyekezett lecsillapítani izgatott lélegzését, így szólt:
− Harrow-ban nem pálcát használtak a piszkos kis ügyek
tisztázására, a verőember sokkal kifejezőbbnek találta a krikettütővel
való fenyítést.
− Ezt nevezem! − kiáltott fel Schmitz, akire láthatóan nagy hatást
gyakoroltak a szavai. Bizalmasan Gore-Browne-ba karolt, mintha
már hosszú évek óta ismernék egymást: − Kedves barátom, hogy ez
milyen érdekes. Kérem, avasson be minden apró részletbe! Még hogy
krikettütők!…

***

− Tárjátok ki a szíveteket, gyermekeim… Isten áldása előtt,

fiaim… Begorrah − a gróf varjúszárnyként széttárva fekete
reverendás karjait átvágott az udvaron, miközben rendszeres
időközönként áldást osztott az értetlenül bámuló angoloknak, akik
zsebre dugott kézzel, csodálkozva figyelték. − Az idő súlya alakítsa
életeteket, bedad. Az Úr legyen veletek… − folytatta minden
lelkiismeret-furdalástól mentesen a gróf, miközben a szemei
nyugtalanul cikáztak jobbra-balra, Gore-Browne-t vizslatva, s
időnként egy-egy gyors pillantást vetve arra az útlevélfényképre, amit
C még Londonban bocsátott rendelkezésére.

***
 William Joyce fentről, a toronyszobája ablakából égő, megvető
tekintettel kísérte figyelemmel a magas pap abszurd haladását. Arra
gondolt, ha ezekre az alakokra néz az ember, azt hihetné, hogy valaki
megállította az idő múlását. Éppen a St. Pancras-i rádióállomás esti
adásához készített jegyzeteket. Nem véletlenül hitette el a
hallgatóival, hogy Lord Haw-Haw kémei mindenütt jelen vannak. Na,
persze nem tudhatta, hogy St. Pancrasban megállt-e az idő vagy sem,
az biztos, hogy rendszerint jól jártak az ottani órák, főként az angol
kronométerekhez képest, amelyek közismerten megbízhatatlanul
működtek. Némi szünetet tartott a jegyzetírásban és újra a lelkészt
figyelte.
Micsoda lökött népek ezek a németek, duruzsolta magában, elnézve
az egyik csoporttól a másikhoz lebbenő pápistát, aki úgy nézett ki,
mint valami kegyetlen, fekete varjú vagy mint egy anglikán. Miért
engedik meg ezt az egész petit-bourgeois marhaságot a Vöröskereszt-
segélyekkel meg a hazai csomagokkal, stb., stb. Nem azt hangoztatják
lépten-nyomon, hogy olyan kemények, akár a bőr, és oly szilárdak,
mint a Krupp acél? A gyakorlatban azonban képlékenyek voltak.
Hitlernek nem volt kialakult elképzelése a fasiszta etika lényegéről,
csak a kemény, brutális, türelmetlen fattyúhajtásairól. William Joyce
felhorkant rosszul palástolt dühében. De majd egy szép napon
megtanulja.
Ezután megfeledkezett a furcsa papról és visszatért az esti
rádióadás megszövegezéséhez. „Ugyan hol van most a fennhéjázó Ark
Royaljuk? − írta gyors tollvonásokkal.
35
− Máris megmondom Önöknek: hatvan fathomnyira a Földközi-
tenger mélyén.” Magában szipogva megállapította, hogy az utóbbi hat
hónap során most süllyeszti el harmadízben a repülőgép-anyahajót.
Őszintén remélte, hogy a főparancsnokság ezúttal véglegesen
megszabadul tőle.
Végül az unott kinézetű sofőr szerepét játszó Otto pillantotta meg
GB-t elsőként. (Persze soha életében nem volt ennél éberebb. Az
idegei szinte vibráltak a bennük lévő elektromos feszültségtől.) A
gróftól kapott 1939-es útlevélkép alapján nyomban felismerte az
angolt. Csakhogy felmerült egy nem várt akadály. A fickó ugyanis
elmélyült eszmecserébe merült egy SS-tiszttel, miközben kart karba
öltve sétáltak az udvaron át az egyik repkénnyel futtatott épület felé.
Otto csak egy pillanat törtrészéig habozott, aztán megszólalt:
− Flynn atya!
A gróf feléje fordult:
− Igen, fiam? − kérdezte csendesen. Aztán észrevette Stahl
szempillantását, amint a repkényes épület felé sétáló pár felé intett,
és tőle szokatlan fürgeséggel cselekedett. Nyomban elszakadt attól az
angoltól, akivel éppen fecsegett. − Vidd át oda a kocsit, fiam, mert a
maradék bort abban az épületben szeretném kiosztani az embereknek.
− Igenis, atyám − hajolt meg Otto, miközben alig bírta visszafogni
magát, hogy ne rohanvást induljon a Horchhoz. Beugrott a volán
mögé, ráadta a gyújtást és első sebességben átgördült az udvaron. GB
és az SS-tiszt mellett elhaladva bekanyarodott, és úgy fordult, hogy a
csomagtartó a ház bejáratával szemben legyen. A motort járva hagyta
arra az esetre, ha gyorsan kereket kellene oldaniuk, ami igencsak
valószínűnek tűnt azok után, hogy ez az átkozott SS-tiszt az útjukba
került.
Felnyitotta a csomagtartót és félig belehajolva úgy tett, mintha
teljesen lekötné magát a tartalmával, miközben a „párocska”
ellépdelt mellette.
− A bottal és a gyerekek elnáspángolásával sosem kell
takarékoskodni − jelentette ki éppen Schmitz hektikus izgalomtól
elvörösödött arccal belemélyedve titkos gyönyörűsége tárgyába. −
Szent meggyőződésem, hogy a szigorú, méghozzá fájdalmasan szigorú
fegyelmezés csak hasznára válik minden korosztálynak.
− Természetes, hogy így érez − válaszolta Gore-Browne −, hiszen
az SS kötelékébe tartozik, s mint ilyennek, a fizikai retorzió is a
munkája részét képezi. − Az ajtóhoz érve, kinyitotta és tőle szokatlan
udvariassággal így szólt: − Csak Ön után, Hauptsturmbannführer!
− Ellenkezőleg, csak Ön után, kedves öreg barátom − vágta rá
derűs humorral Schmitz −, vagy tán visszavonulót akar fújni? Ha-
ha…
A két fiatalember vidám kacagással bement az épületbe, miközben
Otto felegyenesedve felmordult:
− A hülye végbélnyílások!
A lihegő, teljesen kifulladt gróf is pillanatokon belül odaérkezett.
− Felmentek az SS-tiszt szobájába − közölte vele Stahl.
− A drága lelkek − zsolozsmázta a gróf csendesen, aki mint mindig,
ezúttal is a saját szabályai szerint élt, vagyis ezúttal szelíd papot
alakított.
− Óh, drágák a seggemet! − horkant fel Otto. − Remélem, tisztában
van vele, hogy annak az SS-köcsögnek egy mocskos nagy mordály
lapul a tokjában! Ezt vegye tekintetbe, mielőtt tovább lépnénk!
A gróf pillanatnyi tépelődés után így felelt:
− Most már nem visszakozhatunk, Otto. Túl sok múlik a sikerünkön
− s hirtelen futó pillantást vetett jobbra-balra, majd gyors mozdulattal
elővarázsolt valamit a reverenda ujjából. Otto alig kapott levegőt.
Egy jókora automata pisztoly volt.
− Színültig telt véres kübli! Ide vele! − kiáltotta kiragadva a
stukkert von der Weide kezéből.
A gróf a legkevésbé sem látszott sértődöttnek.
− Minden eshetőségre felkészülni! Mindig is ez volt a
jelmondatom, Otto − azzal egy kövér nő módjára felhúzta a papi
szoknyáját, s a gatyakorca mögül előhúzott egy másik, az előzőnél
alig kisebb revolvert. − Most pedig gyerünk! Nyomás utánuk! −
vezényelte, mit sem törődve Otto rosszalló arckifejezésével.
Stahl azonban még egy pillantást vetett a tágas csomagtartóra. Ha
lövöldözésre kerül a sor, az SS-ek egykettőre hemzsegni fognak ezen
az átkozott helyen. Valami csendesebb problémamegoldó eszközre
lenne szükségük.
A stukkert az övébe dugva kiragadott a csomagtartóból egy ott heverő
gumi hűtőcsövet, és már követte is a grófot a nyitott ajtón át.
A csendes, szürke folyosón lábujjhegyen osonva minden ajtónál
megálltak hallgatózni, de semmit sem hallottak. Így értek az utolsó
ajtóhoz. Bentről beszédhangok szűrődtek ki. Stahl a gróf fülébe súgta:
− Berúgom az ajtót, maga pedig beront azzal a stukker-rel, de
nehogy kibiztosítsa, az ég szerelmére, mert a végén még a saját lábát
trafálná el! Oké, akkor háromra! Egy, kettő, három!
Otto talpa az ajtónak lendült, ami nagy reccsenéssel bevágódott. A
gróf belebotlott a hosszú, fekete reverendájába, és csaknem orra
bukott.
Gore-Browne és Schmitz meglepetten fordultak a zaj irányába. A
pálca, amivel a német éppen bemutatót tartott
az angolnak, kihullott a kezéből, amint megpillantotta a behatolót, aki
úgy nézett ki, mint egy elmebeteg pap manikűrözött kezében
gyöngyházmarkolatú, női revolverrel.
− Um Gotteswillen… − kezdte volna, amikor Otto fenyegetően
felemelte a gumibotját. A német meglepett kiáltása nyüszítő
suttogássá vékonyodott. − Hű, azzal akar eltángálni engem?!… Óh,
minő szörnyűség! − azzal térdre rogyott, és Stahl nem kis
megrökönyödésére klasszikus könyörgő pózba kulcsolta a kezeit: −
Hogy maga milyen kegyetlen! Kíméletlen, könyörületet nem ismerő…
vadállat! Egy bestia!
Otto egy térdrúgással köszönt oda neki.
− Én is szeretlek! − mondta gúnyosan. − Hangos recs-csenés
hallatszott, aztán sűrű, sötétvörös vér fröcskölt szanaszéjjel a buzi
német törött orrából. − Pofát alapra, hülye faszszopó! − kiáltotta,
miközben Gore-Browne-t kereste a tekintetével, aki hamuszürke
arccal az asztal mögé bújva keresett menedéket.
 A gróf feltápászkodott.
− Ez ő... GB… − dadogta, majd meglepő gyorsasággal Schmitzhez
ugorva megfosztotta a pisztolyától. Az SS-tiszt hátratántorodott.
− Maga katolikus disznó! − zihálta, sűrű vérfolyamokat fröcskölve
szanaszét. − Ismerem a maga fajtáját a jezsuita inkvizícióból! Tudom,
milyen kimondhatatlan kínzásoknak akar alávetni! − Elcsuklott a
hangja. − Mindig is éreztem, hogy ez lesz a vége! − Hirtelen hörgésbe
fulladtak a szavai, mivel Otto fejbe kólintotta a gumicső boldogabbik
végével. Arccal előre a szőnyegre zuhant és mozdulatlanul elterült.
Közben a gróf az angolnak szentelte figyelmét, aki felragadott egy
széket, és mint valami megriadt oroszlánfóka, amely a gyilkos
bálnával néz farkasszemet, a saját lakrésze bejárata felé próbált
curukkolni.
A gróf szava azonban megállította:
− Bemutatkoznék, ha nincs ellenére − kezdte formális
meghajlással. − A nevem Graf von der Weide, és az Ön hazájától
kaptam felhatalmazást arra, hogy kimentsem magát erről a helyről.
− Kimentsen engem? − kapkodott levegő után Gore-Browne az
előtte mozdulatlanul heverő, jóképű alakra meredve. − De hát én jól
érzem itt magam, és nem akarom, hogy kimentsenek!
− Micsoda? − mordult fel a gróf.
− Majd én beszélek a fejével! − avatkozott közbe Otto Stahl,
félretolva az útból a csodálkozó arisztokratát. − Na, idefigyeljen,
maga buzeráns, tommy dagadék! Magát most szépen kimentjük innen,
akár tetszik, akár nem!
Gore-Browne nem beszélt németül. Valójában egyetlen más
nyelven sem értett, eltekintve néhány francia, olasz és spanyol
szexuális tárgyú „technikai kifejezéstől” amint ő nevezte. Viszont ezt
a csinos, szőke, német fiatalembert a szürke formaruhájában,
kifejezetten elbűvölőnek találta. Ráadásul tapasztalatból tudta, hogy a
sofőrök rendszerint kifejezetten „engedelmesek”. Ezért aztán
leengedte kezeit az arca elől, és a szemeit Ottóra meresztve, így szólt
a grófhoz: − Hát, ha egyszer muszáj, akkor muszáj.
− Még szép, hogy muszáj! − csattant fel Otto, és akkorát rúgott
belé, hogy egész az ajtóig repült. − Méghozzá szélsebesen! Közölje
vele, gróf úr, hogyan fogjuk kijuttatni erről a helyről!
Az ajtó hangos döndüléssel becsapódott mögöttük.
A gumicső további várható ütései ellen a padlón magzati pózban
kuporgó Schmitz Hauptsturmbannführer megmozdult, majd
felemelkedett. A törött orra fájdalmas lüktetése dacára
kiábrándultságot érzett, végtelen kiábrándultságot.
A sofőrruhás, fiatal fickóra gondolt, aki a kellemes megjelenése
ellenére ilyen kegyetlenül elbánt vele ahelyett, hogy jól
elagyabugyálta volna. Csak brutálisan szétrúgta a szaglószervét.
Ráadásul azt a Gore-Browne-t is elrabolták, aki maga is minden
bizonnyal egy hasonlóan kegyetlen lelkületű, perverz angol lehetett,
mivel felettébb élénk érdeklődést tanúsított a különböző pálcák iránt.
Ő pedig magára maradt.
Az udvarról behallatszott, amint a sofőr első sebességfokozatban
lassan elindul a kocsival. Ettől egyszeriben tudatába villant a saját
veszélyeztetettsége. Ez a két alak, aki valami ismeretlen okból
elrabolta Gore-Browne-t, németül beszélt egymással! Ez azt jelenti,
hogy itt valami furcsa dolog történik. Hirtelen eszébe jutott, hogy
bármilyen elkövetett kudarc könnyen és hamar valamelyik új front
lövészárkába katapultálhatja őt, márpedig ott nem lenne hely a hőn
imádott pálcái számára. Az átlagos bokorugrók számára ugyanis
valamilyen rejtélyes oknál fogva kifejezetten ellenszenves volt a
fájdalomérzet. Talpra ugrott és felkapta a telefonkagylót, miközben
továbbra is ragyogó vörös vércseppeket permetezett maga köré.
− Őrparancsnok! − kiáltotta a készülékbe rekedten. −
Őrparancsnok, állítsák meg azt a nagy, fekete Horchot, amikor…
− Mit mond? − kérdezte bizonytalanul az őrparancsnok, lévén épp
azért küzdött, hogy a borból két-két ember kapjon egy-egy üveggel, a
többit pedig megtartsa magának azzal a kifogással, hogy majd
eljuttatja az SS Özvegyek Otthonának. − Amíg én vagyok itt a felelős,
addig ezen a helyen nem lesz részegeskedés! − hangoztatta. − Főleg
nem ilyen kibaszott pápai ajándéktól! Ha nem tudnák, a pápa is csak
pöcegödörbe pisál! − azzal akkorát kortyolt a kezében tartott
üvegből, hogy csak úgy csurgott az állán a vörösbor. − Mit beszél?!
− Itt Schmitz Hauptsturmbannführer beszél − mondta az SS-tiszt
olyan tisztán, amennyire csak a vértől eldugult orrától telt. − Azt
parancsolom, hogy tartóztassák fel azt a kocsit, ami épp most tart
kifelé!
Az őrparancsnok még az üveget is elejtette hirtelen izgalmában.
− Megállítani a kocsit?!… Értettem, Hauptsturm! Máris,
Hauptsturm! Tekintse megtörténtnek, Hauptsturm! − azzal úgy
lecsapta a kagylót, hogy még a villát is sikerült eltörnie. Részegen az
ablakhoz támolygott és abban a pillanatban tárta ki, amikor odakinn
újra eleredt az eső. − A papot! − ordította, miközben már hallotta a
közeledő, nagy erejű gépkocsi motorzúgását. − Állítsák meg azt a
kurva hugyos papot! − És a következő pillanatban, motyogva elterült
a padlón. − Le merném fogadni, hogy az a szemét igazából meg sem
áldotta!

***

Otto egy éles kanyarral szanaszét szórta a sétálgató angolokat. Az

őrházból egy őrt látott részegen kitámolyogni, míg a többiek a
borosüvegüket eldobva a puskájukon matattak.
Egyikük azonban sebtében leeresztette a piros-fehér csíkos sorompót.
− Most mitévők leszünk, Otto? − kiáltotta a gróf riadtan. −
Riasztották az őrséget!
− Maga csak imádkozzon, Flynn atya! − ordította túl Stahl a
vezetésre koncentrálva a gépkocsi motorzúgását. A motorháztetőről
ekkor pattant le az első kósza lövedék. Otto a váratlan csattanástól
élesen jobbra kapta a kormányt, aztán küzdhetett, hogy visszanyerje
az uralmát a síkos úton össze-vissza csúszkáló, hatalmas, 12 hengeres
autó felett. − És kapaszkodjon erősen! − tette hozzá, lebukva a volán
mögé, mert egy géppisztolysorozat lekaszálta a pápai jelzést.
− Állítom, hogy ezeknek halványlila gőzük sincs a Vatikán
semlegességéről!… − kiáltotta a gróf.
− Tegyen panaszt a pápánál!
A Horch és a tüzelő őrök közötti távolság rohamosan csökkent.
Otto teljes erővel, kétségbeesve markolta a kormánykereket,
miközben a túrakocsi jobbról-balra, ide-oda cikázott. A géppisztoly
élesen újra felköhögött. Nyomában egész sor fényes, ezüstös lyuk
fúrta át a csomagtartó hosszát. De Otto most nem ért rá ezzel törődni.
Úgy magával ragadta az eszeveszett száguldás őrületes izgalma, hogy
már senki és semmi sem lett volna képes megállítani.
− Ez az! Kapaszkodjon erősen! − kiáltotta újra.
A Horch nyolcvan kilométeres óránkénti sebességgel száguldva
ütközött a sorompónak, ami valósággal szétrobbant, tarka
faszilánkokat röppentve mindenfelé. Az egyik őr túl későn ugrott félre
az autó útjából. A motorház eleje hatalmas döndüléssel felöklelte.
Valósággal beszállt az árokba. Géppisztolya az ütés
megrázkódtatásával kattogott, de a golyók céltalanul süvítettek fel a
csapadékos, szürke égbe. Közben a Horch a magasra felvert tócsák
között immár teljes gázzal száguldott a köves úton dél felé.
Kilyuggatott csomagtartójában az öntudatlan Gore-Browne-nal, aki a
lövöldözés első hangjaira elájult félelmében.

***

− Padlógázt! − kiáltotta a gróf, miközben mind sűrűbben kopogtak

a súlyos esőcseppek.
− Mit gondol, mi a bánatot csinálok?! − üvöltött vissza Stahl
dühösen, miközben egyik oldalról a másikra cikázva veszélyesen
tovarobogtak a keskeny bekötőúton. Az esőcseppek fehér lövedékek
módjára vágódtak a túrakocsi nyitott utasterébe.
− Hamburg felé kell mennünk! − magyarázta a gróf nem győzve
törölgetni arcáról az esővizet. − Schwarzenbeck falu után rátérünk a
4-es útra, aztán Bergedorf következik, utána pedig már maga a város.
− Az jó, de remélem, hamarosan elhagyjuk ezt a kurva kockakövet,
mert a lelkünket is kirázza! − válaszolta Otto, miközben a volán fölé
hajolva, a szemeit meregetve a vezetésre koncentrált. Hiába ingáztak
zajos zümmögéssel oda-vissza az ablaktörlők, mégsem tudták
rendesen megtisztítani a záporesőtől a szélvédőüveget. Otto magában
fohászkodva arra gondolt, hogy kész Isten csodája lesz, ha ép bőrrel
sikerül Hamburgig eljutniuk.
Valósággal áthasítottak Schwarzenbeck kis piros téglás
településén. Még szerencse, hogy néhány nyomorúságos
kerékpárostól eltekintve nemigen volt forgalom. A gótikus, szürke
kőtemplom előtt Otto tett egy gyors S kanyart, magas V alakú
zuhatagot csapva fel a pocsolyákból, bőrig áztatva pár káromkodó
biciklistát. Bár Gore-Browne a csomagtartóban magához tért
ájulásából, most meg valóságos tengeribetegség kezdte gyötörni,
lévén számos rossz tulajdonságán túl még a gyomra is csapnivaló
volt.
Otto visszakapcsolt és a fékre lépett. Az előttük lévő sárga-fekete
tábla jelezte, hogy már a Berlin-Hamburg autópályára vezető, 4-es
főút elágazásához közelednek. A bal oldali út a fővárosba vitt, a
jobboldali pedig Hamburgba. Gyors pillantást vetett a visszapillantó
tükörbe. Semmi! Helyes, eszerint nem követik őket. Kettes fokozatban
ráfordult az előttük lévő, Hamburg felé vivő útra, ami félelmetesen
üresnek tűnt. Úgy látszik, a zuhogó égi áldás mindenkit fedél alá
kényszerített.
 Azonban Otto csalatkozott a számításában. Éppen, amikor a falu
házai kezdtek felbukkanni, megpillantott a zuhogó eső szürkés ködén
át egy zöld egyenruhás, fekete bőrsisakos, piros viharlámpát lóbáló,
kövérkés alakot.
− Zsaruk! − kiáltotta a fékre taposva.
A Horch kerekei tiltakozva felcsikordultak, majd heves
rázkódással megálltak. Ám addigra a megfaroló túrakocsi veszélyes
szögbe fordulva az egész utat elzárta. Otto már-már leállította a
motort, ám aztán mégis meggondolta magát. Hagyta édesdeden
dorombolni a legalább negyedórája szakadó esőverés ellenére
zavartalanul működő erőforrást. Egy pillanatig szinte hipnotizáltan
bámult az esőtől csillogó sisakban feléjük futó rendőrökre, csak aztán
döbbent rá, hogy újabb veszély fenyegeti őket.
Hátramenetbe kapcsolt. A faroló Horch a járdaszegélynek ütközött.
Egy keréktárcsa a földre csörömpölt. Stahl izzadva, dühösen
átkozódva elsőbe kapcsolt, előreindult, majd körbe fordította a
kormánykereket.
36
− Halt, oder wir scheissenf − rikoltotta az egyik zsaru.
A volánnal küzdő Otto elengedte a füle mellett a felszólítást. A
rendőrök már alig ötvenméternyire voltak tőlük, és ügyetlen ujjaikkal
a bőr pisztolytáskán matattak.
Otto izzadságtól csatakos arccal megfordult a Horchhal, melynek
eleje most Berlin irányába állt. A rendőrjárőr vezetője szétterpesztett
lábbal állt a zuhogó esőben az út közepén, és egyik kezét hájas
csípőjére téve úgy célzott a fegyverével, mintha a rendőrségi
lövészeten lenne. De ahhoz túl izgatott volt, hogy pontosan is
célozzon. Hat golyója egy kivétellel célt tévesztett. Az utolsó a
csomagtartót trafálta el, mindössze centiméterekkel hibázva el Gore-
Browne fejét, ellenben szétzúzva egy palack vörösbort, lelocsolva
Churchill mihaszna kölykét a tartalmával.
− Óh, Istenem! − sikoltotta a buzi meglátva a vörös folyadékot. −
Eltaláltak! − ettől aztán újabb hosszadalmas ájulásba esett, miközben
Otto magasabb sebességfokozatba kapcsolva kilőtt a Berlin felé
vezető úton, faképnél hagyva a vízzel beterített, már amúgy is bőrig
37
ázott, hájas, izzadó, tehetetlen Schupókat.
Átrobogtak Geesthacht falun és egy Lauenburg nevű kisváros felé
közeledtek az esőáztatta úton. Jobbra az elsuhanó fák között egy
villanásnyira megpillantották a mintegy százméternyire az út alatt
húzódó Elba folyót. Balra a földek között nedvesen, sárosan,
meredeken kanyargott az országút úgy, hogy az egész hosszát
beláthatták. Nyomorúságos üresen tátongott, sem embert, sem állatot
nem lehetett rajta felfedezni. Mintha a kétségbeesett, bőrig ázott
utasaival robogó hatalmas, fekete túrakocsi, egyes egyedül lenne az
egész kies világon.
Miközben a 4-es úton dübörögtek előre, minden izgalmuk és
nedves nyomorúságuk dacára sebtében tervet kovácsoltak. Eredetileg
úgy gondolták, hogy GB-vel a gróf hamburgi házába térnek vissza. De
miután az utat zárva találták, a schwarzenbecki kalandjuk után,
ráébredtek, hogy nyilván az egész vidéket riaszthatták. Hogyan
tovább? A gróf a következőképpen értékelte a helyzetet:
− Otto, mire Lauenburgba érünk, meg kell hoznunk a döntésünket.
Végül is ez az autópálya Berlinbe vezet, vagyis előbb-utóbb
megállítanának rajta bennünket.
Stahl csak biccentett egyet egyetértése jeléül, de egy pillanatra sem
vette le tekintetét az útról. Esőtől nedves arca úgy fénylett, mintha
erősen verejtékezne.
− Lauenburgnál két híd van az Elbán, egyik a berlini elágazáson, a
másik, a folyó főágán át, a luneburgi úton.
− In der Heide? − kérdezte élesen Otto.
− Bizony − felelte a gróf nyomban követve társa gondolatainak
láncolatát. − Erősen kihalt, puszta vidék, egészen Luneburgig. De ha
odáig eljuthatnánk, akkor eltüntethetnénk a járgányt és
visszajöhetnénk Hamburgba valami más… − Egyszerre elakadt a
hangja: − Otto! − lihegte riadtan.
 − Mi az?
− Nézzen balra!
Stahl megkockáztatott egy gyors oldalpillantást.
A sztrádával párhuzamos dűlőúton egy fekete kocsi robogott
észveszejtő sebességgel, fehér tajtékos, V alakú vízpermetet verve fel
maga mögött. Ebben a szörnyű időben csakis egyetlen oka lehetett,
hogy valaki ilyen veszedelmes tempóban vezessen − hacsak nem
háborodott meg az elméje a Mercedes vezetőjének. Otto is tövig
nyomta a gázt. A Horch előreszökkent.

***

− Ott vannak a bűnözők! − rikkantotta sürgetően Schmitz, akinek

jóképű arca még mindig maszatos volt a rászáradt, alvadt, fekete
vérétől. − Utánuk, vezető! Mindent bele!
− Minden tőlem telhetőt megteszek, Haupsturm − biz-tosította a
Mercedes sofőrje, túlkiabálva a motorzajt, és a nedves úton száguldó
gumik sivítását.
− Az koránt sem elég! − üvöltötte Schmitz Haupt-
sturmbannführer, látva, hogy a Horch Lauenburg felé veszi az irányt,
már-már eltűnve a felcsapott vízfüggönyben.

A sofőr le sem vette lábát a gázpedálról. A sebességmérő zölden

foszforeszkáló mutatója riasztóan felfelé ugrott. Százötven
kilométeres sebességgel robogtak, ami őrületes tempó ilyen
útviszonyok mellett. A Mercedes motorja
üvöltött a megerőltetéstől, az autó szegecsei pedig sivítottak a
szörnyű nyomás hatására.
Schmitzen és a gépkocsivezetőn kívül még egy Schmeis-serrel
felfegyverzett, fiatal Sonderführer utazott a Merciben, lévén ő volt
egyedül elég józan ahhoz, hogy részt vehessen az üldözésben. De
most az ő arcát is zöldre festette a félelem, mivel érezte, hogy ekkora
sebességgel a katasztrófa felé száguldanak.
Csak Schmitz nem törődött semmivel. Gondolatvilágát teljesen
betöltötték az új barátjáról szőtt ábrándképei, akit oly brutális módon
ragadtak ki az ölelő karjai közül, mikor épp kezdték volna
megismerni egymást. Vissza akarta szerezni.
− Innen negyed kilométernyire van egy útkereszteződés − kiáltotta
oda a vezetőnek. − Előzze meg őket! Három nap rendkívüli eltávot
kap, ha előbb érünk oda, és elzárjuk az útjukat! − Nyakát
előrenyújtotta, és szétroncsolt arca úgy ragyogott az izgalomtól,
mintha fizikai erejével hajtaná előre a hatalmas, fekete gépezetet.
A Mercedes tovább száguldott.
− Elénk akarnak kerülni! − ordította túl Otto a Horch motorjának
éles süvöltését. Előttük a távolban már feltűnt a lauenburgi templom
zöld patinás, rézlemezekkel borított kupolája.
− Veszem észre! − kiáltotta a gróf esővíztől csatakos ábrázattal, és
nekilátott letekerni az oldalablakát.
− Mire készül már megint, maga eszeveszett, vén gazfickó? −
kiáltott rá Otto, érezve a tarkóján a jeges, nedves levegő áramlását,
de egy pillanat törtrészére sem merte levenni szemét az útról.

A végszükség esetére tartalékolt eszközök tekintetében mindig

felkészült gróf a reverendája alól előhúzta a kis női stukkert.
− Élve nem kapnak el minket, Otto − jelentette ki és tüzelt.
A golyó vagy százméternyire a másik út alatt csapódott a földbe, és
csak egy nyulat sikerült felriasztania, ami ott keresett menedéket a
sűrű égi áldás elől. A tapsifüles rémülten keresett más fedezéket,
miközben nem győzött csodálkozni afölött, hogy az idén milyen korán
kezdődik a vadászszezon.
 Elsőként Otto vette észre a Lauenberg kisvárosa előtt sorakozó
halászkunyhókat. Látta az útkereszteződés felé száguldó Mercedest, s
azt is, hogy amennyiben nem tudja növelni a sebességet, a másik autó,
előbb ér a keresztúthoz, mint ők. Kétségbeesve nyomta padlóig a
gázpedált. Muszáj sikerülnie.
Aztán bekövetkezett. Egy kóbor kutya futott át előttük az úton, Stahl
pedig ösztönösen fékezett. A Horch teljes hosszában körbepördült a
csúszós úton. A gróf felüvöltött és csaknem kirepült a kocsi oldala
felett. Gore-Browne-t a csomagtartóban újra elárasztotta a
tengeribetegség árhulláma. Otto elszorult szívvel látta, amint a
Mercedes megfarolva, csúszkálva megáll a keresztúton, és egy fekete
egyenruhás férfi pattan ki belőle, készenlétben tartott géppisztollyal,
mélyen lekuporodva. Elvágták az Elba hídon átvezető útjukat!

***

Ekkor azonban észrevette, hogy egy meredek, szűk, de kövezett

ösvény vezet le az alattuk folyó Elbához. Otto pillanatnyi habozás
nélkül első fokozatba kapcsolt. Ám ezzel egy időben a sötét
egyenruhás alak tüzet nyitott. A golyók végigsöpörtek a nedves
aszfalton. Kis kékes lángnyelvek törtek elő, félelmetes sebességgel
száguldva feléjük.
A hátsó ablak csillogó pókhálóvá repedezett, majd ösz-szetört,
üvegszilánkokkal árasztva el a megdöbbent grófot. A következő
pillanatban a Horch megcsúszott, majd félresiklott, le a keskeny
ösvényen. Az autó mindkét oldalát faágak csapdosták, felkarcolva a
karosszériát. Bár Ottót valósággal elvakította a zöld növényzet,
tovább küzdött, hogy az úton tartsa a túrakocsit, annál is inkább,
mivel a fülét megütötte a Mercedes motorzúgása, amint újra
üldözőbe vette őket.
 ***

− Arra lehetetlen elszökni! − kiáltotta Schmitz diadalmasan. −

Odalenn csak a dokkhoz vezető vontatóút van. Pontosan tudom, hogy
nincs rendes út.
− Akkor most mi legyen? − kapkodott levegő után a Sonderführer,
miközben sebtében tárat cserélt. A Mercedes letérve a felső útról
szintén rátért a keskeny, köves ösvényre, folytatva az üldözést.
− Hogy mi legyen, Ziemann Sonderführer! − visszhangozta
Schmitz. − Az legyen, hogy csapdába ejtjük őket odalenn. Mert mint
már említettem, onnan nincs kiút. Ezúttal bevégeztetett.
A Merci vezetője viszont leszögezte magában, hogy az összes SS-
tiszt őrült. Elég egyetlen rossz mozdulat ezen a lejtőn, hogy aztán
máris az Elbában találják magukat. Márpedig bajosan lesz
lehetőségük a kiúszásra, ha az egytonnás Mercedes ebből a
magasságból a vízbe vágódik. A sofőr az alsó ajkába harapott, és
érezte, amint testét elborítja az izzadság.

***

Stahl jobbra letért az útról. A Horch a horpadt fém recs-csenésével

és a szilánkokra hasadó üveg ropogásával megállt
a csalitosban. Első lámpái kitörtek, a jobb oldali sárvédője pedig
banánhéjként gyűrődött össze.
− Mit művel, Otto? − kiáltotta barátjára a gróf, miközben az
összetört üvegtől megsérült, vérző állát tapogatta.
− Hallgasson! Maradjon csendben! − parancsolt rá Otto, miközben
pisztollyal a kézben kiugrott a vezetőülésből.
 Az ösvényen feléjük közeledő Mercedes még láthatatlan volt,
elfedte az esőáztatta növénytakaró. Stahl azonban már tisztán hallotta,
mint küzdi le a lejtőn az ismeretlen gépkocsivezető. Az autó motorja
első sebességben zúgott. Otto teste megfeszült. Tudta, hogy nem lesz
második lehetősége, annak dacára, hogy nem volt pontos elképzelése
róla, hogyan állíthatná meg az üldözőjét. Ugyanakkor mi a biztosíték
arra nézve, hogy a keskeny ösvényt újra használni tudja? Elvégre
csak egy kocsi számára volt rajta hely, márpedig nekik feltétlenül
ismét fel kell jutniuk rajta, ha el akarnak jutni Lauenburgba. Próbálja
valahogy feltartóztatni őket? Vagy lője le a sofőrt, remélve a
legjobbakat? A döntés nem tűrt halasztást.
A sárban csúszó Mercedes hirtelen ott termett előtte. Az
ablaktörlők által megtisztított két rész szomorúan bámuló szemként
tekintett rá.
Otto nem tétovázott tovább. Célzott, aztán a pisztolycső felrándult
a kezében. A szélvédő eltűnt a törött üveg tömegében. Mintha páni
félelem sikoltását hallotta volna, de később sem lett teljesen biztos
benne, hogy nemcsak a képzelete játszott-e vele. A Mercedes
irányíthatatlanul robogott el mellette, vadul áttörve a növényzeten.
Halott sofőrje keresztbe rogyva a volánon, másik két utasa az életéért
üvöltött. Stahlnak alig maradt ideje félreugrani. A fekete autó a
levegőbe emelkedve repült el mellette. Feljebb, egyre feljebb szállt,
s bár a motorja már lefulladt, a kerekei egyre forogtak.
A csapdába esett férfiak sikolya tisztán hallatszott, miközben már
lefelé zuhantak.
Otto pisztolyt markoló keze lehanyatlott, és tátott szájjal bámulta,
mint zuhan alá a Mercedes, immár menthetetlenül. Behunyta, majd
ismét kinyitotta a szemét. Miért nem próbálnak belőle kiugrani? De
amúgy is elkéstek volna. A Mercedes vagy húszegynéhány tonnányi
súllyal zuhant a vízbe, óriási vízsugarat csapva az esős, szürke ég
felé. Otto kis ideig azt hitte, hogy a felszínen marad, s az utasai
kievickélhetnek belőle. Ám nem így történt. Őrületes zubogás
hallatszott, s a kocsi két oldalán magasra lövellt a víz. Végül a
beszorult levegő végső, trágár böffenése kíséretében eltűnt. Az
elmerülés helyét csak az egyre szélesedő vízgyűrűk jelezték, a
hangos, visszhangzó csendben, amit csak az eső egyhangú csobogása
tört meg…

***

− Die Heide − törte meg a kocsironcsban uralkodó komor csendet

a gróf. A Horch bal hátsó gumija csaknem a kerékabroncsig
laposodott. Az egykor oly büszkén csillogó-villogó túrakocsi most
úgy vánszorgott át a laudenburgi hídon, akár egy sánta koldus. A két
férfi gondolatait még mindig az Elbánál történtek foglalkoztatták.
Otto fékezett, s az autó fáradt nyikorgással megállt. A motorja
tovább zakatolt még néhány pillanatig, miután levette róla a gyújtást.
− És most? − kérdezte Stahl, kimerülten hátradőlve a sofőrülésben.
Az eső elállt, a motor szikrázott, a piros-zöld motorháztetőn
esőcseppek fénylettek.
− Mindenekelőtt talán a vendégünkre kellene egy pillantást
vetnünk, Otto − vélte a gróf. A nedves reverendáját felhúzva,
izgatottan kikászálódott az autóroncsból, s a csuromvizes formaruhát
viselő Otto tétova mozgással a nyomába eredt.
Nagyokat szusszanva kiállt az út közepére és körülnézett. Amíg
csak a szem ellátott, mocsaras vidék vette körül őket, melynek
egyhangúságát csak vézna fűzfák és vízelvezető árkok sokasága
szakította meg. Ez a néptelen hely ideális arra, hogy
megszabaduljanak a feltűnővé vált járgányuktól. Ezt mindenképpen
meg kellett tenniük, hiszen a bal hátsó kerék használhatatlanná vált, az
ablakokat szétzúzta a gépfegyvertűz, és két hosszú ezüstös,
hüvelykujjnyi szélességű, golyó ütötte lyuksor futott végig a
karosszéria teljes hosszán.
 − Íme, a vendégünk, Otto − szakította félbe gondolatait a gróf
hangja.
A hang irányába fordult. Az elzöldült ábrázatú, minden ízében
nyárfalevélként remegő GB-t a grófnak kellett támogatnia.
− Mi történt? − hebegte szakadozottan.
− Ne féljen, kedves Mister Honourable − szakította félbe a gróf
gyengéden. − Barátok között van.
− Barátok között?
− Bizony − azzal a gróf a kocsiba nyúlva előkotorta az
ezüstflaskáját. − Igyon néhány kortyot, az most biztosan nem fog
magának ártani. Én pedig közben bemutatkoznék. − Kiegyenesedve
felvette azt a „végzet embere” pózt, amit reggelente annyit szokott
gyakorolni a borotválkozó tükre előtt: − Graf von der Weide vagyok,
szolgálatára! A híres, nemes atyja ura, Warden ezredes küldött
bennünket a megmentésére − hadarta egy szuszra anélkül, hogy az
üregükből keményre főzött tojásként kiálló, sötét szemeit egyetlen
pillanatra is levette volna a konyakot kortyolgató, szikár angolról. A
gróf pedig rendületlenül folytatta: − Az úr pedig az én kedves
barátom, Herr Otto Stahl.
Mire Gore-Browne leengedte a flaskát, már némi szín is költözött
az arcába.
− Azt mondja, hogy a megmentésemre jöttek?
− Úgy ám − vágta rá büszkén a gróf.
− De hát én nem akarom, hogy meg… − kezdte volna a tiltakozást
Gore-Browne, ám aztán a fiatal sofőrre tévedt a tekintete, és
egyszerre elharapta a mondatot. A bőrigázott fiatal fickó lucskos és
sáros kinézete dacára határozottan jóképű volt finoman metszett kék
szemeivel és ragyogó szőke hajával. Nyomban summázta a helyzetét.
Ez a vén perverz egyházfi jelentőségteljesen a „kedves barátjának”
titulálta a sofőrjét. Márpedig ő mindig is úgy tartotta, hogy a sofőrök
rendkívül engedelmes szerzetek, még ha „szívvel-lélekkel” nem is
lelkesedtek az ilyen viszonyokért. − De mi a szándékuk velem most,
miután elkaptak? − tudakolta.
A gróf elmosolyodva jelentőségteljes pillantást vetett Otto felé.
− Na látja, ez a lényeg − válaszolta. − Biztosra veszem, hogy
kiérdemli a nevezetes édesatyja nagyrabecsülését. Hogy hová
megyünk? Görögországba, barátom, hogy pontos legyek, Athénba.
− Athénba?! − ragyogott fel Gore-Browne tekintete elégedetten,
lévén elég jól ismerte a görögöket. − Úgy hallottam, jó néhány
kifejezetten szemrevaló, helyes fickó lakik arrafelé. Gondolom,
repülővel megyünk. Nem is árt elhúzni a csíkot ebből a félelmetes
országból. Úgy értem, a németek szörnyen ügyes dolgokat művelnek a
katonáskodás terén, a menetelések, a rezesbandák meg ehhez
hasonlók. Csaknem olyan jól, mint az angol meg a skót gárda, de az
időjárásuk!… − Affektálva vonogatta a vállát: − Az teljesen
elviselhetetlen!
Otto a fejét csóválta. Hogy bánhat így a gróf ezzel a tommy meleg
testvérrel? Szinte körbejárja, mintha csipkés zsebkendővel integetne
neki. Tisztára olyanok, akár a török fürdőben „a hölgyek” éjnek
idején. Képtelen felfogni ez a két affektáló szarházi, hogy a
nyomukban van a Gestapo? Undorodva kiköpött.
− Azok a derűs, régi tavernák, a finom ouzo és retsina, meg a
meleg égei szellő, ugyebár? − lelkendezett Gore-Browne boldogan.
− Hát, nem egészen − jegyezte meg tétován a gróf.
− És hogyan fogunk odamenni? − vágott közbe Otto, először
csatlakozva harsány németséggel a beszélgetéshez. − A kocsink
rendszámát bejegyezték az őrnaplóba, amikor behajtottunk a
kastélyba. Holtbiztosra veheti, hogy abból rövid úton kinyomozzák a
hamburgi címét. Mérget vehet rá, gróf úr, hogy a bőrkabátos
pribékeik már a kapuban fognak várni bennünket.
− Kétségkívül, kétségkívül, kedves fiam − vágta rá a gróf, akire
mintha kezdett volna átragadni a jogosnak tűnő aggodalom. Egyik
férfi arcáról a másikra nézve végül újra angolra váltott: −
Meglehetősen furcsa triót alkotunk mi így hármasban, nemde? Egy
pap kinézetű személy, aki nincs felszentelve, noha igazán szeretné
elnyerni egy szép napon az anyaszentegyház áldását. Egy sofőr,
hasonlóan kétes szerepkörben, végezetül, de nem utolsó sorban egy
nemes származású angol, aki ugyancsak nem egészen az… hm…
akinek látszik.
− Óh , térjen már a lényegre! − horkant fel Otto.
A gróf a nedves reverendájába nyúlva előhúzott egy átázott,
súlyosan teletömött zokninak látszó csomagot, majd egy másikat.
− Miután egy hosszú, hosszú, viszontagságokkal és alighanem
veszélyekkel teli utazásnak nézünk elébe − kezdte vontatottan,
miközben a tenyerein mérlegelte a furcsa csomagokat −, azt hiszem,
ezek a kis fickók biztosíthatják a biztonságos megérkezésünket. −
Beszéd közben kibontotta az egyik zoknit és egy csomó aranyérmét
öntött a tenyerébe.
− Sárkányölő Szent György lovasai − magyarázta −, a maga
védőszentje, kedves Gore-Browne. Ezek a Souverignek szolgáltatják
a költőpénzünket dél felé a hosszú keresztes hadjáratunkon.
Gore-Browne pufók ábrázata felderült, és hirtelen támadt
lelkesedésében végképp el is feledkezett az őt fenyegető
,,veszélyről”.
− Óh, kezdem azt hinni, hogy valami kis cserkésztúrához hasonló
kalandról lesz szó. − Gore-Browne-nak mindig is érzékeny pontja
volt a cserkészmozgalom. − Kellemes kikapcsolódás lehet, főleg két
olyan cserkészvezetővel, mint maguk, gróf úr és Otto. − Sanda
szempilláit homokos szen-deséggel meglibegtette az undorodó Stahl
felé. − Maguk beszélik a nyelvet, és tudják, hol vannak a legjobb
éttermek, ahol jóllakhat az ember finomságokkal és minden egyébbel.
− Iskolás lányos lelkesedéssel tapsikolni kezdett: − Ezt nevezem jó
szórakozásnak!
− Menj és szard tele a sapkádat! − Otto Stahl mindössze ennyi
megjegyzéssel reagált az előtte szóló örömködésére.
HARMADIK KÖNYV

Menekülés közben
 I. FEJEZET

A vonat lassan pöfögött át a hegyeken, melyek csúcsait imitt-amott

még hó borította, mivel Felső-Ausztriában hosszú és hideg telek
vannak. Nappali világosságnak még nyoma sem volt, amikor az
utazásba belefáradt Otto kinézett a sötétítő függöny mögül. Látta a
gőzmozdony kéményéből vörösen izzó fűrészporként felszálló
szikrákat. Valamivel később, mikor a nap már kezdte halvány
rózsaszínűre festeni az eget, fokozatosan kirajzolódtak a hegycsúcsok
fekete ormai.
Visszaigazította a függönyt és a kávés termosz után nyúlt, amit még
Innsbruckból hoztak magukkal. Lecsavarta a kupakot és töltött
magának egy csészényi langyos kávét. A vele szemben lévő fapadon a
gróf és GB piramist alkotva egymásnak dőlve hortyogott. − Olyan
arcok, amelyeket csak egy anya képes szeretni − jegyezte meg Otto
fanyalogva, miközben a kávé nyújtotta csekélyke meleget ízlelgette.
Immár két napja tartott az utazásuk. Előtte Heidében hagyták a
kocsit, gyalog menve Luneburgig. Addig tekeregtek a mocskos
külvárosban, míg Otto rá nem talált arra, amit keresett; egy munkás
zálogházra, amit egy igencsak zsidós kinézetű fickó vezetett, noha a
szokványos „Heil Hitler”-rel üdvözölte őket, s vézna, púpos alakját
csokoládébarna SA-uniformis fedte.
Hosszú vonatozás vette kezdetét, előbb Münchenbe, majd onnan át
a régi osztrák határon (ami többé már nem létezett, miután Ausztria a
„Keleti Menetelés” színterévé vált a német beszélgetésben). Két
dologtól eltekintve eseménytelen volt az útjuk. Egyrészt Ausztriában
elég sűrűn feltartották őket a tankokkal és ágyúkkal megrakott hosszú
katonavonatok, másrészt pedig GB tett egy tétova, alkalmatlankodó
próbálkozást még a müncheni Hauptbahnhof férfi toalettjében, ahová
mosdani és felfrissülni mentek.
 − Csak a slicce gombolásában akartam magának segíteni, Otto −
mentegetőzött zavartan −, mert olyan szorosnak és merevnek tűntek.
Mire Otto félvállról így felelt:
− Lehet, de lefogadom, hogy nem ez az egyedüli merev dolog.
Szóval el a kezekkel angol, vagy szegényebb lesz egy fülkészlettel! −
Bár Stahl biztosra vette, hogy GB nem ért németül, azt elég világosan
megérthette, mit jelentettek Otto ökölbe szorított kezei. Ezután
ugyanis békén hagyta őt, bár azért egyszer-egyszer rajtakapta, amint
vágyakozó pillantásokkal méregeti szaporán lebegtetett homokos
szempillái alól.
Most, miközben egyre inkább megközelítették a Harmadik
Birodalom olasz határát, amit a gróf szerint meglehetősen jól őriztek,
egyre gyakrabban kényszerültek vonatváltásra. Alig húsz kilométert
utaztak egy-egy szerelvénnyel, aztán máris szállhattak át valami
fapados, helyi vicinálisra, ami minden görbe fánál és istenverte kis
tanyánál ledekkolt. Otto mérgelődött is miatta rendesen, mivel
ólomlábon járt az idő.
− Ezen a kurva vonalon még akkor is megáll a csühös, ha a
masinisztára rájön a szapora, és még a tehéncsordának is elsőbbsége
van a vonattal szemben!
− Tipikus óvilági osztrák szokás − sietett őt megnyugtatni a gróf,
mire GB a maga sajátos témakörében hozzátette:
− Ismertem egyszer pár osztrák fickót, ha tudnák, milyen
félelmetesen dekadensek voltak.
Immár rövidesen megvirrad. Otto tudta, hogy lassan elérik a
Brenner-hágót, a határt. De még az átjáró előtt leszállnak, hogy
találkozzanak a gróf titokzatos kapcsolatával, aki majd átviszi őket
Olaszországba. Stahl erősen bízott benne, hogy von der Weide
legalább ez egyszer nem keveredik semmiféle kalamajkába, mivel
nem táplált illúziókat arra nézve, mi történne velük, ha a Gestapo
karmaiba kerülnének. Kapnának egy golyót a tarkójukba valamelyik
vértől és emberi nyomorúságtól bűzlő, sötét kínzókamra mélyén.
 Gyorsan kiverte fejéből ezt a kellemetlen eshetőséget, kiitta a
kávéját, majd újra kikandikált a sötétítő függöny mögül a hajnali
tájra, ami egyre világosabb lett a csúcsok felett vérvörös golyóként
függő, felkelő nap fényében. A vagonok nagy, fekete árnyakként
száguldottak át a földeken, mint valami gigantikus varjak árnyékai.
Otto a nyakát nyújtogatva követte a fekete gőzös haladását, amint
felfelé kaptatva pöfögött az emelkedőn. Sűrű, fehér füstfelhőt húzott
maga után, miközben egyre mélyebben hatolt be a hegyszorosba, a
határ menti ormok közé.
Otto Stahl egyszerre megfeledkezett a vonatról. Jobb oldalon
ugyanis egy fehérporos, vidéki bekötőút mentén, a hatalmas tölgyek
rejtekében egy csomó vészjóslóan sorakozó, erőteljes fekete
harckocsit pillantott meg. A tankok körül ott kuporogott a
legénységük. Reggeli kávéjukat főzték a kis libegő petróleumkályhán
vagy a kemény komiszkenyerüket majszolgatták. Közben néhány tiszt
és tiszthelyettes sétált köztük fel-alá, hivatalos ábrázattal, írótáblával
a kézben.
Otto automatikusan számolgatni kezdte őket, mintha nem lenne jobb
dolga. De mire ötvenig jutott, a kis helyi vicinális bezakatolt a hegyet
átfúró alagútba, és mire újra előbukkant, a tankokkal zsúfolt utat már
nem lehetett látni.
Otto értetlenkedve ült vissza a kemény fapadra. Vajon mit kereshet
ez a rengeteg tank ebben az elhagyatott felső-ausztriai völgyben? Az
Abwehr ’39-es kémiskolai kiképzéséből tudta, hogy ötven tank azt
jelenti, hogy körülbelül egy teljes ezred tartózkodik itt. Vajon hová
készülhetnek? Hiszen előttük Itália terült el, Mussolini Olaszországa,
Hitler szövetségese.
Talán hadgyakorlatot tartanak, gondolta végül magában, noha
pontosan tudta, hogy a katonák nemigen gyakorlatoznak
termőföldeken, főleg nem olyan baráti országokban, ahol Hitler saját
szülőföldjét tapossák! Szóval igencsak furcsa volt az egész. A trió
leszállt a vonatról.
− Ez a Klein Hohental tanya − jelentette be a gróf. − Az NNSPfRG
főhadiszállása.
− Az meg mi a bánat? − tudakolta Otto, körülnézve az állomás
rogyadozó faperonján, melynek a jegypénztára feletti táblán még
tisztán látszott az Osztrák-Magyar Monarchia kétfejű sasos címere.
Valahonnan éles kakaskukorékolás hallatszott, ami elnyomta a hegyek
közti sínpályán távolodó vonat zakatolását.
− A Németország újjászületésére alapított, Neonaciona-lista
Szocialista Párt − adta meg a választ a gróf, szintén felhörpintve a
kávéját, miközben Gore-Browne tátott szájjal csodálkozott rá az
érdekes helyre. − Már legalább ötven taggal rendelkeznek.
− De hiszen már van egy kilencmillió tagot számláló
Nemzetiszocialista Pártunk − vetette ellen Otto, gondosan kikerülve
egy lyukat a faperonon, amely alatt egy egész sovány, fekete
disznókonda túrta a földet reményteljesen.
− Tudom, Otto. Viszont az a helyzet, hogy Carlo Ernesto
Streithammer nem ért egyet Herr Hitlerrel. Szerinte ugyanis a Führer
is baloldali. Ráadásul keményen kritizálja Adolf dél-tiroli
politikáját. − Egy fejbiccentéssel a Brenner hóborította csúcsa felé
intett, ami szinte ragyogni látszott a meleg, tavaszi napsütésben.
Otto még mindig értetlenül csóválta a fejét. Közben a rendszerint
teljes érdektelenséget tanúsító Gore-Browne szokásától eltérően
átsétált az omladozó peron másik végén lévő, fekete kátrányos
vizeldéhez, hogy elolvassa a rajta lévő falfirkálásokat. Közben
reményteljesen erre-arra hajtogatta a fejét, mintha várna valakit,
Ottónak azonban eszébe sem jutott lépre menni.
− Mindjárt elmagyarázom − folytatta a gróf, elhajítva az egyetlen
poggyászukat jelentő, kiürült termoszt. − Streithammerrel még az
38
Acélpaktum idején találkoztam először, amikor az Abwehrnek
dolgoztam. Carlo Ernesto hűséges tagja volt a Nemzetiszocialista
Párnak abban a reményben, hogy a szülőföldje, Dél-Tirol rövidesen
egyesülhet Németországgal. Csakhogy Hitler ehelyett ígéretet tett a
Ducénak, miszerint tiszteletben tartja Itália Dél-Tirolra vonatkozó
területi igényét, dacára annak, hogy a tartomány lakossága főként
németajkúakból áll. Erre Streithammer azonnal kilépett a Náci
Pártból és visszavonult ide, önkéntes száműzetésbe, megalakítva a
saját csoportosulását, és azóta függetlenségi harcot vív a határ ezen
oldalán a nácikkal, a másikon pedig a fasisztákkal.
− Ötven emberrel? − kérdezte cinikus nevetéssel Otto, miközben
Gore-Browne már-már fejenállást hajtott végre, hogy elolvashasson
néhány különösen érdekesnek ítélt falfirkát.
− A határ mindkét oldalán lévő összes falu őt támogatja − folytatta
a gróf valami emlék hatására elkomorodva. − Vagy ha így jobban
tetszik, Herr Streithammer igen heves természetű, robbanékony
vérmérsékletű ember.
− Ezt meg hogy érti, gróf úr?
− Majd meglátja − felelte von der Weide gróf sötét
titokzatossággal −, majd meglátja…

***

Végigsétáltak a piszkosfehér házak között húzódó poros utcán. A

faragott fatornácok alatt kiszáradt denevérek módjára tavalyi
kukoricacsövek és aszalódó dohánykötegek hosszú sora függött. Az
útszéli árkokban sovány, mezítlábas gyerekek játszottak. Aztán egy
lehajtott fejű, magányos tehén bandukolt el mellettük, szomorúan
rázva a nyakán lévő kolompját. Néhány borzas baromfi kapirgált az
árokparton, a por sűrű felhőkben szállongott a tollukból, amint
félreröppentek az idegenek útjából.
− Miért néz ki úgy itt minden, mintha még bilire sem telne nekik,
hogy abba pisáljanak? − tudakolta Otto.
− Mert ez egész Nyugat-Európa egyik legszegényebb területe −
világosította fel a gróf.
 − Akkor az itteni fiatalemberek biztosan hálásan fogadnának
néhány márkát meg miegymást − szólt oda nekik Gore-Browne
reményteljesen.
− Bizonyára − válaszolta neki a gróf, rá sem hederítve. − Az itteni
lakosság főként földművelésből tartja fenn magát, valamint az
osztrák-olasz határon való csempészetből. Embereket csempésznek
Olaszországba, a Reichbe pedig különféle árukat, például kávét.
Néhány pillanatig hallgatásba mélyedve rótták a falusi utcát,
elhaladva a hagymakupolás barokk templom mellett, kiérve a
település főterére, melynek közepén egy nyomós kút büszkélkedett,
néhány száraz állati ürülékhalomtól övezve. A gróf megállt s a tér
túloldalán lévő kocsma felé mutatott, melynek bejárata a szokványos
zászlókkal és zöld girlandokkal volt feldíszítve.
− A Gasthaus zur Linde − magyarázta. − A pártház, na, jöjjenek.
Amint a trió közelebb ért, már hallhatták a dobpergést és a
rezesbanda harsogását, amint éppen a Badenweilert játszották, azt az
indulót, amit Hitler tiszteletére mindig eljátszottak a Nürnbergi
Pártgyűléseken a háború drámai kitörését megelőzően, miközben sok
százezernyi torokból tört fel a fanatikus lelkes kiáltás: „Sieg Heil!
Sieg Heil unserem Führer!”
Otto csodálkozva nézett a grófra.

− Mintha úgy hallottam volna, hogy azt állította, csak ötven

párthíve van. A harsogás úgy hangzik, mintha ötvenezren lennének.
− Ugye milyen érdekes, Otto − értett egyet vele a gróf is. Benyitva
az egyetlen pánton csüngő, nyikorgó ajtón egy tipikus, felső-ausztriai
kocsma belsejében találták magukat. A kis íves alkóvokban hajlított
faszékek, egy pocsolyába vizelő kisfiú légypiszkos képe, rajta a
szokásos figyelmeztető szöveggel: „A VÍZIVÁS
EGÉSZSÉGTELEN!”, cinkborítású pult, mennyezetig érő zöld
cserépkályha, és minden asztalon az elmaradhatatlan perecek,
amelyek akasztófán csöngő négerek módjára lógtak a kis
faállványokról. Ám a jövevényeket nem ezek a részletek késztették
tátott szájú csodálkozásra, hanem egy másik trió, amit a terem másik
végén lévő, hatalmas tükör előtt láttak.
Jobb oldalon egy betegesen jóképű, mezítlábas fickó forgatta egy
ősrégi, tölcséres gramofon fogantyúját, amiből a Badenweiler
harsogása áradt, a bal oldalon egy ősz hajú, fogatlan banya egy
másik, hasonló eszközzel produkálta a harsány éljenzést. A középen
lévő tükör előtt pedig drámai pózba meredve, kezeit hatásos,
színpadias gesztussal csípőre téve, legörbített szájszéllel, hangtalan
eréllyel vicsorítva egy óriás termetű férfi állt, valósággal kidagadva
csokoládébarna egyenruhájából. Lefésült, olajos hajával, fogkefe
bajuszával egyike volt a Führert utánzó fasiszták népes
gyülekezetének, azzal a különbséggel, hogy neki élénk, lángvörös
színű haja volt!
− Íme, Carlo Ernesto Streithammer − mutatta be a gróf egyszerű
szavakkal, miközben az óriás dermedten, sértődött, vörös szemekkel
meredt az idegenekre. − A Németország újjászületéséért életre hívott
Neonacionalista Szocialista Párt Führere.
Otto gyors pillantást vetett erre az apró, vörös szemű, széles állú,
porosz káplárra hajazó óriásra, akinek olyan mancsai voltak, mint a
kis acélásók, pofájáról pedig lerítt, hogy mennyi dadát kaphatott a
maga idejében, és magában megállapította, hogy nagyon nem szeretne
egy tálból cseresznyézni Carlo Ernesto Streithammerrel.
A nagyember egyszerre csak felismerte a grófot. Gyors
kézmozdulattal jelezte a másik kettőnek, hogy leállíthatják a
gramofonokat, aztán az arcán kemény vigyorral elindult a gróf felé,
majd váratlanul vigyázzba vágta magát és fellendítette a jobb karját.
− Heil Streithammer! − bömbölte olyan öblös hangon, hogy a
fából ácsolt falak is beleremegtek.
− Heil Streithammer! − válaszolta a gróf, némiképp sután felemelt
jobb karral tisztelegve a fölé tornyosuló alaknak. Aztán a következő
pillanatban egymás karjába ugrottak, szívből jövően hátba csapkodva
egymást. A különbség csak az volt, hogy a gróf úgy kapdosott levegő
után, mintha egy végzetes asztmaroham végső haláltusáját vívná,
valahányszor az óriás hátba döngölte.
Otto megkönnyebbült sóhajtással nyugtázta a látványt. Hál’
Istennek, Streithammer az ő oldalukon állt.

***

− Szóval Berlinben még mindig hatalmon van az a kommunista

áruló − dörmögte Streithammer egy literes korsó sör előtt zökkentve
ki magát a tükör előtti mindennapos szónoklati gyakorlatából.
A gróf a saját sörét kortyolgatva, komótosan rábólintott, miközben
Gore-Browne nem győzte a betegesen jóképű csaposlegényre
sugározni csábos mosolyát.
− Le merném fogadni, hogy boldoggá tehetném szegény fickót egy
pár cipővel. Nem csodálnám, ha sajátságosan fejezné ki a háláját −
duruzsolta Otto felé.

− Az attól függ − reccsent rá Stahl csípősen, miközben továbbra is

az óriásra összpontosított.
− Eljön még a mi időnk − Berlinben is, Rómában is. Nézzék, mit
művelt velem tavaly tavasszal az a disznó, odaát a túloldalon, amikor
elkaptak a Brenner közelében! − Azzal feltépte szoros ingét,
lemeztelenítve öles mellkasát.
Ők meg csak nyújtogatták a nyakukat, hogy kiböngész-szék a
betűket a Streithammer mellkasát borító, sűrű, bozontos
szőrdzsungelből:
− O…V…R…A − végül természetesen a gróf fejtette meg nekik a
rövidítést. − Organizziotte Virgilanza Repressione Antifascismo.
 − Pontosan − hagyta helyben keserűen a nagydarab férfi. − A
titkosrendőrségük. Négyen fogtak le, amikor cigarettával a mellemre
égették, aztán bezártak egy határ közeli pajtába. Azzal fenyegetőztek,
hogy másnap reggel kimiskárolják a farkamat meg a tojásaimat. Azok
a spagettizabálók mindig ilyen szexuális hülyeségekkel
fenyegetőznek.
A gróf drámaian megborzongott.
− De ha a makarónievők ki akarják herélni Streihammert, akkor
korábban kell felkelniük − folytatta a behemót férfi, miközben izzadt
ábrázata torz mosolyra húzódott. − Hajnal előtt ugyanis megfojtottam
a pajtánál strázsáló őrt, a másik hármat pedig álmában vertem agyon
egy lapáttal − azzal hatalmasat húzott a söréből, s a hab fehér szakállt
és bajuszt formált tűzpirosán csillogó szája körül, mintha vért ivott
volna. − Négy ovrással kevesebb.
A gróf a másik kettőhöz fordult, és GB kedvéért sebtében
elmagyarázta angolul:
− Az Ovra Mussolini Gestapója. Olaszország széltében-hosszában,
mindenütt ott vannak, az összes városban és vidéki településen
egyaránt. Főként itt, Dél-Tirolban nyüzsögnek a német ajkú lakosság
miatt. Ezért aztán különösen óvatosnak kell lennünk. − Streithammer
felé fordulva így folytatta: − Mein Führer, a pártalapítványa javára
szeretnénk egy jelentős felajánlást eszközölni, aranyban.
Az arany szó említésére Streithammer vörös szemei felragyogtak.
− Ha át tud vinni minket a határon Itáliába − tette hozzá a gróf,
majd folytatásul elmagyarázta, hogy mihelyt túljutottak a határon, a
helyi buszjárattal hagyják el a határövezetet, hogy eljussanak Dél-
Tirol legnagyobb városába, Bolzanóba. Onnan a parti vonattal
folytatják útjukat Genováig, ahol remélhetőleg sikerül feljutniuk
valamelyik athéni kompra.
Az óriás egész mostanáig élénk érdeklődéssel hallgatta, miközben
lerítt róla, hogy hatalmas testtömege és megjelenése dacára, helyén
van az esze.
 − Az nem fog menni − vetette ellen határozottan. − Onnan már nem
indul több komp Görögországba.
− Miért nem? − kérdezett rá sebtében von der Weide.
− Magam sem tudom, gróf úr. Az biztos, hogy valami van a
levegőben, mert ezen a héten két Wehrmacht-menetoszlopot is láttak
arrafelé haladni. − Aztán a gróf kiábrándult arckifejezése láttán
gyorsan hozzátette: − De semmi ok az aggodalomra, attól még
nyugodtan átmehetne Jugoszláviába Raguzánál, Splitnél vagy valahol
arrafelé, és onnan tovább Görögországba. De ez már a maguk gondja.
Az enyém az, hogy átjuttassam magukat a határon. − Mindenekelőtt
letörölte élénkvörös bajszáról a sörhabot és elgondolkodva
szívogatta a fogát.
− Holdvilágos lesz az éjszaka, félhold − morfondírozott
félhangosan, minden eshetőséget mérlegelve. − Hajnali négyre
viszont már leáldozóban lesz… Maradjunk annyiban, hogy éjfélkor
indulunk − s ezúttal főként Ottónak és Gore-Browne-nak szentelte a
figyelmét, akikre eddig szinte ügyet sem vetett. − Hosszú sétának
néznek elébe − jegyezte meg figyelmeztetőleg − úgyhogy nem árt, ha
kialusszák magukat, és gyűjtenek némi erőtartalékot… A faluban nem
sok hely akad, ahol meghúzhatnák magukat… − tette hozzá békésen −,
úgyhogy jobb, ha nálam maradnak.
Mielőtt tovább folytathatta volna, váratlan dolog történt. Gore-
Browne közbeszólt, méghozzá kifogástalan németséggel!
− Megkaphatnám hálótársnak azt a pártkamerádot, bitte? −
mutatott rá a betegesen jóképű fiatalemberre.
Az óriás csak a vállát vonogatta:
− Felőlem, használhatja a seggét egészséggel. A kecskénél még
mindig jobb. De előre figyelmeztetem, hogy tetves a fickó!
A felizgult, belelkesült Gore-Browne-t azonban már semmi sem
érdekelte. Angolra váltva lelkendezett:
− Tetves?! Milyen csodásan perverz! Micsoda kaland! Össze sem
hasonlítható a Shaftesbury Avenue vézna kurafijaival! − a beszélgetés
e titokzatos megjegyzéssel zárult.

***

A vénasszony, akinek akkora golyvás daganat lógott az álla alatt,

hogy egy külön mellnek látszott, közölte Ottóval, hogy bőven van
ideje lefeküdni. Négy óra volt még éjfélig, és Streithammer
ragaszkodott hozzá, hogy mindnyájan aludjanak egyet, mielőtt
nekivágnának az éjszakai nehéz, olaszországi túrának. A matróna
begörbített ujjával intett Stahlnak, hogy kövesse. Egy kiszolgált
petróleumlámpa libegő fényénél felvezette a nyikorgó falépcsőn a
vendéglő emeletére. Mert ami azt illeti, a település nem rendelkezett
sem villanyárammal, sem folyóvízzel. A banya fáradtan kitárta előtte
a hálószoba ajtaját. A helyiséget csaknem teljesen betöltötte egy
óriási dupla ágy, rajta akkora csomós tollpaplannal, ami első
pillantásra egy soványabb fehér elefántnak látszott, valósággal
megrogyasztva az ágyrugókat.
− Aludjon − mordult rá a boszorkány és kiment. Otto hálásan látott
neki a vetkőzésnek. A vonaton egy szemhunyásnyit sem aludt, és most
érezte, ahogy kijön rajta a fáradtság. Megkönnyebbült sóhajjal egy
szál ingben bemászott a rogyadozó ágyba és behunyta a szemeit. Ám
nem sokáig élvezhette a nyugalmát.
Pillanatokkal később nyílt az ajtó, és a petróleumlámpás banya
visszatért. Ezúttal azonban régimódi hálóinget viselt, és vékony haját
fehér rongycsavarókra kötötte. A kimerült Otto félszemmel
rápillantva megkérdezte:
− Mi a hézag, nyanya?
A vénség azonban csak egy fogatlan vigyort küldött felé és a fejét
rázta. Lámpáját letéve az ágy túloldalán bemászott a ledöbbent Otto
mellé.
 − Hé! − kiáltott rá Stahl. − Mit művel?
− Semmit − kárálta a boszorkány −, már ötven éve nem volt részem
efféle disznólkodásban! − azzal kényelembe helyezte a golyváját a
kék-fehér kockás párnán. − Ha megkérhetem, legyen szíves, oltsa el a
lámpát, tisztelt uram!
− Elolthatom − hebegte Otto −, de remélem, nem képzeli…
Egy óriási szellentés valósággal a torkára fojtotta a szót. A
boszorkány boldogan felsóhajtott, s a következő pillanatban már
észveszejtő hortyogásba kezdett. Otto egy lemondó nyögéssel kiugrott
az ágyból.

***

Stahl álmosságtól gyötrődve tekergett az elhagyatott faluban. Úgy

tűnt, rajta kívül mindenki más az igazak álmát alussza. Bár most
mintha a Wienerblut halk hangjait vélte volna hallani. Nyilván a
kocsmában korábban látott ősi gramofonok valamelyikén játszatták,
lemezről. Otto Stahl törődötten felnyögött, csak annak a buzeráns
barom Gore-Browne-nak juthat eszébe ilyenkor keringőzni, és azt is
tudta, hogy ki a táncpartnere.
Addig ment, míg a Strauss-keringő hangjai végképp elhaltak. Most
már csakugyan teljes csend vette körül, eltekintve a falusi utcán fel-
felerősödő szél suhogásától.
A félhold ezüstös fényében elég tisztán kivehette az olasz határt
jelző hegycsúcsok szaggatott körvonalait, amelyeken rövidesen át
kell kelniük.
Megállva hosszasan szemlélte őket. Milyen távolinak tűnnek ebben
a sejtelmes félhomályban. Otto Stahlt hirtelen szomorúság fogta el.
Újra a szülőföldje elhagyására kényszerül. E pillanatban úgy érezte,
hogy sosem lesz képes megszabadulni áldozati szerepéből.
 Végül sarkon fordult és a parázsló sötétségben visszafelé vette az
irányt, azon agyalva, vajon mit tartogat számukra a holnap…
 II. FEJEZET

− Heil Streithammer! − harsogták az összegyűlt falusiak, karjukat

mereven fellendítve, miközben vezetőjük a három idegentől követve
elhaladt a kettős sor között. Még egy mezítlábas fiatal nő is volt
köztük, jobb vállán egy kövér, csupasz purdét tartva, de a karját
kötelességtudóan ő is felemelte, hogy tisztelegjen a ,,Führernek”.
Az előrelépdelő óriás ugyanolyan ünnepélyességgel fogadta az
üdvözlésüket, mint maga Hitler tette, rendszeres időközönként
felrántva a jobb karját. A mögötte sétáló Gore-Browne szerelmes
csókokat dobált a beteges kinézetű ifjúnak.
− Na, milyen volt a tánc? − kérdezte Otto maró szarkazmussal,
miközben úgy érezte magát, mintha már egy évszázada nem aludt
volna.
A falu végére érve Streithammer körbelendült, lapátkezeit csípőre
téve, a lábait pedig uralkodói pózban szétterpesztve megszólalt:
− Bajtársaim, újra eltávozom tőletek, hogy ellenséges területre
merészkedjem. Emlékezzetek kötelességetekre! Őrizzétek meg
hűségeteket és igazságérzeteteket!
Az asszony felzokogott, és Otto az ezüstös holdfényben láthatta,
amint a szegény falusi férfiak közül is többen a szemüket törölgették,
mintha elárasztották volna őket a leküzdhetetlen érzelmek.
− Heil Streithammer! − bömbölte az óriás torkaszakadtából.
− Heil Streithammer! − visszhangozták üvöltve a falusiak, mire az
egyik porta baromfiudvaráról a kakas hirtelen riadalmában éktelen
kukorékolásba kezdett, abban a tévhitben, hogy már hajnalodik, ő
pedig megfeledkezett a kötelességéről. A négy vándor pedig elindult
a hegyormok felé.
 ***

Éjjel kettőkor már javában másztak. Egyikük sem fecsérelte

társalgásra az erejét, mivel mindannyian tudták, hogy ajánlatosabb
takarékoskodni a szusszal az előttük álló, kétezer méteres
kapaszkodáshoz. Bár egy igen keskeny kaptatón haladtak, azért nem
volt olyan vészes, mivel a holdvilágnál látni lehetett, hová lépnek. A
fagyos levegőben kis párafelhőként áradt szét a lélegzetük. Otto csak
annak örült, hogy aránylag gyorsan haladtak, mert így nem érezte
annyira a hideget.
Egy órával később Streithammer tízpercnyi pihenőt engedélyezett a
kis csapatnak néhány hó borította fenyő fedezékében. Otto egy kis
hegyi tengerszemből szerzett vizet, de amikor megkóstolta, alig kapott
levegőt döbbenetében. Olyan hideg volt, hogy szinte áramütésként
érte. Pár pillanatra még a feje is belefájdult. Miközben hálásan
elterülve a sajgó lábszárukat masszírozgatták, Streithammer a
továbbiakról tájékoztatta őket:
− Most már csak akkor állunk meg, ha átértünk az olasz oldalra. A
makarónizabálók a legkiválóbb hegyivadászaikat küldték erre a
határszakaszra, hogy megfelelő hatást gyakoroljanak a bolsevik
Hitlerre. Szóval jobb, ha az ember nem szórakozik az Alpinivel,
mivel ők aztán töviről-hegyire ismerik az ormaikat. Ráadásul az Ovra
is kiküldi ide a járőreit, hogy megbizonyosodjanak róla, a bakák nem
lustálkodnak-e. − Végignézett a másik hármon, az apró, vörös
szemeivel: − Épp ezért, bajtársaim, mostantól marschieren oder
krepieren.
− Mit mondott? − kérdezte GB, aki nem értette a darabos, dél-
tiroli tájszólást.
− Menni vagy meghalni − fordított a gróf hirtelenjében elakadó
hangon.
 ***
− Járőr! − sziszegte Streithammer váratlanul. − Látják? − A földre
vetette magát, a többiek pedig automatikusan követték a példáját.
Alattuk vagy kétszáz méternyivel lejjebb hat katonából álló csapat
vezetett egy sor megrakott öszvért. A fülesek hosszan elnyúló, lassú
vonalban lépdeltek felfelé a hegyoldalon. Úgy tűnt, mintha a hátukon
cipelt hatalmas teher ellenére akár napokig tudnák folytatni a
bandukolást.
− Sacrament! − átkozódott az egyik sziklahasadékban eltűnő
Alpinit figyelő Streithammer. Magas, tollas kalapjukról egyértelmű
volt számukra, hogy az olasz elit hegyivadászokkal kerültek szembe.
− Mi baj? − tudakolta szemrehányóan a gróf.
− Utánpótlás járőr − válaszolta Streithammer, miután
megbizonyosodott róla, hogy az eddigieket nem követi újabb
öszvérsor.
− Na és?
− Na és, ez azt jelenti, hogy egy újabb megfigyelőállomást hoztak
létre a hegyekben, amiről eddig nem volt tudomásom. − A
nemzetiszocializmus újjászületését elősegíteni kívánó férfiú úgy
káromkodott, akár egy kocsis, ráadásul dühösen odaköpött az egyik
kemény sziklára. − Azt jelenti, hogy nem használhatjuk a régi utat,
mert azt is figyelhetik. Magasabbra kell mennünk.
− Milyen magasra? − kérdezte a gróf a többiekre nézve.
− A hóhatárig. Fel kell mennünk, egészen a hó vonaláig.
− A franc esne bele! − mérgelődött tőle szokatlan módon a gróf.
− A kurva anyját! − tett rá még egy lapáttal tőle egyáltalán nem
szokatlan módon Otto. − Akkor vágjunk neki, és essünk túl rajta!
 ***

Újabb kétórányi csendes mászás következett. Hiába kínlódták fel

magukat egy sziklaszirtre, csak annyit értek el vele, hogy már
kúszhattak is a következőre. Óriás termetű vezetőjük pedig még akkor
sem engedélyezett nekik megállást, amikor Gore-Browne már csak
támolyogva, szédelegve botladozott. Végül, amikor az angol buzi
elhalóan felnyögött, hogy már egy tapodtat sem képes továbbmenni,
Streithammer dühösen felmordult, majd egyszerűen a vállára vetette,
mintha pihekönnyű lenne. Így került Anglia miniszterelnökének
törvénytelen, korhely kölyke a jövő egyik esetleges német
nagyságának vállára. A menet pedig továbbhaladt.
Nagy sokára pirkadni kezdett. A hegyormok a felkelő nap
sugarainak meleg rózsaszínében sziporkáztak. Ekkor már megkezdték
a leereszkedést. Úgy érezték, mintha a lábuk képlékeny gumiból
lenne. Hol Otto, hol pedig a gróf csúszott el, vagy esett át valami
észrevétlen akadályon.
Hat órakor Streitliammer lecsúsztatta erős válláról a kipihent
Gore-Browne-t, s miután óvatosan lábra állította, nekilátott
elmondani az átkelés végső szakaszára vonatkozó utasításokat.
− Most már túl vagyunk az Alpini vonalán − dörmögte az orrát
piszkálva, mintha mérhetetlenül untatná ez az egész
embercsempészesdi. − Durván két és fél kilométernyi séta, immár
Olaszországban − mutatott le a hegyoldalról az orrából kivett ujjával.
− Látják ott azt a kis lenti utat? Az vezet az első faluba, ahol
elkaphatják a kilenc órai buszt, Bolzanóba. Addig elkísérem magukat,
de onnan már a saját fejük után mennek. Világos?
A másik három rábólintott, csak a gróf jegyezte meg
aggályoskodva:
− Odalenn a faluban nem ellenőrzik az igazolványokat? Elvégre
elég közel esik a határhoz.
Streithammer a fejét rázta.
 − És mi a helyzet a falusiakkal? − kérdezett rá Otto. − Úgy értem,
olyanok leszünk, mintha az égből pottyantunk volna oda. Nyilván nem
találkoznak minden nap ilyen magunkfajta idegenekkel.
Streithammer rávillantotta ritka mosolyai egyikét, amitől úgy nézett
ki, mintha kettéhasadt volna a feje:
− Az idevalósiak jobban ismernek annál, minthogy elárulják a
Führer barátait. − Kitárta, majd összezárta hatalmas ökleit. − Vagy ha
mégis, villámgyorsan szegényebbek lesznek egy fogsorral. Világos?
− Naná, hogy világos − vágták rá egy emberként. Folytatták útjukat.

***

− Ovra! − szisszent fel Streithammer. − Feküdj! − és a hatalmas

termetéhez képest meglepő fürgeséggel belevetette magát az egyik út
menti, kiszáradt vizesárokba. A többiek követték a példáját. A
kanyarban egy fekete Fiat túrakocsi jelent meg. Miután befordult,
recsegő-ropogó sebváltóval lassítani kezdett, mintha a sofőr nem
értett volna a vezetéshez.
− Honnan tudja, hogy ők azok? − kapkodott levegő után Otto,
kisandítva az árok pereme felett. Alaposan szemrevételezte az ócska
karosszériájú, jelentéktelen, fekete járgányt, csillogó ütközőjén egy
tök felesleges lámpasorral.
− Errefelé csak a Miliciának meg az Ovrának van autója −
világosította fel Streithammer. − A parasztok ökrösszekérrel
közlekednek. Csak ők… − hirtelen elakadt a hangja. A Fiat lassítani
kezdett, majd tőlük úgy százméternyire megállt.
Egy alacsony olasz szállt ki belőle. A fején félszemébe húzott
fekete puhakalap, a trencskója gallérja magasan felhajtva, vékony
ajkú szája sarkában cigaretta lógott.
 − Szűzanyám, ez kiköpött Humphrey Bogart! − rebegte Gore-
Browne.
− Kussoljon! − sziszegte a gróf.
A négy határsértő feszült csendben figyelte a kis olaszt, aki
ugyancsak hasonlított a háború előtt látott, hollywoodi
gengszterfilmek hőseire. A fickó távcsővel pásztázva a hegyoldalakat
vizslatta, mintha valami meghatározott dolgot keresne.
− Látják azt a hóna alatti duzzanatot? − súgta Streithammer. −
Mondtam, hogy az Ovra embere. Egy ágyú méretű csúzlit rejteget.
− De mit kereshet? − akarta tudni a gróf.
− Nyilván minket − vágta rá Streithammer, széles, csúf ábrázatán
szokatlan komorsággal. − Látják? − Az emberke visszamászott a
fekete Fiatba, a sofőr pedig kiengedte a féket, és lassan elgurultak
mellettük, hogy aztán újra megálljanak, a kis fickó pedig
megismételhesse terepszemlés alakítását.
− Na, most mi legyen? − tudakolta Otto. − Hogy megyünk be a
faluba? Lekapcsolnak minket, mielőtt megpróbálnánk feljutni a
buszra.
− Ebben totál igaza van − fejezte ki egyetértését Streithammer,
aztán hirtelen felderült az ábrázata. − Gróf úr − fordult az idősebb
férfi felé. − Mennyit érne meg maguknak, ha a saját, privát
járművükkel utazhatnának le a partra? Úgy értem, mekkora
pártalapítványi felajánlást tenne érte?
Von der Weide értetlenül bámult rá, noha Streithammer csúf
képéről világosan lerítt, hogy valami tervet forral.
− Ötven arany? − ajánlotta tétován.
− Hadd emlékeztessem rá, hogy nemes ügyet szolgál, gróf úr! −
nyomatékosította Streithammer. − Segít megszabadulni attól a berlini
vörös disznótól!
− Hetvenöt?
− Legyen kerek száz, és megegyeztünk.
 − Kezet rá!
Streithammer elvigyorodott.

− Helyes. A hatalomátvétel után semmiképpen sem fogok

39
megfeledkezni Önről, gróf úr. Saját magának választhat egy Gaut.
Mit szólna példának okáért, Berlinhez? − kérdezte nagylelkűen.
− Ez igazán nagyon rendes magától. Felettébb nagyra becsült
megtiszteltetés. De hát végtére is mi a szándéka?… Úgy értem,
honnan venné azt a magánkocsit, Streithammer?
A dél-tiroli fasiszta Führer a grófra villantva förtelmes vigyorát az
útra mutatott, ahol a fekete Fiat éppen a falu felé kezdett gurulni.
− Onnan.
− Úgy érti, hogy az Ovra… − kapkodott a gróf levegő után, hogy
képtelen volt befejezni a kérdését.
Streithammer pedig buzgón bólogatott.
− De úgy ám. − vakkantotta.
 III. FEJEZET

A dél-tiroli falu szinte semmiben sem különbözött határon túli,

felső-ausztriai párjától. Ugyanolyan elhanyagolt, faragott fatornácos,
fehér házak, az eresz alatt száradó dohánylevelekkel és
kukoricacsövekkel. Az egyedüli különbség az olasz település meg a
menekülők által néhány órája elhagyott osztrák település között, hogy
ennek a főterén egy közösségi nyomós kút árválkodott, amit az olasz
fasizmus szimbóluma, a római vesszőnyaláb és a Duce hatalmas,
légypettyes portréja díszített. Mussolini sötét állkapcsa fenyegetően
ugrott előre csillogó sisakja alól.
A négy férfi lassan, sántikálva közeledett a poros utcán várakozó
rongyos falusiak sora felé. Fejkendős asszonyok cipeltek
terményekkel teli kosarakat, mellettük széles, fekete kalapos,
bőrnadrágos férfiak, láncokkal díszített mellényben. Mindannyian a
reggeli busz érkezésére vártak, ami majd a városba viszi őket.
A Fiat a nyomós kútnál parkolt. A Humphrey Bogartra hasonlító
emberke éppen megpróbált belőle vizet fakasztani. Csakhogy amint
Mussolini büszke „új rendjében” semmi sem működött megfelelően,
úgy a nyomós kút is szabotálta az engedelmességet, és csak néhány
cseppnyi sós, barna löttyöt volt hajlandó produkálni. Csupán színpadi
kellék volt, mint minden egyéb ebben a rothadó, romlott
társadalomban.
Éppen egy hájas pap haladt el mellettük, hagyományos, széles,
lapátszerű fejfedőben, hóna alatt az imakönyvével. Amint a
szökevények élén lépdelő nagydarab férfit felismerte, egy „Grüss
Gott!” felkiáltással sarkon fordult és visszasietett a kis barokk
templomba, ahonnan jött. Isten szolgájaként nyomban felismerte a
bajt, mihelyt szembesült vele.
 Néhány kerékpáros parasztember karikázott el mellettük. A nyereg
mögé kötött ócska táskájukból vörösboros palackok nyaka meredezett
elő. Amint elhaladtak a kis csoport mellett, odasziszegték:
− Gáz van, Streithammer… gáz van! − intettek a szemükkel a Fiat
és az Ovra-ügynökök felé.
Ám úgy tűnt, mintha Streithammer nem is hallaná a figyelmeztetést.
Csak baktatott tovább a fejét leszegve. A többiek pedig kénytelen-
kelletlen követték, olyan lassú, rogyadozó léptekkel, mint akik már az
erejük végén járnak és képtelenek továbbmenni.
A buszra váró parasztok sora felfigyelt a közeledő idegenekre. A
beszélgetésük egyszeriben elcsendesedett. Imitt-amott egy-egy öreg,
fehérbajszú paraszt a zsebórájára kezdett pillantgatni, mintha arra
gondolna, hogy a busz ezen a napon már aligha fog megérkezni, és
talán bölcsebb lenne egyenesen hazasietni. Az asszonyok betakarták
kosaraikat, egy gyermek pedig sikoltozni kezdte:
− Heil Streit… − az anyja képen törlő kezével fojtotta bele az
üdvözlő kiáltást. A tömeg oszladozni kezdett. A reggeli levegőben
egyszerre tapintani lehetett a feszültséget.
Az Ovra-ügynök még elég hosszan próbálkozott a víznyeréssel, és
csak azután figyelt fel a feléje közeledő idegenekre. Végül aztán csak
ráébredt, hogy valami furcsaság történik. Hagyta a vizet lecsurogni az
ujjai között, és résnyire szűkült, sötét tekintetű szemeit a
jövevényekre szegezte. Azután mintegy utógondolat gyanánt
előhalászott a zsebéből egy tízlírást és lassan fel-le kezdte pergetni a
levegőben.
− A mindenségit − szisszent fel minden félelme ellenére Gore-
Browne −, így többszöri ránézésre ez a tag jobban hasonlít George
Raftra… mint Humphreyra!
− Kussoljon már! − förmedt rá dühös szisszenéssel a gróf, aki még
a tekintetét sem merte felemelni a földről, attól tartva, hogy a nézése
elárulhatja őket. Izzadságtól sikamlós kezével viszont lankadatlanul
szorongatta a zsebében a kis női stukkert.
 Amint továbbhaladtak, a hagymakupolás templomban sürgetően
kongani kezdett a félrevert harang. A falusiak nyomban felismerték a
jelzést, és a tömeg oly sebtében menekült hazafelé, mintha újra a
„Feketehalál” költözött volna be az otthonukba.
Az Ovra-ügynök tovább pörgette fel-alá az érmét, majd
előrehajolva odaszólt valamit a kocsiban ülő társainak.
Az autó ajtói drámai lassúsággal kitárultak, és három másik férfi
bukkant elő. Oly hasonlóan voltak öltözve az első társukhoz, mintha
ugyanabból a központi áruházból ruházkodtak volna. Valamennyien
alacsonyak és sötét bőrűek voltak, és mindannyian tízlírás érmékkel
kezdtek játszadozni, ahogy a kútnál álló férfi tette.
A félrevert harang kongásán kívül csak az idegenek porban
csoszogó lábainak zaja, meg a négy fel-le röpködő tízlírás nesze
hallatszott. Szinte már tapinthatóvá fokozódott a feszültség.
− Kibaszottjojós banda! − jegyezte meg magában Otto megvetően,
bár az ő szíve is tagadhatatlanul gőzkalapács módjára zakatolt. Egy
arcizma pedig kitartóan vonaglott.
Egy kiálló bordájú, sovány, tetves, kivert kutya csatangolt
céltalanul az immár üres téren. Nyelve száraz májdarabként lógott a
szájából. Fejét jobbra-balra forgatva szimatolta előre az útját,
mindössze annyi időre állva meg, míg a hátsó lábát rendszeres
időközönként felemelve levizelt valamit.
A kútnál álló, pénzzel játszó emberke ránézett. A kutya ismerhette
az ilyen pillantást, mert a fejét lesunyva, lábai közé húzott farokkal
eloldalgott arra, amerről jött. Az Ovra-ügynök megengedett magának
egy cinikus mosolyt: íme, az Organizzione Vigilanza Repressione
Antifascismo embereitől még a kóbor kutyák is rettegtek. Aztán
eszébe jutott népszerű póza, s a pénzdarab máris tovább repkedett.
Fel és le… fel és le…
A jövevények már csak húszméternyire voltak a csapnál álló Ovra-
ügynöktől. A felpillantó Otto látta, amint a szabad kezüket
mindannyian a zsebükbe mélyesztik, nyilván a stukkerüket markolva.
Sötét ábrázatukon megvető önbizalom ült.
A templomtoronyban egyszerre elhallgatott a harangszó. A bimm-
bammolást dermesztő, visszhangos csend váltotta fel.
A csapnál álló emberke hívogatóan görbítette ujját az élen haladó
Streithammer felé.
− Ecco − mondta.
A másik három megdermedt, mintha nem tudnák, mitévők legyenek
a következőkben. Streithammer tovább csoszogott az emberke felé.
Fejét lesunyta, mint az alázatos paraszt, akit megrémített, hogy
szembe került a hatósággal.
Az emberke a szája sarkából odavetette:
− Honnan jöttek?
− Noparlo Italiano… − kezdte Streithammer alázatosan.
− Dove? − kiáltotta harsányan a kis Ovra-ügynök.
Streithammer hirtelen az oldalához kapott és felnyögött. A térdei
pedig megroggyanni látszottak alatta.
− Mi a franc lelte magát? − kiáltotta döbbenten az Ovra-ügynök.
− Il mio cuore, Signor − lihegte Streithammer, miközben tisztán
hallható csattanással arcra zuhant a porba.
Az emberke értetlenül bámult, majd olyan pillantást vetett a társai
felé, mintha azt akarná mondani, hogy „én aztán igazán nem tehetek
róla”.
Egy kopaszodó fazon, aki a vezetőjüknek látszott, intett, hogy majd
ő megnézi a porban fetrengő férfit. A mintegy tízméternyire álló Otto
figyelmét nem kerülte el, hogy mindhárman levették kezüket a
fegyverükről. Vagyis Streithammer trükkje működött. Az emberke
lehajolt.
− Figlio de puttana, tedesco − átkozódott − forduljon… Szavai
azonban velőtrázó fájdalomüvöltésbe torzultak, amint Streithammer
kése a szívébe fúródott. Térdei kicsúsztak alóla és összerogyott,
végső erejével megpróbálva kirántani a gyilkos halefet a mellkasa
közepéből. Streithammer a következő pillanatban talpra szökkent.
Vörös szemeiből harci tűz áradt. Valahonnan előkerült a pisztolya. A
kopaszodó Ovra-ügynök kétségbeesve ugrott a kocsi felé, de nem érte
el. Streithammer mordálya eldörrent, s a közelről leadott lövés ereje
szabályosan átpenderítette a fickót a fekete Fiat csomagtartója felett.
− Coglioni! − rikoltotta a legközelebbi olasz és futásnak eredt.
Esélye sem volt. Streithammer marokfegyvere újra felugatott. Az
olasz megtántorodott, karjaival vadul a levegőbe markolt, mintha egy
láthatatlan létra fokain próbálna felmászni. Aztán arccal előre esve a
földbe harapott, miközben a szája sarkából fekete vér lövellt a porba.
Negyedik társuk felemelt kézzel kiáltott valamit.
Streithammer azonban neki sem hagyott esélyt. Újra tüzelt. A digó
lefejelte a közkút oldalát, a pénzérme kihullott elerőtlenedett ujjai
közül, miközben a képes fele szétfoszlott, mint az olvadt vörös
faggyúgyertya.
A templomtoronyból lélekharangszerű kongás hallatszott. A hájas
pap jól ismerte Streithammert.

***

Az út túloldalán a falusiak egykedvűen ásták a sírt a négy halott

olasznak. Közben a hájas pap ott szorgoskodott körülöttük, néha
megáldva és meghintve őket szentelt vízzel, mintha frissen akarná
tartani a porhüvelyeket, míg végképp el nem tűnnek az emberi szemek
elől.
Közben a szemközti kávéházban Streithammer népszerűsége
teljében hatalmas ünneplésben részesült. Folyamatosan vedelte a
vino rossot, csak annyi időre tartva szünetet, míg megveregette
valamelyik kisgyerek fejét, akit a csodáló anyja nyújtott feléje, vagy
harsány bejelentést tett az NNSPfRG dicső jövőjéről, mint például:
„Kamerádok, Hitler napjai megszámláltattak. Már egyeztetek is
Londonnal…” Vagy: „Mussolini nyulakat kefél.” Ez utóbbi közlése a
parasztasszonyokat arra késztette, hogy döbbent arckifejezéssel
befogják a fülüket, a férfinépből viszont csak egyetértő bólo-gatást
váltott ki.
− A disznók még rendben vannak − magyarázta egyikük a kocsmai
eseményeket ámulva figyelő Ottónak −, de nyulakat?! Soha! Azt tiltja
a Szentírás!
Végül a Fiat vezetésével megbízott Gore-Browne is megjelent,
elégedetten közölve, hogy a kocsi rendben van. Feltartotta a kezét,
mint a jelentkező iskolásfiú.
− Mehetünk − közölte bocsánatkérően.
A gróf a kezét nyújtotta:
− Führerem − kezdte −, azt hiszem, ideje indulnunk.
Streithammer nehézkesen feltápászkodott, amitől szinte a másik
férfi fölé tornyosult. Hatalmas, szívlapát méretű mancsát a gróf
vállára helyezte, amitől az menten térdre rogyott, de hősiesen újra
teljes testmagasságba küzdötte magát, noha kövér izzadságcseppek
gyöngyöztek a homlokán az erőfeszítéstől.
− Folk kamerád − duruzsolta Streithammer, miközben szinte hallani
lehetett a mérhetetlen gyomrába csordogáló vörösbort − Önök
megmérettek… és…
− És?
Streithammer nyilván elfelejthette az idézet folytatását, mivel így
zárta a mondatot:
− …és rendes fickóknak találtattak. Olyanoknak, akikre szükségünk
van ahhoz, hogy megtisztítsuk Berlint és Németországot ettől a
barnainges, kommunista söpredéktől. Önöknek most egy másik
elnyomó országán kell áthatolniuk, aki megkísérelte e nemes népet a
földbe taposni, de próbálkozása kudarcra ítéltetett − azzal egyik
óriási mancsát a bambán bámuló falusiak felé lendítette, akik közül
minden második pajzsmirigytúltengésben szenvedett, vagy
dülledtszemű, csöpögős szájú idióta volt az évszázadok óta jellemző
szűk körű házasságok, illetve az egyenes vérfertőzés következtében. −
Vigyázzatok magatokra, kamerádok − folytatta részegen Streithammer
−, mert ahová mentek, csupa ellenséges kéz vesz körül benneteket…
− A ,,kéz” szóról alighanem egész más gondolatsor juthatott az óriás
eszébe, mert mondatát félbeszakítva a gróf felé nyújtotta a markát: −
Hol is van az a pártalapítványi felajánlás, kamerád?
Von der Weide tétován odanyújtotta neki a száz aranyat tartalmazó
zoknit.
− Köszönöm, kamerád. A végső győzelem pillanatában emlékezni
fogok rád. − Azzal a karját fellendítve akkorát bődült, hogy az összes
kapirgáló csirke fejvesztett rikoltozással menekült vissza a
baromfiólba: − Heil Streithammer!
A falusiak feszes vigyázzállásba merevedve elismételték a
köszöntést. Átmenetileg még a hájas pap is felfüggesztette a temetést
és csatlakozott a többiekhez. Otto, a gróf és Gore-Browne így hagyta
el a magányos olasz falut, továbbindulva dél felé, megkezdve
utazásuk második szakaszát a falubeliek rendszeres „Heil
Streithammer” ordításai közepette. A Németország újjászületésén
munkálkodó óriás termetű férfiú pedig visszaült a kocsmaasztalhoz,
nekilátva az aranyak gondos megszámlálásának. Tevékenységében
csakis annyi időre tartott szünetet, míg újra meg újra hatalmasakat
kortyintott az előtte lévő, kétliteres, vino rossós demizsonból.
− Elbűvölő fazon − jelentette ki a gróf, amint a falu eltűnt a
szemeik elől. Bár el kell ismernem, hogy időnként egy kissé durva.
Otto a négy halott Ovra-ügynökre gondolva megjegyezte:
− Sejtettem, hogy ez lesz a véleménye, gróf úr. Aztán, amint a Fiat
sebessége felgyorsult, kezdték elfelejteni Streithammert és az ő
40
NNSPfRG-jét.
 IV. FEJEZET

− Split − nyújtotta ki a kezét a gróf, amint a túlzsúfolt komp

Olaszországból elindult a ragyogó fehér házakból álló kikötőváros
felé, amit a velenceiek építettek, amikor a település még a Dózsék
fennhatósága alá tartozott.
Otto kiszáradt ajkait nyalogatta és a szemeit dörzsölgette. Nem
sokat tudott aludni az éjszakai utazásuk során. Túl rekkenő volt a
hőség, a hajó pedig szörnyen túlzsúfolt volt. A fedélzet meg a
folyosók most is úgy néztek ki, mint valami menekülttábor.
Vesszőkosarakat meg gyűrött kartondobozokat, vászontáskákat
szorongató, szegényes öltözetű emberek hevertek mindenfelé.
A gróf elővette és gondos tanulmányozás alá vette az útlevelét.
− Szóval megérkeztünk − nyugtázta. − A kérdés már csak az, vajon
kiszállhatunk-e, vagy sem.
− Az igazság pillanata? − szólt közbe Gore-Browne örvendezve.
Az éjszakát szorosan egy jóképű szerb diákhoz szorulva töltötte, aki
éppen katonai szolgálatra tartott hazafelé. Így Gore-Browne minden
kényelmetlenség dacára egyetlen egyszer sem panaszkodott. Még
lakcímet is cseréltek a fiatalemberrel, mielőtt átfurakodott volna a
tömegen.
Otto a fejét csóválta. Úgy tűnt, hogy ez a perverz, gyáva,
bajkereső, csak a pillanatnak és a fajtalan hajlamainak élő angol, aki
sosem fogta fel a helyzet komolyságát, mindennek dacára mégis
mindig talpra esett. Vajon hol lenne az apja gazdagsága és a felső
osztály támogatása nélkül, tette fel magában a kérdést Otto, miközben
keresztültolakodtak a sokaságon, le a hajóhídon a köves rakpartra,
ahol egy csomó sötétzöld egyenruhás, mogorva, borostás hivatalnok
vizsgálgatta az igazolványokat meg az útleveleket. Társaik a
pakkokat, ládákat és kosarakat kutatták át, módszeres indulattal
kihányva a ruhaneműket és egyéb személyes holmikat, mintha ezek az
egyszerű emberek dühítenék őket a nyomorúságos apróságaikkal meg
az értéktelen motyójukkal.
A gróf az egyik mogorva hivatalnok elé tolta az útlevelét, aki úgy
nézett ki, mintha már egy hete nem borotválkozott volna, és egy
kialudt cigarettacsikk lógott a húsos alsóajkára ragasztva.
− Germán?! − fortyant fel rávicsorítva, ám a cigarettavéget a
grimaszolás dacára sikerült valahogyan a flaszterre köpnie. − Belépő
vízuma van? − kérdezte tájszólásos németséggel.
A gróf szótlanul, jelentőségteljesen az útlevél felé pillantott.
A komor tisztviselő előtt tiszta volt a kép. Zsíros ujjaival
belelapozott a passportba, megtalálta a benne lapuló nagy címletű
dinár bankjegyet, s miután ügyesen zsebre csúsztatta, megszólalt:
− Legközelebb kérjen vízumot, germán.
Otto következett a sorban, s a korabeli bankjegyautomata újra
működött. A grófhoz szegődve némi izgalommal várták, hogyan
boldogul Gore-Browne a jugoszláv finánc bürokráciával.

− Mi németek nem vagyunk valami népszerűek itt Jugoszláviában −

jegyezte meg.
− De nem ám − értett egyet vele von der Weide. − Odanézzen!
A szemközti falon Hitler kötélen függő, féloldalt billent felű,
drámaian kilógó nyelvű, szegényesen megrajzolt karikatúrája volt
kiplakátozva.
− Már csak arra vagyok kíváncsi, hogy a meleg testvérünk mire
megy a jugó útlevélkukaccal − dünnyögte Otto, GB felé sandítva.
Az angol szemei csaknem kifordultak üregükből a félelemtől. Ám
feleslegesen aggódott. A komor hivatalnok teljesen átalakult. Sugárzó
mosolygással hátba veregette Gore-Browne-t, sőt ahhoz is
ragaszkodott, hogy cuppanós csókot nyomjon az arca mindkét képes
felére, szörnyűséges franciasággal ilyeneket rikoltozva:
− Vive l’Angleterre! Vive Monsieur Schurshill!
Az elérzékenyült finánc meg sem vizsgálta Gore-Browne útlevelét,
aki félig kábultan támolygott oda a többekhez, a hivatalnok lelkes
„vives” kiáltásaitól kísérve.
− Pedig még csak nem is volt a zsánerem! − jelentette ki
álmélkodva.
A kikötő kávézójának kis nyomorék pincére viszont annál inkább
az volt. A reggeli felszolgálása közben részletesen feltárta Gore-
Browne előtt, hogy mi volt az oka a hivatalnok iránta tanúsított
meglepő jóindulatának.
A kávéház teraszán ülve élvezték a hajnali napsütést, miközben
elnézték a kikötő ragyogóan kék félkörében jövő-menő halászhajók és
ladikok sokaságát. Közben a fel-alá sántikáló pincér ellátta őket apró
információkkal, és kiszolgálta őket fényes tálcán kihozott, gőzölgő
török kávéval, nagy korsó sörrel, ragyogó vörösborral és a sligovica
nevű, méregerős szilvapálinkával, amit a helybéliek igencsak tetemes
mennyiségben fogyasztottak.
− Belgrádban elzavarták Pál régensherceget… a csőcselék műve…
az angolok pénzelték le őket − aztán újra elsomfordált, hogy
kiszolgálja valami fekete szőrmesapkás, mogorva óriás szükségleteit,
aki miután megadta rendelését, nyomatékképpen jókorát rúgott a
hátsójába. − Horvát disznó! − nyüszítette a bicebóca német
kisebbségi, majd folytatta a Jugoszláviában történt változások
magyarázatát: − Jelenleg az angolok Pétert ültették a trónra… aki
ugyan még csak kisfiú, ám számukra igen hasznos eszköz… Ezek a
szláv disznók ugyanis rajonganak az angolokért… folyamatosan
annak a hájas Churchillnek a seggét nyalják…
GB hirtelen elpirult, de egy szóval sem reagált.
− De jól jegyezzék meg, amit mondok − mordult fel a nyomorék
pincér, elhajolva az egyik türelmetlen vendég által feléje hajított
csésze elől. − Rövidesen eljön az ideje, amikor a napjuk leáldozik. −
A hangját lehalkítva úgy forgatta maga körül a súlyosan megrakott
tálcát, akár egy cirkuszi zsonglőr. − Nem kell már sokat várni, hogy a
Führer megtanítsa ezeket a szláv szarháziakat kesztyűbe dudálni…
Az egész hosszú, forró napot utazással töltötték. Egy szörnyen
lassú, fatüzeléses mozdony által húzott vonaton zötykölődtek. A
szelvény az egész partvidéket becsalinkázta, hogy aztán a hegyeket
keresztezve az ország belseje felé forduljon, a főváros, Belgrád
irányába. Útközben lépten nyomon láthatták a nyomorék pincér
állításainak igazságát. Minden állomáson, legyen nagy pályaudvar
vagy csak egészen kis megálló, ott éktelenkedett Mussolini és Hitler
lefűrészelt vagy késsel levágott fejű képe, a vértől csepegő fej a
nyakuk alá helyezve.
Amerre néztek, brit zászlók lengtek mindenütt, és úgy tűnt, minden
ház ablakában ott díszelgett az új király arcképe. Bár Gore-Browne
kissé nehezményezte, hogy a legtöbb helyen fejjel lefelé tették ki a
portréját. Szóval angol és jugoszláv zászlóból nem volt hiány. Bár
nem értették a minden állomáson, amerre csak a vonat elhaladt,
jelenlévő izgatott, zászlólengető tömeg nyelvét, de annyit
egyértelműen megállapíthattak, hogy a jugókat alaposan elkapta a
harci hév.
Az izzadtan, izgatottan rájuk mosolygó, fiatal arcok láttán Ottóban
elhatalmasodott az a szívszorongató érzés, hogy itt rövidesen valami
rossz, igen rossz dolog fog bekövetkezni.
Úgy látszik, hogy a gróf is oszthatta Stahl érzését, mivel amikor a
vonatjuk a hosszú, forró nap végén begördült a Belgrádi
Főpályaudvarra, szomorú tekintettel ezt súgta a fülébe:
− Csak egy éjszakát töltünk itt, fiam, aztán holnap reggel az első
vonattal elhúzzuk innen a csíkot, Szalonikibe.
Otto nyomban arra gondolt, hogy von der Weide grófot igazán nem
lehet hibáztatni a sietségéért.
 ***

Csaknem hajnalodott már, mire Otto felébredt a tizenkilencedik

századbeli hotel szobájának barátságtalan környezetében.
Eltöprengett, hogy vajon mi riaszthatta fel, aztán felfigyelt valami
folyamatos, szüntelen zúgásra, amit első hallásra
szúnyogzümmögésnek vélt, elvégre bőségesen akadt belőlük a
jugoszláv fővárosban. Aztán dühödt, vöröses fények villódzására lett
figyelmes a szobája falain.
− Mi a ragyaverés?!… − kiáltotta, majd úgy, ahogy volt, egy szál
semmiben kiugrott az ágyból és kirohant a balkonra.
Távolabb, a még álomba merült város feletti horizonton oly heves,
bíborvörös fények pislákoltak, akár az óriási olvasztókemencék.
Rőtvörös villanások hasogatták a hajnali égboltot, koromfekete
távlatba vetve a Belgrádot övező hegyeket.
Stahl meglehetősen hosszasan álldogált pőrén, álmosságtól
kábultan, értetlenül meredve a látványra, képtelenül arra, hogy
rádöbbenjen a dolog lényegére. A levegő szinte rendszeres
időközönként természetellenesen megremegett. Ilyenkor mindig
könnyű csapást vélt az arcán érezni, mintha puha, nedves ököl csapta
volna képen. Mi a fene folyik itt?
Csak akkor esett le nála a papírtantusz, amikor megpillantotta az
alvó város felett üvöltő dübörgéssel megjelenő, kétmotoros Heinkel
III-asokat. A fatetők magasságában szálló gépek szétszaggatták a
hajnali csendet.
A csetnik géppuskák még csak ekkor kezdtek a támadásra reagálni.
Vörös, fehér és zöld nyomjelzőseik az ég szürkéjébe hasítottak, a
szirénák csúnya, figyelmeztető jajongása kíséretében. Végül Otto
csak rádöbbent arra, hogy mi zajlik körülötte. A szerencsétlen
nyomorék szavaival élve, a Führer éppen most tanítja a szláv
disznókat kesztyűbe dudálni. Köznyelvre fordítva, Németország
megtámadta a Jugoszláv Királyságot!
 ***

A bombázók és a nehézkes, lassú, hárommotoros szállítógépek a

szórványos légvédelmi tűzzel mit sem törődve, a Messerschmittek és
Focke-Wulfok légi fedezete mellett mélyen berepültek az égő főváros
fölé. A vadászgépek az utcákat géppuskázták, válogatás nélkül
tüzelve katonákra és civilekre. A légvédelmi gránátok barna
füstpamacsai többnyire ártalmatlanul robbantak a nagy V
alakzatokban szálló gépek között. A Heinkel motorok mély dübörgése
elnyomta az ide-oda lebbenő fürge vadászok süvítését és vijjogását
meg a gépfegyverkattogást.
A szállodából kimenekülő Otto egy romos kapualjba taszította a
grófot a sápadt arcú GB-vel együtt. A tőlük jobbra lévő ablakokból
már mohó, sárga lángnyelvek csaptak elő. A három menekülő a futás
erőfeszítésétől hullámzó mellkassal, lihegve figyelte a hatalmas légi
armada pusztítását.
A harci gépek fenséges kényelemmel, félelmet nem ismerve húztak
Belgrád felett, mintha senki és semmi sem lenne képes őket
megállítani. Egyetlen Junkers 52-es kapott találatot. A „Ju Tanti”
levált szárnya, nagy, fémes, őszi levél formájában spirálozott alá,
miközben a gép zúgó motorokkal, üvöltve hasított a föld felé.
Hatalmas, hirtelen reccsenés, sötétvörös lángcsóva és fekete, olajos
füstgomba hirdette az újabb repülős halál bekövetkeztét. A többi gép
oly közönyösen repült tovább, mintha csak valami légi gyakorlaton
történt szerencsétlenség érte volna a társaikat.
− Ugye tudja, milyen alakulatok ezek? − kérdezte Otto a maszatos
arcán kaján vigyorral.
− Nem én − válaszolta a gróf, a verejtékes homlokát törölgetve.
Már vagy két órája futkostak össze-vissza a lángoló városban úgy,
hogy az inge a szörnyű hőség dacára feketére lucskosodott az
izzadságtól. − Milyen alakulatok?
− Fallschirmjagerekkel megrakott szállítógépek… ejtőernyős
deszantosokat fognak ledobni.
− De… hová… ide? − kérdezte GB látható rémülettel, aki szinte
folyamatosan meg volt ijedve, mióta csak kíméletlenül elcitálták a
Schloss Farthheimből. Mintha a rémület a napi létezésformája
szerves részét képezte volna. Úgy látszik, lassanként kezdte
megszokni.
− Remélhetőleg nem pont ide − válaszolta Otto a füstbe és lángba
borult Belgrád felett manőverező gépek mozgását figyelve. − Nem
vagyok légideszant szakértő, de szerintem inkább a város déli részére
szánják az ejtőernyősöket. Azzal ugyanis minden külső segítségtől
elvágnák a várost. Úgy a saját felmentő seregüktől, mint a tommy
segélycsapatoktól − s megvonta a vállát −, már amennyiben hajlandók
a jugók miatt felfüggeszteni a teadélutánjukat.
− Nem kéne ilyen flegmán beszélni az angolokról − vágott közbe
GB olyan nem várt hazafiasságot tanúsítva, ami Stahlt egészen
váratlanul érte. − Ha nem tudná, a mi fiaink számára sem fenékig
teából áll az élet! Legalábbis a többségük számára, nem.
Otto rá se hederített. Inkább sötét, nyomasztó gondolatai
foglalkoztatták.
− Ugye tudja, mire gondolok, gróf úr?
− Persze, Otto. Arra, hogy jelen körülmények között semmi értelme
elvergődni a pályaudvarra, mivel a támadó honfitársaink első dolga
nyilvánvalóan a közlekedési vonalak elvágása. Emlékezhetünk rá a
háború elejéről, amikor Belgiumon át indítottuk a támadást…
− Világos − vágott közbe Otto −, de most inkább azon törjük a
fejünket, hogyan jussunk ki innen, mivel vasúton képtelenség, kerék
híján pedig esélyünk sincs − s megvetően GB felé pillantott. − Itt még
a tündérkirálynőnknek is megjönne a havi vérzése, ha egy
kilométernél többet kellene gyalogolnia. Hogy jutunk innen a
délebbre lévő Görögországba? − gondterhelten szipogott. −
Könyörgöm, ezt árulja el nekem valaki?
− Könnyedén − válaszolta Gore-Browne ösztönszerűen lebukva,
mivel egy újabb ördögien tüzelő Messerschmitt csapott le rájuk, a
szárnyélein piros-kék lángocskák villóztak. A golyók a körülöttük
lévő téglafalakat lyuggatták.
− Biciklivel.
− Biciklivel? − kérdezte egyszerre a másik kettő, miután a
vadászgép felzúgott a lángoló égboltra, majd szűk körfordulóba
lendült, obszcén módon kivillantva halványkék hasát, mint a hátat
fordító kutya, amely azt reméli, hogy megvakargatják.
− Persze, hogy biciklivel − mosolygott rájuk az angol. Oxfordban a
szerencsétlen balesetem előtt… hm… állandóan keréken pároztunk!
Sőt, egyszer egészen Upper Heyfordig eltekertem…
 V. FEJEZET

Úgy kerékpároztak lefelé a fehér poros, vidéki úton, akár a

vonalba rendeződött járőröző katonák. Gore-Browne még egy
zöldleveles faágat is tűzött a bringája hátuljába.
− Álcázásnak, tudják? − magyarázta vidáman. − A Mo-vietone
Newsban láttam egyszer, hogy így csinálták a spanyol
polgárháborúban.
Sárkányölő Szent György lovasai ismét hasznosan működtek közre.
A kerékpárokkal seftelő zugárus még kezet is csókolt a meglepett
grófnak, aki egy aranyat ajánlott neki a rozsdásodó sárhányós, ócska
drótszamarak darabjáért. Ő már tudta, miért hálálkodik ennyire.
Jugoszláviának rövidesen befellegzik, s akkor az arany lesz az egyik
legkelendőbb fizetőeszköz.
Már huszonnégy órája pedáloztak egyenletes tempóban a rekkenő
hőségben, dél felé a kopár vidéken, ahol a szegénységtől
megnyomorodott falvakat mintha belepréselték volna a földbe. Bár a
főváros körül ledobott ejtőernyősök vonalán sikerült átjutniuk, a
behatolókat mégsem sikerült maradéktalanul lerázniuk. A Luftwaffe
kattogó géppuskával üvöltő vadászgépei vagy zuhanóbombázói újra
meg újra előbukkantak a makulátlanul kék égből. Az út mindkét
oldalán több száz méter magas, vastag, csendes füstoszlopok jelezték
a német légierő által a megsemmisülésbe robbantott, nyomorúságos
falvak helyét. Aláfestésül pedig ott volt a háború állandó
háttérzenéje, a nehéztüzérség mennydörgése. Vagyis a Wehrmacht sem
lehetett túl messze. Ezzel még a háborúk terén tapasztalatlan Otto is
tisztában volt. Délután közepén járt az idő, s az iszonyatos hőségben a
föld, kis kék hullámokban szinte vibrálni, remegni látszott. A
kerékpárosok arcát már vörösre perzselte a nap, egész testük
izzadságban fürdött. A kimerült gróf már kétszer is leesett a
kerékpárjáról. Az élen karikázó Stahl tudta, hogy rövidesen valami
árnyas helyet kell keresniük és megpihenni. A naptól felrepedezett
ajkát nyalogatva egy jókora, félliteres krigli jéghideg, berlini sör után
vágyakozott. Istenem, biztos, hogy a gróf is szívesen beáldozna egyet
az aranycsikói közül egy korsó világosért! De csak a saját nyálát
nyeldeshette, érezve, amint egyre nehezebben csúszik le a torkán. A
sör pedig abszurd álom volt csupán.
− Otto − zökkentette ki Gore-Browne hangja az ábrándozásából.
− Mit akar? − kérdezte anélkül, hogy az angol felé pillantott volna.
− Látja azt ott? − kérdezte GB mellé gurulva.
− Mit kéne látnom? − kérdezte Stahl ingerülten, tudva, hogy a gróf
már úgy tekereg az út egyik oldaláról a másikra, mint egy bepiált
Tour de France-versenyző. Tudta, hogy ha most megállnak, soha
többé nem fog újra elindulni. Beárnyékolta a szemeit a nap ragyogása
ellen, és követte GB kinyújtott kezének irányát.
A tőlük úgy másfél kilométernyire lévő, velük párhuzamos úton
teherautók koromfeketén kirajzolódó kontúrjait látta az izzó, sárgás
fényben. A gépkocsik körül, kimerült alakok kis csoportjai
mozgolódtak. Otto tudta, hogy a vállukon cipelt tárgy nem holmi
furkósbot, hanem puska.
Vagyis minden bizonnyal egy katonai menetoszlop került a szemük
elé.
A repedezett alsóajkába harapott. Nekik biztosan van vizük, de
nem lenne tanácsos megközelíteni a bakákat, hogy tőlük kérjenek egy
kulaccsal. Jobb, ha lemondanak erről a biztosnak tűnő vízforrásról.
− Támogassa a grófot − szólt oda GB-nek, miközben egyetlen
pillanatra sem vette le a szemét a teherautók után kimerülten és
letörten bandukoló katonákról. Alighanem az előretörő németek elől
menekülő, lemaradt jugoszláv egység maradványa lehetett. − Ha
kiszúrnak minket… − kezdte, de nem maradt ideje a mondat
befejezésére.
Mintha ebben a pillanatban kristályosodtak volna ki a tüzes
levegőből, váratlanul három száguldó Messerschmitt 109-esből álló
kötelék bukkant elő a nap irányából, nyomukban néhány 110-essel. A
vadászok géppuskái ördögien okádták a tüzet. A fák magasságában,
alacsony támadásban csaptak le a teherautó oszlopra.
− A földre! − üvöltötte Otto sürgetően.
A gróf az árokba ugrott, GB kezeit a fülére tapasztva a porba
vetette magát, mint a rémült gyermek, aki az őt megrémítő zajt
igyekszik elfojtani.
Otto tehetetlenül figyelte, amint a 110-esek végigzúgnak a konvoj
hosszán. A katonák szétszóródva, fegyverüket eldobálva, vad
sietséggel próbáltak menekülni, a teherautók pedig letértek az útról a
földekre, amint robbanni kezdtek köztük az első könnyű bombák.
Közben a kísérő vadásztrió már diadalmas, üvöltő
légcsavarsüvítéssel kék hasú madarak módjára felfelé zúgott, halott
embereket és égő járműveket hagyva maguk után.
De még koránt sem végeztek. A vadászok szűk fordulóban
vicsorogva újabb támadásba lendültek. Légcsavarszelük
meghajlította az alattuk lévő fák ágait, a nap egy futó pillanatra
megcsillant a pilótafülke ragyogó plexijén. A gépfegyverek ismét
kattogni kezdtek. Találatot kapott emberek zuhantak a földre,
drámaian a vérző testrészeiket markolászva, vagy a levegőbe vetették
a fegyvereiket, mintha nem tudnának tőlük elég gyorsan
megszabadulni, és arccal előre a porba hulltak. A kötelékek
másodszor is végigszáguldottak az égő trén hosszán, s a bombázók
hasából újra hullani kezdtek a halálos kis tojások.
A ponyvával fedett teherautók egyike oldalra csúszott, majd
hirtelen leblokkolva drámai lassúsággal felborult, és skarlátvörös
lángokba borult. Aztán egy kis parancsnoki kocsi lőtt ki a töltés felett,
és miközben lendületes szaltóval a talajnak vágódott, az utasai apró
figurákként repültek szerteszét. Aki csak tehette, fedezéket keresve
futott szét. Úgy lapultak a nagyobb szikladarabok és szélesebb
fatörzsek mögött, akár a vihar menedéket kereső, ázott emberek.
 Fenn a bombázókat fedező vadásztrió forogva, pörögve húzott fel a
makulátlan égboltra, akár a fürdőző delfinek. Otto gyűlöletteljes
pillantásokkal figyelte az ügyködésüket. Olyan izzó harag fűtötte,
hogy szinte elemésztette. Milyen egyszerű úgy halomra gyilkolni az
embertársainkat, hogy közben nem halljuk az áldozatok
fájdalomsikolyait, nem látjuk a végvonaglásukat, fetrengésüket, amint
a kegyetlen lángok elemésztik a testüket! Bár a pilóták honfitársai
voltak, Stahl, jelen pillanatban akár puszta kézzel meg tudta volna
ölni őket.
A gépek most indultak a végső rohamra. Ám ezúttal még a
futóművüket is kieresztették, hogy minimális sebességgel
repülhessenek. Lassú magabiztossággal közeledtek, abban a biztos
tudatban, hogy már letarolták a nyomorult, ellenséges földi
teremtményeket. Sőt, immár a lőszerrel is takarékoskodtak. Az eddigi
gyors, harminc másodperces sorozatok helyett ezúttal célzott
rövidsorozatokat küldtek az épen maradt teherautók felé, nem törődve
a néhány gyalogosan rohanó menekülővel. Ezúttal azonban ők sem
úszták meg büntetlenül.
Az utolsó üzemképes teherautó sikeresen letért az útról, s miután
valahogy a felborulást is elkerülte, a köves földön bukdácsolva,
dülöngélve robogott egyenesen Ottóék felé. A vadászköteléket vezető
Me−109-es ráfordult és a nyomába eredt. Otto és társai láthatták a
menekülő jármű után ívelődő fehér nyomjelzősöket, amint kis
földpamacsokat vetnek fel a kemény talajból, vagy szikrázó, kékes
lángocskákat csiholnak a köveken.
Teherautó és repülőgép mind közelebb ért egymáshoz. Látták a
gépkocsi sofőrjének pániktól eltorzult arcát, amint vad cikázással
igyekezett kitérni az utána dübörgő harci gép elől. Aztán
bekövetkezett. A vezető keményen a fékre lépett, s ugyanakkor holtan
bukott a volánra, mert a hátát feltépte egy gyilkos géppuskasorozat. A
Messerschmitt győzelmi mámortól elragadtatott pilótája azonban nem
vette észre a rá leselkedő veszélyt, és jobb szárnyával egy tölgyfának
ütközött. A szárny azonnal leszakadt, a Messzer pedig félelmetesen
megrándult. Otto még elcsípte a pilóta elszörnyedt pillantását, amint
próbálta visszanyerni uralmát a gépe felett, de hasztalanul.
A vadászgép a földhöz csapódott, vagy húszméternyire felpattant a
levegőbe, majd újra lezuhant. Futóműve kitörött, s a teljesen
irányíthatatlan szerkezet hatalmas kő− és homokgörgeteget vetve
szánkázott végig a földön. Törzséről fémdarabok szakadtak le. Aztán
egy idegtépő reccsenéssel a másik szárny is letört. A megbillenő
géporr a földbe fúródott, majd egy vakító lángkitörés kíséretében
felrobbant.

***

Zavartalan, dermesztő csend!

Csak a távoli út mentén fekvő sebesültek hörgését, meg az égő
teherautókat emésztő lángok pattogását hallani.
Otto elfedte az arcát a lángoló Messzerből áradó hőség elől. Tudta,
hogy hasztalan minden segíteni akarás. A szétroncsolódott kabinban
kuporgó pilóta már púpos pigmeussá zsugorodott a tűzben. Fogai
vakító fehérséggel csillogtak a zanzásodott, elszenesedett arc
borzadályában. Stahl elfordulva, szárazon öklendezett. Az
elszörnyedt gróf megveregette a vállát, és csak ennyi kommentárt
fűzött a látottakhoz:
− Ez a háború, Otto… a harc már csak ilyen…
Stahl némán rábólintott, aztán lesújtottan megrogyott vállal
visszatért Gore-Browne-hoz, aki közben már kezdett magához térni a
félelméből. Mint mindig, ezúttal is gyorsan feltalálta magát. A
teherautó mellett állva a kormányra rogyott, halott sofőrt bámulta,
akinek szája sarkán fekete, alvadt vér éktelenkedett, a
szétroncsolódott hátán és vak szemeinek felszínén pedig máris nagy,
kékesfekete húsköpő legyek gyülekeztek.
− Azt hiszem, Otto, támadt egy ötletem − kezdte lassan, a
gondolataiba temetkezve.
− Tartsa meg magának − válaszolta az eseményektől még mindig
kába Stahl németül.
− Tessék?
− Ne is törődjön vele − váltott angolra Otto, aztán elakadt a
hangja, amint észrevette, hogy Gore-Browne milyen érdeklődve
mered a jugoszláv katonai teherautóra, s a halott vezetőjére. Halvány
fény kezdett derengeni az agyában, amitől fásultsága nyomban
elenyészett. − Csak nem arra gondol…
− Miért ne, öregfiú! − vágta rá GB derűsen. − Elvégre ki
gátolhatná meg, hogy meglovasítsuk, hm? Igaz, hogy nagy pártolója
vagyok a bringanyeregnek − tette hozzá Otto számára némiképp
ködösen −, de a seggem a mai napra már megkapta az adagját…
Otto nem várt bővebb magyarázatra:
− Gróf úr, tegye fel a drótszamarát a teherautóra. Maga is, Gore-
Browne, és az enyémre is legyen gondja!
Ő közben sebtében kiemelte a volán mögül a halott sofőrt,
gyengéden a földre fektette, és bár a marka közben tele lett ragacsos
vérrel, lezárta a szemeit.
− Sajnálom, öreg cimbora. Mi németek sem vagyunk mind
egyformák. Mellesleg a gyilkosod is megkapta a magáét − suttogta,
mintha a halott is hallhatná.
Aztán gyors lendülettel felugrott a sérült teherautó vezetőfülkéjébe,
és elfordította az indítókulcsot. A motor csak másodikra volt hajlandó
felpörögni.

***

Egy folyón átívelő híd előtt útjukat állták a Jugoszláv Királyi

Gárda katonái. Egy gidres-gördös úton bukdácsoltak a félhomályban,
és nem vették észre a háború előtt oly ragyogó, ám mostanra már
szakadozott, gyűrött és poros egyenruhát viselő csetnikeket, akik
éppen piros bevonatú robbanótölteteket erősítettek a hídpillérekre, s
az építmény oldalára, majd vastag, fehér huzalokkal kötötték össze
őket.
Egy karcsú termetű, piszkos képű tiszt, aki olyan vékony bajuszkát
viselt, mintha reggelente a borotválkozótükre előtt ceruzával rajzolta
volna oda, vészjósló tekintettel útjukat állta.
− Újabb szarkupacba tenyereltünk! − szögezte le Otto a fékre
lépve, mert rögtön érezte, hogy pácba kerültek, méghozzá nem is
akármilyenbe.
A jóképű, fiatal gárdatiszt szabályos merevséggel a sapkájához
emelt kézzel szalutált, majd meglehetős gyanakvással méregetve a
katonai teherautóban ülő fáradt civileket, szerbül mondott nekik
valamit.
− Comment? − kérdezte a gróf.
− Ah, vous parlez Allemand? − lepődött meg a gárdatiszt. A gróf
boldogtalanul igent intett a fejével. A tiszt francia nyelvtudása
azonban minden bizonnyal csak a kérdés erejéig terjedhetett,
mert amikor újra megszólalt, már szerbül beszélt.
Mivel mindhárman teljes értetlenséggel bámultak rá, a tiszt
kezében hirtelen egy pisztoly jelent meg, ez pedig már nem szorult
bővebb magyarázatra. Csüggedten kikászálódtak a teherautóból, s az
ég felé emelték a kezüket.
A két németet elkülönítették az angoltól, s egy szalmával borított
padlójú pajtába zárták. Jó félórával később sziszegő hangot hallottak.
GB volt az. A pajta ajtajának repedésein keresztül beszélt.
Otto felugrott a szalmáról, s a réshez hajolt, miközben von der
Weide izgatottan melléje térdelt.
− Mi a helyzet, GB? Mit sikerült megtudnia?
 − Egész rendes társaságnak látszanak − felelte Gore-Browne. − Na
persze a honi Gárda Brigádnak a nyomába sem léphetnek. Az
ujjaikkal esznek és ebéd közben folyton szellentgetnek − magyarázta
GB lelkesen.
− Ebéd közben?! − akadt fenn a szeme a másik kettőnek. − Csak
nem azt akarja mondani, hogy magát is megvendégelték?
− Dehogynem. Már hogyne fogadtak volna szívélyesen, miután
tudattam velük, hogy a szövetségesük vagyok.
Otto alig bírta lenyelni a mérgét.
− Na és? − folytatta a faggatózást.
− Visszavonulóban vannak Görögország irányába. Ott ugyanis,
valahol Athén alatt állítólag partra szállt a Brit Hadsereg, és felfelé
haladnak… Jön valaki… − hadarta sebtében. − Jobb, ha elhúzom a
csíkot. Biztos nem vennék jó néven, ha kiderülne, hogy az ellenséggel
diskurálok. Elég forrófejű banda.
− Ki az ellenség?! − csattant fel Otto.
− Természetesen Ön és a gróf úr… Ja, és ami azt illeti, el is
felejtettem mondani, hogy hajnalban mindkettőjüket agyon akarják
lőni, mint kémeket… − S Gore-Browne ezzel a meglehetősen
szívmelengető hírrel eltűnt a vaksötétben.
 VI. FEJEZET

Valahonnan a távolból kakaskukorékolás hallatszott. Aztán egy

másik válaszolt neki. Otto kényelmetlenül forgolódott a szalmán,
végül felébredt és kinyitotta a szemeit. Mivel lassanként világosodni
kezdett, így kiláthatott a pajtaajtó résein. A táborban még senki sem
mozdult. A Királyi Gárda csetnikjei késő éjszakáig tivornyáztak,
éneklésük egészen odáig hallatszott, csak nemrég hagyták abba az
ivászatot. Stahl még abban is kételkedett, hogy egyáltalán állítottak-e
őrséget az általuk fontosnak tartott híd őrizetére.
Otto letörölte homlokáról a verejtékcseppeket. Úgy tűnt, újabb
forró napnak néznek elébe, mert már most nagyon meleg volt. Kérdés,
hogy egyáltalán kabát nélkül el lehet-e viselni. Aztán hirtelen eszébe
jutottak GB-nek a pajtaajtón át mondott szavai, és rádöbbent, hogy
teljesen mindegy, miféle öltözéket visel, ha kivégzik.
Komor pillantását a gróf felé vetette, aki a szalmán
összegömbölyödve, vérbeli, finom arisztokrata módjára, halkan
hortyogott. Még a mellkasa is alig mozdult bele. Otto elszorult
szívvel arra gondolt, hogy miért kellene egy ilyen bolondos,
hiszékeny, céltalan kalandokat kereső embernek egy ilyen Isten háta
mögötti jugoszláv porfészekben végeznie? Az ilyen von der Weide-
féle embereknek puha ágyban, párnák közt, magas mennyezetű
betegszobában kellene kilehelniük a lelküket az úri, gyászoló
rokonságától övezve.
Ezután azonban valami furcsa zümmögő, duruzsoló hang keltette fel
a figyelmét, amit így félálomban ugyan nem tudott beazonosítani, de
arra jó volt, hogy kiverje az agyából a gróf halálának módjáról való
fantazmagóriáját. Egy idő után rájött, hogy valamilyen motorzúgást
hall. Németek lennének? Tette fel magában a kérdést, miközben a gróf
tovább húzta a lóbőrt. Nincs kizárva, adott választ a saját kérdésére.
Erősen kételkedett benne, hogy Jugoszláviának számottevő légiereje
lenne, főleg a belgrádi Hotel Imperial szállóban történt drasztikus
ébredése óta, amikor csakis német gépeket láthatott az égbolton.
Aztán a motorok zúgása elhalt, és újra diadalmas kakaskukorékolás
váltotta fel.
Hirtelen eszébe jutott egy kakasról szóló szakállas vicc. A tarajos
minden reggel átrohant a baromfiudvaron, és miután harmincnyolc
tyúkot meghágott, a harminckilencedikből kihúzott egy tollat. Végül
egy szép napon a kiábrándult harminckilencedik kendermagos
megelégelte a dolgot, elkapta a vén fonnyadt tarajút és kérdőre vonta,
hogy miért teszi vele ezt a csúfságot. Az öreg kakas gyorsan
körülnézett, nehogy a többi tojó meghallja, amit mond, s aztán így
felelt: − Tudod, a többiekkel csak dugni akarok. Téged viszont
szeretlek, és meztelenül kívánlak látni!
Minden aggodalma dacára, hogy ma reggel véget érhet földi
pályafutása, Otto csendesen felkacagott, ám ezzel mégis felébresztette
a grófot, aki rákérdezett, hogy minek örül ennyire, mikor talán
utoljára süt rájuk Isten áldott napsugara?
− Úgy gondolja, hogy csakugyan kivégeznek minket, gróf úr? −
adta vissza a kérdést Stahl, miközben ismét felfigyelt a fura,
zümmögő duruzsolásra, ami még a kakasnak is torkára forrasztotta a
kukorékolást.
− Cseppet sem lennék meglepve, Otto. Úgy látszik, kezdek
öregedni, mert egyre kevésbé tudok ezekhez a gyorsan pörgő
eseményekhez és változásokhoz alkalmazkodni. Egyre nehezebben
vagyok képes megbirkózni velük. Lassan a jóból is megárt a sok.
− Hát, ami azt illeti, ez a mostani fordulat kurvára végérvényesnek
és megváltoztathatatlannak látszik − adott hangot szomorú
véleményének Otto. Aztán felnézett. − Mi a fene folyik itt? Mi lehet
ez a furcsa moraj?
 ***
A nevéhez illően merev, faarcú Holz Hauptmann, egy végső
pillantást vetett a Dornier vitorlázógép szűk rakterében szorongó
embereire, a Hetedik Fallschirmjager Hadosztály elitjére.
− Sisakot fel! − vakkantotta.
A norvégiai és hollandiai ejtőernyős hadműveletekben edződött
veteránjai peremnélküli ejtőernyős sisakjukat a fejükre illesztve
várták a következő parancsot.
− Ugrásra felkészülni! − hangzott Holz újabb utasítása.
A harcedzett Fallschirmjagerek egy emberként emelték fel lábukat a
gép padlózatáról, a karjaikat pedig riadt gyerekek módjára,
könyökkel kifelé a feszült arcuk elé emelték.
Miközben a pilóta lassú körbe lendítette a vitorlázógépet, Holz
kitekintett a kerek kisablakon. Ahhoz még most sem volt elég világos,
hogy a célpontjukat képező hidat tisztán láthassa. Így azt sem tudta
kivenni, hogy a céltárgynak van-e jugoszláv védelme, vagy nincs.
Igaz, hogy egy lelket sem látott körülötte, de a védők a létfontosságú
létesítmény túloldalán lévő pajták és melléképületek csoportjában is
lapulhattak.
A vitorlázógép hirtelen gyomorforgatóan megbillent, mire Holz
sebtében elkapott egy kapaszkodót. A gépvezető most ereszkedik le a
vitorlázóval. Gyors pillantást vetett hátrafelé. A többi Dornier még
alakzatban repült. Egy sem vált ki a kötelékből, mióta a Henschel
vontatók jó negyedórája leoldották a vontatóköteleiket. Széles, erős
állkapcsa ábrázata elégedett mosolyra húzódott. Úgy tűnik,
zökkenőmentesen alakul a rajtaütésszerű támadásuk.

***

Bumm! Egyetlen puskalövés hasított a virradat csendjébe. Ám úgy

tűnt, ez riadójelként szolgálhatott, mert utána vad fegyverropogás,
valóságos pergőtűz következett. Az egész jugoszláv tábor egy röpke
pillanat alatt megbolydult, akár a méhkas. Csetnikek sokasága
futkosott össze-vissza. A tisztek parancsokat bömböltek, a
tiszthelyettesek pedig a sípjukat fújták. Az első ejtőernyősök sötét
alakja ekkor kezdett leérkezni a reggeli égből.
Holz vitorlázógépe a föld felé száguldott. A pilóta az utolsó
pillanatban rántotta fel a gép szögletes orrát, lábával pedig keményen
a fékpedálokra lépett. A vitorlázó ezer kilogrammnyi ember− és
felszerelésanyaggal száguldott előre. Földet érve száz kilométeres
óránkénti sebességgel, csikorogva, recsegve-ropogva rohant, aztán az
egyenetlen talaj feltépte a hasát. Iszonyatos, dobhártyaszaggató
fareccsenés és vászonhasadás hallatszott. A landolás lerövidítése
érdekében a gép csúszótalpaira tekert szögesdrót cukorspárga
módjára pattogott el. A vitorlás egy utolsó, hatalmas szökkenéssel
megemelkedett, s azzal a lendülettel becsapódott egy
parasztfészernek tűnő épületbe.
Az ejtőernyősök a kiképzésben tanultak dacára egy hosszú
pillanatig mozdulatlanná dermedve ültek. Végül Holz éles sípszavára
eszméltek:
− Kifelé! − üvöltötte ellentmondást nem tűrően. − NYOMÁS! −
azzal előrenyúlva kommandós késével akkora rést hasított a vásznon,
hogy még az ő magas termete is átférjen rajta. A következő
pillanatban vadul kattogó géppisztollyal kiugrott a nyíláson. Az
emberei vakon követték.
− Mi folyik itt? − kiáltotta a gróf értetlenül, miközben Otto az ajtó
mögé kuporodva egy résen lesett kifelé. Láthatta, amint egy újabb
repülő szörnyeteg érkezik a földön szánkázva, háznagyságú
porhullámot kavarva maga mögött, majd váratlanul megtorpan. Aztán
az utasai késpengével felvágták az oldalát, ahogy a cethalászok
szokták felmetszeni a kifogott ámbráscet léghólyagját.
− Azt hiszem, németek! − próbálta túlkiabálni Stahl a fokozódó
tűzpárbajt.
 A gróf csak mosolygott.
− Tudtam én, hogy a bátor fiaink nem hagynak cserben bennünket −
károgta.
− Kussoljon már, vén hülye fingláda − horkant fel Otto dühösen. −
Azt hiszi, ők nem lőnének le bennünket?… − hirtelen elakadt a
hangja.
− Mi történt? − tudakolta riadtan a gróf.
− Erre jönnek!
− Kik?
− Feküdj! − Stahl egyetlen lendületes kézmozdulattal a szalmára
lökte a grófot, és ugyanazzal az elánnal maga is rávetődött. A
következő pillanatban egy heves géppisztolysorozat füstölgő lyuksort
eresztett az ajtó hosszába, faszilánkokkal terítve be a földhöz lapuló
embereket. Egy minutummal később pedig egy kézigránát szállt be a
kisablakon, hogy dühös sziszegéssel épp Otto orra előtt landoljon.
Stahl egy röpke pillanatig csak bámulta, aztán félelmében
felüvöltve megragadta és visszadobta arra, ahonnan jött. Mély, fojtott
robbanás hallatszott. A Holz Hauptmannra szuronnyal támadó két
jugoszláv csetnik szétszakadt testtel, kapálózó kezek-lábak véres
egyvelegévé olvadt.
A pajtaajtó kivágódott.
A szalmával lepett Otto és a gróf pillantása egy magas, faarcú,
peremnélküli sisakot viselő német tisztre esett, aki a vastagon
gumipárnázott térdeivel meg a kezében tartott térképpel úgy nézett ki,
mint valami takarítónőnek álcázott fickó.
− Puffantsák le őket! − intett oda a nyomában haladó izzadt képű,
keményképű őrmesternek. − Nincs időnk foglyokkal vesződni.
− Németek vagyunk! − hadarta a gróf Ottónál jóval gyorsabban
reagálva, és magában arra gondolva, hogy ha a vakszerencse folytán
meglóghatnak a jugóktól, akkor már nehogy a saját honfitársai
spékeljék őket tele ólommal.
 − Micsoda? − kiáltotta a százados. − Akkor ezek szerint maguk
dobták a gránátot, ami megmentette az életemet?! − Elvigyorodott: −
41
Volkdeutsch was?41
Otto már nyitotta a száját az igenlő válaszra, a gróf azonban
megelőzte:
− A küldetésünkről sajnos nem nyilatkozhatunk Önnek, de kétség
sem férhet hozzá, hogy hazafias, árja németek vagyunk.
Holz Hauptmann elismerő csodálattal nézett végig rajtuk.
− Abwehr-bevetésen, nemde?… Istenem, maguk aztán félelmet nem
ismerő, bátor pasasok, akik mindenütt ott vannak.
Végül Otto is visszanyerte a hangját.
− A csetnikek fel akarják robbantani a hidat − közölte sietősen. − A
pillérek már alá vannak aknázva!
− Micsoda?! − csattant fel élénken Holz százados. − Hallotta ezt,
Karst Feldwebel? Vigyen egy szakaszt, és intézzék el gyorsan!
− Igenis, uram! − bömbölte Karst teli tüdőből, mintha csak valami
potsdami díszszemlén lennének, és már el is tűnt a csata
forgatagában.
Holz Hauptmann pedig udvariasan a sisakjához érintette a kezét.
− Átmeneti elnézésüket kérem, uraim. Van még itt egy kis
elintézetlen afférunk, amit be kell fejeznünk. Természetesen elvárom
Önöket reggelire. − Azzal lángot okádó géppisztollyal az emberei
után vetette magát, hogy folytassa a harcot, faképnél hagyva az egyik
ámulatból a másikba eső Ottót és von der Weidét, akik jobb híján
teljesen kimerülve visszamásztak a szalmába.

***

A jugoszláv foglyok kivégzését követően valóban nekiláttak

reggelizni. Az ellenség hideg fehérbab főzelékét ették, amit
sligovicával és a kulacsukban lévő hideg teával öblítettek le.
− Tegnap este még finom bifszteket vacsoráztak − jegyezte meg
Gore-Brown a ceruza vékony bajuszú, fiatal csetnik tisztnek a forró
napon fekvő és immár felfúvódni kezdő hullája felé pillantva. −
Aránylag ehető volt, bár az én kényes ízlésemnek egy kissé sós. −
Aztán máris a marcona kinézetű ejtőernyősöknek szentelte figyelmét,
akik a szerény ételt is éhesen tömték magukba.
Holz százados is telelapátolta a száját ragacsos, hideg,
fehérbabbal, miközben csodálattal szemlélte a három „vendégét”.
− Még egy tommy is dolgozik Önökkel, gróf úr? Mondhatom,
ördögien ügyes fazonok maguk ott az Abwehrnél. Kompliment! − a
mosolya ugyan valamelyest elhalványulni látszott, amikor a vele
szemben lévő törmelékhalmon kuporgó Gore-Browne-ra tévedt a
pillantása, noha az angol ugyancsak lenyűgözően somolygott a fiatal
tisztre. − Képzelem, mennyi ügyes trükköt kell bevetniük a játékba,
hogy kellő információkat szerezhessenek az ellenségtől!
− Bizony, bizony − hadarta sebtében a gróf, figyelmeztetően
oldalba bökve Gore-Browne-t, nehogy elszólja magát.
− De nézni azért csak szabad?! − tiltakozott sértődötten GB.
− Hogy áll a hadi helyzet, Holz százados? − tudakolta sietősen von
der Weide, igyekezve elterelni GB-ről a széles állkapcsú, nagydarab
tiszt figyelmét.
− Szinte menetrendszerűen megy minden − vonta meg a vállait
Holz. − Belgrádot már elfoglaltuk, a páncélos erőink pedig épp
ebben az irányban törnek előre. Gondolom, ha továbbra is így
haladnak a dolgok, akkor estére elérhetnek bennünket. − A kanalát
letéve körülhordozta a tekintetét a tájon. − Túl nagy ország ez a
háborúra − sóhajtotta szinte meghatottan. − Nem tudom, jól érzem-e
majd magam ezen a világrészen. Jugoszlávia egyáltalán nem hasonlít
Franciaországra vagy Hollandiára. Azok jóval népesebb vidékek,
ahol lépten-nyomon találkozhat az ember civilekkel. Itt viszont
magára van utalva, nem gondolja, gróf úr?
− Lehet − értett vele egyet tétován von der Weide. Holz Hauptmann
mosolyogva nézett végig rajtuk.
− Képzelem, hogy a bátor barátaival milyen remekül tölthették itt
az időt. Igazán sajnálatos, hogy nem avathatnak be a részletekbe.
Borzasztó!
Úgy tűnt, az érzelmileg felkavarodott, Holz századosnak szokása
volt a melléknevek ismétlése, gondolta a gróf, de nem tette szóvá a
nagydarab Fallschirmjager tiszt nyelvészeti különcségét. Helyette
inkább megkérdezte:
− És mik a további terveik, százados úr?
Holz egy pillantást vetett az órájára.
− Most kilenc óra nulla-nulla az idő. Számításaim szerint a jugók
kissé lassú tempóban, úgy tíz óra nulla-nulla tájban ellentámadást
kezdeményeznek. Ezt rendszerint tüzérségi előkészítéssel szokták
bevezetni, talán néhány bombával is megspékelve, aztán úgy fél
tizenegy tájban felfejlődnek. Látják azt a kiserdőt ott, két óra
magasságban? Csinos kis halott földdarab lesz belőle, mire a dolgok
lezajlanak.
− Ott tanyázik az ellenség? − kérdezte a gróf értetlenül.
− A jugók − biccentett rá Holz százados könnyedén felpattanva,
amivel egyúttal a reggeli idő végét is jelezhette, mivel az
alárendeltjei is hasonlóképpen cselekedtek, sebtében a szájukba
tömködve az utolsó kanál babot. − A csetnikek nem túl briliáns
elméjű, de bátor katonák. Kétségkívül bátrak!
− Úgy érti, hogy a jugók ellentámadásra készülődnek? −
puhatolózott értetlenkedve a gróf.

Holz százados könnyed fejbiccentéssel, türelmesen folytatta a

magyarázatot:
− Úgy ám. Annak az erdőnek a szélén, ott tíz óránál, lapul a
megfigyelőjük. Jó negyedórája távcsővel figyel bennünket. Látják a
messzelátója csillogását a napfényben? Ügyetlenül végzi a dolgát.
Nagyon is ügyetlenül. − Kezét a perem nélküli álcázott sisakjához
érintette. − De gondolom, a maguk fajta bátor fickók küldetését
mindez nem érinti, ugyebár? Legyen szép a napjuk! − köszönt el tőlük,
s azzal lelépett.
A gróf Ottóra meredt, Otto a grófra, az értetlen Gore-Browne
pedig mindkettőjükre.
− Akkor most mi az ábra? − tudakolta.
− Mi lenne?! − csattant fel Otto. − Az az ábra, hogy folytatják ezt a
kurva háborút, mintha még nem lenne belőle épp elegünk. Nyomás,
gróf úr, GB, üljünk fel a drótszamarunkra, és tekerjünk el innen,
mielőtt ezek az idióták lerobbantják a fejünket!
Öt perccel később már úton is voltak. A lóvontatású, jugoszláv
tüzérség még csak akkor kezdett pozícióba helyezkedni. Ostort
pattogtatva, üvöltve, kiabálva, izzadságtól csillogó köpenyben
hajtották a gőzölgő, ziháló igáslovakat. Ők ekkorra már lehajtott
fejjel, javában pedáloztak a délebbre lévő Görögország felé. Holz
Hauptmann széles állú arcán leplezetlen csodálattal távcsövezte
őket.
− Micsoda rendíthetetlen fickók ezek, Kurtz − mordult oda a
helyettesének. − Egyenesen betekernek az oroszlánbarlangba. −
Annyira elárasztották az érzelmek, hogy mire leengedte a látcsövét,
valódi könnyek csillogtak a szemeiben. − Amíg Németországnak
ilyen fiai vannak, addig senkitől sincs félnivalónk, Kurtz − jelentette
ki, azzal elindultak, hogy tovább folytassák a háborút.
 VII. FEJEZET

− Az itteni férfiak szinte kivétel nélkül szoknyát viselnek,

legalábbis a katonák − magyarázta Gore-Browne, amint
megpillantotta az első görög feliratú táblát, amiből kiderült, hogy
immár átjutottak a határon −, a nők meg nadrágot hordanak és elrejtik
az arcukat. Szóval a görögöknek igencsak furcsa lehet a szexuális
élete. Azt hiszem, egy kissé a skótokra hasonlíthatnak! Bezzeg a
férjes asszonyaik már nem rejtegetik az arcukat, pedig Isten a tanúm
rá, hogy jobban tennék, ha lefátyoloznák! − Az angol elszontyolodva
sóhajtott, mert a lejtő, amin eddig könnyedén gurultak lefelé, most
véget ért, és innentől ismét tekerniük kellett a poros úton.
A nap túlnyomó részében déli irányban haladtak, és úgy tűnt, hogy
végre sikerült maguk mögött hagyni a háborút. Az a néhány
nyomorúságos porfészek, amin áthaladtak, feltűnően elhagyatott volt.
Az állatok gazdátlanul bőgtek az istállókban, mintha a tulajdonosaik
pánikszerűen elmenekültek volna. Egyéb jelét azonban nem látták a
jugoszláviai háborúnak, még egy repülőgép sem mutatkozott a
ragyogóan kék égbolton. Úgy tűnt, mintha a csatározások egy másik
bolygón zajlottak volna.
Miután biztossá vált, hogy csakugyan átjutottak a görög határon, a
két társa között kerekező gróf minden fáradtsága dacára máris új
terveket kezdett szövögetni.
− Athénba megyünk, GB, a nagykövetségükre. Persze az sem
kizárt, hogy már előzőleg is találkozunk angol katonákkal. Ha úgy
lesz, akkor onnantól már maga lesz a védangyalunk, my dear
Honourable.
Gore-Browne egy fejbiccentéssel fejezte ki egyetértését, mivel
nyilvánvalóan teljesen elégedett volt a dolgok alakulásával. Kíváncsi
vagyok, ezúttal hová fognak száműzni? − töprengett félhangosan. −
Igazán érdekelne.
− Az angol hatóságok?
− Persze.
− Dél-Amerikáról mondogattak valamit − válaszolta a gróf.
Miközben újra lefelé gurultak a poros, fehér úton a délutáni
napsütésben, GB az új híren töprengett.
− Dél-Amerika igencsak nagy hely − jegyezte meg végül.
− Remélem, nem Chilét szemelik ki számomra, mivel úgy hallottam,
hogy ott állítólag kasztrálják a… hm… bizonyos hajlamú fickókat. −
Drámaian megborzongott. − Brazíliát sokkal alkalmasabbnak
tartanám. Úgy tudom, ott nagyon lazák a népek. − s felragyogott az
ábrázata. − Remélhetőleg lesznek olyan rendesek, hogy rám bízzák a
választást. Úgy értem, az Öregúr elég jelentős személyiség
mostanság.
− Milyen fickó az Öregúr? − érdeklődött Otto, megtörve a
hallgatását, hogy elterelje a gondolatait a pedálozás egyhangúságáról.
− Az Öregúr? Hát, igazából én sem ismerem annyira. De szerintem
ő is csak olyan gazember, mint bármelyik politikus.
− Mondhatom, szép véleménnyel van róla! − jegyezte meg a gróf,
láthatóan megdöbbenve GB szavaitól.
Az angol azonban rá sem hederített.
− Hallomásaim szerint valóságos tűznyelő, aki a napi első
whiskyje meg a szivarja mellett boche-okat szokott reggelizni. A
szíve olyan kemény, akár a tölgy. Természetesen az általa vezetett
tömeg okozza a legfőbb problémát. Elég reménytelen helyzet. Úgy
bizony − nyomatékosította kissé letörten. − Végső soron sajnálom is a
szerencsétlen öreg ördögöt. Kutya kemény feladat ám az angolok
kormányzása. Rohadt egy banda ugyanis …
 ***

Elsőként a gróf vette észre a tommykat, nyomban felismerve őket a

jellegzetes, lapos sisakjukról.
− Azok biztosan angolok − kiáltotta, amint megálltak az út mindkét
oldalán lassan feléjük közeledő katonák hosszú sorát figyelve. Úgy
látszik, a tikkasztó hőség nemcsak rájuk volt lankasztó hatással. − El
sem lehetne őket téveszteni. − Majd GB-re mosolyogva hozzátette: −
Most már újra a honfitársai között van.
Vagy öt perccel később elérték az első feléjük cammogó katonákat,
akik a felszerelésük súlya alatt görnyedve, lehajtott fejjel baktattak,
mintha még a „rohambilijüket” is nehéznek tartanák. Izzadság lepte
ábrázatuk olyan borostás, mintha már több napja nem látott volna
borotvát.
− Íme, a győzedelmes britek − mutatott rájuk a gróf élvezettel,
amint olyan lehangolt érdektelenséggel lépdeltek el mellettük, akár a
kivégzés előtt álló, vesztőhelyre igyekvő halálraítéltek.
− Na, ha ők a győzedelmesek, akkor a vesztesekre már nem is
vagyok kíváncsi. − jelentette ki Otto fanyalogva. − Jöjjön, GB, hátha
ki tud nekünk ügyeskedni egy szép, tágas teherautót, ami elfuvaroz
minket az út hátralévő részében, mert az én lábaim már totál
kikészültek ettől a rengeteg pedálozástól.
Csakhogy az angolok a legcsekélyebb érdeklődést sem mutatták
irántuk. A közkatonák túl elcsigázottak voltak, míg valahányszor egy-
egy tiszt felé közeledtek, azok folyton a térképüket böngészgették,
mintha eltévedtek volna, aztán pedig egyszerűen odébb álltak, mielőtt
közölhették volna velük GB személyének fontosságát.
− Tudják − mordult fel Gore-Browne a következő kudarcba fulladt
próbálkozás alkalmával −, kezdem azt hinni, hogy a tiszteknél a
kibaszott térképvizsgálgatás ugyanolyan kényszercselekvés, mint a
vénasszonyoknál a csipketerítő-horgolás.
Végül azonban, nagy sokára, úgy tűnt, hogy mégis sikerül
lepasszolniuk Gore-Browne-t. Éppen egy paraszttanya mellett
haladtak el, meglehetősen letörten a sok balsikerű próbálkozás után,
amikor két kötött sapkás, termetes tommy jelent meg vállukra vetett
géppisztollyal, mindkét kezükben egy-egy elvágott nyakú csirkét
cipelve. Mindkét társaság tagjai döbbenten hátrahőköltek a váratlan
találkozás okozta meglepetéstől, aztán az egyik tommy mély, északi
dialektusban beszélve, felkiáltott:
− Hé, maguk fákin digók, kaphatnak a fákin skulót a fákin
42
bélésükbe, ha ilyen fákin ráijesztenek az emberre!
− Ezek egyáltalán angolul beszélnek? − tudakolta sebtében a gróf.
− Egyfajta sajátos dialektusban − válaszolta GB a nap perzselte
bőre alatt elsápadva, miután a tommy bakák határozottan zord
megjelenése őt is meghökkentette.
Egyikük a lábszárvédőjébe dugta a kivégzett csirke mellett
szorongatott, véres henteskést, ami nyilvánvalóan a négy baromfi idő
előtti halálát okozhatta, majd a társához fordulva a következő kérdést
intézte hozzá:
− Nem tudod, ki a fákin engedélyezte ezeknek a fákin disznóknak,
hogy azt a fákin nyelvet beszéljék, mint mi fákin fickók?
− Hát, tudod, Alf, én fákin olvastam erről valamit abban a fákin
szabályzatban, amit még az előző fákin parancsnokság adott ki a Nagy
43
Kék fákin hadjáratunk idején.
Erre az Alf nevezetű tommy a meglepett gróf markába nyomta
zsákmányát és rámordult:
− Nesze, de fákin óvatosan fogd, mert különben fákinul elkapom a
fákin farkadat! − Nyomatékul fenyegetően a henteskésre mutatott. −
Most pedig nyomás, mert azt hiszem, hogy a fákin parancsnokunk,
szívesen vetne magukra egy fákin pillantást!
 ***

Az egyik poros parasztudvar közepén, nekik háttal egy magas

termetű tiszt álldogált, a 25 fontos ágyúüteg felállítását felügyelve. A
derékig meztelen, izzadságtól fénylő, bronzbarna testű tüzérek
lövegállásokat ástak, gránátokat halmoztak fel, álcahálókat terítettek
az ágyúkra és a tüzérségi állás telepítéséhez szükséges száz egyéb
feladatot végezték.
Úgy tűnt, mintha az Ottót és társait elcsípő két gazfickó gyökeres
átalakuláson ment volna át. Jóval egyenesebben jártak, mint addig, a
vérmes tekintet elenyészett szakállas ábrázatukról, és bár a körülöttük
serénykedő tüzérek látható érdeklődéssel szemlélték a zsákmányukat,
úgy látszott, mintha már némiképp szégyenkeznének is a szorosan a
testükhöz szorított, elvágott torkú tyúkok miatt.
A tiszttől vagy tízlépésnyire lecövekelve, körmönfont
díszlépésszerűséget produkáltak a surranójukkal, amitől az őket
figyelő Ottónak olyan érzése támadt, mintha a jobb térdükkel
megpróbálnák orrba rúgni magukat.
A tiszt nem reagált a mutatványra.
Erre megismételték a fura, porkavaró produkciót.
Eredménytelenül.
Ekkor az Alf nevezetű alázatos, mondhatni behízelgő hangon
megszólalt. Ám ezúttal nyomát sem lehetett hallani az újdonsült
foglyaikkal szemben használt arrogáns, minden második szónál
„fákinozó” tónusnak.
− Begging yer pardon, sir?
A magas, szikár tiszt lassan a hang felé fordult, bágyadtan
legyezgetve magát bőr légycsapójával.
Az általa viselt zöld kordnadrág éles ellentétben állt a kék halász
jersey mellénnyel, meg a nyakba való csillogó, narancssárga sáljával,
ami úgy volt megkötve, hogy divatosan a jobb füle mögött álljon ki a
vége. A lábán, szürke, hasított bőr cipő ékeskedett.
A gróf, értetlenül méregette. Hogy lehet, hogy egy civil
parancsolgat ezeknek a katonáknak? Mindenesetre elég bizarr és
szokatlan jelenség.
A tiszt viszont tudomást sem vett sem von der Weidéről, sem a
másik két társáról. Helyette rendkívül hosszú orra mentén az előtte
haptákba merevedett két tommyra és a kezükben lévő
baromfitetemekre szegezte tekintetét.
− Hát, maguk janker-wallahok mit akarnak immáron? − kérdezte
halk, ám határozott hangon.
− Felderítésben voltunk, uram − válaszolta az Alf nevezetű. − Az
ütegparancsnok utasítására.
− Azt látom − felelte a tiszt, mintha mindnyájan hozzá volnának
szokva az efféle dolgokhoz.
− Úgy nézem − szólalt meg Gore-Browne, ám a tiszt anélkül, hogy
rápillantott volna, belefojtotta a szót.
− Silencio, no parle preggo. − A későbbiekben kiderült, hogy a
tiszt az összes idegennel olaszul kommunikált. Talán a Nyugati-
sivatagban eltöltött másfél év után úgy gondolhatta, hogy az angolon
kívül ez az a világnyelv, amit mindenki megért.
− Az ütegparancsnok megemlítette, hogy… hm… nem ártana egy
kis felderítés némi friss élelem után… mivel a fiúk már 1939 óta
kizárólag konzerven élnek.
− Az bizony igencsak hosszú idő − értett egyet Alffal a tiszt. − Na,
és hogy történt, hogy azok a tikok történetesen pont a maguk mocskos
mancsába repültek, tüzér?
Az Alf nevű így mentegetőzött:
− A hegyen túl egy öreg paraszttól kaptuk ajándékba. Annyira
örvendezett, hogy felszabadítottuk őket a fasisztáktól, hogy… hm…
nekünk ajándékozta szuvenír gyanánt.
− Görögország a szövetségesünk. Itt… még nincsenek fasiszták,
tüzér.
− Maga Rodney, ugyebár? − kiáltott közbe újra Gore-Browne
izgatottan, mivel már képtelen volt magát tovább türtőztetni. −
Rodney Feversham-Jones, akivel együtt jártam Oxfordba!
A tiszt szigorúan GB-re meredt:
− Azt mondom, hogy maga olasz létére meglepően jól beszél
angolul. − Aztán hirtelen elakadt a hangja: − Oxford?! Csak nem…
nem… nem az öreg Reggie Gore-Browne, a ballioli főkolompos
gazfickó?!
− De bizony… de bizony.
A többiek nem csekély ámulatára a következő pillanatban egymás
karjaiba ugrottak, és olyan erővel kezdték egymás hátát dögönyözni,
hogy minden ökölcsapásra akkora porfelhő szállt fel, ami még az
örömteli arcukat is eltakarta.
− Ugye milyen furcsák ezek a tisztek? − jegyezte meg Alf
csendesen. − De fogadni merek, hogy a csirkemellet ők sem vetik
meg.

***

− Micsoda fantasztikus találkozás − folytatta a lelken-dezést

Rodney Feversham-Jones kapitány még akkor is, amikor már a
parasztház kisasztalánál ültek szódás whiskyt iszogatva. Kintről
beáradt a sült csirke étvágygerjesztő illata. − Valami kerékpár
kirándulásszerűségen voltak? Álmomban sem hittem volna, hogy
ilyesmikkel is foglalkozik, a maga… hm… hátterével. Vagy csak
amolyan klasszikus nosztalgiázás?
− Sajnos nem − válaszolta GB. − A nácik elől futok a két
cimborával együtt.
− Mint mindannyian, Reggie − válaszolta a tiszt hirtelen elsötétült
ábrázattal. − Azok a szerencsétlen nyomorultak, akiket korábban
láttak, nos, ők az utóvédjeink. Valami északi-vidéki ezred tagjai,
szóval nem tartoznak a divatos egységek közé, amolyan egy a sok
közül alakulat, akikért nem kár. Egyenesen a csapdába menetelnek
vagy valami még annál is rosszabb felé. Viszont természetesen gyors
út az előléptetés felé, amennyiben maga is hivatásos.
− Ugyan, drága kapitányom, hiszen csak most érkeztünk.
− Ebben igaza van, de nem állunk meg. Egyelőre csak megmutatjuk
nekik a zászlónkat, mintha már a nyakukon lennénk, aztán
visszamegyünk a sivatagba. A magam részéről legalábbis örülök
neki, hogy visszatérhetek. Bár természetesen egy kissé sivár vidék. −
A légycsapóját meglengetve lesújtott egy szúnyogra. − De igyekszem
hozzáidomulni − mutatott rá a ruházatára. − Elég színes, nemdebár?
− Meglehetősen elbájolóan fest benne, Rodney − jelentette ki GB
elismerően.
− Annak találja? Igazán rendes magától! Tudja…
− Feversham-Jones kapitány − szólt közbe a gróf határozottan, miután
már nem bírta tovább hallgatni az ömlengést. − Mennyi a
valószínűsége annak, hogy háborítatlanul eljuthatunk Athénba, kérem?
Úgy tűnt, hogy Rodneyt, ezt a magas, ösztövér tisztet, aki teljes
lelki nyugalommal tűrte két ellenséges civil jelenlétét a
parancsnokságán, semmi sem képes meglepni vagy kizökkenteni.
Ezúttal egy pillanatig töprengett, majd jobbra-balra pillantva
ellenőrizte, hogy nem hallják-e avatatlan fülek a szavait:
− Tudják, ez végtére is hadititok, meg minden, szóval ma éjjel
kivonulunk innen. Athénen át visszavonulunk a partra. Húsz óra nulla-
nullakor még leadunk néhány lövést a nácikra − akarom mondani a
németekre −, aztán mire észbe kaphatnának, elhúzzuk innen a csíkot.
Ha elérjük a fővárost, remélhetőleg jut még időnk egy kis pihenőre
meg reggelire. Bár a görög reggelik után nemigen érdemes
vágyakozni. Afféle kontinentális, kávéból meg gabonapehelyből álló
szemetet zabálnak.

A gróf GB-re pillantott, akit úgy látszik, jobban érdekelt régi

iskolatársa ruházata, mint az életveszély, amiben forgott. Végül
rákérdezett:
− Mit gondol, kapitány, magukkal tudnának vinni bennünket?
Rodney végignézett rajta, aztán így felelt:
− Lényegében szigorúan a Katonai Szabályzat ellenére van,
öregfiú, pláne, miután maguk ellenséges idegenek. De miután Balliol
főkolompos gazfickójának a haverjai, azt hiszem, szemet hunyhatunk a
dolog felett. − Beleszimatolt a levegőbe: − Na, szedelőzködjünk, és
kóstoljuk meg azt a felszabadított görög csirkét, mielőtt az újra kitörő
csatározások elrontanák az étvágyunkat!

***

A visszavonulás egész éjjel tartott. Rendszeres időközönként

indulatos, vörös képű, izzadó katonai rendészek állták útjukat, akik
ellenőrizték az okmányaikat, mielőtt továbbengedték volna a quod
néven ismert, az ágyúkat maguk után vontató, kis páncélozott
teherautókból álló szállítóoszlopot.
Ólomlábakon múlt az idő, pedig még annyi időre sem álltak meg,
hogy vizelési szünetet tartsanak. Így a maguk durva katonai módján
arra kényszerültek, hogy a járművek oldalára szerelt tölcséren át
könnyítsenek magukon. Emiatt egyedül a gróf került pácba, mivel
neki a kora miatt már nem volt olyan kiegyensúlyozott a pisilőkéje,
mint a fiatalabbaknak, így, amikor épp bizonytalanul egyensúlyozott a
tölcsérnél, a quod pedig épp valami bukkanón vagy gödrön hajtott át,
fenékre huppant, és olyan zavartan szorította rá tenyerét az
összenedvesített nadrágja elejére, mint egy zavart iskolás srác, akit
rajtakaptak a suli klotyójában.

Végül hajnaltájban elérték Athén külvárosát. A vakító fehér kis

házacskákat lassanként nagy villák kezdték felváltani, körülöttük
mindenfelé pálmafák, a kapukban pedig középkorú, botokkal
felfegyverkezett őrök álldogáltak. A külvárosok lassanként kezdtek
éledezni. Egy kávéház posztópapucsos, idős pincére éppen a koszos
macskákat rugdalta félre, amelyek a tegnapi maradékból igyekeztek
valamit elcsenni. Aztán nekilátott az egymásra rakott székek
kihordásának. Ügyet sem vetett a brit konvojra. Aztán egy
munkásember karikázott el mellettük rozsdás, nyikorgó biciklijén, de
rá sem hederített a katonára.
Később egy angolkóros kerekű autó közeledett feléjük, magasra
feltornyozott zöldségfélékkel. Amint a sötét, vastag bajszú sofőr
észrevette őket, megvetően kipökött a kocsija ablakán. Egész idő alatt
hasonló fogadtatásban részesültek, miközben a Brit Követséget
igyekeztek megtalálni.
A rendőrök inkább másfelé néztek. A háziasszonyok már sorba
álltak az élelmiszerbolt előtt, mielőtt megkezdődtek volna a napi
légiriadók. Ők is köpködtek, amint elhaladtak mellettük, a kölykök
pedig érett barackkal hajigálták a bambán bámuló katonákat, amint a
hadoszlop végiggördült az utcán. Végül Gore-Browne nem állhatta
meg egy csípős megjegyzés nélkül:
− Ha így viselkednek a szövetségeseikkel, akkor elképzelhető,
hogy viszonyulnak a németekhez.
− Rózsacsokrokkal és rózsafákkal lesz beszórva az egész utca −
válaszolta hasonló iróniával Rodney barátja.
Végül inkább véletlenül, mint szándékosan találtak rá a követségre.
Az ekkorra már feldühödött Rodney így szólt:
− Kapnak tizenöt percet a dolgaik rendezésére, aztán itt hagyom
magukat, Reggie. Nem szeretném lekésni azt a hajót. Már alig várom,
hogy visszakerüljek abba a vidám, öreg sivatagba.

− Köszönöm, Rodney, méltányolom a türelmét − válaszolta GB −

Rendben van gróf úr, igyekezzünk, hogy maga meg Otto is
felszállhassanak arra a hajóra!
Miközben kiszálltak, az elmerevedett katonák is lekászálódtak a
quodokról, és nekiláttak előkészíteni a gyorsfőzőjüket, hogy teavizet
forralhassanak. A semleges diplomáciai követségek hivatalnokai a
kissé elhúzott függönyök mögül kilesve nézték a három ütődöttet, akik
a Brit Király Őfelsége követsége felé tartottak az utcán. Az angol
diplomácia szentélyének redőnyei viszont teljesen le voltak eresztve,
44
a tetőn lévő Union Jack , félárbócon lógott, mintha díszpompával
felravatalozott halott lenne odabenn. GB-n az aggodalom jeleit
lehetett felfedezni. − Nem sok mozgást látok, gróf úr − jegyezte meg
nyugtalanul.
− Ne majrézzon, kedves Miszter Tiszteletreméltó − vigasztalta a
gróf. − A diplomaták nem korán kelő népség. Tudja, hogy van az,
előbb megisszák a teájukat, aztán jöhet a Times, végül…
− Tisztában vagyok vele.
Ekkor vették észre az impozáns bejárat közepére ügyesen
felerősített feliratot, és ekkor már szinte biztosan sejtették, hogy
valami gáz van.
GB felolvasta nekik az üzenet szövegét: „A jelenlegi
körülményekre való tekintettel Őfelsége Brit Követségének testülete
szünetelteti tevékenységét. További elérhetőségeinket megtudhatja
a portástól. A személyzeti bejáraton kéretik kétszer csengetni és
kérjék Cheethamet.”
− Ennyit a nekünk beígért Égei-tengeri villában való
napozgatásról! − adott hangot a sötét véleményének Otto, miután GB
végzett az olvasással.
− Azért még nincs minden veszve, Otto − válaszolta von der Weide
valamivel optimistábban. − Ez valószínűleg csak egy átmeneti
óvintézkedés.
− Hát, rövidesen kiderül − jelentette ki Gore-Browne, aki
megértette, hogy feljebb az utcában Rodney már nyilván kezdi
elveszteni a türelmét. − Menjünk és keltsük fel ezt a Cheetham nevű
alakot! Szóval a személyzeti bejáratnál, hm… bizonyára valami
félelmetesen közönséges fickó lehet.
Most az egyszer, Gore-Browne nem tévedett.
Miután az utasításnak megfelelően kettőt csöngettek, egy hosszú
folyosón végigcsoszogó, fáradt láb közeledése hallatszott. Aztán
lassan, nyugodtan elhúztak néhány tolózárat. Végül a nagy ajtó
recsegve feltárult.
− Ön Cheetham? − kérdezte GB hirtelenjében.
A küszöbön álló férfiú felnyögött:
− Mit gondol, ki más lennék − tán Lord Muck személyesen?
Kis, kancsal szemű pacák volt, a jobb föle mögé gyűrt, félig szívott
Woodbine-nel. Egész csomó első világháborús plecsni díszelgett a
levesfoltos mellényére tűzve. Lúdtalpas lábain nemezpapucsot viselt,
melyek egyikéből kilógott a nagylábujja. A körme feketéllett a
piszoktól.
− Megpróbálhatna tisztességes ember módjára viselkedni,
hapsikám − utasította rendre Gore-Browne.
− Nem vagyok a maga hapsikája − kérte ki magának Chettham. −
Mellesleg mit akarnak?
− Hová ment a követségi személyzet? A kiírás szerint, magánál van
az új címük.
− Vagy úgy − tolta előre az állát Chettham harciasan. Várakozóan
álldogáltak. Cheetham azonban hallgatásba mélyedt.
− Nem hallotta a kérdésemet? − förmedt rá GB, tudva, mennyire
fogytán van a drága idejük. Mihelyt a tommyk megisszák a
nélkülözhetetlen löttyüket, kihajóznak.
 − Már hogyne hallottam volna − vágott vissza Cheetham. −
Annyira azért még nem vagyok süket. Bár a nagykövetek és konzulok
koktélpartijai és éjszakai fogadásai után az sem lenne csoda. Én
mindenesetre nem adok ki maguknak semmiféle információt.
− Miért nem? − csattant fel Gore-Browne. − Hiszen a bejáraton
lévő szövegben az áll, hogy magánál van a cím.
− Való igaz, hogy tisztára úgy beszél az egyfontos akcentusával,
mintha közénk tartozna − mondta Cheetham a bandzsa szemében
gyanakvó pillantással. − De sosem tudhatja az ember. Attól még maga
is lehet német ejtőernyős. Elvégre a kockafejűek tavaly mindenhová
leszórták őket. Franciaországban papnak, apácának meg hasonlóknak
álcázták őket. Érdekelne, hogy viseltek-e bugyit a ruhájuk alatt?
− Maga szerint úgy nézek ki, mint valami kurva apáca? − kérdezte
nekihevülve Gore-Browne abban a tudatban, hogy a quodok vezetői
már a motorok beindításán fáradoznak.
− Hát, nem éppen − felelte Cheetham − bár elég vicces lenne…
− Nem ismeri fel ezt a gentlement? − vágott közbe élesen a gróf.
− Hát, nem éppen − ismételte meg Cheetham vigyorogva,
megmutatva nikotintól sárgult műfogsorát. − Adjanak három esélyt.
Mit szólnának elsőként mondjuk Carmen Mirandához?
A rosszindulatú vigyorgás egyszeriben lehervadt a pofázmányáról,
amint megpillantotta az Otto kezében váratlanul megjelenő jókora
stukkert, s a jóképű fiatalember arcán feltűnő elszánt tekintetet.
− All right… all right − hadarta remegő hangon hátrahőkölve és
felemelve koszos kezeit, mintha el akarna hárítani egy lehetséges
inzultust. − Azért nem kell mindjárt dühöngeni. Persze, hogy
megmondom maguknak. Csak tréfa volt az egész. Elég magányosan
éldegélünk itt egymagunkban a missusszal, neki meg most jött meg a
havibaja…
− Hová mentek a követségi alkalmazottak?! − szakította félbe
Gore-Browne a fickó vigyorgását.
 − Alexandriába.
− Alexandriába? − ámult el Gore-Browne. − Az Görögország
melyik részén található?
− Nem Görögországban van. Nem járt iskolába?
Leléceltek, miután készítettek nekünk egy bunkert, engem meg itt
hagytak, hogy tárgyaljak az öreg Hitlerrel, amikor ideér.
− De hová mentek, az ég szerelmére?! − bömbölte GB, hallva,
ahogy az első quod-motor dübörögve életre kelt, megzörgetve az
ablaküveget.
− Már kurva jól megmondtam magának, pajtás! Alexandriába
mentek… Alexandriába, vagyis Egyiptomba! − azzal becsapta az
orruk előtt az ajtót.
 VII. FEJEZET

A Junkers 52-es nyitott ajtaja felett kigyulladt a vörös fény.

− Még négy perc az ugrásig, bajtársak − közölte túldörmögve a
szelet az ugrásirányító őrmester. Szürke overallját termetes testéhez
tapasztotta a léghuzat.
Holz Hauptmann egy fejbiccentéssel reagált, és miközben
magában újra átgondolta a hadművelet tervét, a mögötte lévő
ejtőernyősök már az ugráshoz készülődtek.
A Fallschirmjager bevetést sebtében hozták tető alá a
hadtestparancsnokságon. Ennek értelmében a Hetedik Ejtőernyős
Hadosztály maradékát ledobják a menekülőben lévő angolok elé,
hogy elzárják őket a tengertől, ahol behajózhatnának. A többit pedig
már a rövidesen odaérkező Leibstandarte egységeire bízzák.
Az Első SS Páncélos Hadosztály könnyedén szétzúzza a briteket.
Hitler Berlinben nyilvánosan be is jelentette: „Nem lesz több
Dunkirk az angolok számára”. Ezúttal a teljes Brit Hadsereget
megsemmisítik a kontinensen, s akkor talán az a vén részeges
plutokrata Churchill is észre tér végre, és hajlandó lesz a
békekötésre.
Holz becsatolta a sisakszíját, Schmeisserét pedig egy határozott
mozdulattal a mellkasa előtti kereszthevederek közé dugta. Tudta,
milyen kockázatos akciónak néznek elébe. A Hetedik Ejtőernyős
Hadosztály magját tizenkét órán belül készítették fel a manőverre, és
lényegében csak kézi fegyverzettel felszerelve, vakon dobják le őket
a némi páncélos erővel és nehéztüzérséggel is rendelkező,
visszavonulóban lévő ellenség elé. Azzal nyugtatta magát, hogy ezzel
szemben, a Fallschirmjagerek oldalán van a meglepetésszerű
támadás előnye. Holz százados koránt sem volt nagy képzelőerővel
és érzelmekkel megáldott katona, kivéve, ha Fifiről, a tacskójáról
volt szó. Felettébb érzékenyen reagált például a csigaszögek
hiányára. Mereven ragaszkodott hozzá, hogy minden emberének
megfelelő számú csigaszög legyen a bakancstalpában.
− Még egy pillanat! − kiáltotta az ajtónál álló ugrásvezető
tiszthelyettes.
− INDULÁS! − adta ki Holz a parancsot, és miközben a nyitott
ajtóhoz vezette a felszerelésektől leterhelt, ügyetlenül lépdelő
embereit, érezte, amint az éles, hideg szél, belekap széles állú
arcába.
Közben minden embere rutinszerűen ellenőrizte a bajtársa
ejtőernyőjét. Aztán megszólalt a kis figyelmeztető csengő. Holz a
hivatásos búvárokhoz hasonlóan lekuporodott. Alattuk az
elhagyottnak tűnő táj kísérteties, ezüstös ragyogásban fürdött.
Északon viszont ágyútüzet jelző csendes, rózsaszínű villózás látszott
a horizonton. E szerint Sepp Dietrich tábornok Leibstandartéja már
közeledett.
A piros fény, zöldre váltott.
− Alles für Deutschland! − kiáltotta Holz százados, és olyan
hévvel vetette ki magát a Junkersből, mintha attól félne, hogy nem tud
időben eléggé eltávolodni tőle.
A szél szinte fizikai csapásokat mért az arcára, és mikor
megfordította, bekövetkezett, amitől tartott: a sisakos feje
nekiütközött a hárommotoros gép farokkerekének. Egy pillanatra
eszméletét vesztette, és mire újra magához tért, már
lassan ereszkedett lefelé a felette teljesen kinyílt ejtőernyőjén. A Ju
Tantik már csaknem teljesen eltűntek az éjszakában, az ég viszont tele
lett virágzó, fehér foltokkal.
Holz a zsinórokat rángatva küzdött a széllel, hogy ne kerüljön túl
távol az ugrási zónától. De a fáradozását nem kísérte szerencse. Egy
viharos szélroham épp akkor kapta el, amikor már azt hitte, hogy
ellenőrzése alatt tartja az ernyőjét. Egyszerre csak azt vette észre,
hogy nagy sebességgel egy völgy felé sodródik. A föld egyre
közeledett. Mereven visszafojtotta a lélegzetét. Egy sűrű olajfaerdő
húzódott alatta! A fakoronák rohamosan közelítettek feléje. A hasa
védelmében felhúzta a térdeit, de mielőtt az arca elé kaphatta volna a
kezeit, már bezuhant a kemény, merev ágú olajfalombok közé. Vastag
ágak és vékony gallyak töredeztek körülötte. Az olajbogyó szinte
záporozott a becsapódástól. Aztán egy visszalendülő ág iszonyatos
erővel fejbe kólintotta. Még érezte, hogy elered az orra vére, aztán
újra elájult.
Mire újra magához tért, már minden elcsendesedett, csak a szél
borzongását hallotta a fák között. Mintha ő lenne az egyetlen ember a
földkerekségen.
Lassan, még kóvályogva igyekezett felmérni a testhelyzetét. Egy
jókora olajfán landolt, háttal a kemény, szúrós törzsnek feszülve
függött, a súlyát pedig a magasabban fennakadt ejtőernyőzsinórok
tartották fent. Tudta, hogy ez az a testhelyzet, amelyben egyetlen
valamire való német Fallschirmjager sem szívesen találná magát. Ha
egy puskával felfegyverzett tommy fedezi fel a jelen szituációban, az
igencsak kellemetlen konzekvenciákkal járhat az elkövetkezendő
nemi életére. Gondolatát tett követte. Kommandós késével nekilátott
elvágni a zsinórokat. Egyiket a másik után metszette el, míg végül
várakozásának megfelelően, gyakorlottan lábujjhegyre esve sikerült
talajt fognia.
Az eldugott völgyben továbbra sem hallatszott semmiféle hang, ami
barát vagy ellenség jelenlétéről árulkodott volna. Viszont a
horizonton látható villogás azt mutatta, hogy az összetűzés
lankadatlanul tart. Ez pedig bizonyos mérvű elégedettséggel töltötte
el Holz Hauptmannt, lévén feltett szándéka volt az őrnagyi rang
megszerzése a görög hadjárat befejezésére, és az új top-secret
hadműveletek megkezdése előtt.
Holz százados az általa megfelelőnek ítélt irányba vette az útját.
Többször is meg-megállva, a Hetedik Ejtőernyős Hadosztály
jelzőkiáltását imitáló farkasüvöltést hallatott, de sehonnan sem jött
válaszüvöltés. Neki azonban ez sem szegte kedvét. Eszerint a Zöld
Ördögök, ahogy a Fallschirmjagerek nevezték magukat, valahol
hallótávolságon kívül voltak. Holz folytatta útját az ezüstös
félhomályban, időnként meg-megállva, és felemelt fejjel akkorákat
üvöltött, mint egy germán farkasember egy német horrorfilmben.

***

Bár mostanára valamelyest enyhült a szélerősség, de még mindig

elég heves volt ahhoz, hogy a fáról függő testet groteszk módon előre-
hátra lóbálja. A halott feje úgy billegett ide-oda, akár egy törött
nyakú, elhagyott babáé.
− Holtbiztos, hogy náci ejtőernyős − adott hangot a véleményének
halkan Rodney, miközben a mögötte húzódó úton a konvoj
járműveinek motorjai zúgtak. Még a faragatlan tüzérekre is gyakorolt
némi hatást a szokatlan látvány. − El sem lehetne téveszteni az
overalljukat.
− Mit jelent ez? − tudakolta Otto a legjobb angolságával.
− Hát − felelte Rodney elgondolkodva, mintha a szavait
mérlegelné, mielőtt kimondja őket − bajosan hiszem, hogy így,
egymagában dobták volna le. Annál is inkább, mivel alkonyattájban
mintha repülőmotorokat hallottam volna. Nincs kizárva, hogy
valahová elénk dobták le az ejtőernyőseiket, hogy megpróbálják
elzárni a partra vezető utunkat. Mintegy a szavai alátámasztásaként az
út mentén függő halott felfedezése után előreküldött járőr felől éles
kiáltás harsant:
− Ide, uram! Találtunk valamit!
Néhányan odarohantak, ahol a tiszthelyettes drámaian egy a fűben
pihenő, nagy, ezüstös bombára emlékeztető fémhengerre mutatott.
− Ejtőernyős utánpótlásnak nézem, uram − jelentette, miután a
szokásos formasággal haptákba vágta magát.
− Kérek engedélyt a felnyitására, uram! − vakkantotta. − Lehet,
hogy élelmiszer-utánpótlás. Márpedig a konyhásaink ugyancsak híján
vannak a kajának, uram.
− Nem rossz ötlet, tüzér − felelte Rodney, bár úgy tűnt, máshol járt
az esze. − Imádkozzon, nehogy valami pokolgépes csapda legyen.
A tüzér sebtében levágta az ejtőernyő hevedereit, és kipattintotta a
tartály összetartó csatjait, miközben félhangosan morfondírozott.
− A germán krautok olyan finom fehérkáposztás húskonzerveket
gyártanak, amiknek a kairói rágós húsú tyúkok nyomába sem
érhetnek.
A tartály tartalma azonban teljesen kiábrándító volt. Csak
zászlókat, cipőkrémet és „Volcano” márkájú gumióvszer csomagokat
tartalmazott.
− Micsoda magabiztos gazemberek ezek a germánok!
− dühöngött a tüzér, aki ettől teljesen kijött a sodrából. − Fogadom,
már a győzelmi parádét is előre megszervezték. − Visszadobta a kis
horogkeresztes zászlót, ami ugyanolyan volt, mint amivel a
hitlerjugendes fiatalok Ottót a hamburgi pályaudvarra érkezésekor
fogadták. − Tükörfényes csizmák meg az összes kellék. Még kotont is
küldenek nekik arra az esetre, ha a fiúknak utána kamatyolni
szottyanna kedvük. Nem csoda, hogy győzelmet győzelemre
halmoznak! Tudják, mire van szüksége a katonáiknak.
− Hagyja már abba a mérgelődést, tüzér! − mordult rá Rodney
dühösen. − A házsártoskodása mellett képtelenség gondolkodni.
− Elnézést, uram!
Rodney oldalra hajtott fejjel, feszülten fülelt, miközben a többiek
még lélegezni is alig mertek. Hirtelen elkomorodott, mire a többiek is
elkomorodtak. Vajon mit hallhatott? A fán lógó halott német
ejtőernyős továbbra is úgy himbálózott, mint egy tizennyolcadik
századbeli akasztófán hintázó holttest.
 − Árulja már el, mi az ördögöt hall, Rodney! − tört ki végül GB,
nem bírva tovább türtőztetni a kíváncsiságát.
− Élnek még farkasok Görögországban? − hangzott az angol tiszt
meglepő válaszkérdése.
− Farkasok?
− Pontosan, ugyanis átkozottul biztos vagyok benne, hogy egy
holdra üvöltő csikasz hangját hallottam az imént!
− Úristen a mennyekben! − fohászkodott a gróf riadtan. − Nem elég
ijesztő a helyzet ordasok nélkül is? − Egyszerre elakadt a hangja.
A fák közül egy magányos alak támolygott feléjük, időnként meg-
megállva. Olyankor hátravetette a fejét és átható, farkasüvöltésszerű
hangot hallatott.
− Egy fritz! − szisszent fel a tüzér.
− Egy részeg fritz! − toldotta meg a tiszthelyettes társa. A
peremtelen sisakot viselő fritz mintha felismert volna néhány arcot a
holdfényben álldogáló kis csoportból, mert tátott szájjal, ámulva
meredt rájuk.
− Nocsak, a félelmet nem ismerő abwehres fickók! − kiáltotta
lelkes örömmel, azzal futni kezdett feléjük, hogy pillanatokkal később
kissé támolyogva ott álljon előttük. Csak ekkor vette észre a brit
egyenruhásokat, s a mögöttük sorakozó, ágyúvontató teherautókat. A
döbbenete azonban csak pillanatokig tartott, aztán mosolyra gyúlt az
arca: − Donnerwetter! − hebegte csodálattal. − Maguk abwehres
pasik aztán nem szűkölködnek trükkök terén! − Aztán felnézett a fán
lógó halott ejtőernyősre. Pillantása a Fallshirmjager bakancsára
esett. Bosszúsan összecsattantotta a fogsorát. − A rézangyalát, ennek
a fickónak a bakancsában sokkal kevesebb csigaszög van az előírtnál!
Kíváncsi vagyok a nevére! Hadd lássam csak a dögcéduláját!
 ***

Meglepő módon a gróf volt az, aki ráeszmélt, milyen fontos

számukra „Lon Chaney”, azaz a Farkasember, ahogy a tüzérek a
magányos német ejtőernyős tisztet elkeresztelték. Von der Weide
sietve előkapta az ezüstflaskáját és megkínálta a tartalmával a teljes
kimerültség határán álló Fallshirmjager Hauptmannt, aztán pedig
félrevonta a többieket.
− Tudják − magyarázta nekik angolul suttogva −, ő meglehetősen
nehéz felfogású, és azt hiszi, hogy mi mindnyájan az Ötödik
Hadoszlophoz tartozunk. Ez nem is csoda, elvégre épelméjű ember
nem ugorna ki egy repülőgépből egy darab bugyiselyemre bízva a
tyúkszaros életét, hogy vagy fenntartja vagy nem! A legjobb, ha
továbbra is meghagyjuk ebben a tévhitében.
− De miért? − firtatta Rodney.
− Mert amint Ön mondotta, kedves kapitányom, a németek köztünk
és a part között ugrottak le. Mármost, amennyiben meg tudom dumálni
ezt a bolondot, hogy mi jelenleg egy különleges, titkos küldetést
teljesítünk itt a partközelben, akkor képes lesz átszövegelni minket
bármilyen német útlezáráson, amivel csak szembetalálkozunk
arrafelé.
Rodney eleinte kétkedve nézett össze Gore-Browne-nal, aki mind
jobban berezelt, mióta a halott ejtőernyőst felfedezték. Most viszont
erőltetett lelkesedéssel rávágta:
− Ez szerintem is egész kiváló gondolat, gróf úr. Pompás idea.
− A kérdés csak az, hogy… hm… megoldható-e ez az átverés? −
tamáskodott Rodney.
− A nagy képzelőerővel megáldott emberek egyben a
leghiszékenyebbek is, Rodney − vigyorgott Gore-Browne, aki máris
vakon bízott a dologban.
− Óh, tegyen már lakatot a szájára, Reggie!
 − Már miért ne lehetne megoldható − állította a gróf nyomatékosan
−, elvégre hárman vagyunk, akik németül beszélünk, ez a fafejű idióta
pedig már amúgy is abban a hiszemben van, hogy a német
titkosszolgálatnak dolgozunk. − Azzal rámutatott az ejtőernyős tisztre,
aki a flaskát emelgetve és a halott deszantos alatt állva mozgó szájjal
még mindig a csigaszögeit számolgatta, mintha nem bízna benne, hogy
az első összegzése teljesen pontos volt.
Végül Rodney, ha nem is túl szívesen, de beadta a derekát.
− Hát jó, legyen, ahogy akarja. Bár már most felfordul tőle a
gyomrom. De végső soron jobb elkerülni az esélytelen harcot.
Különben is a sivatagban felejtettem a Carter-féle keserűsómat.
Szóval gróf úr, cselekedjen a belátása szerint − azzal három
karkörzéssel megadta a jelet a várakozó gépkocsivezetőknek az
indulási felkészülésre. A sofőrök a volán mögé ülve várták a
fejleményeket.
A gróf Ottótól követve odasétált Holz Fallschirmjager
Hauptmannhoz. − Mindjárt indulunk −, közölte ünnepélyesen. −
Gondolom, nem is kell kérnem, hogy ne faggasson a küldetésünk
hátteréről. Azt viszont elvárom, hogy haladéktalanul és habozás
nélkül engedelmeskedjék az utasításaimnak.
Von der Weide határozott fellépése ezúttal is megtette a kívánt
hatást Holz századosra.
− Natürlich, Herr Graf − reccsentette, miközben amúgy félmólésan
összevágta a bokáját. − Természetesen bízhat a diszkréciómban,
45
uram. Es geht um Deutschland was?
− Es geht um Deutschland − visszhangozta a gróf hasonló
ünnepélyességgel.
Otto a fejét csóválta. A gróf már megint a kedvelt szerepében
tetszelgett.
 IX. FEJEZET

Holz százados fantasztikusat alakított. Az angol tüzérkonvoj a

tengerpart felé vezető útja során kétszer is beleütközött a német
ejtőernyősök állásaiba. Holz lendületes, drámai karmozdulatai
azonban mindkétszer arra késztették a Fallschirmjagereket, hogy
félreugorva szabad utat adjanak a mellettük elhaladó quodoknak. A
harmadik találkozás alkalmával a túlbuzgó ejtőernyősök tüzet
nyitottak, mielőtt Holz tisztázhatta volna a helyzetet. Ekkor a
Hauptmann tétovázás nélkül kipattant a vezérjárműből, és a felé
ívelő, fehér nyomjelzősökkel mit sem törődve a tüzelő kommandósok
felé vette az irányt, alaposan leteremtve őket:
− Tüzet szüntess, barmok!… Tüzet szüntess… Sürgős, titkos
küldetés a Führer személyes parancsára! − Ez megtette a hatást. Az
ejtőernyősök nyomban felhagytak a lövöldözéssel.
Az éjszaka további részében már háborítatlanul száguld-hattak
tovább dél felé. A konvojparancsnoki szerepkörét élvező Holz
közben azt tette, ami a legjobban esett neki, vagyis jelentősen
megcsappantotta Rodney értékes, maradék whiskykészletét. Közben
Rodney a problémás helyzetek mesteri kezelése láttán csodálattal
súgta a gróf fülébe:
− Igazán nem bánnám, ha ez a fickó átigazolna a Királyi
Tüzérséghez. Remekül ellátja a feladatát. Másfélszer ügyesebb, mint
a főhadiszállási brigádparancsnokunk!
A vérvörös pirkadat drámai hatást gyakorolt a kimerült Ottóra, aki
némi félelemmel konstatálta, hogy immár lefelé haladnak a tengerpart
irányába. Orrukat megcsapta a sós tenger illata. Közben Holz
százados immár tökrészegen, felváltva kornyikálta az „Ejtőernyős
indulót” és osztogatott németül ködös, érthetetlen parancsokat a
zavarodott angol tüzéreknek. Éppen mielőtt a marcona brit vörös
sapkások által ellenőrzött első úttorlaszhoz értek volna, Holz
Hauptmann lehunyta a szemeit, s azon nyomban mély,
alkoholmámorba szenderült. Rodney gyengéden egy katonai pokrócot
terített a hangosan horkoló németre.
− Ezért kiérdemelte a Brit Birodalom Hőse érdemrendet jelentette
ki, leugorva a kocsi oldalán, hogy megtárgyalja a helyzetet az
útlezárás őrségével.

***

Mindhárman az össze-vissza járt homokfövenyen ültek, lustán

szemlélve a körülöttük zajló eseményeket. Immár délre járt az idő, és
a szürke festésű rombolók által teljes lendülettel folyt az öböl
evakuálása.
Félmeztelen, bronzbarna katonák futkostak, kiabáltak, káromkodtak
össze-vissza. Némelyek még az amúgy nyugodt, kék tenger vizébe is
belegázoltak. Az öböl körül mindenütt füstölőhordók égtek, sűrű,
barna füstfallal övezve a környéket, hogy a mögöttük lévő
magaslatokra települt német tüzérség, ne tudja bemérni a lenti,
csábító célpontokat.
Leginkább egy gigantikus méretű vámudvarra hasonlított az egész.
Amerre csak a szem ellátott, mindenütt hatalmas lőszerhalmok voltak,
takaró−, szögesdrót−, húskonzerv− és gyümölcsléhegyek. Teljes
összevisszaságban szétszórt felszerelés, amit a már elszállított
katonák hagytak hátra. A haditengerészet ugyanis nem rendelkezett
kapacitással arra, hogy amint a tisztjeik mondták, az „élőerőn” kívül
bármi mást is a hajók fedélzetére engedjenek. A gróf nem véletlenül
tette szóvá, miközben elnézte, hogy egy izzadó őrmester
vaskalapáccsal szétver egy teljes ládányi katonai kronométert, több
száz fontnyi értékes felszerelést semmisítve meg minden egyes
pörölycsapással:
− Ezek az angolok bizonyára mérhetetlenül gazdagok lehetnek,
hogy ezt évről évre, rendszeresen eljátsszák! Minő mesés gazdagság!
Otto csak nyögött egyet, de inkább nem szólt rá semmit. Helyette
inkább elnézte a homokban fekvő, lebzselő, csendben bagózó
bakákat, akik néha teát kotyvasztottak, miközben időről időre
összerezzentek, ha egy-egy magányos német gránát túl közel süvített
el mellettük. De amúgy nem látszott rajtuk, hogy annyira félnének. A
többségük csak sortot viselt. Vézna felsőtestük fénylő barnára
cserződött a sivatagi napon töltött hónapok során. Olyan egykedvűnek
tűntek, mintha ki tudja hány kiürítést láttak és éltek volna túl már ezt
megelőzően. Otto Stahl azon töprengett, vajon mi mehet végbe a
szívükben vagy a fejükben? A reakcióik teljesen különböztek a
németekétől, akik már biztosan odáig lettek volna dühükben, és
őrjöngve jajveszékeltek volna a balsorsuk igazságtalansága felett,
mindent és mindenkit széttépve tehetetlen indulatukban! Szóval
tényleg fura emberfajta az angol.
− És velünk mi lesz a továbbiakban, GB? − tette fel a kérdést
Churchill ivadéknak, aki éppen Rodneyt figyelte leplezetlen
érdeklődéssel. A tiszt ugyanis anyaszült meztelenre vetkőzve
tisztálkodott, és borotválkozott egy hideg teával telt rohamsisakban.
− Maguk is velünk jönnek − válaszolta Gore-Browne anélkül, hogy
akár csak egy röpke pillanatra is levette volna a tekintetét Rodney
sovány, ám mégis vonzónak talált testéről. − Valahogy majd csak
eljutunk Kairóba. Rodney megígérte, hogy mindenben a segítségünkre
lesz, és tudja, hogy ő milyen kedves! − Rodney épp lehajolt, hogy
beszappanozza a jobb térdét, mire Gore-Browne hallhatóan levegő
után kapkodott az elé táruló látványtól. − Szörnyen kedves! − lihegte
lázasan, hirtelen felszikrázó tekintettel.
− És ott mi lesz? − firtatta Otto kitartóan.
− Ott? Majd beszélek a hatóságokkal. Biztosra veszem, hogy
rendes ellátásban részesülnek, és gondoskodni fognak magukról.
 A gróf csak mosolygott.
− Szóval így gondolja?
− Meg vagyok róla győződve.
− Kairó − dünnyögte von der Weide −, úgy hallottam, arrafelé
különösen finom társasági élet zajlik − s végigsimított borostás állán.
− Ha jól tudom, egy angol mondás szerint egy gentleman letolt
gatyával is gentleman marad. De attól még az embernek nem kellene
ennyire letolnia. − Feltápászkodott. − Azt hiszem, ideje, hogy én is
megborotválkozzam.
Ugyancsak szerencsétlen döntés volt a gróf részéről, mivel a
borotválkozó tükre villogása, miközben azon igyekezett, hogy a
legmegfelelőbb szögbe állítsa, felkeltette egy arra kódorgó Junkers
88-as század figyelmét, melynek gépei már csaknem egy órája
kutatták a partot a bombaterhük elhelyezésére minél alkalmasabb
helyet keresve. Viszonylag friss erőkből álló alakulat volt. Az „öreg
ászok” többsége akkor veszett oda, mikor a franciaországi Evreux-
ból felszállva Londont bombázták. A fiatalok pedig friss babérok
megszerzése után sóvárogtak, hogy lehetőleg még a háború befejezése
46
előtt, kikúrálhassák a torokfájásukat.
− Tommyk! − kiáltotta a rádióba izgatottan a századparancsnok,
amint elcsípte a lent ismétlődő kis kékes villanást, majd
megpillantotta a part mentén szorgoskodó rombolókat és az
evakuálásra váró katonák sokaságát. − Nekünk jelez valaki… rajta,
bajtársak! Ez az! Mindenki megkapja érte a plecsnijét! Kövessetek,
robbantsunk lyukat a hajóskapitány seggébe!
Amint az első kétmotoros bombázó üvöltve előbukkant az égből,
Holz felriadt részeg álmából, és a harci gépek zúgását hallva,
valamint a gróf kezében csillogó tükröt látva, levonta a kristálytiszta,
briliáns következtetést:
− Himmelherrgott! Fiúk, maguk ott az Abwehrnél valami
hihetetlenül ügyesek!
 A következő pillanatban az első felrobbanó bomba egy kis repesze
akkorát koppantott a sisakjára, mint egy gigantikus méretű varjúcsőr,
s ettől újra kihunytak a fények a tudatában…

***

Mintha vihar tombolt volna a parton. Hirtelen hatalmas, fekete

füstoszlopok törtek a magasba, piszkos, félelmetes színűre
szennyezve a kék égboltot. A repülőgépmotorok folyamatos
dübörgése és a félelmetes bombarobbanások kiszakadással
fenyegették a menekülők dobhártyáit. A Junkers 88-asok
mélyrepülésben, időről időre elhúztak a forró parti föveny felett. A
csillogó plexitornyokba telepített kattogó gépfegyverek és a kis,
fekete, ördögi robbanó tojások válogatás nélkül szórták a halált és
megsemmisülést emberek és hadianyag között. Mindenfelé teherautók
lángoltak, némán összebújt emberek haldokoltak, lőszeres rekeszek
robbantak, őrületes fehér cikk-cakkban eregetve a reszkető égboltra a
lövedékeket. Húskonzerves ládák csattantak szét a megsemmisülés
irgalmatlan dühével terítve be tartalmukkal, ragacsos gyümölcslével
közösülve a halálra rémült embereket, akik kétségbeesésükben a
homokba temették a fejüket.
A rombolók szinte nyomban álcázó füstbe burkolóztak. Tíz perccel
a támadás megkezdése után a hajók parancsnokai hangszórón át sietve
elbúcsúztak az otthagyottaktól, és teljes sebességgel kihajóztak az
öbölből, nyomukban a fehér csonton rágódó, cápaorrú Junkersekkel,
amelyek körbedöngették őket a becsapódó bombák magas, zöld
szökőárjaival. Az emberek idegileg rövidesen kezdtek
összeroppanni. Imitt-amott egy-egy tiszt megpróbált rendet teremteni.
Kinyújtott karral, mint valami iskolás gyerek a játszótéren,
megpróbálta feltartóztatni őket, amint elrohantak mellette. Olyan is
akadt, aki revolverével rálőtt a menekülőkre. De csak amúgy
félszívvel tette, mintha szánt szándékkal folyton célt akarna
téveszteni.
Aztán minden véget ért. A dolgukat jól végző bombázók eltávoztak,
halottakkal és haldoklókkal teli véres partot hagyva hátra maguk
mögött, ahol már csak az agonizálok nyöszörgését és a hullámverés
moraját lehetett hallani.
Rodney feltápászkodott és kissé bizonytalan tehetetlen-séggel
nézett végig az égő teherautók, groteszk módon összecsavarodott,
lehetetlen szögben elgörbült csövű ágyúk, törött tengelyű quodok
látványán. A szétroncsolódott harci eszközök úgy néztek ki, mint a
haláltusájukban kuporgó, őskori szörnyetegek. A tönkretett, füstölgő
hadianyag között pedig ott hevert csendesen a khaki ruhás katonák
sokasága. Súlyos bakancsuk talpa jelzőtáblák sokaságaként
meredezett felfelé.
− Jó fiúk voltak − mormogta vontatottan, és a talpra álló Otto, aki a
homokot porolgatta magáról, könnyeket látott megcsillanni a
szemében. − Ha jól bánt velük az ember, vakon engedelmeskedtek
neki. Néha persze elkelt nekik egy kis fenyítés, mint a legjobb
vadászkutyának, már csak azért is, hogy tudják, ki a falkavezér. De ha
csak egy kicsit is kedves volt hozzájuk a felettesük, és éreztette velük
a megbecsülését, akkor tűzbe mentek érte. Amint a mondás tartja, „a
megfelelő keverési arány egy kis cukor és kétszer annyi ostor”…. −
hirtelen elharapta a mondat folytatását.
Gore-Browne levette a tekintetét a fejére kapott ütéstől vagy a
whisky hatásától még mindig hortyogó Holz századosról.
Különösebben nem is foglalkozott vele.
− Viszont kijelenthető, hogy a jó öreg Tengerész Jack rendesen
elhúzta innen a csíkot! − jelentette ki tettetett közönnyel.
− Ne is mondja − legyintett Rodney keserűen, a köny-nyeit
törölgetve. − Szerintem berezeltek, hogy a hajóikról lepattogzik a
festés.
− Na, és most hogyan tovább? − tette fel a gróf a fontos kérdést.
 Ám erre sem a gyásza és a parancsnoksága elvesztése miatt
bánkódó Rodney, sem az újra beijedt GB nem tudott választ adni.
Végül Ottóra hárult a feladat, hogy döntést hozzon négyük számára.
− Nem szeretnék pánikot kelteni, uraim − kezdte ironikusan −, de
azt hiszem, bekerítettek bennünket.
− Micsoda?! − pördült körbe Rodney, hogy aztán a szeme-szája
tátva maradjon a csodálkozástól. − Uramisten, nyakunkon a teljes
germán hadsereg!
És csakugyan, még a jóval higgadtabb Otto is hasonlóképpen látta
a helyzetet. Ameddig a szem ellátott, az egész horizont lassan, de
biztosan a szétbombázott part felé kúszó német tankoktól feketéllett. −
Na, most mitévők legyünk? − kapkodott levegő után az angol tiszt, aki
ekkor már maga is elvesztette közmondásos hidegvérét.
− Valahogy olajra kell lépnünk − vakkantotta Otto −, még mielőtt
összecsapnának felettünk a hullámok!

***

− Én valami háború előtti drótkötélpályának nézem − dünnyögte

Rodney vontatottan, leeresztve a távcsövét, miközben a tenger felől
folyamatosan fújó szél szorosan a testükhöz tapasztotta a ruhájukat,
amint ott feküdtek egy szirttető rövidre vágott füvében. − Igen,
határozottan olyan… Elvégre ez a szirt legalább százhúsz méter
magas, és ha le akarunk jutni a ladikokhoz…
− Ladikok? − élénkült fel az utóbbi órák erőfeszítéseitől végképp
kimerült Gore-Browne vörös ábrázata. Úgy tűnt, lassan lehetetlen
lesz elkerülni a németeket, akik a jelek szerint szinte mindenütt ott
voltak. − Ladikokat mondott?
− Azt − válaszolta Rodney némi szimpátiával méregetve régi,
oxfordi cimboráját. Gore-Browne elég nehezen viselte a
megpróbáltatásokat. Még a középkorú von der Weide gróf is
kitartóbbnak bizonyult, mint ő. − Lényegében arra gondol, GB, hogy
leléphetnénk az egyikkel?
− Bármivel, csak kijussunk valahogy ebből a csávából − zihálta
GB, aki már a fülein is szedte a levegőt. − Totálisan kikészültem.
− Elég gyorsan ment − dünnyögte kimérten Rodney, immár a régi jó
humorától mentesen −, de majd hozzászokik.
GB elengedte a megjegyzést a füle mellett.
− A kérdés csak az, kapitány, hogy nincs-e még az a drótkötélpálya
elfoglalva, adott hangot a gróf a kételyeinek. −
Mert amint azt Ön is láthatja… hm… a német erők lényegében már a
teljes partot megszállták.
− Igen, látom − válaszolta Rodney komoran −, csak épp azt nem
látom, hogy milyen más módunk lenne rá, hogy elkerüljük a nagy
közös zsákba kerülést…
− Én sem − vallotta be sietve Otto, megértve az angol zsargon
lényegét. − Bár ami engem illet, én már kezdem megszokni, hogy az
idén hol benne vagyok ebben a zsákban, hol meg nem. Valahogy úgy,
ahogy a kurva van a csipkés bugyijával: hol rajta van, hol meg
nincsen… − Egy lélegzetvételnyi szünet után ő is rákérdezett: − Na,
akkor mit csináljunk, kapitány?
Rodney a rezesen izzó késő délutáni napkorongra pillantott.
− Mihelyt beesteledik, lemegyünk, elfoglaljuk azt a területet,
szerzünk egy ladikot és hajnalban elvitorlázunk − recsegősen,
szótagolva adta elő a mondatot, mintha ezzel a beszédmóddal több
önbizalmat önthetne a többiekbe.
− Szóval csak úgy vaktában kihajózunk a tengerre − kárálta az
önbizalmát hirtelen visszanyerő GB. − Valahogy úgy, mint a bagoly
meg a macska, mi? Lesz, ami lesz, ahogy esik, úgy puffan.

− Óh, fogja már be a bagólesőjét, Reggie! − vágták rá

valamennyien, szívből jövő egyetértéssel.

***

Az arcukat földdel befeketítve, nesztelenül felkászálódtak a sziklás

talajról, és a kis csörlős drótkötélpálya felé nézve feszülten figyeltek
a sejtelmes holdfényben.
Semmi sem mozdult, csak a törpe vadszőlő indái lengedeztek az
éjfekete tenger felől fújdogáló, enyhe szélben.
− Úgy látom, egyelőre semmi hézag − suttogta Rodney. − GB, maga
maradjon mellettem, és ne csináljon semmit!
Mi jobbról megyünk, Otto és a gróf úr pedig bal felé kerülnek.
Világos?
− Világos − hadarta suttogva a másik három.
− Egy példátlan angol-német kommandós rajtaütés, ugye? − súgta
oda Reggie.
Rodney egy megsemmisítő pillantással szótlanul reagált.
− Ki megy le elsőként? − sziszegte Otto. − Nagyon nem szeretném,
ha szétlőnék a seggemet, úgyhogy nem ragaszkodom az élmezőnyhöz.
− Pedig jobban tenné − felelte Rodney −, mivel maga beszéli a
nyelvet, és ha ott vannak a németek, kidumálhatja magát. Rendben
van?
− All right.
− Helyes, akkor indulhatunk!
Két csoportra oszlottak.
Úgy kúsztak át az olajfaágak és vadszőlőindák szövevényén, akár a
szürke, erdei farkasok. A tengerről fújó szél suhogása minden zajt
elfojtott. A pisztolyát markoló, izzadságban fürdő Otto haladt elől,
nyomában mászott az erőfeszítéstől lihegő gróf, egyik kezében a női
stukkerét szorongatva, a másikkal egy vaskos botra támaszkodva.

Egyre közelebb értek a drótkötélpálya csörlőjét mozgató

gépezetnek helyet adó kunyhóhoz. Most már tisztán kivehették a bódé
körvonalait. Otto érzékeny orrát hagyma és valamiféle étel szaga
ütötte meg. Jobbra-balra szimatolt, amitől a gyomra éktelenül korogni
kezdett, mivel az illat beindította az emésztőnedveit, lévén, hogy már
több mint tizenkét órája egy falatot sem ettek. Frissen főtt étel szaga,
állapította meg magában. Lehetséges volna?
Megvonta a vállát, s magában arra gondolt, hogy úgy is csak
egyféleképpen lehet kideríteni. Továbbkúszott. A gróf pedig
engedelmesen összekuporodva, mint valami régi, illusztrált középkori
kézirat fölé hajoló házaló, a botját markolva követte.
Újabb öt perc elteltével már egyértelművé vált a helyzet. A kunyhó
nem volt lakatlan, ez világosan kiderült a bentről kiszűrődő halk
beszédhangokból. Otto a fülét hegyezve hallgatózott. Az biztos, hogy
odabenn beszél valaki, már csak az a kérdés, hogy németek vannak-e
a bódéban, vagy nem. Úgy érezte, hogy a bentiek aligha lehetnek
germánok. A jó németek ugyanis nemigen esznek hagymát.
Figyelmeztetően az ajkára tette az ujját, aztán kinyújtotta a kezét, és
óvatosan lenyomta a kilincset.
Két férfi üldögélt odabenn, az éjszakai hőség dacára vastag
birkabőrbe öltözve. Töltényhevederek voltak a vállukra tekerve, és
két puska pihent készenlétben a falnak támasztva. Szuronyra tűzött
húskonzervet sütöttek egy szenes serpenyő tüze felett. A padlón egy
elvágott torkú, fiatal ejtőernyős hevert. Mellette egy angol hullája,
aki talán a másik foglya lehetett, és ugyanúgy végezte, mint a német.
Nyelve véres májdarabként lógott a szájából, a szemei vakon
kimeredtek, a nemi szervével pedig valami szörnyű trágárságot
műveltek.
Otto egy pillanat alatt felfogta a helyzetet. A pisztolya eldördült. A
termetesebb bandita éles fájdalomüvöltéssel arccal előre a tűzbe
zuhant. (A későbbiekben arra következtettek, hogy a két fickó azokhoz
a banditákhoz tartozhatott, akik a görögországi rend összeomlását
kihasználva valóságos szabadrablásba kezdtek.) A társa felragadott
egy kilós marhahúskonzervet és Ottóhoz vágta. Stahl átmenetileg
elkábulva az ajtónak hanyatlott. A gróf célra tartotta pisztolyát, ám
siettében belebotlott a megcsonkított fiatal angol holttestébe és átesett
rajta. A bandita diadalittasan felordított.
A tehetetlen gróf rémülten látta a föléje tornyosuló, nagybajuszú
férfit, kezében a vörösen izzó rohamkéssel. Felüvöltött félelmében. A
fickó láthatóan arra készült, hogy a szemébe mártsa a szörnyű
fegyvert!
Von der Weide védtelenül feküdt előtte, a véget várva.
De semmi sem történt!
Lassan, egész lassan, felnyitotta a szemét.
Gore-Browne támaszkodott az ajtóban, oly kapkodva szedte a
levegőt, mintha legalábbis most futotta volna végig az egy mérföldes
távot. Vele szemben a másik bandita még mindig a markában
szorongatva a bajonettet, végtelen lassúsággal, haldokolva a földre
roskadt. Szemei kifordultak, térdei engedtek a testsúlya alatt, akár egy
újszülött csikónak. GB kése állt ki a mellkasából. Végignyúlt a
padlón, holtan…

***

− Becsületemre, fiúk, igazán nem állt szándékomban megölni −

károgta Gore-Browne, akit még mindig a rosszullét kerülgetett.
Otto viszont annál közönyösebben majszolgatta a halott bandita
által hagymával fűszerezett húskonzervet.
− A gyilkosság nem az én módszerem. Ahogy egyesek mondanák,
lehet, hogy elég perverz disznó vagyok, de senkinek sem törnék az
életére. Egyszerűen csak megszaladt a kezem azzal a haleffel − és
újra meg újra hevesen megrándultak a vállai, miközben a másik kettő
kissé szomorkásan, reményvesztetten bámulta.
− Furcsa − mondta Otto, zsíros ujjait a nadrágjába törölgetve. −
Becsszavamra mondom, álmomban sem hittem volna, hogy ilyen
emberi tettre képes. Ebből is látszik, mennyire félreismerhetjük az
embertársainkat − azzal GB markába nyomta a halott bandita
zsebéből kihúzott ouzós üveget. − Öntsön ebből a gallérja mögé,
mielőtt leereszkedne a drótkötélpályán! Olyan erős, hogy a fülei is
kettéállnak tőle. Mindjárt nem fog annyira majrézni a csörlős
kocsiban.
GB hálásan fogadta a palackot, és akkorát húzott belőle, hogy
rögtön köhögni és köpködni kezdett tőle. De legalább dicső véget
vetett a hányingerének.
A gróf ziláltan lerogyott a padlóra Otto mellé, és ő is elfogadott
egy jókora korty ouzót.
Miután leereszkedtek a drótkötélpályán, Rodney, kiemelte a
csörlős kocsiból a kunyhó felett talált két húszliteres vizeskannát.
− Kissé szűkös fejadag lesz négyünknek − jegyezte meg
elgondolkodva. − És élelemből sem rózsásabb a helyzet. Mindössze
néhány ilyen görög lángosszerűség, meg négy-öt marhahúskonzerv. −
Aztán a fogát szívogatva a kis ladikféleséget kezdte vizsgálgatni,
melynek egy toldozott-foltozott vitorla meg két evező egészítette ki a
felszerelését. − Nem lesz egyszerű, de majd csak megoldjuk
valahogy.
− Mi a terve? − tudakolta a gróf, miközben Gore-Browne
odasomfordált Rodneyhoz és csendben megfogta a kezét.
Otto rosszallóan ráncolta a szemöldökét, de úgy tűnt, hogy a
tisztnek nincs ellenvetése. Stahl úgy vélte, hogy a két angol talán
valami régi, oxfordi szokásnak tesz eleget ezzel a kézfogással, bár
ettől függetlenül furcsállotta.
− Semmi különös − válaszolta a kérdésre Rodney. − Ezekben az
evakuációs zónákban szokásos, hogy a Királyi Haditengerészet kis
hajói becserkészik a területet túlélők után kutatva. Némi szerencsével
az egyik ilyen járőrhajó ránk találhat és kihalászhat minket. Ha nem…
− megvonta a vállát. − Végül is Isten kezében van a sorsunk. Afrika
valahol arrafelé van − mutatott ki az ezüstös holdfényben csillogó
néma tengerre. − Valahol elhagytam az átkozott iránytűmet, de ha a
nap kisüt, remélhetőleg az órámmal is elnavigálok ebben a régióban.
− Álmosan ásított egyet. − Azt javaslom, uraim, hogy tegyük el
magunkat holnapra, mert hajnalban korán kell kelnünk.
 X. FEJEZET

Otto kimondottan rosszul aludt a kis fedezékben, amire a

drótkötélpálya kocsijának oldala vetett árnyékot. Lévén a gróf volt
közülük a legidősebb, őt illette meg a jog, hogy magában a kocsiban
éjszakázzon. Ottónak zavaros álmai voltak a korábbi napok
eseményeiről, és kétszer is úgy rémlett neki, mintha GB abszurd kis
kupléját hallaná a bagolyról meg a macskáról, amelyek egy szitában
szálltak tengerre. Sőt, egyszer ebben a félig éber, félig öntudatlan,
hipnotikus álmában, a valóság és álom között ingadozva úgy rémlett
neki, mintha valakik félhangosan dünnyögnének, miközben fizikai
erőfeszítéseket tesznek valami homokban fekvő, súlyos tárgy
vonszolása közben. Ám amint az éjszakát felváltotta a reggel, Stahl
oly nehéz, mély, álomtalan kábulatba esett, amiből a gróf alig tudta
felébreszteni. Jó időbe telt, mire az alvástól megrészegült, leragadt
szemű Otto végre kezdte megérteni, hogy a barátja valami fontos
dolgot akar vele közölni. Amikor nagy sokára feleszmélt, felült a
döbbenettől.
− Mit mondott?
− Elmentek! − sopánkodott halálsápadtan a gróf. − Elmentek!
Nézze!… A ladikot is magukkal vitték! − azzal drámaian kilendítette
a karját.
És csakugyan, ahol előzőleg a kis vízi alkalmatosság pihent, most
csak egy mély, egyenetlen barázda húzódott a fövenyen. Mögötte a
napsugarakban már csillogó, nyugodt tenger, felette a horizont alján
függő, nagy, vörös labdával, ami mintha fáradtan azon töprengett
volna, hogy érdemes-e még feljebb emelkedni ezen a semmitmondó
napon.
− De hogyan… és miért? − hebegte Otto, végighúzva kézfejét
kiszáradt, lepedékes ajkain, egyelőre még arra is képtelenül, hogy
értelmes szavakba öntse a gondolatait.
− Ezért − válaszolta a gróf, felemelve egy sárgás papírdarabot,
ami úgy festett, mintha a tiszt jegyzetfüzetéből tépték volna ki. −
Felolvasom magának, dünnyögte komoran, majd fontoskodva
megköszörülte a torkát, miközben Otto türelmesen várakozott: „Úgy
döntöttünk, Rodneyval, hogy inkább egyedül megyünk. Mivel úgy
érzi, hogy a hadsereg cserbenhagyta, ezért nem akar hozzájuk
visszatérni. Közös célunk, hogy − Isten segedelmével − eljussunk
Marrakeshbe. Hallomásból tudom, hogy az egy felettébb
romantikus vidék. Ott, a pálmák alatt, talán mindketten új életet
kezdhetünk…”
A gróf és Otto összenézett. Az utóbbi, azt sem tudta, hogy sírjon-e
vagy nevessen. − Hogy lehettek ilyen aljasak?! − siránkozott a gróf. −
Csak úgy itt hagyni minket a parton, minden pénz nélkül és…
− Inkább olvassa tovább! − torkolta le Otto.
A gróf újra lehorgasztotta a fejét.
− „Tudom, mekkora szemétség tőlem, hogy Rodneyt rádumáltam,
hogy hagyjuk itt magukat, de hát tartok tőle, hogy én már csak
ilyen szemétláda voltam, és maradok is világéletemben. Alighanem
ez is az öröklött vérvonalamnak köszönhető. De mindennek dacára
őszintén remélem, hogy nincs köztünk harag. Részemről ezennel
hálás köszönetet mondok minden erőfeszítésükért. Sikeres partot
érést! Az Önök GB-je és Rodney, a Királyi Tüzérség (egykori)
kapitánya.”
Von der Weide újabb olvasási szünetet tartott, miközben
lehangoltan csóválta a fejét.
− Még van képe viccelődni!
− Ennyi az egész?
− Nem, utóirat is van, Otto, csak…
− Hallani akarom − vágott közbe Stahl határozottan. − ,,U.i.
Csókolja meg Ottót a nevemben!”
Otto harsogva felkacagott…

***

− GB csakugyan velejéig romlott, javíthatatlan gazember volt −

öntötte szavakba a véleményét a gróf, miután valamelyest
visszanyerte a kedélyét. Miközben magyarázott, Otto összetört ágak
és levelek tüzén, az utolsó marhahúskonzerv megsütésével vesződött,
amit a parti homokban még sikerült fellelnie. − Ám ettől függetlenül
azt hiszem, kedves fiam, hogy még az ilyen Gore-Browne-féle utolsó
férgektől is tanulhat valamit az ember.
− Vajon mit? − kérdezte Stahl egy pillanatra sem véve le szemét a
húsról. Ez volt minden élelmük, neki pedig kopogott a szeme az
éhségtől.
− Azt, hogy ezek a festett gyapjúval házaló gazemberek az
egyedüli, igazi világpolgárok.
Otto kíváncsiságát farkaséhsége dacára felkeltette az állítás:
− Ezt meg hogy érti, gróf úr?
− Az angol mindent és mindenkit kifoszt, kihasznál, eloroz és
manipulál, bárminemű nemzeti büszkeségtől vagy előítélettől
mentesen. Gondoljon csak vissza arra a pillanatra, amikor először
találkoztunk Churchill fiával a kastélyban. Vajon mutatott-e bármely
cselekedete egy pillanatnyi előítéletet a különböző nemzetiségiekkel
szemben, akikkel érintkezésbe kerültünk? Nem!
− Főként, ha jóképű férfiak voltak az illetők − jegyezte meg Otto
csendesen.
A gróf elengedte a füle mellett a közbevetést.
− Egyetlen egyszer sem! Gore-Browne kezdettől végig
javíthatatlan gazember maradt, mindenkit kihasználva a saját javára,
bármilyen nemzetiségű is volt az illető. Úgy keresztezte a határokat,
mintha nem is léteznének. Nos, fiam, ez az igazi világpolgár
jellemzője! − jelentette ki von der Weide határozottan.
Közben Otto átpasszolt neki egy falevélen tálalt, barnás,
összezanzásodott konzervhús darabot.
− Ez pedig az élelmünk végének a jellemzője, gróf úr. Fogyassza
egészséggel, aztán reggeli után majd dönthetünk a hogyan továbbról.
Ezt a bizonyos döntést azonban jó félórával később mások hozták
meg számukra. Ekkor ugyanis egy kis motorcsónak pöfögött elő az
egyik parti szirt mögül, és mire a két barát bármit is reagálhatott
volna, két állig felfegyverzett német „fejvadász” ugrott partra,
nyakukban a „láncos kutyák” jól ismert, ezüstösen csillogó
félholdjával. A katonai rendőrök puskájukat kihívóan célra tartva,
kigázoltak a vízből. Otto és a gróf pedig jobb híján lassú
szomorúsággal az ég felé emelte mocskos kezét.
− Újra csak ott vagyunk, ahol a part szakad − mondta ki Stahl
angolul, ami a szívét nyomta. − Megint bekerültünk a nagy
gyűjtőzsákba.
− Schnauze! − mordult rájuk a nagy, ördögi tekintetű szolgálatos
tiszthelyettes, keményen Otto arcába csapva. − Papiere bitte!
A gróf, mintha tudta volna, hogy a saját halálos ítéletét írja alá a
tettével, ügyetlen mozdulattal a zsebébe nyúlt, hogy előrángassa az
útlevelét…
A „fejvadászok” egy régebbi iskolának tűnő épületbe vitték őket,
legalábbis egy fekete tábla volt a poros, hosszúkás
terem végén felfüggesztve, rajta egy krétával ráírt, egyszerű
összeadással. A falakon lévő, feltűzött, fakuló papírdarabok pedig a
görög ABC betűit ábrázolták.
Nem mintha a kemény padlón üldögélő éhes és szomjas foglyokat
annyira érdekelte volna a környezetük. Ők inkább a saját gondjaikkal
voltak elfoglalva. A rabok többsége görög paraszt volt, akiket azért
fogtak el, mert rálőttek a német katonákra. Most úgy ültek a padlón,
keresztbe vetett lábakkal, mint a csendes gyászba merült zsidó
szabók. Egy német dezertőr is akadt köztük, egy törékeny testalkatú
fiatalember, aki az idő túlnyomó részét zokogással töltötte. Aztán ott
volt az a két durva, faragatlan, tyúktolvaj angol is, akik Stahlt és von
der Weidét elfogva Rodney ütegéhez vitték. Állításuk szerint, úgy
„csípték el” őket, hogy hősiesen megpróbáltak ,,kitartani” az egyik
görög parasztházban, ám ebben Otto erősen kételkedett. Sokkal
valószínűbbnek tartotta, hogy kenyér− vagy gabonalopás közben
kapcsolták le őket. Mindenesetre megosztotta velük a cigarettája
maradékát, amit Alfa szokásos, döbbenetes dialektusával fogadott:
− Azok a fákinok, akik lefüleltek minket, tájt koszosak voltak. Ezek
a fákin kockafejűek meg egy falat fákin kaját sem adnának az
embernek, mintha a fákin életük múlna rajta!
A kis falu iskolájában összegyűjtött különféle nemzetiségű foglyok
egyetlen dologban lehettek biztosak: hogy mielőtt a nap leáldozna,
mindannyiukat agyonlövik!
Természetesen a gróf teljes figyelmét is ez a probléma
foglalkoztatta, miközben Otto, a gonosz szemű tiszthelyettes ütésétől
cipónyira dagadt, paprikavörös szaglószervét dajkálgatta. Von der
Weide a fuldoklókhoz hasonlóan látta leperegni az élete kellemetlen
oldalát lelki szemei előtt. A lassan mozgó filmtekercs a negyvenöt
éve − a gróf végtelenül hiú ember lévén még e végzetes pillanatban
sem volt hajlandó bevallani magának a saját életkorát − vereségeit és
ballépéseit tárta elé. Kínzó fogfájás, zsebkendővel bebugyolált,
pudinggá dagadt ábrázattal; kudarcba fulladt önkielégítési
próbálkozás a többi kadéttársa szeme láttára, húsz évesen szerzett,
csúnya nemi betegség, amiből alig tudott kilábalni; figyelemre méltó
hajlam, hogy csupa frigid, orgazmusra képtelen nő kerüljön az útjába,
ami nem kevés álmatlanságot okozott neki a húszas-harmincas
éveiben; rendkívüli szőrösség, magas vérnyomás és korai impotencia
a negyvenes évei elején. Lényegében ezek késztették a folyamatos
kaland− és dicsőséghajhászásra, ami aztán a jelenlegi helyzetét
eredményezte. Most, az út végére érve már késő volna a múlton
keseregve, minden ballépést meg nem történtnek tekinteni. Ám úgy
érezte, hogy minden árnyoldala dacára, kellemes volt az élete.
− Otto! − tört ki hirtelen hevességgel, olyan erővel ragadva karon a
barátját, hogy az szinte felkiáltott kínjában.
− Az élet szép, tenéked magyarázzam?!
− Hát, igen… − dünnyögte Stahl viszonylag békésen, miután őt is
hasonlóan sötét gondolatok foglalkoztatták, s így nem érzett
különösebb lelkesedést a gróf váratlan felfedezése miatt, bár a
lényegével nem állt szándékában vitába szállni.
− Bizony szép, Otto, nagyon is szép! − hajtogatta a gróf sötéten
izzó szemekkel, s az ujjai, ha lehet, még mélyebben vájtak bele Stahl
bicepszébe.
− Egy pillanatig sem állítottam az ellenkezőjét, gróf úr − sietett
közölni Otto, és inkább az orrát piszkáló Alfra koncentrált. Az angol,
hosszú körmű bányászmunkája végeztével, olyan tüzetes vizsgálatnak
vetette alá a feltárás eredményét, mintha disszertációt akarna írni
róla. − Csakhogy a szép életnek megvannak a maga sajátos feltételei.
− Pontosan, Otto, pontosan! Tehát…
A gróf eszmefuttatását az ajtó hirtelen kicsapódása szakította félbe.
Egy vészjósló, fenyegető, semmi jóval sem kecsegtető, hosszú, sötét
árnyék vetődött a padló közepére. Mindketten felnéztek. A gonosz
tekintetű „fejvadász” tornyosult előttük.
− Raus! − vakkantotta géppisztolyát a hóna alá szorítva, kifelé
bökve vastag hüvelykujjával.
A fáradt görögök, a zokogó dezertőr, a két mocskos kezű és még
mocskosabb szájú tommy, valamint a csüggedt gróf és Otto
feltápászkodtak és elindultak kifelé.
Szapora pislogással lépdeltek az éles, szikrázó napfényben. Egy
szakasznyi katona álldogált odakinn, lustán pöfékelve a
cigarettájukat, gúlába rakott puskával. Néha félrevonultak, hogy egy
száraz árokba vizeljenek. Igyekeztek ugyan közömbösséget színlelni,
ám a folytonos vizelési ingerük elárulta, hogy ők is izgatottak.
 Ottónak is „tele volt a nadrágja Stürmer csokoládéval”. Az
alsóajkát harapdálva igyekezett csillapítani a remegését. Most már
egyértelmű volt, hogy a kivégzőosztag vár rájuk.
− A fákin pokolba! − átkozódott Alfa társával egyetemben, akiket
úgy látszik, annyira nem rázott meg az életvonaluk erőszakos
megszakításának közvetlen lehetősége, mint a görögöket, akik most a
kövezetre térdelve hangos zokogásban törtek ki, és kezüket a
könyörgés klasszikus mozdulatával emelgették. − Mit gondolsz,
legalább adnak nekünk egy kis fákin reggelit, mielőtt fákinul
kinyírnának? Tipikus fákin náci mentalitás! Úgy értem, rohadt, fákin
szemétládák!
− Cigarettát eloltani! Elöljáró érkezik! − vakkantotta a termetes
tiszthelyettes.
A kivégzőosztag tagjai sietve eldobták a cigarettacsikket és
vigyázzba merevedtek.
Egy kifejezetten nagyképű, monoklis, hájas, katonai rendőrtiszt
lépdelt az udvarba, kezében jegyzettömbbel.
− Hányan vannak? − vakkantotta.
− Jelentem, huszonketten, uram! − bömbölte a haptákban álló
tiszthelyettes.
A rendőrtiszt a jegyzetére pillantott.
− Itt huszonegy név áll − reccsent rá a tiszthelyettesre. − Eggyel
többen vannak, Zahn őrmester?
Zahn jobbnak látta hallgatni.
− Szóval? − förmedt rá a tiszt. − Most mihez kezd, ember?… Nem
várhatok itt egész nap! Leltárt kell felvennem! Sokkal fontosabb
teendőim vannak ennél a disznóságnál! − lendítette a karját dühösen a
foglyok vegyes gyülekezete felé.
− Sajnálom, uram − válaszolta Zahn boldogtalanul.
− Hogy értsem azt, hogy sajnálja? A Nagy Német Hadsereg
tiszthelyettese nem szokott sajnálkozni, ember. És tudja miért nem? −
Diadalmasan, és harsányan, Zahn keserű, vörös képébe röhögött: −
Mert a Nagy Német Hadsereg tiszthelyettesei nem szoktak tévedni!
− Kiválaszthatnék közülük egyet, uram?
− Kiválasztana egyet?! − rikácsolta a tiszt, hogy apróbb-nagyobb
nyálcseppecskék záporoztak a hüledező Zahn arcába. − Maga
meghibbant, ember?! Ezek csupa tetten ért, megrögzött gyilkosok és
szabotőrök, maga meg kiemelné egyiküket? Hol a francban hordja a
fejét, őrmester? A hájas farpofái között?!
Otto csúfondáros csodálattal csóválta a fejét. Micsoda emberek
vannak, füstölgött magában. Megfelelő szabályzat ellenőrzés
nélkül még az emberfejét sem képesek szétdurrantani!
47
− Ordnung muss sein − jegyezte meg a gróf gyengéden.
Otto inkább nem szólt rá semmit. Végül a monoklis, hájas
tisztecske Alfra mutatott:
− Azt engedje el, őrmester! − adta ki a parancsot. − Az olyan erős,
nagydarab behemótoknak jó hasznát vesszük a Reich szénbányáiban.
− ’genis, uram! − vakkantotta Zahn a probléma megoldása feletti
örömében. − Nyomás, te szarzápor, kifelé a sorból!
A kivégzőosztag a puskákkal matatva idegesen sorakozni kezdett. A
tiszt sietve félrelépett a tűzvonalból, mintha arra gondolt volna, hogy
más sem hiányzik, mint hogy valamelyik kétbalkezes zöldfülű
izgalmában elsüsse a mordályát.
A dezertőr zokogva térdre rogyott, a mellette elhaladó Alf segítette
feltápászkodni.
− Ne vedd arra a fákin szívedre, cimbora − súgta a fülébe −, ez
már csak egy ilyen fákin öreg, tréfás fákin világ!
Bár a dezertőr egy fákin szót sem értett a szavaiból, mindenesetre
állva maradt és felhagyott a siránkozással.
A gróf Ottora nézett. Otto pedig a vállát vonogatva, visszanézett a
grófra.
 − Vicces, öreg szarházi volt, gróf úr, de ettől függetlenül örülök,
hogy megismerhettem.
Zahn karon ragadta Alfot.
− Du raus! − förmedt rá töredezett németséggel.
− Hé, ne légy már ilyen fákin, haver − mordult rá Alf. − Tudod mit,
én inkább maradnék ezekkel a fákin söpredékekkel!
A hangja hirtelen elakadt, a feje pedig jobbra fordult.
Az összes jelenlévő feje követte a mozdulatát, mivel abból az
irányból éles, gyorsan erősödő motorzúgás hallatszott.
Zahn habozva pislogott a monoklis tiszt felé, aki csak a vállát
vonogatta. Láthatóan ő sem tudta mire vélni a dolgot, de tekintetét
szintén önkéntelenül a motorzúgás felé fordította.
Először két motorkerékpáros hajtott be az udvarra. Vezetőik a
Waffen SS Harckocsizó Hadtestének fekete uniformisát viselték.
Utánuk egy poros, szürke Mercedes száguldott. Motorházán
hadosztályparancsnoki zászló lengedezett. Végül két páncélozott
kocsi követte őket, az első zsúfolásig tele szőke, feketeruhás
tisztekkel, míg a második, nyilvánvalóan a hadosztályparancsnok
testőrségét szállította.
A meglepő jelenés láttán a hájas rendőrtiszt olyan lendülettel vágta
haptákba magát, hogy még a becses jegyzettömbjét is elejtette. A
mellette citerázó Zahn nyelt egy hatalmasat, aztán felüvöltött:
− Tábornoki tiszt érkezik, fegyverrel tiszte-legj!
A kivégzőosztag tagjai fellendítették a puskájukat, s a fejük
elfordításával oly mereven követték a Mercedes haladását, mintha
zsinóron húzták volna őket. A Merciben ülő alacsony SS-tábornok,
akinek kefebajsza alatti szája tele volt aranyfogakkal, kezét
véletlenszerű mozdulattal a kopott sapkájához emelte, melyet az SS
fénytelen, koponyából és keresztbe tett lábszárcsontokból álló
jelvénye díszített.
 − Sepp Dietrich az − suttogta a gróf −, a Leibstandarte
parancsnoka. Az pedig ott, ha jól látom, nem más, mint…

− Holz Hauptmann, a Fallschirmjagerek parancsnoka − előzte meg

Otto a barátját egy közbeszólással, amint ugyancsak felismerte az SS-
tábornok mellett ülő tiszt faarcát, a fejét borító, vastag, vérfoltos
gézkötés ellenére.
− Holz! − visszhangozta a gróf is, hangjában újjáéledő reménnyel.
A kíséret lefékezett.
A motorosok leugrottak kerékpárjukról. A kocsiajtók kitárultak. A
kövér tiszt szóra nyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Egy SS-
legény azonban az arcába csapott, mire menten becsukódott a szája.
Zahn sebtében odabiccentett a kivégzőosztagnak, mintha már sejtette
volna, hogy mi következik. A katonai rendőrök visszahúzódtak, és
olyan hálásan kezdték oldalba vizelni az iskolafalat, mint a diákok,
akiket valami miatt benn tartottak a nagyszünet alatt. Zahn egy hangos
füttyentéssel felszívódott, mintha bölcsebb lenne ettől a helytől
távolabb maradni.
Holz kipattant a kocsiból.
− Nicsak! − kiáltotta örvendezve. − Az Abwebr halált megvető
bátorságú, ördögien ravasz ügynökei − s a grófhoz rohanva átölelte,
majd Ottóval is hasonlóképpen cselekedett. Az utóbbi grimasszal
reagált a bizalmaskodásra, mivel Holz, izzadságtól és olcsó kölnitől
bűzlött.
A darabos, barna, kőkemény SS-tábornok kis ideig a háttérből
figyelte a fejleményeket, majd fekete ruhás testőreinek és
készenlétben tartott géppisztolyainak társaságában előrelépett és a
sapkájához érintette a kezét.
− Üdvözlöm Önöket, uraim − szólalt meg erősen bajoros
akcentussal. − Holz, a hadosztályom légi összekötőtisztje már
elmesélte nekem, hogyan tették tönkre a tommyknak a kontinensről
való evakuációs lehetőségét. Ko-los-sal! − Miközben a szót három
hosszú magánhangzóra nyújtotta, félrerugdalt egy görög parasztot, aki
a csizmáját igyekezett megcsókolni. − Vigyék már innen ezt a
söpredéket! − vicsorította egyik hadsegédjének. − Tudja mit, bízza rá
arra a hájas fejvadászra, majd ő elintézi − mutatott rá a
nyárfalevélként remegő monoklis tisztre.
A testőrök nyomban akcióba lendültek, visszarugdosva,
visszapofozva a foglyokat a tanterembe. Miközben Dietrich
türelmetlenül várakozott, felemelt keze mögül odaszólt Ottóéknak:
− Jól tudnék hasznosítani két ilyen maguk fajta ravasz rókát.
− Hasznosítani? − visszhangozta a gróf.
− Úgy bizony − suttogta Dietrich, összeesküvő módon lehalkított
hangon. − Méghozzá Oroszországban − tette hozzá.
− Oroszországban? − ismételte a gróf értetlenül.
− Bizony − folytatta tovább suttogva Dietrich. − Június 22-én
megtámadjuk őket, és most végre egyszer s mindenkorra leszámolunk
a vörös disznókkal.
A gróf arcán a meglepetés és mohóság elegyével Ottóra pillantott.
Stahl már tisztában volt ezekkel a jellemző tünetekkel. A grófot
megcsapta a láthatáron feltűnő új kaland szele. Ő viszont még
csendben várakozott.
− A Leibstandarte kiemelten magas osztályú, elit egység, Otto −
sürgette a döntését von der Weide. − Mint tudja, ők adják a Führer
személyes testőrségét… ráadásul Oroszország!
− Meg akarják támadni Oroszországot? − tudakolta Otto
gyengéden.
− Bizony ám, micsoda kaland vár ránk, Otto!
Stahl végiggondolta mindazon „kalandokat” amelyeket azóta kellett
átélnie, mióta az a furcsa angol a sáros kiltjében váratlanul megjelent
a tengerparton azon a napon, amely immár egy másik korszaknak tűnt.
Aztán Rodneyra és GB-re gondolt, akik jelenleg épp Marrakesh felé
eveznek valahol a nyílt tengeren, hogy a pálmafák árnyékában
kezdjenek „új életet”.
Von der Weide, Sepp Joseph Dietrich tábornok és Holz százados a
hatalmas, szőke SS-tisztektől körülvéve olyan feszült várakozással
figyelte őt, mintha legalábbis létfontosságú lenne a döntése. Nem volt
kiút, sem menekvés számára. Újra kiszolgáltatott helyzetbe került.
Jobb híján, felsóhajtott, majd némán bólintott.
A gróf arca széles vigyorra húzódott. Előbb Stahlra, majd Dietrich
tábornokra nevetett.
− Kedves Standartenführer − kiáltotta lelkesedéstől csillogó
szemekkel −, szíves örömest szolgálnánk az Ön csodálatraméltó
hadosztályában, olyan beosztásban, amilyet legmegfelelőbbnek tart
számunkra. Hatalmas megtiszteltetés számunkra. A Führerünk végre
elkapja a Vörös Medve grabancát. Nagyszerű! A magunk szerény
módján szeretnénk hozzájárulni ehhez a keresztes hadjárathoz.
− Ko-los-sal! − ismételte meg Dietrich, ismét három hosszú
magánhangzóval nyújtva a szót, miközben szívből jövően hátba
veregette a grófot. − Büszke vagyok rá, hogy a Leibstandarte
soraiban tudhatom Önöket, uraim. − Meleg, aranyfogú mosolyát
Ottóra villantotta. A mögötte álló tisztjei és Holz, hallható
megkönnyebbüléssel felsóhajtottak.
Ezután Dietrich újra hivatalos hangra váltott:
− Jöjjenek, uraim, térjünk vissza a járművekhez. Gróf úr, és Ön,
Herr Stahl, természetesen a vendégeim ebédre. Rengeteg tennivaló
vár még ránk, mielőtt belekezdenénk ebbe a nagy menetelésbe,
valóban igen sok…
Alf elnézte a hatalmas Mercedest, amint eltűnik a szürke
porfelhőben, aztán a társához fordulva a tőle megszokott
flegmasággal, megjegyezte:
− Hogy némelyik fákin fickóknak micsoda fákin mázlija van, nem,
cimbora? Csak úgy elszáguldanak egy ilyen fákin méregdrága
járgánnyal! − Majd hatalmasat sóhajtva folytatta: − Mindig ugyanaz a
fákin nóta, ugye haver? Más fákin törvény vonatkozik a fákin
gazdagokra, és más a fákin szegényekre − aztán csak leroskadt a
szalmára és már be is verte a szunyát.
A „haverja” meg bölcsen rábólintott, s azt kívánta, hogy bárcsak ők
is fákin gazdagok lehetnének egyszer…

VÉGE
 Jegyzetek
[←1]
Tempus fugit, azaz az idő elrepül − latin.

[←2]
A nevezett két tartomány földesurát.

[←3]
Katonai szolgálatra alkalmatlan.

[←4]
A mosópormárka 1907 óta létezik.

[←5]
Kaja.

[←6]
A „God save the King!” Isten óvd a királyt! helyett: Isten
borotváld meg a királyt!

[←7]
„Anglia ellen vonulunk” híres 1940-es német háborús induló.

[←8]
A Wanker szó jelentése, értéktelen fickó.

[←9]
A német háborús titkosszolgálat feje, Canaris admirális volt, aki hófehér haja miatt a
Télapó fedőnevet viselte.

[←10]
Indiai köszöntés.
[←11]
Brit Birodalom Érem.

[←12]
Hárem; éttermek, kávézók.

[←13]
Teázással egybekötött táncest.

[←14]
Előbb a kaja, aztán az erkölcs.

[←15]
Csehó.

[←16]
Yorki Alagútfúró Részvénytársaság.

[←17]
Bagolyfiókája.

[←18]
Tolvajok.

[←19]
Csókolj meg gyorsan! Veszed ki a mancsod a szoknyám alól, te
illetlen gazfickó!

[←20]
Karácsonyi ajándék.

[←21]
Prisoner of war, azaz hadifogoly.

[←22]
 Hála Istennek.

[←23]
Ne lőjön, őrszem! Nem akarok meghalni!

[←24]
24 A menekülés olyan tartós hatást gyakorolt Otto Stahlra, mint
egy visszatérő rémálom. A rendes körülmények között cseppet
sem szentimentális lelkületű vén gazfickó, még ma is
kristálytisztán emlékszik a „yorkshire-i vadonban töltött
éjszakára, amikor minden teremtett lélek ellenem volt”. Ilyen
élénk szavakkal ecsetelte a lágerből való menekülését,
miközben a spanyol tengerparti étteremben „angolosan készített
paellát” falatozott, ám cseppet sem angolosan, hűtött pezsgővel
öblítette le. „Olyan volt, mint annak a leszbikus írónőnek a
könyve, a Withering Heights” − mesélte. − „Wuthering” −
akartam kijavítani, ám aztán meggondoltam magam. Lehet, hogy
a withering jelző jobban jellemzi a helyet − Leo Kessler.
(Célzás Emily Bronté Üvöltő szelek Wuthering Heights) című
regényére. Wither: kiszáradt, romlott; Wuther; üvöltő − a ford
megj.)

[←25]
Keleti Lovas Osztag.

[←26]
Hollandusnak.

[←27]
Körzetvezető.

[←28]
Íme, a Führer szava ismét beigazolódott, miszerint Anglia nem
sziget többé!
[←29]
A név jellemez. Stahl németül acélt jelent.

[←30]
Német tengeralattjárós ász, aki 1939-ben búvárnaszádjával Scapa Flow-ba belopózva
elsüllyesztette a Royal Oak csatahajót.

[←31]
Tisztelt ház.

[←32]
Püspök.

[←33]
Fart jelentése fing (angol).

[←34]
Az SS általános, politikai ágazata.

[←35]
Kb. 108 méter.

[←36]
Állj, vagy lövünk!

[←37]
Schurzpolizei, azaz Védelmi Rendőrség.

[←38]
Hitler és Mussolini között létrejött egyezmény, a harmincas évek
közepén.

[←39]
Gau, a náci megye, élén a Gauleiterrel.

[←40]
 Otto Stahlt mindig is élénken foglalkoztatta, mi lehetett Carlo
Ernesto Streithammer további sorsa. Minden kutatás ellenére
azonban csak nemrégiben sikerült kiderítenie, hogy a hatalmas
termetű férfiú még azóta is aktív politikai szerepet folytat
magányos, távoli erősségében. Az immár ősz hajú, hetvenes évei
elejét taposó férfiú túlélte a Harmadik Birodalom összeomlását,
a brit megszállást, Bruno Kreisky zsidó kancellár
megválasztását, és újabb pártot alapított, IDTAISZKNP (Itáliai
Dél-Tiroli Izrael-ellenes Szövetségi Köztársasági Néppárt)
néven. Évente elfoglalnak néhány centiméternyi rovatot az olasz
és német lapokban, amikor is a párttagok sikeresen
felrobbantanak egy-egy nagyfeszültségű távvezetéket vagy
hasonlót. Vagyis úgy tűnik, hogy azok az istenverte falvak még
manapság is Streithammer nevétől visszhangoznak − Leo
Kessler.

[←41]
Kisebbségi németek.

[←42]
Kibaszott, a fuckin szó argója.

[←43]
A Nyugati-sivatag szleng neve.

[←44]
Angol nemzeti lobogó.

[←45]
Németországért tesszük?

[←46]
Vagyis megszerezzék a nyakban viselt Vaskereszt
Lovagkeresztjét.
[←47]
Rendnek kell lenni.